Chuck

Palahniuk
ALTATÓ
A fordítás az alábbi kiadás alapján
készült: Chuck Palahniuk: Lullaby
Doubleday, New York, 2002
Fordította TOTTH BENEDEK
SzerkesztetteIllés Róbert
Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2010
Felelős kiadó: Szász Zsolt
Copyright © Chuck Palahniuk, 2002
Hungarian translation © Totth Benedek,
2010
ISBN 978-963-266-159-9
Hálás köszönettel ajánlom ezt a könyvet a
következőknek…
Jason Cheung Kyle McCormick
Dennis Widmyer Amy Dalton
Kevin Kölsch
…ők akkor is elolvasták a dolgaimat,
amikor senki más nem olvasta el a
dolgaimat.

Prológus
Azúj tulaj először úgy
tesz, mintha soha nem
nézte volna meg a
nappali
padlóját. Legalábbis nem alaposan.
Nem nézték meg, amikor először já rtak a
házban. És akkor sem, amikor a műszaki
ellenőr terepszemlét tartott. Lemérték a
szobákat, megmondták a költöztetőknek,
hová tegyék a kanapét meg a zongorát,
minden holmijukat behordták, de egyszer
sem fordult meg a fejükben, hogy
megnézzék a nappali padlóját.
Kamuznak.
Aztán az első reggel, amikor
lebattyognak az emeletről, megpillantják
a fehértölgy padlóba karcolt szót:
KOTRÓDJ
Vannak, akik elintézik annyival, hogy
valamelyik vicces kedvű have rjuk
szívatja őket. Mások biztosak benne,
hogy a költöztetők csinálták, amiért nem
kaptak borravalót.
Pár nap múlva a n agyobbik
hálószoba északi falából csecsemősírás
hallatszik.
Általában ilyenkor szoktak telefonálni.
Hősünk, Helen Hoover Boyle ezen a
reggelen a háta közepére se kívánja ezt a
bizonyos „új tulajt” a vonal másik végén.
Nincsen szüksége a hebegésre és a
nyafogásra.
Helennek most kizárólag egy friss kávé
kell, és egy hatbetűs szó arra,
hogy„baromfi”. És szeretné lehallgatni a
rádióvevővel a rendőrségi adást. Helen
Boyle addig csettintget az ujjával, amíg a
titkárnője végre benéz az irodába.
Hősünk két kézzel befogja a
telefonkagylót, és a rádióvevőre mutat
vele.
– Kilenctizenegyes kód – mondja. Mona,
a titkárnő vállat von, és így felel:
– Na és?
Helennekkellene kikeresnie a
kódkönyvből, hogy mi történt.
– Nyugi– mondja Mona.– Csak egy bolti
szarka.
Gyilkosságok, öngyilkosságok,
sorozatgyilkosságok, túladagolások –
nincs idő megvárni, hogy ezek a hírek az
újságok címlapjára kerüljenek. Nem
hagyhatod, hogy egy másik ügynök előbb
megtalálja a következő nagy durranást.
Helennek most arra van szüksége, hogy a
Creswood Terrace 325. szám alatti új
lakó elhallgasson végre egy pillanatra.
Az üzenet természetesen a nappali
padlójában jelent meg. Csak az furcsa,
hogy a csecsemő a falban ritkán szokott
bömbölni a harmadik éjszaka előtt. A
fantomüzenet jelenik meg először, és
csak utána üvölti végig az éjszakát a
baba. Ha a tulaj elég szívós, csak egy hét
múlva telefonál, amikor megjelenik egy
arc a kád vizében. Egy ráncok szabdalta
arc, sötét lyukakkal a szemei helyén.
Az étkező fala mentén körbesuhanó
árnyak a harmadik héten jelennek meg,
amikor a lakók asztalhoz ülnek, hogy
megvacsorázzanak. Valószínűleg ezzel
még nincsen vége az ehhez hasonló
események sorának, de négy hétnél
tovább még senki sem bírta.
Helen Hoover Boyle azt mondja az új
tulajnak:
– Ha készen áll, hogy bíróság előtt
bizonyítsa, hogy az épület lakhatatlan, ha
minden kétséget kizáróan be tudja
bizonyítani, hogy az előző tulajdonos
tisztában volt vele, hogy mi folyik a
házban… – Aztán így folytatja:
– Hadd mondjak önnek valamit. Ha
elveszít egy ilyen pert, az komoly negatív
hírveréssel jár, és a háza fabatkát sem fog
érni.
Pedig egész jó ez ház a Crestwood
Terrace 325. szám alatt, Tudorstílusú, új
kialakítású tetővel, négy hálószobával,
három és fél fürdőszobával. Kerti
úszómedencével. Hősünk mindezt
anélkül is tudja, hogy rápillantana az
ingatlan adatösszesítőjére.
Egy másik, egy aszimmetrikus
nyeregtetős, új-angliai ház az Eton
Courton, hat hálószobával, négy
fürdőszobával, fenyőlambériás
előszobával és olyan konyhával, ahol vér
csorog a falakon. Helen nyolcszor adta el
a házat az utóbbi négy évben.
– Tartsa egy pillanatig!– mondja az új
tulajnak, és megnyomja a piros gombot a
telefonon.
Helen fehér kosztümben és cipőben van,
de nem hófehérben. Ez a fehér inkább a
síparadicsomok világát idézi,
magánlimuzinokkal és sofőrökkel,
tizennégy darabos, színben összeillő
poggyászkészlettel és a Lake Louise
Hotel lakosztályaival.
Hősünk kiszól az ajtón:
– Mona? Holdsugár? – Aztán
hangosabban hozzáteszi: – Szellemlány?
Helen az asztalán heverő összehajtogatott
újságon dobol a tollával. – „Rágcsáló”,
hét betű? – kérdezi.
A rádióvevő, amivel lehallgatják a
rendőrségi adást, recsegve köpködi a
szavakat, motyog, ugat, és minden
bejelentkezés végén megismétli: „Vétel?”
Megismétli: „Vétel?”
– Ez a kávé nem valami nagy durranás –
kiabálja Helen Boyle.
Egy óra múlva meg kell mutatnia egy
Anna királynő korabeli stílusban épült, öt
hálószobás házat, külön lakrésszel az
anyósnak, két gázkandallóval és egy
gyógyszer-túladagolásban elhunyt
öngyilkos arcával, amely éjszakánként
megjelenik az öltözőszoba tükrében.
Ezután egy osztott szintű tanyaház
következik, fúvott levegős gázkazánnal,
lépcsőzetesen süllyesztett, kör alakú
társalgóval és egy több mint egy
évtizeddel korábbi kettős gyilkosság
során eldördült fantom-lövések ismétlődő
hangjával. Mindez fel van írva Helen
vörös bőrbe kötött, vaskos
határidőnaplójába. Helen mindent
feljegyez.
Újra belekortyol a kávéjába, és azt
mondja:
– Mi ez a vacak? Instant mokka? A kávé
legyen kávé ízű.
Mona összefont kézzel megáll az ajtóban.
– Mi van? Helen azt mondja:
– Szeretném, ha elugranál a… – A
csiptetős felíró táblára erősített
ingatlanadatösszesítők közt lapozgat. –
Ha elugranál a Willmont Place Ha
elugranál a Willmont Place ba. Holland
gyarmati stílusú ház, téli kerttel, négy
hálószobával, két fürdővel és egy
minősített emberöléssel.
A rádióvevő megszólal:
– Vétel?
– Csak a szokásos – folytatja Helen,
aztán lefirkantja a címet egy cetlire és
odanyújtja Monának. – Ne fejts meg
semmit! Ne égess zsályát! Ne űzz
ördögöt!
Mona elveszi a cetlit, és azt mondja:
– Csaknézzem meg, hogy milyen a
vibrálás?
Helen legyint egyet, és azt mondja:
– Nem szeretném, ha bárki elindulna
bármilyen fény felé bármilyen alagútban.
Szeretném, ha ezek a szörnyek itt
maradnának, ezen az asztrálsíkon,
köszönöm. – Helen az újságba pillant, és
azt mondja:– Ott van nekik az egész
örökkévalóság, hogy halottak legyenek.
Hadd maradjanak még ötven évig abban
a házban a láncaikat csörgetve.
Helen Hoover Boyle a telefonra pillant,
amelyen egy villogó kis lámpa jelzi, hogy
az új tulajdonos még mindig a vonalban
van, és azt mondja:
– Mit találtál tegnap a hatszobás
spanyolban?
Mona a szemét forgatva a plafonra néz.
Előretolja az állát, nagyot sóhajt, a felfelé
áramló levegő meglobogtatja a
homlokába lógó tincseket.
– Erőteljes energiákat éreztem a házban.
Valami titokzatos jelenlétet. De az
elrendezése fantasztikus. – Mona
nyakában fekete selyemszalag lóg,
amelynek vége eltűnik a szája sarkában.
Hősünk azt mondja:
– Szarok az elrendezésre.
Felejtsd el az álomkérókat, amiket ötven
évente egyszer lehet eladni. Felejtsd el a
boldog családi fészkeket. Keress rejtélyes
jelenségeket: hirtelen lehűlő helyeket,
furcsa kipárolgásokat, ideges ölebeket.
Helennek vérző falak kellettek. Jéghideg
láthatatlan kezek, amik kirángatják az
ágyból a gyerekeket az éjszaka közepén.
Vörösen izzó szemek a sötét alagsori
lépcső alján. Ezekre volt szüksége, no
meg persze takaros utcai homlokzatra.
Az Elm utca 521. alatti földszintes,
verandás villa, négy hálószobával, eredeti
ablakajtóvasalatokkal és velőtrázó
sikolyokkal a padláson.
A Weston Heights 7645. alatti
francianormandiai stílusú házban boltíves
ablakok, külön tálalóhelyiség, kazettás
ólomüveg ajtók vannak, meg egy az
emeleti folyosón kóborló holttest, szúrt
sebekkel.
A Levee Place 248. alatti ranchstílusú
ház, öt hálószobával, négy és fél
fürdőszobával, téglafalú, zárt földszinti
terasszal – és a nagy hálószoba falain
időről időre megjelenő vérköpetekkel,
amelyek egy lefolyótisztító- mérgezés
áldozatától származnak.
Nyughatatlan házak, így nevezik az
ingatlanosok. Ezeket a házakat sosem
adják el, mert senkinek sincs kedve
megmutatni őket a vevőknek. Nincsen
olyan ingatlanos, aki vállalná, hogy
helyszíni ingatlanbörzét tart,
megkockáztatva ezzel, hogy akár csak
pár percre is egyedül marad az épületben.
Viszont ha úgy nézzük, ezeket a házakat
félévente újra meg újra el lehet passzolni,
mert senki sem bír megmaradni bennük.
Ha ilyen ingatlanokból sikerülne
összeszednie párat, mondjuk húsz-
harminc luxuskérót, Helennek soha többé
nem kellene bekapcsolnia a rádióvevőt,
hogy lehallgassa a rendőrségi adást. Soha
többé nem kellene gyászjelentéseket, és
gyilkosságokról meg öngyilkosságokról
szóló tudósításokat olvasgatnia a lapok
bűnügyi rovatában. Soha többé nem
kellene elküldenie Monát, hogy
szaglásszon körbe a szóba jöhető
ingatlanoknál. Nyugodtan hátradőlhetne,
és kitalálhatná, melyik hatbetűs „ló-félét”
kell beírnia a k eresztrejtvénybe.
– És ugorj be a tisztítóba a ruháimért! –
mondja Helen.– És szerezz rendes kávét!
– Tollával Monára bök, és így folytatja: –
És a profizmusra való tekintettel, hagyd
otthon a raszta talizmánjaidat!
Mona kihúzza a szájából a fekete
selyemszalagot, és egy nedvesen csillogó
kvarckristály bukkan elő a szájából.
Mona ráfúj, és azt mondja:
– Ez egy kristály. A pasimtól, Osztrigától
kaptam. Mire Helen:
– Egy Osztriga nevű sráccal jársz?
Mona elengedi a kristályt, ami most a
mellkasán pihen, és így felel:
– Osztriga azt mondta, ez megóv engem.
– A kristály sötét nyálfoltot hagy Mona
narancssárga blúzán.
– Ja, és mielőtt elmész – folytatja Helen–,
hívd fel nekem Bili vagy Emily
Burrowst!
Helen megnyomja a telefon pirosan
villogó gombját, és beleszól a kagylóba:
– Elnézést, már itt is vagyok.
Aztán magyarázni kezd, hogy számtalan
lehetőség van a helyzet rendezésére. Az
új tulaj kiköltözhet, elég aláírnia az
ingatlanátruházási okiratot, és onnantól
fogva a bank problémája, hogy mihez
kezd a házzal.
– Vagy– folytatja hősünk – átruházza rám
az ingatlan kizárólagos értékesítési jogát.
Mi ezt mellényzseblajstromnak hívjuk.
Előfordul, hogy az új tulaj elsőre nemet
mond. De amikor a kádban, a lábai között
megjelenik az a rettenetes arc, amikor
árnyak kezdenek körbe- körbe mászkálni
a falakon, nos, akkor mindenki rábólint
az ajánlatra.
Az új tulaj a vonal másik végén azt
mondja:
– És akkor maga nem árulja el a
vevőknek, hogy van egy kis gond a
házzal?
Mire Helen így felel:
– Ne is pakolják ki a dobozokat. Majd azt
mondjuk az érdeklődőknek, hogy épp
kiköltözőben vannak. Ha bárki kérdezi,
mondja azt, hogy áthelyezték egy másik
városba és hogy imádta a házat.
Helen folytatja:
– Minden más a mi kis titkunk marad.
Mona beszól az előtérből:
– BillBurrows a kettes vonalon. A
rádióvevő reccsen:
– Vétel?
Hősünk megnyomja a gombot, és
beleszól a kagylóba:
– Bill!
Aztán Mona felé fordul, és azt tátogja:
Kávét! Majd az ablak felé biccent, és azt
tátogja: Nyomás! A rádióvevő reccsen:
– Van vétel?
Ez voltHelen Hoover Boyle. A hősünk.
Most már halott, és mégsem halott. Így
nézett ki egy átlagos napja. Ilyen volt az
élete az előtt, hogy én megjelentem a
színen. Lehet, hogy ez egy szerelmi
történet, de lehet, hogy nem. Attól függ,
mennyire tudok hinni magamnak.
Ez a történet Helen Hoover Boyle-ról
szól. Arról, hogy kísért engem. Mint egy
dal, amit nem bírsz kiverni a fejedből.
Arról, hogy milyennek kellene lennie a
világnak. Arról, ami foglalkoztat. Arról,
hogy hogyan hurcolod a múltadat a
jövődbe.
Ennyi. Erről van szó. Ez Helen Hoover
Boyle. Mindnyájunkat kísértenek és
mindannyian kísértünk. Ezen a napon,
szokványos életének utolsó normális
napján, hősünk így szól a telefonba:
– Bill Burrows? Azt mondja:
– Kérem, szóljon Emilynek, hogy jöjjön
ő is a telefonhoz, mert azt hiszem,
megtaláltam önöknek a tökéletes otthont.
Helen beírja a keresztrejtvénybe a
„szamár” szót, és így folytatja:
– Ha minden igaz, a tulajdonosok
szeretnének gyorsan túladni az
ingatlanon.

fejezet
 Atörténetekkel az a gond, hogy
mindig utólag mesélik őket. Még a
baseballközvetítések a rádióban – a
hazafutások, az ütőhibák –, még ezek is
pár perc késéssel kerülnek adásba. Még
az élő műsorokat is késleltetik néhány
másodperccel.
Még a hang és a fény sem tud elég
gyorsan haladni.
Aztán az elbeszélővel is akadnak gondok.
A „ki, mit, hol, mikor és miért”
tudósítójával. A médiaelfogultsággal.
Azzal, ahogyan a hírvivő alakítja a
tényeket. Amit az újságírók úgy neveznek,
AKapuőr. Csak a tálalás számít.
A történet háttértörténete.
Kávézóról kávézóra járok, miközben ezt a
történetet mesélem. Fejezetről fejezetre
írom a könyvet, de mindig másik
városban, porfészekben vagy isten háta
mögötti kamionos pihenőben.
Ezeknek a helyeknek egyetlen közös
vonása van: a csoda. Csak a
bulvárlapokban lehet olvasni ezekről a
dolgokról, a csodás gyógyulásokról, a
jelenésekről, a csodákról, melyekről a
többi sajtótermék sosem számol be.
Ezen a héten a welburni Szent Szűz van
soron. Múlt héten leszállt az új- mexikói
városka főutcáján. Hosszú vörös és fekete
rasztái ostorként csapkodtak, mezítláb
érkezett, a lábfeje mocskos volt, barna
árnyalatú indián pamutszoknyát és
kivágott hátú, nyakpántos farmertopot
viselt. Ez a vezető hír a World Miracles
Reporte heti számában, amely minden
amerikai nagyáruház pénztáránál
megtalálható.
Egy héttel később én is megérkeztem.
Mindig egy lépéssel lemaradva. Utólag.
A Repülő Szűz körme rikító rózsaszínűre,
a hegye fehérre volt festve. Francia
manikűr, ahogyan azt néhány szemtanú
leírta. A Repülő Szűz egy flakon
Moszkirtó márkájú rovarölő spray-vel a
következőt írta a tündöklő, kék új-mexikói
égboltra:
NE SZÜJJTÖBB GYEREKET
(Sic)
A rovarirtó flakonját eldobta. A
palack úton van a Vatikánba. Megviz
sgálják. Már lehet kapni képeslapokat az
eseményről. Meg videókat.
Gyakorlatilag minden, amit megvehetsz,
utólagos. Vége van. Bekrepált. Lőttek
neki.
A videókon a Repülő Szűz felrázza a
rovarirtó flakonját. A főutca fölött
lebegve integet a tömegnek. A hónaljában
bozontos, barna szőrpamacs. Mielőtt írni
kezd, egy fuvallat belekap a szoknyájába.
A Repülő Szűz nem hord bugyit. És
borotválja a punciját.
Ma itt veszem fel a történet fonalát. Itt,
ebben az új-mexikói országúti
vendéglőben beszélgetek a welburni
szemtanúkkal. Velem szemben ül az
Őrmester, egy ráncos képű, ellenszenves
ír hekus. Előttünk az asztalon a helyi
újság, kihajtogatva egy egész oldalas
hirdetésnél:
FELHÍVÁS A PLÜSSVILÁG
BÚTORÁRUHÁZ-LÁNC
TÖRZSVÁSÁRLÓINAK
A szöveg a következő:
„Amennyiben mérges pókok petéztek
bele új, kárpitozott bútorába, most
lehetősége nyílhat, hogy részt vegyen az
általunk indítandó csoportperben.”
Alatta egy telefonszám, amit fel lehet
hívni, de nem veszi fel se nki. Az
Őrmesternek olyan petyhüdt a bőr a
nyakán, hogy ha összecsíped, úgy marad,
miután elengedted. Ilyenkor keresnie kell
egy tükröt, aztán addig dörzsöli a bőrt,
amíg újra ki nem simul.
Odakint a vendéglő előtti út még mindig
tele van a városba özönlő emberekkel.
Térdepelve fohászkodnak az újabb
jelenésért. Az Őrmester összeteszi
lapátkezeit, és úgy csinál, mintha
imádkozna, közben kifelé sandít az
ablakon, pisztolytáskájának csatja
kipattintva, fegyvere csőre töltve, így
várja, hogy mikor kezdődik az
agyaggalamblövészet.
Miután befejezte az égreírást, a Repülő
Szűz csókokat dobott az embereknek. Két
ujjal felmutatta a béke jelét. A fák
koronája felett körözött, fél kézzel a
szoknyáját fogta, megrázta vörös és
fekete rasztáit, integetett, és azzal ámen.
Eltűnt a hegyek mögött, a láthatáron túl.
Kész.
Azért nem szabad mindent elhinni, amit
az újságokban írnak.
A Repülő Madonna nem csoda volt.
Hanem mágia.
Ezek nem szentek. Varázsigék.
Nem azért jöttünk ide, az Őrmester meg
én, hogy szemtanúi legyünk bárminek is.
Mi a boszorkányokat üldözzük.
Ez a sztori nem az itt és a most története.
Én, az Őrmester, a Repülő Szűz. Helen
Hoover Boyle. A találkozásunk történetét
írom meg. Azt, hogy hogyan jutottunk ide.

fejezet
Egyetlen kérdést tesznek fel. Az
újságíró-iskola záróvizsgáján el kell
képzelned, hogy riporter vagy. El kell
képzelned, hogy egy nagy példányszámú,
városi napilapnál dolgozol, és a
rovatvezető szenteste kiküld, hogy járj
utána egy halálesetnek.
A rendőrség és a mentők már a
helyszínen. A szomszédok po ngyolában
és papucsban gyülekeznek a lerobbant
bérház folyosóján. A lakásban egy fiatal
pár zokog a karácsonyfa mellett. A
kisbabájuk lenyelt egy karácsonyfadíszt,
és megfulladt. Minden szükséges
információt begyűjtesz, a kicsi nevét és
korát, mindent, éjfél körül érsz vissza a
szerkesztőségbe, lapzártáig megírod a
cikket.
M egmutatod a rovatvezetőnek, aki
visszadobja, mert nincsen benne, hogy
milyen színű volt a karácsonyfadísz.
Piros vagy zöld? Nem derítetted ki, és
eszedbe sem jutott, hogy megkérdezd.
A nyomdában már várják a címoldalt,
a következő lehetőségek közül
választhatsz:
Felhívod a szülőket, és megkérdezed,
milyen színű a dísz.
Vagy nem teszel eleget a rovatvezető
kérésének, de akkor búcsút mondhatsz az
állásodnak.
A negyedik hatalmi ág. A sajtó. Az
újságíró-iskolában, ahová jártam, az etika
záróvizsgán ezt az egy kérdést tették fel.
Dönteni kell: vagy-vagy. Én azt
válaszoltam, hogy felhívnám a mentőket.
Ezeket a tárgyakat jegyzőkönyvbe veszik.
A karácsonyfadíszt le kell fényképezni,
és zacskóba kell tenni, a fotót
bizonyítékként iktatják. Kizárt, hogy
szenteste, éjfél után rácsörögnék a
szülőkre.
Kettest kaptam etikából.
Etika helyett megtanultam, hogyan
mondjam el az embereknek, amit hallani
akarnak. Megtanultam, hogyan kell leírni
mindent. Megtanultam, hogy a
rovatvezetők baromi nagy seggfejek
tudnak lenni.
Azóta sem jöttem rá, hogy igazából miről
szólt az etikavizsga. Egy nagyvárosi
napilap újságírója vagyok, nem kell
kitalálnom semmit.
Az első csecsemőt egy szeptemberi
napon, hétfőn reggel fogtam ki. A
helyszínen nem voltak
karácsonyfadíszek. A külvárosi
mobilház-parkban nem gyűltek össze a
szomszédok. Egy mentőorvos a kis
konyhában ült a szülőkkel, és a
rutinkérdéseket tette fel nekik. A másik
mentőorvos bevitt a gyerekszobába és
megmutatta, mit találtak a bölcsőben.
A mentőorvos rutinkérdései a
következők: ki találta meg a halott
csecsemőt? Mikor találták meg a halott
csecsemőt? Hozzányúlt-e valaki a
holttesthez? Mikor látták utoljára életben
a csecsemőt? Az anyja szoptatta a
csecsemőt, vagy cumisüvegből táplálták?
A kérdések talán véletlenszerűnek
tűnnek, de az orvosok nem tehetnek mást,
mint hogy összegyűjtik az adatokat, hátha
egyszer kibontakozik v alami rendszer az
esetekből.
A gyerekszobában a sárga és a kék szín
dominált, a karnisokról virágmintás
függönyök lógtak, a bölcső mellett egy
fehér, fonott, fiókos szekrény állt. És volt
még a szobában egy fehérre festett
hintaszék. A bölcső fölött felhúzható
sárga műanyag pillangók. A fonott
szekrényen egy könyv, a huszonhetedik
oldalon nyitva. A padlón kék
rongyszőnyeg Az egyik falon
bekeretezett hímzés, egy gyerekvers
negyedik sora:„Ki csütörtökön született,
messzire visz annak az útja”. A szobának
babahintőpor illata volt.
Lehet, hogy etikából nem sok ragadt rám,
viszont megtanultam figyelni. A
legapróbb részlet sem kerüli el a
figyelmemet.
A fonott szekrény tetején lévő könyvnek
Versek és mondókák a világ minden
tájáról volt a címe, és a megyei
könyvtárból kölcsönözték ki.
A rovatvezetőm azt találta ki, hogy írjak
egy ötrészes cikksorozatot a hirtelen
csecsemőhalál szindrómáról. Évente
hétezer csecsemő hal meg látszólag
minden különösebb ok nélkül. Minden
ezer csecsemőből kettő elalszik, és soha
nem ébred fel. Duncan, a rovatvezetőm
bölcsőhalálnak nevezi ezeket az eseteket.
Néhány apróság Duncanről: az arca tiszta
ragya, a fejbőre pedig barna a hajvonal
mentén, mivel kéthetente barnára festeti a
haját, hogy eltüntesse az ősz hajszálait. A
számítógépes jelszava az, hogy „jelszó”.
A hirtelen csecsemőhalálról csak annyit
tudunk, hogy nincsen benne rendszer. A
legtöbb baba egyedül hal meg, valamikor
éjfél és napkelte között, de előfordul,
hogy a csecsemő a szüleivel alszik,
amikor meghal. És persze meghalhat
gyerekülésben vagy babakocsiban. A
csecsemő meghalhat az anyja karjában is.
Sok embernek van gyereke, állapította
meg a rovatvezetőm. Ezek azok a sztorik,
amiket a szülők meg nagyszülők félnek
elolvasni, és félnek nem elolvasni.
Igazából nincsen semmi új információ a
bölcsőhalállal kapcsolatban, mégis azt
akarta, hogy mutassunk be öt családot,
akik elvesztették a gyermeküket.
Mutassuk meg, hogyan birkóznak meg a
tragédiával. Hogyan lépnek tovább. És
közben elszórjuk a cikkben a
bölcsőhalállal kapcsolatos tényeket.
Megmutathatjuk a mélyről fakadó
lelkierőt és részvétet, amelyet ezek az
emberek felfedeztek magukban.
Mutassuk meg ezt. Mivel a cikksorozat
nem kapcsolódik semmilyen konkrét
vagy aktuális eseményhez, az ilyesmit
nevezzük „kis színesnek”. Az Életmód
rovatban fogják lehozni.
Illusztráció gyanánt betehetünk néhány
egészséges, mosolygós kisbabáról készült
fényképet, olyan csecsemők fotóját, akik
azóta már halottak.
Így mutatnánk meg, hogy mindez
bárkivel megtörténhet.
Ezzel a dumával akarta Duncan eladni az
ötletet. Az ilyen oknyomozó riportokat
azért csinálja az ember, mert besöpörhet
értük pár díjat. Késő nyár volt,
uborkaszezon. Az évnek erre az
időszakára esik a legtöbb terhesség utolsó
harmada, ilyenkor szülnek a legtöbben.
A rovatvezetőm ötlete volt, hogy tapadjak
rá néhány mentőorvosra.
A karácsonyi történet, a zokogó pár, a
fenyődísz – olyan régóta dolgozom a
témán, hogy már el is felejtettem ezt a
sok szarságot.
Muszáj feltenniük az etika vizsgakérdést
az újságírói képzés végén, bár addigra
már csúnyán elkéstek vele. Vissza kell
fizetned egy csomó diákhitelt. Most,
évekkel később, úgy gondolom, a kérdés
valójában ezt jelenti: Tényleg ebből
akarsz-e élni?
fejezet
Egy párbeszéd tompa moraja
szűrődik át a falakon, aztán nevetés
harsan. Aztán folytatódik a párbeszéd. A
tévéműsorok alatt hallható nevetések
nagy részét még az 1950-es években
rögzítették. A felvételeken hallható
emberek többsége mostanra már meghalt.
A felettem lévő” lakásból dob
dübörgése zúdul alá. A ritmus változik.
Az ütem felpörög és gyorsul, vagy
vontatottá válik és lassul, de sosem áll
meg.
Az alsó szomszédom teli torokból
énekel egy dalt. Ezeknek muszáj, hogy
egész nap menjen a tévéjük, bömböljön a
hifijük vagy a rádiójuk. Ezek az emberek
rettegnek a csendtől. Ezek a
szomszédjaim. Ezek a zajfüggők. Ezek a
csendfóbiások.
A holtak nevetése áttör a falakon.
Manapság ilyen az otthon, édes ot thon.
Ez a zajostrom.
Meló után beugrottam egy boltba. A
pénztárgép mögött ácsorgó fickó
felnézett, amikor besántikáltam az ajtón.
A tekintetét továbbra is rám szegezve
benyúlt a pult alá, elővett egy barna
papírzacskót, és azt mondta:
– Duplán bezacskóztam. Szerintem
tetszeni fog magának. – Aztán a pultra
tette a csomagot, és megpaskolta.
Mint egy fél cipősdoboz, akkora. És
könnyebb, mint egy tonhalkonzerv.
Az eladó lenyomott egy-kettő-három
gombot a pénztárgépen, mire a kijelzőn
megjelent az ár: száznegyvenkilenc
dollár. A fickó azt mondta:
– Ne aggódjon, leragasztottam a
zacskókat.
A fickó nejlonszatyorba tette a dobozt, ha
netalán eleredne az eső, és azt mondta:
– Szóljon, ha hiányzik belőle valami.
Látom, még mindig nem gyógyult meg a
lába.
A csomag egész úton hazafelé zörgött. A
barna papírzacskó meggyűrődött, és
állandóan ki akart csúszni a hónom alól.
A doboz tartalma minden lépésnél ide-
oda csúszkált, és nekiütődött a doboz
oldalának.
Otthon a plafon valami pörgős zenétől
remeg. A falakból rémült hangok
morajlanak. Vagy egy elátkozott
egyiptomi múmia támadt fel, és próbál
végezni a szomszédjaimmal, vagy csak
tévéznek.
A padló alatt ordítanak, egy kutya ugat,
ajtók csapódnak és valami zene szól,
mintha egy árverési kikiáltó hadarna.
Lekapcsolom a lámpát a fürdőszobában.
Hogy ne lássam, mi van a dobozban.
Hogy ne tudjam, hogyan kellene
megcsinálni. Egyedül vagyok a szűk és
sötét helyiségben. Törülközőt tömök az
ajtó alatti résbe. A csomaggal az ölemben
a vécére ülök, és hallgatózom.
Manapság így néz ki a civilizáció.
Autósok, akik soha nem szemetelnének, a
rádiót bömböltetve húznak el melletted az
utcán. Dohányosok, akik sosem fújnák az
arcodba a szivarfüstöt egy zsúfolt
étteremben, teli torokból üvöltenek a
mobiljukba. Lapostányérnyi távolságra
vannak egymástól, de üvöltenek, mint a
sakál.
Emberek, akik sohanem használnának
gyomirtót vagy rovarirtót, az egész házat
telenyomják a hifijükből szóló skótduda
zenével. Pekingi operával. Countryval.
A madárdal a szabadban jó dolog. Patsy
Cline vernyákolása nem.
A forgalom fültépő zaja a szabadban
alapból rossz. És semmit sem segít, ha
ehhez még Chopin e-moll
zongoraversenye is hozzájön.
Feltekered a hangerőt, hogy elnyomd a
zajt. A többiek meg azért tekerik fel a
hangerőt, hogy elnyomják a zenédet.
Erre te még jobban feltekered a hangerőt.
Mindenki egyre nagyobb hificuccokat
vesz. Ez a zajháborús fegyverkezési
verseny. Úgy nem győzhetsz, ha
felnyomod a treble-t.
A hangminőség nem számít. Csak a
hangerő.
A zene nem számít. Csak a győzelem.
Felpörgeted a versenyt, és pakolsz rá még
egy kis basszust. Hadd zörögjenek az
ablakok. Lekevered az énekdallamot, és
úgy üvöltöd a szöveget. Mocskos dumát
tolsz, és keményen megnyomod a
káromkodásokat.
Uralkodsz. Ez igazából a hatalomról szól.
A sötét fürdőszobában, a vécén ülve a
körmömmel kapargatom a
ragasztószalagot a doboz végén, a
csomagban egy téglalap alakú, sima és
puha kartondoboz van, az éleit szövettel
borították, a sarkokat legömbölyítették és
benyomták. Felemelem a tetejét, a
dobozban rétegesen elhelyezett éles,
kemény és furcsa alakú tárgyakat
tapintok, apró mélyedéseket,
görbületeket, kiszögelléseket és
dudorokat. Elhelyezem őket a fürdőszoba
egyik végében, a sötétben. A
kartondobozt visszateszem a
papírzacskóba. A kemény anyagból
készült, kusza idomok között két csúszós
papírlapot találok. A lapokat is a
zacskókba teszem. A zacskókat
összegyűröm, galacsint gyúrok b előlük.
Mindezt vakon csinálom, megérintem a
sima papírt, kitapintom az egymásra
fektetett, kemény és szerteágazó
idomokat.
A cipőm talpa alatt megremeg a padló, de
még a vécékagyló is rezeg a
szomszédban dübörgő zenétől.
Azoknak a szülőknek, akik
bölcsőhalálban veszítették el a
csecsemőjüket, legszívesebben azt
javasolnád, hogy találjanak maguknak
valami hobbit. Döbbenet, hogy milyen
könnyű rávágni az ajtót a múltra.
Mindegy, milyen rosszra fordulnak a
dolgok, mindig le lehet lépni. Tanulj meg
hímezni. Készíts Tiffany lámpát.
A konyhába viszem a formákat, kék,
szürke és fehér színűek. Rideg, kemény
műanyagból vannak. Apró cserepek.
Apró zsindelyek, zsaluk és oromvédő
deszkák. Apró lépcsők, pillérek és
ablakkeretek. Hogy lakóépület vagy
kórház, lehetetlenség megállapítani. Apró
téglafalak és apró ajtók, így, a
konyhaasztalon kiterítve akár iskola vagy
templom is lehet. Nem nézem meg a
fényképet a doboz oldalán, nem olvasom
el az útmutatót, úgyhogy az apró
esővízcsatornák és apró manzárdablakok
akár vasútállomáshoz vagy
elmegyógyintézethez is tartozhatnak.
Gyárhoz vagy börtönhöz.
Mindegy, hogyan rakod össze, sosem
lehetsz biztos benne, hogy jól csináltad.
Az apró darabkák, a kupolák és
kémények, a padló alól dübörgő zene
ütemére rezegnek.
Ezek a zenefüggők. Ezek a
nyugifóbiások.
Senki sem hajlandó elismerni, hogy
zenefüggők lettünk. Az nem létezik.
Nincsenek zene, tévé-és rádiófüggők. De
valahogy mégis egyre több kell
mindenből, több tévécsatorna, nagyobb
képernyő, nagyobb hangerő. Nem bírjuk
ki ezek nélkül, de nem vagyunk függők,
á, dehogy.
Ha akarnánk, bármikor ki tudnánk
kapcsolni mindent.
Beillesztek egy ablakkeretet egy
téglafalba. Egy apró ecsettel, mint
amekkorát a körömlakkhoz adnak,
felkenem a ragasztót a felületre. Az ablak
akkora, mint egy köröm. A ragasztónak
hajlakkszaga van. Narancs-és
benzinillata.
A tégláknak a falban olyan hajszálvékony
a mintázata, mint egy ujjlenyomatnak.
Beillesztek egy újabb ablakot, bekenem
ragasztóval.
Az ujjhegyemben érzem, ahogyan a hang
végigdübörög a falakon, az asztalon, az
ablakkereteken.
Ezek az ingerfüggők. Ezek a
figyelemfóbiások.
Orwell papa fordítva gondolta.
Nagy Testvér nem figyel senkit. Nagy
Testvér énekel és táncol. Nyulakat húz
elő a kalapjából. Amikor ébren vagy,
Nagy Testvér minden pillanatban
megpróbálja lekötni a figyelmed.
Mindent megtesz, hogy ne tudj
koncentrálni. Mindent megtesz, hogy
elárasszanak az ingerek.
Mindent megtesz, hogy elsorvadjon a
képzeleted. Míg végül annyi hasznát
veszed a fantáziádnak, mint a
vakbelednek. Nagy Testvér mindent
megtesz, hogy lekösse a figyelmedet.
Az állandó kajáitatás rosszabb, mintha
mindig figyelnének. Ha a világ
folyamatosan eltelít, nem kell azon
aggódniuk, hogy mi jár a fejedben. Ha
mindenkinek elsorvad a képzelete, senki
sem lesz veszélyes többé a világra.
Kigombolom fehér ingem egyik gombját,
és a lyukon begyömöszölöm a
nyakkendőmet. Az államat jó erősen
hozzányomom a nyakkendő csomójához,
és egy apró csipesszel minden
ablakkeretbe beillesztek egy-egy
ablaktáblát. Borotvapengével kivágok
néhány, levélbélyegnél kisebb műanyag
függönyt, kéket az emeleti szobákba,
sárgát a földszinti helyiségekbe. Néhány
függönyt szét-, néhányat meg behúzva
hagyok, aztán mindet beragasztózom.
Vannak rosszabb dolgok annál, hogy az
ember holtan találja a feleségét és a
gyerekét.
Végignézheted, hogy mit tesz velük a
világ. Végignézheted, ahogyan a
feleséged megöregszik, és halálra unja
magát. Végignézheted, ahogyan a
gyerekeid felfedeznek mindent, amitől
meg akartad óvni őket. Drogok, válás,
konformizmus, betegségek. Az a sok
kedves és erkölcsös könyv, zene és
tévéműsor. Csak figyelemelterelés.
Legszívesebben azt mondanád ezeknek a
szerencsétleneknek a halott
csecsemőikkel, hogy tessék, rajta.
Hibáztassátok csak magatokat.
Rosszabb dolgokat is csinálhatsz a
szeretteiddel annál, hogy megölöd őket.
Például végignézheted, ahogyan a világ
csinálja ki őket. Olvass újságot!
A zene és a nevetés felfalja a
gondolataidat. A zaj kitörli őket. Minden
hang eltereli a figyelmedet. Hasogat a
fejed a ragasztótól.
Többé már senki sem birtokolja a saját
elméjét. Képtelen vagy koncentrálni.
Képtelen vagy gondolkodni. Valami zaj
mindig befurakszik a fejedbe. Énekesek
üvöltenek. Halottak nevetnek. Színészek
zokognak. Rengeteg érzelem, sok kis
adagban.
Mindig akad valaki, aki kényszert érez,
hogy telepermetezze a levegőt a
hangulatával.
Az autórádiók bánattal, örömmel vagy
haraggal sugározzák tele a világot.
Ötvenhat ablakot ragasztottam be fejjel
lefelé egy holland gyarmati stílusú
udvarházba, úgyhogy az egészet ki kellett
dobnom. Egy tizenkét szobás Tudor
kastélynál rossz oromfalra ragasztottam
fel az esővízcsatornákat, aztán
tönkrevágtam az egészet, amikor
megpróbáltam megjavítani valami
oldószerrel.
Nincsen ebben semmi új.
A tudósok szerint az ókori görögök úgy
hitték, a gondolataik nem tőlük
származnak. Ha valami gondolatuk
támadt, azt valamelyik isten vagy istennő
parancsának tekintették. Apolló szólt,
hogy viselkedjenek bátran. Athéné szólt,
hogy habarodjanak bele egymásba.
Ha manapság az emberek meglátják egy
tejfölös chips reklámját, máris rohannak a
boltba, hogy megvegyék; de ezt most
szabad akaratnak hívják.
Az ókori görögök legalább nem áltatták
magukat.
Ez az igazság akkor is, ha egy este
felolvasol a feleségednek és a
gyerekednek. Egy altatót olvasol nekik.
És másnap reggel felébredsz, de a
családod többi tagja nem. Fekszel az
ágyban, a feleségedhez bújva. Még
meleg, de már nem lélegzik. A lányod
nem sír fel. A ház megtelik a reggeli
forgalom zajával, üvöltenek a rádiók,
vízgőz lüktet a falakban kígyózó
vezetékekben. Az igazság az, hogy még
azt a napot is el tudod felejteni annyi
időre, amíg egy tökéletes csomót kötsz a
nyakkendődre.
Tudom. Ez az életem.
Leléphetsz, de az nem elég. Választhatsz
magadnak hobbit. Beletemetkezhetsz a
melóba. Nevet változtathatsz.
Foltozgathatod a dolgokat. Rendet
teremthetsz a káoszból. Ezt fogod
csinálni minden alkalommal, amikor a
lábad eléggé rendbe jön, és van pénzed.
Elrendezed a részleteket.
A pszichológusok nem ezt tanácsolják, de
a dolog attól még működik.
Most az ajtók következnek, beragasztod
őket a falakba. A falakat ráragasztod az
épület alapjára. Összecsípteted a
kémények apró darabkáit, és amíg a
ragasztó szárad, megépíted a tetőt.
Felszereled az apró esővízcsatornákat.
Minden részlet hajszálpontos. Berakod az
apró manzárdablakokat. Felszereled a
spalettákat. Összeilleszted a verandát.
Befüvesíted az udvart. Fákat ültetsz.
Szippantsd be a narancsés a benzinillatot.
A hajlakk illatát. Merülj el az apró
részletekben. Ragassz borostyánt a
kémény egyik oldalára. Pókhálóként
tapadnak az ujjaidra a ragasztó vékony
szálai, az ujjbegyeid összeragadnak.
Bemeséled magadnak, hogy a zaj
határozza meg a csendet. Zaj nélkül a
csend sem lenne síri. A zaj a kivétel.
Gondolj a végtelen világűrre, az
elképesztő hidegre és csendre, ahol a
feleséged és a gyereked vár. Nincsen
szükség mennyországra, már egy kis
csend is elég jutalom volna.
A csipeszeddel virágokat ültetsz a ház
köré.
Kinyújtod a nyakad, az asztal fölé
hajolsz. Összeszorítod a feneked, görbülő
gerincoszlopod íve sajgó
koponyaalapodig ér.
Az apró, „Isten hozott!” feliratú lábtörlőt
a bejárati ajtó elé ragasztod. Felakasztod
az apró lámpákat. Felragasztod a
postaládát a bejárati ajtó mellé. Az
aprócska tejesüvegeket a tornácra.
Melléjük az összehajtogatott kis újságot.
Mire sikerül aprólékos gonddal,
tökéletesen és pontosan összeillesztened
a makettet, már hajnali három-négy óra
felé járhat az idő, minden elcsendesedett.
Hallgat a padló, a plafon, hallgatnak a
falak. A hűtőszekrény kompresszora
kikapcsol, hallod a villanykörték
izzószálainak zümmögését. Hallod a
karórád ketyegését. Éjjeli lepke koppan a
konyhaablakon. Látod a leheleted, olyan
hideg van a szobában.
Az elemeket a helyükre rakod,
felkattintasz egy kis kapcsolót, mire
felragyognak az apró ablakok. Lerakod a
házat a konyha padlójára, és lekapcsolod
a villanyt.
A ház fölé tornyosulva állsz a sötétben.
Ekkora távolságból tökéletesnek tűnik.
Egy takaros téglaház. Az apró ablakokon
kiszűrődő fény megvilágítja a pázsitot és
a fákat. Ragyognak a függönyök, sárga
függönyök a gyerekszobában. Kék
függönyök a hálóban.
Úgy feledkezhetsz meg legkönnyebben a
teljes képről, ha közelről nézed a
dolgokat.
Úgy tudod leggyorsabban bezárni a múlt
ajtaját, ha beletemetkezel a részletekbe.
Valahogy így láthat minket Isten.
Mintha minden a legnagyobb rendben
lenne.
Most vedd le a cipődet, és mezítláb
taposs szét mindent. Csak taposs és
taposs. Ne foglalkozz vele, hogy
mennyire fáj, ne foglalkozz a talpadba
fúródó műanyag-, faés üvegszilánkokkal,
csak taposs, amíg az alsó szomszéd
dörömbölni nem kezd a plafonon.
fejezet
Amásodik bölcsőhalál esethez egy
külvárosi panellakótelepre kellett
kimennem egydélután, a baba előrebukva
ült az etetőszékben, a bébicsősz a
hálószobában zokogott. Az etetőszék a
konyhában volt. A mosogatóban
halomban állt a mosatlan tányér.
A szerkesztőségben Duncan, a
rovatvezető azt kérdezi:
– Egyvagy kétmedencés volt a mosogató?
Egy apróság Duncannel kapcsolatban:
úgy beszél, hogy közben fröcsög
a nyála.
Kétmedencés volt, felelem.
Rozsdamentes acél. Pisztolyfogantyús k
erámia csaptelep, külön hideg és meleg
víz csappal. Szórófej nélkül.
Duncan folytatja:
– A hűtőszekrény márkája? – A lámpák
fényében megcsillannak a szerteszét
szálló nyálcseppek. Amana, felelem.
– Naptár? – Duncan nyála a kezemre, a
karomra, az arcomra fröccsen. A
légkonditól hideg a nyála.
A naptárban látható festmény egy régi
New England-i kőmalmot ábrázolt,
mondom Duncannek, egy vízimalmot.
Egy biztosítási ügynök küldte nekik. A
naptárba beírták, mikor kell legközelebb
gyerekorvoshoz vinni a csecsemőt. Meg
az anya közelgő érettségi vizsgájának
időpontját. Felírtam minden dátumot és
időpontot, meg a gyermekorvos nevét.
Duncan azt mondja:
– A francba, jól nyomod.
Duncan nyála megszárad a bőrömön, a
számon.
A konyha padlóját szürke linóleum
borította. A rózsaszínű konyhapultokon
fekete csikknyomok, a peremtől
kezdődően. A mosogató melletti pulton
egy könyvtári könyv. Versek és mondókák
a világ minden tájáról.
A könyv csukva volt, megfogtam és a
gerincére állítva a pultra tettem, aztán
elengedtem, hagytam, hogy magától
kinyíljon, abban reménykedtem ugyanis,
hogy így kiderül, hol tartottak benne; a
könyv a huszonhetedik oldalnál nyílt ki.
Ceruzával apró jelet rajzoltam a margóra.
A rovatvezető fél szemét becsukva felém
biccent.
– Mi száradt rá a mosatlan tányérokra? –
kérdezi. Spagetti, felelem. Konzerv
szósszal. Extra gombával és
fokhagymával. Megnéztem a
szemeteszsákot a mosogató alatt.
Kétszáz milligramm só adagonként.
Százötven kalória csak zsírból.
Fogalmam sincs, hogy mit keresek
valójában, de mint mindenki más a
helyszínen, én is abban bízom, hogy
sikerül megtalálnom a magyarázatot.
– Láttad ezt? – mondja Duncan, és a
kezembe nyomja az aznapi szám
kefelevonatát, az étteremkritikánál van
nyitva. Az oldal tetején egy hirdetés.
Három hasáb széles és tizenöt centi
magas. Az első sorban ez áll:
FELHÍVÁS A FASOR KLUBÉTTEREM
TÖRZSVENDÉGEINEK
A szövegtörzs a következő:
„Krónikus fáradtság szindrómától
szenved, mióta a Fasor Klubétteremben
vacsorázott? Az ételmérgezés miatt
képtelen dolgozni és nem tud normális
életet élni? Ez esetben hívja a következő
telefonszámot, és vegyen részt az
általunk indítandó csoportperben.”
Aztán egy telefonszám, valami furcsa
körzetszámmal, talán egy mobi lhálózat.
– Mit gondolsz, érdemes lenne
körbeszaglászni? – kérdezi Duncan, és
telefröcsköli nyállal az újságoldalt.
A helyi rovat szerkesztőségében állunk,
megszólal a csipogóm. A mentők.
Az újságíró-iskolában azt akarják, hogy
olyan legyél, mint egy kamera. Egy jól
képzett, objektív, elfogulatlan szakember.
Precíz, sima modorú, jó megfigyelő.
Azt akarják elhitetni veled, hogy a hír
meg te mindig függetlenek vagytok
egymástól. A gyilkos és a tudósító nem
lehet ugyanaz a személy. Bármi legyen is
az, a sztori sosemrólad szól.
A harmadik csecsemő egy farmon lakott
a szüleivel, a várostól délre, kétórányi
autóútra.
A negyedik egy bérházban, egy
üzletközpont közelében. Egy mentőorvos
a hátsó hálószobába kísér, és azt mondja:
– Bocs, hogy iderángattalak. – A
mentőorvost John Nash-nek hívják;
lehúzza a lepedőt egy ágyban fekvő
gyerekről, kizárt, hogy alszik, ahhoz túl
tökéletes, túl nyugodt és túl sápadt. Nash
így folytatja: – Ez már majdnem hatéves.
Néhány részlet Nash-sel kapcsolatban:
nagydarab fickó, fehér mentős
egyenruhában. Magas szárú, fehér
futócipőt hord, a feje búbján pálmaszerű
kis copf.
– Ennyi erővel akár Hollywoodban is
dolgozhatnánk – jegyzi meg Nash. Az
ilyen tiszta, vér nélküli haláleseteknél,
ahol nincsen hosszas haláltusa, nincsen
rendellenes irányú bélmozgás, vagyis
amikor az agónia során az
emésztőrendszer működése megfordul, és
az ember bélsarat okádik.
–Szart rókázol – magyarázza Nash. – Na,
azok a helyszínek aztán kinéznek
valahogy.
Nash a következőket mondja a
bölcsőhalálról: az esetek többsége kettő
és négy hónapos kor között következik
be. A halálesetek kilencven százaléka hat
hónapos kor előtt történik. A legtöbb
kutató szerint tíz hónapos kor után szinte
kizárt, hogy egy csecsemő bölcsőhalálban
haljon meg. Egyéves kor fölött az
igazságügyi orvosszakértők a halál
okához annyit írnak:„ismeretlen”. Ha egy
családon belül kétszer is előfordul
hasonló haláleset, az ügyet emberölésként
kezelik, amíg be nem bizonyosodik az
ellenkezője.
Az üzletközpont melletti lakásban zöldre
festették a hálószoba falait. A mintás,
flanel ágytakarón kis skót terrierek. Csak
a leguánokkal teli terrárium szagát érezni.
A törvényszéki orvos „gyengéd
emberölésnek” nevezi, amikor az
elkövető párnát nyom egy gyerek arcára,
és megfojtja.
Az ötödik halott csecsemőt egy szállodai
szobában találták, a reptér mellett.
A farmon és az üzletközpont melletti
lakásban megtalálom a Versek és
mondókák… című könyvet. Mindkét
esetben a huszonhetedik oldalon van
nyitva. Ugyanaz a könyv, amit az első
helyszínen találtam, amit a megyei
könyvtárból kölcsönöztek ki, aminek
megjelöltem a margóját ceruzával. A
szállodai szobában nincsen semmilyen
könyv. Kétágyas szoba, a csecsemő
összegömbölyödve fekszik az ágyon, a
másik ágy mellett, amelyikben a szülei
aludtak. A szekrényen színes tévé, egy
kilencven centi képátmérőjű Zenith,
ötvenhat kábelcsatornával, négy helyi
adóval. A szőnyeg barna, a függönyök is,
kék virágmintával. A fürdőszoba padlóján
átázott törülköző, vér-és zöld borotvahab
foltokkal. Elfelejtették lehúzni a vécét.
Az ágytakarók sötétkékek, és
cigarettafüst-szagúak.
Sehol egy könyv.
Megkérdezem, hogy a szülők elvittek-e
valamit a helyszínről, mire a helyszínelő
rendőrtiszt azt feleli, nem. Viszont jött
valami szociális munkás, és összeszedte a
ruhákat.
– Ja, és elvitt néhány könyvtári könyvet –
folytatja a férfi –, mert lejárt a
kölcsönzési határidő.

