Jo Beverley

Álmaim lovagja
Ahhoz, hogy Madeleine de la Vironge megvédje bárói
címét, feleségül kell mennie a Vilmos király által kije-
lölt három lord egyikéhez. A szeszélyes végzet a trió
legveszélyesebb tagjának karjába sodorja a kolostor-
ban nevelkedett gyönyörű lányt. Madeleine vágyik a
pompás, izgalmas idegen után… de attól tart, hogy a
férfi hűtlen a koronához. A jóképű Almery de Gaillard
nem tud dönteni királya iránti kötelezettsége és a csa-
ládja iránt érzett hűsége között, így beveszi magát az
erdőbe, és Arany Szarvas néven az angol nép oldalán
harcol az igazságért, a normann elnyomók ellen. A
szépséges, fiatal örökösnő azonban – akit lelkiismere-
tére hallgatva feleségül kíván venni – megsejti titkát, s
ezzel veszélybe sodorja a férfi életét és küldetését. S
bár nemes szívét megkeményíti a bizalmatlanság, en-
nek ellenére forró vágy ébred benne Madeleine érzéki
ártatlansága iránt. A lány könyörög a vakmerő láza-
dónak, hogy fogadja el a dicsőséget, a mámort… és a
mindent elsöprő szerelmet.
 Hajja & Fiai
Eredeti cím: Lord of my Heart
Copyright © 1992 by Joe Beverley
All rights reserved!
A fordítás az Avon Books kiadása alapján készült

Fordította: Németi Anita

Hungarian edition and translation

Copyright ©1993 by Hajja & Fiai

ISBN 963 7603 76 X

Hajja & Fiai Kiadó

Felelős kiadó: Hajja Attila ügyvezető igazgató
Szedte és tördelte a Hajja & Fiai
Nyomtatta és kötötte az Alföldi Nyomda
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8805.66-14-1
Felelős vezető: György Géza
Terjedelem: 17 (A/5) ív
Készült Debrecenben, az Úr 1993. évében
A könyvet szüleim – John és Mildred Dunn –
emlékének ajánlom.

Anyám nem törődött a szexuális szabadság korlátok kö-

zé szorításával, és arra biztatta lányait, hogy minden-
ben tegyenek kedvük szerint. Apám nagy tisztelője volt
Félelmetes Herewardnak. Ő ismertette meg velem a ro-
mantikus angol történelmet.
A könyv létrejöttéért mindenekelőtt szüleimet illeti kö-
szönet.

Így szólt a hontalan, kit szörnyű mészárlások emléke

űz, s kit elhullott bajtársak szelleme kísért:

„A hajnal gyakran lel szomorú magányban, s nincs a

földön emberi lény, kivel megoszthatnám igaz szívem.”
(A vándor, angolszász vers)
Gaillard kastély, Normandia, 1064. augusztus

Lady Lucia felnézett, ahogy férje belépett a nagyterembe, Guy de

Gaillard gróf arcát komor felhők árnyékolták, s kezében egy iratte-
kercset szorongatott.
– Rossz hír? Dögvész? – kérdezte Lucia, és felállt, miközben férje
csókot nyomott az arcára, – vagy talán valamelyik fiú csintalanko-
dott?
A gróf arca megenyhült, míg asszonyát ölelte. Lucia azt kívánta,
bárcsak minden gondjától ilyen könnyen megszabadíthatná férjét.
A dolgok azonban jelenleg nem sok jót ígértek Normandiában. A
normann férfiak látszólag csak az öldöklésnek éltek. A nő – angol
származású lévén – nyugodt, zavartalan életet szeretett volna.
El kellett ismernie azonban, hogy az ötven éve tartó acsarkodás
szinte semmi kárt nem tett Guyban. Háta egyenes volt, haja még
mindig dús, és zöld szeme élénken ragyogott. Házasságuk húsz éve
alatt az egyetlen változás az volt, hogy fürtjei őszbe csavarodtak, és
szeme egy árnyalattal sötétebb lett, mint ahogy a tavaszi levél is sö-
tétebb lesz nyár végére.
– Nem rossz hír és nem is dögvész – válaszolta, és a kandalló
melletti hatalmas tölgyfa székbe roskadt. – Még csak nem is a fiúk
csintalankodtak. – Odanyújtotta a nőnek a tekercset, és a tűz köze-
lében lévő meleg borért nyúlt. Kedvenc vadászkutyája – Roland –
odament hozzá, és pofáját a férfi térdére fektette. A gróf hátradőlt,
finoman végigsimított a kutya hosszú, selymes fülén.
Az asszonyát nézte, amint a vele szemben lévő székhez lép, óva-
tosan arrébb tolja tökéletes kézimunkáját, és gyapjúszoknyáját ön-
kéntelen, elegáns mozdulattal megigazítva újra leül. S bár már meg-
szokta, ennek ellenére Guy még mindig csodálattal tekintett angol
felesége szépségére és kecsességére, mellyel fényt hozott az ő kí-
méletlen normann otthonába.
Hozzáértő irányítása alatt még télen is ízletes, tápláló ételek ke-
rültek az asztalra, a kőfalakat hímzett faliszőnyegek díszítették, a
gróf és fiai pedig puha házi szövésű, gazdag selyem szegélyű ruhá-
kat viseltek.
A Gaillard kastélyban kellemesen telt az idő, és a férfi azt szeret-
te volna, ha ez a harmónia végigkíséri mind az ő, mind a leszárma-
zottai életét.
Lucia kitekerte a pergament, és homlokán megjelent egy ránc,
mialatt a latin nyelvű szöveget tanulmányozta. Hófehér fátyla ki-
emelte aranyló szemöldökét. Guy azon tűnődött, hogy a nő honnan
ismeri az örök fiatalság titkát, hiszen lassan eléri negyvenedik élet-
évét, és még mindig gyönyörű. Bizonyára békés természetéből adó-
dik mindez. Lucia az évek múlásával is meg tudta őrizni bájosan telt
lányos alakját.
Lévén angol, műveltebb volt férjénél – bár a gróf kitűnt tudásá-
val a normannok közül –, így az irat elolvasása nem okozott neki
gondot.
– Szegény Harold gróf – mondta szárazon. – Idevetődött Nor-
mandiába, majd Guy de Ponthieu foglyul ejtette, s most Vilmos her-
ceg „megmentette”, és arra kényszeríti, hogy segítsen neki megsze-
rezni az angol trónt. A gróf bizonyára úgy érzi, Isten átka ül rajta.
– Ahogy a levélből is kiderül – mondta Guy gróf –, teljes joggal.
Lucia felvette kézimunkáját.
– Szerintem a gróf nem tett olyasmit, amivel magára vonhatná
Isten haragját, hiszen hűséges királyához és Krisztushoz. – A nő fel-
sóhajtott. – Esküje azonban bajt hozhat rá. A kérdés csak az, hogy
mit tesz majd Harold, ha újra otthon lesz? Azt mondják, Edward ki-
rály egészségi állapota egyre romlik.
– Mit tehetne? – kérdezte Guy.
– Az eskü eskü marad, mindegy, hogyan eszközölték ki. Az a férfi,
aki megszegi adott szavát, kegyvesztetté válik. Vilmos már régóta
pályázik az angol trónörökös, Edward helyére. S most a kezében
tartja az egyik legbefolyásosabb angol grófot.
– De Harold gróf nem tehet semmit. Ez a jog csak az államtanács
hatalmas tagjait illeti meg.
– Vajon megválasztják Vilmost?
A nő megcsóválta a fejét.
– Még Harold gróffal a háta mögött sem! Ők mindannyian egy kö-
zépkorú, tapasztalt angol férfit szeretnének.
 – Olyasvalakit, mint wessexi Harold gróf – mondta Guy. – Most,
hogy Vilmos megeskette, hogy segítségére lesz tervei megvalósítá-
sában, nem fog beleegyezni ilyesmibe – a férfi a levegőbe bámult és
halkan szitkozódott.
– A normann megriad egy jó kis háborútól? – kérdezte Lucia fél-
hangosan. – Bizonyára öreg már.
A nő meglepődött, hogy férje nem reagál incselkedésére. Meg-
próbálta kitalálni, mi bántja urát. A kastély kürtjének hangja azon-
ban elvonta figyelmét. A tülkölés a két legfiatalabb de Gaillard fiú
visszatérését jelezte, akik egy csapat lovag kíséretében lovagoltak
ki, hogy becserkésszenek egy fosztogató törvényen kívüli bandát.
– Aimery – mondta a nő.
Guy bólintott.
– Többé nem mehet Angliába. – Guynak három fia és két leánya
volt az első házasságából. Az Úr azonban csak egyetlen gyermekkel
ajándékozta meg őt és Luciát. A nő azt akarta, hogy fia ugyanúgy ta-
nuljon mind angol kultúrából, mind a normann harcmodorból.
Ezért Aimery de Gaillard a nyár egy részét mindig Merciában töltöt-
te.
– A családom nem engedné, hogy Aimerynek bántódása essék –
tiltakozott Lucia. – Igaz, hogy Edwin még fiatal, de ott van Here-
ward.
Guy gróf felhorkant.
– Véleményem szerint a fivéred félőrült! Éber Hereward! Here-
ward, a Félelmetes! Hah! Isten tudja, miért rajzolta azokat a jeleket
Aimery bőrére!
– Az angol szokások szerint ez a becsület dicső jele! – mondta
Lucia.
– A normannoknál viszont köznevetség tárgya! És azt a gyűrűt
miért adta a fiunknak?
– Nagy megtiszteltetés, ha valaki gyűrűbarátja lehet egy kiváló
férfiúnak… – A nő szünetet tartott, és a férjére nézett.
– Ez valamiféle kötöttséget jelent, ugye?
Lucia bólintott.
– Mit tesz majd Aimery, ha a trónért való versengés addig fajul,
hogy Mercia harcosainak – Herewarddal és Edwinnel együtt – fegy-
vert kell fogniuk Vilmos herceg és a Gaillardok ellen?
 Lucia nem válaszolt. A hideg is kirázta, ha erre az eshetőségre
gondolt.
– A fiad nem mehet addig Angliába, míg ennek az ügynek a végé-
re pontot nem teszünk – mondta határozottan Guy.
Hirtelen zaj hallatszott a kastélyudvarból – patkók dobogása, ki-
áltozás és kutyák ugatása. Guy az udvarra nyíló szűk ablaknyílás-
hoz ment. Kutyák, lovak, szolgák és katonák tolongtak odalent.
Meglátta két kisebbik fiát. Szeme ösztönösen sebesülés után kutat-
va fürkészte gyermekeit. Az Aimery karjára kötött ruhadarab véres
volt, de ahogy a fiú félrelökött útjából egy katonát, látszott, hogy a
seb nem okoz neki különösebb fájdalmat.
Lucia odament a férjéhez, és a válla fölött kukucskálva meleg ví-
zért és gyógyfüvekért kiáltott.
Mindkét fiatalember magas és erős testalkatú volt, ettől eltekint-
ve azonban egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. Húsz és tizen-
nyolc éves korukra érett férfiakká serdültek. Gyermekkoruk óta szi-
gorú és hosszú órákat töltöttek a fegyverforgatás mesterségének
kitanulásával, így karjuk és válluk hatalmas izmoktól duzzadt, és
karcsú lábuk segítségével könnyedén mozogtak.
Roger – a Guy első feleségétől származó legkisebb fiú – ugyan-
olyan zömök alkattal rendelkezett, mint bátyjai. Aimery, Lucia fia
sudár termetű volt, ennek ellenére olyan fürge és hajlékony, hogy ki
tudott védeni bármely gyilkos támadást.
Egyik fiú sem viselt szakállt vagy bajuszt, de míg Roger normann
divat szerint rövidre vágva viselte sötét haját, Aimery szőke tincsei
a vállát verdesték. Bátyjai kötekedése ellenére is büszkén viselte a
testét borító angol stílusú tetoválásokat. Guy még ebből a távolság-
ból is jól látta a bal felkarján lévő kék feszületet, és a jobb alkarját,
valamint kezét díszítő különös, tekergőző állatot.
Lucia befolyásának köszönhetően Gaillardék minden embere fi-
nom szövésű, jól szabott ruhát viselt, melyet a nő olyan szépen hí-
mezett ki, ahogy csak egy angol asszony képes. Az angol aranymű-
vesek munkái voltak a legkeresettebbek Európában, így mint min-
den normann, a grófék is annyi finom, angol arany ékszerrel és
dísztárggyal rendelkeztek, amennyit rangjuk engedett.
Aimery kedvelte az élénk színű ruhákat, és angol rokonaitól is
különösen szép ékszereket kapott ajándékba. Jelenleg két, drágakő-
vel kirakott arany karkötőt viselt, melyek értékéért egy tekintélyes
birtokot lehetett volna vásárolni. Volt a fiúban valami különös. Kül-
ső megjelenésében Luciára és annak családjára hasonlított. Ahogy
férfivá serdült, Lucia fivérének, Herewardnak húsz évvel ezelőtti
mása lett. Öltözködése miatt úgy nézett ki, mint aki idegen a saját
otthonában.
Guy néha úgy érezte, legkisebb fia egyedül zöld szemét örökölte
tőle.
A férfi bort töltött két ezüstkupába. Mennyivel könnyebb lenne
az élete, ha sohasem találkozott volna Luciával. Könnyebb, de nem
kielégítőbb. Lucia fényt és melegséget hozott az életébe, és rakon-
cátlan fia sok tekintetben a kedvence volt. Remélte, hogy a kölyök
nem sejti ezt.
A fiatalember hatalmas zajjal rontott be a nagyterembe, friss le-
vegőt, ló- és vérszagot hozva magával
– …semmi szükség arra, hogy mindegyiket megöljük! – kiáltotta
Aimery.
– Minek hoztuk őket vissza, ha úgyis lógni fognak? – kérdezte gú-
nyosan Roger.
– Joguk van az igazságszolgáltatáshoz!
– Igazságszolgáltatás? Szász humbug! Mind törvényen kívüli
gyilkos. Ennyi épp elég!
– Rendben mentek a dolgok? – szók közbe Guy.
Roger túlharsogta testvérét.
– Néhányuknak sikerült megszöknie, nyolcat azonban megöl-
tünk,
– Helyes – felelte Guy.
Aimery szóra nyitotta ajkát, de apja tekintetét látva inkább nem
szólt semmit. Úgy döntött, nem vitatkozik tovább, és elvette a felkí-
nált bort.
– Hogy sebesültél meg? – kérdezte a gróf,
– Nyíl által, de csak egy karcolás,
– Ettől függetlenül anyád rögtön itt lesz, hogy ellássa a sérülése-
det.
Aimery vágott egy grimaszt, és a belépő Lucia felé fordult.
– Semmiség, anya!
 – A múltkor ugyanezt mondta egy férfi, s most a temetőben
nyugszik! – vágta oda élesen a nő. – Ha elég bátor voltál ahhoz,
hogy megsebesülj, az ápolást is legyen merszed elfogadni! Ülj le!
A fiú leült egy székre, és Lucia óvatosan levette karjáról a kötést.
Guy sajnálta, és megpróbálta elterelni a figyelmét. A levél!
Aimery letette a borát, felvette a pergament, és figyelmesen ol-
vasni kezdte.
– Ez…
Felszisszent, ahogy anyja leszakította az utolsó kötszerdarabot.
A sebből vér szivárgott.
– Kitisztítottam – szabadkozott a fiú.
– Majd mindjárt meglátjuk – mondta a nő, és felváltva nyomkod-
ta és mosta a sebet.
Aimery megpróbált újra az irományra összpontosítani.
– Az esküt valószínűleg kikényszerítették… Anya! – mély lélegze-
tet vett, majd folytatta. – Harold gróf önszántából sohasem fordulna
a király ellen.
Guy elvette az okmányt a fiútól, és kezébe nyomta boroskupáját.
– Jobb lett volna, ha meghal, mielőtt ura ellen esküszik – mondta
határozottan. – Az eskü az eskü. Mit tudsz róla? Aimery nagyot hú-
zott a zamatos nedűből.
– Harold grófról?
Még sohasem találkoztam vele… – egy pillanatra elakadt a szava,
ahogy anyja mélyen a sebébe nyúlt, majd folytatta: – Megfontolt, jó
harcos hírében áll. Már évek óta hű embere a királynak. Nagyszerű-
en irányítja Angliát – a fiú dacosan nézett anyja szemébe.
– Meg fogja szegni az esküjét – vetette ellen Guy.
Aimery kiitta a borát, és az üres kupába meredt.
– És mit tesz majd Vilmos herceg, ha az államtanács királlyá vá-
lasztja Haroldot, és ő elfogadja a koronát?
– Fegyvert fog, és harcol az igazságért!
Aimery elsápadt. Valószínűleg a gyógyír miatt, amit Lucia a váll-
sebére tett, de Guy úgy érezte, nem ez az egyedüli oka annak, hogy
a fiú arcából kifutott a vér.
Aimery de Gaillard a távolba meredt, és lecsapta az asztalra ku-
páját, mely olyan hangot adott ki, mint amikor az éles penge ketté-
hasítja a pajzsot.
Miasszonyunk Apátság, Caen, Normandia, 1066. február

A caeni Miasszonyunk Apátság látogatóterme kicsi volt, de kor-

szerű, így a maihoz hasonló szörnyű napokon is menedéket nyúj-
tott. Két keskeny ablakát finom üveg díszítette, és hatalmas kőkan-
dallójában tűz lobogott. Az apró üvegtáblákon átsütő nap arany
fénybe vonta a csodálatos festményeket és a hímzett faliszőnyege-
ket. A szobában lévő három ember arckifejezése éles ellentétben
állt az őket körülvevő meleg hangulattal.
A két magas, izmos katona viseltes páncélban és ruhában volt. Az
idősebb bütykös ujjú, ősz hajú, a fiatalabb pedig barna hajú volt. A
köztük lévő korkülönbség ellenére nagyon hasonlítottak egymásra,
s egyértelműen kiderült, hogy apa és a fia.
A harmadik személy, egy leány, a novíciák fehér ruháját viselte.
Vászonköpenye eltakarta fiús alakját. Derekáig érő, dús, gesztenye-
szín hajfonatát apácafátyol fedte. Rezzenéstelen arcát gyermeki vo-
nások lágyították meg, de állát határozottan felszegte, és hatalmas,
barna szeme élénken, okosan csillogott.
Az idősebb férfi, Gilbert de la Haute Vironge, kényelmetlenül fe-
szengett a finom környezetben. Megmozdult, majd szinte kővé der-
medt attól tartva, hogy megsérti valamelyik szent szabályt. Marc, a
fia, páncélostól a hófehér falnak dőlt, mit sem törődve a hátraha-
gyott karcolásokkal. Gilbert leánya, Madeleine egyenes testtartás-
sal, nyugodtan, apácához méltón ült egy széken.
Madeleine higgadtsága mögött azonban kétségbeesés rejtőzött.
Két hete, a tizenötödik születésnapján, amikor az apáca-főnökasz-
szony felszólította az eskütételre, rájött, hogy nem akar apáca lenni.
Úgy tűnt, nincs más választása, hiszen anyja halálos ágyánál meg-
ígérte, hogy felölti a fátylat, és imádkozik a Haute Virone család tag-
jainak lelki üdvéért. Apja váratlan látogatása alatt talán meg tudná
győzni a férfit, hogy mentse fel őt az esküje alól. Bárcsak lenne mer-
sze hozzá!
 – Nos, a helyzet mindenütt válságos – mondta Lord Gilbert mo-
gorván, miközben páncélja megcsörrent ideges mozdulatától. –
Csak Isten a tudója, mikor lesz alkalmunk újra meglátogatni téged,
leányom. Most, hogy Edward halott, és az angolok megkoronázták
ezt a Harold grófot, harcolnunk kell, amíg az ellenfél észhez nem
tér.
– Ami, remélem, nem fog bekövetkezni – mondta Marc, és a fogát
piszkálta. – Rendkívüli hadizsákmányra számíthatunk, ha háborúra
kerül a sor. A herceg tartozik nekünk.
Gilbert fenyegető pillantást küldött fia felé.
– Lelkiüdvünkért harcolunk urunk oldalán, nem pedig nyereség-
vágyból.
– De azért a földi jutalom sem jönne rosszul. Már évtizedek óta
hűségesen szolgáljuk a herceget, és mi hasznunk belőle?
– De miért nem fogadták el az angolok Vilmos herceget? – szólt
közbe Madeleine, és arra gondolt, vajon apja és fivére végigvitat-
kozta-e az európai harcmezőket? – Eredetileg neki ígérték a koro-
nát, nem?!
Marc felhorkant.
– Ha angol lennék, nem engedelmeskednék egy idegen trónbitor-
lónak.
Gilbert dühösen reagált a „trónbitorló” szóra, és a vita folytató-
dott. Madeleine felsóhajtott. Nem szerette fivére háború iránti ra-
jongását, de tudta, hogy az elszegényedés szélén álló családnak
nem sok választási lehetősége van ezekben a vészterhes időkben. A
jólét pedig csak előremozdítaná tervét.
Haut Vironge Vexinben terült el. Franciaország s Normandia ál-
landóan pereskedett ezért a területért. Gilbert hű vazallusa volt Vil-
mos hercegnek a földjeiért folytatott küzdelem során, és a herceg
megjutalmazta a családot, amikor csak tudta.
Madeleine is csak az ő közbenjárásuk révén kerülhetett be a her-
ceg és a hercegné által alapított kolostorba. Kétségtelenül igaz,
hogy ha a herceg zsákmányt szerez, Haute Vironge lakói is részesül-
nek belőle.
A zárda harangja a közös éneklésre hívott, így Madeleine felállt.
A két férfi abbahagyta a civakodást.
 – Itt az ideje, hogy induljunk – mondta Lord Gilbert, és alig tudta
leplezni megkönnyebbülését. – Kezét lánya fejére tette. – Imádkozz
értünk, gyermekem. Rövidesen Krisztus menyasszonya leszel.
Mialatt a két férfi felvette szőrmeszegélyes köpönyegét, Madelei-
ne összeszedte a bátorságát.
– Apám!
– Igen?
A lány szíve vadul vert, és szája kiszáradt,
– Apám… van rá valami mód, hogy ne kelljen felesküdnöm?
A férfi összevonta szemöldökét,
– Mit beszélsz?
Madeleine kétségbeesetten nézett a bátyjára, de a másik tekinte-
tében csak kíváncsiságot látott.
– Én… én nem vagyok benne biztos, hogy apácának születtem.
Lord Gilbert még jobban összevonta a szemöldökét.
– Micsoda? Ha otthon maradsz, férjhez adtalak volna, de így…
Megígérted anyádnak, hogy felöltöd a fátylat, és imádkozol értünk.
Madeleine megpróbálta visszatartani gyengeségéről árulkodó
könnyeit,
– De hát… nem kellene éreznem valamit, apám?
– De igen. Légy hálás azért, mert finom ruhád van, és mindennap
jóllakhatsz – morogta a férfi, majd arckifejezése megenyhült. – Mu-
száj itt maradnod, Maddy. Még ha lenne is elég pénzünk, hogy anya-
gilag támogassunk, nem találnánk neked megfelelő férjet. Nem va-
gyunk gazdagok és hatalmasak. Talán – tette hozzá habozva –, ha az
angliai harcok során hadizsákmányt szerzünk…
Madeleine a bátyja felé fordult, akit egykor hősnek tekintett. A
fiú megvonta a vállát.
– Én személy szerint nem szeretnék szerzetes lenni, de egy nő
esetében más a helyzet. Egyébként jelen esetben jobban teszed, ha
itt maradsz, minthogy egy korántsem megfelelő férj mellett
– De mi lenne, ha otthon maradnék, és gondját viselnem mind-
kettőtöknek? – tiltakozott Madeleine.
– Otthon maradnál? – kérdezte Gilbert.
– Maddy, az utóbbi öt év alatt, mióta itt vagy, Haute Vironge ebek
harmincadjára jutott. A csatamező kellős közepén fekszik.
 Madeleine úgy érezte, menten szörnyet hal a szívébe nyilalló fáj-
dalomtól.
– Nincs többé otthonom? – suttogta.
– Ez itt az otthonod – válaszolta a férfi. – Biztonságos és kényel-
mes, s mindezt a herceg nagylelkűségének köszönheted. Az apáca-
főnökasszony rendkívül elégedett veled. Jól tanulsz, s idővel kitűnő
gyógyító leszel. Ki tudja? Talán egy nap te leszel itt az apáca-fejede-
lemasszony.
A férfi igyekezett minél kedvezőbb képet festeni leányának a ko-
lostori életről. Madeleine-nek sikerült mosolyt erőltetnie az arcára.
Gilbert a maga módján szerette a gyermekét, és nem akarta, hogy
boldogtalan legyen.
A lányra mosolygott, és gyengéden megveregette az arcát.
– Jó kislány vagy. Hidd el nekem, ez a hely a legmegfelelőbb szá-
modra. A világ tele van gonoszsággal. Isten áldjon, leányom!
Madeleine pukedlizett.
– Szerencsés utat – válaszolta halkan, reményvesztetten.
Marc visszafordult az ajtóból.
– Odakint kemény világ vár rád, húgom. Biztos, hogy ezt akarod?
Biztos? Madeleine egy pillanatig habozott, majd bólintott.
– Ez esetben késleltesd egy kicsit az eskütételt. Biztos vagyok
benne, hogy rövidesen végére járunk ennek az angolügynek. Ha ele-
gendő pénzhez jutok, eljövök érted, és kiviszlek innen – ígérte
könnyelműen, és távozott.
Madeleine visszatartott könnyei kibuggyantak. Marc csak álmo-
dozik a gazdagságról, mint ahogy ő is a szabadságról. Apjának igaza
van, ostobaság az egész.
Madeleine letörölte a könnyeket az arcáról, de az álmokat nem
tudta kitörölni az agyából. A falon függő, selyemfonállal hímzett
képre meredt, amely Krisztust ábrázolta, amint földi gyönyörökre
csábítják. Mint ahogy őt is.
Égett a vágytól, hogy megtapasztalja a könyvekből már ismert
földi csodákat. Szeretett volna elutazni az örök hó birodalmába,
ahol jegesmedvék élnek, vagy talpa alatt érezni a Szentföld forró
homokját. Táncolni akart, és lovagolni. Látni akarta, hogy tényleg
repülnek-e sárkányok Skócia egén. Tudni akarta, milyen érzés, mi-
kor a férfi szája a nő ajkára tapad…
 Ahogy a kápolnába indult a közös éneklésre, Madeleine bátyja
halovány ígéretére gondolt. Elhalasztja az eskütételt, és imádkozni
fog, hogy Marc egy napon meggazdagodjon, és elvigye őt a zárdá-
ból.
Westminster, Anglia, 1067. január

– Angliában maradok! – Aimery de Gaillard mereven nézett apja

szemébe, de minden egyes porcikája megfeszült.
– Azt teszed, amit én mondok – válaszolta higgadtan a gróf, de
állkapcsa belesajdult az erőfeszítésbe, hogy hangja nyugodt marad-
jon. A dolog két hónapja, a hastingsi csata óta – melyet mindenki
csak Senlacnak, vagyis véres tónak hívott – állandó témája volt vitá-
iknak.
Harold Godwinson és családja java része meghalt. A győztes nor-
mannok bevonultak Londonba, ahol Vilmos végre megkapta, amire
oly régóta vágyott. Az államtanács királlyá választotta, és karácsony
napján a yorki érsek megkoronázta őt Edward csodálatos apátságá-
ban.
Itt volt az ideje, hogy a normannok többsége hazatérjen.
Vilmos földet és hatalmat ígért azoknak, akik segítették. Guy egy
szép birtokot kapott, melyet Rollestonnak hívtak, és földet a walesi
határ közelében. Néhány hatalmas lord – az új királyság támpilléréi
– továbbra is mellette maradt. A legtöbben azonban vissza akartak
térni az otthonukba, mielőtt valami számító kalandor elragadja bir-
tokukat vagy asszonyukat. Leginkább a hatalomra éhes másodszü-
lött fiúk és haszonlesők veszekedtek a zsákmányon.
Aimerynek nem volt maradása, s már a Vilmosnak tett hűséges-
kütől is gyötrődött. Néhány rövid hónap leforgása alatt a fiú rideg
és kemény lett. Az igaz, hogy megsebesült és közel állt a halálhoz…
– Nem!
A szó pofonként csattant a vészterhes csendben. Aimery most
először mondott ellent apjának.
Guy keze ösztönösen ökölbe szorult. Túl könnyű megoldás lenne,
ha használná, de ezúttal többről volt szó, mint gyermeki engedet-
lenségről.
A gróf elfordult, s úgy tett, mintha nem is hallotta volna a tiltako-
zást.
 – Holnap lemegyünk a partra – mondta gyorsan. – Mióta Vilmos
távol van, bőven akad tennivaló Normandiában. Szükségem lesz
rád a Gaillard kastélyban, mialatt én segédkezek a hercegnőnek az
államügyek intézésében.
Hátrafordult. Aimery sápadt volt és feszült. Ebben nem volt sem-
mi különös. Az ütközet óta – eltekintve három alkalomtól – egyfoly-
tában így viselkedett. Közvetlenül Senlac után, – legyengülve, és
szinte eszét vesztve a fájdalomtól – apja karja között sírt. Ahogy
visszanyerte az öntudatát, kétszer leitta magát a sárga földig. Sebe
és a lelke egyaránt gyötrően fájt, és Guy nem akart semmi mást,
csak hazavinni őt Normandiába Luciához.
– Roger majd segít a kastély körül – mondta Aimery.
– Roger itt marad, hogy Rollestonra vigyázzon.
Ez a kijelentés olaj volt a tűzre.
– Roger? Farkasra bízod a juhnyájat!
– Rendet fog tartani.
– Karddal a kézben! Tönkreteszi azt a helyet.
– Egész Anglia fegyverben van – vetett ellen Guy. – Otthon van
rád szükségem.
Aimery elfordult. Megérintette bal vállát ott, ahol még mindig
erős kötések borították a mély vágást. Szerencséje volt, hogy nem
vesztette el a karját vagy az életét. A szűk ablakon át lenézett a
zsúpfedeles londoni házakra.
– Ez az én otthonom – mondta végül.
– Az Isten szerelmére, nem! – hörögte Guy a félelemtől és harag-
tól eltorzult hangon. A falhoz taszította Aimeryt. – Normann vagy!
Kétségbe vonnád származásodat?
Aimery szemében tűz lobbant.
– Anyám is van!
Megpróbált kiszabadulni apja szorításából. Guy habozás nélkül a
falhoz préselte, és ott tartotta, amíg Aimery fel nem hagyott mene-
külési kísérletével.
– Normann vagy – sziszegte Guy a fiú arcába. – Mondd ki!
– Normann vagyok – vágta rá halkan Aimery. – S bár büszke va-
gyok rá, ez most más lapra tartozik – mondta, és mély lélegzetet
vett. – A király magáénak mondja Angliát, s mégis teljes jogú nor-
mann. Bár természetesen folyik benne és érte elég angol vér!
 Guyt vad düh öntötte el.
– Ez árulás, te… – a falhoz lökte Aimeryt, aki elfojtott egy fájdal-
mas kiáltást.
Guy kényszerített magát, hogy elengedje a fiút, mielőtt még ko-
moly kárt tenne benne. Szemét a szemközti falra szegezte, mialatt
önuralma visszaszerzéséért küzdött.
Vilmos a nagyanyján keresztül Ethelredig és Cnutig vezeti vissza
családfáját. Bár a hölgy nem lehetett mindkét király özvegye, és
ezért unokája ereiben nem csörgedezik királyi vér. E téma megvita-
tása nem rájuk, de főleg nem Aimeryre tartozott, aki Vilmos ked-
venc keresztfia volt.
Mit szólna Lucia, ha azt hallaná, hogy Guy veszélyezteti fia gyó-
gyulását csak azért, hogy érvényre juttassa saját akaratát? Bizonyá-
ra nem túl kellemes dolgokat. Lucia azonban túl gyengéd ahhoz,
hogy normann férfiakat neveljen. Úgy bánt a fiúval, mint egy dühös
dajka a rábízott poronttyal. Most, hogy elengedte, Aimerybe lassan
visszatért az élet.
– Az én fiamból nem lesz áruló!
– Kedves tőled, hogy így megbízol bennem – kiáltotta Aimery.
– Krisztus keresztjére, hű normann vazullusként harcoltam a ki-
rály oldalán, nem igaz? Az angolok szembeszálltak a hódítóval, és
én leöldöstem őket. Dárdámmal átdöftem a testüket. Levágtam
számtalan kart és fejet… – összeszorította a fogát, és dühösen fújta-
tott, mintha egyenesen a csatamezőről érkezett volna.
– De élvezted, nem? – kérdezte gúnyosan Guy.
– Micsoda?!
– Élvezted, hogy parasztok ellen harcolhatsz, ugye? Mi másért
akarnál itt maradni? Most, hogy Vilmos be akarja bizonyítani az an-
goloknak, hogy ő az egyetlen, akinek engedelmességgel tartoznak,
rengeteg lehetőség nyílik majd az erőfitogtatásra. Biztos vagyok
benne, hogy a nőket és a gyermekeket is…
Megragadta a fiú levegőbe emelkedő öklét. Aimery magas volt és
erős. Guy megpróbálta újra visszanyerni önuralmát.
A harc kezdett enyhülni. Egyikük sem használta másik szabad
kezét, bár az is lehet, hogy Aimery sajgó válla miatt nem bírta fel-
emelni. Egyikük sem akart ököllel nyomatékot adni szavainak. Guy
kardforgatástól kérges keze a fia csuklóját markolta, pont a díszes
karkötő fölött. Nem tudták legyőzni egymást.
Holtpontra jutottak.
Egyenlő ellenfélként néztek farkasszemet.
Aimery mély lélegzetet vett és ellazította izmait. Arcába vissza-
tért a vér, és a szeme is mintha vidámabban csillogott volna.
– Most már elengedhetsz, apám – mondta nyugodtan. – Bocsáss
meg!
Guy óvatosan elengedte a fiút, és megmasszírozta elgémberedett
ujjait. Aimery arrébb ment, és fájdalmas képpel dörzsölgette a
csuklóját.
– Az igazat megvallva – mondta halkan –, annak ellenére, hogy ez
nem méltó egy normannhoz, boldog lennék, ha soha életemben
nem kellene újra harcolnom. De nem futamodhatok meg. Ha már itt
vagyok, talán szükség lehet a segítségemre.
– A segítségedre? No de kinek? Herewardnak?
Guy attól félt a legjobban, hogy Aimery csatlakozik gyerekkori
tanítójához és példaképéhez. Merciai Hereward a küzdelem során
nem tartózkodott Angliában, de az a hír járta, hogy már itthon van,
és megesküdött, hogy a tengerbe hajítja az összes normannt.
Aimery meglepve fordult apja felé.
– Nem!
– Nem fogsz neki segíteni Vilmos ellen tervezett harcában?
A férfi keserűen felnevetett.
– Csak nem gondolod, hogy azok után, amiken végigmentem,
most válok árulóvá?
– Kinek akarsz hát segíteni? – kérdezte kíváncsian Guy, – Kinek?
Vilmosnak? Elmondom neked, miféle segítséget vár ő tőled.
Aimery elfordult az ablaktól, és céltalanul mászkálni kezdett a
szobában.
– Az embereknek – mondta végül. – Azt hiszem, segíthetek az an-
gol népnek, hogy hozzászokjanak az új rendszerhez. Ez az ország
gyönyörű és nemes. Bűn lenne, ha hagynánk sárba tiporni e szépsé-
get. Annál is inkább, mivel semmi esélyük nincs a normannokkal
szemben. Mindkét népet megértem, de úgy tűnik, senki más nem
követi a példámat. Az angolok azt hiszik, a normannok barbárok. A
normannok úgy gondolják, az angol szokások üres frázisokra épül-
nek,
– És melyikük gondolkodásmódját akarod megváltoztatni? – kér-
dezte elkeseredetten Guy.
Aimery ajkán szomorú mosoly jelem meg, ahogy az apjára né-
zett.
– Mindkettőjükét.
Guy legszívesebben jól megrázta volna a fiút.
– Az egyetlen közös vonás az lesz a két népben, hogy mindketten
szeretnének majd téged apró fecnikre szaggatni.
A fiú arcán megjelenő mosoly azonban lefegyverezte a férfit. Ez
volt az első igazi mosoly két hónapja.
– Megkaphatod Rollestont – mondta váratlanul.
Aimery meglepve kapta fel a fejét.
– De Roger…
– Még nem szóltam neki a birtokról. Egyébként Wales mellett is
van földünk. Megkaphatja azt. Hacsak a walesiek nem mennek át
addig valamiféle csodálatos változáson, a határon is lesz elég csatá-
rozás.
Aimery meghökkent és kissé gyanúsnak találta a dolgot.
– Köszönöm.
– Rolleston Herewardé volt – morogta Guy –, ezt tudnod kell. Re-
mélhetőleg a te irányításod alatt is jövedelmező lesz. Esküdj meg,
hogy semmi közöd nem lesz ahhoz az őrülthöz!
Aimery át akarta gondolni a parancsot. Guy egyszerre érzett éles
nyilallást az őt ért veszteség miatt, és büszkeséget, ahogy a fiára né-
zett. Aimery bátor, és elég esze van ahhoz, hogy tudja, mikor kell öl-
ni az életéért,
– Szavamat adom, hogy semmit nem teszek, ami a király ellen
irányul – mondta végül. – És amennyiben hatással lehetek Here-
wardra a királlyal kötendő béke ügyében, mindent el fogok követni
a sikeres végkifejlet előmozdításának érdekében.
Újra ideges hangulat telepedett közéjük. Elölről kezdik a vesze-
kedést?
– Ő azok közé az emberek közé tartozik, akiknek hatalmuk van
mások fölött. Ha a bűvkörébe kerülsz, olyan helyzetekben találod
majd magad, amiről nem is álmodtál.
 – Nem nagyon bízol bennem, ugye?
– Én már találkoztam vele – hangzott a határozott válasz. – Őrült,
de valami különös módon. Valahogy úgy, ahogy a fáklya ég a sötét-
ben. Ha szembeszáll Vilmossal, rengetegen fognak elhullani és po-
kolra kerülni miatta. Azt akarom, hogy megesküdj rá, csak végső
esetben, a Vilmossal kötendő béke ügyében keresed fel. Ha nem
adod rá a szavad, bilincsbe verve vitetlek haza.
A fiú újra fel s alá kezdett járkálni a szobában,
– Megteszem, Aimery!
– Tudom – szaladt ki Aimery száján. – Anya mindig emlékeztet,
hogy mennyire hasonlítok rád! !
Guy félig dühösen, félig vidáman felnevetett. Aimery szembefor-
dult vele és az arcáról sugárzó jókedv átmelegítette Guy szívét.
– Szavamat adom, apám!
Guy semmit sem bízott a véletlenre. Övére csatolt erszényéből
elővett egy elefántcsont ereklyetartót, amelyben egy kereszt feküdt.
– Erre esküdj!
Aimery kihívó tekintetet vetett apjára, és a dobozkára helyezte a
kezét.
– Esküszöm a szent keresztre – mondta habozás nélkül. – Szava-
mat adom, hogy nem keresem Hereward társaságát, csak abban az
esetben, ha a Vilmossal kötendő békéről kíván velem tárgyalni.
Guy bólintott, és elrakta az ereklyetartót, majd az Aimery jobb
kezének középső ujján lévő tömör aranygyűrűre mutatott.
– Jobb, ha ezt ideadod nekem!
Aimery elhúzta a kezét.
– Nem! – mondta, de azon nyomban enyhébb hangnemre váltott.
– Sajnálom, apám, de nem adhatom oda csak úgy. Az, hogy a gyűrű-
barátja lettem, nem azt jelenti, hogy az ő embere vagyok. Ennek el-
lenére remélem, érte is és a királyért is tudok majd tenni valamit.
Ha egy nap úgy érzem, semmi remény sincs erre, visszajuttatom
Herewardnak a gyűrűt.
– De nem személyesen.
– De nem személyesen – értett egyet Aimery.
Guy gyengéden megmarkolta a fia vállát.
– Még mindig úgy gondolom, jobb lenne, ha egyszerűen fejbe kó-
lintanálak és hazavinnélek.
 Aimery megvonta a vállát.
– „Wyrd ben ful araed.”
– Ez meg mit jelent? – kérdezte mogorván Guy. A legutolsó dolog,
ami most hiányzott neki az az volt, hogy emlékeztessék fia osztott
örökségére.
– A végzetét senki sem kerülheti el – magyarázta Aimery. – Én
pedig úgy érzem, az én wyrdem itt van Angliában, apám!
Guy elengedte a fiút, még mielőtt dühe felülkerekedhetett volna
a józan eszén, és valami olyat tett volna, amit később keservesen
megbán.
– A pokol összes ördögére, bárcsak ne engedtem volna anyád os-
toba kérésének, hogy erre az átkozott földre hozzunk.
– Nos – mondta Aimery könnyedén –, néha én is ezt kívánom.
Késő bánat eb gondolat.
Mielőtt még apja bármit is felelhetett volna erre a megjegyzésre,
a fiú elment.
Miasszonyunk Apátság, Caen, Normandia, 1068, március

Madeleine az apáca-főnökasszony szobája felé igyekezett, s meg-

emelte szoknyáját, hogy futva tegye meg a hátralévő néhány mé-
tert. Az írószoba helyett a kertben volt, így elég nehezen akadtak rá
a nővérek. Bizonyára büntetést rónak ki rá ezért.
Természetesen a futás miatt is megszidnák, de remélhetőleg
nincs a közelében szemtanú.
Egy pillanatra megállt, hogy összeszedje magát. Megigazította a
ruháját, és bekopogott a tölgyfa ajtón.
– Szabad! – hallatszott belülről.
A lány belépett, de a csodálkozástól megtorpant. Nem az apáca-
főnökasszony, hanem Normandia hercegnője, Matilda várt rá. Jelen-
leg – már amennyire Madeleine emlékezett – ő Anglia koronázatlan
királynője.
– Gyere be, Madeleine nővér! – mondta Matilda. Madeleine elő-
ször megrémült, mert azt hitte, az apáca-fejedelemasszonynak ele-
ge lett abból, hogy megszegi a szabályokat, és a hercegnőt hívta ide,
hogy megbüntesse őt. Vagy ami még rosszabb: a hercegnő esküté-
telre fogja kényszeríteni. Madeleine elterelte kellemetlen gondola-
tait, Angliában csatározások voltak, apját és bátyját gazdagon meg-
jutalmazták, tehát van remény…
De ezek a személyes problémák bizonyára nem érdeklik a her-
cegnőt.
Madeleine a hercegnő közelében lévő kis zsámolyra ült. Lopva
szemügyre vette a mellette lévő hölgyet. A hercegnő volt az apátság
patrónusa, így aztán Madeleine ismerte őt, bár még sohasem került
hozzá ilyen közel. Aprónak és törékenynek tűnt. Nehéz volt elhinni,
hogy ő a félelmetes herceg felesége, és hat gyermekkel ajándékozta
meg a férjét. A nő azonban elszántan felszegte állát, és fekete szeme
rendkívül élesen tekintett a világba.
– Szomorú híreket hoztam, gyermekem – mondta a hercegnő
kertelés nélkül. – Hírül hozták, hogy apád megsebesült egy harc so-
rán, mikor a herceg Angliába ment. S bár sérülése súlyos volt, senki
nem gondolta, hogy bele is halhat. A Teremtő útjai azonban kifür-
készhetetlenek. A sebet nem a megfelelő módon kezelték, s talán
ezért, de lehet, hogy más okból pár hónappal később agyvérzést ka-
pott, és megtéri mennyei atyjához.
A hírt rögtön megértette, de a bő lére eresztett beszámoló elgon-
dolkodtatta. Mérhetetlen szomorúságot érzett apja elvesztése mi-
att, akaratlanul is eszébe jutott azonban, hogy ez az esemény talán
közelebb viszi álmai megvalósításához.
– Imádkozni fogok a lelki üdvéért, méltóságos hercegné – mond-
ta és tisztelettudóan lesütötte a szemét.
– Ez még nem minden – folytatta a hercegné.
Madeleine felnézett.
– A bátyádat vízbe fojtották két hete, mialatt hazafelé tartott
Angliából.
Madeleine kábultan meredt maga elé. Marc halott? Heves fájda-
lom rázta meg a testét… Valaki egy boroskupát nyomott a kezébe.
Belekortyolt a nedűbe, és ereje lassan visszatért, belül azonban
mélységes űrt és kétségbeesést érzett,
Marcot vajon akkor ölték meg, mikor elindult, hogy kiváltsa őt?
Micsoda gondolatok! Azon kellene keseregnie, hogy egy ifjú élet
kioltatott a rövid ideig tartó dicsőség miatt.
Arcán végiggördültek a könnycseppek, de letörölte őket.
– Az ő lelki üdvéért is imádkozni fogok, méltóságos hercegné –
mondta zavartan. Ivott még egy kortyot a zamatos borból, és letette
a kupát az asztalra.
Most először jutott eszébe, milyen szokatlan, hogy Normandia
hercegnője hozta a szomorú hírt az egyszerű apácajelöltnek. Kér-
dőn nézett a nőre.
– Apád kérésére férjuram gyámsága alá kerültél, gyermekem. Ő
küldött ide, hogy beszéljek veled a jövődről.
– A jövőmről?
– Tudod-e, gyermekem – folytatta a hercegnő –, hogy miután a
királyt megkoronázták Angliában, jutalmul bárói rangot ajándéko-
zott apádnak, cserébe hosszú és hűséges szolgálataiért?
Madeleine bólintott. A bárói rang jelentette a lány álmainak be-
teljesülését.
 – Baddersley – mondta. – Nagyszerű és bőven termő birtok, az
egyik régi római főút közelében, mely átszeli Angliát.
– Egy Hereward nevű angol férfi földjeihez tartozott – azt hi-
szem, ő Mercia öreg grófjának fia. Férjuram könyörületes azokkal,
akik szembeszálltak vele, amennyiben örök hűséget esküsznek
neki. Ez a Hereward azonban megátalkodott lázadó, így megfosz-
tották javaitól. A kérdés csak az, hogy ki veszi át most Baddersley
irányítását.
– Marc halott – mondta letörten Madeleine.
– A birtok a tiéd, Madeleine.
– Az enyém?! – kérdezte bizonytalanul a lány. – És ezentúl az
apátságé?
A hercegnő átható tekintettel nézett rá, majd így szólt:
– Nem. Anglia királya úgy kívánja, hogy térj vissza a világi életbe,
és menj férjhez egy olyan emberhez, aki irányítja és megvédi birto-
kodat.
Házasság – gondolta kábultan Madeleine. Ez volt az álma, s jelen-
tette számára a szabadságot. Vagy mégsem?
Ha Marc elvitte volna innen, gondját viselte volna húgának, ked-
vesen bánt volna vele, és megengedte volna, hogy kedve szerint vá-
lasszon magának férjet. De a hercegnő terve alapján ő és a földje bi-
zonyára olyan férfi kezébe kerül, aki nem tetszik majd neki. A tekin-
télyes férfiak általában öregek. A legtöbb normann nemes, akit is-
mert, közönséges, foghíjas, goromba és mocskos volt.
– Muszáj így tennem, méltóságos hercegné?
A hercegnő az arcát figyelte.
– Ez a herceg, Anglia királyának parancsa. De ha úgy érzed, el-
téphetetlen szálak fűznek az egyházhoz…
Madeleine-t készületlenül érte az elhangzott ajánlat. Felállt, jár-
kálni kezdett az apró szobában és a nyakában lógó fakereszttel ját-
szott, miközben megpróbált választani az előtte álló két út között.
Az egyik, az apátság ösvénye már ki volt taposva, és biztonságot,
nyugodt környezetet, kultúrát és… unalmas életet kínált.
A másik ösvény ködösen és titokzatosan derengett a távolban.
De mi vár rá az út végén? Gonoszság vagy jóakarat? Biztonság vagy
rettegés? Kalandok vagy monoton hétköznapok?
 Madeleine egy pillanatra megállt az elefántcsont kereszt előtt, és
útmutatást kérve halkan elmormolt egy imát. Felrémlett előtte,
hányszor imádkozott így a szabadságáért. Egy közmondás jutott az
eszébe. „Vigyázz, miért imádkozol, mert egy nap teljesülhet kéré-
sed!”
Hát legyen! A hercegnő elmondta neki, hogy az apáca-fejedelem-
asszony menedéket és biztonságot kínált fel Madeleine-nek, de bi-
zonyára csak udvariasságból. Az imák és a szertartások, melyek
másokat vallásos önkívületbe sodortak, számára csak a megszokott
feladatok elvégzését jelentették.
– Nem! – jelentette ki. – Nem hiszem, hogy igazi késztetést érzek
az apácaélethez.
A hercegnő bólintott.
– Az apáca-fejedelemasszony sajnálja, hogy elmész. Hallottam,
jól tanulsz, és különösen fogékony vagy az orvoslás tudománya
iránt.
A hercegnő felállt.
– Az engedelmességnek többféle módja van, kedvesem. Zűrzava-
ros idők járnak, s a királynak szüksége van rád.
Madeleine nem csalódott. A király oda akarja lökni valakinek ju-
talomként, ugyanúgy, ahogy a vadászok a kutyák elé vetik zsákmá-
nyuk gőzölgő beleit.
– Kihez kell hozzámennem, méltóságos hercegné?
– Még nem döntöttük el – válaszolta a nő. – Nem kell elsietni a
választást. Jelenleg egy nagybácsid vigyáz a birtokra.
Paul bácsi – gondolta csodálkozás nélkül Madeleine.
Sem anyja, sem apja családja nem volt szerencsés vagy termé-
keny. Egyetlen élő rokona anyja leánytestvére, Celia volt, aki egy el-
szegényedett lordhoz, Paul de Pouisseyhoz ment nőül. Házasságuk-
ból nem született gyermek, de Paul előző feleségétől származó fiát,
Odót, Marc és Madeleine mindig is unokatestvérének tekintette.
Paul de Pouissey maga volt a megtestesült szerencsétlenség,
ezért igyekezett kihasználni felesége családjának szerencséjét.
– Több tudást szereztél itt, mint a legtöbb fiatal hölgy – folytatta
a hercegnő –, de meg kell ismerkedned az udvari szokásokkal is.
Csatlakozni fogsz az udvarhölgyeimhez. Úgy hiszem, tavasszal csat-
lakozom uramhoz Angliában. Nos, láthatod, van elég időnk, hogy a
jövődről döntsünk.
Ha még nem választottak ki számomra senkit, talán van remény
arra, hogy a saját sorsom kovácsa legyek – gondolta Madeleine.
– Szeretnék kérni valamit, méltóságos hercegné.
A hercegnő tekintete kissé hideg lett.
– Mégpedig?
Madeleine-t szinte megbénította a félelem, de sikerült gyorsan
kiböknie kérését.
– Úrnőm, szeretném, ha lenne némi beleszólásom jövendőbelim
kiválasztásába.
A hercegnő fagyosan mérte végig.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy nem bízol az ítélőképességem-
ben, te lány?
Madeleine térdre borult.
– Ó, dehogy, méltóságos hercegné. Bocsásson meg.
– Nos, neveltetésed nem mindennapi, ezért tehetünk némi en-
gedményt. Legalább van bátorságod… – válaszolta a hercegnő, és
dobolni kezdett a lábával. Madeleine lesütötte a szemét, és azon
gondolkozott, megbocsátja-e meggondolatlan szavait az úrnő, és
tesz-e valamit az érdekében.
– Majd beszélek a férjurammal, hogy tartsa szem előtt kívánsá-
godat – mondta a hercegnő, Madeleine legnagyobb megdöbbenésé-
re. – Mindent megteszek, hogy kicsit késleltessem házasságodat,
amíg meg nem szokod új helyzetedet.
Madeleine csodálkozva tekintett fel erre a meglepő nagylelkű-
ségre. A hercegnő savanyúan mosolygott.
– Ugyan már, állj fel, leányom! Alázatosságoddal megszerezted,
amit akartál.
Madeleine óvatosan felállt.
– Gyanakvó vagy? – kérdezte Matilda. – Helyes. Hallottál már az
udvari illemről?
– Nem, méltóságos hercegné.
A hercegnő szélesen elmosolyodott, ahogy a múltjára gondolt.
– Vilmos megkérte apámtól a kezemet, de én kikosaraztam. Vé-
gül is egy gazember volt, senki és semmi nem lehetett biztonságban
tőle a birtokán. Valahogy élveztem, hogy visszautasíthatom. Egy
nap Vilmos és kísérője Blois-ba lovagolt, és összetalálkoztam velük
az utcán. A testőrömmel és a komornámmal voltam. Megragadott,
és a lovaglóostorával rám suhintott.
Madeleine-nek elakadt a lélegzete, de a hercegnő arcáról nem
tűnt el a mosoly.
– Később újra házassági ajánlatot tett, és én elfogadtam.
– Miután megostorozta?!
– Azért mert megostorozott. Ne érts félre, nem kedvelem az effé-
le dolgokat. Azóta nem emelt rám kezet, és ha megtenné, a menny-
ország kapuja is összedőlne, olyan veszekedést rendeznék neki. De
amikor képes volt bejönni apám várába, és megtámadni a várúr le-
ányát, rögtön tudtam, hogy ő a végzetem.
A hercegné megigazította bíborszínű ruháját.
– Hogy miért mondom el mindezt neked? Mert egyetértek azzal,
ha egy nő a kezébe akarja venni a sorsa irányítását. Minden tőlem
telhetőt megteszek érted. A férjválasztás azonban nem kis felelős-
ség. Tartsd szem előtt azokat a jó tulajdonságokat, melyek számod-
ra fontosak.
Madeleine bólintott.
– A köpönyegemet! – parancsolta a hercegné.
Madeleine felemelte a fehér, arany és vörös színnel hímzett
anyagot, és Matilda vállára terítette, majd megigazította a díszes ru-
hadarabot.
Matilda beleegyezően bólintott.
– Most mennem kell Saint Loba, hogy eleget tegyek a hercegség-
gel kapcsolatos feladatomnak. Két hét múlva eljövök érted, és ma-
gammal viszlek udvaromba – mondta, és elbocsátotta a lányt.
Madeleine a kolostor csendes folyosójának sötétjébe húzódva iz-
gatottan és várakozással gondolt az előtte álló titokzatos, furcsa jö-
vőre. Az udvarban fog élni, és elkíséri a hercegnőt Angliába. Rövide-
sen a férfiak – eddig tiltott – világába és a házasság szent köteléké-
be lép.
A kolostorban állandóan folyt a sugdolózás és a találgatás a bűn-
ről, különösen a szemérmetlenségről és a paráználkodásról. És ő
végül is tízéves koráig világi életet élt. Úgy hitte, eleget tud arról,
mit tesznek a férfiak a nőkkel. Ez természetesen nem volt igaz, de
Adela nővér határozottan állította, hogy néhány nőnemű lény
ugyanúgy élvezi a bujálkodást, mint a férfiak. Bridget nővér állítása
szerint a férfiak varázsitalt szopnak a nők melléből, melynek segít-
ségével hímvesszőjük merevvé válik az aktushoz…
Ezek az információk azonban bizonyára nem helytállóak. Made-
leine-nek megadatott a lehetőség, hogy részt vegyen a világi élet-
ben. Ez sokkal többet jelentett számára, mint egy édes szerelem.
Tökéletesen megértette a hercegnő szavait. Szüksége lesz egy
erős férfira, aki vigyáz a földjére abban a zűrzavaros országban –
valakire, aki járatos a haditudományokban, és képes irányítani a
birtokot.
Teljesen mindegy, milyen színű a szeme, és milyen az alakja.
Megfontoltan és jól fog választani. Akkor aztán Vilmos hercegnek
nem lehet oka arra, hogy megfossza kiváltságaitól.
 Első fejezet

Baddersley, Mercia, 1068. május

Madeleine letért az erdei ösvényről, hogy felhasználható növé-

nyeket keressen az aljnövényzetben. Baddersley szenvedett. Elő-
ször beteges apja és felelőtlen bátyja uralma alatt, s most durva
nagybátyja, Paul de Pouissey durva önkényeskedése miatt.
Sohasem fogja megérteni a férfiakat. Mi haszna a hódításnak, ha
szinte mindenki elhull a betegségtől, vagy éhezik? Baddersley
gyógyszerhiánnyal küszködött, és a konyhakertben veszedelmesen
elburjánzott a gaz. Hozott magával egy kis doboz zöldséget, gyógy-
növényt és fűszert – az apáca-fejedelemasszony búcsúajándékait –,
de annál sokkal többre lett volna szükség.
A legtöbb – de nem mindegyik – növényt, ami az otthonában ter-
mett, itt is megtalálta. Lehajolt, és kitépett egy maroknyi pimpót,
ami rendkívül hatásos volt fogfájásra. Ha majd megfelelő tudásra
tesz szert a furcsa angol nyelv terén, talán tanulhat egy-két dolgot a
helybeliektől.
Ez azonban még távoli terv – ismerte el, és felsóhajtott. Nem,
csak a nyelvi nehézségek okoztak problémát, hanem a konok, ba-
rátságtalan magatartás is, mellyel az angolok a normann betolako-
dók iránt viseltettek. A lány úgy gondolta, megvan rá minden okuk,
pláne, hogy a normann törvények képviselője jelenleg Paul de Po-
uissey volt azon a környéken. Madeleine sohasem szerette a nagy-
bátyját, de most egyenesen gyűlölte.
A dolgok egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy előzőleg tervezte.
Két hónapi gyakorlás után Matilda roueni udvarában, Madeleine
csatlakozott a hercegnő Angliába tartó csoportjához. Megismerke-
dett a zene és a tánc tudományával, s új barátokat szerzett. Meg-
kedvelte a hercegnő tizenhárom éves lányát, Agathát és tizenhat
éves unokahúgát, Judith-ot. A három fiatal nőt összekötötte közös
sorsuk – mindegyikük férjhez akart menni Angliában.
Agatha és Judith jelenleg Westminsterben voltak, és részt vettek
a Matilda Anglia királynőjévé koronázásával járó vidám ünnepsége-
ken, no és persze találkozhattak az összes partiképes fiatalember-
rel, Madeleine viszont itt csücsült Merciában, és „ismerkedett a bir-
tokkal”. Matilda legalábbis így mondta, és hozzátette, hogy Madelei-
ne örökösnő létére bizonyára nem akarja, hogy úgy marakodjanak
rajta az udvarban, mint kutyák a koncon.
Madeleine azonban úgy érezte, beígért szabad választójoga a va-
lódi ok. A király és a királynő minden bizonnyal megbánták, hogy
szabad kezet adtak neki férje kiválasztásában.
Madeleine kinyújtózott és megemelte dús, barna hajkoronáját.
Még az árnyékban is rendkívül meleg volt. Csak ingruhát és vékony
anyagból készült rövid ujjú tunikát viselt. Derekán bőröv volt,
melyről két, gyökereknek és leveleknek való erszény lógott. Jelen-
leg azonban nem gyűjtőkörúton volt, csak számba vette a természet
felhalmozott készleteit.
Letért az útról, hogy szemügyre vegyen egy alacsony bokrot, és
szoknyája szegélye beleakadt egy gallyba. Türelmetlenül az övéig
rántotta ruháját, összegyűrve a gondosan elrendezett fodrokat. Ha
Dorothy, az öltöztetőnője látná, hogy ladyhez nem méltó magasság-
ba emelte és meggyürkélte rokolyáját, bizonyára dühös lenne rá –
gondolta mosolyogva Madeleine. Dorothy azonban lemaradt, és egy
tölgyfa alatt varrogat, így szerencsére nem tud perlekedni vele.
Madeleine megjegyezte a nadragulyabokor helyét. S bár a bo-
gyók veszélyesek, a levelek enyhíthetik a betegek fájdalmait. Az ös-
vényre visszatérve talált még varázsmogyorót, bodzát és a tölgyek
oldalán növő mohafajtákat. Látott szedret, mely csak később fog
ehető gyümölcsöt teremni. Ha az irányítás ugyanúgy marad, mint
az elmúlt héten, a tél beálltával éhezés fogja felütni a fejét Badders-
leyben.
Most már megértette, miért mentek csődbe Paul bácsi birtokai.
Egyfolytában dühöngött, morgott és az ostorát pattogtatta, de a
szervezéshez egy nyúlfarknyit sem konyított, így aztán a katasztró-
fa vészesen közeledett Madeleine örökségéhez.
 Celia nagynénje is majdnem ugyanilyen volt. A szervezéshez job-
ban értett, mint a férje, de fellengzős természetével nem tudta elvi-
selni a hibákat, és szinte mániájává vált, hogy szerinte mindenki be-
csapja és elárulja őt. Ezzel a hozzáállással nem lehetett egyről a ket-
tőre jutni.
Madeleine mérgesen letört egy elpusztult szilfaágat. Ez az ő föld-
je, és tönkre fogják tenni. Ha megtalálja a megfelelő férjet, első dol-
ga lesz kidobni innen Pault és Celiát. Természetesen ezt ők is tud-
ják.
Legalább most boldogok, hiszen Madeleine nincs a házban, és
addig sem replikázik nekik a birtok helyes irányításáról, amíg az
őrével és Dorothyval az erdőt járják. Dorothynak nem volt kedve
„fel s alá karistolni a földeken”, így hát inkább letelepedett az ár-
nyékban. Paul emberei lusták voltak, és inkább őrizték a komornát,
mint a kisasszonyt. Madeleine tehát nyugodtan körülnézhetett, bár
nem merészkedett túl messzire.
A helybelieket leverték ugyan, de elég barátságtalanok voltak, és
Madeleine körülbelül annyira szeretett volna találkozni egyikükkel
az erdő mélyén, mint egy vadkannal. Hátrafordult, és ellenőrizte,
hogy Dorothy és az őr a helyükön vannak-e.
A fák között mintha vizet látott volna megcsillanni. Mohón előre-
sietett, mivel tudta, hogy a folyópartokon rengeteg hasznos növény
található.
A hangos csobbanás azonban megállította. Mi volt ez? Hal, vagy
valami nagy állat? Óvatosan előrelépett, és kikukucskált a vastag
törzsű fűzfa rejtekéből.
Egy férfi úszott a folyóban.
Széles, napbarnított háta kilátszott a vízből. Hirtelen megfordult,
és a part felé vette az irányt. A lány alig látott valamit az arcából, de
a teste elárulta, hogy fiatal…
A még mindig mély vízben abbahagyta az úszást, felállt és a part-
ra indult. Madeleine-nek elakadt a lélegzete, ahogy az izmos test ki-
emelkedett a vízből.
Válla széles és rugalmas volt, mellkasa keményen feszült. Izmain
és a víztől sötét haján megcsillant a fény.
Ahogy a természet részeként, meztelenül állt a parton, olyan
volt, mint egy tökéletes alakú vadállat.
 Hátrasimította a haját, és csípőjén vízcseppek csorogtak alá. Fel-
sőteste szív alakú volt, s ez a felismerés halk sóhajt csalt a lány aj-
kára. A férfi megrázta a fejét, s ahogy a napsugár rásütött, úgy né-
zett ki, mintha gyémántcseppek hullanának a hajából.
Madeleine szaggatottan lélegzett, miközben a férfi hirtelen meg-
fordult valamiféle zaj hallatán.
Madeleine megrémült a saját mohó kíváncsiságától, és zavartan
félrefordította a fejét. Tudta, milyen egy férfi testfelépítése. Látott
már holttestet.
Ez a férfi azonban nagyon is élő volt. Még sohasem látott ilyen
embert.
A férfi mozdulatlanul állt, és a folyó túlpartját nézte. Madeleine
követte a pillantását, és három, a vízhez szökellő rozsdabarna szar-
vassutát látott.
Érezték a veszélyt, de a férfi olyan csendesen állt, hogy az állatok
egy pillanatra megfelejtkeztek az éberségről, és lehajoltak inni.
Madeleine újra a férfira nézett. Háttal még vonzóbbnak találta,
mint elölről. Finom ívű válla és kemény tompora láttán Isten mél-
tán lehetett büszke művére. Látszott, hogy a teremtő jókedvében
alkotta meg ezt az emberpéldányt…
Elképzelte, milyen érzés lehet megérinteni a bőrét…
Madeleine lehunyta a szemét és halk imát mormolt.
– „Ments meg minket a kísértéstől…” – De ez sem segített. Kile-
sett pillái alól.
A férfi még mindig mozdulatlanul állt, akár egy szobor. A lány
nem tudta eldönteni, melyik társadalmi osztályhoz tartozik, de ab-
ban biztos volt, hogy angol. Hosszú haja, mely sötétlett a víztől, de
igazából szőke volt – egyértelműen erre utalt. Az efféle aranyló
skandináv sörény ezen a vidéken gyakoribb volt, mint Normandiá-
ban.
Ahhoz túl magas és kisportolt volt, hogy paraszt legyen. Látszott
rajta, hogy születésétől fogva jól táplálták, és gyönyörű teste is arra
utalt, hogy kard- és dárdaforgatás során harcban edződött, ahol
szüksége volt erejére ahhoz, hogy meg tudjon ülni egy csatamént,
képes legyen megmászni a várfalat, és kifeszíteni az íjat…
A hajából csöpögő víz összegyűlt a gerinchasadékában, és végig-
csorgott a tomporán. Madeleine arra gondolt, hogy milyen érzés
lenne nyelvével felfogni a cseppeket és szájával követni nyaka érzé-
ki völgyét…
A szája elé kapta a kezét, és becsukta a szemét.
Micsoda gondolatok!
Zajt hallott és kinyitotta a szemét. A férfi és a szarvassuták eltűn-
tek. Egy ilyen apró zaj riasztotta el őket?
A varázs megtört. Madeleine a fatörzsnek dőlt – elgyengült és iz-
gatott volt, emellett szégyellte magát. Ez az egész olyan volt, mint
egy csodálatos álom. Bárcsak meg tudta volna fékezni bűnös gon-
dolatait! Hogy mert ilyet tenni?
Vajon ki lehet ez a férfi? Ezen a területen nem éltek angol neme-
sek. Az is megfordult a fejében, hogy talán tündérország egy lakóját
látta – a folyó hercegét, az erdő királyát. A testén bizonyára mági-
kus, sötét jelek voltak.
Ma inkább nem keresgél folyó menti növényeket. Lehet, hogy a
tündérherceg elvarázsolná és fogolyként magával vinné vízi biro-
dalmába.
Úgy érezte, nem is lenne olyan borzalmas.
Egy ilyen férfi foglyaként…
Lábujjhegyen Dorothy és Conrad felé indult. Biztonságban akart
lenni szemérmetlen gondolataitól…
Csapdába esett. Egy hatalmas, kérges kéz befogta a száját, és
érezte, hogy erős karok ragadják meg és egy köpenybe bugyolálják.
Fogva tartója izmos testéhez szorította,
Álmából félelmetes valóság lett, és az biztos, hogy nem egy tün-
dérherceg markába került. Küzdött és megpróbált sikítani. A férfi
szász volt. El fogja vágni a torkát!
Mondott valamit, amit a lány nem értett, de a kedves hang meg-
nyugtatta, és felhagyott a kétségbeesett vergődéssel, bár a szíve to-
vábbra is vadul zakatolt és egész teste remegett.
A férfi lágy angol kiejtéssel beszélt továbbra is, és Madeleine an-
nak ellenére, hogy egész nap ezt a nyelvet hallgatta és a helyi paptól
órákat is vett, egy szót sem értett belőle. A külsejéről ítélve, a férfi
bizonyára azt hiszi, hogy a kastélyban komorna. Továbbra is fenn
kell tartania ezt a látszatot. Bizonyára törvényen kívüli, és ha rájön,
hogy ő normann, akkor minden kétséget kizáróan elvágja a torkát.
 Megnyugtató hangja után ítélve, a lány nehezen tudta elképzelni,
hogy ellenséggel „áll szemben”. A hangja, a teste melege, ölelő karja
elálmosították Madeleine-t, mintha a férfi elvarázsolta volna.
Talán így is volt.
Vajon még mindig meztelen? A lány elképzelte, hogy a férfi cso-
dálatos meztelen testétől csak egy vékony ruhaanyag választja el,
és megremegett, bár nem a félelemtől.
Fogva tartója öleléséből csak a kitaposott ösvényt, a dús lombú
fákat és az aljnövényzet sárga és fehér virágait láthatta. Hallotta a
madarak énekét, a rovarok döngicsélését és a férfi igéző mormolá-
sát.
Mondott valamit, és óvatosan lecsúsztatta kezét a lány ajkáról.
Bizonyára azt mondta, hogy ne kiabáljon. Madeleine megnyalta a
száját, amelyen érezte a férfi ízét. Támadója keze a nyakára siklott,
és gyengéden kényszerítette, hogy hajtsa a fejét a széles mellkasra.
A lány még mindig nem látott semmit a különös idegenből, de a feje
alatt érezte a ruháját. Csalódott volt, amiért a férfi felöltözött. Erre a
gondolatra elöntötte a forróság…
Az idegen halkan felnevetett, és újra duruzsolni kezdett, miköz-
ben keze a selymes nyakon vándorolva tüzes nyomot hagyott maga
után.
Madeleine halkan felnyögött, ahogy a kutató ujjak átfogtál keble-
it. Az ingruhán és a tunikán keresztül is érezte a férfiból áradó for-
róságot. Mellbimbója érzékenyen reagált az érintésre, és az idegen
mintha tudta volna ezt, mert lassú körkörös mozdulatokkal egyre
csak simogatta. A lány elképzelte, ahogy a mély, mormoló hang sze-
relmes, édes bűnre csábító szavakat suttog a fülébe…
Fájdalmas késztetést érzett, hogy válaszoljon az érintésekre, ma-
gához szorítsa az erős kezet, megforduljon, és megcsókolja a férfit.
A rátekeredő köpeny azonban meggátolta ebben. Beszélni akart, de
nem mert, hiszen az első mondatából kiderült volna, hogy nor-
mann.
A becéző kéz elengedte a mellét, és erőteljesen simogatni kezdte
a combjai között megbúvó rejtett nőiességét. Madeleine el akart hú-
zódni, de nem tudott. A teste nem engedelmeskedett akaratának…
Árulkodó pihegés tört fel a torkából, és teste a férfi kezének fe-
szült.
 A támadó felnevetett, és lehelete a lány kipirult arcát cirógatta.
Keze végigsiklott a lágy testen, és ujjai a dús hajzuhatag alatt kalan-
doztak. A doromboló hang elhallgatott. A férfi ajkával a homlokát
érintette, amitől Madeleine édes borzongást érzett a gerincében.
Nedves nyelve hol forró, hol hűvös vágyat ébresztett a lányban.
Minden úgy történt, ahogy megálmodta. A férfi nyelve a nyakát
érintette, ahol nem hűs folyóvizet, hanem forró izzadság-cseppeket
lelt.
Forrót. Perzselően forrót.
Madeleine megremegett a rátörő szenvedélytől. Az idegen mély-
ről feltörő nevetése őt is kacagásra késztette. Őrült vágy fogta el,
hogy megforduljon és megkapja a csókot, amire vágyott.
– Isten veled – mondta a férfi hirtelen. Madeleine megértette.
A köpeny csuklyája a fejére került, és mire kiszabadította magát,
az idegennek csak hűlt helyét találta.
Madeleine a földre rogyott. Bizonyára a tündérbirodalom egyik
lakójával találkozott az imént. A különös idegen megigézte, és vala-
mi furcsa nyelven szólt hozzá.
A kezében lévő köpeny azonban azt mutatta, hogy földi varázs-
lattal van dolga, s mint ilyen százszorta veszélyesebb bármely föl-
döntúli erőnél. A ruhadarab zöld színű volt és finom gyapjúból ké-
szült. Kétféle színből szőtték, s vörös és méregzöld szegély díszítet-
te. Kétségtelenül nem szegény ember tulajdona; de nem is tündér
fié. Lehet, hogy egy törvényen kívüli lopta.
Szerette volna megtartani, de ez esetben rengeteg kérdésre kel-
lelt volna felelnie. Gondosan összehajtotta hát, és letette a földre,
majd kábultan visszatért kísérőihez.
A Biblia azt mondja, hogy ha a nő ilyen esetekben nem kiált se-
gítségért, akkor a későbbiekben nincs joga testi sértésre hivatkozva
panaszkodni. Ő pedig nem kiáltott segítségért.
Milyen különös! Milyen csodálatos és különös!
És milyen kár, hogy a férfi nem lehet az övé!
Lehet, hogy tényleg tündérherceg. Efféle férfiak nem léteznek
abban a valós világban, ahonnan neki férjet kell választania.
Imádkozott azért, hogy ha jövendőbelijével a nászágyba kerül,
férje ugyanúgy érintse meg, mint ahogy a tündérherceg tette, és
együtt érjék el az idegen által megnyitott varázslatos út végét.
 Aimery de Gaillard elégedetten felnevetett. Mikor csapdába ej-
tette a titokzatos kukkozót, még nem is sejtette, hogy ilyen csábító
zsákmányra lelt. Azt kívánta, bárcsak tüzetesebben szemügyre ve-
hette volna a kicsikét. Szépséges, buja és odaadó teste volt.
Először azt hitte, egy helybeli parasztlánykával akadt össze, de
rövidesen rájött, hogy foglya normann. Talán Celia asszony udvará-
hoz tartozik. Kevés angolnak van ilyen napbarnított bőre. Bizonyá-
ra Dél-Franciaországból vagy Spanyolországból származik.
Okosan tette, hogy nem szólalt meg, és titokban tartotta kilétét.
Nem beszél angolul, ez biztos. Ha ismerné a nyelvet, reagált vol-
na azokra a csodálatos dolgokra, amiket a fülébe suttogott arról,
mit is csinálna vele legszívesebben. Újra felnevetett. Ha a lány vala-
ha megtanul angolul, és visszaemlékszik a szavaira, minden bizony-
nyal herélő késsel ered a nyomába. Még megcsókolni sem tudta,
mert attól tartott, hogy meglátja az arcát. Aimery de Gaillardnak
semmi keresnivalója nem volt a Baddersley-birtokon, és nem akar-
ta, hogy bármi köze legyen a törvényen kívüli Edwaldhoz, aki a nép
oldalán harcolt a normann elnyomók ellen.
Egy idősebb szakállas férfi bukkant fel a fák között.
– Kellemesen telik az idő, mi? Miért vigyorogsz úgy, mint aki
meghibbant?
– Csak jólesett az úszás, Gyrth – felelte Aimery. – Öröm újra tisz-
tának lenni.
Gyrth Hereward embere volt, de Aimery mellé jelölték ki kísérő-
ül még akkor, mikor a fiú gyermekként először Angliába látogatott.
Gyrth ismertette meg Aimeryt az angol szokásokkal – a hagyomá-
nyok megbecsülésével, a tanácskozás fontosságával és a wyrd elfo-
gadásával.
Mikor Gyrth megjelent Rollestonban, Aimery rögtön tudta, hogy
Hereward visszatért Angliába, és terveket sző a normannok ellen.
Aimerynek kötelessége lett volna átadni Gyrth-et Vilmos királynak,
de inkább nem tett semmit. Gyrth kétségtelenül hittérítő és kém
egy személyben, de ezenkívül ő Aimery egyetlen kapcsolata az an-
gol gondolkodásmóddal. S mivel meg akarta ismertetni az egyszerű
embereket a normann szokásokkal, hogy segítsen nekik túlélni a
megszállást, szüksége volt a férfira.
 Gyrth ötlete volt az is, hogy szakadt törvényen kívülinek öltözve
járják körbe Anglia ezen részét. A veszélyes küldetés végül is siker-
rel járt. Bár Aimery de Gaillard úgy nézett ki, mint egy angol, és a
nyelvet is beszélte, az angolok tudták, kivel állnak szemben – egy
normann ellenséggel. A törvényen kívüli Edwaldként azonban sok
mindent megtudott. A legtöbb település alkalmazkodott normann
lordjához, de voltak olyan helyek – mint például Baddersley, me-
lyek szenvedtek az elnyomástól,
– Mit szándékozol tenni ezzel a hellyel? – kérdezte Gyrth.
– Nem vagyok benne biztos, hogy tudok vele bármit is tenni. –
Aimery becsatolta az övét. – A falusiak vezetőjének elmagyaráztam,
mik a jogaik. Ha továbbra is rosszul bánnak velük, petíciót kell kül-
deniük a királynak.
– És azt hiszed, de Pouissey megengedi majd, hogy Winchesterbe
menjenek panaszkodni? – kérdezte gúnyosan Gyrth. – Vilmos egy-
folytában úton van. Jönni fog erre is. És megadja az ördögnek, ami
jár neki?
– És tesz róla, hogy ne legyen több igazságtalanság – mondta Ai-
mery határozottan. – Vilmos igazságosan akar uralkodni népén. Ez
nem megy könnyen, hiszen állandó mozgásban van.
Gyrth elvigyorodott.
– Igen, ez általában nem könnyű, jobb lenne, ha a Fattyú vissza-
menne oda, ahová tartozik.
– Ez csak álom, Gyrth, Vilmos gyökeret eresztett Angliában, mint
egy tekintélyes tölgyfa, és inkább a pokolba küldi az országot, mint
hogy egyetlen hold földtől is megváljon. Egyébként pedig méltányo-
san bán azzal, aki behódol neki. Ha Hereward hűséget esküdne
neki, visszakaphatná földjei egy részét,
– Visszakaphatná – ismételte undorodva Gyrth,
– A földek őt illetik, s a király nem adhatja-veheti őket kénye
kedve szerint. – A normann törvények szerint a lázadók birtokát
majdnem minden esetben elkobozzák, Vilmos azonban figyelembe
veszi a királyhű emberek jogait.
– És mi van a szabadságjogokkal? Banbury szabad polgáraiból
szolgákat csináltak, és kényszermunkára fogták őket. Hol van ilyen-
kor a te igazságos királyod?!
Aimery társa szemébe nézett.
 – Vilmos nem tudhat mindenről!
– Megmondhatná neki valaki. Például te. Ha már ragaszkodsz ah-
hoz, hogy mindkét oldalért, síkra szállj, hasznossá tehetned magad.
Aimery rábólintott a nyílt kihívásra.
– Rendben. Van időnk, hogy Banburybe látogassunk, mielőtt
visszatérünk Rollestonba. Holnap odamegyünk, és tüzetesen szem-
ügyre vesszük, mi folyik ott. – Szomorúan nézett végig tiszta bőrén
és ruháján. – Nem fürdők meg, ha előbb tudom.
Mialatt felvette a törvényen kívüliek által viselt durva ruhadara-
bot, elégedett vigyort fedezett fel Gyrth arcán.
– Azért megyünk oda, hogy körülnézzünk, nem pedig azért, hogy
csatározásba kezdjünk! Nem szeretném, ha bárki is felségárulásra
kényszerítene!
– Senki sem kényszerít – felelte ártatlan képpel Gyrth.
Aimery megrázta a fejét, és táborhelyük felé indult.
– Ottfelejtetted valahol a köpenyedet – mondta Gyrth.
Aimery elmosolyodott. j
– Ja, igen. Várj egy percet!
Aimery visszatért és az arcához szorította a köpenyt, majd mé-
lyen belélegezte az anyagból áradó enyhe parfümöt, mely eszébe
juttatta a lány édes bőrét. Rozmaring- és verbénaillat.
Gyrth sokatmondó tekintettel meredt rá.
– Szóval ez tartott olyan sokáig. Gyorsan ment, fiam, de megérte
a kockázatot? Azt hittem, nem akarod, hogy bárki is meglássa Aime-
ry de Gaillardot, a normann lordot.
– Nem látott meg.
Gyrth a térdét csapkodta, és vidáman hahotázott.
– Wodenre! Egyszer megleslek munka közben. Na menjünk, mi-
előtt a férje felbukkan egy baltával!

Aimery az éjszakai hideg ellen köpenyébe burkolózott és meg-

próbált aludni, de gondolatai a napbarnított bőrű lány körül forog-
tak. Terveket kellett volna szőnie, de egyre csak a szépséges csábító
csípőjének lágy ívét és selymes haját látta maga előtt. Tüzes illata
érzékeibe ivódott.
A szent kehelyre! Ennyire régen lett volna, hogy nővel volt?
 Összehúzta magán a köpenyt, és megfordult. Rozmaring és ver-
béna illata szállt a levegőben. Megadta magát erőszakos gondolatai-
nak, és hagyta, hogy magával ragadják az álmok.
A lány rendkívül csinos volt. Sajnos, a helyzet nem engedte, hogy
az arcába nézzen, mint ahogy a lány sem láthatta az övét. De arca és
nyaka édes íve az agyába vésődött. Lágy, bársonyos, napbarnította
bőr, melynek meleg, zamatos ízét még ajkán érezte…
Aimery nyugtalanul forgolódott. Ezek a gondolatok nem tették
könnyebbé a helyzetét. A hátára hengeredett, és felnézett a csilla-
gokra. Talán egyszerűen csak be kellene állítania Baddersleybe, és
bemutatkozni, majd elfogadni a fehércseléd által önként felkínált
gyönyört. Aimery de Gaillardnak minden joga megvan rá, hogy
megálljon Baddersleyben, és a birtok vendégszeretetét élvezze…
Ez őrültség. Baddersley sohasem volt Hereward fő uradalma, de
Aimery elégszer járt ott ahhoz, hogy ismerjék. Az álruha hatásos
volt, de ha Baddersley lakói egy napon látják arra Edwaldot, a tör-
vényen kívülit és Aimery de Gaillardot, talán összefüggésbe hozzák
a két embert, és pletykálni kezdenek…
Bizonyára régen volt nővel, ha hagyja, hogy egy csinos szolgáló-
lány efféle veszélybe sodorja.

Mikor másnap reggel Aimery felébredt, azt hitte, túl van az egé-
szen. Ő és Gyrth halat, kenyeret és vizet reggeliztek, majd felkészül-
tek az útra.
Olyan ruhát viseltek, mint a szegény parasztok: durvaszövésű in-
get, derékban bőrövvel megkötve, és nehéz gyapjú köpenyt, melyet
középen kivágtak a fejnek. Lábukon nem volt harisnya, csak bőr-
szandál.
Hatalmas zsákokat cipeltek, s úgy néztek ki, mint két egyszerű
kereskedő. Ha normann járőrökbe botlanak az úton, legalább nem
kell magyarázkodniuk, miért visznek magukkal jó minőségű ruhá-
kat.
Aimerynek ki kellett egészítenie az álruháját – be kellett piszkol-
nia az arcát, és újra bezsírozni a haját. A nap már magasan járt,
mire elhagyhatták a tábort. A fiatalember levette a köpenyét és mo-
tyója tetejére pakolta, miközben halkan káromkodott.
– Harapós kedvedben vagy ma reggel – jegyezte meg Gyrth.
 – Most tiszta lehetnék és hazafelé tarthatnánk Rollestonba, ahe-
lyett hogy Banburybe gyalogolunk ilyen forró, poros napon – pa-
naszkodott Aimery.
Gyrth elvigyorodott.
– Inkább lennél annak a fehércselédnek a szoknyája alatt, mi?!
Tegnap éjszaka alig tudtam elaludni az örökös forgolódásodtól.
Aimery felnevetett, de tudta, hogy barátjának igaza van. Azért
volt ingerült, mert nem tudta befejezni az elkezdett játszadozást
csinos foglyával. Ha kedvét töltötte volna vele, bizonyára nem gon-
dolna már rá. Nos, rövidesen elhagyják Baddersleyt, és az emlék el-
homályosul majd, ahogy távolodnak.
Utazás közben mindketten éberen figyeltek. Ahogy elérték hegyi
utat, Aimery egy fehér foltot látott megvillanni az alant csordogáló
pataknál. Vigyorogva megállt. Újra itt van hát a lány, jó messzire
tegnapi találkahelyüktől. Tetszett neki ez az okos előrelátás. Nem
gondolta volna azonban ezt róla, ha tudta volna miért van itt valójá-
ban a leányzó.
– Mi az? – kérdezte Gyrth, és keze a tőrére csusszant.
– Egy őzsuta van a pataknál. – Aimery letette a csomagját.
– Nincs időnk vadászatra… – Gyrth hirtelen meglátta, miről be-
szél Aimery. – Főleg nem erre a fajtára.
– Szemtől szembe akarok vele találkozni.
Gyrth megragadta Aimery ingujját.
– Ha meglát, bizonyára később is emlékezni fog rád.
– Nem hiszem. Mindenki azt lát, amit akar. Egyébként sem hin-
ném, hogy valaha is újra találkozom vele. – Aimery elrántotta a kar-
ját, de vigyázott, hogy a csuklóján lévő tetoválást borító piszkos
rongy le ne essen. A jelek rögtön elárulhatnák kilétét.
Aimery leereszkedett a bozótos hegyoldalon a patak felé. Jól is-
merte az erdőket, és már csak néhány lépésre volt a lánytól, de az
nem vette észre őt.
Fürgén és kecsesen szökellt egyik kőről a másikra, miközben a
vizet nézte elmélyülten. Az ingruháját és a szoknyáját az övébe tűr-
te, így kilátszott hosszú, formás lába. Ezúttal copfba kötve viselte
derekáig érő haját. A férfi elképzelte, ahogy kibontja és beletemeti
arcát a mogyorószín zuhatagba.
Szándékosan rálépett egy gallyra.
 A lány tágra nyílt szemmel körülnézett, és sikolyra nyitotta ajkát.
– Jó napot, kisasszony! – mondta Aimery.
Gyrthnek igaza volt. Teljesen elment az esze. Csak nem dönti le
és erőszakolja meg itt helyben?! Még beszélgetni sem tudnak, ha-
csak el nem árulja, hogy tud franciául. A lány olyan szép volt elölről,
ahogy elképzelte. Ovális arca volt, gyönyörű szemét finom ívű
szemöldök keretezte, ajka édes, mint a méz.
– Jó napot! – válaszolta borzalmas kiejtéssel.
– Szóval beszélsz angolul – mondta helyeslően a férfi.
Ugyanaz a hang – gondolta Madeleine felindultan. Kissé csaló-
dott volt. Csinosabbnak képzelte álmai tündérhercegét. Éjszaka, ál-
matlan óráiban úgy gondolt rá, mint nemes, hős vitézre. Remélte,
hogy szóba jöhet férjjelöltként.
És most itt áll előtte, rongyokba öltözött parasztként.
Úgy bámultak egymásra, mint két mamlasz.
– Csak egy kicsit – mondta akadozva a lány.
– Szerencsére én elég jól beszélek franciául – mondta Aimery
erős tájszólással, de folyékonyan.
Madeleine rémülten vette észre, hogy elárulta, milyen nemzeti-
ségű. Még abban sem volt biztos, hogy az ő tündérhercegével áll-e
szemben. Zsíros haja sötétlett, és a bőre nem aranyló, hanem egy-
szerűen piszkos volt. A mosolya pedig egyre mohóbb lett.
A lány hátrálni kezdett…
– Ne félj tőlem – mondta a férfi. – Hogy hívnak?
Madeleine szeretett volna elfutni, de valami ott tartotta. Tudta,
hogy veszélyes lenne elárulnia a nevét.
– Dorothynak – mondta végül.
– Ne fuss el, Dorothy. Nem bántalak.
Madeleine megnyugodott az ismerős, lágy hang hallatán. Ő az.
Volt azonban még valami, amitől felbátorodott. A mosolya…
Hirtelen rájött, mit talált benne furcsának. A férfi fogait. Fehéren
ragyogtak, és egyáltalán nem úgy néztek ki, mint egy paraszté.
A lány elmosolyodott. Tehát álruhában van. Semmi kétség, hogy
ő a tündérherceg. Angol nemes, aki inkognitóban utazik. Ahogy erre
rájött, már egyáltalán nem volt nehéz meglátni a piszok és a ron-
gyok mögé rejtett csinos arcot, izmos testet és aranyszőke hajat.
Meglepően zöld a szeme – gondolta a lány –, és amikor nevet, elbű-
völően összeszűkül.
– A nevem Edwald – mondta.
A lány tudta, hogy hazudik, de megértette, miért.
– Honnan ismered a francia nyelvet? – kérdezte minden szót
hangsúlyozva Madeleine. Jól tudta, milyen nehéz megérteni egy ide-
gen nyelvet, ha gyorsan, hadarva beszélik.
– Jártam Franciaországban.
Ez ellentmondott a nemesi neveltetésnek. Talán ő Harold egyik
fia, aki meg akarja torolni az apjával történteket. Ebben az esetben
azonban szebb, nemesi kiejtéssel kellene beszélnie.
– Gyakran kószálsz egyedül az erdőben, Dorothy? – kérdezte a
férfi.
Madeleine a patak partja felé fordult. Az igazi Dorothy és az őr
épp hogy csak látótávolságon belül voltak.
– A barátaim a közelben vannak – hangzott a figyelmeztetésbe
burkolt kijelentés.
A férfi követte a lány tekintetét, majd kézen fogta, és bevezette a
bokrok közé, távolabb a pataktól. Madeleine tudta, hogy el kellene
futnia. Ha az idegen megpróbálná visszatartani, sikítana. Azonban
egyiket sem tette.
A férfi a lány vállára tette a kezét, és rámosolygott. A szem szinte
mágnesként vonzotta.
– Szemtől szembe akartam veled találkozni – mondta. A piszkos
bőr és a zsíros haj zavarták az összhangot.
– Bárcsak láthatnálak igaz mivoltodban!
Aimery szemében félelem villant, majd felnevetett, és megcsó-
válta a fejét.
– Hogy tudsz ilyen durva világban élni, Dorothy? Ne félj! Nem
bántalak, még annak ellenére sem, hogy a kezedben van az életem.
Felemelte a lány kezét, és csókokkal borította a tenyerét. Made-
leine-t felkavarta ez az új érzés, amiről jól tudta, hogy tiltott. Józan
esze azt súgta, fusson el, de ahogy az idegen egyre szorosabban fon-
ta köré a karját, nem tudott ellenállni.
A férfi meztelen alkarjáról meglazult ruhája ujján keresztül a
selymes vállakra csúsztatta kérges kezét.
 – Olyan a bőröd, mint a legfinomabb bársony – mormolta. – Tud-
nod kell, drága Dorothy, hogy soha többé nem találkozhatunk újra.
Madeleine-t még soha, senki nem érintette ilyen bizalmasan, s
úgy olvadt el a becéző ujjak tapintása alatt, mint viasz a gyertya
lángjától.
– Miért nem? – pihegte.
– Túl titokzatos lenne, hiszen törvényen kívüli vagyok, s ezt je-
lentened kellene a királynak.
– Nem! – mondta határozottan Madeleine.
Az érdes hüvelykujj a kulcscsontját simogatta.
– De hát kötelességed lenne!
Az árulókat és a lázadókat megvakítják, vagy kiherélik, vagy le-
vágják a kezüket és a lábukat – gondolta borzongva Madeleine. ]
– Nem! Soha nem árulnálak el!
Aimery kiszabadította a kezét a ruha ujjából, és izmos testéhez
szorította a lányt.
Ez helytelen. El kellene szaladnom. Most rögtön – gondolta Ma-
deleine.
– Egy picit még maradhatok.
Olyan édes érzés a karjaiban lenni.
Eszébe jutott, milyen csodálatosan ragyogott a férfi vizes bőre a
napfényben. Felemelte a kezét, és a széles vállakra fektette. Jobb
kezével a férfi erős nyakát simogatta, majd ujjai a tarkójára téved-
tek.
– Szépséges csábító… – Aimery ajka lágyan érintette a lányét. Ez
az ártatlan csók vágyat ébresztett bennük, és a világ megszűnt lé-
tezni körülöttük.
– Nem szabadna! – tért hirtelen magához Madeleine, és eltolta a
férfit.
– Igazán? – kérdezte Aimery, és a szemében nevetés bujkált. –
Akkor repülj, kis madár. Szabad vagy!
A kedves szavak eltompították a lány gondolataiba csilingelő
vészharang hangját. Csak egy csókot akar, semmi mást! Az idegen
nem fogja kényszeríteni semmire!
Összeszedte a bátorságát, és megcsókolta a férfit. Aimery felne-
vetett, és csókokkal borította Madeleine orrát, arcát és állát. A lány
nem akarta elárulni tapasztalatlanságát, ezért mindenben utánozta
társát. Viszonozta a kapott, apró csókokat.
A férfi elégedetten mormolt valamit, majd határozottan kezébe
fogta Madeleine fejét és maga felé fordította. Nyelvével végigsimí-
tott a lágy ajkon.
Madeleine megborzongott, de habozás nélkül utánozta a mozdu-
latot. Meleg, kutató nyelvük találkozott. Szájuk kinyílt, és a férfi
nyelve a lány szájába hatolt.
Madeleine halkan felnyögött. A teste átvette az irányítást az agya
fölött, és a csodálatos, kőkemény, meleg mellkasnak dőlt. Lába el-
gyengült, ahogy a férfi keze a melléhez ért, és megadóan az erős ka-
rok közé omlott. Aimery hátralépett és egy kőre ült, miközben az
ölébe vonta Madeleine-t.
– Igen, drágám, igen – suttogta angolul.
Madeleine egy pillanatra visszanyerte az öntudatát, és rájött,
hogy már megkapta, amit akart. Itt az ideje, hogy abbahagyják…
Aimery ajka a mellét becézte, s Madeleine teste nem engedel-
meskedett az akaratának. Csípőjét a férfiéhoz nyomta, és lehunyta a
szemét.
Forróságot és fájdalmat érzett. Perzselő forróságot a lába között.
Az idegen keze hirtelen a combjai közé siklott. Felnyögött, és neki-
feszítette a testét, majd egy pillanat alatt ráébredt, mi következik.
– Nem! – kiáltotta és elhúzódott.
Aimery a cseresznyepiros szájra tapasztotta a kezét. Acélos karja
keményen tartotta a kívánatos testet. Madeleine karmolt és rúgott.
– Az Isten szerelmére, hallgass már!
Kénytelen volt engedelmeskedni a túlerőnek. Úgy kapálózott és
remegett, mint egy fuldokló, de a férfi sem volt jobb állapotban ná-
la.
Kezét elvette a szájáról.
– Engedj el! – suttogta a lány. – Kérlek, engedj el!
Aimery megremegett.
– A szentekre! Mi a baj? – Szeme elsötétült, és bőrén apró izzad-
ságcseppek gyöngyöztek,
Eltolta magától a szépséges csábítót, és Madeleine rémülten
érezte a combjának feszülő kemény férfiasságát. Hirtelen felugrott.
– Engedj el! Ez bűn!
 Aimery rámeredt, és dühösen mormolt valamit angolul.
– Csak nem szűz vagy? – kérdezte franciául.
Madeleine úgy érezte, mintha a legsötétebb bűnnel vádolnák.
Szótlanul bólintott.
Lassan elengedte a lányt, és felállt. Szaggatottan kapkodta a leve-
gőt.
– Hogy lehet az, hogy egy ilyen szépséges leányzó még szűz, a te
korodban? Hány éves vagy? Tizennyolc?
– Tizenhét! – Madeleine megigazította a szoknyáját és az ingblú-
zát. Félig meztelen volt. Óvatosan a férfira pillantott. Istenem, mi-
lyen mérges! – gondolta. Mintha meg akarná ütni azért, mert szűz.
– Sajnálom – mondta, és idegesen elnevette magát, a helyzet ab-
szurditására gondolva.
A férfi dühös volt, s a lány teste is mérgesen tiltakozott, hiszen
nem kapta meg azt, amire vágyott. Madeleine összefűzte a karját a
melle előtt.
Aimery sóhajtott, és megcsóválta a fejét.
– Nem éppen kedvező körülmények között találkoztunk össze,
Dorothy. Menj vissza a barátaidhoz. Remélem, tanultál a leckéből.
A lány azonban nem akart haraggal elválni.
– Csak egy csókot akartam – mondta elmélázó mosollyal.
A férfi majdhogynem őszintén felkacagott.
– Nos, ezt minden kétséget kizáróan megkaptad. Most pedig
menj, mielőtt megfelejtkezem a jó modorról.
Madeleine hátrált egy lépést, majd a rászegeződő dühös tekintet
ellenére odalépett a férfihoz, és ajkát az ajkára simította.
– Köszönöm a csókot! Gyönyörű volt! – mondta lágyan, majd a
maradék józan eszére hallgatva elillant.
Aimery kábultan nézett utána, és kezével megtörölte izzadt ar-
cát. Ez a kis találka eredetileg arra lett volna jó, hogy végleg elűzze
a gondolataiból a lányt. Most aztán törheti a fejét, hogy szerezze
vissza lelki békéjét. A teste sajgott, s mintha kövek lettek volna az
agya helyén.
Ha tényleg szűz, akkor a világ egyelőre szegényebb egy született
tehetséggel. Elvesztette a fejét, ahogy illatos bőréhez ért. Milyen
gyönyörűség lenne bevezetni ezt a szépséges kis csábítót az érzé-
kek birodalmába! Még egy ilyen találkozást azonban nem kockáz-
tathat meg. A nyári napfordulóra olyan lenne, mint egy rakás sze-
rencsétlenség. Az egyetlen ésszerű megoldásnak az tűnik, ha minél
messzebb kerülnek egymástól. Aimery elindult felfelé a kaptatón.
Pontosan a kétnapos gyaloglás az, amire szüksége van most.

Madeleine megállt a patak mellett, hogy kifújja magát. Hátrané-

zett, de már nem látta a férfit. Furcsa késztetést érzett, hogy vissza-
menjen… Megrázta a fejét. Tudta, hogy szerencséje volt, amiért meg
tudott szabadulni. Ha nem őrizné meg szüzességét a házassága
napjáig, a férje sohasem tudná becsülni. Az is lehet, hogy visszauta-
sítaná, megverné, tömlöcbe vetné…
Megborzongott. Őrültség, de ami történt, azért képes lenne elvi-
selni bármilyen büntetést.
Végignézett magán, s biztos volt benne, hogy bűnös tette meglát-
szik rajta. A ruhája rendezett volt ugyan, de a mellénél két nedves
folt éktelenkedett, ott, ahol a férfi szája csókolta.
Az emléktől elöntötte a forróság, és kezét sajgó mellbimbóira
szorította.
– Lady Madeleine!
Madeleine meglátta a felé futó őrt. Árulkodó ruhájára nézett, és
egy halk kacaj kíséretében a sekély patakba vetette magát.
– Lady Madeleine! – A férfi mellé csobbant. – Jól van? Mintha va-
lami zajt hallottam volna.
Madeleine csurom vizesen felállt.
– Minden rendben, csak megcsúsztam.
– De nemrég kiáltást hallottam!
– Ja! Egy kígyót láttam. – Az őr kisegítette Madeleine-t a patak
túlpartján. – Túl lassú vagy! Az már nagyon régen volt – korholta a
férfit.
– Ez nem igaz! – tiltakozott az őr. – Alig néhány perce történt.
Dorothy és én azon tűnődtünk, hogy tényleg hallottunk-e valamit,
vagy csak képzelődtünk. Én inkább a keresésére indultam. Nem
szabadna elcsatangolnia, kisasszony…
Madeleine úgy érezte, már órák, sőt napok, s nem csak percek
óta van távol a valós világtól. Abban sem volt biztos, hogy már visz-
szatért. Mialatt az őr visszakísérte őt Dorothyhoz, Madeleine vágya-
kozó pillantást vetett a patak partján lévő cserjés felé.
 Második fejezet

Aimeryt kimerítette az egész napos gyaloglás, így éjjel mélyen

aludt. Mikor másnap felébredt, úgy érezte, találkozása Dorothyval
álom volt csupán. Soha többé nem tér vissza Baddersleybe. Az a
lány veszélyes.
Banburytől tíz mérföldre már kósza híreket hallhattak a fennálló
nyomorúságos helyzetről. Robert d'Oillyt vádolták, ami egyáltalán
nem lepte meg Aimeryt. d'Oilly durva francia zsoldos volt – lelkiis-
meret nélküli, vad, erős harcos. Tragédia, hogy Vilmos kénytelen
volt felhasználni egy ilyen embert Anglia győzelméhez, aki most
megérdemelt jutalmát élvezi.
Aimery és Gyrth rövidesen csatlakozott egy csoporthoz, akik
Banburybe tartottak a vásárra. Könnyűszerrel szóra lehetett őket
bírni.
– A nővérem egyik rokonát csak úgy fogták, oszt elvitték, pedig
nem csinált semmit!
– A papunk megpróbálta megakadályozni, de jól betörték a fejét.
Még mindig nem tért magához. Az alávaló normannok! Pokolra kül-
denem mindet!
–Ki itt a hűbérúr? – kérdezte Aimery ugyanazzal a durva tájszó-
lással, amit a parasztok használtak.
Az egyikük kiköpött.
– Eredetileg Wessex grófja, de őt megölték Hastingsnél. Most
nincs senki, csak a véres kezű király, annak meg úgyis hiába pa-
naszkodnánk.
– Legalább meg kéne próbálni – ajánlotta Aimery, de az emberek
úgy meredtek rá, mint egy félőrültre.
– Mondok valamit – kezdte gúnyosan az egyik –, maradj itt, és
várd ki amíg a Fattyú erre kegyeskedik lovagolni, és mondd el neki
te magad, mi történik erre mifelénk. Úgy fognak képen rúgni, hogy
arról kódulsz!
Aimery parancsoló éllel a hangjában így szólt:
 – Tudom, mit beszélek! Törvényen kívüli vagyok, de tudom, hogy
Vilmos nem akarja rabszolgasorsba dönteni az embereket. Ha el-
mondjátok neki, mi folyik itt, közbe fog lépni.
– Szembefordulna a normannokkal az angolok miatt?
– Igazságot szolgáltatna!
– És az asszonyaink? – kiáltotta egy fiatalember.
– A katonák azt csinálnak, amit akarnak, és senki sem mer szem-
beszállni velük! A nővéremet… – elfordult és az arca megrándult a
fájdalomtól.
– A nemi erőszak is törvénybe ütközik – válaszolta határozottan
Aimery.
Patkódobogás robaja nyomta el a beszélgetést. A falusiak az er-
dőbe akartak menekülni, de a lovasok pillanatok alatt körülvették
őket, és nem volt menekvés.
d'Oilly emberei kényszermunkára kerestek férfiakat. Aimery át-
kozta szerencsétlenségét. Az öt lovas hányaveti stílusából láthatta,
hogy ő és Gyrth a falusiak minimális segítségével könnyedén el tud-
nának bánni velük. De az erőszak megtorlást eredményezne, ami-
nek az, egyszerű emberek látnák kárát. Megpróbálta feltűnés nélkül
meghúzni magát.
Ez azonban korántsem volt olyan könnyű. Fél fejjel magasabb és
izmosabb is volt a legnagyobb paraszttól. Meggörnyedt és oldalba
lökte Gyrth-et, aki azonnal megértette az üzenetet.
Az egyik katona leakasztotta bőr ostorát a nyeregről.
– Nos – mondta franciául –, szép kis csapatra leltünk!
Hirtelen angolra váltott.
– Lord d'Oillynek munkásokra van szüksége. Te, te, te és te, ve-
lünk jöttök.
Kiválogatta a legfiatalabbakat és a legerősebbeket, köztük Aime-
ryt is. Gyrth-et azonban kihagyta.
– Uram, az unokatestvérem… – mondta nyomban angolul, és so-
kat sejtetően a saját fejére mutatott.
– Nem tudjátok hasznát venni.
– Erős! De te is velünk jössz!
A kiválasztottakat pillanatok alatt újabb csoportba terelték.
– Ezt nem tehetitek! Ehhez nincs jogotok. Én szabad ember va-
gyok… – tiltakozott egyikük, de a korbács lesújtott, s újra csend lett.
 Az öt foglyot az egy mérföldre lévő folyó menti d'Oilly birtokra
vitték, ahol az új kastélyhoz épülő híd munkálataiban kellett segíte-
niük. Tucatnyi ember dolgozott már ott, s a legtöbbjük kimerültnek
tűnt. Aimery gyanította, hogy a munkások legtöbbje szolga. Egy tá-
volabb lévő dombon is dolgoztak férfiak.
Két falusit a meredek lejtőn folyó kőfejtéshez küldtek. Aime-
rynek és egyik társának a hídhoz köveket cipelők hosszt sorába kel-
lett állnia. Gyrth – mivel idősebb volt – a köveket rakta a helyére.
Az idő múlt, és uraik sem pihenőt, sem frissítőt nem kínáltak fel
az embereknek, bár az őrök megengedték, hogy igyanak a folyóból.
Az öt őr az árnyékba telepedett, és valahányszor úgy gondolták, az
egyik munkás henyél, megcsördítették ostorukat. Bort ittak és hú-
sos lepényt ettek hozzá.
Állandóan parancsokat ordítoztak franciául, amitől a parasztok
megrémültek. A trágár sértéseket, amit az emberek parancsnak vél-
tek, látszólag egyikük sem értette.
Aimery azonban igen, és a harag egyre indulatosabban forrt ben-
ne. Ezek a férfiak a legközönségesebbek a világon – zsoldosok, aki-
ket a könnyű préda lehetőségével csábítottak Angliába. A sürgető
érzés, hogy elhallgattassa őket, még kínzó éhségérzetét is elnyomta.
Azzal nyugtatta magát, hogy az erőszak nem oldana meg semmit.
Meggátolná abban, hogy később tehessen valamit ezekért az embe-
rekért, és durva megtorlás várna a helybeliekre is. Dühe azonban
elvette józan eszét.
Lerántotta felhorzsolt válláról a kövek emeléséhez használt bőr-
hevedert, és a folyóhoz ment. Ahogy elhaladt az egyik pókhasú őr
mellett, a férfi felkiáltott.
– Hé, nagyfiú! Bizonyára óriási a dákod! Az anyádba szoktad
dugni, mi?
Aimery úgy tett, mintha nem hallaná. Türelemre intette magát,
és a király reakciójára gondolt, amint tudomást szerez erről az ég-
bekiáltó igazságtalanságról. Legszívesebben azonban megragadta
volna a gúnyolódó torkát.
Aimery a hegyre indult újabb adagért, amikor egy férfi össze-
esett a szeme láttára. Felsegítette. A közelben lévő őr morgott, de
nem tiltakozott. A munkás szaggatottan lélegzett, szeme üvegesen
meredt a világba.
 – Pihenésre van szüksége, uram! – motyogta Aimery.
– Nincs pihenő – mondta az őr, és a szájához emelte a borostöm-
lőt.
Aimery segített a parasztnak megrakni apró kövekkel a hevede-
rét. Szerencsére lefelé kellett vinniük nehéz terhüket, de biztosra
vette, hogy a férfi nem bírja már sokáig. Mi lesz vele, ha újra össze-
esik? Ha az őröknek van egy kis eszük, pihenőt adnak a szerencsét-
len szolgájuknak. A söpredéknek azonban hiányzott az agya. Talán
azt hiszik, végtelen a munkára fogható szolgák sora.
Leereszkedtek a lejtőn, és a férfi megtántorodott. Aimery min-
dent megtett, hogy segítsen, de a paraszt hirtelen négykézlábra hul-
lott, és lehajtotta a fejét, mint egy igavonó barom.
A pókhasú őr feltápászkodott, és megcsördítette az ostorát.
– Felállni, te mocskos disznó! Fel!
A férfi megpróbált felkelni, de nem tudott.
Aimery ledobta a köveket, és futni kezdett, hogy segítsen, az os-
tor azonban abban a pillanatban lesújtott. A paraszt megrándult, és
mély torokhangon felüvöltött, de még a fájdalom sem volt képes rá-
venni arra, hogy felálljon. Az ostor suhogva vágott a szerencsétlen
húsába, mielőtt Aimery odaért volna.
– Állj fel, te tökfej, vagy megjárod! – vicsorogta az őr. – Gyerünk!
– ordította most már angolul.
Aimery a kegyetlen vadállat felé fordult, akinek hatalmas pocak-
ja és petyhüdt arca elárulta, hogy nem sok lovagi tornán vett részt
életében.
– Kegyelem, uram! – mondta franciául Aimery.
– No nézd csak! Ki gondolta volna, hogy a hozzád hasonló férgek
emberi nyelven is tudnak beszélni! – Az őr félreérthetetlen mozdu-
latot tett a kezével. – Tűnés!
Aimery úgy tett, mintha megrémült volna, és felállt. Az őr nem
törődött többé vele, inkább mozdulatlan áldozatának szentelte
minden figyelmét.
Aimery előreugrott, karját a férfi nyaka köré fonta, térdét a hátá-
nak feszítette, és eltörte a csigolyáját. Ahogy a hájas test a földre zu-
hant, Aimery előrántotta a kardját. A rozsdás acél és a vér látványá-
ra arca grimaszba torzult. Arrébb rúgta a holttestet az útból, és az
életben maradt négy őr egyike felé fordult, aki úgy markolta a kard-
ját, mintha még sohasem használta volna azelőtt.
A szeme sarkából látta, ahogy Gyrth ráveti magát az őrre, és a
parasztok rémülten körbeveszik őket.
– Egyikük sem menekülhet! – kiáltotta.
– Nehogy azt hidd, hogy segítenek neked, te szarházi! – ordította
felé megvetően egy vékony, de tekintélyes bendővel rendelkező őr,
és kivillantotta fekete és sárga színben pompázó fogsorát. – Lassan
fogsz megdögleni! Nagyon-nagyon lassan.
Aimery ügyetlenül felemelte a kardját, mire a férfi nevetni kez-
dett.
– Először levágjuk az egyik lábadat, aztán megtáncoltatunk, te
szemét! Utána bújócskázunk kicsit, és te leszel a hunyó, de előtte
megvakítunk!
Az őr folytatta a gúnyolódást, annak ellenére, hogy úgy tudta, ál-
dozata csak keveset tud franciául. Aimery felmérte a helyzetet. Meg
kell őriznie névtelenségét, de ezeknek az embereknek pusztulniuk
kell. A falusiak rémülettől döbbenten álltak.
Gyrth megölte az egyik őrt, és elvette a kardját. A másik két nor-
mann nekitámadt, de a kardforgatás nem igazán volt társa erős ol-
dala. Segítenie kell neki.
Aimery – tapasztalatlan paraszthoz méltón – vadul meglengette
a kardját, amire harsogó nevetés volt a válasz. Az őr elugrott az ütés
elől és előrelépett, hogy levágja Aimery jobb kezét, Aimery meg-
markolta a kardját és a másik magasba emelt fegyvere elé tartotta.
Az őr meglepődött, és leengedte a karját
– Isten veled – mondta franciául Aimery, és lenyakazta ellenfelét.
A porba hullt fejből csodálkozó arc meredt Aimeryre.
A férfi előreszaladt, hogy csatlakozzon a másik küzdelemhez.
Az őrök óvatosabbak lettek, és Gyrthnek keményen kellett küz-
denie, ha meg akarta óvni az életét. Aimery nem játszotta tovább a
tapasztalatlan parasztot. Pár pillanat múlva mindkét őr feladta a
harcot, és menekülni próbált.
Aimery elkapta az egyiket és leszúrta. A másik megfordult, és
megsebezte Gyrth-et a lábán, mire az összeesett.
– Állítsátok meg! – kiáltott Aimery a szájtátó parasztokra.
 Néhányan előreléptek, de ahogy a katona feléjük vágott a kardjá-
val, meghátráltak. Aimery a férfi után vetette magát, de az rendkí-
vül gyorsan futott. Az emberek úgy néztek az erdő felé, mint a ré-
mült állatok. Gyrth a földön feküdt, és próbálta elállítani a vérzést,
Aimery átkozódva a szökevény után hajította a kardját. A kard
azonban nem dobófegyver, és az őrt csak a vállán találta el, ami a
férfit még gyorsabb futásra ösztönözte. Aimery odalépett Gyrth-
hez, és mellé térdelt.
– Jól vagyok! – nyögte társa. – Menj utána!
– Ne butáskodj! – Aimery csíkokat szabott le az őr mocskos kö-
penyéből, és bekötözte a vágást. – Anyám szerint a tiszta kötszertől
gyorsabban gyógyul a seb. Reméljük nincs igaza!
– A sérülés rendbejötte a sorstól függ. – Gyrth feltornázta magát.
– Ha nálam lett volna a baltám, az az átkozott már régen halott len-
ne. Írhatod a végrendeletedet! – mondta, és Aimeryre nézni.
– Te is!
– Nekem mindegy, hiszen én lázadó vagyok, de mostantól te is!
Aimery megrázta a fejét.
– Megszegték a törvényt. Ha valaki rájön, hogy részt vettem az
öldöklésben, majd azt mondom, hogy a fogságból akartam kiszaba-
dulni.
– Ha téged felismernek, minden kiderül majd. Lehet, hogy az őr
azonosít Aimery de Gaillarddal. Mit teszel akkor?
Aimery megvonta a vállát, és felsegítette Gyrth-et.
– Majd gyönyörködöm a dárdára tűzött fejedben – dühöngött
Gyrth. – Térj vissza megszokott életedhez, fiam, vagy csatlakozz He-
rewardhoz, és együtt hajítsátok ki az országból a Fattyút.
– Sohasem volt szokványos az életem – vágott vissza Aimery de
Vilmost semmi pénzért nem fogom elárulni.
– Az Isten verjen meg, kölyök! – kiáltott fel elkeseredetten Gyrth.
– Hereward és a Fattyú harcolni fognak. Csak a Teremtő a meg-
mondhatója, melyikük fog téged hamarabb kardélre hányni!
Aimery elmosolyodott.
– Találkoznod kellene az apámmal. Sokban hasonlítotok egymás-
ra. Gyere! Tűnjünk el innen!
 Madeleine megpróbálta kiverni a fejéből az Edwalddal, a törvé-
nyen kívülivel való találkozást. Látta, hogy Baddersley lakói szen-
vednek, ezért kötelességének érezte, hogy minél hamarabb férjhez
menjen, és kidobja a birtokról Pault és Celiát. Elhatározását azon-
ban megzavarta törvényen kívüli tündérhercege. Éjszakánként
nyugtalanul forgolódott az ágyában, nappal pedig fontos munkái
közben nyitott szemmel álmodozott. Minden este érezte a férfi
érintését meztelen testén, forró ajkát a száján és reggelenként fájó
ürességgel ébredt.
Unokatestvére, Odo éppen a legjobbkor érkezett Baddersley-be.
A lány remélte, hogy rokona jelenléte eltereli majd a figyelmét bű-
nös gondolatairól.
Odo de Pouissey, Paul, és Celia mostohafia volt, s így nem vérsze-
rinti hozzátartozója Madeleine-nek. Gyerekkorukban sokat voltak
együtt, s a lány bátyjának tekintette a férfit. Magas volt; erős, sötét
haját és egészséges arcszínét apjától örökölte. Vidám természetű
volt, és Madeleine szeretett vele lenni. Legnagyobb hibája az volt,
hogy nem tudott ellenállni a sörnek és a bornak, de Baddersleyben
szinte senki sem ismerte a mértéktelenséget.
Odo boldognak látszott, hogy Madeleine-nel lehet, és története-
ket mesélt neki Anglia megszállásáról. A lány gyanította, hogy uno-
katestvére felnagyítja saját szerepét a harcokban, de azért élvezte a
beszámolókat. Hallhatott a királynő megkoronázásáról és Odo ud-
varbeli előjogairól. Madeleine rendkívül irigykedett, és mohón falt
minden hírt a partiképes nemesifjakról.
– És ki a legmagasabb a király lovagjai között? – kérdezte egyik
nap ruhafoltozás közben, mialatt a birtokon lévő ház előtt ültek a
napsütésben.
– Urunk öreg bajtársai. Mortain, Fitz Osbern, Montgomery.
– És a fiatalabbak? Legtöbbjük becsvágyó, nemdebár?
Odo gyanakodva nézett rá és Madeleine rájött, hogy azt hiszi, raj-
ta gúnyolódik, hiszen a férfi nem sok gesztenyét tudott kikaparni az
udvarban. Szavai enyhítéseképpen kedvesen elmosolyodott.
– De Varenne figyelemre méltó ember – hangzott a rosszkedvű
válasz. – De Faix és Beaumont szintén… na és persze a de Gaillar-
dok. A király vakon megbízik bennük.
 – Szerencsés ember – mondta Madeleine –, számíthat az alattva-
lóira.
– Ez igaz. A király igyekszik az átkozott szászok kedvében járni.
– Angolok is vannak az udvarban? – kérdezte Madeleine csodál-
kozva. Nem valószínű, hogy örülnének neki, mint feleségnek.
– A nemesek hajlonganak és bókolnak, csakhogy visszakaphas-
sák a földjeiket. Én egyikben sem bíznék meg.
– De azért jó tudni, hogy elfogadják a királyt. Béke van az ország-
ban.
– Hogy szerezzen valaki földeket békeidőben? Ha Vilmos vissza-
adja a birtokokat, mit kapnak majd a hű normannok? Emlékezz egy
nap arra, amit mondtam. Az a rebellis Hereward rövidesen behódol
a királynak, és az visszaadja neki Baddersleyt.
Madeleine keze megállt egy pillanatra. Baddersley az övé. Odo
felnevetett.
– Ez az elevenedbe talált, úgy látom, jegyezd meg a szavaimat!
Előfordulhat, hogy így lesz. Merciai Edwin máris megkapta földjei
egy részét. Tudod, hogy ő a hűbérurad? Egy átkozott szásznak tar-
tozol engedelmességgel! Vilmos még a leányát is hozzáadja.
– Agathát?
– Igen. Azt beszélik, Lady Judith szintén egy szász tuskó asszo-
nya lesz. Te is így járhatsz Mad, ha nem vigyázol.
Madeleine a munkájára meredt. Csak egyetlen angolt tudna el-
képzelni férjéül… akkor befejezhetnék, amit elkezdtek. Fájdalom
hasított a testébe.
– Milyenek az angol lordok? – kérdezte.
– Páváskodó és durva fráterek – válaszolta lenézően a férfi. –
Hosszú a hajuk és legtöbbjük csak a király kedvéért borotválja le
arcszőrzetét. – Úgy néznek ki, mint a nyírt birkák – vihogta. –Olyan
cicomás ruhákat viselnek, mint a hölgyek, és az aranyaikkal kérked-
nek, amit inkább hódítóiknak kellene adniuk.
Madeleine felsóhajtott. Odóból nem fog tudni kihúzni használha-
tó információkat.
– Időben meg fogod kapni a jutalmadat – biztosította unokatest-
vérét.
Odo előrehajolt, és megragadta a lány kezét.
– És veled mi lesz, Madeleine? – Te is jutalom vagy!
 Madeleine dühösen felszisszent. Odo miatt megszúrta az ujját, és
összevérezte az anyagot.
– Nem érdekel, ha díjnak tekintenek!
A férfi elmosolyodott.
– Én nem tekintelek annak. Mindig is kedveltelek, Mad. Nálam
nem találnál jobb férjet.
Madeleine újra felsóhajtott. Szóval ezért látogatta meg Odo. Re-
mélte, hogy elkerülheti az összetűzést.
Ránézett az unokatestvérére. Fiatal volt, egészséges és erős. Jó
ismerte őt. Rosszabbul is járhat, de persze sokkal jobban is. Bárki
jobb nála, aki nem hozza magával a Paul és Celia nevű sorscsapáso-
kat. A visszautasítást csalafintaságba burkolva adta elő.
– A férjemet a király választja ki, Odo.
– Igazán? Szerintem ahhoz túlságosan el van foglalva a heten-
ként lázadó csőcselékkel. Bele fogsz őszülni a várakozásba.
– A királynő rövidesen újra magához rendel – mondta Madeleine
a féligazságot. Matilda azt akarja, hogy segédkezzen a szülésnél. A
gyermeket azonban csak augusztusra vagy szeptemberre várják.
Vajon addig itt kell rostokolnia?
– Még ha eszébe jutsz is – mondta ravaszan Odo –, a király az
adósságai törlesztésére fog felhasználni, Mad. Hozzámehetsz egy
fogatlan aggastyánhoz, vagy egy pelyhes állú kölyökhöz. Olyan férfi
lesz a férjed, aki a közönséges nőket kedveli, vagy örömét leli ab-
ban, ha bánthat. Nem akarom, hogy ilyen sorsra juss, Mad Én szere-
tő férjed lennék!
– Sajnálom, Odo – mondta a lány, megpróbálva elvenni a vissza-
utasítás élét. – Engedelmeskednem kell a király parancsának.
A férfi szemében felvillanó harag megerősítette elhatározásában.
Az apjára hasonlított, aki gyakran támadt ököllel Celiára. Nem!
Semmiképpen nem akar Odo felesége lenni!
Odo másnap távozni készült. Az apja vadászatot rendezett fia
szórakoztatására, és Baddersley szegényes éléskamráinak feltölté-
sére. Odo vidám hangulatban volt, és Madeleine örült, hogy újra
testvéries a hangulat kettejük között. Legalább annyira örült Odo
távozásának, mint érkezésének.
Kellemes, napsütéses napra virradtak. Lovaglás közben Madelei-
ne észrevette, hogy még az elvadult táj és az állandó csatározások
sem tudták elvenni az angol vidék szépségét. Amint az emberek
megszokják az új rendszert, Anglia újra gazdag lesz és nemes, és ő
boldog lesz itt a családjával.
– Ó, Anglia – suttogta halkan, mintha a szerelmesének mondaná.
Lovasok, vadászok és agarak sokasága kavargott az ezer színben
pompázó mezőn. Madeleine elmosolyodott, és mélyen beszívta a
mámorító, édes illatot. Angliában egészen más volt a levegő aromá-
ja, mint Normandiában. Anglia a művészet, a zene és a költészet ha-
zája. S bár a lánynak még mindig problémát okozott a nyelv, ennek
ellenére élvezte a szerelemről, magányról, fájdalomról és remény-
ről szóló mondákat és regényeket. Normandia durvának és kímélet-
lennek tűnt. De talán csak az ott élő durva és kíméletlen emberek
teszik azzá – gondolta, és nagybátyjára, unokatestvérére és embe-
reikre nézett. Most, hogy a normannok magukkal hozták ide a há-
ború szenvedélyes szeretetét, vajon Haute Vironge-hoz hasonlóan
Baddersley is elpusztul majd? Baddersley az övé. Nem fogja hagyni,
hogy kárt tegyenek benne!
Letépett egy levélkét a közelében lévő bokorról, és szétmorzsol-
ta az ujjai között. A növény nedve megfogta a bőrét, és parfümhöz
hasonló aroma csapta meg az orrát, Az ő fája, az ő földje, az ő szar -
vasa és az ő emberei.
Már csak egy férfi hiányzott, aki vigyáz a földjére, és felvirágoz-
tatja a birtokot. De nem Odo. Egy angol lord bizonyára helyt tudna
állni ezen a területen. Edwald azt mondta, soha többé nem tér visz-
sza, ennek ellenére Madeleine akárhányszor a vidéken kóborolt,
mindig várta, hogy felbukkan mögötte nesztelen lépteivel.
A kutyák szagot fogtak, és futásnak eredtek. Kürt hangja harsant,
és a vadászok megkezdték az üldözést. Madeleine és Odo egymás
mellett lovagolt, és vidáman nevetgélt.
– A hegy irányába megy – kiáltotta Odo. – Gyere erre! Elvághat-
juk az útját.
A férfi megfordította a lovát és Madeleine követte őt, míg a leg-
több vadász az ellenkező irányba vágtatott. Ők ketten begaloppoz-
tak az erdőbe, és a hegy túloldala felé lovagoltak.
Elérték a mély, gyors folyású patakot. Megrántották a kantárt. A
fák a part közelében nőttek, í§ nem sok esélyük volt rá, hogy végig-
mehetnek a víz mentén.
 – Mit gondolsz, át tudunk gázolni a patakon? – kérdezte Madelei-
ne, és a távolból odahallatszó zajra figyelt.
– Nem. Természetesen nem. – Odo furcsán nézett rá. Madeleine
megborzongott. Bizonyára a fák árnyékában lévő hideg teszi – gon-
dolta feszengve.
– Akkor menjünk vissza! – mondta, és megfordította hátasát. –
Kerüljük meg a hegyet, és csatlakozzunk a többiekhez.
– Várj egy kicsit! Mastery lesántult – mondta a férfi, és felemelte
a ló patáját. – Mad, leszállnál, hogy megtartsd? – kérdezte Odo,
makrancos hátasával bajlódva. – Valószínűleg tüske ment a lábába,
de így nem tudom kihúzni.
Madeleine sóhajtott, majd lecsusszant a nyeregből, és megfogta
Mastery kantárszárát. A ló azon nyomban megnyugodott. Egy pilla-
nat múlva rájött, hogy azért, mert Odo elengedte a lábát. A férfi
odament a lányhoz és megragadta a karját.
– Odo, mit…
Sikolyát elfojtotta Odo nedves szája. Madeleine rúgott és kar-
molt, de nem sokat ért el vele. A félelem szinte elvette az eszét, és
kalimpáló kezei a férfi köpenyébe akadtak.
Odo ajka elvált az övétől és a lány mély lélegzetet vett, hogy si-
kítson, de a férfi a földre lökte és rávetette magát, így Madeleine-től
a gerincébe, a csípőjébe és a vállába nyilalló fájdalom miatt csak
egy halk nyögés telt.
Odo egyfolytában vigyorgott.
– Ugyan már, Mad, kislány korodban odavoltál értem – mondta,
és kezével feltűrte az egyik oldalon a lány szoknyáját. – Lefogadom,
hogy a hideg zárdacelládban rólam álmodoztál. Most végre valóra
válthatom az álmaidat!
– Odo, ne! – kiáltotta kétségbeesetten Madeleine.
A kaján vigyor még szélesebb lett. Madeleine-t hányinger fogta
el. Dühösen kapálózott és rúgott, de nem tudta levetni magáról a
hatalmas testet. A széles vállak az ajkára préselődtek, s nemhogy
kiáltani, de levegőt venni is alig tudott.
Pánikba esett. Ha Odo megbecsteleníti, a törvény értelmében ki-
herélik, de jelen pillanatban Paul de Pouiessey képviseli itt a tör-
vényt. A megoldás tehát egy gyors házasság lenne. S ha egyszer már
megköttetett, a király minden valószínűség szerint nem fog tilta-
kozni.
– Szűz Mária, segíts meg…
Odo vigyora gonosz vicsorgassa változott.
– A szentek úgysem segíthetnek… – morogta, és megpróbálta
egyszerre letépni a lány ruháját, ugyanakkor megakadályozni ab-
ban, hogy sikítson. – Itt az ideje, hogy megtanuld mi is a… köteles-
séged. Az ördög vigyen el, maradj már nyugton! Jegyezd meg, a nők
csak erre jók…
A szorítás engedett Madeleine csuklóján.
– Az istenit!
A lány előkapta kiskését, és a férfi karjába döfte.
– Te kis kurva! – Odo megrázta, és a kés kirepült a kezéből. Fel-
rántotta a szoknyáját és a mellkasára nehezedett. A lány alig kapott
levegőt. – A Szent Grálra esküszöm, megleckéztetlek, Mad. Ha majd
összeházasodunk…
Madeleine-t újra elöntötte az iszonyat ezekre a szavakra, s ez új
erőt adott neki. Sikított és küzdött. Odo pedig ütötte és szitkozó-
dott.
Hirtelen elernyedt, és hatalmas súlyával a lányra rogyott. Made-
leine zihálva kapkodta a levegőt. A fák között meglátott egy nagyda-
rab, ősz hajú parasztot. Szakállt és bajuszt viselt, ami arra utalt,
hogy angol. Mereven bámulta leszaggatott ruháját. Madeleine a
Szűzhöz és a szentekhez imádkozva feltápászkodott, megragadta
szánalmas kis fegyverét, és a széles törzsű tölgyfának támaszko-
dott.
– Tűnj el! – zihálta, majd dühösen megpróbálkozott az angollal. –
Menj innen!
– Ne félj!
Madeleine a hang irányába fordult, és észrevett egy másik férfit
Odo teste mellett. Nem csoda, hogy eddig nem fedezte fel, mivel az
idegen sár- és levélszínű ruhát viselt. Még a fejét is piszkos rongy
fedte, mely az arcába lógott.
Felállt, és szandálos lábával meglökte Odót.
– Nem halt meg – mondta durva francia kiejtéssel. – Akarod,
hogy végezzek vele?
 Madeleine halkan sóhajtott, ahogy felismerte a férfit. Aztán ké-
telkedett, majd a zöld szemekbe nézett, és megnyugodott. Apró si-
koly hagyta el az ajkát, és reszketve vetette magát az erős, biztonsá-
got nyújtó karok közé. A férfi gyengéden simogatta a haját majd kis-
sé eltolta magától.
– Megölöm, ha úgy kívánod – mondta, és előhúzta hatalma tőrét.
A másik férfi éles hangon mondott valamit. Bizonyára minél ha-
marabb el akar szelelni a nyílt terepről, ami persze nem is csoda.
Ők angolok, és megtámadtak egy normannt – gondolta Madeleine.
– Ne! – mondta gyorsan. Biztonságban akarta tudni mindkettőjü-
ket. – Kérlek, menjetek el!
A férfi megvonta a vállát, és visszadugta a tőrét.
– Minden rendben, csak váratlanul ért a támadás. Menjetek el! A
nagybátyám a környéken vadászik. Ha megtalál benneteket halál
fiai vagytok… vagy még rosszabb!
A fiatalember nem sietett. Kezét Madeleine nyakára tette, és sze-
mében humor csillant.
– Figyelmeztettelek, hogy ne kóborolj védőkíséret nélkül!
– Neki kellett volna megvédenie – mondta a lány, és undorodva
Odora mutatott.
– Farkasra bízták a báránykát! – A férfi gyengéden magához ölel-
te Madeleine-t.
A lány elfogadta a támaszt, de hirtelen dühös lett. Miért nem
ment el?
– Azt mondtad, hogy soha többé nem jössz vissza, mert veszé-
lyes!
A férfi hüvelykujjával végigsimított a lágy ajkakon, és felvonta a
szemöldökét.
– Megsérültél. Végeznem kellene a gazemberrel… Dolgom volt
errefelé. Megígérted, hogy nem árulsz el.
– Nem is foglak.
– Tudom. Kaphatok egy csókot?
Madeleine felsóhajtott.
– Igen…
A férfi megfogta a lány állát, és lehajtotta a fejét. A barátja abban
a pillanatban mondott valamit.
Lódobogás… Most már Madeleine is hallotta.
 – Meneküljetek – mondta sürgetőn, és ellökte magától a férfit. –
Az isten szerelmére, menjetek már.
– Biztos, hogy minden rendben? – kérdezte habozva a férfi.
– Igen! Menj! – Madeleine teljes erejéből meglökte.
A két barát eltűnt az erdőben, és Madeleine egyedül maradt esz-
méletlen unokatestvérével. Remegő lába nem bírta tovább megtar-
tani, így a földre rogyott. Teste sajgott a rengeteg zúzódástól.
Odo. Odo meg akarta erőszakolni. Ha megvádolná őt, az valószí-
nűleg gyorsan nyélbe ütött házassághoz vezetne. Újra reszketni
kezdett. A fájdalmon és a rémületen kívül azonban örömet is érzett.
A törvényen kívüli visszatért és megmentette őt. Olyan volt az
egész, mint egy csodálatos álom.
– Madeleine! Odo!
Nagybátyja hangja magához térítette. Kiáltott valamit, hogy
nyomra vezesse a férfit, majd négykézláb unokatestvéréhez má-
szott. Nem kívánta a halálát, hiszen akkor az összes normann a le
hét élezett gyilkos nyomába eredne.
Odo azonban nem volt életveszélyes állapotban, s lassan magá-
hoz tért.
Hirtelen megjelent Paul de Pouissey és négy embere, három ug-
rabugráló agár kíséretében. Madeleine éppen azon gondolkozott,
hogy fogja megmagyarázni zilált külsejét.
– Odo! – Paul leugrott a lováról, és a fia mellett termett, – Ki tette
ezt? – kérdezte a lánytól, és arca dühtől lángolt.
– Nem én – hangzott a gyors válasz. Paul de Pouissey gyakran
használta az öklét haragja csillapítására.
– Megtámadott minket… – magyarázta gyorsan, ösztöneire ha-
gyatkozva – néhány törvényen kívüli…
Ezt nem kellett volna!
– Egy portyázó rablóbanda. Sokan voltak… talán dánok…
A nagybátyjának nem tetszett Madeleine dadogása, így inkább az
embereihez fordult.
– Keressétek meg azokat a disznókat, akik ezt tették a fiammal,
és… – tette hozzá halkan – élve hozzátok elém őket. Bosszút akarok
állni rajtuk!
A kiáltozó férfiak és kutyáik pillanatok alatt az új zsákmány nyo-
mába szegődtek. Madeleine rémülten figyelte őket. Nem ezt akarta.
Edwald azonban kiismeri magát az erdőben, és bizonyára túl tud
járni néhány kétbalkezes vadász eszén – gondolta.
 Harmadik fejezet

Aimery és Gyrth az erdőn át menekült. Szürkésbarna ruhájuk

miatt szinte beleolvadtak a környezetbe. Olyan biztosan suhantak
fától fáig, mint ahogy egy városlakó sétál kedvenc utcáin. Mikor biz-
tonságban érezték magukat, megálltak a patak melletti emelkedőn,
miközben üldözőik kétségbeesetten kutatták nyomaikat.
Aimery csendben figyelt.
Gyrth nevetve a földre hengereden.
– Normann disznók! – lihegte. – Idióta, szarevő normann disz-
nók!
Felült és levegő után kapkodva megcsóválta a fejét,
– Minek vállaltál ekkora kockázatot, kölyök?
– Nem bírtam volna végignézni, hogy megerőszakolják. – Aimery
lehajolt, a nyakára és az arcára locsolta a hűs forrásvizet. A lány
pont olyan gyönyörű volt, mint ahogy álmaiban annyiszor látta.
Meg kellett volna ölnie Odo de Pouisseyt. Annak a puszta gondolata,
hogy egy másik férfi hozzáér a lányhoz…
– Egy normann sertés megerőszakolt volna egy normann kocát –
mondta Gyrth. – Az egyetlen dolog, ami ebben zavart volna, az az,
hogy újabb normann kismalacok jönnének a világra…
Aimery visszafogta magát, nehogy Gyrthbe merítse a tőrét.
– Nő, és éppen ezért védelemre szorul.
– Csak egy szajha, akivel a folyóparton találkoztál. – Gyrth meg-
hátrált az Aimery szeméből áradó indulat láttán. – Nos, megtetted,
amit normann becsületed kívánt, és majdnem otthagytad a fogad.
– Nem kerültem veszélybe!
– És ha de Pouissey elfog? Megtámadtad a fiát!
– Tudom. Ismerem Odo de Pouisseyt.
Gyrth összeráncolta a homlokát.
– Szép kis barátaid vannak.
– Nem a barátom. Odo de Pouissey kérkedő bugris, és mostantól
az ellenségem.
 – Nos, akkor ki ez a csinos hölgyike? A nyakamat tenném rá,
hogy nem szolgáló. A ruhája finom anyagból készült, és aranycsatok
díszítették – mondta Gyrth.
– Nem, szerintem sem az… – Aimery eddig még sohasem gondol-
kozott el ezen. Hirtelen felnevetett. – Bizonyára ő Baddersley örö-
kösnője. És én a minap majdnem magamévá tettem a folyónál. Nem
csoda, hogy kosarat kaptam.
– Figyelj, kölyök – mondta Gyrth elgondolkodva –, lehetne más-
képp is.
– Igazán?
– Magadévá teheted, miután elvetted feleségül. Legalább Bad-
dersley jó kezekben lenne, amíg Hereward vissza nem kapja.
Aimery meglepődött a saját pozitív reakcióján. Megkaphatná a
lányt, és végre befejezhetnék, amit elkezdtek. Megtanítaná arra, ho-
gyan védje meg magát. Vajon tényleg azt hitte, hogy kárt okozhat
Odóban a kiskésével? Valószínűleg igen. Napbarnított leányzója bo-
lond, de bátor is volt egyszerre.
– Nem hiszem, hogy a hölgynek lenne ellenvetése – mondta
Gyrth –, azok után, ahogy ma nézett rád.
Aimery magához tért.
– Akkor kellett volna elmondanod ezt a remek tervet, mielőtt be-
vontál Baddersley ügyeibe. Túl sokszor jártam már itt Edwaldként.
Ha lordként költözöm ide, még valaki felismer, hiszen a faluban van
egy áruló.
– Rövidesen megtaláljuk, és végzünk vele – közölte határozottan
Gyrth. – A legtöbben szíves örömest meghalnának érted. Hősnek te-
kintenek.
– Ez őrültség – mondta Aimery, és megrázta a fejét. – A lány felis-
merhet. Nem lenne igazságos vele szemben, hiszen választania kel-
lene köztem és a királya iránti hűsége között. Nem kérhetem tőle,
hogy az általam választott rögös, veszélyes úton járjon. Ha kiderül-
ne titkom, őt is magammal rántanám a pusztulásba.
Baddersley különösen fontos volt számára, és lakói szenvedtek.
Ezért tért vissza józan esze ellenére is. Aimery megfogadta, hogy
segít a rászorulóknak. A közeli erdőbe vezette őket, és megmutatta
nekik az észak felé vezető utat. Az északi országrészben nem volt
olyan erős a normann elnyomás, és tudta, hogy a harciasabbak ke-
letre mentek, ott csatlakoztak Herewardhoz. Látta, amint Gyrth fia-
talokat verbuvál.
Az, hogy katonákat toborzott a király ellen, kétségtelenül árulás-
nak minősül, és szemben áll Aimery szándékaival. Nem hagyhatja
azonban, hogy az emberek szenvedjenek Paul de Pouissey zsarnok-
sága alatt.
Normannokat ölni. Segíteni a szökött parasztoknak. Katonákat
toborozni Herewardnak. Egy nap fizetnie kell mindezért. Erre azon-
ban már akkor felkészült, amikor Senlac után először tette a lábát
erre az ösvényre. Egyedül az zavarta, hogy fájdalom és megalázta-
tás vár miatta a szüleire. Semmi szükség arra, hogy az elnyomottak
fölé helyezzen még egy örökösnőt is.
– Gondolhattam volna – mondta Gyrth –, hogy Baddersley ked-
ves emlékeket hozott fel benned. Aldreda, ugye?!
Aimery nem tudta visszafogni magát, és elvigyorodott.
– Na persze, a mogyorószín hajú, érzéki testű Aldreda.
Gyrth visszavigyorgott rá.
– A férfiak sohasem felejtik el életük első nőjét.
Ez igaz – gondolta Aimery.
Baddersleyben vált igazi férfivá. Elmúlt tizennégy éves, és Here-
ward úgy döntött, készen áll. Megkapta utolsó tetoválását – a szar-
vast a jobb kezére, amellyel az állat ereje is beleköltözött. Akkor
kapta meg a gyűrűjét. Kiválasztotta a megfelelő nőt, és a csarnok-
ban szeretkezett vele.
A kiválasztottság rendkívüli megtiszteltetésnek számított, és
sem Aldreda, sem a férje, Hengar nem tiltakozott ellene. Az ünnep-
ség után a lord eltölt egy éjszakát választottjával, és ha az asszony-
nak kilenc hónappal később gyermeke születik, a bébit mindenki a
lord törvényes gyermekének tekinti, és úri neveltetésben részesül.
Aldredának egy Frieda nevű leánygyermeke született, de senki sem
tudta, hogy Aimerytől, Herewardtól vagy éppen Hengartól.
Aimery rájött, hogy ellenőriznie kellett volna Friedát, de ezt nem
tudta volna megtenni anélkül, hogy ne találkozott volna össze Al-
dredával, és semmiképpen sem akarta, hogy felismerjék.
Elmosolyodott. A lány tizenhat éves volt. Kerek csípőjével, hosz-
szú, barna hajával, buja testével érett nőnek látszott mellette. Ked-
vesen bánt az ideges fiúval, és gyönyört nyújtott neki.
 Volt valamiféle hasonlóság Aldreda és az örökösnő között. Talán
ez az oka annak, hogy már az első pillanattól fogva vonzódott a
lányhoz. Gyorsan elhessegette a gondolatot. Baddersley úrnője, Ma-
deleine sohasem lehet az övé. Sajnos. Gyrth szavai zavarták meg az
elmélkedésben.
– Az az elégedett mosoly azt jelenti, hogy megszerzed magadnak
Baddersleyt?
– Nem – mondta röviden Aimery.
– Most már minden rendben lesz. Menjünk!
Leereszkedtek a hegy túloldalán, és táborhelyük felé indultak. Az
elmúlt napokban rengeteg szökevény látogatta meg ezt a helyet.
Most azonban mindenkinek távoznia kell.
– Miért nem akarod Baddersleyt? – erőszakoskodott tovább
Gyrth.
– Ki akarom várni az év végét!
A tábortól nem messze Aimery megtorpant. Annak ellenére,
hogy gyerekek, sőt kisbabák is voltak a menekülők között, feltűnő-
en nagy volt a csend. Nem lehetett érezni az égő fa illatát, annak el-
lenére, hogy megegyeztek, az erdő e részében lehet tüzet rakni. Ai-
mery intett Gyrthnek, és előrelépet.
A tábor kihaltnak látszott. A tüzet széttaposták, de apró kis füst-
gomolyagok szálltak fel a hamuból. Csak egy lefordított edény jelez-
te, hogy emberek tartózkodnak a közelben. Aimery és Gyrth lassan
a táborhelyhez ment, és megpróbálta kitalálni, mi történt.
A közelből suhogás hallatszott. Aimery, késsel a kezében megfor-
dult. Az aljnövényzet közül egy megszeppent fiú mászott elő.
– Mi történt? – kérdezte még mindig fegyverét szorongatva Ai-
mery.
– Férfiak gyüttek – kezdte könnyes szemmel a kölyök –, lovon.
Kutyákat is hoztak, és körbevettek minket. Aztán gyütt ő.
– Ki?
– A Sátán – a fiú megremegett. – Aszonta, hogy megtámadták a fi-
át, és hogy mindenkit halálra fog korbácsoltatni! – jajveszékelt.
Aimery karjába vette a fiút. Tudta, hogy az ő családja is az elhur-
coltak között van. Néhány ember settenkedett elő halálra rémülve
az aljnövényzet közül.
– De hát a mi nyomainkat követték – mondta Aimery.
 Egy asszony lépett elő és lapos melléhez szorította kisbabáját.
– Ők ugyanúgy csodálkoztak azon, hogy megtaláltak minket,
uram, mint mi. Ezért tudtak sokan közülünk elmenekülni. Az az át-
kozott normann szuka! – mondta dühösen, és a hamuba köpött.
Aimery egy pillanat alatt átlátta a dolgokat,
– Volt itt egy nő is?
– A Sátánnal jött, és egyfolytában könyörgött neki, hogy büntes-
sen meg minket. Nem értem azt a gyűlöletes nyelvüket, de Badders-
leyben mindenkinek volt alkalma megtanulni a szót: „fonettez”. Azt
jelenti, korbácsold meg, korbácsold meg! – darálta.
– Ki volt az? Bizonyára Celia asszony – gondolta Aimery. Csak ő
lehetett.
– A Sátán unokahúga volt, uram!
Ez nem lehet igaz!
– Gesztenyeszín haj, és barna szem? – kérdezte Aimery, és re-
mélte, hogy a nő tiltakozni fog.
Az asszony bólintott.
Aimery elkedvetlenedett. Miféle nő az, aki ilyenre képes? Tudta,
hogy ezek az emberek ártatlanok.
Talán a támadás nem is úgy zajlott le, ahogy gondolta, hiszen
nem volt ott az elejétől kezdve. Lehet, hogy a férfiak elcsábítását
gyakorolta. Odo de Pouisseyben végre megtalálta azt a férfit, aki hí-
ján van minden lovagiasságnak, s majdnem ráfizetett. Aimery kese-
rű szimpátiát érzett Odo iránt.
– Biztos, hogy Madeleine volt? – kérdezte újra.
– Egészen biztos – mondta a nő. – Könyörgött, hogy korbácsolják
meg az embereket!
Aimery minden reménye szertefoszlott. Csalfa, áruló, gonosz,
feslett nőszemély! A gondolat, hogy valamiféle köze volt ehhez a te-
remtményhez, undorral töltötte el.
– Ezért megfizet! – ígérte az előtte álló embereknek.
A nő szeme felcsillant.
– Isten áldja Arany Szarvast!
– Micsoda? – kérdezte Aimery, és úgy érezte, mintha jeges kéz
szorította volna össze a szívét.
A nő megérintette a jobb kezén lévő jelet,
– Így hívunk téged, uram – mondta átszellemülten.
 Aimery lenézett. A hím szarvas díszítés jobb alkarjától a kezéig
tartott, de a legtöbben nem tudták kivenni az állatot a vörös, barna
és sárga színkavalkádban. Ezek az emberek felismerték a tetovált
szarvast. Új neve azonban veszélyes. Nem lett volna szabad meglát-
niuk a jelet! Mindig gondosan ügyelt arra, hogy rejtve maradjon, de
ebben a pillanatban tisztán kivehető volt.
Mikor a hűs patakba merítette a kezét, a víz lemosta róla a kosz-
takarót. Nyilvánvalóan ezelőtt is elkövetett hasonló baklövéseket.
Látszott vajon a jel, mikor d'Oillynek szolgált? Vagy esetleg más
alkalommal? Hány ember emlékezhet arra, miféle jeleket kapott Ai-
mery de Gaillard évekkel ezelőtt? Csak kevesen, de ha egyikük elha-
tározza, hogy elárulja, akkor neki vége.
Aldreda egészen biztosan emlékszik. Remélte, hogy a nő most is
ugyanolyan kedves és őszinte, mint régen. A nőkbe vetett hite holt-
pontra jutott.
– Nem szabad így hívnotok – mondta a falusiaknak –, máskülön-
ben a normannok rövidesen rám találnak.
– Igen, urunk! – mondták egyszerre.
Gyrth-re nézett, és a szemében saját kétkedését látta visszatük-
röződni. Az emberek megpróbálják majd megtartani adott szavu-
kat, de szükségük van egy hősre ezekben a nehéz időkben, s ez a
hős nyilvánvalóan ő lesz. Minden normannok ellen irányuló táma-
dást Arany Szarvas nevéhez fognak fűzni: a négy normann őr meg-
gyilkolása lesz az első csepp a pohárban. Arany Szarvast két és fél
méter magasnak és éles fejszével a kezében fogják ábrázolni. Tö-
vestől fogja kitépni a fákat, és azzal végez ellenségeivel. Rövidesen
az egész ország ismerni fogja a róla szóló legendákat. Elég egy nor-
mann, aki felismeri a tetoválását, és kapcsolatba hozza Arany Szar-
vassal. A wyrdje bizonyára nem az, hogy élete ilyen hamar, s ráadá-
sul erőszakos módon érjen véget, Angol vére azonban nem lázadt
volna fel sorsa ellen. Újra a gyakorlati problémák felé fordította a fi-
gyelmét, és utasította a falusiakat, hogy szedjék össze a holmijukat.
El kell menniük innét, mielőtt Paul de Pouissey megindítja ellenük
az embervadászatot.
Az utolsó pillanatban meggondolta magát, és úgy döntött, nem
tart velük.
 – Mire készülsz, kölyök? – kérdezte Gyrth. – Veszélyes lenne itt
maradnod.
– Meg kell tudnom, mi történik azokkal, akiket elhurcoltak!
Gyrth összeráncolta a homlokát.
– Úgy érted, ki akarod deríteni, hogy a kis kurva tényleg olyan
gonosz-e, amint azt állítják? A bűvkörébe kerültél. Törj ki, amíg
nem késő!
– Úgy hittem, azt akarod, hogy feleségül vegyem!
– Megváltozott a véleményem. Ha testközelbe kerülsz vele, vágd
el a torkát, kölyök.

Madeleine a birtok ódon házának egyik termében ült, és nagy-

nénje kritikus tekintetétől kísérve varrogatott, miközben megpró-
bált nem figyelni a kívülről hallatszó korbácssuhogásra és a fájdal-
mas sikoltásokra. Nagybátyja körülbelül húsz menekültet állított
elő, a kastélyba terelte őket, és parancsot adott, hogy korbácsolják
meg mindegyiküket.
Madeleine a kolostori neveltetése miatt szebben kézimunkázott,
mint nagynénje, de még így sem tudta kikerülni a nő állandó csip-
kelődését, Ma jó oka volt minderre, mert Madeleine keze remegett,
és az öltések egyfolytában félrecsúsztak.
Celia előrehajolt, és gonoszul belecsípett.
– Szedd fel az öltéseket – utasította a lányt. – Semmire sem vagy
jó. Olyan vagy, mint ezek az átkozott szászok.
Celia néni vékony volt és csontos, s a hangulata mindig olyan
volt, mintha savanyú almába harapott volna. Tűjét dühösen szúrta
az anyagba, de látszott rajta, hogy legszívesebben a szászokba vagy
Madeleine-be döfte volna.
Madeleine elrántotta a kezét a nő erős ujjai elől, és hozzálátott az
öltések felszedéséhez. Új köpönyeget csinált a nagybátyjának. Soha-
sem gondolta volna, hogy a férfi ennyire gonosz.
Körülnézett a szobában. Az egyik nő – Aldreda – szőtt, a másik –
Emma – font. Mindketten keserűen néztek maguk elé. Emma és Al-
dreda lányai anyjuk mellett ültek és kézimunkáztak. Egyikük sötét,
másikuk angyali szőke hajú volt. Könnyek csorogtak az arcukon, és
ugyanolyan esetlenül dolgoztak, akárcsak Madeleine.
 Celia asszony úgy öltögetett, mint akinek a behallatszó sikítozá-
sok örömet, nem pedig fájdalmat okoznak. Normann komornájá-
nak, Lisének viselkedése rendkívül hasonlított úrnőjééhez. Made-
leine nem értette, hogy maradhat emberi lény érzéketlen a történ-
tekre.
Ő még mindig nem tért magához. A teste sajgott és merev volt
Odo bántalmaitól, de gondolatai a történtek után forogtak. Hogy
mondhatta ki azokat az ostoba szavakat? Miért nem ütötte be Odo a
fejét egy faágba, és miért nem zuhant a földre?
Megmondta a nagybátyjának, hogy ezeknek az embereknek sem-
mi közük a támadáshoz, de az nem hitt neki. Nem is érdekelte, kit
bántalmaz, csak valakin bosszút akart állni a fiát ért támadás miatt.
Úgy döntött, a menekülőknek lakolniuk kell szökésük miatt.
Madeleine hálát adott Szűz Máriának, hogy rá tudta venni Pault,
ahelyett hogy levágatja a férfiak lábát és megégetteti a gyerekek és
a nők arcát, korbácsoltassa meg őket.
Eleinte nézte a korbácsolást, és valamiféle megoldás után kuta-
tott az agya mélyén, mellyel véget vethetne a kínzásnak, de a felé
forduló gyűlöletteljes, keserű tekintetek menekülésre késztették. A
rabok között nem volt zöld szemű, és nem volt olyan erős testalka-
tú sem, mint Edwald. Vajon véletlenül akadtak ezekre az emberek-
re? Ha semmi közük sincs az ő törvényen kívülijéhez, akkor a bün-
tetés még igazságtalanabb.
A nagynénje meglökte, figyelmeztetve, hogy ügyeljen a munkájá-
ra. Madeleine szívesen dolgozott volna, de mivel jó idő volt odakint,
és a spaletták nyitva álltak, semmivel sem tudta kirekeszteni a szo-
bából a szörnyű zajt. Egy iszonyatos sikoly hallatszott. Megmarkol-
ta az ölébe ejtett anyagot. Még szerencse, hogy nem selyemmel
vagy vászonnal dolgozom, mert a finom anyag már cafatokban len-
ne az állandó markolászástól – gondolta szomorúan.
Egy rémült szolgáló futott be, s kezében ruhahalmot szorongatva
úgy nézett a normannokra, mintha ördögfajzatok lennének. A kor-
bácssuhogás és a nyöszörgés folytatódott, s Madeleine sajgó fejére
szorította a tenyerét.
– Vége lesz most már? – kérdezte a lánytól tört angolsággal.
Celia megvetően felhorkant.
 A szolgáló felnézett és bólintott, majd lehajtotta a fejét, de Made-
leine látta, ahogy a gyűlölet megvillan a szemében. Miért? Csak
azért, mert normann? Ez elég indok – ismerte el.
Újabb velőtrázó üvöltés harsant.
– Mi történik? – kérdezte.
– Csak a gyerekek, kisasszony – motyogta a lány.
Madeleine rémülten felpattant. Kézimunkája a földre esett.
– Meg akarja korbácsoltatni a gyerekeket?
A cseléd meghátrált.
– Mire készülsz, te ostoba lány? – kérdezte Celia. – Vedd fel a
munkádat, még összepiszkolódik.
Madeleine oda sem figyelt a nagynénjére. A központi csarnokba
futott, ahol a nagybátyja iszogatott, miközben nyugodtan vizsgál-
gatta a füstnyomokat a mennyezeten. Két félelmetes agara a lábánál
feküdt.
Celia Madeleine sarkában volt, és megragadta a lány karját.
– Mit csinálsz? – kiáltotta. – Ne háborgasd őt, te bolond!
Madeleine kiszakította magát a nő szorításából, de megszívlelte
a tanácsát, és lenyelve dühét megfontoltan így szólt:
– Véget kellene most már vetni a korbácsolásnak, bácsikám!
– Rövidesen – mondta az unottan. – Mi a baj? Zavar a nyivákolá-
suk? Te akartad így! Ha levágtuk volna a lábukat, időt és energiát
takarítottunk volna meg. Lehet, hogy újra szökni próbálnak majd.
– Hogy dolgoznának a földeken láb nélkül? – tiltakozott a lány. –
Kevés munkásunk van, s ha gyakran korbácsoltatod meg őket, ki
fog szántani és vetni?
– Szívósak, mint a barom – vetette ellen Paul. – A korbácsolás
nem árt nekik.
– És a gyerekek?
– Mi van velük?
– Csak nem akarod őket is megveretni?
– Még időben móresre kell tanítani őket! – A medveszerű férfi
felnézett, és ökölbe szorította hatalmas mancsát. Az agarak felemel-
ték a fejüket, és vicsorogtak. – Törődj a magad dolgával, húgom, és
hagyd, hogy én is tegyem a magamét.
Nem a te dolgod, hanem az enyém! Az enyém!
 Madeleine hallgatott. A tehetetlenség könnyei elhomályosították
a szemét. Az életben az a legrosszabb dolog, ha az embernek nincs a
kezében hatalom.
Mint amikor a napsugarak áttörnek a sötét felhőkön, úgy értette
meg Madeleine hirtelen az igazságot. Szüksége van a király vagy
egy férj segítségére, máskülönben Baddersley tönkremegy. Ha len-
ne férje, az nyomatékot adna az akaratának. Csak az kell, hogy hatá-
rozott és rátermett legyen. Magas vagy alacsony, kövér vagy so-
vány, fiatal vagy öreg – ezek mind nem számítanak többé, teljes szí-
véből remélte, hogy a király megfelelő férjet fog számára találni.
De hát még üzenni sem tud az uralkodónak, hiszen minden leve-
le nagybátyja kezébe kerülne.
Hirtelen égő vágyat érzett, hogy elmeneküljön. Megkeresné a
Baddersley közelében lévő nagy római utat, amely egyenesen Lon-
donba vinné. Ott bizonyára megtudna egyet s mást a királyról és a
királynőről…
Ez azonban őrültség. Ilyet csak egy gyerek tenne. Hogyan vág-
hatna neki az ismeretlennek, hiszen még a nyelvet is alig ismeri.
Kész öngyilkosság lenne. Meg kell találnia a módját, miképpen
üzenhet a királynak.
– Mit állsz ott, te lány? – förmedt rá a nagybátyja. – Nem kellene
dolgoznod inkább?
Madeleine szeretett volna kardot döfni Paul fekete szívébe.
– Ne beszélj úgy velem, mintha szolgálólány lennék, bácsikám! –
csattant fel.
Észrevette a férfi szemében a vad indulatot, és ökölbe szorított
keze sem ígért sok jót. Az agarak felmordultak. A mögötte álló Celia
halkan felnyögött félelmében, de Madeleine nem tágított. A férfi
hallgatott, és a lány tudta, hogy győzött. Végül is ő a birtok úrnője.
– A gyerekeket nem korbácsoltathatod meg! – jelentette ki. –
Szólj, hogy hagyják abba!
Paul lassan felállt. Félelmetes látványt nyújtott.
– Én irányítom Baddersleyt, húgom. Azoknak a gyerekeknek meg
kell tanulniuk, mi a tisztesség. És neked is! Elő ne forduljon még
egyszer, hogy ilyen hangnemben beszélsz velem.
Madeleine kénytelen volt hátrálni egy lépést. Az agarak felálltak,
és kivillantották éles fogaikat.
 – Ez az én földem, bácsikám, és azok az én embereim! Szólj, hogy
hagyják abba a korbácsolást! – mondta határozottan.
A férfi keze felemelkedett, megmarkolta a lány ruhájának elejét,
és magához rántotta.
– Fogd be a szád, vagy te is a korbács alá kerülsz! – vicsorogta
Madeleine arcába.
Képes megtenni. Ez az ember őrült.
Celia előresietett.
– Ostoba lány! – sziszegte. – Nem beszélhetsz így egy férfival!
Paul de Pouissey elhallgattatta az asszonyt, majd megvetéssel a
szemében elengedte unokahúgát.
Madeleine azt hajtogatta magában, hogy hallgatni arany, ha meg-
hal, nem tud segíteni Baddersley lakóin. Legbelül azonban érezte,
hogy megijedt. Életében először most tapasztalta meg, milyen is, ha
egy velejéig romlott, gonosz ember kezében van az irányítás és
minden egyes élőlény ki van téve szeszélyeinek.
Írni fogok a királynak! – gondolta. A király majd segít megszaba-
dulni Paultól és Celiától. Talán egy utazó kalmár, vagy valamelyik
falusi vállalkozna az útra. Óvatosnak kell lennie. Mit sem törődve
Celia fenyegető suttogásával, átvágott a termen, és az udvarra néző
ablakhoz ment.
Édes jó istenem! Éppen egy sikítozó gyereket kötöttek a cölö-
pökhöz. Nincs több nyolc évesnél, de legalább kisebb korbáccsal
ütik. Ahogy a korbács lesújtott, a kicsi az anyjáért kiáltott. A nő dü-
hében még sírni sem tudott, mikor hat, az előbbinél kisebb gyere-
ket a cölöphöz vonszoltak, és megverték őket.
Jóságos ég, a csecsemőket is megkorbácsolják?
Egy három év körüli gyereket, aki hisztérikusan sikított, arrébb
vittek – Madeleine remélte, hogy az anyja nem gyengült le teljesen
a saját büntetésétől, és gondjaiba veszi a kicsit.
Félelmét vad düh váltotta fel. Keménynek, hidegnek és határo-
zottnak érezte magát, mint egy hatalmas szikla. Gátat kell vetni az
itt folyó igazságtalanságoknak, és rá vár a feladat, hogy ezt megte-
gye.
 Aimery a mérges, csendes tömeg mögött állt, és a ház ablakában
álló Madeleine de la Haute Vironge-t figyelte. Hogy lehet ilyen nyu-
godt ebben a helyzetben?
Bizonyára jól szórakozik. Kihasználta Odót, s most élvezi győzel-
mét. Gyönyörködik ezekben a szegény gyerekekben, akik sikoltozva
vonaglanak a korbácsütések alatt.
Bárcsak a kezébe kaphatná egy-két órára!
 Negyedik fejezet

Madeleine-nek néhány nappal később lehetősége nyílt, hogy ír-

jon a királynak. A nagybátyja hívatta.
– Üzenetet kell küldenem a királynak – mondta. – Nincs elég em-
berem, és Anglia-szerte rengeteg állástalan fickó lézeng. Az átkozott
papok a püspökhöz mentek valamiért. Tudsz írni, ugye?!
– Igen, bácsikám! – Madeleine gondolt arra, hogy csapdába ke-
rülhet…
– Kint vár egy hírvivő. Levelemben segítséget kérek a királytól. –
Paul krákogott, és a padlóra köpött. – Ilyen kevés emberrel képte-
lenség rendesen dolgozni. Azok a semmirekellők, akiket megbün-
tettünk, szimulálnak, és a környékbeliek egyre-másra kereket olda-
nak. Minden amiatt az átkozott Arany Szarvas miatt van.
– Ki az?
– Valami paraszt Arany Szarvasnak nevezi magát. Lázadásra buj-
togatja az embereket, és arra biztatja őket, hogy hagyják el lakhe-
lyüket, tagadják meg jog szerinti uruk parancsait, és öljék meg a
normannokat. A szász kutyák sokat megengednek maguknak mos-
tanság. Harold fiai a keleti határon próbálják behozni a dánokat
vagy a skótokat. A király túl elnéző velük szemben. Hányingerem
van az egésztől. Meg kell nekik mutatnunk, mi vár a lázadókra. El
kell látni a bajukat, mint ahogy a minap is tettem a szökevényekkel.
– Ennek ellenére is szöknek, bácsikám – mondta a lány.
A férfi fenyegetően nézett rá.
– Láb nélkül és megégve bizonyára nem fognak! Nem kellett vol-
na női siralmaidra hallgatnom. Az irányításod alatt rövidesen rom-
ba dőlne ez a birtok, húgom, s ezt közölnöm kell a királlyal is. Arany
Szarvas és a te közbenjárásodnak „köszönhetően”, lassan nem lesz
értelme megtartani Baddersleyt.
Paul de Pouissey egyéniségéhez méltó módon járt el. Mindenkit
felelősségre vont saját kudarcaiért, kivéve önmagát. Madeleine kí-
váncsi volt, ki lehet ez az Arany Szarvas. A szíve hevesen dobogott.
Bizonyára az ő törvényen kívülije. Egészen biztos, hogy ő az! Azon
gondolkozott, mi lenne, ha kapcsolatba lépne vele, és a segítségével
kipenderítené végre Baddersleyből Paul bácsikáját.
A férfi belekortyolt a sörébe.
– Micsoda lötty ez? – morogta. – Az ember még csak nem is ihat
egy pohár sört… Eredj, te lány, és hozd ide, ami a levélíráshoz kell!
Madeleine a főépület mellett lévő kis kőházba futott, de útköz-
ben megállt, és elgondolkodott. Ez a megfelelő alkalom, hogy üzen-
jen Vilmos királynak? És ha igen, meg merje-e tenni?
Összeszedte a szükséges kellékeket, pergament, tollat, tintát és
egy kést. Vajon nagybátyja egy szót sem tud elolvasni? Ha rajtakap-
ják, a rá váró következmények szörnyűek lesznek. A levél által
azonban nemcsak hogy visszaadja a királynak férjkiválasztásának
jogát, de rokonai alkalmatlanságára is utalhat benne.
Ez az egyetlen lehetőség! – figyelmeztette magát. A kápolnába
ment, hogy Jézus tanácsát kérje. Bizakodva, erős lélekkel tért vissza
a házba. A nagybátyja diktálni kezdte a megszokott, túlzottan aláza-
tos szavakat, melyeket mint mindig, most is mentegetőzések és ki-
fogások követtek. Madeleine a következőket vetette papírra:
„A nagybátyám azt szeretné, ha Felséged jobbágyokat küldene
neki a birtokra. Az igazság az, hogy gonoszsága, és a jogtalan gyilko-
lászások riasztották el innen az embereket. Az itt maradtakat halál-
ra dolgoztatja. Kérem, Uram Királyom, segítsen! Az oly nagylelkűen
apámnak ajándékozott birtok irányításához szükségem lenne egy
erős kézre, egy hozzáértő férj személyében. Sorsom az Ön kezébe
helyezem, és engedelmeskedem akaratának.”
Madeleine izgalmában majdnem aláírta a levelet.
– Hozd ide – parancsolta a nagybátyja.
A lány nyelt egyet. Paul agarai felemelték a fejüket, s Madeleine
mintha bizalmatlanságot olvasott volna ki a tekintetükből. Felállt,
és reszkető lábbal odament a férfihoz, majd remegő kézzel átnyúj-
totta a papirost.
Rá sem pillantott az írásra, csak macskakaparásával aláfirkantot-
ta nevének kezdőbetűit.
– P. de P. Írd alá a teljes nevemet!
Madeleine majdnem összeesett a megkönnyebbüléstől. Nagy-
bátyja önelégülten elvigyorodott.
 – Fogadjunk, azt hitted, hogy nem tudok írni, mi? A P. de P. job-
ban mutat a keresztnél, nem?! Olvasd vissza! Nézzük, hogy hangzik.
Madeleine megmerevedett.
– Olvasd már, az ördögbe is! Ha bolondot csinálsz belőlem, isten
bizony megkorbácsoltatlak!
A lány a székébe roskadt, és a papírra meredt.
– Hatalmas és kegyes királyom! Bocsásd meg nekem, hogy zavar-
lak a barbár ország megreformálása és kiművelése közben… – Ma-
deleine beszélt, s közben rögtönözte azokat a részeket, melyekre
nem emlékezett. Paul haragja bármelyik pillanatban lesújthat rá.
– Tetszik, hogy néhol megváltoztattad a szavaimat. Rendben, add
ide! – mondta, és bólintott. Lepecsételte a levelet, és behívta a hírvi-
vőt. Madeleine levelét egy hosszú lábú futó vitte sietve a királyhoz.
A férfinak rengeteg törvény biztosította veszélyes útját.
Az uralkodó feltehetően Winchesterben időzött, de Madeleine-
nek fogalma sem volt róla, milyen messze van az a hely Baddersley-
től. Lehet, hogy a király nincs is ott. Mindig úton volt, és sorra láto-
gatta a problémás helyeket. Az üzenetvivő azonban meg fogja talál-
ni, s a király rövidesen eljön, és magával hozza leendő férjét.

Az élet mindenki számára nehéz volt az elkövetkező hetekben.

Az előző évben felhalmozott szűkös készleteket a télen mind felél-
ték, s ez a hiány sok öreg és fiatal halálát okozta. Az életben marad-
tak gyengék és reményvesztettek voltak.
Az emberek kimerültek az állandó kíméletlen robotolástól. A föl-
deken dolgoztak, és törődniük kellett a háziállatokkal is. Minden
apró vétkükért verést kaptak, s mindenért őket hibáztatták. Made-
leine akármerre nézett, mindenhol kimerült, sápadt, rosszul táplált
embereket látott. Gyanította, hogy ő is ugyanígy néz ki. A nagybáty-
ja vásárolt ugyan táplálóbb ételeket – főleg magának, de az étkezé-
sek még így is szegényesek voltak.
Madeleine tudta, hogy pénzszűkében vannak. Paul Odónak is
adott valamennyit, mikor elment, hogy fia vehessen magának egy új
kardot és szép ruhákat, amelyekben páváskodhat. Az ő pénzéből!
Baddersley pénzéből, ami neki és az embereinek járna!
Majd elszámolnak, ha a király megérkezik.
 Addig szinte semmit sem tehet. Mivel Celia nénit nem érdekelte
a jótékonykodás, Madeleine-re hárult a feladat, hogy az étkezések
maradékát kiossza a rászorulók között. Rájött, hogy a konyhai al-
kalmazottak kosárnyi ízletes ételt csempésznek ki a családjuknak.
Ennek azonban sikerült véget vetnie. A lopásokat nem jelentette a
nagybátyjának, mert félt a várható rettenetes következményektől
Egy alkalommal felakasztatta azt a szegény embert, aki az ő kukori-
caföldjén legeltette a disznóit!
Mindennap felajánlotta az elesetteknek a segítségét – főleg az or-
vosit –, de csak a normann katonák és szolgák éltek vele. Az ango-
lok továbbra is barátságtalanok voltak vele, Nem, nem is barátság-
talanok…
Az angolok gyűlölték őt.
Pault és Celiát megvetették, de őt kétségbeesett, parázsló dühvel
gyűlölték. Miért?
Bárhol járt, mindenhol érezte a rászegeződő éles tekinteteket, de
mikor szembefordult az emberekkel, azok unottan és lenézően néz-
tek vissza rá. Még saját udvarán is úgy érezte, mintha ő lenne a cél-
pont.
Egy ideig rendszeresen kijárt a környező rétekre, mezőkre, hogy
vad növényeket gyűjtsön az ételekhez. Remélte, hogy találkozik a
törvényen kívüli Arany Szarvassal, és a férfi segít majd neki. Vala-
melyik nap azonban eltalálta egy gonosz szándékkal elhajított kő.
Visszarohant az őréhez, és többé nem merészkedett a birtokon kí-
vülre.
Este, lefekvéshez készülődve Dorothyhoz fordult.
– Csak én képzelem úgy, vagy az emberek tényleg gyűlölnek en-
gem? – A nő kifésülte Madeleine hosszú, mogyorószín haját.
– Miért tennék, kisasszony?
– Nem tudom! Nem beszéltek neked erről?
– Nem – mondta a nő savanyúan. – Tartsa egyenesen a fejét!
Madeleine rájött, hogy szolgálólányára ugyanúgy tekintenek,
mint rá. Bizonyára őt is gyűlölik.
– Szeretnél angol leckéket venni velem, Dorothy? – A lány hirte-
len erős húzást érzett a fejbőrén.
– Nem, kisasszony! – vágta rá azonnal. – Bolondság ez az egész!
Madeleine felsóhajtott.
 – Remélem, rövidesen jön hír a királytól!
– Nem hinném. Bizonyára jobb dolga is akad annál, minthogy az
ön ügyeivel foglalkozzon – mondta Dorothy, és most az egyszer haj-
landó volt a bővebb véleménynyilvánításra. – Ha a dolgok minden-
hol úgy állnak, mint itt, valószínűleg elege lehet már a csőcselékből.
Megtagadják a munkát, mindig panaszkodnak, és szökni próbálnak
eredeti helyükről, mintha joguk lenne az örökös vándorláshoz. An-
nak ellenére, hogy keresztény templomba járnak imádkozni, egytől
egyig pogányok.
Az igaz volt, hogy az emberek egyedül vagy párban továbbra is
elszökdöstek a birtokról. Paul őröket állított a faluba, de egy újabb
családnak sikerült elmennie. Mikor a falu vezetője eljött bejelente-
ni, hogy az ökörpásztor a családjával együtt elszökött, Paul dühé-
ben elvörösödött, majd elsápadt.
– Micsoda? – hörögte. – Menjetek utána, és hozzátok vissza!
Nem csoda, hogy őrjöng; Madeleine-en is páni félelem lett úrrá.
Az ökörpásztor a birtok egyik legfontosabb embere volt, s bár teljes
munkaerejére csak aratás környékén lett volna szükség, nem ma-
radt ember, aki gondját viselhette volna az állatainak. Ökrök nélkül
minden bizonnyal éhezés vár rájuk.
– Senki sem tudja, hová ment, uram – hebegte a férfi.
– Keressétek meg! – parancsolta de Pouissey. Előrelépett és ha-
talmas kezével megragadta a férfi torkát.
– Keressétek meg! – ismételgette, és közben egyre csak rázta ál-
dozatát, aki kellemetlen hörgő hangokat hallatott.
– Nénikém! – kiáltotta Madeleine. – Állítsd meg!
Celia asszony meghátrált.
– Miért? Ő is csak egy bajkeverő. Nem árt móresre tanítani.
Madeleine odarohant a nagybátyjához, és megragadta vastag
karját.
– Bácsikám, hagyd abba!
Paul elengedte a szerencsétlen ember torkát, és lerázta magáról
Madeleine-t. A lány a padlóra zuhant.
– El az utamból te átkozott! – vicsorogta. Az agarak felálltak, és
félelmetes morgásuk arra késztette a lányt, hogy a földön marad-
jon. Elképzelte, amint a kutyák tépőfogai felszakítják a torkát.
 Paul de Pouissey a falu vezetőjére nézett, aki a földön térdelve
markolászta a torkát, és levegő után kapkodott.
– Ha egyetlen ökör elpusztul – mondta határozottan –, halott
vagy! Tűnj el innen!
A férfi négykézláb távozott.
– Ha még egyszer szembe mersz szállni velem, húgom, téged fog-
lak járomba! – mondta Madeleine-nek, majd kicsörtetett az udvar-
ra, hogy korbácsával szorgalmasabb munkára ösztönözze az embe-
reket. A két kutya megvetően lebiggyesztette a száját, és faképnél
hagyva Madeleine-t, kivonult.
A lány remegve feltápászkodott. A nagynénjére nézett, de a nő
szeméből csak gúnyt olvashatott ki.
– Te ostoba – csattant fel Celia. – Nem tudod, hogy jobb nem
avatkozni a férfiak ügyeibe? Fogalmam sincs, mit tanítottak neked a
kolostorban. Amennyiben azonban életben akarsz maradni, jobban
jársz, ha elfelejted. Nincs olyan férj, aki eltűrné az efféle viselkedést.
Madeleine néhányszor látta, amint egy alak a nagybátyjához su-
han az éj leple alatt: a falu kéme. Normannként elégedettnek kellett
volna lennie, ő azonban gyűlölte a férfit, akárki volt is. Lélekben kö-
zelebb állt az angolokhoz, mint saját rokonaihoz. Félt, hogy a besú-
gó Arany Szarvasról hozott hírt, s végig kell néznie, ahogy a törvé-
nyen kívülijét Paul bácsi elé hurcolják.
– Tudjuk, ki az az Arany Szarvas, bácsikám? – kérdezte egy nap
étkezés közben, miután végighallgatta nagybátyja legújabb rágal-
mait a férfiról. A lány éppen egy – a folyóból kifogott – apró halról
próbálta leszedni a húst.
– Szász áruló – válaszolta fogcsikorgatva Paul. – Ha elkapom,
megfizet mindenért. Lefűrészelem a végtagjait, és lassan megvakít-
tatom. Levágom a heréit – mondta elégedetten –, és az őt támogató
falusiak végignézhetik, amint féregként fetreng a porban.
Madeleine félrenyelt, és elszorult a torka. Képes lenne megtenni.
Vilmos gróf is levágatta a lázadók kezét és lábát Falaise-nél. Leeről-
tette a falatot.
– De tudjuk, ki ő? – kérdezte újra fojtott hangon.
A nagybátyja tagadólag megrázta a fejét.
– Azt beszélik, hontalan szász lord, vagy Merciai Edwin, bár az a
kis mitugrász Vilmos oldalán áll. Mások azt mondják, Hereward tért
vissza, de az is lehet, hogy Arthur király sietett megmentésükre –
nevetett. – Egy biztos! Nem szellem, s ezt mindannyian meg fogják
látni, ha majd üvölt. Add ide azt a tányért, te lány!
Megpiszkálta a zöldségeket.
– A szakácsot! – bömbölte.
A remegő ember előlépett, és a tál a tartalmával az arcába csapó-
dott.
– Hozz valami rendes ételt, vagy téged heréllek ki!
Madeleine felállt az asztaltól.
A kápolnába ment, és törvényen kívülije biztonságáért imádko-
zott.
– Vigyázz rá, Megváltóm! – suttogta. – De – tette hozzá keserűen
– ne engedd, hogy teljesen tönkretegye a birtokomat és lakóit!
A királytól nem jött üzenet.
A meleg időjárás viszont betegségeket hozott, melyek hányással,
lázzal és halállal jártak. A kastély lakói közül kevesen kapták el a
kórt, de a betegség nem kímélte a már amúgy is szánalmas állapot-
ban lévő falut. Madeleine tudta, hogy a megfelelő élelmiszerek hiá-
nya még védtelenebbé teszi az embereket a betegségekkel szem-
ben. Még inkább átkozta a nagybátyját.
Ő hozta a falura ezt a szörnyűséget. Egyre kevesebben voltak ké-
pesek megfelelni erőltetett munkájuknak. Két őr kíséretében ki-
ment az emberek közé. Még mindig meredten bámultak rá, de mi-
vel az angol nyelvvel jól haladt, elérte azt, hogy beszéljenek vele.
Gyógyfüveket adott nekik, és elmagyarázta, miképpen használják
hányás ellen. Egyszer észrevette, amint egy asszony eldobja a ka-
pott gyógyszert, és közben dühösen ordít. Mi bajuk van ezeknek az
embereknek?
A történtek ellenére nem adta fel, még ha eldobálták is a gyógy-
szereket. Ő minden tőle telhetőt megtett. Egy nap éppen fűszernö-
vényeket kötött csokorba, mikor egy lány surrant be az ajtón és vá-
rakozva megállt mellette. Aldreda szőke leánykája volt.
– Nos? – kérdezte Madeleine.
– Az egyik gyerek beteg, kisasszony kérem.
– Több tucat gyerek beteg, te lány.
– Az öcsém, kisasszony.
 Madeleine felnézett. Megtört volna a jég? Megbarátkoztak végre
vele?
– Hogy hívnak?
– Frieda, kisasszony.
Madeleine, a körülbelül nyolcéves gyermekre mosolygott.
– Hol van a testvéred? –- kérdezte.
– Otthon. A kastély és a falu között lakunk, kisasszony. Apám er-
dész. Anya azt kéri, hogy őrök nélkül jöjjön. Titokban kell tartanunk
a látogatását, máskülönben apa eldobja a gyógyszereket.
Lehet, hogy csapda, bár Madeleine nem tudta elképzelni, hogy
Aldreda ilyen nyíltan meg merne gyilkolni egy normann ladyt. Az
egész közösséget iszonyatos büntetés sújtaná. Egyedül az apa ellen-
séges viselkedésében nem talált semmi furcsát. Itt az alkalom, hogy
bebizonyítsa az embereknek, mellettük áll. Összeszedte a szükséges
anyagokat, és felvette a köpönyegét.
Halkan átosontak az udvaron. A földtöltés fölött fapalló feküdt.
Nem volt elég ember, így a munkálatok lassan folytak, s itt-ott még
mély lyukak tátongtak. A folyót még nem terelték a vizesárokba, és
ormótlan hidakat emeltek, hogy segítsék az, átkelést. Feltűnően
könnyen át lehetett jutni rajtuk. Madeleine imádkozott, hogy Bad-
dersleyt ne érje támadás. Egy csapat botokkal felfegyverkezett gye-
rek be tudná venni a birtokot.
Madeleine és a lány rövidesen az erdő szélén álló tekintélyes,
zsúpfedeles kunyhóhoz ért. A csinos, erős, szépséges Aldreda már
várta őket. Ugyanolyan közönyös volt, mint mindig, de Madeleine
úgy gondolta, barátságosabb lesz, ha majd meggyógyítja a gyerme-
két,
– Bent van – mondta a nő hidegen,
Madeleine habozva lépett be az alacsony ajtón, s egy jómódú csa-
lád tipikus lakásában találta magát. Két szoba volt. A falak deszkák-
ból és agyagból készültek, s a kis ablak nyitva állt a nap előtt, de a
spalettákat bármikor be lehetett húzni, ha hidegre fordult az idő. A
padló tisztán ragyogott, és a kandallóban tűz lobogott.
A füst nagy része a plafonba vájt lyukon át távozott, de még így is
maradt elég, hogy félhomályba vonja a szobát, ahol a meleg nyári
idő miatt megrekedt a dohos levegő.
 A szobában két hosszú láda és egy egyszerű szövőszék állt. A fa-
lon szerszámok és háztartási eszközök lógtak.
A lány körülnézett, de a beteg gyermek helyett egy férfit látott.
Talán az apa? A félhomályban csak a szürkészöld ruhába öltözött
árnyalakot látta, de érezte, hogy őt nézi.
– Hol van a gyermek? – kérdezte, s hangja enyhén megremegett.
– Nincs semmiféle gyermek!
Madeleine szíve nagyot dobbant az ismerős hang hallatán,
– Azért hoztak ide, hogy velem találkozz!
– Beteg vagy? – kérdezte, és előrelépett.
A férfi hátrált egy lépést. A tűz fénye és a tetőbe vájt nyíláson át
beszűrődő napsugarak megvilágították alakját. Ugyanolyan piszkos
és rongyos volt, mint azelőtt, s a fejére húzott csuklya félig eltakarta
az arcát,
– Nem! – A jéghideg hang megállította a lányt. Elfogta a félelem, s
a füst és rettegés miatt alig kapott levegőt, józan esze azt súgta,
hogy Edwald sohasem bántaná őt. Az ösztöne azonban legyőzte jó-
zan eszét.
– Ebben az esetben csak az időmet fecsérlem! – válaszolta, és
megfordult, hogy elmenjen, de az erős kéz megragadta a karját.
– Vedd le rólam a kezedet! – mondta a lány, s ugyanúgy féltette
önmagát, mint a férfit. – Ha bántalmazni merészelsz, Isten haragja
lesújt mindannyiótokra.
Édes Istenem! Ő is gyűlöl! Miért? Miért?
– Azt élveznéd, ugye hölgyem?! Büntetés! Halál! Így intézel el
mindent!
A férfi magához rántotta, és Madeleine nekifeszítette a kezét,
hogy távol tartsa.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte kétségbeesetten.
– Meg akartam bizonyosodni arról, hogy tényleg az ördög jegye-
se vagy-e!
Madeleine szíve összeszorult.
– Mi a baj? – kiáltotta. – Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy
segítsek. Próbálok gyógyítani, de eldobják a gyógyszereimet. Próbá-
lok kedves lenni, de mintha észre sem vennék…
– Túl késő… – morogta a férfi. – Miért reszketsz? Félsz, Dorothy?
Nem is csodálom. Van mit meggyónnod.
 Madeleine abbahagyta a vergődést, és kezét az izmos mellkasra
téve, könyörögve nézett a zöld szempárba,
– Engem hibáztatnak mindazért, amit a normannok Angliában
művelnek?
Edwald ránézett, és lehajtotta a fejét, mintha meg akarná csókol-
ni, majd dühösen eltaszította magától,
– Ó, nem! Másodjára már nem hagyom magam az orromnál fog-
va vezetni! – Öklével a kemény falra ütött, mintha a lányra akart
volna sújtani félelmetes erejével. Az egész kunyhó megremegett.
Madeleine a könnyeivel küszködött. Ez a férfi jelentette számára
a menedéket a gonoszság és a szenvedés ellen. S most olyan dühö-
sen néz rá, mintha meg akarná ütni.
– Tényleg meg akarod gyógyítani az embereket?
– Természetesen! – hangzott a gyors válasz.
Hirtelen elöntötte az undor, hogy még mindig a férfi kedvében
akar járni, amikor az ilyen gyalázatosan bánt vele. Nincs bennem
büszkeség? Mit képzel ez az ember? Egy rongyos törvényen kívüli!
Belül azonban jól tudta, hogy dühével összetört szívét próbálja or-
vosolni.
A férfi felvett egy vízzel telt agyagedényt, és a lány kezébe nyom-
ta.
– Csináld meg a főzeted.
Madeleine ellökte az edényt.
– Menj a pokolba!
Az edényben lévő víz fele a padlóra folyt, de a másik felét Edwald
a lány arcába loccsantotta, Madeleine levegő után kapkodott és
prüszkölt.
– Csináld meg a főzetet! – hangzott a hideg parancs.
Madeleine elvette az újra megtöltött edényt.
Élete során sok dolog miatt szenvedett már, de az arcába locs-
csantott víz egyikkel sem ért fel. A bátorsága minden alkalommal
megmaradt, de itt és most…
… most nincsenek szabályok. A férfi megsebesítheti, megvakít-
hatja és megnyomoríthatja…
Ahogy a tűz mellé helyezte az edényt, félelem lett úrrá rajta. Be-
lerakott a vízbe egy gyógynövénycsokrot, és fogóvas segítségével a
vödörbe tett egy forró követ. A víz sisteregni kezdett és felmelege-
dett, miközben Madeleine kavargatta. Keserű illat töltötte meg a
szobát. A lány óvatosan felpillantott. Edwald összefont karral hajolt
az edény fölé, és őt nézte.
– Áznia kell egy kicsit – magyarázta Madeleine erőtlenül.
– Van időm! – mondta, és hosszú ideig egy szót sem szólt. Made-
leine túlfeszített idegei nem bírták tovább a hallgatást.
– Miért változtál meg?
– Mikor utoljára találkoztunk, megígérted… – hangzott a nyers
válasz. – Hazudtál.
A lány úgy érezte, mintha kést döftek volna a szívébe.
– Ezért fordulsz ellenem te, és fordítod ellenem az embereket?
– Ó, nem, te magad fordítottad saját magad ellen őket!
Madeleine dühbe gurult. Ilyen hát igazából hőse – egy gazember,
aki gyűlöli, mert nem adta neki a szüzességét.
A tűz fellobbant, és megvilágította Edwaldot. A jobb kezén, mely
bal könyöke felett pihent, Madeleine mintha valamiféle figurát lá-
tott volna – talán egy agancsos fejet. Tetoválás. Efféle jeleket visel-
nek az angol nemesek. Legalább a származásában nem tévedett.
– Te vagy Arany Szarvas? – kérdezte.
A férfi megmerevedett.
– És ha igen?
– A nagybátyám meg akar csonkítani, és ki akar herélni, hogy az-
tán végignézze, amint a porban vonaglasz – válaszolta kissé önelé-
gült hangon.
– Ugyanezt kívánom tenni én is a nagybátyáddal. Ezért tanultad
meg a nyelvünket? Hogy kigúnyold a legyőzötteket?
– Azért tanultam meg, mert ez az én földem!
A férfi arrébb lökte a szövőszéket, és a lány fölé tornyosult.
– Akkor talán törődnöd kellene a lakóival, ahelyett hogy halálra
dolgoztatod őket.
– Kevesen vannak! – tiltakozott Madeleine. – Szeretném őket
meggyógyítani, de…
– Kevesen vannak! – visszhangozta fanyar humorral.
– Még a leggonoszabb farmer is törődik igavonó barmaival.
Madeleine feladta. Csendben kavargatta a főztjét, végül így szólt:
– Azt hiszem, készen van.
– Nem vagy benne biztos? – kérdezte gúnyosan a férfi.
 – Készen van! – morogta Madeleine. Fogott egy fakupát és bele-
merítette a főzetbe, majd hideg vizet öntött hozzá a korsóból.
– Hol a beteg?
– Idd meg!
– Én? Miért?
A férfi ránézett. A lányon látszott, hogy szeretné az arcába locs-
csantani a gyógyszert, de nem meri. Olyan keserű arckifejezéssel
meredt rá, mint a lázcsillapító íze, melyet készített. Felemelte a po-
harat és kiitta a tartalmát.
– Ez pazarlás – mondta hidegen. – Véges a gyógynövénykészle-
tem.
A férfi figyelmesen végigmérte.
Egy pillanatig Madeleine azt hitte, Edwald megüti. Még jól is
esett volna a fájdalom. Talán enyhített volna szívfájdalmán.
– Megmondom nekik, hogy használhatják a gyógyszereidet – fe-
lelte, majd elsétált mellette, és az ajtó felé indult.
Megmondom nekik… Ezek nem az ő emberei. Semmi joga sincs
ahhoz, hogy a lordot játssza az emberek előtt.
– Már ha adok nekik belőle.
Edwald megpördült, és a szemébe nézett.
– Adni fogsz belőle, hölgyem, vagy megtapasztalod a
haragomat…
– Ne merj hozzám érni! Ha csak egy hajam szála is meggörbül, a
király földig rombolja Baddersleyt, és mindenkit megölet.
– Van erre más mód is – vicsorogta a férfi. – Ha szükséged van
gyógyfüvekre, majd én hozok neked, csak szólj Aldredának!
– Hogyan tudnál gyógyfüveket hozni Törökországból és Görög-
országból?
– Csak szólj Aldredának! – mondta, és kiment,
Madeleine egy pillanatig csak állt és a könnyeivel küszködött.
Nem fog sírni egy olyan férfi miatt, aki meg sem érdemli. Világosan
fejezte ki magát. Csak a teste kellett volna neki! Az apácák figyel-
meztették, hogy ez majdnem mindig így van. Alapos leckét kapott,
de legalább egy életre megjegyezte. Kihúzta magát, összeszedte a
gyógyfüvek, és kilépett a napfénybe, hogy szembenézzen a kint vá-
rakozó tucatnyi ellenséges emberrel. A tekintetek meghunyászkod-
tak. Madeleine rövidesen rájött, miért.
 – Beteg a lányom – mondta egy nő habozva. – Nem bír sem enni,
sem inni.
Csak azért fordulnak hozzá, mert a férfi engedélyt adott rá. A
lány segítség helyett majdnem szitkozódni kezdett, de ez fölösleges
ostobaság lett volna. Lelkiismeretén fekete foltot hagyna a dolog, és
semmi reménye nem maradna, hogy bizalmat ébresszen a helybeli-
ekben.
A bizalmukat azonban mindenképpen el akarja nyerni.
Mindenre, ami szent, kifogja a szívükből a gyűlöletet.
Követte a nőt a faluba. Négy házat látogatott meg, és elmondta az
asszonyoknak, hogyan készítsék el a főzetet úgy, hogy két napig
elég legyen.
A faluban szörnyű helyzet uralkodott. A gyerekeket és az időseb-
beket viselte meg legjobban a kór. Segítségnyújtása ellenére is úgy
gondolta, hogy az egyik gyermek meg fog halni. Remélte, hogy nem
őt okolják majd érte. A felnőttek jobban bírták a betegséget, de
azért őket is ellátta főzettél.
Mindannyiuknak pihenésre, több és táplálóbb ételre lenne szük-
sége. Nyár közepe volt, ezért elegendő élelmiszernek kellett volna
lennie, de a kertek iszonyatos állapotban voltak, mert az emberek-
nek még arra sem volt idejük, hogy vessenek és rendszeresen lo-
csolják a véleményeket. Arra sem tudtak időt szakítani, hogy bo-
gyókat és vadon termő növényeket keresgéljenek az erdőben.
Madeleine úgy döntött, újra elindul felfedező útjaira, és össze-
gyűjt néhány hasznos növényt, amit az embereknek adhat. Meg fog-
ja találni a módját, hogy könnyítsen kastélybeli munkájukon.
Visszafelé menet Madeleine újra úgy érezte, van célja az életé-
nek. A pokolba Arany Szarvassal! Ó maga fogja megmenteni az em-
bereit.
 Ötödik fejezet

Aimery az erdőn átvágva sietett vissza a táborba. Egy ideje már

nem játszotta a törvényen kívüli szerepét. Az álca megtette szolgá-
latát és veszélyessé vált, főleg amióta az Arany Szarvas mítosza
életre kelt. Ennek ellenére erre az útra még felvette álruháját. Egy
szökésben lévő család híreket hozott az ottani járványról és az örö-
kösnő gyógyírjairól. Bizonyos mértékben felelősnek érezte magát a
történtekért.
Úgy tűnt, hogy a nő jól végzi dolgát, ez azonban nem nyugtatta
meg Aimeryt. Baddersley romokban hevert, és az emberek boldog-
talanok voltak. Későn jött az együttérzés. Sokkal jobb lett volna, ha
Madeleine táplálékot biztosít népének, és nem terheli túl őket. Ha
ritkábban használja az ostort, talán átvészelték volna a pestisjár-
ványt.
Ennek ellenére sem tudta Madeleine lelkiereje iránti csodálatát
leplezni. Ellenséggel körülvéve, egyedül is szembe mert szegülni Ai-
meryvel. Aimery el akarta fogadni, amit ajánlott. Még a harcot is él-
vezné vele…
Szitkozódással észhez térítette magát. Biztos, hogy boszorkány,
ha ilyen hatást tudott gyakorolni rá még azok után is, hogy kegyet-
lenségeit saját szemével látta. Madeleine nem tett semmit nagynén-
je és nagybátyja megfékezésére, és az emberekkel is csak akkor tö-
rődött, amikor a halálukon voltak.
A táborban Gyrth odaadóan élezte fegyverét, miközben a vele
szemközt ülő másik férfi figyelte. Régi ellenségek – gondolta Aime-
ry, míg fegyvernöke, Geoffrey de Sceine felemelkedett és meghajolt.
– Üdvözlöm, uram! A király óhaja, hogy Rockinghamba menjen.
Geoffrey magas, erős fiatalember volt, egy igazi normann. Haját
hátul felnyírva viselte, és keze mindig a kardján nyugodott. Soha
nem mutatta ki ellenérzéseit gazdája angolszeretetével kapcsolat-
ban, de angol ismerőseit megvető közönnyel szemlélte. Aimery
nem tudta, vajon Geoffrey kitalálta-e, mit tett, mikor „szásszá vált”,
vagy hogy jelentette-e a királynak. Ez hatáskörén kívül esett.
– Mit keres ott? – kérdezte franciául.
Gyrth mérgesen nézett, amiéit kirekesztették a társalgásból.
– Tanulj meg franciául! – mondta Aimery mindenfajta együttér-
zés nélkül angolul, mielőtt visszafordult volna Geoffreyhoz.
– Két hete a király még Westminsterben volt velem együtt.
– Úton vannak a királynéval. Azt mondják, Huntingdonshire-t
unokahúgának, Judithnak adományozta. Őt kísérik most oda. Csak
az a kérdés – tette hozzá vigyorogva –, hogy őt kinek adják majd
oda?
– Tehát Huntingdonnak lesz grófja? – Aimery letekerte a feje kö-
ré csavart anyagot, amit ahelyett tett fel, hogy haját besötétítse
kosszal és zsírral. – Akkor a kutyák már biztos ott ugrálnak a konc
körül. De vajon engem miért hívat? – Tulajdonképpen azt akarta
tudni, hogy az udvar váratlan parancsa nem küldetése végét jelenti-
e.
– Bizonyára a koronázás utáni lakoma végett – mondta Geoffrey
csillogó szemmel.
Talán igaza volt, így Aimery rámosolygott a vidám fiatalemberre.
– És te is bizonyára örömmel tekintesz a fiatal hölgyek és a ver-
senyek gazdag nyereményei elé.
Geoffrey is elmosolyodott, és egy kicsit el is pirult.
– Igen, uram.
Csak négy évvel volt fiatalabb Aimerynél, de ez azt jelentette,
hogy lemaradt Senlacról, így nem volt tapasztalata, s ezáltal Aimery
gyakran jóval öregebbnek érezte magát. Geoffrey számára Anglia
csak a kalandok földjét jelentette és a meggazdagodás lehetőségét.
Geoffrey átadott egy csomagot, amit Aimery a közeli folyóhoz vitt,
ahol lemoshatta az álcázó koszt magáról. A mosoly eltűnt az arcá-
ról. A királynő koronázása óta csak néhány hét telt el, így rendkívül
gyanúsnak tűnt ez a hírtelen parancs. Vajon Aimeryt lehetséges ve-
szélyforrásnak bélyegezték? Homályos legendák keringtek a miszti-
kus hősről, Arany Szarvasról. Szerencsére olyan hihetetlenek voltak
a történetek, hogy senki sem vette őket komolyan. Arany Szarvas
puszta kézzel le tudott számolni három felfegyverzett harcossal.
Láthatatlanná tudott válni, és tüzet okádott, akár egy sárkány.
 Mindennek ellenére Vilmost kezdte érdekelni Arany Szarvas, mi-
vel a férfi a legalacsonyabb réteg, a parasztság érdeklődésének kö-
zéppontjába került a felkelésük végett. Ez volt az az egyik ok, ami-
ért Aimery levette álarcát.
Ezt az utat kivéve. Megbánta már, bár… csak Aldreda látta őt, és
természetesen az örökösnő. Beismerte, hogy távolról is ellenőriz-
hetné az orvosságait, de meg is bízhatna benne, hogy nem mérgez
meg senkit. A fájó igazság azonban az volt, hogy újra látni akarta,
hogy megnézze, vajon ugyanolyan gonosznak mutatkozik-e, mint
korábban. De nem. Még mindig gyönyörű volt és teljesen felboly-
gatta Aimery érzelmeit. Lehet, hogy mégis boszorkány? Ahogy bele-
merült a hideg tóba, lepillantva észrevette a világos foltot a jobb ke-
zén, rajta a jellel. Mikor történhetett? Vigyázott arra, hogy senki ne
vegye észre. Ekkor az örökösnő lefröcskölte vízzel. Halkan átkozó-
dott. Vajon meglátta-e a jelet ebben a ködben? Remélte, hogy nem,
máskülönben végzetes lehetne, ha társaságban kiderülne. Rájöhet-
ne, hogy Aimery Edwald, az üldözött és Arany Szarvas azonos, külö-
nösképp ha lehetősége nyílna a kezén elterülő jel vizsgálatára. El-
képzelte azt az élvezetet, amivel leleplezné őt. Eggyel több ok, hogy
távol tartsa magát Baddersleytől és Madeleine de la Haute Vironge-
tól, annak ellenére, hogy szíve erősen felé húzott. Nem, nem a szíve,
csak a teste – nyugtatta magát. Összeszorította a fogát, és mélyre
merült a jéghideg vízben. Vadul úszni kezdett, hogy kimossa Made-
leine-t az emlékeiből, mint ahogy a koszt is lemosta magáról.
Mikor megtisztult testtel kiemelkedett a vízből, gondolatai még
mindig a barnaszemű boszorkány körül jártak. Gyorsan magára
kapta fehér ingét és bokáig érő szürkés ruháját. Fején keresztülhúz-
ta kékkel hímzett rövid ujjú tunikáját, melyet édesanyja a nyak és
kéz körül gazdagon hímzett. A széles nyakkivágás következtében
láthatóvá vált a szép díszítés az ingén. Felvette az arannyal kirakott
övet, és a tunikát addig húzta, mígnem az térdmagasságig ért. A
szíjba helyezte a kést és az erszényt, hogy könnyen elérhesse őket.
Lábszárát bokától térdig végigfűzte arannyal gyönyörűen hímzett
kék szíjjal, és egy bonyolult keleti csomóval fejezte be a műveletet.
Fekete csizmát húzott lábára, melyet a szandál már alaposan meg-
viselt. Geoffrey odalépett, és átnyújtotta a bőrövet, melyen a kardja
lógott. A dereka köré helyezte úgy, hogy kardja kézre essék. Bár
Justesse-t – a fegyvert – francia névvel ruházták fel, a kard maga
Angliában készült, és ősi titkos jelek díszítették pengéjét. Hereward
ajándékozta neki. A lovag elővett egy nehéz, gazdagon díszített
arany karkötőt, mely a csuklója formáját követte. A jobb karjára he-
lyezte fel, mivel mindent megtett annak érdekében, hogy a tetová-
lást elrejtse. Geoffrey nem mutatta ki érzéseit, mikor a gazdája an-
gol ruhát öltött magára, de Aimery tudott ellenvetéséről. Nem volt
túl nagy különbség a normann és az angol öltözék között, legfeljebb
annyi, hogy az angolok szerették a vidám színeket, a finom kelmét,
és a pompás díszítést. Ennek nagyrészt az volt az oka, hogy az
ügyes kezű angolok finomabb kelmét tudtak előállítani és hímzést
rádolgozni. De mindez igen csekély különbséget jelentett. Geoffrey
sötétkék és fekete ruhát viselt. Aranyat egyáltalán nem hordott.
– Tudod – jegyezte meg Aimery pajkosan, miközben a karkötőjét
igazgatta –, ha egy angol meglát minket, a legrosszabbakat gondol-
hatja rólam, amiért nem ajándékoztam neked aranyat.
Geoffrey mereven kijelentette:
– Nem kincsek fejében szolgálom önt, Lord Aimery.
– Se nem kincsért, se nem örömmel… Ha kellemetlenül érzed
magad miattam – mondta Aimery – immár beajánlhatlak egy másik,
rendesebb lord szolgálatába.
Ha eljön lelepleződésének ideje, nem akarta Geoffreyt is magával
rántani.
A fiatalember elpirult.
– Én nem akarok… én boldogan vagyok ön mellett, Lord Aimery.
– Valóban? Nem úgy tűnik.
Geoffrey próbálta a hivatalos hangnemet megőrizni.
– Ön egy kiváló harcos és jó gazda. Jó képzést nyújt nekem, és én
elégedett vagyok – mondta. – Aggódom ön miatt! – Elvörösödve
hozzátette: – Elnézését kérem, uram!
Aimery meghatódott.
– Nem szükséges. Majd vigyázok magamra. – Megragadta Geoff-
rey karját, és komolyan megjegyezte. – Mindig is hűséges voltam
őfelségéhez és az is maradok, Geoffrey, de ha észrevennéd, hogy va-
lami rosszat cselekszem, menj, és jelentsd neki.
– Az hűtlenség lenne uram.
Aimery megrázta a fejét.
 – Nem. Mindig a király az első. Senkitől nem várják, hogy a rossz-
ba is kövesse gazdáját. Emlékezz szavamra, Geoffrey! – Rosszked-
vűen és zavartan bólintott.
Aimery kihúzott egy újabb ékszert – Hereward gyűrűjét – az er-
szényéből. Némi habozás után felhúzta jobb keze középső ujjára.
Hereward örök szolgáját, testét és lelkét szimbolizálta a gyűrű. Ez
nem igaz. Viseli, de csak addig a napig, míg fel nem borítják a szö-
vetséget. Míg a táborhely felé igyekezett, előhúzott egy csontfésűt,
és végighúzta vállig erő haján.
Gyrth rápillantott, és biccentett.
– Elég angolosan nézek ki? – kérdezte Aimery. Gyrth nevetett.
– Több ékszert is viselhetnél, barátom. Miféle ember visel egyet-
len karkötőt? Miféle királyt szolgál az ilyen?
Ő maga karkötőt viselt a csuklóján és a karján, meg egy nagy
aranycsatot a derékszíján.
– Ez a király földet ad, nem aranyat.
– Angolok földjét.
– Azok, akik felesküdtek Vilmosra, megtarthatták földjeiket.
Gyrth felpattant.
– Megalkuvók! Normann bárók, grófok és a normann király szol-
gái. Ti, normannok sem vagytok jobbak a szolgáknál, akik megha-
jolnak előttetek. A király földet ad nektek, de az akkor is az ő földje
marad. Sem Alfréd, sem Cnut, sem pedig Edward nem birtokolja
Angliát. Haroldnak csak a családi birtoka volt tulajdonában. A Faty-
tyú most egyszerre mindent akar. Megtámadja azokat a városokat,
amelyek ellene szegülnek. Várakat épít, és saját lovagjait ülteti bele.
Elpusztítja azok földjét, akik önkényuralmát ellenzik. Ott állítja fel
erődjeit, ahol kedve tartja. Például valaki más földjén.
– Ez az új út – mondta Aimery nyugodtan. – Mennyivel volt jobb
a régi? Mi jut a gyűrű viselőjének a király kegyén kívül? Ha azt el-
veszti, egyedül marad a világban.
– Ha azt elveszti, nem is érdemel mást – válaszolta Gyrth. – Ha
túlél egy csatát, melyben a társa elesett, akkor leköpni való ember.
– E szavakat tettel példázta, aztán hirtelen megragadta Aimery jobb
karját és a magasba emelte. Hereward aranygyűrűje csillogott a
napfényben, és ugyanolyan gyűrű csillogott Gyrth ujján is.
 Geoffrey a kardjáért nyúlt, de Aimery pillantása megállította, ha-
bár tétovázott egy kicsit.
– Kinek a gyűrűjét viseled? – kérdezte Gyrth keményen.
– Herewardét – válaszolta Aimery, és karja elernyedt a másik
erős szorításában.
– És ki vagy?
A helyes válasz így hangzott:
– Hereward embere, és normann. Vissza akarod vinni a gyűrűt
Herewardnak?
Könnyek jelentek meg Gyrth szemében.
– Eljött a harc ideje. Ha a trónbitorló Hereward ellen hív, tagadd
meg a parancsot, vagy csalódom benned.
Aimery finoman kiszabadította magát Gyrth szorításából.
– Én már felesküdtem Vilmosnak. Harcolni fogok érte ahol és
amikor csak szükséges. – Lehúzta a gyűrűt és Gyrth felé nyújtotta.
– Visszaviszed Herewardnak?
Összeszorított ajkakkal Gyrth megrázta a fejét. Aimery vissza-
húzta a gyűrűjét, és elment.

Egy óra járásnyira Baddersleytől csatlakoztak Aimery lovas kísé-

rőihez egy kocsmában a római úton, ahol Gyrth hagyta őket. Addig-
ra már elterjedt a hír, miszerint Aimery elszökött egy titkos találká-
ra egy hölggyel, akinek férje éppen úton van. Az őrök szemet huny-
tak távolléte felett, és vigyáztak, nehogy kitudódjanak a félrelépé-
sei.
Mikor Rockingham feltűnt a láthatáron, Aimery rövid pihenőt
rendelt el. Nyergén függő erszényéből ékszereket vett elő. Egy vas-
tagabb karperec gránittal és obszidiánnal kirakva a bal csuklójára
került, és két sima karkötőt bronz berakással a felkarjára helyezett.
Egy nagy csatot pattintott a szíjára. Elvette díszes kék palástját
Geoffreytól, és átdobta vállán, aztán egy csodálatos díszcsattal oda-
erősítette. Immáron felékesítve, mint egy angol arisztokrata folytat-
hatta útját a falvakon keresztül a palota felé. Nemzedékek óta áll
egy erődítmény Rockinghamben, és a hegyről kényelmes és remek
rálátás nyílt.
William Peverell felépíttetett egy félelmetes kőházat a Welland-
folyó partján, de a palánk fából készült, a melléképület úgyszintén.
A folyó mentén lejjebb elterülő gazdag falu lakosai nézték Anglia ki-
rályát, ahogy végigvonul lován. Aimery és Gyrth a lovakat a fészer-
ben hagyták – melyet a hátaslovak számára állítottak fel –, és gya-
log folytatták útjukat a torony felé.
Aimery hosszúra fogta a pihenőt, hogy vegyen valami harapniva-
lót Geoffrey és önmaga számára. Hiszen ha megtalálják a királyt, le-
het, hogy órákig várakozniuk kell, és Aimery éhes volt. Ugyancsak
ott időzött egy kocsmárosné is, és a segítségével hamarosan felhaj-
tottak egy kancsó bort. Gyrth ígéretes udvarlásba kezdett a nő lá-
nyával, aki ősi foglalkozást űzött, de Aimery elráncigálta onnan. Fel-
mentek a toronybejárathoz vezető lépcsőn, ahol az őrök beenged-
ték őket. Egy óriási teremben találták magukat, Vilmos udvarának
férfi tagjaival együtt. A királynőnek és hölgyeinek nyoma sem volt.
A nemesekből, tisztviselőkből és kereskedőkből álló tömegben Ai-
mery észrevette unokaöccsét, Edwint, Mercia grófját. Aimerynél
egy évvel fiatalabb, valamivel vékonyabb, vörösesbarna hajú, jóké-
pű fiatalember volt, de ő sem volt képes önállóan dönteni.
Bár apja halála után sok angliai föld birtokosa lett, soha nem tud-
ta befolyását éreztetni az udvarban. Senlac után Edgar Athelinget
akarta a trónra segíteni, de mivel ebből nem lett semmi, egyike volt
azon nemeseknek, akik hanyatt-homlok rohantak Vilmoshoz, hogy
hódolatukat tegyék nála.
Mint legtöbbjük, ő is megbocsátást nyert, és megtarthatta neme-
si rangját. Az udvarnál maradt, és úgy tűnt, elégedett Normandiai
Vilmos szolgálatában. Edwin normann stílusban öltözött. Állandóan
borotválkozott, rövidre nyíratta a haját, és szerényen díszítette a
ruháját. Aimery emlékezett arra, mikor még Edwin szerette a gaz-
dag, színes ruhákat és díszeket, büszke volt hosszú hajára és vastag
bajszára.
A gróf elmosolyodott Aimery láttán.
– Nos, rokon, úgy látom még mindig igyekszel megfelelni mind-
két oldalon. Hogy van Hereward nagybácsink? – Aimery nem volt
hajlandó Edwin fürkésző kérdéseire válaszolni.
– Honnan tudjam? Milyen az élet az udvarban?
– Egyáltalán nem rossz – mondta Edwin önelégülten. – A király
nekem ígérte a leányát, Agathát.
 – Gratulálok, Edwin. Agatha tündéri kislány, de nem elég érett
még a házassághoz. – Edwin savanyú ábrázatot öltött, amiért Aime-
ry ilyen jól ismeri Vilmos családját.
– 13 éves.
– Meglehet. Én már legalább 3 éve nem láttam. Kigömbölyödött
egy kicsit? Vézna kis teremtés volt.
Edwin szeme kikerekedett, és bevonszolta Aimeryt egy távoli sa-
rokba.
– Ne mondj ilyeneket! Soha nem kerülsz a király kegyeibe, ha így
folytatod.
Aimery megrázta a fejét.
– Vilmos nem a lányáról mondottak alapján fog dönteni felőlem.
Hamarosan ki kell állnod érte, Edwin.
Edwin elsápadt a gondolatra, de magára erőltetett egy mosolyt.
– Már elnyertem a lányát, Aimery. De te mit nyertél? Tulajdon-
képpen nem is értem, miért hívtak ide. Engem azért tart maga mel-
lett, mert én irányítom Merciát. De te mit keresel itt? Valami rosszat
tettél? – gúnyolódott. – Te, Arany Szarvas meg Hereward?
Mielőtt Aimery válaszolni tudott volna, Edwin elosont. Aimery
halkan szitkozódott. Arany Szarvas említése veszélyt jelzett számá-
ra. Határozottan az áruló jelre helyezte kezét. Feladta az eredmény-
telen műveletet. A végzetét senki sem kerülheti el. Egyébként sem
volt bölcs dolog Edwint komolyan venni. Soha nem szerette igazán
sem unokaöccsét, sem ikertestvérét, Morcart. Gyenge, sunyi embe-
rek voltak. Mint normannak örülnie kellett volna, hogy ilyen köny-
nyen megvásárolhatóak voltak, de mint angol undorodott egoizmu-
suktól. Jutalom reményében a király körül ugráltak, mint a birkák,
de Vilmos is tudta, hogy az első adandó alkalommal habozás nélkül
ellene fordulnának.
Az olyanok, mint Edwin – akik túl büszkék voltak ahhoz, hogy
megalázkodjanak a normannoknak, de a szembeszegüléshez túl
gyávák voltak – tették tönkre Angliát.
Aimery a kőlépcsők felé tekintett, melyek a király szobájához ve-
zettek. Azon töprengett, hogy vajon hogy fog lejönni onnan, de ez az
aggodalom nem befolyásolta lépteit, ahogy keresztülvágott a töme-
gen. Itt-ott üdvözölték néhányan, de a társalgástól inkább távol tar-
totta magát.
 A legalsó lépcsőfoknál egy sötét hajú férfi lépett elő, és magához
ölelte.
– Nahát, öcsém! Még egyben vagy?
Aimery boldogan ragadta meg bátyját, és hátba veregette.
– Leo! Mióta vagy itt? A fenébe is! Eltöröd a bordámat. Miért nem
jöttél Rollestonba?
– A király idehívott minket.
– Minket? – kérdezte Aimery.
– Apánk is itt van.
Valami fájdalmasan Aimerybe nyilallt. Kész volt a királyával ta-
lálkozni, de nem volt biztos abban, hogy felkészült az apjával való
találkozásra is. Már több mint egy éve nem látták egymást. A tower-
beli összetűzésük óta. Aimery mindig is fontosnak tartotta, mit gon-
dol róla az apja – még ha csak a fél igazságot tudta is róla –, így
azonnal késztetést érzett, hogy levesse díszeit, és levágassa a haját.
Leo pajkosan nézett az öccsére.
– Miben mesterkedsz pontosan? – kérdezte. Aztán az engedé-
keny tekintetet felváltotta a szigorú. – Árulás?
– Nem – mondta Aimery élesen, mire bátyja megkönnyebbülten
bólintott.
– Hogy van Janette és a gyerekek? – kérdezte gyorsan Aimery,
nehogy bátyja újabb kérdést tegyen fel.
– Nos, úgy tűnik életerős kölykeink vannak. Vesin várában kitört
egy járvány és öten meghaltak. Az összes gyerek megbetegedett, de
mind életben maradt. Ha így folytatják, hamarosan földre éhes ma-
gánhadseregem lesz.
– Csak Angliába ne küldd őket!
Leo ravaszul rápillantott:
– Ugye most már ez az otthonod?
Aimery bólintott.
– De félig normann vagyok, bátyám.
– Akkor jobban teszed, ha beszélsz a királlyal. Azt a parancsot
adta, hogy azonnal járulj elé.
– Miért?
Leót legalább nem gyötörték balsejtelmek.
– Lehet, hogy csak a szép zöld szemedért. Na, gyere!
 Aimery átadta Geoffreynak a felöltőjét, és bátyját követve fel-
ment a keskeny lépcsőkön.
– Roger is itt van? – kérdezte, csak hogy mondjon valamit.
Szíve hevesen zakatolt, ugrásra készen állt, és tisztában volt vele,
hogy amit érez, az a félelem egyik formája.
– Nem. Örül, hogy a walesieket gyilkolhatja, és dicsőn térhet
vissza. Miért kérdezed?
– Gondoltam, összejöhetne az egész család. Csodálom, hogy
anyánk otthon maradt.
Leo nevetett.
– Kényszerből. – Halkan hozzátette: – Apánk a sarkára állt. Nem
hiszem, hogy még mindig olyan optimista lenne a dolgok stabilitá-
sát illetően, mint a király.
De lehet, hogy csak sejtette, vagy talán tudta, hogy valami kelle-
metlen fog történni. Vajon idehívná-e Vilmos egy régi barátját, hogy
fia kivégzését lássa? Talán.
Az őrök átengedték őket. Egy faliszőnyeggel és gazdag bútorzat-
tal berendezett szobába léptek, ami az angol király számára készült.
Kicsi helyiség volt, így a hat ember majdnem betöltötte a terei. A
számfejtést készítő két udvarnok el volt foglalva munkájával. Vil-
mos legbizalmasabb embere is jelen volt: William Fitz Osbern és
Roger de Mortain, maga a király és Guy de Gaillard gróf. Baljóslatú-
an előkelő társaság egy ifjú fogadására.
– Ó, Aimery de Gaillard. Végre – mondta a király mogorva hang-
ján. – Nem sietted el, fiú.
Vilmos zömök testalkatú, rövid, vörös hajú és élénk kék szemű
volt. Mint hétköznapi, alkalmakkor, most is egyszerű barna gyapjú-
ruhát viselt és kevés ékszert.
Aimery előrelépett, letérdelt és kezet csókolt.
– Senki sem érhet fel az ön gyorsaságával, uram.
A király végigmérte.
– Gyorsabban utazhatnál, ha nem terhelne ennyi arany.
Aimery meg sem próbált válaszolni. Hatalmas kő esett le a szívé-
ről. Ez az üdvözlés nem lehet a kegyetlen igazságszolgáltatás előjá-
téka. A király intésére Guy gróf lépett elő, Aimery kezet csókolt ap-
jának, majd megcsókolták egymást. Látta apján az örömöt, amiért
egészségesen látja fiát, és a dühöt, amiért angol külsőbe bújt. De er-
ről persze itt nem nyilatkozna.
– Mi van a földdel? – kérdezte a király,
– Nos, uram – mondta Aimery egy megkönnyebbült mosoly kísé-
retében. Később azonban bizonyára megtudja, mi áll a király hirte-
len parancsa mögött, s ez nyugtalanította. – Isten kegyelméből jó
időjárásnak örvendezhetünk! Remek aratásnak nézünk elébe.
– Kevesektől hallani ilyesmit – mormolta Vilmos. – Gondolom,
azért dolgoznak neked az emberek, mert angol vagy.
– Csak félig, felség – ellenkezett Aimery, mire valaki felszisszent,
és a király szeme megvillant.
Vilmos elmosolyodott.
– Meggondolatlan csirkefogó. Valld be, miért dolgoznak neked az
emberek!
– Megpróbálom figyelembe venni hagyományaikat, felség,
– De hát az Isten szerelmére, én is! – tört ki a király.
Aimery tudta, hogy ez bizonyos mértékben igaz, így megpróbálta
lecsillapítani a dühös király.
– Akkor lehet, hogy igaza van, és félig angol voltomnál fogva kö-
vetnek.
Ahogy e szavak elhagyták az ajkát, tudta, hogy hibát követett el.
A szoba olyan csendessé vált, mintha csak ketten lettek volna ott,
– Térdre! – mondta a király ijesztően halkan, és Aimery engedel-
mesen térdre ereszkedett.
A király tenyeres pofonja kibillentette egyensúlyából és csillago-
kat látott tőle, de ugyanakkor megkönnyebbült szédülést érzett.
Ez apai fenyítés volt, nem királyi,
– Bennem talán nem csörgedezik angol vér? – kérdezte.
– De igen, uram. Emma királyné ágán. – Ez nem igazán felelt meg
a valóságnak. Normandiai Emma, Vilmos nagyanyja Edward király
anyja volt és özvegye az angol királynak, mielőtt kinevezték volna
Normandia hercegének. De ez nem adott Vilmosnak angol királyi
vért. Ez volt azonban az indok az angol trón követelésére, és így
nem képezhette vita tárgyát.
A király bólintott, és Aimery szemébe nézett. Több rejlett benne,
mint királyi düh egy óvatlanul kimondott szó miatt. A mögöttes
mondanivaló egyértelmű volt. Ha túllépik a határt, akár szeretett
keresztfia a királynak, akár nem, megbüntetik, ahogy azt megér-
demli. Óvatossága visszatért. Vajon mennyit tud Vilmos?
Hűsége jeléül Aimery ismét ajkához emelte a kezet, mely az
előbb lesújtott rá.
– Kelj fel! – mondta a király idegesen, rosszul leplezve megha-
tottságát. – Fárasztó vagy, és ha lenne egy kis eszem, akkor… Azért
hívattalak ide, hogy megjutalmazzalak, úgyhogy vigyázz. Most eltá-
vozhatsz családoddal. Szobát biztosítottunk számotokra. Elhoztad a
lantod?
– Nem, uram.
– Ostoba. Keress egyet! Ma este játszani fogsz! – Aimery hajlong-
va elhagyta a szobát apja és bátyja kíséretében. Azon tűnődött,
hogy vajon csöndes apjától is kap-e egy ütést sajgó állkapcsára?
 Hatodik fejezet

Amikor elérkeztek a részükre kijelölt szálláshelyhez, Aimery

apja felsóhajtott.
– Szedd le azokat az istenverte díszeket magadról!
Aimery szót fogadott, de a karkötőt és az aranygyűrűt magán
hagyta.
– Ezeket a normannok is hordják, apám – mondta szelíden.
– De te kiemeled őket. Sceine azt állítja, hogy csak az úton húztad
magadra.
– Aligha viselhetek ilyesmit, mikor a földeken…
Aimery elhallgatott apja tekintete láttán.
– Boldogan behúzok egyet a másik oldaladra, ha gondolod.
Aimery nem szólt semmit. Tudta, hogy apja legkisebb fiáért ér-
zett aggodalma következtében dühödött fel.
– A Rollestonból érkezett hírek alapján – mondta Guy gróf – jó
munkát végeztél ott. De hallom néha elszökdösöl. Hova? Hereward-
hoz?
– Mindenki árulónak néz itt? Ígéretet tettem neked, és be is tar-
tottam. Senlac óta nem is láttam Herewardot. – Látta, hogy apja
megnyugszik. – Félig angol vagyok, apám, és ezt soha nem fogom
megtagadni. De hűséges vagyok a királyhoz.
– Jobban is teszed. Ha elárulod, keményebben fog veled bánni,
mint bármely más ellenségével.
– Sajnálom, apám, de olyan vagyok, amilyen.
Guy de Gaillard erősen magához szorította a fiát.
– Vigyázz magadra, fiam!
Aimery boldog volt a szorító ölelésben. Úgy érezte magát egy pil-
lanatra, mint egy gyermek, aki apja biztonságát élvezheti. Észrevet-
te, hogy magasabb és szélesebb vállú, mint apja. Míg Guy de Gail-
lard öregedésnek indult, a 22 éves Aimery ereje teljében volt. Cso-
dálkozott a változáson, és féltő gondoskodással fordult egykor félel-
metes atyja felé. Elfordult, hogy elrejtse érzelmeit, és betegye ék-
szereit a mellkasán lévő zsebbe.
– Tudod milyen kitüntetésben akar részesíteni a király? – kér-
dezte vidáman.
Leo válaszolt.
– Mivel olyan sikeres vagy Rollestonnál, lehet, hogy egy saját bir-
tokot adományoz neked.
– Nem hinném. Földre éhes hívekkel van körülvéve, akik előbb
kapnának földet, mint egy félig angol másodszülött. Amíg apánk en-
gedélyezi, hogy Rollestonnál dolgozzam, addig én örömmel teszem
ezt.
– Hah! – tört ki Leo. – Várj csak, amíg nem lesz egy zászlóaljnyi
éhes fiad. Minden kis földbirtokért hálás leszel.
Aimery elmosolyodott.
– Nincs házasodni való kedvem, Leo, és az angol hölgyekért élet-
halálharc folyik.
Guy gróf két serleg bort adott fiai kezébe.
– Kétlem, hogy Vilmos engedélyezné, hogy angol feleséget vá-
lassz magadnak, Aimery. Már így sem tetszik neki angol gondolko-
dásmódod.
– Na látod – fordult Aimery Leóhoz. – Én azt hiszem, szerencsés-
nek mondhatom magam. Láttad már azokat az angol özvegyeket?
Leo optimista volt.
– Talán egy csinos kis normann hölgyet szánt neked. Hé, lehet,
hogy Lady Judithot.
Aimery félrenyelte a borát.
– Majd ha megbolondult. Sokkal előkelőbb hódolók veszik körül,
mint én. Hallottad, hogy Agathát Edwinnek ígérték. Hát erre jó egy
királyi lány. Egész Kelet-Angliát meg akarja szerezni.
Leo nem tudott ellenérvekkel szolgálni.
– De azért jobb, ha a kedvében jársz, ha már az ígérte, hogy meg-
jutalmaz. Menjünk, és keressünk egy lantot, kisöcsém. – Kiürítette
borát, és visszarakta a serleget az asztalra. – Menjünk!
Elkezdődött a vidám keresgélés a várban és a városban, miköz-
ben összegyűjtöttek jó néhány fiatalembert. Furcsa helyeken keres-
ték a lantot, például kocsmákban és még egy bordélyházban is.
Mire visszaértek a kastélyba, hogy átöltözzenek az estélyre, Aimery
felnyögött.
– Ezek után azt várod, hogy énekeljek?
– Szereztünk neked lantot, nem?
– Órákkal ezelőtt.
– És gyakorolnod kellett, nem?
Aimery csatadalokat énekelt az őrszobában és trágár dalokat egy
kocsmában, s még egy pár új dalt is megtanult. Szép, megható dalo-
kat énekelt az örömlányoknak, akik meghatottságukban méltón
megjutalmazták.
– Azt hiszem, kiénekeltem magam, Leo – mondta Aimery, miköz-
ben tiszta ruhába bújt. Sötétvörös selyemtunikába, melynek hosz-
szú, szűk ujja volt, és vastag aranyszegéllyel díszítették. Egy perc
habozás után felkarjára húzta ékszerét és feltette másik karkötőjét
is.
– Apa ki fog belezni ezért – mondta Leo minden együttérzés hí-
ján. Minden de Gaillard fiú fenyítések, ütések és sok-sok szeretet
közepette nőtt fel. Jó módszernek tűnt, így Leo is ezt választotta sa-
ját fiaival szemben. – Siessünk, különben Isten tudja, hol kötünk ki.
A hall elég nagy volt, de nem elég tágas az egész udvarnak: lök-
dösődés, harc az asztal körüli székekért. A fő asztalnál foglalt helyet
a király, a királyné, Fitz Osbern, de Mortain, Peverell, Lady Judith és
Lady Agatha. Rajtuk kívül csak néhány lady volt jelen. Agatha nőies
lett, de nem sokat gömbölyödött. Csontos volt, és fiatalabbnak né-
zett ki koránál, de az idő még megszépítheti.
Amikor észrevette, elnevette magát és integetett. Aimery csókot
küldött neki. Mivel Lady Judith Vilmos unokahúga volt és Lensben
nevelkedett, így Aimery még nem találkozott vele.
Szép alakú, nőiesen telt szépség volt vörös hajfonattal és csillogó
szemekkel. Nem utolsósorban pedig Huntingdont kapja hozomá-
nyul. Látta, Lady Judith észlelte csodálatát. Érdeklődést mutatott, és
félreérthetetlen pillantással tüntette ki. Aimery visszakacsintott. Az
a férfi, aki egy nap elnyeri, mennyei, véget nem érő örömökben ré-
szesül majd.
Ahogy Leo előre megjósolta, kénytelen voltak ott helyet foglalni,
ahol tudtak, de Aimeryt nem érdekelte. Barátok közt volt, akikkel
régi és új emlékeiket osztották meg egymással.
 – A kívánatos Lady Judith láttán – mondta az egyik ifjú – eszem-
be jutott Baddersley örökösnője. Remélem, egy nap arra vezérel az
utam. Már a hely puszta gondolatától is libabőrös leszek.
– Nincs olyan messze – tette hozzá Aimery – Huntingdontól egy
kicsit délre.
Kijelentése enyhe felbolydulást keltett.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy már jártál ott, de Gaillard?
– Nem, csak ismerem Mercia vidékét.
– Túl jól ismered – mormolta valaki. – Tele van rosszindulatú
szász rokonokkal.
Aimery felpillantott, és egyenesen Odo de Pouissey tüzes, fekete
szemébe nézett, aki a szemközti székhez próbált odaférkőzni. Ai-
mery soha nem jött ki vele, és ezt csak tetézte múltbeli viselkedése.
Ő az az ember, aki megpróbálta meggyalázni Madeleine de la Haute
Vironge-t és bár Aimery gyűlölte a hölgyet, a gondolat, ahogy de Po-
uissey tapogatja, arra késztette, hogy behúzzon neki egyet.
Aimery keze megszorította a serleget.
– Tele rosszindulatú normann rokonokkal is. Az örökösnő uno-
katestvéred, nem?
Odót elöntötte a méreg.
– Apám mostohaleánya csupán. A Szent Kehely nevében, mit
akarsz Madeleine-ről mondani?
Aimery visszafogta magát. A király mindkettőjüket felköttetné,
ha az asztalnál verekednének. Főleg a szász és normann ellentét
miatt. Hogy mindenki figyelmét elterelje a témáról, a következőt
kérdezte:
– Szóval, ki akar térképet az örökösnő-vadászathoz?
– A király dönt arról, hogy kinek adja – mondta egy férfi, akit a
bor már elkábított egy kicsit. – Nehogy azt higgyétek, számítana, ha
közben belém szeretne. Úgyhogy mi értelme van?
– Igaz – mondta Aimery és pajkosan hozzátette. – És lehet, hogy
nehéz lenne kedvesen bánni vele, ha kiderülne, hogy kancsal, és
olyan a természete, mint egy haramiáé.
Ez azonban nem csökkentette az iránta való érdeklődést.
– Én kedves lennék egy szörnyhöz is, ha fejedelemségről lenne
szó – jelentette ki Stephen de Faix. Megjegyzése összhangban volt a
többiek véleményével. Stephen jóképű, népszerű fiatalember volt,
életvidám természettel és hedonizmusra való hajlammal, ami gyak-
ran ambíciója útjában állt. Nagyon szeretett volna magának egy
gazdag menyasszonyt.
– Mondd el, Odo – követelte –, mennyire gonosz a hölgy?
– Madeleine temperamentumos – mondta Odo. – De minden nő
kezelhető. Az ágyban kell elnémítani. Máskor meg nem kell vele tö-
rődni.
– Krisztusra mondom – szólt egy másik –, én elvettem egy igazi
boszorkányt, hogy legyen egy kis saját földem. De mindig van egy
csinos parasztlány, ha szórakozni szottyan kedvem. De mondd,
tényleg ilyen szörnyű volna?
Odo kihasználta a kínálkozó lehetőséget, hogy rossz színben tün-
tesse fel Baddersley örökösnőjét. A vacsora végére mindenki meg
volt győződve arról, hogy a lady csúnya, sánta, trágárszájú, és ezért
rejtegeti őt a király.
Ennek ellenére még mindig örömmel nőül vette volna majdnem
mindegyikük. Aimery fájó részvétet érzett a lány iránt. Sötét, csillo-
gó szemre, szép alakra emlékezett. Mindig visszafogottan beszélt
vele, még ha mérges volt is.
Elvetette gyerekes gondolatait.
Még ilyen távolról is hatással volt rá a lány. Gonosznak és telhe-
tetlennek ismerte. Ha a jelenlévők közül bárki is elvenné, tudná,
hogy mire számíthat, és nem tudná elcsábítani szép testével és sze-
mével.
Aimeryt a király parancsa, hogy játsszon, kizökkentette gondola-
taiból. Középre állt, mert tudta, hogy a fáklya megvilágítja aranyszí-
nű haját és ékszereit. Látta apját, amint összeráncolta szemöldökét.
Lehet, hogy ezért vált elővigyázatosabbá, mint ahogy tervezte. An-
gol dalok helyett a normannokat játszotta.
A királyné egy halról és egy almáról szóló humoros dalt rendelt,
Lady Judith előrehajolva megkérdezte:
– Lord Aimery ismeri a Lord Trystan és Lady Yseault történeté-
ről szóló éneket?
Aimery látta, hogy csillog a szeme, és megőrizte az udvarias tá-
volságtartást a válaszadáskor.
– Igen, Lady. Eljátszom Önnek. – Ismerte Lady Judith típusát, és
már volt elég baja anélkül is, hogy magára terelje a király védelmét
élvező hajadon figyelmét. Ráadásul úgy tűnt, mintha az angol stílust
kedvelné, és valószínűleg ez lesz a végzete.
Amíg énekelt, végigmérte a jelölteket. Edwin volt az első számú,
de neki már odaígérték Agathát. Athelig Edgar volt az egyetlen, aki-
nek királyi vér csörgedezett az ereiben, de fiatal volt és gyenge, s
úgy tűnt, nem is fog megerősödni. Edwin ikertestvére, Morcar, szó-
ba jöhet, de még nem ért el semmit. Gospatrick, Northumbria grófja
már nős volt. Waltheof, Northumbriai Siward fia, csak kisebb birto-
kot tudhatott magáénak, de az öröksége révén Anglia egyik legha-
talmasabb embere. Jogos követelése volt a northumbriai grófságért.
Volt valami különös Waltheof-ban. Bár csak két évvel volt idősebb
Aimerynél, úgy követték az emberek, mintha mézesmadzagot hú-
zott volna maga után. Még emlékeztek a nagyapjáról szóló történet-
re, miszerint egy félig tündér, félig medve asszonyt vett feleségül.
Ha Vilmos agyafúrt, és minden kétséget kizáróan az, akkor ma-
gához láncolja Waltheof Wiwardsont.
Aimery Waltheofot választotta, aki figyelmesen hallgatta, miköz-
ben hosszú arcán mosoly jelent meg. Elegancia vette körül, de aki
látta már őt valaha harcolni tudta, hogy nem gyenge.
Ruhája majdnem olyan gazdagon volt díszítve, mint Aimeryé,
csak ő a sötétebb színeket kedvelte. Waltheof különös borostyán-
színű szeme elkalandozott, és Aimery követte a pillantását. Judithra
nézett, aki elmélyülten figyelve hallgatta a dalt.
Tehát Waltheof is sejtette. Lehet, hogy már meg is egyeztek.
Lady Judith-om, érdekes sors vár rád – gondolta.
Körültekintett a teremben, miközben tovább énekelt. Pillantása
elakadt, és egy dallamot keresgélt. Újonnan érkezők léptek a terem-
be. Robert d'Oilly és egy harcos. Aimery attól tartott, hogy fogság-
ból szökött meg.
Tekintete tovasiklott a termen, remélve, hogy nem hagyott ki
vagy ismételt meg egy versszakot sem. Minél kevesebb figyelmet
von magára, annál jobb. Ez az elgondolás persze nevetséges volt,
mivel ott ült a terem közepén skarlátvörös és arany színekben.
Csak abban bízott, hogy az előkelő ruha és a rongyos csavargóöltö-
zet közötti különbség elegendő ahhoz, hogy ne ismerjék fel.
Amint Trystan és Yseault szomorú történetének végére ért, d'O-
illy előlépett.
 – Uram, királyom! – mennydörögte. – Erőszakról és verekedésről
szól az én mesém.
– Még egy előadás? – érdeklődött Vilmos. – Rajta, Lord Robert.
Evett már?
d'Oilly közel húzódott Aimeryhez, aki lantja hangolásával fogla-
latoskodott. d'Oilly középkorú, erős testfelépítésű, izmos ember
volt, kevés ésszel.
– Nem, uram. És egyelőre nem is fogok enni – mondta. – Egy ve-
szélyes bűnöző tartózkodik a körünkben, uram.
A király körültekintett.
– Nem is egy, Lord Robert – mondta szárazon –, de mondja el a
történetét!
d'Oilly magához rendelte őrét.
– Ez az ember jobban el tudja mesélni a történteket, mert jelen
volt. Ő az egyedüli túlélője a vérengzésnek.
Aimery úgy ítélte, hogy előnyös pozícióban van. Az őr meg volt
félemlítve, és csak a királyt nézte. Nem sok figyelmet fordít majd
bárkire is, aki mellette áll.
– Uram – mondta idegesen –, engem és négy társamat megtáma-
dott egy óriás. Rajtam kívül mindenki meghalt.
A király rápillantott.
– Gyere közelebb. Kíváncsivá teszel, de próbálj meg értelmesen
beszélni. Nem lehetne egy kicsit bővebben? Miféle óriás? Hány fejű?
A férfi szeme tágra nyílt.
– Csak egy, uram. Ez csak… egy ember volt. De egy magas ember.
– Ah. És megölt négy harcost. Puszta kézzel? – érdeklődött szar-
kasztikusan. – Úgy tűnik, az az átkozott Arany Szarvas.
– Igen, uram – mondta a férfi.
A király komolyan hozzá fordult.
– Az az ember volt, aki Arany Szarvasnak vallja magát?
A férfi azonban határozottan megrázta a fejét.
– N… nem uram. De… puszta kézzel ölt – dadogta a szerencsét-
len, és azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld, és elsüllyedne. –
Tudja, uram éppen egy hidat épített. Aztán puszta kézzel megölte
Pierre-t, és elvette a kardját. Majd levágta Loudin fejét, és végzett
Charottal is. Gregoire-t a másik intézte el.
 – Egy másik óriás? – a király meglepetést színlelt, de Aimery lát-
ta, hogy ez csak ravasz csel.
– Nem, uram. Egy szolga. Elvágta Gregoire torkát.
Aimery látta, amint a szolga szó hallatán d'Oilly grimaszt vágott.
Bizonyára a férfi parancsot kapott, hogy ne említsen részleteket.
d'Oilly ostoba ember hírében állt, és ezt most be is bizonyította.
– Szolga – ismételte a király elgondolkodva –, hogyhogy szolgák-
kal érkezett, Lord Robert? A bűnözők szolgasorba vetése már évti-
zedek óta nem szokás.
d'Oilly homlokán izzadságcseppek jelentek meg.
– Öö… nem igazi szolgák, uram. Munkások. Szükségünk volt
munkaerőre a vár és a híd építéséhez.
– Tehát ezek napszámosok voltak munka közben?
– Ööö… nem, uram. Plusz emberekre volt szükség és… Kifizettük
volna őket, ha megcsinálják a munkát.
– Valóban? – kérdezte a király, és előrehajolt. – És az óriásnak
nem tetszett a késleltetett fizetés, és négy őrt megölt. A szórakozás-
nak vége. Megérdemelték sorsukat. Népemet vagy igazságosan ke-
zelitek, vagy megismeritek haragomat.
Robert d'Oilly elsápadt, és feszült légkör alakult ki az egész te-
remben, mivel mások is így vettek bérbe munkásokat. Egy kis idő
múlva a király hátradőlt székében.
– De azért nagyon szeretném tudni, miként hajtotta végre tettét
az óriás. Talán őreidnek több gyakorlásra van szüksége.
– Úgy harcolt, mint egy oroszlán – tiltakozott d'Oilly, és megbök-
te szolgáját. – Meséld el a királynak!
– Igen, uram – mondta rémülten. – Úgy bánt a karddal, mint egy
jól képzett harcos. Állíthatom, kevesen vehetnék fel vele a versenyt
ebben a teremben. Utánam hajította a kardját, és majdnem átdöfött
vele.
A király összeráncolta a homlokát és gondolkodóba esett. Végül
azonban csak annyit mondott:
– Lord Robert! Együttérzek önnel emberei elvesztése miatt, de
megszegte a törvényt. Figyeljenek mindannyian oda arra, nehogy
szolgasorba vessenek bárkit is népem tagjai közül. Egy lovagnak
becsülnie kell az embereit minden ellenszolgáltatás nélkül. Termé-
szetesen nem büntetjük meg őket.
 Robert d'Oilly keserűen hajtott fejet ura határozata előtt. Elfor-
dult, hogy ülőhelyet keressen magának, mialatt a király újra beszél-
ni kezdett
– Ha összetalálkozna ezzel az óriás lovaggal, Lord Robert, mond-
ja meg neki, hogy szeretném, ha meglátogatna. Ismerik őt az embe-
rei?
– Nem, uram. Bizonyára csak egy átutazó házaló árus volt. Azt
beszélik, nem volt ki a négy kereke, s hogy ura igavonó baromként
használta fel őt saját céljaira. Az ember nem tud eligazodni az effé-
léken.
– Hmmm. Nem hinném, hogy gyengeelméjű lenne ez a férfi. Ha
pedig az, akkor az ön emberei szánalmas pancserek.
A király felöltötte ritkán látható kedves mosolyát, s azok, akik is-
merték, tudták, ez semmi jót nem jelent.
– Gyere közénk és egyél. A kísérőd hadd üljön mellém. Részlete-
sen akarok hallani erről a titokzatos legendáról,
d'Oillyt az asztalhoz vezették, és ételt tettek elé.
– Aimery – mondta a király –, játssz még!
A jelenlevők a hall közepén ülő Aimerynek szentelték teljes fi-
gyelmüket. A férfi elmosolyodott, és vidám nótákba fogott.
Semmi említésre méltó nem történt. A felfegyverzett katonák ki-
tartóan figyelték a zenészt, és a lágy dallamok rövidesen kiszorítot-
ták.
Őfelsége rendkívül hálásnak tűnt, amiért alattvalói megfeledkez-
tek egy időre titulusáról. Aimery tökéletesen megértette mindezt.
A király új szórakoztatót hívatott, és intett Aimerynek, hogy ül-
jön a lábánál lévő zsámolyra.
– Még mindig tehetséges vagy, Aimery.
– Örülök, ha tehetségemmel boldoggá tehetem felségedet.
– Boldoggá teszel. Holnapra íjászversenyt tervezek. Hogy állsz az
íjjal?
– Megjárja, felség, de nem ez a legerősebb pontom.
– Lándzsavetés mozgó bábura?
– Abban minden bizonnyal kiválóan megállom a helyem.
– Kardvívás?
Aimery a király szemébe nézett. Vajon célzatos volt a kérdés?
– Remélem, ott is megállom a helyem.
 A király elgondolkodva bólintott, majd végigmérte Aimery dísze-
it.
– Ha a kincstáram kiapad, tűzbe doblak és leolvasztom rólad az
ékszereidet. Tessék! Ez itt a tied, miután olyan nagyra értékeled az
ilyesmit.
A király lehúzott ujjáról egy csavart aranygyűrűt. Különleges
mintája volt. A szaracénok vagy valamely más idegen nép készíthet-
te. De az biztos, hogy nem angol gyűrű volt. Vilmos felhúzta Aimery
bal keze középső ujjára.
– Kitüntetés, Aimery. Viseld büszkén.
Tisztában volt Vilmos a gyűrű jelentőségével? A gyűrű adomá-
nyozójának nagy úrnak kellett lennie, s ezáltal rendelkezett a gyűrű
viselőjének élete felett. Ez így is volt.
Aimery meghajolt.
– Megbecsülöm, uram.
A király zord tekintetet vetett rá.
– Elég, ha tudom, hogy biztosan viselni fogod. Na – szólt a király,
mint aki jól végezte dolgát –, mi a véleményed erről az inasról?
Aimery szíve hevesen vert, de kívülről nyugodtnak tűnt.
– Úgy tűnik, egy olyan parasztról van szó, akinek elfogyott a tü-
relme, uram.
– Nem gondolod, hogy ez elég szokatlan? Ráadásul ügyesen bá-
nik a kardjával?
– Ahhoz, hogy ne tűnjék gyávának, az őrnek ki kellett találnia egy
jó történetet. Bizonyára mind részegek voltak, a paraszt pedig sze-
rencsés.
Vilmos elmosolyodott.
– Bizonyára. Nos, mit gondolsz Arany Szarvasról?
Aimery kérdőn nézett a királyra.
– Arany Szarvasról, uram? Azt beszélik, lázadó. Bujtogatja az em-
bereket. Nekem az az érzésem, hogy inkább egy mítosz kerekedik
belőle, mintsem egy valóságos személyről lenne szó.
A király úgy figyelte őt, mint egy héja.
– Ez minden?
Aimery kikerülte a választ.
– Nem hinném, uram, hogy Arany Szarvas bármiféle veszélyt je-
lentene birodalmára nézve.
 – Tudom – mondta határozottan Vilmos. Mintha be akarná bizo-
nyítani, Vilmos intett Merciai Edwinnek, és a gróf szolgálatkészen
odasietett.
– Edwin gróf! Holnap fegyverpróbának nézünk elébe. Örömömre
szolgálna, ha láthatnánk néhány angol fegyvernemet is, a dárdát és
a baltát. Hajlandóak-e angol alattvalóim ezt megszervezni? Maga-
mutogatós korcsaim bizonyára részt fognak venni ebben.
Edwin lelkesen hajlongott.
– Természetesen, királyi felség.

Aimery már évek óta nem használta az angol harcmodort, így

másnap nem nagyon jeleskedett a küzdelemben.
A hajítófegyverekkel azonban jól bánt, és a vadászat közben két
alkalommal is célba talált. A hajítófejszét könnyebb volt irányítani,
mint a harci bárdot, bár a két fegyver között nem volt túl nagy a
súlybeli eltérés.
Leo csipkelődő humorával kommentálta Aimery teljesítményét,
mire a férfi így szólt:
– A fejsze arra való, hogy kettéhasítsuk vele az ellenséget, s eh-
hez brutalitás, nem pedig szakértelem szükségeltetik. Körülbelül
annyi ész kell a fejszehajításhoz, mint amennyi egy egérnek van. Ha
nem hiszel nekem, próbáld ki.
Leo meg is tette. Mivel izmos testalkata volt, elég jól sikerültek a
dobásai, de háromból csak egy talált célba. Miközben visszatért a
testvéréhez, fájdalmasan dörzsölgette a vállát.
– Hű! Ez kemény volt! Mondd csak, mihez kezdesz a csatában,
miután elhajítottad a fejszédet?
Aimery felnevetett.
– Fogalmam sincs. Azt hiszem, ezt úgy foghatjuk fel, mint egy ne-
mes utolsó kötelességét, mielőtt elindul Walhalla felé.
– Ha már szóba jött a nemesi kötelezettség – mondta Leo –, a ki-
rály megbízott a kardpárbajok megszervezésével. Téged Odo de Po-
uisseyvel párosítottalak össze.
– Ennek most örülnöm kellene?
– Igen. Világos, hogy nem kedvelitek egymást. A kardozás nem
játék. Mindig jobb, ha van valamiféle ellenérzés a küzdőfelek között.
 – Az a fickó megőrül, amikor részeg, józanul viszont mérhetetle-
nül unalmas. Akad jobb dolgom is, mint hogy vele viaskodjam.
Leo megvetően végigmérte testvérét, és megcsóválta a fejét.
– Néha úgy viselkedsz, mint egy átkozott szász!
– Tudom. Gyere, nézzük meg a lövészeket.
Még a király is részt vett az íjászatban. Viszonylag jól teljesített,
és nem haragudott meg azokra, akik ügyesebbnek bizonyultak nála.
A győztesnek ezüstserleget adott át.
A lovaglást a fiatalokra hagyta – mivel, mint mondta, nem tenne
jót a királyságnak, ha az uralkodó megsemmisítő vereséget szen-
vedne.
A kíméletlenség volt a normann harcmodor alapja, s ennek segít-
ségével tudta Vilmos megnyerni a senlaci csatát. Aimery dárdájával
mindhárom alkalommal célba talált. A kevésbé gyakorlott vállalko-
zók a földön találták magukat. Odo de Pouissey és Stephen de Faix
szintén jól lovagoltak, de néhányszor hibát követtek el. Vilmos át-
nyújtotta a díjat – egy gyönyörű tőrt, faragott borostyánnyíllal – Ai-
merynek.
A küzdelem szünetében rostonsülteket ettek, és sört ittak hozzá.
Odo féltékenyen nézte a gazdagon díszített tőrtokot, így Aimery
tudta, hogy mire számíthat, ha a kardok összecsapnak.
A fegyverek élét letompították, s a jelentkezők páncélt és sisakot,
a bal karjukon pedig hosszú, nehéz pajzsot viseltek. Aimery remél-
te, hogy mire eljön az ideje, hogy szembeszálljon Odóval, a férfi
megfeledkezik sérelméről. Ez azonban nem így történt.
– Azt hiszed – sziszegte Odo, miközben a két férfi felmérte egy-
mást –, hogy képes leszel úgy harcolni, mint egy fajtiszta normann?
– Ne légy ilyen ostoba! – válaszolta Aimery, és egyre csak társa
kardját és mozdulatait leste. – Minden gyakorlottság kérdése, s én
kiváló normann képzést kaptam.
Hátraugrott, így Odo elvétette a szúrást.
Tényleg ennyire ügyetlen, vagy szokásához híven részeg? – töp-
rengett Aimery. Ellenfele jó harcos hírében állt.
Odo kardja lesújtott, de Aimery pajzsával kivédte a csapást. Bele-
márthatta volna a kardját Odo elernyedt testébe, de a küzdelem so-
rán tilos volt halálos csapást mérni az ellenfélre. Ha ez mégis meg-
történt, a támadónak pénzbírságot kellett fizetnie a sértettnek. Ai-
mery remélte, hogy Odo tisztában van ezzel, s azzal, hogy legalább
1200 shillinget kellene fizetnie halála esetén.
Ha Odo tudta volna, hogy ő akadályozta meg a baddersleyi örö-
kösnő megerőszakolását, bizonyára a pénzzel mit sem törődve vég-
zett volna Aimeryvel. Ahogy visszagondolt a gyalázatos támadásra,
ő is ugyanígy érzett társa iránt.
Összecsaptak, kard kardnak, pajzs pajzsnak csapódott. Minden
megszűnt körülöttük, csak az erőfeszítés és a koncentrálás maradt.
Aimery legnagyobb hibája – melyre tanítói is figyelmeztették – az
volt, hogy nem vette komolyan a lovagi tornát. Most saját meglepe-
tésére a vér vadul száguldott az ereiben, és érezte, ahogy elragadja
a harci hév, mely a győzelemhez vezet. A lány megerőszakolási kí-
sérlete miatt volt mindez.
Aimeryt egyre inkább magával ragadta az öldöklő szenvedély, és
hatalmas ütést mért Odo páncéllal takart vállára. De Pouissey hát-
ratántorodott, és tágra nyílt szemmel, gyorsan újra támadt.
Ádáz küzdelem kezdődött. Aimery úgy viselkedett, mintha csatá-
ban lenne. Kardja és pajzsa egyfolytában csattogott az elhárított
ütések alatt. Ujjai sajogtak, ahogy a kardot szorította, az izzadság
pedig csípte a szemét. A harc hevében csak félig-meddig hallotta a
lelkesítő kiáltásokat, mivel teljes figyelmét ellenfelének szentelte.
Összekapaszkodtak, pajzs pajzshoz, kard kardhoz ért, farkassze-
met néztek, majd hirtelen eltaszították egymást. Egy pillanatig
mindketten levegő után kapkodva álltak. Aimery letörölte az izzad-
ságcseppeket a homlokáról. Valami felkeltette a figyelmét Odo mö-
gött.
Jobban mondva valaki.
d'Oilly fegyveresei figyelték a küzdelmet.
Aimery gondolatai csak egy röpke pillanatig kalandoztak el, de
Odo kihasználta ezt. Előrevetette magát. Aimery felemelte a kard-
ját, hogy kivédje a férfi ütését, de megsebesült a combján. Megtán-
torodott.
Aimery dühösen, a kardját lóbálva rontott Odora. Végezni akart
vele. Ugyanúgy, mint a csatában, most is eltűnt a fájdalom. Energiá-
ja végtelennek tűnt, és pont a vállán találta el Odót. A férfi eldobta a
pajzsát, mialatt Aimery a csuklójára ütött és kardja a földre hullt.
 Odo felmarkolta a kardját. Folytatta volna a küzdelmet, de a ki-
rály parancsára megfújták a kürtöt. Az uralkodó kegyesen megdi-
csérte mindkét küzdőt, de a győzelem Aimeryt illette, amiért lefegy-
verezte társát. Odo vicsorogva elrohant, Aimery pillantása vissza-
tért oda, ahol d'Oilly embere állt. A férfi, mintha megérezte volna a
rászegeződő tekintetet, felnézett, és szemük egy pillanatra találko-
zott.
Volt-e valami furcsa azokban a kifejezéstelen szemekben? Aime-
ry úgy döntött, hogy nem. Ha a férfi felismerte, és el akarja mondani
a királynak, úgysem tudja megakadályozni. Leült a barátai mellé, és
onnan nézte, ahogy Leo legyőzi Stephen de Faixot.
Hatalmas termete és ereje ellenére testvére meglepően hajlé-
kony és fürge volt. Félelmetesen bánt a karddal. Stephen minden
tőle telhetőt megtett, de már a kezdet kezdetén nyilvánvaló volt,
hogy csak abban reménykedik, ép bőrrel és tekintélye csorbítása
nélkül megússza a harcot,
Aimerynek még kétszer kellett küzdenie. Megpróbálta elterelni
gondolatait a figyelő harcosokról, és annak ellenére, hogy sajgott
minden tagja, jól teljesített. Megnyerhette volna a versenyt, ha utol-
só ellenfele nem a bátyja lett volna.
– Túl sokszor dőlsz jobbra! – lihegte Leo, amint mindketten a
földre estek.
– Nem mindegy neked, hogy győzlek le, te bivaly?
– Dehogynem – Leo megrázta izzadtságtól nedves haját. – Nem
szabadna ennyire beképzeltnek lenned. Valakinek ki kellett volna
vernie belőled ezt a rossz tulajdonságot.
– Azt hiszem, megpróbálták – Aimery Geoffrey felé intett, aki vi-
gyorogva közeledett feléjük, és amikor odaért hozzájuk, rájuk ön-
tött egy vödör vizet.
– Ó, a csaták, ott aztán nincsenek törvények. Üsd, vágd, nem
apád, nem anyád, Legalább fél tucatszor meg tudtalak volna ölni az
imént.
Aimery felült, és hátrasimította nedves haját. Komolyan nézett a
testvérére.
– Ki a legjobb kardforgató a környéken?
 – Én – válaszolta Leo ravasz vigyorral. – Szánok néhány hetet a
képzésedre, mielőtt hazaindulok. De ha nem tanulsz gyorsan, kis-
öcsém, kék és zöld leszel.
Leo szavaihoz hűen teljesített, és bebizonyította, hogy igaz, amit
Aimery sebezhetőségéről mondott. Leo hatalmas kardjával néha
akkorákat ütött, hogy a kibélelt bőr ellenére – amit magukon visel-
tek – Aimery néha úgy érezte, reggelenként képtelen felkelni. Az
sem tette könnyebbé a helyzetét, amikor apja vagy a király gúnyos
megjegyzésekkel kísérték küzdelmeit. d'Oilly azonban elment, és
magával vitte az emberét anélkül, hogy bármiféle gyanúba keverte
volna Aimeryt.
A király bejelentette Judith, Huntingdon hercegnőjének, és a jö-
vendőbeli grófnak, Waltheofnak eljegyzését. Néhány normann; dü-
hösen vette tudomásul, hogy angol kutya elé ilyen finom falatot vet-
nek, de a kézfogó ürügyén rendezett ünnepségek kárpótol-' ták
mindenért az embereket.
Az udvar vidám hangulatban költözött át Huntingdonba.
A bátyjától kapott napi ütlegek ellenére Aimery élvezte az udvar-
ral töltött heteket. Ha Vilmos sejtett is valamit Aimery ügyeiről,
nem adta jelét, így a férfi megfeledkezhetett az igazságtalanságok-
ról és az ellenségeskedésekről. Még abban is reménykedni kezdett,
hogy túl van a nehezén. Az angol nemesek végül is elismerték Vil-
most mint uralkodójukat, s a walesi és skót hordák időleges táma-
dásain kívül nem fenyegette veszély a trónt. Úgy tűnt, lassan béke
lesz.
A kérdés csak az volt, hogy Hereward mire készül. Aimery azon
gondolkodott, nem lenne-e itt az ideje, hogy összebékítse a nagy-
bátyját és a királyt. Végül úgy döntött, ráér még vele.
Rendkívül kicsi volt annak az esélye, hogy valaki rájön, ő a sem-
mirekellő Arany Szarvas. Tény, hogy a legenda javára vált. Arany
Szarvas a minap meggyilkolt egy normann lovagot Yorkshire-ben,
majd jelentéktelen lázadást szított Shrewsburyben, mialatt Aimery
Huntingdonban tartózkodott.
Vidáman vadászott, ünnepelt, énekelt és szórakozott, s olyan biz-
tonságban érezte magát, mint Senlac óta még soha.
Aztán megjelent Gyrth.
 Egy nap Aimery éppen a királytól ajándékba kapott lóval volt el-
foglalva, amikor a férfi megjelent.
– Szép ló – mondta Gyrth. – Hogy hívják?
– Fattyúnak akarom elnevezni – mondta keserűen Aimery. – En-
nek a makacs állatnak és nekem közös nevezőre kellene jutnunk.
Van valami hír?
– Rollestonból nincs, de Baddersleyből van.
Aimery körülnézett, és keresett egy olyan helyet, ahol senki sem
hallgathatta ki őket.
– Mi a baj?
– Nos, a kis cafka élete pokollá változott.
– Mi történt? – kérdezte élesen Aimery. – Nem bántották, ugye?!
– Nem, nem bántották! – válaszolta szelíden Gyrth. – A nagynéni-
ről van szó. A hölgy teljesen megőrült. Na persze egy kis segítség-
gel… – tette hozzá vigyorogva.
Aimery rámeredt.
– Mit csináltál?
– Mindenki tudja, hogy Celia asszony milyen háklis. Elmentem
Aldredához, és együtt agyaltuk ki a következő tervet. Ha úgy intéz-
zük a dolgokat, hogy kellemetlenségek esetén a gyanú a lányra te-
relődjön, megbüntetik anélkül, hogy bármivel is vádolhatnák a fa-
lut. Egy kis szerencsével az a cafka teljesen kikészül majd, és de Po-
uissey a feleségével együtt meg fogja tudni, milyen is a király harag-
ja. Vilmos bizonyára kipenderíti őket onnan, és Baddersley újra a
miénk lesz.
Aimery maga is elcsodálkozott azon, hogy dühbe gurult. Okos
terv.
– És mi a helyzet jelenleg?
Gyrth gonoszkodva elvigyorodott.
– Ó, a tervünk nagyszerűen bevált. A kisasszony néha napján sót
tesz a krémesbe, fűrészport a lisztbe. Tűzbe veti Celia asszony leg-
szebb melltűjét, vagy éppen leborotvál egy-egy csíkot undok kis
korcs kutyájának szőréből. Csodálkoznék, ha a lány evett volna
mostanában valami mást kenyéren és vízen kívül. A legjobb eset az
volt, mikor a kisasszony darabokra szaggatta azt a tunikát, amit a
nagynénje az édes, kedves Odónak készített. Celia asszony utána-
ment egy tuskóval, és eltörte a bordáit.
 Aimerynek hányingere lett. Azzal nyugtatta magát, hogy a lány
megérdemli mindezt. Valahol a lelke mélyén azonban érezte, oda
kell rohannia, és meg kell védenie őt.
– Bolond vagy! Ő a király gyámleánya. Abba kell hagynod ezt az
őrültséget!
– Megérdemli a büntetést. Egyébként nem hinném, hogy meg
tudnám akadályozni, ami történik. Baddersley lakóinak becsületét a
sárba tiporták, és kivetkőztek emberi mivoltukból. Csak a gyűlölet
élteti őket, és a bosszú minden percét élvezik.
Aimery Gyrth felé fordult, és megragadta a férfi karját.
– Ha a nő meghal vagy megsebesül, a király haragja rátok fog zú-
dulni.
Gyrth felvonta a szemöldökét.
– El akarod törni a karomat? Miért vagy ilyen galambszívű. Azt
hittem, kitörölted azt a némbert a gondolataidból – mondta, de
ahogy Aimery villámló szemébe nézett, jobbnak látta, ha elhallgat.
– Megteszem, amit lehet! Bár a nép Arany Szarvastól várja a
megoldást.
– Igazán? És miért?
– Ő volt az, aki felbujtotta őket… legalábbis ezt gondolják.
– Arany Szarvas halott, mint ahogy te is az leszel, amennyiben,
bármilyen okból újra felhasználod ezt a nevet.
Gyrth arca megfeszült a rémülettől. Aimery elengedte.
– Menj! Miután elintézted, amit rád bíztam, kerüld el Badders-
leyt. Én sem megyek oda többé. A király mindenképpen részt akar
venni az örökösnő esküvőjén, így valószínűleg hamarosan nyélbe
ütik a dolgot. Nagy rá az esély, hogy Morcar lesz a vőlegény. Rövide-
sen kiderül. Arra azonban ügyelj, az ördög vigyen el, hogy a nő egy
darabban legyen, amikor a király megérkezik.
Aimery megpróbálta elterelni gondolatait Madeleine de la Haute
Vironge-ról. Ennek ellenére az esze állandóan azon járt, hogy miféle
szörnyűségek történhettek a lánnyal. Megérdemli – nyugtatta ma-
gát. Ugyanazt a szenvedést kell kapnia, amit ő okozott másoknak.
Mindezek ellenére szeretett volna Baddesleybe lovagolni, és meg-
védeni őt.
A király mindenkit szemmel tartott és ügyesen politizált. Felosz-
totta az ősi birtokot Northumbriai Gospatric és Waltheof között,
akinek apja, sőt már nagyapja is önbecsülését erősítette. Az érdekes
a dologban mégis az volt, hogy Waltheof már eljegyezte Judithot és
Agatha között még nem dőlt el semmi.
Épp emiatt gerjedt harag a merciai táborban, bár úgy tűnt, hogy
Edwin és Agatha kezdték őszintén megkedvelni egymást. Valójában
Aimery visszataszítónak találta, ahogy kerülgették egymást.
Az udvarban a hangulat egyre nyomottabb lett, bár Vilmos to-
vábbra is vidám maradt és mindenkinek mindent megígért.
Mivel több szó nem esett Aimery jutalmáról, azon gondolkodott,
hogy engedélyt kér a távozásra, mikor a király félrevonta.
– Téged figyeltelek.
Aimery és ez felderített.
– Uram?
A király körbejáratta a szemét a zsúfolt termen, megfigyelve ki
kivel beszél, ki mosolyog és hogy ki viselkedik fagyosan.
– Nehéz idők járnak, fiam – mondta. – Nem tetszik nekem ez a
helyzet. Angol alattvalóim javát kívánom.
– Tudom, uram.
Vilmos bólintott, majd egyenesen Aimery szemébe nézett.
– Ugye te mindig a javamat fogod szolgálni?
– Mindig is ez vezetett, uram.
– Hozzád adom Baddersley örökösnőjét.
Aimery megdermedt, és nem volt képes megfelelően reagálni a
király kijelentésére, aki elhúzta karját.
– Jól látom – kérdezte hűvösen –, hogy nem is örülsz neki?
– Eláraszt kegyeivel, uram, de nekem Rollestonról kell gondos-
kodnom – válaszolta Aimery összeszedve minden leleményét.
– Rollestonban, jelentésed szerint, minden a legnagyobb rend-
ben folyik, de úgy hallottam, hogy Baddersley siralmas állapotban
van. Talán félsz a munkától?
Aimery megkönnyebbülve látta, hogy a király nem haragszik,
csupán kíváncsivá vált.
– Ismered a helyet, vagy nem? – kérdezte Vilmos. – Azé a zsar-
nok Herewardé volt Rollestonnal együtt. Hát nem csábító birtok?
– Valóban jó helyen fekszik, és gazdag, lecsapolt földjei vannak.
– Mondd meg akkor egyenesen, miért te vagy az egyetlen, az ösz-
szes fiatal nemes közül, aki nem töri magát ezért a díjért?
 Azért, mert nem akarom aláírni a halálos ítéletem – gondolta Ai-
mery. Van Baddersleyben egy áruló, aki egy pár ezüstért kiadna, és
ha őt el is kerülném, az örökösnő felismerne, és ezt azonnal jelente-
né… végül sikerült egy olyan magyarázatot találnia, ami egy csipet-
nyi igazságot is tartalmazott:
– Én egy boldog otthonban nőttem fel, melyet szeretet és ked-
vesség ragyogott be. Olyan hírek járnak, hogy az örökösnő csúnya
és gonosz. Még azért a nagyszerű birtokért sem vennék el egy ilyen
asszonyt.
A király előrelépett, és erősen megragadta Aimery vállát. A sze-
mében könny csillogott.
– Jól mondtad. Én is tudom, mennyit ér a boldogság. Bölcsebb
vagy, mint elveid mutatják – mondta, majd egyszer csak megrázta
keresztfiát. – De mi van akkor, ha a híresztelések alaptalanok, és a
hölgy minden tekintetben megfelelő? Nos, akkor mi van?
A király szemében megcsillanó jókedv elárulta Aimerynek, hogy
Vilmos tudja, hogy a hölgy bájos.
– Nos, ebben az esetben bolond volnék – mondta –, ha ilye arcát-
lanul visszautasítanám nagylelkűséged, uram.
A király eleresztette, és mély gondolataiba merülve fel-alá kez-
dett sétálni.
– Nos, jól van – mondta végül –, a sorsra fogjuk bízni. Köves a
wyrdet, ahogy viking őseink tettek volna.
Volt egy árnyalatnyi sötétség a király hangjában, ami nagyon
óvatossá tette Aimeryt.
– A királynő pihenni fog egy darabig – mondta Vilmos –, de én
meg akarok tekinteni egy-két új kastélyt. Meglátogatjuk Badders-
leyt és örökösét is. Azt nem híresztelik, hogy a hölgy fog férjet vá-
lasztani magának?
– Nem, uram – felelt Aimery, miközben felmérte ennek a lehető-
ségnek a buktatóit, és kiutat keresett.
– Pedig igaz. Így hát gondoskodni fogok róla, hogy rajtad,
Stephen de Faixen és Odo de Pouisseyn kívül csak nős nemesek le-
gyenek kíséretemben. De Faix olyan ember, aki könnyen elnyeri a
nők kegyét, de Pouisseyt pedig ismeri a hölgy. Azt hiszem, gyerek-
korában kedvelte is. Mind a hárman megérdemlitek, ezért a hölgy
fog választani – éles pillantást vetett Aimeryre –, most már bánod,
hogy így döntöttél?
– Nem, uram. Elfogadom Isten és a kisasszony akaratát.
Miután elbocsátották, Aimery megpróbálta nyugodtan újra át-
gondolni az egészet. Micsoda pokoli egy helyzet! |
Még ha nem is történt volna meg, akkor sem akarna elvenni egy
olyan nőt, aki képes volt azért könyörögni, hogy ártatlan embereket
korbácsoljanak meg. Abban azonban biztos volt, hogy a lány soha
nem választaná de Pouissey-t azután a támadás után, így csak de
Faix akadályozhatja meg szerencsétlenségét Hálát adott Istennek,
hogy de Faix az a fajta fiatalember, akit a nők örömmel fogadnak,
noha keserűséget érzett, ha arra gondolt, hogy a lányt majd más
tartja a karjában. Őrület. Boszorkányság?
Ekkor eszébe jutott Gyrth meséje, ami egy újabb problémát ve-
tett fel. Hogyha Baddersleybe érkezvén az örökösnőt legyőzöttként
találják, akkor valakinek fizetnie kell majd ezért, és tartott tőle,
hogy mint mindig, most is az egyszerű angol népen csattan az ostor.
 Hetedik fejezet

Madeleine fásultan feküdt az ágyában, és szomorúan gondolt ne-

mes terveire. Összegyűjtött minden élelmet, amit csak tudott, hogy
a legjobban rászorulóknak adja. Orvosságot és tanácsokat osztoga-
tott, sőt még a birtok kertjében is dolgozott, ahol gyomlált és vizet
hordott. Megpróbálta csillapítani nagynénje és nagybátyja kegyet-
lenkedéseit, ahol csak lehetett.
Megtett mindent, amit csak tudott, és az emberek mégis gyűlöl-
ték. Nagynénje különös baleseteket és egyéb gonoszságokat köve-
tett el. Mindig úgy állította be őket, mintha Madeleine hibájából tör-
téntek volna. Nap nap után tűrte a gyanúsítgatásokat és a sorscsa-
pásokat, és mégis megőrizte erejét. Csak akkor roppant össze, ami-
kor egy nap Aldreda odament hozzá, és elmondta az igazságot.
– Gondolkozott már rajta, Lady Madeleine, hogy miért tesszük
ezt önnel? – kérdezte.
Ekkor jött rá Madeleine, hogy minden baját az összeesküvés
eredményezte, amit Baddersley népe szőtt ellene.
– Nem, még nem gondolkoztam rajta – felelte kábultan. – Miért?
– Azért, mert utasítást kaptunk – válaszolt Aldreda – az Arany
Szarvastól. Legközelebb ha a nagynénje gyötörni fogja, ne feledje,
hogy ezt a Szarvasnak köszönheti.
Kétségtelenül igaznak tűnt. A férfi ígéretet tett, hogy megbünteti,
habár Madeleine-nek sejtelme sem volt, hogy miért, de nem is törő-
dött vele. Tudta, hogy ellenfele kegyetlen, és az alávaló Aldreda sza-
vai elvették utolsó erejét is, és ágynak esett.
Megpróbálta megenni az ételt, amit Dorothy hozott neki, de alig
bírt legyűrni néhány falatot. Figyelte, miként rajzol a nap árnyéko-
kat a szobában, miközben áthalad a gyönyörű nyári égbolton. Ha
egyszer eljönne a király, ábrándozott, megkérné, hadd mehessen
vissza a kolostorba. Meg volt róla győződve, hogy ez a pokol, amit el
kell tűrnie, büntetés azért, amiért atyja legszentebb kívánsága elle-
nére elhagyta a zárdát, illetve azért, mert egy törvényen kívüli után
vágyódik.
Az igaz, hogy a király hívatta ide, de ha ellenállt volna és kinyil-
vánította volna Istenhez való hűségét, akkor a király elállt; volna
szándékától. És különben sem kényszerítette senki, hogy: ilyen er-
kölcstelenül viselkedjen. Mindössze ezen dolgok terhelték lelkiis-
meretét, s ezek indokolhatták volna, hogy miért fordult el tőle Is-
ten. Megértette, mit érezhetett Harold Godwinson, amikor meglátta
a normann sereget a pápa zászlaja alatt, és látta, hogy a szelek is
megfordulnak, mert Istent megharagították.
Lustán bámulta, miként szövi hálóját egy pók a szoba sarkában,
amikor nagynénje berontott a szobába.
– Mit heverészel itt, lányom? Nincs semmi bajod! Kelj fel, és menj
ki a napra. Olyan sápadt vagy, mint egy szellem!
– Hagyjon békén!
A nagynénje elkezdett kiabálni, és megragadta a hajánál fogva.
– Kelj fel! Jön a király!
Madeleine csak bámult, de Celia asszony megrázta.
– Csinosnak kell lenned! Biztosan a férjedet hozza, és ha nem fo-
gadod őt olyan kedvesen, mint a drága Odót, akkor megbüntetlek,
te hálátlan lány.
Madeleine eltaszította magától az asszonyt, és szédelegve, gyen-
gén, de felkelt.
– Jön a király?
– Igen, idejön! Fel kell újítani ezt a helyet – mondta Celia asz-
szony, miközben úgy hadonászott a kezével, mint egy szárnyasze-
gett madár. – Nincsenek faliszőnyegek, kevés ágyunk van. Szükség
lesz friss gyékényre…
Megint kinyújtotta a kezét, hogy megragadja Madeleine-t.
– Nem húzhatod ki magad a munka alól, te lusta cafka!
Madeleine eltolta magától az asszonyt, mire az keresztülsietett a
szobán, és kinyitott egy szekrényt, ahonnan kihúzott egy vég vász-
nat. Az anyag csíkokra volt hasogatva.
– Átkozott gazemberek – sikított Celia asszony –, nem a mi hi-
bánk, hogy ennyire gonoszak. Ez Arany Szarvas műve. De majd a ki-
rály megtalálja és végez vele. – Madeleine-re pillantott. – Ne álldo-
gálj ott, hanem csinálj már valamit.
 – Jön a király – ismételgette Madeleine a szavakat, és a szíve
megtelt reménnyel.
Celia asszony visszasietett, és belecsípett Madeleine arcába, bár
nem durván, majd keresztülfuttatta ujjait a lány kócos haján.
– Látnia kell, hogy gondoskodunk rólad. Gondoskodunk rólad,
vagy nem?
Madeleine-ből kitört a nevetés, majd egyre hisztérikusabbá vált,
mire nagynénje finoman pofozni kezdte.
– Látod? – suttogta. – Te kényszerítesz erre. Isten a tanúm, hogy
én mindent megtettem. Ha panaszkodni fogsz a királynak, kényte-
len leszek elmondani mindent, a gonosz hálátlanságodat, az őrült-
ségeidet, az erkölcstelenségedet.
– Érintetlen vagyok!
– Ha majd a férjed eltaszít magától, az nem az én hibám lesz –
motyogott tovább a nagynénje –, senki sem vádolhat engem. Nem
csoda, hogy kidobtak a zárdából.
– Senki sem fog engem eltaszítani! Szűz vagyok.
– Azok a kisurranások az erdőbe – mondta tovább Celia. – Biztos
a tilosban jártál. Még jó, hogy Odo ilyen szerencsésen megúszta.
Madeleine látta, hogy nincs értelme az asszonnyal vitatkozni.
– Igen, néni – mondta csitítóan –, ez biztosan így igaz. Miért nem
pihen le egy kicsit?
– Pihenni? Pihenni? – visította az asszony, miközben karjával
összevissza hadonászott. – Hogy pihenhetnék, amikor mindjárt
megjön a király! Paul azt mondja, olyan gyorsan jár, mint a szél.
Bármelyik pillanatban itt lehet! Bármelyik pillanatban! – Ezzel kiro-
hant a szobából, egymásnak ellentmondó utasításokat adva azok-
nak, akikbe belebotlott.
Madeleine gyenge volt az éhségtől és a tehetetlenségtől, de egy
határozott cél kezdett kibontakozni előtte. A szabadulása a küszö-
bön állt. Mi több, Baddersley az övé volt, és ennek megfelelően mél-
tósággal kell köszöntenie a királyt. Neki kell kézbe venni a dolgokat,
és úgy tűnt, hogy most végre megteheti. Dorothyval megfésültette a
haját, majd összefogta egy fejkötő alá, hogy ne zavarja munka köz-
ben. Megrándult az arca a fájdalomtól, mikor felvette a barna lenvá-
szon kötényt, mivel sérült bordái még mindig fájtak. Elindult, hogy
átvegye az irányítást otthona felett.
 Celia asszony a szobájában nyöszörgött és összevissza beszélt.
Madeleine kevert egy olyan nyugtató főzetet, amitől még a rákövet-
kező napot is átaludta a nagynénje. Paul de Pouissey éppolyan pá-
nikban volt, mint a felesége, amit úgy próbált levezetni, hogy az em-
bereit gyötörte, próbálják befejezni a palánk építését, nem sikerül-
hetett, de így legalább ő sem volt útban.
Ellenőrizte az élelmiszer-raktárakat, és megállapította, hogy ele-
gendő, habár nem bőséges, friss termény van felhalmozva. A király
látogatása miatt később majd nem lesz elegendő élelmük, de most
nem ért rá ilyenekkel törődni.
Rengeteg barna és világos sör volt, de alig akadt bor. Megpróbált
egy kis pénzt szerezni a nagybátyjától, hogy bort vegyen, de az kö-
zölte, hogy nincs felesleges pénzük, mivel meg kell fizetnie a fal épí-
tésén dolgozó emberek bérét.
Madeleine levágatott egy borjút. Ennek a húsa elég porhanyós
lesz majd, és finom ételeket lehet belőle csinálni. Készíttetett több-
fajta tésztát is. Behívatta Hengart, az erdőkerülők vezetőjét, hogy
beszámoltassa a vadállományról. Úgy tűnt, hogy a vadászat jó idő-
töltés lesz a király számára, ráadásul így több hús kerül az asztalra.
Az erdész észrevehetően feszengett. Madeleine csak ekkor jött rá,
hogy ez az ember nem volt más, mint Aldreda férje. Észrevette,
hogy az emberek azt hiszik, hogy majd panaszkodni fog a királynak,
bár ez eszébe sem jutott, mivel csak a nagynénjétől és a nagybátyjá-
tól akart megszabadulni. Nem baj, ezt nem árulja el, hadd izzadja-
nak egy kicsit.
Megvizsgálta az istállókat is, és siralmas állapotban találta őket.
Szerette a lovakat, ezért nem értette, miért kell szegényeknek szen-
vedniük. Elhívott néhány embert a védelmi rendszer építéséről,
akik nyomban nekiláttak a javításoknak. Madeleine-nek úgy tűnt,
hogy a fából készük kastély és a palánk messze elmaradnak a ter-
vek mögött, de ez a nagybátyja, és nem az ő problémája volt.
Mindössze három ágy volt Baddersley-ben – a nagynénjéék ha-
talmas ágya, ami az emeleti szobában állt, és két keskeny ágy a há-
lófülkékben. Az egyik az övé volt, a másikat Odónak tartották fenn,
vagy bármilyen más rangos utazónak. Madeleine kiakasztatta a
matracokat szellőzni, és kimosatta az ágyneműt. Utasításokat adott,
hogy készítsenek szalmából egyszerű matracokat, amik a többség
számára megfelelő fekhelyül szolgálnak majd.
Az egyik szekrényben pár vég felhasználatlan szövetet talált. Az
egyik szép barna, anyagában mintás gyapjúszövet volt. Ezt fel-
akasztatta a falra, a király szobájában. A szövet nem volt elég vastag
ahhoz, hogy csökkentse a falak hidegségét, de legalább sivárságukat
enyhítette.
Mikor az ácsok végeztek az istállókban, asztalokat és padokat
csináltatott velük, amiket majd a nagyterembe helyeznek el, éjsza-
kára pedig a szalmaágyaknak szolgálnak alapul. Nagybátyja panasz-
kodott ugyan, hogy szükség van az emberekre az építkezésen, de
Madeleine pillantásától meghátrált.
Madeleine rájött, hogy ezekben a napokban bárkit meg tud fé-
lemlíteni egy pillantással. Tudta, hogy a nagynénje és a nagybátyja
nem jelentenek számára veszélyt, mivel a király látogatása már na-
gyon közel volt, azt azonban nem értette, mi változtatta meg az an-
golokat. Semmi melegség nem volt bennük, de az a harapós gyűlö-
let eltűnt. Rezzenéstelen arccal figyeltek utasításaira, és pontosan
végrehajtották őket. Bizonyára a királytól való félelem ösztökélte
őket.
Ez alatt a négynapi kemény, alapos munka alatt Madeleine meg-
gyógyult. Jó étvággyal evett és jól is aludt. A harmadik napon azon
kapta magát, hogy az udvaron áll, és büszkén szemléli otthonát és
birtokát. Jó hely volt. Megfelelő gondoskodással kellemes otthon
lesz, és rajta múlik, hogy ezt a gondoskodást meg is kapja a birtok.
Hallotta, amint a nagybátyja valakivel ordított, hogy így próbálja
nagyobb teljesítményre sarkallni a szegény ördögöt. Tudta, hogy
Celia néni a házban fekszik, és a keskeny ágy miatt panaszkodik,
mivel a nagy ágyat készenlétben tartották a király számára. Bad-
dersleynek meg kell szabadulnia ettől a párostól, de ez csak Made-
leine házassága révén volt lehetséges.
Újra áttekintette az előkészületeket. A legtöbbje gyatrán állt, de
az idő rövid volt. A király már bármelyik percben megérkezhet.
Az új asztalok rövidebbek voltak a régieknél, és a régiek javításra
szorultak, sok pad el volt korhadva. Mivel Paul bácsi annyira őrjön-
gött, hogy az ácsoknak vissza kell menniük az építkezésre, Madelei-
ne nem ellenkezett tovább. Nem volt elég gyékény, hogy rendesen
befedjék a padlót, de még arra sem volt idő, hogy a legegyszerűbb
drapériákat elkészítsék, Faggyúgyertyáik voltak, de alig volt egy-
két jobb minőségű, Az éjszakák legalább rövidek voltak.
Végül Madeleine gondot fordított saját megjelenésére is. Fontos
volt számára, hogy amikor először találkozik leendő férjével, rang-
jának és méltóságának megfelelően legyen felöltözve. A királynő
gazdag ruhatárral látta el, melynek nagy részét még nem is viselte.
Mikor a bezárt szekrényhez lépett, ahol az ékszereit tartotta, visz-
szagondolt azokra a reményekre, melyekkel elhagyta Normandiát.
Az optimizmusának egy része kezdett visszatérni hisz a király úton
volt, és neki nemsokára férje lesz!
Kötényeit és ruháit kiakasztotta szellőzni, majd ellenőrizte öveit
és az ékszereit.
Rozmaringgal mosott hajat, és fürtjeit minden este alapos megfé-
sültette Dorothyval. Mindennap, miután túl voltak a munka nehe-
zén, szépen felöltözve várt a királyra és jövendő férjére.
Elég szerencsétlenség volt, hogy éppen a konyhában volt munka-
ruhában, amikor az őrszem megfújta a kürtjét. Ez csak azt jelent-
hette, hogy a király feltűnt a láthatáron.
– Jóságos ég – kiáltott Madeleine. Három disznót vágatott egy
pár napja, és éppen elhatározta, hogy megfőzeti őket, mielőtt tönk-
remenne a hús. A szakácsoknak megmutatta, hogyan főzzenek egy
ragut, speciális fűszerek felhasználásával, amitől még egy pár napig
jó marad az étel. Legalább aznapra készen állt.
Gyorsan a kis szobájába szaladt, miközben Dorothyért kiáltott,
és a segítségével gyorsan átöltözött lenvászonból selyembe –, egy
halványzöld selyemkötényt vett föl, ami a szegélyénél gazdagon
volt hímezve, kék és sárga hajtókákkal. Egy égszínkék selyemruhát,
aminek zöld és piros szegélye volt és ezt egy piros kötényke egészí-
tette ki, aminek a könyökéig visszahajtott ujja volt. Derekára egy pi-
ros övet kötött, és miközben hagyta, hogy Dorothy eligazítsa a re-
dőket, ő azzal bajlódott, hogy leeressze a haját. Azon gondolkodott,
hogy úgy fogadja-e a királyt leeresztett hajjal, mint egy cseléd, vagy
fátyolban, ahogy egy rangjához méltó hölgyhöz illik. Már nem volt
választása.
 Amíg Dorothy a hosszú hajat fésülte, az ablaknál Madeleine a ki-
rályra várt. Éppen felbukkant az első ló, amikor Dorothy azt mond-
ta:
– Kész. Így már jó.
Madeleine felkapott egy csavart arany hajpántot, és az ajtóhoz
szaladt. Elakadó lélegzettel csatlakozott nagynénjéhez és nagybáty-
jához abban reménykedve, hogy ő nem néz ki olyan borzalmasan,
mint ők. Épp akkor tűzte hajába a pántot, amikor a király kísérete
belovagolt a befejezetlen palánk kapuján.
Úgy harmincan lehettek, legtöbbjük katona, de voltak közöttük
íródeákok és hivatalnokok is, hiszen a királyság ügyeit intézni kel-
lett, bárhova utazzék is a király. Öt vadászkutyát vezettek pórázon
gondozóik, és a legtöbb férfi sólymot tartott a karján.
Madeleine az ajkába harapott. Baddersleyben senki sem tartott
sólymokat, és így kalitkák sem voltak. Paul bácsi katonáival együtt
a nagyterem már szűknek tűnt. Elég lesz vajon az élelem?
A király az élen lovagolt egy szép fekete lovon. Páncélt viselt, de
nem volt rajta sisak. Teljesen közönséges embernek látszott gyérü-
lő vöröses hajával, semmi királyi nem volt rajta a címere kivételé-
vel. Azt várta, hogy koronát viseljen? Vajon köztük van a leendő fér-
je is?
Madeleine az érkezőket fürkészte, de mindegyik egyformának
tűnt – nagy páncélba bújtatott alakok, sisakokban, amiknek hosszú
orrvédője volt. Ismét a királyra pillantott. Ahogy a király lova elérte
a terem kapuját, Paul de Pouissey térdet hajtott, Celia asszony és
Madeleine pedig bókoltak a király előtt. Vilmos leszállt a hátasáról,
és a gyeplőt egy várakozó nemesre bízta, majd kézcsókra nyújtotta
a kezét, és felsegítette Pault. Minden különösebb szimpátia nélkül,
ahogy Madeleine megfigyelte. A király körbehordozta tekintetét és
semmi sem kerülte el a figyelmét. Egyáltalán nem mindennapi em-
ber, ismerte el Madeleine. Érződött rajta az az erő, ami egy jelen-
téktelen hercegecske törvénytelen fiából Anglia királyává emelte.
Váltott néhány szót Celia asszonnyal, majd Madeleine-hez lépett,
aki idegesen nyalta meg ajkát, és ismét meghajolt.
– Nos, kisasszony – mondta a király nyersen –, hoztam önnek
egy férjet.
 – Ó! – Madeleine tudta, hogy meg kellene köszönnie, de ehelyett
körbetekintett, hogy megnézze a kiválasztottakat. A király felneve-
tett.
– Majd később. Először meg akarom nézni ezt a helyet – mondta,
miközben karját nyújtotta a lánynak és bevezette a terembe. A
nagybácsi és nagynéni követte őket. Celia asszony azon nyomban
sietett intézkedni:
– Bort! Bort a királynak!
Madeleine nyelt egy nagyot.
– Nincs borunk, uram.
– A sör jobban esne egy ilyen poros utazás után – mondta a ki-
rály, miközben körülnézett. – Ennek a helynek elég spártai kinézete
van, kisasszony. Biztos vagyok benne, hogy Hereward idejében
pompásabb volt.
Madeleine intett, hogy hozzanak sört.
– Attól tartok, bizonyára magával vitte a vagyonát, amikor elme-
nekült, uram.
A király elfoglalta a teremben álló egyik széket, és intett Madelei-
ne-nek, hogy üljön a másikra. Paul mogorva ábrázattal egy padon
foglalt helyet. Egy szolga előresietett a korsó sörrel, amit Madeleine
mint a ház asszonya kínált a vendégnek. A szolga a félelemtől sá-
padtan hátrált.
– Köszönöm, kisasszony – mondta Vilmos, miközben kézbe vette
a kupát, majd szárazon megjegyezte: – Bárcsak minden angol így
meg lenne rémülve a jelenlétemtől.
– Bizony, uram – hajolt előre Paul –, mi itt kemény kézzel irányít-
juk a gazembereket.
A király nagyot húzott a sörből
– Jó főzet, kisasszony – mondta, majd intett, mire egy idősebb és
egy fiatalabb férfi, aki nagyon erős és sötétbőrű volt, előlépett. Va-
jon ő lesz a férje? Madeleine szíve sebesen dobogott. Egész jóképű
férfi.
– Kisasszony, hadd mutassam be önnek Guy de Gaillard grófot és
fiát, Lord Leo de Vesint. Ők szórakoztatják önt, amíg én elmegyek
Lord Paullal körülnézni. Aki ilyen kemény kézzel irányít, bizonyára
sok jót tud nekem jelenteni,
 Madeleine látta, hogy nagybátyja nyelt egyet, amint felállt, hogy
a királyt az emeleti szobába vezesse. A lány azt kívánta, hogy jól si-
kerüljön a meghallgatás.
Eközben Guy de Gaillard szemügyre vette a fiatal hölgyet, akit fi-
ának felkínáltak, és egyre inkább elhatalmasodott benne az az is-
merős vágy, hogy Aimery fejét egy kőfalhoz csapkodja. A lány való-
ságos drágakő volt. No nem legendás szépség, de kellemes és bájos,
bársonyos bőre volt és hófehér fogai. Sőt mi több, még humor is
csillogott barna szemében. Habár nem volt köztük külső hasonló-
ság, Madeleine de la Haute Vironge Luciára emlékeztette a grófot,
mikor először megpillantotta.
Körbepillantott Aimeryt keresve, de nem látta sehol. Vajon hová
mehetett? Odo de Pouissey szintén eltűnt, de ő valószínűleg mosto-
haanyjánál teszi tiszteletét, Stephen de Faix a közelben ácsorgott,
és úgy tűnt, nem tudja elhinni, micsoda szerencse érte.
– Nos, Lady Madeleine, mióta van Angliában? – kérdezte Guy.
– Még csak nyolc hete, uram. A hercegnővel… úgy értem a király-
nővel érkeztem.
– Ah, igen. Üzeneteket és ajándékokat küldött önnek. Igen nagy-
ra becsüli a kisasszonyt. Reméli, hogy még gyermeke születése előtt
ön is csatlakozik udvarhölgyeihez,
– Jól van a királyné, uram?
– Amennyire meg tudom ítélni, igen. De hogy tetszik önnek Ang-
lia?
– Gyönyörű – felelt Madeleine –, valóságos paradicsom lenne, ha
nem lennének háborúskodások.
– Néhány ember számára a Paradicsom a csatateret jelenti – ne-
vetett a gróf, majd Madeleine csodálkozására hozzátette. – A leg-
több normann úgy vélekedik, hogy az élet unalmas lenne csatározá-
sok nélkül, és a vikingek is úgy gondolták, hogy a mennyország, a
Walhalla az a hely, ahol a férfiak mindennap harcolnak. Találkoznia
kell a kisebbik fiammal – folytatta –, mert ő ezekről a dolgokról sok-
kal többet tud mesélni önnek, mint én.
– Tudós talán?
A fiatalabb férfi felnevetett.
– Aimery talán túlságosan is művelt egy normannhoz képest, de
semmiképpen sem tudós. Majd meglátja, ha találkozik vele – mond-
ta, miközben ő is körbetekintett a teremben. – Nem tudom, hova
tűnhetett. Megyek és megkeresem – mondta, és felállt.
Celia asszony sietett elő, hogy elfoglalja a megüresedett széket
Madeleine mellett.
– Hát nem csodálatos, hogy Odo itthon van, Madeleine? – kérdez-
te.
– Ez nem az ő otthona, néni – vágott vissza Madeleine.
Celia asszony kinyújtotta a kezét, hogy belecsípjen a lányba, de
inkább nem tett semmit,
– Nem lesz elég élelem – förmedt rá Madeleine-re. – Te voltál a
felelős az ételemért. Csak tudnám, mit csináltál idáig, lusta lány.
Leo összenézett az apjával, majd gyorsan eltűnt.
Aimery eközben tettetett érdeklődéssel vizsgálta a lovat, ami
mentségül szolgált számára, hogy ne kerüljön az örökösnő szeme
elé. Hadd küzdjön csak érte Odo és Stephen, és akkor talán a hölgy
nem fogja közelebbről szemügyre venni őt. Nem sok reményt táp-
lált afelől, hogy nem ismerné fel a lány, ha több időt töltenének egy-
más társaságában.
Visszagondolt a lány megjelenésére, amint a királynak bókolt,
hogy tündöklött abban a kék ruhában, amit vörös és arany hímzés
borított, és amit egy zöld kötény felett viselt. Hosszú haja lazán hul-
lott alá az aranypánt alól, ragyogva egészen a csípőjéig, majd a fe-
neke domborulatának csapódott, amint a királlyal a terembe ment.
Világos, hogy Gyrth feleslegesen aggódott amiatt, hogy rosszul
bánnak vele. Ellenkezőleg, a lány még szebb volt, mint amire emlé-
kezett. Kénytelen volt naponta tízszer vagy húszszor emlékeztetnie
magát arra, hogy nem egyéb, mint egy szívtelen boszorkány… de az
is lehet, hogy naponta százszor.
– Na végre – mondta Leo, miközben nem túl gyengéden hátba
verte Aimeryt, aki elejtette a páncéljait. – Nem akarod megtekinteni
a hölgyet? Bájos teremtés.
– Ez a természetétől függ – felelte barátságtalanul Aimery, mire
bátyja csak a fejét rázta.
– Biztos, hogy nincs valami pattanás a fenekeden? Minden mér-
földdel egyre gorombább lettél, ahogy a birtokhoz közeledtünk –
mondta Leo, és körbepillantott.
 – Nem úgy néz ki ez a hely, ahogy kellene. Közelebbről is szem-
ügyre akarom venni. – Leo az apródért kiáltott, majd levette páncél-
ját, és egy szépen hímzett inget öltött magára, így indult el Aime-
ryvel, hogy körbesétálják a birtokot.
Leo mindent megfogott és megvizsgált.
– Ezt itt túl gyorsan építették – mondta, miközben a tíz láb ma-
gas kőalapra épült fatornyot vizsgálta. – A köveket nem illesztették
elég közel egymáshoz.
A palánknál meglökött egy cölöpöt, ami a földbe volt verve. A cö-
löp engedett a nyomásnak, és elmozdult a helyéről.
– Hé, te – kiáltott egy közelben dolgozó emberre –, mikor készült
ez?
A munkás rémülten nézett fel, és valamit angolul motyogott.
– Mit mondott? – kérdezte Leo.
– Természetesen azt kérdezte, hogy mit mondtál – tolmácsolt az
öccse. – Hát senkinek sem jut eszébe, hogy megtanulja a nyelvet? –
De ekkor eszébe jutott, hogy egy ember megtette.
– Kérdezd meg tőle, amit az előbb kérdeztem – mondta Leo tü-
relmetlenül.
Hamarosan megállapították, hogy az egész építményt egy hét
alatt állították fel. A munkás azt is elmondta, hogy ő ugyan tudja,
hogy a palánk nem jó, de ez volt az uraság utasítása.
– Ha te leszel itt az úr – mondta Leo –, le kell bontatnod az egé-
szet és újra kell építtetned.
– Most azon gondolkozol, miért nem vállalom ezt a feladatot? –
kérdezte Aimery. – Gyere, nézzük meg az istállókat. Kíváncsi va-
gyok, hogy látták el a hátasainkat.
A lovak megfelelően voltak elhelyezve, habár az apródoknak töb-
bet kellett dolgozniuk, mivel a birtokon kevés ember volt. Az istálló
egyik végében álltak az összetákolt kalitkák, a sólymok számára.
Látszott, hogy sietősen, rosszul tákolták össze őket. Aimery hálát
adott, hogy nem volt vele egyetlen madár sem.
Leo ismét nekilátott a kérdezősködésnek, és Aimeryt használta
tolmácsnak. Hamar kiderítették, hogy Lady Madeleine tetette rend-
be az istállókat és a raktárakat.
– Gazdag és szorgalmas is – mondta Leo elismeréssel –, ha a he-
lyedben volnék, átöltöznék a legszebb ruhámba, és táncba kísér-
ném a hölgyet. Ajándékozd meg valami szép ékszerrel… Anglia asz-
szonyainak a felét meg tudnád venni ennyi pénzzel.
– Úgy gondolod, hogy olyan nő, akit meg lehet venni? – kérdezte
Aimery szárazon, egy gabonaraktár ajtajának támaszkodva.
– Minden asszony olyan – mondta Leo nevetve –, úgy ítélik meg,
mennyire értékeled őket, hogy mennyit költesz rájuk. Add neki a
kék s szürke berakásos karkötőt.
– Ez egy harcos ékszere. Szerinted ő harcos? – Leo végül felfe-
dezte testvére hangjában az ellenállást. Megállt és zavartan für-
készte az arcát.
– Még mindig nem akarod? Mi van? Van valahol egy hű szerelme-
sed? Akkor őt vedd feleségül! Ha nem lehet, vedd feleségül az örö-
kösnőt, a másikat meg tartsd meg a változatosság kedvéért.
– Ha neked van tartalékba egy kis „változatosság” otthon, akkor
rosszul ismertem Janette-et – nevette el magát Aimery.
Leo egy mókás vigyorral ismerte el öccse igazát, de a további
kommentárt elvágta a kürt szava, ami a vacsorához szólította az
embereket. Sietve indultak az épület felé.
A Baddersley uradalom nagyterme a maga nemében szép volt fa-
ragott gerendáival és faberakásaival. Talán egyedül Aimery, aki
már járt itt a jobb időkben is, hiányolta a szép drapériákat, a csillo-
gó fegyverek sorát, a faragott és aranyozott bútorokat.
A fő asztal szépen meg volt terítve, egy dúsan hímzett terítővel,
amely olyan hosszú volt, hogy eltakarta a vacsorázók térdét.
A két szék az asztal mögött állt, és a király Madeleine-nel az ol-
dalán már ott ült. Madeleine jobbján Paul de Pouissey ült komoran
és rémülten. A király bal oldalán Celia asszony foglalt helyet, aki
szinte őrültnek hatott. Az ő másik oldalán kapott helyett Guy gróf,
aki valamilyen józan beszélgetést próbált kezdeményezni a hölgy-
gyel. A gróf egy gyors, kétségbeesett pillantást vetett fiaira.
A különböző hosszúságú és magasságú kecskelábú asztalokat te-
rem falainál zsúfolták össze, így elég nehéz volt eljutni az ülések-
hez. Az asztalokat különféle terítők borították, egy pár már elég
rongyos is volt. Ez is csak azt mutatta, milyen sietősen állították fel
őket. Amikor Aimery és Leo találtak egy helyet maguknak, bizal-
matlanul szemlélték a repedezett padot. Ahogy óvatosan leteleped-
tek, a pad megbillent és nagyot reccsent. Két másik férfi csatlako-
zott hozzájuk.
– Csak óvatosan, barátaim – süvöltött Leo –, akkor talán kihúzza
az étkezés végéig.
Aimery észrevette, hogy az örökösnő elnémul, és egy gyors, mér-
ges pillantást vetett testvérére. A hölgy tekintete átsiklott Aimeryn,
majd visszatért rá. Egy pillanatig elgondolkozva meredt rá, de hir-
telen egy nagy reccsenés és kiáltások elterelték a figyelmét. Más va-
csorázók vagy kevésbé voltak óvatosak, vagy a padjuk volt rozo-
gább, de a terem túlsó oldalán egy sor férfiú hirtelen eltűnt az asz-
tal alatt.
Egy pillanatig semmi mást nem lehetett látni, mint hadonászó
kezeket, aztán egy rugdaló láb eltalálta az asztalt, mire az eldőlt,
részben magával sodorva a mellette lévőt is.
Aimery látta, hogy Madeleine félig felemelkedik ültéből, majd
idegesen a mellette ülő királyra pillant. Vilmost rázta a nevetés. Egy
vad sikoly rezegtette meg ekkor a levegőt, mire a király, még min-
dig fülig érő szájjal, a balján ülő hölgy felé fordult. Celia asszony ért-
hetetlenül üvöltött valamit, és Madeleine-re mutatott, miközben
Guy gróf megpróbálta csitítani. Eközben a hölgy fátyla félig az arcá-
ra csúszott, amit az megpróbált helyre igazítani, de végül teljesen
lerántotta magáról és ezzel előbukkant kócos, ősz haja. Madeleine
mondott valamit, de ezt Aimery nem értette, mert a nevetés és a
földre pottyant urak átkozódása elnyomta. Ekkor Celia asszony fő-
kötőjével célba vette Madeleine-t, és telibe találta a király arcát. Síri
csend lett.
A király lehúzta magáról a ruhadarabot, és döbbenten nézett az
ijedt szemű hölgyről annak férjére. Paul elvörösödött, majd elsá-
padt és talpra szökkent. Átvágott feleségéhez, meglendítette a kar-
ját, hogy egy hatalmas pofont lekeverjen az asszonynak. Kezet
azonban a szigorú arcú Guy gróf megragadta.
Így álltak egy pár másodpercig mozdulatlanul, majd a király
megszólalt.
– Nem hiszem, hogy ez hatásos orvoslás lenne, Lord Paul. Nyil-
vánvaló, hogy a feleségének pihenésre van szüksége. Legjobb lesz,
ha holnap útnak indul, és hazaviszi őt. Talán egy zárda gondoskodá-
sára kívánja bízni, míg vissza nem nyeri elméjét. Esküszöm, ez az
Anglia bárkit meg tud őrjíteni. Talán az lenne a legjobb, ha most el-
vezetné, és gondoskodna róla,
Paul fokozatosan kiszabadította magát a gróf szorításából, és
megfogta felesége kezét. A király hangja utolérte őket, amint el-
hagyták a termet.
– Gyengéden ápolja, Lord Paul!
Ismét megkezdődött a beszélgetés, először csak halk duruzsolás-
sal, ami valóságos zsibongássá fejlődött.
Aimery figyelme ismét az összedőlt asztal felé fordult, amely
nagyjából még mindig ugyanúgy állt. A szolgák vagy nehéz felfogá-
súak voltak, vagy szándékosan hátráltatták a rendrakást. A közel-
ben ülő úriemberek viszont nagyszerűen szórakoztak. Lenyomkod-
ták a felkelni igyekvőket, illetve megpróbálták rájuk borítani az asz-
talt.
Aimery, aki feldühödött ennek láttán, így szóit a társaihoz:
– Ügyeljenek a padra, barátaim, fel fogok állni rá.
Ezt még azzal is megtoldotta, hogy „élete kockáztatásával” átug-
rott az asztalon, és átvágott az összegabalyodott emberekhez. Hatá-
rozott utasításokat osztogatva mind franciául, mind angolul, illetve
egy gonoszkodó lovag leszerelése után, ismét sikerült felállítania az
asztalt. Rövid tárgyalás után az egyik szolga két ládával jelent meg,
amivel a törött padot pótolták.
– Hálásak lehetnek, uraim – mondta tömören, miután az embe-
rek ismét letelepedtek –, valószínűleg önöknek van a legstabilabb
helyük az egész teremben.
Ahogy visszaindult helyére, gúnyosan meghajolt a főasztal felé.
– Köszönjük, Aimery – mondta a király –, de nem engedhetem
meg, hogy ismét kockára tedd testi épségedet, és asztalok felett ug-
rálj. Nézd, van itt egy üres hely a kisasszony mellett. Gyere, ülj ide!
 Nyolcadik fejezet

Aimery engedelmeskedett, miközben átkozta magát azért a szo-

kásáért, hogy szeret mindent elrendezni. Most mindenki, még a fa-
luból kisegítő munkára berendelt emberek is őt figyelték, az örö-
kösnőről nem is beszélve. Ezt a találkozást nem lehet csak úgy fél-
vállról venni.
Ahogy Aimery elfoglalta helyét Madeleine jobbján, a királyi így
szólt:
– Kisasszony, bemutatom önnek Lord Aimery de Gaillardot. gróf
de Gaillard fiát, akivel már találkozott. Amint ön is láthatta, figye-
lemre méltó fiatalember.
Madeleine alig figyelt a királyra. Iszonyúan dühös volt, és meg-
alázva érezte magát. Ő mindent elkövetett, hogy sikerüljön ez a va-
csora, de hónapok trehányságát, ahogy sejtette, nem lehet pár napi
munkával helyrehozni. Feltételezte, hogy hálásnak kellene lennie,
amiért ez a fiatalember olyan hozzáértően elrendezett mindent,
hogy legalább az ételt fel lehet szolgálni, de eléggé nehezére esett.
Ahogy gúnyosan meghajolt, az valamiféle sértést rejtett – no nem
Vilmos felé, hanem rá és a házára.
De még így sem tudta figyelmen kívül hagyni tettét.
– Köszönöm a segítséget, uram – mondta egyszerűen, miközben
az maga elé nézett a tányérjára.
– Egyszerűen éhes voltam – felelt a másik hűvösen –, és ez a kis
baleset csak az időt rabolta.
Madeleine oldalra pillantott és mi látott? Közömbösséget? Nem
tetszést? De vajon milyen oka van, hogy ilyen érzéseket tápláljon?
Fiatal normann urak általában a kegyeit keresik. Legalábbis akikkel
eddig találkozott, keményen próbálkoztak vele, Stephen de Faix
például jóképű és kedves is.
Hirtelen rádöbbent, hogy ez a férfi nem is normann. A vállig érő
szőke haja árulta el. De hisz ezt már korábban is észrevette, meren-
gett a lány. Levegő után kapkodott. Ez nem lehet.
 – Kicsoda maga? – suttogta.
– Aimery de Gaillard, kisasszony.
– De hiszen szász!
Aimery szája mosolyra húzódott.
– Attól fél, hogy meggyilkolom az éj leple alatt? Én normann va-
gyok. Az anyám angol, Mercia hölgye.
Madeleine megrázta a fejét saját ostobaságán, mikor felismerte,
hogy a fiú tökéletesen beszél franciául. Hát persze, ő gróf Guy de
Gaillard kisebbik fia, távoli rokona, de közeli barátja a királynak, a
fiú, aki a Walhalláról tudna mesélni. Most már értette, miért mond-
ta ezt a gróf. Lobogó szőke hajával és arany karkötőjével úgy nézett
ki, mint egy viking barbár, de semmiképpen sem úgy, mint egy
szász útonálló. Azon tűnődött, vajon nős-e? Az megmagyarázná a
közömbösségét. Azt már tudta, hogy a bátyja, Leo, már nős, s egy ki-
csit csalódott lett. Leo de Vesin egyaránt kedvesnek és megbízható-
nak látszott.
Egy tál disznóhúst helyeztek a király elé, aki miután kivett magá-
nak egy pár darabot, intett Madeleine-nek, hogy szolgálja ki magát.
Ő is kivett egy darabot, majd így fordult Aimeryhez:
– Megkínálhatom, Lord Aimery?
Aimery köszönömöt mormogott, és hagyta, hogy a lány kiszedjen
neki egy pár darab húst. Egy pillanatig azt hitte, hogy felismerték,
de nem így történt. Ha el tudja rejteni a lány elől a jobb kezét, akkor
talán elkerülheti a leleplezést.
Megtöltötték a kupákat is, majd egy tál babot hoztak, amit finom
fehér kenyér követett. A pohárban lévő folyadékról kiderült, hogy
mézbor. Közelebb hajolt az örökösnőhöz.
– Sajnálom, hogy tovább fokozom a gondjait, de a király nem sze-
reti a mézbort. Ha nincs bora, jobban teszi, ha sörrel kínálja.
Madeleine elpirult, egy aggodalmas, egyben bosszankodó pillan-
tást vetett rá, majd odahívatott egy szolgát. Perceken belül tiszta
serleg és sör került a király elé, aki köszönésképpen bólintott.
– Van valami egyéb javaslata? – kérdezte a lány, maga is érezve,
hogy hangsúlya igazságtalanul csípős. Nem tudta megmagyarázni
ellenérzését Aimery de Gaillarddal szemben. Nem ismerte, és mióta
leült mellé, alig nézett rá. Mégis elöntötte a forróság, ahogy rágon-
dolt. Bizonyára a zöld szemek ellen kifejlesztett ellenszenve miatt
volt az egész.
– Nyugodjon meg – mondta Aimery engedékeny hangon, ami fel-
idegesítette a lányt. – A király nem törődik a puszta külsőségekkel
az ünnepélyeken. Az étel kifogástalan. Az azonban világos, hogy a
tennivalókat nem látják el itt rendesen.
A lány a fogát csikorgatta.
– Csak nemrég kezdtem el a Baddersley háztartást vezetni, Lord
Aimery.
– Akkor talán lassan kezdett neki kötelességei ellátásához, höl-
gyem.
Madeleine dühösen fordult felé. –
Csak április óta vagyok országban.
– Egy ilyen hely hamar tönkre tud menni, nem igaz? – mondta a
lord tettetett mosollyal, és felé nyújtott egy tál diót. – Feltörhetek
egyet önnek, Madeleine kisasszony?
– Inkább a saját fejét törné össze, uram! – sziszegte Madeleine'
majd megmerevedett, mikor a király halkan elnevette magát. ;
– Istenemre, Guy, úgy veszekedtek, mintha máris férj és feleség
lennétek.
„Máris?” – Madeleine a királyról Lord Aimeryre nézett szörnyül-
ködve. „Ez lenne a férjjelöltje? Soha.”
– Uram – robbant ki belőle –, azt ígérte, hogy választhatok. – Lát-
ta a bosszankodás árnyékát végigsuhanni a király arcán, és össze-
harapta az ajkát, de az uralkodó gyorsan elmosolyodott.
– Én állom a szavam, kisasszony. Három kitűnő, szabad úriem-
ber áll itt, Baddersleyben az ön szolgálatára. Önnek meglesz a vá-
lasztási lehetősége. De aztán hozzá kell mennie a választottjához.
Sajnos, meg kell fosztanom a nagynénje és nagybátyja társaságától.
Nem hagyhatom itt önt védtelenül.
Madeleine érezte, amint a vér kifut az arcából. Hideg futkosott a
hátán. Napokon belül férjhez kell mennie? És kihez? Mintha csak a
gondolataiban olvasna, a király így szólt:
– A választási lehetőségek Lord Aimery, Lord Stephen de Faix –
az a férfi ott, kék ruhában –, és Odo de Pouissey, akit természetesen
már ismer. Ismerkedjen meg velük, kisasszony. Vizsgáztassa őket,
ha kívánja. Két napon belül össze fog házasodni a választottjával.
 A király visszafordult Guy grófhoz, és Madeleine arra rezzent fel,
hogy valaki kezébe nyomja a poharát. A zöld szemű volt az. Nagyot
kortyolt a mézborból. Valamikor úgy gondolta, hogy egy szőke an-
gol férfihoz szeretne hozzámenni, de ez még azelőtt volt, hogy az
kegyetlenül elárulta őt.
Tehát ez volt a választási lehetősége: Odo, aki talán megfelelt
volna, ha nem lettek volna a szülei, a zöld szemű, aki nem szerette
őt, és aki túlságosan is emlékeztette egy romlott gazemberre, és a
kellemes fiatalember, akivel már beszélt azelőtt.
Ránézett Stephen de Fai x-re. Az arca sima volt, a haja hullámos
gesztenyebarna, és rövidre vágva viselte, de nem olyan furcsán,
ahogy Odo. Madeleine arra gondolt, hogy a hajuk alapján osztályoz-
hatná a jelölteket – rövidre, közepesre és hosszúra. Összeharapta
az ajkát, nehogy kitörjön belőle a hisztérikus kuncogás. Nyilvánvaló
volt a választás: Stephen de Faix. A férje. De az elhatározás nem
nyugtatta meg az idegeit. Kényelmetlenül érezte magát. Bizonyára a
nap izgalmai miatt, nyugtatgatta magát, és hogy olyan hirtelen volt
rákényszerítve a választás. Idővel hozzá fog szokni a gondolathoz.
– Stephen nagyon kellemes fickó – helyeselt a zöld szemű ördög
a jobb oldalán. – Kiemelkedően udvarias, ahhoz képest, hogy nor-
mann, ügyes a háborúban, mérsékletes az ivásban.
Madeleine szembenézett vele.
– És magára ezek nem állnak?
– Én túl udvarias vagyok normannak – vágott vissza Aimery –,
nem szeretem a háborút, és a bánatomat italba ölöm. – Hogy ezt be-
bizonyítsa, kiürítette a poharát, és hívott egy szolgát, hogy újra tölt-
sön neki.
Madeleine nem hitt neki, így csak egy magyarázat maradt. Nem
tetszett a férfinak. Neki sem tetszett Aimery, de a visszautasítása
így is fájt.
– Szeretné, ha hozzámennék Lord Stephenhez?
– Nem hiszem, hogy Odo illene önhöz – mondta a férfi egy váll-
rándítással. – Egyébként meg nem sokat tudok önről.
Madeleine mosolyt kényszerített az arcára.
– Nem akar elvenni és Baddersleyt megszerezni magának?
Aimery szabadkozás nélkül megrázta a fejét.
 – Van elég dolgom Rolleston irányításával. – A férfi puszta kézzel
összeroppantott egy mogyorót és a lánynak nyújtotta a belsejét. – A
birtok Észak-Angliában van. Nem túl nyugalmas hely.
Madeleine szórakozottan elvette a mogyorót.
– De Baddersley egyedül az öné lehetne, ha összeházasodnánk.
Ez nem csábítja?
„Miért mondom ezeket?” – tűnődött magában. – „Úgy hangzik,
mintha könyörögnék neki, hogy udvaroljon nekem.”
– Az angol törvény szerint a báróság az öné, kisasszony. Az ön
férje pusztán az ön védelmezője lesz – összetört még egy mogyorót,
és a belsejét a szájába tette. Erős, fehér fogai voltak.
Ugyanolyan, mint annak a másik férfinak, Madeleine rámeredt. A
feje hasonló formájú volt… Nem, ez a bolond képzeletének játéka,
hogy minden ilyen típusú férfiban őt látja.
Mindenesetre nagyon furcsán viselkedett. Minden furcsa volt kö-
rülötte. Sose látott még férfit, aki ilyen világoszöld zubbonyt hor-
dott volna. Sose látott még ilyen férfit, aki ennyire pompázott. Egy
vagyont hordott nemtörődöm módon, és messze túlragyogta a ki-
rályt.
Talán igazat mondott, hogy nem szereti a háborút. Nem volt
masszív felépítésű, és olyan embernek tűnt, aki több időt töltött
rendes ruhában, mint páncélban, Madeleine apja és bátyja sosem
pazarolt pénzt kézimunkára, mikor lóra vagy kardra is lehetett köl-
teni. Egész biztosan nem fog olyan emberhez hozzámenni, aki nem
tud harcolni. Másrészről a gondolat, hogy ő Baddersley asszonya,
valósággal ijesztő, de ugyanakkor csodálatos volt.
– Azt mondja, Lord Aimery, hogy ha hozzámennék magához,
Baddersleyt az enyémnek tekintené? Úgy hiszem, maga igazán sze-
retne elvenni, ha ilyenekkel csábítgat.
– Tetszik önnek az ötlet, hogy a hatalom a kezében lehet? – kér-
dezte Aimery egyértelműen gúnyos mosollyal, de Madeleine nem
zavartatta magát.
– Hatalom? – úgy forgatta a szót a szájában ízlelgetve, mint vala-
mi mézeskalácsot.
Aimery rájött, hogy egy súlyos hibát követett el. Sőt, több mint
egyet, egy egész sorozatot. Hogyan is tudhatta kijátszani ez a lány?
Amikor ránézett azzal a gyönyörű barna szemével, Aimery úgy
érezte, elvesztette a józan eszét.
Hetekig egy gonosz hárpia képét hordozta a fejében, de ez most
kezdett eltünedezni, és helyette Dorothy képe merült lel a folyónál,
édesen-zavartan. Azt akarta, hogy a lány tudja, hol a helye az angol
törvények szerint, de most már látta a tévedését. Most itt volt előt-
te, teljes valójában, kárörvendve a gondolattól, hogy teljes hatalmat
élvezhet Baddersley-ben, kétségtelenül várva a pillanatot, mikor
saját kezében foghatja az ostort.
Aimerynek nem volt sok ideje elidőzni a gondolatnál, mivel a ki-
rály megkérte, énekeljen, Ahogy meghajolt és elindult a lantjáért,
keserűen nyugtázta, hogy a király mindent meg fog tenni, hogy rá-
vegye a lányt, őt válassza, és ő nem utasíthatja vissza másodszor a
„megtiszteltetést”. Elviselhetetlenné kell tennie magát az örökösnő
előtt anélkül, hogy a király vagy az ő apja megsejtené, hogy mit csi-
nál.
Ugyanakkor nem szabad Madeleine de la Haute Vironge-nak
megadnia a lehetőséget, hogy felismerje, vagy meglássa a tetoválá-
sát. Úgy tűnt, hogy a lány nem ismerte fel a hangját, mivel előkelő
francia nyelven beszélt, de azt nehéz volt elhinni, hogy egy nap rá-
nézve ne ismerné fel benne a száműzött Edwaldot. És ott volt annak
a veszélye is, hogy a helyi emberek valamelyike elárul valamit, Al-
dreda máris kacsintott rá.
Mindent egybevetve, gondolta egy sóhajjal, elég ok volt ahhoz,
hogy elküldjenek egy embert zarándoklatra, egy évtizedes zarán-
dokútra. Mire visszatért, a rozoga állványokat szétszerelték és a
férfiak körbejárkáltak, kiürítve az újratöltött serlegeket. Az ablakok
nyitva voltak, és a lenyugvó nap beragyogta a szobát. Madeleine és
a király még mindig a nagy székekben ültek, és Aimery észrevette,
hogy Madeleine az egyetlen hölgy a szobában. A helyzete furcsa
volt, és Aimery gyanította, hogy a király rendezte így. A lány kapott
némi szabadságot a házasságával kapcsolatban, de választási lehe-
tősége ügyesen korlátozott volt.
Vilmos arra törekedett, hogy a lány Aimeryt válassza, és mindent
bevetett a cél érdekében. Amikor Normandiai Vilmos elhatározott
valamit, azt véghez is vitte. Másrészről azonban a király választást
ígért a lánynak, és ettől nem lépett vissza. Ez volt az egyetlen re-
mény. Aimerynek muszáj a lányt Stephen de Faix felé irányítani.
Stephen nemtörődöm és puhány volt, hiányzott belőle a szükséges
könyörtelenség. Ezt azonban – emlékeztette magát Aimery – a fele-
sége bőségesen kárpótolná.
Amint a hangszerét hangolta, gyorsan végiggondolta a dalok so-
rát, töprengve, hogy melyik tetszene legkevésbé kijelölt menyasz-
szonyának. Az évszakok szépségéről szólókat gyorsan elvetette, va-
lamint azokat is, amik valamilyen romantikus történetről szóltak.
Tudta, hogy a hölgyek szeretik az ilyesmiket. Hogyan viszonyulna a
lány egy vérpezsdítő harci történethez? Madeleine semmiképpen
nem nevezhető gyenge szívűnek, így talán tetszene neki. Mégis,
ezek közül kell egyet választania, és így mind közül a legdurvábbat
és legvérszomjasabbat, egy régi norvég mesét választott, amit ő
maga fordított franciára, Vilmos kérésére. A dal Karldigról szólt, aki
az ellenség hálójába kerülve, haláláig küzdött az embereivel. A nor-
vég minta úgy kívánta, hogy senki nem élhette túl gyűrűadó vezé-
rét, és Karldig követői hűségesen, emelkedett lélekkel ragaszkodtak
ehhez a szokáshoz. A történet az ellenség szemszögéből tekintve
íródott, mivel Karldig és összes embere elpusztult. A narrátor, ha-
bár feltehetőleg egy volt az ellenség soraiból, minden egyes Walhal-
lába küldött embert dicsőített, élvezettel regélt minden egyes seb-
ről, levágott lábról vagy kiszúrt szemről.
Ez nem tartozott Aimery kedvenc dalai közé. Mégis, ahogy ezt el-
várta, tetszett a közönség férfi tagjainak. Hamarosan dobolni kezd-
tek az ülésen és a padlón a dal ütemére, hangosan üvöltve a legvér-
szomjasabb részeket. Automatikusan kántálva – mivel ez inkább
volt kántálás, mint dal – Hereward ódon hallja rázkódó az erőteljes
hangoktól, és Aimeryt hirtelen Senlac emlékei rohanták meg – a
csatakiáltások, a sikolyok, a fülsiketítő fegyvercsörgés. Harold, a
testőrei és családja, akik kitartóan küzdöttek, míg meg nem haltak
mellette. A vér szaga, a kitaposott belek, a levágott végtagok…
Mire magához tért, rájött, hogy a dalnak vége, a mennyezete az
elismerés kiáltásai rázkódtatták meg. Igyekezett összeszedni ma-
gát. A vendégek újabb dalokat követeltek, de ő megrázta a fejét, és
felajánlotta Stephennek hangszerét.
Riválisa egy grimasszal az arcán vette át a lantot.
– Te ördög! Hogyan játsszak én ezután?
 – A kisasszonyt kell elkápráztatnod, nem ezeket a vérszomjas
gazembereket. Énekelj neki egy kedves kis dalt.
Stephen kétkedő pillantást vetett az örökösnőre, és Aimery kö-
vette a tekintetét. A lány gondolatokba merült és elszánt volt a sze-
me csillogott. Úgy tűnt, tetszett neki a dal.
Aimery kiosont a békés éjszakába, mielőtt még visszarendelhet-
ték volna a lány mellé. A férfi örülhet, ha bátor, erős a felesége, de
Baddersley örökösnőjét ő túlságosan is vérszomjasnak találta. Hal-
lotta, amint Stephen belekezd egy dallamos balladába. Elég kelle-
mes hangja volt, és jó érzéke a dallamosabb és kevésbé harcias té-
májú frank dalokhoz. Melyik nő utasítaná vissza Stephent?
Az udvarban állva, háttal az új földvárnak, Aimery úgy érezte, új-
ra Baddersleyben van, Hereward idejében. A hall akkor is tele volt
dalokkal. Hereward szerette Karldig dalát – mivel ő is a régi norvég
módon vitézkedett. A dalt angolul énekelték. Aimery a tájat nézte,
az erdők felé nyúló hullámzó dombokat, amelyek most távolabb hú-
zódtak. Sok fát kivágtak, hogy felépülhessen a kastély.
A látomás elszállt, és ő tudta, hogy a múltnak örökre vége. Keve-
sebb gabona volt a földeken, és kevesebb állat hízott. És az embe-
rek, az emberek is mások voltak. Belőlük is kevesebb volt. Sokuk
szenvedett allergiától és egyéb ragyától, ami a szegényes táplálko-
zásról tanúskodott. Lopakodva jártak, szemüket földre szegezve.
Nem volt fütyörészés vagy nevetés munka közben, a gyerekek nem
játszottak. Még a macskák is az árnyékban osontak a patkányok
után.
Paul de Pouissey és az unokahúgának a munkája.
Újra jóra lehetne fordítani mindent… Ez bolondság! Ki kell ver-
nie a fejéből!
– Megártott a mézbor?
Aimery megfordult, és az apjával találta szembe magát.
– Nem. Csak azon gondolkoztam, hogy hogy lehetett egy virágzó
uradalmat ilyen állapotba hozni.
Guy gróf egy farakásra ült a befejezetlen deszkakerítés mellett.
– Mindig elfelejtem, hogy jól ismered azt a helyet.
– Nem jól. Hereward jobban szerette Rollestont. De egyszer vagy
kétszer jártam itt.
– Azt hiszem, örülnél, ha helyreállíthatnád ezt a helyet.
 – Van elég dolgom.
Aimery látta, hogy apja arca idegesen megrándult, de Guy gróf
csupán ennyit mondott:
– Sokért nem adnám, ha tudnám, mi jár a fejedben. A király tü-
relme nem végtelen.
– Nem valószínű, hogy elűz azért, mert nem akarom elvenni Ma-
deleine de la Haute Vironge-t.
Guy gróf nagyon sóhajtott.
– Aimery, neked valami megbomlasztotta az agyad. Szeretném
azt hinni, hogy a szerelem, de ha nem az, akkor nem tudom, mi van
veled. Ha mást szeretsz, mondd meg a királynak. Mivel ő is szereti a
királynét, meg fog bocsátani. Máskülönben azonban gondold meg
jól, mit cselekszel. Vilmos a te szeretett keresztapád. Herceg is,
most pedig király, és ezek igen jelentős dolgok, ha nem teszel ked-
vére, elveszted a kegyét, pedig eljön majd a nap, mikor szükséged
lesz rá.
– Hűségesen szolgálom őt!
– Nézz rám – mondta Guy gróf szigorúan, és Aimery az apja sze-
mébe nézett –, úgy teszel a kedvére, ahogy neked tetszik. Ez pedig
nem elég. Ha a király a földedet akarja, neki adod. Ha a jobb kezedet
akarja, azt is neki adod. Vagy az életed, vagy a fiaid életét. Ha azt
akarja, hogy elvedd Madeleine de la Haute Vironge-t, akkor elve-
szed. Nem kérdezed, miért.
Apa és fia egymásra nézett a csöndben, amit csak a madárdal és
a távoli tehénbőgés zaja tört meg.
– Még nem kérte – mondta végül Aimery.
– Mert ha megtenné, akkor neked is meg kéne tenned.
Aimery elfordult, és nagyot sóhajtott.
– Lehet, hogy Madeleine nem engem akar.
– Akkor nem. Nem a te dolgod, hogy egyensúlyozni próbáld a
dolgokat. – Aimery összeszorította az, ajkát. – Szerinted már meg-
tette a király?
Stephen és Odo…
– A jogában áll.
Aimery a szájához emelte összeszorított öklét, aztán leeresztette.
– Egyikőtök se tudja, hogy mit kér. Ez a házasság nem lenne bol-
dog.
 – Akkor mondd el nekünk, hogy mi bánt! – egy rövid, idő után
Guy gróf így szólt: – Miért csinálod ezt? Gennyes?
Aimery észrevette, hogy a jobb keze fején lévő jeleket dörzsöli.
– Nem, dehogy. – Nem magyarázhatta el, hogy ezek a jelek voltak
a biztosítékai.
A hall felé indult, hogy elmeneküljön apja fürkésző tekintete elől.
– Minden alkalmat ki akarok használni, hogy a kisasszonynak
udvaroljak, így az a leghelyesebb, ha visszamegyek.
– Ne felejtsd el, amit mondtam, – Guy gróf hangja megállította. –
Egyik nő sem választaná Stephent vagy Odót helyetted, és ezt a ki-
rály is, én is tudjuk.
Mikor Lord Aimery nem tért vissza a helyére, Madeleine egy fá-
rasztó párbeszédbe bonyolódott a királlyal, annak ellenére, hogy
egy másik kérőjének énekére figyelt, azéra, akihez hozzá akart
menni. Nagyon kellemes hangja van, gondolta, és kedvesen énekel
egy hölgyről és egy pacsirtáról.
És mégis, miért tértek gondolatai minduntalan vissza ahhoz a
másik dalhoz, amely tele volt erőszakkal és halállal? Volt valami az
énekes arcában. Elragadta őt is a csatába, úgy, hogy érezte a vér
szagát, és hallotta a sikolyokat.
– Attól tartok, hogy Lord Paulnak és feleségének nem állt szán-
dékában ennek az uradalomnak a vezetése, kisasszony – mondta a
király.
Ez alkalmat adott Madeleine-nek, hogy fölsorolja összes bánatát,
és mégis, mivel nagynénje és nagybátyja már amúgy is kiestek a ki-
rály kegyéből, mindez kicsinyesnek tűnt.
– Nem olyan könnyű ez ilyen időben, és a nagynéném nincs vala-
mi jól.
– Értem. De ön írt nekem, kisasszony – mutatott rá a király –, és
a helytelen bánásmódról panaszkodott.
Tehát megkapta a levelét.
– A nagybátyám túlságosan durva, uram – tette hozzá. – Ez nem
a megfelelő módja az emberek kezelésének. – Azt vette észre, hogy
a király szeme előtt hozzáteszi: – Felakasztott egy embert, mert a
disznóit a kukoricaföldre eresztette.
– Természetesen ez elítélendő – jegyezte meg a király felhúzott
szemöldökkel –, de aligha tekintendő akasztásos ügynek.
 Újabb csend következett, Madeleine észrevette, hogy nem tud el-
szakadni a világoskék szempártól. A végén erős késztetést érzett,
hogy valamit, bármit mondjon.
– Egyszer megkorbácsolta a gyerekeket, amikor néhány család
megpróbált elszökni…
Madeleine elgondolkozott, hogy miért, éppen ez a történet bugy-
gyant ki belőle.
– Gyerekeket? – ismételte a király, és a szemében volt valami,
ami megborzongatta Madeleine-t. Kiszáradt szájjal bólintott. Egy
ujjal koppantott az asztalon maga előtt, ahogy Vilmos halkan meg-
kérdezte: – Fiatalokat ért ezen? Tizenkét-tizenhárom éveseket?
Madeleine figyelte, hogy mint vetődik a király szeme a szóban
forgó ujjra. Megrázta a fejét, és idegesen nyelt egyet. Most már tud-
ta, hogy miért volt Vilmos rettegett.
– Azt hiszem, a legkisebb hároméves volt, uram – suttogta.
– Az egekre! – Vilmos ökle lecsapott, úgyhogy a deszkák felugrot-
tak. Az egész terem elcsendesedett. – Leo – szólt a király, – Te ta-
gadhatatlanul csirkefogó fiúk apja vagy. Milyen okból korbácsolnál
meg egy hároméves gyereket?
Leo pislogott.
– Úgy érti, elverni?
A király kérdőn Madeleine-re nézett, aki megrázta a fejét.
– Egy korbács – mondta halkan, és az emlék, haragot hozva, fel-
idéződött. – Egy palánkhoz kötözve – tette hozzá hangosabban.
Morajlás zúgott végig a termen, és Leo de Vesin azt mondta:
– Semmi okból, uram.
A király bólintott, és hallgatásba süllyedt. A terem lassan újra
megtelt hangokkal, de sok férfi a királyt nézte, találgatva, hogy
csöndes haragjának visszaverődése kire sújt majd.
Madeleine rettegve várakozott. Vajon milyen következményei
lesznek az ügynek rá nézve?
– És ön, kisasszony? – kérdezte a király hirtelen, úgyhogy Made-
leine összerezzent. – Önt is megkorbácsolta már valaha?
– Uram, én nem kívánom…
– Válaszoljon! – vágott vissza a király.
– Nem, uram.
– És mégis látok valami zúzódást a szeme táján.
 – Az Celia néni volt, uram. Ő… ő nincs jól.
– Azt hiszem, bocsánatot kellene kérnem, kisasszony. Megfonto-
lás nélkül küldtem ide. Mivel az ön atyja a rokonai kezébe helyezte
a farmot, úgy gondoltam, ez megfelelő lesz, amíg alaposabban utána
nem tudok nézni az ügynek. Mit tegyek Lord Paullal?
– Hogyhogy mit tegyen, uram?
– Jogomban állna felakasztani azért, amit itt művelt.
– Nem, uram – mondta Madeleine gyorsan. – Azt ne!
A király bólintott, és magához vett egy pohár sört.
– Azt is. Mióta Angliába jöttem, egy ember megöletését sem ren-
deltem el, és ha lehet, ehhez tartom magam. Viszont hozzákötözhe-
tem a nagybátyját a korbácsoló oszlopához, és megverethetem.
– Ne, uram – Madeleine torka elszorult a gondolatra. Ha rajta áll-
na, senkit se korbácsolnának meg újra Baddersleyben. – Csak azt
akarom, hogy elmenjen.
A király megvonta a vállát.
– Túlságosan is lágyszívű, kisasszony, de gondolom, ez azért van,
mert zárdában nevelkedett. Vissza fogom küldeni a nagybátyját az
apja birtokára, Haute Vironge-ba, ami sajnos romokban áll. Nem hi-
szem, hogy de Pouissey ronthatna még rajta. Ha ott is akadályoz,
akkor száműzöm. – Madeleine-re nézett és elmosolyodott.
Mintha egy ragadozó nézne rám… – gondolta Madeleine.
– Az itteni helyzete szerencsétlen volt, de a dolgoknak hamaro-
san jobbra kell fordulniuk. Csak annyi a dolga, hogy kiválassza a
megfelelő férjet. – A „megfelelő” szót jól megnyomta.
– Tényleg választhatok, uram? – kérdezte Madeleine óvatosan.
– Nem azt mondtam? – felelt a király szelíd jókedvvel, amit a
lány gyanúsnak talált. – Még azután is becsületes voltam, hogy kéz-
hez kaptam segélykérését. Három érdemes fiatalembert is idehoz-
tam magának, mind különböző, háborúban és a király iránti hűsé-
gükben kiemelkedők, és maga választhat.
A lány elengedte e szavakat a füle mellett.
– De az a… Lord Aimery részben szász.
A király olyan tekintetet vetett rá, ami egy vakmerőbb lelket is
megreszkettetett volna.
– Én is az vagyok – mondta. – Az angolok többsége elismeri a
trónhoz való jogom, és én cserébe olyan magasra emelem őket,
mint bármely normannt. Kedvenc unokahúgomat egy angolhoz ad-
tam, legidősebb lányomat is odaígértem egynek. Ön talán többre
tartja magát?
Madeleine kővé dermedt, de mielőtt ki tudott volna nyögni vala-
mi bocsánatfélét, a király arca megenyhült.
– Félreértettem önt. Hiszen látta Lord Aimery előnyeit. A merciai
öröksége garantálja, hogy számos embernél jobban tud bánni az
angolokkal, akik, ugye, furcsa fickók.
Így is lehetett fogalmazni. Madeleine-nek az az émelyítő érzése
támadt, hogy már tudja, ki a „megfelelő férj”. Ez nem fog megtörtén-
ni, de ezt inkább most nem fogja elmondani Vilmosnak.
– Úgy gondolom, hogy nehéz itt az embereket megérteni, uram –
mondta, abban a reménykedve, hogy más tárgyra térhet.
– Beszéljen Aimeryvel. Ő tudja, hogy kell bánni velük.
– Lord Stephen kellemes embernek tűnik, uram – mondta Made-
leine kétségbeesetten. – Jó családból származik?
A király átható tekintete a velejéig hatolt, de azért követte a be-
szélgetés fonalát.
– Igen. És szépen énekel. Odo pedig mond egy-két jópofa viccet,
olykor-olykor. – Vilmos tekintete azt fejezte ki: „Bujkálj csak, ha
kedved tartja, kisasszony, úgyis az fog történni, amit én akarok.”
Hozzámenni ahhoz a hosszú hajú szászhoz, akinek sok aranya, és
világoszöld szeme van, ami egy keserűen összezúzott álomra emlé-
keztette…
– Tud valamit egy olyan férfiról, aki magát Arany Szarvasnak ne-
vezi? – kérdezte a király hirtelen.
– Arany Szarvas? – egy pillanattal azután, hogy elismételte a sza-
vakat, Madeleine felidézte őket magában, és azon töprengett, hogy
vajon milyen kifejezés ül az arcán. Miért törődik vele? Ha Edwald a
király kezére jutott, és megvakítva vagy megcsonkítva végezte, mi-
ért kéne, hogy ez érdekelje?
– Úgy hallottam Lord Paultól, hogy a környék réme – válaszolt
gyorsan a király, fürkészően nézve a lányt. – Mindig mások nyakába
zúdítja a problémáit.
– A nagybátyám magáról beszélt – mondta Madeleine óvatosan
–, őt hibáztatja az összes gondunkért, de nem tudom, hogy tudhat-
nám meg az igazságot. Az emberek elszöknek, és azt beszélik, hogy
Arany Szarvas segítette őket, de azért szöknek el, mert rosszak a
körülmények. Néha – szólt Madeleine vakmerően –, néha úgy hi-
szem, hogy Arany Szarvas legendája ugyanolyan, mint a tündérme-
sék.
A király túlságosan közelről vizsgálgatta.
– Talán túl gyorsan jut következtetésre a tündérmeséket illető-
en. Beszélnie kéne Waltheof Siwardsonnal erről. Ő egy tündérmese
unokája.
Mielőtt Madeleine válaszolhatott volna erre a különleges meg-
jegyzésre, folytatta:
– Ami Arany Szarvast illeti, ő valóságos személy. A jelenléte más
helyeken is érződött. Tehát ön nem ért egyet a nagybátyával, hogy
egy kis söprögetés a környékbeli erdőben kiugrasztaná a búvóhe-
lyéről? Elmesélt egy történetet, hogy önt és Odót megtámadta egy
férfi.
Madeleine habozott. Itt volt az alkalom, hogy feltárja, amit tu-
dott. – Pár útonálló támadott meg minket, uram – mondta. – Ha bár-
melyikük Arany Szarvas volt, akkor nem az a varázslatos személy,
akinek tartják.
Mi történt vele? Vasba verve szerette volna látni a férfit, vagy
nem?
– Sosem olyanok – mondta szárazon a király, és elgondolkodva
vizsgálgatta a lányt. – Egyszer elkapom a gazembert és bebizonyí-
tom. – Elnézett a lány mellett. – Á, Aimery!
Madeleine észrevette az ölére vetődő árnyékot, és fölnézett. Ai-
mery de Gaillard tornyosult fölé.
A király felállt.
– Kérlek, Aimery, szórakoztasd a kisasszonyt. Beszélnem kell
Lord Paullal, hiszen holnap útra akar kelni.
Madeleine nem nézett a férfira amikor az leült. Próbált okot ta-
lálni arra, hogy elmenekülhessen. Nem bírt volna elviselni még egy
szócsatát.
– Kimerültnek látszik – mondta Aimery józanul.
Madeleine rájött, hogy majdnem lecsukódott a szeme. Erőlködve
tágra nyitotta, és kiegyenesedett ültében.
– Zaklatott napom volt.
 Megkockáztatott egy oldalpillantást. Mikor először látta a férfit a
hallban, rögtön felfigyelt leomló szőke hajára és rikító öltözetére,
de most minden más férfi unalmasnak tűnt mellette. „Miért olyan
biztos abban, hogy nem szabad hozzámennie Aimery de Gaillard-
hoz? – tűnődött. Amikor nem viccelődött vagy gúnyolódott, megle-
hetősen kellemes férfi volt. Nem szabad, hogy megzavarja az, hogy
egy bizonyos kéjvágyó gazemberhez oly nagyon hasonlít.
Edwald egy faragatlan földönfutó, aki saját kénye-kedve szerint
szórakozott vele, majd ellene fordította a helyi embereket, mikor a
lány nem tett eleget a vágyainak. Aimery de Gaillard viszont nor-
mann volt, és talpig becsületes.
– Miért mered így rám? – kérdezte Aimery élesen.
A lány észrevette, hogy a férfi jobb keze ökölbe szorul. Volt vala-
mi különös ebben…
Aimery hirtelen felemelte a kezét, hogy megtámassza az állát, és
bármi is kínozta a lány fáradt agyát, egy szempillantás alatt minden
gondja elszállt.
– Magára meredtem? – kérdezte zavartan. – Bocsánatát kérem.
Elkalandoztam.
– Azt hiszem, ágyba kéne bújnia – mondta a férfi szinte gyengé-
den. – Holnap még zaklatottabb napja lesz – tette hozzá –, ezek az
urak gyorsan sörbe ölik az öntudatukat.
A lány körbenézett, és elpirult, mikor észrevette, hogy sok férfi
már részeg. A beszélgetés és éneklés tónusa kifejezetten trágár volt.
Gyorsan felállt, a férfi követte.
– Elkísérem a szobájába – mondta.
A lány mutatta az utat, és hirtelen nem érezte magát biztonság-
ban. A függöny, amely a hallból nyíló folyosót elválasztotta hálófül-
kéjétől, eddig elégségesnek bizonyult, de most, hogy itt voltak ezek
az idegenek, nem érezte magát biztonságban.
Mikor megállt a szobájánál, a férfi visszatartotta a függönyt, hogy
be tudjon menni.
– Ne aggódjon, kisasszony. Nem hiszem, hogy bárki olyan vak-
merő lenne, hogy megzavarja, de állítok ide egy megbízható őrt. Vé-
gül is szüksége van az alvásra. Nagy jelentőségű döntést kell hoznia
holnap.
 A nap lement. Csak egy közeli lámpa vörös fénye, és az alkonyi
fény szűrődött be szobája ablakán. A férfi a kerethez emelte a kar-
ját, a súlyos függönyt tartva. Izmos, aranybarnára sült, szőke pely-
hes alsókarja éppen a lány szeme előtt volt.
Madeleine reszketett, de nem a félelemtől.
– Miért nem akar feleségül venni? – suttogta.
– Senkit nem áll szándékomban feleségül venni, Madeleine kis-
asszony. Ez minden.
– Szüzességi fogadalmat tett? – remélte, hogy a homály elrejti
szégyenét, hogy ilyen kérdést tesz föl.
Látta a férfi fehér fogait, ahogy gúnyosan elmosolyodott.
– Nem.
– Van valaki… akit szeret, de nem vehet el?
– Nem. Senkit se akarok elvenni. – A férfi a lány hátára tette a ke-
zét, és kissé meglökte a szoba belseje felé. – Jó éjszakát, hölgyem. –
Leeresztette a függönyt kettőjük közé.
A hely, ahol a férfi megérintette a hátát, szinte izzott, mintha a
tűzhely felforrósított köveihez nyomta volna. Kezét égő arcához
emelte.
Miért vonzódik hozzá? És miért ütközik ellenállásba? Megma-
gyarázhatatlan! Dorothy hagyott neki vizet. Madeleine megmosta
égő arcát, levette felső ruháját, és az ágyra feküdt.
Megpróbált szíve és vagyona többi pályázójára gondolni. Odo
szóba se jöhetett, de a király ezt nem tudhatta. Lord Stephen azon-
ban kitűnő választásnak tűnt. Jóképű, udvarias és okos. Tűrhetően
énekelt, kellemes dolgokról.
De nem úgy, ahogy Aimery de Gaillard énekelt! Különlegesen te-
hetséges volt, főleg ahhoz képest, hogy a háború embere volt. A
hangja tiszta és éles. És kifejező is. Amikor arról a rémséges csatá-
ról énekelt, Madeleine is ott érezte magát. Milyen lenne, ha a szere-
lemről énekelne?
A teste megmozdult a takaró alatt, mintha Edwald keze alatt
mozdult volna meg. Őrültség, édes, édes őrültség…
Felriadt az éjszaka közepén kusza, fűtött álmából. Egy szőke föl-
dönfutó uralta gondolatait, valamint a nagynénje és a király. Egy
pillanatig minden világos volt, és aztán az álom elillant, mint a nyár
reggeli köd. Mikor másnap felébredt a napsütésre, eszébe jutott az
a sürgető érezés, de nem tudta hová tenni a gondolataiban.

Aimery visszatért a hallba, és ott találta Leót. Együtt megittak

több serleg mézbort. Leo Baddersley lehetőségeit akarta megvitatni
arra az esetre, ha az jó kezekbe kerül. Aimery semmiképpen sem
akarta ezt, és a solymászatot hozta elő. Az örökösnővel szembeni
viselkedését egyértelműen zavarónak találta. Küzdött, hogy fenn-
tartsa ellenérzését, de eközben aggódott a lány jövője felől. Lehetet-
len, hogy Odót választja. Még ha el is nézné neki erőszakoskodását,
Odo akkor is keménykezű férfi és úr lenne, majdnem olyan rossz
Baddersley számára, mint az apja. Stephen jobban megfelelne. Ked-
ves lenne Madeleine-hez addig, amíg a lány nem faggatná szerelmi
kalandjairól. Viszont Baddersleyre kevés gondot fordítana, és min-
dent, amit csak tudna, elhappolna, hogy visszaküldhesse Normandi-
ába, elszegényedett birtokára, amit nagyon kedvelt. Amint elkép-
zelte Madeleine-t Odo vagy Stephen ágyában, a keze ökölbe szorult.
– Mi a baj? – kérdezte Leo. – Feltört a nyereg?
– Dehogy – sóhajtott Aimery. – Csak azon tűnődöm, hogy távolít-
sam el magamtól az örökösnőt anélkül, hogy az apám vagy a király
észrevenné.
Leo megrázta a fejét.
– Nem értelek. Még a nagybácsi és nagynéni sincs már itt, hogy
vitatkoznod kéne velük. Az volt ám valami, mikor az örökösnő el-
árulta, hogy mik történtek a birtokon. Hároméveseket korbácsolni,
az ebadták…
– Mi?
– Nem voltál itt? Madeleine elmondta a királynak, hogy Paul de
Pouissey kikötözött és megkorbácsolt gyerekeket. Vilmos halálsá-
padt volt. Felajánlotta, hogy megkorbácsolja azt az embert a lány
kedvéért. – Aimery visszanyerte Madeleine-nel szembeni keserű
érzéseit.
– Az biztos szórakoztató lenne.
– Ó, Madeleine elhárította a javaslatot. A nagybátyjának csak a
Haute Vironge birtokra kell mennie, hogy ott kártékonykodjon. A
hanyatlás előrehaladott állapotában van a hely, a háborús zóna kö-
zepén.
 – Elhárította? – mondta Aimery gúnyosan. – Meglep.
– Talán nem bosszúálló fajta. – Leo ránézett a fivérére, aki úgy
nézett ki, mint aki maga is megkorbácsolna valakit, Isten tudja mi
okból. Sóhajtott. – Egy jó alvás. Erre van szükségünk, bár hogy hol,
azt nem tudom.
Körülnézett a hallban, ahol néhány ember szalmamatracokat ho-
zott elő, és rátette kabátját, míg mások tovább mulatoztak. A király
utasítására Guy gróf és két lelkész megosztoztak a fenti lakószobán.
Mindenki magával volt elfoglalva. ,
– Igazad van – mondta Aimery, és felállt. – Kimegyek a szabadba
aludni. Kiszellőztetem az orromból ennek a helynek a szagát.
Leo vállat vont, és követte máskor higgadt testvérét.
Találtak egy csöndes zugot, nem messze az istállóktól, és a ka-
bátjukba burkolózva lefeküdtek. Meleg, csillagos éj volt. Aimery a
csillagok állását figyelte.
A kis cafka. Az igaz, hogy lehetett oka panaszra Paul de Pouissey-
val kapcsolatosan, de hogy a nyakába varrja a saját bűneit… El tud-
ta képzelni, amint ott ül, és a királynak mesél. Bizonyára könnyek
ültek azokban a nagy barna szemekben, mikor ezeket a szörnyűsé-
geket feltárta. Ő azonban a saját szemével látta az igazságot. A lány
könyörgött a korbácsolásért, és figyelte is egy ideig, amíg meg nem
unta. Mikor meghallotta, hogy itt az ideje a gyerekek kínzásának,
visszaszaladt az ablakhoz, hogy le ne maradjon a műsorról. Mikor
jön már meg az esze? Aljas nő és veszélyes, de nem látszik annak.
Remélte, hogy Odót választja. Őt érdemelné meg.

Másnap Madeleine gondosan öltözködött a jelentős eseményre.

Egy finom, fekete szegélyű, barnával és pirossal átszőtt ruhát vá-
lasztott. Mivel az időjárás melegnek ígérkezett, nem vett köntöst.
Dorothy egy aranyozott övvel rendezte el a ruha ráncait úgy, hogy a
szegély alól egy jó rész krémszínű alsószoknya kilátszott.
– Így ni, kisasszony – mondta a nő. – A királynő is megirigyelhet-
né. Megfelelő, ha szabad ezt mondanom. És most jön a haj. – Doro-
thy befonta Madeleine dús haját. Tegnap jólesett kiengedve visel-
nie, de most díszesnek kell lennie. – Fond bele azokat a piros szala-
gokat – kérte a nőt.
 Dorothy elkészült. A dús, csillogó hajfonatokat ügyesen átszőtte
skarlát- és aranyszalagokkal, és alul egy díszes formában összefon-
ta.
– Nagyon szép – gyönyörködött el Dorothy, majd Madeleine
meglepetésére hozzátette: – Azt mondják, hogy Lord Paul és Celia
asszony elmennek, és magának férjet kell választania az itt lévő
férfiak közül.
– Ez így van.
– Nem helyén való egy ilyen fiatal lánynak férjet választani.
– Csak három közül választhatok – tájékoztatta Madeleine –,
mindért a király kezeskedik.
– Rosszul fog dönteni. Tudom, hogy rosszul fog. – Madeleine sér-
tődötten megfordult, aztán belátta, hogy Dorothy nem az ítélőké-
pességében kételkedik, mint inkább magát emészti.
– Dorothy – mondta –, azt hittem, fontos neked ez a dolog.
– Hát persze, hogy fontos – vágott vissza a nő, ledobva a fésűt. –
Hogy egy ilyen kislány, mint maga, ilyen dolgokkal foglalkozzék…
Újra és újra összehajtogatta Madeleine kék köntösét.
– Nem nagyon tetszik nekem Odo de Pouissey – mondta.
– Nekem se – felelte Madeleine meglepődve, hogy új oldaláról is-
merheti meg ezt a szűkszavú nőt.
– Helyes. – Dorothy végre elrakta az összegyürdösött ruhát. –
Szeretne fátyolt, kisasszony?
– Nem, csak útban lenne, és azt hiszem, elég elfoglalt leszek. –
Madeleine ott állt, a ráncokat igazgatta a szolgálót vizsgálva. – És
mit gondolsz a többiekről?
– Nem tudom – Dorothy kiöntötte a mosóvizet az ablakon. – Azt
a szászt szeretik az itteni emberek.
– Lehet, hogy megszeretik, de nem ismerik jobban, mint én.
Dorothy megigazította az ágyat.
– Már azelőtt is látták erre. Az idős lord, Hereward idejében.
– Aha. – Mi a baj? Nem tetszene neki, ha ő lenne itt a birtokos?
Madeleine meglepődve nézett a szolgálójára.
– Honnan tudtad meg mindezt, Dorothy? Az itteni emberek közül
tanult franciául valaki?
– Nem – felelt a nő. – Legalábbis nem többet, mint hogy a legegy-
szerűbb dolgokat megértsék. Én eleget tanultam ahhoz, hogy elbol-
doguljak. Meg kellett tanulni, máskülönben hogy boldogultam vol-
na?
– És kedvelik Aimery de Gaillardot?
– Szeretik a saját fajtájukból valót. – Dorothy megfordult, és ösz-
szehúzott szemöldökkel Madeleine-re nézett, – Nos, önön a sor. Ön
dönt, tehát jól fontolja meg, és emlékezzék, hogy ki mint veti ágyát,
úgy alussza álmát.
Ez nem hangzott túl biztatóan. Madeleine elgondolkodva sétált a
nagyterem felé. Tehát Dorothy is úgy gondolja, hogy Aimery de Ga-
illard a legmegfelelőbb férjjelölt. Eszébe jutott, mit érzett múlt éjjel
a félhomályban, amikor a férfi erős, meleg testét érezte maga mel-
lett. Megpróbálta elképzelni, milyen lett volna, ha előrehajol, és szá-
ját az övéhez szorítja. Olyan lett volna, mint Edwalddal? Csak mert
kicsit hasonlított rá, nem jelenti azt feltétlenül, hogy ugyanazt a ha-
tást teszi rá. Kivéve, ha…
Kábultan lépett be a nagyterembe. Aimery a testvérével beszél-
getett. Valóban szép férfi – gondolta a lány.
A férfi felnézett. Madeleine rámosolygott.
Aimery visszamosolygott, de a szeme komoly maradt. Hűvös ma-
radt. Azaz nem hűvös. Valami nagyon kellemetlen tűz égett benne.
Egy hosszú perc után, melyben úgy tűnt, mintha egyedül lennének a
durva, fenyegető világban, a férfi meghajolt.
– Jó reggelt, Madeleine kisasszony. Remélem, jól aludt.
Ez úgy hangzott, mint valami fenyegetés.
 Kilencedik fejezet

A nap első eseménye Paul és Celia de Pouissey távozása volt. Ma-

deleine el akart búcsúzni tőlük, de a király megtiltotta, és Guy gró-
fot kérte meg, hogy bocsássa útjára a házaspárt. Annak ellenére,
hogy rajta kívül nem maradt más nemesi származású hölgy a birto-
kon, Madeleine rendkívüli módon megkönnyebbült. Baddersley az
övé. Legalábbis egy napra.
Rövidesen feleségül kell mennie Stephen de Faixhoz. Mi más vá-
lasztása van?
Aimery de Gaillard minden mozdulatából érződött, hogy nem
kedveli őt. Múlt éjszaka világosan megmondta, hogy nem akarja nő-
ül venni, és ellenséges érzelmei mára még erősebbek lettek. Sem-
miképp nem választhatja őt.
Szeme mégis a terem túlsó felén barátai mellett álló férfit für-
készte. Vele volt hatalmas termetű, sötét hajú bátyja is. Bizonyára
valami vicc hangzott el, mert a férfi, fejét hátravetve, gyermeki fel-
szabadultsággal nevetett. Fehér fogai kivillantak, szeme vidáman
csillogott.
Madeleine fájó szívvel gondolt arra, hogy vele sohasem fog így
nevetni. Elkapta a tekintetét.
Meglátta Odót, aki a kacagó csoportot figyelte. Bizonyára nemrég
búcsúzott el a szüleitől. A lány érezte, milyen nehéz és kellemetlen
helyzetbe került unokatestvére, és hirtelen szánalom fogta el. Odo
azon fáradozott, hogy felelevenítse ifjúságuk együtt töltött boldog
óráit, és elnyerje a lány bizalmát. Ennek ellenére Madeleine nem
volt képes hozzá menni feleségül. A támadás óta nem bírta elviselni
az érintését.
Stephent fogja választani, és ez így lesz rendjén.
A férfi éppen akkor lépett be a terembe. Vörösesbarna haja kó-
cos volt, szeme melegen ragyogott, és mosolygott. Tökéletes élet-
társa lesz. Volt azonban valami furcsa, nyugtalanító a vonásaiban.
Önelégült, macskaszemű kifejezés ült az arcán.
 Madeleine kétségbeesetten újra szemügyre vette a jelölteket.
Egyikük gyűlölte őt; a másikat ő gyűlölte; a harmadikhoz pedig mu-
száj hozzámennie, annak ellenére, hogy ösztönei azt súgják, ször-
nyű hibát követ el.
Egy szolga kérdezett tőle valamit, Madeleine megragadta az al-
kalmat, és elsietett, hogy ellenőrizze, minden előkészület rendben
folyik-e. Furcsamód a dolgok rendben mentek. Megkönnyebbülten
észlelte, hogy a belső szolgálatot teljesítő szolgák nagyszerűen vég-
zik a munkájukat, ha világosan elmagyarázzák nekik, mit tegyenek.
Egyszóval rájuk lehetett bízni a napi teendők elvégzését.
Baddersley lakói többé nem gonoszkodtak vele. Sőt mi több, né-
hanapján úrnőjükként tisztelték, és azt várták tőle, hogy megvédje
őket a normann hódítóktól és Vilmostól, a Fattyútól. Némelyikük
szinte kétségbeesetten akart köszönetet mondani. Még Aldreda is
szívélyes volt vele. Szemmel láthatóan attól tartott, hogy Madeleine
bosszút áll rajta elszenvedett sérelmeiért. Tisztelettel beszélt vele,
és még a szemét sem merte rávetni.
Amikor Madeleine a nagyterem felé nézett, látta, ahogy a nő az
asztalokat teríti. Kifelé menet Aldreda elhaladt Aimery de Gaillard
mellett, és mondott neki valamit. A férfi felnézett, elmosolyodott, és
válaszolt, mire a nő felnevetett, és csípőjét riszálva elvonult.
Madeleine az ajkába harapott. Szerelmesek vajon? Aldreda né-
hány évvel idősebb Aimerynél, de csinos. Úgy döntött, nem foglal-
kozik tovább velük, így visszament a konyhába, hogy ellenőrizze a
főzést.
Feltornyozva álltak a frissen sült kenyérveknik, és az erős sörrel
és sajttal együtt arra vártak, hogy feltálalják őket a reggelihez. Há-
rom nagydarab birkát forgattak nyárson a későbbi étkezésekhez.
Számos csirkét levágtak és megfőztek. Édességnek pudingot és pi-
tét készítettek édes sodóval. A ma esti lakoma dicsőségére válik
Baddersleynek – gondolta Madeleine.
Mindenféle tanácsokat osztogatott, és biztatta az embereket.
Együtt sajnálkozott a szakácsokkal a kevés fűszeren, majd gondo-
san eltett fűszeradagjához nyúlt, és elővett néhány nélkülözhetet-
len növényt. Egyik legnagyobb gondja az volt, hogyan szerezhetné-
nek több konyhakerti fűszert és pénzt. Baddersley múlt évi bevéte-
le teljesen eltűnt.
 A konyhából a nagyterembe ment, s közben érezte a kellemes ér-
zést, hogy van mit tennie, és felelősséggel tartozik a birtokért és la-
kóiért.
Felsóhajtott. Ha bekövetkezik a legrosszabb, még mindig elad-
hatja a királynőtől kapott ékszereket. Azon gondolkozott, hogy va-
jon Stephen de Faixnak lenne-e elég pénze a felmerülő költségekre.
Eszébe jutottak Aimery de Gaillard aranydíszei. Ezek segítségé-
vel Baddersley felvirágozhatna…
Hirtelen a szemébe villant valami, s meglátta a férfit a nagyterem
előtt Aldredával beszélgetett.
Madeleine összeszorított foggal nézte, mint kacérkodik a nő a
férfival. Aldreda az izmos mellkasra fektette a tenyerét, mire Aime-
ry önkéntelen mozdulattal átölelte a derekát, az arcába csippentett,
és gyorsan szájon csókolta, mielőtt visszatért volna a nagyterembe.
Aldreda szeme érzéki vágyat sugárzott, ahogy a távozó után nézett.
Világos volt, mit művelt tegnap éjjel Aimery de Gaillard – gondol-
ta Madeleine. Nem csoda, hogy nem érdeklem, én a szegény örökös-
nő! Férfiak! Mindannyian alacsonyrendű, kenyérpusztító teremt-
mények. Visszament a nagyterembe, és magában duzzogott.
A király még mindig tanácsadóival és hivatalnokaival dolgozott.
A múlt éjjel küldöncök érkeztek, és ahogy a nő belépett, vele együtt
megjelent egy újabb küldönc. Mivel nem akarta zavarni az uralko-
dót, Madeleine kisurrant a kápolnába. Ma minden eddigi alkalom-
nál nagyobb szüksége volt Isten tanácsára.
Az istentiszteleten csak néhány ember jelent meg. A király tiszt-
viselőinek és a személyzetnek rengeteg dolga akadt. A legtöbb ne-
mes pedig nem igazán élt Istennek tetsző életet. Stephen szintén
megjelent, és a nő mellé térdelt a kőpadlóra. Bizonyára nem túl val-
lásos – gondolta Madeleine –, de azért kedves tőle, hogy eljött. Ha a
jövendőbelije a kedvét keresi, az azért már jelent valamit.
A mise után együtt sétáltak vissza a nagyterembe, és mindenféle
apró-cseprő dolgokról beszélgettek. A társalgás rendkívül esetlen
volt, de még így is jobb kedvre derítette Madeleine-t. Beléplek a
házba, és a nő melegen rámosolygott Stephenre. A jövő nem tűnt
olyan sötétnek ebben a pillanatban. A király éppen akkor lépett ki a
dolgozószobából. Meglátta őket, finoman felhúzta a szemöldökét, és
elmosolyodott.
 – Jó reggelt, kisasszony. Látom, összeköti a kellemeset a hasz-
nossal. De hát ezért nem hibáztatom, hiszen kolostorban nevelke-
dett.
Madeleine pukedlizett, és viszonozta az üdvözlést, majd a király
mellé telepedett, mialatt feltálalták az ételeket. Vilmos az emberek-
ről és a földjeikről beszélt, de a nő érezte, hogy valami bántja. Talán
a küldöncök rossz hírt hoztak? Amikor csend lett, így szólt:
– Sajnálatos, hogy mindig mindenhol dolgoznia kell, uram! Min-
denki megérdemel egy kis pihenést.
A király felnevetett.
– Magam döntöttem a trón mellett. Senki sem áhítozik a koroná-
ra, aki könnyű életet szeret. Az egyik hírhozó azonban olyan hírrel
szolgált, amely önnek is megnyugvást jelent, Lady Madeleine. Arany
Szarvas nem tartózkodik az erdejében. Lázadást szít a parasztok
között Warwickshire-ben.
Ezek szerint nem Aimery de Gaillard az. A gyanú az elmúlt na-
pokban egyre inkább befészkelte magát az agyába. Milyen buta
volt. Hogy is képzelhette, hogy Edwald igazából álruhát öltött nor-
mann lovag?
– Várható újabb ütközet, felség? – kérdezte a nő.
– Nem! – hangzott a magabiztos válasz. – A helyi városbíró majd
intézkedik. Remélhetőleg láncra verve vezetik elém a gazembert,
– Mit szándékozik tenni? – A történtek ellenére nem akarta, hogy
Edwaldnak baja essék.
– Attól függ! Nem akarok elpusztítani egy ilyen agyafúrt fickót. A
tüzes vad telivérnek sem vágjuk el a torkát, hanem megszelídítjük,
így megvan rá az esély, hogy megfékezzük. De – mondta Vilmos vi-
dáman – most, hogy az erdeje megszabadult az emberformájú szar-
vastól, remélem megengedi., hogy elejtsünk néhány állatot.
– Természetesen, felség. Van itt vadkan és sok más apró állat is.
Az embereim napok óta követik a szarvasok és őzek nyomát az er-
dőben.
Madeleine jóleső érzéssel ejtette ki az „embereim” szót, és büsz-
kén körbepillantott a nagyteremben.
– Nagyszerű! – A király elmondta a körülötte lévőknek, miféle
mulatság vár rájuk. Mindannyian örömmel fogadták a javaslatot.
 Madeleine megkönnyebbülve felsóhajtott. A vadászat segítségé-
vel meg fogja tudni etetni az embereket, és lesz ideje rendbe tenni a
nagytermet is.
Kiderült azonban, hogy neki is velük kell tartania.
– De felség, nekem itt kell maradnom, és megteremteni a lehető
legjobb körülményeket az ön számára.
– A szolgálók kiválóan el tudják látni ezt a feladatot, kisasszony –
mondta a király ellentmondást nem tűrő hangon –, és már nincs
sok ideje, hogy kiválassza a megfelelő férjet.
Meg kellene mondania a királynak, hogy már választott, de nem
merte. Vilmos azt szeretné, ha de Gaillardhoz menne feleségül, és
még a Madeleine-nél jóval bátrabb emberek sem mernek neki olyat
mondani, amit őfelsége nem akart hallani. Talán közbejön majd va-
lami, amivel késleltetni lehet a választást… a felkelés War-
wickshire-ben, pestis, viking támadás…
Bármi.
De a vadászat alól nem tudott kibújni. Miközben a szobája felé
igyekezett, magában motyogott királyokról, királynőkről, zöld sze-
mű szörnyetegekről és a körülötte lévő világról. Rövid szárú csiz-
mát húzott, és kék vászonruhája alá apró mellényt vett fel. Dorothy
gyorsan befonta a haját, amit sállal kötött fel, ingét az övébe gyűrte,
majdnem ugyanúgy, ahogy a férfiak. Felült a hátasára, és elindult a
húsz férfival az erdő felé.
Rendkívül izgalmasnak találta a helyzetet.
Mindenki szeretett volna vadkant vagy szarvast ejteni, de néhá-
nyan magukkal hozták a sólymukat, hogy kisebb, finom húsú mada-
rakat fogassanak velük. Voltak, akik a nyúl- és borzvadászat kedvé-
ért íjat viseltek. Madeleine-nek nem volt sólyma, de az íját magával
hozta. A kolostorban természetesen nem tanították meg efféle dol-
gokra, így csak nemrég kezdte el a tanulást. Tudta, hogy úgysem
fogja hasznaim az íjat, mivel a férfiak kinevetnék ügyetlenkedésé-
ért.
Összeszorította a fogat, amikor eszébe jutott, hogy a zöld szemű
szász kineveti. Rémülten kérdezte magától, miért kalandoznak foly-
ton a férfi körül a gondolatai,
Aimery látszólag észre sem vette őt. Madeleine inkább Odo és
Stephen között lovagolt. Két útitársa egyfolytában kedvességekkel
halmozta el, így meggyötört idegei kissé megnyugodtak. Szórakoz-
tatta Stephen fanyar humora, és még Odo is képes volt megnevet-
tetni őt gyermekkori kalandjai ecsetelésével. A férfi oldalra fordult,
a combjára tette szőrös kezét, és gonoszkodva, barátságtalanul me-
redt rá, mialatt Stephen önelégülten mosolygott, mint egy macska a
tejfölös dézsa előtt.
Madeleine félrerántotta a kantárt, és rájött, hogy rendkívül kelle-
metlen érzés a „finom falat” szerepét játszani.
Gyönyörű nyári nap volt, és a nő úgy döntött, kínos helyzete elle-
nére ki fogja élvezni minden percét,
A nap melegen sütött, és lágy szellő lengedezett. A fák zöld szín-
ben pompáztak, és a vakító kék égen bárányfelhők úsztak. Virágzó
réteken haladtak át, melyeken boglárka, fecskefű, százszorszép és
mákvirág virított. Szorgos méhecskék szálltak virágtól virágra. Egy
bolond nyúl kiugrott rejtekéből, és átszaladt a léten. Valaki himbá-
lódzott. Húsából ételt, szőréből pedig köpenyszegélyt vagy csizma-
díszt készítenek majd.
Az első fogás mindenkit fellelkesített. Stephen énekelni kezdett
egy vadászdalt, és Madeleine kivételével mindenki csatlakozna hoz-
zá. Hosszú, vidám, dal volt, néhol bolondos részekkel.
Rájött, hogy a szöveg kétértelmű. A pihe-puha kis nyulacska nem
nyúl volt, hanem egy nő, és a nyílvessző a férfiakra utalt.
Madeleine elpirult, Odo pedig vihogott. A nő összevont szemöl-
dökkel meredt Stephenre, mire a férfi rákacsintott. Madeleine-nek
nem tetszett a jövendőbelije szemében felcsillanó fény. Nemcsak vi-
dámság rejlett benne, hanem mintha élvezte volna, hogy a nő za-
varban van. Férfiak!
Aimery de Gaillard mögötte lovagolt. Nem fordult hátra, de el-
képzelte, ahogy a férfi kineveti naiv tudatlanságáért.
Édes Istenem! Csak akad egy becsületes férfi Angliában, aki fele-
ségül akar venni egy örökösnőt! Miért kell ezzel a három tökfejjel
vesződnie? Anglia uralkodójának a hátát nézte, és arra gondolt,
hogy ő minden probléma okozója.
A király magához hívatta Stephent. Madeleine remélte, hogy fe-
nyítést kap, de tévedett. Minden férfi durva, kőszívű gazember. Egy
lovas ugratott mellé. A nőnek elakadt a lélegzete, ahogy odanézett.
Megkönnyebbülten látta, hogy Leo az.
 – Nem hiszem, hogy szándékosan hozta zavarba önt, kisasszony
– mondta könnyedén Leo. – Nincs olyan vadászdal, amely ne utalna
a férfi és nő közötti intim kapcsolatra.
– Hát persze! A férfiak mindig is képtelenek voltak arra, hogy
olyan fontos dolgokkal törődjenek, mint a birtokok és lakói –
mondta gúnyosan a nő.
Odo felvihogott.
– Csípős nyelve van a kisasszonynak!
– De igazat mond! – mondta Leo, és megsemmisítő pillantást lö-
vellt de Pouissey felé. – Azért van szüksége a férfinemnek nőkre,
Lady Madeleine, hogy visszatartsák őket, amikor a végzetükbe
akarnak rohanni. És ehhez elég egy finom kis őzgida.
Madeleine mérgesen nézett a férfira, de az felemelte a kezét, és
elvigyorodott.
– Csak vicceltem, szép hölgy! Ne haragudjon, de mindannyian iz-
gatottan várjuk a választását. Ez a legizgalmasabb téma Senlac óta.
– Igazán? És ön mit gondol, kire esik majd a választásom?
– Nos – tűnődött Leo –, ha egy kiváló kardforgatót szeretne, tisz-
ta szívemből ajánlhatom Aimeryt. Ő a legjobb utánam.
– Szerintem ez nem így van – vicsorogta Odo.
– Rockinghamben már próbálkoztál. Azóta pedig a szárnyaim alá
vettem az öcsköst.
Odo elhallgatott. Madeleine érdeklődve fontolgatta a témát. Ai-
mery de Gaillard csinos ruhái és a harc iránt érzett ellenszenve elle-
nére képzett harcos lenne? El nem tudta képzelni, hogy ki mer állni
egy ilyen hatalmas termetű férfival, mint a bátyja.
Ha ez igaz, akkor Aimery becsapta őt. Ezt nem ússza meg szára-
zon!
– Talán látnom kellene, hogy küzdenek egymással jelöltjeim? –
töprengett.
– Ne felejtsd el, Mad – szólt közbe Odo –, hogy a de Gaillard csa-
lád minden megkaparintható földre lecsap, hogy a férfiaknak meg-
felelő hatalom legyen a kezében.
– Na és a de Pouisseyk hogy állnak a földekkel? – vágott vissza
Leo. – A birtokaik számából ítélve úgy tűnik, nincsenek férfiak a
családban – mondta, és újra Madeleine felé fordult. – Előrelovago-
lok, és elmondom a királynak, hogy lovagi próbát akarsz délután.
 Mielőtt még a nő tiltakozhatott volna, Leo ellovagolt. Csípős
nyelve megint zűrzavart okozott.
– Ha úgy táncolsz, ahogy ők fütyülnek, Mad – mondta dühösen
Odo –, egy áruló özvegye leszel, mielőtt még megszülhetnéd a gyer-
mekét.
A nőnek elakadt a lélegzete.
– Ezt meg hogy érted?
– Csak nézz de Gaillardra – fröcsögte. – Egyetlen igaz normann
nem öltözik így. Láttam, ahogy az unokatestvérével, Merciai Edwin-
nel sustorgott. Én a helyedben nem bíznék meg benne!
– Mercia grófja az unokatestvére? – kérdezte Madeleine.
Azt tudta, hogy de Gaillard félig angol származású, de az eszébe
sem jutott, hogy ilyen szoros kapocs fűzi az angol nemességhez.
Anyai ágon rokona a hírhedt lázadónak, Herewardnak is. Hirtelen
megjelent előtte az angol törvényen kívüli.
De hát Arany Szarvas Warwickshire-ben van! Legalábbis azt be-
szélik.
– Igen! Jóban van a szászokkal – válaszolta Odo. – Nem fogadták
el Vilmost, és csak idő kérdése, mikor lázadnak fel újra ellene. A
szász de Gaillard pedig melléjük fog állni.
Jézusom, segíts! Talán mégiscsak ő Arany Szarvas. Megfordult, és
hasonlóságot keresett Edwald, a tündérherceg, és Aimery de Gail-
lard között. Meggyötört agya azonban csak egy hosszú hajú nor-
mannt érzékelt.
Odo önelégült hangjára magához tért.
– Stephen sem különb. Tegnap este például az istállóban paráz-
nálkodott.
Madeleine-nek eszébe jutott az a macskaszemű, kielégült mo-
soly, és tudta, hogy Odo igazat beszél. Stephen ma reggel egy nőnél
volt. Uram Isten, mit tegyek? – fohászkodott kétségbeesetten.
– Mad! – mondta kedvesen Odo. – Én vagyok az egyetlen józan
lehetőség. Ismersz és szeretsz. Nem tudtam, hogy milyen kegyetle-
nül bánik veled az apám és Celia asszony. Bárcsak elmondtad vol-
na! Közbeléptem volna.
– Na, igen – mondta keserűen Madeleine. – Elmondtam volna, de
éppen akkor próbáltál megerőszakolni.
 – Nem! – tiltakozott a férfi. – Ez nem igaz! Egyszerűen elragadtak
az érzelmek. Te sem voltál éppen elutasító, csak rémült. Sajnálom,
hogy megijesztettelek! – mosolygás közben kivillantak kampós fo-
gai. – Egyszerűen megőrjíted a férfiakat.
Ez hízelgő volt, de Madeleine annak ellenére, hogy nem szerette
Odót, arra gondolt, számításba kellene vennie, mint kérőt. Egyaránt
ismerte unokatestvére jó és rossz tulajdonságait, de a férfiakról oly
keveset tudott. Lehet, hogy félreértette a támadását. Jelenleg mind-
ez távolinak tűnt. Ha hozzámegy Odóhoz, nem feltétlenül kell
együtt élnie Paullal és Celiával.
– A király kíván veled szót váltani, de Pouissey. – Madeleine hát-
rakapta a fejét, és éles fájdalom hasított a nyakába. Aimery de Gail-
lard lovagolt mellette.
Látta, hogy Odo dühös, de nem mer ellenszegülni a király paran-
csának. Madeleine a szőke férfit figyelte. Ebben a pillanatban sem
normannak, sem szásznak, inkább egy öntelt fickónak látszott.
Rövid ujjú, térdig érő tunikát, ujjatlan bőrmellényt és elöl meg-
kötős nadrágot viselt. Minden pompázott rajta. Mellényét csodála-
tos ezüstszínű fémkígyók díszítették, melyek nemcsak hogy szépek
voltak, de páncélként is szolgáltak. Övén arany és ametiszt csillo-
gott. A nadrágja fényes, zöld anyagból készült, és barna-fehér sávok
szőtték át.
Természetesen felvette rikító karkötőit is. Madeleine nem bírta
megállni, hogy fel ne mérje értéküket.
– Akarja? – kérdezte a férfi, mire a nő a jéghideg zöld szemekbe
nézett.
– Nem! – mondta, majd hozzátette –, nekem adná, ha kérném?
– Parancsot kaptam rá, hogy udvaroljak önnek – mondta szenv-
telenül. – Ha akarja, az aranyamat önnek adom, de csak tanúk előtt.
– Szükségem van pénzre – ismerte el higgadtan a nő –, és az ara-
nyai kísértésbe hoznak.
A férfi élesen felnevetett.
– Őszintesége ritka erény. Kár, hogy ezt az erényt helytelenül
használja fel.
Madeleine elvörösödött, és dühösen kifakadt.
– Miért gyűlöl engem, Lord Aimery? Az én helyzetem sem jobb
az önénél, és legszívesebben mindegyik kérőmet elutasítanám, de
nem vagyok abban a helyzetben, hogy válogassak. Önt senki nem
kényszeríti semmire, így nincs oka az elégedetlenségre.
A férfi, megfogta Madeleine lovának kantárját, és megállította az
állatot.
– Lady Madeleine, egyikünknek sincs több választási lehetősége,
mint önnek, de még mindig meggondolhatja magát, és visszamehet
a kolostorba. Ha nem fogadjuk el az ön döntését, kiesünk a király
kegyeiből, és ki tudja, még miféle büntetés szakad a nyakunkba.
– De a király szeret téged!
– Ennek semmi köze ehhez az ügyhöz – hangzott a halálosan ko-
moly válasz.
A lovasok vágtába kezdtek. Úgy tűnt, a férfinak van kedve cse-
vegni, és nem törődik semmi mással.
– Miére nem akar elvenni feleségül? – kérdezte a nő, és újra Ed-
waldhoz hasonlította Aimeryt. Ha ő lenne Edwald, bizonyára kapva
kapna az alkalmon, hogy megszerezze a birtokot, és a bevételt a fel-
kelés javára fordítaná.
– Nem akarok olyan nőt feleségül venni, akit nem szeretek.
Madeleine levegő után kapkodott.
– Miért tart ennyire visszataszítónak? Őszintén szólva nem va-
gyok rosszabb, mint bárki más. Hiúság nélkül mondhatom, hogy
csúnya sem vagyok. Akkor miért?
A zöld szemek jéghidegen csillogtak. Nem úgy, mint Edwaldé.
– Beszélek angolul, és jól ismerem Baddersleyt. Maga egy durva,
könyörtelen nő. Ezek a tulajdonságok kétségtelenül erénynél szá-
mítanak bizonyos helyzetekben, de nem tartoznak azok közé ami-
ket én keresek a jövendőbelimben.
– Durva? – kérdezte a nő csodálkozva. – Könyörtelen?
Aimery leszállt a lováról, és kezét Madeleine nyeregkápájára tet-
te.
– Kellemetlenül érinti a vallomásom? – kérdezte. – Azt hittem, a
jelen feltételek mellett örülni fog neki.
Madeleine lenézett a férfira, majd tekintete az izmos kézre sik-
lott. Agyát elborította a köd, és csak a combjától nem messzi lévő
kéz érintésére vágyott. Hirtelen feleszmélt, és körülnézett. Egyedül
voltak.
– A vadászat…
 – Elmehet, ha akar…
Madeleine megbabonázva ült a lován, és képtelen volt mozdulni.
A férfi gyűlölte őt, s a teste mégis úgy reagált, mint Edwaldon kívül
senki más érintésére.
– Mondjon valamit angolul! – Aimery meglepődött, de egy pilla-
natnyi habozás után szavalni kezdett:

„Így szólt a hontalan, kit szörnyű mészárlások emléke űz, s kit el-
hullott bajtársak szelleme kísért:
A hajnal gyakran lel szomorú magányban, s nincs a földön emberi
lény, kivel megoszthatnám igaz szívem.”

(A vándor; angolszász vers)

A hangsúlyosan ejtett dallamos angol nyelv úgy csobogott a férfi

ajkáról, mint a friss reggeli harmat. Semmiben sem hasonlított Ed-
wald érdes hangjára. A nő felsóhajtott.
– Mit kívánsz tőlem?
– Add a szavadat, hogy nem engem fogsz férjedül választani.
Ezt nem lesz nehéz teljesíteni, gondolta Madeleine, hiszen
eszemben sem volt hozzámenni. De ezt még akkor határozta el, mi-
előtt tanúja volt annak, mit tett Stephen.
– Nem is tudom… – kezdte. – Odóhoz semmiképpen nem akarok
nőül menni. Nem mondhatom meg miért, de képtelen lennék rá. És
Stephent sem akarom… – félrehajtott fejjel nézett a férfira. – Odo
azt mondja, a kastély női lakóival cicázik.
– És emiatt nem tetszik önnek. – Aimery gúnyosan elmosolyo-
dott. – Tudja, Odo és én már szintén nem vagyunk szüzek.
– Feltételezem, hogy ön is Baddersley asszonyaival cicázott –
mondta a nő ridegen, és eszébe jutott Aldreda. Igaza volt a férfinak,
amikor kinevette naivitását.
– Természetesen – Aimery arcán mosoly suhant át a kellemes
emlékek hatására. – Rendkívül figyelemreméltó kapcsolataim vol-
tak.
Madeleine összeszorította a fogát.
– Még most is vannak?
 A férfi szeme tágra nyílt. Megragadta a nő karját, és lerántotta a
lóról.
– Mi a…? Hagyjon békén!
Az erős szorításból azonban nem volt menekvés. A szíve hevesen
vert, de nemcsak a félelemtől. Eszébe jutott Odo támadása, és elfog-
ta az undor. Most már félt, de a különös érzés úgy vonzotta, mint
lepkét a tűz.
– Mit akar? – suttogta.
– Egy csókot!
Madeleine megnyalta a száját, és a szemében remény csillogott.
– Azt hittem, nem akar feleségül venni!
– Biztosíthatom, hogy nem fogja élvezni, amit kap. A faragatlan
Odo és a szoknyapecér Stephen kész főnyereménynek fog tűnni
hozzám képest.
A nő reményei egy pillanat alatt szertefoszlottak. El akart húzód-
ni, de nem tudott. A férfi megszorított egy régi sebet, mire Madelei-
ne felkiáltott.
A szorítás azon nyomban engedett, és a nő látta, hogy Aimery
megrémül, amiért fájdalmat okozott neki. Képtelen lenne bántal-
mazni, de hát akkor miért csinálja ezt? – gondolta kétségbeesetten.
– Miért? – kérdezte.
A férfi összeszorította a száját, és a keze a nő csuklójára csúszott,
majd magával húzta egy hatalmas tölgyfa árnyékába. Odaszorította
a fához, és hozzápréselte kőkemény testét.
– Nem szeretlek, Madeleine de la Haute Vironge, és nem akarom
Baddersleyt sem. Ha rákényszerítesz arra, hogy feleségül vegyelek,
pokollá teszem az életedet.
A fa érdes törzse felkarcolta Madeleine bőrét, és kellemetlen ér-
zés lett úrrá rajta a férfiból áradó bőr- és testszag miatt. A kegyet-
len szavak a szívéig hatoltak.
– Én sem akarok hozzád menni, ne félj! – kiáltotta, de abban a
pillanatban, ahogy kimondta, rájött, hogy ez hazugság.
Természetesen a férfi is tudta ezt.
– Biztos akarok lenni benne – mondta, és egyik kezével könnye-
dén átfogta mindkét vékony csuklót. Másik kezével megragadta a
nő állkapcsát, és kényszerítette, hogy nyissa ki a száját. Ajkát dur-
ván a puha ajkakhoz préselte. Forró, követelőző nyelve mélyen a
lány szájába hatolt. Madeleine dühösen küzdött, de nem bírt meg-
mozdulni. Nyögött és fuldoklott.
Agyára lassan köd ereszkedett…
Aimery hirtelen felmordult, és a karjába vonta a nőt. Ölelő karja
nem volt többé börtön, inkább mennyország. Ajka lágyan érintette
Madeleine száját, és a nő megadta magát. Nyelvét érzékien végig-
húzta a hófehér fogsoron. Madeleine felsóhajtott, és a vágytól elsö-
tétült, zavart szemekbe nézett.
Aimery keze a hátán kalandozott, s a becéző érintés felborzolta a
nő idegeit. Megszédült a gyötrelmesen édes érintés alatt. A kutató
ujjak rátaláltak a keblére, és Madeleine torkából nyögés szakadt fel.
Ezt azonban nem a fájdalom, hanem az oly ismerős varázslatos
érintés váltotta ki. Teste nem tiltakozott többé.
Ő Edwald. Ő az Arany Szarvas.
Elmosolyodott.
A férfi hirtelen hátralépett, és szédülve, rémülten nézett a nőre.
– Mit csinálsz velem, te átkozott boszorkány?
A szavak Madeleine-t elevenébe találta.
– Nem akarok neked semmi rosszat… – tiltakozott.
Az erős kéz gyengéden a torkára siklott. Hüvelykujjával az arcát
simogatta.
– Akkor ne engem válassz, Madeleine.
A nő majdnem felkiáltott.
Miért? De abban a pillanatban rájött, miért. Baddersley lakói
Arany Szarvasként ismerik, s egyikük áruló, aki bármikor felismer-
heti és kiadhatja a királynak. Gyorsan figyelmeztette magát, hogy az
Arany Szarvas az, aki áruló. Az informátor hű Vilmos királyhoz.
Nem akar hozzámenni egy árulóhoz! Nem teheti meg!
A férfi olvasott a gondolataiban. Abbahagyta a gyengéd simoga-
tást, s arcára kemény kifejezés ült ki.
– Elismerem, hogy megigézett, kisasszony, de továbbra sem ked-
velem önt. Nehogy azt higgye, hogy elveszem feleségül, és csábító
testével uralkodhat fölöttem.
– Nem fogom önt választani. Stephenhez megyek nőül.
Aimery kutatva nézett az arcába, majd bólintott.
– Rendben – mondta zordan. Egyikük sem mozdult.
 A nő felismerte a férfiban a tündérherceget, a gyengéd árulót és
a gonosz árulót.
A férfi felismerte a nőben a barna bőrű cselédlányt, a csábító asz-
szonyt, és a gonosz cafkát.
Fürkészve méregették egymást, és testük mágnesként vonzotta a
másikét…
Valaki megköszörülte a torkát.
Szétrebbentek, és meglátták a közelben álló Guy grófot.
– Választott, kisasszony? – kérdezte szárazon.
Aimery és Madeleine összenézett. Tekintetük összefonódott egy
pillanatra, majd a férfi sarkon fordult, és a lovához ment.
– A hölgy rendkívül boldoggá tett – mondta –, Stephenhez fog fe-
leségül menni.
Felugrott a nyeregbe, és ellovagolt, s magával vitte Madeleine re-
ményét és boldogságát.
Guy gróf leszállt a lováról, és odalépett a nőhöz.
– Jobb, ha nyeregbe száll, és visszamegy, Lady Madeleine. Min-
denkinek feltűnt, hogy ön és a fiam hiányoznak. Ne adjunk okot a
szóbeszédre.
Felsegítette a lóra, és elindultak.
– Bántotta önt? – kérdezte a gróf fojtott dühvel. Ha igent monda-
na, megtorolhatná minden sérelmét, hiszen a gróf megbüntetné a
fiát.
De hát miféle sérelem érte?
– Erre nem válaszolhatok – mondta határozottan.
– Kisasszony – mondta élesen a gróf – látom, hogy több van eme
ügy mögött, mint amennyit én tudok. De ön most az életéről fog
dönteni. A saját és a fiam életéről. Jól vigyázzon!
– Értem! De hát mit tegyek? – fordult a grófhoz. – Ad vajon a ki-
rály még több időt? És még több választási lehetőséget?
Guy gróf megrázta a fejét.
– Más gondok foglalkoztatják jelenleg, Lady Madeleine, Rövide-
sen döntenie kell.
Visszatértek a társasághoz, akik éppen a frissítőket fogyasztot-
ták. Aimery a bátyjával volt. Ahogy Madeleine leugrott a lováról, a
hátában érezte a kíváncsi tekinteteket, de senki sem szólt egy szót
sem.
 Odo és Stephen csalódottnak tűnt, de Madeleine rájuk sem hede-
rített, így rövidesen felhagytak a duzzogással.
Stephen rövidesen csatlakozott a nőhöz, és megsimogatta a
csuklóján ülő sólymot. Madeleine kétségbeesetten igyekezett vidá-
man mosolyogni. Ahogy Aimery is megmondta, mit számít egy kis
cicázás? Legalább nem kell vele túl sok időt az ágyban töltenie.
– Gyönyörű ország – mondta Stephen, és nem tudta elrejteni a
szemében ülő mohóságot.
– Igen, csodaszép.
– És szerencsére ez nem a király erdeje. A birtok ura itt a saját
szarvasára vadászhat.
Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy „milyen jó lesz majd,
ha a saját szarvasomra vadászhatok” – gondolta Madeleine. Ő az
egyetlen lehetőségem.
– Szerencse, hogy van itt egy erdő. Mivel a birtokot eddig helyte-
lenül irányították, vadásznunk kell majd, hogy átvészeljük a telet.
Talán a kimaradó őzhúst el is adhatjuk, és a pénzből vehetünk ta-
karmánynövényeket és más nélkülözhetetlen dolgokat,
Madeleine látta, hogy a férfi kihúzza magát a „mi”-re.
– A bírtok minden bizonnyal elegendő élelmet fog termelni ah-
hoz, hogy ellássa az embereket – mondta Stephen, és a birtokos
büszkeségével méregette a nőt.
– De még többre van szükségünk – tiltakozott Madeleine, és hát-
rált egy lépést. – A téli időszakban is enniük kell Baddersley lakói-
nak.
Stephen vállat vont.
– Az az ő dolguk. Mindig kerítenek maguknak valami ennivalót,
mint a vadállatok – mondta, és a nőhöz lépett, majd megfogta a kar-
ját, és a szemébe nézett. – Ne aggódj, angyalom, én…
A közeli folyópartról egy gém röppent fel. Stephen izgatottan fel-
kiáltott, és teljes figyelmét a szárnyaló madár kötötte le. Madeleine-
t nem igazán bántotta a dolog. Semmiféle vonzalmat nem érzett a
férfi iránt.
Tetszett neki a becézgetése, de örült, hogy a bizalmas légkör
nem tartott sokáig. Egyfolytában arra gondolt, hogy ha… amikor a
férfi felesége lesz, mindig el kell majd tűrnie az érintését.
 A nyelve a szájába fog hatolni, kezei megérintik a mellét, és el
sem tudta képzelni, hogy mindezt élvezni fogja.
Szeme élesen kutatta, hol lehet Aimery de Gaillard, és megjelent
előtte a meztelen tündérherceg…
Józan esze figyelmeztette, hogy az ágyba bújáson kívül mást is
tartogat számára a házasság. Stephen kiváló férj lesz…
Eszébe jutott, miként reagált a férfi az emberek élelmezésével
kapcsolatban. De legalább – gondolta kétségbeesetten Madeleine –
hűséges a királyhoz.

Stephen madarát megelőzte egy másik sólyom. Amikor a madár

visszarepült a csuklójára, gonoszkodva így szólt:
– Kutyaeledel lesz belőled – durván visszahúzta a sólyom csuk-
lyáját.
Madeleine összeszorította a fogát. Nem szabad mindig a férfi ne-
gatív tulajdonságait előtérbe állítania. Nem létezik tökéletes férfi.
Ezt legalább megtanulta egy életre.
Most rögtön odamegy a királyhoz, és megmondja neki, hogy dön-
tött.
 Tizedik fejezet

Tett két határozott lépést, de abban a pillanatban a vadászok ve-

zére megfújta a kürtöt. A vadászkutyák felismerték a jelet. A többi-
ek a lovaikhoz szaladtak, és vágtázva elindultak a hang irányába.
Madeleine ahogy haladt előre, egyre inkább érezte a veszélyt. A va-
dászok a legszebb, de a legveszélyesebb sportot űzték: vaddisznó-
vadászatot. A vicsorgó kutyáknak sikerült két nőstény disznót és tíz
jól megtermett malacot bekeríteniük. Egy ünnepi lakomához min-
det el kellene ejteni! Az emberek lóháton előrenyomultak, hogy
megakadályozzák a vadállatok esetleges támadását.
Madeleine hátul maradt. Nem volt megfelelő fegyvere, és egy fel-
dühödött vadkan rendkívül veszélyes tud leni. Agyarai borotvaéle-
sek, és mindenki tudja, hogy nem félnek az embertől.
A visító kismalacokat könnyűszerrel ledöfték lóhátról, de a két
anyaállattal lábon kellett megküzdeniük. Nem volt más megoldás,
hogy a nagytestű vadkanokat elejtsék.
Az emberek hősként tekintettek arra, aki vállalkozott rá, hogy
megküzdjön a vadállatokkal, de a király kissé kegyetlen mosollyal
Madeleine-re nézett, és felszólította Odót és Aimery de Gaillardot,
hogy küzdjenek meg velük.
Madeleine-nek úgy kellett felfognia a helyzetet, tekintsen erre
úgy, mint egy próbára, de számára ez természetesen lényegtelen
volt. Ő Stephenhez akart férjhez menni. Odo és Aimery lándzsával a
kézben felpattantak lovaikra. Madeleine-nek úgy tűnt, hogy Odo ag-
gódik és fél egy kicsit, ami nem csoda, hiszen az emberek gyakran
esnek vadkanok áldozatául.
Mintha éppen ezt akarná bizonyítani, egyik kopó túl közel len-
dült az állathoz. A vadkan agyarai felhasították az állat bőrét, vére
szétfröcskölt, és a vadászkutya keservesen nyüszített. Az egyik va-
dász gyorsan elvágta a megsebesített állat torkát.
Madeleine nyelt egy nagyot, és Aimeryre pillantott. Nem tűnt
idegesnek, de a lány mégis aggódott érte. Aimery valamivel alacso-
nyabb és könnyebb volt, mint Odo. Könnyed mozgása gyorsaságát
bizonyította, de Madeleine mégsem hitte olyan egyszerűnek, hogy
egy ekkora felbőszült vadkan támadását kivédje.
– Jó mulatság? – mondta, amikor megpillantotta Stephent, aki
tágra nyílt szemekkel és tele izgalommal szemlélte az eseményt.
Lándzsáján úgy cipelte a leszúrt kismalacokat, mintha hadizsákmá-
nyok lennének. Karjáról vér csurgott alá.
– Tökéletes munka – mondta.
Mekkora ügyesség kell ahhoz, hogy valaki leszúrjon egy kismala-
cot? – tűnődött magában.
– Micsoda szégyen szándékosan elejteni egy anyaállatot – mond-
ta Madeleine, miközben hátat fordított a látványnak.
Stephen nevetett.
– Amolyan véres munka. Talán majd egyszer az állatok győznek,
de most itt az emberé a főszerep.
Madeleine összeráncolta a homlokát. Nem tudta elképzelni, hogy
Stephen hogy tudja élvezni ezt a piszkos és fárasztó munkát. Gyor-
san elfordította a tekintetét, mielőtt még valami újabb csalódást
okozhatna neki a férfi.
A vadkan szinte megbolondult a körülötte kiabáló emberektől és
a meggyilkolt kicsinyeitől, de még mindig nem sikerült megölni. Az
emberek lassan közelítették meg az állatot. Néha visszaszaladtak
lovaikhoz, melyek az út mellett voltak, és ügyeltek rá, hogy el tudja-
nak menekülni, ha kell. A kismalacok rémülten forgatták a szemü-
ket, haszontalan agyaraik reszkettek, és szájukból habzó nyál csor-
gott.
Aimery kiáltozott, és a lándzsáját rázta, hogy elterelje az egyik
vadállat figyelmét. Sikerült. A kisebb mereven bámult rá és a csillo-
gó vértjére. Az összecsapás után hatalmas porfelhő keletkezett, hisz
az állatok éles patái felverték az erdő homokos talaját. Odo hirtelen
ellökte magától az állatot. Gyorsan leeresztette a lándzsáját, és be-
leszúrta a földbe.
Aimery a másik állat felé fordult. Kiáltott egyet, de az állat nem
törődött vele. A férfi közelebb lépett, és minden figyelmét a vadál-
latnak szentelte.
Madeleine szíve hevesen dobogott. Odora pillantott: nyugodtnak
tűnt, de az utolsó pillanatban mintha kissé meghátrált volna. A lán-
dzsa hegye a mellkasa helyett az állat vállába fúródott. A karóba hú-
zott állat sikított még egy utolsót, de már tudta, hogy legyőzték.
Odo belekapaszkodott, de oldalról megbillent, és ráesett Aimeryre.
Madeleine felkiáltott, amikor Aimery a földre zuhant. A nap su-
garai rávillantak a kabátján lévő kígyókra, amelyek tűzként csillog-
tak a vadállat szemében. A másik vadkan végül is rászánta magát a
támadásra. Az emberek kiabáltak, hogy megakadályozzák, de az ál-
lat a fájdalomtól süketen célba vette a földön fekvő ragyogó célpon-
tot. Aimery feltérdelt, és lándzsáját maga és az állat között tartotta.
A szigony pont az állat mellkasába fúródott. Fájdalmas látvány
volt, amint az állat felsikoltott, és sebesült testéből és szájából vér
ömlött a földre. Az állatot már csak a szigony keresztrúdja tartotta,
amit Aimery már alig bírt el.
A lándzsát odáig szúrta a kemény húsba, ahol markolta a fegy-
vert. A vadkan végső haláltusáját vívta, és utoljára erősen megrán-
totta a fejét. Agyara felhasította Aimery jobb kezét, melyen megvil-
lant véres aranykarkötője. Csend lett, majd az emberek kiáltozva
odafutottak. Madeleine letaglózva ült. Ha Aimery meghalna… Nem,
ő nem halhat meg. Egy fájdalomtól legyengült állat, nem képes halá-
los döfésre.
– Boldog vagyok, hogy kimaradtam ebből a megtiszteltetésből –
mondta Faix derűsen. – Lemenjünk a folyóhoz egy kis madárlesre,
kedvesem?
Madeleine mereven bámult rá.
– Lehet, hogy segítenem kell – mondta, amikor ráeszmélt, hogy
kötelessége segíteni a sebesült vadászon. Előrelovagolt hátasán.
A csoport egy része elindult, de ő csak Aimery de Gaillardot néz-
te, amint ott állt. Kezén, és karján cafatokban lógott a ruhája. Tuni-
káján hatalmas vérfolt látszott, és meglehetősen sápadt volt, de úgy
tűnt, sérülése nem túl komoly.
Madeleine a megkönnyebbüléstől szédülni kezdett.
– Lord Aimerynek vissza kell terme Baddersleybe, és a sérüléseit
ápolnia kell – mondta a király. – Elkíséri őt az apja és a bátyja, és
nem menne velük ön is, Lady Madeleine? Úgy tudom, jártas az or-
vostudományokban!
– Természetesen, uram. – Úgy tűnt Madeleine-nek, mintha de
Gaillard tiltakozna ez ellen.
 Csak nem gyűlöli annyira, hogy nem engedi meg neki, hogy ellás-
sa a sérülését?
– Tégy meg minden tőled telhetőt – mondta a király szívélyesen.
– Szükségem van minden hűséges segítőkézre. – Ezzel a király ello-
vagolt.
Madeleine-nek a fülébe csengtek a király szavai, és eltűnődött
azon, hogy kötelessége-e ápolni valakit, aki talán áruló.
Mikor bizonyosodott meg arról, hogy Aimery de Gaillard azonos
a szász törvényen kívülivel? Az ösztönei súgták meg, amikor a kar-
jában tartotta őt.
Leo felsegítette öccsét a lovára.
– Hagyd abba, Leo – Aimery nagyot sóhajtott. – Olyan vagy, mint
anyánk – mondta, és Madeleine-hez fordult. – Nem túl mély a se-
bem, Lady Madeleine. Nincs értelme, hogy áldozatot hozzon, és le-
maradjon a mai kirándulásról.
A nő maró keserűséget érzett, a férfi tökéletesen, érthetően fe-
jezte ki magát.
– Ez nem áldozat – mondta határozottan.
– Örülök, hogy van rá okom, hogy visszatérhessek Baddersleybe,
de tőlem akár le is rohadhat a keze!
A férfi szó nélkül megfordította a lovát, és visszaindult a kastély-
ba. Leo Aimery oldalán haladt, Guy gróf pedig csatlakozott Madelei-
ne-hez. Figyelmesen nézte a lányt, majd kinyitotta a fia karkötőjét,
melyet a csuklóján viselt, és szó nélkül a nőnek adta. Madeleine
nem tudta mire vélni ezt a különös dolgot. A karlánc meglehetősen
nehéz volt, és érezni lehetett rajta Guy gróf testének melegét.
A közel fél inch vastag arany karkötő körbefonta a csuklót, és
kissé elhajlott a vaddisznó agyarától. Kétségtelen, hogy ez óvta meg
Aimery karját. A karkötő nagyjából tisztának tűnt néhány vérfoltot
kivéve, melyekről nem lehetett tudni, hogy tőle vagy az állattól
származnak-e.
– Igen réginek tűnik – mondta Madeleine. – Gyönyörű.
– Valóban nagyon régi – válaszolta Guy gróf. – És igen értékes. És
veszélyes is egyben. Ez egy ősi ékszer Merciából, melyet Aimery
Herewardtól, az Angol Királyság árulójától kapott. Hereward neki
ajándékozta még a kardját is, és egy gyűrűt, melyet a jobb kezén
hord. Azt a gyűrűt, amit a bal kezén visel, Vilmostól kapta, akinek
örök hűséget fogadott. A neveltetését és a rangját nekem köszönhe-
ti. A fiamnak túl sok elvárásnak kell megfelelnie. Megpróbáltam fel-
oldozni legalább néhány kötelesség alól, de kudarcot vallottam. Egy
nap azonban válaszút elé kerül, s akkor neki magának kell dönte-
nie.
Ez úgy hangzott, mintha elismerné, hogy a fia áruló – gondolta a
lány.
– Miért mondja el mindezt nekem? – kérdezte Madeleine. – Ilyen
zűrzavaros időkben nem éppen efféle férjre vágynak a lányok.
A férfi zöld szeme – akárcsak a fiáé – őszintének tűnt.
– Amint már mondtam, semmit sem értek az egészből, de elég
bölcs vagyok ahhoz, hogy ezt beismerjem. Tudnia kell, miféle em-
berrel áll szemben.
– Nem őt fogom választani – válaszolta Madeleine. Nem fog férj-
hez menni egy árulóhoz.
Guy gróf bólintott.
– Jogod van hozzá. Abból ítélve, amit láttam, talán így lesz a leg-
jobb.
Amint visszatértek Baddersleybe, Aimery ismét próbálta lebe-
szélni Madeleine-t arról, hogy ellássa a sebét.
– A kötés már megállította a vérzést – mondta határozottan. –
Nincs szükség további kezelésre.
Sápadtnak és feszültnek tűnt, ami egyáltalán nem volt meglepő,
a vérveszteség és a fájdalom miatt, amit ki kellett állnia.
A lány kíváncsi volt rá, hogy Aimery belázasodott-e már. Korábbi
dühös szavai ellenére Madeleine nem hagyhatta, hogy egy ember
meghaljon a házában.
Leo felhorkant.
– Mindig szörnyű gyáva volt.
– Hagyd már abba ezt a butaságot! – mondta Guy gróf. – És en-
gedd már meg Lady Madeleine-nek, hogy megnézze a sebesülést.
Egy vadállat okozta seb könnyen begennyesedhet.
Aimery kissé rosszallóan tekintett körbe családján, majd hirtelen
megszólalt.
– Hát jó, de nem szeretném, ha tanúim lennétek, amikor sírva fa-
kadok. Kérlek, menjetek ki!
 A két idősebb ember elmosolyodott, majd engedelmeskedett.
Egyedül maradtak. Madeleine óvatos pillantással nézett Aimeryre,
aki egyáltalán nem volt olyan állapotban, hogy szerelmi támadásba
lendüljön a lány kegyeiért. Miután hideg és forró tiszta vizet kért,
Madeleine bevezette Aimeryt abba a szobába, ahol gyógyszereit
tartotta.
– Üljön az ablakhoz, a fény elé – mondta Madeleine, és észrevet-
te, hogy még mindig a kezében szorongatja a férfi karláncát. Odaad-
ta Aimerynek, aki óvatosan a polcra fektette, és engedelmesen leült.
– Kérem, vegye le a kötést!
A férfi habozás nélkül letépte karjáról az utolsó darab ragta-
paszt. A lány közel hajolt, hogy megnézze a sebet. Aimery nyugodt-
nak tűnt, de ő érzett benne némi feszültséget, amiről azonban nem
vett tudomást. Még az igazán bátor emberek is rettegnek a gyógyí-
tók érintésétől. Madeleine a feladatára összpontosított. Csúnya, de
nem túl komoly seb volt. Az állat az agyarával ujjnyi vastagon felha-
sította Aimery karját a tetoválás mentén.
A seb tényleg nem volt mély, de örökké meg fog látszani.
Egy gyenge kar biztosan eltört volna ebben a küzdelemben, Ma-
deleine érezte a keze alatt a férfi karjában rejlő erőt.
– Tudja mozgatni? – kérdezte Madeleine.
Aimery engedelmesen megmozdította a könyökét és a csuklóját.
Csodálatos izmai megfeszültek bőre alatt. Ettől a mozdulattól sebe
kicsit vérezni kezdett.
– Azt hiszem, minden rendben lesz. Nekem csak ki kell tisztíta-
nom a sebet, és összevarrni néhány öltéssel.
Felállt, és intett inasának, hogy hozzon vizet. Amikor az elment,
Aimery így szólt.
– Ne varrja be!
– Nagyon csúnya lesz a heg – tiltakozott Madeleine. – Ha viszont
bevarrom, gyönyörűen meg fog gyógyulni.
– Nem akarom, hogy bevarrja!
Madeleine elkeseredettségében csak bámult rá. Kiszaladt az elő-
térbe.
– Guy gróf, a fia nem engedi, hogy összevarrjam a sebét, amit pe-
dig össze kell varrni. – Guy felhúzta a szemöldökét, és visszament
Madeleine-nel. Aimery amikor meglátta az apját, dühében meg tud-
ta volna fojtani a nőt.
Guy gróf megnézte a sebet, és egyetértően így szólt:
– Ezt bizony be kell varrni. Ne ellenkezz tovább, fiam.
Aimery ráhagyta.
– Nagyon jó. – Apja bólintott, és elment. Madeleine rosszallóan
nézett a sebesültre. Szó nélkül abbahagyta a vitát. Milyen különös
ember! Mézbort öntött neki, hogy csillapítsa fájdalmát. Különböző
gyógyfüvekből és gyökerekből csinált gyógyszert a sebre. Azután
vett egy tiszta vattát, belemártotta a vízbe, és finoman körbemosta
a sebet, s közben aggódva várta, mikor rándul meg a férfi karja.
Talán ide kellene hívnia a hatalmas termetű Leót, hogy lefogja,
amikor varrni kezdi. Aimery merengve nézett maga elé. Madeleine
megvonta a vállát, és felemelte a főzetet.
– Csípni fog – figyelmeztette a férfit. Megfogta a csuklóját, rátette
a gyógyszert, és úgy hajlította be, hogy a gyógyír egyenesen a sebre
folyjon.
A férfi összeszorította az öklét, mély lélegzetet vett, de nem rán-
totta el a karját. A lány érezte, amint az erős izmok megfeszülnek,
és tudta, hogy nem lenne képes megállítani Aimeryt, ha az el akarna
szökni.
– Az állatok okozta sebek mindig nagyon veszélyesek – mondta,
miközben a sérülést vizsgálta –, de egyelőre még nem égetem ki. Ha
bármi jelét látom a fertőzésnek, akkor fogom csak megtenni.
– Egyszerűbb lenne, ha most végezné el – mondta Aimery, mint-
ha valami jelentéktelen dologról lenne szó.
A legtöbb emberből elszáll minden bátorság, ha látja, amint a vas
izzani kezd. Talán soha nem volt még effajta helyzetben.
– A seb egészen tisztának tűnik, szóval egyelőre nincs rá szük-
ség.
Hogy is magyarázzam el mindezt – tűnődött magában Madelei-
ne.
– Néha a seb piszkosnak látszik, mégis meggyógyul. Máskor a
seb tisztának tűnik, mégis megöli áldozatát.
– Köszönöm szépen – válaszolta hűvösen Aimery.
 Madeleine bűnbánóan nézett a férfira, hiszen egy betegnek nem
szabad ilyen dolgokat mondani, de Aimery szemében félénkség he-
lyett inkább szórakozottságot látott.
Mindketten kényszeredetten mosolyogtak. Madeleine-nek eszé-
be jutott a férfi csókja, s a gondolattól teljesen elgyengült. Gyorsan
elfordította a tekintetét.
Tűt és selyemcérnát vett a kezébe. Nem szerette a munka ezen
részét, különösen mikor a beteg kényeskedett, és inkább határozott
és gyors, mint tétova mozdulatokra volt szükség. Olyan ügyesen
tudta bevarrni a sebet, hogy gyógyulás után nem látszott más, mint
egy apró heg. Kétségtelenül értette a dolgát.
Mindig ügyelt arra, hogy a beteg nyugodtnak lássa. Sokszor meg-
dicsérték szakértelméért, bár mikor a sebesült vonaglott és irgalo-
mért könyörgött, legbelül ő is ugyanezt tette. Jelen pillanatban min-
den idegszála fájdalmasan lüktetett. Eszébe jutott, ahogy az izmos
test hozzásimul, és keze alatt szinte érezte az érdes bőrt, orrát újra
megcsapta a jellegzetes illat, a bőr és a férfitest sajátos egyvelege…
Emlékeztette azonban önmagát, hogy ő Stephen de Faixhoz fog
feleségül menni, akinek szintén tökéletes az alakja.
Madeleine nagy lélegzetet vett, és összehúzta a vágás duzzadt
széleit, hogy be tudja varrni a sebet. Erőt vett magán, majd bele-
szúrta a tűt a húsba. Egy kis mozgást érzett a férfi karján, de csak
egy pillanatra. Kicsit lejjebb ment, majd ismét csinált egy öltést. A
férfi karja kőkemény volt, ettől eltekintve azonban Madeleine úgy
érezte, mintha nem emberi húson dolgozna. Ha Aimery továbbra is
így tudna uralkodni magán, nem lenne semmi baj.
A férfi nem gyáva. Varrás közben Madeleine próbált arra gondol-
ni, hogy amit varr, az egy darab állati hús. A kolostorban szinte so-
hasem dolgoztak emberi szöveten. Milyen egyszerű volna gyógyíta-
ni, ha a betegeknek nem lenne fájdalmuk!
De miért ellenkezett az előbb annyira, ha így tűri a fájdalmat?
Azért, mert utálja, ha megérinti?
Mialatt ezen töprengett, elvétette az öltést. Félve felpillantott. A
férfi úgy tett, mintha észre sem vette volna az egészet. Te jó ég, még
a végén ő fakad sírva, s nem a betege. Befejezte a varrást a kézfejen,
és a megkönnyebbüléstől s a fáradtságtól felsóhajtott.
 – Nagyon ügyes! – mondta Aimery, és odanyújtotta neki a serle-
gét.
Madeleine megfogta, és egy nagyot húzott belőle.
– Ön pedig kitűnő páciens – hangzott a válasz. – Megkérhetném,
hogy továbbra is maradjon ilyen, és egy-két napig ne használja a
karját?
Visszaadta a serleget. Aimery kiitta belőle a maradékot. Ez a fél-
reérthetetlenül bizalmas gesztus megdobogtatta a lány szívét.
– Attól függ – válaszolta Aimery. – Ha nem ragaszkodik ahhoz,
hogy megküzdjek a kegyeiért, minden rendben lesz. Egyébként
nem hiszem, hogy bal kézzel megfelelően tudnám forgatni a kardot.
– Ne is gondoljon arra, hogy az elkövetkező héten részt vehet a
harcokban – jelentette ki rémülten Madeleine.
Aimery összeráncolta a homlokát.
– Azt hiszem, hogy önnek, kedves kisasszony, még nem volt dol-
ga lovagi sebesülésekkel. Ha engem harcolni hívnak, akkor azonnal
harcba lépek.
A nő megfordult, és elpakolta a felszereléseit.
– Én nem kérem, hogy harcolj értem.
A lánynak ismét eszébe jutott, ami az erdőben történt velük, em-
lékezett a férfi dühére, fenyegetéseire, csókjaira, és a fájdalmára.
Bezárta a szekrényt, majd Aimeryhez fordult, de egy szót sem tu-
dott szólni…
A férfi zavartan nézett rá.
– Néhány embert megkorbácsoltak pár hónappal ezelőtt –
mondta. – Mi történt?
Madeleine meglepődött a kérdésen, de abban a pillanatban eszé-
be jutott Odo támadása, és Edwald, aki utoljára azon a napon volt
kedves hozzá, Edwald, aki tetoválást hordott a jobb kezén.
– Azok a jelek a te kezeden – mondta lassan – jellemzőek az an-
golokra?
A hirtelen témaváltás nem lepte meg Aimeryt.
– Igen – mondta –, minden angol nemesen láthatóak efféle jelek.
– Ugyanazon a helyen?
– Azon a karon, amelyikkel a kardot fogja.
Korábbi reménye, hogy Arany Szarvassal áll szemben, szerte-
foszlott. A férfi szavai rádöbbentették, hogy létezik más aranyhajú,
zöld szemű, jóképű angol nemes is, aki felöltheti Arany Szarvas jel-
mezét.
– Az arctetoválás népszerű volt egykor – tette hozzá Aimeryt és
kényszeredetten elmosolyodott – de már kiment a divatból, amiért
fölöttébb hálás vagyok – tette hozzá megkönnyebbülten.
Madeleine felemelte a férfi karját.
– Hogy csinálják ezt?
– Tűvel és festékkel.
– Biztosan nagyon fájhatott.
– Nem jobban, mint amikor a sebemet varrta.
– De ezt sokkal több tűszúrással csinálták. Hány éves volt akkor?
– Tizennégy. Ez jelenti a férfikort, és ettől kezdve nem szabad
meghátrálni semmitől.
A tetoválás alig látszott, mert a sérülésektől a bőr duzzadt volt és
vörös. Egy állat elmosódott alakját lehetett kivenni magasba emelt
lábakkal, de ez lehetett ló, birka vagy akár szarvas is. A nő a fény fe-
lé fordította a férfi karját, mely engedékenyen mozdult. Úgy tett,
mintha ellenőrizni akarná a varratot, de igazából a piros, a barna és
a sárga jeleket tanulmányozta.
Nem tudta pontosan megállapítani, milyen állatot lát, de ha a seb
begyógyul, akkor pár nap múlva tisztán fog minden látszani. Rövi-
desen Stephen de Faix felesége lesz, és Aimery de Gaillard talán
örökre eltűnik az életéből. A férfi megfogta a nő kezét.
– Mi az?
Madeleine megrázta a fejét, és lehúzta a kötést. Összeszedte ma-
gát. Amikor ismét képes volt uralkodni magán, visszafordult. A férfi
közömbösen várt.
– Csak azt ne mondja, hogy csípni fog!
A nő ajka megremegett.
– Ha nem csíp, akkor valószínűleg semmit sem használ.
– Az anyámra emlékeztet – mondta Aimery könnyedén. Hango-
san káromkodott, amikor a nő egy forró vasat nyomott a testéhez.
Madeleine gyorsan libabőrt tett a varrásra, és egy vékony kötéllel
odaerősítette.
– Holnap majd megnézem – mondta.
– Az esküvője napján? Micsoda elkötelezettség!
Madeleine becsukta a szemét.
 – Aligha nevezhető hétköznapi esküvőnek az enyém!
Síri csend lett a szobában, és Madeleine fájdalmasan felsóhajtott.
Amikor tekintetük találkozott, így szólt:
– Stephenhez fogok férjhez menni.
A férfi felállt.
– Talán ez lesz a legjobb.
Madeleine azt hitte, a férfi meg fogja csókolni, és vágyakozva né-
zett rá, de Aimery csak rápillantott, és kiment. Madeleine a könnye-
it nyeldeste, és lerogyott arra a székre, amelyiken betege ült. Me-
rengve bámult a szőnyegen lévő vércseppekre. Emlékeztette magát,
hogy ez az ember csak játszadozott vele, és mélyen megsebezte. El-
árulta a királyt, és megszegte lovagi esküjét. Csak nem fog egy ilyen
férfi miatt szenvedni?
Aimery még akkor is gyengéden bánt vele, mikor dühös volt. Ma
meg akarta bántani, de nem tudta megtenni. Madeleine most, hogy
ismerte a háttérben rejlő eseményeket, tökéletesen megértette de
Gaillard gondolkodásmódját. Vajon ő hogy viselkedne hasonló hely-
zetben? Fogalma sem volt róla.
Aimery kedves és bátor.
Sokkal nemesebb Odónál vagy Stephennél, azonban ennek elle-
nére sem megy hozzá feleségül.
Bolond lenne, ha sorsát egy ilyen emberre bízná, és egyébként is,
ha itt tartaná, az a férfi pusztulását jelentené.
Megfogadta, hogy nem tesz ilyesmit, és be akarta tartani a sza-
vát.
A napfény megcsillant a karláncán. Felemelte a hideg, nehéz lán-
cot, amin néhány száraz vércsepp látszott. Jobb karjára tette, és ad-
dig nyomta, amíg kettészakadt végei össze nem zárultak. Esetlenül
lógott a karján, de eszébe juttatta a férfi formás, feszes izmait.
A karlánc nagyon értékes volt, és azonnal vissza kellett volna ad-
nia Aimerynek, de nem bírta elviselni a gondolatot, hogy mellette
legyen, anélkül hogy megérintené. Kihúzta kezét az arany kariká-
ból, és saját ékszeres ládájába tette.
Holnap férjhez megy Stephenhez, holnapután pedig mindenki to-
vábbáll, és elfelejti őt. Kivéve Stephent, aki egész életében vele lesz.
Madeleine-nek nem volt türelme tovább hallgatni az emberek
üres fecsegését, inkább belevetette magát az esküvői előkészületek-
be. Figyelmeztette a szakácsokat, hogy a vaddisznóhús álljon ké-
szen a sütésre, és hozatott még két levágott és felnyársalt ökröt a
lakomára.
Holnap, az esküvője napján a környéken mindenki mulatni fog.
Madeleine elküldte birtoka gazdasági intézőjét három őrrel Here-
fordba, és megparancsolta, hogy hozzanak több hordó bort. Az es-
küvőjének napján a környéken vele együtt mindenkinek innia kell.
Engedélyt adott az összes befőtt és tartalék élelmiszeri felhasználá-
sára.
Még nem tudta, mi lesz holnapután, de nem is érdekelte. Úgy
tűnt, mintha a világ a végéhez közeledne.
Az esküvői lakoma már majdnem készen állt. Sült bárány illata
érződött a levegőben, és az embernek összefutott a szájában a nyál.
A sütemények és a torták halomban álltak az éléskamrában. Made-
leine az asztalnak szentelte teljes figyelmét. A munka megállás nél-
kül folyt, s mivel segítségben nem volt hiánya, az állványok és pa-
dok hamarosan a helyükre kerültek. Amíg a férfiak ezen dolgoztak,
addig Madeleine két hölgye segítségével nekilátott a kárpit és a sző-
nyeg rendbehozatalához. Széleiket beszegték, a lyukakat bestoppol-
ták, és a pecséteket, ahol lehetett, kimosták. Nem volt arra idő, hogy
mindent tökéletesen rendbe hozzanak, de legalább a nagyterem
nézzen ki méltóságteljesebben ezen az estén.
Egész idő alatt tudta, hogy Aimery valahol a birtokon lévő ház-
ban van, de egész nap nem látta. Talán mindketten is önkéntelenül
ügyeltek arra, hogy elkerüljék egymást. Kürtszó jelezte a vadászok
jövetelét.
Madeleine leugrott az ablaknál lévő zsámolyról, és a mellette álló
varróasszony kezébe nyomott egy félig beszegett függönydarabot.
Saját magát teljesen elhanyagolta. Dorothyt hívatta, miközben
szobája felé rohant. Megmosta a kezét és az arcát, majd kibontotta a
haját, majd engedte, hogy Dorothy kifésülje.
– Kiengedve vagy befonva óhajtja, kisasszony?
Ez volt az utolsó éjszakája hajadonként.
– Kiengedve – vágta rá, és megremegett a rá váró este gondolatá-
tól.
Finom selyemruhát és egy skarlátvörös bársonytunikát válasz-
tott, melyet aranyhímzés díszített. A ruha túl meleg volt ebben a
hűségben, de Madeleine úgy érezte, hogy ezen az estén, amikor be-
jelenti jövendőbelijének a nevét, szépnek kell lennie. Derekára he-
lyezte obszidiánnal díszített aranyozott övét, és feltette arany fej-
pántját.
– Hogy nézek ki? – kérdezte Dorothytól.
– Csodálatosan – áradozott a nő. – Még soha nem láttam ilyen
gyönyörűnek a kisasszonyt. Olyan, mintha tűz égne a szívében. Vá-
lasztott már, ugye?
– Igen, már választottam – mondta Madeleine határozottan.
Ékszeres dobozához lépett, hogy kivegye és visszaadja Aimery
karkötőjét, de hirtelen megállt. Az egyetlen lehetőség, hogy kibír-
jam a ma estét, ha elkerülöm őt. El kell felejtenem. Végleg…
Könnyeivel küszködött. Inkább elsüllyedne a föld alá, mintsem
hogy gyengének lássák ma este. Kiment a nagyterembe. A beszélge-
tés hirtelen abbamaradt, és minden szem őt fürkészte.
Azután az emberek újra elmerültek a fecsegésben, és Guy gróf
odament hozzá.
– Ha a kisasszony nem a fiamat szándékozik előnyben részesíte-
ni, akkor azt kell mondanom, hogy rendkívül szerencsétlenül vá-
lasztotta ki az öltözéket.
Madeleine körbenézett, és azonnal meglátta Aimeryt. Arannyal
díszített tűzpiros ruhát viselt.
A férfi hirtelen felnézett, mintha valaki a nevén szólította volna,
és tekintetük találkozott. Madeleine majdnem elájult. Bárcsak minél
hamarabb vége lenne az egésznek – gondolta feszengve.
Ha majd Stephen felesége lesz, ez a különös vágyódás Aimery de
Gaillard iránt olyan lesz, mintha csak álmodta volna. A királyt ke-
reste. Most azonnal be akarta jelenteni választását. Az uralkodót
azonban sehol sem látta.
– A király elfoglalt? – kérdezte.
A gróf bólintott.
– Követek érkeztek. Vilmos nem fog önnek több gondolkodási
időt adni. Bokros teendői elszólítják.
– Arany Szarvas? – kérdezte Madeleine elfojtott lélegzettel.
A gróf meglepetten ránézett, majd így szólt:
– Nem! Az csak egy ostoba legenda. Mercia grófjáról van szó.
 Aimery de Gaillard kezére egy szarvast tetováltak, s ha valaki, az
apja bizonyára tud erről. Mondania kell valamit, hogy elterelje buta
gondolatait.
– Edwin gróf nem…?
– Az unokaöcsém, Aimery unokatestvére.
– Igen – mondta Guy gróf kicsit ingerülten. – Azt hallottuk, hogy
ma reggel megszökött a királynő udvarából. A bátyja, Marcar is
csatlakozott hozzá. Lázadást akarnak kirobbantani. – Madeleine azt
kívánta, hogy történjék valami, ami késleltetné az esküvőjét, de
ilyesmire még álmában sem gondolt.
– Aimery, az ön fia is csatlakozni fog hozzájuk.
A gróf szeme dühösen megvillant.
– Saját kezemmel végeznék vele, mielőtt megtehetné. Aimery va-
lószínűleg igazi angol úriembernek tűnik, ő azonban elsősorban
normann harcos, aki felesküdött, hogy Vilmost és csakis Vilmost
szolgálja. – Rosszallóan nézett a nőre. – Ez az, ami miatt nem őt vá-
lasztja? Attól tart, hogy árulóvá válik? Ettől nem kell félnie.
Határozott szavai mögött lehetett érezni némi nyugtalanságot.
Madeleine el akarta kerülni az újabb kérdéseket,
– A királynak azonnal el kell indulnia? – kérdezte reménykedve.
– Nem. Itt akar lenni az ön esküvőjén. Baddersley hadi szem-
pontból igen fontos. Meg akar bizonyosodni róla, hogy megfelelő
irányítás alá kerül-e.
– Azt hittem, Anglia sorsa már eldőlt. A gróf igazán a király ellen
fordul?
– Ne féljen, Lady Madeleine – mondta Guy gróf. – Edwin nem
kezd nyílt háborút, hiszen köztudott, hogy nem a harcos fajtából va-
ló. Csak komédiázik ezzel a lázadással. Vilmost akarja rávenni, hogy
mielőbb adja hozzá Agathát.
– A hangjából úgy érzem, mintha egyetértene a gróffal.
– A király már odaígérte Edwinnek a lányt, de rengeteg kikötést
tett, s ezzel…
– Ó, itt is van a királyunk,
A király nem úgy nézett ki, mint akire nyomasztólag hatott a fe-
nyegető támadás veszélye.
Féktelen volt, és rendkívül kedélyes. Megállás nélkül a vadászat-
ról csevegett. Ahogy az ételt elé tették, így szólt Madeleine-hez:
 – Kisasszony, hogy van de Gaillard keze?
– Ha nem gennyesedik be, akkor hamar begyógyul.
– Kitűnő.
– De – szólt gyorsan Madeleine – egyelőre még nem szabad hasz-
nálnia a karját.
A király összeráncolta a homlokát.
– Egyszóval kimaradunk kérőid dicső versengésének záró aktu-
sából?
– Ha Odo és Stephen be óhajtják bizonyítani harci ügyességüket,
semmi kifogásom ellene.
– Nem túl tisztességes egy harcost kihagyni ebből. Mit tegyünk?
Zene, találós kérdések, tánc?
Madeleine összeszedte magát.
– Azt hiszem, uram, nincs szükség további vizsgáztatásra!
A király végigmérte világos szemével.
– Szóval már választottál? Nagyon kíváncsi vagyok, bölcs döntést
hoztál-e? Észrevetted, hogy te és Aimery de Gaillard mennyire ösz-
szeilletek ma este?
Madeleine majdnem nevetni kezdett, de hirtelen rájött, hogy
Anglia királyával beszél. Élet és halál hatalmas urával.
– Túltesz rajtam az aranyaival.
– Annyi aranyat ad neked, amennyit kívánsz!
– Nincs szükségem az aranyaira – védekezett Madeleine, és azon
gondolkozott, hogyan tudná más irányba terelni a beszélgetést. Az
angol lovagok uruktól kapnak efféle dolgokat cserébe hűségükért. –
Olyanok, mint egy eljegyzési gyűrű. Az összetartozás szimbólumai.
Vilmos szeme hidegen csillogott.
– Lady Madeleine, ön tanulmányozta az angol szokásokat? Rend-
kívül dicséretes, hiszen ön is rövidesen új angol-normann királysá-
gom része lesz – mondta, és elfordult, hogy levegyen egy csirke-
combot az elé kínált tálcáról…
Madeleine mély lélegzetet vett. Vajon mit tesz a király, ha meg-
tudja, kit választott férjéül?
Vilmos visszafordult, és kedvesen így szólt:
– Egyébként csak a gyűrű jelenti az összetartozást, kedvesem. Az
arany több, mint rang. A legnagyszerűbb vezérek rengeteg kinccsel
rendelkeznek, és leghűségesebb embereiket jutalmazzák meg vele.
Ezt a szokást elődeinktől, a vikingektől örököltük. – Harapott egy
jókorát a csirkéből, majd lenyelte. – Azt hiszem, modern gondolko-
dású embernek mondhatom magam. Hűséges harcosaimnak földet
és rangot adok jutalmul. – A király szeme hidegen csillogott. – És
elég bolond voltam ahhoz, hogy felkínáljam egy örökösnőnek a vá-
lasztási lehetőséget.
Madeleine-nek elszorult a torka.
– Választottam, felség – nyögte kétségbeesetten.
A király átható tekintete a veséjéig hatolt, Madeleine azt hitte,
megkérdezi választottja nevét, és felkéri, hogy jelentse be, de ő csak
várt, és mosolygott.
– Akkor, kisasszony, tegyük félre ezt a dolgot, és élvezzük a lako-
mát – mondta a király. – Hagyjuk a három reménykedőt, hadd iz-
zadják át az éjszakát.
Figyelmet kért a bentlévőktől.
– Lady Madeleine reggel tudatja velünk döntését. Akkor megtart-
juk az eljegyzést, majd este a lakodalmat. Azután rögtön tovább in-
dulunk észak felé, hogy móresre tanítsuk Mercia grófját,.
A jelenlévők ismét beszélgetni kezdtek, és azt találgatták, vajon
ki a kisasszony szíve választottja. t
– Fogadásokat kötnek – mondta a király. – Egy kis csintalanság-
gal félre tudnád vezetni a naivabbakat.
Újabb fogás következett. A király levett egy szelet sült bárányt,
és a nő tányérjára tette, majd szelt belőle egy darabot magának is.
– Jó étvágyat a vacsorához, kisasszony – mondta.
Az uralkodó tréfás hangulatban volt. Azt már kitalálta, hogy a vá-
lasztott nem de Gaillard lesz, de időre volt szüksége, hogy mindent
átgondoljon. Úgy tűnt, be szándékozik tartani ígéretét, mely szerint
Madeleine saját maga választhat férjet. A lány az izgalomtól még a
maradék étvágyát is elvesztette.
Csak turkálta az ételt, és annyi mézbort ivott, hogy szédülni kez-
dett. Odo szomorúnak tűnt, mert tudomásul vette, hogy nem ő a ki-
választott. Stephen viszont igen jó kedvében volt. Amikor elkapta
Madeleine pillantását, öntelt, bátor csókot küldött neki. Madeleine
próbálta elhárítani a vonzalomnak ilyfajta megnyilvánulását.
Körbenézett, és meglátta Aimery de Gaillardot a bátyja és más
férfiak társaságában. Észrevette, amint Leo meglökte öccsét, hogy
kövesse Stephen példáját. Aimery mogorván a nőre pillantott, és
közömbösen bólintott, majd folytatta az evést. A lány úgy látta, neki
sincs túl sok étvágya. Madeleine nem bírta tovább.
– Visszavonulhatok, uram? Fáradt vagyok, és holnap ismét egy
hosszú nap vár rám.
A király összeráncolta a homlokát, majd elvigyorodott.
– És a holnapi éjszaka is hosszú lesz. Aludjon jól, Lady Madelei-
ne.
A nő felállt, és anélkül hogy bárkire nézett volna, elhagyta a ter-
met. Arra gondolt, hogy holnap éjjel Stephen de Faix azt teszi vele,
amit akar, neki pedig engedelmeskednie kell. Át kell adnia testét és
lelkét, és nincs joga tiltakozni semmi ellen, máskülönben kegyetlen
büntetés vár rá.
De miért gondol erről az emberről ilyeneket? Odo az a fajta, aki
képes lenne bántani őt, nem pedig Stephen.
Szobájába érve megkönnyebbülten vette le ékszereit és ruháját.
Teste kissé lecsillapodott, ahogy megszabadult a rásimuló ruhától.
A csillogó skarlátszín anyag Aimeryre emlékeztette. Talán a férfi is
dacból vette fel a legkihívóbb ruháját?
Madeleine az ablakhoz ült, és kezébe vette egyik legbecsesebb
angol könyvét, melyet Cedric atya ajándékozott neki. Megpróbálta
az irománynak szentelni minden figyelmét. Amint a nap nyugovóra
tért, ráakadt egy versre, amit Aimery de Gaillard egyszer elszavalt
neki.

A vándor

„A hajnal gyakran lel szomorú magányban, s nincs a földön embe-

ri lény, kivel megoszthatnám igaz szívem.”

Madeleine elgondolkozott. Véletlenül választotta vajon a férfi ezt

a verset, vagy szíve óhaját akarta ezzel kifejezni? A lány saját érzé-
seit hallotta ki a sorok közül. A sors mindkettőjüket elszakította a
múltjától, és magára hagyta. Tovább olvasta a szomorú történetet
arról a vándorról, akit elszakítottak otthonától, szeretteitől és meg-
szokott életétől. Eszébe jutott a kastély emléke, a gazdagság, gyűrű-
barátainak nagyszerű lakomái, azokból a régi szép időkből. E ragyo-
gásnak vége. Hol vannak a lovak? S hol vannak a nagyszerű embe-
rek? Hol van, aki a gyűrűt adta? Hol vannak a vidám lakomák? És
hol van az a dal?
Ó, a rét gazdagsága utáni fájdalom, a nagyszerű vitézek és a
büszke hercegek emléke! Hol van már mindez?
Elnyelt mindent a végzetes éjjel árnyéka, nyom nélkül elhagyta
őket, egyedül hagyta őket.
Úgy tűnt, ez a vers előre megjósolta Anglia pusztulását. Madelei-
ne-nek fájt az elhagyott ország sorsa, melynek bukásával az ő bol-
dogsága is sírba szállt.
Aimery múltban kötött szövetsége állt kettejük között, s a lány
nem volt képes a költő példáját követni, mely szerint hagyatkoz-
zunk a sorsra, s az majd eldönti végzetünk.
Könnyek csorogtak végig az arcán. Arra gondolt, hogy ha majd
megöregszik és keze remegni fog, mindez bizonyára gyerekes bo-
londságnak fog tűnni. Most azonban lelke úgy sajog, mint Aimery
sebe, mikor ráöntötte a csípős gyógyírt.
 Tizenegyedik fejezet

Az éjszaka kellős közepén Madeleine Dorothy keltegetésére éb-

redt. A növekvő hold gyengén világított be a szobába.
– Mi történt? – kérdezte Madeleine.
– Egy őr azt az üzenetet hozta, hogy a király azonnal szeretne a
kisasszonnyal beszélni.
Gyorsan kitörölte szeméből az álmot, és felkapott egy ruhát. Va-
jon miért akar éppen most találkozni velem? Milyen fortélyon töri a
fejét?
– A szobájában vár?
– Nem. Az istállóknál, – Madeleine meglepődött.
– Az istállóknál? Miért éppen ott?
– Honnan tudnám én, kisasszony? – kérdezte Dorothy. – Egy lo-
vag költött fel nem sokkal ezelőtt, hogy azonnal szóljak a kisasz-
szonynak, és küldjem az istállóhoz, ahol a király várja.
Talán a lovak, gondolta zavartan Madeleine. Csak nem történt
valami szörnyűség? A király nem lenne akkor ott. Vagy valaki a bo-
londját járatja vele?
– Ki volt az a lovag, aki az üzenetet hozta? – kérdezte.
– Nem tudom a nevét, de már láttam valahol. – Dorothy érezte,
hogy Madeleine kételkedik. – Önnel megyek én is kisasszony –
mondta Dorothy, – Induljunk. Ha a király tényleg ott van, akkor
nem várathatjuk meg!
Kiosontak az oldalsó ajtón, hogy elkerüljék a zsúfolt nagytermet.
Madeleine különös helyen találta magát. A várudvar sötét, és ijesztő
volt az éjjel kellős közepén.
Hirtelen megbotlott valamiben. Halkan szitkozódott. Pár pilla-
nattal később hallotta, amint Dorothy önkéntelenül felkiált.
Amikor szeme hozzászokott a sötétséghez, meglátott egy alakot.
Talán egy alvó ember. Óvatosan ment az istálló felé, minden lépésé-
re figyelt. Halk hangok hallatszottak az őrség felől a földsánc irá-
nyából, és néhány áldozatul esett állati visítás verte fel az é|szaka
csendjét.
Fázott és reszketett, annak ellenére, hogy az éjszaka meleg volt.
Nyugtalannak és szokatlannak tűnt minden körülötte. Az éjszaka
közepén bolyongó szellemek uralták a birtokot. Érezte, hogy valami
rossz fog történni. Amikor közelebb ért a barakkhoz, amely az istál-
lót szegélyezte, halk neszt hallott a lovak irányából. Egy lámpából
fény szűrődött ki.
Bármi történik, ez nem titkos csapda.
Dorothyhoz fordult,
– Azt hiszem, minden rendben van, de a király négyszemközt
akar velem beszélni. Kérlek, maradi itt, és várj meg,
A szélesre tárt ajtón át belépett. Az erős fény először bántotta a
szemét. A lámpa az istálló falára volt felakasztva. A hangokat to-
vábbra is hallotta, valami egész halk moraj volt, mintha két ember
beszélgetett volna. Közelebb lépett, hogy végre lássa őket, és felfed-
je érkezését, amikor valaki levegő után kapkodva ezt mondta.
– Ó, Lord Stephen – és hallotta, amint Stephen érzékien kacará-
szik.
Madeleine megdermedt, és rögtön tudta, miféle játékot űz vele a
király. Tényleg azt gondolja, hogy ez befolyásolja választásit? El
akart menni, hiszen Aimery de Gaillard már tudomására hozta,
hogy egyetlen kérője sem él szűzies életet. De hogy tud Stephen így
viselkedni az esküvő előtti napon? Ismét Stephen hangját hallotta.
– Ez az. Gyerünk, Nagyon jó…
Madeleine óvatosan elindult az ajtó irányába. Minél hamarabb
vissza akart térni a szobájába. Hangos kiáltás hatolt az éjszakába.
– Ne tedd ezt, kérlek, nem akarom – majd hirtelen csend lett.
Madeleine megdermedt. Erőszak.
– Élvezni fogod. Majd meglátod, hogy nem fog fájni. Gyerünk,
édesem, ne ellenkezz egy erős normann lovaggal – suttogta
Stephen. Édesem – gondolta, talán engem is így fog hívni a nászéj-
szakán? Undorító! Gyorsan el akart futni, de nem volt képe hátat
fordítani a történteknek. Arra sem volt képes, hogy besétáljon, és
rendre utasítsa azt az embert, akihez pár óra múlva férjhez megy!
Nem tudta, mitévő legyen, amikor ismét hangokat hallott. Nehéz
volt kivenni, hogy ez a beteljesedés vagy a küzdelem hangja-e.
Nyelt egy nagyot, felemelte a szoknyáját, hogy ne súrolja földet, és
előrelépett. Amikor az istálló falához ért, óvatosan belesett egy lyu-
kon. Elhatározta, hogy gyorsan benéz, majd indul. Egyszerűen nem
volt képes elhinni, amit látott. Két félig csupasz test feküdt ott, szo-
katlan pózban. Valami nincs rendben… Az egyik Stephen… Madelei-
ne szája tátva maradt, amikor meglátta, hogy Stephen partnere egy
férfi. Egy meglehetősen fiatal férfi. Egy istállófiú.
Amikor megfordult, felrúgta véletlenül a lába mellett lévő vöd-
röt. Megijedt, még lélegzetet sem mert venni. Stephen zihálása ab-
bamaradt. Megfordította az izmos legénykét, és szájával…
Madeleine felemelte a szoknyáját, és elfutott. Kint megragadta
Dorothy karját, és a disznóól mögé rántotta, nehogy valaki észreve-
gye őket. Vadul jelzett a halálra rémült dadának, hogy meg ne szó-
laljon.
Néhány percig nem történt semmi. Talán Stephent nem érdekli,
ki látta meg. Bizonyára semmivel sem törődik, miközben…
Már hallott ilyen dolgokról, de soha nem akarta elhinni. Megpró-
bálta összeszedni magát.
– Madeleine kisasszony – suttogta Dorothy –, mi történik itt?
Csak nem sebesült meg? Mi ez a vicc?
– Vicc? Igen, ez egy vicc. Ó, Dorothy, mit tegyek?
– Valami bajod esett?
Madeleine-nek nagyon nehezére estek ezek a kérdések, de vála-
szolt rájuk.
– Nem, nem. Nem történt semmi bajom. Most azonnal vissza kell
mennünk a szobába.
Dorothyba kapaszkodott, és minden porcikája remegett. A vár-
udvaron keresztül visszaosontak a házba. Amikor visszaértek a szo-
bába, így szólt Dorothyhoz.
– Kérlek, hozz a konyhából nekem egy kis mézbort. Muszáj in-
nom valamit.
Az asszony megveregette a lány vállát, és kisietett a konyhába.
Madeleine a tenyerébe temette az arcát, majd hálókamrájához su-
hant. Hirtelen egy árny lépett felé. Sikított, de egy erős kéz elnémí-
totta.
– Maradj csöndben – mondta Aimery, és lassan elengedte a nőt.
Madeleine az ismerős alakra pillantott.
 – Te meg mit csinálsz itt?
– Nem tudtam aludni. Láttam, amint keresztülfutottál a várudva-
ron. Mit kerestél ott?
Madeleine úgy érezte, a férfi azért jött, hogy segítsen rajta, de
hangja inkább bizalmatlanságot, mintsem együttérzést sugallt. Két-
ségbeesetten fűzte össze a karját.
– Semmi közöd hozzá! Menj el! Jól vagyok!
– Na igen! És miért bujkáltál?
– A király hívatott! Menj el innen!
– A király nem volt az istállóknál!
– Tudom, hogy nem volt ott!
Aimery csöndben állt.
– Kelepcébe csaltak, ugye? Stephen ellen akarnak fordítani. Mit
láttál? Őt és a szerelmét? Mondtam, hogy egyikőnk sem szent!
Madeleine elfordult, kezét az arcába temette, és így szólt:
– Menj el, kérlek!
Lépések hallatszottak. A férfi visszafordította Madeleine-t, és el-
vette arcáról a kezét. A lány Aimery széles mellkasára dőlt. Az iz-
mos karok átölelték, majd hirtelen eltaszították.
– Stephen nem rosszabb, mint bármelyikőnk!
Madeleine hisztérikusan felnevetett. A férfi hatalmas, csattanós
pofont kevert le neki.
Égő arcához emelte a kezét, majd a férfi tenyere gyengéden meg-
simogatta, akárcsak egy szellő a fát.
– Emlékezz az ígéretedre – mondta Aimery, majd elment.
Dorothy ide-oda mászkált egy gyertyával és egy fémkannával.
– Mi történt? – kérdezte csodálkozva, miközben odafutott a lány-
hoz.
– Ki ütötte meg? Csak nem a király az istállónál?
Madeleine reményét vesztve némán állt.
– Nem akarok erről beszélni – mondta végül, és odament gyógy-
szeres szekrényhez, ahonnan kivett egy kis mákszirupot, és jócskán
kevert az italába. Azt sem bánná, ha soha nem ébredne fel. Jó nagy
kortyot ivott belőle, amikor Dorothy kikapta a kezéből, és a mara-
dékot a földre öntötte.
Az ágyhoz kísérte Madeleine-t, és betakarta.
– Aludjon – mondta –, reggelre minden rendbe jön.
 Madeleine elmosolyodott, és álomba sírta magát. J

Reggel, amikor Dorothy felkeltette, arca sápadt volt, feje pedig

olyan nehéz, mint egy szikla. Belekerült néhány percbe, amíg magá-
hoz tért, de azután ismét eszébe jutottak szörnyű gondjai. Szidta
Dorothyt. Szidta a királyt. Azt kívánta, bárcsak meghalna.
– Gyerünk, kisasszony. A király már várja önt, és nincs túl sok
időnk – sürgette Dorothy.
– Ó, Istenem, a világ minden idejére szükségem lenne most –
mondta Madeleine elkeseredetten. – Nem akarok kimenni. Nem
akarok senkihez férjhez menni.
Dorothy elsápadt.
– A múlt éjszaka miatt? Az ütés miatt? Felejtse el! Nem lehetett
erős pofon. Gyakran megesik az ilyesmi férfi és nő között, Semmi-
ség az egész. Jöjjön, és öltözzön fel! Mossa meg az arcát! Már kiké-
szítettem a legszebb ruháját.
Madeleine furcsamód nyugodtnak érezte magát, és úgy gondolta,
fölösleges ez a sürgés-forgás.
– Egyikőjükhöz sem megyek feleségül – ismételte makacsul. –
Visszatérek a kolostorba, ami nem is lesz olyan rossz.
Dorothy égnek emelte kezét, és kirohant a szobából. Néhány
perc múlva Guy de Gaillarddal tért vissza, aki pompásan nézett ki.
Csodálatos kézi hímzésű hosszú krémszínű palástot viselt. Egy in-
téssel kiküldte Dorothyt.
– Mire véljem mindezt, kisasszony? – kérdezte udvariasan.
Madeleine a szemébe nézett, és ezt mondta:
– Az ön fia megpofozott engem. – A gróf felhúzta egyik szemöl-
dökét, és csupán ennyit mondott:
– Akkor menjen feleségül Stephenhez, de nehogy azt higgye,
hogy ő sohasem fogja megütni,
Madeleine csak rázta a fejét.
Nem.
– Odo de Pouissey? – kérdezte bizonytalanul Guy gróf, Madeleine
ismét megrázta a fejét.
– Aimeryhez fog férjhez menni – mondta a gróf elégedett han-
gon.
 – Egyikőjükhöz sem fogok férjhez menni – ismételte Madeleine.
– A király vagy megnevez más ifjakat, vagy visszaküld a kolostorba.
Azt hiszem, ez utóbbi lenne a legjobb.
Guy gróf hosszú léptekkel odament a nő ágyához, és leült. Ami-
kor a nő megpróbált másfelé nézni, a férfi erősen megfogta az állát,
és kényszerítette, hogy nézzen a szemébe.
– Elég volt! Visszaél a választás lehetőségeivel. A király nem
akarja, hogy apáca légy, de nincs több ideje rád és ostoba kifogása-
idra. – Madeleine szerette volna kiszabadítani magát a férfi marká-
ból. A gróf felemelte a kezét. – Könnyen adhatok én is egy pofont,
kisasszony.
Madeleine látta, hogy komolyan beszél.
– Jól tudom, a király azt akarja, hogy a fiához menjek hozzá – ki-
áltotta.
– Akkor engedelmeskedjen az uralkodójának! Lehetőséget adott
önnek, amit nem fog visszavonni. Használja ki bölcsen ezt a lehető-
séget!
– Nem tehetem! – suttogta, és megeredtek a könnyei.
A gróf hirtelen megfordította, és teljes erejéből a hátsó felére
ütött. Madeleine abbahagyta a sírást, felsikoltott, és a fájdalomtól
kábultan feküdt, miközben sajgó testrészét dörzsölgette. Megfor-
dult, majd a férfi arcába nézett.
– Parancsom van rá, hogy utasítsam, azonnal öltözzön fel, és jöj-
jön ki. A döntését egy órán belül hallani szeretném, Madeleine kis-
asszony. Én az uralkodóm törvényei szerint cselekszem. Az már
csak ízlés dolga, hogy miként érjük el célunkat, de ha kell, a verést
is bevetjük. Nos, hozzam a nádpálcát?
– De Aimery nem akar feleségül venni – védekezett Madeleine.
– Ha megtagadja ezt, vele szemben is ugyanúgy járok el, mint ön-
nel. Egyszóval, küldessek a nádpálcáért, vagy felöltözik és kijön az
eljegyzésére? – A férfi olyan volt, mint egy hideg kő. Jól tudta, hogy
megtenné mindezt, amit mondott, ha kell, véresre veretné a király
törvényei szerint. És neki engedelmeskednie kel a királynak.
– Szörnyű apa lehet – mondta halkan, miközben felkelt az ágyról.
– Ha lányom leszel, megbeszélhetnéd ezt a témát a többi gyer-
mekemmel. – Az ajtóhoz ment, majd hívatta Dorothyt, aki dühösen
robogott be a szobába. – A hölgy készen áll – mondta, és a lány felé
fordult. – Ha nem lesz perceken belül a nagyteremben, visszajövök,
és a katonáim segítségével viszem ki!
Dorothy szeme tágra nyílt.
– Ott leszek – válaszolta Madeleine elkeseredetten. – De ne felejt-
se el, Guy gróf, hogy ön kényszerített ebbe a házasságba!
A gróf elmosolyodott a komoly szavak hallatán, majd kiment.
A király parancsára Aimery, Odo és Stephen egymás mellett áll-
tak. Odo nyilvánvalóan nem sok reménnyel indult, így sűrűn ürít-
gette boroskupáját. Stephen szerénységet színlelve állt, de látszott
rajta, hogy már biztos végső győzelmében.
Aimery szerette volna letörölni az öntelt vigyort Stephen arcáról,
de azzal nyugtatta magát, hogy végül is minden úgy fog történni,
ahogy akarta.
Madeleine Stephent fogja választani, és a király szentesíti frigyü-
ket, majd mindannyian útra kelnek, és kardjukkal megtáncoltatják
Edwint. Ő azonban visszatérhet Rollestonba. Semmit sem aludt a
múlt éjjel, és órákon át arra gondolt, hogy a lány könnyűszerrel le-
hetne az övé is.
A férfi attól a naptól kezdve tudta, amikor a folyónál találkoztak,
hogy a lányt neki teremtették. Ez az érzés minden találkozásukkor
egyre erősebb lett. Heves vágyat érzett iránta mindig. Uralkodnia
kellett magán, így majdnem mindig józan esze szerint cselekedett.
A nemi vágynál is erősebb érzés kavargott benne. Úgy érezte, az
emberek alaptalanul gyűlölik a nőt.
Hogy tudna örömet okozni olyan nőnek a gyerekek megkorbá-
csolása, aki még egy seb bevarrása közben is elsírja magát? De em-
lékeztette magát, hogy saját szemével látta, amikor az ablaknál áll-
dogált, és szó nélkül nézte a szörnyű büntetés-végrehajtást. Made-
leine hatalmában tartja őt. Muszáj valamit tennie ellene.
Vilmos pont olyan türelmetlen természetű volt, mint Aimery.
Amikor a király kezdett dühbe gurulni, és elvesztette hidegvérét,
nem volt szerencsés a közelében lenni.
Edwin lázadása és annak hatása erősen érződött Vilmos hangu-
latán.
A legújabb hírek Gospatrickról, Northumbria grófjáról érkeztek.
A gróf elhagyta az udvart, és visszatért északon lévő földjére.
 Úgy tűnt, az angol lordok új erőre kaptak. Az ördög vigye el vala-
mennyiüket!
Amikor a király elküldte Guy grófot, hogy kerítse elő a lányt, Ai-
mery remélte, hogy Madeleine észhez tér, még mielőtt valami ször-
nyűség történne.
De miért húzza az időt?
Határozottan kijelentette, hogy feleségül megy Stephenhez. Re-
mélhetőleg nem olyan bolond, hogy visszatér a kolostorba csak
azért, mert rajtakapta Stephent, amint az istállóban hancúrozott
egy fehércseléddel. Ha ez ilyen egyszerű, Aimery úgy gondolta, el
kellett volna hívnia Madeleine-t, miközben Aldredával szerelmes-
kedik.
Hirtelen dühbe gurult. Gyerünk! Essünk túl rajta!
Guy gróf visszaérkezett, és mindenről beszámolt Vilmosnak. A
király elégedetten bólintott, és ivott egy pohár bort.
Szóval, hamarosan túl leszünk az egészen – gondolta Aimery, és
abban a pillanatban meglátta a terembe lépő Madeleine-t. Krémszí-
nű selyemszoknyát és egy kicsit sötétebb színű tunikát viselt,
amelybe sárga minták voltak beleszőve. A nyakrészét és az ujját
aranygyöngyök és ametiszt díszítette. Hosszú, selymes haját ame-
tiszttel ékesített fejpánt fogta körbe.
Olyan volt, mint egy istennő.
Arca viszont sápadt és szomorú volt, mint aki a halálhoz készül.
Ha az apja erőszakkal vette rá, hogy kijöjjön, ügyesen csinálta, mert
a verésnek nyoma sem látszott. A királyhoz lépett, és lassan megha-
jolt előtte.
– Jó reggelt, Lady Madeleine – köszöntötte Vilmos hűvösen –,
megvárakoztattál bennünket.
Aimery észrevette, hogy a lány megérezte, a király rettenetesen
dühös.
– Bocsásson meg, kérem, nagyon izgatott vagyok.
– Ne nehezítse meg amúgy is nehéz helyzetét, kisasszony. Most
jöhet az ön választása. Remélem, jól megfontolta, hiszen a jövőjéről
van szó, és figyelembe vette az én óhajomat is. – Aimery kővé der-
medt. Ez úgy hangzott, mintha a király befolyásolta volna a lányt a
saját óhaját illetően. Aimery megrémült.
 A király magabiztosan beszélt. Amikor Madeleine odafordult a
három férjjelölthöz, Aimery kővé dermedve állt. Szeme sarkából fi-
gyelte Stephent, aki kedvesen mosolygott a lányra. Madeleine elő-
relépett néhány lépéssel, mint egy alvajáró, és hol egyikre, hol má-
sikra pillantott. Erőt vett magán, hogy ne lépjen előre, és ne vessen
az egésznek véget.
– Az isten szerelmére, válassz már! – ordította a király. Madelei-
ne becsukta a szemét, és megérintette Aimeryt.
Egy pillanatig csend volt, majd egyesek jókedvűen, mások gú-
nyosan nevetni kezdtek. Az emberek felvették a fogadásokért járó
pénzt.
– Végre! – mondta a király, és előrelépett. – Nem kellett volna he-
teken át olyan feszülten és izgatottan várni erre a percre. – Ekkor a
király erősen hátba vágta Aimeryt, és gratulált neki. – Gyere, és írd
alá a papírokat.
Aimery döbbenten nézett Madeleine-re, aki azonban nem nézett
rá. Most nem volt ideje, hogy magyarázatot kérjen tőle. De az isten
szerelmére, az egész élet előttük áll, hogy ezt megbeszéljék! Aimery
Stephenre nézett, és vállat vont. Ő nevetett, de vidámsága mögött
más is rejlett.
– Nők! Az ember nem képes megérteni őket! De legalább Vilmos-
nak jó kedve lett.
És ez az egyetlen kellemes dolog ebben az ügyben – gondolta, Ai-
mery.
Madeleine az asztalhoz ment, ahol már ki volt készítve az összes
szükséges papír. Az apja sorba rakta a dokumentumokat.
Feleségül fogja venni Madeleine de la Haute Vironge-t, és ezt
most már nem tudja megakadályozni. Amikor a nő hozzáért, szen-
vedélyes vágy kerítette hatalmába. Erősnek kellett azonban lennie.
Még akkor is, ha a szerencse nem neki kedvezett. De hogy fog ez-
után megbirkózni az Arany Szarvasnak nevezett akadállyal? Valaki
előbb-utóbb úgyis felfedi kilétét! Talán éppen Madeleine lesz az.
Gondolt-e vajon arra, hogy fogja magát, és megszabadul a férjétől?
Valószínűleg semmit sem érne el vele, hiszen újra férjhez kellene
mennie. Képes lenne-e felhasználni tudását Aimery ellen? Beszélnie
kellene Vilmossal.
 Még ha Madeleine egy szót sem árul el, van egy áruló közöttük,
akit még nem sikerült lelepleznie. És az áruló valószínűleg nem tud-
ja az igazságot.
Az életét tönkreteheti egyetlen gondatlan szó vagy egy rosszin-
dulatú ember. Aldreda legutóbb megharagudott rá, amiért nem osz-
totta meg vele az ágyban szerzett tapasztalatait. Az írnok olvasni
kezdte a házassági szerződést, de Aimery alig tudott rá figyelni. A
szövegből kiderült, hogy a normann szokások szerint szabadon
rendelkezhet a felesége és annak földjei felett. Ha a nő amiatt megy
hozzá, amit az angol törvényekről és a női tulajdonjogról mondott
neki, hát akkor rendkívül nagyot fog csalódni.
A dokumentum következő részénél Aimery meglepődve az apjá-
ra nézett.
Guy gróf neki adta Rollestont, amit nyilvánvalóan a nő kap majd,
mint hozományt.
– Nem – mondta ösztönösen, és mindenki ránézett.
Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy mindez a nő kegyetlen
kezébe kerül.
– Ez Lady Madeleine otthona, és szeret itt lenni. Baddersley le-
gyen a hozománya.
A király vállat vont.
– Ahogy gondolod.
Azok a javak tehát, amelyek a bárói ranggal együtt járnak, a csa-
ládi vagyon részét képezik majd. Aimery kíváncsi volt, hogyan rea-
gál minderre Madeleine. Nem tetszett neki túlságosan, hiszen Bad-
dersley eléggé lepusztult állapotban volt, amíg Rolleston virágzott.
Úgy tűnt, a lányt nem érdekli mindez.
A jegyző tovább olvasta az iratokat, melyek a birtok és a házas-
társak jogairól szóltak, és rendelkezéseket tartalmaztak arra az
esetre, ha meghalnának, gyermekeik születnének vagy netalántán
örökös nélkül maradna a birtok, vagy az unokáik…
Madeleine alig hallotta a jegyzőt. Egyáltalán nem érdekelte a bir-
tok joga. Az járt a fejében, hogy hozzáment egy olyan emberhez, aki
gyűlöli őt.
Hallotta, amint valaki közbeszólt, és félbeszakította a felolvasást.
Madeleine rájött, hogy a férfi hozományként visszaadta neki Bad-
dersleyt.
 Zavartan a férfira nézett. Nem gondolta volna, hogy Aimerytől
kedvességet fog kapni.
Ekkor az aláírás következett. Először Madeleine jött. Keze kissé
reszketett, és nyirkos volt, de fogta a tollat, és a papírra firkantotta
a nevét. Miután mindketten aláírták a dokumentumokat, a jelenlé-
vők, beleértve a királyt is, nevükkel hitelesítették a házasságot. Ele-
gendő tanú volt jelen ahhoz, hogy bizonyítani tudják, minden a tör-
vény és a hagyományok szerint történt. Azután a király széles mo-
sollyal az arcán megfogta Madeleine kezét, és Aimerynek nyújtotta.
A nő úgy érezte, mintha Aimery vonakodott volna az érintésétől.
– Most vonuljunk a templomba – mondta a király, – Utána el-
kezdhetjük a lakomát. A gyomrom kong az ürességtől. Szükséged
van egy gyűrűre – mondta Aimerynek.
Madeleine érezte, amint a férfi arcizma megrándul. A bal kezén
lévő csavartra, majd a jobb kezén levő egyszerű gyűrűre nézett…
Ezek a gyűrűk az összetartozás szimbólumai. Miért olyan fontos,
hogy melyiket kapja? Madeleine veszélyt érzett a levegőben. Guy
gróf előrelépett, és lehúzta a gyűrűjét a kisujjáról.
– Ez volt az első feleségem eljegyzési gyűrűje. Megtisztelve érez-
ném magam, ha elfogadnátok, i
Aimery megfogta, és megkönnyebbült sóhajjal így szólt:
– Köszönöm, apám. – A mai napon ez a mondat volt a legőszin-
tébb kimondott gondolatai közül.
Cedric atya már várta őket a templom kapujában. Elmosolyodott,
amint meglátta Madeleine választottját, és felemelte kezét, hogy
megáldja őket – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében… – A király
kíséretével együtt jelent meg az esküvőn, és a kastély lakói is oda-
sereglettek. Cedric atya gyorsan, felolvasta a beleegyezés, és a szán-
dékról szóló nyilatkozatot, és kifejezte elégedettségét a megköten-
dő frigy fölött. A király Madeleine kezét ismét Aimery kezébe adta,
aki ezzel a mozdulattal korlátlan jogot kapott asszonya felett.
Aimery a nő bal kezének középső ujjára húzta apja gyűrűjét.
– E gyűrűvel feleségül veszlek – mondta Aimery komolyan.
– Isten akaratából legyetek boldogok – kívánta Cedric atya, és
számtalan áldást szórt rájuk. – Aimery, te légy mindig nemeslelkű
asszonyodhoz, és légy mindenben segítségére. Madeleine, te pedig
légy engedelmes uradhoz, és légy támasza mindenben.
 Az árulásban is? – töprengett Madeleine. – Soha! Gondolatban
megesküdött, hogy Aimery de Gaillard vagy felhagy az angoloknak
tett szolgálataival, vagy kénytelen lesz elárulni őt a királynak.
Cedric atya Ismét megáldotta őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek
nevében.
A pap ki akarta őket vezetni a kápolnából, de a király közbelé-
pett.
– Térdelj le a hagyományok szerint a férjed elé, Lady Madeleine!
Térdelj le, és csókold meg Aimery kezét! Azt a kezet, amelynek bár-
mikor joga van téged megfenyíteni, ha nem cselekszel helyesen.
Ha te tudnád uram – gondolta Madeleine –, hogy egy árulónak
adózok hódolattal, biztos nem kényszerítenél erre. Ennek ellenére
engedelmesen letérdelt, és megcsókolta férje jobb kezét, melynek
egy része kilátszott a kötés alól.
Ezután hatalmas éljenzések közepette visszamentek a hallba.
Madeleine megpróbált mosolyogni, de nem sikerült. Aimery még
csak meg sem próbálta.
Ó, édes Istenem, mi fog ma éjjel történni, amikor ketten mara-
dunk? – tűnődött a lány. És Aimery vajon tényleg betartja a szavát,
miszerint nyomorúságossá teszi az életét, ha a nő őt választja? Az-
után hirtelen eszébe jutott az a fegyver, amit felhasználhat ellene.
Markában tartotta a férfi életét!
Az esti lakoma nagyszerűen sikerült. Persze ő nem tett ennek ér-
dekében semmit, de Baddersley lakói kitettek magukért.
Bőségesen voltak porhanyós sültek, sütemények, torták. Egy
egész ökröt megsütöttek a helybelieknek, kint a várkertben.
Aimery és Madeleine az asztalfőn foglaltak helyet. Csendben vol-
tak, egy szót sem szóltak egymáshoz. Guy gróf odahajolt Aimeryhez,
és így szólt:
– Mondj neki valamit! Szólj már hozzá!
– Később majd lesz hozzá egy-két szavam.
Madeleine még azt a kis étvágyát is elveszítette, ami volt. Amikor
az evés elkezdődött, a király Madeleine-hez fordult.
– Talán az egészből semmit sem értesz, kisasszony. Hamarosan
elindulok a kíséretemmel, de addig is fel kell raknunk az i-re a pon-
tot. Bízom benne, hogy az első éjszaka Aimeryvel majd boldogabbá
tesz, és újjáéleszt.
 – Most? – kérdezte Madeleine.
– Igen, most – válaszolta a király. – Menj! Hidd el, nem lesz hosz-
szú, és minden szavadat elhisszük!
Madeleine kissé zavartan állt fel, és a király bólintott.
– Ne felejtsd el tovább ápolni a kezét.
Madeleine kétségbeesetten felnevetett. A király felsóhajtott.
– Nem tudom, miért kell ebből akkora ügyet csinálni! Aimery
fogd az asszonyodat, és Isten akaratából teljesedjék be kapcsolato-
tok! Nekem most el kell mennem! Nektek azonban bőven lesz idő-
tök az enyelgésre, hiszen Aimery, te itt maradsz. Pár hétig még nem
szabad harcolnod.
Aimery felállt, és Madeleine felé nyújtotta a kezét, hogy elvezes-
se a hitvesi ágyhoz.
 Tizenkettedik fejezet

A szoba ridegnek tűnt. Csupán két fiókos szekrény, egy asztal és

egy ágy volt benne. Az ágyon tiszta lepedők voltak összehajtva. Be-
teljesedett tehát a király akarata.
Madeleine hallotta, ahogy az ajtó bezárul, és érezte, amint hirte-
len megragadja egy erős kéz.
– Nem foglak téged választani. Stephenhez fogok férjhez menni –
idézte őt Aimery keserűen. – Emlékszel még ezekre a szavakra, Ma-
deleine de la Haute Vironge?
– Tökéletesen emlékszem mindenre – válaszolta. – Hagyj engem!
– Egy kedves és engedelmes feleség nem így viselkedik – neve-
tett gúnyosan a férfi, és még erősebben szorította a lány karját. Ma-
deleine ökölbe szorította kezét, és teljes erejével megütötte a férfi
sebesült karját. Aimery megrándult a fájdalomtól, de nem eresztet-
te el a nőt.
– Ezt már megpróbáltad egyszer.
Keresztülvonszolta a szobán, és lelökte az ágyra. Madeleine át-
csúszott a másik oldalra.
– Hozzám ne érj! – A férfi az ágy lábának támaszkodva állt.
– Mit vártál akkor, amikor kiválasztottad a férjedet? Talán azt
hitted, egy szenttel kötöd össze az életedet? Nem sok olyan ember
van, aki hajlandó lenne a férfiasságát feláldozni egy házasságban.
Különben is a király nagyon türelmetlen, és hamar elveszti a hideg-
vérét. Már alig várja, hogy megtudja végre, megváltál-e a szüzessé-
gedtől.
– Majd azt fogjuk neki mondani, hogy túlestünk rajta – mondta
kétségbeesetten a lány.
– Hazudni a királynak? Nem! Ezt én nem szeretem. Ágyban sze-
retnéd, vagy lent a földön? – kérdezte egyre ingerültebben Aimery.
Madeleine mély lélegzetet vett.
– Ha hozzám mersz érni, Aimery de Gaillard, elmondom a király-
nak, hogy te vagy Arany Szarvas.
 Látta, hogy ez szíven találta Aimeryt, de hamar összeszedte ma-
gát.
– Őrültséget tennél vele. És az Arany Szarvas különben is War-
wickshire-ben van.
– Nagyon okos – ismerte el Madeleine, miközben óvatosan szem-
lélte őt. – Merő véletlen, hogy mások is használják a nevedet, vagy
pedig te küldtél embereket, hogy eljátsszák a szerepedet, míg te tá-
vol vagy?
Aimery nyugodtnak látszott, de a nő érezte, hogy feszült.
– Miből gondolod, hogy szász áruló vagyok? En normann lovag
vagyok!
– Arany Szarvas beszél franciául.
– Nagyon sok angol beszéli a franciát. Különben honnan tudod,
hogy milyen nyelven beszél az Arany Szarvas?
– Nagyon jól tudod, hogy találkoztunk. Az utolsó találkozás után
a nagynéném megőrült, és ezért vált az életem ilyen nyomorúsá-
gossá! Ezt te tetted velem.
– Ravasz vagy. Nagyon ravasz! De a királyt biztos érdekelné,
hogy egy lázadóval találkozgatsz az erdőben.
Madeleine levegőért kapkodott.
– Veled találkozgattam!
– Magamévá tettelek akkor? – kérdezte gúnyosan.
– Szűz vagyok! – válaszolta Madeleine dühösen.
A férfi abbahagyta a mosolygást.
– Akkor jobb, ha teszünk ez ellen valamit, ha nem akarod, hogy
maga a király mutassa meg nekünk, mit kell tennünk.
Madeleine rájött, hogy kijátszotta félelmetesnek hitt aduját, és
semmit sem ért el vele.
– Mindent el fogok mondani a királynak – ismételte kétségbe-
esetten.
– Érdekelne, miként reagál majd rá az uralkodó.
Aimery az ágyra vetette magát, átfordult, majd vissza. Madeleine
az izmos férfitest alatt találta magát. Teljes erejéből küzdött, de hiá-
ba.
Aimery megmentette őt egyszer Odótól, de most ki fogja őt meg-
menteni? Még ha ordítana, akkor sem segítene senki, csak nevetné-
nek rajta
 Látta a férfi szemében a dühöt, és a félelemtől megremegett.
– Kérlek, ne! – mondta halkan. – Ne erőszakolj meg!
– Egy férj nem erőszakolja meg a feleségét, Lady Madeleine. In-
kább jól megpofoználak, mintsem megerőszakoljalak. Nem lehet-
nénk kicsit gyengédebbek egymással?
A nő vereséget szenvedett. Nagyot nyelt, és bólintott.
– Jó – mondta Aimery, miközben óvatosan legördült a lányról. –
Vedd le a ruháidat!
Madeleine felült, és reszkető kézzel engedelmesen vetkőzni kez-
dett. Egész teste remegett. Nem mert a férfira nézni. Először tuniká-
ját vette le, majd a szoknyáját, és végül csak egy lenge kombiné ma-
radt rajta.
– Levegyem ezt is?
– Ha jobban érzed magad így, maradjon!
A lány meglepetten nézett fel a nyugodt hangra. A férfi nem volt
olyan nyugodt, mint amilyennek első hallásra tűnt, de már nem volt
mérges sem. Valami sötétséget látott a szemében, ami Edwaldra
emlékeztette. De hát ő Edwald!
Abban a pillanatban teste felidézte annak a forró napnak az él-
ményeit a patak partján. Madeleine megremegett.
– Feküdj vissza – mondta rekedt hangon Aimery.
Engedelmeskedett, és a férfi leült mellé. Csípőjére tette a kezét,
majd felcsúsztatta egészen a melléig. A nőnek elakadt a lélegzete.
Aimery a ruhán keresztül dörzsölni kezdte a lágy mellbimbókat.
Önkéntelenül tette ezt. A nő meglepetten nézett rá.
– Mit csinálsz?
– Könnyebb lesz neked, ha így kezdjük. Nyugodj meg! – Lejjebb
tolta a lány kombinéját, és száját a másik mellbimbójára tette. Eszé-
be jutott ekkor Bridget nővér. Ha most látnák az apácák, mindegyi-
kük rajta nevetne. Talán tejet szívott a melléből, ami ilyen vaddá
tette? Nem értette ezt a különös dolgot. Zihálva lélegzett, és teste
valamiféle megmagyarázhatatlan oknál fogva tőle független moz-
gásba kezdett.
Amíg Aimery hevesen csókolta a nőt, bal keze a szoknyája alá
csúszott. Olyan mennyei érintés volt, hogy Madeleine félelme kez-
dett elmúlni. Amikor arra a bizonyos helyre ért a férfi keze, a nő
teste megfeszült. Még ő sem mert soha odaérni, csak akkor, amikor
mosakodott.
Azután emlékeztette magát arra, hogy a férjnek mindez jogában
áll. Mindent megtehet. Amikor a férfi széthúzta combját, nagyokat
nyelt, de nem ellenkezett,
Csak feküdt, a mennyezetet nézte lángoló arccal, és valami külö-
nös varázslat kerítette hatalmába. Aimery ujja becsúszott arra a kü-
lönös helyre, s szinte fájdalmat okozott neki. De ez a fájdalom más
volt. Levegő után kapkodott.
– Milyen különös – mondta kuncogva –, ami házasság előtt bűn
és vétek, most kötelesség,
A férfi nem válaszolt. Madeleine becsukta szemét, és élvezte
mindazt, amit kap. Gondolkozott.
Visszagondolt a boldog időkre. Arra a napra, amikor a tündér-
herceggel találkozott. Egy suttogó lágy hang, a gyengéd kéz simoga-
tása, és egy puha, forró száj érintése tarkóján. Ugyanennek a forró
gyönyörnek az örvénye nyílt meg most is előtte. Azok a szép napok
Edwalddal. Forró szenvedélyük varázsa. Vágya akkor kielégítetlen
maradt. De most… Teste válaszolt a férfi, simogatására.
– Azt hiszem, most már elég nedves vagy. Ha mindezek után ki-
derül, hogy nem vagy szűz, akkor meg foglak pofozni. És mindig,
akárhányszor okot adsz erre – mondta szárazon a férfi.
Nyers hangja megtörte a varázslatot. Madeleine szeme tágra
nyílt, és elmúlt az előbb érzett gyönyör. A férfi elkeseredetten felné-
zett, majd szája ismét a nő melleire tapadt, kezét pedig a combjai
közé csúsztatta, és gyengéden dörzsölni kezdte. Érezte, hogy resz-
ket a nő lába.
Madeleine-nek jólesett a becézgetés, de a pillanat varázsa már
elillant. Ezt az egészet inkább csak a megszokás kedvéért
csinálták…
Lélegzete akadozott, és önkéntelenül szétnyitotta a combját. A
férfi visszafeküdt rá, és a nőhöz préselte kemény hímtagját. A forró,
hosszú férfiasság megtalálta útját arra a helyre, amely égetően kí-
vánta, hogy birtokba vegye.
Madeleine felnyögött.
De ő ennek a férfinak lett teremtve, és teste tudta ezt. Átölelte a
férfit, combjával pedig tartotta a testet.
 – Semmi baj! Látod, legalább nem kellett ma megvernem – sut-
togta a férfi. Madeleine idegesen felnevetett. Eszébe jutottak a férfi
fájdalmai, amikor tűvel varrta sebét, így megpróbálta elviselni a fe-
szítő érzést. Aimery elhelyezkedett a lány combjai között és jobb al-
karjára támaszkodott.
Bal kezével egy tincset simított el a nő arcából. Ettől a meghitt
mozdulattól Madeleine olyan közel került a férfihoz, mint még soha
senkihez.
Arca pár centire volt tőle, teste úgy borult rá, mint a takaró, és
mélyen magában érezte férfiasságát. Az elsötétült szemből meleg
fény sugárzott.
– Mi lesz most? Abbahagyjuk? – kérdezte halkan.
– Kihagynád a legjobb részt? – kérdezett vissza mosolyogva Ai-
mery, majd lassan, finoman mozogni kezdett ki-be.
Madeleine teste és lelke felvette az ütemet. A vér vadul szágul-
dott az, ereiben, s örömmel lépett a tündéri gyönyöröket ígérő útra.
Úgy érezte, csodálatos álomvilágba került.
Becsukta a szemét, és engedte, hogy magával ragadja az örvény.
Élvezte a gyengéd simogatásokat, és a ruhán keresztül is érezte a
testének feszülő kemény izmokat, melyeket folyóparti találkozásuk
óta csodált.
Most övé mindez a szépség és erő. Teste végre megtalálta méltó
párját.
Hirtelen úgy érezte, mély, sötét szakadékba zuhan. Felkiáltott, és
ajkán érezte a férfi csókját, combja combjához simult. Egy.
Kábultan és reszketve lassan visszatértek a valóságba. Madelei-
ne kinyitotta szemét, és a férfira mosolygott, akinek szőke, izzad-
ságtól nedves haja a lány selymes vállát simogatta. Ő a férje. Milyen
rendkívüli érzés.
A férfi vett egy nagy lélegzetet, felállt, és megigazította a ruháját.
– Öltözz fel – mondta kurtán.
Madeleine rámeredt. A férfi megfordult.
– Öltözz fel gyorsan, hogy minél hamarabb vissza tudjunk menni
a hallba.
Madeleine megremegett. Felvette a ruháit a földről, és a puha
anyag biztonsága mögé rejtőzött.
 Hogy tud ilyen könnyen visszatérni a valóságba, és hogy képes
ilyen hideg lenni?
A férfi beletúrt a hajába, majd a nőhöz fordult, és megigazította a
tunikáját.
– Ott van víz és törülköző. Gondolom, meg akarsz mosdani.
A férfi kinézett az ablakon, amíg a nő mosakodott. A törülköző
persze véres lett, ugyanúgy, ahogy a lepedő. Úgy érezte, megsérült.
Ez a sérülés azonban a vér ellenére lelki volt.
Könnyeit nyelve így szólt:
– Kész vagyok.
A férfi felemelte a lepedőt az ágyról, megragadta a nő karját, és
kimentek a zsúfolásig megtelt terembe.
A király, miközben fontos papírokat olvasgatott, diktált az írnok-
nak.
Az emberek zöme már teljes harci díszben készen állt az indulás-
ra, de amikor Aimery és Madeleine belépett a szobába, az emberek
feléjük fordultak.
A férfi hangosan így szólt:
– Megtörtént! – és meglobogtatta a lepedőt, mire mindenki élje-
nezni kezdett. Madeleine úgy érezte magát, mint akit legyőztek. Za-
varában elpirult, és nem tudta, hová nézzen,
Guy gróf odament hozzá, kiszabadította Aimery erős szorításá-
ból, és gyengéden megcsókolta.
– Isten hozott, lányom.
Meghajolt előtte, de nem tudta elfelejteni, hogy a gróf kegyetlen-
sége miatt került ebbe a helyzetbe. Leo egy szívből jövő cuppanós
csókot adott neki.
– Isten hozott a családunkba.
Madeleine majdnem sírva fakadt a férfi széles mellkasán.
– Aimery hamarosan bemutat mindenkinek. Anyánk is itt akart
lenni, és azt hiszem, lesz egy-két keresetlen szava a fiához, amiért
nélküle tartotta meg az esküvőjét.
Guy gróf elhúzta a száját.
– Ne is juttasd eszembe! Bár én úgy gondolom, nem lett volna
biztonságos az út, anyád mégis engem fog bűnbakként feltüntetni.
– Balsors és sötétség? – kérdezte a király, amint csatlakozott a
csapathoz. Magához húzta Madeleine-t, hogy megcsókolja. – Azzal,
hogy felesége lettél a keresztfiamnak, nemcsak családi, hanem lelki
kapcsolatunk terén is közelebb kerültél hozzám. Bármiben segítek,
fogadd el szerető apai szívemet!
Madeleine hálásan meghajolt, de ismervén Vilmost, úgy döntött,
inkább meglesz a segítsége nélkül. Ha ő nem lett volna, még mindig
a zárda biztonságát élvezhetné. A király melegen magához ölelte
Aimeryt.
– Gazdagon megjutalmaztalak, ezért szolgálj a legjobb tudásod
szerint. – Szavai őszintének tűntek. Madeleine nem tudta elképzel-
ni, hogy tud Aimery a király szemébe nézni. Ő maga nem volt erre
képes, hiszen belekeveredett az árulásba, mivel tudott dologról, és
bűnös volt a hallgatás miatt.
– Benézek Baddersleybe a nyár végén – mondta a király. – Remé-
lem, jobb színekben látom majd a birtokot, és Madeleine már vá-
randós lesz. – Ekkor Aimery sebesülésére pillantott. – Még nem cse-
rélte le a kötést. Elhanyagolja a kötelességét!
– Nem volt rá időnk, uram – válaszolta Aimery fáradtan.
– Ugyan már! Nem tart az olyan sokáig! Fiatalság, bolondság. –
Ezzel sarkon fordult, és visszatért az irataihoz. Rövid idő múlva pa-
rancsot adott az indulásra. Az írnokok összeszedték az összes per-
gamentekercset, és összetűzték őket. Mindenki a várudvarra sie-
tett. Az egész terem kiürült, néhány szolga maradt csak, akik takarí-
tani kezdtek.
Madeleine és Aimery kikísérték az embereket, és megvárták
amíg lóra pattannak. A megrakott málhás lovak egymás után bal-
lagtak. A kutyákat pórázon vezették. A menet áthaladt a palánk egy
hiányzó részén, ahol sorompónak kellett volna lennie. Madeleine
lopva a férjére pillantott.
Azon gondolkozott, hogy itt marad egyedül Aimery de Gaillard-
dal, az árulóval.
– Mutasd, kérlek, a karodat – mondta Madeleine.
Aimery ellenkezés nélkül megmutatta. A seb szemmel láthatóan
gyógyulásnak indult. A karján lévő tetoválást tisztán lehetett látni.
Egy ugrándozó szarvast ábrázolt! Egyikőjük sem szólt erről egy
szót sem.
Madeleine tiszta kötést tett rá, és bekötötte karját egy hosszá vá-
szoncsíkkal.
 – Kérlek, ne mozgasd, ha nem szükséges.
– Kétlem, hogy Edwin megtámadná Baddersleyt, így azt hiszem,
elkerülhetem a kardforgatást. A munkát azonban nem akarom elke-
rülni. A király parancsait kell követnünk, úgyhogy jobb, ha hozzá-
kezdünk Baddersley rendbehozásához. Most pedig menj, és csinálj
elszámolást háztartási kellékeinkről és tartalékainkról.
– Meg fogom majd nézni – mondta, és elment.
A rövid parancs úgy hangzott, mintha az úr utasította volna a
szolgáját.
Madeleine-nek sokszor eszébe jutott a szobában töltött idő, és az
a csodálatos érzés, mikor eggyé váltak. Szerette volna, ha ez megis-
métlődhet minden este.
Később, amikor a listákat készítette, igen körültekintő volt. A
dolgok rosszabbul álltak, mint gondolta.
Az elmúlt néhány napban Madeleine-nek nem volt ideje, hogy
gondosan ellenőrizzen mindent. Rájött, hogy igen veszélyes hely-
zetben vannak, hiszen alig volt pénzük.
Ha volt is némi ezüstpénz, Paul de Pouissey bizonyára elvitte.
Férje egy íróasztalnál ült a szobában, és rajzokat készített. A nő
odaadta a listát, állt és várt mellette, amíg a férfi átfutotta a perga-
menre írt szöveget. Felnézett, amikor a végére ért.
– Valószínűleg elég szűkösen kell majd élnünk. A nő ezt termé-
szetesnek vette.
– Semmi esélyünk sincs rá, hogy átvészeljük a telet. Talán, ha a
takarmány, amit elvetünk, aratásra beérik, lesz egy kis ellátmány.
Valaki még megfizet azért, amiért a birtok ilyen szánalmas helyzet-
be került.
Madeleine nagyot nyelt.
– A nagynéném és a nagybátyám irányította itt az ügyeket. És –
tette hozzá mérgesen – a legjobb embereket elcsalták más uradalmi
birtokokra.
– Beszélj velem kedvesebben asszony, különben megtanítalak
arra, mi a jó modor.
Csend lett. A nő megértette a néma üzenetet. Soha többé nem
szabad kiejtenie a száján. Arany Szarvas nevét. Dühe lecsillapodott,
és így szólt:
– Mit tegyünk, uram?
 Aimery ismét a listára pillantott.
– Annyi élelmet veszek, hogy átvészeljük a telet, és be kell fejez-
nünk az erősítés építését is. Elvárom tőled, hogy mostantól jobban
odafigyelj a dolgokra. Azt hiszem, tudom, honnan fogok embereket
toborozni.
Madeleine összeszorította a fogát. Kétségtelenül vissza tud hívni
néhány embert azok közül, akik a parancsára megszöktek, esztelen-
ség lenne ellenkezni, hiszen Aimery igazán nagylelkű volt, és a kor-
szerű irányítással csak a jólétet akarja fokozni a jövőben. Az is vilá-
gos volt számára, kinek a kezében lesz a gyeplő házasságuk alatt.
Amikor Madeleine elment, Aimery gondterhelt arca megenyhült.
Azon gondolkozott, hogy mit vétett, amiért ide jutott. Ha Vilmos
ezen értette a gazdag jutalmat, akkor az Isten irgalmazzon azoknak,
akikre büntetés vár. Baddersley rendkívül siralmas állapotban volt
– omladozó falak, legyengült munkások, üres raktárak. Ráadásul
gondolatai állandóan visszatértek feleségére, aki megigézte őt dús
szempillájú barna szemével.
Eszébe jutottak azok a meleg szemek, amelyek a gyönyör pilla-
natában csodálatosan ragyogtak, és az út, amely egy szenvedélyes
mélységbe vezette őket. Elátkozta saját gyengeségét.
Nem adhatja meg magát a csábításnak. Már megpróbálta egyszer
behálózni, mikor a leleplezésével fenyegetőzött. Isten irgalmazzon
Aimerynek, ha a nő rájön, milyen erős hatást gyakorol rá. Meg kell
mutatnia neki, ki az úr a házban, hiszen ő a saját szemével látta, mi-
lyen gonosz tud lenni. Sohasem szabad megbízni benne. A férfi is-
merte Madeleine igazi természetét. Nem felejtette el, hogy a nő mi-
ért ment hozzá, és azt, hogy hazudni akart nászéjszakájáról. Neki is
két arca volt, mint Janusnak. De emellett asszonyi bűbájjal is bírt.
Már az első érintés után tudnia kellett volna, hogy csapdába esett.
Akkor azonban még csak nem is sejtette, hogy végzete örökre Ma-
deleine-hez láncolja. Megpróbálta Baddersley védelmi tervére össz-
pontosítani a figyelmét. Ha rendbe hozza itt a dolgokat, azonnal tá-
vozhat azzal az ürüggyel, hogy segítenie kell Vilmosnak. Inkább
harcol az unokatestvére, Edwin, és a nagybátyja, Hereward ellen,
minthogy Madeleine de la Haute Vironge-zsal kelljen élnie.
 Aznap este a vacsora viszonylag nyugodt volt. A hallban néhány
szolga, Aimery és Madeleine tartózkodott. Igaz, ott volt a fegyver-
nökük is, Geoffrey de Sceine, egy erős, fiatal férfi, aki azonban nem
sok vizet zavart.
Amikor leszedték az asztalt, Madeleine szerette volna, ha férje
énekel neki valamit, vagy ha sakkozhatnak egy kicsit.
De amikor ránézett férje mogorva arcára, inkább nem szólt sem-
mit.
Végül úgy döntött, lefekszik. Ha Aimery ma este újra elviszi arra
a különleges helyre, egy időre legalább boldog lehet majd.
Bárcsak tudná, miért olyan dühös rá a férfi. Igaz, azt mondta
neki, hogy Stephenhez megy feleségül, de kénytelen volt megszegni
az ígéretét. Engedelmeskednie kellett a királynak, és különben is,
Aimery de Gaillardnak semmiféle hátránya nem származott ebből a
frigyből. Egy örökösnőt vett el. Talán Madeleine egyszer majd el-
mond neki mindent Stephenről, de nem volt benne biztos, hogy ké-
pes lesz rá…
Madeleine elaludt, mielőtt a férje megjelent volna a szobában, és
amikor a reggeli napsugarak felébresztették, a férfi már nem volt
mellette.
Hozzá sem ért egész éjjel.
Valószínűleg soha nem is fog.
Madeleine teljes szívéből megértette a vers íróját:
„A hajnal gyakran lel szomorú magányban…”
A sorok hűen tükrözték jelenlegi lelkiállapotát. Számára olyan
volt Aimery de Gaillarddal élni ezen a kopár, elhagyatott helyen –
mindig együtt, de mégis boldogtalanul – mintha a szenvedés fájá-
nak keserű gyümölcsét ízlelné nap mint nap.
Nem volt képes ilyen hideg légkörben élni. Azt akarta, hogy a
férfi keze gyengéden cirógassa. Látni akarta, ahogy rámosolyog.
Együtt akart vele nevetni, szórakozni, és élvezni munkájuk gyümöl-
csét…
Szerette volna, ha a férfi magához öleli, és varázslatos szavakat
suttog a fülébe, miközben keze a testén kalandozik, és egyre köze-
lebb viszi a gyönyörhöz. Csókolni akarta. Magában akarta érezni…
Madeleine kiugrott az ágyból, mely a szenvedésen kívül semmi
mással nem kecsegtette. Az ördög vigye el a férfiakat! Kilépett, hogy
megkezdje munkáját, mint Baddersley úrnője, s mint Aimery de Ga-
illard asszonya.
Legalább a munkában vigaszt talált, így hát belevetette magát.
Az utánpótlás nem volt biztos, ezért nagyon fontos volt, hogy a
még meglévővel okosan és jól gazdálkodjanak. Megszervezte a rak-
tárak kitakarítását, kiirtatta a patkányokat és egereket, és felismer-
te a hibákat. Beszélnie kell Aimeryvel a védelemről és az aggályai-
ról, de nem volt elég bátor hozzá. Ha megkeresi, ismét meglátja hi-
deg arcát, és még jobban megbizonyosodna afelől, hogy a férfi utál-
ja őt. Talán néhány napon belül jobb hangulatban lesz.
Néha kedves és előzékeny volt, máskor hideg és kemény.
Madeleine úgy döntött, rá sem hederít munka közben, de ahogy
a közelébe ért, a szíve összeszorult, és a teste önkéntelenül reagált.
Madeleine mindig tudta, mit tesz Aimery, s azt is észrevette, ami-
kor valakinek üzenetet küldött. De vajon kinek? Mindig az járt az
eszében, hogy ő Arany Szarvas. Madeleine úgy érezte előbb adja
oda a lelkét a Sátánnak, minthogy hagyja, hogy Aimery Baddersley-
ből folytassa áruló tevékenységét. De hát mit tegyen? Még ebben a
helyzetben sem lenne képes átadni őt a királynak.
Figyel és vár. Ha folytatja gonoszságait, akkor bizonyítékot sze-
rez, és elárulja őt a királynak. Imádkozott a Szűzanyához a kápolná-
ban, bocsásson meg, amiért Aimery szíve az áruláshoz vitte őt. Most
tehát még több oka volt arra, hogy lesse Aimery minden mozdula-
tát. Észrevette, hogy milyen gyakran megállt egy-két szóra a falusi
emberekkel beszélgetni. És milyen gyakran beszélgetett Aldredá-
val. Soha nem szűnő rettegésben és vak féltékenységben teltek nap-
jai. Mi köze van a nőnek Arany Szarvashoz?
Személyes jellegű a kapcsolatuk, vagy ő a férfi hírvivője? Maga
sem tudta, melyik rosszabb.
Amikor Madeleine ellenőrizte varrónői munkáját, nem tudta el-
képzelni, mitől ült olyan önelégült, megvető mosoly Aldreda arcán.
Látta, hogy a nő arca hogy kigömbölyödött, mintha bőségesen lett
volna ételük. Aldreda csak néhány évvel volt idősebb Aimerynél. Az
apácák figyelmébe ajánlották Madeleine-nek azt a tényt, mely sze-
rint ha egy férj nincs kielégítve szexuálisan a felesége által, akkor a
férfi általában más nő után néz.
 Aimery egyáltalán nem élt vele nemi életet, így talán ő is másva-
laki után nézett. Egyre erősebb gyűlöletet érzett Aldreda iránt.
Öt nappal az esküvő után megszólalt a jelző kürt. Madeleine kisi-
etett a hallból, hogy megnézze, mi történt. Két szekeret és jól meg-
rakott igáslovakat látott, amik sorban haladtak egymás után a kapu
irányába. Egy pillanatig azt hitte, hogy a király tért vissza, de nem
látta sehol a kíséretet.
Aimery a gyakorlóterepen volt néhány őrrel. Amint meglátta a
kocsik érkezését, felugrott a palánkra, és jelezte, hogy engedjék be.
Páncéling volt rajta, de látni lehetett izzadtságtól fénylő bőrét, ami
nem is volt csoda ilyen hőségben. Lépései könnyedek voltak, arcán
széles mosoly ült, amint kezet rázott a lováról éppen leszálló em-
berrel.
– Isten hozott, Hugh! Nagy szükség volt már rád.
A karaván első kocsijához két kopó volt kötve, de amint a menet
megállt, elengedték őket. Hízelkedve körbeugrálták gazdájukat. Két
sólyom is érkezett a férfival, s Madeleine-nek nagyon tetszett,
amint csuklyás fejeiket forgatták. A katona hátratolta fejvédőjét.
Aranybarna haja volt, és szabályos, szögletes arca.
– Látom, mennyire megizzadtál! – mondta szórakozottan. – Csak
nem egy kis vívástól?
Aimery nevetett, majd rácsapott a férfira. Az ütés erejétől majd-
nem mindenki kiesett volna a nyeregből. Nem úgy Hugh.
– Ott van tíz dézsa disznózsír, amit helyre kellene pakolnod. Ren-
delkezésedre áll néhány szolga. Ehetsz és ihatsz, amennyi beléd fér,
de rövidesen te is izzadni fogsz. Ülsz! – mondta a kutyáknak, s azok
engedelmeskedtek. Madeleine látta, hogy szeretnének tovább ját-
szani.
Hugh tekintete Aimeryről Madeleine-re vándorolt.
– Madeleine, hadd mutassam be neked Hugh de Fert. Ő volt az
oktatóm Rollestonban, és most azért jött Baddersleybe, hogy itt is
átvegye ezt a tisztséget. Természetesen csak ha beleegyezel.
Egy kicsit elkésett – gondolta Madeleine, de rámosolygott Hugh-
ra. A férfi talpraesettnek és rátermettnek tűnt.
– Isten hozta, Lord Hugh! – Nem tudta megállni, hogy ne tegye
hozzá: – Egyre jobbra fordultak a dolgok, és Istenben bízva remél-
jük, hogy így is fog folytatódni. Reméljük, nem fogunk éhezni.
 – Igen, Istenben bízva, de az én pénzemen – mondta szárazon Ai-
mery. – Azután megkérdezte Hughtól: – Találkoztál Paul de Pouis-
seyval?
A férfi elhúzta a száját:
– Igen!
– Akkor semmi szükség további magyarázkodásra.
– Gyerünk, mutasd meg ezt a helyet!
Aimery elindult, de visszafordult Madeleine-hez:
– Nézd meg azokat a csomagokat, ruhák és könyvek vannak ben-
ne, de kell ott lenni némi ennivalónak, bornak és fűszernek is. Tiéd,
és azt csinálsz vele, amit akarsz.
Madeleine hálát érzett iránta, de a férfi hangja olyan udvariatlan
volt, hogy inkább nem szólt semmit.
Azt kívánta, bárcsak utálni tudná, de attól eltekintve, hogy durva
és rideg volt, látta az erényét is. Következetesen korrekt, kedves, és
a munkát keményen bíró volt.
Parancsai Paul de Pouissey után olyanok voltak, mint a napsütés
vihar után. Nem, egyszerűen nem tudná utálni őt. Madeleine elin-
dult, hogy engedelmeskedjen a parancsnak. Hívatott néhány szol-
gát, és átvizsgálták a csomagokat. Boldog volt, amikor meglátta,
hogy Aimery mi mindent szerzett be.
Egy hordó bort, amit a pincébe vitetett, öt darab sonkát, amit fel-
akasztottak az éléskamrába, egy-egy zsák árpát, búzát és rozst,
amit a kitakarított magtárban helyeztek el. Kaptak egy egész kosár
élő angolnát is. Egyre erősödött benne a hálaérzet. Később köszö-
netet mond majd mindezért. Feléledt benne a remény, hogy férje
nem lehet örökké ilyen rideg. Ő, aki ilyen nemes lelkű is tud lenni.
A szobájába ment, és a fiókokat rendezgette Dorothyval.
– Kinyissuk vajon ezeket? – kérdezte Madeleine.
– Másképpen nem tudjuk elpakolni mindezt – hangzott az éssze-
rű válasz.
A két kisebb fiók zárva volt. Madeleine arra gondolt, hogy az
egyik bizonyára a fűszereket tartalmazza, a másikban pedig Aimery
kincsei vannak. A többi fiók nyitva volt. Ruhák, fegyverek és 10
könyv volt bennük. Madeleine a két dobozt az asztalra tette, és nem
bírta megállni, hogy bele ne nézzen. A könyvben leírt történetek zö-
me Angliában játszódott, de volt közöttük latin és francia is.
 Az egyik könyv egy nagyszerű angol királyról, Alfredről szólt, a
másik Charlemagne-ről. Volt közöttük, ami egy jeruzsálemi zarán-
dokutat beszélt el, és egy kereskedő utazásait Oroszországban. Volt
ott fűszerkönyv is, amit nagyon szeretett volna elolvasni.
Visszafogta azonban magát, és gyorsan bezárta a dobozt. Akkor
lesz majd idő olvasni, ha befejezi az összes teendőjét, és természe-
tesen ha Aimery engedélyezi neki.
Mire Aimery bejön a szobába, a holmijai szépen elrendezve fek-
szenek egy fiókban, fűszernövényekkel letakarva a molylepkék el-
len.
Aimery levette a páncélját, és a kútnál megmosakodott. Haja
nedvesen csillogott, ruhája a testére tapadt. Kardját és övét a sarok-
ba állította.
– Megtaláltad a fűszereket? – kérdezte.
Madeleine egy dobozra mutatott.
– Zárva van.
Erszényéből kivette a kulcsát, és kinyitotta a ládát, amelyben a
kincseknek kellett lenniük. Kivette a kulcsot, és odanyújtotta a nő-
nek.
– Köszönöm.
Visszafordult, majd belenyúlt a ládába, és egy nehéz erszényt
vett elő.
– Soha nem adtam még neked ajándékot – mondta, és átnyújtot-
ta.
Hangja személytelen volt, de legalább ajándékot adott neki. Ez is
valami.
– Nekem adtad Baddersleyt.
– Ez már amúgy is a tiéd volt – válaszolta.
– Pénzt adtál, hogy fent tudjam tartani.
A férfi mosolygott.
– Ez így van rendjén. Ha már a tiéd, fent kell tudnod tartani. Majd
visszafizeted akkor, amikor a birtok felvirágzik újra.
Madeleine nem egészen így gondolta.
Kinyitotta az erszényt, és kivett belőle egy pár karkötőt, ami ha-
sonló volt az ő harang formájú karláncához. Ez azonban női volt.
Mindkettőn különös arany madárforma látszott, amin gyönyörű kő
fénylett.
 Efféle ajándékot egy kapcsolat még szorosabb fűzése esetén
szoktak adni, de a nő nem volt benne biztos, hogy ezen okból kapta.
– Csodálatos – mondta Madeleine. – Soha életemben nem láttam
ilyen remek munkát.
– Nagyanyámé volt mindegyik, Merciai Godgifné.
– Köszönöm szépen.
Feszengve álltak egymás mellett. Egy átlagos házasságban a tár-
sak meg szokták csókolni egymást ilyenkor, de az ő házasságuk ko-
rántsem mondható átlagosnak. Madeleine berakta saját ékszeres
ládájába a karláncokat, majd ellenőrizte a fűszeresdoboz tartalmát.
A gyógyszerszekrényből kivett egy adag füvet, és a szakácsnak adta.
Addigra Aimery már elment.
 Tizenharmadik fejezet

Hugh érkezésével a dolgok javulni kezdtek. Az esti beszélgetések

csendesen zajlottak le, Aimery és Madeleine csupán néhány szót
váltott egymással, és Geoffrey természeténél fogva nagyon hallga-
tag volt. Hugh de Fer kész volt derűs történeteket mesélni, s néha
úgy esett, hogy ő beszélt egyedül.
Történetei mindig harcokról szóltak. A két férfi gyakran bekap-
csolódott, Madeleine-t azonban nem érdekelte ez a téma, de leg-
alább nem uralkodott a teremben kínos csend, és a férjét is kezdte
megérteni.
Aimery élvezte a haditervekről és cselszövésekről szóló eszme-
cserét, de elhallgatott, amikor a beszélgetés menete a hősökre tere-
lődött.
Hugh örömét lelte a csatákban, amikor erről beszélt, szeme úgy
csillogott, mintha a szerelmeséről beszélt volna.
Madeleine szomorúnak tartotta, hogy egy ilyen férfinak, mint Ai-
mery, az élet vagy az egyház, vagy a katonaság terén kínál csak le-
hetőségeket. Mivel férje nem érzett vallásos késztetést, csak re-
ménykedni tudott abban, hogy soha többé nem kell már harcolnia.
De ahogy híreket kaptak a király ütközeteiről és a lázadók leverésé-
ről – az ostromról, a bujkálásokról és a fosztogatásokról –, már jól
tudta, hogy ez éppoly lehetetlen, mint az, hogy egyszer férje odabú-
jik hozzá, és szerelmes szavakat suttog a fülébe.
Madeleine és Aimery próbálták elkerülni egymást, amikor csak
lehetett. Egy napon azonban Madeleine fontos ügyről akart vele be-
szélni. Az egyik raktárépület helyzetét nem lehetett tovább halogat-
ni.
Aimeryt a birtok északi részén találta meg, amint embereivel föl-
det lapátolt. Szemébe lógott a haja, és csupán térdig érő nadrág és
egy rossz cipő volt rajta.
Arany ékszereit mind levette, és a kezén lévő seb egy piszkos
rongydarabbal volt átkötve. Napbarnított, izmos felsőteste gyönyö-
rű látványt nyújtott. Verejtéktől csillogott a bőre. Fogja-e valaha is
ajkával érinteni azokat a feszes izmokat? Valaki figyelmeztette a nő
jövetelére, és a férfi felé fordult. Lapátját a földbe állította, és odalé-
pett a feleségéhez.
– Igen?
Madeleine ekkor a bal vállára nézett, amin egy jókora forradás
látszott. Ez kissé elcsúfította a testét, de az is nyilvánvaló volt, hogy
a seb akár halálos is lehetett volna.
– Mi a csoda történt a válladdal?
Aimery odanyúlt a heghez.
– Meséltem neked arról a harcról Senlacnál. Egy fejsze sebesített
meg. De azért jöttél ide és szakítottad meg a munkát, hogy a forra-
dásomról beszélgessünk?
Madeleine kővé dermedt a rendreutasító hang hallatán.
– Először is nem lenne szabad használnod a kezedet, másodszor
pedig szükségem lenne néhány emberre a raktárak javításához.
– A kezemnek semmi baja, és minden emberemre szükségem
van, amíg a birtok megerősítését be nem fejezzük. Talán később.
Ezzel elfordult.
– Akkor már lehet, hogy túl késő lesz. Minek kell megerősíteni a
várat, ha közben éhen halunk?
Aimery ismét a nőre nézett.
– Vigyázz a nyelvedre!
Egy pillanatig várt, majd ezt mondta.
– Két embert fogok küldeni!
Madeleine ott állt még egy darabig, és kicsit aggódott férje keze
és válla miatt. Ekkor erőt vett magán, és elment.
A keze egyébként már meggyógyult, de a kötést tovább hordta, s
a nő jól tudta, miért. Ezzel a vállsérüléssel közel két éve él együtt, és
nem lehet mit csinálni vele.
Aggódott Aimery egészsége miatt. És aggódott az elidegenedé-
sük miatt is, amire mindig szomorúan gondolt.
Volt közöttük egy bizonyos formális tisztelet, s a nő mindig pró-
bált engedékeny lenni. Aimery ragaszkodott néhány dologhoz, en-
nek ellenére a birtok ügyeinek intézését feleségére hagyta, és csak
akkor avatkozott bele az irányításba, amikor szükséges volt.
 Madeleine szokásává vált, hogy váratlanul benyitott a konyhába,
és ellenőrizte az ott dolgozókat, így gyakran rajtakapta a cselédeket
a pazarláson. Személyesen ellenőrizte a kiselejtezett nyersanyagot,
és ő porciózta ki az ételadagokat is. Nem vett tudomást a konyhai
személyzet megvető pillantásairól és megjegyzéseiről. Ez a gyűlölet
azonban már nem volt olyan csontig hatoló, mint azelőtt.
Ugyanezt vette észre a személyzetnél is. Aldreda, a szövőnő,
Emma, a varrónő, és Hilda, a mosónő már nem utálták annyira en-
gesztelhetetlenül. Mind mogorván teljesítették Madeleine több és
jobb munkát követelő parancsait. De legalább szó nélkül engedel-
meskedtek mindig.
Néha ő is velük dolgozott. Bár ügyesen kijavították az ő és Aime-
ry ruháit, egy sokkal melegebb légkörben szerette volna ugyanezt
csinálni. A kolostorban, a délutáni varrogatások közben mindig be-
szélgettek, Matilda udvarában a gyorsan dolgozó asszonyok mulat-
ságos pletykákat meséltek, és vidám volt minden. Itt pedig, amint
belép a szobába, azonnal csend lesz. Egyedül, nagyon egyedül volt.
Senki nem volt, akinek kitárhatta volna a szívét.
Egy napon az egyik szakácsot megkorbácsoltatta. Bár megfogad-
ta, hogy senkit nem fog bántalmazni Baddersleyben, de ez az ember
csirkét lopott, hogy eladja. Mindenki azért dolgozik, hogy életben
maradjanak, és túléljék mindezt, ő pedig lopott.
Nem volt szabad a szívre és az érzelmekre hallgatni. A konyhai
személyzettel különben is nehezen boldogult. Utálatos dolog volt
arra gondolni, hogy amíg egyesek éheznek, ők és családtagjaik min-
dig jóllakottak. A korbácsolás nem volt túl komoly. Csupán figyel-
meztetés. Végignézte, amint Hugh tíz ütést mér a férfira, és remélte,
hogy ez a példa elrettent másokat erről a rossz útról. Azután gyógy-
kenőcsöt adott a férfi feleségének, hogy ápolja sebeit.
Aimery a büntetésvégrehajtás félénél jelent meg. Nem avatko-
zott bele, de a végén megkérdezte:
– Mi volt az oka a korbácsolásnak?
Madeleine elmesélte neki, mi történt, mire bólintott, és elment,
de közben rosszallóan felhúzta a szemöldökét. Nem ért egyet azzal,
hogy büntetést mért ki valakire? Akkor este választ kapott kérdésé-
re.
 – A háztartási alkalmazottak a te felügyeleted alatt állnak mind-
addig, amíg nem vagy velük szigorú.
A napok csak teltek, s a dolgok egyre jobban alakultak. A védőfal
építését befejezték, és a sorompó ismét a helyén állt. Aimery ra-
gaszkodott ahhoz, hogy később kővel erősítsék meg a már felhúzott
falat. A raktárak bár lassan, de kezdtek megtelni. Néha, miközben
Madeleine a kastélyban sétálgatott, énekszót hallott a szobákból, és
a földekről is. Sok gyerek volt a birtokon, és egyfolytában láb alatt
voltak, de ez így volt rendjén. Nem vette azonban észre, milyen ter-
mészetellenesen csendesek a baddersley-i gyerekek. A fejlődés fon-
tos volt, hiszen közeledett a tél. Az évnek ezen időszakában a földek
nagyon szegények, és nehéz felkészülni a télre ilyen baljós időben.
Madeleine tudta, hogy egyedül nem tudná kezében tartani az
egész bírtok irányítását, de ott volt a férje, akire mindig számítha-
tott. Elhatározta azonban, hogy próbára teszi önmagát. A férfi neki
adta a birtokot, és szabad kezet biztosított számára. Be kell bizonyí-
tania, hogy fent tudja tartani, hiszen Aimery pénzkészlete is véges.
Elrendelte, hogy az összes babot szárítsák meg télre, és azt fon-
tolgatta, hogy milyen növényi lehetne még így eltenni. Nem volt
igazán jártas ebben a témában, de jól tudta, hogy mindent meg kell
próbálni. Amit csak lehet, el kell tenniük télre. A nem túl változatos
élelmiszerek ezekben a sötét és hideg hónapokban betegségekhez
vezettek.
Rájött viszont arra is, hogy nagyon fontos az embereket jól táp-
lálni a tél előtt, hogy egészségesen és erősen nézhessenek szembe a
kemény hónapokkal. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy segítséget és
tanácsot kapjon valakitől, de nem akarta terhelni Aimeryt még a sa-
ját problémáival is.
Egy pillanatra leült pihenni a kápolna elé, amikor az egyik őr je-
lezte neki, hogy valaki közeledik. Egyszerű emberek lehetnek –
gondolta magában, ha még a kürtöt sem fújják meg érkezésükre.
Madeleine felállt, és elindult, hogy fogadja őket. Két poros, de fürge
embert látott az ösvényen közeledni. Amint közelebb értek, látni le-
hetett, hogy két fiatal nő.
Látszott rajtuk, hogy messziről jöttek. Ahogy Madeleine üdvözöl-
te a két apácát, észrevette, milyen vidáman csillog a szemük. Észre-
vette azt is, hogy ikrek.
 – Isten hozott benneteket, nővérek! Segíthetünk valamiben?
Mindketten meghajoltak.
– Ágyat és ennivalót szeretnénk – mondta az egyik széles mosoly-
lyal. – Wilfreda apáca-fejedelemasszony küldött minket, hogy segít-
ségedre legyünk – mondta a másik nő.
Madeleine meglepődött. Az egyik apáca egy pergamentekercset
vett elő, amit átadott Madeleine-nek.
– Én Gertrude nővér vagyok, ő pedig Winifred nővér.
Madeleine nem tudott mást mondani, csak hogy érezzék otthon
magukat. Biztos volt benne, hogy ez nem fog gondot okozni ezek-
nek a derűs hölgyeknek.
Eligazította őket, megmutatta hálószobáikat, gondoskodott a
mosakodáshoz szükséges vízről, ételt adott nekik, majd visszavo-
nult, hogy elolvassa a levelet. Az első részben a két apácát mutatta
be az apáca-fejedelemasszony, majd egy hosszabb szöveg követke-
zett.

