XXXVIII. évf. 1926. 3—4. szám.

FOLYÓIRAT A TURISTÁSKODÁS ÉS HONISMERET TERJESZTÉSÉRE

KIADJA A MAGYAR TURISTA EGYESÜLET

Barangolások a trianoni gyűrűben.

(3 képpel.)

Aradhegyalja.

Az oláh megszállás hatodik esztendejében végre rászántam magam, hogy

kényszerből elhagyott szép szülővárosomat felkeressem. Alig ismertem rá. Külső
képe épúgy megváltozott, mint belső élete. A régi fény. a zománc eltűnt r ó l a :
a régi emberek, kevés kivétellel, elvándoroltak, kicserélődtek.
Az első, ami a városba léptemkor szemembe ötlött, az, hogy a Kossuth-
szobor és a magyar szabadságharc halhatatlan hőseinek, a tizenhárom vértanú
tábornoknak impozáns szobra már eltűnt helyéről, mely szent zarándokhelye
volt minden magyarnak. A puszta térségek mint darab sivatag éktelenkednek
most a néma házfalak sivárságában. A szobrok lebontott részei pedig a régi
lovarda sötét fészereiben elraktározva várják a feltámadást. Fölkerestem régi
turista-egyesületemet a Közművelődési palotában, ahol annyi éven át szőttük-
fontuk a turista-gondolatokat, terveket.
A kupola alatt nagy betűk hirdetik, hogy az épület, mely előtt állok, a
„Palatul Cultural". Az egyesületnek se híre, se h a m v a ; amije volt, széjjel hordták,
tagjai is szétszóródtak. Alig találtam már ismerőst a városban, pedig azelőtt senki
sem volt ismeretlen előttem. A sok idegennyelvű felírástól kábult fejjel jutottam el
a hazafias minoriták hatalmas templomához. A kupolacsarnok falára festett
magyar imát levakartatta a hatalom. Igyekeztem megszabadulni lázító gondola-
taimtól, amikor a templomba léptem. De régi imáim sorai között eltévedtem :
csak egy fohász szavai tolultak remegő ajkaimra . . . Hiszek egy Istenben, hiszek
egy Hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltáma-
dásában. Amen!
Mit is kerestem volna még a városban ? A vágy kivitt a természetbe, ahol
minden, ami magyar volt, magyar maradt, mert utóvégre mindent nem lehet
nacionalizálni.
50 RITT GYULA

Az árván maradt ősturistákból sikerült egy kis társaságot verbuválnom,

amelyikkel bebolyongtam a szép Aradhegyalját, a Hegyes és Drócsa vadregényes
pontjait. Csüggedt madarak módjára elnémult társaim ajkait megszólaltatta a
fenséges természet bilincstelen pazar pompája. Itt szabad volt a vágynak csapongó
szárnyakat adni, s z a b a d volt az érzést nemzeti viseletbe öltöztetni, szabad volt
az elrejtett gondolatokat életrehozni és azokkal a természet templomi csendjének
nyugalmát felverni, hogy az édes magyar szó, az illatos lég hárfahúrjain meg-
rezdülve, az elektromos hullámok hegy-völgyén át szabadon szárnyalva köszöntse
Szent István földjét . . . A Hegyes ormát Mátyás király vára, a 48-as események
szomorú emlékezetével Világos uralja. Megelevenedik előttünk a kép még abból
az időből, amikor Mátyás király ide záratta anyai nagybátyját, a felette gyám-
kodni akaró jó öreg Szilágyi Mihályt, akit falábú s z a k á c s a : Gergely szabadított
ki furfangos módon a kellemetlen fogságból.
Igy állunk a szirten és szemem elkalandozik a nagy magyar Alföld vég-
telen rónasága felé. A szunnyadni készülő nap piruló fényében túllátok a trianoni
határon . . . mintha látnám a lökösházai határállomáson a magyar zászló bíztató
lobogását. Szólani akarok, de a szó elcsuklik ajkamon. Csönd van. Körülnézek.
Társaim is hallgatnak. Elfordulnak, mintha szégyelnék magukat . . . egy áruló
könnycsepp miatt, mit lemorzsolnak arcukról. Leáldozóban van a nap, de tudjuk,
hogy követni fogja az é b r e d é s ! Tekintetemet végigfuttatom a Hegyalja lankás
lejtőin. Alattam a híres bortermő vidék: Muszka, Magyarád, Gyorok, Kovaszinc,
az Árpád-korabeli híres ócskatoronnyal, alább a híres Ménes, melynek szőllejéből
mindennap friss szőlő került Ferenc József asztalára. A hegyoldalban látom az
állami vincellérképző-intézet hatalmas épületét. Vége már a mintapincészetnek!
A kastélyszerű épület romnak készül — enyészet a gondozója. Istenem! ha
elgondolom, mennyi munkája lesz itt újból a munkás magyar k é z n e k ? ! . . .
Az est köpenyét lassan teregeti, mire leereszkedünk a völgybe, hol fekete szeder-
bokrok mint kísértetek lépnek elénk. Egy utolsó pillantást vetünk a magasba,
ahol, mint őrszem a határvidék fölött, sötét hegyormon áll a régi vár, fénytelen
szemeivel messze néz, felszabadításra türelmetlenül vár.

