Jo Nesbø

CSÓTÁNYOK
Copyright © Jo Nesbø, 1998
A mű eredeti címe: Kakerlakkene
Published by agreement with Salomonsson Agency

Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2012

A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.
Megjelent a NORLA (Norwegian Literature Abroad) támogatásával

Fordította: Petrikovics Edit

Szerkesztette: Kukucska Zsófia
Korrektor: Barsi Nikoletta és Szepesik Balázs
Sorozatszerkesztő: Gábor Anikó
ISBN 978 963 324 083 0
ISSN 1788-9510
Kiadta az Animus Kiadó 2012-ben
Felelős kiadó: a kiadó igazgatója
info@animus.hu www.animus.hu
Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Tipográfia, nyomdai előkészítés: Scriptor Kft.
Borítóterv: Beleznai Kornél
A nyomtatás és a kötés a debreceni
ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató.
A Thaiföldön élő norvégok között az a pletyka járja, hogy az a norvég
nagykövet, aki a hatvanas évek elején állítólag egy autóbalesetben vesztette
életét, valójában gyilkosság áldozata lett, mégpedig meglehetősen titokzatos
körülmények között. A Külügyminisztérium nem erősítette meg a híresztelést,
a holttestet pedig boncolás nélkül, már másnap elhamvasztották.
A könyvben szereplő egyetlen személy vagy esemény sem tévesztendő össze
valós személyekkel vagy eseményekkel. Ahhoz a valóság túlságosan kevéssé
hihető.

Bangkok, 1998. február 23.

 Első fejezet

A lámpa zöldre váltott, az autók, a tömött buszok, a motorkerékpárok és tuk-

tukok bőgése egyre hangosabb lett. Dim úgy látta, hogy még a Robertson
Department Store üvegtáblái is beleremegnek. Azután az autó mozgásba
lendült, és a kirakatban lévő hosszú, vörös selyemruhát elnyelte mögöttük a
sötétség.
A lány taxival utazott. Nem a rozsdarágta tuk-tukok egyikével, hanem
légkondicionált autóval és egy sofőrrel, aki képes volt befogni a száját. A
fejtámlának döntötte a tarkóját és megpróbálta élvezni az utat. Semmi
probléma. Egy robogó furakodott melléjük. A hátsó ülésen egy lány
kapaszkodott a piros pólót és bukósisakot viselő sofőrbe, és üres pillantást
vetett rájuk. Kapaszkodj erősen, gondolta Dim. A Rama IV-en a sofőr egy
teherautó mögé sorolt be, amely olyan sűrű és fekete dízelfüstöt okádott,
hogy Dim még a rendszámtábláját sem tudta kibetűzni. Mivel a kipufogógáz
a légkondicionáló berendezésen keresztül áramlott be, az lehűtötte és
valamelyest megszűrte, de csak valamelyest. Dim a kezével diszkréten
legyezni kezdett az orra előtt, hogy jelezze véleményét a kellemetlenségről.
A sofőr belenézett a visszapillantó tükörbe és kikanyarodott a teherautó
mögül. Semmi probléma.
Nem volt mindig így. Egy tanyán nőtt fel, hatan voltak nővérek. Ami,
legalábbis az apjuk szerint, több volt a soknál. Dim hétéves volt, amikor a
felkavarodó sárga portól köhögve utánaintegetett a szekérnek, amely épp
elzötyögött a legidősebb nővérével a barna vizű csatorna mellett húzódó
úton. A nővére egy rend tiszta ruhát, egy Bangkokba szóló vonatjegyet és egy
névjegykártya hátoldalára felfirkantott patpongi címet kapott útravalóul, és
úgy ömlöttek a könnyei, mint a vízfolyás. Dim pedig olyan hevesen
integetett, hogy majd leszakadt a karja. Az anyja megsimogatta Dim haját és
azt mondta, hogy bár ez most nem könnyű, valójában nem is olyan rossz. Így
a nővére legalább megússza, hogy tanyáról tanyára kelljen vándorolnia, mint
egy kwainak, ahogy ő maga tette annak idején, mielőtt férjhez ment.
Ezenkívül Miss Wong megígérte, hogy nagyon fog vigyázni rá. Az apja
bólintott, kiköpte a bételt fekete fogai közül és hozzátette, hogy a bárokban a
farangok jó pénzt fizetnek a friss lányokért.
Dim nem értette ezt a dolgot a kwaijal, de nem akart rákérdezni. Azt
természetesen tudta, hogy a kwai ökröt jelent. A többi tanyához hasonlóan
nekik sem futotta arra, hogy saját ökrük legyen, ezért amikor meg akarták
művelni a rizsföldjüket, bérelniük kellett egyet a tanyák között körbejáró
jószágok közül. Azt csak később tudta meg, hogy a lányt, aki az ökröt
irányítja, szintén kwainak nevezik, mivel az ökör bérleti díja az ő munkadíját
is magában foglalja. Ez a hagyomány. Csak remélni lehetett, hogy a lány
ráakad egy földművesre, aki elveszi, még mielőtt túlságosan koros lesz.
Dim tizenöt éves volt, amikor az apja egy nap a nevét kiabálta és kalapját a
kezében szorongatva, háta mögött a napkoronggal, feléje gázolt a rizsföldön.
Dim nem válaszolt azonnal, csak felegyenesedett, végigpillantott a kis tanya
körül hullámzó zöld dombokon, azután behunyta a szemét és a
trombitásmadár lombok közül kiszűrődő hangjára fülelve beszippantotta az
eukaliptusz és a kaucsukfák illatát. Tudta, hogy ő következik.
Az első évben három lánnyal lakott egy szobában. Mindent megosztottak
egymással: az ágyat, az ételt, a ruhákat. Különösen az utóbbi volt nagyon
fontos, mert szép ruhák nélkül az ember nem szerezhette meg a jobb
kuncsaftokat.
Megtanult táncolni, mosolyogni, megtanulta, hogy ki az, aki csak italt akar
venni neki és ki az, aki szexet akar. Az apja abban egyezett meg Miss
Wonggal, hogy a nő hazaküldi nekik a pénzt, így az első években Dim nem
sokat látott a keresetéből. Miss Wong azonban elégedett volt vele, és
lassacskán egyre többet juttatott belőle neki.
Miss Wongnak minden oka megvolt rá, hogy elégedett legyen. Dim
keményen dolgozott, és a kuncsaftjai sok italt vásároltak. Miss Wong lassan
már annak is örülhetett, hogy Dim egyáltalán még ott van, néhány
alkalommal ugyanis nagyon közeljárt ahhoz, hogy otthagyja őt. Egy japán
férfi feleségül akarta venni, ám amikor Dim pénzt kért tőle a repülőjegyre,
inába szállt a bátorsága. Egy amerikai pedig magával vitte Phuketre,
elhalasztotta miatta a hazatérését és vett neki egy gyémántgyűrűt, amelyet a
férfi elutazását követő napon Dim zálogba adott.
Voltak, akik megtagadták a fizetést és elzavarták, ha tiltakozott, mások
beárulták Miss Wongnál, ha nem ment bele mindenbe, amit követeltek tőle.
Nem értették, hogy azzal, hogy megvették Dimet a bárban, Miss Wong
megkapta, ami nekijárt és Dim a maga ura volt. A maga ura. A piros ruhára
gondolt, amelyet a kirakatban látott. Az anyjának igaza volt – nem volt
könnyű, de annyira rémes sem.
Ráadásul sikerült megőriznie ártatlan mosolyát és boldog nevetését is. A
férfiak szerették az ilyesmit. Talán épp ennek köszönhetően kapta meg azt a
munkát, amelyet Wang Lee hirdetett meg a Thai Rath-ban
„Ügyfélkapcsolati munkatárs” címszó alatt. Wang Lee kicsi, sötét bőrű kínai
volt, aki egy motelt üzemeltetett kinn a Sukhumvit Roadon. Vendégei
túlnyomórészt külföldiek voltak különleges kívánságokkal – ám közel sem
olyan különlegesekkel, amelyeket Dim ne tudott volna teljesíteni. Ha őszinte
akart lenni, ezt a munkát sokkal jobban kedvelte, mint az órákon keresztül
tartó táncolást a bárban. Ezen kívül Wang Lee jól is fizetett. Az egyetlen
hátrány az volt, hogy a motel borzasztóan messze volt a Banglaphu
negyedben lévő lakásától.
Ez az átkozott közlekedés! Megint beragadtak. Dim jelezte a sofőrnek, hogy
kiszáll, bár így hat sávon kellett keresztülvágnia, hogy eljusson az út túlsó
oldalán álló motelhez. Amikor kiszállt a taxiból, a levegő meleg, nyirkos
törülköző módjára burkolta be. Egy rés után kutatott a járművek között,
miközben kezét a szája elé emelte, bár természetesen tudta, hogy ez mit sem
használ, mert így is, úgy is ugyanazt a bangkoki levegőt lélegzi be, de
legalább a szagot nem érzi annyira.
Átsiklott az autók között, közben félreugrott egy pick-up elől, amelynek a
platóján egy csapat füttyögő srác ült, egy ide-oda cikázó Toyota kis híján
áthajtott a lábán, és már meg is érkezett a túloldalra.

Wang Lee felpillantott, amikor a lány odalépett a kihalt recepcióhoz.

– Csendes este? – kérdezte Dim. A férfi mogorván bólintott. Az elmúlt évben
túl sok volt a nyugodt este.
– Ettél?
– Igen – hazudta Dim. A férfi jó szándékkal kérdezte, a lánynak azonban
semmi kedve nem volt a szétfőtt tésztához, amit Wang Lee a hátsó
helyiségben kotyvasztott.
– Várnod kell – mondta Wang Lee. – A farang előbb aludni akar egy kicsit,
majd telefonál, ha készen van.
Dim felnyögött.
– Nagyon jól tudod, hogy éjfél előtt vissza kell érnem a bárba, Lee.
A férfi az órájára pillantott.
– Adj neki egy órácskát.
Dim vállat vont és leült. Egy évvel ezelőtt Wang Lee még kihajította volna az
őszinteségéért, most azonban égető szüksége volt a legkisebb forgalomra is.
Persze, le is léphetne, de akkor kárba veszne a hosszú út, amit megtett.
Ezenkívül tartozott is Lee-nek egy-két szívességgel, és egyébként sem ő volt
a legrosszabb strici, akinek dolgozott.
Miután elnyomta a harmadik cigarettát, kiöblítette a száját Lee keserű, kínai
teájával, és felállt, hogy a recepciós pult fölötti tükörben egy utolsó pillantást
vessen a sminkjére.
– Megyek, felébresztem – mondta.
– Hm. Nálad van a korcsolya?
Dim megemelte a táskáját. Cipője sarka megcsikordult az alacsony épületek
közötti udvar kavicsain. A 120-as szoba egészen hátul feküdt, autót nem
látott előtte, az ablakból azonban fény szűrődött ki. Ezek szerint a férfi talán
már fel is ébredt. Egy könnyű szellő meglibbentette a szoknyáját, de nem
hozott enyhülést a hőségben. Dim monszun után vágyakozott. És eső után.
Legalább annyira, amennyire a néhány hetes áradást, a sáros utcákat és a
dohos ruhákat követően a száraz, szélcsendes hónapok után epekedett.
Halkan megkocogtatta az ajtót, felöltötte félénk mosolyát és a szokásos „mi a
neve?” már a nyelve hegyén volt. De kopogására nem érkezett válasz. Újra
zörgetett, majd az órájára pillantott. Biztosan le tudja majd alkudni néhány
száz háttal azt a ruhát, még akkor is, ha az üzlet a Robertsonon van. Amikor
elfordította az ajtógombot, meglepve konstatálta, hogy nyitva van.
A férfi hason feküdt az ágyban. Dim első gondolata az volt, hogy alszik. Ám
azután megpillantotta a sárga zakó hátából kimeredő kés kékesen csillogó
nyelét. Nehéz lett volna megmondani, hogy ezt követően mi volt az első
gondolat, ami átsuhant a fején, mindenesetre az biztosan az elsők között volt,
hogy a Banglaphuból megtett hosszú út mégiscsak hiábavaló volt. Végül
sikerült visszanyernie uralmát a hangszalagjai fölött, sikolyát azonban
elnyelte egy teherautó fülsiketítő dudálása, amely épp egy figyelmetlen tuk-
tukot került ki a Sukhumvit Roadon.
 Második fejezet

„Nemzeti Színház”, jelentette egy álmos orrhang a hangszóróban, azután a

villamos ajtajai kinyíltak, Dagfinn Torhus pedig kilépett a barátságtalanul
hideg, épp csak ébredező téli reggelbe.
A levegő frissen borotvált orcáját harapdálta, és a gyér oslói neonlámpák
fényében látszott a száján kigomolygó, megfagyott lehelet. Január első hete
volt, és tudta, hogy a tél előrehaladtával, ahogy a fjord majd befagy, és
szárazabb lesz a levegő, elviselhetőbb lesz az időjárás.
Elindult a Drammensveien a Külügyminisztérium irányába. Néhány
magányos taxitól eltekintve az utcák szinte teljesen néptelenek voltak. A
Gjensidige biztosító reklámórája, amely vörösen világított az előtte
magasodó épület fölött a sötét égen, mindössze hat órát mutatott.
A bejárat előtt előhalászta a belépőkártyáját. „Beosztás: miniszteri tanácsos”,
állt a tíz évvel fiatalabb, fémkeretes szemüveget viselő Dagfinn Torhus fotója
fölött, aki előreszegezett állal, céltudatos pillantással bámult a fényképezőbe.
Lehúzta a kártyát a leolvasó készüléken, beütötte a kódot és belökte a
Victoria Terrasse súlyos üvegajtaját. Nem minden ajtó nyílt meg ilyen
könnyen előtte, amikor majd harminc évvel ezelőtt, huszonöt évesen
idekerült. A „diplomataiskolában”, a Külügyminisztérium gyakornoki
kurzusán nehezen illeszkedett be erős østerdali dialektusa és vidékiessége
miatt, amin az egyik nagyvárosi yuppie gyakran élcelődött. A többi jelölt
politológus volt, közgazdász és jogász, diplomás szülőkkel, akik esetleg
maguk is a minisztérium berkein belül tevékenykedtek. Ő maga viszont
parasztfiú volt, diplomáját pedig az åsi mezőgazdasági főiskolán szerezte.
Nem mintha ez különösebben zavarta volna, de tisztában volt azzal, hogy a
valódi barátok igen nagy jelentőséggel bírnak majd a további karrierjében.
Így aztán Dagfinn Torhus, mialatt elsajátította ennek a társadalmi rétegnek a
kódjait, hiányosságait kemény munkával igyekezett pótolni. A különböző
háttér ellenére az aspiránsok nagyon is hasonlítottak egymásra:
mindannyiuknak igen homályos elképzelései voltak arról, hogy mit is
akarnak az élettől. Az egyetlen, amiben biztosak voltak, az az irány volt,
amerre törekedtek: fölfelé.
Torhus felsóhajtott és odabiccentett a biztonsági őrnek, aki az üvegablak alatt
odatolta neki a napilapokat és egy borítékot.
– Van már valaki...?
Az őr a fejét rázta. – Az első, mint mindig, Torhus úr. A boríték a
hírszolgálattól érkezett az éjszaka.
Miközben a lift fölfelé siklott, Torhus az emeleteket jelző számjegyeket
nézte, ahogy sorban felvillantak, majd kialudtak. Ilyenkor mindig arra
gondolt, hogy az egyes emeletek a karrierje egy-egy állomását
szimbolizálják, s így minden áldott reggel végigvonult előtte az előmenetele.
Az első emelet a jelöltképzés első két évét jelentette, a politikáról és a
történelemről folytatott hosszú, kötetlen vitákat, valamint a végigkínlódott
franciaórákat.
A második emeleten a kiküldetések következtek. Az első két évben Canberrát
kapta, azután Mexikóvárost három évre. Tulajdonképpen egészen
elfogadható helyek voltak, semmi oka nem lehetett a panaszra.
Bár első helyen Londont és New Yorkot jelölte meg, ezek azonban
presztízsértékű helyeknek számítottak, amelyeket természetesen mindenki
más is megpályázott, ezért úgy döntött, nem tekinti vereségnek, hogy nem őt
választották.
A harmadik emelet volt a visszatérés Norvégiába, a búcsú a külföldön kapott
fényűző lakhatási és egyéb hozzájárulásoktól, amelyek oly kényelmes,
ésszerű bőségben zajló életnek nyitottak kaput. Megismerkedett Berittel, aki
aztán teherbe esett, és amikor eljött az ideje az újabb külföldi kiküldetésnek,
már a második gyerek is útban volt. Berit ugyanabból az országrészből
származott, ahonnan ő, és minden nap felhívta az anyját. Torhus úgy döntött,
vár egy kicsit, és a kiküldetés helyett őrült tempóban kezdett dolgozni.
Kilométer hosszúságú jelentéseket írt a fejlődő országokkal folytatott
kétoldalú kereskedelemről, beszédeket fogalmazott a külügyminiszter
számára és bezsebelte a felsőbb szintek elismerését. Az államapparátusban
sehol másutt nincs olyan erős harc a pozíciókért, mint a külügyi szolgálatok
elnyerésénél. Dagfinn Torhus minden áldott reggel megjelent az irodában,
mint valami katona a fronton, behúzta a nyakát, tartotta a hátát és tüzelt, ha
valaki a fegyvere csöve elé került. Kapott néhány vállveregetést, tudta, hogy
felfigyeltek rá és igyekezett megértetni Berittel, hogy akár Párizst vagy
Londont is megkaphatná, a felesége azonban, az addig különösebb drámai
közjátékok nélkül folyó házasságuk során első alkalommal, a sarkára állt. Ő
pedig beadta a derekát.
Azután a negyedik szintre érkezett, további jelentésekkel, egy titkárnővel és
egy kicsivel magasabb fizetéssel, majd rövidesen a személyzeti osztályra
helyezték a másodikra.
A személyzeti osztályon dolgozni egyébként jót jelentett a
Külügyminisztériumban, ugyanis rendszerint annak a jele volt, hogy az út
nyitva áll fölfelé. Azonban történt valami. A kiküldetésekkel foglalkozó
irodával közösen választották ki a pályázókat a különböző külügyi
feladatokra – vagyis olyan munka volt, amely közvetlen hatással van mások
karrierjére.
Talán ő rontott el valamit, például elutasított valakit, aki aztán mégiscsak
sikerrel járt, és most valahol fölötte ült, azokat a láthatatlan szálakat rángatva,
amelyek Dagfinn Torhus és mások életét irányították a
Külügyminisztériumban.
A lendület ugyanis szinte észrevétlenül hagyott alább, és egy nap hirtelen egy
parkolópályára tett miniszteri tanácsos nézett rá vissza a fürdőszobai
tükörből, egy közepesen befolyásos bürokrata, aki a nyugdíjazásáig hátralévő
rövidke tíz évben soha nem lesz képes föllendülni az ötödik emeletre. Hacsak
nem hajt végre valami figyelemfelkeltő feladatot. Ám az ilyesfajta
hőstetteknek megvolt az a hátránya, hogy az esetek egy részében kirúgáshoz
vezettek.
Ennek ellenére továbbra is igyekezett egy orrhosszal a többiek előtt járni.
Reggelenként ő volt az első az irodában, így teljes nyugalomban átolvashatta
a lapokat és a faxokat, és már rég levonta a következtetéseket, amikor a
többiek a reggeli megbeszéléseken még csak az álmot igyekeztek kidörgölni
a szemükből. A törekvés mintha a vérévé vált volna.
Kinyitotta az iroda ajtaját és egy pillanatig habozott, mielőtt felkapcsolta
volna a villanyt. Ennek is megvolt az előzménye, mégpedig a fejlámpa
története. Sajnos, végül kiszivárgott a dolog, és közkedvelt anekdotává vált a
minisztérium berkein belül. Hosszú évekkel korábban az Egyesült Államok
akkori nagykövete egy ideig Oslóban tartózkodott, és egy nap kora hajnalban
azzal a kérdéssel hívta fel Torhust, hogy mi a véleménye Carter elnök éjszaka
tett nyilatkozatáról. Torhus, aki abban a pillanatban ért be az irodába, így sem
a lapokat, sem a faxokat nem olvasta még, adós maradt a válasszal Ami
természetesen tönkretette a napját. És ez még csak a kezdet volt. Másnap
reggel a nagykövet akkor telefonált rá, amikor az első újságot kinyitotta, és
afelől tudakozódott, hogy Torhus szerint milyen hatással lesznek az éjszaka
eseményei a közel-keleti helyzetre. A következő reggelen megint újabb
kérdéssel lepte meg Torhust, aki ismét csak valami semmitmondó
sablonválaszt tudott kinyögni.
Elkezdett még korábban munkába járni, a nagykövet azonban mintha valami
különleges érzékkel rendelkezett volna, ugyanis minden áldott reggel
pontosan abban a pillanatban telefonált rá, amikor ő leült az íróasztalához.
Az összefüggésre csak akkor jött rá, amikor véletlenül megtudta, hogy a
nagykövet a Külügyminisztériummal szemben lévő Aker Hotelben lakik. A
nagykövet, aki maga is közismerten korán kelő volt, természetesen
észrevette, hogy Torhus irodájában korábban gyullad ki a fény, mint a
többiekében, és alighanem meg akarta tréfálni a túlbuzgó hivatalnokot. Így
hát Torhus vásárolt egy fejlámpát, és a következő reggel csak akkor kapcsolta
fel az irodájában a villanyt, mikor a fejlámpa fényénél már az összes újságot
és faxot elolvasta. Majdnem három hétbe telt, mire a nagykövet végül
megadta magát.
Ebben a pillanatban azonban Torhusnak kisebb gondja is nagyobb volt a
tréfás kedvű nagykövetnél. Felbontotta ugyanis a hírszolgálattól kapott
borítékot, és a „szigorúan bizalmas” bélyegzővel ellátott faxmásolaton egy
olyan üzenet állt, amelytől az asztalán heverő jegyzetekre borította a kávéját.
A szűkszavú jelentés meglehetősen sokat bízott az olvasó fantáziájára, a
lényege azonban az volt, hogy Atle Molnesre, Norvégia thaiföldi
nagykövetére egy késsel a hátában találtak rá egy bangkoki kuplerájban.
Torhus még egyszer átolvasta a jelentést, majd az asztalra ejtette. Atle
Molnes, a Keresztény Néppárt egykori politikusa és a Gazdasági Bizottság
egykori elnöke, mostantól tehát minden szempontból múlt idővé vált. Az
egész annyira hihetetlennek tűnt, hogy önkéntelenül is átpillantott az Aker
Hotelre, hogy megnézze, nincsen-e mozgás a függönyök mögött. A feladó
azonban minden kétséget kizáróan a bangkoki Norvég Nagykövetség volt.
Torhus heves káromkodásba kezdett. Miért kellett ennek éppen most
történnie, ráadásul éppen Bangkokban?
Először talán Askildsent kellene értesítenie... Nem, ezzel ráér még. Torhus az
órájára pillantott, majd felemelte a telefonkagylót, hogy felhívja a
külügyminisztert.

Bjarne Møller óvatosan megkocogtatta az ajtót, majd benyitott. A

tárgyalóban elnémultak a hangok és az összes fej felé fordult.
– Ez itt Bjarne Møller, a gyilkossági osztály vezetője – mutatta be a
rendőrfőkapitány asszony, majd intett neki, hogy foglaljon helyet.
– Møller, ez itt Bjørn Askildsen, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára és
Dagfinn Torhus, a Külügyminisztérium miniszteri tanácsosa.
Møller biccentett, majd kihúzott magának egy széket és megpróbálta
valószínűtlenül hosszú lábát a nagy, ovális tölgyfa asztal alá hajtogatni. Úgy
rémlett, mintha már látta volna Askildsen fiatal, simára borotvált arcát a
tévében. Miniszterelnöki Hivatal? Akkor elég nagy lehet a baj.
– Köszönjük, hogy ilyen gyorsan a rendelkezésünkre tudott állni – raccsolta
az államtitkár, miközben ujjaival türelmetlenül dobolt az asztalon. – Hanne,
összefoglalná röviden, amiről eddig beszéltünk?
A rendőrfőkapitány húsz perccel korábban hívta fel Møllert és minden
további magyarázat nélkül negyedórát adott neki, hogy átérjen a
Külügyminisztériumba.
– Atle Molnest holtan találták Bangkokban. Gyaníthatóan meggyilkolták –
kezdte a rendőrfőkapitány asszony. Møller látta, hogy a fémkeretes
szemüveget viselő miniszteri tanácsos a plafonra emeli a tekintetét, és a
történtek további részleteinek ismeretében meg is értette a reakcióját.
Csak egy rendőr képes úgy fogalmazni, hogy egy férfit, akinek a gerincétől
valamivel balra egy kést találtak hátában, amely mind a tüdejét, mind a szívét
átszúrta, „gyaníthatóan” meggyilkoltak.
– Egy... nő találta meg egy... szállodai szobában... Egy prostituált – szakította
félbe a fémkeretes szemüveges férfi. – Egy bordélyban.
– Már beszéltem a bangkoki rendőrség vezetőjével – mondta a
rendőrfőkapitány. – Igazán kellemes ember. Azt ígérte, hogy egy ideig teljes
hírzárlatot rendel el az ügyben.
Møllernek már a nyelve hegyén volt a kérdés, hogy miért kellene várni a
gyilkosság nyilvánosságra hozatalával, amikor a gyors sajtóvisszhang
gyakran segít abban, hogy konkrét bizonyítékok kerüljenek a rendőrség
kezébe, amíg az emberek még emlékeznek, a nyomok pedig még frissek. Ám
valami azt súgta neki, hogy a kérdése túlságosan naivnak hatna. Helyette
inkább afelől tudakozódott, hogy meddig akarják titokban tartani a dolgot.
– Remélhetőleg elég ideig ahhoz, hogy sikerüljön egy elviselhetőbb verziót
összehoznunk – válaszolta Askildsen. – A jelenlegi ugyanis elfogadhatatlan.
A jelenlegi? Møller nem állta meg nevetés nélkül. A valós verzió tehát
megmérettetett és kidobásra ítéltetett. Viszonylag friss osztályvezetőként
Møller eddig megúszta, hogy politikusokkal kelljen küzdenie, de tisztában
volt vele, hogy minél magasabbra jut a hivatali szamárlétrán, annál nehezebb
lesz távol tartania őket.
– Értem én, hogy a jelenlegi verzió elég kellemetlen, de mit ért egészen
pontosan azon, hogy elfogadhatatlan?
A rendőrfőkapitány asszony figyelmeztető pillantást vetett Møllerre. Az
államtitkár halványan elmosolyodott.
– Nincs túl sok időnk, Møller, de hadd tartsak magának egy villámkurzust a
gyakorlati politikáról. Mindaz, amit most hallani fog, természetesen
szigorúan bizalmas információ.
A férfi önkéntelenül megigazította a nyakkendőjét. Møllernek határozottan
rémlett a mozdulat a televíziós interjúkból.
– Nos. A háború óta először van olyan kormányunk, amelynek némi esély
adatott a túlélésre. Nem azért, mert megvan hozzá a parlamenti bázisunk,
hanem mert a miniszterelnök meglepő módon az ország egyik legkevésbé
népszerűtlen politikusává kezdi felküzdeni magát.
A rendőrfőkapitány és a miniszteri tanácsos elnevették magukat.
– Mindazonáltal ez a népszerűség ugyanazon az ingatag alapon nyugszik,
amely minden politikus tőkéje: a bizalmon. Nem az a lényeg, hogy
szimpatikus-e valaki vagy karizmatikus-e, a legfontosabb a bizalom. Tudja,
miért lett Gro Harlem Brundtland olyan népszerű, Møller?
Møllernek fogalma sem volt.
– Nem azért, mintha olyan elbűvölő lett volna, hanem mert az emberek hittek
abban, hogy az, akinek mutatja magát. Bizalom – ez itt a kulcsszó. Az asztal
körül heves bólogatás kísérte a szavait. Ez volt tehát a tananyag.
– Atle Molnes és a miniszterelnök erősen kötődtek egymáshoz, a
munkakapcsolaton túl közeli barátok is voltak. Együtt végezték az egyetemet,
egymás oldalán kapaszkodtak fel a párt szamárlétráján, együtt küzdötték
végig a párt ifjúsági szervezetének modernizációját, sőt közös albérletben
laktak, amikor fiatalon beválasztották őket a parlamentbe. Molnes volt az, aki
önként félreállt, amikor mind a ketten a párt egyenrangú trónörökösei lettek.
Teljes mellszélességgel támogatta a miniszterelnököt, ami által elkerülhették
a párton belüli hatalmi harcot. Mindez persze azt jelentette, hogy a
miniszterelnök Molnes lekötelezettje volt.
Askildsen megnedvesítette az ajkát és kipillantott az ablakon.
– Hogy egyértelműen fejezzem ki magam: Molnes soha nem látogatta a
Külügyminisztérium gyakornoki kurzusait és aligha kerülhetett volna
Bangkokba, ha nem a miniszterelnök mozgatta volna a szálakat. Lehet, hogy
„urambátyám” stílusú, de mégis eltűrt, elfogadott metódus ez, amelyet már a
Munkáspárt idején bevezettek és általánosan gyakoroltak. Reiulf Steennek
sem volt megfelelő diplomáciai háttere, amikor chilei nagykövet lett belőle.
Askildsen pillantásában, amely most visszatért Møllerre, halvány derű
csillant meg.
– Talán nem szükséges kifejtenem, hogy a miniszterelnökbe vetett bizalom
milyen mértékben sérülne, ha nyilvánosságra kerülne, hogy közeli barátját és
tagtársát, akit személyesen helyezett egy külügyi posztra, egy bordélyban
érték tetten és a tetejében még meg is gyilkolták.
Az államtitkár egy intéssel visszaadta a szót a rendőrfőkapitánynak, Møller
azonban képtelen volt visszafogni magát: – Miért olyan nagy probléma az, ha
valakinek a cimborája olykor bordélyházba megy?
Askildsen mosolya megfagyott, a fémkeretes szemüveget viselő miniszteri
tanácsos pedig megköszörülte a torkát: – Megkapta a szükséges
információkat, Møller. A helyzet megítélését hagyja inkább ránk, ha
kérhetem. Amire szükségünk van, az valaki, aki gondoskodik arról, hogy az
ügy nyomozása ne... ne vegyen váratlan és kedvezőtlen fordulatot.
Természetesen mindannyian azt szeretnénk, hogy elfogják a tettest vagy
tetteseket, azonban a gyilkosság körülményeit a további intézkedésig titokban
kell tartani. Ez szolgálja leginkább országunk érdekeit. Megértette?
Møller a kezére pillantott. Az ország érdekei. Megkövetelik, hogy tartsd a
szád. A családja nem arról volt híres, hogy jól kezelték volna a
rendreutasításokat. Az apja nem is vitte többre a rendőrőrmesteri rangnál.
– Tisztelt uram, a tapasztalatok azt mutatják, hogy az igazságot gyakran igen
nehéz rejtve tartani.
– Ebben teljesen igaza van. A Külügyminisztérium nevében én vállalom a
felelősséget ezért a műveletért. Ahogy maga is látja, igen kényes ügyről van
szó, amely megköveteli, hogy a thaiföldi hatóságok is támogassák a
munkánkat. Mivel a nagykövetség érintett az ügyben, ott bizonyos mértékű
szabadságunk és diplomáciai védettségünk van, itt azonban nincs túlzottan
nagy játékterünk. Ezért oda szeretnénk küldeni valakit, aki megfelelő
nyomozói kompetenciával rendelkezik, vannak tapasztalatai a nemzetközi
rendőri munka területén és ezek kapcsán bizonyos eredményeket is fel tud
mutatni.
A férfi elhallgatott és Møllerre nézett, aki azon tűnődött, hogy vajon honnan
támadt benne ez a heves, ösztönös ellenszenv az agresszíven felszegett állú
bürokratával szemben.
– Össze tudunk állítani egy csapatot...
– Szó sem lehet csapatról, Møller. Minél kisebb a felhajtás, annál jobb.
Ezenkívül a rendőrfőkapitány asszony is felhívta a figyelmünket arra, hogy a
helyi rendőrséggel való együttműködésnek aligha válna javára, ha egy egész
teammel vonulnánk fel. Egyetlen személyre van szükségünk.
– Egyetlen személy?
– A rendőrfőkapitány asszony már meg is nevezett egy személyt, mi pedig
elégedettek vagyunk a javaslattal. A maga egyik beosztottjáról van szó, és
azért hívtuk be, hogy kikérjük a véleményét az illetőről. A beszélgetés
alapján, amelyet a rendőrfőkapitány asszony sydneyi kollégájával folytatott, a
szóban forgó nyomozó tavaly igazán figyelemre méltó munkát végzett
Ausztráliában az Inger Holter-gyilkosság nyomozása során.
– Tavaly olvastam az ügyről a lapokban – jegyezte meg Askildsen. –
Valóban lenyűgöző volt. Ő lenne a mi emberünk?
Bjarne Møller nyelt egyet. A rendőrfőkapitány asszony tehát azt javasolta,
hogy Harry Hole-t küldjék Bangkokba, őt pedig azért rendelték ide, hogy
megerősítse: Hole a legrátermettebb nyomozó, akivel a gyilkossági osztály
szolgálhat – ő a tökéletes választás a feladatra.
Végigpillantott az asztal körül ülőkön. Politika, hatalom, befolyás. Egy olyan
játék, amivel ő sohasem foglalkozott, mégis egyszerre tisztán látta, hogy
valamilyen módon a saját érdekeiről is szó van. Hirtelen tudatosult benne,
hogy mindannak, amit most mond és tesz, következményei lesznek a további
karrierjére nézve.
A rendőrfőkapitány csupán odáig merészkedett, hogy javasolt egy nevet.
Valószínűleg a két férfi valamelyike kérte arra, hogy Hole hozzáértését annak
közvetlen felettesével igazoltassa.
A rendőrfőkapitány asszonyra nézett és megpróbált olvasni a tekintetében.
Természetesen nincs kizárva, hogy Holeval minden rendben lesz majd. És mi
van akkor, ha lebeszéli őket arról, hogy Holet küldjék? Nem vetne az rossz
fényt a rendőrfőkapitányra? Ha viszont azzal állna elő, hogy inkább valaki
mást küldjenek, alighanem egyedül az ő feje bánná, ha az illető esetleg
elszúrja az ügyet.
Møller felnézett, és a rendőrfőkapitány asszony feje fölötti festményt kezdte
tanulmányozni, amelyről Trygve Lie, az ENSZ első főtitkára bámult vissza rá
esedező tekintettel. Még egy politikus. Az ablakon keresztül a bérházak
teteje, az Akerhus erőd és egy szélkakas látszott a ferdén beeső téli fényben,
amely fázósan reszketett a jeges szélben a Hotel Continental tetején.
Bjarne Møller tudta magáról, hogy jó rendőr, ez viszont valami más volt,
ennek a játéknak nem ismerte a szabályait. Az apja vajon mit tanácsolna
ebben a helyzetben? Na persze. Møller biztos úrnak soha nem kellett politikai
ügyekben állást foglalnia. Azt viszont pontosan tudta, min múlik az, hogy az
ember előrejusson, ezért megtiltotta a fiának, hogy elkezdje a rendőrtiszti
főiskolát, amíg a jogi kar alapképzését be nem fejezte. Majd az összes többit
is. Ő engedelmeskedett, a diplomaosztó ünnepség után pedig az apja egyre
csak a torkát köszörülte és a fia vállát veregette, míg Bjarne végül kénytelen
volt megkérni rá, hogy hagyja már abba.
– Kiváló javaslat – hallotta Bjarne Møller a saját hangját. Hangosan és
érthetően csengett.
– Remek – válaszolta Torhus.
Ezt a hirtelen összehívott megbeszélést természetesen az indokolta, hogy az
ügy nem tűr semmiféle halasztást. Holenak minden egyéb feladatát le kell
adnia és már holnap útnak indulnia. Nos, Holenak talán pontosan egy ilyen
feladatra van most szüksége, vigasztalta magát Møller.
– Sajnálom, hogy egy ilyen fontos embertől fosztjuk meg a csoportját –
mondta Askildsen. Bjarne Møller osztályvezetőnek komoly erőfeszítésébe
telt, hogy ne törjön ki hangos nevetésben.
 Harmadik fejezet

A Schrøder étteremben bukkantak rá a Waldemar Thranes gatén, egy régi,

tiszteletre méltó ivóban, amely Oslo keleti és nyugati városrészének a
találkozásánál fekszik. Ha az ember teljesen őszinte akart lenni, a kocsma
inkább régi volt, mint tiszteletre méltó. Mégis adott neki némi dicsfényt,
hogy a városi műemlékvédelmi hatóság meglátása szerint mindenképpen meg
kell óvni ezeket a barna, telefüstölt helyiségeket. Ez a fajta dicsfény a
Schrøder közönségére azonban már nem terjedt ki, a vén iszákosok, örök
diákok és a megkopott vonzerejű sármőrök űzött és kihalással fenyegető
fajának szavatossága már jó ideje lejárt.
Amikor a két rendőrtiszt belépett a kocsmába, az ajtónyitás okozta huzat egy
pillanatra szétoszlatta odabenn a sűrű füstöt, aminek köszönhetően azonnal
kiszúrták az Aker templomot ábrázoló festmény alatt üldögélő, magasra nőtt
alakot. A férfi rövidre nyírt, szőke haja tüskeként meredezett koponyájáról, a
sovány, markáns arcot borító harmadnapos borosta pedig egy leheletnyit
őszbe hajlott, bár a viselője legfeljebb a harmincas évei közepén járhatott.
Egyedül ült az asztalnál, egyenes derékkal és a vállára vetett kabáttal, mintha
bármelyik pillanatban indulni készülne. Mintha az előtte álló söröskorsó nem
élvezet lenne a számára, hanem valamiféle munka, amelyen mihamarabb túl
kell lennie.
– Azt mondták, itt megtaláljuk – mondta az idősebbik rendőrtiszt, majd a
férfival szemben lévő székre letelepedett.
– Engem Waalernek hívnak.
– Látják azt a pasast a sarokban álló asztalnál? – kérdezte Hole, anélkül, hogy
felpillantott volna.
Waaler megfordult és az idős, csontsovány férfira nézett, aki a vörösboros
poharát bűvölve imbolygott előre-hátra. Úgy festett, mintha fázna.
– Úgy szokták nevezni, hogy az utolsó mohikán.
Hole felemelte a fejét és a két rendőrre vigyorgott. A szeme halványkék
üveggolyónak tűnt a vérerek alkotta háló mögött. A pillantása valahová
Waaler mellkasára szegeződött.
– Egy öreg haditengerész – mondta, gondosan formálva a szavakat. – Néhány
évvel ezelőtt még biztosan többen voltak itt, de mára kevesen maradtak. A
háború alatt kétszer is megtorpedózták a hajóját. Azt tartja magáról, hogy
halhatatlan. A múlt héten záróra után odakinn találtam a Glückstadgatán,
amint épp egy hókupacon aludt. Az utca kihalt volt, koromsötét, és a hőmérő
mínusz tizennyolc fokot mutatott. Amikor végre sikerült felráznom, csak
bámult rám és azt tanácsolta, hogy menjek a pokolba.
Harry hangos nevetésben tört ki.
– Idefigyeljen, Hole...
– Tegnap este odamentem az asztalához, és megkérdeztem tőle, hogy
emlékszik-e rá, mi történt azon az éjszakán. Úgy értem, végül is
megmentettem attól, hogy halálra fagyjon. Tudják, mit válaszolt?
– Møller beszélni akar magával, Hole.
– Közölte, hogy ő halhatatlan. És hogy azzal a tudattal még együtt tud élni,
hogy nemkívánatos haditengerészeti veteránként tengődik ebben a szaros
országban, az viszont tényleg elviselhetetlen, hogy még Szent Péter sem tart
igényt egy ilyen alakra, mint ő. Értik? Még Szent Péter sem...
– Azt a parancsot kaptuk, hogy vigyük be a kapitányságra.
Hole elé egy újabb korsó koppant az asztalra.
– Ennyi lesz, Vera – mondta.
– Kétszáznyolcvan korona – válaszolta a pincérnő, anélkül, hogy a
jegyzettömbjére pillantott volna.
– Atyaég – mormolta a fiatalabb rendőrtiszt.
– Tartsd meg a visszajárót, Vera.
– A mindenit. Köszönöm! – Azzal a pincérnő el is tűnt.
– A város legjobb kiszolgálása – magyarázta Harry. – Időnként akkor is
ránéznek az emberre, ha nem kalimpál két kézzel.
Waaler hátrasimította a haját, amitől a homlokán egészen megfeszült a bőr és
egy ér göcsörtös, kék féreg módjára türemkedett elő.
– Nem érünk rá, hogy az alkoholgőzös sztorijait hallgassuk. Hole. Azt
javaslom, hogy hagyja az utolsó sört az...
Hole azonban már óvatosan az ajkához emelte a korsót és inni kezdett.
Waaler áthajolt az asztal fölött és próbálta nem túlságosan felemelni a
hangját:
– Utánanéztem magának, Hole. Mit mondjak, nem lopta be magát a
szívembe. Ha engem kérdez, már rég repülnie kellett volna a testülettől. A
rendőrség a magafajta fickók miatt veszíti el a tekintélyét az emberek előtt.
De most nem ezért vagyunk itt. Azért jöttünk, hogy bevigyük magát a
kapitányságra. Az osztályvezető kedves fickó, talán ad még egy esélyt
magának.
Hole böfögött egyet, mire Waaler hátrahőkölt a székben.
– Esélyt mire?
– Hogy megmutassa, mire képes – mondta a fiatalabb rendőr és
megpróbálkozott egy kisfiús mosollyal.
– Azt itt is meg tudom mutatni – nevetett Hole, majd a szájához emelte a sört
és hátrahajtotta a fejét.
– A rohadt életbe, Hole! – Waaler arca egészen kivörösödött, miközben
Harry föl-le liftező ádámcsutkáját nézte a borostás nyakán.
– Elégedett? – érdeklődött Hole és visszatette maga elé a korsót.
– A munkánk...
– Leszarom a munkájukat. – Hole begombolta a kabátját. – Ha Møller akar
valamit, felhív, vagy megvárja, amíg holnap bemegyek dolgozni. Most pedig
hazamegyek és bízom benne, hogy a következő tizenkét órában nem látom a
képüket. Uraim...
Harry százkilencven centije felemelkedett az asztal mögül, majd tett egy
szinte észrevehetetlen lépést oldalra, hogy megtartsa az egyensúlyát.
– Maga arrogáns pöcs – mondta Waaler és hintázni kezdett a szék hátsó
lábain. – Maga nyomorult lúzer. Ha az újságírók, akik az ausztrál ügy után
írtak magáról, tudták volna, hogy milyen szánalmas puhány...
– Szánalmas puhányság, Waaler? – Hole még mindig mosolygott. – Azt
hittem, az az, amikor egy rendőr részeg tizenhat éveseket ver a fogdában,
amiért irokéz frizurát viselnek.
A fiatalabb rendőr gyors pillantást vetett Waalerre. Az előző évben az a
pletyka járta a rendőrtiszti főiskolán, hogy néhány fiatal házfoglalót, akiket
nyilvános helyen történő sörfogyasztás miatt vettek őrizetbe, a
börtöncellában vizes törülközőbe csavart narancsokkal vertek össze.
– Maga soha nem értette a csapatszellem fogalmát, Hole – mondta Waaler. –
Csakis magára gondol. Mindenki tudja, ki vezette azt az autót odafenn a
Vinderennél, és miért hasadt ketté egy kiváló rendőrtiszt koponyája azon a
kerítésoszlopon. Mert maga alkoholista és ittasan vezetett, Hole. Örülhet,
hogy a testület a családra és a rendőrség hírnevére való tekintettel a szőnyeg
alá söpörte az ügyet...
A fiatalabb rendőr még friss hús volt, így szinte minden nappal tanult valami
újat. Ma példának okáért azt, hogy meglehetősen ostoba ötlet széken
hintázni, miközben az ember épp sérteget valakit, mert teljesen védtelenné
válik, amikor a sértett váratlanul tesz egy lépést előre, és egy jobbegyenest
helyez el a két szeme között. Mivel a Schrøderben gyakran előfordult, hogy
valaki csak úgy felborult a székével, a beszélgetés néhány másodpercnyi
csendet követően újra beindult. Talpra segítette Waalert, miközben a szeme
sarkából látta, ahogy Hole lobogó kabátszárnyakkal eltűnik a bejárati ajtóban.
– A mindenit, nem is rossz teljesítmény nyolc sör után, mi? – mondta, ám
azonnal elhallgatott, ahogy elcsípte Waaler tekintetét.

Harry hanyagul lépkedett a Dovregatát borító tükörjégen. Az ujjpercei egy

cseppet sem sajogtak, a fájdalomnak és a megbánásnak csak holnap reggel
jön majd el az ideje.
Munkaidő alatt nem ivott. Egyelőre nem. Bár azelőtt előfordult már, doktor
Aune pedig azt állította, hogy minden egyes szétzuhanás ott kezdődik, ahol
az előző véget ért.
Az ősz hajú, tekintélyes túlsúllyal rendelkező Peter Ustinov-klón annyira
nevetett, hogy csak úgy rázkódott a dupla tokája, amikor Harry elmesélte
neki, hogy távol tartja magát régi ellenségétől, Jim Beamtől, és csak sört
iszik. Mivel a sörért valójában nincs is annyira oda.
– A padlón voltál, és abban a pillanatban, hogy kinyitod az üveget, újra
ugyanott leszel. Nincs átmenet, Harry.
Nos. Rendszerint sikerült a saját lábán hazajutnia, levetkőznie, majd másnap
munkába mennie. Azért ez nem volt mindig így. Harry ezt nevezte
átmenetnek. Csak éppen szüksége van arra a kis kábulatra, hogy el tudjon
aludni. Ez minden. Egy fekete prémsapkás lány ráköszönt, amikor elhaladt
mellette. Valami ismerős lehet? Tavaly tavasszal többen is ráköszöntek az
utcán, különösen azután, hogy Anne Grosvold a 21 szerkesztőségében
készített interjúban arról kérdezte, milyen érzés volt lepuffantani egy
sorozatgyilkost. Nos, jobb, mint itt ülni és az ehhez hasonló kérdésekre
válaszolni – felelte Harry kaján mosollyal. A válasz a tavasz slágere lett,
valamint hosszú idők óta a leggyakrabban idézett nyilatkozat.
Harry bedugta a kulcsot a kapu zárjába. Sofies gate. Maga sem tudta igazán,
miért költözött az ősszel ide, a Bislet városrészbe. Talán mert a tøyeni
szomszédai kezdtek ferdén nézni rá és bizonyos távolságot tartani tőle, amit ő
eleinte – tévesen – a tisztelet jelének vélt. Itt a szomszédok békén hagyták,
bár kijöttek a folyosóra, hogy ellenőrizzék, minden rendben van-e, amikor
néha elvétett egy-egy lépcsőfokot és visszagurult az előző lépcsőfordulóhoz.
Ez a fajta mutatvány csak októberben kezdődött, miután Søs ügyében falakba
ütközött. Akkor mintha elfogyott volna a levegője, és újra álmodni kezdett.
És csupán egyetlen eszközt ismert, amellyel képes volt távol tartani az
álmokat.
Megpróbálta megemberelni magát. Felvitte Søst a raulandi hüttébe, a húga
azonban teljesen magába zárkózott a borzalmas erőszak után és alig lehetett
újra megnevettetni. Azután néhányszor felhívta az apját, és bár nem sikerült
rendes beszélgetést folytatnia vele, az mindenesetre kiderült a számára, hogy
az apja leginkább azt akarja, hogy békén hagyják.
Harry bezárta maga mögött a lakás ajtaját, elkurjantotta magát, hogy hazaért,
majd elégedett biccentéssel nyugtázta, hogy nem kap választ. A szörnyek
mindenféle alakot öltöttek, ám amíg nem látta őket életnagyságban a konyha
közepén ácsorogni, amikor hazaért, minden esély megvolt rá, hogy az éjszaka
nyugodtan aludhat.
 Negyedik fejezet

A kapun kilépve olyan váratlanul mart belé a hideg, hogy Harry önkéntelenül
is levegő után kezdett kapkodni. Felpillantott a bérházak fölött vöröslő égre
és kinyitotta a száját, hogy megszabaduljon az epe és a Colgate-szagától.
A Holbergs plasson elcsípte a villamost, amely a Welhavensgatéról
csörömpölt lefelé. Keresett egy szabad helyet, és kinyitotta az Aftenpostent.
A napilap egy újabb pedofil-ügyről számolt be. Az utóbbi hónapokban ez
volt a harmadik eset – mindannyian norvégok voltak és Thaiföldön érték
tetten őket.
A vezércikk a miniszterelnök választási kampányban tett ígéretére
emlékeztetett, mely szerint a szexuális bűnügyek felderítése kiemelt
figyelmet kap majd, a külföldi vonatkozásúakat is beleértve, és azt a kérdést
feszegette, hogy vajon mikor válnak láthatóvá végre ennek az első
eredményei.
Bjørn Askildsen, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára azt nyilatkozta, hogy
folynak a tárgyalások a thaiföldi hatóságokkal arról, hogy helyben
nyomozhassanak a norvég pedofilok után, és amint sikerül végre tető alá
hozni a megállapodást, gyors eredményekre számítanak.
– Nem tűr halasztást! – összegezte az Aftenposten szerkesztője. – Az
emberek arra várnak, hogy történjen végre valami. Egy keresztény
miniszterelnök nem törődhet bele, hogy nem képes véget vetni ennek a
mocsoknak.

– Szabad!
Harry kinyitotta az ajtót és egyenesen Bjarne Møller ásító torkába bámult, aki
épp hátradőlve nyújtózkodott a széken, hosszú lába kilógott az íróasztal alól.
– Nézzenek oda. Tegnapra vártalak, Harry.
– Megkaptam az értesítést. – Harry leült. – Ha iszom, nem megyek be
dolgozni. És fordítva. Ehhez az elvhez ragaszkodom, főnök. – Ezt alighanem
ironikusnak szánta.
– Egy rendőr a nap huszonnégy órájában rendőr, Harry, akár józan, akár
részeg. Tudod, nem volt egyszerű meggyőzni Waalert arról, hogy ne írjon
jelentést a történtekről.
Harry megvonta a vállát, hogy jelezze, nincs több mondanivalója a témával
kapcsolatban.
– Rendben, Harry, ugorjunk. Van egy munkám a számodra. Egy olyan
feladat, amire véleményem szerint egyáltalán nem szolgáltál rá, ennek
ellenére mégis neked szeretném adni.
– Boldoggá tennélek azzal, ha visszautasítanám? – kérdezte Harry.
– Hagyjuk ezt a Marlowe-számot, Harry. Nem áll jól neked – mondta Møller
morózusan.
Harry elvigyorodott. Tudta, hogy az osztályvezető kedveli őt.
– Még azt sem tudod, miről van szó.
– Ha munkaidőn kívül kocsit küldesz értem, aligha forgalomirányítás lesz.
– Pontosan. Akkor meg miért nem hagyod, hogy elmondjam?
Harry kurtán felnevetett és előrehajolt ültében.
– Beszéljünk világosan, főnök? Ami a szívünkön, az a szánkon?
Møllernek kedve lett volna valami csípős visszavágáshoz, de inkább csak
bólintott.
– Pillanatnyilag nem én vagyok itt a legalkalmasabb személy a nagy
feladatokra, főnök. Gondolom, te is észrevetted, hogyan mennek a dolgok
mostanában. Pontosabban, hogy hogyan nem mennek. Rájuk férne egy kis
olajozás. Végzem a munkámat, a rutin dolgokat, igyekszem nem láb alatt
lenni, józanul érkezni és távozni. Én a helyedben egy másik srácnak adnám a
melót.
Møller felsóhajtott, nehézkesen maga alá húzta a lábát és felállt.
– Szóval, ami a szívemen, az a számon, Harry? Nos, ha rajtam múlna, valaki
másnak adnám ezt a munkát. Ők viszont kifejezetten téged akarnak. Ezért
nagy segítség lenne...
Harry felkapta a fejét. Bjarne Møller az utóbbi években épp elégszer húzta
már ki a pácból, s ő érezte, hogy lassan ideje lenne elkezdeni az adóssága
törlesztését.
– Egy pillanat! Kik azok az ők?
– Magasabb pozícióban lévő személyek, akik ha nem kapják meg, amit
akarnak, könnyen pokollá tehetik az életem.
– És mit kapok én, ha beadom a derekam?
Møller amennyire csak tudta, összevonta a szemöldökét, bár mindig is
nehézséget jelentett neki, hogy kisfiús tekintetét zorddá varázsolja.
– Hogy te mit kapsz? A fizetésedet. Ameddig még jár. Még hogy te mit
kapsz...!
– Azt hiszem, kezdem kapiskálni a dolgot, főnök. Néhányan, akiket az imént
említettél, úgy vélik, hogy ez a Hole, aki tavaly rendet rakott Sydneyben,
minden bizonnyal kőkemény fickó, neked pedig az a feladatod, hogy
rábeszéld a pasast erre a munkára. Jól mondom?
– Harry, ne feszítsd túl a húrt, kérlek!
– Szóval, erről van szó. Ezek szerint tegnap sem tévedtem, amikor megláttam
annak a Waalernek a képét. És mivel aludtam egyet a dologra, nekem is
lenne egy javaslatom: rendes fickó leszek, odaállok a rajtvonalra, és miután
végeztem, kiutalsz nekem két hónapra teljes munkaidőben két nyomozót,
továbbá szabad hozzáférést kapok az összes adatbázishoz.
– Te meg miről beszélsz?
– Nagyon jól tudod, miről beszélek.
– Amennyiben még mindig a húgod megerőszakolásáról van szó, akkor
sajnálattal el kell utasítanom a dolgot, Harry. Felteszem, te is emlékszel rá,
hogy abban az ügyben határozottan felfüggesztettük a nyomozást.
– Emlékszem rá, főnök. Mint ahogy a jelentésre is emlékszem, amelyben az
áll, hogy mivel Down-szindrómás, ezért nem elképzelhetetlen, hogy az egész
erőszakot csak kitalálta, elleplezendő, hogy valami alkalmi ismeretség révén
esett teherbe. Köszönöm, emlékszem rá.
– Nem volt semmiféle technikai bi...
– Titokban akarta tartani. Istenem, főnök, fenn voltam a lakásában Sognban,
és a szennyeskosárban véletlenül észrevettem egy véráztatta melltartót.
Kényszerítenem kellett, hogy mutassa meg a mellét. Az a rohadék levágta a
mellbimbóját, Søs pedig több mint egy hétig vérzett. A húgom azt hiszi, hogy
az emberek olyanok, mint ő, és amikor ez az öltönyös mocsok először
meghívta vacsorázni, majd megkérdezte tőle, hogy van-e kedve megnézni
egy filmet a szállodai szobájában, azt gondolta, hogy egyszerűen
kedvességből teszi. És bár emlékezett a szoba számára, azt a történtek óta
már legalább hússzor felporszívózták és kitakarították, az ágyneműt pedig
többször lecserélték. Így nem csoda, hogy rosszul álltunk a technikai
nyomokkal.
– Senki nem emlékezett semmiféle véres lepedőre...
– Dolgoztam már szállodában, Møller. Meglepődnél, ha tudnád, hogy hány
véres lepedő termelődik néhány hét leforgása alatt. Mintha az emberek mást
sem csinálnának, csak folyton véreznének.
Møller hevesen megrázta a fejét.
– Sajnálom, Harry, de már megvolt a lehetőséged rá, hogy bizonyítsd.
– De nem volt elég, főnök. Nem kaptam elég időt rá.
– Az embernek soha nincs elég ideje. És egy ponton le kell zárni a dolgokat.
A mi lehetőségeinkkel...
– Akkor legalább adj nekem szabad kezet! Egy hónapra.
Møller hirtelen felkapta a fejét és összehúzta a szemét. Harry tudta, hogy
leleplezték.
– Te szarházi, egész idő alatt akartad ezt a munkát, nem igaz? Csak előbb ki
akartad deríteni, hogy mit tudsz kihozni belőle.
Harry előrebiggyesztette az alsó ajkát és egyik oldalról a másikra billegtette a
fejét. Møller kinézett az ablakon. Azután felsóhajtott.
– Rendben, Harry. Meglátom, mit tehetek az ügy érdekében. De ha elszúrod a
melót, kénytelen leszek meghozni pár olyan döntést, amit a testület néhány
tagja szerint már rég meg kellett volna. Ugye, tudod, miről beszélek?
– Úgy kirúgsz, hogy a lábam sem éri a földet – vigyorodott el Harry.
– Milyen munkáról lenne szó? Remélem, kitisztíttattad a nyári öltönyödet és
tudod, hol van az útleveled. A géped tizenkét óra múlva száll fel, és hosszú út
áll előtted.
– Minél hosszabb, annál jobb, főnök.

Harry a szűkös szociális lakásban ült Sognban, az ajtó mellett. A húga az

ablaknál gubbasztott és az utcai lámpa fényében kavargó hópelyheket nézte.
Néha szipogott egyet, de miután háttal ült neki, Harry nem tudta eldönteni,
hogy a megfázás az oka vagy a búcsú. Søs már két éve itt élt, és a
körülményekhez képest egészen jól boldogult. Az erőszak és az abortusz után
Harry összepakolt némi ruhát meg tisztálkodószert, és beköltözött hozzá, Søs
azonban néhány nap múlva közölte, hogy elég lesz. Hogy ő már nagylány.
– Nemsokára visszajövök, Søs.
– Mikor?
Olyan közel ült az ablaktáblához, hogy minden alkalommal, amikor
megszólalt, bepárásodott előtte az üveg. Harry mögé telepedett és az egyik
kezét Søs vállára tette. Az enyhe remegésből azonnal tudta, hogy a húgánál
hamarosan eltörik a mécses.
– Amint elcsíptem a rosszfiúkat. Akkor azonnal hazajövök.
– Ez az a...
– Nem, ez nem ő. De utána rögtön ő következik. Beszéltél ma apával?
Søs csak a fejét rázta. Harry felsóhajtott.
– Azt szeretném, hogy ha apa nem hív, akkor te hívd fel őt. Megteszed ezt
nekem, Søs?
– Apa soha nem mond semmit – suttogta a húga.
– Apa nagyon szomorú anya halála miatt, Søs.
– De az már olyan régen történt.
– Akkor épp itt az ideje, hogy újra beszédre bírjuk őt, Søs, és ebben neked is
segítened kell. Akarod? Akarod, Søs?
Søs egy szót sem szólt, csak megfordult, Harry nyaka köré fonta a karját,
majd a vállgödrébe temette a fejét. Harry a lány haját simogatta, s közben
érezte, ahogy lassan átázik a gallérja.
A bőröndje készen állt. Harry felhívta Aunét és elújságolta neki, hogy
szolgálati útra indul Bangkokba. Aune valójában nem mondott rá semmit, és
maga Harry sem tudta pontosan, miért hívta fel a pszichológust.
Talán csak mert jólesett felhívni valakit, akit bizonyos idő elteltével esetleg
érdekelhet, hogy hová tűnt? A Schrøder személyzetét azért mégsem hívhatta
fel.
– Vidd magaddal a B-vitamin-injekciókat, amiket tőlem kaptál – mondta
Aune.
– Minek?
– Valamelyest megkönnyítik a dolgodat, ha netán józan akarnál maradni. Új
környezet, Harry, tudod, ez jó alkalom lehet.
– Majd átgondolom.
– Az önmagában kevés, Harry.
– Tudom. De az injekciók is azok.
Aune brummogni kezdett, ami nála nevetést jelentett.
– Komikusnak kellett volna menned, Harry.
– A lehető legjobb úton haladok.

A szomszédos diákszálló előtt egy srác a falnak dőlve, vékony

farmerkabátban vacogva szívta a cigarettáját, amikor Harry a taxi
csomagtartójába lódította a bőröndöt.
– Messzire utazik? – kérdezte a fiú.
– Mondhatni.
– Délre?
– Bangkokba.
– Egyedül?
– Úgy van.
– Ne is folytassa...
A srác felemelte a hüvelykujját és Harryra kacsintott. Harry, miután
becsekkolt, átvette a jegyét a pult mögött álló alkalmazottól és megfordult.
– Harry Hole? – Az előtte álló férfi fémkeretes szemüveget viselt és
szomorkás mosollyal nézett rá.
– Maga pedig?
– Dagfinn Torhus vagyok a Külügyminisztériumból. Csak sok szerencsét
szerettünk volna kívánni magának. Valamint megbizonyosodni afelől, hogy
teljes mértékben tudatában van a feladat... kényes természetének. Hiszen ez
az egész olyan gyorsan zajlott.
– Köszönöm a figyelmességet. Igen, megértettem, hogy anélkül kell
megtalálnom a gyilkost, hogy túl nagy hullámokat vernék. Møller mindenről
tájékoztatott.
– Rendben. Nagyon fontos a diszkréció. Ne bízzon senkiben! Még abban
sem, aki azt állítja, hogy a Külügyminisztérium embere. Könnyen lehet, hogy
valójában a... nos, például, a Dagbladet egyik újságírója.
Torhus kényszeredett nevetéssel próbálkozott, amiből Harry arra
következtetett, hogy teljesen komolyan gondolta, amit mondott.
– A Dagbladet újságírói nem hordanak külügyminisztériumi kitűzőt a
zakójuk hajtókáján, Torhus úr. Vagy ballonkabátot januárban. Egyébként, ha
jól vettem ki a papírokból, akkor a minisztériumból magával fogom tartani a
kapcsolatot.
Torhus biccentett – leginkább csak magának. Azután felszegte az állát, és egy
kissé lehalkította a hangját.
– A gépe azonnal indul, ezért nem is akarom nagyon feltartani. De lenne
néhány gondolat, amelyet szeretnék megosztani magával.
Torhus kihúzta a kezét a kabátja zsebéből, és összekulcsolta maga előtt.
– Hány éves, Hole? Harminchárom? Harmincnégy? A karrierje jelentősebb
része még maga előtt áll. Tudja, tudakozódtam egy keveset maga felől.
Tehetséges nyomozó, és nyilvánvalóan akadnak felettesei, akik kedvelik. És
megvédik. És ha minden jól megy, ez továbbra is így fog folytatódni.
Azonban nincs szüksége túlságosan nagy ballépésre ahhoz, hogy repüljön a
testülettől, és esetleg a pártfogóit is villámgyorsan magával sodorja. És akkor
rájön majd, hogy az úgynevezett barátai már árkon-bokron túl vannak.
Szóval, Hole, próbáljon talpon maradni. Az összes érintett érdekében.
Tekintse ezt egy öreg sífutó jó szándékú tanácsának.
Torhus nevetett, a szemei azonban hidegen mustrálták Harryt.
– Tudja, Hole, idekinn a Fornebun valahogy mindig elfog a mélabú attól,
hogy valami lezárul. Lezárul és elindul.
– Mit nem mond – mormolta Harry és azon tűnődött, hogy van-e még ideje
egy sörre, mielőtt a kaput lezárják. – Nos, olykor akár még valami jó is
kisülhet belőle. Úgy értem, megújulás.
– Reméljük a legjobbakat – mondta Torhus.
– Reméljük a legjobbakat.
 Ötödik fejezet

Harry Hole megigazította a napszemüveget az orrán, és végigpillantott a Don

Muang Nemzetközi Repülőtér előtt sorakozó taxikon. Úgy érezte, mintha egy
fürdőszobába lépett volna be, ahol valaki épp az imént vett egy forró zuhanyt.
Tudta, hogy a páratartalom elviselésének egyetlen módja az, ha az ember
nagy ívben tesz rá. Egyszerűen hagyni kell, hogy végigcsorogjon rajta az
izzadság, és másra kell gondolni. A fény sokkal rosszabb volt. Áthasított az
olcsó napszemüveg színezett műanyag lencséin, egyenesen világos,
alkoholmosta szeme közepébe, és fellobbantotta a fejgörcsét, amely egészen
addig csupán a halántéka mögött parázslott.
– 250 baht or metel taxi, sil?* (*250 bát vagy kapcsoljam be a taxiólát,
ulam?)
Harry megpróbált az előtte álló taxisofőrre koncentrálni. Az út pokoli volt. A
zürichi repülőtér könyvesboltjában csak német nyelvű könyveket árultak, a
gépen pedig a Szabadítsátok ki Willyt! második részét vetítették.
– Jó lesz a taxióra – válaszolta Harry.
A gépen, a mellette lévő ülésen helyet foglaló, bőbeszédű dán úgy döntött,
hogy eltekint attól a ténytől, hogy Harry teljesen el van ázva, és tanácsokkal
halmozta el azt illetően, hogyan kell elkerülni, hogy az embert átverjék
Thaiföldön, s ez kimeríthetetlen témának bizonyult. A pasas azon a
véleményen volt, hogy a norvégok elbűvölően naiv emberek és hogy minden
dán magától értetődő kötelessége, hogy megóvja őket a szélhámosoktól.
– Mindig alkudnia kell – mondta. – Tudja, ez az egész lényege.
– És mi van, ha nem teszem?
– Akkor a mi életünket nehezíti meg.
– Ezt hogy érti?
– Akkor hozzájárul ahhoz, hogy feljebb nyomják az árakat, és az utánunk
ideérkezők számára drágábbá tegyék az országot.
Harry alaposabban végigmérte a férfit. Bézs nejloninget viselt, és vadonatúj
bőrszandált. Úgy vélte, neki itt nincs más lehetősége, mint hogy még többet
igyon.
– Surasak Road 111 – mondta Harry, mire a sofőr elvigyorodott, a
csomagtartóba tette a bőröndöt, majd kinyitotta Harrynak a kocsi ajtaját, aki
bemászott és megállapította, hogy a jobb oldalon van a kormány.
– Norvégiában folyton azt sérelmezzük, hogy az angolok foggal-körömmel
ragaszkodnak ahhoz, hogy a jobb oldalon legyen a volán – mondta, miközben
kihajtottak az autópályára. – Nemrégiben valahol azt hallottam, hogy a
világon sokkal több ember van, aki a bal oldalon vezet, mint aki a jobb
oldalon. Tudja, miért?
A sofőr a tükörbe pillantott és a mosolya még szélesebbé vált.
– Surasak Road, igen?
– Mert Kínában baloldali vezetés van – morogta Harry és boldog volt, hogy
az autópálya nyílegyenesen hasít keresztül a felhőkarcolókból álló, párás
vidéken. Úgy érezte, elég volna néhány heves kanyar, és alighanem a
Swissair által felszolgált tojásrántottával terítené be a hátsó ülést. – Miért
nem megy a taxióra?
– Surasak Road, 500 bát, igen?
Harry visszahanyatlott az ülésbe és felpillantott az égre. Pontosabban arra a
páraburára pillantott fel, ami az ég és a nap helyén volt. Bangkok, avagy thai
nyelven „Az Angyalok Városa”. Az angyalok itt bizonyára szájmaszkot
viselnek, késsel hasítják a levegőt és megpróbálják az emlékezetükben
tartani, milyen színe volt az égnek azelőtt.
Alighanem elaludt, mert amikor kinyitotta a szemét, a taxi nem mozdult.
Felegyenesedett ültében és látta, hogy autók veszik körbe őket. A járdát,
amelyen csak úgy hemzsegtek a járókelők, apró, nyitott üzletek és műhelyek
szegélyezték. Úgy tűnt, a gyalogosok igen céltudatosak, és sietős is nekik. A
sofőr leengedte az egyik ablakot, mire a rádió zümmögését nagyvárosi zajok
kakofóniája nyomta el. A felforrósodott utastérben kipufogógáz és
izzadságszag keveredett.
– Dugó?
A sofőr mosolyogva rázta a fejét. Harry fogai között megcsikordult valami.
Mit is olvasott a múltkor? Hogy az összes ólom, amelyet az ember belélegez,
előbb-utóbb az agyában végzi? Amitől aztán minden bizonnyal feledékennyé
válik. Vagy pszichotikussá? A forgalom mintegy varázsütésre újra mozgásba
lendült.
A motorkerékpárok és a robogók úgy rajzottak körülöttük, mint a dühöngő
rovarok, és halált megvető merészséggel hajtottak be a kereszteződésekbe.
Harry hirtelenjében négy baleset-közeli akciót számolt össze.
– Hihetetlen, hogy nem történik semmi baj – mormolta Harry az orra alatt. A
sofőr rápillantott a tükörben és elvigyorodott.
– Dehogynem. Elég gyakran.
Amikor végre a rendőrkapitányság épülete előtt állt a Surasak Roadon, Harry
már el is döntötte, hogy nem szereti ezt a várost. Nem vágyott másra, mint
hogy nagy levegőt véve elvégezze a feladatát, majd az első és nem is
feltétlenül a legjobb géppel visszatérjen Oslóba.

– Isten hozta Bangkokban, Hally!

A rendőrfőnök alacsony, napbarnított emberke volt, aki láthatólag a fejébe
vette, hogy megmutatja vendégüknek, hogy Thaiföldön is ismerik a nyugati
üdvözlési formákat. Megragadta Harry kezét és lelkesen rázogatta, miközben
széles mosoly terült szét az arcán.
– Restellem, hogy nem tudtunk elmenni magáért a repülőtérre, de a bangkoki
közlekedés... – A rendőrfőnök a mögötte lévő ablak felé intett. – Térképen
nem nagy távolság, de...
– Tudom, mire gondol, uram – válaszolta Harry. – A követségen is ugyanezt
mondták.
Azután egy darabig csak ácsorogtak egymással szemben, anélkül, hogy egy
szót szóltak volna. A rendőrfőnök mosolygott. Valaki bekopogott.
– Szabad!
Az ajtónyílásban egy fényesre borotvált koponya bukkant elő.
– Jöjjön be, Crumley. Megérkezett a norvég detektív.
– Á, a detektív.
Amikor a fejhez tartozó test is láthatóvá vált, Harrynak kétszer is végig
kellett mérnie, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy nem káprázik a szeme.
Crumley csaknem olyan magas volt, mint Harry, széles válla, markáns álla,
élénk kék szeme és egyenes, keskeny szája volt. Világoskék egyeninget,
bumfordi Nike edzőcipőt, valamint szoknyát viselt.
– Liz Crumley főtiszt, gyilkossági csoport – mutatta be a rendőrfőnök.
– Azt beszélik, hogy maga átkozottul jó nyomozó, Harry – mondta a nő
erőteljes amerikai akcentussal, és csípőre tett kézzel megállt Harry előtt.
– Nos, nem tudom, hogy ez tényleg így...
– Nem? Akkorát nem tévedhetnek, ha átküldték a fél világon, nem gondolja?
– Bizonyára.
Harry leeresztette a szemhéját. Amire pillanatnyilag a legkevésbé sincs
szüksége, az egy túlbuzgó fehérnép.
– Azért vagyok itt, hogy segítsek a nyomozásban. Amennyiben tudok –
erőltetett magára egy mosolyt.
– Akkor esetleg ideje lenne kijózanodni, nem gondolja, Harry?
A rendőrfőnök éles nevetést hallatott a nő háta mögül.
– Ilyenek ezek – mondta Crumley hangosan és érthetően, mintha a
rendőrfőnök nem is állna mögötte. – Mindent megtesznek, hogy ne
csorbuljon a tekintélyük. Most épp a maga seggét próbálja menteni azzal,
hogy úgy tesz, mintha csak tréfálnék. De nem viccelek. Én felelek a
gyilkossági csoportért, így ha valami nem tetszik, annak hangot adok. Ez
utóbbi ebben az országban kifejezetten rossz szokásnak számít, de én már tíz
éve gyakorlom.
Harry behunyta a szemét.
– Látom a vörös arcán, hogy kínosnak találja, Harry, de bizonyára maga is
megérti, hogy nem tudok mit kezdeni egy részeg nyomozóval. Jöjjön vissza
holnap. Mindjárt kerítek valakit, aki elviszi a szállására, amit a követség
biztosított magának.
Harry megrázta a fejét és megköszörülte a torkát:
– Rettegek a repüléstől.
– Hogyan?
– Rettegek a repüléstől. A gin-tonik viszont segít. A képem pedig azért vörös,
mert a cucc elkezdett távozni a pórusaimon keresztül.
Liz Crumley hosszasan méregette Harryt. Azután megvakarta kopasz fejét.
– Ez igazán szomorú, detektív. Hogy áll a jetlaggel?
– Teljesen éber vagyok.
– Rendben. Útban a tetthelyre elkanyarodunk a szállására.

A lakás, amelyről a nagykövetség gondoskodott a számára, egy modern

apartmanházban volt a Shangri-La Hotellel szemközt. Pici volt és spártai
berendezésű, viszont volt fürdőszobája, állt egy ventilátor az ágy mellett, az
ablaka pedig a lustán és barnán hömpölygő Chao Phraya folyóra nyílt. Harry
az ablakhoz lépett. A folyót keskeny, fából készült hajók szelték, a hosszú
rudakra szerelt motorok felhabosították a mocskos vizet.
A folyó túlsó oldalán új építésű szállodák és üzletházak tornyosultak egy
meghatározhatatlan funkciójú, fehér házakból álló massza fölé. A város
méretét illetően nehéz lett volna bármiféle benyomást szerezni, mivel néhány
háztömbnyi távolság után minden a sárgásbarna párába veszett, Harry
azonban úgy sejtette, hogy nagy lehet. Borzasztóan nagy. Amikor kinyitotta
az egyik ablakot, irdatlan hangzavar árasztotta el a lakást. A repülőút után
csak a liftben fölfelé dugult ki végre a füle, így most szembesült először
azzal, hogy milyen fülsiketítő is itt a lárma valójában. Crumley járdaszegély
mellett várakozó, tekintélyes méretű autója apró matchboxnak tűnt
odafentről. Kinyitott egy doboz langyos sört, amelyet még a repülőgépről
hozott magával, és elégedetten konstatálta, hogy a „Singha” pont olyan
rémes, mint a norvég sör. A nap további része máris elviselhetőbbnek tűnt.
 Hatodik fejezet

Crumley főtiszt ráfeküdt a dudára. A szó szoros értelmében. Mellét a Toyota

terepjáró kormányához nyomta, mire a kürt felüvöltött.
– Nem igazán thai módi – nevetett. – Ráadásul nem is használ sokat, mert ha
az ember dudál, egész biztosan nem fogják előreengedni. A buddhizmushoz
van valami köze. Én viszont képtelen vagyok annyiban hagyni. A francba,
végül is texasi vagyok, engem más fából faragtak.
Azzal újból ráhasalt a dudára, mire a körülötte várakozó autósok tüntetőleg
elfordították a fejüket.
– Szóval, a holttest még mindig a szállodai szobában fekszik? – kérdezte
Harry és elnyomott egy ásítást.
– Ezt a parancsot kaptuk legfelülről. Rendszerint azonnal elküldjük
boncolásra, majd a rákövetkező nap el is hamvasztjuk a testet. Most viszont
ragaszkodtak hozzá, hogy maga előbb vethessen rá egy pillantást. Ne tőlem
kérdezze, hogy miért.
– Átkozottul jó nyomozó vagyok, vagy már elfelejtette? – A nő a szeme
sarkából rápillantott, majd gyorsan sávot váltott, mert meglátott egy autónyi
helyet és gázt adott.
– Ne vigye túlzásba az arcátlanságot, drágám. Nem úgy van az, ahogy
gondolja, a thaiok nem fogják tökös fickónak tartani csak azért, mert farang.
Épp ellenkezőleg.
– Farang?
– Fehér. Gringó. Részben lenéző, részint semleges kifejezés, nézőpont
kérdése. Gondoljon mindig arra, hogy a thaiok önbecsülése szilárd lábakon
áll, még ha udvariasan viszonyulnak is magához. Mázlija van, ugyanis két
fiatal tisztet rendeltem maga mellé, akiket minden bizonnyal lenyűgöz majd.
Legalábbis nagyon remélem – a maga érdekében. Ha eltolja a dolgot, komoly
problémái adódhatnak a gyilkossági csoporttal való további együttműködés
során.
– Nahát, nekem eddig határozottan az volt a benyomásom, hogy maga tartja
kezében az irányítást.
– Pontosan így értettem.
Elérték az autópályát, Crumley pedig, a motor tiltakozására ügyet sem vetve,
eltökélten beletaposott a gázba. Sötétedett, a párán átsejlő cseresznyepiros
nap lassan lebukott a felhőkarcolók között.
– A szennyezett levegő is jó valamire: gyönyörűek tőle a naplementék –
jegyezte meg Crumley mintegy válaszképpen Harry gondolataira.
– Meséljen valamit az itteni prostitúcióról – kérte Harry.
– Nagyjából olyan elterjedt itt, mint a robogók.
– Azt tudom. De mik a szabályok, hogy zajlik? Hagyományos utcai
prostitúcióról van szó stricikkel, állandó bordélyházakról madame-okkal
vagy szabadúszó kurvákról? Bárokba járnak, sztriptízeinek, újságokban
hirdetik magukat vagy a plázákban csípik fel a kuncsaftokat?
– Többé-kevésbé mindegyik változat előfordul. Nem létezik olyasmi, amit
Bangkokban még ne próbáltak volna. De a legtöbben go-go bárokban
dolgoznak, ahol táncolnak, és nagyobb italfogyasztásra igyekeznek rávenni a
vendégeket, amiből aztán megkapják a maguk százalékát. A bártulajdonosok
attól eltekintve, hogy helyet biztosítanak nekik, ahol piacra dobhatják
magukat, semmiféle további felelősséget nem vállalnak értük, a lányok
viszont kötelezik magukat arra, hogy zárásig a bárban maradnak. Ha egy
vendég magával akarja vinni valamelyik lányt, ki kell váltania az este
hátralevő részére. A pénz persze a bár tulajdonosáé lesz, de a lányok
általában örülnek, ha nem kell egész este odafenn vonaglaniuk a színpadon.
– Ez a tulaj számára elég jó üzletnek hangzik. És mi a helyzet azzal a lánnyal,
aki megtalálta az emberünket? Ő is egy ilyen bárból jött?
– Úgy van. Patpongban dolgozik, a King Crown bárok egyikében. Azt is
tudjuk, hogy a motel tulajdonosa egyfajta callgirl szolgáltatást működtet
speciális igényekkel rendelkező külföldiek számára. A lányt viszont nem
olyan egyszerű szóra bírni, mivel Bangkokban igazából a kurválkodás
éppúgy bűncselekmény, mint a futtatás. Eddig azt állította, hogy a motelben
lakott, csak éppen eltévesztette az ajtót.
Crumley elmagyarázta, hogy Atle Molnes alighanem a megérkezésekor
rendelte meg a nőt, a recepciós azonban, aki egyben a motel tulajdonosa is,
tagadja, hogy a szobakiadáson túl bármiféle köze lenne az ügyhöz.
– Itt is volnánk.
A terepjáró egy alacsony, fehér kőépület elé kanyarodott.
– A jobbféle bangkoki bordélyok nem tudnak ellenállni a görög neveknek –
jegyezte meg Crumley savanyúan és kiszállt az autóból. Harry felpillantott a
motel nevét hirdető hatalmas, kivilágított neontáblára: „Olympussy”. Az „m”
nyugtalanul villogott, az „l” betű mögötti villanykörte viszont már kilehelte a
lelkét, s ez azt a fajta lehangoltságot kölcsönözte a helynek, amelyet Harry az
otthoni útszéli bisztrók láttán is érzett.
A helyet az amerikai motelek mintájára tervezték: a belső udvart kétágyas
szobák sora vette körbe, parkolni pedig közvetlenül a szobaajtók előtt
lehetett. A ház fala mellett veranda futott végig, ahol a vendégeket elszürkült,
vízfoltos fonott székek várták.
– Öhm, igazán kellemes hely.
– Talán nem fogja elhinni, de amikor ez a hely a vietnami háború idején
megnyílt, a város egyik legkeresettebb létesítménye volt. Ugyanis a kanos
amerikai R&R katonák számára építették.
– R&R?
– Rest and Rehabilitation.* (*Pihenés és rehabilitáció) De inkább csak I&I
néven emlegették: Intercourse and Intoxication.* (*Közösülés és részegség)
Ide szállították őket Saigonból kétnapos szabadságra. Ebben az országban a
U. S. Army nélkül a szexipar ma nem tartana ott, ahol. Sőt, az egyik utca
teljesen hivatalosan a Sói Cowboy nevet viseli.
– Akkor hogyhogy nem odajártak? Az már majdnem úgy hangzik, mintha
otthon lettek volna.
– A honvággyal küszködő katonák leginkább a tipikusan amerikai módra
kefélést preferálták, vagyis autóban vagy motelszobában. Ezért építették ezt a
helyet itt. A központban pedig amerikai kocsikat bérelhettek. Sőt, akkoriban
a szobák minibárjában kizárólag amerikai sört tartottak.
– Jesszusom, honnan tudja mindezt?
– Az anyám mesélte.
Harry Crumley felé fordult, és bár az „Olympussy” felirat betűi kékes
neonfényt vetettek a nő koponyájára, túl sötét volt ahhoz, hogy az
arckifejezését ki lehessen venni.
Mielőtt a recepcióhoz indultak volna, Crumley egy baseballsapkát nyomott a
fejébe. A motelszoba berendezése egyszerű volt, de az elszürkült
selyemtapéta még hordozott valamit a jobb idők emlékéből. Harry
megborzongott. Nem a sárga öltöny miatt, amely szinte feleslegessé tette a
holttest közelebbről való azonosítását, ugyanis csupán a keresztény
konzervatív párt képviselői képesek önszántukból ilyen öltözékben járni.
Nem is a keleti díszítéssel ellátott kés miatt, amely szinte a holttest hátához
szegezte a zakót, hogy az a két válla fölött csúnyán berogyott. Az ok
egyszerűen az volt, hogy a szobát jéghidegre hűtötték. Crumley elmagyarázta
neki, hogy ezen az éghajlaton a holttestek bomlása extrém gyorsan megindul,
így amikor megtudták, hogy csaknem két teljes napot kell várniuk a norvég
nyomozóra, a légkondicionáló berendezést a maximumra, azaz tíz fokra
állították, és a ventilátorokat is folyamatosan járatták.
A legyeket azonban ez sem tántoríthatta el, és rajokban röppentek a levegőbe,
amikor a két fiatal thai rendőrtiszt óvatosan a hátára fordította a testet. Atle
Molnes üveges pillantása lefelé meredt az orrnyerge irányába, mintha Ecco
cipője orrát próbálta volna megnézni. A nagykövet kisfiús frufrut viselt, ami
fiatalabbnak mutatta ötvenkét événél. Napszítta tincsei úgy hullottak a
homlokába, mintha még mindig életben lenne.
– Házas és van egy tinédzser lánya – mondta Harry. – Egyikük sem járt itt,
hogy megnézzék?
– Nem. Mi a norvég nagykövetséget értesítettük, ahol azt mondták, hogy
továbbítják a hírt a családnak. További rendelkezésig azt az utasítást kaptuk,
hogy a szobába senki nem léphet be.
– Valaki a követségről?
– A nagykövetségi tanácsos. De már nem emlékszem a nő nevére...
– Tonje Wiig?
– Igen, ő volt az. Egész addig fenemód kemény volt, amíg meg nem
fordítottuk a testet, hogy azonosíthassa.
Harry a nagykövetet tanulmányozta. Helyes férfi lehetett? Egy olyan pasas,
aki a borzalmas öltöny és a derekán lévő úszógumik ellenére meg tudta
dobogtatni egy fiatal nagykövetségi tanácsos szívét? A férfi napbarnított bőre
sápadt árnyalatot kapott, kék nyelve pedig úgy festett, mintha ki akarná
préselni az ajkai közül.
Harry lezökkent egy székre és körülnézett. Amikor egy ember meghal, hamar
megváltozik a kinézete, és már épp elég hullát látott ahhoz, hogy tudja, azzal
nem megy sokra, ha hosszasan bámulja. Azokat a titkokat, amelyeket az
ember személyisége árulhat el, Atle Molnes már rég magával vitte, csupán
egy üres, elhagyott porhüvely maradt utána. Harry az ágyhoz húzta a széket.
A két fiatal tiszt fölé hajolt.
– Mit lát? – kérdezte Crumley.
– Egy norvég kurvapecért, aki történetesen nagykövet is egyben, ezért az
uralkodójára és a hazájára való tekintettel óvni kell a jó hírét.
A nyomozónő meglepetten kapta fel a fejét és kutató pillantást vetett Harryra.
– Bármennyire kiváló is a klímaberendezés, a szagát lehetetlen eltompítani –
mondta Harry. – De ez legyen az én problémám. Ami ezt a pasast illeti itt...
Harry óvatosan lefelé húzta a halott nagykövet állát.
– Rigor mortis. Merev a teste, a hullamerevség viszont lassan kezdi megadni
magát, ami két nap elteltével teljesen normális. A nyelve kék, a kés viszont
nem fulladásra utal. Ellenőrizni kell.
– Már megtettük – mondta Crumley. – A nagykövet vörösbort fogyasztott.
Harry mormolt valamit.
– Az orvosunk szerint a halál valamikor tizenhat és huszonkét óra között állt
be – folytatta a nő. – A nő este tizenegy órakor talált rá.
– Tizenhat és huszonkét óra között? De hiszen az hat óra.
– Tehetséges fejszámoló, detektív
Crumley karba tette a kezét.
– Nos – pillantott fel rá Harry. – Oslóban az olyan hullák esetében, amelyeket
néhány órán belül megtalálnak, húszpercnyi pontossággal szoktuk
megállapítani a halál beálltának időpontját.
– Mert maguk az északi sarkon laknak. Harmincöt fokban viszont a test nem
hűl le jelentősen. A halál beálltának idejét a hullamerevségre alapozzák, ami
csupán megközelítő időpontot eredményez.
– És mi a helyzet a hullafoltokkal? Azoknak úgy három óra múlva meg
kellett volna jelenniük.
– Bocs. Amint látja, a nagykövet szeretett napozni, úgyhogy nem látszanak.
Harry végighúzta a mutatóujját az öltöny anyagán ott, ahol a kés behatolt a
testbe. A körmén valami szürke, vazelinhez hasonlító anyag gyűlt össze.
– Ez meg mi?
– A kést minden valószínűség szerint bezsírozták. Már küldtünk belőle
mintát elemzésre.
Harry gyorsan átkutatta a nagykövet zsebeit, és egy viseltes, barna tárcát
húzott elő, amelynek a tartalma egy ötszáz bátos bankjegy, egy
külügyminisztériumi igazolvány és egy mosolygó kislány fotója volt, aki egy
kórházi ágyban feküdt.
– Találtak bármi egyebet?
– Semmit. – Crumley levette a sapkáját és lengetni kezdte, hogy elhajtsa a
legyeket. – Mindent ellenőriztünk, amit nála találtunk, azután visszatettük a
holmikat a helyükre.
Harry kioldotta a holttest övét, lehúzta róla a nadrágot, majd visszafordította
a hasára. Azután felhúzta a hátán a zakót és az inget.
– Nézze csak, a vér egy része lefolyt a hátán. – Az alsónadrágot is lehúzta a
holttestről. – És tovább a farpofái között. Vagyis aligha az ágyon feküdt,
amikor leszúrták, hanem állt. Ha lemérjük a kés behatolásának a magasságát
és a szúrás szögét, akkor máris tudunk valamit a gyilkos magasságáról.
– Amennyiben azt feltételezzük, hogy a tettes ugyanabban a magasságban
helyezkedett el, mint az áldozat – fűzte hozzá Crumley. – De a földön fekve
is leszúrhatták, a vér pedig akkor folyt végig a hátán, amikor az ágyra
fektették.
– Akkor a szőnyeg is véres lenne – mondta Harry, majd visszahúzta a testre a
nadrágot, és bekapcsolta az övét. Azután megfordult és Crumley szemébe
nézett. – Ráadásul, ha így történt volna, akkor most nem kellene
találgatásokba bocsátkoznia, hanem teljesen biztos lenne benne. Ez esetben
ugyanis a helyszínelői a szőnyegből származó szálakat találtak volna az
áldozat öltönyén. Így van?
A nyomozónő nem tért ki a pillantása elől, de Harry tudta, hogy sikerült
lelepleznie a kis tesztet, aminek a másik alávetette őt. Crumley könnyedén
biccentett, Harry pedig visszafordult a holttesthez:
– Plusz egy kis viktimológiai megfigyelés, amely talán megerősíti, hogy az
áldozat nőlátogatót várt.
– Valóban?
– Látják az övét? Mielőtt kioldottam, két lyukkal szorosabbra volt csatolva,
mint egyébként, amit a kitágult lyukból lehet látni. A terebélyesedő
középkorú férfiak hajlamosak szorosabbra csatolni az övüket, amikor
fiatalabb hölgyekkel találkoznak.
Nehéz lett volna megmondani, hogy sikerült-e lenyűgöznie a többieket. A két
thai rendőr egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, fiatal, megkövült
arcuk semmit nem árult el. Crumley egy körömdarabkát rágcsált, majd
kiköpte összeszorított ajkai közül.
– Ez pedig a minibár – nyitotta ki Harry az aprócska hűtőszekrény ajtaját.
Singha, egy miniatűr Johnnie Walker és Canadian Club, valamint egy üveg
fehérbor. Az összes üveg érintetlennek tűnt.
– Mi egyebünk van még? – fordult Harry a két rendőrtiszthez.
Azok ketten egymásra pillantottak, majd az egyik az udvar felé bökött.
– Az autó.
Kiléptek a szobából az udvarra, ahol egy újabb típusú, sötétkék Mercedes állt
diplomatajelzéssel. Az egyik rendőr kinyitotta a vezetőülés melletti ajtót.
– A kulcs? – kérdezte Harry.
– A zakója zsebében volt... – biccentett a tiszt a motel szoba irányába.
– Ujjlenyomat?
A férfi némileg rezignáltan a főnökére pillantott. Crumley megköszörülte a
torkát: – Természetesen ellenőriztük a kulcsot, hogy van-e rajta ujjlenyomat,
Hole.
– Nem azt kérdeztem, hogy találtak-e ujjlenyomatot, hanem hogy mit
találtak.
– Csak a sajátját. Ha nem így lett volna, azt azonnal közöltük volna magával.
Harry visszanyelte a csípős választ.
A Mercedes ülése és padlója tele volt szeméttel. Harry néhány hetilapot,
kazettát, üres cigarettás – és kólásdobozt és egy pár szandált talált odabenn.
– Mi egyebet találtak még?
Az egyik tiszt egy listát húzott elő és felolvasta. Mit is mondott, hogy hívják?
Nho? Az idegen nevek nehezen maradnak meg az ember fejében. Talán ők is
éppen így vannak az ő nevével. Nhónak majdhogynem lányosán vékony
alkata, rövidre nyírt haja és barátságos, nyílt tekintete volt. Harry tudta, hogy
ennek az arckifejezésnek néhány év múlva nyoma sem lesz majd.
– Álljon meg! – szakította félbe a felolvasást. – Megismételné az utolsót?
– Fogadószelvény a lóversenypályáról, uram.
– A nagykövet láthatólag gyakran megfordult a lóversenyeken – mondta
Crumley. – Népszerű sport Thaiföldön.
– És ez micsoda?
Harry a vezetőülés fölé hajolt, és egy átlátszó műanyag ampullát emelt föl,
amely az ülés és a padlószőnyeg közé volt szorulva.
A rendőrtiszt pillantása végigsiklott a listán, de hiába.
– A folyékony ecstasyt árulják ilyesmiben – mondta Crumley, miután
közelebb lépett, hogy jobban megszemlélhesse az ampullát.
– Ecstasy? – Harry megrázta a fejét. – Az könnyen elképzelhető, hogy
középkorú kereszténydemokraták összevissza dugnak, de biztosan nincsenek
rákattanva az ecstasyra.
– Magunkkal visszük elemzésre – mondta Crumley.
Harry látta rajta, mennyire bosszantja, hogy az ampulla elkerülte a
figyelmüket.
– Vessünk egy pillantást hátra is – mondta. Az utastérrel ellentétben a
csomagtartó teljesen tiszta és rendezett volt. – Egy pedáns férfi – állapította
meg Harry.
Az utastérben alighanem a család nőtagjai uralkodtak, a csomagtartótól
viszont távol tartotta őket. Crumley zseblámpájának a fénye egy gazdagon
felszerelt szerszámosládára esett. Ragyogott a tisztaságtól, és mindössze az
egyik csavarhúzó hegyét borító kevéske mészpor árulkodott arról, hogy már
használták.
– Még egy kis viktimológia, emberek. Az a gyanúm, hogy Molnes nem volt
túl gyakorlatias ember. Ezek a szerszámok soha nem kerültek közelebbi
kapcsolatba semmiféle motorral. A csavarhúzót is legfeljebb arra használták,
hogy otthon feltegyenek néhány családi fotót a falra.
Egy szúnyog lelkes tapsolásba kezdett közvetlenül a füle mellett. Harry
odacsapott és érezte, hogy nedves bőre milyen hűvös a tenyere alatt. Bár a
nap lement, a hőség egy kicsit sem enyhült. Ráadásul teljes szélcsend volt,
amitől az az érzése támadt, hogy a nedvesség egyenesen felfelé száll a
talajból, és a levegő olyan sűrűvé válik, hogy szinte inni lehet. A pótkerék
mellett ott volt az autóemelő, amit láthatólag szintén nem használtak még,
valamint egy kisebb, barna bőrkoffer, az a fajta, amelyet az ember feltétlenül
elvár egy diplomata autójától.
– Mi van a táskában? – kérdezte Harry.
– Zárva van – felelte Crumley. – Mivel az autó formálisan a nagykövetség
területét képezi, kívül esik a hatáskörünkön és meg sem próbáltuk kinyitni.
De mivel jelenleg Norvégia is képviselteti magát, esetleg...
– Sajnálom, én nem rendelkezem diplomáciai státussal – mondta Harry,
kivette a táskát a csomagtartóból és lefektette a földre. – De úgy látom, hogy
a táska már nem norvég felségterületen tartózkodik, úgyhogy azt javaslom,
hogy nyissák ki, amíg én elmegyek a recepcióra és beszélek a tulajdonossal.
Harry lassú lépésekkel átvágott az udvaron. A lába még duzzadt volt a
repülőút miatt, az inge alatt egy izzadságcsepp siklott végig csiklandósan.
Innivalóra volt szüksége. Mindettől eltekintve nem is volt olyan rossz ismét
rendesen dolgozni. A legutóbbi alkalom óta eltelt már némi idő. A motel
bejáratánál megállapította, hogy mostanra az „m” is kialudt.
 Hetedik fejezet

