Michelle Hodkin

the evolution of mara dyer

Mara Dyer változása

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2016
 Martin és Jeremy Hodkinnak,
amiért mindig szurkolnak nekem.
„Válhatunk bármi mássá, mint amik vagyunk?”
- De Sade marki, Justine
 Előszó

A SZERELMED CSAK PUSZTULÁST HOZ RÁ.

Ezek a szavak csengtek a fülembe, miközben a nevető
emberek csoportjai között rohantam. A villogó fények
és vidám kiáltások hang- és színáradattá olvadtak össze. Tud-
tam, hogy Noah követ. Tudtam, hogy utol fog érni. De a lá-
bam akkor is megpróbálta azt, amire a szívem képtelen volt:
megkísérelte hátrahagyni Noah- t.
Végül kifulladva megálltam egy kajánul vigyorgó bohóc
mellett, ami a tükörlabirintus bejáratát jelezte. Noah könnye-
dén utolért. Megfogta a csuklómat, maga felé fordított, én
pedig csak álltam ott, patakzott a könnyem, és meghasadt a
szívem a nő szavaitól. Azt mondta, hogy ha igazán szeretném
Noah- t, akkor elengedném. Azt kívántam, bárcsak eléggé
szeretném őt ahhoz, hogy le tudjak mondani róla.
 1
Lillian és Alfréd Rice Pszichiátriai Osztály
Florida, Miami

EGY REGGEL ARRA ÉBREDTEM, hogy nem tudom,

milyen nap van, csak azt, hogy kórházban vagyok, és egy
idegen ül a szobámban.
Óvatosan felültem - sajgott a vállam -, és szemügyre vet-
tem az ismeretlen nőt. Sötétbarna haja volt, ami a tövénél
őszült, és mogyoróbarna szeme, a sarkában szarkalábak háló-
zatával. Rám mosolygott, amitől mintha az egész arca meg-
változott volna.
- Jó reggelt, Mara! - szólt.
- Jó reggelt! - feleltem. Mély és rekedt volt a hangom. Rá
sem ismertem.
- Tudod, hol vagy?
Ezek szerint nem vette észre, hogy az ágyamból egyene-
sen rálátok a folyosó falán lévő táblára az ajtóba vágott abla-
kon át.
- A Lillian és Alfréd Rice Pszichiátriai Osztályon. - Leg-
alábbis a tábla szerint.
- Tudod, ki vagyok?
Fogalmam sem volt róla, de igyekeztem leplezni; a nő va-
lószínűleg nem kérdezte volna ezt, ha most találkoznánk elő-
szór, márpedig ha tényleg találkoztunk mar, akkor emlékez-
nem kéne rá.
- Igen - hazudtam.
- Mi a nevem?
 Fenébe. Szaporábban vettem a levegőt.
- West doktornő vagyok - mondta végül. Nyájas es barát-
ságos volt a hangja, de egyáltalán nem tűnt ismerősnek. -
Tegnap találkoztunk, amikor behoztak a szüleid, valamint
egy Vincent Gadsen nevű nyomozó
Tegnap.
- Emlékszel?
Emlékeztem, hogy láttam apámat sápadtan, sebesülten
heverni egy kórházi ágyon, miután rálőtt egy meggyilkolt
lány édesanyja.
Emlékeztem, hogy elmentem a rendőrségre, mert vallo-
mást akartam tenni, miszerint elloptam a tanárnőm önbeadós
injekcióját, és tűzhangyákat csempésztem az asztalába, emiatt
végzett vele az allergiás sokk.
Emlékeztem, hogy mindez nem volt igaz: csak hazugság,
amit azért akartam beadni a rendőröknek, hogy lecsukjanak,
és így ne bánthassam többé a szeretteimet. Mivel azt nem hit-
ték volna el, hogy a tanárnőm halálát kívántam, és ő nem
sokkal később meg is halt. Megfulladt a feldagadt nyelvétől,
pontosan úgy, ahogy képzeltem.
Emlékeztem, hogy mielőtt bárkinek is szólhattam volna
minderről, megláttam Jude-ot a miami rendőrség tizenhármas
számú körzetének kapitányságán. Úgy tűnt, nagyon is életben
van.
Ám arra már nem emlékeztem, hogyan kerültem ebbe a
kórházba. Nem emlékeztem rá, hogy idehoztak. Nem emlé-
keztem semmire azok után, hogy megláttam Jude- ot.
- Tegnap délután vettünk fel téged az osztályra - mondta
az idegen... azaz West doktornő. - A nyomozó felhívta a szü-
léidét, mivel nem hagytad abba a sikoltozást.
Lehunytam a szemem, és Jude- ot láttam, ahogy elsétált
mellettem. Ahogy a karja az enyémhez ért. Ahogy elmoso-
lyodott. Mosolya felderengett a szemhéjam belsején, így
gyorsan kinyitottam a szememet, csak hogy valami mást lás-
sak.
- Azt mondtad nekik, hogy a fiúd, egy bizonyos Jude Lo-
we, akiről azt hitted, hogy decemberben meghalt egy épület
összeomlásakor, mégiscsak életben maradt.
- Csak volt - mondtam halkan, és igyekeztem megőrizni a
hidegvérem.
- Tessék?
- Csak volt a fiúm.
West doktornő kissé oldalra biccentette a fejét, és az
agykurkászok jellegzetes, gondosan semleges arckifejezésé-
vel nézett rám, amit jól ismertem, hiszen gyakran láttam
agykurkász édesanyám arcán. Pláne az elmúlt néhány hónap-
ban.
- Azt állítottad, hogy miattad omlott össze az elhagyatott
Rhode Island- i elmegyógyintézet, maga alá temetve a leg-
jobb barátnődet, Rachelt, valamint Jude húgát, Claire- t. Az
elmondásod szerint Jude meg akart erőszakolni, és ezért pró-
báltad megölni. Ám azt mondtad, hogy Jude mégis életben
maradt. Azt mondtad, hogy itt van.
Tökéletesen nyugodt hangneme csak felerősítette bennem
a pánikot. Az ő szájából tényleg őrültségnek hangzottak a
szavaim, pedig igazak voltak. És ha West doktornő tudott
minderről, akkor mostanra már nyilván...
- Édesanyád azért hozott ide, hogy megvizsgáljunk.
Anyám. A családom. Most már ők is tudták az igazat, pe-
dig nem akartam elmondani nekik. Pedig nem emlékeztem rá,
hogy elmondtam volna nekik.
És tessék, erre mentem az igazsággal: itt kötöttem ki.
- Azért nem tegnap beszélgettünk el, mert sajnos be kel-
lett nyugtatóznunk téged.
 Ujjaim fölfelé vándoroltak a karomon, be fehér pólóm
alá. Egy ragtapaszt leltem a bőrömön, nyilván az injekció he-
lyét fedte.
- És ő hol van? - kérdeztem, a ragtapaszt piszkálva.
- Kicsoda?
- Anyám. - Kipillantottam a folyosóra, de nem láttam őt
az ajtó előtt. A folyosó kihaltnak tűnt. Beszélni akartam vele,
hátha meg tudom magyarázni a dolgokat.
- Nincs itt.
Ez nem vallott anyámra. El sem mozdult az ágyam mel-
lől, amikor az elmegyógyintézet összeomlása után kórházba
kerültem. Ezt meg is mondtam West doktornőnek.
- Beszélni szeretnél anyukáddal?
- Igen.
- Rendben, remélhetőleg majd sort tudunk keríteni arra is.
Ezt úgy mondta, mintha a jó magaviseletemtől tenné füg-
gővé, és ez csöppet sem tetszett. Kilendítettem a lábamat az
ágyból, és felálltam. Melegítőnadrágot viseltem, nem a far-
mert, ami emlékeim szerint legutóbb rajtam volt. Ezt biztos
anyám hozta otthonról. Valaki nyilván átöltöztetett, amíg be
voltam nyugtatózva. Nagyot nyeltem.
- Én inkább most rögtön szeretnék beszélni vele.
West doktornő is felállt.
- Mara, anyukád nincs itt.
- Akkor megyek, előkerítem - közöltem, és keresgélni
kezdtem a Converse csukámat. Leguggoltam, benéztem az
ágy alá, de ott sem találtam.
- Hol a cipőm? - kérdeztem, még mindig az ágy mellett
guggolva.
- Kénytelenek voltunk elkobozni.
Felálltam, és szembefordultam vele.
- Miért?
 - Mert fűzős.
Összehúztam a szemem.
- És?
- Mara, azért kerültél ide, mert édesanyád attól tartott,
hogy veszélyt jelenthetsz önmagadra és másokra.
- Tényleg beszélnem kell anyámmal - mondtam, igyekez-
tem megőrizni a nyugodt hangnemet. Erősen az ajkamba ha-
raptam.
- Majd beszélhetsz vele.
- Mikor?
- Nos, előbb szeretném, ha valaki mással beszélgetnél, az-
tán megvizsgálna egy orvos, csak hogy meggyőződjünk ró-
la...
- És ha én ezt nem akarom?
A doktornő némán nézett rám. Szomorú képet vágott.
Elszorult a torkom.
- Nem tarthatnak itt a beleegyezésem nélkül - sikerült ki-
nyögnöm. Legalább ennyit tudtam. Ügyvéd volt az apám, és
betöltöttem a tizenhetet. Nem tarthatnak itt, hacsak nem én
magam akarok itt maradni. Hacsak...
- Sikoltoztál, hisztérikus voltál, és elestél. Amikor az
egyik ápolónőnk megpróbált felsegíteni, megütötted.
Jaj, ne!
- Vészhelyzet alakult ki, így a Floridában hatályos
mentalhigiénes jogszabályok alapján a szüleid hozzájárulhat-
tak a kezeléshez a nevedben.
Suttogtam, nehogy sikoltsak.
- Mit akar ezzel mondani?
- Sajnálom, Mara, de a szüleid kénytelenek voltak beutal-
ni téged a zárt osztályra.
 2

REMÉLJÜK, HAGYNI FOGOD, HOGY EGY ORVOS

felmérje a fizikai állapotodat - mondta a doktornő kedvesen. -
és hogy önként beleegyezel a kezelésbe.
- És ha nem? - kérdeztem.
- Nos, akkor a szüleid benyújthatják a szükséges papíro-
kat a bíróságra, neked viszont addig is itt kell maradnod... De
igazán remek volna a számodra, ahogy a családod számára is,
ha együttműködnél velünk. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk
neked.
Nem emlékeztem, hogy valaha is éreztem volna magam
ilyen elveszettnek.
- Mara - mondta West doktornő, én pedig a szemébe néz-
tem -, megérted, mit jelent ez az egész?
Azt jelenti, hogy Jude életben van, de senki sem hisz ne-
kem.
Azt jelenti, hogy tényleg nem stimmel velem valami, de
nem az, amire ők gondoltak.
Azt jelenti, hogy magamra maradtam.
Ám ekkor megvadult gondolataim nyomában felbukkant
egy kép. Egy emlék.
A pszichiátriai osztály bézsszínű falai szertefoszlottak, és
üveget láttam magam előtt. Láttam saját magamat egy kocsi
anyósülésén - Noah kocsijában -, és láttam, hogy patakzik a
könnyem. Noah mellettem ült, haja borzas, és dacos tekintet-
tel nézett a szemembe. Valami nagyon- nagyon nem stimmel
velem, és senki sem tehet semmit, hogy megoldja - mondtam
neki akkor.
 Hadd próbáljam meg! - válaszolta.
Ez még azelőtt történt, hogy megtudta volna, milyen
szörnyen elcseszett is vagyok én, de aztán amikor a páncélom
végleg összetört a bíróság márványlépcsőjén, és feltárult az
alatta rejtőző, rusnya igazság, akkor sem Noah volt az, aki
lelépett.
Hanem én.
Mivel megöltem négy embert - ötöt, ha apám ügyfele
nem épül fel - pusztán a gondolatom erejével. És ez a szám
még magasabb is lehetett volna - biztosan magasabb lett vol-
na -, ha Noah nem menti meg apám életét. Eszem ágában sem
volt bántani a szeretteimet, ám Rachel attól még meghalt, és
apámat attól még meglőtték. Kevesebb mint negyvennyolc
órával ezelőtt még azt hittem, csakis úgy óvhatom meg őket,
ha távol tartom magam tőlük.
Ám most már máshogy gondoltam. Jude megváltoztatta a
helyzetet.
Senki sem tudta rólam az igazat. Noah- n kívül senki.
Ami azt jelentette, hogy ő az egyetlen, aki talán segíthetett
rajtam. Muszáj beszélnem vele.
- Mara?
Erőt vettem magamon, és West doktornőre néztem.
- Nem szeretnéd, hogy segítsünk neked?
Segítsenek?- kérdeztem volna vissza legszívesebben. Az-
zal, hogy be- gyógyszereznek, pedig nincs is semmi bajom,
legalábbis semmi durvább a poszttraumás stresszbeteg-
ségnél? Nem vagyok őrült - mondtam volna szívem szerint.
Mindebből egy szót sem szóltam.
Mivel azonban úgy tűnt, nincs más választásom, kénysze-
rítettem magam, hogy igent mondjak.
- De előbb beszélni akarok anyámmal - tettem hozzá.
- Felhívom az orvosi vizsgálat után... rendben?
 Nem volt rendben. Egyáltalán nem volt rendben. De bó-
lintottam, West doktornő pedig szélesen elmosolyodott, mire
elmélyültek a ráncok az arcán, így a megszólalásig hasonlított
egy melegszívű, kedves nagymamára. Talán az is volt.
Miután elment, minden erőmmel arra kellett koncentrál-
nom, hogy ki ne boruljak. Nem volt rá időm. A pszichiáter
helyét azonnal átvette a vizsgáló orvos, aki kifaggatott az ét-
vágyamról meg egy csomó végtelenül hétköznapi részletről.
Nyugodtan válaszolgattam a kérdésekre, gondosan ügyeltem
a szavaimra. Utána kaptam valamit enni, és az osztály egyik
dolgozója - talán tanácsadó vagy nővér, ki tudja - körbeveze-
tett. Csöndesebb volt a hely, mint amilyennek a diliházat
képzelné az ember, és a betegek se tűntek annyira dilisnek.
Néhány gyerek csöndben olvasott. Az egyik tévét nézett. Egy
másik egy barátjával beszélgetett. Mind felém pillantottak,
ahogy elsétáltam a szobájuk előtt, de szinte tudomást sem
vettek rólam.
Amikor végre visszamehettem a szobámba, meglepeté-
semre ott találtam anyámat.
Senki másnak nem tűnt volna fel, mennyire ki van borul-
va. A ruháján egyetlen gyűrődés sem látszott. A bőre még
most is hamvas volt. Frizurája az utolsó hajszálig tökéletesen
nézett ki. Ám a tartását megrogyasztotta a reménytelenség, és
félelem homályosította el a tekintetét. Igyekezett tartani ma-
gát, de már alig bírta.
Az én kedvemért próbált kitartani.
Egyszerre akartam megölelni és jól megrázni. Ám végül
semmit sem tettem, csak álltam ott, földbe gyökerezett lábbal.
Odarohant hozzám, hogy megöleljen. Hagytam neki, ám
a karom az oldalamhoz tapadt, egyszerűen nem bírtam viszo-
nozni az ölelését.
 Hátrahúzódott, és félresöpörte a hajamat az arcomból. A
szememet fürkészte.
- Nagyon sajnálom, Mara.
- Képzelem - feleltem kifejezéstelen hangon.
Akkor sem bánthattam volna durvábban, ha megütöm.
- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte.
- Úgy, hogy ma a zárt osztályon ébredtem - közöltem vele
keserűen.
Anyám elhátrált, és leült az ágyra, amit bevetettek, mióta
felkeltem. Anya megcsóválta a fejét, a mozdulattól lengett
lakkfekete haja.
- Amikor tegnap eltűntél a kórházból, azt hittem, elfárad-
tál és hazamentéi. Szóval amikor telefonáltak a rendőrség-
ről... - Elcsuklott a hangja, és a nyakához kapta a kezét. -
Nem elég, hogy apádat meglőtték, nem sokkal később halla-
nom kellett, ahogy egy rendőr azt mondja: „Mrs. Dyer, a lá-
nya miatt hívom.” - Egy könnycsepp gördült le az arcán,
gyorsan letörölte. - Azt hittem, autóbalesetet szenvedtél.
Azt hittem, meghaltál. - Anya a hasára szorította a kezét, és
előregörnyedt. - Annyira megrémültem, hogy elejtettem a
telefont. Dániel vette föl. Elmagyarázta, mi történik: hogy a
rendőrségen vagy, hisztérikus állapotban. A bátyád apáddal
maradt, én pedig siettem érted, de te egyszerűen megvadultál,
Mara - folytatta, és rám nézett. - Megvadultál. Álmomban
sem hittem volna, hogy... - Elharapta a mondat végét, és
mintha már nem is látott volna engem. - Azt sikoltoztad,
hogy Jude életben van.
Ekkor merész dologra szántam rá magam. Vagy nagy hü-
lyeségre. Néha nehéz megállapítani a különbséget.
Úgy döntöttem, megbízom anyámban. A szemébe néz-
tem, és szemernyi kétség nélkül az arcomon vagy hangomban
azt mondtam:
 - Tényleg életben van.
- Hogy volna az lehetséges, Mara? - kérdezte anyám szín-
telen hangon.
- Nem tudom - ismertem el, mivel fogalmam sem volt. -
De láttam őt. - Leültem anya mellé az ágyra, bár nem a köz-
vetlen közelébe.
Anya hátrasimította a haját.
- Nem lehetséges, hogy hallucináltál? - Nem nézett a
szemembe. - Mint korábban? Mint a fülbevalóval kapcsolat-
ban?
Ezt a kérdést már én is feltettem magamnak. Máskor is
láttam már nem létező dolgokat, például a nagymamám fül-
bevalóját a kád fenekén, pedig valójában még rajtam volt.
Láttam ledőlni az osztályterem falait, és nyüveket kúszni-
mászni a tányéromon.
És láttam Claire- t. Többször is láttam őt a tükörben. Még
a hangját is hallottam.
„Mulassatok jól!”
Jude- ot is láttam a tükörben. Az ő hangját is hallottam.
„El kéne terelned a figyelmed erről a helyről. ”
De most már tudtam, hogy nem először mondtak nekem
ilyesmit. Nem csak az otthoni tükörben szóltak így hozzám.
Hanem az elme- gyógyintézetben is.
Nem képzeltem ezeket a szavakat. Hanem visszaemlékez-
tem arra, amit Claire és Jude mondtak nekem. Az épület ösz-
szeomlásának éjszakáján.
Ám a kapitányságon más volt a helyzet. Jude nem hoz-
zám szólt, hanem egy rendőrhöz. Igyekeztem felidézni:
„Meg tudná mondani, hol tehetek bejelentést egy eltűnt
személyről? Azt hiszem, eltévedtem. ”
 Még soha nem hallottam tőle ezeket a szavakat, semmi
ilyesmit. Ez teljes újdonság volt a számomra. És miután ezt
mondta, Jude megérintett engem.
Hozzám ért. Ereztem az érintését.
Ez nem lehetett hallucináció, Jude igazi volt. Életben ma-
radt, és most itt van.
 3

ANYÁM MÉG MINDIG VÁRTA A VÁLASZT A kér-

désére, így hát feleltem neki. Hevesen megcsóváltam a fejem.
- Nem. - Jude él. Nem csak hallucináltam őt. Ebben biztos
voltam.
Anya erre gyanúsan sokáig ült dermedten. Aztán végül
elmosolyodott, ám a tekintete komor maradt.
- Dániel is eljött meglátogatni téged - mondta, és felállt.
Épp amikor lehajolt, hogy puszit nyomjon a fejem búbjára,
kinyílt az ajtó, és megláttam a bátyámat. Egymásra pillantot-
tak anyámmal, aki tökéletesen elleplezte az aggodalmát,
ahogy Dániel belépett a szobába.
Bátyám sűrű, fekete haja szokatlanul borzas, sötét szeme
pedig csúnyán karikás volt. Rám mosolygott - túl lazán, túl
gyorsan -, es lehajolt, hogy megöleljen.
- Örülök, hogy jól vagy - mondta, ahogy magához szorí-
tott. Az ő ölelését sem bírtam viszonozni. Miután elengedett,
túlságosan könnyedén hozzátette: - És el sem hiszem, hogy
lenyúltad a kulcsaimat. Amúgy hol a ház kulcsa?
- Hogy mi? - ráncoltam a homlokomat.
A házunk bejárati ajtajának kulcsa. Eltűnt a kulcstartóm-
ról. Amit elvittél, hogy a kocsimmal hajts el a rendőrségre.
- Ó! - Nem emlékeztem rá, hogy elvettem volna a bejárati
ajtó kulcsát a többi közül, és fogalmam sem volt, mit csinál-
tam vele. - Bocs.
- Semmi gáz. Nem mintha bajba keverted volna magad,
vagy ilyesmi - mondta, és furán hunyorgott.
- Te meg mit művelsz?
 - Ironikusan sandítok rád.
- Hát, inkább úgy festesz, mint aki épp szélütést kap -
mondtam, és nem bírtam magamba fojtani a vigyoromat. Dá-
niel ennek láttán rám mosolygott, ezúttal őszintén.
- Majdnem szívrohamot kaptam, amikor anya majdnem
szívrohamot kapott - mondta halkan. - Örülök, hogy... hogy
jól vagy.
Körülnéztem a helyiségben.
- Azt hiszem, a „jól igencsak relatív megállapítás.
- Jogos.
- Meglep, hogy beengedtek hozzám - mondtam. - A pszi-
chiáter úgy viselkedett, hogy már kezdtem azt hinni, ki se
engednek innen, vagy ilyesmi.
Dániel vállvonogatva egyik lábáról a másikra állt, látha-
tóan feszengett. Ez gyanút ébresztett bennem.
- Mi van?
Az ajkát harapdálta.
- Bökd már ki, mi van, Dániel!
- Arra kértek, próbáljalak meggyőzni, hogy maradj itt egy
időre.
- Meddig? - néztem rá összehúzott szemmel.
Nem felelt.
- Meddig,?
- Határozatlan ideig.
Arcomba szokott a ver.
- Anyának talán nem volt mersze közölni ezt velem?
- Nem erről van szó - felelte Daniel, es leült az agy mel-
letti székre. - Úgy gondolja, hogy nem bízol benne.
- De hat ő nem bízik bennem. Mar azóta nem, hogy… -
Hogy az elmegyógyintézet összedőlt, fejeztem be majdnem.
Elharaptam a mondat végét, am Daniel arckifejezéséből ítélve
hiába. - Anya semmit se hisz el, amit mondok - panaszkod-
tam. Nem szándékosan nyafogtam úgy, akar egy kisgyerek,
de megállni se bírtam. Felig-meddig arra számítottam, hogy
Daniel kigúnyol, am ő továbbra is csak úgy nézett ram, mint
mindig. A bátyám volt. A legjobb barátom. Nem változtam a
szemében.
És épp ezért akartam elmondani neki mindent. Az elme-
gyógyintézetről, Rachelről, Mabelről, a tanárnőmről. Min-
denről.
Abban reménykedtem, hogy ha szép nyugodtan elmesél-
ném neki a történteket - nem bepánikolva, mint a rendőrsé-
gen, hanem higgadom, egy kiadós alvás után -, akkor megér-
tene.
Szükségem volt rá, hogy valaki megértsen.
Így hát lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem,
mintha arra készülnék, hogy fejest ugorjak a mélybe. Arra
gondoltam, bizonyos szempontból ezt is teszem.
- Jude itt van - mondtam.
Dániel nagyot nyelt, aztán óvatosan megkérdezte:
- Mármint itt, a szobában?
Rámeredtem.
- Nem, te hülye, hanem Floridában. Egész pontosan itt,
Miamiban.
Nem változott az arckifejezése.
- A rendőrségen volt, Dániel. Láttam őt. Igenis ott volt.
A bátyám továbbra is csak ült, képe anyám néhány perce
látott, gondosan semmitmondó arckifejezését tükrözte. Aztán
benyúlt a hátizsákjába, és előhúzott belőle valamit.
- A rendőrkapitányság biztonsági kamerájának felvétele -
magyarázta, mielőtt egyáltalán rákérdezhettem volna. - West
doktornő úgy gondolta, hasznos lenne, ha anya megmutatná
neked.
- Akkor meg miért te mutatod meg?
 - Mert anya tudja, hogy nem bízol benne, viszont azt is,
hogy bennem igen.
Gyanakodva néztem rá.
- Mi van rajta?
Dániel felállt, és bedugta a lemezt a falra szerelt tévé alat-
ti DVD- lejátszóba, aztán elindította a felvételt.
- Szólj, ha látod Jude- ot, oké?
Bólintottam, aztán mindketten a tévé felé fordultunk. Dá-
niel gyorsított lejátszásra kapcsolt, így a képernyőn sietve
járkáltak fel- alá az aprócska emberek a rendőrségen. A
számláló egyre csak pörgött, aztán megpillantottam saját ma-
gamat, ahogy belépek a képbe.
- Állj! - mondtam Dánielnek. Megnyomott egy gombot,
és a felvétel normál sebességre váltott. Hang nem volt, de
láttam magam, ahogy a pult mögött álló rendőrrel beszélek:
nyilván azt kérdeztem, hol találom Gadsen nyomozót.
Aztán megjelent Jude. Kalapálni kezdett a szívem, le sem
bírtam venni a szememet az alakjáról, baseballsapkájáról,
hosszú ujjú felsőjéről. Valami megcsillant a fényben a csuk-
lóján. Egy karóra.
Megborzongtam. Jude- ra mutattam a képernyőn.
- Ott van! - mondtam. Bosszantóan remegett a kezem. - Ő
az!
Néztük, ahogy Jude a rendőrrel beszél. Ahogy elmegy
mellettem.
Ahogy hozzám ér. Felkavarodott a gyomrom.
Dániel megállította a felvételt, mielőtt Jude kiment volna
a képből. Jó sokáig nem szólalt meg.
- Mi van? - kérdeztem halkan.
- Az bárki lehetett, Mara.
Elszorult a torkom.
- Könyörgöm, mondd, hogy viccelsz.
 - Mara, ez csak egy srác baseballsapkában.
Ismét a képernyőre szegeztem a szemem. A kamera felül-
ről mutatta Jude- ot, így csak a Patriots emblémás baseball-
sapkája látszott, amit mindig viselt. Amit mélyen a szemébe
húzott.
Egyáltalán nem látszott az arca.
- De hát én hallottam a hangját - mondtam. Kétségbeeset-
ten próbáltam bizonygatni az igazamat. A bátyám kinyitotta a
száját, hogy válaszoljon, de a szavába vágtam. - Nem, figyelj
rám! - Mély levegőt vettem. Igyekeztem lenyugodni, hogy ne
legyek ilyen harsány. - Én hallottam őt: kérdezett valamit at-
tól a rendőrtől, az pedig válaszolt neki. Hallottam Jude hang-
ját. És láttam az arcát. - A képernyőt bámultam, hunyorogva
folytattam: - Lehet, hogy a felvételen nem látszik valami jól,
de akkor is ő az. Jude az.
Dániel néhány másodpercig némán figyelt, mielőtt végre
válaszolt. Aggasztóan gyengéden szólalt meg.
- Mara, az nem lehet ő.
Sietve végiggondoltam a tényeket, mindazt, amiről tudo-
másom volt, amiben biztos lehettem.
- Miért nem? Nem temették el a holttestét, mert nem is
került elő, igaz? - Úgy emlékeztem, hogy nem is kereshették
a maradványait a romok között, mivel az épület állva maradt
része túl instabil volt, így a kutatás túl veszélyes lett volna. -
Nem került elő a holtteste - ismételtem.
Dániel a képernyőre mutatott, egész pontosan Jude kezé-
re. Kővettem az ujját a tekintetemmel.
- Látod a srác kezét?
Bólintottam.
- Jude- nak nem lenne keze. Egyedül a két kezét találták
meg belőle.
 4

SZAVAI HALLATÁN KIFUTOTT AZ ARCOMBÓL a

ver.
- A romok között nem találták meg egyikük teljes marad-
ványait sem... se Rachelét, se Claire- ét, se Jude- ét. Viszont
Jude- ból megtalálták a... neki megtalálták a kezét, Mara. Azt
temették el. - Nagyot nyelt, mintha fájdalmas lenne erről be-
szélnie, majd a képernyőre mutatott. - Látod? Ennek a srác-
nak megvan mindkét keze. - Kedves, szomorú és kétségbe-
esett volt a hangja, ám a szavait egyszerűen nem bírtam ér-
telmezni. - Tudom, hogy ki vagy akadva mindazok után, ami
történt. Tudom. És nyilván aggódsz apáért... mind aggódunk
érte. De ez nem Jude, Mara. Nem lehet ő.
Megkönnyebbülést jelentett volna elhinnem, hogy tényleg
ilyen őrült vagyok, elfogadni ezt a hazugságot meg a gyógy-
szereket, és megszabadulni a bűntudattól, ami azóta kínzott,
mióta végre visszaemlékeztem, mire is vagyok képes.
Ám ezt már próbáltam. Nem működött.
Mély, reszketeg levegőt vettem.
- Nem vagyok őrült.
Dániel lehunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, az
arckifejezése... elszánt volt.
- Ezt nem lenne szabad elmondanom neked, de...
- Mi az?
- Az orvosok valami olyasmiről magyaráznak, hogy ér-
zéktorzulásod van - közölte a bátyám. - Ami alapvetően azt
jelenti, hogy téveszméid vannak. Ezért hiszed, hogy... hogy
Jude életben van, meg hogy képes vagy összedönteni egy
épületet és embereket ölni... Azt mondják, hogy nem vagy
képes reálisan észlelni a valóságot.
- Vagyis?
- Mara, olyan szavakat emlegetnek, hogy „pszichózis”
meg „skizofrénia”.
Ráparancsoltam magamra, hogy csak semmi sírás.
- Anya azt reméli, hogy a legrosszabb esetben is legfel-
jebb egy átmeneti pszichotikus zavar nevű problémáról van
szó nálad, amit szerinte a poszttraumás stresszbetegséged
okozott, meg a lövöldözés és a mindenféle trauma... De én
úgy értettem, hogy ezt alapvetően csak az különbözteti meg a
skizofréniától meg egy csomó más betegségtől, hogy mennyi
ideig tart. - Nagyot nyelt. - Vagyis minél hosszabban állnak
fenn a téveszméid, annál súlyosabb a prognózis.
A fogamat csikorgatva kényszerítettem magam, hogy ma-
radjak csöndben, amíg a bátyám be nem fejezi a mondandó-
ját.
- Anya ezért szeretné, ha egy darabig itt maradnál, hogy
beállíthassák a gyógyszerelésedet. Aztán pedig beutalnának
egy másik intézménybe, egy bentlakásos terápiás intézetbe...
- Azt már nem - vágtam közbe. Igaz, nem sokkal ezelőtt
még el akartam hagyni a családomat, mert így próbáltam
megóvni őket, most viszont már tudtam, hogy muszáj velük
maradnom. Nem engedhettem, hogy elzárjanak valahova,
miközben Jude a közelükben ólálkodik.
- Olyan a hely, mint egy bentlakásos suli - folytatta a bá-
tyám kivéve, hogy van profi szakácsuk meg zen kertjük, és
művészeti terápiát kínálnak... ha esetleg unnád magad.
- Nem a Fidzsi- szigetekről beszélünk, Dániel. Anya be
akar záratni engem egy elmegyógyintézetbe. Egy elmegyógy-
intézetbe!
- Nem elmegyógyintézet, hanem bentlakásos...
 - Terápiás intézet, igen, hallottam. - Könny szökött a
szemembe. Sűrűn pislogtam, hogy el ne sírjam magam. -
Szóval te is az ő oldalukon állsz?
- Én a te oldaladon állok. És csak egy kis időre utalnának
be oda, hogy segítsenek neked... Annyi mindenen mentél ke-
resztül... A helyedben én tuti nem boldogulnék a suliban azok
után, amiken keresztülmentél.
Nagyot nyeltem, elöntött a keserűség.
- És apa mit mond? - sikerült kinyögnöm a kérdést.
- Úgy érzi, hogy ez részben az ő hibája - felelte Dániel.
Fájdalmasan hasított belém, mennyire nem stimmel ez a
gondolat.
- Azt mondja, nem lett volna szabad elvállalnia az ügyet -
folytatta a bátyám. - Bízik anyában.
- Dániel, én esküszöm - bizonygattam -, esküszöm, hogy
az igazat mondom.
- Pont ez a baj - mondta, és majdnem elcsuklott a hangja.
- Hogy elhiszed. A hallucinálás, az egy dolog... az beleillik a
PTSD- be. De amikor hallucináltál, akkor tudtad, hogy csak
képzelődsz. Most már viszont igaznak is hiszed a téveszméi-
det. Mindaz, amit tegnap mondtál, jellemző a... pszichózisra.
- Most már ő is sűrűn pislogott, és a kézfejével dörgölte a
szemét.
El sem tudtam hinni, hogy ez történik velem.
- Szóval, akkor ennyi. - Élettelenül csengett a hangom. -
Innen egyenesen a bentlakásosba visznek, vagy legalább ha-
zamehetek még előtte?
- Hát, miután felvettek az osztályra, legfeljebb hetvenkét
óráig tarthatnak bent, hogy felmérjék az állapotodat, és javas-
latot tegyenek anyának meg apának a további kezelésedre.
Talán holnapra kitalálják, mi legyen.
 - Várjunk... csak hetvenkét órára tarthatnak itt? - És ezek
szerint még változhatott a diagnózis...
- Hát, igen, de igazából azt szeretnék, ha tovább marad-
nál.
Szóval egyelőre akkor is csak átmeneti a helyzet. Nem
végleges. Még nem.
Arra gondoltam, ha sikerülne meggyőznöm őket, valójá-
ban nem hiszem azt, hogy Jude életben van... nem hiszem,
hogy én öltem meg Rachelt meg Claire- t meg a többieket...
hogy tisztában vagyok vele, mindez nem igaz, csak én kép-
zeltem... ha képes volnék hazudni, méghozzá meggyőzően,
akkor talán azt hinnék, hogy a rendőrségi hisztériám csak egy
kis átmeneti zavarodottság volt. Elvégre anyám pontosan ezt
akarja hinni. Csak kell neki egy kis bátorítás. Ha ügyes ala-
kítást nyújtok, talán hazamehetek.
Talán viszontláthatom Noah- t.
Felvillant előttem az emlék, milyen határozott és elszánt
arccal nézett rám a bíróság épülete előtt, milyen mély meg-
győződéssel hitte, hogy úgysem teszem meg azt, amit végül
megtettem. Azóta sem beszéltünk.
Talán tényleg valaki mássá váltam a szemében, ahogy
előre megmondta?
Talán többé már látni sem akart?
Ettől a gondolattól elszorult a torkom, de nem fakadhat-
tam sírva. Nem borulhatok ki. Mostantól kezdve a világ
legépelméjűbb gyerekének szerepét kell alakítanom. Most
már nem engedhetem, hogy elküldjenek valahova. Ki kell
derítenem, mi a fene folyik itt.
Kopogás hallatszott, összerezzentem, de csak anya jött
vissza.
Úgy nézett ki, mint aki kisírta a két szemét. Dániel felállt,
és kisimította gyűrött ingét.
 - Hol van apa? - kérdezte anyától.
Még a kórházban. Holnap engedik ki.
Reméltem, hogy ha sikerül elég meggyőző alakítást nyúj-
tanom, akkor vele együtt engednek ki.
- Joseph is vele van?
Anya bólintott. Vagyis a tizenkét éves öcsémnek azzal
kellett megbirkóznia, hogy az apját meglőtték, a nővére pedig
zárt osztályra került. Még erősebben csikorgattam a fogam.
Csak semmi sírás!
Anyám ekkor Dánielre nézett, aki megköszörülte a torkát.
- Szeretlek, hugi - mondta nekem. - Hamarosan találko-
zunk, rendben?
Bólintottam, már nem volt könnyes a szemem. Dániel
kiment, anya pedig leült mellém.
- Minden rendben lesz, Mara. Tudom, hogy ez most osto-
baságnak hangzik, pedig igaz. Minden rendbe fog jönni.
Még nem tudtam, mit mondhatnék, azt kivéve, hogy:
- Haza akarok menni.
Anya elgyötörtnek tűnt - és miért is ne lett volna az? El-
végre épp széthull a családja.
- Borzasztóan szeretném, ha hazajönnél, édesem. Csak
hát... Otthon nincs beosztott napirended, ha nem jársz iskolá-
ba, és szerintem az most túl megterhelő lenne számodra. Én
nagyon- nagyon szeretlek, Mara. Mindennél jobban. Nem
bírnám ki, ha... Rosszul lettem, amikor megtudtam, mi történt
az elmegyógyintézetben... Szó szerint rosszul lettem, hány-
tam is. Nem tudnálak magadra hagyni, egyetlen pillanatra
sem. A picikém vagy. Tudom, hogy már nem vagy pici, de
nekem akkor is a picikém maradsz, és csak azt akarom, hogy
meggyógyulj. Mindennél jobban akarom, hogy meggyógy-
ulj. - A kézfejével törölgette a szemét, és rám mosolygott. -
Nem te tehetsz erről az egészről. Senki sem hibáztat, és nem
büntetünk meg.
- Tudom - feleltem komoran, és igyekeztem a tőlem tel-
hető legjobban alakítani a nyugodt, épeszű felnőttet.
Anyám folytatta:
- Rengeteg mindenen mentél keresztül, és tudom, hogy
mi ezt nem érthetjük. És azt akarom, hogy tudd, ez az egész
helyzet - intett körbe - nem a te hibád. Lehet valamilyen ké-
miai mellékhatás vagy védekezési mechanizmus vagy akár
örökletes...
Elmém sötét vizében felszínre bukkant valami. Egy kép.
Fekete fehér. Homályos.
- Micsoda? - kérdeztem sietve.
- Ahogy érzed magad. Mindaz, ami mostanában zajlik kö-
rülötted. Egyáltalán nem te tehetsz róla. A PTSD- t és a tör-
ténteket figyelembe véve...
- Nem, azt tudom - szakítottam félbe. - De az előbb azt
mondtad. .. Hogy érted azt, hogy örökletes?
Anya lenézett a padlóra, és elővette a szakértő hangnem-
ét.
- Amin most keresztülmész - mondta, nyilvánvalóan ke-
rülve a mentális zavar kifejezést - , azt okozhatják biológiai
és genetikai tényezők.
- De hát kinek volt a családunkban bármilyen...
- Az édesanyámnak - felelte anya halkan. - A te nagyma-
mádnak.
Szíven ütöttek a szavai. Az elmémben felvillanó kép ki-
élesedett: egy fiatal nő portréját láttam magam előtt, hennával
festett kezét az ölében nyugtatva ült, és titokzatosan mosoly-
gott le rám a fotóról. Sötét haját középen választotta el, és
bindi csillogott a két szemöldöke között. A fénykép a nagy-
mamámról készült, az esküvője napján.
 Aztán az elmém kicserélte az arcát az enyémmel.
Pislogtam, hogy megszabaduljak a képtől, és megcsóvál-
tam a fejem.
- Nem értem.
- Anyukám öngyilkos lett, Mara.
Csak ültem ott, teljesen megdöbbentem. Nemhogy nem
tudtam i óla, hanem azt hittem...
- De hát én úgy tudtam, hogy... úgy tudtam, autóbaleset-
ben halt meg.
- Nem. Csak nektek inkább ezt mondtuk.
- De én azt hittem, hogy téged ő nevelt föl.
- Úgy is volt. Már felnőtt voltam, amikor meghalt.
Egyszeriben kiszáradt a torkom.
- Pontosan hány éves voltál akkor?
Anyám hangja hirtelen elhalkult.
- Huszonhat.
A következő néhány másodperc egy örökkévalóságnak
érződött.
- Huszonhat éves korodban szültél engem.
- Édesanyám akkor ölte meg magát, amikor te háromna-
pos voltál.
 5

MIÉRT NEM TUDTAM ÉN ERRŐL?

Miért nem árulták el eddig?
Miért tett ilyet a nagymamám?
Miért pont akkor?
Nyilván kiült az arcomra a döbbenet, mert anyám sietve
mentegetőzni kezdett:
- Ha rajtam múlik, biztosan nem ilyen körülmények kö-
zött mondom el neked.
Ha rajta múlt volna, akkor soha nem árulta volna el.
- Az orvosok szerint itt az ideje, hogy megtudd, mivel a
nagymamád is hasonló problémákkal küzdött - magyarázta
anyám. - Paranoiás volt, gyanakvó...
- Én nem is... - kezdtem tiltakozni, de aztán rájöttem,
hogy tényleg paranoiás és gyanakvó vagyok. Bár nekem jó
okom volt rá. - Nem voltak barátai - folytatta anyám.
- Nekem vannak barátaim - ellenkeztem. Ám rádöbben-
tem, hogy a múlt idő helytállóbb lett volna, és hogy még ak-
kor is csak legfeljebb egy barátról beszélhetek. Rachel volt a
legjobb, és igazság szerint az egyetlen barátom, amíg el nem
költöztünk.
Rajta kívül hivatkozhattam volna még Jamie Rothra, az
első (és egyetlen) barátomra a Croydenben - de vele már jó
ideje nem találkoztam, még csak nem is hallottam felőle, mi-
óta kicsapták a suliból olyasmiért, amit el sem követett.
Anyám valószínűleg a létezéséről sem tudott, és mivel nem
akart visszaengedni a suliba a közeljövőben, attól tartottam,
hogy talán soha nem is ismerheti meg Jamie- t.
 Esetleg szóba jöhetett még Noah. Beleszámíthattam őt
barátaim igen szűk körébe?
Anya szavai megakasztották a gondolatmenetemet.
- Amikor még kislány voltam, anyukám néha megkérdez-
te, nem tudok- e varázsolni. - Szomorú mosoly játszott az aj-
kán. - Azt hittem, csak játékból kérdezi. De ahogy nagyobb
lettem, időről időié azt firtatta, nem vagyok- e képes „külön-
leges” dolgokra. Főleg kamaszkoromban. Persze fogalmam
sem volt, mire gondol, és amikor rákérdeztem, mindig azt
felelte, hogy magamtól kéne tudnom, és hogy szóljak neki, ha
bármi változást érzékelek. - Anya összeszorította a száját, és
felnézett a mennyezetre. Sírással küszködött. - Jellemző volt
rá a mágikus gondolkodás is...
- Az meg mit jelent?
- Felelősnek hitte magát olyan dolgokért, amikhez egy-
szerűen semmi köze nem lehetett - magyarázta anya. - Ráadá-
sul babonás is volt: emlékszem, tartott bizonyos számjegyek-
től; néha gondosan elsorolta nekem, mik a veszélyes számok.
És amikor nagyjából annyi idős voltam, mint te most, anyu-
kám nagyon paranoiás lett, téveszméi voltak. Miután felvet-
tek az egyetemre, éppen úton voltunk, hogy beköltözzek a
kollégiumba, amikor megálltunk tankolni. Anya már egy órá-
ja a visszapillantó tükörbe bámult, folyton hátra- hátranézett,
aztán amikor bement kifizetni a benzint, egy férfi odalépett
hozzám, és megkérdezte, útbaigazítanám- e. Elővettem a tér-
képünket, és elmagyaráztam neki, hogy juthat el oda, ahova
tartott. Azután a pasas visszaszállt a kocsijába, és éppen el-
hajtott, amikor nagyanyád fejvesztve odarohant hozám. Min-
dent tudni akart: mit akart a férfi, mit mondott nekem... telje-
sen meg volt vadulva. - Anya elhallgatott, beleveszett az em-
lékbe. Aztán azt mondta: - Néha rajtakaptam, hogy alva jár.
Rémálmai voltak.
 Nem bírtam megszólalni. Fogalmam sem volt, mit mond-
hatnék.
- Anyukámmal élni nem volt mindig... könnyű. Azt hi-
szem, ezért is akartam pszichológus lenni. Segíteni akartam
az olyanokon... - Elharapta a mondat végét, aztán mintha
eszébe jutott volna, hogy mellette ülök. Hogy miért ülök itt.
Láthatóan zavarba jött. - Jaj, édesem. .. Nem akartam... Egy-
általán nem szeretném rossz színben feltüntetni a nagymamá-
dat. - Nagyon fel volt zaklatva. - Csodálatos anyuka volt, és
fantasztikus ember; igazi művészlélek, kreatív és hihetetlenül
mókás. És mindig gondoskodott róla, hogy boldog le-
gyek. Végtelenül törődő volt. Ha fiatalabb korában már ott
tartott volna a tudomány, ahol most, akkor azt hiszem... más-
hogy alakultak volna a dolgok. - Nagyot nyelt, aztán a sze-
membe nézett. - De te más vagy, mint az anyám. Nem vagy-
tok egyformák. Csak azért mondtam el, mert az ilyesmi örök-
letes lehet, és azt akartam, hogy tudd, te nem tehetsz semmi-
ről, egyáltalán nem a te hibád mindaz, ami történt: se az el-
megyógyintézet összeomlása, se semmi más. Itt a legjobb
szakértők segíthetnek neked, és a lehető legjobb kezelést fo-
god kapni.
- És ha talán meggyógyulok, utána mi lesz? - kérdeztem
fojtott hangon.
Könny szökött a szemébe.
- Biztosan meg fogsz gyógyulni. Egész biztosan. És nor-
mális életed lehet majd. Esküszöm az égre - tette hozzá hal-
kan, komolyan - , hogy normális életed lesz.
Megragadtam a kínálkozó lehetőséget.
Muszáj elküldenéd hazulról?
Az ajkába harapott, és mély levegőt vett.
 - Szívem szerint nem tenném, kicsim. De azt hiszem,
hogy ha egy kis időre más környezetbe kerülnél, olyanok kö-
zé, akik az ilyesminek a szakértői, az nagyon jót tenne neked.
Ám a habozása és remegő hangja elárulta, hogy még nem
határozta el magát. Még nem volt biztos benne, hogy ez a
legjobb döntés. Vagyis talán még rávehetem, hogy engedjen
hazamenni.
De azt ezzel az egyetlen beszélgetéssel nem fogom elérni.
Még sok munka vár rám. És anyám jelenlétében semmit sem
tehetek.
Ásítottam, és lassan pislogtam.
- Borzasztóan ki lehetsz merülve - aggodalmaskodott
anya.
Bólintottam.
- Pokoli heted volt. Pokoli éved. - Az arcomra simította a
kezét. - Meg fogunk birkózni ezzel az egésszel. ígérem.
Angyali mosollyal néztem rá.
- Tudom.
Hátrasimította a hajamat, aztán elindult kifelé.
- Anya? - szóltam utána. - Megmondanád West doktornő-
nek, hogy beszélni szeretnék vele?
- Hát persze, édesem - felelte sugárzó arccal. - Szundíts
egyet, én pedig szólok a doktornőnek, hogy egy kicsit később
nézzen be hozzád, rendben?
- Koszi.
Anya a szék és az ajtó között félúton megtorpant. Látha-
tóan vívódott magában.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- Én csak... - kezdte, aztán lehunyta a szemét. Megdörgöl-
te a száját. - Tegnap mondták a rendőrök, hogy azt állítottad,
Jude bántalmazott, mielőtt összeomlott az épület. Én csak azt
akartam... - Mély levegőt vett. - Mara, igaz ez?
 - De még mennyire, hogy igaz volt. Miután kettesben ma-
radtunk az elmegyógyintézetben, Jude megcsókolt. Aztán
abba sem akarta hagyni, pedig mondtam neki, hogy álljon le.
A falhoz lökött. Odaszorított. Csapdába ejtett. Azután meg-
ütöttem, ő pedig visszaütött.
- Jaj, Mara - suttogta anyám. Nyilván kiült az arcomra az
igazság, mert mielőtt eldönthettem volna, mit válaszoljak ne-
ki, odasietett hozzám. - Nem csoda, hogy ennyire nehéz volt
ez neked... a kettős trauma után biztosan úgy érezted... el sem
tudom...
- Semmi baj, anya - mondtam, és tágra nyílt, üveges
szemmel néztem fel rá.
- Igenis van baj. De meg fogjuk oldani. - Lehajolt, hogy
ismét megpusziljon, aztán elhagyta a szobát, szomorú mo-
solyt villantva rám, mielőtt eltűnt.
Felültem az ágyban. Tudtam, hogy West doktornő hama-
rosan visszajön, nekem pedig össze kell szednem magam ad-
dig.
Muszáj lesz meggyőznöm őt - illetve mindenkit - arról,
hogy mindössze poszttraumás stresszbetegségem van, nem
pedig skizofréniában vagy egyéb hasonlóan félelmetes és
gyógyíthatatlan zavarban szenvedek. Ha elhiszik, hogy a
PTSD- n kívül nincs más bajom, akkor a családommal ma-
radhatok, és kideríthetem, mi ez az egész. Kitalálhatom, mit
csináljak Jude- dal kapcsolatban.
De tudtam, hogy ha a PTSD- nél súlyosabb betegséget ál-
lapítanak meg nálam, akkor... nincs menekvés. A hátralévő
életemet az elmeosztályon fogom tölteni, begyógyszerezve.
Nem mehetek egyetemre. Nem lesz normális életem.
Igyekeztem visszaemlékezni, milyen tüneteket említett
anyám a nagymamámat illetően:
Gyanakvás.
 Paranoia.
Mágikus gondolkodás.
Téveszmék.
Rémálmok.
Öngyilkosság.
Aztán végiggondoltam mindazt, amit a PTSD- ről tudtam:
Hallucinációk.
Rémálmok.
Emlékezetkiesés.
Bevillanó emlékképek.
A tünetek hasonlítottak, és még egyezések is voltak ket-
tőnk esete között, ám a legfontosabb különbségnek az tűnt,
hogy a poszttraumás stresszbetegség esetében az ember tudja,
igazából tisztában van vele, hogy amit lát, az nem valóságos.
Viszont az olyan zavaroknál, amiknek a neve skizo- előtaggal
kezdődik, arról van szó, hogy a beteg el is hiszi a hallucináci-
óját - még azután is, hogy a vízió elmúlik. Vagyis az illetőnek
téveszméi vannak.
Nekem tényleg PTSD- m volt; rengeteg trauma ért, így
mostanában olyasmiket láttam, amik nem voltak igaziak. De
én tudtam, hogy ezek a dolgok nem valóságosak, bármennyi-
re igazinak tűntek is.
Úgyhogy most nincs más dolgom, csak világosan - a nap-
nál is világosabban - jelezni, nem hiszem azt sem, hogy Jude
életben volna.
Pedig életben van.
 6

AZ OSZTÁLY FALIÓRÁJÁN A MUTATÓK rendület-

lenül kurtították az időt, ami még hátravolt a kötelező itt- tar-
tózkodásomból. A harmadik napon, a hetvenkét óra végéhez
közeledve úgy gondoltam, jól mennek a dolgok. Nyugodt
voltam. Barátságos. Végtelenül normális. És amikor bemu-
tatkozott nekem egy bizonyos Kells doktornő, aki valamilyen
terápiás programot vezetett itt, Floridában, úgy válaszoltam a
kérdéseire, ahogy elvárta tőlem:
- Rosszul alszol mostanában?
Igen.
- Rémálmaid vannak?
Igen.
- Nehezedre esik koncentrálni?
Néha igen.
- Ki szoktál borulni?
Időről időre előfordul. Elvégre normális kamasz vagyok.
- Kínoznak rögeszmés gondolatok a megrázó élményed-
del kapcsolatban?
Sokszor.
- Vannak fóbiáid?
Azok mindenkinek vannak, nem?
- Szoktál látni vagy hallani olyanokat, akik igazából nin-
csenek jelen?
Néha látom a barátaimat... de tudom, hogy nem valóságo-
sak.
 - Eszedbe jutott már, hogy kárt tegyél magadban vagy
másokban?
Egyszer. De soha nem tennék ilyesmit.
Aztán a doktornő elment, én pedig kaptam ebédet. Nem
igazán voltam éhes, de gondoltam, akkor is tanácsos volna
jóízűen enni. A műsor részeként.
Lassan telt- múlt az idő, és késő délután visszatért West
doktornő. Épp a közös helyiségben ültem, ami ugyanolyan
sivár és személytelen volt, mint bármelyik kórházi váró, csak
ebben akadtak kis, kerek asztalok, körülöttük székekkel. Két
gyerek, akik nagyjából Josephfel egyidősnek tűntek, nagyban
dámáztak az egyik asztalnál. Én meg egy másiknál zsírkrétá-
val rajzolgattam színes lapra. Nem ez volt életem legbüsz-
kébb pillanata.
- Szervusz, Mara! - szólt West doktornő, és a lap fölé ha-
jolt, hogy lássa a rajzomat.
- Üdvözlöm, doktornő! - köszöntem. Szélesen mosolyog-
tam, és a kedvéért még a zsírkrétát is leraktam.
- Hogy érzed magad?
- Kicsit aggódom - feleltem szégyenlősen. - Nagyon sze-
retnék már hazamenni. - Picit megböktem a képet, amit mos-
tanáig rajzolgattam: egy virágzó fát ábrázolt. A pszichiáter
nyilván kielemezte - az agykurkászok mindig mindent kiele-
meznek - , és a normális emberek imádják a fákat.
- Megértem - bólintott.
- A doktornő szerint hazamehetek? - kérdeztem tágra nyi-
tott szemmel.
- Természetesen, Mara.
- Mármint ma.
- Ó! Hát... - ráncolta a homlokát. - Abban még nem va-
gyok biztos, hogy őszinte legyek.
 - Lehetséges egyáltalán? - Hülyét kaptam az „ártatlan kis-
lány”- hangomtól. Többször használtam ebben a pár napban,
mint az elmúlt öt évben összesen.
- Nos, különféle lehetőségek vannak - mondta a doktornő.
- Itt maradhatsz további kezelésre, vagy talán áthelyezhetünk
egy másik intézmény pszichiátriai osztályára. Vagy a szüleid
esetleg úgy dönthetnek, hogy egy bentlakásos terápiás intézet
volna számodra a legmegfelelőbb hely, mivel kamasz vagy,
és az ilyen intézetek többségében van oktatási program, ami-
nek keretében foglalkozhatsz a tanulmányaiddal, miközben
csoportos és gyakorlati terápián veszel részt.
Bentlakásos. Nem épp ideális megoldás.
- Vagy talán pont egy bejárós terápiás program lenne a
legjobb neked...
- Bejárós? - Halljuk, halljuk!
- Léteznek ambuláns programok kamaszoknak, akik pon-
tosan olyan nehézségeken mennek keresztül, mint te.
Azt kétlem.
- Alapvetően tanácsadókkal és a társaiddal beszélgetnél
csoportterápia keretében, illetve gyakorlati foglalkozásokon
is részt vennél, például rajz- és zeneterápián. Az ilyen helye-
ken az iskolai tananyagra is szoktak időt szánni, de a hang-
súly egyértelműen a terápián van. És mindennap hazamehet-
nél.
Ez nem is hangzott olyan vészesen. Most már legalább
tudtam, miben reménykedjek.
- Vagy a szüleid talán arra jutnak, hogy nincs szükség
másra, csak hogy eljárj pszichológushoz. Mi javaslatot te-
szünk majd a további kezelésre, de végül is a szüleid dönte-
nek. Ami azt illeti, hamarosan itt is lesz édesanyád - pillantott
a liftek felé. - Addig rajzolj csak tovább nyugodtan, nagyon
szép a képed! Majd beszélünk, miután megtanácskoztam a
dolgokat anyukáddal, rendben?
Bólintottam és mosolyogtam. A mosolygás nagyon fon-
tos.
West doktornő ekkor magamra hagyott, én pedig éppen
igyekeztem még nagyobb kamu vidámsággal megtölteni ka-
muból vidámra rajzolt képemet, amikor valaki megkocogtatta
a vállamat, és ezzel alaposan megijesztett.
Megfordultam a műanyag széken. Egy fiatal, talán tíz- ti-
zenegy éves lány állt mellettem szégyenlősen, hosszú, sötét-
szőke haja kócosán lógott, és szájába dugta a hüvelykujját.
Fehér pólót viselt, ami nagy volt rá, fodros szoknyájának kék
színe pedig tökéletesen megegyezett a zoknijával. Szabad
kezével átnyújtott nekem egy összehajtott lapot.
Egy vázlatfüzet lapját. Amint megérintettem, azonnal fel-
ismertem a papírt, és felgyorsult a szívverésem, ahogy szét-
hajtottam a lapot. Elém tárult a rajz, amit Noah- nak adtam,
amit róla készítettem, hetekkel ezelőtt a Croydenben. A hátán
mindössze három szó szerepelt, ám ennél szebb szavakat még
életemben nem olvastam:
En hiszek neked.
Felismertem Noah kézírását, és kalapáló szívvel néztem
hátra, remélve, hogy valamiféle csoda folytán talán megpil-
lantom az arcát.
Ám senki sem volt a közelben, akinek elméletben nem
kellett volna itt lennie.
- Honnan szerezted ezt? - kérdeztem a kislánytól.
Lenézett a linóleumpadlóra, és elpirult.
- A helyes srác adta.
Elmosolyodtam.
- És most hol van?
 A folyosó felé mutatott. Felálltam, az asztalon hagytam a
kamu fámat meg a Noah- ról készült rajzomat, és szép nyu-
godtan körülnéztem, pedig legszívesebben lélekszakadva ro-
hantam volna a folyosóra. Az egyik asztalnál egy pszicholó-
gus ült, egy fiúnak magyarázott, aki egyfolytában vakargatta
magát, a nővérpultnál pedig egy ápolónő állt. Semmi szokat-
lant nem láttam, de valami nyilván nem stimmelt. Könnyed
léptekkel elindultam a vécé felé, mivel közel volt a folyosó-
hoz, az pedig a liftekhez vezetett. Ha Noah bejutott az osz-
tályra, akkor nem lehet messze.
És épp mielőtt befordultam volna a sarkon, valaki gyen-
géden megfogta a csuklómat, és behúzott a női vécébe. Már
azelőtt tudtam, hogy csak Noah lehet az, mielőtt megláttam
az arcát.
Fürkésztem rám szegezett, szürkéskék szemét, összerán-
colt homlokát, nemes orrát. Tekintetem végigsiklott szája
ívén, figyeltem, hogy biggyeszti az ajkát, mintha megszólalni
készülne. A hajáról már nem is beszélve - legszívesebben a
karjába vetettem volna magam, és a hajába akartam túrni. Aj-
kára akartam tapasztani a számat.
Ám Noah ajkamra nyomta hosszú ujját, mielőtt megszó-
lalhattam volna.
- Nincs sok időnk - mondta.
Közelsége melegséggel töltött el. El sem akartam hinni,
hogy tényleg itt van. Még jobban érezni akartam a közelsé-
gét, hogy meggyőződjek róla, nem csak képzelem őt.
Ekkor óvatosan keskeny derekához emeltem a kezem.
Szálkás izmai megfeszültek régi pólójának vékony, lágy pa-
mutanyaga alatt.
De nem húzódott el.
Nem állhattam meg a mosolygást.
 - Miért lógsz te mindig a lányvécében? - kérdeztem, a
szemébe nézve.
Szája sarka felfelé görbült.
- Ez valóban jogos kérdés. Mentségemre szolgál, hogy
sokkal tisztább szokott lenni, mint a fiúvécé, és mintha sokkal
több helyen lenne.
Derűsnek hangzott. Arrogánsnak. Pontosan ezt a hangot
kellett hallanom. Talán még sincs okom aggodalomra. Talán
minden rendben kettőnk között.
- Dániel elmesélte, mi történt - mondta ekkor Noah. Meg-
változott a hangszíne.
Farkasszemet néztünk, és tudtam, hogy tudja. Tudja, mi
történt velem, miért vagyok itt. Tudja, mit gondol a csalá-
dom.
Éreztem, hogy elpirulok - hogy a tekintetétől vagy a szé-
gyenkezéstől, azt nem tudtam.
- Azt is elmesélte Dániel, hogy mit... mit mondtam? -
kérdeztem.
Noah rám meredt hosszú, sötét szempillái közül.
- Jude itt van - mondtam.
Noah halkan, ám nyomatékosan válaszolt.
- Én hiszek neked.
Nem is tudtam, mennyire szükségem van rá, hogy halljam
ezeket a szavakat, amíg ki nem mondta őket.
- Nem maradhatok itt, miközben Jude a közelben van...
- Dolgozom az ügyön - pillantott Noah az ajtóra.
Tudtam, hogy nem maradhat itt, de nem akartam, hogy
elmenjen.
- Én is. Azt hiszem... azt hiszem, a szüleim talán hagyják,
hogy hazamenjek - mondtam, és igyekeztem leplezni, meny-
nyire ideges vagyok. - De mi van, ha mégsem engednek ha-
za? Ha azt hiszik, hogy itt nagyobb biztonságban vagyok?
 - A helyükben én nem tartanám olyan biztonságosnak ezt
az osztályt.
- Ezt meg hogy érted?
- Pillanatokon belül megtudod.
Két másodperccel később fülsiketítőén vijjogni kezdett a
vészjelző.
- Mit műveltél? - igyekeztem túlharsogni a lármát, mi-
közben Noah az ajtó felé hátrált.
- A lány, akivel üzentem neked...
- Igen?
- Rajtakaptam őt, amint az öngyújtómat bámulja.
Pislogtam.
- Te öngyújtót adtál egy gyereknek, akit pszichiátriai osz-
tályon kezelnek.
Ráncba szaladt a szeme sarka.
- Megbízhatónak tűnt.
- Te beteg vagy - mondtam, de elmosolyodtam.
- Senki sem tökéletes - viszonozta a mosolyomat Noah.
 7

NOAH TERVE BEVÁLT. A kislány éppenséggel pont

az én rajzomat gyújtotta fel, és bár hamar eloltották a tüzet, a
vészjelző megszólalását nem sikerült megelőzniük. Legalább
a teljes evakuálást el tudták kerülni, de a káoszt kihasználva
Noah ügyesen kislisszolt az osztályról. Épp mielőtt megérke-
zett anyám, aki nagyon bosszús volt.
- Nem hiszem el, hogy a személyzet valamelyik tagja ké-
pes volt öngyújtót behozni ide - mondta metsző hangon.
- Én sem - feleltem feltűnően nyugtalankodva. - Ráadásul
egy csomot dolgoztam azon a képen. - Megborzongtam, csak
hogy még hatásosabb legyen az alakításom.
Anya a homlokát dörgölte.
- West doktornő szerint még egy hétig itt kéne maradnod,
hogy beállíthassák a megfelelő gyógyszerelést. Ügy gondolja,
hogy azután pedig egy bentlakásos intézet lenne a legjobb
számodra, amit úgy hívnak: Horizont.
Görcsbe rándult a gyomrom.
- Egy kis szigeten található, és láttam róla képeket; na-
gyon szép, ráadásul kiváló híre van, bár alig egy éve műkö-
dik. Kells doktornő vezeti, aki azt mondja, már beszélt veled,
és szerinte remekül beilleszkednél ott... De én csak... - Alsó
ajkát harapdálta, aztán felsóhajtott. - Én azt akarom, hogy
gyere haza.
Sírni tudtam volna, úgy megkönnyebbültem. Ám inkább
csak azt mondtam:
- Én is haza akarok menni, anya.
 Megölelt.
- Apádat is kiengedték, odalent vár ránk... Már alig várja,
hogy viszontláthasson.
Majd kiugrott a szívem. Én is alig vártam, hogy viszont-
láthassam apámat.
- Mehetünk a holmidért?
Bólintottam, erőlködés nélkül könnybe lábadt a szemem.
Nem volt sok holmim, így hamar összepakoltam, aztán alap-
vetően csak tébláboltam, miközben anyám kitöltött egy cso-
mó papírt. Az egyik pszichiáter - Kells doktornő - odalépett
hozzám, drágának tűnő, magas sarkú cipője hangosan kopo-
gott a padlón. Ugyanúgy volt felöltözve, mint anyám: se-
lyemblúzt és szűk szoknyát viselt, sminkje és frizurája egy-
aránt tökéletes volt. Széles mosolyra húzta piros ajkát, kivil-
lantva hibátlan fogsorát.
- Hallom, hazamész - mondta.
- Úgy néz ki - feleltem, ügyelve, nehogy túl önelégültnek
tűnjek.
- Sok szerencsét, Mara.
- Köszönöm!
De a doktornő nem ment el. Csak állt ott, és engem fi-
gyelt.
Kínos volt.
- Kész vagy? - kérdezte anya.
Épp időben. Búcsút intettem Kells doktornőnek, és a lift-
hez mentem anyával. Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó,
minden erőmre szűkségem volt, hogy el ne kezdjek éljenezni.
- Mi a véleményed róla? - kérdezte anya, miután kettes-
ben maradtunk.
- Kiről?
- Kells doktornőről.
Fogalmam sem volt, hova akar kilyukadni.
 - Szimpatikus.
West doktornő ajánlott egy bejárós kezelést itt, Miami-
ban... amit ő vezet, szintén a Horizont részeként. Sokat fog-
lalkoznak csoportterápiával, csak kamaszoknak, meg művé-
szeti és zeneterápiával, meg ilyesmi.
- Aha...
- Szerintem az volna a neked való kezelés.
Nem igazán tudtam, mit mondjak erre. Az biztos, hogy a
bejárás kezelés sokkal jobb, mint a bentlakásos - és úgy kel-
lett tennem, mintha pontosan ilyen segítségre vágynék. De
nagyon aggasztott, hogy ott kéne hagynom a sulit. Szüksé-
gem volt egy percre, hogy végiggondoljam a dolgot.
Szerencsére nem kellett azonnal válaszolnom. Leértünk a
földszintre, kinyílt a liftajtó, és megpillantottam apámat, aki
egészségesnek és legyőzhetetlennek tűnt. Ám én mindenki
másnál jobban tudtam, hogy egyik sem igaz.
- Apa! - mondtam olyan széles mosollyal, hogy belesaj-
dult az arcom. - Jól nézel ki. - Tényleg remekül festett; fakó
bőre, amit örököltem, már nem volt betegesen sápadt, és an-
nak dacára, amin keresztülment, nem látszott se fáradtnak, se
nyúzottnak, se soványnak. Ami azt illeti, ahogy ott állt khaki-
színű nadrágban és fehér pólóingben, úgy nézett ki, mint aki
golfozni indul.
Megfeszítette fél karját, és a bicepszére mutatott.
- Íme, az acélember!
Anyám lesújtó pillantást vetett rá, aztán kiléptünk az épü-
letből a fullasztó párába, és beszálltunk a kocsiba.
Boldog voltam. Olyan boldog, hogy kis híján elfelejtet-
tem, tulajdonképpen miért is kerültem kórházba. Hogy apám
miért került kórházba.
- Na, mit gondolsz? - kérdezte anyám.
- Hmm?
 - Mit szólnál a horizontos ambuláns kezeléshez?
Anya mostanáig erről beszélt? És én észre se vettem?
Akárhogy is, kifogytam az időből, most már válaszolnom
kellett.
- Azt hiszem... azt hiszem, jól hangzik - mondtam végül.
Anyám nagyot sóhajtott, mint aki borzasztóan megköny-
nyebbült.
- Akkor amint csak lehet, elkezdesz odajárni. Annyira
örülünk, hogy hazajössz, de kénytelenek leszünk változtatni
néhány dolgon...
Tudtam, hogy most jön a feketeleves.
- Nem akarom, hogy egyedül légy otthon. És azt sem aka-
rom, hogy vezess.
A nyelvembe haraptam.
- Csak akkor hagyhatod el a házat nélkülünk, ha Dániel
veled van. És ha egyedül jön haza, felelősségre vonjuk.
Ez nem volt tisztességes a bátyámmal szemben. És ezzel
a szüleim is tisztában voltak.
- Valakinek mindennap el kell vinnie téged a kezelésre...
- Heti hány nap?
- Öt - felelte anya.
Legalább nem hét.
- Ki fog elvinni? - kérdeztem, és anyámra sandítottam. -
Neked dolgoznod kell, nem?
- Majd én elviszlek - mondta apa.
- Neked nem kell dolgoznod?
- Kiveszek egy kis szabadságot - felelte könnyedén, és a
hajamat borzolta.
Ahogy ráfordultunk az utcánkra, meglepetten azon kap-
tam magam, hogy bosszús vagyok. A kertvárosi tökéletesség
fogadott: minden egyes ház előtt tökéletesen lenyírt gyep,
kifogástalanul vágott sövény. Egyetlen árva virág sem lógott
ki a sorból, egyetlen árva ág sem hevert a földön, és a mi há-
zunk sem volt kivétel. Talán pont ez bosszantott. A családom
megjárta a poklot, méghozzá miattam, ám a külső szemlélő-
nek a kép láttán ez eszébe sem jutna.
Amikor anyám kinyitotta a bejárati ajtót, az öcsém kiro-
hant az előszobába. Öltöny volt rajta, díszzsebkendővel
együtt, meg minden.
Fülig érő vigyorral kitárta a karját, és úgy festett, mint aki
menten a nyakamba ugrik, de aztán megtorpant. Egyik lábá-
ról a másikra állt.
- Itthon maradsz? - kérdezte óvatosan.
Anyámra néztem, tőle vártam a választ.
- Egyelőre igen - felelte.
- Ez az! - A karjába zárt, de amikor megpróbáltam viszo-
nozni az ölelését, hátraugrott. - Vigyázz az öltönyömre! -
förmedt rám.
Ajjaj.
- Csak nem vállalatigazgató lett belőled, mióta elmentem?
- Még nem. A suliban azt a feladatot kaptuk, hogy öltöz-
zünk fel valakinek, akit csodálunk, és írjunk beszédet az illető
nevében.
- És te ki akarsz lenni?
- Warren Buffett, a világ egyik legsikeresebb és leggaz-
dagabb üzletembere.
- Nem is tudtam, hogy ő szokott díszzsebkendőt hordani.
- Nem szokott - lépett ki Dániel a konyhából, kezében egy
nagyon vastag könyvvel, aminek nem láttam a címét. - Ez
Joseph spéci stílusjegye.
- Várjunk csak, ma nem vasárnap van? - kérdeztem.
- De - biccentett Dániel. - Ám hiába áll előtte gyakorlásra
az egész tavaszi szünet, úgy tűnik, a kisöcsikénk csakis ezt a
hacukát hajlandó fölvenni.
 Joseph felszegte a fejét.
- Nekem tetszik.
- Nekem is - mondtam, és összeborzoltam a haját, mielőtt
félre- ugorhatott volna.
Dániel rám vigyorgott.
- Örülök, hogy hazajöttél, hugi. - Gyöngéd tekintettel né-
zett rám, és még soha nem voltam ilyen boldog, hogy itthon
lehetek. Sűrű hajába túrt, a gravitáció erejével dacoló széna-
boglyát alkotva. Oldalra biccentettem a fejemet: ez a gesztus
nem jellemző Dánielre. Sokkal inkább emlékeztet...
Noah bukkant elő a konyhából, mielőtt befejezhettem
volna a gondolatmenetet, szintén vaskos kötettel a kezében.
- Egyáltalán nem volt igazam Bahtyinnal kapcsolatban... -
kezdte, aztán előbb a szüléimre nézett, majd rám, utána Dáni-
elre, végül ismét rám.
Helyesbítettem magamban: még soha nem voltam ilyen
boldog, mint most, hogy itthon lehetek.
- Szia, Mara! - szólt Noah lazán. - Örülök, hogy látlak.
Az öröm nem volt kifejezés az érzelmeimre. Legszíve-
sebben azonnal berángattam volna Noah- t a szobámba, és
kiöntöttem volna neki a szívemet. Ám figyeltek minket, így
csak annyit mondhattam:
- Én is.
- Mr. Dyer - fordult Noah apámhoz -, remekül fest.
- Köszönöm, Noah! - felelte apa. - A tőled kapott aján-
dékkosárnak hála, nem haltam éhen. A kórházi kaja kis híján
végzett velem.
Noah a szemembe nézett, mielőtt azt válaszolta:
- Ez esetben borzasztóan örülök, hogy megmentettem az
életét.
 8

NOAH APÁMHOZ SZÓLT, ám szavait igazából nekem

szánta.
Nem valami burkoltan emlékeztetett rá, mit tett értem
azok után, amit én tettem apámmal, és bizony szíven ütött a
megjegyzése. A többiek tovább beszélgettek, én viszont már
nem figyeltem, amíg anya félre nem vont.
- Mara, beszélhetnék veled?
Megköszörültem a torkomat.
- Persze.
- Gyerekek, találjátok ki, mit kértek vacsorára! - szólt
anya a többieknek, majd elindult előttem a hosszú folyosón, a
szobám felé.
Elhaladtunk a falra akasztott képek mellett, amikről saját
mosolygós arcunk és a család többi tagja nézett le ránk. Ami-
kor elmentem a nagymamám fotója előtt, óhatatlanul más
szemmel pillantottam rá, mint eddig.
- Beszélni szeretnék veled Noah- ról - mondta anyám,
miután beértünk a szobámba.
Csak nyugi!
- Mi van? - kérdeztem, ahogy leültem az ágyra, és a sö-
tétkék falnak döntöttem a hátamat. Ebben a szobában a kö-
rülmények dacára furcsamód nyugodtnak éreztem magam. A
sötétben sokkal inkább önmagam voltam.
- Mostanában nagyon sok időt tölt nálunk, és tudom, hogy
ezzel tisztában vagy, de azalatt is sokszor járt itt, amíg te...
távol voltál.
Távol. Szóval ezt választottuk megfelelő kifejezésnek.
 - Noah Dániel egyik legjobb barátja lett, és ami azt illeti,
Josephfel is remekül kijön, de tudok róla, hogy ti kerten...
együtt jártok... és egy kissé aggódom.
Ezzel nem volt egyedül. Noah azért jött el ma a kórházba,
mert tudott Jude- ról. Tudta, hogy bajban vagyok. Azért jött,
mert szükségem volt rá.
De vajon azért volt mellettem, mert velem akart lenni?
Még nem tudtam, és a lelkem mélyén féltem kideríteni a vá-
laszt.
- Nyugtalanít a dolog - folytatta anyám. - Mivel már így
is nagy nyomás nehezedik rád... Szeretnék beszélni Noah- val
a... helyzetedről.
Elpirultam. Nem bírtam megállni.
- A beleegyezésedet szerettem volna kérni, hogy beszél-
hessek vele.
Fogós kérdés. Fia nemet mondok, akkor anyám mostantól
talán nem hagyja, hogy találkozzak Noah- val. Csöppet sem
tetszett a lehetőség, hogy elszakítanak az egyetlen embertől,
aki tudja az igazat... nem akartam elveszíteni Noah- t. Nem is
lenne könnyű titokban találkozgatnom vele, ha anyám eltilt
tóle - már ha Noah egyáltalán továbbra is látni akar, miután
végre lehetőségünk nyílik rendesen elbeszélgetni.
De hogy anyám beszéljen vele? Az én kényes mentálhigi-
énémről? Szinte éreztem, ahogy a föld alá süllyedek szégye-
nemben. Görcsösen szorongattam puha, fehér takarómat, de
nem hinném, hogy anya észrevette.
- Jó, persze - feleltem végül.
Anya bólintott.
- Mind kedveljük Noah- t, Mara. Én csak szeretnék felál-
lítani bizonyos határokat mindkettőtöknek.
- Oké... - mondtam elhaló hangon. Anya kiment, én pedig
szinte gyötrelmek között vártam. Nyilván szóba kerülnek
majd olyan kifejezések, mint a „skizofrénia” meg az
„antipszichotikum”. Egy értelmes fiú Noah helyében erre
rögtön felhúzza a nyúlcipőt.
Ám néhány perccel később rádöbbentem, hogy még min-
dig hallom anyám hangját. Csak nem Joseph szobájában be-
szélgetnek? Az csak két szobára van tőlem...
Felálltam, kidugtam a fejem az ajtón, kihajoltam a folyo-
sóra, hogy hallgatózzak.
- Biztos vagy ebben?
Ez nem anyám hangja volt. Hanem apámé.
- Sokkal jobban örülnék, ha inkább itt lennének, ahol
szemmel tarthatjuk őket; a srác szülei egész héten alig lesz-
nek itthon, és ott amúgy sem felügyeli őket senki...
Anya nem Noah- val beszélt, hanem az apámmal, Noah-
ról. Kiosontam a folyosóra, és besurrantam a tesóim fürdő-
szobájába - ami Joseph szobájával volt szomszédos - , hogy
rendesen kihallgathassam őket.
- Mi lesz, ha szakítanak, Indi?
- Van annál nagyobb bajunk is - felelte anyám keserűen.
- Nagyon nem tetszik a gondolat, hogy milyen hatással
lenne Marára. A lányunk néha igazán... Néha megijeszt -
mondta végül apa.
- Szerinted engem nem ijeszt meg?
Talán mégsem akartam én hallani ezt a beszélgetést. Sőt
határozottan kezdtem úgy érezni, hogy nem akarom hallani,
ám egyszerűen nem bírtam moccanni.
Anya megemelte a hangját.
- Azok után, hogy láttam, min ment keresztül anyám, ez
iszonyúan megijeszt. Rettegek Maráért. Anyám alapvetően
tudott gondoskodni magáról, hála istennek, de ha már akkor
tudtuk volna a mentális zavarokról, amit ma tudunk... Talán
még időben rájöhettem volna, milyen komoly a baj...
 - Indi...
- Talán akkor elérhettem volna, hogy megkapja a segítsé-
get, amire szüksége volt, és akkor szebb élete lehetett volna...
Annyira magányos volt, Marcus. Én alapvetően azt hittem,
csak kissé bogaras, eszembe se jutott, hogy téveszmés.
- Nem tudhattad - mondta apám gyengéden. - Gyerek vol-
tál még.
- De nem maradtam gyerek. Felnőttem. De még akkor
sem... - Anyának elcsuklott a hangja. - Túl közel voltam ah-
hoz, hogy észrevegyem... hogy rájöjjek, nagyon nagy baj van.
És amikor egyszer megemlítettem neki, hogy talán beszélnie
kéne valakivel... Anyám egyszerűen... egyszerűen csak meg-
változott. Onnantól kezdve sokkal visszafogottabb volt a je-
lenlétemben; azt akartam hinni... azt akartam hinni, hogy ja-
vul az állapota, de csak a saját életemmel voltam elfoglalva...
Az egyetemen néha hónapokig nem hallottam felőle, és még
csak nem is...
Hosszú csend következett. Anyám sírt. Görcsbe rándult a
gyomrom.
- Na, mindegy - folytatta egy perccel később. - Most Ma-
ráról van szó. És igen, ez az egész nagyon félelmetes, de töb-
bé nem tehetünk úgy, mintha a lányunk átlagos tinédzser vol-
na. Rá nem vonatkoznak a megszokott szabályok. A Jude-
ügy teljesen... teljesen váratlanul ért.
A fürdőszoba falának nyomott vállam sajogni kezdett, de
még most sem bírtam megmozdulni.
- Ez egy nagyon bonyolult... Mara nagyon bonyolult lány
- mondta anyám végül.
Ez egy nagyon bonyolult eset - ezt mondta majdnem.
- És tényleg azt gondolod, hogy Noah jelenléte jó hatással
lesz rá?
 - Fogalmam sincs. - Anyám hangja feszült és halk volt. -
De úgy gondolom, hogy ha megpróbáljuk elválasztani őket,
attól csak még jobban kötődnek majd egymáshoz: akkor ők
ketten állnának velünk szemben. Ha eltiltjuk Marát ettől a
fiútól, akkor egyenesen a karjába fog szaladni.
Igaz.
- Ha viszont Noah itt van, Mara is itt akar majd lenni, így
könnyebb lesz szemmel tartanunk őt.
Ez is igaz volt, sajnos.
- Már nem jár iskolába, nincsenek itt barátai, én legalább-
is eggyel sem találkoztam... Ez nem normális, Marcus. Az
viszont igenis normális, ha egy kamasz lány a fiújával akar
lenni. Márpedig ez azt jelenti, hogy jelenleg Noah a legnor-
málisabb dolog a lányunk életében.
Fogalma sem volt, mekkorát téved.
- Mara jól érzi magát vele. Noah a születésnapján is úgy
felvidította. .. Azt hiszem, segít Marának a jelenben maradni,
márpedig szükségünk van rá, hogy jelen legyen, itt és most.
Miután én elköltöztem, anyámnak nem maradt senkije. - El-
csuklott a hangja, ahogy kimondta ezt a szót, és ismét hosz-
szan hallgatott. - Nem akarom, hogy Mara is ilyen elszigetelt-
té váljon. Jó, hogy van egy kortársa, akivel bármiről beszél-
gethet.
- Jobban örülnék, ha inkább összebarátkozna egy lánnyal
- motyogta apám.
- Noah nem fogja kihasználni a helyzetet.
Aha, persze.
- Már beszéltem vele - tette hozzá anya.
Na ne!
- Ugyan már, egy kamasz srácról van szó. Egyszerűen
nem értem, mi mást akarna Marától...
Kösz szépen, apa.
 - Nem mehetnek együtt sehova, még az iskolában se fog-
nak találkozni. ..
Anyám félbeszakította.
- Ha mindig a legrosszabbat feltételezed az emberekről,
akkor pontosan úgy is fognak viselkedni.
- Kíváncsi vagyok, vajon a srác családja mit gondol arról,
hogy ilyen sok időt tölt itt - váltott témát apa diplomatikusan.
Ügyes.
- Kétlem, hogy egyáltalán észrevették - felelte anya gú-
nyosan. - Az a család kész katasztrófa. Noah apja valami
nagymenő üzletember, és az alapján, amit a srác mesélt róla,
iszonyatos seggfej lehet. A mostohaanyjuk pedig soha nincs
otthon, mert nem bírja elviselni a férjét. A gyerekek szinte
szülők nélkül nőttek föl.
Találkoztam Noah mostohaanyjával... és kedvesnek tűnt.
Úgy látszott, tényleg törődik a gyerekekkel. Noah apja vi-
szont...
- Várjunk csak... nagymenő üzletember... csak nem Dá-
vid Shaw?
- Nem kérdeztem meg a nevét.
- Csak ő lehet - mondta apám, aztán halkan Rittyentett. -
A mindenségit!
Na, erre nagyon kíváncsi lettem.
- Ismered?
- Hallottam róla. Tavaly szövetségi vádiratot készítettek
néhány igazgató ellen az egyik óriáscége leányvállalatánál...
talán az Aurora Biotechnél? Vagy az Euphrates Internatio-
nalnél? Van belőlük egy tucatnyi, már nem emlékszem, pon-
tosan melyikről volt szó.
- Akkor a pasasnak talán kapóra jönne egy jó ügyvéd?
- Kac- kac.
- Biztonságosabb lenne, mint az előző ügyed.
 - Az attól függ. - Apa hangja most kicsit tisztábban szólt.
Biztosan kinyitotta Joseph szobájának ajtaját, hogy vissza-
menjen a többiekhez.
- Mitől?
- Hogy kivel áll össze az ember - felelte apám, azzal el-
hagyta a helyiséget.
 9

ELHÚZÓDTAM AZ AJTÓTÓL, és vártam, hogy meg-

halljam szüleim távolodó lépteit. Amiket rólam mondtak...
amiket rólám gondoltak...
Főleg apám. Nem ment ki a fejemből, amit mondott.
Egyszerűen nem értem, mi mást akarna Marától...
Azt hitte, egy bizonyos dolgon kívül semmit sem nyújtha-
tok Noah- nak. Hogy azt leszámítva semmi oka velem lenni.
Bár lázadoztam a gondolat ellen, a lelkem mélyén felme-
rült az a nyomasztó kérdés, hogy vajon apámnak nincs- e
mégiscsak igaza.
Végül sikerült elég erőt gyűjtenem ahhoz, hogy megáll-
jam a bőgést - legalábbis átmenetileg. Gondoltam, majd a
szobámban jól kisírhatom magam. Ám legnagyobb meglepe-
tésemre ott már várt rám valaki.
Noah lovaglóülésben terpeszkedett az íróasztalom előtti
fehér széken, állát ernyedten a kezére támasztva. Nem mo-
solygott. Nem tűnt gondterheltnek. Semmilyennek sem tűnt.
Kifejezéstelen képpel nézett rám.
Te vagy a lány, aki az enyém - mondta a bíróság előtt.
Vajon ez még mindig igaz?
- Bámulsz - vonta fel Noah a szemöldökét.
- Na és? - pirultam el.
- Gyanakodva bámulsz.
Fogalmam sem volt, hogyan öntsem szavakba a gondola-
taimat, ám Noah rideg, közömbös hangneme és ernyedt póza
elriasztott attól, hogy közelebb lépjek hozzá. így inkább csak
becsuktam az ajtót, és a falnak dőltem.
- Mit keresel itt?
- Mihail Bahtyinról meg Walter Benjáminról diskuráltam
a bátyáddal, az identitás kérdését vitattuk meg metafizikai és
nyelvfilozófiai szempontból.
- Tudod, Noah, néha alig bírok ellenállni a kísértésnek,
hogy jól pofán vágjalak.
Öntelt vigyor ült ki a képére.
- Ettől csak még nagyobb a kísértés - mondtam.
Felpillantott rám bosszantóan hosszú szempillái alól, ám
egy centit sem mozdult.
- Menjek el?
Áruld el végre, miért vagy itt!- könyörögtem volna szí-
vem szerint. Muszáj hallanom!
- Ne - feleltem egyszerűen.
- Miért nem árulod el végre, mi bánt?
Hát jó.
- Nem számítottam rá, hogy itt látlak azok után, ami...
Nem tudtam, hogy mi ketten vajon még mindig... - Idegesítő-
en elcsuklott a hangom, de Noah csak jó néhány másodperc
múlva törte meg a csendet.
- Értem.
Gyanakodva néztem rá.
- Érted?
Noah kihúzta magát, és felállt a székről, de nem lépett
közelebb. Az asztalomhoz hátrált, és annak tükörfényes fehér
lapjára támaszkodott.
- Azt hitted, hogy miután megtudtam, életben maradt az,
aki bántott téged... aki olyan durván bántott téged, hogy meg
akartad ölni... csak úgy leléptem, hogy egyedül kelljen meg-
birkóznod vele.
 - Még mindig nyugodt volt a hangja, ám az arca kissé fe-
szült lett.
- Ezt hitted rólam.
Nagyot nyeltem.
- A bíróságon azt mondtad...
- Emlékszem, mit mondtam. - Noah színtelen hangon fe-
lelt, ám mosoly bujkált a szája sarkában. - Mondanám, hogy
hazuggá tettél, de már azelőtt is az voltam, mielőtt megismer-
telek.
Nem bírtam felfogni a szavait.
- Most akkor mi van, csak úgy meggondoltad magad?
- A szeretteink mindig fontosabbak nekünk, mint azok,
akik nem állnak közel hozzánk. Hiába is tettetnek mást az
emberek. - Úgy éreztem, Noah hosszú idő óta most először
tűnik őszintének. Mozdulatlanul állt, és engem figyelt. - Nem
értettem egyet azzal, hogy tényleg olyan döntést kéne hoz-
nod, amit az elmondásod szerint hoztál. De ha nekem kellene
választanom egy szerettem meg egy idegen között, akkor én
azt választanám, akit szeretek.
Pislogtam. Mi az, hogy a döntés, amit az elmondásom
szerint hoztam? Nem értettem, mit akar mondani valójában
Noah: azt, hogy nem érdekli, mit tettem, vagy már nem is
hiszi el, hogy tényleg megtettem. Egyfelől kísértést éreztem,
hogy kifaggassam erről, másfelől viszont...
Másfelől nem akartam tudni a választ.
Mielőtt eldönthettem volna, mit tegyek, Noah ismét meg-
szólalt.
- De azt nem hiszem, hogy volna erőd megfosztani vala-
kit a szabad akaratától. Hiába is szeretnéd.
Aha. Ezek szerint Noah úgy gondolta, hogy még ha va-
lamiképpen én juttattam is a pisztolyt annak a nőnek a kezé-
be, nem miattam húzta meg a ravaszt. így az ő felfogása alap-
ján nem engem terhelt a felelősség.
De mi van, ha téved? Mi van, ha mégiscsak én voltam a
felelős?
Bizonytalanul álltam a lábamon, és lehunyt szemmel még
inkább a falnak támaszkodtam.
- És mi van, ha mégis képes vagyok rá?
És mi van, ha mégis megtettem?
Mire kinyitottam a szemem, Noah egy lépéssel közelebb
jött hozzám.
- Az nem lehet - közölte határozott hangon.
- Honnan tudod?
Újabb lépést tett felém.
- Nem tudom.
- Akkor meg hogy mondhatsz ilyeneket?
Még két lépés.
- Mert igazából mindegy.
A fejemet csóváltam.
- Nem értem...
- Sokkal inkább aggasztott az, miféle hatással lesznek a
döntéseid rád, mint hogy milyen következményekkel járnak
bárki másra nézve.
Tudtam, ha tesz még egy lépést, elég közel lesz, hogy
megérintsen.
- És most? - kérdeztem.
Noah nem mozdult, ám tekintete az enyémet fürkészte.
- Még mindig ez aggaszt.
Elfordítottam a fejem.
- Hát, nekem van annál nagyobb bajom is - közöltem,
anyám szavait utánozva. Úgy tűnt, nem kell kifejtenem a dol-
got. Elég volt egyetlen pillantást vetnem Noah egyszeriben
megfeszülő tartására, hogy lássam, pontosan tudja, mire gon-
dolok.
- Nem fogom hagyni, hogy Jude bántson téged.
Elakadt a lélegzetem, ahogy meghallottam a nevét.
Eszembe jutott a kimerevített felvétel az elmeosztály tévéjén,
Jude homályos alakja a képernyőn. Eszembe jutott, milyen
karóra csillant a csuklóján.
A karóra.
- Nem én találtam ki - mondtam, és zakatolni kezdett a
szívem.
- Karóra volt rajta, ugyanaz, amit te is láttál a... a...
Látomásodban - gondoltam. De sehogy sem bírtam ki-
mondani.
- Ugyanolyan karórája volt, mint Lassiternek - mondtam
inkább.
- Pontosan ugyanolyan. - Noah szemébe néztem. - Elég
különös véletlen, nem?
Noah néhány pillanatig hallgatott. Majd azt mondta:
- Szerinted ő rabolta el Josephet.
Nem kérdésnek szánta, de azért én bólintottam.
- Azt sem fogom hagyni, hogy a családodnak ártson, Ma-
ra. Nagy levegőt vettem.
- Még csak nem is figyelmeztethetem a szüléimét, hogy
legyenek óvatosak. Azt hinnék, én is csak paranoiás vagyok,
mint a nagyanyám.
Noah értetlenül ráncolta a homlokát.
- A nagymamám öngyilkos lett - magyaráztam.
- Micsoda? Mikor?
- Még kisbaba koromban - feleltem. - Anyám csak tegnap
árulta el. Még jobban aggódik értem amiatt, hogy a csalá-
dunkban „örökletes lehet a mentális zavar”.
 - Meg fogok bízni néhány embert, hogy figyeljék a háza-
tokat.
Noah higgadtnak látszott. Teljesen nyugodtnak. Ettől én
csak még bosszúsabb lettem.
- Az valószínűleg feltűnne a szüleimnek, nem gondolod?
- Ezeket a pasasokat tuti nem vennék észre. Egy személy-
védelmi magáncégnek dolgoznak, és nagyon, de nagyon pro-
fik. Apám is őket szokta felfogadni.
- Minek kellenek apádnak testőrök?
- A halálos fenyegetések miatt, meg ilyenek. Tudod, a
szokásos.
Most rajtam volt az értetlenkedés sora.
- Apád nem biotechnológiával foglalkozik?
Noah ajkára kényszeredett mosoly ült ki.
- Vagyis más szavakkal „istent játszik”, legalábbis a val-
lásos meg a környezetvédő csoportok szerint, akik gyűlölik a
vállalatait. És láttad, milyen házban élünk. Nem mondhatni,
hogy apám igyekezne kerülni a feltűnést.
- És ő sem fogja megtudni a dolgot?
Vállat vont.
- Bőven akad testőr annál a cégnél, szóval kétlem, hogy
bármit is észrevenné. Ráadásul, még ha meg is tudná, akkor
sem érdekelné.
Hitetlenkedve csóváltam meg a fejem.
- Elképesztő.
- Micsoda?
- A szabadságod.
A szüleim már jóval a történtek előtt is - még az elme-
gyógyintézet összeomlása és Rachel halála előtt - mindent
tudni akartak az életemről. Mindig kifaggattak, hova megyek
és kivel, meg hogy mikor jövök haza. Ha vásárolni voltam,
anyám tudni akarta, mit vettem, ha pedig moziba mentem,
akkor ragaszkodott hozzá, hogy meséljem el, mit láttam.
Noah- nak viszont senki sem dirigált a családja kacsalábon
forgó palotájában, szabadon járt- kelt. Ha nem volt kedve su-
liba menni, hát lógott. Két kézzel szórhatta a pénzt, vagy
épp csökönyösen megtagadhatta, hogy luxusautót vezessen.
Mindig azt tehette, amit csak akart, és soha senki nem vonta
kérdőre.
- A szüleid törődnek veled - mondta ekkor Noah. Halk
volt a hangja, mégis olyan nyersnek érződött, hogy azonnal
belém fojtotta a szót. Bár semmi mást nem tett hozzá, arca
pedig még mindig kifejezéstelen és megfejthetetlen volt, én
meghallottam a kimondatlan szavakat is: Hálás lehetnél ér-
tük.
Legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Noah kis-
fiúként szemtanúja volt, ahogy meggyilkolják az édesanyját;
több eszem is lehetetett volna annál, hogy úgy tegyek, mintha
volna okom irigykedni rá. Ténylég hálás voltam a szüléimért,
annak dacára, hogy mindig mindenbe beleütötték az orrukat,
sőt még annak dacára is, hogy nem hitek nekem, amikor be-
vallottam a létező legborzalmasabb igazságot. Hülyeséget
mondtam az előbb, és legszívesebben visszaszívtam volna.
Felnéztem Noah- ra, oda akartam vonni magamhoz, hogy
számat a bőrére simítva suttogjam, mennyire sajnálom, de
elhúzódott tőlem.
Leheveredett az ágyamra, és ismét Jude- ra terelte a szót.
- Ha sikerülne kiderítenünk, hol él a srác...
Az íróasztalnak dőltem, elfoglalva Noah eddigi helyét.
- Várjunk, hogy hól él? Hiszen jogilag halott. Nem vállal-
hat csak úgy munkát, hogy lakást béreljen.
Noah megemelte a szemöldökét.
- Mi van? - kérdeztem.
 - Ez itt Miami - felelte, mintha ez nyilvánvaló magyarázat
lett volna.
- Vagyis?
- Vagyis errefelé semmi problémát nem okoz, hogy az
ember érvényes személyi okmányok nélkül pénzhez és lakás-
hoz jusson. De én azon gondolkozom...
- Min gondolkozol?
- Nem lehet, hogy Jude visszament a szüleihez? Az épület
összeomlása után? - bámult fel Noah a mennyezetre.
- Szerinted a szülei tudják, hogy életben van?
A fejét csóválta.
- Ha tudnák, mostanra elárulták volna másoknak, és mi is
hallottunk volna róla.
Halkabbra fogtam a hangom.
- Dániel azt mondta, hogy Jude- nak megtalálták mindkét
kezét.
- Nekem is elmondta.
Megmarkoltam az asztal szélét.
- Ennek semmi értelme. Hogy élhette túl? Hogy lehetsé-
ges ez?
Noah a hüvelykujja körmét rágcsálta, miközben hátradőlt,
és a párnámnak támaszkodott.
- Hogyan lehetséges ez az egész? - mormolta a bajsza
alatt.
De tényleg, hogy volt lehetséges ez az egész? Hogyan
volt Noah képes gyógyítani? Hogyan voltam én képes ölni?
A kérdés szorongással töltött el, ráadásul a szoba mostan-
ra be is sötétedett. Otthagytam az íróasztalt, és óvatosan az
ágyamhoz léptem. Közelebb kerültem Noah- hoz, de tovább-
ra sem értem hozzá.
Lenéztem rá. Nem egészen egy héttel ezelőtt még e mel-
lett a lefegyverzően helyes fiú mellett feküdtem, az arcomon
éreztem a szívverését. Most is szerettem volna hozzásimulni,
de féltem megmozdulni. Így hát inkább megszólaltam:
- Szerinted Jude is olyan, mint mi?
- Vagy olyan, vagy nem az ő testrészeit találták meg.
A fejemet csóváltam.
- Szerinted nem végeztek DNS- vizsgálatot a maradvá-
nyokon?
Noah résnyire összehúzott szemmel meredt a semmibe.
- Akkor nem, ha nem volt okuk kételkedni abban, hogy
kié lehetnek. Egyébként is, az iratokat meg lehet hamisítani, a
laboránsokat pedig meg lehet vesztegetni. - Olyan él csendült
a hangjából, amilyent egész mostanáig nem hallottam tőle.
- Mégis ki...
A kérdésemet félbeszakította Dániel hangja, ahogy a ne-
vünket kiabálta.
- Mindjárt megyünk! - kiáltottam válaszul.
Noah felállt az ágyról, végig gondosan ügyelve, nehogy
véletlenül hozzám érjen, vagy a szemembe nézzen.
- Nem tudom, de a választ nem a szobádban fogjuk meg-
találni.
- Viszont gyerekcsősz nélkül a lábamat se tehetem ki ha-
zulról. - Akaratlanul is keserű hangot ütöttem meg. - Szóval
magadra vagy utalva.
Noah megcsóválta a fejét, aztán végre rám nézett.
- Nem hagylak magadra, csak ha feltétlenül muszáj. -
Megint feszült volt. - Ilyen körülmények között semmikép-
pen sem.
Azt kívántam, bár azért akarna velem maradni, mert arra
vágyik, nem pedig azért, mert úgy érzi, muszáj.
- Szóval akkor... meddig maradsz? - Óvatosabb hangot
ütöttem meg, mint akartam. Sokkal óvatosabbat.
 Ám ajka máris arra a félmosolyra húzódott, amit úgy
imádtam. Nem bírtam betelni vele.
- Mit szeretnél, meddig maradjak? - kérdezte.
Meddig lehetsz az enyém?- kérdeztem volna vissza leg-
szívesebben.
De mielőtt megszólalhattam volna, Dániel megint hívott
minket.
- Sajnos - pillantott Noah az ajtóra - nincs mese, ez most
már tényleg a végszavam. Apukád azt szeretné, ha az első
itthoni estédet családi körben töltenétek.
Nem bírtam magamba fojtani a csalódott sóhajt.
- Anyukád viszont tudja, milyen rideg és nyomasztó ná-
lunk odahaza a családi élet - folytatta -, és megszánta az
anyátlan árvát, aki itt áll előtted.
- Hát, tényleg elég szánalmas vagy - feleltem, és önkénte-
lenül elmosolyodtam.
- Elpanaszoltam édesanyádnak, hogy ezen a héten még a
megszokottnál is magányosabb lennék a borzasztóan óriási
palotánkban, így hát azt hiszem, elég sokat fogok itt lógni
nálatok. Hacsak nincs ellene kifogásod.
- Nincs.
- Akkor holnap találkozunk - mondta Noah, és az ajtóhoz
lépett. - És tervet fogok kovácsolni, hogyan nyerjem meg
apukádat is.
- Apámat?
Noah elvigyorodott.
- A kórházban egész jól megtaláltuk a közös hangot, de
azt hiszem, nagyon élvezi, hogy eljátszhatja a zord apát: „én
is voltam kamasz fiú, tudom ám, milyen az”, és a többi. - Ám
a szavai ellenére kedvesen beszélt.
- Te kedveled őket - döbbentem rá.
Noah kérdőn megemelte a szemöldökét.
 - Úgy értem, mint embereket - magyaráztam.
- És nem úgy, mint... bútorokat? - értetlenkedett.
- Ők a szüleim.
- Igen, én is úgy tudom.
Grimaszt vágtam.
- Ez fura.
- Mármint micsoda?
- Nem is tudom - feleltem, és kerestem a megfelelő sza-
vakat. - Hát, például, furcsa tudni, hogy beszélgettél velük,
miközben én nem voltam ott.
- Nos, ha amiatt aggódsz, hogy édesanyád netán majd
megmutatja nekem a legcikibb gyerekkori fotóidat, megnyug-
tathatlak, nincs mitől tartanod.
Hála istennek!
- Már mindet láttam.
Csessze meg!
- Különösen nagy rajongója vagyok az ötödikes frizurád-
nak - mondta fapofával.
- Fogd be!
- Miért, különben te fogod be nekem?
- Jaj, nőjj már fel!
- Soha. - Ördögi vigyort villantott rám, és akaratom elle-
nére én is őrá. - Tudod, a szüleid előbb- utóbb úgyis lehig-
gadnak majd - mondta aztán. - Meg fognak nyugodni. Leg-
alábbis ha látják, hogy szépen javulsz.
Megemeltem a szemöldököm.
- Ezzel most azt akarod mondani, hogy szedjem össze
magam?
Noah erre odalépett hozzám. Lehajolt, míg ajka a fülem-
hez nem ért. Zakatolni kezdett a szívem, amint megérintett, és
lehunytam a szemem, ahogy megéreztem arcomon a borostá-
ját.
 - Ezzel most azt akarom mondani, hogy valahányszor az
ágyamra nézek, téged képzellek el benne - közölte, és bele-
borzongtam a szavaiba. - Úgyhogy légy szíves, igyekezz el-
kerülni a szobafogságot.
Éreztem, hogy elhúzódik, és kinyitottam a szemem.
- Meg fogok tenni minden tőlem telhetőt - ziháltam.
- Ajánlom is - felelte még egy utolsó pajzán mosollyal.
 10

MIUTÁN NOAH HAZAMENT, leültünk vacsorázni.