„Édes lányom!
Nem tudom kifejezni, hogy milyen boldogság öntött el férjhez me-
neteled hallatán, és milyen dühös voltam, hogy akkor éppen Norman-
diában kellett lennem.
Mellékelek egy levelet a fiamnak, amiben utasítom, hogy hozzon el
téged minél hamarabb Gaillardba. Férjem leveléből és a szerencsét-
len Celia de Pouisseytől értesültem róla, mennyi dolgod van a birto-
kon. Hallottam, hogy nemtörődöm férfiak otthagytak társaság és se-
gítség nélkül. Ezért írtam a nővéremnek, Wilfredának, Withingdon
apáca-fejedelemasszonyának, és megkértem, küldjön két nővért a se-
gítségedre. Ha nincs szükséged rájuk, vagy tolakodónak tartod őket,
nyugodtan bocsásd útjukra a hölgyeket.
Szeretettel üdvözlünk családunkban, ahol, remélem, boldog élet
vár rád.
Támogatni fogunk minden törekvésedben. Angol családom szintén
rendelkezésedre áll, ha bármi gondod van. Fordulj hozzájuk bizalom-
mal!
Vigyázz Aimeryre helyettem is. Már kétszer megsebesült, amióta
elváltunk, és nagyon aggódom érte. Ahogy csak egy anya tud a fiáért.
Vigasztal az, hogy ott vagy mellette, és ápolod. Ha rá tudnád venni,
hogy akárcsak egy kis időre is, de hazajöjjön, nagyon boldog lennék!

Csókol: Anyád,
Merciai Lucia Gaillard

Madeleine alig bírta visszatartani a könnyeit. Bizonyára a levél-

ből áradó kedvesség teszi. Vagy ezek a sorok pusztán egy anya szá-
mító sorai?
Összehajtotta a levelet, és elindult, hogy megkeresse férjét. Az is-
tállónál volt, és a lovásszal beszélgetett. Amint meglátta Madeleine-
t, odalépett hozzá.
– Látogatóink vannak – mondta. – Két apáca érkezett a Withing-
ton kolostorból, akiket a nagynénéd küldött ide. És van itt egy levél
részedre az anyádtól. – Aimery felbontotta, és gyorsan elolvasta.
Mosoly jelent meg az arcán, ami sokat elárult Madeleine-nek a férfi
anyjához fűződő kapcsolatáról.
– Találkozni akar veled – mondta a férfi.
– Igen, tudom, írta nekem is levelében.
A férfi feleségére nézett.
– Ha akarsz, elmehetsz a Gaillard kastélyba.
– Egyedül?
– Adok melléd kíséretet.
– De ő téged is látni akar.
– Nem tudok most veled menni.
– Akkor én sem megyek.
A nő attól félt, ha itt hagyja, talán ismét kapcsolatba kerül a láza-
dókkal, és az végzetes volna.
Aimery a pergamentekercsen dobolt ujjaival.
– De miért jöttek az apácák?
– Segítségemre lesznek a birtok irányításában és az előkészüle-
tekben!
Bólintott.
– Jó ötlet. Bizonyára hasznukat veszed majd. Azt hittem, örülni
fogsz, hogy elutazhatsz innen.
Madeleine türelme végképp elfogyott.
– Baddersley nem a börtönöm, hanem az otthonom, uram.
 Ezzel a nő sarkon fordult, és elindult.
– Madeleine!
Hirtelen megállt, de nem fordult vissza. Várt, és reménykedett.
– Ha megváltoztatod az elhatározásodat a Normandiába való lá-
togatásodról, közöld velem.
Nem állította meg a nőt, amint az továbbment.
Igazán csábító lenne elmenekülni Normandiába, ahol mint új
családtagot bizonyára elkényeztetnék. De Madeleine nem tudta itt-
hagyni Aimeryt.

Gertrude és Winifred nővérek megérkezésével a munka felgyor-

sult a birtokon. Gertrude nővér rendkívüli szakértelemmel rendel-
kezett a mezőgazdasági munkák terén, és hamarosan a birtokot a
lehető legjobb formába hozta. A tervek szerint a következő évben
sokkal jobb lesz a termés.
– A következő aratásnál minden bizonnyal nyereséges lesz a bir-
tok – jelentette ki boldogan.
Az első tennivaló a falu határának és a várhoz közel eső konyha-
kertek rendbetétele volt. Elég elhanyagoltak voltak, ami Madeleine-
t felmérgesítette, éppúgy, amikor arra gondolt, hogy nincs elég erős
kétkezi munkás. Ha tavasz lenne, sokkal többet lehetne tenni, mint
most, nyáron. Túl késő volt már a legtöbb növény elvetésére.
Madeleine megpróbált még elvetni némi későn érő káposztát. Ha
túlélné a nyári hőséget és a tél nem köszöntene be túl hamar, akkor
lenne egy kis zöldségük karácsonykor.
Gertrude nővér elvetett mást is. Néhány gyerek a segítségére
volt. Vizet hordtak neki a patakból, és öntözték a palántákat. Elma-
gyarázta nekik, hogy ezek a növények milyen fontosak lesznek
majd számukra.
Játszott velük, miközben a kicsik nagyokat kacagtak, és élvezte
az árokásást. Két sor közé vizet vezettek, s ezzel megoldották a lo-
csolást.
Winifred feladata a háztartási teendők és a befőzés irányítása
volt. Ő ehhez értett a jobban.
Dicsérte Madeleine ötleteit, és továbbfejlesztette azokat.
 – Azt hiszem, majdnem mindent megszárítottunk, és eltehetjük
télre, Madeleine kisasszony – mondta rá jellemző sugárzó arccal. –
Istenünk igazán nagyon bőkezű.
Winifred nővér hozatott egy hordó tejet, amiből sajtot csináltak.
Gondosan becsomagolták, amint kész lett, és hideg helyre rakták.
Jól átgondolták, hol lenne a legmegfelelőbb, és a kápolnát választot-
ták. Ez volt az egyetlen hideg és védett kőépület. Cedric atya öröm-
mel bocsátotta rendelkezésükre a tárolóhelyiséget.
– Krisztusunk bort teremtett a kánai menyegzőn, és boldog lesz,
ha megtudja, hogy januárban sajtot fog teremteni.
Madeleine két őrt bízott meg a sajtok forgatásával és őrzésével,
mivel tudta, hogy az emberek általában hús nélkül is jól tudnak lak-
ni sajttal. Winifrednek sikerült a húst is olyan jól tartósítania, mint
a zöldség- és gabonaféléket.
Igaz, elmagyarázta, hogy nem lesz majd olyan ízletes, mintha füs-
tölték vagy besózták volna, de így sokkal hosszabb ideig eltartható.
Madeleine megkönnyebbült egy kicsit. Már biztos volt abban,
hogy nem fognak éhezni. Itt voltak a nővérek, akik segítettek mind-
ebben. Energikus, jókedélyű emberek.
A feladatok és a gondok, amelyek majdnem legyőzték Madelei-
ne-t, most izgalmas kihívásnak tűntek. Ez a lelkesedés átragadt a
kastély összes emberére, és senki olyan keményen nem dolgozott,
mint most.
Ráadásul a két apáca vidámságával a légkör is megenyhült. Sza-
badidejüket az emberek között töltötték, gyakran énekeltek imákat
munkájuk közben, és az esti evészeteken vidám történeteket me-
séltek. Ezek nem Hugh kalandos verekedéseiről szóltak. Madeleine
nem tudta, hogy csak képzelte, vagy Aimery tényleg megbékélt az
utóbbi időben?
Esküvőjük óta nem játszott a lantján, bár Hugh és Geoffrey gyak-
ran kérte rá. Madeleine könnyeit nyelte, amint meghallotta csodála-
tos játékát. Bár nem neki énekelt, mégis jó volt hallani a hangját.
Amikor befejezte, és félretette lantját, rendkívül nyugodtnak lát-
szott.
Ő és Madeleine az asztalnál ültek. A nővérek az ablakhoz húzód-
tak, hogy jobban lássák kézimunkájukat. Hugh és Geoffrey a hallban
volt a többi emberrel, és éppen a kardélesítés módszerein vitatko-
zott.
Ha az előző esték szerint zajlanának az események, akkor Aime-
ry hamarosan fel fog állni az asztaltól valami miatt. Madeleine úgy
érezte, itt a pillanat, hogy egy kis kedvességgel közelebb kerüljön
hozzá.
– Hogy álltok a munkálatokkal? – kérdezte gyorsan, még mielőtt
a férfi felállt volna.
– Nemsokára készen leszünk. Igaz, az erőd nem véd meg minket
egy hadseregtől, de azért megjárja.
– Milyen szükséges dolgokat kell még elvégezni?
Az igazság az, hogy Madeleine-t egy cseppet sem érdekelték ezek
a dolgok, de hirtelen nem talált más közös témát.
– Tovább folytatjuk a falak megerősítését, de egészen máskép-
pen kell csinálni, mint ahol várárok van. Ez attól is függ, hogy te
akarod-e a patak elvezetését?
– Nem tudom.
Ránézett Madeleine-re, és a nő azt olvasta ki a tekintetéből, hogy
csak az idejét pazarolja egy ilyen ostoba asszonyra.
– Úgy értem – mondta gyorsan – nem tudom, hogy a falut meny-
nyire érintené. Hatással lenne ez a csatornarendszerre vagy a föld
öntözésére?
A nő örült, hogy egy kis figyelmet kap a férjétől.
– Meg kell fontolni a dolgot. Azt hiszem, hogy a legtöbb normann
nem gondolkozna ezen. Ráhagynák az emberekre, hogy úgy hozzák
rendbe, ahogy tudják.
Madeleine szíve hevesen dobogott.
– Azt hiszem, részt kellene vennünk a falusiak egyik összejövete-
lén, úgy tudom, vitagyűlésnek hívják.
– Igen. – A férfi ivás közben figyelte a nőt. – Nem félsz attól, hogy
angollá válsz, ha a pórnéppel érintkezel?
– Én angol vagyok – mondta magabiztosan a lány –, egy normann
angol. De az angolok mind egyformák. És ez az én otthonom.
– Na igen.
A férfi ismét ivott. Madeleine felemelte saját serlegét, miközben
egy újabb téma után kutatott.
– Hogy van a kezed? – kérdezte.
 Az első néhány nap után már tudta, hogy Aimery sebesülése meg
fog gyógyulni, és rövidesen saját maga fogja ápolni. Ez volt az első
nap, amikor viselte karláncát.
A tetoválás tisztán látható volt keze fején, bár kissé eltorzult a
sebtől. A mintát azonban fel lehetett ismerni. Egy szarvast ábrázolt,
hosszú, szép agancsokkal. Ügyes munkája a férfi vesztét okozhatja.
Nem csoda, hogy nem akarta bevarratni.
– Szépen gyógyul! – mondta Aimery.
– Nem okoz fájdalmat, ha hordod a karláncodat?
– Nem.
Madeleine vett egy mély lélegzetet.
– Ha nem varrtam volna be a sebedet, akkor most nem látszana a
minta.
Tekintetük találkozott.
– Igen, talán nem látszana.
Madeleine megnyalta a száját.
– Ami megtörtént, az megtörtént.
A férfi nem tett úgy, mintha nem értette volna.
– Fel tudnám hasogatni a bőrömet egy éles késsel, vagy figyel-
metlenül hozzá tudnék nyomni egy forró vasat. Inkább nem sürge-
tem a végzetet.
– Hogy érted ezt? – kérdezte ingerülten. Az efféle baleset csak
apró fájdalmat okoz ahhoz képest, ami vár rá, ha elfogják.
– Az angolok kitartanak a skandináv végzet eszményei mellett. A
végzetét senki sem kerülheti el. Az egyetlen esélyünk az, ha becsü-
lettel és bátorsággal szállunk szembe a sorssal, vagy ha gyáván
megfutamodunk.
– De te normann-angol vagy! – mondta a lány kihívóan.
Aimery a szemét a serlegen tartotta, majd lassan felnézett,
– Az vagyok szerinted?
Madeleine-t elfogta a jeges rémület erre az egyértelmű beisme-
résre.
– Jobb lenne, ha az lennél.
Idegesen a nőre nézett.
– Felesleges ijesztgetned, Madeleine.
 – Igazán? Hiábavaló lenne? Nem gondoltál még arra, hogy nekem
is van becsületem? És bátorságom ahhoz, hogy saját elképzelésem
szerint cselekedjem? – mondta Madeleine.
– Igazán?
– Imádkozom Istenhez, hogy legyen… egy jó társam.
A férfi sóhajtott egyet, majd így szólt:
– Én is azt teszem.
– Micsoda? – kérdezte Madeleine meglepődve.
– Amit én kérek a feleségemtől, az a becsületesség és a bátorság.
– Madeleine visszatartotta a lélegzetét. A férfi hozzá, csakis hozzá
beszélt, és egyre jobban érezte, hogy van valami közös érzéseikben.
– Még akkor is, ha ez a halálodhoz vezet?
A férfi mosolygott.
– Igen, még akkor is.
Madeleine úgy érezte, hogy szíve kiugrik a helyéből, és minden
testrésze bizsereg.
Hirtelen nem tudott tovább gondolkozni, pedig nagyon fontos-
nak tartotta volna, hogy tegyen még valamit.
– Kételkedsz a bátorságomban? – kérdezte Madeleine.
A férfi gondolkozott kicsit, majd így szólt.
– Nem, azt hiszem bátor vagy.
– Akkor kételkedsz a becsületemben? – A férfi erre nem vála-
szolt, ami önmagáért beszélt. Madeleine próbálta megmagyarázni.
Aimery nagyon mérges volt azon a napon ott a kunyhóban, miu-
tán az embereket kegyetlenül megbüntették.
– Paul bácsikám okozta azt a sok keserűséget az embereknek. Én
mindent megtettem, amit tudtam, de olyan tehetetlen voltam, akár-
csak a többiek. Egyszer, amikor megpróbáltam megállítani, azzal fe-
nyegetett, hogy megkorbácsoltat.
– Megértem, hogy nem tudtál mit tenni.
– Akkor mivel vádolsz? Tudod, hogy szűz voltam, amikor a fele-
séged lettem.
Aimery összeráncolta a szemöldökét, és gonoszkodva így szólt:
– De csak félig!
– Ez az, ami zavar? – kérdezte. – Az a nap a pataknál? – Hirtelen
úgy érezte, hogy minden szem rászegeződik, s ezért lehalkította a
hangját. – Azt hiszem, bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű!
 Aimery megfogta Madeleine karját.
– Van némi különbség férfi és nő között, s jó lesz, ha ezt megjegy-
zed!
– Igen – kiáltotta, és próbálta megszabadítani karját az erős fo-
gásból. – A férfiak egyáltalán nem ismerik ezt a szót, hogy becsület.
Hirtelen csend lett. Madeleine körülnézett, és dühöt és sértettsé-
get fedezett fel a normann férfiak arcán. Te jó ég!
A férfi hirtelen felkapta a vállára, becipelte a hálószobába, és rá-
dobta az ágyra. Madeleine feltápászkodott, mert azt hitte, hogy sze-
retkezni akar vele.
A férfi lecsatolta az övét.
– Édes Istenem, segíts! – suttogta, és a menekülés lehetőségét
kereste. Át akart ugrani az ablakon, de abban a pillanatban a férfi
elkapta. Visszakerült az ágyra.
– Ne, kérlek, bocsáss meg.
Előrelépett, és nagyot húzott az ágyra.
– Kiabálj! – mondta.
Madeleine szája először tátva maradt, majd beharapta az ajkát,
nehogy elnevesse magát. A harmadik ütésnél egy gyenge sikolyt
hallatott. Puff!
– Ez a legtöbb, amire képes vagy? – kérdezte a férfi, majd ismét
az ágyra csapott. – Még sohasem vertek meg? – kérdezte, és alig bír-
ta visszatartani a vigyorgást.
Puff!
– Ne! – Madeleine egyre jobban belejött a szerepébe. – Kérlek,
hagyd abba! Irgalmazz!
Puff!
– Ezt már mondtad – figyelmeztette a férfi, s a szeme csillogott a
jókedvtől.
– Na és?
Puff!
– Légy egy kicsit találékonyabb.
– Ilyen fájdalmak közepette nehéz találékonynak lenni. – Széttár-
ta a karját, és felsikoltott. – Meg fogsz ölni! – üvöltötte a nő. – Kímélj
meg, drága uram! Térden állva foglak imádni mindennap.
Aimery abbahagyta az ütlegelést, és a nevetéstől könnyes szem-
mel a falnak támaszkodott. Madeleine csuklott a nevetéstől, és biz-
tos volt abban, hogy a kint lévőknek mindez úgy hangzik, mint egy
fájdalmas zokogás.
– Szörnyű hírneved lesz! – mondta Madeleine.
– Ez a célom. Nem tudok olyan embereket irányítani, akik azt hi-
szik, hogy a feleségem sértegethet engem és őket is.
A nő bólintott.
– Vigyázni fogok a nyelvemre.
– Igen! Jobban tennéd! Jól jegyezd meg! Ha bármikor olyan hely-
zetbe hozol, hogy meg kell verjelek, egy percig sem fogok habozni.
Megértette, de nem tudott elnyomni egy gúnyos mosolyt.
– De ne olyan erősen uram, kérlek!
Aimery nevetett, és meglóbálta az övét.
– Sokkal rosszabbat és erősebb verést érdemelnél. Jobb, ha most
lefekszel. – Ezzel az ajtó felé fordult, és mosolyogva így szólt: – Alig
várom, hogy lássalak, amint térden állva imádsz mindennap!
 Tizennegyedik fejezet

Aimery igyekezett komoly arccal belépni a hallba. Néhányan vi-

dáman elkurjantották magukat, de amikor rájuk nézett, hirtelen el-
hallgattak. Hugh homlokát ráncolva figyelte, Geoffrey pedig fehér
volt, mint a fal. Látta, hogy valami bántja őket. Világos volt, hogy
mindenki azt hitte, Madeleine-t kegyetlenül megverte. Nem érde-
kelte, hogy a katonák mit gondolnak róla. Sőt, az az egészséges féle-
lem, amit ébresztett bennük, nem is árt. Azt azonban nem akarta,
hogy Geoffrey azt higgye, így kell bánni egy asszonnyal.
Leült Geoffrey és Hugh közé. Geoffrey nagyokat pislogott.
– Néhány asszony sokkal jobban ordít, mint ahogy kellene –
mondta Aimery.
– Igen, uram – válaszolta a fiú, de nem nézett rá.
– Holnap olyan lesz, mintha mi sem történt volna.
Geoffrey ekkor hitetlenkedve, de reménykedve ránézett.
– Szavamat adtam – tette hozzá Aimery, miközben töltött a fia-
talembernek egy pohár mézbort. – Nem fájtak azok az ütések any-
nyira, mint gondolod. Talán gyakorolnom kellene.
Szeme találkozott Hugh-éval, és az idősebb férfi halványan elmo-
solyodott.

A következő napon Madeleine engedelmes feleséghez illően be-

ment a hallba. Látszott rajta, hogy néha fájdalmában meg-megrán-
dul. Meglepődött, és meghatódott a felé irányuló részvéttől. Geoff-
rey ott álldogált körülötte, és aggódva leste, miben segíthet, a nővé-
rek kegyetlenül szidták a férfiakat, és a hallban a többi asszony is
együttérzően nézett rá.
Talán ez az érzés tette, hogy legszívesebben táncra perdült vol-
na, és énekelni szeretett volna. A nap fényesebbnek tűnt, a levegő
tele volt csodálatos illatokkal, és a madarak vidáman csiripeltek. Az
Aimeryvel megosztott bolondozás volt az oka mindennek.
 Szerelmes volt. Először nevezte uramnak tréfásan, de mindez
igaz volt. Keserédes érzés kerítette hatalmába. Aimery semmit sem
változott. Mint mindig, hideg volt. Bejött, és szó nélkül megreggeli-
zett. Szerelmes volt a férjébe. Aimery hideg jégpáncélján belül öröm
és szenvedély lapult, s rá várt a feladat, hogy ezeket az érzéseket
felszínre hozza. Szerette volna széttörni a páncélt. A nap folyamán
sok munka adódott, így kitűnő ötlete támadt, hogyan bizonyítsa be
tiszteletét férje iránt. Egyre csak a vacsorát várta, ahol majd lehető-
sége nyílik mindenre.
Azon az estén az apácák csendben ültek, mert még mindig ne-
hezteltek Aimeryre. Nem meséltek szórakoztató történeteket, ezért
a vacsora újra unalmas volt. A férfiak történeteket beszéltek el a há-
borúról és vadászatokról.
Madeleine hallgatott, és várt. Az asztal leszedése után Geoffrey
és Hugh elindultak, hogy bekapcsolódjanak egy kockajátékba. Ai-
mery továbbra is rideg volt, de nem mutatta semmi jelét annak,
hogy távozni akar az asztaltól. Bort töltött még magának.
– Azt hiszem, előnyödre válna, ha kicsit több figyelmet szentelnél
a hadászatról való beszélgetéseknek – mondta Aimery.
– Miért? – kérdezte Madeleine.
– Egy zárda nyilvánvalóan nem éppen az a hely, ahol megtanul-
hattad, mi egy várúrnő kötelessége. Ha én nem leszek itt, te fogsz
parancsolni a kastélyban, és bár Hugh szervezi meg a védelmet,
mindenben a te parancsaidnak fog engedelmeskedni.
– Megtanítod, mit hogy csináljak? – kérdezte buzgón, igazából
nem a harc, hanem a férfi kedvéért kíváncsiskodott.
Együtt akart lenni vele. Aimery bizonyára rájött erre, s ezért ha-
bozik. Végül is felállt.
– Igen – válaszolta. – Gyere ki!
Keresztülmentek a hallon, kimentek az óriási kapuhoz a várkert-
be, amely piros színben úszott a lemenő nap fényétől. A munkát ek-
korra rendszerint már befejezték, és az emberek megpihentek. Akik
a kastélyban laktak, játszottak és beszélgettek. A falu népe pedig
már otthon volt.
Még sok munka várt rájuk, de az emberek legalább sokkal re-
ményteljesebbek voltak, mint azelőtt.
 – Az emberek sokkal boldogabbnak látszanak most – kezdte el a
beszélgetést Madeleine.
– Annak is kell lenniük, jólétben élnek, és kapnak elég ennivalót.
Miközben előrenézett, halványan elmosolyodott, majd hirtelen
elfordult, és hatalmas léptekkel továbbment. Madeleine-nek sietnie
kellett, hogy utolérje.
– A várfal és a vizesárok szolgáltatja a fő védelmi vonalat. Ez már
elég idejétmúlt, s bár próbáltuk kijavítani, nem biztos, hogy kibír
egy támadást. Ebben az esetben fontolóra kell venned bizonyos dol-
gokat.
– Miféle dolgokat?
– Ments meg annyi embert, amennyit csak tudsz, de mindenek-
előtt a saját életeddel törődj – hangzott a józan ész válasza.
– Önző megoldásnak tűnik.
– Ez a legjobb, és ez az élet rendje. Egy közönséges ember sora
nem azon fog múlni, hogy te mész vagy maradsz. Ha pedig győzöl,
képes leszel visszafoglalni mindent!
Aimery felkapaszkodott egy meredek lépcsőre, hogy tovább tud-
jon haladni a várfal vége felé vezető úthoz.
Kezét Madeleine felé nyújtotta, hogy felsegítse. A nőnek nem volt
erre szüksége, de az érintés kedvéért elfogadta az izmos kart. Olyan
szűk volt a hely, hogy csak egy embernek volt elég, s ráadásul nem
volt korlát, így csak egy apró lökés kellett volna ahhoz, hogy a fent
állók a mélybe zuhanjanak. A szellő összeborzolta a lány kiengedett
haját. A férfi elsimított egy arcába hulló tincset. Érezte testének me-
legét, és ahogy mögötte állt, visszaemlékezett a tündérherceg hang-
jára és érintésére…
Madeleine vágyakozva gondolt rá, és becsukta a szemét, nehogy
a férfi ki tudja belőle olvasni érzéseit.
Aimery megköszörülte a torkát.
– Valószínűleg nem a legfőbb erőkkel vesznek támadás alá. En-
nek a védelmi rendszernek el kell rettentenie a martalócokat. Az a
legfontosabb, hogy az árkot hagyd szabadon, és a lövészek belássák
a terepet. Így az ellenség nem tud a közelbe férkőzni.
– És a falu? – kérdezte Madeleine rosszallóan.
 – Bármiféle figyelmeztetés esetén a faluban lakók az erdőbe vagy
a kastélyba menekülhetnek. Ezért olyan fontos, hogy figyeld a jelző-
kürtöt! Hordj magadnál íjat! Tudsz vele bánni?
Madeleine a férfi szemébe nézett:
– Nem igazán.
Aimery szeme vidáman felcsillant.
– Akkor gyakorolnod kell!
– Csak nem egyedül kell szembeszállnom a támadókkal?
– Előfordulhat – válaszolta Aimery, majd elfordult és tovább in-
dult. Elvezette a nőt egy fegyverraktárhoz, és kinyitotta az ajtaját.
Kihozott egy íjat és egy nagy köteg nyílvesszőt.
– Remélem, nem nekem, hanem magadnak hoztad – meredt rá
Madeleine.
– Természetesen neked. Valószínűleg az íj egy kicsit nagyobb,
mint amiket eddig próbáltál, de meg kell próbálnod!
Madeleine először vonakodott, de azután átvette a fegyvert.
– Már túl sötét van. Csak nem gondolod, hogy így eltalálom a cél-
pontot?
– Ha annyira rosszul bánsz az íjjal, mint ahogy mondod, akkor
nem.
– Ha véletlenül eltalálok valakit, és megölöm, te fizeted ki a vi-
gaszdíjat!
– Amúgy is mindent én fizetek itt – válaszolta könnyedén Aimery
az istálló felé mutatva. – Találd el azt – mondta.
Madeleine vágott egy grimaszt. Nekikészült. Kihúzta a vesszőt,
megfeszítette a húrt, és lőtt. A nyílvessző felfelé tartott, így a nádfe-
délbe fúródott.
A férfi megrázta a fejét, majd a nő mögé állt, és megfogta mind-
két kezét.
– Amikor elengeded a húrt, a bal kezedet ne lazítsd el. Rövid lö-
vésnél szilárdan tartsd a kezedet, a célpont irányába, és ne engedd,
hogy elmozduljon.
Visszahúzta az íjat, de nem hagyta, hogy a lökés megrántsa a nőt.
Madeleine koncentrált, és próbált tanulni, de szinte elszédült a
férfi karjaiban. Érezte az erőt a combjaiban, hozzátapadó feszülő iz-
mait, és a talaj kicsúszott a lába alól. A férfi előrelépett, és egy má-
sik nyílvesszőt adott oda neki. Kicsit ügyetlenül beillesztette a he-
lyére, majd hozzákészült a lövéshez. Elszántan igyekezett kifeszíte-
ni a húrt, és amikor már úgy érezte, nem bírja tovább, kilőtte a nyíl-
vesszőt, ami körülbelül egy méterrel a célpont előtt ért földet.
– Szentséges Szűzanyám! – kiáltotta Madeleine.
– Ez már igazán haladás, de még van rajta mit csiszolni. Azt aka-
rom, hogy mindennap gyakorolj! – mondta Aimery nyersen, és Ma-
deleine erősen vágyott arra, hogy pimaszul visszavágjon. Emlékez-
tette magát arra, hogy tökéletes viselkedésével éppen a tiszteletét
akarja bebizonyítani.
– Rendben – felelte.
– Legalább képes leszel megvédeni magad. Holnap vacsora után
megtanítok neked néhány trükköt.
Összeszedte a fegyver tartozékait, és a raktár felé indult. Made-
leine reménykedve visszaindult a hallba.
Bízott a holnapban, és érezte, hogy ez a gyakorlás mindkettőjük-
ben felszította a tüzet.

Aimery hosszú ideig pakolta az íjat és a nyílvesszőket. Valójában

nem volt bátorsága elhagyni a kis kőkunyhót. Teljesen összezavaro-
dott. Napról napra nehezebben tudta távol tartani magától Madelei-
ne-t.
Mindennap úgy dolgozott, mim egy napszámos, így éjjel legalább
tudott aludni, reggel pedig mielőtt a kísértés hatalmába kerítette
volna, felkelt az ágyából.
Nem volt túl jó ötlet átölelni a nőt ma este, és tegnap. Elmosolyo-
dott, amint visszacsengtek fülében a nő sikításai. Maga előtt látta a
kipirult arcát, és szinte hallotta a nevetését, jobban kívánta, mint
ezelőtt bármikor. A kis boszorkány.
De, ha igazán az, akkor ő az egész keresztény birodalom legoko-
sabb boszorkánya. Ügyes, szorgalmas és türelmes! Élelmet talált az
erdőben, és a szegényeknek adta. Melyik vajon az igazi arca? A ke-
gyetlen és gonosz boszorkány, vagy a kedves és jószívű úri hölgy?
Szíve az utóbbit súgta, de esze óvatosságra intett. Kétségtelenül
okos, de nem fogja hagyni, hogy a szolgájává tegye.
 A következő reggel Madeleine elővette a saját íját, és miután
megbizonyosodott arról, hogy tiszta és szép az idő, gyakorolni kez-
dett. Néha kuncogást hallott a közelből, de nem zavarta, hiszen jó
volt hallani, hogy Baddersley lakói nevetnek. Egész nap az motosz-
kált benne, hogy este miféle trükköt akar neki Aimery megmutatni.
Kardtrükköket? Kételkedett azonban, hogy képes lenne a kardot
felemelni és még harcolni is vele. Este vacsora után a férfi nem a
várkertbe, hanem egy szobába vezette.
Madeleine magában találgatva nézett körül. Ez volt a legnagyobb
magánszoba az épületben, de elég szűknek látszott ahhoz, hogy
harcolni lehessen benne.
Aimery kicsatolta az övét, Madeleine azt hitte az első pillanat-
ban, hogy meg akarja verni, de a férfi hirtelen az öve alól egy késto-
kot vett elő, és odanyújtotta a feleségének, A nyele csodálatos
csontból készült, bronz és ezüst mintával, és a végén lévő fogantyú-
ja borostyánkőből volt kiverve. Kicsúsztatta tokjából. Pengéje félel-
metesen csillogott.
– Mit kezdjek ezzel a tőrrel? – kérdezte.
– Ha kell, ölj vele!
Madeleine ránézett, és megrázta a fejét,
– Nem! Én gyógyítok, nem pedig gyilkolok. Csak akkor haszná-
lom, ha szükséges, és ha a sebből ki kell vágni valamit.
– Használod, ahogy akarod, de meg kell tudnod, hogy védd meg
vele magad!
– Nem tudom elképzelni, hogy valaha ölnöm kelljen!
– Nem tudod elképzelni? Pedig egyszerű, például ha te magad
veszélybe kerülsz, vagy netalántán egy gyerek! Vagy ha egy férfi
meg akar erőszakolni!
Madeleine-nek ekkor eszébe jutott Odo támadása, és elismerte,
hogy többször volt már veszélynek kitéve.
– Taníts meg arra, amit szükségesnek tartasz – válaszolta Made-
leine. – De nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek használni
az adott pillanatban.
– Rendben. Végül is gyógyító vagy. Már hozzászokhattál ahhoz,
hogy fájdalmat okozol az embereknek.
– Az egészen más.
 – Meg fogod látni, hogy nem. Vedd úgy a kezedbe, hogy kényel-
mes legyen, Azt hiszem, a nyele túl nagy neked, majd készítek egy
kisebbet. Markold meg erősen, de ne tartsd túl mereven…
Egy órán keresztül gyakoroltak. Aimery megmutatta a legfonto-
sabb fogásokat, és a leghatásosabb támadó mozdulatokat.
– Vegyük úgy.,hogy én vagyok a támadó, és meg kell magadat vé-
deni.
– Félek, hogy véletlenül megsebesítelek – húzódozott a nő, és az
éles tőrre nézett.
Aimery élesen felnevetett, és előrelépett.
Madeleine kinyújtott karral védekezett, hogy távol tartsa magá-
tól a férfit, aki azonban egy csellel azon nyomban kivette a kezéből
a kést,
– Madeleine, soha ne nyújtsd ki úgy a karodat, mint most. Nem
marad elég energiád a védekezésre.
Ezzel visszaadta a fegyvert, majd újra elkezdték a harcot. Made-
leine behajlítva tartotta karját, közel a testéhez. Kereste a pontot,
hova tudna szúrni, bár aggódott, hogy megsebesíti a férfit.
– Félek. Biztos vagyok benne, hogy megsebesítelek.
– Nem hinném, hogy egy nő olyan veszélyes volna. Nyugodtan
próbáld meg. Inkább a testedet figyelem, mint a fegyvert.
Mennyei ég, mennyire szerette volna megérinteni, megsimogat-
ni! Több volt ez, mint kívánás, és érezte, hogy a nő sem ellenkezne.
A nő kifeszítette a mellét, csípőjét kihívóan billegtette. Madeleine
hallotta, ahogy a férfi lélegzete elakad. Magában nevetett. Talán
olyan fegyverekkel rendelkezik, amiről eddig nem tudta, hogy hatá-
sos lehet. Madeleine végig a játékra figyelt, de amikor a férfi hirte-
len megragadta a kést, térdre esett, és az izmos combok felé szúrt.
A következő pillanatban már a földön volt, és sajgó csuklóját szo-
rongatta. A kés a földön hevert. Aimery mögé térdelt, és bizonyta-
lan kézzel vizsgálgatta a csuklóját.
– Ne haragudj! Alábecsültelek. Remélem, nem tört el.
Madeleine megmozdította a csuklóját, és megrázta a fejét. Pró-
bált visszaemlékezni arra, mi is történt az előbb.
– Túl gyors voltál, így muszáj volt elütnöm a kezedet.
Aimery felsegítette a nőt, de mindaddig a karja alatt tartotta a
kezét, amíg megbizonyosodott róla, hogy lábra tud állni.
 – Kellő gyakorlat kérdése az egész. Ha nem ütöm félre a kezedet,
halálos sebet okoztál volna.
Madeleine megremegett.
– Ugye többet nem kell ezt csinálnom?
– Dehogynem. Nagyon sok dolog van, amit meg kell még tanul-
nod. Minél erősebb leszel, annál kevésbé lesz rám szükséged.
Madeleine jövővel kapcsolatos álmai egy pillanat alatt romba
dőltek ezekre a szavakra.
Bementek a hallba. Aimery töltött Madeleine-nek egy kis bort. A
nő kihívóan kellette a testét, és szája száraz volt az izgalomtól és a
vágytól.
Aimery a kezébe nyomta a poharat, és így szólt:
– Azt hiszem, be kellene a csuklódat kötni. Küldök majd valakit –
mondta, és elment.
Az ördög vigye el! – gondolta Madeleine.

Amikor kiment a szobából, Aimery mély lélegzetet vett. Talán

bölcsebb lenne, ha úgy viszonyulnék hozzá, mint az elmúlt napok-
ban – gondolta magában. Meg kellene tartani a távolságot, és csak a
legfontosabb dolgokról beszélni egyszerűen és röviden. Ez azonban
többé már nem lehetséges.
Egész nap rá gondolt, és egyfolytában ürügyet keresett, hogy
vele lehessen. Fáradtsága ellenére is alig tudott aludni. Olyan heves
vágyat érzett, hogy józan esze ellenére is alig tudott magán ural-
kodni. Ha még egyszer szeretkezik a nővel, örökre elveszett.
Édes Istenem, milyen bátor, gyors, okos és gyönyörű…

Amint Madeleine egyedül maradt, rájött, hogy csuklója csúnyán

megsérült. Nedves ruhával körbetekerte, és megtapogatta. Meglátta
a földön heverő kést, felvette, és a tokjába csúsztatta.
Egy csodálatos ajándék Aimerytől, amit kincsként fog őrizni. A
kemény bőrtok birkabőrből készült, és ezáltal nedvesen és élesen
tartotta a tőrt. Értékes fegyver. Félretette, majd hirtelen eszébe ju-
tott a férfi óhaja, hogy a fűzőjén hordja. Eddig karkötőt és tőrt ka-
pott a férjétől ajándékba. A legjobb úton halad afelé, hogy harcossá
váljon, de ha Aimery ezt akarja, hát legyen!
 Amikor Dorothy megérkezett, szörnynek nevezte a brutális és
gonosz férjét.
Dorothy nem nagyon kedvelte Aimeryt, de Madeleine elhatároz-
ta, hogy nem mondja el az igazat a verésről.
Ha mindez kiderülne, akkor a nők szemében nőne a hírneve, de a
férfiak lenéznék. Dorothy azt hiszi, a férfi megint bántotta. Egy cse-
lédlány Madeleine utasítására elkészítette a csillapító borogatást. A
nő ágyba bújt.
A csuklója továbbra is sajgott, és ahogy megmozdult, fájdalom
hasított belé. Egy idő után rájött, hogy nem fog tudni elaludni.
– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha hoznál egy kis altatót, Doro-
thy!
Madeleine megitta a főzetet, és hamarosan mély álomba merült.
Aimery képtelen volt bármit is tenni. Az esze azt súgta, ez így van
rendjén, de a teste hevesen tiltakozott.

A következő napon Madeleine csuklója még mindig fájt, ezért be

kellett kötnie. Kicsit bosszantotta, hogy egy kézzel elég ügyetlen.
A reggelinél elkapta Aimery pillantását, de az semmi kedvessé-
get sem mutatott iránta.
Mérgét egy ügyetlen szolgán töltötte ki, amit később megbánt.
Feje lüktetett, és elhatározta, hogy igenis megérdemel egy nap pi-
henést.
Mivel nem tudott rendesen varrni, az olvasásba merült. Aimery a
nap közepén megnézte a nőt, mert aggódott miatta. Madeleine
megnyugtatta, hogy a csuklója már nem fáj annyira, és hogy bebizo-
nyítsa ezt, kiment a birtokra, hogy ellenőrizze a munkát. A friss le-
vegő jót tett neki, feje kitisztult, és csuklója már tényleg nem fájt
annyira. De amikor hozzákezdett újból dolgozni, ismét erősen lük-
tetni kezdett. Észrevette, hogy sokkal barátságosabban néznek rá
az asszonyok, ami valamennyire erősítette önbizalmát.
Az esti vacsoránál Madeleine igen jó hangulatban volt. Szándé-
kosan levette csuklójáról a kötést, hogy Aimeryt ne emlékeztesse a
történtekre.
Vajon mit hoz a ma este? – tűnődött reménykedve. Türelmetle-
nül hallgatta az üres és unalmas beszélgetést a harci játékokról. Az
étkezés befejeződött, ő és Aimery kettesben maradtak. Madeleine
mosolyogva így szólt:
– Azt hiszem, mindenki úgy tekinti a sebesülésemet, mintha egy
újabb kegyetlenség áldozata lennék. Elmondhatom az igazat?
– Azt, hogy megtanítottalak késsel harcolni? Inkább ne. A leg-
több ember azt hinné, megőrültem.
– És mit fogok ma este tanulni? – kérdezte céltudatosan.
– Azt hiszem, először meg kell várnunk, amíg a csuklód teljesen
meggyógyul – válaszolta Aimery.
Ezzel kiment, és csatlakozott Hugh-hoz és Geoffreyhoz. Madelei-
ne fogta magát, és a nővérek társaságában töltötte el a hátralevő
időt.
Halvány reményeket táplált, hogy talán valami történni fog ma
este. Azon gondolkodott, miképpen tudná testével elcsábítani a
férfit. Lefeküdni készült, amikor Aimery utolérte az ajtóban, és így
szólt:
– A ma éjszakát az istállóban töltöm, mert az egyik kanca elleni
fog.
Madeleine alig tudott elaludni a hideg hitvesi ágyban.

Kihasználva az asszonyok kedvességét, összetoborzott egy cso-

portot, akikkel kiment az erdőbe füveket és gyümölcsöt szedni. Na-
gyon meleg nap volt, így mindenki lengén volt öltözve. Csupán egy
szoknyát és rövid ujjú inget viseltek. Madeleine a munkához mindig
egyszerű ruhát vett fel, mint ahogy most is. Azonban ő volt az
egyetlen, akinek a feje fedetlen volt. Minden asszony férjnél volt, és
fejkendőt viselt.
Aimery ellenezte, hogy Madeleine bekösse a fejét, pedig most
igazán jobb lett volna. Úgy érezte, kilóg a sorból.
Az asszonyok mellett ott ugrándoztak a gyermekeik. Madeleine
erősen vágyott most arra, hogy gyereke lehessen, pedig még váran-
dós sem volt. Esküvője óta havi baja rendszeresen megjött.
A férfiak gyakran közösültek a feleségükkel, néha – Madeleine
meglepetésére – kedvük ellenére.
Hallgatva őszinte és kellemes pletykáikat Madeleine erősen vá-
gyódott rá, hogy igazi feleség lehessen. Szerette volna, hogy egy ne-
héz nap után valaki becézgesse. Mint mindig, vágyódását most is
munkába ölte. Megtanította az asszonyoknak, melyik növényt ho-
gyan kell használni, és örömmel hallgatta a helyi szokásokról szóló
történeteiket.
Amikor tele kosarakkal visszaindultak a kastélyba, meglátta Ai-
meryt, amint az egyik paraszttal beszélget a kukoricaföldek mellett.
Előreküldte az asszonyokat, mert képtelen volt ellenállni, hogy
oda ne menjen a férjéhez. Amikor a férfi meglátta őt, mondott vala-
mit Aimerynek, és gyorsan elment, de Madeleine felismerte. Ő volt
a másik szász, akivel akkor találkozott, amikor Odo meg akarta erő-
szakolni.
Kirázta a hideg, és remegni kezdett, mintha a napot teljesen elta-
karták volna a felhők. Szája kiszáradt. Meggyőzte magát arról, hogy
Aimery nem áruló, de úgy látszik, tévedett. Úgy érezte, földbe gyö-
kerezett a lába, és nem tudta, mit tegyen és mit mondjon.
Aimery odament hozzá. Úgy mint a felesége, ő is egyszerűen volt
öltözve a munkához. Egy homokszínű vászonnadrág volt rajta, öv-
vel összefogva.
Egyetlen fegyvere egy hosszú fejsze volt, és nemesi származásá-
nak elengedhetetlen bizonyítékaként két gyűrű az ujján és a jobb
karján a karkötője.
– Több emberre van szükségünk. El akarunk érni valamit –
mondta kimérten. – Azt hiszem, a védelem kiépítésével már rend-
ben vagyunk. Meg kell néznem a többi birtokot és Rollestont is.
– Itt akarsz hagyni egyedül? – kérdezte Madeleine.
– Biztonságban leszel, kedvesem. Itt marad veled Hugh és a két
nővér!
Olyan üres lenne nélküle minden. Félt, hogy a férfi megint valami
végzetes ügybe keveredik.
– Azt hiszem jobb lenne, ha veled mehetnék. Soha nem láttam a
többi birtokot, ami a grófsághoz tartozik. És szeretnék Rollestonba
is ellátogatni.
– Elkerülte a figyelmedet, hogy az országban harcok dúlnak? Vil-
mos talán elfoglalta Warwichot és leverik az ellenállást, de Gospat-
ric elfoglalta Northumbriát. Edwin és Morcar nem messze innen
szintén bajt kevernek, és a skótokkal és walesiekkel szintén harc-
ban állunk. Azt hiszem, nem ez a megfelelő idő egy kellemes utazás-
hoz.
 – Akkor te miért mész? – kérdezte kissé megdöbbenve saját
szemtelenségén.
– Már mondtam, hogy miért – ezzel fogta magát, és elment.
Madeleine aggódott, és égett benne a düh.
– Azért sem fogok ittmaradní – kiáltotta utána.
Aimery megfordult és visszament.
– Azt teszed, amit egy engedelmes feleségnek tennie kell – vágta
oda.
– Feleség?! – gúnyolódott a nő. – Aligha vagyok a feleséged, Ai-
mery de Gaillard.
A férfi megragadta a nő copfját.
– Csak nem az ágyat hiányolod? Azt hiszem igen. Elég gyorsan
megtanultad, mi a jó! – sziszegte a férfi, és a fűre lökte a nőt.
Madeleine alig kapott levegőt, de nem panaszkodott. A férfi pán-
célja megtört. Testének minden porcikájában érezte a vágyat, és re-
mélte, hogy hamarosan beteljesül.
– Gyengédebb is lehetnél hozzám – mondta kötekedve.
A vidámság szikrája lobbant fel a férfi szemében. Madeleine bát-
ran, de óvatosan felemelte a kezét, hogy elsimítsa a férfi izzadságtól
vizes haját. Testén csodálatos reményteli érzés ömlött szét.
– Egy férfinak szüksége van arra, hogy kiengedje néha a magját.
Erre valók a feleségek – mondta Aimery, de a szeméből sütő tűz
meghazudtolta a szavait. Iszonyúan kívánta a nőt.
– Szeretném, ha magadévá tennél. Igazán szeretnék egy gyereket
tőled, de a múlt alkalom óta rendszeresen megjön a vérzésem –
mondta nyíltan Madeleine. Szeretett volna a férfiba pillantani, és
gondolataiban olvasni.
Rettegett a kegyetlenségtől, és sóvárgott a gyengédség után.
Aimery Madeleine-re pillantott, és valami képtelen vad vágy ke-
rítette hatalmába. A nyári naptól arca mogyoróbarnára sült. Puha
szája rózsaszínű volt, és csodálatosan mosolygott. Forró, barna sze-
me csillogott a vágytól. Érezte az alatta lévő test melegét, finom ívét
és szenvedélyét. Elképzelte, amint a felesége állapotos lesz. Egy
gyermeket fog hordozni, aki az ő ivadéka. Gyengéden végigsimított
asszonya hasán. Madeleine beleremegett az érintésbe. Erős vágya a
nő iránt gyengeségét bizonyította, de érezte, hogy ezt a csatát el-
vesztette.
 És most alatta volt az imádott női test, elkábította őt sötét sze-
mével és puha bársonyos szájával.
Vajon ő is ugyanúgy vágyakozik utána? Ám, legyen! Óvatosan fel-
húzta a szoknyáját, s lába könnyedén szétnyílt az érintésre. Óvato-
san belehatolt. A két test egymásba olvadása csodálatos érzést oko-
zott mindkettőjüknek. Az első behatolás olyan örömmel járt, hogy a
férfi hirtelen megállt.
Nézte a nőt, amint kipirult az arca a gyönyörtől. Felhevült vére
vadul száguldott egész testében. Erősen zihált, és beleremegett
minden mozdulatába. Ritmusosan mozgott a nőn, izgatóan a két-
ségbeesett öröm félig őrült állapotában. Teljesen átadta magát az
élvezetnek, majd hirtelen visszahúzódott. Amikor ismét becsúsztat-
ta kőkemény nemi szervét, Madeleine a megkönnyebbüléstől leve-
gő után kapkodott. Érezte, amint megrándul, és megfeszülnek iz-
mai, és hallotta a férfi nyögéseit.
A nap magasan járt, és forrón tűzött. Fénye aranyba öltöztette a
férfit. Szőke haja, aranybarna bőre ragyogott a napsugaraktól. Min-
den egyes mozdulatba beleremegtek, ahogy a férfi ki, majd újra be-
csúsztatta hímtagját a női testbe.
Aimery becsukta a szemét, Madeleine azonban tágra nyílt szem-
mel gyönyörködött a látványban.
A férfi arca kipirult, és homlokán verejtékcseppek csillogtak. Zi-
hálva lélegzett. Forró, nedves testük összeért, és tökéletes ritmus-
ban mozgott együtt…
A nap erősen tűzött. Az égbolt tökéletes kéken ragyogott, valahol
egy pacsirta dalolt, mintha vidáman ünnepelné szárnyaló, szenve-
délyes szerelmüket.
Aimery hátrahajtotta a fejét, és fojtott hangon felkiáltott. Abban
a pillanatban elélvezett. Ahogy magja a nőbe ömlött, Madeleine fel-
sikoltott. Karját és lábait a férfi köré fonta, és egész testét megrázta
a kielégülés. Szájuk forrón és éhesen forrt össze. Megszűnt körülöt-
tük a világ, s csak ők ketten léteztek. Aimery szája a nő fülére csú-
szott. Madeleine finoman simogatta szerelmese tarkóját, és izzad-
ságtól nedves, széles vállát.
Ujjaival végigszántott a gerincén, le egészen izmos combjáig. Azt
kívánta, bárcsak meztelenek lennének.
 Aimery nyelvével végigsimította a nő nyakát, viszonozva azt a
gyengédséget, amit a nő adott neki. Madeleine-t elöntötte a forró-
ság. Aimery a száját a nő mellére szorította, és harapdálni kezdte az
érzékeny mellbimbókat a ruháján keresztül.
Az első érintéstől megremegett, majd teste ívben megfeszült. A
férfi hímtagját újra keménynek érezte magában.
– Édes Istenem – lihegte, és nem volt benne biztos, hogy öröm
vagy izgalom, amit érez. – Megint? – kérdezte.
– Megint – mondta Aimery, miközben csukott szemmel feküdt. –
Az erkölcsösség különös dolgokat művel egy férfival.
Madeleine nem kételkedett tovább, tudta, hogy öröm, biztosan
öröm ez.
Lábát a birtokló önbizalmával fonta a férfi köré.
– Különös dolgokat tesz egy nővel is! – válaszolta.
– Például? – kérdezte, és kezével le s fel barangolt a nő testén,
csípőjével pedig csábító mozdulatokat végzett.
– Semmi, semmi… – mondta Madeleine szégyenlősen, és elfordí-
totta a fejét,
– Mondd el, Madeleine – kérlelte a férfi. – A férfiak szeretik tudni,
mit érez egy nő. Persze, csak néha – tette hozzá.
Madeleine-nel forgott a világ, testében pedig különös fájdalmat
érzett.
– Csodálatos érzés! Nagyon élveztem – mondta, majd hozzátette:
– Azt hiszem, minden este ezt kellene csinálnunk!
Aimery nevetni kezdett.
– Talán ezek után ezt fogjuk tenni minden este. Micsoda szégyen
lenne, ha nem így cselekednénk. Ki tudja, meddig csinálhatjuk még.
Madeleine-t kirázta a hideg. Magához tért a kábulatból, és rémül-
ten nézett a férjére.
– Hogy érted ezt?
A férfi ránézett, és így szólt:
– Az élet kockázattal van tele, és éppen ezek teszik érdekessé.
Ennyi az egész.
Lehajolt, és megcsókolta a nő fejét és arcát, majd lassan újra a
melleihez emelte a száját.
Ezzel a mozdulattal sokkal többet fejezett ki, mint szavakkal. Ma-
deleine megragadta a haját, és hátrahúzta a fejét. A férfi összeszorí-
totta a fogát. A nő teste megfeszült a fájdalom pillanatában, felsikol-
tott, és Aimery elengedte.
A férfi felnevetett.
– Mit akartál mondani? – kérdezte.
Milyen furcsa, hogy egy apró fájdalom újra fel tudja szítani a vá-
gyat. Madeleine akart még valami mást is. Mozgatni kezdte a csípő-
jét, és így bátorította a férfit, hogy enyhítse fájdalmát.
Aimery hímtagja merev volt Madeleine hüvelyében, de a férfi
nem mozdult.
– Mit akartál? – kérdezte a férfi.
– Később majd elmondom. Most nem tudok gondolkozni!
– De igenis tudsz! – mondta, és ujjaival csipkedni kezdte a nő
mellét, mire Madeleine felnyögött.
– Addig nem foglak kielégíteni, amíg el nem mondod.
Jól tudta, mire gondol Aimery.
Megpróbálta józanul végiggondolni, mit is akar mondani, de gon-
dolatai zavarosan kavarogtak, és a teste szinte fájt a vágytól.
– Ki? – kérdezte végül. – Ki kért meg arra, hogy harcolj? A láza-
dók?
Megszorította a nő karját, és hirtelen elengedte, majd kiszabadí-
totta magát lábainak fogságából.
– Ne! – kiáltott, és hirtelen feltérdelt, hogy visszatartsa a férfit.
Miért reszket ezen a forró napon?
– Azt gondolod rólam, hogy áruló vagyok? Akkor bizonyára nem
akarod a testedet egy olyannak odaadni, mint amilyen én vagyok.
Madeleine soha ekkora nagy fájdalmat nem érzett, mint most.
– Kérlek! – könyörgött.
A férfi megragadta a csuklóját, és követelte a választ.
– Árulónak tartasz?
Madeleine azt akarta mondani, hogy nem, de nem volt képes rá.
– Nem érdekel! – suttogta, és könnyek patakzottak a szeméből
forró arcára. – Már magam sem tudom, mit higgyek.
– Én sem. De azt tudom, hogy soha nem fogok az árulók oldalán
harcolni – mondta a férfi.
Óvatosan Madeleine-re csúszott, és a karjára támaszkodott. Ma-
deleine széttárta a combját, és várta, hogy a férfi belehatoljon.
– Kérlek – könyörögte – szükségem van rád!
 – Emlékezz rám! – mondta gyengéden, és behatolt a nőbe.
Madeleine megremegett, és becsukta a szemét.
Aimery úgy érezte, semmi nem létezik számára a világon rajta
kívül. Elragadta őket a féktelen szenvedély, és mindketten repültek
a kielégülés felé.
Madeleine erőtlenül és kimerülten feküdt, és érezte, amint a nap
forrón eget. Túl az összezárt szemhéjain, végtelen pirosságot látott.
Egy bogár rászállt az orrára, Elhessegette, de a gonosz kis jószág
ismét visszatért.
Kinyitotta a szemét, és a férfira nézett, aki keresztbe tett lábak-
kal ült mellette, és egy pipacs szárával csiklandozta.
– Le fogsz égni – mondta neki a férfi –, és azt hiszem, van még
némi befejezni való munkád is.
Madeleine úgy érezte, soha nem voltak egymáshoz ilyen közel,
mint most. Azt ígérte neki, nem fog harcolni a lázadók oldalán. Meg-
fogta a kezét, és megcsókolta. Egymásra mosolyogtak. Madeleine-
nek állandóan eszébe jutottak az emlékek, a fenyegető pillantások,
de csak mosolygott. És boldog volt attól az ígérettől, amit férje tett
neki. Aimery óvatosan felállt, és felsegítette a feleségét, majd kisze-
dett néhány hajában maradt fűszálat. Keze közé fogta az arcát, és
így szólt:
– Remélem, most már igazi feleségnek érzed magad. A nő lehaj-
totta a fejét, majd ezt válaszolta:
– Azt hiszem, a feleségek az ágyba valók, de milyen érzés egy
kurtizánnal itt, kint a mezőn?
– Mindegyik más. Néhányan kemények, néhányan kedvesek…
A nő játékosan ellökte a férfi kezét, majd felvette a kosarát.
Bosszús arcot vágott, amint meglátta, hogy az egész kiborult. A
férfi segíteni akart.
– Szükséged van még gyógynövényre? Tudunk még venni Lin-
colnban vagy Londonban.
– Talán megengedhetjük magunknak? – kérdezte az asszony.
– Nem nagyon, de kétségtelen, hogy ezek nagyon fontos dolgok.
Elindultak a kastély felé boldogan az édes percek emlékével. Ma-
deleine utálta, ha ilyenkor beszélnek és zavarják egymás gondolata-
it, de meg akart szabadulni az összes kételyétől, ezért megkérdezte.
– Mit akart?
 – Ki?
– Hát az Arany Szarvas barátja.
– Csupán egy üzenetet hozott. Semmi olyan dolog nem történt,
ami érdekes lenne számodra – mondta, majd átölelte kedvesét. –
Nemrég feladtam Arany Szarvast. Nem lenne szerencsés, ha min-
den kiderülne. Bár valószínűleg nem fog. Végül is – mondta moso-
lyogva – te vagy az egyetlen, aki leleplezhet engem.
Madeleine kérdőn elmosolyodott,
– Hmm – mormolta, és végigmérte a férjét. – A leleplezésről jut
eszembe… Szeretnélek újra meztelenül látni.
– Én még soha nem láttalak téged meztelenül – válaszolta Aime-
ry. – Kérlek, állj a napfénybe, hadd csodáljalak.
Madeleine elpirult.
– Ha akarod – válaszolta félénken, és elmosolyodott.
Aimery is mosolygott,
– Ha azon a napon az erdőben megértetted az angol nyelvet, ak-
kor biztosan tudod, mit akarok.
– Mit is mondtál akkor? – kérdezte, mialatt megfordult, és magá-
hoz húzta a nőt. Nem volt nála köpeny, amivel betakarhatta volna,
de ettől eltekintve minden ugyanolyan volt.
– Azt mondtam, hogy csodálatosak telt idomaid – közölte, és is-
mét végigsimított a buja testen. – Milyen édesek telt melleid. Sze-
retném végignyalogatni a testedet, és a fájdalomig zsigerelni érzé-
keidet. Szeretném a számban érezni a mellbimbóidat, és addig szív-
ni őket, amíg azt nem kiáltod, hogy kívánsz!
Madeleine teste megremegett az erős ölelésben.
– Akkor nem így reagáltál – mondta Aimery –, ebből jöttem iá,
hogy nem vagy angol.
– A testem tényleg nem értett semmit – válaszolt a nő.
– Bevallom, azt hittem, már rég nem vagy szűz.
– Mit mondtál még?
– Megígértem, hogy lassan foglak felizgatni, és ha nem tudod
már elviselni a becézéseimet, erőszakosan és keményen teszem
magamévá forró, lágy testedet.
– Nem tudom tovább elviselni…
Aimery felnevetett, majd megcsókolta a nő nyakát és tarkóját.
– Kielégíthetetlen kis csábító, könyörülj szegény férfiakon!
 Madeleine érezte, ahogy a vágy hullámai elöntik a férfit, és leve-
gő után kapkod. Fenekét Aimery felmeredő férfiasságához dörzsöl-
te. Ahogy Aimery lassan megfordította a nőt, a gyógynövényekkel
teli kosár a földre hullt, de ez most nem számított.
Forró és heves csókjaikat egy kiáltás szakította félbe. Felnéztek,
és egy feléjük igyekvő testőrt pillantottak meg. Madeleine zavarba
jött, és ekkor jutott eszébe, hogy hosszan és szenvedélyesen szerel-
meskedtek a várfal tövében, ahol bárki megláthatta volna őket.
Aimery a nő elpirult arcára pillantott, és nevetni kezdett.
– Ha bárki is meglátott volna minket, kétségtelen, hogy csak fél-
tékenyek lettek volna. Jobban teszem, ha én most elmegyek, és
megnézem, mi történt, amíg te rendbe szeded magad, és kissé meg-
nyugodsz.
Aimery szeme forrón és szerelmesen csillogott. Megsimogattál a
nő arcát, és így szólt:
– Ígérem, később folytatjuk.
Madeleine utánanézett. Boldogan gondolt arra a csodálatos ér-
zésre, ami ma hatalmába kerítette, és amihez hozzá kell szokatnia
önmagát. Az érzés túl a testén, egészen a szívéig és lelkéig hatolt. ,
Kicsit vonakodott visszatérni a kastélyba a napi teendőkhöz eb-
ből az idilli hangulatból.
Felemelte kosarát, és kóborolt egy kicsit, hátha talál még gyógy-
füvet. De a legfontosabb, amit meg szeretett volna találni, az ará-
nyút volt a jövőhöz.

Amikor – jóval később – belépett a Baddersley kastélyba, meg-

kérdezte az egyik őrt, merre találja a férjét.
– Nem régen kilovagolt, asszonyom – válaszolta.
A nő csak bámult rá:
– Hová?
– Nem tudom, asszonyom. Harmadmagával ment el.
Hirtelen rossz előérzete támadt. Nem, az nem lehet. Nem tudná
elképzelni róla!
– Csak három emberrel ment el? Lord Geoffrey nem ment velük?
– Úgy van asszonyom, ő nem!
– Biztosan hagyott valami üzenetet Lord Hugh-nál – biztatta ma-
gát.
 Madeleine a lovagterembe sietett, reménykedve, hogy hamaro-
san választ kap kérdéseire. Amint meglátta Hugh-ot, szinte önkívü-
letben kérdezte tőle.
– Hugh, mit üzent a férjem?
Hugh megrázta a fejét, és csak ennyit mondott:
– Nekem nem mondott semmit, Lady Madeleine.
Visszagondolt Aimery lágy érintésére, és ebből próbált erőt me-
ríteni.
– Tudod, hogy hova ment? – faggatta tovább.
– Nem. Annyit mondott, hogy valószínűleg egy hétig, de lehet,
hogy még tovább lesz távol.
Talán hagyott üzenetet Geoffreynál – gondolta.
– Egy hétig? – ismételte rémülten Madeleine.
Ekkor meglátta Geoffreyt.
– Ide figyelj, hova ment Aimery?
A fiatalember elsápadt, és ezt mondta.
– Ah… nem mondott semmit, asszonyom.
– Nem láttál valami szokatlant rajta?
– Régebben annyit mondott, hogy szeretné meglátogatni néhány
más birtokát.
– De nélküled, Geoffrey? Csupán három emberrel?
A férfi beharapta ajkát, és ennyit mondott:
– Kétségtelen, hogy valami üzenetet kapott a hírhozótól, Lady
Madeleine.
Madeleine kezdett megnyugodni, majd töltött magának egy italt.
– Miféle hírhozótól?
– Egy üzenethozó pihent meg itt útban a királyhoz, a felséges
asszony üzenetével.
A pohár nem érte el Madeleine száját.
– A hírnök nem írott üzenetet hozott Baddersleybe?
– Nem, Madeleine kisasszony – válaszolta Geoffrey.
Madeleine érintetlenül tette le poharát, és bement a hálószobájá-
ba. Eszébe jutott, hogy nemrég azt bizonygatta magának, hogy a
férje nem áruló. Csodálatos álmait rémséges gondolatok váltották
fel. Csak azért csábította el őt, hogy minél előbb csatlakozhasson a
lázadókhoz.
Milyen butának képzelhet! – gondolta.
 Egy királyi hírnök, aki pont abban az időben jön. Nincs olyan ki-
rályi parancs, amely szóban és nem pedig írva jönne. És semmilyen
törvényes parancsra nem menne el Geoffrey nélkül.
Csak kifogás volt, hogy a birtokokat kell ellenőriznie. Hereward-
dal és Edwinnel fog találkozni.
A hűtlenség gondolatától könnyek kezdtek potyogni szeméből,
és éppen abban a pillanatban vágta falhoz teli kosarát, amikor Do-
rothy belépett. A nő odasietett, hogy összeszedje a növényeket.
– Ki fogom belezni! – ordította. – Borsot teszek a ruhái közé, és
ugrálhat Baddersleytől Londonig,
Letépte blúzát és szoknyáját.
– Nem kell attól félnie, hogy a király kiheréli, én magam fogom
megtenni saját kezeimmel.
– Micsoda? – bámult rá Dorothy.
Madeleine észrevette, hogy letépte magáról a ruháit, és új ruhá-
kat vett ki a szekrényéből.
– Aimery de Gaillard egy aljas, cselszövő fattyú! – ordította, és le-
törölte könnyeit az arcáról. – Úgy játszik velem, mint a lantjával –
kedves és elbűvölő, majd továbboson!
– Lord Aimery felfegyverkezve lovagolt ki három katonájával, és
jól megpakolt lovakkal – mondta Dorothy.
– És mi az, ami miatt olyan fontos volt elmennie? Azt ígérte, se-
hova nem megy!
Dorothy töltött az asszonynak egy pohár bort.
– Igya meg, asszonyom! Túl sokat volt ma a napon.
Madeleine nagyot kortyolt. Újra érezte minden fájdalmát, és is-
mét kellemetlen gondolatai támadtak, Ekkor kopogtatás hallatszott
az ajtón.
– Igen, szabad! – mondta
– Lord Aimery egy üzenetet hagyott az Ön számára, Lady Made-
leine – mondta Geoffrey.
Reménység vett erőt rajta.
– Micsoda? Hogy tudtál erről elfelejtkezni eddig?
– Ez nem az utazásával kapcsolatos – mondta Geoffrey –, vagyis
nem arról, ahova ment.
Madeleine ordított: –
Mi az?
 – Azt üzeni, hogy bocsásson meg neki – darálta a fiú, mintha a
leckéjét olvasná –, és hogy mindent onnan fognak folytatni, ahol ab-
bahagyták.
A fegyvernök ránézett a nőre, és hozzátette:
– Nagyon sietve indult el, asszonyom.
Goffrey szinte pillanatok alatt távozott a szobából.
– Csak a testemen keresztül – suttogta Madeleine.
– De kisasszony! – szorította meg kezét Dorothy.
– Soha nem fogja ezt velem megint megtenni! – mondta Madelei-
ne magabiztosan. – Akárhogy kívánja a testem, soha nem levek töb-
bé az övé – mondta, miközben lekapott egy feszületet a falról.
– Te leszel a tanúm, Dorothy. Ígérem – sőt esküszöm –, hogy ad-
dig nem fekszem le Aimery de Gaillarddal, amíg be nem bizonyítja,
hogy hű a királyhoz és hozzám.
Dorothy elsápadt, és keresztet vetett.
– Ó, kisasszony, vonja vissza! Ezt soha meg nem tagadhatja a fér-
jétől.
Madeleine ismét felkapta a feszületet, és ezt mondta:
– Esküszöm. Nos, most menjünk vissza dolgozni.
Miközben ellenőrizte a konyhai teendőket és a baromfiólakat,
végig Aimery járt az eszében. Egyszerűen csak ellovagol Badders-
leyből magyarázat nélkül! Talán darabokban küldik vissza a testét!
Hányinger kerülgette, amikor arra gondolt, hogy megvakul, vagy ta-
lán kéz és nemiszerv nélkül tér majd vissza. Hevesen imádkozni
kezdett a férfi épségéért és biztonságáért.
– Ó, csak épségben add vissza, Istenem! És én ügyelni fogok,
hogy még egyszer el ne kóboroljon – suttogta. De hogy tudná ezt
megvalósítani? Ezt maga sem tudta.
Valaki megköszörülte a torkát. Körbenézett, és egy katonát pil-
lantott meg.
– Lord Hugh üzeni, hogy Odo de Pouissey közeledik négy látoga-
tóval. Beengedjük-e őket?
Odo? Mit kell még ma elviselnem? – sóhajtott Madeleine. Ő volt
az egyike azoknak az embereknek, akiket látni sem akart, de nem
tudta megtagadni tőle vendégszeretetét.
– Természetesen. Ki fogok menni, hogy üdvözöljem.
A férfi elment.
 Madeleine-nek időre volt szüksége, hogy összeszedje magát. Várt
egy kicsit, majd fátyolt tett fejére, és kendőt borított vállára. Amikor
a hall ajtajához ért, Odo éppen akkor szállt le a lováról az udvaron.
Odament Madeleine-hez, és egy baráti csókot adott az arcára, majd
körülnézett.
– Látom, szépen rendbe tettetek mindent Aimeryvel, de azt hi-
szem, ebben az időben sokkal fontosabb lenne egy megfelelő kőkas-
tély és jó erős várfalak. Ez a férfiak legfőbb feladata kell legyen. –
Odo követte Madeleine-t a nagyterembe, és egy dicsőséges hadjá-
ratról kezdett el neki mesélni, ahol szétverték az angol lázadókat,
és beszélt egy közeli kastély építéséről is.
– A kastély a király parancsára épült Warwicknél, és Henry de
Beaumont irányítja majd. Semmi kétség, hogy rövidesen én is ha-
sonló kegyben részesülök majd. – Madeleine ételt és italt készítte-
tett neki és embereinek, majd gondoskodott a lovaik elhelyezéséről
is.
Odónak volt egy vágyálma, amit azonban soha nem lesz képes el-
érni. Ha győzni tudna, és kapna egy kastélyt, Madeleine örülne neki,
de csak akkor, ha a kastély az ország másik végében lenne. Mon-
dandójának egy része viszont érdekelte őt is:
– Szóval, a felkelésnek vége? – kérdezte Madeleine, és arra gon-
dolt, hogy akkor Aimery már nincs veszélyben. Odo közben egy, jó
nagyot harapott a disznósültbe, és leöblítette egy korsó sörrel. Meg-
törölte a száját, majd büfögni kezdett.
– De Vilmos csak akkor érkezett meg, amikor vége lett a harcok-
nak és kinyitották a város kapuit. Ha a helyében lennék, lefejeztet-
nék egypár embert, és fejüket feltűzném a lándzsámra. Ezt tenném
minddel – mondta Odo.
Aimery feje lándzsán! – gondolta magában Madeleine.
– És mi van Herewarddal? – kérdezte, és újra töltött a poharába.
– Azt hallottam, hogy csatlakozott Edwinhez és Gospatrickhoz.
Odo meglepődve a nőre nézett, és ennyit kérdezett:
– Hol hallottad?
– Híresztelés, semmi több – mondta óvatosan Madeleine, de köz-
ben szerette volna kiszedni a férfiból, hogy mit tud. Nem aggódott
efelől, hiszen Odo képtelen volt hallgatni az ilyesmikről.
 – Én is hallottam híreszteléseket, útban dél felé. Sőt, ezek több
mint híresztelések… Biztosan tudom, hogy Hereward a középangli-
ai mocsárvidéken van. Nagy erőkkel lesben állnak a Halwer erdő-
ben, nem messze innen északra. Túl sokan vannak, hogy elintézzem
őket egymagam, de már üzentem a királynak. Csapatokat fog külde-
ni, és ezzel véget vetünk az egésznek.
– És mik a szándékaid? Itt maradsz, és részt veszel a csatában? –
átkozta magát, amiért a hangja elvékonyult.
A férfi önelégülten mosolygott, szerencsére nem vette észre a nő
idegességét.
– Magányos vagy? Hol van a bátor férjed? – kérdezte Odo.
– Keleten – vágta rá Madeleine. – Elment megnézni a Rolleston
birtokainkat.
– Az mindig nyilvánvaló volt, hogy nem akart igazán téged, így
nincs is okod panaszkodni, hogy elhanyagol. – A nő egyszerű ruhá-
jára nézett. – Még nem sikerült levenned a lábáról? Pedig ő arany
ékszerekkel kápráztatott el. Valószínű, hogy van egy jó húsban lévő
szász-dán felesége, akit eldugott Rollestonban, és a megmaradt ék-
szereket neki adja.
Madeleine teljesen lezsibbadt e szavak hallatán. Közömbösen
mosolygott, de a féltékenység legkeserűbb szilánkjai gyötörték. Le-
hetséges lenne?
Hiszen a dán házasságokat nem ellenzi a keresztény egyház,
Harold király 20 évvel ezelőtt dán szertartás szerint feleségül vette
Edit Swannehalsot, majd ugyanakkor Merciai Eadgythet, hogy se-
gítséget kaphasson a trón megszerzéséhez.
– Aimery és az én kapcsolatom kitűnő! – válaszolta Madeleine,
majd megkérdezte tőle: – Hosszabb időre szándékozol itt maradni,
Odo?
Megrázta a fejét.
– Nem. Bár a főztötök egyre ízletesebb. Parancsot teljesítek, és
éppen a királynőhöz tartok – mondta fontoskodva. – Északra vi-
szem.
– Északra vinni őt? Pont a felkelés idején, amikor ráadásul nyolc
hónapos terhes? – kérdezte meglepve Madeleine.
– Igen, a király azt akarja, hogy vele legyen, amikor a gyermeke
megszületik.
 Madeleine nagyon megfontolatlannak és érthetetlennek tartotta
az egészet, de még mindig Aimery járt az eszében.
Odo üzent a királynak, hogy küldjön hadsereget. Talán ő is el-
megy majd leleplezni az Arany Szarvast, és felfedi az igazságot.
Aimery pedig biztos rájött az egészre, és odasietett. Madeleine a
könnyeit nyelte, nem tudta, hogy mit tegyen. Belső énje azt súgta,
hogy hagynia kell az egészet, minden történjen úgy, ahogy a sors el-
rendelte. Odóhoz fordult:
– Akkor te most rögtön indulsz is?
Bólintott.
– Éppen csak beugrottam! Szeretnék egy kis ennivalót és egy tar-
talék lovat, ha lehet. Az egyik lovunknak fáj a lába.
Madeleine teljesítette a kérését, és elégedetten látta, amint lová-
val továbbindult. Az istállókhoz ment, hogy megnézze a ló állítóla-
gos sebesülését.
– Csak megerőltette a lábát, Lady – mondta rögtön az istállófiú. –
Hamarosan meg fog gyógyulni.
– Akkor jó. – Madeleine az ajtófélfának dőlt, és beszélgetni pró-
bált vele. – John, tudod, hogy merre van a Halwer erdő?
– Igen, Lady – felelte készségesen, bármiféle feltételezés nélkül. –
Északra van, félnapi lovaglásra. A régi útról kell letérni Gormanby
irányába.
Hallgatta, amit a fiú mondott, de mindez olyan világos volt szá-
mára, mint egy helybélinek. Félnapos út lovon.
Akkor Aimery már biztosan ott van. De valakinek figyelmeztet-
nie kell a veszélyre. Hogyan? Bement a szobájába, és összekulcsolta
idegeskedéstől megizzadt tenyerét.
Megesküdött, hogy elárulja Aimeryt, ha bebizonyosodik róla,
hogy áruló, és most mégis ő siet a segítségére!
Ha a király megfejti a titokzatos jelet, és rájön, hogy ki az Arany
Szarvas, akkor a normann törvények szerint meg fogja tudni akadá-
lyozni az angolok ellentámadását.
De nem hagyhatja, hogy Aimery veszélybe kerüljön. Talán Geoff-
reyt küldje el, hogy figyelmeztesse őket? Megbízhat benne ennyire?
Ő igazán becsületes, de ízig-vérig normann, és talán nem annyira
szemfüles, hogy felismerje a titokzatos és veszélyes helyzeteket.
Őrülten szerelmes volt Aimerybe annak ellenére, hogy egyre in-
kább megbizonyosodott afelől, hogy áruló. Biztonságban kell tudnia
őt.
Valamelyik helyi ember hátha tud segíteni! De vajon hinnének
neki? Elhinnék-e, hogy szándékai becsületesek, és segíteni akar?
Egyetlen lehetőség maradt. Egyedül kell nekivágnia az útnak.
Halálra rémült a rá váró megpróbáltatásoktól.
 Tizenhatodik fejezet

Amióta megérkezett Baddersleybe, soha nem kockáztatta meg,

hogy túlmenjen a közeli erdőt szegélyező ösvényen, és a kastély te-
rületét sem hagyta el egyedül. Most pedig azt tervezgette, hogy ma-
gában lovagol túl mindenen, át az ellenséges megyéken, amelyet el-
leptek a normann felkelők.
Kinyitotta Aimery egyik dobozát, melyben talált egy térképet a
birtokról. John bizonyára a római utat nevezte régi útnak, ami nem
messze haladt a birtok északi részétől. Sehol sem találta azonban a
Halwer erdőt és Gormanbyt sem. Biztos volt benne, hogy pár óra
alatt eljut odáig lóháton, és majd ott további útbaigazítást kérhet.
De mindezt egyedül? És hogy fogja megkérni az angolokat, hogy
segítsenek neki megtalálni Herewardot? Mindez lehetetlennek tűnt,
de gyorsan kellett döntenie.
Elhatározta, hogy nem gondolkozik előre, csak a jelennel foglal-
kozik. Például, hogy hogyan fog egyedül kijutni Baddersleyből lóhá-
ton, testőrök nélkül?
Felhagyott a képzelet szülte akadályok legyőzésével, felnyergelte
lovát, magához vette legfontosabb dolgait, és elindult. Azt mondta
Johnnak, hogy valamilyen különleges gyógynövényt akar gyűjteni
köhögés ellen. Amikor keresztüllovagolt a várkerten, Geoffrey sie-
tett oda hozzá.
– Kér kíséretet, asszonyom? – kérdezte,
– Nincs rá szükségem – válaszolta, és eszébe jutott, micsoda sze-
rencse, hogy nem Hugh-gal találkozott. – Csak a falu határába me-
gyek, és ha sikerül valamit gyűjtenem, majd a lóval visszahozom –
válaszolta. Látta, hogy a férfi nem túl boldog, de nem tudott ez ellen
mit tenni. Magabiztosan kitartott döntése mellett, és gyorsan ott-
hagyta Geoffreyt, még mielőtt bármit is tehetett volna.
Túl a falun hamar megtalálta azt az ösvényt, amely elvezette őt –
a térkép szerint – az ermini úthoz. Gyorsan kiért Baddersley látóte-
réből, és teljesen egyedül haladt a még világos erdei úton.
 Emlékezett, hogy nemrégiben erre még igen sok útonálló kóbo-
rolt, de az utóbbi időben mintha eltűntek volna. Megvonta a vállát.
Elhatározta, hogy véghez viszi tervét, és nem fog tétovázni. Meg-
nyugodott, amikor arra gondolt, hogy nála van az Aimery-től kapott
kés, miközben sürgette a lovát, hogy szaporábban lépkedjen. Lába
alatt ropogott az avar.
Hamarosan egy barátságosabb útra tért. Kőből volt kiépítve, és
csak néhol látszott ki a sáros talaj. Minden évszakban járható – gon-
dolta Madeleine.
Majd egyre több ökörfogatot, lovast és gyalogost pillantott meg.
Látott közöttük néhány utazót és katonát, de zömében kereske-
dők voltak. Úgy tűnt, semmiféle háborús hangulat és félelem nincs
az emberekben. Madeleine remélte, hogy őt is kereskedőnek nézik
a málhás lovával.
Továbbment észak felé, és még mindig azon gondolkodott, mi-
lyen messze jut el félnapi lovaglással. Gondolta, megkérdezi az
egyik arra haladó kocsist, hogy nem látott-e errefelé egy idegent
harmadmagával, de inkább lemondott erről a tervéről.
Jobbnak látta, ha nem hívja fel magára a figyelmet. Bár nem sok-
kal később mégis megkérdezte az egyik arra járótól, hogy merre
van Gormanby, de az megrázta a fejét, és furcsán méregette.
Madeleine továbbment. Átkozta déli külsejét, sötét bőrét és bar-
na szemét, amit anyjától örökölt.
Amikor egy kis kolostorhoz ért, meglátott egy szerzetest, aki in-
tett neki.
Odament hozzá, és megkérdezte, tudja-e, merre van Gormanby.
– Igen, gyermekem – válaszolta készségesen –, tudom merre van.
Már túljöttél egy kicsit. Menj vissza az úton addig, amíg meg nem
látsz néhány cseresznyefát és egy hatalmas tölgyfát. Ott majd meg-
látod azt az ösvényt, amelyre rá kell térned. Nyugatnak indulj!
Nincs túl messze, ne aggódj!
Madeleine elismételte magában, majd visszafordult.
Hamarosan megtalálta a tölgyfát és a cseresznyefákat, majd az
ösvényt is. Gyorsan bekanyarodott, de nehezen tudott kiigazodni,
mert itt sokkal sűrűbbnek tűnt az erdő, mint Baddersley körül. Alig
lehetett látni, és mindenben veszélyt sejtett. Nem tudta, hogy em-
bertől vagy állattól tartson jobban. A szűk ösvényt – melyen éppen
csak egy szekér fért el – végig óriási fák szegélyezték. A szekerek
nyomai mélyen belevájódtak a földbe. Feljebb, a fák lombjai össze-
függő zöld tetőt alkottak, eltakarva a napot. Minden sötét volt.
Nyugtalanságot érzett. Legszívesebben visszafordult volna, de ural-
kodott magán. Arra gondolt, ha véletlen eltévedne, vajon ki találna
rá? Hereward? Feltéve, ha itt van valahol! Amint ez járt a fejében,
egy embert pillantott meg az erdő sűrűjében. Az egy pillanat alatt a
lovához ugrott, és mire a nő felocsúdott volna, kést szegezett a tor-
kának, és lerántotta a nyeregből.
– Nos, kisasszony, mi járatban van errefelé?
Madeleine levegő után kapkodott. Egy szász volt. Vigyorgott, bár
szúrós tekintettel nézett rá, és a nő jól tudta, hogy bármikor elvág-
hatja a torkát, ha úgy tetszik neki.
– Találkoznom kell Aimeryvel – suttogta.
– Aimeryvel, kisasszony? – kérdezett vissza ravaszul. – Azt hit-
tem, eleget voltatok már együtt!
Madeleine arca lángolt az izgalomtól, és várta, hogy vajon mikor
vágja el a torkát.
– Szeretnék beszélni vele, kérlek! Vagy Herewarddal!
A vigyor eltűnt a férfi arcáról, és a kés hegyével kissé megsebesí-
tette a nő nyakát.
Madeleine kiáltott egyet, és megpróbálta elrántani a fejét, de a
férfi erősen tartotta. Érezte, ahogy a vér lecsordul a nyakán.
– Mit tudsz Herewardról, normann lotyó? – kérdezte.
– Itt kell lennie valahol – nyögte a nő. – Ennyit tudok. És azt,
hogy ez a király tudomására jutott.
– És te miért jöttél ide? Az igazat mondd!
– Azért, hogy figyelmeztessem Aimeryt.
– Gondolod, hogy ezt elhiszem?
A férfi becipelte az erdőbe oda, ahol a lova állt. Kését még mindig
a nyakán tartotta, ezért Madeleine nem tudott ellenkezni vele. Egy
kötelet húzott ki iszákjából, hurkot kötött rá, majd a nő nyakára ve-
tette. Vajon most megfojt? – gondolta rémülten. De a férfi felállt, és
felszólította, hogy kövesse. Felültette a lovára.
– Átadlak Herewardnak – mondta. – Ő tudni fogja, mit tegyen ve-
led. Ha szökni próbálsz, megfojt a kötél.
A nyaka köré csavart nehéz, durva kötél kidörzsölte bőrét.
 Egyenesen mentek a sötét erdőben. Ha már most így bánnak
vele, vajon mire számíthat később?
Azzal biztatta magát, hogy Hereward, Aimery nagybátyja talán
igazi angol úriember. De ez kevéssé nyugtatta meg. Egy zsivány
áruló, aki biztos utál minden normannt. Az lesz a legegyszerűbb, ha
azonnal elmetszi a torkát. Aimeryé lesz Baddersley jelenlétének
terhe és a leleplezés veszélye nélkül! Mindemellett – gondolta – Ai-
mery nem bocsájtaná meg magának, ha megölnének. Imádkozni
kezdett, hogy Aimery Herewarddal legyen, és akkor talán megme-
nekülhetne. Annak ellenére, hogy ez megerősíti az árulás tényét és
dühös is lesz rá, amiért utánajött, meg fogja őt védeni.
Ráfordultak egy alig látható ösvényre. A sűrű erdő békésnek, de
nagyon kietlennek tűnt, csupán néhány madarat láttak. Egy kicsit
később a férfi felemelte a kezét, és intett. A nő körbenézett, és meg-
látott a fán egy lesben álló embert.
Igazán jól őrzött tábor – gondolta –, persze Hereward nem egy-
ügyű ember.
Az egész tábor nem tűnt túl nagynak. Hatalmas, öreg fatörzsek-
kel volt körbekerítve. Odo túlbecsülte az erődítményt – gondolta.
Két nagy sátort, legalább harminc fegyverest és néhány szolgát lá-
tott csupán. Asszonyok nem voltak, s Aimeryt sem látta sehol.
Madeleine zavarba jött, amint a szakállas, szigorú tekintetű férfi-
ak gyűrűjének középpontjába került. Egy normann asszony egyma-
gában olyan férfiak között, akik gyűlölik az ő fajtáját!
Milyen őrült okból jött ide?
Néhány ember páncélt viselt, de legtöbbjükön csak bőr egyenru-
ha volt. Mindnyájuknál látott valamilyen fegyvert, lándzsát, kardot,
íjat vagy fejszét.
Egy dolog volt, amit mindenki hordott: aranygyűrűt. Nem volt
olyan ragyogó, mint Aimeryé, de egyformának látszott, s jelezte
összetartozásukat. Az egyik ember kilépett a csapatból, és feléjük
igyekezett. Nem volt rajta egyenruha, csupán egy nagyszerűen
megvarrott inget viselt a kabátja alatt.
Kardja övén lógott, csodálatos, arannyal és drágakövekkel kira-
kott hüvelyben. Karlánca olyan szép volt, amilyet még soha nem lá-
tott.
Madeleine egyből tudta, hogy ő Hereward.
 Első pillantásra nem hasonlított Aimeryhez. Szakálla és bajusza
volt, hosszú szőke haja pedig már őszült a halántékánál. Szeme a vi-
lágoskék éghez hasonlított. De amint jobban megnézte, arcának
csontozata és az alakja mutatott némi hasonlóságot. Így fog Aimery
kinézni 20 év múlva? – gondolta. Sugárzott róla a tekintély. Mozgá-
sa könnyed és gyors volt, tele energiával.
– Gyrth – mondta, mialatt arra a férfira nézett, aki túszul ejtette
–, találtál egy vonakodó menyasszonyt?
– Az erdőben találtam, és azt mondja, Aimery asszonya – mond-
ta, miközben leszállt a lováról.
– És kötéllel a nyakán hozod elém? – kérdezte, és öklével szájon
vágta a férfit. Madeleine-hez fordult, hogy lesegítse a lováról, majd
nemes emberhez méltóan leoldotta a kötelet a nyakáról.
– A legmélyebb bocsánatért esdekelek, drága unokahúgom, Lady
Madeleine. Igaz, hogy kényszerből jöttél ide, de megtiszteltetés szá-
momra, hogy itt vagy.
Egy tölgyfa tövében álltak. Hereward betakarta egy köpönyeggel,
és hellyel kínálta, majd az emberekhez fordult, és ezt mondta:
– Ez itt Lady Madeleine, Aimery, kedvenc unokaöcsém felesége.
Bánjatok úgy vele, mint az én unokahúgommal, vagy nem érdemli-
tek meg a gyűrűt!
Gyrth lehajtotta a fejét, és csendesen visszahúzódott, miközben
valamivel elfoglalta magát. Hereward leült a nő mellé.
– Hozhatok neked valamit? Ételt, italt? – kérdezte kedvesen.
Madeleine megrázta a fejét.
– Semmit sem kérek, köszönöm. De én azt hittem, Aimery itt van!
Hereward kék szemével kérdően nézett rá. A férfi Vilmosra em-
lékeztette, akinek ugyanilyen volt a tekintete.
– És miért kellene neki itt lennie? – kérdezte Madeleine-től. – Mi-
óta Vilmos betört Angliába, nem jött el hozzám egyszer sem!
– De most hívattad, és reméltem, hogy itt lesz! – válaszolta a nő,
és szemei elárulták, hogy semmit sem ért az egészből.
– A szokásos üzenetet küldtem neki, és annak ellenére, hogy a
gyűrűmet hordja, nincs még itt.
Madeleine azon gondolkodott, hogy mi történik itt. Ez az ember
arról beszél, hogy Aimery még mindig hűséges hozzá. Lehetséges,
hogy a saját feje után ment az üzenet ellenére, és meg akart szaba-
dulni ettől az áruló, zsivány bandától?
– Órákkal ezelőtt indult el, és még nincs itt. Akkor hol lehet? Ő
biztos nem áruló!
– Ha azt gondolod, hogy Aimery ide indult – mondta Hereward
nyájasan – akkor te honnan ismerted az ide vezető utat? És miért
jöttél egyáltalán ide?
Madeleine-nek megrebbent a szeme, és azt fontolgatta, hogy
nem lenne szabad elmondania a támadás veszélyét, hiszen ha Ai-
mery nincs itt, akkor hűnek kell maradnia a királyhoz, és engedel-
meskednie kell neki. Viszont nehéz volt bármit is megtagadni Here-
wardtól. Nem csoda, hogy a normarmok úgy félnek tőle, mint, a tűz-
től!
– Hereward, találkoztál valaha Vilmossal? – kérdezte.
A férfi először nem válaszolt, csak mosolygott.
– Persze! 1051 előtt, amikor eljött meglátogatni Edwardot! –
Arca őszinte volt és kellemes emlékekről árulkodott. – Merész és
bátor fiatal fiúk voltunk, élveztük egymás társaságát. Ennek ellené-
re tudtuk, hogy el fog majd jönni ez a nap!
– Honnan tudtad mindezt?
– Honnan? Edwardnak nem volt gyermeke, és világos volt, hogy
Vilmosra fogja hagyni a trónt.
– Azután neki lett igaza – folytatta Madeleine. – Miért harcolsz
ellene?
A férfi megrázta a fejét,
– Azért, mert nincs igaza – válaszolta. – Anglia királyát az embe-
rek választják. Ők választották először Haroldot, azután Edgar
Athelinget, akik igazi királyok voltak. Vilmos jól tudta, mit akar, én
pedig a jövőbe láttam.
Csak beszélt fenségesen és nyugodtan,
– Senki más nem látja a jövőt, csak az Isten. Ez istenkáromlás! –
kiáltott fel Madeleine.
Hereward nevetett, de nem mozdult:
– Nem az én istenem.
Madeleine keresztet vetett.
– Pogány vagy! Mit akarsz tenni velem?
Hereward úgy nevetett, hogy kivillantak fehér fogai,
 – Nem lennél áldozati bárány a mi istenünk oltárán? Legalább
nem aggódnék annyira az unokaöcsémért.
Közben intett Gyrth-nek, hogy jöjjön oda. Leült a nő köpenyére,
de nem volt túl kedves hozzá, hiszen az előbb megszégyenítették
miatta.
– Hogy talált ide a nő? – kérdezte tőle Hereward,
– Nem tudom pontosan. Láttam, amint észak felé tartott a régi
úton és követni kezdtem. Kétszer eligazítást kért Gormanby előtt,
végül megtalálta az utat. Azt mondta, hogy az a fattyú király tudo-
mást szerzett arról, hogy itt vagyunk.
Madeleine megbánta már, hogy ezt elmondta. Hereward felhúzta
a szemöldökét.
– Ó! Ezt még eddig nem is közölted velem! Kicsit nehézkesen me-
séled el idejövetele körülményeit.
– Kellett egy kis idő, amíg magamhoz tértem – válaszolta keserű-
en Gyrth.
Hereward Madeleine-hez fordult,
– Szóval Vilmos tudja, hogy hol vagyunk, és útban van erre. Hon-
nan vetted mindezt?
Madeleine nem válaszolt.
– Mit gondolsz, Gyrth? Húzzuk le a körmeit? Netalán forró vasat
nyomjunk a talpához, vagy elég jó erősen megkorbácsoltatni?
Madeleine lehunyta szemét és imádkozott, hogy többet el ne
mondjon, mert akkor ugyanolyan áruló lesz, amilyen már egyszer
volt!
– Na, itt is egy emberem, aki el fogja ezt a munkát végezni –
mondta Hereward,
Madeleine azon gondolkozott, hogy a verést biztosan kibírja,
még ha szörnyű kegyetlen lesz is, de a forró vasat? Egyszer látott
egy bátor és erős embert, aki borzasztóan üvöltött, amikor az izzó
vasat hozzányomták.
Édes Szűz Máriám, segíts rajtam, kérlek! – imádkozott magában.
– Szentséges ég, mit keresel te itt? – kérdezte egy hang Madelei-
ne-t. Kinyitotta a szemét, és megdöbbenve látta kissé mérges férjét.
Felugrott, majd szorosan magához ölelte.
– Mit csináltatok vele? – kérdezte Aimery.
 – Ugrattuk egy kicsit, ez minden. De azt hiszem, elég rossz vicc
volt – válaszolta Hereward. – Azt mondta, hogy Vilmosnak tudomá-
sa van rólunk és támadást tervez ellenünk. De a részleteket nem
akarja elmondani.
Madeleine visszaült a köpönyegre, Aimery pedig vele szemben
helyezkedett el.
– Mondj el mindent, amit tudsz – mondta Aimery.
Madeleine még mindig reszketett félelmében, és eszébe jutott,
hogy a férje jelenléte most bebizonyította neki hazaárulói mivoltát.
– De nem szükséges a kínzás – mondta reszketve, majd folytatta.
– Azért jöttem, hogy megmentselek téged, ámbár nem tudom, hogy
miért, amikor azon gondolkozom…
Kezét szorosan összezárta, és nem tudta, mitévő legyen.
– Hagyd most ezt, és gyorsan mondj el mindent! – sürgette Aime-
ry.
– Szóval, Odo megállt Baddersleyben útban a királynőhöz, és el-
mondta, hogy pletykálnak Hereward ittlétéről, és ezért üzenetet
küldött a királynak.
Aimery Herewardra nézett.
– Odo de Pouissey. Nem volt oka, hogy haragudjon.
Hereward bólintott.
– Azt hiszem, áruló van Gormanbyban. Rá kell jönnünk, ki az! –
Intett, és nyomban küldött két embert, hogy derítsék ki. – Nekünk
pedig, azt hiszem, minél hamarabb el kell mennünk innen. Ha
szembeszálltok Vilmossal, nekem is lesznek követeléseim!
– Csak nem fogsz Edwin és Gospatrick mellé állni? – kérdezte Ai-
mery.
– Felkelésük már úgyis kudarcba fulladt. Megvárom azt az időt,
amikor Anglia egyesül!
Aimery megrázta a fejét.
– Az soha nem jön el. Anglia már az első napokban elvesztette
esélyeit. A végzet elkerülhetetlen. A fejembe verted ezt. Én megpró-
báltam a helyes utat követni. És te?
Hereward az unokaöccsére nézett.
– Tudom, mi lesz a jövő, és mi fog következni! Látom, amint Har-
old meghal, csak nem tudom, mikor. Látom Vilmost is, de nem tu-
dom, mennyi ideig fog uralkodni. Látom a jövőt, ahol angolok és
nem pedig normann-franciák uralkodnak. El fog jönni ez a nap, én
fogom ezt elhozni.
Aimery bólintott.
– Ha te ezt látod, biztosan így lesz! De nem kell kényszeríteni és
sürgetni mindezt, mert el fog jönni, ha itt az idő!
Hereward büszkén megrázta a fejét.
– Igen, mi fogunk itt uralkodni!
– Hogyan? – kérdezte Aimery. – Úgy, ahogy Edwin és Goswrick?
Edwin, akit csak a drága és új ruhák érdekelnek, és az, hogy a kirá-
lyi házba nősüljön! Aki állandóan gyötrődik, hogy megvédje Nort-
humbriát Waltheoftól. Ilyen emberek fogják visszaállítani Anglia
törvényeit?
Hereward átnézett unokaöccse felett, túl az erdőn, úgy tűnt,
mintha túlnézne mindenen, egészen a messzeségbe. Szemében bor-
zongás látszott.
– Vilmos nem fog sokáig uralkodni! Azt hiszem, a dán király segí-
teni fog nekünk.
– Akkor normann törvények helyett dán szabályok lesznek? –
kérdezte Aimery elkeseredetten, de nem akarta ezzel kigúnyolni
Herewardot. Madeleine megborzongott. Vilmosnak három egészsé-
ges fia van, a negyedik most fog megszületni. Majdan unokái lesz-
nek, akik tovább viszik a nevét.
– Dnut is dán volt egykor – mondta Hereward. – Jött, és angol
törvények szerint élt, nem úgy mint a normannok, akik magukkal
hozták a törvényeiket. Mondd meg a királynak, hogy Hereward fe-
jet hajt előtte, ha elfogadja az angol törvényeket, és kihajítja innen
az országunkat fosztogató francia fajankókat.
– Azok a francia fajankók segítettek neki, hogy legyőzze Angliát,
amiért keményen meg kell majd fizetnie.
Egyforma magasak voltak, de Hereward kicsit nehezebbnek tűnt.
Most lehetett csak látni, hogy a hasonlóság mennyire megdöbbentő.
És ugyanolyan önfejű mindkettő.
– Van egy jó tervem – mondta Hereward, majd megkérdezte. –
Tudnál segíteni?
– Természetesen – Aimery Madeleine-re nézett és intett neki,
hogy négyszemközt akar beszélni a nagybátyjával. A nő mérgesen
felugrott, és követni akarta a férjét.
 – Ha jót akarsz tenni, húzódj odébb, és maradj ott – mondta.
Madeleine engedelmeskedett, és boldog volt, hogy kicsit elnyúj-
tózkodhat a füvön.
Szűz Máriám, igaz minden! Úgy érezte, a két férfi kapcsolatának
alapja a tiszta szívből jövő hit. Aimery azonnal segíteni próbált
neki. Ez a gyűrű köteléke, amit most értett meg igazán.
Gyrth úgy ült mellette, mint egy őr. Kivette azt az utálatos kését,
amivel majdnem megölte, és élezni kezdte egy köszörűkővel.
Körbenézett, és látta, hogy minden férfi szeme rajta van, de ami-
kor rájuk nézett, abban a pillanatban elkapták tekintetüket.
Most már biztonságban érezte magát, Hereward és Aimery vé-
delmében. A beszélgetés végén Aimery visszament hozzá.
– Gyere! Mennünk kell – ezzel felsegítette a nőt.
– És mi lesz veled? – kérdezte Madeleine.
– Ez nem a te dolgod – válaszolta, mikor méltóságteljesen lovai-
hoz ment. A nő utánaindult, de egy pillanatra megállt Hereward
mellett.
– Nagy örömet szerzett a találkozásom önnel, kisasszony –
mondta tökéletes normann francia kiejtéssel. – Remélem, fogunk
még találkozni. Talán a vidámabb időkben.
– Angol törvények alatt? Kétlem, hogy szívélyesen fogadnának –
válaszolta Madeleine.
– Aimery felesége mindig szívesen látott vendég, bár attól tartok,
hogy le fogom venni Baddersley gondját a válláról.
Madeleine ösztönösen ezt válaszolta:
– Csak a testemen keresztül!
A férfi vigyorgott.
– Ha kell! De talán megengedem, hogy tovább gondozzátok a bir-
tokokat! – Nagyot nevetett ezen. – Micsoda elbűvölő szemek. Igazán
örvendek, hogy Aimery felesége lettél, azt hiszem, nagy érték vagy
a számára!
Ezzel megcsókolta mindkét orcáját. Elengedte, Madeleine Aime-
ryhez sietett, aki már várta őt. Gondterheltnek és fáradtnak látszott.
Felsegítette feleségét a nyeregbe, majd őszintén ezt mondta neki:
– Ne engedd, hogy Hereward megpróbáljon elbűvölni és elcsábí-
tani!
 – Ez nem történhet meg, túl idős ő már hozzám! – Ránézett, majd
ő is nyeregbe pattant.
Kilovagoltak a félig lebontott táborból, ahol az emberek már
nagyban készülődtek a visszaútra, Kelet-Angliába.
Hazafelé azon az ösvényen haladtak, melyen Gyrth vezette. Tud-
ta vajon a férje, hogy kötéllel a nyakán érkezett meg? Megverte vol-
na Gyrth-et ezért?
– Hol vannak az embereid? – kérdezte Madeleine,
– Elindultak észak felé. Nekem nem volt olyan fényűző utam,
mint egyeseknek, akit egyenesen célba vezettek. Az összes északi
úton bujkálva kellett haladnom.
– Nem kell sajnáltatnod magad! Jöttem, hogy megvédjem az éle-
tedet – válaszolta Madeleine.
– A király emberei néhány hónapja Hereward miatt feldúlták az
egész erdőt anélkül, hogy megtalálták volna. Te utánam jöttél, mert
jönni akartál, és megtaláltál. Én pedig nem tudtalak elhagyni téged.
Madeleine felszisszent.
– És milyen kellemes utad volt! Végül is megtaláltál! Legközelebb
be foglak zárni, Madeleine!
– Ha semmi kétes szándékod nem volt, miért nem jöhettem ve-
led?
Aimery megállította a lovát és ránézett.
– Hoztalak volna egy halom törvényen kívüli közé? Téged, egy
vérbeli normannt?
– Azt akarod mondani, hogy te nem vagy vérbeli normann?
Aimery megragadta a nő ruháját és magához húzta őt, Madeleine
felsikoltott.
– Nagyon felvágták a nyelvedet, kedvesem!
– Engedj el! Ehhez nincs jogod!
– Dehogy nincs, hiszen az asszonyom, vagy! – Elengedte a nőt,
majd indulásra ösztökélte a lovát. – El kell érnünk Baddersleyt sö-
tétedés előtt, ha bírsz még lovagolni. Egyébként milyen okot találtál
ki, hogy egyedül ki tudtál jönni a kastélyból?
– Azt mondtam, néhány különleges füvet akarok gyűjteni a me-
zőn!
Madeleine-nek minden porcikája fájt már ettől a kimerítő naptól,
de nem panaszkodott. Egy szót sem szólt, követte urát.
 – És az embereid? Nem kellene összegyűjtened őket?
– Várni fognak. Minél gyorsabban keresztülvágunk ezen a he-
lyen, annál jobb! Az erdei úton megyünk!
Csendben lovagoltak előre, délnek, gyakran kanyargós ösvénye-
ken szarvasok csapásán, néhol gyalogúton.
Szerencsére kevés emberrel találkoztak, mert a nap már lement,
és igen jó ütemben tudtak haladni. Madeleine alig bírt már a lován
ülni, teljesen kimerült, de büszkesége nem engedte, hogy pihenőt
kérjen. Remélte, a lova is kibírja hazáig. Amint rátértek a Badders-
leybe vezető ismerős útra, mindketten fellélegeztek.
Aimery boldogan felkiáltott, amint meglátta a kastélyt.
Itt most már biztonságban vagy – mondta,
– Nem jössz velem tovább? – kérdezte Madeleine, bár jól tudta,
hogy nem, hiszen a férfinak nyomban vissza kell fordulnia.
– El kell intéznem még egy-két dolgot, amit a te butaságot miatt
elmulasztottam!
– Az én butaságom miatt? – Madeleine úgy érezte, ha nem lenne
olyan fáradt, nem állná meg anélkül, hogy le ne keverjen egy pofont
a férjének.
– Megígérem, Aimery de Gaillard, hogy ez volt az utolsó eset,
amikor segíteni próbáltam rajtad – mondta Madeleine.
– Boldog lennék, ha bízni tudnék az ígéreteidben!
A nő utána kiáltott.
– Ebben biztos lehetsz! Nem fogsz többet levenni a lábamról buja
szerelmeskedéseddel. Ismerem már minden trükködet Aimery!
– Igazán? – Madeleine látta, ahogy a férfi fehér fogai kivillannak,
de nem tudta, hogy mosolyog vagy vicsorog-e rá. – Legközelebbi ta-
lálkozásunk rendkívül érdekes lesz, asszony – kiáltotta, és eltűnt a
szürkületben.
 Tizenhetedik fejezet