Wang Lee, üzletvezető, állt a névjegykártyán, amelyet a recepciós pult

mögött álló férfi nyújtott át Harrynak feltehetően azzal a szándékkal, hogy
jelezze, jöjjön vissza inkább egy másik napon. A csontos férfi virágos inget
viselt, és a szemén mintha meg lett volna vastagodva a kötőhártya. Nem úgy
festett, mint aki jelenleg egy percet is Harryra kíván szánni. Hozzáfogott egy
halom papír átlapozásához, majd bosszúsan felhorkantott, amikor felpillantva
azzal szembesült, hogy Harry még mindig ott ácsorog a pult túlsó oldalán.
– Látom, hogy rendkívül elfoglalt – mondta Harry. – Ezért azt javaslom,
hogy minél hamarabb essünk túl rajta. Az a legfontosabb, hogy értsük
egymást. Amint látja, én külföldi vagyok, maga pedig thai...
– Nem thai. Kínai – horkant fel újra a férfi.
– Nos, akkor maga is külföldi. A lényeg az...
A pult mögül alighanem gúnyos nevetésnek szánt, rövid zihálás hallatszott s
a motel tulajdonosa Harry felé villantotta kusza, barna foltos fogsorát.
– Nem külföldi. Kínai. Mi tartjuk működésben Thaiföldet. Ha nincs kínai,
nincs business.
– Rendben. Szóval, maga üzletember, Wang. Akkor hadd javasoljak egy
üzletet. Maga itt bordélyházat üzemeltet, és bármennyire buzgón lapozgatja
is a papírjait, ezen a tényen semmit nem változtat.
A kínai eltökélten megrázta a fejét.
– Nincsenek kurvák. Motel. Kiadó szobák.
– Nyugalom, engem csak a gyilkosság érdekel, a stricik hajkurászása nem az
én feladatom. Hacsak nem fog el hirtelen a vágy ez iránt a munka iránt.
Ezért, ahogy már említettem, ajánlanék egy üzletet. Itt Thaiföldön nem
veszik olyan komolyan a magafajta embereket, egész egyszerűen túl sokan
vannak. Egy közönséges feljelentés nem is elég, ráadásul megeshet, hogy
maga is hajlandó bedugni néhány bátot egy barna borítékba, hogy elkerülje
az efféle kellemetlenségeket. Ezért valójában nem is fél tőlünk.
A motel tulajdonosa megint csak a fejét rázta. – Nincs pénz. Törvénytelen.
Harry elmosolyodott.
– Amikor legutóbb utánanéztem a statisztikáknak, Thaiföld a korrupciót
illetően a harmadik helyen állt. Ha kérhetem, ne kezeljen úgy, mintha idióta
lennék.
Harry ügyelt, hogy ne emelje fel a hangját. A fenyegetés rendszerint sokkal
hatásosabb, ha az ember semleges hangnemben vezeti elő.
– A maga problémája – és egyben az enyém is – az, hogy a pasas, akit a
maga motelszobájában holtan találtak, az én hazám egyik diplomatája.
Amennyiben a jelentésembe belekerül, hogy a gyanúnk szerint egy
bordélyházban bukkantak rá a hullájára, a dologból azon nyomban politikai
ügy lesz. Akkor pedig a barátai a rendőrségen nem tudnak majd segíteni
magának. A hatóságok kénytelenek lesznek bezárni ezt a helyet, Wang Lee-t
pedig jó szándékuk jeléül börtönbe dugják, hogy megmutassák: ebben az
országban betartják a törvényeket. Egyetért?
Az ázsiai kifejezéstelen arcából képtelenség volt megállapítani, hogy
sikerült-e bevinnie legalább egy találatot.
– Másfelől viszont a jelentésembe az is bekerülhet, hogy a nő találkozót
beszélt meg a férfival, és egészen véletlenül esett a választásuk erre a
motelre.
A kínai Harryra nézett. Úgy pislogott, mintha mindkét szemébe homok ment
volna. Azután sarkon fordult, félrehúzott egy függönyt, amely egy ajtónyílást
rejtett, majd intett Harrynak, hogy kövesse. A függöny mögött egy kis szoba
nyílt egy asztallal és két székkel. A kínai az egyik székre mutatott, majd egy
csészét tett Harry elé az asztalra és teát töltött neki. Harrynak az erős
borsmentaszagtól kis híján könnybe lábadt a szeme.
– Egy lány sem akar addig dolgozni, amíg ott van a hulla – mondta Wang. –
Milyen gyorsan tudják végre eltüntetni onnan?
Az üzletemberek a világ minden zugában egyformák, gondolta Harry és
rágyújtott egy cigarettára.
– Az attól függ, milyen gyorsan sikerült tisztáznunk, hogy mi történt
pontosan.
– A férfi este kilenc körül ért ide és azt mondta, hogy egy szobát akar.
Azután átlapozta a menüt és közölte, hogy Dimet akarja, de előbb még pihen
egy kicsit. Majd telefonál, amikor Dim bemehet hozzá. Figyelmeztettem,
hogy a szobáért így is, úgy is óradíjat kell majd fizetnie. Ő azt felelte, hogy
rendben van, úgyhogy odaadtam neki a kulcsot.
– Menü?
A kínai átnyújtott neki valamit, ami valóban egy étlapra hasonlított. Harry
belelapozott. A képek fiatal thai lányokat ábrázoltak nővér egyenruhában,
neccharisnyában, ostorral a kezükben, különféle feszes lakkszettekben
domborítva, iskolai egyenruhában copfokkal, sőt még rendőrségi
uniformisban is. A képek alatt ott állt a lányok életkora, ára és rövid
bemutatkozása. Harrynak feltűnt, hogy kizárólag tizennyolc és huszonkét év
között változnak az adatok. Az árak ezertől háromezer bátig terjedtek, és
állítólag szinte az összes lány nyelvszakon végzett valahol, vagy korábban
ápolónőként dolgozott.
– Egyedül volt? – kérdezte Harry.
– Igen.
– A kocsiban sem ült más?
Wang a fejét rázta.
– Mitől ilyen biztos ebben? A Mercedesnek sötétített üvegei vannak, maga
meg itt ült a pult mögött, nem?
– Ki szoktam menni ellenőrizni. Előfordult már, hogy valaki a cimboráját is
be akarta csempészni. Ha ketten vannak, akkor két duplaágyas szobát kell
kifizetniük.
– Értem. Dupla szoba, dupla pénz?
– Nem dupla. – Wang újra felvillantotta hézagos fogsorát. – Olcsóbb, ha
elfelezik.
– És azután mi történt?
– Nem tudom. A férfi a 120-as szobához hajtott, és azóta is ott van. Az a
szoba egészen hátul fekszik, sötétedés után innen el sem lehet látni odáig.
Felhívtam Dimet, aki idejött és várt. Aztán egy idő múlva odaküldtem a férfi
szobájához.
– És hogyan volt Dim felöltözve? Kalauznak?
– Nem, dehogy.
Wang a menü utolsó oldalához lapozott és büszkén egy szélesen mosolygó,
fiatal thai lány fotójára bökött, aki ezüstflitteres rövid ruhát és fehér
korcsolyát viselt. Az egyik bokáját a másik mögé csúsztatva, a térdét kissé
behajlítva és a karját oldalra nyújtva állt, mintha épp az imént fejezett volna
be egy sikeres szabadprogramot. Barna arcára hatalmas, vörös szeplőket
festettek.
– Ez itt csak nem ... – hitetlenkedett Harry és elolvasta a kép alatt szereplő
nevet.
– De, pontosan. Tonya Harding. Aki összeverette azt a másik
műkorcsolyázót, azt a szépséget. Dim őt is el tudja játszani, ha akarja...
– Nem, köszönöm – mondta Harry.
– Nagyon népszerű. Főleg az amerikaiak között. Ha akarja, sír is. – Wang
végighúzta a mutatóujjait az arcán.
– A lány pedig egy késsel a hátában bukkant rá a férfira a szobában. Azután
mi történt?
– Dim iderohant és összevissza sikoltozott.
– Korcsolyában?
Wang szemrehányó pillantást vetett Harryra.
– A korcsolya csak azután jön, hogy a bugyi lekerült.
Harry belátta a sorrend praktikus voltát, majd intett a férfinak, hogy folytassa.
– Nincs tovább, nyomozó. Visszamentünk a szobába, hogy ellenőrizzem,
amit mondott, azután kulcsra zártam az ajtót és értesítettem a rendőrséget.
– Dim azt állította, hogy az ajtó nyitva volt, amikor odaért. Nem mondta
esetleg, hogy az ajtó csak be volt hajtva vagy egyszerűen nem volt kulcsra
zárva?
Wang megvonta a vállát.
– Az ajtó csukva volt, de nem volt kulcsra zárva. Fontos ez?
– Soha nem lehet tudni. Láttak azon az estén valaki mást a szoba közelében?
Wang a fejét rázta.
– Hol van a vendégkönyv? – tudakolta Harry. Lassan kezdett kimerülni.
A kínai felkapta a fejét.
– Nincs vendégkönyv.
Harry csak némán nézte a férfit.
– Nincs vendégkönyv ismételte meg Wang. – Minek tartanánk? A kutya nem
jönne ide, ha meg kellene adnia a teljes nevét és címét.
– Nem vagyok hülye, Wang. Mindenki azt hiszi, hogy nem regisztrálják, de
maga mégiscsak vezeti a saját kis áttekintését, nem igaz? Biztos, ami biztos.
Bizonyára elég sok fontos személy is megfordul itt, és mindig jól jön egy
vendégkönyv, amivel az asztalra csaphat, ha egy nap bajba kerül, nincs
igazam?
A motel tulajdonosa szaporán pislogott.
– Ne nehezítse meg a dolgot, Wang. Akinek nincs köze a gyilkossághoz,
annak semmi félnivalója. Becsületszavamra! Most pedig kérem a könyvet.
A vendégkönyv egy kis alakú jegyzetfüzet volt. Harry pillantása végigfutott
az érthetetlen thai írásjegyekkel sűrűn telekörmölt oldalakon.
– Az egyik emberünk készít majd egy másolatot róla – mondta.
A többiek a Mercedes mellett szobrozva várták. Az autó lámpáit
felkapcsolták, és a fény egyenesen az udvaron nyitva heverő
diplomatatáskára esett.
– Találtak valamit?
– Úgy tűnik, a nagykövet némileg ferde szexuális érdeklődéssel bírt.
– Tudom. Tonya Harding.
– Ezt nevezem én perverziónak.
Harry hirtelen megtorpant a nyitott táska előtt. A kocsi lámpájának sárgás
fényében egy fekete-fehér fotó részletei rajzolódtak ki. Egy csapásra kirázta a
hideg. Természetesen hallott már róla, olykor jelentést is olvasott a témában
és az erkölcsrendészeten dolgozó kollégákkal is beszélt már erről, de ez volt
az első alkalom, hogy látta is, ahogy egy felnőtt egy gyereket dug.
 Nyolcadik fejezet

Végighajtottak a Sukhumvit Roadon, ahol egymást érték a háromcsillagos

szállodák, a luxusvillák és a bádoglemezből és deszkákból összeeszkábált
viskók. Harry nem sokat látott az egészből, a pillantását egy pontra szegezte
valahol maga előtt.
– Most sokkal jobb a forgalom – mondta Crumley.
– Aha.
A nő halványan elmosolyodott.
– Elnézést, Bangkokban úgy csevegünk a közlekedésről, mint máshol az
időjárásról. Nem kell huzamosabb ideig itt élnie ahhoz, hogy megértse, miért.
Az időjárás itt májusig ugyanilyen marad. A monszuntól függően valamikor
a nyáron hirtelen elkezd esni az eső és három hónapon keresztül csak szakad.
Ennél többet nem nagyon lehet elmondani az időjárásról. Attól eltekintve,
hogy meleg van. Arról meg egész évben beszélhetnénk, úgyhogy nem lenne
valami tartalmas csevegés. Figyel egyáltalán?
– Hm.
– Ott van viszont a közlekedés, ami sokkal jobban befolyásolja a bangkokiak
mindennapi életét, mint néhány nyomorult tájfun. Amikor reggel beülök a
kocsiba, soha nem tudom előre megítélni, hogy menynyi idő alatt jutok be a
munkahelyemre, negyven perctől négy óráig bármi lehetséges. Tíz évvel
ezelőtt huszonöt perc alatt benn voltam.
– Mi történt időközben?
– Növekedés. Egyre nagyobb mértékű növekedés. Bangkok kakukktojásnak
számít az országban. Itt az elmúlt húsz évben folyamatos volt a gazdasági
fellendülés. És mivel itt van munka, az emberek csak úgy özönlenek befelé
vidékről. Egyre többen indulnak reggelente munkába, egyre több éhes szájat
kell etetni és egyre több a szállítanivaló. Az autók száma robbanásszerű
növekedésnek indult, a politikusok pedig dörgölik a kezüket örömükben, és
új utakat ígérgetnek.
– Annyira azért csak nem lehet rossz, hogy jól mennek a dolgok.
– Nem arról van szó, hogy sajnálom a színes tévét a bambuszkunyhókból, de
ez az egész átkozottul gyorsan történt. És ha engem kérdez, a csak a
növekedés kedvéért való növekedés úgy működik, mint egy rákos sejt. Néha
kifejezetten örülök neki, hogy tavaly elértük a határt. A valutaleértékelés után
mintha az egész gazdaságot bedugták volna a frigóba, és ez már a
közlekedésen is észrevehető.
– Úgy érti, hogy korábban még ennél is rémesebb volt?
– Úgy van. Nézze csak... – Crumley egy gigantikus parkoló felé intett, ahol
százszámra sorakoztak a teherautók és a betonkeverők. Egy évvel ezelőtt ez a
parkoló szinte teljesen üres volt, most viszont már senki nem építkezik, így,
amint látja, a flottát parkolópályára tették. A bevásárlóközpontokba pedig
csak a légkondicionálás miatt járnak az emberek, a vásárlással már
felhagytak.
Egy ideig szótlanul haladtak tovább.
– Maga szerint ki áll e mögött a szar mögött? – szólalt meg végül Harry.
– A valutaspekulánsok.
Harry értetlenül nézett a nőre.
– Én a képekről beszélek.
– Ó. – Crumley gyors pillantást vetett rá. – Nem nagyon tetszettek, mi?
Harry megvonta a vállát.
– Nem vagyok túl toleráns ember. Néha azt gondolom, hogy érdemes lenne
mérlegelni a halálbüntetés bevezetését.
Crumley az órájára nézett.
– A lakása felé útba esik egy étterem. Mit szólna egy gyorstalpalóhoz a
tradicionális thai konyháról?
– Örömmel. De nem válaszolt a kérdésemre.
– Hogy ki áll a képek mögött? Harry, az egész világon alighanem Thaiföldön
a legnagyobb a perverzeknek és azoknak az embereknek az aránya, akik
kizárólag azért jönnek ide, mert az országban működő szexturizmus minden
szükségletet kielégít. És ez alatt tényleg az összes igényt értem. Mégis
honnan a fenéből tudnám, ki áll néhány gyerekpornó-kép mögött?
Harry arca grimaszba torzult, és oldalra kapta a fejét.
– Csak kérdeztem. Volt itt néhány évvel ezelőtt valami botrány egy pedofil
követségi alkalmazott miatt, nem?
– De igen. Felgöngyölítettünk egy gyerekpornó-hálózatot, amelybe néhány
diplomata is belekeveredett, többek között az ausztrál nagykövet is. Elég
kínos ügy volt.
– Gondolom, nem a rendőrség számára?
– Megőrült? Nekünk olyan volt, mintha megnyertük volna a foci
világbajnokságot és az Oscar-díjat egyszerre. A miniszterelnök táviratban
gratulált, az idegenforgalmi miniszter magán kívül volt a boldogságtól, és
csak úgy záporoztak a kitüntetések. Tudja, az ilyen eredmények nagyban
hozzájárulnak ahhoz, hogy az emberek rendőrségbe vetett bizalma
növekedjen.
– Szóval, merre kell kezdeni a keresgélést?
– Nem tudom. Először is, akinek köze volt a hálózathoz, az mind rács mögött
van, vagy hazaküldték. Másrészt egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a
képeknek bármi köze lenne a gyilkossághoz.
Crumley behajtott egy parkolóba, ahol a parkolóőr egy lehetetlenül szűk
helyre mutatott két autó között. A nő megnyomott egy gombot, mire az
elektronika felzúgott, és a terepjáró két nagy, oldalsó ablaka legördült.
Azután hátramenetbe kapcsolt és gázt adott.
– Nem hiszem, hogy... – kezdte Harry, de a nyomozónő ekkorra már be is
parkolt. A két szomszédos autó oldaltükre még mindig rezgeti.
– Hogy fogunk kiszállni? – érdeklődött Harry.
– A túlzott aggodalmaskodás nem tesz jót, detektív.
Azzal Crumley egyetlen húzódzkodással kilendült a hatalmas oldalsó
ablakon, majd a motorháztetőről a terepjáró elé ugrott. Némi vesződség árán
Harrynak is sikerült kiviteleznie a mutatványt.
– Idővel belejön majd – vigasztalta a nő és elindult. – Bangkok meglehetősen
szűkös hely.
– És mi lesz a rádióval? – pillantott vissza Harry a hívogatóan nyitva álló
ablakokra. – Maga szerint meglesz még, amikor visszaérünk?
Crumley a parkolóőr orra alá dugta a jelvényét, mire az vigyázzba vágta
magát.
– Igen.

– Egyetlen ujjlenyomat sem volt a késen – mondta Crumley elégedetten

csámcsogva.
A zöldpapaya-saláta nem is volt olyan furcsa ízű, mint amire Harry számított.
Sőt, valójában egészen finom volt. És erős. A nő hangosan lehörpölte a habot
a söréről. Harry a többi vendég felé pillantott, de úgy tűnt, senki nem vette
észre, gyaníthatóan azért, mert az étterem végében álló emelvényen polkát
játszó vonós-zenekar hangja mindent elnyomott, őket viszont a kinti
forgalom zaja üvöltötte túl. Harry elhatározta, hogy összesen két sört iszik.
Azután megáll. Hazafelé úgyis vehet még egy hatos csomagot.
– És a kés nyelén lévő díszítés hozott valami eredményt?
– Nho úgy véli, hogy északról származik, a Chiang Rai tartományban vagy a
környékén élő hegyi törzsektől. A nyelén lévő színes üvegberakások miatt.
Nem volt egészen biztos benne, mindenesetre nem egy hétköznapi kés,
amelyhez az itteni üzletekben csak úgy hozzá lehetne jutni, ezért holnap
elküldjük a Benchama-bophit Múzeum egyik művészettörténész-
professzorának. A pasas mindent tud, amit a régi késekről tudni lehet.
Liz intett a pincérnek, aki gőzölgő kókusztejlevest tett eléjük.
– Csak óvatosan a kis fehérekkel! És a kis pirosakkal is, nehogy tüzet
okádjon – figyelmeztette Harryt, kanalával a tányérja felé bökve. – Ja, és a
zöldekkel is.
Harry gyanakvó pillantást vetett a levesestálkában kavargó különféle
összetevőkre.
– Van benne egyáltalán bármi, amit megehetek?
– A galangálgyökér teljesen oké.
– Van valami elképzelésük? – Harry igyekezett túlkiabálni a nő szürcsölését.
– Hogy ki lehet a gyilkos? Hogyne. Rengeteg. Először is ott van a prostituált.
Vagy a motel tulajdonosa. Vagy ketten együtt. Nekem legalábbis egyelőre ez
a tippem.
– És mi lenne az indítékuk?
– A pénz.
– Molnes tárcájában összesen ötszáz bát volt.
– Elképzelhető, hogy amikor a pasas a recepciós pultnál előhúzta a
pénztárcáját, és a mi Wang barátunk észrevette, hogy igencsak szép summa
van nála – amiben nem is volna semmi különös túl nagynak bizonyult a
kísértés. Wang végül is nem tudhatta, hogy a férfi diplomata, és hogy ekkora
felhajtás lesz körülötte.
– És ebben az esetben hogyan történhetett?
Crumley a levegőbe emelte a villáját és lelkesen előrehajolt.
– Megvárják, amíg a nagykövet bemegy a szobába, bekopogtatnak, majd
amikor az megfordul, a hátába vágják a kést. A pasas előrezuhan az ágyra, ők
kiürítik a tárcáját, ötszáz bátot azonban benne hagynak, hogy ne tűnjön
rablásnak a dolog. Azután várnak három órát és felhívják a rendőrséget.
Wangnak minden bizonnyal van egy-két cimborája a hatóságoknál, akik
várhatóan gondoskodnak arról, hogy gyorsan elsimuljon a dolog. Nincs
indíték, nincsenek szemtanúk, mindenki számára egyszerűbb, ha szőnyeg alá
söprik az ilyesfajta, prostitúcióval is fűszerezett ügyeket.
Harry szeme hirtelen kidülledt a fejéből. Megragadta a söröskorsót és a
szájához emelte. Crumley elmosolyodott.
– A piros volt?
Harrynak sikerült végre újra levegőhöz jutni.
– Nem rossz teória, nyomozó, de azt hiszem, téved – mondta kásás hangon.
A nő a homlokát ráncolta.
– Miért?
– Először is: megegyezhetünk abban, hogy a nő Wang közreműködése nélkül
nem követhette el a gyilkosságot?
Crumley gondolkodóba esett.
– Lássuk csak. Ha Wang nem volt benne, akkor abból kell kiindulnunk, hogy
igazat mondott. Ebben az esetben a nő csak akkor ölhette meg a pasast,
amikor fél tizenkettőkor a szobájába ment. Az orvos pedig azt mondta, hogy
a halál legkésőbb tízkor állt be. Igen, Hole, egyetértek abban, hogy a nő nem
csinálhatta egyedül.
A szomszéd asztalnál ülő párocska bámulni kezdte Crumleyt.
– Remek.
– Másrészt, maga azt feltételezi, hogy Wangnak a gyilkosság időpontjában
fogalma sem volt arról, hogy Molnes diplomata, mivel akkor a túl nagy
felhajtástól való félelmében nem követte volna el a gyilkosságot, igaz?
– Igen...
– Az a helyzet, hogy a fickó privát vendégkönyvet vezet, ami egészen
biztosan csordultig van politikusokkal és közhivatalnokokkal. Minden egyes
látogatás dátum és pontos idő szerint rögzítve. Hogy legyen mivel nyomást
gyakorolnia, amennyiben valami kellemetlenség érné az üzletét. De ha egy
ismeretlen érkezik a motelbe, mégsem kérheti el az igazolványát. Ezért azzal
az ürüggyel, hogy megnézze, nem lapul-e esetleg még valaki az autóban,
kimegy vele, nem igaz? Hogy rájöjjön, ki lehet a vendég.
– Attól tartok, nem tudom követni.
– Felírja az autó rendszámát, majd utánanéz a gépjármű-nyilvántartásban.
Amikor megpillantotta a Mercedes kék rendszámtábláját, azonnal tudta, hogy
Molnes diplomata.
Crumley elgondolkodva méregette Harryt. Azután hatalmasra meresztett
szemekkel hirtelen a szomszédos asztal felé fordult. A párocska összerezzent,
és sietősen lapátolni kezdték a vacsorájukat. Liz megvakarta a lábát a
villával.
– Három hónapja nem esett – mondta.
– Pardon?
A nő intett, hogy kéri a számlát.
– Mi köze ennek az ügyhöz? – értetlenkedett Harry.
– Nagyjából semmi – válaszolta Crumley.
Lassan hajnali háromra járt. Az éjjeliszekrényen álló ventilátor egyenletes
zümmögése eltompította a város zaját. Ennek ellenére Harry továbbra is
hallotta, ahogy néha átrobog egy teherautó a Taksin Bridge-en vagy felbőg
egy hajó motorja, amint a Chao Phraya egyik mólójától útnak indul.
A lakásba visszaérve látta, hogy az üzenetrögzítő piros lámpája vadul villog.
Némi tanácstalan gombnyomkodást követően sikerült lejátszania a két
üzenetet. Az első a norvég nagykövetségről érkezett. Tonje Wiig
nagykövetségi tanácsos elképesztő orrhangon beszélt, és úgy ejtette a
szavakat, mintha Oslo tehetősebb, nyugati feléből származna, vagy legalábbis
mintha minden vágya az lenne, hogy ezt elmondhassa magáról. Arra kérte
Harryt, hogy keresse fel másnap tíz órakor a nagykövetségen, majd amikor
észrevette, hogy negyed tizenegykor egy másik megbeszélése van, tizenkét
órára módosította az időpontot.
A másik üzenetet Bjarne Møller hagyta, aki mindössze sok szerencsét akart
kívánni Harrynak. Úgy tűnt, nem kedveli túlságosan az üzenetrögzítőket.
Harry a sötétbe bámult. Végül mégsem vette meg azt a hatos kiszerelésű sört.
És úgy festett, hogy a B12-injekció is a bőröndben marad. Miután Sydneyben
teljesen kiütötte magát, a lába teljesen érzéketlenné vált, ám egyetlen ilyen
injekció rögtön talpra állította. Felsóhajtott. Mikor is határozta el magát
tulajdonképpen? Amikor kiderült, hogy Bangkokba kell utaznia? Nem,
valójában már hetekkel korábban kijelölt egy dátumot: Søs születésnapját. A
jó ég tudja, miért határozta el magát. Talán egyszerűen csak elege lett abból,
hogy nincs jelen. Hogy a napok csak úgy eltelnek. Vagy valami ilyesmi. És
ha Harry elhatározott valamit, akkor amellett könyörtelenül, a végsőkig
kitartott. Nem volt sem kompromisszum, sem halogatás. „Képes vagyok
egyik napról a másikra leállni.” Hányszor hallotta már, ahogy a schrøderbeli
ivócimborák arról próbálták meggyőzni magukat, hogy nem is váltak
menthetetlenül alkoholistává. Harry is az volt, ehhez nem fért kétség, ám ő
volt az egyetlen, aki valóban képes volt abbahagyni az ivást, ha akarta. Søs
születésnapja csak kilenc nap múlva lesz, de mivel Aunének teljesen igaza
volt abban, hogy ez a szolgálati út remek alkalom lehet a kezdéshez, végül
előrehozta. Harry felnyögött és az oldalára fordult.
Azon tűnődött, mit csinálhat most Søs, hogy el mert-e menni otthonról az
este. Hogy felhívta-e az apjukat, ahogy ígérte. És ha igen, sikerült-e pár
igennél és nemnél többet kihúznia belőle.
Elmúlt három óra, és bár Norvégiában még csak este kilenc volt, ő másfél
napja nem aludt rendesen, úgyhogy most minden különösebb gond nélkül
álomba kellene zuhannia. De valahányszor lehunyta a szemét, a retináján
folyton egy meztelen thai kisfiú képe jelent meg az autó lámpájának
fényében, ezért egy darabig inkább még nyitott szemmel feküdt. Lehet, hogy
mégis meg kellett volna vennie azt a hatos csomagot. Amikor végre elaludt, a
Taksin Bridge-en már beindult a reggeli csúcsforgalom.
 Kilencedik fejezet

Nho belépett a rendőrőrs főbejáratán, de azonnal meg is torpant, amikor

észrevette a magas, szőke rendőrtisztet, aki kiabálva próbált szót érteni az
egyre csak mosolygó őrrel.
– Jó reggelt, mister Hole! Segíthetek valamiben?
Harry megfordult. A szeme keskeny volt és véreres.
– Igen, segíthetne átjutni ezen a fafejű idiótán.
Nho odabiccentett az őrnek, aki oldalra lépett és továbbengedte őket.
– Azt állította, hogy nem ismer meg tegnapról – mondta Harry, amikor a lift
elé értek. – Ne már, hogy mehettem ki a fejéből egyik napról a másikra?
– Nem tudom. Biztos benne, hogy tegnap is ő volt szolgálatban?
– Legalábbis valaki, aki nagyon hasonlított rá.
Nho vállat vont.
– Maga szerint az összes thai ugyanúgy néz ki?
Harry válaszolni akart valamit, ám ekkor észrevette a Nho szája sarkában
bujkáló gunyoros mosolyt.
– Oké. Most azt próbálja az értésemre adni, hogy a maguk számára az összes
fehér ugyanúgy néz ki?
– Dehogy. Kicsit sem esik nehezünkre megkülönböztetni egymástól Arnold
Schwarzeneggert és Pamela Andersont.
Harry elvigyorodott. Szimpatikusnak találta a fiatal rendőrtisztet.
– Rendben, értettem. Egy-null magának, Nho.
– Nho.
– Igen, Nho. Nem ezt mondtam?
Nho nevetve rázta meg a fejét. A lift zsúfolt volt és bűzlött. Olyan érzés volt,
mintha egy izzadt tornacuccokkal teli zsákba nyomakodtak volna be. Harry
két fejjel a többiek fölé magasodott. Néhányan felsandítottak a hórihorgas
idegenre és lenyűgözve nevetgéltek. Az egyikük kérdezett valamit Nhótól,
majd ezt mondta:
– Ah, Norway... That’s... that’s... I can’t remember his name... please help
me* (*Ah, Norvégia... Az.,, az... Nem emlékszem a nevére… kérem, segítsen
már) Harry elmosolyodott és megpróbálta sajnálkozva széttárni a karját, de
túl szűk volt a hely.
– Yes, yes, very famous!* (*Igen, igen, nagyon híres!) – erősködött a férfi.
– Ibsen? – próbálkozott Harry. – Nansen?
– No, no, more famous!* (*Nem, sokkal híresebb!)
– Hamsun? Grieg?
– No, no.
A férfi mogorva arccal bámult utánuk, amikor kiszálltak az ötödiken.
– Az lesz ott a helye – mutatta Crumley Harrynak.
– De ott már ül valaki – ellenkezett Harry.
– Nem ott. Ott!
– Ott?
Harry egy üres széket pillantott meg egy hosszú asztalnál, amelynél már így
is meglehetősen sokan szorongtak egymás mellett. Az asztalon épp csak egy
jegyzettömbnek és egy telefonnak elegendő hely volt.
– Majd utánanézek, hátha találok valami megoldást arra az esetre, ha
huzamosabb ideig maradna.
– Remélem, erre nem lesz szükség – mormolta Harry.
Crumley főtiszt az irodájába hívta össze a csapatot a reggeli megbeszélésre.
A „csapat” egyrészt Nhóból és Sunthornból, a két fiatal rendőrből állt,
akikkel Harry előző este már találkozott, valamint Rangsanból, a gyilkossági
csoport egyik idősebb nyomozójából.
Rangsan látszólag az újságjába mélyedve üldögélt, ennek ellenére olykor
közbevetett egy-egy kommentárt thai nyelven, amelyeket Crumley gondosan
feljegyzett a kis fekete könyvébe.
– Oké – mondta Crumley és becsapta a könyvet. – Nekünk ötünknek kell
tehát az ügy végére járnunk. Mivel egy norvég kolléga is van a csapatban,
mostantól angolul beszélünk. Kezdjük a helyszínen talált nyomok
áttekintésével. A nyombiztosítókkal Rangsan áll kapcsolatban. Parancsolj!
Rangsan gondosan összehajtogatta az újságot és megköszörülte a torkát. A
férfinak gyér haja volt, orra hegyén pedig szemüveg billegett, amelyet
szükség esetén a két szárra kötött zsinórral a nyakába lógathatott. Harryt egy
kiégett középiskolai tanárra emlékeztette, aki enyhén lenéző, cinikus
pillantással szemléli a környezetét.
– Supawadeéval beszéltem a technikusoktól. Ahogy sejtettük, a
motelszobában egy rakás ujjlenyomatot találtak, de egyik sem az áldozaté
volt. Egyelőre nem azonosították, hogy kik hagyták ott őket.
– És nem is lesz egyszerű – tette hozzá Rangsan. – Mert bár az
Olympussyban nem túl erős a forgalom, vagy százféle különböző
ujjlenyomat van abban a szobában.
– Találtak a kilincsen is? – kérdezte Harry.
– Sajnos, túlságosan is sokat. És egyik sem teljes.
Crumley felpakolta Nike cipős lábát az asztalra.
– Molnes alighanem azonnal lefeküdt az ágyra, amikor megérkezett. Semmi
oka nem volt rá, hogy körbetáncolja a szobát és mindenhol ott hagyja az
ujjlenyomatát. A gyilkos után még legalább ketten megfogták a kilincset:
Dim és Wang. Azután odabiccentett Rangsannak, aki visszatért az
újságjához.
– A boncolás megerősítette, amit már eddig is gyanítottunk: az áldozat halálát
a késszúrás okozta. A kés kilyukasztotta a bal tüdőt, majd oly módon találta
el a szívet, hogy a szívburok megtelt vérrel.
– Tamponálás – mondta Harry.
– Tessék?
– Így hívják. Olyan, mintha gyapottal tömnénk ki egy harangot. A szív nem
tud tovább verni és gyakorlatilag a saját vérébe fullad.
Crumley arca grimaszba rándult.
– Oké, egyelőre hagyjuk a technikai részleteket és térjünk vissza az
áttekintéshez. A norvég kolléga egyébként már meg is cáfolta a gyanút, hogy
a gyilkosság indítéka rablás lett volna. Harry, megosztaná velünk, hogy maga
szerint milyen típusú gyilkossággal állunk szemben?
A többiek mind Harry felé fordultak, ám ő megrázta a fejét.
– Egyelőre semmiféle elképzelésem nincs. Viszont úgy tűnik, van itt néhány
különös dolog.
– A társaság csupa fül, nyomozó.
– Nos, az AIDS eléggé elterjedt Thaiföldön, nem igaz?
Csend lett. Rangsan felpillantott az újságból: – A hivatalos statisztikák
szerint félmillió fertőzött van az országban. A becslések szerint a következő
öt évben ez a szám két –, de akár hárommillióra is emelkedhet.
– Köszönöm. Molnesnél nem volt óvszer. Kinek jutna eszébe Bangkokban,
hogy gumi nélkül szexeljen egy prostituálttal?
Senki sem válaszolt. Rangsan mormolt valamit thaiul, mire a többiek hangos
nevetésben törtek ki.
– Többeknek, mint hinné – fordított Crumley.
– Néhány évvel ezelőtt még nagyon kevés prostituált volt Bangkokban, aki
tisztában lett volna azzal, mi az az AIDS – mondta Nho. – Mostanra már a
legtöbben hordanak magukkal óvszert.
– Rendben, de ha én egy Molneshez hasonló családapa volnék, biztosra
mennék és a saját gumimat vinném magammal.
Sunthorn felhorkantott: – Ha én családapa volnék, egyáltalán nem járnék
sõpheniihez.
– Prostihoz – magyarázta Crumley.
– Persze, hogy nem – mondta Harry, és szórakozottan ütögette a szék karfáját
egy ceruzával.
– Van még valami, amit különösnek talál, Hole?
– Igen. A pénz.
– A pénz?
– Molnesnél csak ötszáz bát volt, vagyis nagyjából tíz amerikai dollár. A lány
viszont, akit választott, ezerötszáz bátba került.
Egy pillanatra csönd támadt.
– Jó meglátás – bólintott Crumley. – De mi van, ha a lány, amikor rátalált a
halottra, először elvette tőle a neki járó összeget és csak azután fújt riadót?
– Úgy érti, kirabolta?
– Nézőpont kérdése. A prosti végül is teljesítette a ráeső részt a
megállapodásból.
Harry egyetértően biccentett.
– Talán. Mikor tudunk beszélni vele?
– Délután. – Crumley levette a lábát az asztalról. – Ha senkinek nincs egyéb
észrevétele, akkor befejezném a megbeszélést. Mindenki folytassa a
munkáját.
Egyiküknek sem volt több mondanivalója. Nho útbaigazítását követve, Harry
úgy számolt, hogy háromnegyed óra alatt jut el a nagykövetségre. A liftben
lefelé egy ismerős hang ütötte meg a fülét a tumultusban:
– I know now, I know now! Solskjær! Solskjær!* (*Tudom már, tudom már!
Solskjar! Solskjar!)
Harry a hang irányába fordult és egyetértően biccentett. Ő tehát a
legismertebb norvég a világon. Egy focista, aki egy angol iparváros
csapatának volt a cserecsatára, maga mögé utasította az ország összes
felfedezőjét, festőjét és íróját. Alaposabb mérlegelés után Harry arra jutott,
hogy a férfinak alighanem igaza van.
 Tizedik fejezet

A tizennyolcadik emeleten két biztonsági kapu és egy tölgyfa ajtó mögött

Harry egy fémtáblára bukkant, amely a norvég címer oroszlánját ábrázolta. A
fiatal, bájos thai recepciós lány, akinek kerek arca, apró szája, még apróbb
orra és bársonyos, barna szeme volt, homlokát ráncolva tanulmányozta az
igazolványát. Azután felemelte a telefont, belesuttogott három szótagot, majd
letette a kagylót.
– Jobbra a második ajtó lesz Wiig kisasszony irodája, uram – mondta olyan
sugárzó mosollyal, hogy Harry csaknem ott helyben szerelembe esett.
– Szabad! – hallatszott egy hang, amikor Harry bekopogtatott az iroda
ajtaján. Odabenn, egy jókora teakfa íróasztal fölé görnyedve, Tonje Wiig ült,
akinek láthatólag sietős jegyzetelnivalói voltak. A nő azután felpillantott,
kurtán elmosolyodott, magas, sovány, fehér selyemkosztümbe bújtatott teste
lendületesen felpattant a székből és kinyújtott kézzel Harryhoz lépett.
Tonje Wiig a recepciós lány szöges ellentéte volt. Hosszú arcában az orra, a
szája és a szeme egyaránt harcba indulhatott volna az uralkodó pozícióért, ám
a küzdelemből minden bizonnyal az orra kerül ki győztesként. Harryt valami
göcsörtös gyökérzöldségre emlékeztette, de legalább gondoskodott némi
távolságról a nő nagy és erősen sminkelt szemei között. Mindazonáltal nem
lehetett azt állítani, hogy Wiig kisasszony egy csúfság lett volna, minden
bizonnyal akadtak férfiak, akik akár valamiféle klasszikus szépséget is fel
tudtak fedezni az arcában.
– Örülök, hogy itt van végre, nyomozó. Kár, hogy épp egy ilyen szomorú ügy
miatt találkozunk.
Harry épp csak megérintette a csontos ujjakat s a nő már vissza is húzta a
kezét. Azután bevezetőként megkérdezte Harrytól, hogy a követségi lakásban
minden rendben van-e, és arra kérte, hogy jelezze, ha akár ő, akár más a
követségről a segítségére lehet.
– Szeretnénk ezt az ügyet a lehető leggyorsabban magunk mögött tudni –
mondta Wiig kisasszony és óvatosan megdörzsölte az egyik orrcimpáját,
nehogy szétkenje a sminkjét.
– Ezt megértem.
– Mindannyiunk számára nehéz napok voltak ezek, és talán durván hangzik,
de az élet megy tovább és nekünk lépést kell tartanunk vele. Néhányan azt
hiszik, hogy a nagykövetségek képviselői folyton csak koktélpartikra járnak
és szórakoznak, de biztosíthatom róla, hogy ennek az elképzelésnek semmi
köze nincs a valósághoz. Jelen pillanatban az országban nyolc norvég
állampolgárt ápolnak kórházban, hat pedig börtönben van, ebből négy
kábítószerbirtoklásért. A norvég bulvársajtó naponta hívogat. Ráadásul úgy
tűnik, hogy egy terhes nő is van a letartóztatottak között. A múlt hónapban
Pattayában halt meg egy norvég férfi, kizuhant egy ablakon. Ez már a
második eset ebben az évben. Minden alkalommal kész őrültekháza.
A nő rezignáltan megcsóválta a fejét.
– Részeg tengerészek és heroincsempészek. Ismeri az itteni börtönöket?
Borzalmasak. Na és azok, akik elvesztik az útlevelüket! Azt hiszi, van
utasbiztosításuk vagy pénzük a hazaútra? Dehogy van, mindenről nekünk kell
gondoskodnunk. Gondolom, így már érti, hogy miért kellett azonnal
visszalendülnünk a munkába.
– Ha jól értem, a nagykövet halála után most automatikusan az ön nyakába
zúdultak a tennivalók?
– Igen, én vagyok a diplomáciai ügyvivő.
– Mennyi időbe telik, amíg kinevezik az új nagykövetet?
– Remélem nem tart túl sokáig. Általában olyan egy-két hónap szokott lenni.
– És nem zavarja, hogy most az öné minden felelősség?
Tonje Wiig elmosolyodott.
– Fél éven keresztül már azelőtt is diplomáciai ügyvivő voltam, hogy Molnes
idekerült volna. Én csak azt szeretném, hogy mielőbb állandó megoldás
szülessen.
– Vagyis arra számít, hogy ön veszi át a nagyköveti státuszt.
– Nos... – Wiig kisasszony szája sarka a magasba húzódott. – Egyáltalán nem
lenne szokatlan. De attól tartok, hogy a Norvég Királyi Külügyminisztérium
esetében az ember sohasem tudhatja.
Egy árnyék suhant át a szobán, és Harry előtt hirtelen egy csésze termett az
asztalon.
– Megkínálhatjuk egy chaa ráwnnal? – kérdezte Wiig kisasszony.
– Fogalmam sincs róla.
– Bocsásson meg – nevetett a nő. – Olyan gyorsan kimegy a fejemből, hogy
mindenki más új itt. Thaiföldi fekete tea.
Harry köszönettel elfogadta, és a következő pillanatban a tea már ott is
gőzölgött a csészéjében.
– Azt hittem, hogy ezek a szokások a gyarmatosítókkal együtt eltűntek.
– Thaiföld soha nem volt gyarmat – mosolyodott el Wiig kisasszony. – Sem
az angoloké, sem a franciáké, ellentétben a szomszédaival. A thai emberek
rendkívül büszkék erre. Egy kissé túlságosan is, ha engem kérdez. Némi
angol befolyás még senkinek sem vált a kárára.
Harry előhúzott egy jegyzetfüzetet és megkérdezte, elképzelhető-e, hogy a
nagykövet valami kétes ügyletbe keveredett.
– Ezt hogy érti, nyomozó?
Harry röviden elmagyarázta, mit ért kétes ügylet alatt, és azt is, hogy a
gyilkossági esetek több mint hetven százalékában az áldozat valamilyen
törvénytelenségbe gabalyodott.
– Törvénytelen ügybe? Molnes?
A nő hevesen megrázta a fejét.
– Ő nem... nem az a típus volt.
– Voltak esetleg ellenségei?
– El sem tudnám képzelni. Miért kérdezi?
– Kizárt, hogy merénylet lett volna. Erről egyelőre meglehetősen keveset
tudunk, ezért minden lehetőséget nyitva kell hagynunk.
Wiig kisasszony elmagyarázta, hogy Molnes azon a hétfőn, amikor meghalt,
ebéd után egyenesen egy találkozóra indult. Azt nem említette, hogy hová, de
ebben semmi különös nem volt.
– Mindig nála volt a mobiltelefonja, úgyhogy bármikor elértük, ha adódott
valami.
Harry megkérte a nőt, hadd nézzen körül a nagykövet irodájában. Wiig
kisasszonynak ehhez további két ajtót kellett kinyitnia, amelyeket elmondása
szerint biztonsági okokból építettek be. A szoba érintetlen volt, ahogy azt
Harry még Oslóból, ideutazása előtt kérte. Mindent elborítottak az iratok,
mappák és szuvenírek, amelyek még nem kerültek fel a polcokra vagy a falra.
A papírhalmok fölül a norvég királyi pár pillantott le rájuk méltóságteljesen.
Az ablak a The Queen’s Regent Parkra nyílt. Harry talált egy határidőnaplót,
de a jegyzetek meglehetősen szűkszavúak voltak. Fellapozta a gyilkosság
napját, de ott csupán a „Man U” bejegyzést találta, amely ha nem tévedett, a
Manchester United bevett rövidítése volt.
Talán egy futballközvetítés a tévében, amelyet nem akart elpasszolni,
gondolta Harry, majd kötelességtudóan kihúzott néhány fiókot, de aztán
hamar belátta, hogy egyetlen embernek reménytelen vállalkozás lenne
átkutatni a nagykövet irodáját, anélkül hogy tudná, mit is keres.
– Nem látom sehol a mobilját – mondta Harry.
– Ahogy már említettem, mindig magával vitte.
– Nem találtunk mobiltelefont a helyszínen. Azt pedig nem hinném, hogy a
gyilkos egy tolvaj lett volna.
Wiig kisasszony megvonta a vállát.
– Talán valamelyik thai kollégája „lefoglalta”?
Harry úgy döntött, hogy ezt a felvetést inkább nem kommentálja, helyette
megkérdezte, hívta-e valaki Molnest aznap a követségről. A nő kételkedett
benne, de megígérte, hogy utánanéz. Harry tett egy utolsó kört a helyiségben.
– Ki látta Molnest utoljára a nagykövetségről?
Wiig eltöprengett.
– Alighanem Sanphet, a sofőr. A nagykövet és ő igen jó barátok lettek.
Nagyon nehezen viselte a történteket, ezért néhány napra szabadságra
küldtem.
– A gyilkosság napján hogyhogy nem ő fuvarozta a nagykövetet?
A nő vállat vont.
– Ezen én is eltűnődtem. A nagykövet ugyanis nem szívesen vezetett maga a
bangkoki forgalomban.
– Hm... Mit tudna mondani nekem a sofőrről?
– Sanphetről? Emberemlékezet óta itt dolgozik a követségen. Soha nem járt
Norvégiában, de az összes várost kívülről fújja. És az uralkodók sorrendjét.
Ó, igen, és imádja Grieget. Azt hiszem, az összes lemeze megvan neki.
Sanphet egy igazán kedves thai öregember.
A nő oldalra billentette a fejét és felvillantotta az ínyét. Harry megtudakolta
tőle, hol találkozhatna Hilde Molnesszel.
– Otthon van. Attól félek, hogy nagyon le van sújtva. Azt hiszem, jobb lenne,
ha várna egy kicsit, mielőtt kikérdezi.
– Köszönöm a tanácsot, Wiig kisasszony, de a várakozás olyan luxus,
amelyet pillanatnyilag nem engedhetünk meg magunknak. Megtenné, hogy
felhívja és értesíti a látogatásomról?
– Értem. Elnézést.
Harry a nő felé fordult.
– Megkérdezhetem, az ország mely részéről származik, Wiig kisasszony?
Tonje Wiig meglepett arccal bámult rá. Azután éles és kissé erőltetett
nevetést hallatott.
– Mi ez, kihallgatás, nyomozó?
Harry nem válaszolt.
– Ha mindenáron tudni szeretné, Fredrikstadban nőttem fel.
– Akkor ezt hallottam – válaszolta Harry és kacsintott egyet. A törékeny
hölgy a recepciós pult mögött hátradőlt a széken és egy sprayt emelt apró
orrához. Összerezzent, amikor Harry diszkréten köhintett egyet, és könnybe
lábadt szemmel, zavartan nevetett.
– Elnézést, a bangkoki levegő egyszerűen rémes – magyarázkodott.
– Igen, észrevettem. Meg tudná adni nekem a sofőr telefonszámát?
A lány megrázta a fejét és szipogott.
– Nincs telefonja.
– Nahát. De lakóhelye csak van?
Harry viccnek szánta, de látta, hogy a lánynak nincs ínyére a kérdés. Leírta
neki a címet és búcsúzóul mindössze egy halovány mosollyal ajándékozta
meg.
 Tizenegyedik fejezet

Harry felfelé tartott a nagyköveti villához, ahol egy szolgáló már a bejárati
ajtóban várta. A férfi két hatalmas, ízléses, bambusz és teakfa bútorokkal
berendezett szobán keresztül az épület mögötti kertbe vezette, ahol sárga és
kék orchideák nyíltak, a nagy, árnyas fűzfák alatt pedig színpompás pillangók
repkedtek. A nagykövet feleségére, Hilde Molnesre, a homokóra formájú
úszómedence mellett bukkantak rá. Egy fonott karosszékben üldögélt
rózsaszínű köntösben, mellette az asztalon egy színben hozzáillő ital állt.
Napszemüvege a fél arcát eltakarta.
– Maga biztosan Hole nyomozó – mondta erős sunnmøre-i kiejtéssel. – Tonje
jelezte, hogy jönni fog. Egy italt?
– Nem, köszönöm.
– Ó, dehogyisnem. Tudja, ebben a hőségben muszáj inni. Akkor is, ha nem
érzi magát szomjasnak. A folyadékháztartás könnyen felborul. Itt délen
gyorsabban kiszárad, mint ahogy azt a teste jelezné.
Az asszony levette a napszemüvegét. Valóban barna szeme volt, ahogy azt
Harry hollófekete haja és sötét bőre alapján sejtette. Pillantása élénk volt, ám
a szeme sarka kissé kivörösödött. A gyász vagy a délelőtt folyamán
elfogyasztott alkohol, vélekedett Harry. Esetleg mindkettő. Úgy saccolta, a
nő a negyvenes évei közepén járhat. Elég jól tartja magát. Egy középkorú,
kissé megfakult szépség a felső középosztályból.
Mintha korábban is látta volna már. Letelepedett a másik székre, amely úgy
simult a testéhez, mintha csak arra várt volna, hogy végre megérkezzen.
– Ebben az esetben elfogadnék egy pohár vizet, Molnes asszony.
Miután Harry megkapta a vizet, a nő egy intéssel elküldte az alkalmazottat.
– Értesítették arról, hogy megnézheti a férjét?
– Igen, köszönöm – felelte az asszony.
Harry észrevette a rosszkedvű felhangot.
– Csak most engednek hozzá. A férfihoz, akivel húsz éven keresztül házasok
voltunk.
A barna szemek egészen elsötétültek, Harry pedig azon tűnődött, hogy
valószínűleg van némi alapja a mendemondáknak, hogy Sunnmøre partjainál
sok portugál és spanyol hajótörött vetődött a szárazföldre.
– Sajnálom, de kénytelen vagyok feltenni önnek néhány kérdést – mondta
Harry.
– Akkor tegye meg addig, amíg a gin még hat.
Az asszony átvetette egyik karcsú, napbarnított és láthatólag frissen borotvált
lábát a másikon.
Harry egy jegyzetfüzetet húzott elő. Nem mintha jegyzetelni akart volna, de
így nem kell a nőt néznie, miközben az válaszol. Ez sokszor megkönnyítette
már a dolgát, amikor a hozzátartozókkal beszélt. Az asszony elmesélte, hogy
amikor a férje reggel elindult otthonról, nem jelezte, hogy későn érne haza,
de olykor adódott egy-egy váratlan esemény. Amikor este tízkor még mindig
nem tudott róla semmit, megpróbálta felhívni, ám sem az irodában, sem a
mobiltelefonján nem érte el. Ennek ellenére nem kezdett nyugtalankodni.
Végül nem sokkal éjfél után Tonje Wiig hívta fel azzal, hogy a férjét holtan
találták egy motelszobában.
Harry Hilde Molnes arcát tanulmányozta. A nő nyugodt hangon, drámai
gesztusok nélkül beszélt.
Tonje Wiig azt állította, hogy még nem tudják, mi okozta a nagykövet
halálát. A rákövetkező napon a nagykövetségi tanácsos már arról tájékoztatta,
hogy a férjét meggyilkolták, de Oslóból azt az utasítást kapták, hogy ezt
teljes titoktartásnak kell öveznie. És bár nem követségi alkalmazott, a
titoktartási kötelezettség Hilde Molnesre is érvényes, ahogyan minden norvég
állampolgárra, amennyiben „a birodalom biztonsága” ezt kívánja. Az asszony
hangjában keserű szarkazmus csendült, ahogy ezt mondta, és köszöntésre
emelte a poharát.
Harry csak bólogatott és jegyzetelt. Megkérdezte a nőt, biztos-e abban, hogy
a férje nem hagyta itthon a mobiltelefonját, de a válasz teljesen határozott
volt. Hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte, milyen telefonról van szó, mire
az asszony azt válaszolta, hogy nem esküszik meg rá, de mintha finn
gyártmányú készülék lenne. Viszont egyetlen nevet sem tudott mondani
Harry azon kérdésére, hogy tud-e bárkiről, akinek esetleg indítéka lett volna,
hogy elvegye a nagykövet életét. Harry a jegyzetfüzeten dobolt a ceruzájával.
– A férje szerette a gyerekeket?
– Ó igen, nagyon! – jött a spontán válasz, Harry pedig első alkalommal
hallott némi remegést Hilde Molnes hangjában.
– Atle volt a világ legjobb apukája, csak hogy tudja.
Harrynak újra le kellett néznie a jegyzetfüzetére. A nő pillantása nem jelezte,
hogy észrevette volna a kétértelműséget a kérdésben. Szinte teljesen biztos
volt abban, hogy a nő semmiről sem tud. De azzal is tisztában volt, hogy
amilyen átkozott munka ez, kénytelen lesz egyenesen az asszonynak szegezni
a kérdést, vajon tudott-e arról, hogy a nagykövetnek gyerekpornó volt a
birtokában.
Végighúzta a kezét az arcán. Úgy érezte magát, mint egy szikét szorongató
sebész, aki képtelen megtenni az első vágást. A fenébe is, ideje lenne végre
túllépnie ezen a gyengeségen. Mindig erőt vesz rajta, ha olyan dolgokat kell a
szeretteikkel kapcsolatban ártatlan emberek arcába vágnia, ráadásul
részletekbe menően, amelyeket azok nem kértek és nem is érdemeltek meg.
Hilde Molnes azonban megelőzte.
– Annyira szerette a gyerekeket, hogy még egy kislány örökbefogadását is
fontolóra vettük. – A nő szemét most elfutották a könnyek. – Egy szegény,
menekült kislányét Burmából. Tudom, a nagykövetségen már nagyon
ügyelnek arra, hogy Mianmarnak hívják, nehogy megsértsenek bárkit, de én
elég öreg vagyok már ahhoz, hogy Burmaként emlegessem.
A könnyein át szárazon felnevetett és igyekezett összeszedni magát. Harry
elfordította a tekintetét. Az egyik orchidea előtt egy vörös kolibri lebegett,
mint valami miniatűr helikoptermodell.
Kész, döntötte el. A nő nem tud semmit. Amennyiben kiderül, hogy a dolog
mégiscsak releváns, később még mindig visszatérhetnek rá. Ha mégsem,
akkor megspórolta neki ezt a megpróbáltatást. Harry megkérdezte, hogy
mióta ismerték egymást, mire a nő kérés nélkül elmesélte, hogy akkor
találkoztak, amikor a társadalomtudományból frissen diplomázott Atle
Molnes hazalátogatott a karácsonyi szünetben Ørståba. A Molnes család
dúsgazdag volt, két bútorgyár volt a birtokukban, az ifjú örökös pedig igen jó
partinak számított a környék lányai körében, így vetélytársakból nem volt
hiány.
– Én meg csak Hilde Melle voltam, egy farmról. De én voltam a legszebb –
mondta a nő ugyanazzal a száraz nevetéssel kísérve. Hirtelen fájdalmas
kifejezés öntötte el az arcát, és az ajkához emelte a poharat. Harrynak nem
esett nehezére elképzelnie az özvegyet ártatlan, fiatal szépségként.
Különösen, mivel a kép éppen ebben a pillanatban materializálódott a terasz
ajtajában.
– Runa, édesem, hát itt vagy! Ez a fiatalember itt Harry Hole. Norvég
nyomozó, aki segít kideríteni, mi történhetett apával.
A lány csak egy futó pillantásra méltatta őket, majd szó nélkül a medence
túlsó oldalához ment. Az anyja sötét haját és bőrét örökölte. Harry a feszes
fürdőruhába bújt, hosszú lábú testet úgy tizenhét évesnek saccolta. Valójában
pontosan tudnia kellett volna, hogy mennyi, mivel ott állt a jelentésben,
amelyet elutazása előtt kapott kézhez.
Runa az anyjához hasonlóan tökéletes szépség lett volna, ha nincs egy
apróság, amelyet a jelentés sem említett. Amikor a lány a medencét
megkerülve tett három hosszú, kecses lépést az ugródeszkán, hogy aztán a
lábait maga alá húzva a magasba emelkedjen, Harry gyomra görcsbe rándult.
A lány egyik vállából ugyanis kar helyett csak egy vékony csonk állt ki,
amely a csavart szaltó során különös, szárnyaszegett madárhoz hasonlító,
aszimmetrikus formát kölcsönzött neki. Amikor a zöld felületet áttörte, csak
egy halk csobbanás hallatszott. A víz felszínén buborékok pezsegtek.
– Runa műugró – jegyezte meg Hilde Molnes csak úgy futólag.
Harry még mindig azt a helyet bámulta, ahol a lány eltűnt, amikor az a
medence túloldalán már fel is bukkant a létránál. A lány fellépkedett a
fokokon, Harry pedig az izmos hátat, a vízcseppeken ragyogó napfényt és a
vizes, feketén csillogó hajat bámulta. A csonk úgy lógott a teste mellett, mint
valami csirkeszárny. Épp olyan hangtalanul hagyta el a vizet, ahogy
alámerült, majd egy szó nélkül eltűnt a terasz ajtaja mögött.
– Valószínűleg nem tudta, hogy itt van – mondta Hilde Molnes
mentegetőzve. – Tudja, nem szereti, ha idegenek a protézise nélkül látják.
– Értem. Hogyan fogadta a lánya a történteket?
– Nos... – Hilde Molnes elgondolkodva nézett a lánya után. – Épp abban a
korban van, amikor nem avat be semmibe. És ha már itt tartunk, mást sem.
Felemelte a poharat.
– Attól félek, hogy Runa egy kissé különös lány.
Harry felállt, megköszönte az információkat és megígérte, hogy hamarosan
hallat magáról. Hilde Molnes felhívta a figyelmét arra, hogy egy kortyot sem
ivott a vízből, mire Harry egy könnyed meghajlás kíséretében arra kérte,
tegye neki félre a következő alkalomig. Csak azután esett le neki, hogy a
megjegyzés talán nem volt igazán odaillő, a nő mindenesetre nevetett és
búcsúzóul felé emelte a poharát. Amikor Harry a kapu felé tartott, egy
nyitott, piros Porsche gurult be a feljárón. Még éppen elcsípte a szőke frufrut,
a Ray-Ban napszemüveget és a szürke Armani öltönyt, mielőtt az autó
elhajtott mellette és eltűnt a ház előtti árnyékban.
 Tizenkettedik fejezet

Crumley főtiszt házon kívül volt, amikor Harry visszaért az őrsre, Nho
azonban okét mutatva bólintott, amikor udvariasan arra kérte, vegye fel a
kapcsolatot a telefontársasággal és ellenőriztessen minden kimenő és bejövő
hívást a nagykövet telefonján a gyilkosság napjáról.
Már majdnem öt óra volt, mire Harry végre beszélni tudott a nyomozónővel.
Mivel későre járt, Crumley azt javasolta, hogy a megbeszélés helyszínét
tegyék át egy csónakba és nézzék meg a csatornát, hogy „egyben a városnéző
programot is letudják”.
A kikötőben, az egyik hosszú csónakban hatszáz bátért kínáltak nekik helyet,
de az ár nyomban a felére zuhant, amint Crumley káromkodott egy keveset
thaiul.
Egy darabig a Chao Phrayán csorogtak lefelé, majd betértek az egyik szűkös
csatornába. Az omladozó fakalyibák cölöpökön kapaszkodtak a
folyómederbe, a hullámok pedig étel, szennyvíz és benzin bűzét sodorták
feléjük. Harrynak az volt az érzése, mintha egyenesen az itt lakók szobáin
siklanának keresztül. Csak a cserepes növények akadályozták meg, hogy
közvetlenül belássanak a viskókba, de úgy tűnt, ez senkit sem zavar
túlságosan, épp ellenkezőleg: az ott lakók széles mosollyal integettek nekik.
Az egyik mólón három rövidnadrágos, csuromvizes kisfiú üldögélt, akik az
imént bukkantak fel a barna vízből, és utánuk kiabáltak valamit. Crumley
jókedvűen feléjük lengette az öklét, a kormányos pedig nevetett.
– Mit kiabáltak? – kíváncsiskodott Harry.
A nő a fejére mutatott:
– Mae chii. Azt jelenti, papnő vagy apáca. Thaiföldön az apácák
leborotválják a hajukat. Ha egy fehér csuklyás köpenyem is lenne, sokkal
több tiszteletet tanúsítanának irántam az emberek – nevetett.
– Tényleg? Nekem az a benyomásom, hogy így is épp elég tisztelet övezi. A
munkatársai...
– Mert én is tisztelem őket – szakította félbe Crumley. – És mert értek a
munkámhoz.
Azzal krákogott és átköpött a csónak szélén. – Talán ez meg is lepte, mivel
nő vagyok, nem igaz?
– Ezt nem mondtam.
– Sok külföldi meglepődik, amikor felfedezi, hogy ebben az országban
nőként is viheti valamire az ember. A macsó kultúra nem annyira elterjedt,
számomra valójában sokkal nagyobb probléma az, hogy külföldi vagyok.
Egy könnyű szellő kissé megmozgatta a nedves levegőt, egy kisebb facsoport
irányából tücsökszó hallatszott, ők pedig ugyanazt a vörösen izzó napot
nézték, mint az előző este.
– Mi vette rá, hogy ideköltözzön?
Harry sejtette, hogy a kérdésével átlép egy láthatatlan határvonalat, mégis
feltette.
– Az anyám thaiföldi – mondta Crumley némi szünet után. – Apa Saigonban
állomásozott a vietnami háború idején, és itt Bangkokban találkozott anyával
1967-ben.
Elnevette magát és egy párnát csúsztatott a háta mögé.
– Anya azt állította, hogy már az első éjszakán teherbe esett.
– Magával?
A nő bólintott. – A kapituláció után apám magával vitt bennünket az USA-
ba, Fort Lauderdale-be, ahol alezredesként szolgált. Amikor megérkeztünk,
anya felfedezte, hogy a megismerkedésükkor apám házas volt. De amikor
kiderült, hogy anya terhes, azonnal hazaírt és elrendezte a válást.
Crumley megcsóválta a fejét.
– Minden lehetősége meglett volna rá, hogy lelépjen tőlünk még
Bangkokban, ha akar. Lehet, hogy valahol mélyen ezt is szerette volna. Ki
tudja.
– Nem kérdezte meg tőle?
– Ez azért nem olyasmi, amire az ember feltétlenül őszinte választ vár, nem
gondolja? Ezenkívül tudom, hogy soha nem is adott volna rá rendes választ.
Apa már csak ilyen volt.
– Volt?
– Igen. Már meghalt.
Crumley Harryhoz fordult.
– Zavarja, hogy a családomról beszélek?
Harry ráharapott a cigaretta szűrőjére.
– Egyáltalán nem.
– Apám számára soha nem volt valódi opció az, hogy lelépjen, nagyon
felelősségtudó ember volt. Tizenegy éves koromban megengedték, hogy a
szomszédból hazavigyek egy kismacskát. Ez Fort Lauderdale-ben történt.
Apa csak hosszas huzavona után ment bele a dologba, azzal a feltétellel, hogy
rendesen a gondját fogom viselni a cicának. Két hét után azonban elfogyott a
lelkesedésem és megkérdeztem, hogy visszavihetném-e. Akkor apám kivitt a
macskával együtt a garázsba. „Az ember nem léphet le a felelősség elől”,
mondta. „Az a civilizáció összeomlásához vezetne.” Azután elővette a
szolgálati fegyverét és egy tizenkét milliméteres golyót küldött a cica fejébe.
Azután vizet és szappant hozatott velem, és fel kellett súrolnom a garázs
padlóját. Apa ilyen volt. Ezért...
Crumley levette a napszemüvegét, törölgetni kezdte az inge csücskével és az
egyre lejjebb ereszkedő nap felé hunyorgott.
– Ezért nem tudta soha elfogadni, hogy az amerikaiak kivonultak
Vietnamból. Anyával akkor költöztünk vissza, amikor betöltöttem a
tizennyolcat.
Harry bólintott.
– Gondolom, az édesanyjának ázsiaiként nem volt egyszerű a háború után
egy egyesült államokbeli katonai bázisra költöznie.
– A katonai bázis nem volt olyan rossz. Ellenben az amerikaiak többi része,
akik nem voltak ott, de akiknek mondjuk a fiuk vagy a szerelmük
Vietnamban esett el, gyűlöltek bennünket. Számukra minden ferdeszemű
egyforma volt.
Egy öltönyös férfi egy kiégett deszkabódé előtt üldögélve cigarettázott.
– És azután elment a rendőrtiszti főiskolára, nyomozó lett és borotválni
kezdte a haját?
– Nem egészen ebben a sorrendben. És nem borotválom a hajamat. Egy hét
alatt hullott ki tizenhét éves koromban. Az alopécia egy fajtája. Viszont
egészen praktikus ezen a klímán.
Crumley fáradt mosollyal végigsimított a koponyáján. Harry csak most vette
észre, hogy a nőnek szemöldöke és szempillája sincs.
Egy másik csónak siklott melléjük. Halmokban álltak benne a sárga
szalmakalapok, a mellettük ülő idős asszony pedig a fejükre, majd a
fejfedőkre mutatott. Crumley udvarias mosollyal visszautasította, majd
mondott néhány szót. Mielőtt az öregasszony továbbsiklott volna, áthajolt
Harryhoz és egy fehér virágot nyomott a kezébe. Azután nevetve Crumleyra
mutatott.
– Hogy mondják thaiul azt, hogy köszönöm?
– Kháwp khun khráp – válaszolta Crumley.
– Úgy van. Mondja meg neki.
Elhajóztak egy templom, azaz egy wat mellett, amely egészen lent feküdt a
csatorna mellett. A nyitott ajtón keresztül kihallatszott a szerzetesek éneke.
Az épület előtti lépcsőkön emberek ültek összekulcsolt kézzel imádkozva.
– Miért imádkoznak? – kérdezte Harry.
– Nem tudom. Békéért. Szeretetért. Jobb sorsért még ebben az életben vagy a
következőben. Ugyanazokért a dolgokért, amelyekre bárhol másutt is
vágynak az emberek.
– Szerintem Atle Molnes nem egy prostituáltat várt, hanem valaki mást.
Továbbsiklottak, a szerzetesek éneke elhalkult mögöttük.
– Kit?
– Fogalmam sincs.
– Miből gondolja ezt?
– Csak a szobára volt pénz nála, ezért fogadni mernék, hogy egyáltalán nem
akart prostit szerezni. Mi más dolga lett volna abban a motelben azon kívül,
hogy találkozzon valakivel? Wang szerint az ajtó nem volt bezárva, amikor
megtalálták. Nem különös ez egy kissé? Ha az ember csak becsapja maga
mögött egy szállodai szoba ajtaját, akár kifelé, akár befelé, az automatikusan
bezáródik. Ahhoz, hogy nyitva maradjon, be kellett nyomnia azt a gombot a
kilincsen. A gyilkosnak semmi oka nem volt arra, hogy távozás előtt
benyomja a gombot, feltehetőleg eszébe sem jutott, hogy az ajtó nem fog
bezáródni mögötte. Szóval miért csinálta Molnes? A legtöbben, akik ehhez
hasonló intézményben tartózkodnak, minden bizonnyal szívesebben
aludnának zárt ajtó mögött, nem gondolja?
A nő csak a fejét ingatta.
– Talán lefeküdt aludni és attól félt, hogy nem hallja meg a kopogtatást,
amikor az illető megérkezik?
– Pontosan. És Tonya Harding miatt sem kellett volna nyitva hagynia a
szobát, hiszen a recepcióssal abban állapodtak meg, hogy telefonál, ha már
fogadóképes. Egyetért?
Harry nagy nekibuzdulásában egészen kiült a csónak szélére, mire a
kormányos rákiáltott, hogy azonnal csússzon vissza középre az egyensúly
miatt.
– Szerintem azt akarta eltitkolni, hogy kire várt valójában. Valószínűleg ezért
volt fontos, hogy a motel a városon kívül legyen. A lehető legmegfelelőbb
hely egy titkos találkozóra. Egy hely, ahol nem vezetnek hivatalos
vendégkönyvet.
– Hm. A képekre gondol?
– Lehet nem gondolni rájuk?
– Ilyen képekhez elég sok helyen hozzájuthat az ember Bangkokban.
– Lehet, hogy ő egy lépéssel előrébb járt. Talán gyermekprostitúcióval van
dolgunk.
– Talán. Folytassa!
– A mobiltelefon. Amikor megtalálták Molnest, nyoma sem volt, továbbá az
irodájában és az otthonában sem bukkantak rá.
– A gyilkos is magával vihette.
– Igen, de miért? Ha az elkövető tolvaj volt, miért nem vitte magával a pénzt
és a kocsit is?
Crumley megvakarta a fülét.
– A nyomok – folytatta Harry. – A gyilkos kínosan ügyelt arra, nehogy
nyomokat hagyjon maga után. Lehet, hogy azért vitte magával a mobilt, mert
az fontos nyom lehetett volna?
– Úgy érti...
– Mit csinál egy tipikus mobilhasználó, miközben egy motelszobában
várakozik? Mégpedig olyasvalakire, akinek netán szintén van mobiltelefonja
és Bangkok valamelyik kiszámíthatatlan dugójában ül?
– Felhívja az illetőt, hogy megkérdezze, milyen messze van még. – Crumley
láthatólag továbbra sem értette, hová akar kilyukadni.
– Molnesnek Nokia készüléke volt, ahogy nekem is. – Harry előhúzta a
telefont. – A mobiltelefonok többnyire eltárolják az utolsó öt-tíz tárcsázott
számot. Talán mielőtt a gyilkos megérkezett, telefonon beszéltek egymással,
így a tettes tisztában volt azzal, hogy a mobil alapján könnyedén
azonosíthatjuk.
– Hm. – Crumleyt láthatólag nem nyűgözte le különösebben az okfejtés. –
Egyszerűen ki is törölhette volna a számot a telefonból, majd visszateszi a
helyére. Helyette inkább ad nekünk egy közvetett nyomot, mégpedig azt,
hogy olyasvalakiről van szó, akit Molnes ismert?
– És mi van akkor, ha a telefon ki volt kapcsolva? Hilde Molnes hiába
próbálta hívni a férjét, nem érte el. Akkor a telefon PIN-kódja nélkül a tettes
nem tudta kitörölni a számot.
– Oké. Egyszerűen felvesszük a kapcsolatot a telefontársasággal és kérünk
tőlük egy listát azokról a számokról, amelyeket Molnes azon az estén
felhívott. Azoknak, akik a hasonló ügyekben segíteni szoktak nekünk, már
véget ért a munkaidejük, de reggel felhívom őket.
Harry megvakarta az állát.
– Nem szükséges. Beszéltem Nhóval, már rajta van az ügyön,
– Aha – jegyezte meg a nő, – Van esetleg valami különleges oka annak, hogy
erről én nem tudtam?
Harry bosszúságnak nyomát sem hallotta a hangjában. Egyszerűen feltette a
kérdést, mert Nho a beosztottja volt, Harry pedig az ő kihagyásával
cselekedett. A dolog nem arról szólt, hogy ki a főnök és ki nem, hanem arról,
hogy a nyomozás vezetése hatékony legyen. Az pedig Crumley felelőssége
volt.
– Nem volt bent. Sajnálom, ha egy kicsit elhamarkodtam a dolgot.
– Semmi gond, Harry. Ahogy maga is mondta, nem voltam bent. Egyébként
lassan áttérhetnénk a tegeződésre. Szólíts nyugodtan Liznek.
Mostanra egy jókora szakaszt megtettek fölfelé a folyón. Crumley egy házra
mutatott, amely egy nagy kert végében állt.
– Ott egy honfitársad lakik – mondta.
– Honnan tudod?
– Volt némi felhajtás a lapokban, amikor megépítette a házat. Ahogy te is
látod, egy templomra hasonlít. A buddhisták teljesen kikeltek magukból,
szentségtörésnek tartották, hogy valaki egy templomban lakjon. Ráadásul az
is kiderült, hogy a házépítéshez használt anyagok egy burmai szentélyből
származnak, amely egy vitatott területen állt Burma és Thaiföld
találkozásánál. Akkoriban meglehetősen feszült volt a helyzet, lövöldözéssel
és egyebekkel tarkítva, úgyhogy az emberek elköltöztek onnan. A norvég
pasas pedig potom pénzért megvette a templomot, és mivel teljes egészében
teakfából készült, szétbontatta és áthozatta Bangkokba.
– Különös – mondta Harry. Hogy hívják az illetőt?
– Ove Klipra. Bangkok egyik legnagyobb építési vállalkozója. Az a gyanúm,
hogy fogsz még róla hallani, ha itt leszel egy ideig.
Crumley szólt a kormányosnak, hogy forduljanak vissza.
– Nho bizonyára hamarosan meglesz a listával. Mit szólnál valami
gyorskajához?
Amikor a lista megérkezett, Harry elmélete kártyavárként omlott össze.
– Az utolsó beszélgetést 17.55-kor regisztrálták magyarázta Nho.
– Vagyis miután megérkezett a motelba, már nem beszélt senkivel telefonon.
Harry a levessel teli műanyag tálkára pillantott. A fehéren tekergőző tészta
úgy festett, mintha a spagetti sápadt, lesoványodott kiadása volna, és Harry
kissé bosszúsan látta, hogy a leves összevissza fröcsög, amikor az
evőpálcikával kihúzza belőle a tésztaszálakat.
– Ettől függetlenül nincs kizárva, hogy a gyilkos ott van a listán – mondta Liz
tele szájjal. – Mi másért vitte volna magával a telefont?
Az ajtóban Rangsan bukkant fel, aki jelentette, hogy Tonya Harding benn
van az őrsön, éppen ujjlenyomatot vesznek tőle.
– Most beszélhetnek vele, ha akarnak. És még valami: Supawadee azt
mondja, hogy most ellenőrzik a műanyag ampullát, holnapra meglesz az
eredmény. Kiemelten kezelik az ügyet.
– Adja át neki üdvözletemet, valamint azt, hogy kop kon kap – mondta
Harry.
– Hogy mit?
– Köszönje meg a nevemben.
Harry zavartan elvigyorodott, Liz pedig köhögőrohamot kapott és rizzsel
terítette be a falat.
 Tizenharmadik fejezet

Harrynak fogalma sem volt arról, hány prostituáltat hallgatott már ki

pályafutása során, csak azt tudta, hogy a szám meglehetősen magasra rúghat.
A gyilkossági esetek környékén olyan valószínűséggel bukkantak fel, akár a
legyek a tehénlepény körül. Nem mintha feltétlenül közük lett volna
hozzájuk, hanem mert szinte mindig akadt valami mesélnivalójuk. Hallotta
már őket nevetni, káromkodni és sírni, összebarátkozott velük, majd halálos
ellenségekké váltak, üzletet kötöttek, megállapodásokat rúgtak fel, sőt
előfordult, hogy leköpték vagy ütlegelni kezdték őt. Mégis volt valami
ezekben a nőkben. A körülményekben, amelyek formálták őket, s amelyeket
újra és újra felismert és érteni vélt. Amit viszont nem tudott felfogni, az a
rendíthetetlen optimizmusuk volt. Hogy bár többször is bepillantást nyertek
az emberiség poklának legmélyebb bugyraiba, látszólag soha nem vesztették
el a hitüket abban, hogy léteznek még rendes emberek. Ő maga rendőrként
épp eleget tapasztalt ahhoz, hogy képtelen legyen hinni ebben.
Ezért is veregette meg Dim vállát és kínálta cigarettával, mielőtt a kihallgatás
megkezdődött. Nem azért, mert arra számított, hogy ezzel elér majd valamit,
hanem mert a lánynak láthatólag szüksége volt rá. Úgy ült az asztalka előtti
széken, kezeit az ölében tördelve, mintha bármelyik pillanatban sírva
fakadhatna, pedig alapvetően nem keltette olyan ember benyomását, aki
könnyen megijed.
– Pen yangai? – kérdezte tőle Harry. Hogy van?
Liz tanította meg neki ezt a két szót, mielőtt a kihallgatóhelyiségbe lépett.
Nho lefordította a választ. A lánynak éjszakánként rémálmai vannak, és soha
többé nem akar a motelben dolgozni.
Harry leült Dimmel szemben, kezét az asztalra tette és megpróbálta elcsípni a
pillantását. A lány válla egy kicsit lejjebb ereszkedett, de még mindig
elfordult tőle és összefonta maga előtt a karját.
Pontról pontra végigvették a történteket, de a lány nem tudott újabb
információval szolgálni. Megerősítette, hogy a motelszoba ajtaja csukva volt,
de nem volt zárva. Mobiltelefont nem látott odabenn. És senki mást sem, aki
nem a motel személyzetéhez tartozott. Amikor Harry megemlítette a
Mercedest és megkérdezte, látta-e rajta a diplomatajelzést, a lány csak a fejét
rázta.
Nem látott semmiféle autót. Egy tapodtat sem jutottak előre. Harry végül
rágyújtott, és mintha csak valami hirtelen ötlet vezérelné, megkérdezte, hogy
a lány szerint ki követhette el a gyilkosságot. Amikor Nho lefordította a
kérdést, úgy tűnt, mégis sikerült beletrafálnia valamibe.
– Mit mond?
– Hogy a kés Khun Sa jele.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Nem hallott még Khun Sáról? – Nho hitetlenkedve bámult rá.
Harry megrázta a fejét.
– Khun Sa a történelem legnagyobb heroinszállítója. Indokína kormányaival
és a CIA-vel vállvetve az ötvenes évek óta ő irányította az
ópiumkereskedelmet az Arany Háromszögben. Az amerikaiak pénzt kaptak
annak fejében, hogy intézhesse a hadműveleteit. A pasasnak saját hadserege
volt odafenn a dzsungelben.
Harrynak derengeni kezdett, hogy már azelőtt is hallott Ázsia Escobarjáról.
– Két évvel ezelőtt aztán feladta magát a burmai hatóságoknak és azóta házi
őrizetben van, minden bizonnyal luxuskörülmények között. Egyes
híresztelések szerint ő finanszírozza Burma új hoteljeit, és vannak, akik úgy
vélik, hogy továbbra is Khun Sa az ópiummaffia feje északon. Khun Sa tehát
azt jelenti, hogy a lány szerint a maffia áll a gyilkosság mögött. Ezért retteg
ennyire.
Harry elgondolkodva nézte a lányt, majd odabiccentett Nhónak.
– Elengedhetjük – mondta.
Dim meglepődve fogadta Nho fordítását. Megfordult, Harry szemébe nézett,
majd az arca magasságában egymáshoz illesztette két tenyerét és könnyedén
meghajolt. Harry csak most jött rá, hogy a lány azt hitte, le akarják tartóztatni
prostitúcióért. Harry visszamosolygott. Dim áthajolt az asztal fölött.
– You like ice-skating, sil?* (*Szeretni korcsolyázást, ulam?)

– Khun Sa? CIA?

Az oslói vonal recsegett, a visszhang miatt pedig Harry úgy hallotta, mintha
folyton Torhus szavába vágna.
– Bocsásson meg, nyomozó úr, de talán hőgutát kapott? Az a kés bizonyára
bárhol megvásárolható Thaiföld északi részén. Arra kértük, hogy kellő
körültekintéssel járjon el, erre most azt ecseteli nekem, hogy a délkelet-ázsiai
szervezett bűnözéssel óhajt szembeszállni?
– Nem. – Harry felpakolta a lábát az asztalra. – Egyáltalán nem állt
szándékomban bármit is tenni, Torhus. Csak azt mondom, hogy a múzeum
specialistája szerint egy igen ritka késről van szó, amely valószínűleg a Shan
törzstől származik, és hogy ilyenfajta antikvitásra nem lehet csak úgy
akármelyik üzletben szert tenni. Az itteni rendőrség azon a véleményen van,
hogy az ópiummaffia figyelmeztetése lehet, hogy tartsuk távol magunkat az
ügytől, de én nem hiszek ebben. Ha a maffia a tudtunkra akar adni valamit,
annak egyszerűbb módja is van, mint egy antik kést beáldozni.
– Akkor mit akar?
– Én csak azt mondom, hogy a nyomok jelenleg ebbe az irányba vezetnek.
Az itteni rendőrfőnök viszont teljesen kiborult, amikor megemlítettem az
ópiumot. Úgy tűnik, ezen a téren elég nagy káosz uralkodik idelenn. Azt
mesélte, hogy nem sokkal ezelőttig a kormány még valamelyest az
ellenőrzése alatt tartotta a dolgot. A szegényebb ópiumtermelő parasztokat
különféle programokkal ösztönözték, hogy más növények termesztésére
tudjanak átállni anélkül, hogy túl sok pénzt veszítenének. Továbbá
engedélyezték, hogy kizárólag saját használatra továbbra is termeszthessenek
ópiumot.
– Saját használatra?
– Igen, igen, a hegyi népek számára legális. Hosszú generációk óta szívják
már, ezen hiába is próbálna bárki változtatni. A problémát az jelenti, hogy
Laoszból és Mianmarból nagyon lecsökkent az ópiumimport, ami miatt az
árak az egekbe kúsztak, így Thaiföldön csaknem megkétszereződött a
termelés, hogy ki tudják elégíteni a keresletet. Ez iszonyatosan nagy
pénzmozgást jelent, a piacra pedig egy csomó új szereplő akar benyomulni,
így jelenleg teljességgel átláthatatlan az egész. A rendőrfőnöknek,
úgyszólván, nincs túl sok kedve ebbe a darázsfészekbe dugni a kezét. Ezért
arra gondoltam, hogy először kizárnék néhány lehetőséget. Mondjuk azt,
hogy a nagykövet maga is belekeveredett néhány bűnügybe. Például a
gyermekpornográfiába.
A vonal másik vége egy pillanatra elnémult.
– Semmi okunk azt feltételezni... – kezdte Torhus, de a folytatást elnyelte a
zaj.
– Megismételné, kérem?
– Semmi okunk azt feltételezni, hogy Molnes nagykövet úr pedofil lett volna,
amennyiben erre akart célozni.
– Mi van? Semmi okunk feltételezni? Most nem a sajtónak nyilatkozik,
Torhus! Ezekről a dolgokról tudnom kell ahhoz, hogy továbbjuthassak az
ügyben.
Újabb szünet következett. Harry egy pillanatra azt hitte, hogy megszakadt a
vonal. Azután újra meghallotta Torhus hangját, és még a rossz vonal és a
félvilágnyi távolság dacára is érezte a belőle süvítő hideget.
– Mindent elmondok magának, amit tudnia kell, Hole. Mindent, amire
szüksége van ahhoz, hogy megtalálja a gyilkost, és teszek rá, hogy a
nagykövet mibe keveredett bele. Tőlem aztán heroincsempész és pederaszta
is lehetett, ameddig a sajtó vagy bárki más egy hangot sem hall róla.
Bármiféle botrányt katasztrófának tekintünk, és személyesen magát vonjuk
felelősségre miatta. Világosan fejeztem ki magam, Hole? Vagy fejtsem ki
bővebben?
Torhus a kifakadás alatt egyszer sem vett levegőt. Harry akkorát rúgott az
asztalba, hogy a telefonkészülék ugrott egyet, a közelben ülő kollégák pedig
összerezzentek.
– Kiválóan tudom követni – mondta összeszorított fogakkal. – De hallgasson
ide egy pillanatra. – Szünetet tartott és mélyeket lélegzett. Egy sört. Csak
egyetlen sört. Cigarettát dugott a szájába és igyekezett elhessegetni a
gondolatot. – Ha Molnes belekeveredett valamibe, akkor biztosan nem ő itt
az egyetlen norvég, aki így van vele. Erősen kétlem, hogy az alatt a rövid idő
alatt, amióta itt tartózkodott, fontosabb kapcsolatokat épített volna ki a
thaiföldi alvilággal. Továbbá, amennyire tudom, zömmel a Bangkokban élő
norvégok körében mozgott. Semmi okunk kétségbe vonni, hogy ezen
emberek többsége jóravaló, derék honpolgár, de mindegyiküknek megvolt a
maga oka, amiért elhagyta a hazáját, és némelyikük indoka minden bizonnyal
nyomosabb, mint a többieké. A váratlan és gyors kivándorlások hátterében
gyakran áll a törvénnyel való összeütközés. Főleg ha egy olyan, kellemes
klímájú ország a célpont, amellyel Norvégiának ráadásul kiadatási
egyezménye sincs. Olvasott arról a norvég férfiról, akit kisfiúkkal kaptak
rajta egy pattayai szállodai szobában? A VG és a Dagbladet címlapon hozta
le a hírt. Az itteni rendőrség szereti az ilyesmit. Nagy publicitást kap,
azonkívül a pedofilokon könnyebb rajtaütni, mint a heroinbandákon.
Induljunk ki abból, hogy a thaiföldi rendőrség már ki is szagolta a könnyű
zsákmányt, de várnak az eset felderítésével, amíg a Molnes-ügy hivatalosan
le nem zárul, én pedig haza nem utazom. Majd néhány hónappal később
felgöngyölítenek egy gyermekpornó-ügyet, amelybe norvégok is
belekeveredtek. Mit gondol, mi történik akkor? A norvég média egész falka
sajtost küld majd ide, és még mielőtt maga feleszmélne, a nagykövet neve
már fel is bukkant. Ha sikerül most elkapnunk ezeket a fiúkat, amíg a
thaiföldi hatóságokkal egyetértésben és a kívánságunknak megfelelően
titokban tarthatjuk az ügyet, talán el tudunk kerülni egy hasonló botrányt.
Harry hallotta a miniszteri tanácsos hangján, hogy megértette a felvázolt
helyzetet.
– És mit akar?
– Tudni akarom, mit nem mesélt még el. Mit tudnak Molnesről, mibe
keveredhetett bele?
– Már mindent tud, amit tudnia kell. Nincs más. Tényleg ennyire nehéz ezt
felfogni? – Torhus felnyögött. – Mit akar elérni valójában, Hole? Azt hittem,
maga is azt akarja, hogy a lehető leggyorsabban legyünk túl az egészen.
– Rendőr vagyok, Torhus, csak a munkámat próbálom végezni.
Torhus felnyerített.
– Igazán megható, Hole. De ne felejtse el, hogy tudok magáról néhány
dolgot, és nem fogom bevenni ezt az „én egy őszinte zsaru vagyok” dumát.
Harry beleköhögött a kagylóba, amelynek visszhangja hangtompítós
fegyverrel leadott lövések sorozatához hasonlított. Morgott valamit.
– Hogyan?
– Azt mondtam, hogy rossz a vonal. Gondolkozzon egy keveset, Torhus, és
hívjon, ha akad valami mesélnivalója.

Harry felriadt, kipenderült az ágyból és még sikerült kiérnie a fürdőszobába,

mielőtt elhányta magát. Lerogyott a vécéülőkére, és immár két irányból
folytatódott a megkönnyebbülés.
Csak úgy dőlt róla a verejték, bár a helyiségben kifejezetten hideg volt. A
legutóbbi alkalommal sokkal rosszabb volt, vigasztalta magát. Idővel egyre
jobb lesz. Sokkal jobb, reménykedett.
Mielőtt lefeküdt, a hátsó felébe fecskendezte a B-vitamin injekciót, amely
pokolian égetett. Nem szerette a fecskendőket, világéletében úgy félt tőlük,
mint a tűztől. Vera jutott az eszébe, egy tizenöt éve heroinfüggő oslói
prostituált, aki egy alkalommal azt mesélte, hogy még mindig elájul, amikor
belövi magát.
A mosdókagyló fölötti félhomályban valami mozgást látott, egy pár, előre-
hátra imbolygó csápot. Egy csótány. Hüvelykujj méretű, a hátán narancssárga
csíkkal. Soha nem látott ilyen jószágot ezelőtt, ami nem is csoda, mivel
valahol azt olvasta, hogy több mint háromezer csótányfajta létezik. Azt is
olvasta, hogy azonnal elbújnak, amint megérzik egy közeledő élőlény
rezgését, és hogy minden egyes csótány, amelyet az ember megpillant, azt
jelzi, hogy legalább tíz másik már elrejtőzött. Ez pedig azt jelenti, hogy
mindenütt ott vannak.
Mennyit nyomhat egy csótány? Tíz grammot? Ha mondjuk, a résekben és a
bútorok mögött száz-egynéhány rejtőzik, az annyit tesz, hogy több mint egy
kiló csótány van a szobában. Harry megborzongott. Az is sovány vigasz volt,
hogy a rovarok gyaníthatóan sokkal jobban rettegnek tőle, mint ő tőlük.
Olykor az volt az érzése, hogy az alkohol sokkal többet tett érte, mint ellene.
Behunyta a szemét és igyekezett nem gondolkodni többet.
 Tizennegyedik fejezet

Végül sikerült parkolóhelyet találniuk és gyalog indultak neki, hogy

megkeressék a címet. Nho beavatta Harryt Bangkok felettébb sajátos
címrendszerébe, amelynek az volt a lényege, hogy a város főutcákból és
számozott mellékutcákból, soiokból állt. A problémát mindössze az
jelentette, hogy a házak számozása nem feltétlenül emelkedő sorrendben
történt, az újonnan felhúzott épületek ugyanis a sorban következő szabad
házszámot kapták, teljesen függetlenül attól, hol is helyezkedtek el az
utcában.
Végigmentek a szűk kis sikátorokon, ahol a járdák mintegy nappaliként
szolgáltak: az ott lakók újságot olvastak, lábbal hajtható varrógépen
zakatoltak, főztek vagy éppen sziesztáztak rajtuk. Néhány iskolai egyenruhát
viselő lány vihogva utánuk kiabált, mire Nho Harryra mutatva válaszolt
nekik valamit. A lányok kezüket a szájuk elé kapva visítoztak örömükben.
Nho útbaigazítást kért az egyik varrógép mögött ülő asszonytól, aki egy ajtó
felé mutatott. Bekopogtattak. Kisvártatva egy kigombolt inget és khakiszínű
rövidnadrágot viselő thai férfi nyitott ajtót. Harry hatvan körülinek saccolta,
bár hátrafésült, fényes, fekete hajában csak elvétve akadt ősz szál, vékony,
izmos teste pedig egy harmincévesé is lehetett volna. Mindössze a szeme és
arcának ráncai árulkodtak a koráról.
Nho mondott néhány szót, a férfi pedig Harryra szegezte a pillantását és
bólintott. Azután elnézést kért és visszalépett a házba. Amikor egy perc
múlva visszatért, már rövid ujjú, fehér inget és hosszúnadrágot viselt.
Két széket hozott magával és a járdára állította őket. Meglepően jó
angolsággal hellyel kínálta Harryt, majd a másik székre telepedett. Nho
mellettük állt, és amikor Harry intett neki, hogy nyugodtan üljön le a
lépcsőre, alig észrevehetően megrázta a fejét.
– Harry Hole-nak hívnak, a norvég rendőrségtől jöttem, Sanphet úr.
Szeretnék feltenni magának néhány kérdést Molnest illetően.
– Úgy érti, Molnes nagykövetről?
Harry az öregre nézett. A férfi olyan egyenes derékkal ült, mint aki karót
nyelt, barna, szeplős keze az ölében pihent.
– Természetesen. Molnes nagykövetről. Ha jól tudom, lassan harminc éve
dolgozik a nagykövetségen sofőrként.
Sanphet biccentett.
– És nagyra értékelte a nagykövetet.
– Molnes nagykövet nagyszerű ember volt. Nagyszerű ember, hatalmas
szívvel. És aggyal.
A férfi ujjával megkocogtatta a homlokát és figyelmeztető pillantást vetett
Harryra.
Harry megrázkódott, amikor egy izzadságcsepp végiggördült a gerincén és
bekúszott a nadrágja dereka alá. Körülpillantott valami árnyékos helyet
keresve, ahová behúzódhatnának a székekkel, de a nap magasan járt, a házak
pedig alacsonyak voltak.
– Azért kerestük fel, mert maga ismerte a legjobban a nagykövet szokásait,
hogy merre járt, kivel beszélt. És mert köztudomású, hogy személyesen is
nagyon jól kijöttek egymással. Mi történt a halála napján?
Sanphet moccanatlanul ülve elmesélte, hogy a nagykövet ebédelni indult, de
egy szóval sem említette, hová készül. Csak annyit mondott, hogy ő maga
akar vezetni, ami meglehetősen szokatlan volt munkaidőben, mivel a
sofőrnek a nagykövet szállításán kívül nincs más kötelessége. Így aztán ő fél
ötig a követségen ült, majd hazament.
– Egyedül él?
– A feleségem tizennégy évvel ezelőtt meghalt egy közlekedési balesetben.
Harrynak valami azt súgta, hogy a férfi a hónapok és a napok számát is
pontosan meg tudná mondani. Gyermekük nem volt.
– Milyen helyekre vitte a nagykövetet?
– A többi nagykövetségre. Megbeszélésekre. Más norvégokhoz látogatóba.
– Miféle norvégokhoz?
– Mindenféléhez. A Statoil, a Hydro, a Jotun és a Statskonsult embereihez. –
Tökéletes norvég hangsúllyal ejtette ki a neveket.
– Ismeri a következő nevek közül bármelyiket? – kérdezte Harry egy listát
nyújtva a férfinak. – Ezek azok a személyek, akikkel a nagykövet telefonon
beszélt a halála napján. A listát a telefontársaságtól kaptuk.
Sanphet egy szemüveget húzott elő, de még így is kinyújtott karral kellett
tartania a papírt, hogy lássa, miközben hangosan olvasott:
– 11.10, Bangkok Betting Service.
A szemüvege fölött Harryra pillantott.
– A nagykövet szeretett lovakra fogadni. – Majd egy mosollyal hozzátette: –
Olykor még nyert is.
Nho a másik lábára helyezte a súlyát.
– 11.34, Doktor Sigmund Johansen.
– Ő kicsoda?
– Egy nagyon gazdag férfi. Elég gazdag ahhoz, hogy lord címet szerezzen
magának Angliában. A thaiföldi királyi család személyes barátja. Worachak
Road? Ez mi akar lenni?
– Bejövő hívás egy nyilvános fülkéből.
– Folytassa, kérem.
– 11.55, a Norvég Nagykövetség. Ez azért különös, mert ma reggel felhívtuk
a nagykövetséget, de senki nem emlékezett rá, hogy beszélt volna vele
telefonon. Még a recepciós sem.
Sanphet megvonta a vállát, mire Harry továbbintette.
– 12.50, Öve Klipra. Róla bizonyára hallott már.
– Talán.
– Ő Bangkok egyik leggazdagabb embere. Azt olvastam az újságban, hogy
épp mostanában adott el egy vízerőművet Laoszban. Egy templomban lakik.
– Sanphet felnevetett. – A nagykövettel már régebbről ismerték egymást,
ugyanarról a vidékről származtak. Ålesund mond magának valamit?
Újra felemelte a papírt.
– 13.15, Jens Brekke. Nem ismerem. 17.55, Mangkon Road?
– Újabb hívás egy telefonfülkéből.
Nem volt több név a listán. Harry csendben káromkodott.
Nem igazán tudta, mire számított, de a sofőr az égvilágon semmit nem
mondott neki, ami ne derült volna már ki a Tonje Wiiggel egy órával
korábban folytatott telefonbeszélgetésből.
– Maga asztmás, Sanphet úr?
– Asztmás? Nem. Miért?
– Találtunk egy szinte üres műanyag ampullát az autóban. A laborban
ellenőrizték a tartalmát, hogy nem drog volt-e benne esetleg. Ne ijedjen meg,
Sanphet úr, amikor ilyesmit találunk, minden esetben rutinellenőrzést
végzünk. Az elemzés során kiderült, hogy csak asztmagyógyszert
tartalmazott. A Molnes családban azonban senki sem asztmás. Tudja esetleg,
hogy kié lehet?
Sanphet megrázta a fejét. Harry közelebb húzta a székét a sofőrhöz. Nem volt
hozzászokva, hogy a nyílt utcán bonyolítson le egy kihallgatást, és az volt az
érzése, hogy körülöttük mindenki a fülét hegyezi. Lehalkította a hangját:
– A legnagyobb tiszteletem, Sanphet úr, de ön hazudik. A saját szememmel
láttam, ahogy a nagykövetségen a recepciós asztma elleni szert használt.
Maga harminc éve fél napokon keresztül a követségen várakozik.
Valószínűleg egy vécépapír-gurigát sem cserélnek le anélkül, hogy maga ne
tudjon róla. Tényleg azt állítja, hogy nem tudott a lány asztmájáról?
Sanphet nyugodt, hideg szemekkel nézte Harryt.
– Én csak azt mondtam, hogy nem tudom, ki hagyhatott egy
asztmagyógyszeres ampullát az autóban, uram. Bangkokban nagyon sok az
asztmás, néhányan közülük egészen biztosan megfordultak a nagykövet
kocsijában. Amennyire tudom, nem Ao kisasszony az egyetlen.
Harry a férfit nézte. Hogy tud egyetlen izzadságcsepp nélkül üldögélni,
miközben a nap rézcintányér módjára remeg az égen? Harry a
jegyzetfüzetébe pillantott, mintha ott keresné a következő kérdést.
– Mi a helyzet a gyerekekkel?
– Parancsol?
– Szedtek fel néha gyerekeket az autóba? Hogy óvodába vigyék őket,
ilyesmi. Érti?
Sanphetnek egy arcizma sem rezdült, a háta viszont egy kissé még
egyenesebb lett.
– Értem. A nagykövet nem volt olyan – válaszolta.
– Honnan tudja?
Egy férfi a közelben felpillantott az újságból, Harry pedig rájött, hogy
felemelte a hangját. Sanphet meghajolt. Harry hülyén érezte magát. Hülyén,
nyomorultul és izzadtan. Ebben a sorrendben.
– Sajnálom – mondta. – Nem akartam megsérteni.
Az idős sofőr elpillantott mellette és úgy tett, mintha nem hallotta volna.
Harry felállt.
– Mennünk kell. Úgy hallottam, hogy szereti Grieget, ezért hoztam magának
valamit. – Egy kazettát húzott elő. – Grieg C-moll szimfóniája. Csak 1981-
ben volt az ősbemutatója, ezért arra gondoltam, hogy talán nem hallotta még.
Mindenkinek hallania kell, aki szereti Grieget. Tessék.
Sanphet felállt, megbabonázva elvette a kazettát és csak bámulta
mozdulatlanul.
– Viszontlátásra! – mondta Harry, majd egy félszeg, ám jó szándékú waz-
üdvözlést követően intett Nhónak, hogy induljanak.
– Várjon! – mondta az öreg. Pillantása még mindig a kazettára szegeződött. –
A nagykövet jó ember volt. De nem volt boldog. Volt egy gyengéje. Nem
akartam bemocskolni az emlékét, de attól tartok, többet veszített, mint nyert a
lovakon.
– A legtöbben így vannak ezzel – mondta Harry.
– De ők nem ötmillió bátot veszítenek.
Harry megpróbált fejben utánaszámolni. Nho kisegítette.
– Százezer dollár.
Harry füttyentett.
– Nos, ha megengedhette magának...
– Nem engedhette meg – mondta Sanphet. – Néhány bangkoki uzsorástól
kölcsönözte a pénzt. Az elmúlt hetekben többször is felhívták. – Harryra
pillantott. Nem volt könnyű az ázsiai szemekben olvasni. – A személyes
véleményem az, hogy a játékadósság olyasmi, amit egy férfinak ki kell
egyenlítenie, de ha valaki a pénz miatt gyilkolta meg, azt meg kell büntetni.
– Tehát, a nagykövet nem volt boldog ember?
– Nem volt könnyű élete.
Harrynak hirtelen eszébe jutott valami.
– Mond magának valamit az, hogy „Man U”?
A férfi kérdő tekintettel nézett rá.
– Ez a bejegyzés szerepelt a nagykövet határidőnaplójában a gyilkosság
napjára. Utánanéztem a tévécsatornák műsorának, de aznap egyik adón sem
közvetítettek Manchester United mérkőzést.
– Ó, Manchester United – nevetett Sanphet. – Az Klipra. A nagykövet őt
nevezte Mister Man U-nak. Klipra egyszer Angliába repült, hogy lássa
játszani a csapatát és vásárolt egy csomó részvényt is a klubban. Nagyon
furcsa ember.
– Majd meglátjuk, vele is fogok beszélni.
– Amennyiben sikerül elérnie.
– Ezt meg hogy érti?
– Az ember nem éri el csak úgy Kliprát. Ő keresi meg magát.
Már csak az hiányzik, gondolta Harry. Egy képregényfigura.

– A játékadóssággal egészen más megvilágításba kerül az ügy – jegyezte meg

Nho, amikor visszaültek a kocsiba.
– Talán – felelte Harry. – Háromnegyed millió korona rengeteg pénz, de elég
ehhez?
– Bangkokban ennél kevesebbért is ölnek embert – mondta Nho. – Sokkal
kevesebbért. Nekem elhiheti.
– Nem az uzsorásokra gondoltam, hanem Atle Molnesre. Végül is a pasas
dúsgazdag családból származik. Nem hinném, hogy gondot okozott volna,
hogy megadja a pénzt, legalábbis, ha valóban élet-halál kérdése volt. Itt
valami nem stimmel. Maga mit gondol Sanphet úrról?
– Hazudott, amikor a recepciós hölgyről, Ao kisasszonyról beszélt.
– Valóban? És ezt miből szűrte le?
Nho nem válaszolt, csak titokzatos mosollyal a fejére mutatott.
– Mit próbál itt nekem bemesélni, Nho? Ki vele, hogyan állapítja meg, ha
valaki hazudik?
– Az anyámtól tanultam. A vietnami háborút pókerezésből vészelte át a Soi
Cowboy egyik épületének első emeletén.
– Őrület. Ismerek olyan rendőröket, akik egész életükben embereket
hallgattak ki és mind egy szálig ugyanazt mondják: egy igazán jó hazudozót
lehetetlen leleplezni.
– Az embernek egyszerűen csak nyitva kell tartania a szemét. A hazugság
apróságokból látható. Például, nem nyitotta ki rendesen a száját, amikor azt
mondta, hogy mindenkinek, aki szereti Grieget, meg kell hallgatnia a
kazettán lévő felvételt.
Harry érezte, hogy vér szökik az arcába.
– Véletlenül volt a walkmanemben. Egy ausztrál rendőr mesélt nekem Grieg
C-moll szimfóniájáról. Az ő emlékére vettem meg a kazettát.
– Mindenesetre működött a dolog.
Nho az utolsó pillanatban tért ki egy feléjük dübörgő teherautó útjából.
– A rohadt életbe! – Harry szíve a torkába ugrott. – De hát rossz sávban jött!
Nho megvonta a vállát. – Nagyobb volt, mint én.
Harry az órájára pillantott.
– Be kell mennünk az őrsre, és nekem még egy temetés is hátravan. – Már a
meleg öltöny gondolatától is rosszul volt, amely az úgynevezett irodájában
lévő szekrényben lógott. – Remélem, van légkondicionálás a templomban.
Jut eszembe, mi volt ez az utcán üldögélés a hőségben? Miért nem hívott be
bennünket az öreg az árnyékba?
– Büszkeségből – válaszolta Nho.
– Büszkeségből?
– Mert egy aprócska szobában él, amely távolról sem emlékeztet arra az
autóra, amelyet vezet és arra a helyre, ahol dolgozik. Azért nem akart behívni
bennünket, mert kellemetlen lehetett volna, nem csak neki, hanem nekünk is.
– Furcsa figura.
– Ez Thaiföld – mondta Nho. – Én sem hívtam volna be magamhoz. Inkább
teát szervíroztam volna a lépcsőn.
Hirtelen jobbra rántotta a kormányt, mire néhány háromkerekű tuk-tuk
rémülten kitért előle. Harry ösztönösen kinyújtotta maga előtt a karját.
– Én vagyok...
– ...a nagyobb.
Köszönöm, Nho, már kapiskálom a dolgot.
 Tizenötödik fejezet

– Egy kevés füst és ennyi volt – mondta Harry szomszédja és keresztet vetett.
Erőteljes fickó volt, cserzett bőrű, világítóan kék szemű. Harrynak
önkéntelenül is pácolt épületfa és kifakult farmervászon jutott róla az eszébe.
A férfi selyemingének nyaka nyitva volt, alatta vastag aranylánc lógott,
amely bágyadtan villant meg a napfényben. Az orrát vérerek finom hálója
borította, barnára sült koponyája pedig csillogó biliárdgolyó módjára
kandikált elő gyér haja alól. Roald Bork szeme élénk volt, amelytől
lényegesen fiatalabbnak tűnt hetven événél. Hangosan beszélt, láthatólag egy
csöppet sem feszélyezte, hogy épp temetésen van.
Nordlandi dialektusát visszaverték a templom boltívei, mégsem fordult felé
senki szemrehányó pillantással. Amikor kiléptek a krematóriumból, Harry
bemutatkozott.
– A mindenit, egész idő alatt egy rendőr mellett álltam, anélkül, hogy tudtam
volna róla. Kész szerencse, hogy semmi olyat nem mondtam, ami sokba
kerülhetne nekem.
Érces hangon felnevetett és Harry felé nyújtotta száraz, göcsörtös
öregemberkezét.
– Roald Bork, nyugdíjas – mondta némileg ironikusan.
– Tonje Wiig azt mesélte, hogy maga valamiféle vezető szerepet tölt be az
itteni norvég közösségben.
– Akkor csalódást kell okoznom. Amint látja, én csak egy rozoga vénember
vagyok, és nem holmi falkavezér. Ráadásul a költözésemmel meglehetősen a
perifériára kerültem – a szó szoros és átvitt értelmében is.
– Valóban? Hová költözött?
– Dél fertőjébe, Thaiföld Szodomájába.
– Pattayába?
– Úgy van. Ott is él néhány norvég, igyekszem szemmel tartani őket.
– Hadd térjek azonnal a tárgyra, Bork. Próbáltuk telefonon utolérni Öve
Kliprát, de mindössze egy kapust sikerült elcsípnünk, aki azt állította, nem
tudja, hol tartózkodik jelenleg Klipra, és azt sem, hogy mikor jön vissza.
– Igen, ez tipikus Öve – nevetgélt Bork.
– Tudom, hogy jobban szereti ő maga felvenni a kapcsolatot másokkal,
azonban egy nyomozás kellős közepén vagyunk, és nagyon kevés időnk van.
Hajók az értesüléseim, maga közeli barátságot ápol Kliprával. Egyfajta
kapocs a számára a külvilág felé.
Bork oldalra hajtotta a fejét.
– Nem vagyok semmiféle adjutáns, ha erre gondol. De annyiban igaza van,
hogy olykor kapcsolatokat közvetítek. Klipra nem szeret olyan emberekkel
beszélni, akiket nem ismer személyesen.
– Klipra és a nagykövet között is maga közvetített?
– Igen, az első alkalommal. De Klipra kedvelte a nagykövetet, ezért idővel
több dolgot is együtt csináltak. A nagykövet maga is Sunnmøre-ből
származott, bár ő vidéki volt, nem olyan ålesundi úri fiú, mint Klipra.
– Különös, hogy nem jött el a temetésre, nem gondolja?
– Klipra folyton úton van. Napok óta nem válaszol a telefonokra,
valószínűleg a laoszi vagy vietnami befektetéseit ellenőrzi. Fogalmam sincs
róla, hogy tud-e egyáltalán a nagykövet haláláról. Ami nem csoda, mivel az
ügy nem kapott valami nagy sajtónyilvánosságot.
– Általában így van ez, ha szívelégtelenségben halálozik el valaki – mondta
Harry.
– És ezért van itt a norvég rendőrség? – tudakolta Bork és egy nagy, fehér
zsebkendővel letörölte a nyakáról az izzadságot.
– Ez a rutin, amikor egy nagykövetet külföldön ér a halál – felelte Harry és
egy névjegykártya hátára ráfirkantotta a rendőrőrs telefonszámát. – Ezen a
számon keressen, ha Klipra felbukkanna.
Bork a névjegyet tanulmányozta. Úgy festett, mintha mondani akarna
valamit, de végül meggondolta magát, a zakója zsebébe dugta a kártyát és
biccentett.
– Így legalább megvan a száma – mondta, azzal elköszönt és egy öreg Land
Rover felé indult. Mögötte, félig a járdán egy másik autó parkolt, fényezése
frissen, pirosán csillant meg. Ugyanaz a Porsche volt, amely Molnesék
házához hajtott be a minap. Tonje Wiig lépett oda hozzá.
– Remélem, Bork tudott segíteni magának.
– Nem igazán.
– Mit mondott Klipráról? Tudja, hol van?
– Nem tudott róla semmit.
A nő mellette maradt, amitől Harrynak az az érzése támadt, hogy vár még
valamire. Egy paranoid másodpercre felbukkant előtte Torhus szikrát hányó
tekintete – „csak semmi botrány, megértette?” Talán Tonje azt a parancsot
kapta, hogy tartsa rajta a szemét és értesítse őket, ha Harry túl messzire
menne? A nőre pillantott és rögtön el is vetette a gondolatot.
– A piros Porsche kihez tartozik? – kérdezte.
– Porsche?
– Az ott. Azt hittem, mire az østfoldi lányok betöltik a tizenhatodik évüket,
már minden autómárkát ismernek.
Tonje Wiig eleresztette a megjegyzést a füle mellett.
– Az Jens kocsija.
– Ki az a Jens?
– Jens Brekke. Valutaügynök. Néhány évvel ezelőtt jött át a DnB-től a
Barclay Thailandhoz. Ő az ott.
Harry megfordult. A lépcső tetején Hilde Molnes állt drámai fekete
selyemruhában, mellette a komoly tekintetű Sanphet sötét öltönyben.
Mögöttük egy fiatalabb, szőke férfi álldogált, akire Harry már a templomban
is felfigyelt. A harmincöt fok ellenére mellényt viselt az öltönye alatt. A
szemét drágának tűnő napszemüveg rejtette, és egy szintén feketébe öltözött
nővel beszélgetett. Harry a nőre bámult, aki mintha megérezte volna
pillantását, hirtelen felé fordult. Most már azt is tudta, miért nem ismerte fel
azonnal Runa Molnest. A különös aszimmetria eltűnt. A lány a lépcső tetején
állók fölé magasodott. Futó pillantása az unalmon kívül semmiféle érzelmet
nem árult el.
Harry kimentette magát, felment a lépcsőn és részvétét nyilvánította Hilde
Molnesnek. A nő keze ernyedtnek, tehetetlennek hatott. Tekintete fátyolos
volt, parfümje nehéz illatának szinte teljesen sikerült lepleznie a gin szagát.
Azután Runához fordult. A lány beárnyékolta szemét a kezével és
hunyorogva pillantott fel rá, mintha csak most fedezte volna fel Harryt.
– Helló – mondta. – Végre valaki, aki magasabb nálam ebben a
pigmeusországban. Nem maga az a detektív, aki nálunk járt?
Volt valami agresszív zönge a hangjában, a tinédzserek tettetett
magabiztossága. A kézfogása erős volt és határozott. Harry pillantása
ösztönösen a másik kezére siklott. A fekete ruhaujjból egy viasszerű protézis
nyúlt ki.
– Detektív?
A kérdés Jens Brekkétől származott. Levette a napszemüvegét és Harryra
hunyorgott. Nyílt, kisfiús arca volt, szinte átlátszóan kék szemébe
rakoncátlan, szőke tincsek hulltak. Az arcáról még nem tűnt el a kölyökháj,
de a szeme körüli ráncok tanúsága szerint túl lehetett a harmincon. Armani
öltönyét egy klasszikus Del Georgiosra cserélte és kézzel varrott,
tükörfényes, fekete Bally cipőt viselt, mégis volt valami a megjelenésében,
ami Harryt egy pimasz tizenkét évesre emlékeztette, aki felnőttnek öltözött.
Bemutatkozott.
– A norvég rendőrségtől jöttem, hogy elvégezzek néhány rutinvizsgálatot.
– Tényleg? Ez a szokás?
– Ha jól tudom, beszélt a nagykövettel a halála napján, 13.15-kor. Így van?
Brekke kissé meghökkenve bámult Harryra.
– Így van. Honnan tudja?
– Megtaláltuk a mobiltelefonját. Az ön száma az utolsó öt között volt,
amelyekkel beszélt.
Harry feszülten figyelte Brekkét, de a férfi arca sem bizonytalanságot, sem
zavarodottságot nem árult el, csupán őszinte meglepetést.
– Beszélhetnék valamikor magával? – kérdezte Harry.
– Ugorjon be hozzám – mondta Brekke, majd szinte észrevétlenül
elővarázsolt egy névjegykártyát, amit a mutató – és középső ujja közé
csippentve nyújtott oda Harrynak.
– Otthon vagy a munkahelyén?
– Haza aludni járok – válaszolta Brekke.
Tulajdonképpen lehetetlen volt észrevenni a férfi ajkán játszó leheletnyi
mosolyt, Harry mégis érezte, hogy ott van. Mintha maga a tény, hogy egy
nyomozóval beszélhet, valami izgalmas, valami rendkívüli dolog lenne.
– Megbocsátanak nekem?
Brekke súgott néhány szót Runa fülébe, odabiccentett Hilde Molnesnek és
lekocogott a Porschéhoz. A templom előtti tér lassan kiürült, Sanphet a
követségi autóhoz kísérte Hilde Molnest, Harry pedig továbbra is Runa
mellett ácsorgott.
– Lesz egy összejövetel a nagykövetségen – mondta Harry.
– Tudom. Anyának nincs kedve hozzá.
– Értem. Bizonyára itt van néhány rokonuk látogatóban.
– Nem – hangzott a tömör válasz.
Harry nézte, ahogy Sanphet becsukja az ajtót Hilde Molnes mögött, majd
megkerüli az autót.
– Nos, szívesen elviszem taxival, ha van kedve.
Amikor meghallotta saját szavait, Harrynak lángolni kezdett a fülcimpája.
Valójában úgy értette, hogy „ha van kedve elmenni a fogadásra”.
– Nincs kedvem.
– A lány elindult a követségi autó felé.
 Tizenhatodik fejezet

A követségen nyomott volt a hangulat, az összejövetel csendesen zajlott.

Tonje Wiig maga kérte Harryt, hogy menjen el, most pedig ott ácsorogtak az
egyik sarokban, a poharukat forgatva. Tonje a második Martinijánál tartott.
Harry vizet kért, helyette azonban édes, ragacsos narancslevet kapott.
– És van otthon családod?
– Fogjuk rá – mondta Harry némileg bizonytalanul afelől, mire vélje a
hirtelen témaváltást és a tegeződést.
– Nekem is – mondta a nő. – A szüleim és a testvéreim. Néhány nagynéni és
nagybácsi, de a nagyszüleim már nem élnek. Ez minden. És neked?
– Valami hasonló.
Ao kisasszony haladt el mellettük egy italokkal teli tálcával a kezében.
Egyszerű, hagyományos thai ruhát viselt, hosszan felsliccelve az oldalán.
Harry követte a tekintetével. Nem volt nehéz elképzelnie, hogy a nagykövet
kísértésbe esett. A helyiség másik végében, egy nagy világtérkép előtt egy
férfi billegett magányosan a sarkán. Egyenes hátú és széles vállú, ősz haja
pedig épp olyan rövidre volt nyírva, mint Harryé. A szeme mélyen ülő volt,
állizma meg-megfeszült a bőre alatt, kezét pedig összekulcsolta a háta
mögött. Messziről látszott rajta a katonai múlt.
– Ki az a férfi?
– Ivar Løken. A nagykövet csak LM-nek hívta.
– Løken? Érdekes. Nem volt rajta a neve a nagykövetségi alkalmazottak
listáján, amit még Oslóban kaptam. Mit csinál itt?
– Jó kérdés. – A nő kuncogva az italába kortyolt. – Sajnálom, Harry. Nem
baj, ha Harrynak szólítom? Biztosan furcsának tűnök, de az utóbbi napokban
rengeteget dolgoztam és nagyon keveset aludtam. Løken tavaly érkezett, nem
sokkal Molnes után. Hogy úgy mondjam, azok közé a külügyi alkalmazottak
közé tartozik, akik már nem nagyon tartanak sehová.
– Ez mit akar jelenteni?
– A karrierje zsákutcába került. Azelőtt a honvédelemnél dolgozott
valamilyen beosztásban, ám egy idő múlva egyszerűen túl sok „de” bukkant
fel a neve mellett.
– De?
– Nem hallotta, hogy beszélnek egymásról a külügyminisztériumnál az
emberek? „Kiváló diplomata, de iszik, de túl sok nőügye van” és így tovább.
Ami a „de” után jön, sokkal fontosabb, mint amit előtte mondanak róla. Az
határozza meg, mennyi időt tölt majd az ember a minisztériumban. Ezért van
annyi jámbor, középszerű alak a vezetésben.
– És mi következik az ő esetében a „de” után? És miért van itt?
– Őszintén szólva, fogalmam sincs. Tudom, hogy vannak megbeszélései,
olykor ír egy-egy jelentést Oslónak, de nem látjuk túl gyakran. Azt hiszem,
szívesebben van egyedül. Időnként fogja a sátrát, a fotófelszereléssel teli
hátizsákját meg a maláriagyógyszereket, és túrázni indul Vietnamba, Laoszba
vagy Kambodzsába. Egyes-egyedül. Ismered ezt a típust, nem?
– Meglehet. Milyen típusú jelentéseket ír?
– Nem tudom. Ebben a nagykövet volt az illetékes.
– Nem tudod? Hiszen nem vagytok sokan a követségen. Csak nem a
titkosszolgálathoz van köze?
– Mi köze lenne a titkosszolgálathoz?
– Nos, mivel Bangkok mégiscsak Ázsia egyik csomópontja.
A nő ránézett, és huncut mosoly jelent meg az arcán.
– Ó, bárcsak ilyen izgalmas dolgokkal foglalkoznánk. De az a gyanúm, hogy
a Külügyminisztérium mindössze azért helyezte ide, mert korábban annyi
éven keresztül szolgálta többé-kevésbé hűen az uralkodót és a hazát.
Ezenkívül bizonyára titoktartási kötelezettségem is van.
Újra kuncogni kezdett és Harry karjára tette a kezét:
– Nem beszélhetnénk valami másról?
Harry témát váltott, majd újabb italért indult. Az emberi test hatvan százaléka
víz, ő pedig úgy érezte, hogy ennek nagy része a nap folyamán elpárolgott
belőle odakint a szürkéskék ég alatt.
Ao kisasszonyra Sanphet mellett ácsorogva bukkant rá, egészen a helyiség
hátsó részében. Sanphet kimérten biccentett neki.
– Víz? – kérdezte Harry.
Ao odanyújtott neki egy poharat.
– Mit jelent az, hogy LM?
Sanphet felhúzta egyik szemöldökét.
– Løken úrra gondol?
– Igen.
– Miért nem kérdezi meg őt magát?
– Mert mi van, ha csak a háta mögött emlegetik így?
Sanphet elmosolyodott.
– Az L azt jelenti, living, vagyis hogy életben van. Az M pedig azt, hogy
morfium. Ez egy régi gúnynév, amelyet azután ragasztottak rá, hogy a
vietnami háború végén az ENSZ-nek dolgozott.
– Vietnam?
Sanphet egy szinte alig érzékelhető biccentésére Ao odébbállt.
– Løken 1975-ben az egyik vietnami egységgel egy landolási zónában
tartózkodott, és éppen arra vártak, hogy egy helikopter felvegye őket, amikor
egy vietkong őrjárat rajtuk ütött. A támadás vérfürdőbe torkollt, és Løkent is
eltalálták. Egy golyó áthatolt a nyakizmán. Az amerikaiak már rég kivonták a
katonáikat Vietnamból, de az egészségügyi alakulat egy része még ott
maradt. Katonától katonáig rohantak az elefántfűben, hogy elsősegélyben
részesítsék őket. Krétával kódokat írtak a sebesültek sisakjára, ami egyfajta
kórlapként szolgált. Ha egy D-t írtak rá, az azt jelentette, hogy az illető
meghalt, így a hordágyat cipelőknek nem kellett arra vesztegetniük az
idejüket, hogy újból megvizsgálják. Az L azt jelentette, hogy a sebesült
életben van, és ha egy M is került a sisakjára, az annyit tett, hogy morfiumot
is kapott. Erre azért volt szükség, nehogy valaki több injekciót is kapjon és
belehaljon a túladagolásba. Sanphet Løken irányába intett.
– Mire rábukkantak, már elvesztette az eszméletét, úgyhogy nem adtak neki
morfiumot, csak egy L betűt firkantottak a sisakjára és a többiekkel együtt a
helikopter fedélzetére emelték. Amikor a fájdalomtól sikoltozva felriadt,
először azt sem tudta, hol van. De amikor sikerült legördítenie magáról egy
ránehezedő holttestet, és megpillantotta a fehér karszalagos férfit, aki épp
injekciót készült beadni egy másik sebesültnek, mindent megértett és
morfiumért kezdett ordítani. Az egyik szanitéc azonban megkocogtatta a
sisakját és azt mondta: „Bocs, haver, de már telepumpáltak.” Løken ezt
képtelen volt elhinni és letépte a fejéről a sisakot, amelyen az L mellett
valóban ott virított egy M is. Csakhogy az nem az ő sisakja volt.
Visszafordult a katona felé, akinek abban a pillanatban nyomták a karjába az
injekciós tűt. Amikor a sebesült L feliratú sisakjára pillantott, és meglátta a
szíj alá dugott gyűrött cigarettapaklit, valamint az ENSZ-jelzést, azonnal
rájött, mi történt. Az a boldogtalan kicserélte a sisakokat, hogy egy újabb
adag morfiumot kaphasson. Løken felordított, de a levegőbe emelkedő
helikopter dübörgő motorja elnyelte a hangját. Fél órán keresztül üvöltött,
amíg el nem érték a golfpályát.
– A golfpályát?
– A tábort. Így neveztük.
– Tehát maga is ott volt?
Sanphet bólintott.
– Ezért ismeri ilyen jól a történetet?
– Önkéntes voltam az egészségügyi alakulatnál, én vettem át őket.
– És mi történt azután?
– Løken itt áll az orrunk előtt. A másik katona viszont soha többé nem tért
magához.
– Túladagolás?
– Aligha a haslövésébe halt bele.
Harry megcsóválta a fejét.
– És most ugyanazon a helyen dolgoznak.
– Véletlen.
– Mennyi az esélye az ilyesminek?
– Kicsi a világ – válaszolta Sanphet.
– LM – mondta Harry és felhajtotta a vizet.
Majd azt mormolva, hogy kellene még egy kis folyadék, Ao kisasszony
keresésére indult.

– Hiányzik magának a nagykövet? – kérdezte a lánytól, amikor végül ráakadt

a konyhában. Éppen szalvétát hajtogatott. A lány csodálkozó pillantást vetett
rá és bólintott. Harry a kezében szorongatta üres poharát.
– Mióta voltak szeretők?
Nézte, ahogy a lány szép, pici ajkai elnyílnak, és egy választ formáznak,
amelyre az agya még nem készült fel, azután becsukódnak, végül mint egy
aranyhalé, újra kinyílnak. Amikor Ao szeme felszikrázott, Harry egy
pillanatra azt hitte, hogy a lány most megüti, de a düh, ahogyan támadt,
ugyanolyan hirtelenséggel el is lobbant. Ao szemét elfutotta a könny.
– Sajnálom – mondta Harry a sajnálat bármiféle jele nélkül.
– Maga...
– Sajnálom. De muszáj tisztáznunk ezeket a dolgokat.
– De én...
A lány megköszörülte a torkát, azután felvonta és leengedte a vállát, mintha
egy rossz gondolatot rázna le magáról.
– A nagykövet házas volt. Én pedig...
– Maga is házas?
– Nem, de...
Harry finoman megfogta a lány karját és odébb húzta a konyhaajtóból.
Amikor a lány felé fordult, újra harag gyulladt a szemében.
– Figyeljen rám, Ao! A nagykövetet egy motelben találták meg. Maga is
tudja, mit jelent ez. Azt, hogy nem maga volt az egyetlen, akivel dugott. –
Feszülten figyelte, milyen hatást váltanak ki a szavai. – Ez egy gyilkossági
nyomozás. Semmi oka nincs rá, hogy bármiféle lojalitást érezzen ez iránt a
férfi iránt.
A lány felzokogott, Harry pedig azon kapta magát, hogy a karjánál fogva
rázza őt. Eleresztette. Ao hatalmas, fekete pupillákkal bámult rá.
– Fél? Erről van szó?
A lány mellkasa föl-le hullámzott.
– Segít valamit, ha megígérem, hogy semmi nem fog belőle nyilvánosságra
kerülni, hacsak nincs valami köze a gyilkossághoz?
– Nem voltunk szeretők!
Harry rápillantott, de csak a fekete pupillákat látta. Úgy érezte, elkelne most
Nho segítsége.
– Rendben. Akkor mit keres egy magafajta fiatal lány egy házas nagykövet
autójában? Azon kívül, hogy beveszi az asztmagyógyszerét?
Harry a tálcára tette az üres poharat és kiment a konyhából. A pohárban ott
hevert az üres műanyag ampulla. Elég hülye gesztus volt, ám Harry hajlamos
volt hülyeségekre annak érdekében, hogy történjen valami. Bármi.
 Tizenhetedik fejezet

Elizabeth Dorothea Crumley rosszkedvű volt.

– A francba! Egy hátba döfött külföldi egy motelszobában, és sehol egy
ujjlenyomat, egy gyanúsított vagy valami használható nyom! Csak a maffia,
egy recepciós lány, Tonya Harding és a moteltulajdonos. Kihagytam valamit?
– Uzsorások – segítette ki készségesen Rangsan a Bangkok Post mögül.
– Az a maffia – morogta a nyomozónő.
– Az nem, amelyiknek ez a Molnes az ügyfele volt – mondta Rangsan.
– Ezt hogy érted?
Rangsan leeresztette az újságot.
– Harry, maga említette, hogy a sofőr állítása szerint a nagykövet valami
uzsorásnak tartozott. És mit tesz egy uzsorás, ha meghal az adósa?
Megpróbálja a hozzátartozóktól behajtani a pénzét. Nem?
Liz szkeptikusnak tűnt.
– Miért tenné? A játékadósság személyes dolog, nem tartozik a családra.
– Léteznek még olyan emberek, akiknek igenis számít a család hírneve és
becsülete. Az uzsorások pedig üzletemberek, akik természetesen ott próbálják
visszakövetelni a pénzüket, ahol csak tudják.
– Ez elég erőltetett magyarázatnak hangzik – rázta a fejét Liz.
Rangsan újra felemelte az újságot.
– Az meglehet, mindenesetre a Thai Indo Travellers telefonszáma az utóbbi
három nap folyamán többször is felbukkant a Molnes család bejövő
hívásainak listáján.
Liz halkan füttyentett, a többiek pedig elismerően biccentettek.
– Mi az? – kérdezte Harry, aki nem ismerte az elhangzott cégnevet.
– A Thai Indo Travellers látszólag egy utazási iroda – magyarázta Liz. – Ám
az emeleten egy egészen más vállalkozást is folytatnak: olyan embereknek
adnak kölcsönt, akik egyéb helyeken nem kapnának. Magas kamatokkal,
továbbá elképesztően hatékony és brutális behajtási módszerekkel dolgoznak.
Jó ideje szemmel tartjuk már őket.
– És semmi sincs a kezetekben ellenük?
– Lenne, ha elég keményen próbálkoznánk. De azon a véleményen vagyunk,
hogy ha bezárnánk a vállalkozást, a konkurencia, amely átvenné a helyüket a
piacon, sokkal rosszabb lenne. Ők képesek a maffia mellett életben tartani az
üzletet, és ha pontosak az értesüléseink, még csak védelmi pénzt sem
fizetnek. Ha a nagykövetet egy közülük való gyilkolta volna meg, akkor ez
lenne az első alkalom, hogy embert ölnek.
– Talán arra gondoltak, hogy ideje példát statuálni – vetette fel Nho.
– Előbb megölnek valakit, aztán hívogatni kezdik a családot, hogy behajtsák
rajtuk a pénzt? Nem furcsa ez egy kicsit? – kérdezte Harry.
– Miért lenne furcsa? Az üzenetet, hogy mi történik a késlekedő adósokkal,
minden bizonnyal így is érti mindenki, akit illet – mondta Rangsan
kényelmesen lapozgatva. – Ha ráadásul még a pénzt is sikerül
megszerezniük, akkor egyenesen briliáns megoldás.
– Rendben – mondta Liz. – Nho és Harry, tegyétek tiszteleteteket a Thai
Indónál. Ja, és még valami: az imént beszéltem a technikusokkal. Az
égvilágon semmire sem jutottak a zsiradékkal, ami a késen volt. Annyit
sikerült megállapítaniuk, hogy szerves anyag, valamilyen állattól származhat.
Oké, akkor ennyi, munkára, emberek!

Harry és Nho már a lift felé tartott, amikor Rangsan odalépett hozzájuk.
– Legyetek óvatosak, ezek a fickók nagyon veszélyesek. Úgy hallottam, a
hajócsavart is előszeretettel alkalmazzák azokkal szemben, akik nem akarnak
fizetni.
– Hajócsavart?
– A folyón egy cölöphöz kötözik őket, azután hátramenetbe kapcsolnak,
kiemelik a propellert a vízből és lassan elindulnak hátrafelé. El tudjátok
képzelni?
Harry el tudta képzelni.
– Néhány évvel ezelőtt találtunk egy pasast, aki szívrohamban halt meg. Az
arca a szó szoros értelmében le volt nyúzva, a szerencsétlennek így kellett
volna járkálnia a városban, elrettentésként a többi adós számára. A motor
bőgése és a közeledő propeller azonban túl sok volt a szívének.
Nho serényen bólogatott.
– Jobb fizetni.

„A csodálatos Thaiföld”, hirdette öles betűkkel a thai táncosokat ábrázoló,

színpompás kép fölötti felirat. A plakát a Sampeng Lane-en lévő apró utazási
iroda falán lógott, a kínai negyedben. A spártai egyszerűséggel berendezett
helyiségben egy férfi és egy nő fogadta Harryt és Nhót.
A férfi szemüvege olyan vastag volt, mintha egy szódásüveg fenekén
keresztül pislogott volna rájuk. Nho épp felmutatta a jelvényét és váltott vele
néhány szót.
– Mit mond? – kérdezte Harry.
– Hogy a rendőrséget mindig szívesen látják, és hogy extra kedvezményt
kapunk az utazásokra.
– Kérj inkább egy grátisz utat az emeletre.
Nho mondott valamit, mire a szemüveges felemelte a telefonkagylót.
– Sorensen úr előbb megissza a teáját – közölte azután angolul.
Harrynak már a nyelve hegyén volt a válasz, de Nho beszédes pillantása
észhez térítette. Leültek és várakoztak. Néhány perc elteltével Harry a
mozdulatlan ventilátorra mutatott a plafonon. A szemüveges mosolyogva
megrázta a fejét.
– Kaput.
Harry érezte, hogy a fejbőre viszketni kezd. Néhány perccel később a
szemüveges telefonja megszólalt, majd a férfi arra kérte őket, hogy kövessék.
A lépcső aljában intett, hogy vegyék le a cipőjüket. Harrynak eszébe villant
lyukas, átizzadt teniszzoknija, és úgy vélte, mindannyiuknak jobb lesz, ha
magán tartja lábbelijét, Nho azonban alig érzékelhetően megrázta a fejét.
Harry csendesen szitkozódva lerúgta a cipőjét és feldübörgött a lépcsőn.
A szemüveges bekopogtatott egy ajtón, amelyet odabentről azon nyomban
feltéptek. Harry két lépést hátrált. Az ajtókeretet egy hegynyi izom töltötte ki.
A hústoronynak két keskeny csík húzódott a szeme helyén, fekete
rozmárbajuszt viselt, a feje pedig egy bozontos varkocsot leszámítva teljesen
kopaszra volt borotválva. Olyan volt, mint egy kifakult bowling golyó, s
alatta nem volt sem nyak, sem váll, csak a hurkákba gyűrődött tarkó, amely a
fültől egészen a hatalmas felkarig húzódott, amely olyan benyomást keltett,
mintha csak úgy odacsavarozták volna a rettenetes méretű felsőtestre. Harry
még soha életében nem látott ekkora embert. A férfi nyitva hagyta az ajtót és
visszadöcögött a szobába.
– Woo-nak hívják – súgta Nho Harrynak. – Szabadúszó gorilla. És
borzalmasan rossz a híre.
– Atyaég, olyan, mint valami rossz hollywoodi karikatúra. Kínai,
Mandzsúriából származik. Az ottaniak híresek az erejükről...
A redőnyökkel elsötétített szobában egy jókora íróasztal állt, s Harry egy férfi
alakját vette ki mögötte. A plafonon ventilátor surrogott, a falról kitömött
tigrisfej vicsorgott rájuk. Az erkélyajtó nyitva állt, ami miatt úgy tűnt, mintha
az utcai forgalom egyenesen a szobán haladna keresztül. Az ajtó mellett egy
harmadik személy ült. Woo az utolsó szabad székbe préselte magát. Harry és
Nho a helyiség közepén ácsorgott.
– Miben lehetek az urak szolgálatára?
Az íróasztal mögül érkező hang mély volt, az angol kiejtés pedig csaknem
oxfordi. A férfi levegőbe emelt kezén egy gyűrű csillant meg. Nho Harryra
pillantott.
– Nos, a rendőrségtől jöttünk, Sorensen úr...
– Igen, tudom.
– Maguk pénzt adtak kölcsön Atle Molnes nagykövetnek. Majd miután a férfi
meghalt, megpróbálták elérni a feleségét, hogy visszaszerezzék a pénzt,
amivel a nagykövet tartozott maguknak.
– Semmiféle nagykövetnél nincs kintlévőségünk. Ezenkívül mi nem
foglalkozunk ilyesfajta hitelügyletekkel, kedves...
– Hole. Maga hazudik, Sorensen úr.
– Hogy mondta, Hole úr? – hajolt előre Sorensen.
Vonásai egyértelműen thai származásra utaltak, a bőre és a haja viszont
hófehér volt, a szeme pedig áttetsző kék. Nho megragadta Harry karját, ő
azonban Sorensen pillantását állva kiszabadította magát. Tisztában volt vele,
hogy messzire ment, és hogy a játékszabályok szerint Sorensennek odalenne
a tekintélye, ha most bármit elismerne. Harry viszont zokniban volt, izzadt,
mint egy ló, torkig volt, és magasról tett a jó modorra meg a diplomáciára.
– Pillanatnyilag a kínai negyedben van, Hole úr, és nem farang-földön. Nincs
semmiféle nézeteltérésem a bangkoki rendőrfőnökkel. Azt javasolom, hogy
mielőtt bármit mondana, először vele beszéljen, én pedig megígérem, hogy
elfelejtjük ezt a kínos jelenetet.
– Egyelőre még a rendőrség olvassa fel a bűnözőknek a jogait, és nem
fordítva.
Sorensen úr fogai fehéren villantak elő nedves, vörös ajkai mögül.
– Ó, igen. Jogában áll hallgatni és így tovább. Nos, ez alkalommal fordítva
történik a dolog. Woo, kikísérnéd az urakat?
– Amivel maguk foglalatoskodnak, azt senki nem rakná ki a napra, és ahogy
nézem, ez magára is érvényes, Sorensen úr. A helyében sürgősen
bespájzolnék magas faktorszámú naptejből. A börtönudvaron ugyanis nem
lehet hozzájutni az ilyesmihez.
Sorensen hangja egy árnyalattal még mélyebbé vált.
– Ne akarjon felbosszantani, Hole úr. Attól tartok, hogy az Európában töltött
idő alatt jócskán veszítettem a thaiföldi béketűrésemből.
– Néhány év alatt a rácsok mögött könnyedén visszarázódik majd.
– Kísérd ki Hole urat, Woo.
A hatalmas test meglepő fürgeséggel mozgott. Harry orrát savanykás
curryszag csapta meg, és még mielőtt megmoccanhatott volna, a magasba
emelték és úgy összepréselték, mint valami játékmackót, amelyet az imént
nyert valaki a vidámparkban. Harry szabadulni próbált, ám az acélos ölelés
minden kilégzésnél egyre szorosabbá vált. Úgy érezte magát, mint egy
fojtókígyó zsákmánya, a világ elfeketedett előtte, a forgalom zaja viszont
egyre erősödött. Azután végre elengedték, ő pedig lebegni kezdett. Amikor
újra kinyitotta a szemét, tudta, hogy egy másodpercre alighanem elveszítette
az eszméletét. Elsőként egy kínai írásjegyekkel teli táblát pillantott meg,
majd egy köteg kábelt két telefonoszlop között, a kékesszürke eget és egy
férfiarcot, amely lebámult rá. Végül a hangok is visszatértek, és az archoz
tartozó szájból szitokáradat ömlött rá. A férfi az erkélyre és a tuk-tukja
tetejére mutogatott, ami csúnyán behorpadt.
– Hogy vagy, Harry? – tolta odébb Nho a tuk-tuk sofőrjét. Harry
végigpillantott magán. Rettenetesen sajgott a háta, és volt valami
mérhetetlenül szomorú a mocskos, szürke aszfalton elnyúló, lyukas, fehér
teniszzokniba bújtatott lábának látványában.
– Nos. A Schrøderbe biztosan nem engednének így be. Magaddal hoztad a
cipőmet?
Harry meg mert volna esküdni rá, hogy Nho csak komoly nehézségek árán
tudta elfojtani vigyorgását.

– Sorensen azt kérte, hogy legközelebb letartóztatási parancsot is vigyünk

magunkkal – mondta Nho, amikor visszaültek az autóba. – Most végre van
valami a kezünkben ellenük: hivatalos személy elleni erőszak.
Harry végighúzta az ujját a lábán éktelenkedő hosszú karcoláson.
– Csak a hústorony ellen. De talán ő is mesélhet nekünk ezt-azt. Egyébként
mitől vagytok ti thaiföldiek ennyire rákattanva a magasságra? Ha lehet hinni
Tonje Wiignek, én vagyok a harmadik norvég, akit rövid időn belül
kihajítottak az ablakon.
– Régi maffiamódszer, jobban kedvelik, mint a lelövést. Ugyanis ha valakire
egy ablak alatt bukkannak rá, a rendőrség nem zárhatja ki a baleset
lehetőségét. Aztán gazdát cserél némi pénz, az ügyet pedig lezárják anélkül,
hogy bárki akadékoskodhatna, és mindenki elégedett. A golyó ütötte lyukak
csak komplikálják a dolgokat. Megálltak a piros lámpánál.
A járdán egy görnyedt kínai öregasszony ült egy takarón, vigyorgó szájából
elrohadt fogcsonkok villantak feléjük. Azután az arca elúszott a kékesen
remegő levegőben.
 Tizennyolcadik fejezet

Aune felesége vette fel a kagylót.

– Késő van – mondta álomittasan.
– Korán van – helyesbített Harry. – Elnézést a lehetetlen időpontért, de el
akartam érni Stålét, mielőtt munkába megy.
– Már úgyis ébredeztünk, Harry. Egy pillanat, és adom.
– Harry? Mit akarsz?
– Egy kis segítségre van szükségem. Mit jelent pontosan, ha valaki pedofil?
Harry hallotta, ahogy Ståle Aune dörmögve megfordul az ágyban.
– Pedofil? Igazán felemelő téma közvetlenül ébredés után. Röviden: a pedofil
olyan személy, aki kiskorúak iránt érez szexuális vonzalmat.
– És mi a bővebb változat?
– Túl sokat nem tudunk róla, de az biztos, hogy a szexológusok különbséget
szoktak tenni az alapvetően pedofil beállítottság és a helyzetfüggő pedofília
között. Szexuális beállítottsága alapján pedofilnak számít például a
klasszikus, parkokban felbukkanó cukrosbácsi. Az effajta pedofil hajlam
többnyire fiatal korban kezdődik és nem szükségszerűen valami külső
konfliktus eredménye. A gyermekkel azonosítja magát, a viselkedését a
gyerek korához igazítja, sőt olykor valamiféle hamis szülői szerepet is sikerül
kivívnia magának. A szexuális cselekményt rendszerint alaposan és előre
megtervezi, és maga a tett valamiféle próbálkozás a számára a saját
életproblémájának megoldására. Mondd csak, fizettek ti nekem ezért?
– És a helyzetfüggő pedofil?
– Az egy kevésbé körvonalazható csoport. Ők elsődlegesen más felnőttekhez
vonzódnak szexuálisan, számukra a gyermek többnyire olyasvalakinek a
pótléka, akivel konfliktusa van. Míg a klasszikus pedofilok gyakran
pederaszták, vagyis a kisfiúkhoz vonzódnak, őket inkább a kislányok
érdeklik. Ebben a csoportban egyébként nagyon sok a vérfertőző visszaélés.
– Inkább a cukrosbácsiról mesélj! Hogyan gondolkodnak?
– Ahogy te vagy én, Harry, néhány apró kivételtől eltekintve.
– Mégpedig?
– Először is fontos, hogy ne általánosítsunk, hiszen emberekről beszélünk.
Másodszor, ez nem a szakterületem, Harry.
– De többet tudsz róla, mint én.
– Nos, a pedofiloknak rendszerint rossz az önképük, bizonytalanok és
képtelenek megbirkózni a felnőtt szexualitással. Csak gyerekek társaságában
érzik azt, hogy kézben tudják tartani a helyzetet és ki tudják élni a vágyaikat.
– Amelyek pedig...?
– Épp olyan szerteágazóak, mint a többi ember szexuális vágyai. A fizikailag
ártalmatlan cirógatástól a nemi erőszakig és a gyilkosságig. Attól függ.
– És az egész a serdülőkorra és a környezetre vezethető vissza?
– Gyakori, hogy az elkövetők maguk is szexuális bántalmazás áldozatai
voltak gyermekkorukban. Ugyanez tapasztalható azoknál az embereknél,
akiket kiskorukban vertek otthon. Mikor felnőnek, gyakran ők maguk is
erőszakosan lépnek fel a házastársukkal és a gyerekeikkel szemben. A saját
gyermekkorukból hozott mintát ismétlik.
– Miért?
– Lehet, hogy furcsán hangzik, de alighanem a felnőtt szerepmodellekhez van
valami köze és a saját biztonságérzetükhöz. Hogy ehhez vannak szokva.
– Hogy lehet felfedezni az ilyesmit?
– Ezt hogy érted?
– Milyen speciális ismertetőjegyeket keressek?
Aune brummogni kezdett.
– Sajnálom, Harry, de nem hinném, hogy olyan feltűnően különböznének.
Rendszerint férfiak, gyakran egyedül élnek és gyenge szociális
kapcsolatokkal rendelkeznek. Sérült szexualitásuk dacára azonban az élet
egyéb területein kiválóan működhetnek. Feltehetőleg mindenütt ott vannak.
– Hogy micsoda? Mindenütt? Szerinted mennyien lehetnek Norvégiában?
– Ez egy teljesen lehetetlen kérdés. Többek között attól is függ, hogy hol
húzzuk meg a határokat. Spanyolországban szexuális értelemben a tizenkét
éven aluliak számítanak kiskorúnak, vagyis csak az ennél fiatalabb
gyerekekkel való közösülés büntetendő. Ez alapján minek kellene tekinteni
például egy hebefilt, aki csak a serdülőkorban lévő lányokhoz vonzódik?
Vagy egy olyan férfit, aki, amíg a szexuális partnere egy gyermek fizikai
tulajdonságait hordozza, mint például a szőrtelen test és a puha bőr, nem
törődik az életkorral?
– Értem. Szóval a lehető legkülönfélébb jelmezbe bújhatnak, sokan vannak,
és bárhol előfordulhatnak.
– A szégyenérzet ügyes maszkmesterré teszi ezeket az emberekét. A
legtöbben egész életük folyamán gyakorolják, hogyan tartsák mások előtt
titokban a vágyaikat. Így csak annyit mondhatok, hogy lényegesen többen
vannak, mint ahányat a rendőrség valamilyen visszaélés miatt letartóztat.
– Mindegyikre, akit elkapnak, tíz másik jut.
– Hogyan?
– Semmi. Köszönöm a segítséget, Ståle. Egyébként bedugaszoltam az üveget.
– Ó. Hány napja?
– Tizennyolc órája.
– Nagyon kemény?
– Nos, a szörnyek egyelőre még az ágy alatt lapulnak. Azt hittem, nehezebb
lesz.
– Még csak most kezdted. Számíts rá, hogy rossz napok is jönnek majd.
– Vannak másmilyenek is?

Eljött az este. A taxisofőr, amikor arra kérte, hogy vigye a Patpongba, egy kis
színes brosúrát nyújtott felé.
– Masszázs, ulam? Jó masszázs. Elviszem.
A gyér fényben thai lányok mosolyogtak rá a képekről olyan ártatlanul,
mintha egy légitársaságot reklámoznának.
– Nem, köszönöm, csak enni akarok.
Harry visszaadta a brosúrát, bár megkínzott háta vágyakozva fogadta a
javaslatot. Amikor kíváncsiságból rákérdezett, mégis milyen masszázsról
lenne szó, a sofőr félreérthetetlen kézjelzéssel válaszolt: hüvelyk – és
mutatóujjával egy kört formázott, amibe beledugta másik kezének
mutatóujját. A Patpongban lévő Le Boucheron éttermet Liz ajánlotta neki, és
az étel valóban jól nézett ki, Harrynak azonban nem volt étvágya.
Sajnálkozva rámosolygott a tányérját összeszedő pincérre és bőséges
borravalót hagyott, hogy jelezze, szó sincs holmi elégedetlenségről. Azután
kilépett a nyugtalan patpongi éjszakába. A Sói 1-et lezárták a forgalom elől, s
most csordultig volt emberekkel, akik a bárok és a különféle elárusító
standok között hömpölyögtek. Minden ajtón és ablakon más zene dübörgött
kifelé, a járdákon izzadt férfiak és nők vadásztak. Mindenhonnan ember –,
csatorna – és ételszag áradt Harry felé. Ahogy elhaladt előtte, az egyik
ablakon elhúzódott a függöny, ő pedig egy színpadot pillantott meg, amelyen
a megszokott tangabugyit és magassarkú cipőt viselő lányok táncoltak.
– Nincs belépődíj, az ital pedig csak kilencven bát! – bömbölte valaki a
fülébe.
Harry továbbindult, de valahogy mégis úgy tűnt, mintha egy tapodtat sem
mozdulna, ugyanis a jelenet újra és újra megismétlődött, ahogy a zsúfolt
utcán haladt.
Lüktetést érzett a gyomrában, amiről nem tudta eldönteni, hogy a zene
okozza, a saját szíve, vagy a munkagépek valamelyikének tompa dübörgése,
amelyek a nap huszonnégy órájában dolgoztak: újabb és újabb pilléreket
döngöltek a földbe Bangkok új autóútjához a Silom Road fölött.
Az egyik bár utcai pultja mellett egy rikító vörös ruhát viselő lány csípte el a
pillantását és a maga mellett álló székre mutatott. Harry továbbment,
miközben egészen úgy érezte magát, mintha részeg volna. Egy másik kinti
bárpult mellett hatalmas üvöltés harsant, a pult sarkára állított tévékészülék
labdarúgó-mérkőzést sugárzott, és alighanem éppen gólt lőttek.
– Blowing bubbles... – énekelte két vörös nyakú angol és koccintottak.
– Gyere be, szöszi.
Egy magas növésű, karcsú nő rebegtette felé hosszú pilláit, miközben
kidomborította jókora keblét, és keresztbe vetette elképesztően feszes
nadrágba bújtatott lábát. Öltözéke nem bízott túl sokat Harry fantáziájára.
– Az egy katoy – szólalt meg mögötte egy hang norvégul. Harry megfordult.
Jens Brekke volt az. Karján egy feszes bőrszoknyát viselő, apró thai nő
lógott.
– Tulajdonképpen tényleg fantasztikus, hiszen minden megvan: az ívek, a
mellek és a vagina. Némelyik férfi kifejezetten előnyben részesíti őket az
igazi nőkkel szemben. És miért is ne? – Brekke hófehér fogsora elővillant
barnára sült gyerekképéből. – Az egyetlen probléma az, hogy egy műtéti úton
kialakított vagina nem rendelkezik az igazi nők hüvelyének öntisztulási
képességével. Amint találnak erre valami megoldást, magam is fontolóra
veszem, hogy kipróbáljam őket. Maga mit gondol, nyomozó?
Harry a magas nőre pillantott, aki a katoy szó hallatán egy horkantás
kíséretében hátat fordított nekik.
– Nos, nekem eddig egyáltalán nem tűnt fel, hogy a hölgyek némelyike nem
igazi nő.
– A gyakorlatlan szem könnyen rászedhető, de az ádámcsutkájukról fel lehet
ismerni őket, mert azt rendszerint nem sikerül operációval eltávolíttatniuk.
Ezenkívül általában egy fejjel magasabbak a kelleténél, kissé túl kihívóan
öltözködnek, és igen rámenősen flörtölnek. És túlságosan szépek. Ez az
utolsó dolog, ami leleplezheti őket. Képtelenek visszafogni magukat, muszáj
mindent egy picit túlzásba vinniük.
A mondat végét a levegőben hagyta, mintha utalni akarna valamire, de ha így
is volt, Harry nem tudta mire vélni a dolgot.
– Apropó, esetleg maga is túlzásba vitt ezt-azt, nyomozó? Mintha sántítana.
– Túlságosan megbíztam a nyugati tárgyalási technikákban. De majd elmúlik.
– Mármint melyik? A bizalom vagy a sérülés?
Brekke ugyanazzal a láthatatlan mosollyal nézte Harryt, mint a temetés után.
Mintha valami játékot akarna űzni vele. Harry azonban nem volt játékos
kedvében.
– Remélhetőleg mind a kettő.
– Éppen hazafelé tartottam.
– Máris? – Brekke izzadt homlokán neonfény villant. – Akkor bízom benne,
hogy holnap jobb formában látom majd, nyomozó.
A Surawong Roadon Harry elcsípett egy taxit.
– Masszázs, ulam?
 Tizenkilencedik fejezet

Amikor Nho reggel felvette Harryt a River Garden előtt, a nap még alig
bukkant fel az alacsony házak között. Nem volt nyolc óra sem, amikor a
Barclay Thailandhoz értek, ahol egy mosolygós, Jimi Hendrix-frizurás,
walkmanes parkolóőr beengedte őket az épület alatti mélygarázsba. Nho
néhány fölösleges kanyar után végül közvetlenül a liftek mellett rábukkant a
Mercedesek és a BMW-k között árválkodó, vendégek számára fenntartott
parkolóhelyre.
Nho inkább az autóban maradt, mert a norvég szókincse mindösszesen a
„köszönöm” szóra korlátozódott, amit Harry tanított meg neki az egyik
kávészünetben. Liz csúfondárosan meg is jegyezte, hogy a történelemben a
fehérek mindig a „köszönöm” szót tanították meg elsőként a
bennszülötteknek. A maradás mellett szólt az is, hogy Nho attól tartott, a
szomszédos drága járgányok túlságosan idevonzzák a tolvajokat. És annak
dacára, hogy a garázst videokamerákkal is felszerelték, ő úgy vélte, nem lehet
megbízni egy olyan parkolóőrben, aki a sorompó nyitogatása közben az
ujjával csettintget a zene ritmusára. Harry felliftezett a tizedik emeletre a
Barclay Thailand recepciójához.
Bemutatkozott és az órájára pillantott.
Arra számított, hogy várnia kell majd Brekkére, a recepciós hölgy azonban
visszakísérte a liftbe, lehúzott egy kártyát az olvasón, majd megnyomta a P
gombot, amely – magyarázata szerint – a penthouse-t takarta. Azután kilépett
a liftből, Harry pedig tovább folytatta az útját fölfelé.
Amikor a lift ajtaja kinyílt, a barnán csillogó parketta közepén, egy nagy
mahagóniasztal fölé hajolva ott állt Brekke és egy telefonkagylót szorított a
füléhez, miközben a vállán egy másik lógott. A padlón és az asztalon kívül
minden más üvegből volt a helyiségben. A falak, a tető, a dohányzóasztal,
sőt, a székek is.
– Térjünk még vissza erre, Tom. Aztán csak óvatosan, nehogy téged is
felfaljanak a nap folyamán. És ahogy már mondtam: tartsd távol magad a
rúpiától!
Szabadkozva Harryra mosolygott, felmarkolta a másik kagylót, a számítógép
képernyőjére pillantott, majd annyit mondott, hogy „igen” és letette.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Harry.
– A munkám.
– Vagyis?
– Épp most biztosítottam az egyik ügyfél dollártartozását.
– Magas összeg? – vetett Harry egy pillantást a városra, amely ködbe
burkolózva terült el valahol alattuk.
– Viszonyítás kérdése. Gondolom, nagyjából egy átlagos norvég
önkormányzat éves költségvetésének felelhet meg.
Megszólalt az egyik telefon, Brekke lenyomta a készülék egyik gombját:
– Vegye át az üzenetet, Shena, pillanatnyilag nem érek rá. – Majd anélkül,
hogy a választ megvárta volna, el is engedte a gombot.
– Sok a munka?
Brekke elnevette magát.
– Maga nem olvassa a lapokat? Ázsia-szerte összeomlott a valutapiac.
Mindenki elkezdett a nadrágjába csinálni és hanyatt-homlok a dollárba
menekülnek. A bankok és a pénzügyi szolgáltatók minden másnap csődbe
mennek, az emberek pedig elkezdtek kiugrálni az ablakon.
– Csak maga nem? – kérdezte Harry és önkéntelenül megdörgölte a hátát.
– Én? Én ügynök vagyok, a keselyűk családjába tartozom. – Tett néhány
szárnycsapásszerű mozdulatot a karjával és felvillantotta fogsorát. – Amíg
mozgás van, és az emberek kereskednek, mi így is, úgy is megkeressük a
pénzünket. A játék nem áll meg.
– Vagyis maga a krupié ebben a játékban?
– Pontosan! Ez jó, megjegyzem magamnak. A többi idióta pedig a játékos.
– Idióták?
– Bizony. Azt hittem, ezek a kereskedők viszonylag okos figurák. Okosak,
persze, de emellett teljesen idióták. Örök paradoxon, de minél okosabbak,
annál elhamarkodottabban spekulálnak a valutapiacon. Mindenki másnál
jobban kellene tudniuk, hogy a ruletten lehetetlen hosszú távon pénzt keresni.
Én magam relatíve ostoba vagyok, ezt mégis fel bírtam fogni.
– Vagyis maga soha nem játszik ebben a rulettben, Brekke?
– Olykor belemegyek egy-egy fogadásba.
– És nem csinál magából idiótát?
Brekke Harry felé nyújtott egy doboz szivart, de ő visszautasította.
– Jó döntés. Ocsmány íze van. Én is csak azért szívom, mert az a
kényszerképzetem, hogy ezt kell tennem. Mert megengedhetem magamnak. –
Megcsóválta a fejét és egy szivart dugott a szájába. – Látta a Casinót,
nyomozó? Robert de Niróval és Sharon Stone-nal?
Harry bólintott.
– Emlékszik arra a jelentre, amelyikben Joe Pesci arról az egyetlen általa
ismert személyről mesél, aki képes rendszeresen pénzt keresni a
szerencsejátékon? De a fickó valójában nem szerencsejátékot űz, hanem
fogadásokat köt. Lóverseny, kosárlabda-mérkőzés, ilyesmi. Az egészen más,
mint a rulett.
Brekke egy széket tolt Harry felé, ő maga pedig vele szemben ült le.
– A játék a szerencsén múlik, a fogadás azonban nem. A fogadás két dologról
szól: a pszichológiáról és az információról. A legokosabb nyer. Vegyük
például azt a pasast a Casinóból. Minden idejét azzal tölti, hogy
információkat gyűjtsön. A lovak pedigréjéről, hogy hogyan edzettek az
elmúlt hetekben, milyen takarmányt kaptak, mennyi volt a zsoké súlya a
verseny reggelén – csupa olyan adatot, amelyeket mások nem tudnak, vagy
nem akarnak megszerezni. Azután összegezi az információkat, és leszűri
belőlük, hogy az egyes lovak milyen eséllyel indulnak és arra is figyel, hogy
mit csinál a többi játékos. Ha valamelyik ló nagy esélyekkel indult, akkor
arra fogad, akár bízik a győzelmében, akár nem. Hosszú távon ő az, aki pénzt
keres. A többiek pedig veszítenek.
– Ennyire egyszerű?
Brekke elhárító mozdulatot tett és az órájára pillantott.
– Tudtam, hogy az Asahi Bank egyik japán befektetője tegnap este a
Patpongba készült. Végül a Soi 4-en akadtam rá. Leitattam, kiszedtem belőle
pár érdekes információt, azután hajnali háromkor otthagytam neki a nőmet és
hazamentem. Reggel hatkor már az irodában voltam és azóta bátot vásárolok.
A pasas hamarosan beér a munkahelyére és négy milliárd koronáért bátot
vásárol majd. Én pedig akkor újra eladok.
– Ez elég sok pénznek hangzik.
– És szinte törvénytelennek.
– Szinte, Harry. De csak szinte.
Brekke hirtelen olyan lelkesen kezdett beszélni, mint egy kisfiú, aki az új
játékszerével dicsekszik.
– Ez nem erkölcsi kérdés. Ha élesben akar játszani, akkor egész idő alatt a les
határán kell mozogni. Folyamatosan meg kell próbálni lazítani a
szabályokon.
– És az nyer, akinek ez a legjobban megy?
– Amikor Maradona kézzel szerzett gólt Anglia ellen, azt az emberek
elfogadták, mint a játék részét. Amit a bíró nem vesz észre, az rendben van. –
Brekke felemelte az egyik ujját. – De akárhogy is csűri-csavarja az ember a
dolgokat, vállalni kell valamennyi kockázatot. Az egész az esélyekről szól.
Néha bizony ráfarag, de ha olyankor játszik, amikor jók az esélyei, hosszú
távon keresni fog.
Brekke egy grimasz kíséretében elnyomta a szivarját.
– A mai napon ez a japán határozta meg, mit tegyek, de tudja, mi a legjobb?
Amikor az ember maga irányítja a játékot. Például közvetlenül az egyesült
államokbeli inflációs ráta nyilvánosságra kerülése előtt elhint egy hírt, mely
szerint Greenspan, az amerikai jegybank elnöke egy vacsora mellett folytatott
magánbeszélgetés során azt mondta, hogy a kamatok emelkedni fognak. Az
ellenfelek összezavarodnak, maga pedig besöpri a hasznot. Komolyan
mondom, ez még a szexnél is jobb.
Brekke nevetett és elragadtatva dobogott a lábával a padlón.
– A valutakereskedés minden piacok anyja, Harry. A Forma 1. Épp olyan
mámorító, mint amennyire veszélyes. Tudom, hogy perverz, de én is az
irányításmániások egyike vagyok, aki szereti tudni, hogy ha végül kinyírja
magát a versenyautóban, az a saját hibájából történik majd.
Harry körbepillantott. Őrült professzor egy üvegkalitkában.
– És ha egy sebességellenőrzés alkalmával nyakon csípik?
– Ameddig pénzt keresek és bizonyos határokon belül mozgok, mindenki
elégedett lesz. Én csúcsbevételt hozok a cég számára. Látja ezt az irodát?
Korábban a Barclay Thailand vezetője ült itt. Talán felmerül magában a
kérdés, hogy miért egy ilyen szimpla ügynök bitorolja jelenleg, mint én?
Azért, mert egy brókercég esetében mindössze egyetlen dolog számít: hogy
mennyi pénzt termel az ember. Minden egyéb csak körítés. Még a vezetők is,
ők is csak adminisztrátorok, hiszen tőlünk, a piacon lévőktől függ, hogy
megtarthatják-e az állásukat és a fizetésüket. A főnököm egy emelettel
lejjebb költözött egy kellemes irodába, mivel azzal fenyegettem, hogy az
összes ügyfelemmel egyetemben átmegyek az egyik versenytárshoz, ha nem
kapom meg a magasabb bonuszt. És ezt az irodát. – Brekke kigombolta a
mellényét és az egyik üvegszékre akasztotta. – De most már elég belőlem.
Miben lehetek a segítségére, Harry?
– Az érdekelne, hogy miről beszélt a nagykövettel telefonon aznap, amikor
megölték.
– Azért hívott, hogy megerősítse a találkozónkat.
– És azután?
– Ahogy megbeszéltük, négy órakor eljött az irodámba. Úgy öt perccel négy
után ért ide. Shena a recepción egészen pontosan is meg tudja mondani,
mivel a nagykövet először ott jelentkezett be.
– Miről beszéltek?
– Pénzről. Volt valamennyi pénze, amit be akart fektetni. – Brekke arcának
egyetlen rezdülése sem árulkodott arról, hogy hazudna. – Itt ültünk egészen
délután ötig. Azután lekísértem a garázsba az autójához.
– Ott parkolt, ahol most mi?
– Amennyiben a vendégek számára fenntartott helyre álltak be, akkor igen.
– Ekkor látta utoljára?
– Így van.
– Köszönöm, ennyi lett volna.
– Egek, ez elég hosszú út volt ezért az apróságért.
– Ahogy említettem, csak rutinellenőrzésről van szó.
– Na, igen.
– Végül is szívinfarktusban hunyt el, nem igaz? – Jens Brekke ajkán
félmosoly játszott.
– Úgy tűnik – válaszolta Harry.
– A család barátja vagyok – mondta Jens. – Senki nem mond semmit, de
tudok olvasni a jelekből. Csak a félreértések elkerülése végett.
Miközben Harry felállt, a lift ajtaja kinyílt, és a recepciós hölgy lépett az
irodába egy tálcával.
– Egy kis vizet indulás előtt, Harry? Havonta hozzák nekem repülőgépen.
Azzal a Larvik mellől származó Farris ásványvízzel töltötte meg a poharakat.
– Egyébként, Harry, a telefonbeszélgetés időpontja, amelyet tegnap említett,
nem stimmel.
Brekke kinyitott egy falba ágyazott szekrényajtót, amely egy
bankautomatához hasonló szerkezetet rejtett.
– A hívás időpontja 13.13 volt és nem 13.15. Talán semmi jelentősége, de
gondoltam, hátha szeretnék pontosan tudni.
– A telefonszolgáltatótól kaptuk az adatot. Miből gondolja, hogy a maga
időpontja a helyes?
– Egészen biztos, hogy az enyém a helyes. – Egy pillanatra újra felvillant a
fehér fogsor. – Ez a felvevőkészülék az összes telefonbeszélgetésemet
regisztrálja. Félmillió koronába került és műholdas vezérlésű órája van.
Higgyen nekem: pontosan jár.
Harry felvonta a szemöldökét.
– Mégis ki fizet félmilliót egy felvevőért?
– Többen, mint gondolná. Többek között a valutaügynökök jelentős része. Ha
az ember azon vitatkozik össze az ellenlábasával, hogy vásárlást vagy eladást
mondott a telefonba, félmillió korona máris aprópénznek hat. A felvevő
automatikusan digitális időkóddal lát el minden egyes beszélgetést.
Brekke egy szalagot emelt a magasba, amely leginkább egy VHS-kazettára
hasonlított.
– Az időkódot nem lehet manipulálni, és ha egy beszélgetés rögzítésre került,
a felvételt nem lehet megváltoztatni anélkül, hogy tönkre ne tennék az
időkódot. Az ember mindössze annyit tehet, hogy elrejti a szalagot, de a
többiek ettől még észrevehetik, hogy hiányzik a kérdéses időtartam felvétele.
Ennek a nagyfokú elővigyázatosságnak az az oka, hogy egy esetleges jogi
vitában a szalagok bizonyítékként felhasználhatóak.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy megvan magának a Molnes nagykövettel
folytatott beszélgetés felvétele?
– Úgy van.
– Esetleg...
– Csak egy pillanat.
Különös élmény volt egy olyan személy hangját hallani, akit Harry nem
sokkal korábban késsel a hátában látott.
– Akkor négy körül – mondta végül a nagykövet.
Színtelenül, majdhogynem szomorúan hangzott. Azután letette a kagylót.
 Huszadik fejezet

– Hogy van a hátad? – kérdezte Liz aggodalmasan, amikor Harry besántikált

a reggeli megbeszélésre.
– Jobban – hazudta Harry, és óvatosan az egyik székre rogyott. Nho cigarettát
nyújtott felé, de miután Rangsan megköszörülte a torkát az újság mögött,
Harry mégsem gyújtott rá.
– Van néhány hírem, ami talán jobb kedvre derít majd – mondta Liz.
– Most is jó kedvem van.
– Először is, úgy döntöttünk, hogy őrizetbe vesszük Woo-t. Meglátjuk, mit
sikerül kihúzni belőle, ha kilátásba helyezünk neki három évet szolgálatban
lévő hivatalos személy elleni tettlegességért. Sorensen azt állítja, hogy napok
óta nem látta Woo-t, merthogy a fickó szabadúszó. A címét nem ismerjük, de
tudjuk, hogy a Ratcha-damnoen bokszaréna melletti étteremben szokott enni.
Elég nagy tétekben játszanak arrafelé az emberek, és az uzsorások
előszeretettel lógnak a környéken. Egyrészt, hogy újabb kuncsaftokat
találjanak, másrészt, hogy szemmel tartsák azokat, akiknél kintlévőségük
van. A másik hír az, hogy Sunthorn körülszaglászott azokban a szállodákban,
amelyekről azt gyanítjuk, hogy lányok közvetítésével is foglalkoznak. Úgy
tűnik, a nagykövet rendszeresen látogatta az egyik helyet, legalábbis az
autóra emlékeztek a diplomatajelzés miatt. Azt mondták, hogy egy nővel
szokott érkezni.
– Jó.
Harry reakcióját hallva Liz némileg csalódottnak tűnt.
– Jó?
– Szállodába vitte Ao kisasszonyt, hogy lefektesse.
– Na és? A lány nem akarta hazavinni magával. Ha jól értem, a történetből
mindössze azt szűrhetjük le, hogy Hilde Molnesnek lehetett indítéka arra,
hogy kitekerje a férje nyakát. Vagy Ao kisasszony pasijának, amennyiben
van neki.
– Vagy Ao kisasszonynak, ha Molnes esetleg ejteni akarta – tette hozzá Nho.
– Egytől egyig kiváló javaslat – összegezte Liz.
– Szóval, hol kezdjük?
– Ellenőrizzétek az alibiket – jött a válasz az újság mögül.
Ao kisasszony a nagykövetség tárgyalójában ült és kisírt szemmel bámult
Harryra és Nhóra. Tagadta a szállodai kiruccanásokat és elmesélte, hogy a
nővérével és az anyjával lakik, de a gyilkosság estéjén nem tartózkodott
otthon. Nem találkozott ismerősökkel, és csak késő este, valamivel éjfél után
ért haza. A sírás akkor kezdődött, amikor Nho megkérdezte tőle, hogy hol
járt.
– Jobb lesz, ha elmondja, mi történt, Ao kisasszony – mondta neki Harry, és
behúzta a folyosó felőli függönyt. – Egyszer már hazudott nekünk. Most
őszinte választ várunk. Azt állítja, hogy a gyilkosság estéjén házon kívül volt
és nem találkozott senkivel, aki ezt megerősíthetné.
– Az anyám és a nővérem...
– Tanúsíthatják, hogy éjfél után ért haza. Sajnos, ez nem segít magán,
kisasszony.
A könnyek egyre csak peregtek az édes babaarcon. Harry felsóhajtott.
– Be kell vinnünk – mondta végül. – Hacsak nem dönt mégis úgy, hogy
elárulja nekünk, merre járt.
A lány megrázta a fejét, Harry és Nho pedig egymásra pillantottak. Nho
vállat vont, majd finoman megfogta a lány karját, de az zokogva az asztal
lapjához szorította a fejét. Ebben a pillanatban halk kopogtatás hallatszott.
Harry résnyire nyitotta az ajtót. Sanphet állt odakinn.
– Sanphet, éppen...
A sofőr az ajka elé emelte az egyik ujját.
– Tudom – suttogta és intett Harrynak, hogy menjen ki hozzá a folyosóra.
Harry becsukta maga mögött az ajtót.
– Igen?
– Ki akarják hallgatni Ao kisasszonyt. Azt akarják tudni, hol járt a gyilkosság
időpontjában.
Harry nem válaszolt. Sanphet megköszörülte a torkát és kihúzta magát.
– Hazudtam. Ao kisasszony valóban ült a követségi autóban.
– Igen? – kérdezte Harry kissé meglepve.
– Több alkalommal is.
– Vagyis maga tudott róla és a nagykövetről?
– Nem a nagykövet volt.
Beletelt egy kis időbe, mire Harrynak leesett, miről van szó. Hitetlenkedve
meredt az idős férfira.
– Maga, Sanphet?
– Maga és Ao kisasszony?
– Ez egy hosszú történet, és attól tartok, nem is értené egészen. – A férfi
kutató pillantást vetett Harryra. – Ao kisasszony nálam járt azon az estén,
amelyen a nagykövet meghalt. Soha nem árulta volna el, mert az
mindkettőnknek a munkájába kerülne. A nagykövetségen nem tolerálják az
alkalmazottak közötti kapcsolatot.
Harry egyre csak a haját simogatta.
– Tudom, mi jár a fejében, nyomozó. Hogy én egy vénember vagyok, ő pedig
egy fiatal lány.
– Nos. Igaza van, Sanphet, valóban nem értem egészen.
Sanphet halványan elmosolyodott.
– Az anyjával valaha szerettük egymást, még jóval azelőtt, hogy Ao
megszületett volna. Thaiföldön létezik valami, amit úgy neveznek, hogy phii.
Valami olyasmit jelent, hogy az idősebb személy a fiatalabb fölött állt. Illetve
ennél sokkal többet. Azt is magában foglalja, hogy az idősebb személy
felelős a fiatalabbért. Ao kisasszony az én ajánlásommal kapta meg ezt a
munkát, és melegszívű, hálás nőnek bizonyult.
– Hálás? – szaladt ki Harry száján. – Mégis hány éves volt... – Visszafojtotta
a lélegzetét. – Mit szólt hozzá az édesanyja?
Sanphet szomorúan elmosolyodott.
– Hozzám hasonlóan ő sem fiatal már, és megértette. Tudta, hogy csak egy
rövid időre veszem kölcsön Ao kisasszonyt. Amíg meg nem találja azt a
férfit, akivel családot alapít majd. Nincs ebben semmi szokatlan...
Harryból egy nyögéssel szakadt ki a levegő.
– Vagyis maga az alibije? És azt is tudja, hogy nem Ao kisasszony volt az a
hölgy, akivel a nagykövet rendszeresen abba a szállodába járt?
– Amennyiben a nagykövet valóban szállodába járt, azt nem Aóval tette.
Harry felemelte az egyik ujját.
– Egyszer már hazudott nekünk, amiért akár fel is jelenthetném. Gyilkossági
nyomozás akadályozása. Ha van még mesélnivalója, akkor most mondja el.
Az öreg, barna szempár pislogás nélkül szegeződött Harryra.
– Én kedveltem Molnes urat. Barátok voltunk. Bízom benne, hogy
megbüntetik a gyilkosát. És nem valaki mást.
Harry szívesen mondott volna valamit, de visszanyelte a választ.
 Huszonegyedik fejezet

A burgundi vörösbe hajló napot narancsszínű csíkok szelték keresztül.

Bangkok szürke horizontjának legtetején egyensúlyozott, mint valami új
bolygó, amely váratlanul bukkant fel az égbolton.
– Ez itt a Ratchadamnoen bokszaréna – mondta Liz, amikor a Toyota
Harryval, Nhóval és Sunthornnal a szürke téglaépület elé kanyarodott.
Jöttükre néhány mélabúsnak tűnő zugárus arcán halvány reménysugár suhant
át, de Liz elhessegette őket. – Lehet, hogy nem túl lenyűgöző látvány, de
Bangkokban ez ad otthont a nagy álmoknak. Itt mindenkinek megvan az
esélye arra, hogy istenné váljon, ha elég gyors a keze és a lába. Hé, Ricki!
Az egyik ajtónálló az autóhoz lépett, mire Liz olyan intenzív flörtölésbe
fogott, amit Harry álmában sem feltételezett volna róla. A kuncogással
fűszerezett rövid csacsogást követően Liz mosolyogva fordult a többiekhez:
– No, akkor vegyük gyorsan őrizetbe Woo-t. Az imént szereztem két jegyet
az arénába magamnak és a mi turistánknak. Ivan hetedikként lép ma este a
ringbe, jó móka lesz.
Az étterem az alacsonyabb kategóriába tartozott: műanyag bútorok, legyek és
egy magányos ventilátor, amely a konyhából a vendégek közé hajtotta az
ételszagot. A pult fölött a thai királyi család portréja lógott.
Csak néhány asztalnál ültek, Woo-t azonban sehol nem látták. Nho és
Sunthorn az ajtó mellett telepedett le, Harry és Liz pedig egészen hátul, a
helyiség belső részében foglalt helyet. Harry thai tavaszi tekercset rendelt, és
egy kólát.
– Rick volt az edzőm, amikor még aktívan thai bokszoltam – mesélte Liz. –
Majdnem kétszer annyit nyomtam és három fejjel magasabb voltam, mint a
fiúk, akikkel küzdöttem, ennek ellenére minden alkalommal agyonvertek a
ringben. Ők ezt az anyatejjel szívják magukba. És bár állításuk szerint nem
szívesen ütnek meg egy nőt, velem láthatólag kivételt tettek.
– És mi a helyzet a királyi családdal? – kérdezte Harry a pult fölötti portréra
mutatva. – Mintha mindenhol ezt a képet látnám.
– Nos, minden nemzetnek szüksége van a maga hőseire. A királyi ház
egészen a második világháborúig nem foglalt el túlságosan előkelő helyet az
emberek szívében. Akkor viszont a király először a japánokkal, majd, amikor
defenzívába kerültek, az amerikaiakkal szövetkezett, amivel – gyaníthatóan –
hatalmas vérfürdőtől mentette meg a népet.
Harry a portré felé emelte teáscsészéjét.
– Nagyon úgy hangzik, mintha egy minden hájjal megkent fickó lenne.
– Harry, tudnod kell, hogy Thaiföldön két dolog van, amiből nem szabad
viccet csinálni, ez pedig...
– A királyi család és Buddha. Köszönöm, már hallottam róla.
Kinyílt az ajtó.
– Az áldóját – suttogta Liz szemöldöke helyét a magasba emelve. – A
valóságban általában kisebbnek tűnnek.
Harry nem fordult meg. Abban állapodtak meg, hogy megvárják, amíg
felszolgálják Woo-nak az ételt. Egy evőpálcikát szorongató embernek
mégiscsak több időre van szüksége ahhoz, hogy előrántson egy elrejtett
fegyvert.
– Leült – közvetített Liz. – Atyaég, ezt a fickót ránézésre le kellene csukni.
Örülhetünk, ha sikerül annyi ideig bent tartanunk, amíg felteszünk neki
néhány kérdést.
– Ezt meg hogy érted? A pasas mégiscsak kihajított egy rendőrt az első
emeletről.
– Tudom, ennek ellenére ne legyenek nagy reményeid. Ez a „Szakács” Woo
ugyanis nem akárki. Az egyik klánnak dolgozik, akiknek átkozottul jó
ügyvédeik vannak. Számításaink szerint legalább egy tucat embert eltett már
láb alól, és vagy tízszer annyit megcsonkított, ennek ellenére makulátlan a
személyi aktája.
– „Szakács”? – Harry a gőzölgő tavaszi tekercsre vetette magát, amelyet
ebben a pillanatban szolgáltak fel neki.
– Néhány évvel ezelőtt ragasztották rá ezt a gúnynevet. Woo egyik áldozata
hozzánk került. Én kaptam meg az ügyet, és ott voltam a boncolás
kezdeténél. Már több napos volt a hulla, és úgy felfúvódott, mint valami
kékesfekete focilabda. Mivel az ilyenkor kiszabaduló gáz mérgező, az
igazságügyi orvosszakértő kiküldött bennünket a helyiségből, ő maga pedig
gázmaszkot húzott az első vágás előtt. Az egyik ablakon át figyeltem az
eseményeket. A has bőre szinte lobogott a kiáramló, zöldes árnyalatú gáztól.
Harry sebzett tekintettel ejtette vissza a tavaszi tekercset a tányérba, Liz
azonban észre sem vette.
– Az igazi sokkot mégis az okozta, hogy a pasas belseje csak úgy hemzsegett
az élettől. A patológus a falig hátrált, amikor azok a fekete jószágok
kimásztak a gyomrából, le a padlóra, majd fürgén szedve a lábukat eltűntek a
szoba sarkaiban. – Liz mutatóujjaival szarvat görbített a homlokára. –
Pokolfajzat bogarak.
– Bogarak? – rándult grimaszba Harry arca. – Nem is tudtam, hogy meg
szokták szállni a hullákat.
– Amikor megtaláltuk a holttestet, egy műanyag cső volt a szájában.
– Öhm...
– A kínai negyedben a grillezett bogár különleges csemegének számít. Woo
pedig alaposan teletömte a szerencsétlent.
– És kihagyta a grillezést?
Harry eltolta magától a tányért.
– A rovarok fantasztikus élőlények – mondta Liz. – Van valami elképzelésed,
hogyan voltak képesek ezek a bogarak életben maradni odabenn a mérgező
gáz és a többi mellett?
– Nincs, és őszintén szólva nem is akarom tudni.
– Túl erős?
Beletelt néhány másodpercbe, mire Harry rájött, hogy a nő az ételre célzott.
– Majd hozzászoksz, Harry. Az a lényeg, hogy fokozatosan emeld az
adagokat. Tudtad, hogy a thai konyhában több mint háromszáz tradicionális
fogás létezik? Vigyél majd magaddal néhány receptet, hogy odahaza
lenyűgözhesd a párodat a konyhában.
Harry köhintett.
– Vagy az anyádat – tette hozzá Liz.
Harry megrázta a fejét.
– Sajnálom, azzal sem szolgálhatok.
– Én sajnálom – mondta a nő, és a csevegés hirtelen abbamaradt. Woo
vacsorája közeledett. Liz egy fekete szolgálati fegyvert húzott elő a
pisztolytáskából, és kibiztosította.
– Smith & Wesson 650 – jegyezte meg Harry.
– Súlyos darab.
– Maradj mögöttem – mondta Liz és felállt.
Woo-nak egy arcizma sem rándult, amikor fejét felemelve a nyomozónő
pisztolyával találta szemben magát. Az evőpálcikákat a bal kezében tartotta,
jobbja az ölében feküdt az asztal alatt. Liz thaiul ráförmedt, a férfi azonban
úgy tett, mintha nem hallaná. Anélkül, hogy a fejét megmozdította volna,
körbehordozta pillantását az éttermen, leltárba vette Nhót és Sunthornt, majd
végül Harryn állapodott meg. Halvány mosoly suhant át az arcán.
Liz újra rákiáltott, Harry pedig érezte, hogy a haja égnek mered a tarkóján. A
nő fegyverének kakasa felemelkedett, és Woo jobb keze előbukkant az asztal
takarásából. Üres volt. Harry hallotta, ahogy Liz kiereszti a levegőt a fogai
között. Woo pillantása még akkor is Harryn pihent, amikor Nho és Sunthorn
megbilincselte. Ahogy kivezették az étteremből, úgy festettek, mint valami
cirkuszi felvonulás: egy erőművész és két törpe.
Liz visszacsúsztatta a fegyvert a pisztolytáskába.
– Valami azt súgja, hogy nem kedvel téged – közölte az evőpálcikákra
mutatva, amelyek egyenesen fölfelé meredtek a rizsgombócból.
– Valóban?
– Ez egy régi thaiföldi jelzés, azt jelenti, hogy a halálodat kívánja.
– Akkor téphet egy sorszámot. – Harry arra gondolt, hogy ideje lesz
kérvényeznie egy szolgálati fegyvert.
– Induljunk, talán látunk még egy kis bunyót elalvás előtt – mondta Liz.

A bokszarénához vezető úton már messziről hallották a tömeg elragadtatott

üvöltését és a háromtagú együttest, amely úgy csörömpölt és sípolt, mint
valami betépett katonazenekar. A két, színes homlokpántot és karjukra
csavart textilcsíkokat viselő bokszoló éppen ebben a pillanatban lépett a
ringbe.
– A kék nadrágos Ivan, a mi emberünk – mutatta Liz. A csarnok előtt a nő az
összes pénzétől megszabadította Harryt, ami a nadrágzsebében volt, és
megörvendeztette vele az egyik bukmékert.
Amikor megtalálták a helyüket az első sorban, közvetlenül a bíró mögött, Liz
elégedetten csettintett a nyelvével, majd váltott néhány szót a mellette ülővel.
– Ahogy sejtettem – mondta. – Nem maradtunk le semmiről. Ha az ember
igazán jó küzdelmet akar látni, kedden kell jönnie. Esetleg csütörtökönként
érdemes elnézni még a Lumphinibe. Az összes többi csak... De hát, tudod.
– Futottak még kategória.
– Úgy valahogy.
Liz szeme két keskeny, szikrázó réssé változott, amikor nevetett. Harry
megállapította, hogy tetszik neki a nyomozónő kacagása. A két bokszoló
levette a fejpántot, és körbejárták a ringet, hogy végrehajtsanak egy rituálét,
amelynek során előbb a ringet körbejárva fejüket a sarokoszlopoknak
támasztották, majd a földre térdelve táncszerű mozdulatokat tettek.
– Ez a ram muay – magyarázta Liz. – A khruu, vagyis a mesterük és a thai
boksz őrangyalának tiszteletére táncolnak.
Amikor a zene abbamaradt, Ivan a saját sarkába vonult, ahol az edzőjével
összeérintették a fejüket és egymáshoz illesztették tenyerüket.
– Imádkoznak – közvetített Liz.
– Szüksége van rá? – kérdezte Harry nyugtalanul, a nemrégiben még
nadrágzsebében lapuló tekintélyes pénzösszegre gondolva.
– Nem, ha mindent elkövet azért, hogy méltó legyen a nevéhez.
– Hogyan?
– Minden bokszoló maga választhat nevet. Ő például egy holland bokszoló,
Ivan Hippolyte után nevezte el magát, aki 1995-ben a Lumphini stadionban
megnyert egy meccset.
– Csak egyet?
– Ő az egyetlen külföldi, akinek sikerült győzelmet aratnia a Lumphiniben.
Harry ránézett Lizre, hogy nem ugratja-e, ám ebben a pillanatban felhangzott
a gong, és kezdetét vette a küzdelem.
A két bokszoló óvatosan indított. Először csak tisztes távolságból kerülgették
egymást. Aztán elindult egy ütés, de a másik kivédte, és a válaszként adott
rúgás is a levegőben végezte. A zene és a közönség buzdítása egyre
erősödött.
– Ez csak egy kis bemelegítés! – kiáltotta Liz.
Azután egymásnak estek, és csupán a karok és lábak villámgyorsan mozgó
kavalkádja látszott. Minden olyan tempóban zajlott, hogy Harry alig látott
valamit, Liz viszont felnyögött mellette. Ivannak máris vérzett az orra.
– Kapott egy könyökütést – mondta a nő.
– Könyökkel? És a bíró nem vette észre?
Liz nevetett.
– A thai bokszban nem tilos a könyökütés. Épp ellenkezőleg. A kézzel és
lábbal kiosztott ütések pontot érnek, de rendszerint a könyök vagy a térd
vezet KO-hoz.
– Biztosan azért, mert nem olyan jó a rúgástechnikájuk, mint a karatésoké.
– Én a helyedben óvatos lennék az ilyen kijelentésekkel, Harry. Néhány
évvel ezelőtt Hongkong ideküldte az öt legjobb kung-fu mesterét, hogy
eldönthessék, melyik stílus a hatékonyabb. A bemelegítés és a különféle
ceremóniák több mint egy órát vettek igénybe, az öt meccs viszont összesen
hat és fél percig tartott. Azután öt mentőautó száguldott szirénázva a
kórházba. Tippelj, kiket szállítottak!
– Akkor ma este nincs mitől tartanunk.,– Harry tüntetőleg ásított egyet. –
Hiszen... Azt a rohadt...!
Ivan a tarkójánál fogva megragadta az ellenfelét, majd egy villámgyors
mozdulattal lenyomta annak fejét, miközben ő felrántotta a térdét. Az
ellenfele hátrabillent, de sikerült megkapaszkodnia a kötélben, így most
közvetlenül Harry és Liz előtt lógott. A vér úgy spriccelt mindenfelé, mintha
valami szökőkút lenne. Harry csak akkor vette észre, hogy talpra szökött,
amikor a háta mögül zajos tiltakozást hallott. Liz visszarángatta a székre.
– Gyönyörű! – ordította a nő. – Láttad, milyen gyors volt Ivan? Nem
megmondtam, hogy nagy mulatság lesz?
A piros nadrágos bokszoló elfordította a fejét, így Harry profilból látta az
arcát. És azt is, ahogy a szeme körüli bőr mozogni kezd az alatta felgyülemlő
vér miatt.
Olyan volt, mint egy gumimatrac, amelyet éppen felpumpálnak. Harryt
különös, kellemetlen déjá vu kerítette hatalmába, amikor Ivan odalépett
tehetetlen ellenfeléhez, aki láthatólag már annak sem volt tudatában, hogy a
ringben fekszik. Ivan nem sajnálta az időt arra, hogy alaposan megszemlélje
a legyőzöttet, mint valami ínyenc, aki azon tűnődik, hogy a csirke szárnyához
vagy a combjához fogjon hozzá. A két bokszoló között a háttérben Harry
megpillantotta a bírót. A férfi kissé oldalra billentette a fejét, karja lazán
lógott. Amikor Harry rájött, hogy a bírónak nem áll szándékában bármit is
tenni, a szíve dübörögni kezdett a bordái mögött. A háromtagú zenekar sem
indulót játszott már, hanem teljes eksztázisban fújtak és doboltak.
Állj, gondolta Harry, ám ebben a pillanatban a saját hangja ütötte meg a fülét:
– Üss!
Ivan pedig ütött. Harry nem számolta az ütéseket. Nem látta, ahogy a bíró a
magasba emeli Ivan karját, sem a győztes mind a négy sarokban bemutatott
wai rituáléját. Helyette a nedves, repedezett cementpadlót bámulta a lába
előtt, ahol egy apró rovar próbálta kiverekedni magát egy cseppnyi
vértócsából. Az események és a véletlenek fogságában, térdig vérben
gázolva. Gondolatai egy másik időbe és egy másik országba kalandoztak, és
csak akkor tért magához, amikor egy tenyér csattant a hátán.
– Nyertünk! – üvöltötte a fülébe Liz.

Éppen a bukméker előtti sorban várakoztak, hogy megszerezzék a pénzüket,

amikor Harry fülét egy jól ismert hang ütötte meg. Norvégul beszélt:
– Valami azt súgja, hogy a nyomozó alaposan átgondolta, hogy kire
fogadjon. Nem bízta magát a vakszerencsére. Amennyiben így történt, hadd
gratuláljak.
– Nos – fordult meg Harry. – Crumley főtiszt a saját bevallása szerint
szakavatott játékos, így talán valóban nem nevezhető szerencsének, hogy
nyertünk.
Bemutatta Lizt Jens Brekkének.
– Maga is fogadott? – kíváncsiskodott Liz.
– Az egyik barátomtól kaptam a tippet, hogy Ivan ellenfele egy kissé
megfázott. Jelentéktelen betegség, ám bámulatos hatással tud lenni a
dolgokra, nem gondolja, Miss Crumley? – Brekke szélesen elmosolyodott és
Harryhoz fordult:
– Arra gondoltam, hogy leszek olyan arcátlan és megkérdezem, ki tudna-e
segíteni egy kisebb kutyaszorítóból, Hole. Molnes lányát is magammal
hoztam, és most haza kellene fuvaroznom, de az imént felhívott az egyik
legfontosabb ügyfelem az Egyesült Államokból, és sürgősen be kell mennem
az irodába. Óriási a káosz odaát, a dollár árfolyama az egekben van, és az
ügyfelemnek még meg kell szabadulnia néhány teherautónyi báttól.
Harry abba az irányba fordult, amerre Brekke biccentett. Az emberek mögött
félig elrejtőzve a hosszú ujjú Adidas felsőt viselő Runa Molnes támaszkodott
a falnak. Karba tett kézzel állt és más irányba nézett.
– Amikor megláttam magát, eszembe villant, amit Hilde Molnes mondott,
hogy a folyónál lévő követségi lakásban szállásolták el. Igazán nem lenne túl
nagy kerülő, ha egy taxival mennének. Tudja, megígértem az anyjának és
egyáltalán...
Brekke körözni kezdett a kezével, hogy érzékeltesse, ezt a fajta anyai
aggodalmat természetesen túlzásnak véli, de mégis jobb, ha megtartja az
ígéretét. Harry az órájára pillantott.
– Persze, hogy megteszi – válaszolta helyette Liz. – Szegény kislány.
– Teljesen érthető, hogy az anyja aggódik.
– Természetesen – bólintott Harry, és kipréselt magából egy mosolyt.
– Csodás – mondta Brekke. – Ó, igen, és még valami! Megtennék, hogy az én
nyereményemet is felveszik? Fedezi a taxi költséget. Ha netán maradna
belőle valamennyi, biztosan van valami alapítvány a néhai rendőrök
özvegyeinek javára...
Azzal Liz kezébe nyomta a szelvényt és eltűnt.
A nő kikerekedett szemmel meredt a számjegyekre.
– Már csak az a kérdés, hogy van-e egyáltalán ennyi özvegy – mondta.
 Huszonkettedik fejezet

Runa Molnes nem fogadta valami kitörő örömmel a hírt, hogy hazakísérik.
– Köszönöm, de egyedül is boldogulok – mondta. – Bangkok nagyjából
annyira veszélyes, mint Ørsta hétfő este.
Harry, aki még soha nem járt Ørståban, különösen nem hétfő este, leintett
egy taxit és kinyitotta a lánynak az ajtót. Runa vonakodva beszállt, elmormolt
egy címet és kibámult az ablakon.
– Azt mondtam neki, hogy a River Gardenhez vigyen – szólalt meg egy kis
idő múlva. – Odamegy, nem?
– Az utasítás úgy szólt, hogy előbb maga kerüljön haza, kisasszony.
– Kisasszony? – nevetett a lány, és Harryra emelte anyja fekete pillantását.
Csaknem összenőtt szemöldökével egy erdei tündérre emlékeztetett. – A
nénikém beszél így. Hány éves maga tulajdonképpen?
– Az ember mindig annyi idős, amennyinek érzi magát – válaszolta Harry.
Pillanatnyilag úgy hatvan körül lehetek.
A lány kíváncsian nézett rá.
– Szomjas vagyok – jelentette ki hirtelen. – Hívjon meg egy italra, azután
hazavihet.
Harry előkereste Molnesék címét a Sparebanken Nor lógójával ellátott
határidőnaplójából, amely apja állandó karácsonyi ajándéka volt, és
megpróbálta felhívni magára a sofőr figyelmét.
– Felejtse el! – szólt rá a lány. – Ragaszkodni fogok a River Gardenhez, a
sofőr pedig azt hiszi majd, hogy fel akar cipelni magához, és a segítségemre
fog sietni. Jelenetet akar?
Harry megkocogtatta a taxis vállát, mire Runa olyan sikoltozásba kezdett,
hogy a sofőr a fékre taposott, Harry pedig a plafonba ütötte a fejét. A sofőr
hátrafordult, Runa újabb sikításra készült, de Harry gyorsan felemelte a
kezét.
– Jól van, jól van! Akkor hová menjünk? Patpong épp útba esik.
– Patpong? – forgatta a szemét Runa. Maga tényleg öreg. Oda csak a vén
szatyrok járnak, és a turisták. A Siam Square-re megyünk.
Váltott néhány szót a sofőrrel thai nyelven, méghozzá Harry számára
kifogástalannak tűnő kiejtéssel.
– Van barátnője? – kérdezte a lány, miután újabb jelenettel fenyegetőzve
kierőszakolt magának egy sört.
Egy nagyobb bár teraszán telepedtek le egy monumentális lépcsősor tetején,
amelynek a fokai zsúfolásig voltak üldögélő fiatalokkal – Harry feltételezése
szerint diákokkal –, akik egymást és a lassan hömpölygő forgalmat bámulták.
Runa gyanakvó pillantást vetett Harry narancslevére, de családi hátterét
tekintve feltehetőleg megszokta már az absztinensek látványát. Vagy talán
mégsem. Harry élt a gyanúperrel, hogy a Molnes-házban nem tartották be a
partik összes íratlan szabályát.
– Nincs – válaszolta, majd hozzátette: – Mi a fenéért kérdezgeti mindenki
ezt?
– Mi a fenéért? Ennyire kínos a kérdés? – fészkelődött a lány a széken. –
Gondolom, csak a nők érdeklődnek.
Harry elnevette magát.
– Zavarba akar hozni? Inkább maga meséljen a kapcsolatairól.
– Melyikről? – A lány bal keze az ölében pihent, míg a jobbjával felemelte a
söröspoharat. Incselkedő nevetéssel hajtotta hátra a fejét, miközben Harryra
szegezte a pillantását.
– Nem vagyok szűz, ha erre gondol.
Harry majdnem az asztalra köpte a narancslevet.
– Miért lennék? – kérdezte a lány, és a szájához illesztette a poharat. Nem,
miért is lennél, gondolta Harry és a lány hullámzó torkát nézte. Eszébe jutott,
amit Jens Brekke mondott az ádámcsutkáról, hogy rendszerint nem lehet
operációval eltüntetni. – Le van taglózva? – A lány letette a poharat, és
hirtelen elkomolyodott az arca.
– Miért lennék? – Úgy hangzott, mint valami visszhang, ezért Harry gyorsan
hozzátette: – Én is a maga korában kezdtem.
– Tizenhárom évesen? – kérdezte a lány.
Harry nagy levegőt vett, majd lassan kieresztette a fogai közt. Úgy érezte,
ideje lenne ejteni a témát.
– Hm. És hány éves volt a partnere?
– Az titok. – A lány arcára visszatért a csúfondáros kifejezés. – Inkább arról
meséljen, hogy miért nincs barátnője.
Harry futólag fontolóra vette, hogy az előző sokkot megbosszulandó, elárulja
az igazat. Elmeséli, hogy mind a két nő, akit őszintén szeretett, halott. Az
egyikük maga vetett véget az életének, a másik lányt meggyilkolták.
– Ez egy hosszú történet – felelte végül. – Elveszítettem őket.
– Őket? Többen vannak? Biztosan azért szakítottak magával, mert túl nagy
volt az étvágya, mi?
Harry hallotta a lány hangjában és a nevetésében a gyerekes igyekezetet.
Inkább nem kérdezte meg tőle, miféle kapcsolat fűzi Jens Brekkéhez.
– Nem – válaszolta. – Azért, mert nem vigyáztam rájuk eléggé. – Egészen
elkomolyodott.
– Sajnálom.
Egy ideig szótlanul ültek. A lány a sörösüveg címkéjét babrálta. Felpillantott
Harryra. Azután úgy tűnt, sikerült elhatároznia magát. A címke megadta
magát.
– Jöjjön! – mondta és megragadta Harry kezét. – Mutatok valamit.
Lementek a diákok között a lépcsőn, majd némi séta után egy keskeny
gyaloghídhoz értek, amely a széles sugárút fölött ívelt keresztül. A híd
közepén megálltak.
– Nézze csak! – mondta a lány. – Hát nem gyönyörű?
Harry az alattuk áramló forgalmat nézte. Az út olyan hosszan nyúlt el alattuk,
hogy az autók, motorkerékpárok és tuk-tukok fénye összeállt, mint valami
lávafolyam, s a messzi távolban sárga szalaggá sűrűsödött.
– Mint egy kanyargó kígyó, amelynek világító minták vannak a hátán, látja?
– A lány a korlát fölé hajolt. – Tudja, mi a különös? Tisztában vagyok azzal,
hogy vannak ebben a városban olyanok, akik a legkisebb szívfájdalom nélkül
megölnének azért a kevésért, ami a zsebemben van. Ennek ellenére itt soha
nem féltem. Norvégiában minden hétvégén felutaztunk a hegyekben lévő
nyaralónkba, ahol az összes hüttét és ösvényt úgy ismerem, mint a
tenyeremet. Az iskolai szüneteket pedig mindig Ørståban töltöttük, ahol
mindenki ismer mindenkit, és egy bolti lopás dupla oldalas cikket kap a helyi
újságban. Mégis itt érzem magam a legnagyobb biztonságban. Itt, ahol
nyüzsögnek az emberek, és az égvilágon senkit nem ismerek. Nem furcsa? –
Harry nem tudta, mit is kellene mondania. – Ha választhatnék, az életem
hátralévő részét itt szeretném leélni. Hetente egyszer feljönnék ide, hogy
élvezzem a látványt.
– A forgalom látványát?
– A forgalomét. Szeretem a forgalmat. – A lány hirtelen Harry felé fordult. A
szeme ragyogott. – Maga nem kedveli?
Harry megrázta a fejét. Runa visszafordult az út felé.
– Kár. Tudja, mennyi autó van Bangkok utcáin ebben a pillanatban?
Hárommillió. És ez a szám hetente ezerrel emelkedik. Egy bangkoki
autóvezető naponta átlagosan két-három órát tölt az autójában. Hallott már a
Comfort 100-ról? Az egy kis zacskó, amibe az ember belepisilhet, miközben
a dugóban várakozik. Benzinkutakon lehet hozzájutni. Maga szerint az
eszkimóknak van szavuk a forgalomra? Vagy a maoriknak?
Harry megvonta a vállát.
– Gondoljon csak bele, mennyi mindenről lemaradnak – folytatta a lány –, ha
olyan helyen élnek, ahol nem merítkezhetnek meg akkora embertömegben,
mint amekkora itt van. Emelje fel a karját!
Megragadta Harry kezét és a magasba emelte.
– Érzi? Érzi, ahogy vibrál? Ez a körülöttünk lévők energiája. Itt van a
levegőben. Ha úgy érzi, hogy a halálán van, és azt hiszi, senki nem mentheti
meg, csak menjen ki, emelje a magasba a karját és szívjon magába egy
keveset ebből az energiából. Örök életre tehet szert. És ez így igaz! – A lány
tekintete ragyogott, és az arcához vonta Harry kezét. – Érzem, hogy e nélkül
is sokáig él majd. Nagyon sokáig. Még nálam is tovább.
– Ne mondjon ilyeneket – mondta Harry. A lány bőre égette a tenyerét. –
Balszerencsét hoz.
– Inkább balszerencse legyen, mint semmilyen. A papa mondta ezt mindig.
Harry visszahúzta a kezét.
– Nem akar örökké élni? – suttogta a lány. Harry behunyta a szemét és tudta,
hogy az agya abban a pillanatban egy fényképet készít róluk ott, az
emberekkel teli hídon, alattuk a fényesen derengő tengeri kígyóval. Mint
amilyen fotót akkor készít az ember, ha tudja, hogy valahol nem marad már
sokáig. Korábban is rögzített már néhány ilyen képet: egyszer az éjszaka
közepén a Frognerbadet medencéjében lebegve, majd egy másik éjszakán
Sydneyben, ahol egy vörös lobonc úszott a szélben, végül egy hideg februári
délutánon a Fornebu repülőtéren, amikor Søs a sajtósok vakuinak
kereszttüzében várt rá. Tudta, hogy történjen bármi, ezeket a képeket mindig
elő tudja majd húzni, soha nem fakulnak meg, épp ellenkezőleg. Az évek
múlásával egyre mélyebbek és intenzívebbek lesznek.
Ebben a pillanatban valami az arcára csöppent. Azután újra. Csodálkozva
felpillantott.
– Valaki azt mondta, hogy itt májusig nem esik az eső – mondta.
– Ez egy különleges alkalom – válaszolta Runa és az ég felé fordította az
arcát. – Olykor előfordul. Azt jelenti, hogy megérett a mangó. Nemsokára
úgy fog esni, mintha dézsából öntenék. Jöjjön...
 Huszonharmadik fejezet

Harry lassan elaludt. A hangok már nem voltak olyan bántóak, és arra is
felfigyelt, hogy van a forgalomnak egy bizonyos ritmusa, valamiféle
kiszámíthatósága. Az első éjjel még felébresztette egy-egy hirtelen felharsanó
dudaszó, de még néhány éjszaka, és inkább akkor fog felriadni, ha véletlenül
éppen nem dudáltak. Egyetlen repedt kipufogócső durranása sem hangzott fel
véletlenszerűen, mindennek megvolt a maga helye ebben a látszólagos
káoszban. Csak eltartott egy ideig, mire az ember belerázódott.
Másnapra találkozót beszélt meg Runával az egyetem egyik kávézójába,
hogy feltegyen neki néhány kérdést az apjával kapcsolatban. A lány hajából
még akkor is csöpögött a víz, amikor kiszállt a taxiból. Hosszú idő után
először álmodott újra Birgittáról. A hajáról, ahogy sápadt bőrére tapad. De az
álomban élt és mosolygott.

Az ügyvédnek mindössze négy órára volt szüksége ahhoz, hogy Woo-t

kivigye a vizsgálati fogságból.
– Dr. Ling Sorensennek dolgozik – mondta Liz a reggeli megbeszélésen és
felsóhajtott. – Nhónak épp csak annyi ideje volt, hogy megkérdezze Woo-t,
hogy hol tartózkodott a gyilkosság estéjén.
– És mit tudott a mi két lábon járó hazugságvizsgálónk leszűrni a válaszból?
– érdeklődött Harry.
– Semmit – felelte Nho. – Nem volt kedve válaszolni.
– Semmit? A francba, én azt hittem, hogy ti itt sokkal hatékonyabb
kínzóeszközökkel dolgoztok.
– Van esetleg valami jó híretek is? – kérdezte Liz. Megzizzent az újságpapír.
– Újra felhívtam a Maradiz Hotelt. Az első alkalmazott, akivel beszéltem,
csak annyit mondott, hogy az illető, aki rendszeresen a diplomata autóval
érkezett, egy farang volt, és egy nő is volt vele. Az, akivel ma beszéltem, arra
is emlékezett, hogy a hölgy fehér volt, és hogy talán németül, hollandul vagy
valami hasonló nyelven beszéltek egymással.
– Norvégul – bólintott Harry.
– Megpróbáltam személyleírást kérni róluk, de tudjátok, hogy van ez...
Nho és Sunthorn vigyorogva a padlóra szegezték a pillantásukat. Senki nem
szólt egy szót sem.
– Mi az? – vakkantotta Harry.
– Mind egyformán nézünk ki – sóhajtotta Liz. Sunthorn, ugorj át a szállodába
néhány fotóval, hátha sikerül azonosítani a nagykövetet és a feleségét.
Harry a homlokát ráncolta.
– Férj és feleség, akik kétszáz dollárért keresnek szerelmi fészket néhány
kilométerre az otthonuktól? Nem furcsa ez egy kicsit?
– Az alkalmazott szerint, akitől a tippet kaptam, teljes hétvégéket töltöttek ott
– mondta Rangsan. – Néhány dátumunk is van.
– A teljes tegnapi nyereményembe fogadok, hogy nem a felesége volt az –
jelentette ki Harry.
Liz azzal zárta a megbeszélést, hogy a nap további részében próbálják meg
bepótolni azoknak az eseteknek a papírmunkáját, amelyek a norvég
nagykövet ügye miatt háttérbe szorultak. Amikor a többiek elhagyták az
irodát, Harry visszazökkent a székre.
– Akkor most visszakerültünk a startmezőre? – kérdezte.
– Tulajdonképpen egész végig ott topogtunk – felelte Liz.
– Talán megkapjátok, amit akartok.
– Amit akarunk?
– Ma reggel beszéltem a rendőrfőnökkel. Tegnap felhívta egy bizonyos
Torhus úr, és afelől érdeklődött, hogy mennyi ideig kívánunk még az eseten
dolgozni. Ugyanis amennyiben semmi konkrétummal nem tudunk szolgálni,
a norvég hatóságok szeretnék a hét végéig lezárni az ügyet. A rendőrfőnök
azt válaszolta neki, hogy az eset a thaiföldi igazságszolgáltatás hatáskörébe
tartozik, és gyilkossági ügyeket nem szoktunk csak úgy lezárni. Valamivel
később azonban kapott egy telefont a thaiföldi igazságügyi minisztériumból.
Kész szerencse, hogy még időben letudtuk a városnéző túrát, Harry, ugyanis
úgy tűnik, hogy már pénteken hazautazhatsz. Hacsak nem lesz addigra
valami érdemleges a kezünkben.

– Harry!
Tonje Wiig az izgalomtól rózsás arccal és olyan friss, vörösre rúzsozott
mosollyal fogadta a recepciónál, hogy Harry biztos volt benne, hogy épp csak
az imént került fel rá a szájfesték.
– Teát kérünk – mondta a nő. – Ao!
Amikor Harry megérkezett, Ao néma rettegéssel bámult rá, s ő hiába
igyekezett biztosítani afelől, hogy nem miatta jött, a lány pillantása mit sem
változott – olyan volt, mint egy antilop az itatónál, amelynek folyton résen
kell lennie az oroszlánok miatt. Ao hátat fordított nekik és eltűnt a konyha
irányában.
– Csinos lány – jegyezte meg Tonje Harry reakcióját figyelve.
– Bájos – válaszolta Harry. – És fiatal.
Tonje láthatólag elégedett volt a válasszal, és az irodájába kísérte Harryt.
– Tegnap este próbáltalak felhívni – mondta a nő. – Bizonyára nem voltál
otthon.
Harry látta, hogy a nő alig várja, hogy elmondhassa, miért kereste, de ő nem
foglalkozott vele. Ao megérkezett a teával, Harry pedig megvárta, amíg a
lány elhagyja az irodát.
– Néhány információra lenne szükségem – mondta.
– Igen?
– Mivel a nagykövet távollétében te voltál az ügyvivő, felteszem, tudod, mely
időpontokban is volt távol pontosan.
– Természetesen.
Harry négy dátumot sorolt fel a nőnek, aki összehasonlította azokat saját
határidőnaplójának bejegyzéseivel. A nagykövet valamennyi említett
időpontban távol volt. Három esetben Chang Maiba utazott, a negyedik
alkalommal pedig Vietnamba. Harry komótosan jegyzetelt, s közben
felkészült a következő témára.
– Ismert a nagykövet a feleségén kívül más norvég nőket Bangkokban?
– Nem... – válaszolt Tonje. – Én legalábbis nem tudok másról. Rajtam kívül,
természetesen.
Harry a következő kérdés előtt megvárta, hogy a nő letegye a teáscsészét:
– És mit szólsz ahhoz, ha azt mondom, hogy szerintem viszonyod volt a
nagykövettel?
Tonje Wiig szeme elkerekedett.
– Ó, te magasságos! – mondta az irónia legkisebb jele nélkül.
Harry megköszörülte a torkát.
– Az a gyanúm, hogy az imént részletezett napokat a Maradiz Hotelben
töltötted a nagykövet társaságában. Ha valóban ez a helyzet, akkor
szeretném, ha beszámolnál a kapcsolatotokról, és arról is, hogy hol voltál
aznap, amikor meghalt.
Különös látvány volt, ahogy Tonje Wiig világos bőre még egy fokkal
fehérebb árnyalatot öltött.
– Netán ügyvédre van szükségem? – kérdezte végül.
– Amennyiben nincs takargatnivalód, akkor semmi szükség rá.
Harry látta, hogy a nő szeme sarkában könnycseppek kezdenek gyülekezni.
– Nincs takargatnivalóm – felelte.
– Akkor mesélj.
A nő óvatosan, nehogy elkenje a sminkjét, a szeméhez nyomkodott egy
szalvétát.
– Tudja, olykor meg tudtam volna ölni. – Harry tudomásul vette, hogy a nő
újra magázni kezdte, és türelmesen várt. – Annyira, hogy szinte megörültem
a hírnek, hogy meghalt.
Harry látta, hogy a nőnek mindjárt megered a nyelve. Most már csak arra kell
ügyelnie, hogy segítse a vallomás megszületését, s nehogy olyasmit tegyen
vagy mondjon, amivel esetleg gátat vet a szóáradatnak.
– Amiért nem akarta elhagyni a feleségét?
– Dehogy! – rázta meg a fejét a nő. – Félreért. Azért, mert mindent tönkretett
nekem! Mindent, ami...
A zokogás első hulláma olyan fájdalmasan hangzott, hogy Harry tudhatta,
alaposan Tonje elevenébe talált. A nő azután összeszedte magát, megtörölte a
szemét és megköszörülte a torkát:
– Politikai kinevezés volt, Molnesnek semmiféle képzettsége nem volt ehhez
a munkához. Előtte már többek jelezték nekem, hogy én vagyok a nagyköveti
poszt várományosa, amikor megérkezett a Molnes kinevezéséről szóló hír.
Nagyon sietősen helyezték ide, úgy tűnt, mielőbb Norvégián kívül akarják
tudni. Egy olyan embernek kellett átadnom a nagyköveti iroda kulcsait, aki
annyit sem tudott, mi a különbség a követségi tanácsos és az attasé között. És
soha nem volt köztünk semmiféle kapcsolat. Az előbbiek ismeretében
teljességgel abszurd is lenne.
– És mi történt azután?
– Amikor felhívtak, hogy azonosítsam, ezt az egész kinevezés-ügyet egyik
pillanatról a másikra el is felejtettem. Még csak az sem fordult meg a
fejemben, hogy ez új lehetőséget jelenthet a számomra. Csak arra tudtam
gondolni, hogy milyen kedves és barátságos ember volt. Mert valóban az
volt!
Ezt úgy mondta, mintha Harry legalábbis ellenkezni akart volna.
– Úgy értem, annak ellenére, hogy nagykövetként nem vettük túl nagy
hasznát. Tudja, elég sokat gondolkodtam azóta. Azon, hogy az életben talán
nem mindig a megfelelő dolgokat helyeztem előtérbe. Hogy talán van, ami
fontosabb a karriernél és a munkánál. Talán meg sem pályázom a nagyköveti
posztot. Meglátjuk. Annyi mindent át kell még gondolnom. Nem, egyelőre
nem mondhatok semmi biztosat.
Szipogott néhányat, és úgy tűnt, sikerült teljesen összeszednie magát.
– Tudja, merőben szokatlan lenne, ha egy követségi tanácsost ugyanazon a
képviseleten nagykövetnek neveznének ki. Amennyire én tudom, eddig még
nem volt rá példa. – Egy kis tükröt húzott elő, ellenőrizte a sminkjét, majd
mintha csak hangosan gondolkodna, hozzátette: – Persze, mindig kell lennie
elsőnek is.

Harry, miközben a taxiban ülve visszafelé tartott a rendőrőrsre, úgy döntött,

hogy Tonje Wiiget kihúzza a gyanúsítottak névsorából.
Részben azért, mert a nő meggyőzte, részben, pedig mert bizonyítani tudta,
hogy azokon a napokon, amelyeket a nagykövet a Maradiz Hotelben töltött,
másutt tartózkodott. Tonje azt is megerősítette, hogy meglehetősen kevés
bangkoki lakhelyű norvég nő jöhet számításba mint a nagykövet partnere.
Ezért is érte Harryt szinte ökölcsapásként az a képtelen gondolat, ami a
fejébe furakodott. Mert voltaképpen nem is volt akkora képtelenség.

A Hard Rock Café üvegajtajának nyílásában felbukkanó lány egy cseppet

sem emlékeztetett arra a közönyös, zárkózott testtartású, dacos tekintetű
teremtésre, akit Harry a kertjükben és a temetésen látott. Runa arcán ragyogó
mosoly villant fel, amikor megpillantotta Harryt a félig üres kólásüveg és az
újság társaságában. Rövid ujjú, kék virágos ruhát viselt, a protézist gyakorlott
illuzionista módjára sikerült szinte észrevétlenné tennie.
– Maga várt – állapította meg lelkesen.
– Nehéz kiszámítani a forgalmat – válaszolta Harry.
– Nem akartam elkésni.
A lány leült és jeges teát rendelt.
– Tegnap, az édesanyja...
– Aludt – válaszolta Runa röviden. Olyan röviden, hogy Harry úgy sejtette,
figyelmeztetésnek szánta. De neki nem volt ideje kerülőutakra.
– Úgy érti, részeg volt?
A lány rámeredt. A mosolynak nyoma sem volt már az arcán.
– Most róla akar kérdezősködni?
– Többek között. Milyen volt a kapcsolat a szülei között?
– Ezt miért nem anyámtól kérdezi meg?
– Azért, mert szerintem maga rosszabbul hazudik – hangzott az őszinte
válasz.
– Ó, valóban? Ez esetben fantasztikus volt a kapcsolatuk. – Runa arcára
visszatért a dacos kifejezés.
– Olyan rossz volt?
A lány elfordult tőle.
– Sajnálom, Runa, de ez a munkám.
A lány vállat vont.
– Az anyámmal nem igazán jövünk ki. Apával viszont nagyon jóban voltunk.
Azt hiszem, anya féltékeny volt.
– Melyikükre?
– Mindkettőnkre. Apára. Nem tudom.
– Miért rá?
– Mert nem volt szüksége rá. Levegőnek nézte az anyámat...
– Előfordult, hogy az apja szállodába vitte magát, Runa? Például a Maradiz
Hotelbe.
A lány elképedve bámult rá.
– Ezt meg hogy érti? Miért vitt volna szállodába?
Harry az asztalon heverő újságra meredt, de kényszerítette magát, hogy újra
felemelje a pillantását.
– Pfuj! – fakadt ki a lány dühösen, és lecsapta a teás poharat. – Mi a fenére
akar kilyukadni?
– Nos, Runa, megértem, hogy ez nem könnyű, de azt hiszem, hogy az
édesapja olyan dolgokat tett, amelyeket minden bizonnyal maga is megbánt.
– Apa? Apa folyton mindent megbánt. Sajnálkozott, bánkódott, magára
vállalta a felelősséget... De az a boszorkány sosem hagyta békén. Folyton
megalázta, leszólta, hogy ilyen meg olyan vagy, te rángattál bele az egészbe
és így tovább. Azt hitte, nem hallom, hogy nem tudok róla, de tévedett.
Minden egyes szót hallottam. És hogy ő egy tüzes nő, aki nem arra lett
teremtve, hogy egy eunuchhal éljen. Én mondtam apának, hogy hagyja el, de
ő maradt. Miattam. Nem mondta, de tudom, hogy miattam maradt.
Harry az elmúlt két napban úgy érezte, mintha folyamatosan könnyek
áradatában úszna, de ez alkalommal egy csepp sem volt.
– Amiről beszélni szeretnék – mondta és megpróbálta elcsípni a lány
pillantását –, az az, hogy az apjának nem egészen olyan szexuális vágyai
voltak, mint másoknak.
– Tényleg emiatt stresszel ennyire? Azt hitte, nem tudom, hogy az apám
másik kapura játszott?
Harry legyűrte a kísértést, hogy eltátsa a száját.
– Egészen pontosan mit ért ez alatt? – kérdezte.
– Meleg, homoszexuális, homokos, buzi, homár. Én azon néhány alkalom
egyikének az eredménye vagyok, amikor a boszorkánynak sikerült rávennie
apát arra, hogy megdugja. A papa szerint undorító volt.
– Ezt mondta?
– Természetesen túlságosan udvarias volt ahhoz, hogy így fejezze ki magát.
De én tudtam. Én voltam a legjobb barátja. Ezt viszont tényleg mondta. Néha
úgy tűnt, egyben én vagyok az egyetlen is. „Te és a lovak. Egyedül csak
benneteket szeretlek”, mondta egyszer. Én és a lovak, klassz, mi? Azt
hiszem, egyetemista korában, még mielőtt anyával találkozott, volt egy
kedvese. Egy fiú. De a pasas elhagyta, nem akarta felvállalni a kapcsolatukat.
Mondjuk, azt apa sem akarta. Nagyon régen történt, akkoriban az emberek
még másképp ítélték meg az ilyesmit.
A lány a tizenévesek megingathatatlan magabiztosságával beszélt. Harry a
szájához emelte a poharat és lassan inni kezdett. Időt kellett nyernie, a
beszélgetés nem egészen úgy zajlott, ahogy várta.
– Szeretné tudni, hogy kijárt a Maradiz Hotelbe? – kérdezte Runa. Harry
válaszképpen csak bólintott.
– Anya és a szeretője.
 Huszonnegyedik fejezet

A királyi palota kertjében fehérre fagyott gallyak nyújtóztak a sápadt ég felé.

Dagfinn Torhus az ablaknál állva egy férfit figyelt, aki dideregve igyekezett
fölfelé a Haakon VIIs gatén és próbálta minél jobban a válla közé húzni a
fejét.
Megszólalt a telefon. Torhus az órára pillantott és megállapította, hogy ideje
lenne ebédelni. A férfi után bámult, aki végül eltűnt a metrólejáróban, azután
felemelte a kagylót és bemondta a nevét. A vonal túlsó végéről csak némi
recsegést követően érkezett meg a hang.
– Adok magának még egy lehetőséget, Torhus. Amennyiben nem él vele,
gondoskodni fogok arról, hogy a minisztérium gyorsabban hirdesse meg az
állását, mint hogy kimondaná azt, hogy „a miniszteri tanácsos tudatosan
vezette félre a nyomozót”. Vagy esetleg azt, hogy „Molnes nagykövet
meleggyilkosság áldozatává vált?” Mind a kettő jól csengő szalagcím lenne,
nem gondolja?
Torhus leült.
– Hol van most, Hole? – kérdezte. Nem jutott jobb az eszébe.
– Az imént folytattam egy hosszú beszélgetést Bjarne Møllerrel, akiből vagy
tizenöt különféle módon próbáltam kihúzni, hogy mi a bánatot keresett ez az
Atle Molnes Bangkokban. Mert ezidáig mindössze annyit sikerült
kiderítenem, hogy a pasasnak tulajdonképpen semmi keresnivalója nem volt
itt. Bár a nyulat nem sikerült kiugratnom a bokorból, az mindenesetre
bizonyossá vált a számomra, hogy van valami, amiről Møller mélyen hallgat.
És mivel titoktartásra kötelezték, magához irányított. Nos. A kérdésem
ugyanaz, mint legutóbb: mit tud Molnesről, amit én nem tudok? És, csak
hogy tisztában legyen vele: egy faxkészülék mellett ülök, mégpedig az
Aftenposten, a Dagbladet és a VG elérhetőségével.
Torhus hangja egészen Bangkokig röpítette a téli fagyot:
– Egyetlen lap sem fogja lehozni egy alkoholista rendőr légből kapott
állításait, Hole.
– Amennyiben egy alkoholista celebrendőrről van szó, minden bizonnyal
megteszik.
Torhus nem válaszolt.
– Ó, igen. Az a gyanúm, hogy a Sunnmørspostent is érdekelni fogja az ügy.
– A titoktartási kötelezettség magára is érvényes – mondta Torhus erőtlenül.
– Ezért bíróság elé kerül.
Hole nevetésben tört ki.
– Pestis vagy kolera, mi? Mindannak tudatában, amit eddig kiderítettem,
szolgálati vétségnek minősülne, ha nem folytatnám a nyomozást továbbra is
ebben az irányban. Mert az is büntetendő, tudja? Valami azt súgja, hogy ha
megtöröm a titoktartási kötelezettséget, az lényegesen kevesebb veszteséget
jelent nekem, mint magának.
– Mi a garancia... – kezdte Torhus, de a vonal recsegése félbeszakította. –
Halló?
– Itt vagyok.
– Mi a garancia arra, hogy azt, amit elmondok, megtartja magának? – Semmi.
– A visszhang miatt a válasz úgy hangzott, mintha legalább háromszor
mondták volna ki. Csend lett.
– Bízzon bennem – mondta Harry.
Torhus felhorkant:
– Miért tenném?
– Mert nincs más választása.
A miniszteri tanácsos az órára pillantott és megállapította, hogy az ebéddel
kissé elkésett.
A marhasültes szendvics is alighanem elfogyott már a kantinban, de
tulajdonképpen mindegy is, mert elment az étvágya.
– Nem kerülhet nyilvánosságra – mondta végül. – Ezt teljesen komolyan
gondolom.
– Egyáltalán nem az a cél, hogy a dolog nyilvánosságra kerüljön.
– Rendben, Hole. Hány botrány jutott a fülébe a Keresztény Néppárt
berkeiből?
– Nem sok.
– Pontosan erről van szó. Éveken keresztül csak egy egyszerű kis párt volt,
amellyel senki sem törődött különösebben. Miközben a sajtó folyamatosan a
Munkáspárt elitjét és a Haladás Párt csodabogarait rohamozta, a Keresztény
Néppárt parlamenti képviselői tulajdonképpen háborítatlanul élhettek. A
kormányváltással mindez megváltozott. Amikor újrakeverték a kártyákat,
gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy vitathatatlan kvalitásai és hosszú
parlamenti pályafutása dacára Atle Molnes szóba sem jöhet kormánytagként.
Annak a lehetősége, hogy a magánéletét a nyilvánosság elé citálják, olyan
kockázatot hordozott magában, amelyet egy etikai kérdésekkel gyakran
foglalkozó keresztény párt nem engedhet meg magának. Hiszen az ember
mégsem tilthatja meg a homoszexuális lelkészek kinevezését, miközben
maga is homoszexuális. Szerintem ezt Molnes is belátta. Azonban amikor
nyilvánosságra hozták az új kormány névsorát, a sajtó képviselői közül
többen szóvá tették, hogy Atle Molnes miért nem szerepel a tagok között.
Azok után, hogy annak idején visszalépett a pártelnökségtől a miniszterelnök
javára, a legtöbben a párt első emberei közé sorolták. Kérdezősködni
kezdtek, és újra szárnyra kaptak a homoszexualitásáról szóló pletykák is,
amelyek még a pártvezetői jelöléstől való visszalépésekor merültek fel.
Annak tudatában, hogy az országgyűlésben több homoszexuális képviselő is
van, bizonyára felmerül magában a kérdés, hogy miért ilyen nagy ügy ez az
egész. Nos, ennek az esetnek az az érdekessége, hogy Molnes, azon túl, hogy
a Keresztény Néppárt tagja, egyben a miniszterelnök közeli barátja is volt,
akivel együtt végezték az egyetemet, sőt közös albérletben is laktak. Csak idő
kérdése volt, hogy a sajtó ráharapjon erre. Bár Molnes nem volt a kabinet
tagja, nem kellett hozzá sok idő, hogy terhessé váljon a jelenléte a
miniszterelnök számára. Mindenki tudta, hogy Molnes és a miniszterelnök a
kezdetektől fogva egymás legfontosabb politikai bizalmasai voltak, ezért ki
hitte volna el a kormányfőnek, hogy ennyi éven keresztül mit sem tudott a
barátja szexuális irányultságáról? Mit szóltak volna ehhez a választók, akik a
házasságon kívüli partnerkapcsolatok és az egyéb erkölcstelenségek
kérdésében hangoztatott egyértelmű nézetei miatt szavaztak bizalmat a
miniszterelnöknek? Mit szóltak volna, hogy eközben ő maga is kígyót
melengetett a keblén, hogy ezzel a bibliai fordulattal éljek. Mi lett volna az
iránta tanúsított bizalommal? Addig a kisebbségi kormányzás folytatására a
miniszterelnök személyét övező népszerűség volt a legfontosabb garancia, és
a legkevésbé egy kiadós botrányra lett volna szükségük. Nyilvánvalóvá vált,
hogy Molnest a lehető leggyorsabban el kell távolítani az országból. Arra
jutottak, hogy ennek egy nagyköveti állás lenne a legmegfelelőbb módja,
mert így nem lehetne azzal vádolni a miniszterelnököt, hogy félreállította egy
hosszú éveken át hűséges párttagtársát. Velem ezen a ponton vették fel a
kapcsolatot. Gyorsan cselekedtünk. A bangkoki nagyköveti állást formálisan
még nem töltötték be, és ezáltal elég messze is került ahhoz, hogy a sajtó
békén hagyja.
Torhus elhallgatott.
– Ó, te magasságos – mondta Harry egy idő múlva.
– Magam is ezen a véleményen vagyok – válaszolta Torhus.
– Tudták, hogy a feleségének szeretője van?
Torhus halkan felnyerített.
– Nem. De a fejemet mertem volna tenni rá.
– Miért?
– Először is, mert meggyőződésem, hogy egy meleg férj hajlandó szemet
hunyni e fölött. Másodszor, mert úgy tűnik, a külügyi szolgálati kultúrának
valamiféle velejárója a házasságon kívüli kapcsolat. Sőt, olykor új
házasságok is köttetnek. A Külügyminisztériumban egyszerűen képtelenség
végigmenni a folyosón anélkül, hogy az ember összefutna egy exházastárssal,
egy aktuális vagy volt szeretővel. A hivatal messze földön híres a
belterjességéről, komolyan mondom, még a norvég királyi tévénél is
rosszabbak vagyunk.
Torhus tovább nevetgélt.
– A szerető nem a Külügyminisztériumhoz tartozik – mondta Harry. – A
pasas norvég, igazi helyi vagánynak számít, nagypályás valutaügynök. Jens
Brekke. Először azt gondoltam, hogy Molnes lányához köthető, de aztán
kiderült, hogy valójában Hilde Molnes-hez. Közvetlenül azután találkoztak,
hogy a család Bangkokba érkezett, és a lányuk szerint futó kapcsolatnál jóval
többről van szó. Egészen komolynak tűnik, a lány úgy véli, hogy előbb-utóbb
akár össze is költöznek majd.
– Ez merőben új információ a számomra.
– Mindenesetre az asszony számára lehetséges indítékul szolgálhat. És a
szeretőnek is.
– Mivel Molnes az útjukban állt?
– Nem, épp ellenkezőleg. A lánya szerint Hilde Molnes az évek során
folyamatosan az ellen küzdött, hogy a férje elhagyja. Miután Molnes alább
adott politikai ambícióiból, már nem volt akkora szüksége a látszólag jól
működő házasság nyújtotta szemfényvesztésre. Ahogy ez lenni szokott, az
asszony a lányuk fölötti felügyeleti jogot vetette be fenyegetésképpen. A
valódi indíték persze sokkal kevésbé nemes: ugyanis fél Ørsta a Molnes
család birtokában van.
– Így van.
– Megkértem Møllert, hogy nézzen utána, van-e végrendelet, és hogy milyen
arányban voltak Atle Molnes tulajdonában családi részvények és
értékpapírok.
– Nos, ez igazán nem az én asztalom, Hole, de nem komplikálja túl a dolgot
egy kissé? Nem reálisabb elképzelés, hogy valami őrült bekopogtatott a
nagykövethez, és egyszerűen leszúrta?
– Meglehet. De mit szól, ha azt mondom, hogy az illető elmeháborodott egy
norvég volt?
– Ezt hogy érti?
– A vaktában gyilkoló őrültek nem takarítanak el minden nyomot a tett
helyszínén, miután kést döftek az áldozatuk hátába. Ők mindig hagynak
valamit maguk után, amivel aztán macska-egér játékot űzhetnek a
rendőrséggel. Ebben az esetben azonban az égvilágon semmink sincs.
Higgyen nekem, itt egy pontosan megtervezett gyilkossággal állunk szemben,
és szó sincs holmi zavarodott elkövetőről, sokkal inkább olyasvalakiről, aki
elvégezte a feladatot és most már csak arra vár, hogy a nyomozást végül
bizonyítékok hiányában lezárjuk. De ki tudja – talán mégis kell bizonyos
mértékű őrültség egy ilyen gyilkosság elkövetéséhez. És az egyetlen féleszű,
akivel ezidáig az ügy során találkoztam, norvégul beszélt.
 Huszonötödik fejezet

Harry két sztriptízbár között találta meg a bejáratot a Patpongban, a Soi 1-en.
Felmászott a lépcsőn és egy félhomályos helyiségbejutott, amelynek
plafonján egy gigantikus méretű ventilátor forgott lomhán. Harry a hatalmas
lapátok alatt önkéntelenül behúzta a nyakát, mivel már rég megállapította,
hogy Thaiföldet nem az ő százkilencven centijére méretezték.
Hilde Molnesre egészen az étterem végében bukkant rá. Harry azt gyanította,
hogy a helyiségben már mindenki felfigyelt az asszonyra, a feltehetőleg
rejtőzködés céljából viselt óriási napszemüvege miatt.
– Valójában nem is szeretem a rizspálinkát – mondta a nő, majd felhajtotta a
pohár tartalmát. – A Mekongot kivéve. Megkínálhatom egy pohárral,
nyomozó?
Harry megrázta a fejét. Az asszony csettintett, mire újra megtöltötték a
poharát.
– A pincérek ismernek – mondta a nő. – Ha úgy látják, hogy már eleget ittam,
nem adnak többet. És olyankor általában tényleg eleget ittam – nevetett
rekedtesen. – Remélem, nem gond, hogy itt találkozunk, nyomozó.
Mostanában otthon egy kissé... szomorú. Miről akart beszélni velem?
Kissé túlságosan artikulált, ahogyan azok teszik, akik hozzá vannak szokva,
hogy igyekezniük kell elkendőzni részegségüket.
– Az imént értesültem arról, hogy Jens Brekkével visszatérő vendégei voltak
a Maradiz Hotelnek.
– Nézzenek oda! – mondta Hilde Molnes. – Végre valaki, aki végzi a
munkáját. Ha megkérdezi az itteni pincéreket, meg fogják erősíteni, hogy
Brekke úrral ebben az étteremben is visszatérő vendégek voltunk. – Az utolsó
szavakat szinte kiköpte. – Hiszen sötét van, a nagyközönség előtt ismeretlen,
sehol egy másik norvég, ráadásul a városban itt készül a legjobb plaa lót.
Szereti az angolnát, Hole? A sósvízi angolnát.
Harrynak az a férfi jutott az eszébe, akit egyszer Drøbak mellett húztak ki a
tengerből. Napokon keresztül lebegett a vízben, és sápadt hullaarca gyermeki
csodálkozással bámult rájuk. Valami ugyanis felzabálta a szemhéját. Ami
viszont még ennél is feltűnőbb volt: az angolna, amelynek farka ezüstszínű
ostor módjára ide-oda csapkodva lógott ki a férfi szájából. Harry még most is
fel tudta idézni a levegő sós ízét, úgyhogy minden kétséget kizáróan sósvízi
angolna volt.
– A nagyapám szinte csak angolnát evett – folytatta a nő. – A háború
kezdetétől egészen a haláláig. Csak úgy tömte magába, egyszerűen nem
tudott betelni vele.
– És a végrendeletet illetően is hozzájutottam néhány információhoz.
– Tudja, miért evett annyi angolnát? Egek, honnan is tudhatná. Halász volt,
de akkoriban, közvetlenül a háború előtt az emberek egyáltalán nem akartak
angolnát fogyasztani Ørståban. Tudja, miért?
A nő arcán ugyanaz a fájdalmas kifejezés suhant át, amit Harry néhány
nappal korábban a kertben is látott.
– Asszonyom...
– Azt kérdeztem, hogy tudja, miért?
Harry megrázta a fejét. Hilde Molnes lehalkította a hangját és hosszú, vörös
körmével kopogtatva adott nyomatékot szavainak.
– Nos, azon a télen egy halászbárka, alig néhány száz méternyire a parttól
hajótörést szenvedett, de annyira hideg volt, hogy a kilenc férfi közül senkit
sem sikerült kimenteni a vízből. Azon a helyen, ahol a hajó elsüllyedt, a
tengerfenéken egy árok húzódott, így a bárka roncsait soha nem találták meg.
Az emberek állítása szerint ezt követően rengeteg angolna bukkant fel a
fjordban. Azt beszélték, hogy a vízbefúltakat zabálják. A halottak
többségének Ørståban éltek a rokonai, ezért az angolnavásárlás egyik napról
a másikra visszaesett. Az emberek még azt is szégyellték, hogy egy
angolnával a bevásárlókosarukban menjenek végig az utcán. Így hát a
nagyapám ráállt a többi halra, az angolnákat pedig ő maga ette meg. Tudja,
az öreg igazi sunnmøre-i volt.
A nő felemelte a poharat, majd újra letette az asztalra, az alátét mellé. A
térítőn sötét karika terült szét.
– Akkoriban kapott rá az ízére. „Csak kilenc férfi volt”, mondogatta. „Ennyi
angolnának biztosan nem jutott belőlük. No és ha megettem egyet-kettőt azok
közül, amelyek megkóstolták őket, akkor mi van? Én semmilyen különbséget
nem éreztem!” Semmilyen különbséget nem érzett, jó, mi? – A kérdés úgy
csengett, mintha valaminek a visszhangja lett volna. – Mit gondol, Hole?
Maga szerint az angolnák ették meg a hajótörötteket?
Harry megvakarta a füle tövét.
– Nos... Állítólag a makrélák is szeretik az emberhúst. Nem tudom. Azt el
tudom képzelni, hogy mindegyik ki-kiharap belőlük egy apró falatot.
Hilde Molnes győzedelmes mosollyal felemelte a poharát.
– Tudja, magam is épp így gondolom. Mindegyik elvette a neki járó részt.
Harry megvárta, amíg a nő felhajtja az italt.
– Az egyik oslói kollégám az imént beszélt a férje ügyvédjével, Bjørn
Hardeiddel Ålesundból. Mint talán tudja, az ügyvédek ügyfelük halála esetén
feloldhatják a titoktartási kötelezettséget, amennyiben úgy ítélik meg, hogy
az információk nem sértik a kliensük jó hírét.
– Nem tudtam.
– Nos. Bjørn Hardeid semmit nem akart elárulni. Ezért a kollégám felhívta a
férje bátyját, ám belőle sem sikerült túl sokat kihúzni. Különösen akkor vált
szótlanná, amikor a kollégám azt az elméletet tárta elé, hogy Atle Molnes
valójában nem is részesült olyan nagy arányban a családi vagyonból, ahogy
többen feltételezték.
– Ezt meg honnan veszik?
– Onnan, hogy nem tudott kifizetni egy hétszázötvenezer koronás
játékadósságot. Ez felveti annak gyanúját, hogy valójában nem rendelkezett a
közel kétszázmillió koronára rúgó családi vagyon hivatalosan ráeső huszonöt
százalékával.
– Hogy a...
– A kollégám megszerezte a Molnes Møbler AS nyilvános beszámolóját. A
könyvekben feltüntetett tőke természetesen alacsonyabb a teljes vagyonnál.
Aztán feltűnt neki, hogy a társaság részvényei be vannak vezetve az oslói
tőzsdére, ezért felhívott egy ismerős brókert, aki végre részletesebb
információkkal szolgált. A Molnes Holding részvényei négy testvér – három
férfi és egy nő – kezében vannak. Mind a négyen tagjai a Molnes Møbler AS
igazgatótanácsának, és egyetlen tőzsdei jelentésben sincs nyoma belső
eladásnak, mióta az idősebb Molnes átadta a stafétát a gyerekeinek. Így
amennyiben a férje nem adta el a részét valamelyik testvérének, akkor
legalább... – Harry a jegyzetfüzetébe pillantott. – ...ötvenmillió korona fölött
rendelkezett.
– Meg kell hagyni, maga aztán alapos munkát végzett.
– A felét sem értem annak, amit az imént összehordtam, mindenesetre az
kiderült a számomra, hogy valaki visszatartja a férje pénzét, én pedig
szeretném tudni, hogy miért.
Hilde Molnes a pohár pereme fölött Harryra pillantott.
– Tényleg tudni akarja?
– Miért ne akarnám?
– Nem vagyok biztos abban, hogy azért küldték Bangkokba, hogy ennyire
mélyen beleássa magát a nagykövet... magánéletébe.
– Ami azt illeti, már így is épp eleget tudok, asszonyom.
– Tudja, hogy...
– Igen.
– Értem...
Az asszony tartott egy kis szünetet, amíg megitta a Mekongját. A pincér már
ott is termett az utánpótlással, de a nő elhessegette.
– Akkor talán arról is értesült, hogy a Molnes család generációk óta koptatja
az imaházak padjait és tagja a Keresztény Néppártnak. A többit talán maga is
el tudja képzelni.
– Talán. De értékelném, ha inkább maga mesélné el.
A nő megborzongott, mintha csak most érezte volna meg a rizspálinka keserű
ízét.
– Atle apja döntött így. Amikor a pártelnökválasztás idején először kaptak
szárnyra a híresztelések, Atle mindent elmesélt az apjának, aki erre egy héttel
később megváltoztatta a végrendeletét. Most az áll benne, hogy a családi
vagyon Atlére eső része továbbra is a nevén marad, a felette való rendelkezés
joga azonban a lányunkat illeti majd, aki épp csak megszületett akkoriban. A
jog Runa huszonharmadik születésnapján lép életbe.
– És addig ki fér hozzá a pénzhez?
– Senki. A pénz továbbra is a cégben marad.
– És mi a helyzet most, hogy a férje meghalt?
– Nos, így – Hilde Molnes végigsimított a pohár szélén –, Runa örökli az
összes pénzt. A rendelkezési jog pedig arra száll, aki huszonharmadik
életévéig a szülői felügyeleti jogot gyakorolja.
– Vagyis, ha jól értem, akkor a pénz most felszabadult, és ön rendelkezik
vele.
– Igen, úgy tűnik. Runa huszonharmadik születésnapjáig.
– Egészen pontosan mit jelent ez a rendelkezési jog?
Hilde Molnes megvonta a vállát.
– Ezzel még nemigen foglalkoztam. Csupán néhány nappal ezelőtt értesültem
az egészről Hardeid ügyvédtől.
– Vagyis azelőtt nem is tudott arról a záradékról, amely magára ruházza a
rendelkezési jogot?
– Akkoriban talán említették, hiszen alá is kellett írnom néhány papírt, de
olyan rémesen bonyolultak ezek a dolgok, nem gondolja? Ráadásul
akkoriban nem is foglalkoztatott túlságosan az egész.
– Nem? – jegyezte meg Harry futólag. – Biztos vagyok benne, hogy akkor is
mondott valamit a sunnmøre-iekről.
A nő halványan elmosolyodott.
– Világéletemben rossz sunnmøre-i voltam.
Harry elgondolkodva méregette. Lehet, hogy a nő részegebbnek mutatja
magát, mint amilyen valójában? Megvakarta a nyakát.
– Mióta ismerik egymást Jens Brekkével?
– Úgy érti, mióta dugunk egymással?
– Nos... is.
– Akkor nézzük csak szép sorjában...
Hilde Molnes összevonta a szemöldökét és a plafon felé hunyorított.
Megpróbálta a tenyerébe támasztani az állát, de nem sikerült eltalálnia. Harry
megállapította, hogy tévedett. A nő merev részeg.
– Az Atle tiszteletére rendezett fogadáson találkoztunk, két nappal azután,
hogy megérkeztünk Bangkokba. Az összejövetel, amelyre a teljes norvég
kolónia hivatalos volt, nyolckor kezdődött és a nagykövetség kertjében
zajlott. Jens a garázsban dugott meg, gondolom, úgy két-három órával
később. Szó szerint csak ő dugott, mert én akkorra nyilván már olyan részeg
voltam, hogy aligha számíthatott a közreműködésemre. Vagy a
beleegyezésemre. Azt a következő alkalommal kapta meg. Vagy az azután
következőn, már nem emlékszem. Mindenesetre néhány menet után
megismerkedtünk egymással – ezt akarta tudni, nem? És igen, mostanra már
egészen jól kiismertük egymást. Kielégítettem a kíváncsiságát, nyomozó?
Harry bosszús volt. Talán amiatt, hogy a nő ilyen közönyösen közszemlére
bocsátja az önmaga iránt érzett megvetését. Mindenesetre nem adott okot
arra, hogy Harry kesztyűs kézzel bánjon vele.
– Azt állította, hogy a gyilkosság napján otthon tartózkodott. Hol volt
egészen pontosan délután öt órától addig az időpontig, amikor megkapta a
hírt, hogy megtalálták a férjét?
– Nem emlékszem!
A nő nevetése olyan volt, mint a varjúkárogás a hajnali erdőben. Harry
észrevette, hogy egyre inkább magukra vonják a többi vendég figyelmét. Egy
másodpercig úgy tűnt, hogy Hilde nyomban lefordul a székről, de azután
visszanyerte az egyensúlyát.
– Ne vágjon ilyen ijedt arcot, nyomozó. Van alibim. Így nevezik, nem?
Méghozzá briliáns alibim van, higgye el. A lányom biztosan örömmel
megerősíti majd, ugyanis azon az estén nem voltam olyan állapotban, hogy
önállóan mozogni tudjak. Emlékszem, vacsora után kinyitottam egy üveg
gint, majd úgy sejtem, hogy valamikor elaludtam, azután kicsit felocsúdtam,
ittam még egy pohárral, újra elaludtam, felébredtem és így tovább. Biztosan
tudja, hogy van ez.
Harry tudta.
– Van még valami, amit tudni szeretne, Hole nyomozó?
A nő kissé elnyújtva, kihívóan ejtette ki Harry nevét.
– Csak abban az esetben, asszonyom, ha maga ölte meg a férjét.
Hilde Molnes elképesztő lendülettel ragadta meg a poharát, és mielőtt Harry
megállíthatta volna, már hallotta is, ahogy a tárgy elsüvölt a füle mellett, és
becsapódik mögötte a falba. A nő elfintorodott.
– Ezek után lehet, hogy nem hisz nekem, de a tizennégy-tizenhat éves
korosztályban én voltam a legeredményesebb pontszerző az ørstai női
kézilabdacsapatban. – A hangja nyugodt volt, mintha az iménti eseményeken
már túl is lépett volna. Harry az ijedten feléjük forduló arcokra pillantott. –
Tizenhat éves, atyavilág, borzalmasan régen volt. Én voltam a legszebb lány
a... nem úgy, mint most. De ezt már biztosan meséltem magának. Az egyik
barátnőmmel parányi törülközőkbe csavarva, mintegy véletlenül,
rendszeresen bebóklásztunk a bírói öltözőbe, és mindig azzal
mentegetőztünk, hogy a zuhanyzóból jövet eltévesztettük az ajtót. Persze,
kizárólag a csapat érdekében tettük. De nem hinném, hogy az akció túl nagy
hatással volt a játékvezetésre. Azt viszont mindig megkérdezték, hogy mit
kerestünk a zuhanyzóban a mérkőzés előtt. A nő hirtelen felpattant az asztal
mellől és kiabálni kezdett: – Ørstasråcok, hej, Ørstasråcok, hej, Ørstasråcok,
hej, hej, hej! – Visszazökkent a székre.
A helyiségben vágni lehetett a csöndet.
– Ez volt a csatakiáltásunk. Az „Ørstalånyok” olyan hülyén hangzott. Bár ki
tudja, lehet, hogy ezzel is csak fel akartuk hívni magunkra a figyelmet.
Harry a hóna alá vette Hildét és letámogatta a lépcsőn. Egy ötdolláros
kíséretében megadta a taxisofőrnek a címet és megkérte, gondoskodjon arról,
hogy a nő bejusson a házba. A sofőr feltehetőleg egy szót sem értett abból,
amit Harry mondott, de a lényeget azért felfogta. A Silom Hotel közelében a
Sói 2-n bement az egyik bárba. Majdhogynem üres volt, a színpadon néhány
táncoslány tekergőzött, akiket még nem vásároltak ki aznap estére, s akik
láthatólag nem is fűztek ehhez nagy reményeket. Mellük kötelességtudóan
himbálódzott a When Susanna Cries ritmusára. Harry nem tudta volta
megmondani, hogy a jelenet melyik momentuma a leglehangolóbb.
Valaki egy sört tett elé, pedig nem is rendelt. Érintetlenül otthagyta, fizetett,
majd a férfivécé melletti nyilvános készülékről felhívta a rendőrőrsöt. Női
mosdó nem volt.
 Huszonhatodik fejezet

Könnyű szellő simított végig a haján. Harry egy kiszögellésen állt a tető
szélén és a várost nézte. Ha hunyorított, a kép vibráló, csillogó fénytakaróvá
változott.
– Gyere már le onnan! – szólalt meg egy hang mögötte. – A frászt hozod
rám.
Liz egy nyugágyban ücsörgött, sörrel a kezében. Amikor Harry visszataxizott
a rendőrségre, a nyomozónőt egy nagy halom jelentésbe temetkezve találta,
amelyek eddig a sorukra vártak. Éjfél körül aztán Liz belátta, hogy mára ideje
befejezni a munkát. Bezárta az irodát, és fellifteztek a tizenkettedikre. A
tetőterasz ajtaja zárva volt, ezért kimásztak az egyik ablakon és
felkapaszkodtak ide a tűzlétrán. A forgalom zaján hirtelen egy hajókürt
bömbölése hasított keresztül.
– Hallottad ezt? – kérdezte Liz. – Amikor kicsi voltam, apám mindig azt
mesélte, hogy Bangkokban hallani, ahogy a hajókon szállított elefántok
átkiabálnak egymásnak. Malajziából hozzák őket és Thaiföld északi erdeibe
viszik, mert a borneói dzsungelt kiirtották. Amikor idejöttem, sokáig tényleg
azt hittem, hogy ez a zaj az elefántok trombitálása.
A visszhang elhalt.
– Molnes feleségének van indítéka, csak az a kérdés, hogy elég jó-e – mondta
Harry és leugrott Lizhez. – Megölnél valakit azért, hogy hat éven keresztül te
rendelkezhess ötvenmillió korona fölött?
– Az attól függ, kit kellene megölni – felelte Liz. – Ismerek néhány embert,
akiket jóval kevesebbért is le tudnék puffantani.
– Úgy értem, hogy ötvenmillió hat évig ugyanaz-e, mint ötvenmillió hatvan
éven keresztül?
– Dehogy.
– Naná. A francba!
– Azt szeretnéd, ha ő lett volna? Molnes felesége?
– Nem kívánom én senkinek sem, hogy ő legyen. Én csak azt szeretném, ha
elkapnánk a gyilkost, hogy végre hazamehessek a fenébe.
Liz lenyűgözően hangosat büfögött, majd elismerő biccentéssel adózott
teljesítményének és letette a sörösdobozt.
– Szegény lány. Runának hívják, ugye? Képzeld csak el, elítélik az anyját,
amiért megölte az apját a pénz miatt.
– Tudom. Szerencsére elég erős lány.
– Ilyen biztos vagy benne?
Harry vállat vont, majd az egyik karját a magasba emelte.
– Most meg mit csinálsz? – kérdezte Liz.
– Gondolkodom.
– Úgy értem, a kezeddel. Mi akar ez lenni?
– Energia. Összegyűjtöm az energiát az emberektől, akik odalent vannak.
Örök életet lehet nyerni belőle. Hiszel az ilyesmiben?
– Én tizenhat éves korom óta nem hiszek az örök életben, Harry.
Harry megfordult, de a sötétben nem tudta kivenni Liz arcát.
– Az apád? – kérdezte. Látta a nő koponyájának éles kontúrját, ahogy
biccentett.
– Igen. Tudod, apám az egész világot a vállára vette. De túlságosan nehéznek
bizonyult a számára.
– Hogy... – Harry visszafojtotta a lélegzetét.
Liz hangos reccsenéssel összegyűrte az alumíniumdobozt.
– Ez is csak egy újabb szívszorító történet egy vietnami veteránról, Harry. A
garázsban találtuk meg, teljes menetfelszerelésben, a szolgálati fegyvere is
ott volt mellette. írt egy hosszú levelet, nem nekünk, hanem az amerikai
hadseregnek. Arról, hogy nem tudja tovább elviselni, hogy elfutott a
felelősség elől. Már akkor felismerte, hogy mit tesz, amikor 1973-ban
Saigonban az amerikai nagykövetség tetejéről felszálló helikopter ajtajából
nézte az elkeseredett dél-vietnamiakat, ahogy a városhoz közeledő csapatok
elől menedéket keresve a nagykövetséghez özönlenek. Azt írta, hogy ő
legalább annyira felelős a történtekért, mint a katonai rendőrség, amely
puskatussal próbálta visszatartani a tömeget, azokat, akiknek korábban
mindent megígértek. Hogy megnyerik a háborút, hogy elhozzák a
demokráciát. Úgy folytatta, hogy katonatisztként saját magát is felelősnek
tekinti azért, hogy az amerikai hadsereg a saját embereit evakuálta a
vietnamiak rovására, akik együtt harcoltak velük. Pedig ő nekik ajánlotta fel
katonai szolgálatait és sajnálja, hogy nem tudott eléggé felnőni ehhez. A levél
végén még istenhozzádot mondott anyának és nekem, és azt kérte, hogy
próbáljuk minél hamarabb elfelejteni.
Harry heves vágyat érzett egy szál cigaretta után.
– Túl sok felelősséget vállalt magára – mondta. – Igen. De olykor talán
könnyebb a halottakért magunkra vállalni a felelősséget, mint az élőkért.
Nekünk róluk kell gondoskodnunk, Harry. Az élőkről. Bennünket végül is ez
a felelősség hajt. Felelősség.
Ha volt valami, amit Harry az elmúlt év során megpróbált nagyon mélyre
eltemetni, az a felelősségérzet volt. Legyen az élőkért, holtakért, saját
magáért vagy másokért való, A felelősségérzet csak bűntudathoz vezet, és
nem jár érte elismerés. Nem, semmiképp sem állíthatta, hogy ez hajtotta
volna. Talán Torhusnek van igaza, és az igazság felderítése és bizonyítása
mégsem olyan nemes szándék, mint hitte. Talán csak az ostoba becsvágy
akadályozza abban, hogy hagyja végre lezárni ezt az ügyet. A nagyravágyása
űzi tovább, hogy mindenképpen letartóztasson valakit, hogy elérje, hogy a
gyilkos megkapja méltó büntetését, és az ügy a felderített esetek közé
kerüljön. Vajon tényleg olyan keveset jelentenek számára az Ausztráliából
hazatérve bezsebelt újságcikkek és a vállveregetések, ahogy azt hinni
szeretné? És az, hogy mindenen és mindenkin keresztülgázolhat, csak mert
haza kell utaznia Søs ügye miatt, talán csak kifogás? Igazság szerint
átkozottul fontos neki, hogy megcsinálja, hogy sikerüljön?
Egy másodpercre szinte teljes csend támadt, úgy hangzott, mintha Bangkok
levegőt vett volna. Majd újra az éjszakába hasított a hajókürt. Panaszosan.
Mint egy borzasztóan magányos elefánt, gondolta Harry.

Hazaérve egy papírcetlit talált a lábtörlőjén. „Az úszómedencénél vagyok.

Runa.” Már korábban észrevette a lift ötös gombja mellett a „Pool” feliratot,
és ahogy az ötödiken kilépett a fülkéből, valóban klórszag csapta meg az
orrát. A sarok után meg is pillantotta a nyitott úszómedencét, amelyet minden
oldalról erkélyekkel teli házfalak vettek körül. A víz halványan csillogott a
holdfényben. A medence szélénél leguggolt és bedugta a kezét a vízbe.
– Ez a maga igazi közege, ugye?
Runa nem válaszolt, csak néhány lábtempóval elúszott mellette, majd újra
lemerült. A ruhája és a protézis az egyik nyugágyon hevert egy kupacban.
– Van fogalma arról, hány óra van? – kérdezte Harry.
A lány most közvetlenül előtte bukkant fel a vízből. Átkarolta Harry nyakát,
majd felhúzta a térdét, és könnyedén elrúgta magát a medence falától. Harryt
teljesen készületlenül érte a dolog, elvesztette az egyensúlyát, a keze
meztelen, sima bőrbe ütközött, amikor a lány fölé borulva a vízbe siklott.
Nem ütöttek zajt, csak félretolták a vizet, mint valami meleg, nehéz takarót,
és alámerültek. Harry fülét bugyogva csiklandozta a víz, és úgy érezte,
mintha a feje egyre tágulna. Amikor elérték a medence alját, elrúgta magát,
hogy visszajussanak a felszínre.
– Elment az eszed? – prüszkölte.
A lány csak halkan nevetett és gyorsan tempózva odébb úszott. Ő már a
medence szélén feküdt csöpögő ruháiban, amikor a lány kiszállt a vízből.
Harry kinyitotta a szemét, s látta, amint Runa egy merítőhálóval a kezében
épp egy jókora szitakötőt halászik le a víz felszínéről.
– Nahát – szólalt meg Harry. – Meg voltam győződve róla, hogy az egyetlen
rovar, amely képes túlélni ezt a várost, az a csótány.
– A jók között is van olyan, aki képes a túlélésre – mondta a lány, és
óvatosan felemelte a merítőhálót. Kiszabadította a szitakötőt, s az mély, búgó
hang kíséretében elvitorlázott.
– A csótányok nem tartoznak a jók közé?
– Pfuj, azok undorítóak!
– De attól még nem feltétlenül rosszak.
– Az lehet. De nem hinném, hogy jók lennének. Egyszerűen csak vannak.
– Csak vannak – ismételte meg Harry elgondolkodva.
– Olyannak teremtették őket, hogy a látványuktól az ember azonnal heves
késztetést érezzen rá, hogy egytől egyig eltapossa őket. Különben túl sok
lenne belőlük.
– Érdekes teória.
– Hallgasd csak! – suttogta a lány. – Mindenki alszik.
– Bangkok soha nem alszik.
– Dehogynem, figyelj! Ezek az alvás zajai.
Runa belefújt az üreges alumíniumcsőbe, amelyre a merítőhálót erősítették.
Olyan hangja volt, mint egy dzsidzseridunak. Harry fülelt.
A lánynak igaza volt. Runa felment hozzá, hogy lezuhanyozzon. Harry már a
folyosón állt a lift hívógombját nyomogatva, amikor a lány egy törülközőbe
csavarva kijött a fürdőszobából.
– A ruháid az ágyon vannak – kiabált be Harry, majd kívülről becsukta az
ajtót. Azután kinn szobroztak a folyosón és a liftet várták. Az ajtaja fölötti
kijelző visszaszámlálásba kezdett.
– Mikor utazol vissza Norvégiába? – kérdezte Runa.
– Hamarosan. Hacsak nem történik közben valami.
– Ha jól tudom, az este találkoztál anyámmal.
Harry a nadrágzsebébe süllyesztette a kezét és a lába körmét bámulta. A lány
azt mondta, hogy le kellene vágni. Megjött a lift.
– Édesanyád azt állította, hogy apád halálakor otthon volt. És hogy ezt te is
tanúsítani tudod.
A lány felnyögött.
– Komolyan azt szeretnéd, hogy válaszoljak erre?
– Talán nem – felelte Harry. Hátralépett. Mialatt arra vártak, hogy
becsukódjon a lift ajtaja, egymást nézték.
– Szerinted ki tette? – kérdezte végül Harry. A lány még mindig őt nézte,
amikor az ajtó lassan összezárult.
 Huszonhetedik fejezet

Jim Love összerezzent, amikor az All Along the Watchtower közben, Jimi
gitárszólójának kellős közepén valaki váratlanul lerántotta róla a fejhallgatót.
Megfordult a széken. A szűkös kis őrbódéban egy magas, szőke fickó
tornyosult fölé, aki láthatólag teljesen megfeledkezett a naptej használatáról,
s kétes minőségű pilóta-napszemüveget viselt. Jimnek jó szeme volt az
ilyesmihez, a sajátja egy heti bérébe került.
– Hahó! – mondta az égimeszelő. – Azt kérdeztem, hogy beszél-e angolul.
A pasas különös akcentussal beszélt, amire Jim hamisítatlan brooklyni
kiejtéssel válaszolt:
– Jobban, mint thaiul.
– Miben segíthetek?
– Melyik céghez jött?
– Ma egyikhez sem. Magával akarok beszélni.
– Velem? De ugye nem a biztonsági cég ellenőre? Mert meg tudom
magyarázni a fülhallgatót...
– Nem ellenőr vagyok, hanem rendőr. Holenak hívnak. Ez pedig a kollégám,
Nho...
A férfi oldalra lépett, mire az ajtóban egy frissen vasalt inget és a szokásos
kefefrizurát viselő thai férfi bukkant fel. A látvány alapján Jim egy pillanatra
sem kételkedett a felé nyújtott igazolvány valódiságában. Összehúzott
szemmel méregette a látogatókat.
– Rendőrség, mi? Mondják csak, maguk mind ugyanahhoz a fodrászhoz
járnak? Soha nem jutott még eszükbe, hogy valami újat is kipróbáljanak?
Mondjuk, valami ilyesmit – mutatott Jim nevetve saját mikrofonfrizurájára.
A magas fickó elvigyorodott.
– Nos, a nyolcvanas évek retrohulláma valóban nem érte még el a
rendőrséget.
– Nyolcvanas évek mije?
– Hagyjuk. Tudja valaki helyettesíteni, amíg váltunk pár szót?
Miután félrevonultak, Jim elmesélte, hogy négy évvel ezelőtt néhány
barátjával nyaralni jött Thaiföldre. Motorkerékpárt béreltek és felutaztak
északra, ahol egy kisebb határmenti településen a Mekong folyó mellett az
egyik féleszű cimborája vásárolt egy kevés ópiumot és a hátizsákjába tette. A
visszaúton egy járőrkocsi leintette a csapatot, és átkutatták őket. Ott, a
kanyargó, poros országúton esett le nekik, hogy a barátjuk valószínűleg igen
hosszadalmas tartózkodásra számíthat az ország egyik rácsokkal körülvett
intézményében.
– Tudták, hogy az itteni törvények szerint akár ki is végezhetik azt, aki ilyen
szarokat csempész? Mi hárman, akiknek semmi közünk nem volt az
egészhez, persze azt hittük, hogy bűnrészesség vagy valami hasonló miatt mi
is pácban vagyunk. Naná, hiszen én például, mint fekete amerikai nagyon is
passzolok a képbe, ami a tipikus heroincsempészről kialakult, nem igaz?
Könyörögtünk, mint az őrültek, és persze nem esett le a tantusz egészen
addig, míg az egyik rendőr meg nem említette, hogy a büntetést
pénzbírsággal is ki lehet váltani. Úgyhogy összelapátoltuk az utolsó
fillérünket is, ők elkobozták az ópiumot és elengedtek bennünket. Örültünk,
mint majom a farkának. A probléma csak az volt, hogy ezzel a hazaútra szóló
repülőjegyre szánt pénzünk is elúszott. Szóval...
Azután Jim bő lére eresztve elmesélte, hogyan sikerült lassan egyről a kettőre
jutnia ebben az országban. Egy ideig idegenvezetéssel próbálkozott, amerikai
turistákat kalauzolt, de problémák merültek fel a tartózkodási engedélyével
kapcsolatban, úgyhogy kénytelen volt egy kissé észrevétlenségbe húzódni.
Közben összejött egy thaiföldi lánnyal, így amikor a többiek hazautaztak, Jim
úgy döntött, hogy ő itt marad. Hosszas huzavona után végül munkavállalási
engedélyt is kapott, ugyanis időközben felajánlottak neki egy parkolóőri
állást. Angolul beszélő munkatársakat kerestek, mert az épületben
nemzetközi cégek működtek. Jimből úgy ömlött a szó, hogy Harrynak végül
le kellett állítania.
– A francba, remélem, a thai kolléga nem beszél angolul – pillantott Jim
idegesen Nhóra. – Azok a srácok, akikkel odafenn északon tárgyaltunk...
– Nyugalom, Jim. Teljesen más ügy miatt vagyunk itt. Január harmadikán
egy sötétkék, diplomatajelzésű Mercedes járt itt úgy négy óra körül. Rémlik
valami?
Jim felnyerített.
– Ha azt kérdezte volna, hogy melyik Jimi Hendrix-nótát hallgattam akkor
éppen, arra talán tudnék válaszolni, ember. De ezek az ide-oda furikázó
autók... – tárta szét a karját.
– Amikor a legutóbb itt jártunk, kaptunk egy parkolójegyet. Nincs valami
nyilvántartásuk, amiben a rendszám alapján utána tudna nézni?
Jim megrázta a fejét.
– Azzal semmire sem mennénk, nem elég pontos. De a garázs nagy része be
van kamerázva, úgyhogy ha történik valami, utólag rá tudunk nézni.
– Utólag? Úgy érti, felvétel is készül?
– Persze.
– Egyetlen monitort sem látok.
– Mert nincsenek. Ez a parkolóház hat emeletes, nincs kapacitásunk arra,
hogy egy ekkora területet folyamatosan szemmel tartsunk. A tolvajok
többsége különben azonnal olajra lép, ha észreveszi a kamerákat, mert azt
hiszik, hogy élőben figyelik őket. Ezzel a próbálkozások felét vissza is
vertük. Ha mégis akad valami idióta, aki feltör egy autót, az úgyis rögzítve
lesz, és megy egyenesen magukhoz a rendőrségre.
– Mennyi ideig őrzik meg a felvételeket?
– Tíz napig. Ennyi idő alatt a legtöbben észreveszik, ha hiányzik valami az
autójukból. Azután újra felhasználjuk a szalagokat.
– Ezek szerint még megvannak a január harmadikán, tizenhat és tizenhét óra
között készült felvételek.
Jim a falon lógó naptárra pillantott.
– Naná. – Lementek egy lépcsőn és egy meleg, párás pincébe jutottak. – Jim
felkattintott egy magányos, csupasz villanykörtét, majd kinyitotta a fal
mellett álló vasszekrény ajtaját. A videokazetták katonás rendben sorakoztak
a polcokon. – Jó néhány kazettát át kell bogarászniuk, ha az egész parkolót
ellenőrizni akarják.
– A vendégparkoló bőven elég lesz – mondta Harry. Jim keresgélni kezdett a
hosszú polcok között. Láthatólag minden kamerának saját polca volt, a
dátumot ceruzával tüntették fel a kazetták gerincén. Jim kihúzta az egyik
kazettát.
– Indulhat a show!
Azzal kinyitott egy másik szekrényt is, amely egy lejátszót és egy monitort
rejtett. Néhány másodperc múlva a felvétel elindult. Harry azonnal felismerte
a vendégek számára fenntartott parkolót. A fekete-fehér film nyilvánvalóan
azzal a kamerával készült, amelyet a múltkor látott a garázsban. A képernyő
alsó sarkában számsor jelezte a rögzítés hónapját, napját és pontos idejét.
Tizenöt óra ötvenhez tekerték a szalagot. A követségi autó ekkor még nem
érkezett meg a parkolóhelyre. Vártak. De mintha egy állóképet néztek volna,
a képernyőn ugyanis az égvilágon semmi sem történt.
– Nézzük gyorsítva – javasolta Jim. A képernyő sarkában felpörgő órától
eltekintve nem történt változás. Negyed hatkor néhány autó száguldott el a
képen, nedves nyomokat hagyva a betonon.
Tizenhét óra negyvenre a nyomok lassan felszáradtak, a nagykövet
Mercedese azonban továbbra sem bukkant fel. Tizenhét óra ötvennél Harry
leállíttatta Jimmel a felvételt.
– A vendégek számára fenntartott parkolóhelyen egy követségi autónak
kellett volna állnia – mondta Harry.
– Sajnálom – válaszolta Jim. Úgy tűnik, félretájékoztatták magukat.
– Máshová is parkolhatott?
– Természetesen. De ha valakinek nincs állandó parkolóhelye, akkor a
bejáratnál mindenképp ebbe az irányba küldik, vagyis a kamerának rögzítenie
kellett volna, amikor elhaladt előtte.
– Szívesen megnéznék még néhány kazettát – mondta Harry.
– Rendben. Melyiket?
Nho belekotort a zsebébe.
– Meg tudja mondani, hogy ennek az autónak hol van a parkolóhelye? –
kérdezte, és egy cetlit nyújtott Jim felé, amire egy rendszám volt feljegyezve.
Jim gyanakodva bámult vissza rá.
– A francba, ember, hiszen maga beszél angolul.
– Egy piros Porschéről van szó.
Jim visszaadta Nhónak a cetlit. – Akkor nincs mit ellenőrizni. Egyetlen
állandó bérlőnek sincs piros Porschéja.
– A picsába! – csúszott ki Harry száján.
– Ez meg mi volt? – vigyorodott el Jim.
– Egy szaftos norvég szófordulat, amit maga nem szeretne elsajátítani.
Visszamentek a napfényre.
– Fillérekért tudnék magának egy rendeset szerezni – bökött Jim Harry
napszemüvegére.
– Köszönöm, nem kell.
– Vagy valami másra lenne szüksége? – kacsintott rá nevetve Jim, és
csettintett párat afelett érzett örömében, hogy hamarosan visszatérhet a
fülhallgatójához.
– Hé, nyomozó! – kurjantott utánuk, amikor elindultak. Harry megfordult. –
Pit-saba! A srác nevetése egészen az autóig elkísérte őket.

– Szóval, mit tudtunk meg? – kérdezte Liz és feltette a lábát az íróasztalra.

– Hogy Brekke hazudik – válaszolta Harry. – Azt állította, hogy miután
végeztek, lekísérte a nagykövetet a garázsba.
– Miért hazudna éppen erről?
– A nagykövet csak azért telefonált, hogy megerősítse, tizenhat órakor
találkoznak. S ő maga minden kétséget kizáróan meg is érkezett az irodába.
Beszéltünk a recepciós hölggyel, aki megerősítette ezt. Sőt, azt is, hogy a két
férfi együtt hagyta el az irodát, mert Brekke még beugrott előtte, hogy valami
feladatot adjon neki. Azért emlékezett rá ilyen pontosan, mert már öt óra
körül volt, és ő lassan hazafelé készült.
– Kész szerencse, hogy legalább van, aki emlékszik valamire.
– De hogy Brekke és a nagykövet mit csinált ezután, arról fogalmunk sincs.
– És hol volt az autó? Kizártnak tartom, hogy azon a környéken csak úgy
leparkolt vele valahol – morfondírozott Liz.
– Az is lehet, hogy átmentek egy másik helyre, és a nagykövet egyszerűen
megkért valakit, hogy figyeljen az autóra, amíg ő felmegy Brekkéért – vetette
fel Nho.
Rangsan halkan megköszörülte a torkát és lapozott egyet:
– Egy olyan környéken, ahol csak úgy nyüzsögnek a kisstílű bűnözők, akik
csak az ilyen lehetőségekre várnak?
– Egyetértek – bólintott Liz. – Teljesen logikátlan, hogy nem hajtott be a
garázsba, hiszen az lett volna a legegyszerűbb és a legbiztonságosabb.
Gyakorlatilag a lift mellett parkolhatott volna.
Megforgatta a kisujját a fülében, s arcán elragadtatott kifejezés jelent meg.
– Most már csak az nem világos a számomra, hogy hová akarunk mindezzel
kilyukadni – mondta.
Harry rezignáltan tárta szét a karját.
– Gondoltam, bebizonyíthatnánk, hogy Brekke, amikor tizenhét óra körül
elindult Molnesszel, aznapra el is hagyta az irodát, és a nagykövet kocsijával
távoztak. És hogy videofelvétellel igazolhatnánk, hogy a Porschéja egész
éjszaka a garázsban állt. Arra viszont nem gondoltam, hogy Brekke nem a
saját autójával jár dolgozni.
– Felejtsük el egy kis időre az autókat – javasolta Liz.
– Szóval mindössze annyit tudunk, hogy Brekke hazudik. Mihez kezdünk
most? – fricskázta meg Rangsan újságját.
– Alibit ellenőrzünk – hallatszott a túloldalról.
 Huszonnyolcadik fejezet

Amikor az embereket letartóztatják, a legváratlanabb és legkülönfélébb

reakciókat produkálják.
Harry a legtöbb variációt megtapasztalta már, így aztán nem lepte meg
különösebben Jens Brekke napbarnított arcának szürke árnyalata, s űzött vad
módjára meg-megrebbenő pillantása. A férfi tartása is megváltozott, hiába
emelte magasra a fejét, ennek ellenére úgy festett, mintha valahogy
összezsugorodott volna. Még a méretre szabott Armani öltöny sem állt úgy
rajta, mint korábban.
Pedig Brekkét még csak le sem tartóztatták, mindössze kihallgatásra hozták
be, de akihez azelőtt még soha nem kopogtatott be két felfegyverezett
rendőrtiszt, annyit sem kérdezve, alkalmas-e egyáltalán az időpont, annak
számára ez a különbség voltaképpen elenyésző.
Amikor Harry megpillantotta Brekkét a kihallgatóhelyiségben, a gondolat,
hogy a férfi hidegvérrel leszúrt valakit, teljességgel abszurdnak tűnt. De nem
ez lett volna az első eset, hogy téved.
– Kénytelenek vagyunk angolul lefolytatni a kihallgatást – mondtaHarry és
leült a férfival szemben. – Ugyanis rögzítésre kerül – mutatott a közöttük álló
mikrofonra.
– Persze. – Brekke mosolyogni próbált, de inkább csak úgy festett, mintha
valaki egy kampóval félrehúzta volna a szája sarkát.
– Úgy kellett kiverekednem magamnak, hogy én hallgathassam ki – folytatta
Harry. – Hivatalosan az egyik thai kolléga feladata lett volna, de miután
maga norvég állampolgár, a rendőrfőnök végül beleegyezett.
– Köszönöm.
– Nos, nem tudom, hogy tényleg hálásnak kell-e lennie érte. Tájékoztatták
arról, hogy jogában áll ügyvédet hívni?
– Igen.
Harrynak már a nyelvén volt a kérdés, hogy akkor miért nem él a
lehetőséggel, de végül nem tette fel. Miért adna alkalmat a fickónak, hogy
meggondolja magát? Mivel azt tudta, hogy a thaiföldi jogrendszer nagyrészt
megegyezik a norvéggal, nem volt oka feltételezni, hogy az ügyvédek nagyon
mások volnának. Akkor pedig az első dolguk úgyis az lenne, hogy a
vallomástétel megtagadására szólítják fel ügyfelüket. Harry tehát, mivel így
is minden szabályosan zajlott, hagyta, hogy továbblépjenek, és jelezte, hogy
indulhat a felvétel. A kihallgatóhelyiségbe Nho lépett be, hogy felolvasson
néhány rutinmondatot, amelyeknek a felvétel elején szerepelniük kell, majd
távozott.
– Igaz az állítás, hogy viszonya van Hilde Molnesszel, az elhunyt Atle
Molnes feleségével?
– Mi? – Az asztal túlfeléről egy rémülettől hatalmasra tágult szempár meredt
Harryra.
– Beszéltem Hilde Molnesszel, úgyhogy javaslom, az igazat mondja.
Csend következett.
– Igen.
– Kicsit hangosabban, legyen szíves.
– Igen!
– Mióta tart ez a kapcsolat?
– Nem tudom. Hosszú ideje.
– A nagykövet érkezésére rendezett fogadás óta? Vagyis másfél éve?
– Nos...
– Nos?
– Igen, mondhatni.
– Tudott arról, hogy a férje halála esetén Molnes asszony igen jelentős
vagyon fölött rendelkezik majd?
– Vagyon?
– Esetleg nem voltam elég világos?
Brekke hosszan kifújta a levegőt.
– Ez teljesen új információ a számomra. Kifejezetten az volt a benyomásom,
hogy elég korlátozottak az anyagi lehetőségeik.
– Valóban? A legutóbbi beszélgetésünk alkalmával azt mesélte, hogy Molnes
azért kereste fel magát január harmadikán az irodájában, mert pénzt szeretett
volna befektetni. Ezenkívül arról is tudunk, hogy Molnesnek nagyobb
összegű tartozása volt. Nekem ez valahogy nem stimmel.
Újabb szünet következett. Brekke láthatólag mondani akart valamit, de
visszanyelte.
– Hazudtam – szólalt meg végül.
– Akkor itt a lehetőség, hogy elmondja az igazat.
– Azért jött el hozzám, hogy a Hildéhez... a feleségéhez fűződő
kapcsolatomról beszéljen velem. Azt akarta, hogy fejezzük be.
– Ami teljesen érthető kívánság volt, nem?
Brekke megvonta a vállát.
– Nem tudom, mennyit tudnak Atle Molnesről.
– Induljunk ki abból, hogy semmit.
Nos, ez esetben úgy fogalmaznék, hogy a nagykövet szexuális
irányultságából kifolyólag az ő kapcsolatukat nem igazán lehetett
házasságnak tekinteni.
A férfi felpillantott. Harry intett, hogy folytassa.
– Nem a féltékenység mondatta vele, hogy ne találkozzak többé a
feleségével. Az állítólag Norvégiában keringő pletykák miatt ragaszkodott
hozzá. Azt mondta, ha a kapcsolatunk nyilvánosságra kerülne, az csak
felszítaná ezeket a híreszteléseket, ami nem csak neki, hanem más, fontos
pozícióban lévő embereknek is ártana. Próbáltam kifaggatni erről, de nem
akart többet mondani róla.
– Mivel fenyegetőzött?
– Fenyegetőzött? Ezt hogy érti?
– Gondolom, nem az történt, hogy barátságosan megkérte rá, hogy legyen
szíves, szakítson a feleségével.
– Pedig az történt. Sőt, azt hiszem, épp ezt a kifejezést használta.
– Melyiket?
– Azt, hogy legyen szíves. – Brekke összekulcsolta a kezét maga előtt az
asztalon. – Különös ember volt. Nagyon barátságos – mosolyodott el
halványan.
– Igen, gondolom, a maga szakmájában nem hangzik el túlságosan gyakran
ez a kifejezés.
– A magáéban sem, ha jól sejtem.
Harry felkapta a fejét, de Brekke nem úgy nézett ki, mintha provokálni
akarná.
– És mire jutottak?
– Semmire. Azt válaszoltam, hogy végig kell gondolnom a dolgot. Mit kellett
volna mondanom? Az a férfi gyakorlatilag úgy festett, mintha a sírás
kerülgetné.
– Fontolóra vette a kapcsolat befejezését?
Brekke összehúzta a szemöldökét, mintha ez egy teljesen új gondolat lenne a
számára.
– Nem. Én... Nekem nagyon nehezemre esne szakítanom Hildével.
– Azt állította, hogy a találkozó után lekísérte a nagykövetet a garázsba az
autójához. Szeretné most visszavonni ezt az állítását?
– Nem... – nézett rá Brekke csodálkozó tekintettel.
– Ellenőriztük az aznap 15.50 és 17.15 között készült videofelvételt, amelyet
a garázsban rögzítettek. A nagykövet autója nem volt a vendégparkolóban.
Szeretné visszavonni az állítását?
– Visszavonni...? – Brekke hitetlenkedve meredt rá. – Te jóságos ég, nem!
Amikor kiléptünk a liftből, ott volt az autó. Mindkettőnknek ott kellene
lennünk a felvételen. Még arra is emlékszem, hogy váltottunk néhány szót,
mielőtt beszállt az autóba. Megígértem a nagykövetnek, hogy a
beszélgetésünket nem említem meg Hildének.
– Bizonyítani tudjuk, hogy nem így történt. Utoljára kérdezem: szeretné
visszavonni az állítását?
– Nem!
Harry olyasfajta eltökéltséget hallott Brekke hangjában, amelynek a
kihallgatás kezdetén nyoma sem volt.
– Mit csinált azután, hogy állítása szerint lekísérte a nagykövetet a garázsba?
Brekke azt mondta, hogy visszaliftezett az irodájába, hogy elkészítsen egy
időközi beszámolót. A munkát nagyjából éjfélkor fejezte be, majd
hazataxizott. Harry megkérdezte, hogy ez alatt az idő alatt járt-e nála valaki
vagy keresték-e telefonon, de Brekke elmagyarázta, hogy a kártyakód nélkül
senki nem tud feljutni az irodájába, a telefont pedig kikapcsolta, hogy
zavartalanul végezhesse a dolgát. Ezt gyakran megteszi, ha fontos
jelentéseken dolgozik.
– Nincs senki, aki alibit biztosíthatna magának? Senki, aki mondjuk, látta
hazaérni?
– Ben, a házunkban dolgozó őr. Ő talán emlékszik. Legalábbis meg szokta
jegyezni, amikor késő éjszaka öltönyben állítok haza.
– Egy őr, aki látta magát éjfél körül hazaérni? Ez minden?
Brekke gondolkodni próbált.
– Attól tartok, hogy igen.
– Oké – mondta Harry. – Innentől valaki más veszi át a kihallgatást. Kér
valamit inni? Kávét, vizet?
– Nem, köszönöm.
Harry felállt és indulni készült.
– Harry?
Megfordult.
– Jobb lenne, ha Holenak szólítana. Vagy nyomozónak.
– Rendben. Bajban vagyok? – kérdezte Brekke norvégul. Harry hunyorogva
méregette a férfit. Kifejezetten szomorú látványt nyújtott, ahogy ott
gubbasztott magába roskadva az asztal mellett.
– A maga helyében most felhívnám az ügyvédemet.
– Értem. Köszönöm.
Harry megtorpant az ajtóban.
– Egyébként betartotta az ígéretét, amit a nagykövetnek tett a
mélygarázsban?
Brekke majdhogynem elnéző pillantást vetett rá.
– Úgy terveztem, hogy elmondom Hildének... El kellett mondanom. De
amikor megtudtam, hogy a nagykövet meghalt, akkor... Tudja, annyira
különös férfi volt, hogy valamiért azt gondoltam, mégis betartom, amit
ígértem neki. Úgysincs már semmi jelentősége.

– Egy pillanat, kihangosítalak!

– Halló?
– Hallunk téged, Harry, vágj csak bele!
Bjarne Møller, Dagfinn Torhus és a rendőrfőkapitány asszony közbeszólás
nélkül hallgatta végig Harry jelentését. Azután Torhus ragadta magához a
szót.
– Tehát, van egy vizsgálati fogságban lévő norvégunk, aki esetleg
gyanúsítható a gyilkossággal. A kérdés az, hogy mennyi ideig tudjuk ezt a
média előtt titokban tartani.
A rendőrfőkapitány megköszörülte a torkát.
– Amíg a sajtó nem tud a gyilkosságról, addig nem nehezedik ránk akkora
nyomás, hogy mindenképpen kerítenünk kelljen egy gyanúsítottat. Én
egyelőre nem fogom felemelni a telefonkagylót. Úgy gondolom, hogy van
még néhány napunk, különösen, mivel egy lehetséges indítéktól és egy hamis
vallomástól eltekintve nincs más a kezünkben Brekke ellen. Amennyiben el
kell engedniük, talán jobb, ha senki nem is értesül a letartóztatásról.
– Harry, hallasz engem? – Most Møller beszélt. Furcsa zörej következett a
túlvégről, amit ő igennek értelmezett. – Brekke volt az, Harry? Ő tette?
Újabb recsegés következett, mire Møller inkább felkapta a telefonkagylót.
– Mit mondtál, Harry...? Értem. Nos, megbeszéljük a dolgot a többiekkel és
jelentkezünk.
Møller letette a kagylót.
– Mit mondott?
– Hogy nem tudja.
Későre járt, mire Harry hazaért. A Le Boucheron tele volt, ezért a Soi 4-en
vacsorázott, a melegek utcájában. Éppen a főfogásnál tartott, amikor egy férfi
lépett az asztalához és udvariasan arról érdeklődött, hogy mit szólna egy
szopáshoz. Harry megrázta a fejét, mire az illető diszkréten odébbállt.
Az ötödiken szállt ki a liftből. Az emelet üres volt, az uszoda fényeit
lekapcsolták. Harry kibújt a ruháiból és beugrott a medencébe, amely hűvös
öleléssel fogadta. Úszott néhány hosszt, és közben a vizet tanulmányozta.
Runa azt mondta, nincs két egyforma medence, mindnek megvannak a maga
egyedi tulajdonságai, a víz állaga, szaga és színe. Vanília, erre azt mondta.
Édeskés és egy kissé sűrű. Harry mélyeket lélegzett, de csak a klór és
Bangkok szagát érezte. A hátára fordulva lebegni kezdett és behunyta a
szemét. Ahogy a víz alatt hallgatta saját lélegzetét, az az érzése támadt,
mintha egy aprócska szobába lenne bezárva. Kinyitotta a szemét. Az egyik
lakás ablakában kialudt a fény. A csillagok között egy műhold mozgott
lassan.
Valaki megpróbált beindítani egy repedt kipufogójú motorkerékpárt. Harry
pillantása visszatért az ablakra. Ösztönösen megszámolta az emeleteket.
Nyelt egyet. Az ő lakásában kapcsolták le a villanyt.
Harry egy pillanat alatt kiugrott a medencéből és felrángatta a nadrágját.
Körülnézett, de semmi fegyverként használható dolgot nem látott. Végül
felmarkolta a falnak támasztott merítőhálót, a lifthez ügetett és megnyomta a
hívógombot. A lift ajtaja kinyílt, Harry előrelépett. Enyhe curryszagot érzett.
Azután mintha néhány másodpercet kivágtak volna az életéből, és amikor
újra magához tért, már a hátán feküdt a hideg kőpadlón. Az ütés szerencsére
a homlokán érte, de a fölé tornyosuló hatalmas alak láttán azonnal tudta,
hogy meglehetősen rosszak az esélyei. Ütésre lendítette a hálót, ami
valamivel a térde fölött találta el az alakot, de a könnyű alumíniumnyél nem
bizonyult túl hatásosnak. Harrynak sikerült kitérnie az első rúgás elől és
térdre küzdenie magát, ám a második rúgás már vállon találta, ő pedig
megpördült. A hátába belehasított a fájdalom, de felszabadult benne annyi
adrenalin, hogy egy üvöltéssel mégis fel tudjon pattanni. A nyitott liftből
áradó fényben egy tar koponyán himbálódzó varkocsot pillantott meg, majd
egy előrelendülő kart. Az ütés a szeme fölött találta el, amitől
hátratántorodott a medence irányába. Az alak utánadöcögött. Harry a baljával
a levegőbe csapott, majd a jobbjával arrafelé sújtott, ahol a másik arcát
sejtette. Mintha gránitba öklözött volna; minden bizonnyal nagyobb sérülést
okozott magának, mint az ellenfelének. Harry hátrált és félrerántotta a fejét.
Egy ütés légáramlatát érezte, majd a mellkasába nyilalló félelmet.
Az öve után tapogatódzott, lecsatolta a bilincset és az egyik karperecbe dugta
az ujjait. Megvárta, amíg az alak közelebb ér, s abban bízva, hogy a másik
részéről nem egy felütés következik, előrebukott és ütött. Egész testsúlyát
beleadva, dühödt elszántsággal sújtott le vasborította ízületeivel a sötétben,
amíg végül a bilincs reccsenve húsba és csontba nem csapódott, és valami
megadta magát. Újra lesújtott és érezte, ahogy a vas áthatol a bőrön. A vér
melegen és sűrűn szivárgott az ujjai között. Nem tudta, hogy a sajátja-e vagy
a másiké, mindenesetre növekvő rémülettel újra ütésre emelte az öklét, az
ellenfele ugyanis még mindig talpon volt. Azután halk, hörgésszerű nevetés
ütötte meg a fülét, majd egy teherautónyi beton omlott a fejére, és megszűnt a
világ körülötte.
 Huszonkilencedik fejezet

Harryt a víz térítette magához, automatikusan nagy levegőt vett, de a

következő pillanatban már a mélybe is rántották. Elszántan küzdött, de hiába,
A hullámok egy zár fémes kattanásának hangját hozták felé, és a kar, ami
eddig szorosan körülfogta, most hirtelen eleresztette. Amikor kinyitotta a
szemét, a világ türkizkék volt körülötte. Elrúgta magát a medence alját borító
csempétől, ám a csuklójába hasító fájdalom tudatosította benne azt, amit
eddig nem akart tudomásul venni. Hogy meg fog fulladni. Hogy Woo a
medence lefolyójához béklyózta a saját bilincsével.
Felfelé fordította a tekintetét. A hold a vízen keresztül pillantott le rá. A
rohadt életbe, hiszen a medence itt csak egy méter mély! Harry maga alá
húzta a lábát és megpróbált felegyenesedni. Nyújtózkodott, ahogy csak bírt, a
bilincs a hüvelykujjába vágott, de még mindig hiányzott húsz centiméter
ahhoz, hogy a szája elérje a felszínt. Látta, ahogy a medence szélén
tornyosuló árnyék távolodni kezd. A pokolba! Nehogy pánikba ess,
mondogatta magának, ahhoz túl sok oxigén kell.
Visszasüllyedt a medence fenekére és végigtapogatta a lefolyó rácsát.
Acélból volt, és bombabiztosan rögzítették, meg sem moccant, amikor két
kézzel belekapaszkodva megrángatta. Vajon menynyi ideig képes
visszatartani a lélegzetét? Egy percig? Kettőig? Az izmai máris sajogtak, a
halántéka pattogott és vörös foltok táncoltak a szeme előtt. Újra megpróbálta
kirántani magát, bár tudta, hogy ezzel csak a levegője fogyását gyorsítja. A
szája kiszáradt a félelemtől, az agya pedig képeket kezdett sugározni,
amelyekről tudta, hogy hallucinációk. Egy abszurd gondolat hasított belé: ha
annyit iszik, amennyit csak bír, a vízállás talán lecsökken annyira, hogy a feje
a felszín fölé kerüljön. Szabad kezével a medence szélére sújtott. Tudta, hogy
hiába, mert bár a víz alatt csend volt, a felszín fölött továbbra is
háborítatlanul ott bömböl Bangkok, elnyomva minden más hangot. És ha
mégis meghallaná valaki? Segíteni úgysem tudna rajta, ahhoz túl kevés az
idő. Mintha tűzforró kámzsa szorult volna a fejére.
Érezte, hogy mindjárt ő is megkísérli azt, amivel előbb-utóbb minden
fuldokló megpróbálkozik: hogy vizet lélegezzen. Szabad keze valami fémbe
ütközött. A merítőháló. Ott hevert a medence szélén. Harry megragadta és
magához húzta. Runa dzsidzseridut játszott vele. Lyuk. Levegő. Rátapadt az
alumíniumcső végére és levegőt vett.
A szája megtelt vízzel, fulladozott, a nyelvére kiszáradt, halott rovarok
tapadtak, s a köhögési inger ellen harcolva az alumíniumba harapott. A
beszippantott hulladék a torkára tapadt, de ő ügyet sem vetett rá. Úgy szívta
be a végre megérkező levegőt, mint egy maratoni futó.
Az agya újra működni kezdett. S ahogyan beindult, rögtön tudatta is
Harryval, hogy mindez csupán az elkerülhetetlen elodázása volt. Hiába jutott
most egy kis lélegzethez, a cső túlságosan hosszú ahhoz, hogy az elhasznált
levegőt teljesen ki tudja fújni rajta. Ezért a kilélegzett levegőt veszi majd be
újra és újra, egy olyan keveréket, amelyben folyamatosan csökken az oxigén
és egyre növekszik a halálos szén-dioxid aránya. Hypercapnia. Ez végez vele
hamarosan. Tudta, hogy túl gyorsan lélegzik, s ezzel a saját vesztét sietteti.
Nemsokára elálmosodik majd, az agyának egyre kevesebb kedve lesz ahhoz,
hogy irányítsa a légzését, a tüdeje lelassít, a levegőmennyiség tovább
csökken, míg végül leáll az egész. Milyen egyszerű, gondolta Harry.
Leláncolva. Mint az elefántok a hajók fedélzetén. Teljes erőből belefújt a
csőbe.

Anne Verk három éve élt Bangkokban.

A férje a Shell thaiföldi irodáját igazgatta, gyermektelenek voltak, közepesen
boldogtalanok, és volt még néhány évük, amit kihúzhattak egymás mellett.
Azután Anne visszaköltözik majd Hollandiába, befejezi a tanulmányait és új
férj után néz. Nemrég, pusztán unalomból megpályázott egy tanári állást az
Empire-nél, amit legnagyobb meglepetésére meg is kapott. Az Empire fiatal
prostituáltak oktatásával foglalkozott Bangkokban, legfőképpen az angol
nyelvre koncentráltak. Anne Verk olyan mondatokat tanított nekik,
amelyeket a munkájuk során használni tudtak. Az asztal mögött gubbasztva,
szégyenlős vihogással ismételték utána a példamondatokat: „Meggyújthatom
a cigarettáját, uram?” vagy „Még szűz vagyok. Maga nagyon jóképű férfi,
uram. Meghív egy italra?”
Ma az egyik lány vadonatúj piros ruhában jelent meg az osztályban, és tört
angolsággal, büszkén mesélte, hogy a Robertson Department Store-ban
vásárolta.
Olykor csak nehezen tudta elképzelni róluk, hogy valóban Bangkok
legzűrösebb negyedeiben kurválkodnak. A legtöbb hollandhoz hasonlóan
Anne is kiválóan beszélt angolul, ezért hetente egyszer a tanárok egy
részének is órát tartott. Kiszállt a liftből az ötödiken. Különösen kimerítő
estéje volt, rengeteget vitatkoztak a különféle oktatási módszerekről, így
másra sem vágyott, csak hogy lerúghassa végre a cipőjét a kétszáz
négyzetméteres lakásban, amikor különös, rekedtes hang ütötte meg a fülét.
Először azt hitte, hogy a folyó felől jön, de azután rájött, hogy az
úszómedencétől. Kitapogatta a villanykapcsolót. Szüksége volt néhány
másodpercre, hogy értelmezni tudja a víz alatt lévő férfi és a felfelé meredő
merítőháló együttes jelentését. Azután rohanni kezdett.

Harry érzékelte a fényt és a medence szélén álló alakot, amely azonban

gyorsan el is tűnt. Mintha egy nő lett volna. Pánikba esett és elfutott? Harry
már érezte a hypercapnia első jeleit. Azt mondják, tulajdonképpen akár
kellemes érzés is lehet. Olyan, mint amikor az ember altatásba merül. De
Harry csak az egyre növekvő rémületet érezte, amely olvadt gleccserként
zúdult végig erein. Igyekezett koncentrálni és nyugodtan lélegezni, nem túl
sokat, de nem is túl keveset, bár egyre nehezebben ment.
Épp emiatt, először nem is vette észre, hogy a víz szintje apadni kezd, és
amikor a nő beugrott a medencébe, hogy felemelje, biztos volt benne, hogy
egy angyal jött el érte, hogy magával vigye.

Az este további része főképp fejfájással telt. Harry a lakásban ült egy széken,
egy orvos vért vett tőle és közölte vele, hogy hihetetlenül nagy szerencséje
volt.
Mintha ezt magától nem tudta volna. Később Liz is befutott, és a széke
mellett ácsorogva lejegyezte az este eseményeit.
– Mit akarhatott a lakásban? – kérdette.
– Fogalmam sincs. Talán halálra akart rémiszteni.
– Magával vitt valamit?
– Ha a fogkefém még a fürdőszobában van, akkor semmit.
– Ne idétlenkedj már! Hogy érzed magad?
– Másnaposan.
– Azonnal kiadom ellene a körözést.
– Hagyd a fenébe! Menj haza aludni.
– Hirtelen milyen nagyvonalú lettél.
– Jól csinálom, nem igaz? – Harry megdörgölte az arcát.
– Ezzel ne viccelődj, Harry. Tisztában vagy vele, hogy széndioxid-mérgezést
kaptál? Az orvos szerint egy átlagos bangkoki lakos is kap ennyit egy nap.
– Komolyan mondom, Liz. Menj haza! Most nem bírok tovább csevegni.
Holnapra rendbe jövök.
– Holnapra szabadnapot kapsz.
– Ahogy akarod. Csak menj már.
Harry magába döntötte az orvostól kapott pirulákat, és álomtalan alvásba
zuhant. Csak másnap délelőtt ébredt fel, amikor Liz rátelefonált és a hogyléte
felől érdeklődött. Válaszképpen csak dörmögött valamit.
– Látni sem akarlak ma – mondta Liz.
– Én is szeretlek válaszolta Harry, majd letette a kagylót és kikászálódott az
ágyból, hogy felöltözzön.

Ez volt az év legmelegebb napja, a rendőrőrsön mindenki versenyt

sóhajtozott. Még a Liz irodájában lévő klímaberendezés sem tudta felvenni a
versenyt a forrósággal. Harrynak hámlani kezdett az orra, amitől úgy festett,
mint Rudolf, a Mikulás rénszarvasa. Már a harmadik liter vizet döntötte
magába.
– Ha ez a hideg évszak, milyen lehet...
– Harry, kérlek.
Liz azon a véleményen volt, hogy a hőség sokkal elviselhetőbb, ha az ember
nem beszél róla annyit.
– Mi a helyzet Woo-val, Nho? Van valami nyom?
– Semmi. Beszéltem Sorensen úrral az Indo Thai Travellerstől. Azt állítja,
hogy fogalma sincs róla, hol lehet Woo, és hogy a pasas már nem dolgozik a
cégnek.
Liz felsóhajtott.
– És elképzelésünk sincs arról, mit keresett Harry lakásában. Remek. Mi van
Brekkével? Sunthorn kikérdezte az őrt, aki annak az apartmanháznak a
recepcióján dolgozik, amelyikben Brekke lakik. A férfi valóban emlékezett
arra, hogy a norvég azon az estén éjfél körül ért haza, de ennél közelebbit
nem tudott mondani.
Liz arról számolt be, hogy a bűnügyi technikusok jelenleg is Brekke
lakásának és irodájának átfésülésén fáradoznak.
Elsősorban a ruhákat és a cipőket ellenőrzik, hátha találnak valamit – vért,
hajat, anyagfoszlányt –, ami bizonyítaná, hogy köze van a gyilkossághoz.
– Jelezném – szólalt meg Rangsan –, hogy időközben sikerült néhány dolgot
kideríteni a Molnes aktatáskájában talált fotókról.
Rangsan három kinagyított képet tűzött az ajtó melletti falitáblára. Bár a
képek elég ideje ott keringtek már Harry agyában, s ezalatt veszítettek
valamennyit sokkoló hatásukból, a gyomra most mégis forogni kezdett.
– A képeket átküldtük az erkölcsrendészetnek is, de nem sikerült egyetlen
ismert gyermekpornó-hálózathoz sem kötniük őket. – Rangsan megfordította
az egyik fotót. – A felvételeket egy olyan német fotópapírra nagyították ki,
amely Thaiföldön nincs kereskedelmi forgalomban. Mivel egy kissé
életlenek, első pillantásra amatőr képeknek tűnnek, amelyeket nem
terjesztésre szántak. A technikusok beszéltek egy szakértővel, aki szerint
viszonylag nagy távolságból, teleobjektívvel készítették őket, és minden
valószínűség szerint a házon kívülről. Úgy vélte, ez itt egy ablak keresztléce.
– Rangsan a kép szélén lévő szürke árnyékra mutatott. – Az, hogy ennek
ellenére ennyire professzionálisak, arra utalhat, hogy a gyerekpornó-piac
újabb igényeket kíván kielégíteni: a kukkolókét.
– És?
– Az Egyesült Államokban a pornóipar hatalmas pénzeket szakít az
úgynevezett amatőr képekkel, amelyeket valójában profi színészek és fotósok
gyártanak. Direkt úgy csinálják, hogy házi felvételnek tűnjenek: egyszerű
felszereléseket használnak és minél hétköznapibb, természetes külsejű
modelleket alkalmaznak. Úgy tűnik, az emberek hajlandóak többet fizetni, ha
azt hiszik, hogy mások magánfelvételeihez jutnak hozzá. Ugyanez érvényes
azokra a fotókra és videókra is, amelyek azt a látszatot keltik, mintha az utca
túloldalán lévő lakásból készültek volna, a szereplők tudomása és
beleegyezése nélkül. Az utóbbiakat elsősorban a kukkolóknak gyártják, akik
arra gerjednek, hogy olyanokat lessenek meg, akiknek fogalmuk sincs arról,
hogy figyelik őket. Úgy véljük, ezek a képek is ebbe a kategóriába tartoznak.
– Vagy – mondta Harry – esetleg nem terjesztésre, hanem zsarolásra szánták
őket.
Rangsan megrázta a fejét. – Erre is gondoltunk, de ebben az esetben a
felnőttnek azonosíthatónak kellene lennie a képeken. Az eladásra szánt
gyerekpornóra viszont az a jellemző, hogy a visszaélést elkövető személy
arca rejtve marad. Épp úgy, mint itt.
Azzal a három képre mutatott, amelyeken a felnőttből csak a feneke és a háta
alsó része látszott. Egy pólót leszámítva, amelyen egy kettes és egy nullás
számjegy alsó részét lehetett kivenni, az illető meztelen volt.
– És ha mégis zsarolási célból készültek, csak a fotós egyszerűen nem tudta
elcsípni a férfi arcát? – mondta Harry. – Vagy csak azokat a képeket mutatta
meg a megzsarolt személynek, amelyeken nem lehet azonosítani?
– Állj, állj, állj! – hadonászott Liz a levegőben. – Mit akarsz ezzel mondani,
Harry? Hogy a képen szereplő férfi Molnes?
– Csak egy teória. Megzsarolták, de a játékadóssága miatt nem tudott fizetni.
– És akkor mi van? – kérdezett vissza Rangsan. – Ez még nem elég indok
arra, hogy a zsaroló megölje Molnest.
– Mi van, ha Molnes megfenyegette a zsarolót, hogy feljelenti a rendőrségen?
– Feljelenti a zsarolót, hogy azután őt magát meg lecsukják pedofíliáért? –
Rangsan a szemét forgatta, Sunthorn és Nho pedig sikertelenül próbálták
elrejteni vigyorgó képüket.
Harry felemelte a kezét.
– Ahogy mondtam, ez csak egy elmélet, ha rossz, elvetjük. No és hogy
tetszik az a lehetőség, hogy Molnes a zsaroló...
– ...és Brekke a fényképeken szereplő elkövető. – Liz a tenyerébe támasztotta
az állát és elgondolkozva a levegőbe bámult. – Nos, Molnesnek pénzre volt
szüksége, Brekkének pedig ez elegendő indítékot szolgáltatna a gyilkosságra.
Indítéka azonban eddig is volt, úgyhogy ez megint csak nem visz előrébb
bennünket. Mit gondolsz, Rangsan, ki lehet zárni, hogy Brekke van a
képeken?
A férfi megrázta a fejét.
– Annyira életlenek, hogy senkit sem tudunk kizárni, hacsak nincs Brekkének
valami speciális ismertetőjegye.
– Na, ki lesz az az önként jelentkező, aki lecsekkolja Brekke valagát?
Liz kérdését harsány röhögés fogadta.
Sunthorn diszkréten megköszörülte a torkát: – Ha Brekke a képek miatt ölte
meg Molnest, akkor miért hagyta ott őket?
A nevetés elnémult.
– Azt hiszem, tényleg kezdünk összevissza locsogni – summázta végül Liz.
A légkondicionáló gargalizálni kezdett, Harry pedig arra gondolt, hogy ez a
nap nem csak iszonyú meleg lesz, de végtelenül hosszú is.

Harry Molnesék teraszának ajtajában állt.

– Harry? – Runa megtörölte a szemét és kimászott a medencéből.
– Szia! Az édesanyád alszik.
A lány megvonta a vállát.
– Letartóztattuk Jens Brekkét.
Harry várt volna valami reakciót, egy kérdést, hogy miért, de Runa egy szót
sem szólt. Végül Harry felsóhajtott: – Nem szívesen terhellek ezekkel a
dolgokkal, Runa. De mivel te is és én is nyakig benne vagyunk az ügyben,
arra gondoltam, esetleg megpróbálhatnánk segíteni egymásnak egy kicsit.
– Persze – válaszolta a lány.
Harry hiába igyekezett kiolvasni valamit a hanglejtéséből. Végül úgy döntött,
egyenesen a tárgyra tér.
– Szeretnék többet tudni Brekkéről. Hogy milyen ember, valóban az-e,
akinek kiadja magát és így tovább. Arra gondoltam, hogy az anyádhoz
fűződő kapcsolatával kezdeném. Elég nagynak tűnik közöttük a
korkülönbség...
– Azt akarja tudni, hogy Brekke kihasználja-e az anyámat?
– Valahogy úgy.
– Az anyám talán kihasználja őt, de hogy fordítva...
Harry a fűzfa alatt álló székek egyikére telepedett, a lány azonban állva
maradt.
– Anya nem szereti, ha a közelben vagyok, amikor együtt vannak, úgyhogy
igazából nem is ismerem Brekkét.
– Nálam azért biztosan jobban ismered.
– Hát... Eléggé simulékonynak tűnik, de lehet, hogy csak a külseje miatt
gondolom. Mindenesetre próbál kedves lenni velem. A múltkori thai boksz is
az ő ötlete volt. Gondolom, a műugrás miatt azt hiszi, hogy nagy
sportrajongó vagyok. De hogy kihasználná anyát? Passz. Sajnálom, tudom,
hogy nem vagyok valami nagy segítség, de fogalmam sincs róla, hogyan
gondolkodnak az ilyen korú férfiak, mert őszintén szólva, nem mutatok
irántuk túl nagy érdeklődést...
Harry megigazította a napszemüvegét.
– Köszönöm, azért ez is valami, Runa. Megkérnéd az anyádat, hogy hívjon
fel, ha felébredt?
A lány a medence széléhez lépett, háttal a víztükörnek, majd elrugaszkodott,
és hátrafeszített testtel egy parabolát írt le a levegőben. Harry a víz felszíne
felé emelkedő buborékokra pillantott, majd sarkon fordult és távozott.

A Barclay Thailand vezetője aggodalmas arcot vágott. Keresztbe fésült,

hosszú tincseket viselt tar koponyája tetején, zavartan köhécselt és háromszor
is elismételtette Harryval a nevét. Ő közben körülnézett a helyiségben, és
megállapította, hogy Brekke nem hazudott: a főnöke irodája valóban kisebb,
mint az övé.
– Brekke az egyik legrátermettebb brókerünk – mondta a férfi. – Elképesztő,
mennyire észben tudja tartani a számokat.
– Igen.
– Dörzsölt fickó.
– Persze, végül is ez a munkája.
– Értem.
– Olykor talán egy kissé merészek a módszerei, de még egyetlen ügyfelünk
sem állította, hogy tisztességtelen lett volna.
– És milyen személyiség?
– Hát nem azt ecseteltem eddig?
Tore Bøt, a DnB valutaosztályának vezetőjét Harry a rendőrőrsről hívta fel.
A férfi többek között megemlítette, hogy Brekke egy kis ideig együtt járt a
részleg egyik fiatal titkárnőjével, a kapcsolatnak azonban hirtelen vége
szakadt.
Gyaníthatóan a lány kezdeményezésére. Úgy vélte, ez lehetett az egyik oka
annak, hogy Brekke rövidesen felmondott és elfogadta a bangkoki állást.
– Természetesen a magasabb fizetésen és a zsíros juttatásokon túl – tette
hozzá.

Harry és Nho ebéd után lelifteztek a második emeletre, ahol Brekke még
mindig a kihallgatószobában várta, hogy átszállítsák a Pratunamon lévő
fogdába. A férfi továbbra is azt az öltönyt viselte, amelyben behozták, de már
egyáltalán nem keltette elegáns valutaügynök benyomását. Inge kigombolva,
zakója ujja felgyűrve, frufruja csapzottan tapadt izzadt homlokába és
különös, szinte csodálkozó pillantással bámulta asztalon pihenő kezét.
– Ez a fiatalember itt Nho, a kollégám – mondta Harry.
Brekke felpillantott és mosolyogva biccentett.
– Tulajdonképpen csak egy kérdésem lenne – mondta Nho. – Lekísérte január
harmadikán, hétfőn, tizenhét órakor a nagykövetet a garázsba?
Brekke előbb Harryra nézett, azután Nhóra.
– Igen – válaszolta.
Nho Harryra pillantott és bólintott.
– Köszönjük – mondta Harry. – Ennyi lett volna.
 Harmincadik fejezet

A forgalom csigalassúsággal araszolt, Harrynak fájt a feje, a légkondicionáló

pedig aggasztóan sípolt. Nho megállt a Barclay Thailand garázsának
sorompója előtt, letekerte az ablakot, és váltott néhány szót a frissen vasalt
egyenruhát viselő, thai parkolóőrrel, akitől azt a felvilágosítást kapta, hogy
Jim Love aznap nem dolgozik.
Nho felmutatta az igazolványát és elmagyarázta, hogy egy videokazettát
szeretnének megtekinteni, de az őr csak rosszallóan megcsóválta a fejét és azt
mondta, hogy ez ügyben a biztonsági céggel kell beszélniük. Nho Harryhoz
fordult és megvonta a vállát.
– Magyarázd el neki, hogy gyilkossági ügyről van szó – mondta Harry.
– Már megtettem.
– Akkor világosabban a tudtára kell adnunk.
Harry kinyitotta az autó ajtaját. A párás forróság úgy csapta meg, mintha egy
fazék forrásban lévő vízről emelte volna fel a fedőt. Kiszállt, majd lassú
léptekkel, kissé szédelegve elindult, és kelletlenül megkerülte az autót.
Az őr a homlokát ráncolva figyelte a majd két méter magas, egyre vörösebb
fejű, komótosan közeledő farangot, és a fegyvere markolatára tette a kezét.
Harry megállt előtte, elővillantotta a fogát és bal kezével megragadta a férfi
övét. Az őr kiáltott valamit, de védekezésre már nem jutott ideje, Harry
ugyanis kihúzta az övét, a másik kezét pedig a férfi nadrágjába dugta. Az őr
kissé felemelkedett a földről, amikor Harry megrántotta. Az alsónadrág
reccsenő hang kíséretében kettérepedt.
Nho kiáltott valamit, de már késő volt. Harry győzedelmesen a magasba
emelte a fehér boxeralsót, amely a következő pillanatban már az őrbódé fölött
átvitorlázva a bokrok között landolt. Azután kényelmesen megkerülte az
autót és beült.
– Egy régi trükk még a gimnáziumból – mondta Nhónak, aki elkerekedett
szemmel bámult rá. – Innentől a tiéd a pálya. Atyaég, iszonyú ez a meleg...
Nho kiugrott a kocsiból, majd egy rövid tanácskozást követően visszajött,
bedugta a fejét az ablakon és bólintott. Harry követte a két férfit a
pincehelyiségbe. A parkolóőr dühös pillantással, de tisztes távolságból
méregette.
A videolejátszó zümmögni kezdett, Harry pedig rágyújtott. Volt egy
elmélete, amely szerint a nikotin bizonyos helyzetekben serkenti a
gondolkodást. Például olyan esetekben, amikor kedve támad rágyújtani.
– Vagyis – szólalt meg Harry –, szerinted Brekke igazat mondott?
– Te is ezt gondolod – válaszolta Nho. – Különben nem jöttél volna velem.
– Úgy van. – Harry szemét marni kezdte a füst. – És mindjárt meg is látod,
miért vélem így.
Nho a képekre meredt, de aztán fejét csóválva feladta.
– Ez a felvétel január tizedikén, hétfőn készült – mondta Harry. – Este tíz
körül.
– Dehogy – torkolta le Nho. – Ez ugyanaz a felvétel, amit a múltkor láttunk a
gyilkosság napjáról, január harmadikáról. Még a dátum is ott van a képernyő
sarkában.
Harry fújt egy füstkarikát, ami azonnal szét is oszlott.
– Ez valóban ugyanaz a felvétel, a dátum azonban egész idő alatt hibás volt.
Az a gyanúm, hogy a mi alsónadrág nélküli barátunk is meg tudja erősíteni,
hogy a felvevőn gyerekjáték átprogramozni a dátumot és az időt, s akkor a
felvételen is az új adatok lesznek kiírva a kép sarkában.
Nho az őrre nézett, aki felvonta a vállát, majd bólintott.
– De ez még nem magyarázza meg, hogy honnan tudtad, mikor készült
valójában a felvétel.
Harry a képernyő felé intett.
– Ez a felvétel állítólag egy nyüzsgő irodaház hatszintes mélygarázsában
készült délután négy és öt óra között, ennek ellenére egész idő alatt
mindössze két autót láttunk elhaladni a kamera előtt. – Harry lepöckölte a
hamut a cigarettáról. – A másik, ami szöget ütött a fejembe, ez volt –
mutatott a betonpadlón húzódó fekete csíkokra.
– Ez nedves autógumik nyoma.
– Mikor voltak utoljára vizesek Bangkok utcái?
– Két hónappal ezelőtt, ha nem több.
– Tévedés. Négy nappal ezelőtt, január tizedikén este tíz és fél tizenegy
között volt egy zápor. Onnan tudom, hogy a nagyja rajtam landolt.
– A mindenit, tényleg így volt – ráncolta a homlokát Nho. – De ezek a
kamerák folyamatosan vesznek. Ha ez a felvétel nem január harmadikáról
származik, hanem tizedikéről, akkor azt a kazettát, amelyik tizedikén volt a
készülékben, ki kellett, hogy vegyék a felvevőből.
Harry megkérte az őrt, hogy keresse elő nekik a január tizedikei felirattal
ellátott videokazettát, majd fél perc múlva meg is állapíthatták, hogy a
felvétel este fél tízkor megszakad. A képernyőn öt másodpercnyi hóvihar
következett, azután a kép helyreállt.
– Itt vették ki a kazettát a felvevőből – magyarázta Harry. – Amit most
látunk, az a videokazettán szereplő előző felvétel. Január elseje, hajnali öt óra
huszonöt perc.
Harry megkérte az őrt, hogy állítsa meg a képet. Azután, amíg Harry el nem
nyomta a cigarettát, a képernyőt bámulták.
Nho egymáshoz illesztette az ujjhegyeit a szája előtt.
– Vagyis valaki összebarkácsolt egy videokazettát, hogy úgy tűnjön, mintha a
nagykövet kocsija soha nem állt volna a garázsban. De miért?
Harry nem válaszolt. Az időpontot nézte a képernyő sarkában. Öt óra
huszonöt perc. Huszonöt perccel azután, hogy Oslóban beköszöntött az újév.
Hol volt, mit csinált ekkor? A Schrøderben ült? Nem, a Schrøder biztosan
zárva volt. Valószínűleg aludt. A petárdákra legalábbis egyáltalán nem
emlékszik.

A biztonsági cég megerősítette, hogy Jim Love január tizedikén éjszakás volt,
és simán megadták nekik a címét és a telefonszámát. Nho feltárcsázta a
számot, hogy kiderítsék, otthon van-e valaki, de senki nem vette fel.
– Küldj oda egy járőrkocsit, hogy nézzenek utána – mondta Liz, aki egészen
izgatottnak tűnt, hogy végre ráakadt valami a horgukra. Sunthorn lépett be az
irodába, és egy mappát nyújtott át a nőnek.
– Jim Love-nak nincs aktája – mondta. – De Maisan, a kábítószer-ellenes
csoport egyik nyomozója ismerősnek találta a fickót a személyleírás alapján.
Ha valóban az, akire tippel, akkor a Miss Duyen’sben többször is látták már.
– Ez mit jelent? – kérdezte Harry.
– Hogy talán nem is volt annyira ártatlan abban a bizonyos ópiumügyben,
amelyikről a múltkor mesélt – mondta Nho.
– A Miss Duyen’s egy ópiumház a kínai negyedben – adta meg a
magyarázatot Liz.
– Ópiumház? Azok nem... öhm, illegálisak?
– Dehogynem.
– Bocs, hülye kérdés volt – mondta Harry. – Én azt hittem, hogy a rendőrség
pontosan az ilyesmik ellen küzd.
– Nem tudom, maguknál hogy megy, Harry, de mi a lehető
leggyakorlatiasabb módon próbáljuk intézni a dolgokat. Természetesen
bezárathatnánk a Miss Duyen’st, de a következő héten nyitnának egy másikat
egy utcával arrébb. Vagy ezek a nyomorultak ott szívnának a nyílt utcán. A
Miss Duyen’snek megvan az az előnye, hogy már ismerjük és szemmel
tudjuk tartani. A nyomozóink beépültek, szabad bejárásuk van és azok, akik
úgy döntenek, hogy ópiummal pusztítják el az agyukat, legalább négy fal
között teszik.
Köhintés hallatszott.
– Arról nem is beszélve, hogy Miss Duyen minden bizonnyal jó pénzt fizet
érte – hallatszott a mormolás a Bangkok Post mögül.
Liz eleresztette a füle mellett a megjegyzést.
– Mivel otthon nincs és a munkahelyén sem bukkant fel, úgy tippelem, hogy
Love a Miss Duyen’s egyik bambuszmatracán fekszik. Azt javaslom, Nho,
hogy nézzetek el oda Harryval. Turistának való hely. Beszélj Maisannal, ő
majd segít nektek.

Maisan és Harry végigmentek a szűk utcán, a forró szél felkavarta a szemetet

a nyomorúságos házak falai mentén. Nho az autóban maradt, Maisan ugyanis
kijelentette, hogy messziről ordít róla, mi a szakmája. No meg gyanús is
volna, ha rögtön hárman állítanának be.
– Az ópiumszívás nem társas tevékenység – magyarázta Maisan erős
amerikai akcentussal. Harry azon töprengett, hogy egy beépített embernél ez
a kiejtés a Doors-pólóval kombinálva már kissé túllő a célon. Maisan megállt
egy kovácsoltvas kapu előtt, csizmája magas sarkával megpróbálta az
aszfaltba passzírozni a cigarettacsikkjét, majd beléptek.
A kinti erős napfény után Harry először alig látott valamit odabenn, csak
halk, mormoló hangokat hallott. Követte az előtte haladó két hátat, amelyek a
helyiség túlsó vége felé vezették.
– A francba! – Harry lefejelt egy szemöldökfát, mire ismerős nevetés ütötte
meg a fülét, és megfordult. A fal mellett mintha egy hatalmas alak körvonalai
derengtek volna fel, de az is lehet, hogy tévedett. Gyorsan továbbsietett,
nehogy elveszítse az előtte haladókat, akik ekkor már lefelé tartottak egy
lépcsőn. Harry utánuk ügetett. Néhány bankjegy gazdát cserélt, az ajtó pedig
kinyílt, de épp csak annyira hogy besurranhassanak rajta.
Odabenn föld –, vizelet –, füst – és édeskés ópiumszag terjengett. Harry
ópiumbarlangokról alkotott homályos elképzelései egy Sergio Leone-filmen
alapultak, amelyben a puha párnák közt heverő Robert de Nirót
selyemszárongot viselő nők kényeztették, és a tompa, sárgás fény valamiféle
szakrális hangulatot kölcsönzött a jelenetnek. Attól eltekintve, hogy a fény itt
is elég gyér volt, a hely kicsit sem emlékeztetett a hollywoodi díszletre. A
levegő poros volt és fullasztó, a fal mentén emeletes ágyak sorakoztak, de az
emberek többnyire szőnyegeken és bambuszmatracokon heverésztek a
keményre taposott, földes padlón.
A félhomályban csak némi halk köhögés és harákolás hallatszott tompán,
ezért Harry először azt hitte, hogy legfeljebb egy maroknyi ember lehet
odabenn. Ám amikor szeme hozzászokott a sötétséghez, elképedve látta,
hogy a helyiség valójában hatalmas, s akár több százan is lehetnek körülötte,
elsősorban férfiak. A köhögéstől eltekintve különös csend uralkodott. A
legtöbben úgy néztek ki, mintha aludnának, csak páran moccantak meg
olykor-olykor. Harry egy idős férfit pillantott meg, aki két kezét a pipája köré
kulcsolva olyan mohón szívta be a füstöt, hogy ráncos bőre egészen ráfeszült
arccsontjára.
De még itt is volt a dolgoknak egy bizonyos rendszere: az emberek sorba
rendeződve, egy-egy négyzetes tömböt alkotva feküdtek, amelyek között
maradt hely az átjárásra – körülbelül úgy, mint egy temetőben. Harry Maisan
nyomában rótta a sorokat, az arcokat fürkészte és igyekezett minél ritkábban
levegőt venni.
– Látja a fickót valahol? – suttogta a nyomozó.
Harry a fejét rázta.
– Átkozottul sötét van.
Maisan elvigyorodott.
– Egy időben megpróbáltak neoncsöveket felszerelni idelenn, hogy
megakadályozzák a lopásokat. De elmaradtak az emberek. A legtöbben
maguk is tolvajok itt.
Maisan eltűnt a terem végében. Kisvártatva újra felbukkant és a kijárat felé
intett.
– Megtudtam, hogy a fekete pasas időnként beveszi magát a Yupa House-ba,
ami valamivel lejjebb van ugyanezen az utcán. Vannak, akik magukkal viszik
az ópiumadagjukat és ott szívják el. A tulaj békén hagyja őket.
Harry pupillájába, ami jól kitágult odalenn a sötétben, kint újra beleszúrt a
nap. Sietősen az orrára biggyesztette napszemüvegét.
– Tudok egy helyet, ahol fillérekért...
– Nem, kösz, ez is jó.
Elmentek Nhóért. Ahhoz, hogy a Yupa House-ban belenézhessenek a
vendégkönyvbe, szükségük lesz egy thaiföldi rendőrigazolványra, Maisan
pedig nem akarta felfedni magát ezen a környéken.
– Köszönöm – mondta Harry.
– Legyenek óvatosak – búcsúzott el Maisan, és eltűnt az árnyékban.
 Harmincegyedik fejezet

A Yupa House recepciósa olyan volt, mintha egy elvarázsolt kastély

soványító tükréből bámult volna rájuk. Vékony, csapott vállán keskeny fej
ült, s olyan hosszú nyaka volt, hogy egy ragadozó madár is megirigyelhette
volna. Gyér haj, ferdén lefelé metszett szem és vékonyka harcsabajusz tette
teljessé a látványt. Rendkívül udvarias és előzékeny modora, valamint fekete
öltönye egy temetkezési vállalkozóra emlékeztette Harryt.
A férfi biztosította Harryt és Nhót afelől, hogy Love néven senki sem
jelentkezett be hozzájuk. Amikor leírták neki Jim külsejét, csak még
szélesebben mosolygott, és a fejét rázta. A pult fölött egy táblán ott lógott a
szálló tömören megfogalmazott, egyszerű házirendje, amely tiltotta a
fegyverek és a kellemetlen szagot árasztó dolgok behozatalát, valamint az
ágyban dohányzást.
– Bocsásson meg egy pillanatra – mondta Harry a portásnak, és félrevonta
Nhót. – Nos?
– Nehéz ügy – válaszolta Nho. – A pasas vietnami.
– És?
– Nem tudod, mit mondott Nguyen Cao Ky a vietnami háború idején a
honfitársairól? Hogy a vietnamiak született hazudozók, ott van a génjeikben,
mivel generációkon keresztül azt tapasztalták, hogy az igazság csak bajt hoz
a fejükre.
– Azt akarod mondani, hogy hazudik?
– Csak azt, hogy fogalmam sincs.
– Nagyon ügyes a fickó.
Harry megfordult, visszament a pulthoz és a főkulcsot kérte, mire a recepciós
csak zavartan nevetgélt. Harry kissé felemelte a hangját és összeszorított
fogakkal mosolyogva megismételte a kérést.
– Szobáról szobára át fogjuk kutatni a szállodát, megértette? És ha
szabálytalanságot találunk, a további nyomozás érdekében sajnos
kénytelenek leszünk bezáratni a hotelt. De nem hinném, hogy itt bármiféle
probléma lehetne.
A recepciós a fejét rázta, és hirtelen komoly gondjai akadtak az angol nyelv
megértésével.
– Azt mondtam, hogy aligha lesz probléma, végül is ott van maga mögött a
házirend, ami tiltja az ágyban dohányzást.
Harry letépte a táblát és a pultra csapta. A vietnami sokáig bámulta. Azután
megrándult a bőr hosszú nyakán.
– A 304-es szobában egy Jones nevű férfi lakik – mondta végül. – Talán ő az.
Harry mosolyogva Nho felé fordult, aki csak megvonta a vállát.
– Jones úr a szobájában tartózkodik?
– Igen, azóta ott van, mióta bejelentkezett.
A recepciós felkísérte őket. Bekopogtattak, de nem érkezett válasz. Nho intett
a férfinak, hogy nyissa ki az ajtót, azután egy Beretta 35-öst húzott elő a
lábára szíjazott pisztolytáskából, megtöltötte és kibiztosította. A recepciós
feje finoman rángatózni kezdett, akár egy tyúké. Elfordította a kulcsot a
zárban és sietősen hátralépett. Harry óvatosan belökte az ajtót. A szoba
teljesen sötét volt, a függönyöket behúzták. Az egyik kezét bedugta az
ajtónyíláson, és némi tapogatózás után felkapcsolta a villanyt. Az ágyon
mozdulatlanul, csukott szemmel, fejhallgatóval a fülén ott feküdt Jim Love.
A plafonon zümmögő ventilátor finoman meglengette a függönyöket.
– Jim Love! – kiáltotta Harry, de a férfi nem reagált.
Vagy alszik, vagy a zene túl hangos, gondolta Harry, majd körülnézett a
szobában, hogy biztosan nincs-e más odabenn. Csak a Jim jobb orrlyukából
komótosan elősétáló légy láttán döbbent rá, hogy a férfi nem lélegzik. Harry
az ágyhoz lépett és Jim homlokára tette a kezét. Hideg volt, mint a márvány.

Harry egy kényelmetlen széken ülve várakozott a hotelszobában. Egy dalt

dudorászott, de egyszerűen nem bírt rájönni, hogy mi az. Befutott az orvos és
megállapította, hogy Love több mint tizenkét órája halott ezt Harry maga is
megmondhatta volna. És amikor az orvos arra a kérdésre, hogy mennyi időt
kell várni a boncolás eredményére, csak a vállát vonogatta, Harry tudta, hogy
kábé ugyanaz lesz a válasz: több mint tizenkét órát.

Rangsan kivételével valamennyien összegyűltek Liz irodájában. A főtiszt

korábbi jó kedvének nyoma sem volt.
– Mondjátok, hogy van valamink szólt fenyegetően. A helyszínelők egy
csomó mindent találtak válaszolta Nho.
– Hárman voltak kint, és egy rakás ujjlenyomatot, hajszálat és anyagfoszlányt
találtak. Arra jutottak, hogy a Yupa House-ban legalább fél éve nem
takarítottak.
Sunthorn és Harry elnevették magukat, de Liz komor pillantást lövellt
feléjük.
– És olyan nyomot találtak, ami a gyilkossághoz köthető?
– Még azt sem tudjuk, hogy gyilkosság volt-e egyáltalán – felelte Harry.
– Mégis mi más lenne – dühöngött Liz. – Akiket gyilkosságban való
bűnrészességgel vádolnak, viszonylag ritkán hunynak el túladagolásban
néhány órával a kézre kerítésük előtt.
Nho hozzátette, hogy az ópiumfogyasztók között egyébként is ritka a
túladagolás. Általában eszméletüket vesztik, mielőtt sikerülne túlszívniuk
magukat. Kinyílt az ajtó, és Rangsan lépett a szobába.
– Híreim vannak – közölte, és felmarkolta az újságot. – Megvan a halál oka.
– Azt hittem, a boncolás eredménye leghamarabb holnap lesz meg –
csodálkozott Nho.
– Igen, de nincs rá szükség. A technikusok egy kevés ciánsavat találtak az
ópiumban. A pasas valószínűleg meghalt, ahogy az első slukkot letüdőzte.
Egy pillanatra mindenki elnémult az asztal körül.
– Kerítsétek elő Maisant! – Liz újra elemében volt. – Ki kell derítenünk, hol
szerezte Love az ópiumot.
– Én nem lennék túl optimista – figyelmeztette Rangsan.
– Maisan beszélt Love állandó dílerével, aki azt mondta, hogy már jó ideje
nem látta a pasast.
– Oké – mondta Harry. – De legalább az már világos, hogy valaki azt a
látszatot próbálta kelteni, hogy Brekke a gyilkos.
– Ez rajtunk nem sokat segít – sóhajtotta Liz.
– Erre nem vennék mérget – válaszolta Harry. – Egyáltalán nem biztos, hogy
Brekkéből teljesen véletlenül lett bűnbak. Talán nagyon is komoly oka volt a
gyilkosnak, hogy őrá terelje a gyanút. Mondjuk, egy kiegyenlítetlen tartozás.
– És akkor mi van?
– Ha most elengedjük Brekkét, elképzelhető, hogy mozgásba lendülnek a
dolgok. Lehet, hogy sikerülne kicsalogatni a gyilkost a fedezékéből.
– Sajnálom – mondta Liz az íróasztal lapját fixírozva. – Nem engedjük ki
Brekkét.
– Micsoda? – Harry nem akart hinni a fülének.
– A rendőrfőnök utasítása.
– De...
– Sajnálom, ez van. Ezenkívül van egy bűnjelünk, amely Norvégia irányába
mutat – mondta Rangsan. – A laborosok küldtek egy mintát a késen talált
zsírból a norvég kollégáknak, hátha ők boldogulnak vele. Sikerült is
azonosítaniuk, hogy rénszarvaszsírról van szó, ami Thaiföldön ugyebár nem
túl gyakori. Egyesek azt javasolják, hogy vegyük őrizetbe a Mikulást.
Nho és Sunthorn nevetésben tört ki.
– Az oslóiak azt mondták, hogy a lappok szokták rénszarvaszsírral kezelni a
kések pengéjét.
– Thaiföldi kés és norvég zsír – mondta Liz. – Ez egyre érdekesebb. – Majd
hirtelen felpattant a székből. – Jó éjszakát, uraim, remélem, holnap reggelre
mindenkinek sikerül kipihennie magát!
Harry a liftnél érte utol, és magyarázatot kérve lecövekelt mellette.
– Ide hallgass, Harry, ez itt Thaiföld, és egy kicsit mások a szabályok. A
rendőrfőnök, nem túl szerencsés módon, beleártotta magát a dologba és azt
mondta az oslói rendőrfőkapitánynak, hogy megvan a gyilkos. Meg van
győződve arról, hogy Brekke volt az, és amikor a legutóbbi fejleményekről
tájékoztattam, igencsak dühös lett és ragaszkodott hozzá, hogy Brekke
vizsgálati fogságban maradjon, amíg legalább egy icipici alibit fel nem tud
mutatni.
– De...
– A tekintélyéről van szó, Harry, a tekintélyéről. Ne felejtsd el, hogy
Thaiföldön arra nevelik az embert, hogy soha ne ismerje be, ha hibázott.
– És ha mindenki tudja, hogy hibázott?
– Akkor mind azon vannak, hogy mégse tűnjön hibának.
Szerencsére, mire Harry kifejthette volna, mit gondol erről, Liz mögött
bezárult a lift ajtaja. Neki viszont eszébe jutott, melyik dal járt egész idő alatt
a fejében. All along the Watchtower. És most már a szövegre is emlékezett:
„There must be some way out of here, said the joker to the thief.”* (*Kell
lennie valami kiútnak, mondta a bolond a tolvajnak.) Bár úgy lenne.

A lakása ajtaja előtt egy levél hevert. A boríték hátoldalán Runa neve
szerepelt.
Harry kigombolta az ingét. Az izzadság vékony olajréteg módjára vonta be a
mellkasát és a hasát, Harry megpróbálta felidézni, milyen lehetett tizenhét
évesen. Szerelmes volt? Biztosan. A levelet felbontatlanul az éjjeliszekrény
fiókjába tette, így akarta visszaadni a lánynak. Azután leheveredett, és
hagyta, hogy a félmillió autó és a klímaberendezés zaja megpróbálja álomba
ringatni. Birgittára gondolt.
A svéd lányra, akivel Ausztráliában találkozott, és aki azt mondta, hogy
szereti őt. Mit is mondott Aune? Hogy Harry fél a kötődéstől. Az utolsó
gondolat, amire még emlékezett, az volt, hogy az embernek minden egyes
megváltásért vezekelnie kell. És fordítva.
 Harminckettedik fejezet

Jens Brekke úgy festett, mintha egy percet sem aludt volna azóta, hogy Harry
utoljára látta. A szeme véreres volt, a keze céltalanul bolyongott az asztalon.
– Tehát nem emlékszik az afrofrizurás, színes parkolóőrre? – kérdezte Harry.
Brekke a fejét rázta.
– Ahogy már mondtam, soha nem használom a garázst.
– Oké, egyelőre felejtsük el Jim Love-ot – mondta Harry. – Koncentráljunk
inkább arra, hogy ki akarhatja magát rács mögött tudni.
– Ezt hogy érti?
– Valaki elég sok energiát fektetett abba, hogy tönkretegye a maga alibijét.
Jens szemöldöke olyan magasra szökött, hogy majdnem eltűnt a hajtöve alatt.
– Január tizedikén valaki betette a január harmadikai videokazettát a
felvevőbe, és egy újabb felvétel készítésével letörölte azt a jelenetet, amelyen
a nagykövet autóját, valamint magát kellett volna látnunk, amint lekíséri
Molnest a garázsba.
Jens szemöldöke lejjebb ereszkedett és egy M formáját vette föl.
– Mi?
– Gondolja végig.
– Úgy érti, hogy egy ellenségem tehette?
– Talán. De az is lehet, hogy csak maga esett kézre, mint bűnbak.
Jens a nyakát dörgölte.
– Ellenség? Őszintén szólva, nem jut eszembe senki. – Majd felragyogott az
arca. – Hiszen akkor ez azt jelenti, hogy végre elmehetek innen.
– Sajnálom, de a vád alól továbbra sem kerül ki.
– De éppen az előbb mondta, hogy...
– A rendőrfőnök nem akarja elengedni magát, amíg nincs alibije. Ezért arra
kérem, hogy alaposan gondolja végig a dolgot. Volt valaki, bárki, aki látta
magát azután, hogy elbúcsúzott a nagykövettől és azelőtt, hogy hazaért?
Valaki a garázsban, vagy amikor elhagyta az irodát, esetleg amikor taxiba
szállt vagy beugrott egy trafikba? Bármikor!
Jens a tenyerébe temette az arcát. Harry rágyújtott.
– A pokolba is, Harry! Ezzel a videoüggyel teljesen összezavart. Nem tudok
tisztán gondolkodni. – Azután felnyögött és az asztalra csapott. – Tudja, mi
történt az éjszaka? Azt álmodtam, hogy én öltem meg a nagykövetet.
Kisétáltunk a főbejáraton, az autójával egy motelba hajtottunk, ahol egy
jókora henteskést döftem a hátába. Próbáltam leállítani magam, de nem
voltam ura a saját testemnek, és egyre csak szúrtam és szúrtam, és...
Hirtelen elhallgatott. Harry nem szólt semmit, várt, hadd szedje össze magát.
– Az a helyzet, hogy nem bírom elviselni a bezártságot – mondta Jens. –
Sosem bírtam. Az apám mindig... – Nyelt egyet és ökölbe szorította a jobb
kezét. Harry nézte, ahogy elfehérednek az ízületei. Jens szinte suttogva
folytatta:
– Ha valaki elém állna egy előre megfogalmazott vallomással és azt
mondaná, hogy ha aláírom, elmehetek – hát nem is tudom, mit tennék.
Harry felállt.
– Próbáljon meg visszaemlékezni valamire. Most, hogy ez a videoügy
tisztázódott, talán újra tud majd koncentrálni. – Kifelé indult.
– Harry?
Harry kissé eltűnődött, hogy vajon miért mindig olyankor válnak beszédessé
az emberek, amikor hátat fordít nekik.
– Igen?
– Hogyhogy ártatlannak tart, miközben mindenki más meg van győződve az
ellenkezőjéről?
Harry nem fordult vissza: – Elsősorban azért, mert egy hiányzó alibin és egy
elég gyengécske indítékon kívül semmiféle bizonyítékunk nincs maga ellen.
– És másodsorban?
Harry nevetve hátrafordította a fejét: – Mert az első perctől az volt a
benyomásom magáról, hogy egy szarházi.
– És?
– Rémesen rossz emberismerő vagyok. Szép napot!

Bjarne Møller fél szemmel az éjjeliszekrényen álló órára hunyorgott és azon

morfondírozott, hogy ki lehet az az elvetemült, aki szerint a hajnali hat óra
megfelelő időpont a telefonálásra.
– Tudom, hány óra van – mondta Harry, mielőtt Møller megszólalhatott
volna. – Figyelj, van egy fickó, akinek utána kellene nézned. Egyelőre nincs
semmi konkrétum, csak egy megérzés.
– Megérzés? – krákogta Møller.
– Igen. Azt hiszem, hogy a gyilkos, akit keresünk, egy norvég, és abból itt
elég kicsi a választék.
Møller megköszörülte a torkát.
– Hogyhogy norvég?
– Nos. Molnes zakóján rénszarvaszsírt találtunk, ami minden bizonnyal a
késről került rá. A kés bemeneti szöge pedig arra utalt, hogy az elkövető
meglehetősen magas lehetett. A thaiföldiek viszont köztudottan elég
alacsonyak.
– Rendben, Hole, de nem tudtál volna néhány órát várni ezzel?
– Dehogynem – válaszolta Harry.
Rövid szünet támadt. – Akkor miért nem vártál?
– Mert idelent öt nyomozó és egy rendőrfőnök várja, hogy kivonszold végre
az ágyból a segged, főnök.

Møller két órával később hívta vissza.

– Miért épp ezt a pasast akartad ellenőrizni, Hole?
– Nos, arra gondoltam, hogy aki rénszarvaszsírral ápolja a kését, az
alighanem megfordult Észak-Norvégiában. Azután eszembe jutott néhány
cimborám, akik Finnmarkban, Lappföldön töltötték a katonaidejüket, és
hatalmas, lapp késeket vásároltak ott. Ivar Løken évekig a hadseregnél
dolgozott és Vardøben állomásozott. Ezenkívül valami azt súgja, hogy tud is
bánni a késsel.
– Értem – mondta Møller. – Mit tudsz még róla?
– Nem sokat. Tonje Wiig szerint azért van itt, mert parkolópályára állították a
nyugdíjazásáig.
– Nos, a bűnügyi nyilvántartásban nem találtunk róla semmit. – Møller
elhallgatott.
– De?
– Mégis van róla egy aktánk.
– Ezt hogy érted?
– Kidobta a nevét a számítógép, csakhogy nem fértem hozzá a fájlhoz. Egy
órával később felhívtak a honvédelmi főparancsnokságról Huseby-ből, és
megkérdezték, miért akartam megnyitni azt a bizonyos anyagot.
– Jesszus.
– Azt mondták, hogy amennyiben információkat kívánok szerezni Ivar
Løkenről, nyújtsak be írásbeli kérvényt.
– Hagyd a fenébe, főnök.
– Azt tettem, Harry, Amúgy sem mentünk volna sokra vele,
– Beszéltél Hammervol-lal az erkölcsrendészetről?
– Igen,
– És mit mondott?
– Hogy természetesen nem létezik semmiféle adatbázis a Thaiföldön
tartózkodó norvég pedofilokról,
– Gondoltam. Átkozott adatvédelem!
– Annak semmi köze ehhez.
– Nincs?
– Évekkel ezelőtt elkezdtünk összeállítani róluk egy listaszerűséget, de
képtelenség volt folyamatosan aktualizálni. Egyszerűen túl sokan vannak.

Amikor Harry felhívta Tonje Wiiget, hogy mihamarabbi találkozót kérjen

tőle, a nő ragaszkodott hozzá, hogy az Oriental Hotelbe menjenek, s ott az
Author’s Lounge-ban teázzanak.
– Mindenki oda jár – mondta.
Harry úgy sejtette, hogy mindenki alatt a jómódú, jól öltözött fehéreket érti.
– Isten hozott a világ legjobb szállodájában, Harry – csicseregte Tonje Wiig a
lobby egyik karosszékének mélyéről. Kék ruhát viselt, az ölében pedig egy
szalmakalap pihent, ami – összeadódva az előcsarnokot benépesítő emberek
megjelenésével – a gyarmatosítás gondtalan éveinek légkörét idézte.
Bevonultak a lounge-ba, ahol megkapták a teájukat, miközben udvarias
biccentésekkel üdvözölték a többi fehéret, akik úgy vélték, a közös rassz már
elegendő ok a köszöngetésre. Harry idegesen csörömpölt a porcelánnal.
– Talán nem érzed magadénak a közeget, Harry? – vetett rá huncut pillantást
Tonje, miközben belekortyolt a teájába.
– Csak próbálok rájönni, hogy miért is mosolygok golfruhába öltözött
amerikaiakra.
A nő trillázva kacagott.
– Ó, még senkinek sem ártott meg egy kis kifinomultság.
– Mióta számít a kockás nadrág kifinomultnak?
Harry megállapította, hogy Fredrikstad nem tett túl sokat a vele szemben ülő
lányért. Sanphet jutott az eszébe, aki frissen vasalt inget és hosszúnadrágot
húzott, amikor beállítottak hozzá, és odakint, a tűző napon ültette le őt, mert
nem akarta, hogy bármelyikük is rosszul érezze magát amiatt, hogy milyen
szerény körülmények között él. Ez a gesztus messze kulturáltabb és
kifinomultabb volt, mint bármi, amit eddig a Bangkokban élő külföldiek
között tapasztalt. Harry megkérdezte Tonjét, hogy mit tud a pedofilokról.
– Csak annyit, hogy Thaiföld tömegével vonzza őket. Talán emlékszik,
tavaly Pattayában egy norvég férfit szó szerint letolt nadrágban kaptak el. Az
otthoni sajtó közölt egy képet a pasasról meg a három kisfiúról, akik
feljelentették a rendőrségen. A férfi arcát kitakarták, a gyerekekét azonban
nem. A Pattaya Mail angol nyelvű kiadásában viszont pont fordítva történt.
Valamint ott a bevezetőben kiírták a pasas teljes nevét, bár utána már csak
következetesen „a norvégnak” titulálták – mondta Tonje a fejét csóválva. –
Sokan ekkor hallottak először Norvégiáról, a cikkből tudták meg, mi a neve a
fővárosnak merthogy benne volt, hogy a norvég hatóságok azt követelik,
hogy szállítsák a férfit Oslóba. Idelenn mindenesetre jó néhány évre rács
mögé került volna.
– Ha az itteni törvények ennyire szigorúak, akkor hogyhogy mégis ennyi a
pedofil?
– A hatóságok nagyon szeretnének megszabadulni „a pedofilok paradicsoma”
bélyegtől, amit az országra ragasztottak. Ez rendkívül hátrányosan hat az
általános turizmusra. Viszont a rendőrségen belül ez a terület nem élvez
elsőbbséget, mivel a külföldiek letartóztatása folyton hatalmas balhékhoz
vezet. A pedofilok nagyrészt Európa gazdagabb országaiból, valamint
Japánból és az Egyesült Államokból érkeznek, s az elfogásuk azonnal
beindítja a kiadatási gépezetet, ami azzal jár, hogy a nagykövetség emberei
folyton a rendőrség folyosóin rohangálnak, vesztegetéssel vádolják őket és
így tovább.
– Vagyis a hatóságok egymás ellen dolgoznak?
Tonje arcán széles mosoly ragyogott fel, amely, mint Harry némi
értetlenkedés után rájött, nem neki szólt, hanem az egyik „mindenkinek”, aki
épp a háta mögött sétált el.
– Is-is – válaszolta a nő. – Vannak, akik együttműködnek. A svédek és a
dánok például egy megállapodás értelmében engedélyt kaptak arra, hogy
saját rendőröket állomásoztassanak Thaiföldön, s így maguk
nyomozhassanak az olyan esetekben, amelyekben svéd vagy dán
állampolgárok kerülnek pedofília gyanújába. Ehhez kapcsolódóan olyan
törvénymódosítások is életbe léptek, amelyek értelmében ezeket az
embereket saját hazájukban is el lehet ítélni a Thaiföldön elkövetett,
gyermekekkel szembeni visszaélésért.
– És mi a helyzet Norvégiával?
Tonje megvonta a vállát.
– Nekünk nincs ilyen egyezményünk Thaifölddel. Azt tudom, hogy megvolt
a szándék, hogy létrejöjjön egy hasonló megállapodás, de nem hiszem, hogy
a norvég hatóságok teljesen tisztában vannak azzal, ami Pattayában és
Bangkokban folyik. Gondolom, te is láttad már azokat a rágógumit áruló
gyerekeket?
Harry bólintott. A Patpong bárjai csak úgy hemzsegtek tőlük.
– Az a titkos ismertetőjel. A rágógumi azt jelenti, hogy eladók.
Harrynak iszonyodva jutott eszébe, hogy amikor valamelyik este egy csomag
Wrigley’st vásárolt az egyik mezítlábas, fekete szemű kisfiútól, az milyen
rettegéssel bámult rá. Ő meg azt hitte, hogy talán fél abban a hatalmas,
lármás tömegben.
– Tudnál nekem mesélni Ivar Løken fotózás iránti szenvedélyéről? Láttad
már a képeit?
– Nem, a felszerelését viszont már láttam, és mit mondjak, tényleg elég
imponáló.
A nő enyhén elpirult, amikor rájött, min mosolyog Harry a bajsza alatt.
– És azok az Indokínába tett utazások? Biztos vagy benne, hogy valóban ott
járt?
– Hogy lehetnék biztos benne? De miért hazudott volna erről?
– Szóval?
A nő összefonta a karját maga előtt, mintha hirtelen lehűlt volna a levegő.
– Valójában fogalmam sincs róla. Hogy ízlett a tea?
– Szeretnélek megkérni egy szívességre, Tonje.
– Igen?
– Egy vacsorameghívásról lenne szó.
Tonje meglepett arccal pillantott fel.
– Ha ráérsz – tette hozzá Harry.
Eltartott egy kis ideig, mire a nő átrendezte a vonásait, de végül sikerült újra
felöltenie a korábbi huncut mosolyt.
– A határidőnaplóm a rendelkezésedre áll, Harry. Amikor csak akarod.
– Csodás. – Harry megköszörülte a torkát. – Akkor azt szeretném kérni, hogy
hívd meg Ivar Løkent vacsorára ma este. Hét és tíz óra között.
A nőnek láthatólag nem kis gyakorlata volt hidegvérének megőrzésében.
Végül, miután Harry elmagyarázta, miért volna erre szükség, igent mondott.
Harry csörömpölt még egy kicsit a csészéjével, majd, kissé modortalanul,
halaszthatatlan teendőire hivatkozva sietősen lelépett.
 Harmincharmadik fejezet

Egy lakásba bárki képes betörni. Elég egy feszítővasat a zár magasságában az
ajtókeret alá csúsztatni, aztán nekifeküdni, míg a fa szilánkokra nem hasad.
Viszont úgy bejutni egy lakásba, hogy az ott lakó később ne fedezze fel, hogy
hívatlan vendégei voltak – az az igazi művészet. Méghozzá olyan művészet,
amelyet Sunthorn szemmel láthatólag tökélyre fejlesztett.
Ivar Løken a Phra Pinklao híd túlsó oldalán lévő apartmanházban lakott.
Sunthorn és Harry lassan már egy órája várakozott az épület előtt az autóban,
amikor Løken végre távozott. A biztonság kedvéért vártak még tíz percet,
hátha a férfi valami okból mégis visszatér.
A biztonsági őrök nem erőltették meg magukat különösebben. A mélygarázs
bejáratánál beszélgető két egyenruhás épp csak rápillantott a lift felé
igyekvőkre, a fehér férfira, s mellette az átlagosan öltözött thaira, majd
folytatták a csevegést.
A tizenkettediken Løken ajtaja előtt Sunthorn két hajszálvékony tolvajkulcsot
húzott elő, és egyiket az egyik, másikat a másik kezébe fogva a zárba dugta
őket. Majd szinte rögtön ki is húzta mindkettőt.
– Csak nyugalom – suttogta Harry. – Rengeteg időnk van. Próbáld meg egy
másik álkulccsal.
– Nincs másik – válaszolta Sunthorn és vigyorogva belökte az ajtót.
Harry alig akart hinni a szemének. Nho talán mégsem tréfált, amikor arra
célozgatott, mivel kereste a kenyerét Sunthorn, mielőtt a rendőri pályára
lépett. Mindenesetre, akár volt valami azelőtt a fiatal kolléga rovásán, akár
nem, most lett, gondolta Harry, miközben cipőjét lerúgva a koromsötét
lakásba lépett. Liz felvilágosította, hogy a házkutatási parancshoz egy
államügyész aláírására lenne szükség, amiről a rendőrfőnöknek is tudnia
kellene. Ez viszont elég problematikus lenne, mivel ő határozottan azt az
utasítást adta, hogy a nyomozásnak továbbra is Jens Brekkére kell
koncentrálnia. Harry rámutatott, hogy ő nem a rendőrfőnök alárendeltje, és
kijelentette, hogy mindenképpen körül szeretne szimatolni Løken háza táján.
Liz vette a lapot, és csak annyit válaszolt, hogy a lehető legkevesebbet
szeretne tudni Harry magánügyeiről, ellenben figyelmébe ajánlotta Sunthorn
társaságát.
– Várj meg az autóban – súgta Harry Sunthornnak. – Ha Løken felbukkanna,
hívd fel az itthoni számát, hagyd háromszor kicsengeni, azután tedd le, oké?
Sunthorn bólintott és már ott sem volt.
Harry, miután megbizonyosodott arról, hogy egyetlen ablak sem néz az
utcára, felkapcsolta a villanyt, majd megkereste a telefont, és ellenőrizte a
vonalat. Azután körülnézett. Igazi legénylakás volt, híján bármiféle
fölösleges csecsebecsének és melegségnek. Három fal csupasz volt, a
negyediket pedig egy könyvekkel telezsúfolt polcrendszer borította, amin egy
kicsi, hordozható televízió kapott még helyet. A tágas nappali közepén egy
masszív faasztal terpeszkedett, rajta egy lámpa, olyan, mint amilyet az
építészek szoktak a rajztáblájukra erősíteni.
A sarokban két nyitott fotóstáskát és egy kameraállványt pillantott meg. Az
asztalt papírcsíkok borították, amelyek valószínűleg felnagyított fotók
levágott szélei voltak, az asztal közepén ugyanis két olló hevert, egy kicsi és
egy nagy.
A két fényképező – egy Leica és egy Nikon F5-ös – teleobjektívjei vakon
meredtek Harryra. Mellettük egy éjjellátó készüléket fedezett fel. Korábban
is látott már ilyet, izraeli gyártmány, éjszakai megfigyelésnél használták
néha. A legkisebb bejövő fényt is úgy felerősíti, hogy az ember még a szabad
szemmel vaksötétnek ítélt helyeken is lát vele. A hálószoba a nappaliból
nyílt. Az ágy bevetetlenül ásított, amiből Harry arra következtetett, hogy
Løken az itt élő külföldiek azon elenyésző részéhez tartozik, akiknek nincs
háztartási alkalmazottjuk. Pedig nem kerül sokba, és ahogy Harry kivette, a
külföldiek felé szinte elvárás, hogy ily módon is hozzájáruljanak a gazdaság
fellendítéséhez.
A fürdőszobába a hálóból lehetett bejutni. Amikor felkapcsolta a villanyt,
azonnal megértette, hogy Løken-nek miért nincs bejárónője.
A vegyszerektől bűzlő fürdőszoba sötétkamraként szolgált, a falakat fekete-
fehér képek borították. A kád fölött kifeszített zsinóron frissen előhívott fotók
száradtak. A képek egy férfit ábrázoltak oldalról, melltől lefelé, és Harry
most már azt is tudta, hogy nem az ablakkeret akadályozza meg, hogy az
illető teljes egészében látszódjon, hanem az ablak felső részét díszítő, lótusz
– és buddha motívumokból álló üvegmozaik.
Egy kisfiú, aki legfeljebb tízéves lehetett, éppen szájjal elégítette ki a férfit. A
kép olyan közeli volt, hogy Harry még a gyerek kifejezéstelen, semmibe
vesző pillantását is ki tudta venni. A fiú a Nike jól ismert lógójával ellátott
pólót viselt.
– Just do it – mormolta Harry maga elé. Megpróbálta elképzelni, mi járhat a
srác fejében. A pólót leszámítva a gyerek meztelen volt. Harry közelebb
lépett a szemcsés képhez. A férfi egyik keze csípőre volt téve, a másik a fiú
tarkóján pihent. Az üvegmozaik mögött halványan látszott a fejének
körvonala, de a vonásait nem lehetett kivenni. Harry hirtelen úgy érezte,
mintha a szűkös, vegyszerektől bűzlő helyiség zsugorodni kezdene, a falakat
borító képek pedig rá akarnának rontani.
Engedett a késztetésnek és dübörgő halántékkal, a dühtől és a kétségbeeséstől
elvakultan elkezdte leszaggatni a képeket a falakról. Mielőtt egy köteg
fotóval a hóna alatt kiszédült a fürdőszobából, még elcsípte a tükörben
felvillanó arcát. Egy székre rogyott.
– Én szerencsétlen amatőr! – nyögte, amikor ismét levegőhöz jutott. Az
iménti akcióval igencsak felrúgta az eredeti tervet. Házkutatási parancs híján
nem hagyhattak nyomot maguk után a lakásban. Abban maradtak, hogy csak
körülnéznek, és ha találnak valamit, később visszatérnek, de akkor már
hivatalos keretek között.
Harry igyekezett összeszedni magát, mereven bámult egy pontot a falon, s
közben arról győzködte magát, hogy mindenképpen szükségük van kézzel
fogható bizonyítékra, amivel jobb belátásra bírhatják a fafejű rendőrfőnököt.
Ha elég gyorsak, még ma este keríthetnek egy ügyészt, és akkor már a
házkutatási paranccsal a kezükben várhatják Løkent az ajtóban, amikor
hazatér a vacsoráról. Miközben töprengett, felvette az éjjellátót, bekapcsolta
és kinézett a hátsó udvarra nyíló ablakon. Önkéntelenül is egy üvegmozaik
díszítésű, keresztléces ablakot keresgélt, de csak fehérre meszelt falakat látott
az éjjellátó zöldes fényében.
Az órájára sandított. Arra gondolt, hogy vissza kellene akasztania a képeket a
helyükre. A rendőrfőnök kénytelen lesz a szóbeli beszámolójával beérni. Ám
ebben a pillanatban megfagyott a vér az ereiben.
Valami zajt hallott. Pontosabban ezerféle zajt hallott, de ezek közül az egyik
nem illett a bangkoki utcák ismerős kakofóniájába. Ráadásul ez a zaj a
folyosóról, a bejárati ajtó mögül érkezett. Egy olajozott kattanás. Olaj és fém.
Amikor megérezte az enyhe légáramlatot és rájött, hogy valaki kinyitotta az
ajtót, először azt gondolta, hogy Sunthorn az, de aztán nyomban rájött, hogy
nem lehet ő, ugyanis a befelé igyekvő igyekezett olyan halkan mozogni,
amennyire csak tudott. Onnan, ahol ült, Harry nem látott rá az ajtóra, így
visszafojtott lélegzettel, villámgyorsan igyekezett rájönni, mi mindent
jelenthet az a pici kattanás. A fül nagyon érzékeny műszer, ahogy egy
ausztrál szakértő mondta neki egyszer, több mint egymillió különféle
frekvenciát képes érzékelni. Ez a kattanás pedig nem az ajtó gombjától
származott, hanem egy frissen olajozott pisztolytól, amelyet épp most
töltöttek meg.
Harry élő céltáblaként állt a szoba fehér fala előtt, a villanykapcsoló viszont
az ellenkező oldalon volt, közvetlenül az ajtó mellett. Felmarkolta az
asztalról a nagyobbik ollót, lehajolt, és követni kezdte az építészlámpa
zsinórját a falban lévő konnektorig. Kirántotta a dugaszt és teljes erőből
belevágta az ollót a csatlakozóaljzatba. A konnektorból kék fény tört elő,
amit halk csattanás követett. Azután koromsötét lett.
Az áramütés megbénította a karját, nyögve a falnak zuhant, majd lecsúszott a
földre. Érezte az égett műanyag és fém szagát.
Hallgatózni kezdett, de csak a forgalom zaját és a saját kalapáló szívét
hallotta. Úgy dübörgött, mint egy vágtató ló. Azután hallotta, amint az ajtó
előtt valamit óvatosan letesznek a földre, és rájött, hogy az illető levette a
cipőjét. Az olló még mindig a kezében volt. Egy árnyék mozdult meg ott az
előbb? Lehetetlen volt megállapítani, hiszen olyan sötét volt odabenn, hogy
még a fehér falak sem látszottak. A hálószoba ajtaja megcsikordult, majd egy
kattanás következett. Harry rájött, hogy az illető megpróbálta felkapcsolni a
villanyt odabenn, de a rövidzárlat nyilván az egész lakásban kiverte a
biztosítékot. Az mindenesetre kiderült, hogy a behatoló otthonosan mozog a
lakásban. De ha Løken az, akkor Sunthornnak telefonálnia kellett volna.
Vagy... Harry agyán átsuhant egy kép: Sunthorn, a füle mögött apró lyukkal,
amint a feje az ablakhoz billen.
Azon tűnődött, hogy meg kellene próbálnia a bejárati ajtóhoz osonni, de
valami azt súgta neki, hogy a másik pontosan erre vár. Ha kinyitná az ajtót, a
sziluettje pont olyan lenne, mint az økerni lőcsarnok egyik céltáblája. A
rohadt életbe! Az illető valószínűleg egyenesen az ajtóra céloz.
Ha legalább jelezni tudna valahogy Sunthornnak! Harry ebben a pillanatban
vette észre, hogy az éjjellátó még mindig ott lóg a nyakában. A szeméhez
illesztette, de csak valami zöld maszatot látott, úgyhogy ütközésig csavarta az
élességállítót. A kép így sem lett tökéletes, de legalább már ki lehetett venni
annak az embernek a körvonalait, aki az asztal túloldalán állt a falnál. A karja
be volt hajlítva, pisztolya csöve felfelé mutatott. A fal és az asztal között
nagyjából két méter lehetett a távolság.
Harry nekilendült, két kézzel megragadta az asztal szélét és faltörő kos
módjára maga előtt tolva előretört. Egy nyögés hallatszott, majd a pisztoly
koppanása a padlón, Harry pedig átszánkázva az asztalon megragadott
valamit, ami leginkább egy fejre emlékeztetett. Karjával átfogta a férfi nyakát
és megszorította.
– Rendőrség! – ordította, a másik pedig érezhetően megdermedt, amikor
Harry az olló hideg acélját az arcához nyomta. Egy kis ideig így maradtak,
egymásba akaszkodva, két vadidegen férfi egy sötét szobában, levegő után
kapkodva, mintha most futották volna le a maratont.
– Hole? – nyögte a férfi. Harry csak most jött rá, hogy az előbb norvégul
kiabált. – Nem bánnám, ha elengedne végre. Ivar Løken vagyok, nem fogok
próbálkozni semmivel.
 Harmincnegyedik fejezet

Amíg Løken meggyújtott egy gyertyát, Harry a férfi pisztolyát

tanulmányozta, egy különleges kialakítású Glock 31-est. A tárat kivette és
zsebre vágta. A fegyver még így is súlyosabb volt, mint bármely más
pisztoly, amit valaha a kezében tartott.
– Akkor szereztem, amikor Koreában állomásoztam – intett Løken a pisztoly
felé.
– Á, igen. Korea. Mit csinált ott?
Løken visszadobta a fiókba a gyufát, és leült Harryval szemben az asztal
túloldalán.
– Norvégiának volt ott egy katonai kórháza az ENSZ irányítása alatt, én
pedig fiatal zászlósként azt hittem, hogy élek-halok a kalandokért. Az 1953-
as békekötés után is az ENSZ kötelékében maradtam, és a szervezet
menekültügyi főbiztosságának újonnan létrehozott irodájánál kezdtem
dolgozni. A menekültek tömegével érkeztek Észak-Koreába a határon
keresztül, és egy kissé anarchikus állapotok uralkodtak. Ezzel a párnám alatt
aludtam – mutatott a pisztolyra.
– Egek. És mi következett Korea után?
– Banglades és Vietnam. Éhínség, háború, csónakokon érkező menekültek.
Ezek után hihetetlenül triviálisnak tűnt az élet Norvégiában, úgyhogy néhány
otthon töltött év után újra útnak indultam. Biztosan érti.
Harry nem értette. És azt sem tudta, mit gondoljon erről a sovány férfiról, aki
itt ül vele szemben. Sasorrával és mélyen ülő, áthatóan kék szemével úgy
festett, mint egy vén törzsfőnök. A haja ősz volt, az arca barna és ráncos.
Ráadásul a körülményekhez képest teljesen nyugodtnak tűnt, ami különösen
éberré tette Harryt.
– Miért jött vissza a lakásba? És hogy tudta elkerülni a kollégámat?
Az ősz hajú norvég szája farkasvigyorra húzódott, és a lobogó gyertya
fényében egy aranyfog csillant meg.
– Az autójuk kirívóan hatott ezen a környéken, errefelé csak tuk-tukok, taxik
és ócska tragacsok parkolnak az utcán. A kocsiban ketten voltak, ráadásul
egy kissé túlságosan egyenes derékkal ültek. Bementem a sarki kávézóba,
ahonnan szemmel tudtam tartani magukat. Egy idő múlva az utastérben
kigyulladt a világítás, amiből arra következtettem, hogy kiszálltak.
Számítottam arra, hogy egyikük őrködni fog majd, úgyhogy fogtam magam,
leintettem egy taxit, elvitettem magam a mélygarázs bejáratáig, és az ottani
liften jöttem fel. De meg kell hagyni, ez a rövidzárlat ügyes kis trükk volt...
– Az átlagemberek nem törődnek az utcán parkoló autókkal. Maga különösen
éber.
– Nos, Tonje Wiiget nemigen fogják Oscar-díjra jelölni a színészi
teljesítményéért.
– Szóval, mivel is foglalkozik maga valójában? – Løken a földön
szétszóródott képek és a fotós felszerelése felé intett. – Abból él, hogy... ilyen
képeket készít? – kérdezte Harry.
– Úgy van.
Harry érezte, ahogy nyargalni kezd a pulzusa.
– Tudja, hány évre fogják bevarrni ezért ebben az országban? Csak az
alapján, amit a szobában látok, megelőlegeznék tíz évet.
Løken szárazon felnevetett.
– Ilyen ostobának tart, nyomozó? Nem kellett volna betörnie ide, ha van
házkutatási parancsa. Ha valóban a börtönt kockáztatnám, akkor éppen a
lakásomban található holmik miatt csúsznék ki a kezük közül. Ugyanis
egyetlen bíró sem fogadna el olyan bizonyítékot, amelyhez nemhogy
szabálytalan, de egyenesen törvénytelen módon jutottak hozzá. Nincs
kizárva, hogy maga lesz az, aki hosszabb itt-tartózkodásnak néz elébe, Hole.
Harry odacsapott a pisztollyal.
Mintha egy csapot fordított volna el – a vér ömleni kezdett Løken orrából. A
férfi nem mozdult, csak lepillantott, hogy megszemlélje, amint virágos inge
és fehér nadrágja vörösre színeződik.
– Tudja, ez eredeti thai selyem – jegyezte meg. – Nem volt olcsó.
Harry érezte, hogy a dühe egyre csak fokozódik.
– Megérdemelte, maga rohadt pederaszta. Gondolom, jól megfizetik ezért a
szarért. – Harry rátiport a földön heverő fotókra.
– Hát, nem is tudom – felelte Løken egy fehér zsebkendőt nyomkodva az
orrához. – Átlagos köztisztviselői bér, plusz a kiküldetéssel járó pótlékok.
– Maga meg miről beszél?
Az aranyfog ismét elővillant. Harry olyan görcsösen szorította a pisztoly
markolatát, hogy belesajdult a keze. Örült, hogy még időben kivette a tárat.
– Van itt néhány dolog, amiről nem tud, Hole. Talán már korábban értesíteni
kellett volna magát a helyzetről, de nem tartották szükségesnek, miután
semmi köze a maga gyilkossági esetéhez. De ha már úgyis leleplezett, akár
meg is tudhatja. A rendőrfőkapitány asszony és Dagfinn Torhus tájékoztattak
arról, hogy Molnes aktatáskájában általam készített képeket találtak. – Løken
széttárta a karját. – Azok a képek és ezek is, amiket itt lát, egy pedofil-ügy
nyomozásának részét képezik, amelyet bizonyos okokból egyelőre titokban
kell tartanunk. Több mint hat hónapja tartom megfigyelés alatt ezt a
személyt. A képek bizonyítékok.
Harrynak nem kellett sokat tanakodnia. Tudta, hogy a férfi igazat mond.
Minden részlet a helyére került, mintha valahol legbelül egész idő alatt látta
volna az egészet. A Løken munkája körüli titkolódzás, az állítólagos laoszi és
vietnami utazások, minden stimmelt. És a vele szemben ülő férfi ellenségből
hirtelen kollégává változott, szövetségessé, akinek épp az imént verte be az
orrát. Harry lassan bólintott és letette a pisztolyt az asztalra.
– Rendben, hiszek magának. Miért kell a titoktartás?
– Hallott már arról a megállapodásról, amelyet Dánia és Svédország kötött az
itteni hatóságokkal? Amelynek értelmében e két ország saját hatáskörben
nyomozhat az itt elkövetett pedofil-ügyekben.
Harry bólintott.
– Nos, bár jelenleg is folynak a tárgyalások Norvégia és Thaiföld között, de a
svédekéhez és a dánokéhoz hasonló egyezményünk egyelőre még nincsen.
Amíg ez a megállapodás létre nem jön, addig én finoman szólva is nem
hivatalos tevékenységet folytatok itt. Elegendő bizonyítékunk van ahhoz,
hogy rács mögé juttassuk ezt a férfit, ennek ellenére várnunk kell. Ha most
őrizetbe vetetnénk, kiderülne, hogy illegális nyomozást folytattunk az
országban, ami viszont politikailag elfogadhatatlan.
– Vagyis akkor kinek dolgozik?
– A nagykövetnek.
– Azt tudom, de kitől kapja az utasításokat? Ki áll az egész mögött? És mi
van a parlamenttel, ők tudnak az ügyről?
– Egészen biztos abban, Hole, hogy többet akar tudni erről?
A férfi átható pillantása Harry tekintetébe fúródott. Ő válaszolni akart, de
aztán csak megrázta a fejét.
– Inkább mesélje el nekem, ki ez a férfi a fotókon.
– Azt nem tehetem. Sajnálom, Hole.
– Atle Molnes az?
Løken az asztalra pillantott és nevetni kezdett.
– Nem, nem a nagykövet az. Ő kezdeményezte az egész nyomozást.
– Akkor...
– Ahogy már említettem, e pillanatban nem mondhatok magának semmit. Ha
kiderül, hogy a két ügynek valamilyen módon köze van egymáshoz, akkor
esetleg szóba jöhet, de abban az esetben is a feletteseinknek kell dönteniük.
A férfi felállt.
– Fáradt vagyok.