Apám rossz vicceket mesélt, Josephnek be nem állt a szá-
ja, anyám egyfolytában engem sasolt, Dániel pedig a szoká-
sos, öntelt, de szeretni való formáját hozta. Majdnem úgy
éreztem magam, mintha el sem mentem volna.
Majdnem.
Vacsora után anya figyelte, ahogy bevettem az
antipszichotikumokat, amiket immáron szednem kellett, pe-
dig semmi szükségem nem volt rájuk. Aztán mindenki elment
lefeküdni. Én is elindultam a szobám felé, de az első üvegajtó
mellett megtorpantam, mert mintha egy árnyat láttam volna
megmoccanni odakint.
Elakadt a lélegzetem.
Az utcai lámpák szokatlanul éles fényt vetettek a hátsó
udvarunkra, amit halvány köd borított. Nem úgy tűnt, mintha
bármi is lett volna odakint, de nem láttam tisztán.
Olyan hangosan dörömbölt a szívem, hogy a saját fülem-
mel hallottam. A múlt héten még egyáltalán nem vettem vol-
na komolyan az ilyesmit; egyszerűen betudtam volna annak,
hogy megint rendetlenkedik az elmém, mivel eluralkodott
rajta a félelem. Besiettem volna a szobámba, bebújtam volna
a takaró alá, azt suttogva a sötétben, hogy csak képzelődtem.
Akkor még csak saját magamtól féltem; hogy vajon mit fo-
gok látni, mit fogok tenni. Most azonban... Most már tényleg
volt valós okom a félelemre.
Most már Jude- tól féltem.
 De ha bántani akart, miért bukkant fel a Croydenben csu-
pán egyszer, akkor is csak pillanatokra? Miért jelent meg ab-
ban a kubai étteremben, aztán tűnt el másodpercekkel ké-
sőbb? Ha tényleg ő rabolta el Josephet, miért volt az öcsém
sértetlen, amikor megtaláltuk? És mégis miért sétált be Jude a
rendőrségre, elég közel hozzám, hogy láthassam, olyan közel,
hogy megérinthessem, csak hogy aztán szépen kisétáljon?
Mi értelme volt ennek az egésznek? Mit akart tőlem
Jude?
Dermedten álltam a házunk menedékében, zihálva für-
késztem az udvart, hátha meglátom odakint Jude- ot. Semmi
sem bukkant elő a sötétből, de én még mindig féltem.
A fogamat csikorgatva döbbentem rá, hogy most már
örökké félni fogok. Annak tudatában, hogy Jude életben van,
hogy itt van, mostantól még a fürdőszobába sem leszek képes
belépni anélkül, hogy be ne nézzek a zuhanyfüggöny mögé,
hátha ott rejtőzik. Nem bírok végigmenni egy sötét folyosón
anélkül, hogy ne attól rettegnék, Jude vár rám a túlsó végén.
Valahányszor gally reccsenése üti meg a fülemet, azt hiszem,
hogy az ő lépteit hallom. Mindenhol őt fogom látni, akár ott
van, akár nincs.
Pontosan ezt akarja. Ez a lényeg.
Így hát kinyitottam az ajtót, és kiléptem a házból.
Amint kitettem a lábam a teraszra, csak a tücskök tompa
ciripelését hallottam. Miamiban ritkán volt ilyen hűvös az
este; a nemrég hullott eső köddé alakult, az éjszakai égboltot
pedig teljesen eltakarták a felhők. Ha nem Floridában va-
gyunk, ráadásul márciusban, akkor azt hihetném, hogy men-
ten havazni kezd.
Beszívtam a nyirkos levegőt, fél kézzel még mindig a ki-
lincset fogtam, miközben a szél néhány makacs esőcseppet
rázott le a fákról.
 Talán tényleg volt idekint valaki - talán maga Jude járt itt,
ám a szüleim bent voltak a házban. Nem árthatott nekik.
- Nem félek tőled - szólaltam meg. Libabőrös lettem a
szellőtől, ami elfújta a szavaimat. Jude talán tényleg életben
maradt, de én elszátam magam, hogy nem fogom az egész
hátralévő életemet rettegéssel tölteni. Nem vagyok hajlandó
félni. Ha Jude arra vágyott, fogy megfélemlítsen, akkor csak
azért sem fogok engedni neki.
Egy szúnyog zümmögött a fülem mellett. Arrébb húzód-
tam, és beleléptem valami nedvességbe. Valami puhába.
Gyorsan a házhoz hátráltam, a falat tapogatva kerestem a
kültéri világítás kapcsolóját. Kigyúltak a fények.
Felkavarodott a gyomrom.
Egy szürke macska hevert mozdulatlanul centikre onnan,
ahol az imént álltam. Testén borzalmas seb tátongott, szőrét
belepte a vörösség. A lábam vérben tocsogott.
A számra tapasztottam a kezem, hogy magamba fojtsam
kitörni készülő sikolyomat.
Hiszen nem sikolthattam. Nem csaphattam zajt. Ha kiál-
tanék, a szüleim kirohannának a házból. Megkérdeznék, mi
történt. Meglátnák a macskát. Meglátnának engem.
Faggatnának, hogy mit keresek idekint.
Anyám szavai csengtek a fülembe:
„Paranoiás volt, gyanakvó... ”
Rólam is ezt gondolnák a szüleim, ha elmondanám, hogy
járt idekint valaki. Azt hinnék, megint paranoiás vagyok.
Gyanakvó.
Zavarodott. Aggódnának, márpedig ha itthon akarok ma-
radni, ha meg akarom őrizni a szabadságomat, akkor ezt nem
engedhetem.
Így hát lekapcsoltam a kinti villanyt, és visszamentem a
házba. Véres lábnyomokat hagytam magam után a folyosón.
Kihoztam egy guriga vecépapírt a tesóim fürdőszobájából, és
addig dörgöltem véres lábamat, amíg tiszta nem lettem. Az-
tán feltakarítottam a padlót. Utána minden egyes ajtót ellen-
őriztem, hogy be van- e zárva. Biztos, ami biztos.
Végül bemenekültem a szobámba.
Csak ekkor döbbentem rá, hogy remegek. Lenéztem a lá-
bamra. Még mindig éreztem a tetem puha, nyirkos szőrét...
Berohantam a fürdőszobámba, és elhánytam magam.
Hajam csapzottan tapadt a tarkómra, kivert a hideg verí-
ték. Lerogytam a padló hideg csempéjére, és a mellkasomhoz
húztam a térdemet. Hagytam, hogy lecsukódjon a szemem.
Talán egy állat ölte meg azt a macskát. Esetleg egy másik
macska. Vagy talán egy mosómedve.
Ez nagyon is lehetséges. Nem csupán lehetséges; egyene-
sen valószínű.
Így hát megmostam a fogam. Aztán az arcom. Erőltettem
magam, hogy feküdjek le. Addig hajtogattam a fejemben,
hogy minden rendben van, amíg végül azon kaptam magam,
hogy kezdem el is hinni.
Míg másnap reggel fel nem keltem, és bele nem néztem a
tükörbe.
Két szó virított rajta, vérrel írva:
CLAIRE MIATT
Forgott velem a világ. A mosdóba öklendeztem.
Aztán elsírtam magam.
Jude tudta, mi történt azon az éjszakán. Hogy miattam
omlott össze az elmegyógyintézet. Hogy én öltem meg
Claire- t. Ezért volt itt.
Legszívesebben sikoltottam volna a szüleimnek. Meg
akartam mutatni nekik a macskát, az üzenetet: a bizonyítékot,
hogy Jude tényleg életben maradt, és hogy itt van.
 Ám még ez sem volt elég meggyőző bizonyíték. Reme-
gett a kezem, a mosdóra támaszkodtam, és hevesen pislog-
tam. Erőt vettem magamon, elnyomtam a felszínre törni pró-
báló pánikot, ami tönkretette volna gondosan kitalált hazug-
ságaimat. Kényszerítettem a lábamat, hogy mozduljon meg.
Ellenőriztem az ablakokat a szobámban, aztán szerte a ház-
ban. Minden ajtó be volt zárva.
Belülről.
Szorosan behunytam a szemem. Ha megmutatnám az
üzenetet a szüleimnek, azt hinnék, hogy én magam írtam a
tükörre.
Elszörnyedve döbbentem rá, hogy azt hinnék, en öltem
meg a macskát. Inkább hitték volna azt, hogy képes vagyok
ilyesmire, mint azt, hogy Jude még életben van.
Ez a gondolat a remény utolsó szikráját is kiölte a szí-
vemből. Jude a szobámban járt. Egy halott állatot hagyott az
ajtónk előtt, és vérrel írt üzenetet a tükrömre, de én mégsem
szólhatok a szüleimnek. Egy szót sem szólhatok nekik az
egészről, különben bezárnak egy elmegyógyintézetbe, és ak-
kor aztán végképp tehetetlenségre vagyok ítélve Jude- dal
szemben.
Noah nélkül borzasztóan, teljesen magamra maradtam
volna ebben, az ügyben.
Lehet, hogy apámnak igaza volt. Attól féltem, hogy ha
elveszítem Noah- t, talán tényleg elveszítem az eszemet.
 11

AZON A BORONGÓS REGGELEN BUZGOTT ben-

nem az adrenalin, és egyszerűen képtelen voltam nyugodtan
megülni, mert féltem, hogy összeomlók, ha csak egy pillanat-
ra is leállók. Lemostam a vért a tükörről. Magamba erőltet-
tem a reggelit, és kényszeredetten mosolyogtam a szüléimre,
miközben készülődtek, hogy elvigyenek a terápiás programra.
A levegő nyomott volt; az éjjel megint zuhogott az eső. Mie-
lőtt elindultunk, kinéztem az udvarra, hogy nem hagytam- e
lábnyomokat a teraszon, a macskától a házig. A macska tete-
me eltűnt.
A kocsiban ülve úgy éreztem, mintha egyre szűkülne kö-
rülöttem a tér, és bár sikerült részt vennem a társalgásban,
nem bírtam megjegyezni, miről beszélnek a szüleim. Hányin-
ger gyötört, pedig alig maradt valami a gyomromban, és ve-
rejtékben úsztam.
Erőnek erejével igyekeztem összeszedni magam, miköz-
ben anyám egyik forgalmi dugóból igyekezett kivergődni a
másik után, és mire megálltunk egy jellegtelen épületegyüttes
előtt Miami déli felében, sikerült is úrrá lennem a pánikon.
Elindultunk egy kapu felé, ami semmiben sem ütött el a kör-
nyező üzletek bejáratától, és anya megszorította a karomat, ha
jól sejtem, így akart megnyugtatni. Ha azt hitték, hogy csu-
pán ideges vagyok a terápia miatt, akkor nem volt mitől ag-
gódnom.
 A kapun belépve egy pasas fogadott minket, aki pocakján
megfeszülő, piros pólóingében furcsamód hasonlított a Miku-
lásra.
- Marcus Dyer? - szólította meg apámat, amint betettük a
lábunkat az ajtón.
Apa bólintott.
- Sam Robins?
A férfi halovány mosoly kíséretében kezet nyújtott neki.
- Üdv a Horizontban - mondta vidáman. Aztán hozzám
fordult.
Én vagyok a felvételi tanácsadó. Milyen volt a forgalom?
- Nem vészes - felelte anya. A pasas háta mögé pillantott.
- Kells doktornő nincs itt?
- Ó, ő végzi majd a felvételi vizsgálatot - magyarázta a
férfi mosolyogva. - Én csak azért vagyok itt, hogy körbeve-
zessem magukat, kerüljenek beljebb! - tessékelt át minket az
előcsarnokon.
A Horizont belülről sokkal derűsebb volt, mint amire
számítottam, és úgy tűnt, nagyon modern. És bár nem sokat
láthattam belőle onnan, ahol álltunk, az rögtön nyilvánvaló
volt, hogy óriási. Lehetséges, hogy azelőtt edzőterem volt.
Fehér falak és elegáns bútorok fogadtak minket, a meg-
nyugtató díszítést néhány kékes árnyalatú, absztrakt festmény
biztosította. Mr. Robins a fallal leválasztott részeket mutogat-
ta, ahogy elhaladtunk mellettük, és elmondta, melyik micso-
da: a közös helyiség, a műterem, a zenestúdió, az étkező és a
többi. Úgy tűnt, nagyon büszke a tényre, hogy az elrendezés
utánozta a bentlakásos intézetük alaprajzát, még egy kis zen
kert is volt a közepén, meditáláshoz. Az „ismerős közeg” és
„megszokott környezet” fontosságáról magyarázott, de én
nem igazán figyeltem rá, mert csöppet sem érdekelt. Máris
számoltam a másodperceket, hogy mikor láthatom újra Noah-
t, hogy mikor mesélhetem el neki, mi történt. Hogy mit talál-
tam.
Hogy milyen üzenetet hagyott nekem Jude.
Ám a felnőttek ekkor mind rám néztek, mintha arra vár-
tak volna, hogy mondjak valamit. így hát megkérdeztem az
első dolgot, ami eszembe jutott.
- Hol vannak a többiek? - Egyetlen kamaszt se láttam,
mióta csak beléptünk az épületbe.
- Csoportterápián - felelte Mr. Robins. - Ha jól sejtem,
nem volt alkalmad áttanulmányozni a prospektusainkat.
Mégis mikor lett volna? Valamikor a zárt osztály meg a
megcsonkított macska között?
- Nem.
- Nos, semmi gond, egyáltalán nem probléma. Se perc
alatt megismered majd a járást. Gyere csak utánam, és min-
dent megmutatok! - Anyámra pillantott. - Ön pszichológus,
Mrs. Dyer?
- Igen - felelte anya, miközben követtük a pasast a fur-
csamód nyomasztó folyosón. A belmagasság óriási volt, még-
is szűknek éreztem a teret.
- Mi a szakterülete?
- Alapvetően párokkal foglalkozom.
- Csodás! - Apám szakmája felől nem érdeklődött. Úgy
gondoltam, azt már tudja, hogy ő mivel foglalkozik: bárki,
aki figyelemmel kísérte mostanában a híreket, hallhatott róla.
Az épület hátsó felében Mr. Robins végül beterelte a szü-
léimét egy irodába, ami nyilvánvalóan nem az övé volt. Az
asztal üveglapján tornyosuló papírhalom mintha bármelyik
pillanatban ledőlhetett volna. A férfi egy padra mutatott az
ajtóval szemben.
Na jó, Mara, te leülhetsz szépen idekint, amíg én megbe-
szélek néhány dolgot a szüléiddel, rendben? - kacsintott rám.
 Ha nem lettem volna úgy kiakadva, tuti grimaszt vágok a
leereszkedő stílus miatt. Reméltem, hogy a mai nap végezté-
vel nem sokszor kell majd elviselnem a pasast. Elvégre a re-
mény hal meg utoljára.
Az iroda ajtaja becsukódott a szüleim mögött, én pedig
leültem szemben a borzasztóan kényelmetlen fapadra. Nem
sok látnivaló akadt, így épp azon kaptam magam, hogy a
mennyezeten futó csöveket bámulom, amikor valami puha
találta el a vállamat, aztán lehullott a földre.
Összerezzentem - ez a délelőtt már csak ilyen volt - , de
csupán egy papírgalacsinnal dobtak meg. Széthajtogattam a
lapot, és egy bagoly kezdetleges képét pillantottam meg, hoz-
zárajzolt szövegbuborékkal, amiben az állt:

!!!

Megpördültem.
- Nocsak, nocsak! Gójfehérke legyek, ha ez nem Mara
Dyer!
 12

JAMIÉ.
Eltűnt a rasztahaja, és magasabb lett, de akkor is első lá-
tásra, ezer közül megismertem volna a srácot. Olyan széles
mosoly ült ki a képemre, hogy belesajdult az arcom; felugrot-
tam a pádról, hogy megöleljem, ám ő védekezőn felemelte a
kezét, mielőtt a nyakába ugorhattam volna.
- Csak semmi tapi.
- Ne csináld már! - tiltakoztam, még mindig fülig érő vi-
gyorral.
Jamie arckifejezése az enyémet tükrözte, bár úgy tűnt,
igyekszik leplezni az örömét.
- Komolyan mondom. Ezt nagyon szigorúan veszik - fe-
lelte, és végigmért.
Ahogy én is őt. Hosszú haja nélkül úgy láttam, mintha
magasabban ülne a járomcsontja, és mintha szögletesebb len-
ne az arca. Idősebbnek tűnt. A szokásos stílusához képest
meglepően szűk farmert és pólót viselt. A felsőjén ókori gö-
rög alakok sorakoztak föl karöltve, és úgy emelgették a lábu-
kat, akár a kánkántáncosnők. Jamie már csak ilyen fura volt.
Egyszerre szólaltunk meg:
- Te meg mit keresel itt?
- Hölgyeké az elsőbbség - mondta Jamie kissé meghajol-
va. Felnéztem a mennyezetre, miközben kitaláltam, mit felel-
jek.
- PTSD- m van - válaszoltam végül. - Poszttraumás
stresszbetegség. Előfordult párszor, hogy hallucináltam ki-
csit. Semmi extra. Na és, veled mi van?
 - Ó, a szakiknak sikerült meggyőzniük a szüléimét, hogy
bölcs megelőző lépés volna ideküldeni engem, mielőtt még
lövöldözni kezdenék a suliban. - Lehuppant a padra.
Leesett az állam.
- Ugye csak szórakozol velem?
- Sajnos nem. Azzal, hogy kést rejtettek a hátizsákomba,
a kis croydeni spanjaink gondoskodtak róla, hogy az összes
mindentudó felnőtt veszélyesnek tartson.
Anna és Aiden, azok a seggfejek! Csakis az vigasztalt,
hogy legalább már nem kell mindennap találkoznom velük.
Mázlim volt. Mázlijuk volt.
Visszaültem a padra, Jamie pedig folytatta:
- Mivel senki sem volt képes felfogni, hogy csak poénnak
szántam, amikor ebolával fenyegettem meg Aident - magya-
rázta a késes ügyet a második rossz húzásomnak tekintették,
így az iskolai tanácsadók a maguk végtelen bölcsességében
„ön- és közveszélyesnek” nyilvánítottak. És ezt persze gon-
dosan nyilvántartásba is vették. - Ekkor gúnyos hangneme
megváltozott. - A szavaknak erejük van. És hiába nem va-
gyok hátrányos helyzetű, hiába magasabb az IQ- m, mint a
volt tanáraink bármelyikének, akkor is mit látnak az emberek,
ha rám néznek? Egy fekete kamaszt. És egyeseket semmi sem
rémít meg jobban, mint egy dühös, fekete fiatalember. - Rá-
gót kapott be. - Szóval, így kötöttem ki itt.
Kis mosolyt villantottam rá.
- De legalább együtt vagyunk, nem igaz?
Elvigyorodott.
- Úgy tűnik.
Lenyírt hajára pillantottam.
- Mi lett a séróddal?
- Á, igen - húzta végig a kezét a fején. - Ha a szörnyen
szorongó szülőkkel közlik, hogy a gyerekük „ön- és közve-
szélyes”, akkor azonnal úgy döntenek, hogy minden veszé-
lyes tényezőtől meg kell szabadulni. Pápá, hosszú haj. Pápá,
lázongó zene. Pápá, szórakoztatóan erőszakos videojátékok. -
Úgy tett, mint aki menten elbőgi magát. - Alapvetően minden
tilos nekem a sakkon meg a lágy dzsesszen kívül. Most már
csakis ezekből áll az életem.
A fejemet csóváltam.
- Utálok mindenkit.
Könyökkel oldalba bökött.
- Ezért vagyunk barátok. - Kis, türkizkék lufit fújt a rágó-
jából, aztán visszaszívta a szájába. - Ami azt illeti, a múlt hé-
ten összefutottam Annával, amikor anyám elrángatott magá-
val bevásárolni. A csaj meg sem ismert.
- Mondtál neki valamit?
- Udvariasan azt javasoltam, hogy hajtson szakadékba.
Elvigyorodtam. Már önmagában attól jobb kedvem lett,
hogy Jamie- vel voltam, és borzasztóan örültem, hogy nem
egyedül kell elviselnem ezt a nevetséges helyzetet. Már ép-
pen meg is mondtam volna neki ezt, amikor kinyílt velünk
szemben az ajtó, és Mr. Robins kidugta a fejét az irodából.
Tekintete ide- oda vándorolt köztem és Jamie között.
- Most már bejöhetsz, Mara.
Jamie felállt.
- Én pedig megyek, különben elkések az elektrosokkról! -
Aztán felém fordult, és kacsintott. - Még találkozunk, Mara
Dyer! - Tisztelgett Mr. Robinsnak, azzal sarkon fordult, és
elvonult.
Az ajkamba haraptam, nehogy elvigyorodjak, és a hely-
zethez illő komolysággal léptem be az irodába.
- Csüccs le! - mondta Mr. Robins, és becsukta mögöttem
az ajtót.
 Leültem az egyik kényelmetlen műanyag székre a szüle-
im melle, és vártam, hogy a pasas kihirdesse az ítéletet.
- Csak szeretnék elmagyarázni pár dolgot, aztán alá kéne
írnod néhány papírt.
- Oké...
- A Horizont ambuláns program részé annak az átfogó vi-
selkedéselemző felmérésnek, amibe a szüleid beírattak téged.
Hetente öt napot kell majd itt tartózkodnod, pontban kilenctől
egészen tizenöt óráig, egyetlen alkalmat sem mulaszthatsz,
legfeljebb akkor, ha szülői jóváhagyással és orvosi igazolás-
sal maradsz távol. Az itteni kezelés sikere csakis azon múlik,
hogy aktívan részt veszel- e a foglalkozásokon meg a cso-
portterápián, és...
- És mi lesz a tanulással? - Igaz, nem voltam Dániellel
egy súlycsoportba tartozó diák, de a jövőmet mindig is úgy
képzeltem el, hogy egyetemre megyek. Nem tetszett a gondo-
lat, hogy a kis kalandozásom a pszichoterápia világában eset-
leg keresztülhúzhatja a számításaimat.
- Magántanárok is foglalkoznak majd veled, Mara, ám a
Horizontban a hangsúly nem a tanulmányi eredményeken
van, hanem a személyes fejlődésen.
Fantasztikus, már alig vártam.
- Mint mondtam, az aktív részvételed elengedhetetlen a
kezelésed sikeréhez. Két hét múlva ismét felmérjük majd az
állapotodat, hogy eldönthessük, valóban ez-e a megfelelő
hely a számodra, vagy okosabb lenne, ha beköltöznél egy
bentlakásos intézetbe.
Ezek szerint ez az egész egy próbatétel. Hogy meglássák,
képes vagyok- e boldogulni a való világban bármiféle... prob-
léma nélkül. Szüleim reménykedő arcára néztem, miközben a
fülembe csengett a bentlakásos szó.
Ezen a próbatételen nem bukhatok el.
 13

MIUTÁN MR. ROBINS BEFEJEZTE a kiselőadását,

egy tollat nyújtott felém.
A szüleim a dolognak ezt a részét már elmagyarázták: az
én beleegyezésemre is szükség lesz, a Horizont csakis ennek
birtokában hajlandó kezelni. Ezt el is fogadtam, ám most,
hogy itt ültem ezen a fura helyen, ezen a kényelmetlen kis
széken, és azt a tolat bámultam, mégis hezitáltam. Néhány
kínos másodperc után végül erőt vettem magamon, fogtam a
tollat, és aláírtam a beleegyező nyilatkozatot.
- Remek! - tapsikolt Mr. Robins. - Most, hogy ezt is elin-
téztük, megismerkedhetsz Phoebe Reynarddal, o majd segít
neked beilleszkedni. Phoebe is diák itt, a Horizontban. Igen -
bólintott nyomatékosan -, itt mindenki diák. Az élet diákja.
Jaj, egek ura!
- Mindenkinek ki szoktunk jelölni egy pajtást, és a tiéd
Phoebe. Vagyis a legtöbb feladatnál ő lesz a társad. A normál
suliban is valahogy így szokott lenni, nem igaz?
Persze.
- Phoebe bármelyik percben itt lehet. Addig is... Hoztál
magaddal táskát?
Ami azt illeti, hoztam. Megszokásból elhoztam magam-
mal az iskolatáskámat, pedig ez a hely határozottan nem ha-
sonlított normál iskolára. Biccentettem.
- Megnézhetném? - kérdezte Mr. Robins.
Átnyújtottam neki.
 - Gondosan ellenőriznünk kell majd a táskádat, valahány-
szor csak belépsz a kapun. Nyilvántartásba kell vennünk
mindent, amit magaddal hozol, a tiltott holmikat pedig elko-
bozzuk.
- A tiltott holmikat, mint...
- Drog, cigaretta, alkohol, mobil, laptop. Hordozható
zenelejátszókészüléket nem tilos behozni, de csak akkor, ha
nem elérhető rajta az internet. Vagyis az iPododat - biccentett
a pulcsim zsebéből kilógó fülhallgatóra - megtarthatod. Máris
átnézetem a táskádat, hogy minél előbb visszakaphasd -
mondta széles vigyorral. - Van még valami a zsebedben, Ma-
ra?
Pislogtam.
- Hát, izé, madzag vagy semmi?
- Tessék?
Megemeltem a szemöldököm.
- Tudja, A hobbit.
Aggódva nézett rám.
- A micsoda?
- Az egy könyv - magyarázta apa. A szemembe nézett, és
kacsintott.
Mr. Robins előbb apámra, aztán rám meredt.
- Egy könyv van a zsebedben?
Nagyon igyekeztem, hogy fel ne sóhajtsak.
- Ügy értettem, hogy semmi sincs a zsebemben.
- Ó! - mondta Mr. Robins. - Hát, akkor nyilván nem
okozna problémát kiforgatnod az összesét.
Nem kérésnek szánta. Ehhez az utasítgatáshoz még hozzá
kellett szoknom. Kiforgattam a zsebeimet, de nem került elő
más, csak némi apró, egy kis csomag cukor, egy nyugta, meg
persze az iPodom.
- Ennyi - vontam vállat.
 - Nagyszerű! - Mr. Robins jelezte, hogy mindent vissza-
dughatok a sebembe.
Épp végeztem, amikor egy magas lány lesett be az ajtón.
Festett, elhanyagolt fekete haja a vállára lógott.
- Mr. Robins?
- Ó, itt is van Phoebe! Phoebe Reynard, bemutatom Mara
Dyert, az új pajtásodat.
Kezet nyújtottam a lánynak. Gyanakodva nézett, szeme
mélyen ült széles, kerek arcában. Orra tökéletes ívű volt, akár
egy sípálya, egyáltalán nem illett a többi vonásához: szegény
nózi úgy festett, mint ami eltévedt, és véletlenül rossz arcon
kötött ki.
Úgy éreztem, mintha a csaj egy órán át vizslatott volna,
de végül megfogta a kezem, és gyengén, izzadt tenyérrel
megrázta, aztán sietve eleresztette, mintha megégettem volna.
Ciki - gondoltam, miközben Phoebe ismét Mr. Robinsra
nézett.
- Jól van, akkor ti ketten mehettek is - mondta a férfi -, én
pedig beszélgetek még egy kicsit a szüléiddel, Mara, és be-
mutatom nekik a személyzet még néhány tagját. Phoebe...
tudod, mi a teendő.
A lány bólintott, majd szó nélkül kiment. Diszkréten fel-
tartott hüvelykujjal jeleztem a szüleimnek, hogy minden oké,
majd követtem Phoebe- t, ki az irodából.
Végigvezetett egy másik folyosón, amit néhány röhejesen
gagyi motivációs poszter díszített. Vártam, hogy a csaj mond-
jon valamit, miközben elhaladtunk a különböző leválasztott
részlegek mellett, ám ő egy szót sem szólt. Érdekes egy ide-
genvezetés volt.
- Szóval...- kezdtem. Fogalmam sem volt, hogy törjem
meg a jeget.- Ööö, hogy vagy?
Megtorpant, és szembefordult velem.
 - Mit mondtak neked?
Ajjaj.
- Semmit - feleltem lassan. - Csak beszélgetni próbál-
tam. Phoebe rám meredt. Tekintete szinte lyukat égetett be-
lém. Már éppen visszaiszkoltam volna a szüléimhez, amikor
ismét felbukkant Jamie. Vigyázzba vágta magát.
- Azért jöttem, hogy megmentselek - jelentette be.
- Nem volna szabad itt lenned - motyogta a lány.
- Ugyan, Phoebe, ne legyél már ilyen morci! - Nem vette
le a szemét a csajról, ám a következő szavait hozzám intézte.
- Sam még nem hívott?
- Nem - mondtam.
- Akkor van még tíz percünk. Akarod kihasználni?
Phoebe-re néztem, ő azonban egyikünkről sem vett tudo-
mást. Mozgott az ajka, ám nem adott ki hangot.
- Ez költői kérdés? - fordultam Jamie- hez.
Elvigyorodott.
- Nincs kedved velünk tartani, Phoebe?
- Dolgom van.
Jamie a homlokát ráncolta.
- Mégis micsoda?
A lány nem felelt, lerogyott a padlóra, kinyújtózott, és
mozdulatlanná dermedt. Ezt én igencsak ijesztőnek találtam,
Jamie azonban csak vállat vont.
- Nincs mit tenni, ő már csak ilyen - mondta nekem. Az-
tán a lányra nézett. - Ne felejtsd el, Phoebe, mindjárt kezdő-
dik a csoportterápia! - figyelmeztette, mielőtt otthagytuk.
- Szóval, hova megyünk? - kérdeztem.
- Számít az?
Követtem egy tágas térbe, benne elegáns, fehér kanapék-
kal. Jamie körbeintett.
 - Ime, a társalgó, ahol az érzelmeinkről szoktunk társa-
logni.
Lehuppantam az egyik kanapéra. Eszembe jutott az első
napom a Croydenben, amikor megismerkedtem Jamie- vel;
nem is volt olyan régén, mégis mintha egymillió éve lett vol-
na. Jamie volt az, aki elmagyarázta nekem a közösségi hie-
rarchiát, és körbevezetett a suliban. Szerencse, hogy most is
itt volt velem.
- Miért vágsz ilyen képet? - kérdezte.
- Milyen képet?
- Olyan elmélázgatósat.
- Csak egy kicsit elfogott a déjá vu.
Jamie lassan bólintott.
- Ja, tudom. Mintha épp most estünk volna át ugyanezen.
Elmosolyodtam, és ismét bizarr pólójára néztem. Oldalra
biccentett fejjel meredtem a görög kánkántáncosokra.
- Ez meg mi akar lenni?
Lepillantott, és kifeszítette az anyagot.
- Hát, egy ókori kar.
- Aha.
Hátradőlt a bőrkanapén, és rám vigyorgott.
- Nyugi, eddig még senkinek sem esett le.
- Ühümm. - Oldalra döntött fejjel méregettem. - Elég fu-
ra, hogy mindketten itt kötöttünk ki, nem?
Vállat vont.
- Hát, örülök, hogy a világ összes városának összes terá-
piás programja közül pont erre kellett bejönnöm - mondtam
mosolyogva. Aztán nyomatékosan pillantottam rá. - Nyilván
a sors akarta így.
Jamie az állát dörgölte.
- Ez szép gondolat, de azért nincs errefelé annyi terápiás
program. Legalábbis nem sok ilyen pöpec hely akad. - Körbe-
intett az elegánsan jellegtelen helyiségben. - Ide csakis a ki-
váltságosok küldik az elcseszett utódaikat; nekünk aztán nem
kell olcsó makaróniból képeket ragasztgatnunk. - Jelentőség-
teljes szünetet tartott. - Mi itt kizárólag riccioliniböl szoktunk
alkotni.
- Azt se tudom, hogy az meg mi a csuda.
- Biztosíthatlak, hogy roppant előkelő.
- Ha te mondod - feleltem. Ekkorra kezdtek szállingózni a
helyiségbe a kamaszok. Valahányszor belépett valaki, Jamie
megjegyzést tett rá a bajsza alatt.
- Phoebe pszichopata - mondta, amikor belépett az isme-
rős lány. - Tara kleptomán, Adam szadista, Megan pedig fó-
biás.
Megemeltem a szemöldököm.
- Na és te?
Úgy tett, mint aki komolyan fontolóra veszi a kérdésemet.
- Én a bölcs bolond vagyok - felelte.
- Ez nem rendes diagnózis.
- Szerinted.
- Na, és velem mi a helyzet? - kérdeztem.
Jamie oldalra hajtott fejjel méregetett.
- Még nem jöttem rá a végzetes jellemhibádra.
- Majd szólj, ha kitaláltad - válaszoltam, nem egészen
viccből. - És mi van a többiekkel?
Vállat vont.
- Depisek, szorongósok, táplálkozási zavarosok. Semmi
extra. Vegyük például Stellát - tette hozzá, és egy lányra bic-
centett, akinek markáns arca és göndör, fekete haja volt. - Ő
majdnem olyan, mintha normális lenne.
- Majdnem? - kérdeztem, amikor valaki a hátam mögött a
nevemen szólított.
 - Mara, hát itt vagy! - Mr. Robins tartott felém, sarkában
a szüleimmel és Kells doktornővel, aki szokás szerint méreg-
drága és kifogástalan öltözéket viselt. - A doktornőt már is-
mered - folytatta Mr. Robins. - Ő a program vezetője.
A nő rám mosolygott. Sápasztó sminkjétől csak még mé-
lyebbnek tűntek a szája körüli ráncok.
- Örülök, hogy újra látlak.
Ez az érzés nem igazán volt kölcsönös.
- Én is.
Mr. Robins visszaadta a táskámat.
- Minden rendben - mondta, miközben a vállamra vettem.
Tekintete végigpásztázta a helyiséget. - Na, körbevezetett
Phoebe?
Mármint azelőtt vagy azután, hogy elterült a padlón?
- Igen - hazudtam. - Nagyon segítőkész volt.
- És látom, máris megismerkedtél Jamie- vel - mondta a
férfi, és a barátomra szegezte a szemét. Jamie erre azonnal
otthagyta a kanapénkat, és átült egy karosszékbe a terem túlsó
felén.
- Még a Croydenből ismerjük egymást - magyaráztam.
- Á, értem. Micsoda véletlen!
Anyám odahajolt hozzám, és a fülem mögé simított egy
hajtincset.
- Mennem kell dolgozni, édesem.
Neked pedig kezdődik a csoportterápia - mosolygott rám
Kells doktornő. - Alig várom, hogy jobban megismerhesse-
lek.
Ez az érzés aztán végképp nem volt kölcsönös.
A szüleim búcsúzóul megöleltek, Mr. Robins is lelépett, a
doktornő pedig még egyszer kifejezte, mennyire örül, hogy itt
vagyok, mielőtt elment. Válaszul mosolyt erőltettem a ké-
pemre, aztán magamra maradva szembenéztem a társaimmal.
 Tizennégyen voltunk, néhányan a kanapékon heverésztek,
egyesek fotelokba telepedtek le, mások pedig a földön üldö-
géltek. Leültem egy karosszékre, és a lábamhoz pottyantot-
tam a táskámat. Egy szeplős, vigyorgó nő telepedett az egyik
kanapé karfájára. Bronzszínű fejkendőt, szarukeretes szem-
üveget és hosszú, fodros szoknyát viselt. Tapssal próbálta
jelezni a tekintélyét, karperecéi csilingelve verődtek össze.
- Kezdhetjük? - kérdezte a hippi kinézetű tanácsadónő.
- Igen - motyogták a többiek.
- Remek! Ma nagyon különleges tag csatlakozik hozzánk
- mondta a nő, es sugárzó mosolyt villantott rám. - Bemutat-
koznál a csoportnak?
Megemeltem a karomat, félszegen előadtam valami
integetésfélét.
- Mara Dyer vagyok.
- Szia, Mara! - felelték a többiek kórusban. Tisztára, mint
a filmekben.
- Nagyon örülünk, hogy a körünkben üdvözölhetünk, Ma-
ra. Én Brooke vagyok. Nos, fontos volna, hogy egy kicsit
jobban megismerhessünk, ezért szeretném, ha elmesélnéd,
honnan jöttél, mennyi idős vagy, és elárulnád nekünk egy kü-
lönleges, titkos vágyadat. Utána körbemegyünk, és mindenki
ugyanígy mesél magáról. Rendben?
Csodálatos.
- Egy Providence közelében lévő városból költöztem ide.
- Erre mind a tizenhármán üveges tekintettel meredtek rám. -
Rhode Island- röl magyaráztam. - Tizenhét éves vagyok - tet-
tem hozzá. - És titokban azt kívánom, bár ne kéne itt lennem -
mondtam befejezésül. Nem bírtam megállni.
Titkos vágyam kuncogást váltott ki Jamie- ből, ám úgy
tűnt, ő az egyetlen, akinek bejött a humorom. A többiek még
csak el sem mosolyodtak. Ennyit erről.
 - Megértjük, hogy így érzel, Mara - mondta Brooke. -
Nem könnyű hozzászokni ehhez. Nos, akkor haladjunk to-
vább, szép sorban! - mutatott a tőlem balra ülő fiúra. A srác
beszélni kezdett, ám egy szót sem hallottam abból, amit
mondott, mivel Phoebe lehuppant a másik oldalamra, és elte-
relte a figyelmemet az, hogy az arcomon ereztem a leheletét.
Egy összehajtogatott lapot csúsztatott az ölembe.
Csak nem szerelmes levelet kaptam? El sem akartam hin-
ni, hogy máris kifogtam egy hódolót. Széthajtogattam a lapot.
Nem szerelmes levél volt. Nem is levél, hanem egy ki-
nyomtatott lénykép rólam, ahogy az ágyamban fekszem. Ab-
ban a pizsamában, amit tegnap éjjel viseltem. Az objektív
felé fordítottam a fejem, de a szememet nem lehetett látni.
Mivel azt kikaparták a lapról.
 14

ELERNYEDTEM A FÉLELEMTŐL, mintha marionett-

bábu lennék, aminek Phoebe épp most vágta el a zsinórjait.
- Kiesett a táskádból - suttogta.
Értetlenül meredtem a képre, amíg meg nem hallottam,
hogy Brooke szólít. Zsebre dugtam a lapot, és megkérdeztem,
kimehetnék- e a mosdóba. A tanácsadónő bólintott. Fogtam a
táskámat, és kimenekültem a teremből.
A vécébe érve bebújtam egy fülkébe, és feltúrtam a tás-
kámat. Elővettem belőle a vén regényt, amire még a garázs-
ban bukkantam, és kedvem támadt elolvasni - azt hiszem,
eredetileg apámé lehetett, még egyetemista korában - , aztán
a vázlatfüzetemet, amibe mostanában semmi kedvem nem
volt rajzolgatni, meg néhány rajzszenet és tollat.
Végül pedig a digitális fényképezőgépemet. Amit a szüli-
napomra kaptam anyától meg apától. Egyáltalán nem emlé-
keztem, hogy beraktam volna a táskámba.
Zakatoló szívvel húztam elő a képet a farzsebemből, és
rábámultam. Bekapcsoltam a fényképezőgépet, megnyomtam
a menü gombját, és vártam.
Megjelent a kijelzőn a legutóbb készített fotó. Ugyanaz a
fénykép volt, mint amit a kezemben tartottam.
Ezen a képen is az látszott, ahogy alszom, ugyanabban a
holmiban, ami tegnap éjjel volt rajtam, csak ezúttal más póz-
ban feküdtem. Az egyel korábbi kép is ugyanilyen volt. Meg
az azt megelőző is.
Összesen négy fotó készült rólam tegnap éjjel, álmomban.
 A borzalomtól megroggyant a térdem, de gyorsan a fülke
falának támaszkodtam. Muszáj talpon maradnom. Muszáj
kiderítenem, van-e valami, bármi, akármi, aminek segítségé-
vel bizonyíthatnám, hogy Jude készítette a fotókat, hogy élet-
ben van, a szobámban járt, és figyelt, miközben alszom. Szó-
rakozottan böngésztem a fényképezőgép menüjét, miközben
erőltettem magam, hogy lélegezzek mélyeket.
A fényképezőgépen volt időzítő.
A táskámat átkutatták; bárki is ellenőrizte, nyilván látta a
kinyomtatott képet, de számára csakis egy szimpla fotónak
tűnhetett. Csak egy fényképnek rólam, alvás közben. Az ille-
tő esetleg azt gondolhatta, hogy én magam kapartam ki a
szememet a képen.
Ha megmutatnám a többi fotót az itteni felnőtteknek vagy
a szüleimnek, talán azt hinnék, hogy saját magam készítettem
mindet, beállítva a fényképezőgép időzítőjét. Az nem számí-
tana, hogy ugyan miért tennék ilyet; hiszen épp most enged-
tek ki a zárt osztályról. Tudtam, hogy a miért soha többé nem
fog számítani.
Magamba fojtottam a kitörni készülő sikolyokat. Nem
állhatok neki sikoltozni! Visszatettem a táskámba a fényké-
pezőgépet meg a képet. Visszamentem a társalgóba, és min-
den erőmmel azon voltam, hogy szép nyugodtan üljek a he-
lyemen. Phoebe a csoportterápia alatt végig engem bámult.
Ügyet sem vetettem rá. Egyszerűen nem vettem róla tu-
domást. Mr. Robins azt mondta, a következő hetekben fel-
mérnek, próbára tesznek, vajon képes vagyok- e boldogulni
ambuláns betegként, és be kell bizonyítanom, hogy nem szo-
rulok bentlakásos kezelésre.
Így miután Brooke végre berekesztette a csoportterápiát,
azonnal odamentem Jamie- hez: szükségem volt rá, hogy el-
terelje a figyelmem.
 - Nem hiányzik a Croyden? - kérdeztem hamisan köny-
nyed hangon.
- Dehogynem. Főleg olyankor, amikor pozitív önértéke-
lést kell előadnunk, miközben a Tűzszekerek zenéje bömböl a
háttérben.
Koszi szépen a lelkesítést, Jamie.
- Könyörgök, mondd, hogy csak viccelsz!
- Bár úgy lenne! De legalább a kaja jó - ismerte el, mi-
közben beálltunk a sorba a menzán.
Már éppen megkérdeztem volna, mit együnk, amikor fül-
siketítő sikoly hallatszott a sor elejéről. Már így is feszült vol-
tam, de ettől kis híján végképp kiakadtam. Dermedten figyel-
tem, ahogy egy bájos, babaarcú, szőke lány elhátrál a csoport-
tól.
- Megan - sutyorogta a fülembe Jamie. - Szegény csaj
mindentől retteg. Sokszor kiborul.
A lány egészen a szemközti falig hátrált, és rászegezte va-
lamire a mutatóujját.
Egy magas, kigyúrt, szinte már röhejesen jóképű „diák”
indult el arrafelé, ahova Megan mutatott. Odaérve leguggolt,
én pedig lábujjhegyre álltam, hogy lássam, mitől rettent meg
így a lány.
- Csak egy vízisikló - mondta a srác. Két kézzel felemel-
te.
Felsóhajtottam. Szóval semmi...
Megan ismét felsikoltott, mert a fiú puszta kézzel ketté-
tépte a hüllőt.
Egy másodpercre megdermedtem, alig hittem a szemem-
nek. Tegnap este a macska, most meg ez... Megrohant a ha-
rag, és én átadtam magam neki. Jobb volt, mint a félelem. A
macska ügyében semmit sem tehettem, de most legalább cse-
lekedhettem.
 Előrébb nyomakodtam a sorban, miközben a tagbaszakadt
srác, aki leginkább ősemberre hasonlított, elégedett képpel
dobta le a tetem csonka darabjait a fehér padlóra.
A srác jócskán fölém tornyosult, de én akkor is a szemébe
néztem.
- Neked meg mi bajod van? - fakadtam ki.
- Mintha inkább neked lenne valami bajod - felelte hig-
gadtan. - Ez csak egy kígyó.
- Te meg csak egy seggfej vagy.
Jamie az oldalamon termett, és lenézett a sikló tetemére.
- Látom, megismerkedtél Adammel, a helyi szadistával.
Adam fél kézzel a falnak lökte Jamie- t.
- Legalább nem én vagyok a helyi köcsög.
Hangzavar támadt, ahogy a többiek lelkesen buzdították
bunyózásra a két fiút, majd egy tanácsadó éles kiáltása har-
sant:
- Abbahagyni!
Jamie azonban csöppet sem zavartatta magát. Sőt még
mosolygott is, és farkasszemet nézett Adammel, aki a falhoz
szorította.
- Üss csak meg - ingerelte a srácot mély hangon.
És úgy tűnt, Adam nagyon szívesen eleget tesz a kihívás-
nak. Hátrahúzta az öklét, ám mielőtt bemoshatott volna egyet
Jamie- nek, odarohant hozzá egy nagydarab tanácsadó, aki-
nek gyűrött inge egy számmal kisebb volt a kelleténél, és le-
fogta a kezét. Adam karján és nyakán kidagadtak az erek, et-
től úgy tűnt, mintha mozognának az alkarján lévő tetoválá-
sok. Haját katonásan rövidre nyíratta, tarkója élénkvörös lett
a dühtől. Őszintén szólva elég nevetségesen festett.
- Wayne - intett Brooke a tanácsadónak -, segíts Adam-
nek lehiggadni! Jamie, te meg én majd később szépen elbe-
szélgetünk erről.
 Miről? kérdezte Jamie ártatlanul. - Hiszen én nem csinál-
tam semmit.
Ezt hallván egy másik felnőtt, egy lófarkas fickó azt
mondta Brooke- nak:
- Ő kezdte.
Jamie a pasashoz fordult:
- Nem kezdtem én semmit, kedves Patrick. Én csupán
higgadtan, bár felháborodottan álltam itt, miközben Adam
minden ok nélkül véget vetett egy szerencsétlen hüllő életé-
nek.
- Tizennégy órakor várlak - szólt Brooke élesen. - Ki kell
hagynod a drámaterápiát.
- A csudába!
Felhorkantam. Visszaálltunk a sorba, de a többiek sutyo-
rogtak körülöttünk, és lopva lestek minket. Úgy tűnt, Jamie
élvezi, hogy a figyelem középpontjába került.
- Ez elég tökös volt - jegyeztem meg, miközben előrébb
léptünk.
- Melyik része?
- Az, amikor úgy tettél, mintha direkt akarnád, hogy be-
húzzon neked a srác.
Jamie eltűnődve nézett rám.
- Azt hiszem, tényleg azt akartam, hogy megüssön. Vic-
ces: olyan, mintha hiába küldtek volna ide, ez a hely csak
még harciasabbá tenne.
- Hmm - mormoltam elgondolkodva.
- Mi az?
- Csak eszembe juttattál valamit, amit apám szokott mon-
dani. Kérdőn megemelte a szemöldökét.
- Szerinte ha egy piti bűnözőt szigorított fegyházba zár-
nak, akkor mire kiszabadul, készen fog állni a rablógyilkos-
ságra.
 - Pontosan - bólintott Jamie. - Annál inkább szeretnék po-
fán vágni valakit, minél kedélyesebb a személyzet. Mostaná-
ban iszonyatosan idegesítőnek találok mindent. És mindenkit.
- Miközben a sor elejéhez közeledtünk, észrevettem, hogy
Wayne kis papírpoharakat nyom a társaink kezébe. Jamie- re
pillantottam. - Előbb bogyók, aztán kaja - magyarázta.
Mindenkinek kötelező?
- Ez is része a műsornak - mondta Jamie, ahogy Wayne
felé tartottunk. - A pszichoterápiával gondosan összehangolt
gyógyszeres kezelés, blablabla. - Aztán ő került sorra. Elvett
két kis papírpoharat a tanácsadótól, aki az imént elejét vette a
verekedésnek. - Szeva, Wayne! köszönt vidáman.
- Szervusz, Jamie.
- Fenékig! - mondta a barátom, és lenyelte a pirulákat.
Wayne ekkor rám pillantott.
- Te jössz.
- Én új vagyok...
- Mara Dyer - mondta, és átnyújtott nekem két pohárkát.
Lenéztem rájuk. Az egyikben víz volt, a másikban néhány
szem orvosság. Csak egyet ismertem fel, a többi új volt.
- Ezek mik? - kérdeztem a tanácsadótól.
- A gyógyszereid.
- De hát én eddig ezek közül csak egyet szedtem.
- Ezt majd később megbeszélheted Kells doktornővel, de
most be kell venned mindet.
Bosszúsan meredtem rá.
- A szabály az szabály - mondta, és vállat vont. - Na, raj-
ta!
Bekaptam a pirulákat, és nagyot nyeltem.
- Nyisd ki szépen a szád! - utasított Wayne.
Szót fogadtam.
- Nagyon ügyes.
 Piros pontot is kapok? - mondtam volna legszívesebben.
De nem szóltam, csak Jamie után vánszorogtam, és megebé-
deltünk együtt. Csodával határos módon még nevettem is.
Már épp kezdtem volna úgy gondolni, hogy ez a hely nem
is olyan borzasztó, amikor megjelent Kells doktornő, és en-
gem szólított.
- Sok szerencsét! - mondta Jamie, ahogy felkeltem az asz-
taltól. De nem szorultam rá a szerencsére. A rossz éjszakám
és még az annál is rosszabb délelőttöm ellenére betéve tud-
tam a szövegemet. Felkészültem.
Ám ahogy kifelé tartottam a menzáról, valaki megfogta a
csuklómat, és berántott egy kis fülkébe. Phoebe- vel találtam
szemben magam. Hátrapillantottam; a teremből senki sem
láthatott minket.
- Szívesen - mondta színtelen hangon.
Elrántottam a karomat.
- Micsodát?
Phoebe arca teljesen kifejezéstelen volt.
- Hogy szépen megcsináltam a szemedet.
 15

EZEK SZERINT A PSZICHOPATA PHOEBE kaparta

ki a szememet a képen. Nem pedig Jude.
Egyszerre voltam dühös és megkönnyebbült. Jude készí-
tette fotót, és gondoskodott róla, hogy még ma észrevegyem
őket: ez valóban rémisztő és borzalmas volt.
De örültem annak, hogy nem ő kaparta ki a szememet.
Nem igazánn tudtam, miért, de akkor is örültem.
Phoebe otthagyott, mielőtt bármit mondhattam volna még
neki. Mély levegőt vettem, és Kells doktornő után indultam a
hosszú folyosón, de úgy éreztem, mintha egyre szűkülne a
tér. Phoebe kizökkentett, és muszáj volt összeszednem ma-
gam.
Úgy éreztem, mintha legalább tizenöt kilométert gyalo-
goltam volna, mire elértem egy nyitott ajtóhoz a folyosó vé-
gén. A doktornő már bement a szobájába.
Ez a helyiség is fehér volt, akár az összes többi, és nem
állt benne más bútor, csak egy íróasztal meg két szék - szin-
tén hófehérek -, amik eltörpültek a tágas, nyitott térben. Kells
doktornő az asztal mögött állt, oldalán egy férfival.
Rám mosolygott, és az egyik székre intett. Engedelmesen
helyet foglaltam, bár kis híján melléültem. Furcsa.
- Hogy ment a körbevezetés? - kérdezte a doktornő.
- Jól - hazudtam ismét.
- Csodás. Szeretnélek bemutatni Vargas doktor úrnak. - A
mellette álló férfi elmosolyodott. Fiatal volt, göndör hajú és
szemüveges, talán még a harmincat se töltötte be. Az igazat
megvallva egy kicsit hasonlított Dánielre. - Vargas doktor
neuropszichológus. Azokat a diákjainkat kezeli, akik fejsérü-
lést szenvedtek, vagy valamilyen komoly betegség okoz ná-
luk különféle problémákat.
- Nagyon örvendek - mondtam.
- Szintúgy. - A férfi továbbra is szélesen mosolyogva el-
ment mellettem, és az ajtóhoz lépett. - Köszönöm, Kells dok-
tornő!
- Igazán nincs mit.
A doktor úr becsukta az ajtót, így kettesben maradtunk. A
nő kilépett az asztala mögül, és leült a mellettem lévő székre.
Rám mosolygott. Nem volt nála se toll, se papír, se semmi.
Egyszerűen csak... figyelt.
Nyomottnak éreztem a levegőt, és a gondolataim egyre
lassultak, ahogy a másodpercek percekké nyúltak. Vagy talán
nem is teltek el percek; az idő behatárolhatatlan volt ebben az
óriási, üres szobában. Körülnéztem, órát kerestem, de nem
láttam sehol.
- Nos - mondta végül Kells doktornő. - Azt hiszem, elő-
ször is arról kéne beszélgetnünk, miért vagy itt.
Eljött az idő. Törtem a fejem, hogy felidézzem a PTSD
tüneteit, mert csakis olyasmiket akartam mondani, amik azt a
diagnózist igazolják, nem pedig a skizofrénia gyanúját keltik.
Vagy még annál is rosszabbra utalnak.
- Azért vagyok itt - kezdtem óvatosan mert súlyos traumát
szenvedtem. Én túléltem, de a legjobb barátnőm meghalt. -
Jelentőségteljes szünetet tartottam. - Nagyon nehezen viselem
a dolgot, és folyton csak erre gondolok. Párszor előfordult,
hogy hallucináltam is. És néha mintha újra átélném az egé-
szet. - Elhallgattam. Csak remélni tudtam, hogy ez elég lesz.
- Ezért költözött a családod Floridába - mondta Kells dok-
tornő.
 Igen.
- Úgy van.
- De nem ezért kerültél be ebbe a programba.
Nagyot nyeltem.
- Azt hiszem, még nem dolgoztam fel a történteket. -
Igyekeztem ártatlan hangot megütni, de inkább csak idegesre
sikerült.
A doktornő bólintott.
- Ezt nem is várja el tőled senki. De én azt szeretném tud-
ni, megérted- e, hogy miért vagy pont itt. Pont most.
Á! Ezek szerint azt akarta, hogy Jude- ról beszéljek: hogy
elmondjam, szerintem életben van. Muszáj volt válaszolnom
neki, de veszélyes határvonalon kellett egyensúlyoznom. Ha
túl óvatosan beszélek, akkor rájön, hogy manipulálni próbá-
lom. Ha viszont túl őszintén, akkor a végén még annál is
őrültebbnek hisz, mint eddig. Így hát azt feleltem:
- Apámat meglőtték. Én... én azt hittem, hogy talán meg
fog halni. És nagyon kiakadtam. Elmentem a rendőrségre, és
nekiálltam sikoltozni. Én nem is... nem voltam magamnál.
Nem bírtam megbirkózni a dologgal. - Felkavarodott a gyom-
rom. Reméltem, hogy a doktornő most már továbblép.
Nem lépett tovább.
- A rendőrségen megemlítetted a fiúdat. Jude- ot.
Gyűlöltem hallani a nevét.
- Csak volt - mondtam.
- Tessék?
- A volt fiúmat.
- A volt fiúdat - ismételte, és ugyanúgy nézett rám, ahogy
néhány nappal ezelőtt West doktornő. - Megemlítetted a volt
fiúdat, Jude- ot. Azt mondtad, hogy itt van.
 A CLAIRE MIATT szavak jelentek meg vörössel a fehér
falon, Kells doktornő háta mögött. Elöntött a félelem, majd
pislogtam, hogy eltűnjön a felirat.
- Az aktádban lévő információ szerint a fiúd... mármint,
bocsánat, a volt fiúd, Jude, valamint a barátnőid, Rachel és
Claire akkor haltak meg, amikor összeomlott a Rhode Island-
i Tamerlane Állami Elmegyógyintézet.
- Igen - feleltem suttogva.
- De te azt mondtad, hogy Jude itt van - ismételte.
Nem válaszoltam.
- Láttad őt azóta a végzetes éjszaka óta, Mara?
Kővé dermedtem. Nyugodt hangot erőltettem magamra.
- Az lehetetlen volna.
Kells doktornő fél kézzel az íróasztalára könyökölt, és a
tenyerébe támasztotta az állát. Együttérző pillantást vetett
rám.
- Érdekel, hogy mit gondolok?
Kápráztasson el!
- El se tudom képzelni.
- Szerintem bűntudatod van a barátnőid halála miatt. Meg
a fiúd halála miatt.
- Csak a volt fiúm! - kiabáltam. Basszus!
A doktornőnek a szeme se rebbent. Higgadt hangon szólt.
- Történt valami közted és Jude között, Mara?
Eddig észre sem vettem, hogy zihálok. Lehunytam a sze-
mem.
Szedd össze magad!
- Kérlek, mondj igazat! - szólt a nő halkan.
- Mit számít az? - Egy könnycsepp gördült le az arcomon.
Csessze meg!
- Ha nem árulod el az igazat, sokkal nehezebb lesz segíte-
nem. Pedig én nagyon szeretnék segíteni neked.
 Csöndben maradtam.
- Tudod - mondta Kells doktornő, és hátradőlt a széken - ,
vannak fiatalok, akiket már évek óta kezelünk ebben a prog-
ramban; először ide kerültek, aztán be kellett költözniük a
bentlakásos intézetünkbe, és azóta is ott foglalkozunk velük.
De szerintem a te esetedben nincs szükség erre. Szerintem
számodra ez csak pihenőhely. Egy kis kitérő, hogy segítsünk
visszatalálnod a régi önmagadhoz. Nagyon kizökkentett téged
mindaz, ami az elmúlt hat hónapban történt veled... és ez tel-
jesen érthető. Túléltél egy katasztrofális balesetet.
Nem baleset volt.
- Meghalt a legjobb barátnőd.
Én öltem meg.
- El kellett költöznöd.
Hogy megpróbáljam elfelejteni, amit tettem.
- Meghalt a tanárnőd.
Mert a halálát akartam.
- Meglőtték édesapádat.
Mert kényszerítettem valakit, hogy fegyvert fogjon rá.
- Ez több trauma, mint amivel a legtöbb ember egy egész
élet leforgása alatt szembesül, te pedig mindezt fél éven belül
élted át. És szerintem jót tenne neked, ha beszélgetnél velem
a történtekről. Tudom, hogy mások is kezeltek már...
És őket jobban bírtam.
- De most itt vagy, és bár tudom, hogy nem ezt akartad,
szerintem nem csak az idődet pocsékolnád ebben a program-
ban.
Most már patakzott a könnyem.
- Mit akar, miről beszéljek?
- Mi történt közted és Jude között?
Kiszáradt a torkom, és viszketett az orrom a sírástól.
- Jude... megcsókolt. Pedig nem akartam.
 - Mikor?
- Azon az éjszakán. Amikor...
Amikor meghalt- mondtam majdnem. De Jude nem halt
meg. Még mindig életben volt.
- Tett mást is?
- Csak próbálkozott. - Így hát meséltem a doktornőnek ar-
ról az éjszakáról, elmondtam, mit próbált tenni Jude.
- Megerőszakolt? - kérdezte.
Hevesen csóváltam a fejem.
- Nem.
- Mennyire fajult el a dolog?
Forróság öntötte el az arcomat.
- A falhoz szorított, de...
- De mi?
De megfékeztem.
- Az épület összeomlott, mielőtt bármi más történhetett
volna. Kells doktornő oldalra döntötte a fejét.
- És Jude meghalt, te pedig életben maradtál.
Nem feleltem.
A doktornő kissé előrehajolt.
- Szokott Jude olyasmikre késztetni, amiket nem akarsz
megtenni, Mara?
Legszívesebben megráztam volna a nőt. Azt hitte, Jude
valami képzeletbeli ördög, aki a vállamon ül, és gonosz gon-
dolatokat suttog a fülembe.
- Szerinted Jude életben van? - kérdezett rá ismét.
Szívem szerint megragadtam volna tökéletesen vasalt se-
lyemblúza gallérját, és az arcába ordítottam volna, hogy
„igenis, életben van!”. Iszonyatos akaraterőre volt szükségem
ahhoz, hogy egyszerűen annyit mondjak:
- Nem, nincs.
Kells doktornő felsóhajtott.
 - Mara, ha hazudsz, akkor ahhoz mérten kell igazítanom a
kezelésedet. Nem szeretném, ha beteges hazudozóként kéne
kezelnem léged. Szeretném tudni, hogy megbízhatok benned.
Nem bízott volna meg bennem, ha elárultam volna neki
az igazat, ám jelen pillanatban a hazugságom se győzte meg.
- Nem hiszem, hogy életben van - mondtam határozottan.
- Tudom, hogy meghalt. De néha...
- Néha...
- Néha megijeszt, tudja? - hebegtem. - A gondolat, hogy
Jude talán... talán életben maradt, érti? Mint egy gyerek, aki
attól fél, hogy szörny rejtőzik a szekrényében vagy az agya
alatt. - Na, tessék. Tálán a doktornő így megkapta, amit akart,
de azért nem tűntem totálisan őrültnek.
A nő bólintott.
- Teljességgel megértem. Szerintem érthető a félelmed, és
szeretném, ha ezzel a kérdéssel foglalkoznánk, amíg itt vagy.
Megkönnyebbülten sóhajtottam.
- Én is - hazudtam ismét.
- Tegyük fel, csakis elméleti lehetőségként, hogy Jude
mégsem halt meg az elmegyógyintézetben.
Nem úgy értettem, hogy már ma foglalkozni akarnék ez-
zel a kérdéssel.
- Oké...
- Tegyük fel, hogy Floridában van.
- Oké...
- Szerinted miért lenne itt? Mitől rettegsz?
Veszélyes terepre tévedtünk, de nem tudtam, hogyan tér-
jek ki a kérdés elől.
- Hogy Jude talán... talán zaklatna engem. - Zaklatott is.
- Miért jönne el ide csak azért, hogy zaklasson téged?
A megcsonkított macska.
 A tükrömre vérrel felírt szavak. A fotók. Zakatolt a szí-
vem, ahogy ezekre gondoltam.
- Hogy megfélemlítsen - feleltem.
- Miért akarná, hogy félj?
Mert megpróbáltam megölni. Mert megöltem a húgát.
Ezek a válaszok jutottak eszembe, de természetesen nem
mondhattam ki őket. Így inkább megcsóváltam a fejem, és azt
kérdeztem:
- Miért akart bántani az elmegyógyintézetben?
- Ez más kérdés, Mara. A nemi erőszak...
- Nem erőszakolt meg.
Kells doktornő sokatmondóan meredt rám.
- Tényleg nem. Én... - Megfékeztem, mielőtt megtehette
volna. - Nem erőszakolt meg - erősködtem. - Mit is akart
mondani?
- Azt kezdtem el mondani, hogy a nemi erőszak a hata-
lomvágyról szól, nem a szexről - magyarázta. - Valaki erővel
vagy fenyegetéssel kényszeríti rá az akaratát egy másik sze-
mélyre.
- Szóval, ha Jude talán életben volna, bár persze nincs,
akkor azért zaklatna, hogy megmutassa, hatalma van fölöt-
tem. Hogy meg tud félemlíteni. - Ez beleillett a képbe.
Kells doktornő elmélyülten nézett rám.
- Sok mindent mondtál el ma nekem, Mara. És még jó da-
rabig fogok gondolkozni mindezen. De ha érdekel, elmond-
hatom, hogy mit gondolok most.
Nagyjából annyira hozott lázba a véleménye, mint egy
beöntés.
- Szuper.
- Amikor elmentél a rendőrségre - mondta - , azt állítottad
a nyomozónak, hogy te ölted meg Claire- t és Rachelt.
Helyben vagyunk.
 - Én ebből azt a következtetést vonom le, hogy nagyon
gyötör téged a bűntudat, felelősnek érzed magad a legjobb
barátnőd haláláért. Meg azért, hogy a családodnak Floridába
kellett költöznie. És mindazért, ami azóta történt a családod-
dal. Véleményem szerint két súlyos trauma ért téged egymás
után: Jude bántalmazott, aztán összeomlón az épület. És úgy
gondolom, bizonyos szempontból kevésbé érzed magad véd-
telennek, ha azt képzeled, hogy te magad fékezted meg Jude-
ot, mielőtt megtehette volna, amit szerinted tenni akart. És
azóta valahányszor rossz dolog vagy szerencsétlen véletlen
történt, elhitetted magaddal, hogy te vagy a kiváltó oka, mert
ettől úgy érezted, nem vagy annyira tehetetlen. Tudat alatt
viszont teljesen tehetetlennek hiszed magad; és ez az érzés
nyilvánul meg az attól való félelmedben, hogy Jude talán
életben van.
Fogalmam sem volt, hogyan őrizhetném meg a józan
eszemet, miközben egyfolytában azt hajtogatják nekem, hogy
őrült vagyok.
- Ez nagyon érdekes - mondtam lassan.
- Kérdezhetek valamit, Mara?
Van választási lehetőségem?
- Persze.
- Mondd, mit akarsz?
Oldalra hajtottam a fejem.
- Mármint most?
- Nem. Úgy általában.
- Hogy mit akarok? Hát... - Próbáltam kitalálni. Tulaj-
donképpen mit akartam?
Visszatérni a régi szép időkbe? Amikor még az volt a
legnagyobb bajom, hogy Claire megpróbálta kisajátítani a
legjobb barátnőmet? Visszaforgatni az idő kerekét azelőttre,
hogy egyáltalán megismertem Claire- t? És Jude- ot?
 De az még azelőtt volt, hogy megismertem volna Noah- t.
Láttam őt a lelki szemeim előtt, ahogy a lábamhoz gug-
gol. Ahogy beköti a cipőfűzőmet. Ahogy felnéz rám azzal a
kék szemével, és rám villantja azt a félmosolyát, amit úgy
imádtam.
Nem akartam visszatérni a múltba, amikor Noah még
nem volt az életem része. Nem akartam elveszíteni őt. Én
nem akartam mást, csak...
- Jobban lenni - mondtam végül. Jobban akartam lenni. A
családomért. Noah- ért. Saját magamért. Az egyetemi felvéte-
li miatt akartam aggódni, nem pedig a zárt osztálytól rettegni.
Tudtam, hogy soha nem leszek normális, de reméltem, talán
megpróbálhatok többé- kevésbé normális életet élni.
- Nagyon örülök, hogy ezt mondod - felelte Kells doktor-
nő, és felállt. - Segíthetünk neked jobban lenni, de csak ak-
kor, ha te is akarod, különben semmit sem tehetünk.
Bólintottam, és én is fölkeltem a székről, de meginogtam.
Az asztalnak akartam dőlni, hogy megtámaszkodjak, de ól-
mosnak éreztem tagjaimat, és összegörnyedtem.
Kells doktornő a hátamra tette a kezét.
- Rosszul érzed magad?
Szavai mintha visszhangzottak volna - valaki más hang-
ján.
Az elmémben.
Pislogtam. Kells doktornő tekintetéből aggodalom sütött.
Sikerült bólintanom, de beleszédültem a mozdulatba. Fogal-
mam sem volt, mi történik velem.
- Mi a baj? - kérdezte a doktornő. Kíváncsian nézett rám,
és ettől furcsán éreztem magam. Mintha arra várt volna, hogy
történjen valami.
Paranoiás lettem. Gyanakvó.
 Ahogy megpróbáltam megszólalni, a nő arca elhomályo-
sult a szemem előtt.
- Vizet? - kérdezte, és én ismét hallottam a visszhangot,
valahonnan messziről.
Nyilván bólintottam, mivel Kells doktornő leültetett a
székre, aztán azt mondta, mindjárt visszajön. Hallottam, hogy
a hátam mögött kinyílik, aztán becsukódik az ajtó.
Aztán elájultam.
 16
AZELŐTT
India, Kalkutta

A HINTÓ AJTAJÁHOZ DUGTAM AZ ARCOMAT, és

kilestem a függöny mögül a fákra, az ágaikon díszelgő, sár-
gásfehér szirmú virágokra, meg a törzsüket borító sűrű, zöld
burjánzásra. Kúszónövények lógtak a fölénk nyúló ágakról,
olyan közel, hogy akár meg is érinthettem volna őket, de nem
volt hozzá kedvem Jól ismertem ezt a világot, a mohával bo-
rított kövek és csillogó levelek zöldjét, a dzsungel virágainak
és naplementéinek pazar színeit. Ez a világ mar nem érdekelt.
A hintő aprócska világa viszont új volt a számomra, ez sokkal
inkább lenyűgözött.
- Rosszul érzed magad?
Hallottam a fehér férfi hangján, hogy kérdést tett fel, de
nem értettem a szavak jelentését. A hintó mélyéről, halkan
szólt hozzám. Nem volt kedvem az arcára nézni.
A hintó megrázkódott, és kicsinyke ujjaim a puha ülésbe
mélyedtek. Bársony- mondta a férfi, amikor beszállva végig-
futtattam a kezemet az ülésén, és elámultam. Még soha nem
éreztem semmit, aminek ilyen lágy lett volna a tapintása; a
szőr és bőr világában nem létezett semmi ehhez fogható.
Lassan haladtunk, még az elefántoknál is lassabban, de
megállás nélkül törtünk előre, hosszú nappalokon és éjszaká-
kon át. A nyirkos erdő végül száraz földnek adta át a helyét, a
zöld világ pedig barnára és feketére váltott körülöttünk. Füst
éles szaga töltötte be a levegőt, elegyedve a hintó szantálfájá-
nak aromájával.
A lovak lassítottak, én pedig ismét kilestem a hintóból.
Megdöbbentett, ami a szemem elé tárult.
Óriási, mozdulatlan bestiák emelkedtek ki a vízből; még
soha élelemben nem láttam ekkora lényeket. Vékony tagjaik
egészen az égig nyúltak, és hemzsegtek rajtuk az emberek,
bár ők maguk nem moccantak. Olyan zajok ütötték meg a
fülemet, amikhez foghatókat még soha nem hallottam, idegen
és különös hangok kavalkádja. Fűszerek íze vonta be a nyel-
vemet, orromat betöltötte a nyirkos föld illata.
A fehér férfi kinyújtotta a karját, a hatalmas bestiákra mu-
tatott.
- Hajók - mondta, aztán leejtette remegő kezét. Izmai er-
nyedtek és gyengék voltak, zihálva húzódott vissza a hintó
homályába.
Végül megálltunk. Kinyílt a hintó ajtaja, és egy kedves
arcú, élénkkék ruhát viselő férfi nyújtotta felém a karját.
- Gyere! - szólt hozzám olyan nyelven, amit értettem.
Hangja olyan volt, akár a nap melegítette víz. Nem féltem
tőle, így meglógtam a kezét, és kiszálltam a hintóból. Vártam,
hogy a fehér férfi kövessen, mint mindig, valahányszor meg-
álltunk utunk során, ám ezúttal nem szállt ki. Az ajtóhoz hú-
zódott, bár arca továbbra is árnyékba borult. Egy kis fekete
erszényt nyújtott a kék ruhás férfi felé, karja remegett az erő-
feszítéstől.
- Térj vissza ide minden hét utolsó napján, és ha veled
van a lány, a titkárom újra megtölti majd az erszényt!
A kékbe öltözött férfi elvette az erszényt, és fejet hajtott.
- Az úr igazán nagylelkű.
A fehér férfi elnevette magát. Gyönge volt a hangja.
 - A Kelet- indiai Társaság ilyen nagylelkű. - Intett, hogy
lépjek közelebb. Visszamentem a hintóhoz. A fehér férfi je-
lezte, hogy tartsam oda a tenyeremet.
Engedelmeskedtem. Valami hideg, csillogó tárgyat nyo-
mott a kezembe. Undorított száraz bőrének érintése.
- Hadd vegyen magának valami szépet! - mondta a fehér
férfi a kék ruhásnak, felém biccentve.
- Igen, uram. Mi a leány neve?
- Nem tudom. A tolmácsaim megpróbálták rávenni, hogy
árulja el a nevét, de nem volt hajlandó szóba állni velük.
- Érti a beszédet?
- Úgy hiszem, igen, mivel bólint vagy a fejét csóválja, ha
hindi vagy szanszkrit nyelven tesznek fel neki kérdést. Értel-
mes a tekintete. Úgy gondolom, hamar megtanul majd ango-
lul.
- Csodás ara lesz belőle.
A fehér férfi nevetett, ezúttal hangosabban.
- Azt hiszem, ehhez a feleségemnek is volna egy- két sza-
va. Nem, a kis hölgy a gyámleányom lesz.
- Mikor tér vissza érte az úr?
- Ma elhajózom Londonba, és üzleti ügyek miatt legalább
hat hónapig ott kell majd maradnom. De remélem, hogy az-
után nem sokkal visszatérhetek, talán a feleségem és a fiam
társaságában. - A férfi köhögött.
- Vizet?
A fehér férfi köhögése egyre hevesebb lett, de csak le-
gyintett.
- Elég jól van az úr az utazáshoz?
A fehér férfi nem felelt, amíg el nem múlt a köhögési ro-
hama. Aztán így szólt:
- Csak egy kis folyami betegség. Mindössze tiszta vízre
és pihenésre van szükségem.
 - Ne készítsen a feleségem valami főzetet az úrnak, mie-
lőtt útnak indul?
- Arra semmi szükség, köszönöm. A katonai kiképzésem
után orvostudomadományt hallgattam. No, de most már in-
dulnom kell. Vigyázz magadra és a lányra!
A kék ruhás bólintott, a fehér férfi pedig visszahúzódott a
hintó sötét sarkába. A kék ruhás becsukta az ajtót, majd elő-
rement a lovakhoz, és a bakon ülő férfihoz szólt a saját nyel-
vén. A mi nyelvünkön.
- Készíts neki keveréket szárított fokhagymából, citrom-
léből, mézből, a tamarindusz terméséből és kurkumából!
Óránként négyszer itasd meg belőle! - Kivett az erszényből
két kis csillogó érmét, és átnyújtotta a férfinak. A kocsisnak,
ahogy a fehér férfi nevezte. A kocsis biccentett, és fogta a
gyeplőt. - Várj! - tartotta fel a kezét a kékbe öltözött férfi.
A kocsis várt.
- Ott voltál, amikor rátaláltak a lányra?
A kocsis fekete szeme az enyémre vándorolt, aztán gyor-
san elkapta a pillantását. Lassan megcsóválta a fejét.
- Nem. De ott volt egy barátom, az egyik teherhordó a
csoportjukban. - Nem mondott többet, ám a kékbe öltözött
férfi felé nyújtotta a kezét, aki felsóhajtott, és két újabb ezüst-
színű korongot nyomott a kérges tenyérbe. A kocsis elvigyo-
rodott, kivillantva igencsak hiányos fogsorát. Tekintete ismét
rám villant. - Nem tetszik, hogy hall minket.
A kékbe öltözött férfi felém fordult.
- Menj csak, nézz körül! - mondta, és a hajók felé intett.
Igen - biccentettem, és úgy tettem, mintha elmennék. Ám
valójában csak megkerültem a kocsit, és a túlsó feléhez si-
multam. Így nem láthattak. Vártam és hallgatóztam.
A kékbe öltözött férfi szólalt meg elsőnek.
- Mit hallottál?
 A kocsis halkan felelt.
- Tigrisre vadásztak, Prajágától néhány napnyi járásra.
Elefántháton követték a bestiát, de az állatok egyszer csak
megtorpantak, nem voltak hajlandóak továbbmenni. Semmi-
vel sem lehetett rávenni őket, hogy megmozduljanak: se cse-
megével, se ütlegeléssel. Ez a bolond - mondta, és megko-
cogtatta a hintót - ragaszkodott hozzá, hogy gyalog folytassák
a vadászatot, de csak három férfi volt hajlandó vele tartani.
Az egyik egy idegen volt, talán az úr tolmácsa. A másik a
szakács. A harmadik egy vadász, az egyik teherhordó, a bará-
tom fivére.
- Folytasd!
- Követték a tigris nyomát, amíg mindent elborító, em-
bermagasságú fűhöz nem értek. Minden vadász tudja, hogy a
magas fű halált rejt, és a barátom fivére vissza is akart for-
dulni. A másik férfi, az idegen, viszont makacskodott, hogy
menjenek tovább, és az úr hallgatott rá. A szakács követte
őket, de a vadász nem volt hajlandó velük tartani, és egyedül
indult el visszafelé. Soha többé nem látták.
- Mi történt? - A kékbe öltözött férfi hangja inkább volt
kíváncsi, mint riadt.
- A három férfi órákon át követte a tigris nyomát, míg egy
vértócsára nem bukkantak.
- A bestia zsákmányt ejtett?
- Nem - felelte a kocsis. A lovak toporogtak, nyugtalanul
prüszköltek. - Ha a tigris ejtett volna el egy állatot, akkor ve-
zettek volna nyomok elfelé a vér tócsától. Akkor a vadászok
találtak volna csontot és húst, bőrt és szőrt is. De semmit sem
láttak, csak vért. Nem volt se tetem, se irha. És a vért még a
legyek is elkerülték. A vadászok megkerülték a tócsát, és a
fűben keresgéltek. Ekkor vették észre a lábnyomokat. Egy
gyermek véres lábnyomait.
 - És így találtak rá erre a lányra?
Igen - válaszolta a kocsis. - Egy fa tövében feküdt össze-
gömbölyödve, mélyen aludt. És a markában egy emberi szí-
vet tartott.
 17

KIPATTANT A SZEMEM. Rémálmom élénk színeit

elmosta a fehérség.
Ágyban feküdtem, felbámultam a mennyezetre. De nem a
saját agyamban hevertem; nem otthon voltam. Verejtékben
úsztam, es kalapált a szívem. Az álmomra koncentráltam,
próbáltam belekapaszkodni, mielőtt még szertefoszlik az em-
léke.
- Hogy érzed magad?
A hang hallatán az álom legutolsó foszlányai is eloszlot-
tak. Nagyot sóhajtottam, és merev, elmacskásodott karomra
támaszkodva felig felültem, hogy lássam, ki szólt hozzám.
Barna hajú, lófarkas férfit pillantottam meg. Ismerős volt, de
a nevére nem emlékeztem.
- Ki maga? - kérdeztem gyanakodva.
A férfi elmosolyodott.
- Patrick vagyok, te pedig elájultál. Hogy érzed magad? -
érdeklődött ismét.
Lehunytam a szemem. Rosszul voltam attól, hogy örökö-
sen rosszul voltam.
- Jól - feleltem.
Ekkor Kells doktornő bukkant fel Patrick mögött.
- Igencsak ránk ijesztettél, Mara. Állapítottak már meg
nálad hipoglikémiát?
Az agyam még mindig le volt lassulva, a szívem viszont
továbbra is zakatolt.
- Micsodát?
 - Hipoglikémiát - ismételte. - Alacsony vércukorszintet.
- Nem hinném. - Kidugtam a lábamat a kémény kis ágy-
ból. Megcsóváltam a fejem, de ettől csak még jobban fájt. -
Nem.
- Rendben. A vérvizsgálatból majd minden kiderül.
- Vérvizsgálat?
A doktornő a karomra pillantott. Egy vattapamacsot ta-
pasztottak a könyökhajlatomba; valaki pedig levette rólam a
pulcsimat, és lerakta az ágy végébe. A vérvételtől még érzé-
keny bőrömre szorítottam a kezem, és igyekeztem leplezni,
mennyire ki vagyok akadva.
- Vészhelyzet volt. Nagyon aggódtunk érted - magyaráz-
kodott Kells doktornő. Ezek szerint mégis meglátszott rajtam,
hogy ki vagyok borulva. - Felhívtuk édesanyádat, ő pedig
azonnal ideküldte apukádat, hogy vigyen haza. Biztos vagyok
benne, hogy nincs semmi baj, de jobb félni, mint megijedni.
Az ágyon ücsörögve fortyogtam magamban, amíg apa
meg nem érkezett. Szélesen elmosolyodott, amikor megpil-
lantott, de láttam rajta, hogy aggódik. Lehajolt hozzám.
- Hogy érzed magad?
Felzaklatott, hogy vért vettek tőlem. Dühös voltam, ami-
ért elájultam. Féltem, hogy újra megtörténhet, hiszen nem
először fordult elő.
A kiállításon, ahová Noah vitt el, nemcsak elájultam, ha-
nem még bevillanó emlékképeket is láttam. Azon az éjszakán
szintén elaléltam, amikor az öcsémet kerestük. Meg azok után
is, hogy csirkevert ittam egy santeria boltban, ami azóta
mintha megszűnt volna létezni. És valahányszor elájultam, a
realitás határai elmosódtak, én pedig egyre jobban összezava-
rodtam. Egyre bizonytalanabb lettem. Lassan már azt sem
tudtam, mi valóságos, és mi nem. Így már nem igazán bízhat-
tam önmagámban, és ezt nagyon nehéz volt elviselni.
 De persze apámnak egy szót sem árulhattam el mindeb-
ből, pedig ő várta a válaszomat. Így egyszerűen csak annyit
mondtam panaszosan, igazából kitérve a kérdése elől:
- Vért vettek tőlem.
- Aggódtak, hogy valami baj van - magyarázta apa. - És
kiderült, hogy tényleg alacsony volt a vércukorszinted. Volna
kedved hazafelé beugrani fagyizni?
Csak úgy áradt belőle a reménykedés, így a kedvéért bó-
lintottam.
- Fantasztikus - vigyorgott, és felsegített az ágyról. Fel-
vettem a ! pulcsimat, és a kijárat felé indultunk. Hiába mere-
gettem a szemem kifelé menet, sehol sem láttam Jamie- t.
Apa az ajtóhoz érve egy bemélyedés fölé hajolt, és egy
vastag nyelű esernyőt húzott elő egy rekeszből.
- Úgy zuhog, mintha dézsából öntenék - biccentett az
üvegajtó felé. A szakadó eső kíméletlenül verte az utcát, és
apa küszködve igyekezett egyszerre kinyitni az ernyőt és az
ajtót. Karba font kézzel a parkolót bámultam az előtető me-
nedéke alól. Kíváncsi voltam, mennyi lehet az idő; a parkoló-
ban apám kocsiján kívül csak egy vén, fehér, platós kisteher-
autó állt. A többi parkolóhely mind üres volt.
Apa bocsánatkérő képet vágott.
- Úgy látszik, futnunk kell.
- Biztos, hogy menni fog?
Megpaskolta a törzsét, közvetlenül a sebhelye fölött.
- Kutya bajom. És neked biztos, hogy menni fog?
Bólintottam.
- Mert odaadhatom az esernyőt, ha kéred.
- Nem kell - feleltem, az esőt bámulva.
- Oké. Akkor háromra. Egy - kezdte, és úgy tett, mint egy
futó, aki rajthoz áll. - Két... Há!
 Kirohantunk a szakadó esőbe. Apa megpróbálta fölém
tartani az esernyőt, de nem volt semmi értelme. Mire beszáll-
tunk a kocsiba, bőrig áztunk.
Apa megrázta a fejét, esőcseppeket szórva a műszerfalra.
Elvigyorodott, és mosolya ragadósnak bizonyult. Talán még-
sem olyan rosszötlet a fagyizás.
Ráadta a gyújtást, aztán kihajtottunk a parkolóból. Ösztö-
nösen megnéztem magam a visszapillantó tükörben.
A hajam az arcomra tapadt, és sápadt voltam. De azért
egész tűrhetően néztem ki. Talán kissé sovány voltam. Meg
egy kicsit fáradt. De alapvetően normális.
Aztán a tükörképem kacsintott. Pedig én magam nem.
A szememre szorítottam a tenyeremet. Csakis azért látok
ilyesmiket, mert feszült vagyok. Mert félek. Csak képzelő-
döm. Nincs semmi bajom.
Megpróbáltam elhitetni ezt magammal. Ám amikor kinyi-
tottam a szemem, fény villant a tükörben, és elvakított.
Csak egy autó fényszórója volt. A mögöttünk haladó ko-
csi fényszórója. Hátrafordultam az ülésen, jobban meg akar-
tam nézni magamnak az autót, de úgy zuhogott az eső, hogy
semmit sem láttam, csak a reflektort.
Apám a parkolóból kikanyarodva felhajtott a főútra. A
fényszóró követett minket. Most már láttam, hogy egy kiste-
herautó jön mögöttünk. Egy fehér, platós kisteherautó.
Ugyanaz, ami a parkolóban állt.
Megborzongtam, és a pulcsimba burkolóztam, aztán a
műszerfalhoz nyúltam, és bekapcsoltam a fűtést.
- Fázol?
Bólintottam.
- Maris hozzászoktál a kánikulához, mi? - kérdezte apa
vigyorogva. Haloványan viszonoztam a mosolyát. - Jól vagy,
kicsim?
 Nem, nem voltam jól. A bepárásodott visszapillantó tü-
körbe néztem. Még mindig láttam magunk mögött a reflek-
torfényt. Újra megfordultam, próbáltam kilesni a hátsó abla-
kon, de nem láttam, ki vezeti az autót.
A kisteherautó követett minket az autópályára.
Hányingerem volt. Alkarommal megtöröltem izzadt hom-
lokomat, és szorosan lehunytam a szemem. Muszáj volt meg-
kérdeznem.
- Ez ugyanaz a kisteherautó, mint a parkolóban? - Igye-
keztem nem túl paranoiás hangot megütni, de tudnom kellett,
hogy apám is látta- e a kocsit.
- Hmm?
- Ami mögöttünk jön.
Apám tekintete a visszapillantó tükörre vándorolt.
- Melyik parkolóban?
- A Horizontnál - mondtam lassan, összeszorított fogam
között szűrve a szót. - Ahonnan tíz perce jöttünk el.
- Nem tudom. - Ismét az útra szegezte a tekintetét. Nyil-
vánvalóan nem vette észre a kocsit a parkolóban, és láthatóan
nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget.
Talán nem is volt. Talán a fotók meg a doktornővel foly-
tatott beszélgetés okozta feszültség miatt ájultam el, és most
ugyanennek utóhatásaként hallucinálom a makacs fényszórót
a tükörben. Talán a mögöttünk haladó kisteherautó csak egy
teljesen átlagos kocsi.
Ismét a tükörbe pillantottam. Megesküdtem volna, hogy a
fényszóró közelebb ért.
Ne is gondolj rá! Magam elé bámultam, a semmibe, és az
ablaktörlő delejes, gépies surrogását hallgattam. Apa nem
szólt. Éppen a műszerfalhoz nyúlt, hogy bekapcsolja a rádiót,
amikor meghallottuk a kerekek csikorgását.
 Felkaptuk a fejünket, ahogy az autót beragyogta a fény.
Apa balra rántotta a kormányt, miközben a kisteherautó pad-
lógázzal kihajtott a tőlünk jobbra lévő sávba, és olyan közel
húzott el mellettünk, hogy kis híján súrolta a kocsinkat az én
oldalamon.
Apa kiabált. Nekem mondott valamit. De nem hallottam,
mert amikor a kisteherautó elhajtott mellettünk, az elmém
kizárt mindent azon a látványon kívül, hogy a volán mögött
Jude ült.
Üvöltöttem apámnak. Muszáj odanéznie! Muszáj látnia!
De ő is üvöltött.
- Kapaszkodj!
Elvesztette az uralmát a volán fölött. Elöntött a pánik fe-
kete hulláma, miközben az autó kifarolt az esőáztatta úton. A
kisteherautó a sávokat váltogatva süvített el. Dörömbölt a
szívem, és fél kézzel a műszerfalra támaszkodtam. Felkava-
rodott a gyomrom, kis híján elhánytam magam. Tudtam,
hogy karambolozni fogunk. Jude követett minket, és most
karambolozni fogunk...
Abban a másodpercben, hogy ezt gondoltam, csönd tá-
madt.
- Seggfej! - ordította apám. Rápillantottam: izzadság
gyöngyözött a homlokán, és kidagadtak a nyakán az erek.
Ekkor döbbentem rá, hogy megálltunk.
Megálltunk.
Nem karamboloztunk.
Mozdulatlanul ültünk a bal szélső sávban, ami a teleko-
csiknak volt fenntartva. Az autók dudálva kerültek meg min-
ket.
- Senki se tud vezetni ebben a rohadt városban! - csapott
apa ököllel a műszerfalra, mire összerezzentem. - Bocsánat! -
mondta gyorsan. - Mara... Mara? - Hangja elcsuklott az ag-
godalomtól.
Nyilván borzalmasan néztem ki, mert apám arckifejezése
dühösről riadtra váltott. Bólintottam. Nem voltam biztos ben-
ne, hogy meg bírok szólalni.
Apa nem látta őt. Nem látta Jude- ot. Egyedül én láttam.
- Menjünk szépen haza - motyogta apám a bajsza alatt.
Újra beindította a motort, és az út hátralévő részében csiga-
lassan hajtott. Még a tragacsokat vezető nyugdíjasok is du-
dálva előztek le minket. Apa magasról tett rá.
Hazaérve leparkoltunk az üres felhajtón, aztán apa sietve
megkerülte a kocsit, hogy kinyissa nekem az ajtót, és a fejünk
fölé tartotta az esernyőt. A házhoz szaladtunk, apa bénázott
egy kicsit a kulcsával, mielőtt végre sikerült kinyitnia a bejá-
rati ajtót.
- Csinálok forró csokit. A fagyizást majd máskor bepótol-
juk, rendben? - kérdezte mosolyogva, ám tekintete egyáltalán
nem volt vidám. Látszott rajta, hogy borzasztóan aggódik.
Erőt vettem magamon, és válaszoltam:
- Jöhet a forró csoki, persze. - Megdörgöltem a karomat,
ahogy az eső megújult erővel verte a nappali óriási ablakát, a
frászt hozva rám.
- És lekapcsolom a légkondit... Meg lehet fagyni ebben a
házban.
- Koszi - vetettem rá hamis mosolyt.
Ekkor magához ölelt, és olyan erősen szorított, hogy attól
féltem, a végén még összeroppant. Azért sikerült nekem is
átkarolnom, és miután eleresztett, bement a konyhába, ahol
nagy zajjal állt neki forró csokit készíteni.
Nem mozdultam. Dermedten álltam az előszobában. Be-
lenéztem a bejárati ajtó melletti, aranyozott keretű tükörbe,
ami az antik diófa asztalka fölött lógott. Hevesen hullámzott
a mellkasom. Kitágult az orrlyukam, az ajkam pedig sápadt
lett, vértelen.
Ki voltam akadva. De nem a félelemtől.
Hanem a dühtől.
Apámnak baja eshetett volna. Akár meg is halhatott vol-
na. De ezúttal nem én tehettem róla.
Hanem Jude.
 18

PERCEKKEL VAGY MÁSODPERCEKKEL KÉSŐBB

végre otthagytam a tükröt, és a szobámhoz masíroztam. Ám
amikor kinyitottam az ajtót, borzasztóan meghökkentett,
hogy egy szempár bámult rám.
Egy játék baba csücsült békésen az íróasztalomon, puha
testét egy halom régi tankönyvemnek döntve. Az arcára var-
rott mosoly örömöt sugárzott. Fekete szeme vakon meredt
maga elé, de furcsamód mintha mégis rám összpontosított
volna.
A nagymamám rongybabája volt, legalábbis kiskoromban
ezt mondta anya. A nagyi akkor hagyta rám, amikor még kis-
baba voltam, de soha nem játszottam vele. Még nevet sem
adtam neki. Még csak nem is szerettem; mindig a különféle
játékszerek és plüssállatok alatt senyvedett a játékospolcon,
aztán ahogy felnőttem, átkerült a játékospolcról a gardrób
hátsó sarkába, ahol eltakarták a cipők meg a ritkán hordott
ruhák.
Most viszont itt volt előttem, az íróasztalomon ült. Nem
mozdult. Pislogtam. Hát persze hogy nem mozdult. Csak egy
játék baba volt. A játék babák nem szoktak mozogni.
De ez a baba igenis elmozdult. Mivel legutóbb egy do-
bozban láttam a Rhode Island- i szobámból hozott, régi fény-
képek és holmik között. Abban a dobozban, amit nem nyitot-
tam ki azóta, hogy...
A jelmezes buli estéje óta.
 Visszagondoltam arra az estére. Felidéztem az emléket,
ahogy a gardróbhoz lépek, és már éppen le akarom venni a
nagymamám smaragdzöld ruháját, amikor megpillantom a
földön a nyitott kartondobozt. Nem emlékeztem, hogy levet-
tem volna a polcról. Nem emlékeztem, hogy kinyitottam vol-
na.
Újra végigpörgettem magam előtt az emléket, ezúttal
visszafelé. Láttam magam, ahogy kihátrálok a gardróbból,
figyeltem, ahogy visszaveszem anyám magas sarkúját. Fi-
gyeltem, ahogy a kádban visszafolyik a víz a csapba...
Legutóbb azon az estén láttam a rongybabát, amikor
megégettem magam a forró vízzel.
Bizsergett a tarkóm. Az egy nagyon rossz este volt.
Stresszeltem Anna miatt, és úgy éreztem, Noah megszégyení-
tett. Visszatekertem az emléket még korábbra, ahhoz a pilla-
nathoz, amikor hazaértem. Láttam magam, ahogy nyújtom a
kezem, hogy kinyissam a bejárati ajtót, de...
Az kinyílt, mielőtt hozzáértem volna.
Azt hittem, azon az estén mindent csak hallucináltam -
hiszen tényleg képzelődtem. Láttam a nagymamám fülbeva-
lóját a kád alján, pedig végig rajtam volt. Eddig úgy hittem,
azt is csak elfelejtettem, hogy levettem a dobozt a gardrób
polcáról.
Ám ez még azelőtt történt, hogy megtudtam, Jude életben
van. Ha tegnap éjjel a szobámban járt, akkor azon az estén is
járhatott a szobámban.
Ökölbe szorítottam a kezem. Jude vette le a dobozt a
polcról. Ő nyitotta ki.
És azt akarta, hogy tudjam. Tudatni akarta velem, hogy
feltúrta a cuccaimat. Hogy figyelt, miközben aludtam. Hogy
bemocskolta a szobámat a jelenlétével. Hogy bemocskolta a
házunkat.
 És miután elhagytam a házat, visszakergetett ide apámat
meg engem.
Eddig reszkettem, most viszont elöntött a forróság. Úgy
éreztem, nem vagyok ura önmagámnak, és nem hagyhattam,
hogy apám így lásson - már épp eléggé be volt pánikolva.
Magamba fojtottam a dühömet és a félelmemet, levetettem
átázott ruháimat, aztán behajítottam őket a mosdókagylóba.
Megeresztettem a zuhanyt, és mély levegőt vettem, ahogy a
gőz betöltötte a fürdőszobát. Beléptem a meleg víz alá,
hadd zubogjon a bőrömre, és reméltem, hogy elmossa a gon-
dolataimat is.
Nem így lett.
Igyekeztem arra koncentrálni, hogy nem vagyok egyedül.
Hogy Noah hisz nekem. Hogy ma délután átjön, és akkor
mindent elmondhatok neki.
Egyfolytában ezeket a szavakat ismételgettem magam-
ban, remélve, hogy megnyugtatnak. A zuhany alatt marad-
tam, amíg el nem fogyott a meleg víz. De amikor kiléptem a
fürdőszobából, és az íróasztalomra pillantottam, döbbenten
láttam, hogy a rongybaba már nem mosolyog.
Gúnyosan fixírozott engem.
Libabőrös lettem, ahogy ott álltam, egy szál törülköző-
ben, és farkasszemet néztünk a babával, miközben nekem
vadul kalapált a szívem.
Nem, dehogyis néztünk farkasszemet. Hiszen ez csak egy
játék baba volt.
Felkaptam a rongybabát az asztalról. A gardróbhoz men-
tem, és visszadugtam az egyik dobozba. Tudtam, tudtam,
hogy nem változott az arckifejezése. Csak az elmém játszott
velem, mivel elöntött a stressz, a pánik és a düh, márpedig
Jude pontosan ezt akarta.
 Kinyitottam az íróasztal fiókját, letéptem egy hosszú csí-
kot a ragasztószalagból, és letapasztottam a dobozt, bezárva a
rongybabát. Nem, nem bezártam. Csak elpakoltam. Bepakol-
tam a bábát, vissza a dobozba. Aztán felöltöztem, és vissza-
mentem apámhoz, mintha mi sem történt volna, mivel nem
volt más választásom.
Az idő elméletben minden sebet begyógyít, de mégis ho-
gyan gyógyulhatnának be a sebeim, ha Jude folyton feltépi
őket?