Madeleine egyenesen a szobájába ment, és forró vizet kért Doro-

thytól. A nő először dühösen morgott elveszett úrnőjére, de aztán
látva, milyen kimerült, kétségbeesetten sürgött-forgott körülötte.
Madeleine teste sajgott a fájdalomtól. A lelkén ejtett sebek azon-
ban sokkal elviselhetetlenebb kínokat okoztak, mint a lovaglás
okozta zúzódások.
Semmi kétség, hogy Aimery áruló, hiszen Hereward táborában
akadt rá. Ki tudja, miféle terveket szőttek a király ellen? És ki tudja,
hol lehet most? Talán éppen a korona elleni merényletre készül.
Dorothy ráparancsolt a nőre, hogy vesse le a ruháit. Madeleine
alig bírt megmozdulni, de végül is komornája segítségével nagy ne-
hezen sikerült megszabadulnia összepiszkolódott szoknyájától és
blúzától.
Benedvesített egy ruhadarabot és lemosta magáról az út porát.
– Valami bántja, kisasszony? Az úrról van szó ugyebár.
– Igen. Nyugtalanít, hogy nem tudom hol, és kivel van most – vá-
laszolta Madeleine, és eszébe jutott Aldreda.
A nő gyűlölte őt és féltékenyen figyelte minden lépését. Viszonya
Aimeryvel könnyed volt és érzéki. Aldreda buja teste felkeltette a
férfiak érdeklődését, és ez alól Aimery sem volt kivétel. Eszébe ju-
tott, hogy kacérkodott a nő a férjével.
A szíve belesajdult a keserű gondolatba, annak ellenére, ahogy a
férfi bánt vele. Talán ebben a pillanatban Aldredát ölelik azok az iz-
mos karok, és az ő fülébe susogja Aimery szerelmi vallomásait…
Merengéséből Dorothy hangja riasztotta fel.
– Bizonyára sürgős dolga akadt. Ne aggódjon, hamarosan megér-
kezik.
– Remélem… – mondta Madeleine, és az ágyához lépett.
A hitvesi ágy hidegnek és elhagyatottnak látszott Aimery nélkül.
Jóságos ég! Meddig bírom még elviselni ezt a bizonytalanságot? –
gondolta elkeseredetten.
 Bebújt a hűvös takarók alá, és hagyta, hogy Dorothy anyáskodva
betakargassa. A nő elsimított egy rakoncátlan fürtöt úrnője homlo-
káról, majd gyengéden megpaskolta az arcát.
– Aludjon, kisasszony – mormolta –, holnapra minden rendbe
jön.
Elfújta a gyertyát, és kiment.
A hallban Geoffrey, Lord Hugh és az őrök a kecskelábú faaszta-
loknál kockáztak. Ahogy a komorna belépett, rémülten kapták fel a
fejüket.
– Elaludt – mondta Dorothy. – Jobban tennétek, ha a birtokot vi-
gyáznátok Lord Aimery távollétében ahelyett, hogy ostoba játékok-
ra fecsérlitek az időt. Ha a kisasszonynak bármi bántódása esik, az
úr elevenen megnyúz benneteket.
A katonák lelki szemei előtt megjelent a szörnyű jelenet, és úgy
pattantak fel a fapadokról, mint akiket kígyó mart meg. Lord Hugh
kijelölte az őrhelyeket és figyelmeztette az embereit, nehogy el-
aludjanak.
Madeleine ezalatt holtfáradtan feküdt az ágyában, de nem jött
álom a szemére.
Időnként elszenderedett, de pár perccel később felriadt lidérces
álmából. Látta Aimeryt vérbe fagyva, látta amint apja és bátyja érte
jön a kolostorba, és látta Matilda megszülető gyermekét.
Hajnalban már nem bírta tovább, és felkelt. A kora reggeli nap
besütött az ablakon, s a birtok lakói ébredezni kezdtek. Az istállófi-
úk vidám kacaja verte fel a békés csendet. A szolgálólányok kivitték
a napra az ágyneműket, de vigyáztak, hogy a harmat ne érjen a vá-
szonhoz. Az idősebb asszonyok tésztát dagasztottak és kenyeret sü-
töttek. A levegőben kellemes virág- és cipóillat terjengett.
Madeleine szájában összefutott a nyál.
Beletúrt kócos hajába, majd a fésűje után nyúlt. Unottan húzta
végig a csontnyelű fésűt az engedetlen fürtökön, s addig ráncigálta,
amíg a selymes hajzuhatag lágyan omlott a vállára.
Gondolatai a férje körül forogtak. Hová mehetett?
Még mindig nem tudta elhinni, hogy élve eljutott hozzá Here-
ward táborába. Hereward… Egy újabb rejtély.
 A férfi szakasztott mása Aimerynek, bár jóval idősebb nála. Kö-
nyörtelennek, de igazságosnak látszik. Vajon Vilmos vagy Here-
ward igaza győz majd?
Mindketten becsületesek a maguk módján, de túl forrófejűek ah-
hoz, hogy békés úton lehessen elsimítani a köztük feszülő ellentéte-
ket.
Bár Vilmos kész az egyezségre, Hereward nem hajlandó békét
kötni. Csak a jó Isten tudja, Aimery melyikük oldalára áll majd. Ma-
deleine Dorothyért kiáltott.
Elhatározta, hogy megpróbálja elterelni a gondolatait Hereward-
ról és Aimeryről.
Egyszerű vászonruhát öltött, és haját – Dorothy segítségével –
kontyba kötötte. Kilépett az ajtón és a napfényben fürdő udvaron át
a tehénistállóhoz sietett.
Az egyik fiatal tehenészfiú rámosolygott, és egy fakupában friss
tejet nyújtott felé.
Madeleine hálásan visszamosolygott, és megitta a habzó italt.
Úgy döntött, ellenőrzi a birtokot, de nem merészkedik túl a ka-
pun.
A munkálatok jól haladtak Aimery irányítása alatt, de itt-ott vol-
tak még hiányosságok. Egy közepesen felfegyverzett csapat köny-
nyedén be tudta volna venni a birtokot.
Madeleine nem sokat értett az építészethez, így inkább a falusi-
akra fordította a figyelmét.
A gyerekek vidáman játszottak a porban, a felnőttek mindennapi
teendőiket intézték. A férfiak ellátták az állatokat, aztán kihajtották
őket a legelőre. Az asszonyok főztek, megetették a baromfit, majd a
szövőszékekhez telepedtek.
Néhányan odaléptek hozzá és tanácsot kértek a gyógyfüvekkel
kapcsolatban. Egy nő odahozta a kislányát, akinek a keze élettele-
nül csüngött alá. Madeleine észrevette, hogy az apa nem merészke-
dik a közelébe, inkább a távolból figyeli. A bizalmatlanság bántotta,
de azért kedvesen a kislányra mosolygott.
– Mi történt? – kérdezte.
– Az erdőben voltunk szedret szedni, és megtámadott minket
egy vadkan. Mire a férfiak odaértek, a vadállat már egy fához szorí-
totta szegény kicsikémet – válaszolta sietve a nő.
 – Semmi baj – mormolta Madeleine.
Keresett egy erős fadarabot, majd utasította az asszonyokat,
hogy gyógyfüvekből készítsenek írt. A gyermeknek láthatóan igen
nagy fájdalmai voltak, a falusiak kíváncsian figyelték a jelenetet.
Madeleine mákból enyhe főzetet csinált és mézzel elkeverve a ki-
csinek kínálta. A vézna kis teremtés megmarkolta a poharat és félve
pillantott fel az úrnőre.
– Idd meg, kicsim, Elalszol tőle, és mire felébredsz, már nem is
fog fájni a karod.
A gyermek engedelmeskedett.
Madeleine vászonkendőre öntötte az idők őzben elkészült
gyógyírt, szorosan a kislány karjára tekerte, majd mellé fektette a
fadarabot, és odaerősítette a törött karhoz. A kicsi félálomban az
anyjába kapaszkodott.
– Vigyázni kell rá, hogy ne mozgassa túl sokat! – tanácsolta a nő-
nek. – Holnap estefelé jöjjön el hozzám, adok majd egy tégely kenő-
csöt, amivel mindennap kenheti.
Az asszony hálásan nézett rá, és megköszönte a segítségét.
Madeleine mindenkit ellátott jó tanácsokkal és éppen indult vol-
na vissza a házba, amikor az őrtoronyban megszólalt a jelzőkürt.
Futni kezdett a ház felé, s éppen egy időben ért oda Hugh-val.
– Királyi küldönc érkezett, asszonyom – lihegte a férfi.
– Bocsássátok be. A nagyteremben várom.
Gyorsan a szobájába sietett, megigazította a haját, és leporolta a
ruháját.
Arra már nem volt ideje, hogy Baddersley asszonyához méltón
felöltözzön.
Mit akarhat a király? Csak nem Aimeryvel történt valami? – hasí-
tott belé a rémület. Valószínűleg a királynő üzent érte.
Átvágott a folyosón és belépett a nagyterembe. A küldönc át
nyújtotta az ismerős pecséttel lezárt pergament, és diszkréten visz-
szavonult, hogy a nő zavartalanul elolvashassa.
Mielőtt Madeleine feltörte volna a pecsétet, utasította egyik szol-
gálólányát, hogy adjon enni-inni a futárnak.
Aztán kényelmesen elhelyezkedett egy karosszékben és olvasni,
kezdte a levelet.
 Drága gyermekem!

Remélem jól szolgál az egészséged és boldog vagy birtokodon. Mi-

vel gyermekem születésének napja egyre közeleg, úgy döntöttem, ma-
gammal viszlek téged és férjuradat Yorkba. Bizonyára tudod, hogy,
felséges párom Yorkban időzik, és mindketten szeretnénk, ha a gyer-
mek ott születne meg. Kérlek, induljatok, ahogy tudtok, és hozzatok
magatokkal kíséretet a hosszú útra. Nem tanácsos manapság a ma-
gunkféle finom népeknek egyedül utazni.
Isten legyen veletek,

Matilda, angol királynő

Madeleine kétségbeesetten nézett maga elé. Hol lehet Aimery?

Hogyan indulhatna el nélküle? Még ha épségben meg is érkezne a
királyi udvarba, a királynő minden bizonnyal érdeklődne Aimery
felől.
Mit mondhatna neki?
Azt, hogy fogalma sincs, merre jár és kivel van? Vagy azt, hogy
bizonyára Herewardnál vagy a szeretőjénél időzik? Mit tegyen?
Gyorsan kell döntenie, hiszen a küldönc vár a válaszra. Pergament
és tintát vett elő, az asztalhoz ült, és töprengve meredt az üres pa-
pírlapra. Aimery megérdemelné, hogy beárulja őt a királynál. Ter-
mészetesen azonban nem tett ilyesmit, inkább esküje ellenére –
hogy soha többé nem segít neki – újra hazugságokba bocsátkozott,
hogy megmentse a férfit, akit szeret.

Felséges Asszonyom!

Hála az Istennek, hogy jó egészségnek örvend. Férjuram és én tisz-

telettel vesszük és elfogadjuk meghívását. Amint beszerezzük az uta-
záshoz szükséges holmikat, elindulunk az udvarba, hogy csatlakoz-
zunk önhöz és kíséretéhez. A mielőbbi találkozásban bízva jó egész-
séget kívánok Felségednek.

Madeleine de la Haute Vironge és de Gaillard

 Madeleine lezárta a levelet a de Gaillardok pecsétjével, és a
konyhába indult, hogy átadja a pergament a futárnak. Miközben át-
vágott a termen, azon gondolkozott, hogy helyesen cselekedett-e.
Ha nem találja meg Aimeryt néhány napon belül, a hazugság kide-
rül, és mindketten bajba kerülhetnek. Még mindig meggondolhatja
magát…
– íme, a válaszom!
Kimondta, most már nincs visszaút.
A küldönc lenyelte az utolsó falatot, és felállt. Elvette a tekercset,
és a tarisznyájába tette. Meghajolt, és sietve távozott. Madeleine so-
káig nézett utána. Most mitévő legyen?
– Nem akarok beleszólni a dolgába, asszonyom, de nem kellene
hazahívnia az urat? – hallatszott a háta mögött egy hang.
Madeleine hátrafordult, és meglátta Dorothyt. A nő sohasem
kedvelte Aimeryt, és ezt nem is titkolta.
– Nem tudom, mi állt a királynő levelében, de az biztos, hogy si-
került elvennie a jókedvét, Lady Madeleine.
– Igazad van. A királynő azt akarja, hogy férjem és én ott le-
gyünk, amikor a gyermeke megszületik. Szeretné, ha minél előbb
útnak indulnánk az udvarba – mormolta maga elé.
– Az lenne a leghelyesebb – ha elfogad egy tanácsot –, ha hírvivő-
ket küldene szét az erdőben. Valaki, aki találkozott Lord Aimeryvel,
bizonyára tudja, hol van most.
Madeleine-nek feltűnt, hogy Dorothy kerüli a tekintetét. Mi ütött
belé, hogy így viselkedik?
– Dorothy, mi van veled?
– Semmi, asszonyom. Mi lenne?
– Úgy viselkedsz mint egy zavarodott gyerek, aki elcsent valamit
és most a büntetést várja. Ne kertelj tovább! Tudni akarom mi tör-
tént veled!?
– Hát… bizonyára asszonyom is hallotta a pletykákat Arany Szar-
vasról. Az az átkozott törvényen kívüli megölt egy embert Gor-
manbyban. Kegyetlen halált halt a szerencsétlen. Nos, aggódom az
úrért. Ki tudja, merre jár?!
Hereward! Ez bizonyára Hereward műve – gondolta remegve
Madeleine.
 – Nyugodj meg, Dorothy. Aimerynek legjobb tudomásom szerint
nem kellett Gormanbyba mennie, és remélhetőleg messze elkerülte
azt a helyet.
Dorothy szemmel láthatólag megnyugodott, és elmesélte, hogy a
helybeliek milyen rendkívüli módon tisztelik Arany Szarvast. Mi-
közben vásárolt ezt-azt a falubeli asszonyoktól, kénytelen volt vé-
gighallgatni, hogyan istenítik azt a haramiát.
Madeleine megpróbálta higgadtan mérlegelni a lehetőségeket.
Aimery visszatért Herewardhoz, és – mivel eskü köti nagybátyjához
a gyűrű által – parancsára Gormanbyba ment. Ott aztán könnyű-
szerrel végzett áldozatával. Nem, ez lehetetlen. Aimery de Gaillard
nem lenne képes efféle gaztettre. Vagy mégis? Kétségbeesetten ke-
reste a válaszokat a felmerülő kérdésekre. Végül Dorothyhoz for-
dult.
– Menj, és küldd ide Hugh-t.
A tagbaszakadt katona hamarosan meg is jelent.
– Hugh – fordult hozzá Madeleine –, szeretném, ha kerítenél né-
hány embert, akik megkeresik Lord Aimeryt, és átadják neki az üze-
netemet. Feltétlenül eszes és megbízható küldöncökre van szüksé-
gem.
A tapasztalt katonának nem kellett különösebben megmagyaráz-
ni, mi a helyzet.
– Azonnal intézkedem, asszonyom – dörmögte mély hangján, és
távozott.
Madeleine észre sem vette, hogy időközben dél lett. Arra eszmélt
fel, hogy Dorothy elé tett egy tál levest.
– Egyen, Lady Madeleine – mondta határozottan.
Bár Madeleine-nek semmi étvágya nem volt, kanalazni kezdte a
zöldséglevest. A zöldségeket a birtokon termesztették – gondolta
büszkén, és életkedve kezdett visszatérni.
– Köszönöm, Dorothy! – mondta hálásan.
A szolgáló friss sültet tett elé és sajtot. Az ínycsiklandozó illat el-
lenére csak csipegetett az ételből. Haraggal vált el a férjétől, s dühé-
ben megfogadta, hogy soha többé nem siet a segítségére. Vajon mit
szól majd Aimery, ha meghallja a küldöncök üzenetét? Hugh jelent
meg az ajtóban.
 – Bocsásson meg, asszonyom. Itt az öt ember, akiket kért. Jótál-
lok mindannyiukért!
– Köszönöm, Hugh!
Madeleine végignézett a férfiakon, de egyiküket sem találta túl-
ságosan bizalomgerjesztőnek. Nincs választási lehetőségem – gon-
dolta.
– Szeretném, ha megkeresnétek Lord Aimeryt – kezdte, és felállt.
– Ha megtaláltátok, tudassátok vele, hogy a királynő hívatja őt ve-
lem együtt, ezért minél hamarabb térjen vissza Baddersley-be. Sok
szerencsét!

Két nappal később visszatért három küldönc. Egyikük sem talál-

ta meg Aimeryt, de még csak a nyomát sem látták. Madeleine kez-
dett kétségbe esni. Dorothy azzal nyugtatta, hogy férje valószínűleg
már a királyi udvarban van. Az élet – bár feszült hangulatban – folyt
tovább a birtokon. Négy nappal az öt futár indulása után, visszatért
egy újabb ember.
Piszkosan, kifulladva állt a birtok kapuja előtt. Feje több sebből
vérzett. Lord Hugh és az őrszem egyszerre értek a bejárathoz, és
beengedték az elcsigázott férfit.
– Mi történt, Ted? – kérdezte Hugh. Átkarolta a szerencsétlen
vállát és a birtoképülethez vitte.
Ahogy Madeleine meglátta a sebesültet, szó nélkül orvosságos
táskájáért futott. Szíve a torkában dobogott. Szerencsére a sebek
nem voltak olyan súlyosak, mint amilyennek tűntek. Ted inkább fá-
radt és éhes volt. Miközben egymás után döntötte magába a renge-
teg mézsört, és falta a sültet, megpróbálta előadni, mi is történt
vele.
– Miközben a Gormanby melletti erdőn haladtunk át – Mark meg
én –, egy csapat haramia tört ránk. Úgy zúdultak ránk azok a bri-
gantik, mint hangya a lépes mézre. Előrántottuk a kardunkat, és le
is vágtunk elég sokat közülük – itt hatásszünetet tartott, és kihúzta
magát. – Mivel azonban, az anyjuk teringettét – már megbocsásson
asszonyom! – több százan voltak, és a társamat, szegény Markot el-
találta egy nyílvessző, kénytelen voltam megadni magam. A zsivá-
nyok egyik vezetője – egy hatalmas termetű szőke fickó –, paran-
csot adott, hogy vigyenek a táborba és szedjék ki belőlem mit kere-
sek errefelé. Nem vagyok ijedős, de az erőszak nem kenyerem, s így
kissé megijedtem.
Mocskos kezével megtörölte a száját és jót húzott a kupájából. A
jelenlévők lélegzetvisszafojtva várták a folytatást.
– Nos hát megkötözték kezem, lábam, és egyikük a vállára do-
bott. Abban a minutumban megjelent Lord Aimery. Hála legye a
szenteknek! – mondta és keresztet vetett. – Az úr odalépett a nagy-
darab óriáshoz, és valami furcsa nyelven beszéltek, közben a vezé-
rük folyton rám nézett. Végül odalépett hozzám az egyik zsivány és
eloldozta a kötelékeimet.
– Mit üzent Lord Aimery? – vágott közbe Madeleine, mert már
nem bírta tovább a hallgatást. Gyanította, hogy Ted felnagyította és
kiszínezte a történteket.
– Ó, asszonyom! Igazán büszke lehet a férjére. Megmentette az
életemet.
– Jó, jó! De mit mondott? – türelmetlenkedett Madeleine.
– Azt, hogy tud a királynő üzenetéről és Hertfordban várja önt.
Holnap reggel küld értünk egy felfegyverzett lovas csapatot, ők vi-
gyázzák majd az utunkat. Minél hamarabb el kell indulnunk. Ha le-
het, még holnap.
Szóval életben van! – gondolta megkönnyebbülve Madeleine. Az
erdei zsivány bizonyára Hereward volt. Nincs idő töprengésre, hoz-
zá kell látni a készülődéshez.
Madeleine egész délután parancsokat osztogatott. Minden a feje
tetején állt, de estére úgy-ahogy sikerült összeszedniük a szükséges
holmikat.
Ágyneműtől kezdve élelmiszerekig mindent felhalmoztak a sze-
kerekre. Jóval elmúlt éjfél, mire Madeleine holtfáradtan az ágyba
került. Szerencsére az álom azon nyomban elnyomta, amint a pár-
nára tette a fejét, így nem volt ideje a jövőn töprengeni.
Másnap reggel zúgó fejjel, de reménykedve tekintett az új nap
elé.
A menet délben indult el Baddersleyből Hertfordba. A katonák
körülvették a szekereket és éberen figyelték az utat. Néhol megáll-
tak, néhány percre pihenőt tartottak, majd újra tovább indultak. Át-
haladtak számos falun, ahol az asszonyok gyümölccsel kínálták
őket. Madeleine szíve csordultig telt hálával. Ide tartozom – gondol-
ta boldogan. A kutyák és a gyerekek vidáman ugrándozva követték
őket
Esteledett, mire Hertfordba értek. A város kapuinál kétszer any-
nyi őr állt – a királynő miatt –, mint szokott.
Madeleine, aki a menet élén haladt, felkiáltott az őröknek. Meg-
mondta a nevét, és azt, hogy miért jött. Lámpások gyulladlak az őr-
tornyokban, és rövidesen négy katona tárta előttük szélesre a ha-
talmas fakaput.
Madeleine-t éppen lesegítették a lováról, mikor a vár ajtajában
megjelent Aimery. A nő egy szempillantás alatt megfeledkezett ha-
ragjáról, és az izmos karok közé vetette magát.
– Isten hozott, kedvesem – mondta Aimery, és megcsókolta a ku-
sza fürtöket. – A királynő nem érezte jól magát, és lepihent, de üd-
vözletét küldi, és azt üzeni, hogy holnap reggel vár téged.
Madeleine kibontakozott az ölelésből, és fürkészve nézte a férjét.
Egyre inkább hatalmába kerítette a vágy. Aimery is ugyanúgy ér-
zett, és legszívesebben a karjába kapta volna a nőt, hogy egy csen-
des zugba vonuljon vissza vele. Tudta azonban, hogy ez nem a meg-
felelő pillanat.
Előbb újra közel kell kerülniük egymáshoz. Bevezette feleségét a
nagyterembe, ahol vacsorához volt terítve. Rengeteg ember tolon-
gott az asztaloknál, és mindegyikük üdvözölni akarta az újonnan
érkezetteket.
– Milyen volt az utazás? – kérdezte Aimery.
– Nagyszerű. És milyen volt újra találkozni Herewarddal?
Aimery szeme dühösen megvillant.
– Vigyázz a szádra!
– Hereward ugyebár végezni fog azzal, akit a gormanbyi áruló
néven emlegettetek?
Aimery habozott.
– Ugye megteszi? – makacskodott tovább Madeleine. – Vagy eset-
leg szívességből megteszed helyette te?
– Bolond lenne, ha nem tenné meg. És ő nem az!
Forrón megcsókolta felesége ujjait, bár Madeleine tudta, csak
azért teszi, hogy megnyugtassa.
– Nem kell megölnöd – mondta Madeleine, és a szemébe nézett.
A férfi mosolygott, de egy pillanatra megvillant a szeme.
 – Sohasem öltem azért, hogy eltitkoljam a kilétemet, és nem is
fogok!
– Nagyon szép dolog, miközben mások megteszik helyetted! –
vágott vissza Madeleine. – A gormanbyi összekötőt is megölte. A
holttestét szétfeszítve találták meg. Ez mit jelent?
A férfi hirtelen elsápadt, és végignézett a zsúfolt szobán.
– Egy régi viking szokás. Bemetszik az áldozat mellcsontját, hogy
a bordái megrepedjenek, így megfullad.
Madeleine nem bírt tovább mosolyogni.
– Borzasztó!
– Nem szörnyűbb, mint forró vassal megvakítani valakit, vagy le-
vágni a lábát és a kezét.
– De ezt most miattad tették!
A férfi szembefordult vele…
– Hereward miatt volt. Így mindenki számára világos, hogy az
árulóknak ez a sorsa! Minket is megölne, ha úgy gondolná, hogy a
hasznára válik.
– Nem hiszem el!
Aimery kényszeredetten mosolygott.
– Téged is megfogott, ugye? Figyelmeztettelek! Hereward na-
gyon kedves és nemeslelkű és egy szavával csapdába tud ejteni
mindenkit. De ha az érdeke úgy kívánja, nagyon kegyetlen. Őt ma-
gát sem becsüli eléggé. Inkább norvég gondolkodású, mint angol.
Őszintén hisz benne, hogy semmi az élet. Olyan élmény, mint ami-
kor egy madár berepül a hallba az egyik ablakon, rögtön kirepül
egy másikon. A halálnak az egyetlen jelentőség az, hogy az emberek
hírneve örökké fennmarad.
Madeleine azon gondolkozott, vajon Aimery mennyire hisz eb-
ben a filozófiában.
– Még mindig őt szolgálod – mondta.
– Gyűrűt kaptam tőle, eskü köt hozzá!
– Valaki máshoz is eskü köt!
– És tisztelem őket! Mosolyogj szívem, mert észreveszik, hogy
nem vagyunk boldogok!
Madeleine mosolygott, bár nehezére esett.
– Nem szolgálhatsz egyszerre két szembenálló embert!
 Aimery magához rántotta a lányt. Madeleine megmerevedett egy
pillanatra, de a hallban nem harcolhatott.
– Én betartom az eskümet, amennyire csak lehet, mindegyiket!
Madeleine visszavágott volna, de a férfi megakadályozta ebben, s
ajkai lecsendesítették. Próbált passzívan viselkedni, ám a férfi csók-
jának íze és testének forrósága úgy felkavarta, mintha szerelmi báj-
italt ivott volna. A vágy fájdalmasan végigcikázott gerincén, és ív-
ben megfeszítette a testét. A férfi átölelte, majd hirtelen ellökte ma-
gától, megfordult és elment. Madeleine azon gondolkozott, vajon mi
történhet vele, amikor eljön a lefekvés ideje! Aimery oly könnyen
legyőzheti! Az eddig eltelt idő alatt megszokottá vált, hogy mindig
Madeleine ment fel először a szobáikba. Aimery később jött, az asz-
szony pedig úgy tett, mintha aludna. Reggel a férfi az első kürtszóra
felkelt, majd kiment a szobából. Madeleine ezalatt ágyban maradt.
Azon az éjszakán idegesen feküdt le, nagyon várta a férfi érkezé-
sét. Minden erejét összeszedte, hogy erős legyen, ha harcolnia kell
vele. Ez nem ment könnyen, hiszen teste szerelemért könyörgött.
Nemsokára hallotta, hogy nyílik az ajtó. Feszülten ügyelt az ismerős
neszekre. A férfi vetkőzött. Hirtelen érezte, hogy megmozdul az ágy,
ám a csendből és a kettejük közötti távolságból már tudta, hogy ez
az éjszaka is olyan lesz, mint a többi!
Szempillájára könnyek csordultak.
Később csodálatos álma volt, ám amikor felébredt, boldogan lát-
ta, hogy mindez valóság. Összesimulva feküdtek egymás mellett.
Háta hozzátapadt a férfi forró mellkasához, aki karjával szorosan,
mégis gyengéden átölelte, úgy, hogy ahányszor csak levegőt vett,
mellbimbóit finoman érintette. Feje a lány vállán pihent s minden
lélegzetvételnél belefújt a hajába. Madeleine tudta, hogy meg kelle-
ne fordulnia, de ehelyett átölelte a férfit. Hogy kerülhettek ilyen
helyzetbe? És hogyan találhatna valamilyen kiutat mindkettejük
számára? Csak úgy, ha lebeszéli a férfit az árulásról!
Amikor reggel felébredt, Aimery már nem volt mellette.
Azon töprengett, vajon a férfiban tudatosult-e, hogy egész éjjel
összefonódva aludtak?
Másnap, miközben Matilda napozott, arra kérte Aimeryt, hogy
szórakoztassa egy kis zenével. Madeleine a királynő hátát masszí-
rozta. A férfi leült, s lantját hangolta.
 – Gyere közelebb! – hívta a királynő. – Igazán megcsókolhatnád a
feleséged! Ne állj ott olyan idegenül, gyere – biztatta.
Aimery odament, és egy könnyű, forró csókot lehelt Madeleine
szájára.
Az asszony úgy fogadta, ahogy egy feleséghez illik, s látszólag
higgadtan mosolygott a férjére. A királynő elégedetten bólintott, az-
tán ellazította testét. A masszázs és a zene jó hatással volt rá. Időn-
ként megkérte Madeleine-t, hogy hagyja abba a masszírozást, s oda-
intette udvarhölgyeit, kérte, hogy ők is kapcsolódjanak be a zené-
lésbe.
Aimeryt nem küldte el, hanem megkérte, hogy mondja el az uta-
zás részletes tervét.
– Tehát minden rendben – mondta végül Matilda.
– Igen, fenség!
– Akkor minden a legjobban alakul. Csak attól tartok, hogy ha-
marosan meg akar érkezni a gyermek, pedig Yorkban kell megszü-
letnie. – Madeleine és Aimery összenéztek. Vajon Matilda azt hiszi,
hogy erővel benntarthatja méhében a gyermeket? Biztos, hogy ezt
gondolja!
– Mekkora utat teszünk meg egy nap alatt? – kérdezte a királynő.
– Ha jó idő lesz, remélem 20 mérföldet is megtehetünk ezeken a
régi utakon.
Matilda elhúzta a száját. Sokkal egyszerűbb lenne, ha tudnék lo-
vagolni, gondolta. Mosolyogva nézett udvarhölgyeire.
– Figyelmeztetlek benneteket, hogy velem kell tartanotok az
úton! Sakkozunk és felolvastok majd nekem!
Mindenki tudta, hogy az udvarhölgyek nagy része nincs elragad-
tatva az ötlettől, de Madeleine együttérzett a királynővel. Ő ugyan-
úgy utált lefüggönyözött fülkében utazni.
– Lincolntól Yorkig utazhatunk hajón is – ajánlotta Aimery. A ki-
rálynő rögtön beleegyezett a javaslatba,
– Hajón sokkal kényelmesebb! Biztonságos az út?
– Igen! Lincolntól Trentig van egy római csatorna, ami az Ouse
folyóhoz csatlakozik Airmynnél. Ezen a folyón utazunk Yorkig. De
nem jöhet velünk az egész kíséret, csak a testőrség és a hölgyek fér-
nek a hajóra.
Ebben megállapodtak.
 – De a többi férfi is tartson lépést velünk, és ne menjenek túl
messzire!
– Rendben – bólintott Matilda. – Készítsd elő az utazást, és indul-
junk útnak! Annál jobb, minél hamarabb Yorkban vagyunk.

Másnap a királynő és kísérete elhagyta Hertfordot. Elöl egy test-

őrcsapat végezte munkáját Odo vezetése alatt. Ellenőrizték, hogy
járható és biztonságos-e az út. A csoport nagy része tíz szekéren
fért el. Élelmiszereket, ágyneműket, állatokat és az öregebb szolgá-
kat szállították rajtuk. Középen volt a királynő díszes fülkéje. Kör-
ben selyem és damasztfüggönyök borították az oldalait, hogy meg-
védjék a portól és a kíváncsi szemektől a fenséget, de mindezt úgy
oldották meg, hogy ki is lehessen látni mögülük.
A közelben lovagoltak azok az udvarhölgyek és papok, akik nem
akartak felszállni a szekerekre. Ezt a csoportot a királynő szemé-
lyes testőrsége védte. Vezetőjük az öreg Fulk d'Aix volt. Mögöttük
jött még néhány szolga és a hátsó testőrség, akiket a királynő fiatal,
hallgatag unokaöccse, Allan de Ferrers vezetett.
Madeleine tudta, hogy a férfiak közül, akik gyalog követték őket,
néhány már több napja elment, hogy felderítse a környéket a ki-
rálynő útja mentén, nehogy bujkáló lázadók vagy útonállók zavar-
ják az utazást. Ha szembe kellene nézniük valamiféle támadással,
ahhoz egy kisebbfajta hadseregre lenne szükség. Madeleine örült,
hogy lóháton tehette meg az utat a szekerek helyett, amik a lelket is
kirázták az emberből. Végignézett a csapaton. A zászlók lobogva ra-
gyogtak a szélben. Villogtak a páncélok és a lándzsák. Büszke volt
rá, hogy mindez Aimery munkája. Be kellett vallania önmagának,
hogy nagyon jól csinálta.
Óvatosan, észrevétlenül ránézett a férjére. Végül is, ha nem len-
ne ilyen megbízható, a királynő a legkisebb hanyagság miatt áldo-
zatul esne Herewardnak. Azért nem ilyen egyszerű a dolog. Odo
gyanakvó természetű, Fulk pedig rögtön helyrehozna minden mu-
lasztást, ami a királynő védelmét akadályozná. És Aimery sem len-
ne képes helytelen parancsot kiadni. Bár mindenki fölött áll, legin-
kább a tekintélye miatt hallgatnak rá még a testőrparancsnokok is.
 Aimerynek az volt a feladata, hogy megszervezze ezt az utazást,
megvédje a királynőt minden veszélytől, és odaérjenek Yorkba, mi-
előtt a gyermek megszületik.
Madeleine ismét a férjére nézett, aki egy szekér mellett lovagolt,
és a vezetővel beszélgetett. Csoda, hogy nem roppant össze a fele-
lősségtől. Az öltözéke is nagyon kényelmetlen lehet. Ugyanúgy,
ahogy minden harcos, páncélt viselt, amely a térdéig láncokból állt,
lábán fémlapokkal megerősített bőrcsizmát viselt. Fején kúp alakú
sisakot hordott, melyen orrvédő is volt. A páncél alatt bőrből és
gyapjúból készült ruha volt. Biztosan szörnyen izzad az augusztusi
melegben.
Thierry büszkén lovagolt Aimery pajzsa mellett, ami a nyeregből
lógott lefelé. Amikor Madeleine ránézett, elkapta pillantását. Öröm-
től csillogó szemmel viszonozta. Első éjszaka Koystonban álltak
meg, nem messze Baddersleytől, ahol nem találkozhattak egymás-
sal. Madeleine a többi udvarhölggyel aludt, és nem is tudta, hogy Ai-
mery hol töltötte az éjszakát. Nagyon hiányzott neki a férfi, egész
éjjel vágyakozva forgolódott ágyában.
Másnap fáradt és ingerlékeny volt. Huntingdon felé a déli pihe-
nőkor Matilda ugratta.
– Ilyen savanyú képet vágsz, ha egy éjszakát nem a férjeddel töl-
tesz, Madeleine? Sajnálom szegény hölgyeket, akik már legalább
egy hónapja nem látták férjüket!
Madeleine érezte, hogy elvörösödik. 1
– Nem erről van szó, felség – motyogta zavartan –, csak nemi
aludtam jól!
– Talán – mondta Matilda –, de Huntingdon elég tágas. Gondos-
kodom nektek egy külön szobáról éjszakára!
Madeleine körbepillantott, mindenki önelégülten mosolygott, ő
pedig ismét elpirult zavarában. Nem tiltakozhatott, az csak lehan-
golná a királynőt, akire nem volt jellemző az ilyen érzelgős beavat-
kozás mások életébe, bár Adele, a szülésznő elmondásai szerint né-
ha megtörtént. Az utóbbi hetekben nagyon lassan haladtak, és az
egyébként tevékeny Matilda unatkozott, talán ezért érdekelte ez a
házasság.
Így aztán Huntingdonban különszobát kaptak.
 Tizennyolcadik fejezet

Ahogy Dorothy behozta az éjszakára szükséges holmikat, Made-

leine megnézte az ágyat. Jóval kisebb volt, mint Hertfordban. Kétel-
kedett benne, hogy le tudnak feküdni egymás mellé úgy, hogy tes-
tük ne érintkezzen. Madeleine megkönnyebbülésre, boldogságra,
testi szerelemre vágyott, de semmit sem tehet, míg nem bízik meg
újra a férfiban. Vitatkozott a lelkiismeretével. Mondhatja-e, hogy a
férfi nem bizonyította becsületességét? Végtére is, úgy védte a ki-
rálynőt, mint egy igazi lovag. Azt is gondolta, hogy eddig Aimerynek
nem volt lehetősége, hogy hibázzon. Talán ha minden baj nélkül
megérkeznek Yorkba, újra el tudná fogadni a férfit. De ha így tör-
ténne is, hogy kérjen bocsánatot azért, mert rosszul ítélte meg a
helyzetet?
Aimery bejött. Miután nehézkes öltözetétől megszabadult, meg-
fürdött, s még nedves volt a teste. Egy pillanatra megtorpant az ágy
mérete láttán, de az arca nem árult el semmit érzelmeiről. Egy zöld
és arany színben játszó ruhát terített az ágyra, és rátett néhány ék-
szert. Madeleine mellette állt, kiválasztotta azokat az ékszereket,
amelyeket a vacsorán fog viselni. A férfi ezután egyáltalán nem vett
róla tudomást, amíg kettesben voltak, így nem kellett félnie a bizal-
mas pillanatoktól.
Miközben az ékszerek között turkált, beszívta a férfi testének il-
latát, s élvezte a gyorsan elröppenő pillanatot, amit mellette tölthe-
tett. Bizsergést érzett a testében, és megfordult. A férfi egyfolytá-
ban vágyakozva nézte, majd hirtelen megragadta és erősen a falhoz
szorította. Száját erőszakos hévvel tapasztotta övéhez. Nekitámasz-
kodott a lánynak. Teste forró volt és férfiassága kemény.
Az első ijedtség után Madeleine megadta magát. Amint ezt a férfi
megérezte, lágyabban csókolta. A keze, amivel eddig hajfonatát
markolta, hogy fogva tartsa őt, dédelgető és ölelő kézzé vált, és va-
rázslatosan simogatta a lány gerincét. Vágyakozó remegés hullám-
zott át a testükön, ahogy szorosan összesimultak.
 A férfi csókja végtelennek tűnt, és Madeleine-ben a tiltakozás
utolsó szikrája is kihunyt. Önkéntelenül behajlította lábát. Aimery
átfogta csípőjét, és olyan szorosan ölelte, hogy már-már fájdalmat
okozott. Végül elengedte a lány ajkát. Mindketten zihálva lélegeztek
a szenvedélytől, Madeleine majdnem elájult. A férfi az ágyra fektet-
te, simogatta a combjai között, s egyre szédítőbb mélységekbe jut-
tatta. Lelkiismerete úgy szúrta meg, mint egy jégcsap.
– Ne – nyöszörgött.
A férfi lágyabban érintett meg.
– Ne! – Összeszedte minden erejét, kibújt az ölelésből, és leug-
rott az ágyról. A férfi csodálkozó tekintettel nézett rá.
– Ne! – Újra ismételgette a szót, mintha a gonosz elleni ima lenne
és a legtávolabbi falhoz hátrált. – Nem! Nem! Nem és nem…
Aimery megfordult, kezébe temette az arcát, és zihálva lélegzett.
Madeleine kimenekült a szobából. A könnyek egyfolytában csorog-
tak az arcán. Nem tartotta vissza a sírást. Menedék! Menedékre volt
szüksége, de ebben a zsúfolt kastélyban nem maradhat egyedül. Vé-
gigrohant a folyosókon, át a szobákon, kényszeredetten mosolyog-
va, és egy csendes zugért imádkozott, ahová lekuporodhat, egyedül
maradhat fájdalmával.
Végül az istállóban kötött ki. Néhány férfi foglalatoskodott még a
lovakkal, már lekötötték őket. Madeleine megkereste a kancáját, s
nekitámaszkodott az állat meleg testének. A ló fáradt volt, szuszo-
gott, és orrával turkált a szalmában. Madeleine imádkozott.
– Ó, Istenem, adj erőt!
A lány érezte, hogy ezzel a vad rohammal valami új kezdődött el
közöttük, amihez a kulcs Aimery vágyakozása volt. Nehezen viselte
el, hogy a férfinak ennyire szüksége van rá, hiszen ezzel az ő vágya-
it is felébresztette. Bár állt, térde gyenge volt és üres fájdalom kí-
nozta. Hogyan tudja elviselni, ha újra látja férjét, s ismét egyedül
maradnak?
A kürt vacsorához hívta. Muszáj volt mennie, és együtt mutat-
kozni Aimeryvel az egész udvar előtt. De hogy menjen, mikor olyan
vágyteli remegés vibrált benne, ahogy a fuvallat rezegteti a nyárfa
leveleit? Mennie kell! Kötelesség, átkozott kötelesség!
Ahogy kilépett az istállóból, egy halk hang szólította:
– Lady Madeleine! – Körbenézett.
 Egy férfi sompolygott a fal mellett. Egy alacsony termetű angol.
– Mit akar? – A kezét az övében lévő késre szorította, megtartva
a kellő távolságot.
– Segítek önnek, Lady Madeleine! Hengar vagyok, az erdész.
Madeleine egy kicsit megkönnyebbült. Aldreda férje volt.
– Valami baj van Baddersleyben? – kérdezte.
– Ha ott valami baj van, az csak az Arany Szarvas miatt lehet –
hangzott a válasz.
Hengar szikár, apró termetű, szívós kis ember volt, és ebben a
pillanatban ravaszul csillogott a szeme.
– Az Arany Szarvas egy mítosz! – mondta Madeleine.
– Nem, valósággá válhat! Ez attól függ, asszonyom, hogy a király-
nő hajlandó-e fizetni a nevéért!
Madeleine-nek hirtelen kiszáradt a szája. Biztos volt benne, hogy
Hengar a baddersleyi áruló. Istenem, most mit tegyen?
– Akkor ki az? – kérdezte olyan nyugodtan, amennyire csak bírta.
A férfi megnyalta a szája szélét.
– Csak a királynőnek beszélek, és csak ezüstért!
– Nem tudlak odavinni hozzá, de meg tudom neki mondani –
mondta Madeleine.
– Nem! Csak a királynőnek mondom el!
Madeleine az élvezet gonosz szikráját látta felvillanni a férfi sze-
mében. Úgy érezte, hogy ez az ember Aimery hasonmása, és fel-
használja őt a férje elpusztításához. A leplezetlen rosszindulat szin-
te sokkolta a lányt.
– Miért csinálja ezt?
– Hűséges vagyok a királyhoz! – mondta önelégült mosollyal az
erdész. – Ő Isten felkentje, vagy nem? A mi kötelességünk, hogy hű-
ségesek legyünk hozzá.
– Akkor miért kér pénzt? – kérdezte Madeleine szárazon.
– Az embernek muszáj élni!
Madeleine hidegen végigmérte.
– Hengar, ha azt akarja, hogy segítsek, el kell mondania tettének
igazi okát!
A férfi összevonta szemöldökét, és sunyin ránézett.
– Az az Arany Szarvas – motyogta – ellopja a feleségemet!
 Madeleine-nek összeszorult a szíve, de az arca rezzenéstelen
maradt.
– Miért mondja ezt?
– Mert igaz! – vicsorgott a lány arcába az erdész. – Mióta vissza-
jött, a feleségem majd megvesz utána, mint valami tüzelő szuka, új-
ra és újra akarja őt! Elég volt egyszer, nem akarom az egészet vé-
gigszenvedni újra!
– Újra? – kérdezte Madeleine remegve, és hátralépett.
Az erdész a szalmára köpött.
– A kislányom, Aldreda egyetlen gyermeke meggyorsította eze-
ket az éveket. Ő sem az én lányom hanem az uraság gyermeke!
– Frieda? – Madeleine emlékezett a finom csontozatú, szőke kis-
lányra, és hirtelen olyan hideget érzett, mintha tél lett volna körü-
lötte.
– Igen, Frieda. És mert Aldreda azt mondja, elviszi hozzá a gyer-
meket. Elviszi tőlem! Utálom azt a kis tökmagot, de sohasem ha-
gyom, hogy az övé legyen. Elmondom, hogy ki ő, és hot találják
meg! Amikorra Aldreda megtalálja, a király már gondoskodni fog
arról, hogy többé ne nyúlhasson nőhöz.
Madeleine megfutamodott, visszaindult az istállóba, de a férfi
követte. A vacsorát jelző kürt hangja tompán hangzott fel újra, és
hallotta, hogy a lovászok vidáman indulnak vacsorázni.
Kiálthatott volna segítségért, de akkor Hengar is elmondhatta
volna titkát az embereknek, hisz ez az, amit az erdész akart.
– Be kell vinnie a királynőhöz, asszonyom – mondta Hengar. – Ha
nem teszi, végignézem a maga pusztulását is!
Madeleine megállt, és rátette kezét a késére.
– Ne fenyegessen!
– Azt hiszi, biztonságban van? – A férfi gúnyosan mosolygott.
– Majd meglátja!
Madeleine-nek időre volt szüksége, hogy gondolkodjon. Időre,
hogy be tudjon számolni Aimerynek a veszélyről.
– Hengar – mondta határozottan –, vissza kell térnie Baddersley-
be, és abbahagyni ezt a bolondságot! Beszélek Aldredával.
A férfi felnevetett.
 – Arra számít, hogy hallgatni fog magára? Nem. Ha nem segít,
megkérek valaki mást. Bárki hajlandó lesz segíteni egy hűséges
alattvalónak!
Az erdész megfordult. Madeleine nem engedhette, hogy elmen-
jen.
– Hengar! Álljon meg! – Az erdész habozott. – Adok magának
ezüstöt! Menjen haza, és hallgasson.
A férfi visszafordult.
– Szóval tudja, ugye? Most elárulta magát, mint ahogy Aimery
tette!
– Na, ne legyen már olyan álszent! – csattant fel Madeleine, és
elővette arany fejdíszét. – Itt van! Fogja, és induljon!
A férfi megrázta a fejét.
– Mi hasznom lenne ebből? Senki sem hinné el, hogy becsületes
úton jutottam hozzá! Én ezüstöt akarok kapni a hírért, amit elmon-
dok, és látni akarom Aimery de Gaillard pusztulását.
Madeleine végül egyetlen fegyverre gondolt, amit fel tud hasz-
nálni ellene.
– Ne merje elárulni, Hengar, mert mindenkinek elmondom, hogy
maga volt! Mit gondol, mennyi ideig fog még élni, és élvezni a pénzt
és boldogságot a feleségével? A gormanbyi összekötőt is megölték!
A férfi elfehéredett, üvöltött egyet és ráugrott Madeleine-re. A
lány ösztönösen kirántotta a kését, és érezte, hogy csontig hatol a
másik testében és hallotta a fulladozó nyögést. Eszeveszetten ellök-
te a rángatózó testet és hátratántorodott. A férfi, mellében a késsel,
összegömbölyödött a fájdalomtól. Ujjai között folyt a vér. A lábai
kalimpáltak, mintha menekülne valahonnan, majd végleg elcsende-
sedett.
Madeleine dermedten nézte, mit tett. Észrevette, hogy az ő keze
is véres. Megölt egy embert! Átkozott lett! Lenézett a ruhájára, és
meglepetten látta, hogy az nem véres. Néhány másodperc elég volt
ahhoz, hogy a vér kibuggyanjon a kéz mellett. Már rengeteg vér szi-
várgott át a férfi ruháján és összegyűlt a porban. Most mit csinál-
jon?
A kés! Ki kell vennie a kést, mert rögtön elárulná. Körülnézett, de
senki nem járt arrafelé. Lemosta a kezét egy vödörben, felhúzta a
szoknyáját és begyűrte az övébe. Aztán óvatosan átlépte a hullát,
gondosan kikerülve a vértócsát. Lehajolt és megrántotta a kést. De
az nem mozdult! Beakadt egy csontba, éppúgy, ahogy beszorult a
fába azon a napon, amikor Aimery elvette tőle. Hogy lehetett annyi
ereje, mint Aimerynek? Biztos, hogy Hengar saját súlyánál fogva
dőlt bele a késbe. De ki kellett húznia belőle! Hiszen olyan jelzés
lenne, mintha odaírná a nevét a halottra!
Összeszorította a fogát, és két kézzel próbálkozott. A test meg-
mozdult, de a penge nem szabadult ki.
Ekkor saját káromkodásán kívül hangokat hallott. Annyira pá-
nikba esett, hogy megragadta Hengar egyik lábát és bevonszolta az
üres istállóba. Még szerencse, hogy az áldozat kis termetű volt. Be-
takarta a szalmával, és kirohant, hogy a vérfoltot is befedje. A szal-
ma olyan tisztának tűnt bűnös kezében, mintha napfény ragyogna
rajta. A szíve olyan erősen és gyorsan dobogott, hogy attól félt, bár-
melyik pillanatban kiugrik a helyéről. A hangok erősödtek. Bebújt
egy sarokba. Két lovász sétált el előtte, és bementek a másik istálló-
ba. Madeleine majdnem elájult a megkönnyebbüléstől. De most mit
tegyen?
Most már lemaradt a vacsoráról, és semmi sincs, amivel megma-
gyarázhatná távollétét. Amikor a halottat megtalálják, kiderül, hogy
ő a tettes. Talán fény derül arra is, hogy miért tette, de Aimery így is
biztosan összeomlik majd.
Biztonságosabb helyre kellene elrejteni a hullát, de képtelen volt
azon gondolkozni, hogy hová? A foga vacogott, és úgy érezte, az
agya fából van. Aimery! Aimery segítene! Még több szalmát szórt a
vérfoltra, lesöpörte a szoknyáját, és lopva kisurrant az istállóból.
Amint messzebb jutott, megállt a várudvaron egy csendes szöglet-
ben, hogy megnyugtassa magát. Gondolkodni kezdett. Újra meg kel-
lene próbálnia kihúzni a kést! Talán vissza kellene mennie! Erre
nem volt képes. Elkezdett reszketni.
– Jól vagy?
Megfordult, és meglátta Aimeryt a közelében. Úgy elszorult a tor-
ka, hogy nem tudta elmondani, mi történt. A férfi nem közeledett.
– Rosszul nézel ki! Amiatt van, ami köztünk történt?
Madeleine megrázta a fejét. Hirtelen úgy érezte, hogy a férfi ro-
hama mérhetetlenül régen történt.
 – Azt hiszem, ez a baj. Ne haragudj, de beleőrülök ebbe a helyzet-
be! Ha megkérem a királynőt, hogy mentsen fel a szolgálataid alól,
elmégy?
Hová mehetne most? Újra megrázta a fejét, és érezte, hogy szük-
sége van a biztonságra, amit a férfi nyújthat. Amikor látta, hogy Ai-
mery nem mozdul, a karjaiba vetette magát. A férfi nagyot sóhaj-
tott, majd átölelte. Madeleine egyre szorosabban és szorosabban
akarta ölelni. Reszketve kapaszkodott Aimerybe.
– Mi az, Madeleine, bántott valaki?
– Nem! – zihálta. – Csókolj meg!
Amikor látta, hogy a férfi habozik, megragadta a fejét és kétség-
beesett erővel megcsókolta.
Egy megdöbbent perc után a férfi viszonozta.
Madeleine közelebb simult hozzá. A férfi az ölébe vette. A lány
széttárta combjait és lábával körbefonta a férfi derekát, mintha ru-
hái ellenére is magába akarná fogadni a férfit.
Aimery megtörte a hosszú csókot és zavartan nézett rá.
– Igen! – mondta a lány. Fogadalma vérrel pecsételődött meg
most, hogy a férfi bűnrészese lett az árulásban. Szüksége volt rá.
– Nem fogom tudni abbahagyni! – figyelmeztette a férfi.
– Nem is akarom, hogy abbahagyd! – összeszorította a lábát. –
Kérlek!
– A szobánk… – kezdte Aimery bizonytalanul.
– Nem! – Madeleine szinte őrjöngött. Sírt, és egy percet sem tu-
dott már várni.
Aimery megborzongott, elszántan körülnézett, és a várfalon lévő
mélyedések egyikébe vitte a feleségét szorosan az ölébe fogva. Kö-
rülöttük hordók voltak. Aimery leültette az egyikre és lefogta a lá-
bát, hogy egy pillanatra megpihenjen. Madeleine szinte belesüp-
pedt a hideg, érdes falba, lehunyta a szemét, de csak vért látott
maga előtt. Felnézett, hogy lássa a férfi arcát. A tekintetéből áradt a
vágy és a kétségbeesés. Aimery keze remegett, míg felhúzta a szok-
nyáját a combjáig.
– Biztos, hogy akarod? – kérdezte tőle.
Madeleine annyira reszketett, mintha lázas lenne. Nem tudta,
hogy a szenvedély vagy a bűntudat uralkodik benne, de most azon-
nal csillapítani akarta sürgető vágyát.
 – Igen, igen, gyere már!
Aimery felhúzta a ruháit és behatolt. Mindketten felhördültek.
Madeleine rajta csüngött, és érezte, ahogy a férfi testét is átjárja a
remegés. A talaj kicsúszott a lába alól és a világ megszűnt létezni
körülötte.
– Fond át a lábaddal a derekamat, szerelmem, ölelj!
Madeleine engedelmeskedett, átölelte a férfit és egyre heveseb-
ben követelőzött. Még nem volt elég. Még mindig látta a vért.
– Gyere! – zihálta. – Erősebben!
– Madeleine…
– Erősebben! – kiáltotta. – Még!
A melléhez szorította az asszonyt, és próbálta elhallgattatni.
– Nyugodj meg kedvesem, csöndesen! – mondta, de hevesen és
gyorsan reagált Madeleine követelőzésére.
Madeleine az élvezettől megkapta a várva várt feledést. A férfi
elvitte oda, ahol nem létezett beszéd és gondolkodás. A szenvedély
végtelen mélységébe merítette.
Amikor magukhoz tértek, Aimery a keblén ringatta a feleségét,
biztosan tartva a karjaiban. A haját cirógatta, és egy vidám kis dalt
dúdolt. Azelőtt soha nem volt ilyen gyöngéd, de Madeleine már rég
vágyott erre. Most nyílként szúródott a szívébe a fájdalom.
– Mit énekelsz? – suttogta a lány.
– A juhászok éneklik ezt az elveszett báránynak, amikor megta-
lálják.
Madeleine felsóhajtott.
– Én… mindig azt szerettem volna, hogy elénekeld ezt nekem… –
keserű könnyekben tört ki.
Aimery átölelte, simogatta, és aggódva nyugtatgatta, amíg abba
nem hagyta a sírást. Madeleine úgy érezte, hogy soha nem dédel-
gették még így, de ennek most azonnal véget kell vetnie. Meg kell
mondania a férfinak, hogy mit tett. A feje még mindig a mellén pi-
hent.
– Átkozott vagyok! – suttogta. A férfi keze megállt.
– Hogyhogy, Madeleine? – kérdezte türelmesen. – Amiatt az idét-
len fogadalom miatt?
– Nem volt idétlen! – tiltakozott reménytelenül. – De most már
nem érdekes!
 A férfi újra elkezdte cirógatni.
– Rendben! Akkor mi az, ami miatt átkozottnak érzed magad? –
A hangja lágy volt és elnéző.
Madeleine felemelte a fejét és ránézett Aimeryre.
– Én… megöltem valakit.
A férfi zavartan meredt rá.
– Mit mondasz?
Madeleine csak most ébredt rá, hogy mennyi időt elvesztegettek,
és kibontakozott az ölelésből.
– Ó, Istenem! Tennünk kell valamit! A te késeddel tettem! Nem
tudom kihúzni!
Aimery rábámult, de most már komolyabb arccal.
– Kit öltél meg? Mit csináltál?
– Hengart, az erdészt. El akarta mondani a királynőnek, hogy te
vagy Arany Szarvas. Ezért megöltem.
– A késemmel? – kérdezte élesen. – Hol?
– Az istállóban. – A lány megragadta a kezét. – Gyerünk! El kell
hoznunk a kést!
A férfi elkapta és megölelte.
– Biztos vagy benne?
– Felismerem, ha valaki halott! – válaszolta.
Aimery megrázta.
– Akkor nagyon óvatosnak kell lennünk. Nem mehetünk oda. Az-
zal csak felhívnánk magunkra a figyelmet. És még valami – mondta
Aimery mosolyogva – lekéstük a vacsorát.
Madeleine körülnézett, és látta, hogy az emberek épp most jön-
nek el a hallból.
– Ó, Istenem!
– Azt hiszem, ez a legkisebb bajunk. Majd azt mondjuk, hogy nem
érezted jól magad. Felkísérlek a szobánkba, aztán megnézem a hul-
lát.
– Veled megyek!
– Nem!
Madeleine ránézett, és hagyta, hogy a férfi gyöngéden a szobá-
jukba vezesse. Útközben elmondta valakinek, hogy a felesége rosz-
szul érzi magát. Madeleine úgy érezte, hogy minden olyan távol van
tőle. Mintha minden ködbe borult volna. Nem lepte volna meg, ha
kiderül, hogy láthatatlan. Lenézett a kezére, és megdöbbent, hogy
nem remeg. A férfi leültette az ágyra, bort töltött neki és megitatta.
Madeleine visszatért a valóságba. Szörnyen érezte magát.
– Meg fognak égetni! – mondta.
– Nem, hacsak nem vagy a felesége – válaszolta Aimery, mintha
szórakoztatná a helyzet.
– Mondd el pontosan, hogy hol van a halott!
Madeleine elmagyarázta.
– Mit fogsz csinálni?
– Elhozom a kést. Ha nem lesz ott, semmi sem kapcsol hozzá! –
Gyengéden megcsókolta, aztán megrázta a fejét. – Egyszer szeret-
nék egy nyugodt, gyönyörű szeretkezést veled. Itt az ágyadban, Ma-
deleine.
– Gyilkos vagyok! – tiltakozott a lány.
Aimery mosolygott.
– Egyre jobban tetszik a gondolat, hogy miattam öltél, kedvesem
– mondta, és meghajolt előtte. – Sietek, amennyire csak tudok. –
Hirtelen megállt, visszafordult és megfogta felesége állát. – Bármi
történik is, nem vallhatod be senkinek, hogy mit tettél, érted?!
Madeleine ellenkezni akart. Szerette volna elmondani a világnak,
szerette volna, ha megbüntetik és feloldozást nyer. Bólintott. Ahogy
Aimery kilépett a szobából, lefeküdt az ágyra. Ne tudott szabadulni
az emléktől, ahogy Hengar meghalt.
Hengar szörnyű ember volt, de ez még nem jogosította fel arra,
hogy megölje. Még akkor sem, ha a férjét akarta megmenteni. Aztán
eszébe jutott az a vad szeretkezés, és a kezébe temette az arcát.
Olyan volt, mintha az ördög szállta volna meg.
A férfi biztosan undorodott tőle. Szeretett volna egy normális,
nyugodt szeretkezést, és ő ráerőszakolta a vadságot. A királynő
meglátogatta. Nem volt mérges, amiért hiányoztak a vacsoráról, de
ugratta Madeleine-t.
– Elküldtem a férjedet, hogy keressen meg. Étel helyett szerel-
men akartok élni?
Madeleine tudta, hogy elvörösödik, és ezzel elárulja magát.
– Elnézést, felség!
Matilda kuncogott.
 – Ilyen ez a mai fiatalság! Tele vágyakkal! Küldök valami vacso-
rát, meg kell erősödnöd! Hol van Aimery?
Madeleine nyelt egyet.
– El kellett mennie, hogy megnézze az egyik lovat.
– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan itt lesz, úgyhogy hagylak
pihenni.
Az ételt behozták, de Madeleine rá sem bírt nézni. Bort ivott he-
lyette. Dorothy és Thierry is bejöttek, hogy segíthetnek-e, de el-
küldte őket.
Végre megérkezett Aimery.
– Van egy kis baj!
Madeleine felült.
– Valaki megtalálta?
A férfi bólintott.
– Igen! És elvitte a kést.
 Tizenkilencedik fejezet

Madeleine a férfira meredt.

– De a kés beszorult a csontba!
– Egy istállófiú találta meg, és esküszik, hogy nem volt ott sem-
miféle fegyver. Nincs rá semmi oka, hogy hazudjon.
– Mi lesz most?
– A bíró körülnéz, és megvizsgálja a tényeket. Azonosítottam
Hengart – gyanús lett volna, ha nem teszem meg –, de elmondtam,
hogy semmi keresnivalója nincs itt. Látott valaki az istállóban?
Madeleine megrázta a fejét.
– Nem… legalábbis nem hiszem… megpróbáltam elbújni. – A foga
megint vacogott.
Aimery leült mellé az ágyra, és megfogta remegő kezét.
– Rajtam kívül senki nem látott. Ne félj, Madeleine! Ha kiderül,
hogy te voltál, egyszerűen azt kell mondanod, hogy megtámadott.
Madeleine elrántotta a kezét a férfitól. Eszébe jutott, hogy min-
den az ő hibája. Ő az áruló, és a gyilkosság is azért történt, mert el-
csábította Hengar feleségét.
– Hazudjak? Te nem szereted a hazugságot!
– Igaz, de hazugság ez?
Madeleine megborzongott.
– Bántott engem, de csak azért, mert el akartam mondani Bad-
dersleyben, hogy mire készül. És amit tenni akart, hűséges cseleke-
det volt.
– Amit csinálni akart, az csak kisstílű gyűlölködés – mondta Ai-
mery nyugodtan. – Hengar nem szereti a normannokat.
Madeleine ellenségesen pillantott rá.
– Szerette. És te sok mindent tudsz róla, ugye? Ha rosszindulatú
volt, az csak azért, mert nem tudtad távol tartani magad Aldredától.
És emiatt kényszerítettél engem is arra, hogy veled együtt árulóvá
váljak!
Aimery hirtelen felállt.
 – Figyelj rám! Semmire sem kényszerítettelek! A következő pa-
naszod az lesz, hogy megerőszakoltalak ma este, pedig ez éppen
fordítva történt.
Madeleine elrejtette az arcát.
– Ne beszélj erről! Nem bírom elviselni a gondolatát sem!
Miért veszekednek? – gondolta Madeleine, hiszen végül is egy-
másra találtak. Még akkor is, ha mindez csak az Ördög műve volt.
Hallotta, hogy becsapódik az ajtó. Felnézett, és látta, hogy Aimery
elment.
Madeleine-t kirázta a hideg, mintha egy jeges szélvihar söpört
volna végig rajta. Mi lesz velük? Mi lesz a fogadalmával? Úgy gon-
dolta, hogy még mindig érvényes, de ebben a helyzetben semmi ér-
telme nincsen. Nem kell, hogy a férfi kényszerítse a hűségre. Most
már tudta, hogy haláláig hűséges lesz hozzá.
Aimery azt mondta, hogy nem fognak szeretkezni addig, amíg a
lány nem bízik benne, de a vágy legyőzte az esküt. Madeleine
ugyanezt érezte akkor.
Most még jobban szüksége volt rá, mint bármikor. Ő volt az
egyetlen biztos pont ebben a süllyedő, romlott világban. De milyen
szerelem nőhet fel egy ilyen mérgezett földből? Nagyobb nyomot
hagy majd, mint egy esztelen vad pillanat? Akkor szüksége volt
erre, de most borzasztóan szégyellte magát a viselkedése miatt.
Most imádkozhat, nehogy terhes legyen. Volt a várban egy fürdő
is valahol, Madeleine megkereste. A nő, aki ott dolgozott, teletöltött
egy elfüggönyözött kádat forró vízzel. Madeleine hevesen mosta le
magát, ledörzsölte magáról a vér emlékét, a szex szagát, addig sikál-
ta a bőrét, míg piros nem lett, és fájt, ahogy a könnyek végigcsorog-
tak az arcán,
– Lady Madeleine! – szólt oda neki a nő.
– Igen?
– A királynő önért küldött.
Madeleine ereiben megfagyott a vér. Máris eljött az idő? Hirtelen
remegni kezdett a keze. Így kell lennie! Meg kell próbálnia úgy be-
szélnie, hogy Aimery a lehető legtisztábban kerüljön ki az ügyből. Ő
van igazán nagy veszélyben. Madeleine könnyen mondhatja azt,
hogy Hengar megtámadta. Ez addig elfogadható indok lesz, míg
meg nem vizsgálják közelebbről, hogy miért bántotta őt.
 Madeleine hirtelen úgy gondolta, hogy a legésszerűbb az lenne,
ha el sem mondaná ezt a támadást.
Kiszállt a kádból, és elvette a törülközőt. Sokkal könnyebb lenne,
ha Vilmossal beszélne. Neki eljátszhatna, hogy milyen gyönge nő ő,
és hogy tehetetlen az erőszakkal szemben. Gyanította, hogy Matilda
nem fogja elfogadni ezt a magyarázatot.
Odasietett a királynő lakosztályába. Bebocsátották a belső szo-
bába. Matilda feküdt és Aimery már ott állt mellette, Rámosolygott
a feleségére, de Madeleine nem tudta megállapítani, hogy színleli-e
a mosolyt, vagy tényleg bátorítani akarja.
– Madeleine, hallottál erről az őrült gyilkosságról? – kérdezte a
királynő.
Madeleine-nek gyorsan végig kellett gondolnia, hogy mit kellene
mondania. Még szerencse, hogy jól forgott az agya.
– Igen, felség. Fogalmam sincs róla, hogy mit kereshetett itt az az
ember.
– Senki sem tudja – mondta Matilda. Madeleine látta, a királynő
fáradt, és fogytán van a türelme. – Az volna a legjobb, ha foglalkoz-
nál, ezzel a dologgal, és aztán mennél el egy forró fürdőt venni.
Madeleine elfehéredett.
– Ne haragudjon, felség! Nem hiszem, hogy bármit is tudnék se-
gíteni ebben a dologban.
– Megtiltottam neki – mondta halkan Aimery. – Nem érezte jól
magát. Valószínű, hogy gyereket vár.
Madeleine rápillantott, és elrejtette a meglepettségét. Okos dolog
volt, hogy ezt mondta Aimery. Ezzel elterelte a királynő figyelmét,
és megnyerte az együttérzését is.
– Jó hír – mondta a királynő, és összerezzent. – Talán két hónap
múlva is így gondoljátok. De ez más lapra tartozik.
Megdörzsölte az oldalát.
– Ez a baba nagyon rugdos odabent! – Összevonta a szemöldö-
két. Gondolkodott, aztán bólintott. – Hagyjuk a bíróra az ügyet. Re-
méljük, hogy nem érinti utunkat az ügy. Vidd el Madeleine-t, Aime-
ry és vigyázz rá! Lehet, hogy nem tud majd lovagolni.
Madeleine gyorsan megszólalt.
– Sokkal jobban érzem magam, ha lovagolok, felség.
Matilda felkiáltott.
 – Szóval te sem bírsz hordszéken utazni! Majd együtt megyünk!
Madeleine és Aimery nem szólt egy szót sem, míg a szobájukba
nem értek.
– Nagyon jól csináltad! – mondta Madeleine.
A férfi vállat vont.
– Igaz is lehet! Ha meg nem, istenem, ilyesmiben könnyen téved-
het az ember,
Madeleine nagyon kimerült volt. Megdörzsölte a karját, bár me-
leg volt az éjszaka.
– Rendben lesz minden? Mi lesz, ha valaki meglátott?
A férfi odament, és átölelte.
– Nem lesz semmi gond. Ha kiderül, hogy te voltál, azt mondjuk,
hogy megtámadott. Ha valaki vitatkozik, kihívom párbajra.
– Nem! Nem kockáztathatod az életed miattam!
– Ez a kötelességem, hiszen a férjed vagyok! – Kacéran rámo-
solygott a lányra. – Egyébként úgyis… nyernék.
– De hamis dologért tennéd. Isten ellened fordulna.
Aimery lehiggadt, és felhúzta a vállát.
– Akkor az lenne a végzetem.
– Felejtsd már el azt az átkozott végzetet! – Madeleine eltaszítot-
ta magától. – Bárcsak ne mentem volna az istállóba!
– Bárcsak ne próbáltalak volna rávenni a szerelmeskedésre! De
ha Isten kezét akarod látni a dologban, tedd azt! Ha nem mentél
volna ki az istállóba, biztos, hogy talált volna Hengar valaki mást,
aki együttérzőbb, mint te, és most láncra verve várnám Vilmos dön-
tését.
Madeleine rámeredt.
– Tudom! Nem akartam megölni, de biztos megtettem volna, ha
csak így lehetett volna megállítani.
– Tudom! Ezért áldoznám fel az életem a becsületedért.
– De átkozott lettem. Ez teljesen világos. Súlyos bűnt követtem
el, és nem vagyok képes megbánni.
A férfi megrázta a fejét.
– Ez nem így van, Madeleine. Mindannyian ölünk, ha muszáj. Ő
az ellenséged volt, ugyanúgy, mintha felfegyverkezve állt volna
szemben veled a harcmezőn. És te legyőzted! Ha ez a bűn tényleg
átkozott, nagyon kevesen lakhatnak a mennyországban! Bújj ágyba,
mielőtt összeesel!
Madeleine engedelmeskedett.
– De mi lesz a késsel?
– Ez érdekes kérdés! – mondta Aimery, miközben mellé feküdt. –
Lehet, hogy valami pitiáner kis tolvaj elvitte. Elég értékes darab.
– Talán… – mondta Madeleine. – Mégis Damoklész kardjaként le-
beg fölöttem.
Aimery megfogta a kezét.
– Nem engedem, hogy rád hulljon. Bízz bennem, Madeleine!
Bízni… bízni?!
– Megpróbálok! – mondta, és elaludt.
Madeleine későn ébredt. Nagyon fáradt volt, ugyanis több rém-
álommal küszködött egész éjszaka. Néha Hengarba szúrta a kését,
néha Aimeryt gyilkolta meg. Egyszer a saját szívébe akarta bele-
szúrni. Dorothy hangja ébresztette fel, és ahogy felébredt, rögtön a
kezére nézett, és azt várta, hogy csupa vér lesz.
– Jól van, asszonyom? – kérdezte Dorothy aggódva.
– Persze, persze – mondta Madeleine, és felült. – Csak elég nyug-
talan éjszakám volt. Hány óra van?
– Nyolc, asszonyom. Aimery úr azt mondta, hogy hagyjam aludni,
de most már elég kevés időnk maradt az indulásig. Hoztam egy kis
reggelit. – Madeleine ránézett a hideg halra és a világos sörre, és
felfordult a gyomra.
– Inkább egy kis kenyeret ennék mézsörrel. Menj csak, Dorothy!
Felöltözök egyedül.
Madeleine a nő szeméből látta, hogy a hír a terhességéről már
körbejárt a házban, és most már biztosra veszi mindenki. Ahogy Ai-
mery mondta: talán igaz is. Mire Dorothy visszatért, Madeleine már
felöltözött. Leerőszakolt a torkán egy kis kenyeret és mézsört, majd
elment, hogy befejezze a pakolást, és ellenőrizze az embereket, akik
felrakják a holmijukat a szekerekre.
Tudta, hogy mi a dolga. Elment, és megkereste a bírót. A bíró po-
cakos angol volt, és Madeleine úgy érezte, hogy a nagyrabecsülés,
amit a normannok iránt mutat, csak színlelés. Néhány percnyi be-
szélgetés után kiderült, hogy nincs konkrét gyanúja vagy elképzelé-
se Hengar halálával kapcsolatban.
 – Talán valami személyes vita lehetett, asszonyom. Lehet, hogy
lopás, ugyanis nem találtunk nála pénztárcát. Még ma elutazom
Baddersleybe, és viszem a hullát is magammal. El kell mondanom a
hírt az özvegynek, és megtudni, amit csak lehet. – Kacsintott egyet.
– Sokszor a hitvesi ágy körül lehet megtalálni igazi megoldást.
Madeleine tudta, hogy ezzel elkezdődik a kutatás. Vajon plety-
kálnak Aimeryről és Aldredáról Baddersleyben? Ijedten nézett a
férfira azon gondolkozva, hogy mi lenne, ha feladná magát.
A férfi elpirult.
– Elnézést, hölgyem – mondta gyorsan –, nem kellett volna ilyes-
mit emlegetnem. Ön még olyan fiatal, és zárdában nevelkedett.
– Nem számít – mondta Madeleine. – Kérem, tegyen meg min-
dent, hogy megtalálja a bűnöst, és mondja meg Hengar feleségének,
hogy nem kell kiköltöznie az erdészházból. Ha nem oldódik meg ha-
marosan a probléma, kifizetem helyette a bért.
A férfi meghajolt.
– Nagyon kedves és nagylelkű, asszonyom. Megmondom neki.
Madeleine összezavarodva hagyta el a helyet, de tudta, hogy a
beszélgetés hatásos volt. Gyanút keltett volna, ha nem érdeklődött
volna a saját birtokát érintő gyilkosság iránt. Néhány perccel ké-
sőbb már Huntingdon felé lovagolt, és igyekezett az egész ügyet ki-
verni a fejéből. Egész nap lóháton utaztak. Aimery többször is meg-
állt mellette, hogy segítsen neki, de Madeleine úgy érezte, hogy ez-
zel csak akadályozza abban, hogy elfelejtse Hengar halálát. Végül
nyersen megkérte Aimeryt, hogy hagyja magára. Az volt a baj, hogy
csak úgy tudta elterelni a figyelmét Hengarról, ha Aimeryre és Al-
dredára gondolt. Emlékek rohanták meg, ahogy Aimery szoros kö-
zelségben áll az asszonnyal. Szerette volna a férje elé tárni ezeket a
gondolatokat, de egy nőkből álló csoporttal lovagolt, így nem ma-
radhattak egyedül. Ezen kívül úgy gondolta, hogy nem lenne okos
dolog felhozni a témát. Mindenesetre sehogy sem tudta kiverni a fe-
jéből. Hengar több bizonyítékot is elmondott, de a kislány már leg-
alább 10 éves. Amikor megszületett, Aimery még körülbelül csak ti-
zennégy éves volt. Vagy Hengar megőrült?
De Madeleine mindig is érzett valamit Aldreda és Aimery között.
Eszébe jutott, hogy tegnap mennyire kívánta őt Aimery. Lehet, hogy
azért volt ilyen kitörő, mert eddig elnyomta a testében bujkáló vá-
gyakat Aldreda iránt? Mit fog most tenni Aimery, hiszen az asszony
most megözvegyült, és így szabad. Madeleine aggódott, amikor
mozgolódást látott a férfiak között, és hangot is adott a félelmének.
Akkora volt a forróság, hogy legtöbbjük fedetlen fejjel lovagok, de
most felvették a páncélozott csuklyákat és a kúp alakú sisakokat is,
és a pajzsaikat is a kezükben tartották. Aimery mellé lovagolt, Ai-
mery lelassította a lovát.
– Semmi különös, ne izgasd magad! – Kelet felé fordította az ar-
cát, és grimaszolt. – Csak ez a mocsaras vidék!
Madeleine körülnézett. A jobbra fekvő föld sokkal simább volt,
ahogy utaztak, de most látta, hogy a nedves területekre jellemzően
tele volt zöld színnel a vidék. Hatalmas és elhagyatott vidék volt ez,
csak a mocsári madarak kiáltásai mutattak valamilyen életjelet.
– Hereward? – kérdezte idegesen.
Aimery nem mutatott izgatottságot.
– Valahol itt lehet, és kétségtelen, hogy minden lépésünket figye-
li. Nem fog megtámadni bennünket. Túl erősek vagyunk. – Ezt tud-
nia kellett Madeleine-nek is.
– Mit tennél, ha mégis megtenné?
Aimery egy hideg pillantást vetett rá.
– Megvédeném a királynőt! – mondta, majd elment.
Rettenetesen szeretett volna bízni Aimeryben, de emlékezett He-
rewardnak tett fogadalmára, és arra, hogy milyen hatalmas erőt ér-
zett benne.
Emiatt mindig tovább ették a kétségek. Különösebb esemény
nélkül érkeztek meg Peterborough-be és a hatalmas Szent Péterről,
Pálról és Andrásról elnevezett apátság körül telepedtek le.
Ahogy Matilda fáradtan kimászott a hordszékből, Madeleine
odament hozzá.
– Amikor vége lesz ennek az utazásnak, ezt az átkozott szerken-
tyűt feldaraboltatom, elégetem, és táncolni fogok a tűz körül.
Madeleine csendben kacarászott. Matilda hevesen ránézett, de a
szája megrándult.
– Elküldelek zarándoklatra, te lány, vagy hét hónapon belül.
– Mit mondott, felség? – Madeleine rámeredt a királynőre, akiből
minden humor eltűnt. Az arca dagadt volt, és nagyon kimerültnek
látszott. – Nem gondolná végig, hogy itt maradjunk-e, felség? Már
egészen északon vagyunk, és a kolostorban vannak orvosok is.
Matilda kihúzta magát, és megpróbálta eltüntetni a fáradtság
nyomait.
– Nekem is vannak orvosaim, és a herceg Yorkban fog megszü-
letni! – A keze, melyen pihent, felduzzadt, majd megfordult, és el-
ment, hogy üdvözölje az apátot.
Madeleine vállat vont, ránézett Adele-re, aki a fejét rázta.
– Nem tudja megállítani, Madeleine. Ne féljen! Minden szülésnél
ott voltam, és még nem volt semmi probléma.
– Nem tetszik nekem, hogy így fel van puffadva – mondta Made-
leine csöndesen. – Láttam egyszer valakit, aki meghalt, mert így fel-
dagadt a késleltetett szülés miatt.
– Igen, de ez az egész napos fekvés miatt van. Jó lenne, ha el tud-
ná vinni sétálni a kolostorban ma este.
Így Madeleine Matildával sétált egész este, és megpróbálta szó-
rakoztatni a türelmetlen királynőt. Az udvarhölgyek zenéltek, ját-
szottak és szavaltak, de ahogy elkezdett sötétedni, megérkezett Ai-
mery, hogy énekeljen. Egy hosszú mondát énekelt el, ami elválasz-
tott szerelmesekről szólt, akik megtalálták végre a boldogságot.
Madeleine beitta a férfi hangját, mintha csak neki énekelne, és ami-
kor elkapta a pillantását, úgy érezte, hogy tényleg csak neki szól az
ének. Mire a királynő visszavonult, Madeleine nagyon kimerült, és
igazán megkönnyebbült, amikor észrevette, hogy a férfiak és a nők
külön helyen alszanak. A háztartási teendőkre most nem volt ideje.
Másnap egész nap esett az eső. A királyi karaván alig haladt Pe-
terborough-tól Bourne-ig, és a szekerek gyakran beragadtak a sár-
ba a szilárd római utak ellenére is.
Ahogy mindenki, Madeleine is összekuporodott az esőköpenye
alatt, és tűrte a rossz időt.
Bourne mellett csak egy kicsi falut találtak egy gyengén megerő-
sített birtokkal. Madeleine felismerte, hogy valamikor Herewardé
volt, de most Ivo Taillebois kezében van, aki nem tartózkodott a
birtokon. A hölgyek a nagy, sivár hallba zsúfolódtak be, míg a férfi-
ak kint táboroztak le az iszapos földön, körben az épület körül,
hogy megvédjék a házat az esetleges veszélytől.
 Mikor másnap reggel összegyűltek, még mindig esett az eső, és
néhányan azzal foglalatoskodtak, hogy száraz ruhát vegyenek ma-
gukra. De nemsokára úgyis átáznak majd.
Nem volt nagyon hideg az eső, de Madeleine ruhája teljesen át-
nedvesedett. A férfiak jobban féltek ettől az időtől, mint a nők, mert
ilyenkor jobban kellett vigyázniuk a páncéljukra és a bőrruháikra.
Ahogy Madeleine figyelte a csapat hátul lévő részét, Aimery buk-
kant fel mellette, és egy borostömlőt adott neki.
– Ha biztonságos helyen lennénk, javasolnám, hogy álljunk meg
– mondta –, de nem pihenthetünk Hereward birtokán és a mocsa-
ras vidék szélén.
Madeleine megbillentette a tömlőt, és ivott a borból. Szerette
volna, ha tudtak volna időt szánni egymásra, de magánéletről szó
sem lehetett.
– Szerinted veszélyben vagyunk?
– Mondjuk, hogy nem akarom megkísérteni a nagyrabecsült
nagybátyámat egy ilyen túl finom falatra. Egyébként szóba hoztam
a kérdést a királynőnek is, de minden késlekedést visszautasított. –
Madeleine-re nézett. – Gondolod, hogy hamarosan szülni fog?
– Adele-nek több tapasztalata van ebben, és ő szülesztette meg a
királynő többi gyermekét is. Eléggé aggódik.
A férfi türelmetlenül koppintott egyet a kardgombján.
– Ha királynő elkezd vajúdni az úton, az hogy történik majd?
– Az Isten kezében lesz, de eddig egész könnyen szült. Könnyen
menne, de könyörgöm, ne az esőben szüljön.
– Ámen. Remélem, pihenünk egy kicsit Sleafordban ma éjjel.
Nem lesz sokkal jobb, mint itt, de utána vége a mocsaras résznek, és
Lincoln jön. Ott biztonságban megpihenhetünk.
Madeleine látta, hogy egy kicsit nyomasztja a férfit a felelősség,
és megérintette a kezét.
– Minden rendben van.
Aimery hálásan mosolygott.
– És te? Hogy érzed magad?
Madeleine borzasztóan vágyott a biztonságos érzésre a férfi kar-
jaiban, de inkább összehúzta magán a nedves esőköpenyt.
– Túl fáradtan és vizesen ahhoz, hogy bármi miatt is aggódjak.
Aimery nevetett egyet, majd elkomorodott.
 – Nem akarom, hogy még jobban aggódj, de van valami, amiről
tudnod kell.
– Hengarról? – kérdezte a lány feszülten.
– Nem. Arany Szarvasról.
Madeleine rábámult. Most akarja bevallani a tervét?
– Összeütközésbe kerültem Robert d'Oilly néhány emberével ta-
vasszal, de egyikük túlélte. A királyt érdekelte az a fickó, és alkal-
mazta a királyi palota őrségében Huntingdonban. Az előbb láttam
Odo csapatában.
Gondolatok százai kavarogtak Madeleine fejében, de végül kér-
dezte:
– Fel fog ismerni?
– Még azelőtt látott, hogy idekerültem volna, de ha Odo felvette a
csapatába, lehet, hogy megtörténik. Ha Odo felhívja rá a figyelmét,
feltűnhet neki a hasonlóság.
– Mit fogsz csinálni?
– Semmit!
– Hogyhogy nem tehetsz semmit, amikor el akarnak pusztítani?
Aimery nem válaszolt, és Madeleine-nek már egy másik gondolat
lángolt a fejében.
– Hány embert öltél meg?
Aimery meglepődött.
– Hármat. Gyrth ölte meg az egyiket.
– Azt mondtad, sohasem öltél azért, hogy eltitkold a tetteidet!
– Nem is azért tettem. Megmentettem néhány embert a haláltól.
– Aimery nagyot sóhajtott, és megsimogatta Madeleine arcát. – Ne
nézz már olyan zavarodottan! Kétlem, hogy valami történni fog, mi-
előtt csatlakozunk Yorkban a királyhoz, és remélhetőleg ott sem
lesz gond. Terveim vannak veled Yorkban – mondta gyengéden. –
Sokáig és gyengéden akarlak szeretni az ágyadban, kedvesem. Meg-
hívsz majd?
Hogy tudta volna Madeleine vádolni, amikor halálos veszélyben
volt?
– Persze – suttogta.
Aimery szemében fény villant.
– Kétségtelenül elérjük Yorkot! A többi már Isten kezében van.
 Sleaford, ahogy Aimery előre mondta, olyan volt, mint Bourne,
de ahogy közeledtek a városhoz az eső alábbhagyott, és egy nappal
később már nyári napsütésre ébredtek, az utak is felszáradtak. Min-
denki felélénkült, mivel száraz ruhákban voltak, és forrón sütött rá-
juk a nap. Aimery elkezdett énekelni, és mindenki örömmel csatla-
kozott hozzá. Lincolnba tartottak, ahol egy erős kastély várta őket,
és természetesen minden más, amit egy ősi civilizált város nyújthat.
Adele Matildával lovagolt, Madeleine is ott ment a közelükben.
Bár a királynő kijelentette, hogy semmi jele sincsen a szülésnek, ál-
landóan a hasa alját fogta, és nagyon nehezen talált kényelmes test-
helyzetet. Adele azt mondta Madeleine-nek, hogy néhány napon be-
lül biztosan megszül a királynő.
Amikor nem Matildára figyelt, Madeleine idegesen nézte a tájat,
főleg az út keleti részét figyelte, hogy ott van-e Hereward, és hogy
mire készül.
Néha kis csónakokat látott, emberekkel, akik angolnát akartak
fogni, vagy gyalogos utazókat, akik rudakkal ugrálták át az árkokat,
de fegyvereseket nem látott sehol. A csapat egy része már-már azt
kezdte gondolni, hogy Hereward a képzeletük koholmánya, de Ma-
deleine biztos volt benne, hogy nem.
Ahogy múlt az idő, egyre távolabb jutottak és a táj is megválto-
zott. Madeleine úgy érezte, hogy elszállt a teher a lelkéről, ahogy el-
hagyták a veszélyes mocsaras területeket.
Lincoln tényleg kellemes város volt, magasan és büszkén állt a
hegytetőn, lábánál a Witham folyóval. Az új kastély meghatározta a
régi város képét. William of Percy, az új kastély ura is kilovagolt,
hogy üdvözölje a királynőt. Kemény vonásai voltak, az arcán alul
egy félelmetes sebhely húzódott, de a férfiból bizalom sugárzott.
Madeleine azt gondolta, hogy még Aimery is örül, hogy egy időre
átadhatja a felelősséget valakinek.
A kastély gyorsan épült fel, William jelenlegi hadjáratának része-
ként. Az északi részeket akarta leigázni, elég nagy sikerrel járt, és a
védelme alatt jó néhány szép kis ház volt, ahol a királynő karavánja
megpihenhetett.
Aimery egyenesen a királynőhöz ment, és megpróbálta rábeszél-
ni, hogy töltsenek Lincolnban néhány napot.
 – Őrültség – vágott vissza Matilda. – Az út legrosszabb részét
már megtettük. A hajón nem lehet semmi probléma.
– Ha ilyen marad az idő! – figyelmeztette Aimery.
– Ilyen marad – mondta a királynő.
Ahogy Aimery kilépett, Matilda megint a hasát fogta.
– Felség – kezdte Madeleine elszántan –, nem volna okos dolog a
hajón szülni meg a gyermeket.
– Nem fogom ott megszülni! – Matilda úgy mondta ezt, mintha
tudná irányítani a szülést. – Ismerem ezeket a fájdalmakat. Néhány
héttel a baba születése előtt jönnek.
Adele közelebb jött.
– Ezek már fájások, asszonyom?
– Persze, hogy azok – mondta Matilda. – Egyfolytában fájdalma-
im vannak. Kinek nem lennének, miután egy hétig utazott abban az
átkozott dobozban. Még nincs útban a gyermek.
Madeleine és Adele összenéztek, és sóhajtottak egy nagyot.
– Ma éjjel itt alszom önnel, felség – ajánlotta Madeleine.
– Nem kell, nincs szükségem rá. Épp elég ember lézeng körülöt-
tem, és Aimerynek csak egy felesége van. Ne körülöttem ugrálj, te
lány! Menj, és foglalkozz a férjeddel! Biztosan sokkal jobban fogja
értékelni, mint én.
Ilyenkor nem lehetett Matildával ellenkezni, úgyhogy Madeleine
utánanézett a szállásuknak. Most újra egy kis különszobát kaptak.
Amikor Aimery megígérte, hogy Yorkban szeretkezni fognak, vajon
elfelejtette, hogy Lincolnban is töltenek egy éjszakát?

