Madaras azért se lett áldozat

Mi következik, ha mostantól se szmoking, se overall?

Végh Alpár Sándor, 2002. augusztus 17., szombat 01:00, frissítve: szombat 01:00

Ötvenkilencben történt, egy téli napon. A délutáni gyorsra a Nyugati pénztáránál sokan kértek jegyet. Színházi emberek voltak,
Szegedre tartottak. Calderon darabját hirdette a plakát, A zalameiai bírót, de a hirtelen izgalom nem a háromszáz éves
drámának szólt.
Kiss Ferenc érdekelte a jegyváltókat, a magyar színjátszás öreg bölénye. Negyvenöt előtt az akadémia tanára volt, a Nemzeti
igazgatója, de leginkább színész: tapsos és nagyra tartott. A háború után eltűnt: népbíróság, nyolc év fegyház, segédmunka
egy vágóhídon. De lám, újra ott áll a színpadon. Tartása a régi, zengő baritonja is. Piszszenés nincs a nézőtéren, mikor
megszólal.
Szemben vele egy mongol arcú kezdő, Madaras Józsefnek hívják, négy éve még marós egy pesti gyárban, de a tüdeje nem
bírta, ott kellett hagynia. Próbálta a kertészséget, majd jelentkezett a főiskolára, a Nemzeti dalt mondta, Básti felvette, abban
az évben végzett. Ő téblábol a mítosz körül. Próbál ügyesen végszavazni, de senki nem figyel rá. Olyan kezdő, akikből minden
szezonban rásóznak a szegedi társulatra néhányat: mi néznivaló volna rajta? Vagy lesz belőle valami, vagy nem.
Hatvanhat éves az egyik, huszonkettő a másik, csak a színpadon szólnak egymáshoz, kettejüket egy világ választja el.
Látszólag.
Mert a kor, a levert forradalom után alakuló rendszer már vágja az ösvényt a mongol arcúnak. Néhány év, és kedvenc lesz,
bejáratos mindenhová: gyönyörű villákba, pártházba, parlamentbe. Titkos telefonszámokat kap, és olyanokkal kerül tegező
viszonyba, akiket a többség csak vezércikkekből vagy a tévéhíradóból ismer. Pályája egyre magasabbra ível majd, pedig nem
volt méltóságos úr, mint harmincöt évesen Kiss Ferenc, s még a politikusok is csak úgy hívták, hogy Josti. Soha nem hordott
szmokingot, inkább overallt, egy napon mégis lezuhant a csillagokból.
Miért emelték fel, ha utána lelökték?
Pátynál kanyarodik el az út, ami Budajenőre vezet. Ott él Madaras József, immár tíz éve csaknem teljes magányban. Volt idő,
mikor halottnak hitték. Nem sok hiányzott, hogy tényleg az legyen. Utoljára egy Jancsó-film forgatásán láttam, nem messze a
Balatontól, a Káli-medencében. Duzzadt az élettől, az energiától.
Miért emelték fel, ha utána lelökték? A kocsiban ismételgetem a kérdést, hátha Madaras is felteszi.
Tudom, művészekre a hatalomnak mindig szüksége volt. Főleg tehetségesekre. Ők tudták a legjobban elhitetni, ami hihetetlen,
és vonzónak mutatni, ami taszít.
Michelangelót Gyula pápa vette igénybe, Mozartot a salzburgi hercegérsek, Leni Riefenstahlt maga Hitler, míg Bulgakovval
Sztálin passziózott, éjszakánként rácsöngetve a telefont.
Felkérésük finom s szinte észrevétlen; csaknem olyan, mint egy gavalléré valami régi bálban. Ami utána következik, cseppet
sem gavalléros. A vigyázatlanok, akik igent mondanak, hamar ott találják magukat a kör közepén, és onnan nincs visszaút.
Nem lehet kiszállni a táncból. Próbálták néhányan, kevésnek sikerült.
Az első nagy táncmulatság nálunk a kommün volt.
Kun Béláék tizenkilencben még csak az írók tollát akarták, hozzá egy-két piktor ecsetjét. Aki hatásos riportot írt, megfizették.
A párt főhadiszállásán, a Visegrádi utcában a szerkesztő elvtársak naponta vették fel a hatalmas pénzeket. Egészen nagynevű
szerkesztő elvtársak.
Színészek?
Rájuk nem volt szükség. Mozi még sehol, a színháznak nem voltak pártos szerzői: a szakmát alig érintette meg a
Tanácsköztársaság.

