Péterfy Jenő:

Arany János Őszikék ciklusáról:

Életében csak unszolásra, kénytelen-kelletlen bocsátott közülük egy-egyet a nyilvánosságra, a

legszemélyesebbeket, azokat, melyek közvetlenül hangulatának adtak kifejezést, mindvégig
tartogatta; mikor írta, nem gondolt egyébre, mint hogy pillanatra egy kissé segítsen a terhen, mely
behajló vállára nehezült. Szeretett egyedül lenni, nem akart a zajba vegyülni; megvonult magában,
mint a sebzett madár sűrű lomb alatt, s lelkében csak akkor támadt hang, ha úgy érezte, hogy nincs
körűié semmi nesz. Sok ilyen kis, szaggatott költeményén meglátszik, hogy nem is akart írni, hanem
úgy fakadtak, mint mikor a sóhaj kél, vagy a szellő mozdulatára az őszi levél csörög.

Az Oszikékben némileg a költő haláltáncát találhatjuk.

Megható igénytelenség, melyet Arany egyénisége magyaráz. A legszebbet, legjobbat, az eszményit,

ami benne élt, hősök képében, vonzó s megindító alakok hosszú sorában tüntette föl, s sorsukba
beszőtte egészen saját büszkébb érzelmeit s azt is, ini benne szenvedélyes volt. Aini azonkívül lelkében
maradt, arra könnyen rászállott a hipochondria köde: lelkében ilyenkor ser- cegett, pattogott a láng,
de élénk fénnyel nem lobbant föl.

I. Arany János

MÉG EGY

Mit is akarsz?... nézz az időre:

Ősz van, s neked bús télre jár,

Szemedben köd lett a sugár,

Dér, hó leszállott a tetőre.

 Nyílhatnak a fán csalvirágok:

Nem lesz érett gyümölcse már; -

Hallgat minden dalos madár:

Csak - a beszédes liba gágog.

II. TOLNAI VILMOS

Tolnai Vilmos 1922-ben megjelentetett igen színvonalas könyve, a Bevezetés az irodalomtudományba

egyike azon kevés munkáknak, amelyek irodalomelméleti összegezésre törekszenek ebben a
meglehetősen elméletellenes korban.

Tolnai az irodalomtudományt öt nagy területre osztotta.

Az első ezek közül a (szőkébb értelemben vett) filológiai elemzés. Olyan kérdések tartoznak ide, mint
hogy ki írta a művet, elérhető-e az eredeti kézirat, milyen változatai vannak, mennyire hiteles és helyes a
szöveg stb. Két nagyobb részterülete van: az előbb felsoroltak a szövegtest rekonstrukcióját szolgálják és
a szövegkritikához tartoznak, ezt követheti a szövegmagyarázat. Ez utóbbi lényege a forráskutatás, a mű
eredetének kimutatása, a készítésekor használt anyag és minta meghatározása.

A második tudományterület már a történetileg megalapozott, keletkezési pillanatában rekonstruált

szöveggel dolgozik. Ez az összehasonlító vizsgálat. Lényege, hogy feltárja az időrendben egymás után
következő irodalmi jelenségek okozati kapcsolatát, azaz kimutatja azokat az eszmei és stilisztikai
kapcsolatokat, amelyek a történeti folyamat érvényesülését példázzák. Összehasonlítható egy mű
ugyanazon szerző más művével, más szerző művével vagy éppen a kor egyéb írásos produktumaival. Az
összehasonlító vizsgálat kulcsterminusa a hatás, vagyis lényege az, hogy megmutassa a tényleges
történeti kapcsolódás lépéseit.

A harmadik terület, a történeti vizsgálat már nem az összehasonlító módszer két elem közötti eljárása,
hanem átfogó szellemi folyamatok rekonstrukciója. Ez egyrészt lehet egy külső rend rávetítése az
irodalmi sorra, azaz objektív idő, az irodalomtól független történelem irodalmi megjelenéséből áll (ilyen
az az eljárás, amit a hatkötetes magyar irodalomtörténet is alkalmaz, hogy társadalmi eseményekhez -
1849 vagy 1919 - köt korszakokat) . Másrészt alkalmazhat egy belső, irodalmibb rendet is, ha a
korszakolás irodalmi mozgalmak, iskolák, vagyis az irodalmi tradíció szerint történik. A történeti vizsgálat
jellemző alapfogalma a korszak, továbbá a nemzedék, az irodalmi egyéniség.
A negyedik terület a lélektani vizsgálat, a szerző öröklött és szerzett személyiségjegyeinek feltárása.
Család, neveltetés, földrajzi hely, éghajlat, korszellem hatása tartozik e vizsgálati körbe, vagyis „keresi
azokat a lelki tényezőket a szerzőben, amelyekből a mű eredt”.

Az utolsó, ötödik vizsgálati szempont a műalkotás értékelése, az ún. esztétikai vizsgálat. Alapelve:
értékes az, amit az emberek (az uralkodó irodalmi és társadalmi elit intézményei, képviselői) leginkább
és hosszú időn keresztül jónak tartanak. Az esztétikai vizsgálat centrumában az áll, hogy mi a mértéke az
adott mű nevelő hatásának. Az esztétikai ebben a felfogásban a nevelő hatással azonosítódik. Tolnai
egyetértéssel idézi Eötvös Józsefet, aki szerint „a költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy
érdekeitől különválva, nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik”.

Petőfi:

FÖLTÁMADOTT A TENGER...

Föltámadott a tenger,

A népek tengere;

Ijesztve eget-földet,

Szilaj hullámokat vet

Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?

Halljátok e zenét?

Akik még nem tudtátok,

Most megtanulhatjátok,

Hogyan mulat a nép.

Reng és üvölt a tenger,

Hánykódnak a hajók,

Sűlyednek a pokolra,

Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.

Tombold ki, te özönvíz,

Tombold ki magadat,

Mutasd mélységes medred,

S dobáld a fellegekre

Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre

Örök tanúságúl:

Habár fölűl a gálya,

S alúl a víznek árja,

Azért a víz az úr!

Pest, 1848. március 27-30.

József Attila:

MAMA

Már egy hete csak a mamára

gondolok mindíg, meg-megállva.

Nyikorgó kosárral ölében,

ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,

ordítottam, toporzékoltam.

Hagyja a dagadt ruhát másra.

Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,

nem szidott, nem is nézett énrám

s a ruhák fényesen, suhogva,

keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,

most látom, milyen óriás ő –

szürke haja lebben az égen,

kékítőt old az ég vizében.

1934. okt.

ÚJ Kritika/Formalizmus:

I. vers

Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor,

válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától,
a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét
cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét,
meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva,
vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa,
bár kormos és vörös szemed az éjszakától,
s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától,
szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost,
majd fognak és kifőznek, irkába papirost.
Vedlik a nyár, szivem, lenyergelt vattapóni,
na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni,
pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát,
na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát,
kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod,
mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?
az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,
mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen,
hol forrón és puhán kering a vattazápor,
s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.

II. vers

Ha elbújtál a jelmeztárba néha,

mi rejtett, mondd, a rettegő remény,

hogy rád akadnak, szólalj meg te léha

hol értél véget s hol kezdődtem én,

üres kelmékbe fúrtad messzi arcod,

mért tévedtél el jelmezek között,

rongyútvesztődből minden nesz kihallszott,

miért lapultál pár levetkőzött

lopott életben, mely nem kap kegyelmet,

csak pillanatra, hogyha csal s konok,

és ezt csodáltad mégis, szólj, te gyermek –

s most vállfán függő súlyos alkonyok

hullámain, mondd, mily emlékezet

rezzenti arcod, mely nem létezett?