Drew Karpyshyn

MASS EFFECT
Felemelkedés

A New York Times bestseller-szerzőjétől,

a Mass Effect: Felismerés írójának tollából
a BioWare díjnyertes játéka által inspirált regény.

Első kiadás
2011

Fordította: Tuza Veronika és Molnár Máté

Szerkesztő: Bayer Tibor
Szöveggondozás: Csibra István

Kiadja: Tuan Kiadó

Felelős kiadó: Bayer Tibor és Mórocz Tibor

ISBN 978-963-9940-24-6

Mass Effect – Felemelkedés kitalált történet. A nevek,

karakterek, helyek és a történet a szerző képzeletének
szüleményei.
Minden valóságos eseménnyel, hellyel vagy személlyel történő
egyezés a véletlen műve.

Minden jog fenntartva.

Utánnyomás, továbbá bármiféle optikai, akusztikai és elektronikus
feljegyzés, tárolás és közreadás még részleteiben is csak a kiadó írásos
beleegyezésével lehetséges.

2
Felemelkedés

Drew Karpyshyn

3
Feleségemnek, Jennifernek
Nem lettem volna képes erre a Te kifogyhatatlan
szereteted és támogatásod nélkül.

4
Köszönetnyilvánítás

Ez a második Mass Effect-regény, és újra szeretném

megköszönni az egész BioWare-csapatnak, hogy lehetővé
tették a létrejöttét. Megtiszteltetés és kiváltság a számomra,
hogy ilyen hihetetlenül tehetséges emberekkel dolgozhatok.
Kreativitásuk, kemény munkájuk, ragyogó elméjük és
szenvedélyük nélkül a Mass Effect nem létezne.

5
 PROLÓGUS

A hírblokkok alatt véget nem érő folyamban váltották egymást

a Saren támadása nyomán a Fellegvárat ért pusztítás nyomait
rögzítő képek. Az összecsapás után a gethek maradványai és az
F-Sechez, a Fellegvár biztonsági szolgálatához tartozó tisztek
holttestei hevertek elszórva a Tanácsteremben. Az Elnökség
teljes szekciói változtak felperzselt, kicsavart fém rudakká. A
Fellegvár egykori hajóinak megolvadt, megfeketedett roncsai
céltalanul lebegtek a Kígyó-ködben – vérontásból és
mészárlásból született kisbolygóövként.
A Titokzatos Ember az egészet hideg távolságtartással
figyelte. A hatalmas űrállomás újjáépítésén és javításán már
megkezdődtek a munkálatok, de a csata utóhatásai messze
túlszárnyalták a fizikai károkat. A pusztító geth támadás óta
eltelt hetekben a galaxis minden nagyobb médiuma tele volt a
mostanáig elképzelhetetlen eseményekről szóló híradásokkal.
A támadás alapjaiban rengette meg a galaxis eddigi hatalmi
berendezkedését, megfosztva a nagyhatalmakat
sebezhetetlenségük naiv ábrándjától. A Fellegvár, a Tanács
székhelye és erejének elvitathatatlan szimbóluma igen gyorsan
alulmaradt egy ellenséges flottával szemben. Több tízezer élet
veszett oda; a Tanácsi Űr gyászba burkolózott.
Mégis, amiben mások a tragédiát, ő a lehetőséget látta meg.
Talán mindenki másnál jobban tudta, hogy a galaxis
figyelmeztetése saját sebezhetőségére előnyös lehet az

6
emberiség számára. Ez tette őt különlegessé, látnokká.
Egyszer olyan volt, mint bárki más. Ő is csodálkozott –
mint a legtöbb földi ember mikor rábukkantak a protheánok
nyomaira a Marson. Ámulva figyelte a híreket, mikor
beszámoltak az emberiség első ismeretlen fajjal való erőszakos
kapcsolatfelvételéről. Akkoriban átlagos ember volt, átlagos
munkával és átlagos élettel. Voltak barátai és családja. Még
neve is volt.
Ez már azonban mind a múlté. Küldetése miatt szükségessé
vált megválnia tőlük. Ő lett a Titokzatos Ember, elhagyta és
elfelejtette régi valóját egy sokkal nagyobb cél érdekében. Az
emberiség kiszabadult a Föld karmai közül, de nem találta
meg Isten arcát. Helyette egy virágzó galaktikus közösségre
leltek: tucatnyi faj, melyek naprendszerek százait és világok
ezreit ismerik és lakják. Idegenként csöppentek a csillagközi
politika küzdőterére. Az emberiségnek alkalmazkodónak és
rugalmasnak kellett lennie, ha életben akart maradni.
Nem helyezhették sorsukat a Szövetség kezébe.
Kormányzati tisztviselők és különböző katonai csoportok
duzzadt koalíciójaként a Szövetség a törvények és a
közvélemény megsemmisítő súlya alatt nyögő otromba, buta
eszköz volt csupán. Túlságosan lefoglalta a béke fenntartása és
a megalázkodás a különböző idegen fajok előtt, s így nem volt
képes meghozni azokat a nehéz döntéseket, amelyek a végzete,
felemelkedése felé irányították volna az emberiséget.
A földi embereknek szükségük volt valakire, aki az ügyük
bajnoka lesz. Hazafiakra és hősökre vágytak, akik meghozván
a szükséges áldozatokat, az emberi fajt csillagközi riválisaik
fölé emelik. Szükségük volt a Cerberusra, és a Cerberus nem
létezett volna a Titokzatos Ember nélkül.

Mint látnok, megértette ezt. A Cerberus nélkül az emberiség

alantas létezésre lett volna kárhoztatva, behódolva valamelyik
idegen fajnak. Persze vannak olyanok, akik bűnnek neveznék

7
azt, amit tett. Etikátlannak. Amorálisnak. A történelem majd
felmenti, de addig ő és követői rejtőzködő életre
kényszerülnek, céljaik eléréséért titokban kell dolgozniuk.
A kijelzőn változott a kép, most Shephard parancsnokot
mutatták. Shephard, az első emberi Fantom nagy segítséget
jelentett Saren és a gethek legyőzésében... legalábbis a
hivatalos jelentések így szóltak.
A Titokzatos Ember csak arra tudott gondolni, vajon mit
hagytak ki ezekből a jelentésekből. Tudta, hogy több állt a
támadás hátterében, mint egy simlis turián Fantom, aki egy
geth sereget vezetett a Tanács ellen. Először is ott volt
Sovereign, Saren nagyszerű zászlóshajója. A hírekben azt
állították, a gethek készítették, de csak a vakok vagy a
bolondok dőltek be ennek a maszlagnak. A hajó, ami képes
ellenállni a Tanácsi és a Fellegvári Flotta együttes erejének,
sokkal fejlettebb technológia segítségével kellett hogy épüljön,
mint amivel az ismert fajok rendelkeznek.
Egyértelmű volt, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket
nem akarnak a lakosság tudtára hozni. Féltek, hogy pánikot
keltene; félremagyarázták a tényeket és elferdítették a
lényeget, mialatt megkezdték a Tanácsi Űrben szétszóródott
geth ellenállás maradékának felszámolását.
A Cerberusnak voltak ügynökei a Szövetségben, magas
rangú személyek. így idővel a támadás minden iktatásra került
részlete a Titokzatos Ember asztalára kerül majd. Beletelhet
hetekbe, talán hónapokba is, mire megtudja a teljes igazságot,
de tudott várni. Türelmes ember volt.
Nem tagadhatta, érdekes időket éltek. Az elmúlt dekádban a
Tanács három vezető faja – a salariánok, a turjánok és az
asarik – azért harcoltak, hogy sakkban tartsák az emberiséget,
ajtót ajtó után csapva annak arcába. Most ezek az ajtók
lerobbantak a zsanérjaikról. Mivel a Fellegvár seregeit
megtizedelték a geth támadások, a Szövetség serege
vitathatatlanul a galaxis egyetlen domináns erejévé vált. Még

8
maga a Tanács is, amely az utóbbi szinte ezer évben
lényegében változatlanul működött, gyökeresen átalakult.
Egyesek úgy vélték, ez majd véget vet az idegen
triumvirátus uralmának és utat enged az emberi faj
megállíthatatlan felemelkedésének. A Titokzatos Ember
azonban megértette, hogy sokkal nehezebb a hatalmat
megtartani, mint megszerezni. Bármekkora politikai előnyre is
tesz szert a Szövetség ebben a rövid periódusban, jelen
helyzetben az lesz a legjobb, ha maximálisan kihasználják a
felkínálkozó lehetőséget. Hiszen apránként ugyan, de
Shephard tetteinek emléke és a Szövetségi Flotta hősiessége
mind kifakul majd a galaxis kollektív emlékezetéből. Az
idegen kormányok csodálata és hálája idővel megfogyatkozik
majd, helyébe pedig gyanakvás lép, s nemsoká újjáépítik a
flottáikat. Elkerülhetetlen, hogy az idegen fajok újra
versengésbe kezdjenek az emberiséggel, megoldást keresve
saját fajuk felemelésének problémáira.
Az emberi faj hatalmasat lépett előre, de a cél még nagyon
messze volt. A galaktikus dominanciáért számtalan csata várt
még rájuk, számtalan fronton. A Fellegvárat ért támadások
csak darabkái voltak a hatalmas kirakójátéknak, amelynek
elemeit a Cerberusnak kellett a megfelelő helyre terelni.
Jelen pillanatban azonban más jelentett közvetlen
fenyegetést; figyelmüket másfelé kellett fókuszálniuk. Mint
látnok, a Titokzatos Ember felfogta, milyen fontos lehet az,
hogy az ember több vasat is tartson egyszerre a tűzben. Tudta,
mikor kell kivárni, és mikor kell előrenyomulni.
Az előrenyomulás ideje pedig most, a Felemelkedés-
projekttel jött el.

9
 EGY

Paul Grayson sosem álmodott. Gyermekként háborítatlanul

aludta át az éjszakákat, de az ártatlanság kora már sok évvel
ezelőtt véget ért.
Két órája voltak úton és még négy óra volt a célig. Grayson
ellenőrizte a hajtómű és a tömegmeghajtó állapotát, aztán –
egy órán belül már negyedszer – ellenőrizte a hajó útvonalát a
navigációs képernyőn. Útközben nem volt szükség a pilótára;
minden teljesen automatikusan működött a hajón, ha az a
fénysebességnél gyorsabban haladt.
Nem álmodott minden este, de kétnaponta szinte mindig.
Talán az öregedés jele volt, vagy a vörös homok
mellékterméke, amit néha felszippantott, vagy talán csak a
lelkiismerete háborgott. Egy salarián közmondás szerint a
titkokkal teli elme sosem képes pihenni.
Újra és újra leellenőrizte a műszereket és kijelzőket, hogy
biztosra mehessen. Saját felismerése lehetővé tette számára —
kényszerítette őt -, hogy szembenézzen a helyzetével. Mély
levegőt vett, hogy összeszedje magát, a szíve a torkában
dobogott, mialatt lassan felemelkedett a székéből. Nem volt
már értelme halasztgatni. Eljött az idő.
Bizonyos szintig tudatában volt annak, mikor álmodik.
Furcsa köd ült mindenen, tompa, homályos hártya, amely
feledtette a hamis valóság érzetét. Ám még ezen a sötét szűrőn
keresztül is pár dolog tökéletes pontossággal kivehető volt,

10
apróbb részletek kitörölhetetlenül belemarták magukat a
tudatalattijába. Az éles határvonalak és a szürrealitás valahogy
mégis elevenné, intenzívebbé tették az álmait, mint az ébrenlét
világát.
Elindult a pilótafülkéből előre, az utaskabinok irányába.
Lábai puhán és halkan érintették a folyosó szőnyegét. A
társalkodóban Pel és Keo foglalt helyet az asztal mellett,
egymással szemben. Pel széles vállú, bronzbőrű, nagydarab
ember volt. Szoros afro-frizurája és az állát vékonyan keretező,
fekete szakáll tette egyedivé megjelenését. Mikor Grayson
belépett, mindketten felé fordultak, Pel lazán előre-hátra
ringatózott a fülhallgatójából áradó zene ritmusára.
Ujjvégeivel finoman dobolt combján, tökéletesen manikűrözött
körmei halk susogásban találkoztak nadrágjának sötét
anyagával. Nyakkendője még mindig a nyaka körül pihent, de
zubbonyát már kigombolta, napszemüvegét a jobboldali
mellényzsebébe tűzte. Szemei szinte lecsukódtak, ahogy
belefeledkezett a muzsika élvezetébe – ez a békés, nyugodt kép
szöges ellentétben állt Pel hírnevével, mely szerint ő volt a
Terra Firma egyik legjobb testőre.
Keo partneréhez hasonló öltözékben foglalt helyet, ám a nő
mellőzte a nyakkendő viselését. Társával ellentétben messze
nem rendelkezett olyan fizikai adottságokkal, amit egy tipikus
testőrtől elvárhatna az ember. Egy teljes fejjel alacsonyabb
volt Pelnél és talán fele annyit nyomott, de szálkás, kemény
izmai láttán senki sem kételkedhetett felkészültségében.
Keo valódi korát nehéz lett volna meghatározni, bár
Grissom tudta, legalább negyven évesnek kell lennie. A
táplálkozás és a génterápia területén történő fejlődésnek hála
mindennapossá vált, hogy az emberek az ötvenes éveikben is
olyan fiatalnak és egészségesnek tűnjenek, mint amilyenek
húszas éveikben voltak. Keo szokatlan megjelenése azonban
még nehezebbé tette a feladatot. Krétafehér bőre, rövidre
nyírt, ezüstszín haja igencsak elütött a megszokottól.

11
 A földi rasszok közti keveredés az elmúlt két évszázadban
ritkasággá tette az alabástrombőrt. Grayson úgy gondolta,
Keo bőrszínét egyszerű pigmenthiány okozza, ami nem zavarta
a lányt annyira, hogy változtatni akarjon rajta... persze az is
megeshetett, hogy a kozmetikai célú bőrfakító eljáráson esett
át. Végül is a feltűnő megjelenés kulcsfontosságú eleme volt a
munkájának: hadd tudják az emberek, hogy szolgálatban van,
így kétszer is meggondolják, hogy hülyeséget csináljanak.
A nő háttal ült Graysonnak, de megpördült a székkel, mikor
az belépett a kabinba. Tekintete feszültséget tükrözött, olyan
volt, mint aki mindenre készen áll – tökéletes ellentéte volt a
nyugodt Pelnek. Úgy tűnt, képtelen lazítani.
— Mi történt? – kérdezte gyanakvó tekintettel a belépő
pilótát.
Grayson megállt, kezeit a levegőbe emelte, a két ülve
maradt társa a válláig ért.
— Csak iszom egyet — válaszolta.
Az ideges várakozás lassan erőt vett rajta. Alig sikerült
lepleznie a hangja remegését.
Ez a bizonyos álom túlságosan is ismerős volt. Az elmúlt
tíz évben túljutott az első száz, ha nem ezer gyilkosságán.
Persze voltak másfajta megbízások is; másfajta halálok. A
nagyobb jó érdekében már sok-sok lény életét elvette. Annak
érdekében, hogy az emberi faj túléljen – hogy a többi fajon
uralkodhasson áldozatokat kellett hozni. Ám az összes
meghozott áldozat, kioltott élet és teljesített küldetés közül
erről álmodott a legtöbbször.
Megelégedvén azzal, hogy a pilóta nem jelentett közvetlen
fenyegetést, Keo elfordult tőle és visszasüppedt a székébe, bár
láthatóan a legkisebb provokáció jelére azonnal ugrott volna.
Grayson folytatta az útját a lány széke mögött elhaladva az
utaskabin végében álló hűtőszekrény felé. Nagyokat nyelt, a
torka olyannyira ki volt száradva, hogy az ivás valósággal
fájdalmat okozott neki. Maga elé képzelte, ahogy Keo füle

12
megrándul a hang hallatán.
A szeme sarkából látta, ahogy Pel miközben felállt, hogy
kinyújtóztassa tagjait, kivette a füléből a dugókat és
nemtörődöm módon maga mellé dobta őket az ülésre.
— Mennyi van még az érkezésig? – kérdezte, de szavai egy
ásítás burka mögül törtek elő.
— Négy óra – mondta a hűtő ajtajához hajoló Grayson,
miközben megpróbált egyenletesen és nyugodtan lélegezni.
— Komplikációk? – kérdezte Pel, mialatt a pilóta a
hűtőben kotorászott.
— Minden a terv szerint halad – válaszolta Grayson,
mialatt a jobb kezében tartott vizesüveggel a baljában tartott
hosszú, vékony, fogazott pengét takarta, amit már az utazás
megkezdése előtt elrejtett a palackok között.
Még ha Grayson tudatában is volt annak, hogy ez csak egy
álom, nem volt képes változtatni a történeten. A jelenet
bármiféle beavatkozás vagy eltérés nélkül folytatódott tovább.
A férfi a passzív megfigyelő szerepébe kényszerült; tanú,
akinek saját szemével kell látnia, ahogy a történet
kibontakozik. A tudatalattija nem engedte meg számára, hogy
megváltoztassa a múltat.
— Asszem, ránézek Csipkerózsikára — bökte ki Pel
közömbösen. Ez volt a kulcsmondat Grayson számára. Innen
már nem volt visszaút.
Csak egy utas volt a hajón: Claude Menneau, a pro-emberi
Terra Firma politikai párt egyik legmagasabb rangú tagja. Ez
a karizmatikus, de nem feltétlenül kedvelhető közéleti
személyiség óriási vagyonnal és hatalommal rendelkezett; az a
fajta ember volt, aki megengedhet magának egy privát
csillaghajót, saját pilótát és két testőrt, akik elkísérik őt
gyakori útjain.
Szokás szerint Menneau rögtön felszállás után bezárkózott a
hajó végében található VIP-kabinjába, ahol pihent és
felkészült a következő nyilvános fellépésére. Pár óra múlva

13
leszállnak Shanxi civil űrkikötőjében, ezen a bolygón pedig
Menneau-nak a Terra Firma-dolgozók izgatott tömegével kell
majd szembenéznie.
Mikor a Nashan Stellar Dinamics-botrány kitört, Inez
Simmonst kényszerítették, hogy mondjon le pártelnöki
megbízásáról. Egyértelmű volt, hogy akár Menneau, akár
Charles Saracino követi őt, a Terra Firma vezetőjeként
mindketten gyakran fognak ellátogatni a különböző emberi
kolóniákra, hogy támogatókat toborozzanak.
A közvélemény-kutatások szerint jelen pillanatban Menneau
állt előrébb három teljes ponttal. A Titokzatos Ember azt
akarta, Saracino legyen a győztes. És a Titokzatos Ember
mindig megkapja, amit akar.
Grayson felegyenesedett a hűtő előtt, az üveggel takarta a
kezében tartott kést, felkészülvén arra az esetre, ha Keo az ő
irányába nézne. Megkönnyebbült, mikor látta, hogy a lány még
mindig a tarkóját mutatja neki, tekintetét a hajó farkában lévő
VIP-szoba felé tartó, hosszú, egyenletes léptekkel távolodó Pel
vállán tartotta.
Balja az üvegre kiülő párától hideggé és nyirkossá vált.
Jobbja izzadt, olyan erővel szorította a fegyver markolatát.
Tett egy halk lépést előre, így csak centiméterek választották el
Keo szabad, védtelen nyakától.
Pelnek sosem sikerült volna ilyen közel kerülnie a lányhoz;
legalábbis a nélkül nem, hogy felkeltette volna a gyanakvását.
Annak ellenére, hogy szinte hat hónapja dolgoztak együtt
Menneau testőreiként, Keo még mindig nem tudott teljes
mértékben megbízni a partnerében. Pel azelőtt zsoldos volt,
profi gyilkos, sötét múlttal a háta mögött. Keo mindig rajta
tartotta az egyik szemét. Ezért kellett ezt Graysonnak
csinálnia. A lány talán benne sem bízott – Keo nem bízott
senkiben —, de nem figyelte minden mozdulatát, ahogy azt Pel
esetében tette.
A fegyver támadásra készen pihent a férfi kezében, mély

14
levegőt vett, előrelendítette a pengét egy felfelé ívelő
mozdulattal, a hegyével a Keo koponyáján a füle mögött
rejtőző puha lyukat keresve. Gyors, tiszta gyilkosságnak kellett
volna lennie, de pillanatnyi hezitálása sokba került; Keo így
esélyt kapott arra, hogy észlelje a támadást, mielőtt a penge
áttörte volna a koponyáját. Reakcióidejét, túlélési ösztönét
számtalan küldetés csiszolta tökéletesre, lecsúszott az ülésről,
szembe pördült támadójával, mindezt mialatt a penge lesújtott.
Hihetetlen reflexei megmentették őt az azonnali haláltól;
ahelyett, hogy az agyát meglékelte volna, a penge mélyen
belemart a lány nyakába, s elakadt.
Grayson hátrahőkölt. Érezte, ahogy a fegyver markolata
kicsúszik izzadt tenyeréből. Akkor állt csak meg, amikor a háta
a falat érintette a kis hűtő mellett; innen már nem volt hova
hátrálnia. Keo mostanra felpattant és a szék túloldaláról
bámulta őt. A lány hideg tekintetéből saját küszöbön álló
halálának jeges bizonyosságát olvasta ki. Keo sokéves
tapasztalata ellenében esélye sem volt a meglepetés ereje
nélkül. Már fegyvere sem volt; hajdani kése most Keo
nyakából állt ki, a markolat enyhén remegett.
Keo nem nyúlt az oldalán lógó pisztolyért, attól tartott,
hogy a lövedék átüti a burkolatot. Inkább egy rövid, durván
megmunkált kést rántott ki az övéből, és előreszökkent az őt
Graysontól elválasztó szék takarásából.
Hatalmas hibát követett el. Grayson tapasztalatlanságából
kifolyólag nem volt képes gyorsan végezni vele. Ez volt az,
amiért Keo alábecsülhette őt; túlságosan agresszíven
közeledett a férfihez. Gyorsan véget akart vetni a harcnak,
ahelyett, hogy tiszta fejjel, óvatosan megkerülte volna a
székeket. Ezzel a hibájával visszaadta ellenfelének az
elveszettnek hitt előnyt.
Abban a pillanatban, amikor Keo lába elemelkedett a
földtől, Grayson előrelendült. A levegőben úszó lány nem
tudott lassítani vagy irányt váltani. Egymásnak csapódtak és a

15
földre zuhanva próbáltak egymás fölé kerekedni. Grayson
érezte, ahogy a lány kése felhasítja a bal bicepszét, ám a
kistermetű Keo nem tudott elegendő lendülethez jutni és nem
sikerült komolyan megsebeznie a férfit.
A lány kirúgott és megpróbált hátragurulni, hogy távolabb
kerüljön ellenfelétől, hogy kihasználhassa az apró termete és
gyorsasága nyújtotta előnyöket. Grayson nem próbálta
megállítani. Ehelyett előrekapott a még mindig Keo nyakából
meredező kés markolata felé. Egyetlen határozott, sima
mozdulattal rántotta ki a fegyvert a feltápászkodó ellenfele
húsából.
Karmazsin gejzír fakadt a kiszabaduló penge nyomán; a
fogazott penge felhasította a nyaki artériát. Keónak még egy
hitetlenkedő, meglepett pillantásra jutott ideje, mielőtt elájult.
Ernyedt teste Grayson elé zuhant a földre.
A férfi arcát és kezét meleg, ragadós folyadék lepte el. Az
undortól öklendezve igyekezett lábra állni, majd próbált minél
gyorsabban elhátrálni a testtől, mígnem rövid időn belül már
másodszor ütközött a hűtőszekrény melletti falrészbe. A vér
csillapítatlanul zubogott tovább a nyaksebből, a folyam
intenzitása azonban egyre gyengébbé és gyengébbé vált,
ahogy a még életben lévő lány szíve utolsókat dobbant. Mikor
feladta, a pulzáló folyam lassú folyású patakká apadt.
Pel kevesebb mint egy perccel később visszatért a hátsó
szobából. A Graysont borító vért látva csak az egyik
szemöldökét emelte fel, nem szólt egy szót sem. Ráérősen
letérdelt Keo teste mellé, ellenőrizte a pulzust, de mindvégig
ügyelt arra, hogy a padlón egyre nagyobb helyet elfoglaló
vértócsa ne piszkítsa be a cipőjét. Elégedett arccal kelt fel a
hulla mellől és visszatelepedett abba a székbe, amelyben
korábban pihent.
— Szép munka, Gyilkos – mondta finoman kacagva.
Grayson még mindig a fal mellett állt. Mozdulatlanul nézte
végig, ahogy Keo kivérzett. A hátborzongató jelenet

16
egyszerűen megbabonázta.
—Menneau halott?
Buta kérdés volt, de az első gyilkossága okozta adrenalin-
löket tompává és lassúvá tette az elméjét.
Pel bólintott.
—Bár közel sem olyan mocskosán, mint ö. Szeretek tiszta
holttesteket hátrahagyni.
Pel még mindig a székben ülve a fülhallgató után nyúlt.
—Nem kéne feltakarítanunk a vért?
—Nincs értelme – magyarázta Pel. — Amint találkozunk a
másik csapattal, az első dolguk lesz ezt az egész hajót a
legközelebbi napba irányítani.
—Ne felejtsd el elkérni a jussodat — tette hozzá a
nagydarab fickó, miközben lecsukódó szemekkel és ritmusosan
ringatózó testtel újra átadta magát a zene élvezetének.
Grayson nagyot nyelt, nehezen tudta a testét mozgásra
bírni. Ellökte magát a faltól és Keo testéhez lépett. A lány az
oldalán feküdt, az övére tűzött pisztolyt könnyen magához
vehette. Remegő kezét kinyújtotta a fegyver irányába...
Az álom mindig pontosan itt ért véget. És minden
alkalommal Grayson torkában dobogó szívvel, megfeszült
izmokkal és izzadó tenyérrel ébredt, mintha a teste a
tudatalattijával együtt újra átélte volna a történteket.
Nem tudta – és máig sem tudja miért kellett Menneau-nak
meghalnia. Csak annyit tudott, hogy ez a nagyobb jót szolgálta
valamilyen módon. Ennyi elég volt. Elkötelezettje volt az
ügynek, teljes mértékben lojális volt a Cerberushoz és a
vezetőjéhez. A Titokzatos Ember parancsot adott, és ő kérdés
nélkül teljesítette azt.
Eltekintve attól, hogy Keóval nem mentek teljesen simán a
dolgok, Grayson első akciója nem várt sikerrel járt. A
felvevőcsapattal a kijelölt helyen találkoztak. A hajó Keo és
Menneau testével együtt megsemmisítésre került. Voltak
sejtések és teóriák Menneau és az emberei eltűnésének ügye

17
körül, de mivel egyiket sem tudták bizonyítékokkal
alátámasztani, összességében semmire sem mentek velük. És
mivel a fő riválisa kiesett a versenyből, Charles Saracino lett a
Terra Firma párt vezetője... de hogy ez milyen szerepet játszott
a Titokzatos Ember hosszú távú terveiben, azt senki sem tudta.
Grayson teljesítménye felkeltette a Cerberuson belül a
felettesei érdeklődését és ez a következő dekádban kapott több
tucat megbízáshoz vezetett. Ám ennek vége szakadt, amikor
Gillian bekerült a Felemelkedés-projektbe.
Nem szeretett Gillianre gondolni. Legalábbis nem ilyen
körülmények között, egyedül a lakásban a nyomasztó
sötétséggel. Elhessegette a lány arcát a gondolatai közül és a
másik oldalára fordult az elalvás reményében. Mozdulatlanná
vált, mikor a hálószoba ajtaja mögül zajt hallott. Elszántan
hegyezte a fülét és meghallotta a kis lakásának nappalijából
kiszűrődő hangokat. Lehet, hogy csak bekapcsolva hagyta a
videoképernyőt, mikor betántorgott aludni. Lehetséges, de nem
valószínű.
Takarók kusza rendetlenségét hagyva maga mögött, hang
nélkül lecsusszant az ágyról. Mivel csak egy boxert viselt,
egész teste megborzongott a szoba hideg levegőjétől.
Hangtalanul kihúzta az éjjeliszekrény fiókját és megragadta a
pisztolya markolatát. Keo pisztolya – helyesbített az agya,
felkavarva újra az emlékeket.
Kezében a fegyverrel mezítláb indult meg a hálószoba túlsó
végében lévő, a hallba vezető félig nyitott ajtó felé. A lakásban
sötét volt, de a videoképernyő fényei kiszűrődtek a nappaliból.
Összegörnyedt és úgy haladt tovább a nappali felé, így kisebb
célpontot jelentett, mint amire a behatoló számíthatott.
— Tedd le a fegyvert, Gyilkos – szólt Pel, valahonnan az
árnyak közül. – Csak én vagyok.
Grayson a bajsza alatt szitkozódva felegyenesedett és
besétált a nappaliban lévő hívatlan vendégéhez.
Pel a kárpitozott kanapén hevert a videoképernyő előtt és a

18
hírcsatornák egyikét nézte. Még mindig nagydarab, erős figura
volt, de az elmúlt tíz évben felszedett pár kilót. Most valahogy
puhábbnak tűnt. Olyan embernek, aki luxussal és élvezetekkel
teli életet mondhat magáénak.
—Jézus, de szarul nézel ki – jegyezte meg Pel, amikor
meglátta Graysont. – Ahelyett, hogy az összes pénzed vörös
homokra költenéd, néhanapján vehetnél magadnak valami
rendes ételt is.
Beszéd közben egyik lábával finoman megbökte a szoba
közepén álló dohányzóasztalt. Grayson túlságosan el volt
szállva ahhoz, hogy összetakarítson, mielőtt aludni ment –
tükör, borotvapenge és egy kis csomag vörös homok pihentek
az asztal közepén.
—Segít elaludni – motyogta Grayson.
—Még mindig rémálmaid vannak? – kérdezte Pel gúnyos
hangon.
—Álmok. Keóról.
—Én is szoktam róla álmodni – ismerte el Pel ferde
vigyorral. – Mindig érdekelt, hogy nézne ki egy zsákban.
Grayson az asztalra ejtette a pisztolyt és lomhán a
kanapéval szemben álló fotelba telepedett. Nem tudta, hogy
Pel viccelődött-e vagy sem. Pellel sosem lehetett tudni.
A képernyőre pillantott. A frissen felújított Fellegvárról
mutattak képeket. Két hónapja csak a támadással foglalkozott
a média csakúgy, mint minden élőlény a Szövetségi Űrben.
Mostanra viszont a sokk és a borzalom elkezdett megfakulni.
A dolgok kezdtek visszatérni a normális kerékvágásba. Az
emberek és az idegen fajok tagjai is visszatértek
mindennapjaikhoz: munka, iskola, barátok, család. A
hétköznapi emberek továbbléptek.
A sztorinak még mindig volt létjogosultsága a médiában, de
mostanra már csak a tudósok és a politikusok boncolgatták a
történteket. Politikai szakértők egy csoportja – az asari
nagykövet, egy volus diplomata és egy visszavonult salarián

19
hírszerző – az emberiség által a Tanácsba javasolt jelöltek
esélyeit vitatták meg.
—Gondolod, hogy az Embernek van valami köze ahhoz, kit
válaszunk? – kérdezte Grayson a képernyő felé bökve az
állával.
—Lehet – választolt Pel semmitmondón. – Nem ez lenne az
első alkalom, hogy beleavatkozik a politikába.
—Gondolkodtál azon valaha is, miért akarta Menneau-t
holtan látni? – Grayson előbb tette fel a kérdést, mint hogy
rájött volna, tényleg kimondta, amire gondolt.
Pel közömbösen megvonta a vállát, de a pillantása
bizalmatlanná vált.
—Száz meg száz oka lehetett. Én nem teszek fel kérdéseket.
És neked sem kéne.
—Szerinted vak engedelmességgel tartozunk neki?
—Csak azt mondom, hogy ami volt, elmúlt, és nem tudod
megváltoztatni. Az olyanok, mint mi, nem engedhetik meg
maguknak, hogy a múltban éljenek. Érzelgőssé teszi az
embert.
—Velem minden rendben – nyugtatta meg Grayson.
—Látszik – bökött Pel az asztalon heverő vörös homok
tasakja felé.
—Csak bökd ki, miért vagy itt – mondta Grayson fáradtan.
—Az Ember újabb halom gyógyszert akar beadni a lánynak.
—Van neve is – motyogta Grayson. – Gilliannek hívják.
Pel felült és előredőlve a combjára támaszkodott. Fejét
elkeseredetten ingatta.
—Nem akarom tudni a nevét. A nevek személyessé teszik a
dolgokat. Bemocskolod magad, ha a dolgok személyesek. Ő
nem egy személy, csak egy birtokunkban lévő eszköz.
Könnyebb lesz így, ha a Titokzatos Ember úgy dönt, fel kell
áldozni.
—Azt nem akarhatja – vágott vissza Grayson. – Túlságosan
értékes ahhoz, hogy csak úgy elveszítsük.

20
 —Most éppen – mordult fel Pel. – De egyszer csak
rájönnek, hogy sokkal többet tanulhatnak tőle, ha felnyitják a
kis koponyáját, feltúrják az agyát. Mi lesz majd akkor,
Gyilkos?
Grayson agyában felvillant egy kép: a műtőasztalon fekvő,
feldarabolt testű Gillian, de nem állt szándékában ráharapni a
Pel által bedobott csalira.
Egyébként pedig ez nem történhet meg. Szükségük van
Gillianre.
— Hűséges vagyok az ügyhöz – ennyit mondott hangosan.
Nem akart erről tovább beszélni Pellel. – Megteszek mindent,
ami szükséges.
— Ezt örömmel hallom. Utálnám azt hinni, hogy elpuhultál.
— Valóban ezért jöttél? – Grayson tudni akarta az igazságot.
– Iderángatott téged a Terminus Rendszerből, hogy rám nézz?
— Már nem tartozol nekem semmivel, Gyilkos – biztosította
Pel. – Csak átutazóban vagyok. A Földön kellett elintéznem
valamit, szóval önként jelentkeztem, hogy beugróm és átadom
a felszerelést.
A nagydarab férfi egy átlátszó folyadékkal teli üvegcsét vett
elő a kabátzsebéből és az asztal felett odadobta Graysonnak. A
fiola nem volt felcímkézve, nem szerepelt rajta semmiféle
információ arra vonatkozólag, hogy mi ez, vagy milyen hatása
lehet; semmi utalás arra, hogy honnan származik.
Dolga végeztével Pel felegyenesedett a kanapéról és indulni
készült.
— Jelented a vörös homokot? – szólt utána Grayson még
mindig a fotelban ülve, mielőtt a másik elérte volna a bejárati
ajtót.
— Semmi közöm hozzá – válaszolt Pel anélkül, hogy
megfordult volna. – Felőlem minden este kiütheted magad.
Találkoznom kell valakivel az Omegán. Holnap ilyenkorra tele
lesz a tököm az idegenekkel.
— Az álcám része – védekezett Grayson. – Beleillik a

21
karakterembe: problémás apa.
Pel a kezét az ajtópanelre helyezte, ami a falba húzódva utat
engedett neki.
— Ahogy gondolod. Ez a te megbízatásod.
Kilépett a folyosóra és megfordulva még odavetette:
— Ne puhulj el, Gyilkos. Utálok mások után takarítani. A
becsukódó ajtó esélyt sem adott Graysonnak, hogy válaszoljon.
— A szemétládája, mindig övé kell, hogy legyen az utolsó
szó – motyogott maga elé.
Nagy nyögések közepette feltápászkodott a fotelból. Az
üvegcsét a vörös homok mellé állította a dohányzóasztalra,
majd kelletlenül az ágy felé vette útját. Legnagyobb
szerencséjére az aznapi álmai már csak a lányáról szóltak.

22
 KETTŐ

Kahlee Sanders gyors és határozott léptekkel haladt lefelé a

John Grissom Akadémia folyosóján. Ezt az űrállomást hét éve
hozták létre az Elysium emberi kolónia feletti orbitális pályán.
Nevét John Grissom admirálisról kapta, az első emberről, aki
átlépett egy tömegrelén. Az emberiség egyik legnagyobb és
legelismertebb élő hőséről.
Ám Grissom mindezek mellett Kahlee apja is volt.
Cipője sarkai puhán kopogtak, ahogy elsietett a hálótermek
között. Laborköpenye halkan suhogott minden lépésénél.
Körülbelül egy órával járhattak vacsora után, ezért az összes
tanuló a kabinjában készült a másnapi órákra. Legtöbben
bezárták szobájuk ajtaját. Akik mégis nyitva hagyták,
felkapták fejüket a léptek zajára. Rámosolyogtak, vagy épp
csak a fejükkel biccentettek az elhaladó Kahlee felé. A
fiatalabbak közül voltak, akik lelkesen integettek neki, s a nő
minden köszöntést kedvesen viszonzott.
Csak egy maréknyi ember tudott Grissom és Kahlee
kapcsolatáról, mivel elég rossz viszonyt ápoltak. Pont ezért
nem vádolhatta senki azzal, hogy az apja segítségével lépett
jelenlegi pozíciójába. Nem tartották a kapcsolatot. Több mint
egy éve beszéltek egymással utoljára, és az is – mint majd
minden találkozásuk – veszekedésbe torkollott. Grissom elég
nehéz természetű ember volt.
Az admirális már betöltötte a hetvenet, és – a modern

23
gyógyászat világában – elég szokatlan módon annyinak is
nézett ki. Kahlee a negyvenes évei elején járt, de legalább egy
tízessel kevesebbnek látszott. Átlagos testfelépítésű nő volt,
aki kora ellenére is rendelkezett a fiatalok fürgeségével. Bőre
még mindig feszesnek tetszett, eltekintve attól a néhány
ránctól, amit mosolya és nevetése csalt a szeme köré. A vállára
omló haja még mindig szőkén aranylott. Még az az egy-két
sötétebb, homokszínű tincs sem vesztett élénkségéből. Jó
harminc évig nem kellett még aggódnia az ősz hajszálak miatt.
Vele ellentétben az apja öregnek látszott, ám éles nyelve és
még mindig makulátlan elméje kellemetlen vitapartnerré
tették. Teste fonnyadtnak és szikkadtnak hatott. Vonásai
elmélyültek, száraz bőrét ráncok ezrei tarkították. Több
évtizednyi stressz hagyta hátra keze nyomát Grissom fáradt
arcán. Elő ikonként hosszú és fárasztó élet állt mögötte.
Hófehér haja ritkulni kezdett. Mozgása lelassult és öregessé
vált, háta meggörbült az idők súlya alatt.
Mikor Kahlee az apjára gondolt, nehezen tudta csak
felfedezni benne azt a hőst, akit a média és a
történelemkönyvek annyit ajnároztak. Sosem tudhatta
pontosan, hogy az apjáról szóló történetek mekkora része
szándékos félrevezetés. Mi az, amit csak azért túloztak el,
hogy elrettentsék az ellenfeleiket, és mi igazság. Az apja
ugyan hátat fordított a népszerűségnek, mert nem akarta, hogy
bárki – akár a Föld, akár a Szövetség jelképként használja fel.
Visszautasította a meghívást az akadémia megnyitójára, és az
utóbbi hét évben még vagy többtucat felkérést, melyek az
utána elnevezett állomásra invitálták. Pedig az állomás a körül
a bolygó körül keringett, amelyet immáron otthonának
nevezett.
—Talán jobb is így – gondolta Kahlee. Inkább
emlékezzenek rá úgy, mint a nagylelkűség és bátorság
megtestesítőjére, mint akként az embergyűlölő rohadékként,
akivé vált. És mind e mellett volt elég dolga itt az akadémián.

24
Nem hiányzott neki még egy gonddal több.
Elhessegette magától ezeket a gondolatokat, ahogy
közeledett úticéljához, az egyik zárt panelhez. Lassan,
kimérten kopogtatott a fémen.
— Szabad – hallatszott egy kisfiú neheztelő hangja, majd
egy pillanattal később az ajtó a falba hózódott.
Nick a hátán feküdt és mogorva ábrázattal bámulta a
plafont. Még csak tizenkét éves volt, de korához képest kicsi.
Mégis volt benne valami – megfoghatatlan arrogancia és
kegyetlenség -, amitől inkább tűnt tettesnek, mint áldozatnak.
Kahlee belépett és becsukta maga mögött az ajtót. Nick még
mindig csak a plafont bámulta makacsul, összeszorított
ajakkal. Nem volt hajlandó tudomást venni a nő jelenlétéről.
Még csak rá sem akart nézni. A számítógépe lecsukva hevert a
szoba sarkában álló apró íróasztalon.
— Mi a baj, Nick? – kérdezte Kahlee, miközben az ágy felé
indult, hogy leüljön a szélére.
— Három hét elzárást kaptam Hendeltől! – csattant fel a fiú,
miközben felhúzta a lábait és hirtelen felült. Az arca őszinte és
mély felháborodást tükrözött. – Még a netes játékokról is
letiltott!
A John Grissom Akadémia tanulóinak igényeire nagy
figyelmet fordítottak az oktatók, ám amennyiben helytelenül
viselkedtek, bizonyos kiváltságokat – mint az Extranetes
játékokkal való játék, kedvenc műsorok megtekintése a
videoképernyőn vagy a népszerű zenék hallgatása –
megvonhattak a diákoktól. Nicket, természetesen, már
többször sújtották effajta büntetéssel.
— Három hét egy örökkévalóság! – méltatlankodott.
— Ez egyáltalán nem igazságos!
— Három hét tényleg sok idő – mondta Kahlee egyet-
értően, miközben komoran bólintott. Alig bírta legyűrni a
késztetést, hogy elmosolyodjon. – Mégis mit csináltál?
—Semmit! – terhes csend ült az apró szobára. – Én csak...

25
egy kicsit... meglöktem Seshaunt.
Kahlee rosszallóan megrázta a fejét. A késztetés, ami az
imént még mosolyra sarkallta, teljesen eltűnt. – Tudod, hogy
az tilos, Nick – mondta teljes komolysággal.
A Grissom Akadémia összes tanulója különleges volt
valamilyen módon. Matematikai géniuszok, hihetetlen
technikai érzékkel megáldottak, briliáns művészek,
világklasszis zenészek és zeneszerzők. Kahlee azonban csak és
kizárólag a Felemelkedés-projektbe tartozókkal foglalkozott.
Ebbe a programba csak olyan gyerekek kerültek, akik biotikus
képességekkel rendelkeztek. A tervezet célja az volt, hogy
segítsenek nekik, a résztvevőknek a képességeik maximális
feltérképezésében és kiaknázásában. A projekt résztvevőinek
idegrendszerébe ültetett mikroszkopikus erősítőknek hála, az
alanyok képessé váltak tömeghatásmezők létrehozására
pusztán az elméjükből kiinduló elektromágneses impulzusok
segítségével. Hosszú évek mentális felkészülése és a biotik
visszacsatolások gyakorlása után e mezők elég erőssé
válhattak ahhoz, hogy akár fizikálisán is hassanak a
környezetükre. Egy erős biotik tárgyakat emelhet a levegőbe,
eltaszíthatja, vagy megállíthatja, vagy akár darabokra is
szaggathatja őket mindössze a gondolatai erejével. Nem is volt
csoda, hogy szigorú tilalmak vonatkoztak e képességek
használatára. Csak ellenőrzött körülmények között
engedélyezték alkalmazásukat.
—És megsérült?
—Egy kicsit – ismerte be Nick vonakodva. – Beütötte a
térdét, amikor fellöktem. Nem nagy dolog.
—De igenis nagy dolog – jelentette ki Kahlee. – Nem
használhatod a képességidet a többi gyereken. Tudod jól!
Mint ahogy a Felemelkedés-projektben részt vevő összes
gyerek a korosztályából, Nick is már több mint egy éve átesett
a beültetéseken. A legtöbb gyerek még mindig csak
próbálkozott az újonnan felfedezett képességei alkalmazásával.

26
Nap nap után kiképzésekre és órákra jártak, hogy képessé
váljanak az erősítőik és a saját szervezetük legtökéletesebb
összehangolására. Nagyrészük az első két évben épphogy fel
tudott emelni egy tollat pár centi magasra.
Nick azonban gyorsan fejlődött. Ugyan a tesztek alapján a
kortársai a jövőben utolérik. Sőt, lesznek olyanok is, akik
túlszárnyalják, de most még sokkal erősebb volt náluk. Elég
erős ahhoz, hogy a földre taszítson egy másik tizenkét évest.
—De ő kezdte – jelentette ki Nick, hogy védje magát. – A
cipőmön viccelődött, ezért meglöktem. Nem tehetek arról,
hogy erős biotik vagyok.
Kahlee sóhajtott. Nick hozzáállása teljesen normális volt, és
teljességgel elfogadhatatlan. A Felemelkedés-projektnek két fő
célja volt: a teljesség igényével kiaknázni a biotikok
képességeit, hogy maximalizálják az emberi potenciált ebben
az irányzatban, valamit – és Kahlee ezt érezte fontosabbnak –
segíteni nekik beilleszkedni az úgynevezett normális emberi
társadalomba. A tanulók nemcsak biotik képességeik
használatát sajátították el, a filozófiai és erkölcsi tanítások
ugyanúgy a tananyag részei voltak. Ezek segítettek nekik
felfogni a felelősséget, ami az erejükkel együtt járt.
Fontos volt, hogy a gyerekek felnőve ne érezzék magukat
felsőbbrendűnek a különleges tehetségük miatt. Sokszor ez
bizonyult a legnehezebb feladatnak.
—Seshaun nagyobb nálad, nem igaz? – jegyezte meg Kahlee
egy pillanatnyi gondolkodás után.
—Az összes fiú nagyobb nálam – motyogta Nick, és
keresztbe tette a lábait. Előredőlt és a takarójára könyökölt.
Majd állát a tenyerébe helyezte, hihetetlen hajlékonyságról
téve tanúbizonyságot.
—Mielőtt megkaptad az implantjaidat, piszkált téged?
Bántott téged csak azért, mert nagyobb volt nálad?
— Nem – válaszolta Nick szemforgatva, mert érezte, hogy
újabb lecke következik. – Az helytelen lett volna – tette hozzá

27
kötelességtudóan. Tudta, hogy Kahlee ezt várja tőle.
— Az, hogy nagyobb vagy erősebb vagy másoknál, vagy
erősebb biotik vagy, nem jelenti azt, hogy azt tehetsz, amit
csak akarsz. – Kahlee folytatta, holott tudta, hogy a fiú csak
félig-meddig figyel rá, ám remélte, hogy a sok ismételgetés
meghozza a gyümölcsét. – Egy különleges ajándék birtokában
vagy, de ez nem jelenti azt, hogy bánthatsz másokat.
— Tudom – ismerte be a fiú. – De ez inkább baleset volt.
Bocsánatot is kértem.
— A bocsánatkérés nem mindig elég – válaszolta Kahlee. –
Ezért kaptál elzárást Hendeltől.
— De három hét naaagyon hosszú idő!
Kahlee megvonta a vállát.
— Hendel régen katona volt. Hisz a fegyelemben. Most
pedig nézzük az adataidat.
A fiú, aki még mindig a tenyerével támasztotta az állát,
most lejjebb hajtotta a fejét, hogy Kahlee számára
hozzáférhetővé tegye a nyakszirtjét. A nő gyengéden
meglazította, Nick ugrott egyet, bár jobban hozzá volt szokva,
mint Kahlee. A biotikok gyakran okoztak maguk körül apróbb
elektromos kisüléseket. A testük egyfolytában feltöltődött
statikus elektromossággal, mintha pamut zokniban csoszogtak
volna végig egy szőnyegen.
Kahlee balkezével összecsípte a fiú bőrét a tarkóján,
jobbjával pedig egy tűt varázsolt elő köpenyzsebéből, egy apró
gömb alakú jeladóval a végén.
— Készen állsz? – kérdezte a nő.
— Egén – szűrte a szavakat a szorosan összeszorított fogain
keresztül a kisfiú. Kahlee határozott mozdulattal döfte a tűt két
csigolya közé.
A fiú mély morgást hallatott, a teste megfeszült, majd
elernyedt, ahogy a jeladó belé hatolt. Kahlee a másik zsebéből
egy omnitoolt halászott elő, és rá-rápillantott a kijelzőjére,
csak hogy biztos legyen benne, hogy Nick adatai rendesen

28
érkeznek a jeladóból.
—Ön is volt katona? – kérdezte Nick lehajtott fejjel.
Kahlee zavartan pislogott. A Grissom Akadémia a
Szövetség és a civil lakosság közös kezdeményezése volt. A
támogatás nagyrészt a Szövetségtől érkezett, de inkább
hasonlított egy bentlakásos iskolára, mint egy kiképzőtáborra.
A szülők bármikor meglátogathatták a gyerekeiket, és ki is
írathatták őket bármilyen indokkal. A védelmi és rendfenntartó
személyzet egyenruhás katonákból állt, de a tanárok, kutatók
és a tudományos személyzet többsége civilekből
verbuválódott. Ez különösen fontos volt a Felemelkedés-
projekt számára, mivel eloszlatta az emberek bizalmatlanságát.
Ugyanis sokan tartottak attól, hogy a Szövetség
szuperkatonákat akar képezni a biotik gyerekekből.
— Régen a Szövetség tagja voltam – ismerte be Kahlee. –
De már visszavonultam.
Programozóként Kahlee-t már huszonkét éves korában –
nem sokkal anyja halála után – besorozták, mivel különös
tehetséget mutatott a szintetikus és mesterséges intelligenciák
fejlesztésében. Tizennégy évet dolgozott szigorúan bizalmas
projekteken a Szövetség kötelékében, majd visszatért a civil
életbe. A következő néhány évben szabadúszó vállalati
tanácsadóként helyezkedett el. Ez idő alatt megszilárdította
hírnevét. A legkiválóbbak közt tartották számon saját
szakterületén belül. Aztán öt évvel ezelőtt a Grissom
Akadémia igazgatósága magas fizetéssel járó állást ajánlott
neki a Felemelkedés-projektben.
—Gondoltam, hogy katona volt – mondta Nick kicsit
önelégülten. – Maga úgy néz ki, mint aki bármikor készen áll a
harcra. Pont, mint Hendel.
Kahlee megdöbbent. Részt vett harci kiképzésen, hiszen ez
kötelező volt mindenki számára, aki belépett a
Szövetségbe, de soha nem hitte volna, hogy bármiben is
hasonlít egy olyan harcedzett veteránra, mint Hendel. A

29
szolgálati ideje nagy részét kutatólaborokban töltötte,
számítógépekkel körülvéve, más tudósok között. Nem a
csatatéren.
Kivéve, mikor segítettél Andersonnak megölni azt a krogan
Csatamestert – csendült az agya egy távoli szegletében.
Megpróbálta eltaszítani magától ezt az emléket. Nem szeretett
a Sidonra gondolni, és arra sem, ami utána következett. Túl
sok barát veszett oda akkor. Ám az utóbbi hónapokban Saren
képével voltak tele a hírek, ami megnehezítette, hogy
eltemesse magában az emlékeit. Akárhányszor látott
felvételeket arról, ahogy a Sovereign tüzet nyit a Fellegvárra,
nem tudott nem arra gondolni, hogy milyen kapcsolat lehetett
Dr. Shu Qian illegális sidoni kutatásai és az óriáshajó között,
amivel Saren a gethek támadását vezette.
— Miss Sanders? Azt hiszem, befejeződött a vizsgálat.
Nick hangja visszarántotta a jelenbe. A jeladó a fiú
nyakában halkan pittyegett.
— Ne haragudj, Nick. – motyogta, miközben kihúzta a tűt
a gyerek nyakából. Nick a nyakát dörzsölgetve ült fel.
Zsebre tette a tűt, majd leellenőrizte az omnitoolján, hogy
megvan-e minden adat, amire szüksége van. Ezek az adatok
adták a munkája lényegét a Felemelkedés-projektben. A
legújabb biotik implant, amit L4-esként tartottak számon,
rendelkezett egy virtuális intelligencia-hálózattal. A VI chip
megfigyelte az agyhullámok aktivitását, s ezen keresztül
térképezte fel a hordozója összetett gondolati sémáját, majd
alkalmazkodott hozzá, hogy maximalizálja a biotik erejét.
Az adatok kielemzése után Kahlee és a csapata képes volt
apró, személyre szabott változtatásokat végrehajtani a VI-ben,
ami az egyed erősítőit irányította, s ez rengeteg előnnyel járt.
Az eddigi tesztek alapján az alanyok kilencven százalékánál
tíz-tizenöt százalékkal erősödtek a biotik képességek a korábbi
L3-ast használókhoz képest, ráadásul mellékhatások nélkül.
Azonban, mint a biotik területeken végzett kutatások általában,

30
még mindig csak egyhelyben topogtak.
Nick a megpróbáltatásoktól kimerülve feküdt vissza az
ágyra.
— Erősödöm, igaz? – kérdezte lágyan, halovány mosollyal
az arcán.
— Még nem tudom megmondani – válaszolta Kahlee.
— Vissza kell mennem a laborba összevetni az eddigi
adatokkal.
— Azt hiszem, erősödöm – jelentette ki magabiztosan a
fiú, és lehunyta a szemét.
Kahlee kissé zavartan, gyengéden megveregette a fiú lábát,
miközben felállt az ágyról.
— Pihenj egy kicsit, Nick – mondta és egyedül hagyta a
szobájában.

31
 HÁROM

Mikor Nick szobájának ajtaja becsukódott mögötte, Kahlee

Hendelt pillantotta meg a folyosón közeledni. A férfi a
szokásos ruházatát viselte: sárgásbarna nadrág és fekete,
kényelmes szabású, hosszú ujjú ing. Majd kétméteres,
szélesvállú ember volt, gondosan rendezett szakálla és bajsza
eltakarta az állát és a felsőajkát, de szabadon hagyta az orcáit.
Rozsdabarna haja és vezetékneve egyértelmű bizonyítéka volt
skandináv származásának. Mégis, a bőre sötétebb tónusa és a
keresztneve, Mitra vegyes felmenőkre engedett következtetni.
New Calcutta külvárosában, a Föld egyik leggazdagabb
régiójában látta meg a napvilágot.
Kahlee úgy gondolta, Hendel szülei még mindig ott
élhetnek. A saját rossz viszonya Grissommal semmi volt a
Hendel és a családja közt kialakult helyzethez képest. Az
utóbbi húsz évben még csak nem is beszélt velük; azóta, hogy
beadták a Biotik Beilleszkedési és Kiképző programba még
tinédzser korában. A Felemelkedés-projekttel ellentétben,
amely nyíltan működött a Grissom Akadémián, a BBK-
program egy szigorúan titkos katonai bázison kapott helyet,
mielőtt egy szomorú baleset miatt leállították volna. A BBK-
program mögött álló elmék azt kívánták, hogy a program
résztvevőinek családjai ne kommunikáljanak instruktorokkal.
Ennek érdekében mindent megtettek, hogy a szülőket abba a
tévhitbe ringassák, hogy biotik gyermekük veszélyt jelent.

32
Elérték, hogy szégyelljék magukat és féljenek saját
gyermekeiktől, így emeltek falat a tanulók és a családok közé.
Hendel esetében kiváló munkát végeztek.
Hosszú, gyors, határozott léptekkel közeledett. Nyitott ajtók
mellett haladt el, de tudomást sem vett a szobáikból kíváncsian
kikandikáló gyermekekről, csak egy ránc jelent meg a
homlokán, ahogy elszánt tekintetét a padlóra szegezte.
Íme, valaki, aki úgy jár, mint egy katona – gondolta Kahlee.
— Hé! – szólt a férfi után meglepetten, mikor az úgy haladt
el mellette, hogy láthatóan ügyet sem vetett az ő jelenlétére. –
Figyelj, merre mész!
— He? – mondta Hendel emelkedő hangon, mialatt
visszapillantott a válla felett. Úgy tűnt, csak ekkor vette őt
észre. – Bocs. Sietek.
— Elkísérlek – ajánlkozott Kahlee.
Hendel a nővel az oldalán folytatta útját. A lánynak pár
lépésenként kocogásba kellett váltania, hogy tartani tudja az
iramot.
— Nickkel találkoztál?
— Duzzog, úgy hiszi, igazságtalan vagy vele.
— Pedig szerencséje van – dünnyögte Hendel. – Az én
időmben akkora pofont kapott volna, hogy elered a füléből a
vér. Mi csak elzárással és leckével fegyelmezünk. Tuti, hogy
ezeknek a kölyköknek a fele arrogáns, nagyképű púnkként fog
itthagyni minket.
— Szerintem kicsit nehezebb megbirkózni a tinédzserkorral,
mint azzal, ha valaki biotik. – Tette hozzá Kahlee egy apró
mosoly kíséretében. Hendel hevesen beszélt, de mindketten
tudták, sose engedné senkinek, hogy megüsse a gyerekeket.
— Valakinek helyre kell tennie azt a kölyköt – jelentette ki.
– Különben olyan emberré válik, aki amint belép egy bárba,
valaki más nőjét szúrja ki magának. Aztán biotik erőket
használva rúgja seggbe a fickót.
— Azt hiszi, ez az egész egy vicc... aztán majd a bár

33
közönségének egy tagja kiakad és betöri a fejét egy
sörösüveggel.
Kahlee kedvelte Hendelt a gyakori pesszimista kirohanások
ellenére. Persze volt abban valami igazság, amit mondott –
léteztek olyan biotikok, akik úgy viselkedtek, mintha
elpusztíthatatlan szuperhősök lennének. A tehetségüknek
azonban voltak korlátai. A tömeghatásmező létrehozása nem
csak egy pillatatba került, ahogy az intenzív mentális
koncentráció és fókuszálás sem. Gyorsan kifáradtak. Egy-két
látványos bemutató után a biotik kimerült, ugyanolyan
sebezhetővé vált, mint bárki más.
Több esetet dokumentáltak, ahol egy biotik az erejét
fitogtatta: csaltak a kockán vagy a ruletten; megváltoztatták a
labda röppályáját a kosármeccs kellős közepén; otromba
viccekkel szórakoztatták magukat és a környezetüket, mint
például kirántani valaki alól a széket. Ezek a tettek pedig
gyakran jártak komoly következményekkel. A feldühödött
tömeg képes volt megtorlásként megtámadni, néha megölni az
ilyen kisebb kihágásokat elkövető biotikokat;
tudatlanságuknak és félelmüknek köszönhetően szélsőségesen
túlreagálták a dolgokat.
— Nickkel nem fog ez történni – nyugtatta meg Kahlee a
férfit. – Majd megtanulja. Túl fogunk ezen jutni.
— Talán az egyik tanárnak meg kéne ráznia a kábítóval –
mondta Hendel faarccal, miközben lehajtott fejjel,
elgondolkodva bámulta a folyosó padlózatát.
— Ne is gondolj arra, hogy majd én megteszem – nevetett
Kahlee. – Én nem hordom magamnál a sajátomat.
A kábító – apró elektrosokkoló az Aldrin Laboroktól, amely
képes volt kiütni bármelyik diákot – a Felemelkedés-
projektben dolgozók alapfelszereléséhez tartozott; egy kis
elővigyázatosság arra az esetre, ha az egyik tanuló komoly
támadást hajtana végre a személyzet egyik tagja vagy egy
osztálytársa ellen. Jogi okokból kifolyólag minden nem-biotik

34
alkalmazottnak kötelessége volt kábítót hordania magánál a
munkaideje alatt, de Kahlee nyíltan dacolt ezzel a szabállyal.
Gyűlölte a kábítót. Úgy tűnhetett, a bizalmatlanságnak és a
félelemnek ide is sikerült begyűrűznie. Mindemellett a
Felemelkedés-projekt elindulása óta nem volt szükség a
kábítók használatára.
Reméljük, soha nem is lesz – gondolta Kahlee. Hangosan
azonban csak ennyi kérdezett:
— Hova is sietünk ennyire?
— Gillianhez.
— Nem várhat? Jiro épp az adatait ellenőrzi.
— És nem felügyeled?
Bizonyos okokból kifolyólag Hendel sosem melegedett
össze Jiróval. Talán a korkülönbség miatt – Jiro a személyzet
egyik legfiatalabb tagja volt vagy a személyiségeik
különbözősége miatt. Jiro vidám, extrovertált és beszédes,
nehezen körülírható alaknak tűnt bárki számára, ezzel szemben
Hendel személyiségét egyetlen szóval is tökéletesen lehetett
jellemezni: sztoikus.
— Semmi bajom Jiróval – biztosította Hendel, bár Kahlee
tudta, hogy ez nem felel meg a teljes igazságnak.
— De Gillian nem olyan, mint a többi diák.
— Túlságosan sokat aggódsz miatta.
— Vicces ezt pont tőled hallani – vágott vissza a férfi.
Kahlee nem reagált a szurkálódásra. Mindketten sokkal
több időt töltöttek Gilliannel, mint a többi gyerekkel. Nem
igazán volt igazságos a többiekkel szemben, de Gillian más
volt. Több segítségre volt szüksége, mint másoknak.
— Kedveli Jirót – magyarázta Kahlee. – Ő pedig jó munkát
fog végezni a nélkül is, hogy körbe-körbe járkálnál körülötte,
mint egy túlságosan protektív szülő.
— Ennek semmi köze az adatok ellenőrzéséhez – morogta
Hendel. – Grayson megint el akar jönni látogatóba.
Kahlee megtorpant, és a könyökénél megragadva

35
megállásra kényszerítette és maga felé fordította a nála jóval
magasabb férfit.
— Nem – mondta Kahlee határozottan. – Nem akarom, hogy
ezt tőled hallja.
— Én vagyok ennek a szárnynak a biztonsági főnöke –
replikázott Hendel védekezőn. – Minden látogatási kérelemhez
az én jóváhagyásom szükséges.
— Nem gondolhatod komolyan, hogy megtagadod a
kérelmét?! – csattant fel Kahlee elborzadva. – Ő az apja, joga
van hozzá!
— Ha úgy látom, hogy a látogatás veszélyt jelenthet az adott
gyermekre, elutasíthatom a szülő kérelmét – válaszolt Hendel
fagyosan.
— Veszélyt? Miféle veszélyt?
— Az isten szerelmére, ez egy drogfüggő!
— Nincs rá bizonyítékod – figyelmeztette Kahlee. – És
feltételezésekre támaszkodva nem utasíthatod el a kérelmét.
Legalábbis úgy nem, hogy ne rúgjanak ki.
— Holnapután akar jönni – ágált Hendel. – Csak meg
akartam nézni, Gillian készen áll-e rá. Talán jobb lenne, ha
várna pár hetet, hogy a lánya hozzászokhasson a gondolathoz.
— Aha, persze – válaszolta Kahlee szarkasztikus
hangnemben. – Ez az egész csak arról szól, neki mi a legjobb.
Semmi köze sincs ahhoz, hogy te hogyan érzel Grayson iránt.
— Gilliannek következetességre és a megszokott
napirendjére van szüksége – érvelt Hendel. – Tudod, milyen
zaklatottá válik, ha megzavarják a napirendjét. Ha az apja
része akar lenni Gillian életének, akkor eljöhet minden
hónapban, mint az összes többi szülő. Ahelyett, hogy azon az
évi egy-két alkalmon, amikor kényelmesnek érzi eljönni idáig,
és benéz Gillianhez. Ezek a váratlan látogatások túlságosan
megviselik a kislányt.
— Majdcsak megbirkózik vele – mondta Kahlee összehúzott
szemekkel. – Majd én elmondom Gilliannek, hogy az apja

36
meglátogatja. Te csak menj vissza az irodádba és engedélyezd
azt a kérelmet.
Hendel szóra nyitotta a száját, majd inkább bölcsen
elhallgatott.
— Azonnal hozzáfogok – motyogta és hátat fordítva öles
léptekkel indult meg az épület adminisztratív szárnya felé.
Kahlee figyelte, ahogy távolodik. Mély levegőt vett,
megpróbálta megnyugtatni magát. Gillian meglepően jó
megfigyelő volt; alaposan kiértékelte a környezetében lévők
érzelmeit és igen intenzíven reagált is rájuk. Emellett pedig
felnézett Hendelre. Ha a férfi hozta volna meg az apja
látogatásának hírét, a lány pillanatokon belül átvette volna a
helytelenítés érzését és szimpatizáns negatív reakciót mutatott
volna. Ez pedig nem lett volna fair Graysonnal és a lányával
szemben.
Gillian szobája a folyosó csendesebb végén kapott helyet.
Az utolsó volt a hálók közül, annak reményében helyezték ide,
hogy itt talán kevesebb lesz a zaj, ami megzavarhatja a lányt.
Mire Kahlee az ajtóhoz ért, örömteli várakozásra utaló
kifejezést erőltetett az arcára. Felemelte a kezét és csendesen
bekopogott. Jiro válaszolt neki.
— Gyere be!
Az falba besikló ajtópanel mögött feltűnt az asztalánál ülő
Gillian. Vékony és szögletes lány volt, majd’ egy fejjel
magasabbra nőtt, mint a korosztályába tartozó gyerekek.
Ragyogó fekete haja a csípőjéig ért, távolülő, hatalmas szemei
miatt feltűnő jelenség volt. Kahlee úgy gondolta, a lány inkább
az anyjára üthetett, mert leszámítva karcsú testfelépítésüket,
semmiben sem hasonlított Graysonra.
Gillian tizenkét éves volt, akárcsak Nick. Valójában a
Felemelkedés-projektben részt vevő gyerekek
hozzávetőlegesen ugyanabból a korcsoportból kerültek ki.
Tizenhárom évvel ezelőtt három különböző emberi
kolónián bekövetkezett súlyos ipari baleset több mint négyhavi

37
felfordulást okozott. A körülmények gyanúsak voltak, de a
nyomozás során nem találtak kapcsolatot az incidensek között.
Természetesen ez kicsit megnyugtatta az Extraneten
összeesküvés-elméleteket gyártókat, akik nem akarták elhinni,
hogy a történtekért csak a véletlent és az oda nem figyelést
lehet hibáztatni.
A harmadik baleset volt a legpusztítóbb; kezdetben egyes
riportokban az emberiség legszörnyűbb toxikus
katasztrófájaként emlegették. Egy teletöltött Elfdell-Ash- land
szállítóhajó az atmoszférán belül robbant fel. A személyzet
azonnal meghalt. A felrobbanó hajó mérgező nullelem-felhőt
okádott a Yandoa-kolónia teljes lakosságára, beleértve a több
ezer magzatot.
Annak ellenére, hogy a többségre nem volt a szennyezés
káros hatással, a még meg nem született gyermekek százainál
jelentkeztek különféle elváltozások: rákok, szervmutációk,
születési rendellenességek, spontán vetélés. Azonban az
életbenmaradottak közül harmincheten a vizsgálatok során
nemcsak hogy egészségesnek bizonyultak, de kiderült, hogy
különböző mértékben ugyan, de jelentős biotik erővel bírnak.
Mostanra mindannyian itt voltak a Grissom Akadémia falai
között.
Gillian általában megszállottan dolgozott, mindig sokáig
bámulta a számítógép képernyőjén lévő feladatokat. Néha
órákig ült így, egyetlen rezzenés nélkül. Aztán egyszer csak,
minta egy ismeretlen kapcsolót átbillentettek volna az
agyában, szélvész gyorsasággal kezdte begépelni a válaszokat.
Olyan gyorsan gépelt, hogy a megfigyelő tanárok számára
elmosódtak az ujjainak és a kézfejének a körvonalai. A
válaszai a sietség ellenére is kivétel nélkül mindig
százszázalékig tökéletesek voltak.
— Végeztetek? – kérdezte Kahlee a szoba túlsó
szegletében a felszerelését összepakoló asszisztensétől.
— Ebben a pillanatban – válaszolta Jiro egy mosoly

38
kíséretében.
Huszonöt éves, jóképű, előnyös alkatú fiú volt. Arcán
kellemes keveréket alkottak az amerikai és ázsiai felmenőitől
örökölt jellegzetes vonásai. Sötétvörösre festett haja mindig
úgy állt, mintha most ugrasztották volna ki az ágyból. Kedves,
magabiztos kisugárzása és huncut mosolya még fiatalabbnak
mutatta Jirót, mint amilyen valójában volt.
Liliomtipró – pirított rá Kahlee-re saját lelkiismerete.
— Gillian ma nagyon ügyes volt – mondta Jiro mosolyát a
lányra villantva. — Igaz, Gillian?
— Azt hiszem – motyogta a lány továbbra is a képernyőt
bámulva.
Gilliannek voltak jó és rossz napjai. A tény, hogy beszélt,
azt engedte feltételezni Kahlee számára, hogy a mai a jobb
napok közül való.
— Izgalmas híreim vannak – mondta Jiro mellé lépve.
Bármely másik gyerek esetében Kahlee az asztal sarkára ült
volna, vagy biztonságot nyújtón átkarolta volna a vállát, de
Gillian a legkisebb érintésre, egyetlen ujjbegy lehető
leglágyabb simítására is képes volt úgy reagálni, mintha izzó
zsarátnokot nyomtak volna a bőréhez. Máskor viszont úgy
tűnt, megszűnt a lány bőrérzékelése, mintha az idegvégződései
teljesen halottak lennének. Ezért volt nehéz nap mint nap
begyűjteni Gillian adatait, amikre szükség volt a kutatáshoz.
Szerencsére Gillian jól reagált Jiro jelenlétére, aki általában
meg tudta szerezni a szükséges adatokat anélkül, hogy a
szükségesnél nagyobb kellemetlenséget okozott volna
Gilliannek.
— Édesapád jön látogatóba. Két nap múlva érkezik.
A lány reakciójára várt. Megkönnyebbülten látta, hogy
Gillian szája szegletében mosoly bujkált. Jiro felfigyelt a lány
hangulatváltozására és azonnal válaszolt is rá.
— Lefogadom, alig várja már, hogy láthasson – jelentette ki
csomagolás közben, földöntúli boldogsággal a hangjában.

39
 A lány most feléjük fordult, szája széles vigyorra húzódott.
— Felvehetném a ruhát, amit tőle kaptam – mondta távoli,
álmodozó hangon.
Azt a ruhát Grayson a legutóbbi látogatásán ajándékozta a
lányának, majd’ kilenc hónappal ezelőtt. Kahlee kételkedett
abban, hogy még mindig rámegy a kislányra, de nem akart
most ezzel előhozakodni, nehogy elrontsa a pillanatot.
— Lefogadom, hogy szívesebben látná rajtad az iskolai
egyenruhádat – szólt közbe Jiro egy pillanatnyi hezitálás
nélkül. – Hadd lássa, milyen keményen dolgozol az
osztályban.
Gillian arca elkomorult, homlokán barázdák jelentek meg,
amíg feldolgozta az imént kapott információt. Aztán a
homloka kisimult és a mosoly visszatért.
— Szeret az iskoláról beszélgetni.
— Mert nagyon büszke arra, hogy milyen okos vagy
— tette hozzá Jiro.
— Be kell fejeznem a leckémet – mondta Gillian hirtelen.
Tanulmányainak említése kilúgozott minden mást az agyából.
Gondolatai mindig egyetlen dolog köré rendeződtek, csakis
arra koncentrált, minden mást kizárt az elméjéből. A
számítógéphez fordult és ismét a monitor kitartó bámulásába
kezdett.
Kahlee és Jiro már kiismerték a lány szokatlan természetét.
Nem fáradtak az elköszönéssel, amikor távoztak.
— Mit szólsz egy kis egyedülléthez? – súgta Jiro, mialatt
Kahlee csípőjére fonta a kezét.
— Ott nem, ahol a gyerekek láthatnak – torkolta le Kahlee,
mialatt játékosan a fiú bordái közé könyökölt. Jiro
összerezzent, de nem tágított.
— Visszamehetnénk Gillian szobájába – vetette fel, közelebb
húzva magához Kahlee-t. – Észre sem venné, hogy ott
vagyunk.
— Ez egyáltalán nem vicces – hüledezett Kahlee és újra

40
megütötte a fiút, de ezúttal erővel.
Jiro keze lecsúszott Kahlee csípőjéről, ahogy az ütés erejét
eltúlozva összegörnyedt és úgy tett, mintha levegőért
kapkodna. Kahlee szemforgatva folytatta az útját.
—Óvatosabban, katona – egyenesedett ki a fiú, majd
kocogásba váltott, hogy utolérje a lányt. – Nem verhetsz össze
ártatlan civileket csak úgy.
—Nehezen lehetne téged ártatlannak nevezni. Egyébként
pedig, most én is civil vagyok.
—A sereg megszabadulhat a lánytól, de a lány sosem
szabadulhat meg a seregtől – replikázta a fiú egy vigyor
kíséretében.
Az egész csak ártalmatlan tréfa volt – Jiro mindig a katonai
múltjával idegesítette azonban ez eszébe juttatta, amit Nick
mondott róla és Hendelről.
—Úgy tűnt, Gilliannek jó napja van – terelte a beszélgetést
más irányba Kahlee.
Jiro megvonta a vállát és elkomorodott.
—Még mindig nem teremt kapcsolatot a többiekkel.
Ezenkívül csúnyán le van maradva az osztálytársaihoz képest.
Kahlee tudta, hogy a fiú a biotik képességekről és nem a
tanulmányokról beszél. Gillian még itt, a Felemelkedés-
projektben részt vevő figyelemre méltó gyerekek között is
különlegesnek számított. Hároméves korában a klasszikus erős
autizmus egy gyenge formáját diagnosztizálták nála; emiatt
majdnem elutasították az akadémiára való jelentkezését. Végül
is felvették, ez köszönhető volt egyrészt a Grayson által
kilátásba helyezett nagyobb adománynak, másrészt pedig
annak, hogy Gillian sokkal nagyobb lehetőségeket hordozott
magában, mint bármely másik tanuló... vagy emberi lény, a
biotikok megjelenése óta.
Az elfogadott tudományos magyarázat szerint a biotik erő a
kora gyermekkorban válik kimutathatóvá és onnantól kezdve
fix és megváltoztathatatlan szinten is marad. Bizonyos

41
programoknak, mint a Felemelkedés-projektnek is, az volt a
célja, hogy megtanítsák a biotikoknak, hogyan használják ki
maximálisan a képességüket, ezzel segítve őket abban, hogy
felszínre hozzák születésüktől fogva adott, de rejtve maradt
tehetségüket. Gillian esetében az, hogy a szokványos
akadémiai vizsgálat eredménye szerint a képességei
folyamatosan erősödnek – bár nem egyenletes tempóban eddig
ismeretlen jelenségnek számított.
A szakadék Gillian és az osztálytársai között akkoriban
nagynak számított, mostanra hatalmasra nőtt. Ezen előnyök
ellenére Gilliannek mégis gondot okozott az erejét látható
eredményekké változtatni. Egyedülálló megfigyelési
folyamatából kifolyólag megpróbálta a mentális fókuszálás
technikája által az erősítőit az agya elektromos hullámaival
irányítani. Röviden, fogalma sem volt arról, hogyan kéne
használnia a saját erejét, az oktatók pedig nem tudták, hogyan
taníthatnák meg neki.
— Lehet, hogy az igazgatóság első döntése volt a helyes –
sóhajtotta Kahlee. – Lehet, hogy ez már túl sok neki.
— Az apja látogatása talán segít – vélekedett Jiro
reményvesztett hangon, s egy pillanattal később még
hozzátette: – Mit szólt Hendel, amikor megtudta, hogy
Grayson idejön?
— Ahogy előre sejtetted – válaszolt a lány. – Megpróbált
kitalálni valamit, hogy elutasíthassa a kérelmet.
— Hadd találjam ki – szólt közbe Jiro mosolyogva. – Mint
feljebbvalója, utasítottad őt.
— Hagyd már a sereget – mondta fáradtan Kahlee.
— Ne haragudj – kért bocsánatot a férfi, s az előbbi mosoly
eltűnt az arcáról, de csak egy pillanatra. – Hé, miért nem lépsz
le ma korábban? Megcsinálom, ami hátravan még neked –
ajánlotta. – Te addig menj vissza az én szobámba, helyezd
magad kényelembe, lazulj el egy kicsit, és én csatlakozom
hozzád, amikor végeztem.

42
 — Ez a nap legjobb ötlete – mondta sokat sejtetően
mosolyogva Kahlee, és átnyújtotta az omnitoolját.
Körülpillantott, hogy megbizonyosodhasson, tényleg egyedül
vannak a folyosón, aztán megcsókolta a fiút.
— Aztán ne kelljen egész éjjel várnom.

43
 NÉGY

—Vigyázz, hova lépsz, ember!

Pelre egy megtermett krogan bámult lefelé, akinek egy
pillanattal ezelőtt véletlenül nekiment. A lény tekintetéből
egyértelműen sütött: csak ürügyet keres a harcra. Normál
esetben Pel senki – főleg nem egy idegen
— kedvéért sem visszakozott volna, de volt annyi esze, hogy
kivételt tegyen egy ideges, két és fél méter magas
izomtömeggel.
— Bocsánat – motyogta kerülve a szemkontaktust, mialatt az
óriási hüllő arrébb lépdelt, új célpontot keresve, akin
kielégítheti vérszomját.
Normál esetben Pel sosem lett volna olyan figyelmetlen,
hogy nekimenjen egy tank méretű beszélő gyíknak, még az
Omega tömött utcáin sem, de abban a pillanatban a gondolatai
máshol jártak. A Cerberus azért küldte őt ide, hogy találkozzon
az új terminus rendszerbeli kontakttal, de az illető nem jött el.
Ez így, önmagában is idegessé tette Pelt. Aztán meg, ahogy
hazafelé tartott a szomszéd kerületbe, az az érzés lett rajta úrrá,
hogy figyelik.
Nem vett észre senkit, aki követné, de a Cerberusnál úgy
gondolták, az az ügynök, aki nem hallgat az ösztöneire,
könnyen egy hullazsákban végezheti. Sajnos az Omega nem az
a hely volt, ahol állandóan hátrafelé pis- lógva lehetett volna
járkálni. Figyelni kellett, hova lép az ember, ha nem akarta

44
késsel a gyomrában végezni.
A Terminus Rendszer mélyén lévő hatalmas űrállomás, az
Omega nem hasonlított a galaxis egyetlen állomásához sem.
Egy nagy, szabálytalan méretű aszteroidából alakították ki. A
meteorit nehézfém magját addig bányászták kifelé, amíg a
kisbolygó szinte teljesen üregessé nem vált. Aztán a
kibányászott érccel borították be az állomás teljes felületét. Az
űrváros korát senki sem tudta volna megmondani, csak
annyiban lehettek biztosak, hogy még a protheánok építették.
Azt azonban, hogy a protheánok rejtélyes eltűnése után melyik
faj volt az első, aki áttelepült az Omegára, már nem tudták
megállapítani.
Az állomás története során több csoport is megpróbálta már
átvenni a hatalmat, de senkinek nem sikerült pár évnél tovább
fenntartania az uralmát. Mostanra az Omega találkahellyé vált,
meg persze olyan csillagközi csomóponttá, ahol a Fellegvár
területén nem szívesen látott alakok – mint a batáriaiak vagy a
salariaiak oldalági rokonai, a lysthenik, vagy más fajok
zsoldosai, rabszolga-kereskedői, fejvadászai és különféle
bűnözői csoportok – lebonyolíthatják az üzleteiket.
Annak ellenére, hogy időről időre háború tört ki az állomás
fedélzetén, lényegében az Omega a Terminus Rendszer vezető
hatalmává nőtte ki magát. Számtalan frakció telepedett itt le az
évszázadok során és mindnyájan átépítették az állomás egy
részét a fajuk speciális igényeinek megfelelően. Mindezek után
az állomás már is nem hasonlított egy hatalmas, egybefüggő
városra. Sokkal inkább volt számtalan egymás körül
rendszertelenül elhelyezett önálló kerület gyűjteménye,
amelyeket egymástól csak a különböző építészeti stílusok
választottak el. A távolból szemlélve az űrállomás
aránytalannak, sőt idomtalannak tűnt. Az aszteroida felületén a
galaxis minden pontja felé meredeztek az energiaközponthoz
kapcsolt fegyverek, amelyekről további kiegészítők nyújtóztak
a csillagok irányába. A sokféle kerület miatt pedig úgy tűnt,

45
mintha az épületeket terv és cél nélkül húzták volna fel; az
utcák váratlan fordulatokat vettek, néha visszakanyarodtak
önmagukba, ezzel dühítő zsákutcákat létrehozva. Még az
állomás lakosai is könnyen eltévedtek, ez a helyzet pedig
alapvetően nyugtalanítóan hatott az újonnan érkezettekre.
Pelnek nem ez volt az első látogatása az Omegán. Mostanra
sikerült túltennie magát a zavaró összevisszaságon, de még
mindig utálta ezt a helyet. Az állomáson minden faj
képviseltette magát; még az emberiség is jelentős népességgel
járult hozzá az amúgy is zsúfolt város lakóinak létszámához.
Ellentétben a Fellegvárban tapasztalt harmonikus – szinte
sterilnek mondható – együttéléssel, itt az utcákon hömpölygő
tömeg mocskos és veszélyes volt. Nem létezett bűnüldöző
szerv; a néhány életben lévő szabályt a kerületek urai által
foglalkoztatott bandák és gengszterek tartatták be. Tombolt a
kisstílű bűnözés, a gyilkosság pedig mindennapinak számított.
Mondjuk, ez nem zavarta Pelt; tudott ő vigyázni magára.
Más problémái voltak az Omegával. Az állomás minden
szeglete tucatnyi faj összekeveredett szagától bűzlött; olcsó,
ismeretlen parfümökkel rosszul leplezett izzadtság és feromon
szaga; azonosítatlan ételek kigőzölgései a nyitva hagyott
ajtókon és ablakokon keresztül; a hátsó sikátorokat ellepő
szemétkupacok bűzölgése lengte be a helyet.
A hangok azonban talán még a szagoknál is rosszabbak
voltak. A Fellegvári Űrtől eltérően, itt a legtöbb faj csak akkor
használta a közös nyelvet, ha feltétlenül szükséges volt.
Röfögés, rikácsolás és vinnyogás végeérhetetlen kakofóniája
temette maga alá a férfit, mialatt átvágott a tömegen. Automata
fordítógépe használhatatlanná vált, mivel nem volt képes
egyszerre ennyi csillagközi dialektus feldolgozására.
A fajok még az állomás nevében sem tudtak megegyezni.
Mindenki másképp hívta a saját nyelvén. Az asariak
kiejthetetlen nyelvükön a Gonosz Szívének nevezték, a
turiánok a Törvény Nélküli Világként hivatkoztak rá, a

46
salariánok a Titkok Bolygójának hívták, a kroganok pedig a
Lehetőségek Földje néven ismerték. A kényelem jegyében a
Pel övére tűzött fordítógép mindezen kifejezéseket egyetlen
emberi szóra fordította: Omega – minden dolgok legvége.
Egyáltalán nem akart itt lenni, de a munkája ide szólította.
A Cerberus azért küldte, hogy nyélbe üssön egy üzletet az
összekötőjével, akit ismert annyira, hogy tudja, nem tenne
keresztbe a Titokzatos Embernek. Persze ez nem jelentette azt,
hogy az elmúlt pár évben a kontakt és csapata ne vállalkozott
volna pár olyan szabadúszó akcióra, amit a feletteseik nem
feltétlenül néztek volna jó szemmel. Ezért végezte mindig jól a
dolgát: végrehajtotta a küldetést az utasítások szerint;
feltűnésmentesen és hiba nélkül dolgozott, hogy ne hívja fel
magára a figyelmet.
Kivéve persze, ha már felfigyeltek rá – gondolta Pel. Az is
lehet, hogy az őt követő kopó is a Cerberusnak dolgozik és ez
az egész csak azért volt, hogy az Omega utcáira csalják őt,
ahol egy halott ember nem fog feltűnni senkinek.
— Csak egy módon deríthetem ki – motyogta maga elé,
majd futni kezdett. Hálát adott azért, hogy nem viselt
semmiféle páncélzatot, ami lelassította volna.
Keresztülverekedte magát a tömegen, ütött és lökött,
többször is irányt váltott. Figyelmen kívül hagyta a
felháborodott idegenek által utánavetett érthetetlen nyelvű
fenyegetéseket és szitkokat. Hirtelen befordult egy üres
mellékutcába, amit a helybéliek telezsúfoltak konténerekkel és
szeméthalmokkal. Elfutott pár zárt ajtó mellett, majd lebukott
egy nagyobb hulladéktároló-konténer mögé. Zsebéből apró
tükröt húzott elő, amelyet olyan szögben tartott, hogy annak
segítségével beláthassa a teljes sikátort anélkül, hogy ki kelljen
dugnia a fejét a fedezéke mögül.
Pár pillanattal később valaki teljes erejéből futva
bekanyarodott a főutcáról a kihalt sikátorba. Az alak legalább
egy fejjel alacsonyabb volt Pelnél és a feje búbjától a lába

47
ujjáig feketét viselt. Arcát szorosan a feje köré tekert sál
takarta.
Az alak megtorpant és a sikátor két oldalát pásztázva
kereste a helyet, ahol Pel eltűnhetett, eközben elővett egy
pisztolyt, kibiztosította, majd elővigyázatosan megindult az
utcácska belseje felé.
Pel is fegyvert ránthatott volna, széles volt a választék: a
derekára szíjazott, megbízható Hahne-Keder pisztoly, az övén
lógó kés, és a vész esetére a csizmája talpában rejtegetett
sűrítőpisztoly. Úgy tűnt, az alak nem viselt semmiféle
páncélzatot, amit kinetikus pajzs tehetne még erősebbé. Ezek
alapján egyetlen jól irányzott lövés is megölhette volna.
Azonban ha Pel végezne az üldözőjével, akkor sosem tudhatná
meg, ki és miért figyelteti őt. Ezért inkább csak várt, hogy
kellemetlen árnyéka közelebb óvakodjon.
Az alak továbbra is a sikátor közepén haladva közeledett.
Egyértelmű volt, hogy nem akar túl közel menni a
kapualjakhoz vagy a konténerekhez, ahonnan bármely
pillanatban rávetheti magát az ellenség. Tekintetével az út két
oldalát pásztázta, de egy lehetséges búvóhelyet csak a pillanat
tört részéig figyelt.
Az áldozat már közel járt, talán háromméternyire, Pel a
tükörből figyelte a mozgását. Mikor az alak elfordította a fejét,
kitört a fedezékéből. Támadását ellenfele fegyveres kezére
fókuszálta.
Bal kezével megragadta a fegyvert tartó kart, jobbjával
pedig befordította a másik csuklóját, így a támadója a
pisztolyát önmaga felé fordította. Lábaival nekifeszült a
másiknak, kihasználva a lendülete és nagyobb tömege adta
előnyt, hogy kibillentse egyensúlyából és ezáltal hátrálásra
kényszerítse önmagánál kisebb ellenfelét.
A dulakodó páros kisodródott az utcára, a pisztoly
koppanva ért földet, és Pel üldözője egyértelműen férfias
hangon felnyögött. Birkózni kezdtek, és Pel hamar fölénybe

48
került, kihasználva nagyobb termetét. Sikerült ellenfelét maga
alá gyűrnie, arccal lefelé. Pel az alkarját a férfi álla alá
feszítette, másik kezével pedig ellenfele karját csavarta a háta
mögé.
Az alatta fekvő férfi vergődve próbálta lerázni magáról
ellenfelét. Kitartónak bizonyult, ám nem tehetett semmit.
—Ki vagy? – sziszegte Pel közös nyelven. – És ki küldött?
—Golo – válaszolt a férfi erőlködve.
Pel lazított a szorításon.
—Golo küldött?
—Én vagyok Golo. – Pel fordítógépe standard nyelven
közvetítette a szavakat, de ő felismerte a beszélő anyanyelvét
és azt az összetéveszthetetlen hangot, mikor a szavak egy
lezárt enviro-maszk mögül érkeznek.
Egy undorodó morgás kíséretében Pel lekászálódott a
quariánról és felállt.
—A bárban kellett volna találkoznunk – mondta. Meg sem
próbálta felsegíteni az idegent.
Golo óvatosan állt lábra, reménykedve abban, hogy
semmije sem tört el. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az
összes többi quarián, akikkel Pel valaha is találkozott. Az
emberénél alacsonyabb és vékonyabb testét több réteg
egymással össze nem illő ruhába burkolta. Az arcát takaró
sötét sál a dulakodás közben elszakadt, így láthatóvá vált a
fejét takaró sisak sima, fényvisszaverő vízóra.
—Elnézést kérek – mondta a quarián immár standard
nyelven. – Azért szerveztem így a találkozót, hogy biztonságos
távolságból megbizonyosodhassak arról, egyedül vagy.
Túlságosan sok olyan találkozóm volt már a közelmúltban,
ahol a fickó, akivel össze kellett volna futnom, csak csali volt,
akivel csapdába akartak csalni.
—Mi van? – gondolkodott az egyre mérgesebb Pel
hangosan. – Te rendszeresen átvered a kontaktjaidat? –
túlságosan ideges volt ahhoz, hogy felfigyeljen arra, Golo

49
milyen tökéletesen használja az emberi nyelvet.
—A szavamat adtam, hogy ott leszek a találkozón –
biztosította Golo. – De sokan vannak, akik nem szeretik a
quariánokat. Úgy gondolják, csak tolvaj csövesek vagyunk.
Mert azok vagytok – gondolta Pel.
—Követni akartalak a lakásodig – folytatta a quarián.
— Csak ott fedtem volna fel magam.
—De inkább fegyvert fogtál rám.
—Csakis önvédelemből – magyarázott Golo. – Amikor futni
kezdtél, tudtam, hogy kiszúrtál. Féltem, hogy megpróbálsz
megölni.
—Még megtehetem – replikázott Pel, de nem volt ez több
üres fenyegetésnél. A Cerberusnak élve kellett a quarián.
Golo megérezhette, hogy elmúlt a veszély, mert hátat fordított
Pelnek és felkapta a földön heverő fegyverét.
—Felmehetnénk hozzád és rátérhetnénk az ügyünkre -
javasolta a pisztolyát ruhája gyűrődései közé rejtő quarián.
—Nem. Valami nyilvános helyen csináljuk. Nem akarom,
hogy tudd, hol lakom – morogta Pel. – Talán még visszajössz
nekem később és kipakolsz — tette hozzá gondolatban.
Golo egy közömbös vállrándítással reagált.
—Tudok egy helyet itt a közelben.
A quarián egy közeli kaszinóba kalauzolta az embert, amely
a homlokzata alapján inkább tűnt egy drogtanyának. Az
ajtónál álló erősen felfegyverzett krogan aprót bólintott, mikor
beléptek. A feje fölött a cégéren egy neonfényben fürdő
Szerencse Barlangfelirat ékeskedett több nyelven. Pel
kételkedett abban, hogy akár egyetlen lélek is meggazdagodott
volna ezen a helyen.
—Gyakran jársz ide? – kérdezte Golót, aki az egyik hátsó
boxhoz vezette őt.
—Van egy egyezségem a tulajjal. Senki sem zavar minket,
amíg itt vagyunk.
—Miért nem erre a helyre szervezted a találkozót?

50
 —Már mondtam, hogy meg kellett bizonyosodnom arról,
hogy egyedül vagy. Olthar nagyon boldogtalan lenne, ha egy
csapat emberzsoldost hoznék a nyakára.
Olthar neve Golo szájából olyan volusosan hangzott, de Pel
nem vett volna mérget a dologra. Nem mintha számított volna.
Mikor leült szemben Golóval, meglepődötten konstatálta,
hogy a hely szinte teljesen üres. Két négyszemű batáriai
kockázott, néhány pufók volus a backgammonhoz hasonló
játékot játszott, és egy maréknyi ember a terem közepén
kártyázott a sunyi kinézetű salarián osztónál. Inkább egy
sztriptízbárba ment volna szíve szerint – olyanba, amiben
emberi vagy asari táncosok vannak de nem akart panaszkodni.
—Nincsenek quasar gépek – jegyezte meg.
—Túl könnyű megbuherálni, túl drága megjavítani –
magyarázott a quarián.
A pincérnő – ember – az asztalhoz lépett és szó nélkül egy
korsót tett elé az asztalra, majd anélkül, hogy a férfire nézett
volna, elsietett. Valamikor régen jól nézhetett ki. Ahogy
elsietett, Pel egy apró elektronikus jeladót vett észre a bokáján;
ez a műszer a rabszolga-kereskedők kedvelt darabja volt, így
mindig tudták, merre jár a tulajdonuk.
Az állkapcsa önkéntelenül megfeszült. A gondolat, hogy
egy emberi lényt egy idegen tart szolgasorban, kiborította, de
nem tehetett semmit ezért a nőért. Legalábbis most nem.
Nemsoká eljön a leszámolás napja – nyugtatta magát. – És
az igazság kardja lesújt majd ezekre az idegen rohadékokra.
—Én fizetem – mondta Golo az asztalon lévő korsó felé
bökve.
A sörnek lehetett egy az idegenek által készített variánsa, de
Pel már a saját kárán megtanulta, hogy ne fogyasszon nem
emberi körülmények között készült emberi ételeket. Ha
szerencséje van, csak állott és keserű lesz. Ha nincs
szerencséje, a fél estét a bele kiokádásával fogja tölteni.
—Én inkább passzolok – mondta és eltolta maga elöl az

51
üveget. – Te miért nem iszol semmit? – kérdezte hirtelen
gyanakvóan.
—Baktériumok – mutatott Golo a sisakja arcrészére.
Pel bólintott. Mióta a quariánokat elűzte a geth a
bolygójukról, gyakorlatilag minden quarián számára a Migráns
Flotta jelentette az otthont. A Flotta, amelynek több ezer
űrhajója céltalanul vándorol az űrön keresztül. Generációk
nőttek fel ebben az izolált, gondosan kontrollált környezetben.
Ettől a quariánok immunrendszere annyira meggyengült, hogy
már nem volt képes felvenni a harcot a baktériumokkal és
vírusokkal, amik a galaxis minden lakott bolygóját ellepték. A
fertőzést elkerülendő állandóan testhezálló enviro-ruhát
hordtak és társaságban soha nem vették le légmentesen záródó
sisakjukat.
Ennek köszönhetően felütötte fejét az a pletyka, hogy a
quariánok valójában kibernetikusak; védőöltözetük és sisakjuk
alatt egy élőlény és gépek egyvelege rejtezik. Pel tudta, hogy a
valóság ennél sokkal egyszerűbb – a quariánok képtelenek
életben maradni a hermetikusan zárt ruhájuk és sisakjuk nélkül
a flottájukon kívül.
—Térjünk rá az üzletre – váltott témát Pel. – Azt mondtad,
meg tudod adni a Migráns Flotta átviteli frekvenciáit és
kommunikációs kódjait.
A Migráns Flotta egyre jobban érdekelte a Titokzatos
Embert és a Cerberust, különösen a Fellegvárt ért geth támadás
óta. A legtöbb lény számára a quariánok csak nyűgöt
jelentettek: több mint tizenhét millió, fejadagokon az életét
egyik napról a másikra tengető menekültet, rossz állapotban
lévő, öreg hajókon. Háromszáz évig utaztak rendszerről
rendszerre, de hiába keresték a megfelelő lakatlan bolygót,
amit az otthonukká tehettek volna.
A közhiedelem szerint a legnagyobb fenyegetés, amit a
quariánok egy kolóniára hozhattak, egyrészt a helyi
erőforrások kimerítése – mint például egy rendszer

52
kisbolygóöveinek megtisztítása a fémektől és a nullelemtől
másrészt pedig a hatalmas tumultus, amit a több ezer előre be
nem jelentett és szabályozatlanul közlekedő hajó okozott, s
amely megzavarta a kommunikációs vonalakat és a
csillaghajók útvonalát. Ezek a kellemetlen mellékhatások
tették a quariánokat az űr minden szegletében nem kívánatos
vendéggé, de azt nem lehetett állítani, hogy bárki is valóban
félt volna tőlük.
A Titokzatos Ember átlátott a szedett-vedett hajók és tarka
ruhák tömegén. Tudta, hogy a quariánok technikailag könnyen
felvehették volna a versenyt bármely más fajjal. Ők alkották a
gethet, ami idővel a galaxis legnagyobb csapásává vált.
Képesek voltak fenntartani egy majd’ tizenhétmillió főt
számláló civilizációt évszázadokon keresztül felszíni
erőforrások nélkül. Ki tudja, mire lehetnek még képesek?
Ezenkívül a Migráns Flotta volt az ismert galaxisok
legnagyobb egy kézben lévő hajóhada: több tízezer hajó, az
apró siklóktól a cirkálókon keresztül a három hatalmas
Élethajóig, a hajóépítészet és a mérnöki tervezés csodájáig,
amely biztosította a teljes hajóhad élelmiszer- ellátását.
Mindenki tudta, hogy a flotta jelentős része fel van
fegyverezve, de arról, hogy pontosan hány hajóról van szó és
miért hordoznak fegyvereket, nemigen esett szó. Igazából elég
kevés dolgot lehetett tudni a quariánok flottájáról. Teljesen
elszigetelt közösség voltak; egyetlen kívülálló sem tette a lábát
a hajóikra a három évszázaddal ezelőtt történt exodusuk óta.
A Titokzatos Ember nem bízott egy olyan fajban, akinek
ennyi hajója és titka van. Ha megkapnák a quarián kódokat és
átviteli frekvenciákat, a Cerberus nyomon tudná követni a
Migráns Flotta hajói közti kommunikációt... feltéve, ha sikerül
az egyik hajójukat feltűnésmentesen olyan közel juttatni,
ahonnan már rá tud csatlakozni az adásukra. Pel nem tudta
volna megmondani, a Titokzatos Ember hogy akarja
megoldani a tervnek ezen részét, de ezzel nem is kellett

53
foglalkoznia. Csak azért jött, hogy megszerezze a kódokat és a
frekvenciákat.
— Most épp nem tudom megadni az átviteli kódokat
— magyarázott Golo. – Megváltoztatták őket, mióta eljöttem.
Pel az ajkába harapott, hogy visszatartsa a kitörni készülő
hangos káromkodást. Jobban kellett volna ismernie Golót
annál, mintsem hogy megbízzon benne. Száműzték a Migráns
Flottából. A quarián hajókon nem volt hely és felszerelés egy
börtön kiépítésére, ezért a bűnözőket kiutasították a
társadalmukból, magukra hagyva őket a legközelebbi lakott
kolónián. Golo esetében az Omegán.
Milyen beteg, zavart barom lehet az, akit még a koldusok és
tolvajok népe is kitaszít magából? – kérdezte magától Pel, arra
gondolva, hogy Golo valószínűleg gyilkos, erőszaktevő, vagy
egyszerűen szociopata.
— Azért mégis van valamim, ami érdekelhet téged – folytatta
Golo, látszólag figyelmen kívül hagyva Pel rosszul leplezett
dühét. – El tudlak vezetni valakihez, aki képes megadni neked
a szükséges adatokat. De nem lesz ingyen.
Mocskos, csaló szemétláda.
— Nem ebben egyeztünk meg.
— Meg kell tanulnod alkalmazkodni – vont vállat a
quarián. – Rögtönözni. Elfogadni a szituációt. Az én népem
így csinálja. Én is így éltem túl, mikor ezen az állomáson
találtam magam.
Úgy érted, mikor kidobtak téged. Mint a szemetet, amit
valaki másnak kell feltakarítania.
Kimondatlan megvetése ellenére Pel irigy tisztelettel
tekintett Golóra. A quariánokat épp annyira nem látták
szívesen az Omegán, mint a galaxis bármely más pontján; a
tény, hogy képes volt túlélni az állomáson, bizonyította
ravaszságát és leleményességét. És pontosan ez volt az, ami
arra figyelmeztette Pelt, hogy nem lehet megbízni benne. A
fejvadász nem akart üres kézzel visszatérni a Titokzatos

54
Emberhez, de nem volt képes teljes mértékben megbízni a
quariánban. Anélkül biztosan nem, hogy többet ne tudna róla.
—Mondd el, miért száműztek!
Golo hezitált. Talán a megbánás sóhajának hangja volt, ami
kiszűrődött a maszkja mögül. Egy pillanatra Pel azt hitte, a
quarián nem fog válaszolni, de aztán Golo megköszörülte a
torkát.
—Úgy tíz évvel ezelőtt megpróbáltam üzletet kötni a
Gyűjtőkkel.
A férfi már hallott a Gyűjtőkről, de még egyet sem látott
élőben. Az igazság az volt, hogy sokan – köztük Pel is – még
csak nem is voltak biztosak abban, hogy a Gyűjtők egyáltalán
léteznek. A róluk keringő történetek alapján inkább tűntek egy
városi legenda csillagközi megfelelőjének, mint egy létező
fajnak.
A legtöbb beszámoló szerint durván ötszáz évvel ezelőtt
tűntek fel a galaktikus élet porondján. Állítólag az űr egyik
feltérképezetlen szegletéből kerültek elő, valahonnan az
egyébként megközelíthetetlen Omega-4 relé túloldaláról. És ha
a történetek igazat mondtak, már öt évszázada itt voltak. Szinte
semmit nem lehetett tudni a rejtélyes fajról és titokzatos
otthonukról. A Gyűjtök extrém mód izolált társadalmat
alkottak. Szinte csak az
Omegában és a körülötte lévő pár lakatlan világban tűntek fel
nagy néha. Akár dekádok is eltelhettek Gyűjtő- tevékenységre
utaló jelentések nélkül. Ezekben az intervallumokban csak
igen ritkán került elő pár tucat a faj képviselői közül, akik a
más fajokkal folytatandó cserekereskedelem céljából
látogattak a kolóniákra.
Azon ritka alkalmakkor, mikor a Gyűjtök a Terminus
Rendszerbe érkeztek, egyértelművé tették, hogy más fajoknak
az ő rendszerükbe történő belépése általuk nem kívánt
esemény volna. Ennek ellenére számtalan hajó lépte át az
Omega-4 relé küszöbét annak reményében, hogy rátalál a

55
Gyűjtők otthonára. Egyikük sem tért vissza. Az Omega-4 relé
túloldalán eltűnt borzasztó mennyiségű hajó és felderítő
expedíció okán az ezen az oldalon élők vad spekulációkba
kezdtek a portál túloldalával kapcsolatban. Egyesek úgy hitték,
egy fekete lyukba vagy egy nap szívébe vezet, bár azt nem
tudták megmagyarázni, hogy a Gyűjtők hogy képesek ennek
ellenére használni az átjárót. Mások azt állították, hogy a
Paradicsom futurisztikus megfelelője található a túloldalon:
akik átkeltek a relén, most dekadens luxusban élik életüket egy
idillikus bolygón és érthető módon nem akarnak visszatérni a
törvényt nem ismerő, harcokkal teli Terminus Rendszerbe. A
legelfogadottabb magyarázat szerint pedig a Gyűjtők
kifejlesztettek valamiféle egyedi és nagyon fejlett védekezési
technológiát, mely minden, a relén áthaladó idegen hajót
azonnal megsemmisít.
De Pel nem tudta eldönteni, hogy higgyen-e ezeknek a
mendemondáknak.
— Azt hittem, a Gyűjtők létezése csak mese.
— Általános tévhit, főként a Fellegvárbeli Űrben.
Mindenesetre személyes tapasztalataim alapján biztosíthatlak a
létezésükről.
— Miféle üzletet kötöttél velük? – kérdezte Pel növekvő
kíváncsisággal.
— Két tucat – tiszta – quariánt akartak, olyanokat, akik a
teljes életüket a flottán élték le, s nem szennyezték be magukat
más világokba tett látogatásokkal.
— Azt hittem, minden quariánnak el kell hagynia a flottát a
Zarándoklata alatt – emlékezett Pel a quarián felnőtté válási
szertartásra.
— Nem minden quarián megy Zarándoklatra – magyarázta
Golo. – Kivételt képeznek azok, akik túlságosan betegek vagy
gyengék és nem lennének képesek a túlélésre a kolónián kívül.
Ritkán pedig egy különleges képességgel vagy tehetséggel
rendelkező is felmentést kaphat az Admiralitástól. Már az

56
elejétől kezdve tudtam, hogy valószínűleg le fognak kapcsolni,
de az ajánlat túl jó volt ahhoz, hogy kihagyjam.
Pel bólintott: ez összecsengett a korábban hallott
történetekkel. Amikor a Gyűjtők megérkeztek a piacra, az
áruért és a technikáért cserébe általában élőlényeket kértek.
Valahogy többek voltak egyszerű rabszolga-kereskedőknél. A
kívánságaikról szóló történetek mindig szokatlanok vagy
bizarrak voltak: két tucat balkezes salariai, tizenhat pár batáriai
iker, krogan gyermek, akinek a felmenői harcban állnak
egymással. Cserébe a Gyűjtők hihetetlen technológiát vagy
tudást ajánlottak, mint egy hajót, amin új konfigurációjú
tömegmeghajtó volt, ami növelte a motor hatékonyságát, vagy
egy raktárat, ami tele van korszerűsített célzórendszerű VI-
kkel, amiknek radikálisan megnőtt a pontossága. Végül is a
galaktikus közösség egy emberként kötötte meg ezeket az
üzleteket és vette át cserébe a technológiát, de néhány évvel
később mindenkinek, akinek volt sütnivalója, feltűnt, hogy mit
tettek. Vagy legalábbis így mesélik.
Mivel nem ismerték a faj valódi nevét, viselkedésük alapján
nevezték el őket. Extravagáns fizetési módjuk és furcsa,
igazán specifikus igényeik okán nyerhették el a Gyűjtők
megnevezést. Az Omega-4 relé túloldalával foglalkozó
történetekhez hasonlóan, számtalan fejtegetés akadt, ami a
logikátlan igények okát próbálta felderíteni. Egyesek úgy
gondolták, vallási okokból van szükségük az élőlényekre,
mások szerint ez bizonyítékként szolgált ferde szexuális
hajlamaikra, vagy hátborzongató kulináris élvezeteikre.
Abban az esetben, ha a Gyűjtők tényleg léteztek, ahogy
Golo állította, Pel a leginkább elfogadott hiedelemhez akarta
tartani magát, miszerint genetikai kísérleteket végeztek a többi
faj képviselőin, bár arról fogalma sem volt, hogy miféle
kísérletek lehetnek ezek, vagy hogy mi lehet velük a Gyűjtők
célja. De természetesen ez is elég volt ahhoz, hogy minden
felelősségteljes embert gyanakvóvá tegyen velük szemben.

57
 —Ha a Gyűjtők tényleg léteznek, miért nem tettek többet
azért, hogy megállítsák őket? – gondolkodott hangosan.
— Miért tennéd, amíg te is profitálsz az üzletből? –
replikázott Golo. Költői kérdése magában rejtette a teljes
Terminus Rendszer hozzáállását. – Felbukkannak és ajánlanak
neked valamit pár millió kredit értékben, neked pedig csak
annyit kell tenned, hogy átadsz nekik cserébe pár tucat foglyot.
Nem rosszabbak a rabszolga-kereskedőknél, de sokkal jobban
fizetnek.
A Fellegvárbeli Űrben tilos volt a rabszolgatartás, de itt, a
Terminus Rendszerben elfogadottnak – sőt, inkább
általánosnak – számított. Ám mégsem a Gyűjtők
embertelensége volt az, ami nyugtalanította Pelt.
—Senkit sem érdekel, mit csinálnak annak a relének a
túloldalán? Előállíthatnak akár erős genetikai fegyvereket is.
Mi van, ha azért tanulmányozzák a fajokat, hogy megtalálják a
gyenge pontunkat és lerohanhassanak minket?
Golo felnevetett. A kacaj még egy darabig távoli, fátyolos
hangként visszhangzott a maszkjában.
—Afelől nincs kétségem, hogy valami kellemetlenre
készülnek, de már ötszáz éve ezt csinálják. Ha inváziót
terveztek, mostanra már meg kellett volna történnie.
—Nem is vagy kíváncsi?
— A kíváncsiak megpróbáltak átkelni az Omega-4 relén –
emlékeztette emberi társát. – És soha nem tértek vissza. Az
Omegán élők közül a legtöbben attól félünk, hogy a
szomszédunk elvágja a torkunkat álmunkban. Nem érünk rá
azzal foglalkozni, hogy mi történik a galaxis túloldalán. Az
itteni túlélésre kell koncentrálnunk.
Jó meglátás.
—Azt mondtad, el tudsz vezetni valakihez, aki el tudja adni
nekem azokat az átviteli kódokat.
Golo helyeslően bólintott, örült, hogy ismét az üzletükről
van szó.

58
 — Össze tudok hozni egy találkozót a Migráns Flotta
egyik felderítő hajójának legénységével, de biztosítékot kérek
arra nézve, hogy mind életben maradnak.

59
 ÖT

A légiutaskísérő derűs mosollyal köszöntötte a férfit, a hangja

meleg volt és hívogató.
— Isten hozta a fedélzeten, Mr. Grayson. A nevem Ellin.
Nem ismerte a lányt. Talán nemrég vehették fel. Ellin –
valószínűleg színezett – szemei meglepően zöldek voltak,
hosszú, hullámos – minden bizonnyal festett – szőke haja
csillogóan omlott a vállaira. Megjelenése alapján a húszas évei
elején járt. Persze ez semmit sem jelentett, lehetett akár
évtizedekkel idősebb is.
— Örvendek a találkozásnak, Ellin – biccentett Grayson a
nő felé. Csak most vette észre, hogy milyen hülye vigyor ült ki
az arcára.
Mindig a szőkék voltak a gyengéim.
— Még van pár perc az indulásig — világosította fel a nő,
és a kezében lévő bőrönd felé nyúlt. – A szobája már készen
áll. Kérem, kövessen. A helyére kísérem, amíg a pilóta elvégzi
az repülés előtti utolsó ellenőrzéseket.
Grayson elismerően mérte végig a szűk folyosón előtte
haladó nőt, amint az a hajó végében lévő VIP- kabinba kísérte.
— Remélem, mindennel meg lesz elégedve – suttogta a nő
sejtelmes mosollyal az ajkán, ahogy céljukhoz értek. Majd
kinyitotta az ajtót és ellépett a férfi útjából.
A szoba semmiben sem emlékeztetett a katonai hajókon
található, sokszor túlzsúfolt barakkokra, sem a távolsági civil

60
hajók hálókamráira. Fel volt szerelve egy franciaággyal, a
legmodernebb videokijelzővel, zuhanyzóval és fürdőkáddal,
egy teli bárszekrénnyel és majd minden fajta luxuscikkel, amit
csak kívánhatott. Felvehette volna a versenyt bármely
luxushotellel.
— Körülbelül nyolc óra múlva érjük el a Grissom
Akadémiát, Mr. Grayson – folytatta Ellin, és a bőröndöt a
sarokba állította. – Hozhatok önnek bármit a felszállás előtt?
— Azt hiszem, inkább csak pihennék egy kicsit – válaszolta.
Minden ízülete sajgott, és a feje is lüktetett: a vöröshomok-
elvonás klasszikus tünetei. – Kérem, ébresszen fel egy órával
a leszállás előtt!
— Természetesen, Mr. Grayson – válaszolta a nő, majd hátat
fordított és távozott. Az ajtó bezárult mögötte, és Grayson
egyedül maradt a szobájában.
Vetkőzés közben rá kellett ébrednie, hogy mennyire izzadt.
Bal keze enyhén remegett, miközben kigombolta az ingét.
Még csak át sem futott az agyán, hogy felszippantson egy
kevés anyagot. Soha nem hagyta volna, hogy Gillian beállva
lássa. Meztelenül az ágyra zuhant. Túl lázas volt még ahhoz
is, hogy a puha selyemtakaró alá másszon.
Kisvártatva egy mély dörgő hang jelezte, ahogy a pilóta
beindította a motort. Grayson egyedül is repülhetett volna...
még mindig tudta, hogy hogyan vezessen el egy ilyen hajót, de
a Cerberusnak ez alkalommal más tervei voltak vele. Álcája
szerint a Cord-Hislop Aerospace, egy Elysiumi űrhajógyár
magas rangú vezetője volt. Ez lehetővé tette számára, hogy
háborítatlanul utazza keresztül a galaxist a magángépén. És
magyarázattal tudott szolgálni a nagy összegű felajánlásra is,
amit a Grissom Akadémia igazgatóságának juttatott el, hogy
Gilliant bevegyék a Felemelkedés-projektbe.
Elmúltak már azok az idők, amikor feltörekvő politikusok
magánpilótájának adta ki magát. Most ő élvezte a szoba és a
személyi utaskísérő nyújtotta luxust. A Titokzatos Ember

61
gondját viselte azoknak, akikben nem kellett csalódnia.
Gondolom, Menneau is pont ezt gondolta. Mielőtt Pel
megölte.
Grayson felült az ágyon. Pel legutóbbi látogatása járt a
fejében. Lehet, hogy a régi barátja mégis szólt a Titokzatos
Embernek a vörös homokról? A Cerberus biztos nem nézné
tétlenül, ha úgy gondolná, hogy a függősége veszélybe
sodorhatja a küldetését.
Vajon Ellin tényleg csak egy légi utaskísérő? Átlagos
emberek ezrei dolgoztak a Cord-Hislopnál, és még csak nem is
sejtették, hogy a cég hátterében egy ködös paramilitáns
szervezet állt. Senki sem sejtette a cégnél – valószínűleg sehol
sem tudták -, hogy létezik egyáltalán olyan szervezet, mint a
Cerberus. De az akták sorai és a vállalati szamárlétra fokai
között a Titokzatos Ember több tucat ügynöke rejtőzött. Ellin
talán egy lehet közülük. Talán éppen most is az ajtó mögött
várakozott, hogy egy jégcsákányt állítson a nyakába, amint
kilép a szobából. Pont, ahogy ő tette Keóval.
Legördült az ágyról és belebújt a falon lógó frottír
fürdőköntösbe. Majd megnyomta a hívógombot. Néhány
másodperccel később halkan kopogtak az ajtón. Grayson egy
kicsit kivárt, mielőtt elhúzta a kezét az ajtónyitó panel előtt.
Nehezen bírta le a késztetést, ami arra sarkallta, hogy
hátraugorjon a kinyíló ajtóból.
Ellin állt előtte, de csak könyörtelenül piros ajkaival és
csintalan természetével volt felfegyverezve.
—Szüksége van valamire, Mr. Grayson?
—A ruháim... ki tudná tisztíttatni és vasaltatni nekem?
—Természetesen, uram.
A nő belépett a szobába és letisztult, beidegződött
mozdulatokkal szedte össze a levetett ruhákat.
Magabiztosságot sugárzott, és ez a profizmus utalhatott
különleges katonai kiképzésre... vagy egyszerűen csak a
munkáját végezte. Megpróbálta feltűnés nélkül szemmel

62
tartani, és remélte, hogy rajtakapja, amint a másik is
ugyanezzel próbálkozik. Ha a Cerberusnak dolgozik, minden
bizonnyal parancsot kapott, hogy megfigyelés alatt tartsa az
utasait.
Ellin felegyenesedett és szembefordult vele, kezében a
köteg ruhával. Egy jól begyakorolt mosolyt eresztett Grayson
felé, aki csak most vette észre, hogy még mindig erősen
bámulja a nőt.
— Elnézést. Máshol járt az eszem.
A nő ismét elmosolyodott, de szemeiből idegesség
sugárzott.
— Szolgálhatok még valamivel, Mr. Grayson?
Feltűnt neki, hogy a nő hangja kissé megremegett.
Lehet, hogy tényleg csak egy ijedt stewardess, vagy valaki, aki
nagyon, nagyon jól játssza a szerepét. De ezt a gondolatot
gyorsan követte egy másik: A vörös homoktól paranoiás lettél.
— Köszönöm, Ellin. Egyelőre ennyi lesz.
A nő arcára egyértelmű megkönnyebbülés ült ki, ahogy a
férfi ellépett előle, hogy kiengedje. Amint kilépett az ajtón,
megtorpant, majd megfordult.
— Még... még mindig azt szeretné, hogy felébresszem egy
órával leszállás előtt?
— Örülnék neki – válaszolta hirtelen és bezárta a nő előtt az
ajtót, hogy amaz ne láthassa, ahogy elönti az arcát a szégyen
vöröse.
Szedd már össze magad – korholta magát, majd levette a
köntöst és visszadőlt az ágyra. – Ne vetődj folyton az
árnyékokra. Ez a küldetés túl fontos ahhoz, hogy elcseszd.
A hajtóművek hangja megváltozott. Érezte, ahogy felülről
gyenge nyomás nehezedik a mellkasára, ami a puha matrachoz
nyomta. A gép a levegőbe emelkedett.
Egyszerre küzdött a gravitáció és a légkör ellen, ahogy a
csillagok felé tört. A szoba, ami az imént még forrónak hatott,
hirtelen kihűlt, és Grayson a takaró alá kúszott.

63
 A mesterséges tömeghatásmezö, amit a hajótestben
generáltak, tompította ugyan az emelkedés közben keletkezett
turbulencia okozta lökéseket és a gyorsulást, de Grayson
pilótaösztönei még így is jelezték a mozgást. Ismerős és
biztonságot adó érzés volt. Percek alatt álomba ringatta.
— Új megbízásunk van a számodra – mondta a Titokzatos
Ember, és Grayson rájött, hogy már megint álmodik.
Egyedül voltak Grayson lakásában, csak ők ketten... és a
csecsemő, aki csendben aludt a Titokzatos Ember karjaiban.
— Tetszett, ahogy megoldotta az Eldfell-Ashland problémát.
Tudom, hogy bonyolult küldetés volt.
— A nagyobb jóért történt minden – válaszolta.
Ha akart se tudott volna mást mondani. Régen minden
egyes idegszálával hitte is, hogy így van. Még most is hitte, de
elméjének az a része, amelyik tudta, hogy álmodik, tisztában
volt vele, hogy már semmi sem olyan egyszerű, mint régen.
— Különleges feladatom van a számodra – mondta a
Titokzatos Ember és felé nyújtotta a gyermeket. – Ez a
gyermek egy biotik.
Grayson karjába fogta a kislányt. Puha volt és meleg.
Könnyebb, mint amire számított. Úgy tűnt, megzavarta a
mozgás, mert a szemei kipattantak és elkezdett nyöszörögni.
Grayson kedvesen csitítgatni és ringatni kezdte. A gyermek
szempillái összezárultak, fújt egy aprót, és mar aludt is újra.
A korából ítélve kétség sem fért hozzá, hogy hogyan lett
kitéve a nullelem hatásának.
— Az álcád részeként a Cord-Hislopnak fogsz dolgozni –
tudatta vele a Titokzatos Ember. – Az értékesítésen fogsz
kezdeni, de néhány év alatt felküzdöd magad igazgatói szintre.
Azt akarjuk, hogy sajátodként neveld fel a gyereket.
— Ki lesz a társam?
— Senki. A feleséged meghalt a kislány születésekor, és nem
nősültél újra.
Átfutott Grayson agyán, hogy mi történhetett a gyerek igazi

64
szüleivel, de nem volt olyan ostoba, hogy rákérdezzen.
— Megértetted, milyen fontos ez a küldetés? – kérdezte a
Titokzatos Ember. — Felfogtad, mit jelenthetnek a biotikok az
emberiség számára?
A fiatalabb férfi biccentett. Hitt abban, amit csinált. Hitt a
Cerberusban.
— Sok nehézségen kellett átverekednünk magunkat, mire
rátaláltunk erre a gyermekre. Ő különleges. Azt akarjuk, hogy
felnézzen rád. Bánj vele úgy, mintha a saját húsod és véred
lenne.
— Úgy fogok – ígérte Grayson.
Esküt tett, de nem fogta fel, hogy milyen következményekkel
is járt ez. Ha ismerte volna az igazságot, bizonyára nem vágta
volna rá a választ ilyen gyorsan... de végül is a válasz ugyanez
lett volna.
A bébi halkan gagyogni kezdett. Grayson elbűvölve meredt
a gyűrött kis arcra.
— Nem lesz egyedül – biztosította a Titokzatos Ember. – A
legjobb specialistáinkat állítjuk az ügyre. Ők biztosítják majd,
hogy a lány megkapja a megfelelő kiképzést.
Grayson átszellemülten bámulta az álmában mocorgó
kislányt. Apró kezeit ökölbe szorította és kis köröket rajzolt a
levegőbe.
A Titokzatos Ember elfordult és kifelé indult.
— Van neve? – kérdezte Grayson, anélkül, hogy felnézett
volna.
— Egy apának joga van elnevezni a saját gyermekét
— válaszolta a Titokzatos Ember, majd becsukta az ajtót maga
mögött.
Grayson úgy ébredt, ahogy mindig. A csukódó ajtó hangja
visszhangzott a fejében.
—Fényt, gyengét – utasította a fedélzeti komputert, és
homályosan felragyogott az ágy melletti lámpa, elűzve az
árnyakat a szobájából. Csak egy óra telt el. Hátra volt még hét

65
az akadémiáig.
Kimászott az ágyából és belebújt a köntösbe, majd
felemelte a bőröndjét. A szoba sarkában lévő apró íróasztalhoz
vitte és a tetejére fektette. Leült az odakészített székre, és
beütötte a zárkombinációt. Egy másodperccel később egy halk
szisszenés kíséretében kinyílt a bőrönd.
Tele volt dokumentumokkal, amik a Cord-Hislop igazgató
álcáját segítettek fenntartani – főleg szerződések és eladási
jelentések. Kivette, majd a földre hajította őket. Majd kiemelte
a bőröndből a titkos rekeszt elválasztó lapot, ami eddig a táska
aljának tűnt. Figyelmen kívül hagyva az ampullát, amit Peltől
kapott – arra nem lesz szüksége, amíg nem találkozik
Gilliannel -, az apró celofánzacskó felé nyúlt, ami tele volt
vörös homokkal.
Grayson azon gondolkodott, hogy vajon valójában mennyit
is tudott a Titokzatos Ember a lányról azon az estén, mikor
neki adta Gilliant. Tudott vajon a mentális állapotáról? Tudta
vajon, hogy egy nap a Szövetség létre fog hozni egy olyan
programot, mint a Felemelkedés-projekt? Úgy adta neki a
gyermeket azon a napon, hogy tudta, egy napon majd arra
utasítja, hogy mondjon le róla?
Kinyitotta a zacskót és óvatosan maga elé borított egy kis
adagot a finom porból. Épp csak annyit, hogy lenyugtassa,
nem többet. És még rengeteg ideje volt kitisztulni, mielőtt
elérnék az akadémiát.
Kezdetben könnyű volt. Gillian pont olyan hétköznapi
kislánynak tűnt, mint a többi. Pár havonta meglátogatták a
Cerberus specialistái: vért vettek tőle és alfahullám-méréseket
végeztek, ellenőrizték az egészségi állapotát, tesztelték a
reflexeit és a reakcióit, de még azzal a sok orvossal körülvéve
is Gillian boldog kislány volt.
A tünetei valamikor három-négy éves kora körül kezdetek
jelentkezni. Egy eddig ismeretlen disszociatív rendellenesség,
ahogy az orvosok mondták. Könnyű diagnosztizálni, de nehéz

66
kezelni. Meg is próbálták. Drog- és viselkedés-terápiák
tömkelegét kényszerítették a lányra, ám a kísérleteik kudarcot
vallottak. A lány minden egyes évvel egyre inkább
eltávolodott a világtól, és egyre zárkózottabb lett: csapdába
esett saját elméjében.
Az egyre növekvő szakadék kettőjük között meg kellett
volna, hogy könnyítse az elválást Grayson számára, mikor a
Cerberus úgy döntött, hogy a Felemelkedés-projektnek adja a
gyereket. Ám nem így történt.
Graysonnak nem volt túl sok mindene, amihez
ragaszkodhatott a Cerberus iránti elkötelezettségén és a lánya
iránti odaadásán kívül. És ez a két dolog elválaszthatatlan volt
a számára. Mikor az ő felügyeletére bízták Gilliant, kivonták
az aktív szolgálatból, hogy több figyelmet fordíthasson a lánya
nevelésére. A gyámoltalan csecsemő gondozása betöltötte az
űrt az életében. Ahogy nőtt – ahogy végignézte, ahogy
csecsemőből gyönyörű, intelligens, gondolati problémákkal
küszködő fiatal lánnyá cseperedett – a világa középpontjává
vált... pont úgy, ahogy a Titokzatos Ember eltervezte.
Aztán két évvel ezelőtt megparancsolták neki, hogy küldje
el.
Visszazárta a műanyag zacskót és visszadugta a táska titkos
rekeszébe. Aztán felállt és kiment a fürdőszobába. Mikor
kijött, már ott lógott kezében a borotvája. A pengével két
hosszú, vékony csíkra osztotta az előtte heverő kupacot.
A Titokzatos Ember azt akarta, hogy Gillian a
Felemelkedés-projektbe kerüljön, hogy a Cerberus a saját
kutatásaiban kihasználhassa a Szövetség kutatásait.
Grayson tudta, hogy a döntés ez esetben nem az ö kezében
volt, de még így is nehezére esett elengedni a lányt. Tíz évig
volt az élete szerves része. Hiányzott neki, hogy nem látta
reggelente és hogy nem takarhatta be esténként. Hiányoztak
neki azok a ritka pillanatok, mikor sikerült áttörnie azokat a
láthatatlan falakat, amik elzárták lányát a külvilágtól, és

67
megmutatkozott az iránta érzett őszinte szeretete és
ragaszkodása. Azonban, mint minden szülőnek, neki is a
sajátja elé kellett helyeznie a lánya érdekeit.
A program jó volt Gilliannek. A tudósok az akadémián a
biotikus kutatások határait feszegették. Olyan előrelépéseket
tettek, amiket a Cerberus soha nem érhetett volna el egyedül.
És ez volt az egyetlen hely, ahol Gillian megkaphatta a
forradalmi L4-es erősítőket.
Lánya elküldése ezenkívül egy nagyobb célt is szolgált. Ez
volt a legjobb lehetőség a Cerberus számára, hogy felmérje az
emberi biotikok által elérhető maximális erő mértékét. Egy
erős fegyverét, amit egy nap majd felhasználhatnak a Földnek
és népének a többi idegen faj fölé emeléséért vívott,
elkerülhetetlen küzdelemben. Gilliannek is el kellett játszania a
szerepét a Titokzatos Ember terveiben, pont úgy, mint neki, és
remélte, hogy egy nap majd úgy emlékeznek a lányára, mint az
emberi faj hősére.
Grayson megértette ezt. Elfogadta. Ahogy azt a tényt is,
hogy jelenleg nem volt más, mint egy közvetítő. Egy
alkalmazott, aki lehetővé tette a Cerberus kutatói számára,
hogy hozzáférjenek Gillianhez, amikor csak akartak. Sajnos az
elfogadás cseppet sem könnyítette meg ezt a helyzetet.
Ha tehette volna, minden héten meglátogatja az akadémián.
De tudta, hogy Gillian nem viselné jól a gyakori látogatásokat.
A lánynak rendre volt szüksége, nem viselte jól sem az
elválást, sem a meglepetéseket. Úgyhogy távol maradt tőle, és
megpróbált nem rágondolni, ez elviselhetőbbé tette a magányt.
Az állandó kín tompa fájdalomként motoszkált csak a
gondolatai között.
Persze voltak pillanatok, amikor nem tudott nem n lányára
gondolni – mint most is. A tudat, hogy látni fogja a lányát, azt
is teljességgel világossá tette a számára, hogy mennyire
fájdalmas lesz az újbóli elválás. Ilyenkor nem tudta tompítani a
fájdalmat. Legalábbis segítség nélkül nem.

68
 Előrehajolt, befogta a jobb orrlyukát és felszippantotta az
első csík vörös homokot. Aztán a másikat fogta be és felszívta
a másodikat. A por égette az orrüregét és könnyezett tőle a
szeme. Felült és kipislogta a szeméből a könnyeket.
Megmarkolta a szék karfáját olyan erősen, hogy kifehéredtek a
bütykök az ujjain. Érezte a szívét, ahogy lassan és nehezen
vert: tadam... tadam... tadam. Hármat dobbant, aztán elöntötte
az eufória.
A következő néhány percben meglovagolta ezt a hullámot.
Csukott szemmel ült, míg a feje előre-hátra járt. Időnként egy
halk nyögés tört fel belőle. A gyönyör artikulálatlan hangja
volt ez.
A kezdeti roham gyorsa enyhült. Grayson minden erejével
küzdött a vágy ellen, ami arra sarkallta, hogy még egyszer
kiüsse magát. Tudta, a kellemetlen érzések – félelem, paranoia,
magány – még mindig ott kísértenek tudata sötét sarkaiban.
Még mindig közel, de egyelőre elrejtőzve a narkotikum meleg
ragyogása elől.
Kinyitotta a szemét és nyugtázta, hogy a szobában minden
mintha rózsaszín lenne. Ez volt a vörös homok egyik
mellékhatása, de nem a legkiemelkedőbb.
Magában kacarászva hátradőlt a karosszékben, s szemét
körbehordozta a szobán megfelelő célpont után kutatva, míg
végül észrevette a szoba padlóján heverő iratokat.
Óvatosan, nehogy felboruljon a székével, bal kezével a
papírok felé nyúlt, miközben ujjaival a levegőt markolta. A
lapok zörögni kezdtek, mintha lágy szellő játszadozna velük.
Kínlódva próbált összpontosítani – ez mindig nehezen ment,
ha az ember épp a vörös felhők között lebegett. Egy
másodperccel később ütött egyet a levegőbe, és a papírhalom a
levegőbe emelkedett, majd vadul örvényleni kezdett körbe a
szobában.
A levegőben tartotta őket, amíg csak tudta. A drog okozta
ideiglenes biotik képességei úgy táncoltatták az iratokat a

69
szobában, mint ahogy a falevelek táncolnak a viharban.

Mire Ellin hét órával később kopogtatott az ajtón, már újra

józan volt. Aludt egy pár órát, lezuhanyozott,
megborotválkozott és a vörös homok miden nyomát
eltakarította.
— Egy óra múlva leszállunk, Mr. Grayson – emlékeztette a
nő, és átnyújtotta neki a frissen mosott és vasalt ruháit.
Biccentve elvette őket, majd becsukta az ajtót. Egyedül, a
szobája magányában még utoljára ellenőrizte, hogy tényleg
nem hagy-e hátra semmiféle bűnjelet.
Ez a különbség a függő és a drogos közt – emlékeztette
magát, miközben öltözni kezdett. Ezúttal biztos kézzel
gombolta be az ingét. Mindkettőjüknek szükségük van az
adagjukra, de a függő megpróbálja elrejteni a világ elől azt,
amit csinál.

70
 HAT

Kahlee nem tudott aludni. Úgy gondolta, ennek egyrészt az az

oka, hogy jobban szerette a saját ágyát, másrészt pedig az,
hogy Jiro hangosan horkolt a füle mellett. Nem próbálkozott
azzal, hogy felébressze – persze értelmetlen is lett volna. A
szerelmeskedéseik általában így értek véget, annak ellenére,
hogy Kahlee majdnem két évtizeddel volt idősebb a mellette
fekvő fiatal férfinál. Jiro mindig nagy hévvel, szenvedélyesen
és tüzesen kezdett hozzá, s képtelen volt lassabb tempóra
váltani.
— Idővel majd belejössz – suttogta Kahlee, kedvesen
megpaskolva a fiú csupasz combját. – És minden jövőbeli
barátnőd hálás lesz nekem ezért.
Olyan halkan mozogva, hogy ne ébressze fel Jirót, Kahlee
kicsússzam a takarók alól és meztelenül felegyenesedett az ágy
mellett. Most, hogy már nem fűtötte őt a fiú felhevült teste,
megborzongott a szoba hűvösétől.
Elkezdett a ruhái után kutatni, ami nem bizonyult könnyű
feladatnak, mert a vágytól feltüzelt Jiro vetkőztetés közben a
szoba különböző szegleteibe hajította azokat. Kahlee rátalált az
ingére és épp áthúzta a fején, amikor úgy hallotta, Jiro álmában
motyog valamit. Ahogy odapillantott, látta, hogy a fiú még
mindig alszik, szavai csak értelmetlen álomnyelven szóltak.
Kahlee egy hosszú percen keresztül csak nézte őt. Olyan
fiatalnak tűnt így összegömbölyödve az ágyban. Egy röpke

71
pillanatig lelkiismeret-furdalás és szégyenérzet szállta meg a
nőt.
Nem volt semmi illegális abban, amit csináltak; megfelelő
idősek voltak, technikailag a fiú főnöke volt, a munkahelyi
szerződésükben sem volt semmi, ami kifejezetten tiltotta volna
az ilyen típusú kapcsolatokat. Jiro szavaival élve: etikailag
feltérképezetlen területen jártak.
Kahlee-nek néha az volt az érzése, hogy Jiro csak a karrierje
előrelendítésére használja őt, ami lehetséges is volt. Neki
akkor is csak annyi lett volna a bűne, hogy megpróbál mindent
lehetőt kiszipolyozni ebből a kapcsolatból. Ha a fiú tényleg azt
hitte, hogy az, ha lefekszik a főnökével, valahogy a javára
válhat, nagyot tévedett. Emiatt csak többet várt Jirótól, mint a
többi kutatótól, de a srác jól dolgozott; a munkatársai tisztelték
és a tanulók is szerették. Ez tetszett benne Kahlee-nek a
legjobban.
Meg a csinos kis segge – gondolta gonoszul vigyorogva.
Persze az évek során lefeküdt másokkal is, talán túl sok
emberrel is, de Jiróhoz hasonlóan mind csak fellángolások
voltak. Nem mintha valaha is komoly kapcsolatra vágyott
volna. Amíg a seregben szolgált, mindig a Szövetség állt az
első helyen, és amikor civillé vált, inkább fókuszált a
karrierjére, mint egy hosszú távú kapcsolatra.
Szerencsére még rengeteg ideje volt. Az utóbbi
évszázadban bekövetkezett egészségügyi fejlődésnek
köszönhetően a nőknek még gondolniuk sem kellett a
családalapításra, mielőtt betöltötték volna a negyvenedik
életévüket. Ha úgy tartotta volna kedve, akkor még húsz év
múlva is egy tökéletesen egészséges gyermeknek adhatott
volna életet.
Kahlee azonban még mindig nem tudta biztosan, mit is
akar. Nem arról volt szó, hogy ne szerette volna a gyerekeket;
a biotik gyermekekkel való munka lehetősége volt az, amiért
elfogadta az állást a Felemelkedés-projektben. Egyszerűen

72
csak nem látta maga előtt, ahogy megállapodik.
Szedd össze magad — gondolta —, meg a hülye ruháidat is.
Ellökte magától az iménti gondolatokat. Megtalálta az
egyik szék támlájára hajított nadrágját és felhúzta. Még mindig
egy hiányzó zokni után kutatott, amikor Jiro egy hatalmas
ásítás kíséretében felébredt.
—Elmész? – kérdezte álomittasan.
—Csak visszamegyek a saját szobámba. Nem tudok úgy
aludni, ha a fülembe horkolsz, mint egy nagybeteg víziló.
A fiú mosolyogva az ágytámlához támasztotta a párnáját,
feljebb csúszott az ágyon, szinte felült, és a szemét
dörzsölgette.
—Biztos nincs ennek semmi köze Grayson látogatásához?
Kahlee nem fáradt a cáfolattal, inkább figyelmen kívül
hagyta Jiro kérdését, s inkább folytatta a kutatást az eltűnt
zokni után. Amikor megtalálta, az ágy szélére ülve felhúzta.
Jiro csendben, türelmesen várt arra, hogy a lány megszólaljon.
—Sokkal inkább aggódom Gillian miatt – vallotta be végre.
– Úgy tűnik, semmivel sem tudunk segíteni rajta. Talán a
program nem neki való.
—Hű, váljál már! – kiáltott Jiro hirtelen éberen. Sietve
keresztülmászott az ágyon és átkarolta Kahlee vállát. – Gillian
több biotikus erővel bír, mint... hát, mint bárki más! A
Felemelkedés-projekt pont a hozzá hasonlókról szól.
—De ő nem csak biotik – érvelt Kahlee, hangot adva az
agyán átfutó gondolatoknak. – Ő egy komoly értelmi
problémákkal küzdő kislány!
—Nem akarod arra kérni az igazgatóságot, hogy el- küldjék,
ugye? – kérdezte Jiro elborzadva.
Kahlee a fiú felé fordította fejét, homlokán ráncok jelentek
meg.
—Ezt a döntést az apjának kell meghoznia.
—Szóval elmondod Graysonnak, mit gondolsz? – kérdezte
Jiro sokkal kevésbé aggodalmas hangnemben.

73
 —Elmondom neki, mik a lehetőségei. Gillian talán jobban
lenne, ha nem kellene a biotik képességei fejlesztésével
foglalkoznia itt az akadémián. Szerezhetne neki egy
magántanárt; valakit, aki képes javítani Gillian állapotán.
Mindenki tudja, hogy lenne rá pénze.
— Mi van, ha nem akarja kivenni Gilliant a programból?
— Akkor el kell gondolkodnom azon, hogy tényleg a
legjobbat akarja-e a lányának. – Amint ezek a szavak
elhagyták a száját, Kahlee már meg is bánta őket.
— Most pont olyan vagy, mint Hendel – dorgálta Jiro.
Ez a megállapítás letaglózta; még élesen élt az emlékeiben,
ahogy Nick tegnap összehasonlította őt a biztonsági főnökkel.
— Ne haragudj – kért bocsánatot. – Csak fáradt vagyok.
Nem tölthetem itt minden éjszakámat. A nő megpróbált egy
kis vidámságot is belecsempészni a beszélgetésbe, ezért
hozzátette:
— Ha majd annyi idős leszel, mint én, neked is szükséged
lesz majd az alvásra.
— Most viccelsz, ugye? – kérdezte Jiro hitetlenkedve. –
Hiszen alig látlak. Folyton dolgozol... vagy Hendellel lógsz.
— Szereti tudni, mi van a tanulókkal – válaszolt. – De főleg
Gillian érdekli.
— Kezdem azt hinni, hogy több van köztetek, mint barátság
– mondta Jiro baljósan.
Kahlee hangos nevetésben tört ki. Látta, ahogy Jiro
megmerevedik, majd elfordul tőle.
— Ne haragudj – mondta Kahlee, átölelve a fiút. – Nem
akartalak kinevetni. De higgy nekem, nem vagyok Hendel
típusa. De te annál inkább az vagy.
Jiro egy pillanat erejéig zavartnak tűnt, fiús arcára kiült az
értetlenség.
— Ohhh – nyögte egy másodperccel később, elértve Kahlee
mondandóját.
A hálóban lévő telefon megcsörrent, mielőtt bármi mást

74
mondhattak volna. Jiro a kijelzőn lévő azonosítóra pillantott és
felhúzta a szemöldökét.
— Hendel az!
—Na és? – vont vállat Kahlee. – Vedd fel!
Jiro előrelendítette a karját és megnyomta a kihangosító
gombját.
—Hendel?
—Grayson gépe most lépett a naprendszerbe – köpte a hang
a vonal túlvégéről. – Egy órán belül itt lesz.
—Úgy tűnik, a bunkója a saját órájához igazodik – tette
hozzá Hendel.
Kahlee a szemét forgatta. Az emberek általában úgy
tervezték meg a bolygók vagy űrállomások közti utazásokat,
hogy helyi idő szerint nappal érkezzenek meg. Ám Grayson a
munkájából kifolyólag sokat utazott és az időzónák közti
folyamatos ugrálás megtette a hatását. Nem Gillian apja volt az
egyetlen olyan szülő, aki az éjszaka közepén állított be
hozzájuk, de ő volt az egyetlen, akinek ezt Hendel nem nézte
el.
—Aha, jó, oké – válaszolta Jiro. – Mindjárt kész leszek.
—Hívtam Kahlee szobáját is, de nem vette fel – tette hozzá
Hendel. – Gondolom, veled van.
Jiro felhúzott vállakkal fordult Kahlee felé. Tekintetéből ez
volt kiolvasható: Mit kéne mondanom neki?
—Itt vagyok – szólalt meg Kahlee a hosszú, kínos csendet
megtörve. – Grayson elé megyek Jiróval a
landolóhangárokhoz.
—Ott találkozunk háromnegyed óra múlva. – A hívás egy
kattanással véget ért.
—Honnan szerzett tudomást rólunk? – gondolkodott
hangosan Kahlee. Azt hitte, senki sem tud kettőjükről; Jiróval
mindig nagyon diszkrétek voltak.
—Nem lenne jó biztonsági főnök, ha nem vette volna észre
– kuncogott Jiro a fürdő felé indulva egy gyors páros tusolásra.

75
 Hendel gorombaságán csak mogorvasága tett túl, és
általában túlreagálta a problémákat, de soha senki sem
vádolhatta volna meg azzal, hogy rosszul végzi a munkáját.
Ennek ellenére Kahlee nem volt elégedett.
— Mit gondolsz, miből jött rá? – kérdezte, mialatt kibújt az
ingéből.
Jiro kidugta a fejét a fürdőből.
— Valószínűleg te voltál az. Lefogadom, hogy úgy olvas
benned, mint egy nyitott könyvben. Nem vagy túl jó a
titoktartásban.
— Lehet, hogy te voltál – folytatta Kahlee, mialatt
kigombolta a nadrágját. – Te sem vagy egy nagy összeesküvő.
— Jobb vagyok benne, mint gondolnád – mondta a fiú
rejtelmesen, majd felkacagott és újra eltűnt a fürdőben. Egy
perccel később Kahlee meghallotta a zuhanyrózsából ömlő víz
hangját.
Kahlee teljesen meztelen volt, mikor átsétált a szobán és
belépett a tusolóba. Jiro sokat sejtetően felhúzta a
szemöldökét, mikor a lány kinyitotta a zuhanykabin tolóajtaját
és belépett mellé.
— Felejtsd el – mondta Kahlee. – Oda kell érnünk, mielőtt
Grayson bedokkol. Félek attól, mi történne, ha kettesben
hagynánk Hendellel.
— Mégis miért utálja ennyire Graysont? – kérdezte Jiro
Kahlee hajának samponozása közben.
Mert úgy érzi, Graysonnak olyan előítéletei vannak a
biotikokkal szemben, hogy évente maximum kétszer képes
ránézni a lányára. Mert mikor a szülei Hendelt gyerekkorában
a BBK-programba lökték, gyakorlatilag le is mondtak róla.
Mert egy része azt hiszi, hogy ha segít Gilliannek megtanulni,
hogyan használja az erejét, azzal enyhítheti a saját
elhagyatása és elszigetelt gyermekkora okozta fájdalmat.
— Ez elég bonyolult dolog. – Kahlee végül csak ennyit
mondott.

76
 — Az is lehet, hogy beleesett – csipkelődött Jiro.
Kahlee rosszallóan sóhajtott.
— Imádkozom az Istenhez, hogy ne legyél olyan hülye,
hogy akkor viccelődj ezzel, amikor ő is hall.

77
 HÉT

A Grissom Akadémia egy közepes méretű űrállomás volt.

Külsején féltucat hangár helyezkedett el, mind képes volt kis-
és közepes méretű hajók befogadására is. Az ide érkező hajók
többségén a szükséges ellátmányt szállították ide Elysiumból,
ezenkívül naponta kétszer fordult egy személyszállító is az
akadémia és az alatta lévő bolygó felszíne között.
Mikor Jiro és Kahlee megérkeztek, Hendel már ott várt
rájuk, szúrósan nézett kifelé a megfigyelőablakon a hangárok
irányába. Kahlee csalódott volt, hogy az ablakok éppen nem a
bolygóra néztek, amelynek orbitális pályáján az akadémia
keringett; mindig is úgy gondolta, hogy az űrben alattuk
lebegő Elysium látképe igazán fenséges látvány.
Az Akadémiára látogatók többsége – nagy általánosságban
az itt dolgozók szülei és barátai – az Elysiumra váltották meg a
jegyüket és onnan a kis személyszállítóval érkeztek meg ide.
Csak a kiválasztott keveseknek, akik elég fontosak vagy
gazdagok voltak, adatott meg az a kiváltság, hogy az
Akadémián szállhasson le a hajójuk, és így megkímélhessék
magukat a nyilvános űrkikötők nyűgétől.
Ez az engedmény lehetővé tette számukra, hogy kikerüljék
a bolygón várható vám- és biztonságügyi ellenőrzéseket, ezért
törvény írta elő, hogy az Akadémiára történő érkezéskor a
biztonságiaknak mindenkit át kell vizsgálniuk. Ez persze
inkább csak formalitás volt, mint valódi vizsgálat, és Hendel

78
általában valamelyik beosztottjára bízta ezt a feladatot. Ám
azon ritka alkalmakkor, amikor Grayson jött látogatóba, a
biztonsági főnök mindig személyesen köszöntötte őt. Kahlee
tudta, Hendel így akarja – nem túl finoman – Grayson tudtára
hozni, hogy figyeli.
Szerencsére Grayson gépe még nem érkezett meg. Hendel a
közeledők felé fordulva szakította el tekintetét az ablaktól.
— Már kezdtem aggódni, hogy ideérsz-e időben.
Csak Kahlee-hez beszélt; úgy tűnt, mintha szándékosan
nem venne tudomást Jiro jelenlétéről. Kahlee úgy döntött,
figyelmen kívül hagyja a sértést.
— Mennyi van még az érkezésig?
— Öt, talán tíz perc. Beléptetem Graysont, aztán a tiéd. Vidd
a kávézóba egy pár órára, vagy valami.
— Azonnal látni akarja majd a lányát – ágált Jiro.
Hendel úgy nézett a fiatalabb férfira, mintha az egy
magánbeszélgetést zavart volna meg, majd megrázta a fejét.
— Ezek a meglepetésszerű látogatások megviselik Gilliant.
Nem fogom felébreszteni őt az éjszaka közepén, csak mert az
apja túlságosan önző és nem képes várni reggelig, mielőtt
bemegy hozzá.
— Nem nevezheted önzésnek, hogy látni akarja a lányát –
vágott vissza Kahlee.
— Az utóbbi hónapokban Gillian amúgy is korán kelt – tette
hozzá Jiro. – Csak pár órát alszik esténként. Az idő további
részében csak ül az ágy sarkán a sötét szobában és a falat
bámulja. Szerintem ez is az állapotával van összefüggésben.
Hendel arca kelletlen grimaszba fordult.
— Erről senki nem tájékoztatott.
A férfi komolyan vette a munkáját és nem szerette, ha
mások többet tudnak a tanulók szokásairól és viselkedéséről,
mint ő.
Balhét akar – gondolta Kahlee.
— Semmit sem tehettél volna – felelte Kahlee fagyosan. –

79
Emellett pedig Dr. Sanchez azt mondta, nincs mitől tartanunk.
Hendelnek feltűnt a lány hangjában bujkáló ki nem mondott
fenyegetés és elengedte a koncot. Pár másodpercig csendben
álltak egymás mellett, mind kifelé néztek az ablakon. Végül
Hendel szólalt meg először, látszólag ártatlan módon.
— Szóval a te régi barátod a Tanács tagja akar lenni –
jegyezte meg.
— Régi barát? – kérdezte Jiro gyanakvón.
— David Anderson kapitány – magyarázta a biztonsági
főnök, láthatóan ügyet sem vetve Kahlee tükörképére, aki igen
mogorván nézett rá. – Együtt szolgáltak a Szövetségnél.
— Hogyhogy sosem említetted? – kérdezte Jiro a lány felé
fordulva.
— Régen volt – válaszolta Kahlee, s remélte, hogy sikerül
elég semleges hangnemet megütnie. — Évek óta nem
beszéltünk.
Kényelmetlen csend telepedett rájuk, és Kahlee nem tudott
másra gondolni, csak arra, milyen kérdések pöröghetnek most
Jiro fejében. Magabiztos fiatalember volt, de biztosan
nyugtalanította a tudat, hogy a barátnőjének azelőtt kapcsolata
volt az emberiség egyik legnagyobb hősével. Jiro következő
mondata teljesen váratlanul érte Kahlee-t.
— Szívesebben látnám Udina nagykövetet a Tanácsban.
— Érdekes figyelni, hogyan alakulnak a dolgok – válaszolta
Hendel, szemöldökét érdeklődőn felvonva.
A beszélgetést kettévágta egy éles sípoló hang, amely a
fejük felett elhelyezkedő intercomból tört elő, s amely egy
beérkező hajóra hívta fel a figyelmet. A megfigyelőablakokon
keresztül láthatták a vörösen villogó fényeket az egyik hangár
oldalán. Pár másodperccel később feltűnt Grayson hajója is:
egy kisméretű, magas tattal épített vállalati szállítóhajó.
A hajó a dokkokkal szembe manőverezve beúszott a
hangárok egyikébe. Kahlee finom lökéseket érzett a talpa alatt,
amikor a két hatalmas, automata dokkolókar megragadta és az

80
állomáshoz rögzítette a hajót. Pár másodperccel később egy
dokkolóalagút indult meg a fogadórészleg felől a hajó
irányába, majd a zsilipre tapadt.
— Rendben, menjünk és köszöntsük vendégünket – morogta
Hendel, nem is próbálta leplezni nemtetszését.
Az állomásra érkező vendégek a dokkolóalagúton keresztül
az állomás főzsilipjébe juthattak, onnan pedig egy felületes
szenzoros letapogatás után a váróterembe, ebbe a hatalmas
golyóállóüveg-falú rekeszbe. A terem zsilipjénél sárga jelzést
festettek a burkolatra. A páros csíkok vonalában, az állomás
hivatalos határán két szövetségi őr állt, mindketten fegyveresek
– emlékeztetőül az ide látogatók számára, miszerint a Grissom
Akadémiát közösen működteti a civil lakosság és a hadsereg.
Az őrök mögött egyetlen megerősített kapu vezetett a
recepcióra, ahol egy újabb szövetségi katona ült egy
számítógép mögött és rögzítette minden érkező és távozó
ember adatait. Ez az ajtó azonban zárva maradt egészen addig,
amíg az ebben a szobában dolgozó katona meg nem
bizonyosodott arról, hogy az előtérben várakozó személyek
megkapták az állomás területére való belépési engedélyt.
Grayson már a váróteremben volt, amikor a recepcióra
értek, és türelmetlenül járkált fel-alá a sárga vonal mögött. A
szobában tartózkodó őrök nemes egyszerűséggel nem vettek
tudomást a sietségéről.
A regisztrációs asztal mögött ülő fiatal nő felpillantott a
gépéről, s mikor Hendel mellé ért, az arca felragyogott.
Csak időpocsékolás, kislány – gondolta Kahlee.
— Minden a szokásos protokoll szerint halad, csak egy
látogatónk van – mondta a katonanő egy árnyalattal magasabb
és élénkebb hangnemben, mint ahogy azt egy tökéletes profi
tette volna. – Csak az átvilágításra vár.
— Engedje be – sóhajtotta Hendel.
A nő elmosolyodott és lenyomott pár billentyűt a
klaviatúrán. Az üvegajtó fölött kigyulladt egy kicsi, zöld

81
lámpa, majd egy hangos kattanás kíséretében a zár kinyílt. Egy
másodperccel később az ajtó hangtalanul becsúszott a falba.
— Bemehet, Mr. Grayson – hallotta Kahlee az egyik őr
hangját, de eddigre Grayson már úgyis ebben a teremben volt.
Szörnyen néz ki – gondolta Kahlee.
Grayson egyszerű öltönyt viselt és egy drágának tűnő
diplomatatáskát tartott a kezében; a ruhái tiszták és frissen
vasaltak voltak, és nyilvánvaló volt, hogy nemrég
borotválkozott. Ám mindezek ellenére volt valami
egészségtelen, szinte reménytelen a külsejében. Mindig is
vékony ember volt, de most pontosan úgy nézett ki, mint egy
csontváz; a ruhái lógtak rajta. Az arca nyúzott és sovány volt,
a szemei véreresek és beesettek, ajkai szárazak és cserepesek.
Kahlee még mindig nem akarta elismerni Hendel igazát,
miszerint Grayson drogfüggő, de jelen pillanatban a férfi pont
úgy festett.
— Örülök, hogy újra látom, Mr. Grayson – mondta Kahlee
előrelépve és kezet nyújtva, mielőtt Hendel szóhoz juthatott
volna.
— Hosszú ideje nem láttuk – tette hozzá a biztonsági főnök,
fittyet hányva Kahlee erőfeszítéseire. – Már kezdtük azt hinni,
elfelejtette, hol talál minket.
— Ha tudnék, gyakrabban jönnék – válaszolt Grayson,
miközben kezet rázott Kahlee-vel, de Hendelre nézett beszéd
közben. Nem tűnt dühösnek. Inkább védekezőnek. Vagy
bűnösnek.
— A dolgok mostanában... bonyolulttá váltak.
— Gillian igazán izgatott lett, mikor elmeséltük neki, hogy
meglátogatja, uram – szólt közbe Jiro mosolyogva Kahlee
válla fölött. Alig várom, hogy láthassam őt, Dr. Toshiwa –
mosolygott rá vissza Grayson. Kahlee-nek feltűnt, hogy a férfi
fogai elszíneződtek és halvány derengő hártya feszül rajtuk –
még egy jel, ami arról árulkodik, ha valaki gyakran szippant.
— Óhajtja, hogy elvegyem a bőröndjét? – kérdezte Hendel

82
szinte kellemetlenül.
— Szívesebben tartom magamnál – válaszolt Grayson.
Kahlee észrevette a rosszallást a férfi arcán, amikor Hendel
szemébe nézett.
— Jöjjön – mondta, miközben megragadta Grayson karját és
szelíden elfordította őt Hendeltől. – Menjünk, látogassuk meg
a lányát.
— Sajnálom, hogy ilyen szörnyen időzítettem az
érkezésemet – mondta neki Grayson, mialatt a Felemelkedés-
projektben részt vevők hálószobái előtt sétáltak. – Mindig
problémáim vannak a napirendem helyi időhöz történő
igazításával.
— Nem probléma, Mr. Grayson – nyugtatta meg a lány. –
Bármikor eljöhet a lányához látogatóba. Éjjel- nappal.
— Rosszul érzem magam, hogy felébresztem – folytatta. –
De pár óra múlva már mennem is kell.
— Majd hagyjuk, hogy átaludja a holnapi tanóráit – szólt
közbe a pár lépéssel mögöttük sétáló Hendel.
Grayson nem vett róla tudomást, és Kahlee nem is volt
biztos abban, hogy egyáltalán hallotta a kommentárt.
Amikor elérték Gillian szobáját, Kahlee a bejárati panelhez
emelte a kezét, és az ajtó kinyílt.
— Fényt – mondta lágyan, és ragyogás töltötte be a szobát.
Gillian nem aludt. Ahogy Jiro figyelmeztette őket,
keresztbetett lábbal ült az ágyon, a paplan tetején. Kifakult
rózsaszín pizsamája egy számmal kisebb volt a kelleténél;
Kahlee úgy emlékezett, Graysontól kapta egy pár hónappal
ezelőtt a szülinapjára.
— Szia, Gigi.
A kislány szeme felpattant, karjával a férfi felé nyúlt, de
nem változtatott ülő helyzetén.
— Apu!
Grayson az ágy mellé lépett és lehajolt, hogy megölelje a
lányát, de gyorsan felegyenesedett és inkább belecsapott

83
Gillian tenyerébe, mert a kislány ezt akarta.
— De nagyra nőttél! – csodálkozott Grayson, mialatt egyik
kezét szabaddá téve hátrált egy lépést, hogy jobban lássa a
lányát. Egy hosszú, csendes pillanattal később lágyan
megszólalt. – Pont olyan vagy, mint édesanyád.
Kahlee megragadta Hendel és Jiro könyökét és finoman az
ajtó felé irányította őket, érzékeltetve velük, hogy itt lenne az
ideje távozni. Mindhárman kiléptek a szobából, és az ajtó a
helyére csusszant mögöttük.
— Gyerünk – mondta Kahlee a folyosón állva. – Hagyjuk
őket kettesben.
— Az akadémia látogatói állandó felügyelet alatt kell, hogy
álljanak – emlékeztette Hendel.
— Én itt maradok – ajánlkozott Jiro. – Úgyis azt mondta,
hogy csak pár órát tud maradni, szóval nem lesz túl fárasztó.
Plusz én ismerem Gillian aktáit. Arra az esetre, ha kérdései
lennének.
— így jó lesz – mondta Kahlee.
Úgy tűnt, Hendel is egyetért ezzel a tervvel.
— Ne felejtsd el kijelentkeztetni és tudasd velem, ha
távozott.
— Na gyere! – fordult Kahlee Hendelhez. – Kísérj le az
étkezőbe és meghívlak egy kávéra.
Az étkező üres volt – hátravolt még pár óra addig, amíg a
személyzet tagjai vagy a diákok becsődülnek ide reggelizni.
Hendel helyet foglalt az ajtóhoz közeli asztalok egyikénél,
Kahlee pedig az ital-automaták felé vette az irányt. Lehúzta a
dolgozói kártyáját a vágatban és rendelt maguknak két kávét,
mindkettőt feketén, majd azokkal a kezében visszasétált az
asztalhoz és az egyiket odanyújtotta Hendelnek.
—Az a szemét rosszabbul néz ki, mint valaha – mondta a
biztonsági főnök, mialatt átvette a kávét. – Talán most is be
van szívva.
—Túl szigorú vagy vele – sóhajtotta a lány és leült a

84
Hendellel szemközti székre. – Nem ő az első biotik-szülő, aki
vörös homokkal kísérletezik. Ez egy lehetőség nekünk,
hétköznapi embereknek, hogy megértsük, milyen lehet
biotiknak lenni.
—Nem – vágott közbe a férfi hevesen. – Annak, hogy betép
és pár órán keresztül gemkapcsokat hajigál az elméjével,
semmi köze sincs ahhoz, milyen biotiknak lenni.
—De egy olyan ember, mint Grayson, így kerülhet a
legközelebb hozzá. Képzeld magad az ő helyébe. Csak próbál
kapcsolatot teremteni a lányával.
—Ahhoz talán többször kéne meglátogatnia, nem csak
évente kétszer.
— Neki sem lehet könnyű – emlékeztette Kahlee Hendelt.
— A felesége szülés közben ment el. A lánya a mentális
állapota miatt érzelmileg távolságtartó. Aztán kiderül, hogy a
kislánynak hihetetlen képességei vannak és el kell küldenie
egy magániskolába.
—Valószínűleg érzelmi hullámvasúton utazik minden egyes
alkalommal, amikor eljön hozzá: szeretet, bűntudat, magány.
Tudja, hogy a lányának így lesz a legjobb, de ez nem jelenti
azt, hogy könnyű neki.
—Egyszerűen rossz érzésem van vele kapcsolatban és
megtanultam, hogy bízzak az ösztöneimben.
Válasz helyett Kahlee nagyot kortyolt a csészéből. A kávé
finom és meleg volt, de enyhén keserű utóízt hagyott maga
után.
—Jobb kávét kell kérnünk az igazgatóságtól – motyogta,
remélve, hogy ezzel elterelheti a témát.
—Mióta vagytok együtt Jiróval? – kérdezte Hendel.
—Mióta tudod?
—Két hónapja.
—Akkor kábé két hónapba telt, mire rájöttél.
—Vigyázz azzal a gyerekkel, Kahlee.
A lány felkacagott.

85
 —ígérem, nem töröm el.
—Nem így gondoltam – mondta a férfi komoly hangon. –
Van valami, amiért nem tudok megbízni benne. Túlságosan
simulékony.
—Már megint az ösztöneid? – kérdezte Kahlee az arca előtt
tartott csészével takarva mosolyát. Úgy tűnt, Hendel nem csak
a tanulókat félti túlságosan.
—Láttad, hogy reagált, amikor megemlítettem az
Andersonnal közös múltadat.
—Ezúton is köszönet érte – mondta a lány összehúzott
szemöldökkel.
—Nem tűnt úgy, mintha meglepődött volna – folytatta
Hendel, tudomást sem véve a verbális döfésről. – Mintha már
tudott volna róla.
—És ha igen?
—Nos, elég nyilvánvaló, hogy nem te mondtad el neki.
Szóval, honnan tudja? Annak az akciónak az aktái zárolva
vannak. Basszus, én is csak azért tudom, mert te elmondtad
nekem.
—Az emberek beszélnek. Talán megemlítettem a
személyzet egyik tagjának, aki megemlítette neki. Túl nagy
ügyet csinálsz ebből.
—Lehet – ismerte be. – De légy óvatos. Megtanultam, hogy
bízzak az ösztöneimben.

Grayson a következő négy órát Gilliannel töltötte. Hagyta,

hogy főként a lánya beszéljen, aki az egyik pillanatban szinte
őrjöngött a kirobbanó lelkesedéstől, a másikban pedig hosszú
percekre csendben maradt és úgy tűnt, meg is feledkezett az
apja jelenlétéről. Szerette a kislány hangját hallgatni, de a
csöndet sem bánta. Már az is jó volt, hogy újra láthatta őt.
Gillian legtöbbet az iskoláról és az akadémiáról beszélt:
melyik tanárt szerette és melyiket nem; a kedvenc tárgyairól; új
dolgokról, amiket az órákon tanult. Graysonnak feltűnt, hogy

86
egyszer sem említett más diákokat, sem a biotik kiképzést. Úgy
döntött, nem erőlteti. Már megkapott minden információt,
amire szüksége lehetett.
Már majdnem mennie kellett. Az idők folyamán megtanulta,
minél tovább marad, annál nehezebb elmenni. Ezért minden
látogatás előtt felállított egy limitet; az időkorlát
megkönnyítette neki, hogy megtegye, amit meg kell tennie.
— Gigi – mondta szelíden.
Gillian a falat bámulta. Ismét elveszett önmagában.
— Gigi? – mondta egy kicsit hangosabban. – Apunak mennie
kell. Oké?
Legutóbb, amikor itt hagyta, még csak fel sem ismerte őt,
amikor el akart köszönni tőle. Ez alkalommal viszont a kislány
finoman az apja felé fordította a fejét és bólintott. Nem tudta
eldönteni, melyik volt a rosszabb.
Grayson felállt az ágy széléről és a lánya fölé hajolt, hogy
egy finom puszit nyomjon a feje búbjára.
— Bújj be az ágyba, drágám. A takaró alá. Próbálj meg
aludni.
A lány lassan mozogva, mintha az apja szavai
automatikusan mozgatnák a testét, úgy tett, ahogy Grayson
mondta. Mikor Gillian elhelyezkedett és becsukta a szemét, a
férfi átsétált a szoba túlsó végébe és kinyitotta az ajtót.
— Fények ki – suttogta. A szobára sötétség borult, ahogy az
ajtó becsukódott mögötte.
Jiro a hallban várt rá.
— Biztonságos itt? – kérdezte Grayson mogorvábban, mint
akarta.
—Annak kell lennie – válaszolta fojtott hangon a
fiatalember. – Még mindenki alszik. Ha ez eltart egy darabig,
akkor bemehetünk a szobámba is.
—Essünk túl rajta, hogy eltűnhessek a francba erről az
állomásról – mondta Grayson, miközben féltérdre ereszkedett
és aktatáskáját a földre fektette.

87
 Kinyitotta a zárat, kiemelte a hamis aljat és elővette a Peltől
kapott üvegcsét. Majd felállt és átadta Jirónak. A tudós a
folyosó mennyezetén lévő lámpa felé tartotta az üveget.
—Úgy tűnik, megint megváltoztatták az összetevőket. Az
Ember biztos valami mást akar kipróbálni.
— A fiolát a zsebébe csúsztatta. – Ez nem fog meglátszani a
kórlapján, ugye? Úgy értem, nem visszakövethető, ugye?
—Maga szerint? – kérdezett vissza Grayson hűvösen.
—Aha, oké. Ugyanaz a dózis, mint eddig?
—Nem adtak új instrukciókat.
—Ötlete sincs, hogy ez az új cucc mit fog csinálni a
lánnyal?
—Nem teszek fel ilyen kérdéseket – válaszolt Grayson
keményen. – Ha okos vagy, te sem teszed.
Krisztusom – gondolta, amint ezek a szavak elhagyták az
ajkát. – Most pont olyan vagyok, mint Pel. Őszintén szólva
nem tudta volna megmondani, hogy ez jó-e vagy rossz, de
abban biztos volt, hogy régi partnere humorosnak találná a
szituációt.
—Nem fog ártani neki – tette hozzá Grayson. Abban sem
volt biztos, hogy Jirót vagy önmagát akarta-e meggyőzni. –
Túlságosan értékes.
Jiro bólintott.
—Itt vannak a Felemelkedés-projektben részt vevők
legutóbbi eredményei – mondta, és egy optikai meghajtót
húzott elő laborköpenye zsebéből, amit odanyújtott
Graysonnak. – Plusz a személyes kutatásaim a
sztártanulónkról. – Fejét Gillian ajtaja felé döntötte.
Grayson szó nélkül elvette a meghajtót és a táskájába
süllyesztette.
— Lefekszik Sandersszel?
— Úgy éreztem, belefér a küldetés kereteibe – válaszolt Jiro
vigyorogva. – Ki kell belőle izzasztanom az információt,
szóval minden alkalmat megragadok az izzasztására.

88
 — Figyeljen oda, hogy érzelmileg ne váljon érintetté
—figyelmeztette Grayson. – Az bemocskolja a dolgokat.
— A kezemben tartom az ügyet – biztosította a kölyök
dühítően beképzelt módon vigyorogva.
Grayson úgy képzelte, Pel valahol szétröhögi a belét.

89
 NYOLC

Feda’Gazu vas Idenna megigazította az övén lógó pisztolyt,

amikor lemászott a terepjáróról. Otthon nem volt fegyvere, de
azok a quariánok, akik hátrahagyták a Migráns Flotta nyújtotta
biztonságot, a nap minden percében fel voltak fegyverezve.
Lige és Anwa, csapatának azon tagjai, akiket kiválasztott,
hogy elkísérjék erre a találkozóra, kimásztak a járműből és a
főnökük köré álltak. Érezte az idegességüket. A sajátját
tükrözte vissza.
Nem bízott Golóban. Ő is quarián volt ugyan, de ezzel
együtt bűnöző is. Olyan elvetemült és veszélyes, hogy elűzték
a Flottától. Ezért nem akart vele az Omegán találkozni: túl sok
lehetséges csapda. Golo ajánlotta azt a helyet, de aztán
belement, hogy ahelyett a Shelbán – a közeli Vinoss Rendszer
egy elhagyatott, lakatlan bolygóján – találkozzanak.
A Shelbán az atmoszféra épp hogy alkalmas volt a légzésre,
a hőmérséklet állandóan fagypont alatt maradt, alkalmatlanná
téve ezzel a bolygót a letelepedésre vagy a gazdálkodásra. A
kéreg pedig csak értéktelen fémeket és ásványokat rejtett, ami
miatt a bányászat is gazdaságtalan lett volna. A bolygót a
galaxis népei elfelejtették.
Feda annak ellenére reszketett, hogy enviro-ruházata a
legnagyobb hidegtől is megvédte őt. Egy része nem akarta ezt
az üzletet; csak megfordulni és hazamenni. Ám Golo az ígérte,
hogy egy rakomány levegőszűrő-tekercset, reakció-katalizátort

90
és még számos olyan pót- alkatrészt ad el neki, amire a flotta
hajóinak mindenképpen szüksége volt. Személyes
állásfoglalása ellenére nem tudta volna jó szívvel
visszautasítani ezt az ajánlatot.
—Ott – mondta az egyik kísérője és karjával a horizont felé
mutatott, melyet a meddő bolygó felszínét borító hatalmas kék
síkság és szikrázó zöld sziklák foglaltak el.
Egy apró terepjáró tűnt fel a távolban, türkiz porfelhőt
hagyva maga mögött. Feda újra körülnézett más járművek
nyomai után kutatva. Megkönnyebbülésére nem látott semmit.

Egy mérföldre onnan Pel felkapaszkodott egy smaragdszín

szikla tetejére és a quariánok érkezését Volkov-típusú
mesterlövész-puskájának távcsövén keresztül nézte végig. Volt
némi kétsége afelől, hogy egyáltalán eljönnek-e, ismerve Golo
hírnevét, de a száműzött quarián biztosra vette, hogy itt
lesznek.
Úgy tűnik, igaza volt a kis köcsögnek.
A quariánok kiszálltak a járművükből.
—Három célpontunk van – hallotta az enviro-ruha sisakjába
beépített headseten keresztül.
—Alfa-osztag, szedjétek le a jobboldalit – válaszolta
fojtottan. – Béta-osztag, tiétek a baloldali. A középsőt
hagyjátok meg nekem.
—Alfa-osztag, célpont bemérve – válaszolta a hang.
—Béta-osztag, célpont bemérve – szólalt meg egy másik,
női hang is a fülesben.
A távcsőbe tekintve biztosra vette, hogy az emberei
eltalálják a célpontjukat, még ilyen távolságból is, de a
quariánok páncélt viseltek, és kevés esélyt látott arra, hogy az
őket körülvevő áttetsző kinetikus páncélok mögé bújva ne
tudnának visszabújni az autóba. Ennek a problémának a
megoldását Golóra bízták.
—Ne nyissanak tüzet, amíg meg nem kapják a jelemet –

91
parancsolta Pel, célkeresztbe véve a középen álló quariánt.

A quariánok türelmesen vártak, amikor az összekötőjük

felbukkant. Hamarosan Feda meghallotta a Rover motorjának
bőgését és a gumik ropogását a durva, egyenetlen terepen. A
gyér atmoszféra mindent zajt éles, törékeny hanggal ruházott
fel.
Amikor a kocsi ötvenméteres közelségbe ért, Feda tenyérrel
előre felemelte a kezeit. A jármű megállt. Pár pillanattal
később egy quarián pattant ki belőle és feje fölé emelt kézzel
lassan feléjük indult. Tíz méterre tőlük megállt, pont, ahogy a
találkozó szabályainak lefektetésekor utasította őt. Lige és
Anwa a jövevényre fogta a fegyverét.
—Golo? – kérdezett rá a maszk mögötti személy kilétére.
—Azért jöttél, hogy kirabolj? – mondta a jövevény
válaszként fejével a mellkasára irányuló pisztolyok csöve felé
intve. A kezeit továbbra is magasan tartotta. Fedával és
csapatával ellentétben ő nem viselt páncélt.
—Nem áll módomban kockáztatni – válaszolta a quarián nő.
– A te esetedben semmiképp.
Számos olyan bűntett volt, ami a Flottából való kiűzetést
vonta maga után: gyilkosság, ismétlődő erőszakos
bűncselekmények, az Élethajó és az élelemkészletek ellen
irányuló vandalizmus és szabotázs. Golo bűne azonban –
megpróbált quariánokat eladni a Gyűjtőknek – különösen
kegyetlennek tűnt. A hűség a quarián kultúra egyik alapköve; a
Migráns Flotta túléléséhez minden tagja közös munkája
szükségeltetett. Egy quarián társ eladása személyes
vagyonszerzés céljából mindennek ellentmondott, amiben
Feda valaha is hitt; megbocsáthatatlan bűn volt.
—Egyedül jöttél? – kérdezte.
Golo bólintott.
—A cuccok a kocsi hátuljában vannak, ha látni akarjátok.
Feda előhúzta a pisztolyát és Golóra fogta, majd

92
odabiccentett Ligének, hogy menjen és nézze meg a
szállítmányt. Lige lassan, a fegyvert maga elé tartva közelített
az autóhoz. A kocsi egy egyszerű kétszemélyes áruszállító
volt, nagy rakodótérrel hátul, ami egy négyszögletes dobozra
hasonlított leginkább.
Lige megnyomta a tréleren lévő panelt, de ahelyett, hogy az
ajtó kinyílt volna, a panel élesen sípolt és vörösre váltott.
—Zárva van.
—Mi a kód? – tudakolta a fegyverét még mindig
fenyegetően Golóra fogó Feda.
—Hét-kettő-hat-kilenc – válaszolta, és Lige beütötte a
számokat.
Aztán elszabadult a pokol.

— Készülj – mormolta Pel az adóvevőjébe, amikor az egyik

quarián Golo járművéhez lépett.
Egy szívdobbanással később hatalmas villanás öntötte el a
tájat, ahogy a Golo kocsijában lévő bomba felrobbant. A
légnyomás a tréler mellett álló quariánt a levegőbe, a többieket
– beleértve Golót is – a földre taszította.
—Tűz – mondta Pel nyugodt hangon, miközben egy sima,
egyenletes mozdulattal nyomta az elsütőbillentyűt.

Fedát a robbanás ereje leverte a lábáról. Hangos puffanással ért

földet, de gyorsan talpra ugrott és felkapta a pisztolyát, hogy a
még mindig a földön fekvő Golóra lőhessen.
Meghúzta a ravaszt, de semmi sem történt. Lepillantva
észrevette, hogy a fegyvere állapotjelzője vörösen világít –
túltöltődött az automata célzórendszer. Átkozódva csapott rá a
kézivezérlést szabályzó gombra a markolaton, tudván-tudva,
hogy az az impulzus, ami a fegyverét kiiktatta, nagy
valószínűséggel a páncélját is használhatatlanná tette.
Kínzó forrósággal hasított a vállába a tű méretű, hipergyors

93
lövedék, amely könnyedén utat talált magának Feda
páncéljának rögzítésén, hogy a húst átütve az alatta lévő
csontba csapódjon. A becsapódás erejétől megpördült, és a
pisztoly kihullott a kezéből. Érezte, ahogy a térde kifordul
alóla, és a földre zuhant, sikolya elnyomta a nagyteljesítményű
fegyverek levegőt szelő lövedékei által kiadott, mással össze
sem téveszthető süvöltő hangot.
Rálátott Lige testére, aki még mindig ott feküdt, ahová a
robbanás repítette. A detonáció közelsége miatt szilánkokká
tört maszkja az arcát véres húscafatokká változtatta. Csak az
egyik szeme maradt ép; azzal pedig Fedára meredt élettelenül.
A test össze-összerándult, ahogy belecsapódtak az ellenséges
lövedékek, amelyeket egy hullára pazaroltak el.
A kocsihoz! – sikított az elméje, válaszként hason csúszva
megindult az autó felé. Meg sem érezte a golyót, amely
áthatolt a koponyája hátulján és véget vetett az életének.

Pel folytatta a tüzelést, golyót golyó után tömve a moccanatlan

testekbe, amíg Golo hangja meg nem szólalt a sisakjában.
— Szerintem leállhattok. Mind halottak.
Felállva Pel összecsukta fegyverét és egy gyorskioldó
kapoccsal a hátára erősítette.
— Béta-osztag, találkozzunk a randevú helyszínén. Alfa-
osztag, figyelje, hogy nem érkezik-e erősítés.
A Shelbán a Földhöz viszonyítva csupán kilenctizednyi volt
a gravitáció, ezért jó időt tudott futni még az őt korlátozó
enviro-ruhában is. Alig öt percébe került, hogy a mészárlás
helyszínére érjen. Golo és a Béta-osztag két női tagja ott vártak
rá. Mostanra már megszabadították a halott quariánokat a
páncélzatuktól és felszerelésüktől. A sötét színű öltözékeken
golyótépte lyukak tátongtak és vérfoltok éktelenkedtek, de
nem volt valószínű, hogy ez bárkinek is fel fog tűnni addig,
amíg már túl késő nem lesz.
Pel túl nagy volt quariánnak, de a nők megfelelő

94
magasságúak és testfelépítésűek voltak. Az arcukat sisakkal
takarva, rongyokba csavarva nehéz lesz megkülönböztetni őket
áldozataiktól.
—Megtaláltad a hajójukat? – kérdezte Golo, amikor Pel
odaért. A nőkhöz hasonlóan ő is rongyokkal takarta a testét.
— Kiszúrtuk őket, amikor földet értek – mondta Pel.
— Talán tíz klikk ide.
—Még három-négy lehet a fedélzeten – tájékoztatta a
quarián. – Valószínűleg fegyveresek, de nem viselnek harci
öltözéket. Emlékezz, hogy az egyikükre élve van szükségünk.
A pilótára, ha lehetséges.

Hilo’Jaa ves Idenna, az Idenna-flotta Cyniad nevű

felderítőhajójának pilótája meglepődött, amikor Feda autója
feltűnt a horizonton.
Kinyújtotta a kezét és lenyomta az adóvevő gombját.
—Feda? Itt Hilo. Hallasz engem?
Egy pillanattal később megérkezett a válasz, de a légköri
zavarok miatt semmit sem lehetett kivenni belőle.
—Nem hallak, Feda. Minden rendben?
Ezúttal a válasz egy fültépő sikoly volt, ahogy a rádió
gerjedni kezdett. Hilo ijedten összerezzent és lekapcsolta az
adóvevőt.
— Készüljetek – szólt bele Hilo a hajó intercomjába.
— Feda már visszafelé jön.
—Miért nem szólt ide előre? – válaszolt egy hang a
hangszórón keresztül pár másodperccel később.
—Úgy tűnik, valami baj van a terepjáró rádiójával.
—Múlt héten javítottam meg! – tiltakozott a hang.
—Hát úgy tűnik, újra meg kell javítanod – mosolygott Hilo.
– Mindenesetre légy készen.
A Cyniadon nem volt szokatlan dolog, ha valami elromlott.
Mint minden a Migráns Flottához tartozó hajó, cirkáló és
jármű, az ő terepjárójuk is látott már szebb napokat. A legtöbb

95
faj már rég leselejtezte vagy a szeméttelepre szállította volna
őket. A quariánoknak azonban, anyag- és erőforrások híján,
nem adatott meg ez a luxus.
Hilo azon tűnődött, mennyi ideig tudják még a
szükségmegoldásaikkal életben tartani a terepjárót, mielőtt
beismernék a vereségüket és apró darabjaira szednék.
Remélhetőleg legkevesebb pár hónapig még menni fog. Talán
még egy évig, ha szerencséjük van.
A szerencse nem az a fogalom, amit általában hozzánk,
quariánokhoz szoktak kötni – futott át az agyán, mialatt az
autó megállt a raktér ajtaja előtt.
Három alak ugrott ki belőle. Az egyikük jelbeszéddel
jelezte a hajónak, hogy nyissák ki a raktér ajtaját, hogy azon
keresztül be tudják vinni a konténert, amiben a szállítmány
van. Hilo felkelt a székéből és a raktár felé vette az irányt,
hogy segíthessen a dolgok elpakolásában. Félúton járt, épp az
apró kantin székei és asztalai között préselte át magát, amikor
fegyverropogást és sikolyokat hallott.
Megmarkolva az övén lógó pisztolyt, félrerúgta az útjában
álló székeket és a társai segítségére sietett. Félig mászott, félig
csúszott a raktérbe lefelé vezető létrán, nem tudott nem arra
gondolni, hogy talán túl későn ér oda.
Berontott a raktárba és megtorpant, a látvány rettenetes
volt. A konténer ajtaja nyitva állt és üresen tátongott. A
legénység tagjai szétszórtan hevertek a földön, mindenki ott,
ahol a halálos lövés érte. Néhány felfegyverzett páncélos
figura, akik túl nagyok voltak quariánnak, a termet pásztázta
további túlélők után kutatva. Ami még jobban összezavarta,
hogy Feda, Lige és Anwa álltak vele szemben, és fegyvert
fogtak rá. Még közelről is egy másodpercbe telt, mire rájött,
hogy nem a társai jutottak fel a hajóra.
Addigra már túl késő volt. Az egyikük tüzelt, a golyó
kiszakított egy darabot a húsából, ahogy áttépte a combját.
Üvöltve ejtette el fegyverét. Aztán ketten rávetették magukat

96
és a földre teperték. A harmadik fölé tornyosult, fegyverének
csövét még mindig a fejére szegezte. Hilo vadul küzdött
ellenük, félelemtől zsibbadt agya fittyet hányt a combjából
sugárzó kínzó fájdalomra és a fejéhez szegezett pisztolyra is.
— Hagyd abba és életben hagyunk – mondta a felette álló
alak tökéletes quarián kiejtéssel.
Még felkavart állapotában is képes volt arra, hogy
felismerje, kivel beszél. Feda figyelmeztette őket, mert akivel
találkoznia kellett: egy száműzött volt, aki elárulta a saját
népét. Mostanra az Idenna legénysége is a csapdájába esett.
Hilo teste elernyedt, ahogy az elméje a reménytelenség és
keserűség mocsarába süllyedt.
A quarián a fegyverét leengedve odahajolt az arcához.
— Ki vagy te?
Nem válaszolt.
— A nevedet kérdeztem – ismételte az idegen és pisztolya
markolatával tarkón vágta Hilót. – Ki vagy te? A quarián
pilóta megint nem válaszolt.
A pisztolymarkolat újra lesújtott, és a pilóta elharapta a
nyelvét. Vér ízét érezte a szájában, de nem veszítette el az
eszméletét.
— Golo’Mekk vas Usela a nevem. Még egyszer utoljára
megkérdezlek: Ki vagy te?
Golo, az Usela legénységének tagja.
—Nincs jogod ehhez a névhez! – kiáltotta Hilo, szavai
visszhangoztak a sisakjában. – Te Nedas vagy! Golo nar Tasi!
A semmi legénysége; Golo senki gyermeke. Kitaszítva.
Egyedül. Meggyalázva.
Ekkor a pisztoly a sisak arcvédőjéhez csapódott, elég erővel
ahhoz, hogy betörje az üveget. A szüretien levegő ismeretlen,
félelmetes szaga – baktériumokkal és vírusokkal fertőzött
levegőé – tolult be a lyukon.
A tiszta, elemi félelem adta adrenalin-löket új erőt vitt Hilo
végtagjaiba, és sikerült kiszabadulnia fogvatartói kezei közül.

97
Térdre emelkedett és megpróbált felugrani és futni, de a
beléfúródott golyó használhatatlan péppé változtatta a
combizmait. Arccal előrezuhant a raktér acélpadlójára.
Valaki a hátára vetette magát elég erővel ahhoz, hogy
kinyomja belőle a szuszt. Egy szívdobbanással később apró
tűszúrásszerű fájdalmat érzett a nyaka hátsó oldalán és
elméjére meleg, émelyítő köd telepedett.
Érezte, ahogy megfordítják, de képtelen volt ellenállni. A
földön feküdt, a mennyezeti lámpákba bámult és képtelen volt
megmozdulni vagy beszélni. A köd egyre sűrűbb lett és
elnyelte Hilót, míg a világ eltűnt a szeme elől. Az utolsó dolog,
amit hallott, mielőtt elvesztette az eszméletét, emberi beszéd
volt.
—Összetörted a maszkját. Ha elkap valamit és meghal,
annak a főnököm nem fog örülni.

98
 KILENC

Gillian lassú, bizonytalan léptekkel haladt az étkező felé. A

többi gyerek beszélgetett és nevetgélt; mindent megtett, hogy
figyelmen kívül tudja hagyni ezt a félelmetes, képtelen,
nyomasztó zajt.
Ebédjét a tálcán maga előtt tartva óvatosan egyensúlyozott,
miközben remegő lábakkal a terem túlsó végén lévő üres asztal
felé lépdelt. Mindennap ennél az asztalnál ült, egyedül. Olyan
messze a gyerekek hangjától és őrjöngésétől, amennyire csak
lehetséges volt. Néha egy kifejezetten hangos zaj – egy éles
kacaj, a földre hulló tálca csörömpölése – miatt hirtelen
megrándult a nyaka, mintha felpofozták volna. Mindig nagyon
odafigyelt, hogy ne ejtse el a tálcáját, ha ilyen történt.
Kisebb korában, mikor az ebédet jelző csengő megszólalt és
a többiek az étkezőbe rohantak, ő az osztályteremben maradt.
Hendel vagy Miss Sanders hozott neki ebédet, amit az
asztalánál ehetett meg a magány édes csendjében. Mostanság
azonban már nem így tett, próbált beilleszkedni.
Gillian fájdalmasan tudatában volt a másságának és
mindennél jobban szeretett volna normális lenni. A többi
gyerek megijesztette: olyan gyorsak voltak, olyan hangosak.
Folyton megérintették egymást: a fiúk vagy egymás hátát
ütötték tenyérrel, vagy öklözték a másik vállát; néha
meglökték egymást és hangosan nevettek a vicceken, amiket ő
nem értett. A lányok közel hajoltak egymáshoz, tenyerük egyik

99
felét az ajkukhoz, másikat valaki más füléhez szorították és
titkokat sugdostak. Visítoztak és vihogtak, egymás könyökébe
kapaszkodtak vagy összefonták a kezüket egy barátjukéval.
Máskor látta őket egymás haját fonni. Nem tudta elképzelni,
milyen érzés lehet olyan világban élni, ahol a fizikai kontaktus
nem jár égető fájdalommal vagy fagyos hideggel.
Legalább senki sem csipkelődött vele és nem csináltak
belőle viccet – legalábbis előtte nem. Legtöbbször távolról
elkerülték. Gillian persze látta, milyen érzelmek ülnek ki az
arcukra, amikor az ő irányába fordítják a fejüket: zavar,
bizalmatlanság; de ő próbálkozott. Mindennap elszenvedte az
étkezőn való átkelés megpróbáltatásait, amíg tálcáját lassan és
elővigyázatosan a sarokban álló asztalához vitte. Remélte,
hogy idővel könnyebb lesz, elviselhetőbb az ismétlés és a rutin
miatt. Mostanáig nem történt meg a kívánt változás.
A lány elérve célját leült arra a székre, amin mindennap ült
háttal a falnak, hogy rálásson az egész étkezőre. Aztán
hozzákezdett az evéshez, lassan, megfontoltan rágott, rémülten
és epekedve bámulta a többieket. Érthetetlen volt számára az ő
világuk, de remélte, egy nap majd olyan lehet, mint azok.

Nick figyelte, ahogy Gillian végigment az étkező középső

folyosóján. Amikor az asztalukhoz ért, metsző, nyüszítő
hangot hallatott, mint egy kutya, akire ráléptek. A lány hátrált
egy lépést, de nem ismerte fel. És legnagyobb sajnálatára a
tálcáját sem dobta el.
— Hah! Megmondtam! – fecsegett Seshaun vidáman.
Nick mogorván átnyújtotta a csokoládétortáját, amely
a fogadás tétje volt.
— Tulajdonképpen mi a baja? – tette fel az asztalnál helyet
foglaló fél tucat fiúnak a kérdést.
— Valami van az elmeállapotával vagy ilyesmi – mondta az
egyikük. – Hallottam egyszer Hendelt beszélni róla.
Nick a név hallatán grimaszolni kezdett. Még mindig

100
mérges volt Hendelre, amiért elzárta.
— Miért van a mi osztályunkban, ha egyszer retardált?
— Nem retardált, te faszfej – válaszolt Seshaun. – Csak más.
— Lefogadom, hogy még csak nem is biotik – folytatta Nick
Gilliant fixírozva.
A lány visszanézett, bár Nick nem tudta volna megmondani,
hogy őt nézi-e vagy valaki mást a teremben.
— Mindig eljön az edzésekre – vágott vissza az egyik fiú.
— Igen, de mindig csak ott ül. Soha nem csinálja a
gyakorlatokat.
— Ez azért van, mert ő más\ – ismételte Seshaun.
Most biztosra vette, hogy őt nézi a lány. Hirtelen a feje fölé
repítette a karját, de nem váltott ki vele semmiféle reakciót.
— Integetsz a barátnődnek?
Nick válaszként flegmán lesöpörte a vállát – ezt a
mozdulatot nemrégiben tanulta.
— Miért nem mész oda és csókolod meg? – húzta Seshaun.
— Miért nem nyalod meg a zacskómat?
— Csak ülj oda hozzá és beszélj vele. Meglátjuk, mit csinál.
— Hendel azt mondta, senki sem zavarhatja – vágott közbe
az egyikük.
— Hendel bekaphatja – válaszolta Nick automatikusan, de
azért a válla fölött hátrapillantott az étkező elejébe, ahol a
biztonsági főnök pár tanár társaságában ült.
— Akkor jó – sürgette Seshaun. – Menj oda. Beszélj hozzá.
Nick körbepillantott az asztalnál ülő buzgón vigyorgó
fiúkon, akik csak arra vártak, hogy elfogadja a kihívást.
—Ha megcsinálod, visszaadom a tortádat – mondta Seshaun
a szó szoros értelmében megédesítve az ajánlatot.
Nick habozott. Aztán megkordult a gyomra, eldöntve
helyette a kérdést. Eltolta magát az asztaltól és gyorsan felállt,
mielőtt megmásíthatta volna a döntését. Gyorsan
hátrapillantott, hogy megbizonyosodjon arról, Hendel még
mindig a többi tanárral való beszélgetéssel van elfoglalva,

101
aztán végigrohant a folyosón egyenesen Gillian asztalához.
—Szia – mondta.
A lány nem válaszolt és nem hagyta abba a szájában lévő
falat rágását sem. Nicknek feltűnt, hogy a tálcája még szinte
tele van: egy tál leves, két szendvics, egy banán, egy alma, egy
szelet vaníliatorta és fél liter tej.
A hatalmas adag étel nem volt szokatlan – az első dolgok
között tanulják meg a gyerekek, hogy a biotikoknak több ételre
van szükségük, mint másoknak. Nick azt nem tudta felfogni,
ahogy Gillian elfogyasztotta az ebédjét. Minden a tálcán lévő
ételből hiányzott egy falat – még a tortából is.
A hitetlenkedéstől elbűvölve nézte, ahogy a lány felemeli az
egyik szendvicset, beleharap, leteszi, szándékosan lassan rágja
meg, majd felemeli a másik szendvicset, hogy megismételje a
folyamatot.
Egyetlen harapás után az alma következett, aztán a banán, a
torta és a tej, majd a leves és végül visszatért a szendvicshez.
Egész idő alatt egyetlen szót sem szólt.
—Miért eszel így? – kérdezte végül Nick.
—Éhes vagyok – válaszolta lapos, tónustalan hangon a lány,
amiből Nick arra következtetett, hogy nem viccnek szánta azt,
amit mondott.
—Senki sem eszik így – mondta a lánynak, s mikor az nem
válaszolt, hozzátette: – Először a levest és a szendvicseket
kéne megenned. Aztán a gyümölcsöt. A torta marad utoljára.
Gillian a falat közepén megállt, az alma félúton rekedt az
aszta és a lány szája között.
—Mikor igyam meg a tejet? – kérdezte ugyanazon a
monoton hangon.
Nick megrázta a fejét.
—Nem lehetsz igaz.
A lehetetlen válasz úgy tűnt, kielégítette Gillian igényeit,
mert visszatért az evés általa eddig is gyakorolt módjához,
egyet harapva minden ételből.

102
 Visszafordulva Nick látta, hogy az asztalnál maradt
Seshaun a többiekkel együtt obszcén jeleket mutogat felé.
Visszafordult Gillianhez; úgy tűnt, a lány nem vette észre őket.
— Hogyhogy sosem csinálsz semmit a biotik-órákon? –
kérdezte.
A lány ráfigyelt, de nem válaszolt.
—Tudod egyáltalán, hogy kéne csinálni? Én elég jó vagyok
a biotik dolgokban. Mutathatok neked egy trükköt, ha
szeretnéd.
—Ne – mondta Gillian egyszerűen.
Nick összeráncolta a homlokát. Úgy érezte, valami olyan
részese, amit nem ért meg, mintha a lány valahogy viccet
csinálna belőle. Aztán támadt egy ötlete.
—Óvatosan azzal a tejjel – mondta és undok vigyor terült
szét az arcán. – Úgy tűnik, ki fog ömleni.
Amint a szavak elhagyták az ajkát, elméje hatalmával
meglökte az üveget. A tej kiömlött, eláztatta a szendvicseket és
átbukott a tálca peremén, majd elérte az asztal szélét és Gillian
ölébe folyt.
Aztán Nick arra eszmélt, hogy hátrafelé repül.

Jacob Berg, az akadémia matematika-professzora egy krogan

bárba besétáló asariról és volusról szóló vicc közepén tartott,
amikor Hendel a szeme sarkából kiszúrt valamit, ami
egyszersmind volt hihetetlen és rémisztő.
Az étkező túlsó végén Nick keresztülszállt a termen. Hat
métert repült, mielőtt becsapódott az egyik asztalba.
A becsapódás erejétől tálcák repültek a magasba és eltörtek az
asztallábak, az asztallap a földre zuhant és összetört. Az
asztalnál ülő tanulók közül többen sikoltozni kezdtek
meglepetésükben, majd döbbent csend lett úrrá a termen,
mikor elkezdték keresni a felelőst.
Hendel épp annyira meglepődött, mint mindenki más,
amikor meglátta a terem végében álló Gilliant, aki arcán a düh

103
és harag maszkjával kezeit az égnek emelve fújtatott. És akkor,
legnagyobb rémületére rájött, hogy a lány még nem végzett.
A Gillian előtti asztal arrébb perdült, az azt körülvevő üres
székek cigánykereket hányva repültek odébb, mintha egy
láthatatlan óriás rúgott volna beléjük. Az étkezőben
mindenfelé tálcák emelkedtek a plafonig, és amikor leestek,
étellel és evőeszközökkel borították be a diákokat.
Kitört a pánik. Sikoltozó diákok ugrottak fel az asztalok
mellől és a terem túloldalán lévő kijárathoz rohantak. Immáron
megüresedett székeik felemelkedtek és véletlenszerűen
szétrepültek a teremben, ezzel is növelve a káoszt.
Hendel talpra ugrott, a tömeg árjával szemben mozogva
kétségbeesetten próbált közel kerülni Gillianhez. Azonban
bármilyen termetes is volt a gyerekekhez képest, nehéz volt
átvágnia magát a hullámzó embertömegen.
— Gillian! – kiáltotta, de a hangja beleveszett a sikolyok
kakofóniájába.
Nick még mindig a földön feküdt annak az asztalnak a
romjain, amibe becsapódott. Hendel térdre vetette magát, hogy
ellenőrizze a fiú állapotát: eszméletlen volt, de lélegzett.
Újra felegyenesedve folytatta az előrenyomulását, a
gyerekeket durván ellökte az útjából, amíg ki nem ért a
tömegből. Kevesebb mint tíz méter választotta már csak el
Gilliantől.
A kettőjük közti terület úgy nézett ki, mintha egy tornádó
haladt volna rajta keresztül: felfordult asztalok és székek
voltak szétszórva, a padlót a kiömlött ételek és tej borította.
Gillian még mindig a hátsó fal mellett állt felemelt kezekkel.
Sikoltozott; magas, éles hangjától felállt a szőr Hendel hátán.
— Gillian! – kiáltotta a lány felé futva. – Ezt azonnal fejezd
be!
Átvetette magát egy széttört asztal felett. A lábai majdnem
kiszaladtak alóla, amikor a túloldalon egy szendvicsre
érkezett. Karjaival körbe-körbe hadonászva próbálta

104
megtartani egyensúlyát, amíg el nem találta egy repülő szék.
Az ütés nagy volt, de Hendel nem veszítette el az
eszméletét. Újra talpra küzdötte magát. Térdét és kezét tejtől
ázott kenyérdarabok borították.
— Gillian! – ordította. – Le kell állnod!
A kislány nem válaszolt. Úgy tűnt, észre sem vette, hogy
Hendel is ott van. A férfi újra előreindult, kezét az övén lógó
kábítóra tette, de vonakodott annak használatától, ezért inkább
még egy kísérletet tett arra, hogy elérje a lányt.
— Kérlek, Gillian! Ne kényszeríts... – a mondanivalója itt
kettészakadt, ahogy egy láthatatlan biotik erőhullám
letaglózta. Olyan erővel vágta mellkason, mintha egy magasról
ráejtett üllő tette volna, kiszorítva belőle az összes levegőt.
Elemelkedett a talajtól és – mintha kötélen húznák –
egyenesen hátrafelé repült. Röptében keresztülszáguldott
asztalokon és székeken, melyekbe olyan erővel vágta be a fejét
és a könyökét, hogy az egyik karja teljesen érzéketlenné
zsibbadt.
Hat méterrel távolabb egy székekből és tálcákból álló
halom közepére zuhant. Tántorogva állt lábra. Köhögnie
kellett és vér ízét érezte a szájában.
Hendel egy másodperc alatt összeszedte magát, majd saját
biotikus képességeit felhasználva felhúzott egy erős, magas
gravitációjú falat, hogy ezzel védekezzen a repülő berendezési
tárgyak és Gillian későbbi támadásai ellen.
A csillámló pajzsfal mögött görnyedve Hendel az övén lógó
kábító után matatott. Jobb karja könyöktől lefelé még mindig
érzéketlen volt, ezért baljával kellett átkarolnia önmagát, hogy
megkaparinthassa a fegyver markolatát.
— Kérlek, Gillian! Ne kényszeríts arra, hogy ezt kelljen
tennem! – próbálta meg még egyszer, de a lány saját
sikolyaitól nem hallotta őt.
Hirtelen valami forrón, élesen villant pár méterre mellette.
A villanás irányába rántva fejét megdöbbentő látványban volt

105
része. A padlótól a plafonig tartó kavargó örvényt látott, amely
koncentrált sötét energiából jött létre és lassan elérte azt a
kritikus pontot, ahol összeomlott.
Mint jelentős katonai tapasztalattal rendelkező biotik,
Hendel gyorsan rájött, mi történt: Gillian szingularitást hozott
létre – egy szinte végtelen tömeggel rendelkező szubatomikus
pontot, mely a középpontján elegendő gravitációs erővel
rendelkezik ahhoz, hogy kirántsa az anyagot a tér-idő
kontinuumból. A közelben lévő székek és asztalok csúszni
kezdtek a padlón, kérlelhetetlenül közeledve az űrállomás
étkezőjében hirtelenjében manifesztálódott kozmikus jelenség
epicentrumához.
Ösztöneire hagyatkozva Hendel kiugrott a pajzsfal mögül és
a szingularitás által kibocsátott gyorsan növekvő gravitációs
mezőre fogta fegyverét. Célzott és lőtt. A kábító sugara
szétzilálta a szingularitást egyben tartó biotikus energiamezőt.
A jelenség hangos dörejjel tűnt el, a téranomália által
meggyűrt falak és padlóelemek sikoltva egyenesedtek ki,
ahogy a gravitációs mező ismét helyreállt. A szoba egy pontja
úgy festet, mintha egy hatalmas kéz Toppantotta volna össze,
majd úgy, ahogy ismét kisimította volna a lemezeket. A lány
sikolyai félbeszakadtak abban a pillanatban, amikor Hendel
ismét lőtt, és az elektromos impulzusok keresztülvágtak a
gyermek testén. Úgy tűnt, megpróbál lábra állni, fejét
megmerevedett izmai miatt továbbra is arccal felfelé fordította.
Aztán a teste megrázkódott, rövid, görcsös táncra kényszerítve
a végtagjait, mielőtt eszméletlenül terült volna el a földön.
Hendel odarohant hozzá, rádióján orvosi segítséget kért.

Gillian motyogott álmában. A kórházi ágy szélén ülő Kahlee

ezt hallva ösztönösen kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa
a kislány homlokát, s csak az utolsó pillanatban jutott eszébe,
fékezte meg a mozdulatot.
Azon gondolkodott, vajon mikor fog a kislány felébredni.

106
Majdnem tíz óra eltelt, mióta szabadjára engedte Gillian a
biotikus erejét az étkezőben. A doktor szerint tizenkét órán
belül vissza kell hogy nyerje az eszméletét.
Kahlee lehajolt és halkan azt suttogta:
—Gillian? Hallasz engem?
A lány válaszként az oldaláról a hátára fordult. Pillái
megremegtek és a szeme hirtelen tágra nyílt. Tekintetében az
ismeretlen környezet okozta rémület bujkált.
— Minden rendben, Gillian – nyugtatta meg Kahlee. – A
kórházban vagy.
A lány lassan felült, körülnézett, homlokán az értetlenség
vetett ráncokat.
—Tudod, hogy kerültél ide? – kérdezte Kahlee.
Gillian kezeit az ölébe ejtve bólintott, tekintetével a
padlót fixírozta, így nem kellett Kahlee-re néznie.
—Az étkező. Rosszat csináltam. Bántottam az embereket.
Kahlee-t megdöbbentette, milyen részletességgel számol be
a történtekről. Nagyméretű vagyoni kárról volt szó, pár
kifordult bokáról és zúzódott ujjról, amit azok szereztek, akik
elestek a tömegben és a többiek átgázoltak rajtuk. A
legrosszabb állapotban Nick volt, aki agyrázkódást és
gerincsérülést szenvedett, de az orvosok szerint ő is teljesen fel
fog épülni.
— Már mindenki jól van – nyugtatta meg Kahlee. – Csak
tudni szerettem volna, mi történt. Valaki felbosszantott?
—Nick kiöntötte a tejemet – mondta a kislány, bár Kahlee
ezt már tudta a fiútól.
—Miért lettél ilyen mérges?
A lány nem válaszolt a kérdésre, inkább másról kezdett el
beszélni.
—Hendel kiabált velem – Gillian arca elkomorodott,
homlokán ráncok jelentek meg. – Mérges volt rám.
—Nem volt mérges. Csak megijedt. Mind megijedtünk.
Gillian nem szólalt meg, csak bólintott, ezzel jelezve, hogy

107
megértette a dolgot.
—Emlékszel még valamire, Gillian?
A lány arckifejezése kiüresedett, mintha mélyre csúszott
volna önmagában a választ keresve.
—Nem – válaszolta végül. – Csak arra emlékszem, hogy
Hendel kiabált velem.
Kahlee gondolta, hogy így lesz. Amíg Gillian eszméletlen
volt, lehúzták az adatokat a chipjéről, hátha megtudnak belőle
valamit, de a látottaknak nem volt semmi értelme. Az elmúlt
napokban hirtelenjében minden logikus magyarázat nélkül
megugrott az alfahullám-aktivitása, ez vezetett a
kirobbanásához. Kahlee személy szerint úgy gondolta, lennie
kellett valamiféle emocionális oknak a dolog hátterében, mivel
Gillian alfaszintje az apja látogatása óta fokozatosan nőtt.
—Hogy lehet az, hogy Hendel nincs itt? – kérdezte
bűntudatosan Gillian.
Kahlee egy féligazsággal válaszolt.
—Nagyon elfoglalt.
Hendel mint biztonsági főnök még mindig az étkezőben
történtekkel volt elfoglalva. Mindent megtett, hogy az incidens
a valósnál kisebbnek tűnjön: egy nyilatkozat került a média
asztalára, a személyzetet és a diákokat kikérdezték, a szülőket
pedig figyelmeztették.
Elővigyázatossági okokból a Grissom Akadémia még mindig
teljes lezárás alatt állt. Azonban bármilyen elfoglalt is volt,
Kahlee tudta, hogy valami más tartja őt távol a kislánytól.
Lehetett mérges, csalódott vagy éppen gyötörhette a
bűntudat... de valószínűleg a férfi mindezek keverékét érezte.
Mindenesetre Kahlee nem azért volt itt, hogy megpróbálja ezt
elmagyarázni egy tizenkét évesnek.
—Mikor látogat meg?
—Hamarosan – ígérte Kahlee. – Szólok neki, hogy várod.
Gillian elmosolyodott.
—Olyan vagy, mint Hendel.

108
 —Ő egy jó barátom.
A lány szája még szélesebbre húzódott.
—Egyszer majd összeházasodtok?
Kahlee hangosan felnevetett a kérdés hallatán.
—Szerintem Hendel nem akar megházasodni.
Gillian mosolya összehúzódott, de nem tűnt el teljesen.
—Feleségül kéne vennie téged – tartott ki a véleménye
mellett a lány igen tárgyilagos hangon. – Kedves vagy.
Nem most volt itt az ideje annak, hogy elmagyarázza a
lánynak, miért nem fog ez soha bekövetkezni, s ezért Kahlee
témát váltott.
—Egy pár napig ebben a szobában kell maradnod, Gillian.
Megértettél engem?
Ez alkalommal a mosoly teljesen eltűnt, a kislány bólintott.
—Most aludni szeretnék.
—Rendben – mondta Kahlee. – Lehet, hogy nem leszek itt,
amikor felébredsz. Ha bármire szükséged van, nyomd meg azt
a piros gombot!
Gillian az ágy oldalán lógó gombra pillantott és újra
biccentett. Aztán végigfeküdt az ágyon és behunyta a szemét.
Kahlee megvárta, hogy Gillian elaludjon, mielőtt kiment a
szobából.

109
 TÍZ

Kahlee nem foglalkozott a kopogtatással. Ülve maradt az

íróasztalánál. Továbbra is a számítógépe kijelzőjére meredt.
Azokat a számokat próbálta értelmezni, amiket Gillian
implantjaiból szereztek. Biztos, hogy nem sikerül eltussolni
azt, ami az ebédlőben történt. A következő néhány napban az
emberek követelni fogják a válaszokat. Azt várják majd tőle,
hogy magyarázza el, mi történt, és hogy miért nem látta senki
előre a dolgok ez irányú kitörését. Egyelőre azonban még
egyetlen választ sem talált a számukra.
Ismét kopogás hallatszott, az előbbinél sürgetőbb.
— Ajtó, nyitás! – mondta, de nem állt fel a székéből.
Azt hitte, Hendel lesz az, de valójában Jiro dörömbölt.
Hétköznapi ruhát viselt. Kék, hosszú ujjú ing és fekete nadrág
volt rajta. Az egyik kezében egy üveg borral és egy
dugóhúzóval, a másikban két talpas pohárral.
— Hallottam, hogy kemény napod volt – mondta. –
Gondoltam, jólesne egy ital.
Kahlee nem volt messze attól, hogy közölje Jiróval, jöjjön
vissza később, de végül csak bólintott. A férfi belépett és
elhúzta a borosüveget a beléptető panel előtt. Az ajtó
becsukódott a háta mögött. Letette a bort az asztalra és
elkezdte beletekerni a dugóhúzót.
— Tudod már, hogy mi történt? – kérdezte, ahogy a dugó
egy lágy, de jól hallható pukkanással kiszabadult az üvegből.

110
 — Tényleg nem akarok most a munkáról beszélni –
válaszolta a nő, miközben felállt a székből és az épp bort töltő
férfi felé indult.
— Amit csak kíván az úrnőm – mondta Jiro, miközben felé
nyújtotta a poharat és rákacsintott.
Belekortyolt a borba és megforgatta a szájában. Hagyta,
hogy az ital fanyar íze és különleges zamata szétáradjon a
nyelvén.
— Ez kedves.
— Akkor szereztem, amikor legutóbb az Elysiumon jártam –
válaszolta csintalan mosollyal az arcán a férfi.
— Reméltem, hogy ezzel majd sikerül meglágyítanom a
főnököm szívét...
— Hát nálam bevált – vallotta be Kahlee, miközben lehúzta
a maradék borát, és előrenyújtotta a poharát. – Most, hogy már
nyitva az üveg, nincs értelme hagyni, hogy kárba menjen.
Jiro kötelességtudóan töltött. Ahogy elfordult, hogy letegye
az üveget, Kahlee előredőlt és megcsókolta. A férfi válaszként
a dereka köré fonta a karját és olyan közel húzta, hogy a
csípőjük egymásnak feszüljön.
— Nem hittem, hogy ilyen gyorsan fog hatni ez a cucc –
nevetett Jiro.
— Nem tehetek róla. Nem bírom az italt – mondta a nő,
miközben szabad kezével ügyesen kigombolta a férfi ingének
legfelső gombját.
— Azt mondják, a bort hagyni kell levegőzni, mielőtt
megiszod – suttogta, miközben orra hegyével a nő fülcimpáját
csiklandozta.
— Tőlem... – válaszolta Kahlee és az asztalra tette a poharát,
majd felugrott és a férfi dereka köré fonta a lábát, miközben
amaz az ágyhoz cipelte.
A szerelmeskedés nem tartott sokáig. Kahlee diktálta az
iramot, az aktus gyors volt és szenvedélyes. A nő megpróbált
megszabadulni a munkával járó stressztől és nyomástól, Jiro

111
pedig örült ennek.
—Te aztán tudod, hogy hozd meg egy nő szomját.
Jiro értette a célzást. Lemászott az ágyról és néhány
másodperc múlva a borral együtt tért vissza.
—Most már készen állsz arra, hogy beszélj róla? – kérdezte,
miközben átnyújtotta neki a boros poharat és bemászott mellé
az ágyba. – Lehet, hogy jobban érzed majd magad tőle.
—Én valójában nem voltam ott – emlékeztette a férfit,
miközben elvette a felé nyújtott poharat, majd hozzábújt. –
Csak annyit tudok, amennyit hallottam.
—Beszéltél Hendellel?
Beszéd közben finoman végigfutatta ujjait a nő vállán.
Kahlee a gyengéd simogatástól libabőrös lett.
—Nem nagyon ért rá. Csak néhány szót tudtam váltani vele.
—Akkor máris többet tudsz nálam. Szóval mi történt?
—Gillian romba döntötte az ebédlőt – közölte a nő nemes
egyszerűséggel -, Hendelnek a kábítójával kellett
ártalmatlanítania.
—Nincs ötleted, hogy kezdődhetett? Mi indíthatta be?
—Szerintünk Nick cukkolta.
Jiro a fejét ingatta.
—Folyton csak a bajt keresi, nemde?
—De most nagyobbat kapott, mint kellett volna. Hendel
szerint Gillian hat métere hajította.
—Megsérült?
—Megmarad. Semmi komoly.
—Akkor jó – válaszolta Jiro, de a szavai üresnek hatottak.
Mintha csak reflexből válaszolta volna. – Átnézted már Gillian
adatait?
Kahlee bólintott.
—Az alfahullám-aktivitása egy nappal az után kezdett
növekedni, hogy Grayson itt járt. Mostanra teljesen lement a
skáláról.
—Tudod, hogy mi indította be a növekedést?

112
 Volt valami a hangjában, ami nyugtalanította Kahlee-t.
Inkább tűnt izgatottnak, mint aggodalommal telinek.
—Fogalmam sincs – vallotta be. Egy pillanatnyi várakozás
után hozzátette: – Hendel azt mondta, hogy szingularitást
hozott létre.
—Jézusom – a meglepetéstől a férfi lélegzete is bennakadt.
– Ez hihetetlen!
Kahlee felült és lerázta magáról a férfi finom kezeit, vádlón
rivallt Jiróra.
—Mi bajod van neked? – csattant fel. – Úgy beszélsz,
mintha örülnél neki, hogy ez történt!
—Hát elég izgalmas – vallotta be. Hangjában nyoma sem
volt szégyennek vagy sajnálatnak. – Egy lány, mindennemű
kiemelt képzés nélkül, képes volt előhívni magából az egyik
legerősebb biotik képességet. A francba is. Tudtam, hogy
tehetséges, de nem hittem volna, hogy ennyire.
—Ugye tisztában vagy vele, hogy ezek után az akadémiát
szét fogja cincálni a média?
—Az legyen az igazgatóság baja – közölte a férfi. – Nekünk
ezt egy lehetőségnek kell tekintenünk. Mindig is érdekelt
minket, hogy mire is lenne képes Gillian, ha képes lenne
kihasználni a teljes erejét. Ez lehet az az áttörés, amire vártunk.
Kahlee homlokráncolva meredt a férfira, de aztán rájött,
hogy csak őszinte volt, és hangot adott egy olyan gondolatnak,
ami egy ideje már az ő fejében is ott motoszkált. Persze
aggódott Gillianért, de a benne lévő tudós már azon
gondolkodott, hogy vajon mit jelent majd ez a további
kutatások számára.
Hagyta, hogy a ráncok visszahúzódjanak a homlokáról, és
kortyolt még egyet a poharából, mielőtt visszadőlt Jiro
meztelen mellkasára. Nem haragudhatott rá csak azért, mert
őszinte volt. Elhivatott volt a munkájában, fiatal és lendületes,
de a Grissom Akadémia vezetői idősebbek és bölcsebbek
voltak.

113
 —Ne éld bele magad túlságosan – figyelmeztette a férfit. –
Ezek után az igazgatóság minden bizonnyal úgy dönt majd,
hogy túl veszélyes lenne Gilliant a programban tartani.
—De te ezt úgy sem fogod hagyni, igaz? Most biztos nem,
amikor Gillian végre a fejlődés jeleit mutatja!
—Nem Gillian az egyetlen diák a Felemelkedés-projektben.
Ez alkalommal szerencsénk volt, de még egy ilyen kirohanás,
és valaki komolyan meg is sérülhet. Vagy meg is halhat.
—Ezért kell mindenképp itt tartanunk – erősködött Jiro. –
Hova máshova mehetne, hogy megkapja azt a fajta segítséget,
amire szüksége van? Ki más tanítaná meg arra, hogy hogyan
tartsa kordában az erejét?
—Az apja megengedheti magának, hogy magán biotik-
oktatót fogadjon mellé – vágott vissza a nő.
— Mindketten tudjuk, hogy az nem lenne ugyanaz
— válaszolta a férfi, a hangja egyre erősödött. – Nekik nem lesz
hozzáférésük azokhoz az erőforrásokhoz és olyan
személyzethez, mint amilyenek nekünk vannak.
—Engem nem kell meggyőznöd – közölte a férfival.
Felemelte a hangját pont amennyire a férfi tette. – Ez nem az
én döntésem. Az igazgatóságé. Meg az apjáé.
—Grayson a programban akarja majd tartani – válaszolta
Jiro teljes bizonyossággal. – Talán küldhetne egy újabb
adományt az igazgatóságnak, ami meggyőzné őket arról, hogy
a lánynak maradnia kell.
—Ez most nem pénzkérdés.
—Beszélhetnél az igazgatósággal – erősködött tovább a
férfi. – Mond meg nekik, hogy a Felemelkedés-projektnek
szüksége van Gillianre. Az adatok szerint, amiket tőle
töltöttünk le, messze a többi gyerek előtt jár. Olyan, mintha
egy másik fajhoz tartozna. Tanulmányoznunk kell őt. Ha meg
tudnád találni az ereje forrását, olyan fejlődést érhetnénk el az
emberi biotikok területén, amilyenről nem is álmodtunk.
Kahlee nem válaszolt azonnal. Valahol értette azt, hogy

114
r
amit a férfi mond, igaz, de Gillian több volt egy kísérleti
alanynál; volt személyisége is a tömegnyi adat és szám alatt.
Ember volt; egy fiatal lány előrehaladott rendellenességgel, és
nem volt benne biztos, hogy hosszú távon is a program lenne a
legjobb a számára.
— Beszélek az igazgatósággal – ígérte végül, de gondosan
válogatta meg a szavait. – De nem tudom még, hogy mit fogok
javasolni nekik. És nem biztos, hogy hallgatni fognak rám.
— Akár az apádat is megkérhetnéd, hogy beszéljen velük.
Szerintem hallgatnának rá. Elvégre róla nevezték el az iskolát.
— Nem fogom belerángatni ebbe az apámat – mondta Kahlee
hidegen, lezárva a vitát.
Néhány percig csak csendben ültek egymás mellett. Jiro
szólt először. Nem akarta még lezárni a Gillian-témát.
— Úgy hallottam, karantén alatt tartják.
— Csak néhány napig. Hendel úgy gondolta, így
biztonságosabb lesz, amíg ő rendbe szedi az ügyet.
Az újabb hosszú, kínos csendet Jiro törte meg.
— Biztos nagyon fél. Szeretném meglátogatni.
Ez Jirónak egy másik arca volt: az érzelmes fiatalember,
akit jobban érdekeltek egy tizenkét éves kislány érzései, mint a
saját kutatása. Kahlee felé gördült és megcsókolta a meztelen
mellkasát.
— Annak biztos örülne. Holnap mehetsz. Elintézem, hogy
szabad utad legyen.

Amikor Kahlee másnap felébredt, a feje zsongott a tegnap esti

bortól. Jiro már elment, és meglepődve vette tudomásul, hogy
már több mint egy órája fel kellett volna kelnie.
Öregszel, ha egy fél üveg bortól átalszod az ébresztőd —
gondolta, miközben kimászott az ágyból és felállt.
Ekkor vette észre, hogy az asztalon lévő tegnapi üveg bor
alá egy üzenetet csúsztattak. Kezét a lüktető halántékára
nyomva elbotorkált az asztalhoz, hogy elolvassa a levelet.

115
 Elmentem Gillianhez. Lekapcsoltam a vekkered.
Gondoltam, rád fér egy alvás. J.
Összegyűrte a levelet és bedobta az újrahasznosítóba, és
elindult a fürdőszobába.
Mire lezuhanyozott és átöltözött, a másnapossága teljesen
eltűnt. Beszélni akart Gilliannel, hogy megtudja, emlékszik-e
még valamire, de előbb Hendellel kellett találkozni. Az órájára
pillantva tudta, hogy az irodájában fogja találni.

— Hogy vagy kölyök? – kérdezte Jiro, csak fejét dugva be

Gillian kórtermébe.
A lány kórházi köntöst viselt, s az ágy végében ülve az
előtte lévő üres falat bámulta. Amikor meghallotta a férfi
hangját, az ajtó felé fordult és elmosolyodott.
Régebben, amikor Jiro elkezdte kezelni Gilliant, aggódott,
hogy rossz rezgéseket közvetít a lány felé. Az állapota miatt
sokkal körülményesebben kezelte, és félt, hogy a gyerek
valahogy megérzi majd az érdeklődésének valódi okát. Gillian
reakciója azonban pont ellenkezőnek bizonyult – úgy tűnt,
őszintén kedveli a férfit.
Jirónak megvolt a saját elképzelése, amivel
megmagyarázhatta a lány viselkedését. Megigézte a kutatás,
amit a Cerberus végzett az emberi biotikok területén. Alig
várta, hogy lássa, milyen hatással lesz a következő szérum
Gillianre. Ezért minden alkalommal, amikor jött az adatokért,
teljesen fel volt spannolva. Úgy gondolta ez az energia és
izgatottság volt az, amiből a lány szimpátiája táplálkozott, és
ettől volt készségesebb vele, mint a többi kutatóval.
— Szép kis helyed van itt – mondta, miközben odasétált az
ágy mellé.
— Vissza akarok menni a saját szobámba – válaszolta
Gillian a megszokott monotonitással.
Jiro figyelmesen végigmérte a lányt, miközben beszéltek. A
változás jeleit kereste rajta a történtek után. Nincs látható

116
változás az éberségben – jegyezte meg magában.
— Most még nem mehetsz vissza a szobádba – közölte vele.
– Mindenki azt próbálja kitalálni, mi történt veled a minap az
ebédlőben. Beleértve engem is.
Mikor Grayson a múlt héten megjelent azzal az ismeretlen
folyadékkal teli fiolával, és ő beadta neki, érezte a csontjaiban,
hogy valami történni fog. Nem tudta megmagyarázni, miért, de
úgy hitte, hogy áttörést értek el. Azonban nem számított rá,
hogy ilyen gyorsan megmutatkozik a szérum hatása... pláne
nem ekkora intenzitással.
Nem volt kétsége afelől, hogy a lány váratlan eröfitogtatása
és a misztikus Cerberus-elixír között kapcsolat van. Sajnos a
kísérlet váratlan sikere belezavart a tervbe. Ma kellett volna
Gilliannek beadni a második dózist, de ezt itt nem tudta
megtenni. Túl sok ember volt körülöttük, és túl sok biztonsági
kamera.
— Utálom ezt a szobát – informálta Gillian.
— Szeretnél sétálni menni? – ajánlotta, hogy olyan helyzetet
teremtsen, ahol kettesben lehetnek Gilliannel a karanténon
kívül. – Elmehetnénk az átriumba.
A lány elgondolkodott az ajánlaton, de körülbelül öt
másodperc után határozottan bólintott.
— Akkor te öltözz föl – mondta a Jiro Gilliannek. – Én
szólok az ápolónőnek, hogy megyünk.
A férfi elhagyta a szobát és egyenesen a nővérpulthoz sétált.
Felismerte a szolgálatban lévő nővért. Látta már az állomáson,
de nem emlékezett a nevére. Ez persze nem akadályozta meg
abban, hogy flörtöljön vele, amikor megérkezett.
— Máris megy? – kérdezte a nő hatalmas mosollyal.
Alacsony volt, sötétbőrű, szép, kerek arccal.
—Leviszem Gilliant az átriumba. Jót fog tenni neki, ha
kicsit kiszabadulhat abból a szobából.
A nő összeráncolta a homlokát.
—Nem lenne szabad hagynom, hogy elvigye – mondta

117
bocsánatkérően.
—Megígérem, hogy visszahozom, ha végeztünk –
viccelődött, és a legelbűvölőbb csábmosolyával vigyorgott a
nőre.
A nő homlokáról eltűntek a ráncok, de még mindig
bizonytalannak tűnt.
— Hendelnek nem tetszene.
— Hendel pont olyan, mint bármely túlprotektív anya –
mondta Jiro könnyedén, kacagva. – És különben is
visszahozom, mielőtt bárkinek feltűnne, hogy elmentünk.
—Nem akarok bajba kerülni. – A nő már kezdett hajlani a
dologra, de még nem volt meggyőzve.
A férfi átnyúlt a nővérpult fölött és biztonságot adón a
nővér vállára tette a kezét.
—Ne aggódj, Hendel és én nagyon jóban vagyunk.
Megvédelek, ha esetleg fennakadna a dolgon – mondta, és a
nővérre kacsintott.
A nő egy pillanatnyi várakozás után engedett és átnyújtotta
neki a lány kórlapját.
—De ne tartson túl sokáig – figyelmeztette, miközben a
férfi kiírta Gilliant.
Visszaadta a nőnek a kórlapot és egy utolsó mosolyt
küldött felé. Aztán a küszöbön csendben álló Gillian felé
fordult, aki feszülten figyelte őket.
—Ideje menni – mondta a lánynak, és ő engedelmesen
felzárkózott mellé.

Kahlee-t nem lepte meg, hogy Hendel irodájának ajtaját zárva

találta, mikor odaért. El sem tudta képzelni, mennyi mindent
kellett kiállnia a férfinak az elmúlt huszonnégy órában.
—Ajtó, nyitás! – hallotta a férfi hangját a kopogására
válaszul.
Amikor meglátta, hogy Kahlee áll az ajtóban, intett neki,
hogy jöjjön be, mielőtt azt mondta:

118
 —Ajtó, zárás!
Nagy volt a rendetlenség Hendel irodájában, de ez nem volt
szokatlan. A férfi szerette a papírmunkát, és emiatt gyorsan
felgyűltek az iratok. Mindig volt néhány stósz jelentés az
asztalán, és még annál is több mellette, amelyek még mindig
arra vártak, hogy átnézze őket. A hátsó falnál lévő
iratszekrények teteje el volt árasztva ezernyi
formanyomtatvánnyal, kérvénnyel és más iratokkal, amik csak
a szignójára vártak, és arra, hogy a megfelelő mappába
kerüljenek.
A biztonságiak főnöke az íróasztala mögött ült és a
számítógépe monitorát bámulta. A nő átsétált a szobán, és
helyet foglalt az íróasztal másik oldalán lévő két szék
egyikében. A férfi kinyúlt előre és kikapcsolta a képernyőjét,
ahogy a nő leült. Egy hosszú, kimerült sóhajt hallatott és
hátradőlt a székében.
Már nem a tegnapi elázott, ételfoltos ruhákat viselte,
amikben Kahlee Gillian kórházi szobájában látta a férfit, de
úgy tűnt, arra már nem vette a fáradságot, hogy
lezuhanyozzon. Még mindig voltak kenyérdarabkák a hajában
és a rövid, vörösesbarna szakállába akadva. Egynapos borosta
ült az arcán, és a szemei vörösek és táskásak voltak.
—Egész este dolgoztál? – kérdezte a nő.
—Kárelhárítás – bólintott. – Valami névtelen szemét a
személyzetből kiszivárogtatta a sztorit. Folyamatosan
hívogatnak az újságírók, az iskola adminisztrátorai, állami
hivatalnokok és a dühös szülők. A dühös szülök a
legrosszabbak.
—Csak a gyerekeikért aggódnak.
—Igen, tudom – bólogatott. – De ha megtalálom azt a
köcsögöt, aki kiszivárogtatta a sztorit, kirúgatom innen, az
biztos. – A férfi előredőlt a székében és az asztalra csapott,
hogy nyomatékot adjon a szavainak.
—Beszéltél már Graysonnal?

119
 Hendel megcsóválta a fejét rosszallóan.
—Hagytam neki egy üzenetet, de még nem hívott vissza.
—Lehet, hogy most nem elérhető.
—Egy vészhívó szám szarra se jó, ha nem vagy elérhető
rajta egy vészhelyzet alatt – csattant fel Hendel, de azonnal
bocsánatot is kért. – Ne haragudj. Sok minden jár mostanában
a fejemben.
—Szeretnél beszélni valamiről?
—Nem – válaszolta férfi, és az asztalra könyökölt, az arcát
pedig a tenyerébe fektette.
Kahlee csendben maradt és türelmesen várt. Egy pár
másodperccel később a férfi felnézett rá és lágyan annyit
mondott:
—Lehet, hogy el kell távolítanunk Gilliant a programból.
—Én is erre gondoltam – mondta a nő és együttérzően
bólintott.
Hendel ismét hátradőlt a székében. Feltette a lábait az
asztalra, tekintetét pedig a plafonra függesztette.
—Fontolgatom, hogy beadom a főnökségnek a
felmondásom – mondta olyan természetességgel, ami
egyáltalán nem illett ehhez a döbbenetes kijelentéshez.
—Micsoda? – kiáltott fel Kahlee. – Nem mondhatsz fel! A
gyerekeknek szükségük van rád!
—Valóban? – kérdezett vissza hangosan Hendel. – Tegnap
cserbenhagytam őket, amikor a legnagyobb szükségük volt
rám.
—Miről beszélsz? Csak Nick és Gillian sérült meg, és ők is
teljesen rendbejönnek néhány nap alatt. Mindent jól csináltál!
A férfi a lábait az asztalról a földre ejtette és egy gyors
mozdulattal felült és előrehajolt.
—Nem, nem csináltam – mondta a nőnek halálosan komoly
hangon. – Amikor rádöbbentem, hogy Gillian nem fog leállni,
azonnal meg kellett volna ütnöm a kábítómmal, gondolkodás
nélkül, de hezitáltam.

120
 — Szerintem ez így volt rendjén – tiltakozott Kahlee. –
Jobban aggódnék, ha nem gondoltad volna meg kétszer is.
— Az ebédlőben mindenki veszélyben volt – magyarázta a
férfi, egész lassan. – Minden egyes másodperccel, amíg
hagytam, hogy tomboljon, nőtt az esélye annak, hogy még
valaki megsérül, vagy hogy valami rosszabb történik.
— De nem így történt. Nincs értelme ezzel gyötörnöd
magad.
— Nem érted – rázta meg a fejét idegesen Hendel.
— Gillian biztonságát az összes többi akadémiai diák
biztonsága elé helyeztem. Ezt nem engedhetem meg
magamnak az én pozíciómban. Kiképeztek rá, hogy képes
legyek vészhelyzetekben is cselekedni, és nem hagyhatom,
hogy a személyes érzelmeim befolyásoljanak.
Kahlee nem válaszolt azonnal. Fel kellett dolgoznia az
információkat. Úgy gondolta, hogy a férfi túlreagálja a dolgot,
de tudta azt is, hogy nem szokott a levegőbe beszélni. Nem
volt kétsége afelől, hogy komolyan gondolja a távozást.
— Mit fogsz csinálni?
— Arra gondoltam, megkérem Graysont, hogy vegyen fel
Gillian mellé magántanárnak.
Hirtelen minden világossá vált a számára. Kahlee rájött,
hogy ez nem arról szól, hogy Hendel bűnösnek érzi magát a
történtek miatt. Minden programban lévő gyerekkel törődött,
de Gillian más volt. Több segítségre volt szüksége, mint a
többi gyereknek. Több időre és odafigyelésre. Ezért Hendel
jobban kötődött hozzá, mint a többiekhez. Nem volt igazságos
a dolog, de az élet sem az.
Gillian különleges volt a számára. Hendel törődött vele.
Szerette. És mindenre képes lett volna, hogy az élete része
maradhasson. Még a karrierjét is feladta volna érte.
—Tartsd még magadnál kicsit azt a felmondást – mondta
Kahlee, és előredőlve, kedvesen megpaskolta a férfi kezét. –
Legalább addig, amíg ki nem derül, hogy az igazgatóság

121
hagyja-e, hogy Gillian a programban maradjon.
—Nem fogják engedni. Ezt mind a ketten tudjuk.
—Valószínűleg nem – ismerte be a nő. – De mindig van rá
esély. – Visszaemlékezett az előző esti beszélgetésére Jiróval.
– Ha muszáj, bevonhatom az apámat is.
—Az apádat? – kérdezte Hendel zavartan.
—John Grissom admirálist.
Hendelnek leesett az álla.
—Grissom az apád? Én... én nem is tudtam.
— Nem igazán szeretek róla beszélni – mondta Kahlee. –
Valószínűleg Jiro az egyetlen, aki tudja.
—És mit mondott, amikor elmondtad neki? – kérdezte
Hendel, még mindig döbbenten.
—Én... én nem emlékszem – válaszolta Kahlee
bizonytalanul. Megpróbált visszaemlékezni. Vicces.
Emlékeznem kéne rá, hogy mikor mondtam meg neki egy ilyen
dolgot. – Igazából nem emlékszem rá, hogy elmondtam volna
neki. De tudja. Tegnap este beszéltünk róla. – De ha nem én
mondtam el neki, akkor honnan tudja?
Hendel ábrázata hitetlenkedőből nyugtalanná változott.
—Kahlee? Mi történt? Mi a baj?
—Senki se tudja, hogy ki az apám – mondta lassan,
miközben próbált magyarázatot találni a dologra. – Még a
szövetségi kartonomra sincs felvezetve. Csak egyetlen irat tesz
említést az apámról: egy titkosított jelentés, amit Anderson írt
húsz évvel ezelőtt. Szigorúan bizalmas hozzáférést igényel.
—És biztos vagy benne, hogy sosem említetted neki? Miért
lenne valamelyik laborosodnak szigorúan bizalmas
hozzáférése? – kérdezte Hendel aggódva. – Ez nem áll össze.
Kahlee egy darabig csak bólogatni tudott. Megnémult a
lehetőségtől, hogy a férfi, akivel megosztja az ágyát, végig
hazudott neki. De vajon mi mindenről hazudott? És miért?
—Beszélnem kell Jiróval, most azonnal – közölte vele
Hendel, miközben kirántotta az íróasztala fiókját és előhúzott

122
belőle egy pisztolyt. – Hol van? – kérdezte, miközben
felkötötte az oldalára a fegyverét.
—Meglátogatja Gilliant.
Hendel gyors mozdulattal rávágott a kihangosító gombjára,
de nyugodt és összeszedett maradt. Kahlee feldúlt volt és
meglepte a férfi villámgyors reakciója. Talán már egy ideje
várt arra, hogy ismét a kezébe vehesse az irányítást, hogy ne
kelljen többet rágódnia a tegnap történteken.
—Karanténszoba – válaszolt egy női hang.
—Itt a biztonságiak főnöke, Mitra. Dr. Toshiwa
meglátogatta már Gilliant?
—Igen uram. Elvitte sétálni az átriumba. Szeretné, ha...
Hendel megszakította a hívást. Csak annyit vakkantott:
— Ajtó, nyitás! – és kirohant a szobájából. Olyan gyorsan
mozgott, hogy Kahlee-nek egy egész másodpercbe tellett, mire
felfogta, mi történt, és utána eredt.

123
 TIZENEGY

—Mindjárt ott vagyunk – mondta Jiro bátorítón. – Már csak

egy kicsit kell menni és leülhetünk.
Gillian lassú, fájdalmasan kimért léptekkel sétált végig a
Grissom Akadémia átriumának gyalogösvényén. Jirónak
számítania kellett volna erre a reakcióra. A fák és a virágok
zavarták a kislányt; a milliárdnyi méretű levél és a szivárvány
minden színében pompázó növények áradata egyszerűen túl
sok volt neki. Korlátozott érzékelésével nem volt képes
mindezt egyszerre feldolgozni.
Mostanáig egy lelket sem láttak az átriumban, ami nem volt
meglepő, hiszen a személyzet többsége és a tanulók nagy része
órán voltak éppen. Az ösvény, ami a fákkal betelepített parkon
keresztül vezetette őket, kedvelt edzőhelye volt azoknak, akik
szabadidejükben a futást választották edzésként. Jiro nem
akarta, hogy egy szolgálaton kívüli szövetségi katona futás
közben rajtakapja őt, amint beadja a gyógyszert a kislánynak.
Úgyhogy megpróbálta minél gyorsabban átvezetni Gilliant az
átriumon. Óvatos volt, nehogy megérintse, vagy túlzott
aggodalmaskodásával felingerelje a kislányt.
— Ott a vízesésnél pihenhetünk. Gyere, már nincs sok hátra.
Az átrium egy ötholdas erdő volt az űrállomás szívében,
melynek segítségével mind a tantestület, mind a diákok
élvezhették a természet nyújtotta örömöket. Az üvegtető
mozgatható tükrökkel volt tele, melyek az Elysium napjának

124
fényét verték vissza az alattuk lévő fákra, így másolva a nappal
és éjszaka hosszát, valamint az évszakokat.
A helyi flóra nagyobbrészt a bolygón megtalálható fajokból
tevődött össze, de a park területén elszórva volt pár más
emberi kolóniákról idehozatott egzotikus növény is. Az átrium
ezenkívül otthont adott számos gondosan ellenőrzött
tenyészetnek: madaraknak, az Elysiumon őshonos
kisemlősöknek, és a tájat át- meg átszelő patakokban többféle
halfaj is élt.
A mesterséges patakok vize örök körforgásban volt, mely
egy a park közepén lévő füves domb melletti nagy tóból indult
és ugyanoda is érkezett. A domb lábánál volt egy tisztás, pont
ott, ahol a víz mesterségesen létrehozott zuhatagként érkezett a
tóba, mely kedvelt helye volt a piknikezőknek. Jiro úgy
sejtette, hogy felkapottsága ellenére ilyen korai órán még nem
fognak ott találni senkit... és biztonságos távolságban volt a
futók által használt ösvényektől.
—Ügyes vagy, Gillian – trillázta, amikor a lány újra
nekiindult. Amaz a látvány csodálatosságától megzavarodva
lassan forgatta fejét egyik oldalról a másikra.
—Jól van, most fordulj jobbra – mondta a férfi, amikor
elértek a tisztáshoz vezető leágazáshoz. A mesterséges napfény
meleget sugárzott; Jiro izzadt a laborköpeny alatt.
A kislány megbotlott egyszer a vízeséshez tartó ösvényen: a
gondosan rendben tartott futóösvényekkel ellentétben itt a
talajt durvává és egyenetlenné tették a növények gyökerei. Jiro
utánakapott a könyökének, hogy megmentse az eséstől.
Szerencséjére Gillian figyelme egy mókusra, legalábbis annak
elysiumi megfelelőjére fókuszálódott, aki nem sokkal a fejük
felett zörgött a levelek között, és úgy tűnt, nem reagál a férfi
érintésére.
A férfi a kezét még mindig a lány könyökén tartva gyorsan
levezette őt az ösvényen, egészen a rétig. A tisztáson fél tucat
pad állt, mindegyik a lezúduló víz felé fordítva. Jiro örömmel

125
konstatálta, hogy a padok üresek.
Több mint egy óra volt még hátra az ebédidőig, és nem volt
valószínű, hogy addig bárki is idejöjjön rajtuk kívül, azonban a
férfi nem akart a szükségesnél több kockázatot vállalni.
Gilliant – még mindig a könyökénél fogva – odavezette egy
árnyékos padhoz, leültette, majd elengedte.
Aztán várt. Időt adott a kislánynak, hogy megszokja új
környezetét. Azt remélte, a vízesés szelíd hangja nyugtató
hatással lesz rá.
Pár másodperc elteltével a kislány motyogva megszólalt:
— Miért hoztál ide?
Jiro rájött, hogy Gillian valószínűleg átvette az ő sietős
érzését. Gondosan megválogatta a szavait. Nem akarta
megijeszteni vagy felidegesíteni a kislányt; azok után
semmiképp, hogy megmutatta, mire képes.
— Le kell vennem az adataidat, Gillian – mondta nyugodt
hangon.
Gillian ráncolni kezdte a homlokát, amitől Jiro szíve
gyorsabb ritmusban kezdett verni.
— Miss Sanders tegnap vette le őket.
— Tudom, hogy nem szereted, de újra meg kell tennem –
magyarázta Jiro. – Amiatt, ami tegnap történt.
Gillian beharapta az ajkát, majd bólintott és előre- döntve
fejét szabaddá tette nyaka hátsó részét.
Jiro benyúlt a laborköpeny zsebébe és előhúzta a
Graysontól kapott fiolát. Egy másik zsebből egy hosszú
fecskendőt vett elő.
— Lehet, hogy fájni fog – figyelmeztette a kislányt,
miközben a fecskendőbe szívta a folyadékot.
Jiro a póló gallérját óvatosan lejjebb húzva a lány vállai
közti húsba illesztette a tűt, s a hegyét gondosan a csigolyák
közé vezette.
A Cerberustól kapott utasításoknak megfelelően a legutóbbi
adagot szájon át adta be neki. Belekeverte egy pohár vízbe,

126
amit bevitt a kislány szobájába. Viszont a folyamatban lévő
kísérlet részeként minden második dózist egyenesen a
cerebrospinalis folyadékba kellett injekciózni.
Gillian egy halk nyögést hallatott, mikor Jiro ujja
megnyomta a fecskendő tetejét.
Jiro nem tudta pontosan, milyen gyógyszereket kap Gillian,
csak annyira jött rá, hogy neurológiai stimulánsokról van szó.
Az előző adag hígított állapotban jutott el a vér-agy gáthoz,
hiszen átfutott az emésztőrendszeren és a vérkeringésen, mire
odaért. Ezzel szemben egy egyenesen a cerebrospinalis
folyadékba adott injekció sokkal gyorsabb és drámaibb hatást
eredményezhet.
— Kész is vagyunk – mondta és kihúzta a tűt.
Amikor Gillian felemelte a fejét, a tekintete még mindig a
vízesésre szegeződött. Egyik keze szórakozottan felemelkedett
és megdörzsölte a nyaka hátulját, ahová az injekciót kapta.
Furcsa. Sosem csinált még ilyet.
— Fáj? – kérdezte Jiro.
A lány nem válaszolt, de a karja aláhullott a nyakáról. A
teste mellett lógott puhán és használhatatlanul.
— Gillian? Mi a baj?
Gillian feje oldalra bicsaklott, szemei befordultak a
koponyájába. A lány teste reszketni, majd remegni kezdett,
végül olyan erővel rángatódzott, hogy fejjel előre lefordult a
padról, Jirónak épp hogy volt ideje elkapni, mielőtt a feje
földet ért.
Jiro arccal maga felé fordította a lányt, akinek karjait és
lábait egy hamisítatlan, valódi, teljes értékű roham rántotta
görcsbe.
— Ó, Jézusom – lehelte, mikor Gillian szája habzani kezdett.

Hendel lába keményen csattant a padlón. Futás közben az

agya megpróbálta feldolgozni a helyzetet.
Jiro talán nem az, mint akinek gondoltuk.

127
 Ez nem feltétlenül tette őt ellenséggé, de amíg Hendel ki
nem derítette, mi folyik itt, a legrosszabbat kellett feltételeznie.
Futás közben előhúzta a pisztolyát, a keze egyetlen, sima
mozdulatával szabadította ki a fegyvert a tok rabságából,
anélkül, hogy kiesett volna a ritmusból.
Segítséget akart hívni, de gyorsan el is vetette az ötletet.
Jiro nem tudta, hogy az álcája már a múlté; Hendel pedig nem
akarta, hogy valaki megfújja a vészkürtöt és lebuktassa.
Minek vitte Gilliant az átriumba?
Nem tudta, milyen kapcsolat van Jiro és Gillian között,
vagy hogy őt lehet-e felelősnek tekinteni az étkezőben
történtekért, de eldöntötte, hogy kideríti... bármi áron.
A kanyarban kisodródva a falhoz csapódott, csípőjével és
vállával tompította az ütést, úgyhogy szinte egy másodpercet
sem vesztett.
Túl sokan voltak az elkülönítőben. Egyedül akart lenni. De
miért?
Befordult egy újabb sarkon, végigrohant egy rövid folyosón
és egy balkanyarral később az erdőség nyugalmába vezető
folyosón találta magát.
Ha Jiro egyedül akart lenni, nem maradhatott az ösvényen
Gilliannel. Azonban nem rángathatta ki csak úgy az erdőbe,
hiszen a kislány minden alkalommal kiakad, ha egy bokor
hozzáér.
A tisztás a vízesésnél.
A Gilliant vezető Jirónak a hosszú, kanyargó, de végül a
vízeséshez érkező ösvényen kellett maradnia. Hendelnek
emiatt nem kellett aggódnia. Bízva irányérzékében lefordult az
útról és a bokrok között folytatva útját saját ösvényt vágott
magának.
Ágak vágódtak az arcába és téptek bele a ruháiba.
Félreütötte az útból egy Elysium-fenyő szívós ágát, de az
visszacsapódott és tűi végigkarcolták az arcát, világos vörös
barázdákat hagyva maguk után.

128
 Hendel egyszerűen kizárta a fájdalmat, csak előre tudott
figyelni, amíg be nem robbant a tisztásra. Jiro a földön térdelt
Gillian teste fölött.
—Menj onnan! – kiáltotta Hendel pisztolyával a fiatal
tudósra célozva.
A másik férfi félelemmel és zavarral teli tekintettel nézett
fel rá.
—Állj fel és menj onnan!
Jiro lassú mozdulatokkal eleget tett a felszólításnak. Kezét a
magasba emelte.
—Nem tudom, mi történt. Egyszer csak rohama lett.
Hendel futó pillantást vetett a földön eszméletlenül fekvő
Gillianre.
— Oda – mutatott a pisztolyával a fűre kissé odébb. –
Arccal a földre, és ne mozdulj!
Jiro gyors mozdulatokkal végezte el a számára kijelölt
feladatot. Mikor lefeküdt, Hendel térdre vetette magát Gillian
mellett, minden figyelmével a kislányra fókuszálva.

Jiro óvatosan oldalra billentette a fejét, így láthatta, hogy a

biztonsági főnök az eszméletlen lány túloldalára került. Lassan
és halkan az övén lógó kábítóért nyúlt. Abban a pillanatban,
mikor Hendel letette a fűbe a pisztolyát, hogy ellenőrizze a
lány életjeleit, Jiro célzott és lőtt.
Az ütés a lapockái között találta el a biztonsági főnököt. A
férfi háta ívbe feszült, torkából üvöltés tört elő, majd Gillianre
borult.
Jiro felpattant és futni kezdett, lehajolt, hogy bal kezébe
vegye Hendel pisztolyát, jobbjában még mindig erősen
szorította a kábítót. Mikor a fegyverre kulcsolódtak az ujjai,
Hendel keze villámgyorsan fogott rá a csuklójára.
Jiro a meglepetéstől felsikkantott és megpróbált elhúzódni.
Hendel – a 100 000 voltos áramütés után kótyagosan, de
eszméleténél volt – rászorított a kezére és megpróbálta

129
kicsavarni a csuklóját, ezzel kényszerítve Jirót, hogy eldobja a
pisztolyt.
Jiro fekvő ellenfele felé rúgott. Az első rúgás egyenesen a
bordái között találta Hendelt, aki a fájdalomtól nyögve az
oldalára fordult és eleresztette Jiro csuklóját. A második rúgás
a gyomrán érte, de a biztonsági főnöknek sikerült elkapni és
átkarolni a fiatalabb férfi lábát.
Az egyensúlyát vesztett Jiro a földre zuhant. Egy pillanattal
később Hendel már fölötte is volt. Rövid ideig közvetlen
közelről öklözték egymást, közben arrébb görögtek a földön
fekvő Gillian mellől. A biztonsági főnök nagyobb, erősebb és
jobban képzett volt, de Jirónak még mindig megvolt a kábítója.
A fegyvert ellenfele bordái közé döfte és elsütötte, pontosan
ugyanabban a pillanatban, mint mikor Hendel a könyökével
erősen halántékon vágta Jirót.
Jiro eszmélt először, kóvályogva állt talpra. Billegve
próbálta visszaszerezni egyensúlyát és nem hitt a szemének:
Hendel megpróbált lábra állni. A fiatalabb férfi immár
harmadszor használta a kezében lévő kábítót, ezúttal teljesen
lemerítve az elemet. Hendel arccal előre a földre zuhant és
mozdulatlanul feküdt.
Félve attól, hogy ellenfele még mindig magánál van, Jiro
hátat fordított és a fák felé vette az irányt. A mostanra
használhatatlanná vált kábítót elhajította és a halántékára mért
ütéstől még mindig kótyagosan botladozva futott az erdőben.

Kahlee tüdeje tüzelt, mire az átrium bejáratához ért. Próbált

lépést tartani az irodájából kirohanó Hendellel, de annak
minden hosszú, erős lépése egyre nagyobbra növelte a kettejük
közti távolságot. Másodpercek alatt eltűnt a szeme elől és egy
perc múlva már a léptei sem hallatszottak.
Kahlee tovább futott a folyosókon és lépcsőkön az átriumig.
.. és most nem tudta, merre tovább. Ezért megállt, kifújta
magát és megpróbálta kitalálni, hogyan tovább.

130
 Az egyik lehetőség az volt, hogy segítséget hív; az átrium
bejárata mellett volt egy segélyhívó, de Hendel a biztonsági
főnök, és ha támogatásra lenne szüksége, már hívott volna
erősítést.
Valószínűleg túlreagálod – mondta önmagának. – Csak
annyit tudsz biztosan, hogy Jiro hazudott neked. Még ha ez
idegessé is tesz, nem kell miatta a biztonságiakat hívni.
Saját tétlenségétől frusztráltan előre-hátra lépkedett, de még
mindig nem volt használható terve. Utánuk mehetett volna
megkeresni őket, de számtalan ösvény és csapás volt a
parkban; nagy volt az esély arra, hogy rosszat választ és
elkerüli őket. Ugyanakkor az átriumnak csak egyetlen bejárata
volt, tehát ha itt marad, előbb vagy utóbb mindnyájan
maguktól fognak eljönni hozzá.
És mikor ez megtörténik, válaszokat akarok majd kapni!

Hendel nem érezte a testét. Nem tudta, hogy alszik, ébren van,
él-e vagy meghalt. A feje összefüggéstelen gondolatoktól és
érzelmektől fortyogó üst volt. Aztán egy tiszta kép buggyant a
felszínre.
Gillian.
Mély levegőt vett, benn tartotta három másodpercig, aztán
kifújta. Ösztönös módon cselekedett: hosszú évek biotik
edzései alatt a vérébe ivódott ez a gyakorlat, mellyel
megnyugtatta és fókuszálta elméjét. Egy újabb mély lélegzettel
az őt körülvevő világ elcsendesedett, tudata szilánkjai
lassacskán visszacsúsztak a helyükre.
A földön hasalt, teste minden pontjában izomláza volt és
teljesen kimerült.
Meglőtt egy kábítóval. Az a szemétláda meglőtt egy
kábítóval.
Fáradt volt. Ki kellett volna aludnia magát. Másra nem lett
volna képes.
Nehogy elájulj, te értéktelen faszkalap!

131
 Fejében a saját szavai első kiképzőtisztje hangján szólaltak
meg. Bármikor elbizonytalanodott a karrierje során a
Szövetségnél – a határait feszegette egy húsz kilométeres
futással, vagy teljesen kimerült egy több órás biotik edzés után
mindig az ő hangját hallotta, a tisztét, aki könyörtelenül
hajtotta őt. Ő azonban már visszavonult. Nem volt többé
katona.
Ne etess ezzel a szarral! A katona mindig katona marad!
Emeld fel a lusta segged és indulj!
Valami csoda folytán talált magában még annyi erőt, hogy
négykézlábra emelkedjen. Ekkor látta meg a még mindig a
fűben fekvő Gilliant. Már nem rángatózott. Mozdulatlanul
feküdt. Nem is lélegzett.
Lenyúlt az övén függő vészhívó-gombhoz és megnyomta.
A biztonsági és orvosi osztagok azonnal megkapták a
visszakövethető jelzést. Az átriumtól a vízesésig hét perc volt
az út.
Túl lassú. Nincs már annyi ideje.
Elkezdett Gillian irányába mászni. Izmai a fájdalom
tüzében égtek, nem volt elég ereje ahhoz, hogy egyáltalán
megpróbáljon felállni.

Jiro cifrán káromkodott az anyanyelvén. A ruháját szaggató

tüskés bokrokat átkozta, miközben az átrium bejárata felé
csörtetett az erdőben. De nem állt meg; nem tudta, Hendel
mennyi ideig lesz eszméletlen, és kiutat kellett találnia az
állomásról, még mielőtt a biztonsági főnök magához tér.
Volt egy mentőhajó a hangárban, ami levihette volna őt a
bolygóra. Egy jó kifogással volt esélye meggyőzni vagy
megvesztegetni a pilótát, hogy megtegye vele az utat. Ha ez
nem jönne össze, el kéne térítenie, vagy akár el is lophatná.
Őrült, kétségbeesett terv volt, de ő maga is kétségbe volt esve.
Attól a pillanattól fogva, hogy Hendel rájuk talált a tisztáson,
tudta, hogy az egyetlen esélye, ha elhagyja a létesítményt.

132
 Kevesebb mint két méterrel az átrium kijárata előtt robbant
ki a sűrű növényzetből a futók ösvényére. Nem vette észre az
ott ácsorgó Kahlee-t, amíg az meg nem szólította.
— Jiro? Mi történt veled? – kérdezte az ösvényen a férfi felé
indulva.
Erősen gyanakodva méregette a másik szakadt ingét, a
kezén és arcán lévő horzsolásokat, a halántékán lévő zúzódást.
— Jiro – szólította meg újra. – Válaszokat akarok. Hol van
Hendel?
— Honnan kéne tudnom? – mondta a férfi lazán
mosolyogva. – Ő a te haverod, emlékszel?
Ha a nő csak egy kicsit közelebb jönne, elérhetné őt és
lefoghatná, még mielőtt segítségért rohanhatna, de Kahlee
pont kartávolságon kívül megállt.
— Kijelentetted Gilliant a szobájából. Hol van?
Kahlee vádló hangnemét felismerve Jiro rájött, hogy ebből
már nem tudja kidumálni magát.
— Menj az utamból – mondta félretéve a színlelést,
fagyosan. – Ha nem teszed, bajod esik.
— Nem mész te sehová – mondta Kahlee, mialatt megvetette
a lábát és harcállásba helyezkedett. – Addig nem, amíg meg
nem tudom, mi folyik itt.
Jiro gyorsan felmérte a helyzetet. Túl volt már egy
verekedésen Hendellel, fitt volt és fiatal, vele szemben Kahlee
pedig legalább húsz kilóval kevesebbet nyomott, mint ő.
Tudta, hogy a nő a hadseregnél átesett egy harci kiképzésen,
de úgy számította, a körülmények az ő malmára hajtják majd a
vizet. Elmosolyodva megrántotta a vállát, úgy téve, mintha
feladná a harcot. Aztán rávetette magát.
Azt remélte, meglepetésszerűen támadhat, de Kahlee nem
dőlt be az átlátszó trükknek. Sőt, erősen térden rúgta a férfit,
mialatt félreperdült az útjából. Jiro egyensúlyát vesztve
tántorgott előre, Kahlee felé ütött, de csak a levegőbe kaszált,
mert a lány lehajolt az ügyetlen ütés elől. Jiro megperdült a

133
tengelye körül, hogy újra szembe állhasson Kahlee-vel és egy
újabb támadásra készült.
Esélye sem volt. Kahlee előrelendült, bal öklével a férfi
arcát célozta. Jiro oldalra bukott, de egyenesen Kahlee
jobbhorgának útjába került. A nő ütése az állkapcsán érte. A
férfi fájdalmában felmordult és hátratántorodott. Ám az
ellenfele nem engedte őt ilyen könnyen. Kahlee gyors ütések
és rúgások rohamával zárkózott fel, de Jiro ügyesen hárította
őket. Egy torkát ért ütés miatt levegőért kapkodott, egy köríves
rúgás a földre taszította. Amikor megpróbált felállni, Kahlee
térddel érkezett az ágyékára, ezzel vetve véget a kegyetlen,
egyoldalú küzdelemnek.
Kahlee felállt és letekintett a földön magzati pózba
görnyedt, ágyékát szorongatva agonizáló Jiróra. A férfi
megpróbált kegyelemért könyörögni, de mikor kinyitotta a
száját, nem jött ki rajta más, csak a szörnyű fájdalom által
okozott hosszú nyögés.
Kahlee a fekvő mellé térdelt és két ujjával annak
orrlyukaiba nyúlt, majd finoman húzni kezdte. A fájdalom
elviselhetetlen volt, és Jiro rémülten sikoltott fel.
—Most pedig, édesem – búgta Kahlee kedvességet imitáló
hangon, ujjaival még mindig Jiro orrában. – Fel fogok tenni
pár kérdést. Te pedig válaszolni fogsz nekem.

A fájdalom jó dolog, te csíra! Innen tudod, hogy még életben

vagy!
Mikor elérte Gillian testét, hátrahúzta a kislány fejét és
kétszer levegőt fújt a szájába, aztán gyors egymásutánban
tenyerének élével tízszer benyomta a mellkasát a szegycsontja
alatt.
Tudta, hogy a mesterséges lélegeztetés nem fogja beindítani
a szívét – ilyen varázslatos dolog csak a filmekben történik.
Csak azért csinálta, hogy áramoltassa a vérét és oxigénnel
lássa el Gillian agyát, amíg a valódi segítség megérkezik.

134
 Csak tartsd őt életben. Tartsd őt itt.
A szívmasszázs kimerítő volt; percenként száznál kevesebb
nyomás nem volt elég ahhoz, hogy megmentse a lányt. Hendel
jelenlegi állapotában pedig egyenesen reménytelennek tűnt
ilyen ütemben folytatni az életmentő tevékenységet.
Ne merészeld nekem abbahagyni! Az én osztagomban senki
nem hagyja abba!
Lélegzete nyálas zihálássá vált, homlokáról patakokban
folyt a verejték a szemébe. Karizmai égtek, minden egyes
mozdulatnál görccsel fenyegetve. Az őt körülvevő világ a
fájdalom és kimerültség zavaros ködévé változott, amíg
Gillian helyett pumpálta a kislány szívét.
EgyKétHá’NégyÖtHatHéfNyolcKilenTiz Levegő-Levegő
EgyKétHá'NégyÖtHatHétNyolcKilenTíz Levegő-Levegő
EgyKétHá’NégyÖtHatHétNyolcKilenTíz Levegő-Levegő
Aztán kezeket érzett a vállán, amik arrébb tolták őt. Egy
pillanatig gyöngén küzdött ellene, mielőtt megértette, hogy
megérkezett a segítség. Amint arrébb húzódott, a két
sürgősségi orvos Gillian mellé vetette magát. Az egyik
omnitoollal a kezében rohant a kislányhoz, ellenőrizve annak
életjeleit.
— Tizenkettes kód – mondta tárgyilagosan és bólintott.
Szavai mindkettejüket cselekvésre ösztönözték.
Mozdulataik több száz órányi gyakorlatuknak köszönhetően
tökéletesen koordináltak voltak. Az egyikük kipattintotta
orvosi táskáját, kirántott belőle egy fecskendőt és
hiperoxigenizált keveréket fecskendezett Gillianbe, hogy azzal
helyettesítse a véráramba került folyamatosan apadó anyagot.
A másik egy kis, tenyér méretű készüléket akasztott le az
övéről – Hendel még zavart állapotában is felismerte a
hordozható defibrillátort – és a kislány mellkasához nyomta.
Csak addig várt, amíg partnere befejezte a gyógyszer
befecskendezését, mielőtt elfordította volna a kapcsolót. A gép
elektromos impuzusok sorozatával bombázta Gillian szívét,

135
hogy újrainduljon.
—Van pulzusa – mondta a másik ápoló egy másodperccel
később, omnitoolja adatait olvasva. – Az oxigénszint
megfelelőnek tűnik. Szerintem átvészeli.
Hendel még mindig ugyanott feküdt, ahová a sürgősségiek
húzták, mikor megérkeztek. Most nem tudta eldönteni, hogy
örömében nevessen vagy megkönnyebbülten sírjon. Mindezek
helyett az oldalára borult és eszméletét vesztette

136
 TIZENKETTŐ

Grayson belépett a nappalijába. Nem volt rajta semmi más,

csak a háziköntöse. Az agya még mindig zsongott a tegnap
este felszívott vörös homok hosszantartó hatásának hála, de
mikor megpróbálta az asztalon fekvő golyóstollat táncra bírni,
az mozdulatlanul feküdt tovább.
Múlik a hatás. Egy tollat sem tudsz megmozdítani. Ha nem
vigyázol, egy óra múlva kitisztulsz.
Egy újabb löketre vágyott, de ahelyett kényszerítette
önmagát, hogy megnézze a leveleit. Nem volt meglepve,
mikor azt látta, hogy amíg aludt, Gillian akadémiájáról
keresték.
Vagy csak annyira készen voltál, hogy nem hallottad meg a
hívást.
Ez volt a negyedik alkalom, hogy megpróbálták elérni.
Nem akarta meghallgatni az üzenetet; az első három
ugyanarról szólt. Valami történt Gilliannel, valamiféle baleset
az étkezőben. Valami a biotikus képességeivel kapcsolatban.
Nem lepődött meg a hírek hallatán. Azóta számított rá,
mióta Pel megjelent az új szerrel. A Titokzatos Ember
türelmes volt, de a Cerberus már túl sok időt és eszközt
áldozott Gillianre és túl kevés eredményt kapott érte cserébe.
Az új drog bizonyítéka volt annak, hogy magasabb szintre
emelik a programot. Valaki úgy döntött, hogy átlépi a
határokat, a lánya határait. Mindezt egy áttörés reményében.

137
Elkerülhetetlen volt, hogy valami történjen. Jó vagy rossz.
Szánalmas vagy. Tudtad, hogy ez ártalmas lehet rá nézve és
mégis belementéi.
Elfogadta a döntést, mert hitt a Cerberusban. Hitt abban,
amiért kiálltak. Tisztában volt azzal, hogy vannak kockázatok,
de Gillian kulcsfontosságú lehetett az emberi faj túlélése
szempontjából. Az új és elképesztő biotik energiák
felszabadítása jelenthette azt az előnyt az emberiség számára,
amellyel a többi faj fölé tudhat kerekedni.
A kockázatokat fel kellett vállalniuk. Áldozatokat kellett
hozni. A Titokzatos Ember mindenkinél jobban megértette,
hogy miért teljesíti minden parancsát kérdés nélkül Grayson.
Ám ezen a reggelen nem tudott nem arra gondolni, hogy ez a
döntése vajon hazafivá vagy gyávává tette-e.
Ez csak azon múlik, hogy ki fogja megírni a
történelemkönyveket, nem?
A túlsó falon lévő vid-képernyőhöz sétált, majd lehajolt és
megnyomta az automata üzenetlejátszó gombját.
—Mr. Grayson? Itt Kahlee Sanders a Grissom Akadémiáról.
Letiltotta a készülék videohívó alkalmazásait; előnyben
részesítette a csak hang útján történő kommunikációt. Ám még
vizuális kontaktus nélkül is meg tudta mondani a nő hangjából,
hogy valami más is történt. Valami rossz.
—Nem is tudom, hogy mondjam el, Mr. Grayson. Gillian a
kórházban volt, az étkezőben történtek után lábadozott,
amikor... nos, azt hisszük, megpróbálták megölni. Úgy
gondoljuk, Dr. Toshiwa kísérletet tett a meggyilkolására.
Életben van – tette hozzá gyorsan Kahlee hangja. – Hendel
időben rátalált. Volt egy rohama, de már jól van. Orvosi
felügyelet alatt tartjuk. Kérem, Mr. Grayson, lépjen
kapcsolatba az akadémiával, amint megkapja ezt az üzenetet.
A felvétel egy kattanással véget ért. Grayson mozdulatlanul
állt egyhelyben, amíg az agya megpróbálta feldolgozni a nő
szavainak jelentését. Úgy gondoljuk, Dr. Toshiwa kísérletet

138
tett a meggyilkolására.
Grayson volt Jiro egyetlen kapcsolata a Cerberussal; nem
volt lehetőségük egyenesen vele kommunikálni... legalábbis ő
nem tudott róla. Ez volt a bevett eljárás: ha többen
rendelkeztek volna közvetlen hozzáféréssel, kisebb lett volna a
titokban való működés esélye. És ha egy emberük
kompromittálta a küldetést, a Cerberus könnyebben rájött, ki
az áruló.
Jiro nem olyan hülye, hogy a Titokzatos Ember ellen
forduljon, de még ha meg is tette, annak semmi értelme, ha
megpróbálja megölni Gilliant.
Volt még egy értelmes magyarázat: az új gyógyszer. Ha az
okozta a rohamot, és rajtakapták Jirót, amint beadta
Gilliannek, akkor azt hihették, hogy meg akarta ölni. Ez vajon
azt jelenti, hogy Jirót őrizetbe vették? És ha igen, vajon mit
mondott el nekik mostanáig?
Megnyomta a gombot, hogy újra lejátssza a felvételt.
— Mr. Grayson? Itt Kahlee Sanders a Grissom Akadémiáról.
Nem is tudom, hogy mondjam el, Mr. Grayson. Gillian a
kórházban volt, az étkezőben történtek után lábadozott,
amikor... nos, azt hisszük, megpróbálták megölni. Úgy
gondoljuk, Dr. Toshiwa kísérletet tett a meggyilkolására.
Életben van, Hendel időben rátalált. Volt egy rohama, de már
jól van. Orvosi felügyelet alatt tartjuk. Kérem, Mr. Grayson,
lépjen kapcsolatba az akadémiával, amint megkapja ezt az
üzenetet.
Az összes többi hívás a biztonsági főnöktől érkezett. Nem
tudta eldönteni, hogy jelent-e valamit, hogy ezt az egyet valaki
más küldte.
Jiro beköpött téged? Megpróbálnak csapdába csalni?
Odacsalogatnak?
Nem halogathatta tovább; fel kellett hívnia. És ez
alkalommal reaktiválnia kellett a vizuális kommunikátort.
Gyorsan körülnézett a szobában, hogy nem hagyott-e elöl egy

139
tűt, vagy vörös homokos zacskót, ami a vid-képernyön látható
lenne. Aztán vetett önmagára egy pillantást a tükörben:
fáradtnak és ziláltnak tűnt, a szemei véreresek voltak. Azonban
ha a szoba túlsó végében lévő székbe ül, ez nem lesz feltűnő.
Legalábbis remélte.
Mikor minden készen állt, leült és megkezdte a hívást. Pár
másodperccel később a Titokzatos Ember képe töltötte meg a
képernyőt. Az arca a képernyőre lett teremtve: ezüstszürke
haja rövidre volt vágva, megfelelően keretezve és
hangsúlyozva tökéletesen szimmetrikus vonásait, melyeket
tovább erősített simára borotvált álla és fájdalmasan arányos
orra.
—Grayson – mondta a férfi üdvözlésként nyugodt hangon.
Ha el is gondolkodott azon, miért ül Grayson a szoba túlsó
végében lévő széken, ami két-három méterre is lehetett a
képernyőtől, az arcán ennek nem látszott semmi nyoma.
—Történt valami Gilliannel – mondta Grayson gondosan
tanulmányozva a Titokzatos Ember reakcióját. Újnak számít ez
az információ? Meglepődött vagy már tudott róla? Persze a
Titokzatos Ember acélkék szeméből semmit sem lehetett
kiolvasni; arca érzelemmentes, megfejthetetlen maszk volt.
—Jól van? – kérdezte. Hangjában épp hogy fel lehetett lelni
a törődés legkisebb jelét, de lehet, hogy azt csak Grayson
kedvéért csempészte bele. Elképzelhető volt, hogy már tudott a
történtekről.
—Rohama volt. Az új gyógyszer túl sok volt neki.
—Ezt Jiro mondta? – Hangjában éppen annyi törődés és
féltés volt, hogy a kérdés ne tűnjön kegyetlennek.
—Az akadémia felhívott, hogy tudassák velem. Jiro
kompromittálódott.
A Titokzatos Ember arcán egy pillanatra megjelent
valamiféle érzelem, de hip-hopp gyorsan el is tűnt,
Graysonnak nem volt ideje felismerni. Düh? Meglepettség?
Csalódottság?

140
 —Mennyit mondott nekik?
—Nem tudom. Az üzenet tegnap este érkezett. Amint
lehallgattam, felhívtam magát.
—A végére kell járnunk a dolognak – mondta a Titokzatos
Ember egy pillanatnyi gondolkodás után. – Bizonyosodjon
meg arról, hogy nem leplezte le a maga álcáját.
Valószínű feltételezés volt. Jiro új volt a Cerberusban
—csak pár évvel ezelőtt szervezték be de felfogta, hogyan
működnek a dolgok. Két dolog biztosította a hallgatását –
legalábbis egy időre: az ügyhöz való hűsége és a félelem a
Titokzatos Ember haragjától.
Elkerülhetetlen volt, hogy beszéljen – előbb vagy utóbb a
Szövetség meg fogja törni. Azonban minél tovább kitart, annál
több időt hagy a többieknek, hogy eltakarítsanak utána. Ha
kibírja annyi ideig, amíg a küldetést megmentik, akkor nem
kell félnie attól, hogy a Cerberus beteljesíti rajta a bosszúját.
Amíg csukva tartja a száját, kapaszkodhat abba a hitbe, hogy a
Titokzatos Ember majd küld valakit, aki megmenti.
Kulcsfontosságú ügyeknél már volt erre példa, de Grissom úgy
gondolta, Jiro feláldozhatónak fog bizonyulni.
—Vegye fel a kapcsolatot az akadémiával – utasította a
Titokzatos Ember. – Mondja meg nekik, hogy kiveszi Gilliant
a programból. A birtokunkban van minden, amit a
Felemelkedés-projektből magunknak akartunk. Itt az ideje,
hogy személyesen felügyeljük a kiképzést.
—Igen, uram – csak a pillanat töredékéig habozott, mielőtt
válaszolt volna, de ennyi elég volt a Titokzatos Embernek,
hogy észrevegye.
—Ami az akadémián történt, baleset volt. Hiba – a férfi
arcára őszinte sajnálat és megbánás ült ki. – Nem akarjuk,
hogy Gilliannek bántódása essen. Túlságosan értékes. Túl
fontos. Minket érdekel, hogy mi történik vele.
Grayson nem válaszolt azonnal.
—Tudom – mondta végül.

141
 —Mindig fennáll a kockázata annak, hogy az új
készítmények mellékhatásokkal járnak, de nem hittük, hogy
bármi ilyesmi fog történni – folytatta a Titokzatos Ember a
magyarázatot. – A távolból való megfigyelés, az adatok
utólagos kielemzése... magában foglalja annak a kockázatát,
hogy valami balul sül el. Amint behozza őt ide, lehetőségünk
lesz állandó felügyelet alatt tartani őt. Óvatosabbak lehetünk.
Lassíthatunk a tempón.
Természetesen pont a megfelelő dolgokat mondta. Grayson
tudta, hogy valamennyi igazság is van a szavaiban.
Csak azt mondja, amit hallani akarsz! Átver téged!
—A szavamat adom, hogy ez nem fog újra megtörténni –
fogadkozott a Titokzatos Ember.
Grayson hinni akart neki. Hinnie kellett, mert ha nem tette
volna, milyen lehetőségek álltak volna előtte? Ha nem adja át
Gilliant a Cerberusnak, ha megpróbál elszökni vele, rátalálnak,
és akkor mit tehetne, ha valamilyen úton mégis sikerülne
elrejtőzniük?
Gillian működéséhez szükséges volt a rend és a mindennapi
rutin. El sem tudta volna képzelni, hogyan viselkedett volna,
ha egy szökevény életét kell élnie, folyton menekülni egyik
helyről a másikra, hogy mindig egy lépéssel az üldözőik előtt
járjanak. És mi történne, ha az ereje tovább nőne? Valaha is
meg tudná tanulni, hogyan kontrollálja a képességeit? Vagy
örökké egy időzített biotik bomba maradna, ami csak arra vár,
hogy felrobbanjon?
—Tudom, hogy Gillian más, mint a többiek – mondta a
Titokzatos Ember, mintha csak olvasott volna Grayson
gondolataiban. – Nem tudom, hogy meggyógyíthatjuk-e, de
minél többet tudunk róla, annál többet tehetünk érte. Nem
akarunk hátat fordítani neki. Túl sokat jelent nekünk. Nekem.
— Felhívom az akadémiát – válaszolta Grayson. – És
megmondom nekik, hogy úton vagyok.
Gilliannek sürgős segítségre van szüksége. A Cerberus

142
mindenkinél jobban ismeri az állapotát. Erre van szüksége.
Túlságosan leegyszerűsíted – szólt közbe egy keserű hang
az agya egy sötét szegletéből. – Nézz szembe az igazsággal.
Ha a Titokzatos Ember akar valamit, akkor meg is kapja.

Pel táskája nehéz volt; egyik kezéből átvette a másikba újra

meg újra, de nem tagadhatta, hogy kezdett fáradni.
Szerencséjére már csak egy háztömbnyire volt a kis kétszintes
háztól, amit a Cerberus raktárként használt az Omegán történő
bevetések esetére. Egy kicsi, rendezetlen űrkikötőtől
kényelmes távolságban volt a ház a Talonok – egy főként
turiánokból álló zsoldos banda – által uralt kerületben.
Alapvetően Pel nem szeretett más fajok képviselőivel
üzletelni, de a Talonok jelentették a legjobb lehetőséget
azoknak a szabadúszóknak, akik meg akarták vetni a lábukat
az Omegán. A raktár igazán jó helyen állt: az űrállomás
szomszédsága miatt a kisebb hajók a figyelem felkeltése
nélkül jöhettek és mehettek és az egysínű vasút legközelebbi
állomása sétatávon belül volt, annak segítségével pedig a város
bármely részébe könnyedén el lehetett jutni. A Talonok borsos
árat kértek a helyért és a védelemért, de nem tettek fel
kérdéseket és nem ütötték az orrukat olyan dolgokba, ami nem
rájuk tartozott. Ezeken kívül azon kevesek közé tartoztak, akik
képesek voltak uralni a saját birtokukat, megfékezve a
lázadásokat és felkeléseket, amelyek időről-időre felütötték a
fejüket az Omega leginstabilabb körzetében.
Annak ellenére, hogy turián kerületként volt számon tartva,
a többi faj képviselői is fellelhetőek voltak ennek a szektornak
az utcáin. Egy batáriai páros sétált szembe Pel- lel, majd
elhaladtak mellette, méregető pillantásokat vetve rá és a
táskájára. Egy hanar lebegett fel a háta mögött és gyors
mozdulataival megdörzsölte a vállát. A férfi ösztönösen
elhúzódott a medúzaszerű lény hosszú, lobogó csápjai elől.
Egy maréknyi ember lehetett még ott, de egyikük sem volt a

143
Cerberus alkalmazottja. Az az öt férfi és három nő, akik Pel
csapatába tartoztak, a raktárban kellett, hogy maradjanak; főleg
most, hogy volt egy kihallgatni való foglyuk.
Egy pár lépés választotta már csak el Pelt a raktár ajtajától,
amikor egy ismerős figura lépett elő az árnyékokból.
—Mi van a táskában, barátom? – kérdezte Golo.
—Hogy találtál rá erre a helyre? – kérdezte Pel a táskát
letéve, és kezét lazán az övére – pont a pisztoly fölé – helyezte.
—Rajtad tartottam az egyik szemem – ismerte be a quarián.
– Nem volt azért olyan nehéz felkutatni ezt a helyet. – Pel nem
tudhatta, hogy az idegen vigyorgott-e, de egy önelégült
mosolyt képzelt a maszk alá.
Igazából nem volt nyugtalan; Golo nem jelentett
fenyegetést arra nézve, amit csináltak, de nem szerette, ha
bárki is kémkedett utána. Főként akkor, ha ez a valaki, az
idegen megfelelője volt egy cigány tolvajnak.
—Mit keresel itt?
—Újabb üzleti ajánlatom van a számodra – válaszolta Golo.
Pel grimaszolni kezdett.
—Még mindig pipa vagyok az utolsó közös munkánk miatt.
A quarián hajón elfogott pilóta nem adja meg nekünk a
kódokat.
—Meg kell értenetek a Migráns Flotta kultúráját –
magyarázta Golo. – A quariánokat szinte minden faj
megalázta. Csak egymásra számíthatnak, ha túl akarnak élni.
Már kora gyermekkorukban megtanulják értékelni a családhoz
és a közösséghez való hűséget. Az anyahajóhoz való hűség
pedig mindenekelőtt áll.
—Ötletem sincs, miért rúghattak ki téged.
Pel nem tudta megítélni, hogy sikerült-e a quarián
tyúkszemére lépnie; beszélgetőpartnere arcát eltakarta a
maszk. Golo úgy folytatta a csevegést, mintha meg sem
hallotta volna a sértést.
—Őszintén meglep, hogy nem sikerült még kiverned belőle

144
az információt, amire szükséged van. Biztos voltam abban,
hogy nagy gyakorlatod van a foglyok kihallgatásában.
— A kínzás nem segít sokat, ha az alany hallucinál –
válaszolt Pel, saját megítélése szerint túlzottan védekező
hangnemben.
—Elkapott valami vírust vagy ilyesmi. Igen magas láza van
– folytatta egyre veszélyesebb és sötétebb hangon. – Meglehet,
hogy akkor történt, mikor betörted a maszkját.
—Engedd meg, hogy kijavítsam a hibám – válaszolta Golo
nyugodtan. – Biztos vagyok abban, hogy nem akarod kihagyni
az ajánlatomat. Nem mehetnénk be megbeszélni?
—Esélytelen. Itt várj. Öt perc múlva visszajövök.
Újra felvette a táskát és szúrósan nézett a quarián-ra, amíg
az hátat nem fordított neki. Amint megbizonyosodott arról,
hogy az idegen már nem látja a kezét, beütötte az ajtó
nyitókódját és belépett.
Mikor visszajött, már majdnem tíz perc is eltelt, de Golo
még mindig várt rá. Pel félig-meddig bízott abban, hogy a
quarián addigra csalódottan elsétál.
—Még mindig gyötör a kíváncsiság, barátom – üdvözölte
újra az idegen. – Mi volt abban a táskában?
—Semmi közöd hozzá. És nem vagyunk barátok.
Tulajdonképpen a táska csak hétköznapi élelmiszereket
rejtett. A bázison hatalmas élelmiszerkészlet állt
rendelkezésükre, de túlságosan unalmas és ízetlen ételek voltak
ahhoz, hogy csak azokkal vészeljék át a bent töltött időt.
Szerencsére Pel felfedezett egy boltot egy szomszédos
kerületben, ami tradicionális emberi ételeket is árusított.
Minden harmadik napon felszállt az egysínű vasútra és akkora
mennyiségű ellátmányt vásárolt, amivel jóltápláltan és
boldogan tarthatta az embereit. Nem volt olcsó mulatság, de a
Cerberus állta a költségeket. Az emberek emberi ételt
érdemeltek, nem pedig valami idegenek által előállított
kotyvalékot.

145
 Semmi gondot nem jelentett volna, ha megosztja Golóval
ezt az információt, de Pel meg akarta őrizni eddigi
ellentmondásos viszonyukat. Csak az előnyére válhatott, ha
Golo nem tudta, hányadán is állnak.
—Egy ajánlatot emlegettél – kezdte.
Golo láthatóan idegesen körbenézett.
—Ne itt. Beszéljük meg valami csendesebb helyen.
—Mit szólsz a bűnbarlanghoz, ahova a múltkor vittél? A
Szerencse Barlang?
A quarián a fejét csóválta.
—Abban a kerületben épp a tulajdonjogok felett megy a vita.
A batáriaiak megpróbálják kiszorítani a volusokat. Nekem túl
sok most ott a lövöldözés meg a bombázás.
Hogy a jó büdös kurva életbe – gondolta Pel. — Az erőszak
elkerülhetetlen velejárója annak, ha különböző fajok
megpróbálkoznak az együttéléssel – szavalta a Cerberus egyik
alaptételét. Ha a Szövetség fel tudta volna ezt fogni, soha nem
lett volna szükségünk valaki olyanra, mint a Titokzatos Ember.
—Nagyon csábító lehetőségről van szó – bizonygatta Golo.
– Biztos vagyok abban, hogy érdekelni fog, amint meghallod a
részleteket.
Pel összefonta a mellkasán húsos karjait és várakozón
pillantott a quariánra.
—A Gyűjtőkkel kapcsolatos – suttogta Golo közelebb
hajolva.
Hosszú szünet után Pel felsóhajtott és a raktár ajtaja felé
fordult.
—Rendben. Menjünk be.

146
 TIZENHÁROM

— Az engedély a négyes hangárba történő landolásra megadva.

Vége.
Grissom kismértékben megváltoztatta a röppályáját a
forgalomellenőrző torony utasításainak megfelelően, hogy
hajójával a Grissom Akadémia külső dokkoló hangárjaihoz
tudjon kapcsolódni. A közepes méretű utas- szállító, amit most
vezetett, sokkal kisebb és puritánabb volt, mint a vállalati hajó,
amit normális körülmények között vett igénybe a
látogatásaikor, de a mostani körülmények nehezen voltak
normálisnak nevezhetők.
Erre az útra egyedül vállalkozott, egy dühös apa látszatát
akarta kelteni, aki a nagybeteg gyermekéhez rohan. Nem volt
nehéz eljátszania a szerepet, figyelembe véve, hogyan érzett
Gillian iránt. Valóban aggódott érte, de attól függően, hogy
Jiro mennyit mondott el nekik eddig, meglehet, hogy ez mit
sem számít már.
Türelmetlenül várta, hogy a transzfer ajtaja csatlakozzon a
dokkolóplatformhoz, majd átsietett a nagy, üvegfalú
váróterembe. Rajta kívül senki sem várt átvilágításra. A két
szövetségi őr egyike kezével jelezte, hogy jöjjön közelebb.
Láthatta, hogy Dr. Sanders és a Felemelkedés-projekt
biztonsági főnöke az átlátszó, golyóálló fal túloldalán vár rá.
— Fáradjon be, Mr. Grayson – mondta az egyik őr kedves
hangon. Ez alkalommal nem kellett átesnie még a felületes

147
vizsgálatokon sem.
Grayson úgy döntött, ezt jó előjelnek veszi.

—Biztos vagy abban, hogy elég jól vagy ehhez? – súgta Kahlee
Hendelnek, mialatt Grayson átvágott a biztonsági átvizsgáló
szobán. – Még mindig úgy tűnik, hogy nem állsz biztosan a
lábadon.
— Jól vagyok – suttogta a férfi. – Emellett pedig látni
akarom, hogyan reagál, mikor elmeséljük neki, mit tudtunk
meg.
Kahlee valami olyasmit szeretett volna mondani neki, mint:
Nem gondolhatod komolyan azt, hogy Graysont nem érdekli,
ha a lányát megpróbálják megölni! De Grayson mostanra átért
a biztonságiakon és meghallhatta volna, így hát csukva tartotta
a száját és abban reménykedett, hogy Hendel megfelelő
udvariassággal fogja kezelni a férfit.
— Mr. Grayson – biccentett Hendel kurtán.
— Hol van Gillian? – sürgette. – Látni akarom a lányomat.
Nem meglepő módon a lány apja sokkal rosszabbul nézett
ki, mint a legutóbbi találkozásukkor. Most nem öltönyt, hanem
farmert és rövid ujjú inget viselt, amely szabadon hagyta
vékony, inas karjait. Többnapos borostája volt, kétségbeesés
bujkált a tekintetében és ideges hangulat lengte körül... ami
nem volt meglepő, figyelembe véve a történteket.
— Természetesen – mondta Kahlee gyorsan, mielőtt Hendel
bármi mást ajánlhatott volna. Nem akarta Graysont az
előtérben várakoztatni. Lesz elég idejük megbeszélni a
dolgokat később, miután a férfi már találkozott a lányával.
Hendel egy bosszús pillantást vetett rá, de csak annyit
mondott: – Kövessen.
Egy szót sem szóltak, amíg el nem érték a gyengélkedőt, de
Kahlee látta, hogy Hendel nyakán ugráltak az izmok, ahogy
megfeszítette és elernyesztette az állkapcsát.
A terem ajtajában Grayson megtorpant. Egyik kezét lassan

148
a szája elé emelte, mikor meglátta az ágyban fekvő, legalább
egy tucat gépre rákötött kislányát.
—Ó, Gigi – suttogta. A hangját átható fájdalom
összeszorította Kahlee szívét.
—Mire kellenek ezek a gépek? – kérdezte egy másodperccel
később remegő hangon.
—Csak megfigyelésre – magyarázta Kahlee. Remélte, hogy
mondandójából kihallatszik a nyugalom és az optimizmus.
Grayson belépett a kórterembe. Lassan mozgott, mintha víz
alatt járna. Letérdelt a lány ágya mellett és egyik kezével a
lánya felé nyúlt, de nem a fejére tette, hanem az ágyneműre,
közvetlenül a válla mellé.
—Ó, Gigi... mit tettek veled? – motyogta.
Hangja hallatán Gillian kinyitotta a szemét és felé fordította
a fejét.
Hendel és Kahlee távolabb álltak meg, hogy kettesben
lehessen a lányával.
—Hallottam, mi történt – mondta. – Annyira megijedtem.
—Minden rendben – biztosította a lány az apját, miközben
megpaskolta a kezét. – Már jól vagyok.
Nehéz lett volna megmondani, hogy a szobában lévő
felnőttek közül melyik lepődött meg jobban a közvetlen
gesztus láttán. A hosszú évek alatt, mióta Gillian a Grissom
Akadémián tanult, Kahlee még sosem látta, hogy valódi fizikai
kontaktust kezdeményezett volna egy másik emberrel. Úgy
tűnt, Gillian nem vette észre a reakciójukat. Kezét visszaejtette
maga mellé az ágyra és becsukta a szemét.
—Fáradt vagyok – suttogta. – Aludni szeretnék.
Pár pillanattal később már csendesen hortyogott. Grayson
még pár hosszú másodpercig nézte őt, mielőtt felállt volna az
ágy mellől és a szobában lévők felé fordult volna. Kínos csend
telepedett rájuk.
Kahlee törte meg.
—Az orvosok szerint teljesen fel fog épülni. Csak

149
megfigyelés céljából szeretnék itt tartani pár napig. Az állapota
miatt.
—Azt mondja, Dr. Toshiwa tette ezt vele? – Grayson arca
felderült, amikor Gillian megérintette a kezét. Most viszont
durva, rosszul leplezett harag látszódott rajta.
Kahlee az ajtó felé biccentett a fejével, azt jelezve, hogy
folytathatnák a beszélgetést a kórtermen kívül is, hogy ne
zavarják az alvó kislányt. A két férfi elértette a célzást és
mindhárman elhagyták a szobát. A folyosón hallótávolságon
kívülre érve megálltak. Kahlee-nek feltűnt, hogy Grayson és
Hendel is megtorpant, mielőtt befordulhattak volna a sarkon,
aminek túloldaláról már nem lehetett volna rálátni a
kórteremre.
—Jiro nem megengedett kísérleteket végzett rajta –
magyarázta Hendel, újra felvéve a gondolat fonalát. – Jelenleg
őrizetben van.
Grayson aprót bólintott.
—Helyes.
—A Cerberus nevezetű csoportnak dolgozott – bökte ki
hirtelen Hendel. Kahlee látta, hogy valamiféle reakciót próbál
kicsikarni az apából.
—Cerberus? – kérdezte Grayson kíváncsi hangon, fejét
lassan félrebillentve.
—Radikális prohumán terrorista szervezet – válaszolta
Hendel. – Jól ellátott szervezetről van szó. Jiro az egyik
ügynökük volt. Úgy gondoljuk, azért épült be a Felemelkedés-
projektbe, hogy közelebb kerüljön Gillianhez.
—Sosem hallottam róluk. Egyedül dolgozott?
Hendel a válasz előtt hezitált, és Kahlee attól tartott, a
biztonsági főnök valamiféle játékba akar kezdeni Graysonnal.
Legnagyobb örömére, mikor a férfi megszólalt, teljes
őszinteséggel válaszolt.
— Még nem tudjuk. A kihallgatás időigényes feladat.
Lépésről lépésre adja fel. Lehet, hogy azt hiszi, rövidebb

150
börtönbüntetést tud kieszközölni magának, ha most visszatart
némi információt.
— Kínzással kéne próbálkozni a kihallgatás helyett.
Grayson nyugodt és kimért maradt, de nem lehetett nem
észrevenni a hangjából sugárzó haragot – egy gyermekét féltő
apa dühét.
— A Szövetség nem így intézi az ügyeit – mondta Kahlee.
— Belátható időn belül meg fogjuk kapni a minket érdeklő
válaszokat – tette hozzá Hendel, de Kahlee nem volt biztos
abban, hogy megnyugtatni akarja-e ezzel az aggódó szülőt,
vagy fenyegetni.
Grayson egyik kezével a borostáját simogatva elkezdett a
folyosón előre-hátra ingázva toporogni.
— Tehát az eddigi információik alapján akár több Cerberus-
ügynök is dolgozhat a létesítményben.
— Ez nem valószínű – nyugtatta meg Hendel. – A
Szövetségnél töltött évek alatt találkoztam már párszor a
Cerberussal. Megtudtam egy-két dolgot a módszereikről. A
beépített ügynökeik egyedül dolgoznak.
— De nem tudja biztosan – erőltette Grayson, közvetlenül
Hendel elé lépve. – Dr. Toshiwa évek óta dolgozott itt, és
magának fogalma sem volt arról, hogy velük van.
A biztonsági főnök nem válaszolt, csak kényelmetlenül
hátrébb lépett.
— Bárki dolgozhat nekik. Egy másik kutató. Egy tanár. Az
egyik nővér. Még maga is!
Mondanivalója megerősítéseként ujja hegyét Hendel férfias
állára szegezte. A nála nagyobb férfi megremegett, de féket
tett a nyelvére. Kahlee előrelépett és ráfogott Grayson
csuklójára, lassan lenyomva a férfi kezét.
— Hendel mentette meg Gillian életét – emlékeztette.
Az apa bosszúsan lehajtotta fejét.
—Elfeledkeztem róla. Bocsásson meg.
Mikor újra felnézett, kezet nyújtott Hendelnek.

151
 —Köszönöm, Mitra Főnök. – Hendel nem mondott semmit,
de kezet rázott vele.
—Nagyra értékelem azt, amit Gillianért tettek – mondta
nekik Grayson az eddiginél sokkal üzletiesebb hangnemben. –
Nemcsak azt, amit most tettek, hanem mindent, amit itt az
akadémián töltött évei során kapott önöktől. És hálás vagyok,
hogy lehetősége volt bekerülni a Felemelkedés-projektbe. De
ezek után nem hagyhatom őt itt. Magammal kell vinnem. Ez az
egyetlen módja annak, hogy megbizonyosodjak arról,
biztonságban van.
Kahlee bólintott.
—Sajnáljuk, hogy elveszítjük őt, de megértjük a döntését,
Mr. Grayson. Keresünk önnek egy megfelelő szobát itt az
állomáson, amíg a lánya elég jól lesz az utazáshoz.
—Azt hiszem, nem értett meg – rázta meg a fejét Grayson. –
Elmegyek. Most. És magammal viszem a lányomat.
—E... elnézést – válaszolt Kahlee meglepetten. – De ez
jelenleg egyszerűen lehetetlen. Orvosi felügyeletre van
szüksége, amíg rá nem jövünk...
—Azt mondta, fizikailag semmi problémája – ellenkezett
Grayson, félbeszakítva a nő mondatát.
—A megpróbáltatások, amiken keresztülment,
legyengítették – vágott vissza Hendel emelkedő hangnemben.
— A biotikoknak szerfelett nagy kalóriabevitelre van
szükségük, hogy...
—Van étel a hajómon.
—Az állapota miatt speciálisan kialakított diétára van
szüksége.
—Inkább hagyom, hogy kimaradjon az étrendjéből egy-két
megfelelően tápláló hozzávaló, mint hogy itt hagyjam őt
magukkal! – üvöltötte Grayson a haragtól fuldokolva. – Valaki
megpróbálta megölni!
Kahlee felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa a beszélgetést,
mielőtt még Hendel válaszolhatott volna. – Biztosíthatjuk önt

152
arról, hogy folyamatosan egy őr fog állni az ajtaja előtt –
nyugtatta meg Graysont.
— És mi van akkor, ha az az őr is ennek a
Cerberuscsoportnak dolgozik? – vágott vissza. – Mi van
azokkal a nővérekkel, akik az eredményeket ellenőrzik? Vagy
azokkal az emberekkel, akik az ételt hozzák? Ne mondják
nekem, hogy biztonságban lesz itt!
— Sehol sem lenne biztonságban! – vágott vissza Hendel. –
Van bármi fogalma arról, hogy kikkel van dolga? A
Cerberusnak valószínűleg minden emberi világon és kolónián
vannak ügynökei. Tele van a kormány és a hadsereg az
embereikkel! Ha elviszi őt innen, meg fogják találni magát!
— A francba, Hendel! – kiáltotta Kahlee, és erősen oldalba
ütötte a férfit, hogy elhallgattassa. A biztonsági főnök
mérgesen nézett le rá, de mikor meglátta a nő dühös
arckifejezését, elhallgatott.
— Miért nem megy vissza és mondja meg Gilliannek, hogy
elmennek – ajánlotta Graysonnak. – Mi pedig keresünk
valakit, aki leszedi őt a gépekről.
— Köszönöm – válaszolt Grayson és aprót biccentett. Aztán
hátat fordított nekik és visszasétált Gillian kórtermébe.
Kahlee megvárta, amíg az ajtó becsukódik mögötte, mielőtt
Hendelhez fordult volna.
— Mi a franc bajod van? – kérdezte. – Tényleg azt hitted,
hogy meg tudod ijeszteni annyira, hogy itt hagyja Gilliant?
— Félnie kéne – válaszolta a biztonsági főnök. – A Cerberus
veszélyes. Nem kéne hagynod, hogy elmenjenek.
— Nincs más választásunk – mondta Kahlee. – Gilliant nem
rabként tartjuk itt. Ha az apja el akarja vinni, nem állíthatjuk
meg.
— Akkor húzd az időt – javasolta. – Legalább addig, amíg
sikerül többet megtudnunk Jirótól.
— És mégis mennyi idő kell majd ehhez? – kérdezte
hitetlenkedve. – Egy óra? Egy nap?

153
 — Nem az a kis púnk hozta meg a döntéseket – mondta
Hendel. – Itt kell tartanunk Graysont, amíg meg nem tudjuk,
kitől kapta Jiro az utasításokat.
— Te tényleg azt hiszed, hogy ő is benne van? – kérdezte
Kahlee hitetlenkedve.
— Rossz érzés fog el a közelében – mondta a biztonsági
főnök. – Valami nincs rendben azzal a fickóval. És még ha
nem is a Cerberusnak dolgozik, még mindig drogfüggő! Nem
adom át neki Gilliant harc nélkül!
Kahlee elég jól ismerte ahhoz Hendelt, hogy tudja, nem
fogja feladni. Azt is tudta, hogy Grayson aggódik a lánya
életéért és nem fog bedőlni Hendel provokációjának. Ha nem
csinál valamit, nagy baj fog történni. Ötletek százai peregtek le
a szeme előtt, mialatt megpróbált megoldást találni erre a
helyzetre.
Végszóra meglátta Graysont és Gilliant – aki még mindig a
kórházi köntösét viselte, ahogy elhagyják a kórtermet. Hendel
is meglátta őket és feléjük vette az irányt.
Ez volt az a pillanat, mikor Kahlee-nek támadt egy őrült
ötlete.

Grayson szíve a torkában dobogott, amíg a kórteremben a

nővért várta, akinek le kellett volna kötnie Gilliant az őt
megfigyelés alatt tartó gépekről. Mostanáig jól játszotta a
szerepét, de tudta, hogy már nincs hátra túl sok idő addig, amíg
a Szövetség kihallgatótisztjei kiszedik Jiróból az összekötője
nevét. Addigra pedig már messze akart lenni az állomástól.
Idegesen toporgott Gillian ágyának lábánál.
Nem jön a nővér. A biztonsági főnök pikkel rád. Le akar
lassítani. Kifutsz az időből.
Hirtelen megfordult, abbahagyta a toporgást és gyors
léptekkel Gillian ágyának fejéhez sietett, hogy a lány feje fölé
hajolva a fülébe suttoghassa:
— Gyerünk, Gigi. Ébredj, szívem. Ideje indulnunk.

154
 A lány a hátára fordult és felült, tekintete homályos volt,
még félig aludt.
— Hová megyünk?
Az apja nem válaszolt, hanem a gépek felé fordította a fejét.
Mindegyik elég egyszerűnek tűnt.
— Sietnünk kell, Gigi – mondta újra a lánya felé fordulva. –
Ki kell húznom a gépeket.
A kislány összezavarodott, az arcára kiülő aggodalom az
apjáét tükrözte, de bólintott. Csak egy percbe tellett lekötni őt
a gépekről: csak le kellett vennie egy pár elektródát, ami a
fejére volt ragasztva, egy a csuklójára és egy a hasára pántolt
monitort. A lány arca minden alkalommal önkéntelen
grimaszra húzódott, mikor az apja hozzáért. Úgy tűnt, réges-
régen volt az a pillanat, mikor önként megérintette Grayson
kezét.
— Kész is vagyunk – mondta, mikor végzett.
Tekintetével kétségbeesetten újra és újra végigpásztázta a
szobát, míg rá nem lelt a sarokban lévő szandálra. Felkapta
őket és az ágy mellé tette a földre.
— Vedd fel gyorsan a cipődet.
Gillian azt tette, amire utasították, és pár pillanattal később
már mindketten a folyosón voltak. Nem tettek meg többet tíz
lépésnél, mikor Grayson vállán súlyos kéz landolt elég erővel
ahhoz, hogy összerezzenjen alatta.
Megpördült a tengelye körül és nem volt teljesen meglepve,
mikor meglátta, hogy Hendel volt az, aki megállította. Kahlee
a magas biztonsági főnök mögött állt, úgy tűnt,
összezavarodott és bizonytalan.
— Meg kellett volna várnia a nővért – monda Hendel
mérgesen.
Grayson lerázta magáról a férfi kezét.
— Minden itt töltött perc veszélyt jelent Gillianre.
Meguntam a várakozást.
— Hova akar menni? – kérdezte Hendel. – Mit gondol, hol

155
van az a hely, ahol a Cerberus nem fog rátalálni?
— Ismerek valakit a Terminus Rendszerben – válaszolta
gyorsan, tudván, hogy mondania kell valamit. – Valakit,
akiben bízom.
— Kit? A dílerét?
Grayson válasz helyett hátat fordított. Hendel újra
megragadta és megperdítette, aztán az ingénél fogva a falhoz
szorította. Odaszögezve Grayson látta, hogy Gillian őszinte
rémületei a szemében nézi végig a jelenetet.
— Várj! – állt kettőjük közé Kahlee. – Mi lenne, ha
magukkal mennénk?
Mindkét férfi úgy nézett rá, mintha őrültet látna.
— Maga el akarja vinni innen Gilliant – mondta gyorsan
Graysonnak. – Mi lenne, ha elkísérnénk? Én ellenőrizhetném
Gillian implantjait, Hendelnek pedig komoly orvosi gyakorlata
van.
Egyik férfi sem válaszolt, de Hendel elengedte Grayson
ingét és tett egy lépést hátra.
— Ha tényleg el akar bújni egy terroristaszervezet elől, nagy
szüksége lesz a segítségre – tette hozzá Kahlee.
— Honnan tudhatnám, hogy bízhatok magukban? – kérdezte
Grayson gyanakvón.
— Hendel egyszer már megmentette Gillian életét –
emlékeztette Kahlee. – Velem kapcsolatban pedig az
ösztöneire kell bíznia magát.
Grayson bólintott, a váratlan helyzetet végiggondolva. Nem
ez volt az ideális szituáció, de minden az állomáson töltött
másodperc közelebb vitte őt a lebukáshoz. Most csak el kellett
tűnnie az akadémiáról, ráért később foglalkozni ezzel a
kettővel.
Most azonban hiteles alakításra volt szükség.
— Értik, hogy ez mit jelent, ugye? Valószínűleg mindketten
elveszítik az állásukat?
Kahlee elkapta Hendel pillantását, majd visszafordult

156
Graysonhoz és ünnepélyesen bólintott.
— Rendben. Mindketten velem jöhetnek – mondta. – De
most azonnal indulnunk kell, és nem mondom meg senkinek,
hova megyünk. Ha vannak még Cerberus-ügynökök az
akadémián, nem akarok nekik esélyt adni arra, hogy
kövessenek minket.
— Részemről rendben – egyezett bele Kahlee, majd
Hendelhez fordult. – Benne vagy?
Egy pillanatig hezitált, mielőtt válaszolt volna.
— Ha csak így vigyázhatok Gillianre és rád, akkor azt
hiszem, nincs választásom. – Elkapta Grayson pillantását. –
Benne vagyok.
Grayson lehajolt Gillianhez, hogy a szemük azonos
magasságba kerüljön. A kislány még mindig rémültnek tűnt.
— Minden rendben, Gigi – mondta halkan. – Már senki nem
mérges. Most mi mind elmegyünk egy kis kirándulásra,
rendben?
Pár másodpercbe beletelt, mire Gillian agya feldolgozta a
helyzetet, aztán a félelem helyét átvette a mindennapi,
megszokott közömbös arckifejezés. Bólintott.
Négyesben végigmentek a kórházon, majd végig a folyosón
a landolóhangárokig. Öt perccel később a biztonságiaknál
jártak. Leszámítva pár a szolgálatban lévő őröktől kapott
gyanakvó pillantást, Hendel pár gyors utasításának
köszönhetően gond nélkül átjutottak. Tíz perccel később pedig
a hajó fedélzetén voltak és távolodtak az űrállomástól.
Grayson ült a volánnál, Hendel, Kahlee és Gillian pedig a hajó
végében, az utasülésekbe szíjazva utazott.
Nála volt Gillian és egyre távolodott az akadémiától, és
amint elérik a fénysebességet, nem lesz senki, aki a nyomukra
bukkanhatna. Persze még ki kellett találnia, mit fog kezdeni a
két nem várt potyautassal, de már dolgozott a terven.
A fizikai konfrontációt kizárta. Nemcsak, hogy a biztonsági
főnök nagyobb volt nála, de biotik volt, pisztollyal az oldalán,

157
és az általa tanulmányozott személyi akták alapján Mitra és
Sanders is nagy gyakorlattal rendelkezett a szemtől szembeni
harc terén.
Ha nem lettél volna félig készen, mikor elindultál erre az
utazásra, akkor talán lettél volna olyan okos, hogy tegyél egy
fegyvert ide a pilótafülkébe.
Nem volt semmije, amivel bedrogozhatta volna őket, de
még ha lett is volna, kételkedett abban, hogy Hendel akár csak
egy pillanatra is olyan elővigyázatlan lett volna, hogy egyen
vagy igyon olyan ételből, amibe belecsempészhettek valamit.
Szerencsére Graysonnak nem kellett egyedül csinálnia a
dolgokat. Bepötyögött egy rövid, kódolt üzenetet, mielőtt az
Omega felé vették volna az irányt.
Lássuk, hogyan birkózik meg Hendel Pellel és a bandájával
— gondolta, miközben a hajó elérte a fénysebességet és a
tompított gyorsulás gyengéden a székébe nyomta.
Csak ezek után engedett meg magának egy hosszú, lassú,
megkönnyebbült sóhajt.

158
 TIZENNÉGY

Hat standard héttel ezelőtt Lemm’Shal nar Tesleya sok másik

fiatal és naiv quariánhoz hasonlóan arra lett kiválasztva, hogy
Zarándoklata során az Omegára látogasson. Ostobán
romantikus elképzelései voltak arról, milyen lehet az élet a
rideg Migráns Flottán kívül, ezért elbűvölte az egymáshoz
ilyen közelségben élő, törvények és kormányzatok megkötései
nélkül élő millió különböző fajú és kultúrájú lény gondolata.
Minden sarkon kalandot és izgalmat várt, és persze a
szabadságot, hogy bármit megtehet.
Nem telt neki sok időbe, hogy felismerje a nyers valóságot:
az Omega a romlottság és az erőszak pöcegödre. Értelmetlen,
véletlenszerű halál ólálkodott minden árnyékban és sikátorban.
Az állomás menedékül szolgált a rabszolga-kereskedőknek;
saját szemével látott síró férfiakat, nőket és gyermekeket,
akiket mint tárgyakat adtak és vettek. Nagyjából egy héttel
később már megértette, hogy az Omega úgynevezett
szabadsága nem volt más, mint a világ perverziója. Törvények
és kormányzat nélkül az erő diktálta a törvényt; az erős
diadalmaskodott és a gyenge rettenetesen szenvedett. Ám
senki nem marad örökké erős, még ő is tudta, hogy akik most a
csúcson vannak, egy napon letaszíttatnak.
Azt is megtanulta, hogy az Omega bennszülöttjei állandó
félelemben élnek, a düh köpönyegét húzták magukra és
gyűlölték nem beteríteni vele a többieket is. Az önzőség és

159
kapzsiság által vezetett életük brutális, rövid és szánalmas volt.
Szánta őket nyomorúságos életükért és hálát adott az őseinek a
népében élő erős összetartás megteremtéséért. így hát maga
mögött hagyta az Omegát és folytatta utazását a Terminus
Rendszerben lévő fél tucat világ egyikére.
Rájött, hogy a nagyrabecsülés, amit immár a quarián
közösség, az önzetlenség és a nagyobb jóért hozott áldozatok
iránt érzett, volt a Zarándoklat célja. Sokan gyermekként,
tapasztalatlanul, lázadókként hagyták el a Migráns Flottát.
Miután szembesültek más társadalmak életével, a legtöbben
felnőttként tértek vissza: bölcsebbek voltak és készen álltak
arra, hogy fenntartsák a quarián társadalom nagy becsben
tartott eszméit. Természetesen mindig voltak páran, akik úgy
döntöttek, nem térnek vissza, feláldozva a hajóhad
kollektivizmusát az egyedüli, magányos élet
megpróbáltatásaiért és szenvedéséért.
Lemm nem akart egy lenni ezek közül, de még nem térhetett
vissza a Flottához. Mert bár megtanult egy fontos leckét, a
Zarándoklata még nem ért véget. Ahhoz, hogy visszatérhessen,
találnia kellett valamit, ami jelentős értéket képvisel a quarián
közösség számára, majd átnyújtani azt az egyik hajó
kapitányának. Amennyiben elfogadják az ajándékát, elveszíti a
nar Tesleya nevet és megkapja az új kapitánya vezette hajó
nevét utónévként.
Ezért tért vissza az Omegára annak ellenére, hogy mekkora
megvetést érzett a hely iránt. Ezért rótta itt az utcákat egy
quarián után kutatva, akit Golónak hívtak.
Ez a név nagyon rosszul csengett a Migráns Flotta berkein
belül. Azoktól eltérően, akik saját elhatározásukból hagyták el
a flottát, vagy nem tértek vissza a Zarándoklatukról, Golót az
Admiralitás száműzte. Saját népe által árulónak bélyegezve,
Golo arra a bolygóra távozott, ami a lehető legnagyobb
mértékben viccet űzött abból, amiben a quariánok hittek és
amiért kiálltak. Valahogy sikerült nemcsak hogy túlélnie a

160
száműzetést, de még profitált is belőle, bár Lemm elméjében
ez csak megerősítette a száműzetés szükségességét. Csak az
maradhatott életben az Omega hitvány, rongyos társadalmán
belül, aki kegyetlen, könyörtelen és teljességgel
megbízhatatlan volt.
Lemm kevés csomaggal utazott. Egy sima páncélozott
enviro-ruhát viselt, standard kinetikus pajzsokkal megerősítve,
és a készleteit tartalmazó hátizsák lógott a vállán. A
legbecsesebb tulajdona – az ajándék, melyet a Tesleya
kapitányától kapott, mielőtt megkezdte volna a Zarándoklatát
– a sörétes puskája volt: egy turiánok által előállított Armax
Arsenal típusú nagy kaliberű fegyver, korszerűsített, automata
célzórendszerrel és csökkentett visszarúgással.
Azonban nem a shotgunja volt az egyetlen fegyvere. A
hajóhad elhagyása előtt minden quarián átesett egy szigorú,
hat hónapig tartó programon, amely felkészítette őket azokra a
hetekre, talán évekre, amelyeket az otthonuktól távol át kell
vészelniük a beavatási szertartásuk keretein belül. A változatos
tananyag magába foglalta a fegyverhasználat és pusztakezes
harc elsajátítását; az ismert fajok történelmét, biológiáját és
kultúráját; elsősegély-nyújtási ismereteket; alapvető navigátor-
és pilótakiképzést a legelterjedtebb űrhajókra; és speciális
technológiai kiképzést a dekódolás, elektronika és számítógép-
hekkelés területén.
Minden, a Flotta biztonságát maga mögött hagyó quarián
jól fel volt készülve az esetleges veszélyekre, amelyekkel
találkozhat. Ami viszont ennél is fontosabb volt, megtanulták
azt is, hogy a veszély elhárításának legjobb módja, ha eleve
kerülik az azzal járó helyzeteket, így hát, mikor Lemmtől pár
saroknyira fegyverropogás hangja hangzott fel, a fiatal quarián
első cselekedeteként előhúzta a shotgunját és fedezéket
keresett magának.
Egy elhagyottnak remélt ház sötét kapualjában görnyedve
visszagondolt arra az alkalomra, mikor utoljára ezen a világon

161
járt. Az Omega utcáin hömpölygött a tömeg, a rablások,
erőszakos cselekedetek és még a gyilkosságok is
mindennaposnak számítottak. Ebben a kerületben – ahol két
ellenséges csoport véres harcok által próbálta megkaparintani
az utcák feletti uralmat – az utcák mégis szó szerint üresek
voltak. Alig egy maréknyi embert látott, akik egyik épületből a
másikba siettek. Fejüket válluk közé húzva, görnyedten
futottak végig az utcán, és remélték, hogy nem keltették fel
senki figyelmét.
Teljességgel érthető volt a hozzáállásuk. Magát Lemmet
már kétszer lőtték meg az épületek felsőbb emeletein bujkáló
orvlövészek. Az első golyó célját tévesztette és a lába mellett
csapódott be a földbe. A második lövedék viszont lyukat ütött
volna a koponyájába, ha nem lettek volna kinetikus pajzsok a
páncélzatán. Lemm mindkét alkalommal ugyanúgy reagált a
történtekre – bevetette magát a legközelebbi sarok mögé és
elmenekült a helyszínről. Új útvonalat keresett a céljához.
Visszarohanni az Omega nyüzsgő, zavaros utcáira jó mód
volt arra, hogy az ember elvesszen; túl könnyű volt véletlenül
a rossz mellékutcába befordulni és örökre ott is maradni.
Szerencsére Lemmnek, mint a legtöbb quariánnak, kitűnő
irányérzéke volt. Az évszázadok során kusza összevisszasággá
alakult város nagyon hasonló volt az otthonához. A Migráns
Flottának több hajója is kitekert labirintussá nőtte ki magát,
ahol minden centiméternyi hely hasznosításra került. A falak
belső felét gyakran használták hosszabb- rövidebb folyosók
kialakítására, és mindent az otthon fellelhető alapanyagokból
készítettek.
A fegyverropogás folytatódott, de – Lemm
megkönnyebbülésére – egyre távolabbinak tűnt, ahogy az
összecsapás árja a túlsó irányban lévő házak és utcák felé
hömpölygött. Fegyverét még mindig a kezében tartva,
óvatosan előbújt a fedezékéből. Pár perccel később
megérkezett a céljához.

162
 A Szerencse Barlang bejárata számos összecsapást túlélt
már. Az ajtó feletti tábla szélén égésnyomok éktelenkedtek, és
furcsa szögben lógott, mintha valaki sietve akasztotta volna
vissza, miután lelőtték vagy lerobbantották a helyéről. A
sorozatlövésektől megszaggatott edzett acél ajtó félig nyitott
állapotban beragadt. Valószínűleg ugyanaz a robbanás
görbítette el, mint amelyik megrongálta a táblát. Félig nyitva,
félig csukva ragadt be, ennek köszönhetően nem lehetett
könnyedén használni.
A quarián lecsúsztatta válláról a hátizsákot, hagyva, hogy a
bejárat mellett a földre essen. Mély lélegzetet vett, a fegyverét
még mindig a vállához szorította és oldalazva becsusszant az
ajtónyíláson. Odabent öt batáriai foglalt helyet: egy a bárpult
mögött, a többiek egy asztal körül ülve kártyáztak. Észrevette,
hogy mindannyiuknál fegyver van; a hátsó falra valaki
felszegezte egy krogan és egy volus fejét. Frissnek tűntek.
Az összes batáriai megfordult, hogy megnézhessék őt
maguknak, de egyikük sem nyúlt a fegyveréért. A shotgunt
könnyedén az egyik kezébe véve keresztülvágott a termen a
pult felé, próbálva figyelmen kívül hagyni a minden
mozdulatát követő szempárokat.
—Olthart, a tulajt keresem.
A pultos kegyetlen vigyorra húzta a száját és a falon lévő
képek felé biccentett.
—Új vezetőségünk van. – A Lemm mögött ülő batáriaiak
hangosan nevettek.
—Meg kell találnom egy Golo nevű quariánt – mondta
Lemm nyugodt hangon, látszólag fel sem véve a rémisztő
viccet. A kezében lévő shotgunt a bárpultra fektette, ujjait
könnyedén a markolaton pihentette, alig pár centire a
ravasztól.
Mikor legutóbb az Omegán járt, észrevette, hogy a rideg
fellépés és a megingathatatlan önbizalom láttán az emberek
kétszer is meggondolják, mielőtt erőszakhoz folyamodnának.

163
Persze ez sem vált be minden alkalommal, de ezért hozta
magával a shotgunt.
—Golo nem jön ide többet.
—Kapsz kétszáz kreditet, ha elmondod, hol találom –
ajánlotta.
A batáriai a megvetés jeleként jobbra billentette a fejét. A
felső két szeme lassan lecsukódott, majd újra felnyílt, míg az
alsó kettővel továbbra is a jövevényt nézte.
—Fiatalnak tűnsz – jegyezte meg a batáriai. – Azért akarod
megtalálni Golót, hogy segítsen neked a Zarándoklatodban?
Lemm nem válaszolt a kérdésre. Minden edzés és
felkészülés ellenére a Zarándoklatukat töltő quariánokat a
többi faj képviselői tapasztalatlannak vagy sebezhetőnek
tartották. Nem engedhette meg magának, hogy gyengének
tűnjön.
—Akarod a krediteket vagy nem?
—Mit szólnál, ha ahelyett, hogy megmondanánk neked, hol
van Golo, egyszerűen csak elvennénk a kreditjeidet meg a
csinos kis fegyveredet és a fejedet meg felszögeznénk a falra
Olthar és a kiskutyája mellé?
Nevetés harsant a háta mögött és széklábak csúsztak a
padlón, ahogy a batáriaiak felálltak az asztal mellől. Lemm
meg sem próbált megmozdulni; egy fikarcnyi esélye sem volt,
hogy túléljen egy összecsapást itt a bárban. Egyik batáriai sem
viselt páncélt, de mégiscsak öten voltak egy ellen. A kinetikus
pajzsai talán pár percig életben tartják, de golyózápornak
kitéve még azelőtt lemerülnének, hogy akár az ajtóig
visszajutna. Okosnak kellett lennie, ha egy darabban ki akart
innen jutni.
Szerencséjére a batáriaiaknak ok kellett a gyilkoláshoz.
Természetüknél fogva zsoldosok voltak, nem pedig harcosok.
Ha ez egy kroganokkal tömött terem lett volna, már abban a
pillanatban halott lett volna az ifjú quarián, amikor belépett.
— Megölhettek – ismerte el, egyenesen a batáriai pultos

164
alsó, nem pislogó szemeibe nézve, mialatt ujját finoman a
pulton fekvő shotgun ravaszára csúsztatta. – De azt biztosan
állíthatom, hogy legalább egyet közületek magammal fogok
vinni. A döntés a tiétek. Adjátok meg, hol találom Golót, és
csendben elmegyek. Vagy mindenki lövöldözni kezd, és
megtudjuk, túlélsz-e egy közvetlen közelből egyenesen a
fejedbe repített golyót. Mindkét alkalommal nálatok végzi a
kétszáz kredit.
A batáriai mind a négy szemével lepillantott a shotgunra,
majd vissza Lemmre.
— Nézd meg a Carrd kerület piacait – mondta.
Lemm az enviro-ruha egyik külső zsebe felé nyúlt.
Lassan mozgott, nehogy azt higgyék róla, hogy egy rejtett
fegyvert akar előrántani, és két százas kreditet vett elő. A
pultra dobta őket, felvette a shotgunt és lassan elhátrált az
ajtóig, majd kilépett az utcára. Egész idő alatt a batáriaiakon
tartotta a szemét. Ezek után az utcán újra a hátára kapta a
táskáját és abba az irányba indult, ahonnan érkezett.
Amennyiben még működőképes, az egysínű vasút elviszi őt
oda, ahova mennie kell.

Golo nem lepődött meg, amikor a Carrd kerület piacát a

szokásosnál sokkal tömöttebbnek találta. A szomszédos
kerületben folyó batáriai-volus háború miatt az eladók és a
vevők is a szomszédos kerületbe költöztek, amelyet az elcorok
uraltak.
A nagyobb tömeg kényelmetlenséggel járt, de volt még pár
hely, ahová mehetett. A quarián étel ritkaságnak számított az
Omegán. Még akkor is aggódnia kellett a fertőzések miatt,
amikor lehetősége nyílt biztonságos keretek között turián
termékeket fogyasztani – a két faj közös dextro-amino-acid
alapú biológiai felépítéssel rendelkezett. Azok a baktériumok
és vírusok, melyek teljesen ártalmatlanok lettek volna egy
turiánra, halálos veszélyt jelenthettek Golóra és a gyakorlatilag

165
nem létező immunrendszerére.
A flottát elhagyó quariánoknak megvolt a lehetőségük ételt
vinni magukkal: magas tápanyagtartalmú pasztával töltött
tartályok, amelyek tartalmát egy apró, a sisakjuk belsejébe
ragasztott adagolócső segítségével vették magukhoz. A paszta
ízetlen volt, de ennek segítségével akár egy teljes hónapra elég
élelmet magukkal tudtak hordozni egyetlen hátizsákban, és
kapható volt a Terminus Rendszerben és a Fellegvárbeli Űrben
is.
Azonban Golónak, akit száműztek és reményét sem látta
annak, hogy valaha is visszatérhet a Flottába, nem volt ínyére a
gondolat, hogy élete hátralevő részében ne egyen mást, mint
csőből szívott pasztát. Szerencséjére hosszú távú üzletet kötött
egy elcor boltossal, aki rendszeresen hozott neki hamisítatlan
turián ételeket.
Még pár percbe telt, mire keresztülverekedte magát a
tömegen és odaért a bolthoz. Mikor belépett, meglepetten vette
észre, hogy egy másik quarián tartózkodik a helyiségben.
Páncélt viselt az enviro-ruhája felett – Golo szerint ez volt a
lehető legbiztosabb módja annak, hogy az ember nem kívánt
figyelmet keltsen -, és egy igen drága shotgunnak tűnő valami
lógott a hátán. A ruhája és maszkja miatt lehetetlen volt
megtippelni a korát, de Golo azt gyanította, fiatal lehet. Nem
ez lett volna az első alkalom, hogy itt az Omegán összeakad
valakivel a saját fajtájából, aki Zarándoklaton van.
Üdvözlésként biccentett. A másik nem szólalt meg, de
viszonozta a biccentést. Golo folytatta az útját, hogy leadja a
rendelését a pultnál. Amikor megfordult, meglepődve látta,
hogy a másik quarián elment.
Golo különlegesen érzékeny túlélőösztöne riadót fújt. Az ő
fajtája nagyon szociális volt. Ha megláttak egy idegen
világban egy másik quariánt, azonnal beszélgetést
kezdeményeztek, nem pedig eltűntek egyetlen szó nélkül.
—Ezekért visszajövök később – mondta, a kezében lévő

166
élelmiszerekkel teli zacskót a boltosnak nyújtva.
—Hamisítatlan aggodalom: valami baj van? – kérdezte tőle
az elcor mély, monoton hangon a fajok közti közös nyelvet
használva.
—Nem lenne baj, ha a hátsó ajtón mennék ki?
—Őszinte ajánlat: csak nyugodtan, ha ezt szeretnéd.
Golo a bolt hátuljába ment és kicsusszant a vészkijáraton a
sikátorba. Öt lépést sem tett meg, mikor quarián szavakat
hallott közvetlenül a háta mögül.
—Ne mozdulj, vagy szétloccsantom a fejed.
Tudva, hogy az előbb látott shotgun ilyen távolságból szó
szerint lefejezné, Golo mozdulatlanná dermedt.
—Lassan fordulj meg.
Úgy tett, ahogy utasították. Ahogy sejtette, a fiatal quarián a
sikátor közepén állt és a shotgunját egyenesen Golo
mellkasának szegezte.
—Te vagy Golo?
—Nem fognál rám fegyvert, ha valaki más lennék –
válaszolta, mivel nem látott esélyt arra, hogy kihazudja magát
ebből a helyzetből.
—Tudod, miért vagyok itt?
—Nem – válaszolta őszintén. Az elmúlt dekád során több
tucat olyan dolgot tett, amiért egy bosszúra szomjas quarián
nekiindulhatott volna, hogy levadássza őt. Értelmetlen lett
volna megpróbálni kitalálni, hogy melyik miatt jött ez a
bizonyos fiatal fajtájabéli.
—Az Idenna egyik felderítőhajója múlt héten itt az Omegán
kötött üzletet. A Cyniad. Eltűntek. Azt hiszem, te tudod, mi
történt velük.
—Ki vagy te? Az Idenna legénységéhez tartozol? – húzta az
időt Golo, amíg ki nem talál egy tervet.
—A nevem Lemm’Shal nar Tesleya – válaszolta a másik.
Golót nem lepte meg, hogy választ kapott a kérdésére. Még a
flottában is a quariánok mindig magukon viselték az enviro-

167
ruhájukat: még egy réteg védelmet jelentett a hajótest
megsérülése vagy más, a rozoga hajóikon előforduló
katasztrófák esetére. Ennek eredményeként a minden
találkozáskor való bemutatkozás szokása mélyen beléjük
ivódott. Erre számított, így pedig, hogy tudta az ellenfele
nevét, már elindulhatott valamerre.
Nem ismerte a Shal klán nevét, de Lemm a nevében
szereplő nar okán technikailag gyermeknek számított, ami azt
jelentette, hogy nagy valószínűséggel a Zarándoklatát tölti itt.
Továbbá a Tesleya nevezetű hajóról származott és nem az
Idennáról, ami azt jelentette, hogy nem ismeri személyesen a
legénységet. Másodkézből kellett hallania a dologról, biztos a
napokban belefutott egy másik quariánba és ő mesélt neki
róluk.
Golo egy perc alatt előállt egy csinos forgató- könyvvel. Az
utazásai során valaki beszélt neki a Cyniad eltűnéséről. Most
pedig Lemm úgy gondolja, hogy ha rájön, hol van az eltűnt
hajó és személyzete – vagy kideríti, ki végzett velük akkor
átnyújthatja ezt az információt az Idenna kapitányának. Ezért
cserébe befogadnák őt az Idenna legénységének sorai közé, és
a Zarándoklata véget érne.
— Miért hiszed, hogy bármit is tudok a Cyniadról? –
kérdezte, azt remélve, hogy átverheti a fiatal quariánt.
— A Migráns Flotta nem üzletel az Omegával – felelte
Lemm, aki egy pillanatra sem eresztette lejjebb a shotgun
csövét. – Valakinek fel kellett vennie a kapcsolatot a
Cyniaddal. Annak, akinek az ajánlata miatt idejöttek. Csak egy
quarián tudhatta, hogy lehet ezt megtenni, és te vagy az
állomás leghírhedtebb quariánja.
A maszk mögött Golo homlokán ráncok jelentek meg. A
kölyök egyszerűen a megérzései után ment; a vakszerencse
műve volt, hogy végül is igaza lett. Egy pillanatra átfutott az
agyán, hogy letagadja az érintettségét, de aztán rájött, hogy
egyszerűbb mód is van a kiútra.

168
 —Azt hiszem, a hírnevem megelőz – ismerte el. – Én
vettem fel a kapcsolatot a Cyniaddal, de én csak az összekötő
voltam. Az üzlet mögött álló személy igazából egy ember volt.
—Melyik ember?
—Azt mondta, a neve Pel – mondta közönyösen megvonva
a vállát. – Fizetni akart nekem azért, hogy felvegyem a
kapcsolatot a Cyniaddal, és én örömmel fogadtam el a pénzét.
Nem igazán akartam ennél többet tudni.
—Nem aggódtál amiatt, hogy az a fickó felülteti a Cyniad
legénységét? Hogy csapdába csalja őket?
—A Flotta elfordult tőlem. Miért kéne, hogy érdekeljen, mi
történik velük, amíg megkapom a pénzem.
Ez volt a hazugságok legjobb fajtája; szálai közé volt szőve
a kellemetlen igazság fonala is. Őszintén szólva,
érzéketlenségének felvállalásával és beismerésével a közvetlen
érintettség tagadása sokkal hihetőbbé vált.
—Hánynom kell tőled – mondta Lemm. Golo úgy sejtette,
hogy ha a fiatal quariánon nem lett volna sisak, most kiköpött
volna a földre. – Itt helyben meg kéne öljelek!
—Nem tudom, mi történt a Cyniad legénységével – mondta
Golo gyorsan, mielőtt még Lemmen a harag olyan mértékben
elhatalmasodott volna, hogy valóban meghúzza a ravaszt. – De
tudom, hogy deríthetnéd ki – Hezitált, majd hozzátette: – Adj
ötszáz kreditet és elmondom.
Lemm magasabbra emelte a shotgunt, így Golo belátott a
csőbe. Aztán közelebb lépett, amíg a fegyver csövének vége a
másik quarián maszkjához nem nyomódott.
—Mit szólsz ahhoz, hogy elmondod ingyen?
—Pel a Talon kerületben bérel egy raktárat – köpte ki Golo.
Lemm egy fél lépést hátrált, a shotgunt lejjebb engedte.
—Vigyél oda. Most.
—Ne hülyéskedj – csattant fel Golo, azon felbátorodva,
hogy a fegyver már nem egyenesen rá mutatott.
— Mi van, ha vannak őrszemei? Mit gondolsz, mit fognak

169
gondolni, ha meglátnak két quariánt a búvóhelyük felé sétálni?
Ha ezt akarod csinálni, akkor okosnak kell lenned – a hangja
simává vált, mint a kereskedőké. – Elmondhatom neked, hol
van a raktárház, de ez a dolog könnyebbik fele. Fel kell
derítened a környéket, rá kell jönnöd, mi a helyzet, mielőtt
megpróbálnál bemenni. Szükséged lesz egy tervre. Én
segíthetek.
— Azt hittem, nem érdekel, mi történik a Migráns Flottával.
Hirtelen mégis segíteni akarsz? – kérdezte Lemm
egyértelműen gyanakodva.
— Tehetnék úgy, mintha bűntudatom támadt volna amiatt,
hogy véletlenül csapdába vezettem a CyniadoX – hagyta el az
újabb féligazság Golo száját. – De őszintén ez a legjobb módja
annak, hogy ne tartsd az arcomba azt a fegyvert.
Úgy tűnt, Lemm elégedett a válasszal.
— Rendben, a te módszereddel próbálkozunk.
— Tűnjünk el az utcáról – ajánlotta Golo. – Keressünk egy
nyugodtabb helyet, mondjuk a lakásom?
— Mutasd az utat – válaszolta Lemm, miközben leeresztette
a shotgunt és a hátán lévő tokba tolta.
Golo mosolygott a maszkja alatt, mialatt kivezette az ifjú
quariánt a sikátorból.
Pel és az emberei darabokra fognak szedni, fiú. Főleg, ha
figyelmeztetem őket, hogy jössz.

170
 TIZENÖT

Valaha is el fogja mondani nekünk, hova megyünk? –

ébresztette fel Kahlee Graysont a szundikálásából.
Ahogy távozott a testéből a megmenekülésük okozta
adrenalin-löket, a férfi álomba szenderült a pilótaülésben. Nem
mintha ez valóban számított volna; fénysebességű repülés
alatt, amint a pálya kijelölésre került, neki már semmi dolga
nem volt. Tudva, hogy a hajó figyelmeztető jele fel fogja őt
ébreszteni, amint annak a tömegrelének a közelébe érnek, ami
ki fogja őket juttatni a Szövetségi Űrből a Terminus
Rendszerbe, hagyta, hogy az agya kikapcsoljon.
—Elnézést – motyogta száraz szájjal. Megdagadt nyelve
olyan volt, mint a gyapjú. – Azt hiszem, kidőltem.
Kahlee leült a mellette lévő székre. Grayson észrevette,
hogy a nő elfintorodott, mintha áporodott szag csapta volna
meg az orrát. A férfi lenézett az ingére és észrevette, hogy
úszik az izzadtságban; a leszokás útjára lépett porfüggő bűzös
kipárolgása. Magát elszégyellve mindent megtett annak
érdekében, hogy feltűnésmentesen eltakarja azt.
—Azon gondolkodtam, hova megyünk – mondta Kahlee
taktikusan úgy téve, mintha nem érezné a szagot.
—Én is ezen gondolkodtam – tette hozzá Hendel hátulról.
Székében hátrafordulva meglátta a pilótafülke ajtaját széles
vállaival szinte teljesen kitöltő biztonsági főnököt.
—Azt hittem, Gillianre figyelsz – mondta Kahlee szúrósan.

171
 —Alszik – replikázott Hendel mogorván. – Semmi baja.
—Van egy ismerősöm az Omegán – mondta Greyson,
figyelmét ismét Kahlee felé fordítva.
—Omega? – a nő hangjában a rémület és a meglepetés
keveréke volt fellelhető.
—Nincs más lehetőségünk – mondta komoran.
—Talán van. Vannak barátaim, akik segíthetnek rajtunk –
biztosította Kahlee. – Személyesen ismerem Dávid Anderson
kapitányt. Az életemet is rábíznám. Garantálom, hogy ő meg
tudja védeni magát és a lányát.
Grayson legnagyobb megkönnyebbülésére Hendelnek nem
tetszett az ötlet.
—Ez a lehetőség nem játszik. A Cerberusnak vannak
emberei a Szövetségen belül. Még ha meg is bízhatunk
Andersonban, hogyan tudnánk felvenni vele a kapcsolatot? Ő
már egy fontos ember, nem jelenhetünk meg csak úgy a
Fellegvárban, hogy egyszerűen besétáljunk az irodájába. A
Cerberusnak biztosan vannak ügynökei, akik a hozzá hasonló
fontos emberek minden lépéséről beszámolnak – folytatta. –
Ha üzenetet küldünk, ők sokkal előbb fognak tudni az
érkezésünkről, mint a kapitány. Soha nem jutnánk el odáig.
—Sose hittem volna, hogy egyszer az én pártomat fogja
majd – mondta Grayson és óvatosan méregetve a másik férfit,
próbálta kitalálni, mi lehet ezzel a biztonsági főnök célja.
—Csak azt akarom, ami Gilliannek a legjobb. Jelen
pillanatban ez azt jelenti, hogy ki kell őt juttatni a Szövetségi
Űrből, de nem az Omega lett volna az első választásom. Bőven
van még hely a Terminus Rendszerben, ahol el lehetne tűnni.
—Nem mehetünk bármelyik emberi kolóniára – ellenkezett
Grayson. – A Szövetség emberei állomásoznak rajtuk és
ellenőriznek minden beérkező hajót. Az idegenek által
irányított világokon pedig kilógnánk a sorból, mint fájós
hüvelykujj a szorosra zárt ökölből. Az Omega az egyetlen
hely, ahol elvegyülhetünk.

172
 Hendel átgondolta a férfi érvelését, majd így szólt:
— Még mindig érdekel, ki a kapcsolata. – Úgy tűnt, most
állnak a legközelebb ahhoz, hogy elfogadja, Graysonnak igaza
van.
—Egy ügyfelem, a neve Pel – hazudta Grayson. – Majdnem
két tucat hajót adtam el neki az elmúlt tizenkét évben.
—Mivel foglalkozik ez a férfi? – kérdezte Kahlee.
—Import-export – volt a kézenfekvő válasz.
—Drogfutár – morogta Hendel. – Én mondtam, hogy a
díleréhez visz minket.
—Honnan tudhatjuk, hogy nem ad át miket a Cerberusnak?
– tudakolta Kahlee.
—Fogalma sincs arról, hogy Gillian biotik, sem arról,
valójában miért megyünk oda – magyarázta Grayson. – Azt
mondtam neki, elkaptak egy lerakat vörös homokkal. Azt
hiszi, az F-Sec elől menekülök.
—És mi hogy kerülünk bele a képbe? – kérdezte Hendel.
—Azt tudja, hogy van egy lányom. Majd azt mondom,
Kahlee a barátnőm, maga pedig a Fellegvár Biztonsági
Szolgálatának tisztje, akit megvesztegettem, hogy kivigyen az
állomásról.
—Szóval már vár minket? – kérdezte Hendel.
Grayson bólintott.
—Küldtem neki egy üzenetet, mikor elhagytuk az
akadémiát. Bejelentkezem a kommunikációs hálózatba, ha a
következő tömegrelé közelébe érve kilépünk a fény-
sebességből, és megnézem, válaszolt-e.
—Látni akarom az üzenetet, amit küld.
—Hendel! – tiltakozott Kahlee Grayson magánéletének
védelmében.
— Nem kockáztatok – válaszolta Hendel. – A kezébe
tettük az életünket. Tudni akarom, kivel van dolgunk.
— Persze – mondta Grayson. – Nem probléma. – Gyorsan
a kijelzőkre pillantott, hogy legyen valami fogalma arról, hol

173
járhatnak. – Egy óra múlva elérjük a relét.
— Az elég idő, hogy lezuhanyozzon – mondta neki
Hendel. – Próbálja meg lemosni magáról a drogok bűzét,
mielőtt a lánya felébred.
Igazán nem volt semmi, amivel Grayson visszavághatott
volna, Hendelnek igaza volt.
Hatvan perccel később újra a pilótaülésben ült és friss, tiszta
ruhát viselt. Már nem izzadt, de a kezei finoman remegtek,
amíg beállította a vezérlőket. Tudta, hogy ez egyre rosszabb
lesz, amíg fel nem szippant egy újabb löketet.
Kahlee még mindig az utasülésben ült, Hendel pedig ismét
a pilótafülke ajtófélfájának támaszkodott. Gillian továbbra is
nyugodtan aludt a hajó hátuljában; Grayson rápillantott
zuhanyozás előtt és után is.
Halk elektronikus csengettyűszó figyelmeztette őket pár
másodperccel azelőtt, hogy a hajó fénysebesség alá lassított
volna. Halványan érezték a jármű lassulását és a navigációs
képernyők életre keltek, amikor megjelentek rajtuk a
körülöttük lévő űrhajók, kisebb aszteroidák és minden
objektum, ami elég nagy volt ahhoz, hogy a szenzorok
regisztrálják a jelenlétét.
A hatalmas tömegrelé villogó kék foltként jelent meg a
monitor közepén. Grayson a remegés ellenére gyorsan és
magabiztosan nyúlt a vezérlők felé, amint azok megmutatták a
hajó jelenlegi helyzetét.
— Megnézi az üzeneteit? – kérdezte Hendel, nem túl
finoman célozva a még mindig fennálló bizalmatlanságra.
— Csak találnom kell egy helyi jeladót... meg is van.
Rákapcsolódom.
Egy rövid sípolás után az egyik monitor felvillant, jelezve,
hogy új üzenet töltődött le a csillagközi kommunikációs
hálózatról, melyet a bóják, azaz jeladók közvetítettek a
hatalmas kiterjedésű galaxison át.
—Játssza le – mondta Hendel.

174
 Grayson megnyomott egy gombot, és Pel arca jelent meg a
képernyőn, a hangja betöltötte a pilótafülkét.
—Megkaptam az üzeneted. Sajnálom, hogy rosszul
alakultak a dolgok, de én figyelmeztettelek, hogy ne mocskold
be magad – mondta egyik szemöldökét felhúzva. –
Szerencsédre, azt hiszem, tudok segíteni. Elküldöm egy
leszállópálya koordinátáit, ami nem messze van a raktáramtól
az Omegán. Ott leszek pár emberemmel, amikor landoltok.
Rövid szünet után Pel felnevetett.
—Tisztában vagy azzal, hogy ennek meglesz az ára, ugye?
Tudod, mennyire utálom mások után takarítani a mocskot.
Egy újabb sípolás után a kép kimerevedett, az üzenet véget
ért. Grayson gondolatban megkönnyebbülten sóhajtott, de a
valóságban nyomát sem adta az érzelmeinek. Számított arra,
hogy Pel üzenete diszkrét lesz; a Cerberus ügynökei jó ismerői
és gyakorlott használói voltak a kétértelmű beszédnek, amelyet
rendszeresen alkalmaztak, ha nem titkosított csatornán
keresztül léptek kapcsolatba egymással. Azonban a feje fölé
magasodó Hendel miatt még akkor is bizsergett a félelemtől,
amikor megnyomta az újralejátszó gombot.
—Elég homályos – mormogta a biztonsági főnök.
—Ez egy nyilvános csatorna – csattant fel Grayson. Az
idegei pattanásig feszültek és egy adag vörös homokért
könyörögtek. – Tényleg azt hitte, hogy bevallja, hogy egy
drogbáró?
—Úgy hiszem, ennél nagyobb megerősítést már nem fogunk
kapni – mondta Kahlee a partnerének.
Hendel egy pillanatig latolgatta a hallottakat, majd bólintott.
– Oké, de még mindig nem tetszik a terv. Vigyen minket át a
relén.
Grayson hátán felállt a szőr a parancsnak hangzó mondat
hallatán; végül is ez az ő hajója volt, de úgy tett, ahogy
utasították. Kijelölte a célpontot, amelyet már az üzenet
felvétele előtt betáplált a gépekbe.

175
 —Úgy nézel ki, mint akinek egy kis alvásra lenne szüksége
– mondta Kahlee a biztonsági főnök felé fordulva. – Menj,
feküdj le. Én figyelek Gillianre.
És fogadok, rám is – gondolta Grayson. De nem akart most
próbálkozni semmivel. Egyszerűen megvárhatta, amíg földet
érnek az Omegán, ahol Pel és a bandája majd mindent elintéz.
A hajójuk kilőtt előre, amikor felkapta a tömegreléből
előtörő tekergő, csillámló, tiszta energiából álló villám.
Grayson nem tudta megállni és elvigyorodott, amiért a dolgok
ilyen jól mentek. Észrevette, hogy Kahlee – akinek tudomása
sem lehetett arról, mire gondol ő ebben a percben –
visszamosolygott rá.

Lemm a távcsövön keresztül fürkészte a raktárházat. Már órák

óta kuksolt a szomszédos tömb egyik négyemeletesének
tetején. Mostanáig semmi szokatlant nem vett észre, bár
minden ablak színezett egyirányú üvegből készült, így
lehetetlen volt belátni.
—Nem láttam egyetlen őrt sem – suttogta.
—Ott vannak – biztosította Golo. – Alig felfegyverezve. Pel
nem bízik a nonhumánokban.
Lemm nem fáradt azzal, hogy feltegye a kérdést: egy
fajgyűlölő miért épp az Omegán építi ki a bázisát; a kapzsiság
szinte minden előítéletet felül tudott írni.
A raktár, akárcsak a körülötte álló épületek többsége, egy
kétemeletes, zömök szerkezetű ház volt.
—Ha elég közel tudnék jutni ahhoz, hogy felmászhassak a
falon, talán be tudnék mászni az egyik második emeleti
ablakon – gondolkodott hangosan.
—Biztonsági kameráik vannak az utcán – figyelmeztette
Golo. – Jobban teszed, ha felülről közelítesz.
El kellett ismernie, hogy a másik quariánnak igaza volt. A
jelenlegi helyükről át tudna ugrani a szomszédos
háromemeletes épület tetejére, egy emeletet zuhanva. A

176
háztömb kialakítása miatt egészen a raktárig folytathatja az
útját, egyik tetőről a másikra ugrálva.
—Jó ötlet – ismerte el.
Még mindig nem kedvelte a másik quariánt; Golo mindig is
egy megvetendő áruló marad a szemében. Azonban be kellett
látnia, hogy elképzelhetetlen nagy segítséget jelentett a raktár
elleni támadás tervének kidolgozásában. Majdnem elegendő
volt ahhoz, hogy megbízzon benne; majdnem.
Akárhogy is, úgy tűnt, Golo bizonyítani akar. Még a
raktárház alaprajzait is megszerezte valahogy; párját ritkító
épület volt: folyosók és lépcsőházak tekergőztek kusza
összevisszaságban, mintha pontosan azért lenne így kialakítva,
hogy az ember elvesszen benne. Ám a kitekert elrendezés
ellenére Lemm már memorizálta a nyomtatványokat.
Egyszerűen leírva, az épület utcafrontja két emeletre volt
osztva. Az alsó szinten lévő irodákat barakkokká alakították; a
felső szint pedig javarészt kisebb raktárhelyiségekből állt. Az
épület hátsó fele egy nagy, nyitott garázs volt, amibe befért
egy tucat szállítókonténer és még sok jármű.
Amíg a raktárat figyelte, a garázs kapuja felgördült és két
terepjáró hajtott ki rajta a közeli űrállomás irányába indulva.
Nem húzta össze magát; gyakorlatilag semmi esély nem volt
arra, hogy meglátják őt egy több száz méter távolságban lévő
ház tetején fekve.
—Mit csinálnak?
—Talán felvesznek egy szállítmányt – találgatott Golo.
Lemm az esélyeit latolgatta. Be tudna-e jutni, mielőtt
visszaérnek, hogy gyorsan körülnézzen? Golótól tudta, hogy öt
férfi és három nő dolgozik Pelnek – az összességében kilenc
ember. Fogalma sem volt arról, hányán mentek el most az
autókkal, de valószínűnek tartotta, hogy csak páran maradtak
ott az épületet őrizni. Ha tényleg úgy van, ahogy gondolja, és a
Cyniad legénységét rabságban tartják odabent, akkor ez lehet a
legjobb lehetősége, hogy kiszabadítsa őket.

177
 —Bemegyek!
—Ne hülyülj! – pisszegte le Golo, és visszahúzta, mikor
megpróbált felállni. – Fényes nappal van. Látni fogják, hogy
közeledsz!
—Valószínűleg csak három-négy ember van odabent.
Jobban tetszik ez a felállás, mint ha kilencen lennének.
—Azok az autók bármelyik pillanatban visszajöhetnek.
Akkor újra túlerőben lennének, és te lennél az, akit
felkészületlenül ér az ellenfele érkezése.
Lemm hezitált. A zsigerei azt üvöltötték, hogy induljon el,
annak ellenére, hogy az idősebb quarián minden szava logikus
értelemmel bírt.
—Maradj az eredeti tervnél. Menj be holnap este. Több időd
lesz felkészülni. Plusz sötét lesz, és a legtöbbjük aludni fog.
Lemm sóhajtva visszaereszkedett és folytatta az őrködést.
Nem szeretett csak ücsörögni és semmit tenni, de Golónak
ismét igaza volt. Türelmesnek kellett lennie.
Az autók kevesebb, mint harminc perccel később
visszatértek. Eltűntek a hatalmas garázsban, az edzett acél
ajtók csattanva zárultak be mögöttük.
—Láttunk mindent, amit látnunk kellett – mondta Golo. –
Induljunk. Pihenned kell, hogy felkészült legyél holnap estére.
Alhatsz a lakásomban.
Lemm hezitálása érezhető volt, ezért Golo hozzátette: –
Tudom. Még mindig nem bízol bennem. Tartsd a shotgunodat
a párnád alatt, ha attól nagyobb biztonságban érzed magad.

Grayson egy hosszú, lassú mozdulattal a földre tette a hajót. A

szenzorok szerint két jármű állt a hangárokat az állomás
belsejétől elválasztó fal másik oldalán; úgy sejtette, Pel
csapatához tartoznak.
A lehető leglágyabb módon landoltak. Lekapcsolta a
vezérlőket és a motort, majd hátrasétált a pilótafülkéből a
többiekhez.

178
 Hendel és Kahlee közrefogták Gilliant, a trió a zsilipnél várt
rá. Gillian lecserélte a kórházi köntöst egy régi pulóverére és
nadrágjára, amit a hajó hátuljában találtak. Nyilvánvalóan
nagyot nőtt, mióta ezeket a ruhákat hordta – a pulóver ujja alig
ért a könyöke alá, a nadrág szára pedig centikkel a bokája fölött
ért véget. Még mindig a kórházi szandált viselte.
A kislány mosolygott, amikor meglátta Graysont, aki közé
és az elkomoruló arcú biztonsági főnök közé állt.
—Hagyják rám a beszédet – figyelmeztette őket Grayson,
mialatt aktiválta a zsilipet.
A mögöttük lévő ajtó összezárult, ezzel bezárva őket. Erős
szél kerekedett, amikor a hajó rendszere kiegyenlítette a külső
és belső nyomást, mielőtt kinyílt volna a külső zsilipkapu és
kinyúlt volna a landolóplatform, ami biztonságosan átvitte őket
a hangárok vákuumán az állomás belélegezhető levegőjéhez.
Grayson és Gillian vezették a menetet, szorosan mögöttük
haladt Kahlee és Hendel. Lassan lesétáltak a rámpán, míg el
nem érték az Omega felszínét, ahol Pel és őt, Grayson által
nem ismert ember várt rájuk: három férfi és két nő, mind
páncélban és felfegyverkezve. Közülük páran még
mosolyogtak is.
—Mi újság, Gyilkos? – mondta a nagydarab férfi, ahogy
előrelépett üdvözölni őket.
—Gyilkos? – hallotta Grayson Hendel morgását, de nem
foglalkozott a kommentárral, ehelyett előrelépett és megrázta
Pel kezét.
—Ez mindenki? – kérdezte Pel, fogait kivillantva
vigyorgásában, szívélyes kézfogásával majdnem eltörte
Grayson ujjait. – Mindenki leszállt a hajóról és indulásra kész?
— Csak mi négyen vagyunk – erősítette meg Grayson, aki
halkan felsóhajtott, mikor kiszabadult Pel markának
szorításából. Tett egy lépést hátra.
— Engedd meg, hogy bemutassam...
Elakadt a szava, mikor Pel és a többiek egyszerre előhúzták

179
a fegyverüket és rájuk szegezték a csövüket, a túszulejtés
eltéveszthetetlen jeleként. Kedves fellépésük köddé vált, a
helyére valami durva és veszélyes lépett.
Grayson halkan fogadkozott magában; megmondta Pelnek,
hogy diszkréten viselkedjen, nehogy felzaklassa Gilliant. Épp
szólni akart ezzel kapcsolatban, mikor hirtelen észrevette,
hogy az egyik nő fegyverének csöve rá mutat.
— Mi folyik itt, Pel?
— Mindenki maradjon nyugodt és akkor senkinek nem esik
bántódása – figyelmeztette őket Pel. Az egyik emberéhez
fordult.
— A nagydarab és a kislány biotikok. Őket vigyétek
elsőként.
A férfi a pisztolytáskájába csúsztatta a fegyverét és
előhúzott valamit, ami egy többször használatos automata
injekciónak tűnt. Jól begyakorolt mozdulatokkal Hendelhez
lépett.
— Nyújtsd ki a kezed – utasította Pel.
Hendel csak bámult rá.
— Nyújtsd ki a kezed, vagy lelövöm a nőt – tette hozzá Pel,
és fegyverével Kahlee arcára célzott. A biztonsági főnök azon
nyomban kinyújtotta ökölbe szorított kezét a tenyerével felfelé.
A férfi megragadta a kezét és szétnyitotta Hendel markát, az
ujjvégeit gyengén lefelé nyomva. Majd a fecskendőt a
szabaddá tett csuklóhoz nyomta. A megfeszített rugó éles
hanggal engedett, és Hendel halkan felmorrant, mikor a
láthatatlan tű átfúrta a bőrét és a szervezetébe juttatott egy
ismeretlen szert. Egy másodperccel később eszméletét
vesztette és összecsuklott.
—Hendel! – kiáltotta Kahlee, mialatt felé nyúlt, hogy
elkaphassa, mielőtt a feje a földhöz csapódik. Összeroskadt a
férfi súlya alatt és a fecskendőt tartó férfi lábaihoz esett.
Hendel teste az övén feküdt.
A férfi lenyúlt és Kahlee nyakához illesztette a tűt. Újabb

180
éles hang érkezett a rugó felől, és egy pillanattal később
Kahlee eszméletlenül terült el a földön.
—Apu? – szólalt meg Gillian remegő hangon. Tekintetét
áthatotta a félelem és az értetlenség.
—A lányt! – csattant fel Pel. – Gyorsan!
—Kérlek, ne – könyörgött Grayson, de eddigi partnere még
csak felé sem fordult a hangja hallatán. A nő, aki fegyvert
fogott rá, lassan megcsóválta a fejét, jelezve, hogy jobban
teszi, ha nem mozdul.
A férfi megragadta Gillian csuklóját és durván kinyújtotta a
lány kezét. A kislány arcára kiült a félelem a férfi érintése
hatására, és hosszú, siralmas sikolyba kezdett. A férfi nem
törődött vele és az eszközt Gillian karjához nyomva
befecskendezte a lány karjába az ismeretlen narkotikumot. A
sikoly megszakadt, és Gillian teste elernyedt a férfi kezei
között, amikor a lány elvesztette eszméletét.
Addig engedte lejjebb és lejjebb, amíg a test nem feküdt
végig a földön. Nem volt gyengéd, csak elővigyázatos. Aztán
Graysonhoz lépett.
—Legalább megmondta, miért? – kérdezte Grayson.
Mozdulatlanul állt, amíg a férfi a nyakához illesztette a
fecskendőt.
— Nekünk többé nem parancsol a Titokzatos Ember –
válaszolta Pel.
Újra felhangzott a rugó jól ismert hangja, és a világ
elsötétült Grayson szemei előtt, még mielőtt megkérdezhette
volna korábbi partnerétől, hogy értette, amit mondott.

Elképzelése sem volt, mennyi idő telhetett el, míg felébredt, de

úgy érezte, jó pár órát átaludt. A por utáni ismerős sóvárgás
még mindig jelen volt, de inkább mentális, mint fizikális
állapotában. A vörös homok az a fajta drog volt, ami gyorsan
kiürül a szervezetből; az elvonás fizikai tünetei általában
tizenkét-tizenhat órán belül megszűntek.

181
 Ez valószínűleg jó dolog volt, figyelembe véve azt, hogy
egy szedett-vedett cella padlóján találta magát. Egy feltehetően
zárt ajtó volt a túlsó falon, a világítást pedig a feje fölött lévő
nagy hatásfokú LED izzó szolgáltatta. Nem volt se bútor, se
dekoráció a szobában, csak egy apró kamera a felső sarokban,
hogy szemmel tudják tartani őt.
Ülő pozícióba lökte magát. Kótyagos elméjének még egy
percbe telt, mire felfogta, nincs egyedül. Kahlee hátát a falnak
vetve ült a szoba túlsó végében.
— Gondolom, ezek után a barátja átad minket a Cerberusnak
– mondta.
Grayson egy pillanatra összezavarodott, míg rá nem jött,
hogy a nő nem hallotta a Pellel váltott utolsó szavait. Még
mindig azt hitte, Pel egy drogdíler, és fogalma sem volt arról,
kinek dolgozik valójában Grayson.
— Nem hiszem, hogy a Cerberusnak dolgozik – ellenkezett,
úgy vélve, hogy ez az apró információmorzsa nem okozhat
semmi bajt. – Tudja, mi történt Gilliannel?
A nő megrázta a fejét.
— Nem láttam se őt, se Hendelt.
Grayson beharapta az ajkát, miközben gondolkodott.
— Pel tudja, hogy biotikok – motyogta. – Biztos különösen
elővigyázatos velük kapcsolatban. Lehet, hogy mindkettőjüket
eszméletlenül tartja, amíg... – félbeszakította a mondatot,
mikor rájött, hogy elképzelése sincs, mit akar velük Pel
csinálni.
— Megnézte az ajtót?
— Szétkötötték a hozzáférési panelt. Csak kívülről nyílik. –
Arrébb csusszant és keresztbe tette a lábait.
Próbált kényelmesebb testhelyzetet felvenni a kemény padlón.
– Van bármi ötlete, hogyan jutunk ki innen?
A férfi csak a feje csóválásával tudott válaszolni. Nem volt
már mit mondaniuk, így hát jó tíz percet ültek egymással
szemben teljes csöndben, mielőtt az ajtó mindkettőjüket

182
megijesztve egy hangos csusszanó hang kíséretében kinyílt.
Pel két felfegyverzett embere kíséretében besétált és egy kis
fa széket tett a szoba padlójának közepére. Mikor helyet foglalt
az apró ülőalkalmatosságon, a két őr a nyitva hagyott ajtó két
oldalára helyezkedett.
— Azok után, amit te meg én végigcsináltunk együtt, úgy
gondoltam, magyarázattal tartozom neked – mondta.
— Hol van a lányom? – követelt választ Grayson, aki
láthatólag nem akart foglalkozni azzal, Pel hogyan próbálja
megmagyarázni az árulását.
— Ne aggódj, biztonságban van. Nem akarjuk bántani őt.
Túlságosan értékes. Ugyanez érvényes a te barátodra is –
fordult Kahlee-hez.
— Mennyit fizet magának a Cerberus? – kérdezte a nő.
Pel felnevetett, és Grayson gyomra összerándult.
— A Cerberus nagyon jól fizet – ismerte el a nagydarab
ember. – Nem igaz, Gyilkos?
Kahlee Graysonra nézett, de az képtelen volt viszonozni a
pillantást.
— Tehát Hendelnek igaza volt – mondta inkább reménytelen
és elkeseredett, mintsem mérges hangon. – Maga és Jiro
összejátszottak. Hogy képes egy apa ilyet tenni a saját
gyermekével?
Grayson sosem próbált meg azzal védekezni, hogy Gillian
nem a vérszerinti gyermeke volt. Nem volt köztük biológiai
kapcsolat, árvaházból vette magához. Tíz éven keresztül
egyedül gondoskodott róla, tanította és ápolta, amíg fel nem
vették a Felemelkedés-projektbe. Akkor és most is a kislány
körül forgott az élete, ő volt a mindene. Egy pillanatig sem
kételkedett abban, hogy Gillian valóban az ő lánya volt; ha
nem lett volna az, minden sokkal egyszerűbb lett volna.
— Nem kellett volna így történnie – mondta halkan. –
Gillian különleges. Csak segíteni akartunk neki megismerni a
biotikus képességeit. Szerettük volna, ha maximálisan

183
kihasználja a lehetőségeit.
—Úgy hangzik, mintha egy a Felemelkedés-projektet
irányító ember mondta volna, nem? – vigyorgott Pel Kahlee-
re.
—Mi sosem tettünk volna olyat, ami veszélybe sodorhatja
egy tanuló életét! – kiáltott Kahlee a férfira, és most már
dühösnek tűnt. – Nem éri meg a kockázatot!
—Mi van akkor, ha úgy hittem, több tucatnyi – vagy akár
több ezer – életet menthetek meg? – kérdezte Grayson halkan.
– Mi van, ha a gyermekben megvan a lehetőség, hogy ő legyen
az emberi faj megmentője? Mi az, ami nem éri meg? Mennyit
tenne kockára?
—Más szavakkal – szólt közbe Pel még mindig vigyorogva.
– Ahhoz, hogy rántottát készíts, össze kell törnöd a tojásokat.
—Ők nem tojások! – kiáltotta Kahlee. – Ők gyerekek!
—Nem tudunk mindenkit megmenteni – ismételte Grayson
a Titokzatos Ember szavait. A földet nézte, miközben beszélt.
– Az emberiség túlélésének érdekében áldozatokat kell
hoznunk. A nagyobb jóért tesszük. A Szövetség ezt nem érti
meg, de a Cerberus igen.
—Ezek lennénk mi? – vágott vissza Kahlee megvetéssel teli
hangon. – Az ügy mártírjai?
—Nem igazán – szólt közbe Pel ismét vidáman. – Tudja, a
Cerberus jól fizet, de a Gyűjtők még jobban.
—Azt hittem, a Gyűjtők létezése csak mítosz – motyogta
Kahlee, mert azt hitte, Pel csak játszadozik vele.
— Ó, léteznek. És nagyon jól fizetnek az egészséges emberi
biotikokért. Elég pénzt csinálunk abból a lányból meg a maga
barátjából ahhoz, hogy királyként éljük le a hátralévő éveinket.
Mit akarnak csinálni velük a Gyűjtök? – kérdezte a nő.
Pel megvonta a vállát.
— Azt hiszem, jobb, ha nem ismerek minden hátborzongató
részletet. Még rémálmaim lennének. Te tudod, milyen az,
ugye, Gyilkos?

184
 — Elárultad az ügyet. Az egész emberi fajt.
— A Cerberus eszméi mélyen beléd ivódtak – nevetett Pel. –
Tudod, ha minden ügynökük ennyire elhivatott lenne, az
Ember még el is érhetne valamit, de a tény az, hogy az ember
természetétől fogva mindig jobbat keres. Kár, hogy erre te
sosem jöttél rá.
— Velünk mi fog történni? – kérdezte Kahlee.
— Gondolom, a Gyűjtők fizetnek majd egy kis bonuszt érted
bogárkám, mert valamiféle szakértője vagy az emberi
biotikoknak. Ami régi barátomat illeti, őt ingyen adjuk.
Segíthet majd később, ha a Cerberus rájön, mi történt.
— A Titokzatos Ember megöl titeket, mint a kutyákat –
vicsorogta Grayson.
Pel felállt a székről.
— Annyiért, amennyit kapok, ezt a kockázatot be kell
vállalni.
Kahlee felé biccentett.
— Dobd be őt a többihez. Ha kettesben hagyjuk ezeket, félő,
hogy a csaj kinyomja a fickó szemét.
Az egyik őr belépett és a lábára állította Kahlee-t, majd
kivonszolta a cellából.
Pel a székkel a kezében megállt és mielőtt becsukódott
volna az ajtó, megszólalt.
 Nem személyes ügy, Gyilkos – mondta. Megint övé volt az
utolsó szó, mint mindig.

185
 TIZENHAT

Pel követte az őröket és Kahlee-t a folyosó túlsó végén lévő

szobáig, majd kinyitotta az ajtót, hogy a két fegyveres
belökhesse rajta a nőt. Kahlee-nek elállt a lélegzete, amikor
meglátta a két mozdulatlan testet a földön.
— Nyugi, picim – kacsintott Pel. – Csak öntudatlanok.
Az őr betaszította az ajtón, és az becsukódott, mielőtt
Kahlee bármit is mondhatott volna válaszként.
— Tartsátok rajta a szemeteket a kamerákon – mondta Pel a
cellák belsejét mutató monitorokat figyelő két őrnek. Ha a
biotikok közül az egyik akár csak a másik oldalára fordul,
azonnal beadtok neki még egy adag jó éjt dzsúzt. Nem
kockáztatunk.
Egyetértően bólintottak, és Pel otthagyta őket, a földszinten
lévő ágya felé indult. Már éjfél is elmúlt, és ő készen állt egy
kis szundikálásra.
Természetesen előbb még át kellett haladnia az épület
belsejének őrjítő labirintusán. A kerület utcáihoz hasonlóan az
épület belsejében lévő folyosók és lépcsőházak is össze-vissza
kanyarogtak. Elkerülhetetlen volt, hogy lelépcsőzzön a
földszintre, bevegyen pár jobb- és pár balkanyart a szerteágazó
folyosókon, aztán felmásszon a túlsó oldalon a garázs tetején
lévő apró leszállóhelyre, mielőtt elérte volna a harmadik
lépcsőt, amin lesétálva bejutott a nagy nyitott terembe, amit
barakkokká alakítottak át.

186
 — Nem is olyan régen jött egy üzenet Golótól – mondta neki
Shela, amikor elérte az úticélját. A nö a nem hivatalos
helyettese volt.
A nő a priccse szélén ült, épp a csizmáját húzta le és
lefekvéshez készülődött. Leszámítva azt a két őrt, akik a
foglyokat felügyelték, és azt az egyet, aki a garázsra figyelt,
már mindenki aludt.
— Új információja van arra vonatkozólag, hol fognak
felbukkanni a Gyűjtők?
A nő megrázta a fejét.
— Mikor kérdeztem, annyit mondott, hogy eljönnek, ha
felkészültek. Türelmesnek kell lennünk.
Pel nagyot sóhajtva leült.
— Akkor miért hívott?
— Figyelmeztetni akart minket. Azt mondta, van egy másik
quarián, aki holnap este megpróbál majd bejutni az épületbe.
Minden részletet megadott nekünk.
Meglepetésében Pel felemelte az egyik szemöldökét. Golo
talán egy gyáva, áruló, kétszínű kis quarián, de átkozottul
leleményes.
— Rendben, kitalálunk valamit és gondoskodunk róla
holnap.
— És a másik a pincében? – tudakolta Shela.
A Grayson érkezése okozta izgalmak között Pel szinte meg
is feledkezett a pincében tartott másik quariánról, akit a Cyniad
fedélzetén fogtak el. Végre elérték, hogy megadja nekik a
kívánt információkat, de kételkedett abban, hogy ennél többet
ki tudnának húzni belőle. A kínzásoknak és láznak hála, ami
annak a fertőzésnek volt köszönhető, amit akkor kaphatott el,
mikor Golo betörte a maszkját, nem maradt belőle más, mint
egy összefüggéstelenül gagyogó őrült. Persze most, hogy
megszakítottak minden kapcsolatot a Cerberussal, ez az egész
csak időpocsékolás volt... bár alkalmat adott Shelának, hogy
bemutasson neki pár igencsak érdekes vallatási technikát.

187
 — Már nem vesszük hasznát. Reggel rakd ki – mondta a férfi
— Mikor legutóbb ránéztem, elég rosszul festett – jegyezte
meg Shela. – Nem hiszem, hogy kibírja reggelig.
— A pénzed is úgy beszél, mint a szád?
— Húsz kreditem azt mondja, a quarián nem látja meg a
napfelkeltét.
— Tartom.
Mikor Pel lehajolt, hogy a fogadás megpecsételése- ként
megrázza a nő kezét, az egész épület beleremegett egy
shotgunból kilőtt sorozat mennydörgésébe. A hang a fölöttük
lévő emeletről érkezett.

Lemm fiatal volt, de nem volt hülye. Tudta, hogy nem bízhat
Golóban, ezért amikor az idősebb quariánt elnyomta az álom,
kilopódzott a lakásból és visszament a Talon kerület háztetőire.
Úgy gondolta, ötven százalék az esélye annak, hogy Golo jobb
viszonyt ápolt az emberekkel, mint ahogy azt állította, és
semmi kedve sem volt csapdába sétálni. A lehetséges csapda
elkerülésének legjobb módja pedig az volt, ha egy nappal
előbb támad. Ha Golo nem köpte be őt az embereknek, akkor
alig változtat a dolgokon az időpont előretolása. Ha viszont
beszélt, akkor most Lemm lesz előnyben, hiszen holnapig nem
számítanak majd rá.
Gyorsan mozgott a tetőkön, vérében forrt az adrenalin, amíg
visszatért korábbi őrhelyére, a kétemeletes ház tetejére. A tér
érték volt itt az Omegán, így az épületek között nem volt
nagyobb űr, mint öt-hat méter, csak ennyit kellett ugrania. Még
a hátán lévő telepakolt hátizsákkal is nem az jelentette számára
a legnagyobb veszélyt, ha leesik. Inkább annak a lehetősége,
hogy belefut az egyik lakóba, aki feljött az éjszaka friss
levegőjét élvezni az utca bűzének szagolgatása helyett. Ha ez
megtörténne, a találkozás szinte bizonyosan azzal végződne,
hogy valakit meglőnek.
Szerencséjére nem találkozott senkivel útközben. Mikor

188
átugrott a raktárházra a mellette álló, annál három méterrel
magasabb háromemeletes épület tetejéről, kigurulta az esést,
hogy tompítsa a becsapódás erejét.
Felállt és egy ideig mozdulatlanul hegyezte a fülét olyan
hangok után kutatva, melyekből arra következtethetett volna,
hogy észrevették. Mivel semmi szokatlant nem hallott, kisétált
a tető szélére és belesett az alatta lévő nagy ablakon.
Lehetetlen volt átlátni az egyoldalú üvegen, de nem az
érdekelte, hogy mi van az ablak mögött, legalábbis még nem.
Elővette az omnitoolját és bekapcsolta a zseblámpát. A gyenge
fény vékony sugara lehetővé tette számára, hogy meglássa az
ablakkereten elhelyezett infravörös érzékelőket. Átállított
valamit az omnitoolján és rákapcsolódott a vezeték nélküli
hálózatra, hogy felülírja a biztonsági rendszert.
Az ablakon nem volt kilincs, ezért Lemmnek a saját
módszerével kellett azt kinyitnia. Lekapta a hátizsákját és a
tetőre rakta, majd addig kutatott benne, míg megtalálta az
üvegvágót. A lézer vékony sugara egy alig hallható, magas
hang kíséretében áthatolt az ablakon. Levágott egy apró
darabot a felső sarokból; csak akkorát, amin befér egy merev
drót végére rögzített picike kamera, hogy azt bedugva
körbenézhessen.
A kamera által készített felvétel az omnitoolján vált
láthatóvá, így megnézhette, mi vár rá a túloldalon. Az ablak a
folyosó egyik végén volt. Mindkét oldalon ajtók nyíltak,
raktárhelyiségeket sejtett mögöttük. A folyosó másik végében
egy kisebb asztal mellett két őr kártyázott és néha
rápillantottak az asztal sarkán lévő monitorokra.
A kamera nagyítóját használva ráközelített a monitorok
által sugárzott képekre. Összesen hat darab volt: négy üres
szobákat mutatott, de az ötödikben egy magányos figura
kuporgott a sarokban, az utolsóban pedig három alak volt,
kettő a padlón feküdt, a harmadik köztük ült a földön.
Lemm gyorsan kihúzta a kamerát; egyértelmű volt, hogy a

189
raktárhelyiségeket cellákká alakították és a két őr a foglyokra
vigyáz. Az Omegán nem létezett rendőrség, se semmiféle
rendfenntartó erő, ezért csak egyetlen értelmes magyarázatot
talált.
Rabszolga-kereskedők. És volt egy tippje, kik lehetnek a
rabszolgák.
Feldühödve azon, hogy quarián társait, mint az állatokat,
ketrecben tartják, eltette a kamerát, felhúzta a hátizsákot a
vállára, kézbe vette a shotgunt és leereszkedett a tetőről.
Bizonytalanul egyensúlyozott az ablak vékony párkányán. Ez
alkalommal nem fáradt az üvegvágóval, egyszerűen
előrelendült. Bízott abban, hogy az üvegszilánkok nem
szakítják át enviro-ruhájának vastag szövetét.
A lendület a folyosóra repítette őt, ahol földet érve
bukfencet vetett, és már tüzelt is, mikor felegyenesedett. Egyik
őr sem számított a támadásra, mindkettőjüket felkészületlenül
érte a dolog. Az első két golyót felfogták a kinetikus pajzsaik,
elég időt adva nekik ahhoz, hogy felpattanjanak ülő
helyzetükből. A harmadik és a negyedik lövedék azonban
megölte őket, mielőtt még fegyvert ránthattak volna. Olyan
erővel csapódtak az asztalkához, hogy felborították az
bútordarabot. A monitorok apró darabokra törtek a földön.
Tudva, hogy gyorsan kell cselekednie, Lemm a cellák felé
fordította figyelmét. Négynek nyitva volt az ajtaja és nem volt
bennük senki. Öklével szétverte a legközelebbi csukott ajtó
mellett lévő hozzáférési panelt, remélve, hogy nem védték
biztonsági kóddal. Megkönnyebbülésére szétcsusszantak az
ajtók és meglátta a három alakot a cellában. Ebben a
pillanatban rádöbbent, hatalmas hibát követett el.
Nem quariánok – a foglyok emberek voltak! Egy férfi és két
nő. Nem, korrigált az agya, egy férfi, egy nő és egy lány. A nő
felugrott, mikor meglátta, de a többiek mozdulatlanok
maradtak. Legnagyobb meglepetésére, Lemm úgy sejtette,
felismerte őt.

190
 — Maga Kahlee Sanders?
Gyorsan bólintott.
— Ki maga?
— Ne most – válaszolta a quarián. Próbálta lelki szemei elé
idézni az épület tervrajzát. – Körülbelül egy percünk van,
mielőtt megérkezik az erősítés. Induljunk.
— Nem hagyhatom itt őket – mondta a nő a két földön fekvő
alak felé mutatva.
A lány elég kicsi volt ahhoz, hogy Kahlee el tudja vinni, de
a férfi nagyobb volt, mint amit a nő vagy akár Lemm elbírt
volna. A quarián odarohant Hendel mellé, térdre vetette magát
és gyorsan megvizsgálta az omnitoollal.
— Azt hiszem, fel tudom ébreszteni – mondta. – Fogja az
őrök fegyvereit és engedje ki a barátját a másik cellából.
— Hagyjuk itt – mondta a nő méregtől csöpögő hangon. –
Velük van.
Lemm egy élénkítő folyadékkal teli fecskendőt vett elő a
táskájából és a tartalmát azonnal be is adta a férfinak, amint
Kahlee távozott a szobából. Mire a nő visszaért az őrök
gépkarabélyaival, a biztonsági főnök már nyögdécselt és
próbált felülni.
— Segítsen lábra állítani!
Kahlee letette a fegyvereket és odalépett, hogy segítsen.
Egyesített erővel felemelték a nagydarab férfit a padlóról.
Lemm megkönnyebbülésére a férfi képes volt megállni a saját
lábán.
— Mi a neve?
— Hendel.
— Hendel! – kiáltotta abban a reményben, hogy a hangja
áthatol a férfi agyát elhomályosító narkotikumok szürke
hályogán. – A nevem Lemm. Ki fogom vinni magukat innen.
Ért engem?
Az óriási férfi bólintott, de a lendülettől billegni kezdett a
talpán. Lemmnek rá kell ébrednie, hogy még ha fel is ébreszti

191
a lányt, az valószínűleg nem lesz elég erős ahhoz, hogy bő
húsz percen keresztül sétáljon.
— Gyorsabbak leszünk, ha ébresztés helyett kézben viszem a
kisebbiket – mondta Lemm.
Kahlee bólintott. A quarián megigazította a hátizsákját,
lehajolt és bal kézzel a vállára emelte a lányt, mint egy zsák
lisztet. Nehezebb volt, mint amilyennek tűnt. Még úgy is, hogy
a jobb keze szabadon volt és a hátizsák ellensúlyozta a lány
súlyát, tudta, hogy nehéz lesz egyszerre cipelni a gyereket és
hatékony lövéseket leadni.
— A Szövetségnél megtanították magának, hogyan kell
kezelni ezeket? – kérdezte Kahlee-t a földön fekvő
gépkarabélyok felé fordítva a fejét.
A nő bólintott és felvette az egyiket.
— Honnan tudja, hogy a Szövetségnél szolgáltam?
— Később – válaszolta Lemm. – Most mennünk kell.
Kahlee az egyik fegyvert odanyújtotta Hendelnek, de a
puska kicsúszott a biztonsági főnök kezei közül és a földre
zuhant.
— Felejtse el – mondta Lemm. Ilyen állapotban még a falat
sem tudná eltalálni. – Kövessenek! – tette hozzá ordítva,
abban reménykedve, hogy a kába férfi reagál a hangjára.
Végigvezette őket a kanyargó folyosókon. Tudta, hogy a
legnagyobb esély a megmenekülésükre akkor lesz, ha meg
tudják szerezni az egyik garázsban álló járművet.
Szerencsétlenségükre valószínűleg az ellenség is tudta ezt.
Vetett egy gyors pillantást a háta mögé, amikor elérte a
földszintre vezető lépcsőket. Hendel tartotta a lépést, ami
annak volt köszönhető, hogy Kahlee félig tolta, félig vezette. A
lánnyal a vállán ügyetlenül lebotorkált a lépcsőkön,
keresztülmentek a kicsi leszálló- pályán és elérték a garázst. A
termet különféle fajtájú és méretű konténerek és szállítóládák
töltötték ki; tökéletes fedezékek egy őrnek, aki arra vár, hogy
lesből támadhasson rájuk.

192
 — Oda – mondta Kahlee, egy halom acélládára mutatva,
amik a terem sarkában voltak felhalmozva. – Maguk hárman
odafutnak, én biztosítom a fedező tüzet.
Lemm biccentett és meggörnyedt, olyan gyorsan mozgott,
ahogy esetlen terhe csak engedte. Egy rövid pillanatig még
tudatában volt annak, hogy Hendel ott botladozik mögötte,
aztán a terem túlsó végéből mozgást vélt felfedezni.
Egy nő ugrott elő az egyik láda mögül és ráfogta a
fegyverét. Lemm halálra rémült, mikor eszébe jutott, hogy
ugyan neki nyújtanak némi védelmet a kinetikus pajzsai, de a
lány és az ember teljesen védtelenek. Kahlee azonban
hamarabb húzta meg a ravaszt, mint a másik nő, így az
visszabújt a ládák mögé.
A szeme sarkából Lemm meglátott egy férfit a jobb oldalon,
aki félig a ládák takarásában volt. Az ember elsütötte a
fegyverét, Lemmre célzott, Hendelt és a lányt figyelmen kívül
hagyta. A quarián pár célzás nélkül leadott lövéssel felelt,
amelyeknek hangja mennydörgésként visszhangzott a hatalmas
raktárban.
Ilyen távolságból a célzás aligha számított; a fegyverek
automata célzórendszere gondoskodott arról, hogy a golyók ne
tévesszenek célt. Lemm pajzsa az összes golyót eltérítette,
leszámítva egyet, ami ártalmatlanul belefúródott a harci
öltözékének bélelt vállába, és egy másikat, ami átszakította a
hátizsákja sarkát. Az ellenfele nem volt ennyire szerencsés. A
nagy tűzgyorsasággal leadott shotgun-sorozat túlterhelte a
védőmezőt és egy maréknyi sörét áthatolt a pajzsán.
Becsapódáskor mély lyukakat vájtak a védtelen húsba a férfi
arcán és kezén, az ember élettelenül terült el a padlón.
Mire a kis csapat végre beért a konténerek fedezékébe,
Lemm gyorsan lerázta a táskát a hátáról, a földre fektette a
lányt, aztán kiugrott a fedezékből, hogy fedező tüzet
biztosítson Kahlee-nek. A nő ezt látva, fejét vállai közé húzva
keresztülrohant a raktáron.

193
 Fedező tűz biztosításához nem a shotgun volt a
legalkalmasabb fegyver. A gépkarabéllyal ellentétben, ez nem
egy szinte végtelen golyózáport okádott az ellenfeleikre.
Lemm azonban emlékezett, honnan bújt elő a nő. Úgy számolt,
ha a nő lesz olyan bolond, hogy nem vált pozíciót, mielőtt újra
kidugja a fejét, akkor neki pont jó rálátása lesz a célpontra.
A nő pontosan így tett, és Lemm abban a pillanatban
meghúzta a ravaszt, hogy az ember feje láthatóvá vált. A
shotgun ismét iszonytató mennydörgéssel vetette szét a
csendet, és az ember által fedezéknek használt láda
hátracsúszott a lövés erejétől. A nő életét megmentették a
kinetikus pajzsai, elnyelve a beérkező lövedékek tömött
felhőjét, így képes volt ismét behúzódni a fedezék mögé.
Lemm kételkedett abban, hogy még egyszer elkövetné azt a
hibát, hogy ugyanott jelenik meg, mint korábban.
Kahlee a talpán csúszva, zihálva érkezett meg mellé. Szinte
ugyanebben a pillanatban két másik őr – egy férfi és egy nő –
rontott be a raktárba ugyanazon a bejáraton keresztül, ahol ők
is érkeztek alig pár másodperccel ezelőtt. A shotgun és a
géppuska összehangolt zárótüze visszakergette őket a sarok
mögé.
— Körbe fognak menni a másik oldalra – figyelmeztette őket
Lemm. Emlékei szerint két bejárat volt a raktárba, az apró
leszállópálya a tetőn és a nagy garázsajtók a terem túlsó végén.
– Megpróbálnak oldalba támadni minket.
— Mit gondol, el tud jutni ahhoz a két terepjáróhoz?
— kérdezte Kahlee az épület ajtaja mellett parkoló járművekre
mutatva.
— Alig van fedezék. Át kell jutnom a túloldalra. Meg tudja
tartani ezt az lőállást?
— Egy rövid ideig. Van fogalmunk arról, hány ember ellen
harcolunk?
— Amennyire tudom, kilencen voltak az elején. Kettő
meghalt odafenn, egy idelenn.

194
 — Hatan kettő ellen – motyogta Kahlee. – A terepjáró nélkül
nincs túl sok esélyünk.
Hendel gügyögött valamit, de egyikük sem értette.
Éberebbnek tűnt, de a szavai között még mindig nem volt
összefüggés; az élénkítő hajtóvadászatot indított a
narkotikumok ellen a szervezetében.
— Te itt maradsz velem és Gilliannel – mondta neki Kahlee
és megpaskolta a combját. – Húzd be a fejed.
A konténerek és a fal közötti apró résen kikémlelve Lemm
próbált fedezékből fedezékbe vezető útvonalat tervezni
magának, amely végül a járműhöz juttathatta. Talált egyet, de
folyamatosan mozgásban kellett maradnia, és Kahlee-nek is
nagyon oda kellett figyelnie.
Amíg azon gondolkodott, hogy a nő készen áll-e, egy újabb
rabszolga-kereskedő jelent meg a garázs általuk is használt
bejáratánál. Kahlee felugrott a fedezéke mögül és egy rövid,
jól célzott sorozattal földre küldte a férfit.
Most már öten kettő ellen.
— Rendben, készen állok – mondta Lemm és mély lélegzetet
vett.
— Sok szerencsét – válaszolta a nő. Nem fordult felé, hogy
lássa, a tekintetét a harcmezőn tartotta.
Mikor Lemm kiugrott a dobozok közül, Kahlee lőni kezdett.

Grayson hallotta a lövéseket a folyosóról, de nem volt biztos

abban, mi lehet az oka. Pár perccel később lövöldözés hangjait
hallotta a távolból, de úgy sejtette, még mindig az épületen
belülről.
Valaki megtámadta a bázist. Itt a lehetőség, hogy kijuss
innen.
Egy tárolóhelyiségbe volt bezárva, nem egy valódi
börtöncellába, és a falak, amelyek bebörtönözték őt, nem
voltak másból, mint a gipszkarton turián megfelelőjéből.
Felkelt, a szoba végébe sétált és elkezdte a talpával ütni a falat.

195
 Ha az őrök még mindig kint lettek volna, a kamerán
keresztül látták volna, mit csinál, de Grayson kapizsgálta, hogy
már eltették őket láb alól.
Pár erős rúgás után a lába átszakította a falat. A lyukra
illesztette a szemét, hogy lássa, mi van a túloldalon. Egy
ugyanolyan cellának tűnt, mint az övé. De ez a cella üres volt
és az acélajtó nyitva állt.
Folytatta a fal bontását és öt perccel később már akkora volt
a lyuk, hogy keresztül tudta préselni magát a nyíláson. Senki
sem lépett be a cellába, hogy megnézze, mit csinál a lassú
menekülése alatt, ezért úgy gondolta, egyetlen őr sincs a
környéken. Az épületben továbbra is visszhangzó tűzharc
hangjai miatt úgy sejtette, az őrök elmentek felvenni a harcot a
támadókkal. Mikor kilépett a folyosóra és meglátta a két
holttestet, rögtön rájött, hogy tévedett.
Egy gyors pillantás elég volt, hogy mindent megértsen. A
többi cella üres volt; Gillian és a többiek eltűntek. Valaki
nyilvánvalóan kiszabadította őket... de fogalma sem volt, ki
lehetett az.
Bárki is volt, volt olyan kedves és itt hagyott nekem egy
géppuskát – gondolta és felvette az egyik cella padlójáról a
fegyvert.
Grayson nem tudta, hol van, de azt tudta, hova akar menni –
meg akarta találni Gilliant. A leglogikusabb lépésnek az tűnt,
ha követi a tűzharc hangjait.
Nem sokkal később rá kellett jönnie, hogy ez nehezebb volt,
mint amilyennek tűnt. Gyorsan reménytelenül eltévedt az
épület lehetetlen kialakításának köszönhetően.

Lemm előre-hátra ugrált a konténerek között, folyamatosan

változtatta az irányt, megállt és elindult, és soha nem maradt
egyhelyben hosszú ideig. A kezei erősen markolták a shotgunt,
de nem nézett se jobbra, se balra – csak el akart jutni az
autókig.

196
 Kahlee megtett minden tőle telhetőt, hogy fedezze, de
csúnyán alulmaradt. Azon egy alkalommal, mikor Lemm meg
mert állni, hogy visszanézzen, azt látta, hogy két rabszolga-
kereskedő egy konténerrakás fedezékéből tüzel Kahlee-re,
másik kettő pedig most érkezik meg és a kis leszállópályáról
lőnek lefelé.
A két csapat összehangolt támadása nem adott lehetőséget
Kahlee-nek, hogy viszonozza a tüzet, de ez nem akadályozta
meg őt abban, hogy néha-néha kidugja a fejét és rájuk lőjön.
Bátor dolog, figyelembe véve, hogy nincsenek pajzsai.
Hogy Kahlee lefoglalt négyet az öt rabszolga-kereskedő
közül, azt jelentette, hogy neki csak eggyel kellett elbánnia.
Sajnos fogalma sem volt arról, merre lehet az ellenfele.
Minden alkalommal, mikor elhagyott egy fedezéket, halálos
golyózáporba futhatott.
Ne gondolj rá. Csak fókuszálj a kocsikra. Már majdnem ott
vagy.
Csak a csupasz padló egy rövid szakasza választotta el őt a
terepjáróktól; egy gyors sprint, és vége van, így vagy úgy.
Kitört a fedezékből és előrelendült a kocsik irányába. Az
ötödik rabszolga-kereskedő várt rá, egy alig négy méterre lévő
láda mögül emelkedett fel, mikor Lemm elfutott mellette.
Közvetlen közelről tüzet nyitott a quarián ágyékára; betonfelhő
emelkedett fel a padlóról a lövések nyomán. A nő mélyre
célzott, ahol Lemm pajzsai a legsebezhetőbbek voltak,
próbálta kilőni alóla a lábait.
Lemm fejét behúzva rohant tovább, tudva, hogy így van a
legtöbb esélye túlélni a támadást. Egy féllépésnyire volt az
autótól, mikor egy üreges lövedék belefúródott a bal
lábikrájába. A golyó a becsapódás erejétől szétrobbant,
acéldarabokat permetezve a lábszárába, az izmokba és az
inakba. A fájdalomtól ordítva Lemm előrelendült, a fegyver
kicsúszott a kezéből. A lendülete még két botladozó,
egyensúlyát vesztett lépés erejéig kitartott, ami épp elég volt

197
ahhoz, hogy az acélborítású terepjáró közé és a támadója közé
kerüljön. Aztán a földre rogyott.
A hátára fordult, a térde alatt éktelenkedő véres pépbe
kapaszkodott. Mikor lépteket hallott közeledni, rá kellett
ébrednie, hogy a fegyverét elvesztette, ezért rögtön arra
küzdötte magát, ahol a shotgunt sejtette.
Egy pillanattal később egy nő jelent meg a jármű elejénél.
Mosolygott és ráfogta a fegyverét.
Lemm tekintetével követte az ember testének mozgását,
ahogy magasra emelkedett a levegőben, nekicsapódott az
egyik falnak és lezuhant a földre. Mozdulatlanul feküdt ott, a
nyaka hátborzongató szögben állt. Ekkor hallotta csak meg,
hogy Hendel ordít neki, és megértette, mi történt: a férfi biotik
volt!
— A terepjáróhoz! Gyorsan!
A quarián tudta, hogy harminc-negyven másodpercre van
szükségük, mielőtt Hendel újra használni tudja biotik erejét...
ennyi idejük pedig nem volt. A fogait csikorgatva és remélve,
hogy nem fog elájulni a fájdalomtól, felhúzta magát a
terepjáró első lökhárítóján. A jó lábára támaszkodva kinyitotta
a vezetőoldali ajtót és bemászott a kocsiba. Amennyire csak
tudta, figyelmen kívül hagyta a fájdalmat. Nagyjából fél
percébe telt, mire felülírta a központi kódokat és beindította a
motort.
A kocsinak nem volt szélvédője. Nem polgári jármű volt,
sokkal inkább hasonlított egy felfegyverzett szállítójárműre,
amelyben a navigációs kijelzők helyettesítették a sebezhető
szélvédőt. A szerves lényeket a jármű infravörös és ultraviola
szenzorai apró pöttyökként jelenítették meg a navigációs
kijelzőn, felfedve ezzel minden a raktárházban tartózkodó
élőlény tartózkodási helyét, akár barát, akár ellenség volt az
illető.
A terepjárónak nem voltak fegyverei, de négy tonna
golyóálló acélból készült. Sebességbe tette az autót, a gumik

198
füstölgő fekete csíkokat hagytak maguk utána a garázs
padlóján, ahogy a kormányművel küzdve meg- pördült a
kocsival.
Nekihajtott egy rakás acélládának, amik messze repültek.
Elfordította a kormányt és rátaposott a gázpedálra. Tudomást
sem véve a hihetetlen fájdalomról, amit a sérült lábának az
oldalajtóhoz való ütközése okozott, Kahlee és a többiek felé
vette az irányt.
A konténereken – amik fedezékül szolgáltak a földszinten
lévő két rabszolgakufárnak – áthajtott, recsegve gyűrte be őket
a kerekek alá, majd hosszú csúszás után alig pár centivel
Hendel előtt állt meg.
Lemm kicsapta az ajtót és a biotik, kezében az eszméletlen
lánnyal, bemászott a hátsó ülésre. Kahlee újabb sorozatot
eresztett a leszállópályán lévő két túlélő felé. Viszonozták a
tüzet, a golyók hangja, ahogy visszapattantak a páncélozott
jármű tetejéről, fémes, szaggatott szimfóniát alkotott.
— Betöltenek egy rakétavetőt! – kiáltotta Kahlee, amikor az
első ülésre felkapaszkodva hátradobta Lemm hátizsákját
Hendel mellé. – Vigyél minket innen a francba!
— Jobb, ha maga vezet – szűrte a fogai között a szavakat
Lemm, mialatt ügyetlenül megpróbált átcsusszanni az
anyósülésre.
Kahlee lepillantott a quarián szétroncsolódott lábára, majd
arrébb tolta Lemmet és a kormány mögé csusszant, olyan
fájdalmat okozva ezzel a quariánnak, hogy az felüvöltött.
— Sajnálom! – kiáltotta a nő, miközben becsukta maga
mögött az ajtót és hátramenetbe állította a kocsit.
Lenyomta a gázpedált és kifarolt. Egy gyorsan mozgó pont
jelent meg a navigációs képernyőn: a rakétavető lövedéke.
Lemm azt hitte, mind meghalnak, de Kahlee az utolsó
pillanatban elfordította a kormányt. Ahelyett, hogy darabokra
robbantotta volna a terepjárót, a lövedék a földbe csapódott
mögöttük. Hatalmas detonáció rázta meg az épületet. Az autó

199
hátulja megemelkedett, a hátsó kerekei a levegőben pörögtek,
majd durván földet értek.
Kahlee-nek a navigációs képernyő segítségével sikerült
megtartania az autó feletti irányítást, míg egyre gyorsulva
keresztülfaroltak a garázson. Lemm elszörnyedve vette észre,
hogy a nő teljes sebességgel a garázs megerősített fémajtaja
felé hajt.
— Mindenki kapaszkodjon! – figyelmeztette Kahlee a
többieket. – Ez fájni fog!
Olyan erővel csapódtak az ajtóba, hogy az egyik szárnyát
letolták a sínről, a fém összegyűrődött a keretében. A terepjáró
hátulja az ütközés hatására behorpadt. Mindenki belesüppedt a
székébe, ahogy a hirtelen ütközés azonnali megállásra
kényszerítette az autót.
Mikor Lemm visszapattant a székéről, a lába a
műszerfalnak ütődött, amitől újra felüvöltött, próbált nem
elájulni. Vetett egy pillantást Kahlee-re, aki az ülés szélére
csúszott, a becsapódástól egy pillanatra elvesztette az
eszméletét.
— Kahlee! – üvöltötte. – Vezetned kell!
Mintha a quarián hangja vert volna életet belé, Kahlee felült
és megrázta a fejét. Újra a gázpedálra nyomta a lábát. A jármű,
még mindig hátramenetben, újra az ajtónak csattant. A nő nem
csökkentette a fordulatszámot, miközben megpróbáltak utat
törni maguknak a meggörbült acéllemezen keresztül.
— Gyerünk, te szar! – szitkozódott. – Adj bele mindent!
Az ajtó behorpadt és kicsavarodott, a kocsi hat
könyörtelenül forgó kereke kitartóan tolta előre a járművet, de
nem sikerült akkorára tágítani a lyukat, amin kiférhettek volna.
így védtelenül várták a következő rakétát.

Ez NEM lehetséges!
Pel, mióta meghallotta az első lövést a barakkban, újra és újra
átgondolta a történteket.

200
 Üvöltve parancsolta ki az embereit az ágyukból, és küldte
őket a raktárba, hogy elvágják a menekülési utat, amíg ő és
Shela – a csapat egyetlen tagja, aki még nem volt ágyban –
megragadták a fegyvereiket és elindultak a lépcsőn felfelé.
Mire megérkeztek, az őrök már halottak voltak és a biotik
foglyok eltűntek.
Visszarohanva a raktárra néző leszállópályához, jól ráláttak
a harcmezőre, ahol a nő, Kahlee védekező állást vett fel. Volt
egy félig összeszerelt rakétavető a pályán; a raktár védelmének
legújabb tartozéka. Gyorsan megfontolta és elvetette az
összeszerelésének és használatának ötletét; még mindig
szeretett volna elkapni legalább egyet a biotikok közül, hogy
eladhassa őket a Gyűjtőknek.
Nem telt bele sok idő és megbánta a döntését. A harc fölött
elhelyezkedő magaslati pontról végignézhette, ahogy Kahlee
golyózápora, Hendel biotik ereje és a saját megvadult
terepjárójuk lemészárolja az embereit.
Ez NEM lehetséges – gondolta újra. Odakiáltott Shelának.
— Tedd használhatóvá azt a rakétavetőt! Iktasd ki a
járművet!
A nő legörnyedt, hogy összeszerelje a fegyvert, mialatt Pel
hiába lövöldözött a menekülőkre, akik bemásztak a
terepjáróba. Az autó miatt nem tudott tiszta lövést leadni. Már
csak egyetlen mód maradt arra, hogy megállítsák őket, és azt a
szökevények egyike sem élhette túl.
— Töltve és kész! – kiáltott Shela, mikor a terepjáró kerekei
felpörögtek és hátramenetben távolodni kezdett tőlük.
— Tűz, bassza meg!
A rakéta egyenesen a jármű felé tartott, de a terepjáró az
utolsó pillanatban elkanyarodott és a lövedék ártalmatlanul a
padlóba robbant. Az autó továbbra is gyorsított és egy
végzetes mozdulattal nekiment az erősített acél ajtóknak. Az
ajtó behorpadt, de nem nyílt ki.
— Nyírd ki őket! – üvöltötte Pel, és Shela másodszor és

201
utoljára is betöltötte a rakétavetőt.

Grayson közel tíz percig bolyongott reménytelenül az

ismeretlen folyosókon.
Talán a sokévi vörös homok elszúrta az irányérzékedet.
Az egyetlen dolog, ami miatt nem állt meg, az volt, hogy a
tűzharc hangja egyre közelebbről hallatszott, és bárki is
szabadította ki a többieket, Gilliant is magával vitte.
Épp a falba akart öklözni mérgében, mikor hihetetlenül
nagy robbanást hallott – gránát vagy rakétavető lehetett, amit
szörnyű csattanás követett. A hang pontosan a feje fölül
érkezett. Halkan, de sietősen befordult a sarkon és egy kicsi
leszállópályán találta magát, ami egy nagy, kétemeletes
garázsra nézett.
A padlón szerteszét heverő ládák és konténerek között több
holttest is feküdt. A terem túlsó végében egy autó éppen
nekiütközött a garázsajtónak. És a pályán, tőle alig három
méterre, de neki háttal ott állt Pel és egy ismeretlen nő. A nő
épp egy rakétavetőt emelt a vállára.
A terepjáró motorja felbőgött, ahogy a kocsi megpróbálta
áterőszakolni magát az ajtó acélján. A helyzetből kifolyólag
Grayson szinte biztosra vette, hogy Gillian és a többiek ülnek
az autóban.
— Nyírd ki őket! – kiáltotta Pel, és a nő célra tartotta
fegyverét.
Grayson tüzet nyitott a gépkarabéllyal; nem voltak aggályai
egy nő hátba lövésével kapcsolatban. A golyók zápora
áthasította a nő pajzsait, kilyuggatta a páncélját és a
lapockáitól az övééig véres húscafatokká változtatta a testét. A
rakétavető kicsúszott tehetetlen kezei közül, és a lövések ereje
előrelökte őt a leszállópálya derékmagas korlátjához. Grayson
újabb sorozata áttaszította a korláton, egy emeletnyi zuhanásra
kárhoztatva őt.
Pel megpördült és a saját géppuskáját próbálta épp célra

202
tartani, amikor Grayson újra tüzelni kezdett. Pel jobb kezére
koncentrált. A lövedékek szinte elválasztották a fegyvert tartó
kezet a nagydarab férfi vállától. A férfi jobb karja és a fegyver
átrepült a korlát felett.
Grayson korábbi partnere térdre hullott, szemei üvegesen
csillogtak a sokktól, megcsonkított végtagjából sugárban
spriccelt a vér. Szóra nyitotta a száját, de Grayson újabb
sorozata elhallgattatta őt mindörökre. Az elmúlt húsz évben ez
volt az egyetlen olyan alkalom, hogy nem Pelé volt az utolsó
szó.
A terem másik végéből horpadó fém borzalmas sikolya
hallatszott. Felpillantva meglátta, hogy a terepjárónak sikerült
eltalálnia a garázsajtó sarkát, és felemelni azt. Grayson
mozdulatlanul állt és nézte, ahogy az autó átküzdötte magát a
nyíláson, mintha a garázs lenne a szülőanyja.

203
 TIZENHÉT

A következő hatvan másodpercben nem mozdult, a túlélők

hangjaira figyelt. Csak a terepjáró motorjának egyre halkuló
búgását hallotta, ahogy a jármű távolodott az éjszakában.
Kahlee az autóban hallotta, ahogy az acélajtó végigcsikorog a
páncélozott jármű tetején, mialatt kierőszakolták magukat az
Omega sötét utcáira. A kocsit még mindig rükvercben tartva
megtett egy fél háztömbnyi utat, majd beletaposott a fékbe,
elfordította a kormányt és száznyolcvan fokos fordulót hajtott
végre. Végül ugyanabba az irányba haladtak, mint előtte, de
már nem hátramenetben.
A raktárból sikerült kijutniuk, de nem vehették biztosra a
megmenekülésüket, amíg maguk mögött nem hagyták az
Omegát.
— Van hajód? – kérdezte az anyósülésen agonizáló
quariántól.
— Menj az űrkikötőbe. A háztömb után jobbra. A harmadik
utcán balra, aztán rögtön jobbra. – A hangja erőltetetten és
gyengén szűrődött ki a maszkja mögül.
Kahlee egy pillanatra elszakította a tekintetét a navigációs
kijelzőkről és vetett egy gyors pillantást a quarián sérült lábára.
A seb csúnya volt, de nem tűnt élet- veszélyesnek.
— Hendel – szólt hátra -, nézd meg, hogy van-e
elsősegélyláda ott hátul.
— Van medigél... a... hátizsákomban – a fájdalommal

204
küszködő Lemm megpróbálta kinyitni a táskát.
Kahlee nem állította meg az autót, amíg ellátták a sebet.
Szerencsére Hendel részt vett a katonai orvosi képzéseken;
folyamatosan rázkódva rendbe hozni egy sérült lábat nem
okozhatott gondot.
A quarián útmutatását követve gyorsan kijutottak az
egymáshoz közel épült házak útvesztőjéből és a kerület szélén,
egy leszállópályán találták magukat. Keresztülhajtottak a nyílt
terepen. A navigációs képernyő három egymás mellett álló
hajót jelzett.
— Lemm, melyik a te hajód? – kérdezte Kahlee.
— Amelyiket csak akarod. – A quarián hangja erősebbnek
tűnt. Kahlee észrevette, hogy Hendel sínbe tette a lábát és steril
kötést tett a sebre, hogy minimalizálja a vírusos fertőzés
kockázatát, a medigél pedig csillapíthatta a fájdalmát, ezzel
együtt pedig elkezdte gyógyítani és fertőtleníteni a sebet.
Kahlee öt méterre a legközelebbi hajó zsilipjétől
megállította a kocsit, kiugrott belőle, majd visszafordult, hogy
kisegítse a sérült quariánt. Lemm óvatosan az ajtóhoz
csusszant az ülésen, majd Kahlee-re támaszkodva a jó lábával
kilépett az autóból. Pár másodperccel később Hendel is kiszállt
a járműből. Egyik kezében a még mindig eszméletlen Gilliant,
a másikban Lemm hátizsákját hozta.
— Beszarok – motyogta az állomás bejárata előtt álló hajóra
bámulva. Kahlee nem tudta megállni és elmosolyodott, amikor
észrevette, mit néz a férfi: épp Grayson hajóját akarták ellopni.
A quarián nekiállt, hogy felülírja a hajó biztonsági
rendszerét. Alig telt egy percbe és a zsilip egy halk kattanás
kíséretében kinyílt és a hidraulika csendesen susogva
leeresztette a rámpát.
A hajóban Hendel gyöngéden leültette Gilliant az egyik
ülésre és hátradöntötte a támláját, hogy a kislány fekhessen,
mialatt Kahlee segített bebotorkálni Lemmnek a pilótafülkébe.
— El tudod vezetni ezt az izét? – kérdezte Kahlee a quariánt.

205
 Egy pillanatig a vezérlőműveken pihentette a szemeit, majd
így szólt:
— Azt hiszem. Minden szabványosnak tűnik.
Lemm leült a pilótaülésbe és a konzolok felé nyúlt kesztyűs,
háromujjú kezeivel. Kahlee hirtelen észbe kapott, a quariánok
hiába tűnnek nagyon is emberinek, az enviro-ruhájuk alatt
igenis idegenek. És ez az idegen kockára tette az életét, hogy
megmentse őket.
— Köszönjük – mondta. – Az életünkkel tartozunk neked.
Lemm nem fogadta el a köszönetnyilvánítást, helyette feltett
egy kérdést.
— Miért tartottak rabságban titeket?
— El akartak adni minket a Gyűjtőknek.
Megvonta a vállát, de nem mondott semmit. Egy pillanattal
később a kijelzők megelevenedtek.
— Nincs jele annak, hogy követnének minket – morogta.
— A Cerberus nem adja fel ilyen könnyen – figyelmeztette
Hendel, aki épp most lépett be a pilótafülkébe.
— Nem a Cerberusnak dolgoznak – magyarázta Kahlee,
emlékezve arra, hogy a biztonsági főnök nem volt jelen a
Grayson cellájában folytatott beszélgetésénél. – Már nem. Úgy
gondolom, rájöttek, hogy szabadúszóként többet kereshetnek.
Csak ekkor jött rá, hogy Hendel nem is kérdezett rá, miért
hagyták ott Graysont. Jobban utálhatja, mint hittem. A
történtek tekintetében azonban nem tudta hibáztatni Hendelt.
— Igazad volt Graysonnal kapcsolatban, a Cerberus ügynöke
volt. Végig összejátszottak Jiróval.
A hajó enyhén megremegett és halkan felbúgott, amikor
Lemm bekapcsolta a motort.
Úgy tűnt, a Grayson identitására vonatkozó új információk
egyáltalán nem lepték meg Hendelt. Mentségére legyen
mondva, a biztonsági főnök nem kezdett bele az „én
megmondtam” kezdetű litániába. Helyette csak annyit
kérdezett:

206
 — Megölted?
— Amennyire tudom, még életben van – ismerte be Kahlee.
— Ha a Gyűjtők kezére adják, azt kívánja majd, bárcsak
megölted volna – szólt közbe Lemm.
Kahlee ezen még nem gondolkodott, de az ötlet gonosz
mosolyt csalt Hendel arcára.
A quarián végzett pár utolsó simítást a vezérlőkön. A
töltetek bekapcsoltak, a hajó lassan a levegőbe emelkedett.
— Mit állítsak be célnak? – kérdezte Lemm.
Jó kérdés – gondolta Kahlee.
— Semmi nem változott – gondolkodott hangosan Hendel. –
A Cerberus még mindig meg akarja szerezni magának
Gilliant, és még mindig nem kockáztathatunk azzal, hogy a
Szövetséghez futunk. Grayson és a barátai talán már
kikerültek a képből, de a Cerberusnak rengeteg ügynöke van.
— Nem számít, hova megyünk, előbb vagy utóbb ránk
találnak.
— Akkor mozgásban kell maradnunk – mondta Kahlee.
— Egy lépéssel előttük járni.
— Gilliannek nehéz lesz – figyelmeztette Hendel a nőt.
— Nincs túl sok választásunk. Annyit tudunk, hogy a galaxis
minden emberi világán, kolóniáján és űrállomásán vannak
embereik.
— Én tudok egy helyet, ahol meghúzhatjátok magatokat és a
Cerberus sosem talál rátok – fordult meg Lemm a székében,
hogy bekapcsolódjon a párbeszédbe.
— A Migráns Flotta.

A harc után Grayson alaposan átvizsgálta a raktárházat. Egy

pillanatig úgy hitte, beül a garázsban álló másik terepjáróba és
megpróbálja utolérni Gilliant, de rájött, hogy mire odaérne az
autóhoz, a másik jármű már messze járna. Ha meg akarta
találni Gilliant, türelmesnek és okosnak kellett lennie.
A raktár földszintjének átvizsgálásakor több holttestet is

207
talált, köztük azét a nőét is, akit ő lőtt hátba. Két másik alakot
lelőttek, kettőn a hiányzó autó hajtott keresztül, egy nő pedig
kitört nyakkal feküdt a fal mellett. Az utóbbi testen Grayson a
biotik behatás árulkodó jeleit fedezte fel. Úgy sejtette, nem
Gillian, hanem Hendel okozta a sérülést.
Egy shotgunt is talált a padlón a terem közepén. Turián
készítménynek tűnt, de a rajta lévő rögtönzött, mégis ravaszul
hatékony módosítások a quarián faj sajátjai voltak.
Felismerve a fegyver értékét, felvette a földről és magával
vitte azt, mikor elhagyta a garázst, hogy átkutassa az épület
többi részét. Többször is eltévedt a tekergőző folyosókon, de
egyszer csak újra az első szinten találta magát, egy teremben,
amit barakkokká alakítottak.
Tizenkét vaságyat talált, de csak kilenc tűnt használatban
lévőnek. Grayson hét holttestet talált a garázsban, ezekhez
hozzászámolva azt a két őrt, akik nem messze az ő cellájától
lelték halálukat, magyarázatot adott arra, miért nem találkozott
senkivel felfedezőútja során. Mivel el tudott számolni a raktár
minden lakójával, végre megnyugodhatott.
Bármely másik űrállomáson vagy világon aggódnia kellett
volna a harc hangjára kiérkező rendfenntartó erők miatt, de az
Omegán nem volt rendőrség, és a fegyverropogás meg a
rakéták zaja csak arra emlékeztették a szomszédokat, hogy
törődjenek a saját dolgukkal. Majd jön valaki, hogy ellenőrizze
a helyiséget – valószínűleg az, aki bérbe adta Pelnek és a
bandájának. Akárhogy is, legalább egy pár napig Graysonnak
nem kellett látogatókra számítania.
A barakkoktól egy rövid folyosó vezetett pár irodához, amit
Pel eligazító központnak rendezett be. Átvizsgálva a
számítógépeket és az optikai tárolólemezeket Grayson
megtalálta az eredeti megbízásról szóló jelentéseket.
Természetesen kódolva voltak, de csak a Cerberus rejtjeleivel,
és Graysonnak nem okozott problémát feltörni őket.
Pelt azért küldték az Omegára, hogy módot találjon a

208
quarián flottába való beszivárgásra. Sajnos a jelentések
hiányosak voltak. Említést tettek egy Cyniad nevű hajóról,
amit elkaptak, és egy fogolyról, akit kihallgattak, de a
kihallgatás eredményei nem voltak rajta a szalagon.
Nyilvánvalóan Pel felhagyott a napló vezetésével, amikor a
titokzatos Gyűjtők beszervezésével emelte a tétet, és nem volt
olyan hülye, hogy akár elektronikus, akár írott feljegyzést
készítsen arról, hogy elárulja a Titokzatos Embert.
A quarián hajó és fogoly említése, valamint a quariánok
által módosított shotgun kicsit megkavarta Grayson
elképzeléseit arra vonatkozólag, hogy ki szabadíthatta ki a
többieket. Úgy gondolta, hogy egy quarián mentőosztag
érkezett a honfitársukért és valamilyen okból kifolyólag úgy
döntöttek, magukkal viszik Gilliant, Kahlee-t és Hendelt.
Megelégedvén azzal, hogy annyit tudott meg az aktákból,
amennyit csak lehetett, folytatta a termek átvizsgálását. Egy
másik irodában, amiről ő úgy sejtette, az épület közepén
állhatott, felfedezett egy apró ajtót a padlóban. Egyszerű
szerkezet volt; ahelyett, hogy síneken csúszott volna, két
fémzsanéron nyílt felfelé. Zárva volt és egy egyszerű lakat
lógott rajta.
Grayson a frissen szerzett shotgunnal szétlőtte a lakatot,
majd a csizmája orrával arrébb lökte. Várt pár másodpercet, és
miután semmi nem történt, óvatosan előrelépett és felnyitotta
az ajtót, készen arra, hogy lelőjön bárkit, aki kitörne az
aknából.
A pincében teljes sötétség honolt. Egy rozoga falépcső
másik vége beleveszett a feketeségbe. Grayson bekapcsolta a
shotgun csövére erősített zseblámpát, amelynek erős fénye
áttörte a sötétség fátylát, mialatt a férfi lassan elindult a
lépcsőn lefelé.
Mikor a lépcső aljára ért, gyorsan körbenézett, bevilágítva
ezzel a helyiség minden pontját. Egy körülbelül négyszer négy
méteres szobában állt. Sima téglafalak és fedetlen cementpadló

209
vették körül. A terem teljesen üres volt, leszámítva azt az
egyetlen mozdulatlan alakot, aki a hátsó fal mellett feküdt.
Ráirányítva a lámpa sugarát és a shotgun célkeresztjét
Grayson elindult az alak irányába. Alig pár lépésnyire volt
tőle, amikor ráébredt, mit lát: megtalálta a quarián foglyot.
Végigfuttatva rajta a fénypászmát, észrevette, hogy a
meztelenre vetkőztetett idegen kezei és lábai össze vannak
kötözve. Mostanáig Grayson sosem látott quariánt az enviro-
ruhája nélkül, bár kételkedett abban, hogy ez a lény egyáltalán
közel állhat bármi olyanhoz, ami reprezentatív példája lehetne
fajának. Az arca nem volt más, mint horzsolások, vágások és
égésnyomok feldagadt masszája – egyértelmű bizonyítékaként
a kínzásnak, aminek alávetették. Kiverték az összes fogát és
eltörték az egyik arccsontját. A másik orcája szétnyílt, mintha
felvágták volna a szájától addig, amit a quariánok a fülüknek
hívnak.
Az egyik szeme akkorára dagadt, hogy nem tudta kinyitni.
A másikról alul és felül is hiányzott a szemhéj, de a hús
rongyos cafatjai még ott lógtak, azt tanúsítva, hogy
kíméletlenül, fogóval tépték le őket. Grayson undorodva
emlékezett vissza arra, mennyire is élvezte Pel a kínzásnak ezt
a módját: a szemhéj brutális eltávolítása okozta fájdalom
mellett az áldozat lassan és keserves fájdalmak között meg is
vakult, mert a szeme dehidratálódott.
A test többi része is hasonló sérüléseket szenvedett. Az ujjai
a kezén és a lábán is el voltak törve. A bőrének minden
felületén ütés-, égés-, vágás- és savnyomok voltak, de volt
valami még ennél is szokatlanabb a testen, ami arra késztette
Graysont, hogy lehajoljon és vessen rá egy pillantást
közelebbről is.
Valamiféle nyálkás, szürke anyag terjedt szét a quarián
testén, mely a sebeiből indult ki. Graysonnak szüksége volt
egy másodpercre ahhoz, hogy felfogja, egy bakteriális
gombáról van szó; a szörnyű kínzások mellett az idegen még

210
egy durva fertőzést is összeszedett.
Undorodva elfintorodott és hátrébb lépett a testtől.
Meglepetésére a quarián egy rövid, félelemmel teli vak-
kantással reagált a mozdulatra.
Jézus Krisztus, ez a szerencsétlen még életben van!
Az idegen beszélni próbált, remegős, reszelős hangján újra
és újra elismételt egy mondatot. A szavai érthetetlenek voltak
hiányzó fogainak és idomtalan arcának köszönhetően. Grayson
automatikus fordítójának többszöri ismétlésre volt szüksége
ahhoz, hogy értelmet öntsön a hagymázas katyvaszba.
— Frekvencia: 43223... A testem távoli csillagokra utazik, de
a lelkem sosem hagyja el a Flottát... Frekvencia: 43223... A
testem távoli csillagokra utazik, de a lelkem sosem hagyja el a
Flottát...
Remegő, rémült hangja hol felerősödött, hol elhalt, mialatt
újra és újra elismételte ezt a mondatot. Grayson közelhajolt
hozzá, de vigyázott arra, hogy ne érintse meg a fertőzött húst.
— Nyugalom – mondta gyengéden, tudván, hogy a szavait a
quarián a fordítógépe segítségével saját nyelvén fogja hallani.
– Senki nem akar bántani. Nyugalom.
Úgy tűnt, a quarián nem hallja őt, egyre csak gagyogott, a
szavak egyre gyorsabb ütemben hagyták el a száját, zavart
elméje kétségbeesetten küzdött a kínzás elkerüléséért.
— Már vége van – csitította Grayson abban a reményben,
hogy meg tudja nyugtatni az őrült foglyot. – Vége van.
Látszólag szavaival pontosan a kívánt hatás ellenkezőjét
érte el, mert a quarián nekifeszült a kezeit és lábait szorító
köteleknek. Csalódottan felkiáltott, majd köpködni és köhögni
kezdett. Visszataszító szagú fekete nyálka finom felhője lövellt
az égbe az idegen szájából és az arcán tátongó lyukból.
Grayson hátraugrott, hogy elkerülje a permetet.
A quarián pár nehézkes, bugyogó sóhaja után a roham véget
ért, az idegen megnyugodott és elcsendesedett. A test által
kibocsátott undorító bűzre felkészülve Grayson elég közel

211
ment ahhoz, hogy megbizonyosodjon arról, az idegen
megszűnt lélegezni.
A testet a pince padlóján hagyta és fellépcsőzött a
földszintre. Lecsukta és lelakatolta a csapóajtót maga mögött,
majd magához vett minden értékeset, amit el tudott vinni.
Tizenöt perccel később Pel másik terepjárójának kormánya
mögött ült, az Omega ismeretlen utcáit járta, volt egy táskája,
tele a zsákmánnyal, és az anyósülésen ott feküdt a shotgun.
Az elsődleges célra fókuszálva sikerült kizárnia az elméje
hátsó, sötét szegletéből suttogó hangot, aki szerint fel kellett
volna kutatnia egy pordílert egy gyors szippantásért. Ehelyett
inkább egy jeladóállomást akart találni, ahol rákapcsolódhatott
volna a kommunikációs hálózatra, hogy egy üzenet keretein
belül megoszthassa a Titokzatos Emberrel a történteket.
Pel hátat fordított a Cerberusnak, de Grayson még mindig
hű volt az ügyhöz... és tudta, hogy ők segíthetnek neki
megtalálni Gilliant.

212
 TIZENNYOLC

Nyolc óra telt el, mióta Kahlee-éknek sikerült elmenekülni az

ómegái raktárból.
Lemmnek sikerült megtalálnia a quarián flottillát.
Felkapcsolódott a kommunikációs hálózatra és szkennelte a
hírjelentéseket. A Migráns Flotta épp egy volusok által uralt
távoli bolygó mellett haladt el a Tanácsi Űr határainál. A hírek
szerint több volus diplomata érkezett a Fellegvárba, hogy
mindent megtegyenek a quariánok mielőbbi távozásának
előremozdításáért.
Kahlee nem hitte, hogy sokra mennek a politikai
felhívásaikkal. A Fellegvár még mindig küszködött a Saren és
geth hadserege okozta káosszal. A legfontosabb céljuk
egyelőre a megmaradt geth ellenállás felszámolása volt szerte
a galaxisban. Ezt főként kényszerű szövetségeseik, az
emberiség és a Szövetség erőltették. Kahlee úgy gondolta,
amint visszanyomják a gépeket a Perseus Fátyol mögé, a
következő lépés a Tanács újjászervezése lesz. Amit
természetesen hatalmas politikai mozgolódás követ majd. A
Migráns Flotta volt az utolsó dolog, amivel foglalkozni
akartak.
Kahlee tudta, hogy az emberiség csatlakozását követő
csillagközi békében a legtöbb faj a Flottát csak apró
kellemetlenségként vagy semmiségként akarta kezelni... amíg
el nem haladtak az ő valamelyik rendszerük mellett. Ilyenkor

213
az volt a legjobb dolog, amit tehettek, hogy felajánlottak
valamit a quarián Admiralitásnak nemkívánatos felszerelések
és bontásra ítélt hajók, nyersanyagok és pótalkatrészek
formájában.
A quariánok hajlottak az ilyesfajta megoldásra és a flottillát
gyorsan tovább vitték, hogy más oldalában legyenek tüskék.
Kahlee nem szerette az előítéleteket, de ezt az eljárást csak a
kéregetés interstelláris megfelelőjeként tudta tekinteni.
És ha minden jól megy, negyven óra múlva csatlakozunk
hozzájuk – gondolta, és hitetlenkedve rázta meg a fejét az
elmúlt napok eseményeit felidézve.
Lemm betáplálta az útvonalukat a navigációs rendszerbe, és
miután végrehajtották az FTL-ugrást, hátrament lefeküdni az
alvókabinba. Kahlee még mindig rengeteg kérdést akart neki
feltenni, például azt, hogy honnan tudta, hogy ő kicsoda. Ám
azok után, amit értük tett, úgy gondolta, hogy türelmesnek kell
lennie. Ad neki néhány órát, hogy kipihenje magát és
elkezdjen felépülni a sérüléseiből, mielőtt elkezdi kérdésekkel
bombázni. Különben is, már nagyon aggódott Gillianért és
meg akarta látogatni, most, hogy felébredt.
Az első mondata azután, hogy visszanyerte az eszméletét,
az volt, hogy: – Éhes vagyok. – Hendel könnyedén megoldotta
ezt a problémát. Duplaadagos fogást tálalt fel neki a hajó
élelmiszerkészletéből.
Mivel a hajó az előre betáplált koordináták felé haladt, nem
volt szükség rá, hogy bárki is a vezérlésen tartsa a szemét.
Úgyhogy mindhármuk – Kahlee, Gillian és Hendel – az
utastérben gyűltek össze. A két felnőtt egymás mellett ült,
arccal Gillian felé, amíg a lány egy ölében lévő műanyag
tálcáról evett.
Épp most tüntette el az utolsó falatokat. Pont, mint az
akadémián, eltökélten és határozottan rágott. Nem állt meg
vagy esett ki a ritmusból. Kahlee viszont észrevette, hogy nem
tartja magát a megszokott sémához.

214
Nem minden fogásból egy harapásnyit evett egyszerre. Az
almapüréhez hozzá sem ért, amíg a többi étel el nem fogyott.
Mikor befejezte az evést, óvatosan a mellette lévő székre
tette a tálcáját és megszólalt. Már másodjára azóta, hogy
visszatért az emlékezete.
— Hol van a papám? – semmilyen érzelem sem volt a
hangjában. Olyan lapos és monoton volt, mint egy primitív
huszadik századi beszédszintetizátor.
Erre a kérdésre nem volt könnyű válaszolni. Szerencsére
Kahlee és Hendel már előre megbeszélték, hogy mit
mondjanak, amíg Gillian a fogvatartóiktól kapott drogoktól
aludt.
— Volt még egy kis dolga – hazudta Kahlee. Úgy gondolta,
hogy a lány még nem tudna megbirkózni az igazsággal. –
Később csatlakozik hozzánk, de egyelőre csak te vagy, én és
Hendel, rendben?
— Hogy fog minket megtalálni, ha elhoztuk a hajóját?
— Talál majd másik hajót – biztosította a lányt Kahlee.
Gillian összehúzott szemekkel bámult rá. Mintha érezné,
hogy félre akarják vezetni és a puszta szemével akarna átlátni a
hazugságok hálóján, hogy meglássa az igazságot. Néhány
másodperc után elfogadóan biccentett.
— Visszamegyünk az iskolába?
— Egyelőre nem – közölte Hendel. – Más hajókkal fogunk
találkozni. Quariánokkal. Emlékszel rájuk? Tavaly tanultál
róluk történelemórán.
— Ők csinálták a getheket – mondta egyszerűen.
— Igen – mondta Kahlee, és remélte, hogy nem ez az
egyetlen dolog, amire asszociálni tud, amikor a meg- mentőik
fajára gondol. – Emlékszel másra is?
— A geth majd három évszázada elűzte őket a saját
rendszerükből. Azóta legtöbbjük a Migráns Flotta fedélzetén
él. Egy tizenöt ezer hajóból álló flottilla, amely az
egyszemélyes hajóktól a mobil űrállomásokig mindenfajta

215
űrjárművet magában foglal – válaszolta, és Kahlee rájött, hogy
a kislány szóról szóra mondja vissza az elektronikus
történelemkönyvben található információkat.
— Mivel tizenhét millió quariánnak ad otthont, érthető, hogy
ellátási problémákkal küszködik – folytatta.
— Éppen ezért a quariánoknak rituális utazást kell tenniük, amit
Zarándoklatnak neveznek, amikor elérik a megfelelő kort.
Elhagyják a Flottát, és csak akkor térnek vissza, ha találnak
valami értékeset.
— Ennyi elég lesz, Gillian – mondta Hendel. Gyengéden
megakasztotta, mielőtt felmondta volna nekik az egész
fejezetet.
— Miért találkozunk egy quarián hajóval?
Kahlee nem tudta, hogy Gillian mennyire emlékszik a durva
fogadtatásra, amiben az Omegára történő leszálláskor volt
részük, ezért ködösített egy kicsit a válasszal.
— Találkoztunk egy Lemm nevű quariánnal, amíg aludtál.
Segít nekünk elbújni néhány ember elől, akik meg akarnak
találni minket.
— Cerberus – mondta a lány, és a felnőttek zavartan
pillantottak egymásra. Nem tudták, hol hallhatta ezt a nevet.
— Így van – mondta Hendel egy pillanat múlva. – Bántani
akarnak téged, de mi nem fogjuk hagyni.
Gillian összeráncolta a homlokát és az ajkaiba harapott.
Hosszú pillanatokig csendben ült, majd feltette azt a kérdést,
ami Kahlee-t is foglalkoztatta már egy ideje.
— Miért segít nekünk Lemm?
Egyikük sem tudott felelni erre a kérdésre.
— Meg kell majd kérdeznünk tőle, ha felébredt – ismerte be
Kahlee végül.
Szerencsére nem kellett sokáig várniuk. Kevesebb, mint egy
órával később hallották Lemm egyenlőtlen, nehézkes lépteit,
amint lefele sétált a folyosón. Lábán egy kemény borítású,
hermetikusan lezárt csizmát viselt, ami megóvott és megtartott

216
mindent a lábujja hegyétől a térdéig. Természetesen még
mindig rajta volt a maszkja és az enviro-ruhája. Kahlee úgy
gondolta, nem is fogja levenni, amíg meg nem érkeznek a
flottillához.
— Lemm – szólította meg Kahlee, ahogy belépett a kabinba
-, ő Gillian; Gillian, ő Lemm.
A quarián finoman meghajolt és kesztyűs kezét
előrenyújtotta. Ez bevett köszönési formának számított
mindkét fajnál. Kahlee legnagyobb meglepetésére Gillian
megragadta és megrázta.
— Örvendek – mondta a lány.
— Én is örvendek. Jó látni, hogy ébren vagy – válaszolta,
majd elengedte a kezét és leült mellé a székre, szemben
Kahlee-vel és Hendellel.
— Miért segítesz nekünk? – kérdezte Gillian.
Kahlee összerezzent. Még nem tudták értesíteni a quariánt
Gillian állapotáról, és csak remélni tudták, hogy nem veszi
magára a lány tapintatlanságát.
Szerencsére Lemm felülemelkedett rajta.
— Rögtön a lényegre térsz, igaz-e? – mondta kacagva a
maszkja mögül.
— Autista vagyok – válaszolta Gillian, az érzelmek
legkisebb szikráját sem mutatva.
Nem volt biztos, hogy Lemm tisztában van a kifejezés
valódi értelmével, de Kahlee úgy gondolta, elég okos volt
ahhoz, hogy megértse, hogy körülbelül miről van szó. Mielőtt
bármit reagálhatott volna, Gillian megismételte a korábbi
kérdést.
— Miért segítesz nekünk?
— Ez engem is nagyon érdekelne – tette hozzá Hendel és
hátradőlt a székén, jobb lábát felemelve bokáját a bal térdére
fektette.
— Én épp Zarándoklaton vagyok – kezdett bele a quarián. –
Épp a Kenuk bolygón voltam és találkoztam a Bavea

217
legénységének két tagjával. Az az Idenna cirkáló egyik
felderítő hajója. Elmondták nekem, hogy egy másik felderítő
hajó, a Cyniad az Omegára ment, hogy lebonyolítson egy
üzletet és nem tért vissza. Azért mentem az Omegára, hogy
felkutassam a Cyniad legénységét. Reméltem, hogy
megmenthetem őket, de legalábbis megtudhatom, hogy mi lett
a sorsuk. Az Omegán egy másik quarián, egy Golo nevű
személy felvilágosított róla, hogy a Cyniad legénysége egy
csoportnyi emberrel kötött üzletet. Betörtem a raktárukba, azt
remélve, hogy rájuk találok. De ehelyett titeket találtalak ott.
— De miért kockáztattad az életedet, hogy megments
minket? – kérdezte Hendel.
— Úgy gondoltam, a fogvatartóitok rabszolga-kereskedők
voltak, és egyetlen faj sem érdemli, hogy csak úgy adják-
vegyék őket. Erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy
megmentselek titeket.
Kahlee nem kételkedett az őszinteségében, de tudta, hogy
ez még csak a történet egyik fele.
— Felismertél – mondta a nő. – Tudtad a nevem.
— A Kahlee Sanders név az utóbbi hónapokban közismertté
vált a népem berkein belül – ismerte be. – Egy régi képről
ismertelek fel, amit még az Extranetről töltöttünk le. Alig
változtál valamit az elmúlt tizennyolc év alatt.
Szép lassan a helyükre kerültek a darabok. Kahlee
tizennyolc évvel ezelőtt egy illegális Szövetségi MI projektbe
keveredett, amit egy bizonyos Dr. Shu Qian vezetett. Qian
elárulta a projektet és Kahlee-t elkeseredett menekülésre
kényszerítette. A nő így találkozott Anderson kapitánnyal... és
egy Saren Arterius nevezetű turián Fantommal.
— A Sarennel való kapcsolatom miatt – mondta a nő,
bizonyosságot keresve.
— A kettőtök kapcsolata és az ő és a gethek kapcsolata miatt
– tisztázta Lemm. – A geth felkelés a legfontosabb esemény
népem történetében. Száműzetésbe kényszerítettek minket; egy

218
seregnyi szintetikus – kegyetlenek, könyörtelenek és
megállíthatatlanok.
— De Saren geth hadakkal támadta meg a Fellegvárat.
Valahogy elérte, hogy kövessék. Módot talált rá, hogy az
uralma alá hajtsa őket és rájuk erőltesse az akaratát. Csoda,
hogy ennyire érdekel minket Saren és mindenki, akihez valaha
köze volt.
— Kahlee? – kérdezte Hendel. Lerakta a lábát és felült. Az
izmai megfeszültek. – Miről beszél?
— Amikor még a Szövetségnél voltam, Saren volt a Fantom,
akit nyomozni küldtek az egyik kutatás után, amiben
dolgoztam – Andersonon kívül senkivel sem beszélt arról,
hogy mi is történt pontosan ezen a küldetésen, és nem most
akarta elkezdeni.
— Honnan tudnak erről a quariánok? – követelte a választ
Kahlee. Hangja egészen magasra szökött; félni kezdett és ettől
dühös lett. – Azok a szövetségi fájlok titkosítva voltak.
— Minden információnak megvan az ára – emlékeztette a
quarián. Nehéz volt a maszk mögé rejtett vonásaiból olvasni,
de a hangja nyugodtnak tűnt. – És mint említettem,
megszállottan kutatjuk a gethet. Érthető módon.
— Amint megtudtuk, hogy Saren vezeti a seregüket,
elkezdtük begyűjteni róla az összes fellelhető információt: a
hátteréről, előző megbízatásairól. Mikor rájöttünk, hogy szoros
szálak fűzik egy humán tudóshoz, aki egy illegális MI
kutatóprojekten dolgozott; természetes volt, hogy utánanézünk
az ő előéletének is.
— Illegális MI? – motyogta Hendel, és hitetlenkedve rázta a
fejét a hallottak hatására.
— Az már régen volt – közölte Kahlee a quariánnal.
— Az Idenna kapitánya beszélni akar majd veled.
— Nem segíthetek – erősködött a nő. – Nem tudok semmit
sem Sarenről, sem a gethről.
— Lehet, hogy többet tudsz, mint gondolnád – válaszolta

219
Lemm.
— Úgy mondod ezt, mintha nem lenne más választásunk –
jegyezte meg Hendel vészjóslón sötét hangon.
— Nem vagytok foglyok – biztosította őket a quarián. — Ha
a Flottába viszlek titeket, akkor mint tiszteletre méltó
vendégek lesztek jelen. Ám, ha nem akartok odamenni, akár
most rögtön is megváltoztathatom az útirányt. Arra a világra
viszlek titeket, amelyikre csak akarjátok.
— Viszont ha a Flottához megyünk, fennáll a lehetősége,
hogy nem hagynak titeket azonnal továbbutazni – ismerte be. –
A népem időnkét túl óvatosan jár el, ha a hajóik védelméről
van szó.
A biztonsági főnök Kahlee-re pillantott.
— A te döntésed. Te vagy a híresség.
— Ez a Zarándoklatod végét jelentené, igaz? – akarta tudni a
nő. – Az ajándékod a kapitány számára az, hogy találkozhat
velem.
A quarián bólintott, de nem szólalt meg.
— Ha nem teszed meg, nem mehetsz vissza a Flottához,
igaz?
— Kényszerűségből folytatnom kell majd az utamat addig,
amíg nem találok valamit, ami értékes lehet a népem számára,
de nem foglak kényszeríteni, hogy velem tarts. Az ajándékért,
amit hozunk, nem fizethetünk szenvedéssel vagy ártó
cselekedetekkel sem quariánoknak, sem más fajoknak.
— Rendben van – mondta Kahlee, miután átgondolta a
dolgot. – Beszélek velük. Az életünkkel tartozunk neked, és ez
a legkevesebb, amit tehetünk. Különben is, ott leszünk a
legnagyobb biztonságban.

Negyven órával később fénysebesség alá lassítottak, kevesebb

mint ötszázezer kilométerre a Migráns Flottától. Lemm megint
a kapitányi székben ült, oldalán Kahlee-vel. Hendel a mostanra
megszokottá vált helyén ácsorgott. A kabinokhoz vezető ajtó

220
belső oldalánál támasztotta a falat. Még Gillian is csatlakozott
hozzájuk. Pontosan a quarián széke mögött foglalt helyet.
A lány, úgy tűnt, megszerette Lemmet. Elkezdte
mindenhova követni, vagy épp csak leült mellé és bámulta, ha
ült valahol vagy aludt néhány órát. Gillian nem
kezdeményezett beszélgetést, de rögvest válaszolt, ha a quarián
beszélt hozzá. Szokatlan volt, de lelkesítő, hogy ilyen jól
reagál valakinek a közelségére, úgyhogy sem Kahlee, sem
Hendel nem próbálta meg megállítani, amikor feljött a
pilótafülkébe.
A Migráns Flotta a maga ezer meg ezer hajójával szoros
kötelékben repült és egyetlen hatalmas vörös pacaként jelent
meg a navigációs képernyőn, miközben közeledtek. Lemm
beizzította a normál hajtóműveket, és egyenletes sebességgel
kezdtek haladni a flottilla irányába.
Amikor százötvenezer kilométeren belül ért, a navigációs
képernyő több kisebb hajót jelzett, amelyek kiváltak az
armadából és feléjük indultak. Nagy íveket írtak le, miközben
többször is keresztezték az elfogópálya görbéjét.
— A haditengerészek minden hajót megvizsgálnak, amely a
Flottához közelít – informálta őket Lemm már korábban. – Jól
fel vannak fegyverezve, s megtámadnak minden hajót, ami
nem azonosítja magát, vagy vissza nem fordul.
Az alapján, amit Kahlee a quariánok társadalmáról tudott,
ez a reakció teljesen érthető volt. Hiszen mélyen a Migráns
Flotta szívében ott lebegett a három Élethajó. Óriási
mezőgazdasági hajók, amelyek élelemmel látták el a flottillán
élő tizenhét millió egyén legtöbbjét. Ha bármilyen ellenség
valaha is megrongálná vagy elpusztítaná bármelyiket, az
elkerülhetetlenül éhezést, és végül quarián tömegek éhhalálát
vonná maga után.
Lemm a gyorsan közeledő őrjáratot látva megnyitott egy
kommunikációs csatornát. Néhány perccel később recsegő
quarián nyelvű beszéd hangzott fel a hangszóróból. Az apró

221
fordítókészülék, amit Kahlee medálként viselt, természetesen
azonnal lefordította a szavakat emberi nyelvre.
— Tiltott űrterületre értek. Azonosítsák magukat.
— Itt Lemm’Shal nar Tesleya beszél. Engedélyt kérek a
Flottához való csatlakozásra.
— Kérem a kódot.
Lemm már előre elmagyarázta nekik, hogy a legtöbb
Zarándoklatra induló quarián egy újonnan szerzett hajóval
tervezi a visszatérést. Mivel ezekről a hajókról általában
semmilyen adattal nem rendelkeztek, csak egy bonyolult
kódfrázisokból álló rendszer segítségével bizonyosodhattak
meg a legénység személyazonosságáról. Mielőtt elhagyta a
flottillát, a Tesleya kapitánya, ez volt Lemm szülőhajója,
megtanultatott vele két speciális mondatot. Az egyiket arra az
esetre, ha valami baj történne, például ellenségek a hajón, akik
arra kényszerítik a kapitányt, hogy bevigye őket a Flottába. Ezt
a mondatot hallva az erősen felfegyverzett őrjárat azonnal
tüzet nyit a hajóra. A másik a minden rendben jelzés. Ez
biztonságban átjuttathatja őket az őrjáraton, és csatlakozhatnak
a sűrűn egymás mellett repülő kisebb hajók, cirkálók és
anyahajók tömegéhez.
— A tudás útjára lépve hagytam el a népem; és most a
bölcsességre rátalálva visszatértem hozzá.
Hosszú csend állt be, amíg az adást átküldték a Tesleyára,
valahova a Flotta sűrűjébe, hogy elbírálják a választ. Kahlee-
nek izzadt a tenyere és kiszáradt a szája. Nyelt egy nagyot és
visszafojtott lélegzettel várakozott a csendben. Grayson hajóját
gyorsnak és hosszú távú utazásra tervezték; nem voltak
fegyverei, sem védelmi rendszere, sem komolyabb páncélzat a
hajótesten. Ha Lemm összekeverte a veszélyt és a szabad
átjárást jelentő mondatokat, vagy bármi más romlott volna el,
az őrjárat pillanatok alatt miszlikbe aprította volna őket.
— A Tesleya üdvözöl itthon, Lemm – érkezett a válasz, és
Kahlee hosszan és felszabadultan sóhajtott fel.

222
 — Mondd meg nekik, hogy örülök, hogy itt lehetek –
válaszolta és hozzátette: – Kapcsolatba kell lépnem az
Idennával.
Ismét hosszú csend állt be, de Kahlee most nem érezte
ugyanazt a feszültséget, mint az előbb.
— Küldöm az Idenna koordinátáit és az üdvözlő frekvenciáit
– válaszolta végül az őrjárat.
Lemm visszaigazolta az információkat és bontotta a
kommunikációs csatornát. Folytatták az útjukat a Flotta
belsejébe. A navigációs képernyőn az óriás vörös paca
mostanra több ezer apró pixelnek tetszett. Olyan közel
repültek egymáshoz, hogy Kahlee-nek el kellett gondolkodnia
azon, hogy a hajók, amiket szimbolizáltak, hogyhogy nem
ütköznek össze.
A biztoskezű quarián pilóták a Flotta sűrűjébe kísérték őket,
ahol az Idenna úszott a többi hajó között. Lemm húszpercnyi
út után újra megnyitotta a kommunikációs csatornát, és
üdvözlőjelet küldött ki.
— Itt Lemm’Shal nar Tesleya beszél. Engedélyt kérek az
Idennán történő dokkolásra.
— Itt az Idenna. Engedély megadva. Folytassák az útjukat a
dokkok felé.
Lemm háromujjú keze a megfelelő gombokra vándorolt és
végrehajtotta a leszálláshoz szükséges módosításokat. Két
perccel később egy apró rázkódást éreztek, ahogy a dokkoló
kapcsok a hajóra szorultak, hogy a helyükön tartsák a
járművet. Ezt egy éles csendülés követte, ahogy a kinti zsilip a
hajó saját atmoszférájához igazodott.
— Kérnék egy biztonsági és egy karanténcsapatot – mondta
Lemm a kommunikációs csatornán. – Legyen rajtuk az enviro-
ruhájuk. A hajó nem tiszta.
— Kérés nyugtázva. A csapatok már úton vannak.
A quarián erre is figyelmeztette őket. A karanténcsapatra
minden alkalommal szükség volt, amikor egy hajó először

223
csatlakozott a flottillához. A quariánok nem kockáztathatták,
hogy baktériumok, vírusok vagy egyéb a külső világból
származó tisztátalan dolgok szaporodjanak el a flottában.
A biztonsági csapat kérése pedig alapvető udvariasságnak
számított, amikor valaki először érkezett a Flottába.
Annyit jelentett: nincs rejtegetnivalóm. Általában a csapat a
fedélzetre lépett, elhangzottak a bemutatkozások, de a hajó
átkutatására nem került sor.
A mostani helyzet azonban olyan távol állt a tipikustól,
amennyire csak lehetett. A háromszáz évnyi száműzetés alatt
még soha nem fordult elő, hogy másfajú lények léptek a flotta
valamelyik hajójára. Hiába akarta Lemm az Idenna kapitánya
elé vinni Kahlee-éket, nem állt hatalmában. Az emberek nem
várt jelenléte pedig egy olyan hajón, ami épp most jutott át az
őrjáratukon, várhatóan felborzolja majd a kedélyeket.
Erre a helyzetre nem volt protokoll, de Lemm elmagyarázta,
hogy hogyan minimalizálhatják a veszélyt mind magukra,
mind az Idenna legénységére nézve.
— Menjünk és üdvözöljük a vendégeinket – mondta Lemm,
miközben felállt. Furcsa módon a sérült lábára nehézkedve
tette. – Ugye emlékeztek? Maradjatok nyugodtak, és minden
rendben lesz. Szépen lassan csinálunk mindent.
Mind a négyen átmentek az utaskabinba. A három ember
leült, amíg Lemm előrement a zsiliphez, hogy üdvözölje a
fedélzetre érkező biztonsági és karanténcsapatot.
Kahlee ismét érezte a kényszerű várakozás idegölő hatását.
Mi van, ha Lemm tévedett a többi quarián reakciójával
kapcsolatban? Mi van, ha valaki meglátta a humánokat és
bepánikolt? Elég nagy bizalmat fektettek valaki olyanba, aki
még a saját faja mércéjével sem számított felnőttnek.
Azt hiszem, rászolgált a bizalomra azok után, amit tett.
Kahlee nem szállhatott vitába saját elméjének tévedhetetlen
logikájával, de ettől még nem múlt el a félelme. Hangokat
hallott a zsilip felől közeledni, de még túl messze jártak ahhoz,

224
hogy bármit is érteni lehessen abból, amit mondanak. A
hangok egyike emelkedni kezdett, vagy a félelemtől, vagy a
haragtól. Valaki – úgy hangzott, mint Lemm, de Kahlee nem
volt biztos benne – nyugtatni próbálta a feldúlt beszélőt. Aztán
lépteket hallott közeledni a zsilip felöl.
Néhány másodperccel később négy maszkos quarián, három
férfi és egy nő lépett az utaskabinba, géppuskákkal felszerelve.
A legelöl haladó nő, mikor meglátta az embereket, a válla
fölött Lemmhez fordult, aki mögötte állt.
— Azt hittem, csak viccelsz – mondta. – Tényleg azt hittem,
hogy viccelsz.
— Ez hihetetlen – motyogta az egyik.
— Mi a fenét képzeltél? – akarta tudni a nőstény. Egyértelmű
volt, hogy ő a csapat vezetője. – Lehet, hogy kémek!
— Nem kémek – erősködött Lemm. – Nem ismered fel a
nőt? Nézd meg közelebbről.
A három ember csendben ült, amíg a nőstény quarián
közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye őket. – Nem...
nem lehet. Mi a neved, ember?
— Kahlee Sanders.
Önkéntelenül szisszent fel a többi quarián, és Kahlee meg
mert volna esküdni rá, hogy hallotta Lemmet kuncogni.
— Az én nevem Isli’Feyy vas Idenna – mondta a nőstény
quarián, miközben lehajtotta a fejét, ami az elismerés jelének
tűnt. – Megtiszteltetés megismerni önt. Ők a hajótársaim,
Ugho’Qaar vas Idenna, Erdra’Zando vas Idenna és
Seeto’Hodda nar Idenna.
Kahlee válaszképpen lehajtotta a fejét.
— Ők a barátaim, Hendel Mitra és Gillian Grayson.
Megtiszteltetés számunkra, hogy itt lehetünk.
— Azért hoztam ide Kahlee-t, hogy beszélhessen a
kapitánnyal – vetette közbe Lemm. – Ez a találkozó az én
ajándékom az Idenna számára.
Isli hátrapillantott Lemmre, majd visszafüggesztette

225
tekintetét Kahlee-re.
— Bocsásson meg nekem, Kahlee Sanders, de nem
engedélyezhetem az Idennára lépését. Ezt a döntést a
kapitánynak kell meghoznia, és ő minden bizonnyal egyeztetni
akar majd a hajó civil tanácsával, mielőtt döntene.
— Ez pontosan mit jelent? – kérdezte Hendel, miután elég
nyugodtnak találta a hangulatot a közbeszóláshoz.
— El kell mennünk?
— Egyelőre a távozásukat sem engedélyezhetjük – közölte
Isli egy pillanatnyi gondolkodás után. – A kapitány
jóváhagyása nélkül semmiképp sem. A hajójuknak a dokkban
kell maradnia és maguknak pedig a hajójukon kell maradniuk,
amíg döntés nem születik az ügyben.
— És mennyi ideig fog ez tartani? – kérdezte Kahlee.
— Szükségünk lesz ellátmányra – mondta Hendel. – Főként
ételre, emberi ételre.
— És szükségük lesz enviro-ruhákra, ha majd a kapitány
végül felengedi őket a hajóra – tette hozzá Lemm optimistán.
— Mindent megteszünk, hogy kielégítsük az igényeiket –
közölte velük Isli. – Az Idennán nincs raktáron semmiféle nem
quarián étel, de kapcsolatba lépünk a többi hajóval, és
meglátjuk, mit tehetünk.
Ismét Lemmhez fordult.
— Neked pedig velem kell jönnöd. A kapitány személyesen
akar majd beszélni veled. – Majd visszafordult az emberekhez.
– Ne felejtsék el, nem hagyhatják el a hajójukat. Ugho vagy
Seeto a zsilipajtónál fog majd őrködni a nap minden percében.
Ha bármire szükségük lenne, ők segíthetnek.
És ezzel a quariánok, beleértve Lemmet is, elhagyták a
szobát. Egy percei később hallottak egy hangos döndülést,
mikor az Idenna zsilipajtaja bezárult, ezzel csapdába ejtve őket
a saját hajójukon.
— Hmph – morgott Hendel -, nem szokás így bánni a
hírességekkel.

226
 TIZENKILENC

Annak ellenére, amit a Cerberusért tett, bevetések százai és

majdnem tizenhat év szolgálat után, Grayson egy kezén össze
tudta számolni, hányszor találkozott személyesen a Titokzatos
Emberrel.
A vid-képernyőn keresztül is karizmatikusnak, jóképűnek
tűnt, de ha lehet, szemtől szemben még impozánsabb volt.
Nyugodt hangulat lengte körül, a hatalom nehéz levegője. A
férfit hűvös bizonyosság járta át, mintha ő irányított volna
minden őt körülvevő embert és tárgyat. Acélos szemeiben az
intelligencia összetéveszthetetlen fénye csillant; ezüstszürke
hajával és félelmetes fellépésével azt az érzetet keltette, hogy
olyan tudás van a birtokában, amely messze meghaladja egy
átlagos ember képességeit.
Ezt a benyomást csak fokozta az iroda, amelyet a Titokzatos
Ember a személyes találkozóin használt. A klasszikus, sötét
faburkolat komoly, visszafogott, szinte komor kisugárzást
kölcsönzött a szobának. A lámpák fénye gyenge és enyhén
homályos volt, sötétségbe burkolva a helyiség sarkait. A szoba
túlsó végében hat fekete szék vett körbe egy tejüveg asztalt,
így lehetősége volt nagyobb csoportokat is fogadni.
Ez a találkozó azonban zárt keretek között zajlott. Grayson a
szoba közepén álló hatalmas bőrfotelek egyikében ült,
közvetlenül az Emberrel szemben. Mikor belépett a szobába,
két őrt látott az ajtó mellett strázsálni, de az irodában, úgy tűnt,

227
nem volt más, csak ők ketten.
— Egyelőre még nem találtunk bizonyítékot, ami
alátámasztaná a történetedet – mondta a Titokzatos Ember a
fotelben előredőlve. Könyökét a combján pihentette, ujjait
összefonta.
Viselkedése szimpatikus, hangja megértő volt, de a
gyöngéd felszín kevélységet rejtett. Grayson újra azon kapta
magát, hogy egyszerre érezte a késztetést, hogy megfeleljen,
de a megfélemlítettség érzése is úrrá lett rajta. Az Ember úgy
viselkedett, hogy partnerei bízni akartak benne, de ha
hazudtak neki, a szeme azt üzente, tudja, hogy nem a
valóságot hallja... annak pedig komoly következményei
lehettek.
Graysonnak az volt a szerencséje, hogy az igazság az ő
oldalán állt.
— Kitartok a jelentésem mellett. Parancs szerint kivettem
Gilliant a Felemelkedés-projektből. Az akció kivitelezése
közben változtatnom kellett a terven Kahlee Sanders és
Hendel Mitra beavatkozása miatt, mivel ők is Gilliannel
akartak tartani. Megegyeztem Pellel, hogy gondoskodjon
róluk, de mikor megérkezem az Omegára, ő elfogott minket,
hogy mindünket eladhasson a Gyűjtőknek.
A Titokzatos Ember bólintott, mint aki minden szóval
egyetért.
— Hogyne, természetesen, de az még mindig nem világos a
számomra, hogy mi történt ezután.
A kérdés elég ártatlannak tűnt, de Grayson csapdát
gyanított benne. Két nappal azután, hogy elküldte az üzenetet,
a Cerberus kivonócsapatokat küldött érte az Omegára, akik
visszahozták a Földre, hogy találkozzon a szervezet
vezetőjével. Figyelembe véve azt, hogy Pel és a teljes csapata
halott volt – párat közülük ő maga ölt meg -, olyan meghívás
volt ez, amit nem állt módjában visszautasítani.
Amint földet értek, betuszkolták őt egy ott várakozó autóba

228
és egyenesen ahhoz az irodaházhoz hajtottak vele, ami
otthonul szolgált a Cord-Hislop Repülőgép-ipari Vállalat
székháza számára, amely a Cerberus legitim fedővállalata volt.
Az épület szó szerint tömve volt egyszerű férfiakkal és nőkkel,
akik azzal töltötték a mindennapjaikat, hogy kisebb-nagyobb
űrhajókat adtak el és állíttattak elő. Egyiküknek sem volt
fogalma arról, hogy valójában egy ismeretlen személynek
dolgoznak, aki az épület legfelső szintjén rendezkedett be, a
vállalat sokkal inkább ismert vezetőinek magántulajdonában
álló lakosztályok felett.
A Cord-Hislop tetejére tartó, látszólag végtelen hosszú
liftút alatt Grayson bőre bizsergett, szervezete homokért
sikoltott, de egy ilyen fontos – és veszélyes – találkozó előtt
végtelenül nagy idiotizmusra vallott volna, ha akár csak a
közelébe megy a pornak. Csak egy esélye volt arra, hogy
meggyőzze a Titokzatos Embert arról, hogy Pel áruló volt. Ha
elrontja, nagy valószínűséggel nem hagyja el az épületet élve,
ami azt jelentené, hogy soha többet nem látja Gilliant.
— Elmondtam mindent, amit Pel haláláról tudok. Egy vagy
több ismeretlen, valószínűleg quarián származású személy
betört a raktárházba. Úgy vélem, ők segítettek a többieknek
megszökni. Ennek során végeztek Pel csapatának legtöbb
emberével. A harc alatt én kiszabadultam a cellámból. Magam
végeztem Pellel és az utolsó túlélővel. Majd felvettem a
kapcsolatot önnel.
A Titokzatos Ember ismét bólintott, majd lassan felállt.
Majd kétméteres magasságával a még mindig ülő Grayson fölé
tornyosult.
— Paul – mondta gyöngéden a magasból letekintve —,
vöröshomok-függő vagy?
Ne hazudj. Nem kérdezné, ha nem tudná a választ.
— Nem voltam beszívva a küldetés alatt. Nem
hallucináltam, amikor lelőttem Pelt, és nem öltem meg őt és a
csapatát azért, hogy egy beszívott hibámat leplezzem. Csak azt

229
tettem, amit tennem kellett.
A Titokzatos Ember hátat fordított és tett egy lépést, mialatt
eltöprengett a férfi szavain. Anélkül, hogy megfordult volna,
egy kérdést szegezett Graysonnak:
— Számít neked, mi lesz Gilliannel?
— Igen – ismerte el Grayson. – Annyira számít, mint
bármely apának számítana a saját lánya. Ön mondta, hogy
neveljem őt a sajátomként, hát megtettem. Ez volt az egyetlen
mód arra, hogy elnyerjem a bizalmát. – És erre a kérdésre is
előre tudtad a választ.
A Titokzatos Ember újra felé fordult és még mindig állva
válaszolt.
— Voltak valaha is kétségeid afelől, hogy mit csinálunk mi
itt, a Cerberusnál, Paul? Valaha is megbotránkoztatott téged
az, amit Gilliannel tettünk?
Grayson pár másodpercig nem szólalt meg, próbálta
gondosan megfogalmazni a válaszát. Végül nem talált olyan
választ, ami megkerülte volna a kérdést, ezért a lehető
legőszintébben válaszolt.
— Sírnom kell, amikor csak az eszembe jut. – Majd
meggyőződéssel a hangjában hozzátette: – De megértem,
miért kell így lennie. Látom, hogy ezzel a nagyobb jót
szolgáljuk. Hiszek az ügyünkben.
A Titokzatos Ember meglepetésében felhúzta az egyik
szemöldökét, fejét elfordította, hogy az előtte ülő férfira
vethesse pillantását.
— A korábbi partnered sosem adott volna nekem ilyen
őszinte választ. – Grayson nem tudta eldönteni, ez bók vagy
sértés volt-e.
— Én nem vagyok olyan, mint Pel. Üzletet kötött a
Gyűjtőkkel. Elárulta az emberiséget. Elárulta a Cerberust.
Elárulta magát.
Grayson egy cseppet megnyugodott, amikor a Titokzatos
Ember visszaült a fotelba.

230
 — Nem kaptunk jelentéseket a hajód hollétéről, amióta az
elhagyta az Omegát. Nyoma sincs egyetlen űrállomáson vagy
kolónián se a Tanácsi Űrben, se a Terminus Rendszerben.
— Szerintem, tudom, miért – jelentette be Grayson, és
kifújta a levegőt, amiről nem is tudta, hogy benntartotta, míg
ki nem játszotta ütőkártyáját. – Szerintem a quarián Flottában
bujkálnak.
A Titokzatos Ember ismét felhúzta a szemöldökét
meglepetésében. – Érdekelne, hogy jutottál erre a
meglehetősen valószínűtlen következtetésre.
Nem volt megfelelő válasz a tarsolyában. A teóriája néhány
részletre épült: a raktárban talált shotgun, a fogoly az
alagsorban, és a megingathatatlan bizonyossága annak, hogy
egyszerűen csak tudta, hol van Gillian.
— Ösztön – válaszolt végül. – A zsigereimben érzem. A
quariánok elvitték a lányomat.
— Ha ők tették – válaszolt a főnöke akkor Gillian kikerült a
hatáskörünkből.
Grayson megrázta a fejét, némán elutasítva a másik
álláspontját.
— A raktárban megtaláltam Pel jelentéseit. Tudom, hogy a
Migráns Flottába való beszivárgás lehetőségét kutatta, és úgy
hiszem, ennek okán jelent meg ott a quarián mentőosztag.
Azonban hátrahagytak valakit, aki közéjük tartozott; a foglyot,
akit Pel a kínzásokkal az őrület szélére kergetett. Mielőtt
meghalt, megadott nekem egy átviteli frekvenciát, amiről úgy
hiszem, valamiféle belépési kód lehet. Pel jelentései említést
tettek egy általuk elfogott quarián hajóról, a Cyniadról is. Úgy
hiszem, megtölthetnénk azt a hajót az embereinkkel és a
frekvencia segítségével bejuthatnánk a Flottába és
visszaszerezhetnénk Gilliant.
A Titokzatos Ember nem próbálta meg letagadni Pel
küldetésének a célját. Helyette mérlegelte Grayson tervét.
— Működhet... feltéve, hogy igazad van a quariánokkal

231
kapcsolatban.
Ismét felállt, de most ez a mozdulat a találkozó végét
jelezte.
— Megmondom pár a Terminus Rendszerben dolgozó
ügynökömnek, hogy nézzenek utána, hátha találnak valamit,
ami alátámasztja az elméletedet. Ha sikerrel járnak, küldünk
egy csapatot a lányodért. Van egy quarián ügynökünk az
Omegán, megadom neki a kódot, hogy bevizsgálhassa a
hitelességét.
Grayson félig elérte azt, amit ettől a találkozótól várt: a
Cerberus csapatokat küld Gillianért, de ezúttal nem érte be
ennyivel; nem nézi többé tétlenül, hogy mások döntenek a
lánya életéről.
— Benne akarok lenni abban a csapatban.
A Titokzatos Ember könnyedén megrázta a fejét.
— Az akciót precízen és hibátlanul kell végrehajtani. A
legkisebb hiba is veszélybe sodorhatja a teljes csapatot. És úgy
vélem, a Gillian iránt táplált érzéseid megzavarnák az
ítélőképességedet.
— Ott kell lennem – ágált Grayson. – Vissza kell hoznom a
lányomat.
— A szavamat adom, hogy semmi baja nem esik –
biztosította a Titokzatos Ember mély, nyugtató hangon.
— Mindent megteszünk, hogy biztonságba helyezzük. Tudod,
milyen fontos ő nekünk is.
Erre számítottam.
A Cerberus több mint tíz éve kísérletezett Gilliannel. Több
tízezer órát és milliárdnyi kreditet invesztáltak bele az ő
kislányába abban a reményben, hogy egy nap majd az ő
segítségével az emberi biotikus erők eddig ismeretlen területeit
fedezhetik fel. A Titokzatos Ember legalább annyira vissza
akarta kapni Gilliant, mint Grayson, bár más volt az
indíttatásuk. Ez pedig valami olyat adott az apa kezébe, amit
alig páran mondhattak a magukénak, ha a Titokzatos Emberrel

232
üzleteltek: előnyt.
— Nem lesz más választása – figyelmeztette Grayson, és
magabiztosan, kimérten ultimátumot adott neki. – Nem fogom
megadni a kódot. Nem, amíg nem ülök azon a Migráns
Flottába tartó hajón. Én vagyok az egyetlen esélye, ha vissza
akarja kapni Gilliant.
Veszélyes játékot űzött. Bármikor megkínozhatják őt, hogy
kikényszerítsék belőle az információt, és az ő embereik
módszereihez képest az, amit Pel a quariánnal művelt,
könyörületes bánásmódnak volt mondható. Ám Grayson akár a
hasznukra is lehetett, hiszen Gillianről volt szó. A Cerberus
tudott a lánya állapotáról; tudták, hogy rosszul reagál az
idegenekre. Érdemes lett volna a közelben tudni az apját...
legalábbis ő ezt remélte.
— Nagyon odavagy érte – mondta a Titokzatos Ember egy
mosoly kíséretében, ami nem leplezte el teljesen a haragját. –
Remélem, ez nem okoz majd problémákat a későbbiekben.
— Akkor mehetek?
A Titokzatos Ember bólintott.
— Előkészítek neked egy találkozót Golóval, az Omegán
tartózkodó quarián ügynökünkkel.
Grayson a Titokzatos Ember intésére felállt. Emelkedett
hangulatát próbálta gondosan eltitkolni a főnöke elől. Elég
valószínű volt, hogy az ellenszegülése a későbbiekben visszaüt
majd, de ez most egy cseppet sem érdekelte. Bármit odaadott
volna azért, hogy visszakaphassa a lányát.

233
 HÚSZ

— Emlékezz, mit mondtam, Gillian – mondta Hendel.

— Képzeld magad elé, szorítsd ökölbe a kezed és koncentrálj.
Gillian követte Hendel utasításait. Fogát csikorgatva
fókuszálta minden figyelmét a párnára, mely annak az ágynak
a végében feküdt, amin mindketten ültek. Kahlee érdeklődve
figyelte őket a hálószoba túloldalán az ajtókeretnek dőlve.
Annak ellenére, hogy Kahlee nem volt biotik, ismerősek
voltak neki a Hendel által oktatott technikák. A Felemelkedés-
projektben egyszerű biomechanikus mozdulatokhoz kötötték a
biotikus erők használatát, mint például a kéz ökölbe szorítása
vagy magasba emelése. Az alapvető izommozgások és a
szükségszerűen bonyolult gondolati elemek kombinációja
olyan aktiváló mechanizmust hozott létre, amely a biotikus
mutatványokra specializálódott. Gyakorlással és edzéssel a
megfelelő fizikai mozdulat a szükséges mentális folyamatok
katalizátorává vált, megnövelve mind a gyorsaságát, mind az
erejét a kívánt biotikus hatásnak.
— Meg tudod csinálni, Gillian – bíztatta Hendel. – Ahogy
gyakoroltuk.
A lány a fogát csikorgatva olyan erővel szorította a markát,
hogy az remegni kezdett.
— Ügyes lány – bátorította Hendel. – Most csapd ki a kezed
előre és képzeld el, ahogy a párna keresztülrepül a szobán.
Kahlee mintha gyenge derengést látott volna a levegőben,

234
mint ahogy a nap perzselte aszfaltút felett hullámzik a hőtől a
láthatár. A párna pedig elemelkedett az ágytól és egyenesen
Kahlee felé tartott, majd arcon ütötte. Nem fájt, csak
felkészületlenül érte.
Gillian felnevetett – az izgalomtól és a meglepettségtől
félénken sikkantva. Még Hendel is megengedett magának egy
apró mosolyt. Kahlee tettetett elkeseredéssel nézett rájuk.
— A reakcióidőd egy kicsit hosszabb, mint régen – mondta
Hendel.
— Szerintem jobb, ha kettesben hagylak titeket, mielőtt
elkapok egy lámpát a fogaimmal – válaszolta Kahlee, és a
szobát elhagyva az utaskabinban lévő ülések felé vette az
irányt.
Már három napja, hogy a hajójuk dokkolt az Idennán, de
még mindig arra vártak, hogy a kapitány engedélyt adjon
nekik, hogy a fedélzetre léphessenek. Végig jól el voltak látva,
de Kahlee-n kezdtek kiütközni a kabinláz tünetei.
Gillian és Hendel az unalom elől a lány biotikus
képességeinek fejlesztésébe menekült. A kislány elképesztő
fejlődésen ment keresztül hihetetlenül rövid idő alatt. Talán
azért, mert Hendel csak vele foglalkozott, vagy azért, mert az
étkezőben történtekkor valamiféle lelki gát átszakadt benne,
Kahlee nem tudta volna megmondani az okát. Azon túl pedig,
hogy örömmel nézte Gillian fejlődését, nem tudott miben
segíteni.
Mindemellett egyértelmű volt, hogy Gillian meglepően jól
birkózik meg a szituációval. Mindig is voltak jobb és rosszabb
napjai: az állapotának súlyossága szabálytalan időközönként
változott. Az elmúlt pár napban az is megtörtént párszor, hogy
Gillian egyszerűen csak elmerengett vagy elvesztette a
kapcsolatot a körülötte lévő világgal, de általánosságban véve
sokkal élénkebb és érdeklődőbb volt a szokásosnál. Kahlee
ennek az okában sem volt biztos. Lehetett amiatt, hogy Gillian
sokkal több figyelmet kapott, mint az akadémián. Azzal is

235
kapcsolatban lehetett, hogy nem hagyhatták el a hajó szűkös
helyiségeit. Lehet, hogy biztonságban érezte magát itt, a zárt
fedélzeten, ami szöges ellentéte volt annak, amit a Grissom
Akadémia folyosóin és iskolatermeiben való sétálgatás
jelentett. Itt védettnek, ott sebezhetőnek érezhette magát. Vagy
egyszerűen okozhatta a dolgot az, hogy kevesebb emberrel
kellett kapcsolatot létesítenie – Kahlee-t és Hendelt leszámítva
a hajó egyetlen látogatója Lemm volt.
Naponta egyszer-kétszer beugrott és elmondta nekik, mi
történik az Idennán, és milyen fontos híreket kaptak a Flotta
többi hajójától. A majd ötvenezer hajó – többségük fregatt,
cirkáló és kisebb személyi hadihajó – között állandó volt az
információk áramlása.
Szerencsére, a quariánok állandó erőforrás-keresésének
köszönhetően, több tucat hajó érkezett és indult el közeli
világokról nap mint nap. Ígéretéhez híven az Idenna kapitánya
más hajókról hozatott emberi fogyasztásra alkalmas ételt és
humán enviro-ruhát. Egy nappal az érkezésük után
megérkeztek a készletek, melyek jelen pillanatban csurig
töltötték a hajó raktárát.
Nem meglepő módon a kérésük gyanút keltett és pletykákat
generált a Flottán belül. Lemm elmondása alapján ez volt az
egyik oka annak, hogy ilyen sokáig nem kaptak választ.
Minden kapitány teljhatalommal rendelkezett a saját hajója
felett, amíg nem élt azzal vissza és nem jelentett veszélyt a
Flotta többi tagjára. Nyilvánvalóan a nem quarián fajúak
rejtegetése nem tartozott a megengedett dolgok közé.
Az Idenna furcsa, humán-centrikus rendelése nyomán a
Konklávé és az Admiralitás – a quarián kormányzat tiszteletre
méltó civil és katonai vezetői — is érintetté váltak a kérdés
megvitatásában. Azok alapján, amit Lemm Kahlee-nek
mondott, végső soron az utolsó szót az Idenna kapitánya fogja
kimondani, csak akkor, ha már mindenki elmondta a
véleményét és a tanácsait.

236
 A Lemm látogatásai közötti időt Kahlee azzal ütötte el,
hogy a zsilip mellé őröknek állított quariánokkal beszélgetett.
Az idősebbik, Ugho udvarias, de mégis távolságtartó volt. A
kérdéseire rövid, tömör válaszokkal felelt, és Kahlee rövid idő
után fel is adta a beszélgetéssel való próbálkozást, ha Ugho
volt szolgálatban.
Ellenben Seeto a szöges ellentéte volt társának. Kahlee úgy
sejtette, egykorú lehet Lemm-mel, de nem a maszkja és az
enviro-ruhája mögé bújtatott vonásai vezették őt erre a
következtetésre, hanem a „nar” jelző a nevében. Azonban
valamilyen okból kifolyólag Seeto még a megmentőjüknél is
naivabbnak és fiatalosabbnak tűnt. Lemm a Zarándoklata alatt
több hónapra távozott a Flottából, nem volt kétséges, hogy ez
nyomot hagyott rajta. Kahlee-t megdöbbentette az a gyermeki
rajongás, amivel Seeto Lemmet imádta, és ha ez nem lett volna
elég, a quarián egyébként is izgága, nyitott természet volt.
Kahlee gyorsan rájött, hogy a fiatal quarián nagy dumás. A
nő egy-két kérdésével megindíthatta a szavak folyását, amik
aztán hömpölygő folyóvá nőttek és csak úgy áradtak a fiatal
quariánból. Ez nem zavarta Kahlee-t. Gyorsabban telt így az
idő, ő pedig Seetónak köszönhetően sokat megtudott a
quariánról mint fajról és az Idennáról magáról is.
Alig harminc évével az Idenna új hajónak számított. Érthető
volt, figyelembe véve a tényt, hogy a quarián Flottához tartozó
hajók többsége több mint háromszáz évvel ezelőtt készült, még
mielőtt a quariánok legyőzettek és száműzettek volna a geth
által. Időről időre fejlesztették, javítgatták és átalakították őket,
mígnem alig hasonlítottak már az eredeti hajóra, de még így
sem tartották őket annyira megbízhatónak, mint egy új hajót.
Seetótól azt is megtudta, hogy az Idenna egy középméretű
cirkáló, amely elég nagy volt ahhoz, hogy helyet kapjon a
Konklávéban, amely az Admiralitást politikai döntésekben és a
flottán belüli kérdésekkor tanácsokkal ellátó civil szervezet
volt. Megtudta, hogy hatszáz- kilencvenhárom férfi, nő és

237
gyermek tekinti az Idennát otthonának, illetve
hatszázkilencvennégy, ha Lemm Zarándoklatáról hozott
ajándékát elfogadja a kapitány és egyike lehet a hajó
lakosainak. Kahlee-t megdöbbentette ez a szám; a
Szövetségben egy középméretű cirkálónak maximum hetven-
nyolcvanfős személyzete volt. Lelki szemei előtt már látta is az
Idenna lakosainak mocskos, túlzsúfolt, boldogtalan életét.
Minél többet beszélgetett Seetóval, annál kényelmesebben
érezte magát. Megtudta, hogy Ysin’Mal vas Idenna a hajó
kapitánya. A kapitányok hagyományosan olyan férfiak és nők
közül kerültek ki, akik a tradíciók hívei voltak; ezzel szemben
Mai neve egyet jelentett a haladás és változás erőteljes
támogatásával. Ő még – suttogta bizalmasan Seeto – azt a
javaslatot is felvetette, hogy küldjenek cirkálókat hosszú távú
felfedezőutakra az űr feltáratlan régióiba, hátha találnak egy
lakatlan, élhető világot, ahol a quariánok letelepedhetnének.
Mai sajátos szemléletmódja miatt gyakran került
konfliktusba más hajók kapitányaival és a Konklávéval, akik
úgy tartották, a quariánoknak együtt kell maradniuk a
Flottában, ha biztosítani akarják a túlélésüket. Akárhogy is,
abból, ahogy a fiatal quarián beszélt, Kahlee arra
következtetett, Seeto inkább ért egyet a kapitányával, mint a
tradíciókkal.
Amíg végigsétált az utaskabinon a zsilip felé, abban
reménykedett, hogy odakint a társánál, a sztoikus Ughónál
sokkal érdekesebb Seeto fog őrt állni. Mivel meg volt tiltva,
hogy elhagyják a hajót, a zsilip intercomján keresztül kellett
megkérnie az őrt, hogy lépjen a fedélzetre. Az ajtó hirtelen
kinyílt.
Meglepetten lépett hátra az ajtótól, amint egy hétfős quarián
osztag lépett be. Kahlee egy pillanatra megijedt a befelé
masírozó különítménytől, de mikor észrevette, hogy a
fegyvereik nincsenek a kezükben, megnyugodott.
Seetót és Ughót is felismerte köztük. Úgy sejtette, a csapat

238
elején haladó quarián Isli volt, a biztonsági csoport főnöke, aki
elsőként üdvözölte őket az érkezésükkor. A másik négyet nem
ismerte.
— A kapitány beleegyezett abba, hogy találkozzanak –
mondta üdvözlésképpen Isli.
Rohadtul itt volt már az ideje – gondolta Kahlee.
— Mikor?
— Most – felelte Isli. – A hídra kísérjük. Viselnie kell az
enviro-ruháját, természetesen.
— Rendben. Hadd szóljak Gilliannek és Hendelnek, hova
megyek.
— Nekik is jönniük kell – közölte Isli. – A kapitány
mindhármukat látni akarja. Lemm már ott vár ránk.
Kahlee nem szívesen kényszerítette volna arra Gilliant,
hogy elhagyja a hajót és nem akarta keresztülvonszolni őt az
Idenna zsúfolt fedélzetén, de az adott körülmények között nem
tudta, hogy kerülhetné ezt el.
Hendel osztozott az aggodalmában, de úgy tűnt, Gilliant
nem zavarja az ötlet. Öt perccel később, mire mindhárman
felvették az enviro-ruhájukat, már az Idenna fedélzetén voltak.
Isli, Ugho és Seeto a kísérőikként csatlakozott hozzájuk, a
másik négy hátramaradt.
— Sterilizálni kell a hajójukat – mondta nekik Isli. – Jobb, ha
maguk nincsenek ott, amíg dolgoznak.
Kahlee azon gondolkodott, vajon tényleg a tisztítással
lesznek-e elfoglalva, vagy kihasználják az alkalmat és pincétől
a padlásig átkutatják a hajót anélkül, hogy az bárkit is
kellemetlenül érintene. Nem mintha bármit is számított volna;
nem volt semmi, amit takargatniuk kellett volna.
Isli vezetésével keresztülsétáltak a fedélzeten, Ugho
csendesen lépkedett mellette. Seeto lemaradt az emberek
csoportjához, hogy az úton látottakról felvilágosítást
nyújthasson nekik.
— Ez itt az Idenna cserefedélzete – mondta, amikor

239
elhagyták a dokkolóhangárokat, amelyek egy szövetségi hajón
raktárként szolgáltak volna.
A terem tömve volt enviro-ruhát viselő quariánokkal.
Mindegyikük táskát vagy hátizsákot hordott magánál. A fal
mentén tárolószekrények sorakoztak. A legtöbb szekrény ajtaja
nyitva volt, így láthatóvá vált a tartalmuk, amely világi dolgok
kusza rendetlenségéből állt, a ruháktól a főzőeszközökig. Az
egymáshoz hasonló eszközöket nagy, nyitott tetejű fémládákba
és hatalmas fém konténerekbe halmozták, amelyek
rendszertelenül hevertek a teremben szerteszét. Ezek a ládák és
konténerek majdnem minden helyet elfoglaltak a helyiségben,
csak az általuk kialakított szűk folyosók maradtak üresen.
A quariánok konténerről konténerre, szekrényről szekrényre
haladtak. Átkutatták őket, egyszer-kétszer felemeltek egy-egy
tárgyat, hogy megvizsgálják, mielőtt eltették vagy visszatették
azt, hogy folytassák a keresést.
— Mindenki idehozza a felesleges tárgyait – magyarázta
Seeto -, így mások elvihetik közülük azt, amire szükségük van.
— Úgy érted, bárki elvehet bármit bárkitől? – kérdezte
Hendel meglepetten.
— Akkor nem, ha valaki más használja – mondta Seeto, a
hangjából tisztán érződött, mennyire ostobán egyértelműnek
találja a választ.
— De mikor nem használjátok a dolgaitokat, ide kell
hoznotok őket, és ingyen odaadni valaki másnak?
— Te mi mást tennél velük? – kérdezte a fiatal quarián. A
kérdés egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy Seeto számára
teljesen ismeretlen volt a felesleges felszerelések pénzért
történő eladásának ötlete.
— Mi történik, ha valaki felhalmozza a készleteit? – kérdezte
Hendel. – Tudod, ha mindent megtart magának?
Seeto felnevetett.
— Ki tenne ilyet? Az élettere olyan zsúfolttá válna, hogy
állva kellene aludnia, mindezt pedig azért, hogy birtokolhasson

240
olyan dolgokat, amiket még csak nem is használ. – Megrázta a
fejét és halkan kuncogott Hendel ostobaságán.
Mialatt keresztülmentek a cserefedélzeten, Kahlee vetett
egy gyors pillantást Gillianre. A kislány érzelmei nehezen
voltak megállapíthatók a maszkja miatt, de úgy tűnt, rendben
van.
Kahlee elégedetten fordította figyelmét ismét a portékákat
átkutató quariánok felé. Első pillantásra a helyszín bármelyik
kolónia tömött piacterének beillett volna. Közelebbről nézve
mégis nagyon-nagyon másnak tűnt. Hiányzott belőle a bazárok
tipikus agresszív, nyüzsgő energiája. Leszámítva a tömeget –
úgy saccolta, negyven-ötvenfős lehet -, senki sem lökdösődött,
nem tolakodtak és nem veszekedtek a kirakott dolgok felett.
Gyakran megálltak és beszélgetésbe elegyedtek, két-háromfős
csoportjaik mindig odafigyeltek arra, hogy ne állják el az utat a
vékony folyosón.
Még egy percre volt szüksége, hogy rájöjjön, mi hiányzik
még: a zaj. Nem voltak árujukat hangosan dicsérő kereskedők,
és nem hallatszott a vásárlók és tulajok hangos, mérges
alkudozása sem. Csak a tárolók és ládák halk hangja, valamint
a szomszédok és barátok visszafogott, jóindulatú beszélgetése
zavarta meg a csendet.
A nagy teherlift felé tartottak, ami a hajó következő
szintjére vitte volna őket, amikor Kahlee észrevett még
valamit. Egy ismeretlen, idegen keményfából készített apró
íróasztal állt a hangár oldalában a raktárszoba bejárata mellett.
Az asztalon egy számítógép állt, mögötte egy nőstény quarián
ült, előtte öt-hatfős sor tekergett. A nőstény mögött két hím
quarián állt.
A sor elején álló férfi mondott valamit a nőnek, aki beírt
valamit a számítógépbe. A férfi egy üres csomagot nyújtott át
neki, amit a nő az egyik mögötte állónak adott tovább. Ő eltűnt
a szobában, majd pár másodperccel később előjött és a –
mostanra megtömött – csomagot visszaadta a sor elején

241
állónak.
— Mi történik ott? – kérdezte Kahlee.
— A fontosabb dolgokat, mint például az étel vagy a
gyógyszerek, elszeparálva tartjuk – magyarázott Seeto.
— Figyelemmel kell kísérnünk a tartalékaink mennyiségét, csak
így lehetünk biztosak abban, hogy a kolónia minden lakójának
jut belőlük.
— Mi történik, ha kifogytok a tartalékokból? – kérdezte
Hendel.
— Ha megfelelően bánunk velük, ez sosem következik be –
válaszolta Seeto. – Hetente érkeznek szállítmányok az
Élőhajóról, amelyek gondoskodnak alapvető szükségleteink
kielégítéséről. Vannak hajóink, amelyek azokat a világokat
hivatottak feltérképezni, ahol a flotta áthalad. Részben ezeknek
a hajóknak a segítségével szerezzük be a speciális vagy
luxuscikkeket. Vagy a Flotta más hajóival folytatunk
kereskedelmet.
Beléptek a felvonóba, amelynek emelkedésével maguk alatt
hagyták a cserefedélzetet. Amikor elérték a következő
emeletet, a lift ajtaja kinyílt. Kahlee álla leesett az elé táruló
látványtól.
Ha ez egy szövetségi cirkáló lett volna, akkor most a
legénységi fedélzeten lettek volna, azonban a várt kantin,
alvófülkék, orvosi állomás vagy pihenőszoba helyett
betekintést nyerhettek a quariánok többségének
mindennapjaiba.
A fedélzet belső falainak többségét kiverték, hogy a lehető
legtöbb helyet felszabadítsák. Hatos csoportokba tömörített
hálófülkék hálózatával helyettesítették őket: három oszlopban
álltak a hajó hosszában és kettőben a hajó széliében. A fülkék
oldalfalai három méter magasak lehettek, a három oldalfalat
háromnegyedükig vaslemezekkel burkolták. A fülkék
negyedik oldala, amelyik a közöttük tekergő folyosórendszer
felé nézett, nyitott volt, de a legtöbbjüket függönyként

242
felaggatott vastag, színes anyagok zárták el a külvilágtól. A
piacról hiányzó zaj mintha ide költözött volna, mindent átható
lárma hallatszott a fülkék felől.
— Ezen a fedélzeten lakom – mondta Seeto büszkén,
miközben Isli vezetésével beléptek a fülkehálózat egyik
központi folyosójába. A cserefedélzethez hasonlóan az
útvonalak itt is tele voltak a különböző irányba sietők- kel. Az
itteniek sokkal céltudatosabban haladtak előre, mint a
teszetoszán keresgélő „vásárlók”, de még itt is minden
körülmények között szem előtt tartották azt, hogy ne állják el
senkinek az útját.
Fülkét fülke mögött hagyva Kahlee azon töprengett, vajon a
függönyként szolgáló anyagok színei és mintázata bír-e bármi
jelentőséggel, például azonosítható-e ezek alapján egy klán
vagy egy család. Próbált közös jeleket vagy ismétlődő
mintákat keresni, de még ha voltak is ilyenek, ő nem vette
észre őket.
A függönyök közül sok csak részben volt összehúzva, és
Kahlee nem tudta legyőzni a késztetést, hogy menet közben
egyik oldalról a másikra kapkodva a fejét, bepillantson az
elhúzott függönyök mögé, ízelítőt kapva ezzel egy átlagos
quarián mindennapjaiból. Volt, aki egy apró elektromos
tűzhelyen főzött valamit, mások a fülkéjüket takarították.
Megint mások kártyáztak vagy más játékot játszottak, és
voltak, akik a saját vid-képernyőjüket nézték. Egyesek
látogatóban voltak barátaiknál vagy családtagjaiknál, ők a
földön ültek kisebb csoportokban. Olyanok is akadtak, akik
aludtak, de mindannyian viselték az enviro-ruhájukat.
— Miattunk viselik az enviro-ruhát? – kérdezte Hendel.
Seeto megrázta a fejét.
— Csak nagyon ritkán vesszük le az enviro-ruhát, bizalmas
alkalmakkor és intim találkozásokkor.
— Sokat dolgozunk a hajónk karbantartásán – tette hozzá a
csoportot vezető Isli – de bármilyen távolinak is tűnik, mindig

243
felkészülten kell állnunk egy esetleges hajótestsérülésre vagy
üzemanyag-szivárgásra.
A magyarázatnak volt értelme, de Kahlee-nek az volt az
érzése, több is rejlik e mögött a dolog mögött. A
hajótestsérülések és az üzemanyag-szivárgás valóban
rendkívül ritkák voltak, még az idősebb, lejáró szavatosságú
hajókon is, és pár egyszerű levegőminőség-ellenőrző
berendezés, nullelem detektorokkal kombinálva, már jóval
azelőtt felhívhatná a hajón tartózkodók figyelmét enviro-
ruhájuk szükségességére, mint hogy bármi súlyos történhetne
velük.
Sokkal inkább úgy tűnt, hogy az enviro-ruha viselése
mélyen beidegződött tradícióvá vált, egy szokás, mely a
túlzsúfolt hajón a magánélet elkerülhetetlen hiánya okán jött
létre. A maszkok és a ruha rétegei fizikálisán, érzelmileg és
pszichológiailag egyaránt határként szolgáltak ebben a
közösségben, ahol az egyedüllét szó szerint elképzelhetetlen
volt.
— Hogy vécéztek? – kérdezte Gillian, Kahlee legnagyobb
meglepetésére. Arra számított, hogy a kislány a tömegtől és az
ismeretlen, lármás helytől való menekülésképpen
visszahúzódik majd.
Talán a maszk és az enviro-ruha neki is azt az érzetet
kölcsönzi, hogy egymaga van.
— Az alsóbb szinteken vannak a mellékhelyiségek és a
zuhanyzók – válaszolta meg Seeto Gillian kérdését. – A szoba
zárt és steril. Az egyike azon helyeknek, ahol biztonságban
érezzük magunkat az enviro-ruhánk nélkül is.
— És ha egy nem quarián hajón vagytok? – tudakolta
Gillian.
— A ruhánk több napnyi végtermék tárolására képes a külső
és a belső rétegek között. A ruhából ki lehet mosni a
végterméket, amelyet bármely higiéniás létesítményben – mint
a hajótokon lévő wc – el lehet helyezni anélkül, hogy a ruha

244
viselője kitenné magát a szennyezéseknek.
Seeto hirtelen eléjük penderült és félrehúzta az egyik fülke
függönyét.
— Ez az én szálláshelyem – mondta izgatottan és odaintette
őket.
Bekukkantva Kahlee egy zsúfolt, de tiszta szobácskát látott.
A matrac a sarokba volt támasztva. Egy aprócska tűzhely, egy
vid-képernyő és egy számítógép állt az egyik fal mellett.
Elénk narancssárga anyagok borították a falakat, színük
megegyezett a függönyével.
— Egyedül laksz itt? – kérdezte Kahlee. Seetót ismét
nevetésre késztette az emberi ostobaság.
— Anyámmal és apámmal élek itt. A nővérem is itt lakott
velünk a Zarándoklata előtt. Most már a Rayya az otthona.
— Hol vannak most a szüleid? – kérdezte Gillian. Kahlee
vágyakozást vélt felfedezni a kislány hangjában.
— Apám a felső fedélzeten dolgozik navigátorként. Anyám
a civil Tanács tagja, akik Mai kapitány tanácsadói, de ezen a
héten az Élőhajón önkénteskedik. Két nap múlva jön haza.
— És a falakat takaró narancssárga anyagok – kérdezte
Kahlee – jelentenek valamit?
— Azt jelentik, hogy anyám szereti a narancssárga színt –
kuncogott Seeto, és engedte, hogy a függöny visszaessen a
helyére, ők pedig folytatták az útjukat.
Átvágtak a további fülkék között, míg végül elértek egy
újabb felvonóhoz.
— Innentől egyedül kísérem az embereket – informálta Isli
Ughót és Seetót. – Ti ketten visszatérhettek a teendőitekhez.
— Attól tartok, itt elválnak útjaink – biccentett Seeto
udvariasan remélem, mihamarabb újra látjuk egymást.
Ugho is biccentett, de nem fáradt a beszéddel.
A felvonó ajtaja kinyílt és ők követték a beszálló Islit. Az
ajtók bezárultak és a lift felrántotta őket a híd szintjére.
Amikor kiléptek, Kahlee meglepetten vette észre a folyosó

245
egyik oldalára épített fülkéket. Nyilvánvalóan a kihasználható
tér olyan becses kincs volt, melyről még itt, alig pár centire
magától a hídtól sem lehetett lemondani.
— Ez a kapitányi lakosztály – mutatott az egyik fülkére Isli,
aki úgy tűnt, most, hogy Seeto már nem volt velük, átvette az
idegenvezető szerepét. A kék és zöld színű függöny teljesen be
volt húzva, egyáltalán nem lehetett belátni mellette. De a
folyosó szélességéből és a fülke oldalát alkotó két fémlemez
távolságából Kahlee úgy saccolta, a kapitány szobája
ugyanakkora lehet, mint az összes többi.
Mikor elérték a hidat, Kahlee némi meglepetéssel vette
észre, hogy ez volt a hajó egyetlen olyan része, ahol nem volt
szokatlanul nagy a tömeg. Itt is sokan zsúfolódtak be egy kis
helyre, egy kormányos, két navigátor, egy kommunikációs
operátor, és sok más tagja a legénységnek, de a Szövetség
bármely hajójának hídjáról ugyanezt lehetett volna elmondani.
A kapitány a terem közepén ült egy székben, és a sérült lábát
még mindig védőcsizmába bújtató Lemm ott állt mögötte.
Amikor beléptek, a kapitány felállt és a sántikáló Lemm-mel a
nyomában feléjük indult.
— Ysin’Mal vas Idenna kapitány – kezdte a bemutatást
Lemm. – Engedje meg, hogy bemutassam Kahlee Sanderst és
útitársait, Hendel Mitrát és Gillian Graysont.
— Isten hozta önt és a barátait az Idenna fedélzetén
— mondta a kapitány és mindnyájukkal kezet rázott. Gillian
ezúttal sem ijedt meg vagy hátrált el az érintéstől, de most nem
volt bátorsága megszólalni.
Az enviro-ruhának kell lennie... – gondolta Kahlee.
Kahlee szemében Mai kapitány pontosan ugyanúgy nézett ki,
mint az összes többi hímnemű quarián, akivel eddig
találkozott. Tudta, hogy a megfigyelése több holmi fajok
közötti előítéletnél. Figyelembe véve, hogy a fizikai
különbözőségeket eltakarta az enviro-ruhájuk, nagy
magabiztossággal kijelenthető általánosítás volt, hogy a

246
quariánok igencsak hasonlítanak egymásra. Magasságuk és
felépítésük szinte egyenlő volt, mindent egybevetve, sokkal
kevesebb volt a változatosság a quariánok társadalmában, mint
az emberi faj képviselői között.
Lemmen kívül, akit könnyű volt felismerni a csizmájáról,
Kahlee-nek meg kellett tanulnia, hogyan különböztesse meg
egymástól a quariánokat a ruhájukon található apró eltérések
alapján. Példának okáért Seeto enviro-ruhájának bal vállán
volt egy apró, de észrevehető elszíneződött folt, mintha
hónapokon keresztül dörzsölte volna valami. Azonban ha
Hendel és Grayson viselnének enviro-ruhát, sokkal
könnyebben meg lehetne őket különböztetni egymástól, és
nem kéne ilyen trükkökhöz folyamodnia – Hendel jó tíz
centivel magasabb és vagy harminc kilóval nehezebb volt,
mint Gillian apja. Az egymástól való különbözőségnek ez a
foka egyszerűen nem létezett a quarián társadalomban.
Minden más fajjal így van – gondolta Kahlee. – Valamilyen
okból kifolyólag az emberiség sokkal változatosabb genetikai
anyaggal rendelkezett, mint a galaxis többi lakója. Mostanáig
nem vette észre, legalábbis nem tudatosult benne, de itt, az
Idenna hídján megértette a dolgot.
Velünk is ez történik – vette észre, miközben Hendel
megrázta a kapitány kezét. A nagydarab férfi vonásai
— amelyek az északi és az indiai jellegzetességek keverékéből
alakultak ki – voltak az általánosan elterjedtek a Földön.
Ennek a hasonlóságnak a szükségszerű genetikai
mellékterméke a fizikailag homogénebb populáció. A
huszonkettedik században a Kahlee-éhez hasonló szőke haj
ritkaságszámba ment és a természetesen kék szem már nem is
létezett. De kit érdekel, ha van hajfesték, bőrszínezék és színes
kontaktlencse?
— Nagy örömmel látjuk önöket a hajón – mondta a
kapitány, ezzel visszarántva Kahlee-t a jelenbe. –
Megtiszteltetés találkozni önökkel.

247
 — A megtiszteltetés a miénk, kapitány – felelte Kahlee. –
Ön fogadott be minket, mikor nem volt hová mennünk.
— Mi magunk is vándorok vagyunk – mondta a kapitány. –
Számunkra a Migráns Flotta biztonságot és közösséget jelent.
Ezt a biztonságot tudom felajánlani önöknek.
— Köszönjük, uram – válaszolt Kahlee.
A kapitány lehajtotta a fejét a köszönetnyilvánítás
elfogadásának jeleként, majd felemelte kezét és a nő vállára
helyezte tenyerét, amelynek segítségével közelebb húzta
magához és olyan halk hangon, hogy szinte Kahlee is alig
hallotta, amit a maszkja hangmodulátora mögött mondott, így
folytatta:
— Sajnos a Migráns Flotta biztonsága hamis ámítás –
suttogta.
Kahlee-t felkészületlenül érte a rejtélyes figyelmeztetés,
túlságosan is meglepődött ahhoz, hogy feleljen rá. Szerencsére
a kapitány nem úgy tűnt, mint aki választ vár. Levette a kezét
Kahlee válláról és lépett egyet hátra, a beszélgetést normális
hangerőn folytatva.
— A Konklávé és az Admiralitás képviselői az Idennára
látogatnak, hogy beszéljenek önökkel – mondta Kahlee-nek. –
Nagy megtiszteltetés ez a hajónak és lakosainak.
A hangsúlyból Kahlee úgy sejtette, ez a megtiszteltetés
valójában kényelmetlenséget jelent.
— Uram – szólította meg a kapitányt a legénység egyik tagja
-, a Lestiak engedélyt kér a leszállásra.
— Küldje őket az ötös hangárba – felelte Mai. – Ott
találkozunk velük.
— Jöjjenek – mondta Kahlee-nek és társainak. – Nem
várakoztathatunk meg ilyen fontos vendégeket.

248
 HUSZONEGY

Kahlee-t és a társait ismét három quarián vezette keresztül a

hajón, de ezúttal a kísérőik Lemm, a kapitány és Isli voltak.
Levezették őket az alsóbb szintekre, el egészen a
hangárokig. Ahelyett, hogy visszamentek volna Grayson
hajójához, egy másik hangár felé vették az irányt. Itt
várakozott a Lestiak és prominens utasai.
Figyelembe véve a Lestiakon tartózkodók politikai
befolyását, Kahlee meglepődött, amikor a kapitány nem kért
engedélyt, mielőtt kinyitotta volna a zsilipet, hogy belépjen a
hajóba.
— Azt hiszem, a saját hajóján a kapitány oda megy, ahova
csak akar. – Hendel a különös viselkedésre tett megjegyzést
csak odasúgta Kahlee-nek.
A hajón egy nagy konferenciaterembe kísérték őket, amely
úgy volt berendezve, mintha hivatali vizsgálatok
lebonyolításának színhelye lenne. Vagy haditörvényszék –
gondolta Kahlee. Volt ott egy hosszú, félkör alakú asztal,
amely mögött hat szék sorakozott. Öt széken quariánok ültek,
az utolsó üresen állt. Több fegyveres őr is állt a szoba végében,
az asztalnál ülő főméltóságok háta mögött.
Mai a szoba közepére vezette őket, ott álltak, amíg ő
mindenkit bemutatott nekik. Kahlee meg sem próbálkozott a
felsorolt nevek megjegyzésével. Inkább azzal volt elfoglalva,
hogy kitalálja, az öt quarián közül melyik három a Konklávé

249
képviselője, és melyik kettő az Admiralitás küldötte.
Feltűnt neki, hogy mikor Mai bemutatta Lemmet,
„Lemm’Shal vés Idenna”-ként hivatkozott rá; ami azt
jelentette, hogy a fiatal quarián Zarándoklata véget ért és
mostantól Mai hajója számít az otthonának.
Mikor a bemutatások végére ért, Mai előresétált és helyet
foglalt az asztal mögött álló egyetlen üres székben. Isli vele
tartott és mögé állt, csatlakozva ezzel azon őrök társaságához,
akik a hátsó fal mellől nézhették végig a jelenetet. Lemm nem
mozdult, az asztal előtt álló emberek között maradt.
— Kahlee Sanders – kezdte meg az eljárást az Admiralitás
egyik képviselője – tudja, miért hívattuk ide?
— Azt gondolják, esetleg tudok valamit Saren Arteriusról,
vagy arról, hogy volt képes uralni a gethet – válaszolta.
— Le tudná írni, milyen kapcsolatban áll Sarennel? –
kérdezte egy másik, a civil Konklávéhoz tartozó képviselő.
— Nem álltam vele semmiféle kapcsolatban – jelentette ki
Kahlee. – Csak futólag találkoztam vele két vagy három
alkalommal. Amennyire tudom, ő volt az a Fantom, akit a
felettesem, Dr. Shu Qian tetteinek kivizsgálásával megbíztak.
— Pontosan milyen tettekről volt szó?
— Felfedezett valamiféle idegen tárgyat – mondta szavait
gondosan megválogatva. – Lehet, hogy protheán volt. Talán
még annál is korábbi. Egyikünk sem tudta igazán. Úgy
gondolta, ez lehet a mesterséges intelligencia megalkotásának
a kulcsa, de minket, többieket nem avatott be a kutatásaiba;
csak laboratóriumi lóti-futik voltunk neki, akik összegyűjtötték
az adatokat a tesztjei és kísérletei után. Csak Qian tudott a
tárgyról mindent: hol volt, mi volt, mit csinált. De Qian eltűnt
és sosem került elő. Ahogy a feljegyzései sem.
— Lehetséges, hogy Saren rátalált azokra a feljegyzésekre? –
tette fel a kérdést a Konklávé egyik képviselője. – Lehetséges,
hogy rátalált erre a tárgyra és ennek segítségével uralma alá
tudta hajtani a gethet?

250
 — Lehetséges – felelt Kahlee vonakodva. Korábban már
benne is felmerült ez az ötlet, de nem szeretett úgy gondolni
magára, mint olyan valakire, akinek szerepe volt – bármilyen
kicsi is – abban a pusztításban, amit a geth a Fellegvárra
szabadított.
— Hallott valaha a Kaszások nevezetű fajról? – faggatta az
első quarián.
Kahlee megrázta a fejét.
— Az a hír járja a Fellegvárban, hogy Sovereign, Saren
hajója valójában egy fejlett MI volt. Élt, az egyik tagja volt
egy teljes fajnak, amely hatalmas, érző hajókból áll, ezek a
Kaszások.
— Ez csak pletyka – vetette közbe Hendel. – Nincs
bizonyíték, amely alátámasztaná ezeket az elképzeléseket.
— De magyarázatot adna arra, miért követte a geth Saren
utasításait – vágott vissza a quarián. – Egy fejlett MI felül
tudná írni a geth kezdetleges intelligenciarendszerét.
— Nem igazán tudom a választ – mondta Kahlee. – Nem
tudok többet a gethről annál, amit a hírekben láttam. És
fogalmam sincs, miért követték Sarent.
— De ha Sovereign egy Kaszás volt – erősködött az
Admiralitás egyik tagja akkor több hozzá hasonló is létezhet –
ott szunnyadhatnak az űr feltáratlan régióiban, csak arra várva,
hogy valaki rájuk leljen és felébressze őket.
— Esetleg – rántott egyet a vállán Kahlee határozatlanul.
— Számomra nyilvánvaló, hogy ez valami olyasmi, amit
mindenképp el kell kerülnünk, bármi legyen is az ára –
kapcsolódott be a beszélgetésbe a Konklávé egyik tagja. – Az
egyik Kaszás szinte lerombolta a Fellegvárat. Egy másik
befejezheti, amit ez elkezdett. A galaxis már most is minket
hibáztat a geth létezése miatt. Ne adjunk nekik még egy okot
arra, hogy gyűlöljenek minket.
— Vagy ha esetleg találnánk egyet ezek közül a Kaszások
közül – vágott vissza Mai, most először felvéve a beszélgetés

251
fonalát -, Sarenhez hasonlóan mi is használhatnánk arra, hogy
uralkodjunk a gethen! Visszatérhetnénk az otthonunkba és
visszaszerezhetnénk azt, ami jog szerint minket illet!
Hosszú csend után az Admiralitás egyik tagja Kahlee-hez
fordult.
— Igaza van Mai kapitánynak? Lehetséges rátalálni egy
szunnyadó Kaszásra, és arra használni, hogy uraljuk a gethet?
Kahlee zavartan rázta meg a fejét.
— Nem tudom. Túl sok az ismeretlen tényező.
— Kérem – sürgette a quarián, bár inkább hangzott
parancsnak, amit mondott -, találgasson. Ön a galaxis egyik
legjobb szintetikus-intelligencia szakértője. Szívesen hallanánk
a véleményét.
Kahlee vett egy mély levegőt és jól átgondolta a problémát,
mielőtt felelt volna a kérdésre.
— Dr. Qian kutatásait alapul véve, és ha Saren hajója volt az
az idegen tárgy, amit mi tanulmányoztunk, akkor
elképzelhetőnek tartom, hogy irányíthatja a gethet. És ha több
olyan hajó is létezik, mint a Sovereign, akkor igen, logikus,
hogy azokat is fel lehet használni a geth irányítására vagy
befolyásolására... feltételezve, hogy Saren ezt tette.
Az asztalnál ülő quariánok testbeszéde nehezen volt
olvasható, mert arckifejezésüket eltakarta a maszkjuk. De
abból a pozitúrából, amit közülük páran felvettek, Kahlee úgy
vélte, mérgesek és feszültek. Emellett úgy tűnt, Mai
egyenesebben ül, mint előtte.
— Tud még mondani nekünk valamit, Kahlee Sanders? –
kérdezte az Admiralitás egyik küldötte. – Bármit Sarennel, a
gethtel vagy Dr. Qian kutatásával kapcsolatban?
— Tényleg nincs mit mondanom — mondta Kahlee
bocsánatkérőn. – Bárcsak többet segíthetnék.
— Úgy hiszem, megkaptunk mindent, amit akartunk –
mondta Mai felegyenesedve. – Köszönjük Kahlee.
Felismerve, hogy többet már nem húznak ki a vendégükből,

252
a résztvevők többsége jóváhagyta a kapitány döntését és hozzá
hasonlóan felemelkedett ülő helyzetéből.
— Köszönjük, hogy rabolhattuk az idejét – mondta az
egyikük. – Mai kapitány, a Konklávé tagjaival szeretnénk
folytatni ezt a beszélgetést. Örömmel vennénk, ha csatlakozna
hozzánk.
Mai biccentett.
— Alig várom, hogy beszélhessek velük.
— Amint lehetséges, indulnánk – szólt közbe egy másik
quarián. – Esetleg a biztonsági főnöke visszakísérhetné az
embereket a hajójukra.
— Kahlee és a többiek az Idenna megbecsült vendégei –
mondta Mai szúrósan. – Nincs szükségük biztonsági kíséretre.
Szabadon mozoghatnak, amikor csak kívánják.
Döbbent csend állt be, amelyet végül az Admiralitás egyik
küldötte tört meg.
— Értettük, kapitány.
Miután sikerült érvényre juttatnia akaratát, Mai odafordult
Kahlee-hez és a többiekhez.
— Amíg nem okoznak gondot a hajó működtetésében, addig
szabad járást biztosítok önöknek a hajómon. Amennyiben
szükségük van egy idegenvezetőre, Lemm örömmel
vállalkozik a feladatra.
— Köszönjük, kapitány – mondta Kahlee, aki alig várta,
hogy maga mögött hagyhassa a Lestiakot és azzal együtt az
egyre feszültebbé váló helyzetet.
— Esetleg, ha visszatértem a Konklávéból, újra
beszélhetnénk – mondta.
— Természetesen – felelte Kahlee. – Mindig örömmel látjuk
a hajónk fedélzetén.
Nem tudván, hogy át kell-e esniük még valamiféle formális
ceremónián, mielőtt elmehetnek, Kahlee továbbra is ugyanott
állt, egészen addig, amíg Lemm enyhén meg nem húzta a
könyökét.

253
 — Gyere – suttogta. – Induljunk.
Lemm elvezette őket, Mai és Isli pedig ott maradtak.
Miután kiléptek a zsilipből és újra az Idenna fedélzetén álltak,
Hendel odafordult Lemmhez.
— Mi a fene volt ez az egész?
— Politika – volt a rövid, tömör válasz.
— Nem részleteznéd ezt egy kicsit jobban a kedvünkért? –
erősködött Kahlee.
— Biztos vagyok abban, hogy a kapitány mindent tisztázni
fog, ha visszatért a Konklávéból – nyugtatta meg Lemm. –
Kérlek, legyetek türelemmel még pár napig.
— Mintha lenne más választásunk – mormogta Hendel.
— Lassan túllépjük a türelmem határait.

Grayson nem kedvelte Golót.

A Titokzatos Ember megszervezte a találkozójukat az
Omegán, hogy megtervezhessék a Migráns Flotta elleni
támadásukat. Erre a találkozóra a Talon kerület egy kicsi
lakásában került sor, alig kéttömbnyire attól a raktárháztól,
ahol Grayson végzett Pellel. A szobában nem volt más, csak
két szék, egy asztal és ők ketten.
— Jobban teszed, ha feladod – jelentette ki Golo a
beszélgetés elején. – A quarián flottába beszivárogni
lehetetlen.
— Náluk van a lányom – válaszolta Grayson semleges
hangon a torkát mardosó epe ellenére. – Vissza akarom őt
kapni. Azt mondták, te segíthetsz.
Meglehet, hogy Golo szövetségese volt a Cerberusnak, de
ugyanakkor elárulta a saját népét. Grayson képtelen volt
tisztelni valaki olyat, aki pusztán a profit reményében a saját
fajtája ellen fordult. Ez szembeszegült mindennel, amiben hitt.
— A Migráns Flotta ötvenezer hajóból áll – emlékeztette
Golo. – Még ha náluk is van, honnan fogod tudni, melyik

254
fedélzetén keresd?
— A felderítőhajó pilótája, akit Pel megkínzott, azt mondta,
a neve Hilo’Jaa vés Idenna. Szerintem a Cyniad az Idenna
felderítőhajója volt. Bárki is érkezett a keresésére, ugyanannak
a legénységnek volt a tagja. Ők vitték el Gilliant.
— Van értelme annak, amit mondasz – ismerte el Golo.
Azonban volt valami abban, ahogy ezt mondta a quarián, ami
azt az érzést keltette Graysonban, hogy Golo játszadozik vele,
mintha előre tudott volna minderről. – Ez azonban aligha
számít. Az Idenna közelébe sem fogsz jutni. Még ha a
Cyniadban ülsz is, az őrjárat azonnal lelő téged, ha nem
használod a megfelelő kódot és az üdvözlőfrekvenciát.
— Ismerem a frekvenciát és a kódot – biztosította Grayson. –
A pilóta a halála előtt megadta őket nekem.
Golo felnevetett.
— Honnan tudod, hogy igaziak? Mi van, ha hamis kódot
kaptál?
Grayson visszagondolt a pincében talált quariánra. Pelnek
volt egy hatodik érzéke azzal kapcsolatban, mennyi kínzásra
van szükség valaki megtöréséhez; a kihallgatás mindig az
erősségei közé tartozott.
— Az információ helyes – mondta. – Átjuttat minket az
őrjáratokon.
— A magabiztosságod inspiráló – felelte a quarián, Grayson
a hangjából hallotta, hogy önelégülten mosolyog. Tudta, hogy
Golo volt Pel ómegái kontaktja. Szerepe volt a Cyniad
elfogásában, és Grayson el sem tudta képzelni, mi mindent
csinálhatott még ez a kettő közösen.
— Tízszer annyit kínálunk neked, mint amennyit a legutóbbi
küldetésedért kaptál – mondta Grayson, miközben azért
küzdött, hogy egyre növekvő dühét kordában tartsa.
Szüksége volt Golóra. Ismerni a kódokat nem volt elég; ha
csak egy kis esélyük is van arra, hogy a küldetés sikerrel jár,
akkor szükségük lesz valakire a hajón, aki ismeri a Migráns

255
Flotta protokollját, hogy ne kövessenek el olyan hibát, ami
leleplezhetné őket.
És kellett nekik valaki, aki folyékonyan beszéli a quarián
nyelvet, hogy rádión kapcsolatba léphessen a cirkáló
járőreivel; egy automata fordító nem lett volna képes erre.
— Tízszer annyit? – fontolta meg Golo az ajánlatot. –
Nagylelkű, de megéri az életemet kockáztatni érte?
— Ez egyben lehetőség a bosszúra is – emlékeztette Grayson
a quariánt, megédesítve ezzel a célt. Olvasta Golo aktáit Pel
beszámolóiban. Tudta, hogy a quarián mélyen gyűlöli a
társadalmat, amely száműzte őt, és Grayson nem akarta
kiaknázatlanul hagyni ezt a gyűlöletet. Nem, ha ez a
segítségére lehetett abban, hogy visszakapja Gilliant.
— A Flotta elűzött téged. Lemondtak rólad. Itt a lehetőség,
hogy visszavágj nekik úgy, hogy sose felejtsék el. Segíts
nekünk, és megfizetnek azért, amit tettek.
— Az érzéseimre próbálsz hatni – nevetett fel gonoszán
Golo, Grayson érezte, hogy felfordul a gyomra.
— Ez azt jelenti, hogy benne vagy? – kérdezte Grayson.
— Még mindig van pár probléma, amit át kell gondolnunk –
válaszolta Golo, de bólintott. – A Cyniad és a kódok
segítségével átjuthatunk az őrökön, de ki kell találnunk
valamit, amivel megzavarjuk az Idenna kommunikációs
hálózatát, hogy miután dokkoltunk és megkezdjük a támadást,
ne tudják riasztani a flotta többi hajóját.
— Ezt el tudjuk intézni – mondta Grayson, tudván, hogy a
Cerberus már rendelkezik ilyen technológiával. – Mi van még?
— Szükségünk lesz a hajó alaprajzaira.
— Eredetileg egy forgalomból kivont batáriai Hensa-osztályú
cirkáló – felelte Grayson azon információk alapján, amiket a
Titokzatos Ember ügynökei mostanra összegyűjtöttek az akció
előkészítéseként. – Megvannak a tervek.
— Figyelemre méltó – válaszolt Golo. – Végül is van esély
arra, hogy sikerüljön. Feltéve, hogy te és a csapatod pontosan

256
azt teszitek, amit mondok.
— Természetesen – szűrte a szót összeszorított fogai között
Grayson, és kezet nyújtott a quariánnak. – Másképp nem
tudnám megcsinálni.

257
 HUSZONKETTŐ

Három nap telt el, mire Mai kapitány visszatért az Idennára.

Az idő nagy részét Kahlee a quarián hajó felfedezésével
töltötte, egyre inkább megismerte a lakóit és azok kultúráját.
Rá kellett jönnie, hogy a quariánokkal kapcsolatos ismeretei
vagy egyenesen butaságok voltak, vagy csúnyán torzították a
valóságot. Mindig úgy hitte, nyomorult koldusok és tolvajok:
megbízhatatlan gonosztevők társadalma. Most úgy látta,
egyszerűen csak találékonyak és eltökéltek. Olyan lények, akik
a limitált mennyiségű hely és nyersanyag ellenére küzdenek a
túlélésért, mindemellett nem engedik, hogy társadalmukon
eluralkodjanak az önös érdekek vagy az anarchia; s hogy ezt
megvalósíthassák, minden erejükkel az összetartozás erős
kötelékébe kapaszkodtak.
Volt valami előkelő ebben az egységességben, valami, amit
a körülmények alakítottak így. Minden quarián őszintén hitt
abban, hogy az együttműködésük szükséges a faj túléléséhez.
A hajótársak közti erős családi kötelékek, és az egyének
hajlandósága, hogy feláldozzák magukat a nagyobb jóért,
Kahlee szerint olyan értékek voltak, amelyeket a többi faj is
nagyra értékelt volna... ha le tudták volna vetkőzni a
quariánokkal kapcsolatos előítéleteiket.
Amíg Kahlee felfedezte a hajót, Hendel és Gillian Grayson
utasszállítóján töltötték az idejüket és a biotikus erők
igábahajtását gyakorolták. Még ha rajta is volt az enviro-ruha,

258
Gillian még mindig kényelmetlenül érezte magát idegenek
társaságában és szívesebben maradt távol tőlük a sokkal
inkább ismerős környezetben.
Időnként Lemm vagy Seeto benézett hozzájuk, de egyikük
sem válaszolt Hendelnek és Kahlee-nek azon kérdéseire,
amelyek a quarián politikai helyzettel voltak kapcsolatosak.
Frusztráló volt gyalognak lenni egy olyan játékban, aminek
nem értették teljesen a szabályait, de Kahlee biztos volt abban,
hogy hamarosan választ kapnak a kérdéseikre. Végül Mai
kapitány jött el hozzájuk, hogy tájékoztassa őket.
Kahlee, Hendel és Gillian mind felöltötték az enviro-
ruhájukat, hogy felkészüljenek a kapitány fogadására a
hajójukon. Ezt az ötletet Lemm vetette fel egy nappal
korábban, hogy a kapitány látogatásának tiszteletére
kifejezhessék megbecsülésüket a quarián szokások és tradíciók
iránt. Hendel úgy gondolta, amíg nem tudnak többet ennek a
találkozónak az értelméről, addig érdemes megtenniük
mindent, hogy jóban legyenek a hajó parancsnokával.
Némi vonakodás után Kahlee is beleegyezett a dologba.
Nem szívesen viselte az enviro-ruhát, ha nem volt feltétlenül
szükséges, bár nem tudta volna megmondani, mi az, amit nem
szeret benne. A ruhák belső hőfoka teljesen klimatizált volt,
ezért soha nem volt melege és sosem fázott, ha azt viselte, és a
vékony, hajlékony anyag alig akadályozta a mozgásban. A
maszk elején lévő vis-üvegnek és a beleépített tartozékoknak
köszönhetően pedig szinte jobban látott és hallott, mint
nélküle.
Mégis, sosem érezte jól magát, ha ebbe az öltözékbe kellett
bújnia. A ruha meggátolta őt a tapintásban. Nem érezte a
tenyere alatt a szék bőrkárpitjának melegét, ha végigsimított
rajta, se az asztallap acéljának hüs tapintását, mikor az ujjaival
dobolt a felületen. Sőt, a ruha azt is lehetetlenné tette, hogy a
hajába túrjon.
Ezzel szemben úgy tűnt, Gillian kimondottan megkedvelte

259
az enviro-ruhát, csak egyszer vette le, mióta találkoztak a
kapitánnyal a hídon. A biotik tréningek alatt is viselte. Kahlee
tudta, hogy Hendel furcsának találja Gillian viselkedését, de
túlteszi magát rajta a kislány kedvéért. Annyit azért kiharcolt,
hogy a foglalkozások alatt Gillian levegye a maszkot. Gillian
panaszkodva és zúgolódva ugyan, de teljesítette a kérését.
A puszta tény, hogy panaszkodott és zúgolódott, tisztán
rávilágított arra, mekkorát változott a kislány. Kahlee
megemlítette Hendelnek, mennyit fejlődött Gillian, és azt az
elméletét is megosztotta a biztonsági főnökkel, miszerint az
enviro-ruha pszichológiailag befolyásolja a lányt,
biztonságérzetet és önbizalmat kölcsönözve neki. Ennek
ellenére Hendel egy másik elmélettel állt elő.
— Szerintem csak azért van jobban, mert a Cerberus már
nem tömi őt mindenféle szerekkel.
Nyugtalanító gondolat volt, és Kahlee csodálkozott, miért
nem jutott eddig ez neki is az eszébe. Egyértelmű volt, hogy
Gillian állapotáért nem lehetett felelőssé tenni egyetlen szert
sem, amit Jiro beadott neki, de nagyon is lehetséges volt, hogy
azok a szerek rontottak az állapotán. Ez a felfedezés még
borzasztóbbá tette Grayson szerepét az ügyben.
A zsilip nyílásának hangja zavarta meg Kahlee
elmélkedését.
— Nem erősségük a kopogás, ugye? – mormogta Hendel a
székéből felemelkedve, hogy üdvözölhesse a vendégüket.
Kahlee és Gillian is felálltak.
Kahlee valamiféle díszőrségre vagy biztonsági személyzetre
számított, akik a kapitány kíséretét alkotják, de ha voltak is
ilyenek, minden bizonnyal kívül maradtak a hajón. Lemmet
leszámítva Mai egyedül volt.
— Köszönöm a meghívást – mondta, miután mindenkivel
kezet fogott.
— Megtiszteltetés, hogy eljött – felelte Kahlee. – Kérem,
foglaljon helyet és érezze otthon magát.

260
 Az utaskabinban csak négy szék volt, így miután az összes
felnőtt leült, Gillian felkucorodott Hendel térdére. Kahlee
ismét elámult, látva, hogy a kislány mennyit fejlődött az elmúlt
két hétben.
Mielőtt egyikük is megszólalhatott volna, megzavarta őket
egy rövid, tompa sípolás, amely Mai maszkja mögül érkezett –
egy bejövő üzenet hangjelzése, amelyet a sisakjába épített
rádióra továbbítottak. Egyik kezét felemelve kért csendet a
jelenlévőktől, amíg az üzenet szövegére figyelt. Kahlee nem
hallotta, mit mondanak egyenesen a fülébe, de látta, hogy
bólintott.
— Küldd őket a hetes hangárba – adta ki az utasítást. – És
mondd meg nekik, örülünk, hogy újra köztünk vannak.
— Bocsássanak meg – mondta egy pillanattal később
Kahlee-nek és a többieknek. – A jóváhagyásom szükséges
minden hajó dokkolásához.
— El kell mennie? – kérdezte Kahlee.
A kapitány megrázta a fejét.
— Nem. Isli és a csapata üdvözlik őket. Folytathatjuk a
dolgunkat.
— És mi is az a dolog tulajdonképpen? – kérdezte Hendel,
mellőzve minden tapintatot. Kahlee nem tudta hibáztatni; ő is
épp ugyanezt akarta kérdezni. Szerencsére úgy tűnt, Mai
teljesen őszinte akar lenni velük.
— A Migráns Flotta haldoklik – mondta halkan. – Hosszú,
lassú, szinte láthatatlan módon, de a tény tagadhatatlan. Egyre
közelebb kerülünk a krízishez, amely fenyegeti a fajunkat.
Nyolcvan-kilencven év múlva a populáció túlságosan nagyra
fog nőni, nagyobbra, mint ahány főt a hajóink el tudnak látni.
— Úgy tudtam, a populáció stagnál – mondta Kahlee,
felidézve Seeto elbeszélését a születésszabályozás általánosan
elfogadott törvényéről, amelyet az egyik alsóbb szintre tett
kirándulásuk alatt osztott meg vele.
— A populáció stabil, a Flotta nem az – magyarázta a

261
kapitány. – A hajóink gyorsabban öregednek el és robbannak
le, mint hogy meg tudnánk javítani őket vagy másikat tudnánk
a helyükbe állítani. Apránként kifutunk az élhető helyekből, de
ennek ellenére sem a Konklávé, sem az Admiralitás nem akar
tenni semmit. Attól tartok, mire rájönnek, hogy mindenképp
tenniük kell valamit, már túl késő lesz, és nem fogják tudni
megállítani a folyamatot.
— És mit tehetnék én? – tudakolta Kahlee. – Miért faggattak
a gethről és a Kaszásokról?
— A kapitányok között van egy apró, ám egyre növekvő
csoport, akik úgy hiszik, azonnal tennünk kell valamit, ha azt
akarjuk, hogy a fajunk túléljen – magyarázta Mai. – Azt
javasoltuk, hogy pár hajót a legnagyobbak közül szereljünk fel
hosszú távú utazásra. Kettőtől öt évig tartó utakra akarjuk
küldeni őket az űr feltérképezetlen részeibe és felderítetlen
tömegrelék másik oldalára.
— Veszélyesen hangzik – jegyezte meg Hendel.
— Az is – ismerte el Mai -, de ez lehet az egyetlen esélyünk
arra, hogy biztosítsuk a quarián faj hosszú távú túlélését.
Élhető, lakatlan világokra kell lelnünk, amelyeket majd
magunkénak mondhatunk. Vagy ha itt elbuknánk, rá kell
jönnünk, hogyan térhetünk vissza a Perseus Fátyolba és hogy
szerezhetjük vissza otthonunkat a gethtől.
— Maga tényleg hisz abban, hogy az űr egyik
feltérképezetlen szegletében találnak egyet ezek közül az
úgynevezett Kaszások közül? – kérdezte Hendel.
— Hiszem, hogy jobb cselekedni, mint csak ülni és várni,
hogy a népünk visszafordíthatatlanul hanyatlásnak induljon.
— Logikusan hangzik – ismerte el Kahlee. – Akkor miért
van ennyi ellenzője a hajók kiküldésének?
— A társadalmunk borzasztóan törékeny – fejtette ki Mai. –
Ha elküldünk párat a legnagyobb hajóink közül, az egész
Flotta meggyengül, amíg vissza nem térnek. A Konklávé
legtöbb képviselője nem akarja vállalni ennek a kockázatát.

262
Érthető az elővigyázatosságuk – ismerte el a kapitány. – Már
majdnem háromszáz éve a Konklávé és az Admiralitás
intézménye áll csupán az útjában annak, hogy az a kevés, ami
nekünk maradt, darabokra hulljon. Nincs más választásuk,
mint konzervatív és óvatos rendelkezéseket hozni. Ezek a
döntések egy darabig a javunkra váltak, de most
alkalmazkodnunk kell. Újfajta döntésekre van szükségünk, ha
túl akarunk élni. Szerencsétlenségünkre, a tradíciók mélyen
áthatják a Flottát és a változástól mindenki fél. Ezért volt olyan
fontos, hogy megjelenjen a képviselők előtt Kahlee – tette
hozzá Mai. – Másokat is meg kell nyernünk az ügyünknek,
hogy észrevegyék, ez a lehetőség a legjobb esélyünk a
túlélésre. Még ha nem is találjuk meg a Kaszásokat, vagy nem
jövünk rá, hogy űzhetnénk ki a gethet a Perseus Fátyolból,
még mindig találhatunk új világokat, ahol letelepedhetünk.
— De az én meghallgatásom értelmetlen volt – mondta
Kahlee. – Csupán spekulációkból és talánokból állt az egész
mondanivalóm. Nem tudok semmi hasznosít- hatót se a
gethről, se a Kaszásokról. És sosem mondtam, hogy ha hajókat
küldenek a feltérképezetlen űrbe, az segíthet magukon.
— Ez lényegtelen – magyarázott Mai. – Azt hiszik, maga
olyan tudás birtokában van, amivel le lehet igázni a gethet;
nem érdekes, hogy tényleg így van-e. Maga a remény
szimbólumává vált a társadalmunk jövőjére nézve. Ha más
kapitányok látják, hogy ön jóban van velem, megnyerhetjük
őket az ügyünknek. Ezért van az, hogy a velünk egyet nem
értők azt akarják, hogy elhagyja az Idenna fedélzetét.
— Elhagyni az Idennát? – aggodalmaskodott Hendel. –
Úgy érti, kidobnak minket a Flottából?
— Nem fogják ezt tenni – nyugtatta meg Mai. – Azzal az
ügy mártírjaivá válnának, ezzel pedig még több követőt
találnánk.
— De sok olyan kapitány van, aki nem ért egyet velünk –
folytatta. – Többen felajánlották, hogy menedéket biztosítanak

263
önöknek a saját hajójukon, ha elhagyják az ldennát. Úgy
hiszik, ha velük utaznak, azzal az ő oldalukat támogatják.
— Nem szeretek a politikusok bábja lenni – mormogta
keserűn Kahlee.
— Megértem – mondta Mai kedvesen. – És sajnálom, hogy
ilyen helyzetbe hoztam önt. Ha nagyon nem szeretne
belekeveredni az ügybe, szabadon távozhat a Flottából.
Kahlee arca elkomorodott. A Flottát elhagyni a biztos véget
jelentette volna a számukra, legalábbis amíg a Cerberus még
kutat utánuk.
— Kérlek, Kahlee – szólt közbe Lemm a felderítőhajók
kiküldése a legjobb esély a népem túlélésére.
Lemm valószínűleg azzal is rá tudta volna venni, hogy
egyezzen bele a dologba, ha emlékezteti arra, hogy még
mindig tartozik neki, amiért megmentette az életüket az
Omegán. Kahlee azonban ismerte annyira a quariánok
kultúráját, hogy tudja, sosem kényszerítené őt ilyen
eszközökkel, másrészről tényleg tartozott neki, és Mai
érvelésében volt ráció.
Mielőtt azonban válaszolhatott volna, meghallották az
Idenna távoli, de eltéveszthetetlen fedélzeti riasztóját.

— Meg kell tudnunk, hogy az információid megbízhatóak-e –

suttogta Golo, miközben a Cyniad navigációs képernyőin több,
a Migráns Flotta kötelékét elhagyó őrjárat jelent meg.
A quarián hajón tíz jól képzett Cerberus kommandós, Golo,
Grayson és a pilóta utazott, akit kiképeztek a quariánok által
átalakított hajók irányítására. Mindenki tetőtől talpig páncélt
viselt, amit kinetikus tompítókkal szereltek fel, s
mindegyikőjük egy-egy nehézgéppuskát hordott magánál.
— Nyisd meg az üdvözlőcsatornát – adta ki az utasítást
Golo, és a pilóta követte azt. Technikailag Grayson volt az
akció vezetője, de a küldetés nagy része Golón és a
nyelvtudásán múlott.

264
 Pár pillanattal később a rádió felrecsegett és a quarián őrök
felszólítását közvetítette.
— Tiltott övezetbe lép be. Azonosítsa magát.
— Itt a Cyniad, az Idenna felderítőhajója – válaszolt Golo. –
Kérek engedélyt a Flottába való belépésre.
— Adja meg az ellenőrző kódot.
Grayson visszatartotta a lélegzetét és Golo elcitálta a
kulcsmondatot.
— A testem távoli csillagokra utazik, de a lelkem sosem
hagyja el a Flottát.
Eltelt pár pillanat, míg választ kaptak.
— Az Idenna megerősítette a személyazonosságukat. Isten
hozott itthon, Cyniad.
Golo kikapcsolta a kommunikációs csatornát.
— Lassan és ügyesen vigyél be minket – utasította a pilótát.
– Nem akarunk szemet szúrni senkinek.
Megtalálni az Idennát a tengernyi hajó között meglepően
egyszerű volt. A Flotta minden hajója tájolójeleket adott le a
saját frekvenciáján. Mint felderítőhajónak, a Cyniad műszerei
alapvetően az Idenna frekvenciájára voltak beállítva, így a hajó
zöld pöttyként jelent meg a navigációs képernyőn a többi hajót
jelző piros pontok között.
Ahogy közelebb értek, Golo újra megnyitotta a
kommunikációs csatornát.
— Itt a Cyniad. Engedélyt kérünk, hogy dokkolhassunk az
Idennán.
Pár pillanatig csend töltötte be a pilótafülkét, mielőtt a rádió
felrecsegett volna.
— Itt az Idenna. Engedély megadva. A hetes hangárban
dokkolhatnak. A kapitány üzeni: örülünk, hogy újra köztünk
vannak.
— Örülünk, hogy újra itt lehetünk – válaszolta Golo.
— Jobban tennék, ha biztonsági és karanténcsapatokat
küldenének – tette hozzá, mielőtt lekapcsolta volna a

265
kommunikációs csatornát.
— Biztonsági csapat? – kérdezte Grayson gyanakodva.
— Standard protokoll eljárás – felelte Golo. – Ha nem kérek
egyet, gyanakodni kezdtek volna.
— Fel lesznek fegyverezve?
— Meglehet, de nem számítanak majd semmi problémára.
Az osztagod különösebb nehézség nélkül kiiktatja őket.
Grayson gyomra görcsbe rándult, amikor besodródtak a
dokkolóhangárba. Napok óta először úgy érezte, fel kéne
szippantani egy kis port, de messzire taszította magától ezt a
gondolatot és a küldetésre koncentrált.
A pilótafülkében lévő három ember csendbe burkolózott,
amíg meg nem hallották a dokkolókarok okozta zajt, ahogy
rögzítették a hajót.
— Fogd be a com-központot – adta ki az utasítást Golo, a
pilóta bólintott. – De ne nyiss tüzet, amíg nem adok rá
parancsot.
A Cerberus végzett pár fejlesztést a Cyniadon, többek
között felszereltek egy kicsi, de erőteljes, rövid hatótávú lézert.
Egy jól irányzott lövés kiiktathatta az Idenna rövid hatósugarú
jeladóját, ezzel megszüntetve a hajó külső kommunikációs
hálózatát és lehetetlenné téve, hogy riadóztassák a Flotta többi
hajóját.
Az időzítésnek is tökéletesnek kellett lennie. Az Idenna
még mindig rendelkezni fog a belső kommunikációs
hálózatával, és abban a pillanatban, hogy a jeladót kiiktatják, a
híd riadóztatni fogja a hajón tartózkodókat. Grayson várni
akart ezzel, amíg a fogadásukra küldött biztonsági csapattal
elbánnak.
— Alfa-csapat – mondta Grayson a sisakja adóvevőjébe -,
társaságot kapnak, amikor kinyílik a zsilip. Jelentést kérek,
amint végeztek velük.
Pár pillanattal később sorozatlövő fegyverek ropogását
hallották a hajó közvetlen közeléből.

266
 — Az ellenség kiiktatva – válaszolt az Alfa-csapat vezetője. –
Nincs veszteség a mi oldalunkon.
— Szedd le a jeladót – mondta Golo, és a pilóta elsütötte a
lézert, ami egy gyors, tiszta vágással lemetszette az egységet a
hajótestről. A fedélzeti riasztó szinte azonnal bekapcsolt.
Most kezdődik a móka – mondta Golo, és Grayson tudta,
hogy mosolyog a maszk mögött.

267
 HUSZONHÁROM

— Mi történik? – kiabálta túl Kahlee a távolban üvöltő

riasztót.
A kapitány figyelmesen végighallgatott egy üzenetet, majd
megosztotta a híreket a többiekkel is.
— Az egyik felderítőhajónk, a Cyniad most dokkolt. Kilőtték
a rövid hatósugarú jeladónkat.
— A Cyniad legénységét kerestem abban a raktárházban,
ahol titeket találtalak – tette hozzá Lemm gyorsan.
— Úgy hiszem, a fogvatartóitoknak lehet valami köze
ahhoz a hajóhoz.
— A Cerberus – mondta Hendel. – Gillianért jönnek.
— Mi történt a biztonsági osztaggal, akiket odaküldött? –
kérdezte Kahlee, felidézve a kapitány korábbi utasításait. –
Islivel és a többiekkel?
— Nem válaszolnak – mondta Mai sötéten. Mind tudták, ez
mit jelent.
— Ha a Cerberus az, akkor egyenesen ehhez a hajóhoz
fognak jönni – figyelmeztette őket Hendel. Gyorsan meg
akarják szerezni Gilliant, hogy mihamarabb távozhassanak
vele, még mielőtt bármiféle ellenállást tudna szervezni.
— Van fegyveretek a fedélzeten? – kérdezte Lemm.
Kahlee megrázta a fejét.
— A puskában, amit a raktárból hoztunk, már alig van
lőszer. Hendel biotik, de ez minden, amink van.

268
 — Hívja a biztonságiakat – mondta a nagydarab férfi.
— Nem érnének ide időben – felelte Mai. – A Cyniad innen
számítva a második hangárba dokkolt be.
Még csak le sem tudjuk zárni a hajót, hogy elszökjünk vele.
Ennyi idő alatt nem tudjuk leválasztani magunkról a
dokkolókarokat.
— Gyerünk – ugrott talpra Kahlee. – Itt nem tudjuk
feltartóztatni őket.
Az ötfős csoport – két quarián és három ember – kirohant a
hajóból, keresztül a zsilipen, az Idenna leszállóhangárába.
Hendelnek félig vonszolnia, félig vinnie kellett Gilliant, hogy
a kislány ne maradjon le; a riasztók összezavarták és lassú,
zavart léptekkel mozgott.
— A cserefedélzet! – üvöltötte Mai. – A raktárhelyiségben
vannak fegyvereink!
Mialatt végigfutottak a tömött folyosókon, Kahlee nem
tudott másra gondolni, csak arra, mi lesz, ha a Cerberus
katonái üresen találják Grayson hajóját? A quariánok sosem
számítottak a hajójukon belülről érkező támadásra. A
fegyverviselés ilyen körülmények között, ahol ekkora volt a
tömeg, a katasztrófa felé vezető út első lépése lett volna.
Ennek eredményeként a biztonsági szolgálatot teljesítők
maréknyi csapatán kívül senki nem hordott magánál fegyvert.
Ha a felfegyverzett Cerberus-ügynökök Gillian után kutatva
elkezdik átfésülni a belakott fedélzeteket, annak mészárlás
lesz a vége.
Mai utasításokat kiáltott a rádiójába, próbált erősítést
küldeni, hogy azok visszaszorítsák az ellenséget.
— Meg kell állnunk! – kiáltotta Kahlee. – A cserefedélzeten
kell tartanunk őket! Ha nem tesszük, százak halnak meg!
A kapitány bólintott, majd a rádióján keresztül továbbította
az információkat a hídra.
Hogy találtak itt ránk? – töprengett Kahlee, mialatt
futottak. – Hát nincs egyetlen hely sem a galaxisban, ahol

269
Gillian elrejtőzhet előlük?

A Cerberus csapata üresen találta Grayson régi

személyszállítóját.
— Biztos bementek a hajóra, hogy elbújjanak – találgatott
Golo.
— Hány quarián van a fedélzeten? – tudakolta Grayson.
— Hat- és hétszáz között – saccolt Golo. – De csak pár tucat
lesz fel fegyverezve. Maradj itt pár emberrel és biztosítsátok a
hajót, én meg magammal viszem a többieket. Megtaláljuk
Gilliant és idehozzuk.
Grayson megcsóválta a fejét.
— Ő a lányom. Veletek megyek.
— Felejtsd el – felelte Golo. – Nincs rád szükségünk.
— Én vagyok a küldetés vezetője – emlékeztette Grayson.
— Én meg az vagyok, aki közületek egyedül kiigazodik egy
quarián hajón – vágott vissza Golo. – Nélkülem nem vagy
képes megcsinálni, én pedig nem megyek be oda, ha te is a
csapatom tagja akarsz lenni. Érzelmileg túlságosan érintett
vagy – folytatta szinte bocsánatkérőn.
— Nem gondolkodsz logikusan, nem állsz készen erre.
Grayson nem értett ezzel egyet. Alig aludt, mióta
megszökött Pel raktárából; végső soron nem volt más, csak
egy elkeseredett, adrenalin-hajhász porfüggő. A kimerültség és
a döntésképtelenség lelassítanák a reakcióidejét és
megzavarnák az ítélőképességét, ami veszélybe sodorná az
egész csapatot.
— Ha tényleg vissza akarod kapni a lányod – suttogta a
quarián gyengéden akkor a legtöbb, amit tehetsz, az az, hogy
itt maradsz és készenlétbe helyezed a hajót, hogy el tudjunk
menekülni, ha megtaláltuk.
Golo játszadozott vele; nyomkodta az érzelmi
hívógombjait. A quariánt nem érdekelte, mi lesz Gilliannel.
Egy hazug, manipulatív rohadék volt, aki csak a saját érdekeit

270
tartotta szem előtt, de ez nem jelentette azt, hogy ne lett volna
igaza.
Jobb, ha nélküled mennek. Az akció sikeréért – Gillianért –
ki kell ebből maradnod.
— Te, te és te – mutatott rá Grayson a pilótára és még két
emberére. – Itt maradtok velem. Emlékezzetek, hogy csak
harminc percünk van elhagyni ezt a hajót.
— Ha az emberek bementek a hajóra, valószínűleg enviro-
ruhát viselnek – jegyezte meg Golo szinte mellékesen.
Grayson hangtalanul káromkodott az extra komplikáció
miatt.
— A Titokzatos Ember élve és sértetlenül akarja visszakapni
Gilliant – emlékeztette a Golóval tartó nyolc katonát, biztosra
akarta venni, hogy megértették a dolgot. – Ne nyissatok tüzet
semmire, ami kisebb egy kifejlett quariánnál.
— Addig legalábbis ne, amíg nem vagytok hozzá annyira
közel, hogy meg tudjátok számolni, hány ujja van – tette hozzá
Golo nevetve.
— A híd lezárja a hajó bizonyos részeit – mondta Mai,
miközben a raktárban lévő fegyverek felé haladva elmentek az
ételek, gyógyszerek és más gondosan elrendezett felszerelések
mellett. – Nem fogja megállítani őket, de talán kissé lelassul az
előrenyomulásuk. A civileket a felsőbb fedélzetekre
evakuálják, és minden biztonsági csapatot arra utasítottam,
hogy jöjjenek le ide, hozzánk.
Kahlee elvette a géppuskát, amit a kapitány odanyújtott
neki, kezébe fogva megpróbálta megsaccolni a súlyát. Egy
turián puska olcsó volus másolata volt, kifogásolható
minőségű fegyver, de jobb, mint a semmi.
Körbenézve a szobában felmérte az esélyeiket. A
cserefedélzetre csak egy bejárat vezetett a leszállóhangárok
felől: a Cerberus embereinek egy hosszú, egyenes folyosón
kell végigjönniük, de ha túljutnak a folyosó végén lévő ajtón,
számtalan fedezéket találnak majd a felszerelések

271
raktározására használt hatalmas ládák és tárolórekeszek között,
amikkel tele volt a terem. Egy jól szervezett csapatnak nem
jelentene problémát szétszéledni és oldalba támadni Mai
embereit, és ha vissza kell vonulniuk, nincs más választásuk,
mint felmenni a fölöttük lévő sűrűn lakott lakófedélzetre.
Két quarián biztonsági csapat már a cserefedélzeten volt,
mire Mai kiosztotta a fegyvereket Lemmnek, Kahlee-nek és
Hendelnek, s még négy csapat érkezett a felsőbb szintekről.
— Mindenki széledjen szét és keressen fedezéket –
parancsolta a kapitány. – Tartsátok a hangárok felőli ajtót,
amíg csak lehet. Amikor kiadom a parancsot, visszavonulunk a
felsőbb szintre.
A quariánok elrohantak, hogy fedezéket keressenek, Kahlee
pedig Gillianhez fordult. A lány nem mozdult, nem nézelődött;
csak bámult maga elé a semmibe, kezei rongydarabokként
lógtak a teste mellet.
— Emlékszel, hol van Seeto szobája? – kérdezte Kahlee.
Próbált nem arra gondolni, hogy a fiatal quarián Islivel és
Ughóval egyetemben valószínűleg mostanra már halott.
Gillian nem válaszolt rögtön, mozdulatlanul állt tovább,
maszkja mögül bámulta a semmit.
— Gillian! – kiáltotta Kahlee. – Ez most fontos!
A kislány lassan felé fordította a fejét.
— Emlékszel, mikor Seeto megmutatta a szobáját? –
ismételte meg Kahlee. A lány biccentett egyet. – Tudod, hol
van?
— A felettünk lévő szinten – válaszolta monoton hangon,
ami azt sejtette, hogy egyre távolabb kerül a környezetétől. –
Az első fülke a csoportjában, a negyedik oszlopban és a
hatodik sorban.
— Azt akarom, hogy menj oda és ott várj, amíg Hendel vagy
én érted nem megyünk! – kiabált Kahlee. – Értetted? Menj
Seeto szobájába és bújj el!
Gillian ismét biccentett, majd megfordult és lassú, kimért

272
lépésekkel elindult a felvonó irányába.
— A lépcsőn, Gillian! – kiáltott utána Kahlee, tudva, hogy a
vészlezárás miatt a felvonó nem fog működni. – A lépcsőn kell
menned!
A lány nem nézett vissza rá, csak megváltoztatta az
útirányát a lépcső irányába.
— Biztos vagy abban, hogy egyedül kell őt elküldeni? –
kérdezte Hendel, miközben a fegyvere kijelzőjét és automata
célzórendszerét ellenőrizte.
Kahlee nem volt biztos a dologban. Sőt, egyenesen gyűlölte
ezt az ötletet, de nem volt más lehetősége.
— Nem maradhat itt, és nem küldhetünk vele senkit. Mainak
mindenkire szüksége lesz ahhoz, hogy esélyünk legyen
feltartóztatni a behatolókat.
Hendel egy biccentéssel jelezte, hogy elfogadja a nő
magyarázatát, majd elrohant, hogy fedezékbe húzódjon egy
túlméretes acéltároló mögött, ahonnan tiszta célpont volt
számára bárki, aki a leszállóhangárok felől belépett a terembe.
Kahlee is ugyanezt tette, egy nagy fémláda mögé guggolt,
amiben serpenyők vártak új gazdájukra.
A Cerberus nem váratta őket sokáig.
A támadás kezdeteként egy maréknyi gránátot dobtak be az
ajtón a cserefedélzetre. Mai emberei közül senki sem volt
annyira közel, hogy a robbanások megsebezzék őket, de több
láda is szilánkokra robbant. Senki sem sérült meg, de ez a
mozzanat csak figyelemelterelésként szolgált, amíg az
előrenyomulás első hullámaként két Cerberus-ügynök jelent
meg az ajtóban.
Kahlee és a többiek tüzet nyitottak, megpróbálták
visszaszorítani a behatolókat a folyósóra. A páros bízva
kinetikus pajzsaiban viszonozta a tüzet és az egyik közeli láda
felé rohant, amely fedezéket jelenthetett számukra.
A terv működhetett volna, ha nincs ott Hendel. Míg Kahlee
és a többiek hiábavalóan ürítették egyik tárat a másik után az

273
ellenség pajzsaiba, a biotik összegyűjtötte az erejét. Abban a
pillanatban, amikor a Cerberus emberei lebuktak a láda mögé,
amitől fedezéket reméltek, Hendel magasba emelte a
konténert, kitéve ezzel a két férfit egy újabb
géppuskasorozatnak.
Az ügynökök pajzsai kimerültek az előbbi roham alatt, így
ettől a golyózáportól már nem tudták megmenteni őket.
Mindkét férfit több tucat találat érte, véres torzójukat a
becsapódásuk ereje egészen a kapuig taszította. Kahlee
legszívesebben diadalittas ujjongásban tört volna ki.
A nő jókedve azonban gyorsan elpárolgott. A Cerberus
katonáinak második hulláma – ezúttal egy háromfős csoport –
alig pár másodperccel az első után érkezett és ugyanezt a
technikát alkalmazta, mint az előző rohamcsapat. Hendelnek
több időre volt szüksége a biotikus ereje összegyűjtéséhez,
mielőtt újra lesújthatott volna, így ez a trió biztonságban
eljutott az egyik tároló takarásába. Az ellenség tüzétől védett
helyen újra alakzatba álltak, és volt elég idejük, hogy a
pajzsaikat feltöltsék, mielőtt újra támadásba lendültek.
Mindhárman egyszerre ugrottak ki a fedezékből, mind más
irányba indultak, és ide-oda futkostak a ládák és konténerek
labirintusában. Kahlee a legközelebbire koncentrált, a másik
kettőnek nyomát vesztette. Jól irányzott lövésekkel próbálta őt
leszedni, amikor az egyik fedezéktől a másikig rohant, de a
férfi jól ismerte pajzsa képességeit, így mindig még azelőtt
befutott egy fedezék mögé, hogy a pajzsok lemerültek volna.
Kahlee látta, hogy a férfi a terem túloldalára akar eljutni,
ahol elérhetett volna egy olyan szervízalagút-szakaszt,
amelyen a védők mögé kerülhet. A szeme sarkából Kahlee
látta, hogy az egyik quarián kilépett a ládák fedezékéből, hogy
lelője a férfit, de a Cerberus ügynökeinek harmadik
hullámaként érkező három katona golyózápora végigsöpört
rajta.
Kahlee-ben ekkor tudatosult a helyzetük reménytelensége.

274
Annak ellenére, hogy két-háromszoros túlerőben voltak, a
Cerberus embereinek taktikai és technológiai fölényéhez nem
tudtak felérni. Jobbak voltak a fegyvereik, jobb volt a
páncéljuk és a kiképzésük. Mai csapatának a fele – köztük
Lemm, a kapitány, Hendel és Kahlee – még csak nem is viselt
páncélt.
A Cerberus embereinek viszont gránátjai is voltak.
Hangos robbanás hallatszott a fedélzet túlsó végéről. Fejét
hátrakapva látta a feloszló füst mögött fekvő két megégett,
mozdulatlan quarián holttestét, akiket elkapott a robbanás.
Legalább Hendelt az oldalukon tudhatták. A nagydarab
férfi kidugta fejét a láda mögül és ismét fókuszálta az erejét. A
tőle majd húszméternyire fedezékből tüzelő két Cerberus-
ügynök váratlanul kizuhant a fedezék mögül, amikor a
biotikus energiafal felkapta őket, s a közeli falhoz csapta a
testüket. Az egyikük nem messze egy ládától zuhant a földre, s
kúszva igyekezett újra fedezékbe jutni. Kahlee folyamatosan
tűz alatt tartotta a másik kommandóst, szinte földhöz szögezte
a lövéseivel. A férfi kinetikus pajzsa egy villanással tartóztatta
fel az utolsó lövéseket, mielőtt végképp kihunyt volna. A nő
következő sorozata szinte kettéfűrészelte.
Egy pillanattal később viszont Hendel volt az, aki a
levegőben úszva repült hátra, nyilván a Cerberus-ügynökök
között is volt egy biotik. Hendel felkiáltott meglepetésében,
majd a falnak csapódott. A földre csúszott és nem mozdult.
— Hendel! – sikoltotta Kahlee, azon öngyilkos gondolat
ellen harcolva, hogy fedezékét elhagyva odarohanjon a
férfihoz.
Ehelyett minden figyelmét ismét az ellenségre fordította,
ahogy a szövetségi kiképzés során tanulta. A katonák elesnek
a harcban, még a barátok is. Általában nem tehet értük semmit
az ember, amíg az ellenséget ki nem iktatták.
Kahlee tartotta a pozícióját, célpontjait gondosan
megválogatta. Látta, hogy a Cerberusnak még egy zsoldosa a

275
földre került, számításai szerint már csak öten voltak, köztük a
biotik. Ennek ellenére azonban Mai embereinek sikolyai
töltötték be a termet. Amikor a Cerberus biotikja újra bevetette
erejét, és ezzel arrébb taszította egy mesterlövészpuskával
felfegyverzett quarián fedezékét, akit azon nyomban lelőttek, a
kapitány végre kiadta azt a parancsot, aminek érkezésére
Kahlee már számított.
— Visszavonulás! – üvöltötte. – Visszavonulás!
Nem akarta hátrahagyni Hendelt, de ha megpróbált volna
eljutni hozzá, szinte biztosra vehette volna, hogy lelövik. A
fájdalomtól nedves szeméből kipislogta a könnycseppeket és
leadott egy sorozat fedezőtüzet, mialatt megkezdte a
visszavonulást.

Gillian előre-hátra vándorolt a fülkék alkotta hálózatban,

magában számolt, amíg el nem ért az élénk narancssárga
függönyig. Messziről hallotta a pattanó hangokat, amiket nem
tudott – vagy nem akart – azonosítani.
Tudta, hogy valami baj van, és azt is tudta, hogy ez
valamilyen módon az ő hibája, de bármennyire is próbálta
összeilleszteni a darabokat, a kép sehogy sem akart összeállni.
A helyzet adta stressz transzközeli állapotba kergette, zavart
elméje két, egymással kapcsolatban nem álló részre vált.
Példának okáért észrevette, hogy több quariánnak kéne itt
lennie. Ködös, homályos emlékeiben hömpölygött a tömeg a
fülkék között. Fel tudta idézni a csevegés zümmögő hangját,
amely úgy körözött a feje körül, mint mérges méhek felhője.
Ám most a fülkék üresek voltak, minden nyugodt és csendes
volt.
Erről is tudta, hogy nem így kellene lennie. Csak arra nem
tudott rájönni, miért.
Kahlee azt mondta, bújj el Seeto szobájában – gondolta,
mikor odaérve félrehúzta a függönyt. A szoba nem olyan volt,
mint amilyennek az emlékeiben élt. A matrac húsz centivel

276
odébb volt, mint legutóbb, és a tűzhelyet kilencven fokkal
elfordították.
Gillian tudta, hogy az emberek néha arrébb rakják a
dolgokat, de nem szerette. A dolgokat mindig ugyanoda kell
visszatenni.
Nem szeretek itt lenni. Vissza akarok menni a hajónkra.
Visszaejtette a függönyt a helyére és hátat fordított a
fülkének. Lassú, bizonytalan léptekkel haladva elindult
visszafelé a kanyargó folyosókon a lefelé vezető lépcső felé.
Nagy kerülőt tett, egészen más úton ment visszafelé, mint
amin idejött.

Kahlee visszavonult a lépcsőre, tudván-tudva, hogy ha a

Cerberus zsoldosai követik őket és a tűzharc áthúzódik a
felsőbb szintre, a fülkehálózatba, akkor elszabadul a pokol.
Még úgy is, hogy a civileket evakuálták, a harc a kanyargós
folyosókon csak további előnyhöz juttatná a jobb fegyverzettel
rendelkező Cerberus- ügynököket.
Miközben Mai emberei közül jó páran fedezékbe vonultak
a lépcsőhöz közeli fülkék között, fegyverükkel az ajtóra
célozva, amin a Cerberus zsoldosai be fognak jönni, Kahlee
egyenesen Seeto fülkéje felé ment, hogy magához vegye
Gilliant.
Mire odaért, már hallotta mindkét oldal fegyvereinek a
ropogását. Tudta, hogy nincs sok ideje; amilyen könnyen
áttörtek a Cerberus emberei a lenti védelmen, olyan nehéz lesz
itt megállítani őket. Egyszerűen túl sok fedezék és útvonal
volt; a quariánoknak nem volt túl sok reménye leszámolni az
ellenséggel, ha annak mindig megvolt az esélye, hogy
visszavonuljon az alsóbb fedélzetre és pont a másik oldalon
jöjjön fel újra.
Félrehúzta a narancssárga függönyt és egy üres fülkét talált
mögötte.

277
Gillian még mindig a fülkék között bandukolt, amikor a
hangos pattogás, amit korábban nem akart értelmezni az
elméje, ismét felharsant, ezúttal még nagyobb hangerővel.
Látta, hogy egy quarián átfut a folyosó másik végén, és a
kezében lévő fegyver kényszerítette őt arra, hogy felismerje a
fegyverropogást.
Nem akarok itt lenni – üvöltötte a tudata. – Menj vissza a
hajóra.
Gillian pontosan ezt akarta tenni. Már minden irányból
hallotta a tűzharc hangjait, lövéssorozatok hangja érkezett
elölről, hátulról, jobbról és balról is, de kimerült elméje
egyszerűen kizárta a zajt a tudatából és folytatta a lépcső felé
vezető útját.
A lány befordult jobbra és szemtől szembe találta magát
egy férfival és egy nővel. Rögtön meg tudta mondani, hogy
nem quariánok: nem viseltek enviro- ruhát. Sisak volt rajtuk,
de a vizorjuk csak az arcuk kétharmadát takarta el, nagy,
vastag mellény védte a mellkasukat, vállukat és a karjukat.
Mindketten fegyvert viseltek, és mikor meglátták a kislányt,
felemelték a puskájukat és egyenesen rá céloztak.
Gillian tovább sétált az irányukba, mintha nem vette volna
észre, hogy ott vannak.
— Ne lőj! – kiáltotta a nő. – Ez ő! Grayson lánya!
A férfi leengedte a fegyverét és futva indult Gillian
irányába, karját kinyújtotta, hogy megragadhassa őt. Anélkül,
hogy végiggondolta volna, Gillian ökölbe szorította a kezét és
előrecsapott, ahogy Hendel tanította neki. A férfi félrezuhant
az útjából, hátát az egyik fülke sarkába vágta. Hangos
csattanás hallatszott, és furcsa pózban csúszott le a földre.
— Jézus Mária... – zihálta a nő, de Gillian kettévágta a
mondatot. Ösztönösen cselekedve tenyérrel felfelé, lefeszített
kézfejjel kitartotta a karját, majd megfordította a kezét. A nő a
plafonig emelkedett, olyan erővel csapódott a mennyezetnek,
hogy betört a sisakja. Gillian lábai elé zuhant, a szemei

278
kifordultak, vér csordogált az orrából és füléből. Kirúgott
egyszer, lába egy fülke oldalának csattant, aztán
mozdulatlanná vált.
A kislány egyszerűen átlépte a testet és folytatta az útját.
Míg elérte a lépcsőt, nem találkozott mással. Elindult az alsóbb
szint felé.
Még mindig hallotta fentről a fegyverropogást, de itt lent
már sokkal halkabbnak tűnt. Kicsit jobban érezte magát és
dallamtalanul dúdolva a személyszállító felé indult.

Kahlee a pánik határán rohangált a folyosókon fel-alá,

elkeseredetten keresve Gilliant. Szerencséjére a kiképzésen
megtanították neki, hogy tartsa kordában a gondolatait annyira,
hogy ne csináljon semmi hülyeséget, így ahelyett, hogy vakon
befordult volna a sarkokon, először a fejét dugta ki a fülke
takarásából, lehetséges ellenfél után kutatva.
Mindenfelől tűzharc hangjait hallotta, de nem találkozott a
Cerberus egyetlen emberével sem, amíg rá nem talált két
holttestre, akik a folyosó közepén feküdtek. Egy pillanatig azt
hitte, bizonyítékot talált arra, hogy Hendel túlélte azt, hogy hat
métert repült a levegőben: egyértelmű volt, hogy egy biotik
végzett velük. Aztán egy másik gondolat ötlött az agyába.
Gillian.
Mióta az Idennára érkeztek, Hendel sokat foglalkozott a
lánnyal, arra tanította, hogyan irányítsa és befolyásolja saját
biotikus erőit. Azonban az elmúlt pár nap figyelemre méltó
változásai ellenére Gillian még mindig csak egy emocionálisan
érzékeny, könnyen megzavarható kicsi lány volt. Valami
felbosszantotta őt az akadémia étkezdéjében, biotikus erők
tomboló viharát szabadítva el. Most Kahlee-nek világos
bizonyítéka volt arra, hogy a vihar ismét elszabadult.
Fél – gondolta Kahlee. – Össze van zavarodva. Olyan
helyre akar menni, ahol biztonságban érzi magát.
Egy pillanattal később már tudta a választ.

279
 Visszamegy a hajónkhoz.
A két holttestet érintetlenül hagyva a földön, Kahlee
óvatosan elindult a folyosók között a lépcső felé.

Golo mindennél jobban élvezte a korábbi honfitársai ellen

vívott csatát. Mivel sosem volt az Idenna legénységének a
tagja, nem okozott számára gondot, hogy az általa lelőtt
quariánok helyére azokat képzelje, akik elűzték őt az Useláról.
Erősen felfegyverkezve és páncélozva, máris hat életet
sikerült kioltania a harc közben – kettőt a cserefedélzeten és
még négyet a fülkék közötti vadászat során. A Cerberus által
biztosított kiváló fegyverekkel ez nem is volt tisztességes
küzdelem... és Golo pont ezt szerette. Valójában annyira jól
szórakozott, hogy majdnem elvesztette az időérzékét.
Csak mikor a sisakjában az időzítő halk sípolásba kezdett,
ébredt rá, hogy alig tíz percük van. Még nem találták meg a
lányt, de ez sem számított neki. Itt volt az ideje, hogy
visszavonuljanak Grayson hajójához és elhagyják az Idennát.
Tudta, hogy a csapat többi tagja még öt percig harcolni fog
és keresni fogják Gilliant, de ő nem szerette, ha ilyen szoros a
napirendje.
Egy csalódott sóhajjal felhagyott a fülkék labirintusában
való vadászattal és gyorsan, de elővigyázatosan a lefelé vezető
lépcső felé indult.
Az Omegáról lopott Cyniad utasfülkéjében Grayson aggódva
várakozott. Az órájára pillantva észrevette, hogy alig tíz
percük van hátra.
— Te és te – mondta két zsoldosra mutatva a háromból, akik
ott maradtak vele a hajó biztosítására. – Menjetek és
keressétek meg a vezérlőket, szabadítsátok meg a hajót a
dokkolókaroktól.
Úgy tervezte, az utolsó pillanatig várni fog, de ez nem
jelentette azt, hogy ne készülhetett volna elő az indulásra.
A két férfi kirohant a zsilipen, Grayson és a másik férfi

280
pedig – a pilóta, aki a quarián hajót idáig vezette – csendben
várt.
Hangos, kemény döndülést hallott a hajó külső oldala
irányából. Kíváncsian és gyanakodva a zsiliphez ment, amin
kitekintve a hangár közepén egy alacsony, női, enviro-ruhát
viselő alakot pillantott meg.
— Apu? – kérdezte a lány. Bár a hangot részben eltorzította
a maszk és a légzőkészülék, Grayson azonnal felismerte.
— Gigi – mondta féltérdre esve, egyik kezét a lány felé
nyújtva.
A lány az ismerős, nyújtott lábú lépéseivel odasétált hozzá,
amíg kartávolságba nem ért. Grayson jól ismerte lánya
állapotát, ezért leeresztette a kezét anélkül, hogy hozzáért
volna Gillianhez. És ekkor, az apa legnagyobb meglepetésére,
a lánya tett még egy lépést előre és megölelte őt.
Csak mikor a lánya köré kulcsolta karjait, vette észre a két
katonát, akiket egy pillanattal korábban küldött ki, be voltak
szorítva egy felfordult targonca alá, amit a quariánok minden
bizonnyal a teherhajók be- és kipakolásakor használtak. Úgy
tűnt, mintha a hattonnás targoncát felemelték és rájuk dobták
volna. Összezúzták őket, mint a hangyákat. Azonnal
meghaltak.
Az egymásra találásuk egy másodperccel később
félbeszakadt, mikor a háta mögül meghallotta a másodpilóta
hangját.
— U-u-uram – dadogta remegő hangon, a két katona
targonca alól kilógó szétzúzott holttestére bámulva. – Mi
történt velük?
— Ne törődjön vele – mondta Grayson határozottan,
miközben elengedte a lányát és felállt. – Menjen a fedélzetre és
aktiválja a hajtóművet. Itt az ideje, hogy elinduljunk.
— Még nem indulhatunk – mondta Gillian. Grayson
meglepődött, hogy valódi érzelmeket hall ki a lány hangjából
és nem a megszokott monoton szól hozzá. – Meg kell várnunk

281
a barátaimat.
— A barátaidat? – viccelődött Grayson.
— Hendelt, Kahlee-t és Lemmet – válaszolta Gillian.
— Lemm quarián.
— Nem várhatjuk meg őket, szívem – felelte Grayson
gyengéden.
Gillian összefonta a kezét a mellkasán és tett egy lépést
hátra, Grayson még sosem látta tőle ezt a mozdulatot.
— Nem megyek el nélkülük – mondta dacosan.
Grayson meglepetten pislogott, majd bólintott.
— Rendben, szívem. Megkeressük őket.
Amikor a kislány elfordult, hogy belépjen a hajó belsejébe,
az apja mögé lépett és egy apró kábítót húzott elő az övéből.
Egy gyors lövés a lapockák közé, és Gillian Grayson várakozó
kezeibe hanyatlott.
Bűntudatot érzett, amiért a lányán használta a fegyvert, de
tudta, hogy csak kevés idejük van, ezért fel- nyalábolta őt és
bevitte a hajóba.
— Amint bent voltak, a hálószobába vitte Gilliant és az
ágyra fektette. Levette róla az enviro-ruha sisakját és egy
hosszú pillanatig csak nézte az arcát, s csak akkor vette le róla
a szemét, amikor a pilóta ismét megszólította. Uram? – mondta
az ajtóban állva. – A dokkolókarok még mindig a hajóhoz
rögzítenek minket.
— Menjen és oldja le őket – utasította Grayson. – Nem
mozdulok a lányom mellől.
A férfi bólintott, majd megfordult és magukra hagyta őket.
— Ne aggódj, Gigi – suttogta. – Gondoskodom arról,
hogy mostantól gondodat viseljék.

282
 HUSZONNÉGY

Kahlee keresztülrohant az elhagyatott cserefedélzeten. A hajó

felé tartott, amit Gillian már az otthonának tekintett.
Olyannyira koncentrált arra, hogy megtalálja a lányt, hogy
eszébe se jutott, hogy ránézzen Hendelre, aki az asztal mögött
feküdt.
Lelassított, ahogy keresztülhaladt a folyosón, ami
elválasztotta egymástól a csere- és leszállófedélzetet. Csendben
mozgott, hátha Cerberus-csapatok várnak rá valahol. Az
óvatossága úgy tűnt, kifizetődött; egy őr tevékenykedett pont
az ajtó előtt. A férfi háttal állt neki, egyik kezével a
vezérlőpanelt ütötte, hogy elérje, hogy a dokkolókarok
visszahúzódjanak, a másikkal egy gépfegyvert markolt.
A puskaropogás túl feltűnő lett volna a környéken
ólálkodók számára, de ez nem jelentette azt, hogy Kahlee nem
használhatja a géppuskáját. Tudta, hogy a katona páncélja
rendelkezik kinetikus pajzzsal, de azt is, hogy arra van
programozva, hogy a sebességre reagáljon. Ha leütött vagy
hátba szúrt valakit, nem aktiválódott. Egy nagysebességű
sorozatra volt szükség ahhoz, hogy a pajzs reagáljon. Egy fejre
mért ütés nem aktiválta.
A nő gyorsan mozogva a férfi mögé lopakodott. Ujjait a
puska csövére fonta és úgy tartotta a fegyvert, mint egy
baseballütőt. Amint elég közel ért hozzá, minden erejével
meglendítette az alkalmi fegyverét.
A zaj, amit akkor keltett, amikor végigszaladt a rámpa fém

283
padlózatán, pont elégnek bizonyult arra, hogy figyelmeztesse a
férfit a közelségére, és elég időt adjon neki reagálni. A
kommandós fél testével felé fordult, felemelte egyik kezét és
lehajolt. Ettől a csapás nem a fejét, hanem a karját érte. Az
ütés erejétől a férfi elejtette a fegyverét, ami csörömpölve
hullott a földre. Támolyogva próbált talpon maradni.
Kahlee újra lesújtott, de túl közel volt, ezért nem tudott elég
lendületet szerezni. A csapás a sisakja oldalán érte a
kommandóst, de ahhoz nem elég nagy erővel, hogy kiüsse a
férfit. A katona kábultan zuhant a falnak, az övén függő
pisztolya után matatva.
Kahlee megpörgette kezében a fegyverét és alulról sújtott le
a fickó sisakjára. Pont a háromnegyedes visor sarkát találta el,
összezúzva ezzel a férfi alsó állkapcsát és kiütve néhány fogát.
A katona feje hátrabicsaklott és elzuhant. Kahlee rávetette
magát és ezúttal két kézzel vágta a fickó fejébe a puska tusát.
Még a sisakja sem menthette meg a brutális csapások
sorozatától. A hat egymást követő ütés után Kahlee már biztos
volt benne, hogy a fickó nem kel fel többé, de még lesújtott
kétszer, csak hogy biztosra menjen.
Mikor felemelkedett, látta, hogy a fegyvere elgörbült az
ütésektől.
Használhatatlan volus szar – gondolta, miközben a halott
katona övéről leemelte a pisztolyt.
Mivel ellenfél híján maradt, gyorsan körbepillantott a
leszállófedélzeten, s amikor meglátta a két Cerberus-katona
testét a targonca alatt, tudta, hogy a lány erre járt.
Fellopózott a hajóra, amilyen halkan csak tudott. Az utastér
üres volt, ezért tovább ment a pilótafülkéig, de ott sem talált
senkit. A hátsó alvófülkékhez érve, csak kissé lepődött meg,
mikor ott találta az ágyon alvó Gilliant és az apját, aki az álmát
őrizte.
Felemelte a pisztolyt és Graysonra célzott vele.
— Tűnj a közeléből, te rohadék.

284
 A férfi felkapta a fejét a női hangra. Amikor meglátta
Kahlee-t, a szemei tágra nyíltak a meglepetéstől. Beletelt egy-
két pillanatba, mire felismerte a nőt az enviro-ruha és maszk
mögött.
— Kahlee? – motyogta.
A nő bólintott és a pisztollyal intett felé. Grayson lassan
felállt és elhátrált az ágytól.
Kahlee Gillianre pillantott és észrevette, hogy a lány
eszméletlen.
— Mit csináltál vele? Megint bedrogoztad? – követelte a
választ.
— Kábító – suttogta Grayson. Kahlee hallotta a hangjában,
hogy a férfi szégyelli magát ezért. Rájött, hogy eltekintve
mindattól, amit tett, Grayson mégis szerette a lányát. Mindezek
fényében a Cerberus iránti elhivatottsága még
borzalmasabbnak és szánalmasabbnak tűnt.
Aztán megérezte a bordái közé nyomódó pisztolyt.
— Dobd el a fegyvert.
Kahlee egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy lelövi
Graysont, de azzal, hogy megöli a lány apját, még nem
mentette volna meg Gilliant, és majdnem biztos volt, hogy
ezzel aláírta volna a saját halálos ítéletét. Ehelyett hagyta, hogy
a pisztoly kihulljon a kezéből.
— Arccal a földre, kezeket a tarkóra – utasította a hang.
Nyomatékosításként ismét a bordái közé döfte a fegyvert.
A nő engedelmeskedett a hangnak, és a földön fekve
hallotta ismeretlen támadója lépteit, amint az ágy felé
közeledett.
— Ne érj hozzá, Golo – figyelmeztette Grayson. A hangjából
áradó jeges harag megállásra késztette a léptek gazdáját.
A hasán fekve Kahlee, összeszedve bátorságát, megpróbált
felnézni. Meghökkenve vette tudomásul, hogy Grayson egy
quariánnal beszél.

285
Hendel a fájdalomra tért magához. A testében lévő minden
izom és csont sajgott, miután hozzácsapták a falhoz. Csak
feküdt ott, ahogy lassan visszatért belé az élet, miközben
próbált rájönni, mi történt. Pár másodperc múlva elkezdtek
visszatérni az emlékei. A cserefedélzeten volt, ahol a
quariánok a Cerberus embereivel harcoltak.
Még mindig hallott fegyverropogást, de már csak
távolabbról.
A harc már a feljebb lévő fedélzeten folyik.
Legyűrve az izmaiban lévő fájdalmat, kényszerítette magát,
hogy felálljon. Néhány pillanatnyi szédülés után sikerült úrrá
lennie testén. Körbenézve megpillantotta a géppuskáját, ami
ott hevert mellette a földön, s felvette.
Segítenem kell Kahlee-nek és a többieknek.
Mielőtt sikerült volna kimásznia az íróasztal mögül, hangos,
rohanó lépteket hallott lesietni a lépcsőn. Két Cerberus-katona
érkezett a felső szintről, de nem vették észre Hendelt.
Figyelmüket lekötötték az őket támadó quariánok.
Visszavonulnak! – Jött rá Hendel. – Nyertünk!
Biztos volt abban, hogy nem lenne képes használni a
biotikus erejét. Még mindig forgott vele a világ a falnak
csapódástól, és valószínűnek tartotta, hogy enyhe
agyrázkódása is van, de ahhoz elég jól volt, hogy használja a
gépfegyverét.
Bízva abban, hogy a fegyver automata célzórendszere
korrigálja majd a szédülés keltette bizonytalanságát, célba
vette a legközelebbi Cerberus-katonát és tüzelt.
Ekkora távolságból a golyók gyorsan lemerítették az
ügynök pajzsait. Ugyan még Hendel felé tudott fordulni, de
már nem tudta ráemelni a fegyverét és viszonozni a tüzet.
A második katona azonnal felé fordult, amint az első
lehanyatlott, és Hendelnek fedezékbe kellett vetődni az
íróasztal mögé. Az ellenfele első sorozata hatalmas darabokat
tört le a kemény falapról, de egyben maradt. Ez a mozzanat

286
pont elegendő időt biztosított Hendel számára ahhoz, hogy a
biztonságos raktárhelyiségbe vetődjön.
Kidugta a fejét az ajtón, hogy viszonozza a tüzet, és látta,
hogy a Cerberus-katona kereszttűzbe került. Hendel tüzet
nyitott, és ugyanígy tett még jó néhány, a felső fedélzetről
érkező quarián. Mivel lőttek rá szemből és hátulról is, a katona
néhány pillanat után lehanyatlott.
— Hendel vagyok! – kiáltott ki a raktárhelyiségből. Nem
akart csak úgy felbukkanni előttük, hogy véletlenül lelőjék.
— Hendel! – hallotta a férfi Lemmet kiáltani. – Örülök, hogy
életben vagy!
A férfi kilépett a szobából és óvatosan átmászott az
íróasztalon. Lemm, Mai és még négy quarián várta a lépcső
lábánál.
— Ezek voltak az utolsók? – kérdezte Hendel, fejével a
földön fekvő két Cerberus-katona felé intve. Úgy gondolta, a
harcnak vége, mivel nem hallott már fegyverropogást.
— Lehet, hogy még akad egy-kettő – válaszolta a kapitány, –
akik visszavonultak a Cyniadra.
— Már megfutamítottak minket, amikor hirtelen elkezdtek
visszavonulni – tette hozzá Lemm.
— Miért tennének... – kezdett bele Hendel, de megdermedt.
– Hol van Kahlee? Hol van Gillian?
Senki sem válaszolt.
— A Cerberus elkapta! – kiáltotta Hendel. – Ezért vonulnak
vissza!
Az egész csoport a leszállófedélzet felé kezdett rohanni.

— Lelőjem? – kérdezte Golo.

Grayson Kahlee-re nézett, aki még mindig hason feküdt a
földön az enviro-ruhájában. A quarián épp a tarkójára célzott a
pisztolyával.
— Ne – mondta Grayson. – Hagyd életben. Kiváló
szakértője a biotikus erősítők konfigurációjának. A Cerberus

287
lehet, hogy hasznát tudná venni Gillian új képzése közben.
— Soha nem fogok segíteni a beteg kísérleteikben – csattant
fel Kahlee a padlón fekve.
— Csendet – figyelmeztette Golo, és erősen oldalba rúgta a
nőt. Grayson arca megrezzent.
Kahlee felmordult és a hátára fordult, miközben kezeivel a
bordáit szorította.
— Gillian gyűlölni fog ezért – zihálta, miközben
megpróbálta visszanyerni a lélegzetét. – Soha nem bocsát meg
neked!
A quarián elhúzta a száját és még egyet rúgott Kahlee-be. A
nő felhúzta a térdeit és összekuporodott, hogy védje magát.
— Elég! – csattant fel Grayson.
— Hogy hagyhatod, hogy ezt tegyék a saját lányoddal? –
szűrte a szavakat Kahlee az összeszorított fogain keresztül.
Még mindig összegömbölyödve a fájdalomtól.
— Láttad odakint a targoncát? – tudakolta Grayson.
— Láttad, mire képes Gillian? Ezt a Cerberusnak köszönheti!
— Fegyvert akarnak csinálni belőle – vágott vissza Kahlee.
A szavai tele voltak fájdalommal és haraggal. – Azok a drogok
csak rontottak az állapotán. Azok nélkül esélye lehet a
normális életre!
Graysonnak hirtelen eszébe jutott az a pillanat, amikor
Gillian megölelte a zsilipajtó előtt. Emlékezett a szavaira és a
meglepő ellenállására.
Meg kel! várnunk a barátaimat. Nem megyek el nélkülük.
— Gillian boldog volt itt – folytatta Kahlee. — Láttál már
ilyet valaha? Tényleg boldog volt!
— Kussolj! – kiáltott rá Golo, és megint belerúgott.
Ezúttal nem állt le. Addig rugdosta, amíg Grayson hirtelen
felcsattant.
— Megállj! Elég volt. Vége van.
Golo a férfira nézett. Az erőfeszítéstől zihálva megvonta a
vállát. Kahlee erőtlenül gördült egyik oldaláról a másikra.

288
Fájdalmas sóhajok és nyögések hallatszottak a maszkja mögül.
Grayson tekintete az ágyon fekvő Gillianre vándorolt.
Olyan aprónak, törékenynek és gyámoltalannak tűnt.
A megváltásnak ára van – hallotta a Titokzatos Ember
hangját a fejében. Aztán hirtelen bevillant az elméjébe a Pel
raktárában talált megcsonkított quarián emléke.
Ne a módszereink, hanem a céljaink alapján ítélj meg
minket.
— Mindjárt kifutunk az időből – emlékeztette Golo. –
Mennünk kell, most! Nem várhatunk a többiekre.
Grayson hirtelen megtalálta a hasonlóságot a quarián és a
régebbi partnere között. Mindkettő kegyetlen volt és szadista.
Mind a ketten lelkiismeret-furdalás nélkül kínoztak és öltek
meg másokat a saját érdekeikért.
És mind a ketten elárulták a saját népüket. A gondolatától is
rosszul volt annak, hogy milyen emberekkel lépett
szövetségre.
Óriási terheket veszünk magunkra a nagyobb jóért, de ezt
az árat meg kell fizetnünk az ügyért.
— Indítsd be a motorokat és vigyél minket ki innen –
parancsolta Grayson.
A quarián hátat fordított és kifele indult. Grayson pedig
szép nyugodtan lehajolt és felvette Kahlee pisztolyát a földről.
A quarián mögé lépett és a tarkójához szorította a fegyvert,
hogy még a kinetikus pajzsa se védhesse meg. Aztán elsütötte
a fegyvert. A lövedék áthatolt Golo fején, a maszkján át
távozott és belefúródott a válaszfalba. A quarián előrebukott,
Grayson pedig hagyta, hogy a fegyver a kezéből a földre
hulljon. Megfordult és Kahlee-re nézett, de nem tudta
megmondani, hogy mire gondol, mivel az arcát még mindig
maszk takarta.
— A hajó, amivel érkeztünk, tele van robbanóanyaggal –
közölte a férfi. – Körülbelül két percünk van a robbanásig, ami
feltépi az Idenna oldalát. Szükségem lesz a segítségedre, ha le

289
akarjuk állítani.
— Tudsz járni? – kérdezte Grayson, és felé nyújtotta a kezét,
hogy segítsen neki talpra állni.
Kahlee egy fél pillanatig hezitált, mielőtt megragadta a férfi
kezét és morogva talpra küzdötte magát.
— Az biztos, hogy megpróbálom – válaszolta Kahlee.

Hendel és a quariánok sprintelni kezdtek, amikor beértek a

rakodófedélzetre. A Cyniad a hetes dokkban állt, a fedélzet
végénél a többi hajó mögött. Az ex-biztonsági főnök hosszú
lépéseivel a többiek elé került, de utolérték, amikor megállt és
döbbenten meredt a hármas dokkban álló hajó zsilipén kifelé
tartó két alakra.
Kahlee még mindig az enviro-ruhájában és Grayson
Cerberus-páncélban épp kifelé tartottak a hajóból. A nő egyik
kezét átvetette Grayson nyakán, és úgy tűnt, a férfi segít neki
talpon maradni. Egyiküknél sem volt fegyver.
— Hendel! – kiáltotta Kahlee, de a hangja elcsuklott a
fájdalomtól. Szabad kezével az oldalához kapott.
— A Cyniad – vette át a szót Grayson – a hetes hangárban
áll. Tele van robbanóanyaggal.
Hendelt zavarba ejtették a látottak és nem tudott mást tenni,
mint megcsóválni a fejét.
— Mi történt? Hol van Gillian?
— Biztonságban van – válaszolta villámgyorsan Grayson. –
De fel kell jutnotok a Cyniádra és hatástalanítanotok a bombát,
mielőtt felrobban!
— Mi a francról beszélsz?
— A Cerberusról. Nem akartunk elmenekülni a Cyniaddal.
Az én hajómmal akartunk elmenni. A Cyniad tele van
robbanóanyaggal, amit időzítővel akartunk felrobbantani, hogy
megléphessünk a zűrzavarban.
— Mennyi robbanóanyaggal raktátok meg a hajót és mikor
robban? – követelte a választ Hendel.

290
 — Két perc múlva, és elég sokkal ahhoz, hogy lyukat vágjon
az Idenna oldalába.
— Tartsátok szemmel! — mondta Hendel Graysonra
mutatva, miközben elfordult és megindult.
— Várj! – kiáltotta Grayson, és ez megakasztotta az ex-
biztonsági főnök lépteit. – Ez egy kétszemélyes, szinkronizált
detonátor. Két embernek egyszerre kell bevinni a kódot,
különben felrobban.
— Mi a kód? – követelte Mai.
— Hat-kettő-három-kettő-egy-kettő.
— Mindenki más hagyja el a rakodófedélzeteket –
parancsolta a kapitány, majd Hendel felé fordult. – Menjünk.
Kevesebb mint harminc másodperc alatt érték el a Cyniad
zsilipét. Isli, Seeto és Ugho holttestei pont előtte hevertek. A
zsilip pedig le volt zárva.
— Várj! – mondta Mai és karon ragadta Hendelt. – Mi van,
ha csapda?
A biztonsági főnök is pont erre gondolt.
— Ezt a kockázatot vállalnunk kell.
Kinyitották a zsilipet és felrohantak a quarián hajóra. A
rakodófedélzeten elég robbanóanyag volt ahhoz, hogy
felrobbantsanak egy kisebb aszteroidát: legalább ötven rakéta-
üzemanyaggal teli hordó, mind Hendel válláig ért. A hordók
egymáshoz kötözve a terem közepén álltak, és valahonnan a
halom belsejéből, teljesen hozzáférhetetlen helyről hallották a
ritmikus beep-beep-beep hangját a visszaszámlálónak.
— Keresd meg a hatástalanítókat! – kiáltotta Hendel, és
szétszéledtek, az egyikük balról kerülte meg a hordókat, a
másikuk pedig jobbról. Úgy gondolta, körülbelül harminc
másodpercük lehet még a robbanásig, amikor végre megtalálta,
amit keresett: egy apró billentyűzet volt az egyik tartály
oldalára erősítve. Két drót futott ki belőlük a hordók köré
tekert vezetékek közé. Hendelnek kétsége sem volt afelől,
hogy ha bármelyiket is leválasztaná közülük, az egész

291
felrobbanna.
— Az enyém megvan! – kiáltott fel Mai a tartályok
túloldaláról.
— Az enyém is – válaszolta Hendel. – Háromra írjuk be a
kódot! Kész? Egy... kettő... három!
Bevitte a számokat, tudva, hogy Mainak csak néhány
pillanatnyi ideje van ugyanezt tenni. Ha nincsenek
szinkronban, ha valamelyikük hezitál vagy hibázik, mindketten
azonnal elporladnak.
A visszaszámláló bipelése hirtelen metsző sípolássá
változott. Hendel ösztönösen becsukta a szemét, hogy
felkészüljön a robbanásra...
És semmi sem történt.
A metsző sípolás szép lassan elhalt. Hendel az arcához
nyúlt, hogy kitörölje az izzadságot a szemöldökéből, de
kesztyűs keze az enviro-ruha maszkjának ütközött.
Ez aztán a „tiszta jelzés”, motyogta a bajsza alatt. Aztán
nevetni kezdett.

292
 HUSZONÖT

A harc után a quariánok őrizetbe vették Graysont. A férfi sorsa

az elkövetkező majdnem egy hétben az Admiralitás, a
Konklávé és az Idenna civil Tanácsának jóindulatától függött.
Több tucat, talán több ezer életet mentett meg azzal, hogy
figyelmeztette őket a töltetekre, de többek között Kahlee is úgy
gondolta, hogy csak Grayson volt a felelős azért, hogy
veszélybe került az életük. Sok vér tapadt a férfi kezéhez,
amiért felelősségre lehetett volna vonni. Az Idenna
legénységének több mint húsz tagja vesztette életét a
támadásban, amelyben elhullottak a Cerberus katonái és Golo,
az áruló is. Az ár, amit fizettek, magas volt, de lehetett volna
ennél sokkal több is.
Mai tisztában volt mindezzel és figyelembe is vette, amikor
a kapitány jogán meghozta a végső ítéletet Grayson felett.
Kahlee attól tartott, hogy a dolognak Hendelre és rá nézve is
lesznek következményei, hisz mindebből a szörnyűségből
semmi sem történt volna meg, ha a quariánok nem fogadják be
őket. Azonban alulbecsülte a közösségnek a quarián
kultúrában betöltött szerepét. Vendégekként tartották őket
számon ezen a hajón, magyarázta el neki Mai. Tagjai voltak az
Idenna-családnak. A kapitány nem akarta elűzni őket és nem
akarta őket felelőssé tenni a Cerberus támadásáért.
Végül Mai beleegyezett abba, hogy Kahlee a saját
foglyaként visszavigye Graysont a Szövetségnek, még a férfi

293
hajóját is visszaadta, hogy a nő azon szállíthassa el a foglyot.
Lemm beleegyezett, hogy mint a hajó pilótája velük tart és
rajta tartja a szemét a foglyon.
Hendel és Gillian viszont nem tartott velük.
— Biztos tudod, mit csinálsz? – kérdezte Hendeltől Kahlee,
mikor a hangároknál búcsút mondtak egymásnak.
— Gilliannek erre van szüksége – mondta a férfi. – Láttad,
mennyit haladt, mióta itt vagyunk. Nem tudom, mi teszi ezt
vele, a hajó, az enviro-ruha, vagy a drogok hiánya... csak azt
tudom, hogy az Idennán boldog... És nemsokára már a
Cerberus hatókörén is kívül lesz – tette hozzá egy
másodperccel később.
Kahlee bólintott, elfogadta a tényt, hogy nem tud változtatni
a férfi elhatározásán.
Annak a híre, hogy egy ellenséges erő belülről támadt rá a
Migráns Flottára, a velejéig megrázta a quarián társadalmat. A
sokkoló igazsággal szembesülve, miszerint még a flottilla
támogatásával is sebezhetőek voltak, a kapitányok nagy része
megváltoztatta az álláspontját azzal kapcsolatban, hogy hosszú
távú utakra küldjenek felderítőhajókat az ür feltérképezetlen
szegleteibe.
A Konklávé hevesen vitázott az ügyről, de végül azok
kerültek fölénybe, akik Maihoz hasonlóan a felderítő
küldetések mellett álltak. Az Admiralitás megvétózhatta volna
a Konklávé döntését, de úgy tűnt, ők is meggondolták
magukat. Beleegyeztek a döntésbe, de szigorú szabályokat és
előírásokat állítottak fel azzal kapcsolatban, hogy hány hajó
vehet részt a küldetésben, és mikor indulhatnak.
Nem volt meglepő, hogy az Idenna lett az első ezek közül a
hajók közül. Három hét múlva egy nemrégiben aktivált
tömegrelén keresztül egy feltérképezetlen rendszerbe fog
belépni, ismeretlen helyek felé utazva. Mostanra új
technológiákkal szerelték fel, amelyeknek segítségével
képesek lesznek az egyedüli túlélésre a következő öt évben,

294
minden külső kapcsolat és erőforrás nélkül. Hogy az utazás
megvalósítható legyen, a majdnem hétszázfős legénységet alig
több mint ötvenre kellett csökkenteni. Ezeket a quariánokat
Mai személyesen válogatta ki.
A kapitány megadta az engedélyt Hendelnek és Gilliannek
is, hogy velük tartsanak.
— Tényleg úgy gondolod, hogy öt év alatt a Cerberus
felhagy a Gillian utáni kutatással? – kérdezte Kahlee.
Hendel megrántotta a vállát.
— Nem tudom. Csak szeretnék esélyt adni neki arra, hogy
felnőjön, mielőtt újra szembe kéne néznie velük.
Hendel a hajó felé pillantott, ahol Gillian végső búcsút
mondott az apjának. Hendelnek nem volt ínyére a dolog, de
Kahlee meggyőzte. Grayson ennyit megérdemelt.
— Mit gondolsz, mit mond neki az apja? – töprengett a
biztonsági főnök.
— Nem tudom.
Kahlee el sem tudta képzelni, min mehetett keresztül
Grayson. Mindennel, amit a felnőtt életében tett, minden tettel,
minden döntéssel a Cerberust és az úgynevezett jó és dicső
ügyét szolgálta. Azonban végül ezek helyett a ködös eszmék
helyett a lányát választotta. Sajnos ez a választás azt jelentette,
hogy nem maradhatnak együtt.
— Mit fogsz mondani Gilliannek, ha majd erről kérdez? –
fordult Hendelhez.
— Az igazat – mondta. – Az apja bonyolult személyiség.
Elkövetett pár hibát, de nagyon szereti őt és csak a legjobbat
akarja neki. És végül meghozta a jó döntést.
Kahlee újra bólintott és közel húzta magához Hendelt, hogy
megölelhesse.
— Vigyázzatok magatokra odakint – suttogta.
— Úgy lesz.
Lemm csizmájának ismerős kopogását meghallva
kibontakoztak egymás öleléséből.

295
 — Készen állunk az indulásra? – kérdezte Lemm.
Kahlee tudta, hogy a fiatal quarián alig várja, hogy ki-
tehesse őt és Graysont a legközelebbi szövetségi kolónián,
hogy aztán még időben csatlakozhasson az Idenna
legénységéhez. Hendelhez és Gillianhez hasonlóan Mai őt is
beválogatta a hosszú és veszélyes küldetés résztvevői közé.
Kahlee már elbúcsúzott Gilliantől, és bármennyire is
gyűlölte, hogy el kell szakítania Graysont a lányától, itt volt az
ideje, hogy induljanak.
— Készen állok – mondta.

Pár órára a Cuervótól, a legközelebbi szövetségi kolóniától,

fénysebesség alá lassítottak. Lemm előre beprogramozta a
navigációs rendszerbe az úticéljukat, Kahlee pedig kiküldött
egy com-üzenetet: egy biztonsági őrjárat vár majd rájuk a
leszálláskor, hogy azonnal őrizetbe vegyék Graysont.
A quarián szundított egyet a hálóban, míg Kahlee és
Grayson egymással szemben ültek az utaskabinban. Grayson
bilincsbe vert kezei a térdén nyugodtak. Elővigyázatosságból
Kahlee magához vett egy kábítót és egy pisztolyt is arra az
esetre, ha a férfi meggondolná magát.
Látta rajta, hogy félt. A tekintete újra és újra végigpásztázta
a kabint, mintha kiutat keresne, és az ujjai nyugtalanul izegtek-
mozogtak a combján.
— Tisztában van azzal, hogy ez számomra a halálos ítéletet
jelenti? – kérdezte Grayson.
— A Szövetség meg fogja védeni magát – nyugtatta meg
Kahlee. – Értékes információi vannak a Cerberussal
kapcsolatban. Életben akarják tudni magát.
— Nem tudnak megvédeni – rázta meg a fejét Grayson. –
Talán egy hónapba, talán egy évbe fog kerülni, de előbb vagy
utóbb az egyik Szövetségbe beépült ügynökük rám fog találni.
— Mit vár, mit tegyek? — kérdezte Kahlee. – Nem
engedhetem el magát.

296
 — Nem – mondta halkan. – Gondolom, nem.
— Tudnia kellett, hogy ez fog történni – mondta Kahlee.
— De végül is segített rajtunk. Azt hiszem, vezekelnie kell a
múltjáért.
— Szeretném az hinni, hogy ebbe a vezeklésbe nem tartozik
bele a halál – mondta Grayson fanyarul vigyorogva.
— Emlékezzen, miért csinálja ezt az egészet – mondta
Kahlee annak reményében, hogy jobb kedvre derítheti a férfit.
– Gillianért.
A lánya említésére a férfi ajka kétségbeesett mosolyra
húzódott.
— Igaza volt – mondta. – Abban, amit azelőtt mondott
nekem, hogy megöltem Golót. Gillian most boldog. Azt
hiszem, ennél nem kívánhatok többet.
Kahlee bólintott.
— Helyesen cse...
A mondat félbeszakadt, amikor Grayson a nőre vetette
magát. Gyorsan mozgott, előrelendített fejével Kahlee védtelen
orrát vette célba. A nő az utolsó lehetséges pillanatban odébb
kapta a fejét, így a férfi csak a vállát találta el.
A férfi tejes súlyával ránehezedett, belenyomva őt a székbe.
Megbilincselt kezével fogást keresett rajta, mialatt Kahlee
erősen rámarkolt Grayson légcsövére.
A férfi zihálva és fulladozva leborult a székéről és
magzatpózba gömbölyödve feküdt a padlón. Kahlee felállt a
székéből és a férfi fölé tornyosult, izmait még mindig
megfeszítve, hátha Grayson újra próbálkozna.
— Próbáld meg újra és lelőlek – figyelmeztette, de a
hangjában nem volt harag.
Kahlee szíve kalapált, a vére megtelt adrenalinnal, de a férfi
valójában nem bántotta őt. Számított valami ilyesmire; a férfi
elkeseredetté vált. Csakis önmagát okolhatta azért, hogy nem
vette észre, Grayson még mindig veszélyt jelenthet.
— Jöjjön – mondta lágyabb hangon és tett egy lépést hátra. –

297
Nem ütöttem meg annyira. Keljen fel.
Grayson az oldalára fordult és Kahlee-nek feltűnt, hogy a
férfi szorongat valamit a még mindig bilincsbe vert kezében.
Egy teljes másodpercbe került, mire felismerte a kábítóját,
biztos a dulakodás alatt akasztotta le az övéről!
Lemmnek akart kiáltani, de Grayson meghúzta a ravaszt és
minden elsötétült.
Mikor magához tért, Lemm aggódó pillantását érezte
magán. A hajó egyik hálószobájában feküdt, s a kábító
utóhatásaként még kissé émelygett.
— Hol vagyunk? – kérdezte és megpróbált felülni.
— A Daelonon – felelte Lemm. – Egy kis volus kolónián.
— Azt hittem, a Cuervóra megyünk – összezavarodott
elméje még mindig a széthullott darabok összeillesztésével
próbálkozott.
Lemm vállat vont.
— Csak annyit tudok, hogy valaki kiütött egy kábítóval, s
amikor magamhoz tértem, már itt voltunk, a daelom
űrállomáson.
— Hol van Grayson? Mi történt Graysonnal?
— Elment – felelte Lemm. – Utána indulhatunk, ha
szeretnéd. Lehet, hogy még mindig a Daelonon van.
Mikor Kahlee felfogta, mi történt, megrázta a fejét.
— Már régen elment. Sosem találnánk meg.
— Akkor most mi legyen? – kérdezte a quarián.
— Fogd a hajót és menj vissza vele az Idennára. Még sok
mindent el kell intézned, mielőtt megkezditek az utazást.
— Veled mi lesz?
— Csak dobj ki a Grissom Akadémiánál – mondta Kahlee. –
Sok más gyerek van még a Felemelkedés-programban,
akiknek szüksége van a segítségemre.
Aztán mosolyogva hozzátette.
— Nagy biztonsággal állíthatom, meg tudom győzni a
bizottságot arról, hogy visszavegyenek.

298
 EPILÓGUS

A vid-képernyő sípolt egyet a bejövő üzenet jeleként. Az

asztalánál ülő Titokzatos Ember felpillantott a jelentésből,
amit éppen tanulmányozott, és észrevette, hogy a hívás a
biztonsági vonalak egyikén érkezett.
— Válasz – mondta, és Paul Grayson arca jelent meg a
képernyőn.
A Titokzatos Ember meglepetten pislogott. Biztosra vette,
hogy a quarián flottába való beszivárgás kudarcba fulladt,
hiszen már két hét is eltelt és nem hallott semmit az osztag
felől. A híreket figyelve csak általános információkhoz
juthatott a Cerberus legtöbb küldetését illetően, de mivel a
quarián flottában nem képviseltette magát a média, olyan
tájékozatlanságra volt kárhoztatva, mint egy átlagos ember.
— Paul – mondta a fejét egy cseppet félrebillentve. –
Visszaszereztétek az eszközt?
— A neve Gillian – felelte a férfi. Az ellenséges hangnemet
nem lehetett nem észrevenni.
— Akkor Gilliant – egyezett bele a Titokzatos Ember jeges
hangon. – Mi történt a küldetés során? Miért nem
jelentkeztetek?
— A csapat halott. Mindegyikük. Golo. Mindenki.
— Kivéve téged.
— Én is halott vagyok – felelte Grayson. – Már csak egy
szellem vagyok. Sosem talál rám.

299
 — És a lányod? – kérdezte a Titokzatos Ember. – Hogy lesz
képes a túlélésre, ha állandóan menekülnie kell? Ez az élet
nem neki való. Hozd őt ide, Paul, és megbeszéljük, mi a
legjobb Gilliannek.
Grayson felkacagott.
— Nincs is velem. Egy a mélyűr felderítésére indult quarián
hajó fedélzetén van valahol a feltérképezetlen rendszerekben a
galaxis határán is túl. Sosem talál rá.
A Titokzatos Ember összeszorította állkapcsát, amikor
rájött, hogy a lányt elveszítette. A tény, hogy Grayson
kigúnyolja őt azzal, hogy megadja a lány pontos helyét,
egyértelmű bizonyíték volt arra, hogy esélye sincs megtalálni
Gilliant. A Cerberus informátorai a Tanácsi Űrben és a
Terminus Rendszerben folyamatos információáradattal látták
el őt, de ezen a hálózaton túl gyakorlatilag vaknak számított.
— Azt hittem, hűséges vagy az ügyünkhöz, Paul.
— Az voltam – válaszolta Grayson. – Aztán találkoztam
azokkal az emberekkel, akik osztoznak a maga látomásában,
és meggondoltam magam.
A Titokzatos Ember gúnyosan a képernyőre tekintett.
— Én életeket mentek. Emberi életeket. Egykor megértetted
ezt. Most úgy tűnik, hirtelen a lelked megmentése lett a
legfontosabb a számodra.
— Azt hiszem, a lelkemet már nem lehet megmenteni.
— Akkor miért hívtál? – tudakolta a Titokzatos Ember,
hangjában épphogy érezhető volt a zavar.
— Figyelmeztetni akarom – mondta a képernyő túloldalán
lévő férfi. – Maradjon távol Kahlee Sanderstől. Ha megpróbál
a nyomába eredni, mindent kitálalok a Szövetségnek.
A Titokzatos Ember alaposan szemügyre vette a vid-
képernyő állal kivetített képet. Észrevette, hogy a Grayson
vöröshomok-függőségére utaló jelek – a véreres szemek, a
halványan csillogó bevonat a fogain – eltűntek. És megértette,
hogy a férfi nem blöfföl.

300
 — Mitől jelent neked ilyen sokat ez a nő?
— Számít ez? – vágott vissza Grayson. – Magának aligha
jelent bármit is. Semmi köze az én mocskos kis titkaimhoz.
Szerintem, ha a hallgatásomért cserébe biztonságban tudhatom
őt, akkor jó üzletet kötöttünk.
— Rád találunk, Paul – ígérte a Titokzatos Ember halk,
fenyegető hangon.
— Talán – ismerte el Grayson. – De nem ezért hívtam.
Kahlee Sanders – megegyeztünk?
Egy másodpercig a Titokzatos Ember mérlegelte az alkut,
majd a beleegyezés jeleként biccentett. Gillian elvesztése
legalább egy évtizeddel veti vissza őket a biotikus kutatások
terén, de túl sok projektjük volt emellett, amelyeket nem érte
volna meg ennyiért kockára tenni. A képernyőn Grayson
elmosolyodott. Egy pillanattal később a hívás megszakadt és a
kép elsötétült.
A Titokzatos Ember nem vesztegette az idejét azzal, hogy
megpróbálja lenyomozni a hívást – Grayson túlságosan okos
volt ahhoz, hogy egy ilyen egyszerű dolgon bukjon el. A
Titokzatos Ember hosszú, hosszú ideig bámulta a sötét
képernyőt, miközben lassan ökölbe szorította jobbját.

VÉGE

301