Nektek szeretettel:

CSEND EGY PILLANATBAN

Csend egy pillanatban, vagy pillanat a csendben?
Létezik-e olyan, hogy mozdulatlan, csendben?
Megállok egy téren, s leülök középen,
Körülöttem emberek sietnek serényen.
Körbenézek, s figyelem a sok sietőt,
Ki az időt hajtja, vagy tán az idő hajtja őt?
Nincs perc megállásra, rohanni kell egyre,
Hiszen az idő repül, s az élet is megy vele.
Keresni kell a pénzt, hajszolni! Hajtani!
Tárgyakat kell venni, s házat építeni.
Minél szebbet jobbat, mely a többinél külömb,
Úgy lehetsz valaki, mondják, ha erőd ebbe ölöd.
Nézlek Téged Ember, s nézek a szemedbe,
De nem látom a Fényt, mely valaha élt benne.
Csak ködös tekintetek, mik csak a pénzt lesik,
Vagy máskor fáradtan, fásultan csak az utat nézik.
Mert menni kell tovább, nem lehet megállás,
A mókuskerék forog, s innen nincs kiszállás.
Keresed, hajszolod a pénzt, a pozíciót,
Mert úgy mondják az élet csak akkor nyujt jót.
Meg akarsz felelni mindenki szavának,
Pedig mindenhonnan harag s félelem árad.
Félsz a haláltól, rettegsz, s elfutnál előle.
Élni sem mersz mert mondják, hogy meghalhatsz tőle.
Meghallgatsz mindent, mit mások mondanak,
S úgy teszel mindent, hogy jó legyen azoknak.
Nem mersz élni, de halni félsz!
Mondd hát Ember... Te mit remélsz?
Látod-e a csodákat,
Miket a Természet feléd áraszt?
Kiabáltál-e már a szélbe
Örömöt, bánatot bele beszélve?
Merültél-e már úgy vízbe,
Hogy érezd, megtisztultál, minden rendbe(n)?
Fürödtél-e már a Napban?
Töltekeztél sugaraiban?
Tisztított-e már a fénye,
Hogy aztán aranyköntöst kapj cserébe?
Álltál-e már Tölgyfa alatt,
Mely megélt elmúlt századokat?
Érezted-e lombjainak hűs árnyékában,
Hogy az élet csodás, minden Egy, s Érted van?
Érezted-e gyökereit,
Melyek kúszva megérintik a Föld mélységeit?
S a lombjában zizegő leveleket,
Melyek a Nap sugarában érintik az eget?
Érezted-e már Magodban a Fát,
Mely Szelet, Napfényt, Esőt, Földet együtt ölel át?
Jártál-e már zöld mezőkön,
Beszippantva esti szellőt
Mely sok szép virág illatában ölel
Hogy így az Élet Virága egekbe repítsen el.
Néztél-e már fel az égre,
Mit befest a lemenő Nap bíbor vére?
S láttad-e már ahogy feljön a Hold,
Mikor mgérint az esti égbolt?
S a sok ragyogó csillag fénye
Beenged az Emlékezet ködébe,
S Emlékeztet a régi Ösvényre,
Mit az ŐS VÉN nyitott az Égbe.
Nyílt a kapu, hogy lejöhess,
Erőt kaptál, hogy teremthess.
Itt minden segít, s erre buzdít,
Hogy csodát tégy, s Világot építs.
...Így, vagy úgy, de mindíg teszed...
Van, hogy tudatosan, és van, hogy mások késztetnek...
Néztél-e már Önmagodba?
A Benned ragyogó csillagokba?
Érezted-e ahogyan testedben lüktet az Élet
Betöltve belső teret, s elárasztva a Mindenséget?
Ha ezt megérzed, s átéled,
Hogy milyen csodás így az Élet,
Akkor kezdesz el élni igazán,
Mert így csak szeretni tudsz!...mindent...egyformán.
Akkor kap számodra értelmet az Élet,
Mert minden pillanatát igazából Éled.
Ezt csodálva, s megélve végúl megérted,
Hogy Te Értem-Bennem élsz, s Én Érted-Benned élek.