Már kora délután volt, így mostanra Dániel, Joseph meg

anya is hazaértek. Hangosan beszélgettek a konyhában, mi-
közben apám a spájzszekrénynek dőlt, két kézzel fogva egy
csorba bögrét.
- Mara! - szaladt hozzám anya abban a pillanatban, hogy
meglátott, és a karjába zárt.
Dániel letette a poharát. Tekintetünk találkozott anyánk
válla fölött.
- Hála az égnek, hogy jól vagy - suttogta anya. - Hála az
égnek! Az ölelés kínosan sokáig tartott, és miután anya végre
eleresztett, könnyek között nézett rám. Gyorsan megtörölte a
szemét, és a hűtőhöz sietett. - Mit csináljak neked?
- Nem kérek semmit - feleltem.
- Mit szólnál pirítóshoz?
- Nem igazán vagyok éhes.
- Vagy esetleg süteményhez? - tartott fel egy csomag mi-
relit sütitésztát.
- Ez az, süti! - lelkesedett Joseph.
Dániel olyan képet vágott, amit úgy értelmeztem: Mondj
igent!
Mosolyt erőltettem magamra.
 - A süti jólesne.
Abban a másodpercben, hogy ezt kimondtam, Joseph
előhúzta a tepsit sütő alatti fiókból. Meg az alufóliát. Kikapta
anyám kezéből a csomag tésztát, és máris bekapcsolta a sütőt,
hogy előmelegítse.
- Ne főzzek teát? - kérdezte anya, aki kétségbeesetten sze-
retett volna tenni valamit, akármit.
Dániel rám meredt, és biccentett.
- De, szívesen innék teát - válaszoltam, szót fogadva a bá-
tyámnak.
- Már csináltam forró csokit - szólt közbe apa.
Anya megdörgölte a homlokát.
- Jaj, tényleg. - Kivett egy bögrét az üvegajtós konyha-
szekrényből, megtöltötte a tűzhelyen gőzölgő kis lábasból,
aztán odanyújtotta nekem.
- Koszi, anya!
Füle mögé simította rövid, szögegyenes hajának egy tin-
csét.
- Úgy aggódtam - mondta.
- Miamiban senki sem tud vezetni - motyogta apa.
Anya összeszorított szájjal foglalta el magát a kávéfőzés-
sel. Tekintetem a konyhaablakra vándorolt, és a hátsó udva-
runkat figyeltem az eső függönyén át. Rádöbbentem, hogy
Jude- ot keresem, és elszégyelltem magam. Paranoiás lettem
miatta. Pedig nem akartam az lenni.
- Te, anya... - kezdtem.
- Igen?
- Kipakoltad a babámat? - Volt rá némi esély, hogy igazá-
ból anya vette elő a rongybabát, nem pedig Jude, és muszáj
volt meggyőződnöm róla, nem ez történt- e.
Anyám értetlenül nézett rám.
- Milyen babát?
 Kifújtam a visszafojtott levegőt.
- Ami mar pici korom óta megvan.
- Ó, a nagyi rongybabáját? Nem, édesem. Nem láttam.
Nem ezt kérdeztem, de a választ így is megkaptam.
Anyám nem nyúlt babához. Tudtam, ki volt a bűnös, és ez
nem mehetett így tovább. A mikro órájára pillantottam, alig
vártam, hogy Noah végre ideérjen. Addig is normálisan kell
viselkednem.
- Szóval, hogy telt a tavaszi szünet első napja? - kérdez-
tem a bátyámat két korty forró csoki között. Az ital jó meleg
volt, mégsem melegített át.
- Elmentünk a Miami Tengeri Akváriumba.
Kis híján félrenyeltem.
- Hogy mi?
Dániel vállat vont.
- Joseph látni akarta a bálnát.
- Lolitát - mondtam, és leraktam a bögrét.
Apa kérdő pillantást vetett a bátyámra.
- Várjunk, micsoda?
- Így hívják a gyilkos bálnát - magyarázta Dániel.
- Milyen volt? - kérdezte anya.
Joseph megvonta a vállát.
- Elég szomorú.
- Hogyhogy? - ráncolta a homlokát apa.
- Sajnáltam az állatokat.
Most rajtam volt a kérdezés sora.
- Noah is veletek ment? - Őszintén szólva nem érdekelt.
Csak meg akartam tudni a választ a valódi kérdésemre anél-
kül, hogy fel kéne tennem, vagy rá kéne csörögnöm Noah- ra.
Egész pontosan azt akartam tudni, hogy hol van most, és
visszajön- e még ide.
 - Nem, de úgy egy óra múlva átjön - mondta Dániel. -
Anya, maradhat Noah vacsorára? - Rám kacsintott anyánk
háta mögött.
Koszi, bátyó.
- Hogyhogy anyádat kérdezed, nem pedig engem? - há-
borgott apánk.
- Apa, maradhat Noah vacsorára?
Apa megköszörülte a torkát.
- A saját családja nem szeretne több időt tölteni vele?
Dániel grimaszt vágott.
- Ami azt illeti, azt hiszem, nem.
- Ki kér sütit? - kérdezte anya. Észrevettem, milyen pil-
lantást váltott apánkkal, miközben kinyitotta a sütő ajtaját. A
konyhát mennyei illat töltötte be.
Apa felsóhajtott.
- Felőlem velünk vacsorázhat - egyezett bele, és odanyúj-
totta nekem a mobilját. - Hívd csak fel!
Lassan kihátráltam a konyhából, aztán a szobámba siet-
tem. Tárcsáztam Noah számát.
- Halló!
Hangja kedves és telt és simogató volt, és megkönnyeb-
bülten hunytam le a szemem, amint meghallottam.
- Szia! - szóltam. - Azt kéne elmondanom neked, hogy
meg vagy hívva vacsorára.
- De...?
- Történt valami - mondtam fojtott hangon. - Milyen ha-
mar tudsz ideérni?
- Máris kocsiba ülök.
- Noah?
- Igen?
- Készülj úgy, hogy itt töltőd az éjszakát.
 19

EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB NOAH MÉG MINDIG nem

érkezett meg.
- Nyugtalan voltam, és nem akartam a bemocskolt szo-
bámban maradni.
Dániel rajtakapott, ahogy a nappaliban lapítok, úgy téve,
mintha a szüléink egyik régi, egyetemi könyvét olvasnám,
amit szintén a garázsban találtam. Noah- ra vártam, de nem
akartam, hogy ez feltűnő legyen.
- Mi a helyzet, hugi?
- Semmi - feleltem, a megsárgult oldalt bámulva.
Dániel odalépett hozzám, és kivette a könyvet a kezem-
ből. Aztán megfordította, mert eddig fejjel lefelé tartottam.
Basszus!
- Pokoli napod volt - mondta halkan.
- Volt már jobb is - ismertem el. - De rosszabb is.
- Akarsz beszélni róla?
Akartam, de nem tehettem. Vele nem beszélhettem róla.
A fejemet csóváltam és a fogamat csikorgattam. Gombócot
éreztem a torkomban.
Leült velem szemben a süppedős, fekete- arany mintás fo-
telba.
A kulcs miatt amúgy ne izgasd magad - mondta könnye-
dén.
Felnéztem a könyvből.
- Milyen kulcs miatt?
 - A bejárati ajtó kulcsa miatt. Nem emlékszel? - emelte
meg a szemöldökét. - Tudod, amit lenyúltál a kulcstartómról.
Amiről kérdeztelek is, amikor ott voltunk a... a kórházban.
- Eltűnt a kulcsod - mondtam lassan.
- Igen, ezt próbálóm közölni veled. De apa ma csináltatott
nekem új másolatot, szóval minden oké. Bár akkor sem ér-
tem, miért vetted le a kulcstartómról.
De már nem figyeltem rá. A fényképezőgépemen lévő
képekre gondoltam. Az íróasztalomon ülő babára, ami kike-
rült a dobozából. A tükrömre írt üzenetre.
A belülről bezárt ajtóra.
Nem en vettem el Dániel kulcsát. Hanem Jude. Így jutott
be az otthonunkba anélkül, hogy be kellett volna törnie, és
most már akkor mászkál ki- be, amikor csak akar. Ez a tudat
határozottan megviselt, és az elszörnyedés nyilván kiült az
arcomra, mivel Dániel megkérdezte, jól vagyok- e.
Úgy tette fel a kérdést, mintha nem akart volna a világon
semmi mást, csakis nekem segíteni, és ebbe kis híján bele-
roppantam. Ő volt a bátyám, mindenben segített nekem, es
mindennél jobban azt kívántam, bár ebben az ügyben is se-
gíthetne. Nem ismertem Dánielnél okosabb embert - szeret-
tem volna tudni, hogy számíthatok az agyára.
Ám ekkor másik kifejezés jelent meg az arcán. Óvatos.
Bizonytalan. Mintha nem tudta volna, mit mondjon nekem.
Mintha a frászt hoztam volna rá. Ez a reményem legutolsó
szikrájától is megfosztott.
- Hát, ez van - feleltem halvány mosollyal. - Nem emlék-
szem a kulcsra. - Félszegen megvontam a vállam. - Bocsi.
Gyűlöltem, hogy hazudnom kell Dánielnek, de amint ki-
mondtam ezeket a szavakat, a bátyám láthatóan ellazult, és
ettől majdnem elsírtam magam. Dániel oldalra biccentette a
fejét.
 - Biztos, hogy nem akarsz beszélni róla?
Nem biztos.
- Biztos - válaszoltam.
- Ahogy tetszik - mondta könnyedén, majd kinyitotta a
füzetét. Aztán írni kezdett. Hangosan.
Majd nekiállt dúdolni. Becsaptam a könyvet.
- Csak nem zavarlak? - kérdezte ártatlanul.
De.
- Nem.
- Akkor jó. - Folytatta a körmölést, tolla vadul szántotta a
papírt, miközben hihetetlenül zajosan lapozgatta a könyvét.
Nyilvánvalóan esze ágában sem volt hagyni, hogy ma-
gamban fortyogjak. Így hát feladtam.
- Mit írsz?
- Esszét.
- Miről?
- A Don Quijote önmagára utaló részleteiről.
- Tavaszi szünet van.
- A jövő héten kell beadni - felelte, majd felnézett. - És
szórakoztatónak találom.
Grimaszt vágtam.
- Csakis te találhatod szórakoztatónak a házit.
- Cervantes a narratíván belül utal a narratívára. Szerin-
tem ez vicces.
- Hmm mondtam, es ismét kinyitottam a könyvemet. Ez-
úttal sikerült nem fejjel lefelé tartanom.
- Mi az, amit éppen nem olvasol? - kérdezte Dániel.
Válaszul odalöktem neki a könyvet.
- James Hogg: Egy vétlen bűnös emlékirata és vallomása.
Még sose hallottam róla.
- Ilyet se gyakran hallok tőled. - Ez még a körülmények
dacára is mosolyt csalt az arcomra.
 - Úgy bizony - válaszolta Dániel, és szemügyre vette a
könyvet. Megfordította, és elolvasta a szöveget a hátsó borí-
tón. - „James Hogg remekműve egyszerre ötvözi a gótikus
regényt, a lélektani krimit, a metafikciót, a szatírát, valamint
a fanatikus gondolkodásmód elemzését, es bemutatja a kettős
identitás korai pszichológiai elméleteit...” Blablabla... „A
predesztináció elve...” Blablabla... „A gonosz hatalmának
pszichológiai elemzése, s egyben rémisztő bemutatása an-
nak, ahogy az ördög ravaszul eluralkodik egy álszent embe-
ren.” - Grimaszolt. - Ezt meg hol találtad?
- A garázsban. Érdekesnek tűnt.
- Ja, látszik, mennyire lebilincsel. - Felállt, és visszaadta a
könyvet. - De nem ezt kéne olvasnod.
- Nem?
- Nem. Ne mozdulj! - Bement a szobájába, és egy perccel
később egy kötettel tért vissza. Átnyújtotta nekem.
Elhúztam a számat, miután felolvastam a címet.
- Érettségi felkészítő irodalomból?
- Jobb, ha nekiallsz magolni - mondta a bátyám. - Már
csak pár hónapod van a próbaérettségiig.
- Szórakozol velem? Épp most kellett otthagynom a sulit.
- Csak ideiglenesen. Egészségügyi okokból. Egyébként
apa ezzel az indokkal érte el a dirinél, hogy töröljék a karódat
spanyolból, és halaszthass, szóval máris kisült valami jó eb-
ből az egész horizontos ügyből. Szóval folytathatod a felké-
szülést az érettségire, és talán időben le is teheted majd.
Nem feleltem. A jelenlegi problémáimhoz képest a je-
gyek meg az érettségi teljesen idegennek tűntek. És utáltam,
hogy ilyen könnyedén - ilyen normálisan - tudtunk beszél-
getni könyvekről meg a suliról meg bármiről, csak arról nem,
hogy valójában mi történik velem. Figyeltem, ahogy a bá-
tyám írt, habozás nélkül ontotta a szavakat a papírra. Dániel
mindig gond nélkül megbirkózott az elvont problémákkal,
másodpercek alatt kitalálta a megoldást.
Ennek tudatában támadt egy ötletem.
- Igazság szerint - mondtam lassan - van valami, amiről
beszélni akartam veled.
Megemelte a szemöldökét. Félretolta a füzetét.
- Ne mozdulj! - mondtam neki, aztán besiettem a szo-
bámba. Felkaptam az asztalomról egy jegyzetfüzetet meg egy
tollat.
Nem beszélhettem Dánielnek a valódi problémáimról,
mivel a bátyám nem hitte el, hogy valóban léteznek.
De ha azt mondanám neki, hogy nem valódiak, akkor ta-
lán tényleg tudna segíteni.
 20

VISSZAMENTEM A NAPPALIBA, és kinéztem az óri-

ási ablakon.
Noah kocsija még mindig nem bukkant fel. Nem is bán-
tam. Noah- nak csöppet sem tetszett volna, amire készültem.
Leültem a kanapéra, és gondosan az ölembe helyeztem a
kinyitott spirálfüzetet.
- Na, szóval - mondtam könnyedén a bátyámnak - , a Ho-
rizontban kaptunk egy házi feladatot - kezdtem, menet köz-
ben kitalálva a hazugságot. - Az a dolgunk, hogy izé, fiktív
történet formájában fogalmazzuk meg a problémáinkat. - Ez
egész hihetően hangzott. - Azt mondták, hogy az írás katarti-
kus élmény, vagy mi. - A „katartikus” volt anyánk kedvenc
szava.
Dániel elmosolyodott.
- Ez egész... érdekesen hangzik.
Megemeltem a szemöldököm.
- Jól van, na, az „érdekes” talán rossz kifejezés.
A „hülyeség” sokkal megfelelőbb kifejezés volna - mond-
tam, és még grimaszt is vágtam. - Azt akarják, hogy bizton-
ságos, kreatív körülmények között dolgozzuk fel a problémá-
inkat. Vagy valami ilyesmi, mit tudom én.
Bátyám lassan bólogatott.
- Ez logikus. Olyasmi, mint a bábterápia kisgyerekeknek.
- Fogalmam sincs, hogy az mi a csuda, és nem is bánom.
Dániel kuncogott.
 - Anya mesélt róla egyszer: a terapeuta egy báb segítsé-
gével fogalmazza meg a gyerek problémáit, így személytele-
nül beszélhetnek az érzelmeiről, mivel a kicsi kivetíti azokat
a babra. A ti feladatotok úgy hangzik, mint ennek a kamaszok
számára átdolgozott verziója.
Aha, persze.
- Pontosan. Na, szóval, most meg kéne írnom egy sztorit,
ami rólam is szól, meg nem is, és jó lenne, ha segítenél.
- A legnagyobb örömmel. - Dániel előredőlt, es összedör-
zsölte a kezét. Bejött neki a dolog. - Szóval... Hogy kezdődik
a sztori?
Hol is kezdjem?
- Hát... van ez a lány, és valami fura történik vele...
Dániel az állát dörgölte, és a mennyezetre emelte a sze-
mét.
- Ez elég hagyományos kezdet - mondta. - És igencsak
ismerős - vigyorgott.
- És a lány nem tudja, mibe keveredett.
- Oké. Ez a bizonyos furcsaság természetfeletti vagy
normális?
- Természetfeletti - feleltem habozás nélkül.
- Mennyi idős a lány?
- Kamasz.
- Persze, meg szép - mondta kacsintva. - Valaki más tud-
ja, mi történik vele?
Csak Noah, de ő ugyanúgy nem értett semmit ebből az
egészből, mint én. Másnak pedig hiába próbáltam elmondani
az igazat, Noah- n kívül senki sem hitte el.
- Mesélt a bajáról másoknak, de nem hittek neki - mond-
tam.
Dániel bölcsen bólogatott.
 - Á, igen, a Kasszandra- effektus. Apollón azzal átkozta
meg Kasszandrát, hogy a jóslatai mindig váljanak valóra, de
soha ne higgyen neki senki.
Valami ilyesmi.
- Pontosan.
- Szóval mindenki azt hiszi, hogy a „főhősnőd” - mondta
Dániel, ujjaival jelezve az idézőjelet - őrült.
Nekem nagyon úgy tűnt.
- Alapvetően igen.
A bátyám ajkán mosoly játszott.
- De valójában a lány megbízhatatlan narrátor, aki éppen-
séggel az igazat mondja?
Minden jel erre utalt.
- Aha.
- Oké - mondta Dániel. - Szóval, igazából mi történik ve-
led... mármint ezzel a lánnyal?
- Nem tudja, de muszáj kiderítenie.
- Miért?
Mert gyilkos. Mert kezd megőrülni. Mert zaklatja valaki,
akinek halottnak kéne lennie.
Szemügyre vettem a bátyámat. Testtartása nyugalmat su-
gallt, kezét lazán a fekete- arany fotel karfájára fektette. Dá-
niel semmiképpen nem hitte volna el, hogy a dolgok, amik
velem történnek, a dolgok, amikre képes vagyok, tényleg va-
lóságosak - Noah- n kívül ugyan ki hitt volna nekem? -, de
kulcsfontosságú volt elhitetnem vele, hogy igazából én sem
tartom őket valódinak. El kellett hitetnem vele, hogy én sem
veszem komolyan a saját sztorimat, különben a frászt hoz-
tam volna rá.
Így most hátrahajtottam a fejem, a mennyezetet bámul-
tam. Csak lazán, csak homályosan!
- Valaki a nyomában van...
 - Szóval kitaláltál ellenfélt is, nagyon helyes...
- És a lány egyre rosszabbul van. Muszáj kiderítenie, mi
történik vele.
Dániel a tenyerébe támasztotta az állát.
- Mit szólnál egy olyan karakterhez, mint mondjuk Obi-
Wan, Gandalf, Dumbledore vagy Giles?
- Giles?
Dániel szomorúan csóválta meg a fejét.
- Nem hiszem el, hogy még mindig nem voltál hajlandó
megnézni a Buffyt. Ez súlyos jellemhibád, Mara.
- Írd a többihez!
- Na mindegy - folytatta - , adj a sztorihoz egy bölcs és ti-
tokzatos szereplőt, aki a szárnyai alá vesz, és segít neked...
mármint segíti a főhősnődet a küldetése során: például a
szükséges pillanatokban tanácsokat osztogat, vagy esetleg a
tanítványául fogad.
Nem volt nekem olyan mázlim.
- Az én sztorimban nincs semmiféle Dumbledore.
- Vagy visszatérhetnél a gyökerekhez, és vehetnéd példa-
ként Teiresziaszt - magyarázott Dániel lelkesen bólogatva. -
Az Oidipusz- ból.
Bosszúsan néztem rá.
- Tudom, kicsoda Teiresziasz.
Dániel azonban ügyet sem vetett rám. Egyre izgatottabb
lett.
- A titokzatos bölcsed lehetne vak, mégis többet „látna”,
mint a főhősnő. Ez tetszik.
- Kösz, Dániel, de az én sztorimban nincsen titokzatos
bölcs.
Erre egyszerűen legyintett.
- Csak most kezdted el kitalálni a történetet, Mara. Azt te-
szel bele, amit akarsz!
 A fogamat csikorgattam.
- Várjunk csak! - szólt Dániel hirtelen, a kezét dörgölve. -
Árva a főhősnőd?
- Az mit számít?
- Hát, ha nem árva, akkor a családja segíthet neki - vetette
fel, és elvigyorodott. - Például fordulhatna az elképesztően
bölcs és nagy tudású bátyjához.
Bárcsak hitt volna nekem az elképesztően bölcs és nagy
tudású bátyám!
- Szerintem az egy kissé túl átlátszó volna - mondtam, és
egyre bosszúsabb lettem. - Kitalált sztorit kell írnunk, nem
önéletrajzot.
- Milyen válogatós vagy! - nézett szenvedőn a plafonra. -
Jó, akkor írd bele a kötelező guglizós jelenetet.
Már láttam is magam előtt: ha rákeresnék arra, hogy „kü-
lönleges képességű fiatalok”, nem kapnék mást, csak milliárd
találatot az X- Menről, meg a hasonló könyvekről és filmek-
ről.
- A lány azt se tudná, hogy mire keressen rá a Google- ön
- mondtam, és hátradőltem a kanapén. Nem úgy alakult a do-
log, ahogy reméltem.
Daniel az állát dörgölte, és hunyorgott.
- Mit szólnál egy jelentőségteljes és baljós álomhoz?
Persze, csak csettintek, és mindent megtudok.
- Az egy kicsit... passzív volna, nem?
- Jogos. Nem lehet, hogy ez a bizonyos nem- Mara eset-
leg vámpír vagy valami egyéb lény, csak még nem tud róla?
Nagyon reméltem, hogy nem.
- Nem hinném... Bár van valami... különleges ereje.
- Mint a telepátia?
- Nem.
- Telekinézis?
 Nem tartottam valószínűnek. Megcsóváltam a fejem.
- Jövőbelátás?
- Nem. - Nem akartam elárulni neki, hogy mit tett a
lány... hogy mit tettem. - Még nem tudja pontosan, hogy mire
képes.
- Akkor írj arról, ahogy az erejét próbálgatja! Kísérletez-
zen különfélee dolgokkal.
- Az veszélyes lenne.
- Hmm... Csak nem lézersugarakat lő ki a szeméből?
Kényszeredetten mosolyogtam.
- Valami olyasmi.
- Szóval nem biztos, hogy ő a szuperhős vagy a főgonosz.
Hmm... Maga alá húzta fél lábát. - Na és a csaj szituja Peter
Parkeres vagy Clark Kentes?
- Ezt meg hogy érted?
- Hát, hogy a szereplőd ezzel a különleges képességgel
született- e, akárcsak Superman, vagy később jutott hozzá,
mint Pókember.
Remek, kiváló kérdés volt... amire nem tudtam a választ.
- A furcsaság akkor kezdődött, amikor...
Mikor? Mikor kezdődött ez az egész? Nem a tizenhetedik
születésnapomon kezdődött... csak akkor emlékeztem vissza
arra, hogy mit tettem.
Hogy mit tettem az elmegyógyintézetben.
Ezek szerint minden az elmegyógyintézetben kezdődött?
Amikor Rachel meghalt? Amikor megöltem?
Ekkor a fülembe csengett a legjobb barátnőm hangja.
Hogy fogok meghalni?
Felállt a hátamon a szőr.
- A lány egy boszorkánytáblával játszott.
- EZ AZ! - csapott öklével a levegőbe Dániel. - A főhős-
nődet megszállta a gonosz.
 Elszorult a torkom.
- Micsoda?
- Mondhattad volna már előbb is, a boszorkánytábla min-
dent megváltoztat.
A homlokomat dörgöltem.
- Nem értem.
- A boszorkánytábla összeköttetést jelent a szellemvilág-
gal - magyarázta Dániel. - Ebből soha, de soha nem sül ki
semmi jó. Ha a főhősnőd boszorkánytáblával szórakozott, és
utána kezdtek furcsaságok történni vele, akkor tuti megszállta
a gonosz. Láttad Az ördögűzőt, nem? Ez bizony, hugicám -
mutatott rám -, egy horrorsztori.
A fejemet csóváltam.
- Nem hinném, hogy megszállta a gonosz...
- De, egészen biztos - jelentette ki kategorikusan Dániel. -
Ez tetszik. A csaj egy darabig csak egyre rosszabbul lesz, mi-
előtt javulna a helyzet... ha egyáltalán javul. Ez egy csomó
konfliktust jelent, és bedobhatod a műfaj összes klasszikus
elemét. Ráadásul ez a „szuperhős vagy főgonosz” kérdést is
megoldja. - Egy kocsi fényszórója ragyogta be a felhajtónkat,
és Dániel felállt.
- Hogy érted? - kérdeztem gyorsan. Ezt még muszáj volt
hallanom.
- Ha a lány hős, akkor jóra fogja használni az erejét, és
nem hagyja, hogy elhatalmasodjon fölötte. Ha viszont ő a
rossz, akkor megadja magát a gonosz erőnek. Eggyé fog válni
vele. És akkor valószínűleg le fogja győzni a hős, bárki is le-
gyen az. - A hona alá dugta a füzetét. - De szerintem inkább
hősként kéne ábrázolnod a csajt... különben a dilidokik ag-
gódni fognak érted... mármint érte. - Kipillantott az ablakon.
- Úgy látom, megérkezett a te kis hősöd- mondta gúnyos vi-
gyorral, miközben megcsörrent a mobilja. A füléhez emelte. -
Halló!
- Várj...
- Sophie az... Majd később még segítek, oké? - fordult el
Dániel.
- Fontosabb neked a csajod, mint a húgod?
Dániel intett, kacsintott, és kivonult a szobából.
Dermedten álltam, még mindig azt próbáltam feldolgozni,
amit a bátyám mondott, amikor Dániel bedugta a fejét az aj-
tón.
- Amúgy jelen idejű egyes szám első személyben kéne
megírnod a sztorit: akkor az olvasó nem tudná, hogy a főhős-
nőd túléli- e, és vajon sikerül- e megszabadulnia a gonosztól.
Bár az is igaz, hogy ez narrációs szempontból igencsak prob-
lematikus. - Ezzel ismét eltűnt.
- De hát nem szállta meg a gonosz! - mondtam hangosan.
- Akkor vámpír - kiáltotta bátyám a szobájából.
- Nem vámpír!
- Vagy vérfarkas, az is nagyon népszerű!
- NEM VÉRFARKAS!
- SZERETLEK! - kiáltotta, majd becsukta az ajtót.
Figyeltem, ahogy Noah a szakadó eső ellenére is ráérős
léptekkel a bejárati ajtóhoz megy. Kitártam az ajtót, mielőtt
még kopoghatott volna, és abban a pillanatban, hogy meglát-
tam, berántottam a házba.
Ott állt előttem, az előszobában, szemébe lógó haja gön-
dörödött az esőtől, es átázott pólójáról vízcseppek hullottak a
tükörfényes keményfa padlóra.
- Mi történt?
Nem válaszoltam. Szó nélkül bevezettem a szobámba.
Kinyitottam a táskámat, és odaadtam neki a fotót, amit Jude
készített rólam. Aztán nekiálltam elmesélni mindent.
 21

NOAH FESZÜLTEN HALLGATOTT, vizes pólóján át

jól láttam, ahogy görcsbe rándultak az izmai. Idegesen túrt
ázott hajába, hátralökte a homlokából, és a tincseibe markolt,
miközben a képet tanulmányozta. Megmutattam neki
a Fényképezőgépet is, és megnézte az összes fotót. Amikor
végre megszólalt, hangja veszélyes éllel csendült.
- Hol találtad ezeket?
- A Horizontban, ma délelőtt. A fényképezőgép a tás-
kámban volt. Meg a kép is.
- Tegnap éjjel készültek? - kérdezte, de nem nézett föl.
- Igen.
- Be voltak zárva az ajtók? Az ablakok?
Bólintottam.
- Igen, de Jude- nak van kulcsa.
- Honnan?
Lenéztem a padlóra.
- Van majdnem egy egész nap, amire nem emlékszem -
vallottam be. - A rendőrségen még nálam volt Dániel kulcsa,
de azután semmi sem rémlik. - Elöntött a düh, ám ezúttal
önmagam iránt. - Jude elvehette tőlem a kulcsot még ott, a
rendőrségen, vagy útban a kórházba, vagy akár a pszichiátri-
án... Nem tudom.
Noah lenézett a képre.
- Ezt az ágyad végével szemben állva készítette - mondta
gépiesen. Tekintete a gardróbomra vándorolt. - Biztos onnan
fotózott.
 Közelebb húzódtam hozza, és figyeltem, ahogy alaposan
szemügyre veszi a képet, majd a következőre vált. Ezen ol-
dalról látszottam, karomat a fejem fölött nyugtatva, dereka-
mig lecsúszott takaróval. Ezúttal én szólaltam meg:
- Ezt az ablak előtt állva készítette. - Elöntött a jeges ré-
mület. Mennyi ideig állhatott ott Jude engem lesve?
Noah kinyitotta a szobám ajtaját. A folyosón lévő egyik
üvegajtóra mutatott, ami csupán másfél méterre volt.
- Valószínűleg ott jött... Mara?
Felnéztem rá. Tekintete elkomorult az aggodalomtól.
- Jól vagy? - kérdezte.
Csak ekkor döbbentem rá, hogy nem veszek rendesen le-
vegőt. Mintha egy ököl szorongatta volna a tüdőmet.
Noah visszahúzott a szobámba, becsukta az ajtót, és a de-
rekamnál fogva nekitámasztott.
- Lélegezz! - suttogta.
Megpróbáltam. Ám így, hogy ujjai a bőrömre simultak,
viharszürke szeme a tekintetembe mélyedt, meleget árasztó
teste pedig csupán centikre volt tőlem, továbbra is nehezemre
esett a légzés, bár más okból. De azért bólintottam.
Aztán Noah elhúzódott.
- Felhívtam a személyvédelmis céget, miután tegnap ha-
zamentem, de az a testőr, akire ra akartalak bízni, holnapig
nem elérhető. Nem gondoltam, hogy... - Lehunyta a szemét,
láthatóan ő is haragudott magára. - Nem lett volna szabad el-
mennem innen.
- Nem te tehetsz róla - feleltem, mert tényleg nem az ő
hibája volt. - De örülök, hogy ma éjszakára itt maradsz.
Rám nézett, és kissé kemény volt a tekintete.
- Tényleg úgy gondolod, hogy maradnom kéne? Mind-
azok után, amit most mondtál el nekem?
Vallat vontam.
 - Egy kissé aggaszt a határozatlanságod - közölte Noah. -
Megígértem, hogy nem fogom hagyni, hogy Jude bántson
téged, és komolyan is gondoltam. Ha nem akarnád, hogy itt
aludjak, a ház előtt éjszakáznék, a kocsimban.
Szavai mosolyt csaltak az arcomra.
- Mivel sikerült rávenned a szüléimét, hogy engedjenek itt
aludni?
- Holnap reggel horgászni viszem Josephet. Már minden
meg van szervezve.
- Ennyi? - kérdeztem.
- Hajnali fél ötkor indulunk.
- Ez akkor se semmi - mondtam, és végigmértem. - Le
vagyok nyűgözve.
- Mitől?
- Az ujjad köré csavartad anyámat...
- Igaz, ami igaz, csípnek az idősebb nők.
- Mindenki más pedig egyenesen imád - mondtam.
Noah erre habozva válaszolt.
- Ami azt illeti, azt hiszem, apád napról napra egyre ke-
vésbé kedvel.
- Nem tudja, hogy megmentetted az életem.
Noah nem felelt; ismét a fotókat tanulmányozta.
- A szemed ezen a képen...
Á, igen. Phoebe műve.
- Azt nem Jude csinálta - magyaráztam. - Van egy csaj a
Horizontban, aki totál örült, nem szimplán gyenge idegzetű
vagy mániás vagy ilyesmi. Azt mondta, hogy a táskámból
esett ki a kép, és mire ideadta, már így nézett ki.
Noah a nagymamám fehér csillárjának fényébe tartotta a
fotót.
- Biztos, hogy ez a csaj kaparta ki a szemed?
Bólintottam.
 - Bevallotta. Egész pontosan úgy fogalmazott, hogy „szé-
pen megcsinálta” a szememet.
- Ez azért elég durva - mondta Noah, aztán némi hezitálás
után megkérdezte: - Nagyon szörnyű az a hely?
Vállat vontam.
- Jamie segít elviselni.
- Várjunk csak... Jamie? Mármint Jamie... Roth?
- Ja. Őt is oda száműzték, miután kicsapták.
- Érdekes - mondta Noah, majd folytattam a történtek el-
mesélését. Feszülten figyeltem Noah arcát, miközben beszá-
moltam neki a halott macskáról, a tükrömre írt üzenetről, az
autópályán történt incidensről meg a rongybabáról. Ám a fo-
tók láttán mutatott első reakciója után most... szenvtelennek
tűnt.
Mintha gondosan ügyelt volna, hogy megőrizze a hideg-
vérét.
És mire elmeséltem neki a Dániellel folytatott beszélgeté-
semet, megemlítve azt is, hogy a bátyám szerint megszállt
engem valami, Noah szinte vidámnak tűnt.
- Hogyhogy megszállt... valami? Talán a szentlélek, vagy
mi? - kérdezte lassan.
Bosszúsan néztem rá.
- Tudod, a szokásos. A gonosz.
- És Dániel mégis miből gondolja ezt? - A fürdőszobám
felé fordult. - Kaphatnék egy törülközőt?
- Persze - feleltem, és lehuppantam az ágyamra, miköz-
ben Noah eltűnt a fürdőszobában. - Elmondtam neki, hogy mi
történik velem.
Noah lehajtott fejjel bukkant elő a fürdőszobából, a haját
dörgölte a törülközővel. Amikor kiegyenesedett, megláttam,
hogy nincs rajta a pólója.
 Alakja mágnesként vonzotta a tekintetemet. Minden rész-
lete, minden porcikája szép és markáns volt; farmerja olyan
alacsonyan ült, hogy kilátszott a csípője, legszívesebben
megérintettem volna.
Már láttam őt félmeztelenül, de nem így, nem a saját szo-
bámban. Elöntött a forróság, az arcomba tolult a vér.
- Azt hittem, megegyeztünk, hogy igyekszünk elkerülni
az ilyesmit, nehogy szobafogság legyen a vége - mondta, lát-
va, hogy stírölöm. A fürdőszoba kilincsére akasztotta a törül-
közőt. - Kölcsönadnál egy pólót?
Beletelt néhány másodpercbe, mire sikerült annyira ösz-
szeszednem magam, hogy válaszoljak.
- Nem hinném, hogy jó lenne rád az én méretem - mond-
tam, és még mindig nem bírtam levenni a szemem nyurga
alakjáról. - Inkább Dánieltől kéne pólót kérned.
Noah tekintete a szobám ajtajára vándorolt.
- Kérnék én, de nem hinném, hogy bölcs dolog lenne
ilyen hiányos öltözékben elhagynom a szobádat.
Igaz.
- Igaz - feleltem. Kimentem, és Dániel egyik pólójával
tértem vissza. Noah kinyújtózott, s miközben belebújt, szál-
kás izmai megfeszültek a bőre alatt, és ez teljesen megbabo-
názott.
- Na, szóval... - mondta végül, immáron sajnálatos módon
felöltözve, és az íróasztalomnak dőlve. - Tényleg elárultad a
bátyádnak, mi történik veled?
- Valahogy úgy... Azt mondtam, hogy a Horizontban kap-
tunk egy hülye feladatot, miszerint kitalált sztorit kell írnunk
a problémáink alapján, aztán elmeséltem neki, mi történik a
képzelt főhősnőmmel.
- Ó, remek - bólogatott Noah mímelt komolysággal. - Már
attól féltem, hogy esetleg tök nyilvánvaló lesz a kamuzásod.
 Grimaszoltam.
- Dániel pontosan azért vette be, mert olyan nyilvánvaló
ötlet. Teljesen hihető, hogy terápiás céllal fiktív sztoriba kell
öntenem a problémáimat. Az, hogy képes vagyok pusztán az
akaratom erejével embereket ölni, már jóval kevésbé hihető.
Noah biccentett.
- Jogos.
- Egyébként is - folytattam -, Dániel arra a következtetés-
re jutott, hogy megszállt engem a gonosz, és szerintem van
benne valami, Noah.
Ismét borzas hajába túrt.
- Mara, nem szállt meg téged a gonosz.
- De vannak időszakok, amikor nem tudok magamról, és
mielőtt ez az egész elkezdődött, egyszer játszottam boszor-
kánytáblával.
- Én viszont soha nem játszottam boszorkánytáblával -
mondta Noah.
- De én igen. És a tábla megjósolta Rachel halálát.
Megjósolta, hogy én fogom megölni.
Noah leült az íróasztalom előtti székre, és figyelmesen
hallgatott.
- Hat hónappal az elmegyógyintézet összeomlása előtt
Rachel megkérdezte a boszorkánytáblától, hogyan fog meg-
halni - meséltem.
- És a tábla az én nevemet betűzte ki. Akkor még eszembe
se jutott komolyan venni.
- Tragikus irónia.
Megint bosszúsan meredtem rá.
- Mara - mondta könnyedén egymillió magyarázat lehet
arra a szitura, amit most felvázoltál.
- Egymillió?
 - Jól van, na, nem egymillió. Csak kettő. Először is lehet-
séges, hogy Claire vagy Rachel mozgatta a mutatót, esetleg
ketten együtt csinálták.
- Én is azt gondoltam, hogy Claire volt az...
- A másik lehetőség pedig az, hogy te magad mozgattad.
Karba tettem a kezem.
- Mégis miért tettem volna ilyet?
Noah vállat vont.
- Talán mert haragudtál Rachelre, és önkéntelenül betűz-
ted a saját neved.
Nem feleltem, ám az arcomról nyilván gyilkos harag sü-
tött, mert Noah kihúzta magát, és ejtette a témát.
- Na mindegy, nyilvánvalóan elég elcseszett ez az egész
helyzet, de nem hinném, hogy megszállt téged a gonosz.
- Miért nem?
- Több okból is, amik közül a legnyilvánvalóbb az, hogy
egyértelműen ugyanabban az elcseszett helyzetben vagyunk
mindketten, még ha nem is egyformán ütközik ki nálunk a
dolog. Szóval, ha engem nem szállt meg a gonosz, akkor va-
lószínűleg téged sem.
Felszegtem a fejem.
- Akkor mégis mi az elméleted?
- Több lehetséges magyarázatot is fontolóra vettem.
- Hadd hajam őket!
Noah unott hangon sorolta a teóriáit:
- Genetikai mutáció, mérgező hulladék, radioaktív izotó-
pok, növekedési hormonok a tejben...
- De a démoni megszállás bezzeg szóba se jöhet? - emel-
tem meg a szemöldököm. - Mi a helyzet a reinkarnációval?
- Ugyan, kérlek - legyintett derűs megvetéssel.
- Mondja az, aki az imént próbálta ráfogni a dolgot a tej-
ben lévő növekedési hormonokra. Ez most komoly?
 - Nem állítottam, hogy jók az elméleteim. De akkor is
sokkal valószínűbbek, mint a te bármelyik felvetésed.
Hátradőltem, és felbámultam a mennyezetre.
- Ki hitte volna, hogy Dániellel többre megyek, mint ve-
led?
Egy darabig mindketten hallgattunk, miközben az eső a
tetőn dobolt.
- Na jó - szólt végül Noah. - Mi mást mondott még a bá-
tyád?
Elfordítottam a fejem, hogy ránézzek.
- Felvetette, hogy kéne a hősnőmnek egy bölcs és titokza-
tos alak, aki segítené a küldetésében.
- Zseniális javaslat, kivéve azt az apróságot, hogy úgy tű-
nik, nem áll a rendelkezésünkre bölcs és titokzatos alak. Ak-
kor most mi legyen?
- Várj! - szóltam, ahogy támadt egy ötletem. A Rachel
születésnapján használt boszorkánytábláról eszembe jutott,
hogy mit csináltam én a legutóbbi szülinapomon. Eszembe
jutott... - Lukumi - mondtam lassan.
- A pap? A santeriás főpap? Már megint itt tartunk?
- Ez elég szkeptikusan hangzott.
- Hát, vannak kétségeim, az biztos, de az is igaz, hogy
számíthattam volna erre a felvetésre.
- Eszembe jutott, aminek eszembe kellett jutnia, Noah.
Pontosan, ahogy a pasas mondta.
- Amit a placebohatással is meg lehet magyarázni.
Noah szemébe néztem.
- Szerintem meg kéne keresnünk a pasast.
- Megpróbáltuk, Mara - felelte higgadtan. - Visszamen-
tünk a kubai negyedbe, de nem leltük a választ.
- Pontosan - mondtam, és előrehajoltam. - Mert a bolt el-
tűnt. Valami nem stimmel azzal a fickóval.
 - Ez engem is kíváncsivá tett - ismerte el Noah, és ké-
nyelmesen kinyújtóztatta a lábát. - Úgyhogy utánanéztem. A
botanicák nem sokáig szoktak megmaradni egy adott helyen,
mivel gyakran feljelentik őket állatkínzás miatt. Ha a tulajok
razziától tartanak, akkor felpakolnak, és elhúzzák a csíkot.
Ezért mászkál annyi kóbor csirke Miamiban. Vili?
A fejemet csóváltam, egyre ingerültebb lettem.
- Miért akarsz mindenre tudományos magyarázatot talál-
ni?
- Miért akarsz mindenre mágikus magyarázatot találni?
- Meg kéne keresnünk a pasast - ismételtem, igencsak
bosszúsan.
- A santeria nem éppen a katolikus egyház, Mara. Nem
valószínű, hogy sokra mennénk a helyieknél azzal, hogy „El-
nézést, nem tudja véletlenül egy vajákos ember mobilszá-
mát?”
Már épp visszavágtam volna, amikor Dániel benyitott a
szobába. Tekintete ide- oda cikázott kettőnk között.
- Ööö, el akartalak hívni titeket vacsizni velem meg
Sophie- val, de kicsit feszült itt a hangulat. Minden oké?
- Hova megyünk? - kérdeztem gyorsan. Muszáj volt ki-
szabadulnom a házból.
- Sophie kubait kíván - felelte Dániel óvatosan.
Erre Noah- val mindkettőnk arcára mosoly ült ki. Aztán
Noah a szemembe nézett, és azt mondta:
- Tudom a tökéletes helyet.
 22

MIELŐTT ELINDULTUNK, ANYÁM MEGESKETTE

Noah- t és Dánielt, hogy egyetlen másodpercre sem veszik
le rólam a szemüket, és biztos, ami biztos, még ahhoz is ra-
gaszkodott, hogy vigyem magammal apa mobilját. Ha tehet-
te volna, még nyomkövetőt is rám erőltet, de nem érdekelt -
örültem, hogy egyáltalán elmehetek otthonról.
Az étterem felé menet elmentünk Sophie- ért; a lány lel-
kesen pattant be a bátyám Honda Civicjébe, és puszit nyo-
mott Dániel arcara, aki totál elpirult zavarában. A csaj csak
úgy sugárzott a boldogságtól. Kénytelen voltam elismerni,
hogy helyesek együtt.
A tökéletes párocska valami koncertről dumált, amit va-
lami híres hegedűművész készült adni következő héten az
Előadomúveszeti Központban, én pedig a kocsi hűvös abla-
kának támasztottam a fejem.
Elsuhant mellettünk az esőáztatta járda. Az utcai lámpák
sárga fénybe vonták a házakat, amik Sophie- ék környékétől
az étterem felé haladva a fényűzőből lassan lepusztultra vál-
tottak. Amikor megálltunk egy piros lámpánál, észrevettem,
hogy egy macska figyel egy parkoló autó tetejéről. Amikor
meglátott, a fogát kivillantva fújt rám.
Talán csak képzeltem.
Az éttermet kívülről fehér fényfüzérekkel díszítették fel,
és a nyirkos levegőt sülő tészta illata lengte be.
- Bárminek is van ilyen illata - lelkesedett Sophie, ahogy
beléptünk én azt eszem.
- Ez a churro - mondta Noah. - Édesség.
 Sophie a füle mögé simította rövid, szőke haját.
- Nem érdekel, akkor csak desszertet vacsorázom. Ez az
illat őrületes.
- Akárcsak a sor - jegyezte meg Dániel a felgyűlt tömeget
szemlélve. Több tucat ember álldogált, nevetett és beszélge-
tett az előtérben: mind asztalra vártak.
- Mindig ilyen sokan szoktak lenni - mondtam.
- Te már jártál itt? - kérdezte Sophie.
- Kétszer. - Egyszer a születésnapomon. A legelső alka-
lommal pedig akkor, amikor... amikor először randiztunk
Noah- val. Az emlék mosolyt csalt az arcomra, épp, amikor
Noah azt mondta:
- Mindjárt jövök.
A tömeg a bárpulthoz szorított minket.
- Atyaég! - sikkantotta Sophie, ahogy megpillantotta a
pult mögött az étterem zöld- fehér lógójával díszített, eladásra
kínált pólókat. - Hogy ezek milyen cukik!
- Szeretnél egyet? - kérdezte Dániel.
- Nagyon béna lenne, ha azt mondanám, igen?
- Igen - felelte a bátyám, de mosolygott.
Sophie megvonta a vállát.
- Egy kis bénaságba még nem hal bele az ember.
Szerintem sem. És én már csak tudom, mi mindenbe lehet
belehalni.
Diszkréten elhúzódtam tőlük, és a süteményespulthoz lép-
tem. Nem az édességek érdekeltek; a pult melletti falon az
óriási hirdetőtáblára kitűzött szórólapokat fürkésztem. Így
bukkantam rá eredetileg Abel Lukumira. Reméltem, hátha
ismét szerencsém lesz.
Már egy csomót átfutottam, amilyen gyorsan csak bírtam,
amikor Dániel ismét mellettem termett.
- Noah szerzett asztalt - mondta. - Gyere!
 - Csak egy perc! - A bátyám felsóhajtott, és elment
Sophie- val. Ám ahogy anyának ígérte, nem hagyott egyedül.
- Találtál valamit? - Noah hangja bársonyosan, melegen
búgott a fülembe. Megcsóváltam a fejem, ám ekkor megakadt
a szemem négy betűn.
... kumi.
A szótöredék egy másik szórólap sarka alól lógott ki. Fel-
emeltem a felső szórólapot, elöntött a remény...
A teljes szó tényleg az volt, hogy Lukumi, ám ahogy hu-
nyorogva próbáltam elolvasni az apró betűs szöveget, rádöb-
bentem, sehogy sem bírom értelmezni a mondatot. Vagy a
kontextus nem stimmelt, vagy a nyelvgyakorlás hiányában
máris megkopott a spanyoltudásom.
- Egy templomot hirdet - mondta Noah, aki mellettem
állva olvasta a szöveget. - Lukumi templomát.
Az ajkamba haraptam.
- Hát, a fickó pap... Talán ez az ő temploma?
Noah elővette az okostelefonját, és bepötyögött valamit.
- Hát persze - szólt pillanatokkal később, lemondóan.
- Mi az?
Megmutatta nekem a kijelzőt. Több százezer találat akadt
a „lukumi templom” kifejezésre: többségük egy legfelsőbb
bírósági ügyre utalt, ami az áldozati állatok kérdését tárgyal-
ta.
- A lukumi nem más, mint a santeria másik neve - magya-
rázta Noah, és a szemembe nézett. - A vallásé. Bárhogy is
hívják azt a fickót, az Abel Lukumi biztosan nem az igazi
neve.
A titokzatos férfi álnevet használt.
 Igyekeztem evés közben leplezni a csalódottságomat, de
nem ment könnyen. Viszont úgy tűnt, Sophie nem vette ész-
re, Dániel pedig úgy tett, mintha nem látta volna rajtam, hogy
valami bánt. A vacsora végeztével pizánggal és babbal meg-
pakolt műanyag dobozkákkal hagytuk el az éttermet.
- Hát, ez hihetetlen volt - jelentette ki Sophie ábrándos
hangon. - El sem hiszem, hogy csak húsz percre lakom innen,
mégsem tudtam erről a helyről egész mostanáig.
- Remek választás - helyeselt Dániel, és vállon veregette
Noah- t. Visszaültünk a kocsiba, Sophie pedig bekapcsolt va-
lami nyomasztó, ismeretlen zeneművet, amit mindenképpen
meg akart mutatni Dánielnek és Noah- nak. Ám ahogy elin-
dultunk hazafelé, a crescendo pedig a tetőponthoz közeledett,
egyszer csak nekicsapódott valami a szélvédőnek, aztán le-
csúszott rajta.
Sophie felsikoltott, Dániel pedig a fékre taposott.
A kerekek csúszkáltak egy kicsit a vizes úton, és pont egy
utcai lámpa tövében álltunk meg. A lámpafény bevilágított
egy véres maszatot a szélvédő üvegén. Dániel beindította
ugyan az ablaktörlőt, de az csak még jobban szétkente a fol-
tot.
Még le sem fordultunk a Calle Ochóról, de késő este volt,
zuhogott az eső, és nem állt mögöttünk senki, így a bátyám
kiszállt a kocsiból. Noah habozás nélkül követte.
Az autóban csönd honolt, ám a fülemben hangosan lükte-
tett a vét. A fiúk kevesebb mint egy perce szálltak ki, amikor
újra kinyílt a kocsiajtó.
- Csak egy madár volt - mondta Noah, és beszállt mellém
a hátsó ülésre. Összekulcsolta ujjait az enyémekkel, és én
kezdtem lehiggadni.
- Egy varjú - pontosította a bátyám. Csüggedt és bűntuda-
tos volt a hangja.
 Sophie átnyúlt a sebváltó fölött, és megérintette Dániel
karját.
- Semmi baj - mondta halkan.
A bátyám magába roskadva ült, es még mindig nem in-
dultunk tovább. Dániel a fejét csóválta.
- Én még soha nem mentem neki...
Ám mielőtt befejezhette volna a mondatat, az iménti puf-
fanást több tucat másik követte. És nemcsak a mi kocsinkon,
hanem szerte az utcában, a padka mentén parkoló autókon is.
Egyikünk sem jutott szóhoz a döbbenettől, miközben
döglött varjak potyogtak ránk az égből.
 23

MIUTÁN HAZAVITTÜK SOPHIE- T, Dániel és Noah

kitárgyalták az elméleteiket, hogy mi okozhatta a tömeges
madárhullást. Vihar. Betegség. Volt egy csomó tudományo-
san megalapozott lehetőség, de engem nem hagyott nyugodni
egy érzés.
Egy érzés, hogy valami egészen más okozta a dolgot.

Aznap éjjel minden másodperc egy örökkévalóságnak

tűnt, miközben arra vártám, hogy Noah beosonjon a szobám-
ba. Az éjjeliszekrényen álló vekkert bámultam, ám hiába tel-
tek- múltak az órák, Noah nem bukkant fel. Nem mondta,
hogy bejön hozzám, de én magától értetődőnek vettem.
Talán rosszul hittem.
Vagy talán Noah csak elszenderedett.
Lelöktem magamról a takarót, és kilopództam a folyosó-
ra. A vendégszoba a ház túlsó felén volt, de én nem kételked-
tem abban, hogy képes vagyok nesztelenül odaosonni, csak
hogy megnézzem, ébren van- e Noah. Csupán meg akartam
győződni róla, mi a helyzet.
Megálltam a vendégszoba ajtaja előtt, és a fülemet he-
gyeztem. Semmit sem hallottam. Résnyire nyitottam az ajtót.
- Igen? - szólt ki Noah. Ezek szerint nagyon is ébren volt.
Egészen kinyitottam az ajtót. Égett egy kis lámpa a szoba
sarkában lévő kerek asztalon, ám Noah árnyékba borult. Még
mindig fel volt öltözve, és olvasott, arcát teljesen eltakarta a
könyve. Épp csak annyira eresztette le, hogy láthassam a
szemét.
- Hali! - mondtam.
- Szervusz.
- Hali - ismételtem.
Noah még lejjebb engedte a könyvet.
- Minden rendben?
Beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót.
- Csak azért jöttem, hogy jó éjt kívánjak.
- Jó éjt - mondta, azzal ismét a könyvre összpontosított.
Fogalmam sem volt, mi folyik itt, de csöppet sem tetszett
a dolog. Félig már visszafordultam az ajtó felé, aztán megtor-
pantam. Ismét Noah- ra pillantottam.
Megemelte a szemöldökét.
- Mi van?
Tudtam, hogy kénytelen leszek kerek perec kimondani.
- Kénytelen leszek kerek perec kimondani. - Várta, hogy
folytassam. - Azt hittem, bejössz a szobámba.
- Miért?
Hát, ez fájt. A kilincsért nyúltam.
Noah felsóhajtott.
- Nem lehet, Mara.
- Miért nem?
Noah letette a könyvet, és néhány lépéssel átszelte a szo-
bát.
Megállt mellettem, ám az ablakra bámult. Követtem a pil-
lantását.
Innen láttam a hátsó udvart, és a szobámba vezető, röhe-
jesen hosszú folyosót, meg a három kétszárnyú üvegajtót,
amik kivezettek a kertbe. A folyosón égett a villany, így oda-
bentről semmit sem lehetett látni az udvarból. Noah viszont
innen biztosan észreveheti, ha valaki behatol a házba.
 Szóval ezért nem jött hozzám?
- Tudod, az ágyamból is szemmel tarthatod ám a szobá-
mat - mondtam.
Noah az arcomra simította a kezét; nem számítottam erre,
így elakadt a lélegzetem. Ezután megcirógatta a bőrömet a
hüvelykujjával, majd az állam alá dugta, és felemelte a fejem,
hogy a szemébe nézzek.
- Édesanyád bízik bennem - mondta halkan.
Szám pajkos vigyorra görbült.
- Pontosan.
- Nem, Mara, anyukád megbízik bennem. Ha a szüleid az
ágyadban találnak, többé nem látnak majd szívesen. Leg-
alábbis ennyire szívesen biztosan nem. És nekem muszáj itt
lennem.
Elöntött a feszültség, eszembe jutottak a szavak, amiket
nem egészen egy héttel ezelőtt mondtam neki, mielőtt még
rájöttem volna, hogy Jude életben van. Amikor még csak sa-
ját magamtól féltem. „Azt akarom, hogy a pasim légy, Noah,
nem pedig a bébicsőszöm.”
A helyzet megváltozott, a véleményem viszont nem.
- Nem muszáj itt lenned - feleltem. - Semmit sem kell
tenned, amit nem akarsz.
- Itt akarok lenni.
- Miért?
- Nem hagyhatom, hogy bajod essen.
Bosszúsan hunytam le a szemem. Noah vagy nem fogta
fel, hogy mit próbálok megértetni vele, vagy direkt eleresztet-
te a füle mellett.
- Elmenjek? - kérdeztem.
Keze még mindig az arcomra simult, érintése hihetetlenül
gyengéd volt.
- El kéne.
 Eszem ágában sem volt könyörögni. Elfordultam, hogy
kinyissam az ajtót.
- De ne menj! - szólt, épp amikor lenyomtam a kilincset.
Hátat fordítottam az ajtónak, és szembenéztem Noah- val.
Ismét becsukta mögöttem az ajtót. A fának vetettem a háta-
mat, Noah pedig szinte hozzám simult.
Teljesen ártatlan szándékkal indultam Noah keresésére,
csakis alvást terveztem, semmi mást. Ám most forrt a vérem,
elöntött a vágy, és minden megváltozott.
Megbabonázott, ahogy lassan felfele görbült a szája sar-
ka, es muszáj volt megízlelnem a mosolyát. Be akartam dugni
ujjaimat a pólója szegélye alá, és felfedezni, hova vezet a szór
lágy csíkja, ami eltűnt a farmerja alatt. Érezni akartam bőrét a
fogaim között, borostás állát a nyakamon.
Ám hiába volt csupán centikre tőlem, hiába nem állt az
utunkban semmi, nem moccantam.
- Meg akarlak csókolni - suttogtam inkább.
Noah lehajtotta a fejét, hogy még közelebb férjen hoz-
zám. De nem a számhoz hajolt. Hanem a fülemhez.
- Lehet róla szó - susogta.
Ajka a bőrömhöz ért, és egyszeriben mar nem bírtam to-
vább. Megmarkoltam a pólóját, és magamhoz rántottam, ami-
lyen közel csak tudtam, de még így sem volt elég közel. Ke-
zem hasának kemény izmai és az én testem közé szorult, és
szinte levegőt sem kaptam a vágytól, minden porcikám reme-
gett.
Noah azonban nem mozdult.
Amíg halk, kétségbeesett nyögéssel el nem hagyta az aj-
kamat a neve. Ekkor keze a csípőmre tapadt, szája pedig a
nyakamra, felemelt, én pedig karral- lábbal átfogtam. Az aj-
tónak támasztott, farmerjának rézgombjai hozzám préselőd-
tek, és ez a kellemes sajgás nem volt elég, egyáltalán nem
volt elég. Durva borostája izgatta a bőrt nyakam hajlatában,
és szinte eszemet vesztve hajtottam hátra a fejemet.
Noah megmarkolta a derekamat, még följebb emelt, aztán
ajka az enyémhez ért. Finoman. Óvatosan. Várta, hogy meg-
csókoljam.
Eszembe villant az emlékkép, ahogy Noah ágyán feküd-
tünk, összegabalyodott tagokkal, nyelvvel és hajjal. Noah a
karjába zárt, miközben ajkával kinyitotta a számat. Szavak
nélkül is tökéletesen beszeltük egymás nyelvét, értettük egy-
más gondolatait, rímelt minden mozdulatunk, még levegőt is
egyszerre vettünk. Amíg Noah- nak el nem állt a lélegzete.
Amíg kis híján meg nem halt.
Ahogy Jude- nak kellett volna.
Ahogy Jude halálát kívántam.
Noah ajkával a számon megborzongtam, mellkasának si-
muló szívem zaklatottan dörömbölt. Nem csupán képzeltem,
hogy majdnem meghalt. Hanem emlékeztem rá. És féltem,
hogy ismét megtörténhet. Noah leengedett a földre.
Levegő után kapkodtam, alig bírtam talpon maradni.
- Most mi van?
- Nem állsz készen - jelentette ki, miközben elhúzódott
tőlem. Nagyot nyeltem.
- Pedig csak ezen járt az eszem. De aztán te... félbehagy-
tad.
- Őrülten kalapált a szíved.
- Talán azért, mert élveztem a dolgot.
- Vagy talán azért, mert még nem állsz készen - felelte
Noah. – És én nem foglak sürgetni.
Percnyi hallgatás után végül bevallottam:
- Félek.
Noah hallgatott.
 - Félek megcsókolni téged. - Félek, hogy kárt teszek ben-
ned. Noah gyengéden kisimította az arcomból pár hajtincse-
met.
- Akkor nem kell megcsókolnod.
- De meg akarlak csókolni. - Még soha nem akartam eny-
nyire. Kedvesen nézett rám.
- Nem akarod elárulni, mitől félsz?
Tisztán csengett a hangom.
- Félek, hogy kárt teszek benned. Hogy megöllek.
- Azzal, ha megcsókolsz.
- Igen.
- Amiatt az álom miatt.
Lehunytam a szemem.
- Nem álom volt.
Éreztem Noah ujjait a derekamon.
- Ha nem álom volt, akkor szerinted mi történt?
- Már elmondtam neked.
- Mégis hogyan történhetne ilyesmi?
Az arcát fürkésztem, derültség nyomát kerestem. Semmi
jelét nem láttam.
- Nem tudom. Talán ez is része a... furcsaságomnak -
mondtam, és tudtam, hogy ő pontosan érti, mire gondolok.
- Csak a csókolózástól lehet?
Vállat vontam.
- A szextől nem?
- Még soha nem szexeltem.
- Tisztában vagyok vele. De ha jól emlékszem, ez nem
igazán aggasztott azon a bizonyos estén a szobámban. - Szája
sarka egy egészen picikét fölfelé görbült.
Pontosan tudtam, melyik estére gondol. Azon az estén
döbbent rá végre, mire vagyok képes, miután megöltem min-
den élőlényt az állatkert rovarházában, csak mi kettőnkkel
nem végeztem.
Akkor azt hittem, el kéne hagynom Noah- t, mert csak így
védhetem meg. Azt hittem, mindenkit hátra kéne hagynom.
Noah azonban nem mondott le rólam, és ezért nagyon hálás
voltam, mert én sem akartam lemondani őróla. A lehető leg-
közelebb akartam érezni magamhoz, amilyen közel csak le-
hettünk egymáshoz. Nem gondolkoztam józanul. Nem is iga-
zán gondolkoztam.
- Mit tudom én - mondtam végül, és leültem az ágyra. -
Mégis honnan kéne tudnom?
Noah követett, és ledőlt a matracra, magával húzva en-
gem is. Hátam a mellkasához simult; vékony, ujjatlan felső-
mön keresztül éreztem a hideg ezüstmedált, amit soha nem
vett le. Szívverése lecsillapította az enyémet.
Végigfuttatta az ujjait a karomon, és megfogta a kezem.
- Semmit sem kell csinálnunk, Mara - szólt halkan, mi-
közben elnehezedett a szemhéjam. Legszívesebben össze-
gömbölyödtem volna hangjának menedékében, és többet ki
sem mozdultam volna onnan. - Komolyan mondom, ez is bő-
ven elég.
Mielőtt álomba merültem volna, támadt még egy utolsó
gondolatom!
Nekem nem elég.
 24
AZELŐTT
India, ismeretlen tartomány

A KÉKBE ÖLTÖZÖTT FÉRFI LENÉZETT RAM, mi-

közben a kocsi nagy port kavarva elhajtott.
- Hogy hívnak?
Némán meredtem rá.
- Értesz engem?
Bólintottam.
- Nem tudom, mit mesélt neked a gyámod, de most már
én vigyázok rád. Muszáj lesz nevet adnunk neked.
Hallgattam.
Felsóhajtott.
- Hosszú út áll előttünk. Jól érzed magad?
Ismét bólintottam, és ezzel kezdetét vette az utazásunk.
Sajnáltam, hogy ott kell hagynom a hajókat. Gyalog indul-
tunk útnak, aztán elefántháton visszatértünk az erdőbe, de
még így is majdnem lement már a nap, mire elértünk a falu-
ba. Száraz földet tapostam, a környéken csend és békesség
honolt. Füstszagot éreztem; sok kis kunyhó vett körül minket,
ám egyetlen embert sem láttam.
- Gyere csak! - mondta a kékbe öltözött férfi, és az egyik
kunyhóhoz intett. Belépve a szemem küszködve igyekezett
hozzászokni a sötétséghez.
Valami megmozdult a közelemben; egy alak bukkant elő
a homályból. Csupán sima, barna, hibátlan bőrt láttam, egy
fiatal lány alakját. Magasabb volt nálam, de nem láttam az
arcát. Fekete haja elhanyagoltan, hosszú tincsekben hullott a
vállára.
- Leányom - mondta neki a kékbe öltözött férfi -, vendé-
günk van.
A lány kilépett a fényre, így végre láthattam az arcát. Jel-
legtelen vonásai voltak, am tiszta arcáról kedvesség, meleg-
ség sugárzott, és ez megszépítette. Rám mosolygott.
Viszonoztam a mosolyát.
A kékbe öltözött férfi ekkor a lány vállára tette a kezét.
- Hol van anyád?
- Egy asszonynál beindult a szülés.
A kék ruhás értetlennek tűnt.
- Kinél?
A lány megcsóválta a fejét.
- Nem itteni a nő. Egy idegen jött el segítséget kérni, az
asszony férje. Anyám azt mondta, siet vissza.
A kékbe öltözött férfi szemében feszültség villant.
- Beszelnem kell veled - mondta a lánynak. Aztán hoz-
zám fordult. - Várj itt! Ne menj ki! Érted?
Bólintottam. A férfi magával húzta a lányt, ki a kunyhó-
ból. Hallottam a suttogásukat, de nem értettem a szavakat.
Pillanatokkal később a lány visszatért. Egyedül.
Nem szólt hozzám. Nem azonnal. Először tett felém egy
lépést, ázni i felfelé fordította mindkét tenyerét. Nem mozdul-
tam. Tett még egy lépést, így elég közel került, hogy meg-
érezzem átható illatát, ami a földei idézte. Tetszett az illata,
és tetszett a melegsége. Ekkor felém nyújtotta a karját, és
hagytam, hogy megérintsen. Leguggolt egy sarokba, és leül-
tetett maga mellé. Olyan határozottan húzott oda tiszta ruhá-
jához, mintha pontosan tudná, milyen, ha hozzásimulok.
Fészkelődtem egy kicsit a karjában, hogy még kényelmeseb-
ben elhelyezkedjek.
 - Nem szabad elmenned - mondta, félreértve a mozdula-
tomat.
Megdermedtem.
- Miért?
- Mert odakint nem beszélhetnél - felelte halovány mo-
sollyal. - Nem biztonságos - tette hozzá.
- Túl nagy itt a csönd.
- Sokan betegek. Zavarná őket a zaj.
Nem értettem.
- Miért?
- Te talán még sosem voltál beteg?
Megcsóváltam a fejem.
Elmosolyodott, és sanda pillantást vetett rám.
- Hogy te milyen huncut vagy! Mindenki megbetegszik
néha.
Nem értettem, miről beszél, így inkább megkérdeztem.
- A kékbe öltözött férfi az apád?
- A kékbe öltözött férfi? - kérdezte csillogó szemmel. -
Így hívod őt?
Nem feleltem.
A lány bólintott.
- Igen, ő az apám. De te hívhatod bácsikádnak, anyámat
pedig hívhatod majd nénikédnek, miután hazatér. - Rövid
hallgatás után hozzátette: - Engem pedig hívhatsz nővéred-
nek, ha akarsz.
- Az én szüleim is megbetegedtek? - kérdeztem, bár nem
emlékeztem sem apámra, sem anyámra. Nem emlékeztem,
hogy egyáltalán lettek volna szüleim.
- Lehet - felelte a lány halkan, aztán magához szorított. -
De most már itt vagy velünk.
- Miért?
- Mert mi fogunk vigyázni rád.
 Gyöngéd és halk volt a hangja, és egyszeriben szörnyen
féltettem.
- Te is beteg vagy?
- Még nem - válaszolta, aztán felállt.
Sietve a nyomába eredtem. Ő más volt, mint a többiek.
Nem akartam, hogy elmenjen.
Hátrapillantott.
- Nem hagylak itt - nyugtatott meg.
- Tudom - feleltem, de azért követtem.
Nem mentünk messzire. Egyszerűen befordultunk egy
másik kis helyiségbe, ahol több szőnyeg hevert a szalmával
felszórt földön. A lány lehajolt az egyik szőnyeg mellé, és
felemelt néhány rongydarabot, meg tűt és cérnát. Előhúzott
egy üveget, ami valami sötét anyaggal volt tele, és kivett be-
lőle egy maroknyit, aztán a rongyokba tekerte, és varrogatni
kezdett, miközben valami egyszerű, mindössze néhány hang-
ból álló dallamot dúdolt.
Megbabonázott a keze.
- Az micsoda?
- Ajándék. Valami, amivel játszhatsz, hogy soha ne érezd
magad egyedül.
Enyhe félelmet éreztem.
- Én veled akarok játszani.
Kedves és sugárzó mosolyt villantott rám.
- Együtt is játszhatunk vele.
Ez boldoggá tett. Letelepedtem a szőnyegre, megnyugta-
tott a dallam és a lány ujjainak ütemes mozgása. A kezében
lévő alaktalan puhaság hamarosan átalakult valami mássá:
legelőször egy fejet fedeztem föl, aztán megláttam a két kart
és lábat. A babának szeme, szempillája és vékony fekete mo-
solya lett, majd a lány fekete hajat öltögetett rá. Végül készí-
tett neki egy ruhácskát, és átcsúsztatta kitömött fején.
 Miután végzett, ismét a karjába bújtam.
- Tetszik a babád? - tartotta fel művét a beszűrődő fénybe.
A rongybaba egyik karján egy piros pötty virított, ott, ahol a
lány fogta. Ott, ahol a csuklója lett volna.
Nem válaszoltam neki.
- Mi az a piros? - kérdeztem inkább.
- Ó! - Átnyújtotta nekem a babát, és megvizsgálta az uj-
ját. - Megszúrtam magam. - Bekapta az ujját a szájába, és
szopogatta egy kicsit.
Aggódtam érte.
- Fáj?
- Nem, ne félj, nincs semmi baj.
Magamhoz szorítottam a rongybabát.
- Mi legyen a neve? - kérdezte a lány gyengéden.
Pár pillanatig hallgattam. Majd azt mondtam:
- Te készítetted ezt. Nevezd el te!
- Őt- helyesbített a lány. - Nem választhatom ki helyetted
a nevét.
- Miért?
- Mert ő a tiéd. Egy névnek hatalma van. Talán majd ha
jobban megismered őt, könnyebben el tudod dönteni, hogyan
nevezd el.
Bólintottam, az idősebb lány pedig felállt, és engem is
talpra húzott.
Megkordult a gyomrom.
- Nagyon éhes lehetsz.
Bólintottam.
A lány megcirógatta a fejem búbját, lesimítva sűrű, sötét
hajamat.
- Mindannyian éhesek vagyunk - mondta halkan. - Adha-
tok még vizet a leveshez. Kérsz egy kicsit vacsora előtt?
- Igen.
 Bólintott, aztán végigmért.
- Elég erős vagy, hogy vizet hozz a kútról?
- Nagyon erős vagyok.
- A kút karja nagyon nehéz.
- Nekem nem.
- A kút nagyon mély...
- Tudok vizet hozni. - Be akartam bizonyítani neki, hogy
képes vagyok rá, ugyanakkor ki is akartam szabadulni a
kunyhóból. Az áporodott levegő fojtogatott, és úgy éreztem,
feszül rajtam a bőröm.
- Akkor elárulom a titkot, hogyan juthatsz el a kúthoz, de
meg kell ígérned, hogy nem merészkedsz be mélyebbre az
erdőbe.
- Megígérem.
- És meg kell ígérned, hogy ha találkozol valakivel, nem
árulod el neki, hol a kút.
- Megígérem.
A lány elmosolyodott, majd ismét felém nyújtotta a
rongybabát.
- Vidd őt magaddal, bárhová is mész!
Megfogtam a babát, és a mellkasomhoz szorítottam, mi-
közben a lány kivezetett a kunyhóból. A hátamban éreztem a
tekintetét, miközben elszaladtam a naplementében. Égő hús
illata birizgálta az orromat, de nem volt kellemetlen a szag.
Sűrű füstfelhő terjengett a levegőben, és csípte a szememet,
még akkor is, amikor lassan felszállt a fák fölé.
Elindultam az ösvényen, ahogy a lány mondta. A kút
tényleg elég messze volt, és szinte teljesen elrejtette a sűrű
bozót. Jó magas is volt; lábujjhegyre kellett állnom, hogy fel-
érjem a peremét, és lebámuljak a mélyére. Csak sötétséget
láttam. A kút feneketlennek tűnt. Hirtelen erős késztetést
éreztem, hogy beledobjam a rongybabát.
 De nem dobtam a mélybe. Leraktam a babát a kikopott kő
tövébe, és küszködve próbáltam felhúzni a vödröt, ám ekkor
köhögést hallottam.
Közelről.
Annyira megijedtem, hogy elengedtem a kút karját. Fel-
kaptam a rongybabát, és magamhoz szorítottam, miközben
lábujjhegyen megkerültem a kutat.
Egy öregasszony ült a túloldalon, egy datolyapálma tör-
zsének támaszkodva. Arcát mély ráncok és redők borították.
Fekete szeme üveges, vizenyős volt. Gyengének látszott.
És nem volt egyedül.
Föléhajolt valaki, egy férfi, akinek hullámos, fekete haja
és hibátlan, gyönyörű bőre volt. Egy poharat tartott az öreg-
asszony ajkához, a néni állán víz csörgött le. Az asszony is-
mét köhögött, ezúttal is megijesztett.
A férfi szeme rám szegeződött, és villant valami a tekin-
tetében. Olyasmi, amit nem ismertem, nem értettem.
Az öregasszony a férfi tekintetét követve rám meredt.
Földbe gyökerezett a lábam, miközben a néni elkerekedett
szemmel bámult. Az ember nyugtatóan a vállára tette a kezét,
aztán ismét felém fordult.
Felfordult a gyomrom, és kétrét görnyedtem. Elhomályo-
sult előttem a világ. Megszédültem. Levegő után kapkodtam,
és lassan, nagyon lassan fölegyenesedtem.
Az asszony remegni kezdett, és suttogott valamit. A férfi
- meglepetten, kíváncsian, ám a félelem legcsekélyebb jele
nélkül - odahajolt hozzá, hogy jobban hallja. Önkéntelenül én
is közelebb léptem.
A néni egyre hangosabban motyogott. Ugyanazt a szót
ismételgette, egyetlenegy szót hajtogatott újra és újra. Fel-
emelte gyönge karját, és vádlón mutatott rám.
 - Mara - suttogta újra meg újra meg újra. Aztán sikoltani
kezdett.
 25

- MARA - SZÓLT EGY HANG, megmelengetve a bő-

römet.
Kipattant a szemem, de a fák eltűntek. A napfény ki-
hunyt. Sötétség ölelt körül.
És Noah állt mellettem, ujjait az arcomra simítva.
Rosszat álmodtam. Csak rémálmom volt. Lassan kifújtam
a levegőt, aztán megkönnyebbülten mosolyogtam, amíg rá
nem döbbentem, hogy nem ágyban fekszünk.
A vendégszoba ajtajánál álltunk. Már ki is nyitottam: a
kilincset markoltam.
- Hova mész? - kérdezte Noah halkan.
Az utolsó emlékem az volt, hogy elaludtam mellette, pe-
dig nem lett volna szabad. Jude bemocskolta a házamat, am
Noah karjában biztonságban éreztem magam.
De az éjszaka folyamán elhagytam az ágyat. Elhagytam
öt.
Alva jártam.
Az álom részletei visszahúzódtak elmém mélyére, sűrűn
kavarogtak, akár a füst. De nem enyésztek el az ébredéssel.
Nem tudtam, hova indultam álmomban, és miért, ám most,
hogy ébren voltam, muszáj volt megnéznem valamit, mielőtt
még elfeledkeznék róla.
- A szobámba - válaszoltam, hangom tisztán csengett.
Muszáj volt látnom azt a babát.
Magammal húztam Noah- t, lábujjhegyen osontunk a
szobámba. Noah szó nélkül segített kipakolni a rongybabát a
dobozból, ahova bezártam. Némán vettem szemügyre a babát,
úgy éreztem, megfeszül rajtam a bőröm, miközben kézbe vet-
tem.
Fekete mosolya elhalványult kissé - hogy természetes ko-
pástól vagy inkább mosástól, azt nem tudhattam -, és a ruhája
újabbnak tűnt, mint az álmomban, de ez is roppant egyszerű
volt. Egyértelműen kézzel varrták. Ám ezt leszámítva? Ezt
leszámítva hátborzongatóan hasonlított az álmomban látott
rongybabára.
Talán nem is csupán hasonlított.
Ekkor eszembe jutott valami.
A rongybaba egyik karján egy piros pötty virított, ott,
ahol a lány fogta. Ott, ahol a csuklója lett volna.
Felemeltem a baba ruhájának ujját.
„Mi az a piros? - kérdeztem az idősebb lányt.
„Ó!” Átnyújtotta nekem a babát, és megvizsgálta az ujját.
„Megszúrtam magam. ”
Ahogy most a rongybabát néztem, megláttam egy sötét,
vörösbarna foltot a karja alsó felén. Ahol a csuklója lett vol-
na.
A játék baba érintésétől mintha elhalt volna a húsom. Fo-
galmam sem volt, mit jelentett az álom, már ha egyáltalán
jelentett valamit, de nem is érdekelt. Kezdtem meggyűlölni
ezt az izét, és meg akartam szabadulni tőle.
- Kidobom a szemétbe - suttogtam Noah- nak. Értetlen-
nek tűnt. Úgy döntöttem, majd reggel magyarázom el neki a
dolgot. Most nem kockáztathattam, hogy a szüleim rajtakap-
janak, márpedig minél többel dumáltunk, annál jobban nőtt a
lebukás veszélye.
Noah figyelte, ahogy felveszem a cipőmet, és kimegyek a
házból. A babát a dagadó szemeteszsákok tetejére hajítottam
a kukában, amit apám este már kihúzott a padkához. Alig vár-
tam, hogy a kukások elvigyék a szemetet, és többet ne kelljen
se a babára gondolnom, se azzal álmodnom, és Jude soha
többé ne kínozhasson vele.

Visszafeküdtünk Noah ágyába; még mindig aggasztott a

játék baba meg a rémálom, és nem akartam egyedül aludni.
Fejemet Noah vállán, kezemet a mellkasán nyugtattam, és
lehunytam a szemem, álomba ringatott néma, egyenletes lég-
zése. Mire újra felébredtem, még sötét volt. De Noah még
mindig mellettem volt, és még mindig ágyban feküdtünk.
Fáradt voltam, de megkönnyebbültem.
- Mennyi azt idő?
- Nem tudom - felelte Noah, de nem úgy hangzott, mint
aki most ébredt fel.
Hátrahajoltam, hogy megnézzem magamnak.
- Te már ébren voltál?
Úgy tett, mint aki félálomban nyújtózkodik.
- Micsoda? Dehogy!
Az oldalamra fordultam, és elmosolyodtam.
- Dehogyisnem. Nézted, ahogy alszom.
- Ugyan, kérlek! Az rém furcsa lenne. Na meg unalmas.
Ha viszont azt nézhetném, ahogy zuhanyozol...
Karon vágtam, aztán még jobban bevackoltam magam a
takaró alá.
- Bármennyire is élvezem ezt - mondta Noah, miközben
karjára támaszkodva fölém hajolt -, és hidd el, nagyon élve-
zem - tette hozzá, a szemembe nézve, miközben ajkán pajkos
mosoly játszott -, attól tartok, most már menned kell.
A fejemet csóváltam. Noah bólintott.
- De hát még sötét van - duzzogtam.
 - Horgászni viszem az öcsédet, rémlik? Vissza kell men-
ned a szobádba, mielőtt Joseph felébred.
Drámaian sóhajtottam.
- Tudom, tudom - mondta, és vigyora fülig ért. - Nekem
se lenne szívem itt hagyni saját magamat az ágyban.
Grimaszolva kigördültem alóla.
- Na, most jól elrontottad ezt az egészet.
- Pontosan ez volt a tervem - jelentette ki, és hátradőlt, a
párnáknak támaszkodott. Rám szegezte a szemét, ahogy a
vendégszoba ajtajához léptem.
Kínszenvedés volt otthagyni őt. Kinyitottam az ajtót.
- Mara?
- Igen, Noah?
- Csípem a pizsidet.
- Hülye - mondtam vigyorogva. Aztán kimentem. A fo-
lyosói üvegajtók menten visszalopództam a szobámba. Oda-
kint még éjszakai sötétség honolt. Megszaporáztam a léptei-
met, gondolni sem akartam arra, hogy mit nem láthatok a sö-
tétben.
Hogy kit nem láthatok.
De már majdnem hajnalodon. Jude a reggelhez ilyen kö-
zeli időpontban már biztosan nem kockáztatja meg a betörést.
Ez a tudat megnyugtatott, es a szobámba visszaérve bebújtam
az ágyamba, így a szüleim mit sem sejthettek éjszakai kalan-
dozásomról. Lehunytam a szemem. Gond nélkül elaludtam.
A gondok akkor kezdődtek, amikor felébredtem.
Nyolc körül apa bekopogtatott, hogy ellenőrizze, fölkel-
tem- e már. Kimásztam az ágyból, és odaléptem a komódhoz,
hogy kiválasszam, mit vegyek fel a Horizontba.
Ám amikor kihúztam a fehérneműs fiókot, megpillantot-
tam benne a nagymamám rongybabáját.
 Minden erőmre szükségem volt, hogy fel ne sikoltsak.
Elhátráltam a komódtól, bezárkóztam a fürdőszobába, és a
falnak támaszkodva lecsúsztam a hideg padlócsempére. A
számra tapasztottam ökölbe szorított kezemet.
Jude talán figyelt engem az éjjel? Látta, ahogy kidobom a
babát? Aztán visszahozta a szobámba, miközben en Noah
mellett aludtam?
Libabőrös lettem, és kivert a víz. De nem hagyhattam,
hogy apám észrevegye, valami baj van. Fel kell öltöznöm, és
úgy kinéznem, úgy tennem, mintha minden a legnagyobb
rendben lett volna. Mintha egészséges lennék, Jude pedig
meghalt volna, és ebből az egészből semmi sem történt volna
meg.
- Kelj fel! - suttogtam magamnak. Még egy másodpercig
a padlón kuporogtam, aztán talpra álltam. Megnyitottam a
csapot, szürcsöltem egy kis vizet a markomból, aztán kihúz-
tam magam, és a tükörbe pillantottam.
Megdermedtem. Furcsának tűntek a vonásaim. Kissé ide-
gennek. Markánsabb lett a járomcsontom, megduzzadt az,
ajkam, mintha csókolóztam volna, kipirultam, a hajam pedig
a tarkómhoz tapadt a verítéktől.
Megigézve bámultam a tükörképemet.
A víz kicsordult az ujjaim közül.
A mosdóba hulló cseppek hangja térített magamhoz. Fájt
a torkom, így ismét megnyitottam a csapot, a vízsugár alá
tartottam a kezem, és mohón ittam a tenyeremből. A víz lehű-
tött. Újra belenéztem a tükörbe.
Mintha még mindig máshogy néztem volna ki a megszo-
kottól, de legalább egy kicsit jobban éreztem magam. Fáradt,
ijedt, mérges és frusztrált voltam, ráadásul nyilvánvalóan ki-
akadtam a sok stressztől. Talán még beteg is lettem. Talán
ezért láttam magam furcsának. A nyakamat nyújtogattam, a
fejem fölé emeltem a karomat, aztán megint ittam. A hideg
futkosott a hátamon, mintha valaki figyelt volna.
Belenéztem a komód fiókjába. A rongybaba még mindig
ott feküdt.
- Ugye készülődsz mar? - kiáltotta apa a folyosóról.
- Igen! - szóltam vissza. Vetettem egy utolsó pillantást a
tükörbe, aztán felöltöztem. Mielőtt elhagytam volna a szobát,
még egyszer a komódra sandítottam.
Meg kell szabadulnom a babától.
 26

- JÓ REGGELT! - köszönt apám, amikor végre megje-

lentem a konyhában.
- Reggelt. - Kivettem a spájzból két müzliszeletet meg
egy üveg vizet, amit félig ki is ittam, mire apa felhajtotta a
kávéját. Aztán kimentünk a kocsihoz.
Amint beszálltunk, apa leeresztette az ablakokat. Szokat-
lanul csodás volt az idő: a kék égen egyetlen felhő sem
úszott, es meg egyáltalán nem volt meleg, ám engem mégis
mintha forróság égetett volna belülről.
- Hogy vagy, kicsim?
Szúrós pillantást vetettem apámra.
- Miért kérded?
- Kissé lelakottnak tűnsz.
- Kösz szépen...
- Jaj, tudod, hogy értem. Te, képzeld, kivettem egy fil-
met!
- Ööö... oké. És mi az?
Hatásszünetet tartott, majd fülig érő vigyorral közölte:
- Hát a Szabadítsátok ki Willyt!
- Oké...
- Annak idején imádtad azt a filmet... Folyton azt néztük,
nem emlékszel?
Ja, amikor hatéves voltam.
- Joseph meg most úgyis teljesen fel van háborodva a
kardszárnyú delfinek hányatott sorsa miatt, szóval arra gon-
doltam, megnézhetnénk együtt a filmet, közös családi prog-
ramként - mondta apa. Aztán hozzátette: - Lefogadom, hogy
Noah- nak is tetszene.
Akaratlanul is elmosolyodtam. Nyilvánvaló volt, mennyi-
re igyekszik apám.
- Oké, apa.
- Roppant felemelő film.
- Oké, apa.
- Egészen fenomenális...
- Oké, apa.
Apám elvigyorodott, majd bekapcsolta a rádiót, és némán
hallgattuk a klasszikus rockot. Ám most, hogy ismét a kocsi-
ban ültem, azon kaptam magam, hogy ösztönösen a visszapil-
lantó tükörbe lesek. Rádöbbentem, hogy azt figyelem, nem
tűnik- e fel a kisteherautó.
Nem tűnik- e fel Jude.
Egész úton azon aggódtam, hogy meglátom mögöttünk a
múltkori autót, de Jude- nak semmi jele nem volt. Apa kira-
kott a Horizont- nál, ahol Brooke szívélyesen üdvözölt, majd
bemutatott egy nőnek, aki a művészeti terápiát tartotta heten-
te többször. Le kellett rajzolnom egy házat, egy fát meg a
családomat - ez tuti valamilyen teszt volt. Miután végeztünk,
máris mehettem csoportterápiára, ahol a „diákok egyik felé-
nek meg kellett osztania a félelmeit a többiekkel.
Legnagyobb örömömre én a csoport másik felébe kerül-
tem.
Phoebe egész nap tartotta tőlem a távolságot, Jamie pedig
megnevettetett, mint mindig. Eseménytelenül teltek- múltak
az órák, ám én azon kaptam magam, hogy minden adandó
alkalommal kilesek , parkolóba, nem áll- e ott a fehér kiste-
herautó.
Egész nap nem bukkant fel.
 Mire aznap délután befordultunk apával a házunk elé,
anya kocsija már a felhajtón parkolt. És ami még fontosabb:
Noah- é is.
Elöntött a megkönnyebbülés. Muszáj elmondanom Noah-
nak, hogy ma reggel újra a szobámban találtam a rongybabát,
vagyis Jude ismét behatolt hozzám tegnap éjjel, miközben mi
a vendégszobában aludtunk. Alig vártam meg, hogy megáll-
junk, máris kiugrottam a kocsiból.
- Mondd meg anyádnak, hogy elmentem a listáját intézni!
- mondta apa, és grimaszt vágott. - Hamarosan jövök.
Bólintottam, és becsuktam a kocsiajtót. Apa addig nem
hajtott el, amíg be nem értem a házba.
A nappaliból géppuskaropogás hallatszott, és amikor be-
léptem, Noah- t meg Josephet a padlón terpeszkedve találtam,
kezük a videojáték távirányítójára, szemük a tévére tapadt.
Ezek szerint még várnom kell egy kicsit a beszélgeté-
sünkkel.
- Milyen volt a horgászat? - kérdeztem könnyedén, ami
egyáltalán nem illett a hangulatomhoz. Beléptem a boltív
alatt a konyhába, és kinyitottam a hűtő ajtaját. Éhes voltam,
de semmihez sem támadt gusztusom.
- Ami azt illeti, végül mégsem horgásztunk - közölte
Noah, továbbra is a képernyőre meredve.
- Hogyhogy? Miért?
Az öcsém előredőlt, izgatottan szorongatta a távirányító-
ját. Nem szólalt meg.
- Joseph nem akart megölni egyetlen halacskát sem, bár
az láthatóan nem okoz neki gondot, hogy kinyírjon egy
egész... te szemét!
Valami óriási zajjal felrobbant, az öcsém pedig a földre
pottyantóttá a távirányítót, és mindkét kezét a levegőbe emel-
te.
 - A bajnok továbbra is veretlen! - vigyorgott öntelten
Noah- ra.
- Nagyon helyes - mondtam.
Noah bosszúsan meredt rám.
- Neked nem az én oldalamon kéne állnod?
- A halak megkímélésére gondoltam, de a játékra is igaz.
- Pacsit adtam az öcsémnek, aztán én magam is öntelten vi-
gyorogtam Noah- ra. - A tesók fontosabbak, mint a pasik.
- Mindketten gonoszok vagytok.
- Vegetáriánus leszek - tudatta velem Joseph.
- Anya azt fogja hinni, hogy én vettelek rá. - Nem ettem
húst, mióta a szülinapomon megittam a santeriás löttyöt; az-
óta valahányszor csak húsra néztem, vér ízét éreztem a szám-
ban. Lehuppantam a kanapéra. - Na, es mit csináltatok horgá-
szás helyett?
- Felszálltunk Noah- ék hajójára, és delfineket kerestünk -
mesélte Joseph.
- Hű, de irigy vagyok! És találtatok?
Noah bólintott.
- Egy kisebb delfinrajt, igen. Elég messzire kellett kiha-
józnunk.
- Az a hajó annyira menő! - lelkesedett Joseph. - Legkö-
zelebb te is velünk jöhetsz.
Elvigyorodtam.
- Ez borzasztóan nagylelkű tőled.
- Nos... - Noah felállt és kinyújtózott. Ujjai hegye felért a
mennyezetig. - Nem tudom, te kérsz- e valamit, Mara, de én a
magam részéről irtóra megéheztem abban, hogy hagytam az
öcsédet nyerni.
Joseph szúrós szemmel meredt Noah- ra.
- Hazudsz!
- Bizonyítsd be! - vágott vissza Noah.
 - Be is tudom bizonyítani!
- Na jó - szóltam ez a versengés kezd kicsit elfajulni.
Igen, Noah, éhes vagyok.
Akkor el kell napolnunk a visszavágót, nemezisem -
mondta Noah az öcsémnek. - Innen folytatjuk!
- Úgyis el foglak verni.
Noah szája sarka fölfelé görbült, miközben kiment a
konyhába.
Odamentem hozzá, és figyeltem, ahogy a hűtőben turkál.
- Mit szólnál egy kis... uborkához? - kérdezte, és feltartott
egyet.
- Nem valami étvágygerjesztő.
- Hát, jó. Akkor rendelünk.
Hátranéztem, a folyosó felé.
- Hol van anyám?
Noah a fejét csóválta.
- Azt hiszem, az egyik barátnője elvitte kávézni.
- És Dániel?
- Sophie- val randizik. Mindenki az én felügyeletemre lett
bízva, amíg anyukád haza nem ér.
- Akkor Isten se segíthet rajtunk - mondtam vigyorogva,
de valójában örültem, hogy így alakult. Halkabbra fogtam a
hangom. - Szóval, tegnap éjjel...
- Rendeljünk pizzát! - kiabálta Joseph a nappaliból.
- Muszáj? - kiáltott vissza Noah. Felém fordult. - Te mit
kérsz?
- Én se pizzát - értettem egyet vele. - Eléggé vacakul ér-
zem magam.
- Vacakul. Értem. Tudsz esetleg olyan ennivalót javasol-
ni, amitől talán kevésbé éreznéd magad vacakul?
Vállat vontam.
- Nem is tudom. Mondjuk... leves?
 - Netalán borsóleves? Hogy legyen mit sugárban kihány-
nod az ördögűzésnél?
- Utállak.
- De hát olyan könnyű célpontot kínálsz! Mit szólnál a
kínaihoz? A fejemet csóváltam, és kinéztem az ablakon. Nem
igazán érdekelt, mit eszünk. Csak beszélni akartam a történ-
tekről.
- Hagyjuk, túlbonyolítod a dolgot. Joseph! - kiáltotta
Noah.
- Mi van?!
- Hova ment Dániel meg Sophie?
- Az Avigdorba! - kiáltotta az öcsém.
Noah felvont szemöldökkel nézett rám.
- Nekem jó - vontam vállat.
- Ott milyen kaját főznek? - kérdezte Noah fennhangon.
- Izraelit! - harsogta az öcsém.
- Van leves?
- Még szusit is csinálnak! - kiáltotta Joseph.
- Elég már az ordítozásból! - csattantam fel, aztán lerogy-
tam az egyik konyhai székre. A kezembe támasztottam a fe-
jemet, miközben Noah kaját rendelt, aztán SMS- ezett Dáni-
elnek, hogy hozza haza magával a vacsoránkat. Mire végzett,
Joseph is otthagyta a videojátékot, és bement a szobájába.
Végre kettesben maradtunk. Kinyitottam a számat, hogy a
rongybabáról meg Jude- ról beszéljek, ám Noah belém fojtot-
ta a szót a kérdésével:
- Na, es mit csináltatok ma a Horizontban?
- Megosztottuk egymással a félelmeinket. Figyelj, tegnap
éjjel...
- Ha jól sejtem, ez pokoli kínszenvedés lehetett neked.
- Rám nem került sor. Kettéosztottak a csoportot, az en
felemnek csak holnap kell majd...
 - Daniel már alig várja, hogy ellátogathasson oda - vágott
ismét a szavamba Noah. - Ha jól emlékszem, azt mondta,
hogy néhány nap múlva tartanak ott nektek valamiféle családi
terápiát. Az biztosan remek móka lesz.
- Ja - feleltem. - Mármint, nem, dehogyis. Noah... Ma is
itt alszol?
- Ami azt illeti, megszerveztem, hogy ma este találkoz-
zunk az új őrangyaloddal. Miért kérded?
- Csak mert ha igen, akkor azt akartam javasolni, hogy
ezúttal aludj az én szobámban.
Noah huncut pillantást vetett rám.
- Nem mintha feltétlenül ellenemre volna az ötlet, de mi-
ért?
A torkomon akadtak a Jude megint a szobámban járt sza-
vak. Amikor végre sikerült kimondanom őket, alig ismertem
rá a hangomra. Rémület áradt belőle. Ezt egyszerűen gyűlöl-
tem.
Gyűlöltem, hogy félek Jude-tól. És gyűlöltem, hogy Noah
milyen feszült lett, amikor észrevette rajtam a félelmet.
Így hát nagyot nyeltem. Aztán könnyedebb hangon foly-
tattam: - Hagyott nekem egy kis ajándékot a fehérneműs fió-
komban - mondtam lazán, bár óriási erőfeszítésembe került
lazaságot tettetni. Noah farkasszemet nézett velem, ám látha-
tóan enyhült kissé a feszültsége.
- Alig merem megkérdezni, mi volt az.
- A rongybaba - meséltem. - Jude nyilván látta, amikor
kidobtam.
- Mara...
A fejemet ráztam.
- Nyilván a bokrok közül leskelődött, mint valami per-
verz, vagy ilyesmi.
- Mara - szólt Noah hangosabban.
 - A szomszédnak nagyon magas a sövénye - folytattam. -
Mégis mién nem bírja lenyírni?
- Mara!
- Mi van?
- Nem Jude volt - mondta halkan.
- Mi nem Jude volt?
- Nem ő vette ki a szemétből a rongybabát. Nem ő vitte
vissza a szobádba.
Pislogtam. Sehogy sem értettem.
- Akkor meg ki volt?
Mintha egy örökkévalóság telt volna el, mire Noah végül
megszólalt.
- Te.
 27

MÉGIS MIRŐL BESZÉLSZ? - kérdeztem halkan. Re-

megő hangon. - Én kidobtam azt a babát.
Noah bólintott.
- És még aznap éjjel, kicsit később, felébredtél és fölkel-
tél. Egy szót sem szóltál, úgyhogy azt hittem, csak inni mész,
vagy ilyesmi, de azután nem jöttél vissza, és a körülményeket
figyelembe véve úgy döntöttem, jobb lesz, ha megkereslek.
Épp akkor értelek utol, amikor a hátsó ajtón át elhagytad a
házat.
Láthatatlan ujjak szorongatták a torkomat.
- Miért nem ébresztettél föl?
- Azt hittem, hogy ébren vagy - felelte halk, kimért han-
gon. - Megkérdeztem, mit csinálsz, mire közölted, hogy ki-
dobtál valamit, amit mégiscsak meg akarsz tartani. Teljesen
ébernek tűntél; kimentél a kukához, én pedig figyeltem,
ahogy kivetted belőle a babát, és visszahoztad a házba. Be-
mentél vele a szobádba, és amikor visszajöttél hozzám, majd-
nem bebújtál az ágyba, mielőtt szóltam, hogy előbb talán ke-
zet kéne mosnod. Nevettél, de tényleg, aztán visszafeküd-
tél mellém, és rögtön el is aludtál. Tényleg semmire sem em-
lékszel ebből?
Csak a fejemet ingattam, mert nem voltam biztos benne,
hogy meg bírnék szólalni. Még soha nem történt velem
ilyesmi; persze, voltak rémálmaim, és igen, előfordult már,
hogy elájultam. De ez új volt.
Ez más volt.
 Akárcsak a tükörképem.
Nagyot nyeltem.
- Szerinted máshogy nézek ki?
Noah a homlokát ráncolta.
- Hogy érted?
- Megnéztem magam a tükörben ma reggel, miután... mi-
után a fiókomban találtam a babát - mondtam. Miután betet-
tem a fiókomba a babát. - És úgy érzem, mintha valahogy...
máshogy néznék ki. - Felpillantottam Noah- ra, kíváncsi vol-
tam, vajon ő is látja- e, ám csak a fejét csóválta. - Nézz meg
jobban!
Noah az arcomra simította a kezét, majd közelebb húzott
magához. Olyan közel, hogy láttam a szemében az aprócska
sötétkék, zöld és aranyszínű pöttyöket, miközben rám szege-
ződött a tekintete. Éles szemmel figyelt. Átható tekintettel.
- Ugye, hogy ugye? - kérdeztem fojtott hangon.
Noah nem mondott semmit.
Azért, mert igazam volt.
- Igazam van, ugye?
Résnyire húzta a szemét, míg végül csak egy kék csíkot
láttam belőle.
- Nem nézel ki máshogy - erősködött Noah. - Csak.
- Csak máshogy. - Elhúzódtam tőle. Bosszús voltam.
Nyugtalan. A szobám felé pillantottam, a rongybaba irányá-
ba. - Valami történik velem, Noah.
Aggasztóan néma maradt.
Tudta, hogy máshogy nézek ki. Csak nem volt hajlandó
kimondani. Nem tudtam, miért, és abban a szent pillanatban
nem is igazán érdkelt. Csakis egyetlenegy dolog érdekelt.
Felálltam.
- Hol a kocsikulcsod?
- Miért? - kérdezte, elnyújtva a szót.
 - Mert el akarom égetni azt a babát.

A szüleim igencsak aggódtak volna, ha meglátják, hogy

tüzet gyújtok az udvaron, és elégetek egy játék babát, ami
már csecsemőkorom óta megvolt, így hát máshol kellett elin-
téznünk a dolgot.
- Van nálatok kandalló, igaz? - kérdeztem Noah- t, és a
bejárati ajtó felé indultam.
- Több is, de nem mehetünk el.
Lehunytam a szemem.
- Joseph miatt. - Fenébe!
- Meg miattad. Ha nem vagyunk itt, amikor a szüleid ha-
zaérnek... Gondolom, nem kell emlékeztetnem rá téged, hogy
nemrég kerültél ki a zárt osztályról.
Mintha valaha is el tudnám felejteni.
Noah az állát dörgölte.
- A szüleid talán megbíznak bennem, de csak annyira,
hogy itt merjenek hagyni téged velem, meg Josephfel, és leg-
feljebb egy órára. De kettesben nem mehetünk sehova.
- Szóval határozatlan időre itt ragadtam.
- Hacsak...
- Hacsak mi?
- Hacsak magunkkal nem visszük őket.
Noah- ra bámultam, vártam, hogy elsüsse a csattanót.
De úgy tűnt, ez volt maga a poén.
- Ezt nem gondolhatod komolyan.
- Miért is ne? Anyukád biztosan nagyon díjazna egy
meghívást a Shaw-rezidenciára. Tűkön ülve várja, hogy meg-
ismerhesse a családomat... Majd Ruth eltereli a figyelmét,
miközben mi máglyákat gyújtunk meg kántálunk.
- Ez nem vicces.
 Noah ajkán félmosoly játszott.
- Dehogynem - felelte. - Legalábbis egy kicsit - tette hoz-
zá, miután nagyon csúnyán néztem rá. - De ha nem akarod,
hogy bemutassam a szüleidet a családomnak, akkor majd én
elégetem neked a babát...
- Nem - csóváltam meg a fejem. Noah nem értette a dol-
got, neki még csak nem is volt fontos. Persze bármire kapha-
tó volt, mint mindig. De muszáj a saját szememmel látnom,
ahogy a rongybaba a lángok martalékává válik. - Ott akarok
lenni.
- Akkor ez az egyetlen megoldás - vont vállat Noah.
- Nem aggaszt, hogy talán elveszíted a szüleim sajnálatát?
- Tessék?
- Ha a szüleid túlságosan elbűvölik a szüléimét, akkor ta-
lán nem lóghatsz majd itt olyan sokat, mint eddig.
Noah arcán megfejthetetlen kifejezés suhant át.
- Édesanyád nagyon okos - jelentette ki fojtott hangon. -
Át fog látni a szitán. - Felállt, és előhúzta a mobilját a farmer-
ja zsebéből. - Megkérem Rutht, hogy hívja meg anyukádat
holnap délután teára.
- Apukád nem lesz otthon?
Noah megemelte a szemöldökét.
- Azt erősen kétlem. És ha mégis, akkor gondoskodom ró-
la, hogy elnapoljuk a teázást.
- De én szeretnék találkozni vele.
- Az nem volna jó ötlet - mondta Noah, miközben az
okostelefonjával babrált.
- Miért? Talán kínos lenne?
Noah keserű mosollyal válaszolt, anélkül, hogy rám né-
zett volna.
- Borzasztóan.
Ettől egy kicsit rosszul éreztem magam.
 - Miattam?
- Apám miatt.
- Annyira vészes?
- Az nem kifejezés.

Amikor anyám hazaért, Noah elküldött, hogy kérjem

meg, hadd menjünk el sétálni kettesben. Egyik lábamról a
másikra álltam, miközben anyám a választ fontolgatta.
- Félórán belül érjetek vissza - mondta végül.
Meglepetten vigyorodtam el.
- Oké.
- És maradjatok a közelben!
- Oké.
Anya odaadta nekem a mobilját.
- Megbízom benned - mondta halkan.
Bólintottam, aztán elhagytuk a házat. Noah szapora lép-
tekkel indult el; úgy galoppozott a hosszú lábával, hogy szin-
te kocognom kellett, le ne maradjak.
- Szóval, igazából hova megyünk?
- Sétálni - erősködött, miközben maga elé bámult.
- Igen, ezt felfogtam. De minek?
Noah az utca végére mutatott, ahol egy fekete autó par-
kolt egy hatalmas tölgyfa alatt.
- Be akarlak mutatni valakinek.
Ahogy közelebb értünk, egy átlagos kinézetű férfi szállt
ki a volán mögül. Udvarias mosolyt villantott ránk.
- John - biccentett neki Noah szeretnélek bemutatni az új
védencednek.
A férfi kezet nyújtott.
- Ezek szerint te vagy Mara Dyer - mondta, miközben ke-
zet ráztunk. - Örvendek a szerencsének.
 Noah szembefordult velem.
- John egy olyan diszkrét cégnek dolgozik, hogy még ne-
vük sincs, de hosszú- hosszú évek óta van a szakmában. Mi-
kor is kezdtél testőrködni, John?
- Amikor ti ketten még tervbe se voltatok véve - felelte a
férfi, még mindig mosolyogva.
A válasza meglepett: nem tűnt olyan idősnek. És nem volt
se magas, se széles vállú, se semmilyen más szempontból
testőrszerű. Minden jellegtelen volt rajta, a felejthető ruháitól
a felejthető arcáig.
- John meg a társa váltásban fognak vigyázni rád - ma-
gyarázta Noah. - Kerten együtt már megvédtek összesen négy
amerikai elnököt, a brit királyi család hét tagját, valamint ki-
lenc szaúdi herceget.
- És most téged - tette hozzá John.
Noah a derekamra csúsztatta fél karját, a másikat pedig
felemelte, és megcirógatta a nyakamat, az arcomat, majd hü-
velykujjával felemelte az államat. Halkan szólalt meg:
- Nem fogják hagyni, hogy bármi bajod essen - mondta.
Igazából így értette: Nem fogom hagyni, hogy bármi bajod
essen.
És talán igaza is lehetett volna, ha csak Jude miatt kellett
volna agódnom. Ám önmagámtól senki sem védhetett meg.
 28

NOAH FELAJÁNLOTTA, HOGY TALÁL VALAMI

ürügyet, hadd maradhasson aznap éjszakára is, de én nem
akartam visszaélni a szüleim jóindulatával. Nyilvánvalóan
nem alhat nálunk minden éjjel, ám még ennél is fontosabb,
hogy meg kell győződnöm arról, gond nélkül kibírom-e
egyedül.
És azon az éjszakán kibírtam. Ágyba bújtam, és reggelig
ott is maradtam. Amikor felébredtem, minden ugyanúgy a
helyén volt, mint előző este. Jókedvre derített a változatlan-
ság. Noah előző este magával vitte a nagymamám rongybabá-
ját, amikor elment, és én már alig vártam, hogy délután vég-
leg megszabaduljak tőle. John szemmel tartotta a házunkat.
Noah megbízott a férfiban, én pedig megbíztam Noah- ban,
és bár utáltam bevallani, hosszú idő óta először ereztem ma-
gam biztonságban úgy, hogy ő nem volt mellettem.
A Horizontba menet csak egyszer néztem a visszapillantó
tükörbe, nem követ- e minket Jude, és egész nap szokatlanul
vidám voltam, miközben végig kellett csinálnom a kötelező
köröket. Az órák kellemesen egybefolytak, szinte olyan érzé-
sem támadt, mintha ez is csak egy szürke hétköznap lenne,
pedig a helyzetemben nem volt semmi hétköznapi. Kivétele-
sen valami egészen normális dolog miatt aggódhattam, neve-
zetesen azon, hogy Noah mostohaanyja meghívta anyámat
teázni.
Noah- nak igaza lett a meghívással kapcsolatban: anya
tényleg alig várta, hogy megismerhesse Rutht. Aznap dél-
után, útban a házuk fele, anyám másról se bírt beszélni, csak-
is Noah szüleiről. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy anya
még a szokottnál is csinosabb és elegánsabb. Majdnem lelki-
ismeret- furdalásom támadt, amiért figyelemelterelésként
használjuk őt.
Majdnem.
Pontosan akkor, mikor ez a gondolatom támadt, anya el-
hallgatott. Körülnéztem, vajon mi fojtotta belé a szót, és egy-
általán nem lepett meg, amikor megláttam, hogy elértünk
Noah- ék környékére.
Anya a szemét legeltette minden egyes palotán, ami mel-
lett elhaladtunk, egyik pazarabb volt, mint a másik. Miután
elértünk a díszes vaskapuhoz, ami Noah- ék birtokának bejá-
ratát jelezte, szóltam neki, hogy kanyarodjon be a felhajtóra.
Egy kis kamera fordult felénk. Anya hitetlenkedve nézett
rám.
- Itt laknak Noah- ék? - A házat szinte teljesen eltakarták
a fák, csak akkor láttuk meg, amikor a kapu kinyílt, és behaj-
tottunk a birtokra. - A mindenit! - suttogta anya. Ez volt a
helyes kifejezés. A buja gyepet fehér szobrok szegélyezték,
az udvar közepén pedig egy hatalmas szökőkút díszelgett:
egy görög isten szorított magához egy lányt, aki éppen fává
változott. Vékony, alacsony sövények jelezték a szétágazó
ösvényeket, bonyolult mintázatot rajzolva a gyepre.
És mindez semmi sem volt magához a házhoz képest. A
hatalmas, lenyűgöző palota egy építészeti remekmű volt.
Szépsége ámulatba ejtette anyámat, de én nem bírtam ugyan-
olyan szemmel nézni a házra, mint ő: azóta nem, hogy meg-
tudtam, Noah mennyire nem szeret itt élni.
Mire megálltunk a ház előtt, már az ajtóban várt ránk
Albert, Shaw- ék komornyikja vagy inasa vagy akármije, tö-
kéletes mosolya tökéletesen illett tökéletes öltönyéhez. Azt
hittem, Noah fog üdvözölni minket, de lássanak csodát, maga
Ruth sietett elénk.
- Örülök, hogy megismerhetem, Shaw doktornő! - üdvö-
zölte anyám széles mosollyal.
Noah mostohaanyja a fejét csóválta.
- Kérlek, tegeződjünk, és hívj csak egyszerűen Ruthnak!
Annyira örülök, hogy végre találkozunk! - lelkendezett. Le-
simította filigrán alakján a vászonruhát, és beinvitált minket a
házba, miközben kölcsönösen biztosították egymást anyával,
mennyire örvendenek a szerencsének.
Ám ezzel véget is ért az udvariaskodás, mivel abban a
másodpercben, hogy betettem tornacipőbe bújtatott lábamat
az előcsarnok mintás márványpadlójára, nekem rontott Ruby,
Shaw-ék harapós mopsza. Bár úgy tűnt, hogy csak velem
szemben harapós. Az acsargó, szőrös kis hurka ügyet sem
vetett édesanyámra, rám viszont még azután is morgott, hogy
Noah megjelent, és felkapta a karjába.
- Rossz kislány - dorgálta Noah kedvesen. Puszit nyomott
a kutyus feje búbjára, miközben Ruby kivillantotta rám ap-
rócska, görbe fogait.
Biztonságos távolságba húzódtam tőle.
- Hol van Mabel? - kérdeztem. Szerettem volna viszont-
látni a pitbullt, most, hogy végre boldog és egészséges volt,
és biztonságos otthonra talált.
- Elfoglalt - felelte Noah könnyedén.
Vagyis elbújt, úgy értette. Mabel elbújt előlem.
Anyám azonban mintha mindebből semmit sem vett vol-
na észre, még az sem tűnt fel neki, hogy a kutyus legszíve-
sebben átharapná a torkomat. Teljesen lekötötte a figyelmét
Noah mostohaanyja meg a házuk.
 - Rengeteget hallottam már rólad - mondta Ruthnak, mi-
közben elhaladtunk egy hatalmas csillár alatt, amiről kristá-
lyok függtek.
Ruth megemelte a szemöldökét.
- Remélem, csak jót. - Megigazított egy fehér rózsákkal
teli vázát a kő kisasztalon, ami valószínűleg úgy ötszáz kilót
nyomhatott. - A, hagyjuk! - tette hozzá pajkosan. - Erre in-
kább ne válaszolj!
Anya elnevette magát.
- Persze hogy csupa jót - hazudta olyan könnyedén, ahogy
én szoktam. Le voltam nyűgözve. - Tényleg nagyon örülök,
hogy végre megismerhetem Noah családját. Mindig szívesen
látjuk őt nálunk. A férjed is itthon van? - kérdezte ártatlanul.
Mintha nem tudta volna pontosan, hogy Noah apja nincs ott-
hon.
Ruth mosolya egy pillanatra sem lohadt le.
- Dávid sajnos most éppen New Yorkban van.
- Akkor talán majd legközelebb ő is csatlakozik hozzánk.
- Biztos nagyon örülne neki - mondta Ruth. Ugyanolyan
jól hazudott, mint Noah.
Noah odahajolt hozzám, és azt mormolta:
- Tudod, ez rohamos ütemben kezd pontosan olyan kínos
lenni, mint amivel riogattál.
- Nem megmondtam?
- Hát jó - szólt Noah hangosan - , a hölgyek biztosan sok
mindent szeretnének megbeszélni, és ha jól sejtem, inkább
négyszemközt tárgyalnának ki minket, nem igaz?
Ruth anyámra nézett, hogy ő mit szól ehhez. Anya legyin-
tett.
- Menjetek csak!
Noah átadta a ficánkoló kutyát a mostohaanyjának.
 - Körbevezetlek - mondta Ruth anyámnak, és magunkra
hagytak minket.

Fogalmam sem volt, meddig fog tartani az idegenvezetés

vagy a beszélgetésük vagy az egész látogatásunk, így azonnal
felsiettem a széles, ívelt lépcsőn, és futva követtem Noah- t a
szobájához; a nagy sietségben még a látványt sem élveztem
ki, ahogy előttem szaladt.
Ám miután odaértünk, nem bírtam megállni, hogy ne bá-
muljak körbe a szobájában. Megcsodáltam Noah alacsony,
egyszerű, modern ágyát, ami szigetnek tűnt a tengernyi
könyv között, meg a padlótól a mennyezetig érő ablakokat,
amiken át borostyánszínű fény áradt a beépített könyvespolc-
okra. Úgy éreztem, egy örökkévalóság telt el, mióta legutóbb
itt jártam, és már nagyon hiányzott ez a hely.
- Mi van? - kérdezte Noah, amint észrevette, hogy leblok-
koltam az ajtóban.
Beléptem a szobába.
- Bárcsak itt élhetnék! - mondtam. Azt kívántam, bár
örökre itt maradhatnék.
- Hidd el nekem, nem élveznéd.
- Lehet - feleltem, és a könyveket bámultam. - Akkor is
irigylem a szobádat.
- Nem rossz vigaszdíj, elismerem.
- Az ágyadon se lenne rossz smacizni egy kicsit.
Noah felsóhajtott.
- Az szerintem is isteni lenne, de sajnos előbb végre kell
hajtanunk egy rituális égetést.
Mindig közbejön valami.
- Ugye? Rémes. - Noah felkapta a rongybabát a kis fülké-
ben lévő íróasztaláról, nekem pedig végre sikerült levennem a
szemem a könyvekröl, és készen álltam, hogy szó szerint be-
izzítsuk a bulit. Noah bevezetett a tucatnyi üresen álló szalon
egyikébe: a fal mentazöld volt, és gazdagon díszített, réz fali-
karok ékeskedtek rajta; a helyiségben akadt pár bútor, de
mindet letakarták.
Noah átadta nekem a játék babát, és keresgélni kezdett a
szobában. Én azonnal leraktam a babát egy szék karfájára.
Hozzá sem akartam érni.
- Mit csinálsz? - kérdeztem Noah- t.
Be szeretnék gyújtani a kandallóba. - Fiókokat húzogatott
ki és csukott be.
- Talán már nem cigizel?
- A szüleid közelében nem - közölte Noah, még mindig
keresgélve. - De amúgy nem szoktam le.
- Akkor meg hogyhogy nincs nálad gyufa?
- Általában öngyújtót tartok magamnál - nézett föl rám
egy fiók előtt guggolva. - Apám viszont gázt szereltetett be a
kandallókba. Szóval most a távirányítót keresem.
Ez a kijelentés szertefoszlatta arról szőtt vágyálmaimat,
hogy gyufát hajítok a rongybabára, és figyelem, ahogy elnye-
lik a lángok. Legalábbis amíg közelebb nem léptem a kandal-
lóhoz. A tűzifa roppant élethűnek tűnt.
- Ööö, Noah?
- Mi van?
- Biztos, hogy ebből gázkandalló lett?
Noah odajött a kandallóhoz, és elhúzta előle az ellenzőt.
- Úgy tűnik, mégsem. Francba!
- Mi van?
- A valódi tűz szagát talán még odalent is érezni fogják.
Nem tudom.
Nem érdekelt. Akkor is túl akartam esni ezen.
 - Majd kitalálunk valamit. - Két ujjal megfogtam a
rongybaba karját, és felemeltem a székről. Magam elé tartot-
tam. - Gyújtsd meg!
Noah egy pillanatig habozott, aztán megcsóválta a fejét,
és elfordult.
- Várj itt!
A padlóra ejtettem a babát. Szerencsére nem kellett soká-
ig várnom. Noah hamarosan visszatért, kezében egy doboz
gyufával. Odalépett a kandallóhoz, és meggyújtott egy gyu-
fát. Kénszag áradt szét.
- Rajta! - mondta, miután fellobbant a tűz.
Most vagy soha! Felkaptam a rongybabát, a kandallóba
hajítottam, és elöntött a megkönnyebbülés, ahogy elnyelték a
lángok. Ám ekkor a levegőt átható, ismerős szag töltötte be.
Noah fintorgott.
- Ez meg mi?
- Olyan a szaga, mint... - Beletelt néhány másodpercbe,
mire rájöttem, mi lehet ez. - Mint az égő hajnak - mondtam
végül.
Ezután mindketten hallgattunk. Figyeltük a tüzet, és vár-
tunk, miközben a baba mindkét karja semmivé égett, a feje
pedig megfeketedett és leesett. Ám ekkor észrevettem, hogy
valami bepöndörödik a lángok között. Valami, ami nem
rongydarabnak tűnt.
- Noah...
- Látom - válaszolta rezigált hangon.
Közelebb léptem.
- Ez...
- Papír - erősítette meg Noah a félelmemet.
Szitkozódtam.
- El kell oltanunk!
Noah lemondóan vállat vont.
 - Porrá ég, mire vizet hozok.
- Akkor is meg kell próbálni! Siess már!
Noah sarkon fordult, és elszaladt, én pedig leguggoltam a
kandalló elé, és próbáltam közelebbről szemügyre venni a
babába rejtett papírt, ami még mindig lángolt. Egyre köze-
lebb hajoltam; a tűz melege perzselte a bőrömet, a lángok
már majdnem az arcomat nyaldosták...
- Hátra! - szólt Noah. Elhúzódtam, ő pedig vizet locsolt a
lángokra. A fahasábokról sisteregve szállt fel a forró pára.
Azonnal az izzó parázs felé nyúltam, reméltem, hogy a
papírnak legalább egy kis része épen maradt, ám Noah lefog-
ta a csuklómat.
- Vigyázz! - mondta, és visszahúzta a kezemet.
- De...
- Bármi is volt az - jelentette ki határozottan - , annak
most már annyi.
Szörnyen bántam a dolgot. Aggódtam, hogy az a papír ta-
lán fontos volt. Akár a nagymamám üzenete is lehetett.
Lehunytam a szemem, és igyekeztem nem korholni ma-
gam. A papírral kapcsolatban már nem volt mit tenni, de leg-
alább a babától megszabadultam. Megnyugtatott a tudat,
hogy soha többé nem kell ránéznem, és hogy mostantól
kezdve Jude nem ijesztgethet vele. Ez is valami.
Sőt, nagyon is sok.
Végre teljesen kihunyt a tűz, és én elégedetten álltam a
kandalló előtt, megkönnyebbültem, hogy semmi sem maradt
a babából. De aztán megakadt valamin a szemem. Ezüst csil-
lant a hamuban.
Közelebb hajoltam.
- Az meg mi?
Noah is észrevette. Velem együtt hajolt le.
- Egy gomb?
 A fejemet csóváltam.
- Nem volt rajta gomb. - Bár nem tudtam, mi az, érte
nyúltam, Noah azonban elhúzta a csuklómat, és a fejét rázta.
- Még mindig forró - intett. De aztán leguggolt, és ő maga
nyúlt a hamu felé.
Le akartam fogni a kezét.
- Nem most mondtad, hogy még forró?
Hátrapillantott a válla fölött.
- Talán elfelejtetted?
Hogy különleges gyógyulásra képes? Nem. De akkor is...
- Nem fáj?
Erre válasz helyett csupán közömbösen megvonta a vál-
lát, majd bedugta a kezét a kandallóba. Az arcizma sem rán-
dult, miközben a hamuban turkált.
Óvatosan fölemelte a csillogó tárgyat. A tenyerébe tette,
lesöprögette róla a kormot, és felállt.
Az aprócska holmi legfeljebb két és fél centi hosszú lehe-
tett. Egy vékony ezüstcsík volt: egyik fele madártollat, a má-
sik tőrt formált. Érdekes volt és csodaszép, akárcsak a fiú,
akinek a nyakában mindig valami hasonló lógott.
Noah mozdulatlanná dermedt, miközben lejjebb húztam a
pólója nyakát. Megnéztem a medálját, amit sosem vett le,
majd ismét a tenyerén heverő függőre meredtem.
A két ékszer teljesen egyforma volt.
 29

MÉGIS MI AZ ISTEN EZ AZ EGÉSZ?

- Noah - szóltam halkan.
Nem válaszolt. Még mindig a medált bámulta. Muszáj
volt leülnöm. Ügyet sem vetettem a bútorra. A padló tökéle-
tesen megfelelt.
Noah nem mozdult.
- Noah - mondtam ismét.
Nem válaszolt. Nem reagált.
- Noah!
Végre rám nézett.
- Honnan szerezted a medálodat? - kérdeztem.
Halk, rideg hangon felelt.
- Találtam. Anyám holmijai közt.
- Ruthra gondolsz? - kérdeztem, bár magamtól is tudtam a
választ. Megcsóválta a fejét, pontosan, ahogy vártam. Ismét a
medálra szegezte a szemét.
- Közvetlenül azután találtam, hogy ideköltöztünk. Első
dolgom volt kinevezni a könyvtárat a saját szobámnak, úgy-
hogy felvittem oda a gitáromat, és aztán... Nem is tudom. -
Megdörgölte az állát.
- Lementem a földszintre, mert úgy éreztem, egyszerűen
muszáj kipakolnom, pedig teljesen ki voltam merülve a repü-
léstől meg az idő- eltolódástól, és legszívesebben kábé egy
hétig aludtam volna egyhuzamban. De mégis egyenesen
odamentem az egyik dobozhoz; egy kis ládikó volt benne, az
édesanyám, Naomi ezüstneműjével. Nekiálltam kiszedegetni
belőle az evőeszközöket, pedig az égvilágon semmi okom
nem volt rá, aztán szétszedtem magát a ládát. Kivettem a fió-
kot, amiben a kések voltak, és alatta találtam ezt - mutatott a
medáljára. - Azóta viselem.
Lehajolt, azt hittem, oda akarja adni nekem a medált, ám
ehelyett felsegített a padlóról, és leültetett maga mellé a leta-
kart kanapéra. Átnyújtotta a függőt. Ökölbe szorítottam a ke-
zem, miközben ő azt kérdezte:
- Honnan szerezted azt a babát?
- A nagymamámé volt - feleltem, a medált rejtő öklömet
bámulva.
- Jó, de honnan való?
- Én nem...
Már épp azt mondtam volna, hogy nem tudom, ám ekkor
eszembe ötlött egy álom halvány emléke. Fojtott hangok. Egy
sötét kunyhó. Egy kedves lány, aki egy barátot varr nekem.
Talán mégiscsak tudtam. Talán láttam, ahogy a baba ké-
szült.
Bármilyen lehetetlen is volt ez az egész, azért elmeséltem
Noah-nak mindazt, amire emlékeztem az álomból. Figyelme-
sen hallgatott, közben egyre jobban összehúzta a szemét.
- De a medált nem láttam - mondtam végül. - Az a lány
nem varrta bele a babába.
- Lehet, hogy később varrták bele - felelte higgadtan
Noah.
Azzal a papírral együtt, bármi is állt rajta.
- Szerinted... szerinted tényleg megtörtént? - kérdeztem. -
Gondolod, hogy az álmom valóságos volt?
Noah nem válaszolt.
- De ha igaz az egész, ha ez tényleg megtörtént... - Elha-
raptam a mondat végét, ám Noah befejezte helyettem.
 - Akkor nem is álom volt - mormolta az orra alatt. - Ha-
nem emlék.
Mindketten hallgattunk, miközben én megpróbáltam fel-
fogni ezt a lehetőséget. Nem volt semmi értelme. Ahhoz,
hogy az ember emlékezhessen valamire, előbb át kell élnie.
- De hiszen én szinte soha nem hagytam el még a kertvá-
rost sem - mondtam. - Soha nem láttam se dzsungelt, se fal-
vakat. Mégis hogyan emlékezhetnék olyasmire, amit még so-
ha életemben nem láttam?
Noah a semmibe bámult, és lassan a hajába túrt. Nagyon
halkan válaszolt.
- Öröklött emlék.
Öröklött.
Fülembe csengett édesanyám hangja.
„Nem a te hibád. Lehet valamilyen kémiai mellékhatás
vagy védekezési mechanizmus vagy akár örökletes... ”
„De hát kinek volt a családunkban bármilyen... ”
„Az édesanyámnak mondta akkor anya. „A te nagyma-
mádnak. ”
Ezután sorolta fel a nagymamám tüneteit.
A nagymamám tünetei. A nagymamám rongybabája.
A nagymamám emlékei?
- Nem lehet. - Noah a fejét csóválta. - Ez tiszta hülyeség.
- Micsoda?
Noah lehunyta a szemét, és úgy beszélt, mint aki betanult
szöveget mond fel.
- Az a feltételezés, hogy bizonyos élmények elraktáro-
zódhatnak a DNS- ben, és továbbadhatóak a következő gene-
rációknak - magyarázta. - Egyesek szerint ez megmagyarázza
Jung elméletét a kollektív tudattalanról. - Kinyitotta a szemét,
szája mosolyra görbült. - Személy szerint nekem inkább
Freud jön be.
 - Te meg honnan tudsz ilyeneket?
- Olvastam.
- Hol?
- Egy könyvben.
- Milyen könyvben? - kérdeztem sietve. Noah kézen fo-
gott, és elindultunk vissza a szobájába. Odaérve Noah keres-
gélni kezdett a könyvei között.
- Nem találom - mondta végül, még mindig a szobáját
egész széliében elfoglaló könyvespolcokat fürkészve.
- Mi a címe?
- A genetika legújabb elméletei. - Kihúzott egy vastag kö-
tetet, aztán visszatolta a polcra. - A szerző Armin Lenaurd.
Beszálltam a keresésbe.
- Nem ábécérendben vannak a könyvek - állapítottam
meg a kötetek gerincét böngészve.
- Valóban nem.
A könyvek teljesen összevissza sorakoztak a polcokon,
legalábbis én semmilyen rendszert nem bírtam felfedezni.
- Hogy találsz meg itt bármit is?
- Egyszerűen csak tudom, mi hol van.
- Egyszerűen csak... tudod. - Több ezer könyve volt.
Mégis hogyan tarthatta fejben, melyiknek hol a helye?
- Jó a memóriám.
Gyanakodva néztem rá.
- Csak nem fotografikus?
Vállat vont.
- Szóval ezért nem jegyzetelt soha a suliban.
Folytattuk a keresgélést. Eltelt öt perc, aztán tíz, aztán
Noah feladta, és lehuppant a gondosan bevetett ágyra. Elővet-
te a gitárját a tokból, és szórakozottan megpengetett néhány
akkordot.
 Én tovább keresgéltem a könyvet. Nem mintha arra szá-
mítottam volna, hogy ez a kötet rejt minden vagy akár csak
egyetlenegy választ a problémámra, de többet akartam meg-
tudni erről az egészről, és kissé bosszantott, hogy Noah-t
mintha egyáltalán nem érdekelte volna a dolog. Ám épp sa-
jogni kezdett a hátam, miközben guggolva böngésztem a cí-
meket a legalsó polcon, amikor megtaláltam a kötetet.
- Győzelem - suttogtam. Kihúztam a könyvet a polcról,
aztán kiemeltem: döbbenetesen nehéz volt, vászonkötéses
borítóján és gerincén megkoptak az aranyszínű betűk.
Noah a homlokát ráncolta.
- Furcsa - mondta, miközben figyelte, ahogy felállók. -
Nem emlékszem, hogy odatettem volna.
Az ágyához vittem a könyvet, és leültem mellé.
- Hát, ez nem éppen könnyed olvasmány.
- Az adott helyzetben nem volt választási lehetőségem.
- Hogy érted?
- Egyszer nem akadt más olvasnivalóm, amikor visszare-
pültünk ide Londonból.
- Ez meg mikor volt?
- A téli szünetben. A nagyszüleimet látogattuk meg Ang-
liában... mármint, apám szüleit - magyarázta. - Véletlenül be-
tettem a bőröndömbe a könyvet, amit éppen olvastam, úgy-
hogy egész úton unatkozhattam volna, de szerencsére ezt ta-
láltam az ülésem előtti tartóban.
A súlyos könyv nyomta az ölemet.
- Nem hinném, hogy ez beférne oda.
- Első osztályon utaztunk.
- Ja, persze, természetesen.
- Apám magángépével.
Grimaszt vágtam.
 - Teljességgel értékelem és osztom az undorodat, de meg
kell mondanom, hogy az összes haszontalan marhaság közül,
amire apám elszórja a pénzét, ez az egyetlen, amit egyáltalán
nem sajnálok. Nem kell sorban állni. Nem kell átesni a nyo-
morúságos biztonsági ellenőrzésen. Nem kell sietni.
Ez tényleg úgy hangzott, mint amiért megéri magánrepü-
lővel utazni.
- Szóval nem kell levenned se a cipődet, se a kabátodat,
se...
- Se eltűrni, hogy végigtapizzon egy túlbuzgó ellenőr.
Még az útlevelet se kell bemutatni: apám alkalmazza a pilótát
meg az egész személyzetet. Egyszerűen csak odamegyünk a
magánreptérre, és minden macera nélkül beszállunk a gépbe.
Elképesztő.
- Jól hangzik - motyogtam, és kinyitottam a könyvet.
- Egyszer majd elviszlek valahova.
Hallottam a hangján, hogy mosolyog, ám szavai csak fel-
bosszantottak.
- Még a házat sem hagyhatom el felnőtt kíséret nélkül.
- Mindennek eljön a maga ideje.
Felsóhajtottam.
- Te könnyen beszélsz. - Lapozgatni kezdtem a könyvet,
ám folyton csak szakkifejezéseken akadt meg a szemem. - Mi
mást vet még fel Mr. Lenaurd?
Nem olvastam végig az egész vacakot; iszonyúan unal-
mas volt. Arról jutott eszembe, amit az imént mondtál... A
szerző véleménye szerint örökölhetünk egyes élményeket,
amiket mi magunk nem éltünk át.
Lassan pislogtam, miközben összeállt a kép.
- Superman - mormoltam.
- Hogy mondtad?
Felnéztem a lapokról Noah- ra.
 - Amikor Daniel megpróbált segíteni nekem a kamu hori-
zontos sztorimmal, megkérdezte, hogy ez a képesség, aminek
a kamu hősnőm a birtokában van - vagyis aminek én a birto-
kában vagyok -, szerzett tulajdonság-e, vagy már a csaj szüle-
tése - az én születésem óta megvan. Pókember kontra
Superman - magyaráztam, és becsuktam a könyvet. - Én
Superman vagyok.
Noah- t láthatóan mulattatta a dolog.
- Bármilyen elragadónak is találom ezt a felvetést, attól
tartok, hogy a természetfeletti képességeink nem velünk szü-
letett tulajdonságok.
- Miért?
Letette a földre a gitárját, majd a szemembe nézett.
- Hányszor kívántad már valaki halálát, Mara? Mondjuk
az olyanokét, akik eléd vágtak az úton, meg ilyenek?
Valószínűleg többször, mint amennyit szívesen bevallot-
tam volna. Semmitmondóan csak annyit válaszoltam;
- Hmm.
- És kisebb korodban talán még olyasmi is előfordult,
hogy azt üvöltötted a szüleidnek, forduljanak fel, nem igaz?
Lehetséges. Vállat vontam.
- De mégsem haltak meg. Ami engem illet, a képességem
nem maradhatott volna titokban gyerekkoromban: nekem is
kellett oltást kapnom, meg ilyenek, mint mindenkinek. Vala-
kinek nyilván feltűnt volna, milyen gyorsan gyógyulok, nem
igaz?
- Várjunk csak! - hajoltam előre. - Neked mikor tűnt fel,
hogy milyen gyorsan gyógyulsz?
Noah-n alig volt érzékelhető a változás. Bár elnyújtózott
az ágyon, laza tartása feszültebb lett, és kissé zárkózottá vált
a tekintete, mikor a szemébe néztem.
 - Megvágtam magam, de másnap már semmi nyoma nem
volt - mondta unott hangon. - Na mindegy - folytatta - , biz-
tos, hogy ezek nem velünk született képességek. Különben
már rég észrevettük volna őket.
- De hát azt mondtad, hogy soha nem voltál beteg...
- Inkább azon kéne gondolkoznunk, vajon hogy a pokolba
kerülhetett ugyanaz az igencsak szokatlan medál anyám
ezüstneműs ládikójába meg a nagymamád hátborzongató
rongybabájába.
Noah arcán megfejthetetlen kifejezés ült, felvette a kö-
zömbös maszkot, amit másoknak szokott mutatni. Volt vala-
mi, amit nem árult el nekem, de tudtam, ha most erőltetem,
azzal nem megyek semmire.
- Oké - mondtam, egyelőre ejtve a témát. - Szóval anyu-
kádnak meg a nagymamámnak egyforma medálja volt.
- És mindketten elrejtették - tette hozzá Noah.
Előhúztam a zsebemből az ezüstfüggőt, és a tenyeremre
fektettem. Csak most vettem észre, milyen aprólékosan ki-
dolgozott. Kis méretét figyelembe véve ez igazán lenyűgöző
volt.
Felnéztem Noah- ra.
- Megnézhetem a tiédet?
Legfeljebb a másodperc törtrészéig habozott, mielőtt le-
vette a nyakaiból a vékony, fekete zsinórt. A kezembe adta a
medált; az ezüst még meleg volt a bőrétől.
Művészszemmel hasonlítottam össze a két függőt: a ma-
dártoll vonalait, a tőr markolatának kontúrját. A két medál
teljesen egyformának tűnt, ám valami mégis zavart engem.
Megfordítottam a medált - az én medálomat - , és rádöbben-
tem, mi nem hagyott nyugodni.
- Ezek tükörszimmetrikusak!
Noah a tenyerem fölé hajolt, aztán felpillantott rám.
 - Igazad van.
- És nem teljesen egyformák - mondtam, rámutatva az ap-
ró tökéletlenségekre, amik megkülönböztették a kettőt. - Úgy
látszik, kézzel készítették őket. És a kidolgozásuk egy kissé...
kezdetleges, nem? Egy picit az olyan fametszetekre emlékez-
tetnek, amiket régi könyvekben lehet látni. És ha szimbólu-
mok...
- Bassza meg! - káromkodott Noah, és a fejlapnak dőlt.
Lehunyta a szemét, és a fejét csóválta. - Szimbólumok! Ez
eszembe se jutott.
- Mi?
- Eszembe se jutott fontolóra venni ezt a lehetőséget. -
Fölkelt az ágyról, én pedig visszaadtam neki a medálját. -
Egyszerűen csak megláttam, tudtam, hogy édesanyámé volt,
és azóta is viselem, mert őrá emlékeztet. De igazad van, talán
jelent valamit... főleg, mivel kettő van belőle. - A fülke felé
indult.
- Én csak azt akartam mondani, hogy egy kicsit emlékez-
tetnek egy családi címerre.
Noah megtorpant, és nagyon lassan felém fordult.
- Nem vagyunk vérrokonok.
- Tudom, de...
- Még csak eszedbe se jusson!
- Felfogtam - mondtam, miközben Noah felemelte a lap-
topját az asztalról, és odahozta az ágyhoz.
Mit is mondott Daniel a guglizásról?
- Na szóval, a „madártoll szimbólum jelentés” keresés
eredményeként túlnyomó többségben Maat egyiptomi isten-
nőre vonatkozó találatokat kapunk - közölte Noah. - Itt azt
írják, ő ítélte meg a holtak lelkét, megmérve, hogy nehezebb-
e a szívük, mint egy madártoll; azokat a lelkeket, amiket
gyarlónak talált, az alvilágba száműzte, hogy ott felfalja őket
egy szörnyeteg... úgy látom, valamiféle bizarr, krokodil-
oroszlán- víziló keverék. - Úgy fordította a laptopot, hogy én
is láthassam a képernyőt; a szörny valóban elég bizarr-
nak tűnt. - Na mindegy, ha Maat erényesnek és bűntelennek
ítélt egy lelket, akkor az bebocsátást nyert a paradicsomba. Jó
neki. - Bepötyögött valami mást.
- És ha arra keresnél rá, hogy „tőr mint szimbólum?
- Már próbáltam, de sajnos azzal nem sokra jutottam.
- És arra is megpróbáltál rákeresni, hogy „madártoll tőr
szimbólum”?
- Úgy bizony. De azzal se mentem semmire. - Noah le-
csukta a laptopot.
- Hány találatot dobott ki a tollas keresés?
- Kábé kilencmilliót. Legalább.
Felsóhajtottam.
- De az élen szereplő találatok mind az egyiptomi istennő-
re vonatkoztak - mondta Noah vidáman. - Ez is valami.
- Nem... igazán.
- Hát, legalább előrébb járunk, mint tegnap.
Megemeltem a szemöldököm.
Mint tegnap, amikor arra ébredtem, hogy az éjszaka alva
jártam.
- Igaz.
- Tegnap, amikor azt hittem, hogy a halálból visszatért
zaklatom dugta a fehérneműs fiókomba a nagyanyám rongy-
babáját.
- Értem, mire célzol.
- Helyes - mondtam, és a kezébe nyomtam a nagymamám
medálját. - Mert már kezdtem attól tartani, hogy talán hide-
gen hagy téged a dolog.
- Ó, szóval így állunk - mondta Noah hűvösen. Aztán
megkérdezte: - Miért adod ezt nekem?
 - Nem akarom elveszíteni - válaszoltam. - De viselni sem
akartam.
Noah fürkész pillantást vetett rám, bár közben a markába
zárta a medált.
- Megbíztam valakit, hogy nézzen utána Jude-nak - közöl-
te ezután higgadtan. - Egy magánnyomozót, aki apámnak
szokott dolgozni. Megpróbálja kideríteni, hol lakik a srác,
ami elég nehéznek bizonyul, mivel a rohadéknak semmi
nyoma, és úgy tűnik, nem olyan hülye, hogy az illegális be-
vándorlók szokásos csatornáihoz forduljon segítségért.
A homlokomat dörgöltem.
- Jude azelőtt eléggé hülye volt.
- Hát, most nem viselkedik hülyén.
- Nem lehet, hogy segít neki valaki?
Noah biccentett.
- Ezt a lehetőséget én is fontolóra vettem, de rajtad kívül
ki tudja egyáltalán, hogy életben van?
- Újabb kérdés - morogtam. Eldőltem az ágyon, aztán
Noah felé fordultam. - Miért nem mondtad el nekem, hogy
keresteted Jude-ot?
- Nem mondok el neked mindent - felelte közömbösen.
Bántottak a szavai, de nem annyira, mint az, ahogy közöl-
te őket.
- Akárhogy is - folytatta -, ami a függőt illeti, legalább
most már tudjuk, hogy a nagymamád meg az én anyám útjai
valamikor keresztezték egymást, mert a két medál biztosan
ugyanonnan van. Körülnézek anyám holmijai közt, hátha ta-
lálok még valamit.
Hallgattam.
- Mara?
A fejemet csóváltam.
 - Nem lett volna szabad elégetnem a babát, Noah. Ellen-
őriznem kellett volna rajta a varrást, vagy valami...
- Nem tudhattad.
- Egy darab papír is volt benne.
- Láttam.
- Lehet, hogy azon volt a válasz erre az egészre.
Noah finoman a fülem mögé simított egy hajtincset.
- Semmi értelme most emiatt aggódni.
- Szerinted mégis mikor lesz értelme aggódni miatta?
Szúrós pillantást vetett rám.
- Nem kell rögtön nekem esni.
Az ajkamba haraptam, aztán nagyot sóhajtottam.
- Bocs - mondtam, és felnéztem a mennyezetre, a gipsz-
vakolat apró bogait bámultam. - Én csak... ideges vagyok a
ma éjszaka miatt. - Elszorult a torkom. - Nem akarok elalud-
ni.
Fogalmam sem volt, hol találom magam, mire felébredek.
 30

NOAH EKKOR VÁRATLANUL FELÁLLT, és átszel-

te a szobát. Bezárta az ajtót, és a szemembe nézett.
- Merész - mondtam.
Noah hallgatott.
- Mi lesz a szülőkkel?
- Ne törődj velük! - Visszajött az ágyhoz, és megállt mel-
lette, lenézve rám. - Nem érdekelnek. Mondd meg, mit te-
gyek, és megteszem - mondta. - Mondd meg, mit akarsz, és
megkapod.
Azt akartam, hogy éjszaka nyugodtan lehunyhassam a
szememet, és ne kelljen attól rettegnem, hogy amikor kinyi-
tom, Jude-ot fogom látni.
Azt akartam, hogy reggel az ágyam biztonságos menedé-
kében ébredjek, és soha ne kelljen attól tartanom, hogy az
éjszaka folyamán talán valahol máshol jártam.
- Nem tudom - válaszoltam, és a hangomnak borzasztó,
kétség- beesett éle volt. - Félek... Félek, hogy elveszítem az
uralmat önmagam felett.
Féltem, hogy elveszítem önmagam.
Ez az aggodalom szilánkként fúródott az agyamba. Nem
hagyott nyugodni, örökké kínzott, még akkor is, ha éppen
nem voltam tudatában. Még akkor is, ha éppen nem gondol-
tam rá.
Akárcsak Jude.
Noah a szemembe nézett.
- Nem hagyom, hogy ez megtörténjen.
 - Nem tehetsz ellene semmit - mondtam elcsukló hangon.
- Nem tehetsz mást, csak figyelhetsz.
Eltelt néhány másodperc, mielőtt Noah végre válaszolt.
- Figyellek is, Mara. - Bántóan színtelen volt a hangja.
Dühített, hogy könnyek szöktek a szemembe.
- Na, és mit látsz? - kérdeztem.
Tudtam, hogy én mit látok, ha a tükörbe nézek: egy ide-
gent. Egy rémült, rettegő, gyenge idegent. Vajon ő is ezt lát-
ta?
Kihúztam magam.
- Mondd csak! - szóltam élesen. - Mondd meg, mit látsz!
Mert nekem fogalmam sincs, mi valódi és mi nem, mi új
vagy mi más, és nem bízom magamban, de benned megbí-
zom.
Noah lehunyta a szemét.
- Mara...
- Tudod, mit? - folytattam, és karba fontam a kezem, hát-
ha így nem esek szét. - Inkább ne mondd meg, mert nem biz-
tos, hogy meg tudnám jegyezni. Inkább írd le, és talán majd
egy szép napon, ha rendbe jövök, megmutathatod. Különben
minden egyes nap megváltozom majd egy kicsit, és végül
nyomtalanul eltűnik, aki valaha voltam, anélkül, hogy valaha
is visszaemlékeznék rá.
Noah még mindig nem nyitotta ki a szemét, de észrevet-
tem, hogy ökölbe szorítja a kezét.
- El sem tudod képzelni, mennyire gyűlölöm, hogy nem
bírok segíteni neked.
Ő pedig el sem tudta képzelni, mennyire gyűlölöm, hogy
segítségre van szükségem. Egyszer azt mondta, hogy nincs
velem semmi baj,
De igenis volt, és most már ő is kezdte megérteni, hogy
nem hozhat helyre. De nem akartam én lenni a sérült kisma-
dár, akit meg kell gyógyítani, se a szánalomra méltó beteg
lány. Noah is olyan, mint én, de velem ellentétben vele tény-
leg nem volt semmi baj. Ő soha nem volt beteg, soha nem
félt. Ő erős. Mindig ura önmagának. És bár látta a legrosz-
szabb énemet, akkor sem félt tőlem.
Azt kívántam, bár én se félnék önmagamtól. Valami mást
akartam érezni.
Noah dermedten állt az ágy mellett, merev tartásából csak
úgy sugárzott a feszültség.
Azt akartam érezni, hogy ura vagyok magamnak. Érezni
akartam őt.
- Csókolj meg! - mondtam. Határozott volt a hangom.
Noah kinyitotta a szemét, de nem mozdult. Méregetett.
Próbálta megállapítani, hogy komolyan gondolom- e. Nem
akart erőltetni, ha netán még nem állnék készen.
Így hát be kellett bizonyítanom neki, hogy nagyon is ké-
szen állok.
Hevesen lerántottam a puha ágyra, és nem ellenkezett.
Magam fölé húztam, megtámaszkodott a két oldalamon, karja
tökéletes ketrec volt.
Összeért a homlokunk. Ebből a szögből még hosszabbnak
tűnt a szempillája, az arccsontját súrolta, valahányszor csak
pislogott. Még szebbnek tűnt a szája alakja, az ajka íve,
ahogy a nevemet mondta.
Egyszerűen muszáj volt megízlelnem.
Megemeltem a fejem és a csípőm, egész testemmel feléje
nyújtóztam. Ám Noah a derekamra tette egyik kezét, és na-
gyon gyengéden visszanyomott az ágyra.
- Csak szép lassan - mondta. Minden idegszálam belebor-
zongott.
 Lehajolt egy kicsit, csak egy icipicit, és ajka a nyakamhoz
ért. Kalapált a szívem, ahogy megérintett. Ám ekkor elhúzó-
dott.
Eszembe jutott, hogy Noah hall engem. Hallotta minden
egyes szívdobbanásomat. Hallotta, hogy megváltozik- e a
légzésem. Azt hitte, hogy a szívem most a félelemtől döröm-
böl, nem pedig a vágytól.
Muszáj volt bebizonyítanom neki, hogy téved.
Fölemeltem a fejem a párnáról, és azt suttogtam Noah fü-
lébe:
- Ne hagyd abba!
És legnagyobb döbbenetemre szót fogadott.
Lágy csókokat hintett az arcomra. Megtámaszkodott a két
oldalamon, és sehol máshol nem ért hozzám. Aztán egy ujjal
finoman lehúzta a pólóm nyakát, és csókot nyomott az így
feltáruló bőrre. Adott egy csókot a nyakam tövére, aztán még
egyet, kicsit lejjebb.
Forgott velem a világ. A matrachoz szegezett a kettőnk
közti távolság, de mindennél jobban szerettem volna meg-
szüntetni azt: mindennél jobban szerettem volna végre a szá-
mon érezni az ajkát.
- Most?
- Nem - suttogta a bőrömre.
Édes és kínzó fájdalmat okozott a szájával. Nem bírtam
mozdulatlanul feküdni, ám amikor ösztönösen hozzá akartam
simulni, elhúzódott.
- Most? - leheltem.
- Még nem. - Ajka ismét a bőrömhöz ért, ezúttal a fülem
mögött.
Épp, amikor azt gondoltam, hogy ezt már biztosan nem
viselem el tovább, Noah a vállamra hajtotta a fejét, és foggal
horzsolta a bőrömet. Tűz gyűlt bennem, belülről lángoltam,
elöntött a hőség, és még Könyörögni is hajlandó lettem volna.
Egy pillanatra úgy láttam, mintha félmosoly játszott volna
az ajkán, ám eltűnt, mielőtt még biztos lehettem volna benne.
Ekkor tekintete a szememről végre a számra siklott, aztán
ajka az enyémhez ért.
A csók olyan leheletfinom volt, hogy ha nem lett volna
nyitva a szemem, azt hittem volna, hogy csak a képzeletem
játszik velem. Noah ajka olyan lágy volt, akár egy felhő, és
én ismét érezni akartam .1 csókját. Erősebben. Hevesebben.
A hajába túrtam, aztán átkulcsoltam a nyakát. Belekapasz-
kodtam. Többé el se akartam ereszteni.
De aztán kibontakozott az ölelésemből. Elhúzódott, és az
ágy végébe térdelt.
- Még mindig itt vagyok.
- Tudom - feleltem bosszúsan, zihálva.
Szája sarka bágyadt és tökéletes mosolyra húzódott.
- Akkor meg miért tűnsz ilyen dühösnek?
- Azért... - kezdtem, aztán megakadtam. - Azért, mert te
mindig tökéletesen ura vagy önmagadnak.
Én pedig nem. Ha vele voltam, akkor végképp nem.
Úgy éreztem magam, és valószínűleg úgy is néztem ki,
mint aki teljesen megvadult, míg Noah úgy térdelt előttem,
akár egy arrogáns herceg. Mintha az övé lenne az egész világ,
és neki csak a kisujját kéne mozdítania, hogy bármit megkap-
jon.
- Te mindig annyira nyugodt vagy - böktem ki. - Mintha
nem lenne szükséged erre - mondtam, pedig igazából úgy ér-
tettem: Mintha nem lenne szükséged rám. Ám Noah gúnyos
mosolya ellágyult, ebből tudtam, hogy pontosan megértett.
 Közelebb húzódott, ismét közvetlenül előttem volt, aztán
már mellettem, karja szálkás izmai megfeszültek, ahogy rá-
támaszkodott.
- Nem vagyok biztos benne, hogy felfogod, mennyire sze-
retném elérni, hogy önkívületben sikoltozd a nevemet.
Leesett az állam.
Akkor meg mire vársz még? - akartam kérdezni.
- Akkor meg miért várunk?
Noah a tarkómhoz emelte fél kezét. Végigfuttatta egy uj-
ját a gerincemen, az érintésére kihúztam magam.
- Mert a lelked mélyén még mindig félsz. És én nem aka-
rom érezni ezt. Akkor nem.
Vitatkozni akartam, hogy már nem félek. Hiszen csóko-
lóztunk, és Noah-nak nem lett semmi baja, és talán tényleg
csak álmodtam, hogy majdnem meghalt, talán tényleg nem
volt igaz. De nem mondhattam mindezt, mivel egy szavát
sem hittem el.
Ezt a csókot össze sem lehetett hasonlítani azzal a múlt-
korival. Amikor először csókolóztunk, azt sem tudtam, hogy
félnem kéne. Attól, hogy mit tehetek Noah-val. Fogalmam
sem volt, hogy vissza kéne fognom magam.
Most viszont nagyon is tisztában voltam vele, túlzottan is,
és gúzsba kötött a félelem.
Noah pedig pontosan érzékelte ezt rajtam.
- Amikor félsz, minden megváltozik - magyarázta. - A
légzésed. A szívverésed. A hangod. Ezt nem hagyhatom fi-
gyelmen kívül, és nem is fogom, még akkor sem, ha azt hi-
szed, hogy ezt akarod tőlem.
A vágy meg a félelem kettőse gyötrelmes volt, és teljesen
elcsüggedtem.
- Mi lesz, ha örökké félni fogok?
- Nem fogsz. - Halk, de határozott volt a hangja.
 - És ha mégis?
- Akkor én örökké fogok várni.
Hevesen megráztam a fejem.
- Nem. Nem fogsz.
Noah kisimította a hajat az arcomból. Felemelte az álla-
mat, hogy ránézzek, mielőtt válaszolt.
- Igenis el fog jönni a pillanat, amikor semmit sem akarsz
majd jobban annál, mint hogy mi ketten végre együtt le-
gyünk. Amikor megszabadulsz majd minden félelmedtől, és
semmi sem állhat az utunkba. - Őszinte volt a hangja, komoly
az arckifejezése. Hinni akartam neki. - És majd akkor fogom
elérni, hogy önkívületben sikoltozd a nevemet.
Elmosolyodtam.
- Talán én fogom elérni, hogy te sikoltozd önkívületben az én
nevemet.
 31

NOAH SZÁJA LASSAN ARROGÁNS MOSOLYRA

húzódott.
- Elfogadom a kihívást. - Felkelt, és kinyitotta az ajtó zár-
ját. - Imádom a kihívásokat.
- Kár, hogy ez nem az egyetlen kihívás, amivel szembe
kell néznünk. - Egyetértek. - A folyosó felé biccentett. - Gye-
re!
Fölkeltem az ágyról, de mielőtt kimentem volna a szobá-
ból, magamhoz vettem a könyvet.
- Kölcsönkérhetem?
- Persze - felelte Noah, kitárva előttem az ajtót. - De fi-
gyelmeztetlek, hogy én a harmincnegyedik oldalnál elalud-
tam.
- Nagyon elszánt vagyok.
Noah végigvezetett a hosszú folyosón, lépteink zaját
tompította a puha perzsaszőnyeg. Újabb és újabb folyosókra
kanyarodtunk be, míg végül Noah megállt egy ajtó előtt, ki-
húzott a farzsebéből egy hosszú, vékony tárgyat, aztán feltör-
te a vénnek tűnő zárat.
- Ügyes - mondtam, miután kattant a zár.
Noah kinyitotta az ajtót.
- Csak jó vagyok én is valamire.
Egy kis szobába léptünk be, bár sokkal inkább tűnt túlmé-
retezett gardróbnak. A falakat láthatóan sebtében felrakott
polcok és halomban álló dobozok szegélyezték. Szemügyre
vettem a sok cuccot.
 - Mi ez a sok minden?
- Anyám holmijai - felelte Noah, és meghúzta a mennye-
zetről lógó zsinórt. Antik tejüveg lámpa világította be a helyi-
séget. - Ebben a szobában van minden, ami az övé volt.
- Mit keresünk?
- Nem tudom pontosan. De anyám rám hagyta a medálját,
a nagymamád pedig rád hagyott egy ugyanolyat... Talán akad
itt egy levél vagy egy kép a medálról, vagy valami. És ha van
kapcsolat a képességed meg a nagymamád között, akkor ta-
lán...
Noah elharapta a mondat végét, de nem is kellett befejez-
nie, mert pontosan megértettem.
Talán az ő képességének is volt valami köze az édesany-
jához. Láttam rajta, hogy ebben reménykedik.
Kinyitott egy dobozt, és átnyújtott nekem egy köteg pa-
pírt. Olvasni kezdtem.
- Ti meg mit csináltok itt?
Megijesztett az angol akcentussal felcsendülő hang, ami
elsőre nem tűnt ismerősnek. Megfordultam. A papírok a föld-
re hullottak.
- Katie! - mondta Noah az ajtóban álló lányra mosolyog-
va. - Emlékszel Marára, ugye?
Látásból már nagyon is emlékeztem Katie-re. Ugyan-
olyan gyönyörű volt, mint a bátyja: neki is sűrű, sötét, fényes
haja volt, és Noah finom, elegáns vonásait is felfedeztem az
arcán. Testvéréhez hasonlóan őrületesen hosszú szempillával
és még őrületesebben hosszú lábbal dicsekedhetett. Egyedül a
lélegzetelállító szóval tudtam volna leírni.
Katié lassan végigmért, majd Noah- hoz fordult:
- Szóval ezért nem aludtál itthon mostanában.
A fiú arca elkomorult.
- Neked meg mi bajod van?
 Katié ügyet sem vetett rá.
- Neked nem diliházban kéne lenned, vagy ilyesmi? -
kérdezte. Szóhoz sem jutottam.
- Mi ütött beléd? - kérdezte élesen Noah.
- Mit műveltek itt? - kérdezett vissza a húga.
- Szerinted?
- Szerintem anyu holmija között kutakodtok. Apu ki fog
nyírni.
- Ahhoz előbb haza kéne jönnie, nem? - kérdezte Noah
megvetően. - Menj, egyél valamit, ezt majd később megbe-
széljük.
Katie grimaszt vágott. Aztán búcsúzóul még intett nekem.
- Szupi, hogy kiengedtek a normál emberek közé!
- A mindenit - mondtam, miután elment. - Hát ez...
Noah bosszúsan a hajába túrt, tincsei összevissza mere-
deztek.
- Ne haragudj! Katie mindig is elég beképzelt volt, de az
elmúlt néhány hétben teljesen kibírhatatlan lett.
Szóval ezért nem aludtál itthon mostanában.
- Nem sokat voltál idehaza az elmúlt hetekben - mond-
tam. Talán nem csak nekem volt szükségem Noah-ra.
Ügyet sem vetett a szavaimra.
- Katie mostanában sokat lóg együtt a legjobb barátnőd-
del, Annával. Nem véletlenül viselkedik így - felelte színtelen
hangon. - Nem azért csinálja a cirkuszt, mert annyit voltam
nálatok.
Ám engem akkor is elfogott a bűntudat.
- Az én családom... nem olyan, mint a tiéd - mondta
Noah.
- Ezt meg hogy érted?
Habozott, gondosan megválogatta a szavait, mielőtt vála-
szolt:
 - Hiába élünk ugyanabban a házban, mi idegenek va-
gyunk egymás számára.
Higgadt volt a hangja, ám attól még éreztem a szavaiból
áradó fájdalmat, amit palástolni próbált. Bárhogy is érzett a
családjában uralkodó feszültséget illetően, nyilván nem javí-
tott a helyzeten, hogy ilyen keveset volt itthon. És bármit is
mondott, mindketten tudtuk, hogy a gyakori távollétének
egyedül én voltam az oka.
- Ma idehaza kéne aludnod - mondtam.
A fejét csóválta.
- Nem fogok emiatt itthon maradni.
- Itt kéne lenned néhány napig. - Nem akartam bevallani,
milyen nehéz ezt mondanom.
Noah lehunyta a szemét.
- Anyukád nem fogja hagyni, hogy nálatok aludjak, miu-
tán megint elkezdődik a tanítás.
- Majd csak kitalálunk valamit - mondtam, bár nem iga-
zán hittem el.
Ekkor újabb hangot hallottunk, ezúttal nagyon is ismerő-
sét:
- Mehetünk, Mara? - kiabálta anya a földszintről.
Nem akartam elmenni, de nem volt más választásom.
Hazafelé menet anya mélyen hallgatott, ami végtelenül
bosszantott, mivel hosszú idő óta először most tényleg szeret-
tem volna beszélgetni vele. De hiába tettem fel bármilyen
kérdést, csak a létező legegyszerűbb választ kaptam, sőt anya
néha még csak meg sem szólalt.
- Nem hagyott rám a nagyi valami mást is azon a babán
kívül?
A fejét csóválta.
Kád hagyott valamit, amikor meghalt?
- Pénzt.
 - Na és semmi... mást? - Nem akartam túl konkrétan fo-
galmazni.
- Csak a smaragd fülbevalót - felelte anya. - Meg néhány
ruhát. És a medált, amit Noah- ra bíztam, de arról az ékszer-
ről anyám mintha egyáltalán nem tudott volna.
- Nem hagyott rád leveleket? Vagy naplókat?
Anya ismét megcsóválta a fejét, miközben az útra meredt.
- Nem.
- Fotókat se?
- Utálta a fényképeket - válaszolta halkan. - Soha nem
hagyta, hogy lefotózzam. Az az egyetlen képem róla, ami a
folyosón lóg.
- Ami az esküvője napján készült - mondtam, és támadt
egy ötletem.
- Igen.
- Azon a napon, amikor hozzáment a nagyapámhoz.
Hezitált.
- Igen.
- A nagypapa tényleg autóbalesetben halt meg?
Anya levegő után kapott.
- Igen.
- Mikor?
- Amikor még kicsi voltam - felelte.
- Nem volt nagynénéd vagy nagybátyád?
- Csak ketten voltunk anyámmal.
Megpróbáltam elképzelni, milyen lehet ilyen kis család-
ban élni. Egyedül a magányos szó jutott eszembe.
Furán éreztem magam, ahogy rádöbbentem, mennyire
keveset tudok arról, milyen lehetett édesanyám élete, mielőtt
mi megszülettünk. Vagy még azelőtt, hogy hozzáment apám-
hoz. Bűntudatom támadt, a miért soha nem gondoltam rá
másként, csakis az anyukámként. Többet akartam tudni róla -
és nem csak a nagymamám körüli furcsaság miatt, bár az volt
a kiváltó ok.
Hiába élünk ugyanabban a házban, mi idegenek vagyunk
egymás számára - mondta Noah a családjáról.
Most egy kicsit idegennek éreztem anyámat is. És egyál-
talán nem akartam, hogy az legyen. De amikor kinyitottam a
számat, hogy feltegyek neki még egy kérdést, a szavamba
vágott.
- Nagyon hosszú volt ez a nap, Mara. Beszélhetnénk
máskor erről az ügyről?
- Persze - feleltem halkan, aztán megpróbáltam témát vál-
tani. - Mi a véleményed Noah mostohaanyjáról?
- Az a család nagyon... szomorú - válaszolta, és ennyiben
hagyta.
Hihetetlenül kíváncsi voltam a véleményére, de nyilván-
valóan nem óhajtotta megosztani velem. A botrányosan ne-
héz A genetika legújabb elméletei iszonyatosan nyomta az
ölemet; megpróbáltam olvasgatni a kocsiban, de felkavaro-
dott a gyomrom. Kénytelen voltam várni hazáig, de nem bán-
tam.
Furcsamód úgy éreztem, egész jól alakulnak a dolgok.
Igaz, hogy Katié gorombán viselkedett. Igaz, hogy a nyaklán-
cos dolog fura volt. De Noah meg én akkor is csókolóztunk.
Megcsókoltuk egymást.
Noah nem éjszakázhatott nálunk, de tudtam, hogy holnap
délután találkozunk, miután hazaérek a Horizontból. Aztán
pedig előttünk állt az egész hétvége, hogy folytassuk a vála-
szok keresését.
És talán a csókolózást is.
Amikor befordultunk az utcánkba, alig vettem észre
Johnt, aki éppen egy terrier keveréket sétáltatott a házunk kö-
zelében. Miután megláttam, még jobb lett a kedvem.
Jude meg akart ijeszteni, és egy darabig sikerült is neki, de
most már nem féltem tőle. Arra gondoltam, hiába tért vissza a
halálból, hogy engem rémisztgessen, ezután kénytelen lesz
valami más elfoglaltságot találni magának.
 32

J
- ÓL VAN, GYEREKEK! - mondta Brooke, és tapsi-
kolt. - Elérkeztünk az utolsó csoporthoz: ma Marán, Adamen,
Jamie-n, Stellán és Meganön a sor, hogy megosszák velünk a
gondolataikat. Mindenki vegye szépen elő a félelemnaplóját!
Horizontos társaim között világosan érezhető volt a lelke-
sedés teljes hiánya, de közöny terén ma akkor is én vittem el
a pálmát. Noah elméletben a kubai negyedet járta éppen,
hogy válaszokat keressen, vagy az édesanyja holmijai között
keresgélt. Vele akartam lenni, ehelyett itt kellett rostokolnom,
és ez igencsak bosszantott.
Néhányan fekete borítójú jegyzetfüzetet húztak elő a tás-
kájukból. Mások odaléptek a könyvespolchoz, onnan vették
le a magukét. Phoebe is a polchoz ment a naplójáért. Utána
mellém ült le.
Legszívesebben azonnal átültem volna máshova.
- Ki szeretné kezdeni? - kérdezte Brooke, és végignézett
rajtunk.
Mindannyian kerültük a tekintetét.
- Jaj, ne már, gyerekek! - pirított ránk. - Előbb-utóbb úgy-
is sorra kerültök.
Mély csend.
- Mara! - fordult felém Brooke. - Nem volna kedved el-
kezdeni?
De, persze, ez volt minden vágyam.
- Én... még mindig... nem egészen értem... hogy mi is... a
feladat - habogtam.
 Brooke biccentett.
- Tudom, hogy nem könnyű mindezt feldolgozni, de re-
mekül haladtál az elmúlt néhány napban! Ne aggódj, szépen
elmagyarázom. Nos, először is listát készítünk azokról a
helyzetekről, amelyek szorongást vagy félelmet váltanak ki
belőlünk. Utána sorrendbe állítjuk a felsorolt szituációkat: a
legkisebb szorongást kiváltótól haladunk az óriási félelmet
okozóig. - A nő fölkelt a székéről, és a sarokban álló alacsony
könyvespolchoz lépett. Levett róla egy fekete borítós naplót.
- A félelemoldó terápia keretében szép lassan, fokozatosan
nézünk szembe a fóbiáinkkal. Ezért vezetünk naplót, folya-
matosan írunk a félelmeinkről és szorongásunkról, hogy kö-
vethessük a fejlődésünket, valamint hogy a csoportterápia
során megtalálhassuk a közös hangot a társainkkal - fejezte
be a magyarázatot Brooke. Lepillantott az ölemre, aztán a
székem alatti táskára, amit nemrég kutattak át, de semmi til-
tott tárgyat nem találtak benne. - Hol a naplód?
A fejemet csóváltam.
- Én nem kaptam naplót.
- Már hogyne kaptál volna! A legelső napodon, nem em-
lékszel?
Nem.
- Ööö...
- Nézd csak meg a táskádban!
Megnéztem. Feltúrtam a tatyómat, de csak a kis vázlatfü-
zetet találtam, ami a rajzterápiához kellett, meg néhány spirá-
los jegyzetfüzetet, fekete borítós napló viszont nem akadt.
- Biztos nincs nálad? - faggatott Brooke.
Bólintottam, és újra megnéztem.
Semmi olyat nem láttam a táskámban, amit eddig ne vet-
tem volna észre kivéve egy darabka papírt a legalján.
Brooke felsóhajtott.
 - Hát jó, akkor ma használj egy sima füzetet - mondta, és
átnyújtott nekem egyet, tollal együtt. - De légy szíves, pró-
báld meg előkeríteni a naplódat, rendben? - Azzal ismét az
egész csoporthoz szólt: - Jól, van, gyerekek! Szeretném, ha
mindenki kinyitná a naplóját, és a legutóbbi bejegyzéséhez
lapozna. Mara - nézett rám újra -, mivel te nem tudod, hol a
naplód, légy szíves, írj listát a félelmeidről, és rangsorold
őket, ahogy az imént elmagyaráztam, jól van? Ami azt illeti -
folytatta, a többiekhez fordulva -, legjobb lesz, ha mindany-
nyian rászánunk öt percet, hogy szépen átnézzük a listánkat,
és elgondolkodjunk, nem szeretnénk- e hozzáadni még vala-
mit.
Adam köhintett, és gyanúsan úgy hangzott, mintha azt
mondta volna: „baromság”.
- Szeretnél megosztani valamit a csoporttal, Adam?
- Azt mondtam, hogy ez baromság. Már csináltam
Lakewoodban is. Hülyeség.
Brooke felállt, és oldalra biccentett, jelezve, hogy Adam
is keljen fel, és menjen vele. A fiú szót fogadott, és félrehú-
zódtak. Brooke halkan és türelmesen beszélt vele, de nem
tudtam kivenni a szavait.
Azt kívántam, bár közelebb ülne Jamie, hogy megkérdez-
hessem, mi ez a Lakewood. Sajnálatos módon ő a helyiség
túlsó felében volt.
Stella viszont pont mellettem ült.
Ő majdnem olyan, mintha normális lenne - mondta róla
Jamie.
Vagyis normálisabb, mint én. Reméltem, hogy talán ösz-
szebarátkozhatunk.
Odahajoltam hozzá, és megkérdeztem:
- Mi az a Lakewood?
- Zárt intézet - felelte az ujjait ropogtatva.
 Értetlenül meredtem rá.
- Speciális bentlakásos terápiás intézet.
Még mindig nem értettem.
Felsóhajtott.
- Azt tudod, hogy ez a hely csak egy kihelyezett program-
ja a Horizont bentlakásos intézetének, nem?
- Ja, ezt nagyjából értem.
- Itt felmérnek minket, aztán megmondják a szüléinknek,
elég épeszűnek tartanak-e minket ahhoz, hogy képesek le-
gyünk boldogulni a való világban. Ha nem, akkor közük ve-
lük, hogy szerintük olyan komoly problémáink vannak, amik
bentlakásos kezelést igényelnek. - Ujja köré csavarta göndör
haja egy tincsét. - A Horizont intézete bentlakásos, de szaba-
don járkálhat az ember, egyedül is elhagyhatja a szobáját,
amikor csak akarja, meg ilyenek. Majd meglátod, hamarosan
úgyis odalátogatunk. Na, mindegy, az egy szimpla bentlaká-
sos terápiás intézet, egy sima BTI. Egy speciális, zárt BTI-
ben alapvetően bezárják az embert a szobájába, és csak kísé-
rettel engedik ki, szigorúan a napirend szerint. Sehova se le-
het egyedül menni. A legtöbb BTI a semmi közepén van,
szóval a Lakewood is, de ott ráadásul ehetetlen a kaja, a sze-
mélyzet meg magasról tesz mindenkire. Alapvetően az a hely
az utolsó mentsvár az állami diliház előtt. - Végigmért. - Te
még csak most kezded a pályafutásodat problémás tiniként,
igaz?
Most már egészen más szemmel néztem Adamre.
- Hát, igen.
- Én már vén motoros vagyok - közölte Stella, és vállat
vont.
Kíváncsi voltam, vajon miért került ide, de magától nem
árulta el, és ez azért mégse börtön volt, hogy nekiálljak a
bűnlajstromáról faggatni.
 - Nos, Adam - mondta Brooke jó hangosan ha nem sze-
retnél részt venni a feladatban, akkor kénytelen leszek szólni
Kells doktornő és, és majd neki kell beszámolnod.
- Adam nem tartozik ide - jegyezte meg Stella halkan,
miközben azok ketten visszatértek a körünkbe. Lett volna
még kérdésem, ám Brooke most már tényleg el akarta kezde-
ni az ülést.
Vagyis rajtam volt a sor.
Sikerült anélkül felszólalnom, hogy megemlítettem volna
a valós (és nagyon is indokolt) félelmemet Jude- dal meg kü-
lönféle természetfeletti ügyekkel kapcsolatban, ehelyett ösz-
szehordtam egy rakás átlagos, normális fóbiát olyasmikkel
szemben, mint a bogarak vagy az injekciós tűk. Jamie azzal
tette próbára Brooke türelmét, hogy azt állította, olyan dol-
goktól retteg, mint a „szellemi igénytelenség” vagy a „tengeri
szörnyek”. Megan viszont nyíltan bevallotta minden félelmét,
felsorolva az összes fóbiát, amiről valaha hallottam, illetve
néhány olyat is, amiknek a létezéséről eddig fogalmam sem
volt. (Mint kiderült, a „dorafóbia” a szőrtől való rettegést je-
lenti.)
Adam tett egy utálatos megjegyzést Meganre, mire Jamie
megvádolta a srácot, hogy kisebbrendűségi komplexusa van
egy bizonyos testrésze mérete miatt. Erre Brooke - vélemé-
nyem szerint igazságtalanul - megdorgálta Jamie-t, de a két
fiú egyre csak provokálta egymást, mint a múltkor. Drukkol-
tam, hogy Jamie vágja végre jól pofán ezt a bunkót, ám
a helyzet sajnos nem fajult bunyózásig. Stella végül megúsz-
ta, hogy ki kelljen tárulkoznia. Mázlista. Véletlenül a naplójá-
ra tévedt a tekintetem, de miután kiolvastam egy szót („han-
gok”), gyorsan elfordítottam a fejem.
Hmm.
 Miután végeztünk, Brooke összegyűjtötte a naplókat,
majd egy önként jelentkezőt kért az úgynevezett „elárasztásos
technika” bemutatásához. A szerencsétlen Megan, egyem a
lelkét, azonnal föltette a kezét, és kénytelen voltam végignéz-
ni, ahogy a klausztrofóbiás lány nagy, barna szeme egyre
jobban elkerekedett a rettegéstől, miközben Brooke különféle
kis, szűk terekről beszélt neki: újabb és újabb helyzeteket vá-
zolt fel, amik során Megan egy ilyen közelében vagy épp ab-
ba bezárva találná magát. Szép lassan haladtak, lépésről lé-
pésre: Megannek a székén ülve először csak azt kellett elkép-
zelnie, hogy egy szekrény közelében van. Aztán azt, hogy
előtte áll. Aztán meg azt, hogy benne kucorog. Végül Brooke
megkérte, hogy álljon fel, és egyre közelebb lépkedett vele a
teremben lévő beépített szekrényhez. Valahányszor
Meganön eluralkodott a félelem, elég volt kimondania egy
bizonyos szót, amivel jelezte Brooke- nak, hogy nem bírja
tovább, és visszakoztak egy kicsit. Megan azonban elszánt
volt: őszintén hitt a terápiában. Úgy tűnt, tényleg elkötelezte
magát a gyógyulás mellett. Csodáltam érte.
Amikor végre befejezték, mindannyian megtapsoltuk
Megant, és lelkesen, egymást túlharsogva gratuláltunk neki.
- Szép munka!
- Csak így tovább!
- Hogy te milyen erős vagy!
Ezután rövid szünet következett - tisztára, mint a suliban -
, én pedig elő akartam venni a vázlatfüzetemet, hogy megcsi-
náljam a hülye feladatot, amit a művészeti terápián kaptam:
ki kellett választanom egy érzelmet, és le kellett rajzolnom.
Szívem szerint egy feltartott középső ujjat rajzoltam volna,
ám úgy döntöttem, jobb lesz, ha egy kiscicát rajzolok. A
normális emberek imádják a kiscicákat.
 Ám amikor benyúltam a táskámba a füzetért, a kezembe
akadt az a darab papír, amit már az előbb is észrevettem.
Kivettem a táska aljáról. Széthajtogattam. Felállt a háta-
mon a szőr, ahogy elolvastam, ami rá volt írva:
Látlak.
 33

JUDE - SUTTOGTA AZ ELMÉM, MIKÖZBEN félelem

áradt szét az ereimben.
Megperdültem; akaratlanul is őt kerestem a teremben.
Nem volt ott.
Nem is lehetett. És a házamban sem járhatott tegnap éjjel:
hiszen John vigyázott ránk.
Aztán eszembe jutott a legelső napom a Horizontban,
amikor Phoebe kilopta a képet a táskámból. És kikaparta rajta
a szememet.
Ma pedig mellettem ült a csoportterápián.
Nem Jude írta az üzenetet.
Hanem Phoebe.
De miért?
Ja, persze. Mert őrült. Azért.
Fogtam a papírt, és mérgesen begyűrtem a zsebembe.
Miközben vártam, hogy folytatódjon a csoportterápia, hátra-
dőltem a széken, és a szememre nyomtam a kezem. Nem hi-
ányzott Phoebe baromkodása, már anélkül is épp elég elcse-
szett volt az életem. Megjelent Wayne, hogy gyógyszert osz-
togasson néhány diáknak - köztük nekem is -, én pedig fog-
tam a kis papírpoharat, és egy hajtásra lenyeltem a pirulákat.
Keserű utóízt hagytak maguk után, de nem foglalkoztam
vele, nem fogadtam el a felkínált vizet. Csak a faliórát lestem,
és visszaszámoltam a másodperceket, míg végre lehetőségem
nyílik kérdőre vonni Phoebe- t.
 Brooke bevonult a terembe, kezében egy bögre gőzölgő
itallal - amiről lefogadtam volna, hogy etikusan forgalmazott
biokávé - meg egy halom papírral. Nekilátott kiosztani a la-
pokat, miközben a többiek is helyet foglaltak. Phoebe körül-
nézett, majd gondosan úgy ült le, hogy a lehető legtávolabb
legyen tőlem.
Egy icipicit túl hevesen kaptam ki a lapot Brooke kezé-
ből. A papíron röhejes kis alakok sorakoztak, különféle, el-
túlzottan megrajzolt arckifejezésekkel - így ábrázolva a figu-
rák „érzelmeit”. Egy kócos, bandzsa kisfiú gúnyos grimaszt
vágva dugta ki a nyelvét a szája sarkából, a „pajkosságot”
jelképezve. Egy szőke, copfos kislány a „nyugodt” szó fölött
békésen mosolygott, lehunyt szemmel, karba tett kézzel. A
rajzoló nem fukarkodott a kidugott nyelvekkel és kidülledő
szemekkel.
Brooke filctollakat osztott ki.
- Szeretném, ha bekarikáznátok azt az arcot és azt az ér-
zelmet, ami a legjobban leírja a mai hangulatotokat. - Rám
nézett. - Ezt érzelmi visszajelzésnek hívjuk. Hetente kétszer
kerítünk rá sort.
Lekaptam a kupakot a filctollról, és nekiálltam karikáz-
gatni: mérges, gyanakvó, dühös, haragos. Visszaadtam a la-
pot Brooke- nak.
Az érzelmeim nyilván az arcomra voltak írva, mivel leg-
alább egy tucat szempár meredt rám. Phoebe azonban nem
engem nézett. Ő a plafont bámulta.
- Úgy tűnik, jelenleg sok érdekes érzés kavarog benned,
Mara - mondta Brooke bátorítóan. - Nem szeretnéd elsőként
megosztani a csoporttal az érzelmeidet?
- Dehogyisnem, boldogan. - Előhúztam a lapot a zsebem-
ből. Átnyújtottam a nőnek. - Valaki ezt dugta ma reggel a
táskámba - mondtam, és bár Brooke- hoz beszéltem, közben
Phoebe- re szegezem a szemem.
Brooke széthajtogatta a lapot, és elolvasta az üzenetet.
Megőrizte a hidegvérét.
- És ez milyen érzéseket vált ki belőled?
Összehúztam a szememet.
- Nem ez volt a karikázgatás lényege? Hogy jelezzem,
mit érzek? Miért nem árulod el te, hogy mit gondolsz erről az
egészről?
- Nos, Mara, én úgy vélem, hogy ez a dolog nyilvánvaló-
an felzaklatott téged.
Gúnyosan nevettem.
- Ez tényleg eléggé nyilvánvaló.
Adam feltartotta a kezét. Brooke feléje fordult.
- Igen, Adam?
- Mi van a papíron?
- „Látlak” - feleltem. - Az áll rajta, hogy „látlak”.
- És erről mit gondolsz, Mara? - kérdezte Brooke.
Úgy döntöttem, ha Phoebe nem hajlandó beismerni a dol-
got, akkor beköpöm, aztán meglátjuk, mi lesz.
- Én úgy gondolom, hogy Phoebe írta az üzenetet, aztán
becsempészte a táskámba.
- És ezt miből gondolod?
- Abból, hogy Phoebe- nek kurvára nincs ki a négy kere-
ke, Brooke.
Jamie megtapsolt.
- Nem hinném, hogy ez segít megoldani a helyzetet,
Jamie - szólt rá Brooke higgadtan.
- Én csak szerettem volna gratulálni Marának, amiért a lé-
tező legtökéletesebb kifejezéssel írta le Phoebe- t.
Brooke láthatóan kezdett bosszús lenni.
- Szeretnél megosztani valamit a csoporttal, Jamie?
 - Nem, mindössze ennyi volt a hozzáfűznivalóm.
- Nekem fáj a könyököm - szólt közbe Adam.
- Miért írtad ezt nekem, Phoebe? - kérdeztem.
Még mindig adta az ártatlant.
- Nem én írtam.
- Nem hiszek neked - közöltem vele.
- Nem én írtam! - kiabálta. Aztán lehuppant a padlóra, és
elkezdett előre-hátra dülöngélni.
Fantasztikus. Az arcomat dörgöltem, miközben Brooke a
falhoz lépett, és megnyomott egy gombot, amit eddig észre
sem vettem. Phoebe még mindig a padlón ülve dülöngélt, ám
amikor a nő hátat fordított neki, rám meredt.
Aztán elmosolyodott.
- Te kis rohadék - suttogtam.
Brooke felém fordult.
- Mondtál valamit, Mara?
Phoebe-re sandítottam, aki most befogta a fülét. Megje-
lent a lófarkas Patrick, és megpróbálta talpra állítani.
- Csak kamuzik - mondtam, még mindig Phoebe- t bá-
mulva.
Brooke lepillantott a csajra, de láttam rajta, hogy nem
hisz nekem.
Felnézett az órára.
- Hát, amúgy sincs már sok időnk. Patrick - fordult a ta-
nácsadóhoz -, elkísérnéd Phoebe-t Kells doktornőhöz? - Az-
tán fojtott hangon hozzátette: - Szólhatok Wayne-nek, ha sze-
rinted le kéne nyugtatni egy kicsit.
És nézzenek oda: Phoebe máris felpattant a padlóról.
Csoda!
- Nos, gyerekek, fogjátok szépen a naplótokat, és szánja-
tok rá néhány percet, hogy papírra vessétek az érzelmeiteket!
Majd később beszélgetünk még mindarról, ami ma történt,
rendben? És ne feledjétek: holnap családi nap lesz. Holnapra
mindenki írja meg a tízes listát azokról a dolgokról, amiket
nem tud róla a családja, pedig szeretné megosztani velük.
Erre mindenki felállt, magához vette a naplóját, és neki-
állt körmölni. És csak mímeltem az írást. Még mindig dü-
höngtem. Hiába verte át Phoebe Brooke-ot, Kells doktornőt
meg a többieket - tapasztalatból tudtam, hogy ez nem olyan
nehéz -, én átláttam rajta. Ő írta az üzenetet, és elhatároztam,
hogy kicsikarom belőle a beismerést.
És még aznap meg is kaptam erre a lehetőséget.
A kis előtérben találtam rá, épp a naplójába írt, gépiesen
és szenvtelenül. Körülnéztem. Senki sem volt a közelben, de
nem akartam lel hívni magunkra a figyelmet. Halkan szóltam
Phoebe-hez:
- Miért csináltad?
Felnézett rám, tekintetéből csak úgy sütött az ártatlanság.
- Mit?
- Te írtad az üzenetet, Phoebe.
- Nem igaz.
- Ne már! - Fellobbant bennem a harag. - Tényleg tovább
akarod tagadni? Igazából nem is érdekel, tudom én, hogy
megvan neked a magad baja, csak hallani akarom, ahogy ki-
mondod.
- Nem ért írtam - mondta vontatottan.
Fél kézzel megragadtam az ajtófélfát, és megszorítottam.
Tudtam, hogy le kell lépnem, különben végképp kiakadok.
- Nem én írtam - ismételte. Ám a hangneme megváltozott,
erre feléje kaptam a fejem. A szemembe nézett, tekintete ha-
tározott és tiszta volt.
- Az előbb is hallottam.
Phoebe ismét lenézett a naplójára. Szája lassan mosolyra
húzódott.
- De tényleg én raktam a táskádba.
 34

ELHŰLT BENNEM A VÉR.

- Hogy mit mondtál?
Phoebe dúdolni kezdett.
Odaléptem mellé, és leguggoltam, Hogy a szemébe néz-
hessek.
- Ismételd el, amit az előbb mondtál! Most rögtön! Kü-
lönben szólok Kells doktornőnek. Hadd halljam!
- A pasimtól kaptam - közölte ábrándos hangon.
- Ki a pasid, Phoebe?
Erre csak folytatta a dúdolást. Legszívesebben lecsaptam
volna azt a hülye fejét. Ökölbe szorítottam a kezem. Az utol-
só csepp akaraterőmre is szükségem volt, hogy ne üssem
meg.
Majdnem, majdnem a halálát kívántam.
Lehunytam a szemem. Egy percig dermedten álltam, az-
tán sarkon fordultam, és otthagytam Phoebe- t. Úgy gondol-
tam, ez is fejlődés.
Már alig vártam, hogy véget érjen ez az értelmetlen nap.
Úgy terveztem, hogy amint hazaérek, megpróbálom értel-
mezni A genetika legújabb elméleteit, és megkérdezem Noah-
tól, jutott-e valamire a kubai negyedben. Ám Joseph bevont a
videojátékozásba, mielőtt még a szobámba érhettem volna.
Miután háromszor is elvert, felhívtam Noah-t, de furcsán
csengett a hangja.
 Megkérdezte, jól vagyok-e. Mondtam, hogy igen, aztán
rögtön letámadtam egy csomó kérdéssel. Ám sietve belém
fojtotta a szót, és közölte, hogy majd holnap beszélünk.
Kicsit szorongva tettem le a telefont, és utáltam magam a
bizonytalanságomért, amiért ilyen nyugtalan vagyok. Hiszen
mostanában a nap szinte minden percét együtt töltöttük, rá-
adásul én magam javasoltam, hogy töltsön kicsit több időt
otthon, hogy ne legyen folyton velem. Ám olyan fura volt a
hangja, és olyan sok mindennel kellett megbirkóznunk - illet-
ve megbirkóznom -, hogy a lelkem mélyén akaratlanul is azon
aggódtam, mi van, ha kezd elege lenni a problémáimból.
Amikor elérkezett a Horizontban töltött első hetem utolsó
napja, azon kaptam magam, hogy kénytelen vagyok a fent
említett problémák egy részét feltárni Daniel előtt. Eljött a
családi nap, de engem egy csöppet sem lelkesített a tudat,
hogy a bátyám a saját szemével láthatja, milyen az életem az
őrültek között. Wayne a kapuban üdvözölt minket, aztán be-
vezetett a társalgóba, ahol kisebb csoportokra osztotta az ösz-
szegyűlteket. A legtöbben a szüleiket hozták maguk-
kal, néhányan azonban a testvérükkel jöttek, mint én. És ami-
kor minden csoportot beküldtek egy- egy kisebb helyiségbe,
Jamie-t egy idősebb, szeplős, nagyon lazának tűnő lány kö-
vette, akit nem ismertem. Leesett az állam, amikor rádöbben-
tem, hogy ezek szerint Jamie is a testvérét hívta meg.
Tehát ez a lány volt a híres-nevezetes Stephanie, a nővé-
re. Akinek - legalábbis Jamie elmondása szerint - Noah foltot
ejtett a becsületén, valamiféle beteges bosszúhadjárat kereté-
ben.
Úgy sejtettem, hogy ez érdekes lesz.
Jamie leült egy műanyag székre, és kinyújtóztatta mosta-
nában igencsak hosszúra megnőtt lábát. A nővére pontosan
ugyanolyan pózban foglalt helyet mellette. Elmosolyodtam,
bár Jamie nem láthatta, mert folyamatosan az ajtót bámulta.
Mivel külön csoportokba osztottak minket, volt rá esély,
hogy Brooke helyett ma kivételesen Wayne vagy valaki más
vezeti az „ülésünket”, és reménykedtem, hátha tényleg így
alakul. Az a nő elég lüke, ugyanakkor hajthatatlan is.
- Üdvözlök mindenkit! - vonult be a terembe Brooke.
Hát, ezt nem úsztam meg.
- Szép jó reggelt, gyerekek, milyen csodálatos napunk
van! Szeretném nagyon szépen megköszönni a családtagok-
nak, hogy eljöttek. Menjünk szépen körbe, hogy mindenki
bemutatkozhasson... Ugye, milyen jól hangzik? Hiszen itt
mind egy nagy család vagyunk.
Danielre pillantottam. Úgy láttam, ferde szemmel néz
Brooke-ra. Imádtam érte.
A nő Jamie-re mutatott.
- Mi lenne, ha veled kezdenénk?
- Sziasztok, Jamie vagyok! - mondta, kifigurázva Brooke
lelkesedését.
- Szia, Jamie! - vágta rá a nő, aki észre sem vette a gúnyo-
lódást.
Stephanie - már ha ez a lány tényleg Jamie nővére volt -
az ajkába harapott, ha jól sejtettem, így próbálta megállni a
nevetést.
- És kit hoztál ma magaddal, Jamie?
A lány válaszul integetett, és bemutatkozott.
- Stephanie Roth vagyok. Jamie nagyon szerencsés nővé-
re.
- Szia, Stephanie - mondtuk kórusban.
És ez így ment sorban, amíg mindannyian be nem mutat-
koztunk, a vendégeinkkel együtt. Ezután azt a feladatot kap-
tuk Brooke-tól, hogy olvassuk fel a listánkat azokról a dol-
gokról, amiket a jelenlévő családtagok nem tudnak rólunk,
pedig szeretnénk megosztani velük. Én elég nagy baromsá-
gokat olvastam fel, ezért is lepett meg nagyon, amikor Daniel
elkezdte felsorolni a maga tételeit. Ezek szerint a tudtunkon
kívül a családtagokat is megkérték, hogy készítsenek egy ha-
sonló listát azokról a dolgokról, amiket szeretnének megosz-
tani velünk.
- Szeretném, ha Mara tudná, hogy irigy vagyok rá.
Daniel felé kaptam a fejem.
- Ezt nem mondhatod komolyan!
Brooke rám szólt.
- Ne szólj közbe, Mara!
A bátyám megköszörülte a torkát.
- Szeretném, ha a húgom tudná, hogy szerintem nincs ná-
la viccesebb ember az egész világon. És hogy valahányszor
nincs otthon, úgy érzem, mintha elveszítettem volna a bűntár-
samat.
Elszorult a torkom. Szuggeráltam magam: ne sírj! Ne sírj!
- Szeretném, ha tudná, hogy tényleg ő anya kedvence...
Erre a fejemet csóváltam.
- Ő volt a kis hercegnő, akire anyánk mindig is vágyott.
Anya régen imádta szép ruhácskákba öltöztetni, akár egy já-
ték babát, és úgy mutogatta mindenkinek, mintha Mara lett
volna élete fő műve. Szeretném, ha Mara tudná, hogy ez en-
gem sosem zavart, mivel nekem is ő a kedvencem.
Megremegett az állam. Basszus!
- Szeretném, ha a húgom tudná, hogy nekem sosem vol-
tak barátaim, csak ismerőseim, mert a sulin kívül minden
percemet tanulással vagy zongorázással töltöm. Szeretném,
ha Mara tudná, hogy ugyanolyan okos, mint én: az IQ- ja
csupán EGYETLEN PONTTAL alacsonyabb az enyémnél -
mondta, felemelte a fejét, és a szemembe nézett. - Anya meg-
csináltatta velünk a tesztet. És szeretném, ha Mara tudná,
hogy simán kaphatna ugyanolyan jegyeket, mint én, ha nem
lenne ilyen lusta.
Lejjebb csúsztam a széken, és nem kizárt, hogy még a ke-
zemet is karba tettem, mert legszívesebben elsüllyedtem vol-
na.
- Szeretném, ha Mara tudná, hogy nagyon büszke vagyok
rá, és történjék bármi, mindig is az leszek.
- Zsepit? - nyújtotta felém a papír zsebkendős dobozt
Brooke.
Na neeeeee! Hevesen pislogtam, hogy ki ne csorduljanak
a látásomat elhomályosító könnyek, és a fejemet csóváltam.
- Nem kell - mondtam rekedten.
Ja, persze. Egyáltalán nem érzékenyültem el, ugyan, de-
hogyis.
- Ez egyszerűen csodálatos volt, Daniel - mondta Brooke.
- Tapsoljuk meg szépen Marát és Danielt!
Páran tapsoltak.
- Most pedig tartsunk egy rövid szünetet, hogy legyen
időnk feldolgozni az érzelmeinket.
ISZONYAT. Kirohantam a mosdóba. Megmostam az ar-
comat, megtöröltem, és amikor felnéztem, Stephanie Roth
állt mellettem, a pultnak támaszkodva. Rám mosolygott.
- Szia! - mondta. - Én...
- Tudom, ki vagy - vágtam közbe. Még mindig rekedt
voltam. Megköszörültem a torkom. - Tudom.
- Ja, persze, a bemutatkozósdiból.
Nem egészen.
- Már sokat hallottam rólad - válaszoltam, és csak ezt ki-
mondva döbbentem rá, hogy egyrészt ez nem is igaz, más-
részt pedig amit hallottam, az sem éppen hízelgő.
 Ahogy én is rólad, Mara Dyer - közölte, és titokzatos mo-
solyt villantott rám. - Jamie mesélte, hogy Noah Shaw-val
jársz.
Megemeltem a szemöldököm.
- Tényleg ezt mondta?
Ami azt illeti, egész pontosan úgy fogalmazott, hogy te
vagy Noah „legújabb luvnyája”.
Elvigyorodtam, és kidobtam a papírtörlőt.
- Ez már inkább Jamie-re vall.
- Jó neked.
Na, ezt most nem értettem.
- Ööö...
- Mármint, hogy Noah-val jársz.
Gyanakodva sandítottam rá.
- Te most ironizálsz?
Megrázta a fejét. Komoly képet vágott.
- Nem.
- Csak mert Jamie, hát, utálja Noah-t.
Lófarokba fogta fekete haját.
- Tudom.
Azon tűnődtem, vajon mennyire faggathatom ki a témá-
ban, mert tény, ami tény, pokoli kíváncsi voltam.
- Az öcséd azért utálja őt, amit Noah... veled tett - mond-
tam végül. Stephanie arckifejezése ekkor megváltozott. Egy-
szeriben óvatosnak tűnt. Kihúzta magát, és azt kérdezte:
- Noah elmondta neked, hogy mi történt?
- Jamie-től tudok a dologról.
- De Noah nem beszélt róla?
- Megkérdeztem tőle, hogy higgyek-e Jamie-nek, és azt
mondta, igen.
Stephanie hosszasan méregetett.
 - De te mégsem hittél neki. - Karba fonta izmos kezét,
miközben rám szegezte a szemét.
Fogalmam sem volt, hogy mégis mit mondjak erre. Ezért
inkább úgy döntöttem, hogy lelépek.
- Hát, akkor azt hiszem, odabent találkozunk - mondtam,
és az ajtó felé indultam.
Stephanie azonban megfogta a karomat, és megállított.
- Abortuszom volt.
- Ööö... - Biztos voltam benne, hogy kiguvad a szemem.
Kétségbeesetten pillantottam az ajtóra. - Nekem ehhez igazán
semmi...
- Noah kísért el.
Megdermedtem.
- Csak nem ő...
Stephanie hevesen csóválta a fejét.
- Nem. Nem az övé volt. De akkor is ez... - Habozott, el-
fordította a fejét. - Alapvetően ez okozta a gondot.
Nem szóltam. Most komolyan, mit lehetett volna mondani
erre?
- Noah randizni hívott - vágott bele Stephanie. - Csak ti-
zenöt volt, bár idősebbnek nézett ki, és én jó poénnak gondol-
tam a dolgot, úgyhogy viccből igent mondtam neki, bár egy
ideje már egy másik sráccal jártam, egy másik suliból. A ran-
din Noah bevallotta, hogy igazából csak azért hívott el, mert
úgy gondolta, hogy Jamie szórakozik a húgával. Tudod: „Ha
te az én családommal kezdesz, akkor én a te családoddal kez-
dek”; valami ilyesmi.
Óvatosan bólintottam. Ez passzolt ahhoz, amit eddig tud-
tam.
- És, nem is tudom, úgy gondoltam, hogy Jamie-nek nem
igazán kéne nyilvánosan smárolnia egy nyolcadikossal; igaz,
hogy egyidősek voltak, de akkor is. Szóval beszálltam a já-
tékba, igazából nem is volt más dolgom, csak odahaza Noah-
ról ömlengeni Jamie előtt, meg ilyenek. De közben valójában
azzal a másik fiúval voltam együtt. Hívjuk csak Kyle-nak -
mondta, és éles lett a hangja. - Már vagy kábé hat hónapja
jártunk teljes titokban. A szüleimnek egyáltalán nem tetszett
volna - folytatta alig hallhatóan. - És szexeltünk is. Ami, szin-
tén nem tetszett volna a szüleimnek. - A mosdó ajtajára pil-
lantott. - Lényeg a lényeg, valószínűleg kihagytam valamikor
egy tablettát, aztán nem jött meg, aztán megcsináltam a tesz-
tet, és bumm: pozitív lett. Megmondtam Kyle-nak, aki közöl-
te, hogy nem az ő baja... hogy amilyen könnyen megdöntött,
biztos másokkal is lefeküdtem. - Grimaszt vágott. - Igazi fő-
nyeremény volt a csávó, nem is kérdés.
- Úgy veszem ki - mondtam halkan.
Félmosolyra húzódott a szája.
- Tudtam, hogy nem állok készen az anyaságra, az örök-
beadás pedig nem lett volna nekem való; tudtam, mit akarok,
teljesen biztos voltam benne, de annyira... egyedül éreztem
magam. - A falnak dőlt, és a szemembe nézett. - Nem mertem
elárulni a barátaimnak, nehogy kitudódjon, a szüleim pedig
kiakadtak volna, ha megtudják az igazat; és a gondolat, hogy
egyedül menjek el az orvoshoz, egyszerűen gyötrelmes volt.
A titkolózástól viszont úgy éreztem... Borzalmasan éreztem
magam. - Elkomorult a tekintete, és lenézett a padlóra. -
Noah egy nap meglátott a suliban, ahogy az automaták mel-
lett zokogtam. .. És annyira ki voltam borulva, hogy egysze-
rűen kitálaltam mindent szerencsétlen srácnak. - Mosolyogva
emlékezett vissza. - De Noah csodálatosan viselkedett. A
kapcsolatait kihasználva szerzett nekem időpontot egy ma-
gánnőgyógyásznál, és mindenhova elkísért. Na mindegy, még
utána is egy csomót sírtam... Utáltam, hogy úgy éreztem ma-
gam, mintha valami sötét titkot őriznék, pedig pontosan az
történt, amit akartam, és valójában megkönnyebbültem. -
Komoran húzta el a száját. - Néhány nappal később megint
összefutottam a suliban Noah- val, és megkérdezte, hogy ér-
zem magam, én meg erre sírva fakadtam. Jamie odajött, Noah
meg rögtön elhúzott. Az öcsém ebből azt a következtetést
vonta le, hogy Noah biztos dobott engem, én pedig úgy ki
voltam borulva, hogy nem árultam el neki az igazat.
Ezt már nem bírtam szó nélkül hallgatni.
- Szóval egyszerűen csak hagytad, hogy mindenki azt
higgye, Noah kiszúrt veled? Azok után, hogy segített neked?
Stephanie a fejét rázta.
- Amint aznap hazaértem, felhívtam Noah-t, és felajánlot-
tam neki, hogy megvédem, hogy kitalálok valami más hazug-
ságot, amit beadhatok Jamie-nek, de ő azt mondta, nem ér-
dekli, mit gondolnak róla. Ráadásul úgy mondta, hogy el is
hittem neki. Vicces - tette hozzá, bár nem mosolyodott el -,
azt hiszem, Noah a lelke mélyén tényleg azt akarja, hogy
utálják. Direkt hamis képet mutat magáról. Annyira zárkó-
zott, hogy úgy éreztem, soha nem fogja elárulni a titkomat.
- Nem is árulta el - mondtam lassan. - De te most miért
árultad el nekem?- Nem mintha nem értékeltem volna a bi-
zalmát, mert nagyon is megbecsültem.
Ismét megjelent az arcán a Mona Lisa- mosoly.
- A legsúlyosabb titkainkat néha csak egy idegennek tud-
juk elárulni. - A szürkére pingált falnak dőlt, és végigmért. -
Nem érdekel, mit gondolsz rólam... A saját életemre nézve
helyes döntést hoztam, és nem bántam meg. Ha borzalmas
embernek hiszel, gyilkosnak tartasz, és szerinted pokolra ke-
rülök, akkor soha többé nem kell találkoznunk. A szüléimét
viszont nagyon bántaná, ha megtudnák az igazat, Jamie pe-
dig... Hát, Jamie remek srác, és nem ismerek nála hűségesebb
embert. De azért egy kicsit... - Megdörgölte az orrát. - Köny-
nyen ítélkezik. Önelégült. Imádom őt, ugyanakkor tény, hogy
teljesen feketén-fehéren látja a világot. Például: nagyon bír
téged, de nemrég jól megmondta rólad a véleményét, amiért
Noah-val jársz, pedig tudod, hogy úgyis össze fogja törni a
szíved... Jamie iszonyúan haragtartó. Az biztos, hogy Noah
igazi seggfejként tud viselkedni, és nem éppen ártatlan bá-
rányka; úgy hallottam, csinált már nagyon durva, elba-
szott dolgokat. Talán tényleg össze fogja törni a szíved, talán
nem. Én nem látok a jövőbe - vont vállat. - De ami a Noah
Shaw kontra Stephanie Roth ügyet illeti: a vád hamis. Nem
bűnös a srác - mondta, és az ajtó felé indult. A kilincsre tette
a kezét. - Én csak... figyeltelek téged az előbb, ahogy a bá-
tyáddal... - kezdte. Aztán ismét vállat vont. - Én csak szeret-
tem volna, hogy tudd az igazat.
- Várj! - mondtam, mire elengedte a kilincset. - Miért
nem árulod el most az igazat Jamie-nek? Már évek teltek el.
- Megvan neki a maga baja, és nagyon nehezen viseli ezt
az egész Horizontos ügyet. Vagyis inkább azt viseli nehezen,
hogy a szüléink egy szavát sem hiszik el.
Jól tudtam, hogy ez milyen érzés.
- Ráadásul Jamie örökbe fogadott gyerek, és szerintem
nagyon a szívére venné, hogy én nem ezt a megoldást válasz-
tottam.
A fejemet csóváltam.
- Nem hinném. Szerintem tudni akarná az igazat.
- Az igazság csupán nézőpont kérdése - közölte Stephanie
titokzatosan. - Ezért érdemes filozófiát tanulni - tette hozzá
kacsintva.
Ám könnyed hangneme nem terelte el arról a figyelmem,
hogy folyamatosan az ajkát harapdálta.
 - Nem akarom, hogy Jamie megtudja, oké? - mondta rö-
vid hallgatás után. A szemembe nézett. - Szóval ne áruld el
neki! - Azzal kivonult az ajtón.
Utána bámultam. Jamie azt hitte, azzal hűséges a nővéré-
hez, ha utálja Noah-t, aki valójában csak segített a lánynak.
Stephanie pedig nem bánta meg a döntését; csak attól félt,
hogy mit gondolna róla az öccse, ha megtudná, milyen vá-
lasztásra kényszerült.
Mennyiben volt ez más, mint az én helyzetem?
Azelőtt én is úgy gondoltam, hogy bármit is teszek, sem-
mi sem változtathatja meg a családom rólam alkotott vélemé-
nyét. Azt hittem, hogy nekik bármit elmondhatok.
De most már tudtam, hogy ez nem igaz. Tudtam, hogy
örökké magamban kell hordoznom a titkaimat, és pont azok-
nak nem árulhatom el őket, akiket a legjobban szeretek.
 35

SIKERESEN TÚLÉLTEM AZ ELSŐ HETEMET a Ho-

rizontban anélkül, hogy kinyírtam volna valakit, vagy hogy
engem kinyírtak volna, és mire eljött a péntek délután, egé-
szen fel voltam dobva. Noah hívott, és megkérdezte, akarom-
e, hogy nálunk töltse a hétvégét, amire természetesen rávág-
tam, hogy naná, bár még mindig furán hangzott egy kicsit.
így hát meggyőzte Rutht, hogy utazzon el a hétvégére, aztán
felhívta anyámat, hogy befogadná- e pár napra. Anya habozás
nélkül igent mondott, ami meglepett, de hát ugyebár ajándék
lónak... Ezt mindenki tudja.
A család fele házon kívül volt, amikor a tesóterápia vé-
geztével megjöttünk Daniellel a Horizontból, és mivel nem
voltak nagy terveink, nekem meg amúgy sem akadt semmi
dolgom, fogtam A genetika legújabb elméleteit, ami az író-
asztalomon várt rám, és bevittem a nappaliba, hogy olvasgas-
sam egy kicsit.
- Mara?
Daniel hangja. Daniel keze a vállamon. Kinyitottam a
szemem, és rájöttem, hogy a könyv hatodik oldalán nyugta-
tom a fejem.
Ezek szerint elaludtam. Csodálatos.
Megtol öltem a számat, ha netán még a nyálam is kicsor-
dult volna alvás közben.
- Mennyi az idő?
- Még öt sincs. Érdekes párnát választottál a csicsikálás-
hoz. Mi az?
 Átadtam Danielnek a könyvet. Csodálkozva sandított rá.
Aztán rám.
- Mi van? - kérdeztem.
- Semmi. Csak elég szokatlan olvasmánynak tűnik.
- Úgy érted, tőlem szokatlan, hogy ilyesmit olvassak.
- Nem tudtam, hogy érdekel téged a genetika, ez minden.
Felültem, és magam alá húztam a lábam.
- Na és mi lett azzal, hogy „azt kívánom, bár Mara is tud-
ná, hogy ugyanolyan okos, mint én”?
- Semmi. Még mindig áll. De mi keltett most érdeklődést
benned a genetika iránt?
- Noah említette az öröklött emlékek lehetőségét, és kí-
váncsi lettem a dologra. Azt mondta, ebben írnak róla - bic-
centettem a kötetre. - De a bevezetésből csak annyit értettem,
hogy az euhemerizmusról meg a jungi archetípusokról ma-
gyaráz valamit...
- Euhemerizmus, a mindenit! Azt hiszem, ezt nyolcadik-
ban hallottam legutóbb, amikor az irodalom tanárnőnk totál
rá volt kattanva a mítoszok lehetséges történelmi hátterére.
- Jaj, ne is mondd...
- Titeket is O'Hara tanított, ugye? Veletek is megcsinál-
tatta azt a feladatot, hogy ki kellett választani egy mítoszt, és
kitalálni hozzá egy „történelmi” magyarázatot?
- De meg ám...
Azt hiszem, én végül Aphroditéról meg a
heteronormativitásról írtam valamit... Már nem sokra emlék-
szem belőle, de azt tudom, hogy zseniális volt, még önma-
gamhoz képest is - mondta Daniel mosolyogva. - Szóval, mi-
ért is olvasod ezt?
- Hogy megvilágosodjon előttem az emlékek öröklődésé-
nek rejtélye. Már csak kábé hatszáz oldal van hátra.
Daniel grimaszt vágott, és megvakarta az orrát.
 - Mi van? - fakadtam ki.
- Nem akarlak lelombozni, vagy ilyesmi, de a genetikai
memória nem tudományos tény, csak puszta kitaláció.
Bosszús pillantást vetettem rá.
- Bocsi, de ez van - erősködött. - Nem lehet se rendesen
kutatni, se szakmailag megfelelően elbírálni...
- Attól még nem lehetetlen.
- Viszont lehetetlen bebizonyítani.
Belegondoltam mindabba, amin keresztülmentem, amin
még most is keresztülmegyek, és amiből semmit nem tudtam
volna bizonyítani.
- Csak azért, mert valamit nem lehet bizonyítani, még
nem jelenti, hogy nem igaz. - A kötetért nyúltam.
Daniel arrébb húzódott, hogy ne érhessem el a könyvet,
majd kinyitotta az első oldalon.
- Talán mégiscsak elolvasom.
Ismét a könyvért nyújtóztam, de még mindig csak levegőt
markoltam.
- Majd kölcsönkérheted, ha én már végeztem vele.
- De hát nem is olvasod. Csak aludtál rajta. Inkább bera-
kom a szobámba; majd elveheted onnan, amikor csak akarod.
Ja, es kérdezd meg anyát Jungról, díjazni fogja.
- Daniel...
- EGY ALIGÁTOR VAN MAXÉK MEDENCÉJÉBEN!
- ordította Joseph az előszobából. Berohant a nappaliba, az
arcára volt írva az izgalom.
- Mekkora? - kérdezte Daniel, és a háta mögé dugta az
óriási könyvet.
- Nagy - felelte Joseph tágra nyílt szemmel. - Nagyon
nagy.
Most én következtem.
- Te is láttad?
 Joseph a fejét csóválta.
- Max most küldött e-mailt. A szülei kihívják azt a fickót,
hogy szedje ki a medencéjükből!
- Milyen fickót? - kérdezte Daniel.
- Várjunk, csak nem azt a fickót az Animál Planettől? -
lelkesedtem be.
Joseph hevesen bólogatott.
- Max áthívott, hogy nézzem meg én is. Az anyukája ki
van akadva, mert van egy macskájuk, de nem találják.
Jeges rémület áradt szét az ereimben, ahogy eszembe ju-
tott...
Egy szürke macska hevert mozdulatlanul centikre onnan,
ahol az imént álltam. Testén borzalmas seb tátongott, szőrét
belepte a vörösség.
Anyám bukkant elő a konyhából.
- Maxék macskája is eltűnt?
Daniel felvonta a szemöldökét.
- Hogyhogy „is”?
Muszáj megőriznem a nyugalmamat. Fent kell tartanom a
látszatot.
- Delaney-ék épp az imént kérdezték, hogy nem látta- e
valamelyikünk a macskájukat. - Ők voltak a hátsó szomszéd-
jaink. - Szombat óta nem került elő.
Azóta, hogy hazajöttem.
Joseph összevonta a szemöldökét.
- Jenny kutyája is szombaton szökött el.
Ki az a Jenny? - tátogtam Danielnek.
- Jenny Angelo - magyarázta a bátyám. - Balra szemben
lakik.
Joseph ismét anyára nézett.
- Anya, átviszel Maxékhoz?
- Elég fáradt vagyok, édesem.
 Joseph előbb Danielre pillantott, aztán rám. A bátyámmal
egyszerre szólaltunk meg:
- Passz!
Az öcsénk fohászkodást tettetve kulcsolta össze a kezét.
- LÉGYSZI vigyen el valaki! Esküszöm, hogy soha, de
soha többé nem kérek semmit!
- Marának itt kell maradnia, hogy segítsen a vacsorával -
mondta anya.
Fintorogtam, pedig valójában borzasztóan megkönnyeb-
bültem.
- Tényleg?
- Daniel, elvinnéd az öcsédet? - kérdezte anya. A bátyám
már nyúlt is a slusszkulcsért. - Köszönöm!
Joseph diadalittasan öklözött a levegőbe, ám még hozzám
fordult, mielőtt elindultak volna.
- Te is jössz ma este a vidámparkba, ugye?
Megemeltem a szemöldököm.
- Milyen vidámparkba?
- Vurstli van nem messze, Davie-ben - magyarázta anya. -
Gondoltam, jó móka lenne, ha kiruccannánk oda együtt.
- Mindjárt jövünk - mondta Daniel, és a pulton hagyta A
genetika legújabb elméleteit, mielőtt kimentek Josephfel a
konyhán át. Aztán újra bedugta a fejét az ajtón, és még egy
utolsó pillantást vetett rám, tekintetéből tisztán sütött, hogy:
az adósom vagy.
Tényleg az adósa lettem. Felzaklatott a macska emléke,
pedig tudtam, hogy John odakint van, és figyeli a házunkat.
Jude nem mutatkozott, mióta a testőr vigyázott ránk, az álla-
tok eltűnése pedig lehetett a véletlen műve, de akkor is ideges
lettem, és...
És anyám figyelt.
Rámosolyogtam. Fülig ért a szám.
 - Miben segíthetek? - kérdeztem, maga voltam a megtes-
tesült lelkesedés és vidámság.
- Meg tudnál teríteni?
- Persze! - Nekiláttam kivenni az edényeket a mosogató-
gépből, miközben anya a spájzban keresgélt.
- Hogy érzed magad a Horizontban? - kérdezte.
Szóval emiatt maradhattam itthon.
- Tök jól!
- Na, és miféle dolgokat csináltál ott a héten?
Mármint azonkívül, hogy új ellenségeket szereztem?
- Hát, tegnap drámaterápián mindenkinek ki kellett vá-
lasztania egy monológot valami régi könyvből, aztán előadni.
- És élvezted a feladatot?
Nagy komolyan bólogattam.
- Igen.
- Tényleg?
- Jó buli valaki másnak tettetni magam.
- Melyik könyvet választottad?
- Hát, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde- ot.
- Kinek a bőrébe bújtál?
Hyde-éba.
- Jekyllébe.
Anya betett valamit a sütőbe, így nem láthattam az arcát.
- És mi újság veled meg Noah-val?
Aha! Szóval igazából erről akart beszélni.
- Minden oké. - Legalábbis úgy gondoltam. - Minden
olyan, mint volt, tudod?
- Mit szoktatok csinálni együtt?
Mármint a zaklatom kijátszásán és a rongybabaégetésen
kívül?
- Beszélgetünk.
- Miről?
 A genetikai memóriáról... démoni megszállásról... meg
Jude- ról.
- Könyvekről... filmekről... meg olyan emberekről, akiket
ki nem állhatunk.
- Arról is szoktatok beszélni, amin most mész keresztül?
Megpróbáltam visszaemlékezni a szüleim beszélgetésére,
amit közvetlenül azután hallgattam ki, hogy hazaengedtek a
zárt osztályról. Anya azt mondta, jót tesz nekem, hogy van
kivel beszélnem...
- Noah mindig meghallgat - mondtam gyorsan.
- Arról nem szoktatok beszélgetni, hogy vele mi van?
Micsoda?
- Ezt meg hogy érted?
Felém fordult, rám szegezte a szemét, arckifejezése gon-
dosan semmitmondó volt. A tekintetemet fürkészte, de bármit
is keresett, nem találta, mert folytatta:
- Noah szülei elutaztak a hétvégére, a húga pedig egy ba-
rátnőjénél alszik, úgyhogy megengedtem neki, hogy nálunk
töltse ezt a pár napot.
Bólintottam.
- Tudom... - Vártam, hogy kiderüljön, hova akar kilyu-
kadni.
- Én csak biztos szeretnék lenni abban, hogy nem kell ag-
gódnom kettőtök miatt.
Nyomatékosan nemet intettem.
- Nem kell. Aggodalomra semmi ok.
Kikevert valamit egy tálban, amit aztán letett a pultra.
- Milyen komoly a kapcsolatotok?
- Nem olyan komoly, hogy aggódnod kéne miatta - felel-
tem könnyed mosollyal, miközben kétségbeesetten törtem a
fejem, hogyan váltsak témát, mielőtt borzasztóan kínossá
válna ez a csevej. - Te, anya - kezdtem, mivel eszembe jutott
az iménti beszélgetésem Daniellel - , mit tudsz a jungi arche-
típusokról? - Ezt nevezem témaváltásnak!
Anyám kellően meglepettnek tűnt.
- Nahát, erre az egyetem óta nem gondoltam... Jacques
Lacanról többet tudnék mesélni neked, mint Cári Jungról: az
ő munkássága sokkal jobban érdekelt, de lássuk csak... -
kezdte, és elnyújtotta a szót, miközben felnézett a mennyezet-
re. - A személyiséget meghatározó archetípusokra emlék-
szem: van a „Selbst”, azaz a mély-én, meg az „árnyék”, egy
alsóbbrendű személyiségrész - számolgatta őket az ujján -,
meg a „persona”, vagyis a szerepszemélyiségünk... És van
még két fontos, de azok most nem jutnak eszembe... Viszont
vannak más archetipikus alakok is: az anya, a gonosz, a hős...
- Elhallgatott egy pillanatra, aztán felderült az arca: - O! Meg
a bölcs és a bajkeverő... És rémlik valami Oidipuszról, de ő
talán inkább Freud- hoz kötődik, nem? Meg talán Apollón is
idetartozik... - folytatta volna, ám ekkor kopogtak.
Fél lábbal már kint is voltam a konyhából, mire anya
megkért, hogy nézzem meg, ki az.
Noah-val találtam szemben magam. Hosszú ujjú, skót
kockás inget és sötét farmert viselt, napszemüvege eltakarta a
tekintetét. A megjelenése tökéletesen laza és tökéletesen
semmitmondó volt.
Direkt hamis képet mutat magáról.
- Hol vannak a többiek? - kérdezte higgadtan.
Elhessegettem Stephanie szavait.
- Anya a konyhában van - feleltem. - Daniel és Joseph
pedig elmentek megnézni, ahogy valami fickó kiszed egy ali-
gátort egy medencéből.
Noah felvonta a szemöldökét.
- Tudom, nem semmi - mondtam.
Felsóhajtott.
 - Hát, akkor kénytelen leszek várni.
- Mivel?
A konyha felé pillantott. Anyám nem bukkant fel. Noah
megcsóválta a fejét.
- Á, leszarom. - Benyúlt a farzsebébe, aztán a kezembe
nyomott egy lapot.
Nem. Nem egy lapot. Egy képet. Egy elhalványult fekete-
fehér fényképét, rajta két lánnyal: az egyikük szőke volt és
vidám, arcán Noah félmosolyával, a másik pedig...
- Te jó isten - suttogtam.
A másik pedig a nagymamám volt.
 36

- NOAH! - BUKKANT FEL ANYA A KONYHA ajta-

jában, a kezét törölgetve. - Már hiányoltunk.
Amilyen lopva csak tudtam, a farzsebembe dugtam a
fényképet.
- Köszönöm szépen a meghívást - felelte Noah. - Hoztam
valamit, a szüleim küldték...
Anya elmosolyodott, és a fejét csóválta.
- Igazán nem kellett volna.
- Kint van a kocsiban, máris hozom. - Noah visszament
az autójához, én pedig beszaladtam a szobámba, és eldugtam
a fotót, mielőtt anyám megláthatná, vagy leönteném vízzel,
vagy spontán lángra lobbanna.
Mire visszaértem, Noah meg anya már a konyhában be-
szélgettek.
- Na és mi mindent nézett meg Londonban annak idején?
- kérdezte Noah, miközben kikevert valamit, úgy láttam, salá-
taöntetet.
- Ó, hát, tudod, a szokásos látnivalókat - vont vállat anya
a mosogatónál állva. - A Buckingham-palotát, a Big Bent,
meg ilyesmiket.
- Az édesanyja ott nőtt fel?
Száz pont Noah Shaw-nak! Kis híján pacsizást mímeltem.
Anya bólintott.
- És mivel foglalkozott?
- Diák volt - felelte anya szűkszavúan.
- Hogy ez milyen érdekes! Melyik egyetemen tanult?
 Anya letette Noah elé a salátás tálat.
- Cambridge-ben.
Egymásra néztünk Noah-val.
- A Darwin College-ban - folytatta anya. - PhD- hallgató
volt, de végül nem szerezte meg a doktori fokozatot. Szerin-
tem ez mindig is bosszantotta. Na jó, gyerekek - vigyorgott
ránk, köszönöm a segítséget, most már mehettek.
Életemben először és utoljára fordult elő, hogy inkább be-
szélgettem volna anyámmal, mintsem bezárkózzak a pasim-
mal a szobámba.
- Szívesen segítünk még bármiben - erősködött Noah.
Ezek szerint ő is inkább maradt volna.
Anya leporolta a kezét.
- Kész vagyok. Nincs több tennivaló. Menjetek csak nyu-
godtan! - mondta, és egy intéssel elküldött minket, illetve
lezárta a beszélgetést. Jellemző, hogy épp akkor gyakorolt az
irányomba ilyen bizalomteljes gesztust, amikor én sokkal in-
kább azt szerettem volna, ha válaszol a kérdéseinkre. Ám le-
hetőséget adott, hogy kettesben maradjunk Noah-val, és ha
nem élünk vele, tuti gyanút fogott volna.
Miután beértünk a szobámba, behajtottam az ajtót, Noah-
hoz fordultam, és megismételtem:
- Te jó isten!
- Ahogy mondod.
Azt se tudtam, hova legyek, és egészen az ágyig hátrál-
tam.
- Hol találtad?
- Anyám holmijai közt, az egyik dobozban.
A homlokomat dörgöltem.
- Ezek szerint ismerték egymást.
- Úgy látszik. Hol a fotó?
 Az íróasztalomhoz léptem, és elővettem a képet a fiókból,
aztán átadtam Noah-nak.
- Honnan tudtad, hogy a nagymamám van rajta? - értet-
lenkedtem.
Teljesen elképedve nézett rám.
- Ezt most komolyan kérdezed?
- Ja...
- Nem látod, mennyire hasonlítasz rá?
Ismét a fényképre pillantottam. Valami nem hagyott nyu-
godni, de nem a hasonlóság.
- Mikor készült ez?
Noah megfordította a fotót.
- 1987-ben. - Eltűnődött. - Anyukám akkor egyetemista
volt - mondta végül. - Cambridge- ben.
- Várjunk csak! - Valami szöget ütött a fejembe. - A szü-
leid együtt jártak egyetemre, igaz?
- Igen - felelte Noah lassan.
- Meg tudnád kérdezni apukádat erről? - mutattam a fotó-
ra. - Talán emlékszik, mikor készült.
- Nem hajlandó anyámról beszélni - közölte Noah színte-
len hangon.
- De...
- Nem hajlandó - ismételte. Aztán hozzátette: - Talán
megpróbálhatok beszélni Ruthszal. Ő is velük egy időben járt
oda.
Láttam rajta, hogy ennél többet nem fog elárulni, legfel-
jebb akkor, ha faggatom, de azt most nem szívesen tettem
volna. A családjával kapcsolatban biztosan nem.
Ismét a kezemben lévő fotóra néztem. Aztán kimentem a
szobámból. Noah követett. Lepillantottam a fényképre, majd
felbámultam a nagymamám portréjára, ami a folyosó falán
lógott, és ekkor rádöbbentem, hogy mi zavar.
 - Pontosan ugyanúgy néz ki - mondtam.
Noah is szemügyre vette a portrét. Hosszú ideig egyikünk
sem szólt.
- Nem járhattak egy időben arra az egyetemre - mondtam,
miután visszamentünk a szobámba. Leültem az ágyamra. - A
nagymamám Amerikában élt, amikor a te anyukád Cambrid-
ge- ben tanult.
- De anyukád gyerekkorában minden évben elutazott a
nagymamáddal Londonba. Talán az egyik ilyen úton találko-
zott a nagyid édesanyámmal?
- Lehet, de úgy tűnik, mintha... ismerősök lennének, nem?
- kérdeztem, a fotót bámulva. - Barátoknak látszanak.
- A fényképeken mindenki annak látszik.
Megdörgöltem a homlokomat.
- De miért fotózkodtak volna együtt, ha alig ismerték
egymást? Ez furcsa.
Noah összevonta a szemöldökét.
- Nem lehet, hogy a nagymamád többször járt London-
ban, mint amiről anyukád tud?
Sóhajtottam.
- Most már semmit sem tartok lehetetlennek - feleltem,
majd némi habozás után hozzátettem: - A nagyi talán halha-
tatlan volt.
Noah erre elvigyorodott.
- Nekem az ,,időutazó'' lehetőség jutott eszembe, de
persze a hatatlanság is szóba jöhetett. - Szórakozottan kinyúj-
tózott mire felcsúszott inge, és a csípőjén elég alacsonyan ülő
nadrágja fölött előbukkant a hasa vékony csíkja.
Kínszenvedés volt. Megköszörültem a torkomat, és is-
mét a képre összpontosítottam.
 - Anyám azt mondta, hogy az a portré az egyetlen fotó-
ja a nagymamámról. Dobna egy hátast, ha meglátná ezt a ké-
pet.
Noah mosolya lelohadt. Arckifejezése láttán azonnal té-
mát akartam váltani
- Megvan még a medál? - kérdeztem.
- Persze. - Kisimult az arca. - Kéred vissza?
Nem akartam visszakapni.
- Nálad nagyobb biztonságban van - válaszoltam. - Félek
hogy én elveszíteném. - Vagy elhajítanám, jó messzire. -
Csak kíváncsi voltam sikerült-e megtudnod még valamit.
Nemet intett, majd megkérdezte:
- Mi anyukád lánykori neve?
- Saria. Miért?
- Megkérem Charles, hogy járjon utána ennek - bökött a
képre
- És mégis kicsoda ez a Charles?
- A magánnyomozó.
- Megtudott valamit Jude-ról?
Noah elfordította a fejét.
- Újra meg újra zsákutcába fut. Na, és te ráleltél az áhí-
tott válaszokra abban a könyvben?
- Még nem volt időm olvasgatni - feleltem lazán.
Noah szája félmosolyra húzódott.
- Megpróbáltad elolvasni, de belealudtál, igaz?
Felszegtem az állam.
- Nem.
- Hányadik oldalig jutottál?
- Nem aludtam bele.
- Hányadik oldalig?
Lebuktam.
- A hatodikig - ismertem be. - De nagyon fáradt voltam.
 - Én nem ítélkezem. Nekem alig sikerült átrágnom ma-
gam azon a botrányosan dagályos bevezetésen.
- Na és mi van a lukumis üggyel? - kérdeztem, témát
váltva. - Azon a téren szerencsével jártál?
Noah hangja kicsit vidámabb lett.
- Ami azt illeti, visszamentem a kubai negyedbe, amíg te
a Horizontban voltál, és végigjártam a botanicákat, ahogy
kérted.
- És?
- És - mondta lassan - próbáld csak meg elképzelni, mi-
lyen segítőkészek lehetnek az ilyen helyeken, amikor belép
oda olyasvalaki, mint én, és kérdezősködni kezd.
- Miért? Hiszen tökéletesen beszélsz spanyolul.
Felvonta fél szemöldökét.
- Amint megláttak, teljesen megkukultak. Az egyik tulaj
pedig azt hitte, hogy a közegészségügytől jöttem, és nekiállt
megmutatni nekem az egész boltot, miközben azt ismételget-
te, hogy „nincs kecske, nincs kecske”.
Gúnyosan vigyorogtam.
- Örülök, hogy jót szórakozol rajtam - duzzogott.
- Manapság nem sok szórakozási lehetőségem akad.
Amúgy, ha már szóba került a Horizont, majdnem akadt ott
egy... incidensem.
- Miféle incidens? - kérdezte Noah óvatosan.
- Van egy lány, Phoebe, aki folyamatosan... hergel. Végül
majd nem elvesztettem az önuralmam vele szemben. - Bosz-
szús lettem, ahogy eszembe jutott a dolog. - Mi van, ha valaki
kiakaszt, én meg dühömben közlöm vele, hogy gebedjen
meg?
Noah a fejét csóválta.
- Te nem mondanál ilyet.
- Biztos?
 - Te csakis azt mondanád az illetőnek, hogy dögöljön
meg.
- Köszi szépen, ez nagyon sokat segített.
Noah ekkor odajött hozzám, és leült mellém az ágyra.
- Csak azért mondtam, mert biztos vagyok benne, hogy
nem így működik a dolog.
- Akkor hogy működik? - kérdeztem, a takarót szorongat-
va. Ujjaim majdnem Noah kezéhez értek. Tekintetem az arcá-
ra vándorolt. - Te hogyan gyógyítasz?
Noah arcán mintha meglepetés suhant volna át a hirtelen
téma-váltás hallatán, de higgadtan válaszolt.
- Mint ugyebár tudjuk, mindenkinek megvan a maga
egyéni ujjlenyomata.
- Mint tudjuk.
- Számomra mindennek és mindenkinek megvan a maga
hanglenyomata is. Egy teljesen egyéni hangzás. És ha valaki-
nek vagy valaminek baja van vagy megsérült, akkor a hang
nem stimmel. Rossz. Én egyszerűen csak... ösztönösen tu-
dom, hogyan hozzam helyre.
- Én ezt nem értem.
- Mert nem vagy muzikális.
- Kösz szépen.
Vállat vont.
- Nem sértésnek szántam. Daniel megértené. Ha édes-
anyád nem ülne a konyhában, megmutatnám.
- Hogyan?
- Van zongorátok. Na mindegy, ez olyan... - Maga elé
bámult, keresgélte a megfelelő szavakat. - Képzeld el egy
szám dallamát, amit jól ismersz. Aztán képzeld el, milyen
lenne hallani, hogy az egyik hangja nem a megfelelő oktáv-
ban szólal meg, vagy épp rossz hangot játszanak helyette.
- Na de hogyan hozod helyre a dallamot?
 - Ha megkérdeznél egy profi kosarast, mi a tökéletes bün-
tetődobás titka, nem tudná elmagyarázni, milyen fiziológiai
folyamat teszi ezt lehetővé. Egyszerűen csak... tudja, hogyan
kell csinálni.
Mély levegőt vettem.
- De hát olyan sok ember van!
- Igen.
- És rengeteg állat.
- Igen.
- Biztos óriási a hangzavar.
- Az - hagyta rám Noah. - Már mondtam neked, megta-
nultam ügyet sem vetni rá, csakis arra az egy- egy hangra
összpontosítok, amire akarok. - Elmosolyodott. - Legszíve-
sebben - mondta, és végigfuttatta az ujját a karomon - téged
hallgatlak.
- Milyen a hangom? - kérdeztem, sokkal jobban zihálva,
mint akartam. Istenem, olyan kiszámítható vagyok!
Jó néhány másodpercig fontolgatta a választ, mielőtt azt
felelte:
- Disszonáns.
- És az mit jelent?
Újabb hosszú hallgatás.
- Kiszámíthatatlan - mondta végül.
Hmm.
Megcsóválta a fejét.
- Nem rossz értelemben - magyarázta, és halvány mosoly
játszott az ajkán. - A zenében a konszonáns hangzatok érezte-
tik a célba érést. A megpihenést. Nem keltenek feszültséget a
hallgatóban - igyekezett megértetni velem a dolgot. - A pop-
zenében a legtöbb refrén konszonáns, ezért imádja őket szinte
mindenki. Az ilyen dallamok fülbe mászóak, de nincs bennük
semmi egyedi. Unalmasak. A disszonáns hangközökből vi-
szont csak úgy árad a feszültség - mondta, és a szemembe
nézett. - Nem lehet előre kiszámítani, hova fognak kifutni. A
korlátolt embereket ez nyomasztani szokta: bosszantónak ta-
lálják a dolgot, mert nem értik, mi benne a jó, és az emberek
utálják azt, amit nem értenek. Akik viszont megértik - szólt,
és az arcomra simította a kezét - , azok szerint a disszonancia
lenyűgöző. Csodaszép. - Végighúzta a hüvelykujját az ajka-
mon. - Mint te.
 37

SZAVAI MEGMELENGETTÉK A SZÍVEMET, de az-

tán elhúzta a kezét. Biztos voltam benne, hogy elkomorult az
arcom.
- A szüleid - mondta, az ajtóra pillantva.
Megértettem. De akkor is.
- Szívesen hallgatom, ahogy a képességedről beszélsz -
mondtam, a száját bámulva. - Mesélj még!
Higgadtan szólalt meg.
- Mit szeretnél tudni?
- Mikor vetted észre legelőször?
Amint megváltozott az arckifejezése, rádöbbentem, hogy
ezt már kérdeztem tőle: felismertem a semmitmondó kifeje-
zést, amit magára öltött. Megint visszahúzódott. Magába zár-
kózott.
Kizárt engem.
Küszködött valamivel, de fogalmam sem volt, mivel.
Egyre távolodott tőlem, de még nem veszítettem el. így hát
gyorsan témát váltottam:
- Láttál engem decemberben, miután összeomlott az el-
megyógyintézet, igaz?
- Igen.
- Miután megsérültem.
- Igen - ismételte. Bárki más azt hihette volna, hogy unott
a hangja, Én viszont egyre jobban kiismertem, és most feltűnt
valami a hangnemén. Valami új, ami eddig soha nem hagyta
el ezt a gondtalan, meggondolatlan szájat.
 Óvatosság.
Olyasmi felé tapogatóztam, ami nagyon érzékenyen
érinthette, és tudni akartam, mi az.
- Másokat is láttál, akik megsérültek - folytattam, meg-
őrizve a nyugalmamat. - Négy embert, ugye?
Noah bólintott.
Könnyed hangon beszéltem tovább.
- Josephet is beleértve.
Ismét bólintott.
És ekkor támadt egy ötletem. Belecsíptem a karomba. Fi-
gyeltem Noah-t, hogy lássam, reagál-e. Nem vettem észre
rajta semmilyen reakciót.
Ismét a karomba csíptem.
Résnyire húzta össze a szemét.
- Elárulnád, hogy mégis mit művelsz?
- Láttál engem, amikor megcsíptem magam?
- Elég nehéz lett volna nem észrevenni.
- Amikor meséltél arról, hogyan láttál először - kezdtem -,
még decemberben, az elmegyógyintézet miatt, akkor azt
mondtad, hogy azt láttad, amit saját magam láttam: az én
szememmel láttál. Amikor viszont Josephet elkábították, ak-
kor valaki más szemével láttad őt: annak a szemével, aki be-
nyugtatózta, igaz? De most nem volt rólam... látomásod, nem
igaz? Szóval nem csupán a fájdalom a meghatározó tényező -
folytattam, és beszéd közben az arcát fürkésztem. - Nem aka-
rod tudni, mi a titka ennek az egésznek?
- Dehogynem - felelte közömbösen.
- Nem tesztelted?
Tekintete ekkor éles lett.
- Mégis hogyan? Te vagy az egyetlen, aki tud a dologról.
Álltam a tekintetét.
- Tesztelhetnénk együtt.
 Noah azonnal megrázta a fejét.
- Nem.
- Muszáj.
- Nem. - A válasz határozott és végleges volt, áthatotta
valami, amit nem igazán tudtam hova tenni. - Nem muszáj. A
világon semmi sem múlik rajta, csupán információ.
- De hiszen te mondtad, hogy bármi is történik velem,
ugyanaz történik veled is: ezzel magyaráztad, hogy biztos
nem szállt meg engem a gonosz, igaz?
- Na meg azzal, hogy tiszta hülyeség.
Ezt elengedtem a fülem mellett.
- Szóval, ha rájönnénk, hogyan működik a képességed, az
segíthetne nekem kiokoskodni az enyém nyitját. És senkinek
sem esne baja...
Noah arckifejezése nagyon komoly lett, hangja pedig ve-
szélyesen halk.
- Kivéve téged.
- Ez tudomány...
- Ez őrültség - közölte. Teljesen megdermedt, teljesen úr-
rá lett rajta a feszültség. - Egészen eddig nem bántam meg,
hogy elmondtam neked az igazat. Ne kelljen most megbán-
nom!
- Te nem akarod tudni, hogy mik vagyunk?
Valami megvillant a tekintetében, de eltűnt, mielőtt ér-
telmezhettem volna.
- Nem számít, mik vagyunk. Csak az számít, hogy mit te-
szünk - A fogát csikorgatta. - És én nem fogom hagyni, hogy
ezt tedd.
Hagyni?
- Ezt nem csak te döntőd el.
Merő közöny volt a hangja, amikor végül válaszolt.
- Akkor elmegyek.
 - Ezt már hallottam. - Abban a pillanatban, hogy a szavak
el hagyták a számat, már vissza is szívtam volna őket. Noah
arca olyan sima és színtelen lett, akár az üveg.
- Sajnálom - kezdtem mentegetőzni. Ám néhány másod-
perccel később, miután Noah arckifejezése továbbra sem vál-
tozott, felcsattantam: - Tudod, mit? Nem sajnálom. Ha le
akarsz lépni, csak azért, mert nem értek egyet veled, hát tes-
sék. Ott az ajtó! - mutattam rá drámaian, a hatás kedvéért.
Noah azonban nem mozdult. Kirohanásom feloldotta a
komorságát, bármi is okozta azt, és pillantása végigfutott raj-
tam.
- Bár lenne kutyátok! - szólt.
- Miért? - vontam fel a szemöldököm. - Mire gondolsz?
- Ha lenne kutyátok, most elvihetném megsétáltatni.
- Hát, nekem soha nem lesz kutyám, mert a blökik vagy
rettegnek tőlem, vagy acsarognak rám, te pedig nem akarsz
segíteni, hogy rájöhessek. ..
- Fogd be! - Noah lehunyta a szemét.
- Te fogd be! - vágtam vissza, roppant éretten.
- Nem... állj le! Ismételd meg!
- Mit ismételjek meg?
Amit az előbb mondtál a kutyákról. - Még mindig nem
nyitotta ki szemét.
- Azt, hogy vagy elbújnak előlem, vagy letámadnak?
- Küzdelem vagy menekülés - mondta Noah, miközben
nyilvánvalóan leesett neki valamilyen tantusz. - Ez az!
- Mi?
- Ez a kétféle reakciód volt, amikor bizonyos embereket
vagy állatokat... tudod - gesztikulált. - Amikor elmentünk az
állatkertbe, és meghaltak azok a rovarok, az azért volt, mert
kényszeríteni akartalak, hogy megérintsd azokat, amiktől a
legjobban rettegtél. De miután megdöglöttek, már nem tud-
tam rád erőltetni ezt.
Menekülés.
Noah a száját dörgölte.
- Az Evergladesben rettegtél, hogy nem érünk oda időben
Josephhez, úgyhogy elhárítottál az útból minden akadályt...
ösztönből reagáltál... gondolkodnod sem kellett. - A hajába
túrt. - Szorult helyzetbe kerültél, és öntudatlanul is ellenálltál.
Tudtam, mit mondana ezután, és megelőztem.
- De Moralesnél...
- Nem féltél - mondta.
- Dühös voltam. - Küzdelem.
- A különféle érzelmek különféle biokémiai reakciókat
váltanak ki, a stressz hatására például...
- Adrenalin és kortizol termelődik, igen, tudom - vágtam
közbe. - Kilencedikben tanultuk bioszból.
Noah mintha meg sem hallott volna.
- És az agy más- másféleképpen dolgozza fel őket... Utá-
na kéne néznünk ennek.
- Oké - feleltem. De még mindig bosszús voltam; Noah-
nak ismét sikerült rám terelnie a szót, így elkerülte, hogy ar-
ról beszéljünk amit meg akartam tudni róla.
Ezért azt mondtam:
- Továbbra is az a véleményem, hogy tesztelnünk kéne a
képességedet.
Noah tekintete újra éles lett: nyilvánvalóan még mindig
feszélyezte a téma.
- Tudományosan akarsz eljárni? Rendben - közölte, és
felállt. Átszelte a szobát, és felkapta az üveg paracetamolt,
amit a könyvespolcon hagytam. Letette a padlóra. - Tudomá-
nyos módszert fogunk alkalmazni: a hipotézisem az, hogy
képes vagy az elméddel manipulálni dolgokat.
 Már megint hárított. Igazából nem hitte el, hogy ilyesmire
lennék képes; csak a figyelmemet próbálta elterelni. Bele-
mentem a játékba. .. egyelőre.
- Telekinézis?
- Igazság szerint nem hinném, hogy arra is képes volnál,
de ha rá akarunk jönni, mit tudsz, sokat segítene, ha megtud-
nánk, mit nem tudsz. Szóval, rajta, mozdítsd meg a gyógysze-
res üveget!
- Az elmémmel.
- Az elméddel - mondta higgadtan. - És tudni fogom, ha
nem próbálkozol rendesen.
Bosszúsan meredtem rá.
- Rajta! - biccentett.
Hát jó. Ha teszünk egy kísérletet, utána Noah is kénytelen
lesz megpróbálni valamit, amit én mondok. Törökülésben a
padlóra telepedtem, előredőltem, és az üvegre bámultam.
Nagyjából húsz másodpercnyi meddő csend után Daniel ko-
pogott, és kitárta az ajtót.
- Azért jöttem, hogy közöljem veletek, kábé húsz perc
múlva indulunk a vidámparkba. - Elhallgatott. Éreztem , hogy
lenéz rám, aztán fel Noah-ra, végül ismét rám. - Ööö, mit csi-
náltok?
Mara megpróbál elmozdítani egy üveget az elméje erejé-
vel - közölte Noah lazán.
Rámeredtem, aztán megint a paracetamolos üvegre.
- Ja, oké - mondta Daniel. - Azt egyszer én is megpróbál-
tam. Bár nem gyógyszeres üveggel.
- Te mit használtál? - érdeklődött Noah.
- Egy pennyt. És mindenféle levitációs játékkal is próbál-
koztunk annak idején a srácokkal... tudod, olyan lebegős meg
lebegtetős hülyeségekkel - mondta Noah- nak. - És persze
boszorkánytáblával is szórakoztunk - jegyezte meg nekem,
melodrámaian nyomatékos pillantást vetve rám.
- Te boszorkánytáblával játszottál? - kérdeztem lassan.
- Persze - válaszolta Daniel. - Azon minden gyereknek
kötelező átesnie.
- Kivel csináltad?
- Dane-nel meg Joshsal. - Vállat vont. - Tudod, a srácok-
kal.
- A tiéd volt a tábla? - Nyugtalan lettem, bár nem igazán
tudtam, miért.
Úgy tűnt, Daniel igencsak meghökkent.
- Szórakozol velem?
- Mi van? - kérdezte Noah.
- Eszembe nem jutna boszorkánytáblát tartani a házban -
felelte Daniel, és hevesen csóválta a fejét. - Megmondtam
neked, Mara: a boszorkánytábla összeköttetést jelent a szel-
lemvilággal.
Noah gúnyosan elvigyorodott.
- Azért ezt igazából nem hiszed el, ugye?
- Figyu - makacskodott Daniel néha még minket, a tudós
embereit is kitörheti a frász. Na mindegy - mondta, és önelé-
gült mosoly ült ki a képére, miközben a paracetamolos üveg-
re intett - , jó hogy legalább valaminek rendesen nekidurálod
magad, Mara. Bár az én agyam nagyobb, mint a tiéd, szóval,
ha még nekem sem sikerült...
Ismét az üvegre összpontosítottam, és csak annyit felel-
tem:
- Hagyjál békén!
- Hogy haladsz a vámpíros sztoriddal?
- HAGYJÁL BÉKÉN!
- Sok sikert! - mondta vidáman.
- Utállak - közöltem vele, miközben becsukta az ajtót.
 - Milyen vámpíros sztorival? - kérdezte Noah.
Még mindig az üveget bámultam. Az üveget, ami meg
sem moccant.
- Az volt Daniel másik ötlete a kamu alteregómra - ma-
gyaráztam. - Hogy ha nem a gonosz szállt meg, akkor vámpír
vagyok.
- Tény, ami tény, borzasztóan sápadt vagy.
Szép lassan fújtam ki a levegőt. Nem voltam hajlandó
fölnézni Noah- ra.
Csupasz lábfejemért nyúlt, és megszorította az ujjaimat.
- És rém hideg a bőröd.
Arrébb húzódtam.
- Csak elzsibbadt a lábam.
- Nyugodtan belém kóstolhatsz, csak hogy teszteljük a
dolgot.
- Amúgy téged is utállak ám. Csak hogy tudd.
- Ó, tudom én. Javasolnám a békülős szexet, de...
- Kár, hogy aggályaid vannak - feleltem.
- Most csak bosszantani akarsz.
- Szeretném látni, ahogy kivetkőzöl magadból.
- Élvezetesebb lenne, ha te vetkőztetnél le.
Segítség!
- Azt hiszem, segítened kéne Danielnek.
- Mivel?
- Akármivel.
Noah felállt. Pajkos mosoly játszott az ajkán, ahogy ki-
ment.
Bámultam még néhány percig a gyógyszeres üveget, és
megpróbáltam elképzelni, ahogy megmozdul, de csak annyit
értem el vele, hogy megfájdult a fejem. Kinyitottam az üve-
get, bevettem két szem paracetamolt, aztán bevánszorogtam a
konyhába, és lehuppantam az asztalhoz anyámmal szemben,
aki épp a laptopján dolgozott. A karomra hajtottam a fejemet,
és drámaian felsóhajtottam.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Miért olyan idegesítelek a fiúk?
Kuncogott.
- Tudod, mit mondogatott anyukám annak idején?
Megcsóváltam a fejem, bár továbbra sem emeltem föl.
- Hogy a fiúk hülyék, a lányokkal meg csak a baj van.
A nagyinak teljesen igaza volt.
 38

ELRAGADTATOTT SIKOLYOK HASÍTOTTAK a le-

vegőbe, miközben a vurstli különféle villogó masinái pörög-
tek- forogtak, és a magasba emelkedtek. A bátyámmal átvág-
tunk a tömegen; évek óta nem voltunk vidámparkban, és ab-
ban a másodpercben, hogy megérkeztünk, apám elrángatta
anyámat az óriáskerékhez, Joseph pedig meglépett a pasim-
mal, hogy felüljenek a hullámvasútra, így kettesben marad-
tam Daniellel.
Hangzavar és illatorgia áradt rám: pattogatott kukorica és
kacagás, olajban sülő tészta és egyre hangosabb kiabálás. Jó-
lesett ez a kiruccanás. Megint normál embernek éreztem ma-
gam.
- Na, húgi! - szólt Daniel, miközben a bódék között
mászkáltunk. - Mi jót csináljunk, csak te meg én?
Egy kislány ment el mellettünk, annyi lufival a kezében,
hogy kíváncsi lettem, vajon hány kellene még, hogy a leve-
gőbe emelkedjen. Rámosolyogtam, ám abban a pillanatban,
hogy a pillantásunk találkozott, eliszkolt. Lelohadt a moso-
lyom.
Elhaladtunk egy sor plüssállat alatt, amik egymás mellé
kiakasztva lógtak egy céllövöldénél.
- Nyerhetnék neked egy játék mackót - mondtam Daniel-
nek. Elpotyogtatott kukorica ropogott a talpam alatt, és kike-
rültem egy jókora tócsát, amit a szitáló eső hagyott nemrég.
A bátyám a fejét csóválta.
- Az ilyen helyeken sosem lehet nyerni.
 Noah és Joseph ekkor bukkantak elő a tömegből.
Az öcsém sápadt volt, megviseltnek tűnt. Noah szürkés-
kék szeméből derű sütött.
- Milyen volt a hullámvasút? - kérdeztem.
Az öcsém felszegte az állát, és vállat vont.
- Okés.
- Joseph nagyon bátor volt - mondta Noah. Mosoly buj-
kált a szája sarkában.
Négyesben kószáltunk, amíg Joseph meg nem torpant, és
fölfelé nem mutatott. Egy bohóc hatalmas, vészjósló arca vi-
rított egy rikítóra pingált épület bejárata fölött.
- Tükörlabirintus! Ez az! - lelkesedett az öcsém.
Na, ne!
Daniel nyilván észrevette a feszengésemet, mivel átkarol-
ta Joseph vállát.
- Majd én bemegyek vele - mondta. - Ti csináljatok nyu-
godtan valami mást.
- Ne tegyetek semmi olyat, amit én nem tennék! - kiabálta
nekünk Joseph, aztán elnyelte őket a tömeg.
Noah ajkára elég csintalan mosoly ült ki. A kedvencem.
- Úgy tűnik, magunkra maradtunk - mondta.
Bizony, úgy tűnt.
- Bizony, úgy tűnik.
- Vajon mit is kezdhetnénk a frissen szerzett szabadsá-
gunkkal?
A tündöklő fényfüzérek kiemelték magasan ülő arccsont-
jának ívét. Gesztenyebarna hajának zilált borzassága csak
még vonzóbbá tette. Arra gondoltam, hogy majd csak kitalá-
lunk valamit, amivel elüthetnénk az időt. Éppen meg is akar-
tam mondani ezt Noah-nak amikor megszólalt mögöttünk
valaki:
 - Kíváncsiak a szerelmesek, hogy mit tartogat számukra a
jövő?
Megfordultunk, és egy nővel találtuk szemben magunkat,
aki a jövendőmondók hagyományos jelmezét viselte. Hosszú,
bő, mintás szoknya: pipa. Parasztblúz: pipa. A kendő alól le-
omló, hullámos, fekete haj: pipa. Túl sok smink: pipa. A szo-
kásos aranykarika a fülben: pipa.
- Szerintem inkább hagyjuk ki - mondtam Noah-nak.
Nem láttam értelmét, hogy kísértsük a szerencsét. - Hacsak te
nem vagy kíváncsi.
Megcsóválta a fejét.
- De azért kösz - vetette oda a jósnőnek, ahogy elindul-
tunk.
- Nem szabad elmenned - szólt utánam a nő.
Megrohant a déjá vu, szavai mintha az elmém egy eldu-
gott zugából visszhangoztak volna.
- Mit mondott? - Hallottam már ezeket a szavakat, ponto-
san ugyanezt a mondatot.
A jósnő megfejthetetlen tekintettel meredt rám, titokzatos
képet vágott.
- Gyere velem, és elmagyarázom!
Noah felsóhajtott.
- Na, figyeljen...
- Semmi baj - mondtam, és felpillantottam rá. - Vele aka-
rok menni.
Noah felvonta a szemöldökét, arcán gúnyos mosoly ült.
- Ahogy óhajtod - mondta, és elindultunk a nő után.
Követtük a jósnőt, ahogy az embereket kerülgetve egy
kis, csíkos sátorhoz vezetett minket. Félrehúzta a ponyvát a
bejárat elől, odabent fényfüzéreket, kristályokat, mintás asz-
talterítőket és faliszőnyegeket pillantottunk meg. Az elcsé-
pelt, sztereotip díszlet minden irónia nélkül uralta a kis helyi-
séget. Mindketten beléptünk, ám a jósnő a fejét csóválta.
- Neked odakint kell várnod - mondta Noah- nak. - A lá-
nyom megmutatja, hol ülhetsz le. Miranda! - kiáltotta. Egy
gyöngyfüggöny mögül morcos lány bukkant elő, hajában ró-
zsaszín csíkkal. - Légy szíves, ültesd le kint a fiatalembert, és
kínáld meg teával!
A leányzó, aki tizenhárom vagy tizennégy éves lehetett,
láthatóan már éppen elfintorodott volna, ám ekkor megakadt
a szeme Noah-n: magas alakján, hanyag tartásán, tökéletes
szájának kissé gúnyoros ívén. A lányt erre mintha kicserélték
volna, azonnal kihúzta magát.
- Gyere! - mondta a fiúnak, és a függöny felé biccentett.
Noah rám nézett.
- Minden oké - bólintottam. - Menj csak!
Miután kimentek, a jósnő egy olcsó anyaggal borított, ke-
rek kártyaasztal felé intett, ami mellett műanyag szék állt.
Leültem. Egy pakli kártya volt előttem az asztalon. Nyilván
tárót, gondoltam.
- Előbb a pénz - mondta a nő, és a markát nyújtotta.
Még szép. Benyúltam a zsebembe, és leszurkoltam neki a
díját. Eldugta a pénzt a szoknyája redői közé, aztán tovább
bámult rám, mintha várt volna valamire.
Fogalmam sem volt, mit akar tőlem. Mivel egyre csak
bámult, végül megszólaltam:
- Akkor most húzzak egy kártyát, vagy mi, Miss...
- Madam.
- Madam... kicsoda?
- Madam Rose.
- Madam Rose - ismételtem tettetett komolysággal. Fel-
pillantottam az egyik polcon díszelgő kristálygömbre. - Az
álnév is kötelező a szakmájában?
 Zord képet vágott.
- Egy névnek hatalma van.
A szavai jeges rémülettel töltötték el a szívemet. A fü-
lembe csüngtek, de valaki más hangján. Pislogtam, és meg-
ráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle ezt a gondolatot.
- Van kérdésed? - törte meg a csendet a nő.
Nagyot nyeltem, és ismét Madam Rose-ra összpontosítot-
tam.
- Hogy érti?
- Nincs valami kérdésed, amire választ keresel?
Keserű mosolyra húzódott a szám. Egy csomó kérdésem
volt. Másom sem volt, csak kérdéseim. Mi történik velem?
Mi vagyok?
- Sok kérdésem volna - mondtam végül.
- Gondold meg jól, mit kérdezel! - intett. - Ha rossz kér-
déseket teszel föl, rossz válaszokat fogsz kapni. - Azzal a
paklira bökött.
A kártyákért nyúltam, de megdermedtem, mielőtt ujjaim a
lapokhoz értek volna. Dörömbölt a szívem.
Madam Rose észrevette a habozásomat, és elkapta a pil-
lantásomat.
- Másképpen is jósolhatok neked, ha szeretnéd.
- Hogyhogy másképpen?
- Add a kezed! - mondta. Vonakodva a kezébe tettem az
enyémet, tenyérrel fölfelé. A fejét csóválta, fülbevalója ingá-
zott a mozdulattól, és megfordította a kezemet, hogy tenyérrel
lefelé nézzen. Aztán a fejét forgatta, hosszú haja fátyolként
hullott az arcába. Nem szólt. A csönd kínosan elnyúlt.
- Mégis meddig...
- Csönd! - szólt rám. Ismét fölemelte a fejét, és a kezemet
tanulmányozta. Hosszasan vizsgálgatta, aztán lehunyta erősen
kifestett szemét.
 Némán üldögéltem, miközben a kezemet fogta, és vár-
tam... hogy mire, arról fogalmam sem volt. Újabb hosszú
csend után - nem is tudom, mennyi idő telhetett el - kinyitotta
vérvörösre pingált száját. Megrebbent a szemhéja. Felszegte a
fejét, és kissé oldalra hajtotta, homlokát ráncolva összponto-
sított. Az ujjait mozgatta, aztán megszorította a kezemet.
Kezdtem kiakadni, és már majdnem elrántottam a karomat,
ám mielőtt megmozdulhattam volna, kinyitotta a szemét.
- El kell hagynod őt - hasítottak szavai a levegőbe.
Eltelt néhány másodperc, mire szóhoz jutottam.
- Maga meg miről beszél?
- A szürke szemű fiúról. Aki odakint vár.
- Miért? - kérdeztem gyanakodva.
- Nagy jövő áll előtte, ám melletted veszélyben forog.
Kettőtök élete kihat egymásra. El kell hagynod őt. Ezt láttam
az imént.
Bosszús lettem.
- Miattam van veszélyben?
- A fiú hamarosan meg fog halni, méghozzá a te oldala-
don, hacsak le nem mondasz róla. Sors vagy balszerencse?
Véletlen vagy végzet? Nem tudom megmondani. - A hangja
halk lett.
Halk és szomorú.
Vasököl markolta a szívemet. Egyszer már megpróbáltam
lemondani Noah- ról. Nem vált be.
- Nem megy. - Mindössze ennyit bírtam kinyögni, alig
hallhatóan.
- A szerelmed csak pusztulást hoz rá - válaszolta, és elen-
gedte a kezemet.
 39

A NŐ ELŐHÚZTA A PÉNZEMET A SZOKNYÁJÁBÓL,

és vissza akarta adni.
- Nem fogadhatok el tőled fizetséget, és nem szabad el-
árulnod a fiúnak, hogy mit mondtam róla.
- Tipikus - mormoltam a bajszom alatt.
- Ha elhagyod, elárulhatod neki - vont vállat. - Egész
nyugodtan. De csak akkor, ha elhagyod őt. Ha vele maradsz,
és tudomást szerez a végzetéről, azzal megpecsételődik a sor-
sa. - A kijáratra intett.
Nem álltam fel az asztaltól.
- Ennyi?
- Ennél többet nem segíthetek - közölte.
Felment bennem a pumpa.
- De hisz nem is segített! - Éles volt a hangom, de aztán
elhalkult. - Nem tehetnék valamit?
Átszelte a kis teret, és megállt a kijárat mellett.
- De igen. Tehetsz valamit. Lemondhatsz róla. Ha igazán
szereted őt, akkor elengeded.
Kiszorult a torkom, ahogy a nőre néztem. Aztán kimasí-
roztam a sátorból.
Noah odakint várt, és könnyedén lépést tartott velem, mi-
közben földúton dobogtam.
- Rossz hír? - kérdezte, és láthatóan jót derült rajtam.
Megtöröltem a szememet a kézfejemmel, de nem álltam
meg.
 - Várjunk csak! - Noah megragadta a karomat, és maga
felé fordított. - Te sírsz?
Elhúzódtam.
- Nem.
- Ácsi! - lépett elém. Megkerültem, és kocogásra gyorsí-
tottam. Mire észbe kaptam, már futottam.
Már a tükörlabirintus közelében jártam, amikor utolért. A
vállamra tette a kezét, mire megperdültem.
- Mara - mondta lágyan. - Miért menekülsz előlem?
Ez volt az utolsó csepp. Úgy patakzott a könnyem, hogy
már törölgetni sem bírtam. Noah megfogta a kezemet, behú-
zott az egyik bódé mögé, aztán a karjába zárt. A hajamat si-
mogatta.
- Mit mondott az a nő?
- Nem árulhatom el - hebegtem zokogva.
- De amiatt sírsz, igaz?
Puha ingébe temettem az arcomat, és bólintottam. Bizton-
ságos támasznak éreztem őt. Nem akartam elengedni.
Noah azonban elhúzódott, hátralépett, és az állam alá
nyúlt, hogy felemelje a fejemet.
- Ez most csúnyán fog hangzani, pedig nem akarlak meg-
bántani.
- Mondd csak ki! - szipogtam.
- Könnyen becsapható vagy, Mara - szolt halkan, kedves
hangon. - Könnyű célpontot kínálsz. Néhány héttel ezelőtt
ugyanez volt a hipnózissal meg a santeriával. Most meg ko-
molyan veszed a démoni megszállást és a tarot-kártyát.
- Nem tarot-kártyából jósolt.
Noah sóhajtott, és lehajtotta a fejét.
- Nem számít, miből jósolt. Csak az számít, hogy te mit
hiszel el. És borzasztó hiszékeny vagy: meghallasz egy mel-
lékesen odavetett megjegyzést, és rögtön azt hiszed, hogy az
a magyarázat mindenre.
Rámeredtem, de nem haraggal.
- Én legalább megpróbálok magyarázatot találni.
Noah lehunyta a szemét.
- Évek óta próbálok rálelni valamilyen magyarázatra, Ma-
ra. És nem mentem vele semmire. Figyelj - mondta, azzal
rám nézett, megfogta a kezem, és összekulcsolta hosszú ujjait
az enyémekkel -, most rögtön visszamegyünk ahhoz a nőhöz,
az igazságért cserébe kétszer annyit ajánlok neki, mint amit
tőled kapott, mire szépen be fogja vallani, hogy az egészet
csak kitalálta. Hogy jól rád ijesszen. Nem hagyom, hogy így
felzaklasson téged valami csaló.
- Nem fogadta el a pénzemet - feleltem halkan. - Semmit
sem nyert azzal, hogy hazudott nekem.
- Sosem tudhatod, mit nyer vagy veszít valaki egy ügyön.
- A jósnő sátra felé terelt az ösvényen. - Gyere, menjünk!
Mire visszaértünk a sátorhoz, egy tábla lógott a bejárat
fölött EGY ÓRA MÚLVA JÖVÖK felirattal. Noah ügyet sem
vetett a táblára, és félrehúzta a ponyvát.
A jósnő lánya egy kis fotelban ült, és magazint olvasott.
Egy boszorkánytábla volt előtte az asztalon. Elkaptam róla a
pillantásomat.
- Hol az anyád, Miranda? - nézett körül a kis sátorban
Noah.
A lány hangosan csócsálta a rágóját, és rám nézett. Nagy,
rózsaszín buborékot fújt, majd visszaszívta a rágót a szájába.
- Jól behülyített, mi?
Noah felvont szemöldökkel pillantott rám.
- Hogy érted? - fordultam a lányhoz.
- Te tényleg bevetted azt a Madam Rose-os süket dumát?
- kérdezte. - Figyu, anyám igazi neve Roslyn Ferretti, és
Long Islandből jött. Egy szerencsesüti is jobb eséllyel jósolja
meg a jövődet - közölte velem. Aztán ismét felemelte a ma-
gazinját.
Noah egy ujjal lejjebb tolta az újságot.
- Hol találjuk anyádat?
Miranda vállat vont.
- Valószínűleg épp füvezik a Sikoltozó Halott mögött.
- Köszi - felelte Noah, és elhagytuk a sátrat. Noah tovább-
ra is fogta a kezemet, és úgy vonult, mint aki pontosan tudja,
hova megy. - Látod? - mondta gyengéden. - Nem igaz.
Nem válaszoltam. Meg sem bírtam szólalni.
Egy ijesztően magas torony tövébe értünk, ami az óriás-
kerék mellett állt. Egy kis kocsi emelkedett föl lassan a tor-
nyon; úgy sejtettem, hogy miután felér, teljes sebességgel
zuhan majd vissza. Megkerültük a tornyot, közben a szemün-
ket meresztgettük, a jósnőt keresve. Letértünk az ösvényről, a
sáros föld sűrű fűnek adta át a helyét, aztán végre megláttuk a
nőt.
Madam Rose, azaz Roslyn Ferretti egy kis sziklán üldö-
gélt, szoknyája felgyűrődött körülötte a kövön. Füves cigit
szívott, ahogy a lánya mondta.
- Hahó - szólt Noah.
A nő köhögött, és a háta mögé kapta a kezét. A szeme
véreres volt, tekintete zavaros. Amint felismert, megcsóválta
a fejét.
- Már visszaadtam a pénzed - szájához emelte a cigijét, és
nagyot slukkolt belőle.
- Miért mondott nekem olyanokat? - kérdeztem hal-
kan. Végigmért kettőnket. Ismét a
- Mert ez az igazság - felelte aztán, füstfelhő kíséretében
köpve a szavakat. Kezdett lecsukódni a szeme.
Noah csettintgetett az orra előtt. A nő félrelökte a kezét.
 - Figyeljen ide - mondta Noah - , adok magának száz dol-
lárt, ha bevallja, hogy az egészet csak kitalálta.
A nő ekkor rám nézett, egyszeriben éles lett a tekintete.
- Elmondtad neki?
Kinyitottam a számat, hogy erősködjek, nem árultam el a
jóslatot, ám Noah megszólalt, mielőtt felelhettem volna.
- Ezer dollár - mondta komoran.
A nő hosszasan bámulta.
- Nem fogadhatom el a pénzed - közölte végül.
- Ne szarozzon velem! - csattant fel Noah. - Tudjuk, hogy
csaló, Roslyn, szóval tegyen magának egy szívességet, és
vallja be!
A nő lehorgasztotta a fejét, és megcsóválta.
- A sírba visz az a lány...
- Roslyn!
A nő az égre emelte a szemét, mintha még neki lenne
borzasztó terhes ez az egész.
- Lefizetett, oké?
Felállt a hátamon a szőr. Egymásra pillantottunk Noah-
val.
- Ki fizette le? - kérdeztem.
Vállat vont.
- Valami fickó.
- Hogy nézett ki? - faggatta Noah.
Magas volt. Sötét hajú. Jóképű. - A nő elmosolyodott, és
még egy slukkot akart szívni. Noah kikapta az ujjai közül a
cigit, és az orra elé tartotta, de úgy, hogy pont ne érhesse el.
- Mondjon valami konkrétabbat! - szólt rá.
A nő hanyagul vállat vont.
- Fura volt.
- Milyen értelemben volt fura? - kérdezte Noah. - Bice-
gett? Művégtagja volt? Mire gondol?
 - Furán beszélt.
Noah a szemét forgatta.
- Szóval akcentusa volt. Értem. Milyen akcentusa?
- Külföldi - közölte a nő rekedten, aztán vihogni kezdett.
- Ezzel nem megyünk semmire - mondtam. De a nő leg-
alább nem Jude-ot írta le. Ez megkönnyebbülést jelentett,
még ha csak kicsit is.
- Nem mozdulunk innen, amíg el nem árulja, hogy ponto-
san mi történt - makacskodott Noah. - Olyan volt az akcentu-
sa, mint az enyém? - kérdezte a jósnőt.
A nő a fejét csóválta.
- Mit mondott magának?
Roslyn felsóhajtott, és felém fordult.
- Megmondta, hogy vigyelek be téged a sátramba - mesél-
te. - Megmondta, hogy milyen dumát adjak be neked. - Aztán
felnézett Noah-ra. - És megmondta, hogy te pénzt fogsz aján-
lani nekem, de nem fogadhatom el.
- Mikor történt mindez? - kérdeztem.
- Úgy tíz perccel azelőtt, hogy megláttalak.
Noah az állát dörgölte.
- Ha jól sejtem, a pasas nem árulta el a nevét.
A nő nemet intett.
- Egészen biztos? - kérdezte Noah nyomatékosan. – Biz-
tosan nincs olyan összeg, amiért cserébe elárulná nekünk?
A nő arcára szomorú, halovány mosoly ült ki.
- Mi tagadás, nagy szükségem lenne a pénzre, édesem, de
egyikkőtöktől sem fogadhatok el semmit.
- Miért nem?
Roslyn tekintete a sötétségbe révedt.
- Mert a pasas azt mondta, hogy nem szabad.
- Na és? - kérdezte Noah. - Miért fogad szót neki?
A jósnő halkan felelt.
 - Mert az a fickó nem viccel. - Aztán Noah felé nyújtotta
a kezét. Miután visszakapta tőle a cigijét, felállt. - Igazán
sajnálom - mondta nekem, ahogy elment mellettem.
A fölénk magasodó torony tetejéről épp lezuhanni készült
a kocsi; ám a benne ülők hiába tudták előre, mi következik,
mégis sikoltozni kezdtek, amikor megindultak lefelé.
Noah a derekamra simította a kezét.
- Áruld el, mit mondott!
Hihetetlenül szépnek láttam őt a ránk eső fényben. Szinte
már fájt ránézném, de az még sokkal jobban fájt volna, ha
leveszem róla a szemem.
- Áruld el! - ismételte. Érződött a hangján, hogy muszáj
hallania, és nem volt erőm megtagadni tőle az igazságot.
- Azt mondta, hogy el kell hagynom téged.
Közelebb húzott magához. Kisimított az arcomból egy
hajtincset, és végighúzta az ujjait nyakam ívén.
- Miért?
Lehunytam a szemem. Mintha felsértették volna a torko-
mat a szavak, ahogy kiböktem őket.
- Mert különben az oldalamon fogsz meghalni.
Noah átkarolt, és magához vont.
- Csak kitaláció - suttogta a hajamba.
Talán tényleg az volt. De ha mégis igaz...
- Túl önző vagyok ahhoz, hogy elhagyjalak - mondtam.
Noah hátrébb húzódott, hogy láthassam a mosolyát.
- Túl önző vagyok ahhoz, hogy elengedjelek.
 40

MIRE ISMÉT CSATLAKOZTUNK A TÖBBIEKHEZ,

vidám képet erőltettem magamra. Még mindig nem hagytak
nyugodni Roslyn szavai, az a tudat meg végképp nem, hogy
azért mondott nekem ilyeneket, mert valaki lefizette. De ami-
kor hazaérve ismét sikerült kettesben maradnom Noah-val, ő
mindössze annyit mondott, hogy majd a magánnyomozója
utánajár a dolognak, puszit nyomott a homlokomra, és ezzel
lezárta a témát. Elkomorult az arcom, ám Noah mintha észre
sem vette volna.
Vagy talán csak nem törődött vele.
Tudtam, hogy tényleg megpróbálja majd kitalálni, ki fi-
zette le a jósnőt. Megbíztam benne. Ám abban nem voltam
biztos, hogy Noah megbízik-e bennem.
Azt mondta, hogy hiszékeny vagyok, ő pedig a legkevés-
bé sem volt az. Noah örök szkeptikus volt, és ennek arrogán-
sán adott hangot. Igaz, belement bármibe, amit felvetettem,
akármilyen furcsa volt is: a santeriás boltba tett látogatástól a
rongybaba elégetéséig. Ma este pedig a jósnőnél is rám hagy-
ta a dolgot, hiába gondolta úgy, hogy Roslyn egyszerűen csak
be volt tépve, és legfeljebb annyit ért szava, mint egy horo-
szkóp előrejelzése. Noah mindig engedett nekem, de szá-
momra ezek a dolgok nem pusztán múló szeszélyek voltak.
Így hát azt kívántam, bárcsak szabadon, egyedül keres-
hetnék válaszokat.
Tudtam, hogy hálásnak kéne lennem, amiért nem zártak
máris elmegyógyintézetbe, és hálát is adtam ezért, de attól
még fogolynak éreztem magam, csak épp a saját otthonom-
ban. És nem csupán a szüleim lestek árgus szemekkel, hanem
immáron John is. Természetesen én magam is azt akartam,
hogy figyeljen engem és a házunkat. Ám hiába éreztem így
magam nagyobb biztonságban, továbbra sem voltam szabad.
És erről nem John tehetett, ahogy Noah sem.
Erről csakis Jude tehetett.
Noah viszont legalább megkért, hogy menjek be hozzá a
vendégszobába, miután a többiek lefeküdtek, és bár frusztrált
meg fáradt voltam, és még mindig a szar helyzetemen búsla-
kodtam, azért bementem hozzá. Még szép.
Amikor kinyitottam a vendégszoba ajtaját, Noah az ágyon
várt - még mindig felöltözve, könyvvel a kezében.
- Mit olvasol? - kérdeztem, miután becsuktam az ajtót, és
nekidőltem.
Megmutatta a borítót: Meghívás kivégzésre.
Elmosolyodtam a Nabokov-regény láttán, de csak kény-
szeredetten.
- Ezt én ajánlottam neked.
- Úgy van.
- És?
- Szomorú - mondta, és letette a könyvet az ágyra.
A homlokomat ráncoltam.
- Én viccesnek találtam.
- Cincinnatus nem bír szabadulni a saját börtönéből. Sze-
rintem ez szomorú. - Végigmért. - Még mindig fel vagy zak-
latva.
Nem kérdésnek szánta, de azért bólintottam.
- Ez esetben volna egy javaslatom.
- Hallgatlak.
- A Horizontban elárasztásos terápiát is alkalmaznak,
igaz?
 - Aha...
- Hogy segítsenek nektek megbirkózni a félelmeitekkel.
Ismét bólintottam.
- És a te egyik félelmed az, hogy kárt teszel bennem.
- Hogy megöllek - mondtam halkan.
- Ha csókolózunk.
Ha elveszítem az önuralmam.
- Ha együtt maradunk - mondtam, Roslyn szavaira gon-
dolva.
- De te mégis szeretnéd mindkettőt? - kérdezte Noah hig-
gadtan.
Mindennél jobban.
- Igen.
- Akkor a következőt javaslom: hogy ugyanúgy kezeljük
ezt, mint bármilyen más fóbiát. Először is el kell képzelned
egy helyzetet, amiben szembesülsz a félelmed kiváltó okával.
- Félmosoly jelent meg az ajkán.
Értettem, hova akar kilyukadni.
- Azt akarod, hogy képzeljem el, amint csókolózunk?
- Segítenék felvázolni a jelenetet.
- És aztán?
- Aztán - felelte - megközelíted a fóbiád forrását, de még
nem nézel szembe vele.
- És ezt pontosan hogyan kiviteleznénk?
- Biztos vagyok benne, hogy majd kitalálok valamit. -
Hangja hallatán sokkal éberebb lettem.
- Mikor akarod kezdeni? - kérdeztem.
Felnézett rám az ágyról.
- Gyere ide!
Szót fogadtam.
 Noah leültetett magával szemben. Hosszú szempilláit
bámultam, amik kis híján az arccsontjáig értek, valahányszor
pislogott, és elállt a lélegzetem, amikor alsó ajkába harapott.
Higgadj le, kislány!
- Hunyd le a szemed - mondta Noah, és úgy tettem.
- Szeretném, ha elképzelnéd, hogy egy olyan helyen va-
gyunk, ami nagyon kedves neked.
Bólintottam.
- Ahol biztonságban érzed magad.
Szavai hallatán mintha szertefoszlott volna körülöttünk a
szoba. Végigsétáltam elmém folyosóin, kinyitottam egy ajtót,
és abban a házban találtam magam, ahol felnőttem. Abban a
szobában, ahol annyit játszottam a padlón ülve a régi kedven-
ceimmel. A szobában, ahol pizsamapartit rendeztünk
Rachellel, ahol jókat nevettem a viccein, és ahol elárultam
neki a titkaimat.
- Hol vagyunk? - kérdezte Noah halkan.
- A régi szobámban.
- Írd le nekem!
- A régi, sötét fabútorok anyukámé voltak, még kislány
korában. Antik darabok. Szépek, de egy kicsit viharvertek.
- Mesélj még!
- A fal rózsaszín, de nem sokat lehet látni belőle, mivel
szinte az egészet beborítják a vázlataim, a rajzaim meg a fo-
tók.
- Milyen fotók?
- Képek rólam. A családomról. Rachelről. - Kis híján el-
csuklott a hangom. Mély levegőt vettem. - Meg szép tájakról,
meg ilyenek. Mindent kitűztem a falra. - Pontosan emlékez-
tem. - A papírok meg rebbennek, valahányszor kinyitom
vagy becsukom az ajtót, mintha lélegeznének a falak.
 - Mesélj az ágyadról! - Hallottam Noah hangján, hogy
mosolyog.
- Egyszemélyes - feleltem, és én magam is elmosolyod-
tam kicsit. - Tölgyfa, mint az összes többi bútor. Baldachinos.
- A takaró milyen?
- Nagyon vastag, tűzött dunyha. A nagymamámé volt.
Pehelypaplan, és irtó meleg.
- Milyen színű?
- Ronda - vigyorogtam. - Valami fura, barna- fekete- fe-
hér anyagból van, geometrikus mintával, még a hatvanas
évekből, vagy ilyesmi.
- Te most pontosan hol vagy a szobádban?
- Csak úgy... állok a közepén, azt hiszem.
- Rendben. És ha a szobádban volnék, én hol lennék?
Tisztán és élesen láttam a lelki szemeimmel: Noah az aj-
tóban állt.
- Itt állsz előttem, az ajtóban - feleltem, pedig a testünk
valójában csupán centikre volt egymástól az ágyon.
- Szóval ott vagyok veled - mondta lassan, azon a lágy,
mézédes hangján. - Sötét van... késő este. Ég a lámpa a szo-
bádban?
- A kislámpám az éjjeliszekrényen.
- Jó. Bemegyek a szobádba. Becsukjam az ajtót?
Naná!
- Igen - feleltem zihálva.
- Becsukom az ajtót. Belépek a szobába, és odamegyek
hozzád. Most mi legyen?
- Azt hittem, te vázolod fel nekem a jelenetet.
- Szerintem neked is kéne, hogy legyen beleszólásod.
- Mik a lehetőségeim?
- Hát, mondjuk, olvasgathatsz homályos költeményeket,
miközben én triangulumot ütögetek. Vagy akár bekenhetjük
magunkat mogyoróvajjal, és voníthatunk a holdfényben. En-
gedd szabadjára a képzeleted!
- Jól van, na - mondtam. - Megfogod a kezem, és az ágy-
hoz kísérsz.
- Remek választás. És utána?
- Leülsz, és magaddal húzol engem is.
- Pontosan milyen helyzetbe kerülünk? - kérdezte.
- Az öledbe ültetsz.
- Hol van a lábad?
- A derekad körül.
- Nocsak, nocsak - szólt Noah kissé érdes hangon. - Ez
kezd érdekes lenni. Szóval az ágyad szélén ülök. Te az ölem-
ben helyezkedsz el, lovagló ülésben. Átkarollak, megtartalak,
hogy le ne ess. Mi van rajtam?
Elmosolyodtam.
- Az a pólód, ami csupa lyuk.
- Tényleg?
- Igen. Miért?
- Azt hittem, a vágyálmaidban szmokingot viselek, vagy
ilyesmi.
- Mint James Bond? Az inkább a te vágyálmod lehet - vá-
laszoltam, bár akaratlanul is elképzeltem Noah-t tökéletesen
szabott szmokingban, a maga tökéletesen borzas hajával...
kioldott, lelógó csokornyakkendővel... Nagyot nyeltem. A
vérem égette a bőröm.
- Katié utálja.
- A pólót?
- Igen.
- Nem is a húgodnak kell, hogy tetsszen.
- Szóval tartsam meg?
- Igen.
- Hát jó. Szóval az a póló van rajtam. És még mi?
 - Miben szoktál aludni? - kérdeztem.
Noah nem válaszolt. Kinyitottam a szemem, és megláttam
felvont szemöldökét meg ördögi vigyorát.
Édes istenem!
- Csukd be a szemed! - szólt rám. Szót fogadtam. - Na,
hol is tartottunk?
- Az öledben ültem - emlékeztettem.
- Pontosan. És mi van rajtam a pólón kívül?
- Jogging nadrág - feleltem.
- Tudod, az nagyon vékony.
Tisztában voltam vele.
- Vigyázz! - szólt Noah, és megragadta a vállam. Kinyi-
tottam a szemem. - Meginogtál egy kicsit - mondta, és elen-
gedett. - Majdnem leestél az ágyról.
Elpirultam.
- Talán bölcsebb lenne a padlón folytatni - javasolta
Noah, és felállt. Nagyot nyújtózkodott, én meg nem bírtam
levenni szemem erős alakjáról, ami csupán centikre magaso-
dott tőlem. Túl gyorsan álltam föl, ismét meginogtam.
Noah elvigyorodott, aztán fogott egy párnát az ágyról, és
lerakta a padlóra, jelezve, hogy üljek le. Helyet foglaltam.
- Na, szóval - folytatta. - Rajtad mi van?
- Mit tudom én. Űrruha. Kit érdekel?
- Szerintem a lehető legélénkebb képet kellene felvázol-
nod - erősködött. - A saját érdekedben - tette hozzá, én pedig
kuncogtam. - Szem becsuk! - emlékeztetett. - Kénytelen le-
szek valami büntetést eszközölni, valahányszor újra figyel-
meztetnem kell téged.
- És mire gondoltál? - évődtem.
- Ne kísérts! Nos, tehát, mi van rajtad?
- Mondjuk, melegítőpulcsi meg jogging nadrág, mint raj-
tad.
 - Van alatta valami?
- Csak kivételes esetben szoktam fehérnemű nélkül mász-
kálni.
- Kivételes esetben?
- Csakis különleges alkalmakkor.
- Jesszus, úgy értettem, hogy a pulcsid alatt.
- Hát, gondolom, ujjatlan trikó.
- Milyen színű?
- Fehér trikó. Fekete pulcsi. Szürke náci. Most már to-
vábbléphetnénk.
Éreztem, hogy közelebb húzódik, a fülembe suttogott.
- Ahhoz a részhez, amikor hátradőlök, és magammal húz-
lak?
Igen.
- Hogy rám feküdj - folytatta.
Basszus!
- Ahhoz a részhez, amikor azt mondom neked, hogy érez-
ni akarom, milyen selymesek a tincseid a tarkódnál? Hogy
tudni akarom, milyen érzés a csípőcsontodra szorítani a szá-
mat? - mormolta a bőrömre. - Hogy fel akarom térképezni a
köldököd hajlatát, a nyakad ívét és minden domborulatot,
amit csak... Hékás!
Ismét a vállamon éreztem meleg tenyerét. Kinyitottam a
szemem. Nyilván feléje araszoltam az imént, mert már majd-
nem az ölében ültem.
- Maradj a párnádon! - dorgált.
De nem akartam.
- De nem akarok! - Minden ujjam utána sóvárgott, muszáj
volt megérintenem őt.
- Nem kellene elsietnünk a dolgot.
De én azt akartam.
- Miért ne? - kérdeztem.
 Noah rám bámult. Egészen pontosan a számra.
- Mert újra meg akarlak csókolni - közölte. - De akkor
nem, ha a lelked mélyén még mindig félsz. Van még benned
félelem?
Mitől? Attól, hogy talán kárt teszek benne? Hogy meg-
ölöm? Azzal, ha csókolózunk? Ha együtt maradunk?
- Nem félek tőled, Noah - mondtam ki.
- Tudatosan nem.
- Sehogy sem - válaszoltam, hátrébb húzódtam, és török-
ülésbe helyezkedtem.
Oldalra döntötte a fejét. Hallgatott.
- Én csak... magamtól félek - ismertem el. - Ha veled va-
gyok, úgy érzem, nem... nem vagyok ura önmagamnak.
Összevonta a szemöldökét. Láttam, hogy kattognak a fe-
jében a kerekek.
- Min agyalsz? - kérdeztem.
- Semmin.
- Nem igaz. Te mindig agyalsz valamin.
- Csak azon tűnődtem, vajon mitől éreznéd úgy a társasá-
gomban, hogy ura vagy a helyzetnek. Hogy mivel vehetnélek
rá, bízz magadban, amikor velem vagy.
- Van valami ötleted?
- Majd szólok, ha lesz.
- Hát - pillantottam fel a faliórára bőven van még időnk,
mielőtt fel kéne kelnünk.
- Aludnunk kellene - ellenkezett Noah, de nem állt fel a
padlóról.
Elvigyorodtam.
- Vissza kellene mennünk a szobámba.
Erre máris felpattant.
 - Ami Joseph meg a szüleid hálószobája között van. És
mintha épp az imént mondtam volna neked, hogy nem lenne
szabad elsietnünk a dolgot.
Grimaszoltam.
- A régi szobámra gondoltam.
- Ó!
Én is felálltam, és összekulcsoltam a kezünket.
- Noah - suttogtam.
Felém fordult, lenézett rám. Halovány mosoly játszott az
ajkán.
- Majd holnap - mondta. Nyilván kiült az arcomra a csa-
lódottság, mert felemelte az államat, és megismételte: - Hol-
nap. - Éreztem a hangjában az ígéretet.
Bólintottam. Elillant a véremből az adrenalin, ahogy
Noah puszit nyomott a homlokomra, majd az ágyához veze-
tett. Teljes szívemből azt kívántam, bár békés álomba merül-
hetnék Noah ölelésében. Ám mindannak dacára, ami az előbb
elhangzott, ébren feküdtem a sötétben, miközben Noah a kar-
jába zárt, és egyedül Roslyn szavai csengtek a fülembe.
A szerelmed csak pusztulást hoz rá.
Tudtam, ha elpusztítom Noah-t, akkor én is vele pusztu-
lok.
 41

KINYITOTTAM A SZEMEM. Félálomban, homályos

szemmel meredtem a plafonra. Ez nem a vendégszoba meny-
nyezete. Hanem Noah szobájáé.
Noah házában voltam. Az ágyában feküdtem.
Rádöbbentem, hogy álmodom. Aztán megmozdult mellet-
tem valaki. Akaratlanul is a rémálom szó jutott eszembe, és
egyszeriben úrrá lett rajtam a félelem.
De csak Noah feküdt mellettem, oldalra fordította a fejét,
a fal egész hosszában elnyúló könyvespolc felé. A függönyö-
kön beszűrődő kevés fény kihangsúlyozta szép arcának éles
vonásait.
Noah nem lehetett rémálom.
Óvatosan feltérdeltem, aggódtam, hogy egy rossz mozdu-
lattól szertefoszlik az álom. Kinyújtottam a kezem, és fino-
man hátrasimítottam a haját. Teljesen valóságosnak éreztem a
helyzetet, pedig Noah meg sem moccant, nem reagált az érin-
tésemre. A tincsei közé fúrtam az ujjaimat, mert ébren mindig
igyekeztem megállni ezt a kísértést, nehogy túlzásba vigyem
a dolgot.
Ám mindez nem volt valóságos, így nem volt mitől tarta-
nom. Végigsimítottam az állát egyetlen ujjammal, aztán
egész kezemmel, élveztem borostája durva tapintását. Termé-
szetesnek éreztem, hogy megérintsem, ugyanakkor elég bir-
toklónak is, és nem voltam biztos benne, mennyire tűrné ezt
Noah.
 Úgy tűnt, nem igazán. Üveges szemmel meredt rám. Bús-
komor és reménytelen volt a tekintete.
- Mi a baj? - suttogtam, de nem válaszolt. Megijesztett az
arckifejezése. Az arcát és a tekintetét látva semmi mást nem
akartam, csak elérni, hogy ne így érezze magát.
Olyan vakmerőséggel, amire ébren nem voltam képes,
Noah arcára simítottam a kezem, magam felé fordítottam és
megcsókoltam. Nem hevesen. Csak lágyan. Finoman. Köny-
nyedén.
Nem mozdult felém, legalábbis elsőre nem. Lehunyta a
szemét, szorosan, mintha fájdalmat okoztam volna neki. Elpi-
rultam, és megbántottan elhátráltam.
Ám ekkor Noah hátrasöpörte az arcomba hulló fürtöket, a
vállam mögé simította a hajamat. Nagyon óvatosan lenyo-
mott a matracra. Fölém hajolt, gyengéden csókolgatta a bő-
römet, ajkával ingerelt. A fülembe suttogott, de nem értettem
a szavait: túl hangosan ziháltam. Noah végül a kezembe
csúsztatta a kezét, és még egy utolsó, finom csókot lehelt az
ajkamra. Aztán elhúzódott, és a tenyeremben hagyott valamit.
Nehéz volt, de puha, és tökéletesen illett a kezembe. A
sötétben nem láttam, hogy mi lehet az, így óvatosan a mell-
kasomhoz szorítottam. Noah elhagyta a szobát, és én követ-
tem őt az erkélyre.
Ám amint kitettem a lábam az ajtón, a semmibe léptem.
Súlytalan voltam. Hátrafordultam. Noah-ék házát egyszeriben
sötét indák fonták körül. Fák törtek fel sebesen a földből, és
átfúrták a tetőt.
Nem akartam ezt látni. Lehunytam a szemem. Ébredj fel!-
parancsoltam magamra. Ébredj fel!
De amikor kinyitottam a szemem, épp azt láttam, ahogy
az öböl vizét elnyeli a föld. A rohamosan gyarapodó erdő
másodpercek alatt romba döntötte, porrá zúzta az épületeket.
A vadon elszabadult, én, én semmit sem tehettem.
Lehunytam a szemem, és magamba fordultam. Azon
erőlködtem, hogy felébredjek.
Ám ekkor zajt hallottam. Lépteket. Egyre közeledtek, de
a szemhéjam úgy elnehezedett, mintha ólomból lett volna:
nem bírtam kinyitni. Egészen addig, amíg madártoll nem ci-
rógatta meg az arcú mát. Mély levegőt vettem, és kinyitottam
a szemem. A világomat döntötték a színek. Amikor felébred-
tem, nem voltam önmagam.
Egy férfi térdelt előttem; ismerősnek tűnt, de nem tudtam
a nevét. Elvette a madártollat az arcomtól, és a tenyerembe
tette. Végigsimítottam hüvelykujjamat a toll szélén. Csodásán
puha volt.
- Mutasd meg, mi van a másik kezedben! - szólt a férfi
kedvesen.
Úgy tettem, ahogy kérte. Szétnyitottam az ujjaimat, hogy
láthassa, mit tartok a tenyeremben.
Noah szíve volt az.
A sötét konyhában ébredtem, a mosogatónál találtam ma-
gam, az ablakkal szemben. Noah mellettem állt. Megint alva
jártam, ám a mellkasára pillantva elöntött a megkönnyebbü-
lés: nagyon is ép volt, és Noah nagyon is életben volt.
A rémálom nem volt valóságos. Noah-nak semmi baja.
De amikor a szemébe néztem, búskomor volt a tekintete.
Reménytelen. Ugyanilyen volt az arckifejezése az álmomban,
mielőtt nekem adta a szívét.
- Mi a baj? - kérdeztem rémülten.
- Semmi - felelte, és megfogta a kezem. - Gyere vissza az
ágyba!
Néhány órával később Noah fölkeltett és noszogatott,
hogy menjek vissza a saját szobámba, mielőtt felébred az
egész ház. Kénytelen-kelletlen engedelmeskedtem, de kínzott
a nyugtalanság, és nem akartam egyedül lenni.
Hányinger gyötört. Minden izmom sajgott és görcsölt, a
nyakam pedig csak úgy recsegett-ropogott, amikor megpró-
báltam kilazítani, forrónak éreztem a bőrömet, és a rajtam
lévő holmik mintha a húsomba martak volna. Nem éreztem
jól magam a bőrömben, mintha , az éjszaka valaki kicserélte
volna a testemet egy idegenére.
Fogalmam sem volt, hogy mégis mi történik velem.
Bementem a fürdőszobába, és felkapcsoltam a villanyt.
Megdöbbentett, amit láttam.
A tükörbe nézve úgy éreztem, mintha egy jövőbeni képet
látnék magamról, mintha egyetlen óra alatt egy egész évet
öregedtem volna: még mindig önmagam voltam, mégsem
teljesen ugyanaz. Az arcom beesettnek tűnt, ahogy a szemem
is.
Vajon csak én vettem észre?
Vajon Noah észrevette?
Nem tehetsz mást, csak figyelhetsz - mondtam neki az
ágyában fekve, mégis egyedül.
Figyellek is, Mara.
Ha tényleg figyelt, akkor észre kellett vennie a változást,
és muszáj tudnom, bármit is látott rajtam. Borzasztó komor-
nak tűnt, amikor felébredtem a konyhában: nem először for-
dult elő, hogy alva jártam, de Noah még soha nem nézett rám
így...
Teljesen úrrá lett rajtam a szorongás. Visszabújtam az
ágyba, de még nagyon sokáig nem bírtam elaludni.
- Jó reggelt, álomszuszék! - dugta be anya a fejét az ajtón.
- Már majdnem dél.
Úgy éreztem, mintha leragasztották volna a szemem. Al-
karra támaszkodtam, és felnyögtem.
 - Rosszul vagy? - aggodalmaskodott anyám.
A fejemet ráztam.
- Csak álmos.
- Akarsz még aludni?
Akartam volna, de tudtam, hogy nem kéne.
- Nem. Mindjárt felkelek.
- Csináljak neked ebédet? Mármint, reggelit?
Nem voltam éhes, de tudtam, hogy ennem kéne.
- Igen, köszi.
Anya elmosolyodott, aztán magamra hagyott. Lassan fel-
álltam, aztán előregörnyedve a komódomnak támaszkodtam.
Egyre csak Noah-t láttam a lelki szemeim előtt.
Ahogy tegnap éjjel nézett rám, a konyhában és az ál-
momban. Valami nagyon nem stimmelt. Muszáj beszélnem
vele, mert egyedül nem bírom megérteni ezt az egészet: az
álmot, a medált, a nagymamámat, a fényképet. Kezdtem szét-
esni, és a darabkáimat szanaszét szórta a szél.
Felöltöztem, és kimentem a konyhába, ahol Joseph épp
szendvicset evett. Anyámon és rajtam kívül egyedül ő volt
odahaza.
- Hova lett... mindenki? - kérdeztem. Igyekeztem leplez-
ni, hogy igazából csak Noah érdekel.
- Apa golfozik - felelte Joseph két harapás között.
Következő.
- Sophie-nak pár hét múlva koncertje lesz, úgyhogy Dani-
el elment meghallgatni a próbáját.
Következő.
Ám se anyám, se öcsém nem említette Noah-t. Leültem
az asztalhoz, és töltöttem magamnak egy kis gyümölcslevet.
A telefonra pillantottam. Fel akartam hívni Noah-t.
- Noah hazament, hogy elhozzon valamit - mondta anyám
mosolyogva. - De még ma visszajön.
 Szóval ennyire átlátszó vagyok. Fantasztikus.
- Kérsz pirítóst?
- Köszi - feleltem.
- Mihez lenne ma kedved? - kérdezte tőlem anya.
- Én lovagolni akarok - vágta rá helyettem Joseph teli
szájjal.
- Azt se tudom, ahhoz hova kellene mennünk.
- Noah biztos tudja - közölte Joseph. - Ő mindent tud.
- Úgy látom, némi idealizálás alakult itt ki. - Anya a ke-
zembe nyomott egy tányér pirítóst, miközben mindentudó
pillantást vetett az öcsémre. - Azt hiszem, ma inkább békén
kéne hagynunk Noah-t, hadd csináljon, amit akar. Mi lenne,
ha elmennénk hármasban moziba?
Joseph felsóhajtott.
- Mit nézzünk meg? - kérdezte csalódottan.
- Amit csak akarsz...
Az öcsém huncutul mosolygott.
- ...és ami legfeljebb 12- es korhatáros - fejezte be anya a
mondatot.
Joseph mosolya lelohadt. Aztán ismét felderült a képe.
- Mit szólnátok az Utóhatáshoz?
Anya hunyorított.
- Az a járványos film?
Az öcsém lelkesen bólogatott. Anya rám nézett.
- Neked is jó?
Nem igazán volt kedvem bárhova is menni. Őszintén
szólva sem mire sem vágytam jobban, mint egy időre ma-
gamra maradni a ház bán. Talán megpróbálhattam volna ol-
vasni még egy kicsit A genetika legújabb elméleteiből, vagy
utánanézni a medál szimbólumainak, esetleg a tollnak... vagy
akármi.
 Anyám azonban tuti nem lenne hajlandó egyedül hagyni
engem, és ha megmondanám neki, hogy semmi kedvem ki-
mozdulni, akkor kíváncsiskodna, miért nincs. A kíváncsisko-
dása pedig aggódáshoz vezetne, végül csak még hosszabbra
nyújtva a házi őrizetemet. így hát rábólintottam az ötletre.
Arra gondoltam, ezzel legalább örömet szerzek Josephnek.
A film csak több mint egy óra múlva kezdődött, szóval
volt egy kis elütni való időm. Már majdnem felhívtam Noah-
t, hogy kifaggassam a tegnap éjszakáról, de aztán rádöbben-
tem, hogy anyámnak igaza van. Noah-ra ráfér már, hogy bé-
kén hagyjuk egy kicsit.
Ezért is rántotta görcsbe a gyomromat a bűntudat, amikor
a vendégszoba nyitott ajtajában találtam magam. Fogalmam
sem volt, mit keresek, amíg a pillantásom meg nem állapo-
dott rajta.
Nem nyúltam Noah holmijához. Nem túrtam föl a kis, fe-
kete zsákját. A helyiségben olyan rend uralkodott, mintha
még soha nem aludt volna itt vendég, mintha még a lábát se
tette volna be ide senki. Noah gondosan elpakolta minden
cuccát. Ám épp mielőtt kifordultam volna az ajtón, észrevet-
tem, hogy a fal és az ágy közötti hézagból kilóg valami.
Egy jegyzetfüzet sarka.
Noah nem szokott jegyzetelni.
Beléptem a szobába. Talán nem is Noah-é a füzet. Falán
Daniel vagy Joseph hagyta itt, és megfeledkezett róla, vagy
talán az egyik haverjuké. Arra gondoltam, vethetnék egy pil-
lantást az első oldalra.
Csak hogy kiderítsem, milyen füzet ez.
Nem! Kimasíroztam a szobából, és fogtam a telefont,
hogy felhívjam Noah-t. Meg akartam kérdezni, az övé-e a
füzet, mert ha igen, akkor rögtön tudni fogja, hogy megtalál-
tam, de nem játszottam el a bizalmát azzal, hogy belenéztem.
 Ezt hajtogattam magamnak, miközben tárcsáztam, és
mialatt Noah telefonja kicsöngött. Végre abbamaradt a csör-
gés, de csak a hangposta kapcsolt. Noah nem vette fel.
Másodperceken belül újra a vendégszobában találtam
magam.
A jegyzetfüzet valószínűleg nem Noah-é volt. Még soha,
de soha nem láttam őt jegyzetelni az órákon, és egyébként is,
semmi oka nem lett volna rá, hogy magával hozza a házunk-
ba egy iskolai füzetét. Pláne nem a tavaszi szünetben. Éppen
csak bele akartam lapozni a füzetbe, hogy lássam, kié lehet;
eszem ágában sem volt elolvasni, bármi is állt benne.
Gollam kontra Szméagol dilemma: vajon a gonosz vagy a
jó énem kerekedik felül?
Az ágy felé léptem. Tudtam, hogy ha a jegyzetfüzet
Noah-é, akkor a világegyetem alapvető törvénye szerint le
fogok bukni.
De könnyebb utólag bocsánatot kérni, mint előre enge-
délyt. Tettem egy újabb lépést. Aztán még egyet. Aztán a
jegyzetfüzetért nyúltam, elnyomtam magamban a bűntudatot,
és olvasni kezdtem.
 42

E SOROKKAL KEZDŐDIK SZERÉNYTELEN szemé-

lyem, azaz Noah Elliot Simon Shaw roppant érdektelen be-
számolója és elmélkedése egy bizonyos Mara (középső név
egyelőre ismeretlen, muszáj kiderítenem) Dyerrel és an-
nak állítólagos átváltozásával kapcsolatban.
Mara épp most ment el. Közvetlenül a távozása előtt el-
égettük a nagymamája rongybabáját, amely - mint kiderült-
emberi hajjal volt kitömve (borzalom), valamint rejtőzött
benne egy, az enyémmel szinte teljesen megegyező medál.
Érthető módon mindkettőnket felzaklatott ez a fejlemény,
ugyanakkor új irányt adott nyomozásunknak, hogy kiderítsük,
vajon mi a picsáért vagyunk mindketten ilyen rohadt furák.
Ezenkívül megcsókoltam Marát. Élvezte.
Még szép.
Ha lett volna kihez szólnom, akkor se jutottam volna szó-
hoz. Sűrűn pislogtam, és az oldalra meredtem, a sorokra,
Noah kézírására, csak hogy meggyőződjek róla, biztos nem
káprázik-e a szemem.
Nem káprázott. És pontosan tudtam, mikor kezdte vezetni
Noah a feljegyzéseit. Azután, amikor elmondtam neki: attól
félek, hogy elveszítem az önuralmam. Hogy elveszítem ön-
magam. Miután elmondtam neki, hogy...
Hogy nem tehet mást, csak figyelhet. Élesen a fülembe
csengett a saját hangom.
 „Mondd meg, mit látsz! Mert nekem fogalmam sincs, mi
valódi és mi nem, mi új vagy mi más, és nem bízom magam-
ban, de benned megbízom. ”
Noah a szavaim hallatán lehunyta a szemét. Kimondta a
nevemet. Azután pedig én úgy folytattam:
„Tudod, mit? Inkább ne mondd meg, mert nem biztos,
hogy meg tudnám jegyezni. Inkább írd le, és talán majd egy
szép napon, ha rendbe jövök, megmutathatod. Különben min-
den egyes nap megváltozom majd egy kicsit, és végül nyomta-
lanul eltűnik, aki valaha voltam, anélkül, hogy valaha is visz-
szaemlékeznék rá. ”
Elszorult a torkom. Noah nekem vezette ezt a feljegyzést.
Eleget olvastam. Tudtam, hogy most már visszadughat-
nám a füzetet az ágy mögé, aztán szólhatnék Noah- nak, hogy
megtaláltam, és bevallhatnám, hogy elolvastam az első olda-
lát. Megmondhatnám, hogy csak meg akartam nézni, kié le-
het, és miután láttam, hogy az övé, azonnal abbahagytam az
olvasást.
De nem ezt tettem. Lapoztam.
Ruth közölte velem, hogy miután apám hazatér, elvárják
majd tőlem, hogy megint rendesen járjak iskolába, és vegyek
részt minden kötelező órán. Türelmesen végighallgattam, de
igazából nem figyeltem, mert közben tökéletes, nyomorúságos
részletességgel láttam az egészet lelki szemeimmel:
Fásultan bámulok magam elé az osztályteremben, miköz-
ben hallgatom, ahogy a tanárok olyasmikről rizsáznak, ami-
ket én már rég tudok. Ellógok az órákról, inkább elnyújtózom
egy piknikasztalon az udvar egyik borzalmas kunyhójának
árnyékában, és csak fekszem ott, teljesen mozdulatlanul.
Egy csapatnyi lány sétál erre, az asztal fölé hajolnak,
hogy meglessenek. Irigylem az ilyen kaméleonokat. Kinyitom
a szemem, rájuk hunyorgok, mire a lányok eliszkolnak. Kun-
cognak-vihognak, és hallom, ahogy egyikük suttogva a „töké-
lyek tökélyének "nevez. Legszívesebben felráznám őket a tu-
datlanságukból, és a képükbe ordítanám, hogy a drágalátos
Sixtus kápolnájuk csupa-csupa repedés.
Az előző életemben - legalábbis annak tűnik, pedig csu-
pán néhány hónap telt el - bárkivel flörtöltem, ha épp olyan
kedvem volt, aki csak egy kicsit is érdekesnek tűnt az adott
napon. Ha szerencsém volt, akadt egy-egy megfelelő jelölt.
Aztán csak visszaszámoltam az órákat és perceket és másod-
perceket, amíg végre el nem telt egy újabb értelmetlen nap.
Aztán hazamentem. Vagy kiruccantam egy újabb klubba
Parker-rel vagy valaki mással a sok seggfej közül, akik mind
a vállukra kötik a pulcsit, és felhajtják a gallért a kibaszott
pólóingükön. Amikor kibotladoztam a klubból, két gyönyörű,
de jelentéktelen csaj csimpaszkodott a derekamba, és még az
ecstasy meg a pia halovány köde sem bírta elnyomni halánté-
kom tompa lüktetését, ami felvette a lélektelen house zene
tompa dübörgésének ritmusát. Ittam, és nem éreztem semmit,
nevettem, és nem éreztem semmit, és láttam magam előtt az
életem következő három, öt, húsz évét, és már előre gyűlöltem
minden percét.
Annyira, de annyira untat mindez, hogy hajlandó lennék
meghalni, akár most rögtön, csak hogy valami mást érezhes-
sék.
Amikor a szavak végére értem, rádöbbentem, hogy már
nem állok. Az ágyhoz hátráltam. A jegyzetfüzet, Noah napló-
ja kinyitva hevert az ágyon, én pedig a szám elé kaptam a bal
kezem. A fülembe csengett Noah hangja, ahogy a papírra ve-
tett gondolatait olvastam, ám a szavaiból olyan keserűség
áradt, amit nem emlékeztem, hogy valaha is hallottam volna
tőle. Lapoztam.
 Hiába nem akadály a pénz, nem megyek vele semmire.
Semmi sem derült ki Lukumiról, bárki is legyen valójában az
a rohadék, ahogy Jude-ról sem. Még a családját is hiába
próbáltam megtalálni; az elmegyógyintézet összeomlása óta
semmi hír Claire vagy Jude Lowe-ról, ahogy a szüléikről,
Williamről és Deborah-ról sem. A Rhode Island- i helyi lap-
ban közöltek egy gyászjelentést, meg hogy hová lehet adomá-
nyokat küldeni, és egyebek, de a szülők elköltöztek a baleset -
bár én inkább úgy mondanám, az incidens - után. Es magán-
nyomozói kapcsolatai dacára még Charlesnak sem sikerült
kiderítenie semmit. Az emberek gyakran eltűnnek - de nem az
olyanok elől, mint Charles. Úgy érzem, minél tovább keresgé-
lek, annál távolabb kerül tőlem az igazság. Megőrjít, hogy
nem tehetek többet. Legszívesebben magam utaznék
el Providence-be, de nem akarom magára hagyni Marát.
Talán beszélek vele minderről, amikor legközelebb talál-
kozunk, bár úgy látom, jelenleg bőven megvan a maga baja
valamelyik horizontos őrülttel. Nem én vagyok az egyetlen,
aki nem tud szépen együtt játszani a többiekkel. Talán pont
ezért értjük meg egymást ilyen jól Marával.
Ezek voltak az első szavak, amik mosolyt csaltak az ar-
comra. A következőket olvasva azonban rögtön le is lohadt a
mosolyom.
Halott anyám holmijai között keresgélek. Évek óta nem
nyúltam a cuccaihoz, és üresség tölt el, miközben a teli dobo-
zokban turkálok. Többségük dugig van viharvert, szamárfü-
les, kiemelésekkel tarkított könyvekkel. Singer meg Ginsberg
meg Hojfman meg Kerouac, filozófia meg költészet meg radi-
kalizmus meg beat. Az oldalak elnyűttek, a könyvek agyonol-
vasottak, és én átlapozom őket. Kíváncsi vagyok, vajon meg
lehet-e ismerni valakit az általuk imádott szavak alapján. Né-
hány könyv lapjai között régi fényképeket találok. A többsé-
gük olyan emberekről készült, akiket nem ismerek, de néhá-
nyon anyám látható. Szenvedélyesnek tűnik.
Észreveszek egy könyvet, ami mintha nem illene a többi
közé: A kis herceg. Kinyitom, és egy fekete- fehér kép hullik
ki belőle: anyám hátulról, ahogy éppen lenéz, és egy szőke
kisfiú kezét fogja. Rádöbbenek, hogy az én kezemet. Sötétebb
lett a hajam, ahogy felnőttem.
Vérvörös folt üti át a papírt, és szétterjed, beborítja
anyám ujjait, aztán az enyémeket. Kiabálást és sikoltozást
hallok, meg egy kisfiú hangját, ahogy könyörög az anyukájá-
nak, hogy jöjjön vissza.
Itt véget ért a szöveg, és csak a következő oldalon folyta-
tódott. Elszorult a torkom és remegett a kezem, tudtam, hogy
nem szabadna továbbolvasnom, de nem bírtam abbahagyni.
Újabb verekedés.
Már amúgy is bosszús voltam a lukumis szitu miatt, ami-
kor a Calle Ochón menet meghallottam, ahogy valami barom
kicsit bántón beszólt a csajának. Erre én vérlázítóan bántón
beszóltam a srácnak, és borzasztóan reméltem, hogy megpró-
bál kiütni.
Megpróbált.
A verekedés mindig páratlan szabadságot kínál. Nem
szenvedhetek sérülést, ezért nem félek semmitől. A másik
megsérülhet, ezért mindentől fél. Ez megkönnyíti a helyzete-
met, így hát mindig én győzök.
Mara hív.
Válaszokat remél tőlem, ám én eggyel sem szolgálhatok,
viszont nem akarom, hogy ezt megtudja.
Nyilván csütörtökön írta a bejegyzéseket, amikor nem jött
át hozzánk. Miután felhívtam, de gyorsan letette, én pedig
aggódtam, és nem értettem, vajon miért hangzott olyan távol-
ságtartónak. Nem bírtam abbahagyni az olvasást.
 Ha épp nem vagyok Marával, a szelleme akkor is az ere-
imben kísért, és viszontlátva őt ma, egyetlen külön töltött nap
után, Mara valahogy másmilyen.
A szó beivódott a vérembe.
A változás enyhe - annyira enyhe, hogy nem is igazán vet-
tem észre, amíg ő maga meg nem említette; talán túl közel
vagyok hozzá. Most viszont, a külön töltött idő után, feltű-
nőbbek a változások, és éles szemmel figyelem Marát, hogy
mindent megjegyezzek. Továbbra is gyönyörű - mint mindig- ,
ám a járomcsontja sokkal kiállóbb lett. A kulcscsontja is éles,
akár a gyémánt. A lágyságot, amit úgy imádok benne, lassan
felemészti valami, de hogy belülről vagy kívülről, azt nem tu-
dom.
Nem akarok szólni erről Marának. A vidámparkban telje-
sen kiakadt a semmitől, miután valami csaló hazugságokat
dumált be neki a végzetről meg a sorsról. Már így is épp elég
nyugtalan.
Noah ezt tegnap írta.
Megpróbáltam összepárosítani a gondolatait a pillanatok-
kal, amikor megfogalmazódhattak benne, a pillanatokkal,
amiket velem töltött. A sorai ugyanannak a lapnak az alján
folytatódtak.
Nem bírom elfelejteni azt a csókot.
Nevetséges. Alig értem hozzá, mégis aggasztóan intim lett
a helyzet. Mara fölé hajoltam, ő homorítva hozzám simult, de
amikor a derekára tettem a kezem, megdermedt. Azt hiszem,
még soha nem tűnt olyan veszélyesen gyönyörűnek, mint ab-
ban a másodpercben.
Nem ő az egyetlen, aki változik. Minden egyes nap átfor-
mál engem is valaki mássá.
Nem is kérdés, hogy beszari vagyok.
 Marával egy ágyban aludni egészen sajátos kínzás. Úgy
fonom körbe, akár a moha az ágat; szívverésünk összehango-
lódik, és egyetlen bizarr, szétválaszthatatlan lénnyé válunk.
Mara egyetlen pillantással képes térdre kényszeríteni, és ha
vele vagyok, hegedű sírását hallom, egy cselló egyre erősödő
dallamát. A bőröm alatt duruzsol a zene; mit sem akarok job-
ban, minta magamévá tenni Marát, mégsem csinálok
mást, csak összeszorítom a számat, a nyakához szorítom az
ajkamat, és megpengetett húrjait ízlelgetem. Egy idő után el-
halkulnak az akkordjai, ahogy Mara álomba merül. A sziré-
nek zenéje a zátonyok felé hív.
Azt hiszi, nem vágyom rá, és szinte nevetséges, mennyire
téved. De mielőtt bebizonyíthatnám neki, mennyire akarom
őt, meg kell birkóznia a démonaival, különben még én is azok
közé kerülök. Amint meghallja Jude nevét, feszültebbé és
hangosabbá válik a zenéje; lélegzése és szívverése is felgyor-
sul a félelemtől. Jude valahogyan megsebezte őt, és istenre
esküszöm, gondoskodom róla, hogy megfizessen az a roha-
dék.
Nem végezhetek a gonosz sárkánnyal, mert nem találom,
úgyhogy egyelőre nem tehetek mást, Mara közelében mara-
dok.
Ez nem elég.
A sárkányom. A démonaim.
Noah azt hitte, hogy amiatt nem merem megcsókolni öt,
amit Jude tett velem. Hogy még mindig félek, és ha netán
hagyja elfajulni a dolgokat, akkor ugyanúgy kínoz majd az ő
emléke, ahogy Jude-é.
Nem hitte el, amikor megmondtam, hogy nem félek tőle.
Nem értette meg, hogy csakis önmagámtól félek.
Lapoztam tovább, öt oldalt, hetet, de nem találtam sem-
mit. A szöveg tizenharmadik oldalon folytatódott:
 Íme, az elméletem: Mara képes úgy manipulálni az ese-
ményeket, ahogyan én a sejteket. Fogalmam sincs, hogyan
csinálja ezt bármelyikünk is, ár attól még lehetséges.
Próbálom rávenni Marát, hogy képzeljen el valami kelle-
meset, de csak bámul maga elé, és hiába koncentrál, a zenéje
nem változik. Talán a vágyhoz kötődik a képességei Talán
nem akar semmi jót?
Újabb rémálom:
A nap rézsútosan süt be a hálószobám ablakán, hátulról
világítja meg Marát, aki az ágyamon ülve rajzol. Az én ingem
van rajta: egy bő, fekete-fehér kockás rongy, amit általában
észre sem vennék, Marán viszont gyönyörűen áll.
Csupasz combja a karomhoz ér, ahogy helyezkedik a le-
pedőn. A kezemben könyvet tartok: Meghívás kivégzésre.
Próbálom olvasni, de nem jutok túl ezen a bekezdésen:
„Mindenek dacára szerettelek téged, és továbbra is sze-
retni foglak... amikor majd letérdelek, hátravetem a vállam, a
hóhér elé hajolok, és ösztövér nyakamat nyújtogatom... még
akkor is szeretni foglak. És utána is - talán utána legfőképp -
szeretni foglak téged, és egy nap talán majd megkaphatjuk az
igazi, mindent megvilágító magyarázatot, és akkor ta-
lán valahogy összeillünk majd, te meg én... talán összekötjük
a pontokat... és te meg én alkotjuk majd az egyedi rajzolatot,
ami után sóvárgok. ”
Azért nem bírok túljutni ezen a részen, mert egyre csak az
jár a fejemben, vajon milyen érzés lenne, ha Mara combjához
simíthatnám az arcomat.
Grafitceruzája kaparászva szántja a vastagpapírt, ez adja
a háttérzenét a mámoromhoz. Mármint ez, meg Mara saját
zenéje: a disszonáns, fájó akkordjai. Be-ki lélegzése, szívének
dobogása és pulzusa lüktetése lett a kedvenc szimfóniám;
kezdem megtanulni, mikor melyik hangok fog-
nak megszólalni, és hogyan értelmezzem őket. Külön hangja
van a haragnak, az elégedettségnek, a félelemnek és a vágy-
nak - bár az utóbbit Mara nem igazán hagyja eluralkodni
magán. Legalábbis egyelőre.
A napfény táncot jár a haján, ahogy lehajtja a fejét, és a
lap föle görnyed. Miközben ívbe hajló háttal rajzol, alakja
kissé egy macskáét idézi. Szívem a nevét dobogja. Rám pillant
a válla fölött, és önelégülten vigyorog, mintha hallaná a gon-
dolataimat.
Elég.
Lehajítom a könyvet a padlóra - első kiadás, de nem ér-
dekel - és Marához hajolok. Szégyenlősen elfordul, hogy ne
láthassam a vázlat- füzetét. Tök mindegy. Amúgy sem a rajza
érdekel.
- Gyere ide - suttogom a bőrére. Magam felé fordítom. A
hajamba túr, és lehunyja a szemét, ahogy megérintem.
És aztán ő kezdeményez csókot, amire még nem volt pél-
da. Finoman, üdén és gyengéden csókol meg. Óvatosan. Még
mindig azt hiszi, hogy valamiképpen árthat nekem; továbbra
sem fogja fel, hogy ez lehetetlen. El nem tudom képzelni, mi
járhat a fejében, de még ha évekig tart is, hogy ellazuljon,
megfogja érni. Hajlandó lennék egy örökkévalóságig vár-
ni arra, hogy Mara végre elengedje magát.
Hátrahúzódom, hogy ismét gyönyörködjek benne, de va-
lami baj van. Valami nem stimmel. Üveges és zavaros a te-
kintete, könnyben úszik a szeme.
- Jól vagy ?
A fejét csóválja. Kicsordul a könnye, egy csepp gördül le
az arcán. Letörlöm az ujjaimmal.
- Mi a baj? - kérdem aggódva.
A háta mögött heverő vázlatfüzetre pillant. Elhúzódik az
útból. Felemelem a füzetet.
 Engem rajzolt le, ám a szemem helyét feketére satírozta.
Hunyorogva nézek rá.
- Ezt meg miért csináltad?
Erre csak a fejét csóválja. Kezdek bosszús lenni.
- Áruld el!
Kinyitja a száját, hogy válaszoljon, de nincs nyelve.
Amikor felébredek, Mara már nincs mellettem.
Egyedül fekszem az ágyban, a mennyezetre bámulok, az-
tán a vekkerre. Hajnali kettő múlt három perccel. Várok öt
percet. Tíz perccel később felkelek, hogy megnézzem, hova
tűnhetett Mara.
A konyhában találok rá. A tükörképét bámulja az ablak
sötét üvegében, miközben egy konyhakést nyom a hüvelykuj-
jához, és egyszeriben már nem Miamiban találom magam,
hanem Londonban, apám dolgozószobájában; tizenöt éves
vagyok, és semmit sem érzek. Megkerülöm az íróasztalt, ami-
hez apám soha nem szokott leülni, és a levélbontójáért nyú-
lok. Végighúzom a bőrömön az éles kést...
Pislogok, hogy elűzzem az emléket, és kétségbeesetten
suttogom Mara nevét. Nem válaszol, így átszelem a konyhát,
megfogom a kezét, gyengéden elveszem tőle a kést, és lera-
kom.
Elmosolyodik, de mesterkélten, és megfagy az ereimben a
vér, mert már láttam ezt a mosolyt, méghozzá saját maga-
mon.
Reggelre Mara már semmire sem emlékszik.
Március 29- e van.
Amint elolvastam a dátumot, elakadt a lélegzetem. Aznap
volt március 29- e.
 43

FORRTAK BENNEM A KÜLÖNFÉLE GONDOLATOK,

ám még egyiket sem bírtam feldolgozni, amikor hallottam,
hogy Daniel hív. Sietve visszatettem a jegyzetfüzetet oda,
ahol találtam, kisurrantam a vendégszobából, és bementem a
konyhába. Daniel a kocsikulcsot pörgette az ujján.
- Elmegyünk - közölte velem. A folyosóra pillantottam.
- Én most nem igazán...
- Hidd el nekem, ezt nem akarod kihagyni - villantott rám
titokzatos mosolyt Daniel. - Majd később megköszönöd.
Ebben erősen kételkedtem. Nem akartam mást, csak szép
nyugodtan, egymagamban leülni és gondolkodni. Kitalálni,
hogy mit mondjak Noah-nak, amikor végre viszontlátom.
Hogy mit mondhatnék neki azok után, amiket olvastam.
A rólam szóló bejegyzések még csak hagyján. Noah azo-
kat amúgy is nekem szánta, azt akarta, hogy egy szép napon
majd elolvassam őket.
De ami a többit illeti... A többi személyes volt. Noah ma-
gánügye. Rosszullét környékezett.
- Kidumáltalak, szóval nem kell megnézned anyával
meg Josephfel azt a vacaknak tűnő filmet. Gyere már! -
mondta Daniel, eltúlzott mozdulattal integetve. - GYERE
MÁR!
Hajthatatlan volt, így duzzogva követtem a kocsihoz.
- Hova megyünk? - kérdeztem, és próbáltam könnyed
hangnemet megütni. Mintha minden rendben volna.
- Megünnepeljük a szülinapodat.
 - Nem szeretnélek lelombozni, de azzal egy kicsit elkés-
tél.
Az állát vakargatta.
- Igen, igen, belátom, hogy a te felvilágosulatlan néző-
pontodból valóban úgy tűnhet. Viszont figyelembe véve a
tényt, hogy a szó szoros értelmében vett születésnapod egy
olyan időszakhoz vezetett, amit mostantól kezdve csak a „sö-
tét korszakodnak” fogunk nevezni, megtárgyaltuk a kérdést,
és úgy döntöttünk, hogy megérdemelsz egy második lehető-
séget az ünneplésre.
Gyanakodva sandítottam rá, miközben felhajtott az autó-
pályára.
- Hogyhogy megtárgyaltátok, és úgy döntöttetek? Mégis
kicsoda?
- Mindenki. Az égegyadta világon mindenki. Mara Dyer
az egyetlen téma, amiről szó lehet, hát még ezt sem tudod?
Felsóhajtottam.
- Nem fogod elárulni, hova megyünk, igaz?
Daniel úgy tett, mint aki becipzározza a száját.
- Hát jó - mondtam. Nehéz volt megállnom a mosolygást,
pedig nem is volt jó a kedvem. A bátyám megpróbált felvidí-
tani. Én tehettem róla, hogy nyomorultul éreztem magam,
nem ő.
Végül egy jachtkikötőnél álltunk meg, amire természete-
sen nem számítottam. Kiszálltam a kocsiból, a kavics csikor-
gott a talpam alatt, Daniel viszont a volánnál maradt. A kocsi
orrát megkerülve odaléptem hozzá, mire leengedte az abla-
kot.
- Itt elválnak útjaink - mondta, és tisztelgett.
A kikötő bejáratára pillantottam. Az ég kezdett szürkülni,
és a magas árbocok mintha egészen az ezüstös rózsaszín fel-
hőkig értek volna. Senki sem volt a közelben.
 - Most csinálnom kéne valamit?
- Majd szépen kiderül minden.
Mindez nyilvánvalóan egy terv részét képezte, és a terv-
nek valószínűleg köze volt Noah-hoz, amitől egyszerre akar-
tam mosolyogni és sírni. De mindössze annyit kérdeztem:
- Anya tud erről?
- Mondjuk... nem igazán.
- Daniel...
- Hidd el, megéri, te pedig nagyon is megérdemled. Most
pedig hátra arc!
Megfordultam. Egy tengerészszerű uniformist viselő férfi
tartott a parkoló felé egy hosszú mólón, karján ruhazsákkal.
Mire ismét Danielre néztem, már felhúzta az ablakot. Rám
kacsintott, és integetett,
Gombócot éreztem a torkomban, ahogy viszonoztam a
gesztust. Nem érdemeltem meg a bátyámat.
Az egyenruhás pasas odaért hozzám, és megszólalt:
- Ha volna szíves velem jönni, Miss Dyer, elkísérem a ha-
jóhoz.
Elmosolyodtam, de nem szívből. Azt hittem, hogy Noah
talán rajtakap, miközben a naplóját olvasom. Hogy mérges
lesz. Hogy összeveszünk. Aztán én kimagyarázom a dolgot,
kibékülünk és továbblépünk.
De most, ahogy elindultam a meglepetés felé, amiről
gyanítottam, hogy a romantikus gesztusok legromantikusab-
bika lesz, az egészet beszennyezte az árulásom. Muszáj be-
vallanom az igazat Noah-nak; tudtam, hogy minél tovább vá-
rok, annál rosszabb lesz.
A férfi Ron néven mutatkozott be, és a móló végébe veze-
tett. A levegőt betöltötte a tengeri só meg a hínár szaga, és
locsogott a víz a deszkákon dobogó lábunk alatt. Végül egy
elegáns, lenyűgöző jacht előtt álltunk meg. Egy másik férfi
felsegített a lépcsőn, aztán megkért, hogy vegyem le a cipő-
met; a fehér, makulátlan fedélzet csak úgy csillogott-
villogott, ahogy mezítláb tapodtam rajta.
Miután Ron is a fedélzetre lépett, felém fordult, és meg-
kérdezte, tehet-e értem valamit. Mondtam, hogy nem, köszö-
nöm, minden rendben, pedig igazából semmi sem volt rend-
ben.
A legénység munkába lendült a hátam mögött. Köteleket
oldottak el, és úgy tűnt, készülünk kihajózni.
- Hova megyünk? - kérdeztem Rontok
- Nem lesz hosszú út - felelte mosolyogva. Az égre néz-
tem; közeledett a naplemente, és alig vártam, hogy végre fel-
bukkanjon Noah.
Ron átnyújtotta nekem a ruhazsákot.
- A lelkemre kötötték, hogy biztosítsam, nem muszáj átöl-
töznie, de ez a ruha külön önnek készült. És megtarthatja,
akár felveszi most, akár nem.
A szívem és az agyam is bizsergett, ahogy óvatosan átvet-
tem a zsákot.
- De ha szeretne átöltözni, megmutathatom, hol a kabin.
Köszönettel igent mondtam, mire Ron egy kis, keskeny
lejáróhoz vezetett, ami félig létrának, félig lépcsőnek tűnt.
Lemásztunk egy rövid folyosóra, amiből több helyiség is
nyílt: a hajókonyhában egy szakácssapkás férfi dolgozott, és
elhaladtunk két kajüt mellett, majd Ron bevezetett a harma-
dikba. Mindegyik helyiségbe benéztem, Noah-t keresve.
Egyikben sem volt.
- Szóljon, ha szüksége lenne valamire! - mondta Ron.
- Köszönöm!
A férfi biccentett, majd becsukta maga mögött az ajtót,
így egyedül maradtam a kabinban.
 Akár egy boutique szállodában is lehettem volna. A he-
lyiségei szinte teljesen kitöltő ágyat puha, fehér takaró borí-
totta, a bőrrel kárpitozott fejlapot pedig egy- egy állítható fa-
likar szegélyezte. A kerek kajütablakok alá kis bárszekrényt
építettek be. Letettem a ruhazsákot az ágyra, és
kicipzároztam.
Sötétkék, szinte fekete anyag bukkant elő, és amikor ki-
emeltem a pánt nélküli ruhát - vagyis inkább estélyit -, úgy
éreztem, mintha vízből szabták volna. Bámulatos volt; annyi-
ra lágy és tökéletes, hogy nem is tűnt valódinak. Felvettem,
és megnéztem magam a tükörben.
Úgy festettem benne, mintha magát az éjszakát viselném.
Az árnyalatától krémszínűnek és hamvasnak tűnt a bőröm,
nem egyszerűen csak sápadtnak. A ruha annyira finoman si-
mult az idomaimra, mintha valaki gondosan megtanította
volna neki alakom minden egyes vonalát, domborulatát és
hajlatát. Olyan meghitten feszült a bőrömre, hogy belepirul-
tam.
Ám a legdöbbenetesebb az volt, hogy amikor megnéztem
a tükörképem, sokkal ismerősebbnek tűnt, mint hetek óta
bármikor.
Miután végre sikerült levennem a szemem önmagamról,
kinyitottam a szekrényt, hogy megnézzem, nincs-e benne a
ruhához illő lábbeli. Nem volt. Keresgéltem még néhány he-
lyen, ahol esetleg otthagyhattak volna egy pár cipőt, de sehol
sem találtam dobozt.
Illetve, egész pontosan: nem találtam cipősdobozt. Ahogy
tekintetem körbepásztázta a helyiséget, észrevettem egy do-
bozkát az ággyal egybeépített éjjeliszekrényen. Egy kis, feke-
te, bársonnyal borított dobozt.
Ékszerdoboz volt. Egy sárgásfehér boríték hevert alatta.
Remegő kézzel nyitottam ki a borítékot, és a lehető legóvato-
sabban hajtottam szét a benne lévő lapot. Elakadt a lélegze-
tem, ahogy megláttam Noah kézírását, és elolvastam a szava-
it.
Ez még az édesanyámé volt, de most már téged illet.
Úgy dübörgött a szívem, hogy majd kiugrott a helyéből,
és pulzusom szapora lüktetése bizsergette a bőrömet, miköz-
ben letettem a lapot, és végre kinyitottam a dobozt.
 44

A SÖTÉT ÉKKŐ MÉLYKÉKJE AZ ÉJSZAKÁT IDÉZTE,

és úgy szikrázott, mintha tűz lobogott volna benne. A nyak-
láncot a zafír körül legalább száz gyémánt díszítette, aztán
hosszú szálon tekeredtek le a tenyerembe. Még soha nem volt
a kezemben ilyen értékes holmi. Szinte féltem felvenni.
Szinte.
Az ajtóra pillantottam. Félig-meddig arra számítottam,
hogy felbukkan Noah, és ő maga akasztja a nyakamba az ék-
szert, de mivel nem jelent meg, egyedül vettem fel. Nehezen
ment, ám ez valahogy nem zavart.
Kontyba fogtam a hajamat, aztán elhagytam a kabint.
Mezítláb könnyen felmásztam a keskeny létrán, és biztosra
vettem, hogy Noah a fedélzeten fog várni rám. Kalapált a szí-
vem, és az ajkamba haraptam, ahogy fölértem.
Noah nem volt a fedélzeten.
Meghökkentem. Csak most vettem észre, hogy visszafoj-
tottam a lélegzetem, így lassan kifújtam a levegőt, és körül-
néztem. Mostanra rég magunk mögött hagytuk a kikötőt, de
itt is sok hajó pettyezte körülöttünk a sötét, türkizkék vizet. A
felszínen hínárcsomók lebegtek, és a csónakok nyomában
tajték húzódott. Amerre csak néztem, embereket láttam:
egyesek óriási úszógumikon sodródtak, mások a hajójuk fe-
délzetéről eregettek papírsárkányt. Elhaladtunk egy öregem-
ber mellett, aki narancssárga habszivacson lebegett, vörösre
sült arcán neonzöld napszemüveggel, kezében pedig rikító
rózsaszín sörtartóval. Egy kockás sortot és béna kis szalma-
kalapot viselő srác - aki tuti valami drága elitegyetemre járt -
egy csilivili jachtot kormányzott, amin dübörgött a zene, bár-
gyú dalszöveget és monoton tuc-tuc ritmust harsogva. A víz-
be pöccintette a cigije csikkjét. Seggfej.
Miután átsuhantunk egy gyönyörű, régimódi, fehér felvo-
nóhíd alatt, amin utcalámpák sorakoztak, megváltozott a víz-
parti táj. Elhaladtunk egy golfpálya mellett, aminek egyik
szélén pálmafák magasodtak, a másik oldalán pedig csoda-
szép házak húzódtak. Az óriási telkeken barack- és olajfák,
valamint teniszpályákat szegélyező rózsalugasok díszelegtek.
Az egyik udvaron elhagyatottan vesztegelt egy létra, amit lát-
hatóan azért tettek oda, hogy megnyessék a sövényből kiala-
kított állatseregletet. A telken álló ház óriási volt, toszkán stí-
lusban épült, hatalmas, boltíves ablakokkal és ajtókkal.
A hajó orrában állva a korlátra támaszkodtam, szemügyre
vettem a luxusvillákat: a modern, üveg- acél rémségeket meg
az elterpeszkedő, régebbi otthonok mesterkélt báját. A jacht
finoman ringott csupasz talpam alatt. Mostanában olyan sok-
szor voltam rosszul, hogy kissé meglepődtem, amiért a tenge-
ribetegséget megúsztam.
Fülsiketítő zene harsant, a hang irányába pillantottam. Az
egyik ház kültéri hangfalából bömbölt a zene. Gitárok dühös
szaggatása és az elektronikus iszonyat adta a háttérzenét, az
igencsak zsémbesnek hangzó énekes pedig leginkább csak
ordítozott, sérülésről meg fájdalomról és önmagunk megmen-
téséről.
Ezután egy irdatlan nagy, dobozszerű ház mellett halad-
tunk el, úgy sejtettem, a hatvanas évek stílusában épülhetett,
aztán egy hatalmas, fehér palota következett, amelynek pad-
lótól mennyezetig érő ablakai a vízre néztek. A makulátlanul
gondozott gyepet görög szobrok szegélyezték, és ez az egész
valahogy...
 Ismerősnek tűnt.
Mivel ez Noah-ék háza volt. Innen látva kis híján fel sem
ismertem; mivel általában odabentről pillantottam ki, most
viszont kívülről csodálhattam meg.
De nem láttam vagy éreztem semmi jelét, hogy megáll-
nánk. Ezek szerint nem ez az úti célunk. Furcsa.
A házak hamarosan erdőnek adták át a helyüket. Egy te-
rebélyes indiai fügefa állt a parton, az ágairól lelógó zuzmó-
szerű szakállbromélia a vízig ért. A lemenő nap fénye vissza-
verődött a fodrozódó tengerfelszínről, váltakozó árnyékokat
vetve a fa tövében. Pálmafák hajladoztak a part mentén, ko-
ronájukat lehúzta a kókuszdiók súlya. Aztán az erdő egyre
ritkásabb lett. A vízből oszlopok álltak ki, de semmi sem volt
hozzájuk erősítve, az apályban jól látszott, milyen viharvert a
fa. Elhaladtunk egy pálmafa mellett, aminek levágták a ko-
ronáját, így csupán magas tönkként meredt az égbe.
És végül megláttam, hova tartunk. Egy kis sziget tűnt fel
előttünk: már sok hasonlót elhagytunk, de éreztem, tudtam,
hogy Noah ezen lesz. Hogy itt vár rám.
Megkerültük a szigetet, aztán befordultunk egy keskeny
mólóhoz. A legénység leeresztette a horgonyt, és Ron lesegí-
tett a hajóról, de ő maga nem szállt le. Csak biccentett a rövid
móló vége felé, én pedig útnak indultam.
A szél kibontotta a hajamat, így most sötét hullámokban
omlott csupasz vállamra. A deszkát a talpam alatt simára kop-
tatta a levegő és a víz. Felemeltem a ruha szegélyét - ha orra
bukom, az olyan ciki Iett volna, hogy belehalok - , és próbál-
tam kitalálni, vajon hova megyek.
Nem sokáig kellett találgatnom; a móló végére érve lát-
tam, hogy kis fáklyák állnak ki a földből, a lángjuk mutatta
nekem a további utat. Követtem őket a parton, amíg végre
meg nem láttam Noah-t.
 Nehéz volt értékelnem a néma, titkos tengerpart szépsé-
gét, miközben ott állt előttem a magas, szálkás, végtelenül
szexi Noah, aki totál vadítóan festett karcsúsított szmoking-
jában. Amint megláttam, leesett az állam, elengedtem a ruhát,
és elszállt a fejemből minden gondolat.
- Hát itt vagy - szólt.
A hangja és a látványa miatt egyszerűen nem jutottam
szóhoz.
Noah kecsesen átszelte a homokot, odalépett hozzám, és a
szemembe nézett.
- Mi az, Mara?
Még mindig nem bírtam megszólalni.
Noah rám villantotta jellegzetes félmosolyát, és azt hit-
tem, menten elolvadok.
- Talán aggódnom kéne?
Sikerült megcsóválnom a fejem.
Tett egy kis lépést hátra, és végigmért. Éreztem, ahogy a
tekintete végigsiklik a bőrömön.
- Csini vagy.
Erre elvigyorodtam.
- Te is - feleltem, furcsamód rekedt hangon.
- Szmokingot említettél a vágyálmodban, szóval...
- Ami azt illeti - sikerült kinyögnöm - , én úgy emlék-
szem, te emlegettél szmokingot a te vágyálmodban.
Mivel én túl korlátolt voltam, hogy elképzeljem, miként
festene Noah szmokingban. Imádtam az elnyűtt pólókból és
rojtos farmerokból álló, „nem tud érdekelni, hogy nézek ki”
ruhatárát, de ez... Erre nem voltak szavak.
- Hmm - mondta elgondolkodva. - Talán igazad van.
Fülig ért a mosolyom.
- Tuti igazam van.
 - Hát - szólt higgadtan, és a móló felé pillantott -, végül is
nem probléma, ha inkább hazamennél...
Hevesen csóváltam a fejem.
- Akkor ez mégiscsak megfelel?
De még hogy! Bólintottam.
- Remek. Olivér nagyon fog örülni.
- Olivér?
- A szabó, akinek nagyon ritkán van alkalmam megbízást
adni. Borzasztóan örült, amikor felhívtam, bár kénytelen volt
minden mást félretenni, hogy elkészüljön két hét alatt.
- Jó drága lehetett.
- Öt rongyba került, de kétszer annyit is fizettem volna,
hogy láthassam, amint ilyen képet vágsz. Erre tessék!
Elindultam a parton arra, amerre mutatott. Kicsit távolabb
egy pokróc hevert a fehér homokon, körülötte fáklyák lobog-
tak. Két fa közé élénk színű anyagot feszítettek ki.
Noah a part legszéléhez ment, ott állt meg, ahol a hullá-
mok már a homokot nyaldosták. Követtem, de pár lépéssel
lemaradva, gondosan ügyeltem, nehogy vizes legyen a ru-
hám. A nap már lement, és szürke felhők kergetőztek a ko-
romfekete, csillagos égen.
- Ezt kellett volna adnom neked a szülinapodra - szólt
Noah. Bársonyos volt a hangja, bár kicsendült belőle valami,
amit nem bírtam beazonosítani. Aztán felém fordult, és tekin-
tete a torkomra siklott. Odalépett hozzám, teste szinte az
enyémhez simult. A nyálaimhoz emelte kecses ujjait. Aztán
az ékszerhez vándorolt a keze. - Meg ezt. - A bőrömet ciró-
gatta, előbb a nyaklánc alatt, aztán fölötte. - Meg ezt - mond-
ta, ahogy ujjai megpihentek az állam alatt, és kiemelte a fe-
jemet, hogy ránézzek. Végighúzta hüvelykujját ajkam ívén,
és gyönyörű, tökéletes arca hozzám közeledett. - Meg ezt -
mondta, mikor szája már csak centikre volt az enyémtől.
 Meg akart csókolni.
Megbízott bennem.
A jacht, a ruha, a tengerpart meg az ég együttes hatására
egy rövid időre kiment a fejemből, hogy mit is tettem. Most
viszont rám szakadt a tudat, hogy ha nem vallom be Noah-
nak azonnal, akkor soha nem leszek rá képes. A hazugságok
másmilyennek állítanak be minket, mint amilyenek valójában
vagyunk, de Noah-val muszáj volt önmagamnak lennem.
Megpróbáltam kibökni a szavakat, amik égették a torko-
mat.
- Noah, én...
A hangom hallatán kissé hátrahúzódott. Egyetlen pillan-
tással megfejtette az arckifejezésemet.
- Ne! - mondta, és az ajkamra nyomta egy ujját. - Bármi
is az, ne mondd ki!
Ám én kimondtam.
- Elolvastam. - Elég volt kiböknöm ezt az egyetlen szót,
és elállt a lélegzetem. Noah elkapta a kezét.
Kiderült, hogy tévedés az egész. Mégsem könnyebb utó-
lag bocsánatot kérni, mint előre engedélyt. Egy kicsit sem
könnyebb.
 45

-B OCSÁSS MEG - KEZDTEM. - Én nem...

- Dehogyisnem - felelte Noah rideg hangon.
Az óceánra nézett. Nem rám.
- Azt hitem hogy…
- Muszáj ezt? Muszáj ezt csinálnunk?
- Micsodát? - kérdeztem halkan.
- Ezt - köpte savként a szót. - Ezt az... akármit. - Ismét
színtelen lett a hangja. - Azt mondtad, írjam le, amit látok.
Megtettem. Aztán az engedélyem nélkül elolvastad. Tök
mindegy. - Bántó közömbösséggel vont vállat. - Gondolom,
nem hagytam volna ott, ahol megtalálhatod, ha a lelkem mé-
lyén nem akartam volna, hogy elolvasd. Szóval ez is megvolt.
Túl vagyunk rajta. Vége. - A sötétségbe meredt.
- Nem számít.
- De, számít.
Egy ragadozó kecsességével fordult felém.
- Hát jó, Mara. - Hangja szétmarta a nevemet. - Tudni
akarod, hogyan fedeztem fel a képességemet annak idején?
Hallani szeretnéd, hogy mivel apám már akkor se bírt szóba
állni velem, a titkárnőjétől tudtam meg, hogy újabb nyomorú-
ságos költözés vár ránk, méghozzá két nap múlva? Meséljek
arról, hogy nem éreztem semmit, de semmit, és biztos voltam
benne, hogy ilyen érzéketlenül igazából nem is létezhetek?
Hogy biztosan én magam is semmiből vagyok, ha ennyire
semmit se jelent nekem semmi, és hogy csakis akkor érez-
tem magam valódinak, amikor fájdalmat okozott nekem a
bőrömbe hasító penge? - Ádázul szenvtelen lett a hangja. -
Azt szeretnéd hallani, hogy élveztem? Hogy többet akartam?
Vagy inkább arról szeretnél hallani, hogy amikor másnap fel-
ébredtem, semmi nyomát nem találtam a vágásnak, még egy
halvány sebhely se maradt utána, és ezt látva nem éreztem
mást, csak borzalmas csalódottságot?
Nem hallatszott más, csak a hullámok csalókán békés
hangja és a zihálásom, mielőtt Noah ismét megtörte a csen-
det.
- Aztán ez lett az én kis játékom, hogy kiderítsem, tudok-
e kárt tenni magamban. Kipróbáltam minden végletet, amit
csak el tudsz képzelni - mondta, és nyomatékosan kihangsú-
lyozta a minden szót, hogy biztosan értsem, mire céloz. - De
nem volt az égvilágon semmi következménye. El akartam
menekülni önmagam elől, de nem bírtam. Olyan kiutat hajku-
rászok, amit sosem fogok megtalálni. - És ekkor elmosolyo-
dott: komoran, megtörtén, kimérten. - Most már eleget hallot-
tál?
Ijesztően rideg volt, de én nem féltem. Tőle nem.
Tettem feléje egy lépést. Halk, de erős volt a hangom,
ahogy azt mondtam:
- Nem számít.
- Mi nem számít? - kérdezte színtelen hangon.
- Amit azelőtt tettél.
- Nem változtam, Mara.
Rábámultam, az arckifejezését fürkésztem. Az sugárzott
róla: Még mindig el akarok menekülni önmagam elöl. És
most már kezdtem megérteni Noah- t. Azért vágyott a ve-
szélyre, mert őt magát soha nem fenyegette; azért volt gon-
datlan, mert nem hitt benne, hogy bármi baja eshet. De való-
jában arra vágyott, hogy valami végre megtörje. Nem félt tő-
lem: nemcsak azért nem, mert úgy hitte, nem tudok ártani
neki, hanem azért sem, mert ha mégis kárt tehettem volna
benne, akkor örült volna a fájdalomnak.
Még mindig a kiutat kereste. És bennem megtalálta.
- Akarod, hogy bántsalak. - A hangom alig volt suttogás-
nál erősebb.
Tett felém egy lépést.
- Nem bánthatsz.
- Akár meg is ölhetnélek. - A szavaimnak acélos élük
volt.
Újabb lépést tett felém. Tekintetéből kihívás sütött.
- Próbáld csak meg!
Ahogy ott állt előttem, a pompás szmokingjában, tökéle-
tes arcával, mereven bámulva engem, még mindig úgy festett,
akár egy arrogáns herceg. Most már azonban jól láttam, hogy
a koronája összetört.
Csak úgy szikrázott közöttünk a feszültség, ahogy egy-
mással szemben álltunk. Gyógyító és pusztító, dél és éjfél.
Némán néztünk farkasszemet egymással. Egyikünk sem
moccant.
Ekkor döbbentem rá, hogy Noah nem is fog elmozdulni.
Soha nem hátrálna meg, mert nem akar nyerni.
Én pedig nem akarom elveszíteni őt. így hát csak az a le-
hetőségem maradt, hogy nem veszek részt a játékban.
- Nem fogom megadni neked, amit akarsz - mondtam ek-
kor, fojtott hangon.
- És szerinted mégis mit akarok?
- Hogy az önpusztításod eszköze legyek.
Megdermedt.
- Szerinted eszközként akarlak használni?
Miért, talán nem?
- Miért, talán nem?
Noah mély levegőt vett.
 - Nem, Mara. - Most már gyengéden mondta a nevemet. -
Nem. Ezt soha nem akartam.
- Akkor meg mit akarsz?
- Azt akarom... - Elhallgatott. A hajába túrt. - Nem érde-
kes, hogy én mit akarok. - Halkabbra fogta a hangját. - Te mit
akarsz?
- Téged. - Mindig csak téged.
- A tiéd vagyok - válaszolta, és a szemembe nézett. - Tes-
testül- lelkestül a tiéd lettem. - Komor képet vágott, ám a sza-
vai könyörgésként csendültek az ajkáról. - Akarod tudni,
hogy én mit akarok? Azt akarom, hogy előbb akarj engem,
mint én téged. Hogy te kezdeményezz, te vágyj többre, ne én.
Hogy te csókolj meg engem, ne én téged. Ne fogd vissza ma-
gad velem! - kérte. - Mert én sem akarom visszafogni magam
veled.
Dübörögni kezdett a szívem.
- Nem árthatsz nekem úgy, ahogy hiszed. De még ha kárt
is tehetnél bennem... Én akkor is inkább halnék meg a csókod
ízével a nyelvemen, mint hogy tovább éljek, viszont soha
többé ne érhessek hozzád. Szerelmes vagyok beléd, Mara.
Szeretlek. Akármit is teszel.
Elakadt a lélegzetem. Akármit is teszel. Ezeket a szavakat
ígéretnek szánta, de nem tudtam, vajon be tud- e tartani bárki
egy ilyen ígéretet.
- Csak tizenhét évesek vagyunk - mondtam halkan.
- Leszarom a tizenhetet. - A tekintete és a hangja egyaránt
dacos volt. - Ha ezer évig élnék, mindig a tiéd lennék. Ha
ezer életünk lenne, én mindegyikben azt akarnám, hogy az
enyém légy.
Noah tudta, mi vagyok, tudta, mit tettem, és mégis akart
engem, Látott engem. Mindent látott. A tekintete mintha le-
hántotta volna a bőrömet, felfedve a szívemet. Remegve áll-
tam előtte, feltárt bensővel.
- Én semmi mást nem akarok, csak téged - mondta Noah.
- Nem muszáj engem választanod, se most rögtön, se soha, de
amikor választasz, azt akarom, hogy legyél szabad.
Nagyot dobbant a szívem.
- Erősebb vagy, mint hinnéd. Ne hagyd, hogy eluralkod-
jon rajtad a félelmed! Ne hagyd magad!
Eltűnődtem a szavain. Ne hagyd magad! Mintha ez ilyen
egyszerű lett volna. Mintha csak úgy hátat fordíthattam volna
a gyásznak és a bűntudatnak, magam mögött hagyva a félel-
met és minden rosszat.
Ezt akartam tenni. Ezt akartam.
- Csókolj meg - suttogtam.
Noah ujjai elindultak a gerincem mentén, cirógatva a ru-
hából kilátszó bőrt. Elöntött a forróság.
- Nem lehet, így nem.
Noah kezdte ezt a hajszát, és most itt álltam előtte, arra
várva, hogy elkapjon. Az övé lehettem volna, de ő nem volt
hajlandó megmozdulni.
Csak most értettem meg, miért nem.
Azt akarta, hogy én kapjam el őt. Arra várt, hogy én haj-
szoljam őt.
Megmarkoltam az ingét, és megcibáltam. Magamhoz rán-
tottam Noah-t. Ökölbe szorított kézzel szorongattam az anya-
got a mellkasán, ő viszont dermedten szorította a tenyerét az
oldalamra; keze fel- alá emelkedett, ahogy ziháltam, de ma-
gától nem mozdult. Ám az enyém igen. Becsúsztattam az uj-
jaimat az inge alá; felgyorsult a légzése, ahogy fakóarany bő-
réhez értem. Izom és ín kemény, forró kötegeit simítottam
végig. Próbáltam elérni a száját az enyémmel, de Noah túl
magas volt, és csak azért sem hajtotta le a fejét.
 Úgyhogy leheveredtem a homokra. És Noah-t is magam-
mal rántottam.
A ruhám szegélye a vízhez ért, de nem érdekelt, most már
nem, besüppedt alattam a homok, ahogy Noah fölém hajolt,
és a lábam közé csúsztatta a térdét, felszítva bennem a lángot.
A hátamra csúsztatta a kezét, szája a nyakamra vándorolt,
ajka súrolta a kulcscsontomat és a fülem tövét. Átkaroltam a
nyakát, aztán a hajába fúrtam az ujjaimat. Megvadult a szív-
verésem. Az övé még mindig nyugodt maradt.
Aztán fordítottam a helyzetünkön. Én kerültem felülre.
Most én szorítottam a kezemet az ő oldalára. Lábam a derekát
keretezte. Alig kaptam levegőt, és elöntött a vakmerőség.
Noah le sem vette rólam a szemét, és ha nem ismertem volna
ki ilyen jól, fel sem tűnt volna, hogy bármi szokatlan van a
tekintetében. De nagyon is kiismertem őt, és akármilyen nyu-
godtnak látszott, most igenis máshogy nézett rám, mint szo-
kott.
A mellkasára simítottam a kezem. Hevesebben vert a szí-
ve. Kezdte elveszíteni az önuralmát.
Hajsza.
Begörbítettem a hátam, hogy még közelebb hajoljak hoz-
zá, és kezem lejjebb vándorolt a hasán. Megcsókoltam a nya-
kát. Hallottam, ahogy levegő után kap.
Elmosolyodtam, miközben ajkam bejárta az állát és a tor-
kát, élveztem, hogy a durva borosta egyszer csak puha bőrnek
adta át a helyét. Kezem lassan a derekára vándorolt, Noah
pedig feljebb csúsztatta a ruhámat, forrónak éreztem ujjait
csupasz bőrömön, és elakadt tőle a lélegzetem. Belesajdultam
az érintésébe. Igyekeztem még jobban hozzásimulni, egészen
ívbe hajolt a testem, megfeszültem fölötte, akár az íj húrja. A
szája csupán milliméterekre volt az ajkamtól.
 - Basszus - mormolta. Ez az érzés, ez a szó tüzes áram-
ütésként futott végig a gerincemen. Szétáradt az ereimben,
bizsergett minden egyes idegemben.
Aztán a szám az ajkához ért.
Tudtam, hogy Noah isteníti Charlie Parker dzsessz- sza-
xofonost, és hogy a fogkeféje zöld. Hogy az ingét sosem
gombolja be rendesen, az ágyát viszont mindig gondosan be-
veti. Hogy összegömbölyödve szokott aludni, és hogy a sze-
me színe pontosan olyan, mint a felhőké eső előtt, és tudtam,
hogy lelkesen megeszi a húst, viszont diszkréten elhagyja a
szobát, ha az Animál Plánét valamelyik műsorában nekiáll-
nak ölni egymást az állatok. Száz apróságot tudtam Noah
Shaw- ról, ám amikor megcsókolt, még a saját nevemről
is megfeledkeztem.
Kiéheztem erre, kiéheztem Noah-ra. Szükségem volt rá;
elöntöttek az érzelmek, nem kaptam levegőt. Heves, vad von-
zást éreztem, és kissé megrémültem tőle, ám a lelkem legmé-
lyebb, legtitkosabb, legsötétebb zugában azt susogta egy
hang: igen.
Noah imaként suttogta a nevemet, és felszabadultam.
Lehúztam a válláról a zakót. Szinte letéptem róla. Má-
sodpercek alatt kigomboltam az ingét, és meglazítottam a
nyakkendőjét. Bőre lángolt a kezem alatt, ami szabad akara-
tából fedezte fel kidudorodó csontjait és szálkás izomzatát.
Ujjaim a hasát és a mellkasát cirógatták. A nyakára vándorol-
tak, ahol két vékony ezüstlánc lógott...
Színek villantak fel lelki szemeim előtt. Zöld és piros és
kék. Fák és vér és ég. A homok és az óceán eltűnt; dzsungel
és felhők váltották fel őket. Hangot hallottam, kedves és is-
merős volt, de távolról szólt.
Mara.
 A szó hallatán hirtelen levegő tolult a tüdőmbe, szantálfa
és só illatát éreztem. Aztán erős nyomást éreztem a csípő-
mön, és oldalra dőltem. A hátamon találtam magam. Szürke
szempár szegezett a földhöz, és ismét színt váltott az ég; a
kéket elűzte a fekete, a felhőket elűzték a csillagok. Noah fö-
lém hajolt, zihált, pupillája kitágult. Lebámult rám.
Egészen máshogy nézett, mint szokott.
Ködösek voltak a gondolataim, és alig bírtam megszólal-
ni.
- Mi van? - sikerült kinyögnöm.
Noah félig lehunyta a szemét, de így is láttam, hogy vihar
kavarog a tekintetében.
- Te... - kezdte, aztán elhallgatott. - Éreztem, hogy...
- Mit? - kérdeztem, ezúttal hangosabban.
- Hiszek neked - mondta végül Noah.
Elöntött a hév, ahogy megértettem, mire céloz.
- Bántottalak? - kérdeztem sietve. - Jól vagy?
Szája apró mosolyra húzódott.
- Még itt vagyok.
- Mi történt?
Gondosan megfontolta a szavait.
- Másmilyen lett a hangod - mondta lassan. - Direkt fi-
gyeltem rá, aztán meghallottam a változást, de nem tudtam,
mit jelent; még soha nem hallottalak ilyennek. A neveden
szólítottalak, de nem reagáltál. Úgyhogy leálltunk.
Én sem tudtam, hogy mit jelenthet ez, de nem is érdekelt.
- Bántottalak? - kérdeztem ismét; csakis ez érdekelt. Mu-
száj volt megtudnom.
Noah felsegített, együtt tápászkodtunk fel a homokról. A
hangja és a tekintete is gyengéd volt.
- Még itt vagyok. - Összekulcsolta ujjait az enyémekkel. -
Menjünk haza!
 Elindultunk a parton, Noah mutatta az utat, előrenézett,
nem pedig rám. Feszülten figyeltem, még mindig nem voltam
biztos benne, hogy jól van.
Amikor nemrég megérkeztem a sziget partjára, Noah ma-
kulátlanul festett. Most viszont lógott a nyakkendője, szét-
nyílt a mandzsettája, a homok és a víz tönkretette az ötezer
dolláros szmokingját, én pedig összeziláltam a haját. Szür-
késkék szeme lángolt, bársonyos ajka pedig megduzzadt az
enyémtől.
Ezt a fiút szerettem én. Egy kicsit zűrös volt. Egy kicsit
roncs. Egy gyönyörű katasztrófa.
Akárcsak én.
 46

ÚGY ÉREZTEM, MINTHA AZ A CSÓK LEVETTE

volna a vállamról minden terhemet.
Nem leheletfinom puszi volt, mint az összes többi. Vadul,
durván csókolóztunk. Egyszerűen csodálatos volt.
És Noah-nak nem esett baja.
A létező leggyagyább vigyor ült a képemen, ahogy visz-
szahajóztunk a kikötőbe; nem bírtam abbahagyni a mosoly-
gást, de nem is akartam. Miután mindketten visszavettük a
normál ruhánkat, én pedig visszaadtam Noah-nak az édesany-
ja nyakláncát, hogy biztonságos helyen őrizhesse, a követke-
zőre jutottunk:
Igazam van. Valami tényleg megváltozott bennem, ami-
kor csókolóztunk.
Ám Noah-nak is igaza van. Nem ártottam neki, hiába vol-
tam meggyőződve róla, hogy kárt fogok tenni benne.
Nem tudtam, hogy azért nem esett baja, mert ezúttal di-
rekt odafigyelt, nem hall-e esetleg valami változást, vagy in-
kább azért, mert tényleg nem árthattam neki, ahogy mondta.
Természetesen örültem, hogy nem lett semmi baja. Alig bír-
tam magammal örömömben. De egy kicsit elfogott a bizony-
talanság az első csókunk emlékét illető en: mindezek után
kénytelen voltam fontolóra venni a lehetőséget, hogy talán
mégiscsak álmodtam vagy képzeltem vagy hallucináltam azt
a csókot Noah ágyában. Ezt be is vallottam neki, ám ő erre
meg fogta a kezem, a szemembe nézett, és azt mondta, hogy
bízzak magamban, és bízzak az ösztöneimben is. Faggattam
volna még, ám ekkor ismét megcsókolt.
Nem bántam volna, ha egész hátralévő életemben mást se
csinálunk, csak csókolózunk.
A vidámságom egész hétvégén kitartott. Mindössze
egyetlen kérdést válaszoltunk meg az ezerből, de a válasz
boldoggá tett. Hinni akartam benne, hogy mindazok után,
amin keresztülmentem, meg- érdemlek egy kis boldogságot.
Noah is másmilyennek tűnt. Elmesélte, hogy sikerült ki-
alkudnia a vidámparkosokkal, hogy megvehesse a biztonsági
kamerák felvételeit, így egyszer és mindenkorra tisztázhatjuk,
tényleg lefizette- e valaki Roslyn Ferrettit, és ha igen, kicso-
da. Noah ezenkívül el akart repülni Providence-be, hátha ő
maga többre jut, mint a magánnyomozója, és sikerül kideríte-
nie még valamit Jude-ról. Nyugodtan elengedtem. Semmi
rossz nem történt, mióta John figyelte a házunkat, és nem volt
rá szükség, hogy a nap minden másodpercét Noah-val tölt-
sem. Most, hogy tudtam, nem árthatok neki, sokkal keveseb-
bet gondoltam a kamu jósnőre, és már egyáltalán nem ag-
gasztott. Már nem féltem.
Felszabadultam.
Noah keze a derekamra simult, amikor megcsókolt bú-
csúzóul vasárnap este, és elmosolyodtam a nyakában lógó két
amulett láttán. Imádtam, hogy viseli helyettem az enyémet.
Mindenkinek feltűnt a jó hangulatom, mint kiderült, még
a szüleimnek is.
- Nagyon büszkék vagyunk rád, Mara - mondta apa hétfő
reggel, miközben a Horizont felé tartottunk. - Anyád meg én
beszélgettünk a kirándulásról a héten, és úgy döntöttünk,
hogy ha nem akarsz menni, akkor nem muszáj.
Na igen, a kiruccanás a Horizont másik intézetébe; ez is
része az átfogó felmérésnek, amire a szüleim beírattak: az
volt a célja, hogy kiderüljön, nem volna- e jobb nekem a
bentlakásos kezelés, mint az ambuláns. Megfeledkeztem róla,
de végül is most, hogy kiderült, nem muszáj mennem, már
úgysem számított.
Megdöbbentett ez a fejlemény, de borzasztóan örültem
neki.
- Ezt meg minek köszönhetem?
Apa megcsóválta a fejét.
- Soha nem akartuk, hogy el kelljen menned hazulról. Azt
szeretjük, ha otthon vagy, kislányom. Mi csak gondoskodni
akarunk az egészségedről és a biztonságodról.
Nemes cél. Nem volt ellenvetésem.
A boldogsággal csak az a baj, hogy sosem tart sokáig.
Amint beléptem a Horizontba, a kezembe nyomtak egy
feladatlapot, amiről kiderült, hogy feleletválasztásos teszt. A
kérdéseket elnézve szociopatasági teszt lehetett. Mindegyik
pontnál nyilvánvaló, mit kéne választania egy normális em-
bernek - az ilyen tesztek mindig átlátszóak - , így erre gondo-
san ügyelve karikázgattam, bár egyre jobban aggasztott a
tény, hogy az őszinte válaszaim többsége nem mutatott volna
valami szépen.
Szoktál hazudni vagy másokat manipulálni, ha úgy felel
meg az igényeidnek, vagy hogy elérd, amit akarsz?
A) Néha
B) Ritkán
C) Gyakran
D) Soha
Gyakran. „Ritkán” - karikáztam be.
Szoktad úgy érezni, hogy a társadalom szabályai nem vo-
natkoznak rád, és ezért áthághatod őket, hogy elérd a céljai-
dat?
Néha. „Soha” - válaszoltam.
 Könnyen ki szoktad magyarázni magad a bajból, bűntudat
nélkül?
Gyakran. „Ritkán.”
Öltél már meg állatot?
Néha előfordult, bármennyire is gyűlöltem bevallani.
„Soha” - karikáztam.
És ez így ment tovább, de igyekeztem nem hagyni, hogy
a teszt elrontsa a jókedvemet. Amikor eljött a csoportterápia
ideje, sikerült továbbra is megakadályoznom, hogy kipuk-
kantsák vidámságom aranyló buborékját, bár folyamatosan
záporoztak rám a többiek apró mizériái. Lakatot tettem a
számra, magamba fojtottam a gúnyos megjegyzéseket, és
ügyeltem rá, hogy a belső monológom belső is maradjon;
semmivel sem akartam kockáztatni, hogy végül mégse úsz-
szam meg a BTI- s kirándulást.
Láttam Jamie- n, hogy ugyanolyan nehezen viseli ma a
csoportos lelkizést, mint én, így amikor Adam egyik szokásos
nárcisztikus kirohanása után szünetet tartottunk, odaléptem
hozzá.
- Utálom azt a srácot - mondtam, miközben elvettem egy
sütit.
- Én is - felelte szűkszavúan, ami nem igazán volt jellem-
ző rá. Töltött magának egy pohár vizet, és nagyon lassan
iszogatta.
Leültem vele szemben a kanapéra.
- Ki halt meg? - kérdeztem.
Veríték gyöngyözött a homlokán, letörölte a felsője ujjá-
val.
- Anna Green.
- Várjunk... A croydenes Anna?
- Bizony.
 Pár másodpercig csak meredtem rá, vártam a csattanót.
Aztán rádöbbentem, hogy nincs.
- Komolyan? - kérdeztem halkan.
- Leszaladt a kocsijával egy felüljáróról. Részegen veze-
tett.
- Hát ez... - De azt sem tudtam, mi erre a helyes kifejezés.
Fogalmam sem volt, mit mondjak. Az ember akkor szokott
részvétet nyilvánítani, ha valakinek egy szerette hal meg.
Nem pedig egy olyan személy, akit a másik gyűlölt.
- Ja - helyeselt Jamie, pedig nem is mondtam semmit.
Nem nézett ki valami fényesen.
- Jól vagy? - kérdeztem halkan.
Vállat vont.
- Elkaptam valami gyomorvírust. Ne gyere túl közel!
- Na tessék, most mindent tönkretettél - feleltem könnye-
dén, keményen igyekeztem lazának mutatkozni. - Azt tervez-
tem, hogy elcsábítalak a takarítószeres szekrényben - mutat-
tam a tárolóra. - Ott, ni.
Jamie ajkára szomorkás mosoly ült ki.
- Túlságosan is elcseszettek vagyunk mi egy istenverte
szerelmi háromszöghöz.
Ez volt az én Jamie-m.
Percnyi hallgatás után azt mondta:
- Megfigyelted, hogy időről időre bemondják a hírekben,
hogy már megint addig szekáltak egy gyereket a suliban, míg
végül megölte magát?
Megfigyeltem.
- Ilyenkor mindig azt mondják, hogy ez csak „gyerekes
gonoszkodás”, meg hogy „a gyerekek már csak ilyenek”.
Ami arra enged következtetni, hogy a gonoszkodó gyerekek
majd szépen kinövik a gonoszkodást. - A fogát csikorgatta. A
semmibe meredt. - Nem hinném, hogy így van. Szerintem a
gonoszkodó gyerekekből gonoszkodó felnőttek lesznek, és
rohadtul idegesít, hogy szomorúnak kéne lennem csak azért,
mert az egyiküknek annyi. Anna olyan volt, mint egy... mint
egy iskolai terrorista - mondta, a padlót bámulva. -
Ahogy Aiden is. - Kitágult az orrlyuka. - Hét éven át voltam
összezárva velük abban a geci pöcegödörben, és azok ketten
rengetegszer... tök mindegy. Maradjunk annyiban, hogy
messze nem az volt a legrosszabb, amikor kiverték belőlem a
szart is, vagy amikor igazságtalanul kirúgattak a suliból. -
Átsuhant az arcán valami furcsa kifejezés, de nem mondott
többet.
Megpróbáltam a szemébe nézni.
- Nem valami jó buli, ha nincs kivel megosztanod a nyo-
morodat.
- Ugye, hogy ugye? - szólt, ám továbbra is kerülte a pil-
lantásomat. - A szüleim kilencedik előtt megkérdezték, aka-
rok-e sulit váltani, de - legyintett - tudod, hogy úgyis teljesen
mindegy. Az effélékből mindenhol akad egy-kettő vagy öt-
hat, én pedig alacsony voltam, stréber és minden főbb szem-
pontból kisebbségi, így bőven elég okot adtam arra, hogy
piszkáljanak. - Nagyot sóhajtott. - De tudod, mi volt velem az
igazi bajuk? Hogy soha nem akartam olyan lenni, mint ők.
Az ilyen rohadékokat ez bosszantja a legjobban. - Jamie be-
lebámult a szinte üres poharába, és még szorosabban markol-
ta. - Persze mindebből egy szót sem szabad kimondani, kü-
lönben az emberek sápítozni kezdenének, és szörnyetegnek
neveznének.
Belegondoltam a ma reggeli tesztre adott, nem igazán
őszinte válaszaimba, és megböktem a barátomat a vállammal.
- Én aztán nem ítélkezem. Épp ma töltöttem ki a
szociopatasági tesztet, és tízből csak három nem szociopata
választ sikerült adnom.
 - Az is bőven elég - villantott rám halovány félmosolyt
Jamie, amitől elmélyültek a gödröcskéi, majd folytatta: - Biz-
tos vagyok benne, hogy Annának akadt egy-két jó tulajdon-
sága, és hogy nagyon fog hiányozni a családjának meg a
talpnyaló barátainak. De ha most ő lenne itt, és rólam beszél-
ne, akkor valószínűleg úgy állítana be, mint a mórt, aki a fe-
hér hölgyekre vadászik. - Vállat vont. - Egyszerűen nincs
erőm szarul érezni magam Anna miatt. Nem is igazán akarom
sajnálni. De még ha akarnám is, ő akkor se kérne a sajnála-
tomból. Érted?
- Igen - feleltem, mert nagyon is értettem.
A szemközti falra meredt, a nevetséges motiváló poszter-
re, amin egy sas a víz fölött száll, karmában diadalittasan szo-
rongatva egy halat.
- Ez egy kissé durva a cuki kis Jamie-től, mi?
- Nem - válaszoltam.
- Nem?
- Az Ebola-vírus iránti rajongásod után már nem lep meg
- magyaráztam. - És amúgy sem vagy már olyan kicsi.
Aprót biccentett, és visszafogottan rám mosolygott. Aztán
felállt.
- Na, én megyek rókázni. Jó sütizést!
Jamie elment, de én továbbra is a kanapén üldögéltem,
egy kicsit engem is elfogott a hányinger.
A szavai hallatán felszínre tört valami az agyamban, és
holttestek jelentek meg a lelki szemeim előtt.
Morales. Akkor is megöltem volna, amiért megbuktatott,
ha tudom, mit csinálok? Nem. De szomorú voltam, hogy
meghalt?
A brutális, őszinte válasz az, hogy nem. Sajnáltam, hogy
talán én öltem meg, de amúgy szinte alig gondoltam rá.
 Ami pedig Mabel gazdáját illeti: ha a pasas nem halt vol-
na meg, akkor szegény pitbull már nem élne. Vagy talán még
mindig szenvedne, a nyakán nyílt sebekkel, amikben hem-
zsegnek a nyüvek, miközben a teste felemésztené önmagát, és
lassan haldokolna a kínzó hőségben. De mivel az a rohadék
meghalt, Mabelt most kényeztetik, felhizlalják, boldoggá te-
szik és szeretik az új gazdái. Ennek a kutyus nak az élete töb-
bet ért, mint azé az állatkínzóé.
Jude-ról már nem is beszélve. Aki csapdába ejtett. Rám
nyomult. Erőszakoskodott velem. És továbbra is kínzott,
most, hogy kiderült, mégsem halt meg.
Nem sajnáltam, hogy megpróbáltam végezni vele. Csak
azt sajnáltam, hogy életben maradt. Ha kaptam volna még
egy esélyt, újra megpróbáltam volna kinyírni.
 47

JAMIE-T MÉG DÉLELŐTT HAZAKÜLDTÉK, miután

az egyik tanácsadó meghallotta, ahogy a vécében rókázik.
Nekem nem volt ilyen mázlim. Ebédnél Stella mellé ültem,
aki csak csipegette jól megpakolt szendvicsét. Én falni kezd-
tem az enyémet; a tízóraira kínált süti bolti volt és száraz, a
menzán felszolgált kaja viszont csak úgy etette magát.
Ám ekkor Phoebe leült velünk szemben. A naplójába fir-
kált, néha felnézett, és rám meresztgette a szemét, közben
lerágta és kiköpte a körmét, kis halmot képezve az asztalon.
Ennyit az étvágyról.
- Ez undorító, Phoebe - mondtam.
- A vudubabához kell - felelte, és lassan elmosolyodott,
mintha folt terült volna szét a képén. - Pont úgy néz ki, mint
te.
Egy ilyen kijelentésre nem lehet válaszolni. Egyszerűen
nincs mit mondani.
Phoebe fura arcán fura kifejezés jelent meg, és előreha-
jolt.
- Adj a hajadból! - követelte.
Stella hirtelen felállt, és elrángatott az asztaltól.
- Megmondalak a pasimnak! - kiabálta utánunk Phoebe.
Ez az egész annyira elcseszett volt, hogy már majdnem
viccesnek találtam. Ezt meg is mondtam Stellának, aki erre
elengedte a karó mát. Ekkor vettem észre a zúzódását. A fel-
sője ujja alól egy olajfolt szerű színkavalkád kandikált ki.
 - Jól vagy? - kérdeztem, a sérülését bámulva. Lejjebb
rángatta a pulcsi ujját, és amikor a szemébe néztem, kifeje-
zéstelen képet vágott.
- Semmiség - felelte színtelen hangon. - Te jól vagy?
Nyilván értetlennek tűnhettem, mivel az asztal felé intett.
- Phoebe... - mondta.
- Ó! Azt hiszem, kezdek hozzászokni a furcsaságaihoz -
vontam vállat.
Stella egy darabig nem felelt. Aztán annyit mondott:
- Egyre durvább a csaj.
- Nem rajongok érte, az tuti.
Stella pár másodpercig rám meredt, majd megszólalt:
- Vigyázz vele, oké?
Már épp megkérdeztem volna, mire gondol, ám ekkor
megjelent mögöttünk Kells doktornő.
- Mara! Pont téged kerestelek. - Stellára pillantott, aztán
ismét rám nézett. - Ráérsz most?
Stella visszafogottan integetett, aztán elsétált. Francba!
- Igen - feleltem. Bár ne értem volna!
- Be tudnál jönni az irodámba egy pillanatra?
Arra gondoltam, egye fene, essünk túl rajta.
- Szerettem volna elbeszélgetni veled egy kicsit, hogy mi
a helyzet - mondta Kells doktornő nyájas mosollyal. - Hogy
vagy? - ült le a székére.
- Jól. - Nem mondtam mást. Ő sem mondott mást. Tud-
tam, hogy ez az agykurkászok jól bevált trükkje: aki elsőként
megszólal, veszít. Mostanra profi lettem ebben a játékban.
Elfogott az ásíthatnék. Megpróbáltam elnyomni az ingert,
de végül győzött a testi kényszer.
- Hogy állsz az alvással? - kérdezte a doktornő.
- Jól. - Végül is igaz volt. Már két napja a saját ágyamban
ébredtem. Ez azért nem semmi.
 Kells doktornő az arcomat fürkészte.
- Igencsak fáradtnak látszol - mondta.
Vállat vontam. Kikerültem a választ.
- És soványnak is. Talán diétázol?
A fejemet csóváltam.
- Esetleg nehezedre esik megszokni a helyzetet? Gondo-
lod, hogy hasznos lenne valami, ami segít pihenni?
Legszívesebben hátravetett fejjel felnyögtem volna.
- Már így is egy csomó pirulát kell szednem.
- Muszáj rendesen kialudnod magad.
- Mi lesz, ha rászokom? - vetettem ellen.
Nem jött be.
- Ne aggódj, olyan tablettát írok fel, amire nem lehet rá-
szokni. Egyébként hogy hat a többi gyógyszered?
- Szuperül.
- Volt újabb hallucinációd?
Olyan nem, amiről beszámoltam volna neki.
- Vannak rémálmaid?
Olyanok nem, amiket megosztottam volna vele.
A doktornő előrehajolt.
- Semmi szokatlan nem történt?
- Nem - feleltem mosolyogva. - Minden teljesen normális.
- És ez teljesen kamu volt.
- És mit gondolsz a Horizontról? Hogy tetszik a progra-
munk?
- Hát - válaszoltam, úgy téve, mintha elgondolkodnék - , a
művészeti terápiát nagyon élvezem.
- Ez csodálatos, Mara! Gondosan vezeted a naplódat?
Mármint azt a naplót, amire nem is emlékeztem? Ha ezt
bevallom, azzal elismerném, hogy néha nem tudok magam-
ról. Hogy néha kiesik nálam egy kis idő. Márpedig ez vész-
jelzés lenne, hogy „nem vagyok jól!”. Ilyen erővel a homlo-
komra is tetoválhatnám, hogy ZÁRT OSZTÁLYRA VALÓ.
Így hát azt feleltem a doktornőnek, hogy elveszítettem a
naplót. A normális emberek folyton elhagynak ezt- azt. Nem
nagy ügy.
- Mostanában feledékenyebb vagy a szokottnál? - kérdez-
te.
- Nem - feleltem, és úgy tettem, mint akit meglep a kér-
dés.
- Nos, egyes gyógyszereknek lehet ilyen mellékhatása.
Szeretném, ha odafigyelnél, nem tapasztalsz-e bármi szokat-
lant. - beljebb tolta az orrán a szemüvegét. - Még ha szerinted
nem is fontos. Azt hiszem, talán változtatnom kéne néhány
gyógyszer dózisán - mondta, és leírta ez a jegyzetfüzetébe. -
És hogy vagy érzelmileg?
- Mire gondol?
- Hogy jössz ki a többi diákkal?
- Jól.
Kells doktornő hátradőlt a székén, és keresztbe tette a lá-
bát; testszínű harisnyája egy pillanatra ráncos lett a térdénél,
akár egy második réteg, mesterséges bőr.
- És mi a helyzet Phoebe-vel?
Szóval ide akart kilyukadni. Felsóhajtottam.
- Nem mondanám, hogy barátok vagyunk.
- Miért gondolod így?
- Vannak egyáltalán Phoebe-nek barátai? - kérdeztem.
- Nézd, Mara, engem inkább az érdekel, hogy te meg ő
miért nem jöttök ki egymással.
- Mert Phoebe totálisan elmebeteg. És még hazug is.
- Úgy tűnik, nem igazán kedveled őt.
Megdörgöltem az államat.
- Ez jó meglátás, tényleg nem.
 - Phoebe azt mondta, hogy megfenyegetted.
- Azt állította, hogy én fenyegettem meg őt?- Meséltem a
doktornőnek a Látlak szövegű, vészjósló üzenetről, amit
Phoebe hagyott a táskámban, ám erre csak annyit felelt:
- El fogok beszélgetni vele. - Aztán megkérdezte: - És mi
a helyzet Adammel?
Feszengve mocorogtam a széken. Adamet sem bírtam.
- Összebarátkoztál itt bárkivel is, Mara?
Hosszúra nyúlt a csönd, közben bekapcsolt a légkondi.
- Jamie-vel - próbálkoztam végül.
- Vele még a Croydenből ismeritek egymást, igaz?
- Igen...
- És mi van Tarával?
Azt sem tudtam, ki a fene az a Tara.
- Vagy Megannel? - kérdezte Kells doktornő reményked-
ve. Megant legalább ismertem. Megan volt a csaj a sok bizarr
fóbiával. Alig szóltunk egymáshoz, de köszönni szoktam ne-
ki; úgy döntöttem, rábólintok, hogy barátnők vagyunk, aztán
ráadásként még Stella nevét is bedobtam. A doktornő nem
úgy nézett ki, mind aki le volna nyűgözve.
- Hát jó - mondta végül, és az iroda ajtajára intett. - El-
mehetsz, majd beszélgessünk el még egyszer, még a kirándu-
lás előtt!
- Ami azt illeti - feleltem jó lassan - , én nem biztos, hogy
megyek. - Igyekeztem nem önelégült hangot megütni.
- Az nagy kár. - Kells doktornő csalódottnak tűnt. - A di-
ákjainknak általában nagyon jót tesz az ott töltött idő. Esetleg
majd legközelebb velünk jöhetnél.
- Mindenképpen - válaszoltam, majd megragadtam a tás-
kámat, megköszöntem a beszélgetést, és elhúztam a csíkot.
Örültem volna, ha Anna halálhíre és Phoebe körömrágása
bizonyul a napom legrosszabb részének.
 Apa eljött értem, de otthon a házat üresen találtuk: újra
elkezdődött a tanítás, és Daniel meg Joseph még suliban vol-
tak, anya pedig nyilván későig dolgozott. Mivel Noah-t csak
másnapra vártam vissza Rhode Islandből, abban a helyzetben
találtam magam, hogy be vagyok zárva a házba, és nincs mit
csinálnom.
Így hát maradt a kutatás. A szobámba menet elhaladtam a
folyosón a nagymamám portréja előtt, és elhatároztam, hogy
teszek még egy próbát A genetika legújabb elméleteivel, ren-
desen nekidurálom magam, ahogy Daniel mondta.
Ám a kötetet nem találtam a könyvespolcomon.
Sem a szekrényemben.
Nekiálltam lepakolni a dobozokat a gardrób polcairól, ar-
ra gondoltam, talán a biztonság kedvéért eldugtam a könyvet
az egyikbe, csak nem emlékszem rá. De hiába ürítettem ki
mindegyiket a padlóra, a kötet nem lett meg.
Egyre eszeveszettebben keresgéltem, míg eszembe nem
jutott, hogy legutóbb a nappaliban láttam a könyvet, a vidám-
park estéjén, és mielőtt otthagytam, Daniel erősködött, hadd
kérje kölcsön. Szóval valószínűleg az ő szobájában lesz. Egy
kissé megkönnyebbültem, és egy kissé őrültnek éreztem ma-
gam, amiért így kiakadtam. A normális emberek folyton
megfeledkeznek az ilyesmikről.
Bementem Daniel szobájába, és végignéztem a könyves-
polcait; az egyikről hiányzott pár kötet, így a többi megdőlt.
Ha nem dőlnek el a könyvek, észre sem vettem volna a
füzetet a polcon. Észre sem vettem volna, hogy a borítón az
én kézírásom van. Hogy a nevem áll rajta.
A jegyzetfüzet teljesen, totálisan idegen volt a számomra,
és hatalmába kerített a rémület, ahogy rádöbbentem, mi lehet
az.
A fülembe csengtek Brooke szavai;
 „Hol a naplód
„En nem kaptam naplót. ”
„Már hogyne kaptál volna! A legelső napodon, nem em-
lékszel
Nem emlékeztem, de most itt volt az orrom előtt. Kinyi-
tottam.
Az első oldalon nem volt semmi, szinte megkönnyebbül-
tem.
De aztán lapoztam.
Vad árként öntött el a pánik, elsodort magával. Kis híján
össze-csuklott a lábam. Lerogytam Daniel ágyára, összegör-
nyedve bámultam a füzetet.
A második oldal minden egyes sorát megtöltötték a sza-
vak. Vagy száz szó, tizenhárom sorban, a létező legrövidebb
mondatot alkotva, újra meg újra.
Segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts
segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts se-
gíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts
segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts se-
gíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts
segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts se-
gíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts
segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts se-
gíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts
segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts se-
gíts segíts segíts segíts segíts segíts segíts
A szavak az utolsó sor közepén értek véget. Elájultam.
 48

AZ ELŐTT
India, Kalkutta kikötője

KÖVETTEM A KÉKBE ÖLTÖZÖTT FÉRFIT. Szapo-

rán kellett szednem apró lábamat, hogy hosszú lépteihez iga-
zodjak. Hét nap telt el, mióta a kihalt faluba vitt, mióta új nő-
véremmel éltem a kunyhóban. Boldog voltam, hogy ismét a
szabadban lehetek. Boldog voltam, hogy ismét láthatom a
hajókat, amik az égig nyújtóztak, és tele voltak emberekkel.
De hiányzott a nővérem. Azt kívántam, bár velem lenne.
A mellkasomhoz szorítottam a rongybabát. Még nem válasz-
tottam neki nevet.
A kékbe öltözött férfi egy nagy épülethez vitt, odabent
egy fehér férfival találkoztunk, aki üvegkorongokat biggyesz-
tett az orrára. A kékbe öltözött férfi átadott neki egy kis, feke-
te erszényt. A fehér férfi megtöltötte az erszényt, aztán visz-
szaadta.
- Beszél? - kérdezte a fehér férfi egy számomra új nyel-
ven, amit most kezdtem tanulni. Följebb tolta az orrán a ko-
rongokat.
- Hozzám nem - felelte a kékbe öltözött férfi. - De a lá-
nyomhoz szokott beszélni, hindi vagy szanszkrit nyelven.
- Más nyelven nem ért?
- Még nem próbáltuk.
- Na, és mi van a kezében? - mutatott vékony ujjával a
babámra,
 Erősen magamhoz szorítottam a rongybabát. A fehér férfi
észrevette, és leírt valamit.
- A lányom készítette neki, és most már egy tapodtat sem
mozdul nélküle. Odavan érte.
- Érdekes. - A fehér férfi ismét lejegyzett valamit. Tekin-
tete ide-oda cikázott köztem és a papír között, míg végre
vissza nem mehettem a kékbe öltözött férfival a szabadba, a
füstös napfényre.
- El kell intézném valamit, mielőtt elmegyünk - mondta
nekem a kékbe öltözött férfi. - De ha nem tévesztesz szem
elől, körülnézhetsz a kikötőben. - A nyüzsgő vízpartra muta-
tott.
Bólintottam. Intett, hogy mehetek.
Futásnak eredtem. Túlságosan régóta voltam már bezár-
va, és most nem bírtam betelni a szabadsággal. Beszívtam
minden szagot és illatot - sár és só, fűszer és pézsma -, a sze-
mem pedig csak úgy itta az emberek, épületek és hajók kü-
lönféle, színes látványát.
Futottam, amíg meg nem hallottam egy magas, vékony
hangot, ami delejes ritmusú dallamot ismételgetett. A hang
megfékezte a lépteimet, és magához vonzott.
Egy öregember ült a földön, előtte egy kosár, és egy hosz-
szú botot fújt, aminek a vége kigömbölyödött. A kosarat kö-
rülállták az emberek, és bámulták, ahogy egy kígyó emelke-
dett ki belőle, ide-oda ringva. Az emberek tapsoltak.
Nem értettem, miért vannak oda ennyire. Az állat talán
abban a kosárban élt? Bezárták oda, a sötétbe?
Közelebb osontam. Elég kicsi voltam ahhoz, hogy észre-
vétlenül átfurakodhassak a tömegen. Egyre közelebb értem a
kosárhoz, míg a nyugtalan sutyorgás hangos zúgolódássá
nem erősödött, s ekkor , az öregember abbahagyta a zenélést,
és rám kiabált, hogy menjek hátrébb.
 Megértettem a szavait, de nem hallgattam rá. Mi félniva-
lóm lett volna egy kígyótól? Megcsodáltam fényes, pikkelyes
bőrét, rubinvörös nyelvét, amit ki- kidugott, hogy megízlelje
a szagomat. Miközben kinyújtottam a kezem, hogy megérint-
sem, hosszú teste ívbe hajlott...
- Állj! - kiáltotta a kékbe öltözött férfi. Nagy erővel rá-
csapott a kezemre. Megragadta sajgó csuklómat, és elránga-
tott onnan. Fájdalmasan szorította a karomat, de miután eltá-
volodtunk egy kicsit a tömegtől, elengedte.
- Megőrültél, te lány?
Nem tudtam, mit válaszoljak erre.
Értetlenségemet látva megenyhült.
- Szereted az állatokat? - kérdezte, immáron kedves han-
gon. Lágyan.
Bólintottam. Igen.
Elmosolyodott, és újra kézen fogott, de ezúttal gyengé-
den. Összekulcsolta az ujjait az enyémekkel, és végigvezetett
a rakparton. Az egyik óriási hajó előtt álltunk meg, de nem
ettől akadt el a lélegzetem.
Több száz állat senyvedett egy sor csillogó ketrecben.
- Ne dugd oda a kezed a rácsokhoz! - intett a kékbe öltö-
zött férfi, miközben csicsergő, rikoltozó madarak mellett ha-
ladtunk el, amik hiába verdestek a szárnyukkal, nem bírtak
repülni. Egy búskomor, nagy és barna majom szorongatta a
ketrece rácsait emberinek tűnő ujjakkal, és bámult rám embe-
rinek tűnő szemmel. Egy óriáskígyó összegömbölyödött a
ketrece sarkában, mint aki lemondott mindenről, magáról az
életről is.
Ennek a látványnak egyszerűen nem volt értelme. Egyik
legelső emlékem a fák között ugráló majmok látványa volt. A
madarak éneke ringatott álomba. Az állatok nem tartoztak
ide, erre a füstös helyre.
 Nem csak mi figyeltük szerencsétlen párákat. Egy csapat
gúnyosan rikoltozó fiú zörgette hosszú botokkal a legna-
gyobb ketrec rácsát. Odabent egy acsargó tigris járkált fel-alá,
narancssárga és fekete csíkjai összemosódtak a rács mögött.
A tigris a ketrecnek vetette magát, a fiúk felé ugrott, ám
azok csak nevettek, és elhátráltak.
- Most pedig - térdelt le elém a a kékbe öltözött férfi -
maradj itt szépen! Az állatok majd elszórakoztatnak, ugye?
Szórakoztat. Nem ismertem ezt a szót.
- Hamarosan visszajövök. Ne csinálj bajt! - mondta, azzal
magamra hagyott.
Óvatosan odaléptem egy sovány fiúhoz, aki a csoport szé-
lén álldogált. Apró, fürkész szeme volt.
- Segíts - suttogtam neki.
Fekete szeme gyanakodva méregetett. Talán nem értette,
amit mondtam? Megpróbálkoztam egy másik nyelven.
- Segíts! - kértem újra.
- Miben segítsek? - kérdezte.
Az állatokra mutattam.
- Kiszabadítani őket.
 49

AMIKOR KINYITOTTAM A SZEMEM, a bátyám szo-

bájában voltam, és még mindig a füzetet szorongattam, mi-
közben Daniel a saját ajtaján kopogtatott.
- Ennek pont fordítva kéne lennie - morgolódott, és látha-
tóan csodálkozott, hogy mit keresek itt.
Az álom- emlék- ájulás körvonalai kezdtek elmosódni az
agyamban. Próbáltam felidézni a részleteket.
- Mara?
Pislogtam párat, és az egész szertefoszlott. Már nem em-
lékeztem, mit láttam az imént.
- Aha - feleltem, és szédelegve felálltam. Még mindig a
füzetet szorongattam; nem ájulhattam el valami hosszú időre.
Talán csak percekre? Vagy akár másodpercekre? Megizzad-
tam, a ruhám a bőrömhöz tapadt.
- Nálad van a könyvem? - kérdeztem a bátyámat, igye-
keztem higgadt hangot megütni. - Azt kerestem.
- A genetikás kötetet? Igen, kölcsönvettem. - Daniel a
szekrényéhez lépett, és kinyitotta. - Bocs, beraktam ide; nem
akartam, hogy a saját könyveim közé keveredjen. Jól vagy? -
sandított rám.
- Persze! - feleltem műmosollyal.
Furcsa pillantást vetett rám.
- Biztos?
A hátam mögé dugtam a füzetet. Mégis miért raktam ezt
Daniel szobájába?
 - Igen, naná, tényleg minden oké - erősködtem, és kihúz-
tam magam. - Visszakaphatnám a...
- Az a sztorid? - kérdezte Daniel, a hátam mögé rejtett fü-
zetre pillantva.
Miféle sztori? Lenéztem a jegyzetfüzetre.
- Izé...
- Hogy haladsz a feladattal? Konstruktív? Katartikus? -
Rám kacsintott.
Á! Azt hitte, hogy a füzetben a horizontos mesém van. A
házi feladat, amit csak azért találtam ki, hogy segítséget kér-
hessek tőle. Fogalmam sem volt, vajon mikor és miért rakhat-
tam a szobájába, de áldhattam a szerencsémet, hogy nem vet-
te észre, figyelembe véve, hogy mi állt benne. Görcsbe rán-
dult a gyomrom. Muszáj beszélnem Noah-val.
Ám a bátyám válaszra várt. Így azt mondtam:
- A lányt nem szállta meg a gonosz.
Daniel várta, hogy folytassam. Figyelmesen hallgatott.
- Van valaki más... és ő is... és neki is van... különleges
képessége - mondtam. - És ő még soha nem játszott boszor-
kánytáblával.
Daniel eltűnődött ezen.
- Ezek szerint a boszorkánytábla csak elterelés volt. -
Megfontoltan bólogatott. - Hmm.
- Mennem kell - mondtam, és az ajtóhoz iszkoltam.
- Tessék, a könyv - szólt utánam Daniel, és felém nyújtot-
ta a kötetet; alig bírtam el. Rámosolyogtam, majd bemenekül-
tem a szobámba, és leraktam A genetika legújabb elméletek
meg a jegyzetfüzetet. Aztán erőt vettem magamon, és szép
nyugodtan sétáltam el a konyháig, majd megragadtam a tele-
font, bevittem a szobámba, és remegő kézzel tárcsáztam
Noah számát. A második csörgésre felvette.
- Már épp hívni akartalak... - kezdte.
 A szavába vágtam.
- Találtam valamit.
Habozott, majd megkérdezte:
- Mit?
Nem bírtam rávenni magam, hogy kinyissam a füzetet.
- Hát, szóval, a Horizontban adtak nekem egy jegyzetfü-
zetet, hogy azt használjam naplóként.
- Értem...
- De nem emlékszem, hogy megkaptam volna a naplót.
- Oké...
- De épp most találtam meg Daniel szobájában. Rajta van
a nevem a borítón. És írtam is bele, Noah. Az én kézírásom-
mal van a szöveg.
- Mit írtál?
- Segíts.
- Holnap délelőttre érek haza. Egyenesen hozzátok me-
gyek...
- Nem, úgy értem, ezt írtam, Noah. Azt írtam, hogy „se-
gíts”. Újra meg újra, majdnem egy egész oldalon keresztül.
Néma csönd.
- Ja - mondtam remegő hangon. - Ja.
- Megpróbálok még ma este hazarepülni... - Elhallgatott.
Láttam magam előtt az arcát, ahogy a fogát csikorgatja, de
óvatos és higgadt képet vág, igyekszik nem kimutatni, meny-
nyire aggódik értem. Ám a hangja elárulta. - Providence-ből
ma összvissz két gép indul még, és most már egyiket sem fo-
gom elérni. De éjfélkor megy egy járat Bős ionból Fort
Lauderdale- be. Rajta leszek, Mara.
- Nagyon úgy érzem, hogy... hogy én... - Elharaptam a
mondatot. Kerestem a megfelelő szavakat, de egyszerűen
semmi sem jutott eszembe.
 Noah nem okoskodott, nem mondta se azt, hogy ne
pánikoljak, se azt, hogy minden rendben lesz. Semmi sem
volt rendben, és ezt ő is nagyon jól tudta.
- Hamarosan ott leszek - mondta inkább. - És épp most je-
lentkezett John, hogy nincs semmi hír. Szóval más téren
nincs baj, vagyis csak az a lényeg, hogy maradj a családod-
dal, és vigyázz magadra, rendben?
- Rendben. - Lehunytam a szemem. Ez nem volt újdon-
ság. Nem először fordult elő, hogy beájultam. Hogy kimaradt
nálam némi idő. Hogy furát álmodtam. Nem volt újdonság.
Ennyit még ki lehetett bírni.
Ki lehet bírni, ha nem gondolok rá. Témát váltottam.
- Szóval épp fel akartál hívni?
- Igen.
- Miért?
- Csak... hiányoztál - felelte, de hallottam a hangján, hogy
hazudik.
Ez apró mosolyt csalt az arcomra.
- Hazug. Na, mondd csak el!
Felsóhajtott.
- A címről van szó, amit megadtál. Tudod, Claire és Jude
szüleinek providence-i címéről. Összevetettem azzal, amit
Charles, a magánnyomozó talált, és elmentem a házhoz, hogy
beszéljek a lakókkal. Hogy megnézzem, nem tűnik- e vala-
mi... furcsának.
Eddig lélegzetvisszafojtva hallgattam, de most kitört be-
lőlem a kérdés:
- És?
- A felhajtón állt egy autó, szóval tudtam, hogy van ott-
hon valaki. Kopogtattam, de nem történt semmi, úgyhogy
becsöngettem. Egy férfi nyitott ajtót, és mondtam neki, hogy
Lowe-ékat keresem. Erre visszakérdezett, hogy „kicsodát?”.
Megismételtem a nevet, mire azt mondta, hogy őt Asaf
Ammarnak hívják, ami ugyebár még csak nem is hasonlít.
- Hát, tudjuk, hogy Lowe-ék elköltöztek, miután... a tör-
téntek után, igaz?
- Igaz. Úgyhogy megkérdeztem a pasast, nem tudja- e,
hol él most William és Deborah Lowe, mire közölte, hogy
még az életben nem hallott róluk. Mondtam neki, hogy elég
furcsa, mivel négy hónappal ezelőtt még abban a házban lak-
tak. - Noah nagyot nyelt. - Erre a fickó elnevette magát, és
közölte, hogy az lehetetlen. Én csöppet sem találtam vicces-
nek a dolgot, és megkérdeztem, hogy ezt mégis miből gon-
dolja. - Habozott. - Mara, a férfi azt állította, hogy a házat az
anyósától, Ortaltól vették. Tizennyolc évvel ezelőtt.
Az ágyamhoz hátráltam. Elszorult a torkom. Meg sem
bírtam szólalni.
- Nyilvánvalóan valami tévedés történt - tette hozzá Noah
sietve. - Rossz címre mentem.
- Várj egy kicsit! - mondtam, és a gardróbhoz vittem a te-
lefont. Leemeltem a polcról a Rhode Island-i dobozaimat.
Addig keresgéltem, míg az egyikben meg nem találtam egy
törifüzetet a régi iskolámból.
Rachel egy nap írt nekem egy cetlit a töriórán, hogy talál-
kozzak vele Claire-nél suli után. Odatoltam neki a füzetemet,
miközben a tanár unottan magyarázott, ő meg beleírta a cí-
met.
- Milyen címre mentél? - kérdeztem Noah- t.
- Live Oak Court, ezerkettőszáz-nyolcvanegyes szám
Noah.
A cím stimmelt. Valami más viszont nagyon nem.
 50

EZT MEG IS MONDTAM NOAH-NAK.

- A szüleid elmentek a temetésre, nem? - kérdezte Noah. -
Kérdezd meg anyukádat, nem tud-e valamit.
Nagyon, de nagyon igyekeztem, hogy ne akadjak ki.
- Az emberek nem tűnnek el csak úgy - erősködött Noah.
- Na és mi van Jude-dal?
Erre elhallgatott. Aztán azt mondta:
- Nem tudom, Mara. Bárcsak... bárcsak tudnám! De John
az utca túloldaláról figyeli a házatokat. Semmi rossz nem tör-
ténhet se veled, se Daniellel, se Josephfel, se senkivel, rend-
ben? - Erős volt a hangja. - Esküszöm.
Szorosan lehunytam a szemem.
- Anna meghalt - mondtam túlságosan hosszú szünet után.
- Tudom.
- Nem én voltam - tettem hozzá.
- Tudom. Tarts ki, Mara!
- A szüleim azt hiszik, hogy kezdek jobban lenni - folytat-
tam. - Azt mondták, nem kell ellátogatnom a bentlakásos in-
tézetbe, hogy felmérjék, szükségem van-e ottani kezelésre.
- Helyes - felelte Noah, megint nyugodt volt a hangja. - A
szüleid elégedettek a javulásoddal. Ügyes vagy.
- Leszámítva azt a tényt, hogy hazugság az egész. Nem
javulok, Azt hittem, jobban vagyok, de tévedtem.
- Nem vagy őrült. - Alig bírta leplezni a haragját. - Érted?
Valami történik veled. Velünk. Én... én láttam ma valamit -
mondta halkan. - Valami seggfej durván megragadott egy
lányt, és megcsavarni a csuklóját. Azt hittem, eltöri a kezét.
Majdnem úgy is lett.
- Ki a lány?
- Nem tudom. Most láttam életemben először - felelte
Noah. - De szerencsére jól van. Nem is szóltam volna róla
egy szót sem, ha... Nem vagy egyedül ezzel az egésszel, Ma-
ra. Nem vagy egyedül. Ezt ne feledd!
Alig kaptam levegőt.
- Oké.
- Hamarosan jövök. Tarts ki, Mara!
- Oké - ismételtem, aztán letettük.
Bámultam a telefont öt-tíz másodpercig, aztán erőt vettem
magamon, hogy csináljak valamit. Bementem a fürdőszobá-
ba, és teletöltöttem egy poharat vízzel. Megittam a felét. Az-
tán az ágyamon üldögéltem, amíg Joseph be nem rontott a
szobámba.
- Nem jössz? - kérdezte kifulladva.
Mély levegőt vettem, és szépen összeszedtem magam.
- Hova?
- Vacsorázni.
Megdörgöltem a szemem, és az órára néztem.
- De - feleltem, sokkal vidámabban, mint ahogy valójában
éreztem magam. Felálltam, és elindultam kifelé.
Joseph a csupasz lábamra meredt.
- Ööö, cipő?
- Minek?
- Mert elmegyünk.
Én nem akartam mást, csak aludni, és ismét Noah-val éb-
redni, ahogy a karjába zár. Ám a szüleim azt hiszik, hogy ja-
vulok, nekem pedig továbbra is ezt a látszatot kell keltenem.
Különben bezáratnak a diliházba, pedig az nem oldja meg a
valódi problémáimat. Bevettem a gyógyszereket, rajzolgat-
tam a képeket, átmentem a teszteken, és mindezt hiába tettem
volna, ha most becsukatnak. Azt nem viselném el, ha elvá-
lasztanának az egyetlen embertől, aki hisz nekem. Az egyet-
len embertől, aki tudja az igazat.
Letettem a poharat. Felöltöttem a cipőmet meg a széles
művigyoromat. Hangosan nevettem, miközben legszíveseb-
ben sikoltoztam volna. A testem az étteremben volt, az el-
mém azonban a pokolban.
Aztán hazamentünk. Daniel és Joseph dumáltak, a szülé-
ink viccelődtek, én pedig egy kicsit jobban éreztem magam,
amíg be nem léptem a szobámba. Ittam még egy kis vizet a
pohárból, amit még vacsora előtt töltöttem meg, aztán a le-
fekvéshez készülődtem, és igyekeztem úrrá lenni a félelme-
men. A félelem csak egy érzés, és az érzelmek nem valóságo-
sak.
A lemez viszont, amit aznap éjjel a párnám alatt találtam,
nagyon is valódi volt.
Megmarkoltam a korongot a vaksötétben. Megszólalt az
agyamban a pánik fülsiketítő vészkürtje, de erőnek erejével
elnémítottam. Lassan fölkeltem, és villanyt gyújtottam.
A cédén nem volt semmilyen felirat vagy jelzés.
Noah embere, John, odakint őrködött.
Talán én magam készítettem a lemezt? Csak nem emlék-
szem?
Ahogy a naplóról és a beleírtakról is megfeledkeztem?
Nyilván erről lehet szó. Az órára pillantottam: éjfél volt.
Noah a gépen ült. Az egész családom idehaza volt, ki-ki a
maga szobájában, valószínűleg már aludtak is. Nem tehettem
tönkre az egészségen, normális kamasz imidzsemet azzal,
hogy idegbetegen felébresztem őket, így hát felhajtottam a
maradék vizet, és fogcsikorgatva betettem a lemezt a gépem-
be. Nem pánikolhatok be. Még nem.
 Fogtam az egeret, és a fájl ikonja fölé húztam, reméltem,
hogy a nevéről bevillan valami emlékkép, de csak számokat
láttam: 31281.
Duplán rákattintottam, mire megnyílt egy DVD-lejátszó
alkalmazás. Elindítottam a videót.
A képernyő sötét volt, szemcsés, majd fénysugár villant...
- Idebent kell lennie, gyere már! - szólalt meg egy hang a
felvételen.
Rachel hangja. Ajkam a nevét formálta, de nem jött ki
hang a számon.
- Nem lehet, hogy rossz részen vagyunk? - Claire hangja
a videokamera mögül szólt.
- Nem is tudom.
Közelebb hajoltam a képernyőhöz, elakadt a lélegzetem,
ahogy megjelent előttem az elmegyógyintézet. A szobám fa-
láról úgy hámlott, pattogzott, pergett le a festék, mintha
mocskos hó hullott volna. A mennyezet megrepedt a fejem
fölött, a padló pedig elrothadt a lábam alatt, és az elmegyógy-
intézetben találtam magam, Rachel és Claire oldalán.
- Mi van, ha nincs kréta? - kérdezte Claire. Videokamerá-
ja fénye vadul pásztázta a folyosót. Fókuszálás nélkül. Célta-
lanul.
Rachel rámosolygott, és felmutatott valamit a kesztyűs
kezében.
- Hoztam magammal.
Léptek tompa zaját hallottam, ahogy félrerúgták a vén
szigetelő- anyagot. Ismét fény villant: ezúttal Rachel felől,
aki fotózott. Könny szökött a szemembe, de nem bírtam el-
kapni a pillantásomat a felvételről.
- Várjunk... azt hiszem, ez az. - Rachel szélesen mosoly-
gott, és ezernyi tű döfött a mellkasomba. - Ez olyan hátbor-
zongató!
 Jaj istenem jaj istenem jaj istenem...
- Ugye? - Claire követte Rachelt a terembe, kamerájának
fénye megállapodott egy vén, óriási táblán, amit nevek és dá-
tumok borítottak, tucatnyi különböző kézírással.
- Mondtam én - szólt Rachel önelégülten. - Várjunk
csak... Hol van Mara? És Jude?
A felvétel megremegett. Claire nyilván vállat vont.
Próbáltam sikoltani, de nem bírtam hangot adni.
- Megkeresem őket - mondta Rachel, és kiment a képből.
Öklendeztem. Levegő után kaptam, hátrasöpörtem a ha-
jam, a kezemre szorítottam a számat, és egyre csak beszélni
próbáltam, szólni akartam nekik, figyelmeztetni őket a ve-
szélyre, megmenteni mindkettőjüket, de teljesen megkukul-
tam. Néma voltam. Mint a sír.
- Majd én elmegyek értük - szólt Claire. - Te addig írd fel
az én nevemet is, jó? Fogd a kamerát!
Rachel kacsintott.
- Oké.
Aztán átvette Claire-től a kamerát - így innentől kezdve
nem láthattam őt -, és a táblára irányította. Végigpásztázta a
neveket. Fütyülni kezdett. Fehéren gomolygott a lehelete.
A barlangszerű falak visszhangot vertek, a zajtól majd-
nem szétrepedt a dobhártyám és az agyam. A padlóra rogy-
tam, a mellkasomhoz szorítottam a térdem, nem bírtam se
levegőt venni, se megszólalni, se sikoltani. A kréta csikorgása
a poros, elnyűtt táblán elvegyült Rachel fütyörészésével, és az
elmém semmi mást nem bírt feldolgozni, amíg közeledő lép-
tek nem hallatszottak. A kamera elfordult a táblától, hogy
szembenézzen Claire- rel.
- A szerelmesek éppen jól elvannak édes kettesben.
 - Nahát, tényleg? - kérdezte Rachel. Claire eltűnt a kép-
ről. A felvétel megint rázkódott és elmosódott, majd újra
Rachel jelent meg. - Mara jól van?
- Aha, nagyon is.
- Rossz kislány - mondta Rachel sokat sejtetően.
Nevetés hallatszott. Claire-é.
Ekkor csattant valami, olyan hangosan, hogy még én is
beleremegtem.
- Ez meg mi... - suttogta valaki pánikba, Rachel.
Fém nyöszörgése hallatszott. Aztán óriási dörgéssel sorra
becsapódtak a többtonnás vasajtók.
- Atyaúr... - Zihálás. Sikoltozás.
Nem láttam mást, csak homályt és port, nem hallottam
mást, csak statikus zörejt. Fehér betűk villantak fel a sötét-
ben, és szavakká álltak össze: SÉRÜLT FÁJL. Aztán néma
csönd. A képernyő elsötétült. A lelki szemeim előtt is csak
feketeséget láttam.
Ám amikor már azt hittem, hogy vége a felvételnek, halk
nevetést hallottam. Egyértelműen a sajátomat.
Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el. Csak azt tud-
tam, hogy amikor ismét sikoltani próbáltam, sikerült ugyan
hangot adnom, de csak tompán. Hiába meresztgettem a sze-
mem, csak sötétséget láttam; nem volt padló a lábam alatt, se
mennyezet a fejem fölött.
Ugyanis már nem az elmegyógyintézetben voltam. És
nem is odahaza, a szobámban.
Hanem megkötözve és felpeckelt szájjal hevertem egy
kocsi csomagtartójában.
 51

NEM TUDTAM, HOGY KERÜLTEM ODA.