A változás Trianon után kezdődött. Tizenöt év se kellett, a reflektorok fénye már a színészeken ragyogott, majd jött a mozi, és
végleg eldöntötte, kire fog figyelni a néző, s kire nem. Dérynét, Liliomfit meg a többi éhenkórászt elnyelte a romantikus múlt.
Kellett a jó színész. Miért? Hogy hitelesítse az illúziót. Elterelje a figyelmet arról, amit takargatni kell. Ha ezt ügyesen,
hatásosan tette, nemcsak a gázsija lett nagyobb, társadalmi rangja is. Bajor Gizit gazdag orvos vette el, Tolnay Klárit
földbirtokos, a vezető színészek a város legjobb szalonjaiban csináltattak öltönyt, villájuk épült a Svábhegyen, a Balatonon.
Eleganciájuk mértékadó volt, tudták kedvenc vendéglőjüket, azt, hogy hol töltik a nyarat, és vitorlást tartanak-e vagy lovat.
A befutott színészt mindenki irigyelte.
Főleg a pályatársak.
Ők is be akartak futni, ők is szerettek volna svábhegyi villát meg lovat. Igen ám, de nem mindegyiknek volt hozzá elég
muníciója. Ha pedig nem volt, igénybe vettek más eszközt is. Például a politikát.
Major Tamás indulása ékes példa rá.
Kezdő színészként a Nemzeti szerződtette, ám be kellett látnia, képességeivel nincs sok esély arra, hogy főszerepekhez jusson.
Márpedig ő az akart lenni – főszereplő mindenben. Még valakinek volt az ambíciója ugyanez: a kedves mamának.
Majorné Papp Mariska akkoriban már évek óta a színház körül mozgott. Pénzt, politikát: mindent bevetett a sikerért. Vezetője
lett a keresztényszocialisták újpesti szervezetének, kibérelte a Városi Színházat – mai Erkelt –, hogy színre vihesse irredenta
darabját, az Ébredést. Közben folyton noszogatta Tasnádi Nagy Andrást, az államtitkárt: szóljon már annak a makacs
Némethnek, a Nemzeti igazgatójának, adjon a fiának jobb szerepeket. De nem az az asszony volt, aki lecövekel egy
államtitkárnál. Dedikálva küldte el a kormányzónak verseskötetét Állj meg, Horthy Miklós! címmel.
Németh Antal nem szerette, ha munkájába elszánt anyák beleszólnak. Az ifjú Major neve maradt a színlap közepén, ahogy Kiss
Ferencnél, az új igazgatónál is. Majornét nem zavarta a mellőzés. Negyvennégyben odaszólt Jávornak: „Akármit csináltok,
Tamás lesz a gazdád utóda.” Tudta, mit beszél.
Major Tamás negyvenöt tavaszán bement a Nemzetibe, és közölte, ő az igazgató. Nem volt szerződése, senki nem nevezte ki:
egyszerűen átvette a hatalmat. Tiltakozni senki nem mert, a társulat tagjai tudták, ott a zsebében a „jogosítvány”: a Magyar
Kommunista Párt tagkönyve. Két segítője volt: Gobbi Hilda és Várkonyi Zoltán, szintén tagkönyvesek. Rajtuk kívül
készenlétben állt Péter Gábor, Gobbi tegezős barátja és Major Ákos népbírósági tanácsvezető, a friss direktor bátyja.
Major azonnal elkezdte a nagytakarítást.
Nem sok kímélet járt azoknak, akik a szakmában előtte jártak.
Politikai vádat emelni volt a legkönnyebb. Főleg azok ellen, akik okot adtak rá. Mint Kiss Ferenc, aki letiltotta a színpadról a
zsidó színészeket.
Hamar híre ment, hogy leszámolás készül. Akik megneszelték, rögtön csomagoltak. Szeleczky Zita, Muráti Lili, Páger Antal,
Vaszary Piroska és Karády Katalin meg se álltak Amerikáig. De az itthon maradottakra se várt jobb világ. Somlay Artúr
öngyilkos lett, Tímár József kényszer-esztergályos, Mezei Máriát és Uray Tivadart évekig mellőzték. Földönfutóvá tették a
baloldali érzelmű Németh Antalt: soha többé nem rendezhetett magyar színpadon; s máig zavaros a történet, hogyan halt meg
Bajor Gizi.
Ráadásul mindez nem állt meg néhány embernél.
Külföldre szökött a Miskolcra menesztett Szabó Sándor, öngyilkos lett Soós Imre és Latinovits, börtönbe dugták Mensáros
Lászlót, és lassan, de biztosan araszolt a balsors Madaras József felé is.
Mi sorsukban a közös?
Miért kellett menekülniük, tönkremenniük vagy meghalniuk?