– Hogy ment? – kérdezte Sunthorn, amikor Harry visszaült az autóba. Harry

lejmolt tőle egy cigarettát, rágyújtott és mohón leszívta a füstöt.
– Nem találtam semmit. Feleslegesen strapáltuk magunkat. Szerintem a pasas
tiszta.

Harry a lakásában gubbasztott.

Az imént majdnem fél órát beszélt Søsszel telefonon. Helyesebben, főleg a
lány beszélt. Hihetetlen mennyi minden történhet egy ember életében
egyetlen hét leforgása alatt. Søs elmesélte, hogy az apjukat is felhívta, és
vasárnap elmegy hozzá vacsorára. Ő főz majd, és nagyon bízik abban, hogy
sikerül beszélgetniük egy kicsit. Ezt Harry is szívből remélte. Mikor letették,
fellapozta a jegyzetfüzetét és feltárcsázott egy újabb számot.
– Halló? – szóltak bele a vonal másik végén.
Visszafojtotta a lélegzetét.
– Halló? – ismételte meg a hang.
Harry letette a kagylót. Runa hangja szinte könyörgő volt. Tulajdonképpen
fogalma sem volt arról, hogy miért hívta fel. Néhány másodperccel később
megszólalt a telefon. Harry a lány hangjára számítva emelte fel a kagylót, de
Jens Brekke volt az.
– Eszembe jutott – mondta izgatottan. – Amikor a garázsból visszamentem az
irodába, a földszinten egy lány szállt be mellém a liftbe. Szerintem ő
emlékezni fog rám.
– Miből gondolja?
Brekke kissé idegesen nevetett.
– Mert randira hívtam.
– Randira hívta?
– Igen. A McEllisnél dolgozik, korábban is láttam már néhány alkalommal.
Csak ketten voltunk a liftben, és olyan édesen mosolygott, hogy hirtelen
kibukott belőlem.
Rövid szünet következett.
– És ez csak most jutott az eszébe?
– Nem, de csak most esett le, hogy mikor történt: azután, hogy a nagykövetet
lekísértem a mélygarázsba. Valamiért úgy emlékeztem, hogy előző napon
találkoztunk. De aztán rájöttem, hogy a lány a földszinten szállt be a liftbe,
vagyis akkor nekem odalentről kellett jönnöm. Márpedig egyébként soha
nem járok le a mélygarázsba.
– És mit válaszolt a lány?
– Igent mondott, amitől én azonnal meg is bántam a dolgot. Csak amolyan
flört akart lenni, mindenesetre kértem tőle egy névjegykártyáját és azt
mondtam neki, hogy majd jelentkezem. Aztán persze semmi nem lett az
egészből, de szerintem biztosan emlékszik rám.
– És megvan még a névjegykártyája? – kérdezte Harry meglepődve.
– Igen. Hát nem klassz?
Harry gondolkodóba esett.
– Idehallgasson, Jens. Ez mind szép és jó, de ennyire nem egyszerű a dolog.
Ettől még továbbra sincs alibije. A lánnyal való találkozás után akár azonnal
le is liftezhetett újra. Mondjuk, csak felugrott valamiért, amit az irodában
felejtett. Nem gondolja?
– Ó. – Brekke meglepettnek tűnt. – De... – Azután elhallgatott és felsóhajtott.
– A fenébe is, Harry. Igaza van.
 Harmincötödik fejezet

Harry felriadt. A Taksin Bridge monoton lármáját egy induló hajó

motorjának bőgése hasította ketté. Azután egy furulya sipító hangja ütötte
meg a fülét, a nap pedig egyenesen a szemébe tűzött. Felült az ágyban és fejét
a tenyerébe hajtva várta, hogy a sípolás végre abbamaradjon, amikor rájött,
hogy a telefon az. Vonakodva felemelte a kagylót.
– Felébresztettem? – Ismét Jens volt az.
– Semmi baj – válaszolta Harry.
– Egy megveszekedett idióta vagyok. Annyira ostoba, hogy szinte el sem
merem mondani.
– Akkor ne tegye.
A vonal túlsó vége elnémult, csak az érme csörrenésének hangja hallatszott,
amelyet épp elnyelt az automata.
– Csak vicceltem. Ki vele!
– Oké, Harry. Egész éjszaka gondolkodtam. Megpróbáltam feleleveníteni, mi
mindent csináltam azon az estén az irodában. Tudja, bizonyos pénzügyi
tranzakciók esetében akár hónapokra visszamenőleg képes vagyok az összes
tizedesjegyet felidézni, de amikor gyilkosság gyanújával ülök a fogdában, a
legegyszerűbb tényekre sem bírok visszaemlékezni. Maga érti ezt?
– Talán pont ez az egész lényege. De erről mintha már beszéltünk volna,
nem?
– Igen, de most történt végre valami. Emlékszik, amikor mondtam, hogy
azon az estén kikapcsoltam a telefont az irodában? Tegnap éjjel azon
tépődtem, hogy mekkora hülyeség volt, mert ha nem teszem, és valaki
felhívott volna, akkor most az egész beszélgetés meglenne a felvevőn, és
könnyedén bebizonyíthatnám, hogy valóban az irodában voltam. A felvevő
időpontját ugyanis nem lehet úgy elállítgatni, ahogy azt a parkolóban tették a
videofelvételével.
– Mire akar kilyukadni?
– Eszembe jutott, hogy ha ki is van kapcsolva a készülék, én akkor is tudok
hívást kezdeményezni róla. Felhívtam a recepciósunkat és megkértem, hogy
menjen fel az irodámba és ellenőrizze a szalagot. És tudja, mi történt? Talált
egy beszélgetést, és most már emlékszem is az egészre! Este nyolckor
felhívtam a húgomat Oslóban. Képzelje csak el!
Harrynak esze ágában sem volt elképzelni.
– A testvére igazolhatja az alibijét, és maga még csak nem is emlékszik rá?
– Nem. És tudja, miért nem? Mert nem volt otthon. Csak egy üzenetet
hagytam a rögzítőjén.
– És mégsem emlékezett rá? – ismételte meg Harry.
– A fenébe is, Harry, az ilyesmit az ember szinte már akkor elfelejti, amikor
leteszi a kagylót, nem? Maga talán minden olyan hívásra emlékszik, amikor
nem érte el az illetőt, akit keresett?
Harry kénytelen volt beismerni, hogy a férfinak igaza van.
– Beszélt az ügyvédjével?
– Ma még nem. Először magának akartam elmondani.
– Oké, Jens. Most hívja fel az ügyvédjét, én meg felküldök valakit az
irodájába, hogy nézzen utána a dolognak.
– Tudja, ezeknek a készülékeknek a felvételeit perdöntő bizonyítékként is
elfogadják a bíróságon. – Brekke hangja szigorúan csengett.
– Nyugalom, Jens, már nem tart sokáig. Ezúttal kénytelenek lesznek
elengedni magát.
A telefonkagyló pattogni kezdett, ahogy Brekke megkönnyebbülten kifújta a
levegőt.
– Legyen szíves, ismételje meg, Harry.
– El kell engedniük magát.
Jens különös, száraz nevetést hallatott. – Ez esetben a vendégem egy
vacsorára, nyomozó.
– Inkább nem.
– Miért nem?
– Mert rendőr vagyok.
– Akkor nevezze kihallgatásnak.
– Nem, Jens, azt hiszem, inkább nem.
– Ahogy akarja.
Az utcáról hangos csattanás hallatszott – petárda, esetleg egy defektes gumi?
– Majd meggondolom.
Harry letette a kagylót, kiment a fürdőszobába és a tükörbe pillantott. Azon
tűnődött, hogyan lehet a trópusi éghajlat dacára még mindig ilyen sápadt.
Különösebben sosem szerette a napot, de azelőtt nem tartott ennyi ideig,
hogy egy kevés színt magára szedjen. Lehet, hogy az utóbbi években
folytatott életmódja kicsinálta a pigmenttermelését? Nem valószínű.
Megmosta az arcát hideg vízzel, majd a Schrøder barnára cserzett
alkoholistái jutottak az eszébe, és újra a tükörbe pillantott. Nos, a nap a
borvirágos orról mindenesetre már gondoskodott.

– Akkor vissza a startmezőre – mondta Liz. – Brekkének alibije van, ezt a

Løkent pedig egyelőre leírhatjuk.
Hátradőlt a széken és kibámult a háztetőkre.
– Valami javaslat, emberek? Ha nincs semmi, akkor a megbeszélésnek vége.
Mindenki azt csinál, amit akar, de van még néhány hiányzó jelentés,
amelyeket legkésőbb holnap reggel az asztalomon szeretnék látni.
Harryt kivéve mindannyian kivonultak a szobából.
– Nos? – érdeklődött Liz.
– Nincs semmi – válaszolta Harry a szája sarkában billegő, meggyújtásán
cigarettával. A főtiszt végérvényesen megtiltotta a dohányzást az irodájában.
– De, érzem, hogy van valami.
Harry elvigyorodott.
– Csak ezt akartam tudni, nyomozó. Hogy érzed-e, hogy van valami.
Liz két szemöldöke között megjelent az első ránc. – ígérd meg, hogy szólsz,
ha tényleg van valami.
Harry kivette a cigarettát a szájából és visszadugta a dobozba.
– Úgy lesz – válaszolta és felállt. – Szólni fogok.
 Harminchatodik fejezet

Jens hátradőlt és kipirult arccal mosolygott csokornyakkendője fölött. Harryt

egy születésnapi partiján feszítő kisfiúra emlékeztette.
– Szinte örülök annak, hogy egy időre lecsuktak, mert így az ember sokkal
jobban értékeli az egyszerű dolgokat is. Mint például egy üveg 1985-ös Dom
Perignont.
Csettintett a pincérnek, aki az asztalhoz sietett, kiemelte a gyöngyöző
pezsgősüveget a jégből és megtöltötte Brekke poharát. – Szeretem, amikor
ezt csinálják. Az ember egészen felsőbbrendűnek érzi magát tőle. Maga hogy
van ezzel, Harry?
Harry az ujjai közt forgatta a poharat.
– Őszintén szólva, ez nem az én asztalom.
– Mások vagyunk, Harry.
Jens ezt széles mosollyal állapította meg. Újra úgy állt rajta az öltöny, mint a
parancsolat.
– Néhány ember úgy szomjazza a luxust, mint mások a levegőt – mondta
Jens. – Számomra egy drága autó, néhány szép ruha és egy kis kényeztetés
egyszerűen elengedhetetlen ahhoz, hogy jól érezzem magam, hogy érezzem,
hogy élek. Meg tudja ezt érteni?
Harry megrázta a fejét. – Na igen. – Jens az ujjai közé csippentette a
pezsgőspohár szárát. – Kettőnk közül én vagyok a dekadens. Maradjon csak
hű az első benyomásához, Harry, mert én tényleg egy szarházi vagyok. És
amíg van hely a világon a magamfajta szarháziaknak, az is maradok.
Egészségünkre!
Mielőtt ivott volna, egy hosszú másodpercre megállította a szája előtt a
poharat. Azután elővillantotta a fogsorát és elégedetten felnyögött. Harry
nem tudta megállni nevetés nélkül, és maga is felemelte a poharát. Jens
rosszalló pillantást vetett rá.
– Víz? Nem lenne ideje, hogy maga is élvezni kezdje az életet, Harry?
Tényleg muszáj ennyire szigorúnak lennie magához?
– Olykor igen.
– Badarság. Alapjában véve minden ember hedonista, csak némelyeknek egy
kicsivel több időre van szükségük ahhoz, hogy erre rájöjjenek. Mondja csak,
házas?
– Nem.
– Nem lenne itt az ideje?
– De, minden bizonnyal. Bár nem nagyon értem, mi köze van ennek az élet
élvezetéhez.
– Milyen igaz – pillantott Jens a poharába. – Meséltem már magának a
húgomról?
– Akit felhívott?
– Igen. Tudja, a húgom szingli.
Harry elnevette magát.
– Ennyire azért nem kell hálásnak lennie, Jens. A letartóztatásán kívül semmi
különösebbet nem tettem.
– Nem viccelek. Nagyon klassz lány. Szerkesztő egy kiadóban, de azt
hiszem, túl sokat dolgozik ahhoz, hogy legyen ideje egy férfit szerezni
magának. Ráadásul el is ijeszti őket. Pont olyan, mint én: szigorú és erős
akaratú. Egyébként észrevette már, hogy az összes norvég nő, akinek sikerül
valamilyen jobb pozícióba kerülnie, mind erős akaratúnak írja le magát, ha
interjút ad? Egek, ennyire leértékelődött volna a keménység?
Jens gondolkodóba esett.
– A húgom, amikor nagykorú lett, felvette az anyánk leánykori nevét. Úgy
értem, nem nagyjából akkor, amikor nagykorú lett, hanem pontosan a
születésnapján.
– Én biztos vagyok abban, hogy nem illenénk össze a húgával.
– Miért nem?
– Nos. Mert gyáva nyúl vagyok. Én egy szerény, visszafogott, gondoskodó
lányt keresek, aki olyan szép, hogy eddig még senki sem merte megmondani
neki.
Jens nevetett. – Akkor nyugodtan elveheti a húgomat. Az sem gond, ha nem
tetszik magának, annyit dolgozik, hogy úgysem fogja sokat látni.
– Akkor miért otthon próbálta elérni, és nem a munkahelyén? Norvégiában
délután két óra volt, amikor felhívta.
Jens a fejét csóválta. – Ne árulja el senkinek, de egyszerűen képtelen vagyok
fejben tartani ezeket az időeltolódásokat. Úgy értem, magát a tényt, hogy ki
kell vonnom vagy hozzá kell adnom az órákat. Borzasztóan kínos, az apám
egyenesen szenilisnek tart miatta, szerinte az anyámtól örököltem.
Azután biztosította Harryt arról, hogy a húgával ebben egyáltalán nem
hasonlítanak egymásra, épp ellenkezőleg. – Elég lesz, Jens, meséljen inkább
arról, mi a helyzet magával! Fontolóra vette már, hogy megházasodik?
– Psszt, ne olyan hangosan, már a gondolattól is az infarktus kerülget.
Házasság... – Jens megborzongott. – Az a probléma, hogy egyfelől
alkalmatlan vagyok a monogámiára, másfelől viszont menthetetlenül
romantikus vagyok. Ha megházasodom, akkor többé nem kavarhatok mással,
érti? És az a gondolat, hogy a feleségemen kívül soha többé nem szexelhetek
más nővel, meglehetősen kétségbeejtő, nem gondolja? – Harry megpróbálta
átérezni a problémát. – Vegyük például azt a lányt a liftben, akit randira
hívtam. Mit gondol, miért tettem? Ha teljesen őszinte akarok lenni,
kétségbeesésből. Csak hogy bebizonyítsam magamnak, hogy még mindig fel
tudom kelteni egy nő érdeklődését. Elég nagy ostobaság, ami azt illeti. Hilde
ugyanis...
Jens a megfelelő szavak után kutatott.
– Hildében van valami, amit eddig még egyetlen más nőben sem találtam
meg. Pedig higgye el, kerestem. Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudom
magyarázni, mi az, mindenesetre nem akarok lemondani róla, mert tudom,
hogy nehéz lenne újra rátalálni.
Harry arra gondolt, hogy végül is ez van olyan jó ok, mint amelyeket eddig
hallott. Jens a poharat forgatta. Azután elvigyorodott.
– Nyilván a börtönben töltött idő hozta ezt ki belőlem, máskülönben nem
jellemző, hogy ilyesmiről beszéljek. Ígérje meg, hogy nem meséli el a
cimboráinak.
A pincér visszatért az asztalukhoz, és intett nekik.
– Jöjjön, már elkezdődött – mondta Jens.
– Mi kezdődött el?
A pincér átkísérte őket az éttermen, majd a konyhán át egy szűk lépcsőhöz
vezette.
Odafenn a folyosón mosóteknők álltak halomban, egy székről pedig egy
fekete fogú idős asszony nevetett rájuk.
– Bételdió – mondta Jens. – Rémes szokás. Addig rágják, amíg elrohad az
agyuk és kihullanak a fogaik.
Az egyik ajtó mögül kiabálás szűrődött ki. A pincér kinyitotta, és beléptek a
hatalmas, ablaktalan tetőtérbe, ahol vagy húsz-harminc férfi tülekedett
szorosan egymás mellett, egy kört alkotva. Hangoskodtak és gesztikuláltak, a
kezek összegyűrt bankjegyeket számoltak és adtak tovább szédítő
sebességgel. A férfiak zöme fehér volt, némelyikük elég elegáns. Harry
mintha még egy Oriental Hotelbeli figurát is felismerni vélt volna közöttük.
– Kakasviadal – magyarázta Jens. – Privát rendezésben.
– Hogyhogy? – Harrynak túl kellett kiabálnia a lármát. – Úgy tudom, hogy
Thaiföldön be van tiltva a kakasviadal.
– Csak a régi típusú. A szelídített változatot engedélyezik. Annál a kakasok
sarkantyúját szorosan a lábuk hátsó részéhez kell kötni, nehogy kárt tegyenek
vele egymásban. Azonkívül nem is életre-halálra megy a küzdelem, vagyis
nem akkor ér csak véget, ha az egyik állat elpusztul. Itt viszont minden a régi
játékszabályok szerint zajlik. És a tétek sincsenek korlátozva. Közelebb
megyünk? Harry az előtte álló emberek fölé magasodva lenézett a körbe, ahol
két, rozsdavörös és narancsszín tollazatú kakas lépkedett peckesen, feltűnően
kevés érdeklődést tanúsítva egymás iránt.
– Hogy akarják rávenni ezeket, hogy harcoljanak egymással? – kérdezte
Harry.
– Ne aggódjon. Az a két kakas jobban gyűlöli egymást, mint amire maga és
én valaha képesek lennénk.
– Miért?
Jens Harryra nézett.
– Ugyanabban a ringben állnak. És kakasok.
Azután, mintha vezényszóra tennék, a két madár egymásnak rontott. Harry a
verdeső szárnyak forgatagán és a szanaszét röpködő szalmán kívül semmit
nem tudott kivenni a küzdelemből. A férfiak üvöltöttek az izgalomtól, sőt
néhányan föl-le ugrándoztak. Az adrenalin és az izzadságszag különös,
kesernyés-édes elegye kavargott a levegőben.
– Látja azt, amelyiknek középen ketté van hasadva a taraja? – kérdezte Jens.
Harry az égvilágon semmit sem látott. – Az lesz a győztes.
– Ezt meg miből gondolja?
– Nem gondolom. Tudom. Előre tudtam.
– De ho...
– Ne kérdezze – nevetett Jens.
A közönség hirtelen elnémult. A ringben egy kakas feküdt. Néhányan
felnyögtek, egy szürke vászonöltönyt viselő férfi dühösen a földhöz vágta a
kalapját. Harry a haldokló állatot nézte. A tollak alatt még meg-megrándult
egy izom, azután vége volt. Harry arca előtt egy véres toll vitorlázott el. A
kakast egy bő nadrágos thai – aki úgy festett, mintha a sírás kerülgetné –
kiemelte a ringből. A másik kakas ismét peckes sétába kezdett. Harry most
már a kettévált taraját is látta.
A pincér egy köteg bankjeggyel tért vissza Jenshez. A férfiak egy része
rábámult, néhányan biccentettek, de senki nem szólt egy szót sem.
– Előfordul néha, hogy veszít? – kérdezte Harry, amikor már újra az asztal
mellett ültek az étteremben. Jens rágyújtott egy szivarra és konyakot rendelt,
egy régi évjáratú Richard Hennessyt. Nehéz volt elhinni, hogy ez a Jens
ugyanaz a férfi, akit Harry előző nap még a telefonban vigasztalt.
– Tudja, hogy a hazárdjáték miért betegség és miért nem szakma, Harry?
Mert a szerencsejátékos imád kockáztatni. Él-hal a bizonytalanság érzéséért.
– Brekke vastag karikákban fújta ki a szivarfüstöt. – Velem ez pont fordítva
van, képes vagyok szélsőséges dolgokra vállalkozni azért, hogy
minimalizáljam a kockázatot. Amit ma este nyertem, éppen fedezi a
kiadásaimat és a belefektetett munkámat, és higgye el, egyik sem volt kevés.
– De soha nem veszít?
– Egészen méltányos hasznot hoz.
– Méltányos hasznot? Úgy érti, hogy a szerencsejátékos viszont előbb-utóbb
minden vagyonát elzálogosítja?
– Valahogy úgy.
– De nem veszít a vonzerejéből a játék attól, hogy előre tudja az eredményt?
– Vonzerő? – Jens a magasba emelte a pénzköteget. – Szerintem ez elég
vonzó. Ez segít hozzá mindehhez – intett körbe. – E nélkül csak egy egyszerű
férfi vagyok – folytatta Brekke a szivar parazsát tanulmányozva. – Vagy
nevezzük nevén a dolgot: egy kis férfi.
Váratlanul hangos, bégető nevetésben tört ki, és Harry sem állta meg
mosolygás nélkül. Jens újra az órájára pillantott és felpattant.
– Nyit az amerikai tőzsde. Átkozott taposómalom. Viszlát, Harry, majd
beszélünk. És gondolja át a dolgot a húgommal kapcsolatban!
Azzal már kint is volt az utcán, Harry pedig elszívott még egy cigarettát és
Brekke húgára gondolt. Azután eltaxizott a Patpongba. Nem tudta, mit is
keres valójában, de bement az egyik go-go bárba. Már épp azon volt, hogy
rendel egy sört, de végül meggondolta magát. A Le Boucheronban
békacombot evett, s végighallgatta, amint az étterem tulajdonosa rossz
angolsággal azt panaszolja, hogy visszavágyik Normandiába. Harry elmesélte
neki, hogy a nagyapja ott volt a partraszálláskor, ami ugyan nem volt teljesen
igaz, de a franciát mindenesetre jobb kedvre derítette.
Harry fizetett és keresett egy újabb bárt. Egy hajmeresztően magas sarkú
cipőt viselő lány telepedett mellé és hatalmas, barna szemeit rámeresztve
megkérdezte tőle, hogy szeretné-e, ha leszopná. Már hogy a fenébe ne
szeretném, gondolta, majd megrázta a fejét. Észrevette, hogy a bár tükrös
polcai fölé lógatott tévékészülék épp egy Manchester United-meccset
sugároz. A tükörből rálátott a háta mögött lévő kicsi, félhomályos színpadon
táncoló lányokra. Mellbimbójukat apró, papírból készült aranycsillagok
takarták, amik épp csak arra voltak elegendők, hogy ne lehessen azt mondani,
hogy meztelenek, és a bár ne szegjen törvényt. Csöppnyi bugyijukon egy-egy
sorszám állt, amiről a rendőrség nem kérdezősködött, de mindenki tudta,
hogy arra szolgálnak, hogy a vendégek biztosan azt a lányt kapják meg
estére, akit akartak. Harry már ki is szúrta. A húszas számot viselte. Dim
egészen a színpad szélén táncolt, fáradt pillantása radar módjára pásztázta a
bárpultnál ülő férfiak sorát, s olykor gyors mosoly villant fel az ajkán. Úgy
tűnt, végre sikerült szemkontaktust teremtenie egy trópusi egyenruhaféleséget
viselő, vékony férfival. Német, tippelt Harry, majd tovább figyelte a lány
ringatózó csípőjét, a válla fölött röpködő, fényes, fekete haját és sima, izzó
bőrét, amely olyan hatást tett, mintha fényt árasztana magából. Ha a tekintetét
leszámítjuk, egészen megejtő látvány, gondolta Harry.
Egy másodpercre találkozott a pillantásuk a tükörben, és Harryt hirtelen
szorongás kerítette a hatalmába. A lány nem adta jelét, hogy felismerte volna,
ő mégis gyorsan a televíziót kezdte bámulni, ahol a kamera az egyik cserére
váró játékos hátát mutatta. Ugyanaz a szám. „Solskjær”, állt a mez hátulján.
Harry mintha valami álomból riadt volna.
– A rohadt életbe! – kiáltotta és fellökte a poharát.
A kóla egyenesen az állhatatosan mellette üldögélő prostituált ölébe ömlött.
Harry a lány felháborodott sipítozása közepette utat tört magának kifelé.

Miután Ivar Løkent hiába hívta otthon, Harry Tonje Wiig számát tárcsázta.
– Harry, többször is próbáltalak hívni! – mondta a nő. – Løken nem jött el
tegnap, ma pedig a nagykövetségen azt mondta, hogy félreértette az étterem
nevét és egy másik helyen várt rám. Mégis mi folyik itt?
– Majd máskor, Tonje – válaszolta Harry. – Tudod, hol van most Løken?
– Nem. Vagy várj csak, mégis, ma szerda van. Løken és a követségről
néhányan a Külföldi Tudósítók Klubjába készültek valami estre. Az
újságírókon kívül is sok itt élő külföldi a tagja.
– Mikor kezdődött a találkozó? – kérdezte Harry.
– Hét után kilenc perccel.
– Kilenc?
– Ez amolyan buddhista dolog. A kilenc szerencseszám.
– Jesszus.
– Ez még semmi, azt kellene látnod, hogy mi folyik itt egy-egy jelentős
esemény előtt. Mielőtt Hongkongból idejöttek volna aláírni a BERTS-
megállapodást, négy látnok két héten keresztül azzal foglalkozott, hogy
megálmodják az aláírás legmegfelelőbb időpontját. Nem akarok semmi
rosszat mondani az ázsiaiakról, mert tényleg kedves és szorgalmas emberek,
de bizonyos tekintetben, és ezt talán te is észrevetted már, még nem jöttek le
egészen a fáról.
– Érdekes, de nekem...
– Most rohannom kell, Harry, megbeszélhetjük a többit valamikor máskor?
Harry a világ abszurditásán ámulva letette a kagylót. Egy szerencseszám
ehhez képest semmi. Feltárcsázta a rendőrőrsöt és elkérte Rangsantól a
Benchamabophit Múzeum professzorának otthoni telefonszámát.
 Harminchetedik fejezet

A trópusi bozótoson két zöldbe öltözött férfi rohant keresztül, az egyikük

meggörnyedve cipelte a vállán sérült társukat. Aztán a sebesültet lefektették
egy kidőlt fa mögé, a vállukhoz emelték fegyverüket és tüzeltek. A száraz
hangú narrátor szerint a képek Kelet-Timor Suharto elnök és rezsimje ellen
vívott reménytelen harcát voltak hivatva bemutatni.
A színpad szélén várakozó férfi idegesen zörgött a papírjaival. Azért
utazgatott szerte a világban, hogy a hazájáról beszéljen, és ez az este jelentős
volt a számára. Igaz, hogy nem ültek sokan a KTK Thaiföld klubtermében,
legfeljebb negyvenen-ötvenen, de egytől egyig fontos személyek voltak, s a
segítségükkel talán olvasók millióinak sikerül majd továbbadni az üzenetet.
A filmet legalább százszor látta már, így tudta, hogy pontosan két perc múlva
kell kilépnie a rivaldafénybe. Ivar Løken önkéntelenül összerezzent, amikor
egy kéz nehezedett a vállára és egy hang ezt súgta a fülébe:
– Beszélnünk kell. Most.
A félhomályban Harry Hole vonásait ismerte fel. Felállt, és miközben a
vásznon egy összeégett arcú gerilla arról mesélt, miért töltötte élete utóbbi
nyolc évét az indonéz dzsungelben, elhagyták a helyiséget.
– Hogy talált meg? – kérdezte, amikor kiértek a teremből.
– Beszéltem Tonje Wiiggel. Gyakran megfordul itt?
– Attól függ, mit nevezünk gyakorinak. Szeretek tájékozott lenni. Ráadásul
itt módomban áll olyan emberekkel találkozni, akikkel érdemes beszélgetni.
– Mint a dán és a svéd nagykövetség emberei?
Felvillant az aranyfog.
– Ahogy említettem, fontosnak tartom a jól értesültséget. Miről lenne szó?
– Az egészről.
– Valóban?
– Tudom, hogy kire vadásznak. És azt is, hogy a két ügynek köze van
egymáshoz.
Løken mosolyának már nyoma sem volt.
– Az a különös, hogy az első napokban egyszer már ott voltam egy
kőhajításnyira attól a helytől, ahonnan maga az illetőt figyelte.
– Nem mondja? – Nehéz volt megítélni, hogy Løken ironikusnak szánta-e a
kérdést.
– Crumley főtiszt városnéző túrára vitt a folyón felfelé, s közben megmutatta
nekem egy norvég férfi házát, aki egy komplett templomot költöztetett át
Burmából Bangkokba. Ismeri Öve Kliprát, nem igaz?
Løken nem válaszolt.
– Nos. Az összefüggésre csak tegnap este, egy futballmeccset nézve jöttem
rá.
– Futball?
– A világ legismertebb norvégja egészen véletlenül Klipra kedvenc
csapatában játszik.
– És?
– Tudja, hogy hányas számú mezben játszik Ole Gunnar Solskjær?
– Nem. Miért kellene tudnom?
– Nos, csak azért, mert a világon az összes kissrác tudja, és mert Fokvárostól
Vancouverig az összes sportboltban meg lehet vásárolni a mezét. Olykor még
a felnőttek is megveszik.
Løken bólintott, de a szemét egy pillanatra sem vette le Harryról.
– A húszas – mondta.
– Ahogy a képen is. Ennek tükrében néhány egyéb dolog is világossá vált a
számomra. A Molnes hátában talált kés nyelén különleges üvegberakás
látható. Ahogy egy művészettörténész-professzortól megtudtuk, a fegyver
igen régi, Thaiföld északi régiójából származik, és valószínűleg a Shan törzs
készítette. Nem sokkal ezelőtt felhívtam a professzort, és megtudtam tőle,
hogy a törzs területe átnyúlt Burmába is, ahol többek között templomokat is
építettek. Amelyeknek az a különlegességük, hogy az ablakokat és ajtókat
ugyanolyan üvegmozaikkal díszítették, mint a kés nyelét. Útban idefelé
beugrottam a professzorhoz és megmutattam neki az egyik fotót. Cseppnyi
kétsége sem volt afelől, hogy a képen egy Shan-templom ablaka látható.
A teremben elkezdődött az előadás. A hang fémesen süvített a hangfalakból.
– Szép munka, Hole. És most?
– Most töviről hegyire elmeséli nekem, mi folyik a kulisszák mögött, azután
átveszem a további nyomozást.
Løken harsogva felnevetett. – Ugye, csak viccel?
Harry nem viccelt.
– Érdekes javaslat, Hole, de nem hinném, hogy menni fog. A főnökeim...
– Nem hiszem, hogy a „javaslat” lenne a megfelelő kifejezés, Løken.
Nevezzük inkább ultimátumnak.
Løken még hangosabban hahotázott. – Meg kell hagyni, magának aztán van
vér a pucájában, Hole. És mégis miből gondolja, hogy ultimátumot adhat
nekem?
– Abból, hogy átkozottul nagy bajba kerülnek, ha elmesélem a thai
rendőrfőnöknek, hogy mi folyik itt.
– Ki fogják rúgni, Hole.
– Aztán miért? Az én feladatom az, hogy kinyomozzak egy gyilkosságot és
nem az, hogy holmi oslói bürokraták seggét megmentsem. Személy szerint az
égvilágon semmi bajom azzal, hogy maguk egy pederasztát próbálnak rács
mögé juttatni, de ha a parlamentben ülők fülébe jut, hogy itt a tudtuk nélkül
illegális nyomozás zajlott, az a gyanúm, hogy némelyek feje sokkal nagyobb
veszélyben lesz, mint az enyém. Ahogy én látom, inkább fenyeget a
munkanélküliség, ha bűnrészessé válva megtartom magamnak ezt az
információt. Cigarettát?
Harry egy frissen felbontott, húsz szálas Camelt nyújtott a férfi felé. Løken
először a fejét rázta, de azután meggondolta magát. Harry meggyújtotta
mindkettőjük cigarettáját, majd letelepedtek a fal mellett álló két székbe. A
teremből hangos taps szűrődött ki.
– Miért nem hagyja egyszerűen a fenébe az egészet, Hole? Hiszen már rég
rájött, hogy a maga feladata itt nem az, hogy bármilyen ügyet is megoldjon.
Akkor meg miért nem képes beadni a derekát, és megspórolni egy rakás
munkát saját magának és nekünk?
Harry mélyen letüdőzte a füstöt, majd lassan kifújta. Már amennyit sikerült.
– Az ősszel kezdtem újra Camelt szívni – mondta Harry megütögetve a
zsebét. – Volt egy barátnőm, aki ugyancsak ezt szívta. Utálta, ha lejmolok
tőle. InterRail jeggyel utazgattunk éppen Európában, amikor egyszer
Pamplona és Cannes között a vonaton észrevettem, hogy elfogyott a
cigarettám. A barátnőm úgy gondolta, hogy ez jó lecke lesz a számomra.
Közel tíz órás út volt, úgyhogy végül kénytelen voltam körbejárni a többi
kupét, hogy cigarettát kunyeráljak, miközben ő nyugodtan pöfékelte a
Cameljét. Különös, nem?
Felemelte a cigarettát és ráfújt a parázsra.
– Ám amikor végre Cannes-ba értünk, én folytattam az idegenektől való
lejmolást. A lány eleinte mókásnak tartotta, de amikor Párizsban elkezdtem
asztalról asztalra járni az étteremben, megelégelte a dolgot, és felajánlotta,
hogy vegyek az övéből. Köszönettel visszautasítottam. Amikor
Amszterdamban összefutottunk az ismerőseivel és tőlük kezdtem kunyerálni,
miközben az ő doboza ott hevert az asztalon, már az volt a véleménye, hogy
gyerekes vagyok. Vett nekem egy csomag cigarettát, a doboz azonban a
szállodai szobában maradt. Amikor Oslóba visszatérve sem hagytam fel a
dologgal, azt mondta, hogy ez már beteges.
– Van valami csattanója is a történetnek?
– Hogyne. A barátnőm leszokott a dohányzásról. – Løken nevetett. –
Mondhatni, happy end. Nagyjából ezzel egy időben költözött össze egy
zenésszel Londonban.
Løken visszanyelte, ami a nyelvén volt.
– Lehet, hogy egy kicsit messzire ment ezzel a cigi-üggyel, nem gondolja?
– Dehogynem.
– De ha jól sejtem, nem sokat tanult belőle.
– Nem.
Szótlanul füstöltek tovább.
– Értem – mondta Løken és elnyomta a cigarettát. Az emberek kezdtek
előszivárogni a teremből.
– Menjünk, igyunk valahol egy sört, és elmesélem magának az egész
históriát.

– Ove Klipra utakat épít. Ezenkívül valójában nem sokat tudunk róla.
Értesüléseink szerint huszonöt éves volt, amikor kétes hírnevét és mérnöki
tanulmányait maga mögött hagyva Thaiföldre költözött. A vezetéknevét
Pedersenről változtatta Kliprára, annak az ålesundi városnegyednek a neve
után, ahol felnőtt.
Egy süppedős bőrkanapén ültek, előttük egy sztereoberendezés állt, egy tévé,
valamint egy asztal, rajta egy sörrel, egy üveg vízzel, két mikrofonnal,
valamint a választható dalok listájával. Harry először azt hitte, hogy Løken
csak tréfál, amikor azt mondta, hogy menjenek karaokézni, de azután
kiderült, mi a dolog lényege. Az ember némi óradíjért hangszigetelt szobát
bérelhet, nem kell megadnia a nevét, és miután kihozták az italát, békén is
hagyják. Ezenkívül elég nagy a tömeg ahhoz, hogy feltűnés nélkül lehessen
érkezni, majd távozni. Az ember keresve sem találhatna megfelelőbb helyet
egy titkos találkozó számára, és egyértelmű volt, hogy Løken nem először
fordul meg itt.
– Miért volt kétes a hírneve? – kérdezte Harry.
– Amikor elkezdtük beleásni magunkat ebbe az ügybe, kiderült, hogy volt
néhány zavaros esete kiskorú fiúkkal még Ålesundban. Feljelentés nem
történt, de az emberek beszéltek, és ő jobbnak látta elköltözni onnan. Miután
Thaiföldre érkezett, bejegyeztetett egy céget, névjegykártyát csináltatott,
amelyen doktori címmel lepte meg magát, és minden ajtón bekopogtatott,
amin csak lehetett, hogy széles körben elhintse, milyen komoly
tapasztalatokkal rendelkezik az útépítés területén. Akkoriban, húsz évvel
ezelőtt, mindössze kétféle módon lehetett útépítési megbízáshoz jutni
Thaiföldön: ha az ember valamelyik kormánytag közeli rokona volt, vagy
elég tehetős volt ahhoz, hogy megvesztegessen valakit. Klipra egyik
kategóriába sem tartozott, így nem sok esélye lehetett. Két dolgot azonban
megtanult, és mérget vehet rá Harry, hogy ezek fektették le annak a hatalmas
vagyonnak az alapjait, amelyen ma ül: a thai nyelvet és a hízelgés
művészetét. Az utóbbira nem magamtól jöttem rá, ő maga kérkedett vele a
többi itt élő norvégnak. Azt mondta, hogy olyan jól belejött a vigyorgásba,
hogy lassan már maguk a thaiföldiek is megelégelik. Azután idővel egyre
több politikussal vette körül magát, s némelyikükkel alighanem megegyezett
az érdeklődési körük. Már ami a kisfiúkat illeti. S e közösen viselt teher nem
biztos, hogy hátrányt jelentett, amikor mondjuk szétosztották a megbízásokat
a Bangkok Elevated Road and Train Systems* (*Bangkoki köz – és vasúti
felüljáró hálózat) projekt, vagyis a BERTS megvalósítására.
– Út és vasút?
– Úgy van. Biztosan látta már azokat a hatalmas acélpilléreket, amelyeket
városszerte a földbe kalapálnak. – Harry bólintott. – Egyelőre hatezer
tartóelem került a helyére, de még sokkal több lesz. Ötven kilométer
szupermodern autópálya és hatvan kilométernyi vasútvonal készül, összesen
huszonöt milliárd korona értékben. Ez menti majd meg Bangkokot attól,
hogy megfojtsa magát. Érti? Ez feltehetően a valaha volt legnagyobb
közlekedési beruházás, maga az aszfaltba és vasba ágyazott megváltás.
– És Klipra keze is benne van?
– Valójában mintha senki sem tudná pontosan, ki vesz részt benne és ki nem.
Csak annyi világos, hogy az eredeti hongkongi fővállalkozó visszalépett, és
hogy a költségvetést meg az ütemtervet minden bizonnyal el lehet felejteni.
– Túllépték a tervezett büdzsét? Ez aztán a váratlan és sokkoló hír – jegyezte
meg Harry szárazon.
– Mindenestre most mindenki helyezkedik, és én úgy tippelem, hogy Klipra
is nyakig benne van. Ha néhányan kiszállnak, a politikusoknak el kell
fogadniuk, hogy a többiek is módosítani fognak az ajánlatukon. Ha Kliprának
megvannak az anyagi lehetőségei ahhoz, hogy kihasítson egy szeletet ebből a
tortából, akkor gyorsan a régió egyik legbefolyásosabb építkezési
vállalkozójává léphet elő.
– Oké, de mi köze van ennek a gyerekek elleni visszaéléshez?
– Csak annyi, hogy akiknek hatalmuk van, azok szeretik a saját szájuk íze
szerint értelmezni a törvény paragrafusait. Semmi okom kétségbe vonni a
jelenlegi kormány feddhetetlenségét, de aligha növeli egy esetleges kiadatás
esélyeit, ha az illető politikai befolyással bír, ráadásul a letartóztatása egy
ilyen méretű beruházást hátráltat.
– Akkor mi a terv?
– Annak a norvég férfinak az ügye után, akit tavaly tartóztattak le Pattayán,
otthon végre felébredtek a politikusok, és pillanatnyilag egy olyan
megállapodáson dolgoznak, mint amilyet Dánia és Svédország is kötött.
Miután az egyezmény megvalósul, várunk egy kicsit, és letartóztatjuk
Kliprát. A thaiföldi hatóságoknak persze azt mondjuk majd, hogy a képek az
után készültek, hogy az egyezmény életbe lépett.
– És elítélik kiskorúak megrontásáért?
– Sőt talán egy gyilkosságért is.
Harry összerezzent.
– Azt hitte, hogy maga az egyetlen, aki Kliprához kötötte a kést, nyomozó? –
mondta Løken, miközben megpróbálta meggyújtani a pipáját.
– Mit tud a késről? – kérdezte Harry.
– Én kísértem el Tonje Wiiget a motelbe, amikor azonosítania kellett a
nagykövetet. Készítettem néhány képet.
– Egy falka rendőr szeme láttára?
– Nos, a kamera meglehetősen aprócska volt. Egy olyan karórába van építve,
mint ez itt – mosolyodott el Løken. – Ilyesmit nem kap csak úgy a boltban.
– És a kés markolatán lévő üvegberakást összefüggésbe hozta Klipra
házával?
– Ismerek valakit, aki közreműködött a templom eladásában, egy pongyit a
ranguni Mahasi meditációs központból. A kés a templom berendezésének a
része volt, amelyet Klipra megvásárolt. A szerzetes szerint ezek a kések
mindig párosával készülnek, vagyis kell lennie még egy, teljesen ugyanilyen
késnek.
– Várjunk csak – vágott közbe Harry. – Amikor felvette a kapcsolatot ezzel a
szerzetessel, már sejtenie kellett, hogy a késnek a burmai templomokhoz van
valami köze.
Løken megvonta a vállát.
– Ó, ugyan már – mondta Harry. – Maga nem művészettörténész. Nekünk
egy professzorra volt szükségünk ahhoz, hogy kiderítsük: valami Shan
törzshöz van köze. Már azelőtt is Kliprára gyanakodott, ugye?
Løken megégette az ujját, és bosszúsan elhajította a gyufaszálat.
– Okom volt feltételezni, hogy a gyilkosnak valami köze van Kliprához.
Ugyanis azon a napon, amelyen a nagykövetet meggyilkolták, én éppen
Klipra házával átellenben tartózkodtam egy lakásban.
– És?
– Atle Molnes hét óra tájt bukkant fel. Nyolc körül Kliprával együtt
elhajtottak a követségi autóval.
– Biztos benne, hogy ők voltak azok? Láttam a kocsit, és akár a többi
diplomatajárműnek, ennek is sötétített ablaküvegei vannak. Nem lehet
belátni.
– A fényképezőgépem lencséjén keresztül figyeltem Kliprát, amikor az autó
megérkezett. A nagykövet a garázsban parkolt le, ahonnan közvetlen bejárat
nyílik a házba, így először csak annyit láttam, hogy Klipra feláll, és az
ajtóhoz megy. Aztán egy ideig senkit sem láttam, majd előbukkant a
nagykövet, és tett néhány kört a nappaliban. A következő esemény az volt,
hogy az autó távozott, Klipra pedig eltűnt.
– Nem lehet benne biztos, hogy a nagykövetet látta – jelentette ki Harry.
– Miért nem?
– Mert onnan, ahonnan megfigyelte őket, csak mellközéptől lefelé láthatta, a
többit eltakarta a mozaik.
Løken elnevette magát. – Higgye el, az is bőven elég volt – mondta, és végre
sikerült meggyújtania a pipáját. Elégedetten pöfékelt. – Nincs még egy ember
Thaiföldön, aki ilyen öltönyökben mászkált volna.
Harry más körülmények között talán megeresztett volna egy vigyort, de most
túl sok minden keringett a fejében.
– Torhust és az oslói rendőrfőkapitányt miért nem tájékoztatták minderről?
– Ki mondta, hogy nem tájékoztatták őket?
Harry erős nyomást érzett valahol a szeme mögött. Körülnézett, mit zúzhatna
össze.
 Harmincnyolcadik fejezet

Bjarne Møller az ablakból kémlelt kifelé. Úgy tűnt, a hideg egyelőre nem
szándékozik visszavonulót fújni. A fiai viszont nagyon élvezték, majd’
minden nap jéggé dermedt kézzel és pirosra csípett arccal ültek le a
vacsorához, s azon civakodtak, vajon melyikük ugrott nagyobbat a sílécekkel.
Hihetetlenül gyorsan múlik az idő, nem is olyan régen még a saját sílécei
között vezette a srácokat, úgy suhantak lefelé a Grefsenkollen dombjain.
Tegnap bement a szobájukba és megkérdezte, hogy olvasson-e nekik egy
kicsit, de a két gyerek csak furcsálkodva méregette.
Trine szerint fáradtnak tűnik. Az volna? Meglehet. Bőven akadt gondja, talán
több is, mint amennyire számított, amikor igent mondott az osztályvezetői
állásra. Jelentések, megbeszélések, a költségvetéssel kapcsolatos ügyek, vagy
ha ezek éppen nem, akkor valamelyik embere kopogtatott be hozzá a maga
bajával, hogy a neje válni akar, hogy megemelték a lakbért, vagy hogy az
idegei kezdik felmondani a szolgálatot.
A valódi rendőri munka, a nyomozások irányítása, mindaz, amit annyira várt,
majdhogynem másodlagossá vált. Ráadásul még mindig nem sikerült
megbékélnie azokkal a rejtett feladatokkal, amelyek rázúdultak: a
taktikázással, a karrierjátékkal, a sorok között olvasással.
Néha azon töprengett, vajon nem kellene-e visszacsinálnia a dolgot, de tudta,
hogy Trinének mennyire fontos, hogy előrébb került a bértáblázatban. A fiúk
pedig valódi ugrólécet szeretnének. És talán ideje lenne, hogy megkapják a
számítógépet is, amiért olyan régóta nyafognak. Az ablak előtt apró
hópelyhek kavarogtak. Pedig tényleg átkozottul jó rendőr volt.
Megszólalt a telefon.
– Møller.
– Itt Hole. Te egész idő alatt tudtad?
– Halló? Harry, te vagy az?
– Tudtad, hogy kifejezetten azért választottak engem, mert biztosra akartak
menni, hogy ebből a nyomozásból nem fog kisülni semmi?
Møller lehalkította a hangját. Az ugróléc és a számítógép már ki is ment a
fejéből. – Egy pillanat, azt hiszem, nem egészen értem, miről beszélsz.
– Csak azt akarom tőled hallani, hogy nem tudtál arról, hogy az oslóiak az
első perctől fogva gyanították, ki a gyilkos.
– Oké, Harry: nem tudtam róla... És most elmondanád, miről beszélsz?
– A rendőrfőkapitány és Dagfinn Torhus a gyilkosság óta tudták, hogy egy
Öve Klipra nevű norvég férfi és Molnes együtt hajtottak el a követségi autón
Klipra házától, mindössze fél órával azelőtt, hogy a nagykövet megérkezett a
motelbe. És azzal is tisztában voltak, hogy Kliprának átkozottul jó oka volt
arra, hogy megölje a nagykövetet.
Møller a székébe rogyott.
– Mégpedig?
– Klipra Bangkok egyik leggazdagabb embere, a nagykövet pedig
pénzszűkében volt. Molnes maga kezdeményezte, hogy egy teljességgel
illegális nyomozás induljon Klipra ellen gyerekek elleni erőszak miatt.
Miután Molnes holttestét megtalálták, a diplomata-táskájából olyan képek
kerültek elő, amelyek Kliprát ábrázolták egy kisfiúval. Ezek után egyáltalán
nem nehéz elképzelni, minek köszönhette Klipra a látogatást. Molnesnek
bizonyára sikerült meggyőznie a férfit arról, hogy egyedül ő áll a dolog
mögött, és a képeket is ő maga készítette. Azután feltehetőleg mondott egy
összeget, amiért átadja a negatívokat. Mivel nem tudhatta, hány másolat
készülhetett a fotókból, Klipra biztos lehetett benne, hogy egy efféle
szerencsejáték-függő zsaroló, mint a nagykövet, garantáltan bekopogtat még
az ajtaján. Újra meg újra. Szóval nem kizárt, hogy Klipra egy kis kocsikázást
javasolt. A nagykövet autójával mentek, aztán ő kiszállt egy banknál, és arra
kérte Molnest, hogy menjen a motelbe és várja meg ott, amíg elhozza a pénzt.
Amikor Klipra megérkezett a motelbe, nem kellett a szobaszám után
kérdezősködnie, hiszen nyilván látta, hol áll a kocsi... Atyavilág, a pasasnak
még a kést is sikerült visszavezetnie Klipráig.
– Milyen pasasról beszélsz?
– Løkenrol. Ivar Løken. Volt hírszerző az öreg, és már több éve errefelé
tevékenykedik. Az ENSZ munkatársa volt, és állítása szerint valami
menekültprogramban dolgozott, de ebből alighanem egy szó sem igaz.
Szerintem a fizetése nagy részét a NATO-tól vagy valami hasonló helyről
kapta. Hónapokon keresztül kémkedett Klipra után.
– És a nagykövet nem tudott erről? Hiszen magad mondtad, hogy ő
kezdeményezte a nyomozást.
– Ezt hogy érted?
– Azt állítod, hogy a nagykövet felkereste és megzsarolta Kliprát, annak
ellenére, hogy tudta, hogy ez az ügynök a férfi minden lépését szemmel
tartja?
– Persze, hogy tudta, hiszen Løkentol kapta a képek másolatát. És akkor mi
van? Végül is semmi szokatlan nincs abban, ha a nagykövet udvariassági
látogatást tesz Bangkok leggazdagabb norvég üzletemberénél. Nem?
– Talán. Mit mesélt még neked ez a Løken?
– Például elmondta, hogy valójában miért engem szemeltek ki arra, hogy
ideutazzam.
– És miért?
– Várj egy kicsit.
Møller hallotta, ahogy Harry a kagylóra tapasztja a kezét, amit heves
káromkodás követett, félig norvégul, félig angolul. Azután újra beleszólt.
– Sajnálom, de egymás hegyén-hátán ülünk, és a szomszédom rátolta a székét
a telefonvezetékre. Hol is tartottunk?
– Ott, hogy miért téged szemeltek ki.
– Igen. Akik részt vettek Klipra megfigyelésében, vagy tudtak róla, komoly
bajban voltak. Hiszen ha a kiderül, hogy nyomozást folytattak, abból olyan
politikai botrány kerekedhet, hogy fejek fognak hullani. Így amikor a
nagykövetet holtan találták, ők pedig tudták, hogy a leginkább az
gyanúsítható a megölésével, aki után oly régen szimatolnak, gondoskodniuk
kellett arról, hogy a gyilkos utáni kutatás nehogy leleplezze az ő
tevékenységüket. Arany középutat kellett találniuk, tenni valamit, de azért
nem túl sokat, nehogy felkavarják az állóvizet. Ha ideküldenek egy norvég
nyomozót, akkor már nem lehet azzal vádolni őket, hogy nem tettek semmit.
Persze, hozzám már az jutott el, hogy azért nem akarnak egy teljes csapatot
küldeni, mert azt a thaiföldiek rossz néven vennék.
Harry nevetésébe egy másik beszélgetés keveredett valahonnan az éterből.
– Tehát kiválasztottak egy rendőrt, akiről úgy vélték, hogy az égvilágon
semmit sem fog kideríteni. Dagfinn Torhus némi kutatást követően rábukkant
a tökéletes jelöltre, valakire, aki egészen biztosan nem okoz majd gondot
nekik. Mert feltehetőleg egy hordó sör mellett tölti majd az estéit, a nappalait
pedig a másnaposság jótékony félhomályába húzódva. Harry Hole tökéletes
lesz, mert ugyan működik, de épp csak. Ráadásul, ha bárki megkérdezné
őket, meg tudják indokolni a választásukat azzal, hogy az illető kiváló
eredményeket ért el egy hasonló jellegű megbízás során Ausztráliában. És ha
még ez sem volna elég, Møller, a gyilkossági osztály vezetője is jótállt érte,
nála jobban pedig ki tudná megítélni a rátermettségét, nem igaz?
Møllernek nagyon nem volt ínyére, amit hallott. Ám ennek fényében sokkal
tisztábban látott mindent: a rendőrfőkapitány asszony asztalra szegezett
pillantását a Harryra vonatkozó kérdés elhangzásakor és a szemöldökének
alig észrevehető rándulását. Parancs volt.
– De miért kockáztatná Torhus és a rendőrfőkapitány a munkáját csak azért,
hogy egy nyomorult pederasztát kézre kerítsenek?
– Jó kérdés.
Csend támadt. Egyikük sem merte kimondani, ami a fejében járt.
– És akkor most mi lesz, Harry?
– Most megpróbáljuk menteni a seggünket.
– Vagyis?
– Vagyis senki nem akarja visszakapni a Fekete Pétert. Sem Løken, sem én.
Abban egyeztünk meg, hogy egyelőre tartjuk a szánkat, és közösen buktatjuk
le Kliprát. Arra számítok, hogy onnantól ezer örömmel átveszed az ügyet,
főnök. Az lesz a legjobb, ha azonnal a parlamenthez fordulsz. Gondolom,
neked sem ártana vigyázni a saját hátsódra.
Møller gondolkodóba esett. Annyira azért nem volt biztos abban, hogy
vigyázni akar rá. A legrosszabb esetben újra normális rendőrmunkával bízzák
meg.
– Az talán egy kicsit túlzás lenne. Átgondolom a dolgot, azután visszahívlak,
rendben?
– Oké.
Egy hosszú másodpercig csak a másik, vonalba keveredett beszélgetés
halvány nyomai hallatszottak a telefonban.
– Harry?
– Igen?
– Hagyjuk a fenébe a gondolkodást. Veled vagyok.
– Tulajdonképpen erre számítottam, főnök.
– Hívj, ha letartóztattátok.
– Ja, igen, ezt el is felejtettem. Kliprát senki sem látta a nagykövet
meggyilkolása óta.

A nap további részében Harry tulajdonképpen nem csinált semmit. Egy ideig
köröket firkált egy papírra, majd megpróbálta kitalálni, hogy mire
hasonlítanak.
Azután Jens Brekke telefonált, és arról érdeklődött, hogy megy a nyomozás.
Harry azt válaszolta, hogy az államtitok. A férfi megértőnek mutatkozott, bár
azt mondta, jobban aludna, ha tudná, hogy azóta van egy másik első számú
gyanúsítottjuk. Azután elmesélt egy imént hallott viccet egy nőgyógyászról,
aki azt mondja a kollégájának, hogy az egyik páciensének olyan a csiklója,
mint egy csülök. „Olyan nagy?”, kérdezi a kolléga. „Nem”, válaszolja a
nőgyógyász, „olyan sós.”
Jens mintegy mentegetőzve tette hozzá, hogy pénzügyi körökben csak disznó
viccek keringenek. Ezt követően Harry megpróbálta elmesélni a viccet
Nhónak, de vagy az ő, vagy Nho angoltudása volt túlságosan gyenge,
mindenesetre az egész elég kínosra sikeredett. Azután bement Lizhez azzal,
hogy nem bánja-e, ha egy kicsit csak úgy üldögél nála. A nőnek azonban
viszonylag hamar elege lett szótlan közelségéből és kitessékelte a szobából.
Ismét a Le Boucheronban evett. A tulajdonos ezúttal franciául próbálta
szóval tartani, amire Harry nevetve norvégul válaszolt. Majdnem tizenegy
óra volt, mire hazaért.
– Látogatója van – mondta a bejáratnál álló őr.
Harry beszállt a liftbe, majd odafenn hanyatt feküdt a medence szélén és
Runa karcsapásainak ritmikus csobbanásait hallgatta.
– Ideje hazamenned – mondta egy idő múlva. A lány nem válaszolt. Harry
feltápászkodott és felkaptatott a lépcsőn a lakásba.
 Harminckilencedik fejezet

Løken Harry kezébe nyomta az éjjellátót.

– Minden tiszta – mondta. – Ismerem a menetrendjüket. Az őr most
visszamegy a felhajtó aljánál álló bódéba. A következő őrjárat csak húsz perc
múlva esedékes.
Egy ház padlásán gubbasztottak Klipra birtokától mintegy száz méterre. Az
ablak be volt deszkázva, de két léc között épp elegendő hely volt, hogy
kilássanak és tudjanak fényképezni. A padlás és Klipra sárkányfejekkel
ékesített teakfa háza között egy sor alacsony kalyiba, egy út és egy magas
fehér fal húzódott, szögesdróttal a tetején.
– Nem lesz gond – folytatta Løken. – Ebben a városban az egyetlen
problémát az jelenti, hogy mindenütt emberek vannak. Folyamatosan.
Úgyhogy kerülnünk kell. Hátulról fogunk bemászni, mégpedig annak a
kalyibának a háta mögött.
Odamutatott, Harry pedig követte az éjjellátóval.
Løken szólt, hogy lehetőleg testhezálló, sötét ruhában jöjjön. Harry egy
fekete farmer és a régi fekete Joy Divison-póló mellett döntött. Öltözködés
közben Kristin járt a fejében és az, hogy a Joy Divison volt az egyetlen, amit
meg tudott kedveltetni a lánnyal. Talán ez némi kárpótlást nyújtott azért,
hogy leszokott a Camelről.
– Gyerünk!
Odakinn moccanatlan volt a levegő, a por nyugodtan lebegett a kavicsos út
fölött. Egy csapat fiú takrawot játszott, körben álltak és a lábukkal egy kis
gumilabdát próbáltak különféle rúgásokkal a levegőben tartani, és ügyet sem
vetettek a két feketébe öltözött farangra. Harry és Løken átvágtak az úton,
majd a viskók között, és észrevétlenül a falhoz osontak. A párás éjszakai ég
visszaverte a több millió kisebb-nagyobb fényforrás piszkossárga ragyogását,
amelyek miatt Bangkokban soha nem volt teljes sötétség. Løken áthajította
kis hátizsákját a falon, majd kigöngyölt egy keskeny, vékony gumimatracot,
amit a szögesdrót tetejére lódított.
– Először maga – mondta, és hátát a falnak vetve bakot tartott Harrynak.
– Magával mi lesz?
– Velem ne foglalkozzon, gyerünk!
Felsegítette, hogy megkapaszkodhasson a fal tetején kifeszített szögesdrót
oszlopában. Harry átlendítette az egyik lábát a matrac fölött, és amikor utána
emelte a másikat is, hallotta, ahogy a tüskék kevéssel az ágyéka alatt a
gumiba hasítanak. Igyekezett nem gondolni arra a fiúra, aki a romsdali
vásárban lecsúszott a zászlórúdon, de nem számolt a horoggal, amelyre a
zászlózsinórt erősítették. Harry nagyapjának állítása szerint az egész fjord
visszhangzott a kasztrált fiú sikolyától. Løken egyszer csak ott állt mellette.
– A mindenit, ez gyorsan ment – suttogta Harry.
– Csak a napi nyugdíjas edzés.
Összegörnyedtek és végigrohantak a fal mentén a sarokig. Ott Løken
előhúzta az éjjellátót, és várt, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy az őr
más irányba néz.
– Most!
Harry rohant és igyekezett azt képzelni, hogy láthatatlan. Már nem volt sok
hátra a garázsig, de az udvar ki volt világítva, és az őrbódé irányából semmi
sem fedezte őket. Løken közvetlenül a sarkában loholt. Harry úgy vélte, hogy
túl sokféleképpen nem lehet betörni egy házba, Løken viszont ragaszkodott
ahhoz, hogy mindent a legapróbb részletekig megtervezzenek. Például nem
engedett abból, hogy az utolsó, kritikus szakaszon szorosan egymás mögött
fussanak majd. Harry ugyanis felvetette, hogy nem lenne-e ésszerűbb külön-
külön megközelíteni a házat, miközben a másik őrt áll.
– És mégis mi fölött akar őrködni? – kérdezte Løken ingerülten. – Ne
aggódjon, ha felfedeznek bennünket, azt észre fogjuk venni. Ha külön-külön
megyünk, akkor pont kétszer annyi a lehetősége annak, hogy észrevegyenek.
Mondja csak, mostanában már semmit nem tanítanak a rendőrségen?
Harrynak nem volt több ellenvetése a tervvel kapcsolatban.
A garázsban, ahonnan egy ajtó vezetett a házba, egy fehér Lincoln
Continental terpeszkedett. Løken úgy vélte, hogy ennek az ajtónak a zárja
könnyebben lesz nyitható, mint a főbejáraté volna, ezenkívül idebenn a
felhajtóról sem lehet észrevenni őket. Elővette az álkulcsot és munkához
látott.
– Figyeli az időt? – suttogta, Harry pedig bólintott. Tizenhat percük volt a
következő őrjáratig. Tizenkét perccel később Harry úgy érezte, hogy az egész
teste viszketni kezd. A tizenharmadik perc után fohászkodni kezdett, bár
Sunthorn véletlenül felbukkanna mellettük. A tizennegyedik perc után
belátta, hogy meg kell szakítaniuk a hadműveletet.
– Le kell lépnünk! – suttogta.
– Csak egy pillanat – súgta vissza Løken a zár fölé görnyedve.
– Nincs több időnk.
– Csak még pár másodperc!
– Most! – sziszegte Harry összeszorított fogakkal.
A másik nem válaszolt. Harry vett egy nagy levegőt és a férfi vállára tette a
kezét. Løken felé fordult, találkozott a pillantásuk. Az aranyfog megcsillant.
– Nyitva – suttogta.
Az ajtó hangtalanul feltárult. Beosontak és csendben becsukták maguk
mögött. Ebben a pillanatban lépések hangzottak fel a garázsban, és az ajtó
üvegén keresztül egy zseblámpa fényét pillantották meg, majd valaki hirtelen
megrángatta a kilincset. Hátukat a falhoz szorítva álltak. Harry visszafojtotta
a lélegzetét, s érezte, amint a szíve őrült iramban pumpálja a vért a testén
keresztül.
Azután a lépések távolodni kezdtek. Harrynak nehezére esett, hogy ne emelje
fel a hangját. – Húsz percet mondott!
Løken vállat vont. – Néhány perc ide vagy oda...
Harry számolni kezdett, miközben szuszogva próbálta rendezni a lélegzetét.
Felkattintották a zseblámpákat és éppen el akartak indulni a lakás belseje
felé, amikor Harry talpa alatt megcsikordult valami.
– Ez meg mi? – Odavilágított a padlóra. A sötét parkettán néhány morzsányi
fehér törmeléket pillantott meg. Løken a fehérre meszelt falra világított.
– Na, tessék, Klipra csalt. Ez a ház állítólag kizárólag teakfából épült. Most
aztán végképp eljátszotta minden megbecsülésemet – jelentette ki
szarkasztikusan. – Gyerünk, Harry, ketyeg az óra!
Løken terveinek alapján gyorsan és szisztematikusan végigkutatták a házat.
Harry feszülten koncentrált, hogy az utasításoknak megfelelően cselekedjen:
az emlékezetébe véste, mit honnan mozdított el, nem hagyott ujjlenyomatot
és mielőtt kinyitott volna egy fiókot vagy egy szekrényt, ellenőrizte, hogy
nincs-e rajta ragasztócsík. Közel három óra múlva lerogytak a konyhaasztal
mellé. Løken talált néhány gyerekpornó-újságot és egy revolvert, amelyet
láthatólag évek óta nem sütöttek el. Mindent lefotózott.
– A pasas hanyatt-homlok lépett le – mondta. – A hálószobájában két üres
bőröndöt találtam, a neszesszere a fürdőszobapolcon áll, a ruhásszekrénye
színültig van.
– Mi van, ha volt egy harmadik bőröndje is? – vetette fel Harry.
Løken fölényes, sőt kissé megvető pillantást vetett rá. Nagyjából így
nézhetett a nem különösebben rátermett, újonnan érkezett önkéntesekre is,
gondolta Harry.
– Egyetlen valamirevaló férfinak sincs két neszesszere, Hole.
Újonc, tette hozzá gondolatban Harry.
– Egy helyiség még hátravan – mondta Løken. – Az emeleten lévő iroda
ajtaja zárva volt, valami rémséges német gyártmány lehet a zárszerkezet,
egyszerűen nem boldogulok az álkulccsal. – Azzal egy feszítővasat húzott elő
a hátizsákjából. – Bíztam benne, hogy nem kell majd használnunk – mondta.
– Elég nagy lyuk marad utána az ajtón.
– Nem tesz semmit – legyintett Harry. – Valószínűleg úgyis rossz polcra
tettem vissza a papucsát.
Løken elnevette magát. Nem a zárhoz, hanem a sarokpántok alá dugták a
feszítővasat. Harry későn kapcsolt és a nehéz ajtó hangos robajjal a szoba
padlójára zuhant. Néhány másodpercen keresztül mozdulatlanná dermedve
várták az őrök kiabálását.
– Maga szerint meghallották? – kérdezte Harry.
– Kizárt. Ebben a városban akkora az egy lakosra jutó decibelszám, hogy egy
ilyen robaj már fel sem tűnik senkinek.
Zseblámpáik fényei sárga csótányok módjára futkostak a falakon. Az
íróasztal fölött egy piros-fehér Manchester United-zászló és egy, a csapatot
ábrázoló bekeretezett plakát lógott a falon. Alájuk egy vitorlást ábrázoló,
fából faragott, piros-fehér városcímert függesztettek.
A zseblámpa fénye megpihent egy fotón. A kép egy szélesen mosolygó,
szolid duplatokával rendelkező férfi ábrázolt, akinek kissé dülledt szeméből
vidámság áradt. Öve Klipra olyan embernek tűnt, aki szívesen nevet. Szőke
fürtjeibe belekapott a szél. A kép valószínűleg egy hajó fedélzetén készült.
– Az ember valahogy nem ilyennek képzeli a pedofilokat – jegyezte meg
Harry.
– A legritkább esetben olyanok, amilyennek képzelnénk őket – felelte Løken.
Harry ránézett, de a másik zseblámpájának fénye elvakította.
– Az meg mi? – Harry megfordult. Løken egy szürke fémdobozt világított
meg a sarokban.
Harry azonnal felismerte.
– Ó, azt el tudom mesélni – mondta lelkesen, hogy végre ő is hozzá tud
járulni valamivel az akcióhoz. – Ez egy félmillió koronás felvevőkészülék.
Pont ilyet láttam Brekke irodájában. Felveszi a telefonbeszélgetéseket, és
mivel sem a felvételeket, sem azok percre pontos dátumát nem lehet
manipulálni rajta, így a szalagokat egy esetleges bírósági eljárás során is fel
lehet használni bizonyítékként. Az pedig jól jön, ha az ember többmilliós,
szóbeli megállapodásokat köt telefonon.
– Jól jön, amikor az embernek a világ legkorruptabb szakmájában dolgozó
emberekkel van dolga a világ egyik legkorruptabb országában – egészítette ki
Løken.
Harry gyorsan átlapozta az íróasztalon heverő papírokat. Japán és amerikai
vállalatok fejlécei, megállapodások, szerződések, tervezetek és a tervezetek
módosításai. A BERTS neve több helyen is felbukkant. Egy összetűzött
iratcsomó borítóján a Barclay Thailand neve állt. A paksaméta egy Phuridell
nevű vállalat gazdasági elemzését tartalmazta. Harry lámpája
továbbvándorolt, ismét végigfutott a falon, s akkor hirtelen megtorpant.
– Bingó! Idenézzen, Løken! Megvan a kés ikerpárja, amiről beszélt.
Løken, aki háttal állt Harrynak, nem válaszolt.
– Hallja, amit...
– El kell tűnnünk innen, Harry. Most!
Harry megfordult. Løken zseblámpájának a fénye egy kis dobozt világított
meg a falon, amelyen apró, vörös fény villódzott. A következő pillanatban
mintha kötőtűt döftek volna a fülébe: a sivítás olyan hangos és éles volt, hogy
félig megsüketült.
– Késleltetéses riasztó! – ordította Løken és rohanni kezdett. – Oltsa le a
lámpát!
Harry lebotorkált mögötte a koromsötét lépcsőn. A garázsba vezető ajtó felé
rohantak.
– Várjon! – állította meg Løken Harryt, amikor az a kilincsre akarta tenni a
kezét. Odakintről kiabálás és kulcscsörgés hallatszott.
– A főbejáratnál vannak – állapította meg Løken.
– Akkor húzzunk innen!
– Nem jó, rögtön észrevesznek, ha most megyünk ki – suttogta Løken. – Ha
bejöttek, kisurranunk, rendben?
Harry bólintott. Az ajtó fölötti üvegmozaik kékre festette a beeső holdfényt.
Harry lehajolt.
– Maga meg mit művel?
Harry a padlón térdelt és a kezével a parkettára szóródott mész-morzsákat
sepregette egy kupacba. Nem volt ideje válaszolni, mert ebben a pillanatban
kinyílt a főbejárat. Løken lenyomta a kilincset, és kicsusszantak az ajtón. A
következő pillanatban már összegörnyedve futottak a füvön, miközben a
riasztó hisztérikus visítása egyre halkult mögöttük.
– Egy hajszálon múlt – jegyezte meg Løken, amikor már a fal másik oldalán
álltak. Harry rápillantott. A hold fénye megcsillant az aranyfogán. Løken
még csak ki sem fulladt.
 Negyvenedik fejezet

Amikor Harry a konnektorba döfte az ollót, a falban az egyik vezeték teljesen

kiégett, ezért újra lobogó gyertyafény mellett ültek. Løken épp egy üveg Jim
Beamet bontogatott.
– Miért fintorog, Hole? Nem bírja a szagát?
– Semmi baj nincs a szagával.
– Akkor az ízét?
– Az ízével sincs gond, Jim és én régi cimborák vagyunk.
– Értem. – Løken töltött magának. – De ha jól értem, mostanában nem állnak
szóba egymással?
– Állítólag rossz hatással van rám.
– És kit örvendeztet meg helyette a társaságával?
Harry felemelte a kólásüveget.
– Az amerikai kultúrimperializmust.
– Teljesen „száraz”?
– Az ősszel azért bedobtam pár sört.
Løken dörmögve nevetett. – Szóval, így állunk. Nem tudtam elképzelni, hogy
Torhus miért magát választotta.
Harry bóknak vette a megjegyzést, mert azt jelentette, hogy Torhus sokkal
nagyobb idiótát is találhatott volna, s hogy a szakmai rátermettségével nincs
semmi gond. Harry az üveg felé intett.
– Tompítja az émelygést? – Løken kérdő pillantással nézett rá. – Segít, hogy
egy kicsit megfeledkezzen a munkájáról? Úgy értem, a gyerekekről, a
képekről, erről az egész szarról.
Løken felhajtotta az italt és azonnal töltött még egyet. Ivott egy kortyot, majd
letette a poharat és hátradőlt.
– Én egészen speciális kiképzésben részesültem ehhez a munkához, Harry.
Harry halványan sejtette, mire gondol.
– Tudom, hogyan gondolkodnak, mi hajtja őket, milyen élvezetet nyújt a
dolog számukra, és mi az, aminek nem tudnak ellenállni. – Løken előhalászta
a pipáját. – Mindig is értettem őket.
Harry nem tudta, mit mondjon. Úgyhogy inkább befogta a száját.
– Azt mondja, hogy leállt? És jól megy, Hole? Márhogy az önmegtartóztatás.
Úgy, mint a cigarettás sztoriban: ha elhatároz valamit, akkor történjék bármi,
kitart mellette?
– Nos, igen. Gondolom, igen – válaszolta Harry. – A problémát inkább az
jelenti, hogy nem mindig olyan jók az elhatározások.
Løken újra nevetni kezdett. Harry egy régi barátjára gondolt, akinek hasonló
brummogó nevetése volt. Sydneyben temették el, de utána még hosszú ideig
rendszeres látogatója volt Harry éjszakáinak.
– Akkor ebben hasonlítunk – mondta Løken. – Soha életemben nem emeltem
kezet egyetlen gyerekre sem. Álmodtam, fantáziáltam róla, sírtam miatta, de
soha nem tettem meg. Fel tudja ezt fogni?
Harry nyelt egyet. Egymásnak ellentmondó érzések kavarogtak benne.
– Nem tudom, hány éves voltam, amikor a mostohaapám legelőször
megerőszakolt, de nem lehettem több ötnél. Tizenhárom évesen belevágtam
egy fejszét a combjába. Sikerült egy ütőeret eltalálnom, ő sokkot kapott és
majdnem belehalt, de végül túlélte és kerekes székben kötött ki. Mindenkinek
azt mondta, hogy baleset történt, hogy favágás közben csúszott ki a fejsze a
kezéből. Úgy gondolta, hogy kvittek vagyunk.
Løken felemelte a poharat és rosszallóan méregette a barna folyadékot.
– Biztosan ellentmondásosnak találja – mondta. – Hogy a szexuálisan
bántalmazott gyerekeknek van statisztikailag a legnagyobb esélyük arra,
hogy maguk is bántalmazókká váljanak.
Harry arca grimaszba rándult.
– Így igaz – folytatta Løken. – Sok pedofil pontosan tisztában van azzal,
hogy milyen szenvedést okoz. Többségük maga is átélte mindezt: a félelmet,
a zavarodottságot, a bűntudatot. Tudta egyébként, hogy a legtöbb
pszichológus szerint a szexuális izgalom és a halálvágy közeli rokonságban
állnak egymással?
Harry a fejét rázta. Løken felhajtotta az italát.
– Olyan ez, mint a vámpírharapás. Az ember azt hiszi, hogy meghal tőle,
helyette azonban felébred és maga is vámpírrá válik. Halhatatlan lesz, és
olthatatlanul szomjazik a vérre.
– És vágyik a halálra?
– Úgy van.
– És mi az, amiben maga más?
– Mindenki más, Hole.
Løken befejezte pipája tömködését, és az asztalra tette. Levette a fekete,
magas nyakú pulóvert. Meztelen felsőtestén izzadság csillogott. Inas volt és
jó felépítésű, de megereszkedett bőre és elvékonyodott izmai elárulták, hogy
idős, és eszébe idézték az embernek, hogy egyszer ő is meghal majd.
– Amikor a vardøi laktanyában megtalálták a gyerekpornó-újságokat a
szekrényemben, a támaszpont vezetője berendelt magához. Azt hiszem,
szerencsém volt: nem tettek feljelentést, mivel azon kívül, hogy szeretem a
képeket nézegetni, nem volt okuk mással gyanúsítani. Ezért az aktámba sem
került erről bejegyzés, mindössze parancsot kaptam arra, hogy mondjak fel a
légierőnél. Mivel hírszerző voltam, kapcsolatban álltam egy osztállyal, ami
akkoriban a Special Services nevet viselte és a CIA egyik előfutára volt. Ők
elküldtek az Egyesült Államokba egy tanfolyamra, majd azzal a
fedősztorival, hogy egy norvég katonai kórházban fogok dolgozni, Koreába
vezényeltek.
– És kinek dolgozik most?
Løken vállat vont, hogy jelezze: nincs semmi jelentősége.
– Szégyelli magát? – kérdezte Harry.
– Persze – válaszolta Løken fáradt mosollyal. – Minden áldott nap. Ez az egy
gyengém van.
– Akkor miért meséli el ezt nekem? – értetlenkedett Harry.
– Nos, először is, mert már túl öreg vagyok ahhoz, hogy folyton
rejtőzködjem. Másodszor azért, mert magamon kívül nincs senki, akire
tekintettel kellene lennem. Harmadsorban pedig mert nincs racionális okom a
szégyenre, ez csak egy érzelmi reakció.
Løken szájának a sarka gúnyos mosolyra görbült.
– Korábban előfizetője voltam az Archives of Sexual Behavior című
folyóiratnak. Gondoltam, hátha sikerül valamelyik kutatónak megállapítania,
hogyan működik ez az egész. Inkább a kíváncsiság hajtott, mint a szégyen.
Olvastam egy beszámolót egy svájci pedofil szerzetesről, aki nagy
valószínűség szerint soha senkit nem bántott, mégis bezárkózott egy szobába
és üvegszilánkokkal dúsított csukamájolajat ivott. Itt abba is hagytam a
cikket. Nekem sikerült rendbe jönnöm magammal, Hole.
– De hogy képes pedofilként gyermekpornográfiával dolgozni? Erre gerjed?
Løken elgondolkodva nézte az asztalt. – Fantáziált valaha arról, hogy
megerőszakol egy nőt, Hole? Nem kell válaszolnia, tudom, hogy igen. De ez
még nem jelenti azt, hogy meg is szeretné tenni, nem igaz? Sem azt, hogy
alkalmatlan lenne arra, hogy mondjuk egy nemi erőszak ügyében
nyomozzon, ugye? Mindegy, hogy mit gondolunk, a lényeg egyszerű: az
erőszak nem helyes, törvényellenes, el kell kapni azt a disznót.
A harmadik ital is lecsúszott. A whisky már az üveg címkéjéig apadt.
Harry megcsóválta a fejét. – Sajnálom, Løken, nekem ezzel tényleg
problémáim vannak. Gyermekpornót vásárol. Maga is a gépezet része. Az
olyan emberek nélkül, mint maga, nem lenne piaca ennek a mocsoknak.
– Ez igaz. – Løken pillantása fátyolossá vált. – Nem vagyok szent. Igaza van,
én is hozzájárultam ahhoz, hogy a világból ilyen siralomvölgy lett. Most mit
mondjak erre?
Hirtelen Harry is öregnek érezte magát. Öregnek és törődöttnek.
– És mi volt az a dolog a mésztörmelékkel? – Løken egy kissé már
motyogott.
– Csak egy ötlet. Eszembe jutott, hogy hasonlít ahhoz a mész porhoz, amit
egy csavarhúzón találtunk Molnes csomagtartójában. Nem teljesen fehér,
mint amilyen a mész szokott lenni, inkább kicsit sárgás. Elemeztetni fogom
és megkérem a laborosokat, hogy vessék össze az autóban talált mészporral.
– És annak mi értelme lenne?
Harry felvonta a vállát. – Az ember sosem tudhatja, minek mi értelme lesz.
Egy átlagos nyomozásnál az összegyűjtött információk kilencvenkilenc
százaléka teljesen felesleges. Az ember csak reménykedhet abban, hogy
eléggé éber, amikor az a bizonyos egy százalék épp az orra elé kerül.
– Ez igaz. – Løken behunyta a szemét és hátradőlt.
Harry leballagott az utcára és egy fogatlan, Liverpool feliratú baseballsapkát
viselő férfitól óriásgarnélás tésztalevest vásárolt. Az árus a fekete fazékból
egy műanyag zacskóba merte ki az ételt, aminek azután gondosan
összecsomózta a száját, majd széles, fogatlan mosolyt villantott Harryra. A
konyhában kerített két leveses tálkát. Picit megrázta Løkent, aki erre felriadt
felületes álmából, majd szótlanul enni kezdtek.
– Azt hiszem, tudom, ki adta magának a parancsot a megfigyelésre – szólalt
meg hirtelen Harry. Løken nem válaszolt. – Tudom, miért nem várhattak vele
addig, amíg tető alá nem hozzák a megállapodást Thaifölddel. Siettek, nem
igaz? Sürgősen eredményekre volt szükségük, ezért volt ez a túlságosan korai
start.
– Nem adja fel? Van ennek még jelentősége? – Løken megfújta a kanalát. –
Sokáig eltarthat, amíg az ember megszerzi a bizonyítékokat – mondta. – Akár
évekig is. Az időtényező mindennél fontosabb volt.
– Felteszem, egyetlen írásos bizonyíték sincs arról, kinek a
kezdeményezésére indult el az ügy, úgyhogy egyedül Torhus viheti el a
balhét. Igazam van?
Løken épp egy garnélát emelt a szája elé a kanalával, s most olyan volt,
mintha annak beszélne: – Az igazán dörzsölt politikusok mindig vigyáznak,
hogy ne lehessen őket hátba támadni, nem igaz? Azért vannak államtitkáraik,
hogy elvégezzék helyettük a piszkos munkát. Ők pedig nem adhatnak
ilyesmire utasítást. Esetleg csak megemlíthetik, mondjuk, egy miniszteri
tanácsosnak, mi kell ahhoz, hogy egy helyben toporgó karrierje új lendületet
vegyen.
– Askildsen?
Løken bekapta a garnélát. – Mit ígérhettek Torhusnek, hogy elvállalja ennek
a műveletnek a vezetését? Igazgatóhelyettesi pozíciót?
– Nem tudom. Ilyesmiről nem beszélünk.
– És mi a helyzet a rendőrfőkapitánnyal? Ő is kockáztat ezt-azt?
– Gondolom, neki is lehetnek politikai ambíciói. De lehet, hogy egyikük sem
kockáztat olyan sokat, mint ahogy gondolja. Az, hogy az irodám a
nagykövetség épületében van, még nem jelenti azt...
– Hogy ők fizetik? Akkor kinek dolgozik? Netán szabadúszó?
Løken a levesben tükröződő képmására mosolygott. – Mondja csak, Hole, mi
történt a barátnőjével? – Harry elképedve meredt rá. – Azzal, aki leszokott a
dohányzásról.
– Már mondtam. Angliába utazott egy zenésszel.
– De azután?
– Ki mondta, hogy bármi is történt azután?
– Maga. Azzal, ahogy beszélt róla.
Løken nevetett. Letette a kanalat és lejjebb csúszott a széken. – Ki vele, Hole.
Tényleg leszokott? Végleg?
– Nem, akkor nem – válaszolta Harry csendesen. – De azóta már örökre
végzett vele.
Pillantása a Jim Beames üvegre esett. Behunyta a szemét és megpróbálta
felidézni a meleget, amit egy, csak egyetlen pohár ad. Harry csak ült ott, míg
végül Løken elszenderedett. Azután betámogatta a férfit az ágyba, betakarta
és elindult.

A River Garden portását is elnyomta az álom. Harry gondolkodott kicsit,

hogy felébressze-e, de végül nem tette – végül is mindenkinek jár egy kis
alvás. Az ajtaja alá egy levelet dugtak. Harry az éjjeliszekrény fiókjába tette a
másik mellé, bontatlanul, majd az ablakhoz lépett és nézte, ahogy egy
teherhajó feketén és hangtalanul elsiklik a Taksin Bridge alatt.
 Negyvenegyedik fejezet

Majdnem tíz óra volt, mire Harry beért az irodába. A folyosón összefutott
Nhóval, aki éppen indulófélben volt.
– Hallottad?
– Mit? – ásította Harry.
– A rendőrfőkapitány utasítását.
Harry a fejét rázta. – A reggeli megbeszélésen tudtuk meg. Odafent
eldöntötték egymás között.
Liz Crumley összerezzent, amikor Harry minden formaságot figyelmen kívül
hagyva beviharzott az irodájába.
– Jól aludtál, Harry?
– Nem igazán. Csak hajnali ötkor kerültem ágyba. Mi a fene ez, amit a
folyosón hallottam, hogy megszüntetik a nyomozást?
Liz felsóhajtott.
– Úgy tűnik, hogy a főnökeink ismét csevegtek egymással. A tiéd a szűkös
költségvetésre meg az emberhiányra hivatkozott, és úgy tűnik, türelmetlenül
várja, hogy visszatérj hozzájuk, a miénk meg azon szívta fel magát, hogy a
Molnes-ügy miatt minden más háttérbe szorult. Arról azért nincs szó, hogy
megszüntetnék a nyomozást, csak nem fogják kiemelt ügyként kezelni.
– És ez mit jelent?
– Azt, hogy gondoskodnom kell róla, hogy pár napon belül felülj egy gépre.
– És?
– Azt mondtam, hogy így januárban képtelenség ilyen közeli időpontra jegyet
szerezni, beletelik legalább egy hétbe, mire sikerül valamit keríteni.
– Vagyis van még egy hetünk?
– Nem egészen, ugyanis erre az volt a válasz, hogy ha a turista-osztály tele
van, foglaljak jegyet a businessre.
Harry nevetésben tört ki. – Harmincezerért? Ezt nevezem szűkös
költségvetésnek! A mindenit, ezek kezdenek nagyon zabosak lenni.
A szék megnyikordult, amikor Liz hátradőlt. – Akarsz beszélni róla, Harry?
– Te akarsz?
– Nem tudom, hogy akarok-e – válaszolta Liz. – Vannak dolgok, amiket jobb
nem bolygatni, nem igaz?
– Akkor miért nem hagyjuk őket?
Liz az ablak felé fordult, széthúzta a függönyt és kikukucskált. Ahol Harry
ült, onnan pont úgy látszott, mintha a napsugarak csillogó glóriát vonnának
kopasz koponyája köré.
– Tudod, mennyi itt egy újonc átlagfizetése, Harry? Havi százötven dollár. A
rendőrség százhúszezer embert foglalkoztat, akik mind szeretnének
gondoskodni a családjukról, de mi még annyit sem tudunk fizetni nekik, hogy
saját magukról gondoskodhassanak. Ennek fényében, gondolom, te sem
csodálkozol azon, hogy néhányuk azzal próbálja kiegészíteni a jövedelmét,
hogy nem bolygat bizonyos dolgokat.
– Nem.
Liz felsóhajtott. – Személy szerint sosem voltam ennek a híve. Isten a
megmondhatója, nekem is jól jött volna időnként némi pluszpénz, de
egyszerűen nem ment. Lehet, hogy kiscserkésznek tűnök e miatt a
szemedben, de valakinek dolgoznia is kell ebben a kócerájban.
– Ezenkívül a tiéd...
– A felelősség, igen. – A nő fáradtan elmosolyodott.
Mindenkinek megvan a maga keresztje. Aztán Harry belekezdett. Liz főzött
egy kávét, szólt a telefonközpontnak, hogy ne kapcsoljanak be hozzá senkit,
jegyzetelt, majd újabb kávét főzött, a plafont fixírozta, káromkodott és végül
kirakta Harryt az irodájából, hogy nyugodtan gondolkodhasson. Egy órával
később újra behívta. Dühös volt.
– A fenébe is, Harry, tudod te, mit kérsz tőlem?!
– Igen. És ahogy látom, te is tisztában vagy vele.
– Az állásomat teszem kockára azzal, ha fedezlek téged és ezt a Løkent.
– Isten hozott a klubban!
– Menj a francba!
Harry elvigyorodott.

A nő, aki a bangkoki kereskedelmi kamaránál felvette a telefont, igen

gyorsan le is tette, amikor Harry angolul szólalt meg. Ő erre megkérte Nhót,
hogy hívja fel őket, és lebetűzte neki a cégnevet, amely a Klipra irodájában
talált iratcsomó címlapján szerepelt.
– Csak derítsd ki, mivel foglalkoznak, kik a tulajdonosok, és ilyesmi.
Nho eltűnt, Harry pedig egy ideig az asztalon dobolt az ujjaival. Aztán
felemelte a kagylót és tárcsázott.
– Hole – hallatszott a vonal túlsó végéről. Harry tudta, hogy az apja ilyenkor
nem csak saját magát érti e név alatt. Számára ez mindig az egész családra
vonatkozott. Mintha anya még most is ott olvasna vagy hímezne mellette a
zöld fotelben ülve. Harry azt gyanította, hogy egy ideje beszélget is vele.
Mivel apja csak az imént kelt fel, Harry megkérdezte, mi a terve mára, és
meglepetten hallotta, hogy a raulandi hüttéjükbe készül. – Fát kell vágni –
mondta. – Lassan elfogy.
Nem járt ott, mióta Harry anyja meghalt.
– Hogy vagy? – kérdezte az apja.
– Jól. Nemsokára hazautazom. Søs hogy van?
– Boldogul, de soha nem lesz belőle valami nagy szakács. Nevetni kezdtek.
Harry szinte látta lelki szemei előtt, milyen állapotok lehettek a konyhában,
miután a húga vasárnap elkészült a vacsorával. – Tényleg, hozz neki valami
szépet – figyelmeztette az apja.
– Majd nézek valamit. És mi a helyzet veled, neked van valami kívánságod?
A vonal túlsó végén csönd támadt. Harry magában szitkozódott. Tudta, hogy
mindketten ugyanarra gondolnak, hogy amire az apja vágyik, azzal Harry
nem szolgálhat. Mindig ez történt. Amikor úgy érezte, hogy végre sikerült
kicsit kizökkenteni az apját, mindig mondott vagy tett valamit, amivel
azonnal eszébe juttatta az anyját, és az öreg máris bezárkózott,
visszahúzódott a maga elszigetelt, néma világába. Ez Søs számára volt a
legnehezebb, hiszen ő és apa mindig is a „legeslegjobb barátok” voltak. A
húga most kétszeresen is magára maradt így, hogy Harry sem volt mellette.
Az apja megköszörülte a torkát.
– Hozhatnál... hozhatnál esetleg egy olyan thai inget.
– Igen?
– Igen, az jó volna. És egy pár rendes Nike futócipőt, ott biztos jóval olcsóbb.
Tegnap előástam a régit, de már teljesen hasznavehetetlen. Jut eszembe,
milyen a kondíciód? Mit szólnál egy kis futóedzéshez?
Amikor Harry letette a kagylót, különös szorítást érzett a mellkasában.

Újra a lányról álmodott. A szélben lebegő, vörös hajáról és nyugodt

pillantásáról. Már várta a szokásos folytatást, amikor az algák elkezdik
elborítani a száját és a szemét, de nem történt semmi.
– Jens vagyok.
Harry felriadt és meglepve vette észre, hogy alvás közben felvette a telefont.
– Jens? – azon töprengett, vajon miért kezdett hirtelen hevesebben verni a
szíve. – Nem ártana egy kissé tanulmányoznia a telefonálás illemszabályait.
Tudja, milyen késő van?
– Sajnálom, Harry, vészhelyzet van. Runa eltűnt.
Harry feje egy csapásra kitisztult.
– Hilde teljesen ki van borulva. Runának vacsorára itthon kellett volna
lennie, most pedig hajnali három óra van. Bejelentettem a rendőrségen, ők
továbbították a felhívást a járőrkocsiknak, de szeretném a maga segítségét is
kérni.
– Mégis mit tehetnék?
– Hogy mit? Fogalmam sincs. Nem tudna beugrani egy kis időre? A francba,
Hilde csak ül és zokog.
Harry tisztán látta maga előtt a képet. Egy porcikája sem kívánta, hogy
közvetlen közelről is végignézze.
– Idehallgasson, Jens. Ma éjszaka már nemigen tudok mit tenni. Ha nem ivott
még túl sokat, adjon Hildének egy váliumot és telefonálja végig Runa
barátnőit.
– A rendőrség ugyanezt mondta. Hilde szerint nincsenek barátnői.
– A rohadt életbe!
– Mi az?
Harry felült az ágyban. Most már úgysem tudna visszaaludni.
– Sajnálom. Egy órán belül ott vagyok.
– Köszönöm, Harry.
 Negyvenkettedik fejezet

Hilde Molnes szemmel láthatólag túl részeg volt ahhoz, hogy váliumot
vehessen be. Pontosabban, az égvilágon mindenhez túl részeg volt, azon
kívül, hogy még jobban berúgjon. Jens úgy festett, mintha ebből mit sem vett
volna észre, és mérgezett egér módjára rohangált ki-be a konyhába, hogy
vizet vagy jeget hozzon. Harry a kanapén ült és fél füllel a nő motyogását
hallgatta.
– Meg van róla győződve, hogy valami szörnyűség történt magyarázta Jens.
– Mondja meg neki, hogy az esetek nyolcvan százalékában az eltűnt
személyek épen és egészségesen, maguktól hazatérnek – mondta Harry,
mintha a nőnek tolmácsra lenne szüksége.
– Én is ezt mondtam neki. De ő úgy érzi, csináltak Runával valamit.
– Ostobaság!
Jens a kezét tördelve ült a szék legszélén. Dermedt volt a tehetetlenségtől, és
szinte könyörögve nézte Harryt: – Runa és Hilde az utóbbi időben sokat
veszekedtek, gondolom, talán...
– ...azért lépett le egy szó nélkül, hogy megbüntesse az anyját? Nem
lehetetlen.
Hilde Molnes köhögésétől az egész kanapé megrázkódott. A nő felült, hogy
felhajtson egy újabb adag gint. A tonik jó ideje elfogyott.
– Néha megesik vele – intett Jens a nő felé, mintha az ott sem volna. Ami
majdhogynem úgy is volt, mint azt Harry megállapította. Az asszony szája
elnyílt, és halk horkolásba kezdett. Jens rápillantott.
– Amikor először találkoztunk, azt mondta, hogy a tonikot a malária
elkerülése miatt issza. Tudja, a kinintartalom... Csak gin nélkül olyan
rémesen unalmas az íze. – A férfi halványan elmosolyodott, majd újra
felemelte a telefonkagylót és ellenőrizte a vonalat. – Csak ha netán...
– Értem – bólintott Harry.
Kiültek a teraszra és a város zaját hallgatták. Az alapmorajt át-meg áttörte a
légkalapácsok hisztérikus üvöltése.
– Az új autópálya – mondta Jens. – Éjjel-nappal ezen dolgoznak. Azon a
negyeden fog átívelni – mutatta.
– Úgy hallottam, hogy egy norvég is érintett a beruházásban. Öve Klipra.
Ismeri esetleg? – Harry a szeme sarkából figyelte Jenst.
– Öve Kliprát? Hát, persze. Sokat dolgozunk neki. Számtalan pénzügyi
műveletet bonyolítottam már le számára.
– Valóban? Esetleg azt is tudja, hogy pillanatnyilag mivel foglalkozik?
– Hát, azt nehéz lenne megmondani. Mindenesetre az utóbbi időben egy
csomó céget felvásárolt.
– Miféle cégeket?
– Zömében kisebb építőipari vállalatokat. Sokan előzőleg alvállalkozóként
dolgoztak neki. Valószínűleg növelni akarja a kapacitását, hogy aztán minél
nagyobb részt hasíthasson ki magának a BERTS tortájából.
– Okos ötlet ez?
Jens felélénkült, láthatólag örült, hogy valamivel elterelheti a gondolatait.
– Ha tudja finanszírozni a felvásárlást, akkor igen. És ha az újonnan vett
cégek nem mennek tönkre még azelőtt, hogy megkapnák a remélt
megbízásokat.
– Ismer egy Phuridell nevű vállalatot?
– Hogyne! – nevetett Jens. Készítettünk róla egy gazdasági elemzést Klipra
számára, és azt tanácsoltuk neki, hogy vegye meg. Inkább az a kérdés, hogy
maga honnan ismeri őket.
– De végül mégsem volt olyan jó tanács, nem igaz?
– Nem, nem igazán... – pislogott Jens kissé zavartan.
– Utánanéztem a cégnek, és kiderült, hogy csődbe ment – mondta Harry.
– Így van, de... Miért érdekli ennyire a Phuridell?
– Fogalmazzunk úgy, hogy elsősorban Klipra érdekel. Magának van némi
rálátása a pénzügyi helyzetére. Mennyire érinti őt súlyosan ez a csőd?
Jens megvonta a vállát. – Rendes körülmények között nem okozott volna túl
nagy problémát, de mostanában a BERTS okozta felvásárlási láz miatt olyan
hiteleket vett fel, hogy lassan egy kártyavárhoz kezd hasonlítani az egész.
Márpedig ha jön egy szellő és romba dönti, az Kliprát is a padlóra küldi.
– Akkor, ha jól értem, Klipra a maguk – vagy talán mondhatjuk úgy, hogy a
maga – tanácsára vásárolta fel a Phuridellt. A cég három héttel később
csődbe ment, és Kliprát most az fenyegeti, hogy mindaz, amit felépített,
egyetlen ügynök tévedése miatt összeomlik. Én nem tudok sokat a pénzügyi
elemzésekről, de annyit mégis, hogy három hét nem hosszú idő. Klipra
körülbelül úgy járt, mintha egy motor nélküli használt autót sóztak volna rá.
Nem csodálkoznék, ha azt gondolta volna, hogy a magafajta gazembereknek
rács mögött a helyük.
Jensnek lassan derengeni kezdett, mire akar Harry kilyukadni.
– Hogy Öve Klipra...? Csak viccel!
– Nos, van egy teóriám.
– Mégpedig?
– Az, hogy Öve Klipra gyilkolta meg a nagykövetet a motelban, majd
gondoskodott róla, hogy magára terelődjön a gyanú.
Jens felpattant.
– Most már tényleg túl messzire megy, Harry.
– Üljön le és hallgasson végig, Jens.
A férfi egy sóhajtással visszarogyott a székre. Harry az asztal fölé hajolt. –
Öve Klipra agresszív figura, nem igaz? A tettek embere, hogy úgy mondjam.
– Ez igaz, de... – Jens habozott.
– Tegyük fel, hogy Atle Molnes kezében van valami Klipra ellen, amiért
cserébe jelentős összeget követel tőle. Ráadásul épp most, amikor Klipra
pénzügyi szempontból a túlélésért küzd.
– Miféle követelésről beszél?
– Maradjunk annyiban, hogy Molnesnek pénzre volt szüksége, és olyasmi
hullott az ölébe, amivel igen kellemetlen helyzetbe hozhatta volna Kliprát.
Rendes körülmények között Klipra talán simán megold egy ilyen szituációt,
de most e nélkül is épp elég nagy rajta a nyomás. Úgy érzi magát, mint egy
sarokba szorított patkány. Tud követni?
Jens bólintott.
– A nagykövet autójával elindulnak Klipra birtokáról, mert Klipra
ragaszkodik hozzá, hogy a kompromittáló anyag és a pénz cseréjét egy
eldugottabb helyen bonyolítsák le. A nagykövetnek jó oka van arra, hogy
belemenjen a dologba. Klipra egy bank előtt kiszáll az autóból és előreküldi a
nagykövetet a motelba. Azt gyanítom, hogy Kliprában ekkor még nem merült
fel annak a gondolata, hogy maga legyen a bűnbak. Azért rendezte így a
dolgot, hogy észrevétlenül juthasson be a motelbe. Azután viszont
gondolkodni kezd, hogy akár két legyet is üthetne egy csapásra. Tudja, hogy
a nagykövet, mielőtt megérkezett hozzá, épp magánál volt látogatóban, s
emiatt maga minden bizonnyal gyanúba kerül majd. Ezért elkezd játszani a
gondolattal, hogy mi történik, ha a jó öreg Brekkének nincs alibije aznap
estére.
– De mégis honnan a fenéből sejthette volna? – vetette közbe Jens.
– Mert az időközi beszámolót, amelynek másnapra kellett elkészülnie, ő
maga rendelte. Maga már olyan régen dolgozott neki, hogy valamelyest
belelátott a munkamódszerébe. Az sem kizárt, hogy felhívta magát egy
nyilvános készülékről, hogy ellenőrizze, valóban kikapcsolta-e a telefonját,
ahogy szokta. Megállapította, hogy igen, s így senki nem tud majd alibit
biztosítani magának. Később vérszemet kap, és egészen odáig megy, hogy
elhiteti a rendőrséggel, hogy maga szándékosan hazudik.
– A videofelvétellel?
– Mivel valutaügyekben maga volt Klipra állandó tanácsadója, biztosan
többször is megfordult az irodájában és ismerte a mélygarázst, volt alkalma
megfigyelni a kamerarendszert. Talán Molnes futólag megemlítette neki,
hogy maga lekísérte a garázsba, miután végeztek. Abból indulhatott ki, hogy
ezt maga is minden bizonnyal megemlíti majd egy esetleges kihallgatáson, és
a rendőrség ellenőrizni akarja majd a felvételt.
– Vagyis Öve Klipra megvesztegette azt a néger parkolóőrt, és azután ciánnal
megmérgezte? Sajnálom, Harry, de nekem ez egy kissé meredeknek tűnik.
Klipra, amint egy parkolóőrrel üzletel, majd ópiumot vásárol és a konyhában
összeüt belőle egy kellemes ciános koktélt?
Harry kihúzta az utolsó cigarettát a dobozból, amit már jó ideje tartogatott.
Az órájára pillantott. Nem valószínű, hogy Runa hajnali ötkor telefonálna,
ennek ellenére azon kapta magát, hogy folyton a készüléket figyeli. Az
öngyújtójáért nyúlt, de Jens már tartotta is elé a sajátját.
– Köszönöm. Tudta azt, Jens, hogy Klipra voltaképpen elmenekült
Norvégiából? Néhány csúnya pletyka kapott lábra róla, ő pedig félbehagyta a
tanulmányait, és mindössze néhány kusza elképzeléssel a zsebében érkezett
ide?
– Azt tudtam, hogy nem fejezte be az egyetemet, a többi viszont új a
számomra.
– Maga szerint valaki számára, aki szökni kényszerült a hazájából, vagyis a
társadalom szemében már amúgy is kívülálló, gondot jelentene radikális
eszközöket bevetni a céljai elérése érdekében? Különösen, ha ezek az
eszközök elfogadottnak számítanak a köreiben. Klipra több mint harminc
éven keresztül dolgozott a világ egyik legkorruptabb szakmájában a világ
egyik legkorruptabb országában.
– Ezzel csak azt akarom mondani, hogy Klipra ugyanazokat a szabályokat
követi, mint a többi hasonló üzletember. Csak arra kell mindig nagyon
ügyelniük, hogy a saját kezüket ne mocskolják be. Ezért másokkal végeztetik
a piszkos munkát. Az a gyanúm, hogy Klipra még csak azt sem tudja, hogyan
halt meg Jim Love.
Harry beleszippantott a cigarettába. Nem volt olyan jó, mint amilyennek
képzelte.
– Értem – mondta végül Jens. – A csődre viszont van magyarázat, épp ezért
nem tudom elképzelni, hogy miért akart volna Klipra engem büntetni érte. A
céget egy nemzetközi konszerntől vásároltuk meg, amely nem foglalkozott
azzal, hogy a társaság dolláradósságát határidős ügyletekkel fedezze, mivel,
amíg a cég a konszern része volt, addig a többi leányvállalat révén volt
dollárbevétele.
– Hogyan?
– Röviden – amikor a vállalat kivált és Klipra kezébe került, a dollár
váratlanul elképesztő magasságokba szökkent. Kértem Kliprát, hogy azonnal
kezdjük meg a fedezeti ügyletek lebonyolítását, de azt mondta, hogy várni
akar, mivel úgy gondolta, hogy az árfolyam hamarosan csökkenni fog. Persze
ezzel vállalt egy kis kockázatot, de ha az átlagos árfolyam-ingadozást nézzük,
akkor a legrosszabb esetben sem érhette volna nagy veszteség. Csakhogy a
dolog olyan rosszul sült el, amilyet senki még csak nem is álmodott. A dollár
értéke a báthoz képest mindössze három hét alatt majdhogynem
megduplázódott, s így a vállalat adósságai is kétszeresükre nőttek. A cég nem
három hét, hanem három nap alatt ment csődbe!
Hilde Molnes összerezzent Jens kitörésétől és horkantott egyet álmában. A
férfi aggodalmas arccal a nappali felé pillantott, megvárta, amíg a nő az
oldalára fordult és újra horkolni nem kezdett.
– Három nap alatt! – ismételte meg suttogva.
– Vagyis úgy véli, teljesen ésszerűtlen volna, ha Klipra magát hibáztatná
érte?
Jens bólintott. Harry elnyomta a cigarettát. Határozottan csalódott volt. –
Mindenesetre, főként ha abból indulok ki, amiket Klipráról hallottam, én nem
becsülném le az emberi természet ésszerűtlenségre való hajlamát, Jens.
– Ezt hogy érti?
– Amikor egy szög beverése közben az ujjára csap, mit fog a falhoz vágni?
– A kalapácsot?
– Úgy van. És lehet, hogy most maga a kalapács, Brekke.

Harry fél hat körül felhívta a rendőrőrsöt. Három átkapcsolásba telt, mire
sikerült valakit kerítenie, aki elfogadhatóan beszélt angolul, és akitől
megtudta, hogy az eltűnt személynek továbbra sincs nyoma.
– Elő fog kerülni – biztatta az illető a vonal túlsó végén.
– Egészen biztosan – válaszolta Harry. – Szerintem egy szállodában
heverészik és épp a reggelijét majszolja.
– Hogyan?
– Szerintem egy... A, felejtse el. Köszönöm a segítséget.
Jens kikísérte. Harry felpillantott, az éjszakai égbolt lassan fakulni kezdett.
– Ha ennek az egésznek vége, szeretném magát megkérni valamire – mondta
Jens. Nagy levegőt vett és félszegen elmosolyodott. – Hilde elfogadta a
házassági ajánlatomat, és szükségem lenne egy esküvői tanúra.
Beletelt, néhány másodpercbe, mire Harry agya feldolgozta a hallottakat.
Annyira megrökönyödött, hogy nem is tudta, mit mondjon. Jens a cipője orrát
bámulta. – Tudom, hogy furcsa, hogy ilyen kevéssel a férje halála után
összeházasodunk, de megvan rá az okunk.
– Biztosan, de én...
– Nem is ismer olyan régen? Tudom, Harry, de ha maga nem lenne, akkor én
most nem lennék szabad ember. – Jens felemelte a fejét és elmosolyodott. –
Gondoljon erre.
Harry leintett egy taxit, kelet felől pedig felragyogtak a háztetők. A szmog,
amiről éjjel azt lehetett hinni, hogy felszívódott, most kibújt a házak közti
alvóhelyéről és a felkelő nappal közösen fenséges vörösre mázolta a hajnali
égboltot. Végighajtottak a Silom Roadon, ahol az új autópálya pillérei
hosszú, néma árnyékot vetettek a pirosló aszfaltra.
Harry az ágyon ült és az éjjeliszekrény fiókjára meredt. Csak most jutott
eszébe, hogy Runa leveléből esetleg kiderülhet, hová lett a lány. Kirántotta a
fiókot, kivette az utolsó levelet, és a lakáskulcsával felszakította a borítékot.
Talán épp az egyforma borítékok miatt vette magától értetődőnek, hogy ez is
Runától jött. A számítógéppel írt levél rövid volt és velős:

Harry Hole. Látlak. Ne gyere közelebb. A lány sértetlenül elő fog

kerülni, ha te már a repülőgépen ülsz. Bárhol megtalállak. Egyedül
vagy, nagyon egyedül.
20.

Mintha valaki torkon ragadta volna. Harrynak fel kellett állnia, hogy
levegőhöz jusson. Nem igaz, gondolta. Nem történhet meg. Nem történhet
meg újra.
Látlak.
20.
Tudja, hogy tudják. A rohadt életbe!
Egyedül vagy.
Valaki köp. Felemelte a telefonkagylót, de azonnal vissza is tette.
Gondolkodj, gondolkodj. Woo nem nyúlt semmihez. Újra felemelte a kagylót
és lecsavarta a mikrofont takaró műanyagot. A mikrofon mellé egy apró,
fekete műszer volt erősítve. Harry korábban is látott már ilyet. Orosz modell
volt, valószínűleg még a CIA által használt poloskáknál is jobb.
Amikor a beleeresztett rúgástól az éjjeliszekrény hangos robajjal feldőlt, a
Harry lábába hasító fájdalom egy pillanatra minden más kínt eltompított.
 Negyvenharmadik fejezet

Liz olyan hangosan szürcsölte a kávét, hogy Løken felhúzta a szemöldökét és

Harryra pillantott, mintha csak azt akarta volna megkérdezni, miféle lényt
hozott ő ide magával. A Millie’s Karaokéban ültek, a falról a platinaszőke
Madonna bámult rájuk kiéhezetten, a hangfalból pedig az I just called to say I
love you karaoke verziója csilingelt. Harry kétségbeesetten nyomkodta a
távirányítót, hogy valahogy véget vessen a zenebonának. Elolvasták a levelet,
de egyelőre senki nem szólt semmit. Harry végül rátalált a megfelelő gombra,
és a zene hirtelen elnémult.
– Szóval így állunk – mondta Harry. – Csak belső munka lehet.
– Valaki jelent neki. És mi van azzal a poloskával, amit maga szerint ez a
Woo helyezett el a telefonjában? – kérdezte Løken.
– Az nem magyarázza, honnan tudja az illető, hogy a nyomában vagyunk. Ott
aztán nem sok hangzott el. Ettől függetlenül azt javaslom, hogy mostantól
fogva csak itt találkozzunk. Ha megtaláljuk az informátort, ő esetleg
elvezethet bennünket Kliprához, de szerintem nem ezen a végén kellene
megragadnunk a dolgot.
– Miért nem? – kérdezte Liz. – Szerintem ez az informátor legalább olyan jó
rejtőzködő, mint Klipra.
– Ezt miből gondolod?
– Klipra a levélben elárulta, hogy belső információi vannak. Soha nem tett
volna ilyet, ha bármi esélyünk lenne kideríteni, kitől származnak.
– Hogyhogy nem tesszük fel a legkézenfekvőbb kérdést? – szólalt meg
Løken. – Miből gondolja, hogy nem egyikünk az informátor?
– Ezt nem tudhatom. De ha így lenne, akkor máris veszítettünk volna,
úgyhogy akár vállalhatjuk is ezt a rizikót.
A másik kettő bólintott.
– Gondolom, nem szükséges hangsúlyoznom, hogy az idő ellenünk dolgozik,
minél tovább húzódik a dolog, annál rosszabbak a lány esélyei. Az
emberrablási esetek hetven százaléka úgy végződik, hogy megölik a túszt. –
Igyekezett semleges hangon beszélni és kerülni a többiek pillantását, de
biztos volt benne, hogy az érzései az arcára vannak írva.
– Akkor hol kezdjük? – kérdezte Liz.
– Kezdjük azzal, hogy kizárunk bizonyos lehetőségeket – mondta Harry. –
Hová nem mehetett a tússzal?
– Nos, nem valószínű, hogy átlépték a határt – jelentette ki Løken. – És
szállodába sem igen vihette.
Liz egyetértett vele. – Valószínűleg olyan helyre vitte, ahol hosszabb időn
keresztül meg lehet lapulni.
– Egyedül van? – kérdezte Harry.
– Klipra nem tartozik egyetlen itteni klánhoz sem – mondta Liz. – Ahhoz sem
kellhettek túl komoly bűnözői összeköttetések, hogy szerezzen valakit, aki el
tud tenni láb alól egy olyan drogos nyomorultat, mint Jim Love. De egy fehér
lány elrablását megszervezni, aki ráadásul egy nagykövet gyereke, az már
egészen más nagyságrend. Ha meg is próbált felbérelni valakit, nyilván a
profik között keresgélt, azok pedig komolyan mérlegelik a kockázatokat,
mielőtt elvállalnának egy megbízást. Ez a megbízás pedig azzal járna, hogy
az ország összes rendőre a nyakukba zúdul.
– Vagyis szerinted Klipra egyedül csinálta?
– Legfeljebb egy szabadúszót alkalmazhatott, bennük viszont nem lehet száz
százalékig megbízni. Rájöhetnek, hogy mi miatt raboltatta el a lányt, és az
információt bármikor felhasználhatják ellene. Márpedig Klipra száz
százalékosan biztosítani akarja, hogy őt senki ne támadhassa hátba. Jim Love
likvidálása is erre utal.
– Oké, tegyük fel, hogy egyedül van.
– Hol keressük?
– A lehetőségek végtelenek – mondta Liz. – A vállalatainak biztosan van egy
csomó üresen álló ingatlana.
Løken megköszörülte a torkát.
– Jó ideje gyanítom, hogy Kliprának van egy titkos szerelmi fészke. Olykor
magával vitt egy vagy két fiút, és másnap reggelig nyoma veszett. Sosem
sikerült kiderítenem, hová megy. Annyit tudok, hogy nincs a nevére más
ingatlan bejegyezve, és hogy a búvóhelynek Bangkok közelében kell lennie.
– Nem tudnánk azonosítani néhány fiút, hogy megkérdezzük őket? – kérdezte
Harry.
Løken felvonta a vállát és Lizre pillantott.
– Ez egy hatalmas város – mondta a nő. – Olyan lenne, mintha tűt keresnénk
a szénakazalban. Ezenkívül ehhez hárman kevesen vagyunk, be kellene
vonnunk másokat is.
– Oké, hagyjuk – mopdta Harry. – Nem kockáztathatjuk, hogy bármi is
Klipra fülébe jusson.
Harry ritmikusan kopogtatni kezdte egy tollal az asztal szélét. Bosszankodva
fedezte fel, hogy még mindig az I just called to say I love you zümmög a
fejében. – Akkor foglaljuk össze: abból indulunk ki, hogy Klipra egyedül
vitte véghez az emberrablást és most valami félreeső helyen tartózkodik a
lánnyal együtt, legfeljebb egy órányi autóútra Bangkoktól.
– Vagyis mihez kezdünk? – kérdezte Løken.
– Elugrom Pattayába – válaszolta Harry.

Roald Bork a kapuban állt, amikor Harry a hatalmas, négykerék-meghajtású

Toyotával a háza elé kanyarodott. Amíg megküzdött a biztonsági övvel és a
slusszkulccsal, a por lassan leülepedett a murvás úton. A mellbevágó hőség
most is készületlenül érte, alig kapott levegőt, ahogy kiszállt. A levegő sós
volt, a tenger valószínűleg itt lehet közvetlenül az alacsony dombok mögött.
– Hallottam, ahogy közeledik – mondta Bork. – Meg kell hagyni, impozáns
járgány.
– A legnagyobb, ami a kölcsönzőben volt – válaszolta Harry. – Egy kis
előnyhöz juttatja az embert az utakon. Ami nem is árt, tekintve, hogy ezek a
féleszűek itt a bal oldalon közlekednek.
Bork nevetett. – Megtalálta az új autópályát, amiről beszéltem magának?
– Persze. Bár még nem készült el egészen, úgyhogy helyenként útlezárásnak
szánt homoktorlaszokba ütköztünk, de miután mindenki nyugodtan áthajtott
rajtuk, én is követtem a példát.
– Ez teljesen normális itt – legyintett Bork. – Nem szabályos persze, de nincs
is egyértelműen megtiltva. Nem csoda, hogy sokan beleszeretnek ebbe az
országba.
Levették a cipőjüket és bementek a házba. A hűvös kőpadló kellemesen
simult Harry meztelen talpához. A nappaliban Fridtjof Nansen, Henrik Ibsen
és a királyi család képe lógott a falon, a komódon álló fényképről pedig egy
fiú hunyorgott. Tíz éves lehetett, a hóna alatt focilabdát szorongatott. Az
étkezőasztalt és a zongorát csinos halmokba rendezett újságok és papírok
borították.
– Megpróbálom egy kicsit áttekinteni az életemet – mondta Bork. –
Igyekszem rájönni, hogy mi és miért történt. Az egyik halomra mutatott. –
Válási papírok. Csak bámulom őket és emlékezni próbálok.
A szobába egy lány lépett be, tálcával a kezében. Harry belekortyolt a
csészébe és kérdő pillantást vetett a lányra, amikor konstatálta, hogy a kávé
jéghideg.
– Maga házas, Hole? – kíváncsiskodott Bork.
Harry a fejét rázta. – Helyes. Kerülje is el messziről. Előbb-utóbb a gatyája is
rámegy. Van egy feleségem, aki tönkretett és egy felnőtt fiam, aki most
ugyanezzel próbálkozik. Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki ezt.
– Hogy került ide? – kérdezte Harry és újra megízlelte a kávét. Nem is volt
olyan rossz.
– A Televerketnek dolgoztam, akik akkoriban egy thaiföldi
telefontársaságnak építettek ki központokat. A harmadik itt töltött időszak
után aztán nem tértem vissza Norvégiába.
– Soha?
– Jó ideje elváltam már akkor, itt pedig megvolt minden, amire szükségem
volt. Ennek ellenére egy idő múlva rám tört a vágy a norvég nyár után,
hiányoztak a hegyek és a fjordok és... Tudja, minden. – Az idős férfi a falon
lógó képek felé intett. – Kétszer is kísérletet tettem, és hazautaztam
Norvégiába, de mindkét alkalommal egy hét után vissza is jöttem. Nem ment,
attól a pillanattól kezdve visszavágytam ide, hogy norvég földre tettem a
lábam. Rájöttem, hogy én már ide tartozom.
– Mivel foglalkozik?
– Telekommunikációs tanácsadó vagyok, de nemsokára nyugdíjas.
Többeknek dolgozom, de nem túl sokat. Nagyjából megsaccoltam, mennyi
időm van még, és igyekszem kiszámítani, hogy erre az időre mennyi pénzre
van szükségem. Egy vasat sem akarok a hiénáknak hagyni.
Bork nevetett és a válási papírok felé legyezett a kezével, mintha valami
kellemetlen szagot akarna elűzni.
– És mi a helyzet Öve Kliprával? Ő miért van még mindig itt?
– Klipra? Szerintem ő is hasonló cipőben jár. Egyikünknek sem volt elég jó
oka arra, hogy visszatérjen Norvégiába.
– Sőt, Kliprának kifejezetten jó oka volt arra, hogy ne térjen vissza.
– Eh, tudom, mire akar kilyukadni – mondta Bork. – Az egész csak ostoba
pletyka. Ha Ovénak tényleg bármi köze lett volna hozzá, soha nem álltam
volna szóba vele.
– Biztos benne?
Bork szeme szikrákat hányt. – Voltak néhányan, akik rossz szándékkal jöttek
Pattayába. Mint tudja, én afféle Nesztor szerepet töltök be a norvég
közösségben. Mindannyian felelősséget érzünk azért, amit ideérkező
honfitársaink művelnek. Mint jóravaló, derék emberek, megtettük, amit meg
kellett tennünk. Mindazonáltal ezek a pedofil mocskok úgy tönkretették
Pattaya hírét, hogy a legtöbb itt élő norvég már csak a városrész nevét árulja
el, amikor az emberek odahaza megkérdezik tőle, hogy hol lakik.
– Mit ért az alatt, hogy megtették, amit meg kellett?
– Ketten közülük – hogy úgy mondjam – már hazautaztak, az egyikük nem is
olyan régen.
– Csak nem kizuhantak egy ablakon?
Bork harsány kacagást hallatott. – Nem, ennyire azért nem mentünk
messzire. De az a gyanúm, hogy ez volt az első norvég akcentussal tett
névtelen bejelentés a helyi rendőrségen.
Harry elnevette magát.
– A fia? – intett a komódon álló kép felé.
Bork egy kissé meghökkenten bólintott.
– Klassz kölyöknek tűnik.
– Az volt valamikor. Az volt – ismételte szomorú mosollyal.
Harry megnézte az óráját. Idefelé majdnem három óra volt az út, de
viszonylag lassan hajtott, mert csak az utolsó mérföldeken kezdte magát
biztonságban érezni a forgalomban. Visszafelé talán bő két óra is elég lesz.
Egy mappából három képet húzott elő és az asztalra tette őket. Løken a
maximális sokkhatás kiváltása érdekében huszonnégyszer harminc centis
méretre nagyította fel őket.
– Úgy véljük, hogy Kliprának van egy búvóhelye Bangkok közelében. Akar
segíteni nekünk?
 Negyvennegyedik fejezet

Søs hangja boldogan csengett a telefonban. Megismerkedett egy fiúval,

Andersszel. A srác a napokban költözött be arra a folyosóra, ahol Søs is
lakott, és egy évvel fiatalabb volt nála.
– És szemüveges. De nem baj, mert nagyon okos.
Harry nevetett és szinte látta maga előtt Søs új Einsteinjét. – Teljesen bolond.
Azt hiszi, hogy megengedik majd nekünk, hogy gyerekünk legyen. Képzeld
csak el!
Harry elképzelte és arra gondolt, hogy alighanem vár rá néhány nehéz
beszélgetés a közeljövőben. De ebben a pillanatban boldog volt, hogy Søs
ennyire örül. – Miért vagy olyan szomorú? – A kérdés egy szuszra érkezett
azzal a hírrel, hogy az apjuk meglátogatta a húgát.
– Szomorú vagyok? – kérdezte Harry. Søs mindig is jobban meg tudta
állapítani, hogy van, mint ő maga.
– Igen, szomorkodsz valamiért. A svéd lány az?
– Nem, nem Birgitta miatt. Van itt néhány szomorú dolog, de hamarosan
minden rendben lesz. Megoldom.
– Jó.
Ritkának számító másodpercek következtek, ugyanis Søs elhallgatott. Harry
végül annyit mondott, hogy ideje letenni a kagylót.
– Te, Harry?
– Igen, Søs?
Hallotta, ahogy Søs felkészül. – Szerinted elfelejthetjük végre azokat a
dolgokat?
– Milyen dolgokat?
– Azokat a dolgokat, tudod, azzal a férfival. Anders és én, mi... olyan jól
megvagyunk. Nem akarok többé arra gondolni.
Harry hallgatott. Azután nagy levegőt vett.
– Megvágott téged, Søs.
– Tudom – válaszolta a húga sírástól elcsukló hangon. – Nem kell
emlékeztetned. De én már nem akarok erre gondolni.
Søs szipogott, Harrynak pedig összeszorult a szíve.
– Kérlek, Harry.
Csak most vette észre, milyen szorosan markolja a telefonkagylót. – Ne
gondolj rá, Søs. Ne gondolj rá. Minden rendbe jön majd.

Lassan két órája lapultak a magas elefántfűben, és arra vártak, hogy végre
lemenjen a nap. Száz méterrel előttük, az erdő szélén egy kis ház állt. Fából
és bambuszból épült, hagyományos thai stílusban, egy apró, nyitott udvarral a
közepén. Kapuja nem volt, csak egy kis kavicsos út, amely a bejárati ajtóhoz
vezetett. Előtte egy cölöpökön álló, színes madáretetőre hasonlító építmény
magasodott. Egy phra phum, egy szellemház volt, amely arra hivatott, hogy
megvédje az épületet a gonosz szellemektől.
– A tulajdonosnak házat kell építenie nekik azért, hogy ne költözzenek be a
lakóépületbe – mondta Liz és nyújtózkodott egyet. – Azután áldozatot
ajánlanak fel nekik, ételt, gyertyát, cigarettát, ilyesmit, hogy a védőszellem
elégedett legyen.
– És ez elég?
– Nem mindig.
A ház körül semmi jele nem volt életnek. Harry igyekezett valami másra
gondolni, és nem arra, hogy mi lehet odabent. Csak egy órányira voltak
Bangkoktól, mégis mintha egy másik világba kerültek volna. Az út mentén
parkoltak le egy kis ház mögött, a disznóól mellett, majd megkeresték az
ösvényt, amely a meredek, erdős hegyoldalban felvezetett a fennsíkra,
amelyen – Roald Bork leírásának megfelelően – ott állt Klipra háza. Az erdő
üde zöld volt, az ég ragyogó kék, és Harry fölött, aki jelenleg a hátán fekve
élvezte a csendet, a szivárvány minden színében pompázó madarak
röpködtek. Először azt hitte, hogy bedugult a füle, de azután rájött, hogy
mindössze azóta nem volt ekkora csend körülötte, amióta elhagyta Oslót.
Amikor besötétedett, a csendnek vége szakadt. Elszórt ciripeléssel és
zümmögéssel kezdődött, olyan volt, mint egy szimfonikus zenekar, amikor
hangol. Azután kezdetét vette a koncert, kuruttyolással és kotkodácsolással,
majd fokozódott a hangerő, és egy-egy elnyújtott üvöltés, valamint éles,
szívszaggató sikolyok is csatlakoztak a zenekarhoz.
– Ezek az állatok egész idő alatt itt voltak? – kérdezte Harry.
– Engem ne kérdezz – válaszolta Liz. – Én városi lány vagyok.
Harrynak valami hideg ért a bőréhez. Villámgyorsan magához rántotta a
kezét. Løken remekül mulatott rajtuk.
– Ezek csak az esti sétájukat végző békák – mondta. És valóban, hamarosan
mindenfelé ott ugrándoztak körülöttük.
– Jó, jó – mondta Harry. – Amíg csak békák vannak, addig minden oké.
– A béka is táplálék – jegyzete meg Løken és felhúzta fekete kapucniját. – És
ahol béka van, onnan a kígyó sem hiányozhat.
– Ugye, csak viccel?!
– Öt-hat kobraféle, zöld keresztes vipera, Russel-vipera és így tovább. Jobb,
ha vigyáznak magukra, állítólag a Thaiföldön fellelhető harminc
leggyakoribb fajból huszonhat mérgező.
– A picsába! – csúszott ki Harry száján. – És honnan tudja az ember, hogy
melyik nem mérges?
Løken újra kiutalt neki egy szerencsétlen újoncoknak kijáró pillantást. –
Harry, ilyen arány esetén talán jobb abból kiindulni, hogy mind mérgező.
Nyolc óra lett.
– Készen állok – mondta Liz türelmetlenül, és harmadjára is ellenőrizte, hogy
meg van-e töltve Smith & Wesson 650-ese, majd kibiztosította.
– Fél? – kérdezte Løken.
– Csak attól, hogy a rendőrfőnök kapiskálni kezdi, miben sántikálunk, még
mielőtt befejeznénk – felelte Liz. – Tudják, mennyi a forgalomirányító
rendőrök átlagéletkora Bangkokban?
Løken a nő vállára tette a kezét.
– Oké. Induljon!
Liz összegörnyedve futásnak eredt a magas fűben, majd kisvártatva eltűnt a
sötétben. Løken az éjjel látóval figyelte a házat, Harry pedig készenlétben
tartotta újonnan szerzett elefántlövő puskáját, amelyet Liz hozott neki a
rendőrség fegyverraktárából.
Kapott egy Ruger SP-101-es pisztolyt is, amit egy kényelmetlen
combtáskában hordott, mivel a hónaljtáskát – lévén, hogy a zakó sem volt
hordható ezen az éghajlaton – nemigen használták errefelé. A telihold
magasan állt az égen és elegendő fényt adott, hogy Harry ki tudja venni a ház
homlokzatán az ajtót és az ablakokat. Liz villantott egyet a lámpájával. Ez
volt a jel, hogy elfoglalta helyét az egyik ablak alatt.
– Maga jön, Harry – mondta Løken, amikor észrevette Harry tétovázását.
– A francba, muszáj volt elmesélnie ezt a dolgot a kígyókkal? – kérdezte
Harry és ellenőrizte, hogy a kése az övében van-e.
– Nem bírja őket?
– Nos, az a néhány példány, amelyekkel életem során találkoztam, nem
keltett bennem túlságosan kedvező benyomást.
– Hát, ha netán megmarná egy, mindenképpen kapja el a rohadékot, hogy
meg tudják találni, melyik a megfelelő szérum. Kapja el, az a kisebbik baj, ha
másodszor is megmarja.
Túl sötét volt ahhoz, hogy lássa, vigyorog-e Løken, de meg mert volna
esküdni rá, hogy igen. Harry rohanni kezdett a sötétből kibontakozó ház felé.
Futás közben úgy tűnt, mintha egy tátott szájú sárkányfej mozogna a
tetőgerincen, a ház maga viszont borzasztóan elhagyatottnak látszott. A
zsákjában lévő kalapács a hátát ütögette. A kígyók teljesen kimentek a
fejéből.
Amikor elérte a másik ablakot, jelzett Løkennek és leült a földre. Jó ideje
nem futott már ennyit, valószínűleg ezért kalapál ilyen hevesen a szíve.
Könnyű pihegés ütötte meg a fülét. Løken is megérkezett.
Harry könnygázt javasolt, de Løken megvétózta. Amúgy is sötét volt, a gáz
csak akadályozná őket abban, hogy bármit is lássanak, ezenkívül nincs okuk
feltételezni, hogy Klipra Runa nyakához szorított késsel várakozik odabent.
Løken jelzett Harrynak, hogy indulhatnak. Harry biccentett. Kiszáradt a
szája, ami biztos jele volt annak, hogy az adrenalin elárasztotta a testét. A
pisztoly markolata megnyirkosodott a kezében. Harry ellenőrizte, hogy az
ajtó befelé nyílik-e, azután Løken meglendítette a kalapácsot.
A hold fénye megcsillant a vason, és a férfi egy rövid pillanatra úgy festett,
mint egy adogatásra készülő teniszező. Azután a kalapács teljes erőből
lesújtott és hangos dörrenéssel a zárba csapódott. A következő pillanatban
Harry már odabent volt, és a zseblámpájával végigpásztázta a szobát.
Azonnal meglátta a lányt, a fény azonban már siklott is tovább, szinte
magától. Konyhapolcok, egy hűtőszekrény, egy pad és egy feszület. Nem
hallotta már az állatok hangját, csak a lánc csörrenését és a hajó oldalának
csapódó hullámokat a sydneyi kikötőben. És a sirályokat, akik talán amiatt
rikoltoztak, hogy Birgitta, aki a fedélzeten feküdt, olyan végtelenül halott
volt.
Egy asztal, négy szék, egy szekrény, két sörösüveg, egy férfi a padlón,
mozdulatlanul, vértócsával a feje alatt, keze a lány haja alatt, egy pisztoly a
szék alatt, egy gyümölcstálat ábrázoló festmény és egy üres váza. Csendélet.
Nature morte. A fény újra a lányt pásztázza: a kezét, amely az asztal lábának
támaszkodva fölfelé mered.
Hallotta a hangját:
– Érzi? Örök életre tehet szert! – Mintha energiát próbált volna gyűjteni
utolsó tiltakozásul a halál ellen. Egy ajtó, egy fagyasztóláda, egy tükör.
Mielőtt elvakította a fény, egy másodperc töredékére még látta magát
felvillanni a tükörben – egy fekete ruhás alakot csuklyával a fején. Úgy
nézett ki, mint egy hóhér. Harry elejtette a lámpát.
– Jól vagy? – Liz a vállára tette a kezét. Harry válaszolni akart, de egyetlen
hang sem jött ki a torkán.
– Igen, ez Öve Klipra – mondta a holttest mellett guggoló Løken. A jelenetet
egy csupasz villanykörte világította meg. – Különös, hónapokon keresztül
figyeltem ezt a pasast.
Klipra homlokára tette a kezét.
– Ne nyúljon hozzá!
Harry megragadta Løken grabancát és felrántotta. – Ne...!
Azután ugyanolyan hirtelen el is engedte.
– Sajnálom, én... Csak ne nyúljon hozzá. Még ne.
Løken nem szólt semmit, csak Harryt nézte. Liz homlokára mély ráncok
rajzolódtak.
– Harry?
Harry lerogyott az egyik székre.
– Vége van, Harry. Sajnálom, mindannyian sajnáljuk, de vége.
Harry csak a fejét rázta.
– Van valami, amit el akarsz mondani? – kérdezte tőle Liz. Majd fölé hajolt,
és nagy, meleg kezét Harry tarkójára tette. Ahogy az anyja csinálta mindig.
A rohadt, kicseszett életbe. Felállt, félretolta a nőt és kiment. Liz és Løken
halkan beszélgettek odabenn. Felnézett az égre, egy csillagot keresett, de nem
találta.

Éjfélre járt, amikor Harry megnyomta a csengőt. Hilde Molnes nyitott ajtót.
Harry a földet bámulta. Még ide se telefonált előre. A nő légzése elárulta,
hogy mindjárt zokogni kezd. Egymással szemben ültek le a nappaliban.
Harry nem látta sehol a gines üveget, és az asszony egészen józannak is tűnt.
Letörölte a könnyeit.
– Műugró akart lenni, tudta?
Harry bólintott.
– De nem engedték, hogy normál versenyeken induljon. Arra hivatkoztak,
hogy a pontozóbírók nem tudnák, hogyan is kellene őt értékelni. Néhányan
egyenesen azt állították, hogy akár előnyt is jelenthetne egy karral ugrani,
ami nem lenne fair a többi versenyzővel szemben.
– Sajnálom – mondta Harry. Megérkezése óta most szólalt meg először.
– Nem tudta – folytatta a nő. – Ha tudta volna, nem beszélt volna úgy velem.
– A nő arca eltorzult, zokogni kezdett. A könnyek apró patakokba gyűltek a
szája körüli ráncokban.
– Mit nem tudott, asszonyom?
– Hogy beteg vagyok! – kiabálta a nő és a kezébe temette az arcát.
– Beteg?
– Mégis mit gondolt, miért ütöm ki magam folyton? A testem hamarosan
felemészti magát, már most is csak egy kupac rothadó anyag.
Harry nem mondott semmit.
– El akartam mondani neki, hogy az orvos szerint csak hat hónapom van
hátra – suttogta a nő az ujjai között. – De azt akartam, hogy egy nyugodt
napon tudja meg. – Alig hallatszott a hangja. – Csak már nem jöttek olyanok.
Harry nem bírt tovább egy helyben ülni. A kertre nyíló hatalmas ablakhoz
ment, direkt nem nézve a falon lógó családi portrékra, hogy ne lássa azt a
szemet. A hold fénye visszatükröződött az úszómedence vizén.
– Hívták azóta? Azok, akiknek a férje tartozott?
A nő leeresztette a kezét. Csúf, kisírt szemével felnézett Harryra.
– Telefonáltak, de Jens itt volt és beszélt velük. Azóta nem hallottam róluk.
– Akkor ő vigyáz magára?
Harry azon tűnődött, miért kérdezte éppen ezt. Talán suta
próbálkozásképpen, hogy megvigasztalja a nőt, hogy megerősítse, még
mindig van valaki mellette. A nő szótlanul bólintott.
– És most össze fognak házasodni?
– Van valami kifogása ellene?
Harry a nő felé fordult.
– Nincs. Miért lenne?
– Runa...
A nő nem jutott tovább, a könnyek újra peregni kezdtek az arcán. – Az én
életemben nem volt túlságosan sok szerelem, Hole. Túl nagy kérés, ha az
ember szeretne néhány boldog hónapot a vég előtt?
A medence vizén egy lila virágszirom lebegett. Harry a Malajziából érkező
teherhajókra gondolt.
– Szereti őt, asszonyom?
A beálló csendben trombitaszó után fülelt.
– Hogy szeretem-e Jenset? Van ennek bármi jelentősége? El tudom hitetni
magammal, hogy szeretem. Azt hiszem, bárkit képes lennék szeretni, aki
szeret engem. Érti?
Harry a bárszekrény felé pillantott. Mindössze három lépés. Három lépés, két
jégkocka és egy pohár. Behunyta a szemét és már hallotta is, ahogy a jég
táncolva csörömpöl a pohárban, az üveg kotyog, ahogy kitölti a barna
folyadékot és végül azt a sziszegő hangot, ahogy a szóda elvegyül az
alkohollal.
 Negyvenötödik fejezet

Harry reggel hét óra körül visszament a tetthelyre. Öt órakor tett le végleg
arról, hogy sikerüljön elaludnia, úgyhogy felöltözött és beült a bérelt autóba,
amely még mindig nála parkolt a garázsban. Nem volt ott senki, a
helyszínelők az éjszaka félbehagyták a munkát és leghamarabb is csak egy
óra múlva jönnek ismét. Átbújt a narancs-sárga kordonszalag alatt és bement
a házba.
Nappali fényben egészen máshogy nézett ki az egész, békés volt és rendes.
Csak a durva fapadlót beszennyező vér és a két test krétával körülrajzolt
sziluettje tanúsította, hogy előző éjszaka ugyanitt járt. Levelet nem találtak,
de senkinek nem volt kétsége a történtek felől. Inkább az volt a kérdés, hogy
miért. Miért lőtte le Öve Klipra a lányt, majd saját magát is? Belátta volna,
hogy vége a játéknak? De ha így történt, miért nem engedte el Runát? Lehet,
hogy nem így tervezte, talán a lány megpróbált elszökni, vagy mondott
valamit, ami betette a kaput. De akkor meg miért végzett magával is? Harry
tanácstalanul vakarta a fejét.
A lány testét jelző krétavonalat nézte, és a vért, amelyet még nem takarítottak
fel. Klipra a nyakán találta el a lányt, egy Dan Wesson pisztollyal, amelyre a
szék alatt bukkantak rá. A golyó ferdén hatolt be, átszakította az ütőeret, a
szívnek még sikerült pumpálnia néhányat, a vér felspriccelt egészen a
mosogatóig, azután vége lett. Az orvos szerint Runa azonnal elvesztette az
eszméletét, és három-négy szívverés után meg is halt. Az ablaküvegen egy
lyuk mutatta, hol állt Klipra, amikor elsütötte a fegyvert. Harry Klipra
testének krétasziluettjébe lépett. A szög stimmelt.
Harry a padlót kezdte vizsgálni. A vér alvadt, fekete glóriát festett a padlón
arra a helyre, ahol a férfi feje feküdt. Ez volt minden. Klipra a szájába dugta a
pisztolyt és meghúzta a ravaszt. Harry látta, hogy a helyszínelők krétával
megjelölték a helyet, ahol a golyó áthatolt a dupla bambuszfalon. Elképzelte,
ahogy Klipra lefekszik a padlóra és Runa felé fordítja a fejét. Mintha a ravasz
meghúzása előtt azon tűnődött volna, hol lehet most a lány.
Kiment és megkereste a falon a kimeneti lyukat. Bekukkantott rajta, és a
pillantása egyenesen a szemben lévő falon lógó festményre esett. Csendélet.
Furcsa, azt hitte, hogy Klipra körvonalát fogja látni a padlón. Elindult abba
az irányba, ahol előző este a fűben feküdtek. Nagyokat dobbantott a lábával,
nehogy összeakadjon valami csúszómászóval. A szellemház előtt megállt.
Odabenn egy apró, kerek hasú, nevető Buddha trónolt, némi hervadt virág,
négy szál cigaretta és néhány leégett gyertya társaságában. A házikó falában
egy kis fehér lyuk jelezte a golyó becsapódásának a helyét. Harry előhúzta
svájci bicskáját és kipiszkálta a deformálódott ólomrögöt. Azután a ház felé
fordult. A golyó egyenes, vízszintes pályán repült. Hát persze, Klipra állt,
amikor lelőtte magát. Miért gondolta azt, hogy feküdt?
Visszament a házhoz. Valami nem stimmelt. Minden túl tisztának és
rendezettnek hatott. Kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját. Üresen tátongott, nem
volt benne semmi, amire két embernek szüksége lehetett volna. Amikor
kinyitotta a szekrényajtót, egy porszívó zuhant ki belőle, egyenesen a
nagylábujjára. Káromkodva visszatuszkolta a gépet a szekrénybe, de az újból
kigurult, mielőtt rácsaphatta volna az ajtót. Amikor közelebb hajolt, észrevett
odabent egy kampót, ahhoz lehetett hozzárögzíteni a porszívót.
Rendszer, gondolta. A házban szemmel láthatólag szigorú rendszer szerint
működtek a dolgok. De valaki belepiszkált. Harry lepakolta a sörösüvegeket
a hűtőláda tetejéről és felnyitotta a gépet. Jó adag sápadtvörös hússal találta
szemben magát. Nagy darabokban fagyasztották le, és nem volt
becsomagolva. A vér néhány helyen fekete hártyává fagyott rajta. Kiemelte
az egyik darabot, tanulmányozni kezdte, majd saját morbid képzeletét
elátkozva visszatette a fagyasztóba. Sima disznóhúsnak tűnt. Harry valami
hangot hallott és megpördült. Az ajtónyílásban egy alak torpant meg. Løken
volt az.
– A pokolba is, Harry, a frászt hozza rám. Biztos voltam benne, hogy nincs itt
senki. Mit keres itt?
– Semmit. Csak egy kicsit körülnéztem. És maga?
– Gondoltam, megnézem, hátha akadnak itt olyan papírok, amiket fel lehet
használni a pedofil-ügyben.
– Minek? Most, hogy Klipra meghalt, úgyis lezárják az ügyet.
Løken megvonta a vállát.
– Bizonyítékokra van szükségünk, amikkel igazolhatjuk, hogy az eljárásunk
helyes volt. Számítanunk kell arra, hogy a megfigyelés ténye nyilvánosságra
kerül.
Harry Løkent nézte. Mintha feszültnek tűnt volna. – Atyaég, ember, arra ott
vannak a képek. Keresve sem talál jobb bizonyítékot.
Løken elmosolyodott, de nem elég szélesen ahhoz, hogy az aranyfog
elővillanjon. – Talán igaza van, Harry. De én egy gyáva vénember vagyok,
aki egészen biztosra akar menni. Talált valamit?
– Csak ezt itt – emelte fel Harry az ólomgolyót.
– Hm – mormolta Løken a golyót tanulmányozva. – Hol találta?
– Odakint a szellemházban. És valahogy nem stimmel.
– Miért nem?
– Mert ez azt jelenti, hogy Klipra állt, amikor lelőtte magát.
– És?
– Akkor a vérnek mindenfelé szét kellett volna spriccelnie. De csak ott volt
vér, ahol feküdt. És az sem volt valami sok.
Løken az ujjai közé csippentette a golyót. – Soha nem hallott még a szájlövés
során keletkező vákuumhatásról?
– Mi lenne az?
– Amikor az áldozat kifújja a levegőt és a pisztoly csöve köré zárja a száját,
vákuum keletkezik, ami azzal jár, hogy a vér, ahelyett, hogy a kimeneti seben
keresztül távozna, a szájüregbe csorog. Onnan lefolyik a gyomorba és csak
ehhez hasonló apró rejtélyeket hagy maga után.
Harry szkeptikus arccal méregette Løkent. – Ez újdonság a számomra.
– Elég unalmas lenne, ha az ember harmincakárhány évesen már mindent
tudna – felelte Løken.

Tonje Wiig telefonált és elmesélte, hogy az összes nagyobb norvég lap

megkereste őket. A vérszomjasabbak már bangkoki érkezésük időpontját is
bejelentették. Odahaza a címoldalak egyelőre a nemrégiben elhunyt
nagykövet lányának halálát tárgyalták. Öve Klipra neve, itteni pozíciója
ellenére, Norvégiában ismeretlen volt. Bár a Kapital készített vele néhány
évvel ezelőtt egy interjút, ám mivel Klipra egyetlen népszerű tévéshow-ban
sem szerepelt, a kutya sem tudta, ki ő. A beszámolók szerint a nagykövet
lányát és az „ismeretlen norvég mágnást” nagy valószínűséggel betörők vagy
rablók lőtték le.
A thaiföldi lapok címoldalát viszont Klipra fotója foglalta el. Sőt, a Bangkok
Post újságírója még egy kérdőjelet is biggyesztett a rendőrség
rablótámadásról szőtt teóriája mögé. Azután kifejtette, hogy nem lehet
kizárni azt a lehetőséget sem, hogy Klipra gyilkolta meg Runa Molnest, és
azután öngyilkosságot követett el.
Végül spekulációkba bocsátkozott azt illetően, hogy milyen
következményekkel járhat ez a BERTS-beruházás jövőjére nézve. Harry
egészen le volt nyűgözve.
Az egyetlen, amit mindkét oldalon leszögeztek, hogy a thaiföldi rendőrségtől
kapott tájékoztatás meglehetősen szűkszavú volt.

Harry megállt Klipra birtokának kapujában és megnyomta a dudát. Kénytelen

volt beismerni, hogy megkedvelte a fekete Toyota terepjárót. Amikor az őr
felbukkant, Harry letekerte az ablakot.
– A rendőrségtől jöttem. Én telefonáltam korábban – mondta.
A férfi végigmérte, majd kinyitotta neki a kaput.
– Kinyitná a bejárati ajtót is? – kérdezte Harry. Az őr felugrott a terepjáró
fellépőjére. Miközben leparkolt a garázsban, Harry végig magán érezte a
kulcscsomóját zörgető férfi pillantását.
– A főbejárat a másik oldalon van – mondta, Harrynak pedig majdnem
kicsúszott a száján, hogy tudja. A férfi bedugta a zárba a kulcsot, és már épp
el akarta fordítani, amikor hirtelen Harryhoz fordult: – Láthattam magát már
korábban is, ulam?
Harry elmosolyodott. Mitől lehet? A borotválkozás utáni arcszesze? A
szappan? Állítólag az emberi agy a szagokra emlékszik leginkább.
– Aligha.
Az őr visszamosolygott rá. – Sajnálom, ulam. Biztosan összetévesztem
valakivel. Képtelen vagyok megkülönböztetni egymástól a farangokat.
Harry a szemét forgatta, de azután hirtelen megtorpant. – Mondja csak,
emlékszik egy kék követségi autóra, amely közvetlenül Klipra eltűnése előtt
járt itt?
Az őr bólintott. – Az autókra mindig emlékszem. Azt a kocsit is egy farang
vezette.
– Hogy nézett ki?
Az őr nevetett. – Ahogy már mon...
– Mi volt rajta?
A férfi csak a fejét rázta.
– Öltöny?
– Azt hiszem.
– Sárga öltöny volt? Kanárisárga?
Az őr a homlokát ráncolva bámult Harryra. – Kanári? Ki a fene hord
kanárisárga öltönyt?
Harry vállat vont.
– Nos, előfordul.
A folyosón állt és a kis kerek lyukat nézte a falban. Olyan volt, mintha valaki
megpróbált volna felakasztani egy képet, de nem boldogult volna a csavarral.
Felment az irodába, átlapozott néhány papírt, majd hirtelen ötlettől vezérelve
bekapcsolta a számítógépet, amely jelszót követelt tőle. Megpróbálkozott a
„MAN U”-val. Helytelen. Milyen udvariasan fogalmaz ez a gép.
„OLD TRAFFORD”* (*A Manchester United stadionja) Helytelen.
Még van egy utolsó próbálkozása, mielőtt a rendszer automatikusan kidobja.
Körülnézett a szobában, hátha sikerül valami kapaszkodót találnia.
Mi a saját jelszava? Hát, persze, vigyorodott el. A Norvégiában
leggyakrabban alkalmazott jelszó. Körültekintően bepötyögte, hogy JELSZÓ,
majd lenyomta az entert. A gép egy pillanatra tétovázni látszott. Azután a
monitor elsötétült, és egy jóval kevésbé udvarias üzenet villant fel rajta fekete
alapon fehér betűkkel: Belépés megtagadva.
– A francba!
Megpróbálta ki –, majd bekapcsolni a gépet, de a képernyő fehéren bámult
vissza rá. Végül tovább lapozgatott a papírok között. Talált egy egészen friss
listát a Phuridell részvényeseiről, akik közé akkor jegyeztek be egy új tagot,
egy bizonyos Ellem Limitedet, három százalékos részesedéssel. Ellem. Harry
fején egy elrugaszkodott gondolat suhant át, de gyorsan el is hessegette
magától. A legalsó fiókok egyikében megtalálta a felvevőkészülék használati
utasítását. Az órára pillantott és felsóhajtott. Muszáj végigolvasnia. Egy
félóra múlva elkezdte visszahallgatni a rögzített telefonbeszélgetéseket.
Klipra túlnyomórészt thaiul beszélt rajtuk, de Harrynak néhányszor így is
sikerült kivennie a Phuridell nevét. Három óra elteltével feladta. A
beszélgetés, amit a gyilkosság napján Klipra a nagykövettel folytatott,
egyetlen szalagon sem szerepelt. Sőt, ami azt illeti, egyáltalán nem volt olyan
beszélgetés, amit a nagykövettel folytatott volna. Harry zsebre vágta az egyik
szalagot, kikapcsolta a gépet és nem feledkezett meg arról sem, hogy kifelé
menet oldalba rúgja a számítógépet.
 Negyvenhatodik fejezet

Harryt nem kerítették túlságosan hatalmukba az érzelmek. A temetés olyan

volt, mintha egy tévéműsor ismétlését nézte volna. Ugyanaz a hely, ugyanaz
a lelkész, ugyanaz az urna, a ravatalozóból kilépve ugyanaz a fájón vakító
napsütés, és ugyanazok a tétován toporgó emberek a lépcső tetején. Szinte
ugyanazok. Harry odaköszönt Roald Borknak.
– Nos, megtalálták őket – mondta az idős férfi. Valahogy megváltozott.
Élénk pillantása megtört, mintha a történtek hatására éveket öregedett volna.
– Megtaláltuk.
– Ez a kislány annyira fiatal volt. – A mondat inkább kérdésnek hatott.
Mintha azt várta volna, hogy valaki elmagyarázza neki, hogyan is történhetett
meg mindez.
– Meleg van – próbált témát váltani Harry.
– Ahol most Öve van, ott sokkal nagyobb a forróság. – Bár hanyagul vetette
oda, Bork hangja keményen csengett. Megtörölte a homlokát egy
zsebkendővel. – Egyébként úgy döntöttem, hogy szükségem van egy kis
időjárás-változásra. Elég ebből a hőségből. Foglaltam magamnak egy
repülőjegyet hazafelé.
– Haza?
– Igen, Norvégiába. Amilyen gyorsan csak lehet. Felhívtam a fiamat és
megmondtam neki, hogy találkozni szeretnék vele. Eltartott egy kis ideig,
mire rájöttem, hogy nem ő van a telefonnál, hanem a fia. Hehe. Kezdek
szenilis lenni. Egy szenilis nagypapa, ez már valami.
Valamivel odébb Sanphet és Ao álldogált a templom árnyékában. Harry
odament hozzájuk és viszonozta hagyományos üdvözlőmozdulatukat.
– Feltehetek magának egy gyors kérdést, Ao?
A lány pillantása Sanphetre siklott, majd bólintott.
– Maga válogatja szét a nagykövetségen a leveleket. Vissza tud emlékezni
arra, hogy érkezett-e valamilyen küldemény egy Phuridell nevű cégtől?
A lány gondolkodott egy kicsit, majd sajnálkozva elmosolyodott: – Nem
emlékszem, nagyon sok a levél. De ha szeretné, holnap utánanézhetek a
nagykövet irodájában. Beletelhet egy kis időbe, mert nem volt éppen
rendmániás.
– Nem a nagykövet irodájában gondoltam.
A lány értetlenül bámult rá. Harry felsóhajtott. – Még csak azt sem tudom,
hogy van-e bármi jelentősége, de rám telefonálna, ha lát valamit? – kérdezte.
A lány Sanphetre pillantott.
– Azt fogja tenni, nyomozó – válaszolta a férfi.

Harry Liz irodájában várakozott, amikor a nő kifulladva beviharzott. A

homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek.
– Atyavilág – nyögte. – Lassan az aszfalt is megolvad.
– Hogy ment a megbeszélés?
– Jól. Fogjuk rá. A főnökség gratulált az ügy felderítéséhez és nem kezdték el
kérdéseikkel szétcincálni a jelentést. Sőt, meg se rezzentek arra, hogy Kliprát
egy névtelen bejelentés alapján kezdtük alaposabban megvizsgálni. Ha a
rendőrfőnök gyanította is, mi történt valójában, nyilvánvalóan nem
szándékozott balhézni miatta.
– Igazából pont erre számítottam. Végül is az égvilágon semmit sem nyert
volna vele.
– Élcelődünk, Hole úr?
– Szó sincs róla, Crumley kisasszony. Ez csak egy fiatal, naiv rendőrtiszt
megjegyzése, aki épp csak kezdi kapiskálni a játékszabályokat.
– Nos, meglehet. De a lelke mélyén az összes érdekelt örül annak, hogy
Klipra halott. Egy bírósági tárgyalás során ugyanis szükségszerűen
előkerültek volna a kínos részletek, és az egyaránt galibát okozott volna
mindkét ország érintett hatóságainak.
Liz lerúgta a cipőjét és elégedetten hátradőlt. A szék megcsikordult, és
egyértelműen azonosítható lábszag kezdett terjengeni a levegőben.
– Igen, néhány embernek majdhogynem feltűnően jól jött, nem gondolod? –
kérdezte Harry.
– Ezt hogy érted?
– Nem tudom – válaszolta Harry. – Csak egy kissé bűzlik a dolog.
Liz a lábát méregette, majd gyanakodva Harryra pillantott.
– Mondták már, hogy paranoiás vagy, Harry?
– Ne tudd meg, hányszor. De ez még nem jelenti azt, hogy a kicsi, zöld
emberkék nem lihegnek valóban a nyakamban. Ugyebár?
A nő értetlenül bámult rá.
– Lazíts egy kicsit, Harry.
– Megpróbálok.
– És mikor utazol?
– Amint beszéltem az orvossal és a technikusokkal.
– Mit akarsz tőlük?
– Csak meg akarok szabadulni a paranoiámtól. Tudod... olykor őrült
elméletek keringenek a fejemben.
– Igen, igen – legyintett Liz. – Ettél már?
– Igen – lódította Harry.
– A fenébe, utálok egyedül enni. Nem akarsz legalább elkísérni és
szórakoztatni?
– Majd máskor, oké?
Harry felpattant és kinyargalt az irodából.

A fiatal rendőrorvos a szemüvegét tisztogatta, miközben beszélt. A szavak

közötti szünetek olyan hosszúra nyúltak, hogy Harry többször azon
töprengett, vajon most végleg abbahagyta-e. De utána mindig újra és újra
nekilendült. Olyan volt, mintha attól félne, hogy Harry valami
kifogásolnivalót talál az angoltudásában.
– A férfi legalább két napig feküdt ott – mondta az orvos. – Nem sok kellett
volna hozzá, hogy a teste ebben a melegben... A férfi felfújta az arcát és
széttárt karral illusztrálta a mondanivalóját. – ...valóságos hőlégballonná
váljon. Iszonyú szaga lett volna. Ami a lányt illeti... vele is ugyanez a
helyzet.
– Milyen gyorsan halt meg Klipra?
Az orvos megnedvesítette az ajkát, a percek pedig annyira vánszorogtak,
hogy Harry úgy érezte, meg tudná őket fogni.
– Gyorsan.
– És a lány?
A rendőrorvos a zsebébe dugta a szemüvegtörlő kendőt. – Azonnal. A
lövedék eltörte a nyakcsigolyáját.
– Úgy értem, mozoghatott-e még bármelyikük a lövés után? Mondjuk
rángatózhattak-e, vagy ilyesmi?
Az orvos az orrára biggyesztette a szemüvegét, ellenőrizte, hogy rendben
van-e, majd újra levette.
– Nem.
– Azt olvastam, hogy Franciaországban, a guillotine feltalálása előtt, amikor
még bárddal intézték a lefejezést, a halálraítélteknek azt ígérték, hogy
amennyiben a hóhér valamiért nem tudja végrehajtani az ítéletet, és az illető
végül képes lesz a saját lábán elhagyni a vesztőhelyet, akkor szabad lehet.
Állítólag néhányuknak sikerült fej nélkül lábra állniuk és megtenni néhány
lépést, mielőtt összeestek volna, mindezt természetesen a közönség lelkes
ünneplése közepette. Ha jól emlékszem, egy kutató ezt azzal magyarázta,
hogy az ember egy bizonyos fokig előre be tudja programozni az agyát, az
izmok pedig, ha van elég adrenalin, engedelmesen megcsinálják azt a kis
túlórát. Ugyanez történik a fej nélkül rohangáló csirkéknél is.
Az orvos savanyúan elmosolyodott. – Nagyon érdekes, nyomozó. De attól
tartok, hogy ez csak mese habbal.
– Akkor mivel tudná megmagyarázni ezt itt? – Harry egy képet dugott az
orvos orra elé, amely Kliprát és Runát ábrázolta a padlón fekve. Az orvos
hosszasan szemlélte a képet, végül még a szemüvegét is feltette.
– Mit kellene megmagyarázni?
Harry a képre bökött. – Azt ott! A férfi keze a lány haja alatt van.
Az orvos úgy pislogott, mintha valami a szemébe ment volna, s most amiatt
nem tudná követni Harryt. Harry elhajtott egy legyet. – Arról biztosan hallott
már, hogy a tudatalatti automatikusan levonja a maga következtetéseit.
Az orvos vállat vont.
– Nos. Anélkül, hogy tisztában lettem volna vele, arra a következtetésre
jutottam, hogy Kliprának a földön kellett feküdnie, amikor megölte magát,
mert ez az egyetlen magyarázata annak, hogy a keze a lány haja alatt volt.
Érti? A lövés szöge mégis arra utal, hogy állt. Hogyan tudta először a lányt,
és csak azután saját magát lelőni úgy, hogy a lány haja végül a keze fölé és
nem alá került?
Az orvos levette a szemüvegét és újból tisztogatni kezdte.
– Lehet, hogy mindkettőjüket a lány lőtte le – válaszolta, de Harry ekkor már
messze járt.

Harry levette a napszemüvegét és fájdalmasan hunyorogva bekémlelt az

árnyékos étterembe. Egy kéz emelkedett a levegőbe, ő pedig a pálmafa alatt
álló asztal felé vette az irányt. A férfi felállt a jöttére, s egy kósza napsugár
megcsillant szemüvege acélkeretén.
– Látom, megkapta az üzenetemet – nyugtázta Dagfinn Torhus. A hóna alatt
hatalmas, sötét foltok éktelenkedtek, zakója a szék támláján lógott.
– Crumley főtiszt mondta, hogy telefonált. Mi szél hozta ide? – kérdezte
Harry és megrázta a felé nyújtott kezet.
– Némi követségi adminisztráció. Ma reggel érkeztem, rendbe kell hogy
hozzak néhány papírt. Ezenkívül új nagykövetet is kell találnunk.
– Tonje Wiiget?
Torhus arcán halvány. mosoly derengett fel. – Meglátjuk. Sok szempontot
kell figyelembe vennünk. Mit eszik itt az ember?
Egy pincér máris az asztaluk mellett termett. Harry kérdő tekintettel pillantott
fel rá. – Angolna – mondta a pincér. – Vietnami specialitás. Ottani rozéval
és...
– Nem, köszönöm – szakította félbe Harry, majd a kókusztej-levesre mutatott
az étlapon. Ásványvízzel. Torhus vállat vont és egyetértően biccentett.
– Gratulálok. – Torhus egy fogpiszkálót dugott a szájába. – Mikor utazik
haza?
– Köszönöm, Torhus, de attól tartok, hogy az még kissé korai volna. Van
még néhány szál, amit fel kell gombolyítanunk.
Torhus abbahagyta a kotorászást. – Szál? Nem a maga dolga, hogy mindent
tökéletesen elsimítson, Hole. Maga törődjön csak a csomagolással.
– Ez nem ilyen egyszerű.
Torhus hideg, kék bürokrataszemei megvillantak. – Vége van, megértette?
Az ügyet megoldották. Az oslói lapok tegnap címoldalon hozták, hogy Klipra
megölte a nagykövetet és a lányát. De túléljük, Hole. A bangkoki
rendőrfőnök nyilatkozatára hivatkozva megírták, hogy az indíték egyáltalán
nem világos, és a rendőrség azt feltételezi, hogy Klipra elmebeteg volt. Az
ügy egyszerű és felfoghatatlan. De csak az számít, hogy az emberek
elhiggyék, ebben pedig nincs hiba.
– Vagyis mégiscsak botrány kerekedett a dologból?
– Igen is, meg nem is. A motelben történteket sikerült titokban tartanunk. Az
a legfontosabb, hogy a miniszterelnököt elkerülte a botrány. Most más miatt
áll a bál. A lapok azzal hívogatják a nagykövetséget, hogy miért nem hozták
korábban nyilvánosságra, hogy a nagykövet gyilkosság áldozata lett.
– És mit válaszolt nekik?
– Mi a fenét válaszolhatnék? Hogy a nyelvi problémák okozták a félreértést,
meg hogy a thaiföldi rendőrség első körben hiányos, illetve téves
felvilágosítást adott, és hasonlók.
– És beveszik?
– Dehogy. De legalább azt nem vethetik a szemünkre, hogy tudatosan
félreinformáltuk volna őket. A sajtóközleményben az állt, hogy a
nagykövetet holtan találták egy motelben, és ez ebben a formában igaz is. Mit
is mondott, hogyan bukkant rá a nagykövet lányára és Kliprára?
– Nem mondtam semmit. – Harry vett néhány mély lélegzetet. –
Idehallgasson, Torhus, Klipra házában találtam néhány pornóújságot,
amelyek arra utalnak, hogy pedofil volt. Ezt az információt egyetlen
rendőrségi jelentés sem tartalmazta.
– Ezt sem? Nahát. – Torhus hangja közönyös volt. – Ettől függetlenül,
magának lejárt a megbízatása Thaiföldön, Møller pedig kifejezetten
hangsúlyozta, hogy mielőbb igényt tart a munkájára odahaza.
A gőzölgő kókusztej-leves megérkezett.
Torhus szkeptikus pillantással méregette a tányérját. A szemüvege
bepárásodott.
– A bulvárlapok biztosan csinálnak magáról pár helyes képet, amikor
megérkezik a Fornebure – mondta savanyúan.
– Kezdje csak azzal a pirossal – mutatott Harry a férfi tányérjába.
 Negyvenhetedik fejezet

Liz szerint egész Thaiföldön Supawadee oldotta meg a legtöbb gyilkossági

ügyet. Legfontosabb segédeszköze egy mikroszkóp, valamint néhány
üveglombik és némi lakmuszpapír volt. A technikus szélesen mosolyogva ült
Harryval szemben.
– Így van, Hally. A mésztörmelék, amit adott, ugyanazt a festékanyagot
tartalmazza, mint a mészpor, ami a nagykövet kocsijában talált csavarhúzón
volt.
Supawadee-nak szokása volt, hogy ha külföldiekkel beszélt, egyszerű igen és
nem helyett mindig teljes mondatban válaszolt. Több nyelvben is jártas volt,
és tudta, hogy az angolban használatos kettős tagadás sokaknak gondot jelent.
Például, ha Harry véletlenül rossz buszra száll Bangkokban, és azt kérdezi a
sofőrtől, hogy: „Nem ez a busz megy Hualamphongba?”, akkor a vezető
alighanem igennel fog válaszolni neki, mégpedig abban az értelemben, hogy
„igen, úgy van, ahogy mondja, nem ez a busz megy Hualamphongba”. Azok
a külföldiek, akik beszélnek valamennyire thaiul, számítanak erre, náluk
viszont akkor van gond, ha egy olyan thait szólítanak meg, aki jobban beszél
angolul, és ezért nemmel válaszol. Supawadee tapasztalata az volt, hogy a
külföldiek állandóan belezavarodnak ebbe, így végül ezt a kissé szájbarágós
megoldást választotta.
– Ez is stimmel, Hally. A Klipra hétvégi házában talált porszívó porzsákjának
tartalma igen figyelemreméltó volt. Többféle textilszál is volt benne: a
nagykövet autójának csomagtartójában lévő szőnyegből, a nagykövet
öltönyéből, valamint Klipra zakójából.
Harry egyre növekvő lelkesedéssel jegyzetelt. – Mi van a két szalaggal, amit
adtam magának? Elpostázta őket Sydneybe?
Supawadee mosolya, ha lehet, még szélesebbre húzódott, mert már előre
örült a saját válaszának.
– Nyomozó, a huszonegyedik század küszöbén nem postázunk el semmiféle
szalagot, mert négy napnál hamarabb meg sem érkezik a célállomásra.
Digitalizáltuk a felvételt, majd e-mailben átküldtük ennek a maga
hangszakértőjének.
– Nahát, az ilyesmi már lehetséges? – kérdezte Harry kissé eltúlzott
csodálkozással, hadd örüljön Supawadee.
Az ilyen számítógépbuzik mellett mindig rémesen öregnek érezte magát. –
És mit mondott Jesús Marguez?
– Én biztos voltam benne, hogy egy ilyen felvétel alapján lehetetlen
megállapítani, hogy milyen helyiségből telefonál valaki. A barátja azonban
nagyon meggyőző volt és rengeteg dolgot mesélt a frekvenciatartományokról
és a hertzekről, ami nagyon tanulságos volt a számomra. Tudta, hogy a fül...
– Az eredmény, Supawadee?
– Marguez arra a következtetésre jutott, hogy a két felvételen két különböző
személy beszél, de nagy valószínűséggel ugyanabban a helyiségben teszik.
Harry érezte, hogy a szíve heves galoppozásba kezd.
– Mi a helyzet a hűtőládában talált hússal? Disznó volt?
– Pontosan így van, Hally. A hűtőládában disznóhús volt.
Supawadee pislogott és boldogan kuncogott egyet. Harry kapcsolt, hogy van
valami más is.
– És?
– A vér azonban nem csak disznóvér volt. Egy része embertől származott.
– Tudja, hogy kitől? – Nos, beletelik néhány napba, mire a DNS-teszt fényt
derít a végleges válaszra, úgyhogy egyelőre csak kilencvenszázalékos
pontossággal tudok válaszolni.
Harry biztos volt benne, hogy ha Supawadee-nak lenne egy trombitája, most
fújna egy fanfárt a válasz előtt. – A vér a mi Klipra barátunktól származik.

Harrynak végre sikerült elérnie Jens irodáját.

– Hogy van, Jens?
– Megvagyok.
– Biztos benne?
– Ezt hogy érti?
– A hangja olyan... – Harrynak nem jutott eszébe a megfelelő szó.
– Szomorkásnak tűnik. – Igen. Nem. Ez nem olyan egyszerű. Hilde az egész
családját elvesztette, én pedig... – A férfi hangja elcsuklott.
– Maga pedig?
– Hagyjuk.
– Ki vele, Jens!
– Csak arról van szó, hogy már nem visszakozhatok. Úgy értem, ha netán
meggondolnám magam ezzel a házassággal kapcsolatban.
– Miért nem?
– Atyaég, Harry, már csak én maradtam neki. Tudom, hogy az ő boldogságát
kellene szem előtt tartanom, rá kellene gondolnom és mindarra, amin
keresztülment, de ehelyett én azon aggódom, hogy mibe készülök éppen
beleugrani. Biztosan rossz ember vagyok, de ez az egész halálra rémít. Meg
tudja érteni?
– Azt hiszem.
– A pokolba is, ha legalább pénzről lenne szó, ahhoz legalább értek. De ezek
az... – Brekke a megfelelő szót keresgélte.
– Érzések? – segítette ki Harry.
– Pontosan. Micsoda baromság. – Erőltetetten nevetett. – Mindegy. Úgy
döntöttem, hogy legalább egyszer az életben teszek valamit, ami nem csak
rólam szól. Szeretném, ha támogatna ebben és azonnal fenéken billentene, ha
a kihátrálási szándék legkisebb jelét látná rajtam. Hildének mindenképpen el
kell terelni a gondolatait, ezért már az esküvő napját is kitűztük. Április
negyedikén lesz. Bangkoki húsvét, mit szól hozzá? Hilde máris egy kicsit
jobb színben látja a dolgokat, sőt azt fontolgatja, hogy megpróbál visszavenni
az ivásból. Elpostázom majd a repülőjegyét, Harry. Ne feledje, hogy
számítok magára, most már nem léphet vissza.
– Bele sem merek gondolni, milyen lehet a szociális élete, Jens, ha valóban
engem kér fel tanúnak.
– Mindenkit átvertem már legalább egyszer, akit ismerek. Nem szeretném, ha
a tanúm ilyen sztorikat mesélne az esküvői beszédben.
Harry nevetett. – Rendben, adjon nekem még néhány nap gondolkodási időt.
Valójában azért hívom, mert egy szívességre szeretném kérni. A Phuridell
egyik tulajdonosáról, az Ellem Limitedről próbálok megtudni ezt-azt, de a
cégnyilvántartásban mindössze egy bangkoki postafiókcímet találtam, illetve
az igazolást, hogy befizették az alaptőkét.
– Viszonylag új részvényes lehet, még nem hallottam a nevét. Természetesen
megeresztek néhány telefont. Amint sikerül kiderítenem róluk valamit,
visszahívom.
– Nem, Jens. Az ügy szigorúan bizalmas, csak Liz, Løken és én tudunk róla,
és maga sem említheti senkinek. Még csak a rendőrségnél sem tudhatnak
róla. Ma este lesz egy titkos találkozónk hármasban, úgyhogy csodás lenne,
ha addig sikerülne találnia valamit. Onnan fogom hívni, rendben?
– Hogyne. Atyaég, ez elég komolyan hangzik. Azt hittem, hogy lezárták az
ügyet.
– Ma este fogjuk lezárni.
A légkalapács üvöltése fülsiketítő volt.
– Maga George Walters? – bömbölte Harry a sárga védősisakos férfi fülébe,
akit az overallos társaság egyik tagja mutatott meg neki. A férfi Harry felé
fordult.
– Igen. És maga kicsoda?
Tíz méterrel alattuk csigalassúsággal araszolt a forgalom. A város láthatólag
a ma délutánt sem úszta meg dugó nélkül. – Hole nyomozó. A norvég
rendőrségtől.
Walters összetekerte a kezében tartott tervrajzot és odaadta a mellette álló
férfiak egyikének.
– Ó, igen. Klipra?
Walters jelezte a légkalapácsot kezelő férfinak, hogy egy kis időt kér, és a
hirtelen beálló viszonylagos csend szinte ráült a dobhártyájukra.
– Egy Wacker-gép – állapította meg Harry. – LHV5.
– Nahát, ért hozzá?
– Valamikor régen néhány nyáron át építkezéseken dolgoztam. Egy
ugyanilyen géppel rázattam szét a vesémet.
Walters biccentett. Napcserzette bőre volt, ősz szemöldöke, és fáradtnak tűnt.
Középkorú arcát máris mély ráncok szabdalták. Harry a betonút felé mutatott,
amely az ókori római vízvezeték csatornahídjához hasonlóan szelte át a
házakból és felhőkarcolókból álló kősivatagot.
– Szóval ez lenne BERTS, Bangkok megmentője?
– Igen – felelte Walters és ő is abba az irányba nézett, mint Harry. – Éppen
rajta áll.
A hangjából, ahogyan ezt mondta és a tényből, hogy az irodája helyett itt
találta, Harry arra következtetett, hogy a Phuridell vezetője nagyobb örömét
leli a mérnöki munkákban, mint a könyvelésben. Minden bizonnyal
izgalmasabb volt látni, ahogy egy terv testet ölt, mint azzal foglalkozni, hogy
mi lesz a cég dolláradósságával.
– Az embernek a kínai nagy fal jut róla az eszébe – mondta Harry.
– Ez az út összeköti majd az embereket és nem elrekeszti őket.
– Klipráról és erről a beruházásról szeretnék néhány kérdést feltenni
magának. És a Phuridellről.
– Tragikus – bólintott Walters, de nem részletezte, hogy mire gondol.
– Ismerte Kliprát, Walters úr?
– Ezt azért így nem állítanám. Néhány vezetői értekezleten találkoztunk, és
felhívott párszor. – Walters feltett egy napszemüveget. – De ez minden.
– Párszor felhívta? A Phuridell elég nagy cég, nem?
– De igen, több mint nyolcszáz alkalmazottunk van.
– És annak dacára, hogy maga vezeti a céget, alig beszélt a tulajdonossal?
– Isten hozta az üzleti világban. – Walters az út és a város felé bámult,
mintha ahhoz, amit Harry feszeget, semmi köze nem lenne.
– Tudomásom szerint Klipra elég sok pénzt fektetett a Phuridellbe. Úgy érti,
hogy nem törődött vele?
– Nem volt kifogása a vállalat vezetésének módja ellen.
– Ismer egy bizonyos Ellem Limited nevű társaságot?
– Csak annyit tudok róluk, hogy hirtelen felbukkant a nevük a részvényesek
listáján. Az utóbbi időben más dolgokkal voltunk elfoglalva.
– Például azzal, hogy hogyan oldják meg a dollártartozás problémáját?
Walters visszafordult Harry felé, aki így megpillantotta saját eltorzult
tükörképét a napszemüveg lencséiben.
– Mit tud maga erről, uram?
– Annyit, hogy a vállalatuknak refinanszírozásra van szüksége ahhoz, hogy
folytatni tudja a tevékenységét. Mivel nincs bejelentési kötelezettségük, és
már nem jegyzik magukat a tőzsdén, egy ideig még titokban tudják tartani a
helyzetüket, s reménykedhetnek, hogy valahonnan felbukkan egy megmentő.
Hiszen átkozottul bosszantó lenne éppen most bedobni a törülközőt, amikor
végre olyan pozícióba kerültek, hogy a BERTS-beruházás keretein belül
további nagy szerződésekhez juthatnának, nem igaz?
Walters intett a mérnököknek, hogy már nincs rájuk szüksége.
– Úgy tippelem, hogy ez a megmentő hamarosan fel is bukkan – folytatta
Harry. – Az illető olcsón jut majd hozzá a vállalathoz, de miután sorra
beesnek majd a szerződések, alighanem dúsgazdag lesz. Hányan tudnak a cég
helyzetéről?
– Idehallgasson, uram...
– Nyomozó.
– A vezetőség, természetesen.
– Rajtuk kívül?
– Tájékoztattuk a résztulajdonosokat, de nem látunk okot arra, hogy ezen
kívül boldog-boldogtalannak kiteregessük a dolgot.
– Maga szerint ki vásárolja meg a vállalatot, Walters úr?
– Én az ügyvezető igazgató vagyok – válaszolta Walters gorombán. – A
részvényesek megbízásából dolgozom, és nem ártom bele magamat
tulajdonosi kérdésekbe.
– Akkor sem, ha a saját maga és a nyolcszáz alkalmazottjuk munkája függ
tőle? Akkor sem, ha azután kimaradna ebből? – intett Harry a párába vesző
betonépítmény irányába. Walters nem válaszolt. – Egészen szép látvány –
mondta Harry. – Tudja, kicsit, mint a sárga út az Óz, a nagy varázslóból.
George Walters lassan bólintott.
– Idehallgasson, Walters! Felhívtam Klipra ügyvédjét és néhányat a még
megmaradt részvényesek közül. Az Ellem Limited az utóbbi napok során
felvásárolta részvényeiket, és mivel egyikük sem tudná refinanszírozni a
Phuridellt, boldogok, amiért sikerült anélkül megszabadulniuk a részüktől,
hogy a teljes befektetésük odalett volna. Azt állítja, hogy a tulajdonosváltás
nem a maga asztala, Walters, de ettől függetlenül lelkiismeretes embernek
tűnik. Az Ellem pedig az új tulajdonosuk.
Walters levette a napszemüvegét és a kézfejével megdörgölte a szemét.
– Elárulná nekem, ki áll az Ellem Limited mögött?
A légkalapács újra dolgozni kezdett, és Harrynak egészen oda kellett hajolnia
Waltershez, hogy hallja, amit mond. Azután bólintott. – Csak a maga
szájából akartam hallani – kiáltotta.
 Negyvennyolcadik fejezet

Harry nem tudott elaludni. Mászkáltak és zörögtek, de amint felkapcsolta a

villanyt, nyomuk veszett. Felsóhajtott, kikászálódott az ágyból és lenyomta
az üzenetrögzítő lejátszójának a gombját. A nő orrhangja újra betöltötte a
szobát:
– Szia, itt Tonje. Csak hallani akartam a hangodat.
Már legalább tizedjére játszotta le, de még mindig végigfutott tőle a hátán a
hideg: úgy hangzott, mintha valami női magazinban megjelenő folytatásos
regényből ollózták volna ki. Harry lekapcsolta a villanyt. Eltelt egy perc.
– A francba – morogta, és ismét fénybe borította a szobát. Éjfél is elmúlt már,
amikor a taxi megállt az alacsony, fehér fallal körülvett, kicsi, de fényűző ház
előtt. Tonje Wiig igen meglepettnek tűnt a kaputelefonban, és amikor ajtót
nyitott, vörös foltok égtek az arcán. Még akkor is folytatta a rendetlenség
miatti mentegetőzést, amikor Harry elkezdte megszabadítani a ruháitól.
A nő vékony volt, krétafehér, s Harry még ijedten verdeső pulzusát is ki tudta
venni a nyakán. Azután Tonje kifogyott a szóból és némán a hálószoba ajtaja
felé mutatott. Harry a karjába emelte, a nő pedig színpadiasan hátrahajtotta a
fejét úgy, hogy haja a parketta fölött táncolt. Nyüszített, amikor az ágyra
fektette, levegő után kapkodott, miközben Harry kigombolkozott, azután
erőtlenül tiltakozott kicsit, amikor a lepedőn térdelve magához húzta.
– Csókolj meg – suttogta, de Harry nem törődött vele, helyette csukott
szemmel beléhatolt.
A nő belekapaszkodott a nadrágjába, hogy egészen lehúzza róla, de Harry
eltolta a kezét. Az éjjeliszekrényen egy idősebb párt ábrázoló fotó állt,
bizonyára Tonje szülei voltak. Harry összeszorította a fogát, érezte, ahogy
szikrázni kezd a szemhéja mögött, és megpróbálta maga elé képzelni a lányt.
– Mit mondtál? – kérdezte a nő és felemelte a fejét, de nem tudta kivenni a
mormolását. Próbálta követni Harry mozgását, nyögni, de az teljesen
kipréselte belőle a levegőt. Harry artikulálatlan ordítással élvezett el, a nő
pedig a következő pillanatban a pólójába mélyesztette körmeit, megfeszült és
felsikoltott. Azután lehúzta magához Harryt, aki a vállgödrébe temette az
arcát.
– Csodálatos volt – mondta a nő, de a szavak abszurd, fölösleges
hazugságként lógtak a levegőben. Harry nem válaszolt.
Miután meghallotta Tonje egyenletes lélegzését, felállt és halkan felöltözött.
Mindketten tisztában voltak azzal, hogy a másik tudja, hogy a nő nem alszik.
Odakint feltámadt a szél. Harry végiglépkedett a kavicsos felhajtón, és lassan
maga mögött hagyta a nő szagát. A kapu melletti zászlórúdon a szél dühösen
csapkodta a kötelet. Talán a monszun érkezett meg túl korán, de tőle akár az
El Nino is lehetett. Vagy egy közönséges időjárás-változás. A kapu előtt
felismerte az autót. A sötétített üveg mögött mintha egy alak körvonalai
látszottak volna, de egészen addig nem volt biztos benne, amíg meg nem
hallotta a legördülő ablak zúgását, amelyet Grieg C-moll szimfóniájának halk
hangjai követtek.
– Hazafelé tart, Hole úr?
Harry bólintott, mire a kocsi egyik ajtaja kinyílt, ő pedig beszállt.
– Mit csinál itt ilyen későn, Sanphet?
– Az imént fuvaroztam haza Torhus urat. Nincs értelme hazamenni, néhány
óra múlva úgyis jönnöm kellene Wiig kisasszonyért. – Az idős férfi
beindította a motort, és végiggördültek a villanegyed éjszakai csöndbe
burkolódzó utcáin.
– És merre járt Torhus ilyen későn? – kíváncsiskodott Harry.
– Meg akarta nézni a Patpongot.
– Vagy úgy. Ajánlott neki valami bárt?
– Nem volt rá szükség, úgy tűnt, tudja, hová akar menni. Mindenki maga
tudja a legjobban, milyen orvosságra van szüksége. – Harry elcsípte a férfi
pillantását a tükörben.
– Ebben teljesen igaza van – bólintott Harry és az ablak felé fordult. A Rama
V-re érve megakadt a forgalom. Az előttük csordogáló pick-up platójáról egy
fogatlan öregasszony bámult rájuk. Harry ismerősnek találta, a nő pedig
egyszer csak elmosolyodott. Beletelt egy kis időbe, mire Harry rájött, hogy az
öregasszony valójában nem rájuk, csak a sötétített üvegen látszó tükörképére
mosolygott.
 Negyvenkilencedik fejezet

Ivar Løken tudta, hogy vége. És hogy hiába nem adta fel, akkor is vége. A
pánik hullámokban söpört végig rajta. Egész idő alatt tudta, hogy meg fog
halni. Teljesen racionális végkövetkeztetés volt, de a bizonyosság mégis
jeges vízként csörgedezett végig az erein. Amikor annak idején a My Lai
mellett elterülő aknamezőn csapdába esett, és egy fekáliától büzlő
bambuszrúd keresztülfúrta a combját, egy másik pedig a talpán keresztül
egészen a térdéig hatolt, egy percig sem gondolta azt, hogy meg fog halni.
Amikor Japánban lázgörcsökben fetrengett, és azt mondták neki, hogy
amputálni kell a lábát, azt válaszolta, hogy inkább meghal, de közben
világosan érezte, hogy a halál egyszerűen ki van zárva a lehetőségek közül.
Amikor el akarták kábítani a műtéthez, kiütötte az injekciót az ápoló kezéből.
Ostobaság volt persze. Viszont a lábát meghagyták. „Amíg fájdalom van,
addig élet is”, ezt véste az ágya fölé a falba. Egy évig feküdt az okabei
kórházban, mire sikerült saját fertőzött vére fölött győzelmet aratnia.
Azzal vigasztalta magát, hogy hosszú élete volt. Hosszú. Az mégiscsak
valami. És hogy végül is látott olyanokat, akik sokkal rosszabbul végezték.
Akkor minek az ellenszegülés, gondolta. De a teste ellenszegült, épp úgy,
ahogy egész életében tette. Nem engedte, hogy átlépje a határt, amikor rátört
a sóvárgás, nem hagyta, hogy összeroppanjon, amikor kirúgták a
hadseregből, mint ahogy azt sem, hogy kárt tegyen magában, amikor a
megaláztatás olyan erővel sújtott le rá, hogy a régi sebek újra felszakadtak.
De legfőképpen azt nem engedte, hogy becsukja a szemét. Ezért élte túl
mindezt, a háborúkat, a szenvedést, a kegyetlenséget, a bátorságot és az
emberségességet. Mégpedig annyit, hogy bizton kijelenthette: hosszú élete
volt. Most sem hunyta be a szemét, sőt alig pislogott. Løken tudta, hogy meg
fog halni. Ha lettek volna könnyei, sírva fakad.

Liz az órára nézett. Fél kilenc volt, Harryval lassan egy órája ültek a Millie’s
Karaokéban. Mintha még Madonna is átváltott volna kiéhezettből
türelmetlenre.
– Hol marad már Løken? – kérdezte.
– Jönni fog – válaszolta Harry. Az ablaknál állt, felhúzta a rolót és nézte,
ahogy a Silom Roadon elhaladó autók reflektorai elmossák a tükörképét.
– Mikor beszéltél vele?
– Rögtön azután, hogy téged hívtalak. Otthon volt, épp a képeket meg a
felszerelését rendezgette. Jönni fog.
Kézfejét a szeméhez szorította. Vörös volt és azóta égett, hogy reggel
felébredt.
– Kezdjük el – javasolta.
– Mit? Még csak azt sem árultad el, miért kell találkoznunk.
– Újra végig kell mennünk az egészen – mondta Harry. – Egy utolsó
rekonstrukció.
– Rendben, de miért?
– Mert egész idő alatt tévúton jártunk.
Harry eleresztette a zsinórt, és a roló hangos zörgéssel lezuhant.

Løken egy széken ült. Előtte az asztalon egy sor kés feküdt. Bármelyikkel
képes lenne néhány másodperc alatt megölni egy embert. Bámulatos,
mennyire könnyű dolog. Annyira, hogy olykor hihetetlennek tűnik, hogy az
emberek többsége magas kort ér meg. Egy íves mozdulat, mint amikor egy
narancs tetejét vágja le az ember, és a torok már át is van vágva. Olyan nagy
a vérveszteség, hogy a halál másodperceken belül beáll. Legalábbis, ha
olyasvalaki hajtja végre, aki valóban érti a dolgát.
Ahhoz, hogy az ember hátba szúrjon valakit, sokkal nagyobb precizitásra van
szükség. Ha nem tudja, hogyan kell, akár hússzor-harmincszor is beledöfhet
anélkül, hogy bármit is eltalálna. De ha az ember ért az anatómiához és tudja,
hogyan kell kilyukasztani a tüdőt, vagy hogyan lehet elérni a szívet, akkor
igazán nem nagy ügy. Ha elölről támad az ember, az a legjobb, ha alacsonyan
döfi be a kést és fölfelé szúr, mert akkor könnyedén eléri a bordák alatti
létfontosságú szerveket. Hátulról pedig csak annyi, hogy valamivel a
gerincoszlop mellé kell szúrni.
És hogy mennyire volt könnyű lelőni egy embert? Nagyon. Az első
emberölését egy félautomata fegyverrel hajtotta végre Koreában. Célzott,
meghúzta a ravaszt és nézte, ahogy az a másik összeesik. Ennyi volt az egész.
Semmi lelki gyötrelem, rémálom vagy idegösszeroppanás. Talán azért, mert
háború volt, bár nem hitte, hogy ez lenne az egyetlen magyarázat. Lehet,
hogy hiányzik belőle az empátia? Egy pszichológus egyszer azt mondta, azért
lett pedofil, mert megsérült a lelke. Ennyi erővel azt is mondhatta volna,
hogy gonosz.

– Oké, akkor figyelj. – Harry Lizzel szemben foglalt helyet. – A gyilkosság

estéjén a nagykövet autója Öve Klipra házához hajtott, de nem a nagykövet
ült benne.
– Nem?
– Nem. Az őr semmiféle sárga öltönyre nem emlékezett.
– És akkor mi van?
– Te is láttad azt az öltönyt, Liz. Ahhoz képest egy tűzijáték is diszkrét.
Szerinted az ember képes elfelejteni egy ilyen darabot?
Liz elgondolkodva csóválta a fejét, Harry pedig folytatta: – Az illető a
garázsban parkolt le és az onnan nyíló ajtón csengetett. Amikor Klipra
kinyitotta az ajtót, alighanem egyenesen egy pisztoly csövébe nézett. A
látogató bement a házba, becsukta maga mögött az ajtót, majd udvariasan
arra kérte Kliprát, hogy nyissa ki a száját.
– Udvariasan?
– Csak egy kis színt próbálok vinni a sztoriba, oké?
Liz összeszorította a száját és az ajka elé emelte a mutatóujját, jelezve, hogy
nem szól bele többet.
– Azután bedugta a pisztoly csövét Klipra szájába, ráparancsolt, hogy
harapjon rá, majd hidegvérrel és könyörtelenül elsütötte a fegyvert. A golyó
Klipra tarkóján keresztül távozott és a falba fúródott. A gyilkos feltörölte a
vért és a... szóval, tudod, hogy van ilyenkor.
Liz bólintott és intett, hogy folytassa. – Röviden: az illető minden nyomot
eltüntetett. Végül bevitte a csavarhúzót a csomagtartóból és kipiszkálta vele a
golyót a falból.
– Ezt meg honnan tudod?
– A folyosó padlóján mésztörmeléket találtam, aztán a golyó ütötte lyukra is
rábukkantam. A technikusok pedig kimutatták, hogy ugyanaz a mész volt,
mint amit a csavarhúzó hegyén találtunk.
– És azután?
– Azután a gyilkos visszament az autóhoz, egy kicsit odébb tolta a nagykövet
hulláját a csomagtartóban és visszatette a csavarhúzót a helyére.
– A nagykövetet ekkor már megölte?
– Erre majd később visszatérek. A gyilkos levetkőzött és felvette a nagykövet
öltönyét. Ezt követően bement Klipra irodájába, felmarkolta az egyik Shan-
kést és a hétvégi ház kulcsát. Az irodában még elintézett egy gyors telefont,
majd magához vette a beszélgetést rögzítő szalagot. Végül berámolta Klipra
holttestét a csomagtartóba, és nyolc óra körül elhajtott.
– Ez egy kissé zavarosnak tűnik, Harry.
– Fél kilenc körül bejelentkezett Wang Lee-nél.
– Ugyan már, Harry. Wang Lee azonosította a nagykövetet, azt mondta
ugyanaz, aki bejelentkezett.
– Wang Lee-nek semmi oka nem volt azt feltételezni, hogy nem az ágyon
fekvő férfi volt az, aki korábban bejelentkezett nála a recepción. Ő csak egy
sárga öltönyös farangot látott. És az ő számára az összes farang ...
– ...egyforma. Ó, hogy az a...!
– Különösen, ha napszemüveget is viselnek. És azt se felejtsük el, hogy a
nagykövet hátából kiálló kés is elterelte némiképp Wang figyelmét.
– Apropó, mi van a késsel?
– A nagykövetet valóban egy késsel ölték meg, ám még jóval azelőtt, hogy a
motelbe ért volna. Úgy sejtem, hogy egy lapp késsel, tekintve, hogy a
pengéje rénszarvaszsírral volt bekenve. Ilyet bárhol lehet kapni Finnmarkban.
– De az orvos azt mondta, hogy a seb a Shan-késtől származik.
– Csakhogy a Shan-kés pengéje hosszabb és szélesebb, mint a lapp késeké,
ezért nem lehetett észrevenni, hogy először valójában egy másik pengét
használtak. Most figyelj! A gyilkos a két hullával a csomagtartóban
megérkezett a motelbe, kikövetelte magának a recepciótól legmesszebb lévő
szobát, odatolatott a kocsival és észrevétlenül bevonszolta Molnes hulláját. A
kocsi és az ajtó között maximum egy-két méter lehetett. A recepción még
előtte meghagyta, hogy ne zavarják, amíg ő maga nem jelentkezik. A
szobában azután felvette a saját ruháját, és a nagykövetet is visszaöltöztette a
saját öltönyébe. De a nagy sietségben becsúszott egy kis hiba. Emlékszel,
hogy annak idején azt mondtam, hogy a nagykövetnek nyilvánvalóan egy
nővel lett volna találkozója, mert az öve a szokásosnál egy lyukkal beljebb
volt csatolva?
Liz csettintett a nyelvével: – A gyilkos nem figyelt oda a lyukakra, amikor
visszacsatolta.
– Jelentéktelen baki, nem bizonyíték, csupán a számtalan apróság egyike,
amelyek végül a számtanpélda megoldásához vezettek. Amikor Molnes már
az ágyon feküdt, emberünk a Shan-kést óvatosan a régi szúrt sebbe vezette,
azután letörölte a kés nyelét, és minden más nyomot is eltakarított maga után.
– Ez azt is megmagyarázza – szúrta közbe Liz –, hogy miért volt olyan kevés
vér a motelszobában. Mert máshol ölte meg. Az orvosoknak hogyhogy nem
tűnt fel?
– Nehéz megmondani, hogy egy szúrt seb milyen erősen fog vérezni. Attól
függ, milyen eret talál, és hogy maga a penge menynyire blokkolja a vérzést.
Majdhogynem bármi előfordulhat. Szóval a gyilkos végül kilenc körül,
Kliprával a csomagtartóban elhagyta a motelt, és a hétvégi házhoz hajtott.
– Tudta, hogy hol van a ház? Hiszen akkor ismernie kellett Kliprát.
– Nagyon is jól ismerte.

Az asztalra egy árnyék vetült, és a Løkennel szemben álló székre egy férfi
telepedett le. Az erkélyajtó nyitva állt, és a szobát fülsiketítő zaj és szmog
töltötte be.
– Készen áll? – kérdezte Løken. A varkocsos óriás rábámult. Láthatólag
meglepte, hogy thai szót hall.
– Készen állok – válaszolta.
Løken halványan elmosolyodott. Végtelenül fáradtnak érezte magát.
– Akkor mire vár? Fogjon hozzá!

– Amikor megérkezett a hétvégi házhoz, Kliprát betette a fagyasztóba.

Azután kiporszívózta és kimosta a csomagtartót. Ezért nem találtunk benne
semmiféle nyomot.
– Oké. De honnan tudod te mindezt?
– A technikusok Öve Kliprától származó vért találtak a fagyasztóban, a
porszívóban pedig a csomagtartóból és a ruhákból származó szálakra
bukkantak.
– A mindenit. Ezek szerint mégsem a nagykövet volt olyan pedáns, ahogy azt
a kocsi átvizsgálásakor gondoltad?
Harry elmosolyodott. – Arra, hogy a nagykövet nem volt különösebben
rendszerető, már akkor rájöttem, amikor megláttam az irodáját.
– Jól hallok? Elismerted, hogy tévedtél?
– Persze. – Harry felemelte a mutatóujját. – Klipra viszont rendmániás volt.
A hétvégi házban is mindennek megvolt a pontos helye, ha megfigyelted. A
porszívós szekrényben még egy kampó is volt, hogy a helyén tartsa a
készüléket. De amikor másnap kinyitottam a szekrényajtót, a porszívó kiesett.
Mintha utoljára olyasvalaki használta volna, aki nem volt annyira ismerős
odafenn. Ez adta az ötletet, hogy átvizsgáltassam a porzsákot.
Liz csak a fejét csóválta, Harry pedig folytatta:
– Amikor megláttam a húst a hűtőládában, az jutott eszembe, hogy az ember
itt akár heteken keresztül is eltárolhat egy hullát, anélkül, hogy... – Harry
felfújta az arcát és széttárt karral illusztrálta a mondanivalóját.
– Te nem vagy ép – sóhajtotta Liz. – Orvoshoz kellene fordulnod.
– Akarod hallani a többit, vagy sem?
Liz akarta.
– Végezetül visszaautózott a motelbe, leparkolt, majd bement a szobába, és
visszatette a kocsikulcsot Molnes zsebébe. Azután nyomtalanul eltűnt az
éjszakában. A szó szoros értelmében.
– Egy pillanat! Amikor felmentünk a hétvégi házhoz, másfél óra volt az út,
nemde? Innen nagyjából ugyanakkora a távolság. A mi Dim barátnőnk fél
tizenkettőkor bukkant rá Molnesre, vagyis két és fél órával azután, hogy az
állításod szerint a gyilkos elhagyta a motelt. Kizárt, hogy még azelőtt vissza
tudott volna érni, hogy Molnes holttestét felfedezték volna. Vagy ezt
elfelejtetted?
– Dehogy. Sőt, még egy próbautat is tettem. Kilenckor indultam, vártam a
hétvégi háznál egy félórát, majd visszajöttem.
– És?
– Negyed egyre értem vissza.
– Látod, hogy nem stimmel?
– Emlékszel, mit mondott Dim az autóról, amikor kihallgattuk?
Liz az ajkába harapott.
– Nem emlékezett semmiféle autóra – bólintott Harry. – Mert akkor nem is
volt ott. Negyed egykor pedig már bent voltak a recepción, és a rendőrséget
várták. Nem láthatták, amint a nagykövet autója visszatér.
– Várjunk csak, én eddig azt hittem, hogy az emberünk elég körültekintő.
Mégis kockáztatta volna, hogy a rendőrség már ott lesz, amikor visszaér?
– Körültekintő is volt, csakhogy azt nem láthatta előre, hogy a gyilkosságot a
visszatérése előtt fölfedezik. Wanggal abban állapodtak meg, hogy Dim csak
azután megy be a szobába, hogy ő odatelefonált a recepcióra, nem? Wang
Lee azonban türelmetlen volt és kis híján keresztülhúzta az egész tervet. A
gyilkos feltehetőleg mit sem sejtett a fenyegető veszélyről, amikor a
kocsikulcsot visszavitte a szobába.
– Vagyis egyszerűen mázlija volt?
– Én inkább egy csöppnyi szerencsének nevezném a dolgot, a gondos terv
közepén. Ez a férfi semmit nem bíz a vakszerencsére.

Biztosan mandzsúriai, gondolta Løken. Esetleg Jilin tartományból. A koreai

háború idején hallotta, hogy a Vörös Hadsereg igen sok embert besorozott
onnan, mivel olyan nagy termetűek voltak. Tulajdonképpen furcsa logika,
mivel aki nagyobb, az mélyebbre süpped a sárban, és könnyebb célpontot is
jelent. A szobában lévő másik férfi Løken háta mögött állt és egy dalt
dudorászott. Úgy hangzott, mintha az I Wanna Hold Your Hand lenne.
A kínai felmarkolta az asztalról az egyik kést, már amennyiben késnek lehet
nevezni egy hetven centiméter hosszúságú szablyát. Úgy méregette a
kezében, mint egy baseballjátékos, aki épp ütőt választ, majd egy hang nélkül
a feje fölé emelte. Løken összeszorította a fogát. Ebben a pillanatban a
barbitursav okozta kellemes tompultság szertefoszlott, a vér megfagyott az
ereiben és elvesztette az önuralmát. Miközben üvöltve rángatni kezdte a
kezét az asztalhoz kötöző bőrszíjakat, a dúdolás a háta mögött közelebb jött.
Egy kéz a hajába markolt, hátrafeszítette a fejét, majd egy teniszlabdát
préseltek a szájába. Nyelvén érezte a labda szőrös felületét, amely itatóspapír
módjára szívta fel a nyálát, az üvöltését pedig tehetetlen nyögéssé tompította.
Egy fáslival olyan szorosan elkötötték a karját, hogy a keze teljesen
érzéketlenné vált, és amikor a szablya egy száraz koppanással leérkezett, egy
pillanatra azt hitte, hogy a férfi elhibázta. Azután a penge túlsó oldalán
megpillantotta a jobb kezét. Mielőtt a szablya lesújtott, ökölbe volt szorítva,
de most lassan kinyílt. A vágás szép volt és tiszta. Látta a két fehér csont
keresztülvágott csonkját. Radius és ulna. Látott már ilyet, de a sajátját még
soha. A szorítókötés miatt alig vérzett. Az állítás, hogy a hirtelen amputáció
nem fáj, nem volt igaz. A fájdalom elviselhetetlen volt. Várta a sokkot, a
bénult semmit, de a menekülőút azon nyomban lezárult. A dudorászó férfi az
ingen keresztül egy injekciót döfött a felkarjába. Még csak meg sem próbált
egy eret találni. Ez a nagyszerű a morfiumban, bárhová szúrják, hatásos.
Løken tisztában volt azzal, hogy túlélheti. Egészen sokáig. Ameddig csak
akarják.

– És mi van Runa Molnesszel? – Liz egy gyufaszállal kotorászott a fogai

között.
– Őt bárhol felszedhette – felelte Harry. – Például amikor a lány hazafelé
tartott az iskolából.
– És felvitte Klipra nyaralójába. Mi történt azután?
– A vér és a golyó ütötte lyuk az ablakon arra utalnak, hogy a házban lőtte le.
Valószínűleg azonnal, amint felértek.
Ha úgy gondolt a lányra, mint egy gyilkosság áldozatára, szinte nem is
okozott problémát, hogy beszéljen róla.
– Ezt nem értem – mondta Liz. – Miért kellett elrabolnia, majd azonnal
megölnie? Azt hittem, hogy az egésznek az lett volna a lényege, hogy
megállítson téged a nyomozásban. Ami csak addig működött volna, amíg
Runa életben van. Hiszen abból kellett volna kiindulnia, hogy mielőtt
teljesíted a követelését, bizonyítania kell majd, hogy a lány jól van.
– És mégis hogyan teljesíthettem volna a követelését? – kérdezte Harry. –
Elhúzok, mire Runa boldogságtól repdesve hazaszalad? Az emberrabló pedig
megkönnyebbülten fellélegzik, hogy bár már nincs a kezében semmi, amivel
zsarolhatna, békén fogom hagyni, csak mert megígértem neki? Komolyan ezt
képzeled? Tényleg azt hiszed, hogy egyszerűen elengedte volna...
Harry észrevette Liz pillantását és rájött, hogy felemelte a hangját.
Elhallgatott.
– Nem rólam van szó. Csak megpróbáltam beleképzelni magamat a gyilkos
helyzetébe – mondta Liz továbbra is Harry szemébe nézve. Az aggodalmas
ránc újra megjelent a két szemöldöke között.
– Sajnálom, Liz. – Harry az arcára szorította a kezét. – Eléggé kimerültem.
Felállt és visszament az ablakhoz. Kint szinte vibrált a fülledt meleg. – Nem
azért rabolta el a lányt, mert attól félt, hogy rájöhetek valami fontosra, nem
értettem én semmit.
– Akkor mi volt az emberrablás indítéka? Hogy megerősítsen minket abban,
hogy Klipra a felelős a nagykövet és Jim Love meggyilkolásáért?
– Ez volt a másodlagos indíték – válaszolta Harry kifelé bámulva. – Az
elsődleges az volt, hogy a lányt is meg kellett ölnie. Amikor...
A szomszéd szobából tompa dübörgés szűrődött át.
– Igen, Harry?
– Amikor legelőször találkoztam Runával, már halálra volt ítélve.
Liz nagy levegőt vett.
– Harry, lassan kilenc óra. Mi lenne, ha mégis elmondanád, hogy ki a
gyilkos, mielőtt Løken megérkezik?

Løken hétkor bezárta a lakása ajtaját, majd kilépett az utcára, hogy eltaxizzon
a Millie’s Karaokéba. Azonnal észrevette az autót. Egy Toyota Corolla volt,
és a kormány mögött ülő férfi szinte az egész kocsit kitöltötte.
Az anyósülésen is ült valaki. Azon töprengett, hogy odamenjen-e az autóhoz
és megkérdezze-e, mi járatban vannak, de aztán úgy döntött, előbb leteszteli
őket. Úgyis sejtette, hogy mit akarnak és ki küldte őket. Løken leintett egy
taxit. Alig haladtak néhány háztömböt, de máris egyértelmű volt, hogy
követik. A taxisofőr bizonyára úgy ítélte meg, hogy a hátsó ülésen helyet
foglaló farang nem turista, ugyanis nem próbált masszázst ajánlani neki. Ám
amikor Løken megkérte, hogy tegyenek néhány kanyart, láthatólag
újraértékelte a helyzetet. A pillantásuk találkozott a tükörben.
– Városnézés, ulam?
– Igen, városnézés.
Tíz perccel később már nem volt semmi kétsége. A terv nyilvánvalóan az
volt, hogy Løken elvezeti a két rendőrt a titkos találkozó helyszínére. Csak
azt nem értette, hogyan szimatolta ki a rendőrfőnök a találkozót. És miért
csinál ilyen nagy faksznit miatta. Lehet, hogy nem teljesen az előírások
szerint zajlottak a dolgok, de a nyomozás végül is eredményes volt. A Sua Pa
Roadon dugóba kerültek. A sofőr beügyeskedte az autót egy busz mögé és a
betonpillérekre mutatott, amelyeket a sávok közé ékeltek. Múlt héten
lezuhant egy acélgerenda és agyonütött egy sofőrt. Az újságban olvasta. Még
képet is közöltek a szerencsétlenségről. A sofőr megcsóválta a fejét, majd
elővett egy rongyot, és nekiállt törölgetni. Portalanította a műszerfalat, a
Buddha-figurát és a királyi család fotóját, majd, mint aki jól végezte dolgát,
egy sóhajjal kinyitotta az újságját és a sporthírekhez lapozott.
Løken kinézett a hátsó ablakon. A taxi és a Corolla között csak két autó volt.
Az órájára pillantott. Fél nyolc. Még akkor sem érne oda pontosan, ha nem
kellene leráznia ezt a két idiótát. Végül döntött és megkocogtatta a sofőr
vállát.
– Ott egy ismerősöm – mondta neki angolul és hátrafelé intett. A sofőr
kétkedve nézett rá, feltehetően azt gyanította, hogy fizetés nélkül akar
lelépni. – Nemsokára visszajövök – mondta Løken és kipréselte magát az
ajtón.
Még egy nappal kevesebb, gondolta, mert olyan mennyiségű szén-dioxid
tódult a tüdejébe, ami egy teljes patkánycsaládot kiütött volna, és nyugodt
léptekkel a Corolla felé sétált. Az autó egyik fényszórója alighanem horpadt
lehetett, mert a fény egyenesen az arcába világított. Már tudta, mit fog
mondani és előre örült a megnyúló arcok látványának. Alig néhány méterre
lehetett az autótól, amikor elbizonytalanodott. Valami nem stimmelt a benne
ülő két emberrel. Mert bár a rendőrök nem feltétlenül tartoznak a legokosabb
népek közé, azt azért többnyire tudják, hogy ha követnek valakit, nem árt
kerülni a feltűnést. Ehhez képest az anyósülésen helyet foglaló férfi, annak
dacára, hogy a nap már rég lement, napszemüveget viselt, a volán mögött ülő
varkocsos óriást pedig eleve nem kellett volna ilyen feladatra beosztani.
Løken épp sarkon akart fordulni, amikor a Corolla ajtaja kinyílt.
– Ulam! – kiáltotta egy hang. Na ez meg pláne nem stimmelt. Løken
megpróbált visszafarolni a taxihoz, de egy autó, amely sávot akart váltani,
elzárta előtte az utat. Visszafordult a Corolla irányába. A kínai közeledett
feléje. – Ulam! – ismételte meg, miközben a szembejövő sávban elindultak
az autók. A kiáltás úgy hangzott, mint suttogás a szélviharban. Løken egyszer
puszta kézzel ölt meg egy férfit. A tenyere élével összezúzta a gégéjét,
pontosan úgy, ahogy azt a wisconsini edzőtáborban tanulta. De akkor még
egészen fiatal volt. És halálra volt rémülve. Most csak dühös. Hasonló
érzések.
Amikor a karok köré fonódtak és a lába elemelkedett a földtől, már tudta,
hogy nemcsak hasonlók, ugyanazok. Ordítani próbált, de nem volt levegője, a
karok mindet kipréselték belőle. Látta, ahogy a csillagos ég lassan
körbefordul, aztán beúszott egy megpakolt tetőcsomagtartó. Meleg,
orrfacsaró leheletet érzett a nyakán. Odabentről, a Corolla szélvédőjén át a
napszemüvegest pillantotta meg: a taxi mellett állt és néhány bankjegyet
nyújtott be a sofőrnek az ablakon. A szorítás lazult egy keveset, és Løken
hosszú, remegő sóhajtásokkal itta a szennyezett levegőt, mintha kristálytiszta
forrásvíz lett volna.
A taxis felhúzta az ablakot, a férfi pedig visszaindult feléjük. S amikor a
horpadt reflektor fényébe érve levette a napszemüvegét, Løken elképedve
suttogta:
– Jens Brekke!
 Ötvenedik fejezet

– Jens Brekke? – robbant ki Lizből.

Harry bólintott.
– Az lehetetlen! Hiszen van alibije, az a nyomorult felvétel igazolja, hogy
negyed kilenckor felhívta a húgát.
– Ez így is van, csak éppen nem a saját irodájából hívta fel. Amikor
megkérdeztem tőle, hogy a munkaidő kellős közepén miért a lakásán próbálta
elérni a munkamániás húgát, azt válaszolta, hogy mindig elfelejti, hogy is van
ez az időeltolódás.
– És?
– Hallottál már olyan valutaügynökről, aki képtelen kiszámolni az
időeltolódást?
– Nem igazán, de mi köze van ennek az ügyhöz?
– Azért hívta a húga otthoni üzenetrögzítőjét, mert nem volt sem ideje, sem
kedve valóban beszélni vele.
– Nem tudlak követni.
– Akkor jöttem rá, amikor felfedeztem, hogy Kliprának ugyanolyan masinája
van, mint neki. Miután Brekke lelőtte Kliprát, bement annak irodájába,
feltárcsázta a húga lakását és a végén magával vitte a felvételt rögzítő
szalagot, amely tanúsítja a hívás időpontját, de azt nem árulja el, hogy
honnan kezdeményezték. Arra nem gondoltunk, hogy a felvétel egy másik
rögzítőről származhat. Viszont be tudom bizonyítani, hogy eltűnt egy szalag
Klipra irodájából.
– Hogyan?
– Emlékszel, hogy a nagykövet telefonjának január harmadikai híváslistáján
szerepelt egy beszélgetés Kliprával? Nos, ennek a Klipra irodájában lévő
szalagok egyikén sem volt nyoma.
Liz hangosan felnevetett.
– Harry, ez tiszta őrület! Ez a patkány kikezdhetetlen alibit szerzett magának,
mégis hagyta magát lecsukatni csak azért, hogy a megfelelő lélektani
pillanatban játszhassa ki az ütőkártyáját?
– Mintha lelkesedést hallanék a hangjában, főtiszt.
– Pusztán szakmai okokból történik. Szerinted az elejétől fogva megtervezte
az egészet?
Harry az órájára nézett. Az agya azt morzézta, hogy valami baj van. – Ha van
valami, amiben egészen biztos vagyok, az az, hogy Brekke egyetlen részletet
sem bízott a véletlenre.
– Mitől vagy ilyen biztos ebben?
– Nos – válaszolta Harry egy üres poharat szorítva a homlokához. – Ő maga
mondta nekem, hogy utál kockáztatni, és hogy csak olyankor játszik, amikor
egészen biztos abban, hogy nyerni fog.
– Gondolom, arról is van elképzelésed, hogyan ölte meg a nagykövetet.
– Először lekísérte Molnest a mélygarázsba, a recepciós hölgy fent látta,
hogy együtt távoznak. Onnan azután újra felliftezett, amit pedig az a lány
tudott igazolni, aki a földszinten beszállt mellé a liftbe és akit randira hívott.
A nagykövetet valószínűleg a garázsban ölte meg, hátba döfte a lapp késsel,
amikor az elfordult, hogy beszálljon az autóba. Azután elvette tőle a
kocsikulcsot, őt magát pedig a csomagtartóba rámolta. Ezt követően
visszaszállt a liftbe, és várt, hogy valaki feljebb megnyomja a hívógombot,
ezzel biztosítva, hogy mindenképpen legyen, aki igazolni tudja, hogy ő
felfelé tartott az irodájába.
– Tulajdonképpen a randit is azért kérte, hogy a lány egészen biztosan
emlékezzen rá.
– Úgy van. Ha más szállt volna be a liftbe, akkor valami mást talált volna ki.
Ezután az irodájában kikapcsolta a telefont, hogy elfoglaltnak tűnjön, majd
leliftezett a mélygarázsba és elhajtott a nagykövet autójával.
– De ha a garázsban gyilkolta meg a nagykövetet, akkor arról videofelvétel
készült.
– Szerinted miért tűnt el a felvétel? Brekke maga vette rá Jim Love-ot, hogy
adja át neki a szalagot. Azon az estén, amikor összefutottunk vele a
bokszmérkőzésen, sürgősen vissza kellett mennie az irodájába. De nem azért,
hogy az amerikai ügyfelével beszéljen, hanem mert abban állapodtak meg
Jimmel, hogy az aznap beengedi őt a felvevőszobába, ahol Brekke
átprogramozhatja a felvevő óráját, és egy másik felvétel készítésével
letörölheti az ominózus időtartamot, amikor megölte a nagykövetet.
– Miért nem vitte egyszerűen magával az eredeti felvételt?
– Mert tökéletességre törekszik, és mert kellett neki egy meghamisított
felvétel, hogy úgy tűnjön, mintha valaki tönkre akarta volna tenni az alibijét.
Tudta, hogy valamelyik szemfüles nyomozó előbb-utóbb észreveszi, hogy a
felvétel és a rajta szereplő időpont nem stimmel. Az eső és a nedves
keréknyomok csak egy kissé felgyorsították a dolgot.
– Vagyis nem voltál agyafúrtabb, mint ahogy ő azt feltételezte?
Harry megvonta a vállát. – Nem. De nem fogok belehalni. Jim Love viszont
belehalt abba, hogy Brekke mérgezett ópiummal fizette ki. Mint említettem, a
pasas nem kedveli a rizikót.
– De mi a helyzet az indítékkal?
– Emlékszel arra, amikor azon tanakodtunk, hogy hat éven keresztül
ötvenmillió korona fölött rendelkezni elég jó indíték-e a nagykövet
meggyilkolására? Nem volt az. De hogy élete egész hátralévő részében
rendelkezhessen fölötte, az már elég volt Jens Brekkének ahhoz, hogy
megöljön három embert. A végrendelet szerint Runa huszonhárom éves
korában jutott volna hozzá a pénzhez, de miután arra nem volt külön passzus,
hogy mi történik a lány esetleges halála esetén, így automatikusan a normál
örökösödési sorrend lépett életbe. Vagyis mostanra a vagyon Hilde Molnesé
lett, és már nincs semmiféle megkötés sem, hogy hogyan és meddig
rendelkezhet fölötte.
– És hogy akarta Brekke rávenni arra, hogy odaadja neki a pénzt?
– Semmi szükség arra, hogy odaadja neki, mivel Hilde Molnes-nek legfeljebb
fél éve van hátra. Szépen összeházasodnak Brekkével, aki bizonyára képes
rá, hogy erre a rövid időre eljátssza a tökéletes úriembert.
– Eltakarította a férjet és a lányt az útból, csak hogy a nő halála után
hozzájusson az örökséghez?
– És ez még semmi – mondta Harry. – Már el is kezdte használni a pénzt.
Liz kérdő pillantást vetett rá.
– Felvásárolta egy csőd szélén álló vállalat, a Phuridell megmaradt
részvényeseitől a tulajdonrészüket. Ha minden a Barclay Thailand
elképzelése szerint történik, akkor ez a vállalat néhány éven belül a
hússzorosát fogja érni annak, amit ő most fizetett érte.
– Akkor miért adták el neki?
– George Walters, a vállalat ügyvezető igazgatója szerint csak néhány
kisrészvényes maradt, akik annak idején nem voltak hajlandók eladni a
részüket Öve Kliprának, amikor az többségi tulajdont szerzett. Mégpedig
mert rájöttek, hogy valami nagy dolog van készülőben. De miután Klipra
eltűnt, ők pedig megtudták, hogy a dolláradósság hamarosan összeroppantja a
vállalatot, boldogan elfogadták Brekke ajánlatát. És ugyanez érvényes az
ügyvédi irodára is, amely Klipra hagyatékát kezeli. A teljes vételár úgy
százmillió koronát tesz ki.
– De Brekkének még nincs meg ehhez a pénze, nem?
– Walters elmondása szerint az összeg fele most, a szerződés megkötésekor
esedékes, a többi pedig hat hónap múlva. Hogy az első részt honnan szerzi
meg, azt nem tudom, bizonyára más módon is pénzhez tud jutni.
– És mi van, ha a nő nem hal meg hat hónapon belül?
– Valami azt súgja, hogy Brekke gondoskodni fog arról, hogy ez ne
történhessen meg. Végül is ő keveri Hildének az italokat...
Liz elgondolkodva bámult a levegőbe.
– Nem félt attól, hogy gyanút ébreszt, ha épp most bukkan fel egy új
tulajdonos a Phuridellben?
– De igen. Ezért a részvényeket egy társaság nevében vásárolta meg, amelyet
Ellem Limitednek hívnak.
– Könnyen rá lehet jönni, hogy ő áll mögötte.
– De nem ő áll mögötte. A társaságot Hilde Molnes neve alatt jegyezték be.
Az asszony halála után persze ő fogja örökölni.
Liz ajkai egy hangtalan ó-t formáztak. – És erre az egészre teljesen egyedül
jöttél rá?
– Walters segítségével. De akkor kezdtem gyanakodni, amikor Klipra
irodájában megtaláltam a Phuridell részvényeseinek a listáját.
– Valóban?
– Ellem.
– Harry elmosolyodott.
– Először persze Løkenre gyanakodtam. A vietnami háború idején ugyanis
LM volt a gúnyneve. A megoldás viszont sokkal banálisabb ennél.
Liz összefűzte ujjait a tarkója mögött. – Szabad a gazda.
– Az Ellem visszafelé olvasva Melle. Ami Hilde Molnes lánykori neve.
Liz úgy bámult Harryra, mintha valami cirkuszi attrakciót látna. – Atyaég, te
tényleg nem vagy teljesen normális – mormolta.

Jens a kezében tartott papajára pillantott. – Abban a pillanatban, amikor az

ember beleharap, a papajának mindig hányásszaga van. Maga is észrevette
már, Løken?
A gyümölcs húsába mélyesztette a fogait.
– Viszont punciíze – nevetett hátravetett fejjel. – Tudja, itt a kínai negyedben
öt bátért vesztegetik darabját – szinte ingyen van. A papajaevés a mindenki
számára elérhető egyszerű örömök egyike. És akárcsak a többi egyszerű
örömöt, az ember a pápáját sem tudja értékelni, amíg meg nem fosztják tőle.
Olyan, mint... – Jens keze a levegőben körözött, valami frappáns hasonlatot
keresve. – ...mint amikor az ember képes kitörölni a seggét. Vagy ki tudja
verni magának. Mindössze egy ép kézre van szükség hozzájuk.
A középső ujjánál fogva felemelte Løken levágott kezét és a férfi arca elé
lógatta. – Magának még van egy. Gondoljon erre. No meg arra, hogy mi
mindent nem tud megcsinálni kéz nélkül. Én már töprengtem rajta egy kicsit,
szóval hadd segítsek: nem tud meghámozni egy narancsot, nem tudja rátűzni
a csalit a horogra, nem tud megsimogatni egy női testet és nem tudja
begombolni a nadrágját. Ja, és le sem tudja lőni magát, ha netán ahhoz volna
kedve. Mindenhez segítségre van szüksége. Mindenhez, gondoljon csak bele.
A kézből jókora vércseppek potyogtak az asztal szélére, és összefröcskölték
Løken ingét. Jens letette a kezet. Az ujjak a plafon felé mutattak.
– Másfelől viszont, ha az embernek két ép keze van, végtelenek a
lehetőségek. Megfojthatja, akit gyűlöl, magához tudja húzni az asztalon álló
edényt vagy meg tud markolni egy golfütőt. Tudja, hogy hol tart manapság az
orvostudomány?
Jens várt, de látta, hogy Løken nem fog válaszolni.
– Úgy vissza tudnak varrni egy kezet, hogy még egy ideget sem tesznek
tönkre. Jó mélyen felnyúlnak a karjába és kihúzzák az idegeket, mintha
gumiszalagok volnának. Hat hónap múlva szinte nem is fog emlékezni rá,
hogy le volt vágva. Persze mindez csak akkor lehetséges, ha elég gyorsan
sikerül eljutni az orvoshoz, és ha nem felejti el magával vinni a kezét. –
Løken mögé lépett és állát a férfi vállára támasztva belesuttogott a fülébe: –
Nézze csak, milyen takaros kéz. Szép, ugye? Majdnem olyan szép, mint az a
másik, azon a Michelangelo-festményen, mi is a címe?
Løken nem válaszolt.
– Tudja, az a festmény a Levi’s-reklámból. – Løken a levegőbe bámult. Jens
felsóhajtott. – Egyikünk sem valami nagy műértő, nem igaz? Nos, ha ennek
vége, talán veszek néhány ismert képet, hátha felszítják egy kissé az
érdeklődésemet. Apropó, vége. Mit gondol, mennyi idő telhet el maximum,
amíg még vissza lehet varrni egy kezet? Fél óra? Egy óra? Talán több is, ha
jégre tesszük, de az sajnos elfogyott. Nagy szerencséje van, mert az Answut
kórház csak negyedórányira van innen. – Nagy levegőt vett és a száját
egészen Løken füléhez nyomva elüvöltötte magát: – Hol van Hole és az a
némber?!
Løken összerezzent, és fájdalomtól eltorzult arca vigyorra húzódott.
– Párdon – mondta Jens és egy narancssárga gyümölcsdarabkát söpört le
Løken arcáról. – Csak tudja, elég fontos lenne, hogy elkapjam őket. Végül is
mindössze hármuknak sikerült összerakni a képet, nem igaz?
Az idős férfi ajkát rekedt suttogás hagyta el:
– Igaza van...
– Hogyan? – hajolt közelebb Jens. – Mit mondott? Beszéljen már, ember!
– Igaza van a papaját illetően. Tényleg hányásszaga van.

Liz a tarkójáról a feje búbjára csúsztatta összefűzött ujjait.

– Nekem ez a Jim Love-ügy nem áll össze. Egyszerűen nem tudom
elképzelni, ahogy Brekke a konyhában kotyvasztja a ciánt meg az ópiumot.
Harry elvigyorodott. – Brekke ugyanezt mondta Klipráról. Egyébként igazad
van, ebben segített neki valaki. Mégpedig egy profi.
– De honnan akasztott le egy ilyen embert? Ezek nem hirdetik magukat az
újságban.
– Valóban nem.
– Persze, véletlenül is kapcsolatba kerülhetett valakivel. Végül is a
szerencsejátékosok között vannak furcsa figurák. Vagy...
Liz elhallgatott, amikor észrevette, hogy Harry őt nézi. – Igen? – mondta. –
Mi az?
– Hát, nem nyilvánvaló? A mi régi barátunk, Woo az. Ő és Jens egész idő
alatt együttműködtek. Jens bízta meg azzal, hogy tegyen poloskát a
telefonomba.
– Nem sok itt a véletlen egybeesés? Ugyanaz a férfi dolgozik Molnes
hitelezőinek és Brekkének?
– Természetesen a dolog nem véletlen. Hilde Molnes azt mondta, hogy az
uzsorások, akik a nagykövet halála után hívogatták, nem jelentkeztek többet,
miután Jens Brekke egy alkalommal beszélt velük. Hogy úgy mondjam,
kétlem, hogy halálosan rájuk ijesztett volna. A Thai Indo Travellersnél tett
látogatásunkkor Sorensen azt mondta, hogy Molnes nem tartozik nekik.
Valószínűleg igazat mondott. Szerintem Brekke fizette ki Molnes adósságát,
természetesen bizonyos ellenszolgáltatások fejében.
– Woo szolgáltatásaiért.
– Úgy van – bólintott Harry és az órájára pillantott. – A fenébe is. Hol marad
már Løken?
Liz felállt és sóhajtott egyet. – Próbáljuk meg felhívni. Lehet, hogy elaludt.
– Lehet – válaszolta Harry és tűnődve megvakarta az állát.

Løken fájdalmat érzett a mellkasában. Soha nem voltak szívproblémái, de ha

ez most mégis egy infarktus, akkor nagyon bízott benne, hogy elég erős lesz
ahhoz, hogy elvigye. Így is, úgy is meg kell halnia, akkor meg hadd örüljön
Brekke, hogy itt szenved ki. Bár ki tudja, lehet, hogy nem is örülne annyira.
Lehet, hogy ez az egész a számára sem jelent többet, mint Løkennek jelentett
a maga dolga annak idején. Egy lövés, egy férfi összeesik és kész. Munka,
amit el kell végezni. Brekkére nézett. Látta, hogy a férfi ajka mozog, de
legnagyobb meglepetésére nem hallott semmit.
– Klipra megkért, hogy fedezzem a Phuridell dolláradósságát, csakhogy nem
telefonon tette, ahogy egyébként szokta, hanem egy ebéd alkalmával –
mondta Jens. – Alig hittem a fülemnek. Egy több mint félmilliárdos megbízás
szóban, anélkül, hogy felvétel készült volna róla! Az ember egész életében
egy ilyen lehetőségre vár, de rendszerint hiába. – Jens megtörölte a száját egy
szalvétával.
– Amikor visszamentem az irodába, határidős dollárügyleteket kezdtem kötni
a saját nevemben. Úgy terveztem, hogy amennyiben a dollár árfolyama
zuhan, később egyszerűen átvezetem az ügyleteket a Phuridell nevére, és azt
állítom, hogy ezek szolgáltak az adósság fedezésére, amiben megállapodtunk.
Ha viszont nő, az enyém a nyereség, Kliprának meg egyszerűen letagadom,
hogy valaha is megbízott volna ezekkel a határidős ügyletekkel. Úgysem
tudja bizonyítani. Találja ki, mi történt azután, Ivar! Ugye, szólíthatom
Ivarnak?
Összegyűrte a szalvétát és az ajtó mellett álló szemetesbe célzott vele.
– Nos, Klipra azzal fenyegetőzött, hogy a Barclay Thailand vezetősége elé
viszi a dolgot. Elmagyaráztam neki, hogy ha a Barclay Thailand az ő pártjára
állna, vissza kellene téríteniük a veszteségét, továbbá elveszítenék a legjobb
ügynöküket. Más szóval: a cég nem tehet mást, mint hogy engem támogat.
Ekkor azzal kezdett fenyegetni, hogy a politikai kapcsolatait fogja használni.
És tudja, mi történt? Már nem jutott rá ideje. Rájöttem, hogy ha
megszabadulok Öve Kliprától, egyidejűleg a vállalatát is átvehetem, a
Phuridellt, amely úgy hasít majd fölfelé, mint a rakéta. És én ebben nem csak
reménykedem, ahogy azok a szánalmas részvényspekulánsok teszik. Hanem
én tudom, hogy így lesz. Gondoskodni fogok arról, hogy ez történjen. – Jens
szeme ragyogott.
– Pontosan úgy, ahogy azt is tudom, hogy Harry Hole és az a kopasz némber
ma éjjel meg fognak halni. – Az órájára nézett. – Bocsásson meg a
melodrámáért, Ivar, de rohan az idő. Lassan gondolhatna a saját érdekeire is,
nem?
Løken üres pillantással bámult rá.
– Nem fél, mi? Igazi kemény csávó. – Brekke letépett egy kilógó cérnaszálat
az egyik gomblyukából. – Elmeséljem magának, Ivar, hogy hogyan fognak
rájuk találni? Egy-egy cölöphöz kötözve valahol a folyón, golyóval a
testükben és lapos gorillaorral. Tudja, milyen az, Ivar? Bevallom, magam
sem tudtam elképzelni, amíg Woo barátom el nem mesélte, hogy egyszer egy
hajópropellerrel húsig lenyúzták egy ember arcbőrét. Nem maradt túl nagy
orra. És ami a legjobb az egészben, hogy ezt a módszert a maffia használja,
úgyhogy mindenki törheti majd a fejét, hogy mit követhetett el ez a két
szerencsétlen, amivel így felbőszítették a maffiát. De erre soha nem fogják
megkapni a választ, ugyebár? Különösen nem magától, aki egy ingyenes
műtétre és ötmillió dollárra számíthat, amennyiben elárulja, hol vannak.
Utána pedig... Magának úgyis nagy gyakorlata van abban, hogyan kell
nyomtalanul felszívódni, új személyazonosságot szerezni meg effélék, nem?

Ivar Løken látta, hogy Jens ajka mozog, de a férfi szavai csak valahonnan
nagyon messziről visszhangoztak felé.
Néha elúszott mellette egy-egy kifejezés: hajópropeller, ötmillió, új
személyazonosság. Sosem tartotta magát hősnek, és nem vágyott arra sem,
hogy hősi halált haljon. De meg tudta különböztetni egymástól a jót és a
rosszat, és amennyire tudott, igyekezett a jóra törekedni. Brekkén és Woo-n
kívül soha senki nem fogja megtudni, hogy felemelt fejjel várta-e a halált
vagy sem, senki nem fog a hírszerzők vagy a veteránok törzsasztalánál egy
sör fölött a jó öreg Løkenről anekdotázni. Személy szerint nagy ívben tett is
erre. Neki aztán nincs szüksége semmiféle hírnévre. Az egész élete egy féltve
őrzött titok volt, és csak természetes, hogy a halála sem lesz másmilyen. Ez
most nem a nagy gesztusok ideje. Ha megadja Brekkének, amit akar, akkor
azt egyetlen cél érdekében teszi, és ez a gyors halál. Bár már fájdalmai sem
voltak. Így hát nem is számított annyira. És ha történetesen hallotta volna
Brekke javaslatának a részleteit, az sem változtatott volna semmin. Mert
ebben a pillanatban megszólalt a mobiltelefonja.
 Ötvenegyedik fejezet

Harry már épp le akarta tenni a kagylót, amikor egy kattanást hallott, és a
telefon újra kicsengett, amiből arra következtetett, hogy a hívását
továbbkapcsolták Løken otthoni számáról. Várt, de a hetedik csörgés után
feladta, és köszönettel visszanyújtotta a kagylót a pult mögött álló, Miki egér
frizurás lánynak.
– Baj van – mondta, amikor visszatért a szobába.
Liz levette a cipőjét, hogy megszemléljen egy bőrkeményedést a talpán.
– A forgalom – jelentette ki. – Mindig a forgalom a baj.
– Az otthoni száma átkapcsolt a mobiltelefonjára, de azt sem vette fel. Nem
tetszik ez nekem.
– Nyugalom. Ugyan mi történhetne vele a békés Bangkokban? Biztosan
otthon felejtette a mobilját.
– Elszúrtam valamit – mondta Harry. – Elmondtam Brekkének, hogy ma este
találkozunk, és megkértem, nézzen utána, ki áll az Ellem Limited mögött.
– Hogy mit csináltál? – kiáltott fel Liz. Harry olyat csapott az asztalra, hogy a
kávéscsészék vad csörömpölésbe kezdtek. – A rohadt életbe!
– Látni akartam, hogyan reagál.
– Hogyan reagál? Cseszd meg, Harry, ez nem valami játék!
– Nem játéknak szántam. Abban maradtam Brekkével, hogy majd innen
felhívom, és megbeszéljük, hogy hol találkozzunk. Úgy terveztem, hogy a
Lemon Grassba megyünk.
– Abba az étterembe, ahol együtt voltunk?
– Itt van a közelben és jobb, mint a lakásánál tőrbe csalni. Hárman vagyunk,
úgyhogy valami olyasmi akcióra gondoltam, mint amikor Woo-t őrizetbe
vettük.
– Azok után, hogy elijeszted az Ellem felemlegetésével? – nyögte Liz.
– Brekke nem ostoba. Már rég kiszimatolta a veszélyt. Felkért, hogy legyek
az esküvői tanúja, tesztelni akart, hogy megtudja, gyanakszom-e rá.
Liz felhorkant. – Micsoda macsó szöveg! Nem lett volna szabad személyesen
is ennyire belekeveredned. A rohadt életbe, Harry, azt hittem, ennél profibb
vagy!
Harry nem válaszolt. A nőnek teljesen igaza van, amatőr módon viselkedett.
Mi a fenéért kellett megemlítenie az Ellem Limitedet? Ezernyi más ürügyet
találhatott volna, hogy miért kell találkozniuk. Talán ő is csak egyike
azoknak a szánalmas szerencsejátékosoknak, akikről Brekke beszélt. Olyan,
aki az izgalom kedvéért kockáztat. Nem, nem erről van szó. Legalábbis nem
csak erről. A nagyapja egyszer azt mondta neki, hogy soha nem lő rá olyan
hófajdra, amelyik éppen a földön gubbaszt. Amikor Harry megkérdezte tőle,
hogy miért nem, azt válaszolta:
– Mert az nem szép dolog.
Emiatt volt? A nagyapjától tanult vadászbecsület miatt, ami azt írja elő, hogy
az ember előbb zavarja fel a zsákmányt, s aztán röptében lője le, hogy
legalább szimbolikus lehetőséget adjon neki a menekülésre? Végül Liz
szakította meg a gondolatait.
– És most mihez kezdünk, nyomozó?
– Várunk – felelte Harry. – Adunk még Løkennek fél órát. Ha addig nem
kerül elő, felhívom Brekkét.
– És ha Brekke nem veszi fel a telefont?
– Akkor értesítjük a rendőrfőnököt és beindítjuk a teljes gépezetet.
– Meséltem már neked a forgalomirányító rendőrök sorsáról?

Jens Løken mobiltelefonjának a kijelzőjét nézte és derűsen kuncogott. A

készülék abbahagyta a pittyegést.
– Remek találmány a mobiltelefon, Ivar – mondta. – Az egyik nagy előnye,
hogy az ember látja a hívó fél számát, és ha valakivel esetleg nem akar
beszélni, egyszerűen nem veszi fel. Ha nem tévedek, valaki meg akarta
tudakolni, hogy miért nem ért oda a megbeszélt helyre. Mert felteszem, nem
sok barátja szokta ilyen késői órán hívogatni, igaz, Ivar?
Azzal átdobta a készüléket a válla fölött, Woo pedig meglepő rugalmassággal
oldalra szökkent és elkapta. – Hívd fel a tudakozót és derítsd ki, kié a szám és
mi a cím. Most! – Jens Løken mellé guggolt. – Kezd egyre sürgetőbbé válni
ez a műtét, Ivar.
Befogta az orrát és a szék alatt terjengő tócsára nézett.
– Na, de Ivar, kérem!
– Millie’s Karaoke – szólalt meg mögöttük Woo. – Tudom, hol van.
Jens megveregette Løken vállát.
– Bocs, de most mennünk kell, Ivar. Ha visszaértünk, bevisszük a kórházba.
Megígérem, rendben?
Løken érezte a távolodó léptek rezgését és a becsapódó ajtó nyomán
keletkező huzatra várt. De nem jött. Helyette újra az a gyenge, távoli hang
csendült fel közvetlenül a füle mellett:
– Ó, igen, erről majdnem megfeledkeztem, Ivar. – Løken meleg leheletet
érzett a halántékán. – Valamivel a cölöpökhöz kell kötöznünk őket.
Kölcsönvenném a fáslit, ha nem bánja. ígérem, visszakapja.
Løken üvölteni kezdett. Az agyában valaki más vette át az irányítást, érezte,
ahogy a bőrszíj a húsába vág, mert az asztalt elöntő vér látványára rángatni
kezdte a karját. Az ajtócsapódás keltette légáramlatot egyáltalán nem érezte.

Harry felpattant, amikor halkan megkocogtatták az ajtót. Önkéntelenül is

grimaszolt egyet, amikor Løken helyett a Miki egér frizurás lány lépett be a
szobába.
– Te Hally, ulam? – Harry bólintott. – Telefon.
– Nem megmondtam? – kérdezte Liz. – Van rá száz bátom, hogy a forgalom
az.
Harry követte a lányt a recepcióra, s közben önkéntelenül is arra gondolt,
hogy épp olyan hollófekete haja és karcsú nyaka van, mint Runának. Átvette
a telefont.
– Igen?
– Harry? Én vagyok az.
Harry szinte érezte, ahogy az erei kitágulnak, úgy elkezdett verni a szíve.
Vett néhány nagy levegőt, hogy a hangja nyugodtan csengjen:
– Hol van Løken, Jens?
– Ivar? Ó, tudja, tele a keze, úgyhogy nem tudott csatlakozni.
Még a hangján is érezni lehetett, hogy lekerült végre az álarc, s Harry most
újra a valódi Jens Brekkével beszélt, ugyanazzal, akivel első alkalommal az
irodában találkozott. A csúfondáros hang olyasvalakié volt, aki biztos a
győzelmében, de a kegyelemdöfés megadása előtt még ki akarja kicsit
élvezni a helyzetet. Harry agya ide-oda cikázott, hogy megpróbáljon kitalálni
valamit, amivel némi előnyhöz juthat.
– Vártam a hívását, Harry – mondta Brekke hanyagul és magabiztosan.
– Nos, Jens, megelőzött.
Jens rekedtesen felnevetett. – Hiszen mindig egy lépéssel maga előtt járok,
Harry. Milyen érzés?
– Fárasztó. Hol van Løken?
– Szeretné tudni, mit mondott Runa a halála előtt?
Harry homlokán bizseregni kezdett a bőr. – Nem – hallotta a saját hangját. –
Csak az érdekel, hol van Løken, mit csinált vele és hogy hol találjuk magát.
– Nahát, egyszerre három kívánság is!
A telefon mikrofonjának membránja berezonált a férfi nevetésétől. Harry
figyelmét azonban valami más keltette fel, de nem tudta volna pontosan
megmondani, micsoda. A nevetés hirtelen félbeszakadt.
– Tudja, mennyi fáradsággal jár egy ilyen terv kidolgozása, Harry?
Kétszeresen, sőt háromszorosan bebiztosítani mindent, végigjárni azt a sok
kerülőutat, hogy végül kikezdhetetlen legyen az egész? És akkor még a
kivitelezést és az azzal járó fizikai kellemetlenségeket nem is említettük.
Mert az emberölés még csak hagyján, de őszintén szólva, nem volt akkora
élvezet napokon keresztül a rács mögött gubbasztani. Lehet, hogy nem hisz
nekem, de amit a bezártságról mondtam magának, az tényleg igaz.
– Akkor mire kellett az a sok kerülőút?
– Mondtam már magának, hogy az összes kockázati tényező kiküszöbölése
egyáltalán nem olcsó mulatság, de megéri. Higgye el, mindig megéri. Mint
például az a töméntelen fáradság is, amivel sikerült elérnem, hogy úgy
tűnjön, mintha Klipra lenne a tettes.
– Akkor miért nem intézte egyszerűbben? Mondjuk, lelőhette volna őket és
utána a maffiára keni a dolgot.
– Pontosan úgy gondolkodik, mint azok a lúzerek, akikre általában vadászik,
Harry. Mint azok a szerencsejátékosok, akik nem az egészet szemlélik, és
ezért nem látják, hol vannak a buktatók. Természetesen sokkal egyszerűbben
is megölhettem volna Molnest, Kliprát és Runát, persze vigyázva, hogy ne
hagyjak semmi nyomot, de az nem lett volna elég a sikerhez. Ugyanis
legkésőbb a Molnes-vagyon és a Phuridell átvétele után eléggé nyilvánvalóvá
vált volna a dolog. Három gyilkosság és egyetlen személy, akinek
mindhármójukkal szemben van indítéka – még a rendőrségnek sem esett
volna nehezére, hogy megfejtse, nem gondolja? És terhelő bizonyítékok híján
is pokollá tudták volna tenni az életemet. Ezért készítenem kellett maguknak
egy másik forgatókönyvet, melyben a halottak egyike egyben a tettes is. Egy
olyan változatot, amely nem annyira komplikált, hogy ne boldogulnának
vele, de nem is túlságosan kézenfekvő. Tulajdonképpen hálásnak kellene
lennie, Harry, hiszen elintéztem, hogy mindenki a csodájára járjon magának,
amikor rábukkant Klipra nyomára.
Harry csak fél füllel hallgatta, gondolatai egy egy évvel korábbi nyomozás
körül zakatoltak. Akkor is egy gyilkos hangját hallgatta. Ott a háttérzajok
árulták el az illetőt, most viszont csak valami halk, ciripelő zenét hallott, ami
jöhetett bárhonnan.
– Mit akar, Jens?
– Hogy mit akarok? Lássuk csak, mit is akarok. Lehet, hogy csak egy kicsit
jártatni szeretném a számat.
Engem akar feltartóztatni, gondolta Harry. Fel akar tartóztatni. Miért? A
telefonból egy gépdob és egy klarinét vidáman pattogó hangjai szűrődtek ki
halkan.
– De ha tényleg konkrétan tudni akarja, csak azért hívtam, hogy elmondjam
magának...
I Just Called To Say I Love You!
– ...hogy a kolléganőjére igazán ráférne némi arcfelvarrás. Vagy maga nem
így látja, Harry? Harry?
A telefonkagyló széles ívben lengett a padló fölött.

Harry már a folyosón rohant, érezte, ahogy az adrenalin szétáramlik a

testében. A Miki egér frizurás lány riadtan a falhoz hátrált, amikor Harry
eleresztette a telefonkagylót, előrántotta a kölcsönbe kapott Ruger SP-101-est
a combjára erősített pisztolytáskából és egyetlen gyakorlott mozdulattal
megtöltötte. Vajon megértette, amikor Harry ráüvöltött, hogy riassza a
rendőrséget? De most nincs idő ezzel törődni, hiszen Brekke itt van. Harry
felemelt pisztollyal berúgta az első ajtót. Négy halálra rémült szempár
szegeződött rá.
– Sajnálom!
A következő szobában elétáruló látványtól kis híján elsütötte a fegyvert.
Középen egy kis növésű, sötét bőrű thai férfi állt ezüstösen csillogó
öltönyben, strici-napszemüvegben és széles terpeszállásban. Beletelt néhány
másodpercbe, mire Harrynak leesett, mit művel, de addigra a Hound Dog
hangjai már rég a thai Elvis torkára forrtak. Harry végigpillantott a folyosón.
Lehet itt vagy ötven szoba. Szóljon Liznek? Túlterhelt agyában most újra
tisztán és élesen felüvöltött a vészcsengő. Liz! A rohadt életbe, Jens
feltartotta! Végigviharzott a folyosón. A sarkon befordulva azonnal
megpillantotta saját szobájuk nyitott ajtaját. Már nem gondolkodott, nem félt,
nem reménykedett, csak rohant. Tudta, hogy átlépett egy határt, s itt már
könnyű ölni. Berobbant az ajtón és látta, hogy Liz a kanapé mögött fekszik
összegörnyedve. Körbefordult a pisztollyal, de már késő volt. Valami
eltalálta a veséje alatt, a következő pillanatban pedig egy kábel szorult a
nyaka köré. A szeme sarkából látta, hogy egy mikrofonhoz tartozik, és
fullasztó curryszag csapta meg az orrát.
Harry hátracsapott a könyökével. A bevitt találatot egy nyögés jelezte.
Azután egy ököl fültövön találta, de olyan erővel, hogy beleszédült. Azonnal
érezte, hogy ez valami igen költséges szájsebészeti probléma lesz. Azután
újra megfeszült a vezeték a torka körül. Megpróbálta az egyik ujját
beszuszakolni alá, de reménytelenül. Nyelve élettelenül buggyant elő a
szájából. Lehet, hogy mégis megússza a fogorvosi számlát, ugyanis a világ
kezdett elsötétedni körülötte. Mintha pezsgőpor lett volna az agyában. Nem
bírta tovább. Ösztönösen a magasba nyújtotta az egyik karját, de itt nem volt
merítőháló, ami megmenthette volna. Csak egy ima volt, mintha a Siam
Squares hídján állna és az örök élet után nyújtózna.
– Állj!
A kábel meglazult a nyaka körül, és a tüdejét elárasztotta az oxigén. Még,
még! A mellkasa majd szétpattant, mintha a szoba összes levegője kevés lett
volna neki.
– Engedd el! – Liznek sikerült térdelő helyzetbe küzdenie magát, és egy
Smith & Wesson 650-est szegezett Harryra. Harry érezte, ahogy Woo
összegörnyed mögötte és újra megfeszíti a zsinórt, de ezúttal sikerült a bal
kezét időben a vezeték alá dugnia.
– Lődd le! – sipította Harry Donald kacsa-hangon.
– Engedd el! Most! – Liz szeme fekete volt a rémülettől és a dühtől. A
füléből egy vércsík csordogált lefelé a kulcscsontjára, majd befolyt az inge
alá.
– Nem fog elengedni. Le kell lőnöd – suttogta Harry rekedten.
– Most! – kiáltotta Liz.
– Lőj! – ordította Harry.
– Fogd be!
Liz kissé elvesztette az egyensúlyát, pisztolyt markoló keze tétova kört írt le.
Harry Woo-nak feszítette a hátát. Mintha egy falnak dőlt volna. Liznek
könnyek szöktek a szemébe, a feje pedig előrebillent. Harry felismerte a
tüneteket: agyrázkódás. Nincs vesztegetni való idejük.
– Liz, figyelj rám!
A hirtelen megfeszülő kábel Harry kezébe vágott. – Liz! Hallod, amit
mondok? Lőnöd kell, mielőtt késő nem lesz! Mindjárt elájulsz, Liz!
A nő felzokogott.
– Cseszd meg, Harry, nem megy! Én...
A vezeték belevágott Harry húsába. Megpróbálta ökölbe szorítani a kezét, de
sikertelenül.
– Liz! Nézz rám, Liz!
A nő pislogott néhányat, majd elmosódó tekintettel Harry irányába nézett.
– Meg tudod csinálni, Liz. A fenébe is, az egész világon nincs még egy
ekkora élő céltábla. Nézd csak meg a fickót, Liz! Ha sikerül elhibáznod
engem, valahogy mindenképpen el fogod találni!
Liz szája elnyílt, rábámult Harryra, majd leeresztette a pisztolyt és
nevetésben tört ki. Harry hiába próbálta megállítani az előrelendülő Woo-t,
mintha egy mozdonyt akart volna feltartóztatni. A kínai, maga előtt tartva
Harryt máris Liz fölé tornyosult, s abban a pillanatban valami Harry arcába
robbant. Az idegpályáin szúró fájdalom futott végig, egy új, égető érzés.
Közelről érezte Liz illatát, majd azt, ahogy a nő teste megadja magát Woo
masszív súlya alatt, ami mindkettőjüket a földhöz préselte. A dörrenés hangja
a nyitott ajtón keresztül kihullámzott a folyosóra. Azután csend lett.
Harry lélegzett. Liz és Woo közé szorulva feküdt, és csodálkozva
megállapította, hogy életben van. Valami egyre csak csöpögött. Próbálta
elűzni a rémképet, most nem volt ideje a fedélzetre koppanó, hideg, sós
cseppekre meg a hajókötélre. Ez nem Sydney. A cseppek Liz homlokára és
szemhéjára hulltak. Azután újra meghallotta a nevetését. A nő szeme kinyílt,
és két fehér keretes, hatalmas, fekete ablakká változott egy piros falon.
Nagyapa fejszecsapásai, a tompa, száraz koppanás, ahogy a tűzifa a
keményre taposott földre hull. Az ég kék volt, fű csiklandozta a fülét, az égen
egy sirály vitorlázott keresztül. A legszívesebben elaludt volna, de az egész
arca lángolt, és érezte a saját húsának bűzét, a pórusokba égett lőpor szagát.
Egy nyögéssel kigördült az emberi szendvicsből. Liz továbbra is tágra nyitott
szemmel nevetett. Harry hagyta. Azután a hátára fordította Woo-t. Az óriás
megmerevedett arcán csodálkozó kifejezés ült. A szája félig elnyílt, mintha
csak a homlokán lévő fekete lyuk miatt készülne tiltakozni. Odébb
mozdította a hatalmas testet, de a csöpögés nem maradt abba. A fal felé
fordult és megállapította, hogy nem csak a képzelete játszik vele. Madonna
már megint megváltoztatta a hajszínét. Woo varkocsa a képkeret tetején
fityegett, mintegy punktaréjt vonva az énekesnő feje fölé, ám a frizurából egy
furcsa, rántotta és céklalé keverékéhez hasonlító matéria folydogált, cseppjei
puhán landoltak a vastag szőnyegen. Liz egyre csak nevetett.
– Buli van? – hallotta Harry az ajtónyílás felől. – És Jenset meg sem hívták?
És én még azt hittem, barátok vagyunk...
Harry nem fordult meg, a szeme kétségbeesetten kutatott a padlón a pisztolya
után. Biztosan beesett az asztal alá vagy a szék mögé, amikor Woo a hátára
sújtott.
– Csak nem ezt keresi, Harry?
Hát persze. Harry lassan megfordult és a saját Ruger SP-101-ese csövébe
nézett. Már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, amikor tudatosult benne:
Jens lőni fog. Két kézzel markolta a pisztolyt és egy gondolatnyit már előre is
dőlt, hogy ellensúlyozza a fegyver visszarúgását. Harrynak a széken billegő
rendőrtiszt jutott az eszébe a Schrøder-ből. Az a leheletvékony, megvető
mosoly. Talán valami ilyesmi lesz majd a rendőrfőnök ajkán is, amikor egy
perces néma csöndet kér Harry Hole emlékére.
– A játéknak vége, Jens – hallotta a saját hangját. – Ezt nem fogja megúszni.
– A játéknak vége? Na ne már, ezt a közhelyet tényleg használják? – Jens a
fejét csóválta. – Maga túl sok krimit néz, Harry.
Brekke ujja a ravasz fölé görbült. – De rendben, igaza van: vége. Ügyesen
elintézték, hogy még annál is sokkal jobban sikerüljön, mint ahogy
terveztem. Mert vajon kit fognak gyanúsítani, amikor rábukkannak magukra?
A maffia egyik csatlósa és két rendőr, akik egymás fegyvereitől haltak meg!
Jens összehúzta az egyik szemét, amire az alig három méteres lőtávolsághoz
semmi szükség nem volt. Semmit nem bíz a véletlenre, gondolta Harry, majd
behunyta a szemét és visszafojtott lélegzettel várta a golyót.
A dobhártyája mintha cafatokra szakadt volna. Három dörrenés. Tényleg nem
bíz semmit a véletlenre. Harry érezte, hogy a háta valami keménynek
csapódik, talán a falnak, vagy a padlónak, ezt nem tudta, és az orrát lőporfüst
csavarta. Lőporfüst? Semmit sem értett. Hiszen Jens háromszor is lőtt, már
rég nem érezhetne semmiféle szagot.
– A rohadt életbe! – Mintha valaki egy vastag paplan mögül ordított volna. A
füst szétoszlott, ő pedig Lizt pillantotta meg, aki a falnak dőlve ült a padlón.
Az egyik kezében egy fegyver füstölgött, a másikat a gyomrára szorította.
– A rohadt életbe, eltalált! Harry, te vagy az?
Én vagyok az?, tűnődött Harry. Homályosan rémlett neki, hogy valami
meglökte a csípőjét, és ő megpördült. – Mi történt? – kiabálta Harry továbbra
is félig süketen.
– Én lőttem először. Eltaláltam. Tudom, hogy eltaláltam, Harry. A rohadt
életbe, hogy tudott elmenekülni?
Harry felegyenesedett, rátámaszkodott az asztalra, amivel leverte a csészéket,
és nagy nehezen maga alá húzta a lábát. A bal teljesen elzsibbadt. Elzsibbadt?
Egyik kezét a csípőjére tette és érezte, hogy a nadrágja egészen
átnedvesedett. Inkább meg sem nézte. Helyette kinyújtotta a kezét.
– Add ide a pisztolyt, Liz.
Az ajtó felé fordult. Vér. A linóleum véres volt. Az út. Arra visz az út kifelé,
Hole, gondolta. Csak kövesd a jelzést. Lizre pillantott. Kék ingén, a
rászorított ujjak alatt egy máris jókorára hízott vérfolt terjeszkedett. A rohadt,
kicseszett életbe! Liz felnyögött és odanyújtotta Harrynak a Smith & Wesson
650-est.
– És ígérd meg, hogy visszatérsz, Harry.
Harry habozott.
– A pokolba is, Harry, ez parancs!
 Ötvenkettedik fejezet

Minden lépésnél úgy kellett maga elé lendítenie a lábát, és csak

reménykedhetett, hogy nem fog eltörni alatta. Káprázott a szeme a
fájdalomtól. Elhaladt a pultban álló lány előtt, aki mintha épp Munch
Sikolyához állt volna modellt.
– Hívjon mentőt! – ordított rá Harry. – Doktor! – a lány ettől végre magához
tért. Ő pedig már kint is volt az utcán. A szél elcsendesült, a meleg fullasztó
volt. Az úton egy kocsi állt keresztben, mögötte az aszfalton csúnya
féknyomok. Az ajtaja tárva-nyitva, a sofőr pedig a jármű mellett állva egyre
csak fölfelé mutogatott. Harry, nem törődve az autókkal, magasba emelt
karral kirohant az útra. Talán megállnak. Fülsértő fékcsikorgás hallatszott.
Fölfelé meredt, abba az irányba, amerre a férfi mutogatott. Odafenn egy
szürke elefántokból álló karaván emelkedett a csillagos ég felé. Az agya úgy
kapcsolt ki-be, mint egy ócska autórádió, az éjszakát magányos trombitálás
töltötte meg. Színültig. Amikor a tülkölő teherautó elviharzott mögötte, a
huzat csaknem letépte róla az inget.
Visszament a járdára és a betonpillérek tetejét kezdte pásztázni. A sárga út. A
BERTS. Miért is ne? Tulajdonképpen logikus.
Úgy tizenöt-húsz méterrel a feje fölött egy kerek nyílást fedezett fel a
betonban, amelyhez egy vaslétra vezetett föl. A lyukon keresztül lekandikált
a hold egyik csücske. Fogai közé kapta a pisztoly markolatát. Észrevette,
hogy az öve kioldódott, és megpróbált nem belegondolni abba, hogy a golyó,
amely képes volt eltörni egy övcsatot, vajon mit művelhetett a csípőjével.
Karjával felhúzta magát a létra legalsó fokára. A vas belenyomódott a sebbe,
amelyet a mikrofonkábel vágott a kezébe.
Nem érzel semmit, mondogatta magának Harry, de amikor a kezét vörös
kesztyű módjára borító vér miatt megcsúszott a fogása, káromkodni kezdett.
A jobb lábát végre sikerült megtámasztania a létrán, kezével újabb fogást
keresett és elrúgta magát. Sokkal jobb. Csak el ne ájuljon útközben.
Lepillantott. Vajon milyen magasan lehet? Nem, semmiképpen sem ájulhat
el. Tovább. Egyre sötétebb lett. Először azt hitte, hogy csak az ő szeme előtt
kezd elsötétülni a világ, és megállt. Lepillantott, és megállapította, hogy
tisztán látja maga alatt az autókat, sőt hallja a rendőrségi szirénát is, amely
fűrészlap módjára hasított a levegőbe. A létra végén lévő lyuk elsötétedett, a
holdat sem látta már. Beborult volna az ég? Valami a pisztoly csövére
csöppent. Csak nem egy újabb zápor? Harry megpróbált még egy lépést tenni
fölfelé. Érezte, hogy a szíve ki-kihagyva egy ütemet, összevissza ver.
Van ennek egyáltalán bármi értelme?, gondolta, és újra lenézett. Az első
járőrkocsik hamarosan megérkeznek, a gyönyörűségtől üvöltő Jens pedig már
rég végigrohant ezen a szellemúton, és két lyukkal odébb épp most
ereszkedik lefelé egy másik létrán, hogy aztán, csiribá, el is tűnjön a
tömegben. Óz, a kicseszett varázsló.
A csepp végiggurult a pisztoly csövén, majd továbbsiklott Harry
összeszorított fogai közé. Három gondolat csapott egyszerre az agyába. Az
első az volt, hogy ha Jens látta őt élve kijönni a Millie’s Karaokéból, akkor
egészén biztosan nem lépett le, hiszen nincs más választása, be kell fejeznie a
művét. A második az, hogy az esőcseppeknek nem szokott ilyen édeskés,
fémes ízük lenni.
A harmadik gondolat pedig az volt, hogy szó sincs felhőkről, a lyukat elzárja
valaki, és az illető vérzik. Azután felgyorsultak a dolgok. Abban
reménykedve, hogy elég erő maradt a bal kezében ahhoz, hogy megtartsa
magát a létrán, a jobbjával kitépte a fogai közül a pisztolyt. Mire sikerült a
sötét lyuk felé irányítania a fegyvert és elsütni, addigra a fölötte lévő
létrafokokon már pattogtak a szikrák, egy lövedék elsüvített mellette és egy
rándulást érzett a nadrágszárán. A pisztolya visszarúgott, még sérült
állkapcsában is érezte a lökést. Odafent újabb torkolattűz lobbant, Harry
pedig lőtt, egészen addig, amíg ki nem fogyott a tár. Újra és újra meghúzta a
ravaszt, de már csak az üres kattanás hallatszott. Klikk, klikk. Szerencsétlen
amatőr.
Azután újra megpillantotta a holdat, eldobta a fegyvert, és még földet sem ért
a pisztoly, ő már újra fölfelé kapaszkodott. És fel is ért. Az út, a
szerszámosládák és az építőgépek egy nagy lámpa sárgás fényében fürödtek.
Jens a gyomrára szorított kézzel ült egy kupac homokon és előre-hátra
dülöngélve hahotázott.
– A fenébe is, Harry, ezt aztán jól elpuskázta. Idenézzen!
Elvette a kezét a gyomráról. A vér vastagon, csillogva bugyogott kifelé.
– Látja? Fekete. Vagyis a májamat trafálta el, Harry. Könnyen lehet, hogy az
orvosom eltilt majd az alkoholtól. Az pedig nem lenne jó.
A rendőrautók szirénája egyre hangosabb lett. Harry igyekezett úrrá lenni a
lihegésén.
– Én ezen nem borulnék ki annyira, Jens. Úgy hallottam, hogy a thaiföldi
börtönökben csapnivaló konyakot adnak.
Sántikálva Jens felé indult, ám a férfi újra ráemelte a fegyvert. – Csak ne
olyan hevesen, Harry, annyira azért nem fáj. Semmi nincs, amit ne lehetne
pénzzel elintézni.
– Nincs több tölténye – válaszolta Harry és tovább sántikált.
Jens nevetése köhögésbe fulladt. – Nem rossz próbálkozás, Harry, de attól
tartok, hogy kettőnk közül csak a magáé fogyott ki. Én ugyanis tudok
számolni.
– Valóban?
– Haha, azt hittem, hogy már említettem magának. Bizony, a számok. Tudja,
én ebből élek. – Jens a szabad kezén mutatta: – Egy-egy magának meg annak
a tyúknak a karaoke kupiban, és három ment el a létrán. Még maradt egy
magának, Harry. Tudja, sosem árt a nehezebb időkre is gondolni.
Harry már csak két lépésre volt tőle.
– Maga túl sok krimit néz, Jens.
– Ó, azok a híres utolsó mondatok.
Jens sajnálkozó arccal meghúzta a ravaszt. Egy éles kattanás. Jens arca
megnyúlt. – Csak a rossz krimikben van az összes pisztolyban hat töltény. Ez
itt egy Ruger SP-101. Ötlövetű.
– Öt? – meredt Jens a pisztolyra. – Öt? Honnan tudta?
– Tudja, én abból élek, hogy ilyesmiket tudok.
Harry odalent az úton megpillantotta az első kék fényeket. – Jobb, ha ideadja,
Jens. A rendőrök hajlamosak tüzet nyitni, ha pisztolyt látnak.
Jens zavartan átnyújtotta Harrynak a pisztolyt, ő pedig a nadrágja derekába
dugta. Talán a hiányzó öv volt az oka, mindenesetre a pisztoly
végigszánkázott a nadrágszárán. Hogy e miatt történt, vagy csak mert
alábbhagyott az ébersége, amikor Jens szemében a kapituláció jelét vélte
megvillanni, nem lehetett tudni.
Amikor a meglepően gyors ütés eltalálta, hátratántorodott, és mielőtt a
tarkóját a betonba verte volna, még érezte, hogy a bal lába cserbenhagyja.
Egy pillanatra elvesztette a fonalat. Ezt nem engedhette meg magának. Belső
rádiója őrjöngve kereste a megfelelő adót. Az első, amit felocsúdva észrevett,
egy aranyfog csillanása volt. Harry hunyorogni kezdett. Mégsem aranyfog az,
hanem egy lapp kés pengéjén megcsillanó holdfény. Az acélpenge lesújtott.
Harry soha nem jött rá, hogy csupán ösztönösen cselekedett, vagy volt valami
tudatos abban, amit csinált. Bal kezét széttárt ujjakkal a magasba emelte és
egyenesen a csillogó acél felé nyúlt. A penge puhán, ellenállás nélkül siklott
a tenyerébe. Amikor a kés már egészen a nyeléig elmerült, Harry
visszarántotta a kezét és a sértetlen lábával előrerúgott. Valahová a feketén
bugyogó vér magasságába talált. Jens összecsuklott, felnyögött és az oldalán
landolva visszazuhant a homokra. Harry feltérdelt. Jens magzatpózba
kuporodott és mindkét kezét a gyomrára szorítva üvöltött. Hogy a nevetéstől
vagy a fájdalomtól, azt nehéz lett volna megmondani. – A jó életbe, Harry, ez
annyira fáj, hogy az valami fantasztikus. Felváltva nyögött és nevetett, bár
alig kapott levegőt. Harry talpra küzdötte magát. A tenyerébe fúródott késre
pillantott, de nem tudta, mi az okosabb: ha kihúzza vagy ha benne hagyja.
Hallotta, hogy odalenn az utcán valaki egy megafonba kiabál.
– Tudja, mi következik most, Harry? – Jens behunyta a szemét.
– Nem igazán.
Jens egy rövid csönd után összeszedte magát. – Akkor hadd mondjam meg.
Most egy rakás rendőr, jogász és bíró fizetésnapja következik. Csessze meg,
Harry, ez nagyon sokba fog kerülni nekem.
– Ezt hogy érti?
– Hogy értem? Már megint játssza a kiscserkészt? Minden megvásárolható,
Harry. Már ha az embernek van pénze. Nekem pedig van. Ezenkívül... – Jens
köhögött. – ...van néhány, politikus, akik érdekeltek az építőiparban és akik
számára fontos, hogy a BERTS ne jusson ebek harmincadjára.
Harry a fejét rázta. – Ezúttal nem fog menni, Jens. Ezúttal nem.
Jens szája fájdalmas vigyorba torzult.
– Fogadjunk?
Tűnés, gondolta Harry. Ne csinálj olyasmit, amit később megbánnál, Hole.
Az órájára pillantott. Szakmai beidegződés: a jelentéshez kell a letartóztatás
időpontja.
– Kíváncsi lennék valamire, Jens. Crumley főtiszt úgy véli, hogy túl sokat
árultam el azzal, amikor az Ellem Limitedről kérdeztem magát. Talán így
van. De szerintem akkor egy ideje már tisztában volt azzal, hogy tudom,
maga tette. Igazam van?
Jens megpróbált felnézni Harryra.
– Jó ideje tudtam. És már csak ezért sem értettem, miért töri magát annyira,
hogy kihozzon a vizsgálati fogságból. Miért csinálta, Harry?
Harry kissé megszédült és leült az egyik szerszámosládára.
– Nos, talán mert akkor még nem volt egészen világos a dolog. Vagy mert
látni akartam, mi lesz a következő kártya, amit kijátszik. Vagy csupán fel
akartam kicsit zavarni, mielőtt lecsapok magára. Nem tudom. Miből jött rá,
hogy tudom?
– Valaki megmondta.
– Az lehetetlen. Ma estéig senkinek sem szóltam róla.
– Valaki mégis rájött, anélkül hogy maga bármit is mondott volna.
– Runa?
Jens arca megremegett, és egy fehér nyálbuborék jelent meg a szája sarkában.
– Tudja, Harry, Runa birtokában volt valaminek, amit az emberek intuíciónak
neveznek. Én inkább megfigyelőkészségnek hívnám. Maga pedig jobban
tenné, ha megtanulná elrejteni, amit gondol. Így könnyen nyitott könyvvé
válik az ellenfelei előtt. Mert hihetetlen, hogy mi mindent hajlandó elmesélni
egy nő, ha azzal fenyegetik, hogy lemetszik róla azt, ami nővé teszi. Hiszen
Runa már nő volt, nem igaz, Harry? Maga...
– Mivel fenyegette meg?
– Hogy levágom a mellbimbóit. Nos, mit gondol?
Harry az ég felé fordította az arcát és behunyta a szemét, mintha esőre várna.
– Valami rosszat mondtam, Harry?
Harry érezte, ahogy az orrán kiáramló levegő felforrósodik.
– Runa várt magára.
– Melyik hotelben szokott megszállni, amikor Oslóba utazik? – suttogta
Harry.
– Azt mondta, hogy maga érte jön és megmenti, mert tudja, hogy én raboltam
el. Úgy bőgött és csapkodott maga körül azzal a protézissel, mint egy gyerek,
egészen vicces látvány volt. Azután...
Klang, klang. Fémes koppanások hallatszottak. Felfelé tartanak a létrán.
Harry a kezébe fúródott késre nézett. Nem jó. Körülnézett. Jens hangja szinte
karistolta a fülét. Valahonnan a gyomra mélyéből édes bizsergés emelkedett
felfelé és a fejében könnyed morajlás támadt, mintha pezsgőtől lenne
mámoros. Ne csináld, Hole, állítsd le magad! De már érezte a szabadesés
eksztatikus érzését.
A szerszámosláda zárja csak a második rúgásra adta meg magát. A
légkalapács Wacker márkájú volt, egy kifejezetten könnyű modell, alig
nyomott többet húsz kilónál és az első gombnyomásra beindult. Jens hirtelen
elhallgatott. A szeme egyre nagyobbra és nagyobbra nyílt, mintha az agya
csak fokozatosan értette volna meg, mi következik most.
– Harry, nem tehe...
– Fogja be!
Az ugráló gép bőgése elnyomott mindent: a forgalom zaját, a megafon
vonítását, a vaslétrán közeledő koppanásokat. Harry szétvetett lábbal állt,
kissé előrehajolva, arcát ismét az ég felé fordította, a szeme csukva volt.
Esett. Harry a homokba zuhant. A hátára gördült és az égre pillantott. A
strandon volt, a lány megkérte, hogy kenje be a hátát. Olyan érzékeny bőre
volt, nem akart leégni. Nem akart leégni. Aztán megérkeztek, kiabálva, a
betonon dübörgő csizmákban, kibiztosított fegyverekkel. Kinyitotta a szemét,
de az egyik zseblámpa rögtön elvakította. Azután a fény továbbsiklott róla, ő
pedig Rangsan sziluettjét pillantotta meg.
– Nos?
Harrynak még éppen sikerült elfordulnia, mielőtt gyomra tartalma elérte
volna a száját.
 Ötvenharmadik fejezet

Amikor Liz felébredt, tudta, hogy ha kinyitja a szemét, megint csak a sárga
plafont fogja látni a t-alakú repedéssel. Már két hete ezt bámulta. Ugyanis
koponyatörése volt, és ezért nem olvashatott, nem nézhetett tévét, legfeljebb
egy kis rádióhallgatást engedélyeztek neki. Azt mondták, a lőtt sebből
gyorsan felépül majd, mert semmilyen létfontosságú szerve nem károsodott.
Legalábbis olyan szerve nem, ami a számára lenne létfontosságú.
Az egyik orvos megkérdezte tőle, hogy tervezett-e gyermeket. Liz csak a
fejét rázta és hallani sem akarta a folytatást, az orvos pedig nem
erőszakoskodott. Később épp elég idő lesz még a rossz hírekre, most az
egyszer igyekezett inkább a jó dolgokra koncentrálni. Például arra, hogy
mégsem kell majd forgalmat irányítania a jövőben. Meg arra, hogy a
rendőrfőnök azt mondta neki, amikor meglátogatta, hogy vegyen ki néhány
hét szabadságot.
A pillantása az ablakpárkányra vándorolt. Megpróbálta elfordítani a fejét, de
valami rémes szerkentyűt erősítettek a koponyájára, ami miatt nem tudta
mozgatni a nyakát. Nem szeretett egyedül lenni, soha nem volt az a típus.
Tegnap Tonje Wiig volt itt és megkérdezte tőle, van-e valami elképzelése
arról, hogy hová lett Harry. Mintha valamilyen módon telepatikus
kapcsolatba léphetett volna vele, amíg kómában volt. Persze tisztában volt
vele, hogy Tonje Wiig aggodalma nem csupán hivatalos természetű, ezért
nem kommentálta a dolgot, csak annyit mondott, hogy Harry biztosan
előkerül majd. Tonje olyan magányosnak és elveszettnek tűnt, mintha épp az
imént késte volna le a vonatot. Nos, majd összeszedi magát. Legalábbis lesz,
ami elterelje a figyelmét. Liz ugyanis már tudta, hogy május elsejétől a nő
lesz az új nagykövet. Valaki megköszörülte a torkát.
– Hogy vagy? – suttogta egy rekedt hang.
– Harry?
Öngyújtó kattant, és Liz már érezte is a cigarettafüstöt.
– Ezek szerint visszatérsz? – kérdezte Liz.
– Egyelőre inkább csak a víz fölött tartom a fejem.
– És hogyan?
– Próbálkozom – válaszolta Harry. – Igyekszem megtalálni a tudatvesztés
végső módját.
– Azt mesélték, hogy egyszerűen leléptél a kórházból.
– Nem tudtak többet tenni értem.
Liz óvatosan nevetett.
– Mit mondott? – kérdezte Harry.
– Bjarne Møller? Hogy Oslóban esik, és úgy tűnik, idén korán beköszönt a
tavasz. Egyébként minden a régi, és arra kért, adjam át neked az üdvözletét,
valamint hogy mindenki boldog és elégedett, mindkét oldalon. Torhus
igazgatóhelyettes is járt itt, még virágot is hozott és felőled érdeklődött.
Megkért, hogy gratuláljak neked a nevében.
– Mit mondott Møller? – ismételte meg Harry.
Liz felsóhajtott. – Oké. Átadtam neki az üzenetedet, ő pedig utánanézett
annak, amit kértél.
– És?
– Ugye, tudod, milyen kicsi a valószínűsége annak, hogy Brekkének bármi
köze lett volna ahhoz a nemi erőszakhoz?
– Igen.
Liz hallotta a dohány sercegését, ahogy Harry beleszívott a cigarettába. –
Lehet, hogy el kellene felejtened az ügyet, Harry.
– Miért?
– Brekke volt barátnője egyáltalán nem értette, mire akarnak kilyukadni a
kérdéseikkel. Egyszerűen azért szakított Brekkével, mert unalmasnak tartotta
a pasast. Nem volt más oka. És... – Liz nagy levegőt vett. – Még csak nem is
volt Oslóban, amikor a húgodat megerőszakolták.
Erősen fülelt, hátha így meg tudja állapítani, hogyan fogadta Harry a hírt.
– Sajnálom – tette hozzá.
Hallotta, ahogy a cigaretta a földre pottyan, majd egy gumisarok csikordult
meg a kőpadlón. – Nos, csak látni akartam, hogy vagy – mondta Harry. A
szék lába megnyikordult.
– Harry?
– Igen, itt vagyok.
– Csak még valami. Gyere vissza, jó? Megígéred? Ne maradj végleg odakint.
– Liz hallotta a férfi lélegzetét.
– Visszajövök – mondta Harry színtelenül, mintha egy unalomig ismételt
refrént szajkózna.
 Ötvennegyedik fejezet

Nézte, ahogy a por táncol a feje fölötti deszkák repedésein beszűrődő

fénysugárban. Az ing úgy tapadt a testére, mint egy halálra rémült nő, az
izzadság csípte a szája szélét, és a földes padló szagától felfordult a gyomra.
De azután megkapta a pipát, közvetlenül a láng fölé tartotta, és egyszerre
mindent szebb színben látott. A második szippantás után már ott is voltak:
Ivar Løken, Jim Love és Hilde Molnes. A harmadik után csatlakoztak a
többiek is. Csak egyvalaki hiányzott. Mélyen beszívta a füstöt és egészen
addig a tüdejében tartotta, amíg úgy nem érezte, menten szétpattan – és ekkor
a lány is megjelent. A veranda ajtajában állt, a nap megvilágította a fél arcát.
Két lépés, és már úszott is a levegőben, feketén, talpától az ujja hegyéig
finom ívbe feszülve. Végtelen lassúsággal törte át a felszínt, mintha puha
csókot váltott volna vele, aztán egyre mélyebbre hatolt, míg végül a víz össze
nem zárult fölötte. Néhány buborék emelkedett a felszínre, a medence szélén
egy magányos hullám csobbant. Azután a zöld víz elcsitult, és olyan
rezzenetlenül tükrözte vissza az eget, mintha a lány sosem létezett volna.
Egy utolsó szippantás után visszaheveredett a bambuszmatracra, behunyta a
szemét és hallgatta a puhán csobbanó karcsapásokat.