Az egyik pillanatban még a szobámban néztem Claire
kamerájának felvételét, a saját nevetésemet hallottam,
és küszködve próbáltam megőrizni a lélekjelenlétemet, hogy
ne uralkodjon el rajtam az emlék. A következő pillanatban
meg már a sötétben hevertem, durva anyag horzsolta az ar-
comat, és alig kaptam levegőt a fülledtségtől.
Azt viszont tudtam, hogy Jude az egyetlen személy, aki-
nek van valami oka, hogy bántani akarjon engem, és már
próbált is ártani nekem.
Ami azt jelentette, hogy csakis ő vezetheti a kocsit.
Ekkor az autó kátyúba hajtott, és elharaptam a nyelvem.
Vér ízét éreztem. Megpróbáltam köpni, ám valami beborította
a számat, hogy micsoda, azt nem tudtam. Próbáltam meg-
mozdítani karomat- lábamat, könyörögtem a tagjaimnak,
hogy küzdjenek, de nem történt semmi. Elképzeltem, ahogy
fészkelődök, rángatódzok, ficánkolok, hogy megszabaduljak
a köteléktől, de ernyedt és mozdulatlan maradtam. Tehetetle-
nül zötykölődtem, akár egy rongybaba egy játékládikóban,
amit unalmában rázogat egy gyerek.
Jude valahogy elrabolt otthonról - a szobámból miközben
Mi egész családom békésen, mit sem sejtve aludt.
Mi történhetett Johnnal?
Könny csordult a szemem sarkából. A csomagtartó belse-
jét borító anyag irritálta és marta a bőrömet. Karom és lábam
izmai egyszerűen nem akartak megmoccanni, ami azt jelen-
tette, hogy Jude bedrogozott.
De hogyan? Az étteremben ettünk, nem otthon. Vissza-
pörgettem az elmémben az elmúlt órát, ám a gondolataim ku-
szák voltak, és nem emlékeztem. Egyszerűen nem emlékez-
tem semmire.
A kocsi megállt. Ekkor lassú, lomha szívverésem végre
felpörgetve. Bőröm minden négyzetmillimétere lüktetett. Ve-
rejtékben úsztam.
Csapódott a kocsiajtó. Léptek csikorogtak kavicson. Te-
hetetlenül és reménytelenül hevertem, izzadtan és kétségbe-
esetten. A rettegés kihozta belőlem az állatot, és primitív
agyam halálra váltan ledermedt.
Kinyílt a csomagtartó; hallottam és éreztem, de még min-
dig nem láttam semmit, ami azt jelentette, hogy Jude a sze-
memet is bekötötte. Hegyeztem a fülemet: víz vett körül
minket. Valahol a közelben mosta a partot.
Nagy, húsos kéz ragadta meg a testemet, ami még mindig
teljesen ernyedt volt. Megbénított a félelem. Jude kiemelt a
csomagtartóból, a bőrömön éreztem dagadó, vaskos izmait.
- Kár - suttogta ekkor. - Sokkal jobban élvezem, amikor
küzdesz.
Az ő hangja volt, nem is kérdés.
A fejembe szállt a vér: ezek szerint lefelé lógtam a vállán.
Gyengén nyögtem, ám a hangom semeddig sem ért el.
Aztán Jude leültetett egy székre, hátam mögé kötözött
kézzel, a fa horzsolta a karomat. Sajgott a vádlim, a térdem, a
combom. A szagokat és hangokat - só és víz, korhadt fa és
hullámok - élesen érzékeltem, a gondolkodás viszont nehe-
zemre esett.
Jude ekkor levette a szememről a kötést, így most már lát-
tam őt. Idősebbnek tűnt, mint ahogy emlékeztem rá, de
egyébként semmit nem változott. Élénkzöld szem. Sötétszőke
haj. Gödröcskék. És két teljesen ép, sértetlen, ártalmatlannak
tűnő kéz.
Szemem a környezetet pásztázta, és szivacsként ittam
magamba minden részletet. Valamiféle csónakházban vol-
tunk. Az egyik falnál mentőövek álltak halomban, a padlón
két kajak hevert keresztben egy harmadikon, a sarokba pedig
egy vén, rozsdás táblát támasztotok, rajta a LASSÍTS! TAJ-
TÉKOT VETNI TILOS! felirattal. A hely gondosan karban
volt tartva, a falat vastag réteg szürke festék borította, elrejtve
minden lehetséges szépséghibát. Csak egy ajtó volt. Jude
pontosan előtte ült egy széken.
Vadul fürkésztem a helyiséget, valami fegyvert keresve.
Aztán eszembe jutott: én magam is fegyver vagyok.
Tudtam, hogy vagy ő, vagy én. Elképzeltem őt kizsige-
relve, a hasán tátongó, véres sebbel. Elképzeltem, hogy szen-
ved.
- Na, szóval - mondta Jude.
A hangját meghallva legszívesebben képen köptem volna.
Úgy döntöttem, meg is teszem, ha letépi a számról a tapaszt.
- Hiányoztam? Bólints, ha igen, rázd a fejed, ha nem. -
Vigyora olyan volt, akár egy nyílt seb.
Keserű ízt éreztem a nyelvemen, de nagyot nyeltem, és
elképzeltem, hogy ezzel magamba fojtom a félelmemet.
Jude ekkor nagyot sóhajtott, és előregörnyedt a válla.
- Tudod, az a baj, hogy szeretnék beszélgetni veled, de ha
letépem a tapaszt, sikoltozni kezdesz.
Ebben kurvára igaza volt.
- Egy lélek sincs a közelben, aki meghallhatná a sikolto-
zásodat, és elsőre szórakoztató lenne, az igaz, de egy idő után
az idegeimre menne. Szóval, most mit csináljak? - Felnézett a
mennyezetre. Az állát dörgölte. - Mondjuk, megfenyegethet-
lek, hogy ha sikoltasz, elvágom Josheph torkát álmában, miu-
tán itt végeztünk. - Előhúzott valamit a zsebéből. Egy
sniccert. Karórája megcsillant a tompa fényben.
Úgy éreztem, mintha hasba vágott volna. Köhögtem.
- Nyugi, kislány - mondta Jude, és kacsintott.
Meg kellett halnia. Muszáj volt meghalnia. Magam elé
képzeltem a jelenetet. Jude-ot, ahogy elvérzik és meghal. Új-
ra meg újra levetítettem lelki szemeim előtt. Könyörgök!
- Igen, szerintem ez megteszi. - A másik zsebéből is elő-
vett valamit: egy kulcsot. Feltartotta. - Biztos, ami biztos, em-
lékeztetlek, hogy könnyedén bejuthatok a házatokba, amikor
csak akarok. Olyan könnyű volt elrabolni téged, hogy röhög-
nöm kell. Szóval bármikor bedrogozhatom az egész családo-
dat, aztán kinyírhatom őket álmukban. Vagy megölhetem
Danielt és Josephet a szüleid szeme láttára. Mindegy, annyi-
féle lehetőség van, hogy így hirtelen azt sem tudom, melyiket
választanám. Tehát maradjunk annyiban, hogy sok mindent
tehetnék, és fogok is tenni, ha sikoltasz, oké? - Elmosolyo-
dott, és életerőtől duzzadó, babapopsi sima arcán elmélyült a
gödröcskéje.
Undorodtam tőle, és undorodtam saját magamtól is. Még-
is hogyan kerülhettem ilyen helyzetbe? Hogyan hagyhattam,
hogy ez az emberi bőrbe bújt szörnyeteg befurakodjon az éle-
tembe? Hogy nem vettem észre? Hogy nem fogtam gyanút?
- Megértetted? Bólints, ha igen!
Bólintottam, a szemem könnyben úszott.
- Ha az engedélyem nélkül sikoltasz, megölöm a családo-
dat. Bólints, ha megértetted!
Bólogattam, és hányingerem lett. Féltem, hogy megfulla-
dok az epétől.
- Oké - mosolygott Jude - akkor mehet a menet. Lehet,
hogy ez egy kicsit fájni fog.
 Azzal letépte a számról a tapaszt. A deszkapadlóra öklen-
deztem; ekkor vettem észre, hogy víz van alatta. Vajon az
óceán? Vagy egy tó?
Az óceán. Éreztem a só szagát.
Jude a fejét csóválta.
- Fúj, Mara! - Úgy nézett rám, mintha egy kölyökkutya
lennék, aki tönkretette az újságot. - Mihez kezdjek veled? -
Körülnézett a helyiségben. Aztán megakadt valamin a szeme.
Egy rongyon. Felállt, és nekilátott feltakarítani a mocskot a
viharvert deszkáról.
Hiába próbáltam megölni. Az elmegyógyintézet összeom-
lását is túlélte valahogy, és semmit sem tehettem, ami ártott
volna neki. Ezzel Jude is tisztában volt, mert amikor rám né-
zett, láttam rajta, hogy egyáltalán nem fél tőlem.
De attól még, hogy nem tudtam megölni, nem voltam tel-
jesen tehetetlen. A fülembe csengett Noah makacs hangja.
„Ne hagyd, hogy eluralkodjon rajtad a félelmed!” -
mondta a múltkor. „Ne hagyd magad!”
Tudtam, hogy Jude akar tőlem valamit, különben már ha-
lott lennék.
Bármit is akar tőlem, eszem ágában sincs megadni neki.
- Kérdeztem valamit - mondta Jude, miután végzett, és
visszaült a székére. - Várom a választ.
Azt akarta, hogy válaszoljak, így hát hallgattam.
Elborult a képe, de örültem neki, mert így végre pont
olyannak festett, aki képes arra, hogy megkötözzön, elnémít-
son és elraboljon valakit.
- Mihez kezdjek veled? - kérdezte ismét, halkabb és vég-
telenül ijesztőbb hangon. - Nézz rám!
Ne hagyd magad! Elfordítottam a fejem.
Ekkor Jude közelebb hajolt hozzám, és az arcomba csí-
pett.
 - Nézz rám!
Lehunytam a szemem.
- Nagyon jól nézel ki, Mara - mondta halkan.
Könyörgöm, könyörgöm, dögöljön már meg! Könyör-
göm!
- A te véleményed - suttogtam - nem igazán érdekel,
Jude. - Ki nyitottam a szemem. Nem bírtam megállni.
Jude mosolya fülig ért. Hátradőlt.
- Lefogadom, hogy az a nagy szád folyton bajba kever.
Kijjebb tolta a sniccer pengéjét, közben egy pillanatra
sem lohadt le a mosolya, és őserejű, ösztönös borzongás fu-
tott végig rajtam. Jude felemelte a kezét, és a szörnyen éles
pengét bámulta.
- Mit akarsz? - kérdeztem, és meglepett a hangom határo-
zottsága. Erőt adott.
Jude úgy nézett rám, mintha rejtvény lennék, amit épp
megfejteni próbál.
- Azt akarom, hogy Claire ne legyen halott.
Lehunytam a szemem, és láttam magam előtt a szavakat,
amiket vérrel írt fel a tükrömre.
CLAIRE MIATT.
Fájt minden csontom, sajgott a szám meg a karom.
- Én is azt szeretném, hogy Claire életben legyen.
- Ne mondd ki a nevét! - Borotvaéles volt a hangja. Ám
másodpercekkel később már higgadtan szólalt meg: - Életre
fogod kelteni?
Tudta, mit tettem. Hogy én öltem meg Claire-t. És most
megbüntetett érte; egész végig ezért büntetett. így állt bosz-
szút.
Fogalmam sem volt, mit tegyek. Nem láttam a kiutat;
Jude megkötözött, csapdába ejtett, és hiába próbáltam már
megölni egyszer, nem halt meg.
 Akkor most hazudjak? Tegyek úgy, mintha nem érteném,
miről beszél? Vagy vallják be mindent, mivel már úgyis tudta
az igazat? Esetleg kérjek bocsánatot?
Nem tudtam eldönteni, mitévő legyek, így inkább elen-
gedtem a kérdést a fülem mellett.
- Azt hittem, hogy te is meghaltál. - Nagyot nyeltem. A
kezére néztem. - Hogyhogy életben vagy?
Ezúttal előrehajolt a széken, míg már csak centikre volt
tőlem. Éreztem a leheletét az arcomon.
Azt akarta, hogy összerezzenjek, így mozdulatlanná der-
medtem.
- Csalódott vagy? - kérdezte.
Azt akarta, hogy igent mondjak, így azt feleltem:
- Nem.
Felvonta a szemöldökét.
- Tényleg?
Nem bírtam uralkodni magamon.
- Nem.
Erre gyilkos vigyor terült szét a képén.
- Na végre - szólt halkan. - Most legalább őszinte vagy.
Nyugi, ezt nem rovom fel neked.
- Baleset volt - szaladt ki a számon, mielőtt felfogtam
volna, mit beszélek.
Jude rám szegezte a szemét, aztán megcsóválta a fejét.
- Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
- Az épület nagyon régi volt, és összeomlott. - Pokolian
küszködtem, hogy ne legyen ilyen kétségbeesett és hazug a
hangom.
Jude ciccegett.
- Ne már, Mara! Nem hiszed, hogy így történt volna.
Tényleg nem, de ő mégis honnan tudta, hogy én mit hi-
szek?
 - Én sem hiszem - folytatta. - Láttad a videót. - A fejét
csóváim, - Egek, Mara, az a nevetés! Kirázott tőle a hideg.
- Hogy szerezted meg azt a felvételt? - kérdeztem. - Hogy
jutottál ki?
- Hogy indítottad be a csigarendszert? - kérdezett vissza,
és még közelebb húzódott. - Hogy zártad be az ajtókat? Egy-
szerűen csak gondoltál rá, és megtörtént?
Vajon tényleg így csináltam?
- Meghallottam a karok csikorgását, és az ajtóhoz rohan-
tam, de rácsukódott a kezemre - folytatta Jude. - Te pedig
rám mosolyogtál, amikor visszafordultam feléd. De tényleg,
mosolyogtál.
Bevillant nekem is az emlék.
Az egyik pillanatban Jude még olyan erővel nyomott a
falnak, hogy azt hittem, menten szétkenődöm rajta. A másik-
ban már ő volt az, aki csapdába esett, a kórteremben rekedt,
velem együtt. De már nem én voltam az áldozat.
Hanem ő.
Kinevettem őt őrült dühömben, amibe az elmegyógyinté-
zet úgy beleremegett, hogy összeomlott. Benne Jude-dal,
Claire-rel és Rachellel.
- Hogy képes valaki ilyet művelni? - kérdezte Jude, mint-
egy önmagától.
Ne hagyd magad!
Kiszáradt számat keserű íz vonta be. A nyelvem mintha
dörzspapír lett volna, de ráleltem a hangomra.
- Hogy képes valaki olyat művelni, amit te tettél? Milyen
ember követ el erőszakot?
Düh ült ki az arcára.
- Ne tegyél úgy, mintha nem akartál volna! - csattant fel. -
Már hónapok óta akartál. Claire elmondta. - Leguggolt mel-
lém, arca szinte a fülemhez ért. A szemem elé tartotta a
sniccert. - Kétféle módon intézhetjük. Egy: te magad csiná-
lod. Kettő: én csinálom helyetted. És ha nekem kell csinál-
nom, akkor nem fogom elsietni.
A penge olyan közel volt a szememhez, hogy ösztönösen
lehunytam.
- Miért teszed ezt velem?
- Mert ezt érdemled - sziszegte a fülembe Jude.
 52

TEHETETLENSÉG ÉS FÉLELEM VIASKODOTT

bennem gyűlölettel és daccal - fogalmam sem volt, mit te-
gyek vagy mit mondjak, de tudtam, hogy minél tovább be-
széltetem Jude-ot, annál tovább maradok életben.
- Felvett a biztonsági kamera - kapaszkodtam kétségbe-
esetten az utolsó szalmaszálba. - Tudni fogják, hogy te tetted
ezt velem.
Jude nevetett.
- A rendőrségen? Elmondtad nekik, hogy én vagyok a
felvételen? - Megemeltem az államat- - Elmondtad. Látom
rajtad. Hadd találjam ki: a felvételen egy srác látszik, aki
hosszú ujjú felsőt, lötyögős ruhát es baseballsapkát visel.
Tényleg azt gondoltad, hogy elhiszik, a halott pasid az? Nem
csoda, hogy őrültnek tartanak. - Beszívta alsó ajkát. - És le-
gyünk őszinték, tulajdonképpen az is vagy. Bár igaz, ami
igaz, ez megkönnyíti a dolgot - pillantott le a sniccerre. - így
sokkal hihetőbb.
Felvillan. Engem pedig elöntött az adrenalin, egyszeriben
minden élesebb lett. Kifacsarva és kizsigerelve éreztem ma-
gam, ám a csuklóm már nem zsibbadt annyira. A lábam sem
volt már olyan ernyedt. Bármit is adott be nekem Jude, kez-
dett elmúlni a hatása.
- Miért jöttél el a rendőrségre? Meg a sulihoz? - kérdez-
tem. Esdekeltem.
- Azt akartam, hogy tudd, életben vagyok - felelte, és any-
nyira hálás voltam, amiért egyáltalán megválaszolta a kér-
dést, hogy sírni tudtam volna a megkönnyebbüléstől. - Azt
hittem, hogy megláttál a... Hogy is hívják azt a helyet?
- Mit?
- A volt sulidat.
- Croyden - feleltem.
Csettintett.
- Ja, igen. Elfutottál előlem - vigyorgott önelégülten. Egy
kígyó mosolya volt, egy rideg csúszómászóé. - Ami pedig a
rendőrséget illeti. .. Nem tudtam, minek mész oda. De na-
gyon... - Elhallgatott, megfontolta a szavait. - Nagyon ag-
gasztott a dolog. El akartam terelni a figyelmedet.
Sikerült.
- Már vagy százszor megölhettél volna. Miért vártál mos-
tanáig?
Jude válaszul csak mosolygott. Nem szólt egy szót sem.
Felemelte a pengét.
Édes istenem!
- És mi van a családoddal? - suttogtam.
Beszélj, Jude. Beszélj!
- Claire volt a családom. - Megváltozott a hangja. Kissé
megenyhült. Nagyot nyelt, és mély levegőt vett. - Tudod, ho-
gyan találták meg? - kérdezte higgadtan, miközben a hátam
mögé lépett. - Annyira összeroncsolódott a teste, hogy csakis
zárt koporsós temetése lehetett.
- Mint Rachelnek - feleltem halkan.
Nem lett volna szabad ezt mondanom. Jude újra mellém
guggolt, a fülembe suttogott.
- Kérlek - mondta, és megragadta a kezem.
Amit most éreztem, ez a rettegés, semmihez sem volt
fogható. Még soha nem tapasztaltam ehhez hasonlót: sem ko-
rábban, a csomagon tóba zárva, sem az elmegyógyintézetben.
 - Miért segítenék abban, hogy megölj? - kérdeztem sut-
togva, alig hallhatóan.
Jude ismét közel húzódott hozzám. Nagyon közel. Mö-
göttem volt, és azt lehelte a fülembe:
- Választhatsz, Mara. A te életed, vagy a két testvéredé. -
Átkarolta a vállamat, és az arcomhoz tartotta a pengét. Emlé-
keztetett, hogy mire képes.
És valami mást is eszembe juttatott.
A karórája, a Rolex, ugyanaz, amit Noah látott a víziójá-
ban, csupán centikre volt az arcomtól.
- Szép óra - suttogtam.
Beszéltesd még! Beszéltesd!
- Kösz.
- Honnan van?
- Abraham Lincolntól - vigyorgott gúnyosan.
- Miért raboltad el Josephet?
Jude erre nem válaszolt.
- Csak tizenkét éves! - keseregtem.
Fagyosan meredt rám.
- Testvért a testvérért.
Erőt vett rajtam a gyűlölet: alaktalan, formátlan massza-
ként borította el a félelmemet.
- Azelőtt jókat dumáltál vele a fociról a házunkban.
Jude ezen csak nevetett, és az elmémben egyetlen szó
visszhangzott: beteges.
- Volt egy tök jó kis tervem - mondta aztán elkomorulva.
- Daniel is hivatalos lett volna a buliba... De nyugi, őt sem
akartam bántani. Az a te dolgod lett volna.
A fejemet ráztam volna, ám a penge vészesen közel volt.
- Soha nem bántanám a testvéreimet.
- Soha ne mondd, hogy soha! - szólt Jude nagy komolyan.
Aztán halkabbra fogta a hangját. - Meg fogsz tenni bármit,
amit csak akarok. - Felsóhajtott. - De persze valakinek muszáj
volt hősködnie - forgatta a szemét. - Úgyhogy ez lett a vége.
- Én nem is...
Jude kuncogott.
- Azt hiszed, hogy rád gondoltam? - kérdezte, grimaszt
vágott, és még közelebb hajolt hozzám. Lehelete a fülemet
csiklandozta. - Te nem vagy hős, Mara Dyer. Bármire képes
lennél, hogy megkapd, amit akarsz. Ami azt jelenti, hogy
pontosan olyan vagy, mint én.
Ekkor elém lépett, hogy rendesen láthassam. Kihúzta ma-
gát. Magas, széles, mozdíthatatlan akadályként állt előttem.
Tekintete bejárta a testemet.
- Tulajdonképpen kár érte. - Végighúzta a kézfejét csu-
pasz karomon, és érintése nyomán elhalt a húsom.
Beszéltesd! Kerestem a szavakat, kimondtam az első dol-
got, ami eszembe jutott.
- Miért vitted Josephet az Evergladesbe?
- Már mondtam neked. Amúgy meg, ha hullától akarsz
megszabadulni Floridában, arra nincs jobb hely az
Evergladesnél.
De az a betonsufni, ahol megtaláltuk az öcsémet... az az
ingatlan apám egyik ügyfelének tulajdona volt. Leon
Lassiteré.
- És miért pont oda, abba a sufniba?
- Azt a helyet javasolta valaki.
Forgott velem a világ.
- Egy közös barátunk - felelte Jude, miközben mellém
húzódva a karomat vizsgálgatta. Megszorította a csuklómat.
A pengére pillantottam.
A családom talán elhitte volna, hogy öngyilkosságot kö-
vettem el. Mindazok után, ami történt, nem tűnne képtelen-
ségnek. De akkor is..,
 - Miért pont itt? - kérdeztem sietve. Áruld már el, hol va-
gyunk!
- Nem akarnád, hogy a családod otthon találjon rád, nem
igaz? Ahol talán szegény kis Joseph fedezné fel a holtteste-
det. Nem, valami félreeső helyen végeznél magaddal. Ahol
hamar rád akadna valaki, de nem olyan, aki ismer. Amúgy
Daniel kocsijával jöttél el hazulról ma éjjel.
Úgy hangzott, mint aki baromira büszke magára. Legszí-
vesebben kivágtam volna a nyelvét.
Jude mögém lépett. A hátsó falhoz húzta a széket, és csak
ekkor láttam meg, hogy a helyiségben van még egy ajtó;
ugyanolyan színűre volt festve, mint a fal, és nem volt rajta
kilincs, így csak akkor vettem észre, amikor Jude kilökte, az-
tán székestül átrángatott rajta.
- Tudod, mindig is azt hittem, hogy amikor végre elkap-
lak, nem akarok majd mást, csak megölni téged azért, amit
tettél. De most azon gondolkodom, hogy talán nem is az len-
ne neked a legrosszabb... - Pillantása végigsiklott a bőrömön.
Nem bírtam elviselni, hogy így bámul. Szorosan lehuny-
tam a szemem. Jude erre úgy megrázta a széket, hogy össze-
koccant a fogam.
- Nézz rám! - Az arcomhoz hajolt, és megfogta az álla-
mat. - Nézz rám!
Semmit sem tehettem. Magamra maradtam. Kinyitottam a
szemem.
Ám ahogy álltam Jude tekintetét - a szeme természetelle-
nesen sötétnek tűnt, figyelembe véve, milyen élénken ki volt
világítva a csónakház - , belém hasított néhány szó, de nem a
saját szavaim.
„Nem vagy egyedül.”
Noah szavai, amiket mindössze néhány órával ezelőtt
mondott nekem. Noah találta meg Josephet, miután az öcsém
eltűnt - azaz most már tudtam, hogy Jude rabolta és kábította
el ő mentette meg, amikor veszélyben forgott. Noah megér-
zett valamit abból, amit Joseph érzett, és tudta, hova vitte
Jude az öcsémet, mivel látta a történteket, méghozzá Jude
szemével.
Noah meghallotta a hangomat, amikor megsérültem és
bent rekedtem az elmegyógyintézetben. Saját magam miatt
rekedtem odabent, így Noah azt látta, amit én láttam a saját
szememmel.
Arra gondoltam, ha most kárt tennék saját magamban,
Noah talán ismét az én szememmel látna.
Nincs ugyan Miamiban, tehát nem menthet meg. De leg-
alább gondoskodhatok róla, hogy megtudja az igazat.
A nyelvembe haraptam, olyan erősen, hogy felnyögtem.
Lásd, amit én látok!- kívántam.
- Megteszed magadtól - lehelte Jude a fülembe - , vagy én
csináljam?
Vér töltötte meg a számat, és néma zokogástól hullámzott
a mellkasom. Feketén és végtelenül terült el előttünk a víz.
Egy móló végében voltunk. A fejemet forgattam, próbáltam
bármi jelet keresni, hogy hol lehetünk - egy táblát, vagy
akármit - , de elhomályosult a látásom. A fájdalomtól? Vagy
talán könnyektől?
Igen, könnyektől. Hevesen pislogtam, és miután kissé ki-
tisztult a látásom, észrevettem, hogy a móló elkeskenyedve
kanyarodik el tőlünk jobbra, és homályos, távoli hajókhoz
vezet.
Embert azonban nem láttam. Egy árva lelket sem.
Jude fél kézzel durván megmarkolta a fejemet, úgy szorí-
totta rá a tenyerét, akár egy kosárlabdára. A szemembe nézett.
- Nem elég erős a motivációd.
 Fogalmam sem volt, hogy látja-e mindezt Noah. Eszembe
jutod, hogy nem csak a fájdalom hatására támadtak víziói;
valami más is közrejátszott. De nem jöttünk rá, micsoda.
A mólóra köptem a vért, mire Jude pofon vágott. Nem
elég erősen ahhoz, hogy nyomot hagyjon, de ahhoz igen,
hogy fájjon.
- Na ne! Ne csessz el nekem mindent! A családod életével
játszol, Mara. - Lehajolt hozzám. - Nézz rám, és merészeld
azt mondani, hogy nem fogom kinyírni őket.
Lásd, amit én látok! - könyörögtem némán. Segíts segíts
segíts segíts segíts segíts segíts segíts!
- Jól van - szóltam. - Jól van, megteszem. Megteszem,
amit akarsz.
- Tényleg? Ennyi?
- Igen.
- Ha esetleg szökni próbálnál, ne feledd, hogy van kul-
csom a házatokhoz.
- Tudom - suttogtam.
- És bármikor tönkretehetem a féket Daniel kocsijában.
Vagy a szüléidében.
Nem kaptam levegőt. Kitört belőlem a zokogás. Minden-
nél jobban rettegtem a szeretteimért. Eszeveszetten rettegtem
értük.
- Rajtad múlik, hogy bajuk esik-e, megértetted?
- Igen - feleltem. Jude még szorosabban markolta a feje-
met. - Igen - nyögtem. A családomért, a szeretteim biztonsága
érdekében bármire képes lettem volna. Még erre is. - Megte-
szem.
Jude elvágta a szigetelőszalagot a bokámon és a csukló-
mon. Talpra rángatott, a farmerom derekánál fogva tartott,
akárcsak annak idején.
- Nyújtsd ide a kezed!
 Zúgott a fejem. Alig bírtam talpon maradni. Jude a csuk-
lóm alsó feléhez érintette a pengét, végighúzta egy véna men-
tén. Aztán a kés a bőrömbe mart. Felkiáltottam.
- Hallgass!
A sebben vér gyűlt, lecsorgott a karomon, a rezes szagtól
felfordult a gyomrom. Jude véres csíkot húzott a karomon,
hosszú, de nem mély sebet ejtve. Aztán átnyújtotta nekem a
pengét.
- Vágj mélyebben, pontosan ugyanott, ahol én. Aztán a
másik karodon is. Ne feledd, hogy különben mit teszek
Josephfel!
Ám a vágás nem hosszában húzódott a karomon.
Hanem keresztben a csuklómon.
Az ilyen sebek nem halálosak.
Egyetlenegy pillanatra felderült a szívem.
Aztán Jude-ra néztem, és rádöbbentem...
Hogy ezt ő is tudja.
 53

JUDE NEM AKART MEGÖLNI. Valami mást akart tő-

lem.
El sem tudtam képzelni, mégis mit akarhat, miközben ki-
eresztettem a véremet, aminek fémes szaga elkeveredett az
alattunk, előttünk, körülöttünk lévő víz sós illatával. Jude ve-
lem szemben állt, stabilan fogta a karomat, hogy talpon ma-
radjak, miközben magamat vágtam. Nem bírtam levenni a
szememet a csuklómon ejtett, egyre mélyebb vágásokról.
Remegtem, elgyengültem, és halkan nyöszörögtem.
- Hahó!
Jude- dal egyszerre kaptuk fel a fejünket. Elhomályosult a
látásom - most már a szédelgéstől, nem a könnyektől -, de
úgy vettem ki, hogy egy alak tart felénk.
Próbáltam sikoltani, de nem bírtam hangot adni. Gyönge
és ijedt voltam, alig láttam, és még csak segítségért sem tud-
tam kiáltani.
Jude elengedte a karomat, és megragadta az államat la-
pátkezével.
- Eszedbe se jusson! - Elvette tőlem a pengét, eldugta,
majd úgy helyezkedett, hogy köztem és az idegen között áll-
jon.
- Mi történik itt?
A férfi hangja erősebben szólt. Közelebbről. Sietős lépte-
ket hallottam a deszkákon dobogni tőlünk jobbra.
- Minden rendben van - felelte Jude higgadtan.
Újabb léptek dobbantak.
 - Nem kéne esetleg... - kezdte az idegen, aztán a torkára
forrt a szó. - Úristen! - hördült fel.
- Minden a legnagyobb rendben van - közölte Jude, elő-
adva a legelbűvölőbb formáját. Teljesen átváltozott: hallot-
tam a hangján. Ha nem tudtam volna, milyen szörnyűség rej-
tőzik benne, ez az énje most emlékeztetett volna, miért is ta-
láltam őt vonzónak annak idején.
Az idegen hangja is megváltozott: tekintélyt parancsolóan
csendült.
- Hívtak mentőt?
Próbáltam megszólalni, szavakat kiejteni, de nem jött ki
hang a számon.
- Már úton vannak - válaszolta Jude.
Kicsordult a könnyem, ám végre egy kicsit tisztábban lát-
tam. A férfi a csípőjéhez nyúlt.
- Ha én szólok, perceken belül itt lesznek. Rendőr vagyok
- magyarázta.
Ekkor Jude arckifejezése megváltozott. Elővette a
sniccert, és megdermedtem a félelemtől. A rendőr épp bekap-
csolta a rádióját, amikor Jude előtolta a pengét.
A férfi szeme elkerekedett.
- Maga meg mit...
Jude le akarta szúrni. Megmarkolta a sniccert, miközben a
rendőr feléje vetette magát.
Aztán Jude a saját oldalába döfte a pengét.
Nem akartam hinni a szememnek.
Ahogy a rendőr sem. Kicsavarta a sniccerr Jude kezéből.
- Mi a franc... Maga meg mit művel?
Jude grimaszolva térdre esett. A rendőr bekapcsolta a rá-
dióját.
- Központ, erősítést kérek a...
 Ám a férfi kezéből kiesett a rádió, mielőtt befejezhette
volna a mondatot. Gyötrelmes kín ült ki az arcára, elnyomva
az értetlenséget. Aztán elejtette Jude sniccerét.
Tőlem alig egy méterre.
Letérdeltem, és a penge felé másztam, mert a gyöngeség-
től vagy az ijedtségtől már nem bírtam talpon maradni. A fáj-
dalom az idegeimet marcangolta. A látásom feketében és vö-
rösben úszott. De akkor is kúsztam tovább.
- Ne... is... próbálkozz - zihálta Jude. Előregörnyedve tér-
delt, lehajtott fejjel bámult maga elé, karja ernyedten lógott.
Feléje másztam, pedig iszonyúan taszította minden porci-
kámat. Meg akartam állni. Nem álltam meg. Nyögés hallat-
szott - de nem az enyém vagy Jude- é. A férfi nyögött, a zsa-
ru. Nem láttam őt, nem hallottam, hogy mit mond, fogalmam
sem volt, mi történik. Csakis egy dologra koncentráltam: a
késre. Érte nyúltam, de a nem bírtam parancsolni az izmaim-
nak: remegett a kezem, gyenge voltam, és amikor ujjaim
meglökték a műanyag nyelet, a sniccer lehullott a móló desz-
kái között a vízbe.
Vége volt.
Végem volt. Karom- lábam összecsuklott, és már nem
bírtam mozogni. Még nyitva volt a szemem, és nem veszítet-
tem el az eszméletemet, de a fájdalom annyira kínzott, hogy
már vágytam az öntudatlanságra.
Arcom a durva fán nyugodott. Éreztem a móló remegését,
ahogy rárogyott egy test. A rendőré: láttam őt a szemem sar-
kából. Üveges tekintettél bámult. Alig lélegzett. Recsegő
hangot hallottam balról. Talán a rádiójából jött? Az egyetlen
más zaj a víz hullámzása volt alattunk. Lenéztem. A víz a
móló tartóoszlopait nyaldosta, ahogy lassan eljött a dagály
ideje. A tenger hangosabb volt, mint amire számítottam. A
hold megvilágította a víz felszínét. Az óceán békésnek tűnt.
 Ám ekkor alakokat vettem észre odalent, a vízben. Nem
csupán a hullámok ütköztek az oszlopoknak. Hanem ezek az
akármik is.
Mielőtt elveszítettem volna az eszméletemet, egy pillanat-
ra kitisztult a látásom, és rádöbbentem, mik úszkálnak- le-
begnek a vízben.
Halak. Több száz döglött és döglődő hal.
 54

AZ IDŐ MEGSZŰNT LÉTEZNI SZÁMOMRA. Azt

sem tudtam volna megmondani, hogy másodpercek vagy
évek teltek el, mielőtt újabb hangot hallottam.
Csipogás.
Megpróbáltam kinyitni a szemem, ám a világból kifakult
minden szín. Valaki fehérre meszelt mindent.
Sziszegés.
„Sokkal jobban élvezem, amikor küzdesz.”
Jude hangja csengett a fülembe. Próbáltam elrúgni ma-
gamtól, ám belegabalyodtam valamibe. Fogságba estem, te-
hetetlen voltam, mozdulni sem bírtam.
- Ébredezik - szólt egy új hang, furcsa és elmosódott és
ismeretlen. Próbáltam beszélni, de helyette öklendeztem.
Valaki odasietett hozzám.
- Semmi baj. Minden rendben. - Keze a vállamra neheze-
dett, kicsit megnyugtatott.
Kipattant a szemem, ám elvakított a fény. Ismét lehuny-
tam a szememet, csak egy percre, vagy talán ötre. Aztán
megint tettem egy próbát.
Egy nő hajolt fölém, csak homályosan láttam, és nem né-
zett a szemembe. Elém tárult az álla alsó fele, a nyaka és jó-
kora keble, ahogy átnyúlt fölöttem.
- Ki maga? - kérdeztem rekedten, rá sem ismertem a han-
gomra.
Úgy láttam, mintha elmosolyodott volna.
- Joannak hívnak, édesem.
 - Várjunk... csak nem... Mara, istenem, Mara, ébren vagy,
drágaságom?
Anyám hangja rohant meg, elárasztott melegséggel. Va-
lami rázta- szaggatta a mellkasomat, és alig kaptam levegőt -
aztán rádöbbentem, hogy zokogok. Patakzott a könnyem.
- Jaj, édesem! - Anya rám simította a kezét, finoman, de
határozottan.
Próbáltam összpontosítani. Mintha piszkos üvegen át lát-
tam volna a világot, de végre, végre megpillantottam, hol va-
gyok.
Kazettás álmennyezet. Neoncsövek. Gépek.
Kórház.
Abban a másodpercben, hogy felfogtam ezt, újabb dolgo-
kat érzékeltem: az orromba dugott kanült meg a nyomást a
kezemben és a karomban, ahonnan csövek álltak ki. Ki akar-
tam tépni az összesét, és legszívesebben sikoltoztam volna,
de iszonyúan feszült mindenem, a mellkasom, a karom, min-
den.
Nem bírtam megmoccanni.
- Miért nem tudok mozdulni? - kérdeztem. Lenéztem a
testemre, amit teljesen betakart egy durvának tűnő pokróc.
Anyám megjelent a látóteremben.
- Azért kell ez, hogy megóvjon, kicsikém.
- Mitől?
Anya felnézett a mennyezetre, keresgélte a szavakat.
- Nem emlékszel - mondta, de mintha nem is hozzám be-
széli volna.
Arra emlékeztem, hogy Jude elrabolt a szobámból, és ki-
vitt egy mólóra, hogy felvágjam a csuklómat. Emlékeztem,
hogy a családom életét fenyegette, ha nem engedelmeske-
dem.
 Anyám ekkor elővett valamit a zsebéből. Egy papírlap
volt, nagyon kicsire összehajtva; a szemem láttára hajtogatta
szét.
- Ezt a szobádban hagytad, mielőtt elhajtottál otthonról
Dániel kocsijában - mondta, majd megmutatta nekem a lapot.
- A naplódban volt.
A naplóban, amire nem emlékeztem. Egy oldal tele sza-
vakkal. Nem emlékszem, hogy valaha is leírtam volna őket:
Segíts segíts segíts segíts...
Anyám teljesen megtörtnek tűnt. Arca elgyötört volt, ha-
lálra vált, úgy nézett ki, mint aki már száz éve sír.
- Felvágtad az ereidet, Mara - mondta, és kis híján kitört
belőle a zokogás. - Felvágtad az ereidet.
- Nem - csóváltam a fejem hevesen. - Te ezt nem érted. -
Megpróbáltam felülni, de még mindig nem bírtam mozdulni.
Csapdában éreztem magam, elöntött a pánik. - Fel akarok ül-
ni - mondtam kétségbeesetten.
Anyám bólintott, mire az ismeretlen nő - azaz Joan, az
ápolónő - odalépett hozzám, és lenyomott egy gombot, meg-
emelve az ágyat, hogy ülő helyzetbe kerüljek. Meg akartam
igazítani a párnámat, ám új helyzetemből végre megláttam,
hogy miért nem bírok mozdulni.
A mellkasomat, a karomat és a lábamat szíjak borították.
Az ágyhoz kötöztek.
- Ez meg mii! - kérdeztem, azt sem tudtam, hogy jajve-
székeljek vagy szitkozódjak.
Anya az ágyam mellé húzódott, és leemelte rólam a taka-
rót. Az ápolónőre pillantott, aki biccentett, majd kioldotta a
puha mandzsettát, ami a csuklómat rögzítette.
Az alkaromat fehér kötés borította. És - mintegy végszóra
- ekkor döbbentem rá, hogy fáj.
 Mély levegőt vettem, próbáltam nem szétesni, de nehéz
volt. Nagyon nehéz.
- Minden rendben idebent?
Az ajtóra pillantottam, ami nyitva volt. Egy rendőr - vagy
biztonsági őr? - állt a küszöbön, csípőre tett kézzel.
- Nincsen semmi gond - felelte Joan bosszúsan. - Urai va-
gyunk a helyzetnek.
Tekintetem ide- oda cikázott az ápolónő és anyám között,
de anya alig bírt rám nézni.
Nyilván kiült az arcomra, hogy mennyire ki vagyok
akadva - meg hogy menten sikoltozásban török ki mert az
ápolónő nekiállt meglazítani a szíjakat a lábamon és a mell-
kasomon. Nem tűnt egyszerűnek.
- Jó sok vért vesztettél az éjjel, édesem, és nem is igazán
voltál magadnál. A vérátömlesztés után viszont magadhoz
tértél, és egy kicsit megvadultál a sok gyógyszertől. De most
már minden rendben.
- Miért van odakint egy rendőr?
Joan hezitált egy kicsit, aztán válasz helyett nekiállt el-
lenőrizni az ágyam melletti gépek kijelzőit.
- Valaki mást is behoztak veled a kikötőből - mondta
anyám.
Megállt a világ. Csak nem Jude- ot? Anyám pontosan
tudta, hogy néz ki. Akkor meg miért nem mondta egyszerű-
en...
- Egy középkorú férfit. Ősz hajú, nagydarab. - Anyám a
szememet fürkészte. - Ismerted őt, Mara?
Belém hasított az emlék.
A férfi kezéből kiesett a rádió, mielőtt befejezhette volna a
mondatot. Gyötrelmes kín ült ki az arcára, elnyomva az értet-
lenséget.
 A fejemet csóváltam, észrevettem, milyen merev a nya-
kam, menynyire sajog a szám. Vajon hogyan halt meg?
- Mi történt vele? - kérdeztem.
- Nem tudjuk - felelte anyám halkan. - Nem volt... Már
nem volt... életben... mire a rendőrök odaértek. Szeretnének
feltenni neked néhány kérdést, ha készen állsz.
Engem csak az érdekelt, mi van Jude- dal. Mi van Jude-
dal?
Anya lehunyta a szemét.
- Jude meghalt, Mara.
Nyilván akaratlanul is kimondtam, amire gondoltam. Egy
pillanatra majdnem szétvetette a szívemet a boldogság.
- Meghalt az elmegyógyintézeti balesetben.
Anya semmit sem értett.
- Nem. Nem!
- Összedőlt az épület.
Emlékeztem, hogy egyszer már mondta nekem ugyaneze-
ket a szavakat, egy másik kórteremben, egy másik államban.
Sikoly készült feltörni a torkomból.
- Jude nem élte túl. Ahogy Rachel és Claire sem.
- Nem, anya, figyelj... - kezdtem kétségbeesetten, a sza-
vak perzselték a torkomat.
- Kells doktornő hamarosan jön - mondta anya. - Majd ők
gondoskodnak rólad.
- Mi?
- A Horizontban, drágám. - Anya óvatosan leült az ágy
szélére, és a tekintete összetörte a szívemet. - Mara, kicsikém,
nem hagyjuk, hogy kárt tegyél magadban, ahhoz túlságosan
szeretünk. Ennek a családnak szüksége van rád.
Hevesen ráztam a fejem.
- Te ezt nem érted.
 - Nyugodj meg, édesem - szólt Joan. Összenéztek
anyámmal.
- Ezt nem én tettem - magyaráztam kétségbeesetten, fel-
tartva a csuklómat. Az ápolónő egy szempillantás alatt mel-
lettem termett. Gyengéden megfogta a karomat, de én össze-
rezzentem. Erre szorosabban fogott. - Ne nyúljon hozzám!
Anya hátrahőkölt. A szája elé kapta a kezét.
- Hallgass már meg! - A fülem zúgott, lüktetett. Előredől-
tem.
- Hallgatlak. Én meghallgatlak, édesem.
Kezdett elhomályosulni előttem a szoba.
- Hadd magyarázzam meg... - mondtam, ám a szavaim
egybefolytak. Próbáltam anyámra összpontosítani, de nem
láttam tisztán, nem bírtam a szemébe nézni.
- Vegyél szépen mély levegőt... Jó kislány - dörgölte va-
laki a vállamat.
Anya kiment a kórteremből. Joan a fejemet fogta.
- Lélegezz, lélegezz!
Nem hallgattak meg. Csupán egyetlen ember hitt volna
nekem.
- Noah - suttogtam a mennydörgés közepette.
Aztán a kórterem bejáratára árnyék vetült. Felnéztem, mi-
előtt elöntött volna a fekete ár, és némán imádkoztam, bár-
csak Noah lenne az.
Nem ő volt. Az ajtóban Abel Lukumi állt, és egyenesen
engem bámult.
 55

AMIKOR LEGKÖZELEBB FELÉBREDTEM, már nem

álltak ki belőlem csövek. Még mindig a kórházban feküdtem,
de már másik kórteremben. És nem voltam leszíjazva.
Mint megtudtam, eltelt egy nap. Orvosok, ápolónők és
pszichológusok adták egymásnak a kilincset, folyamatosan
vizsgálgattak és kérdezgettek. Igyekeztem a megfelelő alakí-
tást nyújtani, a tőlem telhető legjobb válaszokat adni anélkül,
hogy a szemükbe néznék, és ordítozni kezdenék Jude- ról.
Meg az igazságról. Meg Lukumiról. Hogy talált meg?
Miért?
Még gondolni sem mertem erre, mert egy kérdés több
másikhoz vezetett volna, és már így is fuldokoltam a kérdé-
sekben, ráadásul nem pánikolhattam, mert akkor tuti nem en-
gedték volna a közelembe Noah- t. A gyógyszerek meg a
csövek miatt mindig kiakadtam, viszont most, hogy megsza-
badultam tőlük, sikerült kifejezéstelen képet vágva lepleznem
fortyogó dühömet. Nem volt szabad megfeledkeznem arról,
hogy a jó magaviselettel időt nyerhetek. Apámnak köszönhe-
tően még egy nyomozóval is sikerült beszélnem a rendőrről,
akit holtan találtak mellettem a mólón. Mint kiderült, agyvér-
zést kapott. Nem én tehettem róla, hogy meghalt.
De még ha az én lelkemen is száradna a halála, az se biz-
tos, hogy érdekelt volna. Legalábbis akkor nem. Semmi mást
nem akartam, csakis Noah- t. Erezni akartam, ahogy az ar-
comra simítja a kezét, ahogy átölel, hallani akartam, ahogy a
fülembe suttog, ahogy azt mondja, hisz nekem.
 Ám eltelt még egy nap, és Noah továbbra sem mutatko-
zott. Joseph sem jött el. Amikor Dániel végre meglátogatott,
elárulta, hogy az öcsénket nem engedik be hozzám. Dániel
görnyedten ücsörgött, kezében egy üdítős dobozzal, előre-
hátra hajlítgatta a nyitófület.
- És mi van Noah-val? - kérdeztem halkan.
Dániel erre csak a fejét csóválta.
- Muszáj beszélnem vele. - Igyekeztem elkendőzni a két-
ségbeesésemet.
- Megint zárt osztályon vagy - mondta Dániel gyenge
hangon. - Csakis a közeli hozzátartozóidat engedik be hoz-
zád. Noah egyenesen idejött a reptérről, amikor megtudta,
hogy kórházba kerültél, és csak néhány órával ezelőtt ment
haza.
Szóval itt volt, aztán elment. Elcsüggedtem.
- Iszonyúan megijesztettél minket, Mara.
Lehunytam a szemem, próbáltam magamba fojtani a dü-
hömet. Ez az egész Jude műve, mégis a családom fizeti meg
az árát.
- Tudom - feleltem higgadtan. - Sajnálom. - A bocsánat-
kérésnek borzalmas íze volt, és legszívesebben köptem volna
egyet.
- Én csak folyton... Mi lett volna, ha a rendőrök egy órá-
val később találnak rád? - dörgölte Dániel a homlokát. - Foly-
ton erre gondolok. - Remegett a hangja, és ekkor végül letörte
az üdítős doboz fülét. Beleejtette a kiürült dobozba, halkan
csörrent az alján.
A szavaitól feltámadt a kíváncsiságom.
- Ki szólt nekik? - kérdeztem. - Ki hívta a rendőröket?
- A telefonáló nem adta meg a nevét.
 Az emberek igen sajátos módon szoktak nézni arra, akit
őrültnek tartanak. Amikor másnap délelőtt kompra szálltunk
a Nevenincs sziget felé, útban a Horizont Bentlakásos Terá-
piás Intézetbe, meg tapasztaltam, hogy milyen, ha így néznek
rám.
A szél a bőrömet csipkedte, és összezilálta a hajamat az
arcom előtt. Két kézzel simítottam hátra elszabadult tincsei-
met, így kivillant a mindkét csuklómat borító kötés. A komp
kapitánya, aki egészen addig a floridai szigetek ökológiájáról
csevegett édesapámmal, ekkor döbbent rá, hogy nem az üdü-
lőbe visz minket, hanem a szigeten azzal osztozó intézetbe,
ami hangzatos neve dacára alapvetően nem más, mint egy
diliház. Lassan új kifejezés ült ki az arcára: félelemmel és
szánakozással vegyes gyanakvás. Tudtam, hogy kényte-
len leszek hozzászokni ehhez a nézéshez; az orvosok meg-
mondták, hogy a sebeim maradandó heget fognak hagyni a
csuklómon.
- Nincs nagyon messze - mondta a kapitány. Egy alig ki-
vehető földhalomra mutatott a nyílt óceánon, és én röhejesen
kicsinek éreztem magam. - Az ott a Nevenincs- sziget, kelet-
re. Látják?
Láttam. Eléggé... sivárnak tűnt. Eszembe jutottak Stella
szavai.
A legtöbb BTI a semmi közepén van... az utolsó mentsvár
az állami diliház előtt.
- Érdekel a csillagászat? - kérdezte a kapitány.
Erre még nem igazán gondoltam.
- Majd nézz fel este a csillagokra! A sziget nincs rákötve
az áramhálózatra, bár a helyi szolgáltató megtesz minden tőle
telhetőt, hogy változtasson ezen. A Nevenincs- sziget lakói-
nak többsége viszont nem kér belőle.
 El sem tudtam képzelni, hogy valaki elektromos áram
nélkül akarjon élni. El sem tudtam képzelni, milyen lehet
elektromos áram nélkül élni. Ezt meg is mondtam a kapi-
tánynak. Erre csak a vállát vonogatta.
Nyilván látszott rajtam, mennyire bepánikoltam, mert
anya mellém húzódott, és a hátamat simogatta.
- A Horizontban napenergiával és generátorokkal gon-
doskodnak az áramról. Ne aggódj, nem szűkölködnek.
A szigethez közeledve láthatóvá vált egy kis kikötő,
mindössze néhány hajóállással meg egy táblával:
UTOLSÓ KOMP 18 ÓRAKOR INDUL, ROSSZ IDŐ-
BEN A KOMP NEM JÁR.
A kapitány felnézett a szürke égre, és hunyorgott.
- Lehet, hogy ma kénytelen leszek eltérni a menetrendtől
- mondta. - Azok a felhők nem sok jót ígérnek.
- Arra van a kabin - felelte anya, és a hajó fedett része fe-
lé biccentett. Csöppet sem volt ínyére a felvetés, hogy a várt-
nál korábban el kelljen válnunk, mielőtt még felkészült volna
rá. Rám nézett, és láttam rajta, mennyire fáj neki, hogy itt kell
hagynia.
A kapitány a fejét csóválta.
- Nem az eső a baj, hanem a hullámok. Viharban nagyon
hevesek. Jobb, ha sietnek, különben itt kell maradniuk éjsza-
kára.
- Köszönjük! - mondta apám a kapitánynak búcsúzóul. -
Hamarosan jövünk. - Kiszálltunk, a szüleim szó nélkül cipel-
ték a poggyászomat, amit még csak be sem pakolhattam ma-
gamnak.
Noah- val sem találkozhattam, mielőtt eljöttünk volna.
Vagyis most tizenkét hetet kellett várnom, hogy viszontlát-
hassam.
 Ettől a gondolattól felfordult a gyomrom. Gyorsan elhes-
segettem.
Ekkor vettem észre, hogy egy golfkocsi várakozik a kikö-
tő köze lében. Sam Robins, a horizontos felvételi tanácsadó
ült benne, és le kezelően biccentett nekem.
- Nos, Mara, kár, hogy ilyen körülmények között kell vi-
szontlátnunk egymást.
Kár, hogy egyáltalán viszont kell látnunk egymást.
- Jöjjenek csak - mondta a szüleimnek. - Szádjának be!
Beszálltunk. A golfkocsi végigrobogott egy kikövezett
ösvényen, amit magasra nőtt fű és nád szegélyezett. Fehérre
meszelt falú, élénk narancssárga tetőcserepes épületcsoport
előtt álltunk meg. Az épületek körül elterülő gyönyörű, buja
tájkertről anyám vidéki életmódos magazinjai jutottak
eszembe. Lila hibiszkusz és fehér liliom övezett egy kis tavat,
amiben aranyhalak úszkáltak lustán, a felszín közelében.
Mindenfelé takaros sövények húzódtak, a tövükben rózsaszín
vadvirágokkal és sárga százszorszépekkel. A kert vidám han-
gulata egyáltalán nem illett ehhez a helyhez, és én már-
is utáltam az egészet.
Bementünk az egyik makulátlan épületbe; úgy sejtettem,
ez lehet a főépület, mivel legelöl volt. A falat fehér gipszva-
kolat, a padlót fehér csempe borította. Néhány sarokban állt
egy- egy talapzat, rajta szobrocskával vagy dísztárggyal, az
ajtókat pedig agyagcserépbe ültetett, formára nyesett fácskák
keretezték. Ezt leszámítva viszont az elrendezés és a dekorá-
ció szinte teljesen megegyezett a Horizont ambuláns kiren-
deltségével.
- Hermencia mindjárt átnézi a csomagodat és a ruháidat,
Mara. És képzeld, milyen szerencsés vagy: pont ezen a hét-
végén tartjuk a bejárósok kirándulását, úgyhogy itt van az
összes barátod.
 A kirándulás. Végül mégsem úsztam meg.
De ezek szerint legalább Jamie is itt lesz velem, hogy se-
gítsen elviselni a letöltendő büntetésem kezdetét, aztán ő ha-
zamehet. Úgy gondoltam, ez is valami.
A szüleim elmentek aláírni a papírokat, engem pedig be-
terelt egy szobába egy rövid, dús, sötét hajú nő. Közömbös
képpel biccentett.
- Ellenőriznem kell, hogy nincs- e nálad bármi, ami ve-
szélyes lehet.
- Rendben.
- Van rajtad bármi ékszer?
A fejemet ráztam.
- Meg kell kérnem, hogy vedd le a ruhádat.
Értetlenül pislogtam.
- Rendben? - kérdezte.
Dermedten álltam.
- Meg kell kérnem, hogy vedd le a ruhádat - ismételte.
Megremegett az állam.
- Rendben.
A nő rám bámult, várt. Kicipzároztam a kapucnis pulcsi-
mat, és levetettem. Átnyújtottam a nőnek. Kifordította, aztán
letette az asztalra. Lenéztem a padlóra, aztán levettem a
spagettipántos felsőmet. Szinte nesztelenül landolt a csem-
pén.
Csak álltam ott, egy szál melltartóban meg farmerban, és
ziháltam. A hátam meggörnyedt, és önkéntelenül karba tet-
tem a kezemet.
- A nadrágot is - szólt a nő.
Bólintottam, de nem mozdultam egy percig. Kettőig.
- Szükséged van segítségre? - kérdezte a nő.
- Tessék?
- Segítsek levenni?
 A fejemet csóváltam. A szememre tapasztottam a tenye-
remet, és mély levegőt vettem. Csak ruhák. Ezek csak ruhák.
Kicipzároztam és letoltam a farmeromat. Mozdulatlanul
álltam, szinte csupaszon, és lassan forogni kezdett velem a
világ. A nő alaposan megvizsgálta kézzel a ruháimat és
szemmel a testemet, aztán megkérdezte, van- e olyan testék-
szerem, amit elrejt a fehérnemű. Mondtam, hogy nincs. Vé-
gül a kezembe nyomta a holmimat. Egy pillanatra magamhoz
szorítottam a ruhadarabokat, aztán olyan sietve igyekeztem
újra felöltözni, hogy kis híján orra buktam.
Miután Hermencia végzett a vizsgálattal, a szüleim pedig
a papírokkal, nekem is alá kellett írnom még néhány nyilatko-
zatot, tudomásul véve a szabályokat, amik meghatározták és
korlátozták új életemet. Három hónap a külvilággal való kap-
csolat nélkül. A családommal beszélhetek telefonon, de csak-
is harminc nap elteltével. Szignáltam az iratokat, és úgy érez-
tem, mintha a véremmel írnék a papírra.
Aztán eljött a búcsú ideje. Anya borzasztó szorosan ölelt
magához.
- Ez csak átmeneti - próbált megnyugtatni. Vagy talán
önmagát próbálta megnyugtatni.
- Tudom - suttogtam, ahogy még közelebb vont. Egyszer-
re akartam belekapaszkodni, és ellökni őt magamtól.
A hátamra simította a hajamat.
- Szeretlek.
Fojtogatott a sírás, de nem voltam hajlandó könnyeket on-
tani. Tudtam, hogy anyám szeret. De akkor sem hitt nekem.
Megértettem, miért, ám attól még pokolian fájt.
 56

MIUTÁN A SZÜLEIM ELMENTEK, egy tanácsadó

körbevezetett az intézetben: összesen négy, összeérő épület
volt, középen egy beltéri zen kerttel. Bejártam a helyiségeket,
de nem igazán figyeltem oda; nem nagyon érdekelt az elren-
dezés, hiszen nem volt jelentősége. Csak az számított, hogy
itt vagyok, elzárva Noah- tól meg a családomtól. Jude pedig
szabadon jár- kel. Azt tehet, amit csak akar.
Nagyon reméltem, hogy már megtett mindent, amit akart.
Mivel a családom teljesen ki van szolgáltatva neki. Fogal-
mam sem volt, mi történt Johnnal, és mégis hogyan rabolha-
tott el engem Jude a testőr tudta nélkül. De muszáj volt hin-
nem benne, hogy Noah valamilyen úton- módon gondoskodik
a családom biztonságáról. Mert ha nem...
Arra gondolni sem bírtam.
Egy pszichológus azonnal kezelésbe vett, én pedig gépie-
sen válaszolgattam a rengeteg kérdésére. Ezután megbeszélé-
sem volt a horizontos dietetikussal, majd egy- egy kognitív és
viselkedésterápia ülés között átlapozgattam a társalgóban ta-
lálható néhány önsegítő könyvet.
Mindeközben a többi horizontos „diák” - az állandó la-
kók, akik minimum három hónap letöltendőt kaptak itt, akár-
csak én, valamint a hétvégére érkezett vendégek, többek kö-
zött Jamie, Stella és sajnos Phoebe - csapatépítő feladatokkal
vagy mit tudom én, mivel voltak elfoglalva. Én felmentést
kaptam a legtöbb program alól, hála az „ön gyilkossági kísér-
letemnek”. Mint kiderült, az izzadás nem tesz jót a varratok-
nak. Én kis mázlista.
 Barney, az egyik itteni tanácsadó rajtam tartotta a szemét,
hát nem jött túl közel. Jó nagydarab volt, akárcsak a személy-
zet férfi tagjainak többsége - talán azért, hogy könnyen lefog-
hassanak minkét? -, de barátságosnak tűnt, amikor megpró-
bált szóba elegyedni velem. Nem volt lekezelő, mint Robins,
sem bizarr módon lelkes, mint Brooke. Kedves volt; csak épp
semmi kedvet nem éreztem a beszélgetéshez.
Éppen a Mi is a normális? című röhejes könyvet lapoz-
gattam szórakozottan, amikor szállingózni kezdtek befelé a
társaim. Úgy láttam, eddig valami játékkal lehettek elfoglal-
va, mivel három csapatra osztották őket, amit más- más színű
pólójuk jelzett: fehér, fekete és piros. Megan pirosban volt.
Szokatlanul kipirult, szőke haja begöndörödve, borzas glória-
ként keretezte az arcát. Nyafogott, hogy ki kell mennie a
mosdóba, és elengedték, de csak kísérettel. Azután belépett a
csupa izom Adam, akin szintén piros póló volt. Karba
tett kézzel duzzogott, úgy tűnt, bármit is játszottak, ő veszí-
tett, és nem viselte méltósággal.
Aztán bevonult Jamie, talpig feketében. Amint meglátott,
egyenesen odasietett hozzám.
- Ez csakis a te hibád - közölte.
Becsuktam a könyvet.
- Szervusz, Jamie. Örülök, hogy látlak.
Bosszúsan sandított rám.
- Ami azt illeti, én egyáltalán nem örülök, hogy látlak, te-
kintve, miért vagy itt.
- Igazán köszönöm, hogy nem válogatod meg a szavaidat.
Már nagyon elegem van belőle, hogy mindenki kesztyűs kéz-
zel bánik velem.
- Juj, micsoda szarkazmus! De fáj!
Grimaszt vágtam.
Jamie vállat vont, és felém hajolt.
 - Figyelj, én egyszerűen nem vagyok hajlandó tudomást
venni az öngyilkossági kísérletedről, mivel totál nem illik be-
le a rólad alkotott képembe, oké? Bár igaz, ami igaz, legalább
azt örömmel látom, hogy nem veszítetted el a humorérzéked.
Elvigyorodtam, nem bírtam megállni.
- Hát igen, legalább az még megvan. Na, szóval - mond-
tam, megkönnyebbülten, amiért nem kell beszélnem vele itt-
létem csalóka indokáról -, ezúttal mit csesztem el?
- Érdekes, hogy pont így fogalmaztál - felelte Jamie, az-
tán hátrapillantott az ajtóra. Követtem a tekintetét, és meglát-
tam...
Noah- t.
Noah itt volt.
Néhány méterre állt tőlem, szürke pólója átázottan tapadt
szálkás, izmos alakjára, gitártokjáról esőcseppek hullottak a
makulátlan padlócsempére.
Amikor a szemembe nézett, a torkomra forrt a szó.
Elfordult tőlem.
- Hova tehetem ezt? - kérdezte Barney- tól, kissé meg-
emelve a tokot.
- Magaddal viheted a szobádba - válaszolta a tanácsadó. -
Gyere, megmutatom, hol van.
Aztán Noah egyszerűen elment mellettem. Mintha ott
sem lettem volna.

Kábultan ücsörögtem a társalgóban. Lassan megtelt a he-

lyiség, és a jó öreg Brooke velem szemben ült le, karperecéi
minden mozdulatánál csilingeltek. Megigazította a fejkendő-
jét, aztán így szólt:
- Öt perc és kezdünk, gyerekek! Ha inni akartok egy kis
vizet, vagy ki kéne szaladnotok a mosdóba, akkor legfőbb
ideje! - Aztán előrehajolt, kedvesen üdvözölt, szánakozó pil-
lantást vetett rám, és megpaskolta a karomat, majd ő maga is
elment vízért.
Aztán belépett Noah. Még mindig vizes hajába túrt, aztán
tőlem a lehető legmesszebb foglalt helyet, ernyedten kinyúj-
totta hosszú lábát, görnyedten ült a túl kicsi, műanyag széken.
Egy szót sem szólt - se hozzám, se máshoz. Valahogy...
másmilyennek tűnt.
Alaposan szemügyre vettem, próbáltam rájönni, mi válto-
zott rajta, Szokás szerint tökéletesen tökéletlennek tűnt sza-
kadt farmerjában és vén pólójában, csodálatosan borzas hajá-
val, megfejthetetlen arckifejezésével. Minden teljesen ugyan-
olyan volt rajta, mint mindig, kivéve...
A nyakláncát. Nem lógott a nyakában a medál.
Megdörgöltem a szemem. Amikor kinyitottam, még min-
dig láttam Noah- t.
Jamie tudomást vett róla. Ahogy Barney is. Normál kö-
rülmények között ez elég lett volna, hogy meggyőzzön róla,
nem csak hallucinálom őt.
De amikor az embernek mindenki azt hajtogatja, hogy
megőrült, és senki nem hisz neki, hiába esküdözik, hogy nem
is, akkor a lelke mélyén sosem hagyja nyugodni a kétely,
nincs- e mégiscsak igaza a többieknek.
Így hát amikor Stella felállt, hogy igyon valamit, én is
felpattantam.
- Szia! - köszöntem rá.
Hátrasimította a haját bronzbarna arcából, miközben vizet
töltött magának.
- Szia - felelte.
Mégis hogyan illett volna megkérdeznem valakitől, hogy
vajon nem csak hallucinálom- e a pasim jelenlétét ebben a
trendi diliházban?
 - Látod ott azt a srácot? - kérdeztem, és Noah- ra biccen-
tettem, aki mostanra összekulcsolta az ujjait a tarkója mögött.
Stella egy göndör hajfürtjét csavargatva hol rám, hol
Noah- ra nézett.
- Azt a dögösét?
Igen, pontosan őrá gondoltam.
- Ja - feleltem.
Telt ajka mosolyra húzódott.
- Azt a nagyon, nagyon dögösét?
Úgy bizony. Ismét Noah- ra pillantottam, de kerülte a te-
kintetemet.
- Igen.
Stella alaposan megnézte őt magának.
- Azt a magas srácot, akinek sötétbarna, tökéletes haja
van? - Valaki odaszólt Noah- nak, mire arrogáns vigyor ült ki
a képére. - Meg hihetetlen mosolya? - mondta Stella, Noah
pedig felénk pillantott. - És kék szeme?
- Igen, őt - feleltem, még mindig a kimondhatatlanul sze-
xis srácot bámulva, aki néhány nappal ezelőtt még azt állítot-
ta, hogy szeret, most meg a létezésemről sem akart tudomást
venni.
- Aha, látom - válaszolta Stella, és kortyolt a vizéből. -
Azt hiszem, nem bánnám, ha többet is láthatnék belőle... Vár-
junk csak! - sandított rám. - Csak nem ismered őt?
Megfontoltam a választ. Kiismerhetjük úgy igazán a má-
sikat valaha is?
- Nem tudom - mondtam végül.
Stella méregetett még egy kicsit, aztán visszaült. Én is
visszatértem a helyemre, még mindig kábán. Jamie lehuppant
a mellettem lévő székre, és jó erősen megbökte a karomat.
- Aú! - mondtam, és a karomat dörgöltem.
 - A, remek, ezek szerint életben vagy. Már attól féltem,
hogy rám hárul az újráélesztésed. - Gyanakodva meredt rám.
- Ha nem ismernélek jobban, azt hinném, hogy meglep ez a
fejlemény.
Borzalmas erőfeszítésembe került válaszolni Jamie- nek,
miközben még mindig nem bírtam levenni a szemem Noah-
ról. Azt hittem, hogy hónapokig nem fogom viszontlátni.
Hogy sokat kell várnom, mielőtt elmondhatnám neki, mit tett
Jude, meg hogy Lukumi a kórtermemnél járt, meg hogy Jude
eljuttatta hozzám Claire kamerájának felvételét.
Azonban Noah itt termett. Mégsem kellett várnom, hogy
beszélhessek vele, és sírni tudtam volna a megkönnyebbülés-
től.
- Meg is lep - feleltem végül. - De tényleg.
- Persze, mintha nem tudtad volna, hogy csatlakozni fog
hozzánk a defektes gyerekek szigetén.
- Mi? - Elszakítottam a pillantásomat Noah- tól, és Jamie-
re meredtem. - Tényleg nem tudtam.
- Ja, persze - hitetlenkedett Jamie. - Egy szobába raktak
vele, Mara. Utállak.
- Azt hiszed, hogy én hívtam ide?
- Ne is tagadd! - vetett rám megsemmisítő pillantást
Jamie. Mindketten tudjuk, hogy Noah nem bír ellenállni egy
megmentésre szoruló leányzónak.
- Nem én kértem, hogy jöjjön ide - erősködtem, de igaz,
ami igaz, még soha életemben nem örültem ennyire, hogy
látom. - És még te panaszkodsz, hogy neked milyen szobatárs
jutott? Velem azt közölte Mr. Robins, hogy Phoebe- vel kell
egy szobában aludnom.
Jamie erre kellően elszörnyedt.
- Bizony - mondtam. Természetesen azonnal tiltakoztam
a dolog ellen, de azt a választ kaptam, hogy Kells doktornő-
vel kell megbeszélnem a problémámat. És ő ma nem volt az
intézetben: a tanácsadók azt mondták, csak hetente pár alka-
lommal jár ide, hogy felügyelje a személyzet munkáját. Szó-
val nem szabadulhattam Phoebe- től, legalábbis addig bizto-
san nem, amíg viszont nem látom a doktornőt.
Brooke tapsolt.
- Jól van, mindenki visszajött? Szuper! Nos, gyerekek,
úgy néz ki, hogy újabb taggal bővült a horizontos családunk!
Üdvözöljük szépen a körünkben Noah Shaw- t!
- Szia, Noah - mondta mindenki kórusban.
- Noah csatlakozik hozzánk a hétvégére, hogy meglássuk,
neki való- e a Horizont. Mesélnél magadról a többieknek,
Noah?
- Londonban születtem - közölte erre Noah teljesen közö-
nyösen. - A szüleim két évvel ezelőtt költöztek ide Angliából.
Leesett az állam.
- Nincs kedvenc színem, bár a sárgát ki nem állhatom.
Hihetetlen.
- Tudok gitározni, imádom a kutyákat, és gyűlölöm Flori-
dát.
Ekkor Noah végre a szemembe nézett. Arra számítottam,
hogy rám villantja jellegzetes félmosolyát, de amikor a pil-
lantásunk találkozott, rideg volt a tekintete. Meghasadt a szí-
vem.
- Örülünk, hogy megismerhettünk, Noah. Hajlandó lennél
esetleg elárulni nekünk, hogy miért vagy itt?
Noah elvigyorodott, de nem vidáman.
- Állítólag problémám van az indulataim kezelésével.
Egy órán át kamuztunk az érzéseinkről, aztán ebédszüne-
tet tartottunk. Noah odalépett hozzám a folyosón. Lenézett
rám.
Megtörtnek tűnt.
 - Téged aztán nem könnyű elcsípni - mondta halkan.
Kitört belőlem a nevetés, ám Noah gyengéden a számra
tapasztotta a kezét.
Lehunytam a szemem, ahogy megérintett. Ereztem őt.
Valódi volt.
Semmi mást nem akartam a világon, csak hogy átölelhes-
sem Noah- t, és ő átöleljen. Ám amikor a derekára tettem a
kezem, rám szólt:
- Ne!
Pislogtam, azt hittem, menten elsírom magam, és Noah
megláthatta rajtam, mert sietve magyarázkodni kezdett:
- Nem tudják, hogy együtt járunk. Ha rájönnek, biztosan
elválasztanak minket egymástól, és azt nem bírnám ki.
Bólintottam, mire levette a kezét a számról, és hátrapil-
lantott a folyosón. Nem volt a közelben senki, de nem tudhat-
tuk, hogy ez meddig marad így.
- Hogy jutottál be? - kérdeztem.
Halvány mosoly játszott az ajkán.
- Az hosszú történet, amiben többek között szerepet ját-
szik egy csomó pia, valamint egy bizonyos Lolita.
Értetlenül ráncoltam a homlokomat.
- A könyv?
- A bálna.
Noah mindenek dacára mosolyt csalt az arcomra.
- Lehet, hogy inkább nem is akarom tudni.
- Valószínűleg nem - felelte színtelen hangon. Kerülte a
pillantásomat.
Valami nem stimmelt. Legszívesebben kifaggattam volna
Noah- t, hogy mi a baj, de idegességemben nem mertem, így
inkább azt kérdeztem meg, hol a nyaklánca.
Noah felsóhajtott.
 - Le kellett vennem az alatt a csodás, vetkőzős, majdnem
motozásos műsorszám alatt, amit az újonnan érkezőknek elő
kell itt adniuk. Azt hiszem, Hermencia alaposan kiélvezte a
látványt. Be fogom nyújtani neki a számlát.
Megint elmosolyodtam, Noah azonban nem. Fogalmam
sem volt, mi változott, és miért, de meg kellett tudnom. Még
akkor is, ha netán nem lenne ínyemre a válasz.
- Mi történt? - kérdeztem.
Válasz helyett felemelte a kezemet, a csuklómra mutatott.
- Azt hiszik, megpróbáltam megölni magam - mondtam.
Noah lehunyta a szemét. Most először láttam úgy, mintha
fájdalom gyötörné.
- Te is ezt hiszed? - kérdeztem.
Nagyot nyelt.
- Nem - felelte. - Én láttam... láttam mindent. Láttam
Jude- ot.
Amikor kinyitotta a szemét, ismét kifejezéstelen volt az
arca. Felöltötte semmitmondó, megfejthetetlen maszkját.
Eszembe jutott egy másik beszélgetés, amit nagyon más kö-
rülmények között folytattunk.
„És mi lesz, ha történik valami, de te nem vagy velem?” -
kérdeztem tőle nyomorúságos hangulatban, bűntudatosan és
elszörnyedve, miután visszatértünk az állatkertből.
„Veled leszek”- ígérte Noah, erős és határozott hangon.
„De mi lesz, ha nem?”
„Akkor az én hibám lesz az egész. ”
Erről lenne szó? Most felnéztem rá, és megcsóváltam a
fejem.
- Ez az egész nem a te hibád.
- De igen - válaszolta határtalan keserűséggel az.
Ám mielőtt bármi mást mondhatott volna, megzavart
minket egy tanácsadó, és visszaterelt a többiekhez.
 57

A NAP HÁTRALÉVŐ RÉSZÉBEN NEM TUDTUNK

kettesben maradni. Noah- t egyik értelmetlen hülyeségről a
másikra küldték Adammel, Stellával, Megannel meg a többi
vendéggel együtt, nekem pedig újabb ülést kellett kibírnom
egy agykurkásszal, aztán tespedtem nagy magányomban. Ta-
lálkoztam néhány állandó lakóval, de egyikük sem látszott
nyilvánvalóan őrültnek. Legalábbis messze nem tűntek olyan
vészesnek, mint Phoebe.
Amikor végre eljött a vacsora ideje, Noah- val szemben
foglaltam helyet. Az asztalnál ült még néhány srác, akiket
nem igazán ismertem, de nem voltak túl közel.
Alig vártam, hogy beszélhessek Noah- val. Rengeteg
mindent akartam elmondani.
Nagyon közel ült hozzám, de ahhoz mégsem eléggé, hogy
megérinthessem. Annyira vágytam az érintésére, hogy bele-
sajdultak az ujjaim, érezni akartam erős, meleg, valós testét a
kezem alatt.
Kimondtam a nevét, ám Noah csak a fejét csóválta. Az
ajkamba haraptam. Sikoltani tudtam volna a frusztráltságtól,
és akartam is. Úgy éreztem, tehetetlenül sodródom, és szük-
ségem volt Noah- ra, hogy belekapaszkodhassak.
Ám ekkor lefirkantott valamit a szalvétájára egy zsírkré-
tával nyilván az itteni műteremből csórta aztán odadugta ne-
kem.
Felpillantottam, aztán körülnéztem, végül a lehető leg-
diszkrétebben elolvastam az üzenetet.
 Zenestúdió, éjjel 1 h
- De... - suttogtam.
Bízz bennem - tátogta Noah, aztán átült máshova.
Bíztam benne.
Türelmetlenkedtem, mikor megy le végre a nap, miköz-
ben meg ettem a vacsorámat a néma, szokatlanul morcos
Stellával szemben, Csak csipegette az ételt, és időnként kör-
benézett a helyiségben. Amikor megkérdeztem tőle, mi a baj,
közölte, hogy nem éhes, aztán felállt az asztaltól, és ottha-
gyott.
Alig vártam, hogy beesteledjen, és egyfolytában kibámul-
tam a vastag, torzító ablakon. A sötétség a naplemente sarká-
ban lihegett, már majdnem elnyelte a világosságot.
Ahogy a nap a látóhatár alá süllyedt, lassan elhalt az evő-
eszközök csörömpölésének zaja. Megjelent Wayne, és kis
papírpoharakban kiosztotta a gyógyszereinket, akárcsak Mi-
amiban.
Sorba álltunk. Láttam, ahogy Stella bekapta a bogyóit, fe-
hér pólója kissé felhúzódott a mozdulattól. Utána Jamie kö-
vetkezett, aki szintén egyszerre nyelte le az összes piruláját.
Ádámcsutkája fel le mozgott, aztán Wayne fogta a következő
poharat.
Most rajtam volt a sor. A szokásos bogyók mellett két új
pirulát találtam a pohárkámban. Ovális alakúak és kék színű-
ek voltak,
- Tudod, hogy megy ez, Mara - mondta Wayne.
Tudtam. De akkor sem volt kedvem bevenni a pirulákat.
Átlói tartottam, hogy talán elpilledek tőlük. Körülnéztem,
Noah- t kerestem az étkezőben lévő arcok kicsiny tengerében.
Sehol sem láttam őt,
- Mara... - szólt Wayne, kedvesen, de kissé türelmetlenül.
 Csessze meg! Felemeltem a poharat, és lenyeltem a
gyógyszereket, aztán ittam rájuk egy korty vizet.
- Tátsd ki! - mondta Wayne.
Kinyitottam a számat, és kiöltöttem a nyelvemet.
Wayne elmosolyodott, aztán rátért az utánam következő
társamra. Bosszúsan visszamentem az asztalhoz, kivittem a
tálcámat a pulthoz, aztán követtem a lányok sorát a folyosón,
ahogy ki- ki a szobája felé tartott. Fogtam a kis neszesszere-
met, benne a samponommal meg a tusfürdőmmel, amit
anyám segítőkészen bepakolt nekem, mintha nyári táborba
küldött volna, és elindultam a női mosdó felé, hogy lezuha-
nyozzak. Hála istennek voltak fülkék, de csakis csoport-
ban vagy legalábbis párban vehettük igénybe a luxusfelsze-
reltségű fürdőt. Nekem természetesen Phoebe jutott párként.
Ezen a ponton már úgy hozzászoktam az örökös szíváshoz,
hogy már nem is zavartattam magam.
Mire végeztem, elernyedtek a tagjaim a kimerültségtől, és
kis híján leejtettem a törülközőmet, mielőtt bebújtam a köntö-
sömbe. Sikerült megúsznom, hogy hülyét csináljak magam-
ból, bár nem sokon múlt. Követtem az eszelős Phoebe- t ki a
mosdóból és vissza a folyosón a szobánkhoz. Odaérve kinyi-
totta a minden dekorációt nélkülöző, csupa fehér helyiség aj-
taját, egyenesen az ágyához ment, és leült. A két egyforma,
egyszemélyes ágy közül Phoebe a túlsó falnál lévőt választot-
ta, szóval nekem jutott az ajtóhoz közelebbi.
Ez most tökéletesen kapóra jött.
Phoebe meg sem mukkant. Ami azt illeti, egész nap nem
szólt hozzám egy szót sem, amiért áldottam is a szerencsé-
met. Egy percig engem bámult, aztán felállt, és lekapcsolta a
villanyt, miközben én még mindig a nemrég a komódba pa-
kolt holmijaim közt válogattam, hogy mit húzzak fel éjszaká-
ra, bár az alvás nem szerepelt a terveim között. Hiába bosz-
szankodtam - vagy nem vette észre, vagy fütyült rá. Az-
tán bebújt a takaró alá, én pedig átöltöztem, és szintén lefe-
küdtem.
Minden szobában volt egy falióra, pontosan a két ágy kö-
zött. A félhomályban figyeltem, ahogy tíz órát mutatott, aztán
fél tizenegyet, aztán tizenegyet. Ketyegtek a másodpercek,
miközben Phoebe horkolását hallgattam.
Aztán két szó hasított az éjszakába:
- Kelj fel!
Éles, női hang hatolt el az agyamig. Legszívesebben le-
szúrtam volna.
Lassan kinyitottam a szemem. Phoebe az ágyam mellett
állt. Fel akartam ülni, de meglepetten érzékeltem, hogy már
ülök.
Azt még meglepettebben érzékeltem, hogy kidugtam a
lábamat az ágyból, csupasz talpam a hideg csempéhez ért.
- Föl akartál kelni - mondta Phoebe gépiesen.
- Micsoda? - kérdeztem, szinte még félálomban.
- Felébredtél - közölte Phoebe. - Elkezdtél fölkelni az
ágyból.
A homlokomra tapasztottam a kezem. Szemem az órára
vándorolt.
Hajnali négy. Lemaradtam róla. Lemaradtam Noah- ról.
Elkéstem.
- Kérsz vizet? - kérdezte Phoebe.
Kapart a torkom, és kellemetlen ízt éreztem a számban.
Bólintottam, nem igazán értettem, miért ilyen szokatlanul
kedves hozzám Phoebe, de nem voltam eléggé magamnál ah-
hoz, hogy kérdőre vonjam. Bizonytalanul álltam a lábamon,
és követtem őt a gyéren megvilágított folyosón. Zajtalan lép-
tekkel tartottunk a fürdőszobába, közben elhaladtunk az éj-
szakai ügyeletes Barney mellett, aki egy kisasztalnál üldögél-
ve olvasott.
- A mosdóba megyünk - tájékoztatta Phoebe. A férfi bic-
centett, ránk mosolygott, aztán ismét elmerült a könyvében.
Megnéztem a címet: A bárányok hallgatnak.
Amint beléptünk a fürdőszobába, Phoebe megnyitotta a
csapot. Majdnem szomjan haltam; a mosdókagylóhoz botla-
doztam, és megtöltöttem a markomat, majd a számhoz emel-
tem. Mohón ittam a vizet, bár a nagyja kifolyt az ujjaim kö-
zött, aztán gyorsan kortyoltam még egy maroknyit, és még
egyet. Már azt hittem, sosem leszek képes csillapítani a
szomjamat, míg végre enyhülni nem kezdett a torkomban a
kaparás, el nem múlt az égető érzés. Felnéztem, a tükörbe
bámultam.
Sápadt voltam, kivert az izzadság. A hajam csapzottan
lógott, és üres tekintettel meredtem a tükörképemre. Nem úgy
festettem, mintha önmagam volnék. Nem éreztem úgy, mint-
ha önmagam volnék.
- Bloody Mary - szólalt meg Phoebe.
Összerezzentem. Szinte meg is feledkeztem róla, hogy
mellettem áll.
- Micsoda? - kérdeztem, még mindig a tükörben látott
idegenre koncentrálva.
- Ha éjfél után háromszor kimondod, hogy „Bloody
Mary”, akkor a szelleme kijön a tükörből, és kitépi a szeme-
det meg a torkodat - mondta Phoebe.
Rábámultam a tükörben. Ő a plafonra meredt.
- Most mondtam ki kétszer a nevét. - Elmosolyodott. A
csap csöpögött. - Többször is elvetélt - folytatta. - Azt mond-
ják, beleőrült, úgyhogy ellopta más nők kisbabáit. De azok is
meghaltak. Megölte őket. - Phoebe a szemembe nézett a tü-
körben, totálisan rám hozta a frászt.
 Mégis mit mondhattam volna erre? Még egyszer a csap
alá dugtam a kezem, de ezúttal nem ittam meg a vizet, hanem
az arcomba locsoltam.
- Kit öltél meg? - kérdezte Phoebe. A hangja tiszta és hát-
borzongató volt.
Megdermedtem. Víz csöpögött az arcomról és az ujjaim-
ról a padló csempéjére.
- Amikor felkeltél, azt mondtad, hogy nem akartad meg-
ölni Claire- t és Rachelt. De a többieket nem sajnálod. Ezt
mondtad.
- Rémálmom volt - válaszoltam remegő hangon, rekedten.
Elzártam a csapot.
- Nem úgy hangzott, mint egy rémálom - mondta Phoebe.
Ezt elengedtem a fülem mellett, és megfordultam, hogy
kimenjek. Phoebe elém állt.
- Kicsoda Rachel és Claire? - kérdezte, és felnyársalt a te-
kintetével. Beesettnek tűnt a szeme sápadt holdvilágképén.
- Csak rémálmom volt - ismételtem, Phoebe- re bámulva.
Minden erőmmel igyekeztem semmi látható tanújelét nem
adni, hogy az állítólag tőlem vett szavaknak bármi valóság-
alapja volna.
Lélekben azonban kezdtem összeomlani.
- Azt mondtad, örülsz, hogy megölted azt a férfit, és hogy
legszívesebben a saját ujjaiddal Toppantottad volna össze a
koponyáját.
- Hagyd abba! - szóltam rá, és elfogott a remegés.
- Meséltél nekem az elmegyógyintézetről - folytatta
Phoebe, és kissé elhátrált. - Mindent elmeséltél. - Őrült vi-
gyor ült ki a képére. - Mindent tudok a fiúról is - mondta, és
mosolya egyre szélesebb lett. - Hogy mennyire akarod őt.
Hogy mennyire szereted. Hogy majd megveszel érte. De ő
nem szeret téged - mondta szinte énekelgetve.
 Meséltem neki Noah- ról? Lehunytam a szemem, és fúj-
tattam. Phoebe képébe akartam üvölteni, ráparancsolni, hogy
fogja be a lepcses száját, de nem bírtam. Hiszen azzal elárul-
tam volna magam.
- Visszamegyek az ágyba - mondtam, és megkerültem
Phoebe- t. Még mindig remegett a hangom. Reméltem, hogy
nem veszi észre.
Phoebe szorosan mögöttem jött. Túlságosan szorosan.
Egyetlen szó nélkül mentünk vissza a szobánkba. Phoebe
bebújt az ágyába, elégedetten mosolyogva. Legszívesebben
lepofoztam volna a képéről a vigyort, de a lelkem mélyén
tudtam, hogy alapvetően saját magamra vagyok dühös.
A kiesett idő, az elfelejtett irogatás, meg az egyebek:
mindez félelmetes volt, az igaz, de nem ártott nekem. Egyelő-
re nem. És reméltem, hogy ha nem szólok ezekről a dolgok-
ról senkinek, akkor talán ez az egész csak átmeneti lesz, és
előbb- utóbb kikerülhetek innen.
Aztán megtalálom Jude- ot. És gondoskodom róla, hogy
soha többé ne árthasson nekem.
Phoebe azonban csakis onnan tudhatott mindarról, amiről
beszélt, ha tényleg tőlem hallotta. Ami azt jelentette, hogy a
már így is gyenge önuralmam egyre inkább cserbenhagy.
Felhúztam a takarót az államig, és a falra bámultam. Az
agyam azonban nem akart elcsitulni, és nem bírtam elaludni.
így hát ébren feküdtem, amíg a sötétséget fel nem váltotta
a világosság, aztán hét órakor felkeltem, hogy szembenézzek
az előttem álló nappal.
Ekkor Phoebe sikoltozni kezdett.
- Most meg mi bajod van! - pisszegtem.
Csak nem hagyta abba.
 Az ajtó előtt lassan csoportba verődtek a társaink. Épp
akkor tört át köztük egy tanácsadó, amikor a tekintetem talál-
kozott Noah- éval.
Wayne addig furakodott, amíg át nem jutott a szobánk
küszöbén.
- Mi történik itt?
Phoebe a falhoz lapult, ugyanakkor megelőzött a vádas-
kodásával:
- Arra riadtam fel, hogy fölém hajol!
Wayne gyanakodva sandított rám. Védekezőén tartottam
fel a kezemet.
- Hazudik - mondtam. - Csak most keltem föl, hogy felöl-
tözzek.
- Felébredtem, és itt állt mellettem - siránkozott
Phoebe. Elöntött a harag, de magamba fojtottam.
- Bántani akart!
- Nyugodj meg, Phoebe!
- Bántani fog, ha nem védtek meg tőle!
- Visszafognátok magatokat egy kicsit? Barney! Brooke!
- kiáltotta Wayne, aki egy pillanatig sem vette le rólam a
szemét.
- Itt vagyunk - zengett a hátam mögül Barney mély hang-
ja. Bejött a másik két tanácsadó. Nekem földbe gyökerezett a
lábam, alig pár lépésre az ágyamtól.
- Jól van, Phoebe, próbálj meg szépen lehiggadni! -
mondta Brooke, miután odasuhant az őrült csajhoz, és leült
mellé az ágyra. Phoebe nekiállt előre- hátra dülöngélni. - Sze-
retném, ha ügyelnél a nyugodt légzésre, ahogy gyakoroltuk,
rendben? És számolj szépen!
Hallottam, ahogy Phoebe elszámolt tízig. Közben Wayne
és Barney egyfolytában engem sasoltak. Wayne közelebb lé-
pett.
 - Mi történt, Mara? - kérdezte.
- Semmi - feleltem, és ezúttal az igazat mondtam.
- Nem lakhatok vele!
- Phoebe - mondta Wayne - , ha nem hagyod abba a sikol-
tozást, kénytelenek leszünk bevinni abba a bizonyos szobába.
A csaj erre azonnal eldugult.
Brooke felnézett rám Phoebe ágyáról.
- Mara, mesélnél nekem a tegnap estéről? Elmondanád,
mi minden történt?
Ellenálltam a kísértésnek, hogy az ajtóra pillantsak, és új-
ra Noah- t keressem. Nagyot nyeltem.
- Megvacsoráztam a többiekkel.
- Kivel ültél egy asztalnál? - kérdezte.
- Hát... - Nem emlékeztem. Kivel is? - Stellával - mond-
tam végül. Az ajtóra pillantottam, és megláttam a lányt,
ahogy éppen Noah mellé furakodott. Noah lenézett rá, és fur-
csa kifejezés suhant át az arcán.
Brooke a nevemet mondta, úgyhogy ismét ránéztem.
- Szóval Stellával vacsoráztál. És utána mi történt?
- Lezuhanyoztam, aztán visszajöttünk a szobánkba. Fel-
vettem a pizsamámat, és lefeküdtem.
- Mindketten felkeltek, úgy négy körül - szólalt meg
Barney.
Bólintottam.
- Kimentünk a mosdóba Phoebe- vel.
- Ne mondd ki a nevemet! - motyogta. A szememet for-
gattam.
- Ez minden?
- Igen.
- Előfordult már, hogy alva jártál? - kérdezte Brooke.
Erre természetesen nem feleltem, hiszen a válasz az lett
volna, hogy igen.
 58

MIUTÁN SZIGORÚAN MEGHAGYTA NEKEM,

hogy beszéljek majd a történtekről Kells doktornővel a kö-
vetkező ülésünkön, Brooke magunkra hagyott minket
Phoebevel, hogy felöltözhessünk, mielőtt csatlakozunk a töb-
biekhez a sebtében összehívott csoportterápián.
Amint kettesben maradtunk, ráförmedtem Phoebe- re:
- Miért hazudsz nekik?
Csak mosolygott rám. Mindennél jobban szerettem volna
megütni.
Kis híján meg is tettem.
Aztán lehunytam a szemem, és inkább mély levegőt vet-
tem, meg próbáltam felülemelkedni a dühömön. Amikor ki-
mentem a szóbából, megláttam Noah- t, aki a többiektől ki-
csit lemaradva várt rám a folyosón.
- Mi történt? - kérdezte halk és gyanakvó hangon.
- Elaludtam - feleltem. Legszívesebben seggbe rúgtam
volna magam. - Phoebe ébresztett fel, az éjszaka közepén.
Azt mondja, hogy én... hogy beszéltem neki Rachelről és
Claire- ről. Meg mindenről,
Noah ehhez nem fűzött hozzá semmit. Csak annyit kérde-
zett:
- Ki az a lány?
Követtem a tekintetét, míg meg nem láttam Stellát, aki
egy széken gubbasztott a társalgóban. Az ujjait ropogtatta,
aztán szórakozottan farmerja kikopott bal térdéhez dörgölte
őket.
 - Stella - feleltem. - Rendes csaj. Egy kicsit talán mogor-
va néha. Miért?
- Láttam őt - mondta Noah.
- Láttad...
- Láttam, amint valaki bántja. - Pillantása a kezemre sik-
lott. - Megragadta a csuklóját. Kis híján eltörte.
Kiszáradt a torkom.
- Vajon miért pont őt láttad?
Noah a homlokát dörgölte.
- Nem tudom.
- Hány embert láttál összesen? - kérdeztem.
- Ötöt, egyelőre.
- Engem, Josephet, a két ismeretlent és most...
Stellát.
- Gyertek, gyerekek! - szólt Brooke.
Noah és én még egyszer egymásra néztünk, mielőtt be-
mentünk a terembe. Leültem Jamie mellé, aki furcsamód
hallgatag volt.
Brooke biccentett Wayne- nek, és közelebb húzódtak a
kör széléhez.
- Na jó, gyerekek - mondta Brooke - , mint mindannyian
tudjuk, történt reggel egy kis incidens. Nem volt nagy ügy, de
azért úgy döntöttünk, hogy érdemes lenne ma bizalomjáté-
kokkal foglalkoznunk.
A csoport egy emberként, hangosan nyögött fel. Stella
mormogva, spanyolul szitkozódott, és ha másra már nem is
emlékeztem ebből a nyelvből, legalább ezt a néhány pazar,
nyomdafestéket nem tűrő szót felismertem.
- Tök mindegy, hány bizalomjátékot csinálunk végig -
szólalt meg Phoebe. - Marában akkor sem lehet megbízni.
Jamie halkan kuncogni kezdett. A lábára léptem.
 - Phoebe, úgy gondolom, korábban már világosan meg-
osztottad velünk az érzéseidet ezzel kapcsolatban - mondta
Brooke -, szóval, hacsak nincs valami jelentős, konkrét hoz-
záfűznivalód, szeretnék továbblépni.
Phoebe engem bámult, miközben válaszolt Brooke- nak:
- Igenis van valami konkrét hozzáfűznivalóm.
Rosszat sejtettem.
- Mind azt hiszitek, hogy Mara csak egy ártatlan kislány,
akit jól megszívatott az élet. Hát nem. Igenis bántani akar en-
gem. Mindannyiunkat bántani akar.
Jamie- ből erre kitört a röhögés. Rám is átragadhatott
volna a nevetése, ám annak ellenére, hogy milyen melodrá-
maian adta elő a mondókáját Phoebe, a frászt hozta rám. És
nem azért, mert igaz lett volna.
Hanem azért, mert gondosan kiszámított szöveg volt.
Phoebe őrült volt, de agyafúrt. Szándékosan, alaposan meg-
fontolt okkal mondta ezeket a dolgokat, és egyszerűen nem
bírtam rájönni, vajon mi lehet az.
- Phoebe, miért gondolod, hogy Mara ártani akar neked?
- Mert azt mondta álmában.
Basszus!
Brooke rám nézett, aztán megint Phoebe- re.
- Mikor volt ez, Phoebe?
- Tegnap éjjel.
Oké, ez tényleg lehetségesnek tűnt. Phoebe undorító volt,
bosszantó és csökött, de a maga gonosz, démoni módján vá-
gott az esze. De még ha talán tényleg motyogtam is valamit
arról, hogy meg akarom ölni, akkor sem gondoltam komo-
lyan, hogy a halálát akarom. Nem úgy akartam holtan látni,
mint a többieket. Nem képzeltem el. Tudatosan nem.
És vajon tudat alatt?
 Lehetséges, hogy álmodtam róla? Fogalmam sem volt, mi
történne, ha álmomban kívánnám valaki halálát.
Vajon meghalna?
- Nem lakhatok vele egy szobában - mondta halkan
Phoebe. Hüppögni kezdett.
Indult a műsor.
- Félek - tette hozzá, a nyomaték kedvéért.
- Ezért fogjuk végigcsinálni ezeket a bizalomjátékokat,
Phoebe.
- Azok nem érnek semmit!
- Akkor nem is, ha esélyt sem adsz rá - dorgálta Brooke. -
Na jó, gyerekek, szeretném, ha felállnátok... Wayne, felol-
vasnád a listáról, hogy ki kinek lesz a párja ennél a feladat-
nál?
Wayne felsorolta a párokat. Engem Phoebe mellé osztot-
tak be, ami senkit sem lepett meg. Jamie- nek Noah jutott.
Megan egy olyan lánnyal került párba, aki ismerős volt ne-
kem a miami horizontos intézetből, Adam pedig egy állandó
lakóval. Úgy tűnt, minden pár szobatársakból állt. Talán
azért, hogy megelőzzék a páciensek palotaforradalmát?
- Jól van, gyerekek! Az első bizalomjáték az úgynevezett
„eldőlős- elkapós” feladat. A pár egyik tagja hátradől, a má-
sik pedig elkapja. A keresztnevetek kezdőbetűje alapján oszt-
juk fel a szerepeket: akié előbb van az ábécében, az dől elő-
ször, a másik pedig az elkapó lesz.
Mindenki odalépett a párjához. Ekkor vettem észre, hogy
szőnyegeket és matracokat hoztak be a társalgóba. Talán a
biztonság kedvéért?
- Miután háromig számolok, az első eldőlő essen hanyatt!
A mi párosunkban rám jutott ez a szerep. Hátrapillantot-
tam a mögöttem álló Phoebe- re. Önelégülten vigyorgott.
Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége.
 - Ajánlom, hogy elkapj, Phoebe - suttogtam.
Ügyet sem vetett rám.
- Egy - kezdte Brooke.
- Komolyan mondom - szóltam, miközben Phoebe felé
hátráltam.
- Kettő.
Phoebe felém nyújtotta mindkét karját, de még mindig
nem válaszolt.
- Három!
Eldőltem. És seggre estem.
- Azt a büdös k...
- Mara azt mondta, hogy felvágja az ereimet! - sipítozta
Phoebe Brooke- nak. - Odasuttogta nekem, amikor te nem
hallhattad!
Brooke rám pillantott, és felsóhajtott.
- Tudjátok, ez egyáltalán nem tesz jót a szobatársi kap-
csolatotoknak.
Phoebe elsírta magát. Nagy, kövér krokodilkönnyeket
hullatott.
- Nem alhatok vele egy szobában. Nem bírok!
Felálltam, és Jamie- re pillantottam, aki együttérzően né-
zett rám. Noah Phoebe- t méregette. Ő is tudta, hogy valami
nem stimmel a csajjal.
Brooke szintén bosszús lett. Aztán olyasvalamit mondott,
amire nem számítottam:
- Hajlandó lenne valaki helyet cserélni Phoebe- vel, hogy
Mara új szobatársa legyen?
Néma csönd.
Fölemeltem a kezem.
- Igen, Mara?
- Szerintem boldogulnék én szobatárs nélkül is, Brooke.
 - Szó sem lehet róla - felelte, és tekintete a csuklómra sik-
lott. - Sajnálom. Gyerekek, biztos, hogy egyikőtök se hajlan-
dó cserélni? Szerintem az nagyon sokat javítana a helyzeten...
Senki sem jelentkezett. Megpróbáltam elkapni Stella pil-
lantását, de direkt kerülte a tekintetemet, és látványosan a
semmibe meredt, hiába könyörögtem neki némán.
Olyan volt, mint amikor az ember tesiórán utolsónak ma-
rad csapatválogatáskor, csak még annál is sokkal rosszabb.
Egyszeriben csörömpölés hallatszott a hátunk mögül.
Megperdültem. Phoebe egy felborított talapzat mellett
állt, az onnan ledőlt váza összetört a padlón. A lány arca ki-
vörösödött, csapzott haja izzadt tincsekben tapadt az arcára.
A légy zümmögését is hallani lehetett volna a teremben.
Mindenki néma csöndben figyelte Phoebe- t, aki hüppögött
párat, majd lehajolt, és az egyik szilánkért nyúlt.
- Phoebe! - kiáltotta az egyik tanácsadó. Egykettőre annyi
felnőtt termett a helyiségben, amennyit összesen nem láttam
eddig a Horizontban.
- Senki sem hallgat meg! - siránkozott Phoebe, ám mielőtt
megmarkolhatta volna az összetört váza egy éles darabját,
Wayne- nek sikerült lefognia. Felemelte a lányt, majd elvitte
a szilánkok közeléből. Hallottam, ahogy Brooke azt suttogta
a férfinak:
- Hívd Kellst, aztán kerítsd elő a naplóját!
Phoebe hevesen viaskodott, ám ekkor felbukkant Barney,
és ahogy megállt előtte, eltakarta előlem Phoebe- t, aki hamar
abbahagyta a jajveszékelést. Mire legközelebb megláttam,
már ernyedten, rongybabaként hevert Wayne karjában. A fér-
fi kivitte a teremből.
Jamie meg én egymásra néztünk.
- Ez nem százas - mondta Jamie.
- Az nem kifejezés - feleltem.
 Odahajolt hozzám, és azt suttogta:
- Nem fáj a sejhajod?
- Túlélem.
- Előre tudtam, hogy ez lesz a vége.
- Én is. De az a szobatárscserés dolog volt a legrosszabb.
Kérdőn vonta fel a szemöldökét.
- Én lettem az ijesztő csaj - magyaráztam. - Egy elme-
gyógyintézetben.
Jamie elvigyorodott.
- Senki sem tökéletes.
 59

PHOEBE SZEDÁLÁSÁNAK megvolt az a tagadhatat-

lan előnye, hogy a nap hátralévő részében nem kellett hall-
gatnom a szövegét. Ami pedig az éjjelt illeti...
Tudtam, hogy aznap éjszaka nem kell majd attól tarta-
nom, hátha fölébred.
Odacsempésztem Noah- nak egy cetlit, az ő tegnapi üze-
netét utánozva:
Ma éjjel 1- kor a zenestúdióban? Meg tudod oldani?
Amikor vacsoránál elkaptam a pillantását, bólintott. Szá-
moltam a másodperceket, ahogy csigalassan ketyegett az óra.
Azt kívántam, szükségem volt rá, hogy mindenki elaludjon.
Elképzeltem a kihalt, üres folyosókat. Barney- t, amint a tár-
salgóban horkol a tévé előtt, bedugott fülhallgatóval. Brooke-
ot, amint mélyen alszik. Azt akartam, hogy ma éjjel senkinek
se kelljen kimennie a mosdóba. Senki se érezze úgy, hogy
őrködnie kell a folyosókon. Elképzeltem, hogy hallom, amint
mindenki békésen a másik oldalára fordul az ágyban, bevac-
kolja magát a takaró alá, és halkan a párnájába szuszog.
Aztán eljött az idő. Kibújtam a takaró alól, és bebújtam a
kapucnis pulcsimba. Nyakig becipzároztam, hogy tompítsam
vadul dübörgő szívem zaját. Amikor felálltam, az ágy meg-
nyikordult, és azonnal a szoba túlsó felére kaptam a pillantá-
somat.
Phoebe mélyen aludt.
Lábujjhegyen az ajtóhoz osontam, és kinyitottam, ami-
lyen halkan csak bírtam. Abban a másodpercben, hogy átlép-
tem a küszöböt, valahol köhögött valaki, és kis híján megállt
bennem az ütő. Az ajtóban megtorpanva vártam, úgy érez-
tem, órákon át.
Semmi.
Elhagytam a szobát. Végigmentem a folyosón. És vala-
hányszor elhaladtam egy ajtó előtt, a torkomban dobogott a
szívem. Elérkeztem a társalgóhoz, és mielőtt befordultam
volna a sarkon, egyenesen az éjszakai ügyeletes kisasztala
elé, gondolatban felkészültem, hogy a tanácsadó visszaküld a
szobámba.
Ám az asztalnál nem volt senki.
A zenestúdióig hátralévő utat szinte futva tettem meg.
Hova lett mindenki? Az ügyeletesek a mosdóban voltak?
Vagy aludtak?
Nem igazán számított, és nem igazán érdekelt, mivel
Noah a néma folyosón állt, és rám várt, és én semmi mást
nem akartam, csak a karjába vetni magam.
Nem tettem. Megtorpantam.
- Hát eljöttél - mondta mosolyogva.
- Ahogy te is - viszonoztam a mosolyát. Már nyújtottam a
kezem, hogy kinyissam a zenestúdió ajtaját, ám ekkor észre-
vettem a számkódos zárat. - Ezek szórakoznak velünk? - sut-
togtam, és a fogamat csikorgattam.
Noah pisszegett, aztán beütött egy számsort. Hitetlenked-
ve néztem föl rá.
- Mindenkit meg lehet vesztegetni - közölte, ahogy enge-
dett a zár, majd kinyitotta előttem az ajtót, és beléptem a stú-
dióba.
Vaksötét volt odabent. Noah összekulcsolta az ujjait az
enyémekkel, beljebb húzott a helyiségbe, aztán leültetett a
padlószőnyegre.
 Kezdett hozzászokni a szemem a helyiségben uralkodó
sötétséghez. A túlsó sarokban egy kis ablak átengedte a hold-
világ egy vékony sávját, ami megvilágította Noah kifejezéste-
len arcát.
Hátát a falnak döntve ült, szobormereven és ridegen. El-
húzta a kezét.
Feléje nyúltam, hogy ismét összekulcsoljuk az ujjainkat,
de csak annyit mondott:
- Ne! - A hangja merő elutasítás volt. Szinte csöpögött a
méregtől.
- Mit ne? - kérdeztem színtelen hangon.
A fogát csikorgatta, és üres tekintettel meredt rám.
- Mi a baj?
- Nem tudom, hogyan... - kezdte. - Fogalmam sincs, hogy
mit... - Lepillantott.
A csuklómra.
Szóval emiatt van ez az egész. Noah nem rám haragszik.
Hanem magára dühös. Még mindig nehezen ismertem fel ezt
a fajta reakcióját, mert én épp az ellentéte voltam. Az én dü-
höm mindig kifelé irányul. Noah- é viszont önmagára.
Az arcára simítottam a kezemet, de nem gyengéden, nem
finoman.
- Hagyd abba! - szóltam rá élesen. - Nem te vagy az, aki
kárt tett bennem. Ne kínozd magad!
Noah arckifejezése nem változott.
- Nem voltam veled.
- Segíteni próbáltál - feleltem. - Válaszokat próbáltál ta-
lálni...
Palaszürke szeme acélosnak tűnt a sötétben.
- Megesküdtem, hogy veled leszek, de mégsem voltam.
Megesküdtem, hogy biztonságban leszel, de mégsem voltál.
- Én...
 - Rettegtél - vágott a szavamba. - Soha nem fogom elfe-
lejteni, milyen volt a hangod, amikor felhívtál.
- Noah...
- Elmondtad, hogy írtál a füzetbe, de nem emlékszel rá, és
még soha nem hallottam a hangodat olyan... Még soha nem
hallottalak olyannak. - Kimért lett a hangja. - Amint letettük a
telefont, Bostonba tepertem, hogy elérjem a másik járatot.
Sikerült is, aztán tehetetlenül figyeltem azon a kibaszott gé-
pen, miközben az a rohadék kényszerített téged, hogy... -
Nem fejezte be a mondatot. Kis híján remegett a dühtől, az
erőfeszítéstől, hogy ne üvöltsön. - Éreztem, ahogy haldokolsz
- folytatta végül tompa hangon. - Felhívtam Dánielt a gép-
ről... Újra meg újra megcsörgettem a mobilját, amíg fel nem
ébredt. - A szemembe nézett. - Azt mondtam neki, hogy meg
akarod ölni magad, Mara. Fogalmam sem volt, hogyan más-
képp magyarázhatnám meg... amit láttam. - Tisztán kirajzo-
lódott az arcán a harag.
Szerettem volna valami mást rajzolni rá.
Gyönyörű, elegáns arccsontját cirógattam.
- Semmi baj.
- Óriási nagy baj! - csattant fel. - Diliházba zártak miat-
tam. Azért küldtek ide, amit én mondtam rólad.
- Azért küldtek ide, amit Jude tett velem.
Komoran kacagott.
- Anyukád azt mondta, nem találkozhatok veled... Hogy
ezzel most a családnak kell megbirkóznia, és hogy elkülde-
nek téged valahova, ahol szakemberek segíthetnek rajtad.
Nem bírtam felfogni... hogy csak hosszú hónapok múlva lát-
hatlak viszont, miután utoljára akkor hallottam a hangodat,
amikor rettegve könyörögtél az életedért. - Lehunyta a sze-
mét. - És én nem voltam veled.
 - Ott voltál a kórházban - mondtam, és végighúztam a hü-
velykujjamat gyönyörű száján. - Dániel azt mondta, hogy el
sem mozdultál onnan.
Noah kinyitotta a szemét, de továbbra is kerülte a pillan-
tásomat.
- Egyszer sikerült bejutnom hozzád.
- Tényleg?
Biccentett.
- Nem voltál magadnál. És az ágyhoz... az ágyhoz szíjaz-
tak. - Ezután hallgatott, úgy éreztem, nagyon hosszú ideig.
Nem volt elég időnk. Még mindig rengeteg mindent nem
tudott.
- Láttam Abel Lukumit - mondtam.
Noah összevonta a szemöldökét.
- Micsoda?
- A kórházban. A második napon, azt hiszem. Amikor
felébredtem. .. anyám elmondta, miért vagyok ott, és én... -
Kiakadtam. Kiakadtam, ezért szedáltak. - Megpróbáltam el-
magyarázni anyának, mi történt, hogy Jude tehetett minden-
ről, de aztán... de aztán kiborultam - vallottam be. - Mielőtt
hatott a nyugtató, megláttam Lukumit a kórterem ajtaja előtt.
Noah hallgatott.
- Nem hallucináltam - állítottam határozottan, mert fél-
tem, hogy erre gondol. - Nem láttad őt az épületben, ugye?
- Nem - válaszolta szűkszavúan.
Még szép, hogy nem. így hát folytattam, elmeséltem
Noah- nak minden mást is, ami még azon az éjszakán történt:
hogy megtaláltam a szobámban a jelzés nélküli lemezt, meg
hogy mi volt rajta. Meséltem neki arról, hogy láttam Rachelt,
hogy Claire kameráján keresztül figyeltem őt. Hogy figyel-
tem, amint összeomlik az elmegyógyintézet.
 Azt nem említettem, hogy utána hallottam a saját neveté-
semet .
Miután végeztem, Noah azt mondta:
- Nem lett volna szabad magadra hagynom téged. - A fe-
jét csóválta. - Azt hittem, John meg tud védeni.
- Megbíztál benne. Napokon át figyelte a házat, és min-
den rendben volt. - Haboztam, aztán megkérdeztem: - Mi tör-
tént vele?
- Agyvérzést kapott. Ott, az utcátokban, a kocsijában ül-
ve.
Ügy éreztem, mintha jeget zúdítottak volna rám. Igyekez-
tem leplezni, hogy mennyire ki vagyok akadva.
- A rendőr is abba halt bele.
- Milyen rendőr?
- Amikor Jude... A mólónál - mondtam, gondosan megvá-
logatva a szavaimat. - A kikötőben, mielőtt elájultam... volt
ott egy férfi, egy rendőr, akinek épp lejárt a szolgálata, oda-
jött segíteni, amikor meglátta, hogy bajom esett. Megpróbált
segítséget hívni, de Jude...
Jude a saját oldalába döfte a kést.
Még mindig nem bírtam felfogni: az emlékezetemben őr-
zött képek összemosódtak, ahogy az érzések is. Rettegés és
düh, félelem és pánik. Így hát elmeséltem Noah- nak, mi tör-
tént a mólón: elvégre ő is látta, az én szememen keresztül.
Talán együtt összeköthetjük a pontokat.
- Döglött halak voltak a móló alatt - mondtam, mire éles
tekintettel nézett rám. - Csak lebegtek a vízen.
Mint az Evergladesben - gondoltam, és eszembe jutottak
Noah szavai. Az Everglades Nemzeti Parkban egy patakon
átgázolva aligátorokkal kerültünk szembe. Muszáj volt eljut-
nom Josephhez, de megakadályoztak benne. Csak két lehető-
ségem maradt: küzdelem vagy menekülés, és nem menekül-
hettem el. Szorult helyzetbe kerültem. Így hát az elmém gon-
dolkodás nélkül a küzdelmet választotta.
A félelmem mindent elpusztított körülöttem a vízben. Az
aligátorokat. A halakat. Minden élőlényt. És a kikötőben is
féltem. Rettegtem Jude- tól. Ő nem halt meg, de vajon amikor
megpróbáltam megölni, ismét elpusztítottam magam körül
mindent?
Vajon én öltem meg a rendőrt? Aki megpróbált segíteni?
Elszorult a torkom a gondolattól, és görcsbe rándult a
gyomrom a bűntudattól. De aztán eszembe jutott...
John. Ő szintén agyvérzést kapott. És őt még csak nem is
láttam azon az estén. Lehetséges, hogy minden másról én te-
hettem, de az ő haláláért nem én voltam a felelős.
Bepörgött az agyam, próbáltam megérteni ezt az egészet.
Felpillantottam Noah- ra, kíváncsi voltam, mit gondolhat, így
hát megkérdeztem.
- Nem voltam veled - válaszolta, még mindig ugyanazzal
az üres tekintettel.
Ekkor hozzábújtam. Átkaroltam a nyakát, és magamhoz
szorítottam őt. Noah összerezzent, ahogy átöleltem. Nem za-
vartattam magam. Most, hogy ilyen közel voltunk egymás-
hoz, már láttam, amit eddig nem vettem észre.
Noah azért tett úgy, mintha semmit sem érezne, mert
mindent érzett. Azért tűnt úgy, mintha semmivel sem törőd-
ne, mert mindennel törődött.
Mosolyogva leheltem csókot az ajkára.
- Most már itt vagy velem.
 60

NOAH HANGJA BOROTVAPENGEKÉT HASÍTOTT

a levegőbe.
- Azért vagyok itt veled, mert életben vagy, Mara. Ha
Jude megölt volna...
- Nem ölt meg - mondtam, és ezek a szavak nem hagytak
nyugodni. - Nem ölt meg - ismételtem, és Noah mellé húzód-
va én is a falnak vetettem a hátam, miközben a szavak vissza-
repítettek a kikötőbe. Láttam saját magamat, ahogy hasra bo-
rulva vérzem a mólón.
Nem bírtam levenni a szememet a csuklómon ejtett, egyre
mélyebb vágásokról.
Az ilyen sebek nem halálosak.
Ám ezt Jude is tudta. Láttam rajta, abból, ahogy bámulta
a vágásokat, miközben az alkaromat fogta, le sem vette róluk
a szemét. Gondosan ügyelt, hogy vérezzek, de ne túl sokat.
Nem akart megölni. Valami mást akart tőlem.
- Jude életben hagyott - böktem ki. - Szándékosan. De
miért? Noah borostás állát dörgölte.
- Talán azért, hogy még tovább kínozhasson? - Bosszú-
szomjasan mosolyodott el. - Kár, hogy nem voltam elég ideig
őrizetben ahhoz, hogy barátokat szerezzek.
Meglepetten néztem föl.
- Te dutyiban voltál?
Noah erre csak vállat vont, olyan közel ültünk egymás-
hoz, hogy éreztem a mozdulatot.
- Ez meg mikor történt?
 - Miután megtudtam, hogy ide küldenek téged, és én
semmit sem tehetek. Egy ilyen helyzetben nincs más megol-
dás, csak valami... - Kereste a megfelelő szót. - Extrém. Meg
kellett győznöm apámat, hogy minden másodpercben, amit
nem tölthetek veled, csak lejáratnám őt, méghozzá nyilvános-
ság előtt.
- Várjunk... a lolitás incidens után kerültél dutyiba?
Biccentett.
- Noah - mondtam óvatosan mégis mit tettél azzal a sze-
gény bálnával?
Ekkor előtört belőle egy igazi mosoly. Végre. Azzal akar-
tam tölteni életem hátralévő részét, hogy ilyen mosolyt vará-
zsoljak a képére.
- Semmi baja - felelte. - Csak belöktem valakit a tartályá-
ba.
- Na ne!
- De igen, mondhatni.
Felháborodást mímelve csóváltam a fejem.
- Az a pasas arra biztatta a kis szociopata gyerekét, hogy
dörömböljön az üvegen - közölte Noah, magától értetődő
magyarázatként.
- Mégis mit kerestél te ott egyáltalán?
- Felfordulást akartam okozni. Be akartam kerülni a hír-
adóba.
- Te jó isten, és sikerült?
- Ilyen kis híja volt - mondta, résnyire tartva egymástól a
hüvelyk- és mutatóujját. - De kitúrt egy korrupt politikus.
- Megfosztott a rivaldafénytől.
- Pontosan. Azt hiszem, apám lefizette a tévéseket.
Noah- ra szegeztem a szemem, miközben feltettem a kö-
vetkező kérdésemet.
- Szóval, ezek szerint apád tud rólunk?
 - Igen - felelte higgadtan. - Tud.
- És?
Megemelte a szemöldökét.
- És mi?
Fiúk! Az őrületbe kergetik az embert.
- Mi a véleménye kettőnkről?
Noah úgy nézett rám, mintha nem értené a kérdést.
- Az mit számít?
Á! Ezek szerint megértette a kérdést, csak nem tudta, mi-
ért tettem fel.
- Igenis számít - mondtam. - Áruld el!
- Az a véleménye, hogy hülye vagyok - felelte Noah egy-
szerűen.
Igyekeztem nem kimutatni, hogy ez mennyire rosszul
esik.
Nyilvánvalóan kudarcot vallottam, mert Noah megfogta a
kezemet. Most először érintett meg így, eltökélten, mióta
Jude elrabolt. Hihetetlenül gyengéden tekerte le a kötést a
csuklómról, de akkor is fájt, és tiltakozni kezdtem. Erre csak
pisszegett. A szájához emelte a kezemet. Virágszirom puha-
ságú ajka a kézfejemhez ért, aztán a tenyeremhez. A sze-
membe nézett, az övé voltam.
Aztán megcsókolta a sebhelyeimet.
- Nem számít - lehelte a bőrömre. Végighúzta ujjait a vá-
gásokon, meggyógyítva alattuk az ereket. - Csakis egyetlen
dolog számít.
- Micsoda? - suttogtam.
Rám nézett hosszú, sötét szempillái alól, még mindig nem
engedte el a kezemet.
- Hogy megöljük Jude- ot.
 61

NOAH GYENGÉDEN FOGTA A KEZEMET, a hangja

pedig lágyan szólt, ám a szavai mindettől csak még hátbor-
zongatóbb hatást keltettek.
Én is meg akartam ölni Jude- ot. Már sokszor gondoltam
rá. Ám Noah szájából rosszul hangzottak ezek a szavak.
Elengedte a kezem.
- Mielőtt idejöttem, megszerveztem, hogy több testőr is
szemmel tartsa a családodat, de nem hinném, hogy Jude a
szeretteidet fenyegetné - mondta, maga elé meredve. - Min-
den eddigi tette... ellened irányult. Azt mondta, bosszúból
rabolta el Josephet, és azt akarta, hogy te magad bántsd a
testvéreidet, tudva, hogy ezzel okozná neked a legnagyobb
kínt.
Nagyot nyeltem.
- De most be vagyok zárva ide. Ahogy te is.
Noah néhány másodpercig hallgatott. Aztán azt felelte:
- Nem örökre.
Volt a hangjában valami, ami megijesztett, és ránéztem.
Noah álomszép volt - mint mindig - , de most valami sötétebb
lappangott tökéletes vonásai mögött. Valami új.
Vagy talán ez mindig is a része volt, csak én eddig nem
vettem észre.
Nekilódult a pulzusom.
Noah felém fordult, kecses és gyors mozdulattal.
- A lány, akit láttam... Stella, ugye?
Bólintottam.
 - Mit tudsz róla? - Ismét a szokott formáját hozta, és ettől
megkönnyebbültem, bár nem igazán értettem, miért.
- Nem sokat - vallottam be. - Jamie szerint majdnem
olyan, mintha normális lenne, de fogalmam sincs, miért van
itt. - Egy kicsit szégyelltem magam, amiért még ennyit sem
sikerült kiderítenem, de mentségemre szólva eléggé lefoglalt
a saját bajom. - Miért?
Noah a hajába túrt.
- Észrevettél rajta bármi különlegeset?
- Úgy érted, hogy olyasmit, mint...
- Mint mi.
- Semmi nem tűnt fel - vontam vállat.
Noah felvonta a szemöldökét.
- A mi képességeink sem épp feltűnőek.
Igaz.
- Szóval szerinted ő is olyan, mint mi?
- Az a gyanúm támadt. Biztos megvan a maga oka, hogy
pont rólad meg róla volt látomásom. Gondolj csak bele: a vi-
lág tele van sérült és beteg emberekkel. De én eddig csak ötöt
láttam. Csak arra tudok gondolni, hogy az egyetlen dolog,
ami összeköt minket, az...
- De ez azt jelentené, hogy... Joseph is ilyen. - El sem bír-
tam képzelni, hogy az öcsémnek is osztoznia kelljen ebben a
nyomorúságban.
- Szerintem bármilyen képességünk is van, az szerzett -
hangsúlyozta Noah gondosan; nyilván kitalálta, mitől rette-
gek. - Ha Stella is idekerült, akkor róla is van akta, mint min-
denki másról, és abban szerepelnek a tünetei. Lehet, hogy a
különleges adottsága hasonlít a tiédre.
Meg a nagymamáméra.
 De ha a nagymamám meg én egyformán voltunk különle-
gesek, akkor biztosan örökletes volt a dolog, vagyis Noah
tévedett. Rettegtem, hogy mindez megtörténhet Josephfel is.
Noah az állát dörgölte.
- Lehet, hogy találnánk kettőtök között valami kapcsola-
tot... valamit, amit eddig nem vettünk észre.
Valamit, amit eddig nem vettünk észre. Ezek a szavak
eszembe juttatták Phoebe- t, ahogy sírva dülöngélt a padlón
ülve, miközben Brooke próbálta megnyugtatni, aztán rám
mosolygott a tanácsadó háta mögött.
- Phoebe aktáját is meg kéne néznünk - mondtam, bár
még belegondolni is elborzasztó volt, hogy talán ő is olyan,
mint mi.
Aztán támadt egy ugyanolyan rémes gondolatom: ha Stel-
la és Phoebe olyanok, mint Noah meg én, akkor van bennünk
még valami közös.
Mindannyian itt kötöttünk ki.
A zenestúdió kis ablakára pillantottam. A viharos szél az
ágakat tépte, ám a kinti káosz ellenére idebent csönd honolt.
Még mindig sötét volt az ég.
- Most már mennünk kéne - mondtam Noah- nak, és fel-
keltünk együtt a padlóról. - Hogyan fogod megszerezni az
aktájukat?
- Ugyanúgy, ahogy elintéztem nekünk ezt a találkahelyet
- felelte, és rám villantotta féloldalas vigyorát. - Megveszte-
getéssel.
Noah kivezetett a stúdióból, aztán végig a folyosón. Még
a suttogást sem mertem megkockáztatni, pláne nem Kells
doktornő szobájának ajtaja előtt. Láttam, hogy erre is ugyan-
olyan számkódos zárat szereltek. De féltem: mi lesz, ha a nő
odabent van?
 Noah csak a fejét csóválta, amikor föltettem neki ezt a
kérdést.
- A doki csak hetente néhányszor jön ide... Az éjszaka
közepén meg végképp tuti, hogy nincs itt. - Ezúttal másik
számsort ütött be. Rövidebbet. A zár egy kattanással kinyílt.
- Nocsak, nocsak, mit látnak szemeim?
Kis híján megállt a szívem. Noah- val teljesen egyszerre
perdültünk meg.
És Jamie- t pillantottuk meg a folyosón, alig néhány lé-
pésre tőlünk.
- Csak nem a hírhedt Noah Shaw személyesen? - gúnyo-
lódott. - A szüzek megrontója, aki az imént jót muzsikált a
zenestúdióban a legújabb csinibabájával. METAFORA - sut-
togta színpadiasán.
- Jamie... - sziszegtem. Féltem, hogy lebuktat minket.
- Amivel nincs is semmi baj - emelte fel a kezét védeke-
zőén. - Szabad országban élünk. De hacsak nem valami
mocskos kis igazgatós-titkárnős szerepjátékra készültök, ak-
kor...
- Jamie!
- Vagy, te jó isten, esetleg pszichológus- páciens szerep-
játékra? Könyörgöm, mondjátok, hogy nem ezt forgatjátok a
fejetekben, különben menten beleokádok mindkettőtök képé-
be. Egyszerre.
- Te beteg vagy - szóltam élesen.
- A dokik is ezt mondják - kacsintott Jamie. - Szóval, nu-
ku szerepjáték?
- Nuku - válaszolta Noah.
- Akkor én is be akarok menni.
- Legyen - mondta Noah. - De az ég szerelmére, fogd be!
- Kinyitotta az ajtót, és pillanatokon belül mindhárman Kells
doktornő kis birodalmában találtuk magunkat.
 - Mit keresel? - kérdeztem Jamie- t, miközben Noah be-
csukta mögöttünk az ajtót.
- Hát az aktámat - felelte Jamie, mintha magától értetődő
volna. Aztán rám sandított. - Ti?
- Ezek szerint hasonló okból jöttünk - közölte Noah.
Jamie óvatosan mozgott a sötét helyiségben. Leült Kells
doktornő asztalának szélére.
- Kit fizettél le?
- Wayne-t - felelte Noah.
Jamie bölcsen bólogatott.
- Ki is néztem belőle, hogy megkenhető.
- Nem sok minden van, amit a pénz ne tudna megoldani -
mondta Noah, és tekintete egy magas iratszekrényre vándo-
rolt, ami a sarokban állt.
- Az már igaz - felelte Jamie. - Abba a szobába betörtetek
már, ahol nincs számzár?
- Minek? - értetlenkedtem.
Jamie a fejét csóválta.
- Hát te meg miféle fiatalkorú bűnöző vagy, Mara? - kér-
dezte. - Megpróbáltam feltörni a zárat - magyarázta Noah-
nak -, de nem sikerült. Ha sikerülne elcsórnunk egy kis időre
a kulcsot, illetve szerezni egy darab szappant meg egy ön-
gyújtót, Noah, akkor készíthetnénk róla másolatot.
Noah nem válaszolt: máris nekilátott óvatosan kihúzogat-
ni a fiókokat. Jamie-vel értettük a néma célzást, és követtük a
példáját.
Végigfutottam a fiókban egymás mögött sorakozó akták
címkéit, de nem láttam neveket, csak számokat. Talán év-
számok voltak? Elővettem az egyik barna mappát, és kinyi-
tottam. Valamiféle pénzügyi nyilvántartás volt. Nahát! Visz-
szaraktam a fiókba.
 Egy darabig némán kutakodtunk a sötét helyiségben, nem
hallatszott más zaj, csak a fiókok és mappák nyitogatása- be-
csukása. Sokkal könnyebben ment volna a dolog, ha gyújtunk
egy kis fényt, de a körülményeket figyelembe véve az való-
színűleg nem lett volna jó ötlet.
- Megvan! - szólt Jamie, a frászt hozva rám. - Időrendi
sorrendben vannak. - Feltartott három aktát. - Dyer - mondta,
és átnyújtotta nekem az enyémet. - Shaw - nyomta Noah ke-
zébe az övét. - És Roth - szorította a mellkasához a sajátját.
Lenéztem az aktámra. Bárcsak tényleg ezt akartam volna!
Noah leült Kells doktornő székébe, és bágyadtan mosolygott
rám, úgy tett, mintha tényleg az aktáinkért jöttünk volna. Az
ölébe ültem.
- Csak semmi enyelgés - morogta Jamie.
Elvigyorodtam, Noah is, és eszünk ágában sem volt föl-
kelni a székből. Noah kinyitotta az aktáját, de én csak bámul-
tam az enyémet. Nem egészen voltam biztos benne, hogy
tudni akarom, mi áll benne, de figyelembe véve, hogy talán
nem lesz még egy lehetőségem...
Á, csessze meg! Kinyitottam az aktát. Az első oldalon a
személyes adataim álltak. Ami engem érdekelt, az a második
oldaltól következett:
A páciens elismeri, hogy többször is eszébe jutott már
kárt tenni saját magában vagy másokban, valamint tapasztalt
már hallható, illetve látható hallucinációkat. Habozás nélkül
ismertette a körülményeket, amelyek a miami rendőrkapi-
tányságon történt rohamához vezettek. Gondolatai logikusak
és összeszedettek. Elismer bizonyos fóbiákat: elmondása sze-
rint tart a vértől és az injekciós tűktől, valamint tériszonya
van.
Tagadta, hogy lennének bizonyos rögeszméi vagy kény-
szerei. Elismerte, hogy nehezére esik koncentrálni.
 A páciens hallucinációit és rémálmait valószínűleg stressz
és félelem okozza. Súlyos álmatlansággal és pánikrohamok-
kal küzd. Visszatérően foglalkoztatja az önbántalmazás gon-
dolata, és többször elő is fordult nála ilyen incidens (ld. mel-
lékelt kortörténet). A saját és a családja elmondása alapján a
pácienst súlyos bűntudat gyötri, ami lehetséges, hogy a kettős
traumájából - egyrészt a poszttraumás stresszbetegséget ki-
váltó esemény (épület összeomlása), másrészt a PTSD-
esemény éjszakáján elszenvedett molesztálás - ered. Egyedüli
túlélő volt egy épület összeomlásában, amiben meghalt a leg-
jobb barátnője, a barátja, valamint a fiú húga. A páciens állí-
tása szerint a balesetet megelőzően a barátja erőszakoskodott
vele, és meggyőződése az a téveszme, hogy a fiú életben van.
A páciens pszichiátriai kortörténetében szerepel, hogy olyan
hangokat hall, amiket mások nem, és viselkedése üldözési
mániára vall. Visszahúzódó, kerüli a társaságot: nyilvánvaló,
hogy nincsenek közeli barátai, a szűk családi körén kívül
senkivel sem ápol mély kapcsolatot, habár úgy tűnik, jól ki-
jön egy férfi páciensünkkel, J. Rothtal. Igen ellenséges vi-
szonyban áll P. Reynard nevű női páciensünkkel. Apátiát
nem mutat, érzelmei megfigyelhetőek. A páciensnél jelek
mutatkoznak fokozott babonásságra, mágikus gondolkodásra,
valamint paranormális jelenségek iránti megrögzött érdeklő-
désre.
Mindezek alapján lehetséges diagnózisok:
PTSD, esetleg azzal együtt jelentkező hangulatbetegség
(bipoláris zavar: súlyos, pszichotikus tünetekkel).
Szkizofreniform zavar (ha a tünetek minimum egy, leg-
feljebb hat hónapig állnak fenn).
Skizofrénia (ha a tünetek azután is fennállnak, hogy a pá-
ciens betölti a tizennyolcadik életévét), a téveszmés zavartól
elkülöníthetően.
 Végleges diagnózis felállítása további megfigyelés után.
- Mara.
Arra riadtam fel az olvasásból, hogy Noah a fülembe sut-
togja a nevemet. Még mindig az ölében ültem. Ránéztem.
Megcirógatta az arcomat a hüvelykujjával. Megdöbbenve
éreztem, hogy a könnyeimet törli le.
Ezek szerint elsírtam magam.
- Semmi baj - mondtam fojtott hangon. Megköszörültem
a torkomat. - Minden rendben.
Noah a fülem mögé simította egy hajtincsemet.
- Bármit is írnak rólad, az nem te vagy.
De igen, az voltam.
- Te nem olvastad - mondtam, és elfordítottam a fejemet.
Jamie elmerült a saját aktájában. Hallgatott.
Noah az oldalamon húzogatta az ujját, láthatatlan mintát
rajzolt a pólómon, miközben magához ölelt.
- Akarod, hogy elolvassam?
Nem voltam biztos benne.
- Nem vagyok biztos benne - vallottam be. Noah annyi
mindenen látott keresztülmenni, és még mindig velem volt.
De látva mindezt így, leírva, látva, hogy mit gondol mindenki
más...
- El akarod olvasni az enyémet? - kérdezte. Mély, de
gyengéd volt a hangja.
Nem bírtam letagadni, hogy kíváncsi vagyok rá. És a
tény, hogy hajlandó megmutatni nekem az aktáját, jelentett
valamit. Furcsamód ideges lettem, miközben Noah a kezem-
be adta a mappát. Kinyitottam, és olvasni kezdtem az első
oldalt.
 62

PÁCIENS NEVE: Noah Elliot Simon Shaw KORA: Ti-

zenhét év.
A páciens egészségesnek tűnő kamasz fiú, testmagassága
átlagon felüli, testalkata sovány, de izmos. Kissé idősebbnek
látszik az életkoránál. Nem bizonyult közlékenynek. Nem
volt sem tárgyilagos, sem segítőkész.
Családjának és oktatóinak elmondása szerint a páciens
régóta nem hajlandó együttműködésre, makacsul, ellensége-
sen és agresszívan viszonyul felnőttekhez és kortársai-
hoz egyaránt. Meglepő módon ez nem hatott ki a páciens is-
kolai teljesítményére, folyamatosan őrzi kitűnő tanulmányi
átlagát. A páciens nem mutatja sem hiperaktivitás, sem szo-
rongás jeleit, de többször is keveredett már erőszakos konf-
rontációba másokkal. A szülei számos olyan jellemvonás-
ról számoltak be, amelyek érzéketlenségre és apátiára utal-
nak, ezt a páciens érzelmi skálájának vizsgálata is igazolja
(beleértve mindhárom alskálát). A szülők azonban állítják,
hogy a páciens soha nem mutatott kegyetlenséget állatok
iránt, mi több, kiválóan gondoskodik róluk, sőt kimondottan
ügyesen bánik a vad és veszélyes példányokkal az anyja ál-
latorvosi klinikáján, ami kizárja a szociopátiát, illetve az anti-
szociális személyiségzavar egyéb típusait a lehetséges diag-
nózisok közül. Viszont mind a páciens apja, mind az iskolája
beszámolt többszöri, szándékos rombolásról és vandalizmus-
ról, valamint csalárd viselkedésről (hazudozásról) és a társa-
dalmi normák semmibe vételéről. A páciens újra meg újra
figyelmen kívül hagyja az iskolai szabályokat, a különféle
büntetések pedig nyilvánvalóan nem bizonyultak hatásosnak.
A páciens mostohaanyja említést tett múltbéli alkohol- és
drogfogyasztásról, ám mostanában nem fordult elő ilyesmi.
Szembesülve a szülei és oktatói által adott jellemzéssel, a
páciens kérdéseinkre arrogáns, cinikus és manipulatív vála-
szokkal szolgált. Oktatói arról számolnak be, hogy a páci-
ens már jó ideje hajszolja a testi élvezeteket (hírhedt a pro-
miszkuitása), és köztudottan impulzív. A páciens arrogáns
önértékelésről tesz tanúbizonyságot, és felszínesen elbűvölő
viselkedést mutat; képtelen elviselni az unalmat; magabiz-
tos, bőbeszédű, könnyed stílusú.
További megfigyelés alatt tartjuk. Lehetséges diagnózis a
nyílt oppozíciós zavar; hosszabb távon esetleg felállítható
a diszruptív viselkedési zavar vagy a nárcisztikus személyi-
ség- zavar diagnózisa.
Higgadtan becsuktam a mappát, és visszaadtam Noah-
nak.
- Miért van két középső neved? - kérdeztem.
- Pont erre vagy kíváncsi? Azok után, amit olvastál? -
Noah hátrébb húzódott, a tekintetemet fürkészte. Talán un-
dort keresett benne. Vagy félelmet.
- Ez nem te vagy - mondtam neki halkan.
A szája sarka lassan mosolyra húzódott. Szomorú mo-
solyra.
- De igen, ez vagyok.
Arra jutottam, hogy mindkettőnknek igaza van. Amit az
aktánk bán írtak rólunk, az is a mi részünk: az a részünk, amit
mások orvosolni akartak. De nem ez határoz meg minket.
Nem ettől vagyunk azok, akik. Csakis mi magunk dönthetjük
el, kik vagyunk.
 Átemeltem a lábamat Noah oldalára, és lovaglóülésbe he-
lyezkedtem az ölében.
- Ami az együttműködést illeti, talán igazuk van. A ma-
kacsságod nagyon - érintettem a szám az ajkához - bosszantó.
Jamie megköszörülte a torkát. Kis híján megfeledkeztem
róla, hogy ő is jelen van.
- Jól vagy? - kérdeztem.
- Ha „jól” alatt azt érted, hogy „pesszimista, labilis és
manipulatív”, akkor nagyon is - felelte vidáman. - „A páci-
ensnél túlzásba vitt szarkazmus és folyamatos keserűség fi-
gyelhető meg; csakis végletekben képes látni a dolgokat,
vagyis szerinte valami csak teljesen jó vagy teljesen rossz
lehet. Másokról alkotott véleménye hamar változik, így csak
túlfűtött, labilis kapcsolatokat képes kialakítani” - idézte em-
lékezetből. - „A páciens nyilvánvalóan küszködik önnön sze-
xuális beállítottságával, és megrögzötten foglalkoztatja má-
sok nemi élete. Klasszikus jelei mutatkoznak nála az identi-
tászavarnak - a bizonytalan, labilis énképnek- , ezenkívül im-
pulzív és érzelmileg instabil” - fejezte be, egyszeriben kime-
rült hangon. Becsukta a mappát, a szemközti falhoz hajította,
akár egy frizbit, majd karját a feje fölé emelve a falnak dőlt. -
Hölgyeim és uraim, íme, Jamal Feldstein-Roth.
Pislogtam.
- Várjunk... Jamal?
- Kapd be - vigyorgott. - A szüleim Long Island-i liberális
zsidók, oké? Azt akarták, hogy összekössön valami a gyöke-
reimmel. - Jamie az ujjaival mímelt idézőjelet.
- Nem ítélkezem: az én középső nevem Amitra. Csak
meglepődtem.
- Amitra - mélázott Noah. - Megoldódott a rejtély.
- Az meg milyen név? - kérdezte Jamie.
- Szanszkrit? Hindi? - Vállat vontam.
 - Miért pont ezt választották a szüleid? Csak úgy?
A fejemet csóváltam.
- Anyukám indiai.
- És mit jelent? - kérdezte Jamie.
- Miért, a Jamal mit jelent? - kérdeztem vissza.
- Jogos.
- Engem valószínűleg kábé ugyanannyi köt össze az indi-
ai gyökereimmel, mint téged az afrikai gyökereiddel - mond-
tam. - Anyám kedvenc étele a szusi.
- Az enyémé a latkesz. - Jamie egy pillanatra elmosolyo-
dott, de aztán elkomorult az arca. - Ez az egész baromság -
mondta hirtelen. - Kamaszok vagyunk. Az a dolgunk, hogy
szarkasztikusak legyünk.
- Meg hogy csak a szex érdekeljen minket - vetettem
közbe.
- És hogy impulzívak legyünk - tette hozzá Noah.
- Pontosan - mondta Jamie. - De mi mégis be vagyunk
zárva ide, ők meg szabadok. - A fejét csóválta. - Mindenki
őrült egy kicsit. Egyedül az különböztet meg minket a többi-
ektől, hogy ők jobban leplezik az őrültségüket. - Habozott. -
Ettől szinte... kedvem támad leégetni ezt az egész kócerájt. -
Megemelte a szemöldökét. - Csak én vagyok így vele?
Elvigyorodtam.
- Nem csak te.
Jamie felállt, és vállba bokszolt. Aztán ásított.
- De majd máskor, jó? Ki vagyok purcanva. Ti még ma-
radtok? Noah- ra pillantottam. Még nem találtuk meg, amit
kerestünk.
Amint találkozott a tekintetünk, nyilvánvaló volt, hogy ő
is ugyanerre gondol.
- Igen - mondtam.
 Jamie felvette a földről a mappáját, és visszatette a meg-
felelő fiókba. Aztán a kilincsért nyúlt.
- Köszi a bulit. Remélem, hamarosan megismételjük!
Integettem. Jamie becsukta maga mögött az ajtót.
Azzal egyedül maradtam Noah- val.
 63

NOAH HÁTRADŐLT KELLS DOKTORNŐ SZÉKÉBEN,

és engem figyelt. Még mindig az ölében ültem. És egyszeri-
ben zavarba jöttem.
- Mi van? - kérdeztem elpirulva.
- Jól vagy?
Bólintottam.
- Biztos?
Megfontoltam a kérdést, belegondoltam, mi állt az ak-
támban, és hogy mit jelent ez.
- Nem egészen - ismertem el. Mindig is fájni fog, hogy a
családom nem hitt nekem Jude-dal kapcsolatban. Noah szo-
rosan átkarolt, ölelése biztonságot és melegséget nyújtott. -
Elolvashatod - döntöttem el.
A fejét csóválta, haja a bőrömet csiklandozta.
- Nem volt semmi elvárásom, amikor megmutattam ne-
ked az enyémet. Nem kell megmutatnod a tiédet.
Felnéztem rá.
- De meg akarom mutatni.
Noah keze a mappára vándorolt, ami a mögöttem lévő
asztalon hevert, aztán hátradőlt a széken, és olvasni kezdte az
aktát, miközben még mindig az ölében ültem.
Egyikünk sem szólt. Noah ujjai a pólóm alatt kalandoz-
tak, láthatatlan képeket rajzoltak a bőrömre. Mosolyogva
döbbentem rá, hogy eltereli a figyelmem. Hálás voltam ezért.
Aztán a nevemet kimondva magamhoz térített a révede-
zésből.
 - Mara, láttad ezt?
A mappa fölé hajoltam. Noah felém fordította, hogy el
tudjam olvasni. A személyes adataim alatt, amiket az előbb
átlapoztam, kézzel írt bejegyzést vettem észre a
KONTRAINDIKÁCIÓK címszó alatt:
Sarin, eredeti hordozó; kontraind. lehetséges, még nem
ismert; midazolamot kapott
A fülemben lüktetett a vér.
- Sarin. Az anyukám lánykori neve.
A nagymamám vezetékneve.
Nem voltam biztos benne, hogy Noah meghallott-e. A
kezembe nyomta az aktát, és eltolt magától, talpra állított.
Egy szempillantás alatt felpattant a székből.
Zúgott a fülem.
- Mégis mi ez a... Mit jelent a kontraindikáció?
- Azt, hogy ellenjavallat - kezdte Noah, miközben nekiállt
fiókokat kihúzogatni. - Ha például penicillint akarnak beadni
valakinek, akkor arra a penicillinallergia az ellenjavallat -
magyarázta. - Olyan tényező, ami megakadályoz egy adott
kezelést, hacsak nem olyan fontos, hogy megérje a kockáza-
tot.
- Szóval valamilyen érzékenység? - kérdeztem. - És mi az
a midazolam?
- Anyámék is szokták használni - mondta Noah, a map-
pák között keresgélve. - Nem is mondták neked a dokik, hogy
azt szedetnek veled?
- Várjunk csak, hogyhogy anyádék használják? Mármint
az állatorvosi klinikán? - kérdeztem elkerekedő szemmel.
- A legtöbb állatgyógyszert eredetileg embereknek fej-
lesztették ki, nem pedig fordítva. Ha ez a szer az, amire gon-
dolok, akkor nyugtatóként használják, műtétek előtt.
 - Miért kéne engem nyugtatózni? - Beleborzongtam a
gondolatba.
Noah a fejét csóválta.
- Nem tudom - felelte. - Hacsak nincs az embernél valami
más hatása, amivel nem vagyok tisztában, márpedig az köny-
nyen lehetséges. - Az órára pillantott. - Hamarosan felébred-
nek a többiek - mondta. A sötétben csak a sziluettjét láttam. -
Te keresd Phoebe aktáját, én pedig keresem Stelláét!
Némán álltam neki a feladatnak, mivel nem találtam a
szavakat, legalábbis akkor nem. Egyre csak keresgéltem az
aktát, igyekeztem ügyelni rá, hogy mindent a helyén hagyjak,
miközben feltúrtam az iratszekrény és az íróasztal fiókjait.
Végül találtam valamit az íróasztal jobb oldali legalsó fiókjá-
ban, egy halom papír alatt. De nem azt, amit kerestem.
Előhúztam a vékony, fekete zsinórt, rajta a két ezüstme-
dállal - egymás tükörképei, az enyém meg az övé - , amiknek
Noah nyakában kellett volna lógnia.
- Noah - szóltam. - A nyakláncod.
Felém fordult, és letett az asztalra egy barna mappát. A
címkén az állt: Benicia - Stella vezetékneve.
Átnyújtottam Noah-nak a medálokat, és a nyakába akasz-
totta őket. Aztán segített nekem Phoebe aktáját keresgélni.
Kinyitottam minden fiókot, benéztem minden papírkupac
alá. Az egyik polcon egy csomó füzet állt halomban, azokat
is átnéztem: mindegyiket levettem és átlapoztam, hátha ben-
nük rejtőznek a doktornő feljegyzései.
Noah ekkor leült az íróasztalhoz.
- Keress tovább! - mondta nekem, ő pedig bekapcsolta a
doktornő számítógépét. Erőt vettem magamon, igyekeztem
ellenállni a belőlem kitörni készülő pániknak, és folytattam a
keresgélést, miközben Noah elektronikus kutatásba kezdett.
 És épp, amikor végre megtaláltam egy füzetet, a borítóján
Phoebe saját kezűleg felírt nevével, Noah kimondta a neve-
met, olyan elszörnyedt hangon, amilyennek még sosem hal-
lottam.
A monitor fénye megvilágította elsápadt arcát, miközben
le sem bírta venni a szemét arról, amit a gépen látott. Fogtam
Phoebe jegyzetfüzetét, és odaléptem mellé, hogy megnézzem,
mit talált.
Nem mást láttam meg a monitor fényes, fehér keretében,
mint saját magunkat.
Kells doktornő számítógépének képernyőjén egy hihetet-
lenül éles videofelvétel mutatott engem az ágyamban. A szo-
bámban. Az otthonomban. Noah az íróasztalom előtti széken
ült, és rám nézett. Hozzám beszélt.
Láttam pajkos vigyorát. Láttam magamat, ahogy viszon-
zom a mosolyát.
És láttam a dátumot a sarokban, ahol pergett a számláló.
A felvétel az előző héten készült.
Noah ekkor csinált valamit, rákattintott valamire, és el-
szörnyedve figyeltem kettőnket, ahogy felgyorsítva jöttünk-
mentünk a képernyőn, miközben másodpercek, percek, órák
peregtek le a számlálón.
Noah ismét kattintott, és feljött egy ablak, újabb fájlok és
dátumok jelentek meg a képernyőn. Sietve, sorban megnyi-
totta őket, és megláttuk a konyhánkat, Dániel szobáját, a ven-
dégszobát.
A házunk minden egyes helyiségét.
Újabb kattintás. Noah szavai hallatszottak a hangszóró-
ból, a múltból:
„Nem fogom hagyni, hogy Jude bántson téged.”
Noah levegő után kapott. Megint előretekerte a felvételt,
és figyeltük, ahogy vékony alakja eltűnik a képről. Figyeltük,
ahogy én felgyorsítva ki-be járkáltam, végül átöltöztem pi-
zsamába, és készültem lefeküdni. Aztán figyeltük, ahogy
Jude azon az éjszakán bement a hálószobámba. Figyeltük őt,
ahogy engem les, miközben alszom.
Jude bántott engem, újra meg újra meg újra. Noah saját
magát hibáztatta, mivel nem volt velem, pedig ő nem tehetett
semmiről. Ugyanolyan elveszett volt, mint én magam,
ugyanúgy vakon tapogatózott, ahogyan én is.
Kells doktornő azonban nem volt vak. Ő tisztán látott.
Tisztán látott mindent.
- Tudta, hogy Jude életben van - mondtam élettelen han-
gon. - A doki végig tudta, hogy Jude életben van.
 64

NOAH EGY SZÓT SEM SZÓLT.

Egyre komorabban meredtem a képernyőre.
- Ez bizonyíték - mondtam, és Noah felnézett rám, rideg
kifejezés ült ki az arcára. - Le kell másolnunk ezeket a fájlo-
kat, aztán el kell mondanunk mindenkinek, hogy mi folyik itt.
Noah rákattintott az egyik ikonra, mire megnyílt egy ab-
lak, és egy sárga háromszög képe jelent meg, benne felkiáltó-
jellel, mellette azokkal a szavakkal:
NINCS KAPCSOLAT
- Hát, jó - mondta Noah, és felpattant a székről. Megfogta
a kezemet. - Elmegyünk.
De még nem mehettünk.
- Bizonyíték nélkül nem - feleltem, az aktámra gondolva.
Téveszmék. Rémálmok. Hallucinációk. - Ha kiszabadulunk
innen, de nincs rá bizonyítékunk, hogy Jude életben van, és
hogy Kells végig tudta, akkor... akkor engem simán vissza-
küldhetnek.
Elcsuklott a hangom. Elszorult a torkom, próbáltam nyel-
ni, és Noah kezébe nyomtam Phoebe naplóját, hogy tovább
keresgéljek az asztalon, hátha találok egy cédét vagy
pendrájvot, bármit, amire átmásolhatjuk a felvételeket.
Ám Noah hangját hallva megdermedtem.
- Jesszus - suttogta, Phoebe kinyitott naplójára meredve.
Odahajoltam, hogy lássam a bejegyzést.
 Alig bírtam kiolvasni Phoebe macskakaparását, de több-
ször is szerepelt a nevem, illetve úgy láttam, a kezdetleges
rajzok engem ábrázolnak, kibelezve.
- Nem az a lényeg - mondta Noah, és inkább a füzet borí-
tójának belső oldalára mutatott.
Ahová Phoebe szívecskéket rajzolt, bennük a J+P monog-
ramokkal. Ahová cikornyás, ékes betűkkel azt írta:
Phoebe Love
Phoebe vezetékneve az volt, hogy Reynard. Jude- nak
volt az a vezetékneve, hogy Lowe.
J+P
Ekkor megrohant az emlék, hogy mit mondott Phoebe,
miután bedugta a táskámba a cetlit, amin az állt: Látlak. Be-
leszédültem a szavakba:
„Nem én írtam”- mondta, aztán újra lenézett a naplójára.
Elmosolyodott. „De tényleg én raktam a táskádba. ”
A fülembe csengett a hangja, ahogy elfogott a hányinger.
„A pasimtól kaptam” - mondta ábrándos hangon.
„Ki a pasid, Phoebe?” - kérdeztem én.
Ám igazából nem hittem el, hogy tényleg lenne pasija.
Szimplán azt hittem, hogy csak valami őrült játékkal szóra-
koztatja el magát. Mivel nem válaszolt, csak dúdolgatott, azt
hittem, hogy nyertem. De most már tudtam, hogy nem én
győztem.
Hanem Jude.
- Jude kihasználta őt - mondta, újult erővel öntött el az
elemi félelem. - Kihasználta Phoebe- t.
Kells doktornő tudta, hogy Jude életben van, és tudta,
hogy mi köti össze velem. Jude találkozgatott Phoebe-vel, ki
tudja, miket mondott neki, és ijesztő üzeneteket küldözgetett
vele nekem. Phoebe meg én horizontos páciensek voltunk.
Kells doktornő vezette a Horizontot. És Jude?
 Ki a franc volt Jude?
- Picsába az egésszel! - Noah becsukta Phoebe füzetét, és
megfogta a kezem. - Most rögtön lelépünk. - Magával húzott,
az ajtó felé rángatott. Alig bírtam megmozdítani ólmos lába-
mat.
- Mit művelnek ezek? - suttogtam.
- Majd rájövünk, csak húzzunk el...
Az agyam kezdett leállni a félelemtől, az értetlenségtől és
a döbbenettől. Ha Noah nem vezet, akkor azt sem tudtam
volna, melyik irányba kell menni. Követtem őt, ki a doktornő
irodájából - az ajtó egy kattanással becsukódott mögöttünk. A
folyosó ugyanolyan kihalt volt, és még mindig csukva min-
den szoba ajtaja. A tanácsadók még nem ébredtek fel. Remél-
tem, hogy talán kisurranhatunk, mielőtt felkelnek.
Vajon ők is tudtak mindenről?
Ám miközben végigsiettünk a folyosón, észrevettem,
hogy az egyik szoba ajtaja mégiscsak nyitva van, résnyire.
Pedig tudtam, hogy azt az ajtót gondosan becsuktam koráb-
ban, kifelé menet.
A szobám ajtaja volt.
Megtorpantam előtte, és visszahúztam Noah-t.
- Ez az én szobám - suttogtam neki. - Becsuktam az ajtót,
Noah. Biztosan becsuktam.
- Mara...
Kitártam az ajtót: halvány fénysugár vetült a falra,
Phoebe ágya fölé.
Ahol betűk voltak.
Amik egy szóvá álltak össze.
Egy szóvá, amit valami sötét folyadékkal írtak.
Amint megéreztem a sós-rozsdás szagot, felfordult a
gyomrom. Noah megnyomta a kapcsolót, ám a lámpa nem
gyulladt fel. Belépett a szobába, de nem engedte el a kezem.
 Phoebe az ágyában feküdt, mellkasig betakarva. Karja az
oldala mellett hevert, és két sötét, vörös vérfolt terjengett át-
metszett csuklója körül, mindkét felén befestve a fehér taka-
rót. A falon pedig az a szó virított vérrel írva:
LÁTLAK
Jude itt járt.
A szobában néma csönd volt. Próbáltam nyelni, próbál-
tam sikoltani, de nem bírtam. Egy örökkévalóság telt el, mire
meghallottam, hogy a nevemet suttogja a számomra minden-
nél kedvesebb hang.
Noah a karjába zárt, szorosan ölelt. Hozzásimultam. Fel-
emelt, és melegsége izzadt felsőmön át is felmelegített. Át-
kulcsoltam a lábammal, a nyakába temettem az arcomat, és
hang nélkül zokogtam.
Egy szót sem szólt, miközben kivitt a szobából. Gyorsan
és hangtalanul ment végig a folyosón, velem a karjában. Nem
tudtam, hova megy, és nem is érdekelt. Nem voltam biztos
benne, hogy ha letenne, megállnák a saját lábamon.
Ekkor elértünk a főbejárathoz. Noah hátrahajolt, és a
szemembe nézett.
- Az üdülő kábé húsz percre van innen, ha futunk. Tudsz
futni, Mara?
Vajon tudtam volna futni?
A farkas a nyomunkban loholt, és a lángok a sarkunkat
nyaldosták. Futnom kellett. Muszáj volt.
Bólintottam, és Noah letett, még mindig szorította a ke-
zem. Az ajtó felé nyúlt.
Ám ekkor eszembe jutott...
- Jamie - suttogtam, és hátranéztem. Visszafordultam. -
Jamie is velünk volt az irodában, Noah. Velünk volt.
Engem figyeltek és kínoztak. Phoebe- t kihasználták, az-
tán megölték.
 Egyikünk sem volt biztonságban. Mindketten itt kötöt-
tünk ki.
Ami azt jelentette, hogy Jamie sem volt biztonságban.
Egyik itteni gyerek sincs biztonságban.
Ám mind közül nekem Jamie volt a legfontosabb. Ha
csak egyvalakit menthetek meg, akkor őt muszáj kijuttatnom
innen.
- Vissza kell mennünk Jamie-ért - mondtam, a hangom
tisztán csengett.
Noah biccentett, komor képet vágott.
- Én majd visszamegyek érte, esküszöm, de legelőször té-
ged kell kijuttatnunk innen.
Noah engem választott.
Nem inogtam meg.
- Nem hagyhatjuk itt.
- Mara...
- Nem hagyhatjuk itt - ismételtem, és megpróbáltam elhú-
zódni.
- Nem hagyjuk - mondta Noah. De a másik kezét a ki-
lincsre tette, és nem engedett el.
Ám akár el is engedhetett volna, mivel az ajtó nem nyílt
ki. Noah még csak le sem bírta nyomni a kilincset.
Csapdába estünk.
- Be vagyunk zárva - suttogtam. Utáltam a hangomat.
Utáltam a félelmemet.
Noah elrángatott az ajtótól, és balra indult. Hosszú és
gyors léptekkel haladt, szedtem a lábam, hogy le ne marad-
jak. Fogalmam sem volt, hova megyünk; ez a hely olyan volt,
akár egy útvesztő. Ám Noah tökéletes memóriája nem ha-
gyott cserben minket: bevezetett az üres menzára, aminek
ablaka az óceánra nézett. A hajnal első sugarai már megjelen-
tek a koromsötét látóhatáron. Noah megpróbálkozott a kony-
hába vezető ajtóval.
Az is zárva volt.
Noah szentségeit, aztán megint mellettem termett. Kiné-
zett a sötét vízre. Aztán az asztalokra és székekre pillantott.
- Állj félre! - szólt rám, elküldött az ablaktól.
Elhátráltam, miközben Noah felemelt egy széket. Dühöd-
ten az üveghez vágta.
Lepattant róla.
- Na jó - mondta Noah higgadtan, mintegy magában be-
szélve. Aztán hozzám fordult. - Ébresszük fel a többieket!
Jamie-t. Stellát. Úgy értette, hogy mindenkit. Létszámfö-
lényben voltunk a felnőttekkel szemben, és együtt talán elér-
hetünk valamit, ami egyedül nem sikerülne. Talán együtt
megtalálhatjuk a kiutat.
Visszaszaladtunk a páciensek szobáihoz. Noah megpró-
bálta kinyitni az első ajtót. Zárva volt. Dörömbölt rajta az ök-
lével, kiabált az odabent lévőknek, hogy ébredjenek fel.
Semmi válasz. Megpróbáltuk a szomszédos ajtót.
Az is zárva volt.
Ekkor döbbentem rá, hogy a páciensek szobáinál sehol
nem láttam külön zárat. Nem volt retesz, amit el lehetett vol-
na húzni. Se kulcs, amit el lehetett volna fordítani.
Ez nem jelentette, hogy ne lettek volna zárak. Mindössze
annyit jelentett, hogy mi, a páciensek, nem zárhattuk ma-
gunkra a szobánk ajtaját. Most viszont bezártak minket az
épületbe.
Csapdába ejtettek - susogta az elmém.
Nem láttunk vagy hallottunk egy árva lelket sem, mióta
elhagytuk Kells irodáját. Sehol egy tanácsadó. Sehol egy fel-
nőtt. Itt hagytak minket.
Miért?
 Értetlenkedve törtem a fejem, miközben Noah odahúzott
a saját szobájához, amin Jamie- vel osztozott. Az ajtó nyitva
állt.
Jamie nem volt odabent.
A lábam elernyedt: nem bírtam talpon maradni. Össze-
rogytam, de Noah elkapott. Átkarolt, magához szorított,
olyan szorosan ölelt, hogy testünk minden porcikája összeért.
Homlok a homlokkal, mellkas a mellkassal, csípő a csípővel.
Aztán kicsit enyhült a szorítása, és kisimította az arcomból
meg a nyakamból az izzadt, csapzott hajtincseket. Próbált
megtartani, de én akkor is szétestem.
Miután értelmetlen zokogásom lecsillapodott, megszólal-
tam.
- Nagyon félek - mondtam.
Es nagyon szégyellem magam - gondoltam, de ezt nem
mondtam ki. Nagyon gyengének éreztem magam.
- Tudom - felelte Noah, aki háttal az ágyának állt, és még
mindig átkarolt. Ajka a fülemet súrolta. - De el kell mennem,
hogy megkeressem Jamie-t.
Bólintottam. Tudtam, hogy igaza van. És akartam is,
hogy megkeresse őt. De mégsem bírtam elengedni.
De úgysem számított. Néhány másodperccel később
meghallottuk a sikoltást.
 65

A SEMMIBŐL HARSANT FEL, aztán ugyanolyan hir-

telen elhallgatott.
- Ez nem Jamie - mondta Noah határozottan, és ajka a ha-
lántékomhoz ért. Az álla alá húzta a fejemet, én pedig a mell-
kasához simultam.
Igaza volt. Ez női hang volt.
Egymáshoz bújtunk a sötétben, és hegyeztük a fülünket.
A nyomasztó csendben csak a saját szívverésemet éreztem.
Vagy Noah-ét. Lehetetlen volt megkülönböztetni a kettőt.
Újabb sikoly hallatszott: mintha az épületek középpontjá-
ból jött volna. Talán a belső, zárt kertből? Innen nem tudtam
megmondani. - Maradj itt! - mondta Noah, határozott és el-
szánt hangon. Muszáj volt odamennie. Nekem pedig muszáj
volt vele maradnom. - Nem - ráztam a fejem. - Nem válunk
szét. - Élesebb lett a hangom. - Nem válunk szét.
Noah lassan kifújta a levegőt. Nem válaszolt, de megfog-
ta a kezem, és ez erőt adott.
Lépteink visszhangzottak a néma folyosókon, és Noah
kezét szorongatva azt kívántam, bárcsak eggyé válhatnánk.
Belekapaszkodtam, és észrevettem, hogy már a csuklóm se
fáj.
A kora hajnali égbolt még mindig nagyon sötét volt, a fe-
keteség csupán mélylilába váltott. Villámok cikáztak az abla-
kok előtt, amik nem engedtek ki minket, és fényük szörnyet
csinált a falra vetülő árnyékunkból.
Újabb üvöltés.
 A hang terelt minket. Magához vonzott. Pontosan ez volt
a lényeg.
Együtt léptünk be a rémálmomba.
Jude a zen kertben várt ránk, fenyegetően tornyosult a
homokon. Az arányosan elhelyezett bambuszhajtások és ap-
rólékos gonddal alakított bonszai fácskák között állt. Jamie,
Stella, Adam és Megan a homokban térdeltek, a sziklák kö-
zött. Lehajtott fejjel. Megkötözött kézzel. Jude elrendezésé-
ben.
Egy másik lány - akinek nem láttam az arcát - az oldalán
hevert, nem mozdult. Fehér pólója vérben úszott, átvéve an-
nak vörösségét.
Vihar tombolt odakint. A tetőablakon át jól látszott,
mennyire dühöng. Ám a kertben csönd honolt. Senki sem vi-
askodott. Senki sem szólt egy szót sem. Még Jamie is hallga-
tott. A jelenet szürreális volt. Kész őrület. Végtelenül félel-
metes.
Aztán Jude hangja megmérgezte a levegőt.
- Legelőször megpróbáltatok az ajtón át kijutni, igaz? -
kérdezte mosolyogva. - Aztán az ablakon át, mi?
Senki sem szólalt meg.
Jude csettintett a nyelvével.
- Így volt. Tudom én. - Tekintete a homokban térdelő ala-
kokra vándorolt. Amikor felnézett, Noah-ra szegezte a sze-
mét. - Bár örülök, hogy végre találkozunk - mondta -, ezt sze-
rettem volna elkerülni.
Noah sem a tartásával, sem az arckifejezésével nem adta
semmi jelét, hogy egyáltalán meghallotta volna. Olyan der-
medten állt, akár a sziklák a homokon, szobormerev képpel.
Mintha csöppet sem zavarta volna a megkötözött és térdelő
kamaszok látványa.
 Úgy tűnt, ez bosszantja Jude-ot. Pislogott, nagyot nyelt,
aztán a szemembe nézett.
- Próbáltalak megtalálni, Mara, de elbújtál. Úgyhogy nem
hagytál nekem más választást, kénytelen voltam elrabolni a
kis haverjaidat.
- Miért? - hasított a hangom a csöndbe. - Mit akarsz tő-
lem?
- Vissza akarom kapni Claire-t - közölte nemes egyszerű-
séggel.
- A húgod halott - mondtam remegő hangon. - Megöltem
őt, bár ne így lett volna, de megtörtént, Claire halott. Nagyon
sajnálom.
- Azt hiszi, hogy vissza tudod hozni őt - szólalt meg Stel-
la fojtott hangon, suttogásnál alig erősebben.
Hét szempár szegeződött rá hátborzongatóan egyszerre.
- Micsoda? - hüledeztem.
Jude leguggolt Stella elé, akár egy csapásra kész kígyó.
A lány ügyet sem vetett rá, nem nézett oda. Helyette rám
meredt.
- Azt hiszi, hogy életre tudod kelteni a húgát.
Jude pofon vágta.
Jamie összerezzent.
Megan elsírta magát.
Adam érdeklődve figyelte Jude-ot - nem rettegve.
Noah tett egy lépést előre, majd szétvetette a néma düh.
Ám amikor megláttam, hogy Jude kezet emel Stellára, va-
lami feltört bennem a sötétből. Még mindig Noah- ba ka-
paszkodtam, de már nem remegtem.
- Életre kelteni Claire- t - mondtam lassan.
Stella bólintott.
- Ezt hiszi.
 - Mégis honnan... - kezdtem. Aztán elhallgattam, mert
tudtam a választ.
Stella is olyan, mint mi. Különleges. Ránéztem, az arcki-
fejezését fürkésztem, és rájöttem, honnan tudta.
Tudja, mit gondol Jude. Hallja a gondolatait.
Ha Jude azt hiszi, hogy életre tudom kelteni Claire-t,
hogy vissza tudom adni neki a húgát, akit agyonnyomott és
összetört egy épület, aki Rhode Islandben nyugodott a kopor-
sójában a föld mélyén, akkor teljesen elveszítette a kapcsola-
tot a valósággal. Totálisan begolyózott.
Tudtam, hogy az jelentheti az egyetlen kiutat, ha úgy te-
szek, mintha a téveszméje reális lenne.
- Jude - mondtam esdeklő hangon. Színészkedve. - Vissza
akarom hozni Claire-t. Mondd meg, hogyan hozhatom vissza
őt!
Megrándult az arca.
- Megfelelő motiváció kell neked - felelte gépiesen. Aztán
újra pofon vágta Stellát. Még az előbbinél is durvábban.
Noah karjában megfeszültek az izmok, de nem engedte el
a kezem.
Jude végigmérte őt, és mosoly ült ki az arcára.
- Igen, csatlakozz hozzánk te is! - mondta Noah-nak. -
Segíthetsz nekem.
Ekkor valami megváltozott Noah-ban. Ellazult.
- És azt mégis pontosan hogy képzeled el? - A hangja már
nem csupán semmitmondó volt. Hanem egyenesen unott.
Stella köhögött. Összegörnyedt, vért köpött a homokra.
Aztán felemelte a fejét, és a szemembe nézett.
- Félned kell - mondta. - Azt hiszi, hogy ha eléggé ret-
tegsz, akkor megteszed.
Szóval Jude tényleg azt akarta, hogy féljek. Minden, amit
tett, azért volt, hogy megrémítsen. Felbukkant a rendőrségen,
hogy tudjam, életben van. Ellopta Dániel kulcsát, hogy sza-
badon garázdálkodhasson az otthonunkban, hogy lefotózhas-
son, miközben alszom, hogy ide-oda rakosgassa a holmimat,
például a rongybabát, így tudatva velem, hogy nálunk járt,
megszentségtelenítette azt a helyet, ahol biztonságban kéne
éreznem magam.
Megölte a macskát, és vérrel írt üzenetben tudatta velem,
miért tette.
De még ez sem volt elég. Nem akarta, hogy bárhol, bár-
kivel is biztonságban érezzem magam. Se édesapámmal:
ezért kis híján leszorított minket az útról. Sem a Horizontban:
ezért Phoebe- t használta fel, hogy rám ijesszen. Odaadta neki
a fotót, és rávette, hogy kaparja ki rajta a szememet, aztán
megírta a cetlit, és rávette a csajt, hogy csempéssze a táskám-
ba. Jude manipulált engem, és kihasználta Phoebe- t, hogy
elbizonytalanítson, hogy felzaklasson, hogy még akkor is
ijesztgessen, ha épp nem tudott a közelembe férkőzni.
Azt hittem, mindezt bosszúból teszi. Claire miatt. Hogy
megbüntessen azért, amit a húgával és ővele műveltem. És
kétségtelen, hogy ez is szerepet játszott. Ám Jude számára
mindez eszköz is volt, hogy elérje a célját.
Egy olyan célt, amit semmiképpen sem valósíthattam
meg.
Azt mondta, megfelelő motiváció kell nekem. Azt hitte,
ha eléggé rettegek, akkor megteszem, amit akar.
De már így is féltem. Épp eléggé rettegtem. Mégsem bír-
tam volna életre kelteni Claire- t.
Fogalmam sem volt, mégis hogyan tettethetném tovább
az ellenkezőjét.
- Jude - mondtam -, esküszöm, megtenném, ha képes len-
nék rá. Nagyon sajnálom.
Jude gyanakodva nézett rám. Méregetett.
 - Nem sajnálod - közölte kerek perec. - De majd fogod.
Aztán olyan hirtelen mozdulattal, hogy alig bírtam fel-
fogni, belemarkolt Stella dús, göndör fürtjeibe, talpra rántotta
a lányt, és hátrahúzta a fejét, így háta ívbe hajlott.
Megan felsikoltott. Jamie oda sem bírt nézni. Adam meg-
lepett hangot hallatott.
Noah-t ismét eltöltötte a feszültség, éreztem rajta. De nem
mozdult el mellőlem.
Fortyogtam a dühtől.
- Azt hiszed, hogy ha megkínzod őt, akkor életre keltem
Claire-t? - kérdeztem, és mérgemben megemeltem a hangom.
- Ha képes lennék rá, már megtettem volna!
Jude elengedte Stellát, aki ismét térdre rogyott. Lenézett a
lányra.
- Édes istenem - suttogta Stella.
Jude szája mosolyra húzódott.
Stella hangja és Jude mosolya az idegeimet cincálta.
- Mi az?
Jude felnézett rám, és vigyora még szélesebb lett.
- Mondd el nekik! - parancsolt rá Stellára. Mivel a lány
nem szólalt meg, megrántotta a haját. - Mondd el!
- Az a nő... - Stella grimaszolt, és tekintete Jude-ra villant,
ahogy az leguggolt mellé. - Az a nő tudta - suttogta Stella, és
Jude szemébe nézett. - Jude is benne van. Az a nő tudta... is-
tenem, tudta, mindannyiunkról tudott, kezdettől fogva... Jude
is benne van. A nő azt ígérte neki, hogy életre fogod kelteni
Claire-t, ha Jude eléri, hogy ide gyere. Megmondta Jude- nak,
hogyan kényszerítsen erre téged. Aztán itt hagyott minket
veletek, hogy kiderüljön, mire vagy képes, jaj, istenem...
- Milyen nő? - suttogta Jamie.
- Kells - mondta Noah.
 - Jude is benne van? - kérdeztem akadozó, elcsukló han-
gon. - Miben van benne?
Micsoda volt Jude? Mik voltunk mii
- Nem hallom - jajveszékelt Stella túl sok a hang! - Aztán
suttogott és motyogott; csak egy szót bírtam kivenni. Úgy
hangzott, mint a „biztosíték”.
- Hogy juthatunk ki? - kérdeztem gyorsan. Ezt muszáj
volt megtudnom, mielőtt Stella összeomlik. Tudnom kellett,
hogyan juthatunk ki.
- Sehogy - nyögte Stella.
- Engem beengedtek - közölte Jude higgadtan.
Úgy éreztem, mintha mellkason rúgtak volna.
Kells doktornő beengedte Jude-ot. A felnőttek magunkra
hagytak minket. Senkire sem számíthatunk, senki sem siet a
segítségünkre.
- Jude megölte Phoebe-t - mondta Stella, egész testében
remegve. - De úgy állította be, mintha te tetted volna, Mara...
Ezt fogják mondani. Szükségük van rád, mert...
Jude pofon vágta. Stella telt ajkába harapott, és lenézett a
homokra. Nem szólalt meg többet.
A nagyját nem bírtam értelmezni annak, amit mondott, de
egyetlen dolgot felfogtam: Kells doktornő megígérte Jude-
nak, hogy életre fogom kelteni Claire-t, ha eléri, hogy idejöj-
jek, hogy szembenézzek vele ma éjjel. És tudtam, hogy a nő
hazudott neki.
Valamilyen más okból akarta, hogy idekerüljek, és el sem
tudtam képzelni, mi lehet az. Nem igazolhattam Jude tévesz-
méjét, de arra gondoltam, hogy ha sikerülne bebizonyítanom
neki, hogy csak kihasználják, hogy csupán a doktornő eszkö-
ze ebben a beteges játékban, ami itt folyik, akkor talán lenne
rá esély, akármilyen kicsi is, hogy elengedjen minket.
Nem jutott eszembe más megoldás, így hát azt mondtam:
 - Kells doktornő hazudik neked.
- Nem - felelte Jude te hazudsz.
Azzal megragadta Stella csuklóját, és eltörte. Mindannyi-
an hallottuk a reccsenést.
Megan felüvöltött, akár egy állat. Jamie káromkodott.
Adam elvigyorodott. Én forrtam a dühtől.
Noah viszont nem mozdult. Nem adott hangot. Nem lé-
pett előre. Még csak meg sem feszült a teste. Néhány másod-
perccel később megszólalt:
- Jobb lenne, ha elengednéd - mondta Jude-nak, mintha
csak a legközelebbi benzinkúthoz irányította volna.
Jude arca megrándult. Nem értette, miért nem reagál
Noah, miért néz ki úgy, mintha nem zavartatná magát, és
egészen addig a pillanatig én sem értettem.
Jude azt akarta, hogy kiakadjunk. Azt akarta, hogy fél-
jünk. Leginkább nálam akarta elérni mindezt, és úgy gondol-
tam, azért bántja Stellát, hogy megpróbáljon még jobban
megijeszteni.
De nem vált be. Nem féltem. Dühös voltam, és Jude látta
ezt rajtam. Vagyis nem arra használta Stellát, hogy engem
provokáljon - hanem arra, hogy megpróbálja provokálni
Noah- t. Azt hitte, Noah nem bír ellenállni egy megmentésre
szoruló leányzónak.
Azt akarta, hogy Noah átvegye Stella helyét.
De nem vált be. Noah meg sem moccant.
Jude ekkor elengedte Stella csuklóját. A lány lerogyott a
véres homokra, és a másodperc törtrészére elöntött a meg-
könnyebbülés...
Amíg Jude meg nem ragadta Jamie grabancát. Minden
megváltozott. A gyomromat görcsbe rántotta a rettegés.
- Ezt elengedem - mondta Jude megnyerő mosollyal -, ha
Mara helyet cserél vele.
 Eddig levegőt sem mertem venni, de most fellélegeztem.
Jude egyszer már foglyul ejtett, a kikötőben, de nem ölt meg.
Behatolt a szobámba, és tönkretette az életem, de akkor sem
végzett velem. Nem haltam meg.
Az alapján, amit Stella mondott, Jude nem ölhet meg en-
gem, hiszen meggyőződése, hogy szüksége van rám a húga
feltámasztásához. Ám azt is tudtam, hogy ha átveszem Jamie
helyét, akkor nem is számít, hogy Jude nem végezhet velem:
a lényeg, hogy lefoglalnám, így a többieknek esélyük nyílna,
hogy mindannyiunkat kijuttassanak innen.
Elengedtem Noah kezét.
 66

NOAH OLYAN PILLANTÁST VETETT RÁM, amitől

meghűlt az ereimben a vér.
- Eszedbe se jusson!
Ekkor megszólalt Jamie. A hangja olyan volt, akár a
gyémánt: iszonyatosan éles és teljesen ellenállhatatlan.
- Engedj el! - parancsolt Jude-ra.
És legnagyobb döbbenetemre Jude engedelmeskedett.
Mintha lassított felvételen figyeltem volna, ahogy Jamie
lerogyott, ám mielőtt a földre ért volna, Jude ismét megragad-
ta a grabancát, és talpra húzta.
Aztán brutálisan gyomorszájon rúgta. Jamie a földre zu-
hant, és összegömbölyödött a homokon.
- Ne merészelj még egyszer megszólalni! - fenyegette
Jude. Remegtem a dühtől és a gyűlölettől. Jude rideg érdek-
lődéssel nézett rám.
- Csak hogy tisztázzuk - mondta, Megan szűnni nem aka-
ró zokogásával a háttérben -, minél tovább váratsz, Mara, an-
nál többet fognak szenvedni miattad a haverjaid.
- Ennek az egésznek semmi köze a többiekhez - csattan-
tam fel.
Jude bólintott.
- Pontosan - mondta. - De te mégis azt akarnád, hogy ők
fizessenek meg azért, amit te tettél? Nincs más dolgod, mint
helyet cserélni velük. - Ragadozóként mosolygott, és úgy né-
zett rám, mintha én lennék a préda. - Különben gondoskodom
róla, hogy megöld őket, méghozzá szép lassan, hogy minden
percét kiélvezhesd.
Noah gyengéden a hasamra tette a kezét, hogy visszahúz-
zon.
- Te nem gyilkolsz, Mara - mondta nekem. Aztán Jude- ra
nézett. - Csak ő.
Árnyék lepte be Noah hangját, az arcát. Még soha, de so-
ha nem láttam őt elveszíteni az önuralmát, ám olyan érzésem
támadt, hogy menten a szemtanúja leszek.
Félelmetes volt.
Jude végighúzta az ujját Megan csapzott, szőke feje búb-
ján. A lány alatt vizelettől sötétült el a homok.
- Kit választasz elsőnek? - kérdezte tőlem Jude.
Nem bírtam megszólalni. Nem bírtam megmoccanni.
Jude lassan letérdelt Megan mellé.
Aztán Noah finoman, óvatosan maga mögé terelt.
Jude nagy kezébe vette Megan fejét, miközben Noah ne-
kiindult, olyan némán és gyorsan, hogy alig vettem észre.
Noah berontott a kertbe. Ökle gyomorforgató reccsenés-
sel vágódott Jude képébe.
Megan és Adam egyszerre, bár nem egyformán hördültek
fel, de nem fordultam feléjük. Lenyűgözött, lebilincselt a ve-
rekedés látványa: Jude bontógolyóként használta ki óriási
termetét, izmoktól dagadó karja és lába cséphadaróként járt.
Noah azonban gyors volt és pontos, ruganyos és ádáz. Ösztö-
nösen tudta, hova üssön, hogy a legjobban fájjon, és minden
csapása célt ért. Újra és újra és újra megütötte Jude- ot, és én
nem bírtam levenni róla a szemem.
De aztán meghallottam a nevemet - Megan hangján. A
következő pillanatban pedig ő és Adam teljesen egyszerre
előrebuktak.
 Bevillant nekem egy emlékkép: ahogy Jude magába döfi
a pengét, majd térdre rogy a móló deszkáin.
Ekkor megrohantak az emlékek. A férfi a kikötőben, aki
meghalt, miután megpróbált megmenteni a kínzástól. John, a
testőröm, aki a kocsijában halt meg, miután agyvérzést ka-
pott. Eszembe jutottak a móló alatt lebegő döglött halak, és
az égből ránk potyogó döglött madarak.
Nem az én hibámból lett végük. De nem is véletlenül.
- Noah - suttogtam, ide-oda kapkodva a fejemet Megan,
Adam és Jude között. Végre, végre megértettem.
Jude képes az öngyógyításra, akárcsak Noah - méghozzá
úgy, hogy gyilkol, mint én.
Nem kellett érintenie ahhoz, hogy megöljön valakit. Még
csak gondolnia sem kellett rá. Egyszerűen csak annyi kellett
hozzá, hogy neki magának valami baja essen, mert ha ő meg-
sérült, körülötte minden és mindenki meghalt.
Mint John. Mint a rendőr. Mint a halak.
Én halálos voltam, Jude azonban még nálam is rosszabb.
És az állatok megérezték: ezért tűntek el a szomszédaink házi
kedvencei aznap, amikor hazajöttem a pszichiátriáról -
ugyanazon a napon, amikor Jude kísérteni kezdte az ottho-
nomat.
Noah hanyatt vágta Jude-ot a homokban. Az ernyedten
fekvő fiú nyakára szorította az alkarját, és az arcához hajolt.
- Ki foglak nyírni - közölte higgadtan. - És mielőtt meg-
halsz, könyörögni fogsz Marának, hogy bocsásson meg.
Lehet, hogy Jude adott valami hangot, de nem hallottam,
mivel ekkor Megan és Adam kínok között nyögtek fel.
Biztosíték - mondta Stella.
Jude mellkasa hullámzott, és a válla megrázkódott. Az a
rohadék nevetett.
 - Megöli őket - mondtam nyers, nyomorúságos hangon. -
Ha bántod őt, megöli a többieket.
- Ha nem ölsz meg - szólt Jude rekedten akkor olyan apró
darabokra hasítom Marát, hogy még te sem...
Noah eleresztette Jude nyakát. Aztán egyetlen brutális
mozdulattal összetörte a térdkalácsát.
Üvöltés hallatszott - ezúttal Jude-é. Pengeként hasított a
levegőbe. Jude az oldalára fordult, ám egy perccel később
ismét nevetett. Még mindig nyeregben érezte magát. Semmit
sem hallottam a nevetésén és a saját szívverésemen kívül.
- Bosszút akarsz állni? - kérdezte Jude. Szavai visszhang-
zottak a kert csendjében. Meganre és Adamre biccentet. -
Csak tessék!
A tekintetem a többiekre villant: Megan és Adam már
nem voltak maguknál, de még lélegeztek. Megan haja elkeve-
redett a homokkal: majdnem pontosan ugyanolyan színű is
volt. Adam tüsire nyírt hajába homokszemek tapadtak. Jamie
és Stella azonban nem ájultak el. Nem szóltak, de szemük
éberen csillogott. A jelenetet figyelték, akárcsak én.
Akárcsak én.
Jude rám nem volt hatással. Ahogy Jamie-re és Stellára
sem. Ami azt jelentette, hogy ha Noah-nak sikerülne továbbra
is lefoglalnia Jude-ot, akkor talán kiszabadíthatnám őket.
Gyorsan körbenéztem, kétségbeesetten kerestem valami
fegyvert, valami eszközt, bármi éleset...
- Jól mondta a kiscsaj - szólalt meg Jude, és Stellára bic-
centett. - Szükség van Marára. Nem akarom megölni őt. - A
hangja nyers volt, ám élvezet járta át. - Túl nagy élvezet a
kínzása.
Noah ismét belerúgott, Jude megint hanyatt dőlt a homo-
kon. Noah letérdelt, és újra a nyakához nyomta az alkarját.
 Jude pontosan ezt akarta. Adam hörgő hangot adott; kar-
ján élesen elütöttek a tetoválásai egyre fakóbb bőrétől. Megan
már meg se nyikkant.
- Megölöd őket - mondta Stella hangosan.
Noah megtévesztően, hátborzongatóan nyugodtnak tűnt,
de én tudtam, hogy elveszítette az önuralmát. Csakis Jude
halálára és az én biztonságomra tudott gondolni, az árra már
nem, amit ezért neki vagy másnak fizetnie kell. Ha Jude bárki
mást fenyegetne, Noah vissza tudná fogni magát. De nem bír-
ta tétlenül nézni, hogy Jude engem fenyeget.
Én voltam a gyengéje.
Noah soha nem bocsátaná meg magának, ha nem véd
meg engem.
Kimondtam a nevét.
Noah eddig kíméletlen és elvetemült arckifejezéssel várta,
hogy Jude tüdejéből kifogyjon az oxigén, ám a hangom halla-
tán megváltozott valami. Noah hátrahajolt, csupán egy kicsit,
és enyhített a szorításán, épp csak annyira, hogy Jude kapjon
levegőt.
Körülnéztem a kertben, reméltem, hogy találok valamit,
bármit, ami segíthet rajtunk. Ám az épületek középpontjában
álló térben nem volt semmi, csak a csupasz falak. Nem volt
bútor, csupán egy volutával díszített talapzat a sarokban, rajta
zöld porcelánurnával.
Erről eszembe jutott a váza, amit Phoebe a földre döntött.
Aztán támadt egy ötletem.
- Fogd le! - szóltam oda Noah-nak, miközben a helyiség
túlsó sarkába siettem. Feldöntöttem az állványt, és az urna
széttört a kőpadlón. Felkaptam az egyik cserepet - arra gon-
doltam, talán kiszabadíthatom vele a többieket. De nem tud-
tam, elég nagy-e.
 Ám ekkor Stella felsikoltott, ezzel megtörte a pillanat
dermedtségét, és szertefoszlatta a gondolataimat.
Jude talpon állt. Noah oldala vérzett.
Noah szája lassú, gyilkos mosolyra húzódott.
Patthelyzetben, némán álltak egymással szemben, és mi,
akik még magunknál voltunk, mind kettőjüket figyeltük. A
megbabonázó látvány számomra maga volt a pokol. Hiába
voltam tisztában azzal, hogy Noah képes azonnal meggyógy-
ulni, hiába láttam kegyetlen mosolyát, és hiába tudtam, hogy
a fájdalom nem zavarja, sőt egyenesen felvillanyozza - akkor
is a szívembe mart, hogy sérülten látom. Ökölbe szorítottam a
kezem, és éles fájdalmat éreztem a tenyeremben. ..
A szilánk. Még mindig szorongattam.
Erőnek erejével elfordultam a fiútól, akibe szerelmes vol-
tam, és a barátaim segítségére siettem. Jamie volt hozzám a
legközelebb.
- Ez totál elbaszott - mormogta, miközben nekiálltam át-
vágni a csuklójára szorított kábelkötegelőt. Az éles porcelán-
darab a bőrömbe vájt, de rendületlenül nyiszáltam vele a mű-
anyagot, amíg Stella el nem kiáltotta Noah nevét, és erre már
muszáj volt felnéznem.
Jude úgy helyezkedett, hogy most közelebb volt hozzám,
mint Noah; egyre közelebb húzódott hozzám, miközben én
megpróbáltam kiszabadítani Jamie-t.
- Fuss! - mondta nekem Noah, szinte suttogva. A hangja
gyengéd és kétségbeesett volt.
Nem hagyhattam itt. Lehet, hogy az lett volna az okos
döntés, de akkor sem voltam képes rá.
És Jamie-t meg Stellát sem hagyhattam itt. Így hát elen-
gedtem a fülem mellett Noah könyörgését, és újult erővel es-
tem neki a Jamie csuklóján és bokáján lévő kábelkötegelő-
nek.
 Végre sikerült átvágnom. Jamie meglepő gyorsasággal
szökkent talpra, Jude pedig támadásba lendült, felém vetette
magát, épp, ahogy Noah rárontott.
Jude ledöntött a lábamról. A szilánk kiesett a kezemből.
- Vidd ki őket! - üvöltöttem Noah-nak, miközben Jude
karja a testem köré fonódott. Egy acélpenge nyomódott a bő-
römnek. Könnyedén belém hatolhatott volna. Jude egy moz-
dulattal a nyakamba döfhette volna, hogy levágjon, akár egy
állatot, és Noah előtt vérezzek el.
Noah előtt, aki olyan arckifejezéssel meredt rám, amit
bárki más dühnek vélt volna. Én azonban jól ismertem őt.
Valójában rettegés ült az arcán.
Egy meleg könnycsepp gördült le az arcomon, miközben
Jude felemelt, és magához szorított, hátam széles, borzalmas
mellkasához simult. Noah-ra meredtem, tökéletes arcára ráfa-
gyott a félelem, mozdulatlanul bámult minket.
Jamie azonban mostanra kiszabadította Stellát, és feláll-
tak. A lány a mellkasához szorította törött csuklóját. Megan
és Adam még mindig nem tértek magukhoz, de legalább élet-
ben voltak. Jamie a lány hóna alá nyúlt, felemelte, és a folyo-
só felé vonszolta, az oldalán Stellával. Még mindig be vol-
tunk zárva az épületbe, de reméltem, hogy mivel most már
megkaparintott engem, Jude békén hagyja a többieket.
- Menj! - mondtam Noah-nak, pedig tudtam, hogy sem-
miképpen sem hagyna itt. Elszánt volt az arca, és heves a te-
kintete. El akartam mondani neki, mennyire fog hiányozni.
Rádöbbentem, hogy magamban búcsút veszek tőle.
Noah leolvasta ezt az arcomról, és lassan megcsóválta a
fejét. Nyugodt és erős volt a hangja, csak az én kedvemért.
- Nem lesz semmi baj - mondta.
Úgy értette: Megfogom oldani.
 Ám Jude szorítása még erősebb lett, és pengéje a nya-
kamba mart. Kiszakadt belőlem a lélegzet, amit eddig vissza-
fojtottam, mire Jude még durvábban szorongatott. Meleg vér
csordult le a felsőmre.
- Bármit megadok neked - mondta Noah Jude- nak. Halk
volt a hangja. - Bármit.
Jude úgy válaszolt, hogy ajka a fülemhez ért. Elhalt a bő-
röm az érintésétől.
- Nincs semmid, amit akarnék. Már nincs.
Noah szemébe néztem, és figyeltem, ahogy kihunyt benne
a láng.
Ezt nem bírtam elviselni. Magam miatt már nem féltem;
nem éreztem mást, csak nyomorúságos, kétségbeesett szomo-
rúságot.
- Jude nem fog megölni engem - hazudtam Noah-nak. -
Nem lesz semmi bajom.
Jude a fehér, csupasz, üres falnak hátrált velem, kis híján
összeroppantott a karjában. Lassan oldalaztunk a folyosó felé,
aminek mindkét oldalán a páciensek szobái sorakoztak. Ismét
csapdába ejtett.
Csapdába ejtett. Ezekről a szavakról bevillant egy emlék.
Eszembe jutott...
Jude meg én egymás mellett haladva követtük Rachelt és
Claire-t, gondosan a barlangszerű folyosó közepére húzódva.
A folyosót kórtermek szegélyezték, és én a közelükbe se akar-
tam menni. Amikor Rachelék eltűntek a sarkon túl, én siető-
sebbre fogtam, mert rettegtem, hogy elszakadunk egymástól a
folyosók labirintusában.
Egyszer már csapdába estem.
És egyszer már megmenekültem.
Ráadásul megúsztam mindössze egyetlen horzsolással az
arcomon, és még azt sem az épület összeomlásakor szerez-
tem. Visszaemlékeztem arra, amikor megnéztem a kórházi
szobám tükrében a járomcsontomon virító lila zúzódást. Azt
Jude okozta. Amikor megütött.
Ledöntöttem az elmegyógyintézetet, de sértetlenül meg-
úsztam. Megmenekültem.
De Jude is elmenekült - suttogta az elmém.
Még erősebben szorított, és tudtam, hogy Noah-ra szegezi
a szemét. A penge a bőrömbe vájt, megrohant a fájdalom, és
éreztem a kiserkenő vér melegét. Jude az utolsó cseppig ki
akarta élvezni ördögi kárörömét, hogy bánthat engem, még-
hozzá Noah szeme láttára.
Én is bántani akartam őt.
És talán lehet is lehetőségem, hogy bántsam. Igaz, Jude
elmenekült az elmegyógyintézetből - ám a keze nélkül.
Ami azt jelentette, hogy bánthatom őt, de nem ölhetem
meg; már rengetegszer próbáltam végezni vele, és sehogy
sem sikerült, ám legalább sikerült elmenekülnöm. Annak ide-
jén ledöntöttem az elme- gyógyintézetet, így abban remény-
kedtem, hogy ha most ledöntöm ezt az épületet, akkor meg-
menekülhetek.
És megmenthetem Noah-t. Tudtam, hogy megsérülhet, ha
az épület összeomlik, de ő is különleges volt, mint én - vagyis
ő is túlélné, akárcsak én. Még ha bántódása esne is, akkor is
meggyógyulna. Hiszen mindig meggyógyult. Tehát Noah
biztonságban lett volna.
De mi lenne Jamie-vel? Stellával? Ők is különlegesek,
mint mi. Mint Jude. Ami azt jelentette, hogy valószínűleg
szintén túlélnék az összeomlást, de azt nem garantálhattam,
hogy nem sérülnek meg.
Bár Noah meggyógyíthatja őket. Elvégre apámat is meg-
gyógyította. Tudtam, hogy ha netán kárt tennék Jamie- ben és
Stellában, miközben megpróbálom kijuttatni innen négyün-
ket, akkor Noah begyógyíthatja a sebeiket.
Jude forró lehelete bizsergette a nyakamat, így inkább el-
fordítottam a fejem, miközben a sötétben oldalaztunk. Láttam
a kertben a vérbe fagyott lányt. Láttam a homokon heverő
Adamet.
Én, Jamie, Stella és Noah túlélnénk az épület összeomlá-
sát. De nem csak mi voltunk itt.
Adam valószínűleg még életben volt. Megan is élt még,
amikor Jamie elrángatta. Talán mások is vannak még itt, a
szobájukba zárva.
Ha összedöntöm ezt az épületet, akárcsak a Rhode Island-
i elmegyógyintézetet, meghalna mindenki, aki nem különle-
ges, hanem olyan, mint Rachel és Claire voltak. Adam.
Megan. Bárki más rajtunk kívül, bárki, aki normális.
De ők amúgy is meghalhatnak, mondogattam magamnak.
Jude egyesével végezhet mindannyiukkal, míg végül senki
sem marad - még mi sem.
Megfeszült a bőröm, a fülemben zubogott a vér, és érez-
tem, hogy Jude egyre messzebb oldalazik velem. Tudtam,
hogy amint befordul a sarkon, Noah eltűnik a szemünk elől.
Kezdtem kifutni az időből. Muszáj volt választanom, bár
egyik lehetőség sem tűnt jónak. Talán egy hős lelt volna más
kiutat, de én nem voltam hős.
Az embernek mindig van választása - mondta nekem egy-
szer Noah.
Választottam.
Minden csepp erőmet latba vetve a falhoz vágtam Jude-
ot.
Nem számított rá. A feje iszonyatosan nagyot csattant, és
elképzeltem, ahogy repedések futnak szét onnan a falon, fel a
mennyezetig és le a padlóig, aztán még mélyebbre, egészen
az alapokig. Elgyengült a szorítása, aztán Jude a padlóra ro-
gyott.
De nem menekültem.
Megperdültem, hogy szembenézzek vele. Semmit sem
hallottam a hangos zihálásomon és a zakatoló szívverésemen
kívül, de nem félelmet éreztem. Hanem színtiszta, jéghideg,
eget rengető dühöt.
Erős, ijesztő késztetést éreztem az elmémben, de megad-
tam magam neki, és valami elszabadult bennem. Felemeltem
Jude ernyedt testét, és a falhoz nyomtam. Odaszegeztem,
olyan durván vágtam a falnak, hogy levált egy kis vakolat, és
a padlóra hullott. Erősebb voltam, mint hittem. Nem ölhettem
meg Jude- ot az elmémmel, de kinyírhattam a testemmel, és
halált érdemelt.
Tudtam, hogy Noah mögöttem van, de nem sietett a segít-
ségemre. Látta, hogy nem szorulok rá.
Jude nem tért magához, ernyedten lógott a kezemben, és
az idő mintha lelassult volna, miközben fekete és piros pöty-
työk homályosították el a látásomat, és ismeretlen szag ter-
jengett a levegőben. Kecses mozdulattal összezúztam Jude
nyakát, de mintha nem is az én kezem tette volna. A látvány
vad örömmel töltött el. Éreztem, hogy mosolyra húzódik a
szám.
Mara.
Hallottam, hogy egy ismerős, szeretett hang a nevemet
suttogja, de messze volt, és én nem figyeltem oda. Nem vol-
tam hajlandó leállni, amíg a markomban szorongatott roha-
dék meg nem döglik - nem voltam hajlandó hagyni, hogy el-
meneküljön vagy meggyógyuljon. Látni akartam, ahogy
meghal, ahogy élettelen hús lesz belőle.
A gondolat forró gyönyörűséggel töltött el. Az ajtók még
mindig zárva voltak, még mindig nem jutottam ki, de elszán-
tam magam, hogy ledöntöm ezt a kócerájt, szétszaggatom az
elmémmel, és ha kell, a puszta kezemmel. Kiszabadítom in-
nen a fiút, akit szeretek. Kiszabadítom magam.
Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt elsötétült előttem a
világ.
 67

AZELŐTT
India, Kalkutta kikötője

A TÖMEG EGYRE NŐTT ÉS SŰRŰSÖDÖTT a kikö-

tőben a vadállatok körül, amik nem tartoztak ide. Az egyik
hajó fülsiketítőén tülkölt, mire a kisebb majmok rikoltoztak
és visongtak. Egy férfi rácsapott egy ketrecre az öklével:
odabent felrikácsolt egy nagy, élénk tollazatú madár. A férfi
elmosolyodott, és közelebb hajolt a madárhoz, miközben az
verdeső szárnyával a rácsokat csapkodta, és színes tollai a
földre hullottak.
Egy másik férfi bedugott egy botot egy másik ketrecbe,
egy nagy, barna majmot bökdösött vele. A majom dühödten
vicsorított.
Az apró, fekete szemű fiúcska, akitől segítséget kértem,
visszaszaladt a többiekhez, akik továbbra is botokkal zörget-
ték a tigris ketrecét, aztán hátraugrottak. A legnagyobb fiú,
aki kifakult, piros ruhát viselt, a tigrisre köpött. Az állat böm-
bölt.
Az emberek nevettek.
Ziháltam, hullámzott a mellkasom. Zakatolt a szívem, és
az öklömben szorongattam a rongybabát.
A legnagyobb fiú lehajolt. Felkapott egy, két, három kö-
vet. A többi gyerek követte a példáját.
Aztán mindegyikük hajigálni kezdte a tigrist. Egyes kö-
vek nagy zajjal pattantak le a rácsról. Mások az állat bundá-
jának csapódtak.
 Eltöltött a gyűlölet, majd szétvetett. Sötét gondolatok ka-
varogtak az elmémben, az idő pedig lelassult, miközben a
tigris acsargott, és a ketrec hátuljába húzódott. A fiúk nevet-
tek, a tömeg pedig éljenzett.
Az állat nem ezt érdemelte. Azt kívántam, bárcsak kisza-
badulna, és el is képzeltem, ahogy a csillogó fémrácsok a
földre hullanak, ahogy karmok és fogak érnek bőrhöz, nem
pedig kövek a bundához. Lehunytam a szemem, mert inkább
ezt a képet akartam nézni.
Egy sikoly hallatán felnéztem.
A tigris a ketrec hátuljának dőlt - ami kinyílt. Figyeltem,
ahogy az állat lecsapott a legközelebbi fiúra, a legnagyobbra.
Karma széles, vörös sebet ejtett a fiú oldalán.
A másik fiú, az apró szemű, halálra váltan, dermedten
állt. De nem a tigrist nézte. Hanem engem. Szája azt a szót
formálta, ami egy napon a nevem lesz.
Mara.
A tigris a földre terítette a nagyobb fiút, aki ismét sikol-
tott. Az állat fölé hajolt, a fogai közé kapta a nyakát, és ráha-
rapott. A fiú sikoltozása abbamaradt.
Ekkor mások kezdtek sikoltozni, de nem számított. Az ál-
lat elszabadult.
 68

AZUTÁN

EGY REGGEL ARRA ÉBREDTEM, hogy nem tudom,

milyen nap van, csak azt, hogy kórházban vagyok, és hogy
Kells doktornő ül a szobámban.
Mindent tisztán láttam: az ágyam melletti infúziós áll-
ványt. A durva, agyonmosott pamuttakarót. A kazettás ál-
mennyezetet és a világító neoncsöveket. Hallottam a zúgásu-
kat. De mintha üvegen át néztem volna a steril szobát, és
benne mindent.
Aztán egyszeriben elárasztottak az emlékképek.
Jude, amint ernyedten lóg a kezemben, miközben kiszorí-
tom belőle az életet.
Stella és Jamie, amint sérülten és fájdalmak között kivon-
szolják Megant a kínok kertjéből.
És Noah, amint figyelem, ahogy kihuny benne a láng,
miközben hazudok neki, és erősködök, hogy nem lesz semmi
bajom.
De mégsem volt hazugság. Kiszabadultam Jude szorítá-
sából, és Noah ott volt a közelemben, mellettem állt, mielőtt
elájultam. A nevemen szólított. Hallottam. Emlékeztem rá.
Tudni akartam, most hol van Noah. Hol vannak a többiek.
És én hol vagyok?
Megpróbáltam felülni, kikelni az ágyból, de valami meg-
akadályozott. Lenéztem a kezemre, ami a rám terített, vilá-
goskék pamuttakarón hevert, meg a betakart lábamra, arra
számítva, hogy szíjakat fogok látni.
 De nem voltam leszíjazva. Mégsem bírtam megmozdítani
a kezemet.
- Jó reggelt, Mara - szólt Kells doktornő. - Tudod, hol
vagy?
Elfogott a félelem, hogy ha felnézek, meglátom a táblát,
ami arról tájékoztat, hogy egy pszichiátriai osztályon vagyok.
Hogy kiderül, el sem hagytam ezt a helyet. Hogy az elmúlt
két hét, hat hét, hat hónap meg sem történt. Mindazok után,
amit túléltem, ez volt az egyetlen dolog, amit a doktornő még
mondhatott volna nekem, hogy megtörjön.
De a fejemet tudtam mozgatni, így körülnéztem. Ebben a
szobában nem volt ablak. Nem láttam táblát. Nem akadt meg
a szemem semmin az infúziós állványon kívül, csak egy nagy
tükrön a falon, Kells doktornő mögött.
Igaz, hogy nem tudtam, hol vagyok, de arra emlékeztem,
mit tett ez a nő. Figyeltem, ahogy békésen üldögél a műanyag
széken az ágyam mellett, és gondolatban sorra vettem az ösz-
szes alkalmat, amikor a képembe hazudott. Láttam a felvételt
Jude-ról a szobámban, ahogy engem figyelt alvás közben,
mialatt Kells doktornő mindent rögzített. A nő végig tudta,
hogy Jude életben van. Tudta, hogy mit művel velem az a
rohadék. Beengedte őt a Horizontba, és mindannyiunkat kitett
a poklok poklának.
A doktornő arckifejezése nem változott, de én egészen új
szemmel láttam őt.
- Tudod, ki vagyok? - kérdezte Kells doktornő.
Maga az a személy, aki visszaélt a bizalmammal. Aki ha-
zugságokkal és gyógyszerekkel traktált, úgy téve, mintha jót
akarna nekem, pedig igazából a létező legrosszabbat akarta.
Azt próbáltam mondani: Pontosan tudom, ki maga. Ám ami-
kor kinyitottam a számat, csak annyi jött ki rajta:
- Igen.
 Úgy éreztem magam, mintha üvegbúra alatt lennék. Min-
dent láttam és mindent hallottam, de mégsem voltam ura
önmagamnak. Mintha kívülről figyeltem volna saját maga-
mat. Nem bénultam le: éreztem a lábamat és a bőrömet irritá-
ló, durva ágyneműt. Meg tudtam volna nyalni az ajkamat, és
meg is tettem. Meg bírtam szólalni, de nem tudtam kimonda-
ni a szavakat, amiket akartam. És hiába próbáltam a számat
sikoltásra, a lábamat meg rúgásra utasítani, egyszerűen nem
bírtam megvalósítani a vágyamat.
- Szeretnék elbeszélgetni veled néhány dologról, de leg-
először is tájékoztatlak, hogy az infúzióban a nátrium-
pentotál egy változatát kapod. Hallottál már a nátrium-
pentotálról?
- Nem - felelte mérgezett hangom.
- Köznyelven igazságszérumnak szokták nevezni... Bár ez
nem teljesen pontos. Mindenesetre ez a szer segítséget nyújt-
hat a szenvedés bizonyos fajtái ellen. A kísérleti pszichiátriá-
ban néha ezzel próbáljuk meg enyhíteni a depressziós betegek
mániás vagy katatóniás állapotát. - Közelebb hajolt hozzám,
és még halkabban azt kérdezte: - Te sokat szenvedtél, ugye,
Mara?
Fortyogtam az ágyhoz szögezve, magamba zárva, és leg-
szívesebben a nő arcába köptem volna. De nem bírtam. Azt
feleltem:
- Igen.
Kells doktornő bólintott.
- Úgy gondoljuk, hogy ez az általunk kifejlesztett változat
segíteni fog a te... egyedi esetedben. Mi a te oldaladon állunk.
Segíteni szeretnénk neked - mondta higgadtan. - Hagyni fo-
god, hogy segítsünk? - Hátrapillantott a tükörre.
Nem - üvöltötte az elmém.
- Igen.
 - Örülök neki. - A doktornő elmosolyodott, és felvett va-
lamit a padlóról. Amikor felemelte a kezét, láttam, hogy egy
távirányító van nála. - Hadd mutassak neked valamit! -
mondta, aztán fennhangon így szólt: - Képernyő!
Egy vékony, fehér képernyő ereszkedett le a plafonból,
miközben a tükör közelében elhúzódott a fal egy része, és
előbukkant egy tábla, rajta listával.
- Szívmonitor! - szólalt meg Kells doktornő, mielőtt elol-
vashattam volna a listát. Hallottam, hogy valami csipogni
kezd mellettem, a szívverésemmel egy ritmusban. - Lámpa! -
folytatta, és a szoba elsötétült. Aztán felemelte a távirányítót,
és megnyomta a lejátszást.
Néztem Claire kamerájának remegő felvételét, miközben
az elmegyógyintézetet pásztázta, időről időre Rachelt véve.
Figyeltem a jelenetet, amit Jude hagyott nekem a szobámban,
amit egyszer már végignéztem.
Elsötétedett a képernyő. Hallottam a nevetésemet.
Ám ahol a múltkor véget ért a felvétel, most csak megre-
megett a kép, de folytatódott a videó. Jude anyaga meg volt
vágva. Ezen a felvételen, ezen a képernyőn most láttam,
ahogy valaki felemeli a kamerát. És épp, mielőtt ez a videó
megszakadt volna, fénysugár villant a képen.
Megvilágítva Kells doktornő arcát.
Ott volt az elmegyógyintézetnél. Ott volt azon az éjsza-
kán.
Úgy éreztem, menten elhányom magam, de a testem meg
sem moccant, miközben ismét kigyulladt a világítás.
Kells doktornő a táblára mutatott.
- Mara, látod, mi van odaírva? - Átfutottam a szavakat,
miközben a fülemben hangosan lüktetett a vér. A masina, a
szívmonitor gyorsabban csipogott.
 Kísérleti alanyok
S. Benecia: manifesztáció megtörtént (G1821- hordozó,
eredet ismeretlen). Mellékhatások(?): anorexia, bulimia, ön-
bántalmazás. A beadott gyógyszerekre jól reagál.
Kontraindikáció feltételezett, de egyelőre ismeretlen.
T. Burrows: nem hordozó, elhunyt.
M. Cannon: nem hordozó, szedálva.
M. Dyer: manifesztáció folyamatban (G1821- hordozó,
eredeti). Mellékhatások: manifesztációval együtt jelentkező
PTSD, hallucináció, önbántalmazás, esetleg skizofrénia (pa-
ranoid altípus). Midazolamra reagál. Feltételezett
kontraind.: n.e.s.s.?
J. Roth: manifesztáció folyamatban (Gl821- hordozó, fel-
tételezett eredeti), kiváltott. Mellékhatások: lehetséges szemé-
lyiségzavar, hangulatbetegség. Kontraind. feltételezett, de
egyelőre ismeretlen.
A. Kendall: nem hordozó, elhunyt.
J. L.: manifesztáció mesterségesen kiváltva, Lenaurd-
protokoll, túl korai. Mellékhatások: disszociatív személyiség-
zavar (kezelés sikertelen), antiszociális személyiségzavar (ke-
zelés sikertelen); migrén, extrém agresszivitás (kezelés siker-
telen). Nincs ismert kontraindikáció.
C. L.: manifesztáció mesterségesen kiváltva, Lenaurd-
protokoll, túl korai, elhunyt.
P. Reynard: nem hordozó, elhunyt.
N. Shaw: manifesztáció megtörtént (eredeti G1821- hor-
dozó). Mellékhatások(?): önbántalmazás, nyílt oppozíciós
zavar (kezelésre nem reagál); diszruptív viselkedési zavar?
(kezelésre nem reagál); tesztelés: a-oszályú hatóanyagok
(nem reagált); b- osztályú hatóanyagok (nem reagált), c- osz-
tályú hatóanyagok (nem reagált); egyik osztályra sem rea-
gált; (tesztelés: m.a. d.), elhunyt.
 Általános mellékhatások: hányinger, hőemelkedés, álmat-
lanság, rémálmok.

- Egy kettős vakkísérletben veszel részt, Mara - magya-

rázta Kells doktornő. - Ez azt jelenti, hogy a kezelőorvosaid
és a veled foglalkozó tanácsadók többsége nem volt tisztában
azzal, hogy vizsgálati alany vagy. A szüleid sem tudtak róla.
Azért választottunk ki erre a kísérletre, mert van egy bizo-
nyos egészségügyi problémád: hordozol egy olyan gént, ami
árt neked.
Hordozó.
- Olyan hatással van rád, ami miatt veszélyt jelentesz ön-
magadra és másokra.
Mellékhatások.
- Érted?
- Igen - felelte áruló hangom. Megértettem.
- A barátaid közül néhányan szintén hordozzák ezt a gént,
ami mindannyiotoknál megakasztotta az élet normál menetét.
Stella. Jamie. Noah. Mindegyikük neve szerepelt azon a
listán, ahogy az enyém is.
Ahogy a J. L. is. Jude Lowe.
Tudni akartam, mik vagyunk, és most már tudtam. Nem
páciensek voltunk.
Hanem tesztalanyok. Áldozatok voltunk, méghozzá töké-
letesek. Ha kísérleti nyálként farkast kiáltanánk, akkor Kells
doktornő őrültnek állítana be minket, és ezt több száz oldal-
nyi pszichológiai kortörténet támasztaná alá. Tisztában vol-
tam vele, hogy ha bármelyikünk is elmondaná az igazat, a
világ kitalációnak hinné azt.
Az elmegyógyintézet, Jude, Miami... mindazok, akiket
megöltem. .. az öcsém elrablása... Minden ehhez a pillanathoz
vezetett.
 Mivel mindez gondosan kiszámított eseménysorozat volt.
Pontosan így tervezték.
Nem elküldték a Horizontba - hanem idehoztak. A szüle-
imnek fogalmuk sem volt, mi ez a hely; ők csak segíteni
akartak rajtam, és Kells doktornő elhitette velük, hogy rendbe
fogok jönni. Amikor a szüleim azt gondolták, hogy jobban
vagyok, úgy döntöttek, nem kell ellátogatnom a bentlakásos
intézetbe; és előbb-utóbb végleg kivettek volna a horizontos
programból.
És pontosan azon a napon, amikor a szüleim úgy döntöt-
tek, nem kell eljönnöm a BTI-be, Jude rákényszerített, hogy
vágjam meg a csuklómat. De nem azért, hogy megöljem ma-
gam.
Hanem azért, hogy visszakerüljek a Horizontba.
A fülembe csengett Stella hangja, csupán susogás volt az
agyamban.
„Szükségük van rád.”
Kiknek? Kellsnek és Jude-nak?
A doktornő megakasztotta zakatoló gondolataimat.
- A problémád fájdalmat okozott a szeretteidnek, Mara.
Talán fájdalmat akarsz okozni azoknak, akiket szeretsz?
- Nem - feleltem, és tényleg ez volt az igazság.
- Tudom, hogy nem - felelte a doktornő komolyan. - És
őszintén sajnálom, hogy eddig nem sikerült segítenünk ne-
ked. Azt reméltük, hogy le tudunk szedálni, mielőtt még ösz-
szedöntenéd az épületet. De utána is megtettünk minden tő-
lünk telhetőt, hogy megmentsük az összes barátodat.
Ettől a szívverésem is elállt. A helyiségben néhány má-
sodpercig csend honolt, mielőtt újra csipogni kezdett volna a
szívmonitor.
- Nem egészen arra számítottunk, ahogy a dolgok végül
alakultak. .. A történteket figyelembe véve kész szerencse,
hogy legalább Jamie Rotht, Stella Beniciát és Megan Cannont
ki tudtuk juttatni, mielőtt súlyos sérülést szenvedtek volna.
Noah Shaw-ért viszont semmit sem tehettünk.
Biztosan rosszul hallottam.
Csakis ez történhetett. Szép lassan, nyugodtan a lista felé
fordítottam a fejem, és kényszerítettem az agyamat, hogy al-
kosson a táblán látott betűkből olyan szavakat, amiket fel tu-
dok fogni, amiknek van értelme. Ám most csupán azt az
egyetlen szót tudtam felfogni:
Elhunyt.
Ez szerepelt Noah nevénél.
Az elmém felidézte annak a nőnek a szavait, akit Noah
egyszer hazugnak nevezett:
„A szerelmed csak pusztulást hoz rá. ”
Minden fájdalom, amit valaha éreztem, csak felkészülés
volt erre a pillanatra.
- Beomlott körülötted a tető, Mara, de téged nem talált el.
Noah viszont olyan közel volt hozzád, hogy őt maga alá te-
mette.
„A fiú hamarosan megfog halni, méghozzá a te oldala-
don, hacsak le nem mondasz róla. ”
- Őszinte részvétem - mondta Kells doktornő.
Amit mondott, az lehetetlen volt. Lehetetlen. Noah min-
dig meggyógyult, bármi baja is esett, mindig. Újra és újra és
újra megesküdött, hogy nem árthatok neki. Noah sosem ha-
zudott. Nekem nem.
Kells doktornő viszont folyton- folyvást hazudott. Hazu-
dott nekem Jude-ról. Hazudott Jude-nak rólam. Hazudott a
szüleimnek a Horizontról.
Hazudott nekünk, mindannyiunknak.
És most is hazudott nekem.
 De hiába, kicsordult a könnyem. Csupán egyetlen csepp.
Legördült idegenné vált arcomon.
- Gondoskodni szeretnénk róla, hogy soha többé ne tör-
ténhessen ilyesmi, Mara, és úgy véljük, hogy ez sikerülhet is,
hogyha a beleegyezésedet adod.
Kells doktornő várta a válaszomat, nem mintha képes let-
tem volna bármi mást mondani az igenen kívül. Tudta, hogy
valójában nem adhatom a beleegyezésemet, vagyis ez most
valamiféle előadás volt, valamilyen demonstráció. Nem a sa-
ját érdekemben, hanem valaki más kedvéért.
Dühöngtem magamban.
- Szeretnénk segíteni, hogy jobban lehess, Mara. Szeret-
nél jobban lenni?
Szavai felidéztek bennem egy poros emléket.
„Mit akarsz?”- kérdezte tőlem Kells doktornő a horizon-
tos kezelésem legelső napján.
„Jobban lenni”- feleltem akkor.
Őszinte válasz volt. Az elmegyógyintézet összeomlása
után marcangolt a gyász. Miután Jude megjelent a rendőrsé-
gen, elhatalmasodott rajtam a félelem. Bánat és bűntudat kín-
zott, rettegtem a családomért és magamért. Féltem magamtól.
Teljesen úrrá lett rajtam a rettegés.
Kells doktornő kihasználta ezt. Ahogy Jude is. Fogalmam
sem volt, milyen szerepet játszik Jude ebben az egészben,
vagy hogy mit nyer Kells doktornő azzal, ha terrorizál, kínoz
és becsap engem.
Nem tudtam, miért van szükségük rám, miért hoztak ide,
hol vagyok egyáltalán, és egyedül vagyok- e itt. De már nem
féltem. Más nevek is szerepeltek azon a listán, és elszántam
magam, hogy ha ők szintén itt vannak, akkor kiszabadítom
mindegyiküket, és viszont fogjuk látni a szeretteinket.
 Tudtam, hogy viszont fogom látni a fiút, akit szeretek.
Egész lényemmel tudtam.
Kells doktornő megismételte a kérdését.
- Szeretnél jobban lenni, Mara?
Most már nem.
Ekkor a lelkemben valami életre kelt. Kinyújtózott, fel-
állt, és megfogta a kezem.
- Igen - hazudta a hangom. Válaszom hallatán a doktornő
kirúzsozott ajka műmosolyra húzódott.
Tisztában voltam vele, hogy jelen pillanatban csapdába
zár a saját testem, ez az ágy. De ahogy kinéztem szemem ab-
lakán, a börtönöm rácsain, azt is tudtam, hogy nem zárhatnak
be örökre.
Megzörgették a ketrecem rácsát, hogy lássák, harapok-e.
Alig vártam, hogy kiengedjenek, és megtudják: a válasz igen.

VÉGE A MÁSODIK RÉSZNEK

 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ez a könyv nem létezne számos ember emberfeletti erőfe-

szítése nélkül, de négyen vannak, akiket mindenképpen ki
kell emelnem közülük:
Courtney Bongiolatti: rengeteget tanultam tőled, és ki
sem tudom fejezni, milyen nagyra értékelem a rám szánt idő-
det, a tehetségedet és a végtelen türelmedet. Ez a könyv miat-
tad lett ilyen jó, és nagyon fogsz hiányozni.
Alexandra Cooper: hihetetlenül rövid idő alatt hihetetle-
nül sokat tettél hozzá ehhez a regényhez. El sem hiszem, mi-
lyen szerencsés vagyok, hogy kétszer is megütöttem a főnye-
reményt szerkesztő terén.
Barry Goldblatt: bármi történjék is, te sosem engeded,
hogy elhagyjam magam. Hála istennek, hogy mellettem állsz!
És végül, de korántsem utolsósorban, Kat Howard. Kat, te
segítettél rálelnem a szavakra, amiket meg akartam írni, és
egyesével előcsalogattad őket belőlem. Minden egyes nap
velem voltál, annak ellenére, hogy valójában több ezer kilo-
méterre voltunk egymástól. Soha nem fogom tudni eléggé
megköszönni.
Továbbá hálás köszönetem Ellen Hopkinsnak, amiért se-
gített meghallanom Noah hangját, és Nova Ren Sumanak,
amiért újra és újra megmentett. Mindketten nagylelkűek és
bölcsek vagytok, és szerencsés vagyok, hogy a barátomnak
nevezhetlek titeket.
Mindennap hálát adok Justin Chandáért, Paul Crichtonért,
Siena Koncsolért, Matt Pantolianóért, Chrissy Noh- ért, Amy
Rosenbaumért,
Elka Villáért, Michelle Fadlalláért, Venessa Williamsért,
valamint Simon & Schuster egész csapatáért. És örök hálám
Lucy Ruth Cumminsnak, amiért ismét lélegzetelállító borítót
tervezett: ámulatba ejtesz,
Stephanie, Emily L., Sarah, Bridget, Ali, Anna, Christi és
Emily T.: köszönet mindenért! Hálásan köszönöm Rebecca
Cantlcyu- U, hogy személyesen felügyeli a dolgokat, amikor
én magam nem tudnám.
És mint mindig, köszönöm szépen a végtelen türelmet és
támogatást a családomnak: Janie- nek és Bob nagyapának,
Jeffrey- nek, Melissának, Eddie bácsinak, Viri néninek és
Paul bácsinak, Barbarának és Peternek, Tanténak és Jeff bá-
csinak, valamint az összes kuzinomnak. Nagyi és Zadie: ál-
dott legyen az emléketek! Bret, köszönet a Dawson és a ha-
verokén, a szilveszterért, meg hogy elviselted az állandó
nyaggatásomat. Yardana, szeretlek, és már nem is emlék-
szem, milyen volt nélküled a családunk. Köszönöm, hogy a
segítségemre voltál a könyv megírásában a szakértelmeddel;
nélküled nem ábrázolhattam volna hitelesen az én kis kívülál-
lóimat. A helytálló pszichológiai részletek mind neked kö-
szönhetően voltak pontosak, és minden pontatlanság csakis
az én hibám, egyedül az én felelősségem.
Martin és Jeremy: ti már megkaptátok az ajánlást. Érjétek
be ennyivel!
Végül köszönet édesanyámnak, Ellennek, amiért mindig
is hitt bennem. Még akkor is, amikor nem kellett volna.