William of Percy pompás lakomát rendezett este a királynő és kí-

séretének tiszteletére. Madeleine úgy gondolta, hogy nagyon nehéz
lehet Matildának, de a királynő nem mutatta. Kegyes volt és óvatos,
különös figyelmet fordított a város polgáraira. Igyekezett behíze-
legni magát, már csak a férje miatt is. Madeleine és Aimery a helyi
méltóságok kőzött ültek, és azon voltak, hogy jó benyomást keltse-
nek.
Az angoltudásukat nagyon megbecsülték itt. Ahogy Madeleine
körülnézett, látta, hogy sok helyen elcsendesedett a társalgás.
Vajon sok normann nem tanulta meg az ország nyelvét? Úgy lát-
szik. Inkább franciául tanultak.
 Madeleine-nek eszébe jutott, amit Hereward mondott: errefelé
az angol lesz az uralkodó nyelv. Hát… most nem úgy tűnt. Idegesen
nézett arra a helyre, ahol Odo társasága ült. Nem tudta, hogy ki az
az ember, aki felismerheti az Arany Szarvast, és nem is látott senkit,
aki gyanúsan nézné őket.
Azt kellett volna tennie, amit Aimerynek: elfelejteni az egészet,
különben megőrül, de nem volt benne elég fatalizmus ehhez.
Egyszerre nyüzsgés támadt az ajtónál. Egy társaság vonult be,
feltűnő, középkorú, szőke nővel az élen. Nem volt nagyon szép nő,
de karakteres, vidám arca és nagy világos szeme volt. De Madeleine
figyelme egyetlen személyre összpontosult, aki a nő kíséretében ér-
kezett. Mit keres itt Aldreda? Aimeryhez jött?
Aimery hirtelen felállt. Madeleine meglepetten nézett utána,
ahogy könnyedén odasietett a csoporthoz. Az arca örömtől sugár-
zott. Madeleine-be belehasított a fájdalom. Az egész udvar előtt fog-
ja őt elárulni a férje?
Aimery közben átölelte a szőke nőt.
– Mama!
Madeleine lassan felállt, bűntudat és megkönnyebbülés kevere-
dett a lelkében. Újra Aldredára nézett. A nő arca kemény volt, ami-
kor a tekintetük találkozott. Miért néz úgy rá Aldreda, mintha ő len-
ne a következő kiszemelt csirke, amit megsütnek? De erre nem volt
ideje. Aimery odahívta, a királynő mindannyiukat szólította, és Lu-
cia asszony csoportja csatlakozott a vacsorához.
Madeleine a meleg, puha karokban találta magát.
– Kedves kislányom! De csinos vagy! Hogy szerezhetett ez a sem-
mirekellő fickó ilyen gyönyörű feleséget?
Ahogy a királynőhöz mentek, Lucia elmagyarázta.
– Tudtam, hogy így lesz. Ülhetek Normandiában, és akár kővé is
válhatok, mielőtt a férjem vagy a fiam gondolna rám, úgyhogy eljöt-
tem.
Lucia tisztelettel meghajolt a királynő előtt, de miközben fel-
emelkedett, azt mondta:
– Matilda, te megőrültél!
A királynő nevetett.
 – Mindig ezt mondták az emberek egész életemben. Drága meg-
mentőm! De jó, hogy itt vagy, Lucia! Gyere, ülj le, és mesélj el min-
dent! Később is ráérsz összebújni a fiaddal.
Matilda elküldte Aimeryt és Madeleine-t, de még hallották a sza-
vait.
– Nagyon jól csinálja a fiad! Büszke lehetsz rá!
– Mindig is büszke voltam – mondta Lucia. – Szülni fogsz már
végre, vagy azt várod, hogy kidurranj, mint egy borsóhüvely?
Madeleine és Aimery összemosolyogtak, és visszamentek a he-
lyükre.
– De aranyos teremtés! – mondta Madeleine.
– Igen, igen, de ez ne tévesszen meg! Még apámat is ráncba szedi
olykor! De legalább remélhetjük, hogy megjön a királynő esze, ha
beszél vele.
– Imádkozzunk érte! – Madeleine egy süteménnyel játszadozott.
– Láttad Aldredát?
A férfi felnézett.
– Hol?
Madeleine nagyon megkönnyebbült, hogy a férfi így reagált a
kérdésére.
– Édesanyáddal jött.
– Akkor mama biztosan megállt Baddersleyben – jegyezte meg
közömbösen Aimery. – De miért hozta Aldredát?
– És vajon miért akart Aldreda idejönni? – jegyezte meg Madelei-
ne csípősen.
 Huszadik fejezet

A királynő hamar visszavonult az udvarhölgyei és Lucia de Gail-

lard kíséretében. Ahogy elment aludni, Madeleine elhívta Aimery
édesanyját, hogy keressék meg együtt a kamarást, mert szállást kel-
lett szerezniük éjszakára. A férfi nagyon bosszús volt.
– Semmilyen használható hely sincsen, asszonyom. Minden tal-
palatnyi hely foglalt a hölgyek szobáiban.
– Ne izgasd magad – mondta Lucia –, nem vagyok olyan puhány,
hogy ne tudjak a hallban aludni.
– Ó, nem asszonyom, ez nem lesz jó – mondta a férfi, és hirtelen
elsápadt. – Talán Lady Madeleine megoszthatná önnel a szobáját.
Madeleine-nek eszébe jutott a különszoba, és tudta, hogy ez a
helyes megoldás. Nemcsak azért, mert Lucia kényelmesen alhat, de
azért is, mert így Aimery és ő nem találnak egymásra, mielőtt York-
ba érnek.
Ez nem is volt kérdéses tovább, de először tisztázniuk kellett a
részleteket, hogy jól érezzék magukat együtt.
– Remek ötlet – mondta Madeleine. – Jöjjön, asszonyom.
Amikor a szobába értek, Lucia körülnézett.
– Ez a kettőtök szobája!
– Persze – felelte Madeleine –, de semmiféle kényelmetlenséget
nem okoz nekünk, erről biztosíthatom.
– Ez a legnagyobb bolondság – mondta Lucia.
Madeleine elvörösödött.
– Mindketten borzasztóan fáradtak vagyunk mostanában.
– Nem mondanám, hogy Guy-t és engem megállított volna valaha
is egynapi utazással járó fáradtság! Most már biztosan így lenne,
hát itt tartunk.
Madeleine nem tudta hírtelen, hogy mit válaszoljon erre a köz-
beszólásra, úgyhogy gyorsan kivett a szekrényből két ezüstserleget.
– Tudom, hogy elég furcsán alakult a házasságotok – mondta Lu-
cia. – Megkedveltétek már egymást?
 Madeleine elfoglalta magát azzal, hogy kitöltögette a bort.
– Mindig is kedveltük egymást – mondta, és odanyújtotta a poha-
rat az idősebb nőnek.
Lucia felnevetett.
– Szóval, törődjek a magam dolgával. Ne haragudj rám, de olyan
nehéz ez, amikor csak egy gyermeke van az embernek. Egyébként
jól néz ki, annak ellenére, hogy fáradt.
Madeleine sóhajtott egyet, de a következő pillanatban már mo-
solygott.
– Higgye el, mindannyian belefáradunk, mire Matildát Yorkba
visszük.
Aimery belépett, és csatlakozott az utolsó mondathoz.
– Ez igaz! Sikerült rábeszélned, hogy maradjon, mama?
– Nem, és kétlem, hogy rá tudnám venni. Ugyanúgy aggódik,
mint ti, de az egész életét akarattal irányította, és azt hiszi, hogy ezt
mindig megteheti. – Lucia vállat vont. – Ahogy ismerem Matildát, a
gyermeknek sok esélye van arra, hogy Yorkban szülessen meg.
Aimery megitta a bort, amit Madeleine töltött neki.
– Úgy legyen! Holnap Gainsborough-ba érünk, aztán Airmynbe,
majd Yorkba. Már csak három nap, és ezt végig a hajón töltjük.
Leült Lucia mellé a díványra, és ezt mondta:
– Most pedig mesélj el mindent! Merre jártál, mi újság otthon?
Madeleine úgy tett, mintha elfelejtkezett volna valamiről, és
hagyta őket, hadd legyenek egy kicsit kettesben. Mikor visszaért,
Lucia hálásan mosolygott. Egy kicsivel később Aimery elment, hogy
ellenőrizze a csapatát, és egyedül hagyta a két nőt.
– Úgy megnőtt! – mondta Lucia félig büszkén, félig szomorúan.
– Én így ismertem meg,
Lucia magához ölelte a kabátot, amit Aimery a díványra dobott.
– Megrémít, hogy milyen kevés idő telt el, mióta a keblemen rin-
gattam, és milyen kis tehetetlen baba volt még akkor! – Lucia sóhaj-
tott. – Meg kell bocsátanod egy bolond anyának!
Madeleine átkarolta,
– Mindent megbocsátok, amiért megszülted nekem Aimeryt.
Lucia elhúzódott, és ránézett a lányra.
– Tényleg? – mosolygott. – Akkor elégedett vagyok. Te majd vi-
gyázol rá. Aggódok érte, hogy Angliában van, és tudom, hogy Guy is
nagyon félti. Még akkor sem tudom, megvédeni, ha látnám, hogy ve-
szély fenyegeti.
Madeleine azon gondolkozott, hogy miért kellene neki Aimeryre
vigyáznia, aztán eszébe jutott Hengar, és megborzongott
– Hereward a bátyja, ugye?
– Igen, és ha tudnék, odaadnék neki egy darabot az eszemből –
kotyogta ki Lucia. – Az a fickó! De most már nincs visszaút! Bele
kellene törődnie a megváltoztathatatlan dolgokba!
Ahogy levetkőztek, Madeleine megkockáztatta, hogy szóba hozza
Aldredát.
– Láttam egy nőt a kíséretében, aki Baddersleyből. jött. Miért van
itt?
– A szövőnő? Amikor megálltam a faluban, megkért, hogy jöhes-
sen. Most vesztette el a férjét, és a nagybátyjához kell utaznia York-
ba, Miért? Valami baj van?
Madeleine megrázta a fejét,
– Csak annyi, hogy Huntingdonban meggyilkolták a férjét, ami-
kor ott voltunk. A tettest még nem kapták el. De egyébként lehet-
nek rokonai Yorkban. – Madeleine kételkedett. Nem hallott még
ezekről a rokonokról. És hol lehet Aimery? Madeleine-nek le kellett
győznie magában a vágyat, hogy Aimery után menjen, és megnézze,
hogy nincs-e Aldredával.
Madeleine és Lucia lefeküdtek az ágyra. Ahogy elhelyezkedtek,
Lucia megszólalt:
– Szegény asszony! Ráadásul gyereket vár.
Madeleine összerándult.
– Tényleg? Nem látszik rajta.
– Azt mondta, hogy terhes.
Aimery egy szalmazsákkal érkezett meg, a sarokba tette, és lefe-
küdt.
Madeleine a festett gerendákat bámulta a plafonon, Aldredának
csak egy gyermeke van, amire Hengar azt mondta, hogy Aimeryé.
És most újra terhes.
Másnap Madeleine nem tudta ezt megbeszélni Aimeryvel, de
ahogy a Foss Dyke kanális pattján összegyűltek, Aldreda odament
hozzá.
 – Lady Madeleine, remélem, nem bánja, hogy a férje édesanyjá-
val tartottam – mondta illedelmesen.
Madeleine óvatosan ránézett az asszonyra,
– Persze hogy nem – hazudta –, megértem, hogy meg akarja ke-
resni Yorkban a rokonait,
A nő szemei megrezdültek, elárulva a hazugságot.
– Nagyon nehéz dolog egy nőnek elveszteni a férjét, asszonyom!
– Biztos vagyok benne. Szeretném, ha találna valakit maga mellé.
Elmondta a bíró, hogy kifizetem a lakbért? Húsz shilling, azt hi-
szem.
– Igen – mondta Aldreda, majd hozzátette. – Nem tudom, hogy
miért teszi ezt velem,
– Én vagyok az ura Baddersleyben – mondta Madeleine csend-
ben. – Az én dolgom, hogy kifizessem a házbérét, mert attól félek,
hogy a férje gyilkosát sohasem találják meg,
– Igazán úgy gondolja? – kérdezte Aldreda, és gúnyosan elmoso-
lyodott. – Majd meglátjuk! Mindenesetre köszönöm a jóságát, asz-
szonyom. Végül is van egy kislányom, akinek laknia kell valahol.
Madeleine nem tudta szó nélkül megállni.
– És ha jól hallottam, egy másik gyermeke is útban van. Mikorra
várja?
– Jövő húsvétra, vagy olyantájt, asszonyom. – Aldreda úgy mo-
solygott, mint egy macska. – Nemrég fogant.
– Nagy áldás, hogy gyermeke lesz annyi meddő esztendő után –
mondta Madeleine kedvesen. – Valami különös imát mond estén-
ként?
Az asszony önelégülten mosolygott,
– Bizony! Valami különlegeset tettem, asszonyom.
Odóval és az embereivel beszélgetett. Madeleine-nek nagyon el-
nehezült a szíve. Először az az ember, most meg Aldreda. Habár!
Odo ambíciója másfelé irányul, de Madeleine tudta, hogy ha tudna
ártani neki és Aimerynek, biztosan megtenné. Az ösztöne azt súgta,
hogy Aldreda maga a megtestesült bajcsináló.

Madeleine-nek nagyon kevés ideje volt arra, hogy Odo terveire

vagy Aimery és Aldreda kapcsolatára gondoljon. Adele és ő, az ud-
varhölgyekkel együtt teljesen el voltak foglalva a királynő mellett. A
királynő még mindig letagadta a szülési fájásokat, és az igazat meg-
vallva nagyon nyugtalan és ingerlékeny volt.
A kanálison egy kis uszályon mentek át. Kétszer fordultak, aztán
Torksey-nál átszálltak egy nagyobb hajóra, amelyikkel Trentig
utaztak. Mialatt Torkseyben várakoztak, megpróbálták megmozgat-
ni egy kicsit a királynőt, de amikor megint hajóra szálltak, állandó-
an ülnie és feküdnie kellett. Bár a hordszék nagy megpróbáltatás
volt számára, mégis többször megállhattak, hogy tudjon a királynő
egy kicsit sétálni. Széles csónakokat használtak uszályként, de tele
voltak utassal, és az evezősöknek is hely kellett, így nagyon kevés
helyük maradt. Matilda nem érezte magát jól, és ezt mindenkinek ki
is nyilvánította. Ha a királynő nem panaszkodott volna állandóan,
Madeleine érezte volna, ahogy keresztülsiklanak a zöldellő tájon, de
nem így történt, úgyhogy nagyon megkönnyebbült, amikor Gains-
borough-ba értek. Imádkozott, hogy kezdődjön meg itt a szülés, ak-
kor minden további kínlódást elkerülhetnének. A kelek, és titkos
imái ellenére sem kezdődött el a vajúdás Gainsborough-ban. Made-
leine és Adele megvitatták, hogy lehetne gyógyfüvekkel is gyorsíta-
ni a folyamatot, de a kockázat talán nagyobb lenne, mint az előnyei.
De csak talán! Madeleine ideges volt, és félt attól, hogy a királynő a
várostól távol, személyes kísérete társaságában szüli meg a gyer-
meket. Ahogy egyre északabbra utaztak, Madeleine annál távolabb
érezte magát a civilizációtól. Angliának ez a része kevésbé volt nor-
mann ellenőrzés alatt, és az emberek is inkább norvégoknak lát-
szottak, mint angoloknak. Bár Gainsborough képe békés városnak
tűnt, a lakók ferde szemmel nézték az érkezőket, és átkokat szórtak
rájuk.
Ha valami baj történne, itt biztosan sokan fordulnának ellenük.
Miközben Madeleine arra várt, hogy beszállhasson az uszályba, Ai-
mery odajött mellé.
– Idegesnek látszol!
Madeleine ingerülten válaszolt:
– Miért, te nem vagy az?
A férfi felnevetett.
– Egy idő után már felesleges aggódni. Odo nem ért a földrajz-
hoz, ahhoz pedig túl nagyképű, hogy meghallgasson valakit, aki ért
hozzá. Eltévedt az úton idefelé, és később érkezett meg, mint a hát-
só csapatunk. Allan de Ferrers pedig olyan ideges itt északon, hogy
arra is felkészült, hogy minden bokor mögül kétfejű szörnyek ugrál-
nak ki, akiket le kell győznie. Nem valószínű, hogy lépést tudnak
tartani az uszályokkal. Azon gondolkodom, hogy mi lehet a bünteté-
se annak, aki kikötné a terhes királynőt egy póznához és megpró-
bálná itt tartani.
Madeleine nem volt humoros kedvében.
– Ez egy őrült vállalkozás, nem? Talán igaza volt Herewardnak,
és nem fogja a karaván túlélni ezt az utat. Lehet, hogy ez a vég kez-
dete.
Látta, hogy Aimery elkomolyodik.
– Herewardnak igaza volt – mondta közömbösen. – Hereward-
nak mindig igaza van.
– Tényleg? – kérdezte hangosabban Madeleine. – Akkor miért
velünk vagy, miért nem keresed meg őt helyettünk?
– Mert az a kötelességem, hogy baj nélkül Yorkba vigyem a ki-
rálynőt.
A hangja ugyanolyan éles volt, mint a Madeleine-é, de lehalkítot-
ta.
– Madeleine! Én nem szolgálom Herewardot. Ezt már régen el
kellett volna rendeznünk egymás között.
– Elfelejted, hogy hallottam az ígéretedet!
Madeleine látta, hogy Aimerynek fogytán a türelme.
– Igen, de nem hallottad, hogy mit ígértem. Megesküdtem, hogy
hallgatok, de amit tettem, nem volt hűtlen az uralkodóhoz. Egyéb-
ként is, ennek régen vége. Hidd el nekem!
Madeleine nagyon szeretett volna hinni benne.
– Akkor azt mondod, hogy nem eshet bántódása a királynőnek és
a gyermeknek?
Aimery lesújtva érezte magát.
– Ez minden, ami miatt aggódtál?
Madeleine megharapta az ajkát.
– Ez minden, ami a fejemben járt, ne haragudj!
A férfi megfordult, és olyan volt az egész, mintha egy fal lett vol-
na köztük.
– Bolond vagyok, amiért szeretném, hogy bízz bennem? Egész
életemben mindennap be kell bizonyítanom az őszinteségemet?
 – Van rá okom, hogy kételkedjek benned – tiltakozott Madeleine.
– Ezt nem tagadhatod le.
– A szavamat adtam, hogy hűséges voltam. – Aimery visszanézett
rá, és Madeleine úgy érezte, hogy minden rendben lesz. De a férfi
nyersen odaszólt neki:
– Szállj be! – és továbbment.

Madeleine imádkozott, hogy minél előbb Yorkban legyenek, ahol

megbeszélhetik a dolgokat. Ott biztos lehetne abban, hogy hűséges
a férje az uralkodóhoz és talán szeretkezhetnek is nyugodtan és
problémák nélkül. Ha a férje nem lesz leláncolva.
A királynő ugyanolyan nyugtalan volt, bár még mindig úgy visel-
kedett, mint egy mogorva mackó. Adele szorgoskodott, biztos volt
benne, hogy hamarosan megindul a szülés, de Madeleine-nek sem-
mi dolga nem akadt. Ha Matilda beszélgetni akart, mindig Luciát
hívta. Aimerynek szintén nem kellett mást csinálnia, mint hogy
megelőzze a problémákat. Nem ez volt a megfelelő alkalom arra,
hogy hosszú beszélgetésbe kezdjenek, mert nem maradhattak telje-
sen egyedül. Madeleine mégis úgy látta, hogy talán tisztázhatnak
egy félreértést. Odament Aimery mellé. Megfogta a kezét, mintha a
világ legtermészetesebb dolga lenne. Érezte, hogy a szíve bizsereg.
– El akartam mondani neked valamit Stephenről – mondta.
– Stephenről?
– Azt, hogy miért nem mentem hozzá feleségül.
Aimery ajka megrándult.
– Nem csak azért volt, mert nem tetszett neked?
Madeleine felhúzta a szemöldökét.
– Dühös voltál rám akkoriban. Okkal! Azért voltál dühös, mert
megszegtem a szavam.
A férfi megsimogatta hüvelykujjával a felesége kezét.
– Igazad van. Akkor miért nem mentél hozzá de Faix-hez?
Madeleine-nek még mindig nehezére esett, hogy beszéljen erről.
– Azon az éjszakán… amikor a király hívatott… kimentem az is-
tállóba, de a király nem volt ott. Stephen viszont ott volt.
– Ezt sejtettem, de nem tudtam, hogy miért tiltakozol ellene
olyan hevesen ezek után.
Madeleine a víz felé nézett.
 – Nem nővel volt.
– Nem? – Aimery várta a további magyarázatot.
Madeleine közelebb hajolt, és a fülébe súgta:
– Egy férfival volt!
Aimery nevetésben tört ki.
– Szent Péterre! Micsoda dörzsölt gazfickó!
– Stephen?
Aimery megrázta a fejét.
– Vilmos! Biztos vagyok benne, hogy tudott erről, amikor kijelöl-
te a kérők közé. Nekünk bezzeg nem volt rá lehetőségünk!
Madeleine nyugtalanul nézett rá.
– Még mindig sajnálod, hogy így történt?
Aimery gyengéden megszorította a kezét.
– Egyáltalán nem! Tulajdonképpen mindig keserűség volt ben-
nem, ha arra gondoltam, hogy Stephen a karjaiban tart. – Aimery
megcsókolta az ujjait, aztán ártatlanul megszólalt: – Ha már a saját
problémáinkról beszélünk, meg kellene említenünk a Baddersley-
ben történt korbácsolásokat is.
– Miért? – kérdezte Madeleine, és fogalma sem volt, hogy Aimery
mire céloz.
A férfi az ujjaival játszadozott egy percig.
– Arra a történetre vagyok kíváncsi, amikor megkorbácsolták az
embereket.
– Micsoda? – kérdezte Madeleine, majd egy pillanatig habozott. –
Igen, azt hiszem, én is felelős vagyok érte. De, Aimery, ez csak azért
volt, hogy megmentsem őket a megcsonkítástól. A nagybátyám
eszeveszetten dühöngött.
– Értem – sóhajtott fel Aimery –, és az emberek csak azt hallot-
ták, hogy könyörögtél a korbácsolásért, de nem értettek franciául,
és így nem tudták, hogy miért teszed. Azt hiszem, bocsánatot kell
kérnem tőled, amiért ezt gondoltam rólad.
– Bevallom, bánt a dolog. Úgy gondoltad, hogy képes vagyok
ilyesmit tenni?
– Addig nem, míg meg nem láttalak, hogy végignézed.
Madeleine végiggondolta a kérdést. Aimery megszólalt:
– Felmentem a dombra, míg folyt a korbácsolás. Láttam, hogy vé-
gignézed, ahogy megverik a gyerekeket.
 Madeleine összerázkódott a rossz emléktől.
– Olyan reménytelenül éreztem magam. Soha nem fordulta meg
a fejemben, hogy a gyerekeket is képes megkorbácsoltatni. Megpró-
báltam megakadályozni, de nem ment. Úgy éreztem, az egyetlen,
amit csinálni tudok az, hogy megnézem…
Aimery gyöngéden letörölt egy könnycseppet az arcáról.
– Úristen! Micsoda összekuszálódott gondolataink voltak egy-
másról!
– És most vége? – kérdezte.
De eszébe jutott Aldreda, Odo, és a férfi d'Oilly csapatából. Ezen-
kívül az is nyomasztotta, hogy Aimery esküt tett Herewardnak, és
megígérte, hogy segít neki. Vajon megkérdezheti most ezt is?
– Nagyon jólesik, hogy legalább köztünk minden rendben végre!
Aimery megérintette az ujjaival Madeleine ajkát és Madeleine
tudta, hogy szeretné egy csókkal is megpecsételni ezt a beszélge-
tést. Sajnos itt nem lehetett megcsókolni őt, és egyébként is hamar
elhívták, hogy megbeszéljen még néhány dolgot a kormányossal.
Nemsokára Yorkban lesznek. Madeleine-ben új reménység tá-
madt. Leült, és nézte a tájat. Ez a környék termékeny folyóvölgy
volt, és a kicsi, de erős falvak úgy sorakoztak a parton, ahogy a
gyöngyök egy nyakláncon. A környék telve volt buja növényekkel
és virágokkal, de Madeleine felismerte a háború nyomait is. Egy fa-
lucskát látott, amelyik leégett, és az emberek is elhagyták. A király
pusztíttatta el, vagy a lázadók, ez alig számít. A családok elmentek,
a termés megsemmisült, és biztosan sok ember halt meg. Madeleine
utálta a háborút. Matilda ragaszkodott hozzá, hogy déltájban kikös-
senek élelemért, és sétáljanak egy kicsit. Aimery nem örült a terv-
nek, és Fulk csapatát teljes készültségbe állította.
Mindenki sétálgatott, miközben evett, és az emberek megpróbál-
ták megszüntetni az izomgörcsöket a lábukban. Madeleine meglátta
Aldredát, és egy hirtelen gondolat hatására odament hozzá.
– Hogy utazott, Aldreda?
A nő egyértelműen barátságtalanul nézett fel rá.
– Egész jól.
– Mi van a kislányával? Ki vigyáz most rá?
– Hengar mamája. Frieda nagymamája. – Gúnyosan mosolygott,
majd hozzátette: – Ahogy szokás!
 Madeleine elhatározta, hogy próbát tesz vele.
– Úgy hallottam, Frieda nem Hengar gyermeke.
– Ki másé lehetne, asszonyom?
Madeleine nem nevezte volna meg Aimeryt. Vaktában próbálko-
zott:
– Herewardé?
Aldreda elsápadt.
– Nem jó tipp! – mondta. – Száműzetésben volt.
Madeleine vért szimatolt.
– De igaz, hogy ő az apja?
Aldreda felemelte a fejét.
– Frieda egy nemes lánya, ezt mindenki tudja.
Ezeket a szavakat Hengar használta.
– Hogy érti azt, hogy egy nemes gyermeke?
– Tudom, hogy értem – mondta Aldreda alattomosan –, és min-
denki tudja, akire tartozik. Egy nemes gyermekét finoman kell fel-
nevelni, és jól kell férjhez adni. Ahogy Friedát is. – Könnyedén ar-
rébb húzta a kendőjét.
Madeleine-nek elállt a lélegzete, amikor meglátta a gyilkos fegy-
vert. Összetéveszthetetlenül az ő tőre volt a sárga borostyánfogó-
val.
– Mi az? – kérdezte, de tudta, hogy elárulta magát.
– Felismeri Ön, asszonyom! – mondta Aldreda. – Tudja, hogy mi
ez, és azt is, hogy mit tett. Ha Frieda nem kapja meg, ami neki jár,
elmondom mindenkinek, hogy ki ölte meg a férjem, és miért.
A hústól, amit Madeleine evett, hirtelen felkavarodott a gyomra.
– Nem tudja bizonyítani!
Aldreda jó étvággyal harapott a tésztájába.
– Azon a kézen van a bizonyíték, amelyik a kést használta. És tu-
dom a bírótól, hogy Aimery eltűnt, amikor Hengar meghalt.
Madeleine meglepődött erre a váratlan fordulatra. Aldreda azt
gondolta, hogy Aimery ölte meg Hengart, nemcsak azzal fenyegeti,
hogy őt vádolja a gyilkossággal, hanem azzal is, hogy felfedi ő az
Arany Szarvast, és ezt a bőrén lévő jel is bizonyítja.
Madeleine gyűlölködve nézett a nőre.
– Hogy tudna ilyet tenni azzal, aki valaha a szeretője volt?
Aldreda vállat vont.
 – Nem nevezném szeretőnek, legfeljebb fiatal, kamasz fiúnak.
Egy perc sem volt az egész. De kötelessége van Friedával és velem
szemben. Ellopta a férjemet, és most másikat akarok.
– Szerzek egy jó partit önnek – mondta gyorsan Madeleine – és
Friedának is, ha itt lesz az ideje.
– Nem, asszonyom! Tudom, hogy mit érek. Friedának fel kell
emelkednie, hisz joga van hozzá. Aimeryt akarom!
Madeleine rábámult.
– Az ágyába akarja kényszeríteni?
– Nem bánnám, bár vannak ott mások is rajta kívül. Dán jog sze-
rinti esküvőt akarok, és azt, hogy elismerje, hogy Frieda az ő gyer-
meke.
Madeleine úgy érezte, mindjárt megőrül.
– Azoknak az időknek vége, és Aimery normann. Nem lehet ilyes-
mibe belerángatni. Egyébként is az előbb vallotta be, hogy Here-
ward is lehet Frieda apja.
Aldreda elutasítón és felsőbbrendűen nézett rá.
– Nem érti! Hogy is érthetné? De Aimery érteni fogja. Vagy meg-
kapom, ami megillet, vagy mélyre fog zuhanni.
– Mi az, ami miatt ilyen biztos a dolgában? – kérdezte hidegen
Madeleine. – Egyik halál után miért jöjjön még valami csapás?
Aldreda visszalépett, de merészen válaszolt.
– A férjem egy bolond volt. Azt hiszem, egyenesen Aimeryhez
ment, hogy pénzt kérjen tőle, ő meg leszúrta. Elmondtam valaki
másnak is. Nem lenne okos dolog megölni engem is!
Madeleine rosszul lett.
– Kinek mondta el?
Aldreda elmosolyodott.
– Csak nem gondolja, hogy elmondom? Ön csak mondja meg a
férjének, hogy emeljen fel bennünket oda, ahová tartoznánk, és az
új csecsemőt is ismerje el, hogy az övé. Mindkét gyermek egyenlő
lesz a magáéval.
Madeleine alig bírta a sikoltást visszatartani.
– Beszélt már Aimeryvel is?
Aldreda bólintott.
 – Túl büszke. Nem tetszik neki, hogy azt kell tennie, de
megteszi… vagy megsemmisül. Mi nők sokkal gyakorlatiasabbak
vagyunk, ugye?
– És mi lesz a cinkosával?
– Majd irányítom! Ne féljen!
Madeleine nem bírta elviselni a nő önelégültségét és rosszindu-
latát. Azon gondolkozott, hogy vajon Aimery is ezt érezhette-e. Ha
most beadják a derekukat, a nő egész életükben a nyakukon fog
lógni. Minden méltóságát összeszedte.
– Remélem, jó tanácsot kapott, hogy elfogadja, amit tőlünk kap,
aztán eltűnjön. Nagylelkűek leszünk magával.
– Talán, asszonyom. De nekem kell minden, ami megillet.
Madeleine arrébb ment. Most mit csináljanak? Vajon Aldreda
bűntársa Odo? Az tragédia lenne. Kereste Aimeryt, de a férfi azzal
törődött, hogy újra feltöltsék a készleteket. Soha nem volt egy pilla-
nat sem, amit kettesben tölthettek volna. Madeleine sikítani tudott
volna, de visszatartotta a félelmét. Semmi rendkívüli nem történt –
kivéve a királynő vajúdását. Madeleine visszatért Matilda mellé.
Lucia nyújtózkodott egy nagyot, és az arca megrándult a fájda-
lomtól.
– Bevallom, kimerülök az utazástól. Akkor is Yorkban maradok,
ha Guy nem lesz ott. Aztán vadászhat rám egy jó ideig! Ha így lesz,
Northumbria biztonságban van. Őszintén szólva, nem értem, hogy
tud Vilmos uralkodni ennyi ellenséges erőtől körülvéve.
Lucia sóhajtott.
– Mercia Wessexszel harcol, Northumbria önmaga ellen támad.
Vilmos nem nyert volna egy talpalatnyi földet sem, ha Tostig nem
árulta volna el a bátyját, Haroldot. Harold jó ember volt – mondta
szomorúan. – Úgy tervezték, hogy ő lesz a férjem, de aztán találkoz-
tam Guy-jal.
Madeleine félbeszakította.
– Volt már Yorkban valaha?
– Micsoda? Mercia asszonya megkísértené a szellemek és szőrös
emberek földjét? Isten őrizz!
Madeleine mosolygott.
– Úgy látom, még nem találkozott Waltheof Siwardsonnal.
Lucia felvonta a szemöldökét.
 – Nem, de ismerem az apját, és el tudom képzelni, hogy milyen
lehet. Varázsvér folyik bennük, – Nagyon komolynak tűnt. Madelei-
ne megkérdezte.
– Merciában is ilyen varázsvér folyik az emberek ereiben?
– Valószínű, hogy nem – mondta Lucia, majd csintalanul körbe-
nézett. – Csalódott vagy!
Madeleine nevetett
– Egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit!
De amikor Aldredát ismét meglátta, az gondolta, hogy Aime-
rynek is varázserő kellene, hogy megmeneküljön ebből a viharból.
Délután a hajókat bekormányozták a Humber-torkolat vizére
oda, ahol az Aire-folyó és az Airmyn-folyó találkoznak. Mindannyi-
an izomlázzal szálltak ki, és örültek, hogy már csak egy napot kell
kibírniuk Yorkig.
Madeleine nehezen hitte el, de úgy látszott, hogy Matilda most
már a végén van a szülési fájásoknak.
Nem tudta biztosan, hogy szeretné-e, ha odaérkeznének Yorkba,
vagy sem.
Végre igazán férjhez mehetne Aimeryhez, de félt, hogy leleplezik
szerelmét. Végül is ha Odo az egész udvar előtt kéri meg a tanút,
hogy beszéljen, Vilmosnak cselekednie kell. A legkisebb büntetés,
amit Aimery kaphat, az, hogy kegyvesztett lesz, és száműzik az or-
szágból. Épp ezen rágódott, amikor összeütközött Odóval. Ideges
lett, amikor a férfi útját állta.
– Ne haragudj, Odo, a királynő vár.
– Persze, persze – mondta Odo, de nem mozdult. – Hogy van őfel-
sége?
– Köszönöm, jobban. Légy szíves, állj arrébb!
– És te? Azt beszélik, hogy gyermeket vársz.
Madeleine bátran szembenézett vele.
– Remélem, igen. Odo, mit akarsz?
– Csak üdvözölni téged, drága kis unokahúgom – mondta, és el-
állt az útjából.
Madeleine elsietett. A szíve majdnem kiugrott a helyéről, olyan
hevesen vert. Olyan volt, mintha a róka játszana egy kiscsirkével.
Odo mindent tudott. De most el kellett felejtenie a gondjait, és el
kellett viselnie a fáradt, ideges királynő nyűgeit. Mindannyian pró-
bálták rábírni a királynőt, hogy maradjon ott, ahol van, és elkülde-
nek a királyért. Egy napon belül Airmynben lehet, és valószínű,
hogy Matildának már nincsen annyi hátra a szülésig. Ahogy a ki-
rálynő lefeküdt, rögtön megrohanták Madeleine-t a saját gondjai, és
nagyon szeretett volna Aimeryvel kettesben maradni. Amikor talált
egy ilyen pillanatot, rögtön előhozakodott a témával.
– Beszéltem Aldredával!
Aimery egy asztalnál ült, és a térség térképét tanulmányozta.
Nem nézett fel.
– Ne törődj vele, majd észhez tér!
– Úgy érzem, most nincs igazad! Aldreda olyan, mint egy sárkány
egy farkaskölyökkel. Vagy kettővel – tette hozzá sötéten.
Aimery felpillantott.
– Mit akarsz mondani ezzel?
– Tiéd a gyermek?
Madeleine összeszorította az állkapcsát.
– Nem. Nem az én gyermekem. Tizennégy éves korom óta nem
nyúltam Aldredához.
– Hiszek neked! – mondta Madeleine gyorsan. És tényleg elhitte.
Miért is említette ezt meg?
– Kedves tőled! Kétségtelen, hogy Odo gyermeke. Aldreda több-
ször is lefeküdt vele Baddersleyben az eljegyzés előtt.
Madeleine visszagondolt a három kérőjére, és megrázkódott a
gondolattól, hogy mekkora hibát követhetett volna el. Fel-alá jár-
kált a szobában.
– Akkor miért követelőzik így?
A férfi felsóhajtott, és arrébb tolta a térképet.
– Kapzsiság – mondta. – Minden bűn itt kezdődik, ezek a legalja-
sabb bűnök a világon. Megígértem, hogy megteszek mindent, amit
Friedáért lehet, de Aldreda többet akar.
– Tudom. Meg tudja valósítani a követeléseit?
– A dán házasságot? Nem, még akkor sem, ha létezne még ilyes-
mi.
– De ha nem teszed meg, elárul a királynak.
A férfi vállat vont.
– Akkor ez a végzetem.
 Madeleine megütötte. Ökölbe szorította a kezét, és a vállát csap-
kodta, de körülbelül olyan hatással, mintha tölgyfával hadakozna,
de legalább figyelt rá Aimery.
– Mit tegyek? – kérdezte Madeleine-től.
Madeleine megrázta a fejét és vállat vont.
– Nem tudom. De legalább aggódhatnál! Odo is nyalja már a szája
szélét.
Aimery vállat vont.
– Én aggódom. Nem messze embereket láttak.
– Lázadók? – kérdezte Madeleine élesen, egy pillanatra elfelejt-
kezve Aldredáról és Odóról.
– Nem normannok. Talán semmi közük hozzánk. De használnánk
a seregünket, ha nagy lenne a veszély. – Eltolta a jegyzeteket maga
elől. – Igaz is. Egész éjszaka toboroznom kell az embereket Odo és
Allan csapatához a holnapi útra. Remélem, megtartják majd a pozí-
ciójukat. – Felállt, és elmosolyodott. – Holnap Yorkban leszünk!
Minden gond ellenére ez az egy szó is forróságot keltett a lány-
ban.
– Az a sok minden, amit tenni akartunk, meghiúsul, ha láncra
vernek!
Aimery elmosolyodott.
– Csupán próbára teszik az ügyességünket.
Madeleine is mosolygott, bár nem olyan biztosan, mint ő, és a
karjába simult.
– Félek, Aimery.
A férfi megsimogatta a hátát.
– Ne félj! Minden rendbe jön.
– Honnan tudod? – kérdezte Madeleine elkeseredetten.
– Talán én is tartogatok valamit.
Madeleine felnézett rá.
– Tényleg?
Aimery megcsókolta.
– Nem úgy, ahogy eddig gondoltam, de most már tudom, mit te-
szek. Semmi, még a halál sem akadályoz meg, hogy ott legyek a ran-
devúnkon.
Madeleine felsóhajtott, és hevesen megcsókolta a szerelmét.
 Huszonegyedik fejezet

Madeleine egész éjjel alig aludt valamit, ugyanis a padlón töltötte

az éjszakát a királynő ágya mellett. A szülés bármikor megindulha-
tott volna, de még reggel sem volt semmi jele. Adele az éjszaka nagy
részét ébren töltötte. Megrázta a fejét.
– Hajnal óta a hasán van a kezem, állandóan megfeszül, de sem-
mi más nem történik. Ennek nem így kellene történni.
A királynő ingerülten megszólalt.
– Ne beszéljetek rólam úgy, mintha gyerek volnék. Majd meg-
mondom, amikor szülni fogok. Ki tudná jobban, mint én?
Madeleine és Adele mindketten tudták, hogy a királynő képes le-
tagadni, ha úgy látja jónak. Mos már biztos, hogy Yorkban fog szül-
ni, alig 20 mérfölddel arrébb.
Aimery bejött, hogy beszéljen a királynővel, aztán félrehúzta Ma-
deleine-t.
– Képes a királynő utazni? Ha úgy gondolod, nem engedem, hogy
folytassuk az utat. Az időjárás sem valami ígéretes.
Madeleine kinézett, és látta a sűrű, alacsony felhőket.
– Legjobb lenne, ha lekötöznétek! Csak akkor maradna itt!
Aimery gyengén a falba verte az öklét izgalmában.
– Még nem indult meg a szülés?
– Adele biztos benne, hogy nem.
– És ha elkezdődik, mennyi ideig fog tartani?
– Több óráig. De nem lehet megmondani, amikor már nem az el-
ső szülés történik. Gyorsan is mehet. De ha gyorsan túlleszünk raj-
ta, szerencsénk van.
– Az emberek azt mondják, hogy nem tart sokáig itt az ilyen idő,
de nem vagyok biztos benne, hogy igazat mondanak. Nem köti őket
állampolgári eskü sem Vilmoshoz, sem Gospatrickhoz. Csak Wal-
theofhoz hűségesek. Még a végén azon kapom magam, hogy szeret-
ném, ha itt lenne, de abban sem vagyok biztos, hogy melyik oldalon
állna. – Megrázta a fejét. – York már úgy dereng a képzeletemben,
mint az ígéret földje, Több okból is. 'Na, menjünk!
Matilda mindenkit meglepett azzal, hogy könnyedén odasétált a
hajójához. A szeme csillogott, és mosolygott.
– Látod – mondta Luciának –, mondtam, hogy Yorkban születik
meg ez a baba, igazam volt.
Lucia grimaszt vágott, miközben követte a királynőt, de odaka-
csintott Madeleine-re, és azt mondta:
– Soha ne becsüld le a nők akaraterejét!
Hűvös volt az idő, és a permetező eső bevonta a kabátokat és a
páncélokat. Ahogy telt az idő, a köd egyre sűrűbb lett, annyira, hogy
szinte nem is látták a partot. A köd elhomályosította a hangokat is.
Nehéz volt elképzelni, hogy élnek még emberek a földön rajtuk kí-
vül, és hogy más szín is létezik, nemcsak a szürke. Annak ellenére,
hogy a folyón nem tévedhettek el, Madeleine halk imát mormolt
azért, hogy érkezzenek már meg valahová. Azon gondolkozott, hogy
milyen messzire terjedhet a köd, és Odo meg Allan merre lehetnek.
Megborzongott, amikor eszébe jutott, hogy a mítoszok és mon-
dák földjén járnak, Ez Waltheof földje, aki komolyan úgy hitte, hogy
a nagymamája tündér és medve volt. Madeleine összerezzent,
ahogy a királynő felsikoltott. Átvágott az udvarhölgyek csapatán, a
királynőhöz sietett és hallotta, hogy átkozódik. Felismerte, hogy
nem a fájdalom, hanem a düh miatt sikított.
– Mi történt? – kérdezte.
Adele felnézett.
– Elment a magzatvíz.
Matilda feküdt és morgott magában,
– Csak néhány óra még. Ennyi az egész. Csak néhány óra kellene.
– Tudja, hogy nincsen annyi ideje! – vágott vissza Adele. – Egész
nap figyeltem!
Matilda mosolygott.
– Van errefelé valami olyan hely, ahol meg lehet állni? – Aztán
levegőért kapott, és megragadta Adele kezét. Madeleine látta, hogy
mennyire hullámzik a hasa. A folyamat megindult.
– Meg kell állnunk!
Odaküzdötte magát, ahol Aimery állt Fulkkal. Épp a ködöt vizs-
gálták, és azt, hogy mennyire kockázatos az utazás.
 Madeleine elmondta neki a hírt.
– Édes Istenem! – mondta, és az egyik kormányossal kezdett be-
szélni, majd visszafordult Madeleine-hez.
– Ha jól tudja a férfi, van itt a közeiben egy Selby nevű falucska.
Talán találunk ott valami menedéket. Rendben?
Madeleine vállat vont.
– Ha nem, a baba a hajón fog megszületni! – Kényszeredetten rá-
mosolygott a férfira. – Hidd el, ez az asszony jól tudja, mit jelent az
a szó, hogy végzet.
Visszament a királynő mellé, közben kiadta a parancsot a höl-
gyeknek, hogy keressék meg a párnákat és a ruhákat, ami a szülés-
hez kell. A vajúdás felgyorsult, és semmi sem gátolhatta meg, hogy
a csecsemő néhány órán belül a világra jöjjön. Ahogy történni szo-
kott, ez már Isten és Matilda dolga volt. A hajó a nyugati parton kö-
tött ki. Ahogy hirtelen meglátták az épületeket, megkönnyebbültek,
hogy van még civilizáció a Földön. De ahogy kiléptek a kis rakpart-
ra, minden megkönnyebbülésük elszállt. A falut lepusztították, a há-
zak leégtek és romokban hevertek. Mindenki partra szállt. A férfiak
kivont karddal álltak őrt, de a veszély már eltűnt innen.
– Ki tehette? – kérdezte Madeleine Aimerytől.
– Lehetett a király is, vagy a lázadók. Akárki volt is, nem sok min-
dent hagyott sértetlenül, amit menedéknek használhatnánk.
Hirtelen hangot hallottak a ködből, és egy sötét alak is megjelent.
Aimery előrelépett.
– Ki vagy?
Madeleine látta, hogy egy férfi állt ott. Egy furcsa férfi hosszú
hajjal és szakállal, vastag szövetruhában. A northumbriai emberek
így néznek ki? Attól félt, hogy nem így van.
– Benediet os Auxerre vagyok, egyszerű remete – mondta kitűnő
francia nyelven. – Segíthetek valamit?
Aimery megkérdezte:
– Hová tűntek Selbyből az emberek?
– Elmenekültek, mint a bárányok a farkasok elől.
– És ön?
– Én szent remete vagyok, nem bántanak a farkasok.
Aimery habozott, aztán azt mondta:
 – Egy asszony szülni fog. Szeretnénk valami, meleg helyet találni
neki.
A remete mosolygott.
– De kár, hogy nincs karácsony! Jöjjenek! Van egy kis kunyhóm,
egyszerű, de megvéd a rossz időtől, és éppen ég bent a tűz.
– Messze van? – kérdezte Aimery.
– A házak mögött a falu szélén.
Fulk a férfiakat vezette, hogy biztonságban legyenek, Aimery pe-
dig Matildát vitte a kunyhóba. Egy percet várt, míg a fájás elmúlt,
aztán az ölébe vette.
– Szép kis bajban vagyok – mondta Matilda szomorúan. Nagy le-
vegőt vett és belekapaszkodott Aimerybe.
Aimery idegesen nézett Madeleine-re.
– Ha megvárjuk, míg a fájások elmúlnak, meg kell várnunk a
gyermek születését is! – mondta. – Siess!
Aimery elindult, Adele vele ment. Madeleine szaladgált, hogy
összegyűjtse a szüléshez szükséges dolgokat, és elküldte a hölgye-
ket tiszta ruháért, amit utána felvehet a királynő. Körülnézett. A
köd miatt nem tudta pontosan, hogy mennyi lehet az idő, de késő
délután lehetett. A köd rendkívüli módon akadályozta őket. Vajon
milyen messze lehetnek Yorktól? Ha a királynő megszüli a gyerme-
ket Selbyben, vajon odaérnek-e Yorkba sötétedés előtt? Kirázta a
hideg, ha arra gondolt, hogy ebben a csontváz faluban kell tölteniük
az éjszakát.
A remete kunyhójában már jobban érezte magát. Egy kicsi kő-
épület volt, ferde tetővel, de a közepén tűz égett, és egész barátsá-
gos helynek tűnt.
Az emberek már ott voltak, és bekészítettek mindent, amire
szükség volt. A királynő a remete egyszerű szalmazsákján feküdt,
amit fehér vászonlepedőkkel takartak le.
A fájások között egy ezüstkupából bort iszogatott. Egy férfi egy
köteg gyertyát hozott, hogy valamivel világosabb legyen. Sem Aime-
ry, sem a remete nem volt ott.
A hely hamar elkészült, és mindenkit elküldtek, hogy gondos-
kodjanak magukról. A szoba így is zsúfolt maradt. Ott volt Adele,
Madeleine, Lucia, és Matilda kedvenc udvarhölgye, Bertha is. Matil-
da kérésére Lucia és Bertha egy történelmi könyvből olvastak fel.
Madeleine a királynő hátát simogatta, míg Adele a szülésre figyelt.
Matilda nyögött és sóhajtozott, néha szitkozódott, de egyszer sem
sikoltozott, ahogy Madeleine másoknál látta. Azon gondolkozott,
hogy vajon hogyan viselkedne ilyen helyzetben. Matilda előredőlt a
térdére és megkapaszkodott a szalmazsákban.
– Nyomd erősebben – mondta –, még erősebben!
Madeleine a háta mögé térdelt és egész súlyával rátámaszkodott
a királynő hátára.
– Így már jobb – nyögte Matilda.
Madeleine felnézett Adele-re, és látta, hogy bólint.
– Rendben. Mindig így történik nála. – Megfogta a királynő hasát.
– Most már nem tart sokáig, kedvesem – dünnyögte.
Madeleine csak nyomta a királynő hátát, és arra gondolt, hogy
ebben a helyzetben semmi jelentősége nincsen annak, hogy király-
nő-e az illető, vagy parasztasszony. Ugyanúgy történik mindkettő-
nél.
A királynő hirtelen más hangon sírt fel, és az oldalára feküdt.
– Végre! – nyögte.
– Igen, végre – mondta Adele. Felemelte a királynő foltos és át-
ázott szoknyáját. – Jöjjön, Madeleine, fogja meg a lábát! Emelje fel! –
Amikor engedelmeskedett, Madeleine látta, ahogy a baba feje már
kidudorodik.
– Csodálatos! Jól van! – mondta Adele. – Gyönyörű lesz! Minden
rendben, nincs semmi baj!
Madeleine ránézett a királynő nyirkos arcára. Matilda szája nyit-
va volt, ahogy gyorsan és ritmusosan lélegzett. A szemét is félig
nyitva hagyta, mintha szunyókálna. Vajon hallotta-e a biztató han-
gokat? Biztos volt benne, hogy hallotta. Matilda egyszer csak megfe-
szült és felhördült. A baba feje egyre jobban kilátszott.
Aztán egy kiáltást hallottak. Nem a királynő hangja volt. Kívülről
jött. Harci kiáltás volt. Aztán a kardok csörgése következett. Made-
leine ijedten nézett Adele-re, de úgy tűnt, mintha ő nem hallotta
volna a zajt. Bertha elsápadt, de higgadtan olvasott tovább. Lucia
nyugodtan ránézett Madeleine-re.
– Nem tudunk semmit sem csinálni. Bízz Aimeryben!
 Bízz Aimeryben! Madeleine meglátta a baba haját és bízott! Ma-
tilda megint felhördült. Adele megfogta a kidudorodó részt és las-
san megjelent a baba feje.
– Csodálatos, csodálatos – mondta Adele, és letörölte a baba ar-
cát egy puha kendővel. – Egy kis angyalka! Nyomj még egyet, ked-
ves, és megszületik a gyermeked. Úgy…
A királynő felhördült és erőlködött. A baba vállai kicsúsztak,
egyik a másik után, és egy utolsó lökéssel megszületett a gyermek.
Kisfiú lett. Rögtön sírni kezdett.
– A herceg! – mondta Lucia komoly arccal.
A hangok most már a kunyhó körül hallatszottak. Harci kiáltáso-
kat hallottak, olyanok voltak, mint a farkasüvöltés, angol és francia
kiáltásokat és a fegyverek csattogását. Az ablakon nagy surrogással
egy nyílt repült a padlóra, de senkit sem sebesített meg. Madeleine
hallotta, ahogy Aimery parancsot ad.
Hatalmasat dobbant a szíve, majd összeszorult, ha arra gondolt,
hogy a férje kint harcol. Vajon kivel? Herewarddal?
A keze erőtlen volt, ahogy a királynőt a hátára fektette. Adele be-
bugyolálta a babát, és az anyja karjába tette, majd leült és várt. Ma-
tilda, ahogy az anyák a szülés után, rögtön éberen figyelte a gyer-
mekét néhány pillanatig. Majd meglazította a köntösét, a mellére
tette a gyereket, és felnézett.
– Ki az?
– Nem tudjuk – mondta Madeleine.
Matilda elkezdett mozgolódni, és egy kést vett ki az övéből. Szo-
rosan a keze mellé tette az ágyra.
– Nézzétek meg!
Lucia és Bertha őrt álltak az ajtónál. Bertha egy széket fogott a
kezében, de nagyon sápadt volt. Lucia készen állt a harcra, magához
vette a remete hatalmas husángját.
Madeleine elővette a kiskését, és azt kívánta, bárcsak a tőre is
nála lenne. Aztán kinyitotta az ajtót. Az ajtót Fulk hatalmas, erős há-
ta takarta be. Előtte másik két ember vigyázott a bejáratra. Tüzet
gyújtottak a kunyhó előtt, és így bentről rejtélyesen vörös fényben
látták a csatát. Madeleine csak alakokat látott, de a hangokat tisztán
ki lehetett venni. Kardok, fejszék és pajzsok csattantak össze. Vagy
hallották a nyilak és a lándzsák surrogását a levegőben. Mindenütt
harci üvöltéseket és jajgatást lehetett hallani.
– Úristen! – Madeleine felsóhajtott, és Aimeryt kutatta a szemé-
vel. – Kik azok?
– Lázadók – mondta Fulk. – Hogy van a királynő?
– Jól van, és fiút szült.
Fulk bólintott.
– Ne féljenek! Megvédjük őket.
Madeleine tudta, hogy előbb halna meg Fulk, mint hogy egy be-
tolakodó beléphetne, de azt is tudta, hogy ez is megtörténhet. Vajon
hányan harcolnak? Hol van Odo és Allan? Biztosan Yorkban marad-
tak. És hol lehet Aimery? Lucia jelent meg Madeleine válla fölött, és
kiszólt:
– Hereward csapata támadt ránk?
– Nem tudjuk, asszonyom – válaszolt Fulk.
– Mondd meg nekik, hogy Merciai Lucia is itt van, és a saját ké-
semmel herélem ki a bátyámat, ha ő felelős ezért a harcért!
Fulk felnevetett.
– Hála Istennek, hogy ön a mi oldalunkon áll, de ezekkel nem le-
het beszélni. Ők halállal üzennek.
Ennél a szónál egy lándzsa repült felé. Fulk pajzsa egy másod-
perccel később mozdult. A lándzsa a torkába fúródott és összeom-
lott a földre. Madeleine gyorsan letérdelt mellé, de már semmit sem
tehetett. Fulk másodperceken belül meghalt. Tennie kell valamit!
Meg kell találnia Aimeryt.
Mielőtt a két megdöbbent őr az ajtóhoz állt volna, Madeleine ki-
szaladt, és belevetette magát ebbe az őrült pokolba. Elszaladt a tűz
mellett, és egy félig leomlott fal tövében lapult meg. Aimeryt keres-
te, és meg akarta tudni, hogy kik a támadók. Ha Hereward lenne, ta-
lán hatással lehetne rá, Bár nem nagyon hitt ebben, de meg kellett
próbálnia. Aztán meglátta Aimeryt, ahogy egy erősebb emberrel
harcolt, aki baltával támadt ellene. Közelebb merészkedett hozzá-
juk. Aimery ellenfele is nemes lehetett, legalábbis erre következtet-
hetett Madeleine a fegyverzetéből. Nagyhangú angol volt, hosszú
hajú és szakállas. Nem Hereward volt.
 – Hűség az angol vérhez! – kiáltotta a lázadó, miközben elhárí-
tott a pajzsával egy kardcsapást. – Hagytad, hogy a fattyú gyereke
megszülessen!
Aimery visszavágott.
– Normann vagyok, Gospatrick, és ha nem menekülsz, megöllek.
A hatalmas testű ember felnevetett.
– Egy northumbriai sohasem menekül el! – Meglendítette a bal-
táját.
Madeleine összerázkódott, ahogy Aimery visszaverte az ütést a
pajzsán.
– Neked meg kell halnod, de Gaillard, a fattyú szukájával és köly-
kével együtt! Egyedül maradtál, nincs segítséged! – Gospatrick hát-
ralépett, és gúnyosan vigyorgott. – A futáraidat elkaptuk, normann.
A testőrséged fele teljes sebességgel York felé tart. A másik fele hát-
ramaradt. Add meg magad, vagy meghalsz!
– Akkor várom a halált! – mondta Aimery, és támadott.
Madeleine megrémülve nézte a harcot, az arcán könnyek csorog-
tak végig. Most, hogy meggyőződhetett Aimery hűségéről, mind-
annyiuknak meg kell halni.
Hirtelen megváltozott a csatazaj. Madeleine először nem tudta,
hogy mire gondoljon. Úgy hallotta, mintha még több férfi csatlako-
zott volna a harcolókhoz.
Egy pillanattal később Gospatrick is másfelé figyelt és a csatatér
megváltozott.
Aimery rácsapott ellenfele páncélba bújtatott vállára. A férfi erre
felüvöltött és meghátrált.
– Ki az? – üvöltötte Gospatrick. – Ki jön?
A válasz rögtön felhangzott a ködből.
– Merciai Hereward.
A férfi abban a pillanatban ott termett, most páncélba öltözve. A
szeme csillogott a csata hevében.
– Menj el innen, Gospatrick, ez a föld az enyém!
Madeleine meglapult. Nem volt biztos benne, hogy megmenekül-
nek-e, vagy a farkasok marakodása lesz az a bárány felett. Aimery is
őket figyelte.
– Nem velünk vagy? – kérdezte Gospatrick.
Hereward kezében is balta volt. Meglóbálta.
 – Tudom, hogy mit érzel, northumbriai. Vilmos a porból szedett
fel, barátom, és megbocsát neked, ha jól tudsz hízelegni. De ha meg-
ölöd a feleségét, akkor soha!
Amíg a vezérek beszéltek, a harcosok is megálltak. Csak a sebe-
sültek nyögései törték meg a csendet.
– És mi lesz, ha fiút szült?
– Az már nem a te dolgod! Az embereim lefegyverezték a tieidet.
Allan de Ferrers kényelmes tempóban ide tart, és Yorkból is érke-
zik segítség. Menekülj, amíg lehet! Eljön a nap, amikor együtt har-
colunk majd a normannok ellen, de nem ma!
A helyzet megfordult. Mindannyian a sors kezében voltak. Made-
leine észrevette, hogy Hereward személye volt az, ami Gospatrickre
hatott. Gospatrick káromkodott, összeszedte az embereit, és el-
ment.
Madeleine fellélegzett. Úgy érezte, hogy órák óta nem vett rende-
sen levegőt. Aztán észrevette, hogy Aimery még mindig készenlét-
ben áll.
– Meg sem köszönöd, öcskös? – kérdezte Hereward könnyedén.
– Épp jókor érkeztél – válaszolta Aimery, a kardját még mindig a
kezében tartva.
Hereward felnevetett.
– Szerettem volna azt hinni, hogy rám hasonlítasz, de nem! In-
kább arra az átkozott apádra! Az utánpótlás tényleg úton van idefe-
lé.
– Akkor jó. Nyugodtan magunkra hagyhatsz bennünket, hogy te-
gyük a dolgunkat!
Most, hogy Gospatrick emberei és a lázadók elmentek, Madelei-
ne látta, hogy a fáradt normannokat körülállták Hereward emberei.
Édes Istenem! Most minden elölről kezdődik? Mit akarhat Here-
ward?
– És hogy van Normandia hercegnője? – kérdezte Hereward.
– A királynő jól van.
– Megszületett már a gyermeke?
– Nem értem rá ezzel foglalkozni.
– Kíváncsi lennék rá.
Madeleine előbújt a rejtekhelyéről.
 – A királynő egy egészséges kisfiút szült, és Lucia üzeni, hogy a
saját késével fogja kiherélni, ha bántani merészeli őket!
Hereward nevetett.
– Itt van a nővérem? Istenem, segíts nekem! – Majd elkomolyo-
dott. – Sajnálom, hogy fiú lett, mivel el kell vinnem.
Madeleine előrelépett a kést szorongatva a kezében.
– Nem választhat el egy újszülöttet az anyjától!
– Már szereztem neki egy dajkát. Nem lesz bántódása, de nem
lesz trónörökös sem!
Aimery megszólalt:
– Úgy látszik, nem sok hited van a saját próféciádban sem!
– Ki tudja, hogyan kellene szolgálni…
– Akkor majd én tudni fogom! – mondta Aimery nyugodtan. Le-
húzta a gyűrűjét, a tűzbe hajította, és Hereward és a kunyhó közé
állt.
Egymás szemébe néztek a tűz fölött, míg a gyűrű lassan felizzott
a parázson.
– És én is! – Lucia a fia mellé állt, két kézzel tartva Fulk kardját.
Látszott, hogy nehezen tudta felemelni, de semmi nevetséges nem
volt a kihívásában.
Madeleine Aimery másik oldalához lépett.
– Én is megvédem őket!
Hereward figyelte őket.
– Szóval így állunk? Ez a jövő? Egy angol, egy normann és egy an-
gol-normann együtt harcol?
Senki sem válaszolt.
– Akkor így legyen! – Hereward intett egyet és Gyrth előrelépett
a baltájával.
Madeleine kifújta a levegőt, és először reménykedett igazán az
életért es a jövőért.
Megint elállt a lélegzete, amikor Hereward egy kést vett elő az
övéből.
Egy borostyánfogantyús tőrt.
– Egy asszonynál találtam, aki el akarta ferdíteni a hagyománya-
inkat a saját érdekei szerint, és a nyakamba akart varrni egy nor-
mann fattyút. Nem fog többé zaklatni!
Aimery leeresztette a kardját, de a kezét a markolaton hagyta.
 – Megölted?
– Jogom volt hozzá. Nála volt a lányom.
– Friedára gondolsz?
– Nemes gyermeke, úgyhogy az enyém. Ha visszatérek a birto-
komra, örökbe fogadom jog szerint.
– Vak vagy, Hereward! – mondta Lucia elkeseredetten. – Azt a
földet elnyerték tőled.
Hereward körbemutatott ezen a nyomorúságos csatatéren.
– Nézz körül, Lucia, de ne csak a szemeddel! A te véred még érez-
heti ezt! Ezt a földet soha nem veszik el tőlünk. Csupán arra vár,
hogy legyen valaki, aki megérdemli. – Hereward lehajolt, és a tőr
hegyével kihúzta az izzó gyűrűt a tűzből. Aimery felé sétált, és meg-
állt vele szemben úgy, hogy a gyűrűt közéjük tartotta.
– Egy napon asszonyt, jelet és gyűrűt adtam neked. Most megta-
gadsz?
– Kénytelen vagyok!
– Akkor egyiket sem tarthatod meg. – Hirtelen Aimery kezére
dobta a gyűrűt, és a késsel odanyomta. Mire Aimery lerázta és fel-
emelte a karját, Hereward már arrébb ment, és a baltáját újra a ke-
zébe vette.
– Adjátok át az üdvözletemet Matildának – mondta –, de mondjá-
tok meg neki, hogy bármennyi gyermeket szül, az unokái sem fog-
nak uralkodni Anglián.
Átláthatatlan ködtakaró vette őket körül, mintha odavarázsolták
volna.
Aimery felszisszent és Madeleine a kezére nézett. Egy tüzes kari-
ka égett a bőrébe a jel körül. Aimery megragadta, de az arcán lát-
szott, hogy nem az égés fáj neki a legjobban, hanem az, hogy az éle-
tének egy szakasza menthetetlenül lezárult. Nem volt kéznél liba-
zsír, így Madeleine belemártott egy kendőt a vízbe, és rátette a seb-
re.
– Tudsz bal kézzel harcolni? – kérdezte Madeleine.
– Ahogy szoktam!
– Én gyakorolnék a helyedben – mondta csípősen –, mert ha ez
így megy tovább, nem lesz egy használható testrészed sem.
Aimery nevetett, és közelebb húzta magához.
 – Az a fontos, hogy életben vagyunk. Egy pillanatra már kétsége-
im voltak.
– Nagyon megrémültem én is – mondta Madeleine, és felnézett
rá –, de bíztam benned!
Aimery szorosabban ölelte.
– Csak azért imádkoztam a keresztre feszített Istenhez!
Hirtelen lódobogást hallottak. Madeleine rettegve bámult a köd-
be.
– Kérlek, Szűzanya! Ne legyen több harc!
– Azt hiszem, és remélem, ez már a felmentő sereg Yorkból.
Be is bizonyosodott, hogy ők azok, Vilmossal az élen. Gyorsan vé-
gignézte a terepet.
– A királynő? – kérdezte.
– Biztonságban van – felelte Madeleine –, és kisfia született.
Vilmos elmosolyodott.
– Jó hír! Egy herceg! Most már minden rendben! De ki támadott
meg benneteket?
– Gospatrick – mondta Aimery – tévedésből. Elmentek, amikor
Hereward megmagyarázta nekik.
Madeleine-nek elállt a lélegzete, amikor meghallotta ezt a verzi-
ót, de rájött, Aimery tudja, mit beszél.
– Itt volt Hereward? Mikor? – Vilmos körülnézett, és a harcosok-
ra pillantott.
– Nem régen, uram. Ő mentette meg a királynőt.
Vilmos ránézett a keresztfiára, és összeráncolta a homlokát.
– Túlságosan engedékeny vagy, fiam! Mi történt a kezeddel?
– Megégett.
– Már nem viseled a gyűrűjét!
– Nem, uram.
Vilmos bólintott.
– Akkor engedjük Herewardot az útjára. Győzni fogok majd, ha
találkozom vele. Most inkább megnézem Matildát és a fiamat.
Besietett a kunyhóba.
– Miért mondtad ezt? – kérdezte Madeleine.
Aimery sóhajtott, és nyújtózkodott egyet.
– Ha kiderül, hogy Gospatrick miért támadott, a király addig ül-
dözte volna, míg meg nem öli, és Northumbria véres véget ért vol-
na. Ha jól sejtem, Northumbria grófja hónapokon belül térden fog
csúszni a király előtt bocsánatért esedezve, és ennek a dolognak így
kell lennie.
– Edwin is?
– Persze, főleg, ha Vilmos hozzáadja Agathát, ami távol tartja He-
rewardot, de neki is bocsánatért kell könyörögnie. Így talán békes-
ség lesz Angliában.
Madeleine megrázta a fejét.
– Ugyanolyan őrült vagy, mint a nagybátyád.
– Ez így igaz – szólt közbe Guy gróf. Páncélba bújtatott kezével
átölelte Luciát. – Ugyanolyan őrült, mint Hereward, és ugyanolyan
kemény férfi is! – Megszorította a fia karját. – Jól csináltad! Meg kell
mondanom, bár Lady Madeleine unokatestvéréről van szó, Odo egy
furcsa mesét terjeszt az udvarban. Azt mondja, hogy te vagy az an-
gol száműzött, az Arany Szarvas.
Aimery Madeleine-re pillantott.
– Miért teszi ezt?
– Természetesen jutalomért, bár lebecsül téged, ha azt gondolja,
hogy valaki is követelni fogja Vilmostól a büntetést.
Guy a fia szemébe nézett.
– Igaz ez, fiam? Aimery teljesen nyugodtnak látszott.
– Szóval én vagyok az Arany Szarvas? Vilmos mit gondol?
– Ki tudja, hogy Vilmosnak mi van a fejében? Odo de Pouissey azt
mondja, hogy rögtön Yorkba sietett, mikor meghallotta, hogy fel
akarod adni a királynőt Herewardnak. Csak attól félt, hogy nem lett
volna hatalma, hogy megakadályozza terved végrehajtását!
Ahogy ezt mondta, Madeleine nem félt többé. Kényelmetlenül
érezte magát. Eszébe jutott valami más. Lenézett a borostyánnyelű
késre. Megszorította Aimery karját, hogy figyelmeztesse, és arrébb
ment. Lehajolt, és felvette a tőrt, aztán a partra ment, és bemászott
a csónakba.
Szerencsére a ládája a halom tetején volt. Egy pillanat alatt elő-
vette a tőr tokját, belecsúsztatta a pengét, és az övére erősítette.
Ahogy visszaért Aimeryhez, egy ember hívta össze őket Vilmos ké-
résére.
Rengetegen voltak a kis kunyhóban. Vilmos Matilda mellett állt,
ölében a gyermekével. Guy, Lucia, Madeleine és Aimery odaálltak,
ahol éppen elfértek, Végül Odo is bejött, Aggódó szemekkel nézett
körbe. Talán észrevette, hogy senki nincsen a kunyhóban, aki iga-
zán kedvelné őt.
– Ó, Odo – mondta Vilmos jóindulatúan –, gratulálhatnál a szép
kisfiamhoz!
Odo meghajolt.
– Tiszta szívemből gratulálok, uram.
– Kiderült, hogy a hír, amit mondtál, nem igaz. Aimery a leghűsé-
gesebben védelmezte a királynőt.
Odo felpillantott, majd körbenézett.
– És hagyta, hogy az a korcs Hereward megmeneküljön!
Vilmos kérdőn nézett Aimeryre.
– Legyőztek bennünket, és ahogy kiderült, hogy Hereward nem
akar senkit bántani, jobbnak láttam elengedni őt.
– Bölcs döntés, nem igaz, de Pouissey?
– Inkább óvatos – sziszegte Odo. – És hozzá kell tennem, hogy Ai-
mery de Gaillard bátran harcolt Gospatrick ellen, de Herewardot
meg sem támadta. Ők ketten nagyon jól megértik egymást, sőt még
kezet is fogtak a végén.
Vilmos kíváncsian nézett rá.
– Azt mondod, hogy azért csinálták az egészet, hogy elnyerjék a
kegyeimet és a jóindulatomat?
Ez a gondolat sohasem fordult volna meg Odo fejében, de heve-
sen ezt válaszolta:
– Igen, uram!
– Milyen rendkívül körmönfont az észjárásod, Odo! De Aimery
már egyébként is elnyerte a kegyeimet, Herewardnak pedig csak
térdet kell hajtania előttem, és ő is elérheti.
Odo nyelt egyet.
– És a huntingdoni gyilkosság? – mondta magabiztosan. – Hol
van az az asszony, Aldreda, akinél a gyilkos kést láttam? Az a Gail-
lardok saját kése volt, amit Felségedtől kaptak.
– Miféle nő az? – kérdezte Vilmos.
– Aldreda. Szövőnő Baddersleyben – mondta Aimery. – A férjét
holtan találták meg Huntingdonban. Ha lehet hinni Herewardnak,
már ő is halott.
 – Halott! – sikoltotta Odo. – Aljas módon meggyilkolták! Aimery
volt!
– Hereward tette – mondta Aimery –, személyes oka volt rá. Már
jó néhány órája volt rá lehetőségem, hogy a saját ügyeimmel foglal-
kozzak.
Odo vörös volt a méregtől, es minden másodpercben egyre job-
ban hasonlított az apjához. Ő is ilyen bolond volt, és a király kényte-
len volt maga utánanézni mindennek, amit csinált.
– Nála kell hogy legyen a kés – mondta Odo nagy hangon –, az a
bizonyíték,
Madeleine megszólalt.
– Nem tudom, hogy hogyan bizonyíthatna bármit ez a kés, de úgy
gondolom, nálam van az a kés, amit Aimery a királytól kapott.
És megmutatta a tőrt az övében. Odo csak bámult.
– Hol szerezted meg?
– Aimerytől kaptam, néhány hete.
– Hadd nézzem meg! – A király megvizsgálta a kést és bólintott. –
Igen, ez az a kés. – Figyelmeztetően összehúzta a szemöldökét. – El-
hiszem, de Pouissey, hogy jóindulatúak a szándékaid, de félreértet-
tél valamit. Mi oka lett volna Aimerynek arra, hogy megöljön egy
parasztot?
Odo Aimeryre bámult.
– Az a paraszt felfedte volna, hogy ő az Arany Szarvas, ahogy a
szövőnő is ezt mondta. De Aimery megölte őket. És még valami,
uram. Küldjön el Bertrandért. Robert d'Oilly egyik embere. Az én
csapatomban van, és egyszer összecsapott az Arany Szarvassal. Ő
mindent elmond majd!
A király arca hideg és kifürkészhetetlen volt, ahogy a férfit oda-
hívatta. Guy és Lucia teljesen elsápadtak. Aimery nyugodtan állt. A
férfi belépett, térdre borult és a szeme körbecikázott a termen. Éles
tekintete volt.
– Nos, Bertrand – mondta a király –, Odo úr úgy gondolja, hogy
felismersz valakit innen, aki megtámadott Banburyben.
A férfi körülnézett, és egy pillanatra megállt Aimeryn a tekintete.
– Nem, uram. Senki nincs itt, aki olyan magas lenne mint ő.
– Hazudsz! – kiabált Odo. – Még két napja azt mondtad, lehet,
hogy Aimery az az ember.
 – Azt mondtam, uram, lehet. Bárki lehet. De Aimery de Gaillard
egy igazi normann lovag, ahogy ma megmutatta. A férfi, akivel har-
coltam, alacsony származású volt.
– De jól kardozott – mondta Odo.
A férfi most már büszkén válaszolt.
– Én is jól forgatom a kardot, pedig alacsony származású vagyok.
Odo még folytatta volna, de a király közbevágott.
– Semmi baj nincs itt! – Adott némi aprópénzt Bertrandnak. – El-
mehetsz, fiam, köszönjük. – A király hideg humorra; nézte Odót. –
Ha folytatod, de Pouissey, még azt fogom hinni, hogy a szép szőke
Lady Madeleine miatt neheztelsz Aimeryre.
Odo körbenézett. Túl dühös volt ahhoz, hogy meghallja a figyel-
meztetést a király szavaiban.
– Csak az árulókra neheztelek, uram. Két tanút megölt, egyet
megvesztegetett, de van még egy, akit nem tud elhallgattatni. Aime-
ry de Gaillardnak van egy jel a kezén, ami mindent elárul, olyan
tisztán, mint az imádság. – Szembefordult Aimeryvel. – Látom, ott
rejtegeti a kendő alatt. Most mutasd meg azt a pogány jelet, ha me-
red!
Aimery nyugodtan letekerte a ruhát, és levette a karkötőt a csuk-
lójáról. Egy vadkan által ejtett forradás húzódott a kezétől a karja
közepéig. Most az egészet egy vöröslő, égő karika takarta el. A kar-
ján csupán egy csomó összevissza vonalat lehetett látni.
– Tehát – mondta a király – ki mondja meg, hogy mi ez?
Nem tudták, hogy tényleg kérdés volt-e vagy sem, de Lucia vála-
szolt rá.
– Egy ló volt, uram. Most már csak egy négy lábon járó roncs.
Nem tudom, hogy lehetne Aimery az Arany Szarvas, mikor olyan
dühös volt, amikor megtudta, hogy a száműzött fosztogatta a Fran-
ciaországba menő hajókat. És nekem is biztos információim vannak
arról, hogy két napja az Arany Szarvas megtámadta Lancastert egy
skótokból álló sereggel.
A király Odora nézett.
– Attól félek, ez az északi országrész elvette az eszedet, de Pouis-
sey. Ezután Lord William Fitz Obremet fogod szolgálni a walesiek
ellen. Talán ott majd jobban érzed magad, és képes leszel elérni a
jutalmat, amit hiába kerestél.
Odo vicsorgó hangot hallatva távozott. Mindenki fellélegzett.
Vilmos visszaadta Matildának a gyermeket, és Aimeryre nézett.
– És most, Arany Szarvas…
 Huszonkettedik fejezet

Aimery halványan elmosolyodott, és letérdelt.

– Csak egy kis része vagyok ennek a szerveződésnek, és soha
nem tettem semmit ön ellen, uram.
A király hideg szemmel nézett rá.
– Életre keltettél egy szörnyet, amelyik ellenem dolgozik.
Aimery csöndesen felelt a haragos mondatra,
– Életre keltette volna saját magát, uram.
A király kegyetlenül mosolygott.
– Ha tényleg meg akarnálak, büntetni, száműznélek Normandiá-
ba. Elmennél?
Aimery elsápadt, és egy nehéz pillanat után azt mondta:
– Nem mennék el, uram.
Luciának elállt a lélegzete.
– Nem csatlakoznál Herewardhoz?
– Nem, uram. Úgy érzem, inkább lennék Edwald, a száműzött.
A király kirobbant:
– És mit csinálnál, az Isten szerelmére?
– Segítenék az embereknek.
Vilmos megrázta a fejét.
– Próbára teszed a türelmemet, Aimery. – Hosszan Aimeryre né-
zett, és Madeleine úgy érezte, mintha a szobában mindenki vissza-
tartaná a lélegzetét, ahogy ő tette. Kivéve a csecsemőt, akiről telje-
sen megfeledkeztek. Hirtelen felsírt, s ezzel megtört a feszültség. A
király megnyugodott.
– Ma nagyon jól teljesítetted a kötelességed. Híven szolgáltál. –
Kinyújtotta a kezét, és Aimeryre mutatott. – Segítsd az embereket!
Segítsd az én népemet, Aimery de Gaillardként!
Aimery kezet csókolt a királynak, és felállt.
– Most pedig menjetek! – mondta a király. – A királynővel itt tölt-
jük az éjszakát. Gondoskodjatok magatokról.
Ahogy kiléptek a kunyhóból, Guy felhördült.
 – Lucia, neked elment az eszed?
– Úgy látszik!
Guy Aimeryhez fordult.
– Élve meg tudtalak volna nyúzni! Remélem, most már vége!
Aimery vállat vont.
– Nem leszek többé Arany Szarvas. A többit már a végzetem irá-
nyítja.
Guy még mormogott valamit, aztán Luciával együtt elment. Ma-
deleine Aimery karjaiba vetette magát,
– Most már biztonságban vagyunk?
Aimery megcsókolta.
– Csak annyira, amennyire mindig is biztonságban voltunk. Ami
az igazat megvallva nem nagyon volt igaz. De remélem, legalább
holnap Yorkban biztonságban érezhetjük magunkat.
Madeleine elpirult, Aimery keze a vállán pihent.
– Miközben a királynőt védelmeztem, harcoltam az életemért, és
bevallottam a bűnömet Vilmosnak. Most azon gondolkozom, hogy
hazamegyek, és utánanézek, mi történik Baddersleyben és Rolles-
tonban. És azon, hogy várom majd az első gyerekünket. Vagy hogy
megtaláljam a módját, hogyan lehetne Angliát felvirágoztatni. Bízol
bennem?
– Teljesen! Ne haragudj!
– Soha nem mondtam el, hogy mit teszek Hereward megbízásá-
ból,
– Nem bánom,
– Csak néhány napja kaptam meg rá az engedélyt, de nem mond-
tam el. Azt akartam, hogy vakon bízz bennem. Ez részemről is gyen-
geség volt.
Madeleine őszintén elmondta:
– Nem voltam teljesen biztos, amíg nem láttalak Gospatrickkal
harcolni, és míg meg nem tagadtad Herewardot.
Aimery újra megcsókolta.
– Tudom, és nem bánom. Azt hiszem, a vak hűség a legszebb do-
log a világon. Mutass nekem egy nőt, aki bármikor használja az
eszét! Ja, közben szállítottam egy csomagot!
– Miféle csomagot?
– Hogy pontos legyek, Lady Agathát.
 – Mi a csodáról beszélsz?
Aimery átkarolta, és elindultak, hogy keressenek valami csöndes
sarkot, ahol aludhatnak.
– Ez a kis bolond Agatha a fejébe vette, hogy Edwin után megy,
mint a hősnő a balladából. Néhány buta testőrrel az északi úton lo-
vagoltak, hogy megkeressék Edwint. Nem értem, hogy a testőrök
hogy mehettek bele ebbe a bolondságba. A férfi, aki Agathát fogság-
ba ejtette, váltságdíjat követelt, de ahogy Hereward ezt meghallot-
ta, rögtön kifizette neki. Nem tudta biztonságosan az udvarba kísér-
ni, ezért hívott engem.
– Ezért küldte Gyrth-et! Miért nem mondtad el?
– Igen, Gyrth jött az üzenettel, de nem akartam elmenni, mert
Senlac óta mindent visszautasítottam Herewardnak, és azt hittem,
hogy ez csak csapda. Aztán a királynő hírvivője megérkezett egy tit-
kos üzenettel. Ebben az állt, hogy használjam fel a kapcsolataimat,
hogy Agathát megtaláljuk.
– Szóval akkor mentél el. Igazán mondhattál volna valamit!
Aimery nevetett.
– Hagytam neked egy bizonytalan, de bátorító üzenetet, de azt
hiszem, mire megkaptad, elvesztette a jelentését.
– Tényleg elvesztette! Szegény Agatha! Olyan lehangoltan ért
haza. El sem bírod képzelni, milyen mogorva volt, mikor meglát-
tam.
– Azt elhiszem! – Egy nyirkos sarokba tudtak leülni, de volt tető
a fejük fölött és egy szalmazsák, amire lefeküdhettek.
Aimery a karjába vette Madeleine-t, úgy feküdtek le.
– És szegény Aldreda! És Frieda! Nehéz időket élünk!
– Igen – mondta Madeleine –, de York mindig bátorított!
Yorkban sem volt minden olyan egyszerű. A király kitárta az ősi
város kapuit a következő napra.
A folyótól a kastélyig egy nyitott hordszéken utazott Matilda, a
király mellette lovagolt, ölében a kisbabával. Az út tele volt embe-
rekkel, de Madeleine nem tudta igazán eldönteni, hogy milyen az
emberek hangulata. Általában mosolyogtak és nagy volt a lelkese-
dés, amikor aprópénzt dobáltak nekik, de nem látszott tartósnak a
jókedvük. Néha fel-felkiáltott valaki: A herceg! Erre éljenzett a tö-
meg, de Madeleine-nek úgy tűnt, hogy ezeket az embereket a király
előre lefizette.
Madeleine Aimeryre pillantott, és a férfi visszamosolygott rá. A
pillantásától még a lábujjai is bizseregni kezdtek. Úgy érezte, egyál-
talán nem érdekli Northumbria ügye, amíg nem keresztezi az eljö-
vendő éjszakát.
A király a püspöki palotában szállt meg, és Madeleine segített,
hogy a királynőt és a babát elhelyezzék. Egyszer csak Matilda is
felfigyelt rá.
– Jézusom! Gyermekem, nincsen jobb dolgod? Menj, és a saját
szállásotokkal törődj! Jutalmat érdemelsz ma!
Madeleine elpirult, mosolygott és elment. Elég sok időbe telt, míg
annyi kérdezősködés után megtalálta a kis szobát. Az ágytól és az
utazóládáiktól alig lehetett megmozdulni, de legalább saját szoba
volt, volt benne ágy, és senki nem képzelhette, hogy egy harmadik
személy is beférhet egy ilyen szűk helyre. Tökéletes volt!
Madeleine azt kívánta, hogy ott ülhessen, míg Aimery meg nem
érkezik, aztán örökre ott maradhasson vele, de a vacsorán még túl
kellett esniük. Dorothy adott rá szép ruhát és egy kabátkát. Befonta
a haját, és rátett egy hímzett kis kendőt, ami hátul a derekáig lógott.
Madeleine kiválasztotta az ékszereit. Aranyláncot tett fel és azokat
a karkötőket, amiket reggel kapott ajándékba Aimerytől. Ezután el-
küldte Dorothyt, és megmondta neki, hogy nem kell már visszajön-
nie. Várta Aimeryt, ameddig csak lehetett, mert reggel óta egy perc-
re sem maradhattak kettesben, de a második kürtszóra el kellett in-
dulnia. Így is lehet, hogy elkésik.
Ahogy végigsétált a szűk folyosón, egyszer csak csapdába ejtet-
ték és bebugyolálták egy köpenybe, amit jól ismert. A szíve dobo-
gott, és a várakozástól bizsergett mindene.
– A vacsora?
– Elengedtek bennünket – suttogta a fülébe Aimery. Angolul be-
szélt.
Madeleine odahajolt hozzá.
– Semmiképpen nem gondolom azt, hogy meztelen vagy. Ugye
nem vagy az?
A férfi felnevetett.
– Nagy meggondolatlanság lenne itt a folyosón!
 – De nagyon szép meglepetés!
Aimery ajka a selyemsálon keresztül a tarkójára simult.
– Sok-sok csodálatos ötletem van, gyönyörű barnabőrű asszo-
nyom. A melledről, ahogy megkeményedik a kezemben, vagy a bő-
rödről az ujjaim alatt. Addig fogom a melleidet simogatni, míg nem
énekelnek nekem, és addig csókolom őket, míg nem kiáltoznak ér-
tem! – A férfi hozzá sem ért, de Madeleine-nek akadozott a lélegze-
te, és nagyon melege lett a köpeny alatt.
– Ígértél nekem egy ágyat! – mondta.
– Amikor eljön az ideje! – végre elmozdult a keze, és a férfi úgy
simogatta a mellét, hogy szinte már fájt. Annyira kívánta, hogy nem
tudta eldönteni, hogy kínzás-e vagy gyönyör, amit érez.
– Attól félek, megtanítottalak, hogyan kell türelmetlenül és gyor-
san szeretkezni. Itt az ideje, hogy tanulj valami mást.
– A késlekedő gyönyör ízét! Emlékszel még, hogy mit mondtam a
folyónál? – A lány szembefordult Aimeryvel.
– Emlékszem, azt mondtad, hogy…
– Azt mondtam, hogy addig csókolom a mellbimbóidat, míg el
nem kezdenek fájni. Aztán pedig szopogatom őket, puhán, míg meg
nem keményednek a számban. Addig, míg meg nem őrülsz értem.
Madeleine teste magától mozdult meg, követelve, amit a férfi
ígért. A kezét nem tudta megmozdítani, annyira hozzápréselődött a
férfihoz, és megvonaglott. Hallotta, ahogy Aimery is levegő után
kapkod.
– Azt mondtam, hogy forró és nedves leszel a vágytól – mondta
rekedten. – És még forróbb leszel, ha ott is megérintelek. Felizgat-
lak, fájdalmat okozok és tűzzé varázsolom a fájdalmat. Lassan, las-
san foglak szeretni, kedvesem, nagyon-nagyon lassan. És ha már
nem bírod tovább, kemény leszek és gyors.
Madeleine teste már égett és fájt.
– Nem bírom tovább! – suttogta.
A férfi halkan nevetett.
– Még sok minden van, amit meg kell tanulnod!
A szobájukba vitte Madeleine-t, kibontotta a köpenyt, és óvato-
san leültette az ágyra.
Madeleine kábultan nézte, ahogy teljesen levetkőzik. Végre ott
állt előtte meztelenül, vágyakozva. Minden aranyszínű volt rajta.
Arany volt a bőre, a haja, erős karján is arany pántokat viselt. Az ő
gyönyörű istene, a szőke herceg. Az aranypántok mellett egy karkö-
tőt viselt a bal csuklóján. A jobb karján semmi sem volt. Talán a seb
miatt, vagy már nem volt rá szüksége, hogy eltakarjon bármit is?
Madeleine megérintette a karját a seb mellett.
– Hereward megmentett ezzel!
– És biztos vagyok benne, hogy szándékosan tette!
Madeleine arra gondolt, hogy ez a vidék tele van csodával. Ez is
csoda, ami most velük történik? Felemelte a kezét és az ujjaival vé-
gigfutott a férfi izmos karján, mellkasán, majd lefelé vándorolt to-
vább. Úgy érezte, hogy a férfi teste dalra fakad az érintése alatt. Ő is
ugyanezt érezte. Madeleine megmozdult, hogy levetkőzzön, de Ai-
mery szembefordította magával, majd megállt a háta mögött.
– Most már meztelen vagyok – mondta lágyan. Madeleine tudta.
Érezte, ahogy a férfi kemény hímtagja hozzáér a fenekéhez. A szíve
hevesen vert, remegtek a lábai. Lehet ez még ennél is jobb? Mit tud
még elviselni? Aimery olyan finoman kezdte el simogatni a mellét,
hogy alig érezte a háromrétegnyi ruha alatt. Az ereiben végigfutott
a tűz.
– Édes Istenem – nyögte.
– Igen…! – suttogta Aimery, ahogy becsúsztatta a kezét Madelei-
ne combjai közé. A nő nyöszörgött. Felhúzta felesége szoknyáit, míg
a keze a megfelelő helyre nem ért. Madeleine előre-hátra mozgatta
a fejét. Heves remegés rázta meg, és csak a férfi erős hangja akadá-
lyozta meg, hogy összeessen. Aimery finoman megfordította, és ki-
bontotta az övét. Közben Madeleine a vállába kapaszkodott. Vissza-
nyerte egy kicsit a tudatát, és segített a férfinak, míg levetkőztette.
Végül már rajta sem volt más, csak az ékszerek. A súlyos aranylánc
és a két karkötő. Aimery minden ponton végigsiklott a szemével.
Szavak nélkül csodálta Madeleine-t. Válaszként Madeleine széttárta
a karját és körbefordult előtte győzedelmes mosollyal az ajkán. A
férfi felnevetett, elkapta, és lehajtotta a fejét, hogy először az egyik,
majd a másik mellbimbóját csókolgassa, amíg végig nem futott a lá-
nyon a remegés. Ekkor abbahagyta. Elkezdte kibontani a hajfonatát.
Madeleine játékosan megérintette, hogy megbizonyosodjon ke-
ménységéről. Aimery ravaszul nevetett és egy pillanat múlva Made-
leine összekötözve találta a csuklóját egy selyemsállal.
 – Aimery!
– Csak hogy ne rosszalkodj! – És folytatta a hajának a kibogozá-
sát, amíg az nagy függönyként le nem hullott a bőrére. A férfi hosz-
szan végigsimított a jobb mellén, és mosolygott.
– Kikötözlek, mert ha hozzám érsz, elélvezek! Aztán sokáig kelle-
ne várnod!
– Akkor maradjon így! – mondta Madeleine és hozzásimult. – De
érints meg! Megőrülök érted! Igazán!
– Gondolod? De hosszú, hosszú szerelmeskedést ígértem neked
az ágyban. És még semmit sem csináltunk az ágyban! – Madeleine
felnyögött, ahogy Aimery lefektette. Félrehúzta a takarót, és a hű-
vös vászonlepedőre fektette. A keze elkalandozott az asszony tes-
tén, felizgatva, majd megnyugtatva a rengeteg finom, érzékeny he-
lyet.
– Hatolj belém! – könyörgött Madeleine. – Kínzol vagy szeretsz?
Aimery mosolygott.
– Nos, hogy érzed?
– Nem tudom!
Aimery kibontotta a sálat és a hátára fordult.
– Most te támadsz!
Madeleine csak bámulta a férfit. Férfiassága kemény volt és gyö-
nyörű. A selyemsálra nézett és megsimogatta vele. Látta, hogy meg-
remeg. Egy pajkos vigyorral összekötözte Aimery kezét és vigyá-
zott, hogy ne érjen a sebhez. A csomót gyengén kötötte meg, és tud-
ta, hogy ha Aimery akarná, ki tudná szabadítani a kezét, de azt is
tudta, hogy erősebben tartja a csomó, mint egy börtönőr. Valami
erő lehúzta, és föléhajolt, hogy ráterítse nehéz hajfürtjeit. Ide-oda
lóbálta a fejét, hogy a haja végigsimítsa a férfi mellkasát és combja-
it. Hallotta, hogy Aimery levegőért kapkod, és ránézett.
– Ez kínzás vagy szerelem? – kérdezte gyöngéden.
– Nem tudom.
Lehajolt és az ajkával megérintette a férfi makkját, ami hirtelen
megrándult. A férfi felnyögött, miközben ökölbe szorította a kezét.
Madeleine égett a vágytól, hogy magában érezze a férfit. Akarta őt.
Érezni akarta az erejét. Megérintette a nyelvével még egyszer, de
megbánta rögtön, mert látta, hogy már fájdalmat okozott Aime-
rynek. Kioldozta a sálat és újra elkezdte csiklandozni vele.
 – Hogy mi mindenre megtanítottak a zárdában! – motyogta Ai-
mery, és elkobozta a gyötrő sálat.
Madeleine kuncogott.
– Ösztönös minden mozdulatom! De – tette hozzá – mondd meg
az igazat! Valamit kiszívnak a férfiak a nők melléből és attól kemé-
nyednek meg?
A férfi nevetésben tört ki.
– Hidd el, már akkor is olyan kemény voltam mint a piszkavas,
mielőtt a melleidet megérintettem volna. De bizonyosodjunk meg
róla! – Az ajkait a lány mellbimbójára szorította, nyalogatta és kí-
nozta, amíg Madeleine fel nem sóhajtott. Aztán – ahogy ígérte –
olyan erősen szívta, hogy Madeleine felkiáltott és teste ívben meg-
hajlott.
Aztán ahogy megígérte, behatolt a lány lába közé keményen és
erősen, és sötét, égő szemekkel nézett rá. Madeleine megpróbálta
megvárni, amíg Aimery élvez, de megszűnt körülötte a valóság, és
csak a forró lázat érezte a testében. Csak a forróságot és az erőt
érezte, ami a mennybe segítette.
Aztán újra együtt mozogtak, míg Madeleine a férfi sós-édes ned-
vét nyalogatta a válláról.
– Mit gondolsz, tudnék ezen élni?
Aimery felnevetett.
– Nem hiszem.
– Most újra megismételhetjük ezt az egészet?
– Nem hiszem.
– Szeretsz?
– Nem hiszem!
Madeleine kinyitotta a szemét. Aimery lustán mosolygott.
– Azt kérdezted, szeretlek-e. A szeretet túl gyenge kifejezés erre
az érzésre. Olyan fontos vagy nekem, mint a szívem.
– Nem hiszem, hogy a szeretet enyhe kifejezés, Aimery. Olyan,
mint a tengerek és a viharok, vagy a napsütés.
– Ez ad erőt a szárnyaknak, hogy elszakadjanak a földtől. Erőt ad
a folyónak, hogy elárassza a termést. A szeretet adja az egyesülést
az ágyban, és a gyermekek születését. Szeretettel bármit elérhe-
tünk! – Kibontakoztak a lány hajából és szétváltak, így a férfi újra a
karjába vehette. – Akkor használjuk a szerelmünket arra, hogy job-
bá tegyük a világot, kedvesem. Növesszük a termést, és neveljünk
gyerekeket. És segítsük a békés Angliát, hogy jobb jövője legyen. Ha
Isten és a végzet engedi.
Madeleine szembefordult vele.
– Isten és a végzet megengedi, drága egyetlen szerelmem.

Vége
 A szerző jegyzete

A XI. századra visszatekinteni szerintem olyan, mintha sűrű köd-

re nézne az ember. A kép erről a korról általában homályos, de talá-
lunk néhány pontos adatot, ami még bizonytalanabbá tesz bennün-
ket, hiszen szeretnénk még többet tudni. Ilyen az angolszász költé-
szet is. Nagyon keveset ismerünk belőle, de amit ismerünk, gyönyö-
rűen megmutatja a kultúra mélységét és bonyolult világát.
Semmi olyasmit nem írtam meg ebben a könyvben, amiről ne
tudnék biztosat, de sok dolgot kellett kitalálnom a valódi tények
mellett. Vilmos, Matilda, Judith, Agatha, Edwin, Gospatrick, Walthe-
of és Hereward tényleg éltek valamikor, és apró részleteket tudunk
az életükről. Itt kérek bocsánatot tőlük, amiért szabadon alakítot-
tam az egyéniségükön.
Arra sem tudunk bizonyítékot, hogy Agatha valaha is megpróbált
volna a lázadó grófhoz csatlakozni, de arra vonatkozóan rengeteg
adatot találunk, hogy Matilda az eljövendő I. Henriknek egy remete-
kunyhóban, Selbyben adott életet.
Az egyetlen dolog, ami teljesen az én képzeletem szülötte, az an-
golok kezén lévő tetoválás és Hereward beavatási szertartása. A te-
toválásokról elmondhatom, hogy bizonyított tény, hogy angol szo-
kás volt, de nem találtam semmiféle adatot a tetoválások alakjáról
és pontos helyéről.
Bár különböző vélemények léteznek, én azt választottam, hogy a
normann hódítás egy békésebb és kulturáltabb nép harcos, félbar-
bár lerohanása volt.
Most már ez az álláspont az elfogadott. Például a Bayeux falisző-
nyeget – ami a hódítást ábrázolja – is angolnak tartják, mert egysze-
rűen a normannok nem lettek volna képesek arra, hogy ilyet csinál-
janak.
Ahogy ezt az időszakot vizsgáltam, rájöttem, hogy a mai angolok-
ra – magamat is beleértve – mennyire nagy hatása van az angol-
szász kultúrának. Sokkal nagyobb hatása van, mint a normann szo-
kásoknak, mintha ez a két nép nem is olvadt volna össze.
A normann hódítás volt az utolsó fegyveres harc Angliában, és
Hereward volt az utolsó nemesi származású ellenálló hadvezér. Az
a tény, hogy élve maradt, a hódítások során a történetből is kiderül.
Remélem, hogy sikerült ezt a mondát beleszőnöm a jövőben író-
dó könyvekbe is.