Láthatóvá vált hit

Néhány nap múlva ismét elment Kapernaumba, és elterjedt a híre, hogy otthon van. Erre olyan sokan
gyűltek össze, hogy még az ajtó előtt sem volt hely; ő pedig hirdette nekik az igét. Oda akartak hozzá menni
egy bénával, akit négyen vittek. Mivel a sokaság miatt nem fértek a közelébe, megbontották annak a háznak a
tetejét, ahol ő volt, és nyílást vágva leeresztették az ágyat, amelyen a béna feküdt. Jézus pedig látva a hitüket,
így szólt a bénához: „Fiam, megbocsáttattak a bűneid.”
Márk 2,1-5

Kedves gyerekek!

Azt hiszem mindannyian játszottatok már egymással olyat, ki tudja tovább a tüdejében
tartani a levegőt. Tegnap este, a készülésem során – nehogy a levegőbe beszéljek – kipróbáltam,
hogy most mennyi ideig bírom. Nos, 1 perc 18 másodperc után már kezdtem szédülni, éreztem,
hogy vörösödik a fejem. Szóval most egy játékra hívlak benneteket: vegyetek most egy nagy
levegőt, és próbáljátok benntartani, ameddig csak tudjátok, 1-2 percet nyugodtan rá szánhatunk
erre, persze senki meg ne fulladjon. Biztosan van, aki nálam tovább bírja. …
De vajon mit gondoltok, meddig bírják egy szusszal az ún. szabad tüdős merülők? Nos, tegnap utána
néztem, s az extrém sportok honlapja szerint a világcsúcsot 2007 óta egy osztrák sportoló, bizonyos Herbert
Nitsch tartja, aki több mint 9 percig volt a víz alatt 214 méter mélyen.
Most már csak az a kérdés, hogy mi a csudáért kezdem ezzel ezt a mai igemagyarázatot?
Valaki egy beszélgetésben, még évekkel ezelőtt azt mondta nekem: tudod a gyakorlati
keresztyénség, a szolgálat, olyan, mint a testnek a kilégzés! Amikor igét olvasunk, prédikációt
hallgatunk, imádkozunk, templomba megyünk, az a lélek belégzése, amikor pedig jót teszünk
valakivel, áldozatot hozunk valakiért, az a kilégzés! Ne haragudjatok, ha megkérdezem tőletek, de
ti nem fulladoztok lelkileg? Hiszen, aki mondjuk már 5 évet járt iskolánkba, s minden hétfő reggel
részt vett egy istentiszteleten, az legalább 160 prédikációt hallgatott már végig, aki pedig 8.
évvégén elballag tőlünk, az legalább 300-nál fog járni már! Plusz még az esetleges vasárnapi
istentiszteletek, ahova havonta legalább egyszer mindenkinek el kell menni, na persze a heti két
hittanóráról, a napi áhítatokról nem is szólva! Még végiggondolni is ijesztő! Ennyi belélegzés! Mi
lesz a sok levegővel? Nem hasonlítunk lelki értelemben egy olyan lufihoz, amit csak fújnak, fújnak ki tudja
meddig?
A mai történet egy igazi kilégzés történet! 4 olyan emberről szól, akik áldozatot hoztak egy
barátjukért, olyan emberek, akik önzetlenül tettek jót valakiért. Történetünk mai főszereplőinek
ugyanis – Jézus szerint – láthatóvá vált a hite! Hiszen azt hallottuk, hogy „Jézus pedig látva
hitüket”- szólt a bénához. Azaz: ők nemcsak belélegeztek, hanem ki is fújták a levegőt!
Amikor elterjedt a városban a hír, hogy Jézus ismét itthon van, hirtelen akkora sokaság
gyűlt össze, hogy már be sem lehetett jutni a házba! Aki csak tehette igyekezett egy jó kis helyet,
biztosítani magának, oly annyira, hogy már az ajtó előtt sem volt hely. Akik nem siettek eléggé,
kinn rekedtek.
Ezek négyen azonban nem azzal törődnek, hogy nekik jut-e jó hely, hogy ők még időben
odaérjenek, hanem azzal, hogy egy barátjukat el kellene vinni Jézushoz! Akkor is, ha később érnek
oda, akkor is, ha ők maguk nem is hallgathatják a Mestert, akkor is, ha esetleg lemaradnak valami
lelki csemegéről! Nekik nem ez a fontos, hanem a társuk. Aki béna, aki tehetetlen, aki magától
nem tud elmenni, pedig neki még náluk is nagyobb szüksége lenne Jézus gyógyító közelségére!
Jó néhány évvel ezelőtt a Seattle-i paraolimpiai játékokon 9 atléta – akik mind mentálisan, vagy
fizikailag sérültek voltak, – állt fel a 100 méteres síkfutás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor
elkezdődött a verseny, ahol – bár nem mindenki a lábain futva, – de a cél felé törekedett a beérkezés és a
győzelem reményében. A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat
bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi nyolc versenyző meghallotta a sírást, lelassított és hátranézett.
Majd kivétel nélkül mindenki megállt és visszafordult… mindegyikük. Az egyik Down-kóros leány leült
mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Majd mind a kilencen összekapaszkodtak és
együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik ott
voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet. Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a
legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem. Az életben sokkal fontosabb másokat
győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani.
Ez a négy barát is ezt tette. Lelassítottak, hátukra, vállukra vették béna ismerősüket, s
együtt indultak a győzelem, Jézus felé. A béna négy barátja nem törődött önmagával. Nem a saját
bajuk foglalkoztatta őket. Azt félre tették. Csak az volt fontos nekik, hogy segítsenek ezen a
szerencsétlenen. Magukat háttérbe szorították, hogy valaki mást vihessenek Jézus elé.
A találékonyságukban válik kézzelfoghatóvá ennek a négy barátnak a hite. Hiszen mire
odaérnek a házhoz már minden hely foglalt. De nem adják fel a küzdelmet, és nem mondják a
bénának, hogy „figyelj öreg, idáig elhoztunk, látod mi tényleg mindent megpróbáltunk, de lásd be, hogy ez
lehetetlen. Legfeljebb majd elhozunk máskor, amikor kevesebben lesznek.” Nem. Ők nem ismernek
lehetetlent. Előttük nincs akadály. Szerintük nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség! Ha nem
férnek be az ajtón, majd mennek az ablakhoz. Ha az ablakot is elállják előlük, majd felmásznak a
lapos, vízszintes háztetőre, és megbontják azt!
Tudni kell, hogy nyílást vágni a palesztinai házak tetején azért lehetett, mert náddal,
szénával és ágakkal voltak beborítva, amelyet a gerendák közé fontak és agyagos mázzal vonták
be. De akármilyen is volt a tetőzet, a beteghordozókat nem akadályozta meg az ajtó előtt
összezsúfolódott tömeg abban, hogy küldetésüket beteljesítsék. Mert ők addig nem nyugodtak,
amíg a beteg barátjukat oda nem engedték Jézus lába elé. A feltétel nélküli bizalmukhoz, az
önzetlen hitükhöz így társult találékonyság is. Ennek hátterében pedig akkora szeretet van, amely
Jézust is cselekvésre, csodára készteti majd.
A szeretet ugyanis ötletgazdag. Ha a másik kedvében akar járni, akkor először is beleéli
magát annak a helyzetébe, átérzi, hogy mire lenne szüksége annak a másiknak. Képes arra, hogy
igazi örömet, boldogságot szerezzen a másiknak. A szeretet tudja, hogy egy gyertya nem veszít
semmit, ha meggyújt egy másikat.
A cél az, hogy ne csak halljunk Jézusról, hanem tegyük meg, amire kér! A cél, hogy
látszódjon a hitünk az életünkön! A cél, hogy Jézus látva a hitünket, így szóljon a társunkhoz:
Fiam, megbocsátattak a te bűneid!
Alighogy véget ért a második világháború, Európa kezdte összerakosgatni a széthullott darabokat. Az
óhaza romokban hevert. Szétdúlta a háború. Talán mind között a legszomorúbb látvány az volt, ahogy éhező
kis árvák kószáltak a háború sújtotta városok utcáin.
Egy fagyos reggelen egy amerikai katona visszafelé igyekezett londoni barakkjába. Ahogy
terepjárójával befordult egy sarkon, észrevett egy kisfiút, aki egy pékség kirakata előtt állt, orrát az
ablaküveghez nyomva. Odabent a pék tésztát gyúrt egy újabb adag friss fánkhoz. Az éhes fiú némán
bámulta, orrát az ablakhoz szorítva, és tátott szájjal leste a pék minden mozdulatát. A katona a járdaszegély
mellé húzódott az autóval, megállt, és kiszállt.
„Fiacskám, szeretnél belőle?"
A fiú meglepődött. „Ó, igen... szeretnék."
Az amerikai belépett a boltba, vett egy tucat fánkot, betette egy zacskóba, és visszament oda, ahol a
fiú állt a londoni reggel ködös hidegében. Mosolyogva odanyújtotta a zacskót, és csak ennyit mondott:
„Tessék!"
Ahogy megfordult, hogy elmenjen, érezte, hogy megrángatják a kabátját. Hátranézett, és hallotta,
ahogy a gyerek halkan megkérdezi: „Uram... maga Isten?
Vigyázzunk, ne csak belégezzük Isten szeretetének friss levegőjét, hanem lélegezzük is ki
azt jó cselekedetek, segítés, odafigyelés, szolgálat formájában! Valahogy úgy, mint ez a 4 barát,
valahogy úgy, mint ez az amerikai katona… Ámen.