Bolygókeringő trilógia 1.

Aurora Lewis Turner

Bolygókeringő
trilógia
 1. Könyv
Névtelenek
 © Aurora Lewis Turner
Hungárián edition © Olvasni Menő Kiadó 2020
Minden jog fenntartva!
Borító grafika: Laza Dominika
Borítóterv és tördelés: Balogh Barbara

ISBN 978-615-6094-03-2

Olvasni Menő Kiadó, Göd, 2020

Felelős kiadó: Csabai Márk
A könyvet az Olvasni Menő Kft. készítette.
Elérhetőségünk: www.olvasnimeno.hu
kiado@ol vasnimeno. hu
 Tartalom
1. fejezet Európa
2. fejezet Az új erő
3. fejezet A Hetedik Bolygó
4. fejezet A túlélésért mindent
5. fejezet Túl korai búcsú
6. fejezet Arktos
7. fejezet Oldfield
8. fejezet A remény ébredése
9. fejezet Hasonszőrűek
10. fejezet Afrika
11. fejezet Az uralkodónő
12. fejezet Hetvenkét óra
13. fejezet Ázsia
14. fejezet Két birodalom összeütközőben
15. fejezet Pókerarc
16. fejezet Történetek
17. fejezet Amerika
18. fejezet A boszorkány
19. fejezet Menedék
20. fejezet Pihenő
21. fejezet Ausztrália
22. fejezet Szökőár
23. fejezet Lelkiismeret-furdalás
24. fejezet Dilemma
25. fejezet Költözés
26. fejezet Nappal egyik, éjjel másik
27. fejezet Az interjú
28. fejezet Az áldozat
Olvass bele! 2. Könyv A Hetedik Bolygó
 1. fejezet
Európa

Már kétezer év telt el azóta, hogy az emberiség elhagyta a Földet,

és új otthont keresett magának. Túlságosan nagy pusztítást
végeztünk ahhoz, hogy az életformánk a Kék Bolygón fenntartható
legyen. Ezért a tudósok új bolygók felkutatására adták a fejüket, a
világ kormányai pedig milliárdnyi dollár értékű fejlesztéssel
pénzelték őket. A kutatásnak pedig hamar meglett az eredménye,
mivel a Földtől nem túl távoli csillagrendszerekben végül találtak is
olyan különleges helyeket, melyek napjai körül több élhető bolygó is
keringett. Ezek egymáshoz közel lévő csillagrendszerekben
helyezkedtek el, és környezeti formáik a Földét idézték. Az
emberiség megpróbált a Földről mindent átmenteni oda, amit csak
lehetett; a vallást, a kultúrát, a demokráciát és egyéb, ezeket
támogató intézményeket. A hat, Földtől jóval kisebb, élhető bolygót
a földi kontinensekhez hasonlóan nevezték el, így a csillagjához
legközelebb lévő bolygó Ausztrália lett, az ettől kissé távolabbi pedig
az Afrika nevet viselte. A legnagyobb éghajlati változatosságot
mutató két bolygó az Ázsia és Amerika nevet kapta. A csillagjaiktól
két legtávolabb eső bolygó pedig Európa, illetve Antarktisz lett.
Nemcsak a kultúra gyümölcseit, hanem az adott földrészre
jellemző állat- és növényfajokat is át próbálták menteni ezekre az
idegen bolygókra, hiszen az emberiség körömszakadtával
ragaszkodott a már ismert értékeihez. Egyetlen bolygón sem akadt
jele idegen életformának, így a jövevények kedvükre népesíthették
be a helyet az általuk áttelepített állatfajokkal. A kétezer, Földtől
távol töltött év alatt az emberek megszokhatták a bolygón uralkodó
körülményeket, amelyek nagyban hasonlítottak a Föld egyes
területein uralkodó éghajlati viszonyokhoz. A bolygók között pedig
nem létezett túl nagy átjárás, csupán a kormányok bizonyos
intézményei által kiszemelt emberek tudtak utazni közöttük. Viszont
a fejlett kommunikációs rendszerek megengedték a bolyok közti
kapcsolatok fenntartását. Így, ahogyan hajdanán a különböző
államok, megyék élén, az új intézmények élén is külön vezetők
álltak. A bolygók ezáltal maguk rendezték a saját ügyeiket. A
négyévente megválasztott elnökök pedig közösen oldották meg a hat
bolygót egyaránt érintő problémákat. A kongresszus két házból állt
élükön szentárokkal és képviselőkkel, de a törvénykezés, a hadügy,
és minden végrehajtó hatalom szimbolikus alakja maga a törvényes
keretek között megválasztott elnök volt.
Az Európa nevű bolygó körülbelül háromszázmillió lakosával a
második leghidegebb bolygónak bizonyult a hat közül. Időjárását a
négy évszak jellemezte; hideg és csapadékos, valamint a természet
színeibe burkolódzó ősz, még csapadékosabb és változékonyabb
tavasz, meleg nyár, és gyakran hóval járó tél. Hosszú erdőségek,
középmagas hegyvonulatok, mély tengerek és nagy, kulturálisan
színes városok szegélyezték a bolygót. Az állatvilágát tekintve az
Európa sok háziállat; kutya, macska és haszonállatok, valamint a
vadállatok közül főleg őzek, nyulak, farkasok, rókák és medvék
számára adott otthont. Ezen bolygó fővárosa, Step-dubai, körülbelül
ötmillió lakossal rendelkezett. Ezt nevezték a másik öt főbb város
mellett a kulturális-, a politikai-, és az egyetemi élet székhelyének.
Auróra Turner a főváros egyik külkerületében lakott, annak is az
egyetemváros részében, ahol irodalmat és nyelvészetet tanult. A
lány soha nem tartotta magát semmiben kiemelkedőnek; a jegyei
hasonlítottak bármely egyetemi csoporttársáéhoz, nem űzött
semmilyen sportot, nem mutatott különösképpen tehetséget egyik
művészeti ágban sem, ahogy a külső jegyei alapján is olyannak tűnt,
mint bármely másik huszonkilenc éves lány. Annak ellenére, hogy
Auróra huszonkilenc évet már leélt az Európán, gyakorlatilag szinte
tinédzsernek számított, hiszen az átlagos élettartam is jelentős
változáson esett át az elmúlt kétezer, Földtől távol töltött évben.
Ebben az időben nem ment ritkaságszámba, ha valaki elérte a
százhúsz éves kort, hiszen a nyugdíjkorhatárt is nyolcvanöt éves
korban állapították meg, a gyermekek tizennyolc évesen járták ki az
általános iskolát, a gimnáziumban pedig huszonnyolc évesen
végeztek. A nagykorúság határát ennélfogva harmincegy évesen
lépték át. Ennek következtében a nők gyakran negyvenévesen, vagy
még később adtak életet első gyermeküknek.
Auróra ekkor másodéves egyetemistának számított, gyakorlatilag
még elég fiatalnak tűnt a megváltozott körülményeket tekintve.
Természetes, hosszú, vörös haja, barna szemei és kreol bőre volt,
miközben nem lehetett egyértelműen rámondani sem azt, hogy
vékony, ahogyan azt sem, hogy kövér lenne. Így is érezte magát; egy
szürke egérnek az egyetem kampuszán, aki próbált a maga módján
boldogulni az életben. Nénikéjével lakott együtt egy kertes házban,
nem túl messze az egyetem épületeitől. A nénikéje és a bácsikája
nevelte őt kiskorától kezdve, viszont a bácsikája néhány éve már
meghalt, így neki kellett immár idős nénjének segíteni a ház körüli
teendők intézésében. Nem sokat tudott arról, hogy mi történt a
szüleivel, valahogy egyik nevelője sem szeretett erről a témáról
beszélni, inkább kerülték az ilyen jellegű beszélgetéseket. Egy idő
után Auróra már megszokta a kitérő jellegű válaszokat, emiatt a
kérdések mennyisége is hamar leapadt.
A szürke hétköznapok egymásutánjában telt Auróra élete, hol a
tanórákra való készüléssel, hol vizsgával, miközben előszeretettel
járt el bulizni Nikkivel, a legjobb barátnőjével. Nikki teljesen más
természettel rendelkezett, mint ő; míg ő előszeretettel bújt el
szobájának magányában egy izgalmas könyvvel, Nikki szeretett
szórakozni, ahová időről időre őt is magával cipelte. Barátnője
hangosabb személyiségnek bizonyult nála, szeretett a figyelem és
egyben a férfitársaság középpontjában állni. Míg Auróra inkább
egyfajta kellék lehetett számára, aki társaságot szolgáltatott neki
mindaddig, amíg Nikki következő udvarlója táncolni vagy inni nem
hívta őt. Ilyenkor Auróra nem találván a helyét inkább otthagyta a
hangos zenét és a tömeget, így hazament.
Azon a szürke, őszi, pénteki napon is buliba készülődtek a lányok.
Éppen vége lett az egyetemen a tanításnak, amikor Auróra maga
mögött hagyta a kampuszt, hogy hazaigyekezzen a nénikéjéhez.
Amint felszaladt kertes házuk lépcsőjén, a család hűséges macskája
köszöntötte őt. A lábához simult, és dorombolni kezdett, mire a lány
lehajolt hozzá, hogy megsimogassa az állatot. A macska önfeledten
dörgölődzött a fiatal lány kezéhez, ami miatt az elmosolyodott, és
ennyit mondott neki:
- Itt az ideje, hogy vacsorát adjak neked, igaz?
Amint belépett a házba, észrevette a nénikéjét, aki éppen kávéval
kínálta a legjobb barátnőjét. Nikki hangosan nevetett, miközben
Agáta néni kitöltötte neki a kávét. Agáta egy vékony, nyúlánk
asszony volt, laza copfba fogta hosszú, ősz haját, miközben egy
térdig érő, virágos ruhát viselt. Kötényt kötött maga elé, majd
csillogó, kék szemekkel kérdezte Aurórától:
- Te is kérsz, Rory? - Ez volt Auróra beceneve, bár Agáta nénin és
Nikkin kívül nem sokan hívták őt így. Még, mielőtt lehetősége nyílt
volna válaszolni a kérdésre, Nikki szólalt meg helyette:
- Persze, hogy kér! Hosszú lesz az éjszaka.
- Tényleg, a Halloween buli! - csapott a homlokára a lány.
Teljesen meg is feledkezett erről az alkalomról. Mint ahogy a
Földön, az Európán is megünnepelték a halottak napját, és annak
előestéjét. Onnan örökítették át azt a szokást, mely szerint a fiatalok
mindenféle ijesztő jelmezekbe öltöztek, hogy ezzel elriasszák az ártó
szellemeket, édességért házalni menjenek, az idősebbek pedig
végigbulizzák az éjszakát.
- Ne aggódj! Hoztam neked is jelmezt - jelent meg egy kaján
mosoly Nikki arcán, mire Auróra az orra alatt dörmögve jegyezte
meg:
- Pontosan emiatt aggódtam.
- Ma is bulizni mész? - kérdezte Agáta néni. - Felnőtt lány vagy,
viszont előző hétvégén is teljesen hasznavehetetlen lettél a
másnaposság miatt.
- Ma nem maradunk olyan sokáig, Agáta néni - ígérte neki Nikki,
de mindannyian tudták, hogy ez csupán puszta formalitásként
hangzott el. Valójában mind tisztában voltak azzal, hogy az aznapi is
egy hajnalig tartó bulinak ígérkezett. Nikki odafordult Aurórához,
hogy megkérdezze tőle:
- Akarod látni a jelmezed? Nagyon királyul fogunk festeni!
Auróra, ha akarta látni a jelmezt, ha nem, akkor is engedte, hogy a
barátnője beráncigálja őt a saját szobájába, és rámutasson az ágyára
előzőleg kiterített ruhahalmazra. Az egyik halmaz egy
boszorkányjelmezt takart, de valójában egy igen rövidke ruhát
jelentett csúcsos sapkával és egy miniseprűvel kiegészítve. A másik
halmazt valahogy nem tudta értelmezni, csupán a fehér és fekete
sávokat látta maga előtt, amelyek egyszerűen nem nyertek értelmet
az elméjében.
- Ezt én fel nem veszem! - mutatott Auróra a boszorkányj elmezre.
- Nyugi, ez az enyém lesz, a tiéd a másik - válaszolta Nikki,
miközben izgatottan dobálta hosszú, szőke, göndör haját. A szőke
lányt valójában nagyon szépnek gondolta mindenki, aminek csak
részben volt köze a hosszú, dús hajához. Emellett nagy, kék
szemekkel és kecses vonásokkal áldotta meg őt a sors. A mozgása is
egy balerináéhoz hasonlított leginkább. Auróra sóhajtott egyet, majd
felemelte az ágyról a jelmezét, és ekkor látta csak meg, hogy az
valójában egy csontváz jelmez volt, de leginkább egy pizsamához
hasonlított.
- Ez komoly? Azt akarod, hogy pizsiben menjek bulizni?
- Nem értelek! Ez a ruha túl szexi neked, a másik meg túlságosan
sokat takar. Rajtad aztán nagyon nehéz eligazodni.
- Jól van, jó lesz a pizsi - sóhajtotta Auróra.
- Látom rajtad, hogy nem tetszik - csóválta a fejét Nikki. - Ha
gondolod, kifesthetlek zombinak. Felveszel egy szakadt farmert, és
már kész is a jelmezed. Mit szólsz hozzá?
Auróra hagyta, hogy a barátnője kezelésbe vegye a külsejének
alakítását, így a végén az egész arca szürke festékkel lett bevonva, és
egy fekete filctollal vágásokat eszkábáltak rá. A végén már tényleg
csak egy szakadt farmert kellett felvennie egy elnyűtt pólóval
egyetemben, és kész is lett a Halloween jelmez.
Amire a lányok elköszöntek Agáta nénitől, és elhagyták a házat,
már a bolygó mindkét holdja fent világított az égen. Olyanoknak
tűntek, akár két sárga kifli egy sötétkék tányéron. Nikkinek egy
idősebb barátnője jött értük kocsival, és szállította el őket a közeli
nagyvárosba. Addigra a kutatóknak sikerült kifejleszteniük egy
olyan módszert, aminek köszönhetően a szemétből állítottak elő
üzemanyagot, ami nem károsította a környezetet. Ezzel tankolták
akkoriban az autókat. Akik pedig szelektíven gyűjtötték a
hulladékot, és leadták az e célra hasznosítható szemetet egy
gyűjtőbe, üzemanyagkupont kaptak, amit a következő tankoláskor
beváltva kedvezményesen jutottak olyan anyaghoz, amely az akkori
autókat hajtotta.
Auróra azért nem lelkesedett különösképpen a buli ötletéért,
mivel tudta, hogy minden úgy lesz, ahogyan előtte bármikor. Együtt
lépnek majd be a helyre, leülnek egy asztalhoz, rendelnek egy-egy
koktélt, végül egy idősebb férfi elhívja Nikkit, akinek persze
boldogan igent mond, így Auróra magára marad. Ez pont ebben a
sorrendben történt akkor is, így ez alkalommal is egyedül maradt a
vörös hajú zombilány. Unottan kavargatta az italát, miközben
próbálta megtalálni a gondolatait a hangos zenében. Nikki hangja
térítette őt magához, mivel az megfogta Auróra könyökét, és vihogva
leült hozzá.
- Gyere, csatlakozz hozzánk! - mutatott a pultnál álldogáló,
Frankensteinnek öltözött, jóval idősebb férfire, aki türelmetlenül
várt rájuk.
- Köszi, inkább kihagyom.
- Ne legyél már buligyilkos!
- Nem vagyok buligyilkos, csak nem akarom ismét végignézni,
ahogyan felszed téged egy családos férfi, aztán másnap meg jön a
sírás-rívás és a szenvedés azzal kapcsolatban, hogy akkor mi legyen
ezután. Csakhogy mindketten tudni fogjuk, hogy úgysem fog
felhívni téged, úgysem fogja érted otthagyni a feleségét, bármit is
mondjon ma este.
- Úgy csinálsz, mintha egy valódi cafka lennék.
- Mert egy valódi cafka vagy - mondta Auróra Nikki szemébe
semmit sem kertelve. Erre mindketten elmosolyodtak és végül
nevetésben törtek ki. Auróra aztán megenyhülve folytatta:
- Menj csak! Vár rád a lovagod.
- Te is simán összeszedhetnél magadnak valakit. Nézd - mutatott
ezzel a szőke lány a sarokban álló férfitársaságra -, az egyik épp
téged bámul.
- Menj már! - legyintette Auróra, mire észrevette, hogy abban a
pillanatban, amikor a tekintete elkapta a jelenetet, a srác lesütötte a
szemét, és a baráti társaságában kibontakozó beszélgetésbe merült.
- Tudom, hogy a mesebeli hercegre vársz, de attól még lehetnél
egy kicsit nyitottabb… - jelentette ki a szőkeség, mire a következő
pillanatban homlokon csókolta Aurórát, és magára hagyta őt. A
zombilány az ajkába harapott, mivel tudta, hogy a legjobb
barátnőjének igaza volt. Akadtak már neki udvarlói, de nem
létesített egyikkel sem komolyabb kapcsolatot. A legjobb barátnője
mindig is azzal cukkolta őt, hogy egy mesebeli lovagra várt, és egyik
férfi sem lehetett elég jó a számára. Valójában azért nem nyitott a
férfitársaság felé, mivel egyik srác közelében sem érezte úgy magát
soha, ahogyan akkor érzett, amikor a szerelem érzését ecsetelték
neki egyik kedves könyvének lapjain. Valamiféle epikus szerelemre
vágyott, ami megremegteti az egész lényét, ami olyan erővel hat rá,
mint a gravitáció; ami miatt nem tud elszakadni soha a szeretett
férfitől. Ez a csoda viszont előtte soha nem esett meg vele, így nem is
kereste igazán a férfitársaságot.
Auróra már-már azon gondolkozott, hogy otthagyja a bulit, és
hazamegy, amikor megcsörrent a telefonja. Ez is olyanfajta készülék
volt, mint amit a Földön használtak, hiszen hasonló elveken
működött. Kiment a teremből, hogy fogadja a hívást, és hallja, amit
a vonal túlsó végén mondanak neki. A füléhez emelte a készüléket,
mire észrevette, hogy egy idegen hang szólt bele a telefonba.
- Auróra Turner?
- Igen, én vagyok - felelte a lány elcsukló hangon. Valami már
ekkor megsúgta neki, hogy baj történhetett.
- A Saint Miguel kórházból telefonálok. A nagynénjét be kellett
szállítani hozzánk. Agyvérzést kapott. Az állapota mostanra már
stabil, de előfordulhat, hogy nem emlékszik bizonyos eseményekre,
személyekre.
- Bemehetek hozzá? - kérdezte Auróra a könnyeivel küszködve.
- Persze. A portán felvilágosítást kaphat arról, hogy melyik
épületben keresse a nénikéjét.
A lány nem igazán emlékezett arra, hogy mi történt a következő
percekben. Ez persze nem az elfogyasztott alkohol hatása,
mindinkább a rémület és a szomorúság keverékének tünete lehetett.
Amikor már tudatában volt annak, hogy mi történt vele, egy taxiban
találta magát, ami a főváros egyik prominens kórháza felé szállította
őt. A lány némán törölgette könnyeit, miközben a város neonfényei
elúsztak mellette. Amikor kiszállt a taxiból, majdnem elfelejtett
pénzt adni a sofőrnek, de végül, miután mégis kifizette a
szolgáltatást, feltántorgott a kórház hosszanti lépcsősorán, és
bevette magát a fehér épületbe.
A portáról egy messzebb lévő szárnyba irányították, miközben
észre sem vette, hogy meghökkent szempárok kísérték őt útján. Elég
morbid látványt nyújthatott zombinak öltözve, miközben végigsétált
egy kórház folyosóján. Azokban a percekben viszont semmi nem
érdekelte őt, csak hogy újra láthassa Agáta nénit. Amikor a
megadott ajtó elé érkezett, mély levegőt vett, és rövid kopogtatás
után belépett a helyiségbe. A nénikéje ott feküdt egy ágyon behunyt
szemmel, mintha halott lenne. De aztán mégis megmozdult,
kinyitotta a szemét, és ránézett az unokahúgára. Egy furcsa kifejezés
lett úrrá az arcán, kissé meghökkentnek és egyben bocsánatkérőnek
tűnt. Auróra közelebb lépett hozzá, majd megfogta a kezét. De Agáta
néni szinte annyira megszorította a lány karját, hogy az majdnem
feljajdult ettől, miközben a néni zihálva szólt hozzá.
- Ne haragudj rám, Rory! Muszáj volt megtennem… nem is tudod,
hogy mennyire különleges ember vagy.
- Nyugodj meg nénikém! - csitította őt a lány, miközben tudta,
hogy az agyvérzés következménye lehetett az, hogy a néni
félrebeszélt. Bár szinte az is csodának számított, hogy tudott
egyáltalán beszélni. - Most már itt vagyok, minden rendben lesz.
- Hallgass rám! Csak azért tettem, hogy megvédjelek. Ha én
meghalok, nem leszel semelyik bolygón sem biztonságban.
- Nem fogsz meghalni! Ne is mondj ilyet! Fel fogsz épülni, és…
- Rory… Rory… - Annyira felment a néninek a pulzusa, hogy
riasztani kellett a nővéreket, akik erre kitessékelték Aurórát a
szobából. A lány láthatta, ahogyan az orvosok feszülten küzdöttek a
nénikéje életéért, de mindhiába. Egy óra eltelte után nem sokkal
Agáta néni jobblétre szenderült. Abban a pillanatban Auróra érezte,
hogy valami furcsa melegség öntötte el az egész lényét, mintha csak
visszakapta volna egy elfeledett részét, ami hosszú évekkel ezelőtt
veszett el majdnem mindörökre.
 2. fejezet
Az új erő

Hetek teltek el azóta, mióta Agáta néni meghalt. Auróra még soha
életében nem érezte magát ennyire egyedül. Leghűbb barátjának a
ház cicája bizonyult, aki esténként sokszor ott aludt a lábánál, és
hagyta magát órákon keresztül dögönyözni. Nikki is sok időt töltött
Aurórával megpróbálva felvidítani barátnőjét. Értelemszerűen a
bulik elmaradoztak, hiszen a vörös hajú lánynak nem sok kedve
maradt szórakozni járni, merthogy gyász ült a szívében. Az
egyetemre is csak azért ment be, mivel remélte, hogy ezzel majd
képes lesz elterelni a figyelmét, de legtöbbször unottan ült az órákon
várva, hogy azok véget érjenek.
Egyik ilyen alkalommal irodalomelmélet órán unatkozva
könyökölt a padon, miközben arról hallgatta az előadást, hogy egyes
nagy gondolkodók miféle irányzatokat alkottak. A gondolatai
messze jártak, míg a koponyájában viharként gyülekezett a fejfájás,
ami szűnni nem akaró fájdalomáradatként sújtott le a testére.
Minden zavarta őt akkor; a fények, a körülötte lévő, halk neszek, a
tanár hangja, amely ezernyi tőrként csapott le elméjére.
Legszívesebben kimenekült volna a teremből, de már annyi
hiányzást halmozott fel, hogy akkor nem menekülhetett onnan. Így
nagy levegőt vett, és bosszúsan firkálgatni kezdett. Hirtelen a
következő szavakat jegyezte le a füzetébe egyfajta kívánságként:
„És aztán hirtelen csönd lett, a tanár elhallgatott, Auróra fejfájása
pedig elmúlt.”
Magának írta le mindezt a jegyzetei közé, hiszen a tanár stílusa
szinte semennyire sem lehetett figyelemfelkeltő, ahogyan az
előadást tartotta. Néhány másodperc elteltével felpillantott
papírjából, és, ahogyan a többiek, ő is csodálkozva vette tudomásul,
hogy a tanár a nyakát fogva próbálta artikulálni a szavakat, de nem
jött ki hang a torkán.
 A következő pillanatban lepillantott a papírjára, de nem látta azt,
amit előtte odaírt, mintha csak egy csapásra eltűnt volna az írás. A
másik lehetőségnek az maradt, hogy néhány pillanatra elaludt az
órán, és csak álmodta az egészet. De a tanár még mindig ott állt
előtte, és tehetetlenül próbált szóhoz jutni. Mivel nem maradt más
választása, néhány perc múlva felírta a táblára, hogy az óra véget
ért, végül sürgősen elhagyta a termet. Auróra nem hitt a szemének,
nem értette a helyzetet. Egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy az,
amit ő az előbb papírra vetett, azonnal valósággá váljon. Már-már
azt hitte, hogy megőrült, miközben tudta, hogy egyetlen módja
lehetett csak ennek kiderítésére. Kiviharzott az épületből, és leült
egy padra.
A főépület előtt telepedett le, ami egy fehér falú, sötét kupolájú
háznak számított, amit építészetileg úgy alakítottak ki, hogy kissé
ferdének tűnjön, mintha éppen össze akarna dőlni. Az épület tetején
a fal faformájúra volt megmunkálva, mintha az barna ágaival
tartaná a tetőt. Szemben vele egy hasonló, fehér falú, sötét kupolájú
épület állt, melyhez több torony is tartozott. A kettőt egy lekövezett
tér kötötte össze, aminek közepén egy szobor állt. Mivel még
tartottak az órák, Auróra egyedül ült a padon, jobbra egy lépcsősor
magasodott fölfelé, amely a tornyos könyvtárhoz és a körülötte
elterülő zöld, füves dombokhoz vezetett. Balra tőle egy füves rész
terült el, ami több szintből állt, akárcsak egy lépcsősor, csakhogy ezt
nem márvány, hanem fű borította. Egymás után következtek onnan
a kampusz további épületei.
Auróra már ezerszer bejárta azt a helyet, ezért úgy ismerte azt,
mint a tenyerét. Akkor viszont egyáltalán nem foglalkozott a
környezetével, ehelyett a történtek foglalkoztatták őt. Bolondnak
tartotta magát, hiszen ép ésszel tudta, hogy nem válhatott valóra
mindaz, amit a papírra vetett. Úgy hitte, hogy bizonyára csak egy
szerencsétlen egybeesésről lehetett szó. Mégis meg kellett erről
bizonyosodnia. Maga is őrültségnek tartotta, de elővette a
jegyzetfüzetét, és a következő mondatot írta bele:
„És akkor hirtelen elkezdett esni a hó.”
 Szinte nem is hitt a szemének, amikor azt látta, hogy a betűk
egymás után tűntek el a papírról, mintha csak felszívódtak volna.
Egyik ámulat követte a másikat, amikor felnézett, és észrevette,
hogy valóban nagy pelyhekben kezdett el esni a hó. Tátott szájjal
bámulta egy darabig a hóesést, és semmit nem értett a történtekből.
Előtte is írt már le hasonló szavakat, mégsem történt még vele soha,
hogy az írása egyik percről a másikra megelevenedett volna. Azt
hitte, hogy álmodik, csakhogy ez az álom túlságosan valósághűnek
tűnt a számára. Addig ott ült a padon, amíg máshol is véget nem ért
az óra, végül a legjobb barátnője hangjára tért magához.
- Mizu? - érdeklődött Nikki, miközben lehuppant mellé a padra.
Eközben az óráról kivonulók hangosan és döbbenten konstatálták a
korai hóesést, miközben elkezdtek arról beszélni, hogy mikor lesz
elég nagy a hó egy hógolyócsatához. Auróra felnézett a barátnőjére,
mire Nikki eléggé megrémült a tekintetétől, így homlokát ráncolva
kérdezte tőle:
- Mi történt veled? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.
- Én csak… - Auróra nem tudta, hogy mit mondjon erre a hó.
- Igen, elég szokatlan dolog, hogy már ilyen korán elkezd esni, de
attól még nem kell ennyire megijedni. Ez csak fagyott víz!
- Egyetem után gyere át hozzám! Mutatni akarok neked valamit.
- Jó?! - Nikki nem tudta, hogy mégis mit mondjon erre, ezért
végül annyiban is hagyta a dolgot, és együtt siettek a következő
órára.
Auróra egész nap elvarázsolt állapotban találta magát, egy része
pedig alig várta már, hogy becsukódjon mögöttük a nénikéje
házának ajtaja, amely valaha Agáta néni, Otis bácsi és az ő otthona
volt egyben. Egy darabig még segélyként kapta a nénje nyugdíját,
miközben tudta, hogy ezt csak átmeneti állapotnak lehetett
tekinteni, és hamarosan munkát kellett vállalnia ahhoz, hogy el
tudja tartani magát a lakással együtt. Intézetbe nem mehetett, mivel
idősebb volt huszonnyolc évesnél, így ennek alapján már bizonyos
szempontok szerint félig-meddig nagykorúnak számított; még
ugyan nem szavazhatott és nem is házasodhatott, de ihatott
alkoholt, és vállalhatott munkát.
Nikki a homlokát ráncolva nézett rá, amikor végre egyedül
maradtak a nagy házban, majd megkérdezte tőle:
- Mi történt veled? Mi az, amit nem tudsz a kampuszon elmesélni
nekem?
- Szerintem megbolondultam - rogyott le egy székre Auróra, majd
a következő pillanatban erőt vett magán, és felpattant onnan.
Látván Nikki értetlen tekintetét tudta, hogy a kijelentése jócskán
magyarázatra szorult. - Van valami, amit nagyon szeretnél? Úgy
értem, hogy valami tárgy, dolog, ami nem lehetett a tiéd?
- Persze, hogy van, de mi köze ennek hozzád? - kérdezte Nikki
értetlenül.
- Mindjárt megtudod. Mi az?
- Az a cuki ruha, amit néhány hónappal ezelőtt néztünk a
kirakatban, de rohadt drága volt. Tudod, az a fiitteres. - Auróra
bólintott egyet, majd elővette a noteszét, és leírt abba néhány szót,
majd felnézett onnan, így meglátta, hogy Nikki tekintete is
megváltozott. A lány eddig viselt ruhája eltűnt róla, majd hirtelen
egy szűk, fiitteres, színes ruhában találta magát. Auróra azt hitte,
hogy barátnője menten elájul a látványtól, miközben a mellkasához
kapott, majd elkezdte nézegetni magán a ruhát. Sokáig nem talált
szavakat, végül, amikor már meg tudott mozdulni, a közelben lévő
fali tükörhöz rohant, és abban kezdte nézegetni magát. Sokáig nem
tudott semmit sem kinyögni, majd visszarohant Aurórához, és
kikerekedett szemekkel nézte őt.
- Ezt meg hogy csináltad?
- Nem tudom. Egyszerűen csak leírtam néhány szót, amelyek
tartalma megelevenedett.
- A hó… te csináltad a hóesést? - Auróra csak biccentett egyet a
fejével a kérdésre, majd hirtelen elszomorodott. Új lendületet véve
leírt néhány szót a papírra, de azok nem voltak hajlandók eltűnni
onnan, hogy aztán újra megelevenedjenek. Nikki odalépett hozzá,
hogy lássa, hogy mi történik, majd megérintette Auróra vállát, és
halkan ennyit mondott neki:
- Sajnálom. Úgy tűnik, hogy holtakat nem tudsz visszahozni.
- De azért megpróbáltam - csuklott el Auróra hangja, majd egy
erőltetett mosollyal fordult Nikkihez, aki viszont azonnal témát
váltott.
- Tudod te, hogy mit jelent ez? Ennek a képességnek a
segítségével bármit megtehetünk; jó jegyeket szerezhetünk a
vizsgán, gazdagok lehetünk, vagy akár a hat bolygó elnöknőivé is
válhatunk.
- Egy kicsit messzire merészkedtél - jelentette ki Auróra egy
megkönnyebbült mosollyal arcán.
- Nem is! Gondolj csak bele! Ilyen erőnek a birtokában bármit
megtehetnénk, bárkik lehetnénk…
- Az ilyesmit nem szabad felelőtlenül használni - vitatkozott vele
Auróra -, ugyanis még veszélyes is lehet.
- Jaj, ne csináld már! A kezedben van a legkirályabb dolog,
amiben egy embernek valaha része lehet, és te nem akarod
használni!?
- Nem erről van szó. Csupán felelősséggel akarom használni. Nem
azért kaphattam ezt a képességet, hogy ezzel nekem vagy nekünk jó
legyen, hanem mondjuk azért, hogy másokon segítsek vele, nem
gondolod?
- Te teljesen hülye vagy!
- Nem. Egyszerűen csak nem helyeslem, hogy saját magunk
megsegítésére használjam ezt az erőt.
- És mégis, mióta tudsz erről?
- Ma irodalomelmélet-óra óta - vont vállat Auróra.
- Te lehettél az, aki elhallgattatta a tanárt - állt össze a kép Nikki
fejében. - Mondták, hogy unalmas az az óra, azért sem vettem fel.
 - Honnan tudsz akkor erről?
- Futótűzként terjedt el a pletyka, hogy miként viharzott ki a tanár
az óráról.
- Nagyon fájt a fejem, és már nem hiányozhattam…
- Mi ez, ha nem önös érdek? - fonta karba a kezeit a szőke lány.
- De akkor még nem tudtam arról, hogy ilyen képességem van -
ellenkezett Auróra. Végül keresztbe tette a karjait, és közölte:
- Ez az én erőm. Arra fogjuk használni, amire én akarom.
- Ne már! Kinéztem magamnak egy cuki táskát is…
- Szó se lehet róla! - bizonyult hajthatatlannak a vörös hajú lány. -
Nem használjuk ezt a képességet, csak akkor, ha nincs más
megoldás.
- Muszáj megszereznem azt a táskát! Tök jól menne ehhez a
ruhához. Légyszi!
Nikki addig-addig nyaggatta Aurórát, míg végül lett egy táskája és
egy új pár bőrcipője is. A szőkeség ott maradt legjobb barátnőjénél
éjszakára, viszont Rory nem volt hajlandó több dolgot szerezni neki,
hiszen szíve mélyén sejtette, hogy ennek bizony következményei
lesznek.
Az éjszaka közepén Auróra furcsa hangokra riadt fel. Felült az
ágyán, de nem találta Nikkit sehol, habár azt sejthette, hogy
barátnője nem ment haza az éjszaka közepén. A homlokát ráncolva
állt fel az ágyról, mire újra meghallotta azt a hangot, amely
felkeltette őt álmából. Óvatosan lépett ki a szobájából, majd egy
rövid folyosóra ért, aminek végén egy lépcsősor vezetett lefelé.
Halkan lépdelt le a lépcsőn, így érkezett a konyhába. Minden
sötétnek és olyannak tűnt, mint ahogyan lefekvés előtt hagyták.
Valami mégsem stimmelt. Belépett a konyhába, és a hűtőhöz sietett.
Aztán hirtelen egy piros pontot vett észre a fehér hűtőajtóra tapadni,
ami aztán eltűnt a következő pillanatban. Hirtelen egy fekete árnyék
ugrott le rá, ami miatt annyira megijedt, hogy hátraesett, így a
földön találta magát. A macskája fújtatva rohant el onnan, de, amint
újra felnézett, észrevette, hogy egy furcsa, tűhegyes lövedék
szúródott a hűtőajtóba. A piros pont pedig a homlokára kúszott.
Immáron láthatta, hogy néhány nagydarab férfi állt előtte szinte az
egész konyhát elfoglalva, fegyvereikkel őt véve célba. Nikkinek nem
akadt nyoma, viszont a feketébe öltözött kommandósok jelenléte
megfagyasztotta az ereiben a vért.
A következő pillanatban egy újabb kábítólövedék hagyta el az
egyik fegyvert, de az a konyhapultba fúródott. Auróra alig kapott
levegőt, amikor a pult mögé bújva meglapult. Hirtelen nem tudta,
hogy mégis mihez kezdjen, hogy mi tévő legyen egy ilyen
reménytelen helyzetben. Biztos volt abban, hogy a kommandósok
elérik a céljukat, és hamarosan az egyik lövedék célba fog találni.
Egy csapásra megértette, hogy azért jöttek érte, mert használni
merte újdonsült képességét. A szíve mélyén tudta, hogy ennek majd
meglesz a böjtje, de nem gondolta volna, hogy ilyen hamar
felelősségre vonják majd őt. Szinte hallotta is a bakancsok
közeledését a parkettán. Elfogta őt a pánik, nem kapott levegőt,
mire észrevette, hogy nem túl messze tőle egy notesz hevert a
padlón. Akkor eshetett le a hűtő tetejéről, amikor a cicája leugrott
onnan. A következő pillanatban felemelte a könyvet, és kivette a
hozzá tartozó tollat az ahhoz függesztett tartóból, majd remegő
kézzel a következőt írta le:
„Rory hirtelen biztonságban találta magát.”
Még látta, ahogy az első kommandós odalépett mellé, hogy
könyörtelenül rászegezze puskáját, de mielőtt még a lövedék
elindulhatott volna felé, egy furcsa érzés kerítette őt hatalmába. Egy
pillanatig éles fájdalmat érzett, mintha mindene szét akarna
szakadni, de aztán felnézett, és észrevette, hogy már egyáltalán nem
a nénikéje házának falai vették őt körül.
 3. fejezet
A Hetedik Bolygó

Auróra sokáig csak állt, és nem hitt a szemének, ugyanis egy

igencsak lepukkant kocsmában találta magát. Különféle, nem túl
bizalomgerjesztő emberek nyüzsögtek körülötte, főleg férfiak.
Többségük bőrruhát viselt, terjedelmes szakálluk és hosszú hajuk
volt, mind motorosoknak tűntek. A levegő bűzlött az alkoholtól és az
izzadtságtól, mivel a bár közepén egy harcteret alakítottak ki,
amiben éppen egy fizetett meccs keretein belül laposra vertek egy
hasonló kinézetű keménylegényt.
Auróra hirtelen egy lökést érzett a vállán, ami majdnem a padlóra
terítette őt. Megfordult, és észrevette, ahogy egy kövér férfi két nagy
korsó sörrel egyensúlyozott a tömegben. Nem igazán fért el ott, így
egymás után lökte arrébb az előtte állókat. Ahogy a ketrecharc a
végéhez közeledett, a zsivaj egyre erősödött körülöttük. Auróra egy
nagyot nyelt, miközben észrevette, hogy néhányan már kiszúrták őt
a tömegben, hiszen egy cseppet sem illett közéjük. Rövid sortot
viselt egy spagettipántos toppal, a lábán pedig ujjbedugós papucsot.
Egyáltalán nem illett arra a helyre, ami persze nem lehetett
meglepő, hiszen nem úgy készült, hogy azon az estén egy idegen
világ idegen bárjában találja majd magát. Nagyot nyelt, körülnézett,
és kiszúrt magának egy nőt, aki miniszoknyát, hosszú bakancsot és
szegecses bőrkabátot viselt, miközben hangosan kokettált az egyik
félrészeg vendéggel. Erre egy furcsa ötlet szállta meg az elméjét,
odalépett a pulthoz, ahonnan aztán elvett egy alkoholtól átitatott
szalvétát, majd, amikor a kocsmáros odafordult hozzá, hogy
megkérdezze, mit inna, kölcsönkért tőle egy tollat. Az némán
szolgálta ki a lányt, aki ezután megfordult, és a falon lógó mosdó
felirat felé vette az irányt. Rettenetes állapotok uralkodtak abban a
helyiségben; a falakat mindenféle felirattal firkálták tele, egyetemes
bűz terjengett a környéken, a WC-kagylók leszaggatva álltak,
miközben a higiéniának ott nyoma sem látszódott. Auróra ennek
ellenére bevette magát az egyik fülkébe, amelyet még csak bezárni
sem lehetett, majd remegő kézzel kezdett írni. Amint végzett,
kilépett az előtérbe, mire a falon lógó, törött tükörben meglátta
magát. Immár fekete topot viselt fekete miniszoknyával és
acélbetétes bakanccsal. Így már jobban hasonlított ahhoz a nőhöz,
akit az előbb látott a bárban, ezért a kocsma hangulatához is jobban
ülhetett. A zsebébe nyúlt, ahonnan előhúzott néhány ismeretlen
bankjegyet, amivel a bárpulthoz indult. Úgy érezte, hogy itt az ideje
inni valamit, hiszen olyannak tűnt az egész, mintha egy furcsa
álomba cseppent volna. Nagy levegőt vett, végül elszánva magát
ismét a nyüzsgő tömegben lavírozott a nagydarab, félrészeg
emberek között.
Odament a pulthoz, de ahelyett, hogy nyíltan megkérdezte volna,
hogy hol van egyáltalán, rendelt egy gin-tonikot. Valami azt súgta
neki belülről, hogy nem volt teljesen jó ötlet inni, de eközben úgy
érezte, hogy mégis ez kellett ahhoz, hogy kitisztuljanak a gondolatai.
Vissza, sajnos, már nem mehetett, hiszen tudta, hogy ott csak
katonák várnák őt. Ekkor eszébe jutott Nikki, akiről még mindig
nem tudott semmit, így az ijedtségét hirtelen aggodalom váltotta fel.
Azt is tudta, hogy senkinek nem beszélhetett arról, hogy milyen új
képességei születtek. Bár elfogadni nagyon nehéz volt, legbelül
tisztában lett azzal, hogy az eddig ismert élete véglegesen és
visszavonhatatlanul megváltozott. Azt viszont nem is sejtette, hogy
mit kellene tennie, hogy mihez kezdjen ezután.
A következő pillanatban egy tompa ütés zökkentette ki őt a
gondolataiból. Érezte, ahogy egy nagy tenyér megmarkolta a
hátsófelét, ahogyan az alkoholbűzös lehelet lecsapódott a tarkóján,
miközben annak tulajdonosa a következőket súgta a fülébe:
- Menjünk, keressünk magunknak egy nyugodtabb helyet, cicám!
- Auróra majdnem eldobta a poharat, amit a kezében tartott. Majd
remegve fordult meg, mire egy nagydarab, kopasz férfit pillantott
meg, aki kajánul vigyorgott rá, miközben magabiztosan villogtatta
az elöl lévő aranyfogát. Nem ez volt az első eset, hogy Aurórát fel
akarták szedni egy bárban, de mégis ez lehetett az első olyan
alkalom, amikor ennyire nyíltan közeledtek felé.
- Szerintem összekevertél valakivel. Nem én vagyok az, akit
keresel. - A lány visszafordult a pulthoz azt remélve, hogy a férfi ért
a szóból, és magára hagyja őt. De sajnos nem így történt. A kopasz
megragadta a lány karját, majd tovább próbálkozott nála.
- De, pontosan te vagy az, akit keresek. - Ekkor már úgy szorította
őt, hogy Aurórának megfájdult a karja, talán még egy kicsit fel is
szisszent. - Gyere, nem fogod megbánni! - A következő pillanatban
magával kezdte húzni a rémült lányt, viszont egy mély és egyben
meggyőző hang Auróra segítségére sietett.
- Nem hallottad őt? Engedd el! Nem akar veled menni. - A
következő másodpercben szinte egyszerre csendesedett el az egész
bár. A kopasz férfi mögé felsorakoztak a haverjai mintegy
segítségükről biztosítva őt. Egy pillanatra Auróra nem is láthatta,
hogy ki lehetett az, aki a közbeszólásával a segítségére sietett. De,
amint elengedték őt, oldalra fordította a fejét, így észrevett egy, a
bárpultnál ülő férfit. Az farmert viselt, laza inget, barna haja kócos
volt, az arca egy részét borosta fedte, így szinte ki sem tűnt a
tömegből. A szájában cigaretta égett, a szeme pedig zölden csillogott
a füstös helyen. Auróra torkában hatalmas gombóc ült, miközben
hallotta a kopasz férfi további szavait.
- Nem a te dolgod! Ne avatkozz bele, ha nem akarsz gondot
magadnak! - A bárpultnál ülő férfi bal kezével kivette a cigarettát a
szájából, majd elnyomta azt a pulton lévő hamutálban. Auróra látta,
ahogy lekászálódott a bárszékről, és kihúzta magát. Alapjában véve
magas férfinak tűnt, de mintha, abban a pillanatban, hogy a lány ezt
észrevette, elkezdett volna még nőni. A szeme pedig egy csapásra
megváltozott; a zöld szín eltűnt belőle, így furcsa, sárgás árnyalatúvá
vált. A szeme alatt mintha fekete erek futottak volna végig igencsak
állatias külsőt kölcsönözve neki. Miközben megtörtént ez a változás,
Auróra hallotta, ahogy a kopasz férfi egyik társa odasúgta annak:
 - Hagyd a csajt, menjünk! Nem éri meg, ez Arktos[1] - A férfi
viszont eléggé részegnek tűnt ahhoz, hogy ne hallgasson a bölcs
tanácsra.
- Leszarom, ki ő. Nem félek tőle.
- Bölcsebb lenne, ha hallgatnál a baráti szóra, haver. Különben
még elveszítesz valamit… - csengett a magas férfi hangja, viszont
kicsit sem enyhült meg a körülötte lévő környezet.
- Ha ennyire kemény vagy, miért nem harcolsz a ketrecben? -
kérdezte a kopasz, miközben lerázta válláról az őt csitító haverja
kezét. Látszott, hogy a barátai nem akartak balhét, hiszen valami
miatt féltek a magas férfitól.
- Hidd el, hogy senki nem akarná azt - morogta a sárga szemű
férfi.
- Gyere, menjünk! - A kopasz egyik haverja hátrahúzta őt, aki
nagy káromkodások közepette engedett a többieknek.
- Bölcs döntés. - Amint azok visszavonulót fújtak, a férfi visszatért
korábbi külleméhez, odalépett a bárpulthoz, majd a pultoshoz
intézte következő szavait:
- Elmegyek pisálni, addig tölts nekem még egy whiskyt!
Aurórát szinte észre sem véve sétált el előtte, hogy a mosdó felé
vegye az irányt. A lány ekkor végre levegőhöz jutva körülnézett,
majd észrevette, hogy csodálkozó tekintetek kezdték méregetni őt.
De aztán a kocsma hamar visszatért szokásos állapotába. Auróra,
amint odaért a pultoshoz, odafordult hozzá, és ezt mondta neki:
- Annak az úrnak a whiskyjét én fizetném. - A pultos öblös hangon
elnevette magát, majd ennyit fűzött hozzá magyarázatként:
- Nem úr ez, csupán Lloyd. - Miközben kitöltötte a whiskyt, ennyit
mondott a még mindig ijedt tekintetű lánynak:
- Ha elfogad egy tanácsot, egy magafajta lánynak nem kellene
ilyen helyen kóborolnia. Még túl fiatal, és sok itt a bunkó.
 - Ki ez a Lloyd? - érdeklődött a lány a tanácsot szinte meg sem
hallva.
- Ő? - kérdezett vissza a pultos hangosan nevetve. - A legbunkóbb
mind közül. Ügyet se vessen rá! Jobb, ha elkerüli.
- De mégis, miért? - tudakolta Auróra érdeklődve, mire a pultos
felegyenesedett, és látszott rajta, hogy nem fog a kérdésre
válaszolni. A lány ugyanis megfordulva látta, hogy a magas férfi
éppen visszafelé tartott a mosdóból. Emiatt egy kicsit távolabb
húzódott a kitöltött whiskytől, miközben a Lloydnak nevezett fickó
elfoglalta a bárszéket, ahol az előbb is ült, majd az ingén lévő
mellzsebéhez nyúlt, hogy onnan egy köteg pénzt előhúzva fizesse ki
az italért való tartozását. Erre a pultos Auróra felé mutatva mondott
neki valamit, amit a lány a zsivaj miatt nem hallhatott. Lloyd egy
pillanat erejéig ránézett a lányra, elfordította a tekintetét, majd
otthagyva a whiskyjét leszállt a székről, és elhagyta a bárt. Auróra
szívébe egy csapásra keserűség költözött. Nem értette, hogy miért
nem lehetett elfogadni a meghívását, miért kellett így megalázni őt
annak visszautasításával. Egy darabig még a bárpultnál üldögélt,
majd úgy döntött, hogy megnézi, mégis milyen helyre keveredett.
Auróra a kijárathoz indult, de, amint kilépett az éjszakába, nem
jutott szóhoz. Az éjjel csillagai fent ragyogtak az égen szinte
megnagyobbítva a teret, hiszen a semmi közepén találta magát.
Csak egy elhagyatott buszmegállótábla állt némán a sötétben. A bár
körül motorokat látott és egy poros utat, mely a semmibe vezetett.
Ahogy felnézett az égre, azonnal megértette, hogy mi történt vele;
egy másik bolygón találta magát, hiszen egy hatalmas, idegen hold
szinte beterítette az egész látóteret. Az viszont egészen halványan
világított a többi háromhoz képest, amelyek távolibbak és
fényesebbek voltak annál, ami szinte az egész eget elfoglalta.
Egy nagyot nyelt, majd megpróbálta kitalálni, hogy a hat közül
mégis melyik bolygón lehetett. Gondolataiból halk léptek
zökkentették ki, mire rájött, hogy nem volt egyedül. Megfordult, így
észrevette, hogy azok a férfiak közeledtek felé kaján vigyorral
arcukon, amelyek a bárban próbálták inzultálni őt. A kopaszt
legalábbis egyértelműen felismerte.
- Nézzétek, kit sodort elénk az éjszaka! A vöröske az - mondta a
kopasz nevetve.
- Most nincs itt az a mutáns, hogy megmentsen téged - szólt egy
másik.
Auróra tudta, hogy mit kellene tennie; elő kellene vennie a
szalvétát és az elcsent tollat, hogy azokat használva minél hamarabb
el tudjon tűnni ebből a szorult helyzetből. De egyszerűen földbe
gyökeredzett a lába, és nem bírt a félelemtől mozdulni. Hamarosan
a sötét alakok vészesen közeledni kezdtek felé körbevéve őt. Az
arcukat szinte nem is láthatta a rémülettől és a sötétségtől.
Lesütötte a tekintetét, miközben érezte, hogy ismeretlen kezek
nyúltak érte, amelyek olyan helyeken is megérintették őt, amitől
kirázta őt a hideg.
- Hagyjatok! - nyögte, de ettől csak még hevesebben közeledtek
hozzá. Érezte, ahogy egyik a másiknak lökte őt, miközben röhögtek
rajta. - Hagyjatok békén! - kiáltotta a lány ismét, de a remegő hangja
miatt kevésbé tudott hatást gyakorolni a hahotázó tömegre,
melynek tagjai csak tovább röhögtek rajta, majd ezeket a szavakat
mondták neki:
- Na, ez tetszik? Tudjuk, hogy élvezed. Nincs most itt olyan, aki
megmenthetne téged. A plüssmackó is elment.
Auróra szinte a csontjaiban érzékelte, ahogy egymás után szakadt
le róla a ruha. Tehetetlennek érezte magát, hiszen minél jobban
tiltakozott, annál nagyobb lökéseket, ütéseket kapott. Egy felbőszült
csordával akadt dolga, amelyre nem hatott a szép szó.
Már-már az ájulás határára került, amikor egy üvöltést hallott
előtörni a sötétből. Azt hitte, hogy ez belőle tört ki, de aztán
észrevette, hogy még mindig némán tiltakozott a sötétből előnyúló,
tapogatódzó kezek ellen. A hang hatására a körülötte lévők
megdermedtek. Nem értette, hogy mi történt, még akkor sem jött
rá, amikor a pontosan előtte álló ember hasát éles csontkarmok
szakították át hátulról. A lány nem bírta már tovább, a földre esett,
így szinte csak a szeme sarkából láthatta, ahogy egy magas árnyék az
egyik támadóját a másik után tépte szét. Oldalra fordította a fejét, de
csak a sárgán villódzó szempárra emlékezett és a sok vérre, ami rá is
fröcsögött bőven. Elájulhatott, mert az ezt követő percek
kimaradtak az életéből. A következő dolog, amire emlékezett, egy
zöld szempár volt, ami fölé hajolt, valamint néhány gyengéd ütés az
arcán, amit egy mély hang kísért.
- Hé! Kelj fel! Elmúlt a veszély.
Auróra erre feltápászkodott és körülnézett. Szinte sokkot kapott,
amikor megpillantotta a sötétben heverő tetemeket. Egyetlen
támadója se maradt egészben, mindent vörös vértócsák borítottak
és szétszaggatott emberi maradványok. A következő pillanatban egy
gyengéd érintést vett észre az állán, mire azt is tisztán érezte, hogy
valaki maga felé fordította az arcát, hogy ezzel ne nézhesse tovább a
körülötte lévő pusztítást.
- Jól vagy? - Látta, ahogy a férfi furcsa arckifejezéssel vizslatta őt,
miközben ő maga törölte le az arcáról a vért.
- Igen, ez nem az én vérem.
- Akkor jó - mondta szűkszavúan a férfi, majd felállt, hátat
fordított neki, és a közelben parkoló autó felé igyekezett. Aurórának
eszébe jutott, hogy a szeme sarkából mintha látta volna azt az autót,
mielőtt még a férfiak zaklatni kezdték volna őt. Az autó ugyanis
sokáig parkolt a kocsma mellett, lámpái világítottak a sötétben, de
nem mozdult.
A lány a következő pillanatban felugrott, amitől egy kicsit
megszédült. Eközben láthatta, hogy a férfi már eléggé eltávolodott
tőle, miközben cigarettára gyújtott.
- Nem hagyhatsz csak így itt a hullákkal!
- Nem? Akkor figyelj! - felelte a férfi, miközben elérte az autót, és
készen állt arra, hogy beszálljon oda. Auróra hamar utolérte őt,
majd az autó és a férfi közé vetette magát. Fel kellett szegnie a fejét,
hogy a segítője szemébe tudjon nézni. Soha nem érezte magát
annyira határozottnak, mint akkor.
- Megmentetted az életemet.
- Ez nem jelent semmit. Inkább menj az utamból, és kezdj vele
azt, amit akarsz!
- Tudom, hogy ki vagy - próbálta a lány összerakni a férfiról
hallott információmorzsákat. Annak teste érezhetően megfeszült
erre, majd hitetlen szemekkel a lányra nézett, aki bátortalanul így
fűzte tovább a mondandóját:
- Lloydnak hívnak.
- Ezt itt mindenki tudja. Most tűnés az utamból! - próbálta a
kezével arrébb sodorni a lányt, hogy be tudjon szállni a kocsiba, de
Auróra nem akarta feladni a harcot, így behajolt az ablakon
keresztül, és ennyit mondott neki:
- Vagy szólítsalak Arktosnak?. - A férfi ledermedt egy pillanatra,
aztán Auróra szemébe nézett, és ezzel lezárta a vitát.
- Szart se tudsz rólam - indította el az autót minden bűntudattól
menetesen, és hagyta ott a remegő térdű Aurórát.
A lány nem sokat értett a körülötte lévő eseményekből, de azt
pontosan tudta, hogy Lloyd, azaz Arktos, olyan erőkkel rendelkezett,
amelyeket ép ésszel nem igazán lehetett felérni. Ahogyan azt is
tudta, hogy neki is pontosan ilyen ereje lehetett, így arra is
könnyedén rájött, hogy, ahhoz, hogy közelebb kerüljön a saját ereje
mibenlétének megismeréséhez, a férfin keresztül vezetett az út.
Ezért elővette zsebéből az üres szalvétát, majd írni kezdett rá. Amint
látta, hogy eltűnnek onnan a betűk, tudta, hogy sikerült a terve, és
ezzel együtt ő maga is eltűnt. A következő pillanatban Lloyd
autójának anyósülésén találta magát, aki ijedtében elkapta a
kormányt, így majdnem lesodródott az amúgy üres útról.
- Mi a fasz? - kérdezte a vezető ijedtében szinte magától, mire a
lány megkapaszkodott az ülés szélében, és ezt mondta neki:
- Válaszokat keresek a kérdéseimre.
 - Akkor keresd őket máshol! Miért nem akadsz már le rólam?
- Mert te vagy eddig az egyetlen, akivel találkoztam, és aki olyan
erőkkel rendelkezik, mint én.
- Na, ne mondd! - válaszolta Lloyd, amint megállt az út szélén,
majd a mellette ülő lányhoz fordult, és ironizálva így folytatta:
- Talán szabadidődben te is szoktál embereket ölni?
- Nem, én csak… - Auróra körbenézett a lepukkant kocsiban, majd
egy nagyot sóhajtva kérdezte:
- Hol vagyunk?
- Ezt se tudod? - kérdezte a férfi, mire beleszívott a cigarettájába,
és megjegyezte:
- A Hetedik Bolygón, illetve annak egyikén. Hol éltél ezidáig?
- Ez utóbbi mindinkább egy költői kérdés volt, mintsem szó
szerinti, de a lány mégis válaszolt rá.
- Az Európán, a főváros egyik külkerületében. Akkor még nem
tudtam, hogy… mutáns vagyok, mint amilyen te is.
- Senki nem hív bennünket mutánsnak. Ez elég sértő - jegyezte
meg a vezető ülésen ülő.
- Akkor kik vagyunk?
- Nincs nevünk. Nevezhetsz minket kívülállóknak,
adaptálódottaknak vagy bármi másnak.
- Tehát akkor névtelenek vagyunk - mosolyodott el a lány a
gondolatra, mire a férfi vállat vonva így szólt:
- Ahogy tetszik.
- És mégis, hogy jöttek létre a névtelenek?
- Túl sok a kérdés - mélyesztette bele Aurórába zöld tekintetét
Lloyd.
- Azt akarod, hogy eltűnjek, nem? Ha válaszolsz a kérdéseimre,
akkor megígérem, hogy békén hagylak. Ez fair alkunak tűnik. Én a
helyedben elfogadnám, mert hosszú távon nagyon idegesítő tudok
lenni - tette hozzá a lány mosolyogva.
- Rövid távon is az vagy - nézett bele a visszapillantó tükrébe a
férfi, mire megjegyezte:
- Nem akarok sokáig itt időzni, hiszen a hullák előbb-utóbb
szemet szúrnak valakinek.
- Veled megyek - ajánlkozott Auróra.
- De jó lesz nekem! - hördült fel tehetetlenül a férfi, miközben újra
visszatért az útra, és a semmi felé vette az irányt. Miután egy percig
mindketten néma csöndben ültek az autóban, Lloyd megkérdezte
Aurórát:
- Mit akarsz tudni?
- Először is, hogy esetleg van-e nálad valami ennivaló - döbbent rá
a lány arra, hogy farkaséhes volt. Lloyd a kesztyűtartóra mutatott,
ahonnan Auróra előhalászott egy meggyötört szendvicset, amit
halkan majszolni kezdett. Amikor már csillapodott az éhsége,
tovább kérdezte a férfit:
- Kik azok a névtelenek?. Többen is vannak?
- A névtelenek, ahogy te hívsz minket, a betelepítés során
adaptálódtak a környezethez - nézett rá a lányra, de az nem mutatta
jelét annak, hogy értené, amiről a férfi beszélt, ezért így vitte tovább
a gondolatmenetet:
- Amikor el kellett hagynunk a Földet, egy kapitalista cég
irányította a betelepítést. Nagyon egyszerű elveken működött a
dolog; létezett hat bolygó, amelyek a leginkább földszerűnek,
viszonylag békés és nyugodt bolygóknak számítottak. Ide költöztek
azok, akik meg tudták ezt fizetni. Minél többet fizetett az ember,
annál nagyobb csomagot kapott cserébe; nyugodt környezetet, szép
lakást, autót, iskolát a gyerekeinek… mintha csak a gravitáció
mértéke lett volna az egyetlen dolog, ami változott volna az előző
életéhez képest.
 - És mi történt azokkal, akik nem tudtak fizetni? - kérdezte
Auróra remegő ajkakkal.
- Azok, akik kevesebb pénzzel rendelkeztek, más bolygókra
költöztek. Azok a bolygók veszélyesnek számítottak tele halálos
csapdákkal, vérszomjas lényekkel. Oda nem építettek házakat, az
embereknek maguknak kellett boldogulniuk, úgy ahogyan csak
tudtak. Ezen bolygók összességét hívjuk a Hetedik Bolygónak. Ezen
a bolygón például semmi sincs, az egész egy nagy sivatag, úgyhogy
ádáz harcok folynak a vízért. Mindenki magának termeli az élelmet,
ahogyan csak tudja. Nem ritka dolog, hogy az itteniek néha
kannibalizmusra fanyalodnak. - Auróra gyomra ebben a pillanatban
fordult fel, de még épp idejében tudta visszatartani a hányást. Lloyd
szinte ügyet sem vetett erre, inkább folytatta a történetet.
- Mint mindig, az evolúció és az élet utat tört magának. Ezeken a
bolygókon az emberek elkezdtek adaptálódni a környezetükhöz,
megváltoztak, és különböző képességeket fejlesztettek ki maguknak,
amelyekkel képesekké váltak aztán megbirkózni a körülöttük lévő
veszélyekkel. Így jöttünk létre mi, vagyis a névtelenek csoportja,
ahogyan te hívsz bennünket.
- Az Európán miért nem tudnak erről? Úgy értem, hogy én is
tanultam ott történelmet, mégsem említette senki, hogy lennének
különleges képességekkel bíró személyek.
- Mert az emberek elkezdtek félni tőlünk, ahogy mindentől félnek,
amit nem ismernek. Az átlagember nem tud rólunk semmit, mivel a
hatalom távol tartja őket az olyanoktól, mint amilyen én vagyok.
- Tehát a Hetedik Bolygó valamelyikén? - kérdezte Auróra,
miközben érezte, hogy kezdett összeállni a kép.
- A kétezer év, és a kezdeti, sok bolygóközi utazás miatt nem
létezik olyan élhető bolygó, ahol ne lennének névtelenek, ahogy
olyan sem létezik, ahol ne lennének vagy lettek volna valaha
emberek. Ezek a képességek genetikailag öröklődnek, így valószínű,
hogy a te családodban is kellett lennie valakinek, aki erővel bírt. De
mégis az emberek vannak többségben, így általában a Hetedik
Bolygó egyikére telepítik azokat, akiket elfognak, vagy egy
különleges osztag részeivé képzik őket. Ezáltal a feladatuk az lesz,
hogy megvédjék az emberiséget a felmerülő veszélyektől.
- A névtelenek nem tesznek ez ellen semmit? - ráncolta Auróra a
homlokát.
- Vannak lázadások, de az embereknek megvan a módszere ezek
elfojtására.
- Te mióta tudod, hogy képességekkel bírsz? - kérdezte Auróra
érdeklődve, mire Lloyd egy nagyot sóhajtott, majd megjegyezte:
- Több mint kétszáz éve.
- Kétszáz? - Auróra azt hitte, hogy nem érti rendesen, amit
mondtak neki, de aztán hirtelen megérezte, ahogy a zöld tekintet a
szíve mélyéig hatolt. Aztán Lloyd ismét elfordította a tekintetét,
hogy az utat nézze.
- A névtelenségnek vannak előnyei és hátrányai is. Sokkal
lassabban öregszem, mint az átlagemberek. - Aurórának nem kellett
sok ahhoz, hogy elhiggye, amit a férfi mondott neki. Hiszen
kinézetre nem lehetett több ötvenöt évesnél, így még egészen
fiatalnak tűnt. Lloyd látta, hogy a lány nem talált szavakat, ezt
kihasználva megkérdezte tőle:
- Te mióta tudod, hogy… más vagy, mint a többiek?
- Egy napja - sóhajtotta a lány. De aztán elkapta Lloyd furcsa
tekintetét, így megkérdezte tőle:
- Miért?
- Mert általában ez hamarabb ki szokott derülni.
- Előtte minden normálisnak tűnt, úgy éltem, mint bárki más,
amíg élt a nagynéném… - Auróra fejében kezdett valami összeállni,
de helyette Lloyd mondta ki az igazságot.
- Ezek szerint a nénikéd blokkoló volt. Ez elég ritka képesség.
- Hogy mi?
 - Olyan, aki képes blokkolni a körülötte lévő, más névtelenek
erejét. Ha a közelében élsz, akkor nem mutatkoznak a különleges
képességeid.
- Ezek szerint nem az agyvérzés miatt lehetett… - mondta mintegy
magának Auróra. Észrevette Lloyd értetlen tekintetét, mire
megköszörülte a torkát, és ennyit tett hozzá:
- Azt mondta, mielőtt meghalt, hogy azért tette, hogy megvédjen…
- Mégis, mitől? - kérdezte értetlen vigyorral az arcán a férfi. - Nem
te vagy az egyetlen, aki tud teleportálni. Ez az egyik legnépszerűbb
képesség.
- Valójában bármi, amit leírok, valósággá válik. - Ahogy ezt
kimondta, Lloyd rálépett a fékre, így Auróra majdnem lefejelte az
előtte magasodó kesztyűtartó szélét. Nem értette, hogy mi történt,
ami fékezésre kényszerítette útitársát.
- Kifelé a kocsimból!
- De… - a lány alig talált szavakat.
- Kifelé! - ismételte meg a férfi, miközben áthajolt az anyósülés
fölött, hosszú, izmos karját kinyújtva kinyitotta az ajtót, hogy ezzel
minél hamarabb kiszállítsa maga mellől a lányt.
- Mi ütött beléd?
- Szállj ki a kocsimból! Hidd el, nem akarod, hogy én szállítsalak
ki téged!
- Jól van! - Auróra már-már azon volt, hogy kiszáll, miközben
semmit nem értett a férfi hirtelen dühéből.
- Felejts el engem! Nem akarok balhét.
- De legalább annyit elárulhatnál, hogy miért ilyen sürgős
kitessékelned engem a kocsiból. - A lány nem akarta annyiban
hagyni a dolgot.
- Az emberek képesek az erőd alapján lokalizálni téged.
Hamarosan eljönnek érted, így mást nem tehetsz, mint hogy leülsz
ide, és megvárod őket. Ne állj ellent! Ez az én tanácsom.
 - Ezzel megragadta a kocsiajtót és magára csapta azt, majd
rálépett a gázra, és elhajtott.
Auróra sokáig nézte, ahogy a férfi autója egyre távolodott a felkelő
napsütésben. Akár egy ékszerdoboz, úgy csillogtak rajta a
napsugarak. A fejében lévő, főbb kérdések immár megválaszolásra
kerültek, de helyettük egy nagyobb kérdés kezdte őt foglalkozni,
méghozzá az, hogy ezek után mégis mihez kezdjen, mit csináljon az
idejével. Már-már azon kapta magát, hogy megfogadja Lloyd
tanácsát, és valóban leül az út szélére, hogy aztán megvárja, hogy
valaki érte jöjjön. De mégsem akart ennyire könnyen beletörődni a
sorsába.
Újra az autó után nézett, mire észrevette, hogy az nem mozdult,
csak némán állt a felkelő nap fényében. Nem tudta mire vélni ezt,
így a fáradtságtól szinte tántorogva indult el az autó felé. Nem
kapkodta el a dolgot. Amikor odaért, látta, hogy Lloyd izgatottan
dobolt a kormányon, majd felé fordult, hogy megvárja, hogy a lány
megkérdezze tőle:
- Miért gondoltad meg magad?
- Ne kérdezgesd az okát, inkább örülj neki, hogy visszajöttem
érted!
- Nem jöttél, inkább hagytál gyalogolni! - fonta karba a kezeit a
lány. Auróra azon volt, hogy beüljön az autóba, de, amint a
kilincshez ért, Lloyd gázt adott, és egy kicsit előrébb gurult.
Látszólag szórakoztatta őt Auróra arra tett, kétségbeesett
próbálkozása, hogy bejusson az autóba. Amikor megunta ezt a
játékot, felszólította őt:
- Szállj be! - Amint becsapódott az anyósülés felőli ajtó, a férfi újra
beindította a motort, miközben így folytatta:
- El fognak jönni érted. Lehet, hogy először embereket küldenek,
de az is lehet, hogy egy névtelenekből álló csapat fog megkeresni
téged.
- Miért tennének ilyet?
 - Mert ezt a parancsot kapják. Az emberek előszeretettel képezik
katonává a névteleneket, hogy aztán más névtelenekre vadásszanak
velük, vagy rendet tegyenek bizonyos környékeken.
- Honnan tudsz te erről ennyit?
- Onnan, hogy én is ezt csináltam - felelte Lloyd hidegen. - Egykor
én is katona voltam, és élveztem, ha mások szenvedtek miattam. -
Auróra az ajkába harapott, hogy elfojtson magában egy önkéntelen
szisszenést. - Az olyan erők, mint amilyen neked is van, igencsak
ritkák és értékesek. Sokat fizettek volna érte.
- Zsoldos voltál? - A lány szájából szinte önkéntelenül buggyant ki
ez a kérdés, mire a férfi bólintott egyet, és mintha egy pillanatig az
emlékeibe mélyedt volna, elmélázott. Aztán mégis felemelte a fejét,
hogy egy sóhajjal folytassa:
- Ez már régi történet.
- Ezek szerint nem kell attól félnem, hogy átadsz nekik?! - mondta
félig kérdezve ezt a lány, mire Lloyd megrázta a fejét, majd Auróra
felé fordította zöld tekintetét.
- Viszont így is nagy bajban vagy.
- Mit tennének velem, ha elkapnának?
- Ez attól függ, hogy ki kapna el. Vannak olyanok, akik élve
felboncolnának és kivennék az agyadat, mások fegyvert
készítenének a képességeidből, megint mások fogva tartanának
téged a halálod napjáig.
- Nem is tudom, hogy melyik megoldás a legszimpatikusabb -
csattant fel a lány némi szarkazmussal hangjában.
- Vannak, akik segítenének neked.
- Mint te? - kérdezte Auróra Lloyd egészen helyes arcvonásait
fürkészve.
- Rám ne számíts! Épp azért élek ezen a koszfészek bolygón, hogy
távol tartsam magam a bajoktól, mint amit épp te készülsz hozni a
nyakamra.
 - Akarod, hogy lelépjek?
- Ha elmész, meghalsz - merült el Lloyd a saját gondolataiban,
miközben egy düledező ház bejáratához kanyarodtak be. - Nem, itt
maradhatsz egy éjszakára, aztán továbbállsz. Útbaigazítalak azzal
kapcsolatban, hogy merre találsz majd barátokat, akik segíteni
tudnak neked.
- Te nem jössz velem? - kérdezte a lány elcsukló hangon, mire
Lloyd ismét felé fordította zöld tekintetét, majd megrázta a fejét.
- Én már eleget harcoltam, kölyök. - A következő pillanatban
kiszállt a kocsiból, mire követte őt Auróra is, aki aztán a tekintetét a
roskadozó házra vetette. - Mint már mondtam, itt éjszakázhatsz.
- Ez a te házad? - kérdezte a lány döbbent hanglejtéssel, mire
Lloyd a ház felé lépett, aztán megjegyezte:
- Hidd el, ha tudtam volna, hogy vendégem lesz, akkor se
takarítottam volna ki.
Auróra egy furcsa mosolyt látott a férfi arcán átsuhanni, mire
mindketten az épület felé indultak. A háznak hiányzott az egyik
oldala, belül pedig tele volt törmelékkel, beszakadt gerendákkal és
egy lépcsősorral, amely nem vezetett sehova. Lloyd röviden
megjegyezte:
- A felső szinttel történt egy kis baleset, így csak az alsó
használható. - Auróra pillantása a falakra vándorolt, amelyeket
végestelen-végig karmolásnyomok szántottak. A következő
pillantása pedig ismét Lloydra vetődött, jobban mondva a kezére,
ami abban a pillanatban egy normális férfikéznek tűnt. Az észrevette
a lány pillantását, majd zsebre dugta a kezeit, és így fűzte tovább a
mondandóját:
- Egyetlen éjszaka, nem több.
- Köszönöm - bólintott egyet a lány, aztán illendőnek érezte, hogy
bemutatkozzék -, egyébként Auróra vagyok.
- Pont leszarom - vont vállat a férfi, majd hátat fordított neki, és
az egyik kicsavarodott ajtajú szoba felé vette az irányt, miközben
oda se fordulva Aurórához ennyit tett még hozzá a
beszélgetésükhöz:
- Ahol helyet találsz, oda nyugodtan letelepedhetsz.
Amint a férfi belépett a helyiségbe, és üggyel-bajjal magára zárta a
szoba ajtaját, Auróra a másik szoba felé vette az irányt, hogy aztán
meglássa a hatalmas rumlit, ami ott várt rá. Egyetlenegy bútor sem
maradt ott épen, kényszerű választása így egy szétszakadt szófára
esett. Annak másik felét hamar megtalálta, majd összetolta a tőle
elszakított fejrésszel. Így végül az egy elfogadható ágynak bizonyult
éjszakára. Mégis elég nehezen jött álom a lány szemére. Kavarogtak
a gondolatai, és sok olyan gondolata támadt, amelyek közül szinte
mind vendéglátójához vezetett. Aznap többször felriadt, mert
álmában egy sötét, medveszerű lény épp az ő vérére szomjazott.
Egyszer aztán egy zakatoló hangra ébredt, ami nem a házon
belülről, mindinkább azon kívülről érkezett, mintha csak az égből
jött volna. Tudta, hogy megtalálták őt.
 4. fejezet
A túlélésért mindent

Aurórának az álmosságtól még kóválygott a feje, amikor a furcsa

gépzaj felriasztotta őt, és erre minden tisztává vált. Érezte a
torkában dobogni a saját szívét, ismét elfogta őt a bénító pánik, de
aztán hirtelen meghallott egy mély hangot a sötétségből előtörni.
- Bármi is történjék, ne használd az erőd! - A lány odafordította a
fejét, de csak egy éjszínű alakot látott, akinek a körvonalai alig
váltak ki a szobát borító sötétségből. Egyedül a már-már ismerős,
zöld szempár magabiztos villogása késztette a lány szívét lassabb
tempóra.
- Tessék? - kérdezett vissza Auróra, de Lloyd tudomást se vett
róla. Ehelyett lazán meghúzta a kezében lévő, alkohollal teli üveget,
és kilépett a házból. Auróra szívverése ismét felgyorsult. Nem tudta,
hogy mi történik körülötte, viszont akkorra már megmerevedett
végtagjai újra életre keltek. Megmozdult, majd a bezsaluzott ablakoz
indult. A zsalu résein keresztül átszűrődött a forró nap fénye, így
eltartott egy darabig, amíg sikerült kivennie a kint zajló
eseményekből bármit is.
Lloyd ügyet se vetve a lányra sétált ki a házból bal kezében
továbbra is az alkoholos üveget tartva. Már rég tudta, hogy mire
számíthatott odakint, ezért nem érte őt meglepetésként, amikor egy
fegyveres osztag vette körül a házát puskáikat egyenesen az ő
mellkasának szegezve. A feje felett eközben tüzelésre kész harci
helikopterek köröztek. Amint ezt Auróra is konstatálta, megfagyott
ereiben a vér, és ösztönösen a zsebében lévő, gyűrött szalvétát
kereste. Hirtelen a következő szavak hallatszottak egy
hangosbeszélőből:
- Emelje magasra a kezét, és ne mozduljon!
- Ugyan már, fiúk! - felelte erre Lloyd, miközben feltartotta a
kezét baljában még mindig az alkoholos üveggel. - Törvénytisztelő
állampolgár vagyok. Nem akarok balhét.
- Adja át a lányt! - Jött a következő utasítás, mire Auróra
visszafojtotta lélegzetét, és legszívesebben eltűnt volna a föld
színéről. - Tudjuk, hogy magánál van. Ha átadja, békében
elmegyünk innét. - Auróra tudta, hogy ez lehetett az a perc, amire
Lloyd várt, amióta csak megismerkedtek. A szíve mélyén megértette
volna, ha a férfi gondolkodás nélkül átadja őt a katonáknak.
Legnagyobb döbbenetére azonban észrevette, hogy az újdonsült
útitársa hezitált, majd egy másodpercnyi gondolkozás után alig
hallhatóan elkáromkodta magát, leeresztette a kezét és mély
hangján folytatta:
- Húzzanak a picsába, amíg még szépen kérem magukat! - Auróra
nagyot nyelt, de a megkönnyebbülés helyett ismét a dermedtség
érzése szállta meg a testét. Amint látta, hogy a fegyveresek ismét
ráemelték a puskáikat a férfire, tudta, hogy tennie kellett valamit. A
következő pillanatban azt is észrevette, hogy Lloyd teste megnyúlt, a
kezei megnőttek, ujjait vastag szőr fedte, körmei hosszú, éles
karmokká váltak, és ezzel készen állt arra, hogy gondolkodás nélkül
lecsapjon a katonákra. A lány egy pillanatra a körülöttük lévő
emberek életéért kezdett aggódni, de aztán rájött arra, hogy ez a
helyzet merőben különbözött a bár előtt történtektől. Ezek
harcedzett katonáknak tűntek élesített fegyverekkel, nem pedig
kocsmatöltelékeknek. Ezek készen álltak a tűzparancs követésére.
A következő események szinte pillanatok alatt zajlottak le. Lloyd
egy nagy ugrással az elöl lévő katonához került, hosszú karmait
belemélyesztette annak nyakába, majd vérben forgó, sárga
szemekkel kezdte keresni következő áldozatát. Akkorra már elsültek
az első fegyverek, felhangzottak az első lövések, amik üresen
visszhangzottak a vöröslő égbolton.
Auróra magába fojtott egy sikolyt, amint látta, hogy az egyedüli
ember, aki elválasztotta őt a katonák áradatától, szinte meg sem
rezdült a lövés hatására. Ehelyett karmaival még két embert tépett
szét. Gyorsan mozgott, de nem lehetett elég gyors ahhoz, hogy
elkerülje az őt érő lövedékáradatot. A földre hanyatlott, miközben a
lány tisztán látta a hajnal fényében megcsillanó tömérdek vért, ami
vörösre festette a férfi körül lévő, homokos talajt.
Auróra tudta, hogy nem ülhetett ott tétlenül, valamit tennie
kellett. Így felegyenesedett, majd remegő kézzel a szalvétáért és a
tolláért nyúlt. Ekkorra már el is felejtette Lloyd legutóbb felé
intézett szavait, melyek szerint kerülnie kellene a képességei
használatát. Ezzel a következő szavakat írta le a papírra:
„Auróra Lloyddal együtt hazatért.”
A lány látta a tintát eltűnni a gyűrött szalvétáról, majd ismét
hatalmába kerítette őt a kínzó érzés, mintha csak szét akarna
szakadni a feje. Talán fel is kiáltott fájdalmában, majd, amikor
megszűnt az érzés, összeszűkült körülötte a világ, és elnyelte őt a
sötétség.
Amikor Auróra újra magához tért, meleg vért érzett végigcsorogni
az arcán. Nem tudta, hogy az a saját vagy másnak a vére volt-e. Ez a
gondolat viszont eszébe juttatta Lloydot, ezzel felnyögött, és a
hátára fordult. Egy erdőben találta magát; körülötte hűvös szellő
töltötte be a levegőt, magas fák álltak őrt fölötte, melyek közül
akadtak örökzöldek, mások meg már az ősz színeibe burkolództak.
Auróra hangos nyögést és káromkodást hallott a közeléből szólni,
így oldalra fordította a fejét, és megpillantotta az éppen
visszaalakulóban lévő Lloydot, aki fájdalmában féltérdre ereszkedve
nyögött, majd végül két lábra állt és kihúzta magát. Auróra azonnal
felpattant a földről, majd a férfihez sietett, aki fáj dalom-szaggatta,
zöld tekintetét egyenesen rávetette. A lány tisztán érezte, hogy
abban a szempárban több kín ült, mint amit ő maga valaha
tapasztalhatott.
- Hová hoztál engem? - nyögte a férfi.
- Megsérültél. El kell látnunk a sebeidet.
- Mi vagy te, valami orvos? - tette fel a kérdést ironizálva.
- Nem, de voltam elsősegély-tanfolyamon. Vedd le az inged!
 - Hidd el, kár a gőzért! - mondta erre Lloyd egy fának
támaszkodva, de a lány nem tágított.
- Segíteni szeretnék.
- Akkor keress magadnak mást, mert én jól vagyok - törölte meg
izzadt homlokát az ingujjával.
- Látni akarom a sérüléseidet. - Lloyd kezdte feladni, hiszen
érezte, hogy a lány nem fogja egykönnyen annyiban hagyni a dolgot.
Halk káromkodások közepette gombolta ki az ingét, majd a földre
dobta azt, és felhúzta az alatta lévő atlétát. Auróra alig hitt a
szemének, ami ezúttal nem a férfi izmos felsőtestének lehetett
köszönhető, hanem az azt borító sebeknek. Lloyd teste egy merő vér
volt, tisztán látszottak rajta a golyó ütötte sebek. Ahogyan az is
látszódott, hogy valami furcsaság történt a sebekkel. Azokat mintha
időközben barna szőr kezdte volna benőni. A szőr beletelepedett a
véres, gennyes részekbe, majd, amint Lloyd megérintette az egyik
szőrössé vált részt, az egy csapásra kihullott, és alatta nyoma sem
maradt már a sérülésnek. Ehelyett olyanná vált a bőre, mint
amilyen újkorában volt. Amint meglátta a lány csodálkozását, ennyit
tett hozzá egy unott mozdulattal visszahúzva magára az atlétát:
- Nyugi, kölyök, a bennem lévő fenevad nem enged engem
megdögleni. Úgyhogy, ha legközelebb félmeztelenül akarsz látni,
akkor inkább találj ki más indokot rá!
- Én nem is… - Auróra érezte, hogy az arcába vér tolult bronzos
bőrét még vörösebbé téve. De Lloyd belé fojtva az ellenkezést
ellépett előle, felkapta a földről az ingét, majd állatok módjára
beleszimatolt a levegőbe. Végül zöld szemeit villogtatva a lány felé
fordult.
- Mi a szart keresünk mi az Európán?
- Valamit tennem kellett, és ez volt az egyetlen, ami az eszembe
jutott - jelentette ki Auróra egy lépéssel közelebb húzódva hozzá.
- Megmondtam, hogy ne használd az erődet! - kezdett kikelni
magából Lloyd. Ezt bizonyítva mintha megnyúlt volna a teste.
 - Mit tehettem volna? - emelte fel a hangját Auróra is egyre
sértődöttebben. - Azt hittem, haldokolsz. Én csak menteni akartam
magunkat. Bocsánat, hogy nem egy számodra kedvesebb bolygóra
hoztalak.
- A katonák el fognak érted jönni. Olyan műszereik vannak,
amelyek képesek detektálni az erőtérben lévő olyan nagy
kilengéseket, mint amilyen a te képességeid által létrehozott
anomáliák lehetnek. Már tudják, hogy itt vagy.
- Akkor elmegyünk máshová - vont vállat a lány, mintha annyira
egyszerű dolog lenne egyik bolygóról másikra utazni, így is halálos
fáradtságot érzett magán, ezt észlelve Lloyd rámutatott az arcára, és
megjegyezte:
- Abba belehalnál. Máris ki vagy merülve. - A lány ezzel letörölte
az orrából szivárgó vért, mintha ezzel képes lett volna változtatni a
férfi hozzáállásán. Lloyd csak rázta a fejét, miközben így vitte tovább
a beszélgetést:
- A vezetőség keze az összes lakott bolygóra elér. Bárhol is vagy,
katonákat fognak érted küldeni. Egyetlen megoldás, ha nem
használod a képességeidet.
- És mi a helyzet veled? Azt senki nem tudja detektálni, ha
medvévé változol? - akadt ki a lány teljesen.
- Előtted még nem változtam medvévé. Másrészről pedig az én
képességem már senkit nem érdekel - vont vállat a férfi, miközben
körülnézett, sóhajtott egy nagyot, végül közelebb lépett a lányhoz,
így ezt mondta neki:
- Elviszlek arra a helyre, amiről már beszéltem neked, és ahol
talán biztonságban lehetsz. De ehhez le kell fektetnünk néhány
alapszabályt.
- Nagyszerű! - sóhajtotta Auróra némi gúnnyal a hangjában, mire
Lloyd kihúzta magát, és megjegyezte:
- Ha jobban szeretnéd, egyedül is mehetsz.
 - Mik a szabályok? - húzta oldalra az ajkait a lány, miközben
karba font kézzel állt, és hallgatta Lloyd további szavait.
- Az első és egyben legfontosabb szabály, hogy nem használod a
képességeidet. Ezt semmilyen körülmények között nem szabad
megszegned, még akkor sem, ha engem éppen lefejezni készülnek.
- Attól meghalnál? - fordult felé érdeklődve a lány.
- Ne reménykedj! - sóhajtotta Lloyd. - Amúgy meg nem tudom,
mert még soha nem próbáltam.
- Mi a második szabály? - kérdezte a lány a lefejezés ötletétől
megborzongva.
- Hogy követed az utasításaimat. Ha azt mondom, hogy bújj el,
akkor elbújsz. Ha azt mondom, hogy szaladj, akkor elszaladsz. És
persze mindezt vita nélkül teszed.
- Van még valami? - kérdezte Auróra nem enyhítve az
ellenszenvet tükröző testtartásán.
- Ha elértük a célunkat, akkor leakadsz rólam. Elválunk
egymástól, így olyanok leszünk, mint két idegen, és ennyi.
- Már alig várom - mélyesztette barna szemeit Lloyd arcába, aki
ettől felsóhajtott, majd így szólt:
- Ezek a fő szabályok. Az elsődleges dolgunk az lesz, hogy
találjunk egy használható közlekedési eszközt, némi élelmet, vizet és
tiszta ruhát, na meg térkép se ártana, mert gőzöm sincs arról, hogy
hol vagyunk pontosan.
Auróra ezzel nem vitatkozhatott, hamarosan útnak indultak, de az
acélbetétes bakancs korántsem lehetett kellemes viselet számára az
erdőben.
Az éjszaka leszálltával elkezdett bosszantóan lehűlni a levegő, így
a miniszoknya és fekete top sem segített rajta. Ez addig fel sem tűnt
neki, amíg az erdőben gyalogoltak, viszont egy idő után
elkerülhetetlennek tűnt, hogy tábort verjenek. Lloyd nem lehetett
elégedett az aznap megtett úttal. Ő persze otthonosan és gyorsan
haladt a fák között, ezzel szemben a lány lelemaradozott, és minél
fáradtabb lett, annál inkább lassult. Végül a férfi kénytelen volt
feladni, így, amire besötétedett, tábort vertek. Auróra alig várta már,
hogy tüzet rakjanak, és egy kicsit átmelegedjenek, de a férfinek ki
kellett őt ábrándítania.
- A tüzet távolról is észreveszik. Olyanok is idetévedhetnek,
akikkel nem biztos, hogy találkozni akarunk.
- De hiszen nagyon hideg lesz éjszakára - próbálta meggyőzni őt a
lány.
- Gondolj a második szabályra! Ne vitatkozz Lloyddal! - Auróra
ezen szavai miatt olyan szemeket meresztett a férfira, amelyekkel
akár ölni is lehetett volna. De az útitársát ez láthatóan kevésbé
érdekelte, ehelyett letelepedett a friss, zöld fűbe, a feje alá tette a
kezeit, és ezzel készen állt a szundításra.
Auróra magában dünnyögött még egy kicsit, majd ő is megpróbált
elhelyezkedni. Viszont amellett, hogy kényelmetlennek bizonyult az
erdő talaja, iszonyúan hidegnek is érződött a föld. Egy fának
döntötte a hátát, átkarolta a felsőtestét, és megpróbált elszundítani.
Csakhogy a gyökerek feltörték a hátsófelét, a körülötte lévő hangok
pedig annyira szokatlanoknak tűntek, hogy minden neszre felijedt.
Hirtelen egy kósza ötlettől tartva a következő szaladt ki a száján:
- Nem kellene őrt állnunk?
- Nyugi, kilométerekről meghallom, ha közeledik valaki. Próbálj
aludni!
Ez nagyon nehéznek bizonyult, mivel Auróra nem volt
hozzászokva a nomád körülményekhez. Egy darabig a bogarak
idegesítették őt, mivel mindig úgy érezte, hogy mászik rajta valami.
Ettől a gondolattól persze megpróbált megszabadulni, majd a hideg
csapott le rá úgy, hogy az szinte rázni kezdte a testét, annyira
vacogott tőle. Már-már szinte félálomba merült, amikor furcsa
érzése támadt. A hideg egyszerre enyhülni látszott, így a teste
felhagyott a reszketéssel. Felnézett, és érezte, ahogy egy lenge anyag
csavarodott köré. Lloyd ráterítette az ingét, így Auróra kizökkent
ettől az álmából, felnézett a férfire, de csak egy sötét alakot látott,
amelyet az erdő fái és a tiszta égen lévő néhány halvány csillag
koronázott.
- Nem tudtam aludni tőled, annyira vacogtál.
A lánynak arra sem maradt ereje, hogy megköszönje az inget,
ehelyett becsukta a szemét, és mély álomba merült. Sokkal nem lett
melegebb az erdő, viszont sokat számított, hogy akadt valami, amibe
bele tudott takaródzni.
Másnap reggel Auróra a saját korgó gyomrának hangjára ébredt.
Nem tudta visszaidézni magában, hogy mikor evett utoljára. Előtte
nem érzett nagy éhséget, hiszen akadtak más dolgok, amelyek
lefoglalták őt. De aztán abban a pillanatban elkezdett az üres hasától
gyötrődni. Feltápászkodott, majd észrevette, hogy Lloyd nem
tartózkodott a rögtönzött táborukban. Már-már elfogta őt az
aggodalom, amikor a férfi néhány madártojással a kezében tért
vissza hozzá. A lány a homlokát ráncolva kérdezte tőle:
- Azt hittem, nem gyújtunk tüzet.
- Nem is gyújtunk - felelte a férfi, mire ezt bizonyítva feltörte az
egyik tojást, és a tartalmát úgy, ahogy az volt, kiszívta belőle, végül
eldobta a héjat. Az útitársát a látványtól a hányinger kezdte
környékezni. Akkor sem lett jobb a helyzet, amikor a férfi feléje
nyújtotta az egyik tojást mintegy arra biztatva őt, hogy ő is tegyen
úgy, ahogyan ő tett az előbb. Auróra megrázta a fejét, miközben az
ajkába harapott, és ennyit mondott:
- Köszönöm, de nem vagyok éhes.
- Te tudod - vont vállat Lloyd. - A tojás tápláló, energiát ad.
- Tudom, de tényleg nem vagyok éhes. - Ezt meghazudtolva
Aurórának megkordult a gyomra. Innentől kezdve Lloyd semmivel
nem tudta őt rávenni arra, hogy egyáltalán kipróbálja a nyers
tojásreggelit.
Aznap hosszan folytatódott az útjuk, míg végül egy autópálya
mellett kötöttek ki. Az autópályát hosszan kísérte végig az erdőség,
egyedüli reményük így egy közeli pihenő lehetett. Az pedig lassan
ott realizálódott a szemük előtt. A lány majdnem elájult, amikor
megérezte a friss palacsintaillatot és a kávé szagát. Elég furcsa
látványt nyújthattak ott kettesben, viszont ez abban a pillanatban
egy cseppet sem érdekelte őt. Akkor másra se vágyott, csak egy
falatra a friss palacsintából. Megtelt a szája nyállal, szinte már azon
volt, hogy berohan oda és rendel magának ételt, amikor rájött a
következőkre:
- Nincs pénzünk. Mégis, hogy fogunk ételt, autót és ruhát
szerezni?
- Ezen ne aggódj! Bízd rám! - felelte Lloyd lazán, majd az étterem
felé vette az irányt. Auróra bizonytalanul követte őt, miközben
észrevette a többi épületet is, melyek az étterem környékén
magasodtak. Akadt ott minden, amire szükségük lehetett;
benzinkút, autóbérlési lehetőség, bolt, mosdó, stb. Amikor beléptek
a helyre, a férfi odafordult hozzá.
- Ülj le, én mindjárt jövök!
- De… - kezdett vitatkozni vele Auróra, mire Lloyd, amint
ránézett, elfojtotta annak szavait. Auróra körülnézett a helyen, így
meglátta a sok békésen tízóraizó, ártatlan embert, amitől egy sötét
gondolat futott végig az agyán. Mintha csak a férfi ki tudta volna
olvasni elméjéből a gondolatait, megrázta a fejét, és ennyit mondott
neki:
- Nyugi kölyök, nem ölök meg senkit! - Auróra egy kissé
megnyugodott az ígérettől, mire sóhajtott egyet, és keresett
maguknak egy ablak melletti, kétszemélyes asztalt. Utálta, ha Lloyd
kölyöknek hívta őt, de addig még soha nem jutott el, hogy a
megszólítással kapcsolatban javaslatokat tegyen neki. Ehelyett
szinte már csorgó nyállal várt a palacsintájára. Arra viszont valóban
várnia kellett egy darabig, mivel Lloyd odatelepedett a pulthoz, ahol
aztán szemtelen flörtölésbe kezdett a fiatal pultoslánnyal. Eleinte az
csak fülig pirulva mosolygott a férfi szavaitól, aztán csillogó
szemekkel beszélgetésbe kezdett vele. Lloyd leadta a rendelésüket,
viszont Auróra még mindig nem tudta, hogy miként fogják rendezni
a számlát. Amikor erre sor került volna, Lloyd úgy tett, mintha a
pénztárcáját kereste volna, majd egy kisfiús mosollyal arcán ennyit
mondott a nőnek:
- Nos, sajnos a pénztárcámat a kocsiban hagytam. Mindjárt
visszajövök.
- Ugyan! - mosolygott rá kihívóan a szőke pultoslány.
- Hagyja csak! A ház vendége, uram.
- Nagyon köszönöm, Tiffany - mosolygott Lloyd is ártatlanul a
lányra. - Mikor végez ma?
- Hatkor - harapott rá a csalira a pincérnő.
- Csak mert lehet, hogy akkorra visszanézek magához.
- Várni fogom - mosolygott tovább kihívó tekintettel a lány,
miközben tágra nyílt pupillákkal nézte végig, ahogy Lloyd megfogta
a tálcákat, majd magabiztosan a karba font kézzel ülő Aurórához
sétált.
- Gusztustalan vagy! - csóválta a fejét a lány, miközben még
mindig nem hitt a szemének.
- Szereztem kaját, és ez a lényeg, nem? - felelte a férfi, miközben
letette a lány elé a tálcát, amelyen púpozva, gőzölögve áfonyás
palacsinta állt. Auróra legszívesebben rávetette volna magát az
ételre, de nagyon bosszantotta őt Lloyd viselkedése, így fejét
felszegve ennyit felelt neki:
- Nem vagyok éhes.
- Te tudod - vont vállat a férfi, majd enni kezdte a saját adag
palacsintáját. Auróra majd’ meghalt egy falatért, de próbálta
elfordított fejjel tűrni az orrába szökő, édes illatot.
- Szegény lány! Nem is értem, hogy tudott hinni egy olyan
alaknak, mint amilyen te vagy.
- Sokaknál beválik. - Lloyd egy nagy adag palacsintát nyelve
felelte ezt a lánynak, mit sem kertelve.
 - Hát nálam biztosan nem! Szerintem kegyetlen és szánalmas
dolog volt, ahogy szegénnyel bántál.
- Mindenkinek megvan a joga a saját véleményhez. Most egyél!
Megdolgoztam érte. Sajnálnám, ha kárba veszne.
Auróra nem tudott már tovább ellenállni a palacsintának. Próbált
úgy tenni, mintha egyáltalán nem érdekelné őt az étel, de aztán
habzsolva kezdte magába lapátolni a falatokat. Hamar tele is lett
vele, így legszívesebben lefeküdt volna aludni egy kicsit, annyira
elálmosodott tőle. Mégsem maradhattak azon a helyen. Amint
elhagyták az éttermet, Auróra fejébe szöget ütött egy gondolat.
- Hogy fogunk ruhát és kocsit szerezni pénz nélkül?
- Azt is megoldjuk majd, mint ahogy a kaját is megoldottuk -
felelte Lloyd, de, amint beléptek a közeli boltba, hogy ruhát
szerezzenek, Auróra egy mosollyal arcán mutatott rá a pultnál álló
srácra, így némi rosszindulattal kérdezte Lloydot:
- Ezt mégis, hogyan akarod megoldani?
- Bízd ide! - fordult már kevésbé magabiztosan a lányhoz. Miután
végigmérte őt, egy határozott mozdulattal kettétépte rajta az amúgy
is szaggatott pólóját. Aurórának még csak esélye sem lehetett a
tiltakozásra, ehelyett összefogta magán a póló darabjait, hogy ezzel
eltakarja a melltartóját. Lloyd ezek után odalépett a pénztáros
fiúhoz, majd jól neveltebb modorát elővéve megszólalt:
- Egy kis baleset érte az unokahúgomat. Esetleg tudna nekünk
segíteni?
A kasszás tekintete a lányra vándorolt, majd bólintott egyet, és
odakísérte őket a kiállított ruhákhoz, végül a lány méretében kezdett
közöttük keresgélni. Amint kiválasztottak egy kényelmes farmert és
egy pólót, Auróra fel is próbálta azokat, majd a legvégén
tornacipővel egészült ki a szett. Amikor a fizetésre került volna a sor,
Lloyd ismét el akarta játszani a trükköt, hogy a kocsiban maradt a
pénztárca, de a pénztáros csak az árat ismételgette. A végén már-
már a rendőrséggel fenyegetőzött, mire Lloyd begurult, megragadta
a torkánál fogva, és a magasba emelte őt. Az persze köpni-nyelni
nem tudott ettől, jól látszott az ijedtség a szemében, de még, mielőtt
elharapódzott volna a dolog, Auróra közbelépett.
- Kérlek, tedd le őt! - Lloyd eleinte nem akart hallgatni az intő
szóra, végül lerakta a kasszást, aki azon volt, hogy hívja a
rendőrséget. Erre Auróra közelebb lépett hozzá, és a fülébe súgott
valamit. Ennek olyan hatása lett, hogy a pénztáros kihúzta magát, és
így szólt:
- Elnézést kérek. Kérem, bocsássanak meg nekem! - Ezzel a férfi
néhány ruhát ajándékozott Lloydnak, majd kikísérte vásárlóit, hogy
ne sípoljanak be a kapuk, amint azok a lopott árukkal elhagyták a
boltot. Miközben a közeli benzinkút felé sétáltak, Lloyd a homlokát
ráncolva kérdezte Aurórától:
- Mit mondtál neki?
- Azt, hogy veterán katona vagy, aki a hazát ért szolgálat során
megsérült, ezért nem vagy teljesen beszámítható.
- Egész ügyesen hazudsz - ismerte el a férfi, miközben odaértek a
benzinkúthoz, majd odafordult Aurórához, és megkérdezte tőle:
- Melyik autó tetszik? - mutatott az épp őrizetlenül hagyott
járművekre.
- Nem fogunk autót lopni! - ellenkezett a lány.
- Ez után a nap után már nem mindegy? - vont vállat Lloyd. - Ha
te nem választasz, választok én!
- Nem, én ebbe nem megyek bele! Ezek az emberek sokat
dolgoztak azért, hogy autójuk legyen. Nem mehetünk csak úgy oda,
és lophatjuk el tőlük a munkájuk gyümölcsét.
- Inkább gyalogolnál? - fordult oda hozzá felvont szemöldökkel
Lloyd. Auróra sokáig hezitált, hiszen tényleg nem akart bűnözővé
válni. Viszont azt is tudta, hogy hamarosan megtalálják őket a
katonák, így, minél többet időznek egyhelyben, annál valószínűbb,
hogy észreveszik őket. Nem tudta, hogy mit tegyen, Lloyd pedig
készen állt arra, hogy kihasználja a gyengeségét. Egyszerűen
odasétált hozzá ezzel túlságosan közel kerülve a lányhoz, aki ettől
hátrált egy lépést. Eközben érezni kezdte a vért megállíthatatlanul
feltódulni a fejébe. Egyértelműen kényelmetlennek bizonyult
számára a férfi közelsége. Lloyd zöld tekintetét a lány barna
szemeibe mélyesztette, Auróra ekkor vette talán először igazán
észre, hogy a férfinek igencsak helyes arcvonásai voltak. A borosta
és a kócos haj pedig talán növelte is ezt a hatást. Egy pillanatig alig
kapott levegőt, miközben szinte érezte Lloyd testének melegét az ő
testén visszacsapódni. Feladta, nem tudott tovább vitatkozni vele.
Lloyd közel hajolt hozzá, mire Auróra már-már azt hitte, hogy meg
akarja őt csókolni. A legdöbbenetesebb dolog az lehetett az
egészben, hogy nem húzódott el tőle, hogy szinte hagyta volna
magát neki. Lloyd arcán ismét megjelent a kisfiús mosoly, mire
szinte nevetve hozzátette:
- Nálad aztán tényleg nem válna be! - utalt vissza Auróra
ebédlőben tett szavaira.
- Fogd be! - érezte a lány, hogy az egész testét elöntötte a
tehetetlen düh. Lloyd erről szinte alig vett tudomást, ehelyett
odalépett az egyik dzsiphez, kinyitotta az utastér felőli ajtót, ahol
egy értetlen férfi ült. Annak szinte ideje sem maradt kikérni
magának a betolakodó tettét, hiszen az megfogta őt a grabancánál
fogva, és kiemelte őt a kocsiból, miközben Auróra tehetetlenül
kiáltott fel:
- Ne csináld ezt! Ne legyél bunkó!
- Elnézést uram, kölcsönadná ezt a kocsit? - kérdezte Lloyd
mesterkélten, mire a férfi szinte alig tudott szólni, csak egy ijedt
nemet préselt ki magából. - Mindjárt gondoltam - felelte Lloyd,
majd egy határozott mozdulattal homlokon pöccintette a tiltakozót,
aki erre összeesett. A magas férfi ezzel a dühös Aurórához fordult, és
ezt mondta neki:
- Nyugi, felépül! Te meg ne csinálj úgy, mintha nem ezt akartad
volna! Gyere, inkább szállj be!
Lloyd beült a vezető felőli oldalra, Auróra pedig legszívesebben
otthagyta volna őt, de nem tehette. Legbelül sejtette, hogy azon
múlott az élete, hogy a férfivel marad-e, vagy sem. Beült tehát az
anyósülésre, mire észrevette, hogy Lloyd megörült a kocsiban
hagyott fél doboz cigarettának. Azonnal rá is gyújtott, miközben
Auróra szinte felrobbant a dühtől, de csak ennyit tudott kipréselni
magából:
- A benzinkúton tilos a dohányzás.
- Ugyan már! - mondta Lloyd, majd gázt adott, és épp azon
ügyködött, hogy elhajtson, mire észrevette, hogy a közelben lévő
épületből éppen akkor akart visszatérni az autó tulajdonosa. Az
először a fejét fogó, földről feltápászkodni igyekvő barátját látta
meg, majd a mozgó járművet. Amire utána akart volna futni, már túl
késő lett, Lloyd beintett neki, majd felhajtott a közeli autópályára. A
férfi cigarettafüstbe burkolódzott, miközben Aurórából előbuktak az
első zaklatott szavak.
- Nem csinálunk ilyesmit! Nem lopunk autót, nem ütünk le
ártatlan embereket, és nem mutogatjuk a középső ujjunkat
idegeneknek.
- A magad nevében beszélj, kölyök! - felelte a férfi közömbösen.
- És ne hívj engem kölyöknek! Felnőtt ember vagyok.
- Valóban? - fordította felé kérdő tekintetét a férfi. Auróra, igaz,
még nem volt nagykorú, de a törvények értelmében már
huszonnyolc éves kora óta nem számított teljesen kiskorúnak.
- Ugyanis nem úgy viselkedsz.
- Én nem viselkedek úgy? - akadt ki ettől még jobban a lány. - Te
viselkedsz úgy, mint valami dühkezelési gondokkal rendelkező
gyerek. - Erre Lloydot végigmérve így folytatta:
- Autópályán vagy, kapcsold be a biztonsági övet!
- Komolyan? Ez a leghülyébb ötlet, amit valaha hallottam, kölyök.
- Ez utóbbi szót direkt hangsúlyozta ki. Auróra tüntetőleg
bekapcsolta a saját övét, majd kelletlenül tűrte, ahogy Lloyd
hatalmas sebességre kapcsolt, és sorra előzte le az előtte, mellette
haladó járműveket. A lány nem tudta, hogy mégis mi felé
száguldanak ennyire. Az egyedüli dolog, amiben biztos lehetett,
hogy egyedül a férfi állt közte és az őt kereső katonák között. Ő volt
az egyedüli reménye, ami még több tehetetlen dühöt szült a
szívében. Nem szerette ezt a helyzetet, de, mivel nem lehetett más
választása, meg kellett tanulnia elfogadni azt.
 5. fejezet
Túl korai búcsú

Auróra sokáig nem volt hajlandó hozzászólni Lloydhoz. Tekintetét

az ablaküvegen át a táj szépségébe fúrta, és igyekezett nem venni
tudomást a férfiről, aki egyik cigarettát nyomta el a másik után az
autóban lévő hamutálban. A lány nem érezte szükségesnek felhívni
a férfi figyelmét a dohányzás ártalmaira, különben is, eléggé mérges
volt rá ahhoz, hogy ezt a szokását annyiban hagyja. Esetenként
lehúzta az ablakot, és hagyta, hogy az őszi szellő bele-belekapjon
vörös fürtjeibe.
Lloyd szemlátomást otthon érezte magát a lopott autóban, az utat
pásztázta tekintetével, miközben úgy tett, mintha az a közlekedési
eszköz világéletében hozzá tartozott volna. Hamarosan viszont
kezdett besötétedni, ezért úgy döntött, hogy az egyik közeli motel
felé kanyarodik. Auróra akkor zökkent csak ki gondolataiból, amikor
megállt az autó. Szinte már hiányzott neki az állandó mozgás,
hiányolta az út biztonságos siklását alatta. Lloyd egy szó nélkül
átnyúlt az ülése felett, és a kesztyűtartóban kezdett keresni valamit.
Auróra összehúzta magát, és engedte, hogy a férfi kedvére matasson
előtte. Hamarosan egy magabiztos mosollyal arcán kihúzott onnan
egy pénztárcát, majd az ajkai közé szorítva a szájában égő cigarettát
ezt dünnyögte:
- Most kiderül, mennyire volt gazdag a barátunk - egy könnyed
mozdulattal nyitotta ki a tárcát, majd ismét feldördült örömteli,
mély hangja. - Hű, ennek az ürgének aztán volt mit a tejbe aprítania
- emelt ki onnan egy köteg pénzt. - Ebből elleszünk egy darabig.
- Ez lopott pénz - fonta karba a kezét a lány, mire Lloyd a szemeit
forgatva szállt ki az autóból, és a motel felé indult. Aurórának nem
maradt más választása, hűen követte őt. Útközben elsétáltak egy
emberekkel teli bár mellett, majd onnan a helyiség recepciójához
értek. Ott egy idősebb nő fogadta őket, majd ajánlott nekik
készségesen a kérésüknek megfelelő, két külön hálószobából álló,
közös szobát. Auróra túlságosan magasra tette a mércét, mivel,
amint belépett a szobába, akaratlanul elkámpicsorodott.
Megmagyarázhatatlan szagot érzett ott, ami átjárta az egész
helyiséget. Ennek ellenére mégis megpróbálta megmagyarázni azt;
talán az elhasználtság szaga lehetett mindaz, amit érzett. A
bútorokon ugyanis egyértelműen érződött az a számtalan ember,
ami valaha megfordult abban az apartmanban. Nagyot sóhajtott,
majd az egyik szoba felfedezésére indult. Ezt Lloyd annak jeléül
vette, hogy a lány ezennel választott magának szobát. A kis nappali
rész, ami nem állt semmi másból, mint egy szekrényen álló tévéből
és egy elnyűtt kanapéból, elidegenülten várta az egymást váltó
vendégeket. Az onnan nyíló fürdő is közösnek tűnt.
Auróra fáradtan terült el a dohos ágyon, majd a plafont kezdte
pásztázni. Sokáig nem mozdult, amikor viszont felült, nem tudta,
hogy elbóbiskolt-e, vagy csak egyszerűen jólesett neki néhány percig
ott feküdni. Nem sejthette, hogy milyen állapotban lehetett a
zuhanyzó, mégis úgy döntött, hogy felfedezi azt magának, hiszen
már órák óta másra sem vágyott, csak egy forró zuhanyra és új
ruhákra. Ez utóbbit ugyan megkapta, viszont az előbbivel az élet
még adós maradt számára. Kiment a szobából, de nem látta a
nappaliban Lloydot. Mivel a szobája ajtaja zárva volt, a lány úgy
gondolta, hogy ő is lepihenhetett.
Amint a fürdőszoba ajtaján lévő kilincshez nyúlt, az ajtó mintha
magától tárult volna ki, az önálló életre kélve a falnak csapódott. Így
történt, hogy Auróra előtt termett egy szinte tökéletes férfitest.
Lloyd ágyéka köré egy törölközőt csavart, a mellkasa csak enyhén
volt szőrös, így a lány tisztán láthatta az alatta megbúvó, izmos
felsőtestet. A férfi is meglepődött a lány ottlétén, aki zavarában
megpróbált kitérni előle, csakhogy ezzel aztán annyit értek el, hogy
elkezdtek egymás körül esetlenül táncolni. Végül Lloyd megfogta
Auróra vállát, és kilépett mellé, így mindketten egyszerre a két
ajtófélfa között rekedtek. Auróra érezte, ahogy a vér a fejébe tódult,
így tudhatta, hogy zavara nem maradt leplezetlen a férfi előtt sem.
Az mindezt kihasználva elővette pimasz félmosolyát, majd így szólt
hozzá:
- Ha te is benne vagy, akkor én is - vont vállat, de Auróra csak a
homlokát ráncolta, miközben visszakérdezett:
- Mégis miben?
- Nos, neked meg nekem nem muszáj külön hálóban aludnunk… -
nézett rá Lloyd furcsán csillogó szemekkel. Auróra hirtelen köpni-
nyelni nem tudott, annyira feldühödött az arcátlan ajánlat miatt.
Szemlátomást Lloydot mulattatta a lány reakciója, aki aztán ellépett
tőle, és elvörösödő arccal ennyit tett hozzá:
- Soha az életben nem vetemednék ilyesmire, ugyanis nem vagy az
esetem.
- Persze - hagyta helyben Lloyd, miközben egy hitetlen mosoly
jelent meg az arcán, ami ismét felbőszítette Aurórát.
- Tudod, Lloyd, nem körülötted forog a világ. Soha nem kezdenék
a magad fajtával.
- A magam fajtával? - kérdezett vissza szinte kikérve magának
ezeket a szavakat a férfi, miközben még mindig mulatott a lány
dühén.
- Én egy férfire vágyom, aki figyelmes, kedves, megértő, és nem
egy olyanra, mit amilyen te vagy - mutatott rá a meztelen mellkasra.
- Csak egy gond van ezzel, kölyök - kezdte a férfi a fejét csóválva -,
méghozzá az, hogy a herceg, akit leírtál, csak a mesékben létezik.
Ébredj fel, Csipkerózsika! Ez a valóság.
- A valóság az, hogy akkor sem kezdenék olyannal, mint amilyen
te vagy, ha te lennél az utolsó férfi az univerzumban - kelt ki
magából a lány egyre intenzívebben, mire Lloyd nekiállt vele
vitatkozni.
- Olyannal, mint én? Mégis, milyen vagyok?
- Erőszakos, kötekedő, kiállhatatlan, egyszóval egy egoista
szörnyeteg. - Auróra azonnal megbánta, amint kimondta e szavakat,
mivel látta, ahogy Lloyd előbb még sziporkázó tekintete
elkomorodott. Kihúzta magát, majd a szobája felé indult, miközben
ennyit felelt a lánynak:
- Menj fürdeni! Ha nagyon muszáj, a kocsmában megtalálsz.
Auróra még egy percig ott állt azon tépelődve, hogy miként kérjen
bocsánatot a férfitől, de az egy határozott mozdulattal rácsapta a
szobája ajtaját a lányra magára hagyva őt a gondolataival. Az végül
úgy tett, ahogyan Lloyd tanácsolta neki, így fürdeni ment. Sokáig
élvezte, ahogy a forró víz a vállára, fejére ömlött beterítve ezzel egész
testét. A fürdés után felfrissült, majd megenyhülve készen állt
bocsánatot kérni útitársától. Akkorra már Lloyd szobáját üresen
találta, ezért úgy döntött, hogy inkább készít magának egy forró
kakaót, majd lefekszik aludni.
Hosszú és mély álomba merült, de az éjszaka közepén mégis
felriadt arra, hogy mosdóba kellett mennie. Félálomban kászálódott
ki az ágyából, és a sötétben botorkálva a fürdőszoba ajtaját kezdte
keresni. Még, mielőtt beléphetett volna rajta, hallotta, hogy valaki
lehúzta a WC-t. Hirtelen kitisztult a feje, mire egy gyors mozdulattal
megigazította kócos haját, miközben azon gondolkozott, hogy mégis
miként kérjen Lloydtól bocsánatot. A következő pillanatban kinyílt
az ajtó, viszont egy egészen váratlan látvány fogadta őt. Nem a férfi
állt ott, hanem egy lány, aki nála talán egy-két évvel lehetett csak
idősebb. Egy szál bugyit viselt összesen, semmi többet. Félrehúzta
ajkát, miközben végigmérte Aurórát, majd ennyit mondott:
- Bocsi, azt hittem, egyedül vagyunk. - Alighogy ellépett a
különben igencsak szép lány Auróra mellett, hogy Lloyd szobája felé
vegye az irányt, a szoba ajtaja újra kitárult, és egy szőke lány lépett
ki rajta. Az hasonlóképp volt öltözve, mint a másik idegen. Auróra
zavarában lesütötte a szemét, miközben hallotta, amit a lány a
társának mondott.
- Gyere már Sue! Lemaradsz a buliról. - A hangulat megfagyott
egy pillanatra, amikor Lloyd hátulról átölelte a szőke lányt, de aztán
tekintete a zavart Aurórára tévedt. A barna hajú lány hangosan
nevetgélve lépett be a szobába, majd becsukta maga mögött az ajtót
mintegy elvágva egymástól az egymásba akadt zöld és barna
tekintetet.
Auróra gyorsan elvégezte azt, amiért a fürdőszobába igyekezett,
miközben ismét érezte magában gyülemleni a jól ismert dühödt
érzéseket. Nem értette, hogy mégis miért izgatta őt ennyire, hogy
Lloyd kivel töltötte az éjszakát, elvégre ő utasította vissza annak még
a gondolatát is, hogy a férfi hozzáérjen. Mégis a szívében egy
korábban nem ismert keserűséget fedezett fel, ami lassan, de
határozottan kezdte emészteni őt.
Amint Auróra visszament a szobájába, és magára csukta az ajtót,
megpróbált nem gondolni arra, ami az idő alatt a másik szobában
történhetett. Ehelyett álmot erőltetett magára, viszont nagyon
zaklatottan tudott csak ettől kezdve aludni. Hajnalban egyik
pillanatról a másikra ment ki az álom a szeméből, így kikászálódott
az ágyból, magára vette előző nap viselt ruháját, majd kilépett a
szobából. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt, amin keresztül látta,
ahogy az előtte húzódó, nyitott folyosón egy alak dohányzott.
Pulóverét összehúzva magán lépett ki a hajnali, fakó napsütésbe,
ahol Lloyd a korlátnak támaszkodva fújta ki tüdejéből a szokásos
cigarettafüstöt. Lassan Auróra felé fordult, de nem változtatott a
testtartásán. A lány csak a következőt tudta kinyögni, amint odaért
hozzá:
- Jó reggelt! - Lloyd biccentett egyet viszonzásként, mire a lány
körülnézett, és megkérdezte az egyértelműt:
- Hát elmentek az éjszakai látogatóid?
- Már egy ideje - húzta ki magát Lloyd, mire ennyit tett hozzá,
miután látta, hogy Auróra kényelmetlenül érezte magát abban a
helyzetben:
- Neked is megvolt a lehetőséged…
- Hát persze - bólintott egyet Auróra, majd ő is a korlátnak dőlt,
hogy tekintetét végigvezesse a kocsmából hazafelé tántorgókon és a
parkolóban lévő, fényben csillogó motorháztetőkön. - Nézd, amit
tegnap mondtam…
 - Azt már elmondtad - szakította őt félbe a férfi. - Ezen már nem
tudsz változtatni.
- Csak azt akartam, hogy tudd, hogy nem gondoltam komolyan…
legalábbis a szörnyeteg részt biztosan nem.
- Hát - jelent meg ismét az a kisfiús mosoly Lloyd arcán, ami
annyira ellenállhatatlanná tette őt -, nem szépítetted a dolgokat…
- Haragszol ezért? - fordult felé Auróra kérdő tekintete, mire a
férfi beleszívott a cigarettába mintegy okot találva arra, hogy
elfordítsa zöld tekintetét a lányról, majd lassan megrázta a fejét, és
ennyit tett hozzá:
- Minek haragudnék? Elvégre csak az igazat mondtad. - Egy
pillanatig ismét összeakadt a tekintetük, ezért hirtelen Auróra
feneketlen szomorúságot vélt felfedezni a férfi pillantásában, aki
aztán gyengéden megpaskolta a lány vállát, miközben így szólt:
- Ideje továbbindulnunk.
- Elmondanád, hogy hová megyünk egyáltalán? - fordult utána a
lány, mire Lloyd a szobába lépve ennyit mondott:
- A fővárosba.
Ezek a szavak nem tették könnyebbé Auróra dolgát, mivel nem
értette, hogy minek akarnának a fővárosba menni, hisz az bizonyult
a rendfenntartó egységek központjának is egyben. Ők pedig
éppenséggel próbálták kerülni a rendőröket, katonákat.
Mindenesetre már nem volt abban a helyzetben, hogy tovább
kérdezősködjön.
Hamarosan ismét úton találták magukat, Lloyd ösztönösen
vezetett, miközben a lány gyakran elszundított a hosszú útjuk során,
hiszen az éjszaka eléggé szaggatottan tudott csak aludni. Egy
alkalommal egy furcsa neszre riadt fel, felkapta a fejét, és majdnem
kiugrott az ülésből, mire Lloyd szinte csitítva őt szólalt meg:
- Nyugi, csak egy alagútba értünk. - A lány ekkor ismét levegőhöz
jutott, és, ahogy körülnézett, megbizonyosodott arról, hogy tényleg
ott jártak. Hallotta a körülötte susogó hangot, amelyet az alagútban
nagy sebességgel való haladás indukált. - Mindenesetre abban
igazad van, hogy valami nem stimmel - folytatta a férfi. - Biztos
vagyok abban, hogy mostanra már tudnak a tegnapi benzinkutas
kalandunkról, simán felállíthattak volna az autópályán néhány
ellenőrzőpontot, hogy ezzel megállítsanak bennünket, de mégsem
tették.
- Ennyire nagy szerencsénk lenne? - kérdezte a lány reménykedve,
de a férfi megrázta a fejét, és hozzátette:
- Nem hiszem. Az ösztöneim azt súgják, hogy valami nagy dobásra
készülnek, ezért nem értek még utol bennünket. Ezt nevezném úgy,
hogy a vihar előtti csend. - Amikor Aurórához fordult, látta a lány
rémült tekintetét, ezért megpróbált változtatni a feszült hangulaton.
- Nyugi, kölyök! Ameddig mellettem vagy, senki nem bánthat
téged.
Ezekre a szavakra mégsem érzett enyhülést a lányon, ehelyett azt
vette észre, hogy annak szíve a torkában kezdett dobogni. Nem
tehetett mást, mint hogy hátradőlt, és nézte a tájat elsuhanni
mellettük.
Hamarosan viszont megéheztek, így közös döntés alapján
megálltak egy út menti étteremnél, hogy egyenek ott pár falatot, és
pihenjenek egy kicsit. Ezúttal nem kellett megfűzni a pultoslányt,
mivel a lopott pénzből akadt még bőven ahhoz, hogy annyit
egyenek, amennyit csak akartak.
A televízió csak háttérzajként működött az étteremben, éppen egy
állatokról szóló műsor ment akkor. A reklámban viszont bevágtak a
hírekből egy részt, ami miatt Aurórának majdnem kiesett a villa a
kezéből. A saját képét látta ugyanis megjelenni a képernyőn,
valamint egy Lloydról készült fantomképet. A lányt veszélyes
bűnözőként állították be, akit nagy erőkkel keresett a rendőrség. Azt
is megtudhatta ebből, hogy sikerült egy másik bűnözőt is elfogniuk,
akinek a kihallgatása még mindig zajlott. Azt hitte, hogy menten
elájul, amikor meglátta a másik bűnöző arcát, mivel a legjobb
barátnője tűnt fel előtte. Azt is megtudta hát, hogy abban
reménykedtek, hogy Nikki képes lesz a nyomára vezetni majd a
rendőröket.
Auróra érezte, hogy könnyek gyűltek a szemében, mire az egész
világ forogni kezdett körülötte. Egyedüli biztos pontként Lloyd
tekintetébe kapaszkodhatott, aki megrázta a fejét mintegy azt
jelezve, hogy uralkodnia kellene magán, és nem lenne szabad
jelenetet csinálnia a feltűnés elkerülése érdekében. Az étterem
hangulata továbbra is nyugodt maradt, nem ismerték fel őket,
hiszen az ott ülők egyszerűen nem törődtek a hírekkel. Miután
megették az ételt, igyekeztek minél kevesebb feltűnést keltve
elhagyni az éttermet. Amint kiértek a helyiségből, és beszálltak a
kocsiba, Auróra a következő szavakkal fordult Lloydhoz:
- Segítenünk kell neki!
- Mi? Szó sem lehet róla! - támadt ellenérzése a férfinak, de még
nem indította el a kocsit.
- Ő a legjobb barátnőm, ismerem gyerekkoromtól kezdve. Nem
fordíthatok csak úgy hátat neki!
- Pedig pontosan azt fogod tenni - közölte vele határozottan a férfi
-, hiszen ez az, amit akartak. Tudták, hogy valamilyen úton-módon
eljut hozzád ez a hír, és abban reménykednek, hogy őrültek módjára
igyekszel majd a barátnőd megmentésére sietni. Ez egyértelműen
csapda.
- Akkor sem mondok le róla - makacskodott a lány, miközben
Lloyd elindította az autót.
- Bármit is teszel, a barátnőd már halott. Jobbik esetben elítélik,
és élete végéig egy otthonos cellában fog ülni valahol messze a
civilizációtól.
- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte Auróra remegve, miközben
nem akart hinni a fülének.
- Ez az igazság. Ha odamész, akkor elfognak, megkínoznak,
megölnek vagy még ennél is rosszabb.
- Van a halálnál is rosszabb? - kérdezte a lány értetlenül.
 - Ne akard tudni! - dörmögte az orra alatt a férfi, mire ezt
mondta:
- Ha túl akarod élni, akkor meg kell tanulnod egyedül a saját
érdekeidet nézni, és hátat fordítani az ilyesféle gondoknak.
- Nekem Nikki az egyedüli családom. Rajta kívül nincs senkim.
- Annál jobb - bólintott egyet Lloyd, miközben Auróra azon volt,
hogy ezt kikérje magának, viszont a férfi közbevágott. - Minél
kevesebb embert szeretsz, annál kevésbé tudnak ártani neked.
- Úgy beszélsz, mint aki tudja, milyen érzés… - kezdett
megenyhülni a lány, mire a férfi rágyújtott egy cigarettára, és nem
vett tudomást a szavairól.
Auróra érezte, ahogy tehetetlenül csordogált a könnye, és ahogy a
kilométerek lassan úsztak el alatta, miközben értetlenség szállta
meg. Lloyd sem tűnt megnyugtató társaságnak, de legalább nem
erőltette a végkimerülésig a vezetést. Ismét sikerült szerezniük egy
motelszobát, csakhogy ezúttal a férfi volt az, aki előbb aludt el, mivel
Auróránál jóval kevesebbet pihent az előző éjszaka. A lány tudta,
hogy ezt az alkalmat ki kellett használnia, bár azt nem sejtette, hogy
pontosan mit kellene tennie. Mégis remegő kézzel felezte el a
maradék pénzt, az egyik felét zsebre tette, a másik felét pedig a
szobában lévő asztalon hagyta. Egy pillanatig elgondolkozott azon,
hogy használja-e a képességét. Nagyon csábítónak érezte a
gondolatot, de Lloydnak igazat kellett adnia. Ha odavarázsolná
magát valahogy Nikkihez, vagy Nikkit hozzájuk, akkor azzal csupán
annyit érne el, hogy ismét magukra vonzanák a katonák figyelmét,
és ismét el kellene viselnie, ahogyan szitává lövik az útitársát. Ezt
nem engedhette meg magának, ehelyett egy tétova pillantást vetett a
férfi szobájának ajtajára, majd nehéz szívvel lépett ki a bejárati
ajtón. Addigra a bolygó mindkét holdja fent világított már az égen.
Teleszívta így a tüdejét a friss levegővel, majd a motel előtt
állomásozó egyik taxihoz lépett, kinyitotta annak hátsó ajtaját,
beszállt oda, és megkérdezte a sofőrtől:
 - El tudna engem vinni oda, ahol a bírósági tárgyalás előtt álló
elítélteket tartják?
- A rendőrségre? - kérdezett vissza a középkorú férfi, miközben
megfordult, hogy lássa utasát. Erre Auróra elfordította arcát attól
félve, hogy felismerik őt, miközben kinyújtotta a kezét. A férfit
innentől kezdve nem érdekelte Auróra arca, csak az előtte
felvillantott pénz.
- Ennyi elég lesz?
- Elég - helyeselt a sofőr, majd a lány visszatéve a pénzt a zsebébe
érezte, ahogy kigördült a kocsi a parkolóból. Egy pillanat erejéig
tekintetével végigfutott a sötét motelen, és nehéz szívvel hagyta,
hogy a taxi olyan helyekre vigye őt, ahol még soha nem járt előtte.
Eközben csupán reménykedni tudott abban, hogy idejében érkezik
majd ahhoz, hogy megmentse barátnőjét.
 6. fejezet
Arktos

Az utazás hosszúnak és unalmasnak bizonyult. Az autópályán való

egyenletes haladás el-elringatta a fiatal lányt, viszont a szívében ülő,
folyamatos feszültség miatt szinte csak perceket tudott egyvégtében
aludni. Amikor egy alkalommal felkapta a fejét, észrevette, hogy
ismerős helyen járt. A város fényei villódzva világítottak be a taxi
ablakán, miközben elhomályosították az égen derengő holdak és
csillagok fényét. Auróra tudta, hogy elérték a fővárost. Annak
ellenére, hogy ő annak egy külkerületében lakott, sokszor járt a
belváros részben, nemcsak hogy Nikkit kísérje bulizni, hanem
osztálykirándulásokon való részvétel és egyéb kulturális programok
miatt is. Az ajkába harapott, mivel tudta, hogy már nincs messze a
céljától. Csakhogy még mindig nem sikerült kidolgoznia egy
épkézláb tervet arra nézve, hogy miként szabadítsa ki legjobb
barátnőjét anélkül, hogy használná a képességeit. Nagy levegőt vett,
majd tekintetét ismét a város életteljes utcáiba fúrta. Mások ekkor
mentek bulizni, művelődni vagy éppen haza a munkából, miközben
ő egyes egyedül valami elképesztő dologra készült.
Amint megközelítettek egy tekintélyt parancsoló épületet, a lány
utolsó és egyben első reménye is elveszett. Az úton katonák
állomásoztak, így a nagy készültség miatt a forgalmat másik utcákba
terelték. Az összes egyenruhás fickó nagydarab, állig
felfegyverkezett katona volt készen arra, hogy hűen kövesse
felettesei parancsát. Aurórának fogalma sem lehetett arról, hogy mi
lesz ezután. Ha menekülni próbál, akkor azzal jöttének értelme is
elveszik. Ha szembeszáll a katonákkal… nos, az egyértelműnek tűnt
még számára is, hogy az ereje használata nélkül nem tudott efféle
helyzetekben boldogulni, így hát egyetlen megoldás maradt
számára; ki kellett várnia, hogy az események maguktól
rendeződjenek. A taxis feléje fordult, és kizökkentve őt sötét
gondolataiból ennyit mondott neki:
 - Megérkeztünk. Innen nem mehetek tovább, úgyis csak
elterelnének.
A lány nem mondott semmit, csupán halálra vált tekintettel
bólintott egyet, átadta a megbeszélt összeget a férfinek, és remegő
kézzel nyitotta ki az autó ajtaját. Amint kiszállt onnan, észrevette,
hogy az egyik katona elindult felé, miközben füleit is elérte a
felszólítás.
- Szálljon vissza az autóba! Itt nem lehet kiszállni. Üljön vissza! -
Auróra többszöri felszólítás után sem követte a parancsot.
Valójában nem is tudta volna, mivel a taxis már rég elhajtott, hogy
aztán egy közeli utcába befordulva eltűnjön a reszkető lány szemei
elől. Auróra a saját testében érezte remegni a katona szinte minden
lépését. Lehajtotta a fejét azt remélve, hogy így talán kiléte rejtve
marad az egyenruhás előtt. Mire a férfi odaért hozzá, és erélyesen
feltette kérdését, ő már tudta, hogy elveszett az ügye.
- Talán nem hallotta? Nincs itt semmi keresnivalója.
- Attól tartok, hogy mégis van - nyilvánította ki a lány, miközben a
férfi felé emelte arcát, akibe villámként sújtott a felismerés. A
katona azonnal vállához kapta fegyverét, miközben a testület többi
tagja se maradhatott tétlen. Azok bekerítették a lányt, aki megadóan
tartotta fel kezeit, majd egy hangos puffanással együtt éles fájdalmat
érzett a nyakába csapódni. Tudta, hogy az egyik fegyveres süthette el
a puskáját, aminek hatására elsötétült körülötte a világ.
Egy csontig hatoló, hideg érzés és egy loccsanó hang térítette
észhez Aurórát. A lány szinte felnyögött erre az érzetre, majd
észrevette, hogy lucskos haja a szemébe lógott, miközben a hideg
még mindig borzongatta a testét. Nem tehetett róla, önkéntelenül
Lloydra gondolt, hiszen egyre nagyobb szükségét érezte a férfi meleg
ingének, amit egykor még egy erdőben terített rá a vállára. Egy
pillanatra elhitte, hogy a furcsa férfi ott lehetett vele, de aztán
felemelte kóválygó fejét, és ezzel észrevette, hogy egy székhez volt
kötözve. Nem a saját ruháját viselte, hanem egy fehér zsákruhát,
amelyre melltájékon egy hosszú számot véstek. Azt is észrevette,
hogy kezeit a székhez erősítették, így a bőrpántok szinte felsértették
a csuklóját. Ösztönösen próbálta meg kiszabadítani magát onnét, de
ezzel csak azt érte el, hogy a pántok még inkább a húsába hatoltak.
- Kár a próbálkozásért - szólalt meg egy hideg, női hang a
szobában. Auróra ekkor vette csak észre, hogy nem volt egyedül.
Felemelte tekintetét, hogy homályos szemeivel láthassa, hogy
valójában egy asztalnál ült. Annak másik oldalán egy
nadrágkosztümbe öltözött, a haját lófarokba fogó nő foglalt helyet
egy dossziét tartva kezében. Azt is észrevette ezzel, hogy az a
helyiség egy lecsupaszított szobának bizonyult, nem talált ott semmi
mást, csak egy kamerát, valamint a falon lógó, a rendőrségi
vallatásokhoz még a Földön kifejlesztett tükröt. A szobában hárman
voltak összesen, mivel az ajtónál egy katona is állt, aki néhány
pillanattal ezelőtt hideg vízzel térítette magához a lányt. Az a nő
szemébe nézett, és remegve kérdezte őt:
- Mit akar tőlem?
- Hol van ez az ember? - tolta a lány elé a tévéből már ismert
fantomképet. Auróra tudta, hogy ügynök lehetett, viszont arról
fogalma sem volt, hogy mire számíthatott tőle.
- Nem tudom - mondott igazat a lány. - Nem ismerem őt. Nem is
értem, hogy mit keresek én itt.
Az ügynök nem válaszolt erre a burkolt kérdésre, ehelyett elővette
tokjából az ölében szorongatott táblagépét, majd egy videót játszott
le Aurórának, amin egyértelműen ők voltak láthatók. A felvétel a
benzinkúton megesett autólopást jelenítette meg, aminek egyik
résztvevője egyértelműen maga Auróra lehetett. A lány az ajkába
harapott, mire az ügynök hidegen folytatta:
- Próbáljuk meg újra! Hol van ez a férfi?
- Tényleg nem tudom - felelte a lány. - Nem sokkal ezután
elváltunk egymástól. - A következő pillanatban eszébe jutott, hogy
mégis miért volt ott valójában.
- Hol van a barátnőm, Nikki?
 - Itt én kérdezek - fojtotta a lányba a szót egyetlen fagyos
pillantással az ügynök, de Auróra nem akarta ezt annyiban hagyni.
- Látni akarom a barátnőmet. Addig nem mondok maguknak
semmit, amíg nem beszéltem vele. - Amennyire a szíjak engedték,
Auróra felemelkedett a székéről megpróbálva a lehető
legfenyegetőbb pillantását elővenni, de az ügynökre ez nem hatott.
-Üljön le!
- Addig nem, amíg nem láttam Nikkit! - Ezzel a nő egy unott
pillantást vetett a katonára, aki erre előhúzott egy hosszú botot
fegyverei közül, majd azt egy laza mozdulattal Auróra gerincéhez
nyomta. A lány előtte még soha nem érzett ekkora fájdalmat. Érezte,
ahogy egy sokkoló áramültés szaladt végig a gerincoszlopán teljesen
lebénítva őt, majd az érzés lassacskán kiterjedt az egész testére.
Akaratlanul rogyott le a székre, mire az ügynök közelebb hajolt
hozzá, és igyekezett fenyegetően a tehetetlen lány szemébe nézni,
majd semleges hangon folytatni:
- Nem kell, hogy fájjon. Sőt! - Újra odaintett a katonának, aki
kötelességtudatának teljében oldozta el a lány kezeit, aki akkorra
már semmit nem értett a történtekből. A csuklóit dörzsölgetve
nézett az előtte ülő nőre, aki eközben eléje tolt egy papírt és egy
ceruzát, majd hátradőlve székében így fűzte tovább a gondolatot:
- A barátnője elmesélte nekünk, hogy milyen csodálatos erőkkel is
bír. Mutassa meg nekünk, amit tud, és megkapja azt, amiért idejött;
elengedjük a barátnőjét.
Auróra egy pillanat erejéig ellenállhatatlan kísértést érzett arra,
hogy az erejét szabadulásra használja, viszont folyamatosan Lloyd
első számú szabálya csengett a fülében, így nem tudta, hogy mit
tegyen. Ő is hátradőlt a székében, majd megrázta a fejét, és
kijelentette:
- Nem tudom, hogy miről beszél.
- Akkor egy kicsit fel kell frissítenünk az emlékeit - mondta a nő
tehetetlenül, mire a katonának a fejével intve lezárta a kihallgatást.
 A férfi a lány hóna alá nyúlt, hogy felállítsa őt a székből, így
remegő lábakkal indult el egy szűk, fehér folyosón. Aurórának
fogalma sem lehetett arról, hogy miként szeretnék felfrissíteni az
emlékeit, de semmi jóra nem számíthatott. Egy szobába vezették őt,
aminek közepén egy asztal állt. A látvány miatt ösztönösen hátrálni
kezdett, de aztán észrevette, hogy több katona is elhelyezkedett a
szobában, akik aztán megpróbálták lefektetni őt az asztalra. Nem
kellett sokáig próbálkozniuk ahhoz, hogy a lány végül kezeit, lábait
leszíjazva az asztalon végezze. Auróra alig kapott levegőt, hangosan
zihált, és úgy érezte, hogy élete legborzasztóbb élménye fog
következni ezután. Nem állt messze a valóságtól ez az érzet, hiszen a
katonák az elektromos botjaikkal kezdték őt égetni ott, ahol csak
érték. Történt, hogy egyszerre több helyen is belé vezették az
áramot. Auróra érezte, ahogyan egész testét átjárta az áramütés
sokkoló fájdalma. Igazából még csak kiáltani sem tudott, annyi ideje
nem maradt két sokkhatás között. Amikor már azt hitte, hogy vége,
hogy elájult, akkor megérezte mozogni az asztalt, amire előzőleg
felfeszítették. Az asztal függőleges helyzetbe került, így szemtől
szemben találta magát az ügynöknővel, aki hűvösen kérdezte meg
tőle:
- Megjavult már az emlékezete? - Auróra éles kísértést érzett arra,
hogy vállalja, amire a nő kérte őt, de aztán az ajkába harapott, és ezt
nyögte:
- Még mindig nem tudom, hogy miről beszél.
- Rendben van - válaszolta szűkszavúan a nő, mire Auróra
összeszorította szemeit a következő csapást várva, de ehelyett a nő
szavai hatoltak mélyen a lelkébe. - Ez még csak az első nap, és mi
borzasztó türelmesek vagyunk. - Majd a katonák felé fordult, hogy
megjegyezze:
- Vihetik.
Auróra azt hitte, hogy egyik kínzókamrából kerül majd át a
másikba, de aztán meg kellett lepődnie, mivel a katonák egy cellába
vezették őt. Több hasonló cella sorakozott egymás mellett a
helyiségben, de mindegyik üresen állt. Miután Auróra összerogyott
egy matracon, a katonák rázárták a rácsokat.
A rab érezte, hogy annyi ereje sem maradt, hogy kinyissa a
szemét. Nem tudta, hogy mennyi idő telt el, hiszen sötét, mély
álomba zuhant. Hosszú idő után egy hideg hang térítette őt
magához. Kinyitotta a szemét, így észrevette, hogy az ügynöknő a
cellája előtt állt, majd így szólt hozzá:
- Nem akarhatja, hogy ezt tegyük magával. Így azt ajánlom, hogy
gondolja át a dolgot! Jobban tenné, ha megjavítaná az emlékezetét.
- Nem én vagyok az, akit keresnek. Összekevertek valakivel.
- Valóban? - Auróra nem válaszolt erre, mire a nő
érzelemmentesen vitte tovább a gondolatmenetet:
- Sajnálom.
A lány felkészült a legrosszabbra, arra, hogy újra kínozni fogják
őt, de legnagyobb meglepetésére egyedül hagyták őt cellájában.
Nem tudta mire vélni ezt, de végül mégiscsak megértette a dolgot.
Magától kapcsolódott be ugyanis a cellában lévő, falon lógó
monitor. Eddig észre sem vette a monitort, de abban a percben
tisztán látta azt, ami annak kivetítőjén történt. Nem fért hozzá
kétség, hogy minden ismerős volt rajta; maga a helyzet, és az
asztalra kiterített ember is. Jól ismerte a szőke hajzuhatagot, a
vékony, magas testet, az anyajegyet az arcán, az orrában lévő
karikát. Auróra tudta, hogy immár Nikki került az ő helyére. A szíve
elfacsarodott, amikor megkezdték a barátnője kínzását. Nem nézett
oda, de a képernyő teljes hangerővel közvetítette barátnője
üvöltéseit, hiszen belé is áramot vezettek. Auróra pedig tisztán
felismerte annak hangját, ahogyan addig hangosan káromkodott,
ameddig nem ütötték ki őt teljesen. Érezte a saját kiserkenő
könnyeit és az egész lényében remegő testét. Borzasztó lehetett
ennyire fájdalomittasnak hallani a barátnője hangját.
Néhány perc telt el az adás kezdete óta, amikor belépett a szobába
az ügynöknő, akinek láttára Auróra felpattant, a rácshoz rohant, és
önkívületben üvöltötte:
 - Hagyják őt békén! Maguk szadista állatok! Ő nem tehet
semmiről!
- Csupán egy szavába kerül, és leállítom őket. - Auróra egy
pillanat erejéig elgondolkozott, miközben tudta, hogy nem bírta
tovább. A barátnőjét ért áramütések hangjai tisztán visszhangzottak
a fejében, amitől kénytelen volt megadni magát.
- Rendben - felelte szinte suttogva.
- Tessék?
- Rendben van, megkapják azt, amit akarnak, csak állítsák le a
kínzást! - kiáltotta önkívületben a válaszát. Ekkor látott meg csupán
egy halvány mosolyt végigszaladni a nő arcán. Az intett a mellette
álló katonának, aki erre azért tűnt el a szobából, hogy aztán leállítsa
a kínzást. A balján álló katona kinyitotta Auróra cellaajtaját, hogy
aztán a lány kezére bilincset tegyen, és elvezesse őt. Amire kilépett a
szobából, addigra két katona Nikki önkívületben lévő testét cipelte
az egyik cella felé. Auróra az ügynök felé fordult, és idegesen
szólította meg azt.
- Azt mondta, hogy elengedik!
- Ez attól függ, hogy maga miként teljesít a próbán.
A lánynak az egész teste remegni kezdett, de nem tehetett semmit,
bele kellett törődnie a helyzetbe. A katonák egy olyan terembe
kísérték őt, ahová még nem lépett be előtte. A termet fehér szövet
vette körül, és mintha ott azokba beágyazott érzékelők lettek volna
felállítva. A terem másik végében egy ablak állt, ahonnan a nő
nézhette premier plánban, hogy miként teljesített a lány. A
teremben ezenkívül állt még egy asztal, amin egy papírlap és egy toll
hevert. A következő pillanatban a lány ijedtében ugrott egyet, mivel
egy hangosbemondóból a nő hangja tört elő.
- Kezdheti.
Auróra a pillantását a papírra vetette, de még mindig akadtak
kétségei annak helyességét illetően, hogy használja-e az erejét.
Tudta, hogy a nő addig fogja kínozni Nikkit és őt is, amíg nem
marad belőlük semmi más, mint fájdalomtól lüktető húsgolyó, vagy
pedig nem bírja tovább, és kötélnek áll.
Nagy levegőt vett, majd felemelte a tollat, és néhány szót vetett a
papírra. A következő pillanatban azon szurkolt, hogy a szavak
tűnjenek el onnan, ami végül legnagyobb megkönnyebbülésére be is
következett. Ismét érezte, ahogyan a teste az időben és a térben
enyészett el, de aztán nem maradt számára semmi más, csupán a
fájdalom. Menteni akarta magát, de a terem felépítése nem engedte
ezt, mivel a plafonon lévő érzékelők a szobában tartották őt.
Egyszerűen a plafonnak csapódott, majd a következő pillanatban a
gravitáció a föld felé vonzotta a tehetetlen testet, így egyenesen a
gyenge lábakon álló asztalra esett rá, ami a becsapódást követően
darabjaira tört. A lány éles fájdalmat érzett a gerincében, ezúttal azt
nem az emberek fegyverzete okozta, hanem az ütés ereje. Azt hitte,
hogy eltört a gerince, de nem lehetett ekkora balszerencséje, hiszen
önkéntelenül megmozdult. A hangosbemondóból ekkor meghallotta
az ügynöknő hangját:
- Bámulatos. Köszönjük. - Auróra az ájulás szélére került, de még
mindig hallotta a nő utolsó szavait. - Készítsék elő a
beavatkozáshoz!
Amikor Auróra magához tért, fájdalmat már alig érzett, ehelyett
egy éles fény vakította el a pillantását. Azt tapasztalta, hogy a
karjait, lábait ismét leszíjazták, de egy csepp erőt sem érzett
magában, amivel meg tudott volna szabadulni kötelékeitől. Szinte
önkéntelenül kérdezte:
- Hol van Nikki?
- A barátnőjét még egy darabig megfigyelés alatt tartjuk azt
remélve, hogy neki is felszínre buknak rejtett képességei - felelte egy
hideg hang. Auróra felnézett, és meglátta azon asztal mellett állni az
ügynököt, amelyre őt feszítették ki. Ekkor vette csak észre, hogy egy
arcukat zöld kendővel takaró orvoscsapattal vette körül magát a nő.
- Mit csinálnak velem?
 - Nos - kezdte az ügynök a szemében egy csöpp könyörület nélkül
-, fontos szerepet szánunk magának. Az erejét az emberiség
szolgálatába fogjuk állítani, de amíg saját vágyai, akarata,
gondolatai vannak, addig a magában lakozó erőt nem tudjuk jó
célokra fordítani. Most ezektől fogjuk megfosztani magát.
- Egyáltalán kik maguk? - kérdezte a lány cserepes ajkakkal.
- A nevem Harden ügynök, mi pedig csupán egy kormány által
kinevezett hivatal vagyunk, ami arra szerződött, hogy mind a hat
bolygón fenntartsa a Földön lévő kétezres évek hangulatát. A
tudományt nem állíthatjuk meg, de a folyamatos fejlődés, lássuk be,
az emberiség vesztét okozhatja. Ezért próbálunk olyan
körülményeket biztosítani az emberek számára, amelyek a Föld
legboldogabb évtizedeit jellemezték. Ez bizony a kétezres évek
környékét jelenti a maga újításaival, találmányaival, vívmányaival.
Ezért van az, hogy a hat élhető bolygón stagnál a fejlődés, ezért
tudhatjuk biztonságban az állampolgárokat, és ezért boldogok az
emberek.
- Talán boldognak látszom? - kérdezte némi ellenérzéssel a lány.
- Nos, maga nehezen nevezhető embernek. Fogalmazzunk úgy,
hogy maguk a hibák a gépezetben. Mi meg tudtuk torpantam a világ
fejlődési ütemét, de azzal nem számoltunk, hogy maguk az emberek
is változni fognak, adaptálódnak a környezethez. Így két
lehetőségünk maradt azzal kapcsolatban, amit kezdhetünk
magukkal. Az egyik háborúhoz vezetne, így ezzel megdőlne mindaz,
amiért dolgozunk, merthogy egy háború a tisztes állampolgárok
életébe is kerülhet. A másik megoldás az olyanok felkutatása és
irányíthatóvá tétele, mint amilyen maga is. Kissé ironikus, de ezzel
elérjük azt, hogy maguk legyenek azok, akiknek a vére által a hat
bolygón megőrződik a béke. Maguk azok, akik csírájában fojtják el a
fajtájuk mindennemű felkelését. Ehhez viszont egy picike
beavatkozás szükséges - emelt fel egy szikét a nő, majd a levegőben
egy képzeletbeli vonalat húzott vele a lány homlokára. - Fel kell
nyitnunk a koponyáját, amibe egy kis műszert ültetünk be, ami
képes kiölni magából minden emberit, minden gondolatot,
fájdalmat, reményt. Így válik majd tökéletes katonává. Olyanná, aki
szó nélkül követi a parancsokat, még ha azok a halál torkába is
vezérelnék magát. Erre fog most sor kerülni. Egyedüli
kellemetlensége a beavatkozásnak, hogy nem lehet altatásban
végezni, mivel félő, hogy a páciens nem ébred fel többé. Azt pedig
nem engedhetjük meg magunknak, hogy az ereje kárba vesszen.
Ezért a kisebbik rosszat választva muszáj lesz mindennemű
érzéstelenítés nélkül megejtenünk a műtétet.
- Maguk betegek - mondta a lány, de a nő hidegen megrázta a
fejét, majd csak ennyit tett hozzá:
- Inkább nevezném magunkat hazafinak.
Ezzel az ügynök megfordult, és magára hagyta Aurórát az
orvoscsapattal. A lány tudta, hogy mi fog következni ezek után, de
abban egyáltalán nem volt biztos, hogy ki fogja-e tudni bírni
mindezt. Úgyis mindegynek tűnt már, ha ugyanis túléli a
beavatkozást, elveszíti azt a személyt, akinek ezidáig mondhatta
magát.
Az orvosok előkészítették műszereiket, miközben megbeszélték a
beavatkozás sorrendiségét és egyéb részleteit. Auróra túlságosan
fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy izgulni kezdjen, mintegy a
halált várva vetette tekintetét az orvosbrigádra, akik közül odalépett
hozzá egy férfi borotvával kezében, hogy megszabadítsa őt a
felesleges fürtjeitől. Még, mielőtt a borotvapenge elérte volna a lány
koponyáját, egy ismerős hangot hallott meg, ami inkább tűnt egy
üvöltéshez, mintsem egy kiáltáshoz hasonlatosnak. Ahogyan
Auróra, az orvosok is hallották a folyosón lévő lövöldözés hangjait,
amitől megfagyott az ereikben a vér. A lány zsibbadt agyát egyetlen
másodperc alatt hasította végig a gondolat… a szabadulás
gondolata. Nem látott lelki szemei előtt semmi mást, csupán egy
sárga, állatias szempárt. Elfordította ezért a fejét, mivel túlságosan
lehetetlennek tűnt a gondolat. Úgy hitte, hogy Lloyd azokban a
percekben egy kocsma alkoholos légkörébe burkolódzva szedhet fel
fiatal lányokat, miközben esze ágában sincs az ő megsegítésére
sietni. De a hangok minden gondolatot megtörve mégis őt idézték.
 A levegőt géppuskaropogás és emberi kiáltások hangjai töltötték
meg. Auróra nem láthatta, ahogyan kicsapódott az ajtó, majd egy
hatalmas lény lépett be a terembe. Az orvosok menekülni próbáltak,
de ez elől a szörnyeteg elől nem maradt kiút. Az acélkarmok egymás
után tépték fel az ott lévők mellkasát, hogy könyörtelenül oltsák ki
az orvosok életét. Amint a szörny végzett a mészárlással, a lány
kifeszített testéhez lépett. Auróra érezte a nyakán a meleg érintést,
ami a pulzusát próbálta kitapintani. Addigra már nem a szőrrel
borított, karmos ujjak kerestek életjelet rajta, hanem hosszú
férfiujjak simították végig a bőrét.
Auróra felnyögött, majd egy támpontot keresett, amibe
belemélyeszthette a tekintetét. Hamarosan talált is egy zöld
szempárt, amit nagyon nehezen tudott aztán elengedni. A férfi
tekintetét még soha nem látta ennyire aggodalommal telinek. Lloyd
a másodperc tört része alatt széttépte a lány lábait, kezeit lefogó
bilincseket, majd átkarolta Auróra megtört testét, és izmos
mellkasához szorította azt, miközben halk, mély hangján ennyit
mondott neki:
- Nincs semmi baj, kölyök. Semmi baj! - nyugtatta a ziháló lányt. -
Itt vagyok veled, már senki nem bánthat.
Auróra az örökkévalóságig képes lett volna ellenni abban az
állapotban. A férfi a karjaiban vitte őt, így a fejét annak mellkasához
simította, becsukta a szemét, és teleszívta tüdejét Lloyd illatával. Az
pedig a lehető leggyengédebben bánt vele, ami szinte elringatta őt.
De mégis volt valami, ami nem hagyta Aurórát a kellemes
sötétségbe zuhanni, mivel agya hátsó részén ott motoszkált a
gondolat, amely egy szőke lányhoz kötődött. Egy másodperc alatt
tért vissza az életbe; kipattantak szemei, megfeszült a teste, így
majdnem lebukfencezett a férfi karjaiból, de az erősen tartotta őt.
Hirtelen megtalálta Lloyd tekintetét, így aggódva mondta neki:
- Meg kell mentenünk Nikkit! - Azt hitte, hogy a férfi vitatkozni
fog vele, de az csak röviden ennyit kérdezett:
- Tudod, hogy merre van?
 - Azt hiszem, igen - felelte a lány, majd szemlátomást le akart
szállni a férfi karjaiból, így Lloyd le is tette őt a földre, miközben
megkérdezte tőle:
- Tudsz járni?
- Igen - bólintott egyet már kevésbé magabiztosan a lány, mire
megállt mindkét lábán, és igyekezett nem elájulni menet közben.
Körülnézett, és ekkor vette észre, hogy egy vészjelző sziréna hangja
verődött vissza a falakról, miközben a folyosó kihalt maradt.
Tekintete így megakadt a folyosót borító holttesteken.
Felismerhetetlenségig összeroncsolt katonák feküdtek ott,
néhánynak hiányoztak a végtagjai, a fejük, mások még szökőkútként
bugyogva ki testükből a vért meghalni készültek. A lány nagyot
nyelt, ekkor már biztos lehetett abban, hogy el fog ájulni, de aztán
Lloyd érintése térítette őt magához. A férfi megfogta a vállát, amitől
annak egyfajta borzongás futott végig a gerincén, amit nem tudott
mire vélni. Megpróbálva kizökkenteni magát émelygő állapotából
előremutatott, és ennyit mondott:
- Arra voltak a celláink.
Lloyd megiramodott maga után vonva a lányt. Amint aztán
befordultak egy folyosón, hirtelen záporozó lövedékek hangja ütötte
meg a fülüket. A férfi egy szempillantás alatt magához vonta a lányt,
egy másodperc alatt átölelte őt, miközben hátat fordított a
lövedékeknek. Auróra alig tudott lélegezni, de ez a férfi szoros
ölelésének csak részben lehetett köszönhető. Hallotta, ahogy Lloyd
felkiáltott, miközben a testébe csapódtak a lövedékek. Szorosan
fogta a lányt, nem engedte, hogy akár az egyik golyó is őt érje. A férfi
fájdalma szinte elviselhetetlenné nőtte ki magát, miközben Auróra
hirtelen észrevette, hogy az őt szorító test változásnak indult.
Megnyúlt, szőr borította a tagjait, így már nem is emberi kéz, szinte
egy mancs ölelte át őt. Lloyd szeme is megváltozott; sárga színt
öltött, miközben érezhető remegések futottak végig az egész lényén.
Auróra megijedt, bár már volt szerencséje így is látni a férfit,
mégsem állt még ennyire közel hozzá. Másrészt pedig úgy tűnt, hogy
ez a változás visszafordíthatatlan folyamatot indított be rajta, és
minden testébe csapódott golyóval egyre inkább eluralkodott rajta a
medve ereje. Lloyd kínjában felordított, miközben a következő
szavakat kiáltotta a lánynak:
- Menekülj! Nem tudom már visszafordítani!
A következő pillanatban Auróra egy nagy lökést érzett magán,
majd a földön csúszott pár métert, és rémült tekintettel nézte végig,
hogy mi történt előtte. Lloyd egyre csak nőtt és nőtt, miközben
eluralkodott rajta az állat; nagy karmai és éles fogai nőttek, majd a
következő pillanatban egy fülsüketítő durranást hallatott. Alig hitt a
szemének, amint azt vette észre, hogy már nem a férfi állt ott előtte,
hanem egy hatalmas, vad, fekete medve. Ez a medve mégsem
hasonlított egyetlen természetfilmen látott rokonára sem, mivel
szőrét az égnek meresztette, vérszomjas pofája tele volt gyilkolásra
kész fogakkal, acélkarmai a folyosó padlójába fúródtak, szemei
vérben forogtak, és izmos teste egyszerűen óriásinak tűnt. Bármely
más medve eltörpült volna mellette, így nagy, izmoktól duzzadó
testével kinyomta a folyosó falait. Egy pillanat alatt felüvöltött, és az
őt célba vevő katonákra vetette ádáz tekintetét. Auróra ekkor
befogta a fülét, majd a szemeit is becsukta, mivel nem akarta látni a
mészárlást. Az ott lévőkből ugyanis nem maradt semmi, csupán
néhány véres csont és húscafat.
Auróra a támadó medve által keltett káoszt kihasználva lábra állt,
és a barátnőjéhez vezető utat kezdte keresni. Hamar megtalálta a jól
ismert ajtót, de az bezárva állt előtte, így nem tudott azon keresztül
bejutni a cellákhoz, bárhogy is püfölte azt. Ekkor egy elkeseredett
gondolat jutott eszébe; a folyosót immár teljesen beterítette a
katonák kiömlő vére, így azt felhasználva a falra írt néhány szót,
mire az ajtó zárja egyszerűen felpattant. Belépett a szobába, majd az
egyik cellához sietett. A barátnője rémülten kezdte őt kérdezgetni a
történésekről, miközben a rácsok kegyetlenül állták útjukat.
- Mi az? Mi történik? Mi ez a lövöldözés?
- Nyugi, segíteni jöttünk.
 - Jöttetek? De mégis, kivel?
- Állj arrébb! Megpróbálom kinyitni a rácsodat - felelte Auróra
szinte ügyet sem vetve a barátnője kérdésére. Kétségbeesetten
kezdett keresni valamit, amivel kinyithatná a rácsot. De, mivel
kulcsot nem talált, egyre kevesebb esélyt látott arra, hogy ez
sikerülni fog. Végül a tekintete a közelben lévő botra vetült, amivel
nemrég őt is és a barátnőjét is kínozták. Egy kósza gondolat futott át
az agyán, felkapta a botot, megnyomott rajta egy gombot, majd újra
felszólította a barátnőjét ezúttal arra, hogy álljon egy kicsit hátrébb
a rácstól. Amikor Nikki ellépett onnan, az árammal teli botot a
zárhoz nyomta, ami egy csapásra tönkretette a rendszert, így az ajtó
egyszerűen kinyílhatott. Nikki ezért legjobb barátnője nyakába
ugrott, szorosan magához ölelte őt, miközben Auróra szeméből is
könnyek kezdtek potyogni.
Az idilli pillanat nem tarthatott olyan sokáig, mivel egy hangos
dörrenés térítette őket magukhoz. Felkapták a fejüket, és
észrevették a hatalmas, fekete medvét, amint az betörte a szoba
ajtaját és leszakította a fal egy részét. A medve szájából egy
bakancsos láb lógott ki, aminek már nem akadt gazdája. Nikki
önkéntelenül sikított fel a látványtól, mire Auróra felszólította a
barátnőjét:
- Lassan kezdj el hátrálni! - Nem kellett ezt kétszer mondania a
szőke lánynak, az remegő lábakkal azonnal hátralépett, viszont
Auróra nem mozdult.
- Te meg mit csinálsz? - suttogta neki Nikki.
- Csss! Maradj csöndben! - utasította őt a vörös hajú lány,
miközben előrelépett egyet. A medvének szemlátomást nem tetszett
ez a dolog, mivel egy fülsüketítőt morgott, amitől megállt Aurórában
az ütő. Semmi emberi nem volt abban a bestiában; sem a sárga
szemei, melyek közepén sötéten világítottak fekete, lelketlen
pupillái, sem az izmos, erőtől duzzadó alkata, sem pedig a mozgása.
Olyan volt, akár egy lélekpusztító fenevad, amely nem volt képes
másra, mint gyilkolni. Auróra jól tudta ezt, mégsem akart hátrálni.
A medve fenyegetően rámorgott éles fogakkal teli pofáját mutatva
felé. A lány egész testében remegett a félelemtől, mire kinyújtotta
reszkető karját az állat felé. Nikki ezt nem bírta már, így felszólította
barátnőjét igyekezve nem emelni fel a hangját.
- Mi a fenét csinálsz? Gyere el onnan!
- Bízz bennem! Nem fog bántani. - Valójában Auróra ebben egy
cseppet sem lehetett biztos, viszont úgy gondolta, hogy neki
mégiscsak nagyobb esélye van lecsendesíteni a bestiát, mint a
barátnőjének. A medve izgatottan helyezkedett egyik hatalmas
lábáról a másikra, miközben elbőgte magát, de nem kezdett
támadásba. Auróra még egyet lépett előre, és remegő kezekkel,
torkában dübörgő szívveréssel a medve felé közelített. Az állat még
egy utolsót bőgött, mielőtt a vékony, gyenge kéz elérte volna a
bundáját. A lány a homlokán simította végig az állatot, miközben az
arcán érezte a fenevad meleg fújtatását. Titkon félt attól, hogy a
medve egy pillanat alatt végez vele. Megtehette volna, hiszen Auróra
védtelennek és törékenynek bizonyult hozzá képest, de az csak állt,
mire sárga szemeit a lány arcába fúrta, aki remegő kezekkel tovább
simogatta az állatot mintegy csitítva őt. A következő pillanatban a
fenevad megmozdult, előrelépett, amitől Auróra megijedt, és
elkapta a kezét. A medve újra felbőgött, majd leeresztette busa fejét
a nyakát mutatva a lánynak. Olyan testtartást vett fel, mint egyes
betanított lovak, amelyek arra várnak, hogy gazdáik rájuk üljenek.
Auróra egy elfojtott sóhajjal Nikki felé fordult:
- Azt szeretné, ha felülnénk rá.
- Én ugyan fel nem ülök erre a szörnyetegre!
- Nincs más esélyünk - vont vállat Auróra.
- Nem, én soha! - felelte Nikki, miközben folyamatosan rázta a
fejét.
- Ez az egyedüli módja, hogy a lehető leghamarabb elhagyjuk ezt a
helyet.
Ezzel már Nikki sem tudott vitatkozni. Egyet előrelépett, de a
medve rámorgott, amitől megfagyott ereiben a vér.
 - Ennyi volt, én megpróbáltam - fonta karba a kezét a szőke lány,
de Auróra kimozdítva őt a testtartásából kézen fogta őt, és közelebb
vonta a medvéhez, ami sárga szemeit le sem vette róluk. A vörös
hajú lány ült fel először a bestia hátára, majd a kezét nyújtotta
barátnőjének. A medve elbőgte magát, így Nikki olyan gyorsan
ugrott fel a hátára, ahogyan csak tudott. Úgy vélte, mégiscsak
biztosabb helyen lehetett ott, ahová nem érhetett a medve állkapcsa
és karmai. Miután mindketten felkerültek az állat hátára, a medve
futásnak eredt. Auróra megkapaszkodott a dús szőrzetben, míg
Nikki a barátnője testét karolta át, így kénytelenek voltak eltűrni,
hogy az állat arra cipelje őket, amerre csak kedve tartotta.
 7. fejezet
Oldfield

Auróra a medve hátába fúrta a fejét, miközben az állat iszonyatos

tempót diktált. Csak abban lehetett biztos, hogy egy erdőben voltak,
hiszen a mellettük elsuhanó fák szinte zöld burkolattá váltak
körülöttük, mely az útjukat szegélyezte. Egy idő után a medve
lassulni kezdett, majd egy nagyot ordított. Auróra ekkor
megsejtette, hogy hamarosan viszont fogja látni Lloydot. A medve
ledobta a hátáról a két lányt, miközben jókora bömbölések
közepette karmaival végigszántotta a talajt, miközben egyre
emberibb formát öltött. Nikki csodálkozva nézte az átalakulást. Bár
Auróra barátnőjénél már többször láthatta, ahogy Lloyd állatias
külsőt vett fel, őt is meglepte ez a fajta agónia, melynek
következtében az állat teste teljesen megváltozott, karmai emberi
kezekké váltak, hatalmas teste összement, szőre megritkult, majd
teljesen kihullott, így végül egy kimerült, meztelen férfi izzadt teste
hevert a két lány szeme előtt.
Lloyd a földnek támaszkodott összegömbölyödve, a lányoknak
háttal, majd, amikor mégis megmozdította fejét, zöld szemeit
Aurórának szegezte, aki a látványtól nem talált szavakat. Őt előzőleg
műtéthez öltöztették be, de, mivel a fejét érte volna az operáció,
ezért nem igazán törődtek a többi öltözetével. Fehér rabruhája fölött
egy zöld köpenyt viselt, ezt akkor levette magáról, és szemét lesütve
adta át a férfinak. Lloyd elfogadta a köpenyt, maga köré csavarta
azt, de még így is zavarba ejtően sok látszódott tökéletes testéből.
Auróra egyre csak Nikki könyökének bökdösését érezte az
oldalában, bár a látvány miatt először észre sem vette ezt, hiszen
Lloyd felegyenesedett, és a lányok felé fordult.
- Ő kicsoda? - kérdezgette tőle a szőke lány. Amikor Auróra végre
meghallotta barátnője kérdését, odafordult felé, és bemutatva őket
egymásnak először a férfire, majd a szőkeségre mutatott.
- Ő Lloyd, ő pedig Nikki.
 - Részemről a szerencse - mondta saját magát végigmérve a férfi,
miközben szinte alig foglalkozott a lányokkal.
- Mégis, honnan szalajtottál egy ilyen jó pasit? - húzta magához
közel Nikki Aurórát, miközben suttogóra fogta azt gondolván, hogy
Lloyd majd nem hallja a szavaikat. De, mivel a férfi észrevette, hogy
a vörös hajú lány nyakig pirult, ő válaszolt helyette:
- Egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően. - A következő
pillanatban Aurórára vetette zöld tekintetét, miközben Nikki is
zavarba jött a látványtól. Erre mindketten meghallották a férfi
kérdését. - Mi történt? Alig emlékszem valamire attól kezdve, hogy a
katonák lőni kezdtek ránk.
- Nos - mondta az agyműtéten majdnem átesett lány, miközben
próbálta tekintetét a férfi arcán tartani, és nem hagyni azt
elkalandozni más, lentebbi területekre -, azután egy hatalmas
medvévé változtál, és megöltél mindenkit, aki csak a szemed elé
került.
- Ja - sóhajtotta útitársuk mintegy nyugtázva a dolgot, majd a
homlokát ráncolva megkérdezte:
- És ti mégis, hogy éltétek túl?
- Én menekülni akartam - kezdte Nikki -, de Auróra odament a
medvéhez, és… - kezdte keresni a megfelelő szavakat - egyszerűen
csak… megszelídítette őt.
- Az lehetetlen! - hitetlenkedett Lloyd, majd zöld tekintete
elkomorult, és fájdalommal a szemében folytatta:
- Ez a medve egy lelketlen szörnyeteg, nem olyan, mint a normális
medvék, ez kedvtelésből öl.
- De mégiscsak te irányítod, nem? - kérdezte Auróra
értetlenkedve.
- Részben - csóválta a fejét a férfi. - Ilyenkor én elveszek benne,
sokszor nem tudom őt irányítani, néha csak passzív megfigyelője
vagyok a vérengzésnek. Még soha nem történt velünk olyan, hogy
életben hagyott volna valakit, aki az útjába került.
 - Ezúttal mégis - vont vállat Nikki, de aztán Auróra szólt közbe.
- Mindenesetre köszönöm, hogy megmentettél minket.
- Ha nem szöktél volna el, nem kellett volna megmenteni téged -
mondta szemrehányóan a férfi, de a zöld ruhácskába csavart teste
kevesebb komolyságot kölcsönzött neki, mint előtte bármikor.
- Muszáj volt. Nem akartál segíteni, így gondoltam…
- Hogy önszántadból a halálba sétálsz? - fejezte be a lány
mondatát Lloyd, majd némi szarkazmussal hangjában hozzátette:
- Mondhatom, nagyon megfontolt ötlet volt.
- Mindenesetre elértem, amit szerettem volna, ugyanis Nikki itt
van velünk - húzta ki magát a lány.
- Ha jól emlékszem, én értem el ezt, és nem te - emelte fel a kezét
a férfi, így mutatóujját Aurórának szegezve mondta a következőket:
- Te nem csináltál semmit, csak hagytad nekik, hogy kedvükre
kísérletezzenek veled. Én voltam az, aki megmentett titeket.
- És mégis, mennyi ember életének árán? - kérdezte a lány
szemrehányóan. Tudta, hogy nem igazságos ez, hiszen inkább
hálásnak kellett volna lennie Lloyd segítségéért. Mivel nélküle már a
gépezet részévé vált volna, egy lelketlen katona lett volna belőle is,
aki arctalan emberek utasítását követve bántott volna másokat. De
valahogy úgy érezte, hogy az ő lelkében is élt egy dühöngő medve,
aminek haragját Lloyd szavai szították fel. A férfi közelebb lépett a
lányhoz, akinek ettől elállt a szava, majd nyugodt hangon
megjegyezte:
- Hármas számú szabály; nem kóborolsz el, nem hagysz faképnél,
nem kezdesz külön akcióba. Vagyis a túlélés érdekében mellettem
maradsz. - Zöld tekintetét a lány szemébe fúrta, miközben így
folytatta:
- Remélem, eljut a tudatodig, hogy ez mennyire egyszerű; ha
velem maradsz, túléled, ha nem, akkor meghalsz - majd Nikkire
nézett, és hozzátette:
 - Ugyanez vonatkozik a barátnődre is. - Ezzel megfordult, majd
mélyet szippantott a levegőből, miközben Auróra megkérdezte tőle:
- És mégis, mi a terved? Van egyáltalán?
- Nem vagyunk messze a célunktól, de előtte ruhát, egy járművet
és kaját is szereznünk kellene.
Auróra ezekre a szavakra az ajkába harapott, hiszen cseppet sem
tetszett neki Lloyd módszere, ahogyan ezeket a dolgokat intézni
szokta. Titkon úgy gondolta, hogy addig nincs veszve semmi, amíg
még akadtak elvei, amikhez ragaszkodhatott. És egy ilyen elv volt az
is, hogy nem lop, hacsak nem az élete múlik rajta. Mindenesetre
hamarosan a nyomukba szegődött a szerencse.
Egy darabig az erdőben sétáltak, persze az a környezet nem igazán
akart megfelelni a mezítláb való gyaloglásnak. Végül mégis
megszokták a lábuk alatt recsegő gallyak érzetét és az erdő kemény
talaját. Egy nagyváros felé futó autópálya pihenőjéhez érkeztek, ami
az erdő mellett helyezkedett el. Ebben a pihenőben olyan
konténereket állítottak fel, amelyekbe a régi, elhasználódott ruhákat
dobták azok, akik meg akartak tőlük válni, és jótékony célokra
akarták fordítani azokat. Gyerekjátéknak bizonyult feltörni a
konténert a felkelő csillagos égbolt alatt, és néhány ruhát kicsenni
belőle. Először hagyták Lloydot felöltözni, így a két lány őrt állva
figyelte, hogy jönnek-e arra emberek. De a pihenő igencsak
kihaltnak lehetett mondható. Amikor Lloyd végül magára húzott egy
neki kicsit szűkös inget, farmernadrágot és bakancsot, Nikki arcán
egy széles mosoly jelent meg, miközben megszólalt:
- Így egészen emberien festesz. - Lloyd csak egy állatias morgással
válaszolt neki, mire ezúttal rájuk került a sor, hogy a konténer mögé
bújjanak, és ott lecseréljék a zsákruhát valami kevésbé feltűnőre. A
ruhák elméletileg tiszták lehettek, de néhány kétes ruhadarab is
akadt a kezükbe, amivel jobbnak láttak nem kísérletezni. Miközben
öltöztek, Nikki megkérdezte barátnőjét a következőről:
- Hogy akadtál össze ezzel a… férfival? - választotta végül a
megfelelő szót a szőke lány.
 - Ez egy hosszú történet. Röviden annyi, hogy akadt néhány fickó,
aki zaklatni kezdett engem egy bárban, és ő húzott ki a csávából.
- Aztán rám ragadt, mint légy a légypapírra - vette át a szót egy, a
sötétből előtörő, mély hang. A lányok egymásra néztek, de nem
szóltak semmit. Nikki egy kis idő után megkérdezte Aurórától:
- Hol találkoztatok? Miután a házat megrohamozták a katonák, te
eltűntél, engem meg elfogtak, és megpróbáltak kiszedni belőlem
mindent, amit csak tudtam rólad.
- A Hetedik Bolygón, jobban mondva azok egyikén - válaszolta a
vörös hajú lány, miközben begombolta magán a szűk farmert, amit a
konténerben talált. Válasza kevéssé lehetett kielégítő, de mielőtt
még Nikki kérdezősködni kezdett volna, előmászott a konténer
mögül. Ott viszont nem találta Lloydot. Már-már izgatottan kezdte
vizslatni a sötétséget, amikor megjelent a már ismerős, jellegzetes
férfialak. Lloyd egy pénztárcát nyújtott a magasba, majd
megkérdezte:
- Ki éhes?
- Én az vagyok! Éhes, mint a farkas - mászott elő Nikki is a
konténer mögül, miközben barátnője nem lehetett biztos abban,
hogy az valóban ételről beszélt-e. Auróra ekkor vette észre, hogy a
lány szintén szűk farmert és mély dekoltázsú pólót viselt, ami szinte
a nyakáig nyomta termetes idomait. Egy nagy mosoly ült az arcán,
miközben lazán dobálta dús, göndör fürtjeit. Auróra túlságosan is
jól ismerte őt ahhoz, hogy tudja, hogy mit jelentsen ez; Nikki
flörtölni kezdett a kísérőjükkel. Lloyd egy pillantással végigmérte
Nikki idomait, majd bólintott egyet, megfordult, és a közeli büfé felé
vették az útjukat. Auróra nem értette, hogy miért zavarta az, hogy
Lloyd megnézte a barátnőjét, hiszen minden férfi, akivel a szőke
lány valaha találkozott, így tett. Ez alkalommal viszont másnak tűnt
a helyzet. Ezért hagyta Lloydot előremenni, miközben könyéken
ragadta Nikkit, és megkérdezte tőle:
- Mi ütött beléd?
- Belém? Ugyan semmi.
 - Látom, amit csinálsz - támadt ellenérzése Aurórának. - Minden
férfival ezt csinálod, aki tetszik neked.
- Talán a barátod is tetszik nekem - vont vállat a szőke lány, és
indult volna tovább az étterem felé, viszont Auróra az útját állta, így
nem hagyta őt. Nikki kihúzta magát, majd gyanakodva kérdezte
tőle:
- Talán van köztetek valami?
- Nem, dehogyis! - ellenkezett Auróra kikérve magának a
feltételezést.
- Akkor meg miért zavar?
- Mert… - Ez lehetett az a kérdés, amire maga is kereste a választ.
- Mert te is láthattad, hogy mire képes. Csak téged féltelek… - Ebben
a pillanatban a tőlük körülbelül tíz méterre lévő Lloyd oldalra
fordította a fejét, minta fülelne. Auróra nem akarta, hogy hallja a
szavait, de lehet, hogy már túl késő volt visszakozni.
- Nyugi, ha ő nem akarja, akkor nem lesz semmi…
Ez persze cseppet sem nyugtatta meg Aurórát. Felsóhajtott, majd
némán követte az étterembe a várakozó férfit. Ott rendeltek
maguknak némi ételt és italt, majd leültek megbeszélni a
történteket. Auróra is elmesélte mindazt, ami vele történt, és amit
az ügynöktől tudott meg, de mintha Lloydot nem lepte volna meg
mindaz, amit hallott. A férfi csak csöndben majszolta az ételét. A
vörös hajú lány félve kérdezett rá nála a beszámolója végeztével:
- Gyakran megtörténik ez veled? - Lloyd felnézett a tányérjából,
de Auróra bizonytalanul folytatta:
- Hogy medvévé változol?
- Körülbelül ötven évvel ezelőtt történt velem ilyesmi utoljára -
válaszolta szűkszavúan a férfi, mire Nikki megjegyezte:
- Jól tartod magad!
- Lassabban öregszem, mint az átlagember. Nálam egy évtized
körülbelül két évnek felel meg, annyit is öregszem ezalatt.
 - Döbbenetes - felelte Nikki a haját csavargatva. - Akkor hány éves
vagy?
- Ez a létezésem kétszázötvennegyedik éve.
- Ötvennégynél nem is nézel ki többnek - ismerte el Nikki, de
Auróra valahol máshol maradt leragadva.
- Mi történt ötven évvel ezelőtt? - Lloyd leejtette a kanalat,
tekintete elsötétült, mire a vörös hajú lány észrevette, hogy valami
nagyon fájó emlékre sikerült rátapintania. Már-már azt hitte, hogy
Lloyd nem fog neki válaszolni, de aztán mély hangján csak ennyit
mondott:
- Gyilkoltam. - Elhallgatott, és látszott, hogy elöntötte az arcát a
fájdalom. - Ezúttal olyanokat is megöltem, akiket nem kellett volna.
- Sajnálom. - Auróra ösztönösen megfogta a férfi kézfejét, aki
szintén ösztönösen húzódott el tőle.
- Ne tedd! - mondta mély hangján mintegy legyűrve magában az
emlékeket. - Valaha én is olyan lehettem, mint amilyen szörnyeteget
belőled is csinálni akartak. Csakhogy akkoriban még nem
agyműtétek által váltak azzá az emberek. - Mindkét lányra néma
csönd telepedett várva a folytatást. - Olyanokat gyűjtöttek, akik
önként szálltak harcba, egykor én is ilyen voltam.
- Mit kellett tennetek? - kérdezte halkan Auróra.
- A Hetedik Bolygó valamelyikén, ahol feltörtek a lázadások,
egyszerűen rendet kellett tennünk. De nemcsak gyilkolnunk kellett,
hanem be is kellett gyűjtenünk az olyanokat, akiknek nagy erejük
volt. Olyanok lehettek, mint amilyen te vagy - nézett Aurórára, aztán
újra lehajtotta a fejét, és néhány másodpercnyi csönd után ekképp
vitte tovább a gondolatmenetet:
- Azokat, akiket nem tudtak irányítani, vagy nem álltak kötélnek,
egyszerűen megölették, másokon kísérleteket végeztek. Az volt a
legfőbb feladat, hogy irányítható katonákat kovácsoljanak belőlük,
akik az emberek jogait védik. Előfordult, hogy évtizedeket töltöttem
medveként nem törődve azzal, hogy ki kerül az utamba… Már-már
azt hittem, hogy örökre elveszek…
- Miért szálltál ki végül? - kérdezte Nikki, akinek a hangja egy
csapásra magához térítette Lloydot. Az a kíváncsi tekintetű lányokra
vetette pillantását, akik az asztalon előredőlve hallgatták a
beszámolóját.
- Megismertem valakit - sóhajtotta a férfi. - Valójában egy nő
miatt kerültem bele ebbe, és egy másik nő húzott ki onnét.
- Mi történt velük? - kérdezte Auróra szinte már magától tudván a
választ.
- Az első csak kihasznált… azért volt velem, hogy önként
csatlakozzak az osztaghoz. A másik… - A férfi felsóhajtott, majd kiült
arcára a gyötrődés. - a másik valóban szeretett.
- Mi lett velük? - tette fel Nikki Auróra kérdését előrehajolva,
miközben Lloyd megrázta a fejét, felszegte állát, és kegyetlenül
közölte velük:
- Meghaltak. Én öltem meg őket. - A következő pillanatban felállt,
otthagyta az ételt, és még csak elnézést sem kérve a mosdó felé vette
az irányt.
Auróra szinte a saját testében érezte a férfi szenvedését, de nem
merülhetett el benne, merthogy Nikki is felállt, majd így szólt
barátnőjéhez:
- Hozok még egy kólát. Neked kell valami?
- Nem, köszi - rázta Auróra a fejét, majd ismét az előtte lévő étel
elpusztítására koncentrált.
Nikki viszont nem kóláért ment, hanem ő is a mosdók felé vette az
irányt, ami legjobb barátnőjének fel sem tűnt. A férfimosdó feliratát
figyelmen kívül hagyva belépett oda, így tekintete a hideg vízben
éppen arcát mosó Lloydra vetült. A férfi felegyenesedett, majd
megjegyezte:
- Ez férfimosdó, neked nem kellene itt lenned.
 - Nézd, lehet, hogy rosszul kezdtük az ismerkedést - felelte Nikki,
miközben felült a mosdókagylókat magába ölelő pultra, és közelebb
vonta magához a férfit, aki viszont erélyes mozdulattal húzta ki
kezét a nő szorításából. - Talán nem tartasz szépnek?
- Minden férfi szépnek tart téged - mondta ki az igazságot Lloyd,
miközben tekintetét a szőke lányra vetette -, de ezt már amúgy is
tudod. Minek kellek én is, hogy ezt bizonyítsam neked?
- Arra gondoltam, hogy egy kicsit lazulhatnánk együtt - csúsztatta
végig a kezét a férfi ingén, de mielőtt az még a nyakához érhetett
volna, Lloyd megállította a kezet, és komolyan a lány szemébe
nézett.
- Nem szoktam lazulni.
- Lehet, hogy pont ez a baj. - Nikki nem akarta feladni, így
egyenesen széttárt combjai közé húzta a férfit, ahonnan nem akart
menekülőutat engedi neki. De Lloyd mégis hátralépett, hogy
erélyesen megjegyezze:
- Menj ki, amíg szépen kérlek!
- Hú, most aztán megijedtem. Különben mi lesz, újra medvévé
változol, és leharapod a fejem? - A lány nem akart leadni kacér
mosolyából, így a férfi azon volt, hogy elhagyja a mosdót a
felkínálkozó lánnyal együtt. Végül annak szavai állították meg őt. -
Auróra miatt van, igaz?
- Mi köze lenne hozzá? - fordult vissza értetlenül Lloyd, mire a
lány megrántotta a vállát, majd leugrott a pultról.
- Látom abból, ahogy ránézel. Senki másra nem néztél úgy, akivel
utunk során találkoztunk… még rám sem.
- Nem is ismerjük egymást.
- Az nem számít, hiszen medveként is ugyanúgy néztél rá, mint
emberként. Csak még azt nem tudtam eldönteni, hogy a szemedben
égő vágy azt jelzi-e, hogy szőröstül-bőröstül fel akarod őt falni, vagy
inkább magadnak akarod őt megmenteni.
 - Fogd be a szád! - markolta meg a lány felkarját a férfi, aki ettől
ösztönösen összerándult, de aztán a következő szavak csúsztak ki
Nikki formás ajkai között:
- Kicsit talán mindkettő.
A következő pillanatban Lloyd elengedte a lányt, és készen állt
elhagyni a mosdót, de a szőkeség utánalendült. Ahogy kitárult az
ajtó, a férfi Auróra barna tekintetével találkozott, aki éppen a
szemben lévő női mosdóból lépett elő. Egy halk morgást hallatva
Lloyd otthagyta a lányt, aki aztán szemben találta magát szőke
barátnőjével. Aurórának akadtak elképzelései arról, hogy mégis mi
történhetett a férfimosdóban, de erről láthatóan senki nem akart
vele beszélni, ezért ő is hagyta a témát. Miután befejezték a vacsorát,
ideje volt továbbindulni.
Lloyd a továbbiakban nagyon szűkszavú maradt, bár Auróra
amúgy sem tűnt hajlandónak sokat beszélgetni vele, ugyanis a férfi
ismét autólopásra kényszerült. Nikki pedig csak annyit tudott
kihúzni belőle, hogy azért talált rájuk az emberek bázisán, mivel
egészen a titkos intézetig követte Auróra szagát. A vörös hajú lány
nem igazán tudta mire vélni ezt, mivel ő a világon senki szagát nem
tudta megkülönböztetni a többitől, így azt sem tudhatta, hogy neki
milyen szaga lehetett. Lloyd arra sem volt nagyon hajlandó
válaszolni, hogy mégis hová igyekeztek. Annyit volt csak képes
megmondani nekik, hogy a fővárosba, Step-dubaiba mentek. Így
hát a lányok engedték, hogy az autó odavigye őket, ahová csak a férfi
akarta. Az belefúrta a tekintetét a tájba, és megkísérelt nem törődni
a felfelgyülemlő fáradtságával. A helyzeten nem segített az, hogy
eközben a lányok elaludtak a hátsó ülésen.
Az éj leple alatt érték el végül a céljukat, így Lloyd is hátrahajtotta
az ülését, így ő is tudott aludni néhány órát. Auróra bizonyult az
elsőnek, aki a reggeli napsütésre kelt. Először alig bírt hinni a
szemének, mivel egy zöld területen állt meg végül az autójuk,
aminek közepén egy terebélyes kőépület magasodott. Nem kellett a
lánynak látnia az órára igyekvő diákokat ahhoz, hogy tudja, hogy
egy egyetem területére keveredtek. Valaha ő is járt arra, ugyanis ez
volt a második hely, amit a továbbtanulásnál benyújtott jelentkezési
papírján megjelölt. Nikki álmos hangja térítette magához Lloydot,
aki felegyenesedett, és körülnézett.
- Mégis, mit keresünk az N.L.T.E.[2]-n? - kérdezte a szőkeség.
- Hogy hol? - kérdezte Lloyd, majd a fáradtságot letörölve az
arcáról folytatta:
- Ja, igen, az egyetem… Mennyi az idő?
- Mindjárt kezdődik az első óra - felelte Auróra, mire Lloyd,
hozzátette:
- Nagyszerű. Akkor nem késsük le a találkozót.
A lányok semmit nem értettek ebből, ehelyett végignézték, ahogy
a férfi kiszállt a kocsiból, és így tettek ők is. Szó nélkül követték
Lloydot, aki a diákoktól hemzsegő, vastag folyosókon a fizika
tanszék iránt érdeklődött. Ott végül megtudták, hogy minden tanár
órát tartott azon a reggelen, így egy kedves nő vezette el őket a
nagyelőadóba, ahol félkör alakban asztalok magasodtak körülvéve
egy pódiumot, amihez egy tábla is tartozott. A hátsó sorban foglaltak
helyet, miközben semelyik lány nem értett semmit a történésekből.
Még akkor sem, amikor belépett a tanár. Egy fiatal férfi volt az vállig
érő, barna hajjal, kék szemekkel, vékony testalkattal. A férfi a
pódiumon foglalt helyet, majd kinyitotta aktatáskáját, ahonnan
elővette jegyzeteit, mire nekikezdett az oktatásnak. Nikki
félhangosan súgta oda Lloydnak:
- Ugye tudod, hogy mi bölcsésznek tanultunk, így gőzünk sincs a
fizikáról?
- Nem azért hoztalak ide benneteket, hogy tanuljatok. - Auróra
meg akarta kérdezni, hogyha nem ezért, akkor meg mégis miért
vannak ott egy egyetemen, de Lloyd a következő szavakkal csöndre
intette őket:
- Hagyjátok a kérdéseket, és figyeljetek az órára! Vagy legalábbis
csináljatok úgy!
 Lloyd is hátradőlt a kicsit sem kényelmesnek mondható padban,
majd becsukta a szemét, és félálomban hallgatta a tanár előadását a
szubatomi részecskékről A lányok összenéztek szinte azt kérdezve
egymástól, hogy útitársuk vajon mennyit érthetett az előadásból.
Amikor végre véget ért az óra, a tanár megkérdezte a hallgatóktól,
hogy van-e kérdésük, de azok nem jelentkeztek, ehelyett elkezdték
összepakolni a cuccaikat. Ekkor már Lloyd is magához tért, majd
gyors iramban lépdelt le a lépcsőn, és a tanárhoz intézte e szavait:
- Nekem lenne egy kérdésem. - A fizikus örömteli tekintettel
fordult felé, aztán majdnem eldobta az aktatáskáját, amikor
meglátta a kérdezőt. A lányok egyértelműen látták, hogy az teljesen
ledöbbent Lloyd látványától, és látszólag kicsit sem örült a
találkozásnak.
- L… Lloyd! - mondta meglepetéstől csengő hangon a tanár. - Hát
te? Mi… Minek köszönhetem a látogatásodat?
- A segítségedre van szükségünk - lépett egyet hátra utat nyitva
Aurórának. A fizikus megragadta Lloyd karját, majd halkan szegezte
neki a következő szavakat:
- Ne itt! Amennyire csak lehet, kerülni szeretném a feltűnést.
Találkozzunk a másodikon lévő tanári szobában öt perc múlva!
A következő pillanatban a férfi kiviharzott a teremből. A
többieknek sem akadt más választásuk, mint hogy úgy tegyenek,
ahogy a tanár kérte tőlük.
Hamarosan a másodikon találták magukat, és ott kezdték keresni
a tanár irodáját, akinek nevét végül egy ajtóra írva találták meg.
Auróra magában olvasta el a nevet: Prof. Peter Oldfield. A következő
gondolata az volt, hogy a tanár nagyon is fiatalnak tűnt ahhoz, hogy
professzor legyen. Rövid kopogtatás után beléptek a szobába, ahol
meglátták a fizikust, ahogy az éppen whiskyt töltött egy
kristálypohárba, és azonnal le is gurította azt a torkán. A lányokban
felmerült a gyanú, hogy tudhatott Lloyd képességéről. Az whiskyvel
kínálta a jövevényeket is, de csak Lloyd fogadta el a poharat,
miközben a tanár ennyit mondott neki:
 - Mikor is találkoztunk utoljára? Van legalább tíz éve.
- Szerintem van az tizenöt is - javította ki őt Lloyd, miközben egy
furcsa mosoly ült az arcára, majd egy laza mozdulattal ledobta
magát az egyik bőrfotelbe, amely a szépen berendezett iroda egyik fő
kellékeként díszelgett, és ami egy réginek, így egyben drágának tűnő
asztal előtt állt. Auróra ekkor nézett csak körbe, így a tekintete
végighaladt a könyvespolcokon, az antik berendezési tárgyakon,
lámpákon, és végül a fizikuson állt meg. Önkéntelenül csúszott ki a
száján a következő mondat:
- Elég fiatal ahhoz, hogy tizenöt éve ismerje Lloydot - ráncolta a
homlokát a lány.
- Peter is közülünk való, egyszerűen nem öregszik - nyilvánította
ki Lloyd, miközben Auróra szemei tágra nyíltak, de mielőtt még
megkérdezhette volna tőle, hogy mégis hány éves, a tanár úr feléje
intézte szavait.
- Láttalak a hírekben, és sajnálom, hogy nem tudtunk érted
menni, de mostanában eléggé izzik a talaj a mieink talpa alatt.
Örülök, hogy Lloyd elhozott ide.
- Akkor maga is a névtelenek egyike? - nyögte ki döbbenetében az
egyértelműt a lány.
- Névtelenek? - kérdezett vissza a tanár egy mosollyal az arcán. -
Én szeretem inkább erővel bíróknak hívni magunkat, de a névtelen
se rossz. - Végül Lloyd felé fordult. - Hogy találtatok meg?
- Tudtam, hogy az Európa a székhelyed, és nem hagynád magára
a bolygót, még ha ezért be is kell azt utaznod azért, hogy senkinek se
tűnjön fel, hogy nem öregszel.
- Mégis, mióta ismeritek egymást? - kérdezte Auróra, mire a tanár
ismét töltött magának és Lloydnak is egy italt, majd azt legurítva a
torkán válaszolt a kérdésre.
- Egy ideje próbáljuk bevenni magunk közé Lloydot, de ő még
mindig ellenáll.
 - Nem vagyok az a jótét lélek, mint amilyenek ti vagytok,
úgyhogy… - vont vállat a férfi, mire a vörös hajú lányhoz fordult, és
végre megmagyarázta neki az eseményeket. - Peter egy földalatti
mozgalomnak a vezetője. Arra szánták magukat, hogy segítsenek a
rászorulóknak, akiket a kormány katonái, vagy más, rossz szándékú
emberek üldöznek.
- Mára már egészen kifejlett programunk van - vette át a szót
Peter. - Ha valaki lebukna, mert használta az erejét, azt egy másik
bolygóra telepítjük, ezzel új személyazonosságot adunk neki, és új
életet biztosítunk a számára. Az a jövőbeli tervünk, hogy a hat
bolygón kívülre is kiterjesztjük magunkat, és a Hetedik Bolygón is
segítünk azoknak, akiknek csak tudunk.
- Erről mit tud az egyetem? - kérdezte a lány, aki szintén a
whiskysüveg felé mutatott kérve ezzel egy pohárkával magának is.
- Az égvilágon semmit. Ki is rúgnának ezért, ha nem történne
rosszabb - válaszolta a férfi. - A végtelen időt arra használtam fel
életem során, hogy egyrészt okosodjak, másrészt pedig segítsek a
bajbajutottakon. Nekem pedig úgy tűnik, hogy nagy bajban vagytok.
- Nem is sejted, mennyire - felelte Lloyd, majd röviden elmesélte
a velük történteket Peternek is, aki erre a homlokát ráncolva,
hüledezve hallgatta végig a férfi meséjét. Majd, amikor Lloyd lezárta
a mondandóját, a lányokhoz fordult, és egy jó szándékú mosollyal az
arcán mondta nekik:
- Ne féljetek! Már biztonságban vagytok. - Erre Nikkihez fordult. -
Neked új személyazonosságot adunk, így új életet kezdhetsz. Te
pedig - fordult Aurórához - ha gondolod, beállhatsz közénk. - Látva
a lány bizonytalanságát így fűzte tovább a mondandóját:
- Nem muszáj ezt most eldöntened. - Ezzel felállt, mivel előtte
félig az íróasztalán ült, majd a kandallója egyik antik
oroszlánfigurájához lépett, benyomta azt a falba, mire a kandalló
kitárult, és egy sötétbe nyíló ajtó termett az ott lévők szeme előtt. -
Az ott, lent a mi birodalmunk. Van kedved megnézni?
 Auróra nem hezitált sokat, felállt, majd magabiztosan a
kandallóhoz lépett, és az ajtó által tárt sötétségre vetette tekintetét.
 8. fejezet
A remény ébredése

Amint Auróra belépett a titkos kallantyú által létrehozott

nyíláson, legnagyobb meglepetésére egy liftben találta magát. A
többiek szó nélkül követték őt, így a fizikus maradt az utolsó, aki
beszállt a felvonóba, majd azon egy gombot megnyomva gyors,
viszont egyenletes ereszkedésbe kezdtek. Néma csöndben álltak, és
várták, hogy furcsának ígérkező útjuk véget érjen, s amikor kitárult
a lift ajtaja, egy érdekes látvány tárult a szemük elé. Egy vastag,
kőfalakkal rendelkező épületbe léptek, melynek kőboltívei
különböző részlegeket választottak el egymástól. A fizikus egy
sejtelmes mosollyal az arcán ezt mondta:
- Ez az első részleg a felvételi rész. - Auróra feléje fordította
tekintetét, mire az elmosolyodott, és így folytatta:
- Nyugi, nem kell tesztet írni ahhoz, hogy bekerülj. Egyszerűen
csak itt teheti le az érkező a terheit, megfürödhet, új ruhába bújhat,
meggyőződhet az egészségi állapotáról, és ha szükséges, akkor itt
részesül elsősegélyben. - A férfi egy lépést tett előre, majd maga
után intette a hosszú, boltíves folyosón a többieket is. - Gyertek,
megmutatom!
- Mégis, hol vagyunk? - kérdezte szinte magától Nikki, mire Peter
válaszolt rá:
- A metróhálózat alatt. Azért építették ezt az emberek, hogy a
populáció jelentős része át tudjon itt vészelni egy esetleges
katasztrófát. Szerencsénkre vannak kapcsolataink a
Minisztériummal, így engedik, hogy használjuk a helyet. Úgy tudják,
hogy kórházat építünk, ami csak részben hamis információ. - Ezzel a
férfi egy ajtóhoz ért, elegáns zakójából elővett egy beléptetőkártyát,
amit végighúzott egy panelen, így az előttük álló ajtót kitárulásra
kényszerítette. Egymás után léptek be oda a jövevények, ami
valójában egy fehér falú, hosszú folyosónak tűnt. Kissé nagyobb
élettel rendelkezett, mint ami a liftből kilépve fogadta őket. Fehér
köpenyes emberek siettek a dolgukra, így egymás után nyíltak és
záródtak a folyosót szaggató panelek. Peter ismét a vendégeihez
fordult, majd megjegyezte:
- Van néhány állandó törzstagunk, aki már hosszú évek óta segít a
rászorulókon. Azok pedig kedvük szerint állhatnak be a segítők
közé, vagy kezdhetnek új életet. Így az itt lakók száma folyamatosan
változik. Sajnos egyre többen kérik a segítségünket, így próbálunk a
föld alatt nagyobb és nagyobb területhez jutni, amihez részben pénz
is kell.
- Gondolom, a tanári állás nem hoz eleget a konyhára - mondta
Nikki kissé tapintatlanul, de Peter csak elmosolyodott, és megrázta
a fejét.
- Annyit nem, hogy egy ekkora létesítménynek az ellátását,
élelmezését magamra tudjam vállalni. Egyedüli szerencsénk, hogy
sokhelyütt vannak önzetlen barátaink. Abból élünk, amink van, vagy
amit legális keretek között szerezni tudunk. - Úgy tűnt, mintha
Lloydhoz intézte volna ezt, aki kelletlenül elhúzta a száját. A
következő pillanatban egy nő sétált el előttük, akit Peter magukhoz
intett. Az megállt, felemelte a fejét, majd az ott állókhoz lépett.
- Helló Lloyd, már jó ideje nem láttuk egymást.
- Claudia! - biccentette előre fejét üdvözlésképpen a férfi,
miközben olyan pillantásokat vetettek egymásra, amilyenek Auróra
számára is egyértelművé tették, hogy valaha szoros viszony lehetett
kettejük között. A lány kezdte kellemetlenül érezni magát ebben a
helyzetben, miközben a férfi további szavai sem segítettek zavarán. -
Egészen jól tartod magad - mérte végig pimaszul a nőt, aki
egyébként negyvenöt évesnél nem nézett ki idősebbnek. Dús idomai,
hosszú, vastagszálú, barna haja és nagyon szép vonásai voltak. A nő
erre elmosolyodott, és a vállát megvonva szólalt meg.
- Néha a saját javamra is használhatom a képességeimet… - A
következő barátságos pillantását a többiekre vetette, köszönt nekik,
majd a dolgára sietett. A nő szavait magyarázva Peter vitte tovább a
beszélgetést:
- Claudia igen értékes tagja csapatunknak. A teste olyan
különleges biokémiai folyamatokban vesz részt, amelyek során a
nyála képes különböző kémiai anyagokat termelni. Az évek során
eljutott odáig, hogy ő maga szabályozza, hogy milyen anyagot
termeljen a nyála, így a mérgektől kezdve az orvosságon át egészen a
báj italig bármit elő tud állítani. A gyógyszerekkel sokat tud
enyhíteni az itteniek szenvedésein. - A következő pillanatban a két
lányhoz fordult, majd témát váltott. - Arra gondoltam, hogy, amíg
mi Lloyddal megiszunk valamit, ti beiratkozhatnátok az
intézménybe.
- Lloydnak nem kell beiratkoznia? - kérdezte naivan Auróra, mire
mindkét férfi szinte egyszerre mosolyodott el, de a fizikus válaszolt a
kérdésre.
- Lloyd akkor jön ide, vagy távozik innét, amikor csak a kedve
tartja. Már régóta tudunk a létezéséről, így felesleges őt is beíratni,
hiszen szokásához híven úgysem marad sokáig - paskolta meg
gyengéden a mellette álló, magas férfi felkarját. Mire egyet hátrált,
és olyan hangot megütve, mintha régi barátok lennének, felvetette
neki:
- Remélem, nem bánod, ha elszakítalak a hölgytársaságodtól.
- Nem - felelte a férfi röviden -, egy ital bármikor belefér.
Peter bólintott egyet, majd az egyik közeli panelhez lépett,
kártyájával kinyitotta azt, majd megkérte Aurórát, hogy várjon ott,
míg Nikkit egy másik ajtóhoz vezette biztosítva őket arról, hogy
hamarosan úgyis találkozhatnak.
Auróra egy orvosi szobában találta magát. Sokkal tisztábbnak és
kellemesebb hangulatúnak tűnt a hely, mint az utolsó, hasonló
jellegű szoba, ahol valaha megfordult. Nem tudta, hogy mit tegyen;
leüljön-e az ágyra, amin a betegeket szokták vizsgálni, vagy
maradjon-e állva. Nem is kellett sokat gondolkoznia ezen, merthogy
a következő pillanatban kinyílt a szoba másik felén lévő panel, és
egy fehér köpenyes ember lépett be rajta. Auróra egy pillanat alatt
felismerte a nőt, akivel nemrég találkoztak. Az egy bátorító mosolyt
vetett rá, majd megkérte őt, hogy vegye le a ruháját, és lépjen be a
közelben álló kabinba. A lány nem szívesen tett eleget ennek a
kérésnek, mivel világéletében szégyenlősnek bizonyult. Próbálta úgy
felfogni a dolgot, hogy a nő egy orvos, ő pedig egy páciens, de
nehezen ment mindez. Eléggé esetlennek tűnt, miközben
megpróbálta kihámozni magát a használt, és igencsak fura szagot
árasztó ruhájából. Amint azzal megvolt, megkísérelte eltakarni a
testét akár erre a célra vörös haját is felhasználva. A nő egy
mozdulattal kinyitotta a panel ajtaját, mire Auróra belépett a
kabinba.
- Nem túl nagy nyomású vízsugarak fognak lemosni téged. Ne
aggódj, nem lesz hideg - mondta bátorítóan mosolyogva a nő,
miközben rázárta a lányra az ajtót. Hamarosan megindult a
vízsugár, így Auróra élvezni kezdte a kellemes illatú öntetet,
ahogyan az a testére áradt. Mégsem lehetett felhőtlen az élvezet,
hiszen belülről érezte, ahogy egyre bosszúsabb lett. A nő nagyon is
kedves volt vele, miközben azt is sejtette, hogy annak fehér köpenye
egy sokkalta kívánatosabb testet rejthetett az ő madárként reszkető
tagjainál. Claudiából sugárzott a nőiesség, finom domborulatai,
kedves mosolya, gesztenyebarna haja és szemei mintegy arra lettek
tervezve, hogy rabul ejtsék a férfiak szívét. Nem is értette a lány,
hogy miért akadt fenn ezen, és hogy miért érzett a szíve mélyén
féltékenységet. Ezt persze megpróbálta legyűrni, de akárhányszor
csak a tökéletes nőre nézett, érezte a torkát fojtogató, kellemetlen
érzetet.
Végül elállt a kabinból a vízfolyás, mire a víz helyett meleg levegő
tört elő megszárítván a lány haját, fáradt tagjait. Amint ezzel is
végzett, kényelmes alsóneműt kapott, ami úgy nézett ki, mint egy
kétrészes, testszínű fürdőruha, majd hamarosan a vizsgálati
asztalon találta magát. A nő óvatos kézmozdulatokkal, tökéletes
mosolyával arcán vizsgálta meg őt. Auróra ekkor vette csak észre,
hogy a teste még hegekként őrizte a bázison tett látogatása nyomait.
Próbálta őket takarni, de a nő megfogta a kezét, és gyengéden
elhúzta onnan azt, majd egy szomorú mosollyal arcán megjegyezte:
- Hidd el, láttam már ennél sokkal rosszabbat is.
„Igen, csak nem az én testemen” - gondolta Auróra, viszont az
ajkába harapott, és engedte, hogy tovább vizsgálja őt a nő, aki
fájdalmas pillantást vetve rá szólalt meg:
- A hátadon egy furcsa véraláfutás húzódik végig. Ahhoz, hogy
meggyőződjek arról, hogy nem tört el egyik bordád sem, meg
kellene röntgeneznem téged.
A nő inkább kérdezte ezt, mintsem közölte, de Auróra nem szólt
semmit, engedte, hogy egy másik szobába kísérjék őt, ahol
elkészültek róla a röntgenképek. Egy kicsit még kellett várnia az
eredményekre, ezért visszaült az orvosi ágyra, mire Claudia végül
odalépett hozzá, és így szólt:
- Szerencsére még csak repedés sem látható sehol. Mondhatni
makkegészséges vagy - közölte nagy mosollyal az arcán, amit a lány
teljes szívéből utált, hiszen annyira barátságossá tette az a nőt, hogy
már-már ő se tudott neki ellenállni. Amint kedves arcára nézett,
egyszerre minden ellenérzése elpárolgott. Claudia elfordult tőle, és
az egyik közeli asztalkához lépett, majd ott folytatta:
- Keverek neked egy adag gyógyszert, amivel ha naponta bekened
a sérüléseidet, a hegeidet is beleértve, néhány nap alatt mind
eltűnnek, mintha ott sem lettek volna.
Auróra nem is tudta, hogy mire számítson ezek után, hiszen már
tudta, hogy a nő nyálában volt a gyógymód, de ahelyett, hogy
Claudia beleköpött volna az egyik Petri-csészébe, több fiolát vett elő
egy szekrényből, majd azokat kezdte vegyíteni. Kínos csönd ült a
teremre, amit Auróra úgy érzett, hogy valamiként fel kellene
oldania. Nem tudta tartóztatni magát, egyszerűen csak kicsúszott a
száján:
- Maga és Lloyd régóta ismerik egymást?
 - Igen, elég régóta - mondta a nő egy furcsa mosolyt megvillantva
arcán, majd a lányhoz fordulva témát váltott. - Most bemasszírozom
a sérüléseidet, ha megengeded. - Aurórának nem akadt ellenvetése.
Miközben érezte, ahogy a nő kellemes ujjmozdulatokkal masszírozta
be a testébe az enyhülést adó krémet, úgy gondolta, hogy nem
hagyhatja annyiban a dolgot. Az ajkába harapott, majd mégis
megkérdezte:
- És mégis, mennyire szoros ez az ismeretség?
- Nézd - válaszolta a nő, miközben egy pillanatra sem szűnt meg
kedves mosolygása -, gondolom, te is észrevetted, hogy Lloyd egy
elég érdekes egyéniség… Viszont az a lény, ami benne lakozik, sok
gonoszságot elkövetett a múltban, és nemcsak más emberekkel,
hanem ővele is. Amit én tudok róla, az az, hogy, bármennyi nő is
lehetett az életében, akivel komolyabbra fordulhatott volna a dolog,
a lény mindig közbeszólt, és ez soha nem végződött jól. - Egy
pillanatra elhallgatott, odaállt Auróra elé, majd a szokásos
kedvességéből le nem adva ennyit mondott neki:
- Valaha fontos volt nekem, de ez idő alatt soha nem voltam
benne biztos, hogy ő is hasonlóképpen érzett-e irántam.
- Elnézést kérek azért, hogy megkérdeztem - nyögte önkéntelenül
Auróra, hiszen nem bírta elviselni, ahogy Claudia mosolya
fokozatosan eltűnt arcáról. A nő ismét ránézett a lányra, mire
visszatért bátorító arckifejezése.
- Ugyan! Nem sok olyan nőt ismerek, akit Lloyd hidegen hagyott
volna. Teljesen rendben van, ha te…
- Köszönöm a törődést - szakította őt félbe Auróra, miközben
megmozgatta felfrissülő tagjait. - Ez a krém csodákra képes.
Claudia ezt egy elismerő mosollyal nyugtázta, majd a felé a panel
felé mutatott, amin keresztül egykor belépett a szobába.
Megjegyezte, hogy a lány annak másik oldalán fog találni megfelelő
ruházatot. Auróra kicsit elcsüggedt, amikor meglátta az ott
szekrénybe hajtogatott, egyforma darabokat; egy hosszú
melegítőnadrágra hajazó alsót, szürke topot, sötétkék pólót és
melegítőfelsőt választott magának, végül pedig tornacipőt húzott a
lábára. A haját lófarokba kötötte, és várta, hogy mi lesz vele ezután.
Ezalatt Peter egy dolgozószobába kísérte Lloydot, ami olyan antik
tárgyakkal volt tele, amelyek az egyetemi dolgozószobáját is
jellemezték. Széles íróasztal állt a szoba közepén, mögötte
kandallóban tűz pislákolt, az asztal előtt pedig két bőrfotel is állt. A
tanár az íróasztalon hagyott sakk-készletre mutatott, majd
megkérdezte régi barátjától:
- Játszol még?
- Már egy ideje csak a pókért kedvelem - állította a férfi, miközben
a fizikus arrébb tette a sakk-készletet, és helyette egy-egy pohár
whiskyt töltött maguknak. A magas férfi megjegyezte:
- Nincs még túl korán az iváshoz? Nekem nem árt, de neked…
- Nem szoktam inni, viszont nem titkolom, hogy a jöveteled
felzaklatott egy kissé.
- Akkor erre igyunk! - koccintotta Lloyd a poharát a tanár
poharához, majd mindketten belekortyoltak az italba, mire Peter
volt az, aki továbbvitte a gondolatmenetet.
- Az intézménybe felvettem egy érdekes erővel bíró fiatalt… Mára
már olyan kevesen maradtak, akiknek mentális erejük van… ez a
fiatal tudta, hogy jöttök. Így valójában meg sem kellett volna
lepődnöm a felbukkanásotokon, mégis megtettem. Aurórára igen,
rád viszont nem számítottam.
- Újabban én is segítek itt-ott - felelte Lloyd az italba kortyolva,
egy kisfiús mosollyal az arcán, mire Peter felemelte a fejét, és
megjegyezte:
- Igen különleges útitársat választottál magadnak.
- Ő is csak olyan, mint a többi - vont vállat a férfi, de valahogy a
tekintete a szavaival ellenkezőkről beszélt. A fizikus a poharat a
kezében tartva Lloyd felé mutatott, és indiszkréten megkérdezte
tőle:
- Talán vele is lefeküdtél?
 - Ez egy személyes jellegű kérdés - próbálta hárítani az
érdeklődést a férfi.
- Ugyan már, Lloyd! Ez nálad létkérdés. Mint ahogy az állatok
világában is ezek a legfontosabbak; enni, inni, aludni és… párzani.
- Még mindig haragszolt Claudia miatt? - nézett kérdőn Peter
szemébe a férfi, miközben ismét belekortyolt a csípős italba.
- Az már a múlté. Ha minden múltbeli apróságért haragudnék,
akkor mást se tennék egész életemben - jegyezte meg mosolyogva,
majd leült Lloyd elé, nagyot sóhajtott, és így folytatta:
- Inkább aggódom.
- Ezen nem lepődök meg, hiszen folyton azt teszed…
- Csak azokért, akik a barátaim.
- És én vajon a barátod vagyok? - ráncolta a homlokát Lloyd,
miközben kényelmesen elhelyezkedett a székében. A fizikus
elmosolyodott, majd ő is hátradőlt, és megjegyezte:
- Bármit is gondolsz rólam, én mindig is a barátomnak tartottalak
téged. És rajtad is segíteni próbáltam, ahogyan másokon is segítek.
- Ja, Peter az én jótevőm - jegyezte meg némi iróniával a
hangjában a férfi, majd belekortyolt az italába.
- Az meg már a te gondod, hogy nem tartottál igényt a
segítségemre.
- Hitegesd csak magad! - itta ki a poharat Lloyd, miközben Peter
hátradőlve hallgatta barátja szavait. - Mégis, hogyan szeretnél
segíteni ennek a kölyöknek? Amint újra összeszervezik soraikat, a
katonáknál rosszabb is fogja keresni a lányt. Nem fogják annyiban
hagyni, ahhoz túl értékes…
- Számodra is? - kérdezte Peter szemérmetlenül, de Lloyd felkapta
a fejét, aztán a poharát nyújtotta neki még egy italért, amit aztán ki
is töltöttek neki. Egy darabig nem válaszolt, majd mégis ennyit
mondott:
 - Túlságosan sokat láttam én már az életből ahhoz, hogy
fennakadjak ilyesmin. Különben is, én csak egy vadállat vagyok,
nem igaz?
- Tudod, hogy mi itt ennél sokkal többre tartottunk téged. Azok,
akik kihasználtak és szörnyűségekre kényszerítettek téged, na, ők
voltak azok, akik vadállatként kezeltek, Lloyd. Itt te családtaggá
váltál, egy voltál közülünk mindaddig, amíg hátat nem fordítottál
nekünk, és ki nem sétáltál az ajtón.
- A szépséghibája a dolognak az, hogy te mindig is többet
képzeltél rólam, mint ami valójában vagyok - hajolt az asztal fölé
Lloyd, hogy a fizikus kék szemeibe nézhessen. - A valóság az, hogy
nekik volt igazuk, hogy valóban vadállat vagyok, és ezen se te, sem
Claudia, még ez a kölyök sem változtathat. - Ezzel felállt arra
készülve, hogy otthagyja a tanárt, mire az megjegyezte:
- Láttam, hogyan nézel rá. - Ezzel Lloyd megtorpant, de nem
fordult vissza. Ezt kihasználva Peter így vitte tovább a gondolatot:
- Lehet, hogy utatok során te lehettél az, aki többször is
megmentette az ő életét, de az is lehet, hogy hosszú távon talán ő
lesz képes megmenteni téged.
- Fogd be! - mordult fel a férfi.
- Gorombasággal nem oldasz meg semmit - állt fel a tanár is, majd
lassan közeledni kezdett Lloyd felé, végül aztán egy ponton
megtorpant, mivel észrevette, hogy a férfi testén apró remegések
futottak végig. Ezért halkan folytatta:
- Ki tudja? Hátha ő az, aki meg tudja szelídíteni a benned élő
fenevadat.
- Nem fognád már be egyszer az életben? - csattant fel Lloyd, mire
Peter felé fordult, miközben a tekintete megváltozott. Ezúttal nem
zöldről sárgára váltott, hanem egyszerűen csak megtelt
szomorúsággal. - Attól, hogy idősebb vagy nálam, még nem vagy
mindent tudó!
 - Gyakorlatilag majdnem - felelte a fizikus minden nagyképűség
nélkül. - A hosszú évek alatt sok emberrel találkoztam, sokat
tanultam, így kiismertem a világot, és ezáltal az embereket is.
Tudom, hogy belülről marcangol téged a bűntudat azzal a bestiával
együtt, ami szörnyű dolgokat tett veled. Én csak segíteni szeretnék
rajtad. És ki tudja? Lehet, hogy a lány is. Ha folyamatosan bezárod a
szíved előttünk, úgy borzasztóan megnehezíted a dolgunkat.
- Nem kell egyikőtök segítsége sem - utasította vissza a
feltételezést mély hangján Lloyd. - Ugyanis nekem nincs mit
kitárnom előttetek, nincs szívem, így nektek nincs mit
megmentenetek.
- Mindenkinek vannak érzései. És te szenvedsz - felelte erre Peter,
majd nagyot sóhajtott mintegy lezárva a témát. - Többet nem
tehetek, mint hogy újra elmondom neked, hogy itt mindig
szeretettel várunk. Ide bármikor visszatérhetsz.
A következő pillanatban kopogtattak az ajtón, mire az a fizikus
szavára kitárult, és belépett azon a már új külsőt öltött Auróra. A
tanár egy mosollyal fogadta a lányt, de Lloyd szúrós tekintetét az
ajtóba szúrva hagyta el a szobát, szinte rá sem nézve az érkezőre.
Auróra nem értette, hogy mi válthatta ki a férfiból ezt a feldúlt
hangulatot, de akkor kizökkentette ebből a révetegségből az, hogy a
fizikus hellyel kínálta őt, így egy pillanat alatt kiment a fejéből az
előbb félig megfogalmazott gondolat. Leült Peter elé, aki
megkérdezte tőle:
- Hogy érzed magad?
- Itt egészen kellemesen - válaszolta szűkszavúan, mire a fizikus
elmosolyodott, és a következőkkel folytatta:
- Be akarok neked mutatni valakit. Neki is nagyon különleges
ereje van. Ő volt az, aki megjósolta, hogy eljössz hozzánk. - Egy
pillanat erejéig csönd vette körül kettőjüket, mire Peter kérdezte
meg a következőket:
- Van valami, amit tehetnék érted?
 - Nagyon sok kérdésem van, amit még nem tettem fel senkinek, és
arra gondoltam, hogy talán Ön a legmegfelelőbb ember erre.
- Ebben talán egyetérthetünk - válaszolta a tanár kedvesen
mosolyogva, majd előrehajolt, és biztatóan a lány szemébe nézett. -
Itt nem kell szégyenlősködni. Bátran tedd fel kérdésként, bármi is
nyomja a lelkedet! Én pedig legjobb tudásom szerint próbálok
neked válaszolni.
- Nos - sütötte le a tekintetét a lány, mivel hirtelen minden
korábbi gondolat kiment a fejéből, de aztán végül talált egyet, ami
nem is annyira kérdés formájában buggyant ki a száján -, engem a
nagynéném és nagybátyám nevelt… Azután derült fény arra, hogy
milyen képességem van, hogy meghalt a nénikém…
- Úgy gondolom, hogy két lehetőség van, de ezek összefüggenek.
Az egyik az, hogy nagyon különleges családba születtél, a nénikéd
pedig képesnek tűnt blokkolni az erődet, ahogyan más
képességekkel bíró erejét is blokkolhatta. Ez a közülünk valóknak
nem túl elterjedt tulajdonsága, de ettől függetlenül még létezik.
- És mi a másik lehetőség?
- Ugyanez - gondolkozott el a fizikus, de aztán a lányra nézett, és
részvéttel teli tekintettel vitte tovább a gondolatmenetet:
- Csakhogy lehetséges, hogy ők valójában nem voltak az igazi
rokonaid. Nagyon ritka az a típusú erő, amivel rendelkezel.
Lehetséges, hogy valaki direkt adott olyan más erővel bírónak, aki
blokkolni képes a képességeidet azért, hogy megvédjen téged. Én
legalábbis ezt tenném, ha az én lányomnak lenne ennyire különleges
ereje, és nem tudnék én magam segíteni rajta.
- Mégis, milyen típusú erővel rendelkezem?
- Azokat az erőket, amelyekkel az életem során találkoztam, több
típusba lehet sorolni. Az élet nem állt meg azzal, hogy elköltöztünk a
Földről. Azokon a veszélyes bolygókon, ahol olyanoknak kellett
megtanulniuk élni, akiknek nem akadt elég pénzük ahhoz, hogy
biztonságosabb helyre költözzenek, az emberek adaptálódni
kezdtek a környezetükhöz. Így jöttek létre az olyanok, mint
amilyenek mi vagyunk. Vannak bizonyos erőforrások, amiket a
túlélés érdekében mindenki a maga módján kezdett használni. Így
többségében azok, akik adaptálódtak, vagy ahogyan te hívod őket, a
névtelenek, a fizikai erejüket használták erre. Így jöttek létre
olyanok, akik erősek, akik gyorsak, vagy változtatni tudják a
testüket, mint ahogyan Lloyd is teszi. A másik csoportot azok
képezik, akik az elméjük erőforrásait aknázzák ki. Ilyen a te erőd is,
csakhogy ezekből a képességekből mára már igencsak kevés maradt.
Azért üldöznek az emberek, mivel a maguk javára akarják fordítani
az erődet. Végletekben gondolkodnak. Úgy vannak vele, hogy vagy
őket szolgálhatja ez az erő, vagy pedig senkit sem.
- És Ön hova tartozik?
- Én? - kérdezett vissza a fizikus mosolyogva. - Az adaptációm a
testemet érinti, mivel az örök fiatalságra van ítélve, így nem képes
változni sem. Viszont a szituációt kihasználva a szellemi erőmet
kezdtem fejleszteni, így sokat tanultam. Mondhatni az egyik
hozadéka a másik dolognak. Vannak viszont olyanok, akik az
erőforrásaikat sem a testi erejükre, sem pedig az elméjük erejére
nem koncentrálják, hanem ehelyett megtanulták kihasználni az őket
körülvevő környezetet. Ez a harmadik csoport később fejlődött ki az
első kettőnél, de ők azok, akik egyfajta közvetítő közeget
használnak, így képesek irányítani a négy elem valamelyikét.
- Úgy érti, hogy vannak olyanok, akik képesek irányítani a tüzet,
vizet, levegőt és földet? - kérdezte megütközve Auróra.
- Igen, úgy értem - mosolygott a fizikus. - Ez egy meghökkentő
csodája az evolúciónak. Az adaptáció mindig is fontos mérföldkőnek
számított, ez az, ami biztosítja fajunk túlélését. Még a Földön is
éltek olyan madárfajok, amelyeknek a csőre az elérhető táplálék
szerint módosult. Az élőhelyüket biztosító szigeten kihaltak a puha,
magvas bogyók, helyettük kemény diófélék termettek. Így a
madarak csőre is megváltozott, hogy képes legyen feltörni ezeket a
gyümölcsöket. Lényegében ez az adaptáció, a természet csodája,
aminek mindannyian a részesei vagyunk.
 - Mennyire ritka az én erőm? - kérdezte Auróra a fotelben egyre
kényelmesebben érezve magát. Úgy látta, hogy a fizikus szívesen
válaszolgatott a kérdéseire. Ekkor viszont egy pillanatra
elgondolkodott, majd Auróra felé fordította a fejét, és megjegyezte:
- Annyira, hogy talán te vagy a harmadik, akivel hosszú életem
lassan háromszáz esztendője alatt találkoztam. - Aurórában benne
akadt a lélegzet, de aztán a homlokát kezdte ráncolni, majd miután
képessé vált arra, hogy megkérdezze a fizikustól, megszólalt:
- Úgy érti, hogy a második az a valaki, aki most, ebben a
pillanatban is itt van ezen intézmény falai között?
- Úgy - helyeselt a tanár.
- Láthatom őt? - kérdezte a lány, de a fizikus lassan megrázta a
fejét.
- Sajnálom, de holnapig várnod kell. Túl sok dolog történt veled
az elmúlt napokban, ezért azt szeretném, ha ma kipihennéd magad.
Viszont megígérem, hogy holnap összeismertetlek benneteket. -
Auróra számára elégnek bizonyult ez az ígéret. - Abban az esetben,
ha nincs több kérdésed…
- Van még néhány - vágott közbe a lány, miközben próbált nem
visszaélni a helyzettel. A tanár ismét elmosolyodott, és megjegyezte:
- Akkor ne félj őket feltenni!
- Nem sokat tudok a szüléimről… - Ekkor kellemetlennek érezte a
kérdést, magát pedig elveszettnek. Végül megacélozta gondolatait,
és újra megszólalt. - A nénikém és bácsikám soha nem beszélt róluk,
mindig is kerülték a témát.
- Sajnos ebben nem segíthetek. Az adaptáció genetikailag
öröklődhet, de ez nem törvényszerű. Vannak, akiknél egyszerűen
csak kijön, többnyire sokk hatására. A Hetedik Bolygó egyikén sem
egyszerű ugyanis az élet, így szinte mindennapi dolog, hogy az
ember találkozik olyannal, ami meg akarja őt enni, vagy el akarja őt
pusztítani. Ezek a tulajdonságok így általában gyermekként jönnek
ki rajtunk. Viszont vannak olyan erővel bírók is, akiknek képesség
nélküli gyermekei születnek. Más erő nélküliek pedig
adaptálódottakat szülnek. Ezt nem olyan egyszerű megmondani.
- Tehát akkor véletlenül sem találkozott olyannal, aki egy kicsit is
hasonlított volna rám.
- Biztosíthatlak arról, hogy a magad nemében teljesen egyedi
vagy, Auróra Turner, ahogyan mi mindannyian. Viszont az erőd
mértéke még az erővel bírók között is egyedülálló.
- Mi lesz a sorsom? - morfondírozott a lány, mire a tanár
elmosolyodott, majd kedvesen közölte vele:
- Az csak és kizárólag rajtad múlik. Akár itt is maradhatsz, ha
gondolod, új személyazonosságot adunk neked, de Lloydnak
annyiban igaza van, hogy nem lesz egyszerű eltüntetni téged a föld
színéről, hisz az emberek mintegy trófeaként gyűjtik az erővel
bírókat. És minél különlegesebb erővel bírsz, annál jobban
magukénak akarnak majd tudni. Mindezt ráérünk még eldönteni.
- És a barátnőm sorsa? - kérdezte Auróra, mivel nem tetszett neki
annak gondolata, hogy elszakadhat Nikkitől.
- Jobb lesz minél hamarabb elköltöztetnünk őt innét. Felőlem
maradhatna, viszont az ittenieknek sokszor igencsak nagy az
ellenérzésük az emberekkel szemben. Ami érthető, hiszen ők is
hasonló borzalmakon mentek keresztül, mint te. Új életet
biztosítunk a számára, új hazával, ahol biztonságban élhet. - Peter
látta, ahogy Auróra elszontyolodott ettől. - Nézd, ez nem azt jelenti,
hogy soha az életben nem találkozhattok.
- Tudom, de nekem mégiscsak ő a családom. Nem maradt már
senki a múltamból, és…
- Próbáld meg úgy nézni a dolgokat, hogy ez az ő érdeke. - Auróra
mély levegőt vett, majd bólintott egyet ezzel nyugtázva a fizikus
szavait. Peter végül megkérdezte tőle:
- Van még kérdésed?
- Pillanatnyilag kifogytam belőlük.
 - Akkor itt az ideje annak, hogy pihenni menj. Próbáld meg
kialudni magadból azokat a borzalmakat, amiken az elmúlt
napokban keresztül kellett menned. A lány osztotta ezt a véleményt,
majd nem telt bele sok időbe, és az egyik ott dolgozó egy
otthonosabbnak mutatkozó szárnyba kísérte őt.
Ott egy csendes helyiség várt Aurórára, amihez egy szekrény, egy
ágy és egy éjjeliszekrény is tartozott. Az ágyra már előre ki volt
készítve egy hálóruha a számára. Amint arra vetődött a pillantása,
érezte magában a napok alatt felgyülemlett fájdalmat és fáradtságot.
A fizikusnak igaza lehetett, az egyedüli gyógyszer számára az alvás
maradt. Ekkor a pillantása az éjjeliszekrényén lévő tubusra vetült.
Sejtette, hogy Claudia küldte neki a kenőcsöt ajándékba sajgó
tagjaira.
Már-már azon volt, hogy beveti magát az ágyba, amikor
kopogtattak az ajtaján. Szabad jelzést adott, mivel azt hitte, hogy
Nikki lehetett az, aki felkereste őt. Mégis nagyon meglepődött, mivel
Lloyd állt az ajtóban. A lány végignézett a szintén kényelmes ruhába
öltözött férfin, aki erre megszólalt:
- Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy minden rendben
van-e veled.
- Köszönöm, jól vagyok - bólintotta formálisan a lány, mire kínos
csönd telepedett közéjük, amit ő tört meg végül. - A tanár úr nagyon
kedves ember. Látszik, hogy segíteni akar nekünk.
- Na, ja - dörmögte az orra alatt a férfi, mire ismét kínos csönd
telepedett közéjük, ezért távozóra fogta.
- Nos, nekem mennem kell. Aludj jól!
- Lloyd! - lépett felé ijedten a lány. Megrémült attól a gondolattól,
hogy a férfi magára hagyja őt. Nem értette magát, de aztán hirtelen
meteorként csapódott pillantásába annak zöld tekintete.
- Igen, kölyök? - Auróra nem tudta, hogy hirtelen mit is mondjon
neki, mire esetlenül megkérdezte:
- Nikkiről tudsz valamit?
 - Ő is kapott egy kényelmes szobát, már alszik. Őt is meggyötörték
az elmúlt napok, ahogyan téged is - vetette tekintetét az
éjjeliszekrényen lévő tégelyre, majd ismét a lányra nézett, és
megkérdezte tőle:
- Bekented magad?
- Még nem - vallotta be Auróra az igazat -, de már nem fáj.
Különben is, a hátamon van a nagyobb sérülés, ezért elég nehezen
férek hozzá…
- Bekenhetem, ha gondolod - ajánlotta fel a férfi, de Auróra fülig
pirult ettől. Eszébe se jutott ez az opció, amíg az egyikori útitársa ki
nem mondta ezeket a szavakat. Attól félt, hogy a férfi azt gondolja
majd róla, hogy mintegy indirekt kérésként fogalmazta meg
szándékát az előbb, ezért megrázta a fejét, és így fűzte tovább a
mondandóját:
- Igazán nem szükséges. Tényleg jól vagyok.
- Fordulj meg!
- Tessék?
- Fordulj meg! Bekenlek - felelte Lloyd, de a lánynak mintha
földbe gyökeredzett volna a lába, nem tudott mozdulni, mire a férfi
már-már sürgetőleg mondta neki:
- Csak segíteni akarok, de ha ez téged nem érdekel…
- Köszönöm - nyögte ki végül Auróra, majd megfordult, és
felhúzta a hátán a pólóját láthatóvá téve a gerince mentén futó,
kiterjedt véraláfutást. A férfi halkan felmordult, miközben ennyit
tett hozzá:
- Ez elég szarul fest.
- Tudom - értett vele egyet a lány, majd hagyta, hogy Lloyd a saját
kezére nyomjon egy adagot a csodakrémből, és azzal a hátához
érjen.
Olyan érzése támadt, mintha egy gyenge áramütés rázta volna
végig őt a gerince mentén. Csakhogy ez az áramütés nem lehetett
olyan fájdalmas, mint amilyet az emberek okoztak neki a bázison,
éppen ellenkezőleg… Érezte a hosszú ujjakat végigfutni a hátán
libabőrt hagyva maguk után. Felszisszent ettől, majd az ajkába
harapott, mire Lloyd mély hangja a füléhez ért, így a férfi lehelete
végigsúrolta a lány tarkóját, vállát melegséggel öntve el annak egész
testét.
- Fájt?
- Egy kicsit - vallotta be a lány, de valójában egyáltalán nem érezte
a sérülést, csupán a bőrén izzó ujjakat.
- Látod, még nem vagy teljesen gyógyult. Kell még az a gyógyszer!
- utalt vissza a beszélgetésükre. Erre Auróra elmosolyodott, és
próbálta nem elhagyni magát teljesen, ami nehéznek tűnt
akkoriban, hiszen a férfi ujjai következetesen írtak le körkörös
mozdulatokat az izzó testén.
Nem csak Auróra érezte magát akkor furcsán. Lloyd orra megtelt
a lány bársonyos bőrének édes illatával, füle visszaverte Auróra
szívének egyre gyorsabb ütemét, az ujjai pedig egyre izgatottabb
tempót diktáltak a saját szívverésének, ahogyan azok végigsiklottak
az illatos bőrön. Sokáig csak nézte a karmai között lévő, törékeny
testet, és egyszerűen nem értette, hogy mi üthetett belé. Próbálta a
reakcióját is a benne lakozó, szörnyű fenevadra fogni, de valójában a
saját lelke mélyéről jött az érzés. Sokáig időzött el a lány bőrén, ami
szinte már akkorra az összes krémet beszívta. Végül megacélozta
magát, majd gondolataiban káromkodott egyet, visszahúzta a lány
pólóját a derekára, majd ellépett tőle, és jó éjszakát kívánva
viharzott ki az ajtón. Ezzel hagyta magára a lüktető szívű Aurórát,
akinek ezek után nagyon nehezen jött álom a szemére.
Lloyd szobája is olyannak bizonyul, mint bárki másé, viszont a
gondolatai zaklatottabbak voltak, mint azoké, akik az intézmény
tagjai közé tartoztak. Izzadtan feküdt az ágyán, miközben a plafont
bámulta, és egyszerűen nem bírta kiűzni gondolatai közül Auróra
bőrének érintését, annak illatát, amit még mindig az orrában érzett.
Ez persze felettébb zavarta őt.
 A következő pillanatban a mellette fekvő alak megfordult, és fejét
a férfi mellkasához nyomta. A halk női hang végigcirógatta Lloyd
testét, viszont annak közelsége valahogy mégsem esett jól neki, a
hang pedig inkább irritálta őt.
- Nem is sejtettem, hogy ennyire hiányoztál. - Lloyd zöld
tekintetét a mellkasán fekvő barna szempár tulajdonosába fúrta.
Csakhogy az a szempár mégsem az volt, mint ami az elmúlt néhány
órában kísértette őt. Claudia felkönyökölt, és a jóképű férfi arcába
nézett.
- Ha gondolod, egész éjszaka fent lehetünk. Csináljuk újra! Nem
vagyok álmos.
- Én viszont igen - hazudta Lloyd, miközben egyrészt kívánta a
mellette fekvő, meztelen nőt, másrészt pedig a szíve mélyén tudta,
hogy, bármennyi éjszakát is tölt el vele, az mégsem fogja tudni
csillapítani a fel-felgyülemlő étvágyát.
- Nem akarod, hogy maradjak? - kérdezte Claudia, miközben
hangjába némi sértődöttség vegyült. Lloyd egy pillanatig nem tudta,
hogyan fogalmazza meg gondolatait anélkül, hogy vérig sértené a
nőt. Az viszont nem hagyta őt beszélni. Ehelyett elkomorult a
tekintete, és megjegyezte:
- Miatta van, igaz? Az a vörös hajú lány bevette magát a fejedbe.
- Mi? Dehogy! - próbált vele vitatkozni a férfi, de ettől csupán
egyre jobban dühbe gurult. Úgy érezte, hogy nem tartozik
magyarázattal a nőnek, aki a haját hátradobva megjegyezte:
- Látom, hogy néz rád… Tőlem pedig felőled kérdezett.
- És mégis, mit mondtál neki? - kérdezte a férfi értetlenül, mire az
szinte egy sóhajjal nyugtázta az igazának bebizonyosodását, mivel
úgy tűnt, hogy Lloydot mégiscsak érdekelte a lány.
- Semmi olyat, amit előtte ne tudott volna rólad - felelte Claudia,
mire kikászálódott az ágyból, magára csavarta fehér köntösét, és
újra megszólalt:
- Most távozom.
 - Mit vártál tőlem, Clau? - kérdezte a férfi felülve az ágyon. - Nem
aludtam szét magam az utóbbi néhány napban, mivel nem bizonyult
olyan egyszerűnek életben tartani a lányt. Fáradt vagyok, ennyi.
- Akkor aludj jól! - bólintotta a nő már kevésbé sértődötten.
A baj csak az volt, hogy Lloydra ezek után sem talált rá az álom.
Káromkodva forgolódott az ágyában nem találva a helyét, miközben
próbálta emlékei közül kiűzni Auróra bőrének illatát. Végül a hajnal
közeledte hozott számára enyhülést.
 9. fejezet
Hasonszőrűek