fejezet
Kivágódik a bejárati ajtó, egy nő van
odabent, a mobilját a füléhez szorítva rám
mosolyog, és telefonál.
– Mondjad gyorsan, Mona!– szól bele a
telefonba a nő. –Megjött Mr. Streator.
Felemeli a kezét, kis karóra csillan a
csuklóján, és így folytatja:
– Pár perccel korábban érkezett. –
Rózsaszínre festett, hosszú körmei,
melyeknek fehéren csillog a vége, a
kézfeje, a kis fekete mobiltelefon, mindez
elvész a rikító rózsaszín hajkorona
sűrűjében.
Mosolyogva azt mondja:
– Nyugi, Mona– aztán tetőtől talpig
végigmér. – Barna sportzakó – mondja–,
barna nadrág, fehér ing. – A homlokát
ráncolja, felhúzza a szemöldökét. – És
kék nyakkendő.
Így folytatja:
– Középkorú. Százhetvenöt centi, úgy
hetvenhét kiló. Fehér. Barna, zöld. – Rám
kacsint, és azt mondja:
– A haja egy kissé kócos, ma nem
borotválkozott, de ártalmatlannak tűnik.
Kicsit előrehajol, és azt tátogja: a
titkárnőm… Aztán a telefonba:
– Mi van?
Félreáll, és int, hogy menjek be. Addig
forgatja a szemét, míg sikerül elkapniaa
tekintetemet, és azt mondja:
– Köszönöm, hogy aggódsz értem, Mona,
de nem hiszem, hogy Mr. Streator azért
jött, hogy megerőszakoljon.
A Walker Ridge Driveon vagyunk, ez a
Gartoller kúria, egy György- korabeli
stílusban épült, nyolc szobás, hét
fürdőszobás, négy kandallós,
reggelizőtermes, étkezős épület,
amelynek a negyedik emeletén
száznegyven négyzetméteres bálterem
van. Az épülethez külön hat férőhelyes
garázs és vendégház tartozik. Van még
egy feszített víztükrű medence, és
tűzjelző meg riasztó.
A Walker Ridge Drive olyan környék,
ahol minden hétköznap elviszik a
szemetet. Errefelé olyan emberek laknak,
akik értékelik, ha valaki perrel fenyegeti
őket, és amikor beugrasz hozzájuk
bemutatkozni, mosolyognak és mindenbe
beleegyeznek.
A Gartoller kúria gyönyörű.
A szomszédok nem invitálnak be
magukhoz. Megállnak a félig nyitott
ajtóban, és mosolyognak. Azt mondják,
tényleg nem ismerik a Gartoller ház
történetét. Ez is csak egy ház.
Ha tovább kérdezősködsz, elnéznek a
vállad fölött a kihalt utcára. Aztán
mosolyogva azt mondják:
– Nem tudunk segíteni önnek. Az lenne a
legjobb, ha felhívná az ingatlanost.
A Walker Ridge Drive 3465. szám előtt
tábla: Boyle Ingatlanügynökség – Az
ingatlan csak előzetes időpont egyeztetés
után tekinthető meg.
Egy másik háznál egy szobalányszerkós
nő nyitott ajtót, fekete szoknyája mögül
öt-hat éves kislány kukucskált ki. A
szobalány a fejét rázta, és azt mondta,
semmit sem tud.
– Hívja fel az ingatlanügynököt –
javasolta.– Helen Boyle. Ki van írva a
táblára.
A kislány azt mondta:
– Az egy boszorkány.
A szobalány becsukta az ajtót.
Benn, a Gartoller házban Helen Hoover
Boyle végigsétál a visszhangos, fehér és
üres szobákon. Még mindig telefonál.
Rózsaszín hajkorona, szabónál
készíttetett, rózsaszín kosztüm, fehér
harisnya, félmagas sarkú rózsaszín cipő.
Az ajka ragacsos a vastagon felkent,
rózsaszín rúzstól. A karján rózsaszínű és
arany karkötők, karperecek, aranyláncok,
érmék csillognak és csörögnek.
Ennyi cuccal egy karácsonyfát is simán
fel lehet díszíteni. A gyöngyök akkorák,
hogy még egy ló torkán is
megakadnának.
Beleszól a telefonba:
– Felhívtad az Exeter házat? Már két hete
el kellett volna húzniuk onnan.
Belép egy magas szárnyas ajtón, át a
következő szobába, aztán tovább a
következőbe.
– Aha– mondja.– Mi az, hogy nem
laknak ott?
A szoba magas, boltíves ablakai egy
kőteraszra néznek. A teraszon túl pázsit,
kirajzolódnak a fűnyíró húzta sávok, a
pázsiton túl a medence.
Helen Hoover Boyle a telefonba:
– Ki a franc fizet egymillió-kettőt egy
házért, amibe aztán nem költözik be?–
Éles hangja visszaverődik az üres szobák
faláról, sehol egy bútor vagy szőnyeg.
A válláról kis fehér-rózsaszín retikül lóg,
hosszú aranyláncon.
Százhatvanöt centi. Ötvenhárom kiló.
Nehéz lenne megtippelni a korát. Olyan
sovány, hogy vagy haldoklik, vagy
baromi gazdag. A kosztümje valami
bútorkárpitszerű anyagból van, és fehér a
szegélye. A ruha rózsaszín, de nem
garnélarák-rózsaszín. Inkább olyan a
színe, mint a garnélarák- pástétomnak,
amit sós kekszen szolgálnak fel,
petrezselyemmel és egy kiskanál
kaviárral. Szűk szabású kosztümkabátja
ráfeszül vékony derekára, és ki van
tömve a vállánál. A szoknyája rövid és
testhez simuló. Hatalmas
aranygombokkal.
Úgy néz ki, mint egy játékbaba.
– Nem– mondja–, Mr. Streator itt van.–
Összevonja festett szemöldökét, és rám
néz. – Hogy visszaélek-e a türelmével? –
kérdezi.– Remélem, nem.
Mosolyogva, a telefonba:
– Rendben.– A fejét rázza.
Azon töprengek, vajon miért mondta,
hogy középkorú vagyok.
Az igazat megvallva, mondom, nem
házat akarok venni.
Két ujját a mobiltelefonra teszi, felém
hajol, és azt tátogja: Egy perc, és végzek.
Igazság szerint, mondom, a megyei
halottkém hivatalában tudtam meg a
nevét. Igazság szerint végigböngésztem a
kórbonctani aktákat, kikerestem a
jegyzőkönyveket az elmúlt huszonöt
évben történt összes környékbeli
bölcsőhalál esetről.
És a telefont továbbra is a fülén tartva,
anélkül, hogy rám nézne, Helen Hoover
Boyle, nem túl erősen, a hajtókámhoz
nyomja az ujjait. A telefonba:
– Es mi a gond? Miért nem költöztek be?
A kezéből ítélve, most, hogy ilyen
közelről látom, valószínűleg a harmincas
évei végén vagy a negyvenes évei elején
jár. De ez a kipreparált arc, ami bizonyos
kor és jövedelem felett a szépséget
hivatott érzékeltetni, nagyon öregíti.
Mintha már most radíroztatná,
gyantáztatná, tonizáltatná, hidratáltatná és
sminkelné az arcbőrét; simán elmenne
újrakárpitozott bútornak. Rózsaszín
kárpittal újrahúzva. Restaurálva.
Felújítva.
Beleüvölt a telefonba:
– Most viccelsz? Persze hogy tudom,
hogy mitjelent az elbontás! – Aztán azt
mondja: – Az egy műemléképület!
Felhúzza a vállát, már-már a nyakát
súrolja két oldalról, aztán leengedi.
Elfordítja a fejét, és csukott szemmel
felsóhajt.
A telefont fogja, hallgat, áll – rózsaszín
cipőben, fehér harisnyába bújtatott lábain
–, és fejjel lefelé tükröződik a sötét
fapadlón. Alakja visszaverődik a fa
mélyén, még az árnyékok is látszanak a
szoknyája belsején. A kezét a homlokára
téve megszólal:
– Mona– mondja.– Nem engedhetjük
meg magunknak, hogy elveszítsük azt az
ingatlant. Ha kiköltöznek, de nem adják
el, a ház valószínűleg végleg eltűnik az
ingatlanpiacról.
Aztán hallgat, és figyel.
Én meg azon töprengek, mióta nem lehet
barna zakóhoz kék nyakkendőt venni?
Félrekapom a fejem, hogy a szemébe
tudjak nézni, és azt mondom, „Mrs.
Boyle?” Olyan helyen akartam találkozni
vele, ahol nyugodtan tudunk beszélni,
semmiképp sem az irodájában. Egy
sztoriról van szó, amihez anyagot
gyűjtök.
De ő csak int az ujjával. A következő
pillanatban már az egyik kandalló előtt
áll, kezét a párkányra téve előrehajol, és
suttogva folytatja:
– A szomszédok biztosan örömtáncot
lejtenek, ha meglátják a buldózereket.
Széles ajtó nyílik a következő fapadlós,
fehér szobába, amelynek fehérre festett
mennyezetét cikornyás faragványok
díszítik. A másik irányban üres fehér
könyvespolcokkal telepakolt szoba
nyílik.
– Mi lenne, ha tiltakozásba kezdenénk? –
kérdezi Helen Hoover Boyle.
– írhatnánk levelet a helyi újságnak.
Közbeszólok, és megjegyzem, hogy a
helyi újságnál dolgozom.
A parfümjében bőrülések, hervadt rózsák
és cédrusfa szekrények illata keveredik.
Aztán Helen Hoover Boyle így folytatja:
– Mona, tartsd egy kicsit. Visszajön
hozzám, és azt mondja:
– Mit mondott, Mr. Streator?– A
szempilláját rebegteti, egyszer, kétszer,
gyorsan. Vár. A szeme kék.
– A helyi újság tudósítója vagyok.
– Az Exeter ház műemléképület, amit
valaki földig akar rombolni – magyarázza
a kezét a telefonra szorítva. – Hét
hálószoba, ötszázötven négyzetméter. A
földszinti helyiségekben cseresznyefa
lambéria.
Az üres szoba olyan csendes, hogy még a
telefonból kiszűrődő vékonyka hangot is
hallani:
– Helen?
Becsukja a szemét, úgy válaszol.
––ben épült – mondja, aztán hátrahajtja a
fejét. – Radiátorfűtés, cseréptető, egy
több mint egyhektáros telek…
A vékony hang a telefonból: – Helen?
– …biliárdszoba, bár, fitneszterem… –
sorolja.
– Az a baj, hogy erre most nincsen időm.
Csak annyit áruljon el – mondom–, hogy
volte önnek valaha gyereke.
– …tálalóhelyiség, hűtőkamra…
– A fia húsz éve halt meg – kérdezem –,
bölcsőhalálban? A szempillája
megrebben, egyszer, kétszer, aztán azt
mondja: – Tessék?!
– Muszáj megtudnom, hogy mesélt-e a
gyerekének. Patricknek hívták. Van egy
könyv, amelynek meg akarom keresni az
összes példányát.
Helen Boyle a vállával a füléhez szorítja
a telefont, összenyomódik a
kosztümkabát válltömése, aztán kinyitja
rózsaszín-fehér retiküljét, és kivesz egy
pár fehér kesztyűt. Felhúzza őket, és azt
mondja:
– Mona?
– Muszáj megtudnom, hogy még mindig
megvan-e nála az a könyv. Sajnálom, de
nem árulhatom el, hogy miért.
Helen Boyle azt mondja:
– Attól tartok, Mr. Streator nem a mi
emberünk.
– Muszáj megtudnom, hogy felboncolták-
e a fiát. Rám mosolyog. Aztán azt
tátogja: Takarodjon!Feltartott kézzel,
nyitott tenyeremet felé fordítva hátrálni
kezdek.
– Muszáj megtudnom, hogy
megsemmisült-e a könyv összes
példánya.
Helen Boyle azt mondja:– Mona, hívd a
rendőrséget!
fejezet
Bölcsőhalál esetén a szokásos eljárás
része, hogy megnyugtassák a szülőket,
nem ők a hibásak. A csecsemők nem
fulladnak meg a takarótól. A
Gyermekgyógyászati Szemle
Gyermekgyógyászati Szemle ben közölt
egy „Fulladásos halál csecsemőkorban”
című tanulmányt, amelyben a kutatók
bebizonyították, hogy az ágynemű nem
okozhat fulladásos halált csecsemőknél.
Hiába fektetik őket arccal lefelé a párnára
vagy az ágybetétre, még a legkisebb
csecsemő is képes annyira elfordítani a
fejét, hogy levegőt kapjon. Nem
bizonyítható, hogy összefüggés van a
fulladás és a náthás megbetegedések
között. Arra sincsen bizonyíték, hogy a
torokgyík, a szamárköhögés vagy
tetanusz elleni védőoltásnak bármi köze
lenne a hirtelen csecsemőhalálhoz. Hiába
vizsgálta meg aznap a gyereket az orvos,
attól még simán meghalhat.
A macskák nem ülnek a gyerekekre,
hogy kiszívják belőlük az életet. Csak
annyit tudunk, hogy nem tudunk semmit.
Nash, a mentőorvos megmutatja a
csecsemők holttestén látható lila és
vörös foltokat, olyan hullafoltokat,
amelyek akkor alakulnak ki, amikor az
oxigénnel telített hemoglobin a test alsó
részébe süllyed. Az orrlyukakon és a
szájon kiszivárgó véres habot az
igazságügyi orvosszakértő
„habgombának” nevezi, a bomlási
folyamatok természetes velejárója.
Vannak, akik mindenáron választ
akarnak, és képesek megvizsgálni a
hullafoltokat, a habgombát, sőt még a
pelenkakiütéseket is, hátha molesztálásra
utaló nyomokat találnak.
Úgy feledkezhetsz meg
legkönnyebben a teljes képről, ha
közelről nézed a dolgokat.
Úgy zárhatod le a dolgokat, ha
beletemetkezel az apró részletekbe. A
tényékbe. Azért szeretem az újságírást,
mert az ember elbújhat a jegyzetfüzete
mögé. Mindig minden csak anyaggyűjtés.
A megyei könyvtárban, a gyerekkönyves
részen, az egyik polcon ott van a kötet,
rám vár. Versek és mondókák a világ
minden tájáról. A huszonhetedik oldalon
egy vers. A könyv szerint tradicionális
afrikai mondóka. Nyolc sor, nem kell
kimásolnom. Már az első csecsemőnél, a
külvárosi mobilház-parkban, bemásoltam
a jegyzetfüzetembe. Kitépem a lapot, és
visszateszem a könyvet a polcra.
A „Helyi hírek” rovat szerkesztőségében
Duncan megkérdezi:
– Hogy állsz a csecsemőhullás sztorival?
– Azt mondja:– Szeretném, ha felhívnád
ezt a számot, és kiderítenéd, hogy mi a
helyzet. – Azzal a kezembe nyomja az
Életmód rovat kefelevonatát, az oldalon
egy hirdetés, piros tollal bekarikázva.
A három hasáb széles, tizenöt centi
magas hirdetés így kezdődik:
FELHÍVÁS A ZÖLD LANKA
FITNESZ- ÉS RAKETTKLUB
TÖRZSVENDÉGEINEK
A szövegtörzs a következő:
„Súlyos szövetkárosodást okozó
gombás fert őzést kapott a fitnesz-
eszközök használata során vagy a klub
öltözőjében? Ez esetben hívja a
következő telefonszámot, és vegyen részt
az általunk indítandó csoportperben.”
A telefont egy férfi veszi fel:
– Deemer, Duke és Diller ügyvédi iroda.
Azt mondja:
– Szükségünk lesz a nevére és a
lakcímére a nyilvántartásba vételhez.–
Aztán így folytatja: – Le tudná írni,
hogy néz ki a bőrkiütés? Méret.
Elhelyezkedés. Szín. Szövetkárosodás
mértéke. Minél pontosabban írja le, ha
lehet.
Itt valami félreértés lesz, mondom.
Nekem nincsen semmiféle bőrk iütésem.
Nem azért telefonáltam, mondom, hogy
részt vegyek a csoportperben.
Valamiért eszembe jut Helen Hoover
Boyle.
Amikor elárulom, hogy a helyi lap
újságírója vagyok, a férfi azt mon dja:
– Sajnálom, de addig nem
nyilatkozhatunk senkinek, amíg be nem
nyújtjuk a keresetet.
Felhívom a rakettklubot, de ők sem
hajlandóak nyilatkozni. Felhívom a Fasor
Klubéttermet, amiről az egyik korábbi
hirdetésben olvastam, de ők sem
nyilatkoznak. Mindegyik hirdetésben
ugyanazok a telefonszámok szerepelnek.
A furcsa körzetszámmal. Újratárcsázok.
A férfi azt mondja:
– Diller, Doom és Duke ügyvédi iroda.
Leteszem a telefont.
Az újságíró-iskolában megtanítják, hogy
mindig a legfontosabb információval kell
kezdeni. Ezt fordított piramisnak hívják.
A cikket mindig azzal kell kezdeni, hogy
ki, mit, hol, mikor és miért csinált. Aztán
haladunk tovább a kevésbé fontos
információk felé. Ezt a módszert
alkalmazva a szerkesztő bárhol elnyesheti
a sztorit, anélkül, hogy valami fontos
információ elveszne.
Az apró részletek, az ágytakaró illata, az
ételmaradék a tányérokon, a
karácsonyfadísz színe, meg minden
ilyesmi az esetek többségében a
szedőterem padlóján végzi.
A bölcsőhalállal kapcsolatban az egyetlen
jellegzetesség, hogy az esetek általában
megszaporodnak, amikor az ősz
beköszöntével lehűl az idő. A
szerkesztőm azt akarja, hogy ez legyen a
cikksorozat első részének bevezetőjében.
Valamivel sokkolni kell az embereket. Öt
csecsemő, ötrészes cikksorozat. Ezzel a
módszerrel el tudjuk érni, hogy az
emberek öt egymást követő vasárnap
elolvassák a cikkeket. Megígérhetjük
nekik, hogy feltárjuk a hirtelen
csecsemőhalál szindróma okait és
jellegzetességeit. Felvillantjuk előttük a
reményt.
Vannak, akik még mindig abban a hitben
élnek, hogy a tudás hatalom.
Az újságban hirdető ügyfelek számára
garantáljuk a tőkeerős olvasóközönséget.
Egyre hűvösebb az idő.
Megint a szerkesztőségben vagyok, egy
apró szívességet kérek a szerkesztőmtől.
Azt hiszem, találtam valamiféle rendszert
a halálesetekben. Úgy tűnik, az összes
szülő ugyanazt a mondókát olvasta fel a
gyerekének a tragédia előtti este.
– Mind az ötnek? – kérdezi. Végezzünk
egy rövid kísérletet, javaslom.
Késő este van, mindketten fáradtak
vagyunk a kimerítő nap végén. Az
irodájában ülünk, megkérem, hogy
figyeljen.
Ez egy régi gyerekdal nyugovóra térő
állatokról. Ahogy a neonfényben
felolvasom a szomorkás és érzelmes
altatót, érzem, hogy kipirulok és forró
lesz az arcom az oxigénnel telített
hemoglobintól, miközben a szerkesztőm
az asztal túloldalán, kioldott
nyakkendőben, kigombolt ingnyakkal, a
székében hátradőlve, csukott szemmel
hallgatja. A szája kissé kinyílik, a foga és
a bögréje barna a kávétól.
Az a legjobb, hogy magunk vagyunk, és
az egész nem tart tovább egy percnél.
A végén kinyitja a szemét, és azt mondja:
– Ez meg mi a faszt akar jelenteni?
Duncan, a szeme zöld.
A szájából fröcsögő nyálpermet lehűlve
érkezik a karomra, a kis
váladéksörétekben hemzsegnek a
bacilusok és a vírusok. Barna, kávés nyál.
Nem tudom, mondom. A könyvben azt
írják, ez egy altatódal. Egyes ősi
kultúrákban ezt énekelték a gyerekeknek
éhezés és aszály idején, vagy amikor a
föld nem bírta eltartani a törzset. Ezt
énekelték a sebesült harcosoknak, a
súlyos betegségben szenvedőknek,
bárkinek, akiről úgy gondolták,
hamarosan meg fog halni. Hogy véget
vessenek a szenvedéseiknek. Ez egy
altatódal.
Ami az etikát illeti, annyit megtanultam,
hogy az újságírónak nem a tények
megítélése a feladata. Nem az a munkád,
hogy megrostáld az információt. Az a
feladatod, hogy összegyűjtsd a tényeket.
Amit csak lehet. Tárgyilagos
szemtanúként kell dolgoznod. Most már
tudom, hogy vannak olyan helyzetek,
amikor egy másodpercig sem hezitálnál,
hogy visszahívd- e azokat a szülőket
szenteste.
Duncan az órájára néz, aztán rám, és azt
mondja:
– Milyen kísérletről lenne szó?
Holnap tudni fogom, hogy van-e valami
okokozati összefüggés. Létezik-e valami
szabályszerűség. Nekem az a feladatom,
hogy elmeséljem a sztorit. Beleteszem a
huszonhetedik oldalt az
iratmegsemmisítőbe.
A bot, a kő az csonttörő, a szavak sosem
bántanak…
Nem akarok belemenni a részletekbe,
amíg nem tudok valami biztosat. Ez
egyelőre még csak egy elmélet, úgyhogy
megkérem a szerkesztőmet, legyen jó
hozzám.
– Mindkettőnknek pihenésre van
szüksége, Duncan – mondom.– Majd
holnap délelőtt megbeszéljük a dolgot –
mondom.

fejezet
Azelső kávémat
kortyolgatom, amikor
Henderson átjön az
„Országos
hírek” rovat szerkesztőségéből.
Néhányan felkapják a kabátjukat, és a lift
felé indulnak. Páran újsággal a kezükben
a mosdó felé veszik az irányt. Mások
behúzott nyakkal bújnak a monitoruk
mögé, és úgy tesznek, mintha
telefonálnának, miközben Henderson
kilazított nyakkendőben, kigombolt
ingnyakkal megáll a szerkesztőség
közepén, és elüvölti magát:
– Hol a francban van Duncan? Ezt
üvölti:
– A nyomdába akarjuk küldeni a számot,
és még nincsen kész az istenverte címlap.
Néhányan vállat vonnak. Felkapom a
telef onomat.
Pár apróság Hendersonnal kapcsolatban:
szőke haját a homlokába fésüli. Kivágták
a jogi karról. Az „Országos hírek” rovat
szerkesztője. Mindig tudja az aktuális
hójelentéseket, és az összes kabátján lóg
egy-egy sífelvonó-bérlet. A számítógépes
jelszava az, hogy„jelszó”.
Megáll az asztalom mellett, és azt
kérdezi:
– Streator, csak ez a ronda, kék
nyakkendőd van?
A telefonkagylót a fülemhez szorítva
tátogom: Interjú. Aztán megkérdezem a
búgó hangtól, hogy F -fel, mint„fiú”?
Természetesen senkinek nem árulom el,
hogy felolvastam Duncannek az
altatódalt. A rendőrséget sem hívhatom.
Az elméletem miatt. Nem
magyarázhatom el Helen Hoover Boyle-
nak, hogy miért kellett kérdezősködnöm
a halott fiáról.
Az ingem nyaka olyan szűk, hogy alig
bírom lenyelni a kávét.
Még ha hinnének is nekem az emberek,
az első dolog, amit tudni akarnának, hogy
melyik mondókáról van szó.
Mutasd meg! Bizonyítsd be!
A kérdés nem az, hogy a vers
kiszivárogna-e?
A kérdés az, hogy mennyi idő alatt
pusztulna ki az emberiség?
Bárki megszerezhetné a hatalmat az élet
és a tiszta, érzelemmentes, vérontás
nélküli, könnyű halál felett. Mindenki
megszerezhetné. A vérontás nélküli,
hollywoodi instant halált.
De ha el is titkolom, vajon mennyi idő
kell, amíg a Versek és mondókák a világ
minden tájáról eljut egy osztályterembe?
Mikor olvassák fel a huszonhetedik oldalt
ötven óvodásnak a délutáni altatásnál?
Mikor olvassa fel valaki a rádióban, több
ezer hallgatónak? Mikor csinálnak belőle
slágert? Mikor fordítják le más
nyelvekre?
A fenébe, igazából le sem kell fordítani,
anélkül is működik. A csecsemők nem
beszélnek nyelveket.
Három napja senki sem látta Duncant.
Miller úgy tudja, Kleine rácsörgött
Duncanre az otthoni számán. Kleine
viszont úgy tudja, Fillmore hívta fel.
Mindenki biztos benne, hogy valaki más
telefonált neki, de valójában senki sem
beszélt vele. Nem válaszolt az e-
mailjeire. Carruthers azt mondja, Duncan
arra sem vette a fáradságot, hogy beteget
jelentsen.
Egy bögre kávéval később Henderson
megáll az asztalomnál, kezében
az„Életmód rovat” egyik oldala, a
hirdetési bizonylat. Össze van hajtogatva,
hogy jól látsszon a három hasáb széles,
tizenöt centi magas hirdetés. Henderson a
karórája számlapját kocogtatva rám néz,
aztán a fülemhez tartja az órát, és azt
mondja:
– Láttad ezt a reggeli kiadásban?
A hirdetés a következő:
FELHÍVÁS A REGENT-PACIFIC
LÉGITÁRSASÁG TÖRZSUTASAINAK
A szöveg a következő:
„Lapostet ű okozta hajhullást és/vagy
egyéb kellemetlenséggel járt, hogy a
légitársaság üléshuzataival, párnáival és
takaróival érintkezett? Ez esetben hívja a
következő telefonszámot, és vegyen részt
az általunk indítandó csoportperben.”
Henderson azt mondja:
– Ezeket már felhívtad?
Talán az lenne a legjobb, mondom, ha
befogná a pofáját, és felhívná
őket.
Mire Henderson azt mondja:
– Nem te csinálod a kis színeseket?– Azt
mondja:– Nem a sitten vagyunk. És nem
vagyok a köcsögöd.
Hát ez beszarás.
Nem azért lesz valaki riporter, mert jól
tud titkot tartani.
 Az újságírás alapja, hogy mindent
elmondasz. Arról szól, hogyan kö zlöd a
rossz hírt. Hogyan terjeszted a fertőzést.
A történelem legnagyobb történetét.
Lehet, hogy ez a tömegmédia végét
jelenti.
Az altatódal lehet az információs kor
pestise. Képzelj el egy világot, amelyben
az emberek nem néznek tévét, nem
hallgatnak rádiót, nem járnak moziba,
nem neteznek, nem olvasnak folyóiratot
és újságot. Az emberek nemcsak
gumióvszert meg gumikesztyűt húznak,
hanem füldugót is használnak. Régen
senki sem csinált problémát abból, ha
vadidegenekkel szexeit. Azelőtt az
emberek nem aggódtak a bolhacsípés
miatt. A kezeletlen ivóvíz miatt. A
szúnyogok miatt. Az azbeszt miatt.
 Képzelj el egy pestist, ami fülön
keresztül terjed.
A bot, a kő az csonttörő, és most már a
szó is ölhet.
Az új halál, ez a pestis, bárhol ott lehet.
Egy dalban. Egy hírközleményben. Egy
híradásban. Egy prédikációban. De
elkaphatod egy utcazenésztől. Egy
telemarketingestől. Egy tanártól. Egy
internetről letöltött fájlból. Egy szülinapi
üdvözlőlapról. Egy szerencsesütiből.
Tegyük fel, hogy egymillió ember néz
egy tévéműsort, aztán másnap reggelre
mind meghalnak egy reklámblokkban
elhangzó kis dalocska miatt.
Képzeld el a rettegést.
Képzeld el, hogy újra beköszönt a Sötét
Középkor. Az első pestisjárványokat
felfedezőit és kereskedők hurcolták be
Kínából Európába. A tömegmédiában
számtalan új lehetőség rejlik a betegség
terjesztésére.
Képzeld el a lángoló könyvhalmokat. A
hangszalagokat és filmeket, a
számítógépeket, a rádió-és
tévékészülékeket, amint felemészti őket
ez a hatalmas máglya. A könyvtárak és
könyvesboltok lángra lobbannak az
éjszakában. Az emberek megrohamozzák
az ultrarövid-hullámú
átjátszóállomásokat. Baltával
feldarabolják az összes száloptikai kábelt.
Képzeld el az embereket, amint
fohászokat kántálnak, himnuszokat
énekelnek, hogy kizárjanak a tudatukból
minden hangot, ami h alált hozhat.
Képzeld el, ahogy az emberek kezüket a
fülükre szorítva próbálnak menekülni
minden dal-és beszédfoszlánytól, amely a
halált rejtheti, ugyanúgy, ahogyan egy
fiola aszpirin, amibe egy őrült mérget
kevert. Minden új szó. Minden, amit nem
értenek, gyanús és veszélyes. Kerülendő.
Kommunikációs karantént kell bevezetni.
És ha ez tényleg valami gyilkos
varázsige, valami ráolvasás, akkor
biztosan létezik ezen kívül több hasonló
is. Ha én tudok a huszonhetedik oldalról,
mások is tudhatnak róla. Nem vagyok
egy é lharcos típus.
Mennyi idő kell, hogy valaki elemezze az
altatódalt, majd csináljon egy új
változatot, aztán még egyet és még
egyet? Újabb és hatékonyabb
változatokat. Mielőtt Oppenheimer
feltalálta az atombombát,
lehetetlenségnek tartották az egészet.
Most már van atombombánk és van
hidrogénbombánk meg neutronbombánk,
és az emberek még mindig azon
agyainak, hogyan lehetne
továbbfejleszteni az alapötletet. Egy új és
ijesztő paradigmát kényszerítenek ránk.
Ha meghalt, Duncan volta szükséges
gyalogáldozat. Duncan volt az én légköri
kísérleti atomrobbantásom. Ő volt az én
Trinitym.1Hirosimám.
Palmer, az egyik nyomdai előkészítő,
még mindig biztos benne, hogy Duncan a
szedőteremben van.
Jenkins, a szedőből azt mondja, Duncan
valószínűleg átment a művészeti
részlegre.
Hawley a művészeti részlegről azt
mondja, Duncan az archívumban van.
Schott, az archívumból azt mondja,
Duncan a nyomdai előkészítőben van.
Errefelé ilyen a valóság.
Ismered a repülőtereken mostanában
életbe léptetett biztonsági előírásokat,
képzeld el ugyanezt a szigort a
könyvtárakban, iskolákban,
színházakban, könyvesboltokban, miután
az altatódal kiszivárog. Bárhol, ahol
információt lehet terjeszteni, fegyveres
őrök vigyáznak.
A rádióhullámok olyan üresek lesznek,
mint a nyilvános uszodák medencéi
gyermekbénulás-járvány idején. Csak
néhány állami rádió és tévé sugározhat.
Kizárólag alaposan megszűrt híreket és
zenét. Mielőtt kiadják, minden lemezt,
könyvet és filmet laboratóriumban
tesztelnek, kísérleti állatokon vagy
önként jelentkező elítélteken.
Orvosi maszk helyett a fülhallgatóból
folyamatosan szóló, biztonságos zenével
vagy madárdallal védekezünk. Az
emberek hajlandóak lesznek fizetni a
„tiszta” hírekért, a „biztonságos”
információért és szórakozásért. Képzeld
el, hogy a tejhez, a húshoz és a vérhez
hasonlóan ellenőrzik, szűrik és
homogenizálják majd a könyveket, a
zenéket és a filmeket. Hitelesítik őket.
Fogyasztásra alkalmasnak minősítik.
Az emberek boldogan lemondanak
kultúrájuk jelentős részéről, amenynyiben
garantálják nekik, hogy az a kevés, ami
marad, szennyeződéstől mentes és
biztonságos lesz.
Fehér zaj.
1Trinity (Szentháromság) volt a neve az
első amerikai kísérleti atomrobbantásnak,
amelyet 1945. július 16-án hajtottak
végre.
Képzeld el a csend világát, ahol
minden hangot betiltanak, ami elég erős
vagy elég hosszan tart ahhoz, hogy egy
gyilkos versike sorait hordozza. Nincs
több motorbicikli, fűnyíró, sugárhajtású
utasszállító repülő, háztartási robotgép,
hajszárító. Egy világ, ahol az emberek
nem mernek hallgatózni, mert rettegnek,
hogy valami átszűrődik a forgalom
fültépő lármáján. Néhány toxikus szó,
elrejtve a szomszéd lakásban dübörgő
zenében. Képzeld el, ahogy egyre nő az
ellenállás az emberi beszéddel szemben.
Senki sem beszélget, mert senki sem
vállalja a kockázatot, hogy meghallgassa.
Boldogok a süketek, mert övék lesz a
föld.
 Meg az analfabétáké. A
magányosoké. Képzeld el, hogy a világot
r emeték lakják.
Még egy kávé, és úgy kell majd
hugyoznom, mint az állat. Éppen kezet
mosok, amikor Henderson belép a férfi
mosdóba, és mond valamit.
Bármit mondhat.
A kézszárító iszonyatosan zúg,
odaüvöltök Hendersonnak, hogy nem
hallok semmit.
– Duncan!– üvölt Henderson. A
kézszárítót és a vízcsapot túlharsogva
üvölti: – Két hulla egy szállodai
lakosztályban, még nem tudjuk, hogy hír
lesz belőle, vagy sem. Elő kéne keríteni
Duncant, hogy intézkedjen.
Valami ilyesmit mondhat, nem tudom.
Túl sok a zaj.
A tükörbe nézek, megigazítom a
nyakkendőmet és beletúrok a hajamba. A
tükörképem mellett Henderson
tükörképe, egy szempillantás alatt el
tudnám hadarni az altatódalt, és a fickó
estére már hulla lenne. Ő meg Duncan.
Hullák. Pofonegyszerű lenne.
De inkább megkérdezem, hogy nagyon
gáz-e barna zakóhoz kék nyakkendőt
venni.

fejezet
Mikor a mentőorvos kiérkezett a
helyszínre, az volt az első dolga, hogy
előkapja a mobilját, és felhívja a
brókerét. A mentős fazon, a haverom,
John Nash, felmérte a helyzetet a
Pressman Hotel 17F lakosztályában,
aztán megbízta a brókerét, hogy passzolja
el az összes Stuart Western Technologies
részvényét.
– Benne van a pakliban, hogy ezért
kirúgnak – mondja Nash–, de az alatt a
három perc alatt, amíg a brókeremmel
telefonáltam, azok ketten ott az ágyban
nem lettek halottabbak.
Másodszorra engem hív, és felajánlja,
hogy ötven dolcsiért hajlandó
alaposabban körülnézni, hátha sikerül
kiderítenie ezt-azt a halálesettel
kapcsolatban. Azt tanácsolja, hogy
sürgősen adjam el a Stuart Western
részvényeimet, aztán vonszoljam át a
nyamvadt seggemet egy a kórház
közelében lévő, Harmadik sugárúti
kocsmába.
 – Istenem– mondja Nash–, ez a nő
tényleg gyönyörű. Ha Turner, a kollégám,
nem lenne itt, nem állnék jót magamért…
– Azzal leteszi a telefont.
A tőzsdei árfolyamjelző készülék
szerint a Stuart Western Tech részvények
árfolyama meredeken zuhan.
Valószínűleg máris kiszivárogtak a hírek
Baker Lewis Stuartról, a vállalat
alapítójáról, és újdonsült feleségéről,
Penny Price Stuartról.
Előző nap, este hét órakor a Stuart
házaspár a Chez Chef étteremben
vacsorázott. Ezt pillanatok alatt ki tudom
szedni a szálloda portásából, miután
megkenem egy kicsit. A pincér szerint,
aki Stuarték vacsoráját szolgálta fel, az
egyikük lazacos rizottót, a másik
Portabello gombát fogyasztott. A számla
alapján, magyarázza a pincér, nem lehet
megmondani, melyikük ette melyiket.
Ittak egy üveg pinot noir-t. Az egyikük
sajtpitét rendelt desszertnek. Mindketten
kávéztak.
Kilenckor a Chambers galériába
hajtottak egy zártkörű fogadásra, ahol,
szemtanúk elmondása szerint, a házaspár
számos vendéggel társalgott, többek
között a galéria tulajdonosával és az
építésszel, aki az új házukat tervezte.
Mindketten elfogyasztottak egyegy pohár
bort.
Fél tizenegykor visszamentek a Pressman
Hotelba, ahol közel egy hónapja, az
esküvőjük óta, bérelték a 17F lakosztályt.
A szálloda vezetője úgy tudja,
Stuarték fél tizenegy és éjfél között
többször is telefonáltak a
lakosztályukból. Negyed egykor felhívták
a recepciót, és ébresztést kértek reggel
nyolcra. Az egyik recepciós megerősítette
az információt, miszerint a házaspár egy
pornográf filmet rendelt a belső hálózaton
a tévé távirányítójával.
Másnap reggel kilenc órakor a
szobalány holtan találta őket.
– Embólia, ha kíváncsi vagy a
véleményemre – mondja Nash.– Ha
nyalás közben levegőt fújsz egy csaj
pinájába, vagy túl keményen dugod,
simán előfordulhat, hogy levegő kerül a
véráramba, és a légbuborék egyenesen a
szívébe jut.
Nash nagydarab fickó. Vastag kabátban
és fehér mentős egyenruhában van, a
lábán fehér futócipő, a bárpultot
támasztja, amikor megérkezem. A pultra
könyököl, egy hatalmas marhahúsos
szendvicset fal, ahogy beleharap, mustár
és majonéz csöpög a császárzsömléből.
Feketekávét iszik. Copfba fogott zsíros
haja úgy áll a feje búbján, mint egy fekete
pálmafa.
– Na?– kérdezem.
– Felforgatták a lakosztályt? – kérdezem.
Nash csak rág, hatalmas állkapcsa körbe-
körbe jár. Két kézzel fogja a szendvicset,
de közben a tányérján lévő kapros
savanyúságot és sült krumplit bámulja.
– Nem talált semmi gyanúsat a
lakosztályban? – kérdezem.
Azt feleli:
– Szerintem, ahogyan az már lenni
szokott a friss házasoknál, a fickó halálra
kurta az asszonyt, aztán infarktust kapott.
Öt dolcsiba, hogy a boncolásnál
légbuborékot találnak a nő szívében.
Megkérdezem, hogy megnézte-e, kivel
beszéltek utoljára telefonon.
Mire Nash azt feleli:
– Nem megy. A szállodai
mellékvonalaknál nem lehet kideríteni.
Megmondom, hogy ötven dolcsiért többet
akarok, nem elég, hogy a nyálát
csorgatva magyaráz a nő holttestéről.
– Neked is csorgott volna a nyálad – vág
vissza Nash. – Iszonyat dögös volt a
muff, baszki.
Megkérdezem, hogy az értékeiket –
karórák, tárcák, ékszerek – megtalálták-e
a helyszínen. Nash azt feleli:
– Még ki se hűlt, a takaró alatt. Még
meleg volt. Nem szenvedett sokat.
Egyáltalán nem szenvedett.
Nash hatalmas állkapcsa körbe-körbe jár,
egyre lassabban, ahogy maga elé bámul a
semmibe.
– Ha bármelyik nőt megkaphatnád,
amelyiket csak akarnád – mondja–, ha
akárhogy megcsinálhatnád a csajt, nem
használnád ki a lehetőséget?
Megmondom neki, hogy amiről most
beszél, az nemi erőszak.
– Akkor nem– csattan fel Nash–, ha a nő
halott. – Aztán elropogtat egy sült
krumplit. – Ha egyedül maradok vele, és
van nálam gumi… – folytatja Nash teli
szájjal. –
Ügyeltem volna, nehogy az
igazságügyiek megtalálják a DNS-emet.
Aztán a gyilkosságról beszél.
– Ha valaki más öli meg a nőt, akkor nem
– mondja Nash, és rám néz.
– Vagy a férfit. A fickónak jó segge volt,
ha neked inkább az ilyesmi jön be. Nem
szivárgott belőle semmi. Nem voltak rajta
hullafoltok. Nem repedt meg a bőre.
Teljesen rendben volt.
Nem bírom felfogni, hogyan tud
ilyesmiről beszélni, miközben kajál.
Azt mondja:
– Mindketten meztelenek voltak. Az
ágyon egy nagy nedves foltot találtam, a
két holttest között. Igen, keféltek.
Keféltek, aztán kinyiffantak.– Nash a
szendvicset majszolva így folytatja: –
Esküszöm, ahogy ott feküdt a csaj, arra
gondoltam, hogy életemben nem láttam
még ilyen dögös muffot.
Ha Nash megtanulja az altatódalt,
egyetlen nő sem lesz biztonságban. Sem
az életük, sem a szüzességük.
Ha Duncan tényleg meghalt, remélem,
nem Nasht hívják majd a helyszínre. Mert
lehet, hogy legközelebb lesz nála gumi.
Talán pont az, amit itt árulnak a
férfimosdóban.
Ha már ilyen alaposan szemügyre vette a
holttesteket, megkérdezem tőle, nem
látott-e rajtuk zúzódásokat,
harapásnyomokat, csípést, tűszúrást,
bármit.
– Semmi ilyesmit nem láttam – feleli.
– Nem hagytak búcsúlevelet?
– Nem. A halál oka ismeretlen – mondja.
Nash megfordítja a szendvicset, és
lenyalja róla a mustárt meg a majonézt.
Aztán azt mondja:
– Emlékszel Jeffrey Dahmerre? – A
szendvicset nyalogatva folytatja:–
Eredetileg nem akart kinyírni annyi
embert. Azt hitte, ha lyukat fúr a
koponyájukba és beletölt a fejükbe egy
kevés lefolyótisztítót, szexzombivá
változtathatja őket. Dahmer ki akarta
szívni az élet velejét.
– Szóval, mit kapok az ötven dolcsimért?
– Csak egy nevet tudok mondani– feleli
Nash. A kezébe nyomok két húszast meg
egy tízest.
Nash kihúz a fogával egy
marhahússzeletet a szendvicsből. A hús
az á llára lóg, aztán a fejét hátravetve
bekapja. Rágni kezd, és azt mondja:
– Tudom, hogy gusztustalan vagyok.–
Mustárszag dől a szájából. Azt mondja:–
Ugyanaz a név szerepelt utolsóként
mindkettőjük mobiljának híváslistáján.
Helen Hoover Boyle.
Aztán azt kérdezi:
– Ugye elpasszoltad a részvényeket,
ahogy mondtam?

fejezet
Ezugyanaz a XVII.
századi
kabinetszekrény,
Orániai Vilmos és Stu
art Mária uralkodásának idejéből. Az
elejére akasztott ismertető szerint f
eketére lakkozott fenyőből van, a perzsa
királyi udvar hétköznapjait ábrázoló,
ezüsttel festett életképek díszítik, tömzsi,
henger alakú lábakon áll, a timpanonján
pedig faragott csiga-és kagylómotívumok
láthatók. Egészen biztos, hogy ez
ugyanaz a kabinetszekrény lesz. Itt
fordultunk jobbra, végigmentünk az antik
szekrényekkel szegélyezett szűk
folyosón, aztán egy XVIII. századi,
Regency stílusú, klasszicizáló
pohárszéknél megint jobbra fordultunk,
majd egy föderalista stílusú díványnál
balra, és végül újra itt kötöttünk ki, a
vitrinnél.
Helen Hoover Boyle ujjával
végigsimít az ezüstösen csillogó f
elületen, a perzsa udvari életkép kifakult
férfi-és nőalakjain, majd azt mondja:
– Halvány fogalmam sincs, miről beszél.
Megölte Baker és Penny Stuartot.
Felhívta őket mobilon, valamikor a
haláluk előtti napon. És felolvasta nekik
az altatódalt.
– Tényleg azt hiszi, hogy én öltem meg
azokat a szerencsétleneket, ráadásul úgy,
hogy altatódalt énekeltem nekik?–
kérdezi. Ma sárga kosztümöt visel, de
rózsaszín haja még mindig hatalmas
gombává van tupírozva. A cipője sárga, a
nyakában aranylánc és gyöngysor lóg. Az
arca rózsaszínnek látszik, és puhának a
rengeteg púdertól.
Nem volt nehéz lenyomozni, hogy a
Stuart házaspár vette meg az Exeter
házat. Azt a csodálatos műemlék jellegű
épületet, a hét hálószobával és a
cseresznyefa lambériásföldszinttel. El
akarták bontani, hogy újat építsenek a
helyére. A terv felbőszítette Helen
Hoover Boyle-t.
– Jaj, Mr. Streator!– sóhajt. – Bárcsak
hallaná magát! Egy néhány méter hosszú,
bútorokkal szegélyezett szűk folyosón
állunk. A folyosó egyik irányban néhány
méter után elkanyarodik, a másik
irányban további folyosókra ágazik, ahol
szorosan egymás mellé állított
szekrények, egymás mellé tolt kredencek
sorakoznak. A karosszékek, kanapék,
asztalok sűrűjében mindig csak a
következő kredenc, festett paraván-
folyosóig, ingaóra-, György korabeli
szekreter-falig lehet látni.
Helen Hoover Boyle javasolta, hogy itt
találkozzunk, ebben az antik bútor
raktáráruházban, ha négyszemközt
akarok beszélni vele. A
bútorlabirintusban újra meg újra
ugyanannál a XVII. századi szekreternél,
ugyanannál a Regency stílusú fehérnemű
szekrénynél kötünk ki. Körbejárunk.
Eltévedtünk.
Helen Boyle azt kérdezi:
– Mesélt még valakinek a gyilkos
dalocskáról?
– Csak a szerkesztőmnek.
– És a szerkesztője mit szólt hozzá?
– Azt hiszem, meghalt. Mire Helen
Boyle:
– Ez aztán a meglepetés! – kiáltja. – Most
biztosan szörnyen érzi magát.
A fejünk felett különböző magasságban
felakasztott kristálycsillárok lógnak,
mindegyik elmosódott és szürke, mint a
rizsporos parókák. Rojtos végű vezetékek
tekeregnek a tetőgerendákba kapaszkodó
láncokra csavarva. Elvágott vezetékek,
poros és kiégett villanykörték. Mindegyik
csillár egyegy régi arisztokrata levágott
és fordítva felakasztott feje. Felettük
pedig araktárépület ívelt teteje, a
hullámlemezeket rögzítő, rácsos
tartószerkezet.
– Kövessen – mondja Helen Boyle.– A
mohának nem kizárólag a szekrények
északi oldalán kellene megtelepednie?
Benyálazza két ujját, és felemeli a kezét.
Teljesen elveszünk a faragott és lakkozott
rokokó vitrinek, I. Jakab korabeli
könyvszekrények, neogótikus stílusú,
magas lábú fiókos szekrények,
provanszál ruhásszekrények tömegében.
A VII. Edward korabeli diófa vitrinek, a
Viktória korabeli falitükrök, a
neoreneszánsz sifonérok között. A diófa,
mahagóni, ében és tölgy bútorok
erdejében. A lapított pogácsalábak,
cabriollábak, faragott falburkolatok
rengetegében. Itt már nem kanyarognak a
folyosók, csak szétágaznak. Anna
királynő korabeli fehérnemű szekrények.
Még több szemes juhar. Gyöngyház
berakás és aranyozott bronz.
A betonpadlón lépkedünk, a lépéseink
visszhangoznak. Az acéltetőn eső kopog.
Helen Boyle azt kérdezi:
– Nem érzi úgy, mintha maga alá temetné
a történelem?
Rózsaszínre festett körme villan, ahogy
benyúl sárgafehér retiküljébe, és elővesz
egy kulcscsomót. A markába szorítja a
kulcsokat, úgy, hogy csak a leghosszabb
és leghegyesebb álljon ki az ujjai közül.
– Tudatában van annak, hogy bármi, amit
az életben tesz, száz év múlva már
elveszíti a jelentőségét? – kérdezi. –
Maga szerint ki emlékszik majd a
Stuartokra egy évszázad múlva?
A bútorok fényezett felületét nézi, az
asztallapokat, fésülködőasztalokat,
ajtókat, amelyeken saját tükörképe úszik
át.
– Az ember halandó – mondja.– Az
ember épületeket rombol. De a bútorok,
ezek a szép és kiváló bútorok
megmaradnak, ezek mindent túlélnek.
Így folytatja:
– A szekrények a kultúra csótányai.
Aztán anélkül, hogy megtörne a mozgása,
végighúzza a kulcsot egy diófa szekrény
fényezett felületén. Halkan, mint ahogyan
egy éles tárgy belehasít egy puha
anyagba. A karcolás elég mély ahhoz,
hogy látni engedje a furnérlemez alatt a
silány, nyers fenyőt.
Helen Boyle megáll egy fazettázott
tükörajtós ruhásszekrény előtt.
– Gondoljon a nők generációira, akik
ebben a tükörben nézegették magukat–
mondja.– Hazavitték a szekrényt. Ebben
a tükörben öregedtek meg. Az a sok
gyönyörű nő mind meghalt, de a szekrény
itt van, és többet ér, mint valaha. A
gazdatestet túlélő parazita. Egy nagy,
kövér ragadozó, ami a következő
áldozatára les.
Az antik bútorok útvesztőjében, mondja
Helen Boyle, ott kísért az öszszes eddigi
tulajdonos szelleme, aki valaha megvette
valamelyik bútort. Mindenkié, aki így
akart kérkedni a gazdagságával és
sikereivel. De hiába a tehetség, az ész, a
szépség, ez a sok mutatós lom túlélte
őket. A rengeteg siker és eredmény, amit
e bútor hivatott jelképezni, nincs többé.
Helen Boyle azt kérdezi:
– A dolgok végtelen rendjében vajon mit
számít, hogy hogyan halt meg a Stuart
házaspár?
Megkérdezem, hogyan fedezte fel az
altatódal titkát. Akkor jött rá, amikor a
fia, Patrick meghalt?
És közben megy tovább, végighúzza az
ujját a faragott éleken, a fényezett
felületeken, tönkreteszi a fogantyúkat,
összemaszatolja a tükröket.
Nem volt nehéz lenyomozni, hogyan halt
meg a férje. Egy évvel Patrick elvesztése
után holtan találták az ágyában, nem
voltak rajta külsérelmi nyomok, nem
hagyott búcsúlevelet, nem tudták
megállapítani a halál okát.
Mire Helen Boyle azt kérdezi:
– A szerkesztőjét hogyan találták meg?
Sárga-fehér retiküljéből elővesz egy kis
fényes, ezüstszínű fogót meg egy
csavarhúzót, a két szerszám olyan steril,
hogy akár műteni is lehetne velük.
Kinyitja egy hatalmas faragott és
fényezett szekrény ajtaját, és azt mondja:
– Tartsa erősen, kérem!
Megfogom a szekrény ajtaját, Helen
Boyle a túloldalon babrál, aztán pár
pillanattal később a tolózár és a fogantyú
a lábam elé pottyan a padlóra.
Egy újabb perc, és Helen Boyle az ajtók
mozaikarany kilincseit is megszerzi, ami
azt jelenti, hogy a zsanérok kivételével
minden fém alkatrészt leszerelt, és a
táskájába tett. Így lecsupaszítva a
szekrény úgy néz ki, mint egy
megvakított, kasztrált, megcsonkított
nyomorék.
Megkérdezem, miért csinálja.
– Mert imádom ezt a bútort – feleli.– De
nem akarok a következő áldozata lenni.
Becsukja az ajtót, és visszateszi a
retiküljébe a szerszámokat.
– Visszajövök? Ha leértékelik, és megint
annyiba kerül, mint újonnan – mondja.–
Imádom, de csak úgy vagyok hajlandó
elvinni, ha én szabhatom meg a
feltételeket.
Még néhány lépés, és a folyosó egyszer
csak minden átmenet nélkül fali
ruhaakasztók, kalaptartók, esernyőtartók
és falifogasok rengetegévé változik. A
távolban, a fogaserdőn túl, újabb
szekrény-és kredencfal.
– Erzsébet-kori… Tudorstílusú…
Eastlake… Stickley… – Ahogy sorolja,
mindegyik bútort megérinti.
A szakértők „házasnak” nevezik azokat a
bútorokat, amiket több darabból,
mondjuk egy tükörből meg egy
fésülködőasztalból raknak össze,
magyarázza Helen Boyle. Az ilyen
bútorok értéktelenek.
A szakértők „elváltnak” nevezik azokat
az antik bútorokat, amiket szétszednek,
mondjuk egy tálalót és egy pohárszéket,
és külön-külön adják el a részeit.
– A „házasokhoz” hasonlóan –
magyarázza Helen Boyle –, az ilyen antik
bútorokat is értéktelennek tartják.
Elmesélem neki, hogy próbálom
felkutatni a mondókás-könyv összes
példányát. Elmondom, milyen fontos,
hogy soha senki ne ismerje meg az
altatódalt. Azok után, ami Duncannel
történt, esküszöm, hogy elégetem az
összes jegyzetemet, és azt is elfelejtem,
hogy valaha tudtam azt a versikét.
– És mi van, ha nem tudja elfelejteni? –
kérdezi Helen Boyle. – Mi van, ha nem
tudja kiverni a fejéből, és egyfolytában
dúdolja majd, mintha valami hülye
reklámdal lenne? Mi van, ha örökre ott
marad a fejében, mint egy csőre töltött
fegyver, amit azonnal el tud sütni, ha
valaki felbosszantja?
– Nem fogom használni.
– Tételezzük fel, hogy én is megfogadtam
már ugyanezt – mondja.– Én. Egy nő,
aki, ahogyan azt állítja, véletlenül
megölte a saját gyerekét és a férjét,
valaki, aki kegyetlenül megszenvedte
ennek az átoknak az erejét. Ha ezek után
mégis használni kezdtem az altatódalt,
miből gondolja, hogy maga nem fogja
ugyanezt tenni?
– Nem fogom, és kész.
– Na persze– mondja Helen Boyle, és
némán nevet. Jobbra fordul, elmegy egy
biedermeier kredenc mellett, gyorsan,
aztán egy art nouveau konzol mögött
megint jobbra fordul, és egy percre szem
elől tévesztem.
Felgyorsítom a lépteimet, hogy
utolérjem, még mindig teljesen el vagyok
keveredve, azt mondom, ha ki akarunk
mászni a slamasztikából, öszsze kell
fognunk.
Előttünk egy XVII. századi
kabinetszekrény, Orániai Vilmos és Stuart
Mária királynő uralkodásának idejéből.
Feketére lakkozott fenyőből, a perzsa
királyi udvar hétköznapjait ábrázoló,
ezüsttel festett életképek díszítik, tömzsi,
henger alakú lábakon áll, a timpanonján
pedig faragott csigaés kagylómotívumok
láthatók. Helen Hoover Boyle egyre
mélyebbre vezet a faliszekrények,
pohárszékek, vitrinek, kredencek,
hintaszékek, falifogasok, könyvespolcok
sűrűjében, és azt mondja, hogy elmesél
nekem egy rövid történetet.

10. fejezet
Aszerkesztőségben csend van. Az
emberek a kávéfőző körül állnak és
suttognak. Tátott szájjal hallgatják
egymást. Senki sem sír.
Ahogy felakasztom a zakómat,
Henderson lép hozzám, és megkérdezi:
– Felhívtad már a RegentPacific
Légitársaságot lapostetű-ügyben?
– Senki sem nyilatkozik, amíg be nem
nyújtják a keresetet, felelem.
Mire Henderson:
– Csak hogy tudd, mostantól nekem fogsz
beszámolni a fejleményekről. Duncanre
már nem számíthatunk. Kiderült, hogy
meghalt.
Az ágyában találták, a testén nem voltak
külsérelmi nyomok. Nem hagyott
búcsúlevelet, a halál oka ismeretlen. A
főbérlője találta meg, ő hívta a mentőket.
Megkérdezem, hogy nem találtak-e
szodómiára utaló jeleket.
Henderson hirtelen visszafordul.
– Mi van?– kérdezi. Megdugták-e
Duncant.
– Te jó ég, dehogy – hökken meg
Henderson.– Hogy jut eszedbe ilyesmi?
– Csak úgy, mondom.
Duncan hulláját legalább nem gyalázták
meg nekrofilok.
Ha valaki keres, mondom, az
archívumban vagyok. Ellenőrizni akarok
néhány dolgot. El kell olvasnom néhány
régebbi cikket. Végig kell pörgetnem
néhány mikrofilmtekercset.
Henderson utánam szól:
– Maradj a közelben! Attól, hogy Duncan
meghalt, még meg kell írnod a
bölcsőhalálos sztorit.
A bot, a kő az csonttörő, de kurvára
vigyázz azokkal a szavakkal…
Az egyik mikrofilm szerint 1983-ban,
Ausztriafővárosában, Bécsben egy
huszonhárom éves segédápolónő morfin
túladagolással megölt egy idős asszonyt,
aki azért rimánkodott, hogy minél előbb
meghaljon.
A hetvenhét éves beteg meghalt, a
segédápolónő, Waltraud Wagner pedig
rádöbbent, mennyire bejön neki, hogy
hatalma van élet és halál felett.
Az egész sztori itt van előttem, a
mikrofilmtekercseken. A száraz tények.
Eleinte csak a haldokló betegeken akart
segíteni. Egy nagyon nagy kórházban
dolgozott, ahol krónikus betegségben
szenvedő idős embereket ápoltak. A
betegek csak tengődtek, és a halált
várták. A morfinon kívül a fiatal
segédápolónő kitalált egy eljárást, amit
vízkúrának nevezett. Hogy megrövidítsd
egy beteg szenvedését, befogod az orrát.
Lenyomod a nyelvét, és vizet döntesz le a
torkán. Igen gyötrelmes és lassú módja a
halálnak, viszont az idős korban
elhunytaknak mindig találni vizet a
tüdejében.
A nő angyalnak hívta magát.
Úgy tűnt, a betegek természetes halállal
haltak meg.
Wagner nemes és hősi tetteket hajtott
végre.
Véget vetett a szenvedéseiknek, a
fájdalmuknak. Gyengéd volt, gondoskodó
és érzékeny, és csak azokat ölte meg, akik
könyörögtek, hogy meg akarnak halni.Ő
volt a halál angyala.
Ő volt a halál angyala.
re másik három angyal is csatlakozott
hozzá. Mind a négy segédápolónő
éjszakai műszakban dolgozott. Akkoriban
a kórházat már mindenki csak úgy
emlegette, hogy Halálpavilon.
A négy nő egy idő után már nemcsak a
halálos betegek szenvedésének vetett
véget, hanem olyan ápoltakon is
alkalmazta a vízkúrát, akik horkoltak,
ágyba vizeltek, nem voltak hajlandóak
bevenni a gyógyszerüket, vagy éjszaka a
nővérhívóval zargatták őket. Ha egy
beteg panaszkodott, Waltraud Wagner
csak annyit mondott:
– Akkor ez most kap egy jegyet a
Jóistenhez. – Aztán következett a glugy-
glugy.
– Akik idegesítettek – magyarázta később
Wagner a hatóságoknak –, azokat rögtön
útnak indítottam, és mentek
nyílegyenesen az Úristenhez, akinél
mindig volt egy szabad ágy.
akinél mindig volt egy szabad ágy.
ben egy idős néni lekurvázta Wagnert,
természetesen kiadós vízkúrát kapott
cserébe. Utána az angyalok beültek egy
kocsmába iszogatni, nevetve idézték fel
az öregasszony haláltusáját, és mutatták
egymásnak, hogy milyen arcokat vágott.
A szomszéd asztalnál ülő orvos
kihallgatta a beszélgetést.
Addigra a bécsi egészségügyi hatóságok
becslése szerint közel háromszáz
betegnél alkalmazták a vízkúrát. Wagner
életfogytiglanit kapott. A többiek
megúszták enyhébb büntetéssel.
– Mi dönthettünk arról, hogy ezek a vén
trottyok életben maradjanak-e, vagy
meghaljanak– mondta Wagner a bírósági
tárgyaláson. – De minden esetben rég
esedékes volt már beváltani az Istenhez
szóló jegyüket.
A történet, amit Helen Hoover Boyle
mesélt, igaz.
A hatalom korrupttá tesz. A korlátlan
hatalom korlátlanul korrupttá tesz.
Úgyhogy csak nyugi, mondta Helen
Boyle, és élvezze az utazást. Azt mondta:
– Még a korlátlan mértékű korrupciónak
is lehet haszna. Azt mondta, gondoljak
azokra, akiket szeretnék kipenderíteni az
életemből. Gondoljak azokra az
elvarratlanszálakra, amiket ezután majd
el tudok varrni. A boszszúra. Gondoljak
bele, milyen könnyű lesz.
És még mindig Nash szavai
visszhangoztak a fejemben. Nash ott volt
velem, és csorgó nyállal magyarázott
azokról a szolgálatkész és gyönyörű
nőkről, akikkel bármit megtehet, mielőtt
teljesen kihűlnek és oszlásnak indulnak.
– Áruld már el – kezdte Nash–,
mennyiben különbözik ez a
párkapcsolatok többségétől?
Akárkiből megcsinálhatod a következő
szexzombidat.
Csak mert az az osztrák segédápolónő,
Helen Boyle és John Nash nem bír
uralkodni magán, nem muszáj nekem is
könnyelmű és könyörtelen
sorozatgyilkossá válnom.
Henderson belép az archívumba, és
elkiáltja magát:
– Streator! Kikapcsoltad a csipogódat?
Most futott be egy hívás, megvan a
következő kihűlt csecsemő.
Meghalt a szerkesztő, éljen a szerkesztő!
Itt van az új góré, de ő is a régi nótát
fújja.
És az biztos, hogy a világ jobb hely
lenne, ha egyesek nem rontanák itt a
levegőt. Igen, a világ tökéletes lenne, ha
itt-ott kiigazítanánk kicsit. Ráférne a
világra egy alapos nagytakarítás. Valami
természetellenes kiválasztódás.
Nem, nem és nem, soha nem használom
az altatódalt újra.
Soha többé.
De ha véletlenül mégis használnám,
kizárt, hogy bosszúból tenném.
Soha nem használnám például
kényelemből.
Azért, hogy szexpartnert szerezzek meg
pláne nem.
Ha valaha még egyszer használnám,
csakis a jó ügy érdekében tenném.
Hendersonüvölt:
– Streator! Felhívtál már valakit a
légitársaság lapostetűi miatt? Felhívtad a
fitneszklubot a húsevő gombák miatt?
Zaklatnod kéne a Fasor étterem
tulajdonosát, különben a büdös életben
nem hozod össze a sztorit.
Villámgyorsan, annyi idő alatt, amíg
oldalra pillantok, az altatódal kibomlik a
fejemben, miközben felkapom a
kabátomat, és indulok kifelé az ajtón.
Nem, nem és nem, soha többé ne fogom
használni. Slussz passz. A téma le van
zárva. Egyszer és mindenkorra.
Ezek a zajfüggők. Ezek a csendfóbiások.
A plafonon keresztül ütemes dobolás
hallatszik. A falakon halott emberek
nevetése és tapsolása szűrődik át.
Még a fürdőszobában, zuhanyozás
közben is hallani a rádiókat, amelyek
túlharsogják a zuhanyrózsából spriccelő
víz sziszegését, a kádba fröccsenő víz
csobogását, a műanyag zuhanyfüggönyre
zúduló víz kopogását. Na nem mintha azt
akarnád, hogy mindenki dögöljön meg,
de mégis megfordul a fejedben, hogy
rászabadítod a világra a gyilkos
mondókát. A rettegés kedvéért. Ha
betiltanának minden zajt, minden olyan
hangot, amely elrejthet egy varázsigét,
minden zenét és zörejt, amivel álcázni
lehet egy gyilkos verset, a világ
elnémulna. Veszélyes és rettegéssel teli
hely lenne, de legalább csendes.
Az ujjhegyem alatt a zene ritmusára
rezeg a csempe. A fürdőkád berezonál a
padlón keresztül érkező kiáltásoktól.
Vagy egy repülő dinoszaurusz kelt életre
egy kísérleti atomrobbantás
következtében, és arra készül, hogy
elpusztítsa az alattam lakókat, vagy túl
hangosan tévéznek.
Egy olyan világban, ahol semmit sem ér
az adott szó. Ahol semmit sem jelent, ha
az ember megfogad valamit. Ahol azért
tesznek ígéretet, hogy aztán megszegjék,
jó lenne látni, ahogy a szavak
visszanyerik erejüket.
Egy olyan világban, ahol az altatódalt
bárki ismerheti, mindennaposak lennének
a hangzárlatok. Mint háborús időkben a
légvédelmi elsötétítések, az utcákon
rendőrök jár-őröznének. De nem az égve
maradt lámpákat keresnék, hanem a
hangoskodókat, hogy elhallgattassák
őket. Ahogyan a hatóságok most a lég-és
vízszennyezés nyomait figyelik,
ugyanúgy figyelnék a suttogásnál erősebb
hangokat, hogy letartóztassák az
elkövetőket. Helikopterekkel kutatnák fel
a hangforrásokat – természetesen
különleges, hangtalanul repülő
helikopterekkel –, ugyanúgy, mint most a
marihuánaültetvényeket. Az emberek
pedig gumitalpú cipőben osonnának. És
minden kulcslyuknál egy besúgó fülelne.
Veszélyes világ lenne, és az emberek
rettegésben élnének, cserébe viszont
nyitott ablaknál lehetne aludni. Olyan
világ lenne, ahol egyetlen szó felérne ezer
képpel.
Nehéz megmondani, hogy ez a világ
rosszabb lenne-e a mostaninál, a lüktető
zene, az üvöltő tévék és harsogó rádiók
világánál.
Talán, ha Nagy Testvér nem árasztaná el
a tudatunkat zajokkal, képesek lennénk
gondolkodni.
Talán még az elménket is visszakapnánk.
Mivel senkinek sem árthatok vele,
elmondom az altató első sorát. Úgysincs
kit megölni. Kizárt, hogy ebben a
lármában bárki meghallja.
Helen Hoover Boyle-nak igaza van. Nem
felejtettem el a mondókát. Az első szóról
beugrik a második. Az első sorról beugrik
a következő. Dörgő hangon szavalok,
mint egy operaénekes. A szavak úgy
dübörögnek, mint a bowlingpályán
guruló golyó. A dübörgést visszaveri a
csempe és a linóleum.
Így, dörgő, operaénekesi hangon előadva
már nem érzem olyan bugyutának az
altatódalt, mint pár nappal korábban
Duncan irodájában. Erősnek és
tartalmasnak érzem. Ez a végzet hangja.
A felső szomszédom végzetének hangja.
Mire a vers végére érek, véget v etek az
életének.
A tarkómon még vizesen is feláll a szőr.
Elakad a lélegzetem.
Aztán semmi.
Fentről továbbra is csak a zene dobogását
hallom. Rádiók és tévék zúdítják rám
hangjukat minden irányból, lövések,
nevetés, bombák és szirénák.
Kutyaugatás. Manapság ilyen a
főműsoridő.
Elzárom a vizet. Megrázom a hajam.
Elhúzom a zuhanyfüggönyt és megfogom
a törülközőmet. És akkor megpillantom.
A szellőző.
A légakna, ami összeköti a lakásokat. A
szellőzőt mindig nyitva tartják. Hogy
elvezesse a gőzt a fürdőszobából, az
ételszagot a konyhából. A szellőző
elvezet minden hangot.
Csöpög rólam a víz a fürdőszoba
padlójára, és közben a szellőzőnyílást
bámulom.
Lehet, hogy most nyírtam ki a ház összes
lakóját.
Nash a pultnál ül a Harmadik sugárúti
bárban, hagymaszószt nyalogat az ujjáról.
Bekapja két csillogó ujját, és olyan erővel
kezdi szopogatni őket, hogy behorpad a
pofazacskója. Aztán kihúzza az ujjait a
szájából, és belenyúl a hagymaszósszal
teli műanyag tálkába. Megkérdezem,
hogy reggelizik-e.
– Ha kíváncsi vagy valamire – feleli–,
perkáld le a lóvét. – Aztán bekapja az
ujjait.
Nash mellett a másik oldalon egy fiatal,
barkós srác ül, hajszálcsíkos öltönyben.
Mellette egy csaj, a bárpult lábtámaszán
áll, hogy le tudja kapni a srácot. A srác a
szájába dob egy koktélcseresznyét.
Smárolnak. Aztán a csaj rágcsálni kezd.
A pult feletti hangszóróból egy hang a
menüket sorolja.
Nash időnként oldalra fordul, a párocskát
figyeli.
Manapság ilyen a szerelem.
Leteszek egy tízdolláros bankjegyet a
bárpultra.
Nash az ujjait szopogatva rápillant. Aztán
összevonja a szemöldökét.
Megkérdezem, hogy múlt éjjel meghalt-e
valaki a házban, ahol lakom.
A bérház a Tizenhetedik utca és a Loomis
tér sarkán. A Loomis Apartmanház, nyolc
emelet, veseszínű téglából. Esetleg valaki
az ötödiken? Valahol a hátsó
épületszárnyban? Egy fiatal srác. Ma
reggel egy ronda foltot találtam a
plafonon.
Megszólal a barkós csávó mobilja.
Nash ajka szorosan rácuppan az ujjaira,
ahogy kihúzza őket a szájából. A körmeit
nézi, olyan közelről, hogy bandzsítani
kezd.
A halott fickó keményen tolta a cuccot,
mondom Nashnek. Csomó drogos lakik a
házban. Megkérdezem, hogy nem
találtak-e még holttesteket az épületben.
Történetesen nem halt-e meg a Loomis
Apartmanház összes lakója múlt éjjel?
A barkós fazon belemarkol a csaj hajába,
és hátrahúzza a fejét. A másik kezével
előveszi a mobilját a kabátja belső
zsebéből, kinyitja, és beleszól:
– Mondjad.
A halál oka feltehetően egyik áldozat
esetében sem ismert, mondom.
Nash a hagymaszószt kavargatja az
ujjával.
– Ott laksz?– kérdezi. Igen, de ezt már
mondtam.
A barkós csávó még mindig a csaj haját
fogja, és közben telefonál:
– Nem, drágám – mondja.– A dokinál
vagyok, a rendelőben, azt mondja, elég
szar a helyzet.
A csaj becsukja a szemét. Hátrahajtja a
fejét, és hozzádörgölődzik a srác kezéhez.
– Nem– mondja a barkós –, úgy tűnik,
áttéteket talált. – Nem– mondja
–, jól vagyok.
A csajkinyitja a szemét. A srác rákacsint.
A csaj elmosolyodik. A barkós srác azt
mondja:
– Sokat jelent ez most nekem. Én is
szeretlek. Leteszi a telefont, és az arcához
húzza a csaj arcát. Nash megfogja a
tízdollárost, és a zsebébe gyűri.
– Nem– mondja.– Nem hallottam
semmit.
A csaj nevet, mert a lába lecsúszik a
támaszról. Felteszi a lábát a támaszra, és
azt mondja:
– Ő volt az?
Mire a barkós csávó:
– Nem.
És anélkül, hogy akarnám, egyszer csak
megtörténik. Ránézek a barkós fickóra, és
bevillan a mondóka. A dal– ahogy a
zuhanyzóban állva, a végzet hangján
éneklem – visszhangzik bennem.
Villámgyorsan történik, reflexből.
Váratlanul, mint egy tüsszentés.
Nashnek hagymaszagú a lehelete.
– Vicces, hogy ezt kérdezed – mondja.
Bekapja az ujját, amivel a hagymaszószt
kavargatta.
Megszólal a csaj a bárpult másik végén:
– Marty?
A barkós csávó a pultra borul, aztán
lecsúszik a padlóra. Nash odafordul
feléjük.
A csaj a fickó mellett térdel, a kezét a
hajszálcsíkos zakó hajtókája fölé tartja,
de nem érinti meg.
– Marty?– ismétli. A körmei csillogó
lilára vannak festve. A fickó szája lila a
csaj rúzsától.
Lehet, hogy a srác tényleg szarul van.
Talán félrenyelte a koktélcseresznyét.
Talán megint megöltem valakit. A csaj
könnyáztatta arccal fordul felénk.
– Nem értenek véletlenül az
újraélesztéshez? – kérdezi.
Nash visszadugja az ujját a
hagymaszószba, én meg átlépek a földön
fekvő fickó felett, elmegyek a csaj
mellett, felveszem a kabátomat, és az ajtó
felé indulok.
13. fejezet
Újra a szerkesztőségben, Wilson a
„Külföldi hírek” rovattól arra kíváncsi,
hogy láttam-e már ma Hendersont. Baker
a könyvrovattól azt mondja, Henderson
nem jelentett beteget, és nem veszi fel az
otthoni telefonját. Oliphant a színes
hírektől azt kérdezi:
– Streator, láttad már ezt?
A kezembe nyomja a hirdetési
bizonylatot, amin a következő szöveg
olvasható:
FELHÍVÁS A FRANCIA SZALON
TÖRZSVENDÉGEINEK
„El őfordult önnel az utóbbi időben,
hogy arcápolást követően erőteljes vérzés
lépett fel és hegek keletkeztek a bőrén?”
Ezt a számot még nem láttam, és
mikor felhívom, egy nő veszi fel:
– Doogan, Diller és Dunne ügyvédi iroda
– mondja. Leteszem. Oliphant lép az
asztalomhoz, és azt mondja:
– Ha már itt vagy, mondj valami kedveset
Duncanről. – Megemlékeznek róla egy
cikkben, mondja Oliphant, bemutatják a
személyiségét, öszszefoglalják a
pályafutását, de szükség lenne néhány
ütős idézetre. Már találtak valakit, aki az
újságíró-igazolványban lévő kép alapján
megfesti Duncan portréját. – Csak azon
mosolyogni fog– mondja Oliphant.–
Mosolyogni fog, és olyan lesz, mint egy
ember.
Valamivel korábban a Harmadik
sugárúti bárból a szerkesztőség felé
sétáltam, és – hogy lekössem a
gondolataimat – számolni kezdtem a
lépéseimet. Kétszázhetvenhatig jutottam,
amikor az egyik sarkon hátulról
meglökött egy hosszú, fekete bőrkabátot
viselő fazon, és beszólt:
– Ébresztő, seggfej! Nem látod, hogy
zöld a lámpa? Ahogy a fickó fekete
bőrkabátját bámulom, azon kapom
magam, hogy elindul a fejemben a
mondóka, megrohan, mint egy ásítási
roham.
A bőrkabátos közben átér a túloldalra,
és már éppen fel akarna lépni a járdára,
de ahogy felemeli a lábát, megbotlik a
járdaszegélyben. Arccal előre elvágódik
az aszfalton. Az esést olyan hang kíséri,
mint amikor a konyhapadlón széttörik a
tojás, csak most egy nagyonnagyon nagy,
vérrel és agyvelővel teli tojást képzelj el.
A karjai kétoldalt kinyújtva. Fekete,
kaplis cipőjének orra lelóg a
járdaszegélyről, pont egy csatornanyílás
fölé.
Elsétálok mellette, továbbszámolok:
kétszázhetvenhét, kétszázhetve nnyolc,
kétszázhetvenkilenc…
A szerkesztőségtől egy sarokra úttorlasz
zárja el a járdát. A torlasz túloldalán álló,
kék egyenruhás rendőr a fejét rázza.
– Forduljon vissza, és menjen át a
túloldalra. Filmforgatás miatt lezárták az
utcát – mondja.
Dühösen a jelvényére pillantok, és már
pörög is az agyamban az altatódal nyolc
sora, olyan gyorsan, mint amikor görcsöt
kap az e mber.
A rendőr szeme fennakad, már csak a
szeme fehérje látszik. Fehér kesztyűbe
bújtatott kezével a mellkasához kap,
aztán megbicsaklik a térde. Az álla olyan
erővel ütődik a torlasz élének, hogy
hallani, amint összekoccannak a fogai.
Valami rózsaszín bigyó repül ki a
szájából. Leharapta a nyelve hegyét.
Folytatom a számolást,
háromszáznegyvenöt,
háromszáznegyvenhat,
háromszáznegyvenhét, átvetem az egyik,
majd a másik lábamat az úttorlaszon, és
továbbsétálok.
Egy nő, adóvevővel kezében, elállja az
utamat, a karját maga előtt kinyújtva meg
akar állítani. De mielőtt elkapná a
karomat, fennakad a szeme és kinyílik a
szája. Lebiggyedő ajka egyik sarkában
vékony nyálcsík csillan, aztán a nő elterül
előttem a földön, az adóvevője
megreccsen: „Jeanie? Jean? Maradj
vételkész!”
Az altatódal utolsó szavai még a
fejemben visszhangoznak.
Folytatom a számolást,
háromszázötvenkilenc, háromszázhatvan,
háromszázhatvanegy, csak sétálok
tovább, miközben néhányan elrohannak
mellettem az ellenkező irányba. Egy nő, a
nyakába akasztott fénymérővel azt
kérdezi:
– Hívtatok már mentőt?
A hatalmas reflektorok fényében
rongyokba öltözött, vastagon sminkelt
emberek állnak szeméttel megrakott
bevásárlókocsik mellett. Kis, kék színű
üvegekből vizet isznak, és a nyakukat
nyújtogatva bámulnak arrafelé, ahol az
előbb álltam. A járdaszegélynél hatalmas
lakókocsik és lakóautók parkolnak, a
járművek között elhelyezett
aggregátorokból benzinfüst száll. Félig
teli, papír kávéspoharakat látok
mindenfelé.
Folytatom a számolást,
háromszázhetvennyolc,
háromszázhetvenkilenc,
háromszáznyolcvan, átlépek a forgatási
helyszín túlsó végét lezáró torlaszon, és
továbbsétálok. Négyszáztizenkettőt
lépek, mire a szerkesztőségbe érek.
Felfelé megyünk, a liftben alig van hely.
De az ötödiken valaki mégis megpróbál
befurakodni a fülkébe.
A lift hátsó falának préselődöm, és ekkor
– hirtelen, mintha kiverne a hideg veríték
– az elmém okádni kezdi magából az
altatódal szövegét, de olyan erővel, hogy
még a szám is mozogni kezd.
A férfi végignéz a lift utasain, aztán, mint
egy lassított felvételen, hátralép. A liftajtó
becsukódik, úgyhogy nem látjuk,
ahogyan összeesik, és már repülünk is
tovább felfelé.
Henderson eltűnt, nincsen bent a
szerkesztőségben. Éppen telefonálni
készülök, mikor Oliphant odajön hozzám.
A Duncanről szóló megemlékezéssel
kapcsolatban akar mondani valamit.
Szükség lenne néhány idézetre.
Megmutatja a hirdetési bizonylatot. A
felhívás a szépségszalonról és a
vérzésekről. Oliphant megkérdezi,
megírtam-e már a bölcsőhalál sztori
következő részét.
Megszólal a telefon a kezemben, és
közben továbbszámolok:
négyszázharmincöt, négyszázharminchat,
négyszázharminchét…
Megmondom Oliphantnek, hogy ne
húzzon fel.
Egy nő szól bele a telefonba:
– Helen Boyle ingatlanügynökség. Miben
segíthetek? Mire Oliphant azt mondja:
– Ha ideges vagy, számolj el tízig!
Néhány apróság Oliphanttel
kapcsolatban: dagadt, izzad a tenyere, és
koszos kézlenyomatokat hagy a hirdetési
bizonylaton, amit az arcom előtt lóbál. A
számítógépes jelszava az, hogy„Jelszó”.
Rég túljutottam már a tízes számon,
mondom.
Újra megszólal a hang a telefonban:
– Halló?
A tenyeremet a telefonra szorítva azt
mondom Oliphantnek, hogy biztosan
valami vírus lehet az oka. Mármint hogy
Henderson azért tűnt el. Most hazakell
mennem, de megígérem, hogy otthonról e
lküldöm a cikket.
Négykor lapzárta, tátogja Oliphant, és
megkocogtatja a karórája számlapját.
Én pedig megkérdezem, hogy Helen
Hoover Boyle bent van-e az irodában.
Bemutatkozom, és megmondom, hogy
azonnal találkoznom kell vele.
Továbbszámolok:
négyszáznyolcvankilenc,
négyszázkilencven,
négyszázkilencvenegy…
A hang a telefonban:
– Helen tudja, hogy miről van szó?
Igen, mondom, de úgy fog tenni, mintha
nem tudná.
Oliphant hátralép, becsukja a szemét,
aztán átmegy a „Színes hírek” rovat
szerkesztőségébe. Továbbszámolok:
ötszáznegyvenkettő,
ötszáznegyvenhárom…
Mielőtt az ingatlanirodába megyek,
hazavitetem magam, és megkérem a
taxist, hogy várjon meg a ház előtt, amíg
felugróm egy pillanatra.
A barna folt a plafonon nagyobb lett.
Kábé akkora, mint egy autógumi, csak
most már van keze meg lába.
A taxiban megpróbálom bekötni a
biztonsági övet, de túl szorosra van
állítva. Ahogy a hasamba vág, Helen
Hoover Boyle hangját hallom:
„Középkorú. Százhetvenöt centi, úgy
hetvenhét kiló. Fehér. Barna, zöld.” –
Látom magam előtt, ahogy hatalmas
rózsaszín hajkoronája alól rám kacsint.
Megadom a taxisnak az ingatlaniroda
címét, aztán szólok neki, hogy olyan
gyorsan vezet, amilyen gyorsan akar,
csak vigyázzon, nehogy felhúzzon.
Néhány apróság a taxival kapcsolatban:
büdös. Az ülések feketék és ragacsosak.
Igazi taxi.
Mostanában könnyen dühbe gurulok,
mondom.
A taxis rám néz a tükörből, és azt
mondja:
– Arra még nem gondolt, hogy esetleg
befizet egy agressziókezelési
tanfolyamra?
Továbbszámolok: ötszázhetvennyolc,
ötszázhetvenkilenc, ötszáznyolcvan…

14. fejezet
AzÉpítészeti szemle
szerint a tágas
udvarházak igazán
kellemes la
kóhelyek, ha óriási kertek és telivérek
számára kialakított lovardák veszik körül
őket. A Város és vidék című lap szerint az
igazgyöngy füzér remek dolog. AzUtazás
és szabad idő magazin szerint egy a
napfényes Földközi- tengeren ringatózó
magánjacht kellemes pihenést ígér.
A Helen Boyle Ingatlanügynökség
várójában ilyennek képzelik az i zgalmas
híreket. Az igazi szenzációt.
Telepakolták a dohányzóasztalt unatkozó
milliárdosoknak szóló magazinokkal. Az
asztal mellett Chesterfield kanapé, csíkos,
rózsaszín selyemhuzattal. Az
előszobaasztal hosszú lábai
üveggolyóbisokat fogó
oroszlánkarmokban végződnek. Azon
kapom magam, hogy eltöprengek, vajon a
bútorok úgy érkeztek-e ide, hogy
hiányoztak róluk a vasalatok,
fiókgombok és fém alkatrészek. Potom
pénzért eladták őket, aztán a szállítást
követően Helen Hoover Boyle
visszaszerelte a hiányzó elemeket.
A XIV. Lajos korabeli, faragott asztal
mögött egy nő ül – olyan fiatal, hogy a
lányom lehetne –, és az előtte lévő rádiós
órát bámulja. Az asztalon egy névtábla,
rajta egy név: Mona Sabbat. A rádió
mellett egy rendőrségi rádióvevő, ami
hangosan sistereg a légköri zavarok
miatt.
A rádióban egy idősebb nő üvöltözik egy
fiatalabb nővel. Úgy fest, a fiatalabb nőt
felcsinálták, pedig nincsen férjnél, ezért
az idősebb nő ribancnakés kurvának
nevezi. Maga egy ostoba kurva, mondja
az öreglány, mert csak az ostoba ribancok
teszik szét a lábukat ingyen.
Az asztal mögött ülő lány, Mona,
kikapcsolja a rendőrségi rádióvevőt, és
rám néz:
– Remélem, nem zavarja. Imádom ezt a
műsort – mondja.
Ezek a médiafüggők, ezek a
csendfóbiások.
A rádióban az idősebb nő azt tanácsolja a
felcsinált ribancnak, hogy adja örökbe a
gyereket, ha nem akarja elcseszni a
szerencsétlen kölyök életét is. Azt
javasolja a ribancnak, hogy nőjön fel
végre, szerezzen diplomát
mikrobiológiából, menjen férjhez, és ha
kibírja, addig ne feküdjön le senkivel.
Mona Sabbat előhúz egy barna
papírzacskót az asztal alól, kivesz belőle
egy alufóliába csomagolt szendvicset. És
ahogy lefejti a fóliát a szendvics egyik
végéről, megcsapja az orromat a
fokhagyma és a körömvirág illata.
A rádióban a terhes ribanc elbőgi magát,
és nem bírja abbahagyni.
A bot, a kő az csonttörő, és a szó is
rohadtul tud fájni.
A Város és vidék egyik cikkében azt írják,
újra kezd divatba jönni a hagyományos
levelezés, az emberek merített
levélpapírra, kézzel, gyöngybetűkkel írt
leveleket küldözgetnek egymásnak. Az
Estate magazin egyik számában egy
hirdetésre bukkanok:
FELHÍVÁS A ZABLA-HEGY
LOVARDA ÉS LOVASPÓLÓ KLUB
TÖRZSVENDÉGEINEK
A szöveg a következő:
„Lóra ült, és súlyos bőrfertőzést kapott?”
Megint egy telefonszám, amit még
nem láttam.
A nő a rádióban rászól a ribancra, hogy
ne bőgjön.
Íme az éneklő-táncoló Nagy Testvér, aki
teletömi az agyadat, nehogy
megéhezzen, és elkezdjen gondolkodni.
Mona Sabbat az asztalra könyököl, a
szendvicsét fogja, és közelebb hajol a
rádióhoz. Megszólal a telefon, Mona
felveszi, és beleszól:
– Helen Boyle Ingatlan. Mindenhol a
legjobb otthon. –Aztán így folytatja:–
Bocs, Osztriga, most megy a Dr. Sara.
Majd a szertartáson találkozunk– teszi
hozzá.
A rádiós nő megint lekurvázza a pityergő
ribancot.
A First Classmagazin címlapján a
következőt olvasom: „Cobolyprém
– Ölni tudnánk érte.”
Gyorsan, mint a csuklás, miközben fél
füllel a rádiót hallgatom, fél szemmel
pedig az újságot nézem, átsuhan az
elmémen az altatódal.
A rádióból most már csak a ribanc
zokogása hallatszik.
Az idős nő elhallgat. Csodás és mennyei
ez a csend. Egy élő sosem tud ilyen
tökéletesen csendben maradni.
A ribanc vesz egy nagy levegőt.
– Dr. Sara?– kérdezi. – Dr. Sara, jól van?
Aztán egy mély hang bejelenti, hogy a
Dr. Sara Lowenstein Show adása műszaki
okok miatt átmenetileg szünetel. A mély
hang elnézést kér a hallgatóktól. És fél
pillanat múlva már valami tánczene szól.
A Kékvér magazin azt írja: „Gyémántot
minden alkalomra!”
A kezembe temetem az arcomat, és
felnyögök. Ez a Mona lány közben
lehámozza az alufóliát a szendvicséről, és
harap egyet belőle. Kikapcsolja a rádiót.
– Szar ügy – mondja.
A kézfején rozsdabarna hennaminták
futnak, egészen az ujja hegyéig, az ujjain
ezüstgyűrűk. A nyakában lógó
ezüstláncok eltűnnek narancssárga
ruhájának dekoltázsában. A ruha
narancssárga szövete felpúposodik a
mellkasán a nyakláncokra aggatott
zsuzsuktól. Feltűzött haja ezernyi vörös
és fekete fonat meg raszta, a fülében
filigrán ezüst fülbevalók. A szeme mint a
borostyán. A körme feketére lakkozva.
Megkérdezem, hogy régóta itt dolgozik-
e.
– Földi időben számítva? – kérdez vissza.
Aztán elővesz egy puhafedeles könyvet
az egyik fiókból. Lepattintja egy
citromsárga filctoll kupakját, és kinyitja a
könyvet.
Megkérdezem, hogy Mrs. Boyle szokott-
e versekről beszélni.
– Mármint Helen? – kérdez vissza Mona.
Igen, előfordult-e már, hogy Mrs. Boyle
verset mondott? Szokott-e az irodából
telefonálni, hogy verseket olvasson fel?
– Ne értse félre – feleli Mona–, de Mrs.
Boylet a pénzen kívül nem sok dolog
érdekli. Vili?
Muszáj számolnom, egy, kettő, három…
– Valahogy így mennek a dolgok –
folytatja.– Ha dugó van, Mrs. Boyle
hazaviteti magát velem, hogy a telekocsi-
sávot használhassa. Utána meg
zötyöghetek haza busszal, három
átszállással. Vili?
Továbbszámolok: négy, öt…
– Egyszer– mondja Mona– beszélgettünk
egy nagyon jót a kristály erejéről. Úgy
éreztem, mintha végre sikerült volna
kapcsolatba lépnünk egy magasabb síkon,
de aztán kiderült, hogy két teljesen
különböző valóságról beszélünk.
Felállók. A farzsebemből előveszek egy
összehajtogatott papírlapot, megmutatom
Monának a verset, és megkérdezem, hogy
ismeri-e.
Az asztalán lévő könyvben a következő
mondatot húzta alá: A varázslat nem más,
mint a szükséges mennyiségű energia
szabályozása bizonyos természetes
változások elérése érdekében.
Borostyánszínű szeme ide-oda ugrál,
ahogy a verset olvassa. Valamivel
narancssárga ruhájának dekoltázsa fölé, a
jobb kulcscsontja fölé, három apró fekete
csillagot tetováltatott. Törökülésben ül a
forgószéken. Mezítláb van, a talpa
koszos, mindkét nagylábujján ezüstgyűrű
csillog.
– Tudom, mi ez– mondja, és a papír után
nyúl.
De mielőtt megfogná, összehajtogatom és
visszateszem a farzsebembe. Mona keze
a levegőben marad, a mutatóujjával rám
bök.
– Hallottam már ezekről – mondja.– Ez
valami varázsige, ugye?
Az előtte lévő könyvben a következő
mondat van aláhúzva: A halál végső
gyümölcse az újjászületés megidézése.
A cseresznyefa asztal fényesre csiszolt
lapján hosszú, mély karcolás.
Megkérdezem Monát, hogy mit tud
ezekről a varázsigékről.
– A szakirodalomban sok helyen említik
őket – feleli vállat vonva–, de úgy tudjuk,
egy se maradt fenn. – Kinyújtja a kezét,
tenyérrel felfelé, és azt mondja:
– Hadd nézzem meg még egyszer.
– Hogyan működnek? – kérdezem. Mona
int, hogy adjam oda a papírt.
A fejemet rázom. Megkérdezem, szerinte
hogyan lehet, hogy aki hallja a verset,
meghal, de aki elmondja, életben marad?
Mona a fejét oldalra billentve válaszol:
– A pisztoly miért nem öli meg azt, aki
meghúzza a ravaszt? Az elv ugyanaz.– A
kezét a feje fölé emelve nyújtózkodik,
mintha meg akarná érinteni a plafont. –
Ez nem úgy működik, mint egy recept
egy szakácskönyvben. Ezt nem lehet
elektronmikroszkóppal vizsgálni.
Mona ujjatlan ruhát visel, a hónaljszőre
szürkésbarna.
– És hogyan működhet a varázsige
olyasvalakin, aki még csak nem is hallja?
A rádióra pillantok. Hogyan működhet
egy varázsige, ha még csak ki sem kell
mondani hangosan?
Mona Sabbat felsóhajt. Lefordítva az
asztalra teszi a könyvét, és a füle mögé
dugja a sárga filctollat. Kihúzza az asztal
egyik fiókját, és jegyzetfüzetet meg tollat
vesz elő.
– Halvány fogalma sincs, mi? – kérdezi.
Aztán írni kezd a füzetbe.
– Amikor még katolikus voltam –
mondja–, jó pár éve, hét másodperc alatt
el tudtam mondani az Üdvözlégy Máriát.
Kilenc másodperc alatt a Miatyánkat. Ha
valaki annyi penitenciát kap, mint én, egy
idő után nagyon gyors lesz– mondja.–
Egy bizonyos sebesség után már nem
szavakat mond, de az ima mégis ima
marad, így folytatja:
– A varázsigének az a lényege, hogy a
szándékunkat fókuszáljuk vele.
– Mona mindezt lassan, szinte már
szótagolva mondja, aztán vár egy kicsit.
És a szemembe nézve folytatja:
– Ha a szándék elég erős, a varázsige
címzettje elalszik, függetlenül attól, hogy
éppen hol van.
Minél több elfojtott érzés munkál
valakiben, magyarázza Mona, annál
erősebb lesz a varázsige. Mona Sabbat
sandán rám néz:
– Mikor kefélt utoljára? – kérdezi.
Már vagy húsz éve, de persze nem
árulom el neki.
– Szerintem– mondja– maga egy lőporos
hordó. Tele dühvel. Vagy bánattal. Vagy
valamivel. – Abbahagyja az írást,
belelapoz a könyvébe. Megáll az egyik
oldalnál, beleolvas, aztán átlapoz egy
másik oldalra. – Ha egy
kiegyensúlyozott, egészséges ember
olvassa fel hangosan az altatót valakinek–
mondja Mona–, akkor az illető elalszik.
Tovább olvas, aztán a homlokát ráncolva
azt mondja: – Amíg nem oldod meg a
személyes problémáidat, nem tudsz
uralkodni magadon.
Megkérdezem, hogy ezeket a
bölcsességeket a könyvből szedte-e.
– Nagy részét Dr. Sarától hallottam –
feleli. Megkérdezem, hogyan lehet az,
hogy az altatódal nem csak elaltatja az
embereket.
– Ezt meg hogy érti? – kérdez vissza
Mona.
Úgy, hogy meghalnak. Megkérdezem,
hogy egész biztos nem látta Helen Boyle
kezében a Versek és mondókák a világ
minden tájáról című könyvet?
Mona Sabbat az asztalra ejti a kezét,
aztán megfogja az alufóliába csomagolt
szendvicset. Beleharap, és közben a
rádiót bámulja.
– Ez a műsor – mondja Mona–, ami most
ment a rádióban, maga miatt szakadt
félbe?
Bólintok.
– Reinkarnációra kényszerítette Dr.
Sarát? – kérdezi. Megkérem, hogy hívja
fel Helen Hoover Boyle-t a mobilján,
mert muszáj b eszélnem vele.
Megszólal a csipogóm.
Mire ez a Mona lány megkérdezi:
– Azt akarja mondani, hogy Helen is ezt
az altatódalt használja?
A csipogómra üzenet érkezik, amelyben
az áll, hogy hívjam fel Nasht. A
csipogóm azt írja, fontos.
Semmit sem tudok bizonyítani, felelem,
viszont Mrs. Boyle érti a csíziót.
Szükségem van a segítségére, mondom,
hogy kézben tudjam tartani a dolgokat.
Hogy uralkodni tudjak magamon.
Mona Sabbat abbahagyja az írást, kitép
egy lapot a füzetéből. Idenyújtja nekem,
és azt mondja:
– Ha komolyan gondolja, hogy megtanul
uralkodni ezen az erőn, el kell jönnie egy
wicca szertartásra. – Megrázza a lapot. –
Több mint ezer év tapasztalatát sűrítjük
egyetlen helyiségbe – teszi hozzá. Aztán
bekapcsolja a rendőrségi rádióvevőt.
Elveszem a papírlapot. Egy cím van rajta,
egy dátum és egy időpont.
A rendőrségi rádióvevő recsegve
megszólal: „Bravó-kilences egység, ces
egység, es kód, Loomis Apartmanház, 5D
lakás.”
– E tudás misztikus mélységének
megértéséhez egy élet nem elég – mondja
Mona. Megfogja a szendvicset, és lefejti
róla az alufóliát. – Ő – mondja–, és
hozzon egy adagot a kedvenc vega
kajájából.
Megint megszólal a rendőrségi
rádióvevő: „Vétel?”

15. fejezet
Helen Hoover Boyle előveszi a
mobilját a karján lógó zöldfehér
retikülből. Aztán kivesz egy
névjegykártyát, a kártyáról a telefonra
pillantva bepötyögi a számot, a kicsi zöld
billentyűk világítanak a félhomályban.
Élénk zölden fénylenek Helen Boyle
rózsaszín körme mellett. A névjegykártya
peremén aranycsík fut körbe.
Helen Boyle belenyomja a mobilt
rózsaszín hajkoronájába.
– Igen, attól tartok, sikerült
eltévednem a cuki boltocskádban – szól
bele a telefonba–, és segítségre van
szükségem, hogy kitaláljak.
Egy nála kétszer magasabb szekrény előtt
áll, előrehajol, hogy leolvassa a bútor
ajtajára ragasztott ismertetőt. Beleszól a
telefonba:
– Egy… – olvasni kezdi a táblát –
...XVIII. századi, Adam stílusú,
neoklasszikus szekrény előtt állok, amit
aranyozott bronz arabeszk kártusok
díszítenek.
Helen Boyle a szemét forgatva felém
fordul. A telefonba azt mondja:
– Az árcédulára tizenhétezer dollár van
írva.
Kilép zöld magas sarkújából, és
lúdtalpasan, vékony, fehér harisnyában
áll a betonpadlón. Erről a színről nem a
fehérnemű jut eszedbe. Erről a színről
inkább a bőr jut eszedbe a fehérnemű
alatt. A harisnyában úgy néz ki, mintha
úszóhártya nőtt volna az ujjai között.
Helen Boyle kosztümöt visel, a szoknyát
ráigazították a csípőjére. Zöld, de nem a
lime zöldje, hanem inkább a Key lime
pite zöldje. Nem az avokádó zöldje,
hanem inkább az avokádókrémleves
zöldje, amelynek a tetején papírvékony
citromhéjforgácsok úszkálnak, és amit
jéghidegen szolgálnak fel, sárga sèvres-i
porcelán levesestányérban.
Nem olyan árnyalatú zöld, mint a
biliárdasztal posztója a piros 3-as golyó
alatt, hanem olyan, mint a sárga l-es alatt.
Megkérdezem Helen Hoover
BoyleMegkérdezem Helen Hoover
Boylees rendőrségi kód.
– Egy hullát – feleli. Mire én, hogy
sejtettem. Helen Boyle a telefonba
beszél:
– Akkor most balra vagy jobbra kellett
volna fordulni a faragott antémion
motívumokkal díszített, selyemporral
bolyhosított, rózsafa Hepplewhite
toalettasztalnál?
A kezét a telefonra rakja, és hozzám
hajol.
– Maga még nem ismeri Monát –
mondja.– Szerintem ez a kis boszibuli
csak arról szól, hogy néhány eszement
hippi meztelenül ugrabugrálhasson egy
laposkő körül – mondja.
Ilyen közelről már látszik, hogy nem
egyforma rózsaszín a haja mindenhol. A
tincsek külseje világosabb árnyalatú,
pirosas, barackvirágszínű, rózsaszínű, a
hajkorona belseje felé pedig már szinte
teljesen piros.
Beleszól a telefonba:
– És ha elhagytam az elefántcsont
címerpajzs-motívumokkal díszített,
Cromwell korabeli selyemfa karosszéket,
akkor már túlmentem. Oké, értem.
A bútorlabirintus körbezár bennünket,
minden barna, vörös és fekete.
Mindenfelé műarany és tükrök.
Helen Boyle fél kézzel a másik csuklóján
csillogó szolitert birizgálja. A gyémánt
tömör és éles. Körbeforgatja a csuklóján,
hogy a tenyerébe kerüljön, aztán
nekinyomja a gyémántot a szekrény
ajtajának, és belekarcol egy balra mutató
nyilat.
Kijelöli az irányt a történelem
útvesztőjében.
Aztán a telefonba:
– Nagyon szépen köszönöm. –
Összecsukja a mobilt, és belecsúsztatja a
retiküljébe.
A nyakláncának szemei zöld kőből és
aranyból vannak. Alatta igazgyöngy
füzérek. Ezeket az ékszereket eddig még
nem láttam.
Belelép a magas sarkújába, és azt
mondja:
– Már látom, mostantól az lesz a
feladatom, hogy távol tartsam magát
Monától.
Megborzolja rózsaszín haját a füle
tájékán.
– Kövessen – mondja.
A nyitott tenyerében tartott gyémánttal
nyilat karcol egy asztal lapjába. Az
ismertető szerint ez egy intarzia-
berakásos, lehajtható lapú, Sheraton-
stílusú kártyaasztal, filigrán bronz
támasztékkal.
Most már tönkrevágva.
Helen Hoover Boyle megy elöl.
– Jó lenne, ha végre ejtené ezt a témát –
mondja.– Tényleg semmi köze hozzá.
Ezt úgy érti, hogy én csak egy újságíró
vagyok. Egy riporter, aki egy olyan
sztoriba ássa bele magát, amit úgysem
mer majd a nyilvánosság elé tárni. A
legjobb esetben is csak szánalmas voyeur
lehetek. A legrosszabb esetben meg
dögkeselyű.
Megáll egy hatalmas ruhásszekrény előtt,
amelynek az ajtajára tükröket szereltek,
és Helen Boyle válla felett átnézve a saját
tükörképemet bámulom. Helen Boyle
kinyitja a retiküljét, kivesz egy kis,
henger alakú, aranyszínű holmit.
– Pontosan így értem – mondja.
Az ismertető tábla szerint neo-egyiptomi
ruhásszekrény, táblás papírmasé
palmettákkal és színes, koszorús
szalagdísszel.
A tükörbe néz, és addig tekeri az
aranyszínű hengert, amíg előbukkan
belőle egy rózsaszín rúzs hegye.
A háta mögött állva megkérdezem, mi
van, ha mégis több vagyok, mint a
munkám?
Mi van, ha nem csak egy szimpla
ragadozó vagyok, aki vissza akar élni a
helyzettel? Valamiért eszembe jut Nash.
Arra nem gondolt, kérdezem, hogy azért
bukkantam a könyvre, mert nekem is volt
egy példányom? Arra nem gondolt, hogy
talán nekem is volt feleségem és lányom?
Mi van, ha egy este én is felolvastam azt
az átkozott mondókát a családomnak?
Tegyük fel, természetesen csak
elméletileg, hogy megöltem őket.
Ilyeneket mondok. Ha így lenne, akkor
mindez igazolná előtte, hogy miért izgat
annyira a téma?
Helen Boyle kitátja a száját, és rózsaszín
rúzzsal vastagon kikent ajkához nyomja a
rózsaszín rúzs hegyét.
Közelebb lépek, és megkérdezem, hogy
ha ez igaz, akkor eleget szenvedteme,
hogy szóba álljon velem?
Kihúzza a vállát, összeszorítja az ajkát.
Aztán kinyitja a száját, az ajkai
összeragadtak a rúzstól, de aztán lassan
szétválnak.
– Isten őrizz, hogy valaha valakinek
annyit kelljen szenvednie, mint Helen
Hoover Boyle-nak!
– És mi van, ha én is pont ugyanannyit
veszítettem, mint ő – mondom.
Visszacsavarja a rúzst. Aztán elteszi a
retiküljébe, és felém fordul.
Ahogy ott áll, árad belőle a nyugalom,
valósággal sugárzik.
– Játsszunk el a gondolattal? – kérdezi.
Elmosolyodom, és azt felelem, igen,
játsszunk el a gondolattal.
Nyitott tenyerét a szekrényre teszi, és egy
jobbra mutató nyilat karcol a fába, aztán
elindul, és lassan lépkedve végighúzza a
gyémántot a viasszal bekent és polírozott
pohárszékek és toalettasztalok alkotta
falon, mindent tönkrevág, amihez csak
hozzáér.
Helen Boyle megy elöl, mutatja az utat.
– Gondolkozott már azon, hogy
eredetileg honnan származik a
mondóka?– kérdezi.
Afrikából, mondom a sarkában lépkedve.
– De a könyv, amiben szerepel – mondja.
Fegyverszekrények, fehérneműs
szekrények, karfa nélküli, kárpitozott
párnás székek mellett sétálunk el.
– A boszorkányok Árnyak könyvének
hívják a szertartásaik gyűjteményét –
mondja Helen Boyle.
A Versek és mondókák a világ minden
tájáról című könyvet húsz éve adták ki,
mondom. Megérdeklődtem telefonon. A
könyv eredetileg ötszáz példányban jelent
meg. A kiadó, a KinderHaus Press, azóta
csődbe ment, az utánnyomás joga és a
nyomólemezek egy ismeretlen személy
tulajdonában vannak, aki még a szerzőtől
vásárolta meg őket. A szerző három éve
meghalt, a halála okát nem tudták
megállapítani. Fogalmam sincs, hogy
ebben az esetben a kiadvány szerzői
jogvédelem alatt áll-e, vagy közkincs. És
azt sem sikerült kiderítenem, hogy
jelenleg kinél vannak a jogok.
Helen Hoover Boyle éppen egy széles,
fazettázott tükör közepénél tart, amikor
egyszer csak abbahagyja a karistolást.
– A jogok nálam vannak – közli. –
Tudom, mire akar kilyukadni. Hároméve
vettem meg a jogokat. Különböző
könyvkereskedők összeszedtek nekem
háromszázat az eredeti ötszáz példányból,
ezeket az utolsó darabig elégettem.
Így folytatja:
– De ez nem számít.
Egyetértek. Csak az számít, hogy
előkerüljön a maradék, és
megakadályozzuk a katasztrófát.
Kármentés. Egyedül az számít, hogy a
végén mi is elfelejtsük valahogy az
altatódalt. Talán ez az, amit Mona Sabbat
és a boszorkányok megtaníthatnak
nekünk.
– Ne hülyéskedjen – sóhajt Helen –, ugye
nem akar elmenni Mona boszibulijába? –
kérdezi. – Inkább mesélje el, mit derített
ki a könyv szerzőjéről.
Basil Frankienek hívták, és tök átlagos
fazon volt. Levadászott néhány
jogdíjmentes mesét, és antológiákba
szerkesztette őket. Középkori szonetteket,
obszcén limerickeket, altatódalokat
gyűjtött. Egy részüket a keze ügyébe
kerülő régi könyvekből szedte. De volt,
amit a netről töltött le. Nem volt finnyás.
Bármit beválogatott a kötetekbe, amihez
ingyen hozzájutott.
– De honnan szedte az altatódalt, mi volt
a forrásmű? –kérdezi Helen.
– Nem tudom. Talán egy régi könyv, ami
még mindig ott porosodik egy dobozban,
egy pince mélyén.
– Az biztos, hogy nem Frankieházának
pincéjében – mondja Helen Hoover
Boyle.– Megvettem az ingatlant. A
konyhai szemetes tele volt, a fickó
alsógatyái a fiókokban, senki sem nyúlt
semmihez. A könyv biztosan nem volt a
házban.
Muszáj megkérdeznem Helentől, hogy ő
ölte-e meg Basil Frankie-t.
– Ez csupán feltételezés, de mit gondol,
azok után, hogy megöltem a férjemet és a
fiamat – feleli–, csoda lett volna, ha egy
egész kicsit bepöccenek arra a lusta,
felelőtlen, kapzsi és ostoba plagizátorra,
amiért kibiztosította a bombát, ami
elpusztította a szeretteimet?
Ez ugyanolyan feltételezés, mint hogy ő
nyírta ki a Stuart házaspárt.
– Arra akarok kilyukadni, hogy az eredeti
Árnyak könyve még mindig megvan
valahol– mondja Helen Boyle.
– Egyetértek. Meg kell találnunk és meg
kell semmisítenünk.
Helen Hoover Boyle rám villantja
rózsaszín mosolyát.
– Most viccel, ugye?– mondja.– Nem
érheti be annyival, hogy élet és halál ura
lehet – mondja.– Talán nem kíváncsi,
milyen versek lehetnek még a könyvben?
Az ép lábamra helyezem a testsúlyomat,
Helen Boyle szemébe nézek, és gyorsan,
mintha csuklanék, rávágom, hogy nem.
– Megismerhetné az örök élet titkát –
mondja Helen.
– Akkor sem.
– Bárkit magába bolondíthatna. –Nem.
– Szalmából aranyat csinálhatna.
– Nem– mondom–, és sarkon fordulok.
– Világbékét teremthetne – mondja.
Rávágom, hogy nem, és elindulok a
szekrények és könyvespolcok fala között.
Végigcsörtetek egy újabb
bútorszurdokon, a vitrinek és komódok
barikádja között.
– Kenyérré változtathatná a homokot –
hallom Helen hangját a hátam mögül.
Én meg továbbsántikálok. Helen utánam
kiabál:
– Hová megy? Erre van a kijárat.
Egy fenyő” vitrinnél, amelynek
háromszög alakú timpanonja összetört,
jobbra fordulok. Egy XVIII. századi,
Chippendale stílusú, fekete japánlakkal
bevont szekreternél balra fordulok.
Egy tojásléces bordűrrel díszített, belga
tálalóasztalnál jobbra fordulok, aztán
balra egy VII. Edward korabeli, cseh
fúvottüveg-freskóval díszített
állóvitrinnél.
A hátam mögül Helen hangja:
– Megmenthetné a
környezetszennyezéstől a világot és
mennyországgá változtathatná a földet.
Egy háromlábú, Chippendale mahagóni
kisasztalra valaki jobbra mutató nyilat
karcolt, ezért a másik irányba indulok.
A hátam mögött a hang azt kiabálja, hogy
korlátlan mennyiségű zöldenergiát
állíthatnék elő.
Utazhatnék az időben, és
megakadályozhatnám tragikus
események bekövetkeztét. Tanulhatnék.
Ismerkedhetnék.
Boldog és tartalmas életet biztosíthatnék
az embereknek.
Nem kéne beérnem azzal, hogy egy zajos
lakásban sántikálok körbe- körbe életem
végéig.
Egy fekete hímzéssel díszített paravánon
egy nyíl mutat az egyik irányba, úgyhogy
a másik irányba fordulok.
Megint megszólal a csipogóm, Nash
keresett.
A hang azt mondja, talán az altatódallal
nem csak ölni lehet, talán fel tudom
támasztani a holtakat.
Talán kaptam az élettől egy újabb esélyt.
A hang azt mondja, lehet, hogy nem azért
jutsz pokolra, amit megteszel. Hanem
azért jutsz pokolra, amit nem teszel meg.
Amit félbehagysz.
Megszólal a csipogóm, fontos üzenetem
érkezett.
Továbbsántikálok.

16. fejezet
Nash nem a bárpultnál áll. Az egyik
hátsó asztalnál ül a sötétben, az arcát
halványan megvilágítja az asztalon
lobogó vékony gyertya lángja, köszönök,
és megkérdezem, miért rángatott ide.
Láttam a csipogómon, hogy vagy
tízezerszer hívott.
Az asztalon gyűrött újság, a következő
szalagcímmel:
HÉT ÁLDOZATOT KÖVETELT A
TITOKZATOS, ÚJ KÓR
És az alcím:
A helyi lap nagyra becsült szerkesztője és
szellemi vezére az első áldozat
Elolvasom, hogy kiről van szó.
Természetesen Duncanról, és a cikkből az
is kiderül, hogy Leslie volt a keresztneve.
Fogalmam sincs, honnan szedték, hogy
bárki nagyra becsülte. Meg hogy
bárminek a vezére lett volna.
Ennyit arról, hogy az újságíró és a hír
nem lehet azonos egymá ssal. Nash az
újságon dobol az ujjaival.
– Látod ezt? – kérdezi.
Megmondom, hogy egész délután nem
voltam bent a szerkesztőségben.
 A fenébe. Elfelejtettem elküldeni a
bölcsőhalálról szóló cikksorozat
következő részét. Elolvasom a címlapot,
a cikkben engem is idéznek. Leslie
Duncan nem csak a szerkesztőm volt, így
az idézet, nem csak a mentorom. Mintha
az apám lett volna. Az a rohadék
Oliphant az izzadt tenyerével.
Gyorsan, mint egy borzongás, mint
amikor a hideg futkos az ember hátán,
átsuhan az elmémen az altatódal, és
megint meghal valaki. Oliphant elterül a
padlón, vagy lefordul a székről. A
haragom kirobban a lőporos hordóból, és
újra lesújtok.
Minél többen meghalnak, annál
kevesebb a változás.
Nash előtt üres papírtányér, a tányéron
zsírpapír fecni és sárga kajafoltok, a
szétkenődött burgonyasaláta maradéka;
Nash hosszú, vastag kötelet sodor a
szalvétájából, aztán rám néz a gyertya
fölött, és így szól:
– Ma délután összekapartunk egy hullát a
házban, ahol laksz. A fickó macskái meg
a csótányok nem sok melót hagytak a
kórboncnoknak.
Nash azt mondja, hogy a törvényszéki
orvosnak lövése sem volt, hogy a csávó,
aki ma reggel a szemünk láttára fordult le
a bárszékről, a pajeszos fazon a mobillal,
mitől halt meg. Aztán meg ott van az a
három, aki a kocsma és a szerkesztőség
épülete között esett össze holtan.
– Aztán találtak egyet a szerkesztőség
épületében is – mondja.– A liftre várt,
amikor meghalt.
Nash szerinta törvényszéki orvos nem
tartja kizártnak, hogy a halál oka az
összes áldozat esetében ugyanaz. Az
emberek máris járványról suttognak,
mondja Nash.
– A zsaruk szerint viszont inkább valami
narkó lesz – folytatja Nash.– Talán
szukcinilkolin, amit vagy maguknak
adtak be az áldozatok, vagy valaki
befecskendezte nekik. Ez egy
neuromuszkuláris gátlószer. Olyan erős
nyugtató, hogy az embernek egyszer csak
leáll a légzése, és belehal az
oxigénhiányba.
A nő, aki a torlasszal lezárt forgatási
helyszínen a karját előretartva odarohant
hozzám, hogy megállítson, az adóvevős,
akinek hosszú fekete haja volt, és a
hegyes kis melle majd' kibökte a pólóját.
A szűk farmer ráfeszült formás kis
popójára. Lehet, hogy Nash kerülő úton
vitte kórházba a csajt.
Egy újabb hódítás.
Fogalmam sincs, Nash hová akar
kilyukadni, de nem is érdekel.
– Szerintem a rendőrség rossz nyomon
jár – mondja. Nash áthúzza a
gyertyalángon az összetekert szalvétát, a
láng elhajlik, és fekete füstkígyó
emelkedik a levegőbe. Aztán a láng
visszaáll a helyére.
– Ha esetleg engem is el akarszintézni –
mondja Nash–, jobb, ha tudod, hogy egy
levélben mindent leírtam, amire eddig
rájöttem, a levelet pedig odaadtam az
egyik barátomnak.
Mosolygok, és megkérdezem, hogy mire
céloz. Mit derített ki?
Nash az összegyűrt szalvéta végét a
gyertya lángja fölé tartja, és azt feleli:
– Tudtad, hogy meghalt a szomszédod. A
barkós fickó a szemem láttára esett össze
ebben a kocsmában, miután te
megbámultad, és további négy ember
meghalt, akik mellett elsétáltál az utcán a
szerkesztőségbe menet.
A szalvéta vége megbarnul, Nash pedig
így folytatja:
– Elismerem, ez nem valami sok, de
annál biztosan több, mint amit a
rendőrség per pillanat tud.
A papír meggyullad, apró láng táncol a
szalvéta végén.
– De te majd felhomályosítod a zsarukat
a részletekről – mondja Nash.
A láng egyre hízik. A kocsmában ülnek
páran, előbb-utóbb feltűnik majd
valakinek, hogy mit csinál Nash. Ha
felgyújtja a kocsmát, valaki biztosan
kihívja a rendőrséget.
– El vagy tévedve – mondom.
A kis fáklya egyre nagyobb lesz.
A pultos minket néz, figyeli, ahogyan
Nash kezében egyre rövidebb és rövidebb
lesz a gyújtózsinór.
Nash pedig figyeli, ahogyan
irányíthatatlanná válnak a lángok a
kezében.
Érzem a számon a melegét, a füstje csípi
a szememet. A pultos ránk kiabál:
– Hé! Elég ebből a baromságból!
Nash az asztalon lévő zsírpapír és
papírtányér fölé tartja az égő szalvétát.
Elkapom a csuklóját, az egyenruhája ujját
összekente mustárral, a bőre petyhüdt és
puha; azt mondom, rendben van. Csak
állítsa le magát.
Meg kell ígérnie, hogy soha senkinek
nem kotyogja el.
A gyújtózsinór még mindig ég.
– Sima ügy – feleli Nash.– Becsszó –
mondja.