Budajenő, kétezerkettő augusztusa. A falu utolsó házának földszintjén Madaras József tányérokat keres. Egy híján annyi
esztendős, mint Kiss Ferenc volt annak idején, mikor végszavazott neki. Madarast nem nyolcévi börtönre ítélte a változás,
hanem nyolcévi halálra. Viszszajött belőle, pedig alig volt esélye.
Kórház, szanatórium, fogyatkozó barátok, előbb tolószék, aztán járás bottal, majd bot nélkül. Két éve próbálta meg ismét a
színpadot. József Attilát mondott Gödöllőn. A szavakat még nehezen formálta, némelyik sor szinte kiszakadt belőle, a hatás
mégis elementáris volt. Akik látták, úgy beszélnek arról az estről, mint titkos összejövetelről, melyen csak a kivételesek
lehettek jelen.
Madaras ügyében a rendőrség már nem nyomoz.
Tettes nincs, az aktát lezárták. Sose fogjuk megtudni, mi történt tíz éve, mikor vérbe fagyva, eszméletlenül találtak rá házának
emeletén. Orvosai szerint négy napja feküdt ott, mikor rátaláltak. Kórházba vitték, hónapokig volt kómában.
Annyit soha nem hazudtak a lapok, mint róla akkoriban. Mintha bosszút akartak volna állni rajta. De hát miért? Mert sikeres
volt? Mert szenvedélyes volt? Vagy, mint Kállai Ferenc mondta: abszolút tehetséges volt? Írtak öngyilkosságról, írtak véletlen
balesetről, de volt olyan lap is, mely részletesen beszámolt Madaras haláláról.
Hogy milyen szörnyűségekre képes egy újság, a Pesti Riport példázza. 1993. január 5-i száma egész oldalas interjút közölt a
színésszel, holott az, több agyműtét után, még beszélni se tudott.

Gaál István, a rendező is megérkezik. Kezében dinnye, mielőtt felvágná, elmagyarázza, hogyan kell a piacon választani: milyen
legyen a szára, milyen a hangja, mikor megpaskoljuk. Felszeli a dinnyét, szétporciózza, elnémulunk. Az ablakból pallókerítésre
látni, mögötte a Kozák–Drahota házaspár lakik. A másik szomszéd Berecz János volt, míg el nem hurcolkodott; az ő portája és
Madarasé között nem épült kerítés.
Berecz szomszédságát és barátságát a lábadozás idején sokan felhánytorgatták. És emlegették Pozsgayt is, Grószt, a belügyes
Horváthot meg persze Kádárt, akihez Madarasnak bejárása volt. A lapok mindegyike visszautalt a színész születésnapjára, az
ötvenedikre, mikor a Zöldmáli úton rendőr irányította a forgalmat, hogy jusson hely a Központi Bizottság Mercedeseinek.
Kétszázötven ember ünnepelte Jostit, ahogy a szakma becézte.
Ma már nem becézi.
A kollégák elmaradtak, a régi cimborák és a politikusok úgyszintén. Madarast aki látogatja: Gaál István, Dégi özvegye, Vér
Mari és néhány civil. Ők meg egy nagy komondor a színész társasága. Meg a remény, hogy talpra áll.
Hetvenhétben Molnár Gál Péter cikket írt a Kritikába. Arról szólt, hogy eltűntek a magyar színpadról a társalgási színészek.
Azok, akik tudták, hogyan kell szmokingot viselni, hogyan cigarettára gyújtani, méltósággal enni, teázni, meghajolni, és olyan
fesztelenséggel jó estét kívánni, hogy a nézők érezzék, a köszönés nekik is szól.
Mindez teljesen kikopott a hétköznapokból: elvágták a társadalmi gyökereit. „Illemtudatlanok lettünk. Csiszolatlanok.”
Molnár Gál megállapításai negyedszázadosak.
Az emlék is abból a korból való.
Egy őszi délután Ajtay Andort láttam kilépni a Madách kapuján. Angol szabású öltönyt viselt, hozzá illő nyakkendőt, cipője
ragyogott, ám ezeknél is jobban lenyűgözött, ahogy vállára vetve viselte ballonkabátját. Nem hiszem, hogy volt rajta kívül
Budapesten, aki hasonló eleganciával tudott vállon hordani egy ballont. Ordítóan kirítt a körút szürke temegéből.
Ajtay nemzedékével elmúlt a polgári elegancia. Az ifjú színészek többsége ekkor már farmernadrágban és pulóverben járt.
Jöhetett az overall. Vele a nyitott ingnyak és a svájcisapka.
Ezeket viselte Madaras.
Ráadták a rendezők, ahányszor lehetett. Játszott bennük traktorost, maróst, parasztfiút, munkaverseny-felelőst: mindent,
amiről azt hitték, illik alkatához. Évek múltával megkapta Hábetler Janit a Thália színpadán, volt mokány-szilaj hun vezér a
Jancsó filmjében, de soha olyan, akinek nyers erején, egyszerű voltán és mélyből jöttségén kívül van mása is.
Pedig volt.
Egy napon felröppent a hír, hogy Madaras József a Nemzeti igazgatója akar lenni. De legalább főrendező.
Micsoda? Igazgató a Madár? Mint annak idején Major?
Röhögött és károgott a varjúcsapat, mely mindig ott lármáz a dolgok fölött, és mindent benyálaz feketével. Nem tetszett nekik
a szmoking, ők erőltették rá a színészre az overallt. Most meg, hogy újra mozdult a világ, az overall kezdte csípni a szemüket.
Nem a viselettel volt bajuk.
Indokot kerestek, amivel ráfoghatják néhány emberre: ez kurzusszínész, örüljön, ha jut neki mostantól statisztaszerep. Ki
akarták vetkőztetni a színészt mindenből, ami emberi. Tagadja meg hagyományait, veszítse el a szakmába vetett hitét, s adja
oda magát hitvány producereknek, akik pár dollárért olyan gúnyába öltöztetik, amit utóbb okkal szégyell, és nem győz
letagadni.
Volt egy színész, aki átlátott a szitán. Noteszában fontos telefonszámok sorakoztak, s ez bátorságot adott neki. Azt hitte,
magyar színészként kikérheti magának mindezt.
Madaras József volt az.
No, azt már nem, mondták a varjúk. Egyéb se hiányzik, mint az, hogy ez a mongol képű beleszóljon bármibe. Hogy az új
leosztásnál rangja legyen. Ő csak mondja szépen a szövegét, és tegye, amire utasítja a rendező. Elfelejtette már a filmet? Meg
kéne mutatni neki. Igen, azt a jelenetet, mikor a karszalagos náci miniszter ráüvölt az előszobázó Brandauer-Mefisztóra:
„Maga! Maga színész…” És erről Jancsónak sincs jobb véleménye. Mert hát mit hallunk A zsarnok szívében? „A csepűrágónak
csak akkor van sikere, csak akkor ismerik el, ha nem az igazat mondja, hanem hazudik; ha azt mondja, amit hallani
szeretnének tőle…”
„Valaki meg akart ölni” – mondja Madaras, és leteszi a kést.
Elfogyott előle a dinnye.
Tegnap volt hatvanöt éves. Nem ünnepelte.
Ha ünnepled, hány köszönt meg a kétszázötvenből, akiket etettél a Zöldmáli úton? „Egy se.”
Nem borul el az arca. Mosolyog. Maga mögött hagyott mindent.
Nagyot legyint, majd Papp Lacira vált: „Ő volt az első, akire emlékszem, mikor magamhoz tértem a kórházban. Eljött, hogy
lásson.” Aztán újabb váltás: egyik álmát kezdi mondani, abból az időből, mikor lábadozott. „Jöttek a kórházba a tanítványok,
és látom, ott vagyok köztük én is. Mellettem egy idős tanár. Ránéztem, és tudtam, hogy nem fogok meghalni.”
Kiegyenesedik ültében: „Onnan jöttem vissza, ahonnan csak nagyon kevesen.”
Napjai egyformák.
Korán kel, sétál a kutyával, tornászik, majd eszik egy kevés túrót vagy joghurtot, és megissza az első feketét. „Hármat iszom
egy nap, enni viszont nem sokat eszem. Mikor befejeztem, olvasok. Verseket. Igen, József Attilát. Mindig őt. Közünk van
egymáshoz: akkor halt meg, mikor én születtem: 1937-ben. Fennhangon olvasok, mert az olvasás nem a szemnek kell, hanem
a toroknak. Így edzem a hangomat. Muszáj, mert ősszel megint játszani fogok. Abban a színházban, ahol tavaly. Milyen volt?
Fenn ültem egy széken, magasan a színpad fölött, onnan mondtam a szöveget. Jó volt.”
Megáll, arcát ritkán látott fény önti el.
Valaki azt írta róla: elsősorban felelős ember, csak aztán színész.
Talán ez okozta a tragédiát.
Madaras másra gondol: „Próbálok készülődni, hogy vegyek egy lovat.”
Egy ló? Az jó. Az nem csapja be az embert, Józsi.
És nem támad rá, mikor senki se látja.