Másnap reggel az álmos Auróra az ebédlő felé vette útját, ami a

legnagyobb teremnek bizonyult a menedékhely szobái közül, és ami
a folyosójuk végéről nyílt. Hosszú, fehér asztalok álltak ott, hol
külön, hol összetolva, amelyekhez hosszú padok és székek tartoztak.
Az ebédlő jobb oldalán egy pult húzódott végig, ahonnan mindenki
maga tudott szedni a gyümölcsökből, zöldségekből, tojásból,
szalámiból, müzliből és joghurtból, valamint a különböző reggeli
italokból. Auróra is beállt a sorba, ami olyan emberekből tevődött
össze, akiket előtte még soha nem látott. Akadtak ott fiatalok,
idősek, olyanok, akiknek be volt kötözve valamelyik tagja, másokon
csúnya sérülések éktelenkedtek, megint másokon csupán a
fáradtság vette át az uralmat. A lány szíve akaratlanul is
elfacsarodott, amikor meglátott egyet közülük.
Abban a percben rájött arra, hogy nem volt éhes, így csak egy tál
müzlit vett el gyümölcsjoghurttal a tetején. Azt egy fehér tálcára
helyezte, majd megfogta a tálca szélét, hogy aztán hely után kutatva
nézzen körül az ebédlőben. Észrevette, hogy mindenki a megszokott
asztalához ült, ahol aztán beszélgetésbe kezdtek. Auróra nagyon
idegennek érezte ott magát, így kétségbeesetten kutatta a megfelelő
helyet, mire megpillantotta azt a szemben lévő sarokban ülő alakot,
aki nyugodtan kortyolgatta kávéját. Ez a valaki távolról is kirítt a
többiek közül kócos hajával, borostájával, zöld szemeivel, izmos
alakjával. Mivel jobb ötlet nem jutott eszébe, az alak felé vette az
irányt. A férfi akkorra már befejezte a reggelit, hiszen előtte púpozva
álltak az üres tányérok. Az azokon lévő, kevéske maradékból pedig
azt lehetett kiolvasni, hogy Lloyd nem átallott megkóstolni mindent,
ami csak az útjába került. Auróra egy kérdő arckifejezéssel ült le elé.
- Hát te még itt vagy?!
- Miért, hol kellene lennem? - jött a szokásos, csípős válasz, mire a
lány elmélyített hanggal, őt utánozva felelte:
 - Elviszlek téged a biztos helyre, aztán onnan elválunk, és soha
többé nem látjuk egymást.
- Én nem így beszélek.
- De, pontosan így beszélsz - felelte neki a lány mosolyogva, mire
Lloyd a homlokát ráncolva hozzátette:
- Talán találtam magamnak okot arra, hogy még maradjak néhány
napot. - Auróra érezte, ahogy a vére az arcába tódult, miközben
abban egyáltalán nem lehetett biztos, hogy az az ok őt magát, vagy a
csinos doktornőt jelentette-e. De nem is maradt sok ideje arra, hogy
ezen gondolkozzon, ugyanis egy széles mosollyal az ajkán Peter
lépett oda az asztalukhoz.
- Jó reggelt! Jól aludtatok?
- Fogjuk rá - dörmögte Lloyd, mire a fizikus rá ügyet sem vetve
szólt oda Aurórának.
- Elnézést kérek azért, amiért nem tudtalak benneteket én magam
körbevezetni, de ma szállítmány érkezett, amivel fel kellett
töltenünk fogyatkozó készleteinket. Ezt pedig, ahogyan más
alkalmakkor is, nekem kellett átvennem.
- Ugyan, ne szabadkozz, Peter! Ha már egy szobát láttál itt, akkor
minden szobát láttad - vont vállat Lloyd mindezt Aurórának
címezve.
- Nos, nem egészen - vitatkozott a fizikus. - A helyzet az, hogy
sokat fejlődtünk azóta, amióta itt jártál. - A következő szavait pedig
Aurórához intézte. - Be szeretném neked mutatni Ashley-t. - Ismét
Lloydra nézett, majd udvariasságból kérdezte meg tőle:
- Megengeded?
- Hogyne - kortyolt bele az érintett a kávéjába, miközben Auróra a
tálcáját szorongatva kezdte követni a tanárt.
Egyik sor után hagyták el a másikat az ebédlőben, miközben a
lány észrevette, hogy izgatott tekintetek pásztázták őket. Viszont
nemcsak ő állt a figyelem középpontjában, hanem a kócos hajú férfi
is, aki éppen akkor indult el egy újabb adag kávéért. A lány az ajkába
harapott mintegy elfojtva felgyülemlő gondolatait. Azonnal ki is
zökkent belőlük, amikor egy asztalhoz érkeztek. Ott öt, körülbelül
Aurórával egykorú fiatal ült. Az egyik egy igazán szép, szőke lány
volt, akit Laurának hívtak. Mellette pedig egy magas, vékony fiú
helyezkedett el, akinek barna haja és kék szemei voltak, Marknak
hívták őt. A fiú mellett egy csokoládébarna bőrű, göndör hajú lány
ült, aki amint elmosolyodott, két gödröcske jelent meg az arcán.
Vele szemben pedig egy hosszú, fekete hajú, mandulaszemű lány
telepedett le, akit Miának hívtak. Őmellette pedig egy másik srác
lehetett látható, aki minden teremben jelenlévőnél nagyobb
darabnak tűnt, és nemcsak magasságban, hanem izomzatban is.
Mind ugyanolyan ruhát viseltek, mint amilyet Auróra is magán
hordott. A lányok mind lófarokba kötve hordták hajukat, kivéve a
csokoládébőrű lányt, merthogy ő rövid, vállig érő hajjal
rendelkezett. Mint kiderült, ő volt Ashley, akinek a fizikus annyira
be akarta mutatni Aurórát. Miután Peter mindegyiküknek
bemutatta a lányt, a fekete, göndör hajú lányhoz fordult.
- Úgy gondolom, hogy régóta meg akarod őt ismerni.
- Tudtam, hogy eljössz - pattant fel az érintett izgatottan, majd
odaállt Auróra elé, és magán uralkodni nem tudván megölelte őt,
mire közölte vele:
- Sajnálom, hogy annyi borzalmon kellett keresztülmenned.
- Ahogy látom, nem csak én vagyok az egyetlen - nézett a
teremben lévő emberekre Auróra, miközben Ashley hagyta őt
levegőhöz jutni.
- Most magatokra hagylak titeket - jelentette ki a tanár egy
izgatott mosollyal az arcán. A többiek közül Laura szólalt meg
először.
- Napok óta mást se hallunk tőle, csak hogy: Mikor jön már
Auróra? Mikor ismerhetjük meg őt? - Ezzel a vele szemben lévő,
üres helyre mutatott. - Gyere, csatlakozz hozzánk! - Alighogy a lány
leült oda, Mark kék tekintetét rávetette, és egy elfojtott mosollyal
megkérdezte tőle:
 - Igaz az, hogy mindaz, amit leírsz, egy csapásra valóra válik?
- Igen, de mégis, honnan…
- Ashley-től - vágott közbe Mia.
- Nos - érezte magán a kíváncsi tekinteteket a vörös hajú lány -,
igen, elég sok dolgot valóra tudok váltani, de vannak olyanok is,
amiket ha leírok, azok csupán szavak maradnak, semmi több.
- Például? - kérdezte az izmos srác.
- Mondjuk, nem tudok embereket visszahozni a halálból.
- Az pech - tette hozzá Mark egy félénk mosolyt villantva
gyöngyház fogai fölött, mire Laura oldalba bökte a fiút.
- Ne legyél már idióta! - csóválta a fejét a srácra pillantva, majd
Auróra felé fordult, akinek előtte az a gyanúja támadt, hogy Mark és
Laura egy párt alkothattak. Végül aztán Laura oszlatta el teljes
egészében a feltételezést. - Az öcsém néha hülyeségeket beszél, ne is
figyelj rá!
- Nos, azt már tudjátok, hogy nekem milyen erőm van, de én
semmit nem tudok rólatok - szakította el a vörös hajú lány a
pillantását a még mindig mosolygó Marktól.
- Laura a vizet tudja manipulálni - fordult oda hozzá Mia, mintha
csak a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy mind különleges
erőkkel rendelkeztek. Ezek után egyenként nézett rá a többiekre, és
folytatta mondandóját -, Mark pedig a tüzet. Derek - mutatott az
izomemberre - nos, nála még nem láttam erősebbet, Ashley látja a
jövőt, én pedig… szóval én alakváltó vagyok.
- Ez… - Túl sok információnak bizonyult egyszerre Auróra
számára, mire visszakérdezett egyenként az érintettekre
koncentrálva. - Tehát ti tudjátok irányítani a vizet meg a tüzet?
- Igen - ismerte el a szőke lány, de az öccse közbeszólt.
- A nővérem előnyben van hozzám képest, ugyanis ő elő tudja
hívni a levegőből a vízrészecskéket, én viszont nem tudok magamtól
tüzet csiholni, csupán a meglévőt mozgatom.
 - Láthatnám? - csúszott ki a lány száján a kérdés, mire Laura
felemelte a kezét, és a levegőbe tartotta tenyerét. Hamarosan egy
lebegő vízcsepp jelent meg a tenyere fölött, ami egyre nagyobbra
nőtt. Végül leengedte a kezét, a vízgolyó pedig a padlón fröccsent
szét. Auróra a tekintetét az ott lévő, nagydarab emberre emelte, aki
szó nélkül kapta ki az asztaluk lábát térdével helyettesítve azt, hogy
az asztalon lévő dolgok ne száguldj anak le onnan. Egy könnyed
mozdulattal megcsavarta a lábat, mintha csak gumiból lett volna,
majd újra kiegyenesítette azt, és visszarakta a helyére. Auróra tátott
szájjal nézte a jelenetet, mire tekintete Miához fordult, aki
felsóhajtott, és egy pillanat alatt összegömbölyödött, amitől
elkezdett összemenni a teste. Hamarosan Auróra szemei előtt nem a
lány, hanem egy fekete macska ült annak ruháiba csavarodva. A
következő pillanatban az állat újra nőni kezdett, és ismét kitöltve a
ruhákat a hüledező Auróra Miával találta szembe magát.
- Még csak a macska megy, de a prof szerint sok gyakorlással akár
más állatok bőrébe is tudok bújni - bólintott egyet a lány, mire
észrevette, ahogy Auróra tekintete Ashley-re siklott.
- Te pedig látod a jövőt!?
- Ez azért ennél kicsit bonyolultabb - sóhajtotta a lány. -
Valójában a múltat, a jelent és a jövőt is látom. De sajnos még nem
tudom irányítani a látomásaimat. Néha rám tör a roham, amitől
képeket látok. Azok, amelyek tiszták, a múltbeli eseményeket tárják
elém, amelyek olyanok, mintha egy kulcslyukon keresztül nézném
őket, a jelent, a homályosak pedig a jövőt mutatják.
- Igazán bámulatos képességed van - jelentette ki a még mindig
csodálkozó lány egy mosollyal arcán.
- Mostanában te szerepelsz legtöbbször a látomásaim között, ezért
tudtam, hogy el fogsz jönni hozzánk. - Auróra döbbenten nézte a
csokibőrű lányt, mire a többiek hangja térítette őt magához.
- Mi már megmutattuk neked, amit tudunk. Most rajtad a sor!
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne - ellenkezett a lány Lloyd első
szabályára gondolva. - Azt mondják, ha használom az erőm, azt az
emberek valamilyen módon érzékelni tudják.
- Igen, de nem a föld alatt - mosolyodott el Ashley.
- Engem is sokáig üldöztek, mielőtt idekerültem volna. Mivel
sajnos nem én irányítom a rám törő képeket, ezért nem tudtam nem
használni a képességeimet. A tanár úr biztosított arról, hogy egy
olyan védelmi vonal őrzi az ittenieket, amely nem engedi át a
jeleimet, így itt bátran használhatom azt, amit tudok.
- Nos? - kérdezte Mark egy kíváncsi pillantást vetve a vörös hajú
lányra, aki felsóhajtott ettől, és beadta a derekát.
- Mit szeretnétek? Mit csináljak?
- Én például olyan bolygóról jövök, ahol még soha nem esett hó -
jegyezte meg Mia, mire Auróra elmosolyodott.
- Ez könnyű lesz, mivel ilyet már csináltam előtte - ezzel szerzett a
társaitól egy tollat és egy papírt, melyre leírta az elhangzott
kívánságnak megfelelő szavakat, majd sorra tűntek el azok a
papírról.
- Miért tűnnek el a betűk? - kérdezte ezt konstatálva Laura.
- Nem tudom, egyszerűen csak eltűnnek, amikor valóra válik
mindaz, amit leírtam. Onnan tudom, ha nem működik a dolog, hogy
a betűk a papíron maradnak. - Ezzel nemcsak az asztaltársaság,
hanem az ebédlőben az összes ember felnézett, merthogy a
mennyezetből nagy pelyhekben kezdett esni a hó.
Mia felpattant, és macskákat megszégyenítő ügyességgel próbálta
meg elkapdosni a hópelyheket. Hirtelen az összes szempár Aurórára
siklott, így az tisztán hallhatta a tőlük nem túl messze étkező fizikus
hangját.
- Bámulatos. - Auróra ezzel meg is találta Peter tekintetét, ami
láthatóan megtelt örömmel, hiszen ő is tudta, hogy valami egészen
egyedi dolog nyomára bukkant. A vörös hajú lány barna tekintete
azután a terem másik végére vándorolt, ahol aztán láthatta, ahogy
Lloyd kócos, barna haja megtelt fehér hópelyhekkel, komor
pillantását pedig folyamatosan rajta tartotta. Amikor észrevette,
hogy pillantása viszonzásra talált, felpattant kirúgva maga alól a
széket, és nagy sebbel-lobbal hagyta el a reggeliztetőt. Auróra szíve
elfacsarodott, de aztán meghallotta Laura hangját a fülébe csapódni.
- Ne is törődj vele! Azt mondják róla, hogy egy igazi bestia.
- Ja, meg hogy a nyelvénél csak a karmai élesebbek - mosolygott
Mark.
- Ismeritek Lloydot? - kérdezte Auróra a többiek felé fordulva,
mire Ashley sokatmondó pillantásába botlott. A lány azzal akarta
figyelmeztetni a többieket azzal kapcsolatban, hogy Auróra
pontosan tudta, hogy mégis milyen ember is Lloyd, elvégre együtt
érkeztek oda. Egyedül Derek nem vette a lapot, így ránézve a vörös
hajú lányra megszólalt:
- Sokan nem örülnek annak, hogy itt van. Annyira rossz a híre.
- Azt hiszem, erre nem kell figyelmeztetnünk Aurórát - csattant fel
Ashley, de az új lány csak megrázta a fejét, és így szőtte tovább a
gondolatait:
- Köszönöm, hogy tekintettel akarsz lenni rám, de magamtól is
rájöttem, hogy milyen is ő valójában.
- Egy igazi szörnyeteg - suttogta Mia, majd Ashley rosszalló
tekintetét látva hozzátette:
- Bocsi.
- Inkább egy szegény ember, akivel kitolt az élet - javította ki őt a
csokibőrű lány, mire mindezt elfogadva készülődni kezdtek, mivel
már ideje volt visszavinni a tálcákat, és megkezdeni a napi
programot.
Auróra ekkor vette csak észre, hogy már mindenki befejezte a
reggelit, egyedül csak az ő müzlije maradt érintetlen, amit már
kezdett szétáztatni a joghurt. Ashley is felállt, de csak azért tette,
hogy közelebb húzódjon hozzá. Elköszöntek a többiektől, mire azok
sorra magukra hagyták a két lányt.
- Ha nem bánod, veled maradok, amíg megeszed - mutatott a
csokibőrű lány Auróra müzlijére, aki valahogy örült ennek a
felajánlásnak. Két falat között meg is kérdezte a bátorítóan
mosolygó Ashley-t:
- Neked már sikerült megismerned engem valamennyire, de én
még alig tudok rólad valamit.
- Nincs miről tudnod - vont vállat a lány. - Körülbelül egy éve
vagyok itt, előtte az Ice-125b[3] bolygón éltem.
- Milyen az a bolygó? - kérdezte Auróra, de a kérdéstől Ashley
elkomorult.
- Nagyon meleg. A családommal egy vulkán tövében éltünk ott
egy kisvárosban. Amit a láva maga mögött hagyott, azokat a
területeket műveltük meg, hogy aztán zöldségekből, gyümölcsökből
éljünk. - Egy pillanat szünetet tartva folytatta:
- Láttam, hogy ki fog törni a vulkán ezzel olyan pusztítást idézve
elő, amit a város lakói biztosan nem fognak túlélni. Próbáltam őket
figyelmeztetni erre, de senki nem hallgatott rám, inkább csak
bolondnak néztek.
- Azt mondják, hogy a Hetedik Bolygó mindegyikén élnek
olyanok, mint mi.
- Igen, sokaknak van erejük, de olyanokból elég kevés akad, mint
amilyenek mi ketten vagyunk - csóválta a fejét Ashley. - A
családomat meg tudtam menteni a vulkántól, ami aztán a földdel
tette egyenlővé a várost, ahogyan én azt előre láttam. De attól nem
tudtam őket megvédeni, ami ezután következett.
- Auróra az ajkába harapott, úgy figyelt a lányra. - Emberek jöttek,
jobban mondva katonák, akik olyanokat hoztak magukkal, akik
különböző képességekkel bírtak. Mivel, amikor az erőnket
használjunk, az egyfajta interferenciát hoz létre az erőtérben, amit a
katonák műszerei nagy pontossággal be tudnak mérni, így könnyen
ránk akadnak.
- És előtte miért nem? - kérdezte Auróra kíváncsian.
- A vulkán miatt. Hasonló interferenciát keltenek a tektonikus
mozgások, napkitörések, mint amilyen a mi erőnk. A vulkán
mondhatni leárnyékolt engem, de, mivel eltávolodtunk tőle,
onnantól kezdve láthatóvá váltam számukra. - Egy pillanat szünetet
tartva, homlokát ráncolva folytatta mondandóját:
- Eljöttek értem, a családom… a családomat megölték, engem
pedig magukkal hoztak ide, az Európára. Sokáig kínoztak, majd a
fejembe akartak ültetni valami olyat, amivel irányíthatóvá válok.
- Hogy menekültél meg? - kérdezte Auróra érdeklődve.
- Egy beépített ember került hozzájuk, aki ennek a titkos
társaságnak a tagjaként élt. Ő volt az, aki megmentett bennünket;
Laurát, Markot és engem is. Így kerültünk ide, erre a biztos helyre.
- Szerinted mi lehet annak az oka, hogy a látomásaid rólam
szólnak? - kérdezte a lány azt, amire már egy ideje kereste a választ.
- Egy üzenetet kell átadnom neked.
- Egy üzenetet? Mégis, kitől?
- Nem tudom, egyszerűen csak azt tudom, hogy minden a
jövődről szóló látomásom mögött az Afrika nevű bolygó áll. A
látomások alapján azt tudtam csak kiszűrni, hogyha meg akarod
tudni, hogy ki is vagy valójában, akkor az Afrikán keresd a
válaszokat.
- Ezt nem értem - rázta a fejét a lány, mire Ashley hátrébb
húzódott tőle, és megjegyezte:
- Sajnos ennél én sem tudok többet. De úgy gondolom, hogy
vannak bőven olyan kérdéseid, amelyekre még nem találtál
válaszokat. Itt az ideje, hogy dönts; itt is maradhatsz, vagy akár a
sorsod irányába is tehetsz egy lépést. Én csak megadtam a kezdő
lökést. A jövő ugyanis nincs kőbe vésve, azon bármikor lehet
változtatni.
- Meg kell keresnem a tanár urat, velem jössz?
Ashley feléje biccentett egyet, majd Aurórával együtt hagyta el az
üres ebédlőt, és a már ismert irodához léptek.
Egy rövid kopogtatás után a lányok megkapták a szabad jelzést,
így beléptek, és meglátták, ahogy a férfi egy sérült kisfiúval
beszélgetett.
- Megígérem, hogy hamarosan levesszük rólad a gipszedet, és
olyan lesz a karod, mint újkorában. - A fiú mellett Claudia állt, aki a
lányok jövetelére gyengéden megérintette a kisfiú hátát, és
megszólalt:
- Gyere, visszaviszlek a többiekhez! - A fiú lekonyult szájjal,
szipogva követte Claudiát, bármerre is vitte őt a nő. A fizikus ezek
után a lányokhoz fordult, majd megjegyezte:
- Látom, sikerült összebarátkoznotok.
- Igen, mondhatni - mosolygott rá Ashley-re Auróra, mire egy
lépéssel közelebb húzódott a fizikushoz, és megkérdezte tőle:
- Tudna nekem abban segíteni, hogy valahogyan eljussak az
Afrika bolygóra?
- Persze, de megkérdezhetem, hogy miért akarod ilyen gyorsan
elhagyni az intézményt? - komorodott el a fizikus tekintete.
- Nézze, egész életemben akadtak kérdéseim, amikre csak alig
kaptam választ. Ashley szerint a sorsom az Afrika felé húz, így nem
tehetek mást, mint hogy ezt elfogadva reménykedek abban, hogy
talán ott meglelem a válaszokat.
- Nem attól leszel az, aki vagy, mert tudod, hogy honnan
származol, hanem attól, hogy milyen ember vagy legbelül - sóhajtott
fel a fizikus. - Most, hogy katonák keresnek téged, nem gondolom,
hogy jó ötlet lenne elhagyni ezt a menedéket.
- Ebben igaza van - ismerte el a lány. - Viszont most nyílt egyedüli
lehetőségem arra, hogy megtudjam, ki is vagyok valójában.
- Engedje meg, hogy közbeszóljak - fojtotta Peterbe a szót Ashley.
- Tudom, hogy valami fontos dolog van készülőben. Amióta Auróra
erővel bíró lett, a látomásaim megváltoztak, és ennek egyértelműen
hozzá van köze. Nem véletlen, hogy idekerült, ahogyan az sem
véletlen, hogy találkoztunk. Így ezzel az én sorsom is
megpecsételődött. Vele kell mennem.
 - Erről hallani sem akarok! - támadt ellenérzése a tanárnak. - Ti
vagytok a világ legkeresettebb szökevényei. Nem fogom hagyni,
hogy kitegyétek a lábatokat innen esélyt adva az embereknek a
támadásra. Ezt felejtsétek el!
- Sajnálom, tanár úr - húzta össze a szemöldökét Ashley,
miközben fájdalomtól telt szemekkel nézett a férfire. - Örökké
hálásak leszünk a segítségéért, de még Ön sem állhat a sors útjába.
- Nem, ezt nem fogadom el - ellenkezett a férfi. - Nem is értem,
hogy miért akartok elmenni, hiszen mindketten tudjátok, hogy
milyen érzés az emberek fogságában élni. Újra bántani fognak
benneteket, amit egyszerűen nem hagyhatok. Nem mehettek el csak
úgy, egyedül, védtelenül…
- És ha lenne valaki, aki megvédené őket? - csendült fel egy mély
hang. A következő pillanatban az egyik sötét sarokból Lloyd lépett
elő. A lányok hirtelen nem is tudták, hogy mennyi ideje állhatott ott
a férfi a beszélgetést hallgatva. A fizikus elkomorult, majd szinte
magától kérdezte a következőket:
- Most komolyan azt várod tőlem, Lloyd, hogy rád bízzam az
univerzum két legveszélyeztetettebb lényének az életét?
- Hacsak te nem akarsz velük tartani… - ajánlotta fel nyugodtan a
férfi, amin egy pillanatig el is gondolkozott a fizikus, majd lassan
megrázta a fejét.
- Rám itt van szükség. Nem mehetek el, különben mi lesz az
intézménnyel?
- Akkor ez az egyetlen megoldás - ismerte el Auróra, miközben
észrevette, hogy a felvetéstől a szíve izgatott kalapálásba kezdett.
- Nekem ez akkor sem tetszik - sóhajtotta a fizikus, majd
tekintetét Lloydra vetve vitte tovább a gondolatmenetet.
- Önkéntes alapon fogunk szervezni körétek egy csapatot, amely
elkísér benneteket oda és vissza. A szükségesnél többet nem
időzhettek odakint.
 - Tanár úr - lépett előre Ashley -, előre fogom látni, ha valami baj
történne.
- Még nem forrott ki teljesen az erőd, és még te sem láthatsz
mindent előre, Ashley - villantott a lányra egy megértő mosolyt a
fizikus, mire elérkezett az ideje annak, hogy elhagyják a szobát.
Lloyd lépett ki onnan először, majd őt Ashley követte, viszont
Auróra még egy pillanatig mozdulatlanul állt a fizikus szavaira
várva.
- Van esetleg még kérdésed?
- Igazából… - kezdett bele a lány -, amikor bajba kerültem, és
menteni próbáltam magam, azt írtam a papírra, hogy biztonságos
helyre kerültem, ami aztán meg is történt, mármint többé-kevésbé…
Az erőm abba a bárba vitt, ahol megismertem Lloydot.
- És ezt most azért mesélted el nekem, hogy megnyugtass azzal,
hogy vele biztonságban lesztek? Ezt még te sem gondolhatod
komolyan! Lloyd ízig-vérig harcos, de a medve miatt teljesen
kiszámíthatatlan. Őszintén tartok attól, hogy bántani fog téged.
Nem ez lenne az első eset, hogy olyanokat is bánt, akiket…
- Nem fog - vágott a szavába a lány. - Azt tanította nekem, hogy
bízzak a megérzéseimben, és ha bennük nem is, de az erőmben
bízok. Az erőm pedig aznap odavitt engem abba a kocsmába, ahol
aztán Lloyd többször is megmentette az életemet…
- Remélem, hogy az erődnek igaza lesz ez esetben is.
- Azt megkérdezhetem, hogy ki volt a harmadik ember, akit
ismert, és aki olyan erővel bírt, mint amilyen Ashley-nek és nekem
van?
- Hát persze - mosolyodott el keserűen a fizikus. - A feleségem.
- Maga nős volt? - döbbent le a lány teljesen.
- Ez már egy évszázados történet - sóhajtotta a tanár úr. - Még az
egyetemen ismerkedtünk meg, ő csodálatos lány volt, valahogy
mindig is jókedvre tudott deríteni…
- Közülünk való volt?
 - Igen, olyasmi - ismerte el a férfi.
- És mi lett vele?
- Csodálatos életet éltünk együtt, az pedig nagy problémának
bizonyult, hogy rajta nyomot hagytak az évek, míg rajtam nem.
Aztán megöregedett, és… és, ahogy az élete, a temetése is
gyönyörűnek bizonyult.
- Auróra látta a férfi könnytől csillogó szemeit. - Egyedül azt
sajnálom, hogy nem vállaltunk gyermeket, mivel titokban
mindketten féltünk tőle.
- Attól, hogy őt is elveszíti?
- Egyrészt igen - helyeselt a férfi, de aztán felsóhajtott, és
hozzátette:
- De attól talán jobban féltünk, hogy olyan lesz, mint mi. Hogy a
katonák eljönnek érte, és magukkal viszik őt is.
- A feleségével együtt?
- Pontosan. Együtt hoztuk létre ezt az intézményt a magunk
számára - nézett a plafonra a férfi -, és persze azoknak, akik
rászorultak a segítségre. A halála után nem igazán akadt más nő az
életemben… - ismét keserű mosolyra húzódott a szája, mintha csak
nyomasztotta volna őt valami, mire hozzátette:
- Bámulatos dolgokra vagy képes Auróra Turner, de a valódi
csodája az életnek nem az, ha bolygót tudsz ugrani, hanem az, ha ki
tudod tárni a szíved valakinek, akitől ugyanazt kapod vissza, mint
amit adsz neki. - A lány az ajkába harapott ezzel elfojtva lélegzetét. A
fizikus elmosolyodott erre, majd hozzátette:
- Most menj! Még meg kell szerveznünk az utatokat.
Auróra nem is vitatkozott Peter szavaival, magára hagyta a
fizikust, de valójában nem tudta, hogy mi tévő legyen.
Nem is kellett ezen sokat gondolkoznia, mivel nem telt bele két
órába, és Peter magához hívatta őt. A lány szó nélkül ballagott vissza
a férfi dolgozószobájába. Csakhogy ezúttal többen is vártak rá.
Néhányukat már ismerte, hiszen ott állt rögtön a tanár mellett
Lloyd, a másik oldalán pedig Ashley. Még akadt ezenkívül három
ismerős arc a jelenlévők között. Az egyik Lauráé volt, míg a másik a
testvéréé, Marké. A harmadik arc pedig az erős emberhez, Derekhez
tartozott. Azonkívül állt még ott egy lány, akinek hosszú, fekete haja
fonatokban lógott, a testalkata olyannak tűnt, akárcsak egy
sportolóé. Nem túl messze tőle egy másik férfi is állt a szoba
közepén. Ő is olyan ruhát viselt, mint a többiek, csakhogy a dereka
köré egy erős láncot tekert. Auróra nem tudta, hogy mire lehetett az
jó, mindenesetre sejtette, hogy az valahogyan a képességeihez
kapcsolódhatott. A fizikus előrelépett, és így szólt:
- Itt vannak az önként jelentkezők, akik utatokon kísérnek
benneteket.
- Mindünknek van okunk harcolni - ajánlkozott kötelességtudóan
a szőke lány.
- Nem háborúba küldelek benneteket, Laura - szólt rá a fizikus. -
A harc csak a végső megoldás lehet. Igyekezzetek észrevétlenek
maradni! Küldtem egy üzenetet az Afrikán lévő kollégáknak,
ahogyan hamarosan felveszem a kapcsolatot a többi bolygón lévő
intézmény vezetőjével is.
- Tehát minden bolygón van olyan hely, mint ez? - kérdezte
Auróra.
- A hat bolygó közül mindegyiken. Most készüljük kiterjeszteni
magunkat a többi emberlakta bolygóra is - szólt büszkén a tanár. A
lány körülnézett, miközben a fizikus folytatta mondandóját:
- Itt már többeket ismerhetsz, ezért hadd mutassam be Flórát -
mutatott a fekete hajú, sportos nőre. - Képes átjárni a bolygók
között, és így átjárót is tud biztosítani a számotokra. - A lány
bólintott egyet, mire a tanár az ismeretlen férfihez lépett, és
bemutatta Aurórának. - Ő itt Adam. - Az érintett erre kihúzta magát,
egy pillanat alatt letekerte derekáról a láncot, amelyet amint
megfogott, az tüzes vassá változott. Suhintott vele egyet a levegőben,
majd visszatekerte azt a derekára, és kihúzta magát. Akkorra már a
vas fénye kialudt, és gőzölögve csavarodott vissza a férfi derekára. -
Nos, igen, ezt nehezebb lett volna elmagyarázni, mint megmutatni.
Röviden Adam képes a fémet feltüzesíteni.
- Nyissak átjárót? - kérdezte Flóra.
- Még ne! Aludjatok rá egyet, és holnap reggel felőlem indulhattok
is - válaszolta a fizikus, miközben érződött, hogy egyáltalán nem
tetszettek neki a saját szavai. Ezzel feloszlatta a társaságot,
amelynek tagjai egymás után hagyták el a dolgozószobát. Amint
Auróra is kilépett onnan, egy határozott érintést érzett a felkarján.
- Hé - vonta magához közel őt egy magas, kócos alak. A következő
pillanatban a férfi keze lehullt a lány karjáról, mire zöld tekintetét
végigjártatva Aurórán megkérdezte tőle -, biztos vagy abban, hogy
ezt akarod, kölyök?
- Úgy érzem, nincs más választásom - vont vállat a lány. - Tudni
szeretném, hogy ki vagyok valójában, hogy honnan származom. És
ha ehhez be kell utaznom a Hetedik Bolygó mindegyikét, akkor sem
gondolom meg magam.
- Nem tudod, hogy miről beszélsz - hitetlenkedett a férfi. - Te nem
éltél ott, nem tudod, hogy milyen állapotok uralkodnak azokon a
bolygókon. Ha tudnád, nem akarnál menni.
- Neked még mindig van lehetőséged visszafordulni - közölte vele
hűvösen a lány, de eközben érezte a saját szívét a torkában dobogni.
Egyáltalán nem esett volna jól neki, ha Lloyd meggondolta volna
magát, és ezzel magára hagyta volna őt.
- Nem, nincsen - csóválta a fejét Lloyd. - Mint mindig, valakinek
ki kell húznia téged a bajból.
- És neked kell lennie annak a valakinek!? - Mintegy kijelentette
ezt, mintsem kérdezte volna a lány. Mire Lloyd elővette kisfiús
mosolyát, ami annyira jól állt neki, hogy Auróra legyűrhetetlen
vágyat érzett arra, hogy örökre elvesszen a szeme körüli, mosolytól
létrejövő ráncokban és az arcát övező gyűrődésekben.
- Hidd el, vannak olyanok, akikkel rosszabbul jártál volna.
 - Hát nem is tudom - mosolyodott el a lány önkéntelenül, mire
Lloyd a vállára tette a kezét.
- Gondolj a harmadik szabályra! Ameddig velem vagy, életben
maradsz. Én csak ennyit tudok neked biztosítani.
- Azt hittem, hogy a szabályok érvényüket vesztették, amint
ideértünk.
- Nem - mondott neki ellent a férfi. - Bármelyik bolygón is vagy, a
szabályok mindenhol érvényesek. Lloyd a következő pillanatban
leemelte széles tenyerét a lány hozzá képest igencsak törékenynek
tűnő válláról, majd megfordult a folyosón, és magára hagyta Aurórát
a torkában dobogó szívveréssel.
 10. fejezet
Afrika

A következő reggelen Auróra Nikki szobájában találta magát.

Egyszerűen nem mehetett el búcsú nélkül, így kénytelenkelletlen, de
előadta barátnőjének a jövőre vonatkozó teveit. A szőke lány
felcsattant ettől.
- Neked elment az eszed! A katonák a nyomodban vannak, tudod,
hogy mit tettek veled… te meg simán kisétálsz az egyetlen olyan
helyről, ahol biztonságban vagy?
- Nincs más választásom - adta be a derekát a lány, majd gyorsan
hozzátette:
- És nem leszek teljesen egyedül, ugyanis Lloyd is velem jön.
- Elhiszed, ha azt mondom, hogy ezzel nem nyugtattál meg? -
kérdezte a homlokát ráncolva a szőkeség, mire Auróra megfogta
barátnője kezét, a szemébe nézett, majd így szólt:
- Nem lesz semmi baj.
- Azt nem tudhatod - ellenkezett Nikki. - Utálom ezt… hogy
nekem itt kell ülnöm, és várnom arra, hogy egyszer majd visszatérj.
- Nem maradok soká, másrészről pedig te is tudod, hogy nem
vihetlek magammal. Nem tudnád megvédeni magad.
- És te igen? - kérdezte ismét, mire Auróra elmosolyodott, majd
egy búcsúcsókot lehet barátnője homlokára, végül ezt felelte:
- Túl sokáig ültem az árnyékban… Itt az ideje megkeresnem azt,
aki természetemnél fogva vagyok.
- Te tudod - adta be a derekát Nikki, hiszen úgyis tudta, hogy nem
állhatott a barátnője útjába. Auróra számára fájdalmasnak bizonyult
a búcsú, hiszen előtte még soha nem kellett elválnia kettejüknek.
Már tudta, hogy Nikki borzasztóan fog neki hiányozni.
Nem maradt más választása, maga mögött hagyta barátnője
szobáját, hogy aztán a tanár úr irodáját keresse fel. Amire ő is
belépett oda, addigra már mindenki menetkészen állt. Lloydon kívül
mindenki az ott megszokott, kényelmes ruháját viselte, egyedül a
férfi hordott farmert és inget, az utóbbit pedig felgyűrte a
könyökéig. Karba fonta kezét, majd megjegyezte:
- Késtél.
- El kellett köszönnöm Nikkitől - vetette oda neki a lány, mire
tekintete a többiekre vándorolt. Peter szemlátomást Flórával
lehetett elfoglalva, akinek mondott néhány nyugtató szót, majd a
többiekhez fordult.
- Mondom, hogy mi fog történni. Flóra az erejét használva az
Afrika bolygóra fogja teleportálni magát, de az átjáró néhány
másodpercig még nyitva lesz. Ezen az átjárón keresztül tudjátok őt
követni.
- Hol fogunk kikötni? - tette fel a megfelelő kérdést Lloyd.
- A piramisoknál - felelte Ashley. - Ezek az egyik legrégebbi
emlékei az emberiségnek, amiket sikerült átmenteni a Földről.
- Nagyszerű - morogta az orra alatt Lloyd némi iróniával a
hangjában. - És onnan?
- Onnan majd meglátjuk - zárta rövidre a dolgot a csokibőrű lány.
Lloyd már nyitotta is volna a száját, hogy tovább vitatkozzon, mire
Flóra közbeszólt.
- Tudnotok kell, hogy egy ekkora ugrás lemeríti minden erőmet.
Több napra lesz szükségem ahhoz, hogy teljesen helyrejöjjek, addig
nem tudok másik ekkora ugrást végrehajtani.
- És mi a biztosíték arra, hogy nem veszünk el az ugrás közben? -
kérdezte bizonytalanul Auróra. - Elvégre emberi ésszel
felfoghatatlan távolságot készülünk megtenni.
- Mondja az, aki szintén bolygók között ugrándozik - dörmögte az
orra alatt Lloyd, de a többség ügyet sem vetett rosszalló szavaira,
ehelyett Flóra válaszára figyeltek.
- Úgy, hogy már jártam ott. Azokra a helyekre könnyedén
visszatérek, ahol már jártam előtte. - Majd Lloyd felé fordult, és
szúrós tekintettel megjegyezte:
- Remélem, elég kielégítő volt a válaszom.
- Hogyne - válaszolta a férfi, aki aztán a rémült arcú társaság
tagjaira nézett, és feltette a kérdését. - Akkor mégis, mire várunk
még?
- Mindenki kész? - kérdezte Peter, erre néma bólogatás lett a
válasz. Utoljára a tettre kész Flóra válaszolt a kérdésre, aki
előrelépett, arcát az iroda egyik fala felé fordította, miközben a
többiek tisztes távolságból nézték, hogy mi történik.
A nő felkiáltott, és rohanni kezdett. Már-már mindenki azt hitte,
hogy nekirohan a falnak, de a következő pillanatban eltűnt. Peter
ezennel a még mindig döbbenten pislogó társaság felé intett.
- Most ti jöttök.
- Örömmel - lépett előre Lloyd, Auróra pedig ekkor vette észre,
hogy a falat egy fura porfelhő borította. A lassan hömpölygő anyag
végül magába nyelte a férfit.
Nem tudtak sokáig várni arra, hogy mind összeszedjék a
bátorságukat, mert a porfelhő egyre összébb és összébb zsugorodott.
A következő így Adam lett, őt követte a testvérpár, majd Derek, és
végül az egymás kezét fogó Ashley és Auróra.
A lány érezte, ahogy körbevette őt a fura anyag szinte egész testét
elemésztve. Ismét úgy érezte, hogy szétszakad a feje, a tagjai
leválnak a testéről. Amikor az érzés már-már kibírhatatlanná vált,
hirtelen talajt érzett a talpa alatt.
Mély levegőt vett, és észrevette, hogy egy kis bolt pincéjében
álltak. A társaság néhány tagja a földön találta magát az érkezéskor,
elöl Flóra és Lloyd állt várva, hogy Ashley és ő is megérkezzen.
Körülöttük polcokon mindenféle portéka lehetett látható, főleg
ételek és italok, valamint illatszerek álltak ott.
- Mindenki megvan? - kérdezte Lloyd, majd erre kellemetlen
nyögések jöttek válaszként. Amint az egész csapat feltápászkodott,
észrevették, hogy a férfi eltűnt onnan, majd alighogy ezt
konstatálták, visszatért egy csomó színes holmival a kezében.
Mindegyikőjüknek kiosztott belőle egy-egy darabot, miközben
megszólalt:
- Burkoljátok be magatokat ebbe! Itt ez a helyi viselet.
- Nem te vagy a főnök - jegyezte meg Auróra.
- Ó, dehogyisnem! - közölte Lloyd magabiztosan, miközben
végignézett a társaságon. - Vagy van valaki, aki úgy érzi, hogy nálam
többet tudna a túlélésről és a katonák módszereiről? Ha van, akkor
az most jelentkezzen, és meglátjuk, hogy mire megyünk vele! -
Néma csönd ült a társaságra, senki nem akart ugyanis
szembekerülni a férfival, aki ezt nyugtázva az orra alatt dörmögte:
- Én is így gondoltam.
Végül Auróra is maga köré csavarta a kendőt, majd elhagyták a
bolt pincéjét. Magában a boltban annyian álltak, hogy senkinek se
tűnt fel, ahogy a társaság tagjai előmásztak a pincéből. Amint
kiléptek onnan, szokatlan forróság csapta meg az arcukat. A levegő
izzott, a távolban délibábok űztek gúnyt az emberekből. Auróra nem
győzött betelni a látvánnyal. Ekkor vette észre, hogy egy afrikai
piacon találták magukat, ahol az ottaniak sorra kínálták értékes
portékáikat. Ezennel ők is csatlakoztak a tömeghez, viszont
nehéznek bizonyult szemmel tartani a többieket, hiszen szinte
mindenki ugyanúgy nézett ki a rongyokba csavarva.
Hamarosan egy tevekereskedőhöz érkeztek, mire Lloyd
megtorpant, majd a kereskedő felé vette az irányt. Auróra szinte
köpni-nyelni nem tudott, amikor meghallotta a férfit a helyiek
nyelvén beszélni a kereskedővel.
- Hyom hyvaé.
- Hyvaé hyom - mondta a kereskedő is, így Auróra hamar rájött
arra, hogy ez volt a helyi köszönés.
- Kvanoa stoilla tyvé? - mutatott a tevére a férfi, ezért a társaság
számára nyilvánvalóvá vált, hogy az állat áráról érdeklődött.
Valójában a bolygók között létezett egy közös nyelv, amit a többség
beszélt, vagy legalábbis tört valamennyire. De, mivel mindenki
jobban örült akkor, ha a helyi nyelven szóltak hozzájuk, Lloyd
kénytelen lett azon alkudni.
- Työve-kaksémi - mondta a kereskedő az árat, majd gyorsan
hozzátette:
- No pyötöttö kvaritsa. - Lloyd erre felsóhajtott, majd a
többiekhez fordulva ennyit szólt:
- Azt mondja, hogy huszonöt egy teve, de lehet az árból alkudni.
Ez eltart majd egy darabig. - Aztán ismét a kereskedőhöz fordulva
jegyezte meg:
- Kaksém.
- Nai, nai. Nelae-kaksémi - próbálta huszonnégyért eladni a
tevéket a kereskedő.
- Ykse-kaksémi - felelte erre Lloyd.
- Kolam-kaksémi - jött a kereskedő következő ajánlata, mire
Lloyd igyekezett lealkudni az árat huszonkettőre.
- Kakse-kaksémi.
- Valé. Kakse-kaksémi - bólintott egyet a kereskedő, így
megállapodtak az árban. Auróra legnagyobb csodálatára Lloyd
elővett egy köteg pénzt, és abból fizetett a kereskedőnek. A lánynak
kétsége sem maradt azzal kapcsolatban, hogy valahonnan ezt a
pénzt is lophatta, de akkor nem állt le vele vitatkozni. Inkább ő is
elfogadott egy tevét, amit aztán egy pillanat erejéig csak bámult,
hiszen még soha életében nem ült efféle állaton.
- Segítsek? - lépett oda hozzá valaki. A lány megfordult, így Mark
mosolygó, kék szemeit pillantotta meg a kendő alól előbukkanni.
- Én csak… szóval még soha nem ültem ilyesmin.
- Még én sem, de azt mondják, hogy úgy kell ráülni, ahogy a lóra,
csakhogy ez egy kicsit magasabb. - A srác közelebb lépett hozzá,
hogy felajánlja segítő kezeit a lánynak, de a következő pillanatban
Lloyd állította meg őket, és kevésbé barátságosan szólt a fiatal
fiúhoz.
 - El lehet húzni innen!
- Te nem parancsolsz nekem - dacolt vele Mark, de Lloyd
Aurórára nézett, majd hozzá intézte további szavait.
- Nem ez lesz a te tevéd. Gyere, megmutatom, hogy melyiket
kapod!
A lány bocsánatkérő pillantásokat vetve Markra hagyta ott a fiút,
hogy aztán Lloydot követve egy nagyobb tevéhez lépjen. Már-már
azon volt, hogy jelezze, hogy inkább az előző hátas jószágot
választaná, amikor meglátta, hogy miként ült fel Ashley a saját
tevéjére. Úgy tűnt, mintha világ életében ezt csinálta volna. Auróra
ellesve újdonsült barátnője mozdulatait végül magától kapaszkodott
fel az állatra, amit persze kevésbé kecsesen sikerült végrehajtania,
mint a csokoládébőrű lánynak.
Hamarosan felsorakoztak a tevék, és meg is indultak. A társaság
ezennel elhagyta a falut, ami a piramisok lábainál helyezkedett el.
Auróra még soha nem volt ezen a bolygón, valójában ekkor jött rá,
hogy Európa egyik óceánját sem látta még. Az ajkába harapva vett
arról tudomást, hogy milyen sok is hiányzott eddig az életéből, és
hogy milyen kevés helyen járt ezidáig. Igaz, gyötörte őt a hőség,
ahogyan a csapat többi tagját is, de a tevék egyenletes lépkedése
szinte el-elringatta őket. Valóban olyan érzésnek tűnt, mintha egy
hajó himbálná a testüket, így találónak vélték a tevének mint sivatag
hajójának megnevezését. A kis csapat ugyan lassan, de végül
sikeresen érte el a piramisokat. Amint leszálltak az állatokról,
mindannyijuk pillantása hol Lloydra, hol pedig Ashley-re vándorolt
tőlük várva az útbaigazítást. Legnagyobb meglepetésükre Auróra
hangja törte meg a feszült csendet.
- Vonz engem ez a hely. Úgy értem, olyan, mintha már jártam
volna itt… úgy húz magához…
- Mind tudjuk, hogy ez lehetetlen - jegyezte meg ironikusan Lloyd,
de a lány ügyet sem vetve rá előrelépett, és megérintette a piramis
egyik homoktól porosodó lépcsőfokát. Az építmény a következő
pillanatban megrázkódott, mintha csak életre kelt volna, vagy
mintha egy hangos földrengés rázta volna meg a tájat. De aztán a
lépcsőkön végigfutó reszketés Auróra tenyere felé áramlott, amit
mintha elnyelt volna a lány teste. Lesütötte szemeit, majd, amikor
újra felpillantott, egy teljesen új világban találta magát.
 11. fejezet
Az uralkodónő

Még az Ókori Egyiptom fáraója sem tudott ellenállni a lány

szépségének; annak élénkvörös hajának, barna szemeinek,
napsütötte bőrének, és ahogyan a szeplők csillagképet alkotva
helyezkedtek el arcán. Történt ugyanis, hogy a fáraó katonái
kilovaglásuk közben egy alakot pillantottak meg az érett búzamező
közepén ülni. Az alak nem viselt ruhát, nem tudott beszélni, viszont
szépsége képes lett megbabonázni minden arra járó szívét. A
fegyveresek köpenyt nyújtottak neki, aki azt elfogadván a
jövevényekkel tartott. Azok egyenesen a fáraó csodálatos palotájába
vitték a lányt, hiszen ízisz istennő reinkarnációjának tartották őt, így
az Aszeth nevet adták neki. A fáraó palotájában gyémántoktól
csillogó ruhát kapott, majd bemutatták őt uralkodójuknak. Attól a
pillanattól kezdve a fáraónak megszűnt a külső világ, egyedül Aszeth
körül forogtak gondolatai, így nem telt bele sok időbe, és a lányt
asszonyául tette.
Aszeth a palotában megtanulta a nyelvüket, felvette szokásaikat,
és bátran mutatta meg újdonsült urának természetfeletti erejét.
Innentől kezdve nem maradt kérdéses az, hogy valóban a teremtő
istennő leszármazottja volt, mivel egyetlen kézmozdulatára sarjadni
kezdett az élet a földeken; a növények virágozni kezdtek,
pálmaerdők alakultak, így minden élettel és erőtől duzzadóvá vált. A
nép bálványozta az uralkodónőt, hiszen hosszú idő után bőség és
gazdagság köszöntött Egyiptom földjére, amiben mindenki
részesülhetett. A fáraó cserébe pedig mesés gazdagsággal és jóléttel
árasztotta el istennőjét. Mindent képes volt megadni neki, bármi
legyen az, amit kívánt. De Aszeth nem kért sokat, hiszen naiv, fiatal
teremtésnek tűnt, aki a földi életről, az emberi szokásokról vajmi
keveset tudott. Szívéből szerette jótevőjét, aki lassan a lány
megszállottjává vált. A fáraónak egyedüli célja az maradt, hogy
boldoggá tegye úrnőjét, és ehhez őszerinte elengedhetetlennek tűnt
az utódnemzés. A gond viszont az volt, hogy a fáraónak egészségügyi
problémái akadtak, hiszen ő maga már jócskán benne volt a korban.
Aszeth ezt nem bánta, naiv szeretettel és tisztelettel fordult fáraója
felé, aki inkább lehetett apja helyett apja, mintsem szeretője. Hiszen
az valójában nem is tudta, hogy mit jelentene ez utóbbi, mivel nem
bírt emberi érzésekkel.
Napok után napok teltek, évek után évek, Egyiptom virágzása
pedig szinte örökké tartónak tűnt, így az uralkodónő számos
jóakarót és hívet szerzett magának. Mindenki egy emberként
szerette és tisztelte őt. Egy alkalommal, amikor szolgáival a helyi
piacon vonult végig, egy sor ember rohamozta meg őt, mivel látni
akarták, meg akarták érinteni őt, mivel mindenki egy kis szeletet
akart volna jótevéséből hazavinni magának. Ez éktelen haragra
gerjesztette a fáraót, aki nem bírta elviselni a gondolatot, hogy
mások is hozzáérhettek szerelme tárgyához. Innentől kezdve halál
járt azért, ha az uralkodónőt érintették, így a fáraó a fejét akarta
vétetni mindazoknak, akik e gyalázatot elkövették. Aszeth-nek
hosszú idejébe került lebeszélni az uralkodót erről a tervéről, viszont
ahhoz az ötlethez ragaszkodott az ura, hogy istennőjének
védelmezőt keressen. Főként azokban a percekben lehetett szükség
ilyesmire, amikor ő az ország ügyei miatt nem tudott feleségével
lenni. Az uralkodónő nem örült ennek a hírnek, de ha ezen az áron
mégis sikerült lebeszélnie a fáraót néhány ártatlan ember életének
kioltásáról, akkor kötélnek állt inkább.
Az uralkodónő testét innentől kezdve erős smink takarta, parókát
viselt, bőrét aranyra festették, hogy egyetlen alattvaló se láthassa
valódi énjét. A fáraó ünnepet hirdetett, melynek során az ország és
az azon túli birodalmak legjobb harcosai mérték össze erőiket
napról napra. Nagy volt akkor a tékozlás; literszámra folyt a bor, a
legjobb ételeket szolgálták fel a nemeseknek és papoknak, akik
nézőként vehettek részt az eseményeken. Az uralkodónő akkor is a
már szokásos képében jelent meg; vállig érő, dús, fekete parókát
viselt, arcán erős sminket, miközben egész teste aranyra volt festve,
így szinte alig látszódott valami valódi természetéből. Ez jelezte azt,
hogy ő érinthetetlennek bizonyult, egyedül a fáraó tulajdonát
képezte. Azok két aranytrónusra ültek az impozáns aranypalotában,
miközben előttük helyezkedett el a homokos harctér, amin a legjobb
harcosok sorra vívták meg csatáikat. Kétoldalt pedig a nemesek
szórakoztak az emelvényeken a meccseket bámulva.
Az uralkodónő a trónusán ült kihúzott háttal, felszegett fejjel,
olyannak tűnt, akárcsak egy mozdulatlan szobor. Szemét takaró,
fekete sminkje mögül viszont kiszúrt magának egy harcost. A férfi
magas volt, izmos, felsőtestét nem takarta semmi, alul pedig a
szokásos, egyiptomi viseletet hordta. Haja barna és kócos volt,
homloka, válla szinte tocsogott az izzadtságban. A férfi tekintete
pedig egyre a fáraónő felé tévedt. Ez a harcos sorra nyerte a
versenyeket porba taszítva ezzel ellenfeleit. A legutolsó csatát egy
óriással kellett megvívnia.
A por felszállt szinte eltakarva a küzdőfeleket. Aszeth egyre
nagyobb kíváncsisággal firtatta a mérkőzés kimenetelét, már-már
azon kapta magát, hogy az aranytrónt vasmarokkal szorította
izgalmában. Néha magába fojtott egy-egy izgatott sóhajt, miközben
nézte a két férfi összecsapását. Amikor az óriás kimerült, a zöld
szemű férfi sorozatos támadásba kezdett, és végül térdre
kényszerítette ellenfelét ezzel megnyerve a mérkőzést.
A fáraó szinte örömujjongásban pattant fel arany trónjáról, hogy
izgatottan üdvözölje a szemmel láthatóan kimerült férfit. A
következő pillanatban karját az uralkodónő felé nyújtotta, mire az
felemelkedett trónusáról, és lenge ruhájának gyöngyeit
megszólaltatva, kecsesen lépdelt le a lépcsősorról, hogy aztán
közelebbről vegye szemügyre a nyertes férfit. Az magasnak és
jóképűnek bizonyult, akadt némi borostája, zöld szemei
kimerültségtől csillogtak, miközben látszott rajta, hogy nem
Egyiptom földjéről származott. Izmos felsőtestén izzadtságcseppek
kúsztak végig, miközben tekintetét a fáraónőre vetette, aki
egyiptomi nyelven ennyit mondott neki:
- Térdelj le! - Ez akkoriban szokás volt, hiszen senki közember
nem lehetett magasabb, mint az uralkodó és felesége. A férfi a
parancs ellenére mély hangján ennyit mondott a fáraónőnek:
- Ahhoz látnom kellene felséged arcát. - Erre döbbent csend
vonult végig az egész termen. - Elvégre tudnom kellene, hogy mégis,
ki előtt térdelek…
- Ez hallatlan! - kapta kezét arcához a fáraó, mire az uralkodónő
kihúzta magát, így végig kellett néznie, ahogy férje utasítására a
katonák odaléptek a férfihez, és erővel térdepeltették le őt, majd
kardot emeltek nyakához. A felségsértésért egyértelmű büntetés
járt; halál. A fáraó készen állt kiadni a parancsot, de neje érintése
csendesítette a szívét.
- Hagyd őt, kérlek, uram! Kíméld meg életét, hisz nem tudja, hogy
mit beszél, nem idevalósi.
- Mégsem hagyhatjuk megtorlatlanul ezt a bűntettet - nézett rá
hüledezve a fáraó, mire aztán felesége pillantását a dühtől izzó
tekintetű férfire emelte, és közölte vele:
- Tíz korbácsütés elegendő lesz. - Erre a férjére nézett, majd
magabiztosan folytatta:
- Ne aggódjon felséged! A szolgálata alatt én majd betöröm őt.
A győztes férfi gyűlölettel izzó szemmel nézett vissza az
uralkodóra, mire kikötözték őt egy póznához, és egymás után tíz
korbácsütést mértek rá. Aszeth minden csattanáskor úgy érezte,
hogy a korbácsok az ő szívét zúzzák szét. Jól tudta, hogy ez lehetett
az egyetlen megoldás arra, hogy megmentse a férfi életét, habár az
ezzel nem lehetett tisztában. Ezért minden egyes korbácsütéssel
gyűlölet formálódott a harcos szívében fáraónője iránt. Amint a férfi
megkapta méltó büntetését, elvitték őt egy neki kialakított
helyiségbe. Oda aztán a fáraónő parancsára szebbnél szebb
úrhölgyek látogattak, hogy aztán azok ápolják annak felsebzett
testét.
Egyik este a gyógyulófélben lévő, testőrnek felvett férfi sétára
indult az udvarban, hogy felfedezze magának a körülötte lévő
területet. Hamarosan egy ligetbe ért, ahol aztán sikerült eltévednie.
Így esett, hogy véletlenül az uralkodónő dúsan benőtt kertjébe
keveredett, amiről ő maga persze nem tudhatott. A telihold
fényében tisztán ki tudott venni ott egy szökőkutat és az annak
káváján üldögélő, magában dudorászó alakot. Soha nem látott nála
szebbet; vörös haja kecses derekára hullott, ruhája a szolgálók
viseletéhez lehetett hasonlatos, napsütötte vállát akkor a holdfény
gyengéden járta át. A férfi szinte megbabonázva lépett előre a
jelenés felé, de a lábbelije alatt lévő egyik ág megreccsent ettől.
Emiatt a nő egy pillanat alatt abbahagyta a dudorászást, leugrott a
szökőkút kávájáról, majd tekintetét a férfire vetette. Ekkor már a
jövevény biztos volt abban, hogy örökre elveszett a lány
gesztenyebarna szemeiben, telt ajkában, vörös szeplőiben. A jelenés,
amilyen hamar jött, olyan hamar látszott eltűnni, ugyanis a lány a
palota felé szaladt, de a férfi mély hangja végül megállította őt.
- Kérem, maradjon! Nem árulom be! - A lány értetlenül fordult
meg, miután megtorpant egy pillanatra. Tekintetét a férfire emelte,
mire megértette, hogy az azt hitte róla, hogy ő az uralkodónő egyik
szolgája lehetett. Szűkszavúan csak ennyit mondott ezért:
- Menjen el! Magának nem szabadna itt lennie.
- Amióta megpillantottam magát, nekem már nincs sehol máshol
helyem a világon. - A nő nem bírt megmozdulni, a szavak maradásra
bírták őt. Így el kellett viselnie, ahogyan a férfi közelebb lépett
hozzá, és komor tekintetét ráemelve így folytatta:
- Meghalok, ha nem láthatom Önt viszont.
- Attól tartok, ebben az esetben gyors halála és rövid élete lesz. -
felelte a nő csillogó szemeit a férfire emelve.
- Ne tegye ezt velem! Ezernyi háborút megvívtam már, keserű
lenne az Ön hiányában meghalni - nem tágított a férfi, így édes
szavai a nő lelke mélyéig hatoltak. Aszeth nem tudott mit tenni,
elmosolyodott, majd érezte, ahogy a férfi egyre inkább bűvkörébe
vonta őt. Tekintete megtalálta annak komor arcát, egy pillanatig
elveszett zöld szemeiben, de aztán eszébe jutott királyi származása,
amitől megrázta a fejét.
- Sajnos nem tehetem… Tilos magával találkoznom.
 - Ennyire kegyetlen lenne hát az uralkodónő, hogy megfosztaná
tőlem látásának kegyét? - kérdezte a férfi kitartóan. - Inkább viselek
el ezernyi korbácsütést a bőrömön, csak hogy újra lássam kedves
arcát.
- Vigyázzon, mit mond! Látásomért a korbácsütésnél jóval többet
kellene elviselnie! - fenyegette őt a lány, de hangja inkább tűnt
hívogatónak, mintsem taszítónak.
- Bármit kiállnék érte.
- Nagy szavak ezek egy olyan embertől, akiről már most
történetek keringenek - gondolt vissza a nő arra, amit előtte hallott
róla. - Úgy tudom, hogy a vajákos asszonyok nem csupán gyógyítása
indokán látogatják magát.
- Nekem a ma éjszaka óta nem létezik másik nő. Erre
megesküszöm - válaszolta a férfi céltudatosan.
- Ne esküdjön hamisan! Mindketten tudjuk ugyanis, hogy szavát
csak addig fogja betartani, amíg nem lát egy szebbet, jobbat,
csinosabbat…
- Magánál soha! - közölte vele a katona, és önkéntelenül a jelenés
után kapott, de hosszú ujjai közül halként siklott ki a nő selymes
karja. Aszeth önkéntelenül húzódott el az érintéstől, hiszen jól
tudta, hogy tilosban jártak.
- Hagyja a játékot! Térjen vissza oda, ahonnét jött, és felejtsen el
engem!
- Meglátja, hogy alaptalanok a vádak - tett ígéretet a férfi. -
Minden este visszatérek ide, és addig fogom Önt várni nevét a
sötétségbe suttogva, amíg újra meg nem látom arcát.
- Nem is tudja a nevemet!
- Anélkül nem engedhetem el, hogy meg ne mondaná - erősködött
a férfi mosolyogva, mire a lánynak elfacsarodott a szíve. Mégsem
mondhatta azt a nevet, amelyen mindenki ismerte és szerette őt,
hiszen még magánál a fáraónál is híresebbnek bizonyult. Így nagy
levegőt vett, és ezt állította:
 - Nebettaui - említett egy akkoriban nagyon is gyakori nevet, mire
a férfi bólintott egyet, és ő is bemutatkozott.
- Nippur - A nő rámosolygott, majd fellépdelt a palota felé vezető,
kertben lévő, hosszú lépcsőn, de mielőtt még eltűnt volna a palota
homályában, ennyit szólt Nippurhoz:
- Ideje mennem. Nem késlekedhetek tovább.
- Egy egész örökkévalóságnak tűnik majd, míg eljön a holnap. A
szavamat adom, hogy itt fogok várni magára.
A nő elfogadóan biccentett egyet ezzel reményt keltve a férfi
szívében. Azután remegő lábakkal indult meg a fölfelé vezető
lépcsősoron, miközben valami furcsaságot érzett a testében
szétáradni, amit még soha nem tapasztalt előtte; a férfi jelenlétére
szívverése felgyorsult, pupillái kitágultak, egész testét remegés
szállta meg. Annyira kellemesnek tűnt mindez, hogy ő is vágyni
kezdett a harcos újbóli látására. Amikor lefeküdt férje mellé aludni,
sokáig nem is jött álom a szemére, agyában vissza-visszajátszotta a
férfivel tett véletlen találkozása emlékét, aminek édes gondolata
ringatta végül el.
Másnap elérkezett az idő arra, hogy Nippur letegye az esküjét az
uralkodónő előtt. A fáraó magához hívatta a már felépülőben lévő
férfit, majd megkérdezte tőle, hogy még mindig be akarja-e tölteni a
testőri pozíciót. A férfinek más sem forgott a fejében, mint az előző
éjszakán történt találkozás, így, mivel tudta, hogy a pozíció
elfogadásának módja az egyedüli esélye arra, hogy a palotában
maradhasson, így újra láthassa a lányt, vállalta az eskü letételét. Ott
találta magát a hatalmas palotában, nemesi szempárak kíséretében,
szokásos, egyiptomi viseletben, miközben a beavatást várta.
Néma csönd telepedett a teremre, amint megjelent az uralkodónő.
Testhez simuló ruhája alig takarta bájait, fején koronaként jókora
ékszert viselt, ugyanis ő akkor az istennő megjelenítőjeként tűnt fel
inkább, mintsem emberi lényként. A férfi letérdelt előtte, mire a nő
kihúzta magát, és felavatta őt, miközben arra kérte, hogy ismételje el
a szavait.
 - Életemet és véremet az uralkodónőnek szentelem -
visszhangozták a falak előbb a nő, majd a férfi hangját furcsa
keveréket öltve ezzel. - Védelmezem és tisztelem őt, parancsait
szolgamód követem, és ha kell, védelmében véremet adom, az
életemet áldozom az ő életéért cserébe.
Amint a férfi felesküdött az uralkodónő szolgálatára, így annak
testőre lett, hosszan tartó mulatság kezdődött. Folyt a bor literszám,
a legjobb ételeket szolgálták fel, a férfit pedig a palota mindennemű
luxusa vette körül hirtelen. Annyit evett és ivott, amennyit csak
akart, azzal hálhatott, akivel a sors összehozta, de őt akkor nem
érdekelte más, csak hogy minél hamarabb otthagyja a pompát, és az
éj leple alatt a jól ismert szökőkút keresésére induljon.
Az uralkodónő nem vett részt a mulatozáson, bár ez nem lehetett
meglepő, hisz sokszor hagyta magára férjét a nemesekkel, és inkább
magányába vonult, ahogyan azt aznap is tette. A testőre viszont
igencsak nehezen tudott szabadulni a körülötte lévő érdeklődőktől.
Így esett, hogy, amint Aszeth a szobájába ért, és szolgálólányai
eltávolították róla a sminket és a parókát, kényelmes ruhába bújt,
valamint a kertjében álló szökőkúthoz igyekezett. Leült annak
kávájára, és hosszan nézte a fölötte világító Holdat és csillagokat
szinte visszavágyva közéjük. Amikor már-már feladta, és idejét
érezte annak, hogy nyugovóra térjen, egy ziháló férfi jelent meg
előtte, aki lélekszakadva ügyködött azon, hogy minél előbb elérje a
kutat. A lány rámosolygott, és onnantól kezdve a férfi zihálása is
alábbhagyott.
- Azt hittem, hogy szavai puszta szavak maradtak csupán, és nem
válnak beteljesült ígéretté.
- Nem volt olyan egyszerű elszakadni a mulatozástól - jelentette ki
a férfi kihúzva magát, közelebb lépett a vörös hajú nőhöz, zöld
tekintetét végigfuttatta rajta, majd így fűzte tovább a mondandóját:
- Itt vagyok, ahogy ígértem. Sokáig maradok az udvarban.
- Az uralkodónő szolgálójaként - helyeselt Nebettaui.
 - Csak azért esküdtem fel neki, hogy láthassam magát. Ez volt az
egyetlen oka.
- Valóban? - kérdezte a lány furcsán csillogó szemekkel. - Az
uralkodónő szépsége messziföldön híres, mondják, hogy
megtiszteltetés neki szolgálni.
- Ha egy kegyetlen és rideg személyt szolgálni megtiszteltetés,
akkor bizton az - válaszolta a férfi őszintén, mire Nebettaui
elkomorult. Ekkor Nippur megértette, hogy szavai megsértették a
lányt. - Ne haragudjon, nem akartam ezzel megbántani az érzéseit.
Ön biztosan okkal szolgálja a fáraónőt.
- Akár hiszi, akár nem, az uralkodónő nagylelkű és kedves, majd
rájön, hogy milyen is ő valójában.
- Nem akarok róla beszélni, hiszen Önért jöttem ide.
- Remélem, tudja, hogy veszélyes játékot űz - nézett a férfi csillogó
tekintetébe a lány.
- Ha veszélyes szeretni az uralkodónő szolgálólányát, akkor
megértem, de higgye el, hogy nem érdekel!
- Ugyan! - ellenkezett a lány mosolyogva. - Amit szeret, az csak
egy ábrándkép, nem én vagyok igazán, hiszen még csak nem is
ismeri valódi énemet.
- Akkor adjon lehetőséget arra, hogy megismerjem!
A lány elgondolkozott egy pillanatra, de, mivel tudta, hogy a
fáraójukkal együtt a nép úgyis messze mulatozott tőlük, végül
kötélnek állt. Leültek a kút kávájára, ahol aztán beszélgetésbe
kezdtek anélkül, hogy kiderült volna a nő titka. Szinte csüngött a
férfi szavain, aki az életéről mesélt, a messzi hazájáról, arról, hogy
hajósnak állt, hogy a háborúk borzalmai elől meneküljön, és hogy
miként talált Egyiptom földjére. A lány olyan helyekről és olyan
tettekről hallott, amikről még előtte sohasem. Lelki szemei előtt
elképzelte azt a tömérdek helyet, amit a férfi kalandjai során bejárt,
azokat az idegen embereket, akiket látott, amitől hirtelen hiányérzet
töltötte el szívét. Ott élt abban a nagy palotában, mindene megvolt,
amit csak kívánt, de mégis oly keveset tudott a kinti világról.
Gondolataiban megelevenedtek a történések, szíve kitárult, és
életében először olyat érzett, amit előtte még sohasem. A férfi
azonkívül, hogy vonzónak bizonyult, akadt egyfajta bűverője, ami
teljes egészében magához kötötte a lányt. Amikor mondandója a
végéhez közeledett, a nő észrevette, hogy már nagyon sok idő telt el
aközben, amíg hallgatta a férfi történeteit, így ideje volt menni.
Felállt, miközben ezt mondta neki:
- Elszaladt az idő. Mennem kell.
- Nem engedem - nyúlt utána a férfi, és fogta meg gyengéden
harcedzett tenyerével a nő alkarját. Ekkor érintette meg őt először,
miközben fogalma sem volt arról, hogy ezért halál járt volna. De ez
egy olyan érintésnek bizonyult, ami merőben különbözött a fáraó
érintésétől. Ahogy a két bőrfelület találkozott, szinte sokkolta a lányt
annak jóleső érzete. Élvezte, ahogy a férfi hosszú ujjai átkarolták
vékony karját, és aztán a zöld szempár örökre foglyul ejtette őt. - így
nem mehet el.
- Mégis, mit vár tőlem? - kérdezte remegve a lány.
- Egy csókot - válaszolta szemtelenül a férfi.
- Már a bőröm érintésével is messzire ment. Nem adhatom meg,
amit kíván - utasította őt vissza.
- Higgye el, ha egyetlen csókjáért a fejemet veszi az uralkodónő,
én azt sem bánom - állította a férfi, mire a lányt ismét remegés fogta
el. Ő maga is kívánta azt a csókot, de, mivel már a mulatozók is épp
takarodóra kívántak térni, félőnek tűnt, hogy a palota valamely
lakója meglátja őket. Ezért megrázta a fejét, és hátrált egyet, így a
férfi kénytelen volt elengedni a karját.
- Nem lehet.
- Hát ennyire kegyetlen az úrnője?
- Nem azért - felelte a lány, de aztán az ajkába harapott, mivel
mégsem lehetett elég erős ahhoz, hogy távozzon tőle. - Egy
udvarhölgynek nem illik az úrnő katonájával csókot váltania.
Immáron az uralkodónő rendelkezik az életével.
- Eldobnám az életemet egyetlen csókjáért - erősködött tovább a
férfi, így Nebettaui kénytelen lett feladni a küzdelmet. Elveszett a
zöld tekintetben, a férfi izmos testének közelségében, és egy
pillanatra elfeledte azt, hogy ki is volt ő valójában. Szíve mélyén
valóban szeretett volna Nebettaui lenni, főleg úgy, hogy megérezte a
férfi ajkainak édes ízét. Sokszor esett meg, hogy a fáraó megcsókolta
őt, de azok közül egyetlen alkalommal sem érzett ilyen csontig
hatoló izgatottságot, és kellemes, áramütésszerű érzést. A lány
hagyta, hogy az erős férfi a karjaiba zárja őt, ajka ajkához érjen, és
hosszan, mélyen csókolja őt.
Hosszú percekig álltak ott nem törődve azzal, hogy kezdtek
kifogyni a szuszból. Végül Nippur mégiscsak elengedte őt, miközben
Nebettaui szinte vágyott arra, hogy örökké tartson annak ölelése.
Kénytelenek voltak elválni egymástól, de mindkettejük szívét édes
nyugalom szállta meg. Amint Aszeth a hálójába tért, a fáraó várta őt,
miközben érdeklődve kérdezte tőle:
- Merre jártál?
- Csak tettem egy kört a kertben. Szeretek esténként elbúcsúzni a
növényeimtől.
- Nekem a legfontosabb az, hogy te boldog legyél. Mégis
elszomorít, hogy annyi időt töltesz a növényeid között, és mellőzöd a
mulatságokat.
- A mulatságok nem nekem valók - csóválta a lány a fejét,
miközben odalépett a fáraóhoz, megölelte őt, és inkább tűntek akkor
apának és lányának, mintsem házastársaknak. Ezek után egymás
mellett tértek nyugovóra, de Aszeth sokáig nem tudott elaludni,
mivel gondolatai egyre az őt rendületlen kint váró férfi körül
forogtak.
Másnap elérkezett az ideje annak, hogy az uralkodónő hivatalból
találkozzon testőrével. A nő a szívének kedves egyik ligetében ült, a
háta mögött egy tóba csordogáló vízesés hullott alá, amiben
rendületlen bugyogott a forrásvíz. A vízben a kert ékeiként
flamingók álltak. A fáraónő egy szófán feküdt, miközben terebélyes
pálmaágakkal ketten legyezni kezdték őt. Testét ekkor is smink és
aranyfesték borította, fején fekete parókát viselt. Eközben egyik
szolgálója egy fürt szőlőt szemezgetett a számára.
Amint megjelent testőre, tekintetét ráemelte, miközben
észrevette, hogy már nyoma sem volt rajta a szokásos, egyiptomi,
polgári öltözetnek, ehelyett a harcosok hivatalos ruháját viselte,
hátára pedig kardot kötött. A nő megmozdult, majd végigsimította
lába előtt heverő egyik leopárdját. A másik állat egy kissé arrébb
hevert tőle, de mindketten felkapták fejüket az újdonsült személyzet
közeledtére. Az egyik felordított, mire a katona egy pillanatra
megtorpant, majd folytatta útját az uralkodónő felé, aki mosollyal az
arcán jegyezte meg:
- Nyugodj meg, Zafira! - hajolt közel leopárdjához, hogy arany
kezeit annak szőrén végigfuttatva nyugtassa meg az állatot. - Ő az új
testőröm. Bármennyire is édes lehet a húsa, mégsem esszük meg őt!
- De a leopárd továbbra is izgatottan járkált sárga szemeit a férfin
tartva, aki mintegy magának jegyezte meg a következő mondatot:
- Igencsak érdekes ízlése van, hogy ilyen állatokat tart maga körül.
- Ha a leopárducaimra gondol - állt fel az uralkodónő, hogy a férfi
szemébe nézhessen -, nos, tudnia kell róluk, hogy az embereknél
sokkalta kiszámíthatóbb lények. Ők ugyanis sosem fognak hátba
támadni senkit, így mindig tudom, hogy mire számíthatok tőlük.
- Itt, most az a kérdés, hogy én mire számíthatok Öntől - mondta
tekintetét az uralkodó lenge öltözetén végigfuttatva a férfi,
miközben kevésbé tűnt illendőnek az érdeklődő pillantása.
- Például, hogyha meghajol az üdvözlésemre, akkor nem
büntetem meg magát - vetette rá kihívó tekintetét a fáraónő.
- Ez így működik? Hogy mindenféle mondvacsinált indokkal csak
úgy megbüntetne? - kérdezte a férfi kíváncsian, mire a nő maga után
intette őt, miközben a szolgák egy szó nélkül indultak utánuk.
 - Nem csak úgy büntetném meg magát. Ha jól viseli magát,
betartja az udvar szabályait és az utasításaimat, akkor
megjutalmazom. Ha viszont továbbra is szemtelen modorban beszél
velem fittyet hányva a szabályokra, megbüntetem. Magának elég
csak ennyit tudnia.
- Nem vagyok a tulajdona - dacolt vele a férfi, akinek cseppet sem
tetszett, hogy így beszéltek vele. Az uralkodónő higgadt maradt,
miközben szembefordult vele, és karjait széttárva folytatta:
- Ez az én birodalmam - mutatott a zöldellő ligetre.
- Itt minden fa, minden kő, minden egyes vízcsepp fontos
számomra, és éppen ezért meg is becsülöm őket. Tudom, hogy
nemcsak az én jólétemre, hanem egész Egyiptom jólétére
szolgálnak. Egyfajta kölcsönhatásban élünk, hiszen én vagyok az,
aki fenntartja a kapcsolatot az élettel teli ligetek sokasága és az
emberek között. Itt tehát én parancsolok. Nem fordult még elő
velem olyan, hogy megkérdőjelezték volna a hatalmamat.
- Vagy legalábbis nem szemtől szemben - szólalt meg a férfi kissé
gunyoros hangot megütve. A következő pillanatban az uralkodónő
kihúzta magát, a testőr szemébe nézett, és kissé kihívóan válaszolt
neki:
- Vigyázzon, mert a végén még kivágatni kényszerülöm a nyelvét!
- Aszeth erre akaratlanul elpirult a vastag sminkje alatt, mivel
automatikusan a fejébe idézte az előző éjszaka történéseit, amikor is
a férfi nyelve huncut táncba kezdett az ő nyelvével. De aztán Nippur
szavai zökkentették ki őt a gondolataiból:
- Nem mintha nem élvezné - ütött meg vele ismét közvetlen
hangnemet a férfi. - Biztosan szórakoztatja, hogy az emberek
ugranak a szavára, hogy imádják, hogy hajlonganak maga előtt,
hogy Ön élet és halál úrnője ezen a földön - csillogtak a testőr zöld
szemei sokatmondóan, melyeket a nő barna tekintetébe döfött
tőrként. Az úrnő kihúzta magát, és szikrázó tekintettel válaszolt
neki:
 - Okkal tisztelnek az emberek. Nem szokásom életekről dönteni,
hacsak árulást nem követnek el. - Ezt furcsa hangnemben mondta. -
Ön pedig felesküdött arra, hogy az életével szolgál engem. Innentől
kezdve, ha nem engedelmeskedik, áruló lesz.
- Talán ily hamar megszabadulna tőlem? - kérdezte mosolyogva a
katona szinte a halállal is dacolva, de a nő megrázta a fejét, egy
lépéssel közelebb lépett a férfihez, és megjegyezte:
- Jó emberismerőnek tartom magam, és ez az érzékem azt
mondja, hogy nem fogok magában csalatkozni. Előbb-utóbb
megtörik majd, hiszen mindketten tudjuk, hogy nem áruló. - Ezzel
közelebb lépett az egyik fához, kezét kinyújtotta, mire a fa abban a
minutumban egy lédús narancsot termett. A férfi alig hitt a
szemének, amikor meglátta mindezt, de a nő leszakította a
gyümölcsöt onnét, és felé nyújtotta azt. A férfi ellépett tőle, mire az
uralkodó megjegyezte:
- Nyugodtan megeheti, nem mérgezett. - Nippur végül elfogadta a
narancsot, de még mindig döbbenettől tátott szájjal nézett az
uralkodónője után, aki csípőjét lágyan ringatva lépett arrébb,
miközben ezt parancsolta neki:
- Megszomjaztam, hozzon nekem inni!
- Arra ott vannak az egyéb szolgák - vitatkozott a férfi.
- Az én feladatom az, hogy biztonságban tudjam magát, ennél sem
több, sem pedig kevesebb.
- Én mégis Önt kértem fel azon feladatra, hogy szolgáljon ki
engem - ragaszkodott a nő az előbbiekhez, miközben lehajolt a
leopárdjához, és azt simogatva nézett fel, hogy a férfi izzó
tekintetébe fúrja pillantását.
Nippur nem mozdult egy darabig, majd, amikor a nő továbbra is
rajta tartotta parancsoló tekintetét, magában dörmögve valamit
odalépdelt a közelben lévő, hideg vizű forráshoz, megmártott benne
egy kupát, majd odavitte azt az uralkodónőhöz, és a szolgáktól nem
megszokott, laza mozdulattal nyújtotta azt felé. Az uralkodónő
formálisan bólintott egyet ezzel megköszönve a vizet, majd ivott
belőle egy kortyot, de a maradékot a közelben álló fa gyökerére
öntötte. A férfinek erősen türtőztetnie kellett magát ahhoz, hogy el
ne káromkodj a magát akkor. De aztán belé fagyott a szusz, hiszen a
fa megremegett az aljától egészen a tetejéig, majd az egekbe
nyújtózkodva nőtt egy fél métert. A férfi nem lehetett hozzászokva
ahhoz, hogy egymás után ennyi csodát lásson. - A maga feladata lesz
a leopárducaim élelmezése is - vetette oda neki a nő, mire a férfi
fogcsikorgatások közepette nyelt le egy félig hallható káromkodást.
A nő feléje fordult, hogy megkérdezze:
- Van esetleg ellenvetése?
- Az lenne furcsa, hölgyem, ha nem lenne - jegyezte meg gúnyosan
a katona, mire a nő egy félmosollyal az arcán megszólalt:
- Majd meglátjuk, hogy mennyi kedve marad a viccelődéshez,
amint kitakarította a ketrecüket.
Nippurnak nem maradt más lehetősége, mint hogy megtegyen
mindent, amire csak az uralkodónő kérte őt. Nem erre a munkára
számított, hiszen kevésbé érezte magához méltónak a
ketrectakarítást és a vízhordást. Ő ízig-vérig harcos volt, így
háborúhoz edződött, nem pedig egy hóbortos uralkodónőhöz, aki
szerinte csak leckéztetni akarta őt. Mégis sokkal jobban kimerült
annak a napnak a végére, mint egy ütközet után.
Hamarosan elérkezett a vacsora időpontja, és Nippur szinte alig
várta már, hogy az uralkodónőt az ajtajához kísérje, majd ígéretéhez
híven felkeresse a szökőkutat, ahol szerelme várt rá. Az mosolyogva
fogadta őt, miközben azt kérdezte, hogy miként sikerült az első
napja, de a férfi akkor mást sem tudott tenni, mint panaszkodni.
- Nem azért vagyok itt, hogy megfeleljek az uralkodónő kényének.
- Szolgálnod kell őt - felelte Nebettaui. - Erre esküdtél.
- Inkább szolgálnálak téged - felelte a férfi. - Bárcsak olyan lenne,
mint te!
- Miért, én milyen vagyok? - kérdezte zavartan a lány.
 - Te kedves vagy, jólelkű. Az uralkodónő pedig száraz és karót
nyelt. Lehet, hogy a fáraó felhagyott az éjszakánkénti látogatásával,
ezért ilyen.
- Egy csöpp tisztelet sincs benned felé?
- Ő sem tisztel engem, akkor minek tiszteljem én őt? - kérdezte a
férfi, mire a lány vállat vont, és igyekezett meggyőzően szólni:
- Mert ő az istennő megtestesülése?! Ráadásul egész Egyiptom
úrnője, élet és halál ura a földeken.
- Inkább csak egy magányos nő, akinek a fejébe szállt a dicsőség -
csóválta a fejét a férfi, miközben a lány egyre kényelmetlenebbül
érezte magát abban a beszélgetésben. Fel is egyenesedett a káváról,
és erről kérdezte a katonát:
- Hát ennyire borzasztónak látod őt?
- Szerintem én vagyok az egyetlen ember, aki látja a valódi énjét.
Szerinted minek az a sok festék és cicoma? Elmondom én neked,
minek az; ezzel takarja azt, hogy valójában teljesen üres és sivár.
- Nem tudhatod, nem is ismered őt valójában! - próbálta
Nebettaui sértődötten otthagyni a férfit, akinek a hangja
megenyhült, miközben nagyot sóhajtott, és bocsánatot kért.
- Ne haragudj! Egy pillanatra elfelejtettem, hogy mennyire
szereted őt.
- Nagyon hamar megítélted őt. Nem tudod, hogy milyen is
valójában - rázta a fejét a lány, mire a férfi közelebb vonta őt
magához, hogy egy csókot leheljen vörös hajjal borított feje tetejére.
- Ne haragudj! Igyekszem őt más szemmel látni, de meglásd,
nekem lesz igazam.
- Nem maradhatok - felelte a lány, miközben kitépte magát a férfi
öleléséből, és a palota felé vette az irányt. De Nippur elállta útját,
hogy csókjaival halmozza el őt. Nebettaui egyszerűen képtelennek
bizonyult haragudni rá, ehelyett élvezte annak közelségét, ajkát a
saját ajkára tapadni, és legszívesebben örökre elveszett volna az
ölelésében.
 A következő napok viszonylag egyhangúan teltek. Az uralkodónő
testőre a nappalokat a nő parancsainak lesésével, míg az éjszakákat
kedvese ölelésében töltötte. Sokszor hevertek le a zsenge fűbe nézni
a csillagokat, de néhány kósza csókon kívül mást nem váltottak.
Aszeth tudta, hogy nem mehetett sokáig ez a kettős játszma, de
minél több időt töltött a férfival, annál nehezebbé vált bevallani neki
az igazat. Azzal hitegette magát, hogy Nippur a valódi énjét látta, így
már arra a pontra jutott, hogy ő maga is elhitte, hogy csupán egy
mezei halandó, az úrnő szolgálója, és nem az istennő reinkarnációja.
Egyik nap az úrnő a városba kívánkozott, így szolgáinak
koszorújában hagyta el a palota falait, hogy a város piacának
sokszínűségében vesszen el. Persze ez egyáltalán nem sikerült,
hiszen szolgák emeltek napernyőt köré, miközben testőre ott
ballagott jobbján. Amerre csak ment, mindenki abbahagyta a
munkát, amit éppen végzett, és tekintetét az uralkodónőre emelte.
Hamarosan hömpölygő tömeg gyűlt köréje, hogy lássák, csodálják
és szeressék őt. Miközben egyre tömörültek az emberek, testőrének
furcsa előérzete támadt, így közelebb lépett a nőhöz, és erélyesen
szólt hozzá.
- Jobb lenne innen visszavonulni.
- Ugyan! - legyintett egyet a nő egy kacér mosollyal arcán. - Ők a
saját népem, közöttük nem érhet bántódás.
- Nekem ez akkor sem tetszik - mondta a férfi tekintetét a tömegre
vetve, ami mintha körbe kezdte volna zárni őket. - Megkérem
felségedet, hogy vonuljunk vissza.
- Túlságosan is aggódik…
- Ez a dolgom, ezért fizetnek - felelte a férfi meggyőzően, de a nő
nem volt hajlandó visszavonulni. Ez bizonyult élete egyik
legnagyobb hibájának, merthogy akkortájt terjedőben lettek olyan
nézetek, melyek szerint csak egyetlen isten lehet; a napisten, a többi
isten hamis. Vagyis az úrnő sem lehetett isteni természetű, és
feleslegesen imádták őt.
 A tömeg szinte már karnyújtásnyira tolongott az uralkodónőtől,
amikor egy alak vált ki a fáraónőt csodáló arcok közül, és
nekirontott a nőnek. Az a férfi is egy volt a napisten hívei közül,
mely be szerette volna bizonyítani, hogy az uralkodónő nem isteni
eredetű, aminek egyetlen módja lehetett csupán. Tőrét a nőre
emelte, de nem tudott a közelébe férkőzni, mivel az uralkodónő
testőre egy jól irányzott mozdulattal vágta el jókora kardjával a férfi
torkát. A vére szétfröccsent, miközben a teste rángatózva a földre
hanyatlott. A testőr egy pillanat alatt megparancsolta a szolgáknak,
hogy kísérjék az uralkodónőt biztos helyre, miközben a nép tagjai
között kitört a pánik. Az istennő persze ijedt és csalódott lett, de
érzéseit akkor csupán udvarhölgyeivel tudta megvitatni.
Amint a fáraó tudomást szerzett a támadásról, éktelen haragra
gerjedt, és eldöntötte, hogy hadjáratot indít az új hitgyülekezet
felszámolására.
Hamarosan ott találta magát a nagyteremben jobbján feleségével,
miközben a testőrt is magához hívatta. Az uralkodónőnek nagyot
dobbant a szíve, amikor meglátta a belépő férfit, aki aztán fejet
hajtott a pár előtt, majd hagyta, hogy a fáraó lépjen előre.
- Ma olyasmi történt, amitől mindig is tartottam. Félelmem
beigazolódott, hiszen gonosz emberek el akarták venni tőlem
legdrágább kincsemet. - Ezzel a feleségéhez fordult, aki a testhez
simuló, pikkelyszerű ruhát egyre szorosabbnak érezte magán. Mint
mindig, akkor is aranyra lett festve a bőre, fején parókát viselt,
miközben ruhája nem túl sokat hagyott a képzeletnek, ugyanis az
szépen kiemelte az idomait. A fáraó így vitte tovább a
gondolatmenetet:
- Kérhet hőstettéért cserébe bármit. Egyiptom uralkodója vagyok,
bármi legyen is szívének vágya, megadhatom hűségéért cserébe.
- Csak a dolgomat végeztem - mondta szerényen a férfi, mire a
fáraó ragaszkodott hozzá, hogy megjutalmazza őt. A testőr erre
felegyenesedett, és végül hozzátette:
 - Ha mégis jutalmat akar nekem adni, akkor arra kérem, hogy ne
hagyjon itt tétlenül a palota falain belül. Talán nagyobb hasznomat
venné a harcmezőn.
- Azért van itt, hogy az uralkodónőt védje. Ennél nemesebb
feladatot nem is tudok elképzelni egy harcosnak - jelentette ki a
fáraó, majd megrökönyödve kérdezte:
- Talán nem elégedett a munkájával?
- Ne értsen félre, boldogságomat itt, a palota falai között lelem.
Viszont úgy hiszem, hogy hasznomat venné a merénylők
felkutatásában és a velük való leszámolásban. Ezzel is csak úrnőmet
védeném.
- Hát rendben van - egyezett bele a fáraó. - Esetenként
csatlakozhat a katonáimhoz. Van még esetleg valami, amire a szíve
vágyik?
- Sajnos, amit igazán szeretnék, azt nem adhatja meg nekem.
- Erre elszorult Aszeth szíve, hiszen félt attól, hogy a férfi felfedi
titkukat. A fáraó kérdő tekintettel nézett a férfira.
- Egyiptom fáraója vagyok. Bármit is szeretne, meg tudom adni
magának.
- Egy nő szerelmét még Egyiptom fáraója sem tudja megadni
nekem - makacskodott a férfi, miközben félt attól, hogy ezzel
megsérti az uralkodót, de az csak felnevetett, majd feleségéhez
fordulva megjegyezte:
- Nőügyekben én nem tudok segíteni magának, ezért arra kérem
úrnőmet, hogy ő biztosítsa magának mindazt, amire a szíve vágyik. -
Ezzel rövidre zárta a vitát, miközben észre sem vette, hogy Aszeth
tetőtől talpig megremegett.
Nem maradt más választása, a fáraónő még aznap délután hívatta
a férfit. Egy tágas szobában álltak, aminek ablakai a közeli
pálmaligetre néztek. A szobában a fáraónő várta testőrét
udvarhölgyei és más hölgyek társaságában. Hamarosan megjelent a
katona, mire az uralkodónő állva köszöntötte őt.
 - Szívemből hálás vagyok a mai napon elkövetett hőstettéért -
mondta komoran, miközben egytől egyig körbejárta az
engedelmesen, kihúzott háttal álló, lenge ruhában lévő,
felsorakoztatott lányokat. - A fáraó engem bízott meg azzal, hogy
megjutalmazzam magát. Kedvére választhat az itt jelenlévő hölgyek
közül - lépdelt kecsesen a szebbnél szebb lányok előtt.
- Vannak, akik messziföldről jöttek, választhat alacsonyt,
magasat, kék szeműt, barna szeműt, fekete hajút, szőkét, akit csak
akar. Itt bárki a szeretője lehet. - A férfi végigjártatta tekintetét a
szebbnél szebb lányokon, és egy pillanat erejéig elfogta őt a vágy,
hiszen minden lány nagyon tetszetősnek bizonyult. De aztán lassan
megrázta a fejét, és így szólt:
- Sajnálom, de vissza kell utasítanom bőkezű ajánlatát.
- Talán nem tetszenek az itt lévő hölgyek? - kérdezte érdeklődve a
nő. - Talán nem elég szépek?
- Mindegyik gyönyörű - felelte őszintén a férfi, majd sóhajtott egy
nagyot -, de valójában én a vöröseket szeretem.
- Időbe telik, de tudok vörös hajú lányt is szerezni - húzta ki
magát az uralkodónő, viszont a férfi megrázta a fejét, majd így
folytatta:
- Valójában az a baj e bőkezű ajánlattal, hogy a szívemet már
odaadtam valakinek. Őt itt ismertem meg a palota falain belül. Nem
tudom, hogy remélhetem-e, hogy jóváhagyja találkozásomat az
udvarhölgyével, Nebettaui-val. - Ezzel az udvarhölgyek egymásra
néztek. - Nekem csak ő létezik, vagy senki más.
- Az udvarhölgyeim nem lesznek testőrök ágyasaivá - jelentette ki
az uralkodónő határozottan. - Ezennel elmehet.
A férfi magában fortyogva hagyta el az uralkodónő szobáját,
miközben Aszeth érezte, hogy bőszen remegtek a térdei. Egyrészt
szívéből örült annak, hogy a harcos visszautasította a felkínált
lehetőséget, másrészt tisztába került azzal, hogy nem sokáig
titkolhatta kilétét a férfi elől.
 Az uralkodónő udvarhölgyei körében találta magát, akik a nő
szobájában levetkőztették, majd a szobában lévő fürdőhöz vezették
őt. A medencében már gőzölgött a forró víz, amibe aztán nyakig
belemerült. Alighogy sikerült megfürdenie, egyik szobalánya
odalépett hozzá azzal a kijelentéssel, hogy testőre visszajött hozzá,
és sürgősen beszélni akar vele. A nőnek hatalmasat dobbant a szíve,
de nem utasíthatta vissza a férfit, így kiszállt a kádból, majd
törölközőbe csavarta magát, miközben szolgálói egy kifeszített, fehér
lepedő mögé vezették őt, majd köntöst adtak rá. Ezek után a férfi
bebocsátást nyert a helyre, de még, mielőtt megkezdhette volna a
sürgős találkozónak magyarázatát, a fáraónő erélyes hangon
ráparancsolt:
- Kérem, forduljon el! - A férfi vonakodva ugyan, de lassacskán
eleget tett a nő kérésének, mire az kilépett a fehér lepedő takarása
mögül. - A fürdőből jövök, így nem viselem uralkodói öltözékemet.
Anélkül pedig senki sem láthat.
- Talán annyira csúnya, hogy takarni kell magát? - kérdezte a
katona szemtelenül, miközben oldalra fordította a fejét, de csak egy
alakot érzékelt a háta mögött egyenesen állni. A szolgálók a férfi
szavai hallatán egymásra néztek, de az uralkodónő elnevette magát,
és mintegy felvéve vele a kesztyűt megjegyezte:
- Az a legenda járja rólam, hogy azok a férfiak, akik meglátnak,
megbolondulnak, és a hajukat tépve indulnak bolyongani a
sivatagba. Úgyhogy, ha jót akar magának, akkor nem merészel
megfordulni.
- Úgy gondoltam, ha ennyire takarni akarják magát, akkor annak
jó oka van.
- Ez nem elég jó ok? - vonta fel a nő a szemöldökét, majd így fűzte
tovább a mondandóját:
- Most valóban azért jött, hogy az én testi adottságaimról
társalogjunk? - kérdezte a nő, mire a férfi lassan megrázta a fejét, és
megfogalmazta kérését.
 - Csak azért vagyok itt, hogy kijelentsem; vonzalmam a
szolgálólányához, Nebettaui-hoz egyoldalú. A lány semmi olyat nem
tett, amivel szégyent hozna fáraójára és fáraónőjére. Ha büntetni
akar valakit, akkor engem büntessen, mivel én voltam az, aki
tekintetét a leányra vetette, és szépsége örökre rabul ejtette
szívemet.
- Valóban vállalná a büntetést a leány helyett?
- Ha kell, ezernyi korbácsütést is. Csak neki ne essék bántódása!
- Majd még meggondolom - hagyta annyiban a dolgot az
uralkodónő, mire a férfi az ajkát ismét szólásra nyitotta, de a
fáraónő közbevágott:
- Legyen elég ennyi! Különben tudnia kellene, hogy nem szoktam
ok nélkül büntetni. Most elmehet. - Amint a férfi elhagyta a szobát,
az egyik szolgáló odafordult a fáraónőhöz, és megkérdezte tőle:
- Szabadna tudakolnom, hogy ki az a Nebettaui? Talán új szolgáló
csatlakozott hozzánk?
- Nem - mondott neki ellent a nő, mire szomorú szemeit a
szolgálólányra vetette, és megszólalt:
- Ő csak a fantázia szüleménye, nem létezik valójában.
Ezzel kiparancsolta a szobából szolgálóit, így készen állt arra,
hogy újra találkozzon a férfival immár a szolgálólány bőrébe bújva.
Egyik este jött a másik után, a fiatalok sokat beszélgettek, az
uralkodónő szerette hallgatni Nippur történeteit, de nem vitte rá a
lélek arra, hogy elmondja neki az igazat. A férfi gyengédnek és
nagyon figyelmesnek bizonyult vele, lassan haladtak, néhány lopott
csók után azon kapták magukat, hogy hosszan falták egymás ajkát a
kert sötétjében, miközben mindkettejük testében izzani kezdett a
vágy. A lány még soha nem volt férfival előtte. Azokon az éjszakákon
a férje valójában azon a gyógymódon dolgozott orvosaival, aminek
segítségével aztán utódot nemzhetne neki, ezért sokszor csak
hajnalban keveredett ágyba. A testőr néha elhagyta a palotát, hogy
fényt derítsen az uralkodónőt fenyegető veszély természetére, de
minden egyes alkalommal igyekezett vissza, hogy az éjszakát
szerelme tárgyával töltse. Egyre türelmetlenebb lett, és egyre
éhesebbé vált a nő szerelmére, aki egyre nehezebben mondott neki
nemet.
Egyik éjszaka is élvezte a testőr forró ölelését, ajkán izzó csókjait,
miközben annak érintése bebarangolta a lány egész testét. Nebettaui
zihálva lökte el magától a férfit.
- Sajnálom, de nem lehet. Az uralkodónőt csak szüzek
szolgálhatják.
- Ez csak azért van, mert az uralkodónő egy olyan éltes férfivel
kényszerül hálni, mint amilyen a fáraó, és nem akarja, hogy
szolgálóit fiatal férfiak környékezzék.
- Nem erről van szó - ellenkezett a lány.
- Talán te nem azt érzed, amit én? Nem szeretsz?
- Hát hogyne szeretnélek - értetlenkedett a szolgáló továbbra is.
- Akkor ne kínozz tovább! - hajolt közel a lányhoz, hogy csókot
adjon neki, de az elfordította tőle az arcát. - Az uralkodónőd valóban
megéri azt, hogy engem szenvedni láss?
- Ő nem olyan, mint amilyennek képzeled - vitatkozott vele a lány.
- És a szabályoknak semmi közük nincs a fáraóhoz. Ők ugyanis
nem…
- Hogyan? - kérdezett vissza értetlenül a férfi.
- A fáraó nem képes utódot nemzeni, így az uralkodónő nem
ismer semmilyen férfit.
- Akkor szenvedésemnek ez lehet az oka. Nem akarja, hogy ti
boldogabbak legyetek nála.
- Ez nem így van - csóválta a fejét a szolgáló, mire lesütött
tekintettel megjegyezte:
- Lehet, hogy udvarlásod csupán addig tart majd, amíg el nem
éred célodat, azután feledésbe merülök, és nem leszek más
számodra, csupán egy emlék.
 - Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte a férfi csillogó, zöld
tekintettel. - Bármit megtennék érted, meghalnék érted. Mégis,
hogyan bizonyíthatnám szerelmemet?
- Legyél kedves az uralkodónővel!
- Én az vagyok. Csakhogy ő nem tudja értékelni kedvességemet -
felelte mosolyogva a férfi, mire a lány megrázta a fejét, és így
folytatta:
- Nem kell bizonyítanod a szerelmedet, talán jobb is, ha elfeledsz.
- Azt soha! Holnap, ha kell, akkor magát a fáraót fogom kérni
arra, hogy hagyjon szeretni téged.
- Nem lehet - ellenkezett Nebettaui, de a férfi közel hajolt hozzá,
és onnantól kezdve megtört minden ellenérzés. A katona teljesen
elvette a lány eszét, akkorra valóban Nebettaui-vá vált, így elfelejtett
Aszeth, vagy az istennő megszemélyesítése lenni. Élvezte, ahogy a
férfi érintése végigsiklott testén az árnyakkal szegélyezett ligetben,
ahogy a katona tökéletes teste az ő testének feszült, ahogy az izmos
karjai átölelték őt, és egyszerűen nem tudott neki ellenállni. A férfi
szeretni akarta őt, és ő hagyta neki, hogy szeresse. Az érzés
leírhatatlannak tűnt, mintha a föld fölött lebegett volna, miközben
beteljesült szerelmük. Nippur gyengéden bánt vele, és ösztönösen
tudta, hogy miként okozhat örömet a lánynak. Az pedig magába
fogadta a férfi egész lényét, miközben azon kapta magát, hogy ő is
veszettül falta a testőr ajkait, kívánta testének közelségét.
Amint szerelmes mámorukban végül kimerültek, csupán egymás
mellett feküdtek zakatoló szívveréssel, izzadt testtel, és bámultak
bele az éjszaka sötét szemébe, miközben a csillagok vad táncot
jártak a fejük fölött. A férfi volt az első, aki megmozdult, a lány fölé
magasodott, és egy gyengéd csókot lehelt annak ajkára, miközben
ezt mondta neki:
- Az életem összes éjszakáját így akarom eltölteni; a te karjaidban,
a te ölelésedben, egyedül csak veled. - A szolgálólány felemelte a
fejét, hogy egy csókot adjon a férfinek, csakhogy ezzel újrakezdődött
a két test közötti szoros, vad tánc, ami egészen hajnalig eltartott.
 A lányból immár nő lett. Aszeth mámorosan ballagott végig a
kihalt folyosókon, miközben maga köré idézte testőre ölelését, izmos
karjait, forró csókjait, amitől önkéntelenül elmosolyodott. Még
akkor sem tért magához, amikor végül belépett a fáraóval közös
szobájukba, ahol aztán férjével találta magát szembe.
-Hol voltál?
- Az egyik szolgálóm betegeskedik. Őt látogattam meg.
- Az éjszaka közepén? - kelt gyanú a fáraó szívében, mire felállt,
közelebb lépett a nőhöz, és megjegyezte:
- Úgy ki vagy pirulva! Csak nem kapott el téged is a betegség?
- Remélem, nem - sóhajtotta a lány, mire a fáraó a vállára tette a
kezét, majd megszólalt:
- Nekem a te boldogságod a legfontosabb a világon. Kérlek, szólj,
ha tehetek érted valamit!
- Én vagyok a legboldogabb asszony a világon - lépett közel a
fáraóhoz a lány, és adott az arcára egy csókot, majd lefeküdt mellé
aludni. Sokáig nem jött álom a szemére, mivel még mindig Nippur
ölelő karjait érezte maga körül.
Másnap a fáraónő a kertjében sétálgatott, így testőre kénytelen
volt vele tartani. A nő sokáig csillogó szemekkel nézte a férfit, mire
megjegyezte:
- Nagyon másnak tűnik. Talán történt valami, ami ennyire
megváltoztatta a kedvét?
- A szerelem az - felelte neki a férfi, majd félénken megkérdezte
tőle:
- Hogy határozott a sorsunkról?
- A szolgálóimnak nem lehet szeretője, ez a palota egyik fontos
szabálya.
- Akkor viszont kénytelen leszek a halálba menekülni - felelte a
férfi teljes nyugalommal, a nő erre szembefordult vele, mire egy
kacér mosollyal arcán megkérdezte:
 - Mégis, miért fontos magának ennyire az a lány? Bárkit
megkaphatott volna a legszebb kéjnők közül…
- Nekem mégis ő kell.
- Ismerem a fajtáját - nem hervadt le a kacér mosoly a nő arcáról.
- Liliomtipró, aki, amint megkapja azt, amit akart, hátat fordít majd,
és új kalandot keres magának.
- Nem ismer engem - állította makacsul a testőr, mire a fáraónő
közelebb lépett hozzá, zöld szemébe nézett, és szinte kacérkodva
vele folytatta:
- Ó, dehogyisnem! Maga vadász, aki a nagyvadra megy, a kicsivel
be sem éri. Amint viszont elejtette zsákmányát, kénytelen lesz új
vadat űzni.
- Talán maga lenne a nagyvad? - kérdezte a férfi elmosolyodva,
mire furcsa érzelmek szállták meg őt. A fáraónőt szépnek tartotta,
habár nem látta soha az igazi arcát. Mégis fülig szerelmesnek
gondolta magát Nebettaui-ba, de abban a pillanatban mégis
ellenállhatatlan vágyat érzett az uralkodónő iránt, aki szinte ezt
megérezvén elmosolyodott, miközben csillogó szempárját még
mindig a férfin tartotta.
- Én a fáraóhoz tartozom, még a puszta gondolat miatt is
kivégeztethetném.
- Sokszor fenyegetett már ilyesmivel, mégis itt vagyok - felelte a
férfi mosolyogva, ezzel belement a fáraónő játékába. Végül egy hátsó
gondolat ütött szöget a fejébe. - Talán jó szándékát nem merő
szívjóságból mutatja felém, hanem célja van kedvességének?!
- Azt hittem, hogy szerelmes… mégis engem környékez.
Beigazolódni látszik a feltételezésem, miszerint új vadat keres
magának, amint sikerül elejtenie az előzőt. Viszont esetemben nem
talál vadra.
- Miért is nem? - kérdezte a férfi érdeklődve.
- Mert jómagam is vadász volnék - zárta le a vitát a nő
mosolyogva, majd megfordult, és otthagyta a férfit, aki aztán a
gondolataiba merült. Nem értette, hogyan lehetséges ez, hiszen
életében soha sem fordult vele elő ilyesmi. Lehetetlenségnek tűnt,
hogy két nőt szeressen egyszerre, habár az egyik valójában
képtelenül elérhetetlennek tűnt számára. Nagy levegőt vett, és
továbbkísérte az uralkodónőt sétája során.
Délután a fáraónő sziesztázni tért. Mivel hosszúra nyúltak
akkortájt az éjszakák, valamikor kénytelen volt aludni. Így alakult,
hogy a fáraó magához hívatta a testőrt, hogy megbeszéljék, miként
fogják felkutatni azokat, akik a fáraónő életére törtek. Hamarosan a
testőr a fáraó legjobb emberei, hadvezérei között találta magát,
akikkel megtanácskozták a szükséges stratégiai lépéseket. Amint
végeztek, úgy alakult, hogy a testőrnek kellett a fáraót elkísérnie a
nagyterembe, aki akkor szokatlanul gondterheltnek tűnt.
- Tudja, nekem az uralkodónő a legnagyobb kincsem a világon -
jegyezte meg szinte önmagának. - Nem tudnám elképzelni nélküle
az életemet, és mégis vannak, akik az életére törnek. Nem is értem,
hiszen mindenki tudja, hogy ő maga a jóság és bölcsesség egyben,
mindig is a nép akaratát tartotta a legfontosabbnak.
- Ha szabadna megjegyeznem… - kezdte a férfi. - A nép kevésbé
gondolja őt elérhetőnek, ha még csak a valódi arcát sem ismerik, ha
annyi festék mögé bújtatják valódi lényét.
- De hát törvénybe van iktatva, hogy senki nem láthatja őt egész
valójában.
- Már ha meg nem haragszik, Ön hozza a törvényeket… azokon
mindig változtathat.
- Tehát azt mondja - gondolkozott el a fáraó -, hogy azért tör a nép
az életére, mert aranyba bújtatom, és elrejtem valódi énjét a világ
elől?
- Én csak azt mondom, hogy talán ha közvetlenebb kapcsolatban
lenne azokkal, akik imádják őt, nem fordulna meg bennük a
gondolat, hogy az életére törjenek. Így ő is csak olyan, mint egy
szokásos kép a falakon, csak egy bálvány, egy elérhetetlen figura,
akihez imádkoznak, de nem állnak vele közvetlen kapcsolatban.
 A fáraó ezek után arra kérte Nippurt, hogy hagyja magára, így
sokáig a gondolataiba merülhetett.
Úgy adódott, hogy egy jelentős ünnepre készülődött a nép, így
azon a napon a fáraó összehívott minden nemest, miközben az
ország népe is ünnepelni kezdett, mivel bejelentette, hogy óriási
meglepetésben lesz részük. Éppen ízisz istennő ünnepét tartották
akkor, így az alkalomhoz illő mulatság kerekedett. Aszeth nem
tudta, hogy a férje mire készült, így arany trónusára telepedett,
miközben testőre ott állt a jobbján, készen arra, hogy minden
veszélytől megóvja őt. De erre a veszélyre nem számíthatott. A fáraó
felállt, a nép elcsendesedett, így hagyták, hogy az uralkodójuk szóra
nyissa ajkát.
- Hosszú évek teltek el, amióta utoljára láthatták a fáraónő valódi
arcát. Ő a mi istennőnk, a teremtő anyatermészet. Ezennel, hogy az
istennőt közelebb hozzuk minden halandóhoz, én, a fáraótok úgy
rendelem, hogy ettől a naptól kezdve mindenki láthatja a fáraónő
valódi arcát. - Aszeth azt hitte, hogy menten összeesik. Meg is kellett
támaszkodnia a trónusán, mivel annyira megszédült, hogy félő volt,
hogy leesik onnan. Ekkor megértette, hogy miért is hoztak oda egy
mosakodó edényt, ami mellett szolgák álltak. - A nyilvános
szertartás keretein belül az istennő megszabadul majd isteni
mivoltától, és felölti valódi arcát semmit nem csorbítva ezzel
hatalmán.
Aszeth-nek nem maradt más választása, mint hogy a fáraó kitárt
karját kövesse az edény felé vezető úton, ahol aztán két szolgáló
várta őt. A szolgálók szorgalmasan hajlongtak előtte, fehér
szivacsaikkal az uralkodónő karjait érték lemosván azokról az
aranyport. A nép néma csöndben várta, hogy megpillanthassa a
fáraónő arcát, ami messziföldön híres volt. Hamarosan elérte a
szivacs a bájos arcot, melyről a nő könnyeivel együtt folyt le a smink.
Végül a fejéről is lekerült a fekete paróka, ami szabadon engedte
hosszú, vörös fürtjeit. Amint a szolgák végeztek, hangos ujjongás
tört ki a nép körében, hiszen mindenki ünnepelt a látvány miatt.
 A fáraónő zakatoló szívvel nézett fel a fáraó felé, de akkor nem őt
kereste. Hamar meg is találta könnyes tekintete a testőrét, aki
döbbenten nézte végig, ahogy a fáraónő megszabadult sminkjétől, és
a helyén ott állt szerelme tárgya, Nebettaui. A férfi nem szólt
semmit, a következő pillanatban sarkon fordult, és otthagyta az
ünnepet, a termet, a mulatságot, a szerelmet.
Aszeth nem mehetett csak úgy szerelme után, sokáig kellett még
várnia ehhez, így végig kellett ülnie a vacsorát, végig kellett néznie,
ahogy a férje fejébe szállt a bor, majd csak késő éjszaka tudott
elszabadulni onnan fáradtságra hivatkozva. Dübörgő szívveréssel
kereste fel a ligetet, ami nem is olyan régen még legnagyobb
boldogsága helyszínének tűnt. Akkor viszont minden sivárrá és
magányossá vált, ugyanis egyedül állt a kertben. Értette a célzást,
készen állt ezért hátat fordítani, amikor egy magas, izmos alak jelent
meg mögötte a sötétben. Az alak mély hangon kérdezte meg tőle:
- Ki vagy te valójában?
- Nebettaui - felelte a nő, mire a hang egyszerre felmordult.
- Ne hazudj nekem!
- Az voltam, miután Aszeth, Egyiptom úrnője, a fáraó felesége
lettem - mondta a nő szaggatottan, miközben patakokban folyt
szeméből a könny. - De valójában mindkettő én vagyok.
- Van fogalmad arról, hogy mit tettünk? - akadt ki a férfi teljesen.
- Te a fáraó felesége vagy, ami itt, ebben a ligetben történt, az
felségárulás. Ezért ki fognak engem végezni.
- Nem, ha nem tudják meg - válaszolta a fáraónő tettetett
nyugalommal.
- És mégis, hogy képzelted ezt eltitkolni a férjed elől? - kérdezte a
férfi szikrákat szóró tekintettel. - Mégis, hogyan viselhetném el,
hogy minden este vele bújsz ágyba?
- Te is tudod, hogy az az ágy jéghideg.
- Egyiptom úrnője vagy, én pedig a testőröd - hitetlenkedett a
férfi. - Lehetetlen…
 - És ha elmondtam volna? Ha a kezdetektől fogva tudtál volna
arról, hogy ki vagyok valójában? Akkor másképp alakult volna?
Akkor nem szerettél volna?
- Te is tudod, hogy a halált is vállalnám érted - lépett közelebb
hozzá a férfi zöld tekintetét villogtatva. - A szívem királynője vagy,
nem csupán Egyiptomé. De ha elmondtad volna, akkor… akkor…
- Miben lett volna más? Csak utáltad volna magad, és egy idő után
engem is, amiért csak lopott percek jutnak nekünk, amiért nem
foghatod meg nyilvánosan a kezem, nem csókolhatsz meg úgy, hogy
mások is lássák, különben a fejedet veszik. - Egy nagyot sóhajtott,
majd hozzátette:
- Még van időd eldönteni, hogy elmész-e, hogy itt hagysz-e, és
folytatod utazásaid, majd elfelejtesz. Ígérem, nem tartalak vissza.
- Te is tudod, hogy már túl késő - csóválta a fejét a férfi, majd
közelebb lépett a nőhöz, felemelte mutatóujjával annak állát, hogy a
szemébe nézhessen, végül megjegyezte:
- Örökre a raboddá váltam. Innen egyedül csak a halálba
menekülhetek. De vajon te is ezt akarod? Hogy csupán lopott
percekben éljünk?
- Én csak annyit tudok, hogy veled akarok lenni - állította a nő
határozottan. - A többi nem számít.
- Akkor hagyd el a palotát! Szálljunk hajóra, és hagyjuk hátra a
múltat!
- Te is tudod, hogy nem tehetem - kételkedett a nő a férfi
szavaiban, majd egyet hátrált, és így elmélkedett tovább:
- Egyiptom királynője vagyok. A népem számít rám, hiszen
énmiattam van dús termés, miattam áradnak a folyók. Felelősséggel
tartozom értük.
- Látod, mégiscsak van még rajtam kívül más is, ami számít. Ezek
szerint mindketten kötve vagyunk - sóhajtotta a férfi -, én tehozzád,
te pedig Egyiptomhoz.
 Ezek után mindketten próbáltak úgy tenni, mintha nem
epednének egymásért. Csakhogy ez nagyon nehéznek tűnt. Annak
ellenére, hogy megfogadták, hogy ezen a ponton abbahagyják azt a
veszélyes játékot, amit űztek, mégsem tudták sokáig tartani ezt. Az
uralkodónő egyre féltékenyebb lett, nem bírta elviselni, ha csak
elsétált egy csinosabb lány testőre mellett, és az rávetette
pillantását. Arcát újra vastag sminkkel takarta, aminek okát alig
tudta megmagyarázni a fáraónak, de valójában az érzelmei elrejtése
végett sminkeltette nap mint nap aranyra a bőrét, feketére sírástól
duzzadt szemeit. A testőrével próbáltak egymásról tudomást sem
venni, ami nagyon nehéznek ígérkezett, hiszen a nap jó részét együtt
töltötték.
Egy alkalommal a fáraónő kertjének magányában üldögélt,
miközben azt hitte, hogy egyedül volt, merthogy előzőleg elküldte
szolgálóit. Akkoriban sokszor kívánta a magányt, így azok zokszó
nélkül teljesítették kérését. Egy pillanat alatt megváltozott a légkör,
ugyanis a nő szinte a csontjaiban érezte a szeretett férfi közeledését.
Felállt, majd formálisan a közelben lévő egyik korlátnak
támaszkodott, miközben farkasszemet nézett azzal az emberrel,
akire a szíve oly annyira vágyott.
- Felséged újra elrejti szépségét? - kérdezte a férfi, mire a nő kissé
sértődötten jegyezte meg:
- Ha a szeretett férfi nem hajlandó látni valódi énemet, akkor azt
jobbnak láttam eltakarni.
- Ne mondjon ilyet, hiszen teljes lényem magáért eped.
- Akkor miért kerül? - vetette rá vallató szemeit a nő, de a férfi
ellépett tőle, és megrázta a fejét.
- Nem kerülöm, csupán mindketten tudjuk, hogy milyen
következményei lehetnek annak, ha meglátnak kettőnket.
- Ez az én kertem. A fáraó csak nagy ritkán jár erre. Nem
kapnának rajta.
- Ezt nem tudhatja - ellenkezett a férfi. - Engem már csak azért is
lefejeznének, hogy szemeimet Önre vetettem. Azért még a lelkemtől
is megfosztanának, ha tudnák, hogy érintettem is uralkodójukat.
- Hát nem halna meg értem? - kérdezte a nő epekedve. - Mielőtt
az Öné lettem, ezeket a szép szavakat suttogta fülembe. Ez vajon azt
jelenti, hogy csupán a felszított vágya mondatta Önnel mindezt, és
egy cseppet sem gondolta komolyan?
- Én csak Önt akarnám kímélni attól, ami ránk várna, ha ebbe
belekezdenénk - húzta össze a férfi a szemöldökét, de a nő megrázta
a fejét, egy lépést előrébb tett, és komolyan szólalt meg:
- Túl késő. Régen benne vagyunk már. - A következő pillanatban
el akart sétálni a férfi mellett, de az egy pillanat alatt megragadta őt
a karjánál fogva, és szinte kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Az
uralkodónő elveszett a zöld tekintetben, oly annyira, hogy a
következő pillanatban érezte, ahogy a férfi ajkai falni kezdték az
övéit. Szinte egymás után jöttek az események, így, amikor a nő
legközelebb magához tért bódulatából, ott találta magát a korláton,
miközben a férfit lábaival szorította magához, és esze ágában nem
volt elengedni őt. Testőre bőrére is jócskán került az aranyporból, de
akkor ez nem érdekelte őket, még csak az sem, hogy a szolgák
bármelyik pillanatban megláthatták őket. Nem tudtak betelni
egymással.
Amikor végül a földön tértek magukhoz, az uralkodónő
feltápászkodott, s őt követte testőre is. Mindketten zilált állapotban
találták magukat, a férfi tele lett aranyporral, miközben a nőnek
elkenődött a sminkje. Nem sokon múlt, hogy ne vegyék észre őket.
Az egyik szolgálólány ijedtében eldobta azt a kosarat, amit magánál
tartott, amikor meglátta az aranyba burkolódzott párt. A fáraónő
parancsba adta a lánynak:
- Nem láttál semmit - majd a férfihez fordulva megkérte őt:
A kertben találsz egy bővizű forrást, amiben megmosakodhatsz.
Nippur nem szívesen hagyta magára az uralkodónőt, de valójában
nem kellett semmitől sem tartaniuk. Innentől kezdve a fáraónőnek
lett egy szövetségese, aki segédkezett a találkozók lebonyolításában.
Minden egyes megadatott percet kihasználtak arra, hogy azt egymás
ölelésében töltsék. Néha eltűntek egy-egy vacsoráról, az éj sötétjébe
burkolództak, és addig falták egymást, amíg a hűséges szolgáló nem
jelezte nekik az idegenek jöttét.
Ekkortájt kezdett el a fáraó hadat viselni, mivel megszaporodtak a
határmenti támadások, amiket neki kellett elfojtania. Szerette volna,
ha felesége testőre is velük tart, de megértette, hogy rá a palotában
nagyobb szükség volt, hogy ezzel legnagyobb kincsére vigyázzon.
Ezek lettek a fáraónő életének legboldogabb napjai, ekkor nem is
igazán gyötörte őt a bűntudat, és az óvatossága is alábbhagyott.
Minden éjszaka magához hívatta testőrét, és reggel együtt keltek
ügyelve arra, hogy az a szolgáló keltse őket, aki tudott a titkukról.
Csakhogy a boldog időszak sem tarthatott sokáig, hiszen hamarosan
rosszullétek kezdték gyötörni őt.
Hűséges szolgálója egy bábát hívatott hozzá, akinek a nő
vonakodása ellenére végül sikerült megvizsgálnia őt. Így a bába
megállapította, hogy egy növekvő életet hordozott a szíve alatt. A
fáraónő azonnal magához hívatta kedvesét, akinek boldogan
újságolta el a hírt. A férfi nem tudott mást tenni, mint ölelni az
uralkodónőt, miközben olyan boldogságot érzett, amit előtte még
soha. A bába viszont kihúzta magát, majd megköszörülte a torkát,
hogy ezzel mind felfigyeljenek rá.
- Nagyon könnyen orvosolhatjuk a problémát. Számtalanszor
vittem már véghez ilyesmit.
- Mégis, mit? - kérdezte az uralkodónő értetlenül.
- A legnagyobb tiszteletem az Öné - hajtotta meg a fejét az
uralkodónő előtt. - Nem beszélünk róla, de az egész birodalom tud a
férje problémájáról. Így egyetlen megoldás maradt a számára,
amennyiben kedves a szerelme élete.
- Ne is mondjon ilyet! - értette meg azonnal a nő, amire a bába
célzott.
- Nem Ön az egyetlen nemes asszony, aki beleszeretett a
szolgálójába. De Önön egész Egyiptom sorsa múlik.
 - Majd azt mondom, hogy a fáraóé a gyermek.
- Ahhoz az kellene, hogy hagyja magát általa megérinteni. - A
bába egy nagyot sóhajtott, miközben szomorú szemeit a nőre
vetette, akinek könnyben úszott tekintete. - Többször csináltam már
ilyesmit, néhány napig kellemetlen lesz, de azután kiheveri.
- Nem akarom ezt hallani! Nem fogok saját gyermekem gyilkosává
válni! - ellenkezett folyamatosan a nő, de a bába segítség gyanánt
így folytatta:
- Akkor viszont egyetlen megoldás van; egyetlen együtt töltött
éjszaka a férjével.
- Én ebbe nem megyek bele! - förmedt rá Nippur a bábára,
miközben idegesen járt-kelt a szobában. Végül odalépett Aszeth-hez,
és kijelentette:
- Belehalok a gondolatba is, hogy más férfi érintsen téged, még
akkor is, ha az a fáraó!
Nem akadt más lehetőség, a testőrnek is el kellett fogadnia azt,
hogyha látni akarják gyermekük születését, akkor ez az egyetlen
lehetséges megoldás. Viszont a fáraó problémájára még nem
született gyógymód, így többet kellett várniuk a dolog megoldásával,
mint ahogyan gondolták. Így egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy
az valaha megoldódik. Végül a lány egy különleges elixírt készített
férje számára a kertjének terméseiből, ami átmenetileg megoldotta
a problémájukat.
Azon az éjszakán, amikor is a szükséges kellemetlenségre sort
akartak keríteni, a lány ott állt a kertjében elfacsarodott szívvel,
miközben testőre lassan közeledett felé. Ekkor smink nélküli,
szomorú arcát a férfi felé emelte, majd nyelt egyet, hiszen már tudta,
hogy az mit akart neki mondani.
- Ne tedd ezt velem! Megbetegszem a gondolattól, hogy más férfi
szeressen téged! Nem fogom hagyni!
- Nincs más megoldás. Most a gyermekünk élete a tét.
 - És képes lennél leélni úgy egy egész életet, hogy azt hazudod
mindenkinek, hogy az övé a gyermek?
- Ha a te életed múlik rajta, akkor igen - felelte a nő, miközben
egy könnycsepp csordult ki szeméből. Tekintetét végül a sötét
szörnyetegként föléje magasodó palotára vetette, majd ismét
szerelmére nézett, miközben elcsukló hangon folytatta:
- Majd becsukom a szemem, és azt képzelem, hogy te vagy az ő
helyében. - Ezzel ott akarta hagyni a férfit, de az elkapta kézfejét, és
elgyötört tekintettel esedezett neki.
- Kérlek, ne tedd ezt velem! Nem fogom kibírni!
- Gondolj a gyermekünk életére! - kérte őt a lány, majd kihúzta
kezét a férfi erős tenyeréből, és remegő lábakkal indult a palota felé.
Szobájuk falai között férje várta őt szokásos, esti rituáléja közepette.
A nő hangosan dobogó szívvel, erőltetett mosollyal arcán lépett oda
hozzá, leült mellé a heverőre, majd ráemelte tekintetét.
- Másnak tűnsz, kedvesem - mondta a fáraó. - Mit tehetek érted?
- Hiányzott az uram - felelte mosolyogva a lány, mire felé
nyújtotta a kezében eddig szorongatott keveréket.
- Készültem a fogadására. Ez egy különleges elixír saját magam
által készítve, ami megoldást jelenthet a problémánkra.
A fáraó meghökkent, de végül egy szó nélkül fogadta el és
hörpintette fel a szert. Ekkor vette észre, hogy az ártatlan lány végül
nővé serdült. A szer hatott, így Aszeth-nek el kellett viselnie, ahogy a
férfi mohón falni kezdte őt. Becsukta a szemét, és próbálta szerelmét
az éltes férfi helyébe képzelni, de valahogy mégsem sikerült, ugyanis
nem a megszokott érintés, ölelés fogadta őt, hanem helyette aszott
karok vették őt körül. Leheveredett az ágyra, és azt várta, hogy
mikor lesz már vége ura közeledésének, miközben egész testében
remegett. Titkon segítségért kiáltott, és mintha valaki meghallotta
volna a segítségért való rimánkodását, kitárult az ajtó.
A lány akaratlanul is ellökte magától a fáraót, aki értetlenül
pattant fel az ágyról, és nézte végig, ahogyan két nő is fel akarta
tartóztatni feleségének testőrét, de az izzó tekintettel nyitott be a
szobába, miközben Aszeth magára húzta ruháját. Ekkor már
patakokban kezdtek ömleni könnyei. A fáraó számonkérően
kérdezte:
- Ez meg mégis, mit jelentsen?
- Nem bírtam tovább - mondta a férfi tekintetét a kétségbeesett
nőre vetve. A következő pillanatban letérdelt a fáraó elé esdekelve. -
Tiszta szívemből szeretem az uralkodónőt. Nem bírtam elviselni a
gondolatot, hogy ezen az éjszakán rajtam kívül más is ölelheti őt. -
Ekkor érkeztek meg a fáraó őrei, akik az előbb szintén nem bírták
feltartóztatni a férfit.
- Mégis, hogyan? - fordult a fáraó kérdő tekintete a felesége felé,
aki gyűrött ruháját maga elé fogva, szeméből patakzó könnyekkel
mesélte:
- Nem tehetek róla! Tiszta szívemből szeretem őt.
- Megérintett téged? - kérdezte szinte önkéntelenül a fáraó, mire
neje sírása elhatalmasodott rajta.
- Szívem alatt az ő gyermekét hordom - zokogta.
- De akkor mégis, minek…? - Ekkor jött rá a fáraó az árulásra és
arra, hogy mi célból közeledett felé asszonya azon az éjjelen.
Azonnal megparancsolta katonáinak, hogy fogják el a férfit,
miközben Aszeth a fáraó lábai elé vetette magát, és úgy könyörgött
szerelme életéért. A fáraónak Egyiptom törvényei szerint valójában
ki kellett volna végeztetnie a feleségét is felségárulásért, de nem
vitte rá őt a lélek. Túlságosan szerette a nőt ahhoz, hogy ilyesmire
vetemedjen. Ehelyett a legszörnyűbb büntetést szabta ki rá, amit
csak adhatott neki, ugyanis ott kellett lennie szerelme kivégzésén.
A nyilvános eseményt másnap azonnal végrehajtották, mivel
felségárulásért hamar elítélték a testőrt. Nem részletezték tettének
okait, a fáraó valójában abban reménykedett, hogy a felesége a férfi
halálának látványától megtörik, és újra engedelmes asszony válik
belőle, akinek végül megbocsáthat. Aszeth könyörgött a fáraónak,
hogy kímélje meg a férfi életét, de az nem hallgatott rá, így a nőnek
végig kellett néznie, ahogy a testőrt kínpadra vitték, és felkészültek
vérének ontására. Már-már remegve kérlelte a férjét, de az
hajthatatlannak bizonyult. Szolgáival visszaültette az asszonyt a
helyére, aki szinte önkívületi állapotba került. A könnyei
folyamatosan csorogtak, miközben Egyiptom népének végig kellett
néznie istennőjük hanyatlását és bukását, hiszen ekkor teljesen
emberinek látták őt. Mielőtt lesújtott volna a nehéz pallos, a testőr
tekintetét a nőre vetette, és ezt neki címezve mondta:
-Neked élned kell!
Aszeth-en mérhetetlen szomorúság uralkodott el, bár tudta, hogy
a gyermeke érdekeit kellene néznie, képtelen volt továbblépni.
Abban a pillanatban felordított, amikor szerelmének feje a porba
hullt. Viszont azt követően az ég elsötétült, a fáraónő
felegyenesedett, és szinte sárgán világító szemekkel a következő
szavakat intézte az ott jelenlévőkhöz:
- Megöltétek szerelmemet, így halljátok a jóslatom! Ötször fogok
újjászületni, jöttömre örökké emlékezni fogtok, ugyanis pusztítás és
halál kíséri végig utamat. Az emberiség nem is érdemel mást, hiszen
az imént számot adott kegyetlenségéről, ami miatt nem érdemel
irgalmat. Az ötödik eljövetelemkor pedig egyesülnek erőim, és
elhozom az emberiség alkonyát, ami a hozzám hasonló, erővel bíró
népeknek hajnala lesz egyben. Ez az átok évezredeken át, a
történelem viharain át, a csillagokon túlig mutat majd. Téren és
időn keresztül örökké érvényes lesz. - A következő pillanatban
felemelte kezét, majd közölte a jelenlévőkkel:
- Most pedig lesújt rátok haragom.
Az ott lévőknek még csak felkiáltani sem maradt idejük, hiszen az
uralkodónő azonnal elhozta gyors és kiszámítható halálukat. Nem
hagyott életben senkit; egy pillanat alatt elporladtak azok, akik a
kivégzésre jöttek. Olyannak tűnt a jelenet, mintha az ottaniak soha
nem is léteztek volna. Amikor az utolsó ember is porrá vált, a nő az
égre emelte arcát, majd elájult. Arról nem szól egyetlen legenda
sem, hogy mi lehetett a további sorsa. Valójában akkor ért véget
Egyiptom fénykora.
 12. fejezet
Hetvenkét óra

Auróra elengedvén a romokat egyet hátralépett, miközben

zavarodott tekintetét a többiekre emelte.
- Mi volt ez?
- Hát nem tudod? - fordult felé Ashley, de az értetlen társaságon
tisztán látszott, hogy ő lehetett az egyedüli, aki tudta, hogy mi folyik
körülöttük. Auróra megrázta a fejét, mire Ashley rémült szemei
elkerekedtek, ugyanis sikerült megértenie valamit. - Úgy látszik, a
sors azért hozott bennünket össze, hogy én legyek a múltadhoz
vezető médiumod.
- A múltjához? - kérdezte értetlenül Lloyd. - Mit akar ez jelenteni?
- Amint megérintette a piramist, megelevenedett a múltja.
Mindent láttam, hallottam, éreztem… - kezdett bele a magyarázatba
a csokoládébőrű lány.
- Mi történt a múltamban? - kérdezte Auróra a homlokát
ráncolva.
- Egyiptom királynője voltál - fordult felé barátnője.
- A fáraó feleségeként éltél, és istennőként tiszteltek az emberek,
mivel életadó erővel rendelkeztél.
- Ez nem lehetséges - csóválta a fejét Lloyd, miközben karba fonta
kezeit. - Az erőink a Földről történő elköltözés során alakultak ki.
- Én is úgy tudtam - helyeselt Ashley -, csakhogy Egyiptom
királynője ilyen értelemben is különlegesnek bizonyult. Végül
beleszeretett egy harcosba, akit kivégeztek bűnei miatt, amitől a
királynő ereje pusztítóvá vált, és még halála előtt átkot szórt a
világra.
- Mindez nagyon szép mese, de mégis, mi köze van ennek hozzá? -
kérdezte Lloyd fejével Auróra felé bökve.
 - Az, hogy Auróra az ő reinkarnációja. Az átokban pedig az állt,
hogy az uralkodónő ötször fog újjászületni, és minden esetben halál
és pusztítás kíséri majd útját, mígnem a végső eljövetele során
elpusztul az emberiség. Ezzel pedig a mi fajtánk kerekedik felül. -
Míg a többség komor maradt, Lloyd hangosan elnevette magát,
megrázta a fejét, majd mutatóujjával a lány felé bökött.
- Ugyan már! El tudnátok képzelni őt mint pusztító istennőt? -
kacagott tovább a férfi, de a többiek komorak maradtak. - Ez a
kölyök még a légynek se tudna ártani.
- Nem tudhatod ennyire biztosan - mondott neki ellent Ashley,
miközben Auróra a férfi lekezelő modora miatt sértődöttséget érzett
magában gyűlni. Egyedül álltak a piramisoknál, miközben a nap
kínzó fénye egyre elviselhetőbb kezdett lenni, amint az izzó tűzgolyó
az alkonynak teret adva kezdett alábukni a romok háta mögé. A
göndör hajú lány kihúzta magát, majd ekképp fűzte tovább a
mondandóját:
- Az uralkodónő sem pusztító szörnyetegnek indult. Ahogyan
neki, úgy Aurórának is különleges ereje van, és ha a hat erő egyszer
egyesül… akkor az átok be fog teljesedni.
- Mégis, miért érdekelne bennünket az emberek sorsa? - kérdezte
Laura karba font kezekkel. - Nem tettek értünk semmit, csak
üldöznek és bántanak bennünket. Ha igaz ez a mese az átokról és az
erőkről, akkor is hálásak lehetünk inkább az uralkodónőnek,
semmit bosszúsak miatta.
- Csakhogy mi a garancia arra, hogy az átok csupán az embereket
érinti? - kérdezte az öccse, mire Derek vette át a szót.
- És mi lehet a garancia arra, hogy Auróra a hatodik reinkarnáció?
Lehet, hogy még évezredeket kell várni addig, amíg az átok
beteljesül.
A következő pillanatban Ashley-nek elhomályosult a tekintete.
Úgy tűnt, mintha szürke felhők úsztak volna végig a látómezőjén
teljesen megvakítva őt. A teste remegni kezdett, és mindenki
számára egyértelművé vált, hogy látomása támadt. Auróra közelebb
lépett hozzá, így, amikor a vízió elmúlt, a göndör hajú lány
egyenesen vörös barátnője szemébe tudott nézni, aki remegő
hangon kérdezte tőle:
- Mi történt?
- Elkezdődött - nézett végig kétségbeesetten a társaságon. - Te
vagy a hatodik. - Erre döbbent csönd futott végig a többieken, végül
Ashley megfogta Auróra kezeit, és barátnője szemébe nézve folytatta
tovább:
- Ez lehetett életem talán legélesebb látomása. Téged láttalak,
ahogy bejárod a többi négy bolygót is, ahol a Földön lévő helyek
emlékeit találod, ahol valaha éltél. Azok az emlékek elvezetnek téged
a múltadhoz, így áll össze a hat erő, és…
- És kipusztul az emberiség!? - mondta inkább, semmint kérdezte
volna Laura.
- Tegyük fel, hogy ő tényleg része valami ősi jóslatnak - kezdte
Lloyd -, nem lehet a jövő kőbe vésve. Még változtathatunk rajta,
nem?
- Nem - hagyta helyben Ashley -, a jövő valóban nincsen kőbe
vésve, de más a jövő, és más a sors. Biztos vagyok abban, hogy a sors
akarata lehetett az, hogy Aurórával megismerkedjek, és erre az
utazásra együtt induljunk el. A jövőt meg tudod változtatni, a sorsot,
nevezzük szerencsés vagy éppen szerencsétlen véletlennek, esetleg
Isten akaratának, vagy bárminek… nos, azt senki nem kerülheti el.
Auróra sorsa az, hogy beteljesítse az uralkodónő átkát, és elhozza az
apokalipszist az emberlakta bolygókra. - Ezen utóbbi szó miatt mind
úgy néztek a lányra, mintha valami szörnyeteg lenne. Egy hosszú
percnyi csönd következett, majd Auróra vette át a szót:
- Ez nem fog bekövetkezni. - A következő pillanatban Ashley felé
fordult. - Azt mondod, hogy ez csak akkor válhat valóra, ha
felkeresem a földi emlékeket, amelyek segítségével visszatérek a
múltamba, hogy összeálljanak az erők. Ha viszont a tanár úrhoz
térünk vissza, és elengedjük ezt az egészet, akkor nem muszáj, hogy
ez legyen a sorsom. - Ashley tekintete ismét elhomályosult, majd,
amikor újra visszatért a valóságba, megrázta a fejét, és ezt állította:
- Amit felvetettél, szintén egy lehetőség. Választhatod ezt az utat
is, de akkor nem éled túl az elkövetkezendő hetvenkét órát.
- Auróra ezektől a szavaktól nagyot nyelt, mire az egész társaságra
csönd borult. Egyedül Lloyd szólalt meg, miközben egy gúnyos
mosoly terült el az arcán, majd hitetlenkedni kezdett.
- Ez úgy, ahogy van, egy nagy baromság. Az átok, az uralkodónő, a
hetvenkét óra, mind hülyeség, amiben én nem hiszek.
- Hamarosan fogsz - fordult feléje Ashley, majd tekintete ismét
Aurórára vándorolt. - Ha ugyanis három földi napon belül nem érsz
oda a második emlékhez, az erőd kiszívja belőled az életet, és ezzel
ugyan elhalasztjuk a végítélet óráját addigra, amíg újra meg nem
születsz, de akkor sem kerülheted el a sorsodat.
- Akkor inkább meghalok, mint hogy ilyesmi történjen velem -
dacolt a lány a gondolattal némi túlzásba esve, mire Lloyd közelebb
lépett hozzá, és mogorván megjegyezte:
- Nem fogsz meghalni.
- Nem, ha a következő három földi napon belül elérünk a
következő emlékhez - hagyta helyben Ashley, majd Aurórára
mutatott. - Már el is kezdődött.
A következő pillanatban a társaság összes tagjának tekintete a
vörös hajú lány felé fordult, aki nem értette, hogy mi is történt vele.
A többiek viszont tisztán látták, ahogy a vörös fürtjei közé egy ősz
tincs vegyült. A lány erre beletúrt a hajába, és előrehúzta azt, hogy ő
is lássa, hogy mi okozott akkora rémületet a csapatban. Ezzel ő is
megpillanthatta az ősz hajtincset. A szíve elszorult, mire megrázta a
fejét, és kijelentette:
- Nem, akkor sem fogok útnak indulni a következő emlék után.
Nem hagyhatom, hogy beteljesedjen a jóslat. Nem pusztíthatom el
az emberiséget! - kezdett kétségbeesni, mire Lloyd közelebb lépett
hozzá, erősen megragadta a vállait, majd szinte kényszerítette őt,
hogy zöld szemeibe nézzen.
- Nyugodj meg! - Amint a lány elveszett az átható tekintetben,
érezte, ahogy furcsa nyugalom járta át a testét. Vezetőjük mély
hangon folytatta:
- Nem hagyom, hogy meghalj, érted? Időben oda fogunk érni.
- Nem lehet - gyűltek könnyek Auróra szemében. - Amennyiben
beteljesül az átok, milliók pusztulnak el. Ezt én nem hagyhatom.
Nem halhat meg miattam senki!
- Akkor sem fogom hagyni, hogy itt ülj tétlenül a halálodat várva!
- csóválta a fejét a férfi, miközben elengedte a lány vállát, és egyet
hátralépve hagyta, hogy Flóra szólaljon meg.
- Nem tudok akkorát ugrani, hogy időben a következő bolygóra
érjünk. Az ide való utazás teljesen kivette az erőmet.
- Mennyi idő kellene? - kérdezte Derek, mire a nő felsóhajtott:
- Körülbelül öt földi nap.
- Az túl sok - ellenkezett Lloyd. - Annyi időnk biztosan nincs.
Melyik a legközelebbi bolygó ide?
- Az Ázsia - felelte Laura. - Én mindenképpen veletek tartok.
- Ahogy én is - ajánlkozott egymás után Mark, Derek és Flóra is
Adamet követően.
- Ha használhatnám az erőmet… - vetette fel Auróra, de Lloyd
elhallgattatta.
- Nem. Akkor az emberek a nyomunkra bukkannának.
- Ashley után is megtalálnak bennünket, nem? - kérdezte a vörös
hajú lány, és kimondva a valóságot észrevették, ahogy a város felől
egy katonai konvoj közeledett feléjük. Oly annyira fűtötte őket a vita
heve, hogy észre sem vették, hogy azok egyenesen feléjük tartottak.
Nem volt menekvés, nem kerülhették el a katonákat, mivel már
ahhoz túl későn reagáltak rájuk. Lloyd parancsára mindenki
felkészült az esetleges harcra.
 Az ott lévők szívét keserűség öntötte el, hiszen mindegyüküknek
akadt már kellemetlen emléke a fegyveresekkel való találkozásról,
miközben tudták, hogy nem lehettek annyira képzettek, hogy a
képességeik segítségével könnyedén elbánhattak volna velük. Ezért
aztán el kellett viselniük, ahogyan az autók megközelítették őket, és
azokból néhány egyenruhás férfi szállt ki. Az egyikőjük fekete ruhát
viselt, barna haját hátranyalta a testéhez képest látványosan nagy
fején, miközben mélyeket pislogva, arcán szarkasztikus mosollyal
közelítette meg a társaságot. Lloyd kihúzta magát, nem kezdett
átalakulásba, habár Auróra látta, hogy enyhén remegett a keze.
Sejtette, hogy ez azt jelentette, hogy nagy erőfeszítésébe került
magában tartani a medvét. Néhány tereptarka ruhába öltözött egyén
követte a lenyalt hajú férfit, de azok tisztes távolságban maradtak
tőle a parancsot várva. A férfi tovább mosolygott, mire
szarkasztikusan megjegyezte:
- Arktosl Nem gondoltam volna, hogy téged is itt talállak.
Hallottam, hogy újabban felcsaptál védelmezőnek.
- Ki a fasz vagy te? - kérdezte a szokásos, mogorva modorában a
férfi, de valójában tudta a saját kérdésére a választ.
- Az, akinek neked is lenned kellene. A te legendáidon nőttem fel,
szóval igazán nagyra becsüllek - felelte neki a férfi csillogó
szemekkel, kaján vigyorral arcán. - A kedvenc sztorim rólad az,
amikor azon a mocsaras bolygón kiirtottál egy egész falut, majd egy
egész évig medve bőrében maradtál, és megöltél mindent, ami csak
az utadba került. Az nagyon állat volt!
- Fogd be, különben én hallgattatlak el! - A katona arcáról nem
hervadt le a mosoly még a fenyegetés ellenére sem. Ehelyett félig
hátrafordult a katonái felé, és némi félelemkeltéssel hangjában
jegyezte meg:
- Azt tudnod kell, hogy nem te vagy az egyetlen, akinek elképesztő
ereje van itt. Nem egyedül jöttem.
- Mit akarsz?
 - Őt - mutatott a Lloyd háta mögött megbúvó Aurórára, majd
Ashley-re -, és őt is. A többiek pillanatnyilag nem érdekelnek. Add át
nekem a lányokat!
- Azt felejtsd el! Adok neked két percet arra, hogy összepakold a
többi faszfejet, és elhúzz innen a picsába.
- Oh - sóhajtotta a férfi teátrálisan tovább mosolyogva -, hallottam
az állatias természetedről szóló pletykákat, de te embernek is durva
vagy. - A következő pillanatban elkomorodott, végül így szólt:
- Nem megyek el nélkülük.
Erre egyértelmű válasz jött, mivel Lloyd teste egyre magasodott,
ujjaiból karmok nőttek ki, kézfejét benőtte a sűrű szőr, miközben
készen állt a támadásra. Ezt viszont nem engedhették a katonák, így
az egyikük egy elektromos hálót vetett ki rá a pillant tört része alatt,
ami aztán lekötötte őt, és ez a művelet jócskán redukálta az
átalakulását. A medveszerű férfi felüvöltött, majd ismét emberi
formát öltött. Az áram rázni kezdte a testét, és egyszerűen nem
engedte, hogy kibújjon belőle Arktos.
A következő pillanatban Derek lépett előre, majd az egyik elöl lévő
katonának veselkedett, aki a szájából savat kezdett rálőni, de az
erőember szinte ezzel sem törődve szorongatni kezdte őt. Auróra
tudta, hogy a katonák valójában olyan szerencsétlenül járt egyének
lehettek, amilyenné ő maga is válhatott volna az agyműtétje után, ha
Lloyd nem húzza ki őt a csávából. Tehetetlenül nézte végig, ahogy
Derek következő ellenfele egy olyan katona lett, akinek a bőre
áramot fejlesztett, így az erős férfit könnyedén térdre kényszerítette.
Flóra egy olyan egyenruhás ellen harcolt, aki előhúzott a fegyverei
közül egy íjat nyilakkal, és pontosan a nő szívére célzott. Az emiatt
kénytelen volt eltűnni, hogy egy kicsivel arrébb tűnjön fel újra. A
férfi nem vétett soha célt, viszont ellenfele ügyesen kerülte ki a
gyilkos nyílvesszőket. Sajnos Flóra kezdett a folyamatos
teleportálástól kifáradni, így nem sokon múlt, hogy ki tudta kerülni
a továbbiakban felé érkező nyilakat.
 Egy egészen fiatal férfi lépett elő a következőkben, aki tekintetét
Laurára vetette, akinek látása elhomályosult, majd a férfi ereje miatt
a sötétben kezdett botorkálni várva a gyilkos kínt, ami majd térdre
kényszeríti őt. Csakhogy az öccse ezt nem hagyhatta. Próbálta tűzzel
elűzni a férfit, de az nem tudott hatni az ellenségre, ugyanis
félelmében Laura is használta az erejét, amitől Mark tüze sokszor
kihunyt.
Egy másik katona Ashley után nyújtotta sötét képességét, amely a
testéből csápokként áramlott elő. Az pedig a lány vékony csuklóját
bilincsként ölelte magához, és egyre húzni kezdte őt maga felé.
Ugyanez történt a jövőbelátó lány bokájával. Auróra leblokkolva állt,
és várta az őt érő csapást, de aztán a barátnője sikolya térítette őt
magához. Látta, ahogyan a sötét füstként ömlő csápok a földön
vonták egyre gazdájuk felé a kétségbeesett Ashley-t, aki ez ellen nem
tudott semmit tenni. Auróra érezte, ahogy az erő elöntötte testét,
önkéntelenül kinyújtotta kezeit, mire a föld megrázkódott alattuk, és
onnan három pálmafa tört elő, melyek növekedni kezdtek, és
hirtelen árnyékot adtak az ott jelenlévőknek, de azonkívül más
funkciójuk nem lehetett.
Ashley-t is lefogták, és már-már ott tartottak, hogy megkötözik
őket, mire mindenki egy fülsüketítő morgást hallott
mennydörgésként feldördülni. Az áramos hálót végül acélkarmok
tépték szét, így már nem maradt semmi, ami lefoghatta volna a
csapdába esett fenevadat. Az felüvöltött, majd, amint teljesen
kiszabadult, egy pillanat alatt odaugrott a katonához, aki éppen
Dereket rázta volna halálra az árammal, és karmaival átmetszette
annak torkát. A feketébe öltözött férfi, aki látszólag az osztag
vezetőjének tűnt, visszavonulót fújt, mert Ashley már a karmukban
volt. Ezt Auróra egyáltalán nem akarta hagyni. Kezeit újra előre,
egyenesen a fák felé tartotta, majd igyekezett használni újdonsült
képességét, viszont akarata ellenére sem történt semmi. A lány
szemlátomást nem lehetett tudatában annak, hogy miként lehetne
használni az erejét. Ezt ő maga is jól tudta, ezért teljesen magához
vette őt a kétségbeesés. Az egyenruhások már ott tartottak, hogy
barátnőjét az egyik autóba próbálták bepaterolni, amikor történt
valami. Az egyik pálmafának megrázkódtak gyökerei, majd
kinyúltak, és a földre kötözték azt a férfit, aki Ashley-t tartotta
füstölgő csápjaival, és aki ezáltal önkéntelenül engedett a
szorításból. A lány ezennel szabadulni tudott, mire Lloyd gyorsan
odaszólt Flórának.
- Azonnal el kell tűnnünk innen.
- Nem tudok - csóválta a fejét a lány tehetetlenül, miközben a
barátja tüzes láncával próbálta visszaverni az egyik katonát. Ő
helyezkedett el a fegyveresekhez a legközelebb. - Félő, hogy nem
tudok elég nagyot ugrani, így pedig a világűrben végezzük.
- Nincs más választásunk - erősködött tovább a férfi, mire Auróra
hangja adott erőt a nőnek.
- Bízunk benned! - A következő pillanatban Flóra megpróbált
átjárót nyitni a célba vett bolygóra, miközben láncos barátja
szorongatni kezdte a katonákat. Lloyd azzal lett elfoglalva, hogy
minél hamarabb átjuttassa Aurórát és Ashley-t ezen a rögtönzött
átjárón. Amint a lányok Lloyddal együtt átértek, Derek követte őket,
aki maga előtt lökte át az átjárón Laurát és Markot. Aztán a
következő pillanatban a homokszemek leperegtek, így az átjáró
lezárult.
Egy sűrű utcán találták magukat, amin tolongott a tömeg. Így a
helyiek alig vehették észre az idegenek érkezését. Felhős idő borult
rájuk, az utca pedig sokban különbözött az előző helyen
tapasztaltaktól. Ezt a részt Vietnámról mintázták; körülöttük magas
épületek emelkedtek tele fényreklámokkal, feliratokkal, az eget
pedig felhőkarcolók szabdalták. Többsávos autópályák húzódtak
végig a városon, miközben mégis akadt egy érdekes, mintegy
autentikus jellege a helynek. Abban a pillanatban mégsem a város
érdekességeivel lettek elfoglalva az utazók, hanem helyette a földön
fekvő Flórával. A nő megcsinálta; elhozta őket az Ázsiára, de ettől
annyira legyengült, hogy nem maradt már benne élet. Auróra
felkiáltott, de a nyüzsgő tömeg és a forgalom zaja elnyelte a
sikítását. Lloyd alig tudta elhúzni őt a földön heverő testtől.
- Tenni kell valamit! Segítenünk kell rajta!
- Már nem tudunk. Meghalt - közölte vele hűvösen a férfi, hiszen
egyáltalán nem hallotta Flóra szívverését. Erre a karjaiban lévő lány
kétségbeesetten próbálkozott a testhez jutni, de ő szorosan tartotta
azt ezzel kényszerítve őt, hogy a szemébe nézzen. - Mihamarabb el
kell mennünk, ha nem akarjuk magunkra vonni a rendőrök és a
katonák figyelmét.
Auróra egy pillanat alatt ledermedt, és remegő lábakkal indult
arra, amerre Lloyd irányította őt. A többiek is szomorú szívvel
folytatták útjukat, miközben tudták, hogy Adamre borzasztó sors
várt, ami még a halálnál is szörnyűbb lehetett, amennyiben a
katonák elfogják, és magukkal hurcolják őt. Ashley is remegő
lábakkal indult meg a nagy forgatagban, amikor valaki a tömegből
felsikoltott, majd lehajolt segíteni a halott Flórának, miközben a
köréje gyűlő emberek mentőt készültek hívni. De a megfogyatkozott
csapat meg sem fordulva próbált meg elveszni a város nyüzsgő
forgatagában.
 13. fejezet
Ázsia

Lloyd megkísérelte biztos helyre vinni a csapatot, ahol aztán össze

tudták szedni magukat, és ahol még egy kicsi pihenést is
megengedett nekik. De, amint tekintete Aurórára fordult, és
meglátta gyarapodó, ősz tincseit, elszorult a szíve, hiszen tudta,
hogy nem időzhettek sokat a következő emlékig. Az egyik külvárosi
negyedben találtak egy szállodát, ami alkalmasnak bizonyult a
pihenésre. A férfi előre kifizette a szobákat még azzal a bolygóközi
valutával, amit, mint kiderült, a fizikustól kapott, és amivel könnyen
boldogulhattak, bármely bolygón is találták magukat.
Hamarosan a lányok egy közös szobában helyezkedtek el, míg a
férfiak egy külön szobát vettek ki. Már későre járt az idő, amikor
Auróra azon kapta magát, hogy tehetetlenül forgolódott az ágyában,
ugyanis még mindig nem tudott elaludni. Felült az ágyon, így
meglátta, hogy barátnője ugyanígy járt. Egyedül Laura volt az, aki az
igazak álmát aludta. Felkelt, hogy kimenjen a szobához tartozó
erkélyre, ahol aztán a csokibőrű barátnőjét találta. Ashley egy fáradt
mosolyt jelentetett meg az arcán, miközben megkérdezte tőle:
- Nem tudsz aludni?
- Nem igazán - csóválta a fejét a vörös hajú lány. - Azok után, ami
Flórával és Adammel történt…
- Azt hittem, hogy a saját sorsod nyugtalanít.
- Az is - ismerte el. - Bár valójában az emberek sorsa jobban
aggaszt a sajátomnál. Mégis, hogy lehetnék olyasvalaki, aki nem
akarok lenni? Azt hittem, hogy magunk választjuk meg a sorsunkat,
és nem fordítva.
- Ha emlékeznél, talán megértenéd - sóhajtotta a barátnője.
- Mindent láttál magad előtt? - kérdezte remegő hangon Auróra,
mire a csokoládébőrű lány bólintott egyet, ismét felsóhajtott, majd
beismerően jelentette ki:
 - Mindent úgy láttam, mintha ott lettem volna; hallottam, amit
hallottál, láttam, amit láttál, és éreztem, amit éreztél.
- Hogyan lehetséges, hogy én nem emlékszem semmire? -
próbálta magában összerakni a helyzetet Auróra.
- Mivel ez már nagyon régen, egy előző életedben, a Földön
történt. Valójában nem te voltál az uralkodónő, hiszen az fizikai
képtelenség lenne. Egy bizonyos értelemben mégis a bőrébe bújtál.
Nem tudom, hogy ez mennyire érthető, de, mivel minden történést
láttam, észrevettem, hogy ugyanúgy nézett ki, mint te. A hangja, a
járása, az arca, mindent téged idézett, miközben a testőre úgy nézett
ki, mint…
- Mint ki? - kérdezte Auróra érdeklődve, mivel barátnője hirtelen
elhallgatott.
- Ne is törődj velem! - fojtotta el magában a mondandóját Ashley,
mire egy zavart mosoly jelent meg az arcán.
- Mégis, hogy nézett ki a testőre? - nem adta fel az érintett, de
barátnője újra megrázta a fejét, és ezt mondta neki:
- Már nagyon régen történt. Valószínűleg a képességem miatt van
az, hogy úgy láthattam magam előtt ezeket az eseményeket, mintha
én magam is ott lettem volna.
- Nem túl megnyugtató tudni, hogy valamelyik előző életemben
egy tömeggyilkos voltam - sóhajtotta Auróra lesütött tekintettel. -
Ahogyan azt sem, hogy valószínűleg még ebben az életemben
ugyanez a sors vár rám.
- Az uralkodónő valójában jó és kegyes volt, istennőként szerették
őt, mivel nagy hatalommal rendelkezett, amit jóra használt. Csak
mivel elvették tőle azt, amit a legjobban szeretett, ezért kénytelen
volt dühében bosszút állni. - Ashley erre lehajtotta a fejét, és
megjegyezte:
- Nem tudhatjuk, hogy mit hoz ki belőlünk a fájdalom. Még te sem
tudhatod…
 - Bárcsak lenne ebből kiút! - sóhajtotta megadóan a lány. - Hiszen
nem önszántamból vagyok itt. Bárcsak hazatérhetnék, és ott
folytathatnám az életemet, ahol előtte abbahagytam!
- Úgy tűnik, hogy ezt most nem te döntőd el - közölte vele Ashley
kategorikusan. - Nincs már visszaút, Lloyd pedig nem fogja hagyni,
hogy ölbe tett kézzel ülj, és várd a halált.
- Egy ember élete nem túl nagy ár azért, hogy milliárdnyian
megmeneküljenek, nem igaz? - próbált Auróra globális szemlélettel
gondolkozni, és ezzel a saját érdekeit a háttérbe szorítani, ami
meglepően könnyen ment neki.
- Ezzel csak elodáznánk a dolgot - ellenkezett Ashley.
- Talán te egyetértesz az uralkodónővel és Laurával? Te is azt
gondolod, hogy az emberiség megérett már a pusztulásra?
- Én csak azt tudom, hogy nekem kell téged végigkísérni ezen az
úton, valamint azzal is tisztában vagyok, hogy Lloyd nem fog téged
meghalni hagyni. Emellett hitet is adsz nekünk, ugyanis azt is
megjövendölték, hogy te fogod elhozni a reményt az olyanok
számára, mint amilyenek mi vagyunk, akik erővel bírnak…
- Az életemről én döntök - kezdett tehetetlenségében vitatkozni
Auróra -, nem holmi uralkodónő, aki évezredekkel ezelőtt élt.
Különben pedig azt sem tudom, hogy merre is kellene keresnem a
következő emléket.
- Van egy olyan érzésem, hogy itt lesz a városban. Amint a
közelébe kerülsz, érezni fogod, hogy merre van.
- Persze, mert a sors mutatni fogja az utat - hördült fel a lány
némi gúnnyal hangjában, de Ashley megrázta a fejét, és így fűzte
tovább a mondandóját:
- Nem hiszel magadban, igaz? - kérdezte a csokibőrű lány, mire
megfogta barátnője kezét, és a szemébe nézve kijelentette:
- Csodálatos dolgokra vagy képes, Auróra Turner. Egy hang azt
mondja nekem legbelül, hogy valami jó is kisülhet ebből az egészből.
Csak hinned kell magadban, ahogyan mi hiszünk benned.
 - Azt sem tudom, hogyan használjam az újdonsült erőm! - vonta
meg a vállát megadóan, miközben kétségbe kezdett esni a benne
gyűlő tehetetlen düh miatt, amiért erre a sorsra kárhoztatott.
- Meg fogod tanulni - biztatta őt Ashley. - Senki nem azzal
születik, hogy tökéletesen tudja kamatoztatni a képességeit. Én azt
vallom, hogy a sors csak annyi terhet mér rá az emberekre,
amennyit azok el tudnak viselni. Se többet, sem pedig kevesebbet.
- Örülök, hogy itt vagy velem, Ash. Ahogy annak is örülök, hogy
legalább te ennyire optimista vagy - mosolygott rá Auróra, majd
még egy darabig nézték az előttük elterülő város képét, végül mind
aludni tértek. Auróra sokáig forgolódott az ágyában, mivel nem
tudta, hogy milyen sorsot szántak neki az égiek, habár a beszélgetés
jövőbelátó barátnőjével igazán jólesett neki.
Eközben a másik szobában Lloyd szintén álmatlanul töltötte az
éjszakát, miközben két szobatársa már rég az igazak álmát aludta.
Neki folyton csak a vörös hajú lány járt az eszében, mivel nem tudta,
hogy miként tartsa őt életben. Lelki szemei előtt látta az egyre csak
gyűlő, ősz hajszálakat, így életében talán először érzett félelmet az
idő múlásával kapcsolatban. Félt attól, hogy nem érnek oda időben
a következő emlékhez, és ezzel bekövetkezik az, amit Ashley jósolt
nekik.
Azon kapta magát, hogy az erkélyen állt, miközben nézte az alatta
hömpölygő várost, és már az ötödik cigarettát nyomta el a mellette
heverő hamutálban, amit az utóbbi fél órában szívott el. Nem igazán
gyötörte őt a bűntudat hedonista életmódja miatt, hiszen tudta,
hogy a benne lévő medve úgysem hagyja őt megbetegedni, ezért
mindennemű megbánás nélkül kapott a következő szál cigi után.
Kivette azt a dobozból, és ezzel ismét dohányozni kezdett.
Eközben gondolatai között végigfutottak a következő
állomásukként szolgáló, lehetséges helyek, ugyanis ezen a bolygón
elég sok régi rom és épület volt található, amit még a Földről
költöztettek át oda. Mindegyik lehetséges célpontnak bizonyult, de
az összes túl lehetett háromnapi járáson.
 Hirtelen végigfutott meztelen hátán a hideg, így ebből rögtön
tudta, hogy nem volt egyedül. Hátrafordult, de, mivel a szaglása már
előbb elárulta neki, rég tudta, hogy ki is állt mögötte. Annak az ő
szemében suhanc srácnak tűnt, aki megpróbálta a tevéknél
megkörnyékezni Aurórát. Legalábbis akkor ez a gondolat hasított
belé. Kihúzta magát, amitől izmos teste megfeszült, mire a fiú
előrelépett, és megkérdezte tőle:
- Csatlakozhatok?
- Felejtsd el! - rázta a fejét a férfi, mivel már így is kifogyóban volt
a cigarettából, ahogyan a minibárból szerzett whiskyje is gyorsan
fogyatkozott. A srác viszont nem tágított.
- Nem iszom, és nem dohányzom, viszont szívesen szívnék egy kis
friss levegőt - lépett eggyel előrébb, mire aztán a mogorva férfi az
orra alatt dörmögött valamit, majd ismét a város fényei felé fordult.
Eközben Mark mintegy magának engedélyt adva csatlakozott hozzá.
Egy darabig mindketten nézték az éjszakai nagyvárost, mely teljes
pompájában és fényeiben terült el a szemük előtt. Lloyd már-már
teljesen hozzászokott a csöndhöz és ahhoz, hogy a mellette lévő srác
nem szólt hozzá, békén hagyta őt. Ezért nyugodtan szívhatta egyik
cigarettát a másik után, de aztán megtört ez az illúzió, mivel Mark
nem bírta ki, hogy meg ne jegyezze:
- Hamarosan el kellene indulnunk, mivel mind tudjuk, hogy nincs
sok időnk arra, hogy elérjük a következő emléket.
- Hadd aludjanak! - hagyta annyiban a férfi ezzel rövidre zárva a
dolgot, de a fiú mégsem akarta feladni.
- Ha nem mozdulunk, és nem keressük meg a következő emléket,
akkor Auróra hamarosan meghal.
- Én is tisztában vagyok vele - förmedt rá a férfi, majd tekintetét a
csillogó szemű fiúra emelte, aki akkor nagyon határozottnak tűnt.
Lloyd ekkor vette csak észre, hogy valójában egy egészen jóképű srác
állt mellette, aki magas, vékony, szálkás testalkatú, kék szemű,
barna hajú, és a lánnyal nagyjából egykorú lehetett. - Mégis, miért
érdekel ez téged?
 - Mert én sem akarom, hogy Auróra meghaljon - emelte fel a
hangját a srác.
- Tetszik neked!? - jelentette ki a férfi inkább, mint hogy kérdezte
volna.
- Nem erről van szó - mondott neki ellent a fiú egy kissé
lenyugodva, hiszen nem tudta, hogy a férfi mégis hogyan reagálna
ilyesmire.
- Dehogyisnem! - mosolyodott el Lloyd, miközben beleszívott a
cigarettába. - Különben minek akarnád ennyire megmenteni?
- És te minek akarod? - kérdezte Mark a cigarettázó társától, aki
erre elkomorult, mivel a jóképű srác túl messzire ment a kérdéssel.
Valójában ő sem tudta erre a választ. Ehelyett kihúzta magát,
elnyomta a maradék cigarettát, és a szoba felé indult ügyet sem
vetve arra, hogy a srác kérdése megválaszolatlan maradt. De a fiú
nem érte be ennyivel, utánalépett, majd közölte vele:
- Én csak segíteni szeretnék.
- Nézd - fordult vissza a férfi, miközben a korlátnál álló fiú fölé
magasodott, viszont magához képest nagyon is higgadt maradt -,
tudom, hogy mit akar a magadfajta tejfölösszájú. Felcsípnéd a lányt,
megfektetnéd, aztán otthagynád, hogy egy másikat keress
magadnak. Jobb, ha tőlem tudod, hogy ez Aurórával nem fog
összejönni. Mert ha csak hozzászólsz, vagy úgy nézel rá, ahogy
nekem nem tetszik, én ott leszek, és kettétörlek. Értetted?
- Ne magadból indulj ki! - állta a sarat a srác, mire kissé furán
érezve magát vitte tovább a gondolatmenetet:
- Nekem tisztességesek a szándékaim.
- Ja, tisztességesek! - csattant fel Lloyd gúnyosan. - Ne nevettess!
Tudom, hogy mire megy ki a játék, úgyhogy hagyd őt békén!
- Csak, hogy tudd, én nem tennék vele semmi olyat, amit ne
akarna. Azt pedig nem tilthatod meg, hogy beszéljek vele, elvégre
nem vagy az apja.
 - Nem, nem vagyok az apja, te kis pöcs. De nem tetszik a képed, és
én vagyok ennek a kibaszott küldetésnek a vezetője - kezdett Lloyd
begorombulni. - Szóval, tartsd magad távol tőle, amíg szépen
mondom!
Mark nem tudott ezzel vitatkozni, így hát visszavonult a
szobájába, hogy aztán megpróbáljon aludni, de ezek után igazán
nehezen jött álom a szemére, ugyanis észrevette, hogy onnantól
kezdve a férfi zöld tekintete időről időre rásiklott, amivel feltűnően
méregetni kezdte őt.
Másnap korán útnak indult a csapat. Addigra már Auróra haja
úgy nézett ki, mintha melírozva lenne. Ősz szálak keveredtek a
vörössel, így összefogta hajkoronáját mintegy tévesen remélve, hogy
így kevésbé látszik majd a változás.
Hamarosan a társaság elveszett a város forgatagában. Auróra
legnagyobb döbbenetére tudta, hogy merre kellett menniük. Úgy
érezte, mintha az egész teste fémből lett volna, és mintha
mágnesként húzta volna őt magához a keresendő emlék. A többiek
szó nélkül követték őt és Ashley-t, aki egy emberként került a menet
élére, miközben Lloyd néhány lépésre a csapattól utolsóként követte
őket. Onnan könnyedén rálátott az egész társaságra, így azt is
láthatta, ahogy Mark odalépett Auróra mellé, és vízzel kínálta őt. A
lány mosolyogva fogadta el a kulacsot, de csak egy kortyot ivott
belőle. A fizikus megpakolt hátizsákokkal indította útnak őket, így
szerencsére még nem lettek kifogyóban a tartalékokból. Auróra
inkább csak udvariasságból fogadta el a fiú ajánlatát, semmint azért,
mert valóban szomjas lett volna. Hamarosan azon kapták magukat,
hogy beszélgetni kezdtek, így a lány rájött arra, hogy Mark
társaságában egyre kevésbé érezte a ránehezedő nyomás és gyász
terhét. Olyannak tűnt vele együtt járni az utakat, akárcsak egy napos
reggel hosszú eső után. Mark tudta, hogy ez Lloydnak nem fog
tetszeni, de ügyet sem vetett a hátul kullogó férfira. Egy része
próbálta volna kerülni a vele való összetűzést, viszont a másik,
dominánsabb fele szerette volna megismerni a lányt, amire végül
sort is kerített.
 Auróra azon kapta magát, hogy egy üzlethez vezette a társaságot,
ami egy sikátorban foglalt helyet, és amelyen olyan felirat állt, amit
egyikőjük sem tudott elolvasni. Viszont a kirakat tartalma alapján
rögtön tudták, hogy egy asztrológushoz érkeztek. Az ottani emberek
eszerint élték életüket; a csillagok szerint megfelelő időpontban
házasodtak, vállaltak gyermeket, szinte azok szerint haltak meg.
Több hasonló témájú üzlet előtt is elhaladtak, ezért sokuk nem is
értette, hogy miért lehetett olyan különleges az a hely. Auróra
összenézett Ashley-vei, majd nagy levegőt vett, és barátai
társaságában lépett be a helyre. A többiek mind követték őt, mire
egy kicsiny üzletbe kerültek, ami telis-tele volt régiséggel,
könyvekkel és mindenféle ezoterikus tárggyal. Egy pillanat erejéig
azt hitték, hogy boszorkánykonyhában találták magukat.
- Xin cháol - Alighogy körbenéztek, egy helyi nő jelent meg ott,
aki az ottani nyelven köszöntötte őket. Furcsa, fekete, egész testet
elfedő ruhát viselt, csak az arca és haja lógott ki belőle. Kedves
mosollyal fordult a társaság felé, mire tekintete megakadt Aurórán.
Egy pillanatig kővé dermedt testtel nézte a lányt, majd egy szomorú
mosollyal ajkán a közös nyelven szólalt meg:
- Tudtam, hogy hamarosan eljössz hozzám.
- Ön tudja, hogy ki vagyok? - kérdezett vissza értetlenül a lány,
mire a nő elmosolyodott, és megjegyezte:
- Azzal a képességgel ajándékoztak meg, hogy tudok olvasni a
csillagokból, így, ha nem is látom a jövőt, mégis időről időre olyan
jeleket kapok, amilyeneket könnyedén értelmezni tudok.
- Akkor Önnek különleges képessége van - mosolygott szerényen
Ashley, mire a nő egy bólintással helybenhagyta ezt, majd
elkomorult, és így vitte tovább a gondolatmenetet:
- Folyamatosan kapcsolatban állok a Hetedik Bolygó
magunkfajtáival. Ők is nagyon várják már jöttöd - célozta mindezt
Aurórának, mire az már egyre kevesebb dolgot kezdett érteni.
- Tudnak rólam?
 - Nekik is különleges képességeik vannak, és várnak téged úgy,
mint hajdanán várták a megváltót, aki békét hozott az
emberiségnek. De ezúttal tudjuk, hogy másképp lesz; te vagy az
egyetlen, aki képes felszabadítani népünket a rabszolgaság igája
alól. Mind egyedül érezzük magunkat, árván, és kilátások nélkül
élünk. Üldözötteknek számítunk, holott lenyűgöző dolgokra
vagyunk képesek. Te pedig azért vagy itt, hogy beteljesítsd sorsodat.
- Nem vagyok abban biztos, hogy én vagyok az, akire várt -
mondott ellent a lány, de a nő elmosolyodott, majd közelebb intette
magához Aurórát. Lloydnak nem tetszett a helyzet, de erőt vett
magán, és engedte, hogy a vörös hajú lány előrelépjen, majd leüljön
egy asztalhoz, aminek másik végén a vendéglátójuk foglalt helyet.
- Az mindjárt kiderül. - Ezzel elővett az asztalfiókból egy
fémdarabot. Valójában a történelem egy darabkája lehetett az, amit
titkon mind tudtak. - Ez egy olyan tárgy, ami valaha Aleppó városát
ékesítette. A keresztesháborúk szétzúzták ezt a várost, melynek
helyén új város emelkedett. Itt az idő, hogy visszatérj a múltba és
láss!
Aurórának nem kellett kétszer mondani mindezt, hiszen az a
tárgy úgy kezdte őt vonzani magához, hogy alig bírta megállni, hogy
meg ne érintse abban a pillanatba, amint meglátta. A szíve
legmélyén tudta, hogy ez nem a leges-legjobb ötlet, de mégsem
tudott magának parancsolni. Amint megérintette az emléket, újra az
a remegés futott rajta végig, mint amit az egyiptomi romoknál
érzett. Ez esetben is egy új, és mégis idegen világban találta magát,
miközben tudta, hogy utazásának eseményeire később úgysem fog
majd emlékezni.
 14. fejezet
Két birodalom összeütközőben

A középkorban, ahogyan az ókorban is, virágzott Aleppó. Az egy

közel-keleti kereskedőváros volt hosszú évszázadokon át. Abban az
iszlám vallást gyakorló városban élt egy kereskedő, aki a hajói,
valamint a családja jelentős vagyona révén évről évre gazdagodott.
Ennek a kereskedőnek mégsem a vagyona tűnt a legnagyobb
kincsének, hanem egyetlen leánya, akit városszerte jól ismertek, és
ezáltal szépségének híre is hamar elterjedt a környéken.
Nem csoda hát, hogy maga a sejk is érdeklődni kezdett az ifjú Aya
iránt, akinek hosszú, vörös haja, telt idomai és igencsak éles nyelve
volt. Így történt, hogy a sejk elbocsátotta korábbi feleségeit, mivel az
iszlám vallási törvények szerint egy férfinek összesen négy felesége
lehet azzal a kikötéssel, hogy mindegyikőjükre ugyanannyi időt és
pénzt kell fordítania. Amint ugyanis meglátta az ifjú leányt, a szíve
tűzre gyulladt, és onnantól kezdve tudta, hogy örökké fogja őt
szeretni. Aya iránt gyűlő érzéseit pedig nem tudta megosztani másik
három feleségével, ezért fel kellett bontania velük a szerződést, majd
kárpótolnia kellett őket.
Ezért hamarosan az esküvőre készülvén a kereskedő háza népe
nagy sürgés-forgásba kezdett. A szokásokkal ellentétben nem
napokkal a házasság után tartották volna a lakodalmat, hanem még
annak a napján, hiszen a kereskedő hajói másnap elhagyták a
kikötőket. Sokszor történt, hogy ő maga is azok egyikével tartott. A
város pedig nem tengernek partján feküdt, így az is időbe tellett,
amíg elérték a kikötőket. Így történt, hogy még nagyobb lett a
nyomás a kereskedő háza népén, akik nagy igyekezettel kezdtek
készülni az esküvőre. Természetesen a sejk is bőkezűen támogatta a
frigy elrendezéséhez szükséges mindennemű intézkedést amellett,
hogy megfelelő pénzt és állatot fizetett a kereskedőnek leánya
kezéért.
 A frigy kitűzött napjához képest három napra Aya ott üldögélt
édesapja kertjének pálmafái alatt, és magában dudorászott. Az apa
közeledése térítette őt magához, akit egy széles mosollyal üdvözölt,
miközben az a szokásoknak megfelelően fogadta leányát.
- Néhány évvel ezelőtt még olyan kicsinyke voltál, hogy alig
tudtalak a kezemben tartani félvén attól, hogy összetörlek. Most
pedig azon igyekszem, hogy férjhez adjalak téged.
- És milyen jó férjet választott számomra, atyám! - mondta Aya
mosolyogva. - Nemcsak hogy tehetős, hanem mindemellett az ő
oldalán végre kibonthatom szárnyaimat, és végre világot láthatok.
- Jaj, te leány! Egyszer még megrónak csípős nyelvedért.
- Csupán az igazságot mondom - mosolygott tovább Aya. - Tudja
atyám, hogy mi az én legnagyobb álmom; utazni akarok, új
embereket szeretnék megismeri, látni akarom a tengert, és érezni
annak sós leheletét. Olyan nagy bűn lenne ez?
- Úgy vélem, leányom, hogy okkal tartottalak udvarom
aranykalickájában. Te nem tudod, hogy milyen veszélyes a kinti
világ.
- Persze, hogy nem, ugyanis atyám soha nem engedett utazni -
felelte a lány őszintén, de mégis szeretetteljesen. A férfi sose
büntette leányát az igaz beszédért, hiszen akkor egész nap
dorgálhatta volna. Ehelyett ősz bajusza és szakálla alatt
szeretetteljes mosolyt vetett rá, majd ismét elkomorodott.
- A háborúk veszélyes hellyé tették hazánkat. Újabb és újabb
katonák érkeznek nyugatról azzal a szerencsétlen küldetéssel, hogy
elfoglalják birodalmunkat. Mégis, hogyan gondolod, hogy ily nehéz
körülmények között engedném leányomat utazni? Allah látja
lelkem, a magasságos tudja, hogy én nem tennék ilyet.
- Ne bánja atyám! - érintette meg a férfi kezét leánya.
- Három nap múlva a sejk asszonya leszek. Ő pedig messzire visz
engem ezzel beteljesítvén álmomat.
- Hát ennyire nem szeretsz atyád kertjében időzni?
 - Eleget időztem ezen fák alatt ahhoz, hogy jól ismerjem mindet
gyökerüktől a levelükig. Ideje kilépnem a világba, és elhagynom a
biztonságos fészket. - Ezennel felmagasodván megjegyezte:
- A mai napon kíséretemmel piacra igyekszünk.
- Minden menyegzőhöz szükséges dolgot a legjobb embereimmel
szereztetek be - próbálta őt maradásra bírni az apa, de Aya
elmosolyodott, és atyja arcát megcsókolva szólalt meg:
- Édesatyám, nem az esküvő miatt mennék piacra, hanem az idő
múlatása végett. Oly messze még a frigyem napja.
A kereskedő nem tudott nemet mondani leányának, így engedte,
hogy persze megfelelő kíséret mellett, vásárolni induljon. Az apának
majd’ megszakadt a szíve minden egyes gondolatra, ami leánya
esküvőjével lehetett kapcsolatos. Egyrészt persze tudta, hogy
Ayának jó helye lesz a sejknél, de azt is tudta, hogy iszonyatosan fog
neki hiányozni a mindig vidám, élettel teli leány.
Aya azon kapta magát, hogy néhány szolgálóval együtt sétált a
piacon, és nézte a kereskedők értékes portékáit. Bőkezű volt,
alkudott ugyan, de hajlamossá vált többet fizetni az egyes
tárgyakért, mint amibe valóban kerültek. Szerette az ékszereket, így
a nyüzsgő piac közepén egyik árustól a másikig haladva vizslatta a
csecsebecséket.
Az egyik pillanatban észrevett egy hosszú sort, ami viharvert
férfiakból állt. A férfiak többsége idegen vonásokat tükrözött arcán,
mind lesoványodottnak tűnt, és szakadt ruhákat viselt, melyeken itt-
ott még látszott a kereszt, egy idegen vallás jelképe. Aya akaratlanul
kérdezte meg kísérőitől, hiszen láttukra csak úgy kicsúsztak a száján
a következő szavak:
-Kik ők?
- Keresztesek, úrnőm - válaszolta az egyik szolgáló.
- És mit tesznek velük?
- A vesztőhelyre viszik őket, úrnőm - válaszolta egy másik szolga. -
Allah akarata szerint ott végzik be sorsukat.
 A lány egy darabig csak állt ott, és nézte, amint a viharvert sorból
álló férfiak elhaladtak az orra előtt. A következő pillanatban egy
nagy csörömpölésre lett figyelmes, mivel az egyik árus véletlenül
leverte a saját áruját tartó ketrecet, így a benne lévő nyúl a
szabadulás reményétől fűtve futni kezdett. A lány elnevette magát,
majd játékosan a nyúl után indult, hogy segítsen a kereskedőnek
bekeríteni azt, de az egyre messzebbre ugrált. A következő
pillanatban elszabadult egy szekér, amely a lejtős úton éppen a
nyuszit utolérő lány felé indult.
A következő események egy szempillantás alatt történtek meg; a
lány felemelte a nyuszit, majd magához szorította azt, miközben a
szekér vészesen közeledett felé. Az ütött-kopott sorból, melynek
tagjai mind a halálra készültek, kivált egy férfi. Egy pillanat alatt
Ayánál termett, magához szorította őt, és végül az utca hideg kövén
terítette a még mindig a nyulat szorongató, fiatal leányt végig. A
szekér a következő pillanatban a közeli épületnek csapódott, és
hatalmas reccsenések közepette tört szét.
A lány ezt már nem láthatta, nem is hallotta az ütközést, hiszen az
egyedüli dolog, amit hallott, az a fölötte magasodó férfi zaklatott
lélegzete volt. Amit látott pedig, örökre a tudatába vésődött; egy
zöld szempár, jóképű arc, és izmos test égett bele örök időkre a
retinájába. A lány egy pillanatra elfelejtett lélegezni, de a férfi is
döbbenten nézte az előtte fekvő fiatal, izgatottságtól ziháló alakot,
akinek kendője alól kibuktak vörös fürtjei, és kíváncsi, barna
szemekkel vizslatta őt. Nem tarthatott sokáig ez az idill, mert a
katonák hamar beérték őket, mire egy határozott mozdulattal fogták
meg a férfi vállát ezzel lábra állítva őt, hogy aztán egyetlen szó
nélkül csatlakoztassák őt a többiekhez. Aya is felmagasodott, mivel
szolgái segítettek neki felállni, így határozott tekintettel a katonák
felé igyekezett, miközben a nyúl elugrált a poros úton.
- Hová viszik ezt a férfit?
- Akasztani.
- Nem tehetik! Megmentette az életemet, így tartozom neki.
 - Ő egyike azoknak, akik a kereszt mögé bújva fenyegetik hazánk
népét. Ezért nem kímélhetjük életét.
- Nem kívántam ingyen, fizetnék az életéért - erősködött a lány,
de a katonák a fejüket rázva csupán ennyit mondtak:
- A város vezetőjével kell erről beszélnie még dél előtt. Délben
ugyanis akasztjuk őket.
- Beszélek én a város vezetőjével, ne féljen! Ő atyám régi barátja -
mondta a lány, mire tekintetét ismét a magas férfire vetette, aki
félmeztelenül állt előtte, teste izzadtságban úszott a nap melege
miatt, és döbbent tekintettel nézett a nála jóval alacsonyabb lányra.
Aya nem kímélte idejét és erejét, így a szolgálóival együtt indult a
főtérre, ahol aztán a korábban említett vezetőhöz kért bebocsátást.
Akkor már készülődtek a nyilvános eseményre, így az egyik
kihelyezett pulpituson találta meg a férfit, aki nagy mosollyal az
arcán köszöntötte Ayát, miközben látszott rajta, hogy fogalma sem
volt arról, hogy mit kereshetett ott a lány.
- Aya, mily nagy öröm szívemnek, hogy itt látom magát! Minek
köszönhetem látogatását? Nem az esküvőre kellene készülnie?
- A piacon voltam, éppen költöttem volna atyám pénzét, amikor
az egyikük megmentette az életemet - mutatott a már
felsorakoztatott férfiakra. - Egy szekér gázolt volna el, de a saját
épségét kockáztatva vált ki a menetből, ami idehozta őt, és ezzel
megmentett. Így tartozom neki.
- Ők hitetlenek, akik azért jöttek ide, hogy a férfiak életére
törjenek, meggyalázzák asszonyainkat, feldúlják otthonainkat.
Higgye el, szép Aya, hogy nem tartozik ennek az embernek
semmivel.
- Márpedig én addig innen el nem megyek, ameddig nem engedi,
hogy kivásároljam őt - közölte vele a lány karba font kézzel, majd az
összes pénzt, amit atyjától kapott, a férfi látása elé terítette. A
kereskedő pedig mindig bőkezűen gondoskodott az aranyról,
amikor leánya vásárolni indult, ezért akkor jókora vagyont lett
képes feláldozni a férfi életéért cserébe. Látszott, hogy a város
vezetője egy pillanatra elgondolkodott az alkun, majd megszólalt:
- Szép Ayám, ezt a pénzt az esküvőre adta édesatyja, nem pedig
bűnös életek megmentésére.
- Életet életért. Ezt tanítja Allah, nem? - felelte erre a határozott
lány. - Ő pedig megmentette az életemet. Tartozom neki.
- Nem adhatok el magának egy bűnös lelket - mondott a kérésnek
ellent a férfi, de a lány nem tágított. Sietnie kellett, mivel
megkezdődtek a kivégzések.
- Édesatyám nem örülne, ha boldogtalannak látna engem, és
bizton állítom, hogy a sejk sem. Márpedig szívemet mérhetetlen
boldogtalanság önti el akkor, ha ennek az embernek nem fizethetem
meg tartozásomat. - A lány tudta, hogy nyert. A város vezetője nem
tudott mit szólni ehhez, így ő gyorsan hozzátette:
- Ha pedig kivégzi őt, akkor az adósságom örökre megfizetetlen
marad. Arra pedig még Ön sem lehet képes, hogy visszahozzon
valakit a halálból csillapítva ezzel atyám és így a sejk haragját.
A férfi nem szólt semmit, csak felállt, és a lent lévő egyik katonája
felé intett. Az leállította a kivégzést, majd a vezető parancsára várva
megfagyott a levegő, aki ugyanis arra kérte a katonát, hogy hozzák
fel a szobájába a foglyot. Innentől kezdve folytatódhatott a kivégzés,
de a férfi életén megkegyelmeztek.
Hamarosan Aya egy kellemes szobában találta magát, melyben ott
állt mellette a város vezetője. Határozott kopogtatás után egy katona
lépett be a szobába kísérve a már ismert férfit, akihez a város
vezetője fordult oda.
- Érted, amit mondok? - A férfi nem felelt, ezért a katona a
keresztes izmos hasát egy kemény bottal illette, amitől a férfi
felnyögött, majd összegörnyedt. A város vezetője megismételte a
kérdést, mire a férfi szúrós szemeit a vezetőre vetette, és mély
hangján szólalt meg.
- Értem.
 - Akkor remélem, tudod, hogy ma nagy szerencse ért téged. - A
következő pillanatban a lányra mutatott. - Aya kisasszony hajlandó
volt megvásárolni az életedet. Így a mai naptól kezdve őt kell
szolgálnod. Ha ő azt mondja, hogy hajolj meg, te meghajolsz. Ha azt
mondja, hogy ehetsz, csak akkor eszel. Ha azt mondja, hogy
meghalsz, akkor meghalsz érte. Innentől kezdve ő rendelkezik életed
és halálod felett.
A város vezetője ezennel megkötöztette a férfi kezét, majd
elfogadván a kereskedő pénzét átadta őt a lánynak. Aya
megparancsolta a szolgáinak, hogy ügyeljenek rá, és kísérjék atyja
udvarába. A férfi nem tudott szólni a döbbenettől. Már a halálra
készült, mire jött egy vörös hajú angyal, aki megmentette az életét.
A kereskedő házát felforgatta a hír. Mindenki megrökönyödve
fogadta a férfi jelenlétét, akit jobb híján az állatokkal az istállóban
szállásoltak el. A kereskedő magához hívatta leányát, aki persze nem
mondhatott ellent apja akaratának. A férfi fel-alá járkált tágas
szobájában, miközben megpróbálta magában megfogalmazni a
mondandóját. Amint Aya belépett a szobába, a kereskedő feléje
fordult, és szóra nyitotta ajkát, de a lány mégis olyan gyorsnak
bizonyult, hogy megelőzte őt.
- Tudom, hogy mit gondol atyám, de nem tehettem mást. Ez a
férfi megmentette az életemet, ha meghal, úgy az adósa maradok.
- Azért adtam a sok pénzt, hogy ruhát és csecsebecsét válassz
magadnak az esküvőre - enyhült meg egy pillanat alatt a férfi -, és
nem azért, hogy egy idegent hozz a nyakamra. Ő egy veszélyes
ember, egy katona, egy martalóc, aki azért van itt, hogy véget vessen
apáink, fivéreink, gyermekeink életének. Hiba volt őt kivásárolnod,
és pont az esküvő előtt!
- Talán nem ér meg neked ennyi pénzt a saját lányod élete? - kérte
ki magának Aya csípőre tett kézzel, mire az atyja ismét felfortyant.
- A világ összes pénzét megérné számomra az életed, de ő az
ellenség közül való! Idejöttek a mi földünkre, városokat zúztak
porrá, az istenük nevével takaródzva jöttek gyilkolni. Mire az én
leányom megmenti egy efféle bűnös embernek az életét…
- Ők is csak emberek. Ráadásul istenük szólította őket harcba. Te
mit tennél, ha Allah téged is hívna?
- Vigyázz leányom, túl messzire mész! - nézett Ayára az apja
szigorúan, de valójában nem tudott haragudni rá. A lány egyfajta
varázzsal bírt, ami miatt a férfiak nem tudtak neki nemet mondani,
olyan hatással volt rájuk, mintha egyfajta varázserője lenne. Amikor
látta, hogy az apja megenyhült, megölelte őt, majd izgatottan ennyit
mondott:
- Megyek, megnézem, hogy mit csinál.
- Itt maradsz! - lobbant lángra újra a férfi haragja. - Az egy dolog,
hogy az udvaromban kell őt eltűrnöm, de annyi biztos, hogy nem
engedem őt a leányom közelébe. Jobb is, hogy hamarosan frigyre
lépsz a sejkkel, és elhagyod a házamat ezzel tőle is távolra kerülve.
- De atyám! Biztos vagyok benne, hogy nem bántana engem -
kezdett ellenkezni a lány, mire a férfi közölte vele:
- Te felelsz érte, küldethetsz neki ételt, megtűrjük őt az istállóban,
de nem hagyom, hogy egy levegőt szívjon veled.
- Mert attól tartasz, hogy elszívná az én levegőmet is? - kérdezte a
lány csillogó szemekkel és nevetésre álló ajkakkal. A következő
pillanatban megérintette atyja karját, majd kijelentette:
- Ő az én szolgám. Illő róla megfelelőképpen gondoskodnom.
- Olyan varázsod van, gyermekem, ami miatt senki nem tud az
akaratoddal ellentétesen cselekedni - sóhajtott fel az apa, mire
kapott egy csókot az arcára, és végig kellett néznie, ahogy lánya
elhagyta a termet.
A lánynak valóban hatásosnak tűnt a varázsa, amit a termékeny
földből nyert. A talpában érezte az izzást, melynek során teleszívta
magát a föld erejével, és ezt az erőt mások meggyőzésére fordította.
Mások adottságnak hívták volna ezt, de ez annál sokkalta több volt.
Erről viszont senkinek sem beszélt részletesen.
 Izgatottan közeledett az istálló felé, ahol a megmentőjét tartották.
Amint belépett oda, ráborult a helyiség teljes sötétje. Érezte,
ahogyan felgyorsult a szívverése, és egyre zaklatottabban vette a
levegőt. Remegő hangon szólalt meg végül:
- Nem kell tőlem tartanod, ezért nyugodtan előjöhetsz! - A
következő pillanatban egy magas testet érzett megjelenni maga
előtt. Ayának nem maradt ideje reagálni, mivel a férfi a torkán
ragadta őt, majd megkérdezte az elakadt lélegzetű nőtől:
- Mondj egy okot arra, hogy miért ne öljelek meg, és szökjek el
innét!
- Ha elszöksz, megtalálnak és megölnek. Én vagyok az egyetlen,
aki életben tarthat téged - felelte a lány, mire a férfi elengedte őt,
amitől Aya köhögni kezdett, majd felnézett a férfire, és megkérdezte
tőle:
- Különben is, miért mentettél meg, ha aztán kioltanád az
életemet?
- Nem tudom - csóválta a fejét a katona. - Akkor jó ötletnek tűnt.
- Kapsz ételt, italt, rendes szállást és ruhát. Cserébe nem kérek
mást, csak hogy hűségesen szolgálj engem.
- Valóban? - nevetett fel a férfi némi gúnnyal a hangjában. -
Odahaza lovag voltam, földeket, szolgálókat, vagyont bírtam.
- Kár volt akkor elhagynod a hazádat - felelte a lány komoran állva
a sarat. - Itt ezt tudom neked felkínálni; vagy a szolgám leszel, és szó
nélkül teljesíted a parancsomat, vagy a halálba küldelek.
- Mégis, milyen parancsa lehet egy ilyen szép, fiatal lánynak? -
kérdezte a férfi, miközben kihúzta magát, így a lány fölé
magasodott, akinek ettől elállt a lélegzete. A keresztes arcán egy
kisfiús mosoly húzódott végig, mire megkérdezte:
- Talán éjszakánként is szolgálnom kell majd téged?
- Három nap múlva a sejk felesége leszek - nézett a lány
határozottan a férfi szemébe, miközben érezte, hogy még a gondolat
is képessé vált pírt csalni arcára.
 - A parancsaim miatt pedig ne izgulj, hamarosan megkapod őket.
- Már alig várom - mosolygott tovább a távozófélben lévő lányra.
Hamarosan az történt, amit a lány parancsolt; egy szerény
lakosztályt kapott a férfi a szolgák között, amiben nem állt más,
mint egy egyszerű ágy. Ezek mellett kapott még ételt, italt,
lefürödhetett, és új ruhába bújhatott.
Aznap este Aya magához hívatta a férfit. Apja házának udvarán
álltak, miközben virágok nyíltak alattuk. A katona kelletlenül hajolt
meg a lány előtt, majd elővéve formális hangnemét megkérdezte
tőle:
- Hívatott?
- A helyes kérdés; hívatott úrnőm? - fordult felé a lány kioktatóan,
miközben végignézett a férfin, majd így szólt:
- Jól áll magának a helyi öltözet - kezdte Aya is magázni őt, akár a
többi szolgát.
- Azt hittem, hogy félmeztelenül jobban tetszettem magának -
válaszolta a férfi szemtelenül, de a lány nem vette magára a dolgot,
ehelyett elmosolyodott, csillogó tekintetét a harcosra emelte, aztán
az alant elhelyezkedő virágokra mutatva folytatta:
- Magának melyik virág tetszik? - A lovag a virágokra vetette
pillantását, majd megrázta a fejét, és megjegyezte:
- Ezek csak virágok, nem jók semmire azonkívül, hogy szépek.
- Talán a nőkről is így gondolkozik? - fordult felé az úrnője, mire ő
megrázta a fejét.
- A nők azért ennél hasznosabb jószágok.
- Talán van valaki, aki epedve várja haza magát? - kérdezte a lány,
miközben újra érezte, hogy fülig pirult, csakhogy ezúttal az éjszaka
sötétje elrejtette zavarát.
- Volt feleségem és gyermekem, de elvitte őket a betegség -
gyűltek emlékek a férfi elméjében, mire a lányra sandított, akinek
szemében részvét csillogott.
 - Szerelemből házasodik?
- Miféle kérdés ez? - kérdezett vissza zavartan az úrnő, majd újra
megacélozta magát, és így fűzte tovább a mondandóját:
- Néha azt hiszem, hogy azért vannak ilyen direkt kérdései, mivel
nem annyira ismeri a nyelvünket, de kezdem úgy gondolni, hogy
valóban ennyire éles a nyelve.
- Ahogyan magának - válaszolta a férfi egy mosollyal az arcán. -
Láttam, hogy miként küzdött az életemért a város vezetőjével.
- Csupán azért tettem, hogy törlesszem az adósságomat.
- Valóban? - kérdezte a lovag, mire felsóhajtott, és megjegyezte:
- Akkor mást sem láttam, csak magát.
- Még csak a halálra se gondolt? - érdeklődött a lány, de a katona
megrázta a fejét, majd ennyit szólt:
- Nem félek a haláltól. Ezerszer sújtott már le rám, és ezerszer
került el engem. Akkor csupán attól féltem, hogy a város vezetője
nemet mond majd, és nem látom Önt viszont.
- Akkor mégis, miért akart megfojtani az istállóban? - kérdezett
vissza a lány.
- Nem akartam megfojtani, csupán nem tudtam, hogy bízhatok-e
Önben.
- És most már tudja? - tudakolózott kihívóan az úrnő, de a férfi
elmosolyodva jegyezte meg:
- Annyi világossá vált számomra, hogy Öntől függ az életem.
Egyedül maga az, aki nem bízik bennem.
- Miért is ne bíznék? - kérdezte Aya a homlokát ráncolva, de a
lovag megrázta a fejét, és kijelentette:
- Mivel még mindig nem válaszolt a kérdésemre; szerelemből
házasodik?
- Igen - helyeselt határozottan a lány, de aztán gyorsan hozzátette:
- Szerettem volna látni a világot, megismerni más országokat, más
embereket, utazni és élni az olyanok életét, akik nincsenek egész
nap bezárva az apjuk aranykalickájába. A sejk házassági ajánlata
tökéletes lehetőségnek tűnt, amely során édesatyám kapcsolatait is
jobbítom. Így elfogadtam a kérését, ezért lépek frigyre vele.
- Túl nagy ár a világ megismerése ahhoz, hogy csak úgy odadobja
magát egy férfinak - csóválta a fejét a kereszteslovag.
- Nekem elhiheti, hiszen számos földet bejártam már, ahol szinte
ugyanazt láttam.
- Valóban? - kérdezte a lány. - Meséljen!
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne - rázta a fejét a férfi, de Aya
ragaszkodott hozzá. Így történt, hogy a pálmafák árnyéka alatt
leültek egy padra, majd a lovag belekezdett a történeteibe, amelyek
kereszteslovagokról, messzi országokról, úrhölgyekről, királyokról,
háborúkról szóltak. Mindarról, amit valaha az élete során látott.
Már a Hold is ereszkedőben volt, amire befejezte történetét,
hiszen a lány egyre többet és többet akart tudni ezekről a misztikus
helyekről, a férfi vallásáról, a történelméről. Azon kapta magát, hogy
itta a lovag szavait, és csillogó szemekkel hallgatta őt. Amint a
keresztes befejezte meséjét, a lánynak sok kérdése lett. De aztán
rájött arra, hogy már túl későre, illetve koránra járt az idő, és nem
illenék tovább tartóztatni őt. Amikor elváltak egymástól, Aya aludni
tért, majd az éjjel ezekről a messzi országokról és idegen
emberekről, idegen szokásokról álmodott.
Másnap Aya magához hívatta a kereszteslovagot, és ahelyett, hogy
az esküvő részleteivel lett volna elfoglalva, inkább beszélgetést
kezdeményezett vele. Az apja nem rajongott az ötletért, hogy lánya a
férfival töltse idejét, de az valahogy mégis meggyőzte őt arról, hogy
kettesben legyenek. Magányosan sétáltak a kert lehajló ágai alatt,
miközben Aya azt vette észre, hogy a történetek szereplői helyett a
férfi életéről kezdte kérdezni őt.
- Miért állt katonának?
- Ez nem választás kérdése volt. Nemesi családból származom, az
atyám is lovagként élt, hát én is azzá lettem. Isten erre a sorsra
választott ki engem.
 - Meglepő módon nagyon is hasonlít az Önök vallása a miénkre.
Elvégre egy istenben hiszünk, akihez mind imádkozunk.
- Igen, miközben mindkét fél gyilkol a saját istenéért - tette hozzá
némi iróniával a férfi. - Már régóta keresem a békét, de azt soha
nem lelem. - A következő pillanatban a lányra nézett, és közölte
vele:
- Hacsak nem a maga közelében…
- Az úrnője vagyok, nem mondhat nekem ilyet - rázta a kendője
alá rejtett, vörös fürtökkel teli fejét a lány, miközben kipirult az arca.
- Számtalan úrhölgyet megsértettem már életem során, úgyhogy
nem maga lenne az első - mosolygott a lovag is.
- És mégis, mivel sikerült megsértenie az úrhölgyeket? - fordult
felé a lány kihívóan.
- Többnyire azzal, hogy az együtt töltött, édes órák után már nem
kerestem társaságukat - jegyezte meg a férfi őszintén, amitől Aya
újra elpirult, de aztán megacélozta magát.
- Az én esetemben ilyesmitől nem kell félnie.
- Igen, az Ön esete valóban más. Ön talán az édes órákat követően
is érdekes maradna ahhoz, hogy felkeressem - cukkolta tovább az
úrnőjét, mivel tetszett neki, ahogy az a szavai miatt zavarba jött. De
Aya ez alkalommal odafordult hozzá, és szinte magának kikérve
jegyezte meg:
- Azért lenne az én esetem más, mivel én a sejknek tartogatom
magam. Maga pedig a szolgám, nem is helyénvaló ilyesmiről
beszélnem magával.
- Mégis megteszi - mosolygott tovább a lovag a lány zavarán.
- Csak mert maga szemtelenül felhozta e témát. De biztosíthatom
magát arról, hogy én soha, még csak gondolatban sem fordulnék
Önhöz, és nem engedném, hogy…
Aya nem tudta befejezni mondandóját, mivel haragját a férfi
csókja csendesítette. Kettesben maradtak, egyedül, a föléjük hajló
ágak alatt, így senki nem láthatta meg őket. A keresztes gyengéden
magához szorította a remegő lányt, és úgy csókolta őt, mint ahogy
életében még senkit.
Aya nem tudott ellenállni a lovag ajkainak, engedte, hogy az izmos
test magához szorítsa őt, és az édes ajkak kényeztessék az övéit.
Egész testében remegett, miközben tudta, hogy őrültséget tett, de
nem állt ellen. Ehelyett engedte, hogy a férfi, akinek még csak a
nevét se tudta, szenvedéllyel csókolja őt. Amint az ajkak elváltak
egymástól, a tekintetük fonódott össze, mire a lovag magabiztosan
mosolyodott el, hogy megkérdezze:
- Ezért milyen büntetés járna nekem?
- Ezért az apám a fejét venné - nyögte a lány elveszetten,
miközben próbált újra levegőhöz jutni.
- Ezúttal nem bánnám, hiszen így édes csókjával ajkamon halnék
meg.
- Ne játsszék velem! - fordult el az úrhölgy, és most először
életében érezte magát bizonytalannak. - Holnap este a sejk felesége
leszek. Kötelességem hozzámenni.
- Ezt nem kétlem - állította a férfi egy sóhajjal -, viszont mégiscsak
édesebb lenne szerelemből házasodnia, mint szabadulás iránti
vágyból, nem?
- Mit tudhat Ön a szerelemről? Ön, aki nemes lányok virágait
szakajtja le, majd utána feléjük se néz.
- Elveszett voltam. De Ön mellett megtaláltam magam - lépett
előre a lovag, hogy zöld tekintetét ismét a lányra vesse, aki csak
megrázta a fejét, ellépett tőle, miközben úgy nézett rá, mintha az egy
éhes szörnyeteg lenne, és egészében fel akarná falni őt.
- Ön is tudja, hogy néhány édes óra nem elegendő érv. És kérem,
ne nézzen így rám!
- Miért? Hogy nézek magára? - kérdezte a férfi, mire a lány
felemelte fejét, hogy ismét rávesse tekintetét.
- Mintha Ön lenne a vadász, én pedig a préda. De valójában én
vagyok az, aki itt parancsol, és Ön az, aki engedelmeskedik.
 - Hát parancsoljon velem! - tárta szét hosszú karjait a férfi, de a
lány megrázta a fejét, majd ezt mondta:
- Még csak a nevét sem tudom.
- Lars - hajtott fejet a lovag, mire kérdő tekintettel kényszerítette
ki a lányból a következő szavakat:
- Én Aya vagyok.
- Örülök, hogy megismerhetem, szép Aya - húzódott széles
mosolyra a férfi szája, miközben most először érzett ilyesmit. Aya
úgy érezte, hogy ezúttal ő lett az, aki egy másik ember bűvkörébe
került, és nem fordítva. Egyrészt nagyon zavarta őt ez a szituáció,
másrészt pedig élvezte, ahogy a férfi közelében édes bizsergés
kúszott fel a gerince mentén egészen a szívébe.
Aya a délutánt az esküvője tervezgetésével töltötte, bár az idő
előrehaladtával egyre kevésbé akarta a frigy létrejöttét. Atyja egyik
szemét mindig a lányon tartotta, míg a másikat a lovagon, akinek
különféle munkákat adott a lovak ellátmányozásától kezdve a
különböző tárgyak tisztításáig bármit. A lényeg az volt, hogy minél
távolabb tartsa őt a lányától, akinek furcsa fény suhant át a szemein,
akárhányszor meglátta a férfit.
Amint eljött az este, Aya aludni tért, és annak ellenére, hogy előző
éjszaka sem aludt sokat, ekkor sem jött álom a szemére. Sokáig
forgolódott az ágyában, miközben a férfi történetei jártak a fejében.
De ez alkalommal nagyobb szerepet kapott a gondolataiban a lovag,
mint azok a történetek, amelyek másokkal estek meg.
Melege volt, így kiszállt az ágyából, hogy friss levegőt szívjon.
Fehér hálóruhába öltözött, ez alkalommal vörös fürtjei szabadon
lógtak derekára. Valamivel jobb lett a közérzete, amint kiment az
erkélyére, de ekkor sem nyugodhatott meg. Sétára indult, majd azon
kapta magát, hogy a nyugodt éjszaka leple alatt egyre csak a
szolgálók lakrészéhez igyekezett. Nem tudta, hogy mi történt vele,
abban az egyben lehetett csak biztos, hogy őrültséget tett, mégsem
tudott meghátrálni, és visszamenni a szobájába. Mintha csak egy
titokzatos erő húzná őt egyre közelebb a férfihez, úgy közeledett a
kiszemelt ajtóhoz.
Larst az ajtaja nyikorgása ébresztette fel, felült az ágyában, és
homályos tekintetét a zakatoló szíwerésű lányra vetette, aki gyorsan
csukta be maga mögött az ajtót. A lovag elmosolyodott a látványtól,
és kitörölve az álmot szemeiből megjegyezte:
- Azt hittem, hogy nem érdeklem magát, ugyanis Ön egy úrnő,
míg én csak alantas szolgálója lehetek.
- Magam sem tudom, hogy mit keresek itt, de bízom magában.
- Erről mindketten tudjuk, hogy nagy hiba - komorodott el a férfi,
de a lány megrázta a fejét, majd remegő térdekkel lépett hozzá
közelebb.
- Megmentettük egymás életét. Ha másban nem is, egymásban
azért bízhatunk.
A következő pillanatban odalépett a férfihez, megérintette annak
félmeztelen, izzó testét, majd lábait szétvetve a lovag ölébe ült úgy,
hogy szembenézzen vele. A keresztest megbolondította a lány illata,
a bőrén keresztül érződő szívverése, a cseresznye ajkai. Nem tudott
ellenállni neki, talán valójában nem is akart. Csókolni kezdte őt,
izmos karjaival átölelte Aya vékony derekát, mire elvesztek egymás
közelségében. A lány egy csapásra megfeledkezett az esküvőjéről, a
sejkről, a szüzességi fogadalmáról, és gondolkodás nélkül adta
magát oda egy olyan férfinak, akit alig ismert, mégis csukott
szemmel bízott benne.
Reggel, amikor felkelt, azt hitte, hogy csak álmodott, de aztán
álmos szemeivel megpillantotta a napsütötte szobában mellette
fekvő férfit. Tisztán látta annak erős karját, amint azt átvetette a
derekán, arcát a párnába fúrta, és mélyen aludta az igazak álmát. A
lány soha életében nem érzett akkora boldogságot, mint amit a
lovag okozott neki az éjjel. Egy mosollyal konstatálta, hogy immár
nővé lett, aztán azon kapta magát, hogy csak többet és még többet
akart. Amint a férfi felébredt, kénytelen lett csillapítani a lány
mohóságát, amit valójában ő maga is élvezett. Az ő szíve is egyre
hevesebben vert Aya közelsége miatt, hiszen ő is olyat érzett akkor,
amit előtte még soha. Ez az idill nem tarthatott sokáig, merthogy
Ayának vissza kellett térnie a szobájába. Vonakodva hát, de
otthagyta a férfit, és amint kilépett annak hálójából, a valóság terhe
egyetlen pillanat alatt zuhant a vállára. Éles fájdalmat érzett, mivel
se teste, sem pedig lelke nem kívánta a sejkkel kötendő házasságot.
Amint Aya visszatért a valóságba, az esküvőszervezés problémái
fogadták őt, viszont nem akart maga körül látni senkit, így
betegségre hivatkozva elküldte a szolgáit. Egyetlen embert akart
csak maga körül érezni, méghozzá a kereszteslovagot, aki akkor
éppen az éjszaka gyönyörű emlékeit forgatta vissza fejében. Amint
hívatta őt a lány, tüstént a szobához igyekezett, ahol aztán Aya a
karjaiba zárta szerelmét, és nem engedte el őt addig, amíg
szerelmük újra be nem teljesült.
A lány ágyában találták magukat, a férfi izmos mellkasára vonta
Aya fejét, miközben karjait simogatta. Ekkor tudatosult
mindkettőjükben, hogy mit is tettek. Két birodalom állt
összeütközőben, amelyek között éltek ők. Megkötötték kezüket a
saját szabályaik, kultúrájuk, tetteik, mégis szerelem gyulladt bennük
egymás iránt. A lány volt az első, aki akkor megszólalt:
- Az éjjel a sejk felesége leszek.
- Ezt nem hagyhatom - ellenkezett a férfi. - Az enyém vagy.
- A szívem örökké a tiéd - nézett fel rá a lány, majd egy hosszú
csókot adott a férfi ajkára. - De nem mondhatok nemet atyám
akaratának, hiszen már odaígértek engem a sejknek.
- Akkor szökjünk el! Menjünk messzire, a háborútól távolra!
Olyan földeket fedeznénk fel, amilyeneken még ember nem járt.
Teljesülhetne a vágyad, szerényen élnénk ugyan, de együtt lennénk.
- Nem hagyhatom itt atyámat - csóválta tehetetlenül a fejét a lány.
- Neki nagyon fontos a házasság, hiszen így a sejkkel vejeként nagy
előnyt szerezhet, és továbbléphet puszta kereskedőből befolyásos
úrrá.
- Képes lennél feláldozni érte magad?
 - Ő az apám - sóhajtotta a lány. - Talán te nem áldoznád fel az
életedet azokért, akiket szeretsz?
- Azért vagyok még itt - felelte a férfi, mire a lány megtalálta a
tekintetével a zöld szempárt, és nem bírt neki ellenállni, olyan
erősen csókolta a férfit, mintha csak az lett volna az utolsó alkalom
arra, hogy csókolhatta őt.
Hamarosan a kereskedő felkereste leányát, ugyanis aggódott
annak egészségéért, így Ayának el kellett bújtatnia apja elől a
lovagot, csakhogy az búvóhelyéről tisztán hallotta a beszélgetésüket.
Akkor Aya engedelmes leánynak tűnt, aki meghajolt apja akarata
előtt, az bármit is kérjen tőle. Az éltes ember pedig arra kérte őt,
hogy készüljön el, öltözzön szép ruhába, legyen kész az esti nászra.
Amint a kereskedő elment, a lány elküldte magától szerelmét, aki
persze nem akarta magára hagyni őt.
- Nem mehetsz hozzá! Beleőrülök a gondolatba, hogy más férfi
érintsen téged. Most már hozzám tartozol, az én asszonyom vagy!
- Sajnos Allah előtt nem - ellenkezett a lány.
- De! Csupán Isten a megmondhatója annak, hogy mit érzek
irántad. Nem engedem, hogy a felesége legyél! Ha megteszed, ha
ilyen megtörténhet… akkor ez azt jelenti, hogy nem létezik Isten,
vagy, ahogy te hívod őt, Allah.
- Ne mondj ilyet! - fojtott el magában egy kiáltást a lány. -
Menned kell! Ha itt találnak, a fejedet veszik.
- Nem érdekel - csóválta a fejét a férfi. - Inkább halok meg, mint
hogy végig kelljen néznem, ahogy valaki más asszonya leszel.
Csakhogy a lovagnak nem maradt más választása, mint a távozás.
Alig tudta őt Aya kitessékelni a szobájából, miközben titkon attól
félt, hogy a lovag valami butaságot tesz majd. Úgy érezte mindezt,
mintha csak látta volna a jövőt.
Hamarosan megérkezett a sejk, így a lánynak fel kellett készülnie
az esküvőre. Szolgálói a helyi szokásoknak megfelelően öltöztették
fel őt, így készen állt arra, hogy kimondja a tanúk és a vendégek
előtt az esküjét. Miközben vonult, szemének sarkából állandóan a
lovagot kereste, de nem láthatta sehol, ami egyfelől meg is nyugtatta
őt, de másfelől nyugtalanította is a gondolat, hogy távolra került
tőle. Amikor a sejk meglátta leendő feleségét, felcsillant a szeme.
Valójában egy magas, szakállas, fekete bogárszemű férfi volt, akit a
helyiek nagyra tartottak, és egészen jóképűnek mondtak, csakhogy a
lány mást se látott, mint a szolgáját, akinek hollétéről semmit nem
tudott.
A szertartás gyorsan lezajlott, így Aya apja megkönnyebbülhetett,
miközben elfogadta veje ajándékait és vagyonának egy részét.
Megkezdődött a mulatozás, a lakoma, de Aya a szokásához képest
nagyon szerényen, szótlanul ült újdonsült férje mellett, miközben
úgy érezte, hogy megfullad. Szemében könnyek gyűltek, és
szorongása nem enyhült az éjszaka közeledtével sem, mivel eljött az
a pillanat, hogy férje kézen fogja és elvezesse őt a számukra
felállított szobába.
Az egész helyiség illatozott a friss virágoktól, miközben a
gyertyaláng megelevenítette a szoba berendezési tárgyait a falakon
új formákat kölcsönözve nekik. A férfi gyengéden megérintette
feleségét, a nyakát csókolva közeledett felé, miközben Aya behunyta
a szemét, és próbálta szerelmét képzelni oda a sejk helyébe,
csakhogy nagyon nehezen ment ez neki. A sejk kigombolta
feleségének ruháját, hogy aztán ne csak lélekben, hanem testben is
egyesüljön vele. De nem érhetett a dolog végére, ugyanis valaki
berontott a szobába, és gondolkozás nélkül átszúrta egy rövid
karddal az ifjú férj mellkasát. Aya rémületében felkiáltott, miközben
látta, hogy az imént még őt ölelő sejk holtan esett össze. Nem
maradhatott sokáig abban az állapotban, merthogy egy erős kéz
ragadta meg a karját, és vonta őt maga után.
- Sajnálom, nem hagyhattam! - A lány belecsimpaszkodott a lovag
karjába, miközben végigszaladtak a folyosókon, csakhogy Aya
rémült kiáltása felverte a házat.
Mindenhonnan szolgák és a kereskedő katonái özönlötték el a
folyosókat, termeket, ezzel hamar útjukat állva. Aya a férfihez
simult, miközben apja jelent meg a csarnokban, ahol éppen zihálva
álltak. Elkerekedő tekintettel bámult lányára és a férfire, aki ismét
támadásra készen tartotta kezében a véres tőrt, amit még a sejk vére
szennyezett be. A kereskedő parancsára a katonák elszakították a
kétségbeesett lányt szerelmétől, aki szó nélkül vette fel a harcot az
ott jelenlévőkkel. Sokáig hadakozott sok-sok ember halálát okozva,
de aztán mégis a földre terítették őt. Ayát elvezették, így nem
láthatta, amint számos tőrdöfés érte szerelmét, és ahogy kiadta
lelkét az apja házának kövezetén.
A leány egész testében remegett és sírt, miközben egy másik szoba
padlóján ült. Az apa föl-alá járkált a helyiségben, miközben dühösen
szólalt meg:
- Megölte a sejket. Tudod te, hogy ez mit jelent a számunkra?
- Szeretem őt - felelte remegve a lány.
- Szerelem! - csattant fel az apja, de ekkor már nem segíthetett
rajta a lány meggyőzőereje. Valójában akkor Aya rémültnek és
zaklatottnak érezte magát, nem is jutott volna eszébe a
képességének használata. - Alig ismerted őt két napja! Az
ellenségünk volt, azért jött ide, hogy megölje a mieinket, te mégis
odadobtad neki magadat, mint egy cafat húst! Mit képzeltél
magadról, lányom?
- Nem akartam - rázta a fejét a lány, de aztán többet nem tudott
mondani.
- Nem maradhatunk ebben a városban ekkora szégyennel a
nyakunkon. Neked pedig ezek után nem tudok rendes férjet találni.
Allah tudja, hogy mi lesz velünk! Allah, segíts meg!
- És mégis, mi lesz vele? - kérdezte a lány rémülten, hiszen más
sem járt a fejében, csupán a lovag sorsa.
- A férfi már halott.
Aya még soha nem érzett ekkora fájdalmat, ezért kínjában
felüvöltött, mire érezte, ahogy egész testét elöntötte az erő, ami a
földből származott. Aztán a következő pillanatban mindez
visszaáramlott oda megremegtetve azt. Nyomában összedőltek a
házak, az egész város és a környék porba hullt több százezernyi
áldozat halálát okozva. A környező településeken is érezni lehetett a
földrengés hatását, miközben Aya ott találta magát a romok
közepén, remegő testtel, és számos halottal maga körül. A közelben
senki nem maradt életben, mindenkit maga alá temettek a romok. A
lány ezek után szolgasorba kényszerült, úgy kellett kihordania
gyermekét, de hogy mi lett ezek után a sorsa, arról nem szólnak a
feljegyzések.
 15. fejezet
Pókerarc

Miután Auróra visszatért az utazásból, kérdő tekintetét a társaság

tagjaira vetette. Ashley röviden elmagyarázta neki, ahogyan a
többieknek is, hogy a középkorban mi érte vörös hajú barátnőjét, de
egy szót sem szólt arról, hogy mennyire hasonlított Ayára, ahogyan
Lloyd is Larsra. Miután a történet végére ért, Auróra szomorú
hangon jelentette ki:
- Ezek szerint ismét van három napom arra, hogy megtaláljam a
következő emléket. - Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette:
- És gyakorlatilag fogalmunk sincs arról, hogy miként jutunk át
egy másik bolygóra.
- Úgy hiszem, én tudom a megoldást - segítette ki őket az
asztrológus, miközben az összes szempár rávetődött. A következő
pillanatban felállt a székéről, és keresgélésbe kezdett. Feltúrta az
egész lakást, amit még csak távolról se lehetett tisztának és
rendesnek nevezni. Végül kinyitott egy szekrényt, és az ott lévő
papírok közül végül kivett egyet, és a lánynak nyújtotta azt. Végül
Lloyd bizonyult gyorsabbnak, ezért ő vette el a névjegykártyának
tűnő iratot a következő kérdéssel:
- Ez meg mi? - nézett végig a kártyán, mire ő maga is felfedezte,
hogy tulajdonképpen egy sztriptízbárnak a lógója állt rajta.
- Itt megtaláljátok Nguyent - folytatta a nő a papírra mutatva.
- Az övé a bár. Esténként pókerezni szokott, miközben nagy
pénzekben játszanak. Ki tudja? Ha legyőzitek őt, talán segít nektek.
- Mégis, mit tud ez a Kujon? - kérdezte Lloyd felnézve a papírból.
- Nguyen - javította ki őt a nő -, aki képes ugrásokat végezni a
térben, más szóval tud teleportálni. Régóta tartom a kapcsolatot a
mieinkkel, őt néhány évvel ezelőtt ismertem meg. A lokál még
megvan, ebből gondolom, hogy még ő is aktív.
 - Nincs sok időnk! - igyekezett haladásra bírni a többieket Ashley
kétségbeesett szemeket meresztve a társaság tagjaira. Azok
megköszönvén a nő segítségét végül elhagyták az üzlethelyiséget.
Aurórának egy kicsit még kóválygott a feje, hiszen kimerítette őt
az utazás, ahogyan az sem tette őt boldoggá, hogy az órák elteltével
ismét fehér tincsek vegyültek vörös hajába. Lloyd nem lett kegyes a
társasághoz, kíméletlenül hajtotta őket egyre csak előre, mintha ő
maga is örökmozgó lenne, és soha nem fáradna el.
Könnyedén megtalálták a névjegykártyán felvázolt lokált, ami a
szürke délután közeledtével új megvilágításba került a
neonfényeknek köszönhetően. Egészen sokan tolongtak
bebocsátásért, jórészt férfiak. Lloyd egy cigarettára gyújtott, majd a
társaság többi tagjához fordult, mire a cigivel ajkai között így szólt
az ottaniakhoz:
- Bemegyek, és rábírom a barátunkat arra, hogy segítsen nekünk.
Addig ti maradjatok kint, és gyönyörködjetek a városban, vagy mit
tudom én…
- Nem mehetsz egyedül! - ellenkezett Auróra, mire a férfi
megtorpant, és csillogó, zöld tekintetét a határozott lányra vetette.
Egy pillanatig mintha ijedtséget vélt volna felfedezni Auróra
szemeiben, mire kivette a cigit a szájából, és a vörös hajú lány
megnyugtatására közölte vele:
- Ne aggódj! Kedves leszek.
- Egy csapat vagyunk - érvelt tovább Auróra komolyan -, ezért
veled tartunk. - Lloyd látta, hogy a többiek is bólogatni kezdtek erre,
ezért felsóhajtott, és az orra alatt ennyit dörmögött:
- Felőlem!
Így történt, hogy az egész társaság végül egy emberként lépett be a
füstös lokálba. Auróra még soha nem volt hasonló helyen azelőtt, de
az első pillanattól kezdve tudta, hogy nem is fog többé ilyen
szituációba kívánkozni. Az egész bárt füst terítette be, miközben a
bejárathoz képest egy jobb oldali emelvényen hiányos öltözetű
lányok táncoltak egy üvegfal mögött a tánctér lábánál megtelepedő
férfiaknak. Bal oldalon pedig a bár húzódott végig, melyből szintén
lenge ruhás lányok szolgálták ki a vendégeket.
Lloyd egy cseppet sem esett zavarba; úgy telepedett le az egyik
zene ritmusára riszáló lány elé, mintha csak mindennap odajárt
volna. Az egyik pincérnő feléje iparkodott, így a férfi whiskyt rendelt
magának, majd, amint azt kifizette, a borravalót a lány bugyijába
csúsztatta, aki ettől igencsak zavarba jött, hiszen a hat bolygón ez
nem volt szokás.
Auróra a szíve mélyén jelentős felháborodást érzett, hiszen
legszívesebben szót kívánt volna emelni a nők tárgyiasítása ellen. De
ehelyett az ajkába harapott, hiszen rájött arra, hogy egészen rossz
helyre tévedt ehhez, így inkább a barátai felé nézett. Erre pedig azt
vette észre, hogy a csoport másik két férfi tagja szintén lesni kezdte
titkon az üveg mögé zárt, lenge öltözetű lányokat. Pillantásával ezért
ismét Lloydot kereste, aki egy határozott mozdulattal beültette az
egyik pincérlányt az ölébe. Többen rosszallóan bámulták őt, hiszen
az ottani férfiaknak tilos volt érinteni a lányokat, csupán nézhették
őket. A férfi ölében ülő lány egy kicsit zavarba is jött ettől, de a
jóképű férfi láttán nem tiltakozott. Ő csupán Lloyddal lett elfoglalva,
a férfi pedig látszólag élvezte ezt a fajta figyelmet.
A többiek a pulthoz ültek, Laura és Ashley próbált nem venni
tudomást az ott lévő, testüket riszáló lányokról. A hat bolygón
szigorú törvények vonatkoztak az ehhez hasonló lokálokra, hiszen
tilos volt a prostitúció mindennemű megnyilvánulása. Ezért ezek a
bárok napszálltáig lehettek csupán nyitva, a lányok pedig nem
létesíthettek közelebbi kapcsolatot az őket bámuló férfiakkal.
Emellett a rendőrök gyakran razziáztak az ilyesfajta helyeken, ezért
mind sejtették, hogy gyorsnak kellett lenniük. Mind rendeltek
maguknak innivalót, de ők Lloydhoz képest már kevésbé
bizonyultak bőkezűnek a borravalóval.
Auróra nem bírta tovább, az italát otthagyva az emelvény mellett
ülő férfihez indult. A szívében egyfajta eddig ismeretlen, szúrós
érzés telepedett meg, amint látta, hogy a Lloyd ölében ülő lány
miként kokettált vele a plusz pénz reményében. De aztán, ahogy a
lány, úgy Lloyd is felnézett a vörös hajú jövevényre, aki egy
pillanatra elbizonytalanodott, és érezhetően zavarba jött. Lloyd
homályos tekintettel nézett fel Aurórára, aki nagy levegőt vett, és így
szólt:
- Nem azért vagyunk itt, hogy igyál és lányokra költsd a tanár úr
pénzét.
- Csak nem vagy féltékeny? - kérdezett vissza a férfi, miközben
esze ágában sem volt elengedni az ölében ülő pincérnőt.
- Nem, csak túl akarom élni a következő három napot - csóválta
őszülő fejét Auróra, miközben érezte, hogy nyakig pirult. Erre Lloyd
kivette szájából a cigarettát, és azt az ujjai között tartva bal kezével
az egyik hátsó ajtóra mutatott.
- Látod azt az ajtót? - kérdezte a jövevénytől, miközben néhány
öltönyös férfi nyitotta ki azt, majd a biztonsági őrök mögött annak
rejtekébe vesztek. - Ott találjuk majd a kis barátunkat.
- És mégis, mi a terved?
- Megiszom a whiskymet, egy kicsit szórakozom Melissával -
nézett az ölében ülő szőke, telt idomokkal rendelkező lányra, aki
csak bárgyún vigyorgott a férfire, viszont a név hallatán kijavította
őt:
- Melanie-val.
- Majd ők fognak eljönni hozzám arra kérve, hogy velük tartsak -
folytatta a férfi ügyet se vetve a javításra. - Akkor pedig rábírom a
barátunkat arra, hogy segítsen nekünk.
- Ezt meg mégis, hogy tervezed? - kérdezte a lány, miközben ő is
látta, ahogy Lloyd is észrevette már, hogy fegyveresek vigyázták az
ajtót, akik közül az egyik kiszúrta magának a férfit. Az ettől erősen
megmarkolta a lány derekát, közelebb húzta őt magához, hogy aztán
megkérdezze tőle:
- Ebben segítesz nekem, drága? - nézett ezzel Melanie-ra, aki
mosolyogva bólintott egyet, majd megkérdezte:
- Mit kellene tennem?
 - Neked ugyan semmit. Csak élvezd, amit én teszek veled! - Ezzel
Lloyd közel hajolt a lányhoz, majd csókolni kezdte annak nyakát,
miközben kezei végigvándoroltak a domborulatain.
Auróra ott állt mellettük, és szörnyen érezte magát. Karba fonta
mellkasa előtt a kezét, miközben rosszallóan nézte a jelenetet. Talán
még fel is horkant ekkor, viszont eközben úgy érezte, mintha a
szívébe egy éles szilánk állt volna bele, amitől nem tudott
szabadulni, hiszen az folyamatosan kínozta őt. A dolog megtette
hatását, hiszen a biztonsági őr feléjük indult, majd hozzájuk érve
erélyesen szólította fel Lloydot:
- Engedje el a lányt, álljon fel, majd hagyja el a bárt!
- Ugyan, haver! - engedte el hirtelen az ölében ülő lány derekát,
hogy aztán széttárja a kezeit, és ártatlan kutyaszemekkel nézzen a
biztonsági őrre. - Valójában pókerezni jöttem. Csak aztán lefoglalt a
kedves hölgytársaság.
- Tegye azt, amit mondtam! - szólította fel őt újra a férfi, Lloyd
öléből eközben lekászálódott a lány, mire a férfi felállt a székről, és
egyértelműen a biztonsági őr fölé magasodott, miközben zöld
szemeit kissé fenyegetően villogtatva ennyit mondott neki:
- Nem akarok balhét, csupán kártyázni szeretnék. Vagy talán
félnek attól, hogy elnyerném az összes pénzüket? - A biztonsági őr
látványosan elgondolkozott, majd elővett egy eszközt, amibe a
helyiek nyelvén szólt bele, amint pedig megérkezett rá a recsegő
válasz, fejével Lloyd felé intett, így az követni kényszerült a férfit
egészen a sarokban álló szobáig. Mielőtt még belépett volna oda,
Auróra felé nyújtott egy kevéske pénzt, mire odavetette a
többieknek:
- Addig igyatok, de ne hagyjátok el a bárt!
Aurórának muszáj volt tudomásul vennie és ezzel elfogadnia
Lloyd akaratát, aki hamarosan ott termett az ajtónál, ahol aztán
végül beengedték őt.
Amint a lány visszatért a barátaihoz, azok kérdő tekintettel néztek
rá, mire Mark lett az első, aki megkérdezte tőle:
 - Ezt meg mégis, hogyan csinálta?
- A lényeg, hogy bejutott, nem? - kérdezte Ashley. De valójában
egyikőjük sem lehetett biztos abban, hogy ez jó ötlet volt, főleg az
ottaniak testi épségére nézve.
Lloyd viszont elővette kellemesebbik énjét, így, amint belépett a
szobába, elmosolyodott, majd tekintete végigsuhant a kör alakú
asztalnál ülő, ázsiai gengszternek kinéző üzletembereken. Mind
fekete öltönyt viselt, ezért ő lett az egyedüli alak a szobában, aki a
farmernadrágja és kockás inge miatt kirítt a tömegből. Mégsem
csinált ebből nagy ügyet, leült az egyik üresen álló székre, miközben
végignézett a sötét falakon, majd megjegyezte:
- Szép bár. Üzenem a tulajnak, hogy egész jó a felhozatal…
ahogyan az italokból is.
- Köszönöm - felelte az egyik férfi, aki a szoba megvilágítása
ellenére fekete napszemüveget viselt, mire hátradőlt a székében, és a
tenyerét felmutatva megjegyezte:
- Hallom, pókerezni jött, bár az itteni hölgytársaság szemlátomást
érdekesebbnek bizonyult - Erre többen is összenéztek, de a férfi vér
nyugodtan folytatta:
- Miben játszik?
- Mit lehet itt kezdeni hússzal? - érdeklődött Lloyd halál
nyugodtan.
- Mármint húszezerrel? - kérdezett vissza az egyik öltönyös, de
Lloyd megrázta a fejét, és közölte velük:
- Nem. Húszat mondtam.
- Mondjuk, vehetne belőle három pohár italt a bárban - felelte az
előző felszólaló. Mind annyira egyformának tűntek, hogy Lloyd alig
bírta őket megkülönböztetni egymástól.
- Ha mást nem tud felkínálni, akkor jobban tenné, ha fogná az
italát, és miután megitta azt, hazamenne. - Csakhogy Lloydnak esze
ágában sem volt elmenni onnan, amíg meg nem kapta azt, amiért
jött. Így az egyik nagydarab fegyveresre mutatott, aki a sötét
szobában az ajtó mellett állt, majd megjegyezte:
- Kérje meg a csicskáját, hogy mutassa meg a videót arról a
társaságról, amelyik ott áll a bárpultnál. Van egy ajánlatom a maga
számára. - A férfi némi gondolkozás után biccentett egyet a
fegyveresnek, aki a megszólítás miatt vonakodva ugyan, de egy
tablet segítségével megmutatta a tulajdonosnak a kért képet, így a
társaság összes tagja láthatóvá vált Nguyen előtt. - Egészen szép
lányok vannak itt a bárban, de velem is utaznak néhányan. Az
ajánlatom a következő; amennyiben veszítek, az egyik lány itt marad
emelve ezzel a hely fényét. Mit mond?
- Bármikor tudok lányokat szerezni a bár részére - tárta szét a
kezét a tényeket közölve a férfi. - Mégis, miért fogadnám el az
ajánlatát?
- Mert mindketten tudjuk, hogy ilyen lányokat keresve sem talál a
közelben.
- És ha én veszítek, mit kér cserébe? Pénzt? Lányokat? A hat
bolygón tilos a prostitúció, de akadnak azokon kívül is
kapcsolataim…
- Csupán a segítségét - csóválta a fejét Lloyd. - Minél hamarabb el
kell jutnunk az Amerikára. A verebek pedig azt csiripelték, hogy
maga tudja a módját annak, hogy miként juthatunk át innen egy
másik bolygóra.
- Ennyi lenne? Képes lenne lemondani az egyik lányról csak azért,
hogy átmenjen egy másik bolygóra?
- Ha nem tetszik az ajánlat, felállhatok és elmehetek.
- Lloyd szavait feszült csend követte, mire megmozdult, felállt és
hátat fordított az asztal körül ülő üzletembereknek, hogy azzal
otthagyja a helyet, de aztán a férfi a kamera képébe mélyedve
megállította őt.
- Legyen a vörös az.
- A vörös? Biztos benne? - kérdezte Lloyd halál nyugodtan.
 - A bárban van szőke és barna is bőven, de vörös… Őt akarom.
- Áll az alku! - ült vissza Lloyd, miközben a férfi állával az egyik
fegyveres felé bökött, aki ezzel elhagyta a szobát, mert immár külső
tényezők is érintetté váltak a játékban.
Auróra békésen beszélgetett a többiekkel, amikor a fegyveres férfi
odalépett hozzá, és szűkszavúan kijelentette:
- A főnököm látni akarja magát.
- Engem? - kérdezett vissza a lány, miközben felpattant a
bárszékről, és homlokát ráncolva aggodalmaskodott:
- Valami gond van?
- Jöjjön velem! - A lány egy segélykérő pillantást vetett a
többiekre, de senki nem tudott jobb megoldást, mint hogy hagyják
Aurórát odamenni, ahol éppen Lloyd kézhez kapta a lapjait. Amint a
lány is belépett a szobába, az összes tekintet rászegeződött, egyedül
Lloyd szemei ragadtak a kártyalapokhoz azokat rendületlenül
pásztázva.
Auróra leült az egyik sarokban álló székre, miközben Nguyen
felállt, és végigmérte őt. A lány segélykérőn kérdezte meg az
egyetlen férfit, akit a szobában ismert.
- Miért néznek rám így? Miért kell nekem is itt lennem?
- Ne félj! Jó helyed lesz itt nálunk - mondta Nguyen, aki látszólag
nagyon is elégedettnek tűnt az üzlettel, amit az előbb kötött. A lány
egyre nagyobb kétségbeeséssel kérdezte:
- Mit jelentsen ez?
- Azt, hogy Nguyen barátunk hajlandó nekünk segíteni - állította
Lloyd először fordulván oda a lányhoz, akinek a tekintetében
érezhető aggodalom ült.
- Feltéve, ha megnyeri a játékot - felelte hitetlenkedő tekintettel a
sötét napszemüveget viselő férfi.
- És mi lesz, ha veszítesz? - Lloyd nem akart erre válaszolni, de a
lány egyre nagyobb rémülettel, és ellentmondást nem tűrő hangon
kényszerítette ki az ott lévőkből a választ. - Mi lesz akkor, Lloyd?
- Akkor itt maradsz táncolni - közölte vele Lloyd helyett a
bártulajdonos, aki aztán visszaült a helyére, így megkezdődött a
játék. Auróra ezektől a szavaktól majdnem leszédült a székéről,
miközben elöntötte a düh az egész lényét, mindenét. Tehetetlenül
kérdezte a játékba merült Lloydtól:
- Te most komolyan eladtál engem ennek a fickónak?
- Nyugi, nyerni fogok! - csitította őt Lloyd, csakhogy Auróra nem
tudott megnyugodni. Tudta, hogy hagynia kellene a férfit, hogy a
játékra koncentráljon, de alig bírt magával. Az ajkába harapott
magában tartva a haragját, majd igyekezett elveszni a játék
izgalmaiban.
Bármikor, amikor Lloyd számára kedvezőtlenre fordult a játék,
egyre hangosabban kezdett kalapálni a szíve. Játék közben a férfi
egymás után öntötte le a whiskyt a torkán, majd gyújtott rá egyik
kínált szivarról a másikra. A játék résztvevői füstbe burkolództak,
miközben egyre több ember hagyta ott a játszmát. Végül Nguyen és
Lloyd maradt csak játékban.
Mindketten ügyesen forgatták a lapokat, így nagyon kiélezetté vált
a verseny. Végül Lloyd az asztalra terítette a lapjait írással lefelé,
megrázta a fejét és Aurórához fordult.
- Sajnálom.
- Hogy sajnálod? - öntötte rá a lány az összes dühét, ami azóta
csak érlelődött benne. - Hogy tudtál az én nevemben határozni
arról, hogy maradjak vagy menjek? Hogy veszíthettél?
- Sajnálom - ismételte el a férfi, miközben felemelt mutatóujjával
lecsendesítette a lányt -, jó táncosnő válhatott volna belőled, de
Royalflössöm van.
A következő pillanatban kiterítette lapjait, ezzel eldőlt Auróra, így
a játék sorsa is egyben. Nguyen nem örült a vereségnek, de elfogadta
a sorsát. Miközben egy mosoly villant át az arcán, kezet fogott
Lloyddal, végül megkérdezte tőle:
 - Még egy játszmát?
- Köszönöm, egyelőre elég lesz ennyi - jelentette ki egy
győzedelmes mosollyal arcán a férfi, akit még mindig hitetlenkedő
tekintettel vizslatott az egész testében remegő lány. Nguyen végül
megkérdezte:
- Hányan utaznának?
- Összesen hatan - felelte Lloyd, miközben Nguyen kiküldte a
teremből az embereit a többi játékossal együtt, majd hívatta a csapat
többi tagját. Auróra remegő hangon fordult oda a magas férfihez.
- És mégis, hogy gondoltad ezt? Mi lett volna, ha veszítesz?
- Tudtam, hogy nyerni fogok - vonta meg a vállát Lloyd, miközben
zöld tekintete végigjárt a reszkető lányon.
- Ez nem válasz - hüledezett Auróra. - Nem játszhatsz életekkel!
Ez nem helyes!
- Megoldottam a problémát, nem? Szerintem ez a lényeg -
válaszolta a férfi félvállról.
- Ezt azért nem nevezném megoldásnak. - A következő
pillanatban a lány barátai léptek be a terembe, így Auróra kénytelen
volt elhallgatni. Ő maga is kellemetlennek érezte azt, hogy Lloyd a
játék során őt ajánlotta fel a bár számára tét gyanánt. Csupán
vöröslő arca bizonyult az egyetlen jelnek, ami lebuktatta volna őt az
érzéseivel kapcsolatban. De, mivel a barátai nem tudtak semmit
arról, hogy végül segítségre lelnek-e ott, vagy sem, ezért egyikük
sem Auróra élénkpiros arcával lett elfoglalva, mindinkább
Nguyennel, aki feléjük fordulva szólalt meg:
- Nagy ugrásra kértek engem. Csupán tízszer tettem meg életem
során ilyen nagy utat, és az utóbbi közben majdnem az űrben
ragadtam. Tudjátok, hogy a bolygón belül merre akartok menni?
- Egy múzeumba - felelte neki Ashley, amit egy, a bárban lévő
látomása során tudott meg. - Sajnos nem tudunk pontos helyet
mondani. Egy olyan múzeumot keresünk, amelyben 15-16. századi
indián holmikat tárolnak.
 - Az valószínűleg a főváros egyik múzeumában lesz - vetette fel
Nguyen. - Csakhogy az én erőm egy kicsit másként működik.
Vannak egyes ugrópontjaim, amelyeket használva jutok át a
különböző bolygókra, de azokon a bolygókon belül, ahol csupán
egyetlen ilyen ugrópont létezik, nem tudok utazni.
- Így is nagy segítségünkre van - köszönte meg a készségességét
Auróra magabiztosan, akinek már csillapodott a dühe. A férfi
bólintott egyet, majd szavát tartva a kezét a magasba emelte.
Mozdulata során egy furcsa anyagot húzott el a levegőben, ami
hasonlított a buborékfúvókat működtető, szappanos vízre.
A férfi hátrébb lépett mintegy utat engedve Lloydnak, aki egyfajta
kísérleti nyúlként lépett be abba a furcsa anyagba, mely körüljárta
testét, így kisvártatva egy másik világban találta magát. Erre
megfordult, és az anyagon keresztül újra visszajutott Nguyen zárt
termébe. Az átjáró biztonságosnak bizonyult, így az ott lévők
egymás után léptek be abba a buborékszerű anyagba, mire egy
erdőben találták magukat.
A fák leveleit vörösre festette az alkony fénye. Amint visszanéztek,
a buborékszerű anyag összeszűkült, majd végleg el is tűnt a szemük
elől, így egyedül maradtak a magas fák között. Nem állhattak meg
sokáig gyönyörködni a természet csodáiban, ugyanis Lloyd
eszeveszett tempót kezdett diktálni, hiszen nem maradt vesztegetni
való idejük.
 16. fejezet
Történetek

Előbb-utóbb a társaságnak fel kellett adnia az erdő végtelenjében

történő, eszeveszett sietséget. Már rég felkeltek a bolygóhoz tartozó
holdak, az állatok neszei megtöltötték az erdőt, és teljes homály
tanyázott a fák között. A csapat egyöntetűen pihenőért könyörgött,
így Lloyd kénytelen volt fejet hajtani a többség akarata előtt, még ha
nemtetszését folyamatos dörmögéssel fejezte is ki. Ezek után vita
kezdődött a tűzgyújtással kapcsolatban, hiszen a férfi ragaszkodott
ahhoz, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet, de a csapat minden
tagja fázott, hiszen éjszakára visszaesett a levegő hőmérséklete. A
vitát végül Mark döntötte el, aki felajánlotta:
- Nem tudom, hogy mennyit számít, de van egy olyan
képességem, mely szerint a bőröm alá tudom sugározni a testemben
gyűlő meleget. Ha körém gyűltök, akkor érezni fogjátok.
Valójában a tábortűznél jobbnak bizonyult ez a megoldás, ugyanis
annak az volt az egyik idegesítő tulajdonsága, hogyha az ember
feléje fordult, akkor az arcát majd’ megsütötte, de a háta továbbra is
fázott. Mark közelében pedig mindenkit jóleső melegség töltött el,
mintha csak a fiú a saját tábortüzük lett volna.
Hamarosan kibontották elemózsiájukat, és csendes falatozásba
kezdtek. Lloyd eltűnt az erdőben, miközben továbbra is szívta egyre
fogyatkozó cigarettakészletét és a bárból lenyúlt szivarokat. Amint
megvacsoráztak, az egyre fogyatkozó tartalékaikra vetették
pillantásukat, mivel tudták, hogy ennyi étel nem lesz elég ahhoz,
hogy átvészeljék a következő napokat. Ha minden igaz, még három
bolygó állt előttük, ami nagyon hosszú és kétséges útnak bizonyult.
Auróra ugyan a csontjaiban érezte, hogy merre kellett mennie,
ahogy az erdőben szinte ő szolgált iránytűként a társaság számára,
viszont nem maradt emberük a bolygóközi utazásokhoz. Lloyd pedig
hallani sem akart arról, hogy használja az erejét.
 Amint elpakolták ételeiket, mások fejébe is szöget ütött a
következő gondolat:
- Még körülbelül egy napra elegendő tartalékunk maradt. Honnan
fogunk ételt szerezni, ha kifogytunk abból, amit hoztunk? - törte
meg a csendet Laura.
- Majd Lloyd medvévé változik, és vadászik nekünk, nem? -
kérdezte félig tréfálkozva Mark, de aztán egy mély hang térítette
magához a sötétben ülő társaságot, így mindenki ösztönösen
arrafelé kapta a tekintetét.
- Előbb harapná le a medve a fejeteket, mint hogy vadásszon
nektek - felelte a férfi, akinek egyedül izzó cigarettája és zöldellő
tekintete parázslott a sötétségben. Az összes pillantás felé
száguldott, mire így fűzte tovább a mondandóját:
- A hercegnő már ismeri a szabályaimat - bökött Auróra felé -,
most rajtatok a sor, hogy megismerkedjetek velük. - Ezzel előadta a
három legfőbb szabályát, majd hozzátette:
- És a legfontosabb szabály; igyekszem uralkodni magamon, de ha
esetleg teljesen át találnék változni, akkor egyetlen szabály létezik;
fussatok! A bennem élő szörnyeteg ugyanis senkit nem kímél.
- Azt mondtad, hogy előfordult olyan, hogy éveket töltöttél medve
képében, miközben az emberek parancsait követted - kezdte Auróra,
miközben tekintete Lloydra vándorolt. - Mégis, hogy tudtál
engedelmeskedni nekik medve alakjában?
- Nem engedelmeskedtem - támadt ellenérzése a férfinek. -
Egyszerűen pusztításra teremtettek, ezért azt tettem, amiben jó
vagyok. Abban az időben nem kímélték a magunkfajtát, így
kihasználták az adottságaimat…
- Hogyan ismerkedtél meg a tanár úrral? - folytatta a
kérdezősködést Auróra, mivel nem sok olyan alkalom nyílt arra,
hogy a nagy rohanás közben beszélgetni tudjanak.
- Az már egy régi sztori - mosolyodott el Lloyd múltba révedő
tekintettel, miközben hátát egy közeli fának támasztotta, és
továbbra is nyugodtan dohányzott. - Körülbelül harmincöt éve
történt, hogy megismertem őt. Szokás szerint egy bárban ittam,
amikor bejött oda, és az egyik pincérnőn szeretett volna segíteni,
ugyanis ő is közülünk való lehetett. Aznap összebalhéztam valakivel,
akit sikerült jól helybenhagynom. Akkoriban gyakoriak voltak a
hasonló balhék, csakhogy ezt a prof nem tudta. Látta, hogy mi
történt, majd jött a szokásos dumájával, hogy segíteni szeretne,
hogy nála biztonságban lehetek, tudjátok… az összes többi
szarsággal. Mivel nem akadt más dolgom akkortájt, elfogadtam a
meghívást, így vele tartottam. Nem sokáig maradtam vele, mivel
nem találtam nála a helyem. Az igazat megvallva mások sem örültek
annak, hogy ott maradtam. Tudtak a múltamról, és jogosan
gyűlöltek azért a sok fájdalomért, amit nekik vagy a családjuknak
okoztam. Így hát eljöttem, és új életet kezdtem a Hetedik Bolygó
egyikén.
- Miként kereste fel a fizikus a közülünk valókat? - kérdezte
Laura, mire Lloyd egy pillanatig elhallgatott, csak azután folytatta:
- Izabella segített neki. Ő volt Peter nagy szerelme.
- De hiszen azt mondta, hogy egyetlen szerelme akadt, méghozzá
száz évvel ezelőtt! - vágott közbe Auróra értetlenkedve, mire Lloyd
lassan megrázta a fejét, és közölte vele:
- Izabellát mindig is próbálta kitörölni a múltjából. Ő Claudia
ikertestvére volt, a prof egy darabig haragudott is rám, amiért
akkortájt egészen jó viszonyban lettem Claudiával, és attól tartott,
hogy Izabellával is ápolnám ezt a viszonyt… De ő teljesen másnak
tűnt, mint a testvére… nem is tudtuk teljesen biztosan, hogy mi
lehetett a képessége, bár úgy gondolom, hogy ő volt az, aki segített
Oldfieldnek felkeresni a közülünk valókat.
- Mi történt velük? - kérdezte Auróra csillogó szemekkel, mire
Lloyd megrázta a fejét, beleszívott cigarettájába, és így folytatta:
- Nem tudni pontosan. Izabella körülbelül az esküvőjük után egy
évvel gyengélkedni kezdett, sok furcsa dolog történt akkortájt, majd
egyik pillanatról a másikra lelépett. Még a testvérének sem árulta el,
hogy hová ment. Eltűnt, így azóta a prof is igyekszik kitörölni őt az
emlékei közül. - A következő pillanatban leült az egyik kidőlt
farönkre, amit a többiek is körbeültek, majd kutakodni kezdett az
egyik táskában. Abban kisvártatva megtalált egy szendvicset, amit
aztán kibontott, és lassan falni kezdett, miközben egy másikat a
kezében tartott, és a fogyatkozó tartalékokra pillantva azt a
közelében lévő Ashley-nek nyújtotta.
- Kell? - A lány válaszként csupán nyikkant egyet, miközben
csokibőrén pír futott végig, megrázta a fejét, és magasra emelt egy
nemrég félbehagyott szendvicset. Lloyd állatias ösztöneivel tisztán
érezte, hogy zavarba hozta a lányt, viszont nem tudta, hogy mi
lehetett ennek a közelebbi oka. A szendvicset végül megtartotta
magának, miközben Auróra Derekhez fordult, és megkérdezte tőle:
- Te hogy kerültél a tanár úrhoz?
- A Hetedik Bolygó egyikén születtem - kezdett bele a történetébe
a srác. - Ott kemény volt az élet, hiszen a katonák egy létesítményt
emeltek a környéken odagyűjtvén azokat, akik erővel bírtak.
Örültek, amikor megtudták, hogy milyen erős vagyok, így képezni
kezdtek. Egyik alkalommal elszabadult az erőm, így gyakorlatozás
közben majdnem agyonvertem az egyik társamat. Ezért aztán
rájöttem, hogy nem akarom ezt csinálni, így megszöktem. Többször
is visszavittek a bázisra, ahol aztán megkínoztak, megvertek a
szökés miatt, de akkor sem érdekelt. Egyszer sikerült az Európára
szöknöm, ahol aztán találkoztam Miával, aki már korábbról ismerte
a tanár urat, így kerültem oda hozzá.
- És a szüleid? - érdeklődött Laura.
- Nem voltak - vonta meg a vállát a srác. - Anyám meghalt a
születésemkor, apám meg egy részeges munkás volt, akire rázuhant
egy gépezet, és néhány napon belül belehalt a sérüléseibe.
- Sajnálom - jelent meg egy szomorú kifejezés Ashley arcán, mire
Derek Laurára nézett, és visszakérdezett:
- És ti? Nektek mi a történetetek? - A szőke lány elkomorodott,
majd egy sokatmondó pillantást váltott öccsével.
 - Nekünk voltak szüleink, akikkel az Európán éltünk. Az apám
ügyvéd, az anyám pedig háziasszony volt. Tizenkettő voltam, amikor
rájöttem, hogy milyen erővel rendelkezem, amit persze igyekeztem
titokban tartani. Még akkor nem tudtam semmit arról, hogy nem én
vagyok az egyetlen, akinek ilyen képessége lehet. Mark viszont
másnak bizonyult - nézett az öccsére a szőkeség. - Amikor először
találkozott az erejével, majdnem felgyújtotta az iskolát, amiben
mindketten tanultunk. Másnap reggel katonák kopogtattak a
szüleim ajtaján, akik persze letagadtak bennünket. Ezek után
menekülni kezdtünk, először a nagyihoz mentünk, majd végigjártuk
az egész bolygót. Szerencsére az apánknak akadtak kapcsolatai…
- Viszont ez sem lehetett elég - vette át a szót Mark, mivel
Laurának potyogni kezdtek a könnyei. - Sokáig próbáltunk bujkálni,
de aztán mégis elfogtak. Anyut és aput a szemünk láttára ölték meg.
Vannak, akik azt mondják, hogy az emberek nem bántják a többi
emberi lényt, de ennek ellenére is megvan a lehetősége annak, hogy
hallgatásra bírják őket. Baleset történt, igyekeztünk megszökni, a
katonák pedig tüzelni kezdtek, és ők pont a golyók útjában álltak.
- Ekkor Mark mindent felgyújtott magunk körül, mire tovább
menekültünk addig, amíg végül elfogtak. Ott ismertük meg Ashley-
1, akivel együtt megszöktettek bennünket, majd mind a fizikusnál
kötöttünk ki - folytatta Laura, miközben kitörölte a könnyeket a
szeméből. A következő pillanatok némán teltek, majd Ashley és
Auróra is elmesélte a saját történetét. Ezek után minden pillantás
Lloydra vándorolt, aki már előtte felállt, és hátát ismét a fának
támasztva dohányzott tovább.
- Az én történetem rémtörténet lenne, amit jobb, ha nem mesélek
el nektek. Különben is, nem csoportterápián vagyunk, hogy ezeket a
dolgokat ki kelljen vesézni!
- Mégis megpróbálhatnád - vont vállat Auróra, mire a férfi
elhallgatott, beleszívott a cigarettájába, majd komor gondolataiba
merült. Végül kifújta a füstöt, és így szólt:
 - Nincs mit mondanom. - Ezennel hátat fordított, és a sötét
erdőbe veszett.
Auróra nagy kísértést érzett arra, hogy a férfi után menjen, de
mégsem tette, merthogy Ashley ült le mellé, majd egy szomorú
pillantást vetett rá, miközben a tábor többi tagja lassan nyugovóra
tért. Ketten maradtak a farönkön ülve, végül Auróra egy szelíd
mosollyal törte meg a csendet.
- Köszönöm, hogy végigkísérsz engem az utamon.
- Ugyan! - mosolygott Ashley, miközben barna szembogara
csillagként világított a sötétben. - Én hiszek benned, Rory. Tudom,
hogy végig tudod ezt csinálni.
- Túl sokat gondoltok rólam - sóhajtott fel a lány egy tehetetlen
mosollyal arcán. - Azt hiszitek, hogy, amint végigjárom a múltam
állomásait, és a jóslat beteljesedik, valamifajta csoda fog történni.
Azt hiszitek, hogy én vagyok az, aki elhozhatja a szabadságot a
mieink számára, csakhogy én ebben egyáltalán nem vagyok biztos.
- Az uralkodónő az emberiség bukásáról beszélt. Én ezt úgy
értelmezem, hogy most jött el a mi időnk. Te vagy az egyetlen,
akinek oldalán akár egy háborút is megnyerhetnénk.
- Az emberiség pusztulása árán? Milyen győzelem lenne ez? -
kérdezte Auróra a homlokát ráncolva.
- Az emberek sok borzasztó dolgot tettek velünk - vonta meg a
vállát Ashley.
- De nem minden ember gonosz, ahogy közülünk sem mindenki
jó. Én éltem közöttük, így láthattam mindkét oldalt - ellenkezett
Auróra, mire mondatának utóbbi része a következő gondolatot
váltotta ki Ashley-ből:
- Honnan tudod ennyire biztosan, hogy az a sors, amelyet neked
szántak az égiek, csak szörnyű lehet?
- Ha embert kell ölnöm miatta, akkor bizton az. Nem akarok
bántani másokat.
 - Lloyd is szinte naponta gyilkol azért, hogy megmentsen téged,
hogy segítsen neked. - A következő pillanatban elhallgatott, amiért
nem tudta, hogy miként kérdezzen rá arra, ami a lelkét nyomta.
- Én soha nem kértem őt ilyesmire - ellenkezett Auróra. -
Különben is, az ő lelkiismeretéért nem én vagyok a felelős.
- Ezúttal tévedsz - csóválta a fejét Ashley. - Ha sokáig együtt
maradtok, előbb-utóbb felelősnek fogod magad tartani azokért az
emberekért, akiket a te védelmedben gyilkol meg. Mindenesetre az
biztos, hogy nemhiába találkoztatok, ahogyan mi ketten se hiába
találkoztunk. Az univerzumnak terve van velünk.
- Nem tűnik nagyon jó tervnek az emberiség elpusztítása - szállt
szembe a felmerülő ötlettel Auróra, miközben még mindig
ugyanazon a témán maradt fennakadva. Akárhányszor csak
belegondolok, kiráz tőle a hideg.
- Az átok él, innentől kezdve egy olyan úton jársz, ahonnét már
nem fordulhatsz vissza - állította meggyőzően a csokoládébőrű lány.
- Pedig én mást se szeretnék, csak hogy otthon legyek a
nénikémmel, aki teát főzne nekem. Nikki barátnőm meglátogatna,
és egy újabb őrült ötlettel állna elő, amibe én gondolkodás nélkül
belemennék. - Egy pillanatra elhallgatott, majd megjegyezte:
- Be szerettem volna fejezni az egyetemet, normális életet akartam
magamnak egy udvarlóval, később férjjel és gyermekekkel. Ehelyett
most itt ülök egy ismeretlen bolygó ismeretlen erdejében, és várom,
hogy mikor változom kegyetlen gyilkossá, ami elpusztítja az
emberek lakta bolygókat ezzel eltörölvén az életet azok felszínéről.
Nem akarok rossz ember lenni, Ashley - nyögte ki végül azt, ami
valójában bántotta őt.
- Én őszintén hiszem, hogy nem ez lesz a sorsod - próbált
bizalomgerjesztő pillantást vetni rá a barátnője. - Sem az
uralkodónő, sem pedig Aya nem volt rossz ember, csupán a
körülmények áldozatai. Olyasvalakit szerettek, akit nem lett volna
szabad.
 - Még jó, hogy engem nem fenyeget ez a veszély - próbált
megkönnyebbült arckifejezést vágni Auróra, mire Ashley
sokatmondó sóhajjal hajtotta le a fejét. Ezt persze ő is észrevette, így
megkérdezte tőle:
- Ezt meg mégis, mire véljem?
- Azt hittem, hogy talán támadt némi érzésed Lloyd iránt.
- Persze, hogy támadt! - kelt ki magából a lány. - Méla undorral
néztem, ahogyan tapogatta azt a pincérnőt! Egyszerűen gusztustalan
volt. Nem is értem, hogy az miért is engedte neki…
- Talán azért, mert alapjáraton egy egészen jóképű fickónak
számít - vont vállat Ashley, miközben érezhető pír futott végig az
arcán.
- Tetszik neked - jött rá az igazságra a vörös hajú lány.
- Ezért nyögtél fel úgy, amikor megkínált téged szendviccsel.
- Félreértesz. Nem magam miatt támadtak ilyen érzéseim, hanem
miattad.
- Miattam? Ezt nem értem - csóválta a fejét a lány, de Ashley nem
akarta kinyögni, hogy valójában azért vonzódott Lloydhoz ennyire,
mivel ő testközelből érezte mindazt, amit vörös hajú barátnője érzett
egykor a történelem viharos évszázadaiban. Szerencséjére éppen
akkor ült le melléjük Mark, így ezt nem is kellett kifejtenie.
- Sziasztok! - köszönt a lányoknak, majd Aurórára pillantott.
- Hogy érzed magad?
- Túlságosan gyengének és fáradtnak ehhez az úthoz - sóhajtotta a
lány, majd barátnőjére nézve folytatta:
- Bocsánat, amiért ennyit siránkozom. Bizonyára számotokra sem
lehet egy leányálom a velem való utazás - erre Mark legyintett egyet,
miközben Ashley átvette a szót.
- Éppen ellenkezőleg! Néha a gyenge és könnyed lepkeszárnyak is
olyan vihart indíthatnak el, amely hatással van mindannyiunkra.
Ezúttal te vagy az a lepkeszárny, Auróra, mi pedig itt vagyunk veled,
és segítünk neked vihart kavarni.
Ezt nyugtázva a vörös hajú lány bólintott egyet, majd Markhoz
fordult, hogy aztán hallgassa a srác történeteit, amivel jókedvre
derítette őt.
Auróra nem maradt sokáig a táborban, mivel hamarosan a sötétlő
fák közé vette be magát arra hivatkozván, hogy mosdót kellene
keresnie. Viszont, amint körülvette őt a sötétség, a pulzusa is
felgyorsult, hiszen tudta, hogy nem volt egyedül. Megfordult, és
ezzel egy zöld tekintettel találta magát szemben, ami mintha az erdő
mélyéből tört volna elő, úgy fürkészte őt. Egy pillanatra megijedt
ettől, ugyanis egyáltalán nem látszott emberinek a rá leső szempár.
Úgy tűnt, mintha egy fenevad követte volna végig a sötét erdőben
való lépteit. Amint meglátta őt, a szívéhez kapott, majd egy csapásra
megnyugodva megjegyezte:
- Megijesztettél.
- Aki egyedül j ár-kel egy sötét erdőben, az számíthatna ilyesmire
- ismerte el a mély hang tulajdonosa, mire Auróra körülnézett, de
nem látott mást, csak a lombkoronák által szaggatott égbolton
felsejlő csillagokat.
- Csak mosdóba indultam - hazudta Auróra neki is, mire Lloyd
izmos teste megfeszült, hiszen a lány szapora szívverése azonnal
elárulta őt. Egy lépéssel közelebb került hozzá, miközben nem szólt
semmit. Ezért Auróra szinte kötelességének érezte, hogy megtörje a
csendet. - Nem akartalak megbántani a múltadra irányuló
kérdésemmel.
- Úgy nézek ki, mint aki megbántódott? - kérdezte Lloyd elővéve
kisfiús mosolyát, majd a lány vállára helyezve erős tenyerét a
szemébe nézett, és megkérdezte tőle:
- Te jól vagy?
- Nem igazán - sóhajtotta a még mindig remegő Auróra, mire
érezte, hogy a férfi levette válláról a kezét, de a következő
pillanatban még közelebb került hozzá, s aggódó, zöld tekintetét
végigvezette rajta. Auróra Ashley szavain rágódva így folytatta:
- Nem kötelességed életben tartani engem. Úgy értem, hogy,
amennyiben milliárdnyi élet a tét, az én életem mit sem ér hozzájuk
képest, nem igaz?
- Hülyeségeket beszélsz - jelentette ki a férfi komoran.
- Nem - ellenkezett a lány. - Nem érzem igazságosnak, hogy itt
vagyunk, és azon igyekszünk, hogy végig tudjam járni a múltam
stációit ezzel veszélybe sodorván az emberiséget.
- Mégis, mit tettek értünk az emberek? Rabszolgasorba taszították
és kihasználták a hozzánk hasonlókat.
- Vannak, akik semmit nem tudnak a létezésünkről - érvelt
határozottan a lány. - Ők is bűnösök lennének?
- Nekem nem tisztem megítélni az embereket, ugyanis nehezen
találni olyat, akinek több bűn száradna a lelkén, mint nekem. - Ez
lehetett az első jelentős alkalom, amikor Auróra észrevette a férfi
tekintetében a fel-feltörő, mérhetetlen kínt. Ettől egy pillanatra
megrémült, de nem hátrált meg. - Bőven elég, ha beletörődsz abba,
hogy, amíg én lélegzem, életben foglak téged tartani.
- Tulajdonképpen kérni szeretnék tőled valamit - tért a tárgyra
remegő ajkakkal a lány. - És ez nagyban ellentmond annak, amit az
előbb ígértél nekem. - Lloyd nem szólalt meg, csak döbbent
tekintettel bámulta tovább az előtte álló lányt, aki így vitte tovább a
gondolatot:
- Amennyiben megszűnnék így gondolkodni, és tényleg
bekövetkezne az, amit az uralkodónő jósolt nekem, te is tudod, hogy
nem maradhatok életben. Talán te vagy az egyetlen, aki…
- Ezt felejtsd el! - ragadta meg hevesen Auróra vállát a férfi.
Hosszú, erős ujjai a lány arcbőrére csúsztak, miközben
kényszerítette őt, hogy a szemébe nézzen.
- Ne kérj tőlem ilyet! Még csak ne is gondolj rá! Még talán a
bennem élő szörnyeteg se vetemedne ilyesmire…
 - Talán nagyobb szörny él bennem, mint tebenned, Lloyd - lépett
egyet hátra a lány ezzel kiszakadva a férfi gyengéd, mégis határozott
szorításából. - Kérlek, ne felejtsd el, amire kértelek, és ha eljön az
idő…
- Verd ki a fejedből! - emelte fel Lloyd a hosszú mutatóujját, és
szinte fenyegetőzve szólalt meg azzal Auróra szíve félé mutatva:
- Bármi is lesz, megpróbállak életben tartani. A vitát pedig itt
lezárom. Értetted?
A lány így nem ellenkezhetett tovább, Lloyd pedig ezek után
nagyon nehezen tudott lenyugodni.
Auróra hamar visszatért a táborba a többiekhez, mire azt vette
észre, hogy a többségük már nyugovóra tért. Ő is elhelyezkedett, de
nagyon fázott az erdő hideg talajára dőlve. Félálomban volt, amikor
meghallott egy közelből jövő pisszenést. Álmos tekintettel nézett fel,
és ezzel meglátta Markot, aki odatelepedett mellé, és megjegyezte:
- Szinte a tábor másik végéből is lehetett hallani a vacogásodat.
Jól vagy?
- Cs-cssa-ak e-egy ki-ki-ki-csi-csit fff-fázom - dideregte a lány,
mire Mark közelebb húzódott hozzá, átkarolta a vállát, így tisztán
hallotta, ahogy Auróra vacogása alábbhagyott. Amint ez megtörtént,
egy kedves mosollyal arcán jegyezte meg:
- Így már jobb, igaz?
- Sokkal. Fantasztikus képességed van - mosolygott rá Auróra,
miközben a fiú a csillagok és a holdak fényében tisztán kivette a lány
arcán megjelenő, kedves arckifejezést.
- Neked is király a képességed. Ahogyan ott kinövesztetted azt a
fát a semmiből…
- Hagyd már! - pirult el a lány, miközben elnevette magát, és
érezte a belsejébe áramló melegséget. - Sajnos nem igazán tudom,
hogy miként használjam az erőmet.
- Csak gyakorlás kérdése az egész! Az elején, ha nyílt lánggal
találkoztam, akkor szinte mindent felégettem, ami csak körülöttem
állt. Mostanra már azért valamennyire megtanultam kontrollálni az
erőmet, amit a testemen odairányítok, ahová csak szeretnék.
- Tényleg nagyon tetszik a képességed - mosolygott Auróra
továbbra is kedvesen. Élvezte a fiú közelségét és a hátán
keresztülfutó, meleg kart.
- Sajnos magamtól nem bírok tüzet gyújtani.
- Mégis képes vagy melegséget közvetíteni azok felé, akik fáznak -
hajtotta le a fejét a lány, miközben érezte a fiú kék tekintetét
végigfutni az arcán.
- Igyekszem segíteni a bajba jutott hölgyeken - felelte mosolyogva
a srác, de egy mély hang törte meg a köréjük gyűlő idillt.
- Akkor igyekezzél máshol segíteni! - A következő pillanatban
Lloyd torpant meg előttük, majd zöld tekintetét a párosra vetette. A
kezében szorongatott valamit, amit aztán Aurórának dobott oda,
mintha az égette volna a kezét. A lány nem tudta azt elkapni, így az
ölébe esett az a valami. Végül értetlenül nézett a férfire. - Alig ettél a
vacsoránál.
- Nem vagyok éhes - csóválta a fejét a lány, miközben érezte,
ahogy a zavara végigrázta a testét, és végül az arcán csapódott le.
- Akkor tedd el! Jó lesz az még később is. - A következő
pillanatban a srácra nézett, és megjegyezte:
- Most pedig takarodó!
- Nem bírtam aludni a vacogásától. Segíteni jöttem - szállt szembe
Mark Lloyddal. - Nem akartam tétlenül nézni, ahogy szétfagy az
éjjel.
- Na, ne mondd! - kezdett kijönni a sodrából a férfi, mire ismét
szétgombolta magán az ingét, levette azt széles hátáról, majd Auróra
vállára terítette, így ezzel kivillantak hosszú, izmos karjai, mire a
fehér atlétája világítani kezdett a sötétben. A földön fekvő lányra
nézett, és csípőre tett kézzel folytatta:
- Nagyon szívesen. Most pedig aludjatok! Nem akarom, hogy
végignyavalyogjátok a holnapi napot, amiért fáradtak lesztek, mert
nem aludtatok az éjjel.
- Te hol alszol? - kérdezte a lány Markot, aki megvonta a vállát.
Auróra erre várt, hiszen ismét dühöt szított benne Lloyd lekezelő
stílusa, amivel nem bírt mit kezdeni. - Ha van kedved, akkor
alhatnál itt velem.
Lloyd zöld tekintete szikrákat hányt, miközben végignézte, ahogy
a lány elhelyezkedett a földön, magára húzta a kölcsönkapott inget,
ami szinte takarónak is beillett a számára. A fiú pedig egy széles,
Lloydnak szóló, kaján mosoly kíséretében feküdt közel a lányhoz.
Mark közelsége jólesett Aurórának, hiszen az melegséggel töltötte
el a testét, de ezenkívül más hatások is érték őt. Érezte, ahogy a zöld
tekintet egyre távolodott tőlük, majd annak gazdája is pihenőhelyet
keresett magának éjszakára. Ahogyan azt is érezte, ahogy az orra
megtelt Lloyd jellegzetes illatával. Erős karok szorították őt, de azok
nem Markhoz tartoztak, mindinkább az inghez és az őt körülvevő
illathoz. Auróra teljesen elveszett benne, így élvezte, ahogy megtelt a
tüdeje a mámorító eleggyel. Olyan érzéseket szított benne Lloyd
nemlétező közelsége, amilyeneket előtte még soha nem
tapasztalhatott. Azon kapta magát, hogy elringatta őt az édes és
egyben keserű gondolat; ha csupán az ing közelsége képes lehetett
ilyen hatást kiváltani belőle, akkor vajon milyen hatása lenne a férfi
köréje csavarodó, izmos karjainak. Ebbe bele sem mert gondolni,
ugyanis tudta, hogy minden gondolat más hasonló gondolatot szült
volna, és ezzel nem fogja tudni megállni, hogy éjszakai sétára
induljon. Viszont az esze jól tudta, hogy ott egy vérszomjas
szörnyeteg várna rá. Nem sokon múlt, hogy fittyet hányjon az
egészre, és ne érdekelje őt az, hogy ezzel a saját életét is veszélynek
tenné ki.
 17. fejezet
Amerika

A hajnal közeledtével Aurórának érdekes érzése támadt. Úgy tűnt

neki, mintha valami körülzárná a csuklóját, majd bilincsként
kezdené azt szorítani. Amint kinyitotta álmos szemeit,
megpillantotta a körülötte lévő, lombullató fák zöld koronáját,
valamint a föléje tornyosuló, felhők szaggatta, kék eget. Hirtelen
nyugodtság szállta meg őt, de legbelül valami azt súgta neki, hogy
mégsem stimmeltek a vele történtek. A kezeit lekötözve érezte maga
mellett lógni, amikor pedig mozdulni próbált, egy láthatatlan erő
ismét a földre taszította őt. Felnyögött, miközben észrevette, hogy a
körülötte lévő társai hasonlóképpen jártak. Az ő kezeiket is
megbilincselték, hiába kiáltottak, nem tudtak ellenállni az intenzív
támadásnak.
Nem messze tőlük néhány katonai dzsip állt, melyekhez
tereptarka öltözetű fegyveresek tartoztak. Mindegyikük különleges
képességekkel bírt, amiket a meglepett banda nem tudott kivédeni.
A katonák azon voltak, hogy az ott jelenlévőket mind az egyik
dzsipbe tuszkolják, majd elszállítsák őket onnan. Akárhogy is
tiltakoztak, a legtöbbjük a földre fektetve, lebilincselve végezte.
Auróra megpróbált felállni, de egy semmiből jövő ütés végül a
földre terítette őt. Ekkor értette meg, hogy a támadóját azért nem
lehetett látni szabad szemmel, mivel iszonyú gyors volt. A következő
pillanatban a földön kezdték húzni őt, méghozzá az egyik katonai
terepjáró felé. Kétségbeesetten nézett körül, ahol aztán a hasonló
sorsra jutott barátait látta, valamint az ő bokáit markolászó
egyenruhást. Ott feküdt a földön a lebilincselt Derek, az ő jobbján
Mark, nem messze tőle pedig a nővére, Laura. Éppen az egyik
katona arra akarta volna rábírni Ashley-t, hogy az beszálljon a
kocsiba, de a következő pillanatban Derek felpattant a földről, egy
könnyed mozdulattal kettétépte bilincsét, majd egy akkorát sózott
az Ashley-t szorongató katonára, hogy az azonnal összeesett, az is
valószínűnek tűnt, hogy szörnyethalt az ütéstől. A következő
pillanatban az egyik fegyveres katona pisztolyát a csokoládébőrű
lányra emelte, majd el is sütötte azt.
Auróra érezte, ahogy megfeszültek az idegei, mire
torkaszakadtából üvölteni kezdett. Látta, amint a golyó áthaladt
barátnője vállán, és a közelben lévő fának csapódott. Derek kapta el
a csokoládébőrű lány vékonyka testét abban a pillanatban, amint a
testvérpár is felkiáltott a látványtól. Laura erre feltartotta a kezét,
majd a levegő nedvességtartalmát kihasználva egy vízágyúnyi
sugarat küldött az egyik katona felé, ami aztán kiütötte azt.
Auróra kétségbeesetten kereste tekintetével Lloydot, de a férfi
holléte mind ez idáig kérdéses maradt. Azonban a következő
pillanatban meglátott a fák között egy gyorsan suhanó árnyékot, ami
aztán egy szélsebes ugrással az egyik közeli katonára rontott. A lány
nem látott mást, mint egy szörnyeteget, aminek magas, izmos teste
a katonák fölé tornyosult, ujjainak hegye karmokban végződött,
melyeket fekete szőr borított. Inkább tűnt egy fenevadnak, semmint
a társaság megmentőjének. Csakhogy akkor Auróra a félelem helyett
mégis megkönnyebbülést érzett magában. A férfit semmi nem
állíthatta meg, egymás után végzett a katonákkal ezzel lehetőséget
adva Dereknek arra, hogy kiszabadítsa a testvérpárt, majd karjaiban
tartva Ashley vérző testét az egyik közeli dzsiphez szaladjon. Auróra
is menekülőre akarta fogni, ezért felpattant a földről, hogy aztán a
többiek felé vegye az irányt, de a katona újból egy gyors ütést mért
rá, így ezzel térdre rogyott. Vérző orral nézett fel megpróbálva
feltápászkodni a földről, miközben észrevette, hogy az állatias, sárga
szempár éppen őt figyelte. Lloyd egy ugrással ott termett előtte,
miközben Auróra kihúzta magát, és megérezte, ahogy a
halántékához tapadt egy fegyvernek a csöve. Erős kezek tartották őt
szorosan, miközben alig kapott levegőt. A szörnyeteg pedig lépésről
lépésre közelebb húzódott hozzá. Amikor már egészen közel ért
hozzájuk, csupán akkor vette észre, hogy Lloyd testén apró, viszont
fékezhetetlen remegések futottak végig. Ezzel a szupergyors katona
fenyegető hangja töltötte be a teret.
 - Ha megmozdulsz, lelövöm őt. - Lloyd ügyet sem vetett a férfi
fenyegetésére, hiszen azokban a pillanatokban valami más kötötte le
a figyelmét. A lányra vetette sárga tekintetét, miközben állatias
morgással gurgulázott ki a torkán a következő mondat:
- Futnotok kell. Ne nézz hátra, csak fuss!
Auróra egész testében remegett, viszont tudta, hogy igazán
számíthatott volna a következőkre. Lloyd így is magas teste
megnyúlt, miközben állatias pofa jelent meg az arca helyén, egész
testét szőr borította be, és hirtelen nem egy férfi, hanem egy óriási
medve állt a lány előtt.
Auróra kihasználván a katona döbbenetét megpróbált
kiszabadulni annak szorításából, aminek következménye az lett,
hogy végül a földre esett. A katona pedig megcélozta a fegyverével a
védekezni nem tudó, földön fekvő lányt, viszont így egyértelmű
célpontot jelentett a fenevad számára.
A következő pillanatban nem maradt a gyors embernek keze,
amivel meghúzhatta volna a ravaszt. Auróra érezte, ahogy egy sötét
árnyék suhant el a feje fölött; a bestia őt is átugorva a mellette lévő
alakra vetette magát, és marcangolni kezdte azt. A lány egy
pillanatra ledermedt, de aztán egy erős kezet érzett végigszánkózni a
hátán. Felemelte barna tekintetét, ezzel megpillanthatta Mark
hideg, kék szemeit. A fiú felhúzta őt a földről, miközben sietségre
intette őt.
A többiek már a katonai dzsipben ültek indulásra készen. Nem
maradt vesztegetni való idejük. Amint mind beültek a járműbe,
Derek indított, és otthagyták a holtakat az őrjöngő medvével, ami
ezzel kiélte a katonákon gyilkos ösztöneit.
Elöl ült a két fiú, hátul pedig a három lány. Laura próbálta
elállítani Ashley vérzését, de úgy tűnt, hogy mindhiába
próbálkozott. A csokoládébőrű lány behunyt szemmel feküdt,
miközben a vére percről percre borította be a dzsip padlóját. Auróra
a fiúkhoz fordulva kérte őket izgatott hangon:
- Adjatok egy tollat és egy papírt!
 - Nem találok - mondta ki Mark a szomorú igazságot egy idő
múlva, miután abbahagyta a kesztyűtartó feltúrását. Derek
szenvtelen hangot megütve fordult oda a vörös hajú lányhoz, hogy
megkérdezze tőle:
- Lloyd nem tiltotta meg, hogy használd az erőd?
- Mikor használnám, ha nem akkor, amikor megmenthetek vele
egy életet? Nem érdekel, mit gondol erről Lloyd - csóválta a fejét a
lány, miközben tekintetét sürgetően Markra vetette. A srác végül egy
kocsiban lévő telefont nyújtott oda a lánynak, miközben
megjegyezte:
- Hátha gépelve is működik. - Auróra legszívesebben tollért és
papírért kiáltott volna, de nem tehetett mást, elfogadta a telefont,
amibe remegő kézzel kezdett gépelni. Miután végzett, azért kezdett
szurkolni, hogy mihamarabb tűnjenek el a betűk, de a várva várt
hatás elmaradt. Amikor már feladta volna, hirtelen észrevette, hogy
az első szónak hiányzott a fele, így szépen, lassan az egész szöveg a
semmivé lett. Torkában dobogó szívveréssel fordult Ashley és Laura
felé, de nem látott rajtuk semmilyen tetten érhető változást.
Könnyei elhomályosították tekintetét, miközben átkozta magát,
amiért a fontos helyzetekben nem tudott segíteni a szerettein; sem a
nénikéjét nem tudta visszahozni a halálból, sem pedig az újdonsült
barátnőjét nem tudta meggyógyítani. De mielőtt hagyhatta volna,
hogy erőt vegyen rajta a zokogás, Ashley megmozdult, homályos
tekintetét a jelenlévőkre emelte, és ennyit mondott:
- Jól vagyok. - Auróra zokogással szabdalt nevetésben tört ki,
miközben barátnője felült az ülésen, és végignézett a saját véráztatta
ruháján. Gyengének érezte magát, de a sebe Auróra közbenjárására
begyógyult, és teljesen el is tűnt a testéről.
Eközben ráfordultak egy autóútra, és ezzel eszeveszett tempót
diktálva követték annak kanyarulatait. Auróra ösztönösen tudta,
hogy merre kellett menniük ahhoz, hogy a következő emlékhez
érjenek. Ő volt az, aki vezetés közben útbaigazította Dereket.
Tudták, hogy nem maradnak az erdőben lévő tetteik és a szökésük
sokáig megtorlatlanul, a gondolat pedig szinte tetteket szült, ugyanis
meghallották a fejük fölött köröket leíró helikopter zaját. Mark a
visszapillantó tükörből konstatálta az eseményeket:
- Ez nem katonai helikopter, egy tévécsatorna emblémája van az
oldalán.
- Vajon az emberek mit hihetnek rólunk? Szerintük kik vagyunk?
- kérdezte töprengve Laura, miközben mindannyian tudták, hogy
annyiban biztosak lehettek, hogy az embereknek fogalmuk sem volt
az igazságról. Biztosan körözött bűnözőkként állították be őket, vagy
ami még rosszabb, talán terroristáknak. A következő pillanatban ezt
bizonyítva több rendőrautó jelent meg az autópályán őket üldözőbe
véve. A szirénák hangja betöltötte az egész autóutat, ahogy az azt
szegélyező erdőben is egyértelműen lehetett hallani annak visítását.
Az autóban ülők gyomra összeszorult a hangtól, miközben fogaikat
egymásnak feszítve figyelték a visszapillantó tükörben az egyre
közeledő rendőröket.
Auróra pillantása a belső tükörre tévedt, mely visszaverte a bent
ülők rémült arcát. Egy pillanatig nem is ismert magára a tükörben,
mivel a haja inkább volt ősznek nevezhető, semmit vörösnek.
Néhány vörös hajszál vegyült még a hajkoronájába, de azok szinte
elhanyagolható mennyiséget képeztek. Elszorult a szíve, miközben
rájött arra, hogy alig maradhatott néhány percük, talán órájuk arra,
hogy a következő emlékhez érjenek. A társai tudták ezt, ugyanis a
rávetülő, töprengő, és egyben együtt érző tekintetek elárulták őket.
Ezért aztán összeszorította fogait, miközben felharsant a
hangosbeszélőből a megállásra késztető felszólítás. Derek agyán egy
pillanatig sem villant át annak lehetősége, hogy megálljanak,
ehelyett inkább rátaposott a gázpedálra. Ezennel határozottan
folytatták útjukat a többi autópályát használó autó között lavírozva.
A rendőrautókból jövő következő felszólítás sem bírta őket lassabb
tempóra, így a rendőröknek más választásuk nem lévén üldözőbe
kellett venniük őket.
Az elöl száguldó kék-fehér autó már-már beérte őket, amikor
eldördültek az első lövések. Akaratlanul is behúzták nyakukat az
autóban ülők, habár a golyók lepattantak a katonai járműről,
akárcsak labda a falról. A rendőrök hatásosabb taktikába kezdtek,
hiszen megpróbáltak eléjük kerülni, és ezzel lassabb tempót diktálni
nekik. De ennek csupán az lett a vége, hogy Derek letolta az útról az
egyik rendőrautót. Viszont ekkor még nem hárult el a veszély,
ugyanis a rendőrök egyre türelmetlenebbek és idegesebbek lettek a
veszteségtől, így megkísérelték körülvenni a menekülőket, és ezzel a
két autó közé szorítani őket.
De még, mielőtt ez megtörténhetett volna, egy velőtrázó morgás
fagyasztotta bele a szuszt a jelenlévőkbe. Egy sötét árnyék ugrott ki
az erdőből, miközben rávetette magát az egyik rendőrautóra azt
felborítva. Auróra önkéntelenül kiáltott fel, hiszen tudta, hogy Lloyd
lehetett az egy hatalmas, izmos medve alakját öltve.
Az óriási medve őrjöngésbe kezdett; egymás után borította fel a
szirénázó autókat, mintha azok csupán játékszerek lettek volna. A
társaság mégsem menekülhetett sokáig, mivel a közeli városból több
rendőrautó állta el az utat elbarikádozva a városba vezető
autópályát. Így, amire odaértek, csőre töltött pisztolyokkal
fegyveresek várták őket. A társaság minden tagja tudta, hogy a
golyóálló autó csupán ideiglenesen jelenthetett menedéket a
számukra. A rendőrök egyre sürgetőbben kérték őket arra, hogy
feltartott kézzel szálljanak ki a járműből. A riadt fiatalok egymásra
néztek, és nem tudták, hogy mi tévők legyenek. Amint döntésre
jutottak, egymás után hagyták el a járművet, miközben tarkóra
tették kezüket. Innentől kezdve nem maradt számukra visszaút, azt
kellett tenniük, amit a rendőrök parancsoltak nekik.
Auróra úgy érezte, hogy elöntötte a testét a földből jövő erő. Olyan
erősen érezte ezt a furcsa képességet az ereiben áramlani, hogy
szinte nem is bírta azt magában tartani. A föld megmozdult alattuk,
az előtörő növények miatt keletkező rengés ide-oda dobálta az
autókat, miközben a rendőrök ijedtükben kapkodták a fejüket. A
rengés a barikádot is megrongálta szinte utat nyitva az ott lévőknek
a sávokat eltorlaszoló rendőrautókból. Amint ezt Auróra is
észrevette, abbamaradt a földből előtörő növények áradata, mintha
csak egyszerre elvágták volna azt.
A következő pillanatban egy velőtrázó ordítás rengette meg a
földet, és az óriási medve a rendőrök és az öt főt számláló csapat
között termett. Az állat véres pofáját csattogtatva a kis társaság felé
indult, viszont a következő pillanatban az egyik rendőr elsütötte
fegyverét, amiből előszáguldó golyó az állat hátába csapódott. A
lövedék nem okozott kárt a medvében, csupán arra lehetett jó, hogy
ezzel felingerelje azt. Az állat felmordult, és a pisztolyból elősuhanó
lövedék gazdája felé vette az irányt. Több golyó is csapódott annak
izmos testébe, de ez inkább csak a dühét gerjesztette, semmint
csillapította vagy megölte volna őt. Auróra tudta, hogy a fenevad
hamarosan a csupán dolgukat teljesítő rendőrökre veti majd magát.
Az egyik énje meg akart szabadulni ettől a helyzettől, hiszen tudta,
hogy minél hamarabb az új emlékhez kellett érniük. A másik énje
viszont nem hagyhatta, hogy ártatlanok haljanak meg az ő
hibájából. Nem gondolkozott, csak felkiáltott, de a medve a füle
botját se mozgatta a hangjára. Mark idegesen kérdezte tőle:
- Mit csinálsz?
- Megmentem őket.
- Mégis, minek? Be akarnak bennünket börtönözni! - jegyezte
meg Laura, de Auróra nem hallgatott rájuk, ehelyett lehajolt egy
kőért, ami az autóúton feküdt szinte arra várva, hogy valaki felvegye
azt. Végül azt teljes erejéből egy jól irányzott mozdulattal a fenevad
hátának dobta. Az állat megérezte az ütést, de kevésbé fájt neki,
mint maga a lövedék. Akkor sem nyilvánított érdeklődést, azzal lett
ehelyett elfoglalva, hogy gyilkos ösztöneit a rendőrökön élje ki.
Auróra odakiáltott neki, majd ismét megdobta őt ezúttal az óriási
bestiának a fejét találva el.
Az összes rendőr tisztában volt azzal, hogy akkora medvék
valójában egyik bolygón sem éltek, így szívük mélyén sejthették,
hogy valami földöntúlinak lehettek a szemtanúi. A medve sárga
szemeit a lányra vetette, és innentől kezdve már nem akarta őt
elengedni. A társaság többi tagja hátrébb húzódott, miközben
Ashley és Mark együttes erővel kívánta maguk után vonni Aurórát,
de az nem tágított. Érezte, ahogy a torkában kalapált a szíve,
miközben a hatalmas bestia betöltötte egész látóterét. Érezte a
fenevad fújtatását, aminek hatására a haja egyfajta hintaként
lebbent meg, amit megfújt a nyári szél. Érezte az ereiben gyűlő
adrenalint, ahogyan az állat közeledtétől a keze remegésbe kezdett,
és ahogy alig jutott levegőhöz. A medve ismét fújtatott egyet, majd
kitárta irdatlan pofáját ezzel láthatóvá téve agyarait.
Auróra már fel volt készülve a halálra, nem sok esélyt látott a
túlélésre, ugyanis lelki szemei előtt látta, ahogy a medve robusztus
pofája egészében nyeli el őt. Becsukta a szemét, és várta az
elkerülhetetlent. De ehelyett az arcán érezte az állat jókora, száraz
orrát, amint az végigszántotta annak oldalát. A medve nem bántotta
a remegő lányt, ehelyett gyengéden hozzádörgölte méretes pofáját,
amitől Auróra felkuncogott. A többiek szájtátva álltak, és nézték a
jelenetet, miközben a lány keze a bestia szőrébe túrt, és szinte
elveszett benne. Mark előrébb lépett, mivel egyáltalán nem tetszett
neki az állat közeledése. Meg akarta ragadni Aurórát, hogy ezzel
hátrahúzza őt, de a medve rávicsorgott, és éles agyarait fenyegetően
emelte felé. Ashley tekintete a közeli várost végigszántó naplemente
fényei felé terelődött, mire halkan megjegyezte:
- Vele kell menned.
- Nem hagylak itt benneteket! - biztosította őket erről a vörös hajú
lány.
- Ez az egyetlen módja annak, hogy időben, még napnyugta előtt
odaérj az emlékhez. Tudni fogod, hogy merre kell tartanod.
- De mi lesz veletek? - kérdezte Auróra kétségbeesetten.
- Követünk benneteket.
Auróra nem vitatkozhatott, segélykérő tekintetét a medvére
vetette, miközben még mindig nem volt abban biztos, hogy az nem
fogja széttépni őt. De a medve nyugodt maradt, szinte már egészen
szelídnek lehetett nevezni őt a lány közelében. Auróra ezzel beletúrt
a vastag, szinte fekete bundába, majd felhúzta magát, hogy a lény
nyakába ülhessen. A fenevad az éppen magukhoz térő rendőrökre
vetette tekintetét, de aztán érezte, ahogy Auróra átölelte busa fejét,
és a fülébe súgta:
- Ha hallasz engem, Lloyd, most elkélne a segítséged.
A medve ezzel futásnak eredt. A földrengés által a barikádon
vágott lyukat kihasználva suhantak el a rendőrök mellett, majd a
közeli város felé vették az útjukat. Auróra egész testtel a medvének
feszült, becsukta a szemét azt remélve, hogy így talán sikeresebben
vészeli át a száguldást. A medve iszonyú tempót diktált, gyorsan
haladt a város felé, mintha csak tudta volna, hogy sürgette őket az
idő. Ahogyan úgy tűnt, mintha azt is tudta volna, hogy hová kellett
menniük.
A lány úgy érzete, hogy a medve értette az akaratát, és szavak
nélkül is követte az útbaigazítást. Arra ugyan előzőleg nem gondolt,
hogy egy olyan helyre vezérelte a fenevadat, ami tele volt ártatlan és
mit sem sejtő emberekkel. Nem is akart belegondolni abba, hogy
mekkora pusztítást és vérengzést hagyna a bestia maga után. Akkor
csupán azzal lett elfoglalva, hogy minél hamarabb célhoz érjenek.
Közben hallotta, ahogy a helikopter végigkísérte útjukat, tehát élő
adásban közvetíthették a vágtáját.
Egy idő után Auróra felnézett, és azt vette észre, hogy egy
forgalmas utcán haladtak. A közelben kávézók és boltok nyíltak,
felhőkarcolók és irodaházak magasodtak, az emberek pedig tátott
szájjal bámulták, ahogyan ő egy hatalmas medvén csüngve
száguldott a Nemzeti Múzeum felé. Senki nem állta útjukat, az állat
könnyedén kikerülte a mellettük és előttük suhanó autókat és
taxikat, miközben onnan is döbbent tekintetek követték őket.
Hamarosan elértek egy monumentális épülethez, amire hosszú
lépcsősor futott fel, valamint magas oszlopok tartották a míves,
háromszög alakú boltívet. A lány nem tudta, hogy mit tegyen, hiszen
a medvét nem akarta magára hagyni, viszont szorította őt az idő.
Minden másodperccel egy-egy hajszála vált ősszé, és már csak alig
maradt vörös szál a sok fehér között. Az arca semmit nem változott,
így igen érdekes látványt nyújtott ősz hajjal és fiatal arccal.
A medve döntött helyette, ugyanis egy hatalmas puffanással
kiütve a múzeum bejáratát rontott be a széles folyosóra. Auróra
ekkor vette észre, hogy rémült tekintetek vették körül őket,
miközben a múzeum dolgozói és a látogatók egyszerre szisszentek
fel a jókora puffanás hallatán, ami a kidöntött fal nyomán volt
hallható. A következő pillanatban mintha megfagyott volna a levegő,
az összes rájuk szegeződött tekintet megdermedt, a körülöttük lévők
nem mozdultak, mintha csak egy furcsa, élő kép részeivé váltak
volna. Auróra döbbenten ereszkedett le a medve nyakából, ami a
következő pillanatban egyre összébb és összébb zsugorodott. A lány
értetlenül nézett körül, de aztán egy ismeretlen hang törte meg a
múzeum csendjét.
- Hát eljöttél. - Auróra azon nyomban felnézett, és észrevett egy
csokoládébőrű férfit, akinek rövid, fekete haja, szépen nyírt bajusza,
csillogó, barna szemei voltak, és egy elegáns öltönyt viselt.
- Ismer engem? - vetette rá értetlen pillantását a lány.
- Oldfield professzor jelezte, hogy egy különleges képességekkel
bíró lány végez mostanság ugrásokat a galaxisban. - Auróra ekkor
értette meg, hogy a férfi is egy volt közülük. - Meg tudom állítani az
időt - fogott magyarázatba a vendéglátójuk egy mosollyal arcán,
miközben közelebb lépett hozzájuk -, ha úgy akarom, akkor csak az
emberek számára, de ha úgy akarom, akkor a közülünk valók
számára is. - A következő pillanatban a földön fekvő, izzadt testű,
újra emberien kinéző Lloydra vetette tekintetét. - Vannak, akiken
amúgy sem fog az idő vasfoga, vagy legalábbis nem úgy érinti meg
őket, ahogyan az átlagembert.
- Tud nekünk segíteni? - kérdezte egy kétségbeesett pillantással
Auróra, miközben a férfi bólintott egyet, majd maga után intette a
lányt mit sem törődve a földön fekvő férfivel. A már majdnem ősz
hajú utazó vonakodva hagyta ott Lloydot, de tudta, hogy nem
maradt sok ideje a hetvenkét órából.
 A csokoládébőrű férfi egy olyan terembe vezette őt, amiben több
tárgy mellett egy totemoszlop is ki volt állítva. Auróra számára nem
szorult magyarázatra a helyzet, ugyanis érezte a szívében lüktető, az
oszlophoz kötődő erőt, ami átjárta az egész testét. A lány nem bírt
ellenállni a tárgy vonzásának, amelyet amint megérintett,
megelevenedett számára a múltja. Ezt pedig az éppen a múzeum
bejáratához érkező Ashley premier plánban nézhette végig.
 18. fejezet
A boszorkány

A 16. századi nagy földrajzi felfedezések időszaka nem kímélte

Amerika indián népeit. A felfedezők, akármerre is jártak, mindenhol
indián törzsekkel találkoztak, amelyeket sorra igáztak le, és
hajtottak az uralmuk alá.
Már nem szólnak történetek az egyik indián törzsről, mely a
legvégsőkig állta a sarat a gyarmatosítók ellen szóló küzdelemben,
ugyanis akkoriban ezt a törzset az összes gyarmatosító jól ismerte és
rettegte. Tudták, hogy a Fekete-folyótól kezdődött az ő területük,
ahová nem merészkedett fehér ember. Különféle babonák és
legendák keringtek a törzsről, és persze nem alaptalanul, mivel aki
betette a lábát az erdőikbe, az onnan már nem tért vissza. Tudták,
hogy nem lehetett sokáig tartani ezt a helyzetet, hiszen ez a
felfedezők hírét is csorbította, viszont a férfiak csupán a
kocsmákban érezték bátornak magukat, és ott fenyegették öklükkel
azokat az elátkozott földeket. Amint expedíciókat akartak indítani a
Fekete-folyón túlra, csupán kevés vállalkozó akadt. Rendszerint
pedig soha nem tértek vissza azok a bátrak, akik az erdőbe indultak.
Ebben a hangulatban érkezett meg William Strong tábornok
katonáival, aki persze hallott a törzset körülvevő legendákról, mégis
azért kereste fel a vidéket, hogy végleg leszámoljon azokkal az
indiánokkal. Amint megérkezett a tengeren túlra, az egyik ivóban
keresett útmutatást, ugyanis tudta, hogy az lehetett a
legmegfelelőbb hely információ szerzésére. A katonáival övezve
lépett be oda, majd a legjobb alkoholból mérve mindenkit
meghívott, aki csak a kocsmában volt. Így persze a helyieknek is
könnyebben megeredt a nyelvük, neki pedig nem maradt
vesztegetni való ideje, hiszen egy feleség és egy gyermek várta őt
haza. A férfi megbecsült katona volt az anyaországában, érdekből
házasodott, de nem lehetett kivetnivalója a feleségét illetően, hiszen
gondoskodó asszonyként ismerhette őt. Szépen ívelt felfelé a
karrierje, amiről tudta, hogy abban az esetben elérné a csillagokat,
ha sikerülne véget vetni a törzsnek, és ezzel az azt övező
babonáknak is.
Kisvártatva az asztalához kéretett egy helyi férfit, aki elmondása
szerint járt már a törzs területén.
- Nem kívánom én azt senkinek, jóuram! - kezdte a férfi. - Halász
vagyok, tábornok úr. Az egyik alkalommal váratlanul köszöntött
rám az esőzés, így nem tudtam máshol kikötni, csupán a folyó másik
partján, ami már az ő területük. Boszorkányok földje az. Mondják,
hogy az ellenség koponyájából isszák annak vérét. Elfajzottak azok,
senki nem éli túl a velük való találkozást. Aki csak beteszi oda a
lábát, azt átok sújtja.
- Te mégis itt vagy - felelte unottan a tábornok, hiszen elege lett
abból, hogy mennyire meg lehetett ijeszteni gyermeteg babonákkal
az ott lévő, felnőtt embereket.
- Igen, mivel nem harci szándékkal tévedtem arra, hanem
véletlenül. De azóta is sújt az átok; nem fogok halakat, az egyik
ökrömbe villám csapott, az asszony pedig elkapott egy olyan
betegséget, hogy a rá következő hóban már temethettem.
- Ilyesmi átok nélkül is megtörténhet - csóválta a fejét a férfi, mire
az asztalánál sorakozók felé intett. - Jöjjön a következő!
- Még nem fejeztem ám be, uram! - állította meg őt a halász
rémült tekintettel. - Ha fegyverrel lép be az erdőbe, akkor halál fia.
Egy boszorkánynő él a fák között, a törzs ugyanis neki köszönheti a
hatalmát. Azt mondják róla, hogy képes állatok bőrébe bújni, és úgy
kémkedni az emberek után. Oly nagy a hatalma, hogy kővé
dermeszti azt, aki csak ránéz. Azt is mondják róla, hogy annak
puszta látása is borzasztó.
- Na, ne mondja! - mosolygott gúnyosan a férfi. -Talán kígyók
nőttek ki koponyájából, és vérben forog a tekintete?
- Ne vicceljen ezzel uram! - intette őt óva a halász. - Mondják,
hogy az, aki egyszer ránéz, annak szíve örökre a boszorkányé lesz.
Szépsége és vadsága messziföldön híres.
 - És ezt azoktól tudjuk, akik soha nem tértek vissza, ugye? -
kérdezte William Strong tábornok magában mosolyogva a babonás
öregen, aki tudta, hogy a katona csak gúnyolódott rajta.
- Lehet, hogy most, ebben a kocsmában nem hisz egy bolond
öregembernek, de, amint belép azokba az erdőkbe, maga is érezni
fogja a boszorkány jelenlétét. Ha csak egy kicsit is kedves magának a
saját lelke, akkor messziről elkerüli annak a területnek a fáit.
A tábornok persze nem hallgatott az intő szóra. Amint
végighallgatta a hasonló rémtörténeteket, amikkel véleménye
szerint csupán csak a gyermekeket szokták ijesztgetni, nyugovóra
tért.
Másnap a katona felszerelte lovait, felkészítette katonáit, s ő maga
is készen állt arra, hogy kalandra induljon, és ezzel felfedezze a
rettegett ismeretlent. Nehezen tudott idegenvezetőt szerezni a
csapatának. Az, aki vállalkozott erre a feladatra, csupán az erdő
határáig kísérte őket, onnan maguknak kellett boldogulniuk. A
tábornok nem tűnt cseppet sem idegesnek, hiszen tudta, hogy a
legjobb fegyverekkel, és a legjobb emberei oldalán harcol majd egy
esetleges támadás során. Az viszont feltűnt neki, hogy útjukat
mindvégig egy fekete holló kísérte. Magában mosolygott, ugyanis
továbbra is butaságnak gondolta a halász intő szavait, a véleménye
pedig nem változott meg azzal, hogy beléptek a törzs területére.
Az erdő csöndesnek bizonyult, nem mutatkoztak ott állatok
nyomai, még csak madárcsiripelést sem hallhattak arrafelé. A
tábornok megtorpant, teleszívta tüdejét az erdő feszült illatával,
amiből tudta, hogy valami nem volt rendjén; megváltozott a
széljárás, az pedig ködöt hozott le a közeli hegyekből. A férfi
parancsára a társai is fegyvert ragadtak, de ekkorra már késő volt,
mivel addigra már bekerítették őket. Az erdő sűrűjéből egy indián
csatakiáltás szűrődött ki, majd az ellenség lerohanta a kis csapatot.
Mind kezdetleges fegyverekkel bírt, viszont izmos és harcedzett
férfiak küzdöttek törzsük védelmében. Arcukat vörösre festették,
fekete, dús hajuk zászlóként lengett utánuk a szélben, miközben
mindegyikük testét különböző minták díszítették. Strong tábornok
máskor is találkozott már hasonló népekkel, így nem esett kétségbe,
ehelyett csőre töltötte puskáját, és lőtt. A társai hasonlóképpen
tettek, de a közelharctól sem rettentek meg, ugyanis jól fel voltak
fegyverezve. Valamivel viszont nem számoltak, hiszen a halász
csupán félig lehetett bolond, mivel abban igaza volt, hogy az
ellenséges csapatot egy nő vezette. A nő hosszú, vörös haja a hátára
lógott, amit összefonva hordott. Szűk, bőrből készült nadrág simult
a lábára, a felsőtestét szintén állatbőrből készült felső borította,
viszont a hasa szabadon maradt. Az ő testét is megannyi bőrére
tetovált motívum ékesítette, akárcsak az indián harcosokét. Azok
birtokában nem állt semmi olyan fegyver, amivel hatékonyan
védhették volna magukat, a nőnél is csupán egy hosszú bot volt
található, mivel főként támadásra lettek felfegyverezve.
Aznap sok indián életet követelt az ütközet, viszont azok pontosan
tudták, hogy hány ellenséggel kellett számolniuk, és hogy azok
milyen fegyvereket viseltek. Amikor a jövevények mégis erőt vettek
magukon, hogy a csatát a javukra fordítsák, észrevették, hogy a
vörös hajú nő megtorpant. Ezt annak a jelének vélték, hogy az
ellenség visszavonulót készült fújni, de túl korai volt még Strong
tábornok öröme, merthogy a következő pillanatban a boszorkány
becsukta a szemét, mintha csak elmerült volna a gondolataiban, és a
fák közül egy hatalmas, fehér farkas ugrott elő.
Az állat látványa megrémítette az ott lévőket, ugyanis még soha
nem láttak olyat, hogy egy farkas parancsra ölt volna. Ez
alkalommal úgy tűnt, mintha a nő közvetíteni tudta volna az
akaratát az állat számára. Amikor pedig az első kardcsapások
megsebezték az állatot, a nő oldalán is vér csorgott végig, miközben
feljajdult a kíntól.
A farkas vadnak és vérszomjasnak bizonyult, a legtöbbjükkel ő
végzett, míg a végén csupán Strong tábornok maradt, akit szintén
térdre kényszerítettek. Számos győztes hadjárat után a tábornok
nem lehetett hozzászokva a vereséghez, de ez alkalommal olyan
erőkkel szállt szembe, amik ellen nem győzhetett. Hallotta, ahogy az
indiánok a saját nyelvükön tanácskoztak körülötte, így egy szót sem
értett abból. Éppen elegendő borzalommal töltötte el a bajtársai
holttestének látványa, így magában Istenhez fohászkodott,
miközben felkészült a halálra.
A következő pillanatban a vörös hajú nő lépett oda hozzá, aki
letörölte a tetovált testére ragadt vért, viszont a bőre sértetlen
maradt alatta, hiszen farkasa viselte immár egyedül a sérüléseket. A
nő, bár akcentussal, de érthető angolsággal szólt a férfihez.
- Remélem, felkészültél a halálra.
- Essünk túl rajta! - adta fel a harcot a tábornok, miközben egy
szemernyi félelem nem látszódott a szemében. Ekkor történt
először, hogy tekintetét az előtte álló nőre vetette, és teljesen
elveszett benne. A nő arcát aranyszeplők, testét pedig fekete
tetoválások borították, barna szemei csillogtak a Hold fényében,
miközben alig lehetett több tizenhét évesnél. A férfi szíve előtte a
halál gondolatát édesgette, de ebben a pillanatban értette meg
csupán, hogy az élete megszűnt olyannak létezni, mint amilyen
előtte volt. A nő kíváncsisággal vegyes értetlenséggel folytatta:
- Sok olyan harcos jött ide messzi földről, mint amilyen te is vagy.
Minden csapattal végeztünk, ami a földünket fenyegette. Akik a
harcok során életben maradtak, félelemtől remegtek, fohászkodtak
valamilyen isteni szellemhez, megpróbálták ezzel elkerülni a halált.
Mindnek tekintetét megtöltötte a rettegés, de a te szemedben
nyomát sem látom annak.
- Akkor mégis, mit látsz? - kérdezte a férfi kíváncsi, zöld szemeit a
nőre emelve, aki egy félmosolyt jelentetett meg bájos arcán, mielőtt
még így folytatta volna:
- Azt, hogy várod a halált. Éppen ezért nem vagyok hajlandó
megadni ezt a kegyet neked. - Ezzel intett a többieknek, akik
megkötözték a tábornokot, és a nő parancsát követve a közeli
táborukhoz vezették őt.
A táborban sátrak álltak, mindben családok laktak; nők,
gyermekek, akik boldogan üdvözölték a visszatérőket, mások
elsiratták az elesetteket. A törzsfőnök lányaként köszöntötte a
boszorkányt, aki beszámolt vén atyjának az aznapi harcról, majd a
megkötözött férfi elé vezette őt. A törzsfőnök annyi tetoválást viselt
magán, mint a harcosok közül senki. Ő volt az, aki megkérdezte
lányától, hogy miért nem ölte meg a férfit, mire a lány saját
nyelvükön csak ennyit válaszolt neki:
- Nem rettegi a halált. A szívében nyoma sincs félelemnek.
- Mégis, mit kezdenél vele? Az ellenség katonája!
- Bízd rám a sorsát! - vetette barna tekintetét a férfire, mire a
törzsfőnök parancsára egy fából készült ketrechez vezették a
tábornokot, ami innentől kezdve állandó lakhelyéül szolgált. A lány
részt vett a szokásos, törzsi ünnepségen, melynek során az aznap
meghaltak szellemeit idézték, mulatozás közben emlékeztek rájuk,
ittak, ettek és táncoltak.
William eközben az Istenéhez fohászkodott hosszan nézve a
mulatozó vadembereket, miközben nem értette a szokásaikat. Végül
egy morgás térítette el őt imájától, így, amikor kinyitotta a szemét,
megpillantotta a sötétben is jól látható, fehér farkast és a ketrece
felé közeledő, vörös hajú nőt. A nő egy fából készült tányért vitt oda
neki, majd a kalicka rácsain keresztül beadta azt a foglyának. A
tábornok egy ideig dacolt az étvágyával, valójában vagy háromszor
annyit képes lett volna felfalni, de akkor hozzá sem nyúlt az ételhez.
A ketrectől nem túl messze egy jellegzetes totemoszlop állt, ami
később egy múzeum tulajdonába került.
A nő leült a ketrec mellé, miközben farkasa az ölébe hajtotta fejét,
így belemélyeszthette ujjait annak fehér bundájába, majd
akcentussal megszólalt:
-Egyél!
- Nem vagyok éhes - hazudta William, de a lány nem tágított.
- Ha meg akarnálak ölni, akkor inkább kettesben hagynálak
Vezérrel - mutatott a farkasra -, mint hogy méreggel vessek véget az
életednek.
 - Tehát Vezérnek hívják - mérte végig kétes tekintettel az állatot,
mire a lány megrázta a fejét, és ennyit mondott:
- Valójában a neve sokkal hosszabb a nyelvemen, de ez az a
fordítás, ami a te nyelveden a legközelebb áll hozzá.
- Honnan tanultad meg a nyelvemet? - kérdezte meg a férfi,
miközben beleszagolt az ételbe, melynek igencsak hívogató illata
volt.
- Mondhatni sokat hallgatóztam. Egyszerű a nyelved, csak azt
ismeritek, hogy kell és akarom, meg hogy elveszem. Az én népem
kérni is megtanult.
- Persze - mondta némi irónival hangjában a férfi, miközben
belekóstolt az ételbe. Sokáig rágta a húst, majd mikor lenyelte az
első falatot, megkérdezte:
- Ez miből van?
- Az ellenségeink testéből - jelentette ki a lány, mire a tábornok
azonnal kiköpte a következő falatot, amelyet még az előbb vett a
szájába. Erre a lány a férfi reakcióját látván felnevetett. William
csodálkozó tekintettel nézett végig a lány bájos mosolyán, miközben
az a farkast kutyaként simogatta.
- Mondd, mindenkinek van ilyesfajta háziállata? - kérdezte
William a lány tréfálkozása miatt megnyugodva, és újra egy falatot
csócsálva a szájában, miközben a farkasra mutatott. A lány megrázta
a fejét, mire lassan hozzátette:
- A törzsből csak én vagyok képes utazni az állatokkal. A
legendáink szerint régen a felmenőim között akadtak olyanok, akik
csodás képességekkel rendelkeztek. De én soha nem ismertem olyat,
mint amilyen én vagyok.
- Boszorkányt? - kérdezte a férfi érdeklődő tekintetét végigvezetve
a békésen ücsörgő lányon.
- A te nyelved így hívna, de valójában a papnő talán jobb fordítás
lenne. Én vagyok az, aki az állatokat segítségül hívva kapcsolatot
teremt a szellemvilág és a törzs tagjai között.
 - Fontos ember lehetsz - fejezte be az ételt a tábornok, majd ismét
a lányra vetette pillantását. - A törzsfőnök lánya vagy, ráadásul
papnő is… Gondolom, itt maga vagy a főnyeremény a házasulandó
ifjak számára. - A lány összehúzta szemöldökét értetlenkedésében,
mire a férfi magyarázatba kezdett:
- Úgy értem, hogy a kérők sorban állhatnak azért, hogy a
feleségükké tegyenek.
- Nálunk nincs ilyesmi - mosolygott a lány, miközben megrázta a
fejét. - A törzsben mindenki magának választ párt. Addig maradnak
együtt a felek, míg mindketten boldogok. Ha a boldogság
megszűnik, szabadon szétválhatnak, hogy aztán újabb párt
válasszanak maguknak. Ez tarthat akár egy életen át, de gyakran
csak évekig, esetenként csupán egyetlen éjszaka erejéig.
- És te választottál már magadnak párt? - kérdezte a férfi a
farkasát simogató lánytól. Akkor vette csak észre, hogy valójában
nem is egy félelmetes boszorkánnyal akadt dolga, hanem egy fiatal
lánnyal, aki megmagyarázhatatlan erővel bírt. Nagyon emberinek
tűnt akkor, miközben elpirult, megrázta a fejét, és ennyit tett hozzá:
- Nekem tilos. Nemcsak nekem, hanem a sámánnak is. Mi arra
rendeltettünk, hogy tartsuk a kapcsolatot a szellemvilággal. Így
nekünk nem lehet családunk, nem választhatunk magunknak párt.
- Gondolom, ennek sok veled egykorú ifjú nem örül - nézett a
lányra egy furcsa mosollyal a tábornok, de az indiánlány csak
megrázta a fejét, miközben bronzos bőrén csillogott a telihold fénye.
- Atyám törzsfőnök lévén szeretné, ha a családunk tovább élne,
hiszen én vagyok az egyetlen gyermeke. De a szellemek úgy intézték,
hogy ne találjak olyat, akit páromként akarnék választani.
- Fiatal vagy még - hangsúlyozta a férfi, hogy még elég idő állt a
lány rendelkezésére párt találni magának. - Még előtted az élet, ami
bármit hozhat a számodra.
- Azért jöttél, hogy elpusztíts bennünket? - kérdezte a lány egy
pillanat gondolkozás után témát váltva. A tábornok válasz gyanánt
bólintott egyet, mire a lány tovább kérdezősködött:
 - Ha most elengednélek, akkor megpróbálnál megölni engem?
- Valószínűleg igen - vallotta be William őszintén, és maga sem
értette, hogy miért lett ennyire igazmondó az előtte ülő lány
társaságában, de őszinteségéért őszinteséget várt cserébe. - Ha halál
lesz a sorsom, kérlek, dönts rólam minél hamarabb!
- Miért gondolod, hogy megölnélek? Hiszen eddig is életben
hagytalak - kérdezte elgondolkozva a boszorkány.
- Mivel én is megölném magam a helyedben - felelte komoran a
férfi, de a lány csupán megrázta a fejét, és egy mosollyal arcán tette
hozzá:
- Nem hagyom, hogy ilyen könnyedén vége legyen az éltednek,
merthogy mi a bőrünkön viseljük a halott ellenségeinket - simította
végig tetovált karját a nő. - Ha megölnélek, akkor te is odakerülnél a
sok halott közé, amelyeket emlékként viselek magamon ezzel
csapdába ejtve a lelküket. Neked mi a totemed? Te milyen állat
lennél? - kérdezte barna tekintetét az értetlen pillantású idegen felé
fordítva.
- Ezen még soha nem gondolkoztam el - vont vállat a férfi, majd
egy másodperc méla csend után hozzátette:
- Talán medve - ezzel mintegy sürgetőleg kérdezte a lányt:
- Mégis, akkor milyen sorsot remélsz nekem? - jártatta végig
tekintetét a nő testét borító különféle mintázatokon, de medvét nem
látott közöttük. Az pedig megrántotta a vállát, és így spekulált:
- Talán a törzs hasznára válhat, ha együttműködsz velünk - felelte
csillogó szemekkel, majd felállt, és megkérdezte a férfitől:
- Mi a neved?
- William - válaszolta a rab.
- Én Aleshanee vagyok. - Ezzel magára hagyta a ketrecbe zárt
tábornokot, majd a sámánhoz indult, akivel aztán körbeülték a
tüzet, amibe mindenféle növényeket szórtak, s a belőlük szálló füst
által kapcsolatot tudtak teremteni a szellemvilággal. Azon az
éjszakán a lány bőrére még számos új tetoválás került, ahogyan az
összes többi harcos esetén is a bőrükre varrták a halott ellenségeik
emlékét.
A napok gyorsan teltek, William pedig nem tévesztette szem elől
Aleshanee-t, aki a törzs ügyes-bajos dolgait intézte. Jól ismerte a
gyógyfüveket, így szakszerűen csillapította a sebeket, duzzanatokat,
egyéb fájdalmakat. Még a szüléshez is őt hívták segédkezni, ahogyan
a törzs mindenféle más jellegű problémáját is igyekezett megoldani.
A törzsfőnök nem nézte jó szemmel az idegen jelenlétét, gyakran
mondogatta is lányának, hogy határoznia kellene már róla, de a lány
csak rázta a fejét, és ezt válaszolta éltes atyjának:
- Még ki kell találnom, hogy miként hasznosíthatom őt, és
fordíthatom az ittlétét a mi javunkra.
- Ő messziföldről jött, gyermekem, azért, hogy elpusztítson
bennünket. Halállal kell büntetnünk tettéért.
- Én vezettem azt a harcot, amelynek áldozatául esett, így én
vagyok felelős életéért, én döntök sorsáról. Márpedig szerintem
várnunk kell az ítélkezéssel.
- Kalitkába zártad őt, de meg nem törted.
- Előbb-utóbb minden csapdába esett vadállat megtörik, atyám.
Nála sem lesz ez másként - vitatkozott a törzsfőnökkel a lánya, de az
csak megrázta a fejét, és komor pillantással a ketrecben ülő férfi felé
fordult.
- Nem tetszik nekem, ahogyan téged néz. Azt tanácsolom, hogy
minél hamarabb dönts sorsáról!
Aleshanee szívét szomorúság szállta meg, ugyanis nem akart
végezni a férfivel, abban pedig igazat adott atyjának, hogy nem
tarthatta őt örökké ketrecben.
A következő napokban a sors elrendezte a tábornok jövőjét,
hiszen az ifjak gyakorlatozni mentek az erdő szélére, éppen oda,
ahol William börtöne is állt. A férfi így végig tudta kísérni a
mozdulataikat, s ez alkalommal a vörös hajú lány is feltűnt ott fehér
farkasával, majd beállt az edző ifjak közé. A férfi csak csóválta a
fejét, amint végignézett azok szegényes öltözetén, a kezdetleges
fegyvereken, és a védekezésre cseppet sem alkalmas ruházaton. A
lány ezt észre is vette, így a férfi felé fordulva kérdezte tőle:
- Talán te másként csinálnád?
- Még jó - helyeselt a katona, akinek az utóbbi időben megnőtt a
haja a szakállával egyetemben, így a külseje igencsak elhanyagolttá
vált, de zöld szemei úgy csillogtak, mint előtte bármikor, amikor a
lányra nézett. A magabiztos szavai felkeltették a boszorkány
érdeklődését, mire az közelebb lépett hozzá, és végighallgatta a
tábornok mondandóját. - Először is, nekik puskáik vannak, ti pedig
olyan ruhákat viseltek, amik még csak kihívást sem jelentenek a
golyó számára. Másodszor pedig íjakkal és nyilakkal a közelharcban
semmit sem értek. A kutyád pedig… - mutatott a fehér farkasra,
amely ettől felmordult, mintha csak értette volna a férfi szavait -
nos, ő csupán rövid távon tűnik félelmetesnek.
- Mégis, mit tennél a helyemben?
- Azt nem mondhatom el - csóválta a férfi a fejét, majd az itt-ott
tetoválást viselő ifjakra vetette pillantását. - Mindenesetre a
védekezésre nagyobb hangsúlyt fektetnék, és jobbítanám a
fegyvereiteket.
- Azt hittem, hogy ennél azért bőbeszédűbb vagy - húzta ki magát
a lány, de a férfi a ketrece rácsaihoz lépett, megragadta azokat, ezzel
a lány szemébe nézett, és így szólt:
- Nem mondhatom el, viszont megmutathatom, hogy én hogyan
csinálnám. - Aleshanee egy pillanatig hezitált, majd egy lépést tett
előre. Ebben a pillanatban az egyik ifjú az útját állta, és a saját
nyelvükön közölte a lánnyal:
- A törzsfőnök engedélye nélkül nem lehet!
- Ő az én foglyom - nézett határozott, gesztenyebarna tekintettel
az ifjúra, miközben azon a nyelven beszélt, amit William nem értett.
- Én döntök a sorsa felől.
 - Mégis szabadon engednéd? - kérdezte az ifjú a homlokát
ráncolva, mire a lány tekintete a férfi felé tévedt.
- Mindig is népünk boldogságát tartottam szem előtt, az volt a
fontos számomra, hogy megvédjem őket. Ha az ő szabadsága árán
megnyerhetünk egy háborút, úgy gondolom, ez nem nagy ár népünk
védelméért. - Az ifjú szabad utat engedett a lánynak, aki odaállt a
rács elé, tekintetét belefúrta a férfi zöld szemeibe, és kijelentette:
- Ha szökni próbálsz, vagy kockára teszed az egyikünk életét,
akkor esküszöm, hogy…
- Tudom - szakította őt félbe a katona. - ígérem, nem teszek
ilyesmit.
A lány bólintott egyet, mire az ifjak közül kettő a ketrechez lépett
ezzel szabadon engedvén a tábornokot. Akkor vette csak igazán
észre, hogy William milyen magas és izmos volt, ugyanis ketrecéből
szabadulván kinyújtóztatta magát, majd a gyakorlatozó ifjakhoz
lépett, és így szólt hozzájuk:
- Gyakorlatilag nem sokat tehettek, hiszen abban biztosak
lehettek, hogy visszajönnek értetek, és addig nem adják fel, amíg be
nem törnek benneteket, és fel nem adjátok ezeket a területeket. -
Mindezt Aleshanee fordította le az ifjaknak. - Amit tehetünk az az,
hogy kiképezlek benneteket a harcmodorukra.
Ezzel neki is álltak, bár a kezdeti utasításait a fiatalok nem
kívánták teljesíteni, így a vörös hajú lánynak kellett nyomatékosan
megkérni őket arra, hogy tegyenek úgy, ahogyan a férfi mondott.
Könnyen megértették egymást, miközben William azon kapta
magát, hogy valóban igyekszik segíteni az ellenségnek.
Amint leszállt az este, a papnő parancsba adta az egyik ifjúnak,
hogy tartsa szemmel a férfit, amíg az megtisztálkodik. Aleshanee is
fürdeni ment, mivel létezett az erdőben egy közeli hely, ami az ő
törzshelyeként szolgált. Egy természetes medencébe bővizű
csermely ömlött, s az töltötte fel a tavat, amelyben a lány
előszeretettel fürdött. Ez alkalommal is mezítelenül fürdőzött a
farkasa társaságában, miközben fadarabot dobált az állatnak, ami
kutya módjára hozta vissza azt. Hamarosan egy alak jelent meg a
medence szélénél, amely szemlátomást észre se vette a vízben
fürdőző lányt, aki azonnal megbújt az egyik méretes lapulevél
mögött. A férfi levette magáról a felsőjét, de miközben azon volt,
hogy a nadrágjától is megszabaduljon, a lány illőnek érezte
megszólalnia.
- Ide nem jár senki. - A férfi megtorpant, mire meglátta a vízben
fürdőző lányt, és az azt szolgaként követő farkast is. Azonnal
visszacsatolta övét, így csupán a telihold fényében csillogó, fehér,
izmos felsőteste maradt látható a boszorkány kíváncsi pillantása
számára. - Mindenki tudja, hogy ez az én helyem.
- Elnézést kérek, én nem tudtam róla - felelte a férfi, miközben a
lány kimászott a vízből, s így felszínre kerültek tetovált
domborulatai. Valójában a hosszú, vörös haja eltakarta keblét, a
farkasa pedig védelmezőn állt előtte, így a férfi gyakorlatilag semmit
nem láthatott belőle, de a lányt láthatóan nem is zavarta, hogy
anyaszült meztelenül lépett ki a medencéből.
- Nem illő így mutatkoznod előttem - mondta a tábornok, aki
kíváncsi tekintetét végigjártatva a vizes lányon szinte ellentmondott
pillantásával szavainak.
- Ugyan, senki nem gondol rám nőként! - mosolygott a lány kissé
zavartan, miközben kicsavarta hajából a vizet, és farkasa
takarásából magára kapta az egyik közeli fán lógó ruháit.
- Márpedig igencsak nőies idomaid vannak. Hidd el, ezt
egyértelműen felismerem - jegyezte meg halkan a férfi, mire a lány
elnevette magát, és immár felöltözve fordult oda hozzá:
- A papnőjük vagyok, senki nem érinthet engem úgy, ahogyan az
itteni asszonyokat.
- Sajnálom, még nem sikerült elsajátítanom az itteni szokásokat -
mondta a férfi egy kaján mosollyal arcán, miközben a lány
körülnézett, így meglátta az éppen akkor odaérkező ifjút, akit előtte
a tábornok megfigyelésével bízott meg. Az ifjú bocsánatkérő hangon
mondta:
 - Sajnálom, eltűnt a szemem elől. Nem tudtam őt követni.
- Nem gond - ellenkezett a papnő, majd a férfihez fordulva
jegyezte meg:
- Ez alkalommal fürödhet a tavamban. Megengedem.
Ezzel magára hagyta a tábornokot, aki azon az éjjelen
megborotválkozott, megfürdött, majd a lány parancsára újra a
ketrecben találta magát. A törzsfőnök őrjöngött a gondolattól, hogy
a saját lánya engedte szabadon az ellenségüket, mi több, még
fegyvert is adott a kezébe. Aleshanee viszont igyekezett csillapítani
apja haragját mondván, hogy a férfi végül segített nekik az ifjak
kiképzésében.
A napok gyorsan teltek, William pedig egyre többet tartózkodott a
ketrecen kívül, miközben szorgosan képezte ki a fiatalokat. Ezen
alkalmak közül az volt a legédesebb számára, amikor a vörös hajú
lány közelében lehetett.
Egy ilyen alkalommal szeme sarkából észrevette a papnőt, aki az
egyik kidőlt fának törzsére telepedett, miközben nevetve játszott a
farkasával. Miután kézzel-lábbal elmagyarázta az ifjaknak a
következő gyakorlat lényegét, odaült a lány mellé. Aleshanee
csillogó szemekkel fordult felé, hogy megkérdezze tőle:
- Jól haladnak?
- Ügyes, erős és szikár ifjak - szólt elismerően a már egészen ápolt
külsejű férfi. - Ha szabad megjegyeznem, neked se ártana a
kiképzés.
- Nekem itt van Vezér - simította végig farkasa fehér bundáját a
lány, majd a férfire nézett, és így szólt:
- Olyan erők állnak a birtokomban, amelyek átsegítenek a
harcokon.
- Tehát igaz, hogy képes vagy állatok bőrébe bújni!? - kérdezte egy
mosollyal arcán William, amit már úgyis tudott, mire Aleshanee
megrántotta a vállát, és kissé elpirulva jelentette ki:
 - Képes vagyok a gondolataimat az állatokba ültetni, látom azt,
amit ők látnak, érzem azt, amit ők éreznek, képes vagyok az én
akaratom szerint mozgatni az ő testüket.
- Az emberek fejébe is bele tudnál nézni? - kérdezte érdeklődve a
férfi, mire a lány megrázta a fejét, és ennyit mondott:
- Még soha nem próbáltam.
- Akkor itt a remek alkalom - mosolygott rá a katona, de a lány
csak a homlokát ráncolta.
- Nem tehetem meg, akár kárt is okozhatok vele!
- Talán félsz attól, amit a fejemben találnál? - kérdezte a férfi,
mire a papnő ezt kihívásnak vette, így megpróbált a tábornok
gondolataiba hatolni, de nem járt sok sikerrel. Megrázta a fejét,
majd így szólt:
- Az emberek mások. A fejüket sok gondolat tölti ki, az állatok
ennél egyszerűbbek.
- Lehet, hogy csak nem próbáltad eléggé - ellenkezett a férfi, mire
a lány újra nekirugaszkodott, de úgy tűnt, mintha falba ütközött
volna. Hirtelen néhány emlékkép jelent meg lelki szemei előtt a
tábornok által vívott háborúkról, az asszonyáról, a hosszú, tengeri
útról, és ekkor értette csak meg, hogy William mennyire magányos
lehetett ezidáig. Nem tartott néhány másodpercnél tovább ez az
összeköttetés, de mégis kifáradt benne. A kiképző tudta, hogy a
boszorkány sikerrel járt, így megkérdezte tőle:
- Mit láttál?
- Háborút, sok harcot és egy hosszú utat, valamint egy asszonyt. -
Egy pillanatig elgondolkozott, majd megkérdezte:
- Mikor választottad őt?
- Már hosszú évekkel ezelőtt történt - válaszolta komoran a férfi,
majd egy pillanatnyi csönd után hozzátette:
- Érdekházasság volt.
- Az meg mit jelent?
 - Nálunk az a szokás, hogy nem választunk magunknak társat,
hanem mások teszik azt helyettünk, többnyire a szüleink.
- Ez egy buta szokás - csóválta a fejét a lány, aki talán még nem is
igazán értette ennek jelentőségét.
- Nem az, ha az ember megérti annak okát.
- És mégis, mi lenne annak oka? - kérdezte hitetlenkedve a lány,
mire a tábornok vállat vont, majd így szólt:
- Sokan így szereztek vagyonokat, nemesi címet, rangot… - Látta,
hogy a lány nem igazán értette, amiről beszélt, mire felsóhajtott, és
megpróbálta megmagyarázni neki. - Tegyük fel, hogy
házasodhatnál, azaz választhatnál párt magadnak. A törzsfőnök
biztosan annak örülne igazán, ha a törzs legjobb harcosát
választanád, aki megvédheti a törzset, és így téged is.
- De mégsem kötelezne arra, hogy azt a harcost válasszam.
Engedné, hogy a szívemet kövessem - vitatkozott Aleshanee, aki már
kezdte kapiskálni a dolgot. A férfi végül feladta.
- Az én esetem más volt, én a vagyonért házasodtam, pénzért -
folytatta, amint látta, hogy a lány ismét értetlenül nézett rá -,
birtokokért, jószágokért, földért.
- Ez is nagy butaság - vonta meg a vállát a papnő. - A föld nem
tartozik hozzánk, mindinkább mi tartozunk a földhöz; abból
táplálkozunk, halálunk után pedig azzal egyesül a testünk. Nem
igazán értem, hogy miért lenne jó felosztani a földet, ami
születésünk előtt is létezett, és halálunk után is létezni fog, ezért
aztán azt nem is birtokolhatjuk igazán.
- Mégis harcoltok érte - nézett a lányra a homlokát ráncolva a
férfi. - Tehát megvéditek a földeteket.
- Mi nem a földet védjük, hanem az embereket, a szabadságunkat,
a szokásainkat. - A következő pillanatban felállt, hogy aztán ezekkel
a szavakkal hagyja magára a férfit:
- A tenger másik feléről érkező emberek azt gondolják, hogy övék
a feneketlen tudás, hogy attól, hogy olyan fegyverük van, amelynek a
mennydörgéshez hasonlít a hangja, még megmondhatják nekünk,
hogy mi a helyes, és mi helytelen. Nekünk akarjátok adni a
kultúrátokat, de valójában magatok is eléggé buták vagytok ahhoz,
hogy földekért és érmékért adjátok életeteket. Mi a szabadságunkért
ontjuk mások vérét, és áldozzuk fel a sajátjaink életét. Azt hiszitek,
hogy mi elég buták vagyunk ahhoz, hogy ne értsük a világ folyását,
de ti magatok vagytok azok, akik értetlenül álltok és burkolództok a
saját igazságotokba.
- Akkor taníts meg úgy látni a világot, ahogy magad is látod! -
magasodott a lány fölé a férfi egy mosollyal az arcán. De Aleshanee
az ifjak felé mutatva kérte őt, hogy adjon nekik újabb gyakorlatot,
mert, miközben ők beszélgettek, azok lazsálni kezdtek.
A következő napokban Aleshanee megismertette Williamet a
törzsük szokásaival, legendáival, miközben ő maga is sokat tanult a
tábornok által nyújtott harci kiképzésből.
Egyik este azon kapták magukat, hogy a tó melletti, dús fűvel
benőtt, kis tisztáson feküdtek fejüket az éjszakai égbolt csillagai felé
emelve, miközben az indiánlány ezt magyarázta a tábornoknak:
- Úgy tartjuk, hogy a csillagok törzsünk régi vezetőinek szellemei,
melyek utat mutatnak nekünk. A csillagokból származunk, és
halálunk után oda térünk majd vissza.
- Mi ezt mennyországnak nevezzük, - jegyezte meg a férfi,
miközben a lány is érdeklődve hallgatta az ő történeteit. - Úgy
tartjuk, hogy ott él Isten az angyalaival együtt. Azokat, akik életük
során sok jót tettek, beengedi az országába, hogy az örök boldogság
az ő részük is legyen.
- Te is abba az országba fogsz kerülni? - kérdezte a lány
érdeklődve, de a férfi elhallgatott, megrázta a fejét, majd a
csillagokat tovább pásztázva állította:
- Életem során sok háborúban vettem részt, ártatlanokat öltem.
Ha van Isten, akkor az ő helyében én sem engedném be magam az
országába. Bár mondják, hogy Isten megbocsátja a bűnöket.
 - Akkor mi fog történni veled? - érdeklődött a lány az
izgatottságtól ajkába harapva. - Mi lesz azokkal, akik nem jutnak be
abba az országba?
- Azok a tűzben fognak elégni - közölte a férfi, mire a lány
felsóhajtott.
- Akkor a te Istened nem jó isten, ugyanis nincsenek csak jó és
csak rossz emberek. Mindenkiben van ez is, az is. Úgy hiszem, az
embereket főleg a nézőpontok mozgatják. A te szemszögödből
helyes döntés volt idejönni és megtámadni a törzsemet, mivel ezt
követelte tőled a törzsfőnököd és az istened. De a mi részünkről
ugyanúgy helyes döntés volt megölni azokat a katonákat, akikkel
együtt érkeztél, hiszen ti csak háborút és halált hoztok az itteni
törzsekre.
- Miért hagytál engem akkor életben? - kérdezte meg végül
William azt, ami már egy jó ideje foglalkoztatta őt. A lány egy
pillanatnyi csönd után fordult oda hozzá:
- A szemedben azt láttam, hogy készen álltál a halálra, nem félted
azt. Úgy gondoltam, hogy a magadfajta férfinek megváltás lehet a
halál, amit nem adhatok meg a számára.
- Így a foglyoddá tettél - hagyta helyben William, mire a lány
érezte, hogy egy kicsit elpirult. Még szerencse, hogy a sötétben ezt
nem láthatta a mellette fekvő férfi. - Mégis, honnan származhat a te
képességed? Mi ez, ha nem boszorkányság?
- Én vagyok az egyetlen, akinek ilyen ereje van, így nem tudom -
ismerte el a lány, majd a csillagok felé nyújtva a kezét folytatta a
történetet. - A legendák szerint a csillagoktól származom. - A férfi
feléje fordult, hogy láthassa a papnő gondolataiban elmélyedt arcát,
miközben elmesélte neki a történetet. - Mondják, hogy odafent
szellemek laknak, melyek egymás körül járják a táncot. Azok a
fényes pontok, amiket az égen látunk, azok, amelyek körül
táncolnak a szellemek, amiknek nincsen saját fényük. Egyszer két
szellem haladt el egymás mellett, miközben a fényes csillag körül
táncoltak, amint viszont megpillantották egymást, örökre elvesztek
a másikban. Szerelem gyulladt fel lelkükben, így táncuk már nem a
csillagnak szólt, hanem egymásnak. A csillag figyelmeztette őket
arra, hogy ennek nem lehet jó vége, de ők nem hallgattak a szavára.
Már megszűntek a csillag körül táncolni, és egymás körül kezdték
lejteni a vad táncukat, miközben egyre közelebb és közelebb
kerültek egymáshoz. A két szellem, amikor szerelmükben végül
összeolvadt, akkor egy elképzelhetetlenül nagy robbanás rázta meg
az eget, amely elpusztította mindkettőjüket. A legenda szerint az
egyik szellem szíve éppen a Földre hullott évezredekkel ezelőtt,
amiből egy embernek látszó lény született. Viszont ennek a lénynek
különleges, emberhez nem hasonlatos erő állt a birtokában. Azt
mondják, hogy én ettől a lénytől származom, melynek nem minden
gyermeke, de azok közül néhány, olyan erőkkel születik, mint
amilyen nekem is van.
- Érdekes történet - tápászkodott fel a férfi, majd a földön fekvő
lányra vetette zöld pillantását, végül kijelentette:
- Abban a pillanatban, amikor először néztem a szemedbe, a
szívem örökké a tiéd lett. - A katona közel hajolt a lányhoz, aki
rémült tekintetet vetett rá. Hamarosan megérezte az ajkán William
édes csókját. Úgy érezte, hogy élete végéig csókolni akarja a férfit,
aki erős karjába zárta őt, és onnantól kezdve nem engedte el.
Aleshanee védelme teljesen összeomlott, ő is csókolni kezdte a
tábornokot szinte teljesen megfelejtkezve származásáról, de aztán a
valóság terhe mégiscsak vállaira hullott. Egy határozott mozdulattal
lökte el magától a férfit, majd ijedt tekintettel állította:
- Ezt nem szabad! Papnő vagyok, az egész törzshöz, mindenkihez
tartozom, nem választhatok magamnak férfit. És ha mégis
választhatnék, te az ellenséghez tartozol, nem lehetek a tiéd -
ellenkezett a lány, miközben felkelt a földről és farkasával együtt
eltűnt a sötétben a zakatoló szívű férfit ezzel magára hagyva.
Hamarosan tényleg hasznossá vált William kiképzése, ugyanis az
indiánlány sok időt töltött a napokban különböző állatok, főleg
madarak testébe bújva. Így szerzett tudomást arról, hogy emberek
csoportja közeledett feléjük. A harcosok összegyűltek, a csata előtti
éjszakán pedig nagy tüzeket gyújtottak, és a szellemek segítségét
kérték a harcokhoz.
Aleshanee kerülte William társaságát, aki többnyire a tábor szélén
tanyázott, távol mindenkitől. Ekkorra már nem ragaszkodtak a férfi
bebörtönzéséhez, mivel mind tudták, hogy nem fog megszökni. A
csata idejére viszont ismét bezárták őt, mivel féltek attól, hogy
megtalálja annak módját, hogy meglépjen és átálljon a másik oldalra
mindazzal az információmennyiséggel, amit a törzsről szerzett.
Tehát okkal kellett bezárni a tábornokot, aki ennek persze nem
örült, merthogy végig kellett néznie, ahogyan a vörös hajú lány is
csatába indult méretes, fehér farkasával az oldalán.
Amint a csata megkezdődött, az emberek rémülten fogadták az
indiánok meglepetésszerű támadását, viszont a döbbenet nem
tarthatott sokáig. Véres harc dúlt, mindkét oldalon kiváló vitézek
estek áldozatul, de egy ponton mintha fordult volna a kocka
méghozzá az idegenek javára. Aleshanee visszavonulót fújt, majd a
fák között próbálta újrarendezni a sorokat, viszont az idegenek nem
adták fel a harcot.
William idegesen várta, hogy a vörös hajú lány és csapata
visszatérjen, de csupán a közelről jövő csatazajt hallotta, a következő
pillanatban pedig egy ifjút pillantott meg, aki a vereség hírével
száguldott volna épp a törzsfőnökhöz és az őt körülvevő vének
tanácsához. A tábornok sürgető hangja állította meg őt.
- Engedj szabadon! Segíteni akarok! - Az ifjú egy pillanatig
habozott, majd újra futásnak akart eredni, de a férfi ismét
utánakiáltott:
- Én képeztelek ki benneteket! A csatát a javatokra fordíthatom! -
Az ifjú újra megtorpant, majd tekintetében látszott a hezitálás.
William tudta, hogy addig kellett ütnie a vasat, amíg még meleg volt,
így szavaival megértette a fiúval, hogy segíteni szeretne.
Épp idejében engedte ki az ifjú a férfit, aki erre egyenesen a
harctér felé eredt futásnak. Az ösztönei vezették a csata helyszínére,
ahol aztán az egyik halott katonától szerzett egy kardot. Jobb
fegyver híján be kellett érnie azzal. Időben érkezett, ugyanis az egyik
nagydarab katona épp Aleshanee-t terítette a földre, aki farkasa
bőrébe bújva próbálta fogaival elkapni a férfi lábát, de az csak
belerúgott egyet az állatba, ami erre felnyüszített, és a földre esett.
Így is már dárdák álltak ki a hátából, valamint számtalan golyó
ütötte seb borította őt. A harcos fegyverével épp a lányt célozta meg,
amikor William teljes erejéből a magas kolosszusnak rohant
egyetlen mozdulattal terítve le azt. Az óriási férfi felpattant, majd
fegyverét kezdte keresni, de William gyorsabbnak bizonyult nála, így
kardjával kettészelte a nagydarab ember koponyáját.
A következő pillanatban új lendületet kapott a csata, az ifjak
felbátorodtak a férfi ottlétének okán, és megölték az összes katonát,
senkinek nem kegyelmeztek.
Williamet azonban nem érdekelte semmi más, csak az indiánlány,
aki a földön ült, és szeméből könnyek hulltak. Odament, majd
lehajolt hozzá, és megkérdezte tőle:
- Nem esett bántódásod?
- Nekem nem - vallotta be a lány, miközben kósza ujjaival a ziháló
farkasát simította végig, aki az ölébe temette fejét. A férfi tudta,
hogy az állat nem maradhatott életben, annyira súlyosak voltak a
sérülései. Amikor Aleshanee kiszállt az állat tudatából, akkor az ő
testén szintén megjelenő sebek egyszeriben eltűntek, de akkor is
nagyon szenvedett, hiszen leghűségesebb barátját veszítette el.
Az indiánok végül hazatértek, ahol nagy tüzeket raktak, és
szertartásosan emlékeztek meg az elhunytakról ezzel bőrükbe vésve
az ellenségeik lelkének emlékét. A vörös hajú lány szívében mély
gyász ült, így szinte alig fogta fel atyja szavait, aki magához hívatta
az idegen férfit.
- Megfordítottad a csata menetét, megmentetted leányom életét.
Ezért mától fogva a törzs tagjaként tartunk téged számon. Kérhetsz
tőlem bármit, ezért amit meg tudok adni a számodra, ígérem,
megadom.
 - A veszély nem hárult el - bírta volna őket cselekvésre az egykori
tábornok. - Többen, és erősebb fegyverekkel fognak visszatérni.
- Rémhírünk távol tartja majd őket - szakította félbe az egyik
harcos Williamet.
- Egy darabig igen. De aztán eljönnek értetek.
- Mégis, mit tegyünk? - kérdezte a törzsfőnök.
- Meneküljetek el! Hagyjátok itt a földeteket! - Erre döbbent
csend futott végig a sorokon, mire a zöld szempár a lány tekintetét
kezdte keresni. Aleshanee felnézett rá, így könnyes szemei
találkoztak a férfi komor arckifejezésével.
- Törzsünk már évszázadok óta idetartozik. Itt születtünk, itt
nőttünk fel, nem vagyok hajlandó ilyesmiről hallani.
- Egy bölcs ember azt mondta nekem egyszer, hogy a föld nem
minden, azért nem érdemes meghalni, amennyiben az emberek
élete múlik rajta. Menjetek! - Az indiánlány értette a célzást, hiszen
a férfi tekintete nem engedte szabadon az övét.
- Nem tehetjük, de köszönjük a tanácsot. Hálás szívvel fogadnánk,
ha továbbra is segédkeznél a kiképzésben - hajtott fejet a törzsfőnök,
miközben észrevette, hogy a tábornok miként nézett rá lányára.
Miközben a nép mulatott, William is megkapta az első tetoválását,
hogy ezzel az ottaniak szokását felvéve csapdába ejtse halott
ellensége lelkét. Az indiánlányt pedig magához hívatta atyja.
Aleshanee egy sátorban találta magát éltes apjával, miközben nem
értette, hogy miért akarja őt látni a férfi.
- Ma jól harcolt a foglyod. Határoztál már a sorsáról?
- Azt hittem, atyám eldöntötte helyettem sorsát, ugyanis továbbra
is hasznát vennénk a katonai kiképzésen - próbált szenvtelen hangot
megütni a lány. A törzsfőnök erre elmosolyodott.
- Édesanyád nagyon büszke lenne rád. Kár, hogy nem érhette
meg, hogy így lásson téged; harcos leány vagy, aki saját érdekeinél
népe érdekeit mindig előbbre tartotta. Azt szeretném, ha boldog
lennél, leányom.
 - Boldog vagyok, hiszen legjobb tudásom szerint szolgálhatom a
törzset - mondta az igazat a papnő.
- Látom, hogy néz rád az idegen. Számára te jelented a
boldogságot.
- Bizonyára érdekesnek találhat, hiszen szokásaink, életünk oly
annyira különbözik kultúrájától - felelte Aleshanee, miközben
látványos pír öntötte el arcát. Az apja ezt persze észrevette, de a lány
legnagyobb meglepetésére elmosolyodott, és megjegyezte:
- Szerintem ő sem közömbös számodra.
- Nem értem, hogy mire akarsz kilyukadni, atyám - csóválta
értetlenül a fejét a lány, mire az éltes férfi odalépett lánya elé, kezét
a vállára tette, és egy kedves mosollyal az arcán vitte tovább a
gondolatmenetet:
- Arra, hogy én ennél már csak vénebb leszek. Ez a férfi törzsünk
jövőjét jelentheti, hiszen ő úgy látja a világot, ahogy az ellenségeink,
úgy harcol, ahogy ők, úgy gondolkozik, ahogy ők. Ezt pedig egy bölcs
vezető a hasznunkra fordítaná.
- Egy bölcs vezető nem kérne érdekházasságot a lányától -
használta a tábornok szavajárását a lány, miközben értetlenül
ráncolta homlokát.
- Ilyet soha nem is kérnék tőled - jelentette ki nyomatékosan a
férfi. - Csupán megjegyeztem, hogy én sem leszek már fiatalabb, és
unokákat szeretnék. A kapcsolat az idegennel pedig törzsünk
túlélését jelentheti.
- Azt elfelejted, atyám, hogy törzsünk hagyományai szerint én
nem választhatok párt magamnak.
- Ez nem törvény, csupán hagyomány - mondott neki ellent a férfi.
- Azért alakult ez így, mivel egy társ elvonná a figyelmet a törzs
hétköznapi problémáinak megoldásáról. De most már olyan idők
járnak, hogy úgy szolgálhatnád leginkább a törzset, ha ezt a férfit
választanád párodnak.
 - Nem hiszem, hogy ezt akarná - ellenkezett a lány, de az apja
ismét rávetette tekintetét naiv lányára, majd közölte vele:
- Ő már akkor a párjának választott téged, amikor nem ölted meg
őt. Az, hogy életben hagytad, ez egyszer a javunkra válhat.
- Ellépett ezzel a lánytól, aztán hamiskás mosollyal arcán szólalt
meg:
- Persze ha te nem lelnéd boldogságodat az oldalán, akkor kár is
ilyesmiről beszélni.
Az apa tudta, hogy mi leányának szíve vágya, talán előbb is, mint
ahogy Aleshanee rájött volna arra.
Miután a leány elhagyta a sátrat, még egy ideig a sötétben
bolyongott, miközben próbált levegőhöz jutni. Pontosan tudta, hogy
hol találja majd a férfit, így a torkában dobogó szívveréssel kereste
meg az immár közös helyükké váló tavat.
A tábornok ott állt annak partján, és nézte a Hold fényében
csillogva tóba gördülő vízesést. A lány megállt mellette, majd felé
fordította tekintetét, és remegő ajkakkal jelentette ki:
- Amint megláttalak, a szívemben olyan vágy kerekedett, amit
nem tudtam megmagyarázni. A szívem a tiéd lett, s a te szíved az
enyém.
- Pedig azt hittem, hogy te papnő vagy, akinek a szíve az egész
törzshöz tartozik - nyilvánította ki vélelmét a férfi egy kisfiús
mosollyal arcán, de aztán a lány kósza ujjait a férfi öltözéke alá
csúsztatta, majd megszabadította őt a felsőjétől. A következő
pillanatban érezte, ahogy William ugyanúgy tett vele. A tekintetük
összeszövődött, miközben a lány remegő ajkakkal szólalt meg:
- Téged választott a szívem, ezennel társammá fogadlak.
- Én pedig asszonyomként foglak tisztelni és szeretni téged, míg a
halál el nem választ - felelte a férfi, miközben alig bírta türtőztetni
magát, közel hajolt a lányhoz, és hosszan kezdte csókolni őt. A
telihold fénye ezüstösre festette bőrüket, a férfi szorosan magához
ölelte a remegő, tetovált testű boszorkányt, miközben nem bírtak
betelni egymás ajkával. Az erdő hűs pázsitjára fektette asszonyát,
akinek egész testét puha csókjaival járta be. A lány tudta, hogy ezzel
nemcsak törzse érdekeit szolgálta, hanem egész szívében ezt
kívánta. A férfi asszonyául tette őt, a hajnal pedig egymás karjaiban
talált rájuk.
Sok idő telt el, a törzs tagjai számára pedig egy idő után
természetessé vált William és Aleshanee kapcsolata. Az indiánlány
igyekezett ugyanannyi időt tölteni a törzs ügyesbajos dolgaival, mint
előtte bármikor, de arca kipirult, szeme csillogott, és olyan
boldognak érezte magát, mint előtte soha. William jól bánt vele, a
tenyerén hordozta asszonyát, minden kívánságát teljesítette. Nem is
lehettek boldogabbak, amikor megszületett az első gyermekük,
akinek jöttét hamar követte egy másik, mindketten fiúk lettek.
A nő szívében soha nem tudta betölteni Vezér helyét másik állat,
viszont hamarosan egy másik farkas ütötte fel a fejét a törzs
területén, amit előzőleg kitagadtak a falkájának tagjai. Aleshanee
nevelni és etetni kezdte őt, így hamarosan új játszótársa lett fiainak.
William is megtalálta lelki békéjét és boldogságát. A papnő örökre
a törzshöz kötötte őt, így maga a törzsfőnök is örült lánya
boldogságának. Nemcsak unokákkal ajándékozták meg őt, hanem
egy férfival is, aki fontosnak vélte a törzs biztonságát. Ez az idill
pedig nem tarthatott sokáig, hiszen hamarosan csapatok kezdtek
gyülekezni azért, hogy végleg leszámoljanak az engedetlen indián
törzzsel, ami még ellenállt a gyarmatosítóknak. William hiába
kérlelte apósát, az nem akart hallani a menekülés gondolatáról.
A csata előtti estén Aleshanee magához hívatta gyermekeit, majd
azokat a farkasa hátára ültette, és a nagyobbhoz intézte következő
szavait:
- El kell mennetek. Minél messzebb mentek, annál nagyobb
biztonságban lesztek.
- Nélküled nem, mami! - mondta a kisebb fiú, de a nő megrázta a
fejét, és kérve kérte őket.
 - Nektek élnetek kell, ha legalább ti életben maradtok, azzal a
törzsünk egy darabja is tovább élhet. - Mindkét fiú arcát
megcsókolta, majd könnyes szemekkel vett tőlük búcsút. - Szeretlek
titeket! Soha ne felejtsétek el, hogy honnan származtok!
Ezekkel a szavakkal indította útnak a fiúkat, és valóban jól tette
ezt, merthogy ő már képességét segítségül hívva tudta, hogy jelentős
had közeledett a területük felé, amellyel szemben nem győzhettek.
Mégis megpróbálták a lehetetlent, így másnap íjakkal, nyilakkal,
késekkel, kardokkal indultak harcba a páncélos, jól képzett,
puskákkal rendelkezők ellen.
William és Aleshanee vállvetve harcolt egymás mellett, miközben
végig kellett nézniük, ahogy a páncélosok lemészárolták a törzsük
tagjait. William a testével védte a szeretett nőt, így több golyó is
lyukat ütött mellkasán. Akkorra már szinte felismerhetetlen lett az
idegenek számára, mivel úgy öltözött, úgy beszélt, úgy harcolt,
akárcsak az indiánok. Aleshanee szeme láttára végezték ki
szerelmét, miközben neki már nem maradt ereje a harchoz. Várta a
véget, de ahelyett, hogy megölték volna, köteleket dobtak a kezére,
nyakára, derekára, és úgy kezdték őt húzni-vonni, akár egy állatot.
Tudták, hogy ő lehetett az, akiről a rémmesék szóltak, akit
boszorkányként emlegettek. A nő próbált ugyan szabadulni, de
aztán ketrecbe zárták őt, hogy aztán nevessenek rajta, kínozzák és
mutogassák őt, miközben az idegenek örömünnepet tartottak.
Egyetlen társasága egy patkány maradt, ami élelmet keresve
szegődött a nő mellé, aki azt kedvesekén simogatta és édesgette
magához.
A bosszúja végül utolérte az embereket, ugyanis elszabadult a
patkány, és olyan betegséget hordozott végig az egész kontinensen,
amiről a történelem nem szól, mivel halálosabbnak bizonyult, mint
a pestis vagy a spanyolnátha. Azt mondják, hogy a földrajzi
felfedezések során az európaiak betegsége végezte az indián
törzseken a legnagyobb pusztítást. Valójában egy olyan betegség
terjedt el, amely nem kímélt se európait, sem pedig indiánt, s amire
már nem terjed ki az emlékezet.
 Ez volt az indiánlány utolsó tette, merthogy másnap nyilvánosan
kivégezték őt. Abban a tudatban halt meg, hogy gyermekei talán
képesek lesznek életben maradni, így a törzs egy darabja talán
tovább élhet velük.
 19. fejezet
Menedék

Auróra egy nagy levegővel tért vissza a valóságba. Ekkorra már a

barátai is odaértek a múzeumhoz, így könnyedén azok körében
találta magát. Észrevehetővé vált számára Ashley aggódó arca,
ugyanis ő volt az egyetlen, aki ismerte és átérezte a történések
súlyát. Elégedetten konstatálta, hogy Aurórának ismét
visszaváltozott vörösre a haja, miközben úgy tűnt, hogy minden
visszatért a rendes kerékvágásba. Mielőtt a múzeumban lévő
emberek újra mozogni kezdtek volna, az igazgató feléjük fordult,
intett nekik egyet, miközben így szólt:
- Kövessetek!
Derek szerzett némi ruhát az autóból, amit aztán Lloydnak
nyújtott. Az pedig szó nélkül fogadta el, majd húzta magára a
ruhadarabokat, miközben a lányok megkísérelték elfoglalni
magukat az igazgató követésével.
Miután mind beléptek egy idegen terembe, a múzeumban lévő
emberek ismét megmozdultak, és ezzel könnyedén folytathatták azt,
amiért odalátogattak. Egyedül azt nem értették, hogy hová tűnhetett
az a hatalmas medve, ami az előbb fülsüketítő robajjal döntötte ki a
bejáratot. Nem sokáig tanakodhattak ilyesmin, mivel a múzeumhoz
érkező rendőrök kitessékelték az ott lévőket, majd helyszínelni és
egyben nyomozásba kezdtek.
Eközben a társaság tagjai egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtek a
föld alá, mely feladatra egy liftet hívtak segítségül. Amikor végül
újra kinyílt a felvonó ajtaja, a csapat egy hasonló helyen találta
magát, mint amit a fizikus földalatti menedékében láttak. Auróra
egyszerűen nem talált szavakat, amint szétnézett a jókora teremben,
amiben akkor az ott lévő segítők szorgosan jártak-keltek. Néhányuk
fehér köpenyt viselt, és éppen a bajbajutottak orvoslására
igyekezett.
 A fiatalok nem maradhattak ott sokáig állva és bámulva az
ottaniakat, hiszen az igazgató egy szoba felé vezette a társaságot. Az
szerényen berendezett helyiségként tárult a szemük elé, amiben
csupán néhány antik tárgy állt magányosan. Benne egy hosszú
íróasztal fogadta a látogatókat, melynek felszínén kupacokban álltak
a régi könyvek, az asztal előtt pedig egy szintén antik szófa feküdt,
amelyre a társaság tagjai közül néhányan le is telepedtek. Egyedül
Lloyd és Derek maradt állva közülük. Az előbbi meg is jegyezte a
következőt:
- Honnan tudott a jöttünkről?
- Oldfield tanár úr szólt nekem esetleges érkezésetekről, ahogyan
a hat bolygó összes igazgatóját értesítette, akik ehhez hasonló helyet
vezetnek. A nevem Mr. Michaels, én vagyok az amerikai intézmény
és egyben annak a múzeumnak is az igazgatója, amelybe az előbb
rontottatok be.
- Sajnáljuk, de nem maradt sok időnk - kezdte Ashley, mire mind
egymásra néztek, a lány szavaitól ugyanis nem tudták, hogy
mennyire bízhatják titkaikat a múzeumigazgatóra. Mr. Michaels
bizonyult annak végül, aki megtörte a feszült csendet.
- Mi járatban vagytok itt? - Ismét Ashley lett az, aki erőt vett
magán, és válaszolt a kérdésre ezzel nagyjából elbeszélve Auróra
történetét és az utazásuk célját. Igyekezett nem kiemelni azt a részt,
ami arról szólt, hogy a jóslat beteljesedése egy esetleges
apokalipszist idézhet elő.
- Úgy véljük, hogy, amint Auróra megszerzi az összes valaha
birtokolt képességet, vége lesz a bujkálás és a szenvedés
évezredeinek. Akkor végre lehetősége nyílik arra, hogy segítsen
nekünk megszabadulni az emberek önkényuralmától.
- Én is segítek nektek - ajánlotta fel az igazgató egy pillanatnyi
gondolkozás után. - Amint vége a megbeszélésünknek, egy csapatot
küldök majd ausztrál barátainkhoz, hogy segítsenek megkeríteni
nektek a következő emléket.
 - És mégis, mivel tartozunk ezért a nagylelkű segítségért? -
kérdezte Lloyd karba font kézzel állva, szemlátomást gyanakodva.
- Nekünk bőven elég, ha eléritek a célotokat, és véget vettek az
elnyomók uralmának - hagyta jóvá a küldetést magabiztosan az
igazgató.
- Szerintem ez nem lehet ennyire egyértelmű - kezdte Auróra,
mire oldalában érezte Ashley könyökét, ezzel a barátnőjének sikerült
félbeszakítania őt.
- Köszönjük a támogatást - mosolygott Ashley egy kissé zavartan.
- Nincs mit - biccentett fejével a férfi, majd széttárva karjait így
szőtte tovább a gondolatait:
- Kell néhány nap, amíg elül a kinti vihar. Most mindenki
benneteket keres, jobban mondva egy ősz hajú lányt és egy medvét
akarnak mindenáron felkutatni.
- Nem maradhatunk - ellenkezett Lloyd. - Minél többet
veszteglünk itt, annál kevesebb időnk marad az emlékre…
- Idelent másképp telik az idő - nyugtatta meg a társaságot Mr.
Michaels. - Mivel a munkám egyrészt ide, másrészt odafentre köt,
ezért sokszor két helyen is kellene lennem egyszerre, ami persze
nem megoldható. Ezért a képességeimet felhasználva elértem azt,
hogy idelent lassabban teljen az idő. Minden kinti perc itt csupán
annak a felének tűnik.
- Ezek szerint hat napunk maradt megtalálni a következő emléket
- nézett Aurórára egy pillanatnyi fejszámolás után Laura.
- Így megpihenhettek egy kicsit - ismerte el Mr. Michaels -,
viszont arra fel kell hívnom a figyelmeteket, hogy, amint kiléptek a
külvilágba, az idő újra pörögni kezd, és onnantól kezdve a percek
teljes egésznek számítanak. - A társaság megköszönve a pihenés
lehetőségét végül távozóra fogta. Mivel az igazgató biztosította őket
a vendégszeretetéről, sejtették, hogy hamarosan puha ágy és
normális étel várja majd őket. Az igazgató viszont nem hagyta
Lloydot elmenni. - Beszélhetnék veled?
 - Hogyne! - kezdte a férfi kissé gunyoros hanglejtéssel, mivel az
ösztönei egyértelműen azt súgták neki, hogy nem fog örülni a
következő beszélgetésnek.
- Ismerős az Alfa-225k bolygó neve? A Hetedik Bolygók egyike,
egy víz borította település, amin főként halászatból élnek az
ottaniak.
- Nem rémlik - csóválta a fejét a férfi, miközben nem értette, hogy
az igazgató mire akart kilyukadni. Leült, hiszen tudta, hogy hosszú
beszélgetésre számíthatott.
- A családom ugyanis onnan származik, jobban mondva
származott. A köreinkben pedig egy régi történet szállt szájról
szájra, ami az őrület éjszakáján esett meg a dédszüleimmel. Ez
bizonyult annak az éjjelnek, amelyen elkezdődött a mészárlás.
Idegen emberek jöttek, akik közül néhányan olyanok voltak, mint
mi, más részük pedig egészen emberinek tűnt. A falunkat egy medve
dúlta szét, aki a nagymamám szeme láttára tépte szét a
dédszüleimet. Ő is csak azért maradhatott életben, mert megbújt a
romok alatt, így pedig a medve nem vette észre őt. Még így sem
emlékszel?
- Régen történt - felelte erre Lloyd, miközben zöld szemeit
érdekes csillogás szállta meg.
- Itt szinte mindenkinek vannak hasonló történetei. Csupán azért
tűrlek meg minálunk, mivel Oldfield tanár úr barátja vagy. A rá való
tekintettel hagytam, hogy átlépd ennek a menedéknek a küszöbét,
habár még mindig nem tudom elhinni, hogy Auróra oldalán látlak.
A híred ugyanis megelőzött téged, így mindenki tudja rólad, hogy
egy szörnyeteg lakik benned. Ezért sem értem, hogy miért akarsz
segíteni neki. - Lloyd nem válaszolt erre, ezért az igazgató tett fel egy
újabb kérdést találgatva ennek okát. - Talán ezzel akarod
kompenzálni a múltad rémtetteit?
- Nem tudom - vonta meg a vállát a férfi, miközben igazat
mondott. Mr. Michaels végül az állát vakargatva tette hozzá:
 - Nos, nekem nem tisztem ítélkezni feletted, még annak ellenére
sem, hogy téged tartalak felelősnek a családom tragédiájáért.
Viszont kötelességemnek tartom megjegyezni arra az esetre, hogyha
még nem gondoltál volna arra, hogy ennek a fiatal lánynak talán
jobb lenne nélküled, akkor ideje fontolóra venned azt, hogy
továbbállj.
- Nem tanácsért jöttem - felelte a férfi szikrákat szóró szemmel,
majd felpattant a helyéről, hogy ezzel otthagyja az igazgatót a
szobában. Eközben ereiben újra lüktetni kezdett a düh, de ez főként
azért fordult vele elő, mivel szíve mélyén tudta, hogy a
csokoládébőrű férfinak igaza volt Aurórával kapcsolatban. Valóban
jobb lett volna a lánynak nélküle, mégsem vitte rá a lélek, hogy
magára hagyja őt.
Auróra egy kényelmes szobát kapott, amit két újdonsült
barátnőjével osztott meg. Annyira fáradtnak érezte magát, hogy
legszívesebben ruhástul nyúlt volna el az ágyon, és meg sem
mozdult volna másnapig. Viszont Ashley bekapcsolta a szobában
lévő televíziót, ami akaratlanul magára vonta az ő figyelmét is,
merthogy a hírek főszereplőjeként nem más, mint ő maga jelent
meg. Látta magát a televízió képernyőjén, ahogyan a múzeum felé
vette az irányt egy hatalmas és vérszomjas medvén lovagolva. A
múzeum igazgatója is nyilatkozott a történtekről arról biztosítván a
lakosságot, hogy elhárult már a veszély. A társaságot nem lepte meg
a bejelentés, miszerint a rendőrség bolygószerte körözést indított
ellenük. Auróra annak azért a sok rossz ellenére örült, hogy a
többiekről nem tudtak meg semmit a híradások, így egyedül őt és az
óriási medvét érintette a kiadott parancs. Laura egy mosollyal ült le
a vörös hajú lány ágyára, majd ezt állította:
- Végül is lehetett volna rosszabb.
- Nem tudom, hogy ennél mi rosszabb lehet - csóválta a fejét
Auróra, miközben majdnem elsüllyedt szégyenében. De aztán kissé
ráripakodva barátnőjére Ashley vette át a szót.
- Mondjuk, ha felfal téged egy medve?
 - Nem forogtam veszélyben - ellenkezett a lány, de csokoládébőrű
barátnője nem hagyta magát.
- Láttam, hogy először miként nézett rád az az állat. Nem voltam
benne biztos, hogy megáll, és megkíméli az éltedet.
- Nos, bizton állíthatom, hogy Lloydnál a medve néha
kellemesebb társaság tud lenni.
- Nem értem, mi bajotok van! - csattant fel Laura, miközben fehér
arcán egy sokatmondó mosoly futott végig. - Akinek van szeme, az
mind tudja róla, hogy jó pasi.
- Ugyanarról a Lloydról beszélünk? - kérdezett vissza Auróra
összevont szemöldökkel, mire Laura megrántotta a vállát, és kék
szemeit a barátnőjére vetve válaszolt neki.
- Tudom, nem egyszerű a jelleme, de az izmai könnyedén
kárpótolnak mindenért… és még az arca is elég helyes.
- Az apád lehetne! - csattant fel Auróra, mire Ashley is nevetésben
tört ki.
- Életkorát tekintve akár a dédapád is!
- Te csak ne beszélj! - mosolygott csokoládébőrű barátnőjére
Laura. - Egyszer szólt hozzád, és te szinte felnyüszítettél ettől.
- Nem is igaz! - Ashley arcán zavar futott végig, majd tekintetét
vörös hajú barátnőjére vetette szinte őt okolva. - Ez valójában
Auróra hibája.
- Az enyém? - kérdezte értetlenül a lány, s ezzel eszébe jutott a
valaha Ashley-vel folytatott beszélgetése az erdőben. - Mégis, hogy
lehetne az én hibám?
- A múltadban csak olyan férfiakba szerettél bele, akik mind…
hogy is mondjam… magasak, izmosak, jóképűek voltak. Nekem
pedig végig kellett néznem, ahogyan ti…
- Micsoda? - kérdezett vissza Auróra hüledezve. - Azt akarod
mondani, hogy olyasmit láttál, aminek során én…?
- Azt - bólogatott Ashley bőszen.
 - És képes voltál végignézni? - Ashley válaszként bólintott egyet
erre a kellemetlen kérdésre, majd Auróra zavarában így folytatta:
- Mintha csak Lloydot írtad volna le ezzel…
- Mind tudjuk, hogy valójában nem Lloyd volt az, csupán valaki
hozzá hasonló, akire szintén illik ez a leírás. Én pedig mindent
éreztem, amit éreztél, szóval…
- Izgi! - szólt közbe mosolyogva a szőke lány kíváncsian várva a
folytatást.
- Valójában még soha nem éreztem hasonlót - vallotta be az
igazat, és ezzel együtt megrázta göndör fürtjeivel keretezett, barna
fejét. Auróra eközben tisztán érezte, ahogy a nyaka, az arca egyre
vörösebbé és vörösebbé válik.
A következő pillanatban kopogtattak az ajtón. A lányok
összenéztek, mivel hirtelen mind azt hitték, hogy beszédük tárgya
azon volt, hogy valósággá váljon, így Lloyd kopogtathatott be
hozzájuk. Végül Laura állt fel az ágyáról, hogy ajtót nyisson, amit
kedves mosollyal arcán meg is tett, de aztán elszontyolodott.
- Ah, csak te vagy? - lépett egyet hátrébb, hogy szabad utat
engedjen az öccsének, aki az ajtó nyitotta résen előrehajolva kezdte
keresni Aurórát a félhomállyal borított szobában. Szinte érezhetővé
vált a srác zavara, miközben a lány bájos arcát megtalálva kérdezte
meg tőle:
- Arra gondoltam, hogy megérdeklődöm, hogy eljönnél-e velem
sétálni egyet.
- Persze - vágta rá egy pillanatnyi meglepett gondolkozás után
Auróra, mire Laura kérdezte meg öccsét:
- Mi is mehetünk?
- Téged nem hívott senki - heccelődött a nővérével a szokásos
módon a srác. Auróra ezzel otthagyta a barátnőit, mire sétára indult
Markkal a hosszú folyosón. Akikkel ott találkoztak, azok látszólag
ügyet sem vetettek rájuk, ezért egy darabig némán követték a
folyosó kanyargását.
 Hirtelenjében a fiú kézen ragadta Aurórát, aztán egy széles
mosollyal arcán megszólalt:
- Gyere! Mutatok neked valamit! - Ezzel Mark egy közeli folyosóra
húzta a lányt, majd az egyik előlük elzárt panel előtt egy kártyát
előszedve zsebéből megnyitotta az előttük lévő falat. Ezzel
varázslatos látvány tárult Auróra szeme elé. Egy kertben álltak,
melyben zöldségeket, gyümölcsöket és mindenféle hasznos növényt
termesztettek. A lány a homlokát ráncolva fordult a fiúhoz, hogy
megkérdezze tőle:
- Hogy szereztél ide belépőkártyát?
- Valaki őrizetlenül hagyott egyet, én pedig kihasználtam az
alkalmat… - vont vállat a kék szemű, magas, vékony testalkatú srác.
Auróra körbenézett, és hirtelen igen otthonosan kezdte érezni magát
azon a helyen.
- Igazán meseszép helyre hoztál - fordult a sráchoz arcán egy
mosollyal, aki ezt viszonozva egy pad felé vezette a társát.
Letelepedtek rajta, és hamar azon kapták magukat, hogy beszélgetni
kezdtek.
Auróra mesélt Marknak a nevelőiről, az egyetemről, Nikkiről, és
arról, hogy miként tudta meg, hogy milyen erőkkel is bírt. Azon
kapta magát, hogy olyan dolgokat is elmondott a fiúnak, amit előtte
senkivel nem osztott meg. A srác pedig mosolyogva hallgatta végig a
történeteit. Esetenként ő is mesélt azokról a kalandokról, amelyeken
a nővérével együtt esett át. Olyan könnyűnek ígérkezett vele együtt
lenni, mint amilyen könnyű volt lélegezni. A lány úgy érezte
hirtelen, hogy minden gondja egy csapásra elszállt, és semmi nem
lehetett annyira komoly, hogy aggódnia kellene miatta. Amikor már
azon kapták magukat, hogy órák teltek el, amióta beléptek a
helyiségbe, Auróra mosolyogva köszönte meg a srácnak, hogy
elhívta őt.
- Kedves vagy, amiért megmutattad nekem ezt a kertet.
- Ha gondolod, máskor is eljöhetünk ide beszélgetni - próbált laza
lenni a fiú, de aztán Auróra észrevette, hogy választ várva tőle reá
vetette érdeklődő pillantását. Ezért bólintott egyet, majd Markkal
együtt hagyta el a helyiséget.
Kettesben sétáltak el az ebédlőig, mivel akkortájt köszöntött rájuk
a vacsoraidő, így a többiek is a tágas teremben egy pult előtt
gyülekeztek, ahol aztán ételhez jutottak. Viszont amikor ők is
beálltak a sorba, észrevették, hogy nagy fennforgás támadt
körülöttük. Lloyd ugyanis egy tálcával kezében az egyik közeli
asztalhoz ült, miközben számos szigorú és gyűlöletteljes tekintet
futott végig rajta. Hallotta, ahogy összesúgtak a háta mögött, de ez
egyáltalán nem lehetett meglepő, hiszen sokszor fordult elő vele
ilyesmi. Ügyet se vetett az ott lévő fiatalokra, dolgozókra, akik közül
mindenki őt bámulta. Nyugodtan kezdte kanalazni a levesét, amikor
az egyik közeli asztalnál lévő lány felpattant, és félhangosan ennyit
mondott:
- Nem vagyok hajlandó tovább egy levegőt szívni vele.
- Ezzel el akarta hagyni a termet, de az egyik srác felállt, majd
könnyedén megállította a távozóban lévő lányt.
- Nem neked kellene innen elmenned, hanem neki. Nem is értem,
hogy miért jött ide egyáltalán. - Lloyd mintha süket lenne, ügyet
sem vetett a lázongó tömeg hangjára. Többen helyeselni kezdtek a
fiatalok közül, mire a felszított tömegből egy alma indult útjára,
egyenesen a békésen levesét kanalazó férfi felé. Az viszont nem
érhetett célba, hiszen Lloyd elkapta a levegőben a gyümölcsöt, aztán
mintha mi se történt volna, letette maga elé a tálcára. Az ott lévők
fellázadtak erre, mire az almát több, másfajta étel is követte. Lloyd
ekkor mérgesen vágta le a kanalat, hogy aztán felálljon, és dühös
szemeit a vagdalkozókra vesse.
Ekkor néma csönd telepedett a teremre, csakhogy ő nem szólt
semmit, megfordult, és egyszerűen elhagyta az étkezőt. Auróra mit
sem törődött a körülötte állókkal, tálcáját lerakta az egyik asztalra,
majd mielőtt még a távozófélben lévő férfi után szaladt volna,
odafordult a gonoszkodó fiatalokhoz, és megszólította őket.
- Ez igazán nem volt szép tőletek!
 - Tőle meg nem volt szép kiirtani a családunkat - pattant fel egy
különben igencsak helyes arcvonásokkal rendelkező lány, aki mögé
felsorakoztak a barátai. Villámokat szóró, kék szemeit Aurórára
vetve így fűzte tovább a mondandóját:
- Nagyra tartod magad azért, mert szerepeltél a televízióban? Itt
nem vagy senki, érted? - folytatta fenyegető hangnemben a lány,
miközben a mögötte lévő többi névtelen helyeselni kezdett. Auróra
kezdte úgy érezni magát, mint a gimiben, amikor is a menők
egyszerűen átnéztek rajta, vagy rosszabb esetben senkiként kezelték
őt. Lehajtotta a fejét, és a konfrontáció kerülése érdekében már-már
azon volt, hogy továbbáll, amikor mintegy felmentésként érkezett a
következő hang:
- Valami gond van? - Amikor a lány felnézett, hirtelen
megütközött Mark fényes, kék tekintetében, aztán észrevette, hogy a
barátai egy emberként sorakoztak fel mögötte. Auróra ugyanis
megfeledkezett arról, hogy ezúttal nem a gimiben volt, hogy ezúttal
akadtak olyanok, akik kiálltak mellette, hiszen léteztek barátai. Egy
mosoly jelent meg az arcán, amint ez tudatosult benne, majd
ránézett az előtte álló, helyi bálkirálynőnek tűnő, az ottani
tápláléklánc csúcsán álló lányra, aki a mellkasa előtt karba font
kezekkel állt. Végül tekintetét végigjártatva Auróra védelmi vonalán
ennyit préselt ki magából a fogai között:
- Nincsen.
- Én is úgy gondoltam - értett vele egyet Mark, majd a többiekkel
visszavonulót fújt otthagyva az ellenszenves társaságot. Auróra
maradt az utolsó, aki immár megfordult volna, hogy a barátait
követve folytassa a napját, amikor még utoljára megütötte a fülét a
gonoszkodó lány hangja.
- Különlegesnek hiszed magad, de hamar rá fogsz jönni arra, hogy
nem vagy az. Ez a szörnyeteg senkit sem kímél, téged sem fog.
Ahogyan mindenki más, te is egy senki vagy az ő szemében -
azonkívül, hogy Aurórának rosszulestek ezek a szavak, még annyit
sikerült velük elérnie a gonoszkodó lánynak, hogy elméjében ismét
felvillanjon Lloyd gondolata.
Ezért nem a barátait követte, hanem kiviharzott az étkezőből,
hogy a férfi után siessen. Hamar felismerte a folyosón annak
nyúlánk, izmos sziluettjét, amit meglátva utána is kiáltott.
- Várj! - állt meg, hogy aztán a térdeire támaszkodva fújja ki
magát, miközben a férfi feléje fordult, és egy mozdulattal söpörte le
az ingére tapadt ételmaradékokat, végül kérdő tekintetét a lányra
vetette. Auróra így folytatta, amint képes volt szóhoz jutni:
- Nem tűnt igazságosnak, amit veled műveltek.
- Valójában az volt - dörmögte az orra alatt a férfi, miközben
Auróra egy lépést tett felé, és megrázta a fejét.
- Azok a dolgok, amikért téged okolnak, a régmúltban történtek.
Már nem olyan vagy, mint akkoriban.
- Azt akarod mondani, hogy már nem vagyok vérengző
szörnyeteg? - kérdezett vissza gúnyosan a férfi, miközben kihúzta
magát, és szólásra nyitotta száját, de Auróra megelőzte őt.
- Nem vagy az - mondott neki ellent a lány. - Engem ugyanis soha
nem bántottál.
- Remélem, tudod, hogy nagy butaságot csináltál az autópályán és
annak előtte az erdőben! - emelte fel bal keze mutatóujját a férfi,
miközben magyarázatba kezdett. - Egy mozdulattal széttéphettelek
volna!
- Tudtam, hogy nem bántanál - vitatkozott vele a lány félig
magabiztosan, mire a kihalt folyosón egy lépéssel közelebb húzódott
az egyre nyugodtabbnak tűnő férfihez.
- Ne legyél ebben annyira biztos! Hiszen akkor én sem tudtam -
fújta ki a levegőt Lloyd mintegy magát nyugtatva, mire egyre
bensőségesebb hangvételt vett a beszélgetés. Ez azért vált
lehetségessé, mivel túl közel kerültek egymáshoz, és ezzel a barna
tekintet örökre börtönébe zárta a zöldet. - Ha félsz tőlem, joggal
teszed.
 - Nem félek tőled - jelentette ki magabiztosan a lány, miközben
pillantása szinte ellentmondott szavainak. Egy nagyot nyelt, és
igyekezett kitépni tekintetét a zöld szempár fogságából, de ez
egyszerűen nem ment neki. Érezte, ahogy a szíve a torkában
kalapált. - Az, aki ilyen sokszor mentette meg az életemet, nem ad
nekem okot arra, hogy féljek tőle.
- Igazán megtanulhatnád már megvédeni magad! - sóhajtott fel a
férfi, miközben teljesen lehiggadt. - Az sem ártana, ha tudnád
használni a képességeidet. Akkor nem lenne szükséged arra, hogy
ilyen sokszor védjem meg az életedet.
- Még mindig meg akarsz tőlem szabadulni? - csúszott ki a lány
száján az önkéntelen kérdés, mire a férfi elmosolyodott, és a fejét
csóválva jegyezte meg:
- Nincs akkora szerencséd. - Ezzel ellépett a lány mellől, és a saját
hálószobája felé indult, mire Auróra is elmosolyodott. Kisvártatva
utánakiáltotta ezt:
- Ez azt jelenti, hogy megtanítasz engem arra, hogy miként
védjem meg magam?!
- Holnap reggel 8-kor kezdünk - vetette oda neki Lloyd, miközben
hátra se nézett. - Addigra szerzek a diritől egy termet.
Auróra érezte, ahogy egész testét megmagyarázhatatlan
boldogság öntötte el. Nem is értette ennek okát, mégis olyan érzése
támadt, mintha a mennyekben találta volna magát, és a földtől
méterekre lebegett volna. Hiszen örült annak, hogy még egy kicsit
Lloyd közelében tudhatta magát.
Amikor visszatért a vacsorájához, valamilyen
megmagyarázhatatlan okból mindig a másnap reggel foglalkoztatta
őt. Amint aztán megvacsoráztak, mindenki visszavonult a szobájába.
A lányok egymás után fürödtek le, de még sokáig nem aludtak,
hiszen a sötétbe burkolódzva beszélgetésbe kezdtek. Laura igazán
kezdeményezőnek tűnt, ő bizonyult annak ugyanis, aki megkérdezte
a többiektől:
- Mit szólnátok ahhoz, ha felelsz vagy merszet játszanánk?
 - Az meg mi? - kérdezte Ashley, mire barátnője elmagyarázta
nekik a játékszabályokat.
- Akkor te kezded - mondta Auróra, miközben szőke barátnőjére
vetette tekintetét. - Felelsz vagy mersz?
- Felelek - válaszolta Laura.
- Hány udvarlód volt ezidáig? - kérdezte Ashley, miközben
Aurórának sem akadt semmi kivetnivalója a kérdés ellen, hiszen
hirtelen fogalma sem volt arról, hogy mit is kérdezzen tőle.
- Úgy komolyabban kettő - mesélte Laura -, az egyik még a
gimiben, csakhogy vele nem történt semmi izgalmas. Csupán fogtuk
egymás kezét, meg smároltunk. A másikat a tanár úr által irányított
menedéken ismertem meg, ő volt az első, tudjátok… - Valójában
sem Ashley-nek, sem pedig Aurórának nem lehetett közelebbi
élménye a férfiakat tekintve, amit Laura azonnal meg is értett. Ezért
Ashley-hez fordult, és megkérdezte tőle:
- Felelsz vagy mersz? - A csokoládébőrű lány az előbbit
választotta, mire Laura kihasználva a lehetőséget megkérdezte tőle:
- Kivel csókolóztál először?
- Még gyerekek voltunk - mesélte Ashley. - Ő is arról a bolygóról
származott, mint én. Igazából csak kíváncsiságból tettük, nem
lehettünk szerelmesek, vagy ilyesmi…
- És azóta nem is történt semmi? - kérdezte Laura, mire Ashley
megrázta a fejét, de Auróra közbeszólt.
- Azt hittem, hogy csak egyet lehet kérdezni!
- Jól van, jól van! - mentegetőzött Laura, mire figyelme a vörös
hajú lányra irányult. - Te mit választasz? Felelsz vagy mersz?
- Felelek - kezdte Auróra, mire szinte azonnal megbánta a
választást.
- Tetszik neked az öcsém?
- Hát - érte meglepetésként őt a kérdés -, nagyon kedves fiú.
 - Nem azt kérdeztem, hogy kedves-e, hanem, hogy férfiként
bejön-e neked!
- Nos - gondolkozott el Auróra egy pillanatig -, azt hiszem, igen.
De miért pont ezt kérdezted?
- Egyszerre csak egy kérdést!
- Most úgyis te jössz - rázta a fejét Ashley, mire Laura szinte
kikérve magának a dolgot ennyit kérdezett:
- És mégis, ki mondta neked, hogy a felelést választom?
- Miért, inkább mernél? - vágott közbe Auróra, mire Laura
sejtette, hogy úgyis valami gonosz dolgot találnának ki neki, ezért
megrázta a fejét, majd így válaszolt a kérdésre:
- Mark nem szokott csak úgy elhívni lányokat. Valójában még
nem is láttam őt lánnyal, szóval előfordult, hogy megfordult a
fejemben, hogy talán a másik nemhez vonzódik. De végül is
fiatalabb nálam, lehet, hogy csak későn érő típus… szóval örülök,
hogy érdeklődik irántad. Biztos vagyok abban, hogy tetszel neki. -
Auróra több választ is kapott a kérdésére, mint amire valójában
számított. Érezte, ahogy elöntötte őt a forróság, amitől elpirult, mire
Laura figyelme Ashley-re irányult, miközben megkérdezte tőle:
- Felelsz vagy mersz?
- Felelek. - Laura Auróra felé fordult átadva neki a szót, így a
lánynak lehetősége nyílt arra, hogy megkérdezze tőle, amit tudni
szeretett volna.
- Azt mondtad, hogy, amikor látod a múltamat, akkor mindent
érzel, ami ott történik velem.
- Így van - helyeselt a lány.
- Mi volt a legdurvább dolog, amit akkor éreztél? - vette át a
kérdés jogát Laura, miközben bocsánatkérőn nézett a vörös hajú
barátnőjére. Valójában Auróra nem is tudta, hogy mit akart volna
ezzel kérdezni, de nem is gondolkozhatott rajta túl sokat, mivel
Ashley egy nagy sóhajjal válaszolt Laura kérdésére.
 - A düh és a fájdalom, talán ez a legdurvább mind közül. Mielőtt
megtörténik a pusztítás, olyan haragot és kínt érzek benned, amit
embernek elviselni szinte elképzelhetetlen. Ez mindennél rosszabb.
- Laura nem erre a válaszra számított, miközben észrevette, hogy
Auróra is elkomorult ettől, mivel teljesen átérezte barátnőjének
helyzetét. Neki kellett volna ilyesmit átélnie, de mégsem ő lehetett
az, aki mintegy elveszve az idő labirintusában hajdani önmaga
érzéseit és gondolatait érezhette volna. Laura hozzá irányzott
kérdése zökkentette ki őt gondolataiból.
- Felelsz vagy mersz?
- Felelek - állította automatikusan a lány, mire Laura egy kissé
felcsattant ettől.
- Ne már! Mindenki felel. Ez kezd unalmassá válni.
- Akkor merek - vonta meg a vállát, hiszen szinte mindegy volt
neki, hogy kérdésre válaszol-e vagy valamilyen feladatot végez-e el,
hogy azzal teljesítse a játék által megszabott feltételeket. Laura és
Ashley erre egymásra nézett, de a szőke hajú lány vált azzá, aki egy
csalafinta mosollyal arcán kijelentette:
- Akkor menj át Lloyd szobájába, és hozd el nekünk egy hajszálát!
- Ez hülyeség - vitatkozott a lány, miközben egyáltalán nem volt
mersze ilyesmihez. - Miért kellene nekem ilyet tenni?
- Mert ez a játékszabály. Bármit kitalálhatunk - vonta meg a vállát
Laura, miközben tekintete a csokoládébőrű lányra vándorolt. -
Neked van jobb ötleted?
- A hajszála elég lesz - mosolygott Ashley is, mire Auróra
megrázta a fejét, majd fenyegetően tette hozzá:
- Ne féljetek! Hamarosan rátok is sor kerül. - Ezennel felállt az
ágyáról, majd a szobáját elhagyván egy üres folyosóra ért.
Az eszement feladatra bírt lánynak fogalma sem volt arról, hogy
pontosan melyik is lehetett Lloyd szobája, de sejtette, hogy nem
lehetett túlzottan messze tőlük. Elnagyolt emlékei alapján próbált
tájékozódni, így sikerült aztán megsaccolnia azt, hogy mégis melyik
szobában helyezhették el a férfit. Már csak azt kellett kitalálnia,
hogy miként jut majd át a paneles ajtón.
De, amint megállt az ajtó előtt, az egy csapásra kitárult ezzel
szabad utat engedve a lánynak. Belépett oda, mire észrevette, hogy a
szoba látszólag üresen állt. Így azzal a reménnyel lopódzott az
ágyhoz, hogy ott talál majd egy hajszálat a párnán, ami aztán
bizonyítékul fog szolgálni barátnőinek.
A következő pillanatban egy hang majdnem kiugrasztotta őt a
bőréből, ugyanis az mélyen csengve irányult felé teljesen
megijesztve őt.
- Csak nem épp éjszakai társaságot keresel magadnak? - A lány
erre felegyenesedett, és a jövevényre nézett. Lloyd teste még enyhén
vizes maradt, egy törölközőt csavart a derekára, miközben egy
másikkal épp a haját törölte meg. A képet egy, a szájából kilógó
cigaretta tette teljessé. Auróra automatikusan elfordította tekintetét
a jövevényről, miközben érezte, hogy egész testét elöntötte a zavar
és a forróság, ami főleg az arcán csapódott le vörösség formájában.
A férfi jól szórakozott a lány zavarán, miközben tovább cukkolta őt:
- Valld be, hogy hiányoztam!
- Csupán egy játékot játszunk a lányokkal…
- Nem bánom, áthívhatod őket is! - cukkolta tovább Aurórát, aki a
szeme sarkából egy-egy kósza pillantást vetett az eléje táruló,
pimaszul erős, kidolgozott férfitestre. Ettől persze még jobban
elpirult, így minél inkább erősödött zavara, az egyre inkább
szórakoztatta Lloydot.
- Inkább megyek - fordult sarkon a lány, de a férfi közelebb lépett
hozzá, elkapta a kezét, majd közel húzva őt magához egy kisfiús
mosollyal arcán folytatta:
- Még csak most jöttél! - Auróra egész testében remegett. Szinte a
csontjaiban érezte, ahogy a magas férfi föléje tornyosult, és ahogy
annak a játékos, zöld pillantása rávetült az arcára. Ettől alig kapott
levegőt, hiszen egész lényét betöltötte a férfi kellemes közelsége,
testének édes illata. Az ajkába harapott, hogy szavak formáját öltve
ki ne buggyanjon belőle az agyán átsikló gondolat. Lloyd pedig így
vitte tovább a gondolatmenetet:
- Nem engedhetlek el anélkül, hogy megadnám neked azt, amiért
a barátnőid küldtek.
- Csak egy hajszálad kellene - felelte a lány elpirulva, de Lloyd
továbbra sem engedte el őt, inkább tovább mosolygott, és tovább
csipkelődött az amúgy is zavart lánnyal.
- Biztos, hogy nem kell több? Szívesen játszanék veletek.
- Nem olyan játékot játszunk, mint amilyenre te gondolsz -
próbálta megerősíteni magát Auróra, de ettől a férfi csak még
inkább nyeregben érezte magát.
- Mégis, mit hiszel rólam? Mire gondolhatok?
- Ezt most nem részletezném - szabadult ki Auróra a férfi erős
szorításából, ami pont időben történt ahhoz, hogy ellent tudjon állni
neki. Olyan érzései támadtak, amilyenekben még ezelőtt soha nem
volt része. Ezért sürgetőleg hozzátette:
- Segítesz, vagy sem?
Lloyd nem válaszolt semmit, csupán meghajtotta fejét a lány előtt,
és engedte, hogy Auróra kitépjen egy hajszálat az enyhén nedves
haja kócos tincsei közül. Amint ezzel megvoltak, az
éjjeliszekrényéhez lépett, amin ott feküdt a szokásos doboznyi
cigaretta. A dobozból kivett egy szálat, majd a következő szavakkal
az értetlenkedő lánynak nyújtotta azt.
- Ha ezt is elviszed nekik, biztosak lehetnek abban, hogy a hajszál
tőlem származik, ugyanis idebent rajtam kívül mindenki egészséges
életmódot folytat.
- Köszönöm - mosolyodott el Auróra, majd, amilyen gyorsan csak
tudta, elhagyta a szobát. A barátnői már izgatottan várták
visszatértét, ami persze hamar meg is történt ezek után. Nagy
nevetések közepette vesézték ki Auróra Lloydnál tett látogatását. Az
egy szál cigarettát végül hárman szívták el nagy köhögések
közepette, és talán ez lehetett az a pont, amikor valódi barátság
alakult ki közöttük.
 20. fejezet
Pihenő

Másnap reggel Aurórának semmi lelki ereje nem maradt arra,

hogy részt vegyen Lloyd edzésén, mivel nem aludta ki magát az éjjel,
így a fáradtság jelei egyértelműen megmutatkoztak rajta. Ki is
hagyta a reggelit, ezért üres hassal bolyongott a folyosókon. Azok
egyikén aztán megpillantotta a szokásos farmerbe, bakancsba és
ingbe öltözött férfit, aki épp Mr. Michaelsszel beszélgetett.
Amint Lloyd észrevette a még félig alva botorkáló lányt,
megjegyezte neki, hogy késett, ugyanis nyolc óra már öt perccel
elmúlt. Auróra nem vett tudomást a megjegyzésről, ehelyett az
igazgatóhoz fordult, aki egy mosollyal arcán ezt mondta neki:
- A rendelkezésetekre bocsátom az egyik termünket, ahol aztán
kedvetekre gyakorolhattok. - Szinte azonnal be is váltva ígéretét
elindult a folyosón, és megmutatta az egyik panellal elzárt
helyiséget. Egy kártyát használva nyitotta meg az ajtót a jövevények
számára, így egy jókora terem tárult a szemük elé. Annak falait fehér
anyag burkolta, ahogyan a padlót és a plafont is. A sarokban néhány
bábu állt, amelyek inkább hasonlítottak próbababákhoz, mintsem
harci gyakorlatok kellékeihez. Az igazgató szerényen jegyezte meg:
- Ez egy valódi bunker, itt nincs semmi, amiben kárt tehetnétek az
erőtöket használva.
- Biztos ebben? - vonta fel szemöldökét Lloyd, miközben az
igazgatóhoz fordult, aki bólintott egyet, majd így folytatta:
- Ezt a helyiséget arra terveztük, hogy esetleges támadás során is
túléljék a benne lévők. Azután a megfelelő élelmi felszereltség
esetén még néhány hétig, talán hónapig is vígan elélhetnének
benne. - Ezzel a próbababákra vetült a pillantása, amit még a varró
részlegről selejteztek ki. - Természetesen ezeket is használhatjátok.
Itt nem harcosokat képzünk, csupán segítünk a rászorulóknak, így
rajtatok kívül senki nem használná ezeket a babákat.
 - Ez megnyugtató - jegyezte meg Lloyd némi szarkazmussal
hangjában. Mr. Michaels végül magukra hagyta őket, így aztán a
férfi Aurórára emelte zöld tekintetét, végigmérte a kényelmes
nadrágba, tornacipőbe, pólóba öltözött lányt, majd odavetve neki a
következőket így szólt hozzá:
- Itt az ideje annak, hogy egy kicsit megedződjél. Tíz kör futás
kezdetnek elég lesz.
- Mármint tíz kör ebben a teremben? - kerekedett ki a lány szeme,
miközben felmérte a tágas helyiséget. Amint észrevette, hogy Lloyd
komolyan gondolta szavait, megrázta a fejét, és szinte kikérte
magának:
- Nem értem, hogy a futástól miért tanulnám meg jobban
használni a képességeimet. Elvégre azért vagyunk itt, nem?
- Nézd - lépett közelebb hozzá a férfi, és komoly tekintettel mérte
őt végig -, a való életben nem rendezhetsz el mindent a képességeid
használatával. Az is előfordulhat, hogy valami miatt egyik sem áll
rendelkezésedre. Ekkor pedig egyetlen dolgot tehetsz.
- Elfutok? - vágott közbe Auróra kétkedő tekintetét végigvezetve a
férfin, aki aztán megrázta a fejét, felsóhajtott, és csak egy pillanat
gondolkozás után folytatta:
- Igen, az is egy megoldás addig, amíg nem találkozol egy olyan
ellenséggel, amelyik gyorsabban fut nálad - csóválta erre a fejét. -
Nem. Ehelyett inkább meg kellene tanulnod megvédeni magad. A
futás csak a bemelegítés. Ha azt akarod, hogy segítsek, akkor ne
vitatkozz velem, inkább állj neki róni a köröket!
Auróra dúlva-fúlva, de végül nekiállt a futásnak. Nagyon soknak
tűnt a tíz kör, így hamar megizzadt, kimelegedett, és megállt.
Ilyenkor Lloyd újra ráparancsolt, mire ismét neki kellett durálnia
magát a dolognak. Az előző este nyoma még mindig ott égett rajta, a
kialvatlanság miatt fáradt volt, és egyáltalán nem érezte magát
felkészülve a fizikai megerőltetésre. Lloyd pedig kegyetlen tanárnak
bizonyult, hiszen nem hagyta őt pihenni, csupán akkor hagyta őt
szusszanni egyet, amikor végül kínkeservek közepette lefutotta a tíz
kört. Ekkor Lloyd odalépett hozzá, és megkérdezte tőle:
- Mit teszel, ha valaki meg akar ütni téged?
- Miféle kérdés ez? - kérdezte a lány még mindig levegő után
kapkodva.
- Nagyon is fontos kérdés. Mit teszel, ha meg akarnak támadni?
- Előbb támadok én? - tette fel a kérdést a vállát megvonva, mire a
férfi megrázta a fejét, és kissé csalódott hangnemben vitte tovább a
gondolatmenetet:
- Nem. Nézz magadra! A katonák, akik keresnek téged, edzett
férfiak, magasabbak, súlyosabbak és jóval képzettebbek nálad. Te
pedig… - Auróra nem akart esélyt adni neki arra, hogy kifejtse a
gondolatait.
- Akkor elfutok? - próbálkozott ismét, de Lloyd újra megrázta a
fejét.
- Ez is egy lehetőség, de ez csupán annyira lehet bölcs megoldás,
mint amennyire elfutni lenne egy éhes ragadozó elől. Ahogy a
ragadozó, a katonák is könnyű prédának tekintenének, ha elfutnál,
másrészről pedig könnyedén utolérnének. De mondjuk, tegyük fel,
hogy elfutottál, ők meg beérnek téged, és közelharcra kerül a sor.
Mit teszel?
- Megpróbálom megvédeni magam - igyekezett Auróra kitalálni a
helyes választ. Lloyd végül helyeselni kezdett:
- Na, végre, helyben vagyunk! Hogy véded meg magad?
- A kezemmel? - kérdezte a lány ismét találgatva.
- Hadd lássam! - parancsolt rá a férfi, mire Auróra tétován emelte
maga elé a kezeit, miközben kérdő pillantást vetett az előtte
tornyosuló férfira. Az megrázta a fejét a látványtól, és magabiztosan
közölte a lánnyal, miközben újra és újra végigfutott tekintete a
remegő mellkas elé emelt kezeken:
- Nem a tüdőd a legfontosabb szerv, amit védened kellene, hanem
a fejed. Magasabbra a kezeket! - Auróra követve a férfi utasításait az
arca elé emelte a karjait. Lloyd erre az ökölbe szorított kezekhez
nyúlt, majd megfogva azokat érezte, hogy egy kisebb ütés is elég
lenne ahhoz, hogy a karok által nyújtott védelem egy csapásra
megszűnjön. Ismét megrázta a fejét, és újra megkérdezte:
- Hogy védenéd magad, ha az élted múlna rajta? - Az egyedüli
dolog, ami erre a kérdésre változott, az a lány tekintete volt, ahogy
az egyre ádázabbá vált. Eközben megpróbált ellenállni annak, hogy
a férfi kezei kimozdítsák helyükről a fejét védő öklöket, de Lloyd
persze könnyedén a védelem mögé hatolt. - Meg kell erősödnöd!
Folytassuk, mondjuk, ötven fekvőtámasszal!
- Ötvennel? - kérdezett vissza a lány újra, miközben tudta, hogy a
férfi lehetetlent kért tőle. - Nekem még egy sem fog menni!
- Mondják, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen! Na, nyomás! -
Lloyd végignézte, ahogy Auróra kínkeservek közepette végezte a
fekvőtámaszokat, majd a felüléseket, és egyéb erősítő gyakorlatokat.
Eközben nem csinált semmit, csak dirigált neki.
A lány ezért gyűlölettel teli tekintettel nézett rá, amint újabb és
újabb feladatot kapott. Nem is értette, hogy miként járulhatott
hozzá mindez ahhoz, hogy jobban tudja használni a képességeit.
Közben Lloyd fel-alá járkált, így nem volt hajlandó vele együtt
végezni a gyakorlatokat. Ezt persze egyrészt igazságtalannak
gondolta, másrészt pedig eszébe jutottak az előző este történései,
ezzel együtt az akkor látott, tökéletesen izmos férfitest. Valahogy
sejtette is, hogy Lloydnak semmi szüksége nem volt edzésre, de
akkor is gyűlölte őt, amiért hagyta őt egyedül szenvedni. Nem is
értette, hogy miként lehetett a férfinek olyan teste, hiszen soha nem
látta őt súlyzókkal edzeni, helyettük főként a whiskysüveget
emelgette…
Ebédidő már rég elmúlt, amikor Lloyd végül enni engedte a lányt.
Akkorra már nem evett senki más az ebédlőben, mire úgy alakult,
hogy ettől függetlenül az éppen elpakoló konyhásoktól mégiscsak
kapott egy adag ételt. Azon igyekezett, hogy visszatérjen a
szobájába, hogy aztán elterüljön ott az ágyon, és addig aludjon, amíg
végül elfelejti az edzés fáradalmait, de Lloyd megkeresve őt újra az
edzőteremnek kikiáltott helyiségbe parancsolta a lányt.
Auróra jól tudta, hogyha még egy lépést is futnia kellett volna,
akkor az ebéd visszaköszönt volna belőle. A futás helyett viszont egy
pár bokszkesztyűt talált Lloydnál, amit az sokatmondó
pillantásokkal nyújtott át neki. Auróra hamar megértette a célzást,
hiszen a férfi két párnának tűnő alkalmatosságot vett fel a kezére, és
arra biztatta ezzel a lányt, hogy ütéseivel a kezeit takaró párnákat
célozza meg. Aurórának persze a futásnál és felüléseknél sokkalta
jobban tetszett ez a felállás, bár az első ütése olyan gyengére
sikerült, hogy Lloyd elmosolyodott tőle.
- Ebből aztán semmit nem éreztem. Próbáld újra!
Auróra nem adta fel, ehelyett jóval nagyobbat ütött, és ezzel
élvezte, ahogy a reggel óta felgyülemlett dühét végül kiadhatta
magából. A férfi, igaz, nem lett elájulva a lány teljesítményétől, de
látott rajta egy kis fejlődést, ami főleg annak hozzáállásán
mutatkozott meg.
Amikor végeztek, már késő estére járt, így Auróra először is a
zuhanyt vette célba, majd vacsora nélkül dőlt be az ágyába, hogy
aztán másnapig pihenjen. A barátnői mégsem hagyták ezt,
mindinkább a homlokukat ráncolva kérdezték tőle, hogy hol töltötte
az egész napot. Így kénytelen volt felidézni magában a történteket,
csakhogy ez alkalommal nem bonyolódtak hosszas beszélgetésbe,
így aztán mindhárman hamar eltették magukat másnapra.
A következő napon Auróra a barátaival reggelizett, akiknek
elújságolta az előző napi történéseket. Lloyd reggeli után ismét a
már edzőtermükké vált helyiségben várta őt, aki aznap sem tűnt
túlzottan kipihentnek. A lány alig bírt mozogni az izomláz miatt,
viszont a férfi minden jajongása ellenére sem kímélte őt. Ismét le
kellett futnia néhány kört, majd utána jött egy rövid önvédelmi
oktatás. Lloyd jól értett a témához, megmutatta Aurórának, hogy
hová üssön, hogyan tartsa a kezét, amennyiben támadás éri őt, majd
végül rátértek arra, amiért Auróra valójában vállalta a kiképzést.
Lloyd fennhangon kérdezte tőle:
- Tulajdonképpen mostanra négyféle képességednek kellene
lennie, nem igaz?
- Így gondolom én is, bár Ashley elmondása szerint minden
képességnek van egy pusztító oldala - hagyta helyben a lány,
miközben hangosan gondolkozott.
- Ez utóbbi gyakorlásától szerintem eltekinthetünk - jegyezte meg
a férfi, Auróra pedig teljes mértékben egyetértett vele, mire
kisvártatva így folytatta:
- Az eredeti képességem szerint minden, amit leírok,
megelevenedik.
- Azt nem fogjuk most gyakorolni, hacsak nem akarod, hogy a
katonák a nyomodra bukkanjanak. - A lány elfogadta mindezt, majd
ekképp fűzte tovább a mondandóját:
- Az uralkodónő ereje a növényekkel kapcsolatos; fákat tudott
növeszteni a semmiből, és az akarata szerint mozgatta őket. A
kereskedő lányának, Ashley elmondása szerint, nem bírt senki sem
ellentmondani.
- Csakugyan? - vágott közbe Lloyd, miközben egy alig látható
mosoly suhant át az arcán. Auróra mit sem törődve a megjegyzéssel
így fűzte tovább a gondolatot:
- Az utóbbi esetben pedig az indiánlány át tudta helyezni állatok
testébe a tudatát.
- Akkor ennek fényében az elsővel kezdjük a gyakorlást - döntötte
el Lloyd, de a következő pillanatban kinyílt az a panel, amely
elválasztotta a termet a folyosótól, és Mr. Michaels jelent meg ott
Auróra útitársainak kíséretében. Az igazgató szólalt meg először,
miközben a bent lévők kíváncsi tekintete fogadta őket.
- Néhányan hallottak a kiképzésről, és úgy döntöttek, hogy ők is
szívesen részt vennének benne.
- Valóban? - nézett végig a társaságon Lloyd.
 Mindenki ott volt, Derek és Mark is, valamint a lányok közül
Laura és Ashley. Végül tekintete ismét Aurórára tévedt, miközben
megjegyezte:
- Húzzanak sorszámot! Előbb ezt a hercegnőt kellene egy kicsit
helyrepofoznom.
- Nem vagyok hercegnő - ellenkezett Auróra, miközben érezte,
ahogy az arca elvörösödött.
- Pedig úgy viselkedsz - siklott végig a férfi zöld tekintete a
zavarban lévő lányon.
- Esetleg maradhatnánk csupán megfigyelőnek? - vetette fel
Ashley, mire végül Lloyd bólintott egyet mintegy beadva a derekát.
- Saját felelősségre maradhattok. Úgyis most jön a munka
oroszlánrésze. - Ezt már Aurórának címezte, aki ismét attól tartott,
hogy a férfi futásra kényszeríti őt, de végül a következő parancsot
kapta:
- Próbáld meg kiüríteni a fejed! Összpontosítsd az erőd egyetlen
pontra! - A lány nagy levegőt vett, és kiszúrt magának egy
próbababát. Igyekezett úgy tenni, ahogyan Lloyd tanácsolta neki, de
nem történt semmi.
- Nem megy - adta fel végül.
- Dehogynem! - lépett oda hozzá a férfi, majd megfogta a lány
izzadt tenyerét, és magasra emelte azt.
- Próbáld meg így! Célozd meg azt a pontot, amit az előbb
kiszemeltél!
Ismét megpróbálta, miközben Laura szurkolása jeléül bekiabált
neki. A többiek lélegzetüket visszafojtva nézték, ahogy a lány
becsukta a szemét, jobb kezét pedig a próbababa felé irányította.
Hamarosan olyan dolog történt, amit az előbb az ott lévők közül
szinte senki sem tudott volna elképzelni.
A próbababa kirügyezett; virágok, zöld indák és levelek nőttek
rajta mintegy ruhát kölcsönözve neki. A lány büszkén mosolyodott
el, mivel azt hitte, hogy Lloyd is osztozni fog vele az örömben, de ő
csak a fejét rázva jegyezte meg csalódottságában:
- Mindez nagyon szép és jó, de ettől a katonák nem fognak
ijedtükben kiszaladni a világból.
- És ez lenne a cél? Hogy elszaladjanak?
- Nem feltétlenül. Viszont nem lenne rossz, ha elérnéd, hogy
betojjanak tőled - jelentette ki szűkszavúan a férfi. - Próbáld újra!
Próbáld meg elképzelni, ahogy kiáramlik belőled az erő!
- Nem tudom, hogy mit vársz tőlem!
- Csak csináld! - sürgette őt a férfi, mire Auróra felsóhajtott, és
ismét megpróbálta. Ez alkalommal egy méretes fa nőtt ki a
semmiből, aminek gyökerei feltörték a hely padlózatát, és teljes
egészében benőtték annak egy sarkát. A lány kimerültnek érezte
magát, de a férfi nem hagyta, hogy feladja a próbálkozást. - Próbáld
most elképzelni, hogy te mozgatod a fát! - Ezzel Auróra csupán
annyit tudott elérni, hogy a fa gyümölcsöt termett, amit aztán
azonnal le is hullatott.
- Próbáld újra!
- Nem megy! - kezdte Auróra a fejét csóválva. - Kimerültem, nem
tudok ebből az erőből fegyvert kovácsolni!
- Dehogynem! - erőltette Lloyd, mire a lány újból megrázta a fejét,
és határozottan folytatta:
- Nem, nem megy! - esett kétségbe, mire a férfi tekintetét az őket
figyelő közönségre irányította, így rövid időre megkegyelmezett
neki. - Kapsz egy perc pihenőt. - A következő pillanatban Derekhez
fordult.
- Te mit tudsz? - A csupa izom srác felállt a padról, és szó nélkül
odalépett az Auróra által növesztett fához, majd annak törzsét
megforgatván tövestől tépte ki onnan az egész növényt, végül Lloyd
elé dobta azt. A rögtönzött tanáruk egy elismerő bólintással szólalt
meg erre:
- Ez már valami.
 - Most én jövök - pattant fel Mark még egy kis pihenőidőt adva
ezzel Aurórának. Lloyd jól tudta, hogy csupán ezért vállalkozott a
srác a képességeinek demonstrálására. De nem állíthatta meg őt,
ezért aztán végignézte, ahogy a suhanc odalépett hozzá, és az
ingzsebéből kikandikáló cigarettásdoboz felé mutatott. - Szabad?
- Most tényleg rá akarsz gyújtani? - kérdezte a férfi félig-meddig
azt színlelve, hogy nem értette a srác célzását. De aztán kelletlenül
odanyújtotta neki az öngyújtóját, majd végignézte, ahogy Mark egy
tűzcsóva segítségével lángra lobbantotta a fát. A fa azonnal
fellángolt, és hatalmas tűzgyűrűt lobbantva végül hamuvá égett. Ez
persze hamarabb történt meg, mint ahogy a tűz elemésztett volna
egy fát a természetben.
Lloyd nem esett hasra a fiú teljesítményétől, ezért az egyik
próbababa felé mutatva megkérdezte tőle:
- Vajon azzal is menne? - Mark azonnal egy tűzcsóvát küldött a
próbababa felé tökéletes irányzékkal találva el annak mellkasát,
majd egy kaján vigyorral arcán fordult kiképzőjük felé, aki erre
csupán ennyit mondott:
- Egy jó tanács; ha a tűzzel játszol, és magadtól nem vagy képes
tüzet gyújtani, akkor egy ilyen mindig legyen nálad! - vette ki ezzel a
srác kezéből az öngyújtóját, amit aztán magasra emelt előtte, az
orrára koppintott vele egyet, majd végül zsebre dugott. A pillantása
végül Auróra felé száguldott.
- Kipihented magad? - A lány gyilkos tekintetét a férfire vetve állt
fel a helyéről, és végül jelezte neki, hogy készen állt. Lloyd erre
Laura felé intett, ezzel a szőke lány értetlenül állt fel a padról, hogy
odalépjen Aurórához. - Azt mondtad, hogy el tudod érni azt, hogy
mások ne tudjanak neked nemet mondani. Nézz a barátnőd
szemébe, és győzd meg őt arról, hogy el akarja árasztani ezt a
termet.
- Miért akarnék ilyet? - kérdezett vissza Laura.
- Győzd meg őt!
 - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne! - támadt ellenérzése
Aurórának.
- Bár a levegőből képes vagyok nedvességet kivonni, az nem elég
ahhoz, hogy elárasszak vele egy egész termet - ellenkezett a szőke
lány.
- Próbáljátok meg!
- Áraszd el a termet! - próbálkozott Auróra egy tehetetlen
kézmozdulattal, de ennek az lett a vége, hogy mindketten nagyokat
nevettek a bénáskodásaikon.
Lloydnak nem tetszett az, hogy a lányok elbohóckodták a
kiképzést, viszont azután, hogy elhaltak a nevetések, egy
alkalommal egészen kedves hangot megütve sikerült Aurórának
megkérnie barátnőjét a következőkre:
- Kérlek, szeretném, ha elárasztanád a termet.
Laura hangulata ezzel megváltozott, az arca elkomorult, majd a
levegőbe emelte kezét, ahol aztán munkára bírva a teremben lévő
tűzoltó-berendezéseket végül esőcseppek formájában csöpögni
kezdett a víz. Az ott lévők nem nagyon örültek az ötletnek, hogy
hamarosan elárasztódik a terem, de azt elégedetten vették
tudomásul, hogy Auróra képessége látszólag működött. Lloyd végül
véget vetett a dolognak, így a vörös hajú lány parancsára Laura is
leállt a terem elárasztásával, miközben mind annak drukkoltak,
hogy a teremben lévő nyílások elvezessék a leesett vízmennyiséget.
A vörös hajú lány maga sem értette, hogy mi történt vele, amikor
használta a képességét, sokszor úgy volt vele, hogy ezek csupán
véletlenszerű alkalmak lehettek, és nem tudatosan vette elő az erőt
akkor, amikor erre szüksége akadt.
A következő pillanatban Lloyd Ashley-hez fordult, mire a
csokoládébőrű lány megjegyezte a következőket:
- Mindenki tudja, hogy nem tudom uralni a képességemet. A
látomások egyszer csak jönnek, mire én nem bírok ellenállni nekik -
csóválta a fejét a lány, de a férfi ragaszkodott ahhoz, hogy ő is a
terem immáron fel-felszáradó kövezetére lépjen próbára téve erejét.
Ashley látszólag zavarban érezte magát a férfi jelenléte miatt, főleg
akkor, amikor az kényszerítette, hogy magyarázat közben a szemébe
nézzen.
- Tudom, hogy milyen érzés. Amikor medvévé változom, hasonló
élményben van részem. Mintha egy öntudatlan folyamat lenne
mindez, egy változás része, amit nem tudok megállítani. Az elején ez
valóban így is történt. Akkor nem volt első fázis, ugyanis akkoriban
azonnal medvévé változtam, amint elvesztettem az eszem. Később
aztán megtanultam uralkodni magamon. Ekkor értem csak el azt,
hogy csupán részben változzak meg, hogy egy részem én magam
maradjon. Ilyenkor is változók, de nem annyit, mint amikor teljesen
medvévé alakulok.
- És mégis, hogyan tudtad kontrollálni magad?
- Sok gyakorlással - mosolyodott el a férfi, miközben megértően a
lány vállára helyezte a kezét, amitől Ashley láthatóan megremegett.
- Amikor rám tör a roham, akkor megpróbálok nagy levegőt venni,
és magamban tartani azt, ami ki akar belőlem törni. Ez olyan, mint a
szex. A férfi igyekszik egy ideig tartani magát, hogy ezzel a nő is
élvezze az együtt töltött időt. Ha ez megtörténik, elmúlik a késztetés,
stagnál az állapot, és elodázódik a kitörés. Ha te is nagy levegőt
veszel, és próbálod magadban tartani a látomásaidat, akkor talán
elodázhatod őket. - Ekkor levette a lány válláról a kezét, aki
szemlátomást nem igazán értette, hogy miről is beszélt a férfi,
viszont megnyugtatták őt annak szavai. - Legközelebb, ha rád tör a
roham, próbáld ki! - A következő pillanatban ismét Aurórára vetette
pillantását, aki viszont megvonta a vállát.
- Nem tudom, hogy mégis hogyan bújhatnék állatok bőrébe.
Elvégre ez lenne a következő, amit gyakorolnom kellene, nem? -
nézett körül jelezvén, hogy a teremben nincs egyetlen erre alkalmas
alany sem. Mr. Michaels, aki eddig passzív megfigyelője volt az
eseményeknek, ekkor lépett előre:
 - Főleg konzerveket kapunk, és néhány fagyasztott árut.
Növényeket magunk termesztünk, de állatokat… - csóválta a fejét. A
következő pillanatban Lloydra vetette tekintetét. - Viszont ha te
medvévé változnál…
- Ezt felejtsétek el! - ellenkezett a férfi, hiszen többeknek
felcsillant erre a gondolatra a tekintete. - Az a medve egy
könyörtelen gyilkos. Ha elszabadulna, megölne mindenkit, aki a
létesítményben van.
- Nekem nem tűnt olyan borzalmasnak - vitatkozott vele Auróra,
miközben Lloyd szólásra nyitotta ajkát, de Mr. Michaels előzte meg
őt.
- Jó esélyem van feltételezni azt, hogy ez a terem egy
atomkatasztrófát is túlélne. Ha azt kintről bezárnánk, akkor innen
semmi nem juthatna ki az én engedélyem nélkül. - A következő
pillanatban Aurórára nézett. - A döntés a te kezedben van.
- Hallani sem akarok róla! - ellenkezett továbbra is Lloyd. - Nem
tetszik a gondolat, hogy a lány egyedül maradjon egy bezárt
szobában azzal a fenevaddal.
- Megígérted, hogy megtanítod használni az erőmet! Ha minden
igaz, ez is a képességeim része - mondta Auróra kissé remegve. - Ha
ez az egyetlen módja, akkor legyen!
- Nem tudod, hogy mit beszélsz - dacolt az ötlettel a férfi.
- Máskor sem bántottál.
- Ez nem garancia arra, hogy ezután sem foglak! Nem, én ezt nem
vállalom! - Már-már azon volt, hogy otthagyja a többieket, de a lány
előrelépett, és elcsukló hangon kérte őt:
- Muszáj megtanulnom használni a képességeimet, ha életben
akarok maradni! Azt hittem, hogy te is életben akarsz tartani
engem, ahogyan megígérted. - Lloyd nem tudott ellenállni Auróra
kérésének. Hogy ez az egyik képessége miatt történt-e, vagy
általában véve lehetett igaz az, hogy nem tudott neki nemet
mondani, azt nem tudhatta. Végül az orra alatt dörmögte, hogy
beleegyezik a kísérletbe.
Az igazgató így nem hagyhatta, hogy a többiek premier plánban
nézzék végig, ahogy a férfi gyilkos medvévé alakul, ezért
kiparancsolta őket a teremből. Mielőtt még elhagyták volna a
bunkert, Mark lépett oda Aurórához, gyengéden megérintette a lány
vállát, miközben megkérdezte tőle:
- Biztosan ezt akarod?
- Soha semmiben nem voltam ennyire biztos - válaszolta a lány
egy szavainak ellentmondó mosollyal az arcán, mire Mark nem bírta
türtőztetni magát, és magához szorította őt.
Auróra elveszett a fiú édes illatában, vékony, magas testének
közelségében, és érezte, hogy az öleléstől fülig pirult. Ő is átölelte a
srácot, ezért egy darabig összefonódott testtel álltak, majd, amikor
elváltak egymástól, akkor Mark érintette meg Auróra arcát, és szinte
fájdalmas pillantással kérte őt:
- Nagyon vigyázz magadra! - Majd újra átölelte a derekát, és
mosolyogva a fülébe súgta:
- Ha pedig szükségesnek tartod, ne késlekedj használni
valamelyik képességedet a medve ellen!
Ettől Auróra is elmosolyodott, majd, amikor a fiú elengedte őt, és
kilépett a teremből, észrevette, hogy Lloyd tekintete rajta ragadt. A
férfi végül elfordította fejét, és amikor hallotta becsukódni maga
mögött a panelt, újra a lányra nézett, hogy megkérdezze tőle:
- Biztos vagy benne?
- Nem - rázta a fejét Auróra, de aztán megacélozva hangját
hozzátette:
- De tudom, hogy ez az egyedüli módja.
Lloyd végül megadva magát bólintott egyet, majd kigombolta
ingét, amitől egy pillanat alatt meg is szabadult. Ezt a ruhadarabot
aztán az atlétája követte. A tanonca zavarba jött ettől, ugyanis ismét
elővillant a férfi izmos felsőteste. A lány igyekezett nem odanézni,
miközben tudta, hogy Lloyd egyrészt az ő heccelése miatt kezdett el
vetkőzni, másrészt pedig azért, hogy megkímélje ruháját. Végül fülig
vörösödve fordult el abban a pillanatban, hogy Lloyd nadrágjának
övcsatjához ért. Az átváltozásra készülő férfi anyaszült meztelenre
vetkőzött, csakhogy ez az állapot nem tartott sokáig, mivel a teste
megváltozott, így egy fülsüketítő, robbanásszerű hangot követően
már nem egy jóképű férfi állt a lány előtt, hanem egy hatalmas
medve.
Amint a medve felmordult, Auróra hátralépett egyet, csakhogy ez
olyan szerencsétlenül történt, hogy ettől földre is esett. A gigászi
vadállat föléje tornyosult, és nyáladzó, agyarait csattogtató pofával
bámulta őt. Auróra igyekezett végezni a feladatát, nem tudta,
hogyan tehetné, de aztán becsukta a szemét, és próbálta a medve
szemével látni a világot. Olyannak tűnt, mintha leküzdhetetlen
falakba ütközött volna, amelyekről tudata egyszeriben visszapattant.
De minden egyes visszacsapódással a fal is megremegett, ami végül
feladta a harcot, és széttört.
Így történt, hogy végül megpillanthatta a medve szemében saját,
rémült arcát. Ennél azonban sokkal többet kapott, ugyanis
rázúdultak a férfi medveként eltöltött évei. Az emlékek igencsak
homályosaknak és szaggatottaknak bizonyultak, de a lány tisztán
látta azt, amit a medve valaha látott; a sok vért, rémült tekinteteket,
és tisztán hallotta az emberek halálhörgését. Érezte a félelem szagát
terjengeni a levegőben. Mindez csupán egy pillanatig tartott, hiszen
a vadállat tudata kilökte magából a lány elméjét. Auróra tudta, hogy
a folyamat sokkal könnyebb lett volna egy valódi medvével, ennek a
medvének ugyanis saját akarata volt, nem csak puszta ösztönei.
Hamarosan ott találta magát farkasszemet nézve a föléje
tornyosuló fenevaddal. Egy pillanatig azt hitte, hogy az állat
felkészült arra, hogy keresztben lenyelje őt, de aztán észrevette,
hogy csupán nyugodtan fújtatott, s orrlyukaiból meleg levegő ömlött
az ő arcára.
Auróra remegő lábakkal tápászkodott fel a földről, de a medve
meg sem mozdult, csupán az előtte lévő, reszkető testen tartotta
sárga szemeit. Amikor Auróra végül lábra állt, akkor sem tudott egy
az egyben az állat szemébe nézni, merthogy az még így is óriásinak
tűnt. Maga sem tudta, hogy mi ütött belé, egy lépéssel közelebb
került a vadállathoz, miközben beletúrt annak sűrű bundájába. A
medve hagyta ezt, végül egy nagy puffanással a hátára vetette
magát, és úgy hentergett a lány előtt, mintha egy simogatásra váró
kiskutya lenne. Auróra felnevetett ettől, közelebb hajolt a
fenevadhoz, majd kezével megvakarta annak hasát, aki látszólag
élvezte ezt. Nyelvét ugyanis kilógatta óriási pofájából, amitől már
inkább tűnt egy medvebocsnak, semmint egy félelmetes gyilkosnak.
Auróra nem hagyhatta abba a simogatást, mivel a medve ezt
követelte ki tőle, így végül ott találta magát az állatot dédelgetve,
miközben félig magának mondta a következőket:
- És még hogy te vagy a fenevad! Lloyddal bánni sokkalta
nehezebb feladat, mint veled! - A medve hatalmas nyelvével
végignyalta a lány arcát, amitől Auróra felnevetett, miközben
folytatta a jókora állat fejének simogatását. Akkorának tűnt az a fej,
hogy a lány nem is érte volna át a nyakát a két karját használva. A
medve újra végigvetette magát a padlón, miközben Auróra odaült
elé, és megsimogatta annak nyakát és izmos mellkasát, miközben az
állat az égnek emelete négy karmos mancsát. Ezzel elfeledtette
Aurórával, hogy valójában egy férfit ölelt magához, és nem csupán
egy átlagos medvét simogatott.
A lány nagyokat nevetett, miközben végül ő is a medve mellett
fekve a padlón végezte, miközben a fenevad érdes orrát a hajába
dugva szimatolta őt. Ekkorra Auróra már egy cseppet sem félt tőle,
ehelyett odafordult hozzá, megsimogatta a gigászi koponyát borító
szőrt, miközben kijelentette:
- Köszönöm, hogy vigyázol rám. Lloyddal ellentétben veled olyan
könnyű együtt lenni, mintha csak lélegeznem kellene. Nem is értem,
hogyan lehetsz te egy pusztító fenevad.
A következő pillanatban kitárult a szobának ajtaja, mire Auróra
megértette az előbb kétségbe vont tényeket. A medve ugyanis egy
csapásra megváltozott, felpattant, és fenyegetően ordította el magát,
miközben készen állt megtámadni az éppen belépő embert. A
következő pillanatban az idő lelassulni látszott a vadállat számára,
így Aurórának elég ideje maradt arra, hogy a medve és Mr. Michaels
közé vesse magát. Csillogó szemekkel szólt a fenevadhoz.
- Ez nem való! Nem támadhatsz csak úgy rá arra, aki éppen az
utadba kerül! - Az igazgató érezhetően rémültnek tűnt, de, amint
elmúlt a kezdeti döbbenet, engedte, hogy az idő ismét visszatérjen a
régi kerékvágásba.
A medve kelletlenül, magában fortyogva csattogtatta fogait,
viszont nem kezdett újabb támadásba. Hallgatott Auróra szavára,
szinte sértődötten vonult vissza, így megkezdődött a visszaváltozás.
Az igazgató csattogó szívveréssel fordult oda a lányhoz.
- Köszönöm. Azt hittem, hogy már rég végeztetek.
- Ez nem sokon múlt! - közölte vele Auróra, mire Lloyd ismét
visszatért régi formájába. A lány az igazgatón tartotta tekintetét
mindaddig, amíg a férfi újra magára nem vette ruháit, majd az
átváltozástól fáradtan arra a padra huppant le, amin előtte Auróra
barátai ültek.
A lány ekkor érezte csak igazán, hogy feneketlen éhség gyűlt a
gyomrában, de még, mielőtt távozhatott volna, edzője magához
intette őt, így az igazgató újra magukra hagyta kettőjüket.
- Nem bánhatsz úgy a fenevaddal, mintha házikedvenc lenne! -
figyelmeztette őt a férfi határozottan, mire a lány megvonta a vállát,
és így szólt:
- Nem úgy tűnt, hogy ellenezné.
- Fogalmad sincs arról, hogy milyen veszélyes a közelében lenned
- rázta a fejét elkínzott tekintettel.
- Belenéztem a fejébe, így tisztában vagyok azokkal a
rémtettekkel, amiket elkövetett. Az nem te voltál - ellenkezett a lány,
mire Lloyd elfordult tőle, majd megrázta a fejét, és így folytatta:
- Volt idő, amikor én magam is elhittem ezt a hazugságot. De
valójában minden rémtett, minden kiontott csepp vér az én
lelkemen szárad, nem az övén. Ezen pedig te sem változtathatsz,
hercegnő!
- Nem vagyok hercegnő - ellenkezett a lány továbbra is.
- Valóban? Valaha a fáraó feleségeként, utána pedig egy gazdag
kereskedő elkényeztetett lányaként éltél, majd egy indiántörzs
főnöknője lettél. Az én szememben hercegnő vagy.
- Haladás… Legalább már nem szólítasz kölyöknek - mosolyodott
el Auróra, mire Lloyd tekintete is megenyhült. A lány viszont addig
ütötte a vasat, amíg még melegnek érezte. - Ha elmondanád, hogy
mi történt a múltadban… hogy mi vitt rá arra, hogy véghez vidd
azokat a rémtetteket…
- Nincs mit mondanom - kapta el a tekintetét a férfi.
- Tudom, hogy ez nem igaz, igenis van mit mondanod. Látom,
hogy szenvedsz, én pedig segíteni szeretnék rajtad.
- Valóban tudni akarod? - ráncolta a homlokát a férfi, mire zöld
szemeivel a lány barna szempárjába mélyedt. - Szerelmes lettem egy
nőbe, akivel egy bordélyban ismerkedtem meg. Ez a nő az ujjai köré
csavart, majd rávett engem arra, hogy álljak közéjük, így katonát
képeztek belőlem. Előtte is harcoltam, de nem intézményes keretek
között. Ketten megállíthatatlanoknak bizonyultunk, hiszen neki is
volt képessége, ami miatt mindketten fontossá váltunk az intézmény
számára. Azt hittem, hogy valóban szeretett engem, és hogy én is
valóban szerettem őt, de az egész csak egy nagy hazugság volt. A
fejeseknek szükségük volt az erőmre, és ez lehetett a legegyszerűbb
módja annak, hogy megszerezzék azt.
- Hogy hagytad ott őket? - kérdezte remegve a lány.
- Ennek a nőnek egy idő után egy másik feladatot adtak. Egy
másik férfit is be kellett volna szerveznie a zárt csoportunk tagjai
közé. Esküdözött, hogy engem szeretett, de én nem hittem neki.
Aztán az egyik alkalommal, amikor éppen felavatták volna a másik
faszit is közénk tartozónak, medvévé változtam, és megöltem őt a
nővel együtt. Ezek után évtizedeket töltöttem medve bőrében,
sokkal egyszerűbbnek tűnt ekkor az élet, ugyanis az alapvető
ösztönöket követve minden szimplává és egyértelművé vált. Nem is
érdekelt, ha embert öltem legyen az fiatal, idős, nő vagy gyerek.
- Hogyan tértél vissza? - kérdezte a lány remegő ajkakkal,
miközben Lloyd láthatóan elrévedt az emlékeiben. Kisvártatva
megrázta a fejét, és a padlóba fúrva tekintetét így vitte tovább a
gondolatmenetet:
- Elizabeth visszahozott.
- Ki volt ő? - érdeklődött Auróra kíváncsiságtól csillogó
tekintettel, mire Lloyd kelletlenül folytatta:
- Amikor már meguntam medve bőrében bolyongani, újra emberi
alakot öltöttem, és próbáltam új életet kezdeni. Egy kis faluban
telepedtem le a hat bolygó egyikén, Elizabeth gyerekorvosként
dolgozott, így jól értett a gyógyításhoz. Sokáig éltünk együtt, tudott
arról, hogy mi is vagyok én valójában, és azt hitte, hogy engem is
meggyógyíthat. Mégsem sikerült neki.
- Mi lett vele?
- Meghalt - felelte a férfi lehorgasztott fejjel, miközben láthatóan
emlékek úsztak át az arcán.
- Őt is te ölted meg? - kérdezte remegve a lány, mire a férfi
elkínzott tekintettel válaszolt neki.
- Gyakorlatilag igen. Azt hittem, hogy új életet kezdhetek,
gyerekem és feleségem lehet. Már-már elfeledtették velem, hogy ki
is vagyok valójában. Csakhogy ők nem felejtettek el engem, ahogyan
a medvéről sem tudtak megfeledkezni. Ezért aztán nekem se
hagyták, hogy megfeledkezzek róla.
-Kik?
- Akiknek előtte dolgoztam. Újraalakult az osztag, és kellettem
nekik. Azt akarták, hogy térjek vissza, és úgy gondolták, hogy mi
sem tud engem erről jobban meggyőzni, mint hogyha elveszik tőlem
azokat az embereket, akiket a leginkább szerettem. Megölték a
feleségemet és a fiamat. Miattam kellett mindkettőnek meghalnia,
így lényegében én öltem meg őket. - Egy pillanatra a férfi arca
mintha megöregedett volna, miközben furcsa csillogásba kezdett a
tekintete. Felnézett a lányra, majd megjegyezte:
- Nem egy életbiztosítás a közelemben lenni, mivel a számomra
fontos emberek nem élnek túl sokáig.
- Mi történt azután? - nyelt egy nagyot a lány.
- Vándoroltam - vont vállat a férfi. - így futottam össze a tanár
úrral, de a várakozásai ellenére nem kezdtem új életet, ugyanaz a
szörnyeteg maradtam, mint aki voltam. Megfogadtam, hogy soha
többé nem változok át medvévé, ugyanis, miután megölték a
családomat, újra medve bőrében róttam a vidéket. A fizikus
megpróbált kihúzni a csávából, de csak annyit ért el vele, hogy a
Hetedik Bolygó egyikén vertem tanyát, ahol végül veled is
találkoztam - nézett fel a férfi mintegy kitépve magát emlékeiből,
mire meglátta Auróra sajnálkozó tekintetét.
- Ne nézz így rám! Nem kell a szánalmad! Pontosan azt
érdemeltem, amit az élet adott. Rosszabbul is járhattam volna.
- Ez nem igaz - ellenkezett Auróra. - Nem a te hibád ez a sok
szerencsétlenség, ami veled történt.
- Ezt még te sem gondolhatod komolyan - csóválta a fejét Lloyd. -
Hiszen még a medvét is kedvesebbnek találtad nálam.
- Hát hallottad? - kérdezte Auróra fülig pirulva. - Azt hittem, hogy
nem hallod, amit a medvének mondok!
- A közeledben más a helyzet. Akkor egy kicsit kitisztul a fejem.
- Nem úgy értettem - kezdett szabadkozni a lány.
- De, pontosan úgy értetted - hagyta helyben a férfi egy kisfiús
mosollyal az arcán. - Most menj, eleget kínoztalak ma a
feladatokkal! Rád is rád fér egy kis pihenés!
Auróra nem vitatkozott vele, hiszen valóban nagyon elfáradt
aznap.
Az ebédlőben csatlakozott társaihoz, akiknek részletesen be
kellett számolnia arról, hogy mi történt a panel túlsó végén.
Igyekezett minden lényeges történést hűen visszaadni, de Lloyd
történetét bizalmasan kezelte, ugyanis nem tudta, hogy a férfi
mennyire örülne annak, hogyha mások is tudomást szereznének
múltjának eseményeiről.
Miután megvacsoráztak, Mark egy kis sétára hívta Aurórát. Ismét
abban a szobában lyukadtak ki, amit már előtte sikerült együtt
felfedezniük. Nagyon könnyűnek bizonyult együtt lenni Markkal,
teljesen más volt, mint Lloyd. Ez a fiú figyelmesen hallgatta végig a
mondandóját, kedvesen mosolygott rá, és ő is törekedett ennek
viszonzására. A lány könnyedén tárta ki neki a szívét, mivel
megosztotta vele félelmeit, gondolatait, és viszonzásként ugyanezt
kapta a sráctól.
Egy hosszabb beszélgetés végül csöndbe fulladt, miközben Auróra
érezte, hogy önkéntelenül mosolygott. Mark végül elkomorodott, és
megszólalt:
- Van egy kérdés, amit már egy ideje fel szeretnék neked tenni.
- Mi lenne az? - fordult felé Auróra mosolyogva. A fiú ettől
felsóhajtott, hiszen sejtelme sem lehetett arról, hogy mit szól majd
ehhez a lány, de végül mégiscsak belekezdett.
- Annak ellenére, hogy Lloyd elég védelmezően viselkedik veled…
- Csak segíteni szeretne nekem - kezdett határozott magyarázatba
a lány, miközben elkapta tekintetét. A fiú erre nagy levegőt vett.
- Igen, úgy néz ki, hogy te vagy az egyetlen, aki ilyen reakciót vált
ki belőle. Úgy értem, hogy ott az a medve… egyedül te vagy az,
akinek megkímélné az életét, és akinek hallgat a szavára.
- Lehet, hogy ez azért van, mivel elég jó a meggyőzőerőm -
mosolygott a lány szinte találgatva, de a srác erre megrázta a fejét,
és hagyta, hogy Auróra feltegye a kérdést:
- Mégis, mire szeretnél kilyukadni ezzel? - ráncolta a homlokát a
lány, miközben egyre kellemetlenebbül érezte magát a padon
feszengve Mark közelében.
- Arra, hogy vajon egy olyan srác, mint amilyen én vagyok,
labdába rúghat-e nálad.
 - Oh - érte Aurórát meglepetésként a kérdés, ugyanis nem értette,
hogy került bele előzőleg Lloyd a beszélgetésükbe. Végül zavartan
elmosolyodott és elgondolkozva folytatta a mondandóját -, azt
hiszem, hogy igen - bólintotta határozottan, miközben érezte, hogy
elpirult az arca.
Egyszerre elveszett a kék tekintetben, aminek gazdája közelebb
húzódott hozzá. Már-már olyan közel kerültek egymáshoz, hogy
érezte a srác hűsítő ajkát az ő ajkához érni. Csókolózott már előtte,
de az egyáltalán nem volt komoly, mindinkább egyfajta
gyerekszerelem. Ez viszont más volt. Érezte, ahogy Mark ajkai
gyengéden játszottak az ő ajkaival. Neki pedig jólesett a fiú
közelsége, így azon kapta magát, hogy valóban nagyon vonzódott
hozzá. Csakhogy ezzel együtt egy kicsit csalódottá is vált. Azt hitte,
hogy az első szerelem olyan lesz, mint amilyennek a könyvekben
leírták; jön a nagy villámcsapás, a remegő térdek, a torkában
dobogó szívverés és ehhez hasonló dolgok. Ez alkalommal viszont
csupán élvezte a fiú csókját az ajkain, mire egy kis melegséget is
észrevett a szívéből az egész testébe áradni. Szerette a srác
társaságát, nagyon élvezte a közelségét, és mindennél jobban
vágyott arra, hogy boldognak lássa Markot.
Aznap este Auróra mosolyogva lépett be a szobájába, ahol két
izgatott barátnője várta őt. Ashley egy széles mosollyal arcán
kérdezte tőle:
- Na, milyen volt a séta?
- Én inkább nem akarom tudni - mondta Laura tépelődve. - Na,
jó! Mégis!
- Azt hiszem, Mark és én…
- Istenem! Inkább ne mondd! - dőlt hátra az ágyán Laura, mire
Auróra megrázta a fejét, és elpirulva adott számot az eseményekről:
- Nem történt semmi! Csak csókolóztunk.
- Az azért mégiscsak valami - kezdte mosolyogva Ashley. - Lett
egy udvarlód. Én pedig nem láttam ezt előre!
 - Nem kell, hogy mindent láss, ami velem történik - ellenkezett
Auróra, miközben elterült az ágyán, és hagyta magát a barátnői által
kifaggatni. Amikor pedig álomba szenderült, mégis egy zöld
szempár jelent meg lelki szemei előtt, aminek ottlétét nem értette,
de nem is tudta megtagadni.
 21. fejezet
Ausztrália

Másnap reggelinél Auróra furcsán érezte magát, ugyanis Mark

szemlátomást nem tervezte titkolni a többiek előtt, hogy a lány
udvarlójává vált. Amint leült a vörös hajú lány mellé, átkarolta
annak vállát, és kedvesen mosolygott rá. Auróra kicsit kellemetlenül
érezte magát az új helyzettől, ahogyan az is kellemetlennek
bizonyult számára, hogy a terem másik végében lévő asztalnál ülő
Lloyd is észrevette, miként közeledett felé a srác. Nem is értette,
hogy miért zavarta őt mindez, hiszen független személy volt,
ráadásul már elég idősnek érezte magát ilyesmihez, így elképzelése
szerint azt fogadhatta fiújává, akit csak akart. Ennek ellenére egy
kellemetlen, szurkáló érzés kínozta őt legbelül. A többiek láthatóan
nem foglalkoztak az újdonsággal, legalábbis nem tették azt szóvá,
viszont a lányok megállás nélkül mosolyogtak a párra.
Auróra hajában egyre gyűltek az ősz hajszálak, bár a folyamat
lassabban ment végbe, mint előtte bármikor. De azért hamarosan
újra kezdte magán érezni az idő múlását.
Miután megreggeliztek, mind Lloyd órájára igyekeztek, aki a
szokásos helyen kezdte ismét edzeni a csapatot. A férfi kőszívűnek
tűnt, nem törődött a társaság kifogásaival, fájdalmaival. Ezért pedig
valójában mind hálásak lehettek neki, hiszen ezzel a túlélésre
edzette őket. Aznap a szokásosnál is hidegebben viselkedett
Aurórával, nem is vett a lányról különösebb tudomást, ami egy
bizonyos szempontból megnyugtathatta, másrészt pedig ingerelte
azt.
Amint ebédhez készültek, Lloyd jelezte, hogy szeretne beszélni
Aurórával, így végig kellett néznie, ahogy Mark fittyet hányva
korábbi fenyegetésére egy gyengéd csókot adott a lány ajkára, majd
kelletlenül távozott. Auróra hamarosan a rögtönzött edzője zöld
tekintetének kereszttüzében találta magát. Kiképzője nagy levegőt
vett, majd igyekezvén magán uralkodni megjegyezte:
 - Nézd, nem az én dolgom, hogy ebbe beleszóljak…
- Akkor ne tedd! - szakította őt félbe a lány, aki a szíve mélyén
tudta, hogy mire akart kilyukadni a férfi.
- Csak annyit akarok mondani, hogy gondold át jól, hogy valóban
ezt akarod-e - nézett aggodalmas tekintettel a lányra, aki nem
értette ennek okát.
- Sajnálom, de nem tudlak követni - csóválta a fejét értetlenül,
mire a férfi felsóhajtott, és kelletlenül megjegyezte:
- Valaha én is voltam ilyen kis nyikhaj… pont olyan, mint ez a
srác. Tudom, hogy mi jár a fejében, és nem szeretném végignézni,
ahogy összetöri a szívedet.
- Nem fogja összetörni a szívemet - ellenkezett a lány, miközben
érezte, ahogy zavara vörösre festette arcát.
- Nem is értem, hogy miért beszélünk mi erről egyáltalán!
- Csak azért, mert tudom, hogy milyenek a srácok, és te ennél
jobbat érdemelsz!
- Nem is ismered őt, honnan tudhatnád? - csattant fel hevesen
Auróra, miközben érezte, ahogy zavar és értetlenség keveréke
öntötte el egész bensőjét.
- Ebben a korban minden srác ilyen… amint lefeküdtél vele, már
kevésbé leszel érdekes a számára, és egyszerűen továbbáll.
- Ne magadból indulj ki! - érezte a féktelen dühöt gyűlni magában
Auróra. - Mark rendes, figyelmes srác, egy igazi úriember. Példát
vehetnél róla, ugyanis vele ellentétben te ezt nem mondhatod el
magadról!
- Csak aggódom érted - hatolt egyre beljebb zöld tekintetével a
lány szívébe Lloyd. - Még hogy úriember! Az ágyban egyik férfi sem
az.
- Nézd, ha megnyugtat téged a tudat, akkor megígérem neked,
hogy nem fogok egyhamar lefeküdni vele, mert…
 - Ugyan miért ne tennéd? Elvégre jártok, vagy nem? - nézett a
férfi értetlenül, összevont szemöldökkel a dühtől remegő lányra.
- Azért nem tenném, mert én még szűz vagyok, Lloyd! - buktak ki
Auróra száján önkéntelen szavai, mire észrevette, hogy a férfi
meghökkent ettől, így egy kissé ő is zavarban érezte magát. Auróra
dühösen fordult meg, és hagyta magára a férfit, aki a lány távoztával
elmosolyodott, és kissé zavartan vakarta meg a tarkóját, miközben
egyrészt megkönnyebbülést, másrészt pedig kíváncsiságot érzett.
Aurórának sok idejébe került, amíg teljesen lehiggadt. Bárki is
nézett rá kérdő tekintetével, nem volt hajlandó kifejteni
zaklatottságának okát. Inkább az ebédjébe merült, majd később a
délutáni edzésbe. Ekkor valahogy kellemesnek érezte a mozgást,
kicsit ugyanis le tudta aközben vezetni feszültségét. Ekkor már ő is
kerülte Lloyd tekintetét, mivel minden egyes alkalommal, amikor
véletlenül ránézett, az előző beszélgetés jutott eszébe, amitől
akaratlanul is kellemetlenül érezte magát. Korábban nem tervezte
megosztani a férfivel életének ezt a részletét, de akkor mégsem
tudott parancsolni magának, és egyszerűen hagyta a szavakat
kicsúszni a száján. Mark is észrevette a lány feszültségét, de nem
akarta faggatni őt annak okáról. Úgy volt vele, hogyha Auróra úgy
akarja, akkor megosztja majd vele a gondolatait.
Vacsora után az igazgató magához hívatta Aurórát, de amikor
belépett az irodába, a csokoládébőrű férfi helyett Lloydot találta ott.
A férfi felhúzott szemöldökkel fordult a belépőhöz, miközben
megjegyezte:
- Az igazgató azt üzeni, hogy azonnal itt lesz, ezért várjuk meg őt
itt.
- Rendben - mondta az érkező, mivel mást nem tudott kipréselni
magából, így zaklatott tekintetét a szobában álló könyvespolcra
vetette. Kisvártatva nézegetni kezdte, hogy milyen olvasmányok is
sorakoztak ott. Nem szépirodalommal, mindinkább régészeti
szakirodalommal és történelemkönyvekkel állt telerakva a polc, de
akkor is inkább azokba tervezett belemélyedni, mint hogy Lloyd
szemébe nézzen. A férfi mégis éhes ragadozóként közelítette meg az
ártatlan prédáját, és amint Auróra felnézett rá, egy ugrásra kész
vadállat tekintete nézett vissza rá. - Ne kímélj! - csapta össze a
kezében tartott könyvet, mire úgy döntött, hogy akkor is állni fogja a
sarat, ha még remegtek is a térdei. - Milyen újabb gúnyos
megjegyzésed van a számomra?
- Az előbbi megjegyzéseimet sem gúnyolódásnak szántam -
jelentette ki a férfi határozottan. - Csak az jutott eszembe, hogy
vajon miként fogja bírni szegény srác a szakítást.
- Miért is szakítanék vele? - értetlenkedett a lány, mire kihúzta
magát, és így morfondírozott tovább:
- Az előbb még attól féltél, hogy összetöri a szívemet, most meg
azt állítod, hogy én fogom összetörni az övét?
- Mert közben rájöttem valamire - vette fel ellenállhatatlan,
kisfiús mosolyát a férfi. - Hogy valójában nem ő az, akire vágysz.
- Honnan tudhatnád, hogy kire vágyok valójában? - kérdezte a
lány összehúzott szemöldökkel. Mégis megrezzent, amikor Lloyd
közelebb lépett hozzá beszorítva őt a könyvespolc és az izmos teste
közé. Auróra alig kapott levegőt abban a helyzetben, és az is
nehezítette a dolgát, hogy a férfi bal kezét az arcához emelte. Az
érintése pedig áramütés-szerűen érte a bőrét. Egy pillanatra el is
hagyta magát, hiszen ismét úgy érezte, hogy szinte hagyná neki,
bármit is tervezett vele tenni. Csakhogy a férfi egy kaján mosollyal
nyilvánította ki a reszkető lány számára a következőket:
- Ugyan már! Hisz mindketten tudjuk.
- Igen? - acélozta meg a tekintetét Auróra, mire megrázta a fejét,
és mondandóját folytatva szinte fuldokolva bújt ki a férfi
közelségének édes vonzásából. - Valójában egy normális életre
vágytam. Le akartam volna diplomázni, szerelembe akartam volna
esni, családot akartam volna alapítani. Látni akartam volna a
gyermekeimet és az unokáimat felnőni, majd, amint eljött volna az
óra, boldogan akartam volna meghalni. Én nem ezt akartam! Nem
akartam elkerülni az Európáról, nem akartam ezt az utazást a
történelem viharos évezredeiben - makacskodott a lány, miközben
érzelemtől csillogó szemeit a férfire vetette. - De ha mégis ez az, ami
megadatott nekem, ebből kell kihoznom a maximumot. Mark pedig
rendes, vele olyan, mintha otthon lennék, biztonságban. Kérlek, ne
vedd el tőlem ezt is!
A következő pillanatban kitárult az ajtó, majd Mr. Michaels lépett
be rajta. A férfi tekintetén látszódott, hogy pontosan tudta, hogy
valamit sikerült félbeszakítania. A lány elemelte pillantását a magas
férfiről, és mindketten leültek az íróasztallal szemben lévő székekre,
miközben próbáltak egymásról tudomást sem venni. Az igazgató
megköszörülte torkát, majd így szólt hozzájuk:
- Sikerült megtalálnunk az ausztrál emléket. Csakhogy van egy kis
bökkenő. Nem tudjuk áthozni azt ide, merthogy az egy második
világháborús repülőgéproncs, amit a szállítás során elnyelt a tenger.
Úgyhogy nektek kell lemennetek érte. Tudok számotokra
búvárruhákat biztosítani, valamint az átjutásról is gondoskodok.
- Mégis, honnan tudja, hogy ez az az emlék, amit keresünk?
- Múzeumigazgató vagyok, így értek a régiségekhez, valamint
megkértem az egyik ittenit arra, hogy csatlakozzon azokhoz, akik
felkutatták nektek az emléket. Neki olyan ereje van, aminek
segítségével olvasni tud a tárgyak történetéből.
- Holnap indulunk - zárta rövidre a dolgot Lloyd, miközben egy
kósza pillantást vetett a lány fehéredő hajkoronájára, amiben már
jócskán megszaporodtak az ősz hajszálak, de szerencsére még
mindig a vörös dominált benne. Az igazgató jóváhagyta mindezt,
majd útjára engedte a párost.
Auróra megszaporázta lépteit, mivel nem akart Lloyd
társaságában haladni a hálószobák felé a kihalt folyosón, de a férfi
nem hagyta annyiban a dolgot, mivel utánakiáltott:
- Hé, kölyök! - A lány kelletlenül állt meg, majd megfordult, hogy
a magas férfi zöld tekintetébe nézzen. Lloyd úgy tűnt, mintha nem is
igazán tudná, hogy mit akart neki mondani. Egy pillanatig habozott,
majd így folytatta:
 - Csak szeretném, ha tudnád, hogy rám számíthatsz. Ha bármi
történne, ha csak egy kicsit is bántana téged, akkor szólj nekem, és…
- Szólni fogok - egyezett bele egy bólintással, miközben egy zavart
mosoly jelent meg az arcán.
Ezzel megfordult, és elsietett a folyosón, miközben izgatottan
kalapált a szíve. Lloyd egy darabig még állt, és nézte, ahogy elhaladt
előtte, mire megkönnyebbülten fújta ki tüdejéből a levegőt, és ő is a
saját szobája felé igyekezett.
Másnap az egész társaság az igazgató irodájában gyülekezett.
Nem tudták, hogy mire számíthattak ott, de aztán hamar
tisztázódott a dolog. Mr. Michaels végül mosolyogva lépett be az
irodába, és ezzel bemutatott egy fiatal srácot a társaságnak, aki alig
nézett ki tizennégy évesnél többnek. A fiú vékony, alacsony, barna
hajú és kék szemű volt. Látszott rajta, hogy tettre késznek tűnt,
nagyon szerette volna magát hasznossá tenni a társaság számára.
- Ő itt Jackson.
- Sziasztok - köszönt a srác egy intéssel, mire Mr. Michaels
folytatta:
- Tud teleportálni, így képes benneteket egyik bolygóról a másikra
juttatni. - A következő pillanatban egy lány is belépett az ajtón, aki
mindenkinek egy-egy hátizsákot osztott ki, miközben az igazgató így
folytatta a gondolatmenetet:
- A táskában van némi élelem és búvárruha is. Azt használva
könnyedén eljuthattok az emlékhez. - A következő kérdését a fiatal
sráchoz intézte:
- Menni fog?
- Persze - felelte mosolyogva a fiú, majd a többiekhez fordult,
hogy megkérdezze tőlük. - Kivel kezdjem?
- Velem ne! - hallatszott Lloyd gúnyos hangja, hiszen nem rejtette
véka alá, hogy nem bízott a fiúban, mire Auróra és Ashley lépett
előre önként jelentkezőknek. A srác nagy levegőt vett erre, miközben
a következőkre kérte a lányokat.
 - Próbáljatok meg nem venni levegőt, amíg tart! - A következő
pillanatban átkarolta őket, mire eltűntek.
Az utazás valóban nem tűnt kellemesnek, de hamar vége lett, így a
lányok a ragyogó napfényben találták magukat a tengerparton. A
srác újra eltűnt, és kettesével hozta át a többieket is, így került oda
végül Laura és Mark, valamint Derek és végül Lloyd is. Az utóbbi
körülnézett, mire meglátta a pálmafákkal övezett tengerpartot, és az
előttük elterülő, nyílt óceánt. A hátuk mögött az Operaház mása
töltötte be a teret. A férfi egy cigarettára gyújtott, miközben orra
alatt ezt dörmögte:
- Otthon, édes otthon. - Azt hitte, hogy ezt senki nem hallja meg,
mégis Auróra kíváncsi pillantásába ütközött a tekintete, aki végül
elfordította a fejét, és azzal lett elfoglalva, hogy, akárcsak a többiek,
ő is minél hamarabb magára öltse a búvárruhát. Mark mutatta meg
neki, hogy miként kell kezelni a merüléshez szükséges felszerelést,
amit a köréjük gyűlő, többi ember is figyelmesen hallgatott. Lloyd
egy darabig csak messziről és kétkedve bámulta a vizet, mire
meghallotta a vörös hajú lány értetlen kérdését:
- Azt hittem, hogy a medvék szeretik a vizet.
- A medvék igen, de én nem - fogott magyarázatba a férfi,
miközben pillantásával felmérte a terepet, végül ő maga is
kelletlenül bújt bele a ruhába, és ezzel mind készen álltak arra, hogy
alámerüljenek.
Aurórának nem kellett segítség a tájékozódásban, hiszen ereiben
érezte a vonzódást, ami egyre mélyebbre és mélyebbre taszította őt.
Elhagyták ezzel a tengerpartot, és a partmenti, mély vizekben
tapogatódzva kísérelték meg fellelni a már említett roncsot.
Jackson eközben végignézte, ahogy a csapat tagjai elmerültek a
kék hullámokban, majd letelepedett a partra, hiszen úgy döntött,
hogy megvárja a társaság tagjainak visszatértét.
Auróra úgy tudta, hogy merre kellett úsznia, mintha élete minden
napját ott töltötte volna. Rajokban színesebbnél színesebb halak
haladtak el mellette, miközben az alattuk lévő korallok szinte
szőnyegként fedték az óceán fövényét. Hamarosan felsejlett előttük
egy repülőgéproncs körvonala, amely szürkén törte meg a víz
kékségét. Ekkorra már a vonzás szinte megállíthatatlanná vált,
ugyanis Auróra ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy megérintse
a roncsot. Amint ez bekövetkezett, újra egy másik korban találta
magát, amiről tudta, hogy úgysem maradnak emlékei.
 22. fejezet
Szökőár

2004. november 1-én érkezett Mr. Goldberg és családja Sydney

városába, Ausztráliába. A gazdag üzletember főleg tárgyalások
végett utazott New Yorkból a világ másik pontjára feleségével és két
lányával; Maryvel, Adéllal és Kate-tel. A női társaság a szállodán
kívül nem igazán tudott Mr. Goldberggel programot szervezni,
merthogy az apa folyamatosan tárgyalt. Mary pedig az idejének
jelentős részét a szállodai szépségszalonokban, illetve edzéseken
töltötte. Így történt, hogy két lányuk, Adél és Kate a nap jelentős
részét a hotel medencéjének partján töltötte; süttették a hasukat,
üdítőket ittak, újságot olvastak, este pedig a szállodához tartozó
moziteremben nézték a régi, klasszikus filmeket. Adél ekkor
tizenhat éves volt, húga pedig tizenkettő, de nem tűntek tipikus
testvéreknek; nem vitatkoztak állandóan, mindinkább barátnőnek
tekintették egymást. A lányok távoktatásban részesültek, hiszen a
család úgy tervezte, hogy a karácsonyt is azon a helyen tölti, majd
csak a tárgyalások végeztével, januárban indul vissza New Yorkba.
A lányok a legjobb oktatást kapták Amerikában, kitűnő
bizonyítványukkal pedig ezt meg is hálálták szüleiknek. Ez esetben
viszont otthoni munkára lettek fogva, saját maguknak kellett
kidolgozniuk különböző témákat, amiben Adél sokat segített
húgának mintegy tanáraként bírva rá őt a munkára. Kate-nek nem
tetszett a napi négy óra, amit tanulással kellett töltenie, ő ugyanis
jobban szeretett volna világot látni, főleg az ottani jellegzetességek
és állatok érdekelték őt. Adél ennél sokkalta visszafogottabb volt,
hiszen neki kellett képviselnie szüleinek nézőpontját ebben a
helyzetben, hiszen húgával ő foglalkozott a legtöbbet. A szíve
mélyén persze ő is szeretett volna túrára indulni, kiszabadulni a
szálloda falai közül, de szófogadó leány lévén nem erőltette a dolgot.
Egyik délután a tanulás végeztével Adél kiült a medencéhez a
szokásos újságját lapozgatni, és ott várta a húgát, aki előtte
megígérte neki, hogy átveszi fürdőruháját, és abban csatlakozik
hozzá. Hamarosan meg is jelent egy izgatott mosollyal arcán, majd
ledobva magát a nővére mellett lévő napágyra, hadarva kezdett
mesélésbe.
- A hotelben éppen állatsimogatás zajlik. Anyu azt mondta, hogy,
ha te is elkísérsz, megnézhetem! Légyszi, légyszi! - kezdte a lány,
mire Adél összehúzott szemöldökkel kérdezte húgát:
- Biztos, hogy ezzel akarod tölteni az idődet?
- Van kenguru, meg madarak, még koala is. Lééégysziii! - Adélt
nem hozták lázba az állatok, de látta, hogy vele ellentétben
mennyire fontosnak tűnt ez a testvérének, ezért sóhajtott egy
nagyot, és kijelentette:
- Rendben van, átöltözök és megnézhetjük.
A kislány örömmel ugrott nővére nyakába, akit végül nem
engedett átöltözni, nehogy ezzel lemaradjanak a bemutatóról, így az
idősebbik testvér lenge, nyári ruháját fürdőruhája fölé véve ment
megnézni a műsort. Nem lehetett szokatlan akkoriban, hogy ilyesmi
fogadta a vendégeket, ugyanis más szállodákban is szokás volt
programokat szervezni; hajókázást, városnézést, túrázást, valamint
különböző kulturális esteket, amiken ezidáig a lányok nem igazán
vettek részt. Igaz, még csak néhány nap telt el azóta, hogy a hotel
nyújtotta luxusban éltek.
Amint odaértek a lekerített részhez, először egy nagy tömeget
vettek észre, ami tapsokkal tűzdelve nézte végig a bemutatót,
aminek valóban néhány madár, egy fiatal kenguru és még kígyók is
a részét képezték. Kate nagyon izgatottá vált, főleg, amikor az egyik
szervező megkérdezte a társaságot:
- Ki akarja megsimogatni őt? - mutatott egy jókora, sárga színű
óriáskígyóra, ami már a férfi vállára csavarodott. Kate azonnal
kérlelni kezdte nővérét:
- Hadd menjek! Kérlek, kérlek!
- Ez egy kígyó. Valóban meg akarod fogni?
 - Aha! - ajánlkozott a csillogó szemű lány, mire Adél felsóhajtott,
felemelte kezét, mire az összes tekintet rászegeződött. A férfi, akinek
vállán már ott tekergett a kígyó, fehér mosolyát villogtatva
megszólalt:
- Jöjjön csak!
- Én nem… - kezdte Adél, de észrevette, ahogy az összes tekintet
őt bámulta, ezért a húgával együtt megindult a kígyó felé. Ekkor
vette csak észre, hogy ketten csinálták a bemutatót; az egyik egy
csokoládébőrű, míg a másik, akinek a kígyó már a karjára
tekeredett, egy magas, borostás, zöld szemű férfi volt, akinek
társához hasonlóan barna fejébe egy kalapot nyomott.
Adél Kate-tel együtt lépett oda hozzá, és csak ekkor vette észre,
hogy milyen magasnak és erősnek is tűnt az az ember, miközben
annak napsütötte bőre szinte csillogott az ausztrál nyárban.
Homokszínű inget és nadrágot viselt, fehér mosolyát pedig kedvesen
villogtatta a turisták felé.
Amint a két lány odaért hozzá, a férfi egy kihívó pillantást vetett
az idősebbik lányra. Kissé siettetve őt megjegyezte, hiszen még
hozzá se nyúlt a kígyóhoz:
- Ahogyan én sem, ő sem harap! - A lány barna tekintete ezennel
találkozott a férfi zöld pillantásával, mire érezte, hogy zavara
végigfutott arcán, végül mégis ellenkezésbe kezdett:
- Valójában a húgom szeretné megsimogatni a kígyót.
- Lehet? - kérdezte újra Kate, mire Adél bólintott egyet, így a húg
óvatosan hozzáért az állat bőréhez. Ezek után pedig szinte alig
lehetett levakarni róla. Adél, amikor megunta mindezt, megfogta
húga vállát, és egy határozott mozdulattal hátrébb nyomta őt,
miközben megjegyezte:
- Most már elég lesz.
- Ön nem akarja megsimogatni a kígyót? - csillant fel a férfi
tekintete, mire az idősebbik lány megrázta a fejét, és közölte vele:
- Félek a kígyóktól.
 - Akkor a lehető legrosszabb helyre jött - mosolygott tovább a
férfi, mire Adél végül erőt vett magán, és ezzel ő is hozzányúlt az
állathoz. Eközben zavarodottan konstatálta, hogy a kígyónak nem is
csúszós és nyálkás, mindinkább kemény és száraz bőre volt. Végül
mindketten hátraléptek, majd, amikor véget ért a műsor, a férfi
jegyezte meg, aki a kígyóval rendelkezett:
- Holnapra kirándulást szervezünk a Kék-hegységbe, amire Mr.
Harrisnél lehet feliratkozni - mutatott a csokibőrű férfire, miközben
ő maga visszatette a helyére a kígyót. Adél egy mosollyal nézett
húgára, miközben megkérdezte tőle:
- Mit gondolsz, elmenjünk?
- Persze, hogy el! - mosolygott izgatottan Kate, mire Adél a
regisztrációhoz lépett, majd, amikor arra került a sor, hogy aláírja a
nevüket, Mr. Harris megkérdezte tőle:
- Felnőtt kíséret is csatlakozik a hölgyekhez?
- Nem - ellenkezett Adél, hiszen tudta, hogy az anyjukat, Mary-t
úgysem fogja tudni elszakítani a szállodától. Egyben azt is tudta,
hogy ez a kérdés a nagykorúságát is firtatta egyben. A lány egy kissé
elvörösödve hazudta neki:
- Idén márciusban töltöttem be a 18-at.
- Van esetleg okmánya is hozzá? - kérdezte Mr. Harris, mire a
lány mintegy magyarázatként a ruhájára mutatott, és megrázta a
fejét.
- A medencéhez indultam, amikor a húgom jelezte, hogy szeretne
nézőként részt venni a műsorban. Az irataim a szobámban
maradtak - vonta meg a vállát, mire segítségként érkezett annak a
férfinak a hangja, akinél utóbb a kígyót lehetett simogatni.
- Írd fel a lányokat! - csillogó, zöld tekintetét Adélra vetette, majd
egy féloldalas mosollyal arcán így folytatta:
- Én hiszek neki.
Adél érezte, ahogy elpirult, hiszen tudta, hogy alaptalan volt a
bizalom. Mr. Harris végül felírta az ő nevüket is a kirándulásra.
 A lányok azon kapták magukat, hogy izgatottan várták a
másnapot, ami végül hamar elérkezett. Kényelmes ruhákba bújtak,
egyedül Mary-nek szóltak arról, hogy milyen terveik akadtak arra a
napra, aki éppen egy spában várta türelmetlenül az arcára
érkezőben lévő pakolást. A nő nem szólt semmit ezekhez a
tervekhez, csupán azt kérte tőlük, hogy vigyázzanak magukra.
Valójában örült annak, hogy neki nem kellett részt vennie holmi
koszos és zajos kiránduláson. Maximálisan megbízott nagyobbik
lányában, így tudta, hogy az, ahogyan mindig, ezúttal is vigyázni fog
a húgára.
Egy busz szállította a jelentkezőket fel a hegyre. Kate izgatottan
tapadt az ablaküvegre, és bámulta az alattuk suhanó, csodás tájat.
Adélt pedig az út végeztével ámította el a környezet, ő ugyanis egy
regényébe merült az utazás során. Egy felvonó segítségével érték el
végül a Három Nővér sziklaformációt. A lányok is sok képet
készítettek ott, hol a sziklákról és a hegyről, hol pedig önmagukról.
Majd, amikor elérkezett a visszaindulás ideje, kötött sorokban
haladtak a többi turistával immár vissza a buszhoz, a hegyről
egészen lefelé. Egy alkalommal Adél rosszul lépett, megbicsaklott a
bokája, így a földön találta magát. A sereghajtó, zöld szemű, magas
férfi odalépett a feljajduló lányhoz. Amire odaért, addigra Adélnak
már sikerült felülnie. A tekintetét rávetette a vörös hajú, bajba jutott
turistára, majd aggódva kérdezte tőle:
- Lábra tud állni?
- Megpróbálok - felelte a lány, de a bokája eléggé fájt ehhez a
művelethez, így ezzel csak azt érte el, hogy majdnem újra elesett. A
férfi a lány dereka köré fonta erős karját, miközben találkozott a
zöld tekintete Adél gesztenye szempárjával. Végül egy könnyed
mozdulattal a karjai közé vette őt. Addigra Kate is visszaért
nővéréhez, hogy segítséget nyújtson neki.
- Mi történt?
- Elestem - felelte Adél egy kicsit zavartan, mire a férfi folytatta
helyette:
 - Most pedig megnézzük, hogy mennyire komoly a sérülés.
- Igazán nem szükséges - érezte lángoló arcát egyre izzani a lány,
de a férfi ragaszkodott ehhez. Letette őt egy padra, majd kikötötte a
cipőjét, és pillantását a meggyötört bokára vetette. - Jól vagyok.
- Valóban - mondta a férfi mosolyogva, mire a csoport utolsó tagja
is eltűnt a szemük elől. - Tanácsos kirándulás közben odanézni,
ahová az ember lép. Úgy meg főleg, ha az az ember fél a kígyóktól.
- Legközelebb igyekezni fogok - húzta ki magát Adél, miközben
megpróbálta visszavenni kényelmes cipőjét a lábára, de aztán
megakadt tekintete a kedves férfi arcán, és így fűzte tovább a
szavait:
- Köszönöm kedvességét…
- Jack - bólintott egyet bemutatkozásként -, Jack Williams.
- Én Adél vagyok - mutatkozott be a lány is, majd a testvére felé
emelte mutatóujját -, ő pedig a húgom, Kate. - Amint ezzel
megvoltak, és megkísérelték beérni a csoport többi részét, az
idősebb lány a férfihez fordult, hogy megkérdezze tőle:
- Mégis, mivel foglalkozik, Jack? Tegnap állatokkal láttam, ma
pedig túrát vezet.
- Igyekszem abból megélni, ami éppen adódik - vont vállat a férfi.
- Valójában egy saját vállalkozásra gyűjtök, amit Mr. Harrisszel
indítanék.
- És mi lenne az? - kérdezte, mire a férfi egy pillanat erejéig
elgondolkozott, aztán kifújta tüdejéből a levegőt, majd ismét a fiatal
lány felé fordult:
- Állatok mentésével szeretnék foglalkozni. Csakhogy ez sajnos
nem fizet valami túl jól, így magunknak kell némi tőkét
összehoznunk ehhez. Ezért elvállalunk minden munkát, ami csak
akad. Mostanában az állatkertben dolgozok krokodilokkal. Egyszer
talán összejön a saját vállalkozás is - vont vállat lazán.
- Nagyon szép helyen jártunk - ismerte el Adél, mire a férfi
elmosolyodott, és túlzott magabiztossággal jelentette ki:
 - Igen, a Kék-hegység kedvelt kirándulóhely. De még korántsem
látták Ausztrália igazi arcát. - Ekkor történt, hogy beérték a
többieket, így a férfi előrelépett, hogy ezzel segítsen a kollégájának a
kirándulókkal való ügyek intézésében. - Elnézést - szakadt meg így a
beszélgetés.
Adél és Kate élményekkel telve ért vissza a buszhoz és később a
szállásra. Miután lefürödtek, vacsorázni indultak, majd az ágyukban
fekve még sokáig beszélgettek, hiszen volt valami, ami nem hagyta
békén a fiatalabbik lányt.
- Mr. Williams azt mondta, hogy nem láttuk Ausztrália igazi
arcát… Szerinted megmutatná nekünk?
- Tessék? - kérdezte Adél, akinek gondolatai szintén a férfi körül
jártak, de a húga kérdése más szemszögből közelítette meg a dolgot.
- Ausztrália tele van krokodillal és kígyóval, meg mindenféle
rémisztő és veszélyes állattal. Nem hiszem, hogy nekünk való lenne
megnézni az ország igazi arcát.
- Inkább tespednél itt a hotelben helyette?
- Nem tespedünk, tanulunk is! - felelte az idősebbik lány.
- Fogalmazást kell írnom Ausztráliáról méghozzá földrajzból és
történelemből is. Sokkal egyszerűbb dolgom lenne, ha látnék is
belőle valamit.
- Egy ilyen túra sok időbe és pénzbe kerülne - próbált meg
vitatkozni Kate-tel Adél, de végül nem maradtak érvei.
- Apu egy csomó zsebpénzt adott, amiből simán ki tudnánk fizetni
ilyesmit. Másrészről pedig sok időnk van, és ha Mr. Williams és Mr.
Harris vezetne bennünket körbe, akkor nem lennénk veszélyben.
- Neked elment az eszed! - csattant fel az idősebbik lány,
miközben húga szemébe nézett, ahol aztán felfedezte, hogy Kate
komolyan gondolta a dolgot. Végül felsóhajtott, és megrázta a fejét. -
Azt sem tudom, hogy hol találnánk őket, vagy hogy egyáltalán
belemennének-e ilyesmibe.
 - Mr. Williams azt mondta, hogy krokodilokkal foglalkozik az
egyik állatkertben. Szerintem nem kell túl sok állatkertet
végigjárnunk ahhoz, hogy megtaláljuk őt.
- Persze, mintha Ausztrália nem hemzsegne a krokodiloktól! -
csattant fel az idősebbik lány, de aztán látva húga elszontyolodott
arcát beadta a derekát. Adél nagyon ritkán tudott nemet mondani
Kate-nek, aki így vállalta, hogy másnap taxiba ülnek és megkeresik a
férfit. Az idősebb lány tudta, hogy őrültség, amit tettek, de a húga
ragaszkodott ahhoz, hogy kerítsenek maguknak egy idegenvezetőt,
aki meg tudná mutatni nekik a hely valódi oldalát.
Hamarosan az egyik szóba jövő állatkert egyik gondozóját
kérdezték meg a következőkről:
- Elnézést, uram, tudna nekünk segíteni? Mr. Williamst vagy Mr.
Harrist keressük. Itt dolgoznak esetleg?
- Jacket most épp a hüllőknél találja. A krokodilokkal bohóckodik.
A lány több információt kapott, mint ami eredetileg szükségesnek
bizonyult volna, de nem gondolkoztak ott sokáig, hiszen a húgával
együtt a hüllőház felé vették az irányt. Ott hamar meg is pillantottak
egy spontán kialakult tömeget, ami épp azt nézte, ahogy a magas
férfi egy hatalmas krokodil hátára ülve pózolt a fényképezni vágyók
számára egy kifutón. Adél remegve nézte végig a műsort, melynek
során Mr. Williams olyan közel került a fenevadhoz, hogy azt
hátborzongató volt látni. Természetesen hússal jutalmazta az állatot
minden egyes feladat végrehajtása után.
Amint véget ért a műsor, a tömeg szétoszlott, így csak a két lány
maradt ott tekintetüket a férfire vetve, aki végül elhagyta a krokodil
felségterületét. A férfi tekintete a testvérpárra vetődött, majd
érdeklődve kérdezte az idősebbiket:
- Ennyire hiányoztam, hogy még ide is eljöttek?
- Valójában egy ajánlattal szerettük volna megkeresni Önt - felelte
Adél, miközben a férfi kissé hitetlenkedő tekintete ismét feléjük
fordult. Jack összehúzta szemöldökét, miközben várta, hogy a lány
folytassa a mondandóját:
 - Nos, tegnap azt mondta nekünk, hogy nem láttuk Ausztrália
igazi arcát. Arra gondoltunk, hogy…
- Ne is folytassa! - igyekezett belé fojtani a szót a
krokodilszelídítő. - Nem arra vagyok szerződtetve, hogy két kislányt
kalauzoljak végig az országon, rendben?
- Nagykorú vagyok - lépett előre Adél kikérve magának a lekezelő
stílust, miközben őt is meglepte a saját bátor hazugsága. - A húgom
pedig szeretné látni a vidéket. Nem mondhatok neki nemet!
- Én viszont igen - nézett végül a kisebbik lányra, aki ugyanolyan
vörös hajjal bírt, mint nővére, viszont sápadtabb volt a bőre, és zöld
szemeket viselt szeplős arcán. - Örülök, hogy megnézték a műsort,
de ideje visszatérni az üvegpalotába, hercegnők!
- Maga félreért engem! - csóválta a fejét Adél, aki erre elállta a
távozóban lévő férfi útját. - Nem kéréssel jöttem, hanem üzleti
ajánlattal. - A következő pillanatban kinyitotta táskáját, és egy
vastag borítékot emelt ki onnan. - Ez tízezer amerikai dollár, és
mindez csupán a munkadíjuk. Mi fogjuk fizetni az egyéb
költségeket, mint amilyen a benzin, az étel, ital, felszerelés.
- Tegye el! - ellenkezett egy rövid gondolkozás után a férfi, mire
Adél most az egyszer tudta, hogy mit akart az élettől, és nem volt
hajlandó leadni abból, amit elképzelt. Így ismét arra kényszerítette a
krokodilszelídítőt, hogy a szemébe nézzen.
- Ezzel el tudná indítani Mr. Harrisszel a vállalkozást, amire
annyira vágyik.
- Akkor sem fogadhatom el a pénzét.
- Gyakorlatilag ez apám pénze, aki most éppen a városban tárgyal
valahol. Ő sem bánná, ha tudná, hogy a lányait lefoglalja valami
érdekesebb, mint az úszómedence és az alkoholmentes koktélok.
- Valami érdekesebbre vágynak? Hát fogják a pénzüket, és… -
kezdte a férfi, de valaki más is közbeszólt.
- Ez hatalmas összeg, Jack - lépett oda az éppen megérkező Mr.
Harris, aki csupán a beszélgetés második felét hallhatta. - Ezzel már
tudnánk mit kezdeni.
- Te is itt vagy? - kérdezte az orra alatt dörmögve Jack, aki végül a
barátja nyomására elfogadta a lány ajánlatát, majd felsóhajtott, és
megjegyezte:
- Holnap még át kell szerveznem a programomat, viszont
holnapután napkeltekor indulhatunk. Odamegyünk magukért a
szállodához, tehát próbáljanak meg nem elkésni!
- Köszönöm - nyújtotta felé a lány jobbját, mire a férfi még egy
pillanatig komoran nézte őt, majd elfogadta a kinyújtott kezet, és
ezzel megköttetett az üzlet.
Úgy lett, ahogyan azt Mr. Williams mondta, vagyis két napra rá
pirkadatkor a hotelnél várták a lányokat, akik izgatottan léptek ki
annak ajtaján. Mivel minden este visszatértek a szállodába
vacsorára, ezért a lányok csupán édesanyjuknak szóltak a
kirándulásokról, így engedélyt sem kellett igazán kérniük tőle. A
következő napokban a két férfi társaságában, valamint Ziggel, Mr.
Williams kutyájával, indultak sétára a közeli erdőkben. A lányok
nagyon élvezték a kirándulásokat, főleg Kate tűnt lelkesnek, így őt
egyrészt alig lehetett elszakítani a kutyától, másrészt pedig
megtanult nyitott szemmel járni, és elmerülni a látnivalókban.
Egyik alkalommal Adél és Jack egymás mellett sétált és nézte,
amint a kislány Ziggel játszadozott, miközben Mr. Harris előttük
baktatott. Adél egy szerény mosollyal fordult a férfihez.
Nagyon köszönöm, hogy végül elvállalta a körbevezetésünket, Mr.
Williams. A húgomnak sokat jelent ez.
- Szólítson Jacknek! - fordult felé a férfi, majd megvonta a vállát,
és így folytatta:
- Végül is nem volt más választásom, nem igaz?
- Régi álma az, hogy állatokat mentsen? - jött a lány következő
kérdése, mire a magas férfi bólintott egyet, és megjegyezte:
- Mondhatni gyerekkoromtól fogva. - A következő pillanatban
belenézett a mellette lévő szemébe, és így vitte tovább a szavait:
 - Arra gondoltam, hogy ezekben a napokban bejárjuk majd a
környéket, majd, ha még mindig ragaszkodik a szolgáltatásaimhoz,
behatolhatunk a kontinens szívébe. De ehhez több napra van
szükség.
- Igyekszem elintézni a hotelben - ajánlotta a lány, majd lehajtotta
a fejét a gondolatra, mire a férfi egy mosollyal arcán kérdezte tőle:
- Csak nem egyedül utaznak?
- Valójában a szüleimmel. Úgy értem, az apánk főleg tárgyalni
jött, édesanyánk pedig ki sem mozdul a spából. Őt nem lehetne egy
ilyen kirándulásra rávenni.
- Meddig maradnak?
- Itt töltjük a karácsonyt, majd csak azután megyünk vissza New
Yorkba.
- Ott kezdi majd az egyetemet? - érdeklődött a lány zavart
pillantását elkapva a férfi.
- Valójában még nem. Úgy értem, hogy ki akarom próbálni
magam az élet más területein is, az üzleti életben és a politikában…
Legalábbis ez az, amit az apám vár tőlem.
- Azt hittem, hogy rögtön egyetemre megy… a Harvardra vagy
Yale-re, esetleg valami másik puccos helyre, ahol a tanulók
uniformist hordanak, és ezzel azonosulnak a hely szellemével,
tudja…
- Igen, valószínűleg ez lesz a sorsom előbb vagy utóbb - hagyta
helyben a férfi szavait Adél, miközben az utat szegélyező fák levelei
csak részben szűrték meg a napsütést, és világították meg arcukat.
- Hogy ismerte meg Mr. Harrist? - próbálta Adél másik témára
terelni a szót.
- Tulajdonképpen rokonok vagyunk - ismerte el a férfi, de a lány
értetlen arcát látva már várta is a kérdést.
- Csak nem házasság révén?
 - Nem - mondott neki ellent a feltételezés miatt az útitársa, majd
így folytatta:
- Az én nagymamám valójában egy volt a vidék őslakosai közül. Az
ő testvérének unokája Mr. Harris.
- Nem tudtam - jelentette ki zavartan a lány, merthogy a két férfi
egy cseppet sem hasonlított egymásra. Jacknek tulajdonképpen
napbarnított bőre volt, de egyáltalán nem különbözött kinézetre az
európai bevándorlóktól. A lány a gondolataiba merült, ezért a férfi
vette át a szót.
- A nagymamámtól igen sokat tudok a helyi legendákról és
történetekről, de már mondhatni jórészt városi vagyok.
Pillanatnyilag ideköt a munkám, aztán ha egyszer megunom azt,
továbbállok.
- És van esetleg egy Mrs. Williams is, aki ideköti Önt? - kérdezte a
lány kíváncsian, miközben a saját indiszkrét kérdése festette pirosra
az arcát. A férfi is elmosolyodott, majd ezt válaszolta:
- Valaha létezett. Voltam házas, de nem működött a dolog, így
elváltam. Mostanság csak Ziggel osztom meg az ágyamat - mutatott
mosolyogva az előttük lévő kutyára. Végül a lány felé fordult, és
megkérdezte őt:
- Mi a helyzet magával? Gondolom, a szülei kinéztek már egy dús
pénztárcájú udvarlót magának.
- Anyám kissé hajlítható e téren - felelte Adél, majd felsóhajtott. -
Apám viszont vaskalapos, és ő parancsol a családban. Van egy srác,
akinek a szüleihez apám üzleti érdekei kötnék őt, de nem erőltet
semmit. Jobban szeretné, ha én kezdeményeznék nála. Ha minden
igaz, idejön a családjával együtt még karácsony előtt. - Adél csak
ekkor pillantott fel ismét a férfire, akinek zöld szemeiben sajnálat
ült. De még, mielőtt Jack megszólalhatott volna, ő így folytatta:
- Tudom, hogy mit gondol rólam! Szegény kis gazdag leány, az
apja dönt helyette mindenről; hogy melyik egyetemre járjon, hogy
kivel fűzze szorosabbra a kapcsolatokat… De maga ezt nem értheti,
hiszen ha maga megunja az itteni dolgokat, fogja magát, és
továbbáll, csakhogy nekem kötelességeim vannak.
- Valójában arra gondoltam, hogy talán nem véletlenül hozta Önt
a sors Ausztráliába. Úgy hiszem, hogy talán magának nagyobb
szüksége van erre az utazásra, mint a húgának. - Adél bólintott egyet
mindezt annyiban hagyva, miközben nem szakította el tekintetét a
férfitől. És valóban így lett. Izgatottan várta a következő alkalmat,
hogy Jack egy-egy turisták által nem ismert helyre vigye őket.
Tényleg szomjazott erre a kalandra, arra, hogy világot lásson, és egy
kicsit szabad legyen, még mielőtt visszatérne a szülei által épített
aranykalickába.
Egyik alkalommal egy múzeumba kerültek, ahol megtekintették a
helyi tárlatot. Egy jókora, második világháborús repülőgépet
csodáltak, amikor egy nő lépett oda hozzájuk, és nagy mosollyal
fogadta őket, de főleg Jacknek szólt a szívélyes fogadtatás. Ekkor
vette észre a lány, hogy a szívében furcsa érzés támadt. Létezett egy
olyan rejtett adottsága, mely szerint tudta, hogy a körülötte lévő
emberek mit is éreztek valójában. Szinte a testében érezte az
izgatottságukat, szomorúságukat, vágyaikat, de ő maga soha nem
vágyott semmi olyanra, amit nem kaphatott volna meg rövid távon.
A saját érzéseivel egyáltalán nem foglalkozott, így csupán ekkor
vette észre, hogy a nő, aki szemlátomást kedvelte Jacket, egy széles
mosollyal vezette őket körbe a múzeum látogatóktól elzárt részein
is. A nő olyan idős lehetett, mint Jack, az arca szép volt, hosszú,
szőke haját kontyban viselte, és kék szemei felcsillantak a férfi
láttán. Minden férfi vágyálma lehetett ő, főleg, amikor kiderült,
hogy nemcsak szép, hanem okos is volt, ugyanis ő is a múzeumban
dolgozott. A lány érezte, ahogy a szíve elfacsarodott, de állta a sarat,
és kíváncsi tekintettel próbálta végighallgatni a nő tárlatvezetését.
Jack felől is érzett némi vonzódást a nő iránt, hiszen látszott rajta,
hogy ketten közös múlttal bírtak.
Amikor elhagyták a múzeumot, a férfi észrevette, hogy az idősebb
lány szótlan maradt, de nem kérdezte meg ennek okát, ehelyett
rátértek a következő napirendi pontjukra. Egy olyan helyre vezette
őket, amihez úgy tudtak csak eljutni, ha megmásztak egy meredek
sziklafalat, majd leereszkedtek a tengerpartra. Kate úgy mászott
sziklát, mintha életében minden nap azt csinálta volna, de Adél
ennél sokkal ügyetlenebbnek bizonyult, ezért Jacknek kellett
helyenként segíteni neki.
Egy alkalommal majdnem leesett a sziklafalról, ezért egyedül a
férfi erős karja tartotta őt vissza a zuhanástól. Érezte, ahogy Jack
átkarolta a derekát, a hátát pedig a sziklafalnak döntötte. Adélnak a
torkában dobogott a szíve, de ez nem a magasságtól, mindinkább
attól volt, hogy tisztán érezte az aggodalmat Jack szemében. A
következő pillanatban meglátta a lelke mélyéig hatoló, zöld
tekintetet. A férfi izmos teste nekifeszült az övének, miközben egyik
kezét a sziklának feszítve akadályozta meg, hogy a lány a mélybe
zuhanjon. Így az ajkai is közel kerültek a reszkető lány szájához, aki
nem volt hajlandó tekintetével elengedni őt. Jack végigjártatta
pillantását a fiatal lányon, akinek barna bőrén lévő szeplői annyira
tökéletesen tökéletlennek mutatták őt, hogy egy pillanat alatt
elveszítette a fejét, és nem bírt betelni a reszkető lány közelségével.
Adél érezte, ahogy a borostás arc az arcához ért, és a férfi puha
ajkai megtalálták az ő ajkait. Nem ellenkezett, ugyanis szíve mélyén
mindig is erre vágyott. Kezét tétován Jack derekára csúsztatta,
miközben az bal kezével megérintette arcának puha bőrét. Egy
pillanatig ott álltak a sziklán egybefonódva, dacolva az alattuk lévő
mélységgel, aztán a férfi lett az, aki felemelte fejét, és megszakította
a forró csókokat. Adél hirtelen nem tudta, hogy merre találta magát,
hogy mi történt vele, lelkét már nem a gravitáció tartotta a földön,
hanem Jack közelsége. Amint a férfi megmozdult, ő is mozdult vele,
de hirtelen nem értette, hogy miért komorult el ennyire Jack
hangulata. Érezte, ahogy a férfi szívében vihar dúlt, miközben
segített a lánynak felmászni a sziklán, és onnantól kezdve inkább
barátjával, Mr. Harrisszel folytatott beszélgetést.
Adél tudta, hogy előbb-utóbb beszélniük kellett a csókról, de Jack
gyorsabban jutott erre az elhatározásra, mint ő, merthogy este,
miközben a család együtt vacsorázott a szállodában, egy SMS-t
kapott a telefonjára, amelyben a férfi arra kérte őt, hogy
találkozzanak a múzeumban a repülőgépnél, amelynél aznap a
csinos idegenvezetővel futottak össze.
Adél remegve lopózott ki a szállodai szobájából. Amint húga
elaludt, taxiba ült, és arra számított, hogy a múzeumot már bezárva
találja, de az ajtó mégis nyitva állt. Alig talált rá a repülőgépre, de
végül emlékei mégis elvezették őt a megfelelő helyre, ahol már várta
őt a férfi. Jack szokatlanul hidegnek tűnt, a lány pedig nem
igazodott ki annak érzésein, ugyanis továbbra is azt a vihart érezte a
szívében dúlni, mint amit előtte a sziklán a csók váltott ki belőle. A
férfi előrelépett, és feltartotta a borítékot, amit a lány még az
állatkertben adott neki.
- Sajnálom, de ezt vissza kell adnom.
- Nem értem - ellenkezett a lány.
- Nem tudom, hogy mi ütött belém ott, a sziklán. Azt viszont
tudom, hogy hiba volt. Ezért jobb ötletnek vélem most a búcsúzást.
A pénz hiánytalanul megvan, szóval…
- Azt magának adtam - ellenkezett a lány -, nem kérem vissza.
- De nem furikázhatom a húgát és magát végig egész Ausztrálián
azok után, hogy… szóval, hogy megcsókoltam.
- Csak egy csók történt - értetlenkedett a lány. - A világ legjobb
csókja ugyan, amit valaha kaptam, de…
- Felejtse el, ahogy felejtsen el engem is! - kérte őt komoran a
férfi, miközben Adél könnyeket érzett gyűlni a szemében.
- Nem megy - mondott ebben csődöt a lány akarata, majd nagyot
sóhajtott, és közelebb lépett Jackhez. - Amióta találkoztunk, sokat
gondolok magára.
- Ebből is látszik, hogy csak egy naiv kislány, aki semmit nem tud
az életről - vitatkozott vele a férfi.
- Lehet, hogy az vagyok, de akkor sem futok el gyáván.
- Mit vár tőlem? - csattant fel Jack. - Maga csak tizennyolc éves,
én harmincöt. Maga karácsony után elmegy, én itt maradok. Maga
egy rózsaszín burokba zárt hercegnő, aki mit sem tud az életről.
Nem akarok egyfajta nyári kalandja lenni, úgyhogy jobb, ha
befejezzük ezt, még mielőtt elkezdenénk. - Újra a pénzt nyújtotta a
lánynak. - Visszaadom.
- Magának adtam, tegye el! - felelte Adél könnyes szemekkel, mire
a férfi felsóhajtott, és közelebb lépett hozzá, hogy letörölje annak
könnyeit. De aztán a vörös hajú lány rávetette barna tekintetét,
amitől aztán nem tudott szabadulni. Adél így folytatta:
- Tudom, hogy azt gondolja rólam, hogy egy buta kis liba vagyok,
aki kalandra és szabadságra vágyik, de valójában tudom, hogy mit
csinálok.
- Én nem - ellenkezett a férfi, majd ismét közel hajolt a lányhoz,
aki úgy vonzotta őt magához, mint lepkét a gyertyaláng, és szinte
akarata ellenére ismét megcsókolta őt. Adél nem bírt betelni a
csókokkal, ott álltak egy fél órán át, és nem bírtak elszakadni
egymástól. Amikor végül mégis megtörtént ez, Jack magához
szorította őt, mire megrázta a fejét. - Nem értem, hogy mi történik
velem. Az apja okkal akarna engem kinyírni ezért.
- Nem fogja megtudni - nézett a férfire Adél, majd kihúzta magát,
és egy kacér mosollyal arcán megjegyezte:
- Holnap ismét számítok a szolgálataira. Pirkadatkor találkozzunk
a szálloda előtt!
Jack tudta, hogy őrültséget tett, de mégsem tudott nemet
mondani Adélnak.
Így történt, hogy Kate és Adél néhány napra elkérte magát az
anyjuktól azt jelezve, hogy újra túrára mennek. Ebben az volt a
hazugság, hogy elmondásuk szerint a hotel szervezné mindezt.
Jacket Mr. Harris, valamint Zig kísérte, így végül egy autóval vágtak
neki az előttük elterülő, vad pusztáknak. Adél és Jack egy ideig
próbálták titkolni, hogy valami szoros vonzalom lenne közöttük, így
csak akkor feledkeztek bele izgalmas csókcsatákba, amikor úgy
hitték, hogy senki nem látta őket.
 Egyik éjszaka letáboroztak, sátrat állítottak, valamint tábortüzet
izzítottak a pusztában, mire Jack és Mr. Harris helyi történetekkel
szórakoztatta a lányokat. Így lyukadtak ki a saját történeteikhez,
melyek közül szinte mindnek az volt a csattanója, hogy a bajba
került Mr. Williamst valamilyen úton-módon mindig Mr. Harris
húzta ki a csávából, vagy fordítva.
Az egyik vicces sztori után Jack és Adél tehetetlenül nézett össze.
A lány vöröslő arccal tűrte haját a füle mögé, miközben Jack zöld
tekintetét le sem tudta venni a lányról.
Miután megvacsoráztak, a lányok aludni tértek, Mr. Harris pedig
Jackhez fordult, és sokatmondó, barna tekintetével, valamint a fejét
rázva jegyezte meg neki:
- Ő csak tizennyolc éves.
- Nem tudom, miről beszélsz - játszotta a hülyét tettetett
értetlenséggel a férfi.
- Pontosan tudod, hogy miről. Az apja lehetnél, olyan fiatal…
Ráadásul egy gazdag üzletember lánya.
- Jól tudom, ki ő.
- Akkor meg ne nézz rá ilyen sóvárgó kutyaszemekkel! - piszkálta
meg a parazsat a csokoládébőrű férfi.
- Itt te vagy az, aki sokat veszíthet ezzel. Ő visszamegy Amerikába,
te itt maradsz, én pedig hallgathatom, ahogy utána epekedsz.
- Nem kell felvilágosítanod! - ripakodott rá a férfi. - Jól tudom,
hogy milyen helyzetben vagyunk.
- Mégsem teszel ellene semmit - szólt segítő szándékkal Mr.
Harris nagy, sötét szembogarát forgatva.
- Majd igyekszem, jó?
Ezzel Jack felállt, és magára hagyta barátját. Ők a pusztában
feküdtek ki a csillagok alá, mivel nem voltak hozzászokva ahhoz,
hogy sátorban aludjanak. Úgy ismerték a helyet, mint senki más, így
a lányok számára tökéletes idegenvezetőnek bizonyultak.
 Egyik alkalommal Mr. Harris sétálni ment Kate-tel, miközben
magukkal vitték Ziget is. Így Jack és Adél az autóban maradt
egyedül. Azon kapták magukat, hogy vadul csókolták egymás ajkát,
miközben nem tudtak betelni a másik közelségével. Jack egyre
többet és többet kívánt, így erős kezével bejárta a lány egész testét,
miközben megkísérelte megtalálni a lány ruhájának gyenge pontjait.
Már-már azon volt, hogy lefejti róla a felsőjét, mire Adél felszisszent.
- Mi a baj? - kérdezte őt a férfi.
- Tudnod kell valamit - sóhajtotta a lány. - Nekem valójában veled
történt életem első, igazi csókja, és soha nem volt még barátom,
szóval…
- Értem - mondta a férfi, de szemében ennek szinte ellenkezője
csillogott. A lány érezte a saját testében gyűlő vágyat, ahogyan azt is
észrevette, ahogy a mellette ülő utána epekedett. Így neki duplán
nehéznek bizonyult akkor elutasítani őt. - Gyere ide! - húzta
magához közel őt a férfi, aki átölelte a derekát, és fejét a vállának
támasztotta. - Tudom, hogy őrültség, amit csinálunk. Nekem kellene
téged elutasítanom, ugyanis én vagyok az idősebb, és isten látja
lelkem, hogy meg is próbáltam. De valami miatt nem könnyű
ellenállnom neked.
Ezennel tekintetét ismét Adélra vetette, aki kinyújtotta nyakát,
hogy ismét kikényszerítse a férfi csókjait. Jack nem gondolkozott,
fizikailag képtelenné vált ilyesmire a lány közelében, így ismét vad
csókcsatába kezdtek, aminek az lett a vége, hogy az ölébe vette
Adélt, miközben nem bírt ellenállni egyre gyülemlő vágyának.
- Hát ti itt vagytok - jött egy fiatal, ártatlan hang a kocsi lehúzott
ablaka mögül. Adél felkapta erre a fejét, és így találkozott rémült
tekintete a húga kíváncsi szempárjával, aki mosolyogva nézte őket.
Eközben Mr. Harris próbálta onnan elhúzni a fiatal lányt.
- Nézd, Kate…- kezdett bele Adél, és vöröslő arccal próbálta
otthagyni az igazán feldúlt állapotban lévő férfit.
- Nem baj - mondta a kislány nővére felé fordulva, miközben Adél
megpróbálta megigazítani magán kissé viharvert ruháját és kócos
haját.
- Már hogyne lenne baj! Ha apu rájön, megöl engem.
- Nézd, mindig makulátlan lánya voltál, tökéletes mintagyerek
kitűnő osztályzatokkal, soha nem mondtál nekik ellent… Most végre
élsz egy kicsit.
- De… - képedt el teljesen a lány húga érett gondolkozását hallva.
- Különben is - nézett szét Kate -, apa nincs itt! Én pedig nem
foglak beárulni. Mr. Harris is jól tud titkot tartani, igaz? - fordult az
éppen a kutyának vacsorát adó férfi felé, aki bólintott egyet. Adél
érezte, ahogy egész arca égett a zavartól, de aztán hátrafordult, és
megpillantotta az egyaránt ruháját igazgató, az autó mellett toporgó,
szintén zavarban lévő férfit. Szíve mélyén tudta, hogy, bármekkora
őrültség is, amit csináltak, akkor sem akart másképp cselekedni.
Ismét húgára nézett, aki egy nagy mosollyal folytatta:
- A titkod biztonságban van nálam.
Innentől kezdve nem is nagyon fogta vissza magát a pár, míg Mr.
Harris a kislányt tanítgatta Ausztráliáról, és ezzel segített neki minél
több dolgot elsajátítani, addig Jack és Adél egymás édes társaságát
élvezte.
Egy alkalommal egy fás területre értek, amelyet bővizű patakok
szabdaltak, amik vízesésként különböző tavakba ömlöttek. A
sziklákról nagyokat lehetett ugrálni a hűvös vízbe. A lányok először
aggódtak a krokodilok miatt, de, mivel kiderült, hogy az ugyan
sósvizű tó volt, de nem éltek bennük ilyesfajta fenevadak, hamar
belefelejtkeztek a játékba. Amint leszállt az este, Kate odafordult
Adélhoz, hogy megkérdezze tőle:
- Mr. Harris a szavát adta, hogy megmutatja nekem a közeli
sziklát, amiről jól lehet látni a csillagokat. Megígérte, hogy mesél
róluk egy történetet is. Ti is jöttök?
- Én elfáradtam - felelte Adél egy széles mosollyal húgára
pillantva. - Nincs sok kedvem sziklát mászni. Menjetek csak!
 A társaság végül Ziget is magával vitte, így Adél kettesben
maradhatott Jackkel. A férfi már a fürdés közben is levette ingét, de
a lány csak akkor konstatálta, hogy milyen látványt is nyújtott a
mellette lévő férfi izmos teste. Akkor az éjszaka sápadt fényei
világították meg annak kockás hasát, hosszú karjait és csontos
vállát. Jack leült mellé a vízpartra, miközben a partmenti ágak
föléjük hajlottak.
- Mihez lenne kedved? - kérdezte a férfi egy hamiskás mosollyal
az arcán. - Elvégre te vagy a főnök, te fizetsz a szolgálataimért, így te
parancsolsz.
- Nos, egy masszázs jól jönne. Sajnos nem vagyok hozzászokva a
sátorban való alváshoz. Az alatta lévő talaj pedig feltörte a hátamat.
- Jack így a lány mögé telepedett, és jókora tenyerét Adél vállaira
helyezte, majd egyetlen szó nélkül masszírozni kezdte őt. A lány erre
elmosolyodott, majd egy idő után hátranézett, hogy ezzel újra
elvesszen a férfi csodálatos, zöld szemeiben.
Azon kapta magát, hogy eszeveszett csókolózásba kezdtek,
miközben a férfi gyengéd ujjai megszabadították őt a ruhájától. Adél
remegő kézzel tette ugyanezt a férfivel, miközben mindennél
biztosabbnak érezte magát abban, hogy mást sem akart, csak együtt
lenni vele. Élvezte, ahogy Jack csókjai bejárták az egész testét,
ahogyan a meleg homokot is érezte a háta alatt, amikor az izmos test
ránehezült. Jack karjai örökké magukba zárták Adélt, aminek
hatására egyik dolog történt a másik után. A lány ezzel odaadta
magát a férfinek, ahányszor az csak kérte tőle. A világ
legcsodálatosabb érzése vette uralma alá őt, amivel egyáltalán nem
tudott betelni. Újra és újra át akarta adni magát ennek az érzésnek,
mivel biztonságban érezte magát egy olyan ember karjai között, akit
szívéből szeretett.
Egy darabig aztán egymás ölelő karjaiban feküdtek, és bámulták
az éjszakai égbolt csillagjait.
- Minden turistával ezt szoktad csinálni? - kérdezte a lány egy
széles mosollyal arcán.
 - Ugyan, dehogy!
- Pedig azt hittem, hogy ez része a helyiek híres
vendégszeretetének - hajtotta a férfi mellkasára a fejét, miközben a
gyér fényben továbbra is vadul csillogtak a szemei.
- Te vagy az egyetlen, aki ennyire képes volt levenni engem a
lábamról - simította végig hosszú ujjaival Adél vöröslő tincseit.
Legszívesebben az örökkévalóságig ott maradt volna a törékeny
testet magához szorítva, hamarosan mégis újra fel kellett öltözniük,
mivel hallották a sötétben feléjük közeledő, visszatérő léptek zaját.
Innentől kezdve villámgyorsan teltek a napok. A lányoknak
hamarosan vissza kellett térniük a szállodába, ahol szűkszavúan
számoltak be a szüleiknek a megtett kirándulásról. Akkor is főleg
Kate mesélt, ugyanis Adél nem sok dologra emlékezett Jack csillogó,
zöld szemein, és forró ölelésén kívül.
Az összes megadatott időt Jackkel akarta tölteni, így aztán sorra
folytatódtak a nappali kirándulások, amelyekre egyre kevesebb
alkalommal vitte magával Kate-et, mivel számára az lehetett az igazi
kaland, ha ajkaival bejárhatta a férfi testét, válaszul pedig ő is
ugyanezt kapta vissza Jacktől. De azért hetente nekiindultak Mr.
Harrisszel, Ziggel és Kate-tel járni egyet a közelben, miközben a
szerelmespár egy pillanat erejére sem távolodott el egymástól, még
csak el sem engedték egymás kezét.
Egyik alkalommal, amikor a szerelmesek kettesben maradtak,
Jack egy szikla tetejére vezette a lányt, ahol aztán kifeküdtek a
terepjárójuk még meleg motorháztetőjére, és onnan bámulták a
felkelő csillagokat. Adél egy mosollyal ajkán jegyezte meg a férfihez
fordulva:
- Egyszer majd meglátogathatnál a hotelben is.
- Oda nincs bejárásom - állította a férfi visszautasítva az ajánlatot.
- Én beengednélek - jegyezte meg a lány kihívóan. - Elintézném,
hogy Kate anyunál aludjon aznap este, te pedig bemásznál az
ablakon keresztül.
 - Őrültséget beszélsz - ellenkezett Jack, majd egy nagyot sóhajtott,
miközben ujjaival bejárta barátnője hátát, aki ettől kihívó tekintettel
mérte végig őt.
- Nem őrültebb, mint, hogy most itt vagyunk kettesben. Nézd,
szerintem előbb-utóbb elfogadnák. Szeretném, ha te is részt vennél
a vacsorákon, ha megfoghatnám a kezed anélkül, hogy körül kellene
néznünk mintegy megbizonyosodván arról, hogy vannak-e ott
esetleg olyanok, akik megláthatnak. Szeretnélek bemutatni a
szüleimnek, és nem akarok tovább a sötétségben lopott csókokat
váltani veled. Végre ki akarok lépni a fényre!
- Te is tudod, hogy mindez egy idő múlva véget ér, és el kell
búcsúznunk egymástól - ült fel a férfi is a motorháztetőn, hogy aztán
bejárja csókjaival a lány nyakát, de az elhúzódott tőle, és komolyan a
szemébe nézett, miközben így fűzte tovább a mondandóját:
- Nézd, Ausztráliában is vannak jó egyetemek. Tanulhatnék itt is,
vennénk egy nagy házat, amiben együtt élhetnénk, és…
- Ebből is látszik, hogy még annyira fiatal vagy és naiv -
mosolyodott el a férfi, miközben látta, hogy szavai egyáltalán nem
estek jól a lánynak. - Azt hittem, hogy mindkettőnk számára világos,
hogy annál, amink már most is van, soha nem lehet több.
- Már miért is ne lehetne? - kérdezte kicsit sértődötten a lány.
- Jön a karácsony, városszerte egyre több partit adnak. Azt
szeretném, ha a te kezedet fogva sétálhatnék be az egyikre.
- Te is tudod, hogy nem vagyok a te köreidbe való - felelte neki
határozottan a férfi.
- Állatokat tartasz, azokkal alszol, sajátjaidként neveled őket. Úgy
ismered a pusztát, mint a tenyeredet. Ezek is jelentős értékek, főleg
itt, Ausztráliában!
- De nem az olyanoknak, mint az apád. Ők csak a pénz és a
kapcsolatok értékét ismerik.
- Mégis, mit kellene tennünk? - csattant fel a lány. - Váljunk el, és
tegyünk úgy, mintha mi se történt volna? Legyen ez csupán egy
nyári kaland, egy szép emlék, és semmi több?
- Legyen így! Próbáljuk meg kihasználni a megadatott időt, és
ennyi. Utána pedig haza kell menned, be kell fejezned az iskolát, jó
egyetemre kell járnod, és hamarosan te magad is azoknak az életét
fogod élni, akik olyanok, mint a szüleid.
- Én veled akarok maradni! - nézett a férfire dacosan a lány,
miközben szemeiben könnyek gyűltek. - Elvégre téged szeretlek!
- Olyan kis naiv vagy! - húzta magához közel őt a férfi, mire forró
csókjai végül megtalálták a lány ajkát. Adélt nem érdekelte, ha
meglátják ott őket, egyedül a férfi számított neki, akit egyre vadabb
mozdulatokkal szabadított meg a ruhájától, majd adta át magát újra
és újra az ölelésének.
Ez az idill viszont nem tarthatott örökké, ugyanis egy alkalommal
a páros Sydney környékén kirándult kettesben, amikor egy olyan
csoporttal találkoztak, amelynek tagjai között Adél a saját anyját
pillantotta meg. Édesanyja láttára majdnem elájult a rémülettől, így
önkéntelenül engedte el a mellette álló férfi kezét, majd kérdezte
meg az őt értetlenül bámuló nőtől:
- Anya! Te meg mit keresel itt?
- Gondoltam, megnézem, hogy mi lehet ebben az országban az,
ami téged és a húgodat ennyire képes volt megfogni. - A következő
pillanatban tekintetét végigjártatta a lányánál szemlátomást jóval
idősebb férfin, miközben így folytatta:
- A te esetedben már értem.
- Anya! - kezdte a lány zavarodottan, miközben édesanyja
pillantását követve Jackre mutatott. - Ő Jack Williams, az
idegenvezetőnk.
- Örvendek - rázott a férfival kezet Mary, miközben újra
végigjártatta rajta sokatmondó pillantását, amire a férfi épp egy
kedves mosolyt próbált erőltetni arcára.
- Apád is érdeklődve fogja hallani a híreket a különleges
társaságodról - biztosította ezzel a lányát arról, hogy titka nem fog
sokáig rejtve maradni, majd így vitte tovább a gondolatot:
- Ideje mennünk, Adél.
- Én inkább maradnék - lépett vissza a férfi mellé a lány. - Elvégre
külön turistacsoporttal jöttünk.
- Valóban. És ti mégis, hányan vagytok a csoportban? - kérdezte
felhúzott szemöldökkel Jackre pillantva. A férfi próbálta menteni a
menthetőt.
- Az egyik kollégámmal és egyben barátommal próbáltunk Kate-
nek abban segíteni, hogy az országgal kapcsolatban megírja a házi
feladatát.
- Tudtommal azt már le kellett adnia - felelte a nő, majd kérdő
tekintettel nézett Adélra. - Netalántán neked is van sürgős házi
feladatod Ausztráliával kapcsolatban?
- Nincs, én csak…
- Akkor indulás hazafelé! - parancsolta keményen az asszony,
majd a lánya karját megmarkolva határozott mozdulattal maga felé
húzta őt. Adél ijedt tekintete ösztönösen Jacket kereste, aki
megpróbálva csitítani a lányt megjegyezte:
- Menned kell. Még látjuk egymást!
- Arra ne vegyen mérget, fiatalember! - fenyegette őt a nő lánya
helyett szólva, és ezzel elrángatta Adélt a búsképű férfitől. Jack alig
bírt parancsolni az érzéseinek, merthogy legszívesebben Mary útját
állta volna, és maga mellett tartotta volna a kétségbeesett lányt.
Viszont ő maga is tudta, hogy nem tehetett ilyesmit, ugyanis ezzel is
csak Adélt bántotta volna.
Amint visszaértek a hotelbe, Adélból kitörtek a könnyek,
miközben elterült a szobájában lévő ágyon. Anyjuk kiparancsolta
onnan Kate-et, aki vonakodva hagyta el a helyiséget. Mary teljesen
kikelt magából.
- Van fogalmad arról, hogy mit tettél? Tizenhat éves vagy! Ez a
férfi pedig jóval idősebb nálad!
- De szeretem őt - szűrődtek ki zokogása közepette a szavai.
 - Szerinted mit fog szólni ehhez az apád? Megöl, ha megtudja,
hogy összeszűrted a levet egy ausztrál bennszülöttel!
- Ő nem az! - ellenkezett a síró lány. - Jack egy különleges ember,
és ő is szeret engem!
- Ne legyél már ennyire naiv, Adél! Neked is tudnod kellene, hogy
ez puszta hazugság! Csak arra használta ezeket a szavakat, hogy
közel kerüljön velük hozzád! Fogalmad sincs arról, hogy a helyiek
mire képesek, csak azért, hogy bejussanak az olyan gazdag, fiatal
lányok bugyijába, mint amilyen te is vagy!
- Ő nem olyan - ellenkezett a lány kétségbeesetten, miközben
feltérdelt az ágyán, hogy édesanyja szemébe nézzen. - Ami köztünk
történt, az nem lehetett hazugság, hanem szerelem. - A következő
pillanatban akkora pofont kapott édesanyjától, hogy újra elterült az
ágyon.
- Lefeküdtél vele? - förmedt rá az asszony, de csupán Adél
rázkódó zokogása felelt neki. Ezzel megragadta a lányát, majd úgy
mozdította, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Mélységesen csalódtam benned. Kitaníttattunk, a legjobb
iskolába jártál, mindent megkaptál, amire csak gondoltál,
utazhattál, apád a zsebpénzzel sem fukarkodott. Erre ez a hála?
Lefekszel egy idegennel? Egy jöttment helyi furkóval? - A következő
pillanatban elengedte lányát, aki ismét az ágyra hanyatlott, így Mary
hidegen kijelentette:
- Holnap nőgyógyászhoz viszlek. Utána pedig úgy kell tennünk,
mintha mi sem történt volna, apád nem tudhatja meg ezt.
Hamarosan leszáll Peter Westék gépe, ajánlom, hogy kedves legyél a
fiukkal. Már elkért tőlünk a bálra. - Erre csupán Adél zaklatott
zokogása válaszolt neki. Mary nem is akart többet, magára hagyta
lányát, mire Kate beléphetett hozzá a szobába. Az ágyon lévő, éppen
a párnáját ölelgető, zokogó lány a húgára nézett, és megkérdezte
tőle:
- Mit mondtál neki?
 - Semmit - rázta a fejét Kate. - Csak meséltem neki a
kirándulásokról, hogy mi mindent láttunk, és hogy milyen jól
éreztük magukat, mire ő is feliratkozott egyre.
- Neked pedig nem jutott eszedbe szólni erről nekem? - kérte ki
magának a lány, majd elfordult húgától, és innentől kezdve nem
akart beszélni vele.
A következő nap úgy indult, ahogy Mary már felvázolta;
nőgyógyászhoz cipelte lányát, ahol aztán megvizsgálták őt. Mindkét
nő izgatottan várta a doktor szavait, aki leültette őket, és végül egy
nagy mosollyal közölte velük.
- Gratulálok. Ugyan ez még a terhességnek igen korai szakasza, de
úgy néz ki, hogy a kishölgy babát vár. - Mary érezte, ahogy forogni
kezdett körülötte a világ, miközben Adél nem bírta tovább,
nyilvánosan bőgni kezdett. Általában rendszertelen volt a ciklusa,
így fel sem tűnt neki, hogy már legalább egy hete meg kellett volna
jönnie a menzeszének, ezért szinte mindent elsöprő áradatként
szakadtak rá a doktor szavai. Mary fakó hangon szólt az orvoshoz
helyette:
- Köszönjük, doktor úr. - Majd kivezette zokogó leányát a
vizsgálóból, ahol egy kellemes hangulatú váróba értek, ami üresen
várta őket azokban a percekben.
Adél tehetetlenül rogyott le az ottani, kényelmes fotelbe,
miközben anyja szólalt meg először.
- Karácsony után hazamegyünk. New Yorkban tudok egy jó
orvost, velem is előfordult, hogy meg kellett műteni. Akkor még
időben leszünk. Ő majd megoldja a problémát…
- Nem lehet - ellenkezett kétségbeesetten a lány, majd
önkéntelenül a hasára csúsztatta a kezét. - Nem dönthetsz helyettem
ilyesmiről.
- Te még fiatalkorú vagy, én pedig az anyád. Még jó, hogy
dönthetek helyetted. Mindent megoldunk majd anélkül, hogy apád
tudomást szerezne róla. Nem hagyom, hogy tönkretedd az életedet.
 Adél innentől kezdve ki sem akarta dugni az orrát a szállodai
szobájából. Egész nap a sötétben ült, és zokogott, még kedves
kistestvérét sem akarta látni.
Egyik alkalommal Kate odaült az ágya szélére, és végigjártatta
kezét nővére hátán, majd így szólt:
- Sajnálom ezt az egészet. Hogy jóvátegyem, hoztam neked egy
ajándékot.
- Menj el! - kérte őt nővére.
- Ennek örülni fogsz, nekem elhiheted - vitatkozott vele Kate, aki
aztán egy füttyszó hallatán felállt az ágyról, és kinyitotta az
ablakukat, ami az udvaron lévő medencére nézett.
Akkorra minden magányos, és kihalt lett, így Jack könnyedén, és
minden feltűnés nélkül fel tudott kapaszkodni a falon, hogy aztán
szerelme szobájában találja magát. Adél felült az ágyon, miközben
alig hitt a szemének. A férfi karjaiba vetette magát, miközben Kate
egy mosollyal folytatta:
- Ma este anyuval alszom. Panaszkodtam neki arról, hogy
mostanában nem vagy jó társaság, így ma éjjelre magához fogadott.
Apu úgyis tárgyal.
- Köszönöm - mosolygott a lány, miközben elveszett szerelme
karjaiban. A férfi nem győzte őt csókolni, mire ő is viszonozta a
forró ölelést és a csókokat.
Amikor a szeretkezésben végül kimerültek, a lány ott találta
magát az ágyon fejét a férfi izmos mellkasának támasztva, miközben
Jack hosszú ujjaival a hátát simogatta.
- El kell mondanom valamit - tápászkodott fel az ágyon, mire Jack
komoran fordult felé, miközben nem hagyta őt szóhoz jutni.
- Nem kell! Ugyanis búcsúzni jöttem. Nem hagyhatom, hogy
miattam tedd tönkre az életedet. Neked vissza kell térned a tieid
közé, ahogy én is ezt teszem majd. Én is visszatérek az enyéim közé.
Ez az utazás veled rádöbbentett arra, hogy valójában nem a városba
tartozom.
 - Gyermeket várok - bökte ki minden kertelés nélkül a lány, mire a
férfiben egyszerre megfagyott a szó. Egy pillanatig ledermedve
próbálta feldolgozni a hallottakat, de aztán a karjaiba zárta
szerelmét, és meg sem tudott szólalni. Hagyta, hogy helyette Adél
beszéljen.
- Veled akarok menni messzire innét, az anyám ugyanis meg
akarja ölni őt.
- Adj egy kis időt arra, hogy mindent elintézzek!
- Mennyi idő kell?
- Egy hét.
- Az pont az egyik nagy parti időpontján jár le. A Palace-ban lesz a
rendezvény, ott fogok várni rád.
Végül ebben maradtak. A napok nagyon nem akartak telni,
ólomlábakon haladtak az említett nap felé, legalábbis Adél számára
így tűnt.
Jack megpróbált az utazáshoz előteremteni mindent. Északra
akartak menni, hogy aztán ott éljenek, de a férfi folyamatosan
akadályokba ütközött. Nem csupán Mr. Harris nemtetszését kifejező
szavait kellett végighallgatnia, hanem igyekezett hasonló
színvonalat biztosító körülményeket nyújtani a lánynak, mint
amihez már hozzászokott, csakhogy ahhoz nagyon sok pénz kellett.
Az a tízezer dollár, amit Mr. Harrisszel elfeleztek, pedig nem lehetett
elegendő mindehhez. Legszívesebben haladékot kért volna, de jól
tudta, hogy nem tehette.
Adél megpróbált a karácsonyi ünnepélyen mosolyt erőltetni az
arcára, csakhogy igazán nehezen ment ez neki. Ott ugyanis
mindenki annyira boldognak tűnt, hogy ez látványosan idegesítette
őt. Persze egyedül az ő kivételével járt át mindenkit az ünnep
hangulata. Párjára nem panaszkodhatott, hiszen az folyamatosan
leste minden kérését. Aznap Adél nem bizonyult nagyigényűnek,
mivel legszívesebben pezsgőzött volna, de a magzatra való
tekintettel nem tette. Tudta, hogy a szomorkodásával már így is
sokat ártott neki. Ezért inkább próbált felszínes témákról
beszélgetni a körülötte lévő, szintén felszínes emberekkel. Arra várt,
hogy végre megkapja a jelet, aminek hatására aztán örökre maga
mögött hagyja a díszes termet és az ott lévő embereket, hogy
szerelmével egy életre szóló kalandra induljanak.
Az ajtó kisvártatva kitárult, amiben aztán Jack Williams jelent
meg egy elegáns öltönyt viselve, megborotválkozva, egy széles
mosollyal az arcán. Látszott, hogy a társaságból sokan összesúgtak a
háta mögött azt találgatva, hogy mégis miben utazhatott a jóképű
férfi, valamint kinek az ismerőse lehetett, akitől a meghívóját kapta.
Nem tudhatták, hogy Kate intézte Jack bejutását, aki megjelenése
alapján valóban nagyon elegánsnak tűnt, így egyáltalán nem rítt ki a
társaságból.
Adél majdnem elájult, amikor meglátta Jacket kiöltözve, az őt
bámulókra villantva fehér mosolyát. Tisztán érezte magán anyjának,
Kate-nek és édesapjának tekintetét, ami azért siklott rá, mivel a
jövevény odalépett hozzá, és egy üdítővel kínálta őt. Adél remegő
kézzel fogadta el az italt, miközben meghallotta az átható, mély
hangot.
- Eljöttem érted.
- Nem, ez lehetetlen! - hüledezett a lány tovább kételkedve. - Nem
szabadna itt lenned!
- Hát nem ezt akartad? Hogy nyilvánosan fogjam meg a kezed,
hogy nyilvánosan csókolhassalak téged?
- Az csupán egy kislányos ábrándkép volt - ellenkezett Adél
halálra vált arccal.
- Rájöttem, hogy neked itt a helyed, én pedig nem adhatom meg
mindazt, amit érdemelsz. Arra is rájöttem, hogy nem szakíthatnak el
tőlem. Ha kidobnak az ajtón, akkor én bemászok az ablakon. Előbb-
utóbb el fogják fogadni azt, hogy itt vagyok neked. Én vagyok a
gyermeked apja, és ez mindennél többet ér, erre egyhamar ők is rá
fognak jönni.
- Le fognak tartóztatni! - potyogtak a lány könnyei, miközben a
férfi közelebb lépett hozzá, és táncra kérte őt. Átölelte, majd
magához húzta Adélt, miközben az összes szempár rájuk
szegeződött.
- Nem tudnak. Felnőtt emberek vagyunk. Nem dönthetnek
helyettünk. Be fogják látni, hogy a gyermekünknek is jobb lesz
apával felnőni, mint anélkül.
- Te ezt nem értheted - csóválta a fejét a lány, miközben próbált
kiszakadni szerelme karjaiból, csakhogy az nehezére esett.
Megérezte édesapja haragját szinte testet öltve közeledni feléjük,
akit sem Mary, sem pedig Kate nem tudott megállítani.
- Megtudhatom, hogy ki maga, és mit akar a lányomtól? - nézett
Jackre a középkorú férfi, mire Adél egyre csak rázta a fejét, de nem
bírt egyetlen hangot sem kipréselni magából. Jack erre a drága
öltönybe öltözött, nála jó pár évvel idősebb férfihez fordult, akiről
immár megtudhatta, hogy ő volt Adél édesapja. Ezért kihúzta
magát, és minden bátorságát összeszedve állította előtte:
- A nevem Jack Williams, és szeretem a lányát. - Ekkor egy
pillanat alatt abbamaradt a zene, és az összes tekintet feléjük
fordult. Az apa a lányára nézett, majd villámokat szóró tekintettel
kérdezte tőle:
- Adél, mégis, mit jelentsen ez?
- Azt jelenti - kezdett bele Jack magabiztosan a lány helyett
válaszolva a feltett kérdésre -, hogy akár tetszik magának, akár nem,
Adél mellett maradok. Látni akarom, ahogy megszületik a
gyermekünk, és mellette akarok lenni, miközben felnő.
- Nem - ellenkezett Adél, miközben tétova kezeivel alig bírta
elengedni a mellette álló férfit, akinek aztán egy pillanat alatt
nekiesett az apja. Ő eközben leszegett fejjel hallgatta a magabiztos
szavakat mintegy elismerve azt, hogy a szíve immár valóban a nála
jóval idősebb férfihez tartozott.
Egy határozott jobbegyenes csapódott bele Jack arcába, de, mivel
az hozzá volt szokva a kocsmai verekedésekhez, az ütés szinte meg
sem érintette őt. A düh egy pillanat alatt elöntötte az agyát vörös
ködbe burkolva azt, mire ösztönösen visszaütött. Ezzel a padlóra
terítette az üzletembert, csakhogy addigra már az őrök is akcióba
lendültek, körülvették és lefogták őt. Öt őrnek kellett a férfi hátára
másznia, és ezzel lebilincselnie őt ahhoz, hogy teljesen hatástalanná
tegyék. Eközben Adél apja felpattant, és mérgében ezeket a szavakat
mondta:
- A lányom még csak tizenhat éves!
Adél látta, ahogy Jack tekintete elkomorult, viszont arról fogalma
sem lehetett, hogy mi lesz vele ezek után. Az őrök kivezették a
becsapott férfit, és ezzel örökre eltűnt Adél szeme elől.
Az apa összeszedte megtépázott becsületű családjának összes
tagját, és másnap repülőre ültette őket. Akkor december 26-át írtak,
viszont senkinek nem lehetett karácsonyi hangulata. Adél ezzel ott
találta magát apja New Yorkba tartó magángépén sírástól remegő
ajkakkal. Az üzletember folyamatosan üvöltözött vele, szinte alig
lehetett érteni szavait, annyira kikelt magából. A lányt eközben nem
érdekelte a saját sorsa, ehelyett folyton Jack járt a fejében.
- Mégis, mi lesz vele?
- Hogy mi lesz? - fújtatott az apja. - A legjobb ügyvédeim
gondoskodni fognak arról, hogy élete végéig bebörtönözzék őt. Erről
magam is gondoskodom! Otthon meg megszabadulunk attól az
izétől, ami a testedben növekszik.
Ez már túl soknak bizonyult a lány számára, érezte, ahogy a testét
elöntötte a düh, fájdalmában felordított, amibe az egész repülő
beleremegett. A vasmadárban mégsem esett kár, mivel Adél a dühét
a föld felé irányította. Ekkor éppen Szumátra térségében haladt a
gép, mivel még az üzletembernek akadt némi elintéznivalója a
közelben, így az óceánban olyan remegések keletkeztek, amelyek
hatására szökőár indult meg a közeli partok felé, ami Afrika keleti
részén, valamint Ázsia déli területein söpört végig körülbelül
kétszázezer emberi életet követelve.
 23. fejezet
Lelkiismeret-furdalás

Hamarosan a társaság ismét a tengerparton találta magát.

Akkorra már a strand különféle napozni, illetve fürdeni vágyó
emberekkel kezdett megtelni. Nem keltettek különösebb feltűnést,
hiszen nem ők tűntek az egyetleneknek, akik búvárruhában szelték a
habokat, mivel a közelben épp búvároktatás zajlott. Amint
megszabadultak a búvárfelszereléstől, tekintetük a szélesen
mosolygó Jacksonra vetődött, aki a homokos tengerparton várt
rájuk. Lloyd volt az első, aki megkérdezte tőle:
- Te meg honnan kerülsz elő? - jártatta végig zöld tekintetét a
fiún, akinek hajában éppen akkor olvadtak el az utolsó hó- és
jégdarabok.
- Egy darabig vártam rátok, majd átugrottam megnézni a
következő bolygót. Nem mondom, oda aztán elkélne a felszerelés.
- Én is gondoltam már rá - értett vele egyet a magas férfi mindezt
helybenhagyva, de aztán ismét az ifjú srácnak vetette oda
megjegyzését. - Neked viszont vissza kell menned az igazgatóhoz.
- De… - kezdett vele vitatkozni Jackson, mire Lloyd közbevágott:
- Megígértette velem, hogy, amint elvégezted a dolgodat,
visszaküldünk hozzá.
- Ez rendben is van így - fordult Lloyd felé Mark, aki látta, hogy a
fiatal srác szívesen maradt volna még velük. - De még nem végeztük
el a dolgunkat, hiszen Aurórát át kellene juttatnunk az Antarktisz
nevű bolygóra. Ehhez pedig szükségünk van a fiúra, nem? - Jackson
magabiztosan húzta ki magát a védelmére érkező szavakra ezzel
megvillantva fehér mosolyát, mire Lloyd tekintete a vörös hajú
lányra vetődött, miközben röviden hozzátette:
- Bánom is én! - Innentől kezdve már nem a srácokkal
foglalkozott, hanem ehelyett odalépett a tengerpart homokjában ülő
lányhoz, aki szemlátomást nem érezte jól magát a bőrében. Lloyd
egy darabig azon gondolkozott, hogy mégis miként kezdje a
beszélgetést, végül egyszerűen leült mellé, arcát az óceán felé
fordította, majd odanyújtotta neki a táskájából előkerülő kulacsot. -
Innod kellene.
- Jól vagyok - sóhajtotta Auróra, majd felnézett, és csillogó szemei
meghazudtolták előző szavait.
- Nem úgy festesz - csóválta a fejét a férfi, mire a mellette ülő
felsóhajtott:
- Amióta visszatértem a múltból, érzem mások érzéseit. Az itt
lévők közül mindenki aggódik és fáradtnak érzi magát.
- Valóban? - vetette rá érdeklődő pillantásait a férfi, majd ivott
néhány kortyot a kulacsból, aztán egy kósza mosollyal arcán
kérdezte meg a lánytól:
- Én is aggódok talán?
- Nem tudom - emelte fel a lány a fejét, hogy ezzel a mozdulattal a
férfi szemébe tudjon nézni, miközben egy nagyot sóhajtott. - A te
érzéseidet valahogyan nem vagyok képes érzékelni.
- Persze, ugyanis nekem nincsenek érzéseim - mosolyodott el a
férfi újra, mire Auróra felszisszent, majd végül ő is elmosolyodott, és
a fejét csóválva folytatta:
- Minden embernek vannak érzései.
- Persze, csakhogy én nehezen vagyok embernek nevezhető - ivott
még egy kortyot a kulacsból, de aztán ismét Auróra tekintetébe
ütközött.
- Mindenki az, aminek tartja magát. Bár annak gondolod magad,
mégsem vagy állat, Lloyd. - A férfi erre nem válaszolt, csak ivott még
egy kortyot, majd következő szavaival indulásra bírta a társaságot.
Útközben Ashley dióhéjban elmesélte nekik az ausztrál történetet.
Szemlátomást őt is nagyon megviselték ezek az utazások, talán
jobban is, mint magát Aurórát. Amint kiértek a tengerpartról, Lloyd
hamar szerzett egy közlekedési eszközt az egyik nyitott parkolóból,
aminek segítségével útra kelhettek. A vezetőjük úgy ismerte a
várost, mint a saját tenyerét, bár nem igazán mesélt ennek okáról,
hiszen nem gondolta szükségesnek, hogy megismertesse a
feleségével való találkozásának történetét a többiekkel.
A társaság lassacskán egy bolt elé érkezett, ami a betondzsungel
kellős közepén mindenféle sportfelszerelést árusított. Lloyd egy
pillanatig azon gondolkozott, hogy bemenjenek-e oda, de, mivel
tudta, hogy mindennemű felszerelés hiányában nem vághattak csak
úgy neki az Antarktisznak, kénytelen volt leparkolni az autót az üzlet
előtt. De még, mielőtt beléptek volna a boltba, odaszólt a
többieknek:
- Ti maradjatok a kocsiban, azonnal visszajövök! - Amint
beléphetett volna az üzletbe, érezte, ahogy Auróra elsuhant mellette
ezzel megelőzve őt. A többiek nem mutattak hajlandóságot arra,
hogy ők is bekísérjék a férfit, így azok a kocsiban maradtak. Lloyd
egy torkából előtörő, halk, morgó hanggal konstatálta a vörös hajú
lány jelenlétét, de mégsem parancsolta vissza őt a többiekhez.
Az üzletben sportfelszerelések és egyéb kiegészítők sorakoztak a
falakra akasztva, vagy éppen üvegvitrinekben állva. Halkan szólt a
zene, egy pult mögött pedig egy férfi állt, akinek kreol bőre, barna,
mélyen ülő szemei és fekete haja volt, ő maga pedig hawaii inget
viselt, és éppen egy újságot lapozgatott. Ez a férfi első pillantásra
nem lehetett idősebb hatvanévesnél, miközben az akkori
életkoroknak megfelelően középkorúnak számított. Látszott a
testalkatán, hogy ő maga is többféle sportot űzhetett. Amint
felnézett az újságból, és meglátta a betérőket, a teste
megmerevedett, miközben Lloydra vetette döbbent tekintetét. A
boltos egy zaklatott mosollyal kérdezte meg tőle:
- Hát te itt?
- Nagyon úgy tűnik, Steve - bólintott egyet Lloyd, miközben a
boltos üdvözlése egy pillanatig sem tűnt szívélyesnek.
- Bolygószerte keres benneteket a rendőrség. Azt mondják, hogy
már mind a hat bolygóra kiterjesztették az ellenetek lévő
elfogatóparancsot.
 - Ezért érthető, hogy miért pont egy régi ismerős boltjába
látogattam el, és nem pedig ismeretlenekébe. Felszerelés kellene az
Antarktiszra.
- Felejtsd el! Ott is nagy erőkkel keresnek titeket. Az utakat
lezárták, mindenkit ellenőriznek.
- Mindez nagyon szép, csakhogy mi nem azokon az utakon
megyünk, amelyeken elkaphatnának. - Ismét a felszerelések
kérdésére terelve a szót végül kijelentette:
- Fizetek érte.
Steve felsóhajtott, majd megjegyezte, hogy körül kell néznie a
raktárban ahhoz, hogy megtalálja a számukra megfelelő holmikat.
Ezzel eltűnt egy időre.
Auróra eközben körbejárta a boltot megszemlélve annak
portékáját. Lloydot pillanatnyilag jobban érdekelte a lány, mint a
bolt áruja, de ő is úgy tett, mintha elmélyedt volna a kiállított
tárgyakban. A lány kisvártatva odafordult hozzá, hogy megjegyezze
neki:
- Igencsak feszült a viszonyotok. Nem örült akkor, amikor
meglátott téged.
- Nem ő az egyetlen - vetette oda neki a férfi félvállról, majd
felsóhajtott, és így fűzte tovább a mondandóját:
- Steve és én egy bárban találkoztunk. Valaha ő is volt katona, így
akadt közös témánk.
- Tudja, hogy te… nos, különleges vagy?
- Tudja, de még nem látott átváltozni.
- Miért orrol rád? - kérdezte érdeklődve a lány, mire Lloyd ismét
nagy levegőt vett, zöld pillantását a kíváncsi tekintetű lányra emelte,
és egyszerűen közölte vele az igazságot:
- Nos, a feleségét sikerült kicsit jobban megismernem, mint
ahogyan kellett volna.
 - Oh - Auróra ezen az önkéntelen sóhajon kívül nem tudott mit
felelni a válaszra, mivel megértette, hogy mit is jelenthettek a férfi
szavai. Zavarát leplezve tekintetét ismét a boltban kínált
árucikkekre vetette, de mindez nem tartott sokáig, ugyanis Steven
hamar visszatért hozzájuk. Egyértelmű zavart érzett a férfi felől
áradni, miközben az rendületlen kínálta számukra a hasznosabbnál
hasznosabb felszereléseket. A Stevenek nevezett fickó nem siette el a
dolgot, gyakran visszatért a raktárba, hogy aztán mindenféle
hegymászáshoz szükséges felszerelést mutasson nekik. Ezeken kívül
még télikabátok és sátrak is előkerültek. Amikor végül már a
fizetésnél tartottak, Auróra egy olyan erőt érzett áramlani a
boltosból, ami több volt, mint nyugtalanító. A lány Stevenhez
fordult, hogy akaratlanul is megkérdezze tőle:
- Miért van lelkiismeret-furdalása?
- Tessék? - kérdezett vissza az eladó, majd szóra nyitotta száját,
csakhogy Lloyd belé fojtotta a szót.
- Mit tettél? - A boltosnak nem kellett megmagyaráznia tettét,
hiszen a következő pillanatban kitárult az üzlet ajtaja, és egy
ismerős férfi jelent meg ott.
Auróra azt hitte, hogy menten elájul, amikor meglátta a jövevényt,
ugyanis az a férfi volt az, akivel az egyiptomi piramisoknál, valamint
az Amerika bolygó egyik erdejében találkoztak. Ő tűnt annak
ugyanis, aki azt a különleges osztagot vezette, melynek egyetlen
célja a felkeresésük, elfogásuk és átprogramozásuk volt.
- Nagyon köszönjük a segítségét, Steven - mondta a férfi,
miközben két másik katonának öltözött egyenruhás is belépett a
boltba. Lloyd szúrós tekintetét a boltosra vetette, miközben
megkérdezte tőle:
- Mégis, miért?
- Szerettem Lindát - jelentette ki a boltos. - Ő volt az egyetlen, akit
életemben szerettem. Neked pedig el kellett venned tőlem.
- Az csak szex volt, semmi más - hördült fel a férfi, mire Steven
megrázta a fejét, és ennyit mondott:
 - Ebbe ment tönkre a házasságunk. A te hibádból mentünk szét.
- Remélem, tudod, hogy semmire nem kényszerítettem őt.
- Dráma, dráma, dráma - hangoztatta színpadiasan az osztag
vezetője, mire tekintetét rávetette Lloydra, aki addigra már jelentős
átalakuláson ment keresztül. A körmei helyett karmok nőttek, a
kezét sűrű szőr borította be, miközben a szeme zöldről sárgára
váltott.
Auróra lefagyott, miközben az egyik egyenruhás odalépett hozzá,
mire az osztagvezető hangját visszhangozták a gondolatai.
- A barátaitokat már elfogtuk. Ti se álljatok ellent!
A szavai nem használtak, mivel Lloyd az Aurórát fenyegető
emberhez lépett, aki hirtelen megérintette annak vállát. Ettől a
karmos bestia testét áramütés érte. A lány felkiáltott a látványtól, de
nem tudott mit tenni, habár nem is lett erre szükség. A férfi ugyanis
egy fülsüketítő dörrenéssel medvévé változott, majd óriási
csattanással döntve ki a bolt oldalát a kimenekülő férfiakra rontott.
Ott valóban egy autóba próbálták betuszkolni a megbilincselt
társaságot. Abban a pillanatban viszont mindenki a hatalmas
fenevaddal lett elfoglalva. A katonák viszont számítottak arra, hogy
Lloyddal nem lesz egyszerű elbánni, ezért rendesen felkészültek a
medve fogadására. A fegyvereikből előtörő golyók még csak nyomot
sem hagytak a gigászi állat testén, ezért mással kellett
próbálkozniuk.
Az utcát rendőrök zárták le bekerítvén ezzel a boltot. A katonák
pedig igyekeztek nem használni nyilvánosan a képességeiket, hiszen
a civil lakosság mit sem tudott az erővel bírók létezéséről. A
körülöttük lévő magas házakból néhányan kiálltak az ablakba
megnézni, hogy mégis mi lehetett az, ami ezt a jelentős felfordulást
okozta, ahogyan azt is, hogy miként dolgoztak a rendőrök. Nem
láttak ott mást, csak a vörös hajú lányt és a hatalmas állatot, ami
állkapcsát csattogtatva a katonákat fenyegette.
A következő pillanatban az állat az egyik fegyveresre ugrott egy az
egyben leharapva annak fejét, majd véres pofájával egy újabbat vett
célba. Ekkor történt az, hogy az első szigonypuska elérte őt mintegy
átszakítva annak hátát. Auróra felüvöltött a látványtól, ugyanis az
első lövést még több szigonypuska által kibocsátott fegyver követte.
A kilövellő fémkampók a medve bőre alá hatoltak, mire az azokhoz
tartozó kötelekkel maguk felé kezdték húzni az állatot térdre
kényszerítve őt.
Auróra érezte, hogy tennie kellett valamit, így nem állhatott
tovább tétlenül. A teste előbb cselekedett, mint a gondolatai, így a
magasba emelte kezét, amitől érezte, ahogy annak a félelemnek és
dühnek a keveréke áramlott ki belőle, ami az elmúlt napokban
halmozódott fel benne. Azt is tisztán érezte, ahogyan megrázkódott
alatta a talaj. Viszont még nem tudta irányítani az erejét, így
tehetetlenül nézte végig, ahogy az nem a katonáknak, hanem a
közelben lévő háztömbnek csapódott.
Egy pillanatra megfagyott a levegő, mindenki a házra emelte
tekintetét, ami egy másodpercnyi feszült csönd után egy óriási
dörrenést hallatott. Egy pillanatig minden jelenlévő azt hitte, hogy
nem történik semmi, de aztán a ház alapjai megrogytak, majd egyik
emelet a másik után szállt porba, miközben az épület eszméletlen
gyorsasággal omlott össze.
Auróra érezte a házban lévő emberek fájdalmát, félelmét,
kétségbeesését. Könnyben úszó szemeit továbbra is az épületen
tartotta, miközben nem tudott semmit sem lépni a benne élők
megmentése érdekében. Nem akarta ezt, nem akart senkinek sem
fájdalmat okozni, mégis akarata ellenére elszabadult az ereje, ami
aztán képessé vált arra, hogy ledöntsön egy egész épületet. Egy
pillanatra megfeledkezett Lloydról, a katonákról, a barátairól, a
szorult helyzetéről, egyedül maradt a ledőlő ház által keltett porban
a szívében gyülemlő lelkiismeret-furdalással.
 24. fejezet
Dilemma

Auróra kiesett a világból. Szinte semmit nem érzékelt, csak a

körülötte gyűlő porfelhőt, ami jócskán lecsökkentette a látási
viszonyokat. Kitört a pánik, mindenhonnan menekülő emberek
vették őt körül, de ő maga mozdulatlanul állt tovább a katasztrófa
sújtotta városban. Szinte azt sem érezte, ahogy valaki egy határozott
mozdulattal megfogta a karját, és maga után rángatta őt. Mark
megtett minden tőle telhetőt azért, hogy Aurórát betuszkolja az
egyik katonai járműbe, amibe az egyenruhások előzőleg beültették a
társaság többi tagját. Így azt sem vette észre, hogy a rabszállítóként
funkcionáló járművet nem egy katona, hanem maga Derek vezette.
A mögötte lévő panelt, ami a katonákat elválasztotta a jármű hátsó
részében szállítandó raboktól, pedig egy erős ütés törte át mintegy
utat nyitva a hátul ülők felé. Auróra mellett Laura ült, miközben a
többiek a jármű belsejében foglaltak helyet, és próbálták kibírni a
hányatott utazást. Szerencsére akkor senki nem állta útjukat.
Addigra ugyanis minden helyszínre vezényelt rendfenntartó egység
a pániktól túlfűtött járókelők lenyugtatásával lett elfoglalva, illetve a
hatalmas medvével is kezdeniük kellett valamit, ami akkorra már
kiszabadult a kötelek által előidézett pillanatnyi börtönéből.
Auróra mindvégig önkívületi állapotban volt, nem is maradtak
emlékei arról, hogy miként került egy motelszobába, amiben több
ágy is sorakozott. Azok közül egyen tehetetlenül hevert végig, majd
borús gondolatai magukba nyelték őt. Egész testét és elméjét átjárta
az emberek fájdalma, ijedtsége és szenvedése, aminek ő maga volt
okozója. Elterült saját magának hibáztatásából épített börtönében,
de nem maradhatott örökre ennek az érzésnek a rabja. Mintha egy
erős kéz rántotta volna ki őt onnan, egyszeriben felriadt, és azon
nyomban felült az ágyon. Talán ezzel ki is csusszant a száján az
iménti gondolat.
- Lloyd!
 A következő pillanatban egy hangos káromkodást hallott, és ezzel
együtt egy fájdalmas szisszenést is. Oldalra fordította a fejét, ahol
aztán a barátait pillantotta meg, ahogyan körülvettek egy alakot.
Auróra önkéntelenül állt fel, mire tétova léptekkel arrafelé indult,
amerre a többiek is sorakoztak, hogy ezzel ő maga is lássa, hogy mi
is állt a figyelem középpontjában. A következő pillanatban Laura
lépett be a szobába egy whiskysüveggel a kezében, majd a figyelem
középpontjában lévő emberhez lépett.
- Ezt tudtam szerezni. - Ezzel odanyújtotta az üveget Lloydnak,
aki egy sarokban lévő széken ült. Akkorra már egy nadrágot is viselt
magán, de az szemlátomást kicsi volt a számára, mivel annak szára a
bokája fölé ért. A testén terebélyes sebek húzódtak végig, amelyek
ugyan nem véreztek, de mégis borasztó látványt nyújtottak, hiszen
vöröslőén tátongtak mellkasán, akárcsak valamifajta hosszan
húzódó, gennyedző hasadékok. Belekortyolt az újonnan szerzett
italba, így egy szempillantás alatt el is tűnt az üvegből annak
egynegyede. Fájdalomcsillapítóként hatott rá a szesz, ezért lett
ekkora szüksége rá. A vörös hajú lány látta, ahogy Derek megrázta a
fejét, és félig-meddig magának célozva jelentette ki:
- Még soha életemben nem láttam ilyesmit!
- Ne örüljetek ennyire, ugyanis túl fogom élni - sziszegte a férfi
összeszorított fogai között, akinek a sebeit lassacskán benőtte a
medveszőr, ahogyan a felégetett földet előbb-utóbb benövi a zsenge
fű. - Inkább vele foglalkozzatok! - nyújtotta ki az üveget tartó kezét,
miközben mutatóujjával Auróra felé bökött. Az összes szempár a
lányra vetődött, akinek arcát még mindig könnyek borították.
Ashley ezzel odalépett hozzá, majd átölelte annak remegő testét,
hogy lágyan a fülébe súgja e szavakat:
- Nincs semmi baj.
- Már hogyne volna! - mondta kitörő zokogása közepette a lány. -
Nem akartam bántani őket! Én nem…
- Tudjuk - lépett oda Mark is, majd barátnője hátára tette kezét,
miközben együtt érző pillantást vetett rá.
 - Nem, nem tudjátok - csóválta a fejét a lány. - Akkor is éreztem
mindent, mint ahogyan most is érzem, hogy aggódtok értem.
- Még jó, hogy aggódunk! - lépett hozzá közelebb Laura. - Abban
viszont igazad van, hogy nem tudjuk, hogy milyen lehetett… de azt
tudnod kell, hogy melletted állunk, és támogatunk téged, bármit is
hozzon neked a sors.
- Ne is mondjátok ezt! - igyekezett beléjük fojtani a szót a lány,
akinek hajában már ismét elkezdtek gyűlni az ősz tincsek.
- Ki tudja, hogy az előbb hány embernek okoztam halálát csupán
egyetlen kézmozdulattal?
- A híradások szerint még nincsenek halottak, csak súlyos sérültek
- pillantott oldalra a már kikapcsolt állapotban lévő televízió felé
Ashley. - Az volt a szerencse, hogy a házban lakók többsége éppen
dolgozott, amikor az eset történt. Főleg idősek estek áldozatul, de
még persze folyik a romok közötti kutatás.
- Sajnálom - rogyott le az egyik ágyra a lány, miközben szemeiből
folyamatosan ömlöttek a könnyek. - Én nem akartam! Nem
akartam! - hajtogatta, de a következő pillanatban valaki megjelent
az ajtóban, így a legtöbb pillantás Jacksonra irányult, aki ezt
kihasználva így szólt:
- Ha készen álltok, elviszlek titeket az Antarktiszra.
- Én nem - támadt ellenérzése a kétségbeesett lánynak, miközben
az összes pillantás ismét rávetült. Ezzel erőt vett magán, kinyújtotta
remegő lábait, majd felállt, és egyenként az ott lévők szemébe
nézett. - Sajnálom, de nekem ez nem megy - ellenkezett
határozottan. - Nem tudom befejezni a küldetést.
- Nem a te hibád, ami történt - kezdett elkeseredett próbálkozásba
Ashley, hiszen meg akarta győzni barátnőjét arról, hogy
mindenképp tovább kellene menniük. - Ez bárkivel megeshet, aki
olyan hatalmas erőkkel rendelkezik, mint te vagy én.
- Azért ez más! - mondott neki ellent Auróra. - Te a látomásaiddal
nem fogsz házakat ledönteni!
 - Egyszerűen csak meg kell tanulnod használni a képességeidet -
állt fel Lloyd, miközben újra meghúzta a kezében tartott üveget.
Ekkorra már nyugodtabbnak tűnt a hangja, a testén pedig akkortájt
tűntek el az utolsó sérülések is.
- Persze - vetette oda neki kétkedő hangon Auróra. - Addig meg
vajon hány embert kell még megölnöm? Nem - állította
határozottan. - Örülök, hogy eljutottunk idáig, és egy igazi csapattá
kovácsolódtunk, de ennek itt vége szakad. Mindenki jobban teszi, ha
visszatér a bolygójára, és ott folytatja az életét, ahol abbahagyta,
amikor találkoztunk. Én ugyanis egy tapodtat sem vagyok hajlandó
ennél továbbmenni.
- Hülyeség! - rázta a fejét Lloyd. - Nézd, csak egy szerencsétlen
baleset történt. Ne emészd magad emiatt! Kár a gőzért!
- Persze, mert neked annyira egyszerű! - csattant fel a lány. - A te
szemedben semmit nem ér az emberélet, de amennyiben van
választásom, én nem akarok gyilkossá válni - nézett a férfi
elkomoruló, zöld tekintetébe, majd ismét egyenként pillantott a
barátaira. - Nem érdekel, hogy mit akartok, vagy mit gondoltok. Én
itt maradok.
- De akkor meghalsz - közölte vele az egyértelműt az elkerekedő
szemű Ashley.
- Ha ezzel megkímélek másokat, akkor nem bánom - felelte
Auróra mintegy beletörődve sorsába.
- Ez egy nagy szarság! - mondott neki ellent Lloyd, miközben
kezdett dühbe gurulni. - Megpihenünk itt még néhány órát, aztán
útnak indulunk. Még én vagyok ennek az istenverte csapatnak a
vezetője, így az lesz, amit én mondok.
- Nem! - csóválta a fejét a lány. - Vége van. Én nem megyek
tovább, és még te sem kényszeríthetsz!
- Azt majd meglátjuk - folytatta a férfi, majd kiitta az egész üveget,
és ezzel elhagyta a szobát.
 Auróra nem tudta, hogy hová ment, ahogy arról sem maradtak
emlékei, hogy mégis hogyan jutott el oda, merthogy a csapat a
katasztrófát követően elvált Lloydtól. Azt viszont sejtette, hogy
medveérzékei könnyedén elvezethették őt a többiekhez. Azt sem
sejtette, hogy vajon mennyi idejük maradt még, mielőtt újabb
katonák és rendőrök vennék körül a motelt azzal a céllal, hogy
elfogják őt. De ez alkalommal jól tudta, hogy ideje megadnia magát.
Nem hallgatott sem Ashley vagy Laura, sem pedig Mark szavára,
akik minden erejüket bevetve kísérelték meg meggyőzni őt a
továbbindulásról. Egyrészt halálosan fáradtnak érezte magát ahhoz,
hogy folytassa az útját, másrészt pedig tudta, hogy itt kellett véget
vetnie az utazásának ahhoz, hogy ezzel megkímélje az embereket.
Nem igazán gondolt bele komolyan a következményekbe, de úgy
érezte, hogy beigazolódott mindaz, amitől félt. Így eldöntötte, hogy
egy jobb élet reményében áldozza fel magát azért, hogy mások
élhessenek.
Már beesteledett, amikor Lloyd visszatért a motelbe, de akkor
sem volt hajlandó egy szobában tartózkodni a lánnyal, aki
tántoríthatatlannak bizonyult a témával kapcsolatban. A szoba
mellett hosszan elhúzódó gangon állt egyik cigarettát szívva a másik
után, immáron megfelelő méretű ruhába bújva, amikor Mark
kilépett a szobából, és odaállt mellé. Egy darabig nem szóltak
egymáshoz, csak nyugodtan néztek bele az éjszaka szemébe, de ez az
állapot nem tarthatott sokáig, ugyanis a srác vált azzá, aki először
nyitotta szóra ajkát:
- Jackson magával vitte Ashley-t az Antarktiszra. A lány igyekszik
a látomásai alapján megtalálni az emléket.
- És mi a helyzet a kölyökkel? - kérdezte Lloyd Aurórára gondolva,
de Mark megrázta a fejét, és így szólt:
- Hajthatatlan. Nagyon megviselték őt a történtek. Nem hajlandó
még csak hallani sem az indulásról.
- Gondolom, oka van annak, hogy te itt vagy.
 - Nézd - sóhajtott fel a srác -, Auróra a legjobb dolog, ami
életemben történt velem. Nagyon fáj őt így látnom, és, ahogyan te,
én is meg akarom őt kímélni attól a sorstól, ami rá vár, ha nem
megyünk tovább.
- Miért is akarnék én ilyet? - kérdezte zaklatottságtól csillogó
szemekkel Lloyd, mire Mark megrántotta a vállát, és kijelentette:
- Nem tudom az okát, de amióta ismerlek titeket, látszólag ezen
ügyködsz. - Erre a férfi nem felelt semmit, csak beleszívott a
cigarettájába, majd csöndben hallgatta Markot. - Nagyon nehéz
elismernem, de mégis egyértelműnek tűnik… fontos vagy Auróra
számára - ezzel Lloyd kételkedését kifejezve felszisszent.
- Mit akarsz? Mit tegyek? - zárta rövidre a srác monológját Lloyd,
miközben annak csillogó, kék szemeibe nézett. - Azt hiszed, rám
hallgatni fog? Akkor nem ismered őt igazán.
- Legalább megpróbálhatnál beszélni vele, és meggyőzni őt az
indulásról. - A férfi nem szólt semmit, csak újra beleszívott a
cigarettájába, majd elnyomta annak égő végét a gangon lévő,
kifüggesztett hamutálban, és kifújta a tüdejében lévő maradék
füstöt. A következő pillanatban kitárult az ajtó, mire Laura lépett ki
rajta, aki félig az öccsének címezve szólalt meg:
- Ashley és Jackson visszatért.
- Hívd ki a srácot, beszélnem kell vele! - utasította őt Lloyd, mire
Mark egy utolsó próbálkozás gyanánt feléje fordult, mielőtt még
bement volna a szobába.
- Egy próbát megér az élete.
- Ja - dörmögte az orra alatt a férfi, majd végignézte, ahogy Mark
bement a szobába, ahonnan éppen abban a pillanatban lépett ki a
fiatal srác.
Látszott rajta, hogy fáradt volt, őt is kimerítette a folyamatos
bolygóközi utazás, de igyekezett tettre késznek feltüntetni magát egy
kedves mosollyal arcán.
 - Már nagyon közel járunk ahhoz, hogy megtaláljuk a következő
emléket.
- Nem emiatt hívtalak - próbált helyesbíteni a férfi, mire
megkérdezte:
- Ide tudnál nekem szállítani valakit?
- Persze - felelte a fiú, de a szemében továbbra is fáradtság
tükröződött. Lloyd a lehető legkellemesebb modorát elővéve
folytatta:
- Fontos lenne - érintette meg Jackson vállát bizalmaskodóan, aki
bólintott egyet, és ezzel készen állt egy újabb utazásra.
Auróra nem tűnt hajlandónak kimozdulni a szállodából, egyedül a
recepciónál álló csokiautomatáig jutott. Abba unottan dobott bele
egy adag aprópénzt, majd várta az onnan előbukkanó, szeletnyi
boldogságot. Viszont az mégsem ért oda hozzá, ugyanis megakadt a
gép. A lány ezennel felsóhajtott, de valaki a segítségére igyekezett,
hiszen egy határozott ütés érte a gépet, aminek hatására a csoki
kipottyant belőle.
- Ennek ez a trükkje. - A lány a segítője felé fordult, és ezzel egy
kedves mosolyú nőt látott meg maga előtt. A nő kiskosztümöt viselt,
vállig érő, egyenes, barna haja friss illatot árasztott. Valahogyan
nem illett a motel kissé lepukkant hangulatához.
- Köszönöm - hagyta helyben a lány, majd elvette a csokit, és már
fordult volna vissza, hogy ezzel a szobájába menjen, de a nő
összehúzott szemöldökkel szólt utána:
- Érdekes a hajszíne - jártatta végig tekintetét Auróra vörös haján,
amibe az idő múlásával egyre több ősz hajtincs gyűlt. A lány
visszafordult felé, de nem szólt semmit, helyette engedte, hogy a nő
folytassa a mondandóját. - Nagyon ismerősnek tűnik nekem. Nem
ismerjük egymást valahonnan?
- Nem hiszem - ellenkezett a lány, majd szabadulni próbált a
helyzetből. Erre a nő előrébb lépett, és rájött arra, hogy honnan is
olyan ismerős neki Auróra.
 - Maga az a lány a medvével, csak akkor teljesen ősz haja volt.
- Biztosan összekever valakivel - megpróbálta lesütni a szemeit, és
kezeivel takarni az arcát, de érezhető feszültség keletkezett a
hangjában.
- Újságíró vagyok - erősködött a csinos nő. - Erre a helyre is épp
egy riport miatt jöttem. Ha tudna adni nekem egy interjút…
- Nem tud - lépett oda hozzájuk Lloyd erélyesen, amitől az
újságíró egy kicsit meghökkent, de aztán elővett egy névjegykártyát,
és a lány kezébe nyomta azt.
- Ha meggondolná magát, akkor hívjon fel! - Auróra egy pillantást
vetett a kártyára, majd zsebre dugva azt végignézte, ahogy a nő
ellépett tőle, és ezzel magukra hagyta őket. Lloyd Auróra fölé
magasodott, miközben megrázta a fejét, és így szólt:
- Nem jó ötlet firkászokkal cimborálni.
- Csak segíteni akart - állt ki az igazáért a lány, miközben
beleharapott a csokiba.
- Mint mindannyian a szobában… - felelte a férfi, de aztán Auróra
megrázta a fejét, nagyot sóhajtott, és ennyit mondott:
- Tudom, hogy miért vagy itt, de nem fogsz tudni meggyőzni.
- Valójában azért jöttem, hogy inni vigyelek.
- Az alkohol nem oldja meg a problémákat - ellenkezett a lány.
- Nem, nem oldja meg őket, de arra legalább jó, hogy egy darabig
megfeledkezz róluk. - Egy pillanat szünet után megkérdezte tőle:
- Van itt egy közeli bár. Na, mit mondasz?
- Rendben - rántotta meg a vállát, hiszen úgysem maradt
vesztenivalója, ezért együtt léptek ki a hotelből, és a parkolót
átszelve valóban egy bárhoz jutottak.
Ott főleg helyiek ittak, biliárdoztak, csocsóztak, és láthatóan jól
érezték magukat. Az idegenek odaléptek a pulthoz, amelyben egy
fiatal, helyi lány szolgálta ki a bódulni vágyókat. Lloyd a farzsebéhez
nyúlt, amiből aztán kihúzott egy pénztárcát, és megkérdezte a már
bárszéken ülő kísérőjét:
- Mit iszol?
- Nem tudom. Te mit?
- Whiskyt.
- Akkor én is azt - fogadta el Lloyd döntését a lány is, mire a férfi
hezitált egy pillanatig, majd a pultosnőhöz fordult, aki látszólag
előszeretettel itta a jóképű vendége szavait.
- Egy whisky és egy whisky-kóla lesz. - A nő ezzel felvette a
rendelést, és csapolni kezdte az italt, mire Auróra értetlenül nézett a
mellette ülőre, aki szinte kérdésként értelmezve a pillantást így
válaszolt rá:
- Nem hiszem, hogy tisztán ízlett volna neked.
- Ezt hadd döntsem el én! - óhajtotta a lány, és abban a
pillanatban eléjük került az ital. Lloyd fizetett, majd Auróra elé tolta
a saját italát azt várva, hogy az megkóstolja a kóla nélküli verziót. A
lány farkasszemet nézett a benne úszó jégkockákkal, miközben
belekortyolt a csípős italba. Lloyd egy pillanatig várt a reakciójára,
mire Auróra köhögni kezdett, majd kijelentette:
- Ez valóban borzalmas így.
- Akkor idd a sajátodat! - felelte erre a férfi, mire elemelte a
lánytól a poharát, és ezzel kiitta a benne lévő italt, majd jelezte a
pultosnak, hogy újat kér. Aurórának valóban jobban ízlett a kólás
verzió, ami rögtön a fejébe is szállt. Lloyd ezzel szemben elég jól
tartotta magát.
- Hogyhogy nem hat rád az ital? Körülöttem már rég elkezdett
forogni a világ, miközben te egészen józannak tűnsz.
- Egyrészt azért, mert évszázados gyakorlatom van az ivásban,
másrészt pedig azért, mert rám kicsit másként hatnak ezek a dolgok.
- Akkor meg miért iszol egyáltalán? - kérdezte kíváncsi tekintetét
a férfi felé fordítva.
 - Mert a pia eltompít egy kicsit. Képes valamennyire csillapítani a
fájdalmat.
- Borzasztóan fájhatott - idézte vissza Auróra azt a szörnyű
látványt, amikor is az első vonóhorog az állat hátába csapódott.
- Volt már rosszabb - mosolyodott el sokatmondóan a férfi, aztán
újra kiitta a poharat. A lány egy darabig csak nézte őt, miközben az
ajkába harapott mintegy elfojtva a kérdését. Mindezt azonban Lloyd
megérezte, így megkérdezte tőle:
- Mi van? Miért nézel így rám?
- Nehezebb lehet a lelki fájdalmat elviselni, mint a testit.
- Ugyan már! - jelent meg egy elkínzott mosoly a magas férfi
arcán. - Neked fogalmad sincs róla!
- Lehet, hogy nincs - merült bele a lány az italába. - A többiek nem
érthetik, de hátha te megérted… Én nem akarom ezt. Nem akarok
újra ártani másoknak.
- Ezért képes lennél feláldozni magad? - kérdezte a férfi aggódó
szemeit Aurórára vetve, de az tétován bólintott egyet, és így fűzte
tovább a szavait:
- Tudod, nemhiába jelentkeztem bölcsésznek. Mindig is szerettem
olvasni, csakhogy a könyvek mégiscsak egyszerűbben épülnek fel,
mint ahogy az élet hozza az eseményeket. Ott általában vannak jó és
rossz szereplők, vannak hősök és gonoszok. Az előbbieknek az a
szerepük, hogy legyőzzék az utóbbiakat. De az én esetem más… az
én történetemben valójában én vagyok az a gonosz, akit le kellene
győzni. Ha ugyanis mégis sikerrel járnánk, akkor az csak pusztulást
és halált hozna az emberekre. Hiszen Ashley elmondása alapján ez
történt a múltam minden epizódjában! Úgy érzem, hogy akkor
cselekszem helyesen, ha itt, most megállok, és nem hagyom, hogy az
uralkodónő jóslata beteljesüljön.
- Remélem, tudod, hogy olyanokért tennéd ezt, akik öt bolygón át
üldöztek téged - sóhajtotta a férfi. - Az emberiség már akkor
megérett a pusztulásra, amikor még a Föld bolygón lakott. Nem
hiszem, hogy az áldozatod bármit is változtatna ezen…
- Te nem, én viszont igen - ismerte el a lány határozottan. - És ha
te most azért vagy itt, hogy rávegyél engem arra, hogy folytassam az
utat, akkor feleslegesen fizeted nekem ezeket a köröket.
- Az ivás soha nem lehet felesleges - ellenkezett a férfi, miközben
egy sokatmondó mosoly telepedett meg az arcán, mire rendelt
maguknak még egy kört.
Auróra nem lehetett hozzászokva az italhoz, ezért nagyon hamar
meg is ártott neki. Ott találta magát a parkolóban, miközben
minden, amit aznap evett, visszaköszönt belőle. Lloyd erősen
tartotta őt, miközben egy kuka fölé hajolt, és kiadta magából
mindazt, ami kikívánkozott belőle. Lloyd összefogta a lány haját, és
mély hangján nyugtatta arról biztosítván őt, hogy ez mindenkivel
előfordul, aki nincs hozzászokva az italozáshoz. Miután nem maradt
már a lányban semmi, amit kihányhatott volna, leültette őt egy
padra, miközben arra utasította őt, hogy el ne mozduljon onnét. Ő
maga pedig a közeli éjjel-nappal nyitva tartó boltba indult. Amikor
visszatért, Auróra már nem a padon ült, hanem felmászott egy nagy
dzsip motorháztetőjére, hátát a szélvédőnek döntötte, és onnan
bámulta a meleg éjszakai égbolt csillagjait. Amikor Lloyd odalépett
hozzá, egy halvány mosollyal arcán, és némi szarkazmussal
hangjában megjegyezte:
- Az autó tulajdonosa kifejezetten örülni fog ennek.
- Csak kifeküdtem nézni egy kicsit a csillagokat - felelte a lány el-
elcsukló hangon, majd felült az autó tetején, a férfi felé fordult, aki
egyik kezében egy csomag rágót, a másikban pedig egy üveg italt
tartott. - Hoztál nekem még piát! - nyúlt volna az üvegért a lány, de
a jövevény elrántotta előle azt, majd kivett a dobozából egy rágót, és
egy mozdulattal Auróra szájába nyomta azt.
- Valójában erre nagyobb szükséged van.
- Jól vagyok! - közölte tettetett határozottsággal a vörös hajú lány,
de Lloyd tudta, hogy csak a részegség beszélt belőle, mivel a
következő pillanatban szavait meghazudtolva csuklani kezdett. -
Inkább az üveget kérem!
- Az előbb hánytad ki magad. Nem gondolom, hogy bölcs dolog
lenne… - De Auróra nem tágított, kikapta a férfi kezéből az üveget,
letekerte annak kupakját, és meghúzta annak tartalmát.
- Ne félts már ennyire! Önálló nő vagyok, aki maga is el tudja
dönteni, hogy mennyit ihat!
- Azt látom - jelentette ki Lloyd egy kissé szkeptikus mosollyal
arcán, mire Auróra megérezte hangján a mögöttes jelentést, így
aztán az üveget meghúzva így folytatta:
- Most már nincs okod sem kölyöknek, sem pedig hercegnőnek
szólítani engem.
- Valóban? - kérdezett vissza továbbra is gunyoros hangvétellel a
férfi. - És ezt mégis, miből következtetted ki?
- Most már én is gyilkos lettem, pont olyan, mint te.
- Attól azért igazán távol állsz - rázta a fejét a magas, csillogó
szemű szörnyeteg.
- Miért, te hány embert öltél meg életed során? - Ez a kérdése
betalált. Auróra látta, ahogy Lloyd tekintete elkomorodott, majd a
férfi megrázta a fejét, mire a hangja is elmélyült.
- Nem tudom. A kezdetekben nem is emlékeztem arra, hogy mi
történt velem, amíg medveként bolyongtam.
- Hány éves voltál? Tudod… az elsőnél - komorult el a lány hangja
is.
- Rögtön akkor történt, amikor megszülettem - sóhajtotta,
miközben Auróra látta rajta, hogy emlékek úsztak át a tekintetén. -
Édesanyám ugyanis nem élte túl a szülést.
- Igazán sajnálom - nyújtotta Lloyd felé a kezét, így ezzel elérte
annak izmos mellkasát. A férfi közelebb húzódott hozzá úgy, hogy
magas, szálkás testével beférkőzhessen a lány combjai közé. Érezte
az Aurórából áramló alkohol szagát, de ő sem árasztott ennél jobb
illatot, ennek ellenére mégis tudta, hogy szinte megbabonázta őt a
lány közelsége. Az tisztán érezte, ahogy Lloyd tenyere végigcsúszott
a derekán, és a következő pillanatban az ajkaik nagyon közel
kerültek egymáshoz. A lány elvörösödve fordította oldalra a fejét,
miközben igyekezvén észhez térítenie magát megkérdezte a
vadászként ráleső alaktól:
- Mégis, mit csinálsz?
- Ne tegyél úgy, mint aki nem tudja! - csóválta a fejét a férfi, de a
lány mintha magának mondta volna a következőket:
- Nekem barátom van. - Még mindig érezte a férfi izmos testének
émelyítő közelségét, így megkísérelt nem belenézni Lloyd csillogó
szemébe. Hiszen tudta, hogyha megteszi azt, akkor azzal örökre
elveszik benne. Annak további szavai viszont nem segítettek rajta.
- Tudom.
- Akkor meg miért nézel így rám? - kérdezte ismét beleveszve az
előtte álló ember zöld tekintetébe.
- Mivel mindketten tudjuk, hogy az ő közelében nem ugyanazt
érzed, mint amikor az én közelemben vagy - érintette meg bal
kezével a lány szeplőktől pettyezett arcát, csakhogy az érintés
inkább szította, mintsem csillapította Auróra dühét. A lány próbált
neki ellenállni, így leugrott a motorháztetőről ezzel kiszabadítván
magát Lloyd közelségéből. Dühtől csillogó tekintettel folytatta:
- Igazad van, nem ugyanazt érzem! Mark kedves, érzelmes, egy
igazi úriember. Vele ellentétben te kiállhatatlan vagy, káromkodsz,
vedelsz, és ráadásul felajánlottál engem mintegy nyereményként a
pókerjátszma során. Ezek mellett tárgyiasítod és kihasználod a
nőket, és az a sok gyilkosság! - rázta továbbra is a fejét a lány. - Nem
szerettél senkit és semmit magadon kívül, elmondásod szerint
nincsenek is érzéseid. Azt hiszed, hogy mindent tudsz, de elárulom
neked, hogy rám nem vagy semmilyen hatással. Te ugyanis teljesen
közömbös vagy a számomra.
- Csakugyan? - lépett ismét a feldúlt lány közelébe Lloyd, akinek
dühtől remegő teste egy csapásra elcsendesedett, és innentől kezdve
egy teljesen másfajta remegés szállta meg őt. Lloyd ismét olyan
tekintettel nézett rá, aminek a fiatal lány alig tudott ellenállni. -
Nekem nem úgy tűnik.
- Nem ismersz - ellenkezett Auróra hitetlenkedve. - Nem vagyok
olyan, mint az összes többi nő, akinek eddig elcsavartad a fejét.
- Valóban nem vagy olyan - helyeselt a férfi helybenhagyva az
állítást, miközben szinte állatias testtartásban magasodott a
reszkető lány fölé ezzel ismét megérintve annak arcát. - Te náluk
sokkalta értékesebb vagy.
Aurórának egy csapásra minden védelme elveszett, amint Lloyd
kimondta ezeket a szavakat. Az alkohol szinte felhőként
homályosította el a gondolatait, amitől nem bírt már tovább
ellenállni az előtte égetően közel álló férfinak. Tudta, hogy
őrültséget tesz, hogy Lloyd nem a legmegfelelőbb társaság számára,
hogy a férfi úgyis csak ki fogja őt használni, összetöri a szívét, és
csak baj származhat abból, ha nem tud neki tovább nemet mondani.
Ahogy azt is tudta, hogy volt neki barátja, aki ráadásul egy rendes,
kedves fiúnak tűnt, olyannak, akire mindig is vágyott. De az alkohol,
vagy annak a tudata, hogy hamarosan úgyis lejár az ideje, és átadja
magát a halál keserédes közeledésének, szinte elhomályosította
észérveit. Ő maga lépett közelebb a férfihez, és felszegve fejét
követelte ki annak csókját.
Lloyd teste megfeszült, lehajtotta fejét, mire ajkával gyengéden
megérintette a lány remegő ajkait. Aurórát szinte áramütésként érte
a közeledés. Érezte, ahogy a teste megfeszült, ahogy a férfi minden
érintése libabőrt hagyott maga után, ahogy végül kitárta az ajkait
ezzel magába fogadva Lloyd édes nyelvét. A férfi gyengéden ölelte át
a lány testét, amitől őt is hasonló érzések szállták meg, mint
Aurórát. Csakhogy kettejük közül mégis a fiatal lánynak rogytak
meg a térdei, mivel elméjét hirtelen magához ragadta a bódulat.
Eszméletét vesztve ájult bele a férfi ölelésébe, aki erősen tartotta őt,
majd felvette őt a karjaiba, miközben az ájult lány fülébe súgta:
- Sajnálom, de ez szükséges volt.
 A következő pillanatban a sötétségből egy alak lépett elő.
Cipőjének kopogását ütemesen visszhangozta a beton. A nő Lloyd
felé lépett, annak hosszú, barna haja kontyba volt kötve, miközben
egy ruhát és egy könnyed szövetkabátot viselt magán. Ahogy
mindig, most is nagyon csinosan öltözött. A férfi a nő felé fordult,
majd így szólt hozzá:
- Meddig tart az anyag hatása?
- Néhány órán át. Tehát van időd - nyugtatta meg őt a nő.
- Köszönöm, Claudia - felelte kissé zavartan Lloyd, akinek a
boltban tett látogatása során adott át a jövevény egy fiolát, amiben
olyan anyag leledzett, amely nyállal keveredve kiütötte a gyanútlan
áldozatot. Lloydra természetesen nem hatott, ahogy az alkohol sem
volt képes teljes bódultságot okozni neki. A nő bólintott egyet
válaszul, miközben megjegyezte:
- Biztos, hogy ezt akarod? A lány elhatározása ellenére döntöttél
az életéről. Ezért haragudni fog rád, talán soha nem bocsát meg
neked.
- Akkor sem hagyhatom őt meghalni - ellenkezett a magas férfi,
miközben a nő beleegyezően biccentett egyet, viszont hangján
kiérződött a féltékenység.
- Amint láttam, számodra sem okozott nehézséget ez a feladat -
gondolt Claudia az imént váltott csókra -, de mit tettél volna, ha
nem hajlandó megcsókolni téged?
- Tudtam, hogy meg fog - felelte minden kétséget kizáró
hangsúllyal a férfi. Nem volt kedve tovább hallgatni a nőt, így
legnagyobb megkönnyebbülésére Jackson éppen abban a
pillanatban jelent meg.
- Na, sikerült? - kérdezte a fiatal fiú, mire tekintete a kiütött
lányra tévedt.
- Vidd vissza Claudiát! - utasította őt a férfi. - Amint megjártad az
Európát, még lesz egy ugrásod az Antarktiszra.
 A srác felelősségének teljes tudatában fogadta el az utasítást.
Nagyon szeretett volna a csapathoz tartozni, ő is fontos feladatot
ellátni, így mindent megtett ezért. Ennek okán fáradtságát legyőzve
a vezetőjük által kiadott feladatokkal foglalta el magát. Közben talán
nem is sejtette, hogy mennyire nagy munka jutott neki
osztályrészül. Lloyd persze mindig is fukarkodott a köszönetekkel,
de szíve mélyén hálát érzett a látszólag is kimerült ifjú iránt.
Amint Jackson távozott, ő egyedül maradt a kiütött lánnyal,
legalábbis azt hitte. De aztán hamarosan meghallotta a feléje
közeledő léptek hangját, megfordult, így Ashley rosszalló
tekintetével találkozott.
- Nem hiszem el, hogy képes voltál erre.
- Mindketten tudjuk, hogy nem hagyhattam őt meghalni.
- Rábeszélhetted volna…
- Szerinted hallgatott volna rám? - kérdezte kételkedve a férfi.
- Ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak.
- Nem, ez egy gyáva megoldás volt. Ennyi erővel felkaphattad
volna őt a hátadra, és a célig meg sem állva odalöktetted volna őt az
újabb emlékhez.
- Ez azt jelenti, hogy nem segítesz? - kezdte unni a morális
értékeléseket Lloyd, így rövidre zárta a vitát.
- Persze, hogy segítek! - hagyta helyben a dolgot a csokoládébőrű
lány. A következő pillanatban Jackson újra megjelent a parkolóban,
aki aztán erőt vett magán, és átteleportálta a célbolygóra a
jelenlévőket.
A srác egy hóval borított utcának a kellős közepén esett össze a
fáradtságtól. Éjjel borult a tájra, így nem maradt forgalom a
városban. Az összes lámpa sárgán villogott, a hideg miatt pedig
mindenki otthon töltötte az estét. Az utcán magasodó házak
ablakából itt-ott világosság szűrődött ki jelezve az ott lévők
ébrenlétét. Ashley ezennel feltámogatta Jacksont a földről, de a fiú
önkívületi állapotba került.
 - Muszáj őt meleg helyre vinnünk.
- Nem bírok egyszerre kettőt cipelni - csóválta a fejét Lloyd, mire
a csokoládébőrű lány felvetette:
- Ha medvévé változnál…
- Akkor nagy valószínűséggel felfalnálak benneteket. Rossz ötlet.
- Akkor mit tegyünk?
- Azt, amit mindig. Szerzünk egy kocsit - ajánlotta a férfi, de
ezúttal nem ment annyira könnyedén mindez, ugyanis a hideg miatt
minden helyi lakos garázsokban tartotta az autóját. Így több
utcányit gyalogoltak, Lloyd egyik kezében Aurórát tartva, a
másikban pedig Jacksont a földön húzva haladtak egyik épülettől a
másikig. Ashley is didergett, aki persze egyáltalán nem lehetett
hozzászokva a farkasordító hideghez.
Szerencséjükre egy benzinkút tárult a szemük elé, ahol éppen egy
bulizó társaság tankolta tele a járgányát. Lloyd nem volt udvarias
kedvében, ezért egy pillanat alatt megtörtént a változás; a teste még
jobban megnyúlt, a szeme zöldről sárgára váltott, a kezén lévő
körmök pedig karmokká alakultak. A fiatalokat nem kellett kétszer
kérni arra, hogy adják nekik át az autót. Azok riadtan pattantak ki
onnan, miközben néhányuk sejtette, hogy abba a társaságba
botlottak, amelyet mind a hat bolygón nagy erőkkel keresett a
rendőrség. A férfi akkor változott vissza, amikor Aurórát és Jacksont
beültette hátra, eközben Ashley magától ült az anyósülésre. Ezzel
gázt adott, és elsüvítettek az éjszakában.
- Hová kell mennünk?
- Egy csillagvizsgálót kell keresnünk - felelte erre a lány. -
Jacksonnal találtunk egy utcatérképet, ami szerint a város határán
áll emlékmű gyanánt. Oda kellene eljutnunk.
- Akkor irányíts! - határozta Lloyd, mire Ashley az emlékei
alapján, és tehetségének köszönhetően próbált tájékozódni.
Hamarosan elhagyták a város közepén álló felhőkarcolókat, és
családiasabb negyedbe értek. Lloyd a visszapillantó tükréből nézte,
ahogy Auróra hajában csupán néhány hajszál maradt vörösen.
Tudta, hogy sietniük kellett. Ashley elmondása valóban helyesnek
bizonyult, hiszen ott állt a város szélén az elmondott műemlék, amit
viszont fegyveresek őriztek. Hogy ez azért történt, mivel a katonák
sejthették, hogy legközelebb ott fog felbukkanni a társaság, vagy
azért, mert különben is annyian őrizték a vizsgálót, azt senki nem
tudhatta.
Lloyd ráparancsolt Ashley-re, hogy maradjon az autóban, ő
viszont kiszállt onnan, mire a következő pillanatban az összes
fegyver a mellkasának szegeződött. Felszólították őt arra, hogy
álljon meg, de Lloydnak esze ágában sem volt követni a parancsot.
Egy hatalmas robbanással medvévé változott, majd a következő
pillanatban kitárva gigászi pofáját a katonákra förmedt. Azok nem
gondolkoztak sokáig, hanem lőni kezdték az óriási állatot, de az
szemlátomást ügyet sem vetett a lövedékekre. A fenevad sárga
szempára az autóban ülő, öntudatlan Aurórára vetült, amitől még
inkább dühbe gurult. Mintha csak azt hitte volna, hogy a katonák
tették ezt a lánnyal, azonnal nekik rontott.
Ashley alig bírta végignézni a vérfürdőt, viszont nem is ez
bizonyult annak, amivel elfoglalta magát. Amíg Lloyd a katonákat
intézte el, ő átcsusszant a vezetőülésre, majd gázt adott, és az épület
felé vette az irányt. Áttörte az azt körülvevő kerítést, majd egy
fülsüketítő csattanással csapódott az épület falának. Az üvegek
összetörtek, az autó eleje eldeformálódott, a lány egy kicsit beverte a
fejét, de ettől függetlenül jól volt. Hátranézett, és látta, hogy az
ütközéstől Jackson a padlóra esett, Auróra pedig végigdőlt a hátsó
ülésen. Nem maradt sok ideje, ezért kinyitotta az ajtót, majd onnan
kihúzva a tehetetlen barátnőjét a csillagvizsgáló falához érintette
annak élettelen kezét. Ekkor ismeretlen remegés rázta végig az
épületet, amitől Ashley érezte, ahogy a küldetés sikeresen
befejeződött, hiszen barátnője visszakerült a múltjába.
 25. fejezet
Költözés

A Föld 2273. évében jártunk. Ekkorra már csupán néhány főbb

város maradt biztonságos az emberi populáció számára, melyek
olyan korábban kevéssé lakott területeken magasodtak, mint
például az Antarktisz. Ezen a földrészen egy olyan kutatóállomás
épült, amelynek feladata évszázadok óta az volt, hogy új bolygókat
fedezzen fel az emberiség számára. A Föld ugyanis napról napra
haldoklott; mindent magával sodort a klímaváltozás, a
környezetszennyezés, és az emberek egyszerűen felélték a bolygó
tartalékait. Akkorra már a tudomány állása ott tartott, hogy sikerült
felfedezni hat bolygót, amikre egy gépezet segítségével már
átköltöztették a világörökség főbb tárgyait, a történelem darabjait,
képeket, épületeket, városokat, mindazt, ami szerintük az
embereket emberré tette. Ezért 2273-ra már csak az emberiség
átköltöztetése maradt mintegy fontos feladatként a megmaradt
országok számára. A Földön szemétből emeltek falakat, a városok
elnéptelenedtek, a lakosság az északi területekre húzódott a középső
területek elsivatagosodása miatt, miközben 2100-ra a technikai
fejlettség elérte csúcspontját, viszont az emberi jellem és elme
hanyatlóban volt.
Ezen körülmények között foglalkozott csillagászattal Anne Lewis
egy antarktiszi kutatóintézetben, akit akkortájt teljesen lefoglalt a
munkája. Egy áprilisi, napsütéses délutánon a harmincöt éves nő a
világ akkori legfontosabb emberei, irányítói előtt éppen előadásra
készült. Így okkal lehetett izgatott, viszont jól tudta, hogyha ezen
egyszer túlesik, akkor talán esély nyílik arra, hogy változtasson a
világ alakulásán.
Katonai kísérettel indult hát útnak az intézet folyosói által
alakított útvesztőben. Az egyenruhások szó nélkül kalauzolták őt
végig a szürke labirintuson, mire egy széles teremhez érkeztek. A
termet nagyon egyszerűen rendezték be, csupán egy asztal állt
annak közepén, amelyet a világ legfontosabb emberei ültek körül. A
nő elővett egy apró szerkezetet, amit megnyomva előadásának
anyaga a terem fehér falán jelent meg. Amint szót kapott,
nekikezdhetett a már jól begyakorolt beszédnek, amit a vezetők hol
érdeklődve, hol kissé unott tekintettel hallgattak végig. Amikor
levonta a konklúziót, egy pillanat szünetet tartott, mire megjegyezte:
- Tehát uraim, a kutatócsoport, amelyben már hét éve dolgozom,
minden kétséget nélkülözve állítja, hogy nemcsak az eddig
felfedezett hat bolygón van nyoma életnek, hanem a galaxisban
vannak még olyan bolygók, amelyek nemrég kerültek felfedezésre,
és amelyeken megtaláltuk az élethez szükséges feltételeket. Ezeken
lehetséges, hogy kissé zordabb körülmények uralkodnak, mint
anyabolygónkon, de ettől függetlenül élhetőnek mondhatók.
- Köszönjük a prezentációt - bólintott egyet az egyik katonai
egyenruhába öltözött, fontos ember, majd a többiekhez fordult.
Anne egy darabig még ott állt félig-meddig azt remélve, hogy őt is
bevonják a beszélgetésbe, de az előbb szót kapó férfi feléje fordult,
és kijelentette:
- Elmehet.
- Ha szabad megjegyeznem, uram, nekem is szívügyem a költözés.
És mivel a kutatócsoportom találta ezeket a bolygókat…
- Ha határozunk azok sorsáról, mindenképpen tájékoztatjuk Önt.
Köszönjük - zárta rövidre a vitát a férfi. Anne-nek nem tetszett, hogy
képesek voltak ennyivel elintézni őt, de aztán, mivel mást nem
tehetett, a tenyerébe zárta a doboznak tűnő szerkezetet, ami a
vetítést szabályozta, majd elhagyta a termet.
A saját irodájába igyekezett, ahol aztán az izgatott kollégái várták
őt. Már a pillantása elárulta, hogy nem járt túl nagy sikerrel. Anne
csak ennyit mondott nekik:
- Előadtam, amit kellett. A továbbiakról majd tájékoztatnak.
A nő a milliódolláros, profi gépekkel felszerelt szobából egy kisebb
felé vette hát az útját, amely a nagy helyiségből nyílt. Annak ajtaja az
ő nevét viselte magán. Amint benyitott oda, nagyon meglepődött,
ugyanis egy férfi állt bent széles mosollyal arcán. Az széttárta
karjait, és közölte vele:
- Meglepetés!
- És még milyen kellemes meglepetés! - felelte a nő, majd a férfi
széttárt karjai közé vetette magát. Az eközben átölelte Anne-t, majd
egy forró csókot lehelt az ajkára. A nő nem is értette az egészet,
viszont olyan érzése támadt a jelenlévő közelében, mint az első nap,
amikor megismerkedtek immár tíz évvel ezelőtt. Teljesen elvesztek
egymás izzó ölelésében, forró csókjaiban, végül egy vékonyka hang
hívta őket vissza a valóságba:
- Khm - Nehezen, de elváltak egymástól, mire Anne kénytelen volt
elszakítani barna pillantását a magas férfi zöldellő szemeitől.
Kisvártatva a mellettük álló nyolcéves kislányra nézett, aki egyik
kezében egy gombóc gyurmával, a másikat csípőre vágva jelentette
ki:
- Gyerekek is vannak a teremben!
- Elnézést kérek Amélia hercegnő - mondta a nő egy széles
mosollyal arcán, majd lehajolt hozzá, hogy ezzel magához szorítsa
gyermekét. A férfi eközben felvette az Amélia mellett álló, másik
kislányt, aki nem lehetett több ötévesnél, mire odasúgta neki:
- Köszönj édesanyádnak! - A fiatalabb kislány viszont csak
durcásan nézte az anyját. Anne tudta, hogy ez annak szólt, hogy ő
volt az, aki dolgozott, miközben a férje, Connor maradt otthon a
gyermekekkel vigyázva ezzel a lányokra. A kislány végül az anyjához
kéredzkedett, aki ezzel átölelte, majd érzelmekkel telve magához
szorította őt. A nő tekintete ismét férjére vetült, majd megkérdezte
tőle:
- Mire ez a kellemes meglepetés?
- Untuk már a várost nélküled - rántotta meg a vállát a férfi,
miközben fehér mosolya felvillant borostája mögül. - Meg
gondoltuk, hogy figyelmeztetünk téged arról, hogy hamarosan
anyád is meg akar téged látogatni.
 - Oh - sóhajtotta a nő, miközben elcsüggedt a tekintete -, nem
gondoltam volna, hogy eljön. Elvégre is én vagyok a család szégyene,
az egyedüli, aki nem jachton heverészve költi a milliókat, hanem
valami fontosat szeretne elérni az élete során.
- Meg az egyetlen, aki közületek rangon alul házasodott - folytatta
a férfi egy keserű mosollyal arcán.
- Tudnod kell, hogy a világ összvagyonáért sem adnálak - lépett
közelebb a férfihez a vörös hajú nő, mire ismét egy forró csókot
váltottak. De mielőtt még elvesztek volna egymás társaságában, a
kutató hátrébb lépett, és megkérdezte tőle:
- Mikorra várható az érkezése?
- A napokban. Nem tudom pontosan, ugyanis velem nem beszél
ilyesmiről. Azért szokott telefonálni, hogy hallja az unokái hangját.
- Így jár az ember, ha egyke. Ha lett volna testvérem, akkor a
testvéreim gyerekeit is nyüstölhetné. Bár néha úgy érzem, hogy az
unokatestvéreim talán többet jelentenek számára, mert azok rendes
életet élnek, és nem egy sarki kutatóbázison töltik a napjaikat.
- Tudom, hogy milyen - ismerte el Connor, mire Amélia szólalt
meg:
- A nagyi nem is olyan gonosz, mint amilyennek mondjátok!
- Jaj, kicsim! - ölelte magához a kislányt az édesanyja.
- Mi nem gondoljuk gonosznak a nagyit. Ő nagyon szeret
benneteket, ahogy engem is. Ezért nem akarja elfogadni, hogy itt
dolgozok.
- És mit dolgozol? - kérdezte Amélia, aki nagyon meghatotta
édesanyját, merthogy még soha nem fordult vele elő, hogy
érdeklődjön annak munkája iránt.
- Új bolygókat fedezek fel, mint amilyen maga a Föld is.
- Miért van erre szükség? - kérdezte a lány érdeklődéstől csillogó
tekintettel, mire az anyja megpróbálta megmagyarázni ezt neki.
 - Néhányan úgy gondolják, hogy a Föld már nem sokáig lesz
alkalmas arra, hogy az emberek rajta lakjanak, ezért jobbnak látják
innen elköltözni.
- Te is így gondolod?
- Nem - ellenkezett a kutató, majd nagyot sóhajtott, és ennyit
mondott:
- Szerintem van még remény. Ha egy kicsit odafigyelnénk a
környezetünkre, akkor még meg tudnánk menteni ezen a bolygón
lévő életünket. De sajnos nem mindenki gondolkozik így…
- Hogy tudunk elköltözni másik bolygóra? Űrhajóval?
- Sokáig azt gondolták a kutatók, hogy igen - helyeselt a nő, majd
a kislánya kezében lévő gyurmára pillantott, és megkérdezte tőle:
- Elkérhetem? - A lány mintegy engedélyt adva bólintott egyet,
majd odaadta a gyurmát az édesanyjának, aki kilapította azt, majd
azt használva kezdett magyarázatba.
- Gondoljuk el, hogy ez az univerzum szövete, benne a
galaxisunkkal. Ez a pontja - mutatott a gyurma végére, majd utána a
másikra -, és ez a pontja eléggé messze fekszik egymástól. Mit
kellene tenni ahhoz, ha azt akarnánk, hogy azok közel kerüljenek
szerinted?
- Össze kellene gyúrni.
- Igen, ez is egy megoldás, de akkor viszont előfordulhat, hogy
nem azok a pontok esnek majd egymás mellé, amiket mi szeretnénk.
- Egy pillanat szünet után így vitte tovább a gondolatmenetet:
- Nem, ehelyett meg kell hajlítanunk ezt a masszát - hajlította
ezzel a gyurma egyik pontját a másikhoz, így a két kijelölt pont
egymáshoz ért.
- De hogyan hajlítod meg a bolygókat? - kérdezte továbbra is
kíváncsian a kislány.
- Nem a bolygókat hajlítom meg, hanem azt a szövetet, amely a
teret és időt jelenti. Nos, mivel a világegyetemet is átjárja egyfajta
gyurmaszerű anyag, amely flexibilis és hajlítható, így ki kellett
fejleszteni egy gépezetet, ami képes erre. Ebbe a gépbe kell aztán
betáplálnunk a bolygó adatait, ezek olyanok, mint a Föld szélességi
és hosszúsági fokai, amelyek keresztmetszete kiad egy adott pontot.
Mivel mára már meg tudjuk határozni az ősrobbanás kutatásának
segítségével azt, hogy körülbelül milyen sebességgel halad az anyag,
ezért egészen nagy pontossággal ki tudjuk számolni egy élhető
bolygó koordinátáját. Ezt az adatot aztán betápláljuk a gépbe, ami
mondhatni átjárót nyit a kiszemelt bolygó felé. Ki tudja? Lehet, hogy
egyszer majd létezni fognak olyan emberek, akik gépezet nélkül
tudják majd meghajlítani az univerzum szövetét ahhoz, hogy
bolygók között utazhassanak. Ilyen egyszerű az egész.
- Nekem nem tűnik annak - akadt ellenvetése a kislánynak, mire
az anyja egy mosollyal konstatálta, hogy tényleg elkapta őt a hév, és
nem éppen egy nyolcéves kilány gondolkodásához megfelelően
fordította le neki, hogy milyen munkát is végez ott. Ezzel egy csókot
lehelt a homlokára, majd megkérdezte a férjétől:
- Este tíz van. A lányoknak nem kellene már ágyban lenniük?
- De igen, viszont mindenképp látni akartak téged.
- Apa, apa! El kell mesélned a kapitány meséjét! Anélkül nem
alszunk el - mondta Amélia, miközben apjára csimpaszkodott.
A bázishoz tartoztak olyan szobák is, amelyek a kutatók lakhelyéül
szolgáltak. Anne is egy ilyenben lakott, ahogy a látogatói számára is
tudott igényelni egyet. Azon kapta magát, hogy a szobában állt az
ajtónak támasztott háttal, miközben férje mesét mondott a
gyermekeiknek valami kapitányról, akinek történetét ő nem ismerte.
Hosszan elnézte a magas férfit, aki mindkét lány nagyon jó apjának
tűnt lenni. Azon kapta magát, hogy mosolyogva hallgatta őket, majd
csak bámulta, ahogy a férfi csókot nyomott az egy ágyban alvó
lányok arcára, miközben azok alig bírták nyitva tartani a szemüket.
Amint elaludtak, Connor felállt az ágyról, majd a feleségéhez
fordult, mire kettesben maradva a másik szoba felé vették az irányt,
ami a közös hálószobájukként szolgált. Anne egy keserédes
mosollyal ajkán jegyezte meg:
 - Andrea haragszik rám - próbálta eközben megszabadítani magát
a magassarkújától. - Alig állt szóba velem. Utál, amiért nem vagyok
vele.
- Nem utál, csak hiányzol neki - hagyta annyiban a férfi, majd
megérintette a nő karját, és maga felé fordította őt, hogy ezzel a
szemébe nézzen. - Még kicsi ahhoz, hogy megértse, hogy az anyja
valami nagyon fontoson dolgozik.
- Annak azért nem nevezném. Nem éreztem úgy, hogy
lenyűgöztem volna a bizottságot.
- Pedig biztos vagyok benne, hogy úgy történt - érintette meg a nő
arcát Connor, majd egy hamiskás mosollyal tette hozzá:
- Engem is lenyűgöztél az első pillanatban, amikor megláttalak.
- Az már nagyon régen történt - sóhajtotta a kutató, mire a férfi
közelebb vonta őt magához, és így szólt:
- Az érzéseim mégsem változtak semmit irántad. - Lehajtotta ezzel
a fejét, hogy aztán megcsókolja a feleségét. Ismét elvesztek egymás
csókjaiban, majd kisvártatva Connor kigombolta felesége
kosztümkabátját, majd elemelte az arcát tőle, hogy megkérdezze a
következőket:
- Mi lenne, ha csinálnánk egy kisfiút is? Olyat, akivel majd
kedvemre focizhatok.
- Egy ex-sportolónak bizonyára nehéz lehet elfogadni azt, hogy
lányokkal van körülvéve - felelte mosolyogva a nő, mire férje
megrázta a fejét, és így fűzte tovább a mondandóját:
- Nem erről van szó, csak hát egy kisfiú azért más…
- Nincs ez ellen kifogásom. - Ezzel mintegy nyomatékosítva
szavait a férfi ingének széléhez nyúlt, hogy egy mozdulattal
megszabadítsa őt tőle. Ezzel eléje tárult Connor izmos karja,
mellkasa és kockás hasa, miközben nem is értette, hogy miként
hozhatta őt ugyanúgy lázba a férfi tíz év ismeretség után, mint
amikor először látta őt meztelenül. Mégis legalább akkora
izgatottságot érzett akkor, mint az első éjszakán. Ezért nem is
érdekelte más, hagyta magát elveszni annak ölelésében,
közelségében, csókjaiban.
Napok teltek el, Anne pedig soha nem tűnt annyira boldognak,
mint akkor. Együtt volt ugyanis a családja, hiszen ugyanarra a
helyre kerültek a gyermekei, ahová a munkája kötötte őt. Valójában
a kutatócsoport többi tagjára bízta a teendők oroszlánrészét, neki
csupán akkor kellett bemennie, ha találtak valami fontosat. A
bázison több lehetőség akadt arra, hogy elüssék az időt, így tudtak
sportolni, filmet nézni, étterembe menni. Minden megtalálható volt
egyetlen tető alatt, amire az embereknek általában szükségük
lehetett. A család pedig ki is használta a lehetőségeit.
Egyik nap aztán a vezetők ismét hívatták Anne-t, így ebből
sejthette, hogy valamifajta elhatározásra juthattak. Ahogyan az
előző alkalommal, ekkor is a kerek asztal körül ülve találta őket.
Mind nagyon élethűnek bizonyult, de tudta, hogy a legtöbbjük csak
hologramként jelent meg ott, azaz távolról kivetített képeknek
tűntek. Hellyel kínálták őt, így leült, miközben ennyit mondott:
- Uraim. - Ez akkor is bevett megszólításként élt, amikor a
jelenlévők fele nő volt. Anne egy csapatnyi szúrós szempárral nézett
ekkor farkasszemet. Az egyik középkorú, kopaszodó férfi éppen egy,
az ajtón belépő férfire mutatott.
- Hadd mutassam be Önnek Mr. Doyle-t. - Anne nem igazán
értette, hogy mi történik, mivel az öltönyös ember odalépett hozzá,
kezet ráztak, majd egymással szemben helyezkedtek el a
tárgyalóasztalnál. A férfinek szőke haja, kék szeme és kissé üzleties
mosolya volt. A nő első ránézésre tudta, hogy egy gazdag
üzletemberről volt szó, ha még az öltöny nem is árulta volna el őt, a
viselkedése és a pecsétgyűrűje mindenképp. A kutató ismerte a rajta
lévő emblémát, hiszen ő is gazdag családból származott, a lógót
pedig a felső tízezer legszűkebb körében viselhette magán az ember
jelképként. A kopaszodó férfi így folytatta:
- Ő veszi át a kutatás eredményeit, így kérem, legyen ebben a
segítségére.
 - Ez egy, az Amerikai Egyesült Államok által szponzorált,
hatalmas költségvetésű kutatás. Nem adhatják csak úgy oda
magánembernek - tiltakozott a nő.
- Pedig pontosan ez történik - felelte a középkorú férfi. - Mr.
Doyle megvásárolta a kutatás eredményeit, a kormány pedig
készségesen adta el neki azokat.
- Ez az én munkám, az én kutatásom! Nem adhatják csak úgy el az
én beleegyezésem nélkül! - kelt ki magából a kutató.
- Ez a kutatás valójában már száz éve tart, amióta felfedezték az
első élhető bolygót. Amit maga talált, az csupán annak az utóhatása
- felelte a középkorú férfi, mire Mr. Doyle vette át a szót.
- Megértem, hogy szívén viseli a kutatása sorsát. Ígérem, nem
leszek szűkmarkú, kárpótolni fogom Önt.
- Nekem nem kell a pénze! A kutatásom kell! - csóválta a fejét a nő
idegesen. - Mégis, mi köze magának a bolygókutatáshoz egyáltalán?
- Nézze, én üzletember vagyok. A napokban alapítottam egy új
céget, amely ügyelni fog a letelepedésre.
- Ez meg mégis, mit jelentsen? - állt fel a nő az asztaltól, miközben
alig bírt hinni a fülének.
- Maga okos nő. Ezért tudhatja, hogy mi a következménye ennek.
Letelepedési kötvényt fogok árulni, a milliárdosok előszeretettel
fizetnek majd azért, hogy egy olyan bolygóra költözhessenek át,
amely ahhoz a földrészhez hasonlít majd, amin éppen laknak.
- Azt hittem, hogy mindenkit átköltöztetünk - értetlenkedett a nő.
- Tekintse ezt egyfajta természetes kiválasztódásnak - felelte
tenyérbemászó mosollyal arcán az üzletember.
- Már lassan tucatnyi évtized telt el azóta, hogy a családom átvette
a hat bolygónak a birtokjogát, magyarul megvásároltuk őket.
Immáron sikerült átköltöztetnünk oda az emberiség fontos
alkotásait, maradványait.
- Akkor meg mégis, mit akar az én bolygóimmal? - csattant fel a
nő.
 - Az azokon való letelepedési jogot is árusítani fogom, hogy a
kevésbé tehetős vásárlók is új bolygókhoz jussanak. Tudja, az
olyanok is, akiknek csak néhány százezer van a bankszámláján.
Eladom majd azokat is.
- Nem teheti - hüledezett a nő. - A kutatásaink alapján azt lehet
mondani, hogy azok a bolygók veszélyesek. Olyan körülmények
uralkodnak rajtuk, amelyek pillanatnyilag nem valók emberi
letelepedésre.
- Ugyan, mégis, milyenek? - kérdezte hitetlenkedve a férfi. - Nem
hiszem, hogy rosszabb lenne a helyzet, mint a Föld egyes pontjain.
Mégis élnek rajtuk népek…
- Nézze, mi csak azt állapítottuk meg, hogy az adott bolygón van
nyoma az élethez szükséges tényezőknek, van víz, van oxigéndús
levegő és valamifajta kezdetleges növényzet. De még például soha
nem láttunk akkora vihart tombolni, mint az SPX nevű csillaghoz
tartozó bolygók egyikén. Én azt mondom, hogy hatalmas
felelőtlenség lenne ilyen helyekre is embereket költöztetni.
- Miben különbözhetnek a már hat felfedezett bolygótól? -
kérdezte a férfi.
- A hat bolygót már ismerjük, jártunk azokon, azokat békés
bolygóknak tartjuk számon, de ezek a bolygók… kiszámíthatatlanok.
Én csak meg akarom Önt óvni élete legnagyobb hibájától. Ugyanis
nem minden a pénz… itt emberéletek is veszélyben foroghatnak.
- Sajnálom, nincs mit tenni, hiszen már eladtuk a jogot - közölte
hűvösen a középkorú férfi. A hírtől pedig a kutató tehetetlenül
rogyott le a székére.
- Éppen ebben a pillanatban jelentik be az embereim a
forgalomba hozandó letelepedési kötvényeket - ismerte el az
üzletember. - Innentől kezdve megkezdődik a költözés. Azok mind
átmehetnek, akik kifizették a megfelelő összeget.
- Mégis, mi lesz a többi emberrel? Azokkal, akiknek nincsenek
dollármilliárdjaik ahhoz, hogy mindezt kifizessék?
 - Egy részük az Ön által felfedezett bolygókra telepedhet,
amennyiben megfizetik annak árát - mosolygott a férfi. - A többiek a
Földön maradnak várva, hogy hamarosan betemesse őket a szemét.
- Ha csak annak töredékét fordítanák a Föld megmentésére, amit
a költözésre költenek, úgy vélem, megmenthető lenne a bolygó. Ez a
hazánk. Nem fordíthatunk csak úgy hátat neki!
- Pedig ez a jövő - bólogatott a férfi. - Az emberiség kinőtte már
eredeti hazáját, a Kék Bolygót. Ideje újat keresni magunknak.
- Azt is ugyanúgy tönkre fogjuk tenni, mint ahogy ezt is
tönkretettük. Nem hiszem, hogy más bolygókkal jobban bánnánk,
mint a Földdel.
- A hat bolygón olyan körülményeket alakítottunk ki, mint
amilyenek az aranykorban voltak érvényesek, azaz a kétezres évek
elején, amikor is mindenki az lehetett, ami lenni akart, amikor még
csak telefonok, és autók uralták a hétköznapi emberek életét. Akkor
voltunk talán a legboldogabbak.
- Az valójában a kapitalizmus aranykora volt - ellenkezett a
kutató. - Bár magát elnézve értem, hogy miért pont ezt a korszakot
választotta.
- De Anne! - csattant fel a középkorú férfi a nő szemtelen
őszinteségét hallva, viszont az üzletember nyugodt maradt, lassan
megrázta a fejét, és kijelentette:
- Hagyja csak! Mindig is szerettem a csípős nyelvű nőket.
- Azt már értem, hogy az utóbbi száz évben mást sem tettek, mint
hogy berendezték a hat bolygót olyannak, amilyen valaha a Föld
volt…
- Nos, igen, családi a vállalkozásom - mosolygott a férfi fehér
fogait villogtatva.
- De mégis, mi lesz az általunk felfedezett bolygókkal, ahová a
kevésbé tehetőseket akarja költöztetni? Legalább száz év kellene
még ahhoz, hogy oda is lakóházakat építsenek…
 - Arra, mindketten tudjuk, hogy nincs elég idő. Az emberiségnek
nincs már száz éve a Földön. Mivel kevesebb összeget kérünk az
odautazóktól, ezért kevesebb kényelem jut nekik.
- Visszaküldené az emberiség egy részét az őskorba? Azért, hogy
az elejéről kezdjék? - csattant fel a nő.
- Ez az, ami érdekessé teszi a dolgot. Igaz, én nem, de az unokáim
unokái talán látni fogják, hogy milyen csodálatos fejlődésen esik
majd át az emberiség azon része a túlélés reményében. Egyesek
szerint így alakult ki a két lábon járás képessége, a nyelv és később a
társadalom is, mely az emberiséget hűen jellemzi. Én ezzel egyfajta
törzsfejlődést is elindíthatok.
- Maga őrült! - nézett rá elkerekedő szemekkel a kutató. - A
bizonytalanba küldene embereket csak azért, hogy megnézze,
hogyan boldogulnak ott? Az elején bizonyára sokan áldozatul esnek
majd az új környezetnek, az ismeretlen vírusoknak és
baktériumoknak. - A következő pillanatban végignézett a
társaságon, és ezzel így vitte tovább a gondolatmenetet:
- Maguk, gondolom, a hat bolygó egyikére fognak költözni.
- Mi itt maradunk addig, amíg a költözés le nem bonyolódik -
állította egy kosztümbe öltözött nő, akinek szigorú arca egy csepp
érzelmet sem mutatott. - Majd az utolsó hullámmal költözünk el.
- A különböző nemzetek már most megvásároltak néhány helyet a
saját embereik részére - folytatta az üzletember. - Az Amerikai
Egyesült Államok annál kevesebb pénzt kért az Ön kutatása jogaiért,
amennyi hivatali embert akarnak átköltöztetni.
- Ez azt jelenti, hogyha én is el kívánnék utazni, akkor…
- Akkor Önt és egész családját ingyen átszállítjuk az Ön által
felfedezett bolygók valamelyikére - ajánlotta fel a férfi csillogó
szemekkel. Anne számára ez lett a kegyelemdöfés, de szinte meg
sem érezte a dolgot. Erőt vett magán, felállt, és a lehető legnagyobb
fegyelemmel mondta:
 - Maguk azért hívtak ide, hogy kész tények elé állítsanak engem.
De megígérhetem, hogy nem hagyom ezt annyiban. Nem fogom
hagyni, hogy életeket áruljanak pénzen. Erről mindenkinek tudnia
kell!
- Ha látni akarja felnőni a gyermekeit, én a maga helyében nem
tennék ilyesmit - szólt vészjóslóan az üzletember.
- Fenyeget? - kérdezte gyűlölettel teli szemekkel a kutató.
- Csupán felhívom a figyelmét arra, hogy, amikor elkezdte a
kutatást, az állam aláíratott magával egy titoktartási nyilatkozatot,
ami a továbbiakban is érvényes.
- Köszönöm, hogy meghallgattak - mondta gúnyosan a nő, amikor
rájött, hogy nem tudott mit kezdeni a helyzettel, majd remegő
lábakkal, szinte tántorogva hagyta el a termet.
A saját szobájában tért magához. Ekkor viszont kijött belőle
minden érzelem, amitől a körülötte lévő tárgyak felemelkedtek,
forogni kezdtek a levegőben, majd a következő pillanatban, mintha
egy láthatatlan erő nyomta volna össze őket, összepréselődtek, végül
egytől egyig a földre hullottak.
- Gondolom, nem sikerült jól a megbeszélés - hallott meg egy
ismerős, megnyugtató hangot. Anne megfordult, így tekintetét
Connor arcára vetette, aki közelebb lépett hozzá, majd magához
ölelte őt.
- Ne haragudj! Megígértem, hogy nem használom az erőmet!
- Ez a te döntésed volt, nem az enyém - szorította őt magához a
férfi.
- Csupán nem akartam, hogy darabjaimra szedjenek, és kis
üvegcsékben végezzem - sóhajtott a vörös hajú nő. - Kutató vagyok,
valójában én is ezt tenném, ha olyannal találkoznék, mint amilyen
én vagyok.
- De nincs senki más olyan, mint te - ellenkezett a férfi. - Mi
történt? - Anne kénytelen volt férjének elmesélni a történteket, aki
csöndben hallgatta őt végig. Amint a végére ért, közölte vele:
 - Tennünk kell valamit.
- Nem tudunk - ellenkezett a férfi. A híreket hallgatva
mondhatom, hogy nem haboznak sokat, már be is jelentették.
- Különben is, egyértelmű fenyegetést kaptunk.
- Azt akarod, hogy nyeljem le a békát?
- Én csak azt mondom, hogy a családunk épsége mindennél
fontosabb nekem.
- Ahogyan nekem is. De mégis, mi fog történni a többi családdal,
akik mit se tudván az ottani körülményekről átköltöznek egy általam
felfedezett bolygóra, és egy idegen környezetben, őskori állapotok
között találják majd magukat?
- Okos vagy, biztosan kitalálsz valamit! - vont vállat a férfi, mire
Anne megrázta a fejét.
- Nem erről van szó, ez alkalommal meg van kötve a kezem. - A
következő pillanatban kopogtatás hallatszódott, majd az egyik
kutató lépett be az irodába, akinek a tekintete először a szétzúzott
tárgyakra, majd a párra, és ezennel Anne-re vetült.
- A többiek várják magát.
- Megyek - sóhajtott fel a nő, de sejtette, hogy senki nem fog
örülni a fejleményeknek. Anne őszintén elmondta a csoportnak,
hogy eljött az ideje annak, hogy összepakolják a cuccaikat, és új
munkát keressenek maguknak, mivel a projekt erőszakkal ugyan, de
véget ért. Persze nem lehetett olyan egyszerű otthagyni a bázist,
ugyanis még az üzletembernek szüksége volt az általuk mért
adatokra és egyéb kutatási eredményekre, amikkel kapcsolatban azt
várták, hogy mindenki készségesen rendelkezésére bocsátja majd
azokat.
Másnap megérkezett Anne édesanyja, Lana, aki egy vastag
bundába öltözve, tökéletes sminkkel, tökéletes hajkoronával vonult
végig a bázison, hogy aztán megkeresse ott a lányát. A nő magas és
vékony testalkatú volt, igazi modellalkat lehetett fénykorában,
miközben korántsem rendelkezett egyszerű természettel. Az unokái
a nyakába ugrottak, amikor meglátták őt, a lányát hidegen
üdvözölte, viszont Connoron egy az egyben átnézett, mintha a férfi
nem is létezne. A nő nem teketóriázott, így szinte azonnal
megkérdezte Anne-től.
- Beszélhetnénk?
- Persze - mondta, mire a férjére pillantott, és így szólt:
- Viszont Connor előtt is elmondhatod, amit akarsz.
- Ez csak rád és rám tartozik - erősködött a nő, végül Anne a
gondolataiba merülve sóhajtott fel, mire a férje így szólt hozzájuk:
- Menj csak! - Anne tudta, hogy így előbb végeznek, ezért aztán
megmutatta édesanyjának saját irodáját. Beült az asztal mögé,
miközben az anyja a másik oldalon lévő egyik fotelben helyezkedett
el. Továbbra is hidegen viselkedett lányával, de Anne sem ápolt
meghitt kapcsolatot vele.
- Mi olyan sürgős, hogy még csak alig érkeztél meg, mégis
beszélni szeretnél velem?
- Nos, lányom, el kell ismernem, hogy tévedtem. - Ezt már
érdeklődve hallgatta a kutató. - A második férjemmel megfelelő
nevelést biztosítottunk a számodra, viszont nem akartuk, hogy
kutató legyél.
- Lettem volna olyan, mint a legtöbb üresfejű rokonunk, akinek a
legfőbb hobbija a pénze számlálgatása?
- Ne légy cinikus! - parancsolt rá az asszony. - Ezt is biztosan attól
a férfitől tanultad.
- Annak a férfinak a neve Connor, ő a vejed, az unokáid apja. Jó
lenne, ha végre elfogadnád!
- Nem érdekes - rázta a fejét a nő ügyelve arra, hogy nehogy kárt
tegyen hajkoronájában. - Szeretném, ha tudnád, hogy büszke
vagyok rád. - Anne már semmit nem értett anyja viselkedéséből,
főleg azt nem, hogy az mégis miért fogta meg bizalmaskodóan a
kezét. - Nem tudtam, hogy mit kutatsz. De a napokban
bejelentették, hogy lehetőség nyílt elutazni egy másik bolygóra. És
hogy mi vár ránk? Luxuskörülmények, élhető vidék, minden, ami
csak szem-szájnak ingere. Itt az ideje annak, hogy magunk mögött
hagyjuk ezt a porfészket, ezért úgy határoztam, hogy letelepedési
kötvényeket veszek a családunk részére. Azért vagyok itt, hogy
magammal vigyelek benneteket.
- Hány kötvényt vettél? - kérdezte gyanakodva a nő.
- Kettőt a gyerekeknek, egyet neked, egyet pedig magamnak.
- Ez annyira jellemző rád! - hördült fel a kutató.
- Mégis, mi a baj?
- Az, hogy úgy teszel, mintha Connor nem is létezne.
- Jaj, kedvesem. Velem is megtörtént, hogy beleszerettem egy
alacsonyabb rangú férfiba. Nem volt több, mint egyszerű
üzletember, alig akadt csak néhány milliója. Mégis aztán apád mellé
sodort az élet. Te még fiatal vagy, nem vagy elhízva, alig látszik
rajtad, hogy szültél. Simán találsz magadnak egy jobbat.
- Ne tegyél úgy, mintha Connor csupán egy ideiglenes szeretőm
lenne, akit azért tartok magam mellett, hogy azzal téged
bosszantsalak! Ő a férjem, a gyermekeim apja, akit szeretek! Én
odamegyek, ahová ő, ahogyan a gyermekeim helye is az anyjukkal és
az apjukkal van. Neked jó utat, anya, de mi maradunk.
- Ezt még nagyon meg fogod bánni! - hördült fel az asszony, de
Anne faképnél hagyta őt.
Amikor a szállásukra ért, kénytelen volt lenyugodni, mivel tudta,
hogy a gyermekeknek nem tett jót, ha aggódni látták őt. Mégsem
tudta letörölni az érzelmeit az arcáról, ugyanis, amikor Connorral
kettesben maradtak, a férfi a homlokát ráncolva kérdezte tőle:
- Mit akart az anyád?
- Jobb, ha nem is mondom el! - csattant fel Anne, de a férfi leült
mellé az ágyukra, átkarolta őt, és ezt kérdezte tőle:
- Jóban, rosszban, emlékszel?
 - Na, jó - sóhajtott fel lenyugodva. - Valójában azzal az eszement
öltettel állt elő, hogy költözzünk el a bolygóról. Már nyilvános az
egész. Vett is néhány letelepedési kötvényt.
- Végül is nem lenne rossz új életet kezdeni valahol máshol… -
vetette fel a férfi, de a nő pillantása rögtön elárulta neki, hogy mi
lehetett a valódi probléma. - Gondolom, csak magának meg neked
vett.
- Meg persze az unokáinak - sóhajtotta a feleség. - Természetesen
elutasítottam őt, de még azelőtt jól össze is vesztem vele.
- Sosem volt egy egyszerű eset - vonta meg a vállát a férfi,
miközben megpróbálta őt csitítgatni, csakhogy látta, hogy eközben
Anne már egy kicsit túlgondolta a dolgokat. - Van még valami?
- Valójában részben igaza van. Úgy értem, hogyha a világ vezetői
úgy látják, hogy a Föld megérett a pusztulásra, és nem tudják, nem
is akarják megmenteni azt, akkor itt nem terem babér a
gyermekeink számára sem. Európában már megint kitört a járvány,
az emberek harcolnak az élelemért és a területekért, a vízkészlet is
fogyatkozik, miközben majdnem megfulladunk a sok szemétben. A
gépeink nagyon fejlettek, de a körülöttünk lévő környezet hanyatlik.
Ez az alkonya a földi életnek.
- El akarod fogadni anyád ajánlatát? - kérdezte értetlenül a férfi,
mire Anne megrázta a fejét, és egy rövid, forró csókot adott férjének.
- Nélküled nem tudnék sehová menni. Nekünk sajnos nincs annyi
pénzünk, hogy neked is tudjunk venni egy jegyet, amely elvisz
bennünket a süllyedő hajóról. Itt valójában a gyermekeinkről van
szó. Mégis, milyen jövőt tudnánk nekik biztosítani ezen a bolygón?
Nem mondhatom nekik azt, hogy majd a holnap újra csak jobbat és
jobbat ígér, mert ez hazugság lenne.
- El akarod küldeni őket vele? - kérdezte a férfi fájdalmas
pillantással.
- Beleőrülök, ha nem lehetnek a közelemben, ha nem ölelhetem
meg őket, ahogy ezt már tapasztaltam a kutatás során. De tudom,
hogy ez lenne számukra a lehető legjobb. Az új bolygón lenne
számukra jövő, itt viszont nincs.
- Neked is el kellene menned velük. Szükségük van legalább az
egyik szülőjükre.
- Nem - csóválta a nő a fejét. - Én itt maradok veled. Nekünk már
csak múltunk van, de a lányoknak lehet még jövőjük. Őrültség
szerinted?
- Csupán az őrültség, hogy már a gondolat is fáj, hogy nem
láthatom őket felnőni!
- Anyaként gyűlölöm magam magáért a gondolatért is, viszont
tudósként tudom, hogy ez az egyetlen lehetőség arra, hogy boldogok
legyenek, és egyáltalán legyen jövőjük.
- Hogy mondjuk ezt el nekik? Ha megtudják, nem akarnak majd
menni.
- Nem tudom, addig még kitaláljuk - merült a gondolataiba a nő,
miközben biztos volt döntése helyességében.
Napok teltek el vívódás és kétségek között, de mind Anne, mind
pedig Connor tudta a lelke mélyén, hogy ez bizonyult a helyes
megoldásnak. Amint dűlőre jutottak, a kutató beszélni akart az
anyjával, így a két makacs ember újra kénytelen lett farkasszemet
nézni egymással.
- Meggondoltad magad?
- Részben - vallotta be Anne. - A gyerekek veled mehetnek.
- Te is jössz!? - Kijelentés volt ez inkább, mintsem kérdés. A vörös
hajú nő viszont megrázta a fejét, és így folytatta:
- Nekem ott a helyem, ahol a férjemé. Nem megyek el innen. A
lányoknak viszont jövőt kell biztosítanunk, ami ez esetben a te
oldaladon lesz. Melyik bolygóra mentek?
- Az Európára - felelte az asszony, majd felállt, és a lánya vállára
tette kezét. - Neked a gyermekeid mellett a helyed. Velünk kell
jönnöd.
 - Connor nélkül nem. Tudom, hogy soha nem gondoltad őt elég
méltónak hozzám, de teljes szívemből szeretem őt. Úgy beszéltük
meg, hogy, bár teljesen fel fog bennünket emészteni a gyermekeink
hiánya, mégsem fosztjuk meg őket puszta önzőségből a jobb élet
reményétől. Ennek így kell lennie.
- Eladtam mindent - jelentette ki megtörten az asszony. - Ahhoz,
hogy jegyet tudjak venni magunknak, mindent eladtam. Azt ígérték,
hogy ott mindent készen kapunk, nem kell fizetnünk érte. Persze
ettől még lesz bolygóközi valuta, de mi, akik ennyit költöttünk a
jegyre, mindent megkapunk, amire csak szükségünk lehet. Ezért, ha
akarnám, akkor sem tudnék jegyet venni ennek… ennek a…
Connornak.
- Engem jól neveltél, biztos vagyok abban, hogy az unokáidat is jól
fogod, anyám - enyhült meg a nő is, majd egy hideg csókot adott
édesanyja arcára.
Hamarosan elérkezett az elválás pillanata. A házaspárnak
majdnem megszakadt a szíve, amikor el kellett búcsúznia a
gyermekektől. Úgy gondolták, hogy még túlságosan fiatalok voltak
ahhoz, hogy elmondják nekik az igazat, ezért Anne letérdelt
hozzájuk, átölelte mindkettőt, majd egy képet nyújtott át számukra,
amelyen azok az apjukkal, és vele együtt szerepeltek.
- Egy kis emlék, amíg újra látjuk egymást.
- Nem akarok nélkületek menni! - kezdte Amélia.
- A nagyi vigyázni fog rátok - mosolygott rájuk Anne igyekezve
nem adni fel az erős nő szerepét, amit akkor éppen játszott. - A
maminak még van egy kis dolga itt, a papi pedig vele marad addig.
Aztán követni fogunk benneteket.
- Megígéred? - kérdezte a kisebbik lány, mire Anne-nek majdnem
megszakadt a szíve, ahogyan érezte a könnyeket kicsordulni a
szeméből.
- Jaj, kicsim - mondta, majd magához szorította a kislányt. - Ha
felnézel a csillagokra, jussak eszedbe! Onnan fogok rád vigyázni
örökkön örökké! Rendben? - Amint Connor is elbúcsúzott a
lányoktól, Anne az anyja felé fordult, hogy tőle is búcsút vegyen.
Meghökkenve látta, ahogy a mindig hideg anyja szemében könnyek
gyűltek.
- Nem gondoltad meg magad?
- Nem - makacskodott a nő, majd megölelte az asszonyt, és
megszakadó szívvel nézte végig, ahogy a családja tagjai végigmentek
a folyosón, majd eltűntek a szemük elől. Érezte Connor kezét az ő
kezén végigcsúszni, és hallotta a férfi mély hangját feléje száguldani:
- Mindketten tudjuk, hogy így lesz a legjobb nekik. - Anne
felemelte tekintetét, és látta, hogy Connor szemében is könnyek
gyűltek.
A házaspár még két évig maradt a bázison, de aztán el kellett
utazniuk Dél-Afrikába. Az egyenlítő körüli területek addigra már
mind lakhatatlanná váltak, így mindenki délen vagy északon
keresett jobb életkörülményeket, így körülbelül száz évvel ezelőtt
egy rövid háború robbant ki, melynek során a kontinens területére
beözönlöttek az északról érkező menekültek.
Anne-nek az egyik neves konferencián kellett tartania egy
előadást. Igyekezett az egyik munkatársát maga helyett elküldeni
arra, de a szervezők mindenképpen őt akarták látni, ezért aztán ő
utazott oda. A nő szinte gépiesen adott számot legújabb
felfedezésükről, mivel azt addigra már régen eladott játszmának
lehetett tekinteni. Az előadások után, ahogy mindig, akkor is,
kérdéseket intéztek a kutatókhoz, ezért akadt, aki megkérdezte tőle:
- Mégis, honnan gondolják, hogy az újonnan felfedezett bolygók
megfelelő körülményeket biztosítanak az emberi életnek? Ha jól
tudom ugyanis, oda is árusítanak letelepedési kötvényeket.
- Valóban - helyeselt a nő. A konferenciára az üzletember
munkatársai is elkísérték őt, ott ültek az első sorban, előtte persze
ellátták őt tanácsokkal arra nézve, hogy mi az, amit mondhatott, és
mi az, amit nem. Ezek mellett arról is felvilágosították őt, hogy mit
kellett válaszolnia az esetlegesen felmerülő kérdésekre.
 - Az utóbbi tizenkét évemet arra szántam, hogy azokat a bolygókat
keressem, amelyek lehetőséget biztosítanak az embereknek arra,
hogy új hazát találjanak. Ezeken a bolygókon van víz, vannak
növények, van légkör. Ezek nélkül nincs élet.
- A hat korábbi bolygó felfedezése, és az emberek rájuk való
telepítése között eltelt száz év. Miért gondolja, hogy tizenkét év
elegendő feltérképezni ezeket a bolygókat, amiből a maga állítása
szerint van körülbelül ötven? - jött egy következő kérdés.
- Én és a munkatársaim is egyetértünk abban, hogy… - Egy
pillanatig elhallgatott, majd egyszerre csak kitört belőle:
- Valójában nem tudjuk. Az ellenzésem ellenére kezdték el
árusítani a kötvényeket azokra a bolygókra úgy, hogy azokról szinte
semmit nem tudunk. Úgy értem, hogy ezer százalék, hogy élhető
körülmények uralkodnak rajtuk, mégsem lehetünk benne biztosak,
hogy nincsenek ott olyan éghajlati és időjárási jelenségek, amelyek
alkalmatlanná teszik azokat arra, hogy emberek éljenek rajtuk. - A
következő pillanatban az egész teremben elment az áram, majd a
pánik elkerülése végett végül megtapsolták az előadót, majd
kiürítették a termet. Anne ekkor még nem tudta, hogy mekkora
hibát követett el.
A következő két évben elkelt az összes letelepedési kötvény,
miközben folytatták az emberek évek óta tartó átszállítását. Anne
előadásának következményeit eltusolták, viszont, akik részt vettek a
konferencián, és hallották őt, nem nyugodtak bele ebbe a válaszba.
Anne újabban egy nagy fába vágta a fejszéjét, megpróbálták ugyanis
a tudóstársaival együtt meggyőzni a naiv közönséget arról, hogy
veszélyes a hat bolygón kívüli más bolygókra kötvényt vásárolni.
Csakhogy persze bolondnak gondolták őket, nem hallgattak rájuk,
mint ahogyan a történelem során egyetlen fontos szellemi vezetőre
sem igazán hallgattak kortársaik, mindinkább megégették őket a
felfedezéseik miatt. Anne tudta, hogy édesanyja az unokáival együtt
évekkel ezelőtt megérkezett az Európára, így szeretteit biztonságban
tudhatta. Ezért is vállalta ezt a háborút, aminek kimeneteléről
persze nem tudhatott. Már-már befejeződött a költözés, amikor
Connorral úgy határoztak, hogy pihenni indulnak.
A házaspár lakása előtt egy taxi várta őket, amit lassan
megpakoltak bőröndjeikkel. Az indulás előtt jött rá a kutató arra,
hogy megfeledkezett valamiről, így a férjéhez fordulva mondta neki:
- Mindjárt jövök, csak valamit még bent hagytam a házban. -
Anne visszarohant a szobájába, hogy aztán az egyik fehérneműs
fiókjából vegyen elő egy ultrahangképet, amelyen már látszott a
testében fejlődő magzat. A nő a kirándulás során akarta elmondani
a férfinek az örömhírt, de nem jutott le a lépcsőn, merthogy egy
fülsüketítő robbanás vitte ki a bejárati ajtót, aminek egy darabja
éppen feléje száguldott. Az erejét használva térítette el az ajtót,
viszont ezzel csak azt érte el, hogy a szeme elé került az őt odakint
fogadó, borzalmas látvány. A taxi lángokban állt, a benne ülők pedig
porig égtek, ugyanis egy valójában neki szánt bomba oltotta ki a
szeretett férfi életét. Anne kirohant az utcára, de nem tudott már
semmit sem tenni a férje megmentése érdekében.
Ekkor testét újra ismeretlen eredetű düh szállta meg, amitől kezét
ösztönösen az ég felé nyújtotta. Már feljött a telihold, melynek fénye
beragyogta az amúgy kellemesen meleg éjszakát. Ezzel egy erős
kapcsot érzett a teste és a Hold között, mintha csak
belemélyeszthetné körmeit az égitestbe. Húzni kezdte egyre
közelebb és közelebb vonva azt magához. Az égitest olyan közel
került hozzá, hogy a Föld gravitációja onnan már nem engedte el
azt, így a Hold tehetetlenül csapódott bele a Földbe. Anne-t már
semmi nem érdekelte, a szeretett férfi meghalt, ahogyan ezzel a lelke
mélyén ő maga is halottá vált.
Az ütközés felszakította a földkérget emberi elmével
elképzelhetetlen lökéshullámot létrehozva. Az emberiség
maradékának ezzel elérkezett utolsó órája. Menekülhettek,
segítségért kiálthattak, fohászkodhattak, jaj szavuk akkor sem
használt semmit. Mindent és mindenkit betemetett a porfelhő és a
kőzápor. A Bibliában sem írhatták volna meg szebben a Föld
pusztulását; az az égitest, amely valaha a Földből szakadt ki,
immáron visszatért eredeti helyére örökre véget vetve rajta az
életnek.
 26. fejezet
Nappal egyik, éjjel másik

Amikor Auróra magához tért, alig hitt a szemének. Egy kellemes

szobában feküdt, ami tele volt virágokkal. Egyedül az ő ágya,
valamint egy heverő állt a szobában, amelyen nem ült éppen akkor
senki. A mellette álló gépek egyenletes működésének hangja űzte ki
szeméből a fáradtságot, mire felnézett, és egy barátságos arc fogadta
őt. Hosszan kellett elmélyednie a gondolataiban ahhoz, hogy
rájöjjön arra, hogy ki is lehetett valójában az arc gazdája. Aztán
önkéntelenül szaladt ki a száján a következő kérdés:
- Hol vagyok?
- Biztonságban. Az Európán - állította a kedves arc, miközben
megkönnyebbüléstől csillogtak annak kék szemei. Végül Auróra
megtalálta a megfelelő szavakat ahhoz, hogy folytassa:
- Tanár úr! - A következő pillanatban megpróbált felállni, de a
férfi óva intette őt.
- Csak ne olyan hevesen! Nagyon kifárasztott benneteket az
utazás.
- Hogy van Jackson? Bizonyára kifáradt a sok ugrásban - jutott
eszébe a fiatal fiú.
- Kicsit rosszabbul, mint te. Nem tett jót neki a bolygóközi
ugrándozás, egyszerűen túlvállalta magát. De amúgy felépül. A
többiek is jól vannak - előzte meg a lány további kérdését a tanár.
- És Lloyd? - komorodott el Auróra hangja, mire Peter egy
pillanatra a gondolataiba merülve sóhajtott fel:
- Elment.
- Nem - ellenkezett Auróra. - Nem mehet csak így el! Maradt még
némi elszámolnivalónk!
- Tudomásom szerint csak a közelbe ment, és vissza fog térni
hozzánk - mosolyodott el a fizikus a lány kétségbeesett hangjától. -
Addig is próbálj meg pihenni! Claudia hamarosan jön, és vérmintát
vesz tőled, amit aztán elemzésre küld. Ha a minták azt mutatják,
hogy minden rendben veled, akkor visszatérhetsz a szobádba… akár
hosszabb időre is itt maradhatsz.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne - ellenkezett a fiatal lány. -
Sikerült újra visszatérnem a múltba, nem igaz? Ezzel beteljesedett a
jóslat. Hamarosan egy pusztító szörnyeteg válik majd belőlem,
akinek az a leghőbb vágya, hogy bosszút álljon, és embereket öljön.
- Nem hiszem, hogy valóban ez lenne a sorsod - csóválta a fejét a
fizikus egy jóhiszemű mosollyal az arcán.
- Pedig ez történt, valahányszor újjászülettem, nem? - sóhajtotta a
lány.
- Valóban. Egy hatalmas trauma hatására elszabadultak az
indulataid… Ashley elmesélte, amit az oldaladon tapasztalt. De
akkor sem hiszem, hogy ez ekképp működne. Nem az számít, hogy a
jóslat szerint mivé kellene válnod. Az számít igazán, hogy legbelül
milyen vagy - mutatott a lány szíve tájékára. - Ha itt maradsz,
megtanítunk használni a képességeidet…
- Csak bántanék velük másokat, ahogyan azokat is bántottam,
akik abban az épületben laktak, amit leromboltam - sóhajtott fel
fájdalmasan a lány.
- Naponta találkozok olyanokkal, akik azért félnek a saját
képességeiktől, mert nem tudják azokat rendesen használni. Az
itteniek azért vannak, hogy segítsenek nekik. Mára már a legtöbben
békében élhetnek, mivel fejlődnek, ezért tudják, hogyan működik a
bennük lévő erő. Őszintén hiszem, hogy rajtad is tudunk majd
segíteni. Ez a te döntésed, amit nem most kell meghoznod, viszont
tudnod kell, hogy itt mindig segítő barátokra találsz. Most pihenj
inkább egy kicsit! - A következő pillanatban egy halk kopogtatás
hallatszódott a szoba ajtaján, ami aztán kitárult, így Ashley Laurával
együtt jelent meg előttük. A tanár úr egy kedves mosolyt jelentetett
meg az arcán, majd közölte az ágyban fekvővel:
 - Magadra hagylak a barátaiddal. - Ezért aztán felállt, és a
lányokat a maga helyére engedve távozott, miközben azok Auróra
ágya szélére ültek, és egy egyetemesen kedves mosolyt villantottak
fel arcukon. Csakhogy Auróra pontosan tudta, hogy mindkét
barátnője feszült lehetett legbelül.
- Nem haragszom rátok - sóhajtotta a vörös hajú lány. - Valójában
Lloydra haragszom, de ezt majd lerendezem vele a későbbiekben. -
A következő pillanatban Ashley-re vetette pillantását, majd
megkérte őt arra, hogy mesélje el neki az Antarktiszon történteket
és azt, hogy miként jutottak az Európára. A lány pontosan
beszámolt az újabb, múltban tett utazásukról, majd, amint végzett
vele, Auróra arcán annak reakcióját fürkészte. - Tehát valójában a
Föld is miattam pusztult el. De király! - jegyezte meg
szarkasztikusan, dühtől felszisszenve. - Ti nem féltek attól, hogy mi
lesz az utazásunk következménye?
- Mi bízunk a képességeidben - biztosította őt támogatásáról
Laura. - Tudjuk, hogy nem akarsz olyan lenni, mint aki a múltban
lehettél.
- Ők nem tudtak az átokról, te viszont tudsz. Ezzel már jelentős
előnyben vagy hozzájuk képest - vette át a szót Ashley.
- Ezt a tudást pedig a javunkra fordíthatod. Itt az ideje annak,
hogy harcolj az elnyomottakért, az olyanokért, mint amilyenek mi, a
barátaid, a tanár úr, Lloyd is vagyunk.
- Nincs kedvem harcolni - adta fel a lány tehetetlenül, akinek a
testéből még mindig csövek lógtak ki, amelyek a körülötte álló
gépekkel kötötték össze őt.
- Sajnálom, hogy ennyit siránkozom, csakhogy ti nem érthetitek
ezt az egészet! Sosem akartam ezt, én egy normális életre vágytam!
- Most már ez a te életed - vitatkozott vele Ashley. - Ebből kell
kihoznod a maximumot.
- Legalábbis addig, amíg bele nem szeretek valakibe, akit így-is,
úgy-is elveszítek, majd ezen bedühödve elpusztítom az összes
bolygót. Az előző életeimben ugyanis ez lehetett a forgatókönyv,
nem? Nem is értem, hogy hihetitek még azt, hogy mindez a fajtánk
javát szolgálhatja… - A következő pillanatban hitetlenkedő
tekintetével Ashley felé fordult.
- Te láthattad, hogy mire vagyok képes. Ott voltál,
megtapasztaltad, testközelből érezted, és mégis ezt akarod?
- Megölték a szüleimet - sütötte le bogárszemeit. - Ha ezzel
bosszút állhatok a halálukért, akkor nem bánom.
- Mindenki sokat szenvedett az emberek kapzsisága és félelme
miatt. Mind azt akarjuk, hogy ennek vége legyen. És ha háború kell
ehhez, akkor harcolni fogunk - értett vele egyet Laura.
- Huszonkilenc évig közöttük éltem. Ismerem őket, ezért tudom,
hogy nem olyan gonoszak, mint ahogyan hiszitek róluk. Legalábbis
nem mindegyikük. Ezért én békét akarok - próbált ismét vitatkozni
Auróra.
- Bármit is akarsz, ez már háború. Addig nem lehet béke, ameddig
minden egyes nap halálra kínozzák az olyanokat, akik az
embereknél egy kicsit is másabbak. Te is láttad, hogy mit tesznek
azokkal! Kimossák az agyukat, katonává akarják őket képezni, hogy
aztán az életüket áldozva olyasmiért harcoljanak, amiben valójában
nem is hisznek. Te vagy az egyetlen, aki segíteni tud rajtuk. Nem is
értem, hogy miért nem lépsz arra az útra, amit az uralkodónő jósolt
neked. Elegem van abból, hogy a föld alatt éljek arra várva, hogy
egyszer majd a katonák betörnek ide, és mindenkit elpusztítanak,
aki csak ellenáll. Legyél az, akinek születésed okán lenned kell!
- Ártatlan emberek életének árán nem lehetek, sajnálom… -
Auróra érezte, ahogy egyre gyorsult a szívverése. - Sajnálom, de nem
én vagyok az, akire szükségetek van.
- Pontosan az vagy, akinek hiszünk. Mi bízunk benned, csakhogy
te nem bízol magadban. - A következő pillanatban lépett be a
szobába Claudia. A lány nem örült annak, hogy újra látta őt, viszont
kénytelen-kelletlen engedte neki, hogy vért vegyen tőle,
megvizsgálja őt, miközben kiküldte a barátnőit, akiknek korábban
sikerült egy kissé felvinni a lány vérnyomását. Mind belátták, hogy
pihenésre volt szüksége, így egy szó nélkül hagyták magára őt.
Mivel nem akadt, ami leköthette volna a figyelmét, Auróra hamar
álomba merült. Amikor újra magához tért, érezte, hogy valaki
figyelte őt. Valójában az ott lévő aggodalma bizonyult annak, ami
magához térítette őt, ezért kinyitotta a szemét, majd felült az ágyán,
hogy aztán megpillantsa az aggódó barátját. Valójában Mark volt az,
aki aztán felállt a lány mozdulatára, és odasietett hozzá. Ezzel egy
csókot nyomott Auróra homlokára, majd kedvesen mosolyogva
megjegyezte neki:
- Nem lenne szabad felülnöd. Még gyenge vagy.
- Ne kezelj te is úgy, mint egy gyereket! - förmedt rá a srácra egy
kicsit gorombán. Aztán bocsánatkérő pillantással nézett körül, mire
megkérdezte:
- Hány óra van? Ebben a földalatti intézményben olyan, mintha
nem is lennének napszakok!
- Délután négy. Körülbelül két órát aludhattál, miután Ashley-ék
magadra hagytak. - A lány tekintete egy új csokor virágra vetült, ami
a szoba egyik sarkában lévő kis asztalkán állt. - Nagyon szép virág.
- Lloydnak köszönd - sóhajtotta kissé mérgesen a srác, amiért ő
nem tudott barátnőjének virágot szerezni, hiszen nem hagyhatta el
az intézményt. - Ő hozta neked.
- Volt itt nálam?
- Igen, miközben aludtál… - bólintott egyet a fiú. - Annak ellenére,
hogy elég nehéz az arcáról bármilyen érzelmet is leolvasni, úgy
tűnik, hogy nagyon aggódik érted. Tudod, a maga módján…
- A maga módján! - csattant fel a lány. - Persze. Ahogyan a maga
módján vert át és cipelt el engem az Antarktiszra, hogy olyat tegyek,
amit nem is akartam.
- Ne haragudj, de talán ez az egyetlen dolog, amiért nem tudom őt
hibáztatni. Történjék bármi, életben tart téged - fogta meg barátnője
kezét, ami önkéntelenül is remegni kezdett.
 - Gyűlölöm érte!
- Nézd - sóhajtotta a srác -, észrevettem, hogy miként nézel rá… és
nem úgy, ahogyan rám. Ezért tudom, hogy ezzel nem
versenyezhetek.
- Mark… - kezdte Auróra, de a srác belé fojtotta a szót.
- Látom azt is, hogy ő miként néz téged, mintha a lelketek mélyén
tudnátok, hogy valójában összetar…
- Hagyd ezt! - hallgattatta el őt Auróra. - Mindketten tudjuk, hogy
Lloyd egy csökött értelmű idióta, aki saját magán kívül nem gondol
senki másra, aki mindig a saját feje után megy, és nem érdekli őt, ha
ezzel átgázol másokon.
- Igen, észrevettem - mosolygott Mark.
- Te éppen ellenkezőleg… kedves vagy, jószívű, olyan, aki mindig
boldogságot képes csalni az ember napjaiba, és nekem pont erre van
szükségem. - Auróra ekkor ismét képes volt Mark érzelmeire
összpontosítani, így ekkor vette észre, hogy egy nagy adag
bizonytalanságot érzett felőle áradni.
- Mit akarsz mondani nekem? Miért érzed magad kellemetlenül?
- Pontosan azt, amit már te is kijelentettél az imént. Nem
választhatsz engem csak azért, mert én pontosan Lloyd ellentéte
vagyok. Sok hozzám hasonló ember létezik még a világon, akik
szintén kedvesek és jószívűek, meg minden, aminek jellemeztél.
Ezért talán nem is én vagyok az, aki neked kell.
- Pontosan te vagy az, aki kell nekem - vitatkozott vele a lány,
majd hirtelen megfogta a srác kezét, és megszorította azt. - Semmi
másban nem lehettem még ennyire biztos egész életem során. - A
következő pillanatban keserűen hasított belé a gondolat. - Csupán
abban nem vagyok biztos, hogy szabad-e szeretnem egyáltalán… Te
is hallottad Ashley történeteit, amelyekben mindig ugyanaz volt a
forgatókönyv; beleszerettem valakibe, majd kiderült, hogy valami
miatt nem lehetünk együtt, amikor pedig megölték őt, dühömben
pusztítást hoztam a körülöttem lévőkre. Ez az, amit nem akarok.
Beleőrülnék, ha miattam esne bántódásod neked vagy bárkinek, akit
szeretek.
- Ez nagyon hízelgő - mosolygott a srác -, de szívem mélyén
mindig is tudtam, hogy eljön majd ez a pillanat.
- Mégis, miről beszélsz?
- Talán célszerűbb lenne véget vetni ennek, még mielőtt
elkezdődne - nézett Mark csillogó szemmel az ágyban tehetetlenül
fekvőre.
- Ezt ugye nem mondod komolyan? - kérdezte Auróra
hitetlenkedve. - Egyszerűen szakítasz velem, és kész?
- Mindketten tudjuk, hogy mindannyiunk számára ez lesz a
legjobb. Csakhogy én nem bírok a közeledben maradni - érintette
meg a lány állát, miközben elvesztek egymás tekintetében. -
Átjelentkeztem ezért az Afrikára. Ezzel én is segítő leszek.
- Miattam nem kellett volna - csóválta a fejét Auróra.
- Valójában magam miatt és egy önző gondolat miatt tettem…
- Auróra értetlenül nézett Mark szemébe, de hagyta őt beszélni. -
Nézd, tudom, hogy ez bután hangzik, de Lloyd…
- Ne is kezdj bele! - hallgattatta el őt végül a lány, majd ismételten
ezt préselte ki magából:
- Nem bírnék versenyezni egy olyan férfivel, mint amilyen ő.
- Egy beképzelt, nagyképű bunkóval, aki azt hiszi magáról, hogy
dönthet mások életéről méghozzá a beleegyezésük nélkül? Ugyan
már!
- Tudom, hogy most dühös vagy rá, de csak azt tette, amit a
csapatból mindenki más is megtett volna, amennyiben meg lett
volna rá a lehetősége. Nem bánom, hogy így alakult, hogy befejezted
az utazást… Tudom, hogy itt biztonságban leszel, addig legalábbis
biztosan, ameddig ő a közeledben van.
- De én veled akarok lenni! - Auróra érezte, ahogyan könnyek
gyűltek a szemében. Ekkor jött rá, hogy valójában nem is a srác
elvesztésétől félt annyira, hanem attól, hogy immáron nem állt
semmiféle akadály közte és Lloyd között, ami jelentős érv gyanánt
elválaszthatta volna őket egymástól. A gondolat tehát okkal
rémítette meg őt.
- Talán egy napon majd működni fog - szólt a srác reményteli
hangon, mire egy csókot adott a lány homlokára, felállt az ágyról, és
ezzel távozott a szobából.
Aurórában kavarogtak az érzések, de hamarosan más gondolatok
kezdték foglalkoztatni őt. Kisvártatva ugyanis elhagyhatta a
kórtermet, és ezzel visszatérhetett az eredeti szobájába, mivel jó
értékeket mutatott a vérvétele eredménye. Nem tudhatta, hogy egy
további elemzésre küldték a vérét, de, mivel már nem volt
életveszélyben, így szabadon mozoghatott az épületen belül.
Meglátogatta hát Jacksont; a szegény srác még gépekre kötve
feküdt, egészen rosszul festett, de legalább életben volt. Hálát érzett
iránta, amiért ennyit segített neki az utóbbi napokban. Jól tudta,
hogy nélküle nem jutott volna el az útja végéig, miközben hibáztatta
is magát a srác állapota miatt.
Amint visszatérőben volt a szobájába, észrevette, ahogy a bázis
hálórészéhez tartozó, tágas nappaliban Lloyd állt, és hosszan
bámulta a kandallóban pislákoló tüzet. A nappaliban könyvespolcok
sorakoztak a falak mentén, valamint széles bőrgarnitúra
helyezkedett el egy televízió előtt, ami akkor éppen kikapcsolt
állapotban állt. Ezenkívül régi képek lógtak a falakon, valamint
helyenként állatbőrök takarták a padlót.
Auróra azonnal megérezte magában gyűlni a dühöt, így nem
tudván fékezni magát belépett a szobába, karba fonta a kezét, és
határozottan szólt az alakhoz:
- Hát itt vagy.
- Neked is szia - fordult a lány felé Lloyd, aki a stílusának
megfelelően farmert, bakancsot és inget viselt.
- Nézd, tudom, hogy gyűlölsz.
 - Az nem kifejezés! - törtek ki a lányból a szavak. - Elvégre is
leitattál, elkábítottál, majd elvittél az Antarktiszra, hogy aztán
befejezzem ott ezt az istenverte küldetést, amit egyáltalán nem is
akartam. Helyettem döntöttél!
- Azért tettem, hogy megmentsem az életedet - vágta csípőre a
kezét a férfi. - Nagyon szívesen.
- Nem kért tőled ilyet senki, Lloyd! Hogy volt képed erről
helyettem meghozni a döntést? - csattant fel ismét a lány, miközben
közelebb húzódott a magas emberhez. - Meg akartam halni.
Döntöttem, te pedig egy könnyed mozdulattal felülírtad az
akaratomat. Ebből is látszik, hogy nem tisztelsz senkit és semmit.
- Nem nézhettem tétlenül, hogy olyat tegyél, amit később úgyis
megbánnál - állt neki vitatkozni vele a férfi.
- Ugyan, miért nem? Miért olyan rohadt fontos az neked, hogy
életben maradjak? Ezzel nem hozod vissza azokat, akiket a hosszú
életed során meggyilkoltál! Azt hiszed, hogy ezzel megbocsátást
nyerhetsz? Csakhogy az a sok borzalom, amit elkövettél, akkor is a
számládon marad, nem érdekes mennyi életet is mentesz meg
cserébe!
- Szerinted én ezt nem tudom? - hördült fel szinte egy medve
hangján a zöld szemű férfi, majd közelebb lépett Aurórához, hogy
tekintetét annak dühös, barna szemeibe fúrja. - Tudom, hogy
számomra nincs bocsánat.
- Akkor meg miért csinálod ezt velem?
- Mert fontos… fontos életben tartanom téged - tette hozzá
akadozó lélegzettel.
- Ez nem válasz - csóválta a fejét a lány. - Ha te is hiszel abban a
mesében, amiben Ashley is hisz, akkor itt az ideje annak, hogy
kiábrándítsalak benneteket. Nem én vagyok az, akire vártok. Én
nem fogom a mieinknek elhozni a szabadságot. Nem vagyok erre
képes, ahogyan nem is akarok továbbmenni ezen az úton -
fortyogott a lány, majd magára hagyta a férfit, aki gondolataiba
merülve bámult utána.
 Auróra nem volt éhes, ezért nem vett részt a vacsorán, ehelyett
bebújt az ágyába, és várta a megnyugvást hozó álmot. Akkorra már
saját szobát kapott egy széles franciaággyal, amin aztán
kényelmesen elnyújtózhatott. Hamar álomba is merült, de, amint
lement a nap, furcsa dolog történt vele.
Lloyd nem bírt aludni, még mindig Auróra szavai zengtek a
fejében, amiket csupán egyetlen dolog tudott tompítani. Medve
módjára dézsmálta meg a bázishoz tartozó raktárat, így hamarosan
a konyhában találta magát egyik sör után bontva a másikat. Amikor
már végre tompulni kezdtek a gondolatai, észrevette, hogy valaki
elsuhant a konyha nyitott ajtaja előtt. Azt hitte, hogy már-már
képzelődik is, de azért csak felállt, és az alak után indult. Hamar
kiderült, hogy nem csalták meg őt érzékszervei, hiszen a nappaliban
találta a jövevényt. Azonnal felismerte őt a vörös, hosszú hajáról, a
sötétben is jól kivehető alakjáról. Auróra lehetett az, aki láthatóan az
egyik jegyzettömb fölé hajolt, és írni kezdett rá. Lloyd ösztönei
egyértelműen jelezték, hogy valami nincs rendben vele.
- Mit csinálsz, kölyök? - kérdezte, de nem jött erre válasz. A
következő pillanatban ugyanis eltűnt a papír fölé görnyedő alak. A
férfi ledermedt egy másodperc erejéig, majd sarkon fordult,
végigszaladt a folyosón, amiről sorra hálószobák nyíltak, végül
benyitott az egyikbe. A szoba tulajdonosa felült az érkező jelenlétére,
de a férfi tudta, hogy nem az volt, akit keresett. Ezért egy következő
szobába is benyitott, ahol aztán megtalálta Ashley-t. A lánynak
elhomályosult a tekintete, látszott rajta, hogy valahol elveszett a
jövő és múlt között. Amint véget ért a rohama, kipattant az ágyból,
és kétségbeesett tekintetét Lloydra vetve megszólalt:
- Auróra elment.
- Azt tudom, de mégis, hová? Hová ment? - tornyosult a magas
férfi a remegő, csokoládébőrű lány fölé.
- Egy stúdiót láttam, ahol a híreket mondják be. - A következő
pillanatban a szája elé kapta a kezét, és elkerekedő szemekkel
állította:
 - El fogja rabolni az Amerika bolygó elnökét.
- Mégis, minek tenne ilyet? - értetlenkedett a férfi, mire a felvert
folyosó fele már ott tolongott mögöttük az ajtóban.
- Mert az a lány, akit láttál, nem Auróra volt. A múltja
eseményeiből tudom, hogy valójában két személyiség él benne, az
egyik életet ad, a másik pusztít, és bosszút áll. Nappal olyan, mint
előtte bármikor, éjszaka pedig… kitör belőle az a bosszúálló istennő,
aki azokat a katasztrófákat okozta, amikről meséltem.
- Meg kell állítanunk őt!
- Meg fogja ölni az Amerika elnökét, ráadásul élő adásban -
keseredett el a lány. - Nem tehetünk semmit.
- Tudod, hogy mi lesz vele, ha ez megtörténik? Ugyanaz, mint
előtte; meg akar majd halni, mivel magát fogja okolni, ha bántódása
esik valakinek. Olyan hamar oda kell jutnunk hozzá, ahogyan csak
lehet!
- Ebben tudok segíteni - törte át magát a bámészkodók gyűrűjén a
pizsamába öltözött fizikus. Lloyd Ashley-re mutatott, majd
megjegyezte:
- Ehhez a te segítséged is kell. - A lány osztotta a véleményét, mire
elkezdték a tervük kidolgozását.
Mindeközben Auróra egy tágas házban találta magát, de akkorra
már nem annak a lánynak bizonyult, aki előtte volt. A bosszú és
egyben pusztítás istennője lakozott benne, nem pedig az életé.
Mögötte egy üveggel berakott, fehér bejárati ajtó világlott a
holdfényben, jobbról és balról is tágas szobák nyíltak onnan, előtte
pedig egy márvány lépcsősor magasodott. Egyik lábát a másik után
tette rajta, míg végül felért a lépcső tetejére, ahol aztán egy óriási,
falra helyezett emlékplakettbe, valamint egy tükörbe ütközött a
tekintete, ami épp az ő pizsamába öltözött testének képét verte
vissza hűen. Nem tetszett neki a látvány, így elővette a jegyzetfüzetet
és a tollát, majd beleírt néhány szót.
 Amikor ismét a tükörbe nézett, már egy fekete, testhezálló
nadrágban, és fekete, kivágott pólóban találta magát, a haját pedig
lófarokba kötötte. A lábán kényelmes, magassarkú csizma jelent
meg, melynek kopogását a márvány folyosó kövezete hangosan
verte vissza. A cipő kopogása által keltett zaj látszólag egyáltalán
nem érdekelte őt. Még akkor sem, amikor egy öltönyös férfi jelent
meg előtte ráfogva ezzel fegyverét, miközben felszólította őt:
- Egy lépést se tovább! Ki maga?
- A nevem Nemeszisz.[4] - A férfi az ajkához emelte a karján lévő,
óraszerű szerkezetet, hogy azon keresztül hívjon erősítést. Valójában
egy testőrnek tűnt, akinek meg kellett védenie az épületben
nyugodtan alvó elnököt, csakhogy a képzett férfi egy cseppet sem
jelentett kihívást a lány számára. Az ugyanis egy határozott
mozdulattal emelte fel a kezét, majd szorította össze a markát,
aminek hatására a pisztoly összepréselődött, mintha csak egy
láthatatlan erő nyomta volna össze. A testőrnek nem maradt sok
ideje ezen csodálkozni, izgatott hangját ugyan visszaverték a ház
falai, de nem jött számára segítség.
- Mi a fene? - buggyant ki mindez a testőrből. Hiszen a lány ismét
magasba emelte a kezét, aminek hatására a testőr is a levegőbe
emelkedett. Végül a bosszúszomjas lény egy könnyed mozdulattal
taszította le őt a márványlépcsőről.
Innentől kezdve szabad út állt rendelkezésére, ami a politikai
vezető szobájához vezetett. Egy kézmozdulattal tárta ki az ajtót, ami
mögött, a felesége mellett az Amerika bolygó választott elnöke
pihent. Nemeszisz jól tudta, hogy ő volt a legfőbb hang a hat bolygó
elnökei között, ezért őt kellett megfélemlítenie, illetve magával
vinnie az Európára.
A férfi a zaj hallatára felült az ágyán, de nem hitt a szemének,
amikor megpillantotta az éppen belépő lányt.
- Ki az? Mit akar? Hívom a testőrömet!
- Azt, akit az előbb dobtam le a lépcsőn? - kérdezte a lány egy
magabiztos mosollyal arcán, mire a feleség is felült az ágyon, levette
a pilláit fedő, éjszakai szemtakarót, majd megkérdezte a férjétől:
- Mi folyik itt?
- Mondjon búcsút a férjének, asszonyom! Többé ugyanis már nem
fogja őt élve viszontlátni. - Auróra ismét elővette a jegyzettömböt, és
újra írni kezdett. A nő eközben segítségért kiáltott, végül a férje felé
fordult, hogy megkérdezze tőle:
- Ki ez? Ismered őt? Segítség! - kezdett újra kiabálni, de a
következő pillanatban megelevenedett egy, a szobában álló növény,
vastag, újonnan növő indáit a nő felé nyújtotta, majd átkötözte
annak száját, így, akárhogy is sikított, nem bírt szabadulni az indák
szorításától. Ekkorra már nem is tudott volna mit tenni, hiszen
mind a férfi, mind pedig a lány eltűnt a szeme elől.
A következő pillanatban az elnök Aurórával együtt egy stúdióban
találta magát. A lány egy könnyed kézmozdulattal lökte le az elnököt
az egyik székbe, majd a fölből előtörő indák segítségével kötözte le
annak kezeit és lábait. A férfi kétségbeesetten kérdezte tőle:
- Mit akar tőlem? Pénzt, hírnevet, mit kér?
- Igazságot - vágta oda neki a lány, majd sóhajával türtőztetve
magát így fűzte tovább a mondandóját:
- Készüljön fel uram! Hamarosan megkezdődik az előadás,
melynek főszereplője maga lesz. Mondhatni tragédiába illő
forgatókönyvet írtam magának, és mint minden jó tragédiában,
valakinek meg kell halnia a végén. Gondolhatja, hogy nem én leszek
az.
- Beszéljük meg a dolgot! - kezdte elővenni a tárgyaló hangnemét
a férfi, de a lány megrázta a fejét, és így szólt:
- Tartogassa az erejét a műsorra! - Ezzel egy pillanat alatt a
képességét használva kapcsolta be a szobában lévő egyik kamerát,
ami élő adásban közvetítette mindazt, ami előtte történt. A lánynak
persze ez sem lehetett elég, elővette jegyzetfüzetét, amibe ismét
néhány sort írt, aminek hatására a világmindenség valamennyi
televíziója magától kapcsolódott be ezzel álmukból riasztva fel a
lakosságot. Nemeszisz arcát mutatta a hat bolygón lévő minden
készülék, aki erre teljesen nyugodt hangnemben kezdett beszélni:
- Jó estét kívánok hölgyeim és uraim! Elnézést kérek azért, hogy
ilyen kései órán álmukból ébresztem Önöket, de higgyék el, megéri
majd a látvány. Ugyanis nem mindennapi műsort kínálok Önöknek.
Hamarosan élő adásban fogják végignézni az elnökük halálát -
jelentetett meg egy kegyetlen mosolyt az arcán, majd erejének
segítségével maga felé fordított egy másik kamerát is, amely az
elnök halálra vált arcát mutatta. Ő már azonnal nyitotta volna a
száját, hogy segítséget kérjen, de azt egy hirtelen mozdulat során
teljesen benőtték a karját lefogó indákból előtörő, új hajtások. - De
ne szaladjunk ennyire előre! Hadd mutatkozzam be! A nevem
Nemeszisz. A különböző mitológiák a bosszú istennőjeként
ismernek engem, és higgyék el, téves ez az elnevezés. Valójában az
igazságtalanság ellen harcolok, hiszen az univerzumban többen is
élnek olyan erőkkel rendelkezve, mint amilyen nekem is van. A hat
bolygón kívül más bolygók is léteznek, amelyeken kifejlődhetett az
élet. Az áttelepítések során odaküldték azokat, akik nem tudtak
dollármilliárdokat fizetni útiköltség gyanánt. Ott viszont éhes
fenevadak, lakhatatlanul szélsőséges környezet, gyilkos vírusok
várták a letelepedni vágyókat. Ezért az emberiség azt tette, amihez a
legjobban értett; adaptálódott a környezethez. Különböző
képességeket fejlesztettek maguknak, olyanokat, amilyenek nekem
is vannak! - Ezzel felemelte a kezét, majd egy könnyed mozdulattal
vágta az előtte lévő asztalba az elnök fejét, hogy annak aztán eltört
az orra. Ettől persze felordított a férfi. A lány persze ügyelt arra,
hogy ne tegyen nagy kárt benne, de már nagyon bizsergett a tenyere.
- Ne tévessze meg Önöket a jól ismert világ! A hat bolygó vezetői
ugyanis mind tudtak az olyanokról, akik erővel bírnak, így ezt nem
tűrvén vadászni kezdtek rájuk. Ez azt jelenti, hogy egy részüket
lemészárolták, a másik részüket pedig elfogták, kimosták azok
agyát, hogy immár képességeikkel őket szolgálják. Én is egy voltam
közülük, engem is meg akartak kínozni, hogy aztán az uralmuk alatt
tartsák az erőmet, míg végül sikerült megszöknöm. Most pedig
elérkezett az óra, amiben végre bosszút állhatok mindezért. - A
következő pillanatban szirénák hangja járta át a sötét éjszakát, mivel
a rendőrök éppen akkor vették körül az épületet. - Jöjjenek,
akárhányan is vannak! Úgysem győzhetnek. - Ezzel a lány a
szomszédos épület felé irányította a kamerákat, majd kitárta a
karjait, aminek hatására a szomszédos épület alapja megremegett,
majd összerogyott ezzel magával sodorva a bent lévő, a televízió
képernyőjére szegeződött tekintetű embereket. Nem várta meg,
hogy műve beteljesedjék, ugyanis, amint ezzel megvolt, a kamerát az
elnök felé fordította, majd levette annak szájáról a növényekből
készített pecket, és ezt mondta neki:
- Most magán a sor, elnök úr. Vallja meg népének mindazt, amit a
létezésünkről tud!
- Nem tudom, hogy miről beszél! - rázta vérző fejét a férfi.
- Ennél azért többet tud! - állította a lány, majd kitárta kezeit,
mire a férfi teste körül lévő indák kígyó módjára szorítani kezdték
őt, aminek hatására felnyögött.
- Csak nem azt állítja, hogy maga, az Amerika bolygó feje nem
tudott azokról a harcokról, amelyeket a mieink a Hetedik Bolygón a
függetlenségért vívtak, és amelyet Ön és az emberei aztán
könnyedén vérbe fojtottak?
- Pontosan ezt állítom! - vette elő szigorú tekintetét az elnök, mire
a lány felemelte a kezét, aminek hatására a férfi széke is
felemelkedett, majd Nemeszisz egy következő mozdulatára az
ülőalkalmatosság a földre esett, aztán elterült ott.
- Sajnálom - fordult a nézők felé. - Nézzék el nekem, hiszen az
elnöküknek nincsen igazán kameraarca. - Ezennel egy
kézmozdulattal újra felállította a széket, majd a kamera felé
fordította a még mindig vérző orrú férfit. - Biztosan nem akarja
megvallani az igazságot?
- Maga szadista! - kiáltotta az elnök, mire a lány felnevetett, és
ismét odafordult hozzá.
 - Magának meg nagyon szép háza van. Láttam képeket a
kislányáról, édes egy teremtés…
- Őt hagyja békén! - fenyegetőzött a férfi.
- Pedig igencsak fontolgatom azt, hogyha Ön nem beszél, akkor
elugrom a kicsikéért, és a maga szeme láttára fogom lehántani róla a
húst. Nem kerülne túl nagy erőfeszítésembe, ezt mindketten tudjuk.
- A rendőrök mindjárt itt vannak magáért. Ezt nem úszhatja meg!
- Még mindig fenyeget? - sóhajtotta Nemeszisz. - Ja, igen, a
rendőrök! Róluk külön gondoskodom.
A következő pillanatban ismét elővette a tollat és a papírt, majd
néhány szó lefirkantása utána azok azonnal eltűntek a papírról. Erre
hangos robbanások hallatszottak az alsóbb szintekről feltörni. A
kommandósok felszerelése, fegyvereik maguktól sültek el. Amint
ezzel is végzett, ismét az elnök felé fordult.
- Két lehetősége van; vagy elkezd beszélni, vagy elhozom Önhöz a
kislányát, hogy beváltsam az ígéretemet. Ön dönt. - Nemeszisz
magasba emelte a kezében lévő tollat és papírt, hogy újra írásba
kezdjen, mire a férfi megadta magát, majd így szólt:
- Rendben, beszélek.
- Jó hangosan, hogy mindenki hallja! - parancsolt rá a lány, majd
az elnök felé fordította az összes kamerát.
- Igaza van, minden úgy történt, ahogy mondta. Titkos osztagot
szerveztünk azért, hogy az olyan mutánsókat, mint amilyen maga is,
elfogják és megöljék. Azokat, akiknek az erejét valamilyen formában
hasznosítani tudtuk, átprogramoztuk. Egy chipet ültettünk be az
agyukba, amely kezesbárányt csinált belőlük, így gondolkodás
nélkül teljesítették a parancsainkat.
- Tehát elismeri, hogy Ön és az emberei is részt vettek egy
tömegmészárlásban?
- Így történt - ismerte el megtörten a férfi, majd a lány szemébe
nézett, és őszintén mondta: - Sajnálom.
 - Sajnálja? - kérdezte a nő, miközben felcsattant. - Maga nem
tudja, milyen érzés felkelni az éjszaka közepén attól rettegve, hogy
eljönnek magáért a katonák, és magukkal viszik Önt, hogy aztán
megfosszák a személyiségétől, és egy élő zombit csináljanak
magából. Itt az ideje annak, hogy tegyünk ez ellen!
- Ezt már a kamera felé fordulva mondta. - Vége a sötétben
bujkálásnak. Vége az elnyomásnak, merthogy nekünk is ugyanannyi
jogunk van az élethez, mint amennyi az embereknek van! Sőt! Az
emberiség már eljátszotta az esélyét. Elérkezett a névtelenek kora.
Azoké, akik sötétben bujkálva, rettegve várták a sorsukat. Itt az ideje
annak, hogy harcoljunk azért, ami bennünket is megillet. Erősek
vagyunk. Ha összetartunk, és hiszünk magunkban, akkor győzni
tudunk. Lépjünk hát ki a homályból, és kezdjünk harcolni a
jogainkért!
- A következő pillanatban az elnök felé fordult, majd annak
szemébe nézve folytatta:
- Minden éjjel eljövök azért, hogy a felelősök megkapják méltó
büntetésüket. Azért, hogy a magamfajta végre szabadon és minden
kötöttség nélkül éljen! Itt az ideje annak, hogy felvállaljuk azt, akik
vagyunk. Hogy ne legyen szégyen erővel rendelkezni! Hogy ne
féljünk többé a képességeinket használni! Elérkezett az óra. - A
következő pillanatban magasba emelte az elnök székét, majd a
felhőkarcoló üvegablakához közelített vele.
- Búcsúzzon el az élettől!
- Ne! - Mielőtt még Nemeszisz össze tudta volna roppantani az
elnök csontjait a következő mozdulattal kidobva őt az ablakon, egy
férfi lépett be a szobába.
A lány tétova tekintete a jövevény felé fordult, az pedig odalépett
hozzá, hogy határozottan a szemébe nézzen. Nemeszisz szinte
akaratlanul eresztette le az elnök székét a földre, miközben a
tekintete megváltozott. Értetlenül nézett Lloyd zöld szemeibe.
- Mi történik?
 - Nem vagy önmagad. Hagyd őt! - A következő pillanatban a
pillantását a lekötözött elnökre vetette, majd ijedtében egy ugrásnyit
hátrált. Lloyd átkarolta a vállát, mire megjegyezte:
- Mennünk kell.
Auróra nem tudta, hogy miként ért ki az épületből, ugyanis
könnyei elhomályosították tekintetét. Amikor viszont elhagyta azt,
értetlenül nézett körbe, hiszen egy csoportnyi rendőr állt az utcán
felszerelés, fegyver nélkül. Az összedőlni készülő ház pedig állva
maradt, mintha csak valaki megállította volna az időt körülötte. A
fizikus és Auróra barátai ezennel kimenekítették a benne lévő
embereket, miközben a lány tekintete az igazgatóra és a még mindig
elnyűtt Jacksonra vetült, aki akkorra már egy darabnyi törmeléken
ült pihegve. Auróra semmit nem értett a történtekből, mire Ashley
közelebb lépett hozzá, és megszólította őt:
- Láttam, hogy mire készülsz, így sikerült a kommandósokat
meggyőznünk arról, hogy jobb lesz, ha a fegyvereiket az épületben
hagyják, ők maguk meg kimenekülnek onnan. Az összedőlő épület
ennél nagyobb kihívást jelentett számunkra, de szerencsére
Michaels igazgató azonnal a segítségünkre sietett. Jackson hozta el
őt ide.
- Nem értem, hogy mi történik!
- Lloyd, vidd őt haza! Hamarosan mindent elmagyarázunk. - Az
utóbbi mondatot a fizikus már Aurórának célozta. A lány egy
pillantást vetett a mentésben segédkező kommandósok felé, akik
félve méregették őt, de nem próbálták megállítani őket.
A férfi egy szó nélkül teljesítette a kérést, így hamarosan a
menedék nappalijában találták magukat egy kanapén ülve. Lloyd is
ott ült szorosan Auróra mellett, miközben tudta, hogy nem lehetett
szabad magára hagyni a lányt.
Amint lehetősége nyílt ilyesmire, Oldfield tanár úr azonnal
felkereste őket, így a lánynak hamarosan szembe kellett néznie a
férfi hideg, kék tekintetével. A tanár úr mindent elmesélt neki, amit
Ashley-től tudott meg, illetve ami a híradásban szerepelt.
 - Ez nem lehetséges - állította Auróra, miközben könnyek gyűltek
a szemében. A fejét csóválva állította:
- Nem is emlékszem semmire. Az utolsó emlékem az, hogy aludni
tértem.
- Ez az átok része - helyeselt a fizikus. - Nappal önmagad vagy,
éjjel pedig Nemeszisszé, a bosszú istennőjévé változol.
- Még csak most hajnalodik odakint, hogy térhettem akkor vissza?
- Ez valójában Oldfield ötlete volt - ismerte el Lloyd, miközben
Aurórára nézett, majd így folytatta:
- Szerinte én vagyok az egyetlen, aki ép gondolkodásra bírhat
téged. Te is képes voltál megszelídíteni a bennem lévő szörnyeteget,
így én is képessé váltam visszahozni téged a homályból.
- Mégis, miért? - kérdezte a lány értetlenül, mire a fizikus
felsóhajtott.
- Azt nem tagadhatjátok, hogy különleges kapcsolat van kettőtök
között. Csupán egy ötlet volt, ami bejött.
- Mi lesz ezek után? - kérdezte Auróra. - Elvégre, ha minden
éjszaka visszatér a pusztító énem, akkor…
- Nagyobb probléma, hogy már mindenki tud a létezésünkről.
Ezzel egy háborút robbantottál ki.
- Vagy rosszabb - sóhajtotta Lloyd. - Lehet, hogy vég nélküli
mészárlást. Elvégre nem fognak ebbe egykönnyen beletörődni az
emberek. Megtesznek majd mindent azért, hogy eltapossák azokat,
akik egy kicsit is másabbak, mint ők. Vissza akarják majd állítani a
békét, csakhogy ezt majd a mi életünk árán teszik.
- Nem tudhatod, lehet, hogy ez majd harcra ösztönzi a fajtánkat -
vetette fel a fizikus, mire Lloyd felsóhajtott, és egy pillanat
gondolkodás után ekképp vitte tovább a gondolatmenetet:
- Az a baj, hogy tudom, ugyanis én ott voltam. Ismerem a
módszereiket. Nem lesz kegyelem. A hat bolygó rendelkezik a
legjobb katonákkal, olyanokkal, akiknek a különleges képességűek
között is különleges az erejük.
 - Mint amilyen te vagy? - kérdezte a lány, a férfi pedig lassan
bólintott egyet.
- Igen, vagy sokkal rosszabbakkal. Azóta hosszú évtizedek teltek
el, hogy otthagytam őket. Ha olyan szorgosan gyűjtötték a
névteleneket, mint előtte, akkor egy egész hadseregük is lehet.
- Megpróbálhatnánk eltávolítani a koponyájukból azt a
szerkezetet - állt elő a lány az öltettel.
- Nem biztos, hogy károsodás nélkül megtehetnénk - fonta karba
kezeit Lloyd. - Különben is, sokan saját elhatározásból szolgálják
őket.
- Úgy hiszem, hogy most eljött az idő… a viharos napokban is
helyt kell állnunk, mivel nagyobb szükség van a hat bolygón lévő
segítségre, mint előtte bármikor. Csapatokat kell szerveznünk, fel
kell készülnünk a sérültek fogadására - kezdte a fizikus.
- Nekünk is harcolnunk kellene - jegyezte meg Lloyd.
- Nem - tiltakozott a tanár. - Elvégre ezen a helyen több a kamasz
és a gyerek, mint a harcra képes felnőtt. Nem akarok hallani a
fegyverkezésről.
- Valóban? Mégis, mit tennél, ha megtámadnák az intézményt?
- Természetesen, ha nem kerülhető el az ütközet, akkor nem lenne
más megoldás, de így nem kezdhetünk háborút.
- Tehát hagyjuk, hogy az univerzum távoli szegletében a
magunkfajta egyedül nézzen szembe a kivégzőosztaggal és harcoljon
a mi szabadságunkért is?
- Erről nem nyitok vitát, Lloyd - zárta le a gondolatmenetet a
tanár. - Nem teszem kockára az itt lévők életét. Ha ugyanis a
Hetedik Bolygó elveszik, akkor nem marad semmi más, csak mi, az
itt élők, akik fajtánk túlélését garantálhatják. Nekünk kell tovább
írni a fajunk történetét.
- Igazán bátor dolog ezt így, a kandalló mellett ücsörögve, teát
kortyolgatva jelenteni ki - vette elő rosszabbik modorát a férfi,
miközben gúnya felszította a fizikus indulatait.
 - Te sem akarsz az első sorban harcolni, nem igaz? Legalábbis
nem Aurórával az oldaladon - érvelt a tanár. - Márpedig innentől
kezdve nem válhattok el egymástól. Nem kockáztathatjuk meg, hogy
Nemeszisz visszatérjen. - Ezennel felállt, hogy távozóra fogja. De
még, mielőtt kiment volna a szobából, közölte vele:
- Nappal és éjszaka. Innentől kezdve Auróra a te felelősséged.
- Nem várta meg a választ, a fizikus hátat fordított, és távozott.
Auróra ott maradt a kanapén a magában dühöngő férfivel
farkasszemet nézve, aki aztán némi aggodalommal hangjában
jegyezte meg:
- Nagy pácban vagy, kölyök. Olyanban, amiből talán még én sem
tudlak kihúzni.
- Nem is kell - állt fel a lány, aminek hatására a magas férfi is
felemelkedett a szófáról. Auróra közelebb lépett hozzá, majd
könnyektől csillogó szemekkel kérlelni kezdte őt. - Egyszer már
felvetettem… de akkor elutasítottál. Most újra kérlek. Nem akarok
szörnyetegként élni, nem akarom, hogy féljenek tőlem az emberek,
nem akarok embereket ölni. Normális életet akartam, de ha ez nem
adatik meg, akkor egyáltalán nem kell az ilyen élet.
- Hülyeségeket beszélsz - csóválta a fejét a férfi bőszen ellenkezve,
csakhogy a lány nem tágított. Megfogta Lloyd kezét, majd a férfi
hosszú ujjait a saját mellkasához, a szíve irányába nyomta.
- Ereszd ki a karmaidat! Engedd ki magadból a medvét, és végezz
velem!
- Felejtsd el! - rántotta el onnan a kezét a férfi. - Soha nem
tenném meg.
- Pedig mindketten tudjuk, hogy ez a helyes megoldás. Annyi
embert megöltél már, akkor meg miért nem akarsz végezni velem?
- Mert… mert nem tehetem - zárta rövidre a dolgot a férfi. - Nem
vagy gonosz. Ha az lennél, most nem kérnél tőlem ilyesmit.
- Kérlek! - folytatta zokogva a lány, mire Lloyd megérintette az
arcát mintegy arra kényszerítve őt, hogy a szemébe nézzen, majd,
amilyen komolyan csak tudta, ezt állította:
- Még a bennem lakozó szörnyeteg se lenne képes téged bántani.
Remélem, ezzel tisztában vagy! - A következő pillanatban magához
szorította Aurórát, átölelte őt, a lány ezzel belefúrta fejét a férfi
izmos mellkasába. Lloyd megtámasztotta állát a vöröslő fejen,
miközben érezte a saját testében lüktetni Auróra zokogását. -
Kitalálunk valamit, ezt megígérem neked. Értetted?
Amint a lány sírása álommá csendesedett, a férfi a karjaiba vette
őt, majd végigfektette őt a kanapén. Szerzett egy plédet, amivel
betakarta őt, majd leült a kanapé szélére, és nem volt hajlandó
onnan elmozdulni, még akkor sem, amikor már-már legyűrte őt az
álmosság. Ekkor hátát a szófa támlájának, fejét pedig annak
szegélyének támasztotta, és a mellette fekvő lány ütemes
szuszogására végül ő is aludni tért. Így talált rájuk egy új világ
hajnala.
 27. fejezet
Az interjú

Dél is elmúlt már, amire Auróra felébredt. Lloyd addigra már nem
volt mellette, így egyedül találta magát a nappaliban.
Feltápászkodott, mire hirtelen rájött arra, hogy iszonyú éhséget
érzett a gyomrából szétáradni az egész testében. Első útja így
egyenesen az ebédlőbe vezetett, ahol az intézmény többi lakója is
épp az ebédjét fogyasztotta. Amint belépett oda, szinte megfagyott a
levegő, majd az összes szempár rászegeződött. Ezért igyekezett nem
venni tudomást az ottani, kíváncsisággal teli légkörről. Legnagyobb
meglepetésére az ott lévők fele büszke volt rá, a másik fele pedig félt
tőle, ezt persze tisztán érezhette a képességeinek hála. Lehajtotta a
fejét, majd a jól ismert pulthoz ballagott, ahol kiszolgálta magát
tálcájára összeválogatva azt a hatalmas ételmennyiséget, amit akkor
fogyasztani kívánt, majd szemével helyet kezdett keresni magának.
Kiszúrt a teremben egy ismerős alakot, aki közömbösen fogadta a
lány jelenlétét, miközben a saját ételébe temetkezett. Auróra jó
ötletnek gondolta odaállítani, majd leülni vele szemben, végül szó
nélkül elkezdeni a szájába lapátolni az ételt.
- Lassabban, kölyök, a végén még megfulladsz! - száguldott felé az
asztalánál ülő alak mély hangja.
- Éhes vagyok - jelentette ki a lány, majd, amint teletömte a hasát,
felnézett, így még mindig magán érezhette az ott lévők felének a
tekintetét. Lloyd pontosan tudta, hogy Auróra mire gondolt, így
halkan megjegyezte:
- Előbb-utóbb elmúlik, vagy megszokod.
- Nem tudod, milyen érzés… az itteniek fele csodál a
rémtetteimért, a másik fele pedig retteg tőlem.
- De, pontosan tudom, hogy milyen érzés - mondott neki ellent a
férfi, miközben egy halvány mosoly jelent meg a szája szélén. Erre
Auróra elhallgatott, és az ajkába harapott mintegy elfojtva a benne
gyűlő gondolatot.
A következő pillanatban Ashley és Laura jelent meg az ebédlőben,
majd szinte semmit sem törődve az ott jelenlévők pillantásaival
ültek le a társasághoz.
- Finom az a puding? - kérdezte Laura megpróbálva oldani a
feszültséget. - Nem mertem venni, mivel pudinghoz képest is fura
állaga van.
- Megkóstolod? - kérdezte Auróra, mire adott belőle egy kanállal
barátnőjének.
- Nem rossz - nyalta le a szája széléről a maradék pudingot a lány,
mire Ashley vette át a szót tőle.
- Nos, mi a terv?
- Nincs terv - vont vállat Lloyd. - Vagyis a terv az, hogy itt
maradunk, meghúzzuk magunkat és várjuk, hogy elüljön a fönti
vihar.
- Akkor arra sokáig várhatunk - sóhajtotta a csokoládébőrű lány. -
Elvégre is a hat bolygó egységes hadereje éppen Aurórát keresi.
Nem tetszik nekik, amit az elnökkel tettél.
- Higgyétek el, hogy nekem sem - hagyta helyben szomorúan a
barátnője felé irányzott megjegyzését. - Ahogyan azt is elhihetitek,
hogy egyáltalán nem várom az alkonyt.
- Lloyd közelében biztonságban leszel, nem? - kérdezte
sokatmondó tekintettel Laura, mire Auróra kósza pillantása a vele
szemben ülő férfire szegeződött.
- Nagyon remélem - kapta el a tekintetét onnan, mivel érezte,
ahogy a vér feltódult a fejébe ezzel pirosra színezve az arcát.
A nap még csak-csak eltelt valahogy, de az éjszaka közeledte egyre
nagyobb nyugtalanságot szült Auróra szívében. Egyáltalán nem
tetszett neki a gondolat, hogy Lloyd közelében kelljen eltöltenie a
hajnalig tartó, hosszú időt. Azt viszont tudta, hogy ezúttal nem
kerülheti el ezt.
 Még lefekvés előtt Mr. Oldfield hívatta őt magához, majd hellyel
kínálta az értetlen lányt. Az érezte az egyértelmű nyugtalanságot a
fizikus testéből egyenesen feléje áramlani, de nem szólt semmit,
ehelyett leült, és kíváncsi szemeit a férfire vetette. A fizikus
megköszörülte a torkát, majd ezt mondta neki:
- Jól tudom, hogy nehéz időszakon mész most át. Itt valaha
mindnyájan voltunk már üldözöttek, és mind átéltük már
valamilyen módon azt, ami veled történik éppen. De te ennél azért
jóval különlegesebb helyzetben vagy.
- Köszönöm, hogy nem dobott ki engem azok után, amit tettem.
- Kidobni? - kérdezte hitetlenkedve a tanár. - Azért vagyunk, hogy
segítsük a magunkfajtát, a rászorulókat. Te pedig jobban szenvedsz,
mint az itt lévők közül bárki, talán Lloydot kivéve. - Auróra e név
említésétől az ajkába harapott, és próbált nem ránézni a fizikusra,
aki aztán csillogó tekintetének börtönébe zárta őt. - Tudom, hogy ez
egy kellemetlen helyzet, de úgy tűnik, ő is hat rád, ahogy te is képes
vagy hatni rá. Ne kérdezd ennek okát, ugyanis magam sem értem.
Már jó ideje ismerem őt, és senkivel nem láttam úgy viselkedni,
mint veled.
- A fejébe vette, hogy megment engem, és úgy tűnik, hogy
nehezen szabadul ettől a gondolattól - próbálta még mindig kerülni
Peter tekintetét a lány.
- Tudom - ismerte el a tanár úr. - Ezért bátorkodtam átvitetni a
dolgaidat az ő szobájába. Tudom, hogy ez nem a legjobb alkalom, de
próbáld úgy felfogni, hogy szükségállapot van az intézményen belül.
Ezért sem hagyhatunk téged éjszakára egyedül. Akkor van a legtöbb
esélyünk arra, hogy ne térjen vissza a bosszú istennője, ha te Lloyd
közelében maradsz.
- Értettem - hagyta ezzel jóvá az ötletet a lány szinte teljesen
beletörődve sorsába. Kisvártatva felállt, hogy ezzel távozóra fogja,
viszont a fizikus még utánaszólt, mielőtt még elhagyhatta volna a
szobát.
 - Hidd el, igyekszünk kitalálni valamit a helyzet orvoslására. Ez
csak átmeneti állapot.
Auróra nem szólt semmit, csak bólintott egyet, majd elhagyta a
helyiséget.
A saját, régi szobája felé iparkodott, ami már üresen állt. Nem
akadt sok holmija, de azt már rég átvitték Lloyd szobájába, így neki
nem sok feladata maradt a költözéssel. Nem tudta, hogy miként
fogja kibírni az éjszakát a férfi mellett, de abban a pillanatban ennél
a gondolatnál valami más jobban kezdte őt izgatni. Régi ágyán
ugyanis egy alak ült a térdén megtámaszkodva, és a semmibe
révedve. Auróra értetlenül szólította meg az alakot, amint belépett
az ajtón.
- Mark. Te meg mit keresel itt?
- Igaz ez? Hogy vele fogsz ezentúl aludni? - fordult felé a srác
villámokat szóró, kék tekintettel.
- Nem tehetek mást. Egyedül az ő közelében van esélyem
önmagam maradni - vonta meg a vállát a lány.
- Ez nekem akkor sem tetszik - rázta a fejét a fiú. Auróra
egyértelműen tudta, hogy Mark féltékenységet érzett a helyzet miatt.
Azt viszont nem sejtette, hogyan csendesíthetné az indulatait.
- Te szakítottál velem, nem emlékszel?
- Most nem erről van szó. Ennek a férfinek híre van… egyetlen
nővel sem szokott csak úgy együtt aludni.
- Nagylány vagyok. Megoldom valahogy - zavarodott össze
Auróra. - Nem is igazán értem, hogy miért vagy féltékeny, elvégre
már nem vagyunk együtt, méghozzá a te akaratodból…
- Igen, mivel próbáltam az eszemre hallgatni. A szívem viszont…
szóval a szívem azt mondja, hogy ne engedjelek oda.
- Ne légy gyerekes! Semmi olyan nem fog történni közöttünk,
amit nem akarok.
- Na, ez az! Elvégre a múltkor is megcsókoltad őt - vágta csípőre a
kezét Mark, miközben megpróbált nyugalmat erőltetni magára.
Végül ismét egykori barátnője szemébe nézett, aki kezdte már
megérteni, hogy mi is volt Mark valódi baja:
- Laura elszólta magát azzal kapcsolatban, hogy Lloyd miként
kábított el téged, hogy aztán az Antarktiszra vigyen. Akkor
tudtommal még együtt voltunk…
- Tehát innen fúj a szél - sóhajtott fel Auróra. - Ne csináld ezt,
kérlek! - nézett a srácra hitetlenkedve. - Lloyddal maximum csak
barátok lehetünk. Ha pedig nem tudod ezt elfogadni…
- Akkor mi? Álljak odébb? Hidd el, hogy azon vagyok. A napokban
úgyis elutazom az Afrikára.
- Felnőtt ember vagy, nem állíthatlak meg - tárta szét a karját
tehetetlenül a lány. - Viszont tudnod kell, hogy az iménti
értelmetlen veszekedés ellenére bármikor szívesen látlak.
- Nem tudom, Rory - sóhajtotta Mark, miközben újra csípőre
vágta a kezét, hosszan kifújta tüdejéből a levegőt, majd ismét a
lányra nézett. Látszott, hogy Aurórát nyomasztották a szavai, ezért
aztán közelebb lépett hozzá, hogy átölelje őt, és a fülébe súgja a
következőket:
- Ne haragudj! Nem akartam bunkó lenni. Én csak azt akarom,
hogyha szeretsz, akkor magamért szeress!
- Persze, hogy magadért szeretlek, Mark! - karolta át ő is a srác
derekát, mire az szinte helyette mondta ki az igazságot:
- Tudom, hogy szeretsz, ahogyan a csapat tagjai közül mindenki
mást is. De ez akkor sem szerelem.
- Hidd el, hogy úgy akartalak szeretni! - motyogta bele a
könnyekkel küszködő lány a srác pólójába a szavakat, aki viszont
elengedte őt, és úgy mondta neki a következőket, mintha csak a
fogát húznák:
- Hamarosan lemegy a nap odakint. Menned kell. - Mark
fájdalmas pillantással nézett aztán a távozóban lévő lány után, aki
ezzel sarkon fordult, és a már ismert szoba felé vette az irányt.
 Miután magára hagyta egykori barátját, más gondolatok kötötték
le őt. Észrevette magán, hogy izzadt a tenyere, a gyomrában
pillangók verdestek, miközben nem tudta, hogy mi ütött belé.
Amikor Auróra belépett Lloyd szobájába, megpillantotta a szoba
közepén álló férfit, aki csupán egy kényelmes, hosszú
melegítőnadrágot viselt. A lány kissé megnyugodott a látvány miatt,
hiszen talán ez lehetett az egyetlen ruhadarab, ami a legtöbbet
takart annak testéből azok közül, amelyekben a szobájában szokott
időzni. A felsőteste ugyan csupasz maradt, de a helyiségben derengő
éjjeli lámpa fénye sejtelmes öltözettel borította be azt. A zavarban
lévő lány arcát elfordítva pillantotta meg a szobában már korábban
lepakolt holmikat, amik hozzá tartoztak. A férfi még akkor is
megérezte volna a zavarát, ha a lány nem pirult volna el egészen a
nyakáig. Auróra mintegy kötelességének érezte, hogy szóljon
valamit, még ha badarságot is hebegett-habogott össze.
- Úgy néz ki, hogy ma itt fogok aludni.
- Úgy néz ki, hogy nem csak mára szól ez a kötöttség - jegyezte
meg a férfi, aki látta, hogy a lány tekintete a franciaágyra irányult.
Akkor Aurórának nagyon is keskenynek és aprónak tűnt az az ágy.
Attól a gondolattól pedig az egész testét libabőr rázta végig, hogy ezt
a bútordarabot a félmeztelen férfivel kellene megosztania. Tekintete
így ismét Lloydra vetődött, aki egy hamiskás mosollyal arcán
megkérdezte tőle:
- Ugye nem zavar, ha meztelenül alszom?
- Mi? - kérdezett vissza a lány, miközben az arca rózsaszínről
élénkpirosra váltott. A férfi ezzel nem törődve folytatta a
heccelődést.
- Tudod, éjszaka szeretem szabadon hagyni bizonyos részeimet,
ha érted, hogy mire gondolok… ezért többnyire pizsama nélkül
alszom. Majd egyszer te is kipróbálhatnád!
- Én soha - ellenkezett a lány a fejét rázva, miközben észre sem
vette, hogy a férfi csupán cukkolta őt. Lloyd mosolya egyre
szélesebbé vált, végül már-már megsajnálta a zavarban lévő lányt,
ezért elárulta magát.
- Nyugi, csak vicceltem. Így szoktam aludni - mutatott a
melegítőnadrágjára, bár Auróra érezte, hogy ez az öltözet így is sok
részt hagyott fedetlenül a férfi amúgy teljesen tökéletes testéből.
Úgy gondolta ezért, hogy jobb, ha tiszta vizet önt a pohárba, így
Lloyd felé fordulva közölte vele:
- Nézd, hallottam a pletykákat rólad.
- Miféle pletykákat? - kérdezte a férfi ártatlan arccal, és egyben
felvont szemöldökkel.
- Arról szóló pletykákat, hogy azokkal a lányokkal, akikkel együtt
alszol, nos, azokkal az alvásnál azért több is szokott történni.
- Mi is pontosan? - játszotta az értetlent tudatlan arckifejezést
öltve, miközben élvezte, ahogy Auróra ismét elpirult.
- Tudod te! - jegyezte meg a lány összehúzva a szemöldökét. -
Szólni szeretnék, hogy ilyesmi velem nem fog megtörténni, úgyhogy
jobb is, ha nem próbálkozol. Ez egy kényszerhelyzet, aminek
mindketten ki vagyunk téve…
- Nyugi, nem szándékoztam levarázsolni rólad a bugyidat. Csupán
azért vagyok hajlandó veled aludni, mert Oldfield erre kért -
bólintott egyet a férfi Auróra megnyugtatására, mire kivett egy
cigarettát a dobozából, és a lány engedélye nélkül gyújtott rá.
Aurórának nem tetszett Lloyd rossz szokása, mivel a füsttel elég
hamar bebüdösítette a szobát. Annál viszont kevésbé tetszett neki
akkor a férfi leépítő válasza, mely szerint puszta kötelességtudatból
fogadta őt magához éjszakára. Auróra hirtelen nem is tudta, hogy
miként érezte magát, hiszen bármit is válaszolt volna neki Lloyd,
egyik válasz sem hagyta volna őt hidegen. Akkor azonban nem is ért
rá ilyesmin rágódni, mivel fürödni ment.
Miközben Auróra lassan folyatta magára a forróvizet, rájött arra,
hogy a férfi előbbi szavait ismételgette magában. Azok egyértelműen
nem estek jól a számára, hiszen azoktól ismét kölyöknek érezte
magát, és mintegy azt tükrözték, hogy Lloyd szemében pusztán egy
kétségbeesett gyermek volt. A lelke legmélyéről pedig egy tehetetlen
hang kiáltott ki hangosan, amely azt üvöltötte kétségbeesetten, hogy
ő bizony már nőből van.
Amikor elkészült, és maga mögött hagyta a fürdőszobát, addigra
Lloyd már az ágyban feküdt. Látszott rajta, hogy magáénak érezte a
bútordarabot, mivel annak közepén helyezkedett el elterülve rajta,
így Auróra nem tudta, hogyan szorítson magának helyet mellette.
Egy nagy levegőt vett, majd leült az ágy szélére, és készen állt
lefeküdni arra, amikor egy mély hang állította meg őt ebben a
mozdulatsorban.
- Nem csoda, hogy még szűz vagy. Ez a felszerelés aztán
elriasztana minden közeledni vágyó férfit. - A lány egész testében
megborzongott az imént hallott szavaktól, majd kifújta tüdejéből a
levegőt, és Lloyd felé fordította sötétben villogó tekintetét.
- Ezt úgy hívják, hogy pizsama. És jobb, ha tőlem tudod, hogy
nagyon kényelmes viselet.
- Legalább ennyi - jegyezte meg Lloyd, akinek a sötétben továbbra
is zölden csillogtak szemei. Auróra ledőlt az ágyra, majd magára
húzta a takarót megpróbálva helyet szorítani magának, miközben a
takaróval körbebástyázva magát így szólt:
- Hidd el, hogy nem arra hajtok, hogy elcsábítsalak téged.
- Az látszik… ugyanis elég nehéz lenne ebben a ruhában - állította
a férfi továbbra is tartva magát a véleményéhez, miközben mindkét
kezét a feje alá gyűrte, majd elkezdte bámulni a plafont.
- Jó éjt! - próbált véget vetni a beszélgetésüknek a lány.
- Azért igazán adhatnál egy jóéjtpuszit! - próbálta továbbra is
cukkolni őt a férfi, mire Auróra felcsattant:
- Adjon neked a hóhér!
- Legalább megpróbáltam… - vont vállat mosolyogva a férfi, aki
továbbra sem vette le a tekintetét a plafonról, miközben érezte, hogy
egyhamar úgysem fog tudni elaludni, hiszen a lány jellegzetes, édes
illata töltötte meg a levegőt körülötte. Hallotta, ahogyan az
szabályosan vette a levegőt, ahogy annak föl-le járt a mellkasa, és
szinte érezte a takarót, aminek nekisimult a törékeny teste. Egy
pillanat alatt elöntötte őt a vágy pizsama ide vagy oda. Valóban nem
fordult még vele elő olyan, hogy olyan nővel aludjon egy ágyban,
akivel előzőleg ne történt volna az alvásnál sokkal izgalmasabb
dolog.
Auróra azonban fáradtnak érezte magát, ezért hamar álomba
merült, miközben Lloyd hánykolódott, és megpróbálta kiűzni
gondolatai közül a lány forró, illatos testét, amelyre minden perc
elteltével egyre jobban és jobban vágyott. Már felkelt, hogy elszívjon
egy cigarettát, de az nem segített rajta. Kínjában már nekiállt
fekvőtámaszokat csinálni, de ez sem tudta őt elaltatni. Közben a
szeme sarkából nézte a vörös hajú lányt, aki továbbra is az oldalán
feküdt az ágy szélére húzódva, és hortyogva aludta az igazak álmát.
Nagyon esetlennek tűnt akkor elnehezült fejjel, álomba
burkolódzva. Lloyd ennek ellenére is nagyon szenvedett,
legszívesebben letépte volna róla azt a röhejes pizsamát, és
csókjaival falta volna fel a lány egész testét. Megkísérelt minden
ehhez hasonló gondolatot kiverni a fejéből, csakhogy ez igazán
nehezen ment neki. Amikor végül visszafeküdt mellé, ismét a
plafont kezdte bámulni. A következő pillanatban Auróra
megmozdult, megfordult, és a férfi izmos mellkasába fúrta az arcát.
Lloyd érezte, ahogy a bőrét végigjárta a lány forró lehelete, ahogy a
perzselő arc nekifeszült a mellkasának, ahogyan megnyugodtak,
bármennyire is zaklatottak voltak előtte a gondolatai.
Auróra átkarolta a derekát, így Lloyd akaratlanul is rácsúsztatta
kezét a lány hátára. Innentől kezdve még jobban szenvedett, de nem
mert mozdulni, nehogy felébressze hálótársát. Lassacskán viszont őt
is elnyomta a buzgóság, így ő maga is álomba szenderült.
Másnap reggel, amikor Auróra kinyitotta a szemét, hirtelen nem
tudta, hogy hol is feküdt. Egy idegen szoba nézett vissza rá, idegen
tárgyakkal népesítve be azt. Hamarosan összerakta az emlékeiben a
történteket, így gyorsan rájött arra, hogy Lloyddal töltötte az
éjszakát. Egy pillanat alatt átsuhant elméjén a gondolat, így tétova
kezei végigjártak a pizsamáján, majd legnagyobb
megkönnyebbülésére azt tapasztalta, hogy minden az eredeti helyén
maradt. Ekkor megnyugodva sóhajtott fel, mire észrevette, hogy egy
furcsa anyagnak dőlve töltötte az estét.
Feltápászkodott, és ekkor értette meg, hogy az anyag valójában
vágytól izzó hús volt. Az egész éjjelt úgy töltötte, hogy fejét a férfi
mellkasába fúrta, kezeivel pedig átölelte őt. Ismét nyakig vörösödött
a gondolattól, főleg úgy, hogy még érezte a férfi kezét a hátára
tapadni. Felkönyökölt, és látta, hogy Lloyd még mindig aludt,
nyugodtan fel-le járt a mellkasa, miközben háton feküdt. A
következő pillanatban megmozdult, mire Auróra helyezkedésének
hatására keze a lány hátáról egy kicsit lejjebb vándorolt, amitől az
összeszorította fogait. Eközben megpróbálta kitalálni, hogy miként
szabaduljon meg ettől a helyzettől anélkül, hogy felébresztené a
férfit. Igyekezett elmozdulni onnan, de minél inkább távolodott, a
férfi annál közelebb tartotta őt magához. Már-már feladta a
próbálkozást, és kezdett beletörődni abba, hogy Lloyd addig a
hátsóján fogja tartani a tenyerét, amíg fel nem ébred, mire a férfi
arcán egy kisfiús mosoly jelent meg, majd így köszöntötte őt:
- Jó reggelt, Csipkerózsika!
- Te mindvégig ébren voltál?! - kelt ki magából a lány.
- Körülbelül akkor keltem, amikor te - nyílt ki a zöld tekintet, mire
Auróra felpattant, és párnáját teljes erőből a férfi képébe vágta.
- Ez nem vicces! - kiáltotta dühösen, miközben kiugrott az ágyból,
összeszedte a ruháját, bevonult a fürdőszobába, és nem jött ki
onnan legalább egy fél óráig. Amikor végül elkészült, és
kimerészkedett onnan, Lloyd kérdő tekintetébe botlott. A férfi egy
széken ült, ami egy kis asztal mellett helyezkedett el, amelyen a
szobához tartozó hamutartó és a doboz cigaretta feküdt. Szájából
egy szál cigi lógott ki, miközben zöld tekintetével őt figyelte. Auróra
egy szó nélkül viharzott ki a szobából, és még csak meg sem várva
egykori útitársát ment el reggelizni.
 A régi barátaihoz ült le az ebédlőben, azaz Derekhez, Jacksonhoz,
Ashley-hez, Markhoz és Laurához. A barátok látták, hogy Aurórának
nem indult jól a napja, ugyanis dúlt-fúlt mérgében. Egy szó nélkül
ült le hozzájuk, mire Laura csillogó szemmel kérdezte tőle:
- Na, jó volt az éjszaka?
- Hallani sem akarom! - kapta fel a vizet Mark, majd a félig
megevett reggelije társaságában távozott a többiektől.
- Lehettél volna ennél azért kíméletesebb - szólt rá Ashley a szőke
hajú barátnőjére.
- Az öcsém, tudom, hogy előbb-utóbb megbékél. - A következő
pillanatban ismét Auróra felé fordult, majd így kérte őt:
- Mesélj már! Ne kímélj!
- Ezt én sem akarom hallani - állt fel Derek is, de a lány
maradásra késztette őt.
- Nyugodtan ülj vissza, hiszen semmi nem történt! - Ezennel
megvonta a vállát. - Nincs mit mesélnem.
- Elég morcosnak tűnsz ahhoz, hogy ez igaz legyen - csóválta a
fejét Ashley hitetlenkedve, mire barátnője nagy levegőt vett, és ezzel
megpróbálta elintézni a dolgot.
- Lloyd egy igazi bunkó. Állandóan szekíroz. Szóval ez volt az első
és egyben utolsó alkalom, hogy vele aludtam.
- Akkor mégis, hogy fogjuk elkerülni, hogy Nemeszisz
visszatérjen?
- Nem tudom - vonta meg a vállát a lány -, bár az lenne a legjobb,
ha az első, akit meg akarna ölni, az Lloyd lenne.
- Sajnos még egy darabig el kell őt viselned - sóhajtotta Ashley. -
Elvégre nem mondhatsz csak úgy le a képességedről, hiszen nem
tudod meg nem történtté tenni a múltat.
- Nem is - támadt ellenérzése a lánynak, miközben hirtelen szöget
ütött a fejébe a gondolat. Igenis olyan képességeket birtokolt,
amelyek jóval többnek tűntek, mint rendkívülieknek. Egy őrült ötlet
fogalmazódott meg benne, amiről tudta, hogy talán be is válhat.
Reggeli után Auróra elnézést kért a barátaitól, és otthagyván őket
újdonsült szobája felé tartott. Szerencsére Lloyd akkorra már nem
volt ott, így bátran zárta magára az ajtót, mire keresgélésbe kezdett.
Nem telt bele sok időbe, hogy a holmijai között megtalálja azt a
névjegykártyát, amit attól a nőtől kapott, akivel még az antarktiszi
élmény előtt találkozott a csokiautomatánál. Remegő kézzel
tárcsázta a számot, miután az ereje segítségével rácsatlakozott
Ausztrália telefonhálózatára. Kisvártatva valóban egy női hang
szólalt meg a vonal túlsó végén.
- Ez Maya Green irodája. Miben segíthetek?
- A nevem… Auróra - szedte magát össze a lány. - Egy fontos
riporttal kapcsolatban keresem. Tudná nekem adni Mayát?
- Egy kis türelmét kérem. - Auróra azt hitte, hogy ez ennyi volt,
hogy itt kudarcba fulladt a próbálkozása, de aztán egy kedves női
hang szólalt meg a vonal túlsó végén.
- Itt Maya Green beszél.
- Jó napot! A nevem Auróra. Néhány napja találkoztunk egy
csokoládéautomatánál az Ausztrálián. Felismert engem ott, ugyanis
valóban én lennék a lány a medvével.
- Te jó isten! - hallotta a telefon másik végéről.
-Halló! Itt van?
- Itt vagyok - hallott egy elcsukló hangot a lány.
- Akkor felajánlotta, hogy meginterjúvolna. Azért hívom, hogy
megkérdezzem, esetleg meg tudnánk-e ejteni az interjút valamikor.
- Én, nem is… nem is tudom.
- Nem fogom bántani, ezt megígérem. Az, aki bántotta az elnököt,
valójában nem én voltam. Ez egy hosszú történet, amit majd
elmagyarázok…
- Mikor tudna bejönni az irodámba?
 - Öt perc múlva ott leszek. Addig kerítsen egy olyan stábot,
amelyben megbízik. Ha rajtuk kívül másnak is szól, akkor amilyen
hamar odamegyek, olyan hamar távozom. Ha riasztja a rendőröket
vagy a katonákat, akkor kénytelen leszek lefújni a dolgot. Meg
akarom magával osztani a történetemet, és a vele kapcsolatos
igazságot. Ezért ha szólna bárkinek, az csupán azt bizonyítaná, hogy
maga nem egy rátermett újságíró, és nem érdekli az igazság,
miközben elhiszi mindazt, amit mások mondanak rólam.
- Akkor öt perc múlva várom - felelte a nő remegő hangja, mire
Auróra letette a telefont. A torkában dobogott a szíve, miközben
érezte, hogy őrültséget tett. Nem beszélt senkinek a tervéről, hiszen
tudta, hogy mindenki csak visszatartaná őt, ő pedig akkor
határozottabbnak érezte magát, mint valaha.
Összeszedte minden erejét és lelkesedését, majd kifújta a
tüdejében felgyülemlett, feszült levegőt, végül egy papírcetli fölé
hajolt, amire néhány szót írva várta a hatást. Nem telt el tíz
másodperc, amikor felnézett, de már nem a szobájában ült, hanem
egy szerkesztőség tárgyalójában. A teremben egy hosszú asztal állt
tele székekkel, csakhogy akkor csupán egy nő ült ott az asztalfőn,
egy férfi pedig a sarokban állt, miközben egy kamerát tartott a
vállán. Épp Auróra felé fordította az eszközt, amikor a nő felállt,
ezért a lány tisztán érezte a belőle áradó, kíváncsisággal vegyes
félelmet. Auróra az újságíró felé fordult, majd határozottan
kijelentette:
- Köszönöm, hogy elfogadta a felkérésemet. Ahogy ígértem, nem
bántom magát. Egy nagy bejelentést kellene tennem ország-világ
előtt, maga pedig ezáltal megkapja a sztorit, amire mindig is
vágyott.
- Üljön le! - mutatott remegő kezekkel a székre az újságíró,
miközben az operatőr olyan pozíciót vett fel, ami mindkettőjüket jól
mutatta. Az ajtó kulcsra volt zárva, de a biztonság kedvéért a
jövevény megkérdezte az újságírót:
- Tud még valaki arról, hogy itt vagyok?
 - Nem - jelentette ki a nő határozottan, amivel kapcsolatban
Auróra tisztán érezte, hogy igazat mondott. Ezzel szembefordult az
interjúalanyával és megkérdezte tőle:
- Kezdhetjük?
- Igen - állt készen Auróra. Egy nagy levegőt vett, majd
megpróbálta elmesélni a történetét. Egy ideig figyelmesen hallgatták
a szavait, amelyek igyekeztek minél kevesebbet elárulni az
uralkodónő jóslatáról és a barátairól, nehogy bajba sodorja velük
őket. Végül mégiscsak átvették tőle a szót:
- Néhány nappal ezelőtt megkísérelte megölni az Amerika bolygó
elnökét, Francis Bishopot, valamint lerombolt egy egész háztömböt,
és ezzel megsebesített néhány rendőrt. Mégis, mit akar elérni
ezekkel a terrorcselekményekkel?
- Tudom, hogy elég nehéz elhinni azt, amit most mondani fogok,
de valójában nem is én voltam az, aki ezt a sok rosszat elkövette. A
kérdésére válaszolva, az a nő, aki mindezt tette, háborút akar szítani
az emberek és a névtelenek között. Ez utóbbi azok csoportja, akik
eddig a sötétben megbújva próbálták túlélni a történéseket. Minden
igaznak bizonyult azzal kapcsolatban, amit akkor hallottak. Az
emberek vagy kimossák az olyanok agyát, mint amilyen én is
vagyok, így átprogramozzák őket, hogy az ő érdekeiket szolgálják,
vagy pedig lemészárolják őket. Nemcsak ez a hat bolygó létezik
ugyanis, ahová a Földről embereket telepítettek, hanem még
számtalan másik is fellelhető ebben a galaxisban, ahová körülbelül
kétezer évvel ezelőtt eladták a lakhatás jogát. Viszont azok, akik ezt
megvették, nem kaptak mást a pénzükért cserébe, mint állandó
életveszélyt, olyan állatokat és növényeket, amelyek vadásztak rájuk,
olyan életkörülményeket, amelyek arra tanították őket, hogy napról
napra éljenek. Így alakultak ki a képességeink mondhatni önvédelmi
célból…
- Mit akart elérni az éjszakai akciójával?
- Hogy figyeljenek ránk, hogy hagyják abba az üldöztetésünket, az
ártatlanok lemészárlását. A hat bolygón élő emberek mind ez idáig
mit sem tudtak a létezésünkről. Mi csupán békében szeretnénk élni
anélkül, hogy a képességeink miatt vadásznának ránk.
- Azt mondja, hogy az a valaki, aki tegnap este rátámadt az
elnökre, valójában nem is Ön volt… Mindez elég hihetetlennek
tűnik.
- Nem várhatom, hogy elhiggyék. Ahogy Ön sem várhatja, hogy
ezen interjú keretein belül mindent elmagyarázzak, mivel már így is
egy elég hosszú történetet osztottam meg magukkal. Ezért legyen
elég annyi, hogy nekem nem csak egy képességem van, ahogy a
többieknek. Több erő is a rendelkezésemre áll, mivel a történelem
során többször születtem újjá, hogy ezzel beteljesítsek egy átkot. Az
átok szerint, amint visszaszerzem az összes képességet, elpusztul az
emberiség. Nem értettem eddig, de most már sikerült megértenem.
Nappal önmagam vagyok, de, amint leszáll az alkony, azzá a
szörnyeteggé válok, aki azt szeretné, ha az emberek elpusztulnának,
és csak a névtelenek maradnának, hogy ezzel ők legyenek a bolygók
urai. Ezt a valakit nem én irányítom, mégis sokban hasonlít rám. Ő
volt az, aki elrabolta és megkínozta az elnököt.
- Mégis, mit vár ettől az interjútól?
- Hogy az átlagember is megértse azt, ami a felszín alatt folyik. Mi
csak élni szeretnénk, és ezért nem félünk harcolni. Az viszont biztos,
hogy én magam nem akarok ebben részt venni, nem akarok
ártatlanokat bántani… hiszen, amennyiben háború lesz, az öldöklés
elkerülhetetlenné válik.
- Említette, hogy több képessége is van. Mik azok? - kérdezte
érdeklődve a nő, mire Auróra nagyot sóhajtott, és így szólt:
- Sokféle képesség van a birtokomban, viszont ami a legerősebbé
tesz az az, hogy, bármit is írok le egy papírra, az egyszerűen valóra
válik. Így tudtam ide is eljutni.
- És ki az a medve, aki feltűnik maga mellett időről időre az útja
során? Egyesek szerint egyfajta védelmező, mások szerint egy
vérszomjas fenevad, ami elszabadult, és öldöklésbe kezdett.
 - Egy kicsit mind a kettő - ismerte el a lány, miközben az ajkába
harapott. - Egy férfi, aki mindent megtett azért, hogy megmentsen
engem. De saját magamtól nem tud megóvni.
- Mondta, hogy lesz egy nagy bejelentése, ami miatt találkozni
akart velem.
- Valóban - hagyta helyben a lány, majd nagy levegőt vett, elővette
a papírt, aminek segítségével eljutott a szerkesztőségbe. Arra
lefirkantott néhány sort, végül a nő kérdő tekintetébe nézett, és
ennyit mondott:
- Ezennel kiszállok, lemondok a képességeimről. Amint elér
engem a napnyugta, és leszáll az éj, mindennek vége lesz.
- Miért is tenne ilyesmit? - kérdezte a homlokát ráncolva az
újságíró. - Elmondása szerint ugyanis maga a végtelen hatalom áll a
birtokában, egy olyan képesség, amit mi, átlagemberek csupán csak
filmeken láthatunk.
- Azért teszem, mert hiszek magukban. Hiszek abban, hogy
megoldják ezt a helyzetet, és mert nem akarok háborút. Őszintén
hiszem, ha én nem vagyok már a képben, ha nem tudok bajt és
fájdalmat okozni, akkor megoldódik ez a helyzet. Ez egy üzenet azok
számára is, akik egyedül érzik magukat a világban; a harc nem
feltétlenül megoldás a gondunkra, mivel a háború csak
elvesztegetett életeket és hiába elfolyt vért eredményez. Ezt pedig
nem akarom. Ahogyan azt sem akarom, hogy az a sok emberélet az
én lelkemen száradjon. Úgy gondolom, hogy az az egyedüli
megoldás a problémánkra, ha lemondok az erőmről… ha feláldozom
a képességemet azért, hogy mind az emberek, mind pedig a
névtelenek biztonságban élhessenek. A jóslat szerint ugyanis,
bármerre megyek, pusztulás jár utánam. Azzal pedig, hogy
lemondok a képességeimről, ezt is elkerülöm. Nem akarok én lenni
az, aki megsemmisíti az emberiség túlélését garantáló bolygókat.
- Úgy gondolja, hogy ezzel a tettével bűnbocsánatot nyer azokért a
borzalmakért, amelyeket két napja okozott? Nem gondolja azt, hogy
a tetteiért felelnie kellene a törvény előtt is?
 - Csak remélhetem, hogy megbocsátanak. Ahogy azt is csupán
remélem, hogy így alkalmam nyílik majd egy normális életre.
- Köszönöm az interjút - zárta le a nő a beszélgetést, mire a
következő pillanatban a kamera is leállt.
Auróra hirtelen nem tudta, hogy hová menjen, hogy mit kezdjen a
megmaradt óráival, hiszen az Európán még egy fél napja volt
napszálltáig. Azt is tudta, hogy nem maradhatott az Ausztrálián,
ugyanis élő adásban ment le a beszélgetés, ezért ő maga is tisztában
volt azzal, hogy hamarosan rendőrök özönlik majd el a
szerkesztőséget a nyomát kutatva. Ezért, amint búcsúzóul kezet
fogott az újságíróval, ismét a tollhoz és papírlaphoz nyúlt, majd
levésett rá néhány szót, így, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is
tűnt az Ausztrálián lévő szerkesztőségből.
Amikor Auróra legközelebb kinyitotta a szemét, egy ismerős hely
tárult a tekintete elé. A bolygóközi utazástól még jócskán szédelgett,
miközben olyannak tűnt, mintha egy teljesen másik életből
szalajtották volna azt a helyet, ahová érkezett. Annyira valóságosnak
bizonyult, hogy szinte fájt neki ott lennie. Látta az érdekes
architektúrával épült házakat, amelyekben valaha az előadásokat
hallgatta. A fehér falak és szürke tetők alatt eltöltött év még élénken
élt emlékezetében. Annyira valóságosnak tűnt a hely, hogy alig hitt a
szemének. Tudta, hogy ez egy olyan élet emléke maradt számára,
amelybe nem térhetett már vissza, ennek ellenére jó volt eljátszani a
gondolattal.
Nagy levegőt vett, majd végigsétált a jól ismert köveken lassan
elhaladva a szobrok mellett, majd egy rizsföldre emlékeztető, apró
domboldal tárult a szeme elé. Leült az abból kiálló, hosszan
elhúzódó faszegélyre, mély levegőt vett, és egy pillanatra elhitte,
hogy akkor is éppen megpróbálta eltölteni az idejét két óra között,
miközben a legnagyobb gondja csupán az lehetett, hogy mikorra
vegye fel a vizsgáit. Hiányzott neki ez az élet, hiszen már egy ideje
őszintén vágyott rá. Akkor pedig ott ült, és remélte, hogy az alkony
eljövetelével visszatérhet abba a múltba, aminek valaha részese volt.
 28. fejezet
Az áldozat

Hamarosan Auróra fázni kezdett, mivel az ősz már szinte télbe

fordult az Európa nevű bolygón. A kampusz, ahová valaha
egyetemre járt, a város egyik külkerületében helyezkedett el. A
közelben erdők és hegyek magasodtak, ahonnan az éjszaka
közeledte hideg levegőt sodort a völgy felé, amelyben a jól ismert
épületek is álltak. A lány tudta, hogy csupán egy óra kérdése volt az
egész, és ezzel örökre lemond képességéről titkon azt remélve, hogy
ezzel visszatérhet régi életéhez. Miközben elmerengett a kihalt
kampuszon nézve, ahogy az árnyak körvonalai megvastagodnak a
közeli fák között, egy hang szólította meg őt.
- Alig találtunk meg! - A lány ezennel megfordult, és legnagyobb
meglepetésére Ashley-t pillantotta meg, aki mögött néhány
lépésnyire Jackson állt. A barátnője egy szó nélkül huppant le mellé,
mire a vörös hajú lány magyarázkodásba kezdett.
- Nézd, tudom, hogy azt gondolod, hogy, amit tettem, buta és
gyáva dolog volt, amihez nem lett volna jogom. Viszont te is tudod,
hogy nem maradt más választásom. Nem élhettem örökké Lloyd
közelében, ezt ti sem várhattátok tőlem!
- Nem is vártuk - csóválta a fejét a csokoládébőrű lány -, viszont
más tészta az ellen lázadni, hogy az életed hátralévő részét örökké
Lloyd közelében töltsd, és megint más dolog lemondani az erődről!
El sem tudod hinni, hogy mit műveltél ezzel.
- Egy új esélyt adtam az embereknek, ahogyan magamnak is.
- És mi a helyzet velünk? - kérdezte aggódó tekintettel a
csokoládébőrű lány. - Mi nem számítunk?
- Ha azért jöttél, hogy bűntudatot kelts bennem, akkor ezennel el
is mehetsz - fordította el a fejét barátnőjétől, de Ashley nem tágított.
- Tudom, hogy milyen nehéz ez az egész. Hiányzik a régi életed, az
az ember, aki valaha voltál. Ott voltam veled, éreztem mindent, amit
előző életeidben éreztél. Jobban tudom bárkinél, hogy mi jár a
fejedben, de ezt még én sem láthattam előre. Ez az interjú és az
erődről való lemondás…
- Ez az én döntésem volt - ismételte a lány.
- Lloyd őrjöng, engem hibáztat, amiért nem láttam…
- Hát akkor mondd meg neki, hogy nem a te hibád volt! Hiszen
nem tiszted állandóan vigyázni a jövőmet - vont vállat a lány, de
Ashley megrázta a fejét, és a cipője orrát bámulva így szólt:
- Valójában nem ezért jöttem.
- Akkor meg miért? - kérdezte összevonva szemöldökét a vörös
hajú lány. - Azt hittem, hogy azért vagy itt, hogy bűntudatot kelts
bennem.
- Tévedsz - sóhajtotta Ashley. - Azért vagyok itt, mert kell a
segítséged. Láttam, hogy le fogják rohanni a bázist. El fogják fogni a
tanár urat, a menedékkérőket is elcipelik, hogy ezzel katonának
képezzék ki őket, vagy ennél még rosszabbat tegyenek velük. Aki
ellenáll, azt megölik.
- Ennek semmi értelme - ellenkezett a lány. - Nem is tudnak a
bázisról. Egy szót sem szóltam erről az interjúban.
- Te nem is, de sikerült kézre keríteniük a barátnődet, Nikkit. Azt
már te is tudod, hogy megvan az eszközük arra, hogy kihúzzák az
áldozatokból a megfelelő információt. Azt várják, hogy eljöjjön az
alkony, és akkor támadjanak. Nem akarnak szembekerülni veled.
- Mégis, mit vársz tőlem? Egy fél óra múlva mindennek vége lesz,
a képességem a semmivé lesz, én pedig visszatérek a régi
önmagamhoz.
- Képes lennél ilyen egyszerűen feladni? Ha nem segítesz, akkor
ma éjjel ártatlanok halnak meg. Muszáj szembeszállnunk velük.
Nélküled pedig nem győzhetünk. Ha most hátat fordítasz, azt vajon
el tudná viselni a lelkiismereted?
- Ismersz. Te is tudod, hogy nem - sóhajtotta a lány, majd
felpattant, és Jackson felé vetette pillantását. - Vissza tudsz vinni
bennünket? Megteszek mindent, amit csak tudok.
Ashley arcán is egy megkönnyebbült mosoly jelent meg, majd
odasietett a sráchoz, aki aztán visszateleportálta őket a
menedékhelyre.
Legnagyobb meglepetésükre akkorra már kitört ott a pánik, a
fiatalok fejvesztve menekültek, miközben a kommandósok
előrenyomultak az épületben.
- Mi történik?
- Lloyd rájuk tört - jegyezte meg Ashley. - Sajnos rajta kívül
nincsenek olyanok, akik képzett harcosok lennének.
- Tereljétek össze a menekülőket a könyvtárba, majd zárjátok le
azt a szobát! - adta ki az utasítást Auróra.
- Te meg hová mész?
- Segítek harcolni. Legalább most vegyem hasznát a
képességemnek, nem? - Ashley és Jackson szinte egy emberként
bólintott egyet, mire a lány hamar a sűrűjében találta magát.
Lloyd akkorra már medve képében marcangolta a katonákat,
Dereknek vérzett a fél karja, Laura és Mark is alig tudott ellenállni a
rájuk törő rohamnak. Rajtuk kívül még akadtak néhányan, akik
harcba bonyolódtak, de az összes tekintet Aurórára szegeződött,
amint a lány megjelent a színen. Ő viszont nem törődött velük,
helyettük a magasba emelte a kezét, aminek hatására a talajból
néhány inda kúszott elő, amik szorosan lekötözték a közeli katonák
lábait.
Ekkor vette észre, hogy olyanok ellen harcoltak, akik szintén
képességekkel rendelkeztek, mivel valaki éppen mellkason találta őt.
Csakhogy ez nem szokványos lövedék, hanem inkább egy olyan
képesség kinyilatkoztatása volt, amely az illető tenyeréből lövellt ki,
s amely egyszerre rázni kezdte az áldozata testét. Cserébe a
hatalmas medve leharapta az illető fejét, úgyhogy hamar véget ért a
lány hányadtatása.
 Auróra a földre rogyott, majd Laura lett az, aki segített neki
megszabadulni attól a csontig hatoló anyagtól, amivel az előbb a
képességekkel rendelkező katona letaglózta őt. A szőke lány talpra
segítette barátnőjét, majd egy formális mosollyal arcán megjegyezte:
- Örülök, hogy ismét köztünk vagy.
- Hát nem haragszol?
- Haragudtam, de talán én is így tettem volna a helyedben -
ismerte el a lány bizonytalanul, mire ismét harcba szálltak.
Auróra egy olyan katona előtt találta magát, akinek a sípoló
hangja mintha az idegeit szaggatta volna szét. A lány térdre rogyott,
majd feltartva kezét egy lökettel a falhoz vágta a katonát, aki erre
elájult, és ezzel abbamaradt az idegesítő visítás. A következő támadó
lefogta a kezét, mire egy másik egyenruhás ütése talált be a lány
arcába. Az, akivel harcolt, rávetette tekintetét, aminek hatására
Auróra rosszul lett, oldalra fordult, és hányni kezdett. Ellenfele így
rosszullétet tudott generálni egyetlen, puszta tekintettel. Nem
tartott sokáig ez az állapot, ugyanis a gigászi medve egy
roppantással végzett ezzel a katonával is.
Egyre több és több fegyveres özönlötte el a termeket, így mind
sejtették, hogy nem volt sok esélyük a győzelemre. Laura a magasba
tartotta a kezét, amitől a közeli ivókútból jelentős mennyiségű vizet
hívott a segítségükre. A víz plazmaként hullámzott előttük beterítve
az őket és a katonákat elválasztó teret, mire a másik kezét is
felemelte azzal a mozdulattal fagyasztva meg a vizet. Fáradtan
szólalt meg:
- Ez egy kicsit lelassítja őket. Vissza kell mennünk, meg kell
védenünk azokat, akik segítségre szorulnak.
Ezt nem kellett kétszer mondania, mivel a társaság tagjai egy
emberként fújtak visszavonulót. Alighogy befordultak a sarkon, az
egyik katona megolvasztotta a jégpáncélt, így azok könnyedén
utánuk eredhettek.
A védelmezők hamarosan odaértek a tágas helyiségbe tömörült
emberekhez, akik szorongva várták a menedéken dúló csata
kimenetelét. A fizikus is ott várta őket kétségbeesett pillantásokat
vetve az érkezőkre, majd a kezével intve terelte be őket is a
könyvtárba.
- Mindenki itt van. Gyertek ti is! Ez a szoba akár ellenáll egy
bombatámadásnak is.
- De nem állig felfegyverzett katonáknak, akik ráadásul erővel is
rendelkeznek - állította Derek, amikor mind beléptek a helyiségbe.
Ekkorra már a medve is Lloyddá visszaalakulóban volt, így
könnyedén befért a szobába. A legtöbb tekintet Aurórára
szegeződött, miközben a fizikus bezárta utánuk az ajtót, de a lány
érezte, hogy senki nem könnyebbült meg, mindenki pánikba esett a
katonák rohama miatt, akárcsak előtte bármikor. Ennek persze
egyrészt ő maga volt az oka, amit akkor szívéből sajnált.
Körülnézett, és egy kétségbeesett terv bontakozott ki a fejében.
Ekkor értek oda az első katonák, akik megpróbálták felrobbantani
az ajtót, de csak egy tompa, sikertelen dörrenés visszhangzott végig
a folyosókon. A bent lévők ennek ellenére önkéntelenül kiáltottak
fel. A lány jól tudta, hogy tennie kellett valamit, ezért aztán az
ajkába harapott, majd elővette tollával együtt a jegyzetfüzetét is, és
írni kezdett.
- Mit csinálsz? - hallotta a fizikus érdeklődő hangját.
- Megmentem az itt lévőket!
- Ne csináld! Ebbe belehalsz! Nem bírod ezt egymagad! - kezdte
Ashley.
- Vegyétek ezt mintegy jóvátételnek! - A következő pillanatban a
felhördülő Lloydra vetette tekintetét, és határozottan kijelentette:
- Már túl késő.
A leírt szavak eltünedeztek a papírról, mire egy velőtrázó rengés
járta át az egész épületet. A lány felkiáltott, ugyanis érezte, hogy
minden erejére szüksége lesz a kívánsága valóra váltásához. Ismét
egy hatalmas, dübörgő rezzenés rázta meg az épületet, miközben
döngtek a helyiség vastag falai, villództak a lámpák fényei, mintha
azok csak félig lennének valóságosak Auróra kitárta a kezeit, elméjét
belemélyesztette a falakba, összeszorította a fogait, és igyekezett
annyira koncentrálni, amennyire csak tudott. Eközben tudta, hogy
körülvették őt a barátai. Állta a sarat, miközben tisztán érezte, ahogy
az agya megfeszült, mintha az kiesni készülne a helyéről. Az orrából,
füléből vér szivárgott, de nem bánta. Tisztában volt azzal, hogy
megöli őt ez a grandiózus feladat, de mégsem eresztette a falakat,
amelyek egyre vadabbul dörrentek meg, a fények pedig egyre
gyorsabban villództak. Ezt a hatást nem a kívülről érkező
betolakodók eredményezték, hanem az ő saját képessége. Végül
felkiáltott, és amikor az őszi nap utolsó sugarai megfestették a kinti
fák arany leveleit, megtörtént a csoda.
Eltűnt az egész terem; hűlt helye maradt csupán, így az odaérkező
katonák egy üres mélyedéssel nézhettek farkasszemet. A hatalmas
terem pedig félig-meddig egészben érkezett meg az Amerika nevű
bolygóra, ott is a múzeum alagsorából nyíló egyik terem helyére,
amelyben valaha Lloyd képezte ki Aurórát annak barátaival együtt.
Egy fülsüketítő dörrenéssel csapódott be a könyvtár a föld alatti
helyre. Szerencsére akkor nem tartózkodott azon a helyen senki,
ugyanis, amikor a terem földet ért, kidőltek annak falai, teteje
beszakadt, de a benne lévők egyben, épen és sértetlenül maradtak.
Ezt Auróráról nem lehetett elmondani, hiszen, amint elérte célját, az
izmai elernyedtek, az akarata csődöt mondott, miközben a földre
hanyatlott, és elnyelte őt az örök sötétség.
Ekkor már sem a lány barátai, sem Lloyd, sem pedig a fizikus nem
tudott rajta segíteni. Az utóbbi mégis megpróbálkozott a
lehetetlennel; szívmasszázst adott neki, próbált belé életet lehelni,
miközben a termet rémült helyiek árasztották el, akik azzal lettek
elfoglalva, hogy segítsék az odamenekülőket. A tanár úrra eközben
máshol is szükség lett volna, mégsem hagyta abba a lány
megmentésére tett kísérletet. Csak akkor állt le vele, amikor a
helyiek a segítségére indultak, és defibrillátorral folytatták azt a
munkát, amit Oldfield tanár úr kézzel kezdett el.
 Aurórát a gyengélkedőbe szállították, még nem tért magához, de
stabil maradt az állapota. A lányt gépekre kötve tartották életben
remélve, hogy egyszer majd kinyitja szemeit, és olyan lesz, mint
előtte bármikor. Mr. Oldfield és Mr. Michaels ott állt az ágya
mellett, de az utóbbi vált az elsővé, aki megszólalt:
- Nagy szerencsétek volt a lánnyal. Elképesztő ereje van.
- Ezt azóta tudjuk, hogy megismertük őt.
- Még, mielőtt elszállt volna az utolsó ereje, sikerült megmentenie
benneteket. Nagy vihart kavart mostanság, de ezzel a tettével
mindenért kárpótolta népünket.
- Valójában soha nem hibáztattam őt - mélyedt a lány arcába
tekintetével a fizikus. - Normális életet akart, amiről úgy gondoltam,
hogy soha nem adathat meg a számára. Lehet, hogy tévedtem.
- Úgy beszélnek róla, mint egy darab húsról! - mordult fel az alak,
aki eközben a sarokban állt, és mogorván bámult a két férfire. Mind
a fizikus, mind pedig az igazgató tudta, hogy ott állt, de mind ez
idáig szótlan maradt.
- Mi csak a legjobbat akarjuk neki - kezdte Lloydot nyugtatni az
igazgató. - A vizsgálatok alapján, amit azóta végeztünk, hogy
idekerült, azt lehet mondani az állapotáról, hogy, bár testileg
felépül, nem fog emlékezni a történtekre, ugyanis meghasadt az
elméje. Az utóbbi művelet annyira kivette az erejét, hogy nemcsak
testileg, hanem mentálisan is kikészült tőle. Megérdemli, hogy új
életet kezdjen itt, ezen a bolygón.
- Talán jobb lenne, ha nem is tudna arról, hogy kicsoda valójában
- elmélkedett a tanár. - Természetesen szemmel tartanánk őt,
vigyáznánk rá, de emellett megadhatnánk neki azt az életet, amire
oly annyira vágyott. Már lemondott a képességéről, így
elhitethetnénk a külvilággal, hogy halott. Ezáltal megadhatjuk neki
azt, amit valóban érdemel; egy normális életet.
- Szemrebbenés nélkül döntenének helyette? - kérdezte Lloyd
hitetlenkedve. - Ő közülünk való.
 - Már nem - mondta ki az igazságot Mr. Michaels. - Már ő is
átlagos ember, akárcsak azok, akikkel meg kell tanulnunk békében
együtt élni.
- Mindannyian tudjuk, hogy ez marhaság, ahogyan az is, hogy
normális életet akarnak adni annak a lánynak, aki az előbb
teleportált át egy egész szobát egyik bolygóról a másikra - csóválta a
fejét a férfi. - Ha engem kérdeznek…
- Nem kérdezünk téged - jelentette ki keményen az igazgató.
- Mi azt nézzük ugyanis, hogy mi az, ami Aurórának lesz a legjobb,
és nem azt, hogy mi a jó neked.
- Nézze, maga… - kezdett begurulni Lloyd, de még, mielőtt valami
tiszteletlenség szaladt volna ki a száján, a fizikus megérintette a férfi
széles hátát, karba font kezeit, majd komolyan a szemébe nézett, és
így szólt:
- Ha valaha fontos volt a számodra, ha csak egy kicsit is szeretted
őt, akkor most hagynod kell őt elmenni. Hagyd, hogy normális életet
éljen, hogy legyenek barátai, hogy szerelembe essen, lediplomázzon,
férjhez menjen, és aztán gyereket szüljön! Ezzel te is tartozol neki. -
Lloyd tekintete a magatehetetlen lányra siklott, amitől a szíve
mélyén tudta, hogy ez volt a legjobb, amit Auróra csak tőle
kaphatott; ha magára hagyja őt, és egyszerűen hátat fordít neki.
Mégsem lehetett kibékülve a döntéssel. Mogorva dörmögéssel
fordult meg, és hagyta el a szobát épp akkor, amikor Claudia lépett
be oda.
- Beszélhetnék a tanár úrral? - kérdezte Mr. Michaelsre vetve
tekintetét. Az igazgató igenlő választ adott, majd elhagyta a szobát.
A nő tétova tekintete a nyugodtnak tűnő Aurórára vándorolt, majd a
fizikus kérdő pillantásával találkozott.
- Mielőtt ez a sürgős költözés megtörtént volna, megjöttek a
vérvizsgálat eredményei. Összevetettem a DNS-ét az
adatbázisunkban lévő nyilvántartással, és egyezést találtam.
- Ez nagyon érdekesen hangzik - szólt elismerően a férfi, mire
Claudia hezitálni kezdett. - Mi a baj?
 - Csak nem akarom feltépni a régi sebeket - sóhajtotta a nő, mire
megjegyezte:
- Mivel a lány eredménye egyezést mutat az Ön DNS-ével.
- Tessék? - kérdezte a férfi értetlenül.
- Van más is. Az én anyagommal is találtam egyezést - egy
pillanatnyi hatásszünet után folytatta:
- Minden okom megvan rá, hogy azt feltételezzem, hogy Auróra
valójában Ön és Izabella gyermeke.
- Ez nem lehet! - ellenkezett még mindig sokkhatás alatt a fizikus.
- Ő harminc évvel ezelőtt elment… - Ekkor kezdett összeállni a kép,
majd ismét megrázta a fejét, hogy azzal magához térjen, és
megkérdezze azt, amire tudta, hogy úgysem kaphat választ. - Ezért
kellett engem elhagynia? De hiszen megoldottuk volna! Ketten
megtettük volna!
- El akarja mondani neki? - kérdezte az ágyban fekvő Aurórára
pillantva, mire a tanár erőt vett magán, és megrázta a fejét.
- Nem. Ez még számomra is túl sok információ… Elő kell
készítenünk a terepet egy új életre, amibe nem hiszem, hogy
beleférne egy ilyen hír.
- Maga tudja, tanár úr - vont vállat a nő -, de ha fel akarna vállalni
ilyesmit, akkor szerintem, most lenne itt az ideje. A vizsgálatok
alapján ugyanis a lánynak nem lesznek emlékei a múltjával
kapcsolatban. A valódi kérdés pedig az, hogy vajon Ön készen áll-e
arra, hogy az apja legyen.
Oldfield tanár úr nem válaszolt a kérdésre, ehelyett gondolataiba
merült. Ezzel Claudia magára hagyta őt.
A következő napok gyorsan teltek. Az első cselekedetek között
küldtek egy üzenetet a riporternőnek a lány halálával kapcsolatban,
így szinte futótűzként terjedt a hír arról, hogy Auróra immáron a
földben nyugszik. Persze ez az erővel bírók oldalán képes volt
lehervasztani a kedélyeket, ezért úgy tűnt, hogy minden visszatért a
régi kerékvágásba.
 Az igazgató szívélyesen fogadta az újonnan csatlakozott,
Európáról származó vendégeket a menedékén. Kissé szűkösen
voltak, de igyekezett mindenkinek helyet szorítani a bázison.
Auróra továbbra is gépekre kötve feküdt az életéért küzdve.
Minden óra elteltével egyre kétségesebbnek tűnt, hogy valaha is
visszatérhet. A barátai viszont nem adták fel a reményt, naponta
látogatták őt várva azt, hogy felébredjen.
Lloyd nem bírt azon a helyen maradni, ezért hamarosan
összecsomagolta kevéske holmiját, majd a vállára vette a
málhazsákját, és távozni kényszerült. Egyedül Aurórához köszönt
be, mielőtt még elhagyta volna az épületet. A lány továbbra is
nyugodtan feküdt az ágyon, így nem érzékelt semmit sem abból,
hogy a férfi odaállt az ágya mellé, végigjártatta tekintetét rajta, és
készen állt elbúcsúzni tőle.
- Ha minden úgy megy, ahogy a tanár úrék gondolják, akkor nem
lesznek emlékeid arról, ami az utóbbi hónapokban történt velünk. -
Egy pillanatra elhallgatott, majd nagyot sóhajtott, és szinte
kényszerítve magát vetette rá pillantását a nyugodtan fekvő lányra. -
Talán jobb is így. Jobb is, ha nem emlékszel majd rám. - A
következő pillanatban megfogta az ágyon tehetetlenül fekvő, fehér
kart, majd végigsimította azt egészen a csuklóján át a könyökéig.
Végül elengedte őt, eltávolodott tőle, és halkan megjegyezte:
- Viszlát… Auróra.
A következő pillanatban hátat fordított neki, a vállára vette
málháját, hogy aztán nehéz szívvel hagyja el a termet. Abban a
pillanatban, amikor becsukódott mögötte az ajtó, Auróra pillája
felrebbent, így a lány farkasszemet nézhetett a körülötte lévő, üres
szobával, és egyben egy új élet reményével.
Vége az első könyvnek!
 Olvass bele!
2. Könyv
A Hetedik Bolygó

Lloyd addig nem szólt a társasághoz, amíg le nem húzta az elé tett
pohárnyi whiskyt, majd végül tekintete Ashley döbbenetben úszó
szemeivel találkozott.
- Ennyire hiányoztam nektek, hogy képesek voltatok elutazni a
világ végére csak azért, hogy lássatok?
- Azért vagyunk itt, mert kellene a segítséged - kezdte Ashley,
mire Lloyd tudta, hogy Auróráról lehetett csak szó. Viszont egy szót
sem szólt, csak szivarra gyújtott, majd belemerült az ital és a
dohányfüst okozta élvezetbe. Kisvártatva mégis odafordult a
lányhoz, aki választ várva tőle rajta tartotta érdeklődő tekintetét.
- Nekem is megvan a magam élete. Megvan a napi betevőm, van
munkám, amit szeretek…
- Na, ne mondd! - csattant fel a lány. - Ezt munkának neveznéd?
Mindhalálig harcoltatsz embereket egy poros pincében!
- Önszántukból teszik ezt. Én aztán nem kényszerítek senkit
olyasmire, amit nem akarna - vont vállat a férfi, mire Ashley úgy
gondolta, hogy előveszi azt a kártyáját, ami a férfi összes érvét
ütheti.
- Aurórának szüksége van rád. - Látta, hogy ezzel Lloyd tekintete
elkomorult, de csak ennyit kérdezett tőle:
- Miért? Miért nem ő keresett meg akkor?
- Mert még mindig nem emlékszik a múltbéli dolgokra -
sóhajtotta a csokibőrű lány egy kissé megtörve -, legalábbis nem
úgy, ahogy az átlagemberek emlékezni szoktak.
- Mégis, mit jelentsen ez? - kezdett dühbe gurulni a férfi a nem túl
egyértelmű szavak miatt. - Hogy érted azt, hogy nem úgy emlékszik,
ahogy az átlagemberek emlékezni szoktak?
 - Így - emelte fel a lány Auróra könyvét, és ezzel Lloyd orra elé
dobta azt. Az ütközéstől felszállt a bárpulton lévő por, ami egyszerre
keveredett a könyvből áradó szaggal. Lloyd tisztán érezte Auróra
jellegzetes illatát a könyvön, mely émelyítően áramlott az előtte
heverő tárgyból. Ashley szavai csupán halk visszhangként verődtek
vissza gondolataiban:
- Valójában azt hiszi, hogy mindaz, ami vele történt, csupán a
fantáziája szüleménye. A könyvben minden ott szerepel szóról szóra,
ami megesett velünk. Hamarosan lemondhat a normális életről,
amit annyira akart, ugyanis az emberek ezt biztosan nem hagyják
majd szó nélkül. - Lloyd nem nézett fel, tekintetét a könyvön
tartotta, és igyekezett nem venni tudomást Ashley kérlelő szavairól,
végül megkérdezte tőle: - Ezt előre láttad?
- Amióta lemondott az erejéről, és hétköznapi emberré vált,
nincsenek látomásaim vele kapcsolatban. Azt viszont egyértelműen
tudom, hogy szüksége van rád.
- Azért jöttem el, hogy ő ezzel normális életet tudjon élni! Ez volt
a kívánsága, ezt akarta, nem? Eszem ágában sincs visszatérni,
úgyhogy ahogyan jöttetek, úgy távozhattok is.
- Ezt meg fogod bánni, Lloyd, amint élő adásban közvetítik majd,
ahogy az emberek elfogják és megkínozzák őt.
- Most már egy közülük. Nem fogják őt bántani - állította a férfi,
majd újra belekortyolt az italába, miközben a szeme sarkából
figyelte, ahogy Ashley megadóan kászálódott le a bárszékről Jackson
társaságában, majd még utoljára odavetette neki.
- Mindenesetre tudod, hogy hol találsz bennünket. Csak nehogy
későn érj oda!
Ezennel Jacksonba kapaszkodott, mintegy búcsúzásként bólintott
egyet a srác is, mire mindketten eltűntek a bárból. A könyv Lloyd
előtt maradt a pulton. A férfi olyan szemeket vetett rá, mintha az
legádázabb ellenségének arcképét viselné. Egy pillanatig azon
tűnődött, hogy legjobb lenne, ha fogná, és kidobná azt, de aztán
nem vitte rá a lélek, hiszen a könyv tele volt Auróra édes illatával,
ami szinte jobban megrészegítette őt, mint a tömérdek whisky, amit
aznap ivott.
 [1] Arktos (αρκτoς) ógörögül medvét, illetve északot jelent.
[2] Noam Ludwig Tudomány Egyetem: Az Európa bolygó egyik
híres fizikusáról kapta nevét, aki többek között a bolygók közötti
kommunikációs rendszer kifejlesztője volt, emellett pedig a
hadászatban is felhasználták találmányait.
[3] Az exobolygókat, vagyis a Naprendszeren kívüli bolygókat
mindig arról a csillagról nevezik el, amely körül keringenek,
méghozzá a felfedezés sorrendjében, amit az utána következő
kisbetű ad meg. Az a magát a csillagot jelölné, a következő a b
bolygó, majd a c és így tovább.
[4] Nemeszisz a görög mitológiában a bosszú istennője volt. De
nemcsak a megtorlás megtestesítőjeként szerepelt a mítoszokban,
hanem magát a sorsot jelenítette meg, hiszen ő nem csupán rosszat,
hanem jót is ad. Ahogyan a sors is néha kegyes, néha kegyetlen tud
lenni az emberekkel.
TÖBB EZER KÖNYVVEL ÉS E-KÖNYVVEL VÁRUNK AZ
OLVASNIMENŐN!
 KÖNYVKIADÁSON GONDOLKOZOL?

Az irnimeno.hu egy olyan kiszervezett kiadói szolgáltatás, ahol

az író csak azokat a szakmai szolgáltatásokat kapja, amire valóban
szüksége van. Keress bennünket bizalommal! www.irnimeno.hu
kiado@olvasnimeno.hu A közös sikerért dolgozunk!