17. fejezet
Helen, kezében borospohárral,
amelynek már csak az alján csillog egy
kevéske vörösbor, belép a szobába.
– Ezt honnan szerezted?– kérdezi Mona.
– Mármint a piát? – kérdez vissza Helen.
Vastag szőrmekabátot visel, amely a
barna különböző árnyalataiban játszik,
itt-ott fehér foltokkal. A kigombolt bunda
alól kivillan kobaltkék kosztümje. Helen
felhajtja a maradék bort.
– A bárpulton találtam. Ott, a tál narancs
meg a kis bronzszobor mellett.
Monakét kézzel beletúr vörös és fekete
rasztáiba, és megnyomkodja a feje búbját.
– Az ott azoltár! – mondja. Aztán a
Helen kezében lévő üres pohárra bök, és
így folytatja:
– Megittad Az Istennőnek szánt áldozati
bort. Helen Mona kezébe nyomja a
poharat.
– Milenne, ha hoznál még belőle Az
Istennőnek, esetleg mindjárt dupla
adagot.
Mona lakásán vagyunk, az összes bútort
kipakolták az üveg tolóajtós kis teraszra,
és letakarták kék vízhatlan ponyvával. Az
üres nappaliból csak egyetlen kisebb
helyiség nyílik, feltehetően az
étkezőkonyha. A falak és a plüss szőnyeg
bézsszínű. A naranccsal teli
gyümölcsöstál és a táncoló hindut
formázó bronzszobor a
kandallópárkányon áll, borzas kúpvirág
és rózsaszín grenadinszegfű van köréjük
szórva. A villanykapcsolókat
leragasztották, hogy ne lehessen
használni őket. Mona lapos köveket tett a
padlóra, gyertyákat állított rájuk, lila és
fehér gyertyákat, némelyik ég, némelyik
nem. A kandallóban tűz helyett további
gyertyák lobognak. Fehér füst kígyózik a
lapos köveken a gyertyák mellett
elhelyezett barna színű, kúp alakú
füstölőkből.
Csak akkor világít valódi mesterséges
fény, ha Mona kinyitja a hűtőszekrény
vagy a mikró ajtaját.
A falakon túl lovak nyerítenek, és
ágyútűz dörög. Vagy egy bátor és konok
déli szépség próbálja megakadályozni,
hogy az északiak hadserege felgyújtsa a
szomszéd lakást, vagy valaki túl
hangosan tévézik.
A felettünk lévő lakásban tűzjelző sziréna
vijjog, halálsikoly tör át a plafonon, de
persze úgy teszünk, mintha mi sem
történt volna. Aztán lövések dörrennek és
kerekek csikorognak, de persze úgy
teszünk, mintha minden a legnagyobb
rendben lenne. Ezek a hangok semmit
sem jelentenek. Csak a tévé megy. Az
emeletről hatalmas robbanás hallatszik.
Egy nő könyörög, hogy ne erőszakolják
meg. Ez nem a valóság. Csak egy film.
Ez a mi kultúránk, a kultúra, amelyik
farkast kiált.
Ezek a tragédiafüggők. Ezek a
nyugalomfóbiások.
Mona megfogja az üres borosüveget, a
körme feketére van festve, a pohár
peremén Helen rózsaszín rúzsának foltja,
és mezítláb, fehér frottír fürdőköpenyben
kimegy a konyhába.
Megszólal a csengő.
Mona átvág a nappalin. Letesz egy pohár
vörösbort a kandallópárkányra, és azt
mondja:
– Ha egy mód van rá, ne égessetek a
boszorkánytársaim előtt – azzal kinyitja
az ajtót.
Egy alacsony nő áll a küszöbön, vastag
fekete keretes műanyag szemüveget visel.
A kezén tepsifogó-kesztyű, letakart
tűzálló edényt tart maga előtt.
Egy doboz előrecsomagolt, bolti
babsalátát hoztam. Helen a Chez Chefből
hozatott valami tésztát.
A szemüveges nő beletörli a klumpáját a
lábtörlőbe. Ránk néz, Helenre meg rám,
és azt mondja:
– Málna, vendégeid vannak.
Mona a tenyere élével végigsimít a
halántékán.
– Engem keresnek. Ez a wicca nevem.
Mármint a Málna. – Aztán még
hozzáteszi: – Veréb, bemutatom neked
Mr. Streatort.
Veréb biccent.
– Ő pedig a főnököm… – kezdi Mona.
– Csincsilla– vág a szavába Helen.
A mikró csönget, mire Mona a konyhába
kíséri Verebet. Helen a
kandallópárkányhoz lép, és tölt magának
a borból.
Megint megszólal a csengő. Mona
kikiabál a konyhából, hogy nyissunk
ajtót.
Ezúttal egy hosszú szőke hajú, vörös
kecskeszakállas srác áll az ajtóban,
szürke mackónadrágban és melegítő
felsőben. A kezében tűzálló edény, barna
üveg fedővel. Valami ragacsos, barna
cucc futott ki és kenődött az edény
szélére, az üveg fedő pedig bepárásodott
belülről. A srác belép a lakásba, és a
kezembe nyomja az edényt. Aztán lerúgja
a lábáról a teniszcipőt, és ahogy kibújik a
melegítő felsőből, összeborzolja a haját.
A melegítő felsőt a kezemben lévő
edényre teszi, aztán felemeli és kihúzza
előbb az egyik, majd a másik lábát a
melegítőnadrágból. A karomra akasztja a
melegítőalsót, és csípőre tett kézzel, egy
szál faszban áll előttünk.
Helen összehúzza magán a bundát, és
felhajtja a pohár alján lötyögő bort.
Az edény nehéz és forró, barnacukor és
tofu illata, vagy a mocskos tréningruha
szaga csapja meg az orromat.
Mona hangját hallom:
– Osztriga!– És Mona odalép hozzánk.
Elveszi tőlem a ruhákat és az edényt. –
Osztriga, bemutatom neked Mr.
Streatort– mondja.– A pasim, Osztriga.
A srác megrázza a fejét, hogy eltüntesse a
szemébe lógó szőke tincseket, és rám
néz.
– Málna azt mondta, hogy ismersz valami
altatódalt – mondja. A farka és ráncos
fitymája leginkább egy elvékonyodó,
csöpögő, rózsaszín sztalaktitra
emlékeztet. A végén ezüstpiercing fityeg.
Helen rosszallóan rám pillant, és közben
összeszorított fogsorral vigyorog.
Osztriga megfogja Mona frottír
fürdőköpenyének hajtókáját, és azt
mondja:
– Te jó ég, hogy rajtad mennyi ruha van!
– Aztán odahajol a lányhoz, és a tűzálló
edény fölött megcsókolja.
– A rituális meztelenség a szertartás része
– magyarázza Mona padlóra szegezett
tekintettel. Elpirul és kezében az
edénnyel Helen felé int.
– Osztriga? Bemutatom neked Mrs.
Boyle-t, neki dolgozom.
Néhány apróság Osztrigával
kapcsolatban: a haja kócos, olyan, mint
egy fenyő, amibe villám csapott, a
szilánkszerű szőke tincsek összevissza
meredeznek. A teste fiatalos. Szálkásított
karja és lába elvékonyodik az ízületeknél,
a könyök-és térdhajlatnál, valamint a
csípőnél, de amúgy dagadnak az izmok a
végtagjain.
Helenkezet nyújt, Osztriga megfogja
Helen kezét, és azt mondja:
– Egy peridot gyűrű…
A meztelen, fiatal Osztriga az arca elé
húzza Helen kezét. A bőre napbarnított, a
teste izmos, a tekintete továbbsiklik a
gyűrűről, és végigvándorol Helen karján.
Végül mélyen a szemébe néz.
– Az ilyen szenvedélyes drágakövek a
legtöbb embert túlragyogják – mondja.
És megcsókolja a gyűrűt.
– A rituális meztelenség a szertartás része
– szólal meg Mona –, de maguknak nem
muszáj levetkőzni. Úgy értem, tényleg
nem muszáj. – A konyha felé biccent, és
azt mondja: – Osztriga, gyere, segíts egy
kicsit!
Osztriga elindul, és rám néz.
– A ruházkodás színtiszta
szemérmetlenség. – Félmosolyra húzza a
száját, és kacsint. – Csinos a nyakkendőd,
apu – teszi hozzá.
Számolni kezdek: egy, kettő, három…
Miután Mona kimegy a konyhába, Helen
felém fordul.
– Nem hiszem el, hogy képes volt
elmondani másoknak – jegyzi meg
szemrehányóan.
Nashre céloz.
Nem mintha lett volna választásom.
Nincsenek további másolatok a
mondókából. Megmondtam Nashnek,
hogy a saját példányomat elégettem, és
elégettem az összes nyomtatott példányt,
amit találtam. Nash nem tud Helen
Hoover Boyleról és Mona Sabbatról.
Semmire sem megy az információval.
Szóval akkor néhány tucat példány van
még különböző közkönyvtárakban. Talán
felkutathatnánk ezeket és eltávolíthatnánk
belőlük a huszonhetedik oldalt, amíg
sikerül levadásznunk a forrásművet.
– Az Árnyak könyvét – vágja rá Helen.
A grimoire, ahogy a boszorkányok
nevezik. A varázslatok könyve. A világ
fölötti hatalom kulcsa.
Megint csengetnek, megérkezik a
következő vendég, egy férfi, aki alighogy
belép az ajtón, már le is veszi a pólóját és
a bő gatyáját, aztán elárulja, hogy
Sündisznónak hívják. Néhány apróság
Sündisznóval kapcsolatban: petyhüdt bőr
lötyög a karján, a mellkasán és a fenekén.
Göndör fekete fanszőrzete pont olyan,
mint az a néhány szőrszál, ami a
tenyeremhez tapad, miután kezet rázunk.
Helen behúzza a kezét a szőrmebunda
ujjába, a kandallóhoz megy, lekap egy
narancsot az oltárról, és elkezdi hámozni.
Ekkor egy Borz nevű fickó állít be, egy
igazi papagájjal a vállán. Aztán egy
Iszalag nevű nő érkezik. Aztán megjön
Lobélia. Aztán becsönget
Barázdabillegető. Aztán beállít
Oposszum. Aztán egy Lencse nevű illető
jön, vagy valakilencsét hoz, nem egészen
világos. Helen felhajt még egy pohárral
az áldozati borból. Osztriga és Mona –
most már fürdőköpeny nélkül – visszajön
a konyhából.
Az előszobában egy nagy halom
szennyes marad, már csak mi, Helen meg
én nem vetkőztünk le. A ruha
halommélyén megszólal egy mobil,
Veréb odamegy, és előkotorja a telefonját.
Csak a fekete keretes szemüveg van rajta,
a melle himbálózik, ahogy a ruhák fölé
hajol, felveszi a telefont.
– Dormer, Dingus és Diggs ügyvédi
iroda… – mondja. – Kérem, írja le, hogy
pontosan hogyan néz ki a bőrkiütés.
Beletelik egy kis időbe, mire felismerem
Monát az arcáról és a nyakában lógó
láncokról. Próbálok nem odanézni,
nehogy észrevegye valaki, de végül
mégis lepillantok: Mona borotválja a
punciját. A két combja két tökéletes
zárójel, közöttük a borotvált V. Oldalról
jól látszik, ahogy a melle előremered,
mintha Mona rózsaszín mellbimbóival
akarná megérinteni az embereket. A háta
kemény fenekének két szabályos
gömbjében folytatódik, én pedig
magamban számolok: négy, öt, hat…
Osztriga egy fehér kartondobozt cipel,
amilyenbe az élelmiszerboltban
csomagolják az árut.
Egy Lonc nevű nő egy szál kalikó
fejkendőben az előző életeiről mesél.
– Mit gondol, a reinkarnáció nem csak
egy újabb módszer, hogy elodázzuk a
lényeget? – kérdezi Helen.
Megkérdezem, hogy mikor eszünk.
Mire Mona azt feleli:
– Te jó ég, pont úgy beszél, mint az
apám.
Megkérdezem Helent, hogyan képes
megállni, hogy ne nyírja ki az egész
bagázst.
Helen még egy pohárral tölt a
kandallópárkányon álló borosüvegből.
– Nem teszem meg nekik ezt a
szívességet – mondja. – Nem hiszek a
kegyes halálban. – Aztán felhajtja a bor
felét, és a kezembe nyomja a poharat.
A füstölőnek jázminillata van, a szobában
minden átveszi a füstölők illatát.
Osztriga a szoba közepére áll, a feje fölé
emeli a fehér kartondobozt, és azt
mondja:
– Oké, emberek, ki hozta ide ezt az
abortuszt? A vegyes babsalátámról
beszél.
Mire Mona:
– Kérlek, Osztriga, ne csináld!
Osztriga két ujja közé csípi a
kartondoboz kis drótfogantyúját, és így
folytatja:
– A „húsmentes” azt jelenti, hogy nincsen
benne hús. Most pedig halljam. Ki hozta
ezt?– A hónaljszőre világos narancssárga.
Ugyanolyan színű, mint a fanszőre.
Ez babsaláta, mondom.
– Mi van benne?– kérdezi Osztriga a
kartondobozt rázogatva.
Semmi.
Olyan csend telepedik a szobára, hogy
még a gettysburgi ütközet is hallatszik a
szomszédból. A felettünk lévő lakásban
egy depressziós countryzenész gitározik.
Valahol egy színész sikolt, elbődül egy
oroszlán, bombák hullanak az égből
süvítve.
– Az öntetben Worcesterszósz van–
mondja Osztriga.
– Vagyis szardella. Vagyis halhús. Vagyis
kegyetlenség és halál. – Fél kézzel a
kartondobozt tartja, a másikkal rámutat,
aztán így folytatja:
– Ezt most szépen kiöntöm a vécébe,
ahová való. Továbbszámolok: hét,
nyolc…
Veréb a kezében tartott kosárból kicsi
kerek köveket oszt ki mindenkinek. Én is
kapok egyet. A kő szürke és hideg.
– Fogd meg, és hangolódj rá a kő
energiájának rezgésére – mondja Veréb. –
Ezáltal mindannyian ugyanabba a
rezgésbe kerülünk a szertartás idejére.
Hallom, ahogy Osztriga lehúzza a vécét.
A Borz vállán ücsörgő papagáj a fejét
forgatja, és a csőrével zöld tollakat tépdes
ki a saját hátából. Aztán hátrahajtja a
fejét, és ostorcsapásszerű mozdulatok
kíséretében, rángatózva lenyeli a tollakat.
Egy-két helyen már az összes tollat
kitépkedte, a bőre kisebesedett. A
gazdája, Borz összehajtogatott törülközőt
terített a vállára, hogy a papagáj azt
markolássza a karmával; a törülközőn
sárgás madárszar virít. A papagáj kitép
egy újabb tollat, és lenyeli.
Helen is kap egy követ Verébtől, és
rögtön elteszi kobaltkék retiküljébe.
Kiveszem a kezéből a borospoharat, és
belekortyolok. A mai újságban írták,
hogy a fickónak, akit a liftnél nyírtam ki,
három gyereke volt, mindhárman
fiatalabbak hatévesnél. A zsaru, akit
megöltem, a szüleit támogatta, hogy ne
kelljen öregek otthonába menniük. A
feleségével örökbe fogadtak egy srácot. A
zsaru gyerekeknek tartott fociedzéseket.
Az adóvevős nő kéthetes terhes volt.
Ledöntök még egy pohár bort. Olyan az
íze, mint a rózsaszín rúzsnak.
A mai újságban megjelent egy hirdetés:
FELHÍVÁS DORSETT FINOM
PORCELÁN ÉTKÉSZLET
TULAJDONOSOKNAK
A hirdetés szövege így hangzik:
„Ha étkezés után émelyegni kezd
vagy hasmenése van, kérem, hívja a
következő telefonszámot.”
Osztriga felém fordul:
– Málna azt mondta, hogy megölted dr.
Sarát, de szerintem te lófaszt se
tudsz.
Mona egy újabb üveg áldozati bort
akar feltenni a kandallópárkányra, de
Helen kikapja a kezéből.
Osztriga azt mondja nekem:
– Te csak akkor vagy élet és halál ura,
amikor hamburgert rendelsz a
McDonald'sban.– Az arcát az arcomba
nyomja, aztán így folytatja: – Fizetsz a
mocskos pénzeddel, és valahol egy
vágóhídon újra lesújt a bárd.
Továbbszámolok: kilenc, tíz…
Veréb egy vaskos szertartáskönyvet mutat
nekem. A képeken varázsvesszőkés
edények. Különböző méretű és színű
csengettyűk és kvarckristályok. Speciális
feketenyelű kések, athamék. Veréb
kiejtésében ez az atomival rímel.
Csokorba kötött gyógyfüvek fényképét
mutatja, amelyekkel tisztítóvizet lehet
szórni. Simára csiszolt amuletteket mutat,
amelyek eltérítik a negatív energiákat. És
egy fehér nyelű tőrt, a bolline-t.
Veréb mellei szétterülnek a nyitott
könyvön, és eltakarják az oldalak felét.
Osztriga áll mellettem, a nyakán
megfeszülnek az izmok, és mindkét kezét
ökölbe szorítja.
– Tudtad, hogy a legtöbb holokauszt-
túlélő vegetáriánus? – kérdezi.– Azért,
mert tudják, milyen az, amikor úgy
bánnak az emberrel, mint az állatokkal.
Érzem a testéből sugárzó meleget.
– Tudtad, hogy a tojástermelők élve
ledarálják a kiskakasokat, és azzal
trágyázzák a földeket?
Veréb a könyvben lapozgat, aztán rábök
egy képre, és megszólal:
– Érdeklődjön körbe nyugodtan, de
biztosíthatom, hogy a szertartásokhoz
használt eszközök piacán, ebben az
árkategóriában, verhetetlen az ajánlatunk.
Újra iszom Az Istennőnek szánt áldozati
borból.
Aztán Helen is legurít egy pohárral.
Osztriga a szobában köröz. Visszajön, és
azt mondja:
– Tudtad, hogya vágóhidakon a leszúrt
disznók nagy része nem vérzik el, hanem
a száznegyven fokos vízben fullad meg,
amivel leforrázzák?
Muszáj innom még egy pohár áldozati
bort. A bornak jázminos füstölő íze van.
A bornak állati vér íze van.
Helen kiviszi az üres borospoharat a
konyhába, valódi lámpafény villan,
ahogy kinyitja a hűtőszekrényt, és kivesz
egy kancsó vörösbort.
Osztriga mögém lép, és az állát a
vállamra támasztja.
– A szarvasmarhák sem halnak meg
azonnal – mondja.– Kötelet akasztanak a
nyakukba, és berángatják az üvöltő
állatokat a vágóhídra. Még élnek, amikor
levágják a mellső meg a hátsó lábukat.
Osztriga mögött egy meztelen lány áll,
Tengeri Csillagnak hívják, kinyitja a
mobilját, és beleszól:
– Dooley, Donner és Dunne ügyvédi
iroda. Kérem, írja le, hogy pontosan
milyen színű a gombás elváltozás a
bőrén.
Borz lép ki a fürdőszobából – lehajol,
nehogy a papagája lekoccolja az ajtófélfát
–, a seggéből vécépapír lóg. Anyaszült
meztelen, a bőre hámlik, és mintha
kisebesedett volna. Mint akit
megkopasztottak. Nem akarom tudni,
hogy a madár akkor is a vállán ül-e,
amikor Borz vécézik.
A szoba másik végében Mona áll.
Málna.
Lonccal nevetgélnek. Vörös és fekete
rasztáit feltűzte, csak az arca kandikál ki
a hatalmas hajmáglya alól. Az ujjain
gyűrűk, vörösen csillogó, nagy
ékkövekkel. A nyakában kötegnyi
ezüstlánc, az ezüstszőnyeg jókora
amulettés talizmánkupacban végződik a
mellén. Bizsu. Egy kislány, aki játékból
kicsípte magát. Mezítláb van.
A lányom, ha még élne, pont annyi idős
lenne, mint Mona.
Helen botorkál vissza a szobába. A
hüvelyk-és a mutatóujjával összecsípi a
nyelvét, aztán körbejárja a szobát, és a
nyálas ujjaival eloltja a füstölőket.
Nekitámaszkodik a kandallópárkánynak,
rózsaszín szájához emeli a borospoharat.
A pohár pereme fölött kilesve fürkészi a
szobát. Figyeli, hogyan járkál körülöttem
Osztriga.
Helen fia, Patrick pont annyi idős lenne,
mint Osztriga. A feleségem, ha még élne,
pont annyi idős lenne, mint Helen.
Osztriga lehetne Helen fia, ha Helennek
még élne a fia. Persze mindez csupán
képzelgés.
Ilyen lehetne az életem, ha még lenne
életem. A feleségem elhidegült tőlem, és
piál. A lányom beleveti magát valami
eszelős boszorkánykultuszba. És szégyell
bennünket, a szüleit. A fiúja egy hippi
seggfej, aki mindenáron össze akar
balhézni velem, a barátnője apjával.
Talán tényleg vissza tudsz menni az
időben.
Talán fel tudod támasztani a holtakat.
Minden halottat, a régieket és az újakat
is.
Talán kaptam egy második esélyt. Talán
az életem pontosan ugyanígy
végződhetett volna.
Helen a csincsillabundában a saját tollát
tépkedő papagájt nézi. Osztrigát figyeli.
Mona elrikkantja magát:
– Hé, emberek! Figyelem! – kiáltja. – Itt
az idő, hogy elkezdjük az Invokációt.
Szóval, ha sikerül megteremtenünk a
megszentelt helyet, akár neki is
foghatunk.
A szomszédban véget ért a polgárháború,
a déli veteránok szomorú zenére
vánszorognak hazafelé, hogy
szembenézzenek a vereség
következményeivel.
Osztriga járkál körülöttem, közben
megmelegszik a kő, amit a kezemben
szorongatok. Továbbszámolok: tizenegy,
tizenkettő…
Mona Sabbatot el kell vinnünk innen.
Kell valaki, akinek nem tapad vér a
kezéhez. Mona, Helen és én, meg
Osztriga, így négyen együtt, nekivágunk
az útnak. A mi kis problémás családunk.
Családi vakációra indul. Hogy
megkeresse a szentségtelen grált.
Száz papírtigrist kell lemészárolnunk az
úton. Száz könyvtárat kell kifosztanunk.
Könyveket kell lefegyvereznünk. Meg
kell mentenünk a világot az altatódaltól.
Lobélia odafordul Gránátalmához:
– Olvastál azokról a furcsa halálesetekről
az újságban? Azt mondják, olyan, mint a
légionárius betegség, de ha engem
kérdezel, szerintem ez inkább valami
fekete mágia lesz.
Közben Mona a szoba közepére tereli az
embereket, és ahogy kitárja a karját,
kivillan barna hónaljszőre.
Veréb rábök egy képre a katalógusban, és
azt mondja:
– Ez a pár holmi mindenképpen kell,
hogy egyáltalán hozzá tudj kezdeni.
Osztriga megrázza a fejét, zavarják a
szemébe lógó tincsek, és a hátamba
nyomja az állát. Aztán megkerül, és a
mutatóujjával döfködni kezdi a
mellkasomat, jó erősen, pont a kék
nyakkendőm közepén, és azt mondja:
– Idefigyelj, apu!– Megbök, és így
folytatja: – Az egyetlen altatódal, amit
ismersz, úgy szól, hogy „Jól átsütve
kérem”.
Abbahagyom a számolást.
Gyorsan, mint egy izomrángás,
hátralököm Osztrigát, jó erősen, a
tenyerem hangosan csattan csupasz
bőrén, mindenki elhallgat, minket
néznek, és közben az altatódal
visszhangzik a fejemben.
Megint gyilkoltam. Megöltem Mona
pasiját. Helen fiát. Osztriga meg csak áll,
bámul rám, a haja a szemébe lóg.
Aztán a papagáj lefordul Borz válláról.
Osztriga felemeli a kezét, és széttárja az
ujjait.
– Nyugi, apu!– mondja. Verébbel meg a
többiekkel odalép a döglött papagájhoz,
amely Borz lába előtt fekszik a padlón.
Mielőtt megdöglött, kitépkedte a fele
tollát. Borz megbökdösi a szandáljával a
madarat, és azt mondja:
– Kopaszka? Helenre pillantok.
A feleségem. Ebben az új, hátborzongató
felállásban. Míg a halál el nem választ.
És ha meg tudsz ölni valakit, talán fel is
tudod támasztani.
Helen már engem néz, kezében az
összerúzsozott borospohárral. A fejét
rázza.
– Nem én voltam – mondja. Felemeli a
kezét, összeérinti a hüvelykujját és a
kisujját. – Boszorkány becsszóra –
mondja.
Ezt itt írom, itt és most, Biggs
Junction közelében, Oregon államban.
llamban. es államközi főút mellett
parkolunk, az Őrmester meg én, és
kiterítettünk egy régi szőrmebundát az
útpadkára az autó mellé. A ketchuppal
öszszefröcskölt bundát csalinak
használjuk, legyek köröznek fölötte.
A héten újabb csodatevőről számoltak
be a bulvárlapok.
Az emberek úgy emlegetik, az
Aszfaltdögök Krisztusa. A bulvárlapok
úgy emlegetik, „úgy emlegetik, „es főút
Messiása”. A fazon csak utazgat, és ahol
elgázolt állatot lát, megáll, ráteszi a kezét
a tetemre, és ámen. A laposra vasalt
macskák, összezúzott kutyák, sőt akár a
kétrét hajtott szarvasok is, amiket
kamionok gázoltak el, zihálni és
szaglászni kezdenek. Eltört lábukra
állnak, madárvájta szemükkel pislognak.
Felvették videóra. Még a netre is feltettek
pár képet.
Macska, tarajos sül, prérifarkas mind
ottmarad még egy percig, amíg az
Aszfaltdögök Krisztusa átfogva tartja a
fejét, és a fülébe suttog.
A szarvas, kutya vagy mosómedve, ami
két perce még szőr-és csontfoszlányokból
állt, szarkák és varjak lakomája volt,
egészségesen, gyógyultan, tökéletes
állapotban kocog el a helyszínről.
Tőlünk nem messze egy idős férfi
húzódik az út szélére a pickupjával.
Kiszáll a vezetőfülkéből, és levesz egy
kockás takarót a platóról. Leguggol, és
lerakja a takarót az út szélére,
dübörögnek mellette a járművek a forró
délelőtti levegőben.
Az öreg megfogja a takaró szélét, és
széthajtja, egy döglött kutya van benne. A
halom barna szőr majdnem úgy néz ki,
mint a kabát, amit csalinak használunk.
Az Őrmester kiveszi a tárat a
pisztolyából, tele van. Aztán visszatolja.
Az öreg fickó lehajol, tenyerét a forró
aszfaltra teszi, autók és kamionok húznak
el mellette mindkét irányba, aztán
hozzádörgöli az arcát a barna
szőrhalomhoz.
Feláll, az utat fürkészi. Visszaül a
pickupba, és rágyújt. Vár.
Az Őrmester meg én, mi is várunk.
Megérkeztünk, megint egy hét késéssel.
Mindig egy lépéssel lemaradva. Miután
már megtörtént a dolog.
Az Aszfaltdögök Krisztusát közterület-
fenntartó munkások látták először, akik
pár mérföldre innen éppen egy döglött
kutyát akartak összekotorni azútról.
Mielőtt azonban be tudták volna zsákolni
a tetemet, egy bérelt autó fékezett le
mögöttük a padkán. Az autóban egy férfi
és egy nő ült, a férfi vezetett. A nő nem
szállt ki a kocsiból, a fickó viszont
kipattant, és odarohant a munkásokhoz.
Odakiáltott nekik, hogy várjanak. Azt
mondta, segíteni akar.
A tetemben hemzsegtek a kukacok, csak
egy halom csont maradt belőle, meg egy
kevés szőr.
A férfi fiatal volt és szőke, hosszú haja
lobogott a mellettük elszáguldó autók
kavarta szélben. Vörös kecskeszakálla
volt, a szeme alatt, az arca mindkét
oldalán vízszintes, sötétvörös hegek
éktelenkedtek. A srác benyúlt a
szemeteszsákba, amibe a tetemet rakták,
és azt mondta a munkásoknak, hogy a
kutya nem döglött meg.
A munkások kiröhögték. Feldobálták a
lapátjaikat a teherautóra.
Am ekkor nyüszítés hallatszott a zsákból.
Meg ugatás.
Most, itt és most, miközben ezt írom,
miközben az öreg tőlünk nem messze az
útpadkán vár, és cigizik. Dübörögsze az
útpadkán vár, és cigizik. Düböröges főút
túloldalán egy család száll ki egy
furgonból, leterítenek egy ágytakarót a
kavicsos útpadkára, a takaróban egy
vörös szőrű macska teteme. Tőlük nem
messze egy nő meg egy gyerek ül kerti
székeken egy papírtörülközőre fektetett
aranyhörcsög-tetem mellett.
Tőlük nem messze egy idős házaspár áll,
napernyőt tartanak egy nagyon sovány,
fiatal, tolószékes nő fölé.
Az öreg, az anyuka meg a gyereke, a
család és az idős házaspár alaposan
szemügyre vesz minden autót, ami elhajt
mellettük.
Az Aszfaltdögök Krisztusa mindig más
járművel érkezik, két- vagy négyajtós
személyautóval, esetleg pickuppal, néha
motorral. Sőt egyszer lakóautóval jött.
A fotókon és videókon mindig ugyanaz
látszik, a lobogó szőke haj, a vörös
kecskeszakáll és a hegek. Mindig
ugyanaz az ember jön. A háttérben
várakozó járműben – autóban, pickupban,
akármiben – mindig egy nő sziluettje
látszik.
Miközben ezt írom, az Őrmester célba
veszi a pisztolyával a szőrmebundát. A
ketchupot meg a legyeket. A csalinkat. És
mint mindenki más az út szélén, mi is a
csodára várunk. Egy messiásra.
AZút mellett minden sárga volt.
Ameddig a szem ellátott. Nem
citromsárga, inkább teniszlabdasárga. A
teniszpálya világoszöld füvén lesz ilyen
árnyalata a labdának. A világ, az út
mindkét oldalán, ilyen színbe borult.
Sárgába.
A száguldó autók keltette forró
szélben hatalmas, sárga, tarajos hullámok
keletkeztek, és végigsöpörtek a tájon a
kavicsos útpadkától a távoli sárga
dombokig. Sárga. A kocsi utasterébe
sárga fény ömlik. Helen, Mona, Osztriga,
én, mindannyian. A bőrünk és a szemünk.
Az egész világ, minden apró részlet.
Sárga.
– Brassica tournefortii– mondja
Osztriga.– Virágba borult marokkói
mustár.
Helen vezet, az ingatlanközvetítő iroda
hatalmas autójában ülünk, az ülések
bőrhuzatának szagában. Helen és én elöl,
Osztriga meg Mona hátul. Helen vörös
bőrbe kötött határidőnaplója hozzáragad
az ülés barna bőrhuzatához. Mellette az
Egyesült Államok autóstérképe. Meg egy
kinyomtatott lista a városokról, ahol a
könyvtárban megtalálható a verseskötet.
Helen kis kék retikülje zöldnek látszik a
sárga fényben.
– Mit nem adnék, ha őslakos lehetnék –
sóhajt Mona, és homlokát az ablakhoz
nyomva a tájat bámulja –, szabad
feketeláb vagy sziú indián, mondjuk
kétszáz éve, és összhangban élnék ezzel a
temérdek természeti szépséggel.
Hogy lássam, miről beszél Mona, az
ablakhoz nyomom a homlokom. Hiába
van bekapcsolva a légkondi, az ablak
tűzforró.
Hátborzongató egybeesés, de a térképen
Kalifornia állam pont ugyanolyan
élénksárga színű, mint körülöttünk a táj.
Osztriga kifújja az orrát, aztán horkant, és
hátrahajtja a fejét. Mona felé fordul.
– Soha egyetlen indián sem élt együtt
ezzel– mondja a fejét rázva.
A cowboyok nem ismerték az
ördögszekeret, magyarázza Osztriga. A
homoki ballagófű például csak a
tizenkilencedik század végén jelent meg
Észak-Amerikában, amikor a magja
átkerült Eurázsiából a juhok gyapjában. A
marokkói mustár magja a vitorlás hajók
fenéksúlyához használt agyagban került
át Afrikából. Azok az ezüstös levelű fák
ott, mutatja Osztriga, olajfűzek, vagy más
néven keskeny-levelű ezüstfák, azaz
Elaeagnus augustifoliák. Az út mentén
százszámra növő, pihés fehér nyuszifülek
a Verbascum thapsus, azaz a molyhos
ökörfarkkóró példányai. A kicsavarodott
törzsű, sötét kérgű fák, amelyek mellett
épp most hajtottunk el, Robinia
pseudoacaciák, vagyis fehér akácok. Az a
világossárga virágú, sötétzöld cserje a
seprűzanót, a Cytius scoparius.
Ezek a fajok mind egy biológiai járvány
részei, teszi hozzá Osztriga.
– Emlékeztek az ördögszekerekre, a
fedélrozsnokra meg a többi szarra
– folytatja Osztriga az elsuhanó nevadai
tájat fürkészve – a régi hollywoodi
westernfilmekben? –A fejét csóválja. –
Egyik semőshonos, de mára már csak
ezek maradtak – mondja.– A
természetben gyakorlatilag már semmi
sem természetes.
Osztriga megrúgja az első ülés támláját,
és azt mondja:
– Hé, apu! Melyik a legnagyobb
példányszámú napilap Nevadában?
Megkérdezem, hogy Renóban vagy
Vegasban? Kinéz az ablakon, a
visszatükröződő fényben sárgán csillog a
szeme.
– Mindkettőben – mondja.– És Carson
Cityben is. Mindháromban.
Megmondom.
A nyugati partvidék erdőségei
fuldokolnak a seprűzanóttól, a fürtös
zanóttól, a borostyántól és az örmény
szederbokortól, mondja. Az őshonos
fákat a gyapjas lepke gyilkolja, amit
1860-ban hozott be Leopold Trouvelot,
hogy selyemhernyót tenyésszen. A
pusztákon és a prériken a vadrepce, a
fedélrozsnok és a homoknád terjed.
Osztriga kigombolja az ingét, valami
gyönggyel kirakott cucc lóg a nyakában,
a bőréhez tapad. Kábé akkora, mint egy
pénztárca, és egy gyöngyökkel kirakott
zsinórra van akasztva.
– Ez egy hopi gyógyfüves erszény –
mondja.– Elég spirituális, mi?
Helen a visszapillantóból figyeli
Osztrigát, keze a kormányon, rajta szűk,
marhabőr autóskesztyű.
– Szép kockás a hasad – állapítja meg.
Osztriga lerázza a válláról az inget, a
gyönggyel kirakott erszény a két melle
között himbálózik, megfeszíti a
mellizmait. A bőre napbarnított és
csupasz, egy szőrszálat sem látni a
köldökéig. Az erszényt kék gyöngyök
díszítik, középen piros gyöngyökből
kirakott kereszt van. Osztriga
napbarnított bőre narancsszínűnek látszik
a sárga fényben. Szőke haja mintha
meggyulladt volna.
– Én csináltam – mondja Mona.– Tavaly
februárban kezdtem.
Mona a rasztáival és kristály nyakékeivel.
Megkérdezem, hogy ő hopi indián-e.
Osztriga az erszényben turkál.
– Mona, neked semmiközöd az
indiánokhoz – jegyzi meg Helen.–
Steinner az igazi vezetékneved.
– Nem kell hopinak lenned ahhoz, hogy
ilyeneket csinálj – vág vissza Mona.–
Egy könyvből néztem ki a mintát.
– Akkor ez nem is igazi hopi cucc–
mondja Helen.
– De az– makacskodik Mona.– Pont úgy
néz ki, mint amelyikről másoltam–
mondja.– Majd megmutatom a fényképet
a könyvben.
Osztriga egy mobiltelefont vesz ki a
gyönggyel kirakott kis erszényből.
– Az a legjobb ezekben az indián
cuccokban, hogy tévézés közben is
gyorsan lehet csinálni őket – mondja
Mona.– És közben az ember kapcsolatba
kerül mindenféle ősi energiákkal meg
izékkel.
Osztriga kinyitja a mobilt, és kihúzza az
antennát. Bepötyög egy telefonszámot.
Mocskos a körme. Helen a
visszapillantóból figyeli.
Mona előredől, és felemel egy
vászonhátizsákot a padlóról. Kivesz
belőle egy madzag-és madártoll-
gubancot. Rikító rózsaszínre és kékre
festett csirketollaknak tűnnek. A
zsinórokon rézérmék és fekete üvegből
készült golyók lógnak.
– Ez egy navahó álomfogó, most
csinálom – mondja Mona. Megrázza,
mire néhány zsinór kiszabadul, és
himbálózni kezd. Pár üveggyöngy a
Mona ölében lévő táskába potyog. – Arra
gondoltam, ha rakok rá egy-két Ji Csing
érmét, akkor még erősebb lesz.
Szuperenergizálni akarom, vagy mi.
Valahol a táska alatt, Mona ölében, a
combjai között, az üveggolyók a
borotvált V felé gurulnak. Osztriga
beleszól a telefonba:
– Igen, a Carson City Telegraph-Star
hirdetési osztályának telefonszámát
szeretném megtudni. – Egy rózsaszín
madártoll lebeg Osztriga orra előtt,
elfújja.
Mona feketére festett körmével az
összecsomózott madzagokat piszkálja.
– Az ábrák alapján nem tűnt ilyen
bonyolultnak – sóhajt.
Osztriga fél kézzel a füléhez nyomja a
mobilt. A másik kezével a mellére lógó
gyöngyözött erszényt morzsolgatja.
Mona kivesz egy könyvet a
vászonhátizsákból, és a kezembe nyomja.
Osztriga észreveszi, hogy Helen még
mindig őt stíröli a visszapillantó tükörből,
rákacsint és megcsavarja a saját
mellbimbóját.
Erről valahogy Oidipusz ugrik be.
Valahol az öv alatt ott van Osztriga
rózsaszín sztalaktitra emlékeztető,
elvékonyodó farka, és ezüstpiercinggel
átlyukasztott fitymája. Nem értem,
hogyan bukhat erre Helen.
– A régi farmerek fedélrozsnokot ültettek,
mert tavasszal gyorsan kihajt, és rögtön
lehet tolni a zöldtakarmányt a
szarvasmarháknak – magyarázza
Osztriga, és az elsuhanó táj felé biccent a
fejével.
Az első parcellát Kanadában, Brit
Kolumbia déli részén vetették be
fedélrozsnokkal, 1889-ben. A növényt a
tűz terjeszti. A fedélrozsnok minden
évben kiszárad, így aztán a földek,
amelyek addig tízévente egyszer égtek le,
most minden évben leégnek. De a
fedélrozsnok gyorsan kiheveri a
szárazságot. A fedélrozsnok imádja a
tüzet. Viszont az őshonos növények,
például a fás szárú üröm és a lángvirág
nem. A tűz minden évben elpusztít
mindent, és évről évre egyre több lesz a
fedélrozsnok, és egyre kevesebb marad a
többi növényből. A szarvasok és az
antilopok is eltűnnek, mert ők az őshonos
növényekkel táplálkoznak. Ugyanúgy,
mint a nyulak. És eltűnnek a sólymok és
a baglyok, amik a nyulakkal
táplálkoznak. Az egerek éheznek, és
éheznek a kígyók, amik az éhező
egerekkel táplálkoznak.
Ma a fedélrozsnok a leggyakoribb
növény a kontinens belső, száraz,
sivatagos területein, Kanadától Nevadáig;
a fedélrozsnokkal borított területek
nagysága meghaladja Nebraska állam
területének kétszeresét, és a növény
minden évben több ezer hektár újabb
földterületet hódít meg.
Az egészben az a legröhejesebb, hogy a
szarvasmarha utálja a fedélrozsnokot,
magyarázza Osztriga. Ezért aztán a
tehenek az őshonos növényeket legelik le
először. Mármint azt a keveset, ami még
maradt belőlük.
Mona könyvének Tradicionális törzsi
hobbikézművesség a címe. Amikor
kinyitom, rózsaszín és kék madártollak
hullanak ki a lapok közül.
– Az életem új álma, hogy találjak egy
tökéletesen egyenes törzsű fát – mondja
Mona, és közben egy rózsaszín madártoll
akad fenn a rasztáin –, amiből
totemoszlopot csinálhatok, vagy valamit.
– Ha az őshonos növények szemszögéből
nézed – folytatja Osztriga–, akkor Johnny
Appleseed nem pionír és földműves volt,
hanem egy kibaszott biológiai terrorista.
Johnny Appleseed az alma helyett ennyi
erővel akár a himlőt is elterjeszthette
volna az Újvilágban, teszi hozzá
Osztriga.
Bepötyög egy másik számot a mobiljába.
Belerúg az első ülés háttámlájába, és azt
mondja:
– Anyu, apu? Nem ismertek véletlenül
valami igazán puccos éttermet Renóban?
Helen vállat von és rám néz.
– A Sivatagi égbolt klubétterem Tahoe-
ban nem rossz hely– mondja.
Osztriga beleszól a telefonba:
– Egy három hasáb széles hirdetést
szeretnék megjelentetni. – Kinéz az
ablakon, és folytatja:
– Három hasáb széles és tizenöt centi
magas legyen. Diktálom az első sort:
„Felhívás a Sivatagi Égbolt klubétterem
törzsvendégeinek”.
Osztriga azt mondja:
– A második sorban ez álljon: „Átesett
Ön mostanában súlyos, életveszélyes
Campylobacter okozta ételmérgezésen?
Ez esetben hívja a következő
telefonszámot, és vegyen részt az
általunk indítandó csoportperben”.
Aztán Osztriga megad egy telefonszámot.
Előhúz egy hitelkártyát a gyógyfüves
erszényből, aztán bediktálja a kártya
számát és a lejárati időt. Megkéri a
hirdetésszervezőt, hogy hívja vissza, ha
elkészül a szedés, és olvassa be a
telefonba a végleges szöveget. A hirdetést
a hét minden napján hozzák le, az
étteremajánló rovatban. Végül becsukja a
mobilt, és betolja az antennát.
– A sárgaláz és a himlő kis híján a teljes
indián őslakosságot kipusztította–
magyarázza Osztriga –, de a szilfavész
kórokozóját is úgy hurcolták be
Amerikába egy fűrészmalomnak szánt
farakománnyal 1930-ban, és a
szelídgesztenyekéreg-rák is hasonló
módon került át a kontinensre 190rák is
hasonló módon került át a kontinensre
190 ben. Egy másik kórokozó gomba
pedig a keleti bükköt pusztítja. Az ázsiai
hosszúcsápú cincér, ami először 1996-
ban jelent meg New Yorkban, számítások
szerint teljesen ki fogja pusztítani az
ezüstjuhart Észak-Amerika területéről.
Hogy kordában tartsák a prérikutya-
populációt, magyarázza Osztriga, a
farmerek bubópestissel fertőzték meg a
prérikutya-kolóniákat, minek
következtében 1930-ra a prérikutyák
kilencvennyolc százaléka kipusztult. A
járvány azonban továbbterjedt,
harmincnégy őshonos rágcsálófajt
pusztított ki, és persze minden évben
akadt néhány peches farmer is.
Valamiért eszembe jutaz altatódal.
– Én a magam részéről – mondja Mona,
miután visszaadom a könyvét
– szeretem az ősi hagyományokat.
Szeretném, ha ez az utazás az én
személyes látomáskeresésem lenne. És a
végén rátalálnék a saját indián nevemre,
és átváltoznék.
Osztriga cigarettát vesz elő a hopi
erszényből.
– Megengeditek?– kérdezi. Megmondom
neki, hogy nem.
– Nyugodtan gyújts rá – vág a szavamba
Helen. És hát ez az ő autója.
Számolni kezdek, egy, kettő, három…
Minden, amit ma élővilágnak hiszünk,
mondja Osztriga, az emberi pusztítás
eredménye. Minden pitypang egy-egy
időzített atombomba. Biológiai
szennyezés. Szépséges, sárga pusztítás.
Az ember elrepülhet Párizsba vagy
Pekingbe, és bárhol ehet McDonald's
hamburgert, mondja Osztriga, ez az
ökológiai megfelelője a franchise
életformáknak. Minden hely ugyanaz a
hely. Kudzu. Vándorkagyló. Vízijácint.
Seregély. Burger King.
Kiszorítják a helyi őslakókat, mindent
kiszorítanak, ami egyedi.
– A biodiverzitás lassan már csak annyit
jelent – mondja Osztriga–, hogy Coke
vagy Pepsi.
Azt mondja:
– Ezzel az eszelős kertrendezéssel
egyetlen ostoba tévedéssé változtatjuk az
élővilágot.
Osztriga kibámul az ablakon, és a
gyönggyel kirakott gyógyfüves
erszényből elővesz egy műanyag
öngyújtót. Megrázza, és a tenyeréhez
ütögeti.
Megfogom az egyik rózsaszín
madártollat, ami a könyv lapjai közül
esett ki, megszagolom; ugyanilyennek
képzelem Mona hajának illatát. A
madártollat az ujjaim közt pörgetve
megkérdezem Osztrigát – aki éppen az
újság hirdetésszervezőjét hívja –, hogy
mire készül.
Osztriga meggyújtja a cigarettáját. Aztán
visszarakja az öngyújtót és a mobilt a
gyógyfüves erszénybe.
– Így keres pénzt – válaszol helyette
Mona. Közben megpróbálja kibogozni az
álomfogó összegubancolódott zsinórjait.
Két karja között, a narancssárga blúz
alatt, ott figyelnek apró rózsaszín
mellbimbói.
Továbbszámolok: négy, öt, hat…
Osztriga előrebiggyedő ajkai közt
cigaretta füstöl, hunyorogva gombolja az
ingét, és azt mondja:
– Emlékszel Johnny Appleseedre?
Helen feltekeri a légkondit.
Miközben begombolja az ing nyakát,
Osztriga azt mondja:
– Ne aggódj, apu. Én is csak elhintem a
magomat. Sárga szemével az elsuhanó
sárga tájat fürkészi, és azt mondja:
– A generációnk úgy próbálja elpusztítani
a fennálló kultúrát, hogy önmaga fertőző
betegségét terjeszti.

20. fejezet
Ahogy a nő ajtót nyit, Helen meg én
nézünk vissza rá a verandáról, én, Helen
kozmetikai táskájával kezemben, fél
lépéssel Helen mögött állok, aki
mutatóujjának hosszú, rózsaszín
körmével a nő felé bök.
– Ha van negyedórája, újjávarázsolom
Önt – mondja.
Helen piros kosztümöt visel, de nem
eperszínűt. Ez inkább a crème fraîche-sel
leöntött, talpas kristálypohárban
felszolgált epermousse színe. Helen
rózsaszín és piros fülbevalói vidáman
csillognak a rózsaszín hajfelhő mélyén.
A nő konyharuhába törli a kezét. A
lábán bebújós barna férfipapucs, zokni
nélkül. Sárga csibemintás konyhakötény
van rajta, alatta valami mosógépben
mosható ruha. A kézfejével kisöpri a
haját a homlokából. A sárga csibék
mindenféle konyhai eszközt,
merőkanalakat és kanalakat tartanak a
csőrükben. A nő ránk bámul a rozsdás
huzatfogó ajtó mögül, és azt mondja:
– Igen?
Helen hátrafordul és rám pillant. A
válla fölött visszanéz a járd aszegély
mellett parkoló autóra, amelyben Mona
és Osztriga kuporog. Osztriga a
mobiljába suttog:
– A viszketés folyamatos vagy csak
időnként jelentkezik?
Helen Hoover Boyle összeérinti az
ujjait a mellkasa előtt, a rózsaszín
ékkövek és gyöngyök szikrázó sokasága
eltakarja selyemblúzát.
– Mrs. Pelson? A Varázslatos Változástól
jöttünk. Miközben beszél, Helen a nő felé
legyint, és széttárja ökölbe szorított kezét,
mintha rászórná a szavakat.
– Mrs. Brenda Williams vagyok–
mutatkozik be Helen.– Ő pedig a férjem,
Robert Williams. Egy egészen különleges
ajándékot hoztunk ma Önnek – teszi
hozzá.
A nő a huzatfogó ajtó mögül lepillant a
kezemben lévő kozmetikai táskára.
– Bejöhetünk? – kérdezi Helen.
Nem gondoltuk, hogy ilyen macerás lesz.
Ezt az utazgatást úgy képzeltük, hogy
beugrunk néhány könyvtárba, levesszük
azokat a bizonyos könyveket a polcról,
bevisszük őket a mosdóba és kivágjuk a
huszonhetedik oldalt. Aztán lehúzzuk a
vécén. Azt hittük, ilyen egyszerű lesz.
Az első néhány könyvtárban minden
simán megy. De aztán az egyik
helyennem találjuk a mondókáskönyvet.
Mona meg én odamegyünk a pult mögött
ácsorgó könyvtároshoz, és suttogva
érdeklődünk a könyv felől. Helen és
Osztriga az autóban várnak.
A könyvtáros egy hosszú hajú, lófarkas
fazon. A fülében hatalmas
karikafülbevalók, mint a kalózoknak,
skót kockás pulóvert visel, és – a
számítógép képernyőjét le-fel görgetve –
közli velünk, hogy a könyvet
kikölcsönözték.
– Nagyon fontos lenne– erősködik Mona.
– Nemrég én is kikölcsönöztem, és benne
felejtettem valamit.
A pasas azt mondja,hogy sajnálja.
– Nem tudja megmondani, hogy kinél
van? – kérdezi Mona. Mire a pasas azt
feleli, hogy sajnos nem mondhatja meg.
Nem megy.
Számolni kezdek: egy, kettő, három…
Tuti, hogy mindenki Istent akar játszani,
viszont nekem főállásban kell csinálnom.
Továbbszámolok: négy, öt…
Ebben a pillanatban Helen Hoover Boyle
lép oda a pulthoz. Mosolyog, megvárja,
míg a könyvtáros fazon felnéz a
számítógép képernyőjéből, és széttárja a
karját; a rengeteg gyűrű vakítóan
szikrázik az ujjain.
Rámosolyog a könyvtárosra.
– Fiatalember– mondja.– A lányom
véletlenül benne felejtett egy régi családi
fotót az egyik könyvben. – Az ujjait a
könyvtáros orra elé tartva így folytatja: –
Vagy betartja a szabályokat, vagy segít
nekem, és választhat egyet ezek közül.
A könyvtáros Helen ujjait bámulja, a
szivárvány színei, a megtörő fény
csillagai táncolnak az arcán. Megnyalja a
száját. Aztán a fejét rázza, és azt mondja,
hogy nem éri meg a kockázatot. Az illető,
akinél a könyv van, panaszt fog tenni, őt
pedig kirúghatják.
– Nagyon vigyázunk majd – mondja
Helen–, nehogy elveszítse az állását,
ígérem.
Az autóban várakozunk Monával, közben
számolok tovább: huszonhét,
huszonnyolc, huszonkilenc… ezzel a
módszerrel tudom elérni, hogy ne nyírjak
ki mindenkit a könyvtárban, hogy aztán
nyugodtan kikereshessem a címet az
adatbázisból.
Helen, kezében egy papírlappal az
autóhoz sétál. Behajol a vezető felőli
ablakon.
– Van egy jó és egy rossz hírem –
mondja.
Mona és Osztriga a hátsó ülésen
fekszenek, de Helen hangjára
feltápászkodnak. Az anyósülésen ülök, és
magamban számolok.
– A könyvtárban három példány van a
mondókáskönyvből, de mindegyiket
kikölcsönözték – folytatja Mona.
Helen bepattan a kormány mögé, és azt
mondja:
– Még szerencse, hogy a hideghívás
nagymestere vagyok. Osztriga kirázza a
szeméből a haját, és azt mondja:
– Ez igen, anyu!
Az első háznál viszonylag simán ment
minden. A másodiknál is.
Az autóban, két megkeresés között,
ölében a nyitott kozmetikai táskával,
Helen az aranyozott csövecskék és
csillogó dobozkák közt matat, a rúzsával
meg a sminkkészletével babrál. Kiteker
egy rózsaszín rúzst, rápillant, és azt
mondja:
– Most használtam ezeket utoljára. Ha jól
láttam, a nő ótvaros volt.
Mona előrehajol a két ülés között, átnéz
Helen válla fölött, és azt mondja:
– Nagyon jól csinálod.
Helen a vörösesbarna, rózsaszín és
barackvirágszínű szemhéjfestékkel teli,
kerek kis dobozokat nyitogatja, megnézi
és megszagolja a festékeket.
– Van némi gyakorlatom – mondja.
Megnézi magát a visszapillantó tükörben,
és előrehúz néhány rózsaszín hajtincset.
A karórájára pillant, a hüvelykés a
mutatóujja közé csípi a számlapot, és azt
mondja:
– Nem kellene elárulnom nektek, de ez
volt az első rendes munkám.
Egy rozsdás mobilház előtt parkolunk,
ami egy műanyag gyerekjátékokkal
teleszórt, kiégett fűvel borított, négyzet
alakú kis telken áll. Helen becsukja a
táskáját. Rám néz, mellette ülök.
– Hajlandó vagy még egyszer
megpróbálni? – kérdezi. A mobilházban
Helen azt mondja a csibemintás
konyhakötényben ácsorgó nőnek:
– Az ön számára ez semmiféle kiadással
vagy kötelezettséggel nem jár.
– Közben a kanapéhoz tereli és leülteti a
nőt.
Helen elhelyezkedik vele szemben, olyan
közel, hogy szinte összeér a térdük, egy
puha ecsettel a nő felé nyúl, és azt
mondja:
– Szívja be a pofiját, drágám!
Fél kézzel belemarkol a nő hajába, és
felfelé húzza. A nőnek szőke a haja, csak
a tövénél barna két-három centi hosszan.
Helen másik kezében fésű, gyors
mozdulatokkal fésülni kezdi a nőt, a
hosszabb tincseket nem engedi el, de a
rövidebb barna hajszálakat a fejbőrre
simítja. Aztán újra belemarkol a nő
hajába, kibontja, összeborzolja,
hátrafésüli, míg végül a leghosszabb
tincsek kivételével minden hajszál
összekócolódva lapul a nő fejbőrére.
Aztán ráfésüli a hosszú, szőke tincseket
az összeborzolt rövidebb hajszálakra, és a
nő frizurájából hatalmas, kócos, szőke
hajbuborék lesz. Szóval így csinálod,
mondom.
A nőnek ugyanolyan lett a haja, mint
Helené, csak szőke.
A kanapé előtt, a dohányzóasztalon egy
rózsákból és liliomokból készített
hatalmas csokor; a hervadt és megsárgult
virágok egy zöld üvegvázában állnak, a
váza alján ujjnyi sötét víz. A konyhában,
az étkezőasztalon további csokrok,
pontosabban zavaros, poshadt vízben
álló, elszáradt növények szárai. A nappali
hátsó fala mentén a padlón további vázák
sorakoznak, mindegyikben zöld hab
úszkál, és összezsugorodott szirmú,
hervadt rózsák meg szürke penésszel
borított, hosszúszárú szegfűk
kornyadoznak bennük. Mindegyik csokor
mellé kis kártyát tűztek a következő
felirattal:Őszinte részvétünk!
Helen azt mondja:
– Most tegye a kezét az arca elé! – És
fújni kezdi a hajlakkot. A nő feje körül
hajlakk-köd gomolyog.
A nő kissé előredől, mindkét kezét az
arcára szorítja, nem lát semmit.
Helen a mobilház túlsó végén nyíló
szobák felé biccent. Elindulok.
Miközben beletunkol egy ecsetet egy
tubus szempillafestékbe, Helen
megkérdezi:
– Ugye nem bánja, ha a férjem kiszalad
vécére? Aztán így folytatja:
– Most pedig nézzen a plafonra, kérem!
A fürdőszoba padlóján kupacokban áll a
szennyes, színek szerint szétválogatva.
Fehér cuccok. Sötét cuccok. Egy olajjal
összekent farmernadrág meg egy ing.
Törülközők és lepedők és melltartók. Egy
piros kockás abrosz. A hitelesség
kedvéért lehúzom a vécét.
Sehol sem látok pelenkát vagy
gyerekruhát.
A nappaliban a csirkenő még mindig a
plafont bámulja, de most már egész
testében remeg, ahogy mély, szaggatott
lélegzeteket vesz. A mellkasa rázkódik a
kötény alatt. Helen hozzányomja egy
összehajtogatott törlőkendő csücskét a
vizes kencéhez. A kendő” nedves és
fekete lesz a szempillafestéktől.
– Egy nap minden jóra fordul, Rhonda.
Most még nem úgy tűnik, de higgyen
nekem.– Helen összehajtogat egy újabb
kendőt, és így folytatja:
– Meg kell acéloznia a lelkét. Képzelje
magát valami kemény és éles tárgynak.
Helen azt mondja:
– Maga még fiatal, Rhonda. Menjen
vissza tanulni, profitáljon a fájdalmából.
Rhonda, a csirkenő hátrahajtott fejjel
zokog, és a plafonra mered. A fürdőszoba
mögött két hálószoba van. Az egyikben
egy vízágyat látok. A másikban egy
bölcső, fölötte felhúzható, zenélő
műanyag százszorszépek. A bölcső
mellett fehérre festett fiókos szekrény. A
bölcső üres. A kis ágybetét feltekerve a
bölcső végében. A bölcső mellett egy
széken könyvkupac. A kupac tetején a
Versek és mondókák.
Ahogy a könyvet a szekrény tetejére
teszem, magától kinyílik a huszonhetedik
oldalon.
Végighúzom egy biztosítótű hegyét az
oldal belső szélén, közel a kötéshez,
aztán kiszedem a lapot. Összehajtogatom
és a zsebembe teszem, aztán visszarakom
a könyvet a kupac tetejére.
A nappali padlóján halomban állnak a
különböző kozmetikai szerek.
Helen kivette a duplafenekű kozmetikai
táska alját. A titkos rekeszben egymásra
fektetve pihennek a nyakláncok,
karkötők, brossok és összecsíptetett
fülbevalók, mindegyiken piros és zöld,
sárga és kék fényszilánkok táncolnak.
Ékkövek. Helen kezében hosszú nyaklánc
himbálózik, akkora sárga és piros
kövekből, amelyek még lecsiszolt,
rózsaszín körménél is nagyobbak.
– Ezeknél a briliáns csiszolású
gyémántoknál – magyarázza – nem
szökik a fény a rundiszt alatti lapoknál. –
Helen a nő kezébe teszi a nyakláncot, és
azt mondja: – A rubinnál az
alumíniumoxid, a rutilzárványok vagy
egyéb szemcsés szennyeződések lágy
rózsaszínes árnyalatot adnak a kőnek,
hacsak az ékszerész nem égeti ki magas
hőmérsékleten.
Úgy feledkezhetsz meg legkönnyebben a
teljes képről, ha közelről nézed a
dolgokat.
A két nő olyan közel ül egymáshoz, hogy
összeér a térdük. És a fejük is majdnem.
A csirkenő nem sír.
A csirkenő egyik szemében ékszerész-
nagyító.
Az elszáradt virágcsokrokat félretolták, a
dohányzóasztalon most csillogó rózsaszín
és selymes aranyszínű gyémántok, hideg
fehér gyöngyök és formára csiszolt, kék
lapis lazulik hevernek szerteszét. Meg
narancs-és citromsárga gyémántcsokrok.
És ezüstösen meg fehéren szikrázó
ékszerhalmok.
Helen egy fénylő zöld tojást tart a
tenyerében, ami úgy ragyog, hogy a két
nő arca is zölden világít a tojásról
visszaverődő fényben.
– Látja a hamis smaragdban ezeket az
egyenletesen eloszló, fátyolszerű
zárványokat?
A nő, szemén a nagyítóval, bólogat.
Helen azt mondja:
– Ezt jól vésse az eszébe! Én egyszer
csúnyán megjártam, azt nem kívánom
senkinek. – Benyúl a kozmetikai táskába,
kivesz egy hatalmas, sárgán csillogó
ékszert, és azt mondja: – Ez a sárga
zafírbross a filmsztár, Natasha Wren
tulajdonában volt. – Helen két kézzel
kivesz a táskából egy hosszú, ékkövekkel
kirakott láncon lógó, szikrázó rózsaszín
szívet, és azt mondja:– Ez a hétszáz
karátos bérül függő egykor Mária román
királynő tulajdonában volt.
A nagy halom ékszerben, ahogy Helen
Hoover Boyle mondaná, benne van az
összes korábbi tulajdonos szelleme.
Mindenkié, aki elég gazdag és sikeres
volt, hogy ilyesmit viseljen. Ezek a
dekoratív kacatok túlélik tulajdonosuk
tehetségét, intelligenciáját és szépségét.
Mindaz a siker és eredmény, amit ezek az
ékszerek hivatottak jelképezni, mára
semmivé lett.
Helen és a nő közel hajolnak egymáshoz,
ugyanolyan a frizurájuk és a sminkjük,
akár testvérek is lehetnének. Anya és
lánya. Előtte és utána. A múlt és a jövő.
Ők még folytatják, de én eddig bírom;
kimegyek a kocsihoz.
– Megtaláltad? – kérdezi Mona a hátsó
ülésről. Megmondom, hogy igen. Nem
mintha ez a nő bármi hasznát venné.
Nem kapott mást tőlünk, csak a
feltupírozott frizurát és valószínűleg egy
kis ótvart.
Osztriga azt mondja:
– Mutasd meg nekünk a mondókát.
Kíváncsi vagyok, mire ez a nagy
felhajtás.
Megmondom, hogy az ki van zárva.
Aztán begyömöszölöm az
összehajtogatott lapot a számba, és csak
rágok és rágok. Fáj a lábam, úgyhogy
leveszem a cipőmet. Közben csak rágok
és rágok. Mona elalszik. Én meg csak
rágok és rágok. Osztriga kinéz az
ablakon, valamigaznövényt néz az
árokban.
Lenyelem a lapot, és elalszom.
Később a kocsiban ébredek, úton a
következő városba, a következő
könyvtárba, és talán a következő
varázslatos változás felé; Helen már
majdnem háromszáz mérföldet vezetett.
Mindjárt besötétedik, Helen kibámul a
szélvédőn, és azt mondja:
– Felírom az összes kiadásunkat.
Mona felül, beletúr a hajába, a fejét
vakarja. A gyűrűsujja hegyét szemének
belső sarkához nyomja, aztán egy
villámgyors mozdulattal kitöröl egy
csipát. Az ujját beletörli a nadrágjába,
aztán azt kérdezi:
– Hol fogunk kajálni?
Rászólok Monára, hogy kapcsolja be a
biztonsági övét.
Helen felkapcsolja a fényszórót.
Kinyújtja az ujjait, kifeszíti és a
kormányra teszi a tenyerét, a kézfejét
bámulja, a gyűrűket, és azt mondja:
– Amíg megtaláljuk az Árnyak könyvét,
amíg a világ korlátlan hatalmú és
halhatatlan urai leszünk, amíg az egész
bolygó a miénk nem lesz, és mindenki
minket imád – sorolja–, szóval addig
tartozol nekem kétszáz dollárral a
kozmetikai szerekért.
Furán néz ki. Valami nem stimmel a
hajával. A fülbevalókkal lesz a gond, az
óriási rózsaszín és piros, zafír és rubin
fülbevalókkal. Eltűntek.

21. fejezet
Azút nem csak egy
éjszakán át tartott.
Mégis olyan érzés.
Minden
éjszaka ugyanolyan volt, keresztül
Texason és Arizonán, továb b Nevadába,
át Kalifornián, fel Oregonba,
Washingtonba, Idahóba, Montanába. Az
autóban minden éjszaka ugyanolyan.
Mindenhol.
Sötétben minden hely ugyanaz a hely.
– Patrick, a fiam nem halt meg– mondja
Helen Hoover Boyle.
Akkor lehet, hogy tévedésből állították ki
a halotti anyakönyvi kivonatot a megyei
kórházban, gondolom, de inkább nem
mondok semmit.
Helen vezet, Mona és Osztriga a hátsó
ülésen alszik. De lehet, hogy
hallgatóznak. Helen mellett ülök. Az
ajtónak dőlök, hogy a lehető legmesszebb
legyek tőle. A karomat a fejem alá
teszem, úgy helyezkedem, hogy anélkül
is halljam, amit mond, hogy rá kelljen
néznem.
Helen meg csak mesél, anélkül, hogy
hátranézne. Így aztán mindketten
egyenesen előremeredünk az útra, a
lámpák fényében a motorház alatt eltűnő
aszfaltcsíkra.
– Patrick az Új Kontinuum Egészségügyi
Központban van – mondja.– Őszintén
hiszek benne, hogy egy nap teljesen fel
fog épülni.
Helen vörös bőrbe kötött határidőnaplója
közöttünk hever az ülésen.
Miközben áthajtunk Észak-Dakotán és
Minnesotán, megkérdezem Helent,
hogyan találta meg a mondókát.
Rózsaszín körmével megnyom egy
gombot a sötétben, és bekapcsolja a
tempomatot. Aztán tovább matat a
sötétben, és felkapcsolja a reflektorokat.
– Régebben ügyfél-képviselőként
dolgoztam a Feszes Bőr
Kozmetikumoknál – mondja Helen.– Egy
lerobbant mobilházban laktunk– mondja.
– A férjemmel.
Helen férje John Boyle néven szerepel a
megyei kórház nyilvántartásában.
– Tudod, hogy van ez az első gyereknél –
folytatja Helen.– Az ember egy csomó
játékot meg könyvet kap. Már arra sem
emlékszem, hogy a mondókáskönyvet ki
adta. Csak egy könyv volt egy rakás
másik könyv között.
A megyei kórház szerint mindez húsz
évvel ezelőtt történt.
– Neked nem kell elmagyaráznom, mi
történt – mondja Helen.– John viszont
úgy gondolta, én vagyok a hibás.
A rendőrségi jelentések szerint hat ízben
kellett kihívni a rendőrséget Boyleék
otthonába, a Buena Noche Mobilháztelep
175-be, a hat hónapos Patrick Raymond
Boyle halála utáni hetekben.
Keresztülhajtunk Wisconsinon meg
Nebraskán, és Helen azt mondja:
– Házról házra jártam, csináltam a
hideghívásokat a Feszes Bőrnek.
Azt mondja:
– Nem mentem vissza dolgozni azonnal.
Istenem, legalább másfél évet vártam
Patrick ha… azután, hogy azon a
reggelen megtaláltuk Patricket.
A mobilháztelepet járta, és
megismerkedett egy nővel, aki pont úgy
nézett ki, mint a csibemintás kötényt
viselő nő, meséli Helen. Ugyanolyan
elszáradt virágok a ravatalozóból.
Ugyanolyan üres bölcső.
– Rengeteget elpasszoltam
alapozókrémből meg púderból –
mosolyog Helen–, főleg hónap végén,
amikor mindenki pénzszűkében volt.
Húsz éve az a másik nő egyidős volt
Helennel, és ahogy beszélgettek,
megmutatta neki a gyerekszobát, és
elővette a fényképeket a kicsiről. Cynthia
Moorenak hívták. Csúnya monokli volt a
szeme alatt.
– És akkor észrevettem, hogy nekik is
megvan a könyv – folytatja Helen.– A
Versek és mondókák a világ minden
tájáról.
Azon az oldalon volt nyitva, ahol a baba
halálának éjjelén nyitva hagyták. A
könyv, az ágynemű a bölcsőben, nem
nyúltak semmihez.
– A könyv persze ugyanott volt nyitva,
mint a miénk – meséli Helen.
Otthon John Boyle minden este sört
vedelt. Azt mondta, nem akar másik
gyereket, mert már nem bízik Helenben.
Ha Helen nem tudja, hol hibázott, akkor
túl nagy kockázatot vállalnának.
A kezemet a fűtött bőrülésre teszem,
olyan, mintha megérintenék egy másik
embert.
Ahogy keresztülhajtunk Coloradón,
Kansasen és Missourin, Helen azt
mondja:
– Egy nap bolhapiacot rendeztek a
mobilháznál, ahol a másik anyuka lakott.
Kirakták a ház elé a babaruhákat meg a
játékokat, hatalmas kupacokban állt a sok
holmi a füvön, negyed dollárt kértek
darabjáért. Megtaláltam a könyvet, és
megvettem.
Helen azt mondja:
– Bementem a házba, és megkérdeztem a
férjét, hogy Cindy miért adja el ezeket a
holmikat, de a fickó csak a vállát
vonogatta.
Amegyei kórház jelentései szerint,
Cynthia Moore lefolyótisztítót ivott, a
halálát nyelőcsőbevérzés és fulladás
okozta, mindez három hónappal azután
történt, hogy elveszítette a gyermekét.
– John rettegett a bacilusoktól, ezért
Patrick összes holmiját elégette– meséli
Helen. – Tíz centet fizettem a
mondókáskönyvért. Gyönyörű idő volt,
emlékszem.
A hivatalos jelentések szerint további
három esetben hívták ki a rendőrséget
családi perpatvar miatt a Buena Noche
Mobilháztelep 175-be. Egy héttel Cynthia
Moore öngyilkossága után, John Boyle-t
holtan találták, a boncolás során nem
sikerült megállapítani a halál okát. A
megyei kórház szerint feltehetőleg a
magas véralkoholszint apnoét okozott, és
a férfi megfulladt álmában. Illetve
felmerült egy másik lehetőség: John
Boyle részegen összeesett, és elájult, de
olyan szerencsétlen testhelyzetbe került,
hogy nem tudott levegőt venni.
Mindenesetre a testén nem találtak
külsérelmi nyomokat. A halotti
bizonyítványra azt írták, hogy a halál oka
ismeretlen.
Ahogy keresztülhajtunk Illinoison,
Indianán és Ohión, Helen azt mondja:
– Nem szándékosan öltem meg Johnt.
Azt mondja:
– Csak kíváncsi voltam. Mint én
Duncannel.
– Csak ellenőrizni akartam az elméletet –
magyarázza Helen. – John egyfolytában
azt hajtogatta, hogy Patrick kísértete
velünk van. Én meg egyfolytában azt
hajtogattam, hogy Patrick még nem halt
meg, csak kórházban van.
Húsz év telt el azóta, és a kis Patrick még
mindig kórházban van, mondja Helen.
Rég hallottam ekkora őrültséget, de
inkább nem mondok semmit.
Vajonhogyan nézhet ki egy csecsemő
húsz év kóma után, lélegeztetőgépre
kapcsolva, inkább bele se gondolok.
Elképzelem, hogy Osztrigát egész
életében mesterségesen táplálják és
folyamatosan katéterezik.
Rosszabb dolgokat is művelhet az ember
a szeretteivel annál, hogy megöli őket.
Közben Mona felül, és nyújtózkodik. Azt
mondja:
– Az ókori görögök hajótörést szenvedett
hajókról származó szögekkel írták a
legsúlyosabb átkaikat.
Azt mondja:
– A hajósok, akik a tengeren haltak meg,
nem kapták meg a nekik kijáró
végtisztességet. A görögök tudták, hogy a
temetetlen holtak lelke a legnyugtalanabb
és legártalmasabb.
– Kuss!– vág Mona szavába Helen.
Ahogy keresztülhajtunk Nyugat-
Virginián, Pennsylvanián és New Yorkon,
Helen azt mondja:
– Utálom azokat, akik azt állítják, hogy
látják a szellemeket. Azt mondja:
– Nincsenek kísértetek. Ha meghalsz,
halott vagy. Nincsen élet a halál után.
Akik azzal kérkednek, hogy látják a
szellemeket, csak azt akarják, hogy
figyeljenek rájuk. Akik hisznek a
reinkarnációban, csak elodázzák az
életüket.
Helen mosolyog.
– Szerencsém van – mondja–,
megtaláltam a módját, hogyan büntessem
meg ezeket az embereket, és közben még
egy rakás pénzt is keresek.
Megszólal a mobilja. Helen azt mondja:
– Ha nem hiszed, amit Patrickkel
kapcsolatban mondtam, megmutathatom
az e havi kórházi számlát.
Megint megszólal a telefonja.
Miközben ezt mondja, éppen Vermonton
hajtunk keresztül. Egy részét akkor
meséli, amikor végigdöngetünk a
vaksötét Louisianán, aztán Arkansas és
Mississippi következik. Aztán pár éjszaka
alatt lezavarunk két- három kisebb
északnyugati államot.
Helen kinyitja a mobilját, és beleszól:
– Helen vagyok.– A szemét forgatja, és
rám néz.
– Egy láthatatlan csecsemő bömböl a
hálószoba falában? Egész éjjel? Ezt
komolyan mondja?– kérdezi.
Helen sztorijának bizonyos részleteit csak
azután sikerült tisztáznom, hogy
hazamentem, és szaglásztam kicsit.
Helen a mellkasára szorítja a telefont, és
felém fordul: – Minden, amit elmondok
neked, szigorúan bizalmas. Azt mondja:
– Amíg nem találjuk meg az Árnyak
könyvét, nem tudjuk megváltoztatni, ami
megtörtént. De a könyvben van egy
varázsige, amivel biztosan meg tudom
gyógyítani Patricket.

22. fejezet
Keresztülhajtunk a Középnyugaton, a
rádióban egy férfihang arról magyaráz,
hogy Dr. Sara Lowenstein a remény és az
erkölcsi tisztaság szüntelenül lobogó
jelzőtüze volt a modern élet kietlen
pusztaságában. Dr. Sara nemes szívű,
szigorú moralista volt, aki a
rendíthetetlen tisztesség pártján állt. A
példás magaviselet bástyája volt, lámpás,
melynek messze ragyogó fényében
feltárult világunk gonoszsága. Dr. Sara,
mondja a férfi, örökké a szívünkben és
lelkünkben él, mert az ő lelke oly erős
és… Aztán csend.
Mona belebokszol az ülésem
támlájába, vesetájon, és azt mondja:
– Ne már! Azt mondja:
– Mi lenne, ha nem ártatlan embereken
töltenéd ki a haragodat? Megmondom
Monának, hogy ne vádaskodjon. Talán
csak a napfolttevékenység miatt szakadt
meg az adás.
Ezek a beszédfüggők. Ezek a
figyelemfóbiások.
A mondóka olyan gyorsan pörgött le a
fejemben, hogy szinte észre sem vettem.
Félálomban voltam. Teljesen kicsúszott a
kezemből az irányítás. Már álmomban is
tudok ölni.
Pár mérföld csend következik, a rádiósok
az ilyen területeket holtsávnak hívják,
aztán egy másik férfi folytatja; arról
beszél, hogy dr. Sara Lowenstein olyan
erkölcsi etalon volt, amelyhez
rádióhallgatók milliói mérték az életüket.
Isten lángoló pallosa volt, akit azért
küldött az Úr, hogy kiűzze a bűnösöket és
gonosztevőket a szentélyből, amely…
Ekkor a másik férfi is elhallgat.
Mona jó erősen belebokszol az ülésem
támlájába, és azt mondja:
– Ez nem vicces. Ezek a rádiós
prédikátorok hús-vér emberek!
Megmondom, hogy nem csináltam
semmit. Helen és Osztriga vihog.
Mona összefonja a karját a mellkasa előtt,
és hátravágja magát a hátsó ülésen. Azt
mondja:
– Nincsen benned semmi tisztelet.
Fikarcnyi sem. Egy több millió éves
erővel szórakozol.
Mona két kézzel meglöki Osztrigát, olyan
erősen, hogy a srác az ajtónak zuhan.
Mona azt mondja:
– Benned sincs. Azt mondja:
– Egy rádiós személyiség ugyanolyan
fontos, mint egy tehén vagy egy disznó.
Most tánczene szól a rádióból.
Megcsörren Helen mobilja, kinyitja és
belenyomja a hajába. A rádió felé
biccent, és azt tátogja: Halkítsd le!
Aztán beleszól a telefonba:
– Igen– mondja.– Aha, igen, tudom, ki
az. Mondja meg, hol van most, minél
pontosabban, ha lehet.
Lehalkítom a rádiót.
Helen figyel, aztán azt mondja:
– Nem.
Azt mondja:
– Egy hetvenöt karátos, márkiz csiszolású
kék-fehér gyémántot akarok. Hívják fel
Mr. Dreschert Genfben, ő majd
megmondja, hogy pontosan melyik követ
kérem.
Mona felemeli a hátizsákját a hátsó ülés
előtti padlóról, elővesz egy doboz
filctollat meg egy sötétzöld brokátba
kötött, vastag könyvet. Kinyitja és az
ölébe fekteti, majd egy kék filccel firkálni
kezd. Aztán visszateszi a kék filc
kupakját, és egy sárga filccel folytatja.
Helen azt mondja:
– Nem számít, hogy mennyire védik. Egy
órán belül elintézem. – Becsukja a
mobilját, és az ülésre dobja maga mellé.
Az első ülésen, kettőnk között, ott hever a
határidőnapló, Helen kinyitja, és a mai
dátum alá beír egy nevet.
A könyvet, ami Mona ölében van, úgy
hívják, Tükörkönyv. Minden igazi
boszorkánynak van ilyen, magyarázza
Mona. Ez egy afféle napló és
szakácskönyv, a boszorkányok ebben
gyűjtik össze, amit megtanulnak a
mágiáról és a szertartásokról.
– Például – mondja Mona, és felolvas a
Tükörkönyvéből –, Démokritosz szerint,
ha tölgyfatűzön kaméleonfejet égetünk,
akkor zivatar lesz.– Mona előrehajol, és a
fülembe súgja:– Démokritosz, tudod, a
fickó, aki feltalálta a demokráciát.
Számolni kezdek: egy, kettő, három…
Ha azt akarjuk, hogy valaki elhallgasson,
magyarázza Mona, csak szerezni kell egy
halat, és be kell varrni a száját.
A fülfájást, folytatja Mona, az emse
vaginájából csöpögő vadkanspermával
lehet gyógyítani.
A zsidó varázsige-gyűjtemény, a Széfer
ha-Razimszerint meg kell ölni egy fekete
kölyökkutyát, mielőtt napfény érné.
Aztán az átkunkat fel kell írni egy
táblára, a táblát pedig bele kell rakni a
kutya fejébe. A kutya száját viasszal kell
lezárni, aztán a fejét el kell rejteni
ellenségünk háza mögött, és az illető soha
többé nem tud elaludni.
– Theophrasztosz szerint– olvassa Mona–
bazsarózsát kizárólag éjszaka szabad
kiásni a földből, mert ha ásás közben
meglát egy harkály, akkor megvakulsz.
Ha pedig a harkály azt látja, hogy
elvágod a növény gyökerét, kifordul a
végbélnyílásod.
Helen azt mondja:
– Bárcsak lenne nálam egy hal…
Mona szerint nem kellene öldökölnöm,
mert az elszakít az emberiségtől. Ha
igazolni akarsz egy gyilkosságot,
ellenséget kell csinálnod az áldozatodból.
Ha bármilyen bűntényt igazolni akarsz,
ellenséget kell csinálnod az áldozatodból.
Nem kell sok idő, és mindenki az
ellenséged lesz.
Minden újabb bűnténnyel, mondja Mona,
egyre jobban és jobban elidegenedsz a
világtól. Úgy érzed, a világ összeesküdött
ellened.
– Dr. Sara Lowenstein nem úgy kezdte,
hogy mindenkit letámadott és földbe
döngölt, aki betelefonált a rádióba –
folytatja Mona.– Régebben csak egy
rövid műsora volt, kevés hallgatóval, és
úgy tűnt, tényleg segíteni akar az
embereknek.
Talán csak azért lett ilyen, mert hosszú
évekig hallgatta a válásokról, családi
perpatvarokról és nem kívánt
terhességekről szóló beszámolókat. Talán
azért lett ilyen, mert megnőtt a
hallgatósága, és a showt áttették
főműsoridőbe. Talán azért, mert több
pénzt keresett. Lehet, hogy a hatalom
korrupttá tesz, de dr. Sara Lowenstein
nem volt mindig ekkora szemétláda.
Az egyetlen megoldás, mondja Mona, ha
megadjuk magunkat, és hagyjuk, hogy a
világ végezzen velünk, Helennel és
velem, a bűneink miatt. Vagy esetleg
megölhetjük egymást.
Megkérdezem, hogy ez ugye valami
wicca baromság.
Mire Mona:
– Nem, ez igazából egy marxi gondolat.
Azt mondja:
– Ha gyilkosságot követünk el, csakis így
kapcsolódhatunk össze újra az
emberiséggel. – Mona a könyvébe
rajzolgat, és azt mondja: – Csak így
tudtok visszakerülni egy olyan állapotba,
ahol a világ nem a nemezisetek. Ahol
nem vagytok teljesen egyedül.
– Adjatok egy halat– mondja Helen–, és
tűt meg cérnát.
Nem vagyok egyedül. Itt van nekem
Helen.
Talán ezért dolgozik párban annyi
sorozatgyilkos. Jó érzés, hogy nem vagy
egyedül egy áldozatoktól és ellenségektől
nyüzsgő világban. Nem csoda, hogy
Waltraud Wagner, a halál angyala
meggyőzte a barátnőit, hogy vegyenek
részt a gyilkosságokban.
Valahogy olyan kézenfekvőnek tűnik.
Együtt a világ ellen…
Gary Lewingdonnak ott volt az öccse,
Thaddeus. Ken-neth Bianchinak Angelo
Buono. Larry Bittakernek Roy Norris.
Doug Clarknek Carol Bundy. Dávid
Gore-nak Fred Waterfield. Gwen
Grahamnek Cathy Wood. Doug Gretz-
lernek Bill Steelman. Joe Kallingernek a
fia, Mike. Pat Kearneynek Dave Hill.
Andy Kokoraleisnek az öccse, Tom. Leo
Lake- nek Charles Ng. Henry Lucasnak
Ottis Toole. Albert Anselminek John
Scalise. Allén Michaelnek Cleamon
Johnson. Clyde Barrownak Bonnie
Parker. Doug Bemore-nak Keith Cosby.
Ian Bradynek Myra Hindley. Tom
Braunnak Leo Maine. Ben Brooksnak
Fred Treesh. John Brownnak Sam
Coetzee. Bill Burke-nek Bill Hare.
Erskine Burrowsnak Larry Tacklyn. Jose
Buxnak Mariano Macu. Bruce Childsnak
Henry McKenny. Alton Coleman-nek
Debbie Brown. Ann Frenchnek a fia, Bill.
Frank Gusenbergnek a bátyja, Péter.
Delfina Gonzaleznek a húga, Maria. Dr.
Teet Haermnek Dr. Tom Allgen. Amelia
Sachs-nek Annie Walters.
Az ismertté vált sorozatgyilkossági ügyek
elkövetőinek tizenhárom százaléka nem
egyedül követte el a gyilkosságokat.
A San Quentin börtönben, a
siralomházban, Randy „Pontozótáblás
Gyilkos” Kraft együtt bridzsezett Doug
„Sunset Stripi Mészáros” Clarkkel,
Larry„Harapófogó” Bittakerrel, és
BillBoninnal, az Országúti Gyilkossal.
Négyen együtt a becslések szerint
százhuszonhat embert öltek meg.
Helen Hoover Boylenak itt vagyok én.
– Nem bírtam abbahagyni a gyilkolást –
nyilatkozta egyszer Bonin egy
újságírónak. – Egyre simábban ment…
Ezzelén is egyetértek. Olyan ez, mint egy
rossz szokás.
A rádióban valaki arról magyaráz, hogy
dr. Sara Lowenstein az Úr páratlan erejű
és hatású angyala volt, Isten dicsőséges
keze, az őt körülvevő világ élő
lelkiismerete, egy bűntől és ártó
szándéktól fuldokló világé, amely…
Minél többen meghalnak, annál kevesebb
a változás.
– Most bizonyíthatsz! – szólal meg
Osztriga, és a rádió felé biccent. Azt
mondja:– Nyírd ki ezt a köcsögöt is!
Számolok: harminchét, harmincnyolc,
harminckilenc…
Hét példányt sikerült hatástalanítani a
mondókáskönyvből, mióta nekivágtunk
az útnak. Eredetileg ötszáz példányban
nyomtatták ki. Ami azt jelenti, hogy
háromszázhat darabot elintéztünk, és
százkilencvennégy van vissza.
Az újság azt írja, hogy a fekete
bőrkabátos férfi, aki meglökött a zebrán,
lelkes véradó volt, havonta
megcsapoltatta magát. Három évet
lehúzott a tengerentúlon a Béke
Hadtesttel, kutakat ásott leprásoknak.
Felajánlott egy jókora darabot a májából
egy botswanai kislánynak, aki valami
mérges gombából evett. Rendszeresen
dolgozott rádiós vagy tévés
adománygyűjtésekben, fogadta az
adományozók hívását, valami bénulásos
betegség ellen küzdöttek, nem
emlékszem pontosan.
Akkor is megérdemelte. Seggfejnek
nevezett.
Meglökött!
Az újságban megjelent egy fénykép,
amin a felső szomszédom anyja és apja
zokog a koporsó mellett, amiben a fiuk
fekszik.
De hát egyfolytában bömböltette a hifijét.
Az újság azt írja, hogy ma reggel, egy
belvárosi loftban holtan találták Denni
D'Testro fotómodellt.
Nagyon remélem, hogy nem Nasht hívták
ki a helyszínre, hogy elszállítsa a
holttestet.
Osztriga a rádióra bök, és azt mondja:
– Nyírd ki, apu, ne csak a pofádat jártasd!
A világ seggfejek gyülekezete, de
komolyan.
Helen kinyitja a mobilját, és felhív
néhány oklahomai és floridai könyvtárat.
Orlandóban talál egy újabb példányt a
mondókáskönyvből.
Mona felolvassa nekünk, hogy az ókori
görögök hogyan készítették a
defixionesneknevezett átoktáblákat.
A görögök kolossinak nevezett, bronzból,
viaszból vagy agyagból készült bábukat
használtak, teleszurkálták őket szögekkel,
megcsonkították őket, levágták a fejüket
vagy a kezüket. A bábu belsejébe egy
tincset tettek az áldozatuk hajából, vagy
egy összetekert papiruszt, amire az átkot
írták.
A Louvreban a kiállítási tárgyak között
szerepel egy az időszámításunk előtti
második századból származó egyiptomi
emberalak. Egy gúzsba kötött meztelen
nő, a szeme, füle, szája, melle, keze,
lábfeje, vaginája és a karja mind tele van
szurkálva szögekkel. Mona, miközben
egy narancssárga filctollal firkál a
könyvébe, azt mondja:
– Bárki készítette is azt a babát, biztos,
hogy teljesen odalenne érted meg
Helenért.
Az átoktáblák vékony ólom-, réz-vagy
agyaglemezek voltak. Miután
belekarcolták a táblába az átkot egy
hajótörést szenvedett hajóból származó
szöggel, összetekerték, és keresztüldöftek
rajta a szöget. Az első sort balról jobbra
írták, a másodikat jobbról balra, a
következőt megint balról jobbra, és így
tovább. Ha meg tudták oldani, az
átoktáblába belegöngyöltek egy tincset az
áldozat hajából vagy egy darabot az
áldozat ruhájából. Végül a táblát
bedobták egy tóba, kútba vagy a
tengerbe, bármibe, amin keresztül
eljuthatott az alvilágba, ahol a démonok
elolvashatták, hogy aztán teljesítsék a
megbízásokat.
Helen még mindig telefonál, egy
pillanatra a melléhez szorítja a
készüléket, és azt mondja:
– Ez olyan, mintha a neten rendelnél
valamit. Továbbszámolok:
háromszáznegyvenhat,
háromszáznegyvenhét,
háromszáznegyvennyolc…
A görög-római irodalmi hagyományban,
magyarázza Mona, éjszakai és nappali
boszorkányok léteznek. A nappali
boszorkányok jók és gondoskodóak. Az
éjszakai boszorkányok állandóan
titkolóznak, és azon mesterkednek, hogy
elpusztítsák az emberi civilizációt.
– Ti ketten egész biztos, hogy éjszakai
boszorkányok vagytok – mondja Mona.
Az ókori görögöknél, magyarázza Mona,
akiktől a demokráciát és az építészetet
örököltük, a mágia a hétköznapok szerves
része volt. Üzletemberek elátkozták
egymást. A szomszédok átokkal sújtották
szomszédjaikat. Az ókori olimpiai
játékok helyszíne közelében a régészek
kutakat tártak fel, teli átoktáblákkal,
amelyeket az egymást elátkozó sportolók
helyeztek el bennük.
Mona azt mondja:
– Ezt nem én találtam ki.
Ógörög nyelven az agogaiolyan
varázsigét jelent, amellyel el lehet
csábítani valakit.
A diakopoiolyan átok, amellyel tönkre
lehet tenni egy kapcsolatot.
Helen egyre hangosabban beszél a
telefonba.
– Vér csorog a konyhafalon? – kérdezi. –
Nos, megértem, ha nincs kedve abban a
házban lakni.
Osztriga beleszól a telefonjába:
– A Miami Telegraph-Observer
hirdetésszervezőjének telefonszámát
szeretném megtudni.
Ekkor egy pillanatra mindent elnyomnak
a rádióban felharsanó vadászkürtök.
Aztán megszólal egy mély férfihang, a
háttérben telexgép kopog.
– Miami luxuslakásában holtan találták a
legnagyobb dél-amerikai drogkartell
feltételezett vezetőjét – mondja a hang.–
A harminckilenc éves Gustave Brennan
becslések szerint évente hárommilliárd
dollár értékű kokain eladását bonyolította
le. A rendőrség közleménye szerint a
halál okáról csak a boncolást követően
tudnak információt adni…
Helen a rádióra pillant, és azt mondja:
– Hallod ezt? Kész röhej. Figyelj! –
mondja, és felhangosítja a rádiót.
– …Brennant– folytatja a mély férfihang
–, akit a nap huszonnégy órájában állig
felfegyverzett testőrök védtek,
folyamatosan figyelte az FBI…
Helen felém fordul, és azt mondja: – Azt
hittem, manapság már sehol sem
használnak telexet.
Amikor az előbb hívták – amikor a kék-
fehér gyémántról beszélt –, Helen
Gustave Brennan nevét írta be a
határidőnaplójába.

23. fejezet
Évszázadokkal ezelőtt az volt a
szokás, hogy ha a hajósok hosszú tengeri
útjaik során lakatlan szigetre bukkantak,
otthagytak pár disznót. Vagy kecskét. Így
ha a jövőben esetleg újra odavetődtek,
bőséges élelemforrás állt
rendelkezésükre. A természet érintetlen
volt. Olyan őshonos madárfajok laktak
ezeken a szigeteken, amelyeknek nem
voltak természetes ellenségeik.
Madárfajok, amelyek sehol máshol nem
éltek a földön. A növényeknek, mivel
nem volt mitől tartaniuk, nem fejlődött
tüskéje vagy mérge. Egy-egy ilyen sziget,
ragadozók és természetes ellenségek
nélkül, olyan volt, mint a paradicsom.
Amikor a hajósok legközelebb
kikötöttek ezeken a szigeteken, semmi
mást nem találtak, csak hatalmas
kecskenyájakat és disznókondákat.
Osztriga meséli nekünk ezt a történetet.
A tengerészek „húsvetésnek” nevezték az
eljárást.
– Nem emlékeztet ez titeket valamire? –
kérdezi Osztriga. – Például Ádám és Éva
történetére?
Kinéz a kocsi ablakán, és azt mondja:
– Nem gondolkodtatok még azon, hogy
mi lesz, ha egyszer Isten viszszajön egy
csomó barbecue szósszal?
A NagyTavak mellett suhanunk, víz,
ameddig a szem ellát, a tavakban semmi
nem él már, csak vándorkagyló meg
ingola, mondja Osztriga. A levegőben
döglött halszag terjeng.
Mona egy árpával és levendulával tömött
kispárnát szorít az arcára. A vörös
hennaminták végigfutnak a kézfején, le
egészen az ujja hegyéig.
Összegabalyodott vörös kígyók és indák.
Megszólal Osztriga mobilja, kihúzza az
antennát. A fejéhez tartja a telefont, és
beleszól:
– Deemer, Davis és Hope ügyvédi iroda.
Osztriga azorrát turkálja, aztán kihúzza
az ujját, és megnézi. A telefonba azt
mondja:
– A hasmenés azután jelentkezett, hogy
az étteremben vacsorázott? – Észreveszi,
hogy figyelem, rám pöccinti a fikát.
Helen is telefonál.
– Az előző lakók felhőtlenül boldogok
voltak. Ez egy gyönyörű ház – mondja.
A helyi újságban, az Erie Register-
Sentinel szabadidő rovatában a következő
hirdetés olvasható:
FELHÍVÁS A COUNTRY HOUSE
GOLFKLUB TÖRZSVENDÉGEINEK
A szöveg a következő:
„Staphylococcus fert őzést kapott az
úszómedencében vagy az öltözőben, és
az állapota a gyógyszeres kezelés ellenére
sem javul? Ez esetben hívja a következő
telefonszámot, és vegyen részt az
általunk indítandó csoportperben.”
Alatta, természetesen, Osztriga
telefonszáma.
Alatta, természetesen, Osztriga
telefonszáma.
es években, magyarázza Osztriga, egy
Spencer Baird nevű fazon úgy gondolta,
hogy Istent fog játszani. Úgy gondolta, az
amerikaiak számára a ponty jelenthetné a
legolcsóbb fehérjeforrást. Húsz éven
keresztül hordta a pontyivadékokat az
ország minden szegletébe. Vasúti
társaságokat sikerült meggyőznie, hogy
szállítsák el a kis pontyokat, és engedjék
őket szabadon a vasútvonalak melletti
tavakban. Még különleges tartálykocsikat
is tervezett,amelyekben akár kilenc tonna
pontyot el lehetett szállítani, hogy aztán
benépesítsék az összes északamerikai
vízgyűjtő medencét.
Megszólal Helen telefonja, felveszi. A
határidőnaplója mellette az ülésen,
nyitva.
– Pontosan hol tartózkodik most királyi
őfelsége? – kérdezi, és beír egy nevet a
mai dátum alá. Aztán beleszól a
telefonba:
– Kérje meg Mr. Dreschert, hogy
szerezze meg nekem a citromsárga és
smaragdzöld klipszet.
Egy másik újságban, a Cleveland Herald-
Monitorban, az életmód rovatban a
következő hirdetés olvasható:
FELHÍVÁS AZ APPAREL-DESIGN
RUHÁZATI ÜZLETLÁNC
TÖRZSVÁSÁRLÓINAK
A szöveg a következő: „Ha genitális
herpesz fertőzést kapott, miután az
Apparel-Design üzletében felpróbált egy
ruhát, hívja a következő telefonszámot, és
vegyen részt az általunk indítandó
csoportperben.”
És alatta megint ugyanaz a
telefonszám. Osztriga száma.
1890-ben, magyarázza Osztriga, egy
Eugene Schieffelin nevű fazon úgy
gondolta, Istent fog játszani. Szabadon
engedett hatvan Sturnus vulgárist, azaz
seregélyt, a New York-i Central Parkban.
Ötven évvel később a madarak már San
Franciscóban is megjelentek. Ma több
mint kétszázmillió példány él
Amerikában. Mindez annak köszönhető,
hogy Schieffelin szerette volna, ha az
Újvilágban megtalálható az összes,
Shakespeare műveiben szereplő
madárfaj.
Osztriga a telefonba:
– Nem, uram, a személyazonosságát
bizalmasan kezeljük, sehol nem szerepel
majd a neve.
Helen becsukja a mobilját, aztán az orrát
befogva azt mondja:
– Mi ez a förtelmes bűz?
Osztriga a melléhez szorítja a telefonját,
és azt mondja:
– Döglött amerikai fintek.
Mióta 1921-ben átalakították a Welland-
csatornát, hogy hajózhatóvá tegyék a
Niagara-vízesés környékét, magyarázza
Osztriga, a tengeri ingola elszaporodott a
NagyTavakban. Ezek az élősködők a
nagyobb halak, a pisztrángok, lazacok
vérét szívják, és így elpusztítják őket.
Miután a nagyobb ragadozóhalak
kipusztulnak, a kisebb halfajoknak nem
marad természetes ellenségük, és
robbanásszerű szaporodásnak indulnak.
De a plankton hamar elfogy, és akkor
kishalak milliói pusztulnak el.
– Ostoba, falánk amerikai fint – mondja
Osztriga.– Nem emlékeztet egy másik
fajra? – Azt mondja:– Ha egy faj nem
képes magától féken tartani a
populációját, akkor valami más fogja
rendbe tenni a dolgokat: betegségek,
éhínség vagy háború.
Mona tompa hangja hallatszik a párna
mögül:
– Ne strapáld magad. Úgysem értik.
Helen lenyúl maga mellé, és fél kézzel
kinyitja a retiküljét. Kivesz belőle egy
fényes henger alakú tárgyat. A légkondi
atomra fel van tekerve, Helen szájsprayt
fúj egy zsebkendőre, és az orra elé tartja.
Aztán szájsprayt permetez a légkondi
szellőzőnyílásába, és megkérdezi:
– Az altatóra céloztok?
Anélkül, hogy hátrafordulnék,
megkérdezem:
– Azzal szabályoznátok a
népességszaporulatot?
Osztriga felnevet, és azt feleli:
– Igen, úgy valahogy.
Mona az ölébe ejti a párnát, és azt
mondja:
– A varázskönyvről beszélünk.
Osztriga bepötyög egy számot a
telefonjába, és azt mondja:
– Igen, tartom.– Aztán nekünk: –
Jellemző. A nyugati társadalom komplett
hatalmi rendszere elfér ebben az egy
autóban.
Osztriga szerint az„apák” kezében van
minden hatalom, és ezért nem érdekük,
hogy bármi változzon. Rám céloz.
Számolni kezdek: egy, kettő, három…
Osztriga azt mondja, hogy ugyan
az„anyáknak” is jut egy kevés hatalom,
ők mégis többre szomjaznak. Helenre
céloz.
Továbbszámolok: négy, öt, hat…
A fiataloknak, folytatja Osztriga, alig
vagy egyáltalán nincsen hatalma, ezért
aztán mindenre elszántak, hogy némi
hatalomhoz jussanak.
Osztriga és Mona.
Számolok: hét, nyolc… Osztriga meg
csak tolja és tolja. Ezek a csendfóbiások.
Ezek a beszédfüggők. Osztriga
félmosolyra húzza a száját, és azt
mondja:
– Minden generáció az utolsó akar lenni.
– Aztán a telefonba: – Igen, szeretnék
elhelyezni egy hirdetést a lapban. Igen,
tartom – mondja.
Mona újra az arcára szorítja a párnát.
Vörös kígyók és indák tekeregnek az
ujjain.
Fedélrozsnok, mondja Osztriga. Mustár.
Kudzu.
Ponty. Seregély. Húsvetés.
Osztriga kinéz az ablakon, és azt mondja:
– Gondolkodtatok már azon, hogy Ádám
és Éva Isten öl-ebei voltak, akiket azért
dobtak ki, mert nem sikerült őket
szobatisztaságra szoktatni?
Osztriga lehúzza az ablakot, és dől befelé
a bűz, áramlik befelé a döglötthal-szagú
langyos szél, és azt mondja:
– Lehet, hogy az emberek csak bébi
aligátorok, akiket Isten lehúzott a vécén.
A következő könyvtárnál megkérem őket,
hogy hadd maradjak a kocsiban, amíg
Helen meg Mona bemegy, és megkeresi a
könyvet. Miután lelépnek, gyorsan
végigpörgetem Helen határidőnaplóját.
Gyakorlatilag minden napra be van írva
egy-egy név, néhány még ismerősen is
cseng. Egy banánköztársaság diktátora
vagy a szervezett bűnözés valamely
hírhedt alakja. A nevek piros vonallal
vannak áthúzva. Az utolsó tucatot
kimásolom egy fecnire. A nevek mellett
rövid bejegyzések találkozókról, Helen
cifra gyöngybetűkkel ír, az írása olyan,
mint az ékszerei.
Osztriga hátradőlve, kezét a tarkóján
összefonva engem figyel a hátsó ülésről.
Mezítláb van, a lábát keresztbe teszi és
felrakja az első ülés háttámlájára, úgy,
hogy pont az arcomba lógjon. Az egyik
nagylábujján ezüst gyűrű. Osztriga
mocskos talpán repedezett, szürke
bőrkeményedések.
– Anyu nagyon nem fogja csípni –
mondja–,hogy a titkos szarságai közt
kutakodsz.
Visszafelé olvasom a bejegyzéseket a mai
naptól kezdve, háromévnyi nevet és
orgyilkosságot sikerül végigpörgetnem,
mire Helen és Mona a parkolón keresztül
visszasétál az autóhoz.
Megszólal Osztriga mobilja, felveszi:
– Donner, Diller és Dunes ügyvédi
iroda…
A napló nagy részét így sem sikerül
elolvasnom. Hosszú évek sorakoznak a
lapokon. A vége felé pedig üres oldalak,
amelyek arra várnak, hogy Helen teleírja
őket.
Helen telefonál, amikor beül az autóba.
Azt mondja:
– Nem, nekem az a lépcsős csiszolású
akvamarin kell, ami korábban I. Zogu
albán király tulajdonában volt.
Mona hátraül, és megkérdezi:
– Hiányoztunk? – Azt mondja:– Egy
altatódallal megint kevesebb van.
Osztriga hátrahúzza a lábát, és beleszól a
mobiljába:
– Vérzik a kiütés?
Helen csettint, hogy adjam oda a
határidőnaplóját. Beleszól a telefonba:
– Igen, a kétszáz karátos akvamarint.
Hívja Dreschert Genfben. – Kinyitja a
naplót, és beír egy nevet a mai dátum alá.
Mona azt mondja:
– Gondolkodtam.– Azt mondja:–
Szerintetek az eredeti varázskönyvben
van olyan varázslat, amivel repülni lehet?
Nagyon bírnám. Vagy egy láthatatlanná
tevő varázslat? –Kiveszi a Tükörkönyvet
a hátizsákjából, és nekiáll valamit
színezni benne. Azt mondja: – És
szeretnék beszélni az állatok nyelvén. Ja,
és a telekinézist is meg akarom tanulni,
tudjátok, amikor mindenféle cuccokat
mozgat az ember az elméjével…
Helen beindítja a motort, aztán a
visszapillantó tükörbe néz, és jó
hangosan azt mondja:
– Én tényleg bevarrom a hal száját.
Berakja a mobilt és a tollat a retiküljébe.
A retikülben még mindig ott van a kis
szürke kő, amit Mona buliján kapott, a
kő, amit a boszorkányok adtak. Amikor
Osztriga meztelenre vetkőzött. Hogy
kivillanthassa ráncos, rózsaszín
sztalaktitra emlékeztető farkát és
ezüspiercinggel átlyukasztott fitymáját.
Eszembe jut Mona azon az éjszakán,
Mona mint Málna, eszembejut, ahogyan a
hátizma fenekének két kemény,
bársonyos, fehér félgömbjében
folytatódik, és számolni kezdek: egy,
kettő, három…

24. fejezet
A következő kisvárosban, a
következő könyvtárban megkérem Helent
és Monát, hogy várjanak az autóban
Osztrigával, amíg bemegyek, és
levadászom a mondókáskönyvet.
Kisvárosi könyvtár, napközben. A
pult mögött könyvtáros. A legfri ssebb
napilapok nagy, keménytáblás
kötetekben, egy nagy asztalnál lehet
elolvasni őket. A mai lapok Gustave
Brennanről írnak. Tegnap valami kattant
közel-keleti vallási vezetőről cikkeztek.
Előtte meg egy elítéltről, aki a
siralomházban várja a döntést a
fellebbezéséről.
A határidőnaplóban szereplő
személyek mind azon a napon ha ltak
meg, amelyikhez Helen beírta a nevüket.
Aztán találok néhány cikket valami
sokkal rosszabbról. Ma Denni D'Testro.
Három napja Samantha Evian. Egy hete
Dot Leine. Mindhárman fiatal
fotómodellek, mindhármukat holtan
találták, a halál okát egyiküknél sem
sikerült megállapítani. Aztán ott volt még
Mimi Gonzalez, aki a pasija mellett halt
meg az ágyban, a testén nem voltak
külsérelmi nyomok. Ma jelentették be,
hogy a boncolás során post mortem nemi
aktusra utaló bizonyítékokat találtak.
Nash.
Helen lép be az olvasóterembe, és azt
mondja:
– Éhen halok. Mit vacakolsz már annyit?
– kérdezi.
A listát a nevekkel kitettem az asztalra.
Mellette egy újságcikk Gustave Brennan
fényképével. Előttem egy másik újság,
benne egy cikk egy pedofil bűnöző
temetéséről, akinek a nevét szintén Helen
határidőnaplójából írtam ki.
Helen az újságokra pillant, és azt mondja:
– Akkor most már tudod.
Felül az asztalra, a combján megfeszül a
szoknya, és azt mondja:
– Kíváncsi voltál, hogyan lehet kordában
tartani az erőt. Hát nekem így megy.
Profin kell csinálni, ennyi a titok,
mondja. Ha csak a pénz motivál, nem
fenyeget a veszély, hogy ingyen vállalsz
valamit. – Ugye nem gondolod, hogy a
prostik egy kiadós kefélésre vágynak,
miután hazamennek a melóból? – kérdezi
Helen. Azt kérdezi:
– Szerinted az építési vállalkozók miért
nem fejezik be soha a saját házukat?
Azt kérdezi:
– Miért vannak az orvosok olyan ramaty
egészségi állapotban?
A könyvtár kijárata és a parkoló felé int,
és azt mondja:
– Ezerszer eszembe jutott már, hogy
megölöm Monát, de azért nem tettem
meg, mert mindennap megölök valakit.
És baromi jól megfizetnek.
Megkérdezem, hogy mi a véleménye
Mona javaslatáról? Miért nem próbálja
úgy uralni az erőt, hogy annyira szereti az
embereket, hogy nem akarja megölni
őket?
– Ez nem a szeretetről vagy a gyűlöletről
szól – magyarázza Helen. – Ez a
hatalomról szól. Az emberek nem azért
olvasnak verset a gyerekeiknek, hogy
megöljék őket. Csak azt akarják, hogy
aludjon a gyerek. A szülők uralkodni
akarnak. Mindegy, hogy mennyire
szeretsz valakit, a lényeg az, hogy
minden úgy legyen, ahogyan te akarod.
A mazochista kényszeríti a szadistát,
hogy megkínozza. A legpasszívabb
emberek a legnagyobb agresszorok. A
puszta létezésed növények és állatok
szenvedését és halálát jelenti nap mint
nap.
– Vágóhidak, nagyüzemi gazdaságok,
kiszipolyozott melósok – sorolja Helen–,
ha tetszik, ha nem, ezt kapod a pénzedért.
Megmondom neki, hogy Osztriga
telebeszélte a fejét.
– A dolog nyitja a tudatos gyilkolás –
mondja Helen, és felveszi az asztalról az
újságot, amelyikben Gustave Brennan
fényképe van. Megnézi, alaposan
szemügyre veszi, majd azt mondja:
– Gyilkolj idegeneket szándékosan, és
akkor nem ölöd meg véletlenül azokat,
akiket szeretsz.
Konstruktív destrukció. Azt mondja:
– Független vállalkozó vagyok.
Egy nemzetközi bérgyilkos, aki hatalmas
gyémántokért dolgozik. Azt mondja:
– A kormányoknál ez a mindennapi
gyakorlat.
De a kormányok hosszas megfontolás
után és szigorú szabályok betartásával
csinálnak ilyesmit, jegyzem meg. A
bűnöződet csak alapos mérlegelés után
nyilvánítják túl veszélyesnek a
szabadlábra helyezéshez. Vagy részesítik
őket példás büntetésben. Vagy állnak
bosszút rajtuk. Oké, lehet, hogy az eljárás
nem tökéletes. De legalább nem
önkényes.
Helen egy pillanatra eltakarja a szemét,
aztán rám néz, és megkérdezi:
– Szerinted ki keres meg ezekkel a kis
melókkal?
– Az USA külügyminisztériuma?
– Előfordul– feleli Helen.– De
legtöbbször más országokból keresnek, a
világ minden pontjáról, de soha semmit
nem vállalok ingyen.
– Ezért kéred a fizetséget ékszerben?
– Te talán nem utálsz a valutaárfolyam
miatt veszekedni? – kérdez vissza.–
Különben is, mindig elpusztul egy állat,
ha kajálsz v alamit.
Már megint Osztriga. Már látom,
mostantól az lesz a feladatom, hogy távol
tartsam Osztrigától.
Megmondom, hogy szerintem nincs
igaza. Az emberek az állatok felett
állnak. Az állatok azért kerültek ide, erre
a bolygóra, hogy az embereket
szolgálják, és hogy az embereknek
legyen mit enniük. Az emberek
különleges, intelligens és egyedülálló
teremtmények, és Isten nekünk adta az
állatokat. Az állatok a mi tulajdonunk.
– Még szép, hogy ezt mondod – csattan
fel Helen–, hiszen a nyerő csapatban
játszol.
Megmondom, hogy én nem a konstruktív
destrukcióban látom a megoldást. Mire
Helen:
– Sajnálom, de nincsen jobb ötletem. Azt
mondja:
– Keressük meg a könyvet, intézzük el,
aztán menjünk és vadásszunk le egy szép
fácánt ebédre.
Kifelé menet kikérem a könyvtárostól a
mondókáskönyvet. Valaki megelőzött
minket. Néhány apróság a könyvtáros
pasival kapcsolatban: hamvasszőke
hajába ősz szálak vegyülnek; zselével
szabályos kis sildet csinált a homloka
fölé. Mint valami szőke napellenző. Egy
támlátlan széken ül, a számítógép
képernyőjét bámulja, és csak úgy dől
belőle a cigiszag. Garbóján csiptetős,
műanyag névtábla, rajta a neve:
„Symon”.
Megmondom neki, hogy rengeteg ember
élete múlik azon, hogy megtalálom-e a
könyvet vagy sem.
Azt mondja, nagyon sajnálja.
Azt mondom, igazából az a helyzet, hogy
csak az ő élete forog veszélyben.
A könyvtáros pötyögni kezd a számítógép
billentyűzetén, és azt mondja, máris hívja
a rendőrséget.
– Várjon! – vág a szavába Helen, és a
pultra teszi a kezét, az ujjain szikráznak a
lépcsősen csiszolt smaragdok, a kaboson
csiszolású csillagzafírok, a párna formájú
fekete gyémántok. Helen azt mondja:
– Válasszon egyet, Symon!
A könyvtáros felhúzza a felső ajkát,
kivillan a fogsora. Pislog, egyet, kettőt,
lassan, majd így szól:
– Nyugodtan megtarthatja a traviknak
való, vacak strasszait, aranyom!
Helen rezzenéstelen arccal mosolyog.
A fickó szeme fennakad, aztán
elernyednek az arc-és karizmai. A nyaka
előrebicsaklik, fejjel előre a
billentyűzetre borul, aztán megvonaglik,
és lassan lecsúszik a padlóra.
Konstruktív destrukció.
Helen átnyúl a pult fölött, elfordítja a
monitort, és azt mondja:
– A francba.
A halott könyvtáros a padlón mintha
aludna. Vastagon zselézett haja
valamelyest tompította a becsapódás
erejét. Helen a képernyőre mered, és azt
mondja:
– Lezárta a számítógépet. Szükségem van
a jelszóra.
Gond egy szál se. Nagy Testvér
ugyanazokkal a baromságokkal tömi
mindannyiunk fejét. Arra gyanakszom,
hogy a könyvtáros pasi baromi okosnak
képzelte magát. Gépeld be, hogy
„jelszó”, mondom Helennek.

25. fejezet
Mona legörgeti a lábfejemről a
zoknit. A zokni rugalmas belseje, a
szövet lehántja a vart a sebekről. Az
alvadtvérpikkelyek a padlóra potyognak.
A lábfejem feldagadt, aztán ahogy
kinyújtom, minden ránc kisimul. A
lábfejem mint egy piros és sárga pöttyös
lufi. Mona összehajtogatott törülközőt
tesz alá, és lelocsolja sósborszesszel.
Belém hasít a fájdalom, nem tudom
eldönteni, hogy a sósborszesz tű zforró-e
vagy jéghideg. Egy motelszobában ülök
az ágyon, a nadrágom szára feltűrve,
Mona előttem térdel a szőnyegen, én meg
két kézzel belemarkolok az ágyterítőbe,
és a fogamat csikorgatom. A hátam ívbe
görbül, és néhány másodpercig minden
izmom megfeszül. Az ágytakaró hűvös,
átázott az izzadságomtól.
Puha, sárga hólyagok borítják az
egész talpamat. A száraz bőrréteg alatti
hólyagokban sötét bigyók vannak.
– Te meg min mászkáltál? – kérdezi
Mona.
Egy csipeszt melegít Osztriga műanyag
öngyújtójával.
Megkérdezem, mi a poén a hirdetésekkel,
amiket Osztriga megjelentet az
újságokban. Talán egy ügyvédi irodának
dolgozik? A gombás bőrfertőzés és az
ételmérgezés nem kamu?
A vértől rózsaszín sósborszesz
végigcsorog a lábamon, és az
összehajtogatott törülközőre csöpög.
Mona a nedves törülközőre rakja a
csipeszt, és egy tűt tart Osztriga
öngyújtójának lángjába. Egy
gumiszalaggal vastag lófarokba fogja a
haját.
– Osztriga ezt úgy hívja, „ellenreklám” –
magyarázza Mona. – Néha a nagy cégek,
az igazán gazdag cégek fizetnek neki,
hogy töröltesse a hirdetéseket az
újságokból. Osztriga szerint a
kicsengetett összeg nagysága egyenes
arányban áll a hirdetés
igazságtartalmával.
Soha többé nem tudom felhúzni a
cipőmet. Ma az autóban, valamivel
korábban megkérdeztem Monát, hogy
megnézné-e a talpamat. Helen és
Osztriga elment új sminkekért. Útközben
beugranak egy nagy antikváriumba az
utcában, hogy hatástalanítsanak három
példányt a mon- dókáskönyvből. A
Könyv Kaptárba.
Megmondom, hogy amit Osztriga csinál,
az zsarolás. És rágalmazás. Mindjárt
éjfél. Nem akarom tudni, hogy Helen és
Osztriga hol is vannak igazából.
– Nem állítja, hogy ő ügyvéd –
magyarázza Mona. – Nem állítja, hogy
beperelte őket. Csak felad egy hirdetést.
A többit az emberek fantáziájára bízza.
Osztriga szeretné elvetni a kétely magvát
az e lméjükben.
Mona azt mondja:
– Osztriga szerint ez így teljesen korrekt,
hiszen a reklámok mindig a boldogság
ígéretével kecsegtetnek.
Ahogy ott térdel előttem, látom a
kulcscsontja fölé tetovált három fekete
csillagot. Belátok a blúza alá, a láncok és
függők szőnyegén túl, és látom, hogy
nem hord melltartót, és számolni kezdek:
egy, kettő, három…
Mona azt mondja:
– A boszorkánytársaság más tagjai is
csinálják, de Osztriga az ötletgazda.
Osztriga szerint a terv lényege az, hogy
aláássák az emberek életében a biztonság
és a kényelem illúzióját.
Mona a tűvel felszúr egy sárga hólyagot,
és valami kipottyan belőle. Egy kis barna
műanyagszilánk pottyan a törülközőre,
büdös váladék és vér borítja. Mona
megfordítja a tűvel, és a törülköző
felszívja a sárga gennyet. Aztán Mona
megfogja a műanyag szilánkot a
csipesszel, és azt mondja:
– Ez meg mi a franc? Egy
templomtorony. Nem tudom, mondom.
Mona szája résnyire nyílik, kidugja a
nyelvét. Látom, ahogyan a torka
összerándul a bőre alatt; Mona
öklendezik. Legyezni kezd az orra előtt,
és gyorsan pislog. Ennyire büdös a sárga
genny. Mona beletörli a tűt a törülközőbe.
Fél kézzel a lábujjaimat fogja, a másik
kezével felszúr egy újabb hólyagot. A
sárga cucc vékony sugárban spriccel, és
egy fél gyárkémény pottyan a
törülközőre.
Mona megfogja a csipesszel, és beletörli
a törülközőbe. Fintorogva szemügyre
veszi, majd azt mondja:
– Nem árulod el, hogy mi a franc folyik
itt?
Felszúrja a következő hólyagot, mire egy
mecset vérrel és váladékkal borított
kupolája bukkan elő a sebből. Mona a
csipesszel egy apró lapostányért húz ki a
lábamból. Kézzel festett darab, vörös
rózsamotívumok díszítik a szélét.
Egy tűzoltóautó zúg el szirénázva a motel
előtt.
A következő hólyagból egy György
korabeli banképület timpanonja kerül elő.
A következőből egy általános iskola
teteje.
Izzadok. Mélyeket lélegzem. A fogamat
csikorgatva markolom a puha,
átnedvesedett ágytakarót. A plafont
bámulom, és elmesélem Monának, hogy
valaki modelleket gyilkol.
Egy vérrel borított külső támívet kihúzva
Mona azt mondja:
– Úgy, hogy összetapossa őket?
Fotómodellekről beszélek, mondom.
Mona a talpamban vájkál a tűvel. Az
egyik sebből kikotor egy tévéantennát. A
csipesszel kihalászik egy vízköpő
sárkányt. Meg tetőcserepeket,
zsindelyeket, apró palalemezeket és
esővízcsatornákat.
Mona felemeli a gennytől bűzlő
törülköző egyik sarkát, és felhajtja, hogy
egy tiszta rész legyen felül. Megint
lelocsolja sósborszesszel a talpamat.
Újabb tűzoltóautó száguld el a motel előtt
szirénázva. Vörös és kék villogójának
fénye áthasít a függönyön.
A fájdalomtól elakad a lélegzetem,
annyira ég a lábam.
Mennünk kell, mondom. Mennem kell…
Mennünk…
Haza kell mennünk, mondom, lehetőleg
minél előbb. Ugyanis, ha nem tévedek,
meg kell fékeznem valakit, aki az
altatódalt használja.
Mona a csipesszel kibányászik egy kék
műanyag zsalut, és a törülközőre teszi.
Kihúz egy parányi hálószobafüggönyt, a
sárga függönyt a gyerekszobából. Kihúz
egy sövénykerítést, aztán tovább locsolja
a talpamra a sósborszeszt, amíg végül
már csak az áttetsző folyadék csöpög a
törülközőre. Mona befogja az orrát.
Újabb tűzoltóautó száguld el szirénázva,
és Mona azt mondja:
– Bekapcsolhatom a tévét? Szeretném
megtudni, hogy mi a helyzet.
Megfeszítem az államat, a mennyezet
felé tátogok, és azt mondom, nem
bízhatunk… nem bízhatunk…
Most, hogy kettesben maradtunk
Monával, megmondom neki, hogy nem
bízhatunk Helenben. Azért akarja
megszerezni a varázskönyvet, hogy
uralkodhasson a világ fölött. Azt
mondom, ha valaki hatalommániás lesz,
arra nem az a gyógyír, hogy még
nagyobb hatalomra tör. Nem hagyhatjuk,
hogy Helen megkaparintsa azÁrnyak
könyvét.
Olyan lassan, hogy észre sem veszem,
Mona kihúz egy rovátkolt ión oszlopot a
nagylábujjam alatti véres tályogból.
Lassan, ahogyan az óra nagymutatója jár.
Hogy az oszlop egy múzeumból, egy
templomból vagy egy iskolából
származik-e, nem emlékszem. Mindenhol
földig rombolt családi fészkek és
legyalult középületek.
Mona inkább régész, mint sebész.
– Ez vicces!– kiált fel.
Lerakja az oszlopot a törülközőre, a többi
törött épületdarab mellé. A homlokát
ráncolva, kezében a csipesszel újra
odahajol a talpamhoz, és azt mondja:
– Helen ugyanezt mondta rólad. Azt
mondta, hogy meg akarod semmisíteni a
varázskönyvet.
A varázskönyvet meg kell semmisíteni.
Senki sem képes kézben tartani ezt a
hatalmat.
A tévében egy régi, kétemeletes
téglaépületet mutatnak, amelynek
lángnyelvek csapnak ki az ablakain. A
tűzoltók a házra irányítják a tömlőket és
az ívben spriccelő, habszerű, fehér
vízsugarakat. Egy fiatal férfi mikrofonnal
a kezében belép a képbe, mögötte Helen
és Osztriga, egymáshoz bújva bámulják a
lángoló épületet. Osztriga kezében
bevásárlószatyor. A másik keze Helen
kezében.
Mona a sósborszeszes üveget felemelve
megnézi, mennyi maradt. Azt mondja:
– Leginkább átélő szeretnék lenni, akkor
elég lenne megérintenem másokat, hogy
meggyógyuljanak. – Mona elolvassa az
üveg címkéjét, aztán így folytatja:
– Helen azt mondja, hogy paradicsommá
tudnánk változtatni a világot.
Felülök, a könyökömre támaszkodom, és
elárulom Monának, hogy Helen gyémánt
diadémokért cserébe gyilkol. Szép kis
megváltó az ilyen.
Mona beletörli a csipeszt és a tűt a
törülközőbe, újabb piros és sárga foltokat
festve a szövetre. Megszagolja a
sósborszeszes üveget, és azt mondja:
– Helen szerint te csak egy oknyomozó
riport miatt akarod megszerezni a
könyvet. Helen szerint,ha
megsemmisítjük az összes varázsigét, az
altatódalt is beleértve, akkor azzal
hencegsz majd, hogy mekkora hős vagy.
Már az atomfegyver is elég rossz dolog,
mondom. Meg a vegyi fegyverek. Nem
lesz jobb a helyzet, ha bizonyos emberek
varázserő birtokába jutnak, mondom.
Megmondom Monának, ha úgy alakul,
lehet, hogy szükségem lesz a segítségére.
Lehet, hogy meg kell majd ölnünk
Helent, mondom.
Mona a fejét rázza, előtte, a padlón a
motel törülközőjére pakolt véres romok.
Azt mondja:
– Szóval szerinted az öldöklésnek még
több öldökléssel kell véget vetni?
Csak Helent kell megölni, mondom. Meg
talán még Nasht, ha beigazolódik az
elméletem a halott fotómodellekkel
kapcsolatban. Ha velük végzünk, minden
visszatérhet a rendes kerékvágásba.
A tévében a fiatal riporter a mikrofonnal
a kezében arról magyaráz, hogy a tűzeset,
amelyhez több tűzoltóságról is kivonultak
a rohamkocsik, teljesen megbénította a
belváros forgalmát. Azt mondja, hogy a
tűz átterjedt az épület tetőszerkezetére.
Azt mondja, hogy a város egyik kedvelt
középületéről van szó.
– Osztrigának – szólal meg Mona – más
elképzelései vannak a rendes
kerékvágásról, mint neked.
A lángoló épület a Könyv Kaptár. A
riporter mögött már nem látom Helent és
Osztrigát. Mona azt mondja:
– Gondolkoztál már, hogy miért mindig a
nyomozóknak drukkolunk, amikor krimit
nézünk vagy olvasunk? – Talán nem csak
azért, hogy a bűnöző megkapja
megérdemelt büntetését, vagy hogy ne
történjen több gyilkosság, mondja Mona.
A lelkünk mélyén talán arra vágyunk,
hogy a gyilkos megváltást nyerjen. A
nyomozó a gyilkos megváltója. Képzeld
el, hogy Jézus vadászik rád, és megpróbál
elkapni, hogy megmentse a lelkedet. Nem
tétlen és türelmes Isten, hanem
kőkeményen güriző, agresszív véreb. Azt
akarjuk, hogy a bűnöző vallomást tegyen
a bíróságon. Azt akarjuk, hogy az utolsó
jelenetben, amikor mindenki összegyűlik
a szalonban, megtörjön. A nyomozó a jó
pásztor, akitől azt várjuk, hogy
visszaterelje a bűnözőt a nyájba, hozzánk.
Mert szeretjük őt. Hiányzik nekünk.
Magunkhoz akarjuk ölelni.
Mona azt mondja:
– Talán ezért mennek feleségül a nők
lesittelt gyilkosokhoz. Hogy segítsenek
nekik meggyógyulni.
Megmondom Monának, hogy senkinek
sem hiányzom. Mona a fejét rázza.
– Tudod, te meg Helen tisztára olyanok
vagytok, mint a szüleim – mondja.
Mona. Málna. A lányom.
Hátravágom magam az ágyon, és
megkérdezem, hogy érti ezt.
Mona kihúz egy ajtótokot a talpamból, és
azt mondja:
– Helen ma reggel arról magyarázott,
hogy előfordulhat, hogy meg kell ölnie
téged.
Megszólal a csipogóm. Nem ismerem a
számot. Nagyon fontos hívásról van szó.
Mona kibányászik egy festett
üvegablakot egy véres tályogból.
Felemeli a csipesszel, a plafon felé tartja,
a lámpa fénye átsüt a színes ablakocskán.
– Osztriga miatt jobban aggódom –
mondja.– Ő nem mindig őszinte.
És ebben a pillanatban kivágódik a
motelszoba ajtaja. Odakint szirénák
vijjognak. A tévében szirénák vijjognak.
A függönyökön áthasít a villogók piros és
kék fénye. Helen és Osztriga nevetve,
levegő után kapkodva esik be a szobába.
Osztriga egy kozmetikai szerekkel teli
táskát lóbál. Helen a tűsarkúját. Dől
belőlük a füst és a skót whisky szaga.

26. fejezet
Képzelj el egy dögvészt, ami a fülön
keresztül fertőz. Osztriga meg ezek a
faölelgetős ökobaromságok, ezek a légből
kapott bioinváziós faszságok. Osztriga
információs vírusai. Ahol régebben
gyönyörű, mélyzöld erdőket láttam, most
a parazita borostyán és az őshonos
növények küzdelme folyik. A fényes
fekete tollú, hátborzongatóan fütyörésző,
kedves kis seregélyek mintegy száz
őshonos madárfaj fészkét fosztogatják.
Képzelj el egy gondolatot, ami úgy
szállja meg az elmédet, ahogyan egy
hadsereg egy várost.
Az autóban ülök, odakint Amerika.
Ó, a seregéllyel teli, gyönyörű égbolt,
S az alatta hullámzó, borostyánszín
aggófű. Ó, a bubópestis sújtotta síkság,
S körötte a lizinka lila hegyei.
Amerika.
Eszmék ostroma. Teljes hatalomátvétel az
élet felett.
Ha az ember sokat hallgatja Osztrigát,
egy pohár tej többé már nem
csak egy finom ital lesz, amit c
sokoládés keksszel elszopogat az ember.
Folyamatos vemhességben tartott,
hormonokkal telepumpált teheneket
jelent. Borjakat jelent, amelyek pár
nyomorúságos hónapig, mocskos
karámokban összezsúfolva döglődnek.
Egy szelet disznóhús leszúrt, elvérző
malacokat jelent, ahogy hurokkal lábukon
kampóra lógatják, feldarabolják és
kicsontozzák őket, miközben visítva
vergődnek. A kemény tojás elsorvadt
lábú szárnyasokat jelent, tíz centi széles
ketreceket, amelyek olyan szűkek, hogy a
csirkék nem bírják kitárni a szárnyukat,
olyan őrjítőén szűkek, hogy le kell vágni
a tojók csőrét, nehogy kárt tegyenek a
szomszédos ketrecekbe préselt
társaikban. A tollúkat lekopasztja a ketrec
drótja, ahogy vergődnek, a csőrüket
lecsapják, de a madarak csak tojják a
tojásokat rendületlenül, amíg a
csontjukból teljesen kiürül a kalcium, és
gyakorlatilag szétmállanak a vágóhídon.
Ilyen csirke van a ragu levesben,
tojók, amelyeknek annyira lehorzsolódott
és kisebesedett a bőre, hogy muszáj
felaprítani és megfőzni őket, mert
különben nem tudná eladni a húsukat a
hentes. Ilyen csirke van a corn dog
virsliben. Meg a McNuggetsben.
Osztriga folyamatosan ilyenekről
magyaráz. Megfertőz bennünket e zzel az
információ-pestissel. Bekapcsolom a
rádiót, countryt hallgatok. Kosárlabda
közvetítést. Bármit, ami elég hangos és
elég sokáig tart ahhoz, hogy
megreggelizhessek, és közben úgy
tegyek, mintha a szendvicsem csak egy
szendvics lenne. Hogy egy állat csak egy
állat. A tojás meg tojás. A sajt nem egy
nyomorult kisborjú. Hogy emberi
lényként jogom van megenni ezt a
szendvicset.
Nagy Testvér énekel és táncol, nehogy
túlzásba vigyem az agyalást. A helyi
újság ma egy újabb halott fotómodellről
ír. És megjelent egy hirdetés is, a
következő szöveggel:
FELHÍVÁS A HULLÓCSILLAG
KÖLYÖKKUTYAFARM
TÖRZSVÁSÁRLÓINAK
Azt írják:
„Ha az új kutyája veszettséggel fert
őzte meg a gyerekeit, most lehetősége
nyílhat, hogy részt vegyen az általunk
indítandó csoportperben.”
Keresztülhajtunk a tájon, amit nem
olyan régen még természetes áll apotban
lévő, gyönyörű vidéknek láttam,
miközben egy szendvicset eszem, amit
nem olyan régen még egy sima tojásos
szendvicsnek láttam, és megkérdezem,
hogy miért nem vették meg inkább a
három mondókáskönyvet a Könyv
Kaptárban. Mármint Osztriga és Helen.
Vagy miért nem vágták ki és lopták el az
oldalakat, anélkül, hogy
megsemmisítették volna az egész
könyvesboltot. Megmondom, hogy az
utazás célja pont az, hogy az emberek ne
égessenek könyveket.
– Csigavér – mondja Helen, ő vezet. –
A boltban három példány volt a
könyvből. De nem tudták megmondani,
hová tették őket.
Osztriga veszi át a szót:
– Elkeverték őket valahol. – Mona, fejét
Osztriga ölébe hajtva szundikál,
miközben a srác piros és fekete kötegekre
bontja szét a lány rasztáit. – Csak így tud
aludni – mondja.– Ha nem hagynám
abba, soha nem ébredne fel.
Valamiért eszembejut a feleségem, a
feleségem és a lányom. A szirénázó
tűzoltóautók miatt egész éjjel nem
tudtunk aludni.
– A Könyv Kaptár olyan volt, mint egy
patkánylyuk – mondja Helen. Osztriga
belefonja Mona hajába a civilizáció törött
darabkáit. A lábamból kiszedegetett
műanyagszilánkokat, az oszlopokat,
lépcsősorokat és villámhárítókat.
Osztriga szétszedte Mona navahó
álomfogóját, belefonja a lány hajába a Ji
Csing érméket, az üveggyöngyöket és a
szalagokat. A kék és rózsaszín
madártollakat.
– Egész este a könyveket kerestük –
mondja Helen. –A gyerekkönyves részen
egyenként végignéztünk minden kötetet.
Végignéztük a természettudományos
műveket. A vallási témájú könyveket. A
filozófiai műveket. A versesköteteket. A
népmeséket. Megnéztük a különböző
etnikumok irodalmát. Végigböngésztük a
szépprózát.
Osztriga azt mondja:
– A könyvek benne voltak a
számítógépes katalógusban, de az
üzletben sehol sem találtuk őket.
Ezért felgyújtották az egész épületet.
Három könyv miatt. Elégettek több
tízezer kötetet, hogy biztosan
megsemmisüljön az a három.
– Ez tűnt az egyetlen értelmes
megoldásnak – jegyzi meg Helen.–
Tudod, hogy mire képesek azok a
könyvek.
Valamiért eszembejut Szodoma és
Gomorra. És hogy Isten megkímélte
volna a két várost, ha talál egyetlen igaz
embert.
Itt pont az ellenkezőjéről van szó.
Ezrekkel végeztek, hogy néhány
elpusztuljon.
Képzeld el, hogy beköszönt egy újabb
sötét középkor. Képzeld el a
könyvmáglyákat. Meg a hangszalagokat,
filmszalagokat és aktákat, a rádiókat és
tévéket, amint elégnek ugyanannak a
máglyának a tüzén.
Hogy megakadályozzuk-e ennek a
világnak az eljöttét, vagy éppen mi
magunk teremtjük meg, nem tudom.
A tévében arról beszélnek, hogy miután
sikerült eloltani a tüzet, megtalálták a két
biztonsági őr összeégett holttestét.
– Ami azt illeti– mondja Helen–, azok
ketten már a tűz előtt meghaltak. Nem
olyan könnyű ám mindent lelocsolni
benzinnel.
Gyilkolunk, hogy életeket mentsünk?
Könyvet égetünk, hogy könyveket
mentsünk? Megkérdezem, hogy mi lett
ebből az utazásból.
– Az lett, ami mindig is volt– feleli
Osztriga, és belefon egy Ji Csing érmét
Mona hajába. – A teljes hatalomátvétel
útja.
Így folytatja:
– Apu, te azt akarod, hogy minden
maradjon úgy, ahogy van, mert akkor
egyedül irányíthatod a világot.
Helen, folytatja Osztriga, ugyanezt a
világot akarja, de úgy, hogy ő legyen a
vezetője. Minden generáció az utolsó
akar lenni. Minden generáció utálja az új
és számára érthetetlen zenei trendeket.
Utáljuk átadni a kultúra gyeplőjét.
Utáljuk, ha azt vesszük észre, hogy a
liftben a mi zenénk szól. Amikor a
forradalmi indulónk egy reklám zenéje
lesz. Amikor a ruháink és a hajviseletünk
egy csapásra retróvá válik.
– Szerintem– mondja Osztriga–, fátylat
kéne borítani a múltra, a könyvekre és az
emberekre, aztán újra nekifuthatnánk a
dolognak. Szerintem inkább senki se
irányítsa a világot.
– És ők lennének az új Ádám és Éva, ő
meg Mona? –kérdezem.
– Nem– vágja rá Osztriga, és hátrasimítja
Mona haját. – Nekünk is el kell tűnnünk.
Megkérdezem, hogy tényleg annyira
gyűlöli-e az emberiséget, hogy képes
lenne megölni a nőt, akit szeret?
Megkérdezem, miért nem lesz inkább
öngyilkos?
– Nem– mondja Osztriga.– Én mindent
ugyanúgy szeretek. Növényeket,
állatokat, embereket. Csak nem hiszek
abban az ordas nagy hazugságban, hogy a
világ továbbra is virágzó maradhat, és
anélkül szaporodhatunk, hogy
elpusztítanánk önmagunkat.
Megmondom neki, hogy elárulja a saját
fajtáját.
– Én egy kibaszott hazafi vagyok –
mondja Osztriga, és kinéz az ablakon.–
Az altatódal áldás. Mit gondolsz, miért
született meg egyáltalán? Emberek
millióit fogja megmenteni a rájuk váró
lassú és gyötrelmes haláltól, a
járványoktól, az éhínségtől, az
aszályoktól, a napsugárzástól és a
háborúktól.
Szóval akkor képes lenne végezni
magával és Monával? És a szüleivel mi
lesz, kérdezem. Talán őket is megöli? És
mit csinál a rengeteg kisgyerekkel és
csecsemővel? Meg a keményen melózó,
környezettudatos emberekkel? És a
vegákkal? Ők talán nem ártatlanok?
– Itt nem bűnösökről vagy ártatlanokról
van szó – feleli.– Erkölcsileg a
dinoszauruszok sem voltak jók vagy
rosszak, mégis kipusztultak.
Ha ezt komolyan gondolja, Adolf Hitler
lesz belőle. Sztálin. Sorozatgyilkos.
Tömeggyilkos.
Osztriga belefon egy festett üvegablakot
Mona hajába, és azt mondja:
– Én az akarok lenni, ami kipusztította a
dinoszauruszokat.
A dinoszauruszokat Isten pusztította el,
mondom. Egy tapodtat sem utazom
tovább egy leendő tömeggyilkossal,
mondom.
Osztriga megkérdezi:
– És mi van dr. Sara Lowensteinnel?
Anyu? Segíts már! Eddig hány embert ölt
meg apu összesen?
Helen azt mondja:
– Bevarrom a halam száját.
Osztriga öngyújtójának kattanására
hátrafordulok, és megkérdezem, mi
lenne, ha nem gyújtana rá. Enni
szeretnék, teszem hozzá.
Osztriga megfogja Mona könyvét, a
Tradicionális törzsi hobbikézművességet,
és az öngyújtó fölé tartja, ide-oda
mozgatja a kis láng fölött. Lehúzza az
ablakot, a résen kidugja a könyvet, de
mielőtt elengedi, még megvárja, hogy
belekapjon a szél.
A fedélrozsnok szereti a tüzet.
Azt mondja:
– A könyvek gonoszak tudnak lenni.
Málnának meg kell találnia a
személyiségéhez illő spiritualitást.
Megszólal Helen mobilja. Megszólal
Osztriga mobilja.
Mona sóhajt egyet, nyújtózkodik. Nem
nyitja ki a szemét, Osztriga még mindig a
hajában turkál, a mobilja meg csak
csörög, Mona Osztriga ölébe fúrja a fejét,
és azt mondja:
– Talán a varázskönyvben van olyan
varázslat, amivel meg lehet akadályozni a
túlnépesedést.
Helen kinyitja a határidőnaplóját a mai
dátumnál, és beír egy nevet. Aztán
beleszól a telefonba:
– Ne vesződjön ördögűzéssel! Egy
pillanat alatt eladjuk a házát.
Mona azt mondja:
– Tudjátok, szerintem kellene valami
egyetemes „ivartalanító varázslat”.
Nem féltek, hogy a pokolra juttok? –
kérdezem. Osztriga kiveszi a mobilját a
gyógyfüves erszényből. A telefon csak
csörög és csörög.
Helen a mellkasára szorítja a mobilját, és
azt mondja:
– Nehogy azt hidd, hogy a kormány nem
dolgozik gőzerővel valami tuti fertőző
betegség kifejlesztésén, amivel meg lehet
állítani a túlnépesedést.
Mire Osztriga:
– Hogy megmentse a világot, Jézus
harminchat órát szenvedett a kereszten.–
A mobilja tovább csörög, és Osztriga így
folytatja:
– Ha meg tudom menteni a világot,
hajlandó vagyok az örökkévalóságig
szenvedni a pokolban.
A telefonja meg csak csörög. Helen
beleszól a mobiljába:
– Tényleg? Kénkőszagot érez a
hálószobában?
– Na, szerinted melyikünk a jobb
megváltó? – mondja Osztriga, és kinyitja
a mobilját. Beleszól:
– Dunbar, Dunaway és Doogan ügyvédi
iroda…

27. fejezet
 Elképzelem, milyen lett volna, ha az
187l-es chicagói tűzvész már hat hónapja
tombol, mire valakinek feltűnik.
Elképzelem, hogy az 1889-es johnstowni
áradás vagy az 1906-os San Franciscó-i
földrengés hat hónapja, egy éve, két éve
tart, mire valaki észreveszi.
Fából építkezni, törésvonalakra
építkezni, árterekbe épí tkezni: minden
korszak előkészíti a maga „természeti”
katasztrófáját.
Képzelj el egy sötétzöld növényözönt
valamelyik nagyváros üzleti negyedében,
képzeld el, ahogy az irodaépületeket és
felhőkarcolókat centiről centire ellepi a
burjánzó vegetáció.
Most, itt és most írom ezt, Seattle-ben.
Egy nappal, héttel, hónappal később. Ki
tudja, mennyi idő telt el az esemény óta.
Még mindig a boszorkányokat üldözzük,
az Őrmester meg én.
Hedera helixseattle, a botanikusok így
nevezik a borostyánnak ezt az új
változatát. Egy hete az Olympic
Professional Plaza körül dolgozó
kertészeknek úgy tűnt, mintha a növény
kicsit túlburjánzott volna. A borostyán
kiszorította az árvácskákat. Az indák
belenőttek a téglahomlokzat oldalába, és
csak kúsztak felfelé. De senki sem vette
észre. Az utóbbi időben sok volt a
csapadék.
Senki sem vette észre a dolgot, egészen
addig, amíg egy reggel a Park Senior
Living Center lakói felfedezték, hogy a
borostyán elzárta az ajtókat. Ugyanazon
a napon a Fremont Színház déli fala, a
méter vastag téglaés betonfalrádőlt az
utcán hömpölygő tömegre. Ugyanazon a
napon beszakadt a föld alatti
buszpályaudvar teteje.
Bár senki sem tudja, pontosan mikor
bukkant fel a Hedera helixseattle, azért
nem nehéz megtippelni.
A Seattle Timeskorábbi példányait
lapozgatva egy hirdetésre bukkanok a lap
május 5-i számának étteremajánló
rovatában. A hirdetés három hasáb
széles:
FELHÍVÁS AZ ORÁKULUM SZUSI
PALOTA TÖRZSVENDÉGEINEK
A szöveg a következő:
„Ha bélparaziták okozta súlyos
végbélviszketést ől szenved, most
lehetősége nyílhat, hogy részt vegyen az
általunk indítandó csoportperben.”
Aztán egy telefonszám.
Én, itt, az Őrmester mellett, hát én már
tárcsázom is a számot. Egy férfi szól bele
a telefonba:
– Denton, Daimler és Dick ügyvédi iroda.
Mire én:
– Osztriga? Azt kérdezem:
– Hol a picsában vagy, te faszfej?
Megszakad a vonal.
Itt és most, Seattle-ben,ahol mindezt
írom, egy kajáldában, pont szemben a
Közmunkaügyi Hivatal előtti barikáddal,
egy pincérnő azt mondja nekem meg az
Őrmesternek:
– Most már nem tudják kiirtani a
borostyánt – és kávét tölt a csészénkbe. A
pincérnő kibámul az ablakon, a vastag
szürke indákkal átszőtt, zöld
borostyánfalakat nézi. Azt mondja:
– Azt a városrészt már csak a borostyán
tartja össze.
Az indák és levelek sűrűjének mélyén
a téglák meglazulnak és elmo zdulnak.
Repedések hálózzák be a betonfalakat. Az
ablakok úgy összenyomódnak, hogy
kitörik belőlük az üveg. Az ajtókat nem
lehet kinyitni, mert a tokok annyira
megvetemednek. Madarak tűnnek el a
függőleges, zöld sziklafalakban, és
bukkannak elő újra, megeszik a
borostyánmagokat, aztán kiszarják,
amerre repülnek. Egy háztömbbel arrébb
az utcák zöld szurdokká változtak, az
aszfaltot és a járdát maga alá temeti a
vegetáció.
„Zöld veszedelem”, ahogy az újságok
nevezik. A gyilkos méhek növényi
megfelelője. Borostyánpokol.
Néma, feltartóztathatatlan. A civilizáció
vége, lassított felvételen.
A pincérnő, hát ő meg azt mondja minden
alkalommal, amikor a közterület-
fenntartók levágták, lángszóróval
leégették vagy méreggel permetezték az
indákat – sőt még akkor is, amikor
egyszer betereltek a városba egy
törpekecske-nyájat, hogy lelegeltessék
velük a növényeket –, a borostyán
gyökere még jobban szétterjedt. Aluljárók
omlottak be a gyökerek miatt. A gyökerek
megrongálták a föld alatt futó vezetékeket
és csöveket.
Az Őrmester a szusi étterem hirdetésében
megadott számot hívja, újra meg újra, de
a vonal süket marad.
A pincérnő az utca túloldaláról átkúszó
borostyánt nézi. Egy hét, és ő is az utcára
kerül.
– Azt ígérték, hogy a Nemzeti Gárda majd
megfékezi – mondja.
Azt mondja:
– Úgy hallom, már Portlandben is
megjelent. Meg San Franciscóban. –
Sóhajt és azt mondja:
– Úgy fest, hogy ezt most nagyon
megszívtuk.

28. fejezet
Ahogy a férfi ajtót nyit, Helen meg én
nézünk vissza rá a verandáról, én, Helen
kozmetikai táskájával kezemben, fél
lépéssel Helen mögött állok, miközben ő,
mutatóujja hosszú, rózsaszín körmével a
férfi felé bök, és azt mondja:
– Ó, Istenem!
Helen a hóna alá dugja a
határidőnaplóját.
– A férjem – mondja, és hátralép. – A
férjem szeretne bizonyságot ten
ni önnek az Úrjézus ígéretéről.
Helen sárga kosztümben van, de ez
nem a réti boglárka színe. Inkább olyan,
mint egy aranyból és citrom pavéből
készített Carl Fabergé boglárka.
A férfi kezében sörösüveg. A lábán
szürke zokni, cipő nélkül. A
fürdőköpenye szétnyílt, fehér pólót és
versenyautó mintás bokszeralsót visel.
Fél kézzel a szájához emeli a sört.
Hátrahajtja a fejét, apró buborékok
szállnak felfelé az üvegben. A kis
versenyautóknak ovális a kereke. A férfi
böfög.
– Maguk most szórakoznak? – kérdezi.
 Fekete haja rálóg összeráncolt
Frankenstein -homlokára. Szomorú,
táskás, vadászkopó szeme van.
Kezet nyújtok, és megkérdezem, hogy
Mr. Sierrához van-e szerencsém. Azért
jöttünk, hogy megosszuk vele Isten
végtelen szeretetének örömét, mondom.
A versenyautós fickó gyanakvóan ránk
néz, és azt kérdezi:
– Honnan tudják a nevem? – Felém
sandít, és azt kérdezi:
– Bonnieküldte magukat, hogy
beszéljenek velem?
Helen a fickó válla fölött átnézve
bekukkant a nappaliba. Kinyitja a
retiküljét, kivesz egy pár fehér kesztyűt,
és belebújtatja az ujjait. Aztán
begombolja a kesztyű apró gombjait, és
megkérdezi:
– Bejöhetünk?
Nem gondoltuk, hogy ilyen macerás lesz.
Ha férfi nyit ajtót, automatikusan életbe
lép a „B-terv”.
A versenyautós pasas a szájába veszi a
sörösüveget, beszívja borostás arcát.
Hátrahajtja a fejét, és legurítja a torkán a
maradék sört. Félreáll az útból, és azt
mondja:
– Végül is. Üljenek le. – Az üres üvegre
pillant.
– Kérnek egy sört? – kérdezi.
Belépünk, a férfi kimegy a konyhába.
Szisszenést hallunk, felpattintott még egy
sört.
A nappaliban csak egy állítható támlájú
szék van. Meg egy kis hordozható tévé,
ami egy tejesüveg-rekeszen áll. Az
üveges tolóajtók egy kis zárt belső
udvarra nyílnak. Az udvar túlsó végében
esővízzel csurig telt, zöld vázák
sorakoznak, elrohadt, fekete virágok
kornyadoznak bennük. Szürke penésztől
bolyhos, fonnyadt rózsaszirmok
fityegnek a megfeketedett szárakon. Az
egyik csokron széles, fekete szaténszalag.
A nappaliban, a bolyhos szőnyegen egy
kanapé halvány körvonala látszik. Egy
vitrin körvonala, szék-és asztallábak
hagyta kis mélyedések. Egy jókora
négyzet alakú foltot látok, ahol a szőnyeg
egyenletesen ki lett simítva. Valahogy
olyan ismerősnek tűnik.
A versenyautós fickó az állítható támlájú
szék felé int, és azt mondja:
– Üljön le, és megdumáljuk, hogy
igazából milyen Isten. A nagy négyzet
alakú folt a szőnyegen egy járóka nyoma.
Megkérdezem, hogy a feleségem
kimehetne-e a mosdóba.
A pasas a fejét oldalra billentve Helenre
néz. A tarkóját vakargatva azt mondja:
– Hát persze. A folyosó végén – teszi
hozzá, és a sörösüveggel kezében arrafelé
int.
Helen a szőnyegre löttyent sörre pillant.
– Köszönöm – mondja. Aztán kiveszi a
hóna alól a határidőnaplót, és a kezembe
nyomja.
– Itt a Biblia– mondja–, hátha
szükségetek lesz rá.
A politikai merényletekkel és kétes
ingatlanügyletekkel teli határidőnapló.
Remek. A bőrkötés még hónaljmeleg.
Helen eltűnik a folyosón. Bekapcsol a
ventilátor a mosdóban. Valahol
becsukódik egy ajtó.
– Üljön le! – mondja a versenyautós
fickó. Leülök.
Odaáll elém, fölém tornyosul, olyan
közel, hogy nem merem kinyitni a
határidőnaplót, attól félek, hogy meglátja,
nem a Bibliát szorongatom a kezemben.
Sör-és izzadságszag csapja meg az
orromat. A kis versenyautók egy síkba
kerülnek a szememmel. A kerekek ovális
alakúra vannak nyújtva, így akarták
érzékeltetni, hogy az autók száguldanak.
A fickó belekortyol a sörbe, és azt
mondja:
– Meséljen el mindent Istenről.
Az állítható támlájú széknek olyan szaga
van, mint a pasasnak. A huzata
aranyszínű bársony, a kartámlák
sötétbarnák a mocsoktól. A szék meleg.
És azt mondom, Isten nemes szívű,
szigorú moralista, aki a rendíthetetlen
tisztesség pártján áll. A példás
magaviselet bástyája, lámpás, melynek
messze ragyogó fényében feltárul
világunk gonoszsága. Isten örökké a
szívünkben és a lelkünkben él, mert az ő
lelke oly erős és…
– Lófaszt – szakít félbe a fickó. Elfordul,
a tolóajtóhoz lép, és kinéz a kertbe. Az
arca tükröződik az üvegben, a szeme,
borostás álla viszont árnyékban marad.
A legjobb rádiós prédikátor hangomat
elővéve azt mondom, hogy Isten olyan
erkölcsi etalon, amelyhez emberek milliói
mérik az életüket. Ő a lángoló pallos,
amely azért szállt alá a mi világunkba,
hogy kiűzze a bűnösöket és
gonosztevőket a szentélyből, amely…
– Lófaszt! – üvölti a fickó a
tükörképének. Sörpermet csorog le az
üvegen visszaverődő arcon.
Helen a nappali ajtajában áll, a keze a
szája előtt, az öklét rágja. Rám néz, vállat
von. Aztán eltűnik a folyosón.
Az aranyszínű bársonyhuzattal borított
állítható támlájú székben ülve
aztmondom, hogy Isten egy páratlan
erejű és hatású angyal, az őt körülvevő
világ élő lelkiismerete, egy bűntől és ártó
szándéktól fuldokló világé, amely…
A fickó alig hallhatóan suttogja:
– Lófaszt! – A lehelete lecsapódott az
üvegen, és eltüntette a tükörképét. Felém
fordul, felém bök a sörösüveggel, és azt
mondja:
– Olvasson fel a Bibliából valamit, amitől
rendbe jönnek a dolgok.
Résnyire nyitom Helen piros bőrbe kötött
határidőnaplóját, és belekukkantok.
– Mondja meg, hogyan bizonyíthatom be
a rendőrségnek, hogy nem öltem meg
senkit.
A határidőnaplóban Renny O'Toole nevét
látom, a dátum június másodika. Akárki
volt is az illető, már halott. Szeptember
10: Samara Umprisi. Augusztus 17:
Helen elad egy házat a Gardner Hill
Roadon. És lezavart egy merényletet
Ungabunga zsarnok uralkodója ellen.
– Olvassa!– üvölti a versenyautós fickó.
A sör felhabzik a kezében, az ujjára
csorog, a szőnyegre csöpög.
– Olvassa fel azt a részt, ahol megírják,
hogy egyetlen éjszaka alatt elveszíthetem
mindenemet, és az emberek azt mondják
majd, hogy mindez az én hibámból
történt.
Belekukkantok a naplóba, halott emberek
nevei sorakoznak a lapokon.
– Olvassa!– mondja a fickó, és iszik a
sörből. – Olvassa fel azt a részt, ahol
megírják, hogy egy nő megvádolhatja a
férjét azzal, hogy megölte a gyereküket,
és mindenki hisz neki.
Előrébb lapozok, kifakult és nehezen
olvasható az írás. A lapok
megkeményedtek és légypiszok ragadt
rájuk. Valaki kitépkedte az első lapokat.
– Kértem Istent – mondja a fickó. A
sörösüveget lóbálva rám bök. – Kértem,
hogy adjon nekem családot. Templomba
jártam.
Isten nem úgy kezdte, hogy mindenkit
letámadott és földbe döngölt, aki
imádkozott, mondom. Talán csak azért
lett ilyen, mert hosszú évekig hallgatta a
válásokkal, családi perpatvarokkal és
nem kívánt terhességekkel kapcsolatos
fohászokat. Talán azért lett ilyen, mert
egyre többen hittek benne, és egyre
többen fordultak hozzá a kéréseikkel.
Talán azért, mert egyre többen
magasztalták Őt. Lehet, hogy a hatalom
korrupttá tesz, de Isten nem volt mindig
ekkora szemétláda.
A versenyautós pasas azt mondja:
– Ide figyeljen! Azt mondja:
– Két nap múlva jelenésem van a
bíróságon, ahol eldöntik, hogy vádat
emelneke ellenem emberölésért.
Azt mondja:
– Magyarázza el nekem, hogyan fog
megmenteni Isten. Dől a pofájából a
sörszag.
– Na rajta, ki vele!– mondja.
Mona biztosan rádumálna, hogy
mondjam meg az igazat. Hogy
megmentsem a fickót. És magamat meg
Helent. Hogy újraegyesüljek az
emberiséggel. Lehet, hogy ez a pasas
meg a felesége is újraegyesülne, viszont
akkor kiszivárogna a mondóka. Milliók
pusztulnának el. A többiek pedig a csend
világában élnének, és csak olyasmit
hallgatnának, amit biztonságosnak
tartanak. Bedugaszolnák a fülüket, és
elégetnének minden könyvet, DVDt és
CD-t.
Valaki lehúzza a vécét. Leáll a ventilátor
a mosdóban. Nyílik a fürdőszobaajtó.
A fickó meghúzza a sört, buborékok
szállnak felfelé az üvegben.
Helen bukkan elő a folyosóról.
Fáj a talpam, és megkérdezem a fickótól,
miért nem keres magának valami hobbit.
Olyasmit válasszon, javaslom, amit
esetleg a börtönben is tud majd folytatni.
Konstruktív destrukció. Helennek
biztosan nem lenne kifogása az ellen,
hogy feláldozzuk a fickót. Feláldozunk
egy ártatlan embert, hogy megmentsük
milliók életét.
Egy kísérleti állat halála akár tucatnyi
rákbeteg gyógyulását is jelentheti.
A versenyautós fickó azt mondja:
– Asszem, jobb lesz, ha most távoznak.
Az autó felé menet visszaadom Helennek
a határidőnaplót, és azt mondom, itt van a
Bibliád. Megszólal a csipogóm, egy
ismeretlen számról keresnek.
Fehér kesztyűje fekete lett a portól; Helen
azt mondja, összetépte a mondókáskönyv
huszonhetedik oldalát, és kiszórta a
fecniket a gyerekszoba ablakán. Esik. A
papír szét fog ázni.
Az nem elég, mondom. Megtalálhatja egy
gyerek. Maga a tény, hogy a lap szét van
tépkedve, arra fog ösztönözni valakit,
hogy összerakja. Mondjuk egy detektívet,
aki egy gyerek halálának ügyében
nyomoz.
Helen azt mondja:
– Kész rémálom volt a fürdőszoba.
Megkerüljük az autóval a háztömböt meg
a parkot. Mona hátul ül, és a füzetébe
firkál. Osztriga telefonál. Helen a
kocsiban vár, én pedig a nyakamat
behúzva visszaosonok a házhoz. Már a
ház mögött vagyok, törpejárásban
lépkedek, a cipőm cuppog a vizes
pázsiton, megállok az egyik ablak alatt;
Helen azt mondta, hogy ez a
gyerekszoba. Az ablak nyitva, a függöny
alja kilóg. Rózsaszín.
Az összetépett lap darabjai szanaszét
hevernek a sárban, nekilátok
öszszeszedni őket.
A függöny mögött, az üres szobában
megnyikordul egy ajtó. Valaki belép a
folyosóról, az ablak alatt guggolok, a
sárban. Férfikéz támaszkodik az
ablakpárkányra, a ház falához lapulok.
Valahol fölöttem, ahová nem látok be,
egy férfi sír.
Egyre jobban szakad az eső.
A férfi az ablakban áll, két kézzel a
párkányra támaszkodik. Egyre
hangosabban sír. Dől a pofájából a
sörszag.
Én, hát én meg nem tudok elfutni. Sem
felállni. Az orromat és a számat befogva
arrébb kúszom pár centit, szorosan
hozzásimulok a ház oldalához, elbújok.
És ekkor hirtelen, mintha borzongás futna
végig rajtam, az ujjaim közt szívva a
levegőt én is elsírom magam. Olyan
erővel tör rám a sírás, mintha hánynék.
Összerándul a gyomrom. Beleharapok a
tenyerembe, a taknyom a kezembe
fröccsen.
A férfi hangosan szipog. Egyre jobban
zuhog, az esővíz beszivárog a cipőmbe a
cipőfűzőkön keresztül.
A mondóka összetépett darabjait
szorongatom, markomban a hatalom élet
és halál felett. Csak nem tudok mit
kezdeni vele. Egyelőre.
Lehet, hogy nem azért jutsz pokolra, amit
megteszel. Hanem azért, amit nem teszel
meg.
A cipőmben áll a hideg esővíz, és végre
nem fáj a talpam. A kezem síkos a
takonytól és a könnytől, kikapcsolom a
csipogómat.
Ha sikerül előkeríteni a varázskönyvet, és
találunk benne valami varázslatot, amivel
fel tudjuk támasztani a holtakat, akkor
lehet, hogy mégsem égetjük el. Nem
azonnal.

29. fejezet
Arendőrségi jelentésből nem derül ki,
milyen meleg volt a feleségem, Gina,
amikor aznap reggel felébredtem. Milyen
puha és meleg volt a teste a takaró alatt.
Hogy a hátára fordult, amikor odabújtam
hozzá, és a haja szétterült a párnán. A feje
egy kissé a válla felé billent. Langyosnak
éreztem bőrének illatát, mint amilyen
langyosnak a nász-útján látja az ember a
hófehér abroszról visszaverődő a
napfényt egy hangulatos étteremben.
A nap átsütött a kék függönyökön, és
kékre színezte Gina bőrét. Kék volt a
szája. A szempillája rásimult az arcára.
Az ajkán huncut mosoly játszott.
Még mindig félálomban benyúltam a
tarkója alá, magam felé fordíto ttam a
fejét, és megcsókoltam.
A nyakés vállizmai lazák és ernyedtek
voltak.
Még egyszer megcsókoltam lebiggyedő
ajkát, és felhúztam a hálóingét a csípője
fölé.
A lába mintha magától szétnyílt volna, a
hüvelye tág volt és nedves, ahogy
benyúltam a lába közé.
Bebújtam a takaró alá, becsuktam a
szememet, és bedugtam a nyelvemet
Ginába. Nedves ujjaimmal szétnyitottam
sima, rózsaszín szeméremajkát, és még
mélyebbre nyomtam a nyelvemet. A
levegő kiáramlott a tüdőmből, aztán
vissza. Minden egyes lélegzetvételnél
egyre mélyebbre és mélyebbre fúrtam a
nyelvemet.
Katrin, a lányunk, átaludta az éjszakát,
kivételesen egyszer sem sírt fel.
Megcsókoltam Gina köldökét. A mellét.
Nedves ujjamat a szájába dugtam, a
másik kezemmel a mellbimbóját
simogattam. A számba vettem a mellét,
és nyalogatni kezdtem a mellbimbóját.
Gina feje oldalra billent, mire harapdálni
kezdtem a fülét. A csípőmmel
befurakodtam a lába közé, és
belehatoltam.
A bágyadt mosoly az arcán, ahogy az
utolsó pillanatban szétnyílt az ajka és a
fejét mélyen a párnába temette, és közben
végig csendben volt. Ez volt a legjobb
szeretkezésünk Katrin születése óta.
Aztán óvatosan kimásztam az ágyból, és
elmentem zuhanyozni. Lábujjhegyen
öltözködtem, és óvatosan becsuktam
magam mögött a hálószobaajtót.
Bementem Katrinhez, és megpusziltam
az arcocskáját. Megtapogattam a
pelenkáját. A nap besütött a sárga
függönyökön. Katrin játékaira és
könyveire. Olyan gyönyörű volt.
Úgy éreztem, kegyes hozzám az élet.
Azon a reggelen én voltam a világ
legszerencsésebb embere.
Most én vezetek, Helen mellettem ül az
első ülésen, és alszik. Ma este Ohióban
vagyunk, vagy Iowában, vagy Idahóban,
Mona a hátsó ülésen alszik. Helen
rózsaszín haja a vállamon pihen. A
visszapillantó tükörben látom, ahogy
Mona az ülésen terpeszkedik, körülötte
könyvek és színes filctollak. Osztriga
alszik. Most ez az életem. Jóban,
rosszban. Míg a halál el nem választ.
Az volt az utolsó igazán jó napom. Csak
akkor tudtam meg, hogy mi történt,
amikor hazaértem a munkából.
Gina még mindig ugyanúgy feküdt.
A rendőrségi jelentésben azt írták, hogy
post mortem nemi aktus történt.
Eszembe jut Nash.
Katrin még mindig csendben volt. A
tarkója bepirosodott.
Hullafolt. Oxigénnel telített hemoglobin.
Csak akkor tudtam meg, hogy mit tettem,
amikor hazaértem.
Most itt ülök Helen hatalmas, borszagú
ingatlanos verdájában, és a horizont felett
lebegő napot bámulom. Ez most egy
ugyanolyan pillanat, mint akkor. Egy fa
alatt parkolunk, egy kis sorházakból álló,
fasorral szegélyezett utcában. Ez valami
virágos fa, egész éjjel hullottak a
rózsaszín szirmok az autóra, és
összetapadnak a harmattól. Helen autója
rózsaszín, mint egy virágokkal díszített
hajó egy vízi parádén, én meg kilesek egy
kis lyukon, ahol a szirmok leperegtek a
szélvédőről.
A felkelő nap fénye átsüt a rózsaszín
szirmokon.
Minden rózsaszínű. Az alvó Helen, Mona
és Osztriga.
A háztömb végén egy idős házaspár
dolgozik a kertben. Az öreg fazon
megtölti az öntözőkannát a kerti csapról.
A mama letérdel, és az ágyást gyomlálja.
Bekapcsolom a csipogómat, rögtön
megszólal.
Helen felriad.
A csipogómon egy ismeretlen
telefonszám jelenik meg.
Helen felül, hunyorog, rám néz. A
csuklóján szikrázó kis karórára pillant.
Az arcán piros gödröcske, a smaragd
fülbevaló nyoma. Az ablakokat borító
rózsaszín szirmokat nézi. Rózsaszín
körmével a hajába túr és összeborzolja.
– Hol vagyunk?– kérdezi.
Vannak, akik még mindig abban a hitben
élnek, hogy a tudás hatalom.
– Fogalmam sincs, felelem.

30. fejezet
Mona szorosan mellettem áll.
Kezében fényes papírra nyomtatott
prospektus, az orrom alá nyomja.
– Menjünk el ide, jó? – kérlel. – Légyszi!
Csak pár órára, jó? Na, légyszi!
A prospektus magasba tartott kézzel
üvöltő, hullámvasutazó emberek
fényképeivel van tele. Használt
gumiabroncsokkal körberakott gokart
pályán száguldozó emberek fényképeivel.
Vattacukrot eszegető, műanyag lovakon
körhintázó emberek fényképeivel. Az
óriáskerék székeiben ücsörgő emberek
fényképeivel. A prospektus felső
szegélyén nagy, cirkalmas betűkkel a
következő felirat áll: PoénPark –
Vidáman a családdal.
Az„a” betűk helyén mosolygós
bohócarcok. Papa, mama, gyerekek.
Még nyolcvannégy könyvet kell
hatástalanítanunk. Tucatnyi könyvtárat
kell felkeresnünk, szerte az országban.
Aztán még a varázskönyvet is meg kell
találnunk. Fel kell támasztanunk egy
csomó halottat. Vagy csak kasztrálni kell
egy csomó embert. Vagy el kell
pusztítanunk az emberiséget.
Megoszlanak a vélemények.
Csomó mindent el kell intézni. Hogy
visszatérjünk Istenhez, ahogy Mona
mondaná. Hogy legalább nullszaldóra
kijöjjünk.
Marx azt mondaná, hogy azért csináltunk
ellenséget minden növényből és állatból,
hogy igazoljuk az elpusztításukat.
A mai újságban azt írják, hogy az egyik
fotómodell férjét letartóztatták, és
gyilkossággal gyanúsítják.
Egy nyilvános telefonnál állok, egy
kisvárosban, a könyvtár előtt, amíg Helen
Osztriga kíséretében bemegy, hogy
megsemmisítse a mondó- káskönyv egy
újabb példányát.
Egy férfi szól bele a telefonba:
– Gyilkossági ügyosztály. Megkérdezem,
hogy kivel beszélek. A hang azt
válaszolja:
– Ben Danton nyomozó, gyilkossági
ügyosztály. Kivel beszélek? – kérdezi.
Egy rendőrnyomozó. Mona azt mondaná,
hogy a megváltóm, akit azért küldtek,
hogy visszatereljen a nyájba, a többi
emberhez. Ezt a számot írta ki a
csipogóm, erről a számról hívogattak az
elmúlt n apokban. Mona lapoz egyet a
brosúrában, és azt mondja:
– Ezt nézd! – Osztriga törött
szélmalmokat, hídpilléreket és
antennatornyokat szőtt Mona hajába.
A fényképeken bohócok ölelgetnek
vidáman mosolygó gyerekeket. Szülők
sétálnak kéz a kézben, vagy suhannak
fürge csónakokon a „Szerelem
lagúnáján”.
Mona azt mondja:
– Nem kell, hogy az utazás csak a
munkáról szóljon. Helen lép ki a
könyvtárból, és elindul lefelé a lépcsőn,
Mona megfordul, odaszalad hozzá, és azt
mondja:
– Helen, Mr. Streator azt mondta, hogy ő
benne van.
A mellemre szorítom a kagylót, és
megmondom, hogy ez nem igaz.
Osztriga egy lépéssel lemaradva Helen
mögött kullog. Mona Helen orra alá
nyomja a brosúrát, és azt mondja:
– Állati jó buli ám.
A telefonban Danton nyomozó azt
kérdezi:
– Kivel beszélek?
Nem gáz, hogy feláldozzuk a
szerencsétlen fickót a versenyautó mintás
bokszeralsóban. Nem gáz, hogy
feláldozzuk a fiatal nőt a kiscsibékkel
díszített kötényben. Mármint azzal, hogy
elhallgatjuk előlük az igazságot, és
hagyjuk őket tovább szenvedni. Nem gáz
feláldozni a fotómodell özvegyét. Viszont
az, hogy engem feláldozzunk, és ezzel
megmentsük milliók életét, na az már
más lapra tartozik.
Bemutatkozom, megmondom a zsarunak,
hogy kivagyok, és megkérdezem, miért
keresett.
– Mr. Streator– mondja a nyomozó –,
szeretnénk, ha befáradna a kapitányságra.
Feltennénk önnek néhány kérdést.
Mivel kapcsolatban, kérdezem.
– Miért nem beszéljük meg a dolgot
személyesen? – kérdez vissza Danton
nyomozó.
– Talán egy halálesettel kapcsolatban? –
kérdezem.
– Mikor tudna befáradni? – kérdezi.
– Vagy egy sor titokzatos halálesettel
kapcsolatban, amelyeknél nem sikerült
megállapítani a halál okát – kérdezem.
– Minél előbb, ha lehetne – mondja.
– Azért akarnak kihallgatni, mert az
egyik áldozat a felső szomszédom volt,
három másik pedig a szerkesztőm –
kérdezem.
Mire Danton felkiált:
– Nem mondja!?
– Vagy mert három további áldozat abban
a pillanatban halt meg, amikor elment
mellettem az utcán – kérdezem.
Mire Danton:
– Ezt nem is tudtam.
– Vagy azért, mert pár lépésre álltam attól
a fiatal, barkós fazontól, aki lefordult a
székről egy bárban a Harmadik sugárúton
– kérdezem.
– Hát, ööö – nyökög. – Marty Latanzira
céloz?
– Vagy azért, mert a fotómodellek
boncolása során talált nyomok arra
utalnak, hogy valaki post mortem
közösült az áldozatokkal, ugyanúgy,
ahogyan én a feleségemmel húsz évvel
ezelőtt – kérdezem. És semmi kétség,
hogy megszerezték annak a biztonsági
kamerának a felvételeit is, amin egy
Symon nevű könyvtárossal beszélgetek,
aki egyszer csak holtan esik össze.
Sebesen jegyzetelő ceruza sercegését
hallom a vonal másik végéről.
Valaki a háttérben azt mondja:
– Tartsd szóval, ne hagyd, hogy letegye!
Megkérdezem, hogy igazából tőrbe
akarnak-e csalni,hogy letartóztassanak,
mert engem gyanúsítanak a
gyilkosságokkal.
Danton nyomozó azt mondja:
– Ne akarja, hogy elfogatóparancsot
adjunk ki maga ellen.
Minél többen meghalnak, annál kevesebb
a változás.
Danton nyomozó, mondom. Meg tudná
mondani, hol tartózkodik most
pontosan?– kérdezem. A bot, a kő az
csonttörő… már megint a régi nóta.
Gyorsan, mint egy kiáltás, átvillan az
elmémen az altatódal, mire a vonal
elnémul.
Megöltem a megváltómat. Ben Danton
nyomozót. Megint távolabb kerültem az
emberiségtől.
Konstruktív destrukció.
Osztriga megrázza műanyag öngyújtóját,
a tenyeréhez ütögeti. Aztán Helennek
adja, és figyeli, ahogyan kivesz egy
összehajtogatott lapot a retiküljéből.
Helen meggyújtja a huszonhetedik oldalt,
és a csatorna fölé tartja.
Miközben Mona a prospektust olvassa,
Helen odatartja az öngyújtót a lap
aljához. A boldogan mosolygó családok
pillanatok alatt a lángok martalékává
válnak, Mona felsikolt, és eldobja a
prospektust. Helen még a kezében fogja a
meggyújtott huszonhetedik oldalt, és
közben a lábával a csatornába kotorja az
összeégett családokat. Egyre nagyobb és
nagyobb lesz a tűz a kezében, a papír
sercegve füstöl a lágy szélben.
Valamiért eszembe jut Nash meg a
szalvétából sodort gyújtózsinór.
Helen azt mondja:
– Nem szoktamszórakozni. – Aztán felém
fordul, és megcsörgeti a slusszkulcsát.
És ekkor megtörténik. Osztriga hátulról
átkulcsolja Helen nyakát. Villámgyorsan
kirúgja a lábát, mire Helen hadonászni
kezd, nehogy elveszítse az egyensúlyát,
Osztriga pedig kikapja a kezéből a
lángoló lapot. A mondókát.
Helen térdre zuhan, kiszabadul Osztriga
szorításából, felsikolt, röviden, nem túl
hangosan, ahogy a térde a járda
betonjának csapódik, aztán elterül a
vízelvezető csatornában. De a
slusszkulcsot nem engedi el.
Osztriga a combjához csapkodja az égő
papírt. Két kézzel fogja, a szemét ide-oda
kapkodva próbálja elolvasni, fentről
lefelé halad, miközben a lángok lentről
felfelé kúsznak.
Mikor végre elengedi a lapot, már
mindkét keze lángol.
– Ne!– üvölti, és bekapja az ujját.
Mona befogja a fülét, és hátralép. A
szeme csukva.
Helen négykézláb mászik a csatornában,
a felgyújtott családok mellett, és felnéz
Osztrigára. Osztriga mint egy hulla.
Helen haja összekócolódott, rózsaszín
tincsek lógnak a szemébe. Elszakadt a
harisnyája. A térde csurom vér.
– Ne öld meg! – kiáltja Mona. – Kérlek,
ne öld meg! Ne! Osztriga térdre veti
magát, és megpróbálja összeszedni a
megégett lapot a járdáról.
Lassan, ahogy az óra nagymutatója jár,
Helen feltápászkodik. Az arca vörös.
Nem bazsarózsa piros. Inkább a térdén
csorgó vér vöröse.
Osztriga térdel. Helen fenyegetően áll
előtte. Mona a fülére szorítja a kezét,
becsukja a szemét. Osztriga a hamuban
kotorászik. Helen vérzik. Én, hát én meg
a telefonfülkéből nézem őket, közben a
könyvtár tetejéről felröppen egy
seregélyraj.
Osztriga, a gonosz, sértett, erőszakos fiú,
aki akár Helen fia is lehetne, ha Helennek
még élne a fia.
Már megint a régi nóta, a hatalomátvétel.
– Rajta– mondja Osztriga, és felemeli a
fejét, hogy Helen szemébe nézzen.
Osztriga mosolyog, de a mosolyacsak
félmosoly, és azt mondja: – Megölted az
igazi fiadat. Engem is meg tudsz ölni.
És ekkor megtörténik. Helen lekever
Osztrigának egy pofont, a slusszkulccsal
végigszántja az arcát. Még több vér.
Egy újabb sebhelyes arcú parazita. Egy
újabb tönkrevágott szekrény- csótány.
És Helen tekintete a vérző Osztrigáról a
felettünk köröző seregélyekre villan,
amelyek szép sorban, egyenként
lepotyognak a földre. Fekete tollúk
olajoskéken csillog. Halott szemük mint
megannyi fekete gyöngy. Osztriga
odatartja az arcát, mindkét keze csurom
vér. Helen felnéz az égre, a fényes fekete
madárdögök süvítve zuhannak lefelé, és
szép sorban, egyenként a betonba
csapódnak.
Konstruktív destrukció.
Avárostól egy mérföldre Helen lehúzódik
az országút szélére. Bekapcsolja a
vészvillogót. Megmarkolja a kormányt,
szűk, marhabőr autóskesztyűbe bújtatott
kezeit bámulja, és ráparancsol Osztrigára:
– Szállj ki!
A szélvédőn esőcseppek apró
kontaktlencséi. Eleredt az eső.
– Jó – mondja Osztriga, és kivágja az
ajtót. Azt mondja:
– Ezt szokták csinálni az emberek a
kutyákkal, akiket nem tudnak
szobatisztaságra szoktatni, mi?
Az arca és a keze vértől maszatos.
Ördögarca van. Összekuszált, szőke haja
felfelé áll, mint egy kemény, piros
ördögszarv. A kecskeszakálla vörös. Az
arca is, csak a szeme villog fehéren. De
ez nem a fehér zászló, nem a megadás
színe. Ez a kemény tojás színe, a szűk
ketrecbe zárt, megnyomorított csirkék
színe, a nagyüzemi gazdaságok borzalma,
szenvedés és halál.
– Ez olyan, mint amikor Ádámot és Évát
kiűzték a Paradicsomból – puffog
Osztriga. A kaviccsal felszórt útpadkán
áll, lehajol, benéz a hátsó ablakon, és azt
mondja Monának:
– Jössz, Éva?
Ez nem a szerelemről szól, hanem a
hatalomról.
A nap lemegy Osztriga háta mögött.
Osztriga mögött homoki ballagófű,
seprűzanót és kudzu. Osztriga mögött a
világ szemétdombja.
Mona, hajában a nyugati civilizáció
romjaival, a navahó álomfogó darabjaival
és a Ji Csing érmékkel, ölébe ejtett
kezének fekete körmeit nézi, és azt
mondja:
– Osztriga, nagyon csúnya dolgot tettél.
Osztriga vértől pirosló kézzel benyúl az
ablakon, hogy megérintse Monát, és azt
mondja:
– Málna, hiába a gyógyfüvekből
készítettje szándék, ennek az útnak
annyi.– Azt mondja:– Gyere velem!
Mona összeszorítja a fogát, hirtelen
felnéz, és azt mondja:
– Eldobtad az indián kézműves
könyvemet. – Azt mondja:– Az a könyv
nagyon fontos volt nekem.
Vannak, akik még mindig abban a hitben
élnek, hogy a tudás hatalom.
– Málna, drágám! – Osztriga Mona haját
simogatja; Mona haja hozzátapad
Osztriga véres kezéhez. Osztriga a lány
füle mögé simít egy tincset, és azt
mondja: – Az egy kurva szar könyv volt.
– Jól van – mondja Mona, azzal
elhúzódik Osztrigától, és összefonja a
karját.
Mire Osztriga:
– Jól van. – Azzal bevágja a kocsi ajtaját,
a tenyere véres nyomot hagy az ablakon.
Piros kezét széttárva Osztriga ellép az
autótól. A fejét csóválja, és azt mondja:
– Felejtsetek el! Isten aligátora vagyok,
húzzatok csak le a vécén!
Helen sebességbe kapcsol. Aztán
megérint egy gombot, mire bezáródik az
ajtó Osztriga oldalán.
Osztriga az autó mellett áll, és tompa
hangon üvölt.
– Lehúzhattok, de én akkor is zabálom
tovább a szart! És egyre nagyobb leszek–
üvölti.
Helen indexel, és besorol a külső sávba.
– Elfelejthettek– üvölti Osztriga. Torz,
vörös ördögpofájával, fehéren villogó
nagy fogaival tovább üvölt: – De ez nem
jelenti azt, hogy megszűnők létezni.
Valamiért eszembe jut az első gyapjas
lepke, ami kirepült egy ház ablakán a
massachusettsi Medfordban 1860-ban.
Helen vezetés közben a szemét törölgeti,
és amikor újra a kormányra teszi a kezét,
látom, hogy fehér kesztyűjének
sötétbarna lett az egyik ujja. Nedves. Ez
lesz Helen élete. Jóban, rosszban. Míg a
halál el nem választ.
Mona a kezébe temeti arcát, és elsírja
magát.
Számolni kezdek: egy, kettő, három…
Bekapcsolom a rádiót.
Atérkép szerint a város neve Stone
River. Stone River, Nebraska állam. De
amikor az Őrmester meg én
megérkezünk, a város határában az
átfestett táblán ez áll: „Shivapuram”.
Nebraska.
Lélekszám: 17 000.
Az utca közepén, a szaggatott
felezővonalat a lába közé fogva egy
barnafehér foltos tehén ácsorog, muszáj
félrerántanunk a kormányt, hogy
kikerüljük. A tehén meg csak kérődzik
tovább, mintha mi sem történt volna.
A belváros mindössze két háztömbnyi
vöröstéglás épületből áll. A kö zpontban
sárgán villog a jelzőlámpa a
kereszteződésben. Egy fekete tehén egy
stoptábla fémoszlopának dörgöli az
oldalát. Egy fehér tehén legeli a posta
előtti ládából a rézvirágot. Egy másik
tehén keresztbe fekszik a járdán a
rendőrőrs előtt.
A levegőben curry és pacsu li illata. A
seriff helyettesszandált hord. A seriff
helyettes, a postás, a pincérnő a
kávézóban, a pultos a kocsmában,
mindmind fekete pöttyöt ragasztott a
szemei közé. Ez a bindi.
– A teringettét! – szólal meg az
Őrmester. –Az egész város áttért hindu
hitre.
Az Okkult Csodák Közlönyének e heti
száma szerint mindez a beszélő Júdás-
tehén miatt történt.
A vágóhidakon valami ügyes trükkel rá
kell venni a teheneket, hogy
végigmenjenek a vágócsarnokhoz vezető
folyosón. Miután az állatok megérkeznek
a farmokról, össze vannak zavarodva,
rettegnek. Hosszú órákig vagy akár
napokig utaztak összezsúfolva a
teherautókon, ki vannak száradva, és
egész úton nem aludtak, és amikor
megérkeznek, beterelik őket a többi tehén
közé a vágóhíd előtti hizlalótelepre.
A Júdás-tehénre van szükség, hogy
rávegyék őket, menjenek végig a
folyosón. Ezt a tehenet tényleg így hívják.
A vágóhídon él. Elvegyül a pusztulásra
ítélt tehenek között, aztán felvezeti őket a
vágócsarnokhoz vezető folyosón. A
Júdás-tehén nélkül a riadt, halálra rémült
tehenek soha nem indulnának el.
Egy lépéssel a bárd, a kés vagy a
koponyába fúródó, hegyes acélcsapszeg
előtt, az utolsó pillanatban a Júdás-tehén
félreáll az útból. Életben marad, hogy
aztán halálba kísérhesse a következő
csordát. A Júdás-tehén egész életében ezt
csinálja.
AzOkkult Csodák Közlönye szerint a
Stone Riveri Húsfeldolgozó Üzemben a
Júdás-tehén egy nap megállt.
A Júdás-tehén elállta a vágócsarnokhoz
vezető folyosót. Nem volt hajlandó utat
engedni, nem hagyta, hogy a mögötte
lépdelő csordát levágják. A húsüzem
dolgozói csak álltak és nézték, ahogyan a
Júdás-tehén, mint egy kutya, leül a hátsó
lábára, és barna szemét rájuk szegezve
megszólal.
A Júdás-tehén beszélt.
Azt mondta:
– Ne egyetek húst!
A tehénnek olyan hangja volt, mint egy
fiatal nőnek. A többi tehén toporogva,
testsúlyát egyik lábáról a másikra
helyezve várakozott a Júdás- tehén
mögött.
A dolgozóknak szó szerint leesett az álla
a döbbenettől, a szájukban füstölgő
cigaretták a vérrel borított padlóra
potyogtak. Az egyikük lenyelte a bagót,
amit rágott. Egy nő, kezét a szája elé
kapva felsikoltott.
A Júdás-tehén meg csak ült, felemelte az
egyik mellső lábát, és patájával a
vágóhíd dolgozóira bökve azt mondta:
– A móksához nem a többi élőlény
fájdalmán és szenvedésén keresztül vezet
az út.
A „móksa”, ahogyan azt az Okkult
Csodák Közlönye írja, szanszkrit
kifejezés, a szó jelentése „felszabadítás”,
„felszabadulás”, és a reinkarnáció
karmikus körforgásának végső
állomására utal.
A Júdás-tehén egész délután beszélt.
Arról szónokolt, hogy az ember
elpusztította a természetet. Arról szólt,
hogy az emberiségnek végre fel kéne
hagyni a többi faj kiirtásával. Az
emberiségnek korlátozni kell önmagát, be
kellene vezetni egy kvóta-rendszert, ami
meghatározza, hogy a bolygó
élőlényeinek csak igen kis százaléka lehet
ember. Ha nincsen többségben, az
emberiség úgy élhetne, ahogy akar.
A Júdás-tehén megtanított nekik egy
hindu dalt. A vágóhíd dolgozói együtt
énekeltek vele, miközben a tehén, patáját
a zene ritmusára lóbálva, vezényelt.
A Júdás-tehén megválaszolta az élettel és
halállal kapcsolatos kérdéseiket.
Csak mondta és mondta, monoton
hangon, megállás nélkül.
Most, itt és most, az Őrmester meg én,
már megint azután érkezünk, hogy
megtörtént az esemény.
Boszorkányüldözés. Megnézzük az összes
tehenet,amit aznap szabadon engedtek a
húsüzemben. A város szélén álló vágóhíd
kihalt és csendes. A betonépületeket
rózsaszínre festették. Asrámmá
alakították őket. A vágóhíd előtti
hizlalótelepből veteményest csináltak.
A Júdás-tehén azóta egy szót sem szólt.
Lelegeli a pázsitot a kertekben. A
madárfürdőkből iszik. Az emberek
százszorszép-füzéreket akasztanak a
nyakába.
– A megszállás-varázslatot használják –
mondja az Őrmester. Lefékezünk,
megvárjuk, amíg egy kövér sertés
átballag az úton az autó előtt. Egy vasés
fémárubolt előtt, a járda fölé nyúló
ponyvatető árnyékában disznók és csirkék
pihennek.
A megszállás-varázslat lehetővé teszi,
hogy a tudatunkat egy másik élőlény
testébe vetítsük.
Az Őrmestert nézem, jó hosszan, és csak
annyit mondok: bagoly mondja verébnek.
– Lehet állat vagy ember – mondja az
Őrmester –, gyakorlatilag bármilyen
élőlény testébe belehelyezheted a
tudatodat.
Mire én, ja, az fix.
Ahogy elhajtunk a rózsaszínre mázolt
asrám mellett, az Őrmester azt mondja:
– Szerintem a reinkarnáció csak a
halogatás egy újabb módja.
Igen, igen, igen, bólogatok. Ezt már
kifejtette egyszer.
Az Őrmester kinyújtja a karját, és a
kezemre teszi ráncos, foltos kezét. A
kézfejét őszes szőrzet borítja. Az ujjai
hidegek a pisztolytól. Az Őrmester
megszorítja a kezemet, és azt mondja:
– Ugye szeretsz még?
Van más választásom? – kérdezem.
33. fejezet
Körülöttünk kavarog a tömeg,
nyakpántos topot viselő nők meg
cowboykalapos fickók tülekednek.
Pálcikára tűzött karamellás almát
majszolnak, meg jégforgácsot
papírtölcsérből. Mindenhol por kavarog.
Valaki rátapos Helen lábára, mire Helen
hátralép, és azt mondja:
– Úgy látom, teljesen mindegy, hány
embert ölök meg, sosem lesz elég. Ne
beszéljünk a melóról, mondom.
A földön egymásra fektetett fekete
kábelek. A lámpák fényén túl, a sö
tétben dízelmotoros áramfejlesztők
zúgnak. Gázolaj, mirelit k aja, hányás és
porcukor szaga keveredik.
Manapság ez a szórakozás.
Egy sikoly száll felénk a szélben.
Megpillantom Monát. Egy körhinta,
vakító neonfelirattal: A Polip. A
megcsavarodott küllőkre emlékeztető
fekete fémkarok körbe-körbe forognak.
És közben felemelkednek meg
lesüllyednek. A karok végén egy-egy
ülés, ami a saját tengelye körül forog.
Újra meghallom a sikolyt, és
megpillantom Mona lobogó, piros-fekete
haját. A centrifugális erőtől
felemelkednek az ezüstláncok és az
amulettek. Mona két kézzel kapaszkodik
az ölébe hajtott biztonsági korlátba.
A nyugati civilizáció romjai, a tornyok,
bástyák és kémények kirepülnek Mona
hajából. Elzúg mellettünk egy Ji Csing
érme.
Helen a lányt nézi, és azt mondja:
– Úgy látom, Mona megtalálta a repülés-
varázslatot.
Megint pityegni kezd a csipogóm.
Ugyanaz a szám, amiről a nyomozó
hívott. Máris egy újabb megváltó liheg a
sarkamban.
Minél többen meghalnak, annál kevesebb
a változás. Kikapcsolom a csipogót.
Ahogy a sikítozó Monát figyelem, Helen
azt mondja:
– Valami rossz hír? Á, dehogy, mondom.
Helen, rózsaszín magas sarkúban tipeg a
sáros fűrészporban, átlépi a fekete
kábeleket. Kinyújtom felé a kezemet.
– Tessék – mondom.
Elfogadja. Én pedig nem engedem el.
Úgy tűnik, nem zavarja. Kéz a kézben
sétálunk tovább. És ez jó.
Már csak néhány nagyobb gyűrűje
maradt, úgyhogy nem fáj annyira, mint
gondolnád.
A körhinta cikázik felettünk,
gyémántfehér, smaragdzöld, rubinvörös
fények, türkiz-és zafírkék fények, a
citrom sárgája, a borostyán
narancssárgája. Rockzene üvölt az
oszlopokra szerelt hangszórókból.
Ezek a rockfüggők. Ezek a
csendfóbiások.
Megkérdezem Helent, hogy mikor ült
utoljára óriáskeréken.
Mindenhol csókolózó, kéz a kézben
andalgó párokat látok. Rózsaszín
vattacukorpamacsokat tömködnek
egymás szájába. Sétálnak, kezüket
egymás szűk farmerjának farzsebébe
dugják.
Helen a tömeget fürkészi, és így szól:
– Nem akarlak megbántani, de mikor
csináltad utoljára?
Micsodát, kérdezem.
– Tudod.
Nem vagyok benne biztos, hogy az utolsó
alkalom számít, de kábé tizennyolc éve.
Helen mosolyog, és azt mondja:
– Nem csoda, hogy ilyen mókásan jársz.
Én húsz évnél tartok, John halála óta
számolom – mondja.
Egy összegyűrt újság hever a földön a
fűrészporban, a kábelek között. A három
hasáb széles hirdetés szövege a
következő:
FELHÍVÁS A HELEN BOYLE
INGATLANÜGYNÖKSÉG
ÜGYFELEINEK
Így folytatódik:
„Kísértetjárta házat adtak el Önnek?
Ez esetben hívja a következő
telefonszámot, és vegyen részt az
általunk indítandó csoportperben.”
És Osztriga mobilszáma. Megkérdezem
Helent, miért mondta el neki.
Helen lenéz a hirdetésre. Rózsaszín
cipőjével beletapossa a sárba, és azt
mondja:
– Ugyanazért, amiért nem öltem meg.
Néha olyan szeretetre méltó tud lenni.
Az újságban, a hirdetés mellett egy újabb
halott fotómodell sárral öszszekent
fényképe.
Helen felnéz az óriáskerékre, az
emberekkel teli, pirosan és fehéren
csillogó, himbálózó gondolákra.
– Üljünk fel – mondja.
Egy férfi megállítja a kereket, a gondolák
kilengenek, miközben Helen megén
elhelyezkedünk a piros műanyag
üléseken, a férfi p edig az ölünkbe hajtja
a biztonsági korlátot. Hátralép, meghúz
egy kart, mire bekapcsol a nagy
dízelmotor. Az óriáskerék hirtelen ránt
egyet, mintha hátragurulna, aztán
Helennel felemelkedünk a sötétségbe.
Félúton felfelé az éjszakába a kerék
egyszer csak ránt egyet, és megáll. A
gondola kileng, Helen gyorsan a
biztonsági korlát után kap. Az egyik
ujjáról lecsúszik egy gyémánt szoliter, és
szikrázva hull alá az óriáskerék
tartórúdjai és lámpái között, majd eltűnik
a színek és arcok forgatagában, a
fogaskerekek között.
Helen lenéz utána, és azt mondja:
– Hát ez durván harmincötezer dollár
volt.
Talán nem lesz baja, mondom. Elvégre
gyémánt.
Helen azt mondja, hogy pont ez a gond.
A drágakő” a legkeményebb anyag a
földön, de még az is el tud törni. Jól bírja
az állandó nyomást, de egy gyors és nagy
erejű ütéssel porrá lehet zúzni.
Mona szalad a fűrészporban a
mutatványosok bódéi közt, aztán megáll
az óriáskerék alatt, és két kézzel integetni
kezd. Egy helyben ugrál, és üvölt:
– Hahóóóó! Hé, Helen!
A kerék rándul egyet, és újra elindul. A
gondola kileng, a retikül kiesik Helen
öléből, de még időben utánanyúl, és
elkapja. A táskában még mindig ott van a
szürke kő. Amit Osztrigától kapott
ajándékba a boszorkánygyűlésen. A
retikül helyett végül Helen
határidőnaplója csúszik le az ülésről,
kinyílik a levegőben, és lezuhan a
fűrészporba, mire Mona odaszalad, és
felkapja.
Mona a combjához ütögetve leporolja a
könyvet, aztán, hogy lássuk, minden
rendben van, a feje fölé tartva lóbálja.
Helen azt mondja:
– Nem lehetünk elég hálásak az égnek
Monáért. Mona azt mondta, hogy meg
akarsz ölni, mondom. Mire Helen azt
mondja:
– Nekem meg azt mondta, hogy te akarsz
megölni engem. Egymásra nézünk.
Nem lehetünk elég hálásak az égnek
Monáért, mondom. Mire Helen:
– Veszel nekem karamellás pattogatott
kukoricát?
Közben lenn a földön, egyre távolabb és
távolabb, Mona Helen határidőnaplóját
lapozgatja. Mindennap egy-egy politikai
célpont, aki ellen Helen merényletet
követett el.
Felnézek a lámpák színes fényözönéből a
sötét éjszakai égboltra; egyre közelebb
kerülünk a csillagokhoz. Mona egyszer
azt mondta, hogy az életben a csillagok
létezése a legjobb dolog. De odaát, ahová
az emberek a halál után kerülnek, nem
gyönyörködhetnek a csillagokban.
Képzeld el a távoli világűrt, a hihetetlen
hideget és csendet. A mennyországot,
ahol a csend a jutalom.
Haza kell mennem, hogy elintézzek
valamit, mondom Helennek. Nem
várhatok sokáig, különben nagy gáz lesz.
A halott fotómodellek. Nash. A
rendőrnyomozók. Az egész balhé.
Fogalmam sincs, hogyan szerezte meg az
altatódal szövegét.
Emelkedünk, egyre távolabb kerülünk a
szagoktól, a dízelmotor zúgásától.
Felemelkedünk a hidegbe és a csendbe.
Mona közben a határidőnaplót olvassa, és
egyre jobban összemegy. A tömeg, a
pénzük, a könyökük, a veszkócsiszmájuk,
minden egyre kisebb lesz. Egyre
kisebbek lesznek a büfék bódéi és a
mobilvécék. Halkabb a rockzene és a
sikolyok.
Felérünk a csúcsra. Az óriáskerék megáll,
a gondola kileng. A szél belekap,
rángatja, hátrafújja Helen rózsaszín
hajbuborékját. A neon, a gépzsír, a sár,
ilyen magasságból minden tökéletesnek
tűnik. Tökéletesnek, biztonságosnak és
boldognak. A zenéből már csak valami
tompa dübögés marad.
Valahogy így láthat minket Isten. Helen
lenéz a körhintákra, a mélyben kavargó
színekre és sikolyokra, és azt mondja:
– Örülök, hogy rájöttél a turpisságra. Azt
hiszem, a lelkem mélyén mindig is
bíztam benne, hogy valaki majd lebuktat.
Örülök, hogy te lettél az– mondja.
Nem olyan rossz az élete, mondom. Van
egy csomó ékszere. Meg ott van Patrick.
– Mégis jó – mondja–, hogy van valaki,
aki előtt nincsenek titkaid.
A kosztümje halványkék, de nem olyan,
mint a vándorrigó tojásának kékje.
Inkább olyan, mint a vándorrigótojás,
amit véletlenül megtalálsz, hogy utána
azon parázhass, vajon a fióka ki fog-e
kelni, vagy már elpusztult. És amikor
végül mégis kikel, azon parázol majd,
hogy mi a francot csinálj vele.
Az ölünkben a lehajtható biztonsági
korláttal, Helen a kezemre teszi a kezét,
és azt mondja:
– Mr. Streator, van Önnek keresztneve is?
Carl.
Carl, mondom. Carl Streator.
Megkérdezem, miért mondta, hogy
középkorú vagyok. Helen nevetve
válaszol:
– Mert az vagy. Mindketten azok
vagyunk.
A kerék újra rándul egyet, és elindulunk
lefelé. A szemed, mondom. Kék a
szemed, mondom. Ez az életem.
Miután leérünk, a fickó felnyitja a
biztonsági korlátot, én pedig kinyújtom a
kezemet, hogy segítsek kiszállni
Helennek a gondolából. A fűrészpor
süppedős és puha, mi pedig egymás
derekába kapaszkodva sántikálunk és
botladozunk a tömegben. Odaérünk
Monához, aki még mindig Helen
határidőnaplóját olvassa.
– Menjünk, együnk karamellás
pattogatott kukoricát – javasolja Helen.
– Carl állja a cechet.
Mona, kezében a nyitott
határidőnaplóval, felnéz. Az ajka kissé
kinyílik, pislog egyet, kettőt, hármat,
gyorsan. Aztán felsóhajt, és azt mondja:
– Emlékeztek még a varázskönyvre, amit
keresünk? Azt hiszem, megtaláltuk –
mondja.

34. fejezet
 Egyes boszorkányok rúnákkal, titkos,
kódolt jelekkel írják le a varázsigéiket.
Mona szerint egyes boszorkányok
tükörírással írják le a varázslataikat. Vagy
spirál alakban, a lap középpontjából
indulva, körkörösen haladva kifelé. Vagy
ahogyan az ókori görög átoktáblákon: az
első sort balról jobbra, a másodikat
jobbról balra, a következő megint balról
jobbra, és így tovább. Ezt nevezik
boustrophedonnak, vagy ökörszántás-
formának, mivel a szántóföldön oda-
vissza sétáló ökör mozgását másolja.
Vannak, akik a kígyót másolják, mondja
Mona, ezért a varázsige minden sora
más- más irányba ágazik tovább.
Csak egy szabály volt: a varázsigét el
kellett torzítani. Minél erősebb volt a
varázslat, annál jobban el kellett torzítani,
annál bonyolultabb lett a titkosítása. A
boszorkányok már magukat a torzításokat
is mágikusnak tartották. Héphaisztosz, a
varázslóisten mindig kicsavarodott lábbal
jelenik meg az ábrázolásokon, a rajzokon
és szobrokban.
Minél jobban el van torzítva egy
varázslat, annál nagyobb torzulást okoz
az áldozatnak, annál bizonytalanabbá
teszi. Összezavarja. Eltereli a figyelmét.
Botladozni kezd. Kába lesz a feje. Nem
tud koncentrálni.
Mint az éneklő és táncoló Nagy
Testvér.
A kavicsos parkolóban, félúton a vurstli
és Helen autója között, Mona kinyitja a
határidőnaplót, és úgy tartja, hogy a
cirkusz fényei átvilágítsanak a lapon.
Először csak Helen aznapi jegyzeteit
látni. Egy nevet: „Antonio Cappelle
százados”, meg néhány ingatlanos
megbeszélést. Aztán, ahogy a színes
fények felvillannak a lap mögött, felsejlik
valami halvány minta a papíron, piros
szavak, sárga mondatok, kék bekezdések.
– Láthatatlan tinta – suttogja Mona
kezében a határidőnaplóval.
Halvány, mint a vízjel, mint a
szellemírás.
– A kötés árulta el a naplót – magyarázza
Mona.
A határidőnapló sötétvörös bőrbe van
kötve, a borító itt-ott már fényes feketére
kopott a sok tapogatástól.
– Emberbőr – mondja Mona.
Basil Frankieházában találtam, mondja
Helen. Egy szép, régi és üres könyvnek
tűnt. Frankieházával együtt került Helen
tulajdonába. A borítón egy ötágú csillag
látható.
– Ez egy pentagram– mondja Mona.–
Mielőtt a könyv borítójára került, ez egy
tetoválás volt. Ez a kis dudor itt –
folytatja, és megérinti egy helyen a könyv
gerincét –, ez egy mellbimbó.
Mona becsukja a könyvet, odanyújtja
Helennek, és azt mondja:
– Tapogasd meg! Baromi régi – mondja.
Helen kinyitja a retiküljét, előveszi kis
fehér kesztyűjét, felhúzza és begombolja.
Azt mondja: – Tartsd!
Mona a könyvet nézi, és előre-hátra
lapozgat. Azt mondja:
– Ha tudnám, mit használtak tinta helyett,
azt is tudnám, hogyan lehet elolvasni.
Ha a szöveget ammóniával vagy ecettel
írták, magyarázza Mona, akkor
vöröskáposztát kell főzni, és a levével be
kell kenni a lapokat, hogy a tinta lilává
színeződjön.
Ha spermával írták, akkor UV lámpa
fényénél el lehet olvasni.
Ezekrépalével firkálták le a
varázsigéiket? – kérdezem. Mona azt
mondja:
– Csak a legerősebb varázslatok
szövegét.
Ha tiszta kukoricakeményítő oldatot
használtak, akkor jóddal kell bekenni,
hogy kirajzolódjanak a betűk.
Ha citromlét használtak, mondja Mona,
akkor fel kell melegíteni a lapokat, hogy
az írás megbarnuljon.
– Nyald meg– mondja Helen–, hátha
savanyú. Mona becsapja a könyvet.
– Ez egy mumifikált emberbőrbe kötött,
ezer éves boszorkánykönyv, amit
valószínűleg ősrégi ondóval írtak. –
Mona azt mondja Helennek:
– Nyald meg te!
Helen azt mondja:
– Oké, értem. De akkor gyorsan fordítsd
le.
Mire Mona:
– Nem én hurcolászom magammal a
könyvet tíz éve. Nem én vágtam tönkre,
nem én firkáltam tele mindenféle
marhasággal. – Mona két kézzel fogja a
könyvet, és Helen orra alá dugja. – Ez
egy ősi könyv. A görög és a latin
archaikus változatában írták, meg régi,
elfeledett rúnákkal – mondja.
– Nem tudom csak úgy ukmukfukk
lefordítani.
– Tessék – mondja Helen, és kinyitja a
retiküljét. Kivesz egy összehajtogatott
lapot, odaadja Monának, és azt mondja: –
Itt van egy másolat az altatódalból. Ezt a
részletet egy Basil Frankienevű férfi
fordította. Ha sikerül megtalálnod az
eredeti varázsigét a könyvben, akkor le
tudod fordítani az összes, ezen a nyelven
írt szövegrészt. Ahogy a rosette-i kővel
megfejtették a hieroglif írást – mondja.
Mona kinyújtja a kezét, hogy elvegye az
összehajtogatott lapot.
Megelőzöm, és kikapom Helen kezéből a
papírt, aztán megkérdezem, hogy mi a
fenéről beszélünk egyáltalán. Úgy
emlékszem, megállapodtunk, hogy az
összes példányt elégetjük, mondom.
Széthajtogatom a lapot– a
mondókáskönyv huszonhetedik oldala,
valamelyik könyvtárból loptuk –, azt
javaslom, hogy gondoljuk végig még
egyszer a dolgot.
– Biztos, hogy ezt akarod tenni Monával?
– kérdezem Helentől. A varázsige már
tönkretette az életünket. Ráadásul,
mondom, amit Mona tud, azt előbbutóbb
Osztriga is tudni fogja.
Helen belebújtatja az ujjait a fehér
kesztyűbe. Bekapcsolja a gombokat,
aztán Mona felé nyújtja a kezét, és azt
mondja:
– Add ide a könyvet!
– Meg tudom csinálni – mondja Mona.
Helen a fejét rázza, és azt mondja:
– Nem, Mr. Streatornak igaza van. Ez a
könyv megváltoztatná az életedet.
Az éjszakai levegőt távoli, halk sikítások
és ragyogó színek töltik meg. Mona azt
mondja:
– Nem.– Két kézzel megragadja a
könyvet, és magához szorítja.
– Látod – mondja Helen.– Már el is
kezdődött. Ha felcsillan a remény, hogy
egy kis hatalmat szerezz, máris többet
akarsz.
Megmondom Monának, hogy adja oda a
könyvet Helennek. Mona hátat fordít
nekünk, és azt mondja:
– Én találtam. Egyedül én tudom
elolvasni. – A válla fölött rám néz, és így
folytatja:
– Te, te meg csak el akarod pusztítani,
hogy eladhasd a sztorit. Mindenre
magyarázatot akarsz találni, hogy ne
legyen para beszélni róla.
Helen azt mondja:
– Mona, drágám, ne csináld!
Mona a másik válla fölött Helenre pillant,
és azt mondja:
– Neked meg azért kell, hogy uralkodhass
a világon. Te mindent pénzben mérsz. –
Mona előregörnyed, a végén úgy tűnik,
mintha az egész testével körülölelné a
könyvet, aztán lenéz rá, és azt mondja:
– Egyedül én vagyok tisztában vele, hogy
milyen értékeket rejt.
Megmondom neki, hogy hallgasson
Helenre.
– Ez azÁrnyak könyve – mondja Mona–,
az igaziÁrnyak könyve. Egy igazi
boszorkány tulajdona volt. Engedjétek
meg, hogy lefordítsam. El fogom
mondani, hogy mi van benne. Ígérem.
Én, hát én meg összehajtogatom a lapot,
amin az altatódal van, és a farzsebembe
gyűröm. Közelebb lépek Monához.
Helenre pillantok, aki biccent.
Mona még mindig háttal áll nekünk.
– Feltámasztom Patricket. Feltámasztom
az összes csecsemőt – mondja.
Hátulról átkarolom Mona derekát, és
felkapom. Mona sikítozik és rúgkapál,
sarokkal megrúgja a sípcsontomat,
összevissza vonaglik, de nem engedi el a
könyvet, én meg átnyúlok a hóna alatt, és
megfogom az emberbőrbe kötött
varázsige-gyűjteményt. A halott ember
mellbimbóját. Mona mellbimbóját. Mona
sikítozik, és a kezembe, az ujjam közötti
puha bőrbe mélyeszti a körmét.
Belekarmol a kézfejembe, de végül
sikerül elkapnom a csuklóját, aztán
hátracsavarom a karját és felemelem. A
könyv a földre esik, Mona arrébb rúgja, a
sötét parkolóban távoli sikolyok
hallatszanak, senki sem lát bennünket.
Ezt az életet kaptam. Ez a lányom, akiről
tudom, hogy egy nap el fogom veszíteni.
Egy fiú miatt. A rossz jegyek miatt. A
drogok miatt. Ez a törés valahogy
elkerülhetetlen. Ez a hatalmi harc. Nem
számít, milyen szuper apukának
gondolod magad, egy szép napon akkor is
ebben a szószban fogsz ülni.
Rosszabb dolgokat is csinálhatsz a
szeretteiddel annál, hogy megölöd őket.
Porfelhő száll, ahogy a könyv a földre
esik. Ráüvöltök Helenre, hogy vegye fel.
Abban a pillanatban, ahogy Mona
kiszabadul, Helen meg én hátraugrunk. A
könyv Helennél van, én meg körülnézek,
hogy észrevett-e bennünket valaki.
Mona ökölbe szorított kézzel felénk
fordul, piros és fekete haja az arcába lóg.
Az ezüstláncai és az amulettjei a hajába
gabalyodnak. Narancssárga ruhája
félrecsúszik és ráfeszül a testére, az egyik
oldalon elszakadt a nyakkivágása,
kilátszik csupasz válla. A szandálját
lerúgta, úgyhogy most mezítláb van. A
szeme megvillan sötét rasztái mögött,
visszaveri a vurstli fényeit, a távoli
kiáltások akár az ő szűnni nem akaró
kiáltásainak visszhangjai is lehetnének.
Rémisztően néz ki. Mint egy gonosz
boszorkány. Egy „varázslónő”. Egy torz
démon. Nem a lányom többé.
Olyasvalakivé változott, akit valószínűleg
soha többé nem fogok érteni. Idegen lett.
A fogai közt sziszegi:
– Megölhetnélek. Megölhetnélek –
ismétli.
Beletúrok a hajamba. Megigazítom a
nyakkendőmet, betűröm és lesimítom az
ingemet. Számolni kezdek: egy, kettő,
három… Aztán megmondom neki, hogy
ebben téved, viszont mi, Helen meg én,
simán meg tudnánk ölni őt. Megmondom
neki, hogy bocsánatkéréssel tartozik Mrs.
Boyle-nak.
Ezt nevezik kemény szeretetnek.
Helen csak áll, fehér kesztyűbe bújtatott
kezében a könyv, és Monát nézi. Mona
hallgat.
Az áramfejlesztőkből felszálló füst, a
kiabálás, a rockzene, a színes fények
betöltik a csendet. A csillagok az éjszakai
égbolton meg se mukkannak.
Helen felém fordul, és azt mondja:
– Jól vagyok. Induljunk. – Előveszi és a
kezembe nyomja a slusszkulcsot. Mi
pedig, Helen meg én, megfordulunk és
elindulunk az autó felé. Ahogy
hátranézek, látom, hogy Mona arcát a
kezébe temetve röhög.
Röhög.
Amikor észreveszi, hogy figyelem,
abbahagyja, de még mindig mosolyog.
Megmondom neki, hogy törölje le a
képéről az önelégült vigyort. Különben
is, minek örül, kérdezem.

35. fejezet
Én vezetek, Mona a hátsó ülésen,
összefont karral. Helen mellettem, az
ölében a nyitott varázskönyv, egyenként
az ablakhoz emeli a lapokat, hogy
átsüssön rajtuk a napfény. Közöttünk az
első ülésen Helen mobilja csörög.
A Basil Frankie házában talált
kézikönyvek, mondja Helen, otthon
vannak. Görög, latin és szanszkrit
szótárak. Ősi ékírásokról szóló könyvek.
Könyvek az összes holt nyelvről. Ezek
közül valamelyikben Helen biztosan talál
majd valamit, amivel le tudják fordítani a
varázskönyvet. Az altatódal lesz a
kódkulcs, a rosette-i kő, amivel megfejti
a könyvben található varázslatokat.
Megszólal Helen mobilja.
A visszapillantó tükörben figyelem,
ahogyan Mona az orrában turkál, addig
gyúrja a taknyot a farmerja szárán, amíg
kemény, sötét gombóc nem lesz belőle.
Felemeli a fejét, a szemét forgatja, és
végül Helen tarkójára szegezi a tekintetét.
Helen mobilja csörög.
Mona Helen rózsaszín hajába pöccinti a
takonygombócot.
Helen mobilja csörög. Helen, szemét a
varázskönyvre szegezve odalöki nekem a
mobilt, ami végigcsúszik az ülésen, és a
combomnak ütődik.
– Mondd, hogy nem érek rá! – mondja.
Talán a külügyminisztériumból keresik,
hogy megbeszéljék a következő
merénylet részleteit. Vagy egy másik
állami szervtől egy újabb,
kalandfilmbeillő, titkos megbízatással.
Hogy kinyírjon egy drogbárót. Vagy
félreállítson egy többszörösen visszaeső
bűnözőt.
Mona kinyitja és az ölébe teszi zöld
brokátba kötött Tükörkönyvét, a
boszorkánynaplót, és firkálni kezd bele a
színes filctollaival.
A telefonban egy női hang.
Az egyik ügyfeled, mondom Helennek. A
mellkasomhoz szorítom a mobilt, a nő azt
mondja, hogy tegnap éjjel egy levágott
emberfej gurult le a lépcsőn a házában,
mondom.
Helen a varázskönyvet lapozgatva azt
mondja:
– Ez az ötszobás holland gyarmati stílusú
ház lehet, a Feeney Drive-on. A fej eltűnt,
mielőtt leérkezett a hallba? – kérdezi.
Megkérdezem.
Igen, eltűnt, nagyjából a lépcső felénél,
mondom Helennek. Egy ocsmány,
gonoszan vigyorgó, véres fej. A nő a
telefonban mond valamit.
Csorba volt a foga, mondom. A nő elég
zaklatottnak tűnik. Mona olyan erősen
nyomja a lapra a színes filctollat, hogy
megcsikordul a papíron.
Helen, még mindig a varázskönyvet
olvasva, azt mondja:
– Eltűnt. Akkor gond egy szál se.
A nő a telefonban azt mondja, ez megy
minden éjszaka.
– Hívjanak rágcsálóirtót – javasolja
Helen. Egy újabb lapot emel az ablakhoz,
hogy megnézze a napfényben. – Mondd,
hogy nem vagyok itt– teszi hozzá.
Mona egy férfit és egy nőt rajzol a
Tükörkönyvbe; beléjük csap a villám,
elgázolja őket egy tank, és elvéreznek, de
úgy, hogy a vér a szemükből dől. Az
agyuk kifröccsen a fülükön keresztül. A
nő méretre készíttetett kosztümöt visel, és
rengeteg ékszert. A férfin kék nyakkendő
van.
Számolni kezdek: egy, kettő, három…
Mona fogja a férfit meg a nőt, és vékony
csíkokra tépi őket.
Újra megszólal a mobil, felveszem.
A mellkasomra szorítom a telefont, és
megmondom Helennek, hogy valami
fickó keresi. Azt állítja, hogy a
zuhanyrózsája vért permetez.
Helen, a varázskönyvet az ablak előtt
tartva, azt mondja:
– A hatszobás a Pender téren. Mire Mona
hátulról:
– A Penderkörtéren. A Pender téri házban
a levágott kéz mászik elő a
szemétledobóból. – Mona résnyire húzza
az ablakot, aztán a résen kidobálja a
csíkokra tépett férfit és nőt.
– A levágott kéz a Palm Corneren van–
javítja ki Helen. – A Pender körtéren a
harapós fantom-dobermann zaklatja a
lakókat.
Megkérem a férfit, hogy tartsa.
Megnyomom a piros, HOLD feliratú
gombot.
Mona a szemét forgatva azt mondja:
– A harapós kísértet a spanyol stílusú
házban van, az egyik Millstone sugárútról
nyíló utcában. – Mona piros filctollal ír a
naplójába, a lap középen kezdi, és
csigavonalban halad kifelé.
Továbbszámolok: kilenc, tíz, tizenegy…
Helen az ablakhoz nyomja a
varázskönyvet, a kézzel írt, halvány
sorokra sandítok.
– Mondd, hogy kiszálltam az
ingatlanbizniszből – mondja. Végighúzza
az ujját az elmosódott szavak alatt, és azt
kérdezi: – A házaspárnak, a Pender
körtéri házban, kamasz gyerekei vannak,
ugye?
A férfi a telefonban igennel válaszol.
Helen hátrafordul, Monát nézi, Mona
éppen egy újabb takonygombócot pöcköl
felé.
– Akkor mondd meg neki, hogy a
helyében én nem a vérrel teli fürdőkád
miatt aggódnék.
Megkérdezem, mi lenne, ha csak úgy
mennénk tovább. Benéznénk pár
könyvtárba. Meglátogatnánk néhány
turisztikai látványosságot. Esetleg még
egy vurstlit. Vagy nemzeti emlékművet.
Jókat nevetnénk, kieresztenénk a gőzt.
Egyszer már olyanok voltunk, mint egy
család, miért ne lehetne visszacsinálni.
Még mindig szeretjük egymást,
elméletileg. Mit szóltok hozzá? –
kérdezem.
Mona előrehajol, és kitép néhány szálat a
hajamból. Aztán Helen felé fordul, és az
ő rózsaszín hajából is kitép néhány szálat.
Helen előredől, a varázskönyv fölé, és azt
mondja:
– Hé, Mona, ez fájt!
Az én családomban, mondom, a szüleim
meg én minden perpatvart el tudtunk
simítani egy szenvedélyes paccsíszí
játszmával.
Mona belegöngyöli a csigavonalban
teleírt papírlapba a rózsaszín és barna
hajszálakat.
Megmondom Monának, hogy nem
szeretném, ha ő is elkövetné ugyanazokat
a hibákat, amiket én. A visszapillantó
tükörben nézem, és azt mondom neki,
hogy amikor annyi idős voltam, mint ő,
én sem voltam hajlandó szóba állni a
szüleimmel. Húsz évig nem beszéltem
velük.
Mona keresztülszúrja egy biztosítótűvel
az összehajtogatott lapot, amiben a
hajszálaink vannak.
Megint megszólal Helen mobilja, egy
férfi keresi. Egy fiatalember.
Osztriga. És mielőtt le tudnám tenni, azt
mondja:
– Hé, apu, ajánlom figyelmedbe a holnapi
lapokat. – Azt mondja:– Találsz benne
egy kis meglepetést. – Azt mondja:–
Most pedig Málnával akarok beszélni.
Mona a neve, mondom. Mona Sabbat.
– Igazából Mona Steinner – jegyzi meg
Helen, miközben az ablak elé tartja a
varázskönyv egyik lapját, és megpróbálja
kisilabizálni a varázsige titkosírással írt
szövegét.
Mona azt kérdezi:
– Osztriga az?– Két kézzel előrenyúl a
hátsó ülésről, a telefon után kap, és azt
kiabálja: – Beszélni akarok vele! – Azt
kiabálja: – Osztriga! Osztriga, náluk van
a varázskönyv!
Én meg közben próbálom az úton tartani
a kocsit, és összecsukom Helen mobilját.

36. fejezet
Alakásomban, a plafonon, a paca
helyén most egy hatalmas fehér folt virít.
A főbérlő egy levelet tűzött rajzszöggel a
bejárati ajtóra. A zaj helyett síri csend
fogad. A szőnyeget apró
műanyagdarabok borítják, öszszetört
ajtók és támívek. Hallom a
villanykörtében duruzsoló izzószálat.
Hallom a karórám ketyegését.
 A hűtőben egy doboz romlott tej.
Kárba veszett az a rengeteg fá jdalom és
szenvedés. A nagy darab sajtot kék
penész borítja. A hamburger megszürkült
a műanyag csomagolásban. A tojásnak
ránézésre semmi baja, de ennyi idő után,
természetesen, kizárt, hogy még nem
romlott meg. A rengeteg fáradozás és
gyötrelem, ami ezeknek az
élelmiszereknek az előállításával jár,
most mehet a szemétbe. Hiába gürizett az
a sok nyomorult tehén és borjú, az összes
kaját ki kell dobni.
A főbérlő azt írja, hogy a fehér folt a
plafonon még csak az alapozó fe sték.
Azt mondja, ha már nem szivárog tovább
a cucc a falból, újrafestik az egész
mennyezetet. A fűtést feltekerték, hogy
az alapozó gyorsan megszáradjon. A
vécéből elpárolgott a víz fele. A virágaim
porszárazak. A mosogató alatti bűzelzáró
szifon félig üres, a gázok
visszaszivárognak a
szennyvízcsatornából. A régi életem,
minden, amit régen az otthonomnak
hívtam, szarszagú.
Az alapozót azért kenték a plafonra,
hogy a felső szomszédom földi
maradványai ne tudjanak leszivárogni a
lakásomba.
Odakint a nagyvilágban még mindig
maradt harminckilenc mondókás- könyv.
Könyvtárakban, könyvesboltokban,
magánembereknél. Meg lehet még plusz-
mínusz, nem is tudom, pár tucat.
Helen ma az irodában van. Amikor
eljöttem, az asztalánál ült, elbástyázta
magát görög, latin és szanszkrit
szótárakkal, meg mindenféle
lexikonokkal. Szerzett egy kis üveg jódot,
vattával felkeni a lapokra, hogy pirosra
fesse a láthatatlan szavakat.
A lilakáposzta levét is vattával keni fel a
lapokra, lilára festve további láthatatlan
szavakat.
A kis üvegek, vattacsomók és szótárak
mellett egy lámpa hever. Egy vezeték lóg
ki belőle, aminek a másik végét bedugták
egy konnektorba.
– Ez egy röntgenoszkóp – magyarázza
Helen. – Béreltem. – Felkattint egy
kapcsolót a szerkezet oldalán, és a nyitott
varázskönyv fölé tartva lapozgatni kezd,
míg egy ragyogó rózsaszín betűkkel teli
oldalhoz nem ér. – Ezt ondóval írták.
A könyvben nincsen két egyforma
kézírással írt varázsige.
Monaaz asztalánál ül, az iroda
előszobájában, a vurstli óta egyetlen
kedves szava sem volt hozzánk. A
rendőrségi rádióvevőn szünet nélkül
érkeznek a riasztások.
Helen kikiabál Monának:
– Tudsz egy jó kifejezést arra, hogy
„démon”? Mire Mona visszakiabál:
– Helen Hoover Boyle. Helen rám néz, és
azt mondja:
– Olvastad a mai újságot?
Félretol egy könyvkupacot, a könyvek
alatt egy kilapított újság van. Lapozgatni
kezdi, míg egy egész oldalas hirdetéshez
nem ér. Ez a hirdetés első sora:
FELHÍVÁS: látta ezt a férfit?
Az újságoldal nagy részét egy régi
fénykép tölti ki, egy esküvői fotó, amin
én meg Gina mosolygunk, húsz éve. A
képet valószínűleg az esküvői
értesítőnkből szedték, amit az újság egy
ősrégi, vasárnapi számában jelentettünk
meg. Az esküvői értesítőnkből, amelyben
közhírré tettük egymás iránti
elkötelezettségünket és szerelmünket.
Hogy miket ígértünk egymásnak. Hogy
mit fogadtunk meg. Ez a szavak ereje.
Míg a halál el nem választ.
Alatta a következő szöveg olvasható:
„A rend őrség keresi a képen látható
férfit, hogy kihallgathassa számos,
közelmúltban történt halálesettel
kapcsolatban. Negyvenéves, százhetvenöt
centiméter magas, a testsúlya nyolcvan
kilogramm, a haja barna, a szeme zöld.
Fegyvertelen, de rendkívül veszélyes.”
A képen látható férfi olyan fiatal és
ártatlan. Nem én vagyok. A nő halott. Ez
a két ember két kísértet. A fénykép alatt
így folytatódik a szöveg:
„Jelenleg a Carl Streator álnevet
használja. Gyakran hord kék
nyakkendőt.”
Alatta meg:
„Ha ismeri az illető tartózkodási helyét,
kérjük, hívja a rendőrséget.”
Hogy Osztriga vagy a rendőrség adta-e
fel a hirdetést, nem tudom.
Helen meg én csak állunk, és a
fényképet nézzük, aztán Helen azt
mondja:
– Nagyon csinos volt a feleséged. Igen,
az volt, mondom.
Helen ujjain, sárga kosztümjén, faragott
és lakkozott antik asztalán piros meg lila,
jód és káposztáié foltok. A pacáknak
ammónia-és ecetszaguk van. Helen a
könyv fölé tartja a röntgenoszkópot, és az
ősi répalével írt szöveget olvassa.
– Találtam egy varázsigét, amivel repülni
lehet – mondja.– És biztos van köztük
szerelmi varázslat is. – Előre-hátra
lapozgat, a lapokból fing- és húgyszag
árad a káposzta meg az ammónia miatt. –
Itt van az altatódal
– mondja–, megtaláltam. Ősi zulu
nyelven.
Az iroda előszobájában Mona telefonál.
Helen a karomra teszi a kezét, és egy
lépéssel hátrébb tol az asztalától.
– Ezt figyeld!– mondja, aztán kezét a
halántékához nyomja, és becsukja a
szemét.
– Minek kellene történni? – kérdezem.
Mona leteszi a telefont.
A nyitott varázskönyv egyszer csak
megmozdul Helen asztalán. Felemelkedik
az egyik sarka, aztán az átellenes sarka is.
Elkezd magától becsukódni, aztán
kinyílik, becsukódik, kinyílik, egyre
gyorsabban és gyorsabban, míg végül a
levegőbe emelkedik az asztalról. Helen –
még mindig csukott szemmel– némán
mozgó ajkával szavakat formál. A könyv,
ez a szárnyával verdeső, cikázó seregély,
a plafon alatt repked.
A rendőrségi rádióvevő recsegve
megszólal:
– Tizenhetes egység. – Azt mondja:–
Kérem, menjenek ki a Weeden sugárút
5680-ba, az északkeleti városrészbe, a
Helen Boyle Ingatlanügynökség
irodájába, vegyék őrizetbe a helyszínen
tartózkodó, körözés alatt álló fehér férfit,
és hozzák be kihallgatásra…
A varázskönyv hangos csattanással az
asztalra zuhan. Jód, ammónia, ecet,
káposztáié fröccsen szét mindenfelé.
Iratok és könyvek potyognak a padlóra.
Helen felkiált:
– Mona!
Megmondom Helennek, hogy legyen
szíves, ne ölje meg. Ne ölje meg a lányt.
Helen foltos kezével megfogja a kezemet,
és azt mondja:
– Azt hiszem, jobb, ha most eltűnsz
innen. – Azt kérdezi: – Emlékszel még,
hol találkoztunk először? – Aztán
suttogva hozzáteszi: – Ma este, ugyanott.
Az otthoni üzenetrögzítőm megtelt. A
postaládámat any-nyira telegyömöszölték
számlalevelekkel, hogy csak papírvágó
késsel tudom kiszabadítani a borítékokat.
A konyhaasztalon egy félig felépített
bevásárlóközpont. A dobozon látható kép
nélkül is könnyen fel lehet ismerni, mert
már elkészült a parkoló. A falak a
helyükön. A beüvegezett ablakok és ajtók
bekészítve. A tetőelemek és a nagy fűtő-
hűtő egységek még a dobozban. A
terepidomok egy lezárt
műanyagzacskóban.
A lakás falain nem törnek át hangok.
Senki hangja. A hetekig tartó utazás,
Helen és Mona társasága elég volt ahhoz,
hogy elfelejtsem, milyen csodálatos tud
lenni a csend.
Bekapcsolom a tévét. Egy fekete-fehér
vígjátékot adnak, amiben egy férfi
meghal, aztán öszvérként támad fel. Meg
kell tanítania valakinek valamit. Hogy
megmentse a saját lelkét. Az öszvértestbe
zárt férfilélek.
Megint megszólal a csipogóm, a
rendőrség, a megváltóim, az üdvözülés
felé űznek.
A rendőrség vagy a főbérlő, valaki
biztosan figyeli a lakásomat.
A padlót, a szobák padlóját, egy
széttaposott fűrésztelep darabkái borítják.
Aztán ott vannak egy vasútállomás alvadt
vércseppekkel borított, öszszezúzott
romjai. Körülötte egy orvosi-fogorvosi
rendelő épületének millió apró darabja.
Egy repülőtéri hangár, szétlapítva. Egy
kompkikötő, széttaposva. A véres romok
és műanyagdarabok, amiket akkora meló
volt összerakni, most szétszórva hevernek
a padlón, és ahogy járkálok, ropognak a
cipőm talpa alatt. Ez maradt a rendes
életemből.
Bekapcsolom az éjjeliszekrényen álló
rádiós ébresztőórát. Törökülésben a
padlóra ülök, aztán a kezemmel
összekotrom a benzinkutak, ravatalozók,
hamburgeres bódék, spanyol monostorok
romjait. A vérrel és porral borított
műanyagdarabokat egy nagy kupacba
gyűjtöm, miközben a rádióból big band
és szvingzene szól. A rádióból kelta
népzene, gettórap, indiai szitárzene szól.
Előttem egy halomban szanatóriumok és
filmstúdiók, gabonasilók és olajfinomítók
darabjai. A rádióból elektronikus
tánczene, reggae és keringő szól.
Katedrálisok, börtönök és kaszárnyák
romjai hevernek előttem halmokba rakva.
A kis ecsettel és a ragasztóval
gyárkéményeket, tetőablakokat,
geodéziai kupolákat és minareteket rakok
össze. Római kori vízvezetékek
folytatódnak art deco
penthouselakásokban, amelyek
ópiumbarlangokban folytatódnak,
amelyek vadnyugati szalonokban
folytatódnak, amelyek hullámvasutakban
folytatódnak, amelyek kisvárosi Carnegie
könyvtárakban folytatódnak, amelyek
sorházakban folytatódnak, amelyek
egyetemi előadótermekben folytatódnak.
Hetekig voltam úton Helen és Mona
társaságában, teljesen elfelejtettem, hogy
milyen fontos a tökéletességre való
törekvés.
A számítógépemen megtalálom a
bölcsőhalálos sztori vázlatát. Az utolsó
fejezetet. Ezek azok a sztorik, amiket a
szülők meg nagyszülők félnek elolvasni,
és félnek nem elolvasni. Igazából nincsen
semmi új információ a bölcsőhalállal
kapcsolatban. Az ötlet annyiból állt, hogy
mutassuk meg, hogyan dolgozzák fel a
szülők ezt a tragédiát. Hogyan lépnek
tovább. Megmutathatjuk a mélyről
fakadó lelkierőt és részvétet, amelyet
ezek az emberek felfedeztek magukban.
Ezt mutassuk meg.
A hirtelen csecsemőhalálról csak annyit
tudunk, hogy nincsen benne rendszer. A
csecsemő meghalhat az anyja karjában is.
A sztori még nincsen befejezve.
A jegyzetkészítés a legjobb módszer,
hogy elfecséreld az életedet. A
legkönnyebben úgy úszhatod meg, hogy
élj, ha csak megfigyelsz. A részleteket. És
beszámolsz róluk. Ne vegyél részt
semmiben. Hagyd, hogy Nagy Testvér
énekeljen és táncoljon helyetted. Menj el
újságírónak. Legyél jó megfigyelő. A
közönség hálás tagja.
A rádióban egy keringőt punkzene követ,
amit rockzene követ, amit rap követ, amit
gregorián ének követ, amit kamarazene
követ. A tévében valaki megmutatja,
hogyan kell feltrancsírozni a lazacot.
Valaki megmutatja, hogyan süllyedt el a
Bismarck csatahajó.
Összeragasztok néhány kiugró
ablakfülkét, bordás boltozatot,
dongaboltozatot, poroszsüveg boltozatot,
lépcsőt, karzatvilágító ablaksort,
mozaikpadlót, acél függönyfalat,
faszerkezetes oromfalat, jón pilasztert.
A rádióból afrikai dobzene szól, meg
francia sanzonok, egymásra keverve.
Előttem a padlón kínai pagodák és
mexikói haciendák, Cape Cod stílusú
gyarmati házak elemei összekeverve. A
tévében egy golfozó begurítja a lyukba a
labdát. Egy nő tízezer dollárt nyer, mert
fejből tudja Lincoln elnök gettysburgi
beszédének első sorát.
Az első ház, amit életemben összeraktam,
egy háromemeletes, manzárdtetős, két
lépcsőfeljárós – egy a családnak elöl, egy
meg a cselédeknek hátul – épület volt. A
szobákban apró égőkkel felszerelt fém-és
üvegcsillárok lógtak. Az étkező
parkettapadlójának elemeit hat hétig
vagdostam és ragasztgattam. A
feleségem, Gina éjszakákat töltött azzal,
hogy a zeneszoba mennyezetére felhőket
és angyalokat fessen. Az étkezőben a
kandallóba saját kezűleg vágtam
„fahasábokat” apró csiszolt
üvegdarabokból, amelyeken átvilágított a
mögöttük elhelyezett apró izzó fénye. Az
étkezőasztalt megterítettük kis
tányérokkal, és Gina éjszakánként
rózsákat festett a tányérok szélére. Akkor
nagyon fontosak voltak számunkra ezek
az éjszakák, kettesben, tévé és rádió
nélkül, miközben Katrin aludt. Azon az
esküvői fotón ez a két ember szerepelt. A
makett házat Katrin második
születésnapjára csináltuk. Azt akartuk,
hogy minden tökéletes legyen benne.
Kellett valami bizonyíték, ami a
tehetségünket és az intelligenciánkat
igazolja. Egy remekmű, ami túlél
bennünket.
Narancs-, benzinés ragasztószag
keveredik a szarszaggal. Összekentem a
ragasztóval a kezemet, tornácok, széles
ablakok és légkondik ragadnak a
tenyerembe. A pólómra forgóajtók,
mozgólépcsők és fák tapadnak;
felhangosítom a rádiót.
Az a rengeteg munka, szeretet,
erőfeszítés és idő, az egész életem kárba
veszett. Mindent tönkretettem, amiről azt
hittem, hogy túl fog élni.
Aznap délután, amikor hazajöttem a
munkából, és megtaláltam őket, a kaját a
hűtőben hagytam. A ruhákat a
szekrényben. Aznap délután, amikor
hazajöttem, és rájöttem, hogy mit tettem,
ez volt az első ház, amit széttapostam. Az
örökös nélküli örökséget. Az apró
csillárokat, az üvegből készült tüzet, a
lapostányérokat. A nyomaim – a cipőm
talpába ragadt apró ajtók, polcok, székek,
ablakok és a vércseppek – a repülőtérig
vezettek.
A reptérnél véget értek a nyomok.
Most meg itt ülök, és kifogytam az
alkatrészekből. A falakból, tetőkből és
korlátokból. Ez itt előttem a padlón csak
egy összeragasztózott véres romhalmaz.
Nem tökéletes, és nincsen befejezve, ezt
csináltam az életemből. Akárhogy is, nem
valami nagyszabású terv szerint alakítom
az életemet.
Csak abban reménykedhet az ember,
hogy egyszer talán felfedez valami
rendszert a dolgokban, ám ez
gyakorlatilag soha nem következik be.
Még ha van is valami terved, a
képzeleted akkor is határt fog szabni. Én
mindig valami jobbra vágytam ennél.
Vadászkürtök hangja harsan a rádióból,
aztán telexgép kattogását hallani, egy
férfi közli a hallgatókkal, hogy egy újabb
halott fotómodellt találtak. A tévében a
lány mosolygós fényképét mutogatják.
Megint letartóztattak valakit, a modell
fiúját. A boncolás során kiderült, hogy
post mortem nemi aktus nyomait találták
az áldozaton.
Megint megszólal a csipogóm. Az új
megváltóm keres.
A zsaluk és ajtók miatt a tenyerem tele
dudorokkal, felemelem a telefont.
Vízvezetékektől és esővízcsatornáktól
rücskös ujjammal egy számot tárcsázok,
amit sosem fogok elfelejteni.
Egy férfi veszi fel.
Apu, mondom. Én vagyok az, apu,
mondom.
Megmondom, hol lakom. Megmondom,
mi a nevem. Megmondom, hol
dolgozom. Megmondom, hogy tudom,
minden jel arra utal, mármint Gina és
Katrin halálával kapcsolatban, hogy én
tettem, de ez nem igaz. Én csak
elmenekültem.
Azt mondja, tudja. Látta a mai újságban
az esküvői fényképünket. Tudja, hogy ki
vagyok most.
Néhány hete elhajtottam a házuk előtt.
Elmesélem, hogy láttam őt meg anyát,
éppen kertészkedtek. Leparkoltam
valamivel lejjebb az utcában, egy virágzó
cseresznyefa alatt. Az autómat, Helen
autóját, rózsaszín szirmok borították. Ő is
meg anya is, mondom, mind a ketten jól
néznek ki.
Megmondom neki, hogy mennyire
hiányzik. És hogy szeretem.
Megmondom, hogy jól vagyok.
Megmondom, hogy fogalmam sincs, mit
tegyek. Megmondom, hogy azért minden
rendben lesz.
Aztán csak hallgatok. Várom, hogy
abbahagyja a sírást, és bocsánatot tudjak
kérni tőle.

37. fejezet
A Gartoller kúria a
holdfényben, a György
korabeli stílusban
épült,
nyolc sz obás, hét fürdőszobás, négy
kandallós palota, amely üres és fehér.
Visszhangzik, ahogy a fényesre csiszolt
padlón lépkedünk. A házban koromsötét
van. És hűvös, bútorok és szőnyegek
nélkül.
– Tessék – mondja Helen.–
Csinálhatjuk itt is, ahol nem látnak
bennünket. – Felkattint egy
villanykapcsolót az egyik
ajtómélyedésben.
A mennyezet olyan magasan van, hogy
akár az égbolt is lehetne. A hatalmas
csillár – akkora, mint egy kristályból
készült meteorológiai léggömb – fénye
óriási tükrökké változtatja a magas
ablakokat. Az árnyékunk elterül
mögöttünk a fapadlón. A száznegyven
négyzetméteres bálteremben állunk.
Én, hát én meg közben munkanélküli
lettem. A rendőrség a nyomomban van. A
lakásom szarszagú. Megjelent rólam egy
egész oldalas fénykép az újságban. Egész
nap a főbejárat előtti bokrok közt
rejtőztem, vártam, hogy besötétedjen.
Hogy megérkezzen Helen Hoover Boyle,
és elmondja, mit forgat a fejében.
A hóna alá szorítja a varázskönyvet. A
lapokon rózsaszín és lila pacák. Kinyitja,
és megmutatja nekem a varázsigét,
megmutatja az eredeti, idegen nyelvű
zagyvalék alá, fekete tollal írt szavakat.
– Mondd ki!– szólal meg Helen. A
varázsigét?
– Olvasd fel hangosan!– mondja.
Megkérdezem, mi fog történni. Helen azt
mondja: –Vigyázz a csillárra!
Olvasni kezd, lassan, monoton hangon
mormolja a szavakat, mintha számolna,
mintha a szavak számok lennének.
Ahogy olvasni kezd, a vállán lógó
retikülje felemelkedik a derekáról. Egyre
magasabbra emelkedik, míg végül
megfeszül a vállszíj, és a retikül Helen
feje fölött lebeg, mint egy sárga lufi.
Helen tovább olvas, mire felemelkedik a
nyakkendőm, és az arcom előtt lebeg.
Mint egy kék kobra a kígyóbűvölő
kosarából, úgy tekereg, az orromat
csiklandozza. Felemelkedik Helen
szoknyájának szegélye, mire Helen fél
kézzel elkapja, és visszanyomja a lába
közé. Csak olvas tovább, a cipőfűzőim a
levegőben táncolnak. Helen lelógó
fülbevalói, a gyöngyök és smaragdok a
füle mellett lebegnek. Gyöngynyaklánca
felemelkedik az arca elé. Aztán tovább, a
feje fölé, ahol úgy ragyog, mint valami
gyöngyglória.
Helen felnéz rám, és olvas tovább.
A sportzakóm lebegni kezd. Helen egyre
magasabb lesz. Most egy magasságban
van a szemünk. Aztán már fel kell
néznem rá. A lábfeje spiccben, az ujjai
lefelé mutatnak, a föld fölött lebeg. Előbb
az egyik, majd a másik sárga cipője is
lecsúszik a lábáról, és koppan a fapadlón.
A hangja még mindig monoton és tompa,
de ahogy Helen lenéz rám, mosolyog.
Aztán az egyik lábam felemelkedik a
padlóról. A másik lábam elernyed, és
rugdalózni kezdek, mintha mély vízbe
estem volna, a szilárd talajt keresem, a
medence alját. A karomat széttárva
próbálok megtámaszkodni. Rúgkapálok,
de közben a lábam egy síkba kerül a
testemmel, és végül arccal lefelé, két…
három… négy méter magasból bámulom
a bálterem padlóját. Én és az árnyékom
egyre távolodunk egymástól. Az
árnyékom egyre kisebb és kisebb lesz.
Helen azt mondja:
– Carl, vigyázz!
Ekkor valami hideg és törékeny tárgy
fonódik körém. Hegyes darabkái a
nyakam köré tekerednek és a hajamba
akaszkodnak.
– A csillár, Carl – kiáltja Helen. – Légy
óvatos!
A fenekem eltűnik a kristálycseppek és –
szilánkok sűrűjében, foglyul ejtett egy
remegő, csilingelő polip. A hideg
üvegkarok és műgyertyák. A végtagjaim
belegabalyodnak a lelógó
kristályláncokba. A poros
kristályfüggőkbe. A pókhálókba és a
döglött pókokba. Az egyik tűzforró izzó
megégeti a karomat a zakómon keresztül.
Ilyen magasan a padló fölött,
bepánikolok, gyorsan megkapaszkodom
az egyik üveg lámpakarban, mire a
hatalmas, szikrázó csillár kileng és
rázkódni kezd, cseng és csilingel.
Csillogó kristálydarabkák pattognak a
padlón. A csillár ide-oda leng, én pedig
benne vagyok a közepében.
– Hé! – kiáltja Helen. – Össze fogod
törni!
A következő pillanatban már ott lebeg
mellettem, a csillámló kristályfüggöny
túloldalán. Az ajka mozog, néma
szavakat formál. Rózsaszín körmével
szétnyitja a kristályfüggönyt, rám
mosolyog, és azt mondja:
– Próbálj úgy helyezkedni, hogy a jobb
oldalad legyen felfelé.
A könyv most nincsen nála, félrehajtja a
kristályokat, és közelebb úszik.
Két kézzel kapaszkodom az egyik üveg
csillárkarba. A milliónyi szikrázó darabka
együtt rezdül a szívdobbanásaimmal.
– Mintha víz alatt lennél – mondja Helen,
és kikötözi a cipőfűzőmet. Aztán lehúzza
a lábamról a cipőt, és ledobja. Maszatos
ujjaival már a másik cipőfűzőmet oldozza
ki, amikor az első cipő a padlóra zuhan. –
Rajta– mondja, és a kezét a hónom alá
dugja. – Most vedd le a zakódat!
Helen kihajítja a csillár belsejéből a
zakómat. Aztán a nyakkendőmet. Leveti
a kosztümkabátját, és hagyja, hogy
leessen. Körülöttünk a csillár millió
darabból álló, vibráló kristályüveg
szivárványa. A száz apró izzó hője. A
forró villanykörték felületén égő por
illata. És mi a vakító vibrálás üreges
középpontjában lebegünk.
Csak a fényben és a hőben úszunk.
Helen némán formálja a szavakat, és úgy
érzem, mintha a szívem langyos vízzel
telne meg.
Helen fülbevalói, az ékszerei szikrázva
ragyognak. Csak a kristályszemek
csilingelését hallom. Egyre lassabban
lengünk, és végre sikerül ellazulnom.
Körülöttünk millió csilingelő, szikrázó
csillag: ilyen érzés lehet Istennek lenni.
És ez, ez is, az én életem.
Kellene egy kéró, ahol meghúzhatom
magam, mondom. A rendőrség elől. Nem
tudom, mit csináljak. Helen a karját
kinyújtva azt mondja: – Gyere!
Megfogom a kezét. Ő pedig nem enged
el. Csókolózunk. És ez jó.
Helen azt mondja:
– Egy darabig itt maradhatsz.– Rózsaszín
körmével megpöccinti az egyik csillogó
kristálygömböt, amelyet úgy csiszoltak,
hogy ezer irányba szórja a fényt. Azt
mondja: – Mostantól fogva bármit
megtehetünk. Bármit
– mondja.
Csókolózunk, és Helen a lábujjával
lehúzza a zoknimat. Csókolózunk, és
közben kigombolom Helen blúzát. A
zokni, a blúz, az ing, Helen harisnyája.
Van, ami leesik a padlóra, van, ami
fennakad a csilláron.
Feldagadt a lábfejem, elfertőződtek a
sebek, Helen térdén bevarasodott heg,
még akkor sérült meg, amikor Osztriga
megtámadta; sehogy sem tudjuk elrejteni
egymás elől a sebeinket.
Húsz év telt el azóta, és most mégis itt
vagyok, valahol, ahová álmomban sem
gondoltam volna, hogy még egyszer
eljuthatok, és megmondom Helennek,
hogy azt hiszem, éppen most zúgok belé.
Helen csinos és szexi, ragyog a csillár
fénygömbjében, és mosolyogva hátraveti
a fejét.
– Erről van szó! – mondja.
Belezúgtam. Belezúgtam. Helen Hoover
Boyle-ba.
A nadrágom és Helen szoknyája aláhull a
kupacra, a varázskönyv ott hever a cipők
és a lepotyogott kristályok közt.

38. fejezet
A Helen Boyle
Ingatlanügynökség
zárva; kopogok, mire
Mona kiki
abál az ablakon:
– Ma zárva tartunk!
Visszakiabálok, hogy nem ügyfél vagyok.
Odabent Mona a számítógép előtt ül,
gépel. Minden két-három leütés
után felnéz a billentyűzetről a
képernyőre. A képernyő tetején, nagy b
etűkkel a következő szó látható:
„Összefoglaló”
A rendőrségi rádióvevő recsegve
megszólal: kilenc-tizenkettes kód.
Mona tovább pötyög, és azt mondja:
– Fel kéne jelentselek testi sértésért. Nem
tudom, miért nem tettem még meg.
Talán mert a szívén viseli a sorsunkat,
mármint Helen sorsát meg az enyémet,
mondom. Mire Mona:
– Nem, nem erről van szó.
Azért nem fog kitálalni a rendőrségnek,
mert még mindig szeretné megkapni a
varázskönyvet.
Erre Mona nem mond semmit. Megfordul
a székében, és felhúzza a blúzát. A karja
alatt, a bordáinál lila véraláfutások
virítanak fehér bőrén.
A kemény szeretet.
Helen kikiabál az irodájából:
– Nem tudsz véletlenül egy szinonimát
arra, hogy„meggyötört”?– Helen asztalán
nyitott könyvek. Mindkét lábát kidugja az
asztal alól, az egyiken rózsaszín, a
másikon sárga cipőt v isel.
A rózsaszín selyemmel bevont kanapét,
Mona XIV. Lajos korabeli faragott
asztalát, az előszobaasztalt, amelynek
oroszlánkaromban végződnek a lábai,
mindent vékony porréteg borít. A virágok
elhervadtak és megsárgultak a büdös,
poshadt vízzel teli vázákban.
A rádióvevő megreccsen: három-
tizenegyes kód.
Sajnálom, mondom. Nem volt szép
tőlem, hogy így megszorítottam.
Összecsípem a nadrágom élét, és
felhúzom a szárát, hogy megmutassam
Monának a sípcsontjaimon éktelenkedő
lila véraláfutásokat.
– Ez más – mondja Mona.–
Önvédelemből csináltam. Dobbantok
párat, hogy lecsússzon a nadrágom szára,
és megmondom Monának, hogy már
egész jól van a talpam. És hogy
köszönöm.
Helen kiszól az irodából:
– Mona? Hogyan lehet másként mondani
azt, hogy „feltrancsíroz”?
Mire Mona:
– Mielőtt elmész, beszédem van veled.
A belső irodában Helen lehajtott fejjel búj
valami könyvet. Egy héber szótárat.
Mellette egy latin nyelvkönyv. Alatta egy
könyv az arámi nyelvről. Mellette egy
összehajtogatott lap, rajta az altatódal
szövege. Az asztal mellett szemétkosár,
tele papír kávéspoharakkal.
Szia, mondom.
Helen felnéz. Zöld kosztümkabátjának
hajtókákán kávéfolt. A nyitott
varázskönyv a héber szótár mellett. Helen
egyet, kettőt, hármat pislog, és azt
mondja:
– Mr. Streator.
Megkérdezem, hogy meghívhatom-e
ebédre. Még mindig nem kerestem meg
John Nasht, még nem csaptam össze vele.
Reménykedtem, hogy esetleg Helentől
kapok majd valami fegyvert. Egy
láthatatlanná tévő varázslatot, mondjuk.
Egy elme-irányító varázslatot. Valamit,
amivel megúszhatnám, hogy meg kelljen
ölnöm Nasht. És arra is kíváncsi vagyok,
mondom, hogy mit fordít.
Helen egy lappal letakarjaa
varázskönyvet, és azt mondja:
– Ma nagyon elfoglalt vagyok.– Helen
vár, egyik kezében toll. A másikkal
becsukja a szótárat. Azt mondja: – Nem a
rendőrség elől kellene bujkálnod?
Megkérdezem, hogy mit szólna egy
mozihoz. Mire ő:
– Ez a hétvége nem jó.
És ha szerzek két koncertjegyet? –
kérdezem. Helen legyint.
– Azt csinálsz, amit akarsz – mondja.
Szuper, mondom. Akkor randizunk.
Helen a füle mögé dugja a tollat, bele
rózsaszín hajába. Kinyit egy másik
könyvet, és a héber szótár tetejére teszi.
Az ujját a lapok közé dugja, felnéz, és azt
mondja:
– Nem mintha nem kedvelnélek. De most
tényleg nagyon-nagyon sok a dolgom.
A nyitott varázskönyvben, az egyik lap
szélén egy név, megakad rajta a szemem.
A mai dátum alá írták, a margóra, a mai
merénylet célpontjának nevét. Carl
Streator nevét.
Helen becsukja a varázskönyvet, és azt
mondja:
– Nem haragszol, ugye?
A rendőrségi rádióvevő recseg: hét-kettes
kód.
Megkérdezem, eljön-e ma este a
Gartoller házba. Az iroda ajtajában állok,
és megmondom Helennek, nagyon
várom, hogy újra együtt legyünk.
Szükségem van rá.
Helen mosolyog, és azt mondja:
– Erről van szó!
Az iroda előszobájában Mona elkapja a
csuklómat. Felkapja és a vállára akasztja
a retiküljét, aztán bekiabál Helennek:
– Leugrom kajálni. – Felém fordul, és azt
mondja:– Beszélnünk kell, de nem itt.–
Azzal kinyitja az ajtót, és kimegyünk.
A parkolóban, az autóm mellett állva
Mona a fejét rázza, és azt mondja:
– Fogalmad sincs, hogy mi folyik itt, mi?
– Szerelmes vagyok. Bocs, bazmeg.
– Helenbe?– kérdezi. Csettint egyet az
arcom előtt, és azt mondja:
– Dehogy vagy szerelmes.– Sóhajt, és azt
mondja: – Hallottál már a szerelmi
varázslatról?
Valamiért eszembe jut a halott nőket
kefélő Nash.
– Helen talált egy varázsigét, amivel
csapdába ejtett – magyarázza Mona.–
Ahatalmába kerített. Igazából nem vagy
szerelmes.
– Tényleg?
Mona mélyen a szemembe néz, és azt
mondja:
– Mikor jutott eszedbe utoljára, hogy
elégesd a varázskönyvet? – A földre
mutat, és azt mondja: – Ez? Ezt nevezed
szerelemnek? Ez Helen módszere, hogy u
ralkodjon feletted.
Egy autó parkol le mellettünk, Osztriga ül
benne. Megrázza a fejét, hogy a haja ne
lógjon a szemébe, a kormányt fogja,
minket néz. Borzas, szőke haja, mint a
madárfészek. Kétoldalt az arcán két
párhuzamos vonal, két csúnya heg. Mint
a sötétvörös indián harci festés.
Megszólal a mobilja, Osztriga felveszi, és
beleszól:
– Doland, Dimms és Dorn ügyvédi iroda.
A teljes hatalomátvétel.
– De én akkor is szeretem Helent.
– Nem– mondja Mona. Osztrigára pillant.
– Csak azt hiszed, hogy szereted.Helen
átvágott téged.
– De ez akkor is szerelem.
– Sokkal régebb óta ismerem Helent,
mint te – mondja Mona. Összefonja a
karját, és az órájára pillant. – Ez nem
szerelem. Csak egy gyönyörű, bájos
varázslat, amivel Helen a rabszolgájává
tesz.

39. fejezet
Atudósok szerint az ókori görögök
úgy hitték, a gondolataik nem tőlük
származnak. Ha valami gondolatuk
támadt, azt valamelyik isten vagy istennő
parancsának tekintették. Apolló szólt,
hogy viselkedjenek bátran.
Athéné szólt, hogy habarodjanak bele
egymásba.
 Ha manapság valaki meglátja egy
tejfölös chips reklámját, már rohan is a
boltba, hogy vegyen belőle.
A tévé, a rádió meg Helen Hoover Boyle
varázsigéi teljesen összezavarják a
fejemet, már azt sem tudom, mit akarok
igazából. Már azt sem tudom, hogy
magamnak hihetek-e.
Este elmegyünk Helennel a
régiségkereskedésbe, a nagy
raktáráruházba, ahol Helen megrongálta a
bútorokat. Odabent sötét van, az ajtók
zárva, de Helen ráteszi a kezét egy
lakatra, elmormol valami varázsigét, és
az ajtó kitárul. Nem szólal meg a riasztó.
Nem történik semmi. A bútorlabirintus
mélyén bolyongunk, a mennyezetről sötét
csillárok lógnak. A holdfény besüt a
tetőablakokon.
– Ugye milyen simán megy – mondja.–
Bármit megtehetünk.
Nem, mondom, csakő tehet meg bármit.
– Szeretsz még? – kérdezi Helen.
Ha akarja. Nem tudom. Neki elhiszem.
Helen felnéz a csillárokra, ezekre a
himbálózó, aranyozott kristályketrecekre,
és azt mondja:
– Nem zavarunk le egy gyors menetet?
Mintha lenne választásom, mondom.
Nem tudom megállapítani, hogy mit
akarok én, és mire vesz rá Helen.
Nem tudom megmondani, hogy mit
akarok valójában, és mi az, amire csak
rávettek, hogy akarjam.
A szabad akaratról beszélek. Hogy
létezik-e olyan, vagy mindent Isten
sugallatára teszünk, mondunk és
akarunk? Létezik-e szabad akarat, vagy a
tömegmédia és a kultúra irányít
bennünket, a vágyainkat és tetteinket,
születésünk pillanatától fogva? Nekem
vajon van szabad akaratom, vagy Helen
átvette a hatalmat az elmém felett a
varázslataival?
Egy Regency stílusú, erezett diófából
készült szekrény előtt állok, amelynek
hatalmas fazettázott tükrök vannak az
ajtaján, Helen végigsimít a faragott
csigákon meg virág-füzéreken, és azt
mondja:
– Lépj át velem a halhatatlanságba.
Mint ez a bútor, amely sorra utazza végig
az életeket, olyanok vagyunk, és közben
végignézzük, hogyan halnak meg a
szeretteink. Élősködők vagyunk.
Szekrények. Helen meg én, mi a
kultúránk csótányai vagyunk.
A tükrös ajtón mély, átlós bevésés, Helen
ejtette a gyémántgyűrűjével egyszer
régebben. Amikor még gyűlölte ezeket a
halhatatlan kacatokat.
Képzeld el az örökkévalóságot, ahol egy
ötven évig tartó házasság olyan, mint egy
egyéjszakás kaland. Képzeld el az
egymást villámgyorsan váltó trendeket és
divatirányzatokat. Képzelj el egy világot,
amely évszázadról évszázadra egyre
jobban túlnépesedik és egyre
reményvesztettebb lesz. Képzeld el, hogy
addig váltogatod a vallásokat, otthonokat,
étrendeket és szakmákat, hogy a végén
minden elértéktelenedik. Képzeld el,
hogy annyit utazol a világban, hogy már
minden négyzetcentijét unod. Képzeld el,
hogy újra meg újra át kell élned
ugyanazokat a dolgokat, szerelmet és
gyűlöletet, versengést és győzelmet, míg
végül az életedből egy melo- dramatikus
szappanopera lesz. És kábé annyira
mozgat meg egy ember születése vagy
halála, mint amikor kidobsz egy hervadt
virágot.
Megmondom Helennek, hogy szerintem
mi már most is halhatatlanok vagyunk.
Mire Helen:
– A hatalom az én kezemben van. –
Kinyitja a retiküljét, és előhúz belőle egy
összehajtogatott papírlapot, megrázza,
hogy szétnyíljon.– Tudod, hogy mi az a
Jövendölés”?– kérdezi.
Nem tudom, hogy mit tudok. Azt sem
tudom, hogy mi igaz. Abban is
kételkedem, hogy tudok-e egyáltalán
bármit is. Meséld el, mondom.
Helen letekeri a selyemsálját a nyakáról,
és letörölgeti a port a szekrényajtón lévő
hatalmas tükrökről. Ez egy Regency
stílusú, olajfa intarziás szekrény III.
Napóleon korabeli, tűzi aranyozású
vasalatokkal, legalábbis a ráakasztott
tájékoztató szerint. Helen azt mondja:
– A boszorkányok bekennek egy tükröt
olajjal, aztán elmondanak egy varázsigét,
és már látják is a jövőt.
A jövőt, mondom, remek. Fedélrozsnok.
Kudzu. Nílusi sügér.
Per pillanat még abban sem vagyok
biztos, hogy a jelent látom-e.
Helen felemeli a lapot, és olvasni kezd.
Ugyanazon a monoton, kántáló hangon,
ahogyan a repülős varázslatot mormolta,
felolvas néhány rövid sort. Aztán
leengedi a kezét, és azt mondja:
– Tükröm, tükröm, mondd meg nekünk,
mi vár ránk a jövőben, ha szeretjük
egymást, és élünk a megszerzett új
hatalmunkkal.
Aző új hatalmával.
– A „tükröm, tükröm” részt én tettem
hozzá – büszkélkedik Helen. Megfogja és
megszorítja a kezemet, de én nem
szorítom vissza. Helen azt mondja:– Ezt a
varázslatot már kipróbáltam az irodában a
púdertartóm tükrével, de az olyan volt,
mintha mikroszkópon keresztül néznél
tévét.
A tükörben meglátom elmosódott
körvonalainkat, a két test egymás felé
úszik, és a tükörképeink szürke masszává
olvadnak össze.
– Áruld el – folytatja Helen–, mutasd
meg nekünk a közös jövőnket!
Alakok jelennek meg a szürkeségben.
Fények és árnyak úsznak át a tükrön.
– Látod – mondja Helen.– Azok ott mi
vagyunk. Megfiatalodva. Ezt is meg
tudom csinálni. Úgy nézel ki, mint a
fényképen az újságban. Az esküvői fotón.
Minden elmosódott. Nem tudom, hogy
mit látok.
– Nézd csak – mondja Helen. Az állával a
tükör felé bök. – A világ urai vagyunk.
Dinasztiaalapítók.
De mikor lesz elég? A fülemben cseng
Osztriga hangja; Osztriga meg az ő
túlnépesedős dumája.
Hatalom, pénz, kaja, szex, szerelem.
Mennyi kell, hogy elégedettek legyünk,
vagy ha egy keveset szerzünk ezekből, az
csak olaj a tűzre?
Semmit sem látok a jövő állandóan
változó szürke masszájában. Csak a
múltat látom, de abból egyre többet. Még
több problémát, még több embert.
Csökkenő biodiverzitást. Még több
szenvedést.
– Látom, hogy örökre együtt maradunk –
mondjaHelen. Ha tényleg ezt akarja,
mondom.
Mire Helen:
– Ezt meg hogy érted?
Úgy értem, ahogy akarja, mondom. Itt ő
mozgatja a szálakat. Elveti bennem apró
magvait. Gyarmatosít. Megszáll engem.
A tömegmédia, a kultúra, minden a
bőröm alá petézik. Nagy Testvér eltelít
szükségletekkel.
Tényleg kell egy nagy ház, egy gyors
autó és ezer gyönyörű szexpartner?
Tényleg szükségem van ezekre a
dolgokra? Vagy csak belém nevelték,
hogy akarjam őket?
Ezek a dolgok tényleg jobbak, mint azok,
amelyekkel már rendelkezem? Vagycsak
belém nevelték, hogy mindig elégedetlen
legyek azzal, amim van? Talán valami
varázslat hatása alá kerültem, ami azt
sugallja, hogy soha semmi nem elég jó?
A kavargó, örvénylő szürke massza a
tükörben bármi lehet. Mindegy, mit hoz a
jövő, a végén úgyis csalódni fogunk.
Helen kézen fog. Megfogja mindkét
kezemet, magához húz, és azt mondja:
– Nézz rám! Mona mondott neked
valamit? – kérdezi. Belezúgtál magadba,
mondom. Elegem van abból, hogy
kihasználsz.
A fejünk felett a csillárok ezüstösen
ragyognak a holdfényben.
– Mit mondott Mona?– faggatózik Helen.
Számolni kezdek: egy, kettő, három…
– Ne csináld ezt – mondja Helen.–
Szeretlek.– Megszorítja a kezemet, és azt
mondja: – Ne zárj ki magadból!
Továbbszámolok: négy, öt, hat…
– Olyan vagy, mint a férjem – mondja.–
Csak boldoggá akarlak tenni.
Mi sem egyszerűbb, mondom, olvass rám
egy „boldoggá tevő” varázslatot. Mire
Helen:
– Ilyen varázsige nem létezik. Erre ott
vannak a drogok – mondja.
Elegem van abból, hogy tönkrevágjuk a
világot. Rendet akarok tenni a
zűrzavarban, amit okoztunk. A
népességrobbanás. A
környezetszennyezés. A varázslatok.
Ugyanaz a varázsige hozhatja rendbe az
életemet, amelyik tönkretette.
– Rendbe tudjuk tenni a dolgokat–
mondja Helen.– Még több varázslattal.
A varázslatot helyrehozó varázslatot
helyrehozó varázslat, és az élet olyan
nyomorúságos lesz, hogy el sem tudjuk
képzelni. Ilyen a jövő, amit a tükörben
látok.
Mr. Eugene Schieffelin meg a seregély,
Spencer Baird meg a ponty, a történelem
tele van zseniális emberekkel, akik helyre
akartak hozni dolgokat, de csak tovább
rontottak a helyzeten.
El akarom égetni a varázskönyvet.
Megmondom Helennek, hogy mit mesélt
Mona. Megbabonázott, hogy halhatatlan
rabszolgájává tegyen, aki az idők
végezetéig imádja és szolgálja őt.
– Hazudik– mondja Helen.
De honnan tudhatnám ezt? Kinek
higgyek?
A tükörben a szürkeség, a jövő, talán
azért látom olyan zavarosnak, mert most
mindent olyan zavarosnak látok.
Helen elengedi a kezemet. A Regency
stílusú szekrényekre mutat, a föderalista
stílusú asztalokra, az olasz reneszánsz
fogasokra, és azt mondja:
– Ha a valóság csak varázslat, és igazából
nem is vágysz arra, amire vágysz… – Az
arcomba hajol, és azt mondja: – Ha nem
létezik szabad akarat. Ha igazából nem
tudod, amit tudsz. Igazából nem szereted,
akiről azt hiszed, hogy szereted. Akkor
miért érdemes élni?
Semmiért.
Csak állunk a bútorok közt.
Képzeld el a távoli világűrt, a hihetetlen
hideget és csendet, ahol a feleséged és a
gyereked vár.
Helen, mondom. Elkérem a mobilját.
A folyékony szürkeség még mindig ott
kavarog a tükörben, Helen kinyitja a
retiküljét, és ideadja a telefonját.
Kinyitom, és a 911-et tárcsázom.
Egy női hang szól bele:
– Rendőrség, tűzoltóság vagy mentők?
Mentők, mondom.
– A helyszín? – kérdezi a hang.
Megadom a kocsma címét a Harmadik
sugárúton, ahol Nash meg én találkozunk,
a kocsmát a kórház közelében.
– Kérem, mondja el, hogy mi történt!
Negyven hivatásos mazsorett rosszul lett
a kimerültségtől. Egy női röplabdacsapat,
amelynek tagjait szájon át kell
lélegeztetni. Egy fotómodellekből álló
társaság, akiknek sürgős emlővizsgálatra
van szüksége. Megmondom a nőnek,
hogy ha dolgozik náluk egy John Nash
nevű mentő- orvos, őt küldjék a
helyszínre. Megmondom, hogy ha nem
találják Nasht, ne vesződjenek.
Visszaadom Helennek a mobilt. Rám néz,
pislog, egyet, kettőt, hármat, lassan.
– Mire készülsz? – kérdezi.
Nem maradt más lehetőségem, az
egyetlen módja, hogy szabad legyek, ha
megteszem azt, amit nem akarok
megtenni. Megállítom Nasht. Vallomást
teszek a rendőrségen. Elfogadom a
büntetésemet.
Önmagam ellen kell lázadnom.
Ez a boldogság keresésének ellentéte. Azt
kell megtennem, amitől a legjobban
félek.
40. fejezet
Nash chilit kanalaz egy mély tálból. A
Harmadik sugárúti bár egyik hátsó
asztalánál ül. A pultos kiterülve a pulton,
a két karja még mindig a bárszékek fölött
leng. Az egyik bokszban két férfi és két
nő, arccal előre az asztalra borulva. A
cigarettáik a hamutartóban füstölnek,
csak félig égtek le. A mosdóhoz vezető
folyosón egy férfi hever. A
biliárdasztalon kiterülve egy másik hulla,
még mindig a dákot szorongatja. A
bárpult mögött, a konyhában egy rádió
légköri zörejt sugároz teljes hangerővel.
Valaki zsíros kötényben, arccal a
grillezőre borulva fekszik a húspogácsák
között, a grillező pattog és serceg, a fickó
arcából felszálló édes, sűrű füst a plafon
felé kígyózik.
Az egyetlen fényforrás a Nash
asztalán lobogó gyertya. Nash felnéz, a
szája piros a chilitől, és azt mondja: –
Gondoltam, négyszemközt szeretnéd
megbeszélni a dolgot.
Fehér mentős egyenruhában van.
Mellette egy hulla, ugyanolyan mentős
egyenruhában. – A társam – mondja Nash
a holttest felé biccentve. Ahogy biccent,
lófarokba fogott haja, a kis fekete
pálmafa, ide-oda billeg a feje búbján.
Piros chilifoltok éktelenkednek
egyenruháján. Nash azt mondja:– Már
nagyon rég esedékes volt, hogy e
laltassam.
A hátam mögött kinyílik a bár ajtaja,
egy férfi lép be. Megáll, körülnéz.
Legyezni kezdi a füstöt. – A picsába? –
nyögi. Becsukódik mögötte az ajtó.
Nash leszegi az állát, és két ujjal
kotorászni kezd a mellényzsebében.
Előhúz egy fehér kartotéklapot, amin
piros és sárga kajafoltok virítanak, és
tompa, monoton hangon, mintha
számolna, felolvassa a mondókát. Mint
Helen.
A férfi az ajtóban, hát neki meg fennakad
a szeme. Megbicsaklik a térde, aztán
eldől, mint egy zsák krumpli.
Én meg csak állok.
Nash visszadugja a kartotéklapot a
mellényzsebébe, és azt mondja:
– Hol is tartottunk?
Megkérdezem, hogy hol találta meg a
mondókát. Mire Nash:
– Hármat találhatsz. – Azt mondja:– Az
egyetlen helyen, ahol nem tudod
megsemmisíteni.
Megfogja a sörösüveget, rám bök az üveg
hosszú nyakával, és azt mondja:
– Gondolkodj!– Azt mondja:– Törd a
fejed!
A könyv, a Versek és mondókák a világ
minden tájáról sosem fog eltűnni, mindig
ott lesz majd, hogy az emberek
megtalálják. Ott lesz az orruk előtt. Ott,
ezen a bizonyos helyen, mondja Nash.
Sosem lehet kiirtani.
Valamiért eszembe jut a fedélrozsnok. A
vándorkagyló. Meg Osztriga.
Nash belekortyol a sörébe, aztán az
asztalra teszi az üveget, és azt mondja:
– Törd a fejed!
A fotómodellek, mondom, a
gyilkosságok. Nem helyes, amit csinál,
mondom. Mire Nash:
– Feladod?
Muszáj belátnia, hogy nem helyes halott
nőkkel közösülni. Nash megfogja a
kanalát, és azt mondja:
– A jó öreg Kongresszusi Könyvtár.
Munkában az adódollárok.
A fenébe.
Belemeríti a kanalát a chilivel teli
tányérba. A szájába teszi a kanalat, aztán
azt mondja:
– És nem te fogsz kioktatni arról, hogy
milyen bűnös dolog a nekrofília. – Azt
mondja:– Te vagy az utolsó, aki erről
kioktathat engem.
– Nash chilivel teli szájjal azt mondja: –
Tudom, hogy ki vagy.
Lenyeli a chilit, és azt mondja:
– Még mindig körözés alatt állsz.
Lenyalja a szájáról a chilit, és azt
mondja:
– Post mortem nemi aktus nyomai, mi?
Nash az egyik üres székre mutat, leülök.
– Nekem ne próbáld beadni – hajol előre
a székében Nash–, nekem ne próbáld
beadni, hogy nem az volt életed legjobb
dugása.
Megmondom neki, hogy kussoljon.
– Nem ölhetsz meg – mondja Nash.
Belemorzsol egy marék sós kekszet a
chilis tálba, és azt mondja:
– Te meg én, egyformák vagyunk, mint
két tojás. Megmondom neki, hogy az más
volt. Én a feleségemmel csináltam.
– Mindegy, hogy a feleséged vagy nem –
magyaráz Nash –, egy hulla akkor is csak
egy hulla. Amit csináltál, az nekrofília.
Nash a kanalával kevergeti a sós kekszet
meg a piros chilit, és azt mondja:
– Ha megölnél, az ugyanolyan lenne,
mintha magadat ölnéd meg.
Megmondom, hogy kussoljon.
– Nyugi– mondja Nash.– Senkinek sem
írtam levelet erről. – Nash belapátol a
szájába egy adag chilitől pirosló kekszet.
– Hülyeség lett volna – mondja.– Úgy
értem, gondolj csak bele.– Újabb adag
chilit lapátol a szájába. – Elég, ha valaki
elolvassa a levelet, máris megjelenik a
konkurencia, arra meg ki a francnak van
szüksége.
Tökéletlen és mocskos, ilyen a világ,
amiben élek. Fényévekre Istentől, itt
maradtam ezekkel az emberekkel.
Mindenki a hatalmat akarja
megkaparintani. Mona, Helen,
Nash, Osztriga. Mindenki gyűlöl, aki
ismer. Mindannyian gyűlöljük egymást.
Mindannyian rettegünk egymástól. Az
egész világ az ellenségem.
– Te meg én – mondja Nash–, mi
senkiben sem bízhatunk.
Üdvözöllek a pokolban.
Ha Mona nem tévedett, amikor Marxot
idézte, akkor Nash megölése valójában
azt jelentené, hogy megmentem őt.
Visszaterelném Istenhez. És bűnei alól
feloldozva visszatérhetne az
emberiséghez.
Összetalálkozik a tekintetünk, Nash ajka
némán mozogni kezd. Chiliszagú a
lehelete.
Az altatódalt mormolja. Keményen
megnyomja a szavakat, mintha ugatna,
annyira keményen, hogy chilihab
buggyan ki a szájából. A piros
chilicseppek szétfröccsennek. Elhallgat,
és a mellényzsebébe kukkant. Belenyúl,
hogy kivegye a kartotéklapot. Két ujjal
fogja a lapot, és olvasni kezd. De a lap
olyan mocskos, hogy Nash kénytelen
beletörölni az abroszba, aztán újra
hozzáfog, hogy felolvassa az altatót.
Nash öblös és telt hangja. A végzet
moraja.
Elhomályosul a tekintetem, a világ
elmosódott szürke masszává változik. Az
izmaim elernyednek és megnyúlnak. A
szemem fennakad, a térdem megroggyan.
Ilyen érzés, amikor meghalsz. Amikor
megváltást nyersz.
De mostanában már reflexből gyilkolok.
Ez a legkézenfekvőbb megoldás.
Megbicsaklik a térdem, és három
lépcsőben– fenék, hát, fej – a padlóra
rogyok.
Gyorsan, mint egy böfögés, tüsszentés,
mélyről felszakadó ásítás, átvillan az
elmémen az altatódal. Az elfojtott
szarságokkal teli lőporos hordó soha nem
ürül ki.
A homályos szürkeség kiélesedik.
Hanyatt fekszem a kocsma padlóján, és a
plafon alatt kavargó sűrű, szürke füstöt
bámulom. Hallom, ahogy a szakács feje
serceg a grillezőn.
Nash ujjai közül kihullik a kartotéklap.
Fennakad a szeme. Rángatózni kezd a
válla, aztán arccal a chilistálba borul.
Szanaszét fröccsen a piros cucc. Nash
hatalmas teste oldalra billen, aztán a fehér
mentős egyenruhában a padlóra zuhan, a
lábam mellé. A szemembe néz. Az arca
tiszta chili. A copfja, a kis fekete pálmafa
a feje búbján, kibomlott, zsíros fekete
hajszálai ernyedten lógnak az arcába és a
homlokába.
Ó megváltást nyert, én nem.
Lassan beborít a lesüllyedő, sűrű füst, a
grillező pattog és serceg, felveszem a
padlóról a kartotéklapot. Az asztalon
lobogó gyertya lángja fölé tartom, füstöt
adok a füsthöz, és nézem, ahogy a papír
elég.
Megszólal egy sziréna, a füstjelző, olyan
hangosan, hogy a saját gondolataimat
sem hallom. Mintha szoktam volna
gondolkodni. Mintha tudnék egyáltalán
gondolkodni. A füstjelző hangja betölti a
fejemet. Nagy Testvér. Megszállja az
elmémet, ahogyan egy hadsereg egy
várost. Csak ülök, és várom, hogy
megmentsen a rendőrség. Átadjon
Istennek, újraegyesítsen az emberiséggel,
és közben a füstjelző üvölt, a hangja
mindent elnyom. És én boldog vagyok.

41. fejezet
Ezmár azután történik,
hogy a rendőrök
ismertetik velem a
jogaimat.
Miután hátrabilincselik a kezemet, és
bevisznek az őrsre. A zután, hogy az első
járőr megérkezett a helyszínre,
végignézett a hullákon, és azt mondta,
„Atyaúristen!” Azután, hogy a mentősök
leszedték a halott szakácsot a grillezőről,
meglátták a fickó ropogósra sült fejét, és
a kezüket a szájuk elé kapva okádni
kezdtek. Mindez azután történik, hogy a
rendőrség megengedte, hogy telefonáljak
egyet, és én felhívtam Helent, és
megmondtam neki, hogy sajnálom, de ez
van. Lekapcsoltak. Mire Helen azt
mondta: „Ne aggódj! Megmentelek.”
Miután ujjlenyomatot vettek, és
elkészítették a rendőrségi fotókat. Miután
elkobozták a tárcámat, a kulcsomat és az
órámat. A ruháimat, a barna sportzakót és
a kék nyakkendőt egy felcímkézett
műanyag zsákba rakták, a címkére ráírták
a bűnügyi nyilvántartási számomat.
Azután, hogy a rendőrök végigvezettek
egy hideg, salakbeton folyosón, és
meztelenül bevágtak egy hideg
betonhelyiségbe. És aztán otthagynak egy
tagbaszakadt, rövidre nyírt hajú, idősebb
hekussal, akinek akkora keze van, mint
egy péklapát. A szobában csak egy
íróasztal van, a zacskó a ruháimmal meg
egy üveg vazelin.
 Miután kettesben maradunk, az
őszülő tulok elővesz egy pár gumikes
ztyűt, felhúzza és azt mondja:
– Forduljon a fal felé, hajoljon előre, és a
kezével húzza szét a farpofáit!
– Hogy mi?– kérdezem.
Erre a nagydarab hekus rosszallóan rám
néz, két ujjal belenyúl a vazelinesüvegbe,
és azt mondja:
– Testüregmotozás. – Azt mondja:–
Forduljon meg! Számolni kezdek: egy,
kettő, három… Megfordulok.
Előrehajolok. Megfogom és széthúzom a
seggemet.
Továbbszámolok: négy, öt, hat…
Én meg a csúnya felsülés az etikavizsgán.
Mint Waltraud Wagner, Jeffrey Dahmer
vagy Ted Bundy, én is sorozatgyilkos
vagyok, és így kezdődik a büntetésem. A
szabad akarat bizonyítéka. A megváltás
ösvénye.
A zsaru cigarettától rekedt hangon azt
mondja:
– Ez a rutineljárás minden veszélyesnek
tartott őrizetesnél. Továbbszámolok: hét,
nyolc, kilenc…
– Enyhe nyomást fog érezni – dörmögi a
zsaru –, próbáljon ellazulni.
Továbbszámolok: tíz, tizenegy,
tizenkettő…
A fenébe.
A fenébe!
– Nyugi– mondja a zsaru.
A fenébe. A fenébe. A fenébe. A fenébe.
A fenébe. A fenébe! Ez jobban fáj, mint
amikor Mona a felhevített csipesszel
turkált a talpamban. Rosszabb, mint
amikor sósborszesszel lemosta a vért. Jó
erősen markolom a fenekemet, a fogamat
csikorgatom, izzadságcseppek csorognak
a lábamon. A veríték a homlokomról az
orrom hegyére csorog, és lecsöppen.
Elakad a lélegzetem. Széles terpeszben,
mezítláb állok, az izzadságcseppek a két
lábam közé, a padlóra csöpögnek.
Valami jókora, kemény dolog egyre
mélyebbre hatol belém, és a zsaru
hátborzongató, kéjes hangon így szól:
– Ez az, haver, csak nyugi.
Továbbszámolok: tizenkettő,
tizenhárom… Abbamarad a benyomulás.
A hatalmas, kemény valami
visszahúzódik, lassan és szinte teljesen.
Aztán újra benyomódik, jó mélyen.
Először lassan, ahogyan a nagymutató
jár, aztán egyre gyorsabban, a zsaru
belém nyomja és kihúzza bevazelinezett
ujjait, belém nyomja és kihúzza.
A zsaru pofájából hamutartószag dől,
odahajol hozzám, és reszelős hangján a
fülembe súg:
– Hé, haver, nem zavarunk le egy gyors
menetet? Az egész testem görcsbe rándul.
– Hoppá! – mondja a zsaru.– Vigyázat, az
ajtók záródnak! Mire én, hogy biztos úr.
Kérem. Fogalma sincs, mit csinál. Meg
tudnám ölni. Ne csinálja ezt, kérem.
A zsaru meg azt mondja:
– Engedj el, hogy le tudjam szedni rólad
a bilincset. Én vagyok az, Helen.
Helen?
– Helen Hoover Boyle? Nem emlékszel?
– kérdezi a zsaru. – Két napja velem is
pont ugyanezt játszottad egy csillár
belsejében.
Helen?
A hatalmas, kemény valami még mindig
mélyen bennem van.
A zsaru azt mondja:
– Ez egymegszállás-varázslat. Pár órája
fordítottam le. Ezt a kedves rendőrtisztet
pedig szépen visszagyömöszöltem a saját
tudatalattijába. Most én irányítom.
A zsaru, cipőjének kemény, hideg talpát a
fenekemnek támasztva ellök magától, és
egyetlen rántással kiszabadítja hosszú,
bütykös ujjait. A lábam között a padlón
izzadságtócsa. A fogamat csikorgatva
gyorsan felállok.
A rendőrtiszt a kezét nézi, és azt mondja:
– Már azt hittem, sosem látom őket újra.
– Aztán megszagolja az ujjait, és
elfintorodik.
Remek, mondom, mélyet lélegzek,
becsukom a szemem. Először engem
irányít, ezután meg azon parázhatok,
hogy ő irányít körülöttem mindenkit.
A zsaru azt mondja:
– Délután pár órára átvettem az irányítást
Mona felett. Ki akartam próbálni a
varázslatot, ki akartam egyenlíteni a
számlát, amiért olyan csúnyán rád
ijesztett, úgyhogy egy kicsit
kicsinosítottam szegénykémet.
A zsaru megmarkolja a farkát.
– Ez elképesztő. Ebben a felállásban
erekcióm lesz tőled. – Azt mondja:–
Lehet, hogy hímsovinisztának fogsz
tartani, de mindig is szerettem volna
kipróbálni, milyen, ha farkam van.
Megmondom neki, hogy kíméljen meg a
részletektől. Helen a zsaru száján
keresztül azt mondja:
– Hívok neked taxit, aztán lehet, hogy
benne maradok még egy kicsit a
fickóban, és kiverem a farkam. A
tapasztalat kedvéért.
– Ha azt hiszed– mondom–, hogy így
beléd fogok szeretni, akkor gondold
végig még egyszer a dolgot.
Könnycsepp csorog a zsaru arcán.
Meztelenül állok, és azt mondom,
nincsen szükségem rád. Nem tudok bízni
benned.
– Képtelen vagy szeretni engem –
mondja a zsaru, mondja Helen a zsaru
reszelős hangján –, mert én nő vagyok, és
nagyobb hatalmam van, mint neked.
Mire én, hogy rajta, Helen, tűnj el. Húzz
a picsába. Nem kellesz nekem. Bűnhődni
akarok a bűneimért. Elegem van abból,
hogy rosszabbá tegyem a világot, és így
igazoljam a saját szemét viselkedésemet.
A zsaru most már bőg, és ekkor belép egy
másik hekus a szobába. Egy fiatal hekus,
először zokogó idősebb társára pillant,
aztán felém fordul, én meg csak állok egy
szál semmiben. A fiatal zsaru azt mondja:
– Minden rendben, Őrmester?
– Igen, minden szuper– feleli az idősebb
zsaru a könnyeit törölgetve.– Remekül
szórakozunk. – Észreveszi, hogy a
gumikesztyűs kezével dörzsölte meg a
szemét, azzal, amivel a seggemben
turkált, mire felkiált, és letépi a kezéről a
gumikesztyűt. Egész testében
megborzong, aztán a szoba túlsó végébe
hajítja a vazelines kesztyűt.
– Csakbeszélgetünk – mondom a fiatal
zsarunak.
A fiatal zsaru az öklét az arcomba
nyomja, és azt mondja:
– Te kussojjá', bazmeg!
Az idősebb zsaru, az Őrmester, felül az
asztalra, keresztbe teszi a lábát. Szipog,
hátraveti a fejét, mintha a haja a szemébe
lógna, és azt mondja:
– Most, ha megengeded, szeretnénk
egyedül maradni. A plafont bámulom.
A fiatal zsaru azt mondja:
– Tiszta sor, Őrmester!
Az Őrmester zsebkendővel törölgetni
kezdi a szemét.
Aztán a fiatal zsaru gyorsan megfordul,
elkapja az államat, és felken a falra. A
hátam és a lábam a hideg betonhoz
nyomódik. A fiatal zsaru felfelé és
hátrafelé nyomja a fejemet, majdnem
megfojt, és azt mondja:
– Ne szívózzá' az Őrmesterrel! – A
képembe üvölt: – Világos?
Az Őrmester halvány mosollyal ajkán
felnéz, és azt mondja:
– Jól van. Hallotta. – És szipog.
A fiatal zsaru elengedi a torkomat.
Hátralép az ajtó felé, és azt mondja:
– Kint leszek, ha szükséged van…
valamire.
– Kösz – mondja az Őrmester.
Megszorítja a fiatal zsaru kezét, és azt
mondja:– Aranyos vagy.
A fiatal zsaru elrántja a kezét, és kimegy
a szobából.
Helen úgy mászott bele a fickóba,
ahogyan a tévé mászik bele az emberbe.
Ahogyan a fedélrozsnok leigázza a tájat.
Ahogyan egy dal refrénje benne ragad a
fejedben. Ahogyan a szellemek
kísértenek egy házban. Ahogyan a
baktériumok fertőznek. Ahogyan Nagy
Testvér leköti a figyelmedet.
Az Őrmester, Helen, feláll. A
pisztolytáskájával babrál, és előveszi a
fegyverét. Két kézzel tartja a pisztolyt,
rám fogja, és azt mondja:
– Vedd ki a ruhádat a zsákból, és öltözz!–
Az Őrmester a könnyeivel küzd, szipog,
és odarúgja nekem a ruhával teli
szemeteszsákot.– Öltözz már, az istenit! –
Azt mondja:– Azért jöttem, hogy
megmentselek.
A pisztoly csöve remeg, az Őrmester azt
mondja:
– Azt akarom, hogy elhúzz innen, és
kiverhessem a farkam.

42. fejezet
SZavak keverednek
mindenhol. Szavak és
dalszövegek és
párbeszé
dek keverednek ebben a katyvaszban,
ami láncreakciót indíthat el. Talán Isten
akarata nem más, mint az éterbe szórt,
megfelelő összetételű médiaszenny. A
rossz szavak egymásnak ütköznek, és
földrengést idéznek elő. Ahogyan az
esőtánctól vihar kerekedik, a szavak
megfelelő kombinációja tornádókat
gerjeszthet. Talán az iszonyatos
mennyiségű reklámszöveg elegye okozza
a globális felmelegedést. Talán a túl sok
ismétlés a tévében hurrikánokhoz
vezethet. Vagy rákot okozhat. AIDS-
járványt.
A taxiban, Helen Hoover Boyle
ingatlanügynökségének irodája felé
menet, újságok szalagcímeit látom
keveredni kézzel írt jelekkel.
Telefonpóznákra erősített röplapok
keverednek postai nyomtatványokkal. Az
utcazenészek éneke keveredik áruházi
háttérzenével keveredik utcai árusok
kiabálásával keveredik rádiós
beszélgetésekkel.
Dülöngélő bábeli toronyban élünk. A
szavak bizonytalan valóságában.
Katasztrófákat kiváltó DNS katyvaszban.
A természetet elpusztítottuk, és magunkra
maradtunk a nyelv zűrzavaros világával.
Nagy Testvér énekel és táncol, mi
pedig nézzük. A bot, a kő az csonttörő,
nekünk viszont már csak a lelkes
közönség szerepe jutott. Figyelünk, és
várjuk a következő katasztrófát.
A tax iban ülök, a seggem még
mindig síkos a vazelintől, úgy érzem,
mintha szétszakadt volna.
Harminchárom példány maradt a
mondókáskönyvből. El kell mennünk a
Kongresszusi Könyvtárba. Fel kell
takarítanunk ezt a mocskot, és
gondoskodnunk kell róla, hogy többé ne
fordulhasson elő ilyesmi.
Figyelmeztetnünk kell az embereket.
Véget ért az életem. Most kezdődik az új.
A taxi leparkol az iroda előtt, Mona,
kezében egy hatalmas kulcscsomóval, a
bejáratnál áll, éppen bezárja az ajtót. Egy
pillanatig mintha Helent látnám. Pedig
Mona az, a haja összeborzolva,
hátrafésülve, hatalmas pirosfekete
buborékká tupírozva. Barna kosztümöt
visel, de nem csokoládébarnát. Inkább a
luxusszállodákban szatén párnácskán
felszolgált csokoládés-mogyorós trüffel
színére emlékeztet.
Mona mellett a földön egy doboz. A
doboz tetején valami piros tárgy, egy
könyv. A varázskönyv.
Ahogy átvágok a parkolón, Mona
odakiált:
– Helen nincs itt.
Bemondtak valamit a rendőrségi
rádióvevőn, meséli Mona, egy Harmadik
sugárúti kocsmáról magyaráztak, amiből
valaki hullaházat csinált, meg arról, hogy
engem letartóztattak. Mona beteszi a
dobozt a kocsi csomagtartójába, és azt
mondja:
– Épphogy lecsúsztál Mrs. Boyle-ról. Fél
perce rohant el zokogva.
Az Őrmester.
Sehol sem látom Helen hatalmas,
bőrülésszagú ingatlanos verdáját.
Mona lepillant barna magas sarkújára,
méretre készíttetett, válltöméses és
pliszírozott kosztümjére, az óriási
topázgombokkal díszített babaszerkóra, a
rövid szoknyára, aztán így szól:
– Kérlek, mondd meg Mrs. Boyle-nak,
hogy nincs igazán ínyemre, ha elrabolja a
testemet, és mindenféle szemétséget
csinál vele. – Azzal feltupírozott,
hajhabtól megkeményedett
buborékfrizurájára, pirosítóval kikent
arcára és rózsaszín rúzzsal k ihúzott
ajkára mutat, és azt mondja:
– Ez a jó ízlés megerőszakolása.
Mona új, rózsaszín körmével lecsukja a
csomagtartót. Az ingemre bök, és azt
mondja:
– Ennyire eldurvultak a dolgok a
barátoddal? Az nem vér, hanem chili,
mondom.
A varázskönyv, mondom. Észrevettem
ám. A vörös emberbőr. A tetovált
pentagram.
– Helen nekem adta– mondja Mona.
Kinyitja kis, barna retiküljét, belenyúl, és
így folytatja: – Helen azt mondta, neki
már nem kell. Egyébként nagyon
feldúltnak tűnt. Sírt.
Mona két rózsaszín körmével előhúz egy
összehajtogatott papírlapot a retiküljéből.
A varázskönyv egyik oldala, az,
amelyikre valaki felírta a nevemet, Mona
odanyújtja nekem, és azt mondja:
– Légy óvatos! Lehet, hogy valamelyik
kormány valamelyik tagja meg akar
öletni.
Mona azt mondja:
– Szerintem Helen kedves kis szerelmi
varázslata visszafelé sült el.– Mona
megbotlik a magas sarkúban, de sikerül
megtámaszkodnia az autó oldalában, és
azt mondja: – Ha hiszed, ha nem, azért
csináltuk ezt az egészet, hogy
megmentsünk téged.
Osztriga ájultan hever a hátsó ülésen, túl
nyugodt, túl jó színben van ahhoz, hogy
életben legyen. Kócos, szőke haja
szétterül az ülésen. A hopi gyógyfüves
erszény még mindig a nyakában lóg,
cigaretták potyognak ki belőle. A vörös
hegek az arcán Helen slusszkulcsának
nyomai.
Megkérdezem, hogy meghalt-e.
Mire Mona:
– Csak szeretnéd. – Azt mondja:– Nem
halt meg, rendbe fog jönni. – Aztán beül
a kocsiba, begyújtja a motort, és azt
mondja:– Jobban tennéd, ha gyorsan
megkeresnéd Helent. Mielőtt még valami
kétségbeesett lépésre szánja el magát.
Mona bevágja a kocsi ajtaját, és kitolat a
parkolóhelyről.
Mona az ablakon keresztül:
– Nézd meg az Új Kontinuum
Egészségügyi Központban. –Ahogy
elhajt, ezt kiabálja: – Remélem, még nem
késő.

43. fejezet
AzÚj Kontinuum
Egészségügyi Központ
13Új Kontinuum
Egészségügyi Központ
13es kórtermében csil
log a padló. A linóleumborítás
csikorog és ropog a talpam alatt, ahogy a
piros és zöld, sárga és kék szilánkokon
lépkedek. A piros cseppeken.
Gyémántokon és rubinokon,
smaragdokon és zafírokon. Helen
cipőjének, a rózsaszín és sárga cipőknek,
kitört a sarka. A tönkrevágott cipók a
szoba közepén hevernek.
 Helen a szoba távolabbi végében áll,
épphogy megvilágítja az asztali lámpa
fénye. Egy rozsdamentes acélból készült,
üveges tároló szekrénynek támaszkodik.
Széttárja a karját, kezét az acélra teszi.
Nekinyomja az arcát.
A talpam alatt ropognak és
szétmorzsolódnak a padlón szétszórt
színek, a hangra felém fordul Helen.
Rózsaszín rúzsán szétkenődött vér. A
vitrinen rózsaszín és piros csókfoltok.
Helen egy homályos, szürke ablaknak
támasztotta a fejét, a vitrinben van
valami, ami túl tökéletes és fehér ahhoz,
hogy élő legyen. Patrick.
Az ablak peremén olvadni kezd a jég, víz
csöpög a szekrényről.
Helen azt mondja:
– Hát megjöttél. – A hangja kásás és
mély. Vér bugyog a szájából.
Elég ránéznem, és megfájdul a lábam. Jól
vagyok, mondom. Mire Helen:
– Örülök.
Kozmetikai táskájának tartalma a padlóra
borítva. A színes szilánkok között
összetekeredett láncok, arany és platina
drágakő-foglalatok. Helen azt mondja:
– Megpróbáltam összetörni a
legnagyobbakat. – A tenyerébe köhög. –
A többit megpróbáltam szétrágni –
mondja, aztán addig köhög, míg a tenyere
tele lesz vérrel és fehér szilánkokkal.
A kozmetikai táska mellett egy üveg
folyékony lefolyótisztító, körülötte zöld
tócsa.
Helennek kitörtek a fogai, a szájában
véres hézagok és lyukak. Az arcát a
tároló szürke ablakához nyomja. Lehelete
bepárásítja az üveget, véres kezével a
szoknyáját fogja.
– Nem akarom, hogy megint úgy legyen,
mint régen – mondja–, nem akarom, hogy
olyan legyen az életem, mint mielőtt
megismertelek. – Véres kezét beletörli a
szoknyájába.– Még akkor sem, ha az
enyém lenne a világ minden hatalma.
Beviszem a kórházba, mondom.
Helen rám villantja véres mosolyát, és azt
mondja:
– Ez itt egy kórház.
Ne vedd magadra, mondja. Szükségem
volt valakire, mondja. Ha vissza tudná
hozni Patricket a halálból, akkor sem
akarja tönkretenni az életét azzal, hogy
megtanítja neki a varázsigét. Még ha ez
azt is jelenti, hogy egyedül kell élnie,
akkor sem akarja, hogy Patrick kezébe
kerüljön ez a hatalom.
– Nézd meg – mondja Helen, és rózsaszín
körmével megérinti a szürke ablakot.–
Olyan tökéletes.
Nyel egyet– vért, gyémántszilánkokat, a
fogait –, és szörnyű grimaszba torzul az
arca. A gyomrához kap, nekitámaszkodik
az acélszekrénynek, a szürke ablaknak.
Vér és lecsapódott pára csorog a kis
ablakon.
Helen remegő kézzel kinyitja a retiküljét,
és kivesz egy rúzst. Ahogy az ajkához
nyomja, a rózsaszín rúzs véres lesz.
Kikapcsolta a kriogenikus fagyasztót,
mondja. Lekapcsolta a riasztót és a
tartalék generátort. Együtt akar meghalni
Patrickkel.
Azt akarja, hogy vége legyen mindennek.
Az altatódalnak. A hatalomnak. A
magánynak. El akar pusztítani minden
drágakövet, amiről az emberek azt hiszik,
meg fogja menteni őket. Minden
hulladékot, ami túléli az emberi
tehetséget, intelligenciát és szépséget.
Minden dekoratív limlomot, amely
mögött valódi teljesítmény és sikerek
álltak. El akarja pusztítani az emberi
gazdatestet túlélő cuki kis parazitákat.
Kiesik a kezéből a retikül. Ahogy a táska
a padlóra ér, kigurul belőle a szürke kő.
Valamiért eszembe jut Osztriga.
Helen böfög. Kivesz egy zsebkendőt a
retiküljéből, a szája elé teszi, vért, epét és
smaragdszilánkokat köp bele. A
szájüregében, szétroncsolódott fogínyébe
ragadva, csipkézett szélű, rózsaszín
zafírok és összetört, narancssárga
berillek. A szájpadlásába lila
spinellszilánkok mélyednek. Nyelvéből
fekete gyémántdarabok állnak ki.
Helen elmosolyodik, és azt mondja:
– A családommal akarok lenni. –
Galacsinná gyúrja a véres papír
zsebkendőt, és beledugja
kosztümkabátjának kézelőjébe. A
fülbevalói, nyakláncai, gyűrűi, mind
elvesztek.
Néhány apróság az öltözetével
kapcsolatban: meghatározhatatlan színű.
Kosztüm. Tönkrement. Helen azt
mondja:
– Kérlek. Ölelj át!
A szürke ablak túloldalán a tökéletes
csecsemő az oldalára fordulva fekszik
egy fehér műanyag párnán. A hüvelykujja
a szájában. Tiszta és sápadt, mint a kék
jég.
Átkarolom Helent, mire ő megborzong.
Összecsuklik a térde, én pedig lassan a
padlóra ültetem. Helen Hoover Boyle
becsukja a szemét. Azt mondja:
– Köszönöm, Mr. Streator.
Amarkomban szorongatom a szürke
követ, beverem vele a hideg, szürke
ablakot. Vérzik a kezem, kiemelem
Patricket, sápadt, a teste hideg. Ahogy
Helen karjába teszem, összekenem a
véremmel Patricket. Átkarolom Helent.
A vérem és a vére, most összekeveredik.
Ahogy a karomba zárom, Helen becsukja
a szemét, aztán az ölembe fúrja a fejét.
Mosolyogva kérdezi:
– Nem tűnt furcsának, hogy Mona
véletlenül pont akkor találta meg a
varázskönyvet?
Kinyitja a szemét, sokatmondóan rám
sandít, és azt kérdezi:
– Nem találtad túl tutinak ezt az egészet,
nem zavart, hogy a varázskönyv egész
úton ott volt velünk?
A karomban tartom Helent, Helen meg
Patricket ringatja. Aztán megtörténik.
Helen kinyújtja a karját, és belecsíp az
arcomba. Felnéz, rám vigyorog, vér és
zöld epe csillog a szájában. Rám kacsint,
és azt mondja:
– Most megvagy, apu!
A testem verítékben fürdő izomgörcs.
Helen azt mondja:
– Tényleg azt hitted, hogy anyu
kicsinálná magát miattad? Tönkretenné a
szaros ékszereit? Felolvasztaná a
fagyasztott húst? – Ahogy nevet, a vér
meg a lefolyótisztító a torkában
bugyborékol. – Tényleg azt hitted, hogy
anyu elcsócsálná a kibaszott gyémántjait
csak azért, mert te nem szereted?
– Te vagy az, Osztriga?– kérdezem.
– Hús-vér valómban – feleli Helen, Helen
száján keresztül, Helen hangján Osztriga.
– Most én vagyok Mrs. Boyle
porhüvelyében, de lefogadom, hogy te is
voltál már benne.
Helen felemeli Patricket. A gyermekét,
aki hideg és kék, mint a porcelán.
Törékenyre fagyott, mint az üveg.
Aztán a halott gyereket a szoba túlsó
végébe hajítja, neki az acélszekrénynek,
és az apró holttest a földre esik, és
pörögni kezd a linóleumpadlón. A kis
Patrick. Letörik az egyik fagyott karja.
Patrick. A pörgő test nekicsapódik az
acélszekrény sarkának, és letörnek
fagyott lábai. Patrick. A végtagok nélküli,
törött baba nekicsapódik a falnak, és
letörik a feje. Helen rám kacsint, és azt
mondja:
– Ugyan már, apu. Ne áltasd magad!
Mire én, hogy rohadjon meg. Osztriga
megszállja Helent, ahogyan egy hadsereg
egy várost. Ahogyan Helen megszállta az
Őrmestert. Ahogyan a múlt, a média, a
világ megszáll téged.
Helen azt mondja, illetve Helen száján
keresztül Osztriga:
– Mona már hetek óta tudott a
varázskönyvről. Abban a pillanatban,
amikor először látta anyu
határidőnaplóját, tudta, hogy mi az. –
Osztriga azt mondja:– Csak nem tudta
lefordítani.
Osztriga azt mondja:
– Én a zenében vagyok király, Mona
meg… hát ő meg az ostobaságban.
Osztriga, Helen hangján azt mondja:
– Ma délután Mona egy
szépségszalonban tért magához, de
addigra már rózsaszínre festették a
körmeit. – Osztriga azt mondja:–
Visszaviharzott az irodába, ahol arccal az
asztalára borulva, valami kómaszerű
állapotban találta Mrs. Boyle-t.
Helen megborzong és a gyomrához kap.
Aztán így folytatja:
– Mrs. Boyle asztalán a varázskönyv egy
lefordított varázsigénél, a megszállás-
varázslatnál volt nyitva. Ami azt illeti, az
összes varázslat le volt fordítva. Áldja
meg az Isten anyut meg a
keresztrejtvényeit – mondja Helen,
mondja Osztriga.– Ő is itt van ám, és
majd felrobban dühében – mondja
Osztriga, Helen száján keresztül. – Ha
összefutsz vele, mondd meg neki, hogy
puszilom.
A rideg kék gyerekszobor, a fagyott
csecsemő darabjai – egy leszakadt ujj, a
letört lábak, a szétzúzott fej – ott
hevernek a szétmorzsolt drágakövek
között.
Most mindenkit megölnek majd
Monával, hogy ők lehessenek az új Ádám
és Éva? – kérdezem.
Minden generáció az utolsó akar lenni.
– Nem mindenkit ölünk meg – feleli
Helen.– Szükségünk lesz rabszolgákra.
Osztriga, Helen véres kezével, felhúzza a
szoknyáját. Aztán benyúl a lába közé, és
azt mondja:
– Talán lesz még időtök egy gyors
menetre anyuval, mielőtt k ipurcan.
Lelököm Helent az ölemből.
A testem jobban fáj, mint ahogyan a
lábam valaha fájt.
Helen felkiált, sikít egyet, ahogy a
padlóra csúszik. A hideg linóleumon, az
összetört ékkövek és Patrick darabjai
között fekve megszólal:
– Carl?
Megtapogatja a száját, a drágaköveket a
fogínyében. Hátrafordul, és rám néz.
– Carl?– kérdezi. – Carl, hol vagyok?
Megpillantja a rozsdamentes acél
szekrényt, a betört, szürke ablakot.
Először a kis kék karokat veszi észre.
Aztán a lábakat. Aztán a fejet. Aztán
felsikolt: – Nem!
Vér fröcsög a szájából, és azt üvölti:
– Nem! Nem! Nem!– És közben
négykézláb mászik az összetört színek
hegyes szilánkjain, kásás és mély a
hangja, a szavak előbugyognak csorba
fogai közül, miközben Patrick darabjait
szedegeti. Az epével és vérrel
telefröcskölt szobában iszonyatos bűz
terjeng, Helen zokogva szorongatja
Patrick testének kék darabjait. A
mellkasához szorítja a kezeket, az apró
lábakat, az összezúzott törzset, a
behorpadt fejet, és üvölt:
– Ó, Patrick! Patty!
Azt üvölti:
– Jaj, kicsim, Patty-Pat-Pat! Ne!
A behorpadt kék fejecskét puszilgatja, a
mellére szorítja, és megkérdezi:
– Mi folyik itt? Carl, segíts! – Rám
bámul, aztán hirtelen görcsölni kezd a
hasa, és ahogy összegörnyed, meglátja az
üres lefolyótisztítós üveget.
– Istenem, Carl, segíts! – nyögi a gyereke
darabjait ringatva. – Istenem, kérlek,
Carl, mondd meg, hogyan kerültem ide!
Odamegyek hozzá. Átkarolom, és azt
mondom, hogy az új tulaj először úgy
tesz, mintha soha nem nézte volna meg a
nappali padlóját. Legalábbis nem
alaposan. Nem nézték meg, amikor
először jártak a házban. És akkor sem,
amikor a műszaki ellenőr terepszemlét
tartott. Lemérték a szobákat,
megmondták a költöztetőknek, hová
tegyék a kanapét meg a zongorát, minden
holmijukat behordták, de egyszer sem
fordult meg a fejükben, hogy megnézzék
a nappali padlóját. Kamuznak.
Helen feje előrebicsaklik, Patrick teste
fölé. Véres nyál csorog a szájából. A
karja elernyed, apró ujjak és lábujjak
potyognak az öléből a padlóra.
Egypillanat, és egyedül maradok. Ez az
életem. Megfogadom, hogy nem számít,
meddig tart és hová kell mennem, de
előkerítem Osztrigát és Monát.
Még jó, hogy ezt itt egy perc alatt el
tudom intézni.
Ez egy régi gyerekdal nyugovóra térő
állatokról. Ahogy a neonfényben
elmondom a szomorkás és érzelmes
altatót, érzem, hogy kipirulok és forró
lesz az arcom az oxigénnel telített
hemoglobintól, és közben átkarolom
Helen ernyedt testét, és nekidőlök a
rozsdamentes acél szekrénynek. Patrick
holttestén az én vérem, Helen vére. Helen
szája kissé kinyílik, csillogó fogai igazi
gyémántok.
Helen Hoover Boylenak hívták. A szeme
kék volt.
Az a dolgom, hogy észrevegyek minden
apró részletet. A tárgyilagos szemtanú
szerepét játszom. Mindig minden csak
anyaggyűjtés. Nem az a dolgom, hogy
bármit is érezzék.
Altatódalnak hívják. Egyes ősi
kultúrákban ezt énekelték a gyerekeknek
éhezés és aszály idején, vagy amikor a
föld nem bírta eltartani a törzset. Ezt
énekelték a sebesült harcosoknak, az
öregeknek, a haldoklóknak. Arra
használták, hogy véget vessenek a
szenvedéseiknek és a gyötrelmeiknek.
Ez egy altatódal.
Nem lesz semmi baj, mondom. A
karomban tartom Helent, és ringatom, és
azt suttogom neki, hogy pihenjen.
Megmondom neki, hogy nem lesz semmi
baj.

44. fejezet
Húszéves koromban elvettem
feleségül egy Gina Dinji nevű nőt, és úgy
volt, hogy ez lesz az életem. Egy év
múlva megszületett a lányunk, Katrin, és
úgy volt, hogy ez lesz az életem. Aztán
Gina és Katrin meghalt. Én pedig
elmenekültem, és Carl Streator lett
belőlem. Újságíró. És a következő húsz
évben ez volt az életem.
Ami ezután történt, nos, azt már
tudjátok.
Nem tudom, meddig tartottam még a
karomban Helen Hoover Boyle-t. Egy idő
után már csak a teste volt ott. Akkor már
nem vérzett. Viszont Patrick Boyle letört
darabjai, amiket Helen a karjában
tartott, addigra felolvadtak, és elkezdett
folyni belőlük a vér.
Lépéseket hallottam a 131-es szoba előtt.
Nyílt az ajtó.
Én még mindig a padlón ültem,
karomban Helen és Patrick holttestével,
amikor betoppant az ősz, öreg, ír hekus.
Az Őrmester.
Kérem, mondom. Kérem, sitteljenek le.
Bármit bevallok. Megöltem a
feleségemet. Megöltem a gyerekemet.
Waltraud Wagner vagyok, a Halál
angyala. Végezzenek ki, hogy újra
Helennel lehessek.
Mire az Őrmester:
– Le kell lépnünk. –Az ajtótól az
acélszekrényhez lép. Felír valamit a
tollával a jegyzettömbjébe. Kitépi a lapot,
és ideadja.
Ráncos kezén májfoltok és ősz szőrszálak.
A körme vastag és sárga.
„Bocsáss meg, hogy megöltem
magamat!” – áll a lapon. „Most újra a
fiammal vagyok.”
Helen kézírása, mint a határidőnaplóban,
a varázskönyvben.
Az aláírás, „Helen Hoover Boyle”, az is
az ő kézírása.
Felnézek a karomban tartott holttestről, a
vérrel és lefolyótisztítóval kevert zöld
hányadékról, a mellettem álló
Őrmesterre, és megkérdezem, hogy „Te
vagy az, Helen?”
– Hús-vér valómban – feleli az Őrmester,
feleli Helen. – Persze nem a saját
húsomban – mondja az Őrmester, és
Helen ölemben fekvő holttestét nézi.
Aztán a saját ráncos kezére pillant. –
Utálom a konfekciós ruhákat – mondja–
de a szükség törvényt bont.
Szóval így vágtunk neki megint az útnak.
Néha kicsit aggódom, hogy az Őrmester
valójában Osztriga, aki úgy tesz, mintha
az Őrmestert megszálló Helen lenne.
Amikor lefekszem vele, arra gondolok,
hogy ő Mona. Vagy Gina. Úgyhogy
végeredményben kvittek vagyunk.
Mona Sabbat szerint azok az emberek,
akik túl sokat esznek vagy isznak,
drogvagy szexfüggők, kleptomániások,
szóval őket igazából olyan lelkek
irányítják, akik annyira imádták ezeket a
dolgokat, hogy haláluk után sem bírnak
leállni. A piásokat és kleptókat gonosz
lelkek szállták meg.
Te vagy a táptalaj. A gazdatest.
Vannak, akik még mindig abban a hitben
élnek, hogy maguk irányítják az életüket.
Meg vagy szállva.
Mindannyian meg vagyunk szállva, és
megszállunk másokat.
Mindig tenyészik benned valami idegen.
Az életed hordozóeszköz, amin keresztül
valami megjelenhet a földön.
Egy gonosz lélek. Egy elmélet. Egy
marketingkampány. Egy politikai
stratégia. Egy vallási doktrína.
Ahogy a járőrautóval távolodunk az Új
Kontinuum Egészségügyi Központtól, az
Őrmester azt mondja:
– Ismerik a megszállás-varázslatot és a
repülés-varázslatot. –Az ujjain számolja.
– Aztán ismerik még a feltámasztó
varázslatot, de az csak állatokon
működik. Ne kérdezd, miért – teszi hozzá
az Őrmester. Helen így folytatja:–
Ismernek egy esőcsináló varázslatot és
egy napfény csináló varázslatot. .. egy
termékenységi varázslatot, amivel a
gabona növekedését lehet serkenteni…
meg egy varázslatot, ami lehetővé teszi,
hogy állatokkal kommunikáljanak…
Kezét a kormányra teszi, az Őrmester
nem néz rám, kinyújtott ujjait bámulja, és
azt mondja:
– Szerelmi varázslatuk nincs.
Ezek szerint tényleg bele vagyok zúgva
Helenbe. Egy férfitestbe bújt nőbe. A szex
már nem olyan szenvedélyes, de ahogy
Nash mondaná, a hosszú távú
párkapcsolatoknál ez már csak így megy.
Mona és Osztriga megszerezte a
varázskönyvet, de az altatódalt nem
tudják. A varázskönyv egyik lapja, amit
Mona nekem adott, amelyiknek a
margójára felírták a nevemet, azon van
az altatódal. A lap aljára valaki ezt írta:
„Én is meg akarom menteni a világot, de
nem Osztriga módszerével.” Az aláírás:
„Mona”.
– Az altatódalt nem tudják – mondja az
Őrmester, mondja Helen – viszont van
egy védekező varázslatuk.
Egy védekező varázslat?
Ami megvédi őket az altatótól,
magyarázza az Őrmester.
– De neaggódj – mondja–, nekem meg
jelvényem, fegyverem és farkam van.
Ha meg akarod találni Monát és
Osztrigát, elég, ha a különös eseményeket
keresed, a csodákat. A bulvárlapok
meghökkentő címlapsztorijait. A fiatal
párt, akik júliusban több bámészkodó
szeme láttára kéz a kézben átsétáltak a
Michigantavon. A lányt, aki dús füvű
legelővé változtatott egy hóval borított
rétet Kanadában, hogy az éhező
bölényeknek legyen mit enni. A fiút, aki
az állatmenhelyeken elveszett kutyákkal
beszélget, hogy segítsen nekik hazajutni.
Keresd a csodákat. Keresd a szenteket.
A Repülő Madonnát. Az Aszfaltdögök
Krisztusát. A Borostyánpoklot. A beszélő
Júdás-tehenet.
Derítsd ki a tényeket. Üldözd a
boszorkányokat. A pszichológusok nem
ezt tanácsolnák, de ne higgy nekik, a
módszer működik.
Mona és Osztriga, ez a világ hamarosan
az övék lesz. A hatalomátvétel
elkezdődött. Helen és én az
örökkévalóságig fogócskázunk majd.
Képzeld el, hogy Jézus vadászik rád, és
megpróbál elkapni, hogy megmentse a
lelkedet. Nem tétlen és türelmes Isten,
hanem kőkeményen güriző, agresszív
véreb.
Az Őrmester kinyitja a pisztolytáskáját,
ugyanúgy, ahogyan Helen szokta a kis
retiküljét, és előhúzza a fegyverét.
– Mit szólnál, ha csak úgy simán
kinyírnánk őket? – kérdezi az Őrmester,
kérdezi Helen, kérdezi akárki.
Most ez az életem.

Utószó
CHUCK PALAHNIUK: RÉMBESZÉL
AzAltató háttértörténete
 A törvényszéki orvos letakarta a
fényképet egy papírral, és azt mondta:
– Most nagyon lassan elkezdem lefelé
húzni a lapot. Azt mondta:
– Szóljon, ha úgy érzi, eleget látott.
Szóljon, ha úgy érzi, eleget látott.
ben a törvényszéki orvos azt mondta,
apám egy kültéri lépcső tetején állt,
amikor lelőtték. A lövedék a hasán
keresztül hatolt a testébe, szétroncsolta a
rekeszizmát, aztán továbbhaladt a
mellkasüregbe, és beomlasztotta a
tüdejét. Ez a bíróság előtt bemutatott
bizonyítékokból derül ki, amiket a
gyilkosság után a nyomozók
összegyűjtöttek. Miután lelőtték, apám
bevonszolta magát – vagy valaki
bevonszolta őt – a lakásba, amelynek a
lépcső tetején nyílt az ajtaja. A padlón
hevert, a nő mellett, akivel éppen valami
vásárban jártak. A rendőrség szerint a
halál néhány perc alatt állhatott be, mert
apámat nem lőtték tarkón közvetlen
közelről. A rendőrség az ilyesmit
„kivégzésszerű gyilkosságnak” hívja. A
nő kapott egy golyót a tarkójába.
2000 decemberében az Idaho
állambeli Moscow város bíróságának e
sküdtszéke Dale Shacklefordot bűnösnek
találta a két gyilkosság elkövetésében. Az
áldozatot megillető jogokról szóló
törvény alapján, a bíróság felkért, hogy
tegyek tanúvallomást arról, mennyit
szenvedtem a bűntény miatt.
A tanúvallomás részeként el kellett
döntenem, hogy ellenzem vagy
támogatom a halálbüntetést.
Ez tehát az Altató háttértörténete.
Hónapokon keresztül beszélgettem és
leveleztem különböző emberekkel, utána
olvastam a témának, hogy el tudjam
dönteni, hányadán is állok a
halálbüntetéssel.
Az ügyész szerint Shackleford többször
visszatért a helyszínre, és megpróbálta
felgyújtani az épületet, hogy eltüntesse a
bizonyítékokat. De az épület csak akkor
égett le, amikor a férfi betört egy ablakot,
hogy huzatot csináljon. Amikor a
második emeleti lakás rázuhant az első
emeleti lakásra, ráesett egy ágybetét
apám holttestére, az ágybetét megvédte,
így csak a lábai égtek szénné.
A fényképen, a fehér papírlap alatt, az
látszott, ami apámból maradt.
Mivel az áldozatok torkában nem találtak
kormot és füstöt, meg lehetett állapítani,
hogy apám és a nő nem elevenen égett
halálra. Meg lehetett volna vizsgálni a vér
szén-monoxidkoncentrációját is, hogy
biztosak lehessünk a dologban, de úgy
gondoltam, erre nincsen szükség. Addig
kell kiszállni, amíg nem késő.
Az igazságügyi orvosszakértők csak a
tárgyalás végén mutatták meg a
bizonyítékokat. Tanúvallomást tettem a
bíróságon, aztán feltették a
keresztkérdéseiket. Egyedül vagyunk a
hátsó, ablaktalan irodában, és a fehér
lapot nézzük. A helyiség könyvektől és
vaskos aktáktól roskadozó polcokkal van
tele. Az igazságügyi orvosszakértő azt
mondja, a gyújtogatások áldozatainak
hozzátartozói csak a legritkább esetben
kérik, hogy egy centinél többet
megmutassanak nekik a holttestről
készült fényképből. Aztán elkezdi oldalra
húzni a lapot, nagyon lassan, ahogyan a
nap mozog a horizonton, amikor felkel
vagy lenyugszik, és amikor előbukkant a
fénykép széle, azt mondja:
– Ha szól, hogy álljak meg, megállok.
Megfogom a lapot, és azt mondom:
– Mutassa.– Azt mondom:– Higgye el,
láttam már ennél borzalmasabb dolgokat
is.
Ahogy az orvos felemeli a lapot, az első
gondolatom az, hogy apu síkideg lenne,
ha látná, hogy így elpocsékolták ezt a
remek kis furnérlemezt, amiből a
szögletes, szabálytalan formájú ládát
tákolták, hogy el tudják szállítani az
összeégett holttestet. Arccal lefelé
fekszik, a lábából két fekete csonk
maradt. A bőre eltűnt, az izmai
megfeketedtek, az izmok repedezett
felszíne alatt valami piros látszik. A
második gondolatom, hogy apám olyan
lett, mint egy feketére sült, töltött csirke.
Egy évvel korábban a húgom férje halt
meg, nagyon fiatal volt, kint dolgoztak a
kertben, amikor agyvérzést kapott. A
hullaházban a húgom egyedül akarta
megnézni a férje holttestét. Bement, aztán
nemsokára kidugta a fejét az ajtón, és azt
suttogta:
– Nem ő az. Összekeverték valakivel. –
Akkor bement vele az anyukám is, és
körbejárták a nyitott koporsót, alaposan
megnézték a holttestet, hogy eldöntsék, ki
az. Amíg élt, Gerard nagyon vicces,
nagyhangú és élénk fickó volt. Furcsa
volt sírni egy ilyen valami miatt.
Nem akarom fölöslegesen szaporítani a
szót: dolgoztam kórházban. Voltam
bűnügyi újságíró. Tudom, hogy a holttest
nem azonos a személylyel. Miközben
apám szénné grillezett hulláját néztem, a
dolog tragikuma valahogy semmivé
foszlott.
A kérdés viszont továbbra is az volt:
akarom-e, hogy aki ezt tette apámmal,
meghaljon?
A bíróságon kiderült, hogy Shackleford
rendszeresen bántalmazott nőket és
gyerekeket. Élete nagy részét
elmegyógyintézetekben és börtönökben
töltötte. A nő, akit Shackleford közvetlen
közelről fejbe lőtt, az exfe- lesége volt. A
nő jogot oktatott börtönökben, ő segített
Shacklefordnak, hogy jogi asszisztenssé
képezze magát. Az áldozatától tanult
ismereteit felhasználva a fickó az
ítélethirdetés után azonnal fellebbezést
nyújtott be.
A bíróságon azt vallotta, hogy egy fehér
felsőbbrendűséget hirdető terrorsejt
tagjaival közösen anthrax bombákat
helyeztek el Spokane környékén, és ha az
állam kivégzi őt, akkor a bombák
felrobbannak, és emberek ezrei fognak
meghalni.
A rendőrségnek azt mondta, hogy
zaklattam őt, mindenféle holmikat
küldözgettem neki postán; a dolog
egyetlen szépséghibája az volt, hogy
mindezt akkoriban „csináltam”, amikor
Shacklefordnak még a létezéséről sem
tudtam.
A vád képviselői „ShackleFreudi
elszólásnak” nevezték a fickó
fantazmagóriáit.
De el kellett döntenem, hogy tényleg azt
akarom-e, hogy ez az ember meghaljon?
Egy barátomtól hallottam Marx elméletét,
miszerint ha bűncselekményt akarsz
elkövetni, ellenséget kell csinálnod az
áldozatodból. Ezzel a módszerrel egyre
több ellenségre teszel szert, és a végén
egyedül maradsz. Elszigeteled magad a
világtól, amelyről te döntötted el, hogy
ellened van. Ilyen esetekben, Marx
szerint, egyedül úgy tudjuk visszaterelni
a bűnözőt az emberiséghez, ha elfogjuk
és megbüntetjük. A büntetés megváltás
lesz számára. Szívességet teszünk neki.
Egy buddhista barátom azt mondta, hogy
az élethez rengeteg halál kell. Növények,
állatok, emberek halála. Így működik az
élet. Az élet halál. Csak remélni lehet,
hogy a lehető legtöbbet kihozzuk az
életünkből, amit ennyi halál árán
élhetünk. A barátom azt mondta, egy
ilyen szörnyű ember nem érdemli meg,
hogy a puszta létezésével tovább
pusztítsa a többi élőlényt.
Mindez ott kavargott a fejemben, amikor
befejeztem az utolsó simításokat azAltató
szövegén, és 2001. szeptember 10-én
elküldtem a kéziratot a kiadómnak New
Yorkba.
AzAltató eredetileg egy rejtélyes és
vicces könyvnek indult, varázslatról és
boszorkányságról, végül azonban az
életnek nevezett folyamatos hatalmi harc
története kerekedett belőle. Ez a könyv a
generációk harcáról szól. Az ember és az
állat harcáról. A férfi és a nő harcáról. A
gazdagok és a szegények harcáról. Az
egyén és a vállalatok harcáról. A kultúrák
harcáról.
A könyv a környékemen lakó emberek
harcáról szól, akik egy helybeli nővel
küzdenek, aki, ha kisüt a nap, szélesre
tárja a lakása ablakait, és ezerrel
bömbölteti a hifijét. Skótduda zenét.
Pekingi operát, vagy amit akarsz. Ez a
zajszennyezés. Pár nap, pár hét lármázás
után meg tudtam volna fojtani egy kanál
vízben. Egyszerűen képtelenség volt
otthon dolgozni. Úgyhogy inkább
felkerekedtem, és útközben írtam.
Egy hónap múlva Idaho állam halálra
ítélte Dale Shacklefordot.
Míg az új regényem promóciós turnéján
voltam, a szomszédom összepakolta a
hatalmas hifijét meg a temérdek lemezét,
és nyom nélkül eltűnt.
Írtam a bíróságnak, hogy ha lehet,
szeretném megnézni a kivégzést.
Ha Isten nem lenne hozzám olyan
kegyes, lehet, hogy most engem
kísérnének a vesztőhelyre.2
2
2 1555) angol reformátor és mártír
mondása („There, but for the grace of
God, goes John Bradford.” – „Ha Isten
nem lenne hozzá kegyelmes, akkor John
Bradford menne ott.”) állítólag akkor
hangzott el, amikor a londoni Tower
börtönben raboskodva megpillantott egy
rabot, akit éppen a bitóhoz vittek. Később
szállóigévé vált, ma szólásként
használják