DAUBNER BÉLA

KALO JENŐ
 DAUBNER
BÉLA
KALO JENŐ
A tudattalan nehezen
járható ösvényén
Az önismeret jelentősege a gyógyulásban
és a gyermekvállalásban
II. kötet
Integratív Pszichoterápiás Egyesület, 2005
 Copyright © Dr. Daubner Béla és Kalo Jenő, 2005
Hungárián cdition © Integratív Pszichoterápiás Egyesület, 2005

Minden jog fenntartva.

A könyv - a kiadó írásos jóváhagyása nélkül - sem részleteiben, sem

egészben nem közölhető, nem sokszorosítható.
Ez vonatkozik a nyilvános előadásokra illetőleg tanfolyami
felhasználásra, internetes közlésre is.

A szakszavak írásánál részben az orvosi, részben a köznyelvi

helyesírást követtük.

A kötetet szerkesztette és a kiadást gondozta:

S. Varga Ilona (A Lion)

Borító és tipográfia:
Szilágyi Szabolcs (Évii Design)

II. kötet

Integratív Pszichoterápiás Egyesület Felelős kiadó az Egyesület elnöke

Nyomdai és kötészeti munkák: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt. Betűtípus: Adobe Garamond ISBN 963
219 345 8 (II. kötet)
ISBN 963 219 343 1 ö (ossz.)
Tartalom II. kötet

A kognitív pszichoterápia ................................................................................11

Elméleti modellek...........................................................................................11
A kognitív szemlelet fejlődése a pszichoterápia
elméletében és gyakorlatában...................................................................11
A kognitív sémák általános jellemzői ...................................................12
A kognitív sémák szerepe a pszichopatológiában................................13
A sémák szerepe a depressziós állapot létrejöttében...........................13
Kognitív sérülékenység a depressziósoknál..........................................15
A sémakoncepció az informatikai
modellezés szempontjából .......................................................................18
A sémák módosítása a kognitív terápiás
folyamaton belül .........................................................................................20
Integratív lehetőségek a kognitív terápiában............................................27
Irracionális vagy negatív gondolatok..........................................................29
Kognitív szintek...........................................................................................29
A szorongásos megbetegedések kognitív
pszichológiai szemlélete ...............................................................................33
A sémaelmélettől a betegség-specifikus modellekig...........................36
A szociális fóbia kognitív modellje
- az ezt alátámasztó bizonyítékok.............................................................37
Integratív lehetőségek a kognitív viselkedésterápiában.....................43
A kognitív viselkedésterápia néhány gyakorlati kérdése ..................45
A standard kognitív viselkedéstcrápia jellemzői .................................47
Módszertan ..................................................................................................52
A terápia hatásmechanizmusa...................................................................54
A hipochondriasis kognitív modellje.........................................................56
Módszerválasztás, terápiás célkitűzések ésterápiás terv.....................59
Terápiás kapcsolat, szerződés, a terápiás folyamat...............................60
A terápia lépései .............................................................................................61
I. A szorongást fenntartó kör megszakítása.........................................61
II. A pszichoterápia elfogadtatása..........................................................64
III. Konceptualizálás ...............................................................................65
IV. A terápia utolsó fázisa:
a vulnerabilitás (sebezhetőség) csökkentese..........................................66
 Befejezés ......................................................................................................68
A paranoid élményfeldolgozis
befolyásolása kognitív módszerekkel.........................................................69
Az eset ismertetése, a probléma leírása .................................................69
Élettörténeti adatok ...................................................................................71
A naplómódszer ..........................................................................................71
A kognitív átstrukturálás............................................................................72
Irodalom .......................................................................................................80
Pszichopatológia ................................................................................................81
Kötódéselmélet - a tudatos-tudattalan rendszer ......................................81
A Jel ki készülék” szerkezete........................................................................83
Elsődleges és másodlagos folyamatok.....................................................83
A lelki egyensúly cs a növekvő szorongás..............................................85
Az átdolgozás................................................................................................85
A szorongás dezintegratív hatása.............................................................85
Az ÉNszerkezet kialakulása......................................................................86
A lelki zavarok regressziós szintjei
- a tünet képző mechanizmusok ...................................................................92
A neurotikus regresszió .............................................................................93
A borderline regresszió...............................................................................94
A pszichotikus regresszió...........................................................................99
A pszichotikus regresszióban megjelenő tünetek.................................99
A krízis.............................................................................................................102
Részletes pszichopatológia..........................................................................105
Típusos szorongások ................................................................................106
Tudat.............................................................................................................107
Figyelem ......................................................................................................107
Tájékozódás................................................................................................108
Érzékelés .....................................................................................................108
Gondolkodás...............................................................................................109
Emlékezés ...................................................................................................113
AlTektivitás (érzelmi élet) viszonyulási struktúra..............................114
Az érzelmi élet zavarai .............................................................................116
A motorium.................................................................................................121
Irodalom ................................................................................................123
Ego-state hipnoanalitikus pszichoterápia...............................................125
 A terápia történetének ismertetése.......................................................127
Esetleírás - Jennifer..............................................................................131
A terápia szó szerinti leírása..............................................................132
Az ego-state terápia vázlata...................................................................146
Első eset - Dániel .................................................................................147
Második eset - Barbara .......................................................................151
A regresszió pszichoterápiás felhasználásának
integratív lehetőségei..................................................................................158
A regresszió, mint jelenség ...................................................................158
Pszichoterápiás módszerek a regresszió kezelésében......................163
K1P .........................................................................................................163
Ego-state.................................................................................................165
Az ego-state terápia és a burkolt kondicionálás
integratív használata............................................................................166
New Behavior Generátor és Change History..................................169
Integratív terápia.....................................................................................183
Irodalom ................................................................................................195
Ken Wilber....................................................................................................197
A négy negyed .........................................................................................198
Férfi-nő - az örök kérdés .......................................................................203
Felszálló és alászálló szellemiség.........................................................206
A holonok..................................................................................................209
Az emberi fejlődés három szakasza
— az evolúció húsz mintája ..................................................................210
Holarchiák - nooszféra - mélység és kiterjedés.................................213
Különböző tudatossági fokok,
különböző világképek............................................................................217
Kontextus függő értelmezés..................................................................222
A pszichoterápia segíti a hiteles értelmezést.....................................228
„Én", „Mi", „Az" - Buddha, Szangha, Dharma...................................233
Létra — mászó - látvány ........................................................................239
Belső konfliktus - leszakadt ÉN - elakadt fejlődés...........................242
A személyiségfejlődés - a szimbólumok világa................................246
A hamis én................................................................................................253
Szemléletek - posztkonvencionális, etnocentrikus,
szociocentrikus, világcentrikus ...............................................................262
A megfigyelő l*N.........................................................................................264
 A transzperszonális fejlődés - okkult, szubtilis,
kauzális, nem-kettős...................................................................................267
Okkult........................................................................................................267
Szubtilis.....................................................................................................269
Kauzális, nem-kettős ..............................................................................275
Irodalom............................................................................................................276
A szerkesztő utószava.....................................................................................277
A KOGNITÍV PSZICHOTERÁPIA
ELMÉLETI MODELLEK

A következő rész a kognitív terápiáról szól. Elsődlegesen elméleti

modelleket ismerhetünk meg. Az ember kognitív működésének elmélete
nagyon nehéz, de egyre fontosabb, és a jövőben egyre jelentékenyebb
szerepet kap. A kognitív terápia a mából indul, és a jövőbe vezet, de
eszközei vannak a múlt átírására is (NLP - Neuro- lingvisztikus
Programozás). Közel került a buddhista önismereti gyakorlatokhoz,
felfedezi szinte ugyanazt, amit több mint kétezer esztendeje használnak
a spirituális útra való felkészülésnél. Akinek nehéz az elméleti rész, az
kezdje a gyakorlati anyaggal, és utána tegye teljesebbé tudását az
elméleti résszel. Megítélésem szerint a jövő pszichoterápiájának
összefogó elméleti alapja a kognitív megközelítés lesz. Vágjunk bele.

A kognitív szemlélet fejlődése a pszichoterápia elméletében és

gyakorlatában

A klinikai pszichológia kognitív irányzatának fejlődését egyfelől a

kognitív tudomány újabb eredményei, másrészt a klinikai tapasztalat
befolyásolják. Az előbbi azt jelenti, hogy a struktúrák és folyamatok
modellezésével általános elméleti kereteken belül lehet értelmezni az
információfeldolgozás dinamikáját, míg az utóbbi - induktív módon - a
diagnosztikai és terápiás tapasztalatokból kiindulva fogalmazza meg a
strukturális és a műveleti kereteket. A különböző kiindulás közös
eredménye az operacionalizálásra (nehezen körülhatárolható fogalmak
szabatos és mérhető tudományos fogalmakká alakítása) tett kísérlet és a
modellalkotás.
A kognitív sémák strukturális és funkcionális szerepe az emocionális
(érzelmi - például depresszió) zavar létrejöttében indokolja, hogy
megvizsgáljuk a sémakoncepció fejlődését és jelentőségét, kiemelve
néhány olyan teóriát, amely a fogalom fejlődését képes reprezentálni a
pszichopatológiában és a pszichoterápiában.
A kognitív sémák általános
jellemzői
A kognitív séma elnevezése, a tapasztalati tudásunkat tömörítő
ismerettömbök megjelölésére használjuk. Ezeknek az elővétclezett
ismeret min tiknak az a fontos funkciója, hogy szabályozza a mégis-
mérési folyamatot. Aaron Beck (a kognitív pszichoterápia talán legnagyobb
alakja) a kognitív séma információszervező funkcióját hangsúlyozza,
amely szerint alkalmas arra, hogy meghatározza a környezetből származó
ingerek feldolgozásának és konceptualizálásának a módját. Más szerzők
a kognitív sémák szerepével kapcsolatban kiemelik, hogy segítségükkel
nemcsak felfogjuk, hanem újraalkotjuk a valóságot, és ezáltal a valóság
egyéni leképezését hozzuk létre. A fejlődési szemlélet képviselői a
hangsúlyt tehát a tudásszerveződés folyamatára helyezik. Ez a jellegzetes
önorganizációs folyamat, amely a környezettel folytatott intenzív
interakció során formálódik és módosul, olyan mentális műveletek útján
zajlik, mint a megértés, jelentéstulajdonítás, belátás. A kognitív sémák
megismerése a nyelvi produktum segítségével lehetséges, bár az implicit
(rejtett, burkolt, nem kifejtett) tudás csak részben fejeződik ki a
szimbolizációs folyamatokban.
A kutatók egyetértenek abban, hogy a kognitív sémák hierarchikusan
elrendezett struktúrák, amelyeknek eltérő az információtartalma. A
sémakonfiguráció működésében azonban az alkotóelemek helyett a
viszonylatok válnak meghatározóvá, biztosítva ezzel a rendszer
rugalmasságát. A későbbiekben azonban minden hipotetikus séma-
modell kidolgozásában egyre nagyobb hangsúlyt kapott a struktúra, és a
változásra való képesség feltételeinek biztosítása a modellalkotáson
belül. A kognitív struktúrának, mint belső rendszernek részben van
kontrollja a saját elrendezése felett, ugyanakkor a belső konzisztenciák
szinte sohasem ismétlődnek meg ugyanúgy, hiszen a környezeti
feltételek - amelyek aktivizálják őket - mindig mások.
Robrrt P. Abflson és Rofcr C. Scbank modelljében a kognitív séma
akcióterveket foglal magában, amelyen belül a stabil és a változó elemek
a kontextustól függően rendeződnek el. Más kutatók feltételezik, hogy
változók vagy üres helyek szerepelnek a konfiguráción belül. Ez
biztosítja a változást és áttételesen az adaptív

1
2
alkalmazkodást. A hálózatelmélet képviselői szerint pedig aktivációs
mintázatok alakulnak ki, amelyeknek egymást erősítő koalíciói hozzák létre a
sémahatást - egy adott pillanatban, és ez rendkívüli plaszticitást biztosít. A
kognitív pszichológia megközelítése szerint a kognitív sémák elsősorban a
megismerés eszközei, következésképp az információ feldolgozásának módja
függ a sémák működésétől.

A kognitív sémák szerepe a pszichopatológiában

A pszichopatológiai szemléletmód nem nélkülözheti az affektusok (érzelmek,

indulatok) vizsgálatát, hiszen a tünetek mögött érzelmi zavar húzódik meg.
Nem véletlen, hogy a depresszió, mint affektív zavar lett a pszichiátrián belül a
kognitív elmélet kiteljesedésének modellje. A pszichopatológia kognitív
szemlélete feltételezi, hogy a realitásnak nem megfelelő kognitív feldolgozás
következményeként jelennek meg a nem kívánt érzelmi reakciók, amely a
depresszió esetében a negatív érzelmi állapot. A kognitív séma a
pszichopatológiában az élményszintű általánosított tudásanyagot jeleníti meg,
amely az egyén élményvilágának egyedi és megismételhetetlen terméke, és mint
ilyen az ÉN magját képezi. A pszichopatológiában a sémafogalom olyan
tudásanyag, amely érzelmi viszonyulási mintákat is hordoz, és tükrözi az
ÉNnek az önmagához és a külvilághoz való viszonyát.

A sémák szerepe a depressziós állapot létrejöttében

Albert Ellis és Aaron Beck hangsúlyozták először a torzult információ-

feldolgozást, mint oki tényezőt az érzelmi zavarok kialakulásában. Beck az
alapvető kognitív struktúrákat diszfunkcionális attitűdöknek vagy
alapsémáknak nevezte, és először a depressziós állapottal kapcsolatban
vizsgálta. Beck sémakoncepciója azonban a személyiségzavarok terápiájában
teljesedett ki igazán. Itt a tartalmi szempont mellett strukturális minőségük
szerint is elkülönítette a sémákat: milyen széles tartományban érvényesek,
milyen gyakorisággal aktiválódnak, milyen a valenciájuk (hatékonyságuk).
A depresszió vizsgálata során Beck két alapvető diszfunkcionális attitűdöt
jelölt meg, amelyek érvényességét később számtalan tanulmányban
ellenőrizték. A két alapvető kognitív séma - a tematika alapján - a szociotróp,
illetve az autonóm elnevezést kapta. A szociotróp kognitív sémával
jellemezhető személyeknél az elsődleges orientáció a másokkal való intim és
szoros kapcsolat kiépítése, amely az fih'képük fenntartása szempontjából
fontos. Önértékelésüket veszélyezteti a negatív tapasztalat; ha szociális térben
azt észlelik, hogy elveszítik mások gondoskodását, támogatását és figyelmét.
Erre a veszteségre negatív érzelmekkel reagálnak, tehetetlennek,
magányosnak, gyengének érzik magukat. Érdekes módon a „sérülékenység-
stressz” modell is hasonlóan értelmezi a depresszió kialakulását, ugyanis a
modell szerint a kapcsolatok elvesztése váltja ki a depresszív reakciót.
Ezzel ellentétben az autonóm séma dominanciájával jellemezhető
személyek önértékelése nem szociális kapcsolataiktól, hanem
teljesítményüktől lügg, önbecsülésüket tehát az veszélyezteti, ha a
teljesítmény tartományban kudarc éri őket. Számukra az önmeghatározás, a
kitűzött célok elérése és a függetlenség megteremtése a fontos. Beck
hangsúlyozza, hogy az autonóm sémával rendelkező személy viszonylag
független a környezet visszajelzéseitől, önálló, és a saját útját járja.
Amennyiben sikertelen ezen a területen - miután önkritikusan szemléli
magát -, az inferioritás (alsóbbrendűség) érzés, lelkiismeret furdalás keríti
hatalmába. Az autonóm sémával jellemezhető személy tehát a
teljesítménytartományban elszenvedett kudarcra reagálhat depresszióval.
Például a szociotróp sémával jellemezhető személyek számára a kapcsolat
történései, míg az autonóm sémával jellemezhető személyek esetében a siker
és kudarc események jobban ki vannak téve az értékelő-, minősítő
folyamatoknak. Számtalan vizsgálat igazolta a két alapvető kognitív séma
szerepét a depressziós állapot kialakulásában. Bizonyították a kapcsolatot az
interperszonális sérülékenység és a szociális események közt, ugyanakkor
nem találtak összefüggést az autonómia séma és a siker, kudarc események
közt. A kutatók azzal magyarázták a jelenséget, hogy az autonóm sémával
leírható személyek erősebb megküzdő stratégiával rendelkeznek, és az
averzív (kedvezőtlen, taszító, elkerülendő) eseményekhez kedvezőbb a
hozzáállásuk.
 Kognitív sérülékenység a depressziósoknál
leggyakrabban a depresszió esetében vizsgálták, hogy megelőzi-e az affektív
zavar manifesztációját a stabil karaktervonásként kezelhető diszfunkcionális
információ-feldolgozás, vagy pedig arról van szó, hogy a normáltól eltérő
kognitív teljesítmény egyszerűen a beteg hangulati állapotából következik, tehát
állapotfüggő és átmeneti-e. A vulnerabilitási (sebezhetőségi) mutatók a sémák
működési feltételeire vonatkoznak, ugyanis a diszfunkcionális (rosszul,
alacsony hatásfokkal működő) kognitív sémák - bizonyos körülmények között -
igen hatékonyan befolyásolják az információk feldolgozását olyan esetekben is,
ahol ez nem releváns, más esetekben pedig egyáltalán nem.
A kérdés igen jelentős számú tanulmány tárgyát képezi, amelyek nagy része
a negatív kognitív eltérést és a „jelentéstulajdonítási” stílust tette vizsgálat
tárgyává. Az eredmények bizonyítják az „együttválto- zást”, vagyis azt, hogy a
depressziós állapot sajátos kognitív változással jár, míg a depresszió
megszűnésével nem mutatható ki a depresszióra jellemző sajátságos kognitív
mintázat. Ez ellentmond annak a feltevésnek, hogy a kognitív stílus állandó
lenne. A keresztmetszeti tanulmányok eredményei azt mutatják, hogy a
gyógyult depressziós betegek kognitív mintázata hasonló az egészséges
kontrollsze- mélyekéhez, és különbözik a depressziós betegekétől.
A prospektív (kilátásokat jelző, jövőbe mutató) tanulmányok sem mutattak ki
olyan stabil kognitív mintázatot, amely alapján a depresszió megjelenése előre
bejósolható lenne. A vizsgálatok többsége azt igazolja, hogy nem mutatható ki
markerértékű mintázat a gyógyult betegeknél, illetve a jövő depressziósainál,
kivéve néhány vizsgálatot, ahol enyhe mértékű eltérést sikerült kimutatni
gyógyult depressziós betegeknél is. A későbbiekben a vizsgálatok feltételezték,
hogy a diszfunkcionális kognitív stílus mégis állandó személyiségjellemző, a
kognitív struktúrák elérhetősége azonban feltételhez kötött. Közelebbről arról
van szó, hogy a személy - egy átlagos helyzetben - nem képes feltárni ezeket a
képzeteket, így az elérhetőség feltétele az, hogy a személy megfelelő hangulati
állapotba kerüljön.
Kísérletekkel bizonyították, hogy minél negatívabb hangulati állapotba
kerül valaki, annál nagyobb valószínűséggel jelennek meg a diszfunkcionális
negatív tartalmak. Általában a kognitív teóriák az aktivációt a negatív
életeseményekkel kapcsolják össze, következésképpen ez aktivizáló szerepe
lehet a negatív hangulati állapotnak is. Amit a szerzők újnak vélnek a saját
teóriájukban az az, hogy ezek a diszfunkcionális kognitív mintázatok
általában nincsenek aktivált állapotban, és habár rejtett formában jelen

1
5
vannak a kognitív építményben - mégsem érhetők el. Az elérhetőség feltétele,
hogy a személy negatív hangulati állapotba kerüljön, mert ebben az esetben
aktiválódnak, és játszanak szerepet a diszfunkcionális kogníciók a kognitív
feldolgozásban. Ezt nevezik a hangulatfuggő Állapot hipotézisének.
A kognitív sémák információfeldolgozásában játszott szerepe tehát a
releváns (fontos, lényeges, jelen levő) affektív (érzelmi, indulati) állapot
függvénye. A hangulatfüggő állapot hipotézise érdekes ajánlást fogalmaz
meg a terápia számára is. Elméletük szerint a farmako- terápiás (gyógyszeres)
hatás elsősorban az affektív reakciók intenzitását csökkenti, azaz oldja a
szorongást, a lehangoltságot. Mivel a diszfunkcionális kogníciók aktivitása az
érzelmi-hangulati állapot függvénye, természetes következménye lesz ennek
a folyamatnak, hogy a zavaró kogníciók (tévképzetek) aktivitása is csökken,
azonban a diszfunkcinális kognitív struktúrák továbbra is léteznek, de csak
inaktív állapotban. Ez a viszonylag gyors relapszus (visszaesés) alapja. A
tartós állapotváltozás fenntartása érdekében a kognitív átstrukturálás
lényegében elengedhetetlen, ezért a farmakoterápia mellett a pszichoterápiás
kezelésre is szükség van.
Aaron Beck sémamodelljéhez mutat hasonlóságot a Jeffrey E. Young
sémakoncepciója, amely a maladaptív sémák rendszere. Young és Beck is
tematikus szempontból rendszerezi a kognitív sémákat, a különbség köztük
az, hogy míg Becknél a séma aktiválása eseményhez kötött, addig Youngnál a
fejlődés során kialakult sémákról van szó, amelyek feltétel nélkül szerepet
kapnak az információfeldolgozásában, és ezért lényegesen hatékonyabbak.
Young szerint a korai maladaptív sémák a nem optimális szociális
környezetben alakulnak ki, fennmaradásukat a kiszűrt, megerősítő
tapasztalatok
érvényesítik. A fejlődés korai szakaszában kialakult sémák korábban a
környezet megértésének és kezelésének hatékony eszközei voltak, ezért
rugalmatlanok, ellenállnak a változásnak, a fejlődés későbbi szakaszában
pedig már kevéssé relevánsak a szociális információ feldolgozásában, és
ezért zavarok forrásai lehetnek.
A maladaptív sémák tehát alapvetően megnehezítik a sémával nem
egyező (inkonzisztens) információk feldolgozását, valójában egy szűrő-
funkciót látnak el. Young az ÉNfcjlődésre gyakorolt hatásától függően
sorolja csoportokba ezeket a diszfunkcionális sémákat, amelyek a
következő területeken befolyásolják a pszichikai fejlődést: autonómia,

1
6
kapcsolatrendszer, önértékelés és a szabályozás területén. Az általuk
konstruált séma-kérdőív a következő maladaptív sémákat vizsgálja,
amelyek, mint értelmezési rendszerek befolyásolják az ÉNnck
önmagához és másokhoz való viszonyát. Ezek a magányosság, az
emocionális depriváció (pozitív érzelmek csökkenése), a bizalmatlanság,
a függőség, a pszichés- és szomatikus sérülékenység, az emocionális
involváció (bevonódás), az önértékelési deficit, a szociális kitaszítottság, a
teljesítménydeficit, a kiszolgáltatottság, az emocionális gátlás, az
önalávetettség, a merev standardok, a negatívizmus, a kritikát lan
önérvényesítés és az elégtelen önkontroll.
A sémakoncepcióval kapcsolatban ellenőrző vizsgálatok szükségesek
még ahhoz, hogy bizonyítást nyerjen összefüggése az adaptációs és a
személyiségzavarokkal. Young rendszerében - a fejlődés során - a
környezeti hatásokra létrejött sémák tehát merevek, és nem
alkalmazkodnak a változó feltételekhez. Ezzel a viszonyulási módot,
valamint a személynek önmagáról kialakult képét egyoldalúan
befolyásolva hozzájárulnak a személyiségfejlődési zavarok
kialakulásához. A Young féle sémakoncepció kétségtelen előnye az ÉN és
a környezet viszonykapcsolatát lefedő tematika, amely implikálja az
ÉNnek önmagához és a környezetéhez való viszonyának kognitív
leképeződését és ennek esetleges zavarait.
A sémakoncepció az informatikai modellezés szempontjából

A kutatók egy olyan hipotetikus modellt konstruáltak, amely kiterjed a

totális élményfeldolgozásra - mint az elnevezés is sugallja. Az információ
feldolgozásában feltételezi a kognitív alrendszerek kölcsönös interakcióját
(Interactive Cognitivc Subsystems, ICS). A rendszer működése területspecifikus
alrendszerek kölcsönhatásán alapul. A koncepció szerint az információk
feldolgozásának totális konfigurációját mindig az alrendszerek aktuálisan
létrejövő interaktív kapcsolatai határozzák meg, amelyet az információ-bemenet
szabályoz.
Az információszerveződés legmagasabb szintjén az ingermodalitások (inger
módozatok) specifikus reprezentációi jelennek meg, létrehozva az aktuális,
egyedi és egyszeri éiményminőséget. Ennek a terület- specifikus
információszolgáltatásnak a végső eredménye: az aktuális sémakonfiguráció
létrejötte. Egy adott alrendszer szerepe a sémaképzésben függ a külső
ingerhatástól, az alrendszerek memo-tárainak (emlékeinek) aktivitásától vág} 7

1
7
egy másik alrendszer információszolgáltatásától, valamint természetesen attól a
kölcsönhatástól, amely aktuálisan megvalósul az alrendszerek között. Az
információ feldolgozása - az alrendszerek szintjén - a korábbi tanulási
tapasztalatok programjának megfelelően történik, így az aktivált tudástartalom
hordozza az egyéni tapasztalatok lenyomatait.
Az információk szervezettsége a szemantikai (nyelvi jelentéstan)
alrendszerekben a legmagasabb szintű: az információ már koherens jelentési
hordoz, a személy értelmezi önmagát valamint a körülötte lévő világot; és egy
holisztikus (teljes, „egészleges”) élményt képes átélni. Az
élményszerveződésnek ezen a szintjén a tudás kiterjedt, implikált (magába zár,
magába foglal) tanalommal függ össze, és a tartalom nem fejezhető ki a maga
teljességében csupán mondatokkal. A szerzők hangsúlyozzák, hogy csak az
implikációs szintű szerveződés függ össze az emocionális válaszadással. E^zen
a szinten valóban érzelmi átéléssel cleveníthetők fel az ismeretek, míg ez nem
történik meg alacsonyabb szervezettségi szinten. Például a „hibát követek el”
kifejezés - morfonolexikális szinten (MPL) - lehet egyszerűen a betűk és szavak
kollekciója, ám egy tény ismerete propozicionális (PRÜP) vagy implikációs
szinten (IMPL) egy felkavaró élmény
Az ICS modell szerint tehát a séma az élmények sokrétűségéből leszűrődött
általános tapasztalat és az érzelmi reakciókat is implikáló koherens tudásanyag. A séma
az ICS modell szerint sem változatlan, hanem - normális körülmények között -
állandó sémaképzés és sémamódosulás folyik. Az információ szelekciója már az
alrendszerekben, a korábbi tanulási tapasztalatot sűrítő transzformációs
programok szerint kezdődik el, a sémamódosulás a rendszeren belül, az
információ egymásra vonatkoztatott elemeinek eltéréséből ered. A séma mindig
különbözik a bemenet jellegétől, és a kedvező feltételek mellett megjelenő
sémák különösen szokatlanok és frissek lehetnek.
A rendszer aktuális állapotát az alrendszerek közti, éppen létrejövő
kapcsolatok határozzák meg, amely egy közösség tagjainak egymás
befolyásolására, versengésre, együttműködésre törekvő viszonyulási módjához
hasonlítható, vagyis az aktuálisan kialakuló sémában az interakciók eredménye
jelenik meg. Például depressziós személyeknél a külső stimulusoktól független
„propozicionális-implikációs hurok” kialakulása a felelős. Az ICS modell szerint
tehát a depressziós személyeknél a negatív színezetű gondolatsorok ismételten
visszatérnek, aminek hatására a negatív affektusokat generáló séma
folyamatosan megújul az egymást követő feldolgozási ciklusban.
A külső stimulusoktól független hurok működése tehát egy öngerjesztő

1
8
folyamat eredménye, amelyben a negatív értékítéletek, a negatív
gondolatáramlás mindig hasonló negatív színezetű élményanyagot hoz felszínre
(itt érthető meg, hogy a külső környezeti változások, változtatások miért nem
hozzák létre a depressziós élményt, hiába a gondosan megkonstruált pozitív
elárasztás, a depressziós mindenben a negatívat veszi észre, megterhelve ezzel a
környezetét).
Természetesen a konceptuált modell az öngerjesztő folyamat megszakadását
is képes magyarázni azzal, hogy bizonyos körülmények között az érzelmi
állapottal inkongruens (nem egyező, ellentétes) séma jelenik meg az interaktív
kapcsolatok során. A rendszerszemléletű modell hipotézisei különösen
alkalmasak a sémamódosulást létrehozó terápiás manőverek átvilágítására.
Nagyon sok NLP technika használja tudatosan vagy tapasztalati alapon a
fentieket.
A sémák módosítása a kognitív terápiás folyamaton belül

A kognitív terápia közvetlenül a gondolkodásmód megváltoztatására

irányul, ezáltal átalakul a személy viselkedése és viszonyú lás módja is. A
kognitív terápiákon belül kétféle stratégiát különítünk el a racionális és a
konstruktivista szemlélet alapján, amely végső soron meghatározza a terápiás
stratégiát is. A racionális felfogásmód szerint a külső realitás az egyedül
érvényes és bizonyított, ezért a kliens szubjektiven torzított értelmezéseit
közelíteni kell a közgondolkodásban érvényes racionális magyarázathoz. Az
automatikusan felmerülő értékelő-minősítő reakciók jelzik a téves feldolgozást,
és diszfunkcio- nális kognitív struktúrára utalnak. A tradicionális kognitív
terápia ezeket az automatikusan megjelenő gondolatáramlás átalakítására
használja, vagy pedig annak megszüntetésére törekszik. A terápia a reális
értékelő-minősítő kategóriákat keresi a tapasztalatok tükrében anélkül, hogy az
élményanyag mélyebb gyökereit feltárná.
A konstruktivista felfogás szerint a realitás teljes mértékben szubjektív és
idioszinkretikus (veleszületetten vagy egyénileg meghatározott). A kognitív
struktúrák kialakulása a személy aktivitást feltételező megismerési és tanulási
folyamatának terméke, amelynek során a kognitív szerveződésben
önorganizációs (önszervező) folyamatok zajlanak le. A kogníciók és emóciók
(érzések) relációjában is eltérő a két irányzat álláspontja. Míg a racionális
felfogás a kogníciók elsődlegességét hirdeti az emóciókkal szemben, addig a
konstruktivista álláspont szerint a tudás a kognitív-affektív (értelmi-érzelmi)
magatartási tapasztalatok integrációja.
A két felfogás a humán változás körülményeiben és feltételrendszerében is

1
9
különbséget tesz. A racionalisták szerint a változás logikai, ok-okozati alapon
jön létre, és ezt követik az affektív reakciók. A terápiás intervenció a
realitástesztelésen alapul, a kliens a terapeuta segítségével szembesül a
tapasztalataival, és ennek ismeretében korrigálja a környezetével és önmagával
kapcsolatos értékelő-minősítő automatikus gondolatait.
A konstruktivista szemlélet szerint a fejlődéssel összhangban alakulnak ki és
változnak a kognitív struktúrák. A kognitív szerveződés saját dinamikája
határozza meg a változások tendenciáját.
A terápiás stratégia támadáspontja a fejlődés során létrejött mély- struktúrák
módosítása, vagy új alapsémák generálása. A konstruktivista szemlélet
feltételezi a terápiás stratégia támadáspontjának kiszélesítését, a
személyiségfejlődés során kifejlődött kognitív struktúrák átalakítását célozza
meg, és ezzel kiszélesíti a terápiás módszerek alkalmazhatóságának körét is.
J. E. Young modelljében és terápiás rendszerében a terápiás hatás a fejlődési
sémák átalakításán keresztül érvényesül. A terápiás intervenció a séma
kognitív-affektív komponensét éppúgy figyelembe veszi, mint a viselkedéses
szintet (Changc History, Reinprinting, Identity Process, New Behavior
Generátor, Veszteségéimény feldolgozás, Kötelékfeloldás, Reframing és így
tovább - ezek NLP technikák). A koncepció nem tekinti másodlagosnak az
affektív reakciókat, hanem az élmény integráns részének. A maladaptív kognitív
struktúra beazonosítása során fontos lépés - a terápiás folyamatban - a kritikus
érzelmi-affektív állapot indukálása, ugyanis ezáltal lehet elérhetővé tenni az
átalakítani kívánt kognitív struktúrákat. Lényeges különbség a hagyományos
kognitív terápiás szemponthoz viszonyítva, hogy az emocionális reakció fontos
jelzése a maladaptív sémák elérhetőségének. Ezért a felkavaró élmények, az
álmok, az imaginatív tartalmak megbeszélése a terápiás intervenció részét
képezik. Minél intenzívebb az emocionális (érzelmi) reakció, annál valószínűbb,
hogy az adott kognitív séma fontos szerepet kap az információfeldolgozásában.
Vannak azonban másodlagos sémák is, amelyek emocionálisan kevésbé
terheltek.
Young sémamodellje szerint a maladaptív, rögzült sémák a kognitív
transzformációs folyamatok középpontjába kerülhetnek olyan módon, hogy a
személy vagy azonosul velük vagy elhárítja azokat. Ezen a ponton közelít a
koncepció a mélylélektani jelenségvilághoz, ugyanis feltételezi a tudattalan
elhárító magatartást a kognitív sémákhoz való viszonyban. így megkülönbözteti
a sémát fenntartó, elkerülő és kompenzáló viselkedést. Az önsorsrontó
magatartásban például a séma mindenáron való fenntartása és megerősítése a

2
0
cél. A sémakerülő magatartás felismerhető a sémával kapcsolatos intenzív
érzelmi állapotok elkerüléséből, vagy pedig a tünetképződés hátterében.
A fejlődési kognitív struktúrák vizsgálata során nem kerülhető el a Selfre
vonatkozó, valamint a környezethez való viszonyt reprezentáló kognitív
mintázatok módosítása, ezért a kliens cs terapeuta közötti kapcsolat a terápiás
munka része. A terapeuta egy olyan modell, amely a maladaptív kapcsolati
mintát kedvező irányban befolyásolja. A terápia lényege azonban a kognitív
sémák átstrukturálása, amely azt jelenti, hogy a tapasztalatok tükrében
vizsgálják át a sémák érvényességét. A terápiás intervenció konfrontatív
(szembesítő) és edukatív (tanító) jellegű. A terápia épít a kliens racionális, ok-
okozati kapcsolatokat figyelembe vevő belátására - a .sémaműködés kedvező
irányú befolyásolása során. Ez a kollaboratív empirizmus (együttműködés-
történeti) voltaképpen hasonló módon juttatja a beteget racionális
felismeréshez, mint a hagyományos kognitív terápia.
Az ICS informatikai modell alapján a terápiás hatás az aktuálisan működő
séma-konfiguráció működésének a befolyásolása. A teória szerint minden
olyan terápiás lépés eredményes, amely szélesebb szemantikai (nyelvi
jelentésű) kontextust vesz figyelembe, és ezen belül speciális viszonylatokat
vagy elemeket változtat meg úgy, hogy általa a rendszer működését
módosítja. Az ICS modell szerint egy új koherens szemantikus csomagot kell
létrehozni a maladaptív (patológiás, rosszul működő, eredménytelen)
gondolatok kioltása helyett. A terápia során a séma kognitív, affektív és
viselkedéses elemeket sűrítő prototípusos jelentésszintjét kell megváltoztatni
(NLP, Eriksoni pszichoterápia). Ennek érdekében a terápiás intervenció
specifikus területeket céloz meg, és ezen keresztül generálja a változást a
sémán belül. Az ICS modell szerint tehát, az általános jelentéskomplexumot
képviselő kognitív sémák átalakítása a terápiás hatás alapját képezik.
Tulajdonképpen minden terápiás beavatkozás ezt a célt szolgálja.
A kognitív terápia egyes lépései is ennek az elképzelésnek az alapján
magyarázhatók. A Reframing technika például a séma szemantikus
kontextusát alakítja át a tartalmi átkeretezés vagy a kontextuális (körülményi,
környezeti) hatás megváltoztatása formájában. A kognitív terápia
„viselkedéses” elemei, az úgynevezett próbacselekvések - a koncepció szerint
- nem azért fontosak, mert evidenciaként szolgálnak a specifikus
előfeltevések kipróbálása során, hanem azért, mert a maladaptív kognitív
sémával inkompatibilis (összeegyeztethetetlen) jelentéstartományt aktiválnak.
Például, ha valaki a gátlásait leküzdve lép bele egy frusztrációi helyzetbe, új

2
1
tapasztalatokat gyűjt, akkor a helyzetről való gondolkodásmódja alakul át. De
az irányított imagi- náció hatékony lehet a sémakonfiguráció megváltoztatására.
Itt nem maga az imagináció az, ami hatékony, hanem ez a fellazult érzelmi
állapot az, ami különösen alkalmas arra, hogy a kognitív mintázatba új elemeket
lehessen belevinni.
A traumatikus élmény imaginációja során jelentkező érzelmi reakció jelzés
arra, hogy magasan szervezett jelentéskomplexumok váltak elérhetőekké, és
készen állnak a változásra, léhát a terápiás hatékonyság nem a katarzissal
(ahogy a feltáró terápiák gondolják), hanem a kognitív átstrukturálással függ
össze. Például, ha csak vizuális reprezentációk aktiválódnak - az értelmi
reakciókat is kiváltó impli- kációs szint elérése nélkül -, akkor nincs terápiás
hatás sem. Ugyanez vonatkozik a próbacselckvésck szintjére is, ahol az új
kontingenciák- kal (szoros együttműködés) való szembesülés intenzív érzelmi
megterheléssel párosul.
A depresszió a depressziót létrehozó sémák folyamatos regenerációjával
kapcsolatos. Az ICS modell logikája szerint tehát a depresszió
pszichoterápiájának két támadáspontja lehet: vagy a folyamatos szintézist kell
megakadályozni, vagy egy alternatív sémamodell szintézisét kell előmozdítani.
Példa az első esetre, amikor kedvezőtlen külső eseményekre a személy
depresszióval reagál. A kedveződen külső körülmény három attribútumát
szokták a depresszió kiváltó okaként felhozni: az esemény averzív (elkerülő)
jellege, perzisztenciá- ja (áthatoló képesség, áthatoló hatás) és
kontrollálhatatlansága. Ezek együttes hatása felelős a tehetetlenségi reakció és a
reménytelenség kialakulásáért.
A pszichoterápiás beavatkozásnak a személy problémamegoldó stratégiáit
kell erősíteni, amely az esemény pemsztenciáját (áthatolóképességét) és
averzívitását (elkerülő) enyhíti, egyidejűleg pedig erősíti a kontrollálható
folyamatokat. Például, ha a depresszió hátterében krónikus házastársi
kapcsolatzavar áll, akkor úgy lehet befolyásolni a problémamegoldó
készségeket, hogy hatékonyabban fejeződjenek ki a pozitív visszajelzések,
csökkenjenek a konfliktusok, és fokozódjon az események bejósolhatósága. A
körülmények befolyásolásának készségszintű módosítása visszahat a kognitív
sémák szintézisére, és megakadályozza a depressziogén sémák kialakulását. De
nem minden esetben érvényesül a külső körülmények hatása. Ha a
depressziogén sémamodell folyamatos szintézise következtében kialakul a már
említett működési hurok, akkor az intervenciónak arra kell irányulnia, hogy
feltárja a depresszív konfigurációt fenntartó forrásokat, és alternatív

2
2
feldolgozási módokat dolgozzon ki. Például a fizikai testedzés a szenzoros
alrendszerek, a kognitív terápia a jelentés oldaláról oldja fel a hurkot. Az
alternatív sémamodell kidolgozása képezi a terápia lényegét.
A szerzők három kognitív technikát sorolnak ide. Az első eset a maladaptív
kognitív mintázat kritikus elemeinek megváltoztatására vonatkozik. Például, ha
a tanuló szembesül eredménytelenségével, akkor a „buta és értéktelen vagyok”
sémamodell aktiválódik, de ha megtudja, hogy majdnem mindenki megbukott a
vizsgán, akkor önmagát is sokkal pozitívabban fogja értékelni. A második
esetben a sémamodell koherens szubmintázatainak a megváltoztatásával más
keretbe helyezik át a maladaptív minta fészkét. Például a házassági probléma
esetén átkeretezik a személy hiedelmét, amely úgy módosul, hogy a személyes
boldogság inkább függ a házastárs komplementer (kiegészítő), mint a hasonló
tulajdonságától. A harmadik technika az 1CS modell kognitív felépítményének
ahhoz az alapjellegzetességéhez kapcsolódik, hogy minden alrendszer képes az
információ tárolására. Ezek a különböző modalitásokat hordozó memo-tárak
(emlékek) korlátlan lehetőséget kínálnak a séma átalakítására (NLP technika).
Például, ha valaki szorong egy nehéz feladat előtt, akkor felidézhet vagy
imaginálhat egy korábbi helyzetet, amikor szabályozni tudta feszültségeit, és
megoldotta a nehéz, először megoldhatatlannak látszó feladatot, és ezzel a
készség mintázata beépülhet az aktuálisan szintetizálódó sémába (Resource
keresés).
Az ICS modell alapján tehát az alapvető viselkedésváltozást megelőzi a
kognitív átstrukturálás, ez pedig a magasan szervezett affektus- függő
sémamodellek módosulását jelenti. Ellentmondásnak tűnik, hogy a terápiás
beavatkozás a reprezentáció egy jellegzetes minta- példányát, specifikus
részleteket céloz meg annak érdekében, hogy a sémamodell alapjelentésén
változtasson. A legtöbb terápiás beavatkozás fókusza azonban szűkebb, mint a
terápia hatósugara, amiből az következik, hogy a terápia által közvetlenül nem
érintett területek is ki vannak téve a változásnak. A maladaptív (nem
egészséges, hibás, rosszul működő) gondolatok, képzetek csak „markerek”,
amelyek jelzik a sémamodellt, mert abból származnak, tehát a maladaptív
gondolatoknak a megváltoztatása magában a sémában is változást hoz létre.
Az ICS modell fogalmi keretén belül tehát a diszfunkcionális sémák átépítése,
valamint új sémák kialakítása érhető el változatos terápiás módszerrel: Az ICS
modell sémakoncepciója feltételezi, hogy a relációkat is megjelenítő
narratívumokban (elbeszélésben, szavakban megfogalmazható módon)

2
3
mutatkozhat meg az élményanyag komplexitása és a séma ismétlődő, jellegzetes
rajzolata, amely mentén az információk feldolgozása folyik. A modell szinte
minden terápiás stratégia hatásmechanizmusát értelmezni tudja - azon a
komplex rendszeren belül, amely végső soron a magasan szervezett kognitív
mintázatok átalakítását tekinti a terápiás változás fókuszának.
A pszichopatológiai modellekkel kapcsolatban soha nem az a kérdés, hogy
mennyire igazak, hanem az, hogy milyen mértékben használhatók a struktúra
ás a működés szemléltetésére. Az ismertetett kognitív sémamodellek magasan
szervezett reprezentációt jelentenek a kognitív építményben, amelyek az
információ szelektálásában és feldolgozásában játszanak szerepet. A kognitív
séma a pszichopatológiában holisztikus (teljes) élményt lefedő, absztrahált
tudásanyag, amely az élmény komplex modalitásait (összetevőit) képes
megjeleníteni
Az érzelmi zavarokkal kapcsolatban azonban jogosan merül fel a kérdés,
hogy az organizmus adaptív alkalmazkodását segítő kognitív működésnek van-
e szerepe a hibás működési stratégiák kialakulásában. Hogyan függ össze a
sajátos kognitív mintázat a diszfunkcionális érzelmi állapottal, és ennek milyen
terápiás konzekvenciája van? A kognitív sémaműködésben legalább két ponton
feltételezhető az információ feldolgozását befolyásoló zavar. Egyrészt az
empirikus (tapasztalati) valamint az experimentális (kísérleti) eredmények
szerinti pszichopatológiai állapotokban az információ feldolgozásának módja
megváltozik, jellegzetes kognitív séma dominanciája figyelhető meg olyan
eseményekkel kapcsolatban is, ahol ez nem releváns (helytálló).
A pszichopatológiai állapotra jellemző kognitív mintázatnak és az információ
feldolgozásának következményeként jelennek meg a nem kívánt affektív
(érzelmi: például szorongás, depreaszió, düh és a többi) reakciók, és ez a két
folyamat felerősíti egy mást.
A fejlődési szemlélet képviselői ezzel szemben azt hangsúlyozzák, hogy a
fejlődés korai szakaszában kialakult és rögzült kognitív sémák nem
változnak, ezért az információ feldolgozásában játszott szerepük problémát
jelent a fejlődés későbbi szakaszában. A teljes kognitív működést
megjelenítő, átfogó informatikai modellek képesek elénk tárni a
sémagenerálás működési hibaforrásait is. Ebben az esetben a kognitív
feldolgozó rendszer rugalmassága korlátozódik, és nem biztosított a sokrétű
feldolgozás.
A kognitív sémák komplex jellegével fiigg össze, hogy a terápiás
beavatkozást a nem kívánt gondolati automatizmusok kiiktatása helyett

2
4
inkább a kognitív sémák átépítését jelenti, átdolgozva a mélyebb, az ÉN
fejlődéssel kapcsolatos kogníciókat is. A fejlődési struktúrák vizsgálata során
a kogníciók és az emocionális állapot egymást befolyásoló szerepe is fontos
részévé válik a terápiának.
Az elmélet után következzen a gyakorlat, Dr. Perez*l Forintos Dóra egyetemi
docens, tanszékvezető egyetemi tanár engedélyével. Az alábbiak az Integrativ
Hírmondókban megjelent tanulmányaira alapozódnak.

2
5
INTEGRATÍV LEHETŐSÉGEK A KOGNITÍV TERÁPIÁBAN

Mottó: „Nem az események zavarják az embereket, hanem az eseményekről alkotott

vélemények." (Epiktétosz)

A kognitív viselkedésterápia - vagy röviden kognitív terápia - nem túl

hosszú múltja ellenére rendkívül elterjedt külföldön, és eleget tesz
azoknak a követelményeknek, amelyek a pszichoterápia sokszínű
palettáján csak kevés módszerről mondhatók el: tudományos
vizsgálatokkal ellenőrzőn munkahipotézisek képezik az alapját mind az
elméletnek, mind pedig a terápiás metodikának; hatékonyságát ran-
domizált, kontrollált vizsgálatok igazolják. Leggyakrabban kognitív
visclkedésrerápiaként említik, de vannak, akik a rövidség kedvéért
kognitív terápiáról beszélnek - ám a kognitív viselkedésterápiás
megközelítést értik alatta.
Intcgratívnak tekinthető terápiás irányzatról van szó, amely
alapvetőnek tartja az élmény- és információfeldolgozásban a kogníciók és
a jelentés szerepét, szemben a belső determinizmussal (pszichoanalízis) és
a környezeti meghatározottsággal (radikális behaviorizmus). A huszadik
század második felében szükségessé vált a pszichológiai gondolkodásban
és a pszichoterápiában a paradigmaváltás, mert a meglévő legfontosabb
irányzatok megválaszolatlan kérdésekkel találták magukat szemben. A
tanuláselmélet kérdése így hangzott: van-e valami a „fekete dobozban ?
Vannak-e közvetítő változók, és ha igen, melyek azok, s hogyan
tanulmányozhatók? Noha Edward C. Tolman feltételezte valamely közvetítő
változók jelenlétét, a személyiség működésének és a bonyolult
pszichológiai folyamatoknak behaviorista szemlélete túlságosan
leegyszerűsítőnek tűnt a tudományos pszichológia számára.
A következő kérdés irányult a pszichoanalízis felé: hogyan történhet
meg, hogy a tünetek sok esetben perzisztálnak a tudattalan késztetések
tudatosítása vagy a lelki élet dinamikájának megértése és értelmezése
után? Freud és a dinamikus iskolák alapvető hatása vitathatatlan az
emberi személyiség és a pszichés problémák megértésével kapcsolatban,
azonban az elmélet érvényességét és a terápiás módszer hatékonyságát
nem támasztják alá szisztematikusan ellenőrzött tudományos vizsgálatok.
Ahogy a neve is utal rá, a kognitív viselkedésterápia egyik gyökere maga a
viselkedésterápia. Tanuláselméleti alapját az képezi, hogy az emocionális
reakciók, a gondolkodási stílus, a normális és a kóros viselkedés egyaránt
tanulás eredménye; a terápia során új tanulás jöhet létre, s korrigálhatok a
patológiás megnyilvánulások. A viselkedéstan teoretikusai ugyanakkor
hangsúlyozni kezdték az információfeldolgozási folyamatok szerepét a
viselkedés vezérlésében és változtatásában. Albert Bandura azonosította a
figyelem és a késleltetés - mint kognitív folyamatok - jelentőségét a
szociális tanulásban , Donald Meichenbaurn kidolgozta öninstrukciós
tréningjét. Albert Bilis racionális-emocionális terápiájával döntő hatást
gyakorolt a kognitív módszerek fejlődésére, amikor leírta, hogy egy
esemény és az arra adott emocionális válasz közötti kapcsolatot az
befolyásolja, hogy a személy miként értelmezi az adott helyzetet.
Ugyanakkor hatással volt a kognitív szemlélet fejlődésére a dinamikus
lélektan is, hiszen első képviselői, Albert Ellis és Aaron Beck pszichoanali
ti húsként kezdték pályafutásukat. A kognitív pszichoterápiás szemlélet és
az ezzel kapcsolatos kutatások terjedése egyre inkább felhívta a figyelmet
a korai, illetve korábbi élmények jelentőségére - az alapsémák és a
diszfunkcionális attitűdök formálódásában (gondoljunk például a
személyiségzavarokra vagy a poszt-traumás stressz betegségre).
A pszichopatológia területén több kognitív modell létezik, amelyeknek
mindegyike hozzájárult ahhoz az irányzathoz, melyet kognitív terápiának,
illetve kognitív viselkedésterápiának nevezünk. Ezek közül kimagaslik
Aaron Beck koncepciója.
IRRACIONÁLIS VAGY NEGATÍV GONDOLATOK

Kognitív szintek

A környezeteve! folytatott interakció során a személy tapasztalatokra

tesz szert önmagával, a másokkal és a külvilággal kapcsolatban s ezek
alapján tanul meg tájékozódni a világban. A tanulási, élményszerzési
folyamat során rendszerezi ezeket az élményeket, és különböző
sémákat, jelentéseket alakít ki. Ugyanazon eseménynek különböző
jelentése lehet az egyes személyek számára, s ez a jelentés az, ami az
emocionális reakció jellegét befolyásolja. A kognitív pszichológia
állítása szerint emocionális megbetegedés akkor alakul ki, amikor az
egyén számára problematikussá válik a realitás interpretálása, és
félreértelmezi a valóság ingereit - gyakran előzetesen kialakított attitűdök,
feltételezések következtében (melyek egykor esetleg az alkalmazkodást
szolgálták).
Aaron Beck kognitív elmélete tehát a szorongásos megbetegedésekről
azt állítja, hogy ezek lényegében „gondolkozás! zavarok”, amelyekben a
szorongást és a depressziót gondolkodásbeli torzítások kísérik. Ezek a
felszínen negatív automatikus gondolatok - NAG - formájában jelennek meg a
személy tudatában, melyekre jellemző, hogy önkéntelenül futnak át a
fejünkön, sokszor torzítottak, szubjektivek. Tartalmukban egyéniek,
közvetlenül kapcsolódnak az adott emocionális válaszhoz, de hamar
tovatűnnek. Például egy társasági összejövetelen egy fontos vendég
korán el meg)'. A házigazda ezt úgy értelmezi, hogy az illető unatkozott,
s arra gondolván, hogy „még egy bulit sem tudok jcSl megszervezni”,
természetes módon elszomorodott. Látható, hogy a negatív gondolat
negatív emocionális állapotot idézett elő - összhangban John Teasdule
hangulat-kogníció kongruencia elvével. Teasdale kísérleti adatokkal
igazolta azt a hipotézist és klinikai megfigyelést, hogy különböző
hangulati állapotokban az adott affektusnak megfelelő gondolatok
sokkal könnyebben hozzáférhetők, mint az azzal ellentétesek, és tovább
stabilizálják az eredeti érzelmi állapotot (tehát arculus vitiosus alakul ki).
Depressziós, rossz kedélyállapotú betegeknél a negatív kogníciók
(„fölösleges vagyok”) tovább mélyítik a nyomott hangulatot.
Az információfeldolgozás /avarai (például: túláltalánosftás, negatív
szűrés, a pozitívumok ignorálása) és a negatív gondolatok tükrözik a
 memóriában tárolt mögöttes hiedelmeket és feltételezéseket. A
hiedelmek és feltételezések relatíve stabil reprezentációi a memóriában
tárolt tudásnak, amit a kognitív pszichológus h'redtric C. Hartlett már 1932-
ben témáknak nevezett. Tehát a sémák lényegében kognitív struktúrák.
Amint a sémák aktiválódnak, befolyásolják az
információfeldolgozást, az élményfeldolgozás módját és jellegét
valamint hatással vannak a viselkedésre. Noha a szorongó egyén
viselkedése vagy gondolkodása első látásra érthetetlennek tűnik,
tulajdonképpen logikusan következik hiedelmeiből és
feltételezéseiből. Az összefüggéseket vázlatosan az alábbi ábra mutatja:

/. tikra. A kognitív struktúra himtn’htkus tzervnotUtr

IRRACIONÁLIS, NEGATÍV GONDOLATOK

„Sosem értenek velem egyet az emberek.”

„Soha nincs igazam.”

DISZFÜNKCIONÁL1S ATTITŰDÖK

„Ha valaki nem ért velem egyet, nem szeret."

A

MALADAPTÍV SÉMÁK

„Senki sem szeret.”

„Értéktelen vagyok.”
A sémák Beck $7.erint két csoportra oszthatók: úgynevezett
feltételezésekre (assumptions), amelyek tulajdonképpen attitűdök és szabályok,
valamint alapsémákra. Egy adott helyzetben a szentély mögöttes, rejtett
feltételezései befolyásolják a helyzet percepcióját (érzékelését, tudatosítását).
Az előző példa - „még egy bulit sem tudok jól megszervezni” -
automatikus gondolata mögött az alábbi feltételezés (diszfunkcionális
attitűd) húzódhat meg: „ha valamit nem csinálok meg tökéletesen, akkor
az emberek nem fogadnak el”. A feltételezések sokszor támpontul
szolgálnak a megfelelő viselkedés kialakításához („mindent tökéletesen
kell megoldanom ahhoz, hogy az emberek elfogadjanak”).
A sémák megfogalmazott vág)' megfogalmazatlan merev,
túláltalánosított formájú negatív vagy pozitív tartalmú állítások
(hiedelmek) illetve alapkonstrukciók, melyeket a személy abszolút
igazságként kezel. Például: „jó vagyok”, „sikeres vagyok”, „sikertelen
vagyok”, „senki sem szeret engem”, „értéktelen vagyok”, „ostoba
vagyok”. Beck szerint a negatív vagy maladaptív alapsémák rigidebb
(rideg, merev), rugalmatlanabb és konkrétabb képződmények, mint az
adaptívak. A kognitív pszichológiai kutatások során elkülönítették és
leírták az egyes betegségekre jellemző sémák tartalmát. Így például a
„generalizált szorongás szindróma” krónikus idegeskedéssel jár, a
személy nehézségekkel való megbirkózási képességének lebecsüléséről,
valamint az idegeskedés hasznosságáról szóló pozitív hiedelmekkel irható
le.
Noha az attitűdök, alapsémák korai élmények nyomán szerveződnek, és
tartalmuk sok esetben latens (lappangó) marad, amíg valamilyen jelentős
életesemény nem aktiválja őket, ez nem mindig van így. Például
pánikbetegség esetében a diszfunkcionális feltételezések sokszor csak az
első pánikrohamot követően alakulnak ki aszerint, hogy mi történt. I la a
pánikroham nyomán a személy nem kap egyértelmű információt az
egészségi állapotáról, bizonytalan marad, és nagy valószínűséggel
kialakulnak a diszfunkcionális attitűdök. Hipochondriasis esetében az
egészség fontosságával kapcsolatos pozitív attitűdök már gyerekkorban
kialakulhatnak, melyeket későbbi negatív események (például egy
személy betegsége) aktiválhatnak. Szociális fóbiánál is gyakori, hogy
problémamentes gyermekkor után a személy egyszer nem tud megfelelni
a társas
elvárásoknak, és ez indítja el a negatív feltételezéseket; például „ha
elpirulok, nyilvánvaló lesz a zavarom, a gyengeségem”. Más esetekben
viszont a társas Selfről kialakított negatív hiedelmek már korai
életszakaszban megjelennek, és félénkséghez, gátlásossághoz vezetnek.
A SZORONGÁSOS MEGBETEGEDÉSEK KOGNITÍV
PSZICHOLÓGIAI SZEMLÉLETE

Emocionális zavaroknál úgy tekinthető a szorongással kapcsolatos

sérülékenység valamint a szorongás fennmaradásának hátterében az
információfeldolgozás zavara, mint valami „fixáció”, azaz egyfajta állandó
foglalkozás a veszéllyel (veszélyeztetettséggel és a veszéllyel való
megküzdés képességének szisztematikus alulbecsülésével). Ez jelzi a
veszéllyel kapcsolatos mögöttes sémák aktiválódását. Beck szerint a
szorongásos megbetegedésekben a betegség központja - mint már
említettük - tehát „nem az affektív rendszer, hanem a kognitív
sémarendszer, mely folyamatosan veszélyesnek láttatja a valóságot, az
érintett személyt pedig sebezhetőnek, sérülékenynek.”
A veszély témája a szorongásos állapotban nyilvánvaló (például
halálfélelem pánikbetegségben, súlyos betegségtől való felelem hipo-
chondriasisban vagy megszégyenülés szociális fóbiában), evidens a
szorongásos sémák tartalmában (hiedelmek, feltételezések: például „a
legkisebb testi rendellenesség is halálos betegség jele lehet”, „sohasem
szabad hibáznom”) és a negatív automatikus gondolatok tartalmában
(például „mindenki utál engem”). A veszéllyel kapcsolatos tartalmak
dominanciája a szorongó betegek tudatosságának áramában ellentétben áll
a depressziós betegek jól ismert veszteséggel, ön-leértékeléssel kapcsolatos
negatív automatikus gondolatainak tartalmával - ez mutatja, hogy a
szorongás és a depresszió a gondolattartalmak alapján,
megkülönböztethető egymástól.
Amint a veszélycrtékelések, minősítések aktiválódnak, számos „ördögi
kör” járul hozzá a szorongás fenntartásához. Eszerint például a
pánikbetegségben szenvedő személyek azért élnek át ismételten súlyos
pánik - azaz szorongásos - rohamokat, mert folyamatosan negatívan
értelmezik félre testérzéseiket, vagyis az autonóm stresszreakció enyhe
jelzéseit (palpitáció vagy szívdobogásérzés, melegség, remegcs), illetve a
testi működés normális változásaiból adódó eltéréseket (ilyen például
gyengeség) azonnal bekövetkező katasztrófa (például szívinfarktus)
előjelének tekintik. Ez érthető módon szorongást kelt bennük, amelyet a
testérzesek felerősödése
miatt még nagyobb valószínűséggel interpretálnak (értelmeznek) úgy>
mint azonnal bekövetkező veszély előjelét (lásd 2. ábra). így bezárul az
ördögi kör, amely extrém erős szorongásos reakció megjelenéséhez
vezethet. Ugyanakkor a személyek általában megpróbálják elkerülni a
veszélyt (elkerülő viselkedés), vagy csökkenteni (biztonságkereső
viselkedések), s paradox módon ezek is felerősítik a tüneteket, valamint
megakadályozzák azt, hogy a személy felismerje helyzetértelmezésének
téves, katasztrofális voltát, más szóval a hiedelem diszkvalifikálását
(kirekesztését).
2. ábra: A pánikbetegség kognitív modellje (Clark, 1986, 1997)

KÜLSŐ vagy BELSŐ KIVÁLTÓ INGER

t
NEGATÍV MINŐSÍTÉS
▼
KOGNITÍV TÉNYEZŐK: FÉLREÉRTELMEZÉSEK

(veszélyészlelés) „Infarktusom lesz."

„Rögtön meghalok'

Testi reakciók:
palpitáció
reszketés
légszomj, gyengeség

elkerülés

3
3
 A kognitív terápia célja ilyenkor az, hogy ráébressze az illető személyt a
helyzetértelmezésének negatív jellegére, és a szituáció részletes elemzése,
illetve viselkedési kísérletek révén új, megnyugtatóbb jelentés kialakítására.

A sémaelmélettől a betegség-specifikus modellekig

A sémaelmélet általános elméleti keretet ad a szorongás fenntartásában

szerepet játszó kognitív viselkedési tényezők megértéséhez. Ugyanakkor a
szemlélet fejlődésével, valamint a hatékonyabb terápiás beavatkozások
érdekében leírták az egyes zavarok kialakulásában és fenntartásában
résztvevő speciális tényezőket az alábbi megbetegedések esetében:
depresszió, pánik zavar, hipochondriasis, szociális fóbia, kényszerbetegség,
generalizált szorongás szindróma, az addikció (függőség: például alkohol,
gyógyszer, játék, dohányzás és így tovább) és a személyiségzavarok. A
legújabb kutatások a poszt-traumás stressz betegség és a pszichotikus
élmények (téves eszmék, hallucinációk) kognitív pszichológiai elemzésére
és pszichoterápiás intervenciós lehetőségeire irányulnak. A modellek célja
az, hogy értelmezési kere- ret adjanak az egyéni probléma jobb
megértéséhez, a beavatkozások (terápiás intervenciók) jellegének
pontosításához, valamint ellenőrizhető hipotézisek kidolgozásához. Még
azon megbetegedések esetében is nagyon hasznos ez, ahol nem áll még
rendelkezésre speciális modell, mert minden esetben az általános elmélet
használható.
A SZOCIÁLIS FÓBIA KOGNITÍV MODELLJE - AZ EZT
ALÁTÁMASZTÓ BIZONYÍTÉKOK

Az 1966 óta szociális fóbiának nevezett tünetegyüttes régóta ismert, mint

„félénkség”, „gátlásosság”, „társas szorongás” vagy „lámpaláz”. A
legújabb diagnosztikai rendszer, a DSM-IV. a következőképpen definiálja a
szociális fóbiát:
A. ) Észrevehető és tartós félelem egy vagy több olyan szociális vagy
előadói teljesítményt igénylő helyzettől, amelyben a személy idegen
emberek vagy mások lehetséges figyelmének van kitéve. Félelem
attól, hogy ilyen helyzetben a viselkedése (vagy a szorongás látható
jegyei) miatt zavarba jöhet, esetleg megalázó helyzetbe kerülhet.
B. ) Az ilyen helyzetbe kerülés majdnem minden esetben azonnali
szorongásos választ provokál az adott helyzethez kötött (vág)'
azáltal előkészített) pánikroham formájában.
C. ) A személy felismeri, hogy félelme túlzott vagy ésszerűtlen.
D. ) A személy ezeket a helyzeteket elkerüli, vagy intenzív szoron
gással, esetleg szenvedéssel viseli el.
A pszichiátriai megbetegedések harminc százaléka szociális szorongás
és szociális fóbia, tehát szinte általános zavarnak tekinthető jelenségről van
szó. Ezt mutatja az is, hogy szövődményei között hatvan százalékos a
depresszió, negyvenhat százalékos a pánikbetegség, tíz-harminc százalékos
a drogfüggőség, nyolc-ötvenhat százalék az alkoholizmus előfordulási
aránya. Az evési zavarokkal kapcsolatban is nagy az átfedés, hiszen a zavar
középpontjában ott is az önértékelési és önelfogadási probléma áll, de
statisztikai adat erre vonatkozólag még nem áll rendelkezésre.
A szociális fóbiánál lényegében arról van szó, hogy a személy erős
vágyat érez arra, hogy kedvező benyomást gyakoroljon másokra, és ezt
jellegzetes bizonytalanság kíséri arra vonatkozóan, hogy erre nem képes.
Előzetes élményeik és/vagy veleszületett viselkedési diszpozíciók nyomán
a szociális fóbiás betegek feltételezik, hogy társas helyzetben veszélybe
kerülnek, mert elfogadhatatlanul viselkednek - teljesítményük,
megjelenésük, magatartásuk miatt -, és ennek szörnyű következményei
(kirekesztés, elutasítás) lesznek rájuk nézve. Ez extrém mértékű szorongást
indukál, és több bűvös kör aktiválódik, fenntartva a szociális szorongás
folyamatát: egyrészt a szomatikus (például elpirulás) és viselkedéses
(elpirulás rejtegetése) válaszok további veszély és szorongás forrásaivá
válnak. Másrészt a szomatikus (testi: elpirulás, izzadás) reakciókra való
figyelés szociálisan negatív módon történő értékelése (például az elpirulás,
mint a gyengeség jele) megzavarja a társas folyamat megfelelő
kiértékelését. Harmadrészt az ideges, szorongó egyének kevésbé
barátságosak, nem eléggé empátiásak a szociális partnerrel, ami hasonló
reagálást vált ki másokból, s ez a megerősítő hatással van a félelmekre.
 3. ábra: A szociális fóbia kognitív modellje (Clark - Wells, 1995)

Biztonsági viselkedések Szomatikus és kognitív

tünetek

3
7
Végül némelyik jellegzetes, szociális szorongást tükröző viselkedési jegy
félelmet kelt, mint például a gyors beszéd, mely hiperventilláció- hoz,
szívritmus növekedéshez vagy akár szédüléshez vezethet. A társas
szorongást közvetlenül kiváltó és fenntartó tényezők közötti
összefüggéseket szemlélteti a szociális fóbia kognitív modellje (lásd 3. ábra).

Kísérleti vizsgálatok

1. Az elmélet szerint a szociális fóbiás személyek azért mutatnak extrém

szorongásos reakciókat, mert — az egyébként átlagos (normál) -
társas helyzetben aktiválódó diszfunkcionális feltevések, attitűdök
hatására félreértelmezik, negatívan értékelik a szituáció jelentését.
Ennek megfelelően az ilyen egyének a társas helyzetet veszélyesnek,
önmagukat, pedig védtelennek látják. Kérdőíves vizsgálatok során
sikerült azonosítani a speciálisan erre a betegségre jellemző
kogníciókat. Eszerint a félreértelmezések - egyrészt - a személyre
vonatkozó extrém magas elvárásokat fogalmaznak meg, ilyen
például: „mindig érdekesnek, vonzónak kell lennem”, vagy „nem
szabad hibáznom”. Másrészt önmagukra vonatkozó tévhiedelmeket
és szabályokat, mint például: „ha az emberek igazin ismernének, nem
állnának szóba velem”, vagy „nem ajánlatos az emberekkel közeli
kapcsolatba kerülni”. Végül, de nem utolsósorban a feltételezések
korábban kialakult, a változásnak és a tapasztalatnak mereven
ellenálló alapsémákat is mobilizálnak. Ilyenek lehetnek a következők:
„alacsonyabb rendű vagyok, mint mások”, „engem senki sem szeret”,
„unalmas vagyok”, „ostoba vagyok”.

2. Honnan tudjuk, hogy a kérdéses helyzetek nem averzív jellegűek-e valóban?

A vizsgálatok szerint kétértelmű, társas és nem társas szituációkat
tartalmazó kérdőíveken a szociális fóbiás személyek - más
neurotikus, valamint kontrollcsoporttal összevetve - a kétértelmű
szociális helyzeteket negatívan, az enyhén negatívakat pedig
katasztrofálisan értelmezték. A nem szociális jellegű, kétértelmű
helyzetek interpretálásban nem volt különbség a három csoport
között. Egy másik vizsgálatban a betegek idegen személlyel
folytatott rövid beszélgetés során számos negatív gondolatról
 számoltak be, melyeknek száma arányos volt a kérdéses helyzetben
fellépett szorongással. A modell további feltételezése, hogy a
negatív helyzetértékelések legalább részben torzítottak, azaz az
ilyen egyének sajátos módon emelik ki a helyzet egyes aspektusait.

3. A társas helyzet, mint kiváltó inger aktiválja a feltételezéseket, melyek

a szociális helyzetet veszélyes színben tüntetik fel, s ez negatív
automatikus gondolatok formájában jelenik meg. Más betegségnél
szorongásos helyzetben automatikus gondolatok helyett
kényszcrcsclckvések (OCD), idegesség (generalizált szorongás
szindróma), cmlékképek bcvillanásai (poszt-traumatikus stressz
betegség) és így tovább aktiválódnak. Szociális fóbiás személyeknél
az alábbiak jellegzetesek: „az emberek mindig kritikusak”, „nem
tudom elviselni, ha valaki nem szeret”, „nem tudok barátokat
szerezni”, „ostobának látszom”.

4. A szociális fóbiát fenntartó tényezőkkel kapcsolatban a legérdekesebb

kérdés, hogy a személyek félelmei miért perzisztálnak (terjednek ki)
számtalan társas helyzet „túlélése” után is? A viselkedésterápiák
során alkalmazott sorozatos ingerexpozíció deszenzitizáló
(túlérzékenységet megszüntető) hatása miért nem érvényesül? Úgy
tűnik, hogy a zavar fenntartásában központi szerepe van a személy
„megfigyelő” magatartásának, figyelmi fókusza önmagára
irányulásának. Ezt nevezi D. M. Clark és A. Wells modellje „a SeIftársas
tárgyként való feldolgozása'-nak. Az elképzelés értelmében a szociális
fóbiás személyek fókuszt váltanak az észlelt veszélyhelyzetben,
önmaguk kerülnek figyelmük középpontjába, Minél veszélyesebbnek
látják a helyzetet, annál intenzívebben koncentrálnak saját
viselkedésükre, mozdulataikra, mondandójukra és arra, hogy minél
kevésbé tűnjenek feszültnek. Ehhez - éppen a fókuszváltás miatt -
elsősorban interocep- tív (szervezeten belül keletkező, önmagukon
belül keletkező) információkat használnak fel, lévén, hogy más nem
áll rendelkezésükre.
A kísérleti vizsgálatok adatai szerint a magas szociális szorongással
jellemezhető egyének hajlamosak voltak arra, hogy a homályosan, avagy
rövid időre felvillanó képet negatívnak minősítsék. Társas helyzetben
szívritmusuk változását is sokkal pontosabban becsülték meg, mint a nem
szociális fóbiás személyek - ez jelzi az interoceptív információk jobb
hozzáférhetőségét. Egy további adat, hogy az ilyen személyek saját
szorongásuk látható jeleit is túlbecsülik; sokkal magasabb skálaértéket
jelöltek meg a személyek elpirulásuk mértékéről, amikor érzésüket kellett
megbecsülni, mint amikor videofelvételről látták saját magukat.
A fókuszváltás figyelmi deficithez vezet, azaz a személyek nem tudják
pontosan felidézni, hogy mit is mondott a másik személy. Ez nem
memóriaproblémákra utal, mert egy ellenőrző cmlékezetképes- séget
vizsgáló tesztben nem volt különbség a szociális fóbiás, a neurotikus és a
kontrollcsoport teljesítménye között. A figyelmi deficit másik sajnálatos
következménye, hogy nem követvén pontosan a társalgás menetét, a
betegek sokszor barátságtalannak, unalmasnak tűnnek a szociális partner
számára.
Az önmagukra fókuszálásnak van egy további lényeges hatása is.
Különböző, úgynevezett biztonságkereső viselkedésmódokat alkalmaznak
annak érdekében, hogy elkerüljék a félelmetes katasztrófa (elutasítás)
bekövetkezését, például kérdések halogatásával vagy ellenkezőleg,
záporozó kérdésekkel, mondandójuk előre való elpróbálásá- val és utólagos
felidézésével. Sajnálatos módon ezzel éppen szándékukkal ellentétes hatást
váltanak ki: szorongásuk nő és megelőzik azt, hogy kiderüljön számukra, a
várt katasztrófa nem következik be. Egy, a kognitív terápia hatását vizsgáló
kísérletben szociális fóbiás betegek két csoportját hasonlították össze. Az
egyik csoportot ingerexpozíciós helyzetben megkérték biztonsági
viselkedésük és figyelmi fókuszuk felfüggesztésére, és elmagyarázták
nekik, hogy miért fontos ez. A másik csoportban ingerexpozíciót
használtak, nem változtatták a biztonsági viselkedéseket, sem pedig a
fókuszt. Az eredmények egyértelműen mutatták, hogy az első csoportban
szignifikánsan nagyobb mennyiségben csökkent a szociális szorongás
mértéke, szemben a második csoport adataival.
Integratív lehetőségek a kognitív viselkedésterápiában
A kognitív viselkedésterápia aktív, strukturált, rövid, tíz-tizenhat ülésből
álló időhatáros terápia a legkülönfélébb pszichiátriai megbetegedések
(például depresszió, szorongásos zavarok, fóbiák, fájdalom szindrómák és
így tovább) kezelésében, mely a gyakran gondolkodási hibákat magukban
foglaló pszichológiai zavarok megismeréséből fejlődött ki, és amelynek
elméleti hátterét az képezi, hogy a viselkedést és az emóciókat
nagymértékben befolyásolja, hogy a személy hogyan strukturálja önmaga
számára a világot.
Mint minden más pszichoterápiában, itt is alapvető a non-specifi- kus
elemek érvényesülése (kivéve a non-direktivitást) és a jól működő terápiás
szövetség kialakítása. Ugyanakkor Beck számos újítást vezetett be a terápia
folyamatába, melyek közül a legfontosabb a konceptu- alizálás. Ez nem más,
mint a beteg egyéni problémájának a kognitív modellben való értelmezése,
mely magában foglalja a problémaviselkedés, az előidéző tényezők, a
személyiségfejlődés eseményeinek, a jelentésadási tendenciáknak az
ismeretét. A terapeuta számára világos kell, hogy legyenek a következők:
1. A páciens milyen jelentést tulajdonít a tüneteknek (például a társas
helyzet megmérettetést, az elpirulás megszégyeniilést jelenthet a
szociális fóbiásnál, de nem feltétlenül; a dicséret elmaradását a
depresszióban szenvedő elmarasztalásként értelmezheti; a
hipochondriás beteg olvasatában a fejfájás agydaganatra utalhat és így
tovább).
2. A terapeutának értenie kell azt is, hogy melyek a problémát
előidéző- és fenntartó tényezők.
3. Fontos, hogy milyen az adott betegség kognitív profilja (azonos
betegségtől szenvedő páciensek gyakran hasonló kognitív jellemzőket
mutatnak, amit kognitív profilnak hívunk). Mivel a kognitív modell
szerint a percepciót, a viselkedést és az emóciókat a mögöttes
hiedelmek határozzák meg, a tüneti viselkedést csak a
feltételezésekkel és a sémákkal való konceptualizálás során érthetjük
meg (lásd 4.ábra).

4
1
4. ábra: A szorongásos megbetegedések kognitív modellje egy szociális fóbiás beteg példáján bemutatva
(Beck, J. 1995: idézi Perczel 1997)

ÉLMÉNY: korai és/vagy traumatikus

Magas szülői elvárások

Kamaszkori elpirulás és rossz teljesítmény (kudarc)

\
Alapsémák:
m()stoba vagyok. *

Diszfunkcionális feltételezések:
mNem szabad hibáznom. '
mMmdig mindent jól kell tudnom ahhoz hogy szeressenek "

Kiváltó inger: --------------------------

helyzetek, érzékietek, emóciók, tolakodó gondolatok, kritikus események
társasági és munkahelyi helyzetek

\
Feltételezések aktiválódnak

NEGATÍV ÉRTÉKELÉS (negatív amonmikus ggndplaigk)

„Butaságokat beszélek. " „Nem akarom, hogy megbíráljanak. ”
„Mindenki csak kritizál"

Érzelmek
szorongás
kisebbségiérzés

elkerülés, hallgatás, passzivitás

4
2
 A sémák kialakulásában viszont óriási szerepük van a korábbi
élményeknek. Ezeknek - illetve jelentésüknek - pontos ismerete
nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megértsük a betegség előzményeit és
folyamatát. Ily módon tehát a konceptualizálás - azaz egy koncepció
megfogalmazása a személyiségfejlődés és a betegség kialakulásának
menetéről - képezi azt a térképet vagy útvonalat, amelyen haladunk a
kezelés során, és amelynek segítségével tájékozódunk, falán ez lehet a
találkozási pont az egyes irányzatok között, amely az eltérő elméleti
alapokon álló pszichoterápiák integrációját elősegítheti: felhasználva a korai
tapasztalat szerepét a sérülékenység megértésében (pszichodi- namikus
terápiák), korrigálva a hibás viselkedést (viselkedésterápiák) a kognitív
terápiás intervenciók célzottan az „itt és most -ra irányulnak, hogy
elősegítsék új, adekvátabb (egyenlő értékű) és kevésbé szorongást keltő
viszonyulások, jelentések kialakulását.

A kognitív viselkedésterápia néhány gyakorlati kérdése

A kognitív viselkedésterápia definíciója: „A kognitív viselkedésterápia

aktív, strukturált, rövid, tíz-tizenhat ülésből álló időhatáros terápia
pszichiátriai megbetegedések (például depresszió, szorongás, fóbiák,
fájdalom szindrómák és a többi) kezelésére. A gyakran gondolkodási
hibákat magukban foglaló pszichológiai zavarok megismeréséből fejlődött
ki, amelynek elméleti hátterét az képezi, hogy a viselkedést és az emóciókat
nagymértékben befolyásolja az a körülmény, hogy a személy miként
strukturálja önmaga számára a világot. A szorongásos megbetegedések
kognitív pszichológiai felfogásának alapállítása a következő: a diszfunkció,
vagyis a megbetegedés abból adódik, ahogyan a személy értelmezi a
helyzeteket. Továbbá az adott interpretációkból adódó viselkedésmódok is
lényeges részét képezik a megbetegedés fennmaradásának. Mivel
ugyanazon esemény különböző értelmezést hordozhat az egyes személyek
számára, és mert a helyzet jelentése határozza meg az emocionális reakció
jellegét, a szorongásos, emocionális megbetegedések esetén az egyén a
valóság ingereit sajátosan torzítva, nem a reális helyzetnek megfelelően
(sokszor negatívan) félreértelmezi.
A diszfunkcionális információfeldolgozás a felszínen - a személy
tudatában - negatív automatikus gondolatok formájában jelenik meg. Az
információfeldolgozás zavarai és a negatív gondolatok tükrözik a
memóriában tárolt mögöttes hiedelmeket és feltevéseket. A hiedelmek és
feltevések relatíve stabil reprezentációi a memória- struktúrában tárolt
tudásnak, amit Frederic Bartlett nyomán sémáknak nevezünk.
Emocionális zavaroknál a szorongással kapcsolatos sérülékenység,
valamint a szorongás fennmaradásának hátterében az
információfeldolgozás zavara úgy tekinthető, mint egy “fixáció”, egy
állandó foglalkozás a veszéllyel illetve veszélyeztetettséggel és azzal, hogy a
beteg szisztematikusan alulbecsüli a veszéllyel való megküzdési képességét.
A veszély témája a szorongásos állapotban nyilvánvaló és evidens a
szorongásos sémák tartalmában (például súlyos betegségtől való félelem),
valamint a negatív automatikus gondolatok tartalmában („ismeretlen
betegségtől szenvedek’). A veszéllyel kapcsolatos tartalmak dominanciája -
a szorongó betegek tudatosságának áramában - ellentétben áll a depressziós
betegeknél jól ismert veszteséggel, önleértékeléssel kapcsolatos negatív
automatikus gondolataiknak tartalmával (ilyen például a „fölösleges
vagyok ’). Ez képezi az alapját a tartalom-specifikusság hipotézisének,
miszerint a szorongás és a depresszió megkülönböztethető egymástól - a
gondolattartalmak, a kogníciók alapján. A veszéllyel illetve
veszélyeztetettséggel való állandó foglalkozás és a veszéllyel való
megküzdés képességének szisztematikus alulbe- csülése jelzi a veszéllyel
kapcsolatos mögöttes sémák aktiválódását.
A kognitív visel kedésterápia szerint megfelelő pszichológiai kezelés
(terápia) segítségével képes a személy a kognitív torzításainak
felismerésére, amelynek eredményeképpen a diszfunkcionális hiedelmek és
attitűdök (beállítódás) változása klinikai javuláshoz vezethet. Ezt a feltevést
nagymértékben igazolják a hatékonyságvizsgálatok eredményei.
A standard kognitív viselkedésterápia jellemzői
(Szemben a személyiségzavarok kezelésében alkalmazott, az alapsémákra
irányuló kognitív terápiával).

1. Idő határos jelleg

Rövid, időhatáros, azaz a szorongásos zavar vagy a depresszió
súlyosságától függően tíz-húsz ülésből álló terápiás eljárás. Az a cél,
hogy a beteg érdemi segítséget kapjon relatíve rövid idő alatt. A
hatékonyságvizsgálatok alapján úgy tűnik, hogy szignifikáns pozitív
változás érhető el tizenkét hét alatt, húsz ülésben unipoláris depresszió
esetén, öt ülés után pánik betegségnél, tizennégy ülésben szociális fóbia
esetén. A pácienssel megbeszélik a terápia kezdetén, hogy körülbelül
hány ülésre lenne szükség - s az idő megfelelő felhasználása mindkét
fél felelőssége.

2. Strukturált kezelési forma

(a) a terápia globális struktúráját, és (b) az egyes ülések menetét tekintve.
(a) A terápiás folyamat egyes lépései egymásra épülnek: a részletes
anamnézis (kórelőzmény) felvételét követően konceptualizálás és
közös célmeghatározás, szocializálás a terápiára (a kognitív modell
egyszerű ismertetése a beteggel, saját példáján keresztül:
gondolatok, érzések, viselkedés közötti kapcsolat); tünetre irányuló
intervenciók - a problémahelyzetek és az ott előforduló kognitív
torzítások közös elemzése, a diszfunkcionál is kogníci- ók
átstrukturálása révén -, viselkedési kísérletek az új, reálisabb
beállítódások ellenőrzésére; sérülékenység módosítása; felkészülés a
visszaesések megelőzésére; a tanult coping (megküzdési) stratégiák
megszilárdítása, elpróbálása és kontroll-ülések beiktatása
segítségével (egy hónap, három hónap, hat hónap után).

Álljon itt szemléltetésül a kognitív terápiára való szocializálás példájára

(az anamnézis felvétele utáni első ülésen) Christine Padesky, a kognitív
viselkedésterápia egyik legismertebb oktatójának a módszere, aki mindig az
aktuális problémából kiindulva mondja el a következőket a betegnek: „egy
adott helyzetben az ingerek gondolatokat váltanak ki az emberből, amelyek
érzésekhez vezetnek, és viselke-
¥

4
5
dést indukálnak, sokszor testi változások kíséretében. Ezek a tényezők
kölcsönhatásban vannak egymással, s ahogy a bűvös kör bezárul, a
szorongás egyre intenzívebbé válik, amelynek eredményeként patológiás
állapot alakul ki.”
Ezt az alábbiakban, egy krónikus alvászavarban szenvedő beteg példáján
mutatjuk be. Ilyen esetben nagyon fontos, hogy a terapeuta szó szerint írja
le a páciens reakcióit, gondolatait, hogy pontosan tudja azt a modellbe
foglalni.

5. ábra: A páciens reakciói, gondolatai

Automatikus gondolatok:
„Megint nem tudok elaludni.”
(veszélyészlelés)
„Nem fogom kipihenni magam.”
„Nem tudok teljesíteni.”
„Azt fogják hinni, hogy kihasználom őket.”

hánykolódik az ágyban, ellenőrzi, hogy alszik-e már, semleges dolgokra

gondol
Tapasztalataink szerint a beteg saját élményanyagának felhasználásával
történő modeli-bemutatás már önmagában terápiás változást előidéző
hatású - egyrészt az összefüggésekre való ráismerés élménye miatt,
másrészt a páciens saját problémájával kapcsolatos kompetencia
kialakítása szempontjából. Egy további hatás, hogy a terápiás folyamat
és a terápia iránya demisztiíikálódik, érthetővé válik, ezzel is erősítve a

4
6
 kollaboratív terápiás kapcsolatot.

(b) Az egyes ülések struktúrája. Beck szerint a kognitív viselkedésterápia

fontos megkülönböztető vonása: a terápiás beszélgetés relatíve
standard struktúrája. Ez az ülés menetének megbeszéléséből áll:
megállapodás az aznapi fő témákban, az elmúlt hét és a házi
feladatok áttekintése, az aktuális probléma kognitív elemzése (mi
történt, mi a probléma ezzel kapcsolatban, emóciók és negatív
gondolatok azonosítása, hogyan lehet másképp látni a helyzetet,
milyen kognitív torzítás érvényesült). Miért fontos ez? Mert az ülés
menetének megállapítása a depressziós pesszimizmus és a
tehetetlenségérzés ellen hat, megerősíti az együttműködést, hiszen
mindketten felelősséget vállalnak azért, ami történik, és, hogy azt
be is tartsák; valamint végül, de nem utolsó sorban a terápiás
aktivitás konzisztens (következetes) marad a terápia céljával.

Az ülés végén a terapeuta és a páciens visszajelzést adnak egymásnak:

mit tanult a beteg, volt-e valami a terapeuta viselkedésében, ami zavarta és
így tovább. A feed-back (visszajelzés) kérése és megadása informálja a
kezelőt arról, hogy a beteg mennyire értette meg az ülésen elhangzottakat,
törtent-e félreértés, és hogy mennyire találta a beszélgetést relevánsnak
(helytállónak) saját problémája szempontjából. A házi feladatokat az ülések
között kell elkészíteni, s megbeszélésük a terápia integráns részét képezi.
Cél az, hogy a terápiában tanultakat a mindennapokban is elkezdje a beteg
alkalmazni, másrészt pedig hogy ne felejtse el, mi történt az elmúlt
alkalommal. Házi feladatokat viselkedésterápiában is adunk, azzal a
különbséggel, hogy az ülésen - a kognitív megközelítésben a készségek
gyakorlásán túlmenően - absztrakt módon megbeszélt hiedelmek
valóságban való ellenőrzéséről is szó van. A házi feladat lehet például az
automatikus gondolatok monitorozása, vagy a környezet reakciójának
megfigyelése (valóban olyan elutasító-e, ahogy a beteg emlékszik).

3. Kollaboratív terápiás kapcsolat

A terapeuta és a beteg kapcsolatára jellemző a bizalom és az
együttműködés. A terápiás szövetséget a közösen meghatározott cél
érdekében (ami lehet akár pánikrohamok csökkentése, akár az

4
7
 anyával kapcsolatos ambivalencia jobb megértése) kötik. A terapeuta
a kezelés módszereit illetően explicit, nyíltan elmagyarázza a
betegnek az egyes terápiás lépések célját az együttműködés növelése
érdekében, és az ülés végén kölcsönös visszajelzések formájában
értékelik az aznapi találkozást a terápiás cél szempontjából.

4. Direktivitás
Kognitív terápiában a terapeuta aktív szerepet vállal a történések
folyamatának alakításában, sokszor úgynevezett szókratészi
kérdésekkel bátorítja a kérdéses probléma jobb megértését, a nem
tudatos, automatikus gondolatok és hiedelmek felismerését, az
irányított önfeltárás folyamatát.

.5. A terápia koherens kognitív modellen és a beteg problémáinak egyéni

konceptualizálásán alapul
A kezelés során a felmerülő problémákat folyamatosan, kognitív
szempontból értelmezzük, vagyis a cselekedetek, az affektusok és a
tudattartalmak (emlékek, képek, gondolatok, fantáziák)
összefüggéseinek megértésére és arra törekszünk, hogy kialakítsunk
egy adaptívabb, kevésbé szorongó, szenvedést okozó beállítódást. A
kognitív terápia tehát nem mechanikusan alkalmazott technikák
gyűjteménye, hanem mindenkor a kognitív és emocionális változás
elősegítése érdekében végzett célzott beavatkozás. A konceptualiztílás a
terápiás folyamat döntő fontosságú része. Ez nem más, mint a beteg
egyéni problémájának a kognitív modellben való értelmezése, mely
magában foglalja a problémaviselkedést, az előidéző tényezőket, a
személyiségfejlődés eseményeit, a jelentésadási tendenciákat.
A terapeuta számára világos kell, hogy legyen, hogy egyfelől a
páciens milyen jelentést tulajdonít tüneteinek (például a társas
helyzet megmérettetést, az elpirulás megszégyenülést jelenthet a
szociális fóbiásnál, de nem feltétlenül; a dicséret elmaradását a
depresszióban szenvedő ember elmarasztalásként értelmezheti),
másrészt hogy melyek a problémát előidéző és fenntartó tényezők.
Mivel a kognitív modell szerint a percepciót (érzékelést), a
viselkedést és az emóciókat a mögöttes hiedelmek határozzák meg, a
tüneti viselkedést csak a másodlagos kitételezésekkel és sémákkal

4
8
 való konceptualizálás során érthetjük meg. Egy szociális fóbiás beteg
lehetséges, hogy „engem senki sem szeret” sémával rendelkezik, de
az is lehetséges, hogy teljesen másmilyennel, mint például a „nem
vagyok kompetens'-sel.

6. Cél- és problémaorientáltság jellemzi

A homályosan megfogalmazott vagy nagyon általános problémákat
elemzi - konkrét helyzetekben megvalósuló megnyilvánulásukban.

Z „Itt és most"jelleg.
A kognitív terápia a jelenre és a jövőre irányul, azaz a múlt csupán a
problémák kialakulásának megértéséhez szükséges. Nem a
problémák eredete, hanem a fenntartásukat elősegítő folyamatok
megértése és megváltoztatása áll a kezelés középpontjában; ezt a célt
szolgálja a fenntartó folyamatok, circulus vitiosusok feltérképezése mind
a nagyobb horderejű, mind a kisebb jelentőségű kérdésekben. A
terápiás módszerek egyben a kóros folyamatok leállítását célozzák.

8. „ Tudományos”
Azaz kérdésekkel bátorítja a kételyeket, a terapeuta nem rendelkezik
prekoncepciókkal a helyzetek jelentésére vonatkozóan, hanem nyitott
a páciens egyéni jelentésvilágának megértésére. Ugyanakkor arra
bátorítja a beteget, hogy a gondolatokat ne
tényként, hanem hipotézisként, a helyzet egy lehetséges
magyarázataként kezelje, amelyek valódiságáról a valóságban való
kipróbálás révén lehet meggyőződni.

9. Tanuláson, ismeretszerzésen alapuló modell

A terápia részben edukatív (oktató, tanító) jellegű, amint ezt már a
szocializálás (tapasztalatokból tanulás a személyes élet során)
folyamata is jelzi. Az erős terápiás szövetség az együttműködés és a
kezelés sikeressége szempontjából nélkülözhetetlen, hogy a beteg
megértse és felismerje a belső, intrapszichés történései és viselkedése
közötti összefüggéseket. A készségelsajátítás rendszeres gyakorlás
és házi feladatok révén valósul meg, a beteg megtanulja negatív
gondolatait felismerni, értékelni és megválaszolni. Ez egyben

4
9
 felkészíti őt arra, hogy a jövőben önállóan is képes legyen
megbirkózni nehézségeivel.

Módszertan

Beck számos további újítást vezetett be a terápia folyamatába és klinikai

alkalmazásába, melyek közé tartozik a kollaboratív- empirizmus, a szókratészi
kérdezés és az irányított önfeltárás.

Kollaboratív empirizmus
Ez azt jelenti, hogy a terapeuta olyan személynek tekinti a beteget, aki
szakértő a saját problémájában, és akinek beszámolóját hitelesnek fogadja
el. Együttműködnek a probléma konceptualizálásában (Ez a terápiás
folyamat döntő fontosságú része; nem más, mint a beteg egyéni
problémájának a kognitív modellben való értelmezése, mely magában
foglalja a problémavisclkedést, az előidéző tényezőket, a
személyiségfejlődés eseményeit, a jelentésadási tendenciákat. A tünet
kialakulásának, fennmaradásának, megerősítésének a megértése.),
valamint az egyénre jellemző kogníciók monitorozásában, a kognitív
torzítások azonosításában, és a kogníciók tartalmának empirikus
vizsgálatában. A beteg hiedelmeit hipotéziseknek (feltételezéseknek)
tekintik, melyek egy adott helyzetnek egyfajta lehetséges értelmezését
adják, és empirikusan megvizsgálják, vajon a jelentés az aktuális
helyzetből adódik-e, vagy pedig esetleg korábbi élményekből, függetlenül
az aktuális ingerkonstellációtól (ez utóbbi esetben a jelentés elszakadt a
konkrét helyzettől, és sok esetben diszfunkcionálisnak tekinthető).
„Nézzük csak, milyen bizonyítékunk van arra, hogy ostobának tartják?”
„Milyen jelekből gondolja ezt?” „Mi utal erre?” „Mi szól ellene?” „Mit
gondol, milyen torzítások érvényesülnek az adott helyzetben?”
„Lehetséges, hogy valamilyen apró részleteket figyelmen kívül hagy?”
Mint már említettük, a terapeuta aktív résztvevője az ülésnek; kérdésekkel
segíti a páciens munkáját, melyek a terápiás eszköztár lényeges kellékei.
Ez a megközelítés a páciens viszonyulásainak mély és pontos megértését
segíti elő, hiszen megfelelő gyakorlással az eredetileg önkéntelen, nem
tudatos kogníciók hozzáférhetővé válnak a beteg számára. A válaszok
feldolgozását az úgynevezett „naplómódszcr” különböző fajtái segítik elő.

5
0
Szókratészi dialógus
így nevezi Bcck a terapeuta azon kérdezési stílusát, mely a kognitív
változás és átstrukturálás előidézésére irányul. A kifejezés az ókori görög
filozófusra utal, aki elsőként alkalmazta a tanításban a nyitott kérdéseket; a
probléma didaktikus elmagyarázása helyett a terapeuta célja az, hogy a
beteg maga dolgozza ki a problémás helyzet szemléletének különböző
lehetőségeit. Nincsenek jó vagy rossz válaszok, a páciens maga talál
alternatívákat diszfunkcionál is gondolatai ellenében. E technika másik
előnye, hogy nem vált ki ellenállást a betegből, hiszen a terapeuta nem állít
semmit, amit a beteg kifogásolhatna, vagy ne akarna elfogadni. Nézzünk
két példát: „Mit gondol, ha előadása végén megtapsolják, az pontosan mit
jelent számukra?" „Milyen gondolatok járhatnak a fejükben, miközben
megtapsolják?”

Irányított önfeltárás
A kognitív visel kedésterápia következő fontos elve, mely arra
vonatkozik, hogy a beteg önmaga explorálja (elemzi) és ismeri fel a
terapeuta kérdéseinek „irányítása” nyomán egyrészt saját pszichés
működésének részei (gondolatai, érzései, viselkedése és testi működése) és
a környezet közötti kapcsolatokat, másrészt gondolkodásának
diszfurtkcionális, szenvedést okozó jellegét, illetőleg a kérdéses probléma
összefüggéseit.
Egy generalizált szorongás szindrómában (GAD) szenvedő betegünk
esetében ez azt jelentette, hogy egy számára eredetileg semleges szituáció,
ahol kezdetben biztonságban érezte magát (a tanárnál való beszélgetés a
szülőkkel gyermekükről), a megsemmisülés szinte elviselhetetlen érzését
váltotta ki belőle, amikor kilépve a tanári szobából a szomszédos terembe, a
kollegák tekintete rászegeződött. A hiedelmeket hosszabban explorálva
(kutatva, vizsgálva) felszínre kerültek negatív gondolatai, hogy „megint
rosszul csinálok valamit”, illetőleg „megint velem van probléma”. Vegyük
szemügyre közelebbről a helyzetet: szókratészi kérdezés segítségével
végiggondolva a negatív gondolatok mellett és ellen szóló érveket, a tanár
úr az alábbi, számára megkönnyebbülést és nagyfokú szorongáscsökkenést
előidéző alternatív hozzáállást alakította ki (amely egyben a helyzet
reálisabb értékelésére is utal): „megbíznak bennem és ismernek annyira,
hogy ne feltételezzenek rosszat rólam”. Az irányított önfeltárásnál az

5
1
automatikus gondolatok azonosítása nemcsak verbálisán, hanem
imaginatív (képzeletbeli) módszerekkel is történhet.

A terápia hatásmechanizmusa

Kognitív visclkcdésterápiában tehát a fő irányvonal: a kognitív, az

emocionális és viselkedéses változást előidéző hatásmechanizmus, a
kollaboratív empirizmus révén megvalósított konceptualizálás és kognitív
átstrukturálás, melynek során a páciens felismeri, hogy milyen korai
traumatikus vagy későbbi kritikus események vezettek a tévhiedelmek, és a
maladaptív (rosszul működő, hatástalan) sémák kialakulásához, s
következményesen a megbetegedéshez. A beteg kezdetben a terapeuta
segítségével, később már önállóan megtanulja felismerni negatív
gondolatait és torzításait, valamint azt, hogy reálisabban, kevésbé
fenyegetően lássa helyzetét. Amennyiben ez nem lehetséges, mert valóban
nagyon súlyos problémával áll szemben (például gyász, munkanélküliség),
akkor a problémamegoldás lépéseit alkalmazzák, vagyis azt, hogy mit lehet
tenni a szorongáson túlmenően.
A kognitív technikák segítségével felismerhetővé válnak a rejtett
hiedelmek és viszonyulások, csökken az intenzitásuk és a gyakoriságuk, nő
az aktivációs küszöbük. A tanult coping (megküzdési) stratégiák az
előfordulás gyakoriságával megerősödnek és stabilizálódnak noha a
változás tempója egyénenként különböző lehet. A kognitív terápia
munkafázisának egyik legfontosabb eszköze az úgynevezett
„gondolatnapló”.
A modern, kognitív pszichológiai gondolkodás normalizáló szemlélete
értelmében a szorongás nem más, mint veszélyhelyzetekre adott
természetes reakció, függetlenül attól, hogy reális (ilyen például az úttesten
felénk rohanó autó, állásunk elvesztése) vagy észlelt (például súlyos
betegség bekövetkezésének valószínűsége) veszélyről van-e szó. A
hipochondriasisban szenvedő egyének általában erős szorongással
jellemezhetnek, mert éberen figyelik testi működésüket és hajlamosak arra,
hogy a legapróbb változásból messzemenő negatív következtetést vonjanak
le, amely szorongást kelt bennük. A hipochondriasis definíciója a DSM-IV.
(betegségek nemzetközi osztályozása) alapján:
a. ) Súlyos betegségtől való félelem, vagy ilyen betegség meglétének

5
2
 hite tölti ki a beteg tudatát, mivel fizikális tüneteket és jelenségeket
észlel magán, amelyeket félreértelmez, és a betegség bizonyítékaként
interpretál (értelmez).
b. ) Ez a meggyőződés és félelem a szakszerű vizsgálatok elvégzése és
az orvosi megnyugtatás ellenére is fennmarad.
A definíció lényeges része, hogy a hipochondriasisban szenvedő beteg a
különféle ingereket - beleértve a restérzéseket, (például palpitáció,
fájdalmak), a fizikai jeleket (például pattanás, bőrelváltozás), az orvostól
vagy máshonnan (például tömegkommunikációból) származó egészségügyi
információkat félreértelmezi, és ezeket valamely súlyos betegség jeleként
interpretálja. További jellemző, hogy az orvosi vizsgálatot követően a
páciens általában megnyugszik, azonban ez a hatás szinte kivétel nélkül
átmeneti: csupán néhány óráig, maximum néhány napig tart, s a
betegséggel kapcsolatos kételyek hamarosan újjáélednek.

A HIPOCHONDRIASIS KOGNITÍV MODELLJE

A fentiek értelmében azon személyeknél alakul ki hipochondriás

megbetegedés, akiknél kritikus események az egészséggel kapcsolatos
sajátos beállítódásokat, úgynevezett diszfunkcionál is attitűdöket
aktiválnak, melyek a testi tünetek súlyos szervi betegségként való
magyarázásához, azaz félreértelmezéséhez vezetnek. A szorongás mértékét
döntően befolyásolja a veszély észlelt valószínűsége és „szörnyűsége”
(mennyire lesz kellemetlen a betegség, milyen nehézségekkel fog járni),
valamint a veszéllyel való megküzdés észlelt képessége és az észlelt esetleges
„menekülési” lehetőségek, azaz gyógymódok.
A hipochondriasis paradoxonja, hogy a páciensek minden elképzelhető
módon próbálnak megszabadulni kételyeiktől, és megbizonyosodni arról,
hogy nem szenvednek a kérdéses betegségben, de ahogy ezt teszik, az csak
megerősíti meggyőződésüket. Különböző pszichés mechanizmusok
(ismételt vizsgálódás és megnyugtatás keresés - a beteg viselkedésére
jellemző, hogy elkerüli a helyzeteket, ahol megbetegedhet, vagy ahol a
feltételezett betegség súlyosbodhat, betegségekről való információgyűjtés)
önmegerősítő kört - circulus vitiosust - alkotva tartják fenn a szorongást. Az
alábbiakban egy hipochond- riasisban szenvedő személy kognitív
szemléletű pszichoterápiája kerül bemutatásra

5
3
Panaszok
Lili harminchat éves, ápolt, csinos, jó megjelenésű nőbeteg, aki pontosan
a megadott időpontban érkezett. Különböző súlyos betegségektől (például
májelégtelenségtől, máj ráktól) való félelem, és ezekhez társuló fokozott
irritabilitás (betegesen fokozott érzékenység), szomatikus tünetekkel:
diarrhea-val (hasmenés), palpitációval (szívdobogásérzés), remegéssel
kísért szorongásos rohamok, gyomoridegesség, nyomott, pesszimista
hangulat miatt kért segítséget. Tünetei körülbelül tíz hónapja kezdődtek.

Előzmények
A páciens jelenleg két és fél éves kisfiával van otthon - GYES-en. Egy
évvel ezelőtt súlyosan sérült Down-kóros (súlyos értelmi fogyatékos)
kislányt szült zavartalan terhességet követően. Az újszülöttet mesterségesen
kellett táplálni, légzési-, és májelégtelenségben szenvedett, a megfelelő
orvosi vizsgálatokat követően életképtelennek tartották. A fenntartó kezelés
során túljutott az életveszélyen, de súlyosan retardált fizikai és szellemi
állapotban van. Lilit a szülés és a gyermekkel kapcsolatos orvosi
beavatkozásokkal járó stresszhelyzetek rettenetesen megviselték. Ügy
érezte, nem lenne képes arra, hogy otthon gondozza a kislányt, mert
minden idejét igénybe venné, és mert lélt, hogy nem jutna elég ideje a
nagyobbik gyermekre.
f érjével közösen úgy döntöttek, hogy intézetben helyezik el. A kialakult
helyzetet követően rendkívül erős szorongás lépett fel nála, amely egyrészt
pánikrohamok és nyomott hangulat, alvászavar, gyomoridegesség,
depressziós, de elsősorban hipochondriás jellegű tünetek formájában jelent
meg. Elmondása szerint, amikor valamilyen betegségről hall, annak jeleit
hamarosan észlelni kezdi önmagán, például elkezd szúrni a szíve,
zsibbadást észlel a bal karján, fáj a mája és így tovább. Amikor
megnyugszik, a tünetek „elmúlnak” - ez a felismerés vezette rá, hogy talán
nem szervi betegségekről van szó, s ez késztette arra, hogy pszichológiai
segítséget kérjen.
A fenti események ellenére szeretnének megint kisbabát, de nem merik
addig vállalni, amíg Lili teljesen rendbe nem jön. Házasságuk jó, férje
komoly támaszt jelent, de nagyon félti a feleségét. A beteg attól tart, ha
szorongása nem csökken hamarosan, férje is összeroppan idegileg. Nagyon
nehezen tudták megoldani azt a helyzetet is, hogy a szülés után kisfiúk

5
4
rendszeresen kérdezgette őket arról, hogy hol van a kisbaba, és miért nem
jön haza. Mindhárman nagyon várták picit, nagy űr keletkezett az esemény
után.

legfőbb problémái:
1. Hipochondriás félelmektől szenved
2. Nem tudja elfogadni, hogy kislánya Down-kóros
3. Üj kisbabát szeretnének, de nem mernek vállalkozni rá Lili betegsége
(szorongásai) miatt.
Élettörténeti adatok
Lili vidéken szíilerett, édesanyja adminisztrátor, apja fizikai munkás
volt. Ötéves korában - apja rendszeres alkoholizálása és agresszivitása miatt
— szülei elváltak. Egy évvel később anyja ismét férjhez ment, s a beteg jól
emlékszik arra, hogyan „hisztizett”, amikor az új férfi hozzájuk költözött,
nehezen fogadta el az új helyzetet. Elmondása szerint féltékeny volt, hogy
anyjának ismét nem lesz ideje arra, hogy foglalkozzon vele. Nem sokkal
később (hétéves korában) az új apa is elkezdett inni. Tizenhárom éves
korában kisöccse született. Emlékszik arra, hogy anyja nagyon félt, mert
mesterségesen indított szülés volt. Anyja terhessége és szülése alatt a beteg
a nagymamánál volt, és nagyon aggódott édesanyjáért, sokat sírt.
Tizennégy éves korában történt, hogy egy éjszaka édesanyja rosszul lett,
nagy fájdalmai voltak, és ki kellett hívni az iigyeletet. Eiz alkalommal a
mamánál petefészek ciszta alakult ki, s a beteg ekkor is nagyon féltette
anyját, aki szerencsére teljesen felépült. Mind a mai napig nagyon aggódik
édesanyjáért, aki viszont alig törődik vele. Öccsével jó kapcsolatot alakított
ki, sokat „anyáskodott" felette. Mindig is szeretett kisgyerekekkel
foglalkozni, pályaválasztását ez motiválta. Noha jól tanult, óvónőnek ment,
és szerette munkáját. Nevelőapjával nehezen jött ki, sokszor visszabeszélt
neki. Huszonegy evesen elköltözött otthonról a nagymamához, mert „útban
volt" a családnak. Másfél évvel később nevelőapja máj-, és
szívelégtelenségben meghalt.
Huszonhét éves korában megismerkedett a férjével, egy évvel később
összeházasodtak, és Budapestre költöztek. Férje hét évvel idősebb nála,
főiskolai végzettségű vállalkozó. Kezdetben anyósánál laktak, ami nem volt
könnyű, sok konfliktus alakult ki közöttük. Ez megterhelte a férjével való jó
kapcsolatát. Pár évvel később apósa meghalt rákos megbetegedésben.

5
5
Harmincegy éves korában jelentkeztek először szorongásos tünetek: állandó
diarrhea (hasmenés), hányás, tömegiszony és közlekedési fóbia formájában.
Nem mert emberek közé menni. A szomatikus kivizsgálások negatív
eredménynyel zárultak. A körzeti orvos nyugtatót adott neki, aminek
hatására panaszai jelentősen csökkentek.
Ugyanebben az időben jutottak önálló lakáshoz, állapotos lett, és kisfiúk
született. Másfél évvel később megint terhes lett, több rosszul- léttel, emiatt
a beteg - saját elmondása szerint - teletömte magát vitaminkészítményekkel.
A második gyermek máj-, és légzési elégtelenséggel született,
mesterségesen kellett táplálni, oxigént kapott és így tovább. A szülészeten
„megnyugtatták", hogy a gyerek életképtelen. Azonban nem így történt,
mindent túlélt, és haza akarták adni. A páciens azonban képtelennek érezte
magát arra, hogy felvállalja egy ilyen beteg gyermek ellátását, s ezért
intézetben helyezték el. Ebben az időszakban kezdődtek rosszullétei. A
kislányt hetente látogatják a férjével, minden látogatás egy kínszenvedés.

Módszerválasztás, terápiás célkitűzések és terápiás terv

A beteg elsősorban hipochondriás jellegű félelmeinek és ezzel

kapcsolatos hasmenéssel, émelygéssel, heves szívdobogással, verítékezéssel
kísért szorongásos rosszulléteinek, illetve nyomott hangulatának
leküzdésére kért segítséget, tehát a terápiás módszer(ek) kiválasztásánál
erre kellett tekintettel lenni. A szakirodalom adatai szerint a hipo-
chondriasis kezelésében a kognitív viselkedésterápia ígéretes lehetőségeket rejt
magában.
A terápiás terv magában foglalta:
1. A probléma kiváltó (korai illetve korábbi tapasztalatok, alapsémák,
másodlagos feltevések, tévhiedclmek) tényezőinek feltárását.
2. A fenntartó tényezőknek (negatív automatikus gondolatok, érzések,
viselkedés és fizikai tünetek) részletes megismerését, azaz
konceptualizálását.
3. A fenntartó bűvös kör megszakítását.
4. A panaszok alternatív, hiteles magyarázatát a diszfunkcionális
kogníciók újrastrukturálása segítségével.
5. Majd a sérülékenység (vulnerabilitás) módosítását.

5
6
 Kiegészítésként - nem specifikus hatótényezőként - szükségesnek tűnt a
relaxáció megtanítása is a betegnek, hogy rendkívül erős szorongását
önmaga tudja oldani és kontrollálni (gyógyszer helyett). A terápia
elsődleges célja a szorongásos panaszok csökkentése volt. A sérült gyermek
elfogadásával kapcsolatos problémák rendezésére csak ezt követően
kerülhetett sor, de a beteg ehhez nem kért segítséget.
Terápiás kapcsolat, szerződés, a terápiás folyamat

Mint minden pszichológiai beavatkozásnál, kognitív terápiában is a

kezelés sarokköve a meleg, elfogadó, bizalommal teljes kapcsolat kialakítása a
beteggel. Ebben a kontextusban döntő, hogy a páciens szorongását
megértsük, és tüneteit valóságosnak tekintsük, melyek számára szenvedést
okoznak.
A szorongásos megbetegedések kognitív elmélete értelmében, a
terápiában az elsődleges cél az egyéni (veszéllyel kapcsolatos) jelentés-
mintázat megismerése és új, kevésbé szorongást keltő beállítódások
kialakítása. Éppen ezt a célt szolgálta az anamnézis (kórelőzmény) felvétele
után kötött terápiás szerződés. Tizenkét ülésben állapodtunk meg, amely a
tünetek és a problémahelyzetek elemzésére, az okok megértésére, és
alternatív viselkedésmódok kialakítására irányult - kiegészítve relaxációs
gyakorlatokkal.
A terápiás folyamatot a kognitív viselkedésterápia sajátosságai jellemezték:
rövid, időhatáros, strukturált, előre megbeszélt együttműködésen alapuló
kapcsolat, amely probléma-orientált, az „itt és most”- ra fókuszál. Koherens
kognitív elméleti modellen alapult, amelyben a terapeuta aktívan,
szókratészi kérdezéssel segítette a beteget abban, hogy felismerje az
összefüggéseket negatív gondolatai, érzései (szorongása), testi tünetei és
viselkedése között, majd pedig kidolgozza a változtatás lehetőségeit.

5
7
A TERÁPIA LÉPÉSEI
I. A szorongást fenntartó kör megszakítása

A terápia kezdetén Lili tesztvizsgálatai: Bcck skálája (BŐI) 19, „egészség-

szorongás kérdőíve (ESK) 57 pontot jelzett, azaz közepes mértékű
depressziót és hipochondriás szorongást. A kezelés első szakasza - az
anamnézis felvétele után - a panaszokat fenntartó kognitív- és
viselkedésbeli tényezők közötti összefüggések megértésére irányult. A
beteg elmondása szerint a panaszokat - a máj betegségtől vagy
szívbetegségtől való félelmet - bármilyen inger előhívhatta: rádióhallgatás
vagy társasági beszélgetés, esetleg a kisfiával való foglalkozás. Viselkedési
kísérletek révén ki világion, hogy az a meggyőződése, miszerint súlyos testi
betegsége van, nélkülözi a reális alapokat. A biztonsági viselkedések
elhagyásával, valamint figyelemmel kisérve a tünetek jelentkezését
felfedezhette, hogy a megfigyelések nem támasztják alá elméletét.
Megdöbbent, hogy testének ismételt vizsgálgatása, a fájdalmas pontok
nyomogatása szándékával éppen ellentétes hatást váltott ki - a szorongás
csökkenése helyett annak növekedését eredményezte. Az alábbi ábrán jól
látható, hogy egy ártalmatlan rádióműsor a betegségekkel, illetve
veszélyeztetettséggel kapcsolatos szorongást keltő tartalmak előhívása
révén miként provokálhat egyrészt súlyos szorongásos állapotot, másrészt
miként vezethet a betegség stabilizálódásához a viselkedésbeli (ellenőrzés,
vizsgálgatás), és a következményesen, avagy véletlenszerűen megjelenő
testi változások (fájdalmak) révén. Az öngerjesztő körfolyamat felvázolása
a beteg teljes egyetértésével találkozott (lásd 6. ábra).
6. ábra: A hipochondriás szorongást fenntartó öngerjesztő kör

Kiváltó helyzet: rádióműsor az egészségről

A

Spontán, negatív gondolatok:

„Velem is biztos bekövetkezik."
„Beteg a májam." „Meghalok."
„Gyógyíthatatlan betegségben szenvedek."
„Kiderül, hogy tényleg beteg vagyok."

Hangulat: szorongás, félelem

Viselkedés: vizsgálgatás, ellenőrzés, nyomogatás

Fizikai tünetek: szúró érzés a májban

Ennek megszakítását célozták az alkalmazott kognitív és viselkedési

intervenciók.
A kognitív technikák közül kiemelendő a problémahelyzetek jelentésének
feltérképezését célzó gondolatnapló tartalmának elemzése (lásd 7. ábra)

5
9
7 ábra: Példa a gondolatnaplóra
.

Helyzet Érzés Testi Spontán Racionáli Érzés

(%) panaszo s
Negatív újraértékel
k gondolat
Gondol ése
at (%)
Otthon a Félelem Vesetáj i „Rosszul „Ha rosszul Szorongás
kisfiámmal, 70% fájdiilmak leszek. ” lennék, van enyhül
reggeli kihez 30%
rendrakás „Állandó fordulnom."
fájdalmaim „A
lesznek. ” vesebetegség
gyógyítímxó.
Rádióműsor ”
Szorongás Szúró érzés a „Biztos, „Nem Megköny-
hallgatása máj hagyván valószínű, nyehbülés,
(90%)
Félelem környékén vabimi haja a mert akkor szorongás
(70%) májamnak. ” nem csak enyhül
„Nem ilyenkor (30%)
gyógyítható ” érezném a
fájdalmat. ”

Már a kezelés elején világossá vált, hogy Lili valahol védtelennek,

gyengének érzi magát, így a saját magával kapcsolatos spontán negatív
gondolatok hosszú távú sérülékenységét jelezték. Ezt leginkább az
egészség törékenységével és a betegségekkel kapcsolatos helyzetek
váltották ki: meg volt győződve arról, ha nem elég elővigyázatos, akkor
súlyos betegség fenyegeti, illetve fordítva, fokozott vitaminszedéssel, az
apró testi jelekre való odafigyeléssel és azok azonnali kivizsgáltatásával,
aggódással megelőzheti valamilyen katasztrófa bekövetkezését.
Az ismételt viselkedési kísérletek elkezdték aláásni azt az elgondolását,
hogy a teste különböző részeiben érzett apró változások, nyilal- lások,
fájások és a többi, máj betegség jelei lennének, és hogy szükségképpen
negatívan kell reagálni, ha bármi szokatlant észlel. Ilyen viselkedési kísérlet
volt (1) a tünetek előidézése az ülésen a terapeuta jelenlétében, (2)
naplóvezetés arról, hogy milyen helyzetekben jelentkeznek a tünetek: a

6
0
7 ábra: Példa a gondolatnaplóra
.

fejfájás főként fáradtság vagy idegesség közben, a testében jelentkező

fájdalmak pedig akkor, amikor szelektív figyelmi

6
1
állapotban volt, és ellenőrizte testét nyomogatással (rádióhallgatás,
betegségre gondolás, beszélgetés betegségről). Sőt, áttekintve a kísérletet
kiderült, hogy Lili hajlamos arra, hogy' figyelmen kívül hagyjon bármit, ami
a helyzet betegséggel való magyarázisa ellen szólt. Ez megerősítette
betegségbe vetett hitét és azt, hogy most már menthetetlen, soha többé nem
tudja normálisan élni az életét. A predikciók (feltételezések) és a spontán
negatív gondolatok ellenőrzése végigkísérte a terápia folyamatát, egyre
problémásabb helyzeteket véve sorra. Már ebben a szakaszban jelentősen
csökkentek a panaszok, és az ilyenkor észlelt szorongásszint is alacsonyabb
volt az eddigieknél (hctven-kilencven százalék helyett ötven százalék).

II. A pszichoterápia elfogadtatása

Az eddigi terápiás munka viselkedési kísérletei azt a célt szolgálták,

hogy a beteg számára elegendő információnk legyen a pszichoterápia
elfogadtatásához. Általános tapasztalat, hogy egészség-szorongással
jellemezhető páciensek esetében ez a kezelés kulcsfontosságú része, hiszen
jellemző módon éppen azért szakítják meg kezelésüket, mert nem találnak
megnyugtató magyarázatot panaszaikra. Éppen ezért nagy energia
befektetéssel próbálnak megbizonyosodni arról, hogy nem szenvednek az
adott betegségben. A pszichoterápia célja hipo- chondriasisban hiteles; a
probléma megértését és pontos magyarázatát elősegítő együttműködés
kialakítása a beteggel, az állapot kialakulásában résztvevő tényezők
konceptualizálása, továbbá a szorongás csökkentése.
A fent leírt viselkedési kísérletek elegendő adattal szolgáltak számunkra
ahhoz, hogy Lilivel közös megegyezésre jussunk a betegség jellegéről. Az
elején nyilvánvaló volt, hogy ő mivel magyarázta tüneteit, de a figyelmes
megfigyelések révén egyre inkább előtűnt számára is a szorongás és a
tünetek közötti összefüggés. A napló alapján ő maga fogalmazta meg, hogy
ennyire egyszerű lenne a magyarázat? „Ha nem gondolok rá, illetve ha
megnyugtatom magam, hogy csak ideges vagyok, akkor nincsen semmi
baj?” Megbeszéltük, hogy nem ennyire egyszerű a probléma, hiszen valami
kiváltotta a folyamatot, és talán az sem véletlen, hogy éppen most. Ez
élvezeten a probléma konceptualizálásához, azaz a kiváltó és a fenntartó
tényezők összefüggéseinek megértéséhez. Hangsúlyozandó, hogy mindez a
beteggel közös beszélgetés, szókratészi kérdezés keretében történt.

6
2
III. Konceptualizálás

A legújabb kognitív irányzatok hangsúlyozzák a konceptualizálás

fontosságát, azaz a fenntartó cs a kiváltó tényezők (okok) koherens kognitív
keretben való értelmezését. Az életesemények és az ezekkel összefüggésben
kialakuló sémák, attitűdök feltérképezése érthetővé tette, hogy miért vált
hajlamossá a beteg a hipochondriás jellegű szorongásra (8. ábra). A szülők
válása, apja és nevelőapja alkoholizálása valamint agresszivitása és
édesanyja ismételt kórházba kerülései hatására Liliben már korán
kialakultak a gyengeséggel, fenyegetettséggel, védtelenséggel kapcsolatos
alapsémák. Az ezekre ráépülő másodlagos hiedelmek, attitűdök és
szabályok lényegében a sémákkal kongruens (megegyező) módon szűrik a
környezeti információkat - jelen esetben hatásukra a testi épség védelmét
szolgáló beállítódások alakultak ki („már a legapróbb fájdalom is súlyos
betegségre utalhat”, „csak pontos kivizsgálásokkal zárható ki a rák
gyanúja”). Ezek az attitűdök speciális magatartásformákban nyilvánultak
meg: fokozott figyelem minden, a szokásostól eltérő testi változásra, jelre,
valamint az elképzelhető betegségek megelőzése érdekében tett egészég-
megőrző megnyilvánulások (fitness, egészséges életmód, tornázás,
vitaminszedés). A máj betegségtől való félelmet az ilyen élményekkel való,
szokásosnál jóval sűrűbb találkozás „véste be” emlékeibe (nevelőapja
halála, barátnője hirtelen halála, kislánya májelégtclcnsége). Az előzmények
után nem meglepő, ha a traumatizáló életesemények hatására kialakuló
szorongás tematikailag hipochondriás jelleget öltött.
IV. A terápia utolsó fázisa: a vulnerabilitás (sebezhetőség)
csökkentése

A napló segítségével felszínre került Lili két alapvető sémája önmagáról:

„védtelen vagyok’’ és „kiszolgáltatott vagyok” (kezelés előtt nyolcvan
százalék, jelenleg ötven százalék), amelyeket legkönnyebben egészségi
állapotában bekövetkezett kisebb-nagyobb változások hívtak elő.
Lényegében ezek álltak egészség-szorongása hátterében, és miattuk kért
segítséget. Elhatároztuk, hogy közvetlenül foglalkozunk az említett
hiedelmekkel: megnézzük, milyen bizonyítékok látszanak alátámasztani
őket, és ellenőrizzük megalapozottságukat, továbbá megpróbálunk

6
3
ellenbizonyítékokat találni, amelyeket Lili eddig esetleg figyelmen kívül
hagyott. Az volt a cél, hogy alternatívákat fogalmazzunk meg, amelyek
jobban megfelelnek a valóságnak, és kevésbé szorongást keltőek.
Házi feladatában a páciens összefoglalta a testi-lelki kiszolgáltatottsága
melletti és elleni bizonyítékokat. Ez tovább csökkentette (húsz százalékra) a
„kiszolgáltatott vagyok” séma erősségét. Már az eddigi terápiás munka is
megvilágította számára, hogy sok helyzetben nagyon is képes megvédeni
magát, lépéseket tenni egészsége védelmére, érdekeit képviselni. A
maradék húsz százalékot nem lehetett megkérdőjelezni, ennek alapjául
kislánya betegsége szolgált: ”Az én életemben is bekövetkezett a
katasztrófa, ki vagyok szolgáltatva ennek". Ekkor megfogalmaztunk egy
alternatív attitűdöt (kognitív átstrukturálás), amely a dolgok reális állását
tükrözte, de mégis jobban érezte magát tőle: „Nagyjából tudom irányítani
az életem. Ami nem tőlem függ, abban is megteszem, ami tőlem telik”.

6
4
 8. ábra: Konceptualizálás
Korai élmények: szülei válása, új apa elutasítása.
Édesanyja betegségei, kórházba kerülése 25 évesen: nevelőapa halála máj-, és szívelégtelenségben, apósa halála
rákos megbetegedésben. Alapsémák: „Kicsi vagyok. ’, „Védtelen vagyok.”, „Kiszolgáltatott vagyok.”

Diszfunkcionális attitűdök:
„Ha nem vagyok elég óvatos, én is megbetegszem.”
„Ha odafigyelek a testi tünetekre, megelőzhetem a betegséget”. ,*A fájdalom mindig valami súlyos betegség

:
jele.”
Kritikus események:
A 33: kislánya születése, máj elégtelenség.
34: barátnő halála máj elégtelenségben.

Kiváltó helyzet: rádióműsor az egészségről.

Spontán negatív gondoltok:

„Velem is biztos bekövetkezik.”
„Beteg a májam.” „Meghalok.” „Gyógyíthatatlan betegségben szenvedek.”
„Kiderül, hogy tényleg beteg vagyok.”

Hangulat: szorongás, félelem.

Viselkedés: vizsgálgatás, ellenőrzés, nyomogatás.

fizikai tünetek: szúró érzés a májban.

65
 A hiedelem ebben az új formájában százszázalékos erősségű volt. Egyetértettünk abban, hogy ezentúl
feljegyzi a pozitívumokat - azokat a nehézséget jelentő helyzeteket, amelyekkel meg tudott birkózni. Ide
kerültek kislányánál tett látogatásai, a terápiában való részvétele (mint erőfeszítés), melyben a betegségekről
való beszélgetés eleinte szorongást keltett benne, a relaxáció megtanulása, a gyógyszerek elhagyása és végül a
harmadik gyermek vállalásának elhatározása. Megfogalmazta, hogy erejéből telik a kislány rendszeres
látogatására, de arra nem, hogy otthon nevelje. Lili a terápiának ebben a szakaszában már gyakorlatilag
tünetmentes volt.

Befejezés

A pszichoterápia a jövőben esetleg felmerülő problémákra való felkészüléssel, a visszaesések megelőzésével

zárult. Lili egy kis füzetben feljegyezte a szorongást fenntartó és kiváltó tényezőket (negatív gondolkodás,
biztonsági ellenőrző viselkedésmódok, szelektív figyelem és így tovább), a leglényegesebb diszfunkcionál is
hiedelmeket, a sémákat és megválaszolásukat, a s?ámára leghasznosabb technikák felsorolását, a
pszichoterápiában elért sikereket, valamint a jövőben felmerülő nehéz helyzeteket.
Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a terápia sikerében szerepet játszó tényezők az alábbiak voltak: a beteg
belső motivációja és intelligens hozzáállása, ahogyan a közös munkát fogadta, valamint az, hogy
szorongásainak kognitív megközelítése elfogadható értelmezési keretet nyújtott hipochondriasisa
megértéséhez. Szerepe volt annak is, hogy betegsége kialakulását követően relatíve hamar keresett segítséget,
tehát a folyamat nem vált krónikussá, és férje komoly érzelmi támaszt nyújtott számára. Végül megemlítendő,
hogy a hipochondriás szorongás kialakulásában nemcsak félreértelmezések, hanem reális trauma is szerepet
játszott, amivel a beteg kezdetben nem tudott megbirkózni - ehhez azonban nem igényelt segítséget. Férjével
közösen akarták megoldani, és sikerült is nekik egészség-szorongása csökkenését követően. A kognitív
átstrukturálás lényeges szerepet játszott ebben - ez egyben bemutatja azt is, hogy a kognitív terápia célja
nemcsak a patológiás viszonyulás megváltoztatása lehet, hanem egy reális probléma, élethelyzeti konfliktussal
való megbirkózás elősegítése is.

6
6
A PARANOID ÉLMÉNYFELDOLGOZÁS BEFOLYÁSOLÁSA
KOGNITÍV MÓDSZEREKKEL

A kognitív pszichológia olyan személyiség képét tárja elénk, amely

alkotó módon képes alakítani a valósággal való viszonyát. Ebben az
összefüggésben az illető szemléletmódja, attitűdrendszere nagymértékben
meghatározó az emocionális reakciók és a viselkedés szempontjából,
amelyek visszahatnak az illető gondolkodására, szemlélet- módjára.
Szorongásos zavarok, depresszió előfordulása esetén - a kognitív
pszichológia álláspontja szerint — zavar támad a személy
helyzetértelmezése és a realitás között: az illető túlságosan szubjektiven,
torzítottan, a valóságtól nagymértékben eltérő módon értelmezi a
helyzeteket, és ez fokozott emocionális reakciókat, inadekvát viselkedést
vált ki. A terápia célja a kognitív átstrukturálás, azaz reálisabb,
valósághűbb, kevésbé szorongást keltő helyzetértelmezés kialakítása -
kísérlet arra, hogy a személy szemléletmódjában változást érjünk el.
Ezt most egy paranoid beteg példáján szeretnénk bemutatni, akinek
kognitív torzításai nagyon jellegzetesek, és ezért talán a terápiás
intervenciók hatása is egyértelműbb és könnyebben követhető.

Az eset ismertetése, a probléma leírása

Egy ötvenéves férfiről van szó, akinek panaszai körülbelül egy éve
kezdődtek - paranoid tartalmak (vonatkoztatások és erős féltékenység)
formájában. Attól fél, hogy a gyárban két rosszakarója hírbe hozza, rossz
hírét kelti, azaz „felszarvazza”. Az egyik „rosszakaró” egy férfi kolléga, aki
korábban meósként dolgozott az ő részlegén, és haragosa a betegnek.
Állítólag rendszeresen olyan megjegyzéseket tesz, amelyekkel „lejáratja” P.
urat. Például olyan dologról beszélgettek a gyárban, amit nem ismert a
beteg, és kérdésére azt a választ kapta az illetőtől, hogy „az a jó, ha nem
tudsz semmit”. A másik „rosszakaró” egy hölgy kolléga, aki elvált, s aki a
beteg szerint azért támogatja a „felszarvazását”, mert szeretné, ha P. úr is
elválna. Legutóbb ez úgy nyilvánult meg, hogy egy társaságban egy
újságban a „férfi agy-női agy” című oldalt elemezték, amikor a „szex
kezdeményező” hormonra került sor. Ekkor kolléganője rámosoly- gott P.
úrra, s megjegyezte: „vannak, akiknél ez a mirigy sokkal fejlettebb” - a
beteg számára ezzel nyilvánvalóan a meósra utalt, aki megpróbálja
elcsábítani az Ő feleségét.
P. úr tudja, hogy felesége nem csalja meg (ezt azért a biztonság kedvéért
hamar leellenőrizte egy magánnyomozó révén), azonban mégsem tudja
kivonni magát két kollégájának a „megjegyzései és hírbe hozási kísérletei”
alól. Folyton attól tart, hogy nevetségessé válik, munkatársai kinevetik a
háta mögött, és mindenki „tudja”, csak ő nem, hogy megcsalja a felesége a
mcóssal. Erről teljesen meg van győződve, csak nagyon nehezen ingatható
meg ebbéli véleményében. Ezt azzal is alátámasztja, hogy ha sikamlós
viccet mesélnek bent a fiúk, azonnal arra gondol, hogy célzatosan az ő
„cukkolása” miatt mesélik. Tulajdonképpen inkább a főnöki presztízsére
féltékeny, nem is annyira az asszonyra.
A fentiek miatt utál bejárni a munkahelyére, minden reggel rendkívül
ideges, feszült, gombóc van a torkában, mellkasi szorító érzés gyötri,
napközben alig várja, hogy hazamenjen. A terápiába jelentkezés előtt
beadta a felmondását a gyárban, annyira nyugtalanította az, hogy
nevetségessé válik. El is jönne munkahelyéről, ha nem tartana attól, hogy
megismétlődhetnek a problémák, mert esetleg „az ő készülékében van a
hiba”. Felesége elmondása szerint nem lenne semmi baj, ha P úr nem
hergelné fel magát a végsőkig, hiszen otthon minden rendben van.
A beteg pszichiáterhez került, aki ambuláns kezelést, kombinált
farmako- (gyógyszeres) és pszichoterápiát javasolt. Enyhe nyugtató és
kispotenciálú antipszichotikum (pszichózis elleni) beállítását követően a
panaszok még fennmaradtak, azonban a beteg pszichoterápiásán
hozzáférhetővé vált. Kognitív viselkedcstcrápiát kezdtünk a téves eszmék
befolyásolására, valamint a hozzájuk kapcsolódó szorongás csökkentésére.
Ennek az indikációját egyrészt a beteg motiváltsága adta, másrészt az, hogy
a paranoid reakció ellenére a páciens személyisége ép, kapcsolatrendszere
megtartott valamint a problémán kívül eső területeken, emocionális
reakciói és viselkedése adekvátak voltak.
Élettörténeti adatok

A páciens elmondása szerint jó családban nőtt fel, szülei munkások

voltak, egy öccse van. Általános iskolában kitűnő tanuló volt, azonban nem
tanult tovább, mert szülei szerint egy fiúnak szakma kell. „Rossz' gyerek
volt, mert rengeteg csínytevésben vett részt, például tűzgyújtásban,
lépcsőkorláton csúszkálásban és mindenben, ami veszélyes és tilos egy
gyerek számára. Csak a terápia egyik későbbi szakaszában derült ki, hogy
gyerekkorában is mindig gombóccal a torkában ment iskolába, mert apja
„agyonütötte volna”, ha nem tanult volna jól.
Esztergályosnak tanult s így is kezdett el dolgozni. Katonaság után a
gyárban a technológiára került, s ott dolgozott - előbb művezető lett, majd
technológus. Időközben estin elvégzett egy műszaki főiskolát, közben
megnősült, megszülettek gyermekei, építkezett - s mindezt jól bírta.
Harminc éven át dolgozott ugyanannál a vállalatnál, szakmai tekintélyre
tett szert. iMikor három éve felszámolták azt a részleget, ahol dolgozott,
átkerült egy másik egységhez, főosztályvezetői minőségben. Ebben a
munkakörében úgy érzi, sok ellenséget és sok barátot szerzett,
bérfeszültségek támadtak. Jelenleg kétszáz dolgozóért felelős, kilenc
beosztotton keresztül. Saját bevallása szerint „nehéz stílusa' van, mert
makacs, nem enged a vélt igazából: reggelente, amikor kiosztja a munkát a
gyárban, akkor is hasonlóképpen ragaszkodik az elképzeléséhez.
A terápia célja a negatív kogníciók és diszfunkcionális hiedelmek
átstrukturálása révén alternatív, kevésbé szorongást keltő hozzáállás
kialakítása a jelenleg problémát jelentő helyzetekben. Konkrétabban a
vonatkoztatások és az általuk okozott szorongás csökkentése, a
munkahelyi feszültségek eredményesebb kezelése, valamint az önértékelés
növelése a főnöki szerepében.

A naplómódszer

Mivel az emberek általában igen kevés tudatossággal rendelkeznek

problémáik összefüggései felől, ezért legelőször a problémaviselkedés
pontos feltérképezése szükséges. Megkérjük a beteget, hogy kezdjen naplót
vezetni azokról az alkalmakról, amelyek valamilyen okból nehézséget
jelentenek a számára. Ez magában foglalja a helyzeteket, a problémát
jelentő viselkedést, a kísérő érzelmeket valamint az ilyenkor felbukkanó
Önkéntelen, nem akaratlagos, hanem úgynevezett automatikus
gondolatokat. Nem könnyű felismerni a negatív emocionális állapotot
aktiváló automatikus gondolatokat, amelyekre jellemző, hogy akaratlanok,
plauzibilisek (elhihető), magától értető- dőek, torzítottak, szubjektivek,
egyéni tartalmúak, gyorsak, hamar tovatűnnek és sűrítettek. Külső-belső
ingerek egyaránt kiválthatják őket, és tartalmuk közvedenül kapcsolódik
az adott emocionális válaszhoz.
Hasznos kérdések a negatív automatikus gondolatok (NAG)
azonosításához: „Mi futott át a fején abban a pillanatban?” „Mire gondolt
éppen akkor?” „Milyen képzetek, képek merültek fel éppen akkor?”
„Milyen volt a hangulata, mit érzett abban a helyzetben, amikor...?”
„Hogyan cselekedett, mit tett, amikor ilyen gondolatai támadtak és ilyen
hangulati állapotban volt?". (9.ábra)
A NAG-ok monitorozása óriási segítséget jelenthet mind a páciens,
mind a terapeuta számára, mert a negatív gondolatok megismerésével
érthetővé válik a helyzetek egyéni jelentése, az addig érthetetlennek tűnő
emocionális reakciók és az indokolatlannak látszó szorongásos
rosszullétek.

A kognitív átstrukturálás

Egyik eszköze a gondolatnapló kibővített változata, amelyben a

problémahelyzettől való tér-idői eltávolodás következtében könnyebb -
más szempontból - szemügyre venni a negatív gondolatokat alátámasztó és
azoknak ellentmondó tényeket. Ilyenkor szinte nagyító alá vesszük a
helyzetet, és feltesszük a kérdést a betegnek:

1.) Milyen bizonyítékok támasztják alá negatív gondolatát? Mi mond

ellene? Fontos, hogy szigorúan csak a tényekre szorítkozzunk: „úgy
éreztem, hogy engem kinevetnek” nem tény, hanem érzés, tehát
jelen esetben nem fogadható el a realitásvizsgálatnál. Azonban, ha
valóban kinevették, akkor azt a negatív gondolatot
alátámasztó bizonyítékként kell elfogadnunk. Hasonlóképpen, az adott
betegnél felmerülő „célozgatások”, viccmesélések valójában téves
attribuciók (miszerint az ő megcsalására vonatkoznak), amelyek
nélkülözik a valós alapot. Tehát ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy van-e
valami tény, megfigyelhető esemény, viselkedés, ami alátámasztja a
páciens helyzetmagyarázatát.
2. ) A valóságvizsgálatnál (reality test) adódik alkalom a kognitív tor
zítások (túláltalánosítás, negatív szűrés, pozitívumok ignorálása, fekete-
fehér gondolkodás, elhamarkodott következtetés, „gondolatolvasás”,
perszonalizáció) vizsgálatára. Jelenlegi paranoid betegünknél a
 legszembetűnőbb torzítások a „gondolatolvasás” és perszonalizáció
(saját magára vonatkoztatás) formájában nyilvánultak meg. Ö tények
nélkül is „tudja”, megvan győződve róla, hogy háta mögött kinevetik,
és rosszat akarnak neki, illetve azt, hogy a viccek személyesen „neki
szólnak”. További segítő kérdések lehetnek: „Személyemre
vonatkoztatok olyan dolgot, aminek alig vagy egyáltalán nincs köze
énhozzám?” „Azt várom cl magamtól, hogy tökéletes legyek?” „Lehet,
hogy csak a dolgok sötét oldalát veszem észre?” „Túlbecsülöm a
katasztrófák bekövetkezésének esélyét?” „Eltúlzom az események
jelentőségét?” „Ragaszkodom ahhoz, ahogy a dolgoknak lenniük
kellene, ahelyett, hogy elfogadnám őket úgy ahogy vannak?” „Vajon
azt feltételezem, hogy semmit sem tehetek azért, hogy a helyzet
változzon?” „Lehet, hogy jóslásokba bocsátkozom a jövőt illetően,
ahelyett hogy megkísérelnék hatással lenni rá?”
3. ) A következő lépés más magyarázat, alternatíva keresése a negatív
gondolat ellenében: „Hogyan lehet másképpen értelmezni a
helyzetet?” „Más valaki hogyan reagálna a helyemben?” „Mit
tanácsolna másnak ugyanebben a helyzetben?” Például, amikor P. úr
munkatársának elbocsátásáról volt szó és arról, Hogy akkor az ő Mária
nevű felesége is mehet, akkor a beteg először ezt magára
vonatkoztatta. Alternatív gondolatként azonban meg tudta
fogalmazni, hogy nyilván nem az ő saját féleségéről, azaz Máriájáról
volt szó. Ez a magyarázat meghozta az emocionális megkönnyebbülést
is, jelezve, hogy az alternatíva hiteles volt a beteg számára.
Előfordulhat azonban, hogy nem lehet
másképpen értelmezni a helyzetet, mert a tények, az események
esetleg valóban a negatív jelentést támasztják alá (például
„veszítettem”, „elbocsátottak” és így tovább). Ilyenkor az „és akkor
mi van?”, „mi a legrosszabb, amitől tartok?” típusú kérdések
segíthetnek kevésbé szorongást keltő viszonyulás kialakításában.
Betegünk ezt úgy válaszolta meg, hogy „nem dől össze a világ, több
is veszett Mohácsnál”. Ez a hozzáállás segített neki abban, hogy
megnyugodjon, s valóban, idegessége hatvan százalékról nullára
csökkent.
4. ) Az eredeti érzés újraértékelése. A kognitív átstrukturálás sikeressé
gének jelzése az eredeti negatív hangulat vagy emocionális állapot
 intenzifisának jelentősebb csökkenése (például kilencvenkilenc
százalékról hatvan százalékra). Azonban minden történés - a
csökkenés elmaradása is - informatív, tehát az egész folyamatot
érdemes pozitív keretbe helyezni: ha nem változott az indulat
erőssége, akkor az azt mutathatja, hogy nem a megfelelő, a
hangulatot vagy indulatot mobilizáló gondolattal, hiedelemmel
foglalkoztunk. Ez is tanulság, tudhatjuk, hogy más irányban kell
elindulnunk, meg kell kérdeznünk a betegtől, hogy szerinte a több
negatív gondolat közül melyik volt a legerősebb és így tovább.
5. ) A viselkedési kísérletek, házi feladatok. A kognitív átstrukturálás
folyamatának záró lépése az új, az alternatív gondolat kipróbálása a
valóságban, viselkedési kísérlet formájában. Ezt együtt tervezzük
meg a pácienssel. Például a véleménynyilvánítástól irtózó személy
kifejti nézeteit a családjában vagy a munkahelyén, és megfigyeli,
hogy ezt követően felháborodva fordulnak-e el tőle az emberek,
ahogy ő azt előzőleg feltételezte.
6. ) Depressziós beteg - aki kidolgozta magának azt az alternatív
magyarázatot, hogy „tudom, hogy a családomnak szüksége van rám,
noha nem bizonygatják ezt állandóan” - viselkedési kísérletben
megtanulta megfigyelni környezetének azokat az indi- rckt jelzéseit,
amelyek arra utaltak, hogy mennyire fontos is ő a számukra.
Természetesen előfordulhat az is, hogy a viselkedési kísérletek nem erősítik
meg az új helyzetértelmezést; a környezet lehet elutasító,
felesége vagy férje elhagyhatja, lehet az embernek súlyos betegsége, cs így
tovább. Ilyenkor érdemes az alábbi kérdésekhez visszatérni: „És akkor mi
van?” „Hogyan tudok megbirkózni a helyzettel?” „Vajon azt feltételezem,
hogy semmit sem tehetek azért, hogy a helyzet változzon?” „Lehet, hogy
jóslásokba bocsátkozom a jövőt illetően, ahelyett hogy megkísérelnék
hatással lenni rá?”
Paranoid betegünk esetében munkahelyi feszültségekhez (hetven
százalék) vezetett - többek között — az, hogy „nehéz” ember, főnökként
nem enged beleszólást döntéseibe. Szerinte: „ha engednék, ak- kor
gyengének tartanának a beosztottaim” (NAG). Noha erről teljesen meg volt
győződve (kilencven százalék), bizonyítékokkal nem tudta alátámasztani.
A magyarázatnak viszont ellentmondott a saját főnökével kapcsolatos
tapasztalata. Előfordult, hogy főnöke a beteg kérésére esetleg változtatott a
döntésén: ezt nem a gyengeség jelének tekintette, hanem annak, hogy az
illető rendes ember. Mindezek lényében P. úr képes volt annak az
alternatív magyarázatnak a kidolgozására, hogy „attól, hogy engedek
beosztottaim kérésének, még lehetek jó főnök”. Feszültségei hetven
százalékról húszra csökkentek ezen alternatíva megfogalmazásánál. Utolsó
lépésként azonban nélkülözhetetlen volt a valóság „letesztelése”, azaz az új
viselkedésmód kipróbálása (beleszólást engedni a döntésébe) és a
környezeti reakciók megfigyelése. Miután beosztottainak reakciói
megerősítették a beteg új hozzáállását, az új jelentés és az új viselkedésmód
stabilizálódni kezdett.
Hasonlóképpen jól reagált a beteg a kognitív viselkedésterápiára - P.
úrnak a felesége megcsalásával kapcsolatos félelmei is oldódni kezdtek
(lásd 10. ábra).
 3. Negatív Automatikus
1. Helyzet 2. Hangulat
Gondolat

Az én feleségem is Mária.
Egyik munkatársit
Rám is célzott.
kirúgták. Kolleganő erre
Idegesség 70 % Biztos rám gondolnak,
azt mondta: „Az ő
hogy mikor fognak már
Máriája is csomagolhat."
engem kirúgni.

Idegesség 75% Biztos rám céloznak.

Kollegák kitárgyalták, mi
a különbség, ha a férfi
csalfa meg a nőt vagy
fordítva.

Biztos, hogy valami

probléma lesz! Veszíteni
Szabadság alatt he kellett fogok.
menni a munkahelyére.
Kivel volt? Mi futón át a
Mit csinált? Mikor gondolataimon, mielőtt
történt? Hol volt? Szorongás 60% így kezdtem érezni
magam?
Mit jelent ez nekem? Mit
mond ez rólam?
Minek a bekövetkezésétől
tartok?
Mi a legrosszabb, ami
történhet?
Hangulat intenzitása (0-
100%)
Helyzet Érzés Automatikus Bizonyíték, hogy
gondolatok, képek ez igaz
Mit csináltam? Mit éreztem?
Min Mennyire volt Mi futott át a
gondolkoztam? rossz? (%) fejemen, mielőtt
rosszul kezdtem
érezni magam?

Pontosan mik
voltak
ezek a gondolatok?

Mennyire voltam
meggyőződve
róluk? (%)
Nincs.
Idegesség 75%

Kolleganőmet, aki Biztos engem is

szabadságon volt, ugyanígy
kitárgyalták. tárgyalnak ki,
amikor nem
vagyok itt.

Szabadság alatt Biztos, hogy valami Máskor is azért

be kellett menni Idegesség 70% probléma lesz! hívtak be
a munkahelyére. Veszíteni fogok. szabadságról.
Ha nem lenne
probléma, nem
hívnának.

A rosszakaró
kolleganőm, aki
Nem kellene már a
a feleségem
feleségemmel
hírbe hozásán Idegesség 70%
élnem. Kedveskedik.
fáradozik, azt Düh 70%
Azt akarja, hogy
mondta, hogy:
elváljak.
„Nem vigyázol
magadra.”
Bizonyíték, hogy nem Kiegyensúlyozottabb, Érzés újraértékelése
100%-ig igaz reálisabb gondolat
Hogyan válaszolom meg Hogyan változott az
az automatikus érzésem ?(%)
gondolatot?

Nincs. Idegesség 30%

Nyugodtan
Tárgyalhatnak, nincs
mit.

Nem tudom, mi a
1 x het, hogy valamit helyzet, de több is
nem ludnak,és veszett Mohácsnál. Nem Megkönnyebülés,
segítségre van dől össze a világ, idegesség 0%
szükségük. veszítettem már máskor
is.

Igaz, hogy kedves, de ez

Nincs. még nem bizonyítja azt, Düh 10% Idegesség 0%
hogy azt akarja, elváljak.

FODORNÉ POGÁNY J.: A kognitív szemlélet fejlődése a pszicho-

pathológiiban: diszfunkcionális sémik és terápiás szempontok.
Budapest: Pszichoterápia, IX. sz. 2000. 355-362. old.
PERCZEL F. D.: A kognitív modell főbb terápiás vonatkozásai.
Budapest: Psychiatria Hungarica, 12. évf. 3. sz. 1997. 303-314. old.
PERCZEL F. D.: Hipochondriasis, egészség-szorongás kognitív
szemszögből.
Budapest: Háziorvos Szemmel. In: Háziorvosi Szemle, 11. sz.
1997. 55-62. old.
SALKOVSKIS, P. M. - RÍMES, K.: A hipochondriasis és a
kényszeres problémák kognitív megközelítése.
Budapest: Psychiatria Hungarica, 12. évf. 3. sz. 1997. 315-335. old.
BANDURA, A.: Szociális tanulás utánzás útján. In: Pataki F.
szerk. Pedagógiai szociálpszichológia.
Budapest: Gondolat, 1976. 84-123. old.
KOPP, M. - FÓRIS, N.: A szorongás kognitív
viselkcdésterápiája. Budapest: Végeken, 1994.
PERCZEL F. D.: A kognitív modell főbb terápiás vonatkozásai.
Budapest: Psychiatria Hungarica, 3. évf. 1997. 303-314. old.
TR1NCER L: A depressziók kognitív szemlélete.
Budapest: Psychiatria Hungarica. 1 / 1 . 1986. 29-38. old.
TRINGER L: A gyógyító beszélgetés.
Budapest: VIKOTE Könyvek, 1991.
TRINGER L: Viselkedésteripia - kognitív terápia.
Budapest: Psychiatria Hungarica, V1II/3. 1993. 1 4 1 - 1 5 0 . old.
PSZICHOPATOLÓGIA
KÖTŐDÉSELMÉLET - A TUDATOS-TUDATTALAN
RENDSZER

A személyiségfejlődéssel való ismerkedés után nagyon fontos, hogy

valamennyi pszichopatológiai ismeretet is szerezzünk. A következő
néhány oldalon erre teszünk kísérletet - nagyon vázlatosan.
Ráhangolódásként a dinamikus személyiségfejlődés mai modern
elképzeléseit, elsősorban a kötődés elméletet gondoljuk végig. A Sigmund
Freud által leírt „aszociális ’ csecsemő mára alapvetően, nembeli
lényegéből adódóan magzat korától szociális lény, aki kapcsolatra van
kárhoztatva, anélkül nem létezhet. í’n-te kapcsolataihoz kötött, és ez a
kötődés a legelemibb szükséglete és alapvető meghatározója. E kapcsolat és kötődés
mindig érzelmekkel telített, mondhatjuk: érzelmekkel elárasztott és
párbeszédben zajlik, tehát kölcsönösség jellemzi.
A csecsemőnek a születés után kialakuló első (primer) kapcsolata és
kötődése valamint annak szerkezete lesz későbbi kapcsolatainak a mintája.
A primer kapcsolat érzelmi jellegzetességei megjelennek a meghitt
kapcsolataiban. Az ÉN a számára fontos Másikkal való kapcsolatban
alakul ki és formálódik - jó esetben élete végéig. A számára fontos Másikat
a szakirodalomban tárgynak nevezik, ő a kötődés, a vágy vagy a gyűlölet
tárgya, mert a kötődés vagy vággyal és melegséggel, vagy gyűlölettel
telített. A kötődés révén a tárgy sajátos átalakuláson, megszemélyesítésen
megy keresztül, meghitt viszony jön létre vele. Az emberi lét
legalapvetőbb jellegzetessége a reflektivitás, amelynek jellemzői az egyéni
fejlődés során, az anyával való szimbiotikus kapcsolatban alakulnak ki.
A lelki folyamatok túlnyomó része tudattalanul zajlik, mint ahogy a
biológiai létünket, folyamatosságunkat biztosító működések (emésztés,
immunrendszer, hőszabályozás, mozgás koordináció és így tovább) is. A
tudattalan tartalmak nagyobb hányada mindig is tudattalan volt, s az is
marad. Ilyen például a kollektív tudattalan, amely kulturális örökségünk
része. Másik hányada azonban a tudat világa mellett átélt - legtöbbször
fájdalmas, kínzó, keserves - élmény vagy
eredendően tudatosan átélt vágy, szándék, érzelem, amelyet a környezet

78
rossz néven vesz, tehát tiltottá válik, s ezért elfojtásra kerül. Az elfojtott
tartalom - bár a tudat számára már nem hozzáférhető - dinamikáját, tehát
lelki hatékonyságát megőrziy így különböző módon képes befolyásolni a
lelki működést, s tünetképző hatása lehet a patológiás folyamatokban.
A tudatos és a tudattalan működések között húzódik a - rendkívül nagy
egyéni változatosságot, de az egyénre jellemző tartományon belül is igen
nagy aktuális ingadozást mutató — tudatelóttes mező.

79
A „LELKI KÉSZÜLÉK” SZERKEZETE
Az ösztön-ÉN tartalmazza az egyén vágyait, szükségleteit, amelyek közvetlen
és akadálytalan kielégítésre törnek az örömelv jegyében.
A felettes-ÉN a beépült szülői tiltásokat és az idealizált elvárásokat - közvetve -
szigorúan ellenőrzi, cenzúrázza a feltörekvő vágyakat, kívánságokat,
egyeseket letilt, másokat - többnyire módosítva - engedélyez.
Az ÉN a két nagyhatalom között lavírozva igyekszik tekintettel lenni
mindkét félre, lehetőleg teljesíteni mindkettő elvárásait, a vágyakat a
tiltások mentén, a mindenkori realitást is figyelembe véve. Az ÉN tehát a
külvilággal, a valósággal is közvetlen kapcsolatban áll, s e három
szorításban próbálja - a valóságelv jegyében - az egyén érdekeit képviselni.
Az ösztön-ÉN túlnyomó része tudattalan, azonban azok a tartalmai,
amelyek az F.Nnei összeegyeztethetőek felszínre törhetnek, tehát
bekerülnek a tudatelőttesbe, illetve tudatosulhatnak. Hasonló a helyzet a
felcttes-F.Nnel is: jelentős része tudattalan marad, de például a realitás-
kontroli által elért része hozzáférhetővé válik a tudat számára, így
többnyire a tudatelőttes része, illetve tudatosulhat. Az ÉN szerkezetében
az „ÉN magja”, tehát központi eleme, a tudat, jelentős része a tudatelőttes
tartományban mozog, de az ÉNműködés számottevő része tudattalan
marad.
Az ÉN legfontosabb feladata mindenkor - de kora gyermekkorban és a
krízisek idején kiváltképpen - a lelki struktúra védelme, különösen
magának az ÉNnek a védelme, működőképességének megőrzése. Később
az ödipális korban - kellően megerősödve - a konfliktusok színterévé
válik, s így szüntelenül azok elhárításán illetve megoldásán fáradozik.

Elsődleges és másodlagos folyamatok

A lelki szerkezet leírt működése egymással szembenálló erők szüntelen

feszültségét jelenti, mely a külső valóság megjelenésével konfliktuózus
helyzetté válik. Ez a feszültségek és szorongások állandó - bár értelemszerűen
rendkívül változékony szintű - jelenlétével jár. Az ÉN épségét és
működőképességét pedig elsősorban a szorongás (és
nyomában a félelmetes agresszió lehetősége!) veszélyezteti, így a
szorongás elhárítása, csökkentése folyamatos feladat az ÉN számára.
 Az ÉNnck a szorongás elhárítására szolgáló eszközei első lépésben az
elhárító mechanizmusok, amelyek mindig tudattalanul működnek, és az elsődleges
folyamatok keretében őrzik az ÉN épségét. Az elsődleges folyamatokat
szubjektív belső képek, a sűrítés és az eltolás mechanizmusai jellemzik.
Leginkább az álomban érhetők tetten, ahol a külvilág! realitás kizárásával
vagy jelentős háttérbe szorulásával - ugyanakkor az érzelmek közvetlen
hatására - alakulnak és változnak. Az álomképek sűrűsödnek, egymásra
vetülnek, s egészen szubjektív értelmet nyernek az érzelmek „logikája”
mentén.
A külvilági realitás érvényre jutása során az elsődleges folyamatok
mindinkább a valóság ellenőrzése alá kerülnek, ennek kötöttségei közt
alakulnak ki a másodlagos folyamatok, amelyeket az éber gondolkodás, a
figyelem, a mérlegelés, az érvelés, az ítéletalkotás, a belátás, a racionális
logika és az ellenőrzött cselekvés jellemez. Ezek birtokában válik lehetővé
az átdolgozás, melynek során a mindig tudattalanul működő elhárító
mechanizmusok egyéb - tudatos vagy tudatosítható - kognitív mentális
lehetőségekkel egészülnek ki. Az átdolgozás tehát az elsődleges és
másodlagos folyamatok összhangja, együttműködése révén válik
lehetségessé. Ez az élmény, az élménnyel járó érzések és mindaz, amit
erről gondolok, együtt, ezeknek mintegy sűrítménye.
A másodlagos folyamat tehát az elsődleges folyamai módosulása! Az éren, ép, a
konfliktusok megoldására képes ÉN funkcióit a másodlagos folyamatok
dominanciája mellett zz. állandóan és kiterjedten működő elhárító
mechanizmusok jellemzik.
Az egységes ÉNfunkció tudattalanul működő részét az elsődleges
folyamatok, a tudatelőttes és tudatos részét pedig a másodlagos
folyamatok képezik. Míg a tudattalan elsődleges folyamatokat az örömelv,
a tudatelőttes és tudatos másodlagos folyamatokat a valóságelv jellemzi.
Tehát a primer folyamatok olyan tudattalan intrapszichés (belső lelki)
folyamatok, amelyek nem állnak a valóság ellenőrzése (realitás- kontroli)
alatt, mindig az ÉN tehermentesítését, szűkén vett és pillanatnyi érdekeit
képviselik, a valóságos helyzet bármiféle értékelése és a legcsekélyebb
előrelátás nélkül.
A lelki egyensúly és a növekvő szorongás

A lelki egyensúlyt tehát a szorongás és az agresszió veszélyezteti, melynek nagysága,

destruktivitása sohasem a külső vagy belső „veszély” objektív
nagyságával arányos, hanem azt mindig a szubjektív élmény és a
pillanatnyi lelki diszpozíció határozza meg. A szorongás elhárítása során
rendkívül nagy jelentősége van annak, hogy mennyire változatos és
differenciált az ÉN rendelkezésére álló hárító rendszer, mennyire rugalmasan
tudja azt az F.N használni, továbbá, hogy mekkora az egyén szorongástűrő
képessége, a frusztrációs toleranciája.

Az átdolgozás

Az átdolgozás sokkal több, mint az egyszerű hárítás. Mindig a személyiség

egésze vesz részt benne, és a feszültség csökkentése mellett magasabb teljesítményt
tesz lehetővé, emeli a személyiség színvonalát. Az átdolgozás tehát sajátos érési
folyamat is, amely sohasem egyenletes, inkább ugrásszerű.
A pszichoterápiás kapcsolat jelentősen támogatja, katalizálja az
átdolgozást. A feltétel nélküli elfogadás biztonsága önmagában
szorongáscsökkentő hatású, ugyan eleinte talán csak az ülés idejére, de a
meginduló önreflexióban számos megértés, belátás születhet, amely
elindíthatja az átdolgozást.

A szorongás dezintegratív hatása

A növekvő szorongás regressziót (korábbi fejlődési fokra való vissza-

csúszást) eredményez, melynek során primitívebb, már gátlás alá került
hárítási módok is felszabadulnak, csatasorba állnak. Támaszkereső,
megkapaszkodó munkamódok kerülnek előtérbe, s ha ez még mindig
kevés a szorongás csökkentéséhez, a túlhajtott hárító mechanizmusok
mentén, szabadon lebegő szorongás tünetekké formálódik.
Amíg a regresszió olyan mértékű, hogy bizonyos funkciókat már érint,
de a korábbi fejlődés során kialakult ÉNstruktúrát még épen hagyja, és a
tünetek általános jellegűek (koncentrációs zavarok, érzékenység,
ingerlékenység, befele fordulás és a többi), krízisről beszélünk. Ha azonban
a regresszió mélysége eléri és érinti a korábban kialakult ÉNszerkezetet, és
e regressziónak megfelelő tünetek mutatkoznak, már betegségről van szó.
A pszichiátriai betegség során tehát az ÉNszerkezetet dezintegráló (leépítő,
bomlasztó, szétziláló) mélységű regresszió és az e regresszióra jellemző tünetek
jelentkeznek. A krízis tehát már megrendült lelki egészség, de még nem betegség,
a lelki működés struktűrája még nem sérült. Az elhúzódó, meg nem oldott
 krízis viszont előbb a személyiség elakadásával jár, majd szükségszerűen betegségbe
torkollik.

Az ÉNszerkezet kialakulása

Az első három évben lényegében kialakul az az ÉNstruktúra, amely

meghatározza a legalapvetőbb önvédelmi, kapcsolati és alkalmazkodási
lehetőségeinket. Az ÉN csírái már a kora magzati korban megjelennek, s a
magzat már jóval a születése előtt képes önmagát elhatárolt egységként megélni, a
létét veszélyeztető ártalomra félelemmel, védekezéssel reagálni, az anya
különböző állapotait, igényeit respektálni. léhát az ÉNnek vannak
veleszületett adottságai.
Stabil ÉNkép, differenciáltan működő ÉNfunkciók a tárggyal (szeretett
személy) megélt egységből nőhetnek ki. Ha nincs külső tárgy (szeretett
személy), akihez a gyermek önmagát viszonyíthatja, nincs ÉN kép, és nincs
realitásérzék sem. A csírázó, gyenge kis ÉNt lépten-nyo- mon veszélyeztető
elementáris, parttalan csecsemői harag, félelem is a szimbiotikus kapcsolat
által nyújtott rendíthetetlen biztonságban szelídülhet meg, kerülhet
korlátok közé, válhat szabályozhatóvá úgy, hogy a negatív érzéseket a
tárgy hosszú ideig magáévá teszi, mintegy „elnyeli”, és tompítottan, a
gyerek számára elviselhető formában tükrözi vissza. Láthatóvá vált az is,
ha az apa részt vesz a gondozási feladatokban, akkor ő is a szimbiózis
része lesz, s az anya-apa egység differenciálatlanul, együtt alkotja a
szimbiotikus diád egyik pólusát, ami jelentősen növeli a biztonságot,
segíti a differenciálódást.
Az ÉNfejlődés legelső és alapvető teljesítménye mindenképpen a
külvilág és az ÉN megbízható elkülönítése akkor is, ha az ÉN és a nem- ÉN
különbsége már a magzati korban megjelenik. Biztos azonban,
hogy ez a különbségtétel elöntő fordulatot a születés után, a szimbiotikus
kapcsolatban vesz, az ÉN és a tárgy jellegzetes viszonyában, ahol a tárgy
kezdetben egységet képez, összetartozik, összefolyik az ÉNneU s az elkülönülés
fokozatosan, az ÉNfejlődés folyamatában megy végbe.
Az elkülönülés feltétele, hogy a csecsemő megtanulja használni
érzékszerveit, és mozgása révén legyen élménye a saját testéről, kezdjen
kialakulni a test sémája, s az anyjával (gondozójával) való szimbiózisban
élményeket szerezzen saját maga és az anyja közti kapcsolat (ÉN-tárgy
kapcsolat) párbeszéd jellegéről. Kezdetben tehát az elkülönülő ÉNt
mintegy körülveszi a tárgy, az anyai ölelés és gondoskodás.
A belső tárgy a lelki reprezentáció; ez képzet, érzés, fantázia, emlék és így
tovább, amely a másik emberre vonatkozik, míg a külső tárgy a valóságos,
hús-vér személy. A kettő között mindig több-kevesebb különbség van:
minél szerctettclibb, intenzívebb és élénkebb a párbeszéd, annál
rugalmasabb, színesebb, részletesebb, személyesebb a belső kép, s annál
közelebb kerül a külső képhez, tehát annál reálisabb. A szeretet nélküli,
rideg kapcsolatban a belső kép félelemmel elárasztott és merev lesz, a
másik arca szorongásos fantáziákkal torzított maszkká válik, mind
kevesebb realitással. A párbeszéd is sorvad, s a belső tárgy alig hasonlít a
külsőre.
Nagy lendületet kap a képalkotás, külön az Ú.Nröl, külön a tárgyról, majd a
tárgyon keresztül a külvilágról. E belső képek segítségével tájékozódunk a
világban. Másként fogalmazva: azt tudjuk a világról és magunkról, amiről
képünk van, s annyira tudunk tájékozódni, amennyire hű a képünk a világról és
magunkról. Igen korán megjelenik, majd szünet nélkül folyik a
valóságkontroll tehát az ellenőrzés, hogy a világról és a magunkról alkotott
képünk megfelel-e annak, amiről alkottuk. S tudnunk kell, hogy a kép,
amely kialakult bennünk, különböző mértékben közelíti az eredetit, de sohasem azonos vele!
E korai képek ráadásul még részképek csupán, s e részek csak jóval
később, az ÉNfejlődés vége felé állnak össze egységes egésszé. Az ÉN
egyik legfontosabb dolga tehát a képalkotás, és e képek valóság-
kontrolija. Ennek a korai időszaknak a fő munkamódja az introjekció
(magába vetítés), ami a külvilág elsajátításának speciális módja. Biológiai
megfelelője a bekebelezés. Az ÉN kép alakulását például
alapvetően meghatározza az anyának a gyermekéről való képének
introjekciója. A gyermekről kialakult anyai kép tehát közvetlenül hevetül s azt a
gyermek önmaga képeként éli meg! Az elmarasztalások, leértékelések,
elutasítások is belsővé válnak, negatívvá teszik az ÉNképet, aláássák az
önbizalmat, önpusztító érzéseket generálnak.
A mozgás, az aktivitás során a csecsemő megtanulja saját mozgását
irányítani, összerendezni, s élményeket szerez arról, hogy maga is
alakíthatja körülményeit. A mozgásában gátolt, vagy az erőfeszítésektől
megkímélt csecsemő kevéssé képes átélni saját kompetenciáját. Az ÉN és a
tárgy, illetve a külvilág elkülönítése, tehát az fiN aktív munkája révén
 lehetséges. Korai fejlődési szakaszban a csecsemő a félelmet és az agressziót
vagy kivetíti, vagy nem vesz róla tudomást, tehát e kor háritási módja a
projekció és a tagadás.
A további fejlődés során a belső képek jó és rossz ÉN- és tárgyképek- re
polarizálódnak, a magunkról és a tárgyról alkotott képek mintegy
meghasadnak - jóra és rosszra. A korábbi részképek tehát markáns és
aktuális érzelmi jegyet kapnak. Jó a tárgy, ha teljesíti a csecsemő vágyát,
kielégíti szükségletét, és rossz, ha magára hagyja, ellátását késlelteti. A
védelmi eszköztár kiegészül a hasítással melynek segítségével a babát éppen
dédelgető „jó anyától” távol lehet tartani a „rossz anya” hiánya miatt érzett
haragot, s az nem veszélyezteti az együttlét harmóniáját.
Az „elég jó anya" elfogadhatóvá, élhetővé tudja tenni a sokféle kínnal és
félelemmel teli világot. A túlnyomórészt gondoskodó és szerető anya teszi
lehetővé az ősbizalom létrejöttét, mely nyomán bízni lehet az emberi
kapcsolatok melegében. Ugyanakkor az „elég jó anya” tud „rossz” is lenni.
Nem kíméli feltétlenül a kíntól, nehézségektől a gyermeket, hagyja, hogy
megküzdjön velük, elviselje azokat, bízik a gyermek képességeiben. A
megküzdő képesség, a frusztrációk elviselése az ÉN fontos funkciója, s e képesség az fi.Nkép
nagyon jelentős. biztonságot és önbizalmat adó része! Ebben a fejlődési szakaszban a
csecsemő megtapasztalja az időt, és bánni kezd vele. Ki tudja várni a törődés
idejét, mindinkább képes halasztani szükségletei kielégítését.
A „jó" és „rossz" anya tárgy képek tehát lassan összeolvadnak, integrálódnak; a
csecsemő egyre összetettebb, integráltabb képet tud alkotni a tárgyakról és
önmagáról, s e képek már egyúttal az ÉNhez való érzelmi viszonyt is
összetetten, árnyaltan tartalmazzák. Létrejön
az úgynevezett tárgyállandóság (tárgykonstancia), az a képesség, amellyel a
gondozó hiánya, távolléte esetén előhívható a gondoskodás nyújtotta
biztonság, a pozitív érzés, a szeretet egy olyan szülővel szemben, akinek a
hiánya éppen kínoz, aki csalódást okozott. Ez tehát szilárd képzet a jó
anyáról (s természetesen más tárgyakról is), akár jelen van, akár hiányzik,
vagy éppen frusztráló.
A tárgykonstancia a személyiség kialakulását is jelzi: a gyermeknek
stabil képe formálódik önmagáról is. A sokféle helyzetben, hangulatban,
ellentmondásos érzések között átélhetővé válik önmaga állandósága is, és
ez céltudatos cselekvéseket tesz lehetővé. De a stabil ÉNkép fontos
előfeltétele a határképzésnek is, amely elfogadó légkörben és határtartó -
tehát mintát adó - tárgy részvételével rendre gátat szab a
„határtalanságnak” is. A határképzés a későbbi évek során, életfogytiglan
fejlődhet, differenciálódhat.
léhát a tárgykonstancia teszi lehetővé, hogy valaki a másik személyt,
illetve önmagát alapvetően jónak érzékelje akkor is, ha éppen a „rossz”
megnyilvánulásai állnak előtérben. Ez a - két-hároméves kor között
megszerzett - képesség egész életünk során fejlődik. Minden csalódás
kikezdi, de jó esetben mind stabilabbá, teherbíróbbá válik.
A képalkotás során a képek szavakkal is társulnak. A beszéd tanulásával
újból megkettőződik a világ, kialakul a második jelzőrendszer. Az
absztrakciók (elvonatkoztatások) révén a képzelet szabaddá válik a
konkrét világtól, cs lehetőség nyílik a belső munkára. Ez újból hatalmas
fordulat az ÉNfunkciók fejlődésében.
Az absztrahálás elsajátításával sajátos perspektívát kap a Jó és a Rossz:
egyre inkább eltávolodik személyes (szubjektív) jellegétől, a „számomra
való” kellemes vagy kellemetlen voltától, s megindul az emberi létet
alapvetően jellemző idealiziíciós folyamat, amely mindinkább a magatartást
befolyásoló, meghatározó, szabályozó erkölcsi erővé válik. Az ÉN mellett,
annak mintegy részeként működő felettes- ÉN is részese a fejlődési
folyamatnak: a külvilágtól származó tiltásokra ráépül a primitív, majd az
érettebb idcalizáció, s a fclettcs-ÉN is a mind érettebb és hatékonyabb
realitáskontroll hatása alá kerül. A felet- tes-ÉN rugalmasabbá válik,
respektálja az egyén érdekeit, nem kér számon elérhetetlen ideálokat, nem
hajszolja a Tökéletest. Kialakul az önszabályozás legbiztosabb garanciája,
a lelkiismereti frinkció.
Az absztrakciós folyamat nyomán gyökeresen megváltozik a
gondolkodás is. Megjelenik, majd mind meghatározóbbá válik a logika, a
mérlegelés, tehát kialakulnak, s átveszik az irányítást a másod- lagos folyamatok.
Ugyancsak az absztrakciós folyamat része az is, hogy az ÉN képessé válik
saját magát is tárgyként szemlélni, tehát jelentős fordulatot vesz az önreflexió is.
Az absztrakciós folyamat nagy fordulatot jelent a hárítási módok
szempontjából is: megjelenik az elfojtás, amely lehetővé teszi a tudattalanba
száműzött tartalom további belső megmunkálását. Hiszen, míg a kivetített
vagy a tagadás által „megszüntetett tartalom az ÉN számára elvesz, s azt
nem képes sajátjaként megélni - tehát így az ÉN megkönnyebbül ugyan,
de egyúttal „kiürül”, szegényedik is -, addig az elfojtott tartalom csak a
 tudatból szorul ki, a tudattalanban tovább létezik, dinamikáját,
hatékonyságát is megőrzi, s így a további „megmunkálása” válik
lehetővé. Ennek módszerei az eltolás, kompenzálás, reakcióképzés
(például ellentétbe fordítás), racionalizálás és a többi, annak
betetőzéseként a szublimáció, mely réven létrejöhetett az emberi kultúra.
Az elfojtásra épülő hárító mechanizmusokkal tehát megsokszorozódtak
az ÉN védelmi eszközei, és lehetővé vált az elabo- ráció, az átdolgozás is.
E fejlődési sor utolsó mozzanataként befejeződik a jó és a rossz ÉN- és
tárgyképek integrálódása. A személy már nem csupán az ÉNhez való
viszonyának aktuális állapota szerint tud a tárgyhoz, a másik emberhez
viszonyulni, hanem integrált, egészleges képe szerint képessé válik stabil,
folyamatos érzelmi kapcsolat vitelére, konstans tárgykapcsolatra.
A fejlődés végén tehát az ÉN megbízhatóan elhatárolódik a külvilágtól,
stabil, önszabályozásra képes ÉNképpel rendelkezik, jól működik a
realitáskon troli ja mind a külvilág, mind pedig saját maga
vonatkozásában. Bánni tud az idővel, képes szükségletei halasztott
kielégítésére, tud beszélni, a második jelzőrendszerben eligazodik, tud
elvontan bánni a Jóval és a Rosszal, tehát vannak értékei, erkölcsi érzéke.
Képes stabil emberi kapcsolatok kialakítására, intim kapcsolatban
respektálja a másik szükségleteit, és tud egyedül is lenni. Kialakultak
másodlagos folyamatai, már racionálisan is megtanult gondolkodni,
képes saját magától is clvonatkoztatni, deccntrálni, kilépni ÉNköz-
pontúságából, tehát képessé vált a társas helyzettel járó feszültségek viselésére.
Az ÉNnek az érzékelő, integráló, gondolkodó, irányító, kontrolláló,
cselekvő, szintetizáló, összeegyeztető stb. részét, amelynek funkciói
mérhetőek és vizsgálhatóak, a szakirodalom „ego”-nak nevezi. Az ÉN
másik részét érzések, érzetek, érzékelések, gondolatok, képek tömege
alkotja; mindaz, ami az ÉNre vonatkozik. Ezt az ÉNrészt a szakiroda-
lomban „SelF-nek hívják.
Az esetleges hiányosságokat a folyamatos fejlődés azonban elfedi, így ezek
csak a krízisek és zavarok jelentkezésekor, tehát regressziós állapotban
kerülnek felszínre.
Ha azonban a fejlődési zavarok erőteljesek, a frusztrációk tartósak és
markánsak, a kialakuló ÉNszerkezetet a hiányok határozzák meg, kárt
szenved az ÉNkép és az önbizalom, és érzelmi egyenetlenségek,
pesszimizmus válnak jellemzővé. Ilyenkor hiányoznak bizonyos ÉN-
funkciók, e hiányok rontják az adaptációt, állandósulnak a kapcsolati
bizonytalanságok, a közelségtől való félelem, az intimitás ijesztővé válik és
így tovább. Esetleg létrejönnek kifejezetten patológiás szerkezeti elemek,
amelyek a személyiség érését, kiteljesedését változó mértékben, de
folyamatosan korlátozzák. Ezek jelenléte az életkor előrehaladtával a
személyiséget merevvé, rigiddé tehetik, és tárgyvesztéskor, érzelmi
megterhelésre, testi betegségek esetén mind jelentősebbé válhat a lelki
zavar, nő a betegség kialakulásának lehetősége. Sőt, ha tűi sok a patológiás
szerkezeti elem, szinte törvényszerű az egyensúlyvesztés, a betegség
kialakulása.
A LELKI ZAVAROK REGRESSZIÓS SZINTJEI - A
TÜNETKÉPZŐ MECHANIZMUSOK

A regresszió mélysége szerint a lelki zavaroknak három nagy csoportja

különíthető el.
1. Ha a regresszió a jó és a rossz ÉN- és tárgy képek összeolvadásának,
integrálódásának szintjéig történik, de annál mélyebbre nem megy,
neurózisok, más néven szorongásos betegségek alakulhatnak ki. Ezek során a
valóságkontrol 1 ugyan kifogástalanul jelez, hatékonysága viszont
jelentősen csökken. A szorongások változó módon befolyásolják a
viselkedést, ám a mélyebb ÉN funkciók változatlanul maradnak.
2. Ha a regresszió a jó és a rossz ÉN- és tárgyképek létrejöttéig történik,
de a külvilág és az ÉN elhatárolódása ép marad, határeseti, borderline
típusú regresszió jön létre. A zavarok e csoportjába tartoznak a
szenvedélybetegségek, az evészavarok, a depresszió és a borderline
szindróma valamint számos olyan - elsősorban afifektív (érzelmi) -
zavar, amely a neurózisnál több, a pszichózisnál kevesebb. Az ilyen
típusú regresszióban a külvilág és az ÉN elhatárolódása kielégítő, a
realitáskon troli azonban ÉNközeli, érzelmileg hangsúlyos
helyzetekben - részben vagy egészben - felmondja a szolgálatot. Az
anorexiás fiatal lány például kifogástalanul viselkedik, kitűnően
vizsgázik az egyetemen, de testsémáját illetően nincs
realitáskontrollja, hiszen csontsovánvan is „gusztustalanul hájasnak”
érzi magát.
3. Ha a regresszió olyan mély, hogy a külvilág és az ÉN elhatárolódása
bizonytalanná válik, vagy megszűnik, pszichotikus mértékű regresszió jön
létre, melynek során pszichózisok (elmebetegségek) alakulhatnak ki.
Ezekben a betegségekben, állapotokban a külvilág cs az ÉN
összefolyása tetten érhető bizonyos tünetekben. A hallucináció során
például valamely belső tartalom - félelem vagy vágy — a
külvilágban jelenik meg; a vitális szorongás esetén pedig a beteg
tulajdon szorongását fenyegető világkatasztrófaként éli át.
A fejlődés során elfedett, meghaladott, kompenzált sérülések,
érzékenységek illetve az ezekkel járó É.Nszerkczeti sajátosságok és
az ebből fakadó érzelmi igények felszínre kerülhetnek a regresszió
során.
A regresszív állapot tehát mindig individuális: a visszalépés minden személynél kizárólag
önmagához képest értékelhető!

A neurotikus regresszió

A személy Önmagához és a világhoz való viszonya stabil a külső és a belső valóság

jól elkülönül, a valóságfunkciók épek, csak éppen mindent átitat,
áthat és többnyire el bizonytalant a szorongás. Különösen
stresszhelyzetben ingadozik vagy legátlódik a teljesítmény
Különösen érzékeny a tekintélyre, ilyen helyzetekben, vagy „tekin-
télyszemélyek" közelében (rendőr, tanár, elöljáró és így tovább) ügyc-
fogyottá, gátlásossá válik, nem tud zavarán úrrá lenni, autoriter
megnyilvánulások heves érzelmeket váltanak ki belőle, de a
bűntudat gyerekesen védtelenné, kiszolgáltatottá teszi, s érdekeit
képtelen megfelelően képviselni. Bár a társas helyzeteket nagyon jól
átlátja és érzékeli, visszahúzódó, gátlásos, korábbi szerepelvárásait nem
biztos, hogy képes teljesíteni, esetleg az szokatlanul megterheli, s ettől
visszahúzódóvá válik, befelé fordul.
Felfokozott érzékenysége fáradékonnyá teszi, de például megnőhet az
empátiás készsége, ez azonban nagyon megterheli, könnyen elérzé-
kenyül és tehetetlen szomorúságot érez. hiszen aktivitása gátolt.
Kiéleződnek a személy belső ellentmondásai, különösen * Jó és a Rossz
belső küzdelme elevenedhet fel. A mindennapi élet - korábban már jól
viselt - „méltánytalanságai, igazságtalanságai”, az ezek körüli
kínlódások, önmarcangolások ismét megjelennek, és problémát
okoznak. Mindezek következtében felfokozódik a fantázia, a képi
gondolkodás, a szimbólumok. Ha bizonyos időszakokban sűrűsödik
a szorongás, akkor rohamokban fog jelentkezni. A rohamokban
jelentkező szorongás szélsőséges megnyilvánulása a pánikroham.
Konverzió során a szorongás testi tünetté alakul át; például
szívszorítás, ritmuszavar, fejfájás vagy bármiféle fájdalom, szédülés
formájában mutatkozik meg. Gyakorlatilag nincs olyan testi tünet
vagy zavar, amelyet a szorongás a konverzió révén ne tudna utánozni.
A hisztériás tünet a konverzió sajátos változata, amikor valamely
markáns lelki tartalom (vágy, félelem stb.) az elfojtás révén kikerül a
mentális kontroll alól, és közvetlen testi formát ölt. Ilyenek fordulhatnak
elő, mint például a hisztériás vakság (ha valamit „látni se bírok!’’), a
fulladás (valami-valaki „megfojt”), a gyomorgörcs („nem veszi be a
gyomrom”), a hascsikarás („nem bírom megemészteni”). A hisztériás
funkciózavarnak mindig van valami átvitt értelme, „mondanivalója”, a
tünetek az érzelmi összefüggések ismeretében „magukért beszélnek”.
Gyakoriak a hisztériás bénulások, amelyek sohasem az anatómiai
beidegzést követik, hanem a lelki tartalom szerint alakulnak, és
„megfejthetők”, értelmezhetők. „Üzenetük” a kívülállók számára gyakran
nyilvánvaló, emiatt ezeket a tüneteket gyakran szándékosnak vélik, holott
az ilyen lelki tartalmak mindig tudattalanul alakulnak át tünetté, így
akaratlagosan és közvetlenül sohasem befolyásolhatók.
A fóbia során a szorongás meghatározott helyzetekhez kötődik (hídon
való áthaladáskor, magasban, tömegben, zárt helyen, járművön, apró
bogarak vagy állatok jelenlétében stb. tör elő), akár a halálfélelemig
fokozódhat, s így lehetetlenné tesz bizonyos cselekvéseket.
A kényszer során értelmetlen, céltalan gondolatok, cselekedetek, rítusok
ismétlésére „kényszerül” a páciens, s ha ezeket megpróbálja nem
megtenni, akkor jelentkezik az - extrém szintén - akár a halálfélelemig
fokozódó szorongás.
A hipochondria létrejöttekor a szorongás egy testrészt, szervet, test-
rendszert, vág)' akár az egész testet „megszállja”, ami kínzó
aggodalmaskodást vált ki a személyből, mert az illető részt vagy az egész
testét betegnek, de legalábbis hamarosan megbetegedőnek véli. A
derealizáció és a deperszonalizáció a külvilág és önmagam megélésének
megrendülését jelző, jellegzetes szorongásos tünet.

A borderline regresszió

A borderline típusú regresszió során a szorongás már nem csupán a

viselkedést érinti, hanem mélyebben befolyásolja a lelki funkciókat, és
kevéssé vagy alig megélhető. Pontosabban, az egyén kívülre helyezi a
diszfunkcióit, és a környezetével való diszharmóniaként éli meg
azokat. Az elgyengült, hatékonyságát vesztett vagy ki sem alakult
tárgyállandóság miatt lehetetlené válik önmaga folyamatosságának
átélése, a hiányosan átélt ÉN-tárgy kapcsolat következtében fellazul vagy
megtörik önmaga és a világ egységes megélése, és érzelmileg hangsúlyos
helyzetekben fellazul, elmosódik a határ azt N és a külvilág között. Az egységét
vesztett ÉN jellegzetessége a következetlenség, állhatadanság,
ellentmondásosság, a nagyfokú befolyásolhatóság. A döntéseknek alig
van súlya, következménye, vagy nem is születnek döntések, a
cselekvések a pillanatnyi hangulat szerint alakulnak, sérül a
tevékenységek, az életvitel folyamatossága. A fellazuló ÉN, a gyengülő
tárgyállandóság gyengíti a személy kontrollfunkcióit, morális egységét,
így kapcsolataiban szeszélyessé, kiszámíthatatlanná, akár
megbízhatatlanná válik.
Mindezzel párhuzamosan csökken, háttérbe szorul vagy megszűnik az
önreflexió, melynek során folyamatosan, mintegy kívülről is szemléljük
magunkat, összevetjük élményeinkkel, és minősítjük viselkedésünket.
Fokozatosan csökken a belső tartalmak és a cselekvés közötti távolság, az
a sáv, ahol helyet kapnak a diszkurzív (logikus) gondolkodási funkciók-
Ha viszont már nincs meg ez a távolság, és az élmény és a cselekvés
„összeér”, nincs helye a mérlegelésnek, a gondolati kontrollnak.
Fellazulnak, bizonytalanná válnak vagy ebesznek a belső határok, a külsők
pedig zavarókká, terhesekké, korlátozókká alakulnak, ellenkezést,
indulatot váltanak ki. Belső határok hiányában óhatatlanul külső
korlátokba ütközik az illető, s a dühös ingerültség, felcsattanó feszültség,
lázadás, ellenséges indulatok jellemzik viselkedését. Jó esetben képes
ugyan fegyelmezni magát, de érzelmi beállítódását a „tagadás uralma”
határozza meg, ami nagyon keserves állapot.
Fokozott kapcsolati igényénél fogva az ilyen személy keresi a társas
helyzeteket, eligazodik az emberi viszonyok között, de szinte minden embernek
más-más arcát mutatja. Belső megosztottságát mintegy kihelyezi, ő
megkönnyebbül, miközben körülötte veszekednek - rajta! Könnyen lesz
bizalmatlan, gyanakvó, aminek következtében kontrollál és manipulálja a
környezetét. Fiz a manipuláció ritkán szándékos, nem tudatos, többnyire
az azonnali szorongás igénye hívja elő, de éppen a jóindulatú társakból
vált ki dühöt.
A jó tárgy állandóságának hiánya miatt nem tud fenntartani
huzamosabb ideig jó közérzetet, hiszen az a dicsérő, szerető, gratifikiló
(megerősítést adó) külső tárgyak állandó jelenlététől függ, s egyedül
maradva végtelenül, elhagyatottnak kifosztottnak érti magát, mert
hiányzik a megerősítő, gratifikáló belső tárgy, amely az egyedüllétet
elviselhetővé, élvezhetővé teszi. Ha produktivitása legátlódik vagy nem
kap teret, önvádló értéktelenség érzet, keserves üresség kínozza (falcolás,
éjszakai kóborlások).
£ szakadatlan zajló drámában harcol a gonosz világgal, az őt meg
nem értő szeretteivel, a mindenütt jelen lévő igazságtalansággal,
méltánytalansággal, s nem egyszer c harc áldozatának érzi magát. Egész
önmaga és az egész világ a dráma részese, illetve színtere. Tárgyat keres a dráma során
felcsapó indulatának, és ha odakint nem talál tárgyat, dühe önmaga
ellen fordul. Elégedetlen, de kíméletlen is magával, nem képes
önmagát becsülni, védeni, óvni, hanem ezt is a környezetétől várja:
szeressék, dédelgessék, becézzék, miközben ő kevéssé vagy egyáltalán
nem képes mások - akár elemi - igényeit respektálni.
Mivel nem tudja önmagát kerek egészként megélni, fokozott
kapcsolati igénye szimbiotikus jellegűvé válik. Piócaként tapad a másik
emberre, akit szintén nem különálló másikként, hanem önmaga
meghosszabbításaként él meg, illetve tárgyként kezel: amennyiben
igénye van rá, használja, ha nincs rá szüksége, elfelejti vagy tudomást
se vesz róla, de elvárja, hogy ha igényli, akkor korlátlanul a
rendelkezésére álljon. Az ilyen kapcsolati igény a másiktól való jelentős
függőség lehetőségét rejti, így a zsarnoki megnyilvánulások ellenére a
kliens kiszolgáltatottságát, önállótlanságát jelenti.
A kapcsolat további sajátossága, hogy a másikat önmaga részeként
vagy felértékeli, idealizálja - így önmagát is különbnek, nemesebbnek,
erősebbnek érzi — vagy leértékeli, önmaga hiányosságait vetíti rá, s
ilyenkor a másikat veti meg, miközben ő maga felértékelődik. Ezek a
kapcsolati sajátosságok óhatatlanul az intimitás rovására mennek,
amely pedig tudvalevőén a kapcsolat minőségét határozza meg. így
rendkívüli mértékben (sőt mértéktelenül!) megterhelik a
kapcsolataikat, akár a szakítás lehetőségével is.
A terápia mindig nagyon nehéz, sok meghittséget és kitartást
igényel, különösen akkor, ha erkölcsi érzékünket bántó
megnyilvánulásokat is tapasztalunk. Ilyenkor fontos szem előtt tartani,
hogy az egész ember elfogadása nem jelenti azt, hogy a kritikádan,
netán etikátlan cselekedeteit is elfogadjuk, vagy azokra felmentést
keresünk. Pont fordítva: ha a kliens érzi a bizalmunkat és a
megértésünket, a toleranciánkat, képessé válik a kritika elfogadására.
E regresszió sajátossága még az oralitás, a szájjal szerezhető örömök
(dohányzás, rágógumi, evés, ivás) dominanciája, ami az állandóan
jelenlévő függőségi igénnyel együtt nagyon is kedvez a pillanatnyi
kielégülést adó alkohol- és drogélvezetnek, s ha az alkalmi fogyasztás
rendszeressé válik, igen hamar szenvedélybetegségbe torkollhat.
A borderlinc mélységű regresszióban, az elfojtás mentén képződő
tünetek mellett a hasítás és a projektív identifikáció révén keletkező jellegzetes
tünetek is megjelennek, sőt, az ÉNstruktúra leépüléséből adódó
dezintegratív tünetek is átmenetileg vagy időszakosan feltűnhetnek.
Míg azonban a neurotikus regresszióban általában egy domináló tünet
van, s mint majd látni fogjuk, az határozza meg a neurotikus betegséget
(például pánik- vagy kényszerbetegséget) is, addig a border- line
regresszióban egy időben, egymás mellett egyszerre több neurotikus tünet lehet
jelen. Ez a polineurotikus tünetképzés önmagában borderlinc regresszióra
utalhat.
Ajfektív tünetek: az érzelmi reakciók szélsőségesen polarizálttá válnak, a
rajongó szeretet és a heves gyűlölet váltogathatja egymást, egyazon
személyre vonatkozóan is. A polarizáltság az egészséges ember számára
érzelmileg követhetetlen, így félelmet, kiszolgáltatottságot vagy heves
indulatot vált ki, ami mindenféle kapcsolat szakítópróbája.
A polarizáltság mellett az érzelmek határtalanná, parttalanná válnak, mert a
jelen érzelmei összefolynak a múltban megélt érzelmekkel, és
határtalanná dagadhatnak. Egy apró sérelem nemcsak az éppen sértő
személytől megélt korábbi sérelmekkel, de az életben megélt összes
sérelemmel összekapcsolódva, szinte maga alá temeti a pácienst.
Többnyire a negatív érzések folynak össze ily módon, a pozitív érzésekkel
ez ritkábban fordul elő. Ám ha mégis, akkor sajátos, felfokozott állapot,
egzaltáltság jön létre. Csökken vagy elvész az érzelmek és indulatok fölötti uralom
képessége, megszűnik azok folyamatos ellenőrzése. A hangulat is többé-
kevésbé elszakad a külső hatásoktól, mintegy önálló életet él, és tartósan
emelkedett vagy nyomott hangulati fekvés alakulhat ki.
A hasítás az érzelmek, az élménymód és saját magunk megélésének
integráltságát, egységét szünteti meg, a kognitív funkciókat is széttöredezi, a
gondolkodás ÉNközeli illetve érzelmileg hangsúlyos helyzetekben
elveszti a diszkurzív kontrollt, érzelemvezéreltté, kritikátlanná válik,
változatos elfogultságokkal, téves ítéletekkel, durva következetlenséggel.
A hangsúlyos externalizáció, a negatív ÉNrészek folyamatos kihelyezése
kiterjedt paranoid munkamódokkal járhat, ami a működő reálitáskontroli
miatt téveszmék kialakulásához ugyan nem vezet, de az illető az állandó
gyanúsítgatással, vádaskodással, rosszhiszemfí- séggel,
ellenségeskedéssel rengeteg indulatot provokál önmagával szemben.
Környezetével való viszonyát ez a folyamatos ellenségeskedés, harc
jellemzi.
Itt érhető tetten a projektív identifikáció, amely annyival több, mint az egyszerű
kivetítés, projekció, hogy az illető a kivetített tartalomnak megfelelően lép kapcsolatba
környezetével (vádaskodik, ellenséges, támadó-agresszív és így tovább).
Ezzel szemben a projekció során az illető nem lép kapcsolatba a környezettel,
nem támad, nem harcol, élményének belső következményei vannak,
viselkedésében a visszavonul ás, az elzárkózás érzékelhető.
A felbolydult aktivitás és a meggyengült kognitív funkciók
következtében a viselkedés, a cselekvések kontrazavara szinte mindig a tüneti
kép előterében áll, s talán a fékei>esztettség szóval jellemezhető leginkább,
mert plasztikusan fejezi ki a fékező funkciók, a kritikus szabályozó ÉN
meggyengülését. Az agresszió önmaga ellen fordulása szinte állandóan
kísérő, könnyen realizálódó önkárosító, önpusztító, öngyilkossági késztetésekben
mutatkozik meg. A tüneti képnek gyakran része valamilyen abúzus
(erőszak elkövetés, visszaélés). Az abúzusból köny- nyen létrejöhet
függőség, így a borderline regresszió a szenvedély- betegségek igen nagy'
kockázatát jelenti.
Az ödipális szintnél mélyebb regresszió csaknem mindig érinti a
szexualitást is: az is veszít érettségéből, polimorffá (több alakúvá) válhat,
így a legkülönbözőbb féle szexuális zavarok, esetleg perverziók színezhetik a
tüneti képet.
A pszichotikus regresszió

A pszichotikus szintű regresszió során az ÉN mind önmagától mind a külvilágtól

elidegenedik és elmosódik, megszűnik a határ az ÉN és a külvilág között.
A pszichotikus ember számára a szorongás, mint az én szorongásom,
nem vagy alig élhető át, csak mint a világot fenyegető veszély vagy mint a
vitális szorongás esetében, a mindenséget fenyegető, kozmikus
katasztrófa részeként.
Ebben az állapotban az egyén elfordul a világtól, befelé figyel, bebő
élményei kötik le. s azok mindig fontosabbak, jelentőségük sokkal nagyobb,
mint a külvilág eseményei. Az elmosódott, megszűnt határ
következtében a belső tartalmak kiáramlanak és külsőként jelennek meg
(látomás, hallucináció), vagy fordítva: a beteg a külső eseményeket saját
élményként éli meg. Az idegenség burokként veszi körül az ilyen embert,
amelyen keresztül nehezítve, mintegy szűrve jutnak át az ingerek,
hatások. Az idegenség nemcsak a világtól, a többi embertől, de önmagától is
„elválasztja” a személyt.
Kétszemélyes kapcsolatban vagy „beleolvad” a másikba, azonosul
annak vágyaival, érzéseivel, szükségleteivel, miközben nem érzékeli a
sajátjait, azok mintegy megszűnnek számára, vagy állandóan nagy
távolságra van szüksége, hogy önmagát (érzéseit, vágyait stb.) átélje.
Ilyenkor csekély, nem általa kezdeményezett közeledés is félelmet, az ÉN
elvesztésének félelmét váltja ki. A pszichotikus regresszióban az ember a
kozmoszba, az űrbe magányosan kivetettnek érzi magát, tehetetlenül
kiszolgáltatottan és céltalanul.

A pszichotikus regresszióban megjelenő tünetek

E tünetek nagyon színesek, változatosak és sokrétűek lehetnek.

Létrejöttükben együttesen játszanak szerepet:
- a mindinkább előtérbe kerülő primitív hárítások (projekció, tagadás).
- a szerfelett hiányos vagy szünetelő reáhtáskontroli,
- a kübő világ és az ÉN elhatárolódásának hiányosságai, és
- a lelki struktúra szétzilálódása, a dezintegráció.
Ha a mélyülő regresszió során a projekció kerül előtérbe, akkor a
pszichózist jelző legkorábbi tünet a paranoiditás lesz: a letiltott vagy
megtagadott, nem sajátként átélt ÉNrészek (félelmek, haragok, indulatok,
vágyak) más személyekre, vagy arctalanul a külvilágra vetülnek, s a beteg
úgy érzi, hogy kiszolgáltatott ezeknek, tehetetlen velük szemben. Belső
világát mindinkább leköti az ellenséges környezettel, valójában kivetülő
saját belső tartalmaival való foglalkozás, viselkedését viszont a
gyanúsítgatások, vádaskodások, majd az ezekből kinövő téveszmék
jellemzik.
Ha azonban a tagadás az uralkodó hárítás, a tevékenységek feladása, az
érdeklődés számottevő beszűkülése, az érdeklődés fokozódó hiánya, a
kezdeményezések csökkenése, a gondolkodás háttérbe szorulása, a
megfogyatkozó beszéd, a mozgások lassulása, elakadása válik láthatóvá.
Mindezek végül stuporba (mozdulatlanságba), az általános tagadásba
torkollhatnak.
Az P.N és a külvilág elhatárolódásának hiánya következtében bármely belső,
lelki tartalom külsőként, a külvilág részeként jelenhet meg. Ez a
hallucináció.
A dezintegráció leglátványosabb tünete a tudati zavartság. Az érzelmek
(például az egy időben megjelenő ellentétes érzelmek, az ambivalencia), a
gondolkodás (a logika elvesztése vagy a gondolkodás szétesése), a mozgás
széthullásának változatos tünetei (elakadások, töredezett mozdulatok)
tapasztalhatóak, de a pszichés részfunkciók összerendezett- ségének fokozódó
hiányosságai is feltűnőek lehetnek (például a szomorú hírre történő
csillapíthatatlan vihogás).
A normális körülmények között nem létező pszichés funkciók
megjelenését (hallucináció, téveszmék, tudatzavar) produktív vagy
plusztüneteknek, míg a normális körülmények között jelen lévő, de a
pszichózisban hiányzó lelki működéseket (mozgásos gátoltság,
beszédhiány, a kapcsolati készség hiánya, érzelmi üresség és így tovább)
hiány- vagy mínusz-tüneteknek nevezik. Fontos tudni, hogy a különböző
regressziós szintek között az átmenet mindig fokozatos , így a határ elmosódott,
sohasem éles. Különösen igaz ez a borderline állapotokra, amelyek
időszakosan átmeneti pszichotikus epizódokba torkollhatnak.
 Tán*. Duma
ÍN ét a
helyzetben
Iipua* külvilág Beszéd

NEURO suba. Tárgyúé hl Gátló.

Jól Bent zajlik,
TIKUS logtkus. kapcsolatban
beszel róla
konvrTXMHuio. kezelhető

fzercpett

unja.

dbnony-

ulanodott.

BORDÉR Megrendült. Sokarcú.

Kihelyezi, kint Kívülre kerül,
IJNF. változékony ounipuUtív Érzelem
akarja kapcsolatokba
vezéidt.
megoldani, n zajlik.
töredezett,
minők
formailag ép. Hökkentsek
uzvak

szubjektív

tartalma kerül

előtérbe.

PSZICHO- FI idegenedéit.
Alogdt. Megsemmisítő
TIKUS Nem tudja A világűrben
divrluimvitást drzintegrál.
magát zajlik, tanú
vesztett, kapcsobtban
elhelyezni. nélkül
minőségi és fokozódik.
gyengül.
tartalmi
izolált
zavarok

(téveszme. dc7

integráció), a
•
szó nem a

kommunikáció

eszköze, bcltó

világit közli.

konvenciókar

nem tartja
 A KRÍZIS

Olyan állapot, amely akkor következik be, ha „a személy fontos

életcéljai megvalósítása közben akadályokba ütközik, amelyeket a
problémamegoldás szokásos módjaival egy ideig nem tud leküzdeni.”
A krízis mélységét nem a külsőleg ebzenvedett trauma nagysága határozza megy
hanem a személy aktuális lelkiállapota, stabilitásat érzékenysége.
Egy érzékeny, kiélezett lelkiállapotban lévő személy képtelen szembenézni
olyan eseménnyel, amely számára fenyegető, lelki egyensúlyát
veszélyezteti, erejét meghaladja, leküzdhetetlen akadály. Gyakran a
félelem irreális nagyságúra festi a problémát, a kliens szorong,
regresszióba kerül, gyermeki kiszolgáltatottságot él meg. A
gyermekkorban elszenvedett, feldolgozatlan trauma a későbbi életkorban
felhányódik, előkerül az akkori megoldás, az ott fel nem dolgozott érzelmi
teher. így a krízisben újraélednek az akkori érzések, a mostani szereplőkre
vetülve. Például egy gyermekkorban átélt és feldolgozatlanul maradt
tárgyvesztés (valamelyik szülő halála) folyamatos szorongást tarthat fenn
a partnerkapcsolatban - az elveszítés félelmét.
A fenyegető eseményt a krízisben lévő sem megoldani, sem elkerülni
nem tudja, így élete központi kérdésévé válik beszűkül rá, és csak ezzel
foglalkozik. Problémamegoldási módszerei csődöt mondanak, érzi, hogy
önerejéből már nem képes a helyzetén változtatni, önmagáról alkotott
képe romlik, a tehetetlenség miatti haragja gyakran önmaga ellen fordul.
A krízis kiváltója lehet veszteség (tárgyvesztés), lehet konfliktus. A
veszteség tárgya érzelmileg átitatott, és a vesztes számára hangsúlyos,
emiatt nehezen elengedhető. A konfliktus: a személyiségben ellentétes
belső követelmények állnak szemben egymással (például vág)' és morális
követelmény, illetve két ellentmondásos érzelem között). A személyiségen
belüli, egymással összeférhetetlen erők ütközésében hol egyik, hol másik
válik uralkodóvá, de egyikről sem lehet lemondani, mert akkor veszélybe
kerül az identitás. Az egymással harcban lévő igények, szükségletek
ütköztetésénél, az ellentétes erők harcában a személy legátlódik,
tehetetlenné válik.
A veszteség rombolhatja a klienst, aki átmenetileg tiltakozhat annak
befogadása ellen. Ha azonban a sokk a tiltakozás fázisában marad, kevés
esélyt ad önmagának a krízis megoldására. A krízis kimenetele nagyban
függ attól, milyen gyorsan reagál a kliens a veszteségre. Minél rövidebb a
sokkfázis, annál nagyobb az esély a kilábalásra. Ha a veszteség tudatosul, a
krízis elmozdul a megoldás felé, és felszínre törhetnek a korábban jól
bevált problémamegoldó módszerek. Ha ezek csődöt mondanak, a
feszültség fokozódik, ami mozgósítja a külső és belső erőforrásokat. Ez
vagy elvezer a probléma megoldd*a'hoz, vagy a végső fázisban súlyos
dezorganizációt (szétesést) eredményez.
Ha krízis megoldódik kreatív vagy produktív, mert új, fejlettebb
egyensúlyi állapot elérését eredményezi (erőforrás). A hosszan meg nem
oldódó krízis azonban személyiségkárosodást, pszichotikus reakciót, lelki
betegséget, szorongást, alkohol- vagy drogabúzust stb. alakít ki. A meg
nem oldott krízis véghelyzete az összeomlás.
A destruktív kríziskimenetel a szuicidium, az öngyilkosság. Az élethez
kötő és az élettől eltávolító pszichés erők küzdelmének eredménye hozza
létre a cry fór belp, a segélykérés állapotát, amikor a személy a környezete
felé jelzéseket ad, még egy kísérletet tesz az életben maradásra.
Az öngyilkosságot megelőző tüneteknek három lényeges jegye van: a
fokozódó beszűkülés, agressziógátlás és a halálfantáziák.
A személynek csökken a külvilág felé mutatott érdeklődése,
fogékonysága, motivációja, érzelmileg beszűkül, emberi kapcsolatait
redukálja, súlyos esetben izolálódik. Az egyén értékvilága is beszűkül, a
számára korábban értékes és kívánatos dolgok iránt már nem érez
vonzódást, ezek nem keltik fel érdeklődését. Az agresszív indulatok nem
tudnak megnyilvánulni, holott az egyén igen sok frusztrációt szenved cl. Az
indulatok önmaga elleti fordulnak, önmagára haragszik, önmagával
elégedetlen. A valóság elviselhetetlensége miatt az illető a fantáziájába
menekül, ahol képi módon jelenik meg a probléma és annak kedvező
kimenetele. Egyre erősebbé válik az öngyilkosságra hívó fantázia, mely egyre
több indulati energiát köt meg. Ezt az erős indulati gócot gyújtja be egy
újabb valós vagy vélt sérelem, mígnem az öngyilkossági fantázia
cselekvéssé érik.
A krízis önmagában nem betegség! Krízisbe bárki kerülhet. A. fejlődési vagy
életmentő krízisek a megterhelő élettörténeti időszakok esetén lépnek fel. A
születés, az óvoda- és iskolakezdés, a serdülőkor a maga sajátos autoritás-
és identitás problémáival, a terhesség, a klimax és az öregedés ideje
érdemel például említést.
RÉSZLETES PSZICHOPATOLÓGIA

A pszichopatológiai fogalmaknak részletezését érdemes a

szorongással kezdeni. Ahogy azt Fritz Rieman alábbi ábráján is
nyomon követhetünk.

Fritz Rieman: A szorongás alapformái. Négy alapszükséglet.

két ellentétpár:

Szkizoid
önállóvá válás igénye
Félelem önmagam elvesztésétől
Egyetlen, ónálló személyiséggé, individuummá kell válnom

Kényszeres Hisztcroid
Állandóság, változatlanság igénye Változás, fejlődés igénye Félelem a
változástól Félelem az állandóságtól

Deprcsszív
A kapcsolat igénye
Félelem az egyedül maradástól
Közösséghez, másik emberhez kell tartoznom
Típusos szorongások

Szkizoid
Félelem a beolvadástól, az egyéniség, az önállóság, az autonómia elvesztésétől, félelem a másik, a
többi ember közelségéről. Nagy távolságot tart, számára félelmetes az intimitás, fárasztó a társas
helyzet, a kötődés ellen védekeznie kell. Autonómiáját kényesen őrzi, távolságot tart, hajlamos
kapcsolatait személytelenné tenni, különcségig elkülönülni.

Depressztv
Félelem az önmagunkká válástól, az elszigetelődéstől, az egyedül maradástól, a védtelenségtől.
Meghatározóvá válik a közelség iránti igény, intenzív, szoros emberi kapcsolatok, egy csekély
távolság is fé lelmetes szakadéknak tűnik. Állandóan az „átölelni, és átölelve lenni”-re vágyik.
Érzelmileg hallatlanul színes, hallatlanul érzékeny, figyelmes társ, ám ha egyedül marad szürke,
színtelen és kiszolgáltatott lesz.

Kényszeres
Félelem minden változástól, amely a múlandóság, bizonytalanság félelmével fenyeget. Mindenhol
az állandóságot keresi, a változatlanság számára mindennél fontosabb, irtózik minden változástól,
szertartásokkal veszi körül magát. Kacatok tömegét tárolja, holott rendkívül precíz, pedáns,
rendszerető.

Hiszieroid
Félelmetesnek érzi az állandóságot, a kötöttséget, a végérvényességet, a szabadság elvesztését. Az
új igézetében él. Keresi a változást, minden újdonság felcsigázza, izgalomban, mozgásban tartja.
Imádja a divatot, barátait, ruhatárát, a rokonaihoz való érzelmi kötődéseit folyamatosan változtatja.
Kapcsolatai felszínesek, mert fél a kötődéstől, azt szabadsága korlátozásának tartja. Leleményes,
találékony, színes, ha esemény van, de a hétköznapok egyhangúsága során szürke, ingerült,
megbízhatatlan. Ha nincs elég izgalom, csinál. Zajlik körülötte az élet.
Normális körülmények között életünk ezeknek a szükségleteknek és félelmeknek az állandó
összjátékában zajlik, formálódik. Ha egyik szükségletünk hiányt szenved, a hozzá kapcsolódó
szorongás erősödik, és egyensúlyunk megrendül. Például a közelség-távolság problematika a
kamaszkor központi kérdése. A tünet megjelenhet a magatartásban és - élménymódként - az
átélésben. A lelki zavar szenvedést okoz a páciens számára, és akadályozza a mindennapi
életvitelében. Általában ér bennünket valamilyen inger, behatás, amit érzékszerveinkkel
érzékelünk. Az érzékelést feldolgozzuk, majd ha szükséges, válasszal reagálunk.

Tudat
 Jellemző rá az éberségi szint (vigilitás) és az összerendezettség. Fokozottabb éberség, izgatottság,
extatikus állapot, felfokozott élmények.
Csökkent éberség: kábultság, aluszékonvság, szopor, kóma.
Osszerendezettség: szétszórtság, kuszaság, fellazult asszociációk, szétesettség. Lehet fokozott
elfogultság, amely tudatszűkült állapothoz is vezethet.
Skizofrén tévely-állapot: álomszerű révület, szétszórt kuszaság, részleges hozzáférhetetlenség,
esetleges hallucinációk. Delirium (tudatzavar).

Figyelem

A külvilág ingeráradatából kiszűri a fontosnak tetszőt, elkülönít, rangsorol, és főleg figyelmen

kívül hagyja mindazt, amiről nem veszünk tudomást, és a pillanatnyilag tudatos mindig aktív
válogatás végeredménye. Felkelthető, irányítható és tartósan leköthető. Én foglalkozom valamivel,
engem foglalkoztat valami. A tájékozódási, orientációs reflex érdeklődést ébreszt, kíváncsiak
leszünk, odafordulunk. Szorongásos állapotban minden ismeretlen, váratlan vagy új inger
félelmet kelt, így behúzódást, visszahúzódást, bezárkózást kelt. A szorongásos tartalmak,
téveszmék, hallucinációk, kóros élmények az érdeklődést befelé irányítják, önmagunkhoz kötik.

Tájékozódás

A tájékozódás kiterjed a térre, az időre, a saját személyre.

Érzékelés
Az érzékszerveink által közvetített ingerek segítségével alkotunk képet a világról, tájékozódunk
térben és időben, ismerünk meg a szerkezeteket, struktúrákat. Érzékeink nyomán képződik le
bennünk a világ. Érzékeink valóságképünk biztosítékai.
Az érzékelés formai zavarai: felfokozott érzékelés - mániás (felhangok, kritikátlan), depressziós
(elszürkült, egyhangú, unalmas, szürke), droghatás (felfokozottság, rendkívüliség). Érzékelés
csökkenése - szorongásos állapot, gyógyszer, skizofréniában (fájdalom megszűnhet).
Minőségi zavar: nem külső inger váltja ki az érzetet, hanem belső tartalmainkat érzékeljük a
külvilágban.
Illúzió: van ugyan külső inger, de az a felfokozott belső érzésnek megfelelő jelentést vagy tartalmat
nyer.
Hallucináció: külső inger nélkül megjelenő érzet. Valamilyen belső tartalom vetül ki, és külvilági
élményként jelenik meg, fellazul a külső-belső határ. A hallucináció lehet elemi érzet, de lehet
összetett kép vagy komplex jelenet is.
Mintha jellegű hallucináció: az érzet elmosódott, különbözik a külső inger keltette érzettől.
 Pszeudo- vagy álhallucináció: nem a külső térben, hanem a halluci- náló fejében van, vagy behunyt
szemmel Iái valamit.
Valódi hallucináció: komplett külső élményként éli meg. Lehet hallási, látási, szaglási, tapintási,
ízérzésbeli vagy zsigeri (cönesztéziás), de lehet összetett is.
Derealizáció: a külvilágot a szokásostól eltérően éli meg, szorongással járhat.
Depcrszonalizáció: saját testét érzi megváltozódnak, saját magát éli meg a szokásostól eltérően. Egyes
testrészei megnőnek vagy összezsugorodnak, esetleg különválnak. Sajátélmény-zavar: az ÉN és a
külvilág megélésének számottevő és tartós változása, minden pszichiátriai betegséget megelőzően
jelentkezik. A tünetek elmúlása után is fennmaradó sajátéimény-zavar rossz prognózisra utal, a
tünetek újra jelentkezése várható.

Gondolkodás

Fcladathclyzcick belső feldolgozása képzetek és fogalmak segítségével, belsővé (interiorizált) tett

cselekvés, melynek során ítéleteket alkotunk, különböző következtetésekre jutunk, amelyek már
közvetlenül befolyásolják, meghatározzák cselekedeteinket, viselkedésünket. Ha képzeteink
hordozzák az érzékletes valóság elemeit, de a konkrét érzékeléstől elvonatkoztathatok, akkor már a
fogalmi rendszerben mozgunk. Ha fogalmaink világosak, ha ítéleteinkben megfelelő módon
tükröződik a megtapasztalt világ, ha következtetésünk helyes volt, akkor feladatmegoldásunk, tehát
alkalmazkodásunk sikeres lesz. Ellenkező esetben kevésbé eredményes vagy eredménytelen,
sikertelen (maladaptív). Gondolkodásunk tehát tartalmazza érzékelésünket, érzelmi
viszonyulásunkat, beállítódásunkat, ugyanakkor elvonatkoztatási, absztrakciós készségünket és teljes
problémamegoldó eszköztárunkat. A gondolkodásnak két fő funkciója van: a megértés és a
problémák megoldása. Előfeltétele a tudattartalmak társulása, az asszociáció. A képzetáramlás
gazdagsága egyéni, és jelentősen függ az aktuális éberségi szintünktől, fáradságunktól,
hangulatunktól és érzelmi állapotunktól.
A gondolkodás fontos alapmozzanata a jelenségek, a tapasztalatok, a dolgok értelmezése, a
számunkra való jelentés, jelentőség felismerése, a jelenségek felruházása a részünkre való jelentéssel,
értelemmel. A gondolkodás fejlődésében döntő fontosságú az elvonatkoztatás a személytől és a
személyestől, a függetlenedés az érzelmi elfogultságtól, az aktuális érzelmi-hangulati befolyástól,
vagyis a tárgyilagosság.
A gondolkodás elemi folyamatai (vágyak, szükségletek, érzelmi állapotok, egyszeri cselekvési
sorok) az úgynevezett primer, elsődleges gondolkodási folyamatok. Ezek a szocializáció során
beépülnek a másodlagos gondolati rendszerbe, mely a szemlélet- és gondolkodás- mód kulturális
meghatározottságait, elvárásait, szokásait tartalmazza. Az európai kultúrában a másodlagos rendszer
hangsúlyozottan racio-
nális, szigorúan követi a logika szabályait, nemcsak tárgyilagos, hanem mondhatni szélsőségesen
személyiségtávoli, s csaknem tiltja, de mindenesetre pejoratív módon kezeli a személyiségközeli
gondolkodást. Ez jelentősen nehezíti érzelmi-indulati tartalmaink, folyamataink felismerését és
gondolati feldolgozását. Például az érzelmeink kétarcúak, ambivalensek, az ellentétek összetartoznak,
így logikai gondolkodásunk nem képes érzelmi viszonyaink adekvát követésére.
Felnőtt gondolkodásunkat alapvetően a diszkurzív logikai szabályok uralják, eszerint történnek a
problémamegoldó műveletek (összehasonlítás, elkülönítés, általánosítás, mérlegelés és így tovább).
Az egészséges gondolkodás valahonnan eljut valahová, produktív. Gondolkodásunk egy része
tudatos, másik része tudattalanul, automatikusan zajlik. A gondolkodási automatizmusok
nagymértékben megkönnyítik, leegyszerűsítik a működést, ugyanakkor ronthatják a gondolkodás
eredetiségét, produktivitását. A gondolkodászavarok túlnyomó része a tudattalan részből adódik.

A gondolkodás formai zavarai

Lassulás - Szorongó embernél elakad. Depresszióban lassul, színtelenné, sőt sematikussá válik, elveszíti
produktivitását. Gyorsulás - Mánia. Színes, követhetetlenné válik, romlik a produktivitás.
Egyenetlen - Skizofrénia (hasadásos elmezavar, melyre jellemzők: gyorsul, lassul, elakadások, zárlat,
ismétlések, megrapadások, sztereotip fordulatok).

A gondolkodás minőségi zavarai

Fellazulás - minduntalan elvesznek a célképzetek. Fia fokozódik a fellazulás, a páciens zavarodottságot
észlel. A fellazulás az inkoherenciáig fokozódhat (a gondolkodás szétesettsége a viselkedésben is
megnyilvánul).
Pszichotikus állapotokban gondolattolongás és bizarr asszociációk. Rigiditás, aprólékosság,
körülményesség. Skizofréniában (SCFi- ban) gondolatelvonás, gondolat-átültetés.
A gondolkodás tartalmi zavarai
A diszkura vitás, a racionális szemlélő jelleg, a mérlegelés, az elemzés, a lényegi vonásokat
kiemelő általánosítás, a finom differenciálás, a gondolkodás nyitottsága és rugalmassága, a
valósággal való folyamatos összevetés (rcalitáskontroll), nem utolsó sorban rögtön háttérbe
szorul az invenció (lelemény, találékonyság, ötlet), a gondolkodás elveszíti autonóm jellegét, és
többé vagy kevésbé, esetleg teljes egészében érzelmi-indulati hatás alá kerül. Az erős és tartós
érzelmi befolyás előbb-utóbb tartalmi zavarokhoz is vezet. Elfogultság - túlértékelés. Túlértékelt eszme. Téves
ítéletek.
fóbia
Bizonyos helyzetekhez, tárgyakhoz, állatokhoz stb. fűződő, heves vegetatív tünetekkel járó
páni félelem. Következmény: a kóros elkerülő viselkedés. Az egyén elkerüli a szorongást okozó
helyzeteket, ami átmenetileg könnyebbséget jelenthet, de egyre több helyzetet kell elkerülni, és
az élettér egyre jobban beszűkül, ezért kóros az elkerülő viselkedés. A betegség mögött a
veszély helytelen megélése húzódik, a páciens veszélyessé minősít veszélytelen helyzeteket és
 testi érzéseket.
Kényszer (gondolat, cselekvés, ötlet)
Teljesen értelmetlennek tartott gondolat vagy cselekvés, amelynek távoltartása, az ellene
folytatott küzdelem heves, kínzó szorongással jár. Bár a páciens mindkét esetben tökéletesen
tisztában van a fóbia illetve a kényszer értelmetlenségével, irracionalitásával, gondolkodását
teljesen kitölti és megköti a félelem, valamint az azok körüli gondolat. Tehetetlennek érzi
magát, akaratlagosan nem képes irányítani a gondolkodását, és a tökéletes irracionalitás
tudatában nem tudja a cselekvésbe való átmenetet megakadályozni.
Téx>eszme (doxasma)
Érzelmileg meghatározott gondolat, amely abszurditása ellenére logikailag kikezdhetetlen, sőt
vitatása, kétségbevonása inkább erősíti, szilárdítja azt. Kórosságuk a páciens számára
felismerhetetlen, teljes valóságként élik meg. Minél abszurdabb.
annál kevésbé próbáljuk vitatni. A szkeptikus, kételkedő távolság- tartás mindig elfogadható,
különösen, ha szenvedései, megpróbáltatásai miatti együttérzésünkről biztosítjuk. A téveszmét nem
az teszi kórossá, hogy nincs semmi igazságtartalma, hanem az, hogy az őt fűtő érzelem extrém
mértékben beszűkült egy irányba, és a tények által nem befolyásolható; mintegy önálló életet él.
Féltékenység! téveszme - a kiszolgáltatottság félelme. A belső félelem nem választható szét a külső
körülményektől. A téveszme központjában mindig a szenvedő személy, az ÉN áll, s a külvilággal
való összefolyás következtében bárkivel és bármivel kerül kapcsolatba, az mind rá vonatkozik,
miatta, érte, vele vagy ellene tesz, vagy nem tesz valamit, tehát az ÉN a valóság, s a valóság is ÉN.
ÉN vonatkozás szerint a téveszme lehet nagyzásos (megalomán). A hangulat többnyire emelkedett.
Biztosítja önmaga nagyságába vetett hitét, önbizalmát.

Alább felsorolva:

- Feltalálási (inventórius)
- Politikai
- Vallásos (rcligiózus)
- Származási (genealógiás)
- Szerelmi (erotomániás)
- önkicsinyítő (mikromániás)
- Üldöztetéscs (perzekutoros)
- Befolyásoltatásos
- Mérgeztetéses
- Perlekedési (qucrulatoros)
- Féltékenységi (engem nem lehet szeretni). Gyakran az érzelmek mélységének és erősségének
bizonyítékaként értelmezzük, ezzel mintegy előhívjuk és erősítjük, népszerűsítjük a féltékenység
 érzését.
- Elszegényedési és meglopatásos
- Önvádlásos (hibáit jóvátehetetlen bűnként éli meg)
- Nihilisztikus (pusztulás elkerülhetetlen)
- Hipochondriás (cönesztéziás)
A téveszmék igen gyakran rcndszereződnek, logikus, vagy az érzelmek logikáját követő
téveszmerendszert alkotnak, amelyek egymásra épülve s egymást kiegészítve összetett és
mindenre kiterjedő „magyarázatát” adják a kóros élményeknek.
Disszimulál, úgy tesz, mintha valami nem lenne, pedig van.
A patológiás közössegek zártak (a külvilág diszkurzív kritikájának távoltartása miatt). Például
terrorizmus, kommunizmus, fasizmus.
Téveszmék esetén fennáll az ÉN és a külvilág elhatárolódásának súlyos elégtelensége, és
ugyanúgy, mint a hallucinációk esetén - keveredhetnek. Gyakori az is, hogy mindkettőt nagyon
erős, az egész személyt elárasztó, lenyűgöző, megbabonázó érzelem tartja fenn (szerelmi téboly),
mely minden mást háttérbe szorít (elviselhetetlen veszteség, elismerés utáni vágy). Ezt az egész
embert révületben tartó érzést tévelynek hívják, mely téveszmével és a hallucinációval együtt
létrehozza a tévelyállapotot.
Ilyenkor:
1. ) a belső érzések erősebbek a külvilág ingereinél, elnyomják azokat;
2. ) a belső uralkodó, meghatározó érzés (félelem, vágy)
a. ) közvetlenül a külvilágba vetülve, hallucinációként jelenik meg,
b. ) eluralja a gondolatokat, a gondolkodás elveszti autonóm,
kritikai jellegét, és a meghatározó érzés közvetlen gondolati formát kap, téveszmeként
jelentkezik.
A logikával ellentétben álló dereisztikus gondolkodást is a diszkurzív logika különböző
mértékű háttérbe szorulása vagy teljes gátlódása jellemzi. Eleinte az érzelmileg hangsúlyos
helyzetekben bukkan fel, később tartalmi zavarok jelennek meg. Álomszerű fellazultsággal jár.
Az asszociációk szerteágazóak, a képzetek elmosódottak, a fogalmak kevésbé világosak, érzelmi
összefüggések kerülnek előtérbe, az időrend szubjektívvé válik, mágikus-misztikus elemek
törnek felszínre, a mérlegelés elmarad, az ítéletek elveszítik tárgyilagosságukat, mind több
szubjektív torzítás jelentkezik.

Emlékezés

Az élet fonala az emlékezet szálaiból sodródik. Az emlékezés egymást követő lépések a

megjegyzés, a megtartás és az emlékbe
hívás. A felejtés aktív, élettani folyamat, amelyet a gátlás is okozhatja. Az emlékezés megérthető
zavarai az élmények indulati töltése mentén jönnek létre, így nem állandóak, hanem bizonyos
helyzetekhez kötöttek. Pesszimista beállítódás, tartósan nyomott hangulat, negatív ÉNképpel járó
személyiségfejlődés vagy önkicsinyítéses lelki zavar esetén az emlékezés-felejtés ellentétes előjellel
működik; az egyén inkább a negatív emlékekre, élményekre, önmagát leértékelő eseményekre,
például sikertelenségre élesen emlékszik, míg a sikeres, értékét bizonyító élményeket elfelejti. Az
emlékezés torzulhat, és ellentétébe fordulhat. Freud fedoemlékwck nevezte az elfojtott tartalom helyén
megjelenő, azt mintegy elfedő emlékképet, amely látszatra értelmetlenül, de az érzelmi ősszelüggések
mentén megérthetően kapcsolódik az elfelejtett tartalomhoz. Az emlékezés megmagyarázható zavarai
létrejöhetnek az idegrendszer szervi körfolyamatai következtében, azok szabályszerűségeit követve is.
Koponyasérülés, keringési zavar esetén amnézia (az emlékezés kiesik).

Affektivitás (érzelmi élet) viszonyulási struktúra

Az érzés lehet kellemes vagy kellemetlen, járhat feszültséggel vagy relaxációval, izgalommal vagy
nyugalommal. Az érzés tehát mindig polarizált.
Ez mutatkozik meg abban is, hogy érzelmeink mindig kétarcúak, ambivalensek, tehát egyszerre
negatívak és pozitívak. Az érzelmeknek nem az előjele, hanem az intenzitása fontos. Arra tudunk
nagyon haragudni, akit nagyon szeretünk.
Személyes fejlődésünk talán egyik legsorsdöntőbb része az, hogy ezt a kétarcúságot, ambivalenciát
hogyan tudjuk életünk során kezelhetővé tenni, ügy egyesíteni, hogy egyik pólus se szoruljon ki, és -
lehetőleg a pozitív tartományban maradva - ne veszítsük el a negatív tartomány jelzéseit sem. Akár
ideálisnak látszó helyzetekben is minél korábban érzékelni tudjuk a minket zavaró, feszültséget keltő
negatív érzéseinket, ezeket jelzésként értékeljük, és merjük az ezeket csökkentő „intézkedéseket”
megtenni. Ha a kellemes helyzet fenntartása érdekében negatív érzéseinket letiltjuk, távol tartjuk vagy
elfojtjuk, akkor a negatív érzések összegyűlnek, és heves érzelmi megnyilvánulások közepette a
legváratlanabb és legkellemetlenebb pillanatban fognak felszínre bukkanni, miközben elveszítjük
felettük a kontrollt.
Ami az állatoknál az ösztön, az az embernél - mint minden más is - társadalmi kontroll alá került. Az
embernek nincsenek genetikailag kódolt viselkedési mintái, amelyek kiesnének az ÉN ellenőrzése alól.
Az ön- és fajfenntartás szükségletei markáns és meghatározó érzelmekként, vágyként jelennek meg,
amelyek az összes többi érzelemmel együtt az ÉN ellenőrzése alatt állnak. Az ÉN mérlegelő, gátló,
összehangolt fennhatósága mellett nyilvánulhatnak meg.
Érzelmeink mindig és minden helyzetben legalapvetőbb érdekeinket képviselik, tehát természetüknél fogva
részrehajlóak és elfogultak: az ÉN érdekeit képviselik. Nagyon jelentős energiával rendelkeznek, vagyis
mintegy „saját hatáskörükben” képesek érdekeket képviselni, akár akaratunk ellenére is! Az érzelmek
közvetlen kapcsolatban vannak a cselekvéssel, tehát közvetlenül befolyásolhatják, alakíthatják
magatartásunkat. Ez a késztetés a motiváció, mindenféle cselekvés előfeltétele.
A motiváció és a cselekvés között hosszú út van - egészséges körülmények esetén. Érzelmi
fejlődésünk során az egyik fontos feladat az, hogy elég nagy feszültséget bírjunk ki anélkül, hogy azt
közvetlenül valamilyen cselekvéssel oldjuk (például kilépjünk a helyzetből). Minél nagyobb a
fusztrációs toleranciánk, annál nagyobb az állóképességünk a nehéz helyzetekben. Testi és lelki
működésünk között az érzelmeink képviselik az aranyhidat; egyszerre, egy időben és szétválaszt- hatatlanul
„testiek” és „lelkiek”.
Az érzelmek közvetlen kapcsolatban állnak vegetatív, hormonális (a test nedveire vonatkozó) és
immunológiai folyamatokkal. így lehetséges az, hogy számottevő érzelmeink árulkodó vegetatív
megnyilvánulásokkal, hormonális következményekkel járnak (például depresszióban illetőleg
pszichiátriai betegségekben elmarad a menstruáció), vagy immunológiai változásokkal társulhatnak
(például gyász idején csökken az immunvédekezés, könnyebben megbetegedhet a gyászoló személy).
Előfordulhat, hogy bizonyos érzések kevéssé, vagy nem átélhetőek, így tudatossá sem válhatnak,
csupán zsigeri formában jelentkeznek (például a feszültség fejfájás formájában). így jönnek létre a
pszichoszomatikus betegségek is: a tartós negatív érzelmi
állapot nem a lelki működést zavarja meg, hanem közvetlenül szervi (zsigeri) betegséget okoz.
Nemcsak a cselekvéssel és a testtel, de a szavakkal is közvetlen kapcsolatban állnak érzelmeink, és ezen
keresztül egész mentális struktúránkkal, értelmi működésünkkel. Ennek során nemcsak átéljük, de
szemlélni is képesek vagyunk őket. Eközben érzelmeink alakulnak is, de áttehetőkké válnak a mentális
síkra is. Ezáltal lehetséges a megmunkálásuk, feldolgozásuk. Ugyanakkor választ adhatunk az
érzelmeinkre; ez a reflexió, s így megindulhat belső párbeszédünk, az önreflexió is. Ha ez a
közvetlen kapcsolat nem jön létre az érzelmek és a szavak között, akkor érzelmeinket nem tudjuk
megfogalmazni, így azok mentális megmunkálása, feldolgozása sem válik lehetővé. Ennek a
jelenségnek alexothymia a neve.
Az érzelmek és e három alapvető kapcsolatuk - a beszéd, a cselekvés és a zsigerek - dialektikus
egységet képeznek, tehát nem egyszerűen kapcsolatban vannak egymással, hanem összhangjuk,
egységük a lelki egyensúlyunknak talán legfontosabb feltétele. Ráadásul ez az egység sohasem
statikus, hanem a részek folytonosan hatnak egymásra, kölcsönösen alakítják egymást. Az empátia,
a beleélés képessége lehetővé teszi, hogy direkt közlés nélkül is tudomást szerezzünk egymás
érzéseiről. Jó empátiás készséghez is elengedhetetlen az érzelmek, a szavak, a cselekvések és a
zsigerek összhangja. Az érzelmek, a szavak, a cselekvések és a zsigerek összhangjának megélését
harmóniának hívjuk, ennek a lehetőségét hozza létre például a rendszeres jógázás (eredeti
tradicionális formája, nem a fogyasztói társadalmi formája).
Az érzelmi élet zavarai

Az érzelmi élet, affektivitás zavarait a következő részfunkciók szerint vesszük számba: érzelem,
indulat, hangulat, közérzet, szorongás.
- Érzelmi túlfűtöttség: jelentkezhet átmenetileg, izgalmi állapotokban, bizonyos krízisekben, és
lehet részleges is, ha csak bizonyos helyzetekben, bizonyos személyek vonatkozásában, bizonyos
tevékenységeket végezve jön elő. A mérsékelt túlfűtöttség általában kellemes, de a jelentősebb
túlfűtöttség azonban kellemetlen, zavaró lehet. A legtöbb ember, ha szerelembe esik rögtön
túlfűtött lesz, aztán a láz
csillapultával már csak a szeretett személy jelenlétében érzi a felfokozottságot.
- Kórosan felfokozott érzelmi állapot: ezzel találkozunk elsősorban maniform vagy mániás
stádiumokban, gyakori paranoid (fokozott gyanakvás) állapotokban is.
- Érzelmi alulfötöttség. rögtön jelentkezik, ha elfáradunk, a tartós fáradtságnak pedig mindig
velejárója. Igen gyakori krízisben, érzelmi sokkhatás után, pszichiátriai betegségben.
- Érzelmi kiürülés: ez már többnyire kóros. Jellemző a depressziós kiürülés, amelytől a beteg
szenved. Legtöbbször ez a depressziós szenvedés fő forrása, az öngyilkossági késztetések elindítója.
Előrehaladott skizofréniák esetén az érzelmi elsivárosodás jelzi a súlyos személyiségkárosodást.
- Mindenféle késztetések teljes hiányát, teljes közönyt és érdektelenséget jelent a stupor állapot: melynek
során a beteg felhagy teendőivel, semmi sem érdekli, semmit nem csinál, önmagát is elhanyagolja,
majd se nem eszik, se nem iszik, üresen néz maga elé, kérdésekre alig, vagy egyáltalán nem válaszol,
kapcsolatba nem vonható.
- Érzelmi inkontinencia (visszatartási képtelenség): ebben az időszakban a beteg nem tud uralkodni
érzelmein. Jelentéktelen apróságok heves érzelmi reakcióval járnak, ami rögtön megnyilvánul.
- Inadekvát érzések esetén a helyzetnek nem megfelelő érzések jelentkeznek.
- A legkülönbözőbb lelki zavarokban fordulhat elő az érzelmek ellentmondásossága, AZ
ambivalencia. Jelenléte neurotikusoknál döntési képtelenséget, bordcrline (határeseti) zavaroknál
drámai élethelyzeteket, kapcsolati kríziseket okozhat, pszichotikus állapotokban pedig a felfokozott
ambivalencia extrém legátlódással, esetleg teljes cselekvési képtelenséggel járhat.
- Disszociáció során az érzelmek három aspektusa - a vegetatív, testi; a motoros magatartási vagy
cselekvési; a verbális, nyelvi, szóbeli - között fellazul az összhang, az egység vagy pedig megszűnik, és
a nem átélt, letiltott vagy ÉNidegennek tartott érzés közvetlenül megjelenik valamilyen csatornán.
- A disszociációhoz hasonló jelenség az érzelmi rövidzárlat vagy rövidzárlati cselekmény. Tartós
érzelmi feszültségben élő, teherbírásukon túl megterhelt, érdekérvényesítésre képtelen emberek
váratlanul teljesen irracionális cselekvést hajtanak végre, amelyre előzőleg nem készültek, sőt
amelynek még a gondolata sem merült fel bennük.
- Az indulat (affektus) hirtelen fellobbanó, heves érzelem, amely egészséges körülmények között
 hamar el is múlik.
Ha az indulat tartósan fennmarad, kórossá válhat, és az ilyenkor megtapadó affektus agresszióba,
túlméretezett, pusztító cselekedetekbe vagy ezeknek legátlása, letiltása esetén önpusztító
megnyilvánulásokba mehet át! Tartósan fennálló indulat a szenvedély is, amely meghatározott célra
irányul. A szenvedély minden mást kiszorító, meghatározó érzése: a sóvárgás.
- Az explozív reakció során a sok vélt vagy valódi sérelem által okozott, lcgátolt, elfojtott harag, düh
és gyűlölet egy váratlan pillanatban látszólag indokolatlanul vagy jelentéktelen sérelemre hirtelen
kirobban. A megfékezhetetlen tudatszűküléssel, így esztelen pusztítással járó dührohamnak furor a
neve, mely legtöbbször heves vegetatív tünetekkel - remegés, kivörösödés, vicsorgás és így tovább - és
igen gyakran emlékezetkieséssel jár. A furor szerencsére ritkán fordul elő.
- Az impulzuskontroll-zavar során fokozott indulati készséggel találkozunk, amely minduntalan,
okkal, ok nélkül, kisebb-nagyobb, de rendszeres vagy gyakori agresszív megnyilvánulással jár. Az
indulati túlfűtöttség „tárgyat keres magának”, az illető kötözködik, keresi a bajt, lépten-nyomon
gorombáskodik, szóváltásba keveredik, szinte ok nélkül üt.
- A hangulat (thymia) aktuális érzelmi-indulati állapotunk alapszintje, éppen jelen lévő érzelmeink,
indulataink eredője, érzelmi állapotunk pillanatnyi jellemzője. A hangulat milyensége általában a
személy tartós jellemzője. Derűs, optimista, cselekvőkész vagy pedig szemlélődő, borúlátó,
visszahúzódó, esetleg egyenesen pesszimista lehet valaki. A hangulat akkor válik kórossá, ha elszakad
az aktuálisan átélt eseményektől, kizárólag belső érzelmek-indulatok határozzák meg, tehát önálló
életet cl, nem szolgálja alkalmazkodásunkat.
- Hipertímia során a hangulat emelkedett, függetlenül attól, hogy az aktuális élethelyzet ezt
indokolja-c, vagy sem.
- Hipomániának hívják azt az állapotot, amikor a hangulat már elszakadt az aktuális élményektől,
de még az együttélés normáit, saját
korlátáit érzékeli a személy, tehát a kereteket, ha lazán is, de tartja, működik a realitáskontrollja.
- A díszt irma vagy melankólia negatív hangulati fekvéssel jár, a rossz hangulat elszakadt a külső
eseményektől, a pácienst ért hatásoktól, belső élmények tartják fenn. A figyelem befelé fordul, az
érdeklődés csökken a külső tárgyak iránt, a pszichés működés egésze lelassul, legátlódik, a mozgás
nehézkes lesz, a fáradtság, erőtlenség mindinkább elhatalmasodik, az ötletek elakadnak, a
gondolkodás beszűkül, és elveszíti produktivitását. A nyomottság a köznapi rosszkedvtől a
depressziós stuporig, a teljes tehetetlenségig és apátiáig terjed.
- A közérzet (phoria) zz aktuális zsigeri érzések összességének eredője, melynek a hangulathoz
hasonlóan van egy aktuális, napi érzésekből összeadódó változékony, valamint egy állandóbb, az
érzelmi beállítódáshoz hasonló része, melyben testünkhöz való alapvető viszonyunk tükröződik.
- A szorongás (anxietas) tárgynélküli félelemérzés. Mivel fontos alapvető életérzésünk, így
szorongásmentes élet nem képzelhető el, de nem is volna jó, mert a szorongásnak igen fontos funkciói
vannak az élet megőrzésében. Nemcsak jelzi a veszélyt, de valóságos fenyegetettség esetén elképesztő
mértékben képes fokozni mindenféle teljesítményünket. Kóros a szorongás, ha állandósul és rontja a
teljesítményt, beszűkít, korlátoz. A szorongás ritkábban külső veszélyből, gyakrabban bebő lelki
folyamatainkból származik. Mivel ezek a folyamatok csaknem teljesen tudattalanok, nagyon nehéz
megtalálni az „okát". Ezért zz állandósult szorongás tárgyat keres magának, helyesebben mi próbáljuk
valamivel magyarázni. Ha tovább folytatódik ez a tárgykereső, „könnyebbítő” magyarázatsor, ördögi
körré válhat a folyamat: a magyarázatok során újabb és újabb szorongások keletkeznek - egyik
generálja a másikat -, a szorongás egyre fokozódik, mígnem általánossá, generalizált szorongássá dagad.
A kóros szorongás változatos vegetatív tünetekkel járhat. A szorongó embernek nyirkos a tenyere,
remeg a keze, halkan, nehezen érthetően beszél, legtöbbször kiszárad a szája, de ritkábban lehet
nyálfolyása is. A nyál megváltozott összetétele kellemetlen szájszagot okozhat. Könnyen elpirul, vagy
nagyon elsápadhat. Nemcsak arcpír, de a nyak és mellkas bőrén körülírt bőrpír is lehetséges, és
gyakori a borzongás.
A végtagok hidegek, mert a perifériás erek összeszűkülnek. Verítékezés csaknem mindenkinél jelentkezik.
A szorongó embernek elszorul a torka. A száj, a torok és a garat szárazsága miatt hangja rekedtessé
válik és gyakran elcsuklik, torkában gombócot érez, krákog, köhög. Mellkasában nyomást érez,
nehezebben veszi, néha kapkodja a levegőt, sóhajtozik, s bár nem álmos, ásítozik. Szíve is elszorulhat,
szaporábban ver, néha ki-kihagy. Összeszorul a gyomra, nem nagyon tud nyelni, enni. A bélműködés
egyenetlenné válik: a székrekedés mellett hirtelen jött hasmenés is előfordulhat. Gyakori a vizelési
inger. Az alvás majdnem mindig zavarná válik: a szorongó ember nehezen, vagy nem tud elaludni,
gyakran fölébred, kínzó álmai vannak. Nyak- és vállizmai megfeszülnek. Ha ez állandósul, fejfájást,
tarkómerevséget idézhet elő. A szorongás okozhat kiterjedt izom merevséget is. A tekintet hűen
tükrözi a szorongást, a szem fénye megtörik, a pupilla gyakran tág, riadt pislogás látható.
A viselkedés gátolt, visszafogott, félszeg lesz. A szorongó ember kerüli a társas helyzeteket, de tartósan
egyedül sem képes meglenni, mindkettő fokozza a szorongását. Mozgása suta, gráciáját vesztett,
merev, s ha figyelik, vagy ha „vizsgahelyzetben érzi magát”, feltűnően ügyetlenkedik. Mimikája merev,
aggodalmat tükröz, színtelen, alig vagy egyáltalán nem mosolyog. Nem tud nyűgön maradni.
A szorongás nagyon jelentősen rontja az ÉNképct. így a szorongó ember fellépése nagyon
bizonytalan, ellentmondásos. Nincs önbizalma, kerüli a feladathelyzeteket, önbecsülése
kevés„ érdekérvényesítésre alig vagy egyáltalán nem képes. A szorongást kísérő teljesítményromlás
megerősíti a negatív ÉNképct, s itt is létrejön az önmagát megerősítő ördögi kör. Könnyen
megsértődik, ott is elmarasztalást érez, ahol nincs is, folyton védekezik, magyarázkodik vág)' pedig
arrogánssá, támadóvá válik. Viselkedése gátolt ugyan, de gyűlik, sőt, akár forr benne a vélt vagy valós
sérelem, és minél több lesz benne az elfojtott indulat, annál valószínűbb, hogy kirobban, sokszor
érthetetlenül. A szorongás minden további nélkül agresszióvá válhat, és viszont. Az agresszív
magatartás során a kifelé irányuló agresszió átjárja a viselkedés egészét, a személy minden
 megnyilvánulását destruktivitás (züllesztés, homlasztás, rombolás) jellemzi, s ez nemcsak a tárgyi
világra, de
emberi kapcsolatokra, emberi értékekre, emberi életre egyaránt irányulhat. Ha nem talál utat kifelé az
agresszió, pusztíthat belül is, fordulhat önmaga ellen is. Ez megnyilvánulhat közvetlen önkárosító
cselekményben, önpusztító gondolatok formájában vagy öngyilkossági késztetésben, de ölthet
közvetlen formát is, mint például a szenvedélybetegségek során.

A motorium

Az érzelmek és a cselekvések közötti átvezető híd a motiváció. Nagy érzelmek, indulatok közvetlenül - az ÉN
mérlegelő, összevető, gátló működését megkerülve - áttevődhetnek cselekvésbe, és c cselekvések mindig
célszerűtlenek, értelmetlenek, figyelmen kívül hagyják a társadalmi-közösségi összefüggéseket. Az
ilyen cselekmények tehát kóros érzelmi állapotok kontroll nélküli megnyilvánulásai, vagy egyéb lelki
zavarokkal (hallucináció, téveszmék, tudatzavarok s a többi) szövődve összetett tévelyállapotokra
utalnak. Ilyenkor az érzések, élmények közvetlenül cselekvést eredményeznek, többnyire a tudat
kiiktatásával vagy csökkent éberségi szint mellett. Ezért ezekre a cselekedetekre vonatkozóan az
emlékezés is hiányos.
Máskor ép, tiszta tudati állapotban a legkülönbözőbb érzelmi zavarok nyomán a zavarnak
megfelelő deviáns (elhajló, a társadalmi normáktól eltérő) vagy kóros motivációk jöhetnek létre, melyek a
nem kellő erősségű kontrollfunkciók egyidejű fennállása esetén különböző kóros cselekményekhez
vezethetnek.
A kontroll- és megoldó funkciók az F.N részét képezik, így minden esetben tartalmazzák a gondolái
műveleteket, annyit és olyan minőségűt, amennyi és amilyen az adott helyzetben az ÉN rendelkezésére
áll. Az embernél az ön- és fajfenntartó ösztön társadalmi kontroll alá került, és csak az adott kultúra
kapcsolati rendszerében realizálódik.
A motivációk és a cselekedetek is kerülhetnek érzelmi „fennhatóság alá”, melynek során mind
kisebb teret kap a gondolkodás, a kritikus mérlegelés, a megoldások keresése, az ÉN döntési
lehetősége. Márpedig a gondolkodás - normális körülmények között - kellő távolságot tart az
érzelmek és a cselekvés között.
A pszichomotorium mennyiségi zavarai
A gátoltság során csökkent a kezdeményezőkészség, az iniciatíva. Lelassul a mozgás egésze, beleértve
az asszociációk áramlását, a kapcsolási funkciókat, a gondolkodást és a beszédet. A mozgás gátoltsága
elérheti a stupor, a teljes cselekvőképtelenség állapotát, melynek részjelensége a mutacizmus, a
beszédképtelcnség. A gátoltság során csökkenhet a kifejező mozgások színessége, a mozgás gráciája, de
csökkenhet a mimika is.
A pszichomotorium mutathat izgalmi tüneteket is. A beszéd sajátos izgalmi tünete a dadogás,
amelyben a nyak és a váll izmai is részt vehetnek. A dadogáshoz hasonló, akaratlagosan nem
befolyásolható, spontán rángásszerű mozgás a tik, amely elsősorban a mimikái izmokban jelentkezik.
De izgalmi tünet lehet például a köhécselés, krákogás, cuppogás is. Felfokozott mimika és kifejező
mozgások esetén hiperexpresszivitásról beszélünk. Fokozott mozgás késztetésnek hívjuk, ha izeg-mozog
valaki, nem tud egy helyben maradni, hol ilyen, hol olyan mozgásba kezd. Ha a mozgáskésztetés
extrém módon fokozódik, agitáltról beszélünk. A legsúlyosabb izgalmi tünet az értelmetlen, céltalan
mozgásokból álló mozgásvihar (jaktáció).
A pszichomotorium minőségi zavarai a katatóniás tünetek. Kezdetben a páciens mozgása szögletessé
válik, különböző túhnozgá- sok, sajátos modorosságok jelentkeznek, e manírok eluralkodnak, bizarrak, a
kívülálló számára érthetetlenek lesznek, bár néha határozottan szándékosnak tetszenek. Ehhez
hasonló a krisztallizáció, amikor bármely, akár bizarr testhelyzetben, pózban megmerevedve,
„kristályosodva marad a beteg, míg valaki el nem mozdítja belőle.
A proszkinézia során bármely mozgást akár vég nélkül ismételgethetünk, azt a beteg automatikusan
követni fogja, például akárhányszor kezet fog.
Parancsautomatizmusról beszélünk, ha a beteg a felszólításokat automataként, minden további nélkül
végrehajtja.
Passzív negativizmusnak hívjuk, ha a felszólításoknak nem tesz eleget, kérdésekre nem válaszol,
kéznyújtásra nem ad kezet és így tovább. Aktív negativizmus, ha mindennek ellenszegül, vagy az
ellenkezőjét csinálja. Táplálkozási negatívizmusról beszélünk, ha az étkezést utasítja el.
Irodalom
PÁVEL M.: Életesemények lelki zavarai I.
Budapest: Párbeszéd Alapítvány, 2002.
TRINGER L: A pszichiátria tankönyve
Budapest: Semmelweis Kiadó, 1999.
PETZÖLD, H. - RAMIN, G.: Gyermek pszichoterápia
Budapest: Osiris, 1996.

11
6
EGO-STATE
HIPNOANALITIKUS
PSZICHOTERÁPIA
A továbbiakban az Ego-state hipnoanalitikus technikát ismertetem,
valamint olyan terápiás részleteket, ahol elsősorban ezt a hipno- terápiás
módszert használtuk.

12
5
 A terápiák szó szerinti leírása olykor magyartalannak és rossz helyesírásának tűnhet. A meghatározott
szövegformulák, szófordulatok és hangsúlyok nem teszik lehetővé ezekben a részekben az akadémiai helyesírás
pontos alkalmazását, A beszélt és az írott nyelv különbsége a terápiában nem egyezik, és a módosult
tudatállapotban úgynevezett „gyermeki nyelven” kommunikál a páciens. A közbevetett terapeutái megjegyzéseket
- az adott helyeken — eltérő betűformával emeljük ki. A szerk.

A TERÁPIA TÖRTÉNETÉNEK ISMERTETÉSE

 John és Helen Watkins írta le először ezt a figyelemreméltó feltáró technikát. Leírásuk nagymértékben
hasonlít a Gestalt és a TA (tranzakcióanalízis) módszereihez, de teoretikusan Ernst Fedem munkáira
alapozódik, aki először írta le az ÉN-állapo tokát (ego-state). Fedem ismerte fel, hogy a személyiség
nemcsak egyszerűen az érzékelés, a kogniciók és érzelmek, indulatok összessége, hanem mindezek
egységekbe szerveződnek, s amelyeket „ego-statejeknek nevezett el. Fedem felülbírálta Freud libidó
koncepcióját, s az „objcct kathexis” és „ego kathexis” kettős energiájával helyettesítette azt. Watkinsék
szerint az ego-állapot mindazon viselkedések, érzékelések és élmények összességéből áll, amelyeket
összeköt néhány általános elv, és elhatárolódik más ego-állapotoktól. A kognitívc eltérő egoállapotok
valamint azok, amelyek ellentétes célokkal rendelkeznek, konfliktusba kerülhetnek egymással. A
legtöbb emberben ezek a konfliktusok rejtve maradnak, de szorongásban, depresszióban vagy akár
evészavarban manifesztálódhatnak.
Amikor az egyik ego-állapot „ego cathexis” (katexis - túlzott koncentráció, megszállás) természetű
energiával telítődik fél, és más ego-állapotok „object cathexis” természetű energiával telítődnek,
gyakran létrejönnek a dísszociatív betegségek, mikor a személyiség bizonyos részei a
személyiségfejlődés során elkülönülnek, és leválnak a fő személyiségről. Például a szülő durván
bünteti a gyereket, ha az agresszíven viselkedik, ezért a gyerek leválasztja a saját természetes agresszív
viselkedő személyiségrészét, és olyan felnőtt lesz, aki szinte soha nem viselkedik agresszív módon. A
leválasztott személyiségrészben gyűlnek az elfojtott ego cathex és object cathex energiák, és a szituáció
által indokolatlan helyzetben, lényegtelennek tűnő eseménytől is erős agresszív válasz következik be,
amelyet senki nem ért — ettől a barátságos embertől, aki a "légynek sem árt”. Kialakulhat az MPD
(többszörös személyiség) is abban az esetben, ha a határok a különböző ego-állapotok között relatíve
rigidek vagy átjárhatatlanok, és az illetőnek több személyisége is kialakulhat a fő személyisége mellett.
*
Watkinsék szerint az ego-állapotok három fő formában fejlődhetnek ki, mint szokványos
differenciálódás, fontos referencia személyek
introjekciója és traumára adott válaszként. A szokványos differenciálódás során a gyermek adaptív
ego-állapotokat fejleszt ki, hogy sikeresen megfeleljen a szülői, iskolai, kortárscsoporti elvárásoknak.
Ezen ego-állapotok határai flexibilisek és áteresztők. Amikor a gyermek introjektálja a fontos referencia
személyeket, és azok ego-kathex energiával telítődnek, akkor azok szerepekké válnak; míg azok,
amelyek object kathex energiával telítődnek, belső tárgyakká alakulnak, amelyekkel kapcsolódnia és
amelyre reagálnia kell. Például, ha a gyermek egy büntető szülőt introjektál, ez az ego-állapot
(internalizált tárgy) úgy büntetheti a gyermeket, mint azt az eredeti szülő tette. Ettől a személy
depresszióssá válhat, vagy más szimptómát fejleszt ki. Ha egy ilyen introjektált ego-állapot ego-cathex
energiával telítődik fel, belsőleg nem szenved az egyén, csak saját gyermekeivel bánik hasonlóan, mert
szereppé vált benne az introjektált szülő.
Természetesen, ha ez a büntető ego-ál lapot nyíltan megnyilvánul, önbüntető viselkedéseket hozhat
 létre. Például, amikor a gyermek egy megsemmisítő traumával, elutasítással, semmibevevéssel vagy
súlyos bántalmazással találkozik, disszociál, és Selfjének bizonyos részeitől - az életben maradás
érdekében - visszavonja az ego-cathex energiákat. Ezeket a Self rezeket object-cathex energiákkal újra
energetizálhatja, és létrehozhat egy imaginált belső barátot, hogy az segítse a traumával való
küzdelmét. Ez az ego-állapot elfojtódhat, amikor a veszély megszűnik, de újra aktiválódhat a
következő konfliktus, vagy stressz által - talán még súlyosabb formában. Watkinsék természetesnek
tartják, hogy hipnózisban, vagy más tradicionálisabb terápiában a regresszió újra aktivizálja a páciens
által regresszióval elért életkor egoállapotait, és így az ego-állapoton belüli információk és érzések
hozzáférhetővé válnak a tanulmányozás és a következményes változás számára. Annak ellenére, hogy
az ego-állapot a páciens személyiségének csak egy kis szeletét reprezentálja, mégis úgy tűnhet, mintha
egy elkülönült személyiség lenne, amely a páciensen belül lakik. (A fenti teória nagyon hasonlít Young
elméletéhez, amelyet a kognitív pszichoterápiánál ismertettem „1CS modell ’).
Valójában úgy tűnhet, mintha mindannyian többszörös személyiségűek lennénk, egy nagyon fontos
különbséggel. Egy igazi többszörös személyiségnél a határok annyira átjárhatatlanok, hogy az ego-
állapot cselekedhet olyan módon, hogy a másik ego-állapot nem képes azt tudatosítani. Legtöbbünk
azonban, ha cselekszik is olyat, aminek értelmét nem érti, tudatában van ennek a cselekvésnek teljes
személyiségével. Ennek illusztrálására szolgáljon a páciensnek adott általános magyarázat: „az egyik
részem akarja ezt tenni, de a másik részem nem engedi/'
Hipnózist használva a terapeuta közvetlenül képes beszélni a részletekkel, és azok is
visszaszólhatnak. Feltárhatják, hogy mikor keletkeztek, mi hozta létre őket és mit próbálnak
megvalósítani. Amit megpróbálnak megvalósítani, az rendszerint dicséretre méltó dolog, de
módszereik sok kívánnivalót tartalmazhatnak vagy problémát hordozhatnak A terapeutának egy
pozitívabb összefüggésben újra keli alkotni ezen célkitűzéseket. Például, ha a rész bünteti a pácienst
azért, mert rossz, ezt újra lehet formulázni, mint egy kísérletet arra, hogy a pácienst a rész jobbá
szeretné tenni. Ha a rész ismétlődő félelmeket okoz, ezt úgy lehet meghatározni, mint elképzelt vagy
reális veszélyek elleni védelmet. Az átfogalmazás csak akkor lehet sikeres, ha egyezik a rész által
megadott adatokkal. A rész céljának pozitív átfogalmazása a technika fontos lépése, és nagymértékben
fokozza annak hatékonyságát.
Időnként a részek klasszikus példái az idnek (ösztönKN a pszichikai energia a libidó forrása, amely
az örömelv alapján működik), az egonak és a szuperegónak, habár felmerülhetnek olyan személyiség-
fejlődési fázisokban is, amelyek nem fedik a freudi elképzeléseket. A részek klasszikus példái lehetnek
a szülő, gyermek és felnőtt FN állapotoknak a 'FA (tranzakcióanalízis) szerint, de feltűnhetnek minden
elvárás ellenére, mint egyszerű védekező mechanizmusok is. Képtelenség előre tudni, hogy hány rész
fog megjelenni, de általában ki lehet jelenteni, hogy minden szimptomatikus viselkedés legalább egy
ego-állapotot hordoz; továbbá a rész, amelyik magában foglal egy adott viselkedést, erős konfliktusban
lehet egy másik résszel, amelyik egy ellentétes viselkedést próbál megvalósítani.
 Az előcsalt ego-állapotok száma részben attól függ, hogy mennyi a gyógyítás alatt álló különböző,
egymással kapcsolatban nem lévő szimp- tóma, részben pedig a gyógyító pszichoterápiás
képzettségétől. Elképzelhető, hogy a terapeuta előhív egy részt, amely kontrolláladan ivást okoz;
egy másik részt, amely balesetveszélyes vezetést okoz; egy harmadik részt, amely szexuális
promiszkuitást okoz; és előhívhat egy negyedik részt is, amely az önpusztító viselkedésért felelős.
Amikor lehetséges, jobb, ha csak egy részt keresünk meg, mintha hármat egy időben.
Gyakran egyénileg foglalkozunk a rezekkel, egyikkel a másik után, a páciens által hozott
problémáknak megfelelően. Más alkalommal a részek olyan konfliktusos viszonyban vannak, vagy
annyira bizalmatlanok egymással, hogy csoportterápia válik szükségessé a páciensen belül. Például a
„Büntető” egy szuperego alkotóelem - nem szünteti meg a pánikrohamok létrehozását, mert nem
bízik a „Kalandorban”, hogy az abbahagyja aktivitását, amelyet a „Büntető” amorálisnak tart. A
„Kalandor”, amely az idnek egy gyönyörű példánya, nem csökkenti tevékenységét, mert attól fél,
hogy a „Büntető” soha nem fogja megengedni a páciensnek, hogy újra örüljön. Az óvatos, tárgyalásos
kompromisszumok eredményeként és a „Stabilitás” ego-rész segítségévei a pánikrohamok
alábbhagynak.
A páciens a szociálisan elfogadható viselkedéseket újra élvezni kezdi, és újra alkalmassá válik egy
boldog, produktív életre. Az átfogó változások alaposak, nemcsak a pánikrohamokat, mint
céltiinetckct csökkentik. A páciens nem tartja már fontosnak az élet különböző területén történő
extrém versenyzést, a kényszeres munkavégzést. A szociális aktivitás fokozódása egy lazább életstílus
megvalósítását biztosítja, s így több időt tud fordítani feleségére és családjára.
Majdnem minden résznek neve van, és ha megkérdezzük, meg is nevezik magukat. Néha ez a név
meglepetés a páciens számára. Általában a részek megszokott neveket hordoznak, mint Samu vagy
Mária. A páciensnek gyakran elképzeléssé sincs, honnan jön a név, más alkalmakkor a páciens
hirtelen felismeri: „Most már emlékszem, amikor én voltam...(az életkor, amikor az ego-állapot
megjelent) volt egy barátom, akit Samunak hívtak”.
A résznek - a nevén kívül - rendszerint kora és neme is van. A kor többnyire egybevág azzal a
korral, amikor a rész született, és amikor a rész beszél. A beszéd mintázata sokszor - de nem mindig -
megfelel a páciens korának, amikor a rész született. A rész neme gyakran az elfogadott elvárásoknak
megfelelően férfi vagy női. Női páciensek gyakran rendelkeznek férfi résszel, míg a fordítottja a férfi
pácienseknél sokkal ritkább. Amikor az ego-állapot terápiát végezzük, nem kell mereven
alkalmaznunk; illesszük azt rugalmasan gyakorlatunkba. A következőben bemutatón eset egy első
terápiás ülés sző szerinti leírása.

Esetleírás - Jennifer
 Jennifer huszonnyolc éves, egyedül élő, nagyon mutatós, intelligens és jó humorérzékű nő.
Részmunkaidőben dolgozott, és esti főiskolai tanulmányokat végzett, hogy segítő képzettséget
szerezzen az egészségügyben. Azért kereste a terápiát, mert szerette volna megérteni önpusztító
viselkedéseit. Az első találkozás alkalmával elmondta, hogy dipszo- mán ivó (periodikusán
váltakoznak ivási és nem ivási szakaszok). Maga a beteg sem érti önmagát, azt, hogy miért iszik,
hiszen amikor hosszabb időszakban nem fogyaszt alkoholt, nem hiányzik az neki, időnként
drogfogyasztó, és tizenhat autóbalesete volt. Két évvel ezelőtt - homoszexuális - partnere sikeres
öngyilkosságot követett cl, és jelenlegi homoszexuális partnere három nappal ezelőtt kísérelt meg
öngyilkosságot. Beszámolt brutális öncsonkító álmairól és fantáziáiról.
Mindkét szülője alkoholista volt. Hiába született lánynak, apja, fiúként nevelte. Egészen a
főiskolára kerüléséig férfi szerep szerint viselkedett. Ott viszont már hirtelen női viselkedéseket
vett fel, és nagyon élvezte ezt az új, izgalmas szerepet. Humorérzéke, jó értelemben, az osztály
bohócává tette, és sok barátot biztosított számára. Jó tanulmányi eredményeit magas intellektusa
szavatolta. Családjában ő jelentette a biztos pontot, és egyre inkább a „család segítője’ szerepbe
került. Amikor elkezdte a főiskolát, túl volt egy hippi létformán, és otthagyta egy fundamentalista
szekta kötöttségét - leszbikus párjával együtt.
A második találkozás a jelenlegi homoszexuális kapcsolatának kielemzésével telt, majd partnere
öngyilkossággal fenyegető zsarolásának elemzésével folytatódott, és egy rövid hipnózis átélésével
fejeződött be. A páciens szívesen vállalta a hipnózist, mint egy veszélyes kalandot, hasonlóan
előző veszélyes létformáihoz.
A terápia szó szerinti leírása

Az itt következő beszélgetés előkészíti a hipnoterápiát.

Esetleírás - Jennifer
TERAPEUTA: Ügy tűnik, hogy személyiségének van egy önpusztító
részt, míg személyiségeinek más részti fejlődni, és jól működni akarnak.
Egyik részt tudja, hogy veszélyes dolog inni, és nem szabadna ezt az
önpusztító viselkedést folytatni, de mégis, egy másik részt ebbe a veszélyes
irányba kényszeríti. A pszichológiai test ugyanúgy részekből áll, mint a
fizikai test. A legtöbb ember azonnal megérti: „egyik részem szeretné ezt
tenni, de a másik résztm nem engedi”.
Hipnózisban tudunk beszélni ezekkel a rezekkel. Ez egy érdekes
jelenség. A megjelenő mseknek rendszerint nevük van. Lehetnek
megszokott keresztnevek, vág)' általános tulajdonságokat leíró nevek,
mint például félelem, düh vagy bármi. Más lehet a nemük is. Szinte
minden női páciens, akivel terápiára került sor, legalább egy férfi részi is
magáénak tudhatott. Nem ennyire egyértelmű ez a férfi pácienseknél.
Minden egyes résznek meghatározott kora van, ami megegyezik az ön
életének traumatikus epizódjaival. Minden rész valamilyen módon önnek
próbál segíteni, még akkor is, ha ez néha önpusztító forma. Büntethetik a
múlt bűneiért, hogy jobb ember váljon önből. Ügy tűnik, ezek a részek
születésükkor megtanultak valamit, ezután lezárultak, és nem tudnak
befogadni új viselkedéseket. Hipnózisban fel tudjuk nyitni ezeket a
kapszulákat, és új információkat tudunk bevinni a belsejükbe, ami
születésük óta lezárt. így meg tudják valósítani céljukat, egy sokkal
adaptívabb módon annál, mint ahogy eddig tették. Nem próbálunk
megszabadulni ezektől a részektől. Nagyon fontosak, erőteljesek és részei
a személyiségének. Azáltal, hogy tárgyalni tudunk ezekkel a részekkel,
képesek vagyunk olyan új viselkedéseket találni számukra, amelyek
lehetővé teszik a célok megvalósítását - sokkal sikeresebb módon.
Szeretnék ma beszélni az önpusztító viselkedésért felelős résszel, hogy
megtudjam, miért jelent meg az ön életében, mit próbál megvalósítani, és
szeretném megnézni, hogy meg tudná-e valósítani ugyanezt egy sokkal
hasznosabb módon? Van esetleg kérdése?
PÁCIENS: Igen. Van egy kérdésem. Hogy tudna az én önpusztító részem
egyáltalán hasznos lenni a számomra? Említette, Hogy nem akar ettől a
résztől megszabadítani.
TERAPEUTA (továbbiakban T.): Nos, mondhatjuk, ez a rész azért
viselkedik így, hogy büntesse, s így megpróbálja önt jobbá tenni.
Szeretnék segíteni abban, hogy az a cél, hogy ön jobb legyen, egy más
módon valósuljon meg, nem úgy, mint eddig, és a lelkiismerete továbbra
is óvhassa önt, „ne tegyed azt, az rossz”, vagy csak enyhén büntesse önt,
ha valami rosszat tesz. hogy ne ismételje meg a jövőben. Képes legyen
megveregetni a hátát, ha valami jó viselkedést produkált, azért, hogy jó
dolgokat csináljon a rosszak helyett, ellentétben azzal, ahogyan azt a
múltban tette. Ezen a módon ezek a részek nagyon erőteljesen és
hasznosan fognak működni a jövőben. Egyéb kérdés?
PÁCIENS (továbbiakban P.): Nincs.
T.: Nos, kezdjünk neki. Valahogy úgy, mint a múltkor. (In most
indukció következik, a módosult tudatállapot vagy hipnózis létrehozás
érdekében.) Egy... nézzen felfelé, a feje teteje irányába. Erezze a feszülést.
Kettő... lassan becsukódnak a szemhéjak, és vegyen egy mély lélegzetet.
Jól van. Három... csak hagyja a kilégzést megtörténni. Engedje meg a
szemizmoknak, hogy ellazuljanak, lassan ússzon tovább egy kellemes
ellazult állapotba... Engedje meg, hogy .szétáramoljon az egész testében...
mind jobban és jobban ellazul a teste... ellazul az idegrendszere... mind
mélyebben és mélyebben ellazul... egyre jobban érzi magát ebben a
kellemes, mély, nyugalmi állapotban, ami segíteni fog, hogy megértsünk
dolgokat, amelyek az ön életében történtek és történnek. Tíztől lassan
visszaszámolok, és minden szám segíti önt abban, hogy egyre mélyebben
elmerüljön belső világában. Amikor kimondom a nullát, már olyan mélyre
merült, hogy személyiségének különböző részei közvetlenül lesznek
képesek beszélgetni velünk. (A SZÁMOLÁS MÉLYÍT! A MÁR LÉTREJÖTT
MÓDOSULT TUD A TÁLIAPOTOT.) fiz, kilenc, nyolc... mélyebben és
mélyebben... hét, hat, öt, négy... csak hagyja, hogy merüljön... mélyebbre
és mélyebbre... három, kettő, egy, nulla... mélyebbre és mélyebbre... egyre
mélyebbre. Van egy olyan része, amelyik az önpusztítás felé irányítja önt a
drog és az alkohol segítségével, vagy az autóbalesetekkel, vagy a rossz,
veszélyes emberi
kapcsolatokkal. Azt gondolom, ez a rész olyan szándékkal teszi ezt önnel,
amiről azt hiszi, hogy előnyös az ön számára. Szeretném megismerni és
megérteni ezt a részt. Amikor a rész megvan, szeretnék szólni hozzá.
Szeretném, ha ez a rész jelentkezne, és tudnék beszélni vele. Amikor itt
van, mondja, hogy „itt vagyok.”
P.: Itt vagyok.
T.: Köszönöm, hogy előjött, rész. Van neve, amin szólítani tudom?
P.: Rossz.
T.: Rossz? Rendben van. Nő vagy inkább férfi ön?
P.: Nő.
T: Rendben van, köszönöm. Hány éves volt Jennifer, amikor ön
megjelent?
P.: Hájom.
T.: Akkor ön már hosszú ideje vele van, ugye? Mi történt, ami létrehozta
önt Jen ni lér életében?
P.: (HOSSZÚ SZÜNET) Versengés.
T.: Versengés? Versengés kivel?
R: Az idősebb nővéremmel. (FIGYELJÜK A VÁLASZT: AZ IDŐSEBB
NŐVÉREMMEL, NEM AZ „Ő IDŐSEBB NŐVÉRÉVEL”. EZ AZT JELZI, HOGY A
DEPERSZONA LIZÁCIÓ MÉG NEM ÉRTE EL A KÍVÁNT MÉRTÉKET, AMI SZÜKSÉGES
AHHOZ, HOGY A ROSSZ RÉSZ ÉS JENNFFER KÜLÖNVÁLVA KOMMUNIKÁLJON A
TERAPEUTÁVAL, A TERAPEUTA KÉRDÉSÉÉ MEG KELL, HOGY ERŐSÍTSÉK A KÜLÖNVÁLÁST
A RÉSZ ÉS A PÁCIENS KÖZÖTT, AMI A RÉSZ VÁLASZAIBAN KÖVETHETŐ.)

T.: Jennifer versengett az idősebb nővérével abban az időben? Hogyan

versengett?
P.: Megpróbált figyelmet kapni a szüleitől. (A RÉSZ ITT HARMADIK
SZEMÉLYBEN BESZÉL JENNIFERRŐL, A MEGFELELŐ DISSZOCIÁCIÓ JELEKÉNT.)
T.: Milyen módon próbált figyelmet kapni a szüleitől?
P.: Bármit képes volt megtenni, hogy figyelmet kapjon.
T.: Sajnálta Jennifert, mikor nem kapott elég figyelmet?
P.: Igen.
T.: Így ön ott volt, hogy segítsen Jennifernek figyelmet kapni.
(ELKEZDŐDIK A „ROSSZ" RÉSZVISELKEDÉS POZITÍV ASPEKTUSAINAK ELKÜLÖNÍTÉSE.)
P.: Ühüm.
T.: Azóta ön állandóan azon dolgozik, hogy megfelelő figyelmet kapjon
Jennifer?
R: Ühüm.
T.: Akkor ön az ő jó barátja, és így próbál segíteni Jennifernck, hogy elég
figyelmet kapjon. így van?
P.: Ühüm.
T.: Természetesen amikor Jennifer autóbalesetet szenved, az rengeteg
figyelemmel jár, ugye? Ügy vélem, amikor túl sokat iszik, vagy valamilyen
drogot használ, ez rengeteg figyelemmel jár, igaz?
R: Ühüm.
!'.: Ön valójában megpróbál mindig segíteni neki azáltal, hogy
létrehozza a fent említett viselkedéseket. Volt önnek olyan tapasztalata,
hogy ha jó dolgokat művel, nem kap elég figyelmet?
P.: (SZÜNET, SÓHAJT) Néha, ha jó dolgokat teszek, mégsem kap Jennifer
elég figyelmet.
T.: így van. Néha működik, néha nem, ugye?
P.: Ühüm.
T.: Mondja csak, ha rossz dolgokat tesz, az mindig jól működik?
R: Nem. Bizonyos elégedettséget érzek, ha rossz dolgokat cselekszem,
azonban nem működik minden esetben tökéletesen. Rossz dolgokat tenni -
ez néha sérülést is okozhat.
T.: Hogy érzi magát, amikor Jennifer megsérül?
R: Szomorúan.
T: Gondolja, hogy Jennifer képes lenne elegendő figyelmet kapni
azáltal, hogy megfelelően viselkedik, használja az intelligenciáját,
érettségét, ítélőképességét és erejét? Lehetséges, hogy csak úgy kapjon
figyelmet, ha megfelelően viselkedik?
R: Valahogy most erre nem szívesen válaszolok. (ELLENÁLLÁS.)
T.: Bizonyára, ön már egy jó ideje egyféleképpen teszi ezeket a dolgokat,
és nehéz lehet másképpen cselekedni, ugye? (VEGYÜK ÉSZRE A VÁLTOZÁSON
VALÓ HEZITÁLÁST, AMIT GYAKRAN LÁTHATUNK PÁCIENSEINKNÉL A TERÁPIÁS
ÜLÉSEK FOLYAMÁN.)
R: Ühüm.
T.: Mivel ön Jennifer barátja, és azt akarja, hogy figyelmet kapjon, és ön
nem érzi jól magát, amikor Jennifer megsérül.
Mi a véleménye arról, lehetséges a dolgokat más módon csinálni?
P.: Ühürn.
T.: Ügy gondolom, ön is úgy találja, hogy Jennifer nagyon rendes
ember, sok energiával. Képes jó döntéseket hozni, és jó dolgok végzésével
is sok figyelmet kapni. Az iskolában vagy a munkahelyén sokkal több
 figyelmet kaphatna egészséges, megbízható emberektől, akikkel
kapcsolatba fog kerülni, mint a vesztesektől, akikkel most kapcsolatban
van. Természetesen nagyon sok figyelmet kap ezektől a vésztőktől, de ez
lehúzza őt, fájdalmas számára, és úgy érzi, hogy csapdába került ezekben
a kapcsolataiban. (Az EMLÍTETT ADATOKAT A PÁCIENS AZ ELSŐ
BESZÉLGETÉSNÉL MONDTA El., ÉS ÍGY EZEK AZ ADATOK ELFOGADHATÓAK
VOLTAK SZÁMÁRA.)
P.: Igen.
T.: És ha Jennifer inkább győző lenne, mint vesztő, néhány esetben
lehet, hogy nem kapna annyi figyelmet; de a neki szóló figyelem
minősége sokkal jobb lehetne. Érti ezt?
R: Ühüm. Azt akarom mondani, hogy később én meghalok.
T.: Mi öli meg önt?
R: Jennifer szegényes és színvonaltalan kapcsolataiban korlátozva volt
általam, és már nem lesz fontos, hogy ez ilyen rossz legyen. Bele vagyok
ebbe ragadva, és úgy érzem, elpusztítanak.
T.: Nos nézze! Nem akarom, hogy' ön meghaljon. Ön Jennifer barátja.
Együtt van vele hosszú ideje, erőt, energiát adott neki. Rávette, hogy
megtegyen bizonyos dolgokat, még akkor is, ha nem akarta azokat
megtenni. Ha Jennifer egyik része ilyen sok erővel és energiával
rendelkezik, úgy' gondolom, hogy ez egy nagyon fontos rész számára.
Szeretném, ha elkezdené ezt az erőt új módon használni. (JELENTÉS
REFRAMING.) Azt gondolom, kitűnő dolog, hogy azt akarta, hogy Jennifer
figyelmet kapjon, de ennek a figyelemnek a minősége szükséges, hogy 7
változzon. Ügy gondolom, hogy a versengés nagyon egészséges, ha
ésszerűek a határai. Segítheti Jennifcrt, mikor ezt fontosnak érzi, de
nagyon fontos az is, hogy a versengés egészséges módon történjen, egy
egészséges viselkedéssel érje el a figyelmet. Változtassa meg az irányt,
hogy segítse őt ebben, kitűnő barátja lesz és Jennifer életének egy nagyon
fontos részévé válik (KONTEXTUS REERAMING). Kitűnő szövetséges lesz
Jennifer számára a jövőben. Nem
gondolnám, hogy Jcnnifer meg akarná ölni önt, vagy kívánná az ön
halálát, ha ön megváltoztatja viselkedésének irányát. Rokonszenvesen
viselkedik.
P.: Csodálatosan hangzik.
T.: Rendben van. Nézzük csak! Hosszú ideje már egyformán viselkedik.
Nem gondolnám, hogy mindezt egyszerre meg tudná változtatni. Ha csak
egy kicsit is módosít a viselkedésén, azt fogja találni, hogy a dolgok újra jó
irányba mozognak. Jennifer, és természetesen én is türelmesek leszünk,
amíg fáradozik ezen a tanulási perióduson. Csinálhat néhány hibát, de
csak a fejlődést várjuk cl, nem a tökéletességet.
R: Nos, tudja, Jcnnifer mindig félt az unalomtól. Jcnnifer sokszor attól
félt, hogy nem kap elég izgalmat, nem lesz erre elég ideje, nem kap elég
figyelmet, nem fog elég jól cselekedni, és ilyenkor történtek a sérülések.
T.: Ismer ön olyan részi, amely ugyanilyen érzéseket okozhat
Jennifernek?
R: (HOSSZÚ SZÜNET.)
T.: Talán nem ismer ilyet, falán még nem találkozott egy ilyen résszel.
Nézze, úgy tűnik, ön nagyon kreatív. Létrehozott rengeteg veszélyes
szituációt, amelyek bajokat okoztak. Szeretném, ha kreatívan, jó
helyzeteket teremtene a figyelem elnyerésére. Ez a változás eltarthat egy
ideig, amíg ön megtanulja ezt, de azt gondolom, sokkal gyorsabban
elsajátítja majd, mint ahogy ön gondolná. Az eredményeket nagyon
kellemesnek fogja találni. Tapasztalni fogja, hogy igenis vannak
egészséges megnyilvánulások, amelyek sokkal érdekesebbek, mint az
egészségtelen és veszélyes viselkedések. És ezek sokkal biztonságosabbak,
mint az előzőek. Nos, azt szeretném, ha elkezdené használni az erejét és a
találékonyságát az új irányba.
P.: Rendben van.
T.: Nem szívesen hívom önt Rossznak, mert úgy gondolom, hogy
mindig segítőkész próbált lenni, csak rossz irányba. Addig fogom
Rossznak hívni, amíg nem jelenik meg egy másik név a Rossz helyett.
P.: Uh, én sem kedvelem a nevemet.
T.: Úgy vélem nagyon együttműködő, és nagyra értékelem az
információkat, amiket adott. Nagyra értékelem a szándékát, hogy
megpróbál a dolgokon változtatni. Szeretne valamit megkérdezni, vagy
kommentálni talán?
P.: Uh, Jcnnifer elméjébe betápláltam, hogy lopjon el dolgokat.
Jennifer bűnösnek érzi magát, mert többet vett el, a szülei pénzéből,
mint ami megilleti. Dolgokat elvenni önző dolog.
T.: Mostanában is vett el dolgokat?
P.: Igen.
 T.: ön vette rá Jcnnifert, hogy elvegye azokat a dolgokat, azért, mert
nyomott hangulatúnak érezte magát?
R: Ühüm.
T.: Milyen módon romlott cl a hangulata?
R: Oh. lelkileg bántották, és így megérdemelte, hogy pénzt kérjen
kölcsön anélkül, hogy szándékában lett volna azt visszaadni. Elment
szórakozni, drogot vett belőle, és megvacsorázott. Azt mondtam
Jennifernek, hogy már megfizetett, és lépjen át bűntudatán. Miután
már elkérte a pénzt, ez jár neki, csináljon bolondot a lelki ismeretéből,
szerezze meg a drogot és varázsolja el magát. Aztán minden a már jól
ismert módon történik.
T.: Nos, ez igaznak tűnhetett számtalan alkalommal, amikor
Jcnnifert lelkileg bántották, láthatja, hogy amikor rávette ezekre a
megoldásokra, ez bűntudatot okozott, és Jcnnifer még mélyebbre
került. Nem úgy végződött, hogy jobban érezte magát, hanem még
inkább rosszabbul.
P: Ühüm.
T.: Ismét mondanám, megpróbálhatna a barátja lenni. Önnek az volt
az elképzelése, ha Jennifer ellopja ezeket a dolgokat, ez kiegyenlít
számára sérelmeket, és ettől jobban érzi magát. Mondhatnám, hogy az
elképzelése kitűnő, de a módszere nem működik jól, más
módszereket kell találnunk, amelyek jobb állapotba hozzák Jcnnifert,
nem rosszabbá.
P: Ez olyan ismerősen hangzik. Már olyan régóta együtt vagyunk.
Ez olyan meghitt, könnyű számára, hogy hallgasson rám és
engedelmeskedjen. (ISMET ITT AZ ELLENÁLLÁS A VÁLTOZASSÁL
SZEMBEN.)
T.: ön. Rossz nevű rész az, akire Jcnnifer figyel, és ön kezdheti cl a
változást, ön az ő barátja, ön próbál segíteni neki, hogy jobban érezze
magát, de azt is tudja, hogy ezzel az eddig végzett segítésekkel sokszor
ártott Jennifernek. Elkezdhetne más elképzeléseket ültetni a fejébe,
sokkal konstruktívabb megoldásokat. Mondja csak, hogyan
viselkednének Jennifer szülei, ha elkezdene jó kislányként
viselkedni? örülnének ennek?
P.: Nagyon boldogok lennének.
T.: És ezért talán nagy figyelmet is kapna, ugye? Elképzelem, hogy
nagyon boldogan adnának pénzt számára kölcsön, vagy egyszerűen
 csak pénzt adnának, mert tudják, hogy Jennifer sokkal árnyaltabban és
sokkal hatékonyabban viselkedik. Ügy véli, szándékukban lenne ezt
megtenni?
P.: Ühüm.
T.: Amikor gyerekként gondozták, a rossz viselkedés fokozott
törődéssel járt, ma már ez csak egy reakció, amikor ilyen módon
viselkedik, és nem segíti a kapcsolatát a szüleivel.
P.: Ühüm.
T.: Ha elkezdene elfogadhatóan viselkedni, gondolja, hogy ismét
figyelmet kapna, de egy sokkal jobb minőségűt? így van ez?
R: Ühüm.
T.: Ügy vélem, érti mi az ön feladata, és megértette, hogy semmi
szükség nincs az ön halálára. Remélem, ez nem történik meg, mert ön
nagyon erős, és ha egy új irányba indul, jó minőségű figyelmet fog
kapni. Van még valamilyen kérdése vagy hozzáfűzni valója?
R: Sokkal jobban érzem magam, hogy Jennifer része, maradhatok.
T.: Bizonyára nagyon értékes része lesz Jennifernek, és sokkal jobban
lógja érezni magát. Inkább Jennifer elfogadja önt, mint egy hű
szövetségest, ön és a többi rész ugyanabban a jó irányban fognak
tevékenykedni. Ahelyett, hogy ez az egymás elleni küzdelem
energiákat fogyasztana, úgy fogja találni, hogy az energiákat
ugyanazért a célért hasznosítják, és így együtt a többi résszel, sokkal
erősebbek és egészségesebbek lesznek.
R: Tudja, úgy érzem, bocsánatot kellene kérnem.
T.: Nem gondolnám, hogy szükség lenne erre, mindig segíteni
próbált, és ezért nem szükséges bocsánatot kérnie. Megragadt egy
nagyon korai időszakban, és ezért gondolta, hogy ugyanazon a módon
tud segíteni később is. Ha még mindig ugyanazon a módon
akarna segíteni, bocsánatot kellene kérnie, de most már érti a különbséget.
Jennifer tartozik önnek hálával azért, hogy olyan keményen dolgozott
érte, az ő érdekében. Nagy megkönnyebbülés lesz, hogy egy másik
módon folytatja ön ezt a munkát, de továbbra is hűséges és jó barátja
marad Jennifernek. Jennifer megtanulja szeretni és elfogadni önt, amikor
megérti, hogy új módon dolgozik érre.
P.: Nagyszerű lesz.
T.: Köszönet az információkért és az együttműködésért. Szeretnék
önnel a következő héten újra beszélni, hogy lássam, hogy haladnak a
 dolgok, az általunk vágyott változások hogyan működnek, és milyen más
rezekkel kell beszélnünk még. Most megkérném, hogy menjen vissza,
ahonnan jött. Nagyon köszönjük együttműködését. Semmi szükség arra,
hogy meghaljon Jenniferért, azért, hogy jobbá tegye életét.
Meggyőződésem, hogy jelenléte mindig nagy segítség lesz számára.
Most visszafelé számolok háromtól, és lassan éber lesz. Három... most
éberebb lesz. Kettő... egyre éberebb és éberebb lesz. Egy... már teljesen
éber.
Érdekes volt ugye?
R: Oh, az volt. Úgy éreztem, mintha mélyen belülről jött volna. Izolálva
volt, és mintha csak mellette léteztem volna, mintha a részi maga
működtette volna.
T.: Nos, úgy gondolom, megértette, amit gondoltam, hogy ezek a részek
hasznosak lehetnének az ön számára.
P: Igen. Bármi jött, én csak vettem, ami jött meglepett. Olyan volt,
mintha nem itt lettem volna, amint reagálok. Jó érzéseim vannak erről a
kezelésről. Úgy érzem, valami fontos történt.
T.: Természetesen bizonyos mértékig minden megtörtént. Ez nagyon
fontos első lépés. A viselkedésben bekövetkező változások fogják
bebizonyítani, mennyire volt ez hasznos. Gyakran a változások gyorsan
létre jönnek. Lehetnek visszaesések a régi viselkedéshez, mert a régóta
fennálló rossz szokások nehezen változnak. Talán néhány valódi változás
születik meg ezen a héten.
P.: Talán egy valódi megkönnyebbülés, hogy a részemnek nem kell
meghalnia. Mindaddig, amíg úgy érzi, részem lehet, értem dolgozik, nem
ellenem. Határtalan energia van benne, kedvelem Őt, mókás.
A negyedik kezelésre (második ego-state) Jennifer boldogan és jó
érzésekkel érkezett. Elhatározta, hogy megszakítja szerelmi
kapcsolatát, és annak ellenére, hogy döntése után rosszul érezte magát,
nem ment inni, mint ahogy ezt máskor tette volna. Beszámolt arról is,
hogy sokkal nyíltabban viselkedik másokkal.
Elmondta, hogy hirtelen elsírja magát - minden ok nélkül és ez
aggodalommal tölti el. Hipnózisban megszólítottam a sírást okozó
részi, és „Melankólia” válaszolt. Jennifer ötéves korában jelent meg ez a
rész, amikor szülei részeges veszekedései sok problémát jelentettek, és
ez a rész segített a rossz érzések kioldásában. A „Melankólia” elfojtotta,
és csak ritkán előforduló esetben tudta ezt a tiltást áttörni. Ilyenkor az
érzés nem illeszkedett az éppen történő eseményekhez.
Megerősítettem Melankóliát, hogy működése nagyon értékes, de
értékének fontos részét elveszíti, amikor az érzés nem a megfelelő
időpontban jelenik meg. Melankólia megígérte, hogy nem jön elő
alkalmatlan időpontban, ha Jennifer megígéri, hogy hagyja az érzelmet
megjelenni a megfelelő helyzetekben. (Az alkalmatlan időpontban
megjelenő sírás többször nem jelentkezett.)
Az ötödik kezelésen Jennifer egy rossz hétről számolt be. Visszaesés
történt, kokaint és alkoholt fogyasztott. Hipnózisban a megszólított
rész, mint „Keménység” nevezte meg magát. A „Keménység” Jennifer
életében először négyéves korában jelentkezett. Azért, hogy a családi
problémákat segítse kezelni. A rész úgy gondolta, hogy Jennifer nem
képes megküzdeni a családi problémákkal, csak akkor, ha kemény
lesz. Gratuláltam a résznek, hogy segített Jcnnifernek megküzdeni a
koraibb életszakasz sok nehézségével, de rámutattam a keménység és
az erő közinti különbségre, és megkértem, hogy a jövőben inkább az
erőt használja, és ezen a módon segítse Jennifert. A rész megértette, és
megígérte hogy változás lesz a segítés módját illetően.
A hatodik kezelés során Jennifer pozitív változásról számolt be.
Hipnózisban a „Kölyök” jelentkezett, és elmondta, hogy attól fél, nem
lesz hely számára Jennifer életében. Kifejeztem megbecsülésemet a
vidámságért és örömért, amit a Kölyök hozott Jennifer életébe, és
biztosítottam, hogy’ mindig lesz számára hely, ha a megfelelő időben
jelentkezik.
A kilencedik kezeléskor hipnózisban felvettem azzal a résszel a
kapcsolatot, amelyik homoszexuális akart maradni. A rész „Leszbikusnak
’ nevezte magát, és Jennifer ötéves korában jelent meg, jelezve a súlyos
pszichopatológiai történéseket. Apja fiúgyermeket szeretett volna, de
kiderült, hogy soha nem lehet fiú gyermeke - öröklődó betegsége miatt.
így a kisebbik lányát kezdte fiúként nevelni. Leszbikus segített
Jcnnifernek, hogy eleget tegyen apja elvárásának.
Jennifer anyja mind testileg, mind érzelmileg fejletlen volt, és Jennifer
vágyódott a női szeretetre és érzelmekre. A homoszexualitás segítette
megvalósulni ezt a vágyódást. Szüksége volt táplálásra és támogatásra.
Ügy gondolta, ezt egy férfitől soha nem kapja meg. Jennifer gyűlöletet
alakított ki apja iránt, és úgy gondolta, ha leszbikus marad, akkor bosszút
áll rajta.
Hipnózisban megkíséreltem kapcsolatba kerülni, azzal a résszel,
amelyik heteroszexuális akart lenni. Ez a rész „Jcnni” volt. Jenni, Jennifer
főiskolás életében jelent meg, és segített neki, hogy egyre több női
tulajdonságot és viselkedést próbáljon ki. Jennifer rövidesen szerelmes lett
az egyik professzoriba, aki nőként kezelte őt, és nagyon élvezte ezt az
állapotot. Néhány kezelés után közös megegyezéssel befejeztük a terápiát,
azzal a megállapítással, hogy Jennifer jelentkezik, ha szüksége van
pszichoterápiás segítségre.
Az ego-state terápia alatt a páciens átélheti a traumát, de új megoldások
kialakulását is segíti, és itt különböző viselkedésváltoztatások is
történhetnek - más terápiás technikák kombinálásával. A pozitív
változásokat pedig visszaigazolhatják a reális élethelyzetekben való
gyakorlások, valamint a mérhető pozitív változások.
A rész eltávolítása az ego-state terápiának azon alapvető célja, hogy
integrálja a személyiségbe a különböző részekéi. Mégis előállhat az a
helyzet, hogy szükségessé váljék, hogy megszüntessünk egy veszélyes
részi. Ezt a lépést csak akkor tudjuk megtenni, ha a terápiás kapcsolat
elbírja ezt, és a páciens is törekszik erre a változásra. A páciens szándéka
ellenére semmilyen hipnózis technika nem tud elérni tartós eredményt.
Amint azt a fentiekben bemutattuk, az ego-állapot terápia egy olyan
dinamikus megközelítés, amely során egyéni-, család- és
csoportmódszereket használunk, hogy az egyénen belüli ego-részekből
álló családot alkotó ego-állapotok közötti konfliktusokat
megoldjuk. Habár ezek az ego-állapotok megszokott körülmények
között rejtettek - kivéve a többszörös személyiségűeket
hipnoterápiával aktivizálhatók, és hozzáférhetővé válnak a terapeuta
számára. A terápiás munkához felhasználhatók módosult
tudatállapotban a viselkedéstcrápia, a kognitív terápia, a dinamikus
terápiák és a humanisztikus módszerek is.
A többszörös személyiségűek leghatékonyabb gyógyítása az
integráció, nem pedig a fúzió. Ha a fúziót erőltetjük, az valószínűleg
instabilitást, majd újra disszociációt okozhat. Sokkal hasznosabb
megközelítés, ha pácienseinket visszavisszük a differenciációs és
disszodációs folyamatok mentén, olyan módon, hogy a rigid határokat
csökkentjük, kisebbítjük a konfliktusokat az ego-állapotok között,
belsőleg megismerjük az ego-állapotok szükségleteit, támogatjuk az
érett megértést a részek közötti belső kommunikációban. Hasonlóan,
mint ahogy azt a családterápiában tesszük. Nincs szükség arra, hogy
küzd- jünk az ellenállásokkal - amelyeket a különböző ego-állapotok
felmutatnak hogy fenntartsák azonosságukat és létüket, az
elkülönültséget, amely normális, adaptív differenciálódáson megy
keresztül a terápia során. Felismerjük az eredeti szükségszerűséget, de
átfordítjuk konstruktív irányba azáltal, hogy ereded identitásukat
nem kérdőjelezzük meg, de fokozzuk az ego-részek közötti
kommunikációt. Nem a fúzióra törekszünk, hanem az integrációra,
mint ahogy az az egészséges személyeknél történik a szocializáció
során. Azok az egoállapotok, amelyek kognitíve eltérnek egymástól, és
ellentétes célokkal rendelkeznek, gyakran konfliktusokhoz vezetnek.
Amikor ezek a része k erőteljesen encrgetizáltak, és teli vannak rigid, át
járhatatlan határokkal, létrejöhet a többszörös személyiség (MPD). Az
egoállapotok közötti konfliktusok rendszerint rejtettek.
Manifesztálódhatnak szorongásban, depresszióban vagy számtalan
neurotikus és szomatikus tünetben, valamint kóros viselkedésben. Az
egymással versengő ego-állapotok spontán módon nem jelentkeznek,
hipnózissal kell megjeleníteni őket. A terápia egy belső egyezkedés,
amelyet alkalmazhatunk közvetlenül; viselkedéstcrápia, lereagáltatás
vagy analitikus gyógyítás formájában, rendszerint módosult
tudatállapotban.
Nagyon fontos, hogy a terapeuta ne hozzon létre műtermékeket,
mert a kellően hipnábilis betegek sok mindent létrehozhatnak,
megteremthetnek a terapeuta kedvéért. Nem fontos minden ego-
állapotot kikutatni a terápia során. Az ilyen keresgélések csak
műtermékekhez vezetnek. Az a fontos, hogy feltárjuk azokat az ego-
állapotokat, amelyek a terápiás problémát hozzák létre, valamint
feltárjuk ezeknek az ego-állapotoknak a szükségleteit, cs konstruktív
módon kielégítsük azokat.
Ezeknek a szükségleteknek a kielégülését sokszor éppen egy
ellentétes viselkedés akadályozza meg. Például egy büntető rész
gyakran éppen egy támogató szándékkal segít. Például: „Bántanom
kell, vagy a világ még jobban bünteti.” Az ilyen konkrét, gyerekes
gondolkodás nagyon tipikus. A gyermek, amelyik súlyosan
traumatizált volt, disszociált, és egy rész megmarad, mint egy ego-
 állapot a felnőttön belül is. Most pedig úgy gondolkodik, mint a
trauma idején. Az idő megállt az ego-állapotban. Az ilyen ego-
állapotnak szükséges, hogy megtanuljon egy konstruktívabb
viselkedést, hogy az egész személyiséget védje.
A dependens (függő) ego-állapotokat gyakran kell táplálni belső
folyamatok segítségével, amelyeket a terapeuta tudatosan kielégít. A
szülőket mintázó ego-állapotoknak gyakran adaptívabb viselkedést
kell elsajátítaniuk, hogy szülői céljaikat megvalósítsák. Például:
„Szeretném, ha ezt megvalósítanád” - nem a szidás a legmegfelelőbb
forma ennek elérésére. Rendszerint ezek a szülői ego-állapotok nem
kellően érettek. Rendszerint gyermek ego-állapotok, és
megpróbálnak úgy cselekedni, mint az eredeti szülők, amelyek
introjektálódtak, amikor a páciens gyerek volt még, és ennélfogva
gyerekként gondolkodnak a felnőttön belül. Például maradványai
annak a kislánynak, aki anyja ruhájában járt, és utánozta annak
mimikáját.
Számtalan módja van az ego-statc terápia elkezdésének. Egyszerű
módja a terápiának, ha létrehozzuk a páciensnél a módosult tudat-
állapotot. Akár egy megszokott indukcióval, akár a progresszív
relaxá- cióval, esetleg az TA alapfoka segítségével, vagy bármilyen
más módon. (Végül is a hipnózis egy módosult tudatállapotban
végzett terápiás beavatkozás, hogy elérjük a belső erőforrásokat, és ez
többféle módon megvalósulhat.) Ha létrejött a módosult tudatállapot,
azt mondharjuk. hogy „szeretnék azzal a résszel beszélni, amely
létrehozza ezt a viselkedést vagy állapotot, de ha nincs ilyen részy az
sem baj”.
A későbbiekben vigyázzunk, hogy ne hozzunk létre műtermékeket, a
felhasznált anyag mindig az éber állapotban gyűjtött explorációs
(feltárt életesemények, amelyek megtörténtek) eseményekre épüljön.
A műtermékek nagyon törékenyek és átmenetiek, mert nem igazi, nem
valódi múltbeli vagy jelenbeli élményekre épülnek, hanem a terapeuta
műtermékei. A terápia során - a beteg által és annak segítségével -
kigyomlálásra kerülnek.
Ha szükséges, a személyiség olyan részéve 1 is kapcsolatba tudunk
kerülni, amely mint egy megfigyelő működik, és nem úgy, mint
egy érzelmileg bevonódott rész. Ez a rész információkat adhat a belső
viszonyokról, kulcsokat adhat a folyamatokhoz, képes visszavinni a
pácienst a fontos reagálásra és feldolgozásra váró traumákhoz,
lehetséges, hogy ezzel a résszel csak az ujj (ideomotoros jelzés)
jelzéseken keresztül tudjuk felvenni a kapcsolatot, ugyanis verbálisán
nem minden ego-állapot hozzáférhető, lehetnek néma ego-részek,
amelyekkel az ujj jelzések segítségével kommunikálhatunk, más részek
pedig a szómatizáción (testi tünet) keresztül jeleznek, alakot is
ölthetnek, mint ideál, én és így tovább. Például az egyik páciens segítő
része megjelent, mint egy tavacska istennője, aki segítette a kicsiket és
gyengéket. Az ilyen vizualizációk gyakran mellékterméknek
tűnhetnek a terápia folyamán, de ha a terapeuta nem szuggcrált ilyen
fantáziákat, akkor ezek az alakok valódiak a páciens számára. Az
olyan személyek, akik gyermekkorukban elhanyagoltak voltak, a
gondoskodó terapeutát introjektálhatják, és létrehozhatnak egy
idealizált ego-részt.
Nagyon fontos, hogy a terapeuta elfogadó és felnövesztő legyen.
Tudjon gycrmeknyclven kommunikálni a részekkel, ha azok a
gyerekkorban fixálódott ego-részek. Fontos, hogy a gyógyulás a
páciens mély, sokszor tudattalan struktúráiból jöjjön. Ha a teljes
személyiség jól érzi magát, akkor a részek jól integrálódnak, és a terápia
hatásos lesz.
AZ EGOSTATE TERÁPIA VÁZLATA

1. ) Magyarázzuk cl a páciensnek a koncepciót, mielőtt elkezdjük a

hipnózist.
2. ) A hipnotikus indukció után kérjük meg a speciális viselkedést
vagy érzést okozó részt: „Szeretnék beszélni azzal a résszel, amelyik
okozza önnek a..." Amikor a rész megvan: „Kérem, hogy mondja,
hogy in vagyok”.
3. ) Amikor a rész jelzi a jelenlétét, köszönjük meg, és kérdezzük:
„Mi a neved rész?" (Megkérdezhetjük a nemét is, ha ez nem tűnik ki
a nevéből.)
4. ) Kérdezzük meg a résztől, mennyi idős volt a páciens, amikor a
rész megjelent, megszületett. A személyes névmások megfelelő
használata segíti a disszociációt. Mennyi idős volt a páciens (itt
mondjuk ki a nevét), amikor ön (te) megszületett? Megjegyzés: az
ego-állapot rendszerint fiatal, és így egyszerű nyelvet használunk.
Gyakori, hogy a pácienst magázzuk, a részt pedig tegezzük.
5. ) Kérdezzük meg, mi történt a személlyel, amikor a rész
megjelent, és esetleg segítette a pácienst a problémás helyzet
megoldásában.
6. ) Ha lehetséges, próbáljuk meghatározni, hogy mi volt a rész
célja: „így ön ott volt, hogy segítsen neki (büntetni, vigasztalni
magát), így van?”
7. ) Adjunk jelzést a cél fontosságára, értékére, határozzuk meg újra
a pozitív értékeit (reframing - átkeretezés).
8. ) Javasoljunk jobb viselkedéseket a szándék fenntartására, és kérjük
fel a részt az új viselkedés kipróbálására, kérjük meg az
együttműködésre. Ha a rész vonakodik, javasoljuk, hogy az új
viselkedést csak egy hétig próbálja ki, hogy megtudja, hogyan is
működik.
9. ) Köszönjük meg a ráznék az információkat és az együttműkö
dést, és biztosítsuk, hogy a következő találkozáskor
leellenőrizhessük, hogyan sikerültek az előző terápiás változásai.
Aztán mondjuk neki: "Most talán visszamehetne oda, ahonnan jött".
10. ) Hívjuk vissza a pácienst: „Amikor visszaszámolok háromtól,
az egész személy éber lesz, mindenre emlékszik, és nagyon
kellemesen érzi magát”.
 A fentiek alapján kct sikeres terápiát tanulmányozhatunk, amelyeket
egyik legtehetségesebb tanítványom végzett. Rövid élettörténet és
tünetismertetés után egy-egy terápiás részletet ismerhetünk meg.

Első eset - Dániel

Dániel szép, okos, kiválóan verbalizáló (beszélő) fiatal orvos.

Terapeuták álma. Értelmiségi családból származik, ő a „kicsi”, akit
mindenki ambicionált. Karrierje töretlenül ívelt felfelé. Kedvessége,
szerénysége miatt még riválisai is megbocsátották sikereit. Közösségekben
irányító szerepekre választották. Kereste a kihívásokat, imádta nehéz
helyzetekben csillogtatni a tehetségét. Egyetemistaként megnősült,
felesége a rajongói közül került ki. Huszonhat éves koráig minden olyan
volt, mint egy tündérmesében. Akkor megbetegszik az apja, akit nagyon
szeret és tisztel. A halálos betegséggel vívott harcban alul marad ő is, az
apa is. Tehetetlennek érzi magát, kevésnek. Még fel sem ocsúdik
gyászából, amikor felesége közli vele, hogy elhagyja egy nála sikeresebb
férfiért. Úgy érzi magát, mint akit kiheréltek. Feladja a biztonságot, a napi
sikereket nyújtó munkahelyét, és helyette olyan munkát vállal, ahol
naponta a penge élén kell táncolnia. Röviddel ezután szorongani kezd.
Eleinte csak jól körülhatárolt helyzetekben, később generalizálódik ez a
negatív érzelmi állapot. Reszket mindentől „akár egy kis nyuszi”. Teljes
csőd minden téren. Ha lehetősége van rá, akkor elrohan a
megpróbáltatások elől, ha nem, akkor megoperáltatja magát, hogy ezáltal
nyerjen időt. Minden részé tői megszabadulva, ami nélkül még élni lehet,
pszichoterápiára jelentkezik.
A húszüléses (rövid terápia) sikeres pszichoterápia során a „Kata- thym
Imaginatív Pszichoterápiáit (KIP), a „Neuro-lingvisztikai Programozás-”t
(NLP) cs - az ahhoz tartozó - az ego-state technikákat kombináltam,
módosult tudatállapotban. A tizenkettedik ülés ego-state-jének szó szerinti
leírása következik. (Az ego-state koncepciójának ismertetése során Dániel
remegni kezdett.)

i
47
 Esetleírás - Dániel
TtRAPEUTA (továbbiakban T.): Nagyon jó jd ez a remegd. Azt
jelenti nekem, hogy igazin közel járunk valami fontoshoz. (A REMEGÉS
MÁSODPERCEK A!ATT MEGSZŰNT.) Kérem azt a személyiségrészt, amelyik a
reszketéscs szorongásokért felelős, jöjjön előtérbe... Ha előtérbe jött,
mondjon annyit, itt vagyok...
PÁCIENS (továbbiakban P.): Itt vagyok
T.: Köszönöm rész, hogy előjöttél. Kérlek, mondd meg a neved!
P.: Magabiztosság.
T.: Köszönöm Magabiztosság. Milyen nemű vagy? Férfi vagy nő?
R: Nő vagyok... Érdekes.
T.: Nő vagy. Hány éves volt Dániel, mikor te megszülettél?
P.: Kamasz. Tizenhárom-tizennégy éves volt. Elveszített egy
teniszversenyt.
T.: Biztos nagyon fontos volt ez a verseny.
R: Megyei bajnokság döntője volt. Flgy fiatalabb... kisebb... srác...
verte meg Dánielt...
T.: De te megszülettél akkor, abban a nehéz helyzetben... Bizonyára
nagyon fontos volt akkor a te szereped. Segíteni tudtad ezt a vereséget
szenvedett kamaszt?
P.: Megmutattam neki valamit... Azt, hogy hozzá kell szokni...
T.: Mihez?
P.: Vannak dolgok, amik nem sikerülnek. Még neki sem.
T.: Nagyon fontos dolgokra tanítottad meg akkor. Talán nem is
tudod, milyen fontos az ember életében, hogy nagyobb sérülések
nélkül veszíteni is tudjon. Igazán fantasztikus vagy! Nagyon sokat
adtál Dánielnek.
P.: Ühüm...
T.: Mostaniban viszont mintha túl sokszor éreztetnéd vele, hogy'
vannak dolgok, amik nem sikerülnek. Sőt, csak olyan dolgok vannak,
amik nem sikerülnek. Nagyon megerősödtél. Talán segíteni is te
tudnál.
R: Nem akarom segíteni.
T.: Mit szeretnél?
P.: Nem tudom.
T.: Ki tudna segíteni? falán van olyan személyiségrész...
P.: Nincsen. Én erősebb vagyok, mint ezek együttvéve. Én mindent cl

14
8
tudok rontani.
T.: Hogyan?
P.: Ha én vagyok elől, mint most, akkor nincs mit elrontani. Akkor már
el van rontva. De általában én csak akkor jövök elő, ha van mit elrontani.
Rengetegszer lehet bármit elrontani.
T.: Te nagyon találékony vagy, mindent észreveszek Tökéletesek az
érzékszerveid, de ez az állandó készenlét fárasztó lehet. Talán van olyan
személyiségrész, amelyik...
R: Nem kell! így akarom folytatni.
T.: Mi lesz Dániellel?
R: Nem tudom, talán belehülyül. Csak én leszek elől!! (A RÉSZ S7.E- RETNÉ
AGRESSZÍVAN MEGSEMMISÍTENI A SZEMÉLYISÉG TÖBBI RÉSZÉT.)
T.: És akkor hogy lesz?
P.: Addig még rengeteg dolgom van. Addig még rengeteg dolgot kell
elrontanom.
T.: Akkor, mikor mindent elrontottál, milyen lesz...? Ez a célod?
P.: Ezért vagyok.
T.: Erős vagy. Szédítően, szinte ijesztően hatalmas... Dániel legfőbb
támasza lehetnél...
R: Nem érdekel!
T.: Én úgy érzem dühös vagy és elkeseredett...
P.: ...
T.: Minek kellene történni ahhoz, hogy megváltozzon a célod?
R: Én ezért vagyok. Ez az erő erre van. (NAGYON SZOMORÚAN MONDTA.)
T.: Megpróbálhatnád másra...
P.: Nem akarom, nem is lehet!
T.: Talán egyetlenegyszer tehetnél kivételt.
P.: Nem azért vagyok.
T.: Pedig jót is tudnál tenni.
P.: Nem tudok.
T.: Persze, hiszen nem is próbáltad.
P.: Nem kérésen múlik. Ez így van.
T.: Mit tudna tenni Dániel. Hogyan tudna megszelídíteni?
R: Állítson erőt!
T.: Harc legyen?
E: Igen.

14
9
 T.: Te olyan jól ismered magad. Adj tanácsot Dánielnek! Hogyan tudná
felvenni veled a harcot? A harc csak tigy valódi, ha egyenrangúak az
ellenfelek. Nem akarhatsz egy nálad gyengébbel harcolni. Igazán
méltatlan lenne hozzád... Milyen erőt állítson Dániel?
P.: Nem tudja, hogy minden apró siker gyengítene engem.
T.: Nagyon erős vagy... Hatalmas. Óriási erődet rossz célért... (ITT
BELEVÁG A PÁCIENS.)
E: Nem ez a célom. Ez a létem. (SZÜNET.) Azért az apró sikerek nem
tudnak igazán hatni rám.
T.: Nagyon jó, hogy így érzel. Éppen arra szeretnélek kérni, hogy csak
akkor gyere elő, ha nagy dolog történik.
R: Nem foglalkozom az apró sikereivel.
T.: Megengeded Dánielnek, hogy apró sikerei legyenek a munkában.
Megengeded, hogy hétköznapi kis dolgokban újra sikeres legyen. Minden
a Te kezedben van. Hogy érzed magad most?
E: Olyan magabiztos vagyok.
T.: Köszönöm, hogy előjöttél, és együttműködtél velem. Kérlek, hogy
megegyezésünk értelmében, engedd meg Dánielnek a hétköznapi, apró
sikereket. Jövő kedden újra találkozunk, és megbeszéljük a történteket. És
most arra kérlek, újra foglald el azt a fontos helyet, ahonnan előjöttél.
Dánielt pedig arra kérem, képzelje el újra a rétet. (A TERAPEUTA ITT
MÓDSZERT VÁLTOTT, ÉS A KIP - KÁTATIM
IMAGI NATÍV PSZICHOTERÁPIA - „RÉT,> HÍVÓKÉPÉT HASZNÁLJA. EZ A
PSZICHOTERÁPIÁS MÓDSZER MÁSHOL KERÜL BEMUTATÁSRA.)

15
0
Második eset - Barbara

Barbara huszonhat éves, rendkívül csinos, a nőiességét nagy fantáziával

rejtegető fiatalasszony. Nyolc éve vannak rosszullétei, amelyek kezdetben
„snassz” kis hétköznapi tünetekben jelentkeztek, az évek során azonban
egyre gazdagodott és színesedett a tünet-repertoár. Ha Freud klasszikus
hisztériásai látták volna Barbarát, föld alá bújtak volna szégyen ükben,
gyenge képességeik miatt. Barbara úgy éli meg, hogy ő nevelte fel öccsét,
aki hétéves korában kizárólag az ő kívánságára született meg. A kistestvér
születése előtt már megromlott a szülők közti kapcsolat - az apa
hűtlensége miatt. Elváltak, a gyerekek az anyánál kerültek elhelyezésre,
aki alkoholistává vált, gyermekeit okolta házassága megromlásáért.
Barbarát testileg és lelkileg szinte minden nap kínozta az anyja.
Barbara fiatalon férjhez ment, és érdekes módon szülei is újra
összeházasodtak. Férjével semmiféle szempontból nincs megelégedve, de
változtatni sem tud, hiszen beteg. El sem tudja képzelni, hogy gyermeke
szülessen. Azt mondja: „Valahogy semmi sem jó!” 1991-ben már nagyon
szenved, és elkezdi terápiás karrierjét. 1994 őszén két egyéni és egy
csoportterápia után kezdjük cl közös munkánkat. A hipnózistól csodákat
várt (amiket maga meg is teremtett). Élmény volt vele dolgozni.
A tizennegyedik ülés hipnózisából egy részlet (az ego-state) szó szerinti
ismertetése következik. (Az indukció előtt ismertettem vele az ego-state
koncepcióját).

Esetleírás - Barbara
TERAPEUTA (továbbiakban T.): Ahogy az előbb erről beszéltem már, az
ember személyisége sok részbői áll. Vannak részek, amelyek
nyilvánvalóak, ott vannak az előtérben, míg más részek rejtett zugokban
bújnak meg. Sokszor ezek a mélyen megbúvó személyiségrészek
fontosabbá válhatnak, mint az előtérben lévők.
PÁCIENS (továbbiakban P.): Rosszul vagyok, szédülök.
T.: Mit gondol erről az érzésről?
P.: Sejtem mi következik.
T.: Nagyon jó. Akkor kérem, mondja el, hogy mi következik.
E: Elő kell jönni valami mélyen levőnek.
T.: Tökéletes... Talán azt is tudja, minek.
 P.: Annak, ami a szédülést csinálja. (KiS IDŐ ELTELTÉVEL LÁTHATÓAN
MEGNYUGSZIK.)
T.: Hogy érzi magát most?
R:Jobban.
(NAGYON GYAKORI, HOGY A TÜNETÉRT FELELŐS SZEMÉLYISÉGRÉSZ
MAGA ELŐTT TOLJA A TÜNETET, MINT EBBEN AZ ESETBEN IS. ÁPRÓ TRÜKKÖKKEL
PRÓBÁLKOZIK A TUDATTAIAN. HA A TERAPEUTA SZÁMÍT ERRE, AKKOR
NAGYSIKERREL BEKEBELEZHETI.)
T.: Akkor kérem a személyiségének azt a részét, amelyik a szédüléses
rosszullétekért felelős, hogy jöjjön az előtérbe, beszélni szeretnék vele. Ha
előjött, csak annyit mondjon: itt vagyok.
P.: Itt vagyok.
T.: Köszönöm neked rész, hogy előjöttél. Mi a neved?
R: Barlang.
T.: Milyen nemű vagy?
P.: Én nő vagyok.
T.: Hány éves volt Barbara, amikor te megszülettél?
P.: Hétéves.
T.: Milyen körülmények között születtél meg?
P.: Kisiskolás volt, és várta a kistestvérét.
T.: Hogyan várta Barbara a kistestvérét?
P.: Nagyon várta.
T.: Mit várt ettől a kistestvértől?
P.: Hogy felnőtt lehet, hogy ő dönthet felőle, a kistestvére felől. Hogy
anyuka lehet mellette.
T.: Én azt gondolom Barlang, hogy neked óriási szereped lehetett akkor.
Valami nagyon-nagyon fontos és nagyon-nagyon jó szereped. És te akkor
bizonyára nagyon tudtad segíteni Barbarát. El tudnád-c mondani Barlang,
hogy ez hogyan történt, miben segítetted?
P.: Adtam neki erőt, hogy meggyőzze a szüleit, legyen kistestvére.
Elfeledtettem vele, hogy vannak gondok közöttük (MÁRMINT A SZÜLÖK
KÖZÖTT.)
T.: Hogyan feledtetted cl vele a gondokat?
P.: Nem gondoltam rájuk, elvontam a figyelmét.
T.: Elvontad a figyelmet ezekről a problémákról. Úgy gondolom, hogy
mostanában ugyanez a szereped. Elvonod a figyelmét a mindennapi
gondokról. Helyette hová irányítod a figyelmét?
P.: Nagyobb gondokat csinálok neki, mint, mint... nincsenek is gondok.
T.: Gyártasz neki gondokat. Szuper jó gondokat gyártasz neki. Olyan
gondokat, amire ő maga nem is lenne képes. Fantasztikusan kreatív vagy
és nagyon-nagyon találékony. Emiatt nagyon fontos is vagy. Kérlek
Barlang, gondolkodj egy kicsit, hogyan tudnád Barbarát segíteni? Hogyan
tudnád úgy segíteni, hogy sokkal-sokkal hatékonyabban élje a
hétköznapokat, hogy le tudja győzni a gondokat.
P.: Nincsenek is gondok.
T.: Nincsenek gondok, ezt te tudod, de ő nem tudja. Te tudod, hogy a
gondokat te magad gyártod, ő viszont nem tudja, hogy ezek nem igazi
gondok. Neked akkor, abban az időben nagyon fontos szereped volt, és
most talán csak egy picit kéne módosítanod, és újra nagyon tudnád őt
segíteni. Újra nagyon jól együtt tudnátok működni, úgy, mint akkor,
amikor ő hétéves volt.
R: El kéne megint vonni a figyelmét.
T.: Megint el kéne vonni a figyelmét. És mire kéne irányítani Barbara
figyelmét?
P.: Arra, hogy már felnőtt lehetne. Hogy 7 most újra felnőtt lehetne, mint
amire akkor vágyott. De az csak egy ilyen, csak egy vágy volt. Most
igazából lehetne...
T.: Most igazából meg tudnád valósítani mindazt, amit akkor csak
vágyszinten.
P.: Igen.
T.: Tehát Barbara most valóban felnőtt lehetne. Igazi felnőtt nő, egy érett
asszony. De ahhoz feltétlenül segítened kell neki. Hogyan tudnál segíteni,
Barlang?
R: Nem tudom.
T.: Te, aki olyan kreatív vagy és olyan találékony, bizonyára meg fogod
találni a megoldást. Gondolkodj egy picit! (ÁTKFRF.TEZÉS.)
P.: Nem tudom. Én annyira megszoktam ezt, hogy ilyesmikkel vonom el
a figyelmét, hogy van, amikor már egyáltalán semmi másra nem tud
gondolni.
T.: Óriási hatalmad van felette, de talán van Barbara személyiségének
egy másik része, egy olyan része, ami tudna neked segíteni. Egy olyan rész,
amivel, ha együtt tudnál működni, akkor együtt hatásosan
megoldhatnátok Barbara problémáját. Kérlek, hívj elő egy ilyen
személyiségrészt. Egy olyat, aki tudna neked segíteni.
R: A Napfény.
T.: Itt van a Napfény?
P.: Itt van.
T.: Kérlek Napfény, szólj!
P.: Itt vagyok.
T.: Köszönöm, hogy előjöttél. Mit szólsz ahhoz, hogy a Barlang téged
hívott?
P.: Hát, én pont az ellentéte vagyok. Valahogy egy olyan rést kéne
találni, ahol be tudnék szűrődni.
T.: Hát akkor keressétek meg együtt ezt a rést, ahol te be tudnál
szűrődni.
P.: Elölről nem jó, mert onnan csak rövid ideig lehet..., mint gondolom,
ahogy segíteni is szoktam neki. Csak úgy, rövid időre.
T.: Tehát, akkor szoktál te segíteni Barbarának, csak éppen átmenetiek
ezek a segítségek. Úgy elölről jönnek.
P.: Igen, mert nem tudok beljebb menni.
T.: Nem tudsz beljebb menni. Most viszont arra kérlek téged, és arra
kérem a Barlangot is, mind a kettőtöket arra kérlek, hogy együtt
keressétek meg a megoldást. Együtt keressétek meg azt a rést, ahol
nemcsak átmenetileg, hanem tartósan be lehet szűrődni.
R: Ehhez még valami kell, valami másféle segítség.
T.: Milyen segítség? Mi legyen ez a segítség?
R: Hát valami, ami felülről be tud hatolni, tehát egy lyukat üt.
T.: Kell egy olyan segítség, ami megteremti ezt a rést. Jól értem?
R: Igen.
T.: Hát akkor kérünk egy személyiségrészt, amelyik segíteni tudna
abban, hogy lyukat üssön, egy lyukat a Barlang falán, amelyen át a
Napfény tartósan be tudna szűrődni. Ha ez a személyiségrész megvan,
akkor kérem, jöjjön az előtérbe, és szóljon, hogy itt vagyok.
P.: Itt vagyok.
T.: Köszönöm neked rész, hogy előjöttél segíteni. Hogy hívnak téged?
P.: Víz.
T.: Te vagy a Víz. Férfi vagy nő vagy?
P.: Én gyerek vagyok.
 T.: Te egy gyerek vagy, és mégis Te fogod ütni ezt a lyukat, ahol aztán a
Napfény tartósan beszűrődhet a Barlangba, megvilágíthatja. Kérlek, láss
munkához!
P.: Nagyon-nagyon lassan megy, mert én mosom a Barlangnak a tálát,
és valahol oldalt egyszer csak elgyengülnek majd a falak, és egy kis rész
lesz, ahol be tud szűrődni a Napfény.
T.: Kérlek, láss munkához! Megvárjuk, amíg megszületik ez a kis rés.
Barlang, te akarod ezt?
P.: Igen.
T.: Napfény?
P.: Igen.
T.: Akkor kérlek Víz, láss munkához!
P.: Erős vagyok és mérges. Tehát van bennem erő, olyan, mintha dühből
lennék. Hogyha én lyukat ütök majd ezen a Barlangon, akkor én
elszivároghatok... tehát valami csere lesz.
T.: Valami csere lesz. És valószínűleg ez egy olyan csere lesz, amelyik
mindenkinek a megelégedésére szolgál majd. Ami tetszik a Barlangnak,
tetszik a Napfénynek és neked is Víz. Neked, aki tele vagy dühvei, erővel,
óriási erő van benned. Te cl akarsz szivárogni.
R: Ide-oda csapódok a Barlang falához, mert én ki akarok onnan jönni.
T.: Te ki akarsz jönni ebből a Barlangból.
R: Nem is szeretem ezt a Barlangot.
T.: És ahogy erre gondolsz, hogy nem szereted ezt a Barlangot, még
nagyobb lesz az erőd, még határozottabb leszel, még céltudatosabb, még
magabiztosabb. Óriási erővel látsz munkához.
R: Már potyognak le ilyen darabok, ahová becsapódunk, és egy ilyen
repedés. Mint a rianás, repedés keletkezik oldalt a barlangnak a falán. És
én csöpögök kifelé, és olyan nagyon fátyolos, nagyon nagy fényesség kezd
lenni.
T.: Nagy fényesség kezd lenni a Barlangban.
P.: Igen.
T.: Mit érzel most te, Barlang?
P.: Még sejtelmesebb lettem, nem ijesztő sötét. Olyan sejtelmes így,
hogy beszűrődött a Napfény.
T.: Tehát akkor te örömmel fogadod ezt a Napfényt?
P.: Örömmel.
 T.: Nagyon jó.
T.: Mit szólsz mindehhez. Víz?
P.: Csak úgy, ahogy az első robaj úgy elment. Csak úgy csöpögök,
keresem az utat lefelé.
T.: Hogy érzed magad. Víz?
P.: Én jól.
T.: Jól érzed magad, és te, Napfény?
R: Én kíváncsi vagyok, hogy mi lesz most.
T.: Mit szeretnél?
R: Hát szeretném, hogyha mindenki láthatná, hogy minden rendben
van itt belül.
T.: És meg tudnád ezt mutatni mindenkinek? Tudod ezt vállalni?
R: Igen.
T.: Tudod vállalni. Megengedi a Barlang?
P.: Várja a Barlang, hogy most már végre rátaláljanak, hogy
kíváncsiak legyenek rá, mert eddig féltek tőle.
T.: Mit szólsz mindehhez. Barlang, amit a Napfény mondott?
R: Örülök neki, eddig egyedül olyan riasztó volt, félelmetes. Most
így már barátságosabb.
T.: És te, Víz, hogy érzed most magad?
P.: Nem jöhetek többet már vissza. Vagyok még benn, és talán
nagyobb lesz ez a rés.
T.: Falán még nagyobb lesz ez a rés. És ahogy egyre nagyobb lesz ez
a rés, Barbara egyre jobban fogja érezni magát. És ezt nektek
köszönheti hármatoknak: a Barlangnak, a Napfénynek és a Víznek,
nektek, akik egymás nélkül sohasem tudtátok volna mindezt
megvalósítani. Mit éreztek most egyenként? Barlang?
P.: Én sokat remélek.
T.: Te sokat remélsz. És te, Napfény?
P.: Én jóban szeretnék lenni a Barlanggal.
T.: És te, Barlang?
R: Én is jóban szeretnék lenni a Napfénnyel.
T.: Hát akkor itt nagy baj nem lehet. És te, Víz?
P.: Én... nekem azért... szóval én megyek majd a többiek után. A többi
Víz után, szépen, lassan.
T.: Te mész a többi Víz után szépen, lassan. Itt hagyod a Barlangot, itt
hagyod a Napfényt. Kérlek, mielőtt elmennél, kívánj nekik valamit.
 R: Hát, hogy jóban legyenek, hogy minél több Napfény szűrődhessen a
Barlangba, és ez ne egy sötét Barlang legyen, hanem egy szép, világos
Barlang.
T.: És te, Víz, aki mindig újjá születsz, és egyre jobban tágítod ezt a rést,
meg is valósíthatod ezt a kívánságodat, ha akarod.
P.: Akarom.
T.: Én nagyon köszönöm nektek: Barlang, Napfény és Víz, hogy előtérbe
jöttetek, és segítettetek, hogy Barbara meg tudja majd oldani a
problémáját, lalán nem is érzitek, hogy milyen fantasztikusan nagy dolog
ez, amit most tettetek. De kérlek benneteket, hogy ugyanezt két héten át
folytassátok. Két hét múlva majd újra találkozunk, és megbeszéljük, hogy
mi történt ez alatt az idő alatt. Hajlandóak vagytok erre? Barlang?
R: Igen.
T.: Napfény?
P.: Igen
T.: Víz?
R: Igen.
T.: Köszönöm nektek, és most kérlek benneteket, hogy újra foglaljátok el
a helyeteket, azt a helyet, ahonnan előjöttetek. Azt a nagyon, nagyon,
nagyon fontos helyet.
(KÉT HÉT MÚLVA VALÓBAN ÚJRA ÖSSZEJÖTTÜNK, A BARLANG, A NAPFÉNY, A VÍZ, ÉN. BARBARA A
HÁTTÉRBŐL FIGYELTE A TÖRTÉNÉSEKET.)
 A REGRESSZIÓ PSZICHOTERÁPIÁS
FELHASZNÁLÁSÁNAK INTEGRATÍV
LEHETŐSÉGEI

A REGRESSZIÓ, MINT JELENSÉG

Nagyon sokszor említettük a regresszió szót, ami a személyiség-
fejlődés folyamán felléphet, mint a fejlődéssel ellentétes folyamat, de
pszichoterápiás munkánkban is sokszor használjuk, amikor a tünetek,
állapotok, viselkedészavarok mögötti tudatelőttes, egyéni tudattalan vagy
kollektív tudattalan tartalmakat idézünk meg módosult tudatállapotban
(hipnózis). A pszichoterápiás módszerek, technikák, eszközök széles
skálája használja tudatosan, vagy nem teljesen tudatosan a módosult
tudatállapotot, mint megváltozott lehetőséget a gyógyításra, fejlődésre.
Bátran ki lehet jelenteni, hogy a módosult tudatállapot, mint a működő
tudás kitágulásának lehetősége megnöveli a terapeuta hatékonyságát és a
gyógyulni vágyó páciens gyógyulási esélyét.
Haladási vagy fejlődési iránnyal rendelkező pszichés folyamatokban
regresszió névvel jelölik a visszatérést - a személyiségfejlődés egy- egyszer
már elért fejletségi szintjéről - egy korábbi, differenciá- larlanabb fejletségi
szinthez. Topográfiai értelemben véve a regresszió —Freud szerint —
pszichés rendszerek egymásra következő sora mentén megy végbe,
amelyekben a regresszió a fejlődési iránnyal ellentétesen halad. Időben
nézve a regresszió egy genetikus sorrendet feltételez, és a szubjektum
fejlődésének már túlhaladott állomásaihoz (libidófejlődési szakaszokhoz,
tárgykapcsolatokhoz, azonosulásokhoz és így tovább) való visszatérést
jelöli.
Formailag a regresszió az összetettség, a strukturáltság és a
differenciáltság szempontjából alacsonyabb szintű kifejezés- és
viselkedésmódokhoz való átmenetet jelenti. A regresszió során a
gondolkodásnak, a tárgykapcsolatoknak és a viselkedési struktúráknak
korábbi fejlődési fokokra való visszatérése történik meg - rövidebb vagy
hosszabb időre. A libidó egy korábbi szerveződési formához tér
vissza. Ez lehet tárgy regresszió, libidófejlődési regresszió, valamint az ÉN
fejlődésében bekövetkező regresszió.
A regresszió összefügg a fixádéval, és ha azt beírásként határozzuk meg,
akkor a regressziót úgy értelmezhetjük, mint ennek a már meglevő
„beírtnak” újbóli működésbe hozását. Hívhatjuk ezt a jelenséget úgy is,
hogy visszatérés a „szekunder vagy másodlagos gestalthoz”. A
„másodlagos gestaltok” élményeink teljessé alakítására tett kísérleteink:
ha valamilyen szükségletünk kielégítése akadályba ütközik, mivel a
befejezetlenség élménye nehezen tolerálható, valamilyen helyettesítő
szerepű kielégítéssel az élmény mesterséges lezárására kényszerülünk.
(Például egy másik emberrel való kontaktusfelvétel helyett evés - a
nyugtalan gyereket az anya megeteri, akkor is, ha erre nincs biológiai
szükséglete. A gyerek megkapja a törődést, figyelmet, és hozzászokik,
hogy az anyával az evésen keresztül kommunikáljon. Későbbiekben,
frusztrációs helyzetekben a megnyugvást evéssel éri cl, megnyugtatja
magát, megjutalmazza. Kommunikációs sikertelenségeknél azok
feszültségét evéssel oldja, rendszerint édes étellel.) Az ilyen mesterséges
lezárás rövid távú feszültségoldást eredményez, az egyénnek azonban -
végső soron újra és újra - meg kell ismételnie a folyamatot. Az idő
múlásával ezek a másodlagos gestaltok (vagy fixációk) egyre jobban
rögzülnek, és rendszerint érzékelésünk, gondolkodásunk, érzéseink és
viselkedésünk meghatározott menetévé szilárdulnak. A „rögzült”
perspektíva részben a rögzült vágyak, kielégítetlen szükségletek és zavaró
élmények jelen tudatunkon kívülire zárására is szolgál (elfojtás és a
fixáció).
A regresszió jelenségét érdemes a kognitív megközelítés oldaláról is
megnézni. A klinikai pszichológia kognitív irányzata eltérően a kognitív
tudományok más alkalmazott területeitől, nem tisztán a megismerés
folyamatait, sokkal inkább a kogníciók és emóciók kapcsolatának
szabályait és működési feltételeit vizsgálja, mivelhogy az emocionális
zavar minden pszichiátriai kórkép kardinális tünete. A kognitív séma
elnevezést tapasztalati tudásunkat tömörítő ismerettömbök megjelölésére
használjuk. Ezeknek az elő vételezett isme- rctmintáknak az a fontos
funkciója, hogy szabályozza a megismerési folyamatot. Beck a kognitív
séma információ-szervező funkcióját hangsúlyozza, amely szerint az
alkalmas arra, hogy meghatározza a
környezetből származó ingerek feldolgozásának és konceptualizálásá-
nak a módját. Más szerzők a kognitív sémák szerepével kapcsolatban
kiemelik, hogy segítségükkel nemcsak felfogjuk, hanem újraalkotjuk a
valóságot, és ezáltal a valóság egyéni leképeződését hozzuk létre.
A fejlődési szemlélet képviselői a hangsúlyt a tudásszerveződés
folyamatára helyezik. A kognitív sémák megismerése a nyelvi produktum
segítségével lehetséges, bár az implicit tudás csak részben fejeződik ki a
nyelvi szimbolizációs folyamatokban. A kutatók egyetértenek abban,
hogy a kognitív sémák hierarchikusan elrendezett struktúrák,
amelyeknek információtartalma eltérő. A „negatív automatikus gondolat -
hiedelem rendszer - séma’ (NAG) struktúra alapvetően befolyásolja
viselkedésünket, és patológiás részének átalakítása alapvetően feltételezi a
viselkedés változását és a személyiség átalakulását. Az információ
feldolgozásában kognitív alrendszerek kölcsönös interakcióját
feltételezzük (Interactive Cognitive Subsystems, 1CS). A rendszer
működése területspecifikus alrendszerek kölcsönhatásán alapul. A
koncepció szerint az információk feldolgozásának totális konfigurációját
mindig az alrendszerek aktuálisan létrejövő interaktív kapcsolatai
határozzák meg, amelyet az információ-bemenet szabályoz.
Az információszerveződcs legmagasabb szintjén az ingermodalitások
specifikus reprezentációi jelennek meg, létrehozva az aktuális, egyedi és
egyszeri élményminőséget. Ennek a területspecifikus
információszolgáltatásnak a végső eredménye az aktuális
sémakonfiguráció létrejötte. Egy adott alrendszer szerepe a
sémaképzésben függ a külső ingerhatás- tól, az alrendszerek memo-
tárainak aktivitásától, vagy egy másik alrendszer
információszolgáltatásától, valamint természetesen attól a
kölcsönhatástól, amely az alrendszerek között aktuálisan megvalósul. Az
információ feldolgozása - az alrendszerek szintjén - a korábbi tanulási
tapasztalatok programjának megfelelően történik, így az aktivált
tudástartalom hordozza az egyéni tapasztalatok lenyomatait.
A kognitív struktúrák kialakulása a személy aktivitását feltételező
megismerési és tanulási folyamatnak a terméke, amelyek során a kognitív
szerveződésben önorganizációs folyamatok zajlanak le. A terápiás
stratégia támadáspontja a fejlődés során létrejött mély- struktúrák
módosítása, vagy új alapsémák generálása. A konstruktivista szemlélet
feltételezi a terápiás stratégia támadáspontjának kiszé-
lesítését. Megcélozza a fejlődési kognitív struktúrák átalakítását, és ezzel
kiszélesíti a terápiás módszerek alkalmazhatóságának a körét is.
Végül is kijelenthetjük, hogy a fejlődési sémák átalakításán keresztül
érvényesül a terápiás hatás. A terápiás intervenció a séma kognitív-
affektív komponensét éppúgy figyelembe veszi, mint a viselkedéses
szintet. A koncepció az affektív reakciókat nem tekinti másodlagosnak,
hanem az élmény integráns részének. A maladaptív kognitív struktúra
beazonosítása során a kritikus érzelmi-affektív állapot indukálása fontos
lépés a terápiás folyamatban, mén ezáltal lehet elérhetővé tenni, az
átalakítani kívánt kognitív struktúrákat. Ez lényeges különbség a
hagyományos kognitív terápiás szemponthoz viszonyítva. Young
hangsúlyozza, hogy az emocionális reakció fontos jelzése a maladaptív
sémák elérhetőségének, ezén a terápiás intervenció részét képezi a
felkavaró élmények, álmok, imaginatív tartalmak megbeszélése. Minél
intenzívebb az emocionális reakció, annál valószínűbb, hogy az adott
kognitív séma fontos szerepet kap az információ feldolgozásában. Vannak
azonban másodlagos sémák is, amelyek emocionálisan kevésbé terheltek.
Young sémamodclljc szerint a maladaptív, rögzült sémák a kognitív
transzformációs folyamatok középpontjába kerülhetnek olymódon, hogy a
személy vagy azonosul velük, vagy elhárítja azokat. Ezen a ponton közelít
a koncepció a mélylélektani jelenségvilághoz, ugyanis feltételezi a
tudattalan elhárító magatartást a kognitív sémákhoz való viszonyban. így
megkülönböztet sémát fenntartó, elkerülő és kompenzáló viselkedést. Az
önsorsrontó magatartásban például a séma mindenáron való fenntartása
és megerősítése a cél, a sémakerülő magatartás pedig felismerhető a
sémával kapcsolatos intenzív érzelmi állapotok elkerülésével, vagy a
tünetképződés hátterében.
A fejlődési kognitív struktúrák vizsgálata során nem kerülhető el a
Selfre vonatkozó, és a környezethez való viszonyt reprezentáló kognitív
mintázatok módosítása, ezért a kliens és a terapeuta közti kapcsolat része
a terápiás munkának. A terapeuta egy olyan modell, amely a maladaptív
kapcsolati mintát kedvező irányba befolyásolja. A terápia lényege azonban
a kognitív sémák átstrukturálása, amely azt jelenti, hogy a tapasztalatok
tükrében vizsgálják át a sémák érvényességét. A terápiás intervenció
(beavatkozás) konfrontatív (szembesítő) és edu- katív (nevelő) jellegű. A
terápia épít a kliens racionális ok-okozati
kapcsolatokat figyelembevevő belátására - a sémaműködés kedvező
irányú befolyásolása során. A terápiás hatás, az aktuálisan funkcionáló
séma-konfiguráció működésének a befolyásolása. A terápia során a séma
kognitív, affektív és viselkedéses elemeket sűrítő prototípusos
jelentésszintjét kell megváltoztatni. Ennek érdekében a terápiás
intervenció specifikus területeket céloz meg, és ezen keresztül generálja a
változást - a sémán belül. Az ICS modell szerint tehát az általános
jelentéskomplexumot képviselő kognitív sémák átalakítása a terápiás
hatás alapját képezik, és tulajdonképpen minden terápiás beavatkozás ezt
a célt szolgálja. (A kognitív oldal alaposabb kifejtését a könyv kognitív
pszichoterápiáról szóló része tartalmazza.)
A kognitív terápia egyes lépései is ennek az elképzelésnek az alapján
magyarázhatók. A reframing - átkeretezés - technika (NLP) például a
séma szemantikus kontextusát alakítja át a tanalmi átkeretezés vagy a
kontextuális hatás megváltoztatása formájában. A kognitív terápia
„viselkedéses” elemei, az úgynevezett próbacsclekvések - a koncepció
szerint - nem azért fontosak, mert evidenciaként szolgálnak a specifikus
előfeltevések kipróbálása során, hanem azért, mert a maladaptív kognitív
sémával inkompatibilis jelentéstartományt aktiválnak. Például, ha valaki
gátlásait leküzdve lép be egy frusztrációs helyzetbe, új tapasztalatokat
gyűjt, akkor a gondolkodásmódja változik meg a helyzetről. De a
sémakonfiguráció megváltoztatására hatékony lehet az irányított
imagináció is. Itt nem maga az imagináció az ami hatékony, hanem ez a
fellazult érzelmi állapot különösen alkalmas arra, hogy a kognitív
mintázatba új elemeket lehessen bevinni az imagináció segítségével. A
traumatikus élmény imaginációja során jelentkező érzelmi reakció jelzés
arra, hogy magasan szervezett jelentéskomplexumok elérhetőekké váltak
és készek a változásra. A terápiás hatékonyság tehát nem a katarzissal,
hanem a kognitív átstrukturálással függ össze. Például, ha csak vizuális
reprezentációk aktiválódnak az érzelmi reakciókat Ls kiváltó implikációs
szint elérése nélkül, akkor nincs terápiás hatás sem. Hasonló vonatkozik a
próbacsclekvések szintjére, ahol az új kontingenciákkal való szembesülés
intenzív érzelmi megtcrhelessél párosul. A pszichoterápiás
beavatkozásnak a személy problémamegoldó stratégiát kell erősítenie,
amely az esemény perzisztenciáját és averzivitását enyhíti, egyidejűleg
pedig erősíti a kontrol Iá ható folyamatokat.
PSZICHOTERÁPIÁS MÓDSZEREK A REGRESSZIÓ
KEZEIDÉBEN

Az elfojtott emlékek, fixációk vagy másodlagos gcstaltok, maladap- tiv

sémák pszichoterápiás megoldására sokféle módszer és
módszerkombináció alakult ki. Az elkövetkezó'kben ismertetésre kerülő
módszerekben az a közös, hogy részben vagy teljesen módosult tudat-
állapotban (hipnózis) történik a pszichoterápiás tevékenység. Először a
Katathym Imagi natív Pszichoterápiában (K1P) használatos affekt-
asszociációs technikát ismertetném.

KIP

A KIP mélylélektani, pszichodinamikai alapokon nyugvó imagina- tív

pszichoterápiás eljárás. A katathym kifejezés a tudattalan eredetű affektus
telített, emocionálisan megélt, szimbolikus tudattartam projekciójára utal.
Az itnagináció a korai képi gondolkodásban való regressziót jelenti. A
képi élmény tudattalan tartalmakat emel a tudatba. Ezek a szimbolikus,
tudattalan, tudatelőttes tartalmak, vagy tudatossá válhatnak az átélés és a
képi síkon való feldolgozás által, vagy a képeknek és emócióknak az
utólagos feldolgozása asszociációkkal dúsítva feldolgozható. Ez lehetővé
teszi épp úgy a korai emocionális deficitek feltöltését, mint a
személyiségszerkezetnek egy utólagos érését, és a konfliktus
feldolgozásának képi síkon (a terápiás folyamat első szintje) való
elvégzését.
Az affekt-asszociációs technikát középfokon használjuk, amikor a
célkitűzés más, mint az alapfokban. A cél az elnyomott, tudattalanított
tartalmakkal kommunikációba és konfrontációba lépni, megtanulni bánni
velük és integrálni őket a személyiségbe. Átélni, átszenvedni, átdolgozni,
felismerni, megoldani és integrálni: ezek a konfrontáció szándékai
(rezsielvek). A konfliktust először láthatóvá kell tenni a képben, és amikor
leolvasható akkor strukturálással rögzítjük rajta a páciens figyelmét és
konfrontáljuk a képi megjelenéssel. A szimbólum konfrontáció során a
strukturálással lépésenként közömbösítjük a képben megjelenő
szimbolikus patológiát, amely így átélhetővé válik,
és az ellenállások fokozatosan feloldódnak és az énbe integrálódnak. Az
 affektussal (érzelem, indulat) erősen telített és archaikus szimbólum
alakok intenzív módon elfojtott, regresszió hatása alatt álló tárgy-
kapcsolatok metaforaszerű megjelenítődései.
A szimbólum-konfrontáció alatt létrejön valamilyen indulat, érzés. Az
indulatot, érzést strukturáljuk (hol érzi pontosan a testében, miként,
hogyan). Miután a páciens átéli az indulatot vagy érzést, és azt pontosan
lokalizáltattuk a testében (leíratjuk az érzésnek kineszte- tikus, testi
kvalitásait vagy NLP-s szavakkal a kinesztetikus szubmo- dalitásait,
színét, kiterjedését, konzisztenciáját, tapintását és így tovább),
visszaküldjük a pácienst az indulat, érzés kinesztetikus mintázatán, mint
egy hídon korábbi életkorba (affekt-bridge, célzott kor- regresszió). A
létrejött korregressziós érzést és felidéződött regresszív emléket újra
strukturáljuk, újra átéletjük, majd következik a terápiás fázis - hogyan
szerette volna, milyen megoldást szeretett volna, megkérjük a pácienst,
lépjen be a képbe felnőttként és segítsen annak a kisgyereknek ebben a
nehéz helyzetben. Az érzelmi híd nem mindig vezet el a legkoraibb
problémás helyzethez, konfliktushoz, ilyenkor tovább folytatjuk a lehető
legkoraibb helyzethez, amikor az érzés megjelent. A korregresszió
ilyenkor többlépcsős folyamat, de mindig az érzelmi hídon vezetődik.
Ahogy az ellenállások feldolgozódnak, úgy kerülünk egyre koraibb
problémákhoz (ne ijedjünk meg, ha az érzelmi híd egy esetleges előző élet
vagy a magzati lét élményét tárja fel). A korai élmény átélése és annak
átdolgozása után térjünk vissza az eredeti kiindulási helyzethez, és ha
sikeres volt az affekt-asszociáci- ós próbálkozás az eredeti képben a
változás megjelenik, visszatükrözve a mély-struktúrában létrejött
változást. Ezzel a technikával végül is a szimbólum konfrontáció által
fellépő indulat, elfojtott emlék újra átélődik és átíródik, lehetőséget adva a
katartikus átélésre és azt követő átalakulásra. Az aktuális érzelmek
segítségével létrehozott regresz- szió segítheti a konfliktus keletkezésénél
létrejött lehasított és elfojtott érzelem átélését és így a katartikus élményen
keresztül a gestalt záródik, a másodlagos gestalt elsődlegessé alakul és az
ismétlődés megszűnik, a maladaptív séma átalakul, megszűnik a fixáció.
A regresszív élmény terápiás átdolgozása után az adaptívabb viselkedés
kialakítása is megkezdődik a fent ismertetett módon.
Tekintsük azonban nagyon fontos terápiás alapszabálynak, hogy bármilyen technikai
kombinációt használunk, a terápia vonalvezetése dinamikus és a történések megértése a
dinamikus gondolkozáson alapul' vagyis a pszichoterápiás történéseket egy megértési
rendszerbe (pszichoterápiás módszer emberképe) kell helyeznie a terapeutának.

Ego-state

A másik nagyon hatékony regresszióval dolgozó technika az „ego-

state” „ÉN-állapot” terápia. Paul Fedem amerikai pszichoanalitikus
ismerte fel, hogy a személyiség nemcsak egyszerűen az érzékelés, a kog-
níciók, érzelmek és indulatok összessége, hanem ezek egységbe
szerveződnek, amelyeket „ego-state’ -eknek nevezett el. Watkinsék szerint
az ego-állapot mindazon viselkedések, érzékelések és élmények
összességéből áll, amelyek összerendeződnek és egységet képeznek. Ezek
a részek határokkal rendelkeznek és részben vagy teljesen átjárhatók
egymás számára vagy éppen átjárhatatlanok. A részek aktivizálódhatnak és
megjelenhetnek a személyiség viselkedésében, időnként patológiás
magatartást mutatva. (Erről olvashattak az előző fejezetben.)
Hipnózist használva a terapeuta közveden ül képes a részekkel
kommunikálni. Feltárhatjuk, hogy mikor keletkeztek, mi hozta létre őket
(korregresszió) és mit próbálnak megvalósítani. Amit megpróbálnak
megvalósítani az rendszerint dicséretre méltó dolog, de módszereik sok
kívánni valót hordozhatnak. A létrehozott disszociáció után a részekkel
eleinte külön - külön dolgozunk, majd megpróbáljuk azokat integrálni az
egész személyiségbe (ugyanezt az NLP-ben reffaming-nek, hívjuk)
A következőben egy kezelési részletet elemzünk. A páciens egy fóbiás
beteg, aki a terápia elején képtelen volt egyedül elhagyni a lakását, de ott
sem tudott egyedül tartózkodni. Mindenhová a férje vitte, úgy dolgozott.
A terápia során, amikor az alább bemutatott kezelés történik, már
viselkedés szinten sokat változott, egyedül közlekedik. Az alábbiakban
egy kezelés részletét olvashatják.
Az ego-state terápia és a burkolt kondicionálás integratív
használata

Esetleírás - Éva
TERAPEUTA (Továbbiakban T.): Ahogy egyre mélyebb a hipnotikus
állapot, tágul a tudat, egyre inkább képes olyan területekkel kapcsolódni,
amik mélyen benne vannak a személyiségben. És ezek a személyiségrészek
külön-külön is képesek működni, és vannak olyan helyzetek, amikor a
személyiség egy-egy része ellene dolgozik a többinek, amikor olyan
viselkedést hoz létre, amit a többi nem szívesen logad el. Ezek a részek
időnként negatívak is tudnak lenni. Valamikor pozitívak voltak, valamikor
segítettek, de most már lehet, hogy inkább gátolnak, de nem tudják ezt
(reframing - átkeretezés - előkészítése). Most pedig megpróbáljuk
megkeresni azt a részét a személyiségnek, az ÉNnek, ami a föbiás félelmek
mögött van, ami még a javulás ellenére is fenntartja a közlekedési
nehézségeket. Azokat a testi tüneteket hozza létre, amelyek valamikor
biztosan védték, biztos előre vivő szerepük volt, de most már inkább
gátolnak, hiszen már megváltozott sok minden. Ami akkor előrevivő volt,
az lehet, hogy gátol, akadályoz, minden jó szándékával együtt hátráltat.
Adjon időt magának a belső folyamatok megtörténéséhez, és megkérem azt
a részt, ami felelős ezért a fóbiás viselkedésért, felelős a szorongásért, ami
megszervezi, hogy dolgokat feladjon, és ne csináljon meg, inkább
visszalépjen, hogy a személyiségnek ez a része jelentkezzen, és ha ez a rész
megvan, mondja, azt a rész, hogy itt vagyok, adjon erre időt. (KÖRÜLBELÜL
HÁROM-NÉGY PERC TELIK EL, DE A PÁCIENS FIZIOLÓGIÁJA AZT MUTATJA, HOGY INTENZÍV BELSŐ
FOLYAMATOK ZAJÁNAK. ILYENKOR A TERAPEUTA FIGYELI A PÁCIENS VEGETATÍV ÁLLAPOTÁT,
NLP-S KIFEJEZÉSSEL A FIZIOLÓGIÁJÁT, ÉS NYUGODTAN VÁR. EGYÜTT VAN A PÁCIENSSEL A
BELSŐ TÖRTÉNÉSEKBEN, AMELYEK NAGY RÉSZE NEM TELJESEN TUDATOSAN ZAJLIK A
MÓDOSULT TUDATÁLLAPOTBAN BEISŐ MUNKÁT VÉGZŐ PÁCIENSBEN.)
PÁCIENS (Továbbiakban P.): Itt vagyok.
T.: Nagyon jó. Megköszönjük ennek a résznek, hogy jelentkezett, és
megkérem arra, hogy ez a rész adjon magának valami nevet, hogy' tudjam
közvetlenül szólítani.
P.: Veszély.
T.: Veszély. Megköszönöm a Veszélynek, hogy jelentkezett. És akkor
megkérlek, Veszély, hogy mondjad meg, mikor jöttél létre. Mikor alakultál
ki Évában? Mi történt akkor? Hány éves volt az Éva, amikor Te, a Veszély
létrejöttél, megszülettél, kialakultál?
P.: Húsz.
T.: Húsz. És mi történt az Évával, amikor létrejöttél?
P.: Járt egy fiúval, akit nem szerettek a szülei. Állandó veszekedés volt,
hazugságok. Nagyon nehéz állapot, és kezdődtek a fulladások. A szülei
nem fogadták el a fiút és őt. Nem lehetett megoldani.
T.: Nem lehetett megoldani. Létrejöttél Te, a Veszély. És miben tudtál
segíteni az Évának?
P.: Hogy ne lehessen ismerkedni, elmenni hazulról.
T.: Hogy ne lehessen ismerkedni, elmenni hazulról.
P.: Mert így elfogadják a szülei.
T.: Elfogadják a szülei. Veszély segített az Évának, hogy otthon
maradjon, hogy ne tudjon elmenni otthonról. Hogy a szüleinek megfelelő
módon viselkedjen. Most megkérünk téged, Veszély, hogy egy kicsit
maradjál csöndben, és megkérdezzük azt a részt, amitől megvédte a
Veszély az Évát, hogy az is jelentkezzen. Az a rész, amelyik szeretett volna
elmenni, amelyik szeretett együtt lenni ezzel a fiúval, amelyik járta volna a
saját útját, hogy ez a rész is jelentkezzen. És ha itt van, akkor mondja azt,
hogy itt van.
P: Itt vagyok.
T.: Megkérjük ezt a részt, hogy adjon magának nevet.
R: Élet.
T.: Élet. Jól van. És ez az Élet és a Veszély küzd egymással. Talán van
bennetek valami közös is. Talán tudjátok egymást segíteni is. Minthogy
időnként már tudjátok is. Mind a ketten az Évát segítitek. Mindkettőtökre
szükség van. Mind a ketten jót akartok. Fis lehet, hogy tudnátok
együttműködni. És amikor egyi kő tökre nincs szükség, akkor az tudná
hagyni a másikat működni az Éva érdekében. Amikor a Veszélyre már
nincs szükség, mert nincs veszély, akkor az Élet felszabadultan
működhetne. És amikor veszély lesz, a Veszély jelezhetne. És akkor az Éva
jobban tudna hallgatni rá. Sokkal ritkábban jelezne, sokkal inkább követni
lehetne a jelzéseket. Valahogy úgy van, hogy a
Veszély akkor is jelez, mikor nem kéne, hogy jelezzen. És az Élet akkor is
visszahúzódik, amikor nem lenne szükséges. De talán most, hogy így
 szövetkezni tudtok egymással, tudjátok egymást segíteni az Éváért. És
most megkérem az Évát, a Veszélyt, az Életet, hogy képzeljenek el egy
helyzetet, ami megtörtént. Például a „pubban”, ahol az Old Boys zenekar
zenélt, hogy érezték egymást? Mit szólt ehhez az Élet? Mit szólt ehhez a
Veszély? Megkérdezlek most Veszély, hogyan érezted magad ezen az
estén? Mit éltél át?
P.: Nem volt veszélyes semmi sem.
T.: Jól van. Megkérdezzük az Életet, hogy érezte ott magát?
P.: Minden maga az élet volt.
T.: Minden maga az élet. Jól van. Két rész tudta segíteni egymást. Néha
azért egy-cgy gondolat jelentkezett az Évában, hogy olyan furcsa, hogy
nincs rosszul. Néha beúszott egy-egy érzés, hogy ez máskor másként
lenne. De most az Élet volt az a rész, ami adta a biztonságot, és a Veszély
vissza tudott húzódni. És az Éva jól érezte magát. Megköszönjük a
rezeknek, hogy tudtak így együttműködni, és megkérjük őket, hogy a
jövőben is próbálják ezt folytatni. És most megkérem az Évát, hogy
képzeljen el egy helyzetet, hogy áll a buszmegállóban. Áll a
buszmegállóban, és ügyelje meg, hogyan működnek a részek, ha jön a
busz. Mit szól ehhez a Veszély? Mit szól ehhez az Élet? És hogy érzi magát
az Éva?
P.: A Veszély néha azt mondja, hogy ez nem jó. A buszon nem jó.
T.: A buszon nem jó.
R: De nem mindig.
T.: Nem mindig.
P.: Tömeg van.
T.: Tömeg.
P.: És ez emlékeztet arra, amikor egyszer egy nagyon nagy tömeg
majdnem agyonnyomott. (SPONTÁN KORREGRESSZIÓ.)
T.: Nagy tömeg. Veszélyes volt.
R: Az Éva nem érti, hogy miért veszélyes.
T.: Mit szól ehhez az Élet?
R: Hogy természetes, hogy jön a busz. Ezzel lehet eljutni bárhova.
T.: Ha nagyon sokan vannak rajta, meg lehet a következőt várni. Nem
kell félni attól a tömegtől. Az régen volt. Jól van. És ezek a
részek a jövőben egyre inkább együttműködnek, mert mindegyikre nagy
szükség van. Nagyon hosszú ideje szolgálják az Évát. Most majd egy kicsit
másképpen. Jobban tudnak majd egymásra figyelni. A határok a részek
között átjárhatóbbak lesznek. Tudnak egymásra figyelni. Tudnak
egymásnak hinni. Tudják egymást segíteni. Jól van. Most lassan köszönjük
meg ezeknek a rezeknek, hogy segítettek az Életnek, a Veszélynek.
Maradjatok ott a helyeteken, de egy kicsit másképpen működjetek.
Haladjatok együtt az Éva fejlődésével. Tudjátok azon a módon segíteni,
ahogyan arra szüksége van. Megköszönve ezeknek a mzeknek a
segítséget, lassan induljon cl ide vissza a szobába. Frissen, kipihencen, jó
közérzettel érkezzen vissza.

New Behavior Generátor és Change History

A következő regresszióval dolgozó pszichoterápiás technika egy

nagyon hatékony NLP módszer, amit „Change History”-nak (történet
átírásnak) hívunk. A módosult tudatállapotban létrehozott első kép
mindig a jelenből indul, valami problémás viselkedést állít be. A képet
lehetőleg minél több érzékszervi tartományban átéletjiik, és törekszünk a
probléma vegetatív szintű átélésére is. Az átélt élménnyel - mint híddal -
célzott korregresszió történik, és ezt követi az átélt korregressziós élmény
átírása.
Az alábbiakban egy történet átírását, mint egy kezelés részletét
mutatjuk be. A terápiás helyzet az Intcgratív Pszichoterápiás Egyesület
(IPE) Intcgratív Hipnoterápiás Módszerspecifikus képzésén történt. Az
ekkori képzés során két NLP technika került bemutatásra.

Az alábbi esedeírás a New Behavior Generátor (új viselkedés generálás) és a

Change History (élettörténet átírás) módszerével történő munkát ábrázolja.
 Esetleírás - Kati
A kollegák közül jelentkezett az egyik - hívjuk Katinak hogy neki van
egy friss — és egyben régóta tartó — problémája, amivei szívesen
szembenézne. Azon szeretne változtatni, hogy váratlan szituációkban
vagy vizsga helyzetekben ne izguljon, nyugodt tudjon maradni.

TERAPEUTA: Hogy látnád magad legszívesebben, amikor nyugodt

vagy? Milyen kép tartozna ehhez? {CÉL, KERET TISZTÁZÁS, MÉTA-KÉRDÉS.)
KATI: Hát olyan tök nyugodtnak és normálisnak. Nem is nehéz
helyzetekről van szó, csak váratlan helyzetekről.
T.: Váratlan helyzetekről...
K.: Egészen tipikus és nagyon röhejes példa. Utazok a buszon,
kezemben a kilyukasztott jegy. Jön az ellenőr, és holt ideges leszek. Ott a
kezemben a kilyukasztott jegy, semmi okom rá, és mégis. Ez egy teljesen
tipikus ilyen példa. De ilyen szereplésekkor most is. Most is van bennem
ilyen feszültség.
T.: (HA MÁR NLP TECHNIKÁKBAN GONDOLKODUNK ; AKKOR AMIKET MOSTA KATI ELMONDOTT, ARRÓL

NEKEM A CHANGE HISTORYJUTNA AZ

ESZEMBE - MAGYARÁZZA A KIKÉPZŐ.)

Hogy van, amikor jön az ellenőr? Hol érzed ezt a testedben? És ezzel az
érzéssel mennék vissza, és keresném meg ennek a viselkedésnek a korábbi
okát.
(HA EZ A VISELKEDÉS A KA TI SZÁMÁRA OLYAN MÁSODIAGOS, HARMAD/A- GOS
ELŐNYÖKKEL JÁRNA, AMELYEK FONTOSAK, AKKOR INKÁBB VALAMILYEN REFRsXMING
TECHNIKÁRA GONDOLNÉK. A CHANGE HiSTORY AZÉRT NAGYON ALKALMAS, MERT ÁTÍRUNK
EGY VISELKEDÉST EGÉ.SZ A NAPJAINKIG.
A NEW HEHAVIOUR GENERÁTOR NEM ZÁRJA KI A CHANGE HISTORY-T,
EGYSZERRE MIND A KETTŐT IEHET HASZNÁLNI, KOMBINÁLHATOK EGYMÁSSAL LEHET, HOGY ERRE
MOST IS SOR KERÜL MAJD.)

Van-e olyan személy, akit el tudsz képzelni ezekben a helyzetekben,

akinek a viselkedését szívesen átvennéd, akit jól ismersz? Nem kell
nagyon mélyen ismerni. Aki számára ezek a helyzetek nem jelentenek
kézizzadást, remegést, belső remegést, elpirulást, nyugtalanságot, szapora
légvételt, enyhe torokszorítást.
(A FELSOROLT TÜNETEKET A TERAPEUTA ELŐZŐLEG A CÉL - KERET KIJELÖLÉSNÉL MÁR
TISZTÁZTA A TERAPEUTA A PÁCIENS TÉRKÉPÉN DOLGOZIK.)
K.: Ez a Tibor, aki ilyen helyzetekben higgadt, nyugodt.
 T.: Akkor most megnéznénk ezt egy kicsit és meglátjuk mi alakul ki
belőle. Először is kiválasztunk egy olyan viselkedési formát, amit a Kati
szeretne megtanulni.
Tehát szeretnél olyan lenni, mint a Tibor?
K.: Hát egészen nem, csak ebben az egy viselkedési formájában. Ebben
száz százalékosan, mert általában egyszerűen félelmetes a nyugalma.
T.: Akkor most merülj el egy kicsit magadban, akár úgy, hogy tégy úgy,
mintha hipnózisban lennél.
K.: Jó, nem olyan nehéz ez nekem.
T.: Jól van. És most képzeld el, hogy van egy videofelvételed arról, hogy
hogyan viselkedsz, amikor jön az ellenőr. Kezedben van a kilyukasztott
jegy, és jön az ellenőr. De van egy másik felvételed is, hogy hogyan
viselkedik Tibor ugyanebben a helyzetben. Most először ezt a felvételt
válaszd, ahol Te látszol, látszik rajta a Te arcod, látszik egész közelről,
ahogy remeg a kezed, benne az érvényesített jegy. Most ezt a felvételt
berakod a videóba és bekapcsolod. Ülsz egy fotelben és kezedben a
távirányító, bármikor leállíthatod, élesítheted, homályo- síthatod, a
színeket változtathatod. Ha kész vagy arra, hogy lássad a képet, akkor
szóljál.
K.: Jó.
T.: Megvan? Akkor indítsd el a videofilmét, és nézd meg, hogy nézel ki,
és közben mondjad nekünk is, mit látsz a képernyőn, mi történik éppen!?
K.: Azt látom, hogy ülök a buszon, őszi idő van, úgy is vagyok öltözve
Az ablak felőli részen ülök, páran vannak a buszon. Kezemben van a jegy,
bámulok kifelé az ablakon és zötyögünk. Egyszer csak megszólal az
ellenőr, és én összerezzenek, és tulajdonképpen teljesen indokolatlanul
kezdem el keresni a jegyet, ami a kezemben van.
T.: Milyen változásokat látsz ott magadon a videón?
K.: Azt látom, hogy az arcom színe is változik, nagyon feszült vagyok,
ideges a kezem. Kapkodva keres, és érzem a gyomrom tájékán a görcsöt,
és itt (MÍTTATJA) egy nagyon erős szorítást.
T.: Most már belementéi a reggeli történésbe.
(A D/SSZOCIATÍV ÁTÉLÉS ASSZOCIATÍV LETT, NF.M EMLÉKSZIK, HANEM TÖRTÉNIK VELE.)
Nem csak nézed, hanem bele is bújtál magadba, ott utazol a buszon,
kezedben a jegy. Mennyire remeg most a kezed?
(KÖZBEN A BAI. ALKARRA EGY ANKER KERÜL Az ALKAR ÉRINTÉSE ÉS AZ EMLÉK FELIDÉZÉSE
 ÉS ÜJRAÉLÉSE ÖSSZFKAIGSOLÓD/K. ÁZ ANKER SZÓ HORGONYZÁST JELENT. ÁZ. ANKER
AKTIVIZÁLÁSA ÉRINTÉSSEL KIVÁLTJA A KOMPLEK ÁTÉLÉST. NEM CSAK ÉRINTÉSSEL LEHET
ANKERT ELHELYEZNI, HANEM PÉLDÁUL SZAVAKKAL IS.)
K.: Inkább kapkod, nem annyira remeg. Olyan idegesen kapkod.
T.: Mit érzel az arcodban?
K.: Melegséget.
(LÁTSZIK AZ ARCÁN A BŐRP/R, GYORSABBAN LÉLEGZIK, HANGJA FESZÜLTEBB LETT. PROBLÉMA FIZIOLÓGIA.)
T.: Melegséget. Kapkodást érzel a mozdulataidban. És még milyen
érzés van benned?
K.: Nagyon feszült vagyok.
T.: Milyennek hallod ezt a mondatot: Kérem a jegyeket!?
K.: I ámadónak. Támadónak.
T.: Akkor most félretesszük ezt a képet, a reggeli történést. Gyere ki a
képből. És most nézd meg a videón, hogy a Tibor hogyan csinálja.
K.: Tibor az ilyen helyzetben nagyon lazán ül. A másik szélén ül, nem
az ablak felőli szélén. Látszik, hogy teljesen elengedi magát. És egy kicsit
játszik a jeggyel, babrálja. Befelé az embereket nézi.
T.: Megszólal a hang. Mit is mond ez a hang?
K.: Jegyeket, bérleteket kérem!
T.: Mit látsz a Tiboron?
K.: Semmit. Nem is figyel rá, olyan érdektelen számára az egész.
T.: Akkor figyeld meg, mit csinál a Tibor, amikor Te már matatsz,
izgatott vagy. Mit látsz a Tiboron?
K.: Semmit. Mikor odaér az ellenőr, lazán odanyújtja.
T: Jól van. Most kapcsold ki azt a videót, megtudtunk minden fontosat.
Most képzeld el, hogy ott vagy a buszon, hallod az ellenőr kissé agresszív
hangját, érzed a szorítást a gyomor tájékon. Milyen is ez az érzés?
K.: Szorítás, ami nem is a gyomornál van, itt följebb, itt. (MUTATJA, HANGJA
FESZÜLT ÉS NAGYOT SÓHAJT.)
T.: Van ennek valami iránya? Ennek a szorításnak. (A TERAPEUTA A TESTI
ÉRZÉS RÉSZLETEIT KÉRDEZI, A KJNESZTETIKUS SZU RMODAUTÁSOKAT.)
K.: Hát ügy összenyom, úgy össze akarna préselni. Befelé nyom.
T.: Ha már úgy megfigyelted, egyenesen nyom, vagy úgy hullámzik?
Van valami ritmusa? (KiNESZTÉTIKUS SZUBMODAUTÁSOK LEKÉRDEZÉSE.)
K.: Erősödik, mintha meg akarna fojtani
T.: Mintha meg akarna fojtani (KÖZBEN AZ ÉRZÉST AZ ELŐZŐ ANKERHEZ
HOZZÁRÖGZÍTI A TER/iPEUTA. NAGYON FONTOS, HOGY A PÁCIENS SZAVAIT HASZNÁLJA).
Mekkora nagy ez az érzés? Tudsz ennek valami nagyságot adni?
K.: Hát ilyen. (SÓHAJT, ÉS MUTATJA A MELLKASÁN.) Két-három tenyérnyi.
T.: Ha megsimítanád a felületét, milyen érzés lenne? Milyen a felszíne?
K.: Mint a smirglipapír.
T.: Mint a smirglipapír. Lenne esetleg valamilyen hőmérséklete?
K.: Meleg.
T.: Meleg és smirgli. Kemény vagy puha lenne a felszíne?
K.: Olyan papírszerű.
T.: Papírszerű. (KÖZBEN A TERAPEUTA TÖBBSZÖR RÖGZÍTI A SZUBMO- DALITÁSOKAT
AZ ELSŐ ANKERHEZ.)
Most akkor figyeld ezt az érzést, ami mintha megfojtana, és kezdjél el
visszamenni az időben... keressél valami hasonlót, amikor éreztél ilyet. (ÁZ
ANKERT A TERAPEUTA KÖZBEN SIMOGATÁSSAL AKTIVIZÁLJA.) Valami olyan hasonlót,
aminek jelentősége volt az életedben. Ahonnan ez az érzés táplálkozik...
Ahonnan az erejét szívja. Menjél vissza nyugodtan... A testi érzés segít
abban, hogy valami lényeges, fontos emléket találj. (CÉLZOTT KORREGRESSZIÓ.)
K.: Olyan hatéves kori emlék jött be.
T.: Hol vagy éppen?
K.: Az iskolában.
T.: Pontosan éppen mi történik?
K.: Az osztályban olvasni tanulunk.
T.: Hogy néz ki ez az osztályterem?
K.: Zöld padok vannak. Zöld az ajtó is. Kicsi vagyok, és ott a tanító
néni.
T.: Hogy néz ki ez a tanító néni?
K.: Olyan fiatal. (HATALMASAT SÓHAJT.) Nagyon szűk szoknya van rajta. És
szűk felsőrész.
T.: Milyen a haja?
K.: Szökés-barnás, és nagyon szűk kontybán van.
T.: Milyen a hangja?
K.: Kicsit rekedtes. Olyan pattogós.
T.: Milyen fények vannak ebben az osztályteremben?
K.: Kintről jön be fény, de bent is égnek a villanyok, késő délután van.
T.: Milyen érzés van benned, itt a zöld padban?
K.: El vagyok bambulva. Olvasgatom a könyvemet. Nagyon unom.
 T.: Nagyon unod. Ahogy ránézel a könyvre, mit látsz benne?
K.: Van benne egy kép, egy kisfiú éppen fára akar mászni. Nyári kép.
Hirtelen rám szól a tanító néni, hogy mi van odaírva a táblára?
T.: Milyen a hangja?
K.: Olyan parancsoló, hirtelen rám kiabál.
T.: Milyen testi érzésed van?
K.: Megijedek, hirtelen zavarba jövök.
T.: Megijedek, zavarba jövök. Hol jelenik meg ez a testedben?
K.: Ugyanaz a szorító érzés a mellkasomba. Kérdezi, mi van odaírva, és
azt találom mondani, hogy „üt”. És akkor már üti is a fejemet.
T.: Milyen érzés ez? (A TERAPEUTA KÖZBEN LÉTREHOZZA A MÁSODIK ANKERT,
FELJEBB AZ ALKARON.)
K.: Nagyon rossz. Közben rájövök, hogy ázván oda írva, hogy „út”.
Nagyon bánt, mert tudok olvasni. Folyamatosan tudok olvasni. Csak
hirtelen megijedtem, és nem tudtam elolvasni, de tudok olvasni,
folyamatosan olvasok.
T.: Meg kéne neki mondani, hogy tudsz olvasni.
K.: Tudja, de mindig haragudott érte.
T.: Figyelj csak most erre a testi érzésre. (KÖZBEN A TERAPF.lTTA AKTIVIZÁLJA AZ
ELSŐ ÉS A MÁSODIK ANKERT IS.) Menj vissza még az időben! Honnan ismerős
még ez a mellkasi érzés? Mikor ércztél még korábban hasonlót?
K.: Egészen picinek látom magam.
I.: Egész picinek látod magad. Mégis, mekkorának látod magad?
(DlSSZOCIÁLVA JELENTKEZIK AZ EMLÉK.)
K.: Két és fél éves.
T.: Két és fél éves. Mit csinálsz itt két és fél évesen?
K.: Játszom a homokban.
T.: Milyen érzések vannak benned itt a homokozóban?
K.: Ügy el vagyok mélyülve.
T.: Éppen mit csinálsz?
K.: Vannak ilyen kis formáim, és ezeket nyomogatom.
T.: Milyen érzés a bőrödnek, ahogy nyomogatod?
K.: Jó meleg. Meg olyan nedves is. (MÁR ASSZOCIÁLVA VAN AZ EMLÉKBEN.)
T.: Nedves is. Milyen hangok vesznek körül?
K.: Természeti hangok. Olyan nagy csönd van, olyan nagy nyugalom.
Messziről ugat egy kutya... madarak... messze beszélgetnek. Nyugalmat
érzek, clmélyültséget.
T.: Beszélgetnek. Nyugalom, elmélyültség. Azután mi történik?
K.: Egyszer csak azt vettem észre, hogy bepisiltem. Nem figyeltem oda.
T.: Bepisiltél. Nem figyeltél oda. Milyen érzés ez, hogy bepisiltél?
K.: Meg vagyok ijedve, mert már jön is ki az anyám, és kiabál, hogy
milyen hülye vagyok.
T: Mit hallasz a hangjában?
K.: Azt hallom, hogy nagyon haragszik rám. Hangja rikácsoló, támadó.
T.: Milyen testi érzés van benned?
K.: Meg vagyok ijedve, meg vagyok szeppcnve, ezt érzem.
D.: Milyen érzés van a testedben?
K.: Ugyanott szorít. (HARMADIK ANKER A FELKARRA.) Azt érzem, hogy meg
vagyok szégyenülve. Már megint hibáztam. El voltam merülve. Olyan jól
éreztem magam. Olyan mélyen voltam.
T.: Gyere ki ebből a homokozóból. Távolodjál el a képből. Most ott ülsz
a videó előtt... Van egy olyan videofilmed, ami egy nagyon kellemes
emléket őriz, amikor jól érezted magad, amikor biztonságban voltál,
védett helyzetben. Nagyon jó érzések voltak benned... Most beteszed ezt a
videofilmét, és figyeld meg, hogy mit látsz ezen a filmen... És mondd el
nekünk!
K.: Egy ilyen nagyon régi kép ez is. Nagyapám ott ül egy kanapén, és
én ott ülök mellette, vállára hajtom a fejem és simogat.
T.: Simogat. Milyen érzés ez a fejednek? (A VIDEÓKÉT LÁTÁSA ÁTVÁLTOTT
ASSZOCIÁLT JELENLÉTBE.)
K.: Nagyon jó érzés.
T.: Nagyon jó érzés. Milyen a keze a nagyapádnak? (NEGYEDIK ANKÉT A
VÁLLRA HELYEZVE.)
K.: Jó nagy, biztonságos.
T.: Milyen a hangja?
K.: Mélyen duruzsol. Olyan nagyon nyugtató... Együtt érző...
T.: Milyen belső érzések vannak benned?
K.: Nagyon különös, nagyon jó. A nagyapám nem szokott így
simogatni. De most ez olyan újdonság, és nagyon jól esik...
T.: Nagyon jól esik. Jól van. Van itt valami illat vagy szag is?
K.: Nagyanyám főz, és annak olyan kicsit fokhagymás, pikáns illata
van.
 T.: Most ezzel az érzéssel menj vissza a homokozóba, de legyél ott
felnőttként is. Segítsél kicsi önmagadnak felnőttként, vidd oda az összes
élettapasztalatodat, tudásodat, életbölcsességedet, és segíts ennek a
kislánynak. (A NÉGYES ÉS HÁRMAS ANKER EGYSZERRE AKTIVIZÁLVA, A POZITÍV ÉS
NEGATÍV ANKF.R ÖSSZEOLVASZTÁSA.) Aki Ott van két és fél évesen, elmélyülten
játszik, körbeveszi a nyugalom és a béke, távoli duruzsoló hangok,
madárhangok, érzed a homokozó kellemes melegségét és nedvességét, és
nem figyelsz oda és bepisilsz. (EDDIG A PONTIG A NÉGYES ANKER VOLT
AKTIVIZÁLVA, ÉS MOSTA HÁRMAS.) Megjelenik az anyád, félelmet érzel a
rikácsoló hangjától... És most segíts ennek a kis önmagadnak felnőttként,
az összes élettapasztalatoddal, tudásoddal, bölcsességeddel.
K.: Felveszem és el menekítem onnan.
T.: Nyugtasd meg önmagadat, kicsi önmagadat felnőttként, használd az
összes bölcsességedet, tudásodat és így tovább... Adjál neki biztonságot...!
K.: Megnyugtatom, hogy ő még kicsi, és nem olyan nagy baj ez.
T.: Nem olyan nagy baj ez. Hogy adod át ezt a biztonságot, ezt a
nyugalmat?
K.: Simogatom, megölelem.
T.: Használd a nagyapád tenyerének kellemes érzéseit, nagyapád
hangjának kellemes duruzsolását. (KÖZBEN Á NEGYEDIK ANKER AKT/VI- ZÁLÁSA. A
TERAPEUTA HANGJA IS NYUGODT ÉS DURUZSOLVA BESZÉL, IGYEKSZIK MINDEN
ÉLMÉNYT, SZUBMODALITÁST FELHASZNÁLNI AZ ÉlMÉNY ÁTÍRÁSHOZ.) Azt a testi
érzést, amit ott ércztél a nagyapád ölében. Add át ezt kicsi önmagadnak. A
két és fél éves kicsi Katinak. Segíts neki abban, hogy eltűnjenek a
mellkasából a rossz érzések, kioldódjon belőle a mcgszégycnülés.
K.: Érdekes, hogy átöleli a nyakamat, és nagyon szorítja. Biztonságot
keres.
T.: Nagyon szorítja. Keresi a biztonságot. Segíts neki. Ott van mélyen
benned a nagyapádtól kapott biztonság. Ott van benned a mély,
duruzsoló hangjának a biztonsága, az ölelésének a biztonsága, ott van
benned a nagyanyád fokhagyma illatú főzésének biztonsága, és át tudod
adni két és fél éves önmagadnak.
K.: Megnyugszik és odabújik.
T.: Legyetek egy kicsit így együtt... És most azonosulj, bújj bele két és fél
éves önmagadba is, és éld át, milyen érzések vannak benned két és fél
évesen.
 K.: Olyan szomorúság egy kicsit.
T.: Hol érzed ezt a szomorúságot?
K.: Hát még itt. (A MELLKASÁRA MUTAT.) Már nem szorít annyira.
(ITT TOVÁBB LEHETETT VOLNA MENNI AZ ANYA KAPCSOMÉ IRÁNYÁBA,
DE A BEMUTA TÁS NEM PSZICHOTERÁPIA, EZÉRT A TERAPEUTA AZ ÁTÍRÁST VÁIASZTJA, NEM A
TOVÁBBI FELTÁRÁST.)
T: Most menjél vissza a felnőtt Katiba. Tudtál segíteni kicsi
önmagadnak, a rossz érzések nagy része elmúlt. (ÉNERŐSÍTÉS.) ÉS akkor most
menjünk el ide a tanterembe. Nézed a könyvet a fára mászó gyerekkel.
Égnek a lámpák. És akkor a tanárnő, aki szűk ruhában van, szűk konttyal
(A KETTES ANKER AKTTVIZÁIÁSA.), megkérdezi, kicsit rekedtes, türelmetlen
hangon, mi van a táblán. És ez megzavar téged. Tudsz folyamatosan
olvasni, de megzavarodsz, és hibásan olvasod a szót, „üt”. É/S ütni kezdi
a fejedet, nemcsak az ütést érzed, hanem az igazságtalanságot is, hiszen te
tudsz folyékonyan olvasni, és látod, hogy a táblára az van írva, hogy „út”.
Ezt már nem lehet megmondani, nem lehet. Már elborította az érzés a
mellkasodat, megszégyenültél... És most menjél oda felnőttként hatéves
önmagadhoz, vigasztald
meg, használd az összes élettapasztalatodat, bölcsességedet és így
tovább. (KÖZBEN A NÉGYES ANKER AKTIVIZÁLÁSA A KETTESSEL EGYÜTT.)
Ott van benned a nagyapád biztonsága, hangja és így tovább. Ez mind,
mind ott van benned, és most segítesz hatéves önmagadnak. Képzeld ezt
el.
K.: Beültem mellé a padba, megpróbálom megvigasztalni.
T.: Megvigasztalni. Hogy csinálod ezt?
K.: Előveszek egy mesekönyvet, és azt nézegetjük.
T.: Azt nézegetjük... Mennyire tud már olvasni ez a kis Kati?
(ÉNERÖSÍTÉS, A TERAPEUTA A HATÉVES KISLÁNY „RESOURCE *-AIT HASZNÁLJA FEL)
K.: Folyékonyan. Hatévesen, és már folyékonyan. Már régen tud
olvasni, megtanította a nagypapája.
T.: Nagypapája megtanította.
K.: Tetszik neki a mese, és élvezi a mesét.
T.: Most menjél bele a hatéves Katiba, és éld át, milyen testi érzések
vannak benne.
K.: Most olyan védettséget érzek. Két oldalról is érzem a biztonságot,
egyik oldalról a nagy Kati, másik oldalról a nagypapa.
(A NAGYPAPA AZ ANKER AKTIVIZÁLÁSUL VARÁZSOLÓDOTT ODA, A TERAPEUTA
 NEM MONDTA, „A TUDATTALAN MINDENT TUD, CSAK RÁ KEU. HAGYATKOZNI ",
GONDOLJA MAGÁBAN.) Olyan jó, hogy olvashatok nekik, és büszkék rám,
hogy tudok olvasni.
T.: Hol van ez a büszkeség?
K.: Itt valahol (A MELLKASÁRA MUTAT), de ez egy egészen más érzés. Ez
olyan felszabadult, laza érzés.
T: Legyél még egy kicsit benne. Egyik oldalról a felnőtt Kati, másik
oldalról a nagypapa, és benned ez a kellemes felszabadult érzés. Tudsz
folyékonyan olvasni, és élvezed a mesét... (KÖRÜLBELÜL EGY PERCIG A NÉGYES
ÉS KETTES ANKER AKTIVIZÁLÁSA MELLETT ÁTÉLI AZ.
ÉLMÉNYT. BOLDOGSÁG FIZIOLÓGIA JELENIK MEG AZ ARCÁN.)

És most menjünk el oda a buszra. (Az F.ISÖ ANKER AKTIVIZÁLÁSA.) Most

nézegetsz ki az ablakon, néhányan vannak a buszon, kezedben van a
kezelt jegy, és hirtelen hallod, hogy „jegyeket, bérleteket ellenőrzésre
kérem”. És valahogy ez a hang a feszes kontyú tanárnőre emlékeztet, a két
hangban van valami hasonló, és emlékeztet anyád
rikácsoló hangjára is valahogy, amikor két és fél évesen bepisiltél. (KÖZBEN
A MEGFELELŐ ANKER AKTIVIZÁLÁSA TÖRTÉNIK.) A felnőtt Kati most elkezd matatni,
meleget kezd érezni az arcán, még a tenyere is izzadni kezd, de most
eszébe jut, ahogy ül a nagyapa ölében, eszébe jut a nagyapa duruzsoló,
biztonságot adó hangja. Érzi a fején a tenyerének a biztonságát, és érzi a
mellkasában is a biztonságot... és ezek a dolgok most idejönnek, ide a
buszra, összeolvadnak. (KÖZBEN AZ ANKER ÖSSZEOLVASZTÁSA TÖRTÉNIK)
Összeolvadnak, a biztonság... a biztonság, amit eddig a Kati megtanult,
átélt, sok nehéz helyzetet meg tudott oldani. Sok sikeresen megoldott
nehézség. Ez most mind megjelenik ebben a helyzetben. És ezek belső
biztonságok lesznek. És ez a belső biztonság... a nagypapától... az most
átjön ide, ide a buszba, és kioldja a mellkasból ezt a háromtenyérnyi rossz
érzést, ezt a fojtogató érzést, megszünteti a melegségérzést, megnyugtatja
a kezei nyugtalanságát, és ez a nyugalom, ez a biztonság, ez most segít itt
a buszon is... Most, hogy érzed magad?
(A FIZIOLÓGIÁBAN A MEