Plótinosz az énről

(részletek)

I. 6 [1]. 9. 1-25. (A szépről)

Mit lát ez a belső látás? Amikkor éppen hogy csak felébredt, még egyáltalán nem tud a fényes
dolgokra nézni. Hozzá kell tehát szoktatnunk a lelket, először, hogy a szép foglalatosságokra
tekintsen, azután a szép művekre—nem azokra, amelyeket a mesterségek hoznak létre, hanem
amelyeket azok az emberek visznek véghez, akiket jóknak nevezünk. Ezután a lelkét lásd meg
azoknak, akik a szép tetteket végbeviszik. Hogyan láthatod tehát, hogy a jó lélek miféle
szépséggel bír? Térj vissza saját magadhoz és lásd! És ha még nem látod magad szépnek,
akkor ahogyan egy szobor alkotója, ha alkotása szép kell hogy legyen, itt elvesz belőle, ott
lecsiszol, egyes részéket kisimít, másokat pedig megtisztít, míg a szobron egy szép arcot nem
hoz napvilágra, úgy te is válaszd le, ami túlzó vagy fölösleges, egyenesítsd ki, ami görbe, ami
pedig sötét, azt megtisztítva tedd fényessé és ne szűnj meg munkálkodni a saját szobrodon,
amíg fel nem fénylik számodra az erény isteni ragyogása, amíg nem látod a bölcs
mértéktartást szent trónusán ülni. Ha ezzé lettél és látod ezt, és tisztán találkozol önmagaddal
úgy, hogy semmi sem akadályoz benne, hogy ezen a módon egy legyél, és nem keveredett
hozzád belül semmi idegen, hanem egészében saját magad vagy, semmi más, mint valódi
fény, nem kimérve kiterjedés által, sem valamely alaktól körbezártan összezsugorodva, sem
pedig határtalanság révén kiterjedésbe növekedve, hanem teljességgel mérhetetlenül,
minthogy minden mérték és minden mennyiség felett állva. Ha látod, hogy ezzé váltál, akkor
immár látássá válva bízz magadban, és amikor már idáig felértél, nem szorulva többé
vezetőre, figyelj erősen és láss! Mert csak ez a szem látja a nagy szépséget.

I. 4 [46]. 4. 1-17. (A boldogságról)

Ha tehát a tökéletes élettel bírni ember számára lehetséges, akkor az ember, aki ezzel az
élettel bír, boldog. Ellenkező esetben a boldogságot az istenek körében kell hogy elhelyezzük,
amennyiben csak náluk találjuk meg az efféle életet. Mivel azonban azt mondjuk, hogy az
emberek között is van ilyen boldogság, meg kell vizsgálnunk, hogy hogyan. Ezt a
következőképpen értem: hogy az ember azáltal bírja a tökéletes életet, hogy nem csak érzéki
élettel, hanem gondolkodással, és valódi értelemmel is rendelkezik, más vizsgálódásainkból is
világos. De vajon ezzel úgy rendelkezik, mint valami saját magától különböző dologgal?
Azonban egyáltalán nem is ember, hacsak nem rendelkezik ezzel is vagy potenciálisan, vagy
aktuálisan, amely utóbbi esetben boldognak is mondjuk. De azt kell-e mondanunk, hogy az
életnek ez a tökéletes formája úgy van meg benne mint valamely része? Más emberek, mivel
potenciálisan bírják, úgy rendelkeznek vele, mint részükkel, a boldog ember viszont, aki
aktuálisan ez, és átlépett a vele való azonosságra, már maga is ez. Α többit már csak magán
viseli, és nem is tekinthetjük ezeket a részeinek, amennyiben nem áll szándékában, hogy
viselje őket. Akkor lennének az övéi, ha akarata szerint kapcsolódnának hozzá.

VI. 4 [22]. 14. 14-31.(Arról, hogy a létező egy és ugyanaz egyszerre mindenütt egészként I.)

Ami ott van, az ősi és kezdettől fogva van, ami azonban keletkezik, az megközelíti,
hozzákapcsolódni látszik, és tőle függ. És mi? Mi kik vagyunk? Vajon az vagyunk, vagy ami
megközelíti azt és időben keletkezik? Mielőtt még ez a keletkezés lett volna, ott voltunk mint
másféle emberek, néhányan pedig akár istenek is, tiszta lelkek és a létező egészével egységet
alkotó értelem, az intelligíbilis világ részei, melyek nincsenek sem elhatárolva sem elvágva,
hanem az egészhez tartoznak—nem vagyunk ugyanis elvágva még most sem. Most azonban
ahhoz az emberhez egy másik ember is csatlakozott, amely vágyott a létezésre, és megtalálván
minket – nem voltunk ugyanis kívül a mindenségen – körénk csavarodott és hozzákapcsolta
magát ahhoz az emberhez, aki mi mindnyájan voltunk egykoron. Mint amikor egyetlen
hangot és egyetlen szót mások máshonnét fülelve hallanak és fogadnak be, és létrejön egy
aktuális hallás, amelyben jelen van az, ami hat rá. Most a kettő összetétele vagyunk, nem
pedig az, amelyik korábban voltunk. Néha azonban a másik, amikor az a korábbi nem
tevékeny, és nincs jelen valamely más módon.