Menyháza.

Barangolásunkban átlépjük a Fehér Körös medrét, azután, hogy elhagytuk

az apateleki Rákóczi-hegyet és megállunk a Moma-Kodru nyúlványainál, meg-
hálunk. Alig dereng a hajnali szürkület homálya, kezünkben a turista-bot, hátun-
kon a zsák és tempóban haladunk előre . . . Elvezetlek, kedves olvasó, e r d ő s
hegyek, tündéri völgyek mélyébe, honnan csak a fejünk fölött mosolygó kék
égboltozat látszik, a Moma-Kodru vadregényes hegycsoportja közé. S ha már
megérkeztünk és ihletett lélekkel nem győzöd eléggé bámulni a természet e
c s o d á s művét, úgy megsúgom, hogy e hely a Moma-Kodru gyöngye, koronája :
„Menyháza", a magyar Gastein. Fellengző nyelvvel és az írásmodor ezer válto-
zatával kellene bírni, hogy e helyet valaki a valóhoz hűen leírhassa és szavakkal
bírja lefesteni azt a bájt, azt a csodást, mit a természet e helyen oly pazar kézzel
halmozott fel. Láttam Szent István országának legszebb tájait, hegyes és sík
részeit Csiktől egész Dévényig, de mondhatom, hogy Menyháza, sajátságos ter-
mészeti alakulásaival, regényes tájszépségeivel mélyebb, magasztosabb benyo-
mást hagy az ember lelkületében — és kivált magyar embernek a lelkében, aki
most könnyének fátyolán át csodálja e természetfeletti vidék bűbáját. Nem a
rendes fák, hegyek, vizek, kék ég. amit az ember e helyen megcsodál, hanem az
a művészi egész, az a költői ihlettség, az az átolvadása egyik szépnek a másikba,
melyet csak csodálni és érezni a Teremtő áldásos kezét, ki egy lehelletével
alkotja az ily megfoghatatlan remek fekvésű helyeket.
Menyházára három országút vezet: a bihari, erdélyi és aradi. Legérde-
kesebb az aradi. Ez a három út egy kedves m e z ő v á r o s b a n : Borossebesben
összpontosul. Ezt a helyet a Menyházára akárhonnan törekvő turista ki nem kerülheti.
Kocsin kirándulóknak innen már csak egy és félóra az út odáig. Borossebesböl
kiindulva, egy hegyszorosba jutunk, melyet az azon át folyó Dézna-patak mosott
 BARANGOLÁSOK A TRIANONI GYŰRŰBEN 51

ketté. E szorosból kibontakozva s Prázsa községet elhagyva, egy tágasabb kat-

lanba jutunk, mely szép kilátást nyújt a turistáknak az előtte elterülő hegylán-
colatokra. Doncseny és Bohány község után egy hegykoszorúba ékelt rónára
nyílik szép kilátás. Beláthatatlan terjedelemben hajtogatja itt fejét az aranykalász,
búzavirág, pipacs és kankalin színes szalagként szegélyezi. Ez addig líúzódik,
amíg Dézna mezővároskába érünk.
A városka fölött, mint védőfal, meredeken nyúlik föl a Laura-hegy, melynek
tetején a Török-családnak hajdanta büszke vára állott. Ma, habár csak romokban

A Kovaszinci ócska torony. (Dr. Spiroch Lajos fényképe.)

díszeleg, büszkén néz a nagy rónaságon át, dacolva küzd pusztító elemmel, nem-
zedékeknek mutatja falát. Minden egyes elmáló kövében, mit a zúgó szél robajjal
levet, olvashatatlan szittya betűkkel van leírva egy-egy hőstörténet. Hatalmas
tornyai, csúcsíves ablakai, merészen kiugró erkélyei romokban feküsznek. A vár
legerősebb része, a bástyák — hol régen oly hevesen csengtek, ropogtak a
magyar fegyverek — omladékok már. Zöld cserjemezőből kibontakozó szürke,
mohos falai csonkán merednek az ég felé. A vár alatt néhány török síremlék
díszeleg, melyek a törökök itturalkodásának korából maradtak ránk. Jókai Mór
is regébe foglalta e vár életének egyik epizódját e c í m e n : „Hogyan foglalt el
száz magyar leány a törököktől egy várat ?" íme a rege :
52 RITT GYULA

A török uralom idejében a déznai bég gyakran ellátogatott a jenői basához.

Nyakig ültek a márványmedence langyos vizében, feketéztek, csibukoztak é s
gondterhes ábrázattal tanakodtak azon, hogyan hajtsák be az agyonzaklatott
lakosságtól a porta által követelt nagy adót. A gond megizzasztotta őket, mert
tudták, hogy a késedelemért selyemzsinór jár ki nekik. Az adóbehajtás ezer
módját kipróbálták már. A basa tanácstalanul nézte a víz bugyborékolását, míg-
nem a bég derült arccal kiáltott f e l :
— Megvan 1 Ez többet fog érni a tízszeres adónál, — a kitűzött időre
száz szép magyar leányt küldök a szultán háremébe.
A basa csak egy szóval felelt:
— Lehetetlenség 1
— Asszif bégnek semmi sem lehetetlen!
— Fogadást ajánlok . . .
— Egy sisak arany ellenében, — fejezte be nagy önhittséggel a bég.
— Allahra, tartom fiam, te bánod meg.
A szerencse a bégnek kedvezett. Már együtt volt a száz magyar leány,
csak el kellett volna őket szállítani. Volt közöttük egy sápadtarcú szomorú
leány is. Fehér liliomnak nevezték. Ezt a fehérarcú leánykát egy reggelen halva
találták társnői között. Mikor a bég hírül vette, kétségbeesett, mert már az egész
vidéket megfosztotta szép leányaitól, s így nem tudta, honnan rabolja el a száza-
dikat. Lenn a völgyek mélyében volt elrejtve Borsos község. Ott volt még szép
leány elég. Elindult szerencsét próbálni a darászfészekbe . . . A fehér liliom a
kriptában feküdt kiterítve. Az eunuch lekopogott a nagy kőlépcsőkön, hogy arcát
utolszor megcsókolja temetés előtt. De megjárta, mert amint lehajolt hozzá, a
fehér liliom hirtelen átkarolta az eunuch nyakát. Erre a jelenetre kirohantak
rejtekeikből a leányok és összekötözték a halálra rémült eunuchot. A csel sike-
rült. Ezután felvonultak a várudvarba, hol néhány őr állott a bástyákon. Tréfál-
kozni, incselkedni kezdtek az őrökkel s egyszerre ők állottak a vártákon. Elcsalták
fegyvereiket s a tehetetlen őröket a pincébe szorították. Kiálltak a bástyákra és
lesték a portyázásból visszatérő c s a p a t o t . . . Borsos községben lakodalmat tar-
tottak, mikor a bég martalócaival berontott a templomba. Az oltár elől akarta a
leányt elrabolni, ki azonban a nagy veszély tudatára inkább szívébe mártotta a
kését, semmint a bég foglya legyen. A feldühödött nép, ami a kezeügyébe került,
botokkal, karókkal esett a bég csapatjának. Ezek sem vették tréfára a dolgot,
eliramodtak, a nép utánuk. A bég már-már elérte a várat, hol menedéket vélt
találni, mire a vártákon megszólaltak az ágyúk. A bég mentve hitte magát, azt
gondolván, hogy a várörség a magyarok közé lőtt. Ámde nagy volt a csalódása,
mikor a vár alá érkezve, a hidleeresztésért kürtöltek. A felelet p u s k a r o p o g á s
volt, mi megritkította embereinek sorát. Most vette észre a várták egyes részein
feltűnő, lebegő szoknyákat. Piroscsizmás, fehérviganós amazonok álltak ott,
hevesen tüzelve a törökökre s kendőiket a közelgő magyarok felé lobogtatva.
A bég két tűz közé szorult. Látva a csapdát, melybe került, csak egy gondja
volt: kimenekülni belőle. Megmaradt embereivel nekivágott a síkságnak és
lóhalálában igyekezett a jenői vár felé. A csel sikerült és a száz magyar leány,
élükön a fehér liliommal, most már tárt karokkal fogadta a visszatérő magyar
csapatot. *
* *

Déznát elhagyva, kezdődnek a m a szép helyek, melyek festve is annyiszor

elragadnának szépségük által, pedig mily különbség e helyeket a természetben
látni, ahol a természet pazarúl halmozza fel ajándékait.
A völgy baloldalán az árnyas országút vezet, jobboldalon a kis vicinális
közepén metszi át magát a várost és fut tova a hatalmas bükk- és diófákkal
szegélyezett sínpályán. A vonat kis mozdonya zakatoló lihegéssel robog be a
völgybe, maga után vonva a játékszerü, kilátásos kocsikat. A völgy szájánál
kastély, körülötte csínos park terül el. Az uraság már elköltözött innen. A park
tavacskái a napfényben ragyogtatják csillogó tükrüket. Az árnyas lugasok és
sétautak mellett fekszik a nagytó. Habjaiból egy pálmákkal és dísznövényekkel
beültetett szigetecske emelkedik ki, partján virágokkal befuttatott lugassal. Előtte
szökőkút, vízgyöngyei a magasba felszökellve, csillogva porlanak el a medence
körül, hogy a nap fényében ragyogó szivárvánnyá váljanak. E helyen már a
 BARANGOLÁSOK A TRIANONI GYŰRŰBEN 53

városka végét is elértük, hol a turista két völgy torkolata elé kerül, melyek
közül a bal völgyön halad előre. Ennek oldalában a ravnai fantasztikus andezit-
sziklaszálak lépten-nyomon oly természeti alakulásokban mutatkoznak, mintha

A ravnai andezit-sziklák. (Dr. Spiroch Lajos fényképe.)

€gy őskori óriás vár rombadőlt bástyái lennének. Ez az érdekes sziklacsopor-

tozat a hegygerincig húzódik, mig alsó része sötétszürke apró porphyros vagy
tömör kőzetből áll. A völgyön így áthaladván, még Ravna a hegytetőkön oly
költőiesen elszórt házaival találkozunk, honnan tíz-tizenöt perc múlva Menyháza
falai alá érünk. Évtizedekkel ezelőtt a Névery-családé, később Waldstein Ernő
54 RÍTT GYULA

grófé volt, ki a birtokot kártyán nyerte, utóbb Wenckheim Frigyes gróf tulaj-
donába ment át.
Magát a fürdőt régebben kevesen ismerték. Mintha féltett kincsként elrejtve
őrizték volna a külvilágtól. De változtak az idők és az emberek. A természet
lerázta bilincseit. A fürdőt kiemelték a feledés homályából s mondhatnók, hir-
telen, mintegy villanyütésre, sok oly változatos alakuláson ment át, mi e vad-
regényes, természeti kincsekkel megáldott helyet a modern fürdők közé emelte.
Virággal hímzett völgyei, hegyei; a fák suttogva ölelkező lombjaikkal és az édes,
bódító illattal teli légtenger az első percben rabjává teszi az embert. A természet
a maga fönségében tárja fel csillogó bájait. E hely, ez istenáldotta hely flórá-
jának színpompájával és változatosságával minden képzelhetőt túlhalad.
E fürdő valószínűleg a török hódoltsági időben keletkezett és első urai
valószínűség szerint így a törökök is voltak, kik vallási szertartásuknak meg-
felelően fürdőket mindenütt létesítettek. Van itt egy régen alapított kegyúri
plébánia, melynek csinos imaházába sereglenek a fürdő vendégei, hogy a Minden-
hatóhoz esedekeljenek gyógyulásért. A vasgyárak pörölyei itt is, mint mindenütt,
éjjel-nappal űzik sajátságos, altató zenéjüket. Az a völgy, amelyben eddig halad-
tunk, tovább is folytatódik. Innen tovább haladva balról egy mellékvölgyet pillan-
tunk meg, melyből víg ugrándozással kis csermely törtet előre, hogy lejjebb
testvéreivel egyesüljön. A fővölgyben öt perc múlva a grófi vasgyárak régi vas-
olvasztójához érünk, honnan még egy órányira húzódik a fővölgy, ahol a magas
hegyoldalak között összeszorul, majd végét éri. Az itt csobogó források egyesült
vizei hajtották hajdanta a nagy olvasztó kerekeit.
Maga a fürdő is egy patak által kettészelt mellékvölgyben húzódik meg.
Mindjárt a fürdő völgy elején több méter magas, a természet által formázott
különös alakú sziklatömb vonja magára az arra haladó figyelmét. Nagy fárad-
sággal a Moma-Kodru bérceiből hozta le és állította fel itt az Aradi Turista
Egyesület, a magyar turistaság nagy atyamesterének, seprösi Czárán Gyula emlé-
kének. Én is kegyelettel adózom emlékének. Mezei virágokból kötött csokromat
odateszem az emlékkő talapzatára. Nem messze e helytől áll a nagy turista
villája, téli lakása, mert a tavasz ébredésétől — hóhullásig a szabad természet-
ben tartózkodott; a nagy Biharban, ahogyan ő nevezte: „Mócopotámiában" dol-
gozott, melynek természeti kincseit mind felkutatta, feltárta, hozzáférhetővé tette
és koronájaként Biharfüredet megalapította . . . A fürdővölgy jobboldalát lom-
boktól árnyas séta- és kocsiút foglalja el. A patak forrása a völgy végében egy
cseppkőbarlangból kerül a napvilágra. Előtte állanak a fürdőépületek, melyek
fölött összeborulnak az erdő lombkoronái és lugasszerű keretbe foglalják a
hatalmas márványoszlopokon nyugvó előcsarnokot, török és latin feliratú hom-
lokzatával. A fürdő vizét az épület mögött felbukkanó Ernő, Mária és Keresztély
források adják. Innen indul sűrű erdőben a Kéry-út, keresztül-kasul szelve a
legszebb erdei utakkal, fel egészen a Tarnóczy-rétig.
A turistának kellemes és jutalmazó kirándulásokat kínálnak a környező
erdőségek és tisztások szebb pontjaira Tinocu, Spináti és Restiráda hegyei,
honnan pompás kilátás nyílik a bihari hegyekre, Vaskóhra egészen Biharfüredig
és Beélre, ahol üveghuta van. A szemközti hegyoldalon a József- és Ilona-villá-
tól a Krisztina-magaslatra jutunk, honnan remek kilátást kapunk a márvány-
bányák felé a hattyútóra és a vasolvasztóra . . . Kontraszt mindenütt van. A völgy
oldalában látom elterülni a holtak birodalmát. Miként az igazhívő a nagy próféta
sírjához, úgy zarándokol Menyházán a magyar turista a természeti szépségektől
övezett hegyoldalra, a Czárán-villához közel eső temetőbe, ahol a nagy turista-
apostol örök álmát alussza. Felelevenedik előttem az 1907. év júliusának utolsó
vasárnapja, amikor az Aradról különvonattal kizarándokolt több ezer főnyi
közönség jelenlétében az Aradi Turista Egyesület itt sírszentelési ünnepélyét
tartotta. A mosolygó kék ég ragyogó reggeli pompájával árasztotta el a virág-
illatban fürdő völgyet, melynek lombsátros útjain kígyózva hullámzott a temető
felé a közönség hatalmas tömege, annak a férfiúnak magasbanyuló svédgránit-
kereszttel megjelölt nyugvóhelyéhez, akinek ideális lelkülete megelégedett a
szabad természet nyújtotta élvezetekkel; mert érezte, hogy ezek a nagyszerű
élvezetek reménybeli öröklétünknek is alapelemei, amelyektől ha elfordulunk,
megtagadjuk saját szülőanyánkat, megtagadjuk emberi mivoltunkat és elveszítjük
Menyháza. (Dr. Spiroch"Lajos fényképe.)
56 RITT QYULA: BARANGOLÁSOK A TRIANONI GYŰRŰBEN

lábaink alól azt a szilárd talajt, amelyben nemcsak földi létünk és boldogságunk
fája gyökeredzik, hanem amelyből az emberi szív és agy vágyai és reményeinek
végtelenbe nyúló fája is összes életnedveit szívja . . .
Mint ember és mint turista egyaránt nagy volt ö, kinek nevét és érdemeit
magyar embernek sohasem szabad elfelejteni.
Kedves kirándulóhelye a fürdő közönségének a vadvirágokkal tarkított
hosszú völgy, melynek pázsittal bevont katlanjában több kristályvízü forrás, fehér
és fekete mészbánya tarkítja az eleven képet. A Kopaszhegy csúcsáról most indul
lefelé egy társaság. Vissza-visszanéznek, nem tudnak megválni a csúcstól,
ahonnan messze ellátnak az ég zenitjén, addig, ahol a menny magához öleli
magasba kapaszkodó bérceivel a magyar földet. Színt vált az erdő levegője.
A falombok között vibráló sárga levegőfoltok mint csillogó aranypénzek villannak
meg a levelek között. A bíborosodó nap veri ezeket az aranytallérokat. A völgy-
ben folydogáló csermelyek, patakocskák, melyek ezüst szalagként kígyózva futnak
át a mohos törmelékeken és zöld pázsiton, az árnyas fasorok, az alpesi stílű
villák festői csoportozata és a ráboruló ég ultramarin színével, mint a legfestőibb
tájkép tárul fel szemeink előtt.
Menyháza gyönyörű fekvése és szépségei nagy méltóságot, a természet és
ernyedetlen emberi munka megjutalmazott fáradozásait és az örök változatos-
ságot jelképezi . . . És akkor, amikor lassan az est közeleg, a lehanyatló nap a
Moma-Kodru bércei fölött vérvörös bengálfényü zománccal festi meg az ég előbb
még kéküveg-színű buráját. Már csak egy szelet látszik belőle, majd végkép
elbúvik a bércek mögé és aláhanyatlik puha ágyába. A túloldalon hirtelen
szökéssel a tölgyek koronája fölé emelkedik a csillagok nesztora, a jó öreg
hold. Kigyúlnak a csillagok ezrei és alattunk a fürdő-sétányon összegyűlnek
mindazok, akiket a nappal kirándulásai széjjelszórtak a hegyek között. Meg-
élénkül az esti élet, a tó csillogó tükrén lengő ladikok siklanak, melyekben álom-
szerű merengés vesz rajtunk erőt és elhallgatjuk, miként ríkatja a lombok mögött
a cigány szárazfáját. A berkekben mint számtalan szentjánosbogár gyúlnak ki a
világok százai s hogy velencei képet nyújtson a kis tó, fölötte és a lombok
között cifra transzparensek és színes lámpák himbálódznak keleti fényben,
csodálatos tarkaságban . . . Ritt Gyula.

„Koski"-vízesés Höhenjaerwi és Salmijaerwi között, Észak-Finnországban. (Dr. Kari J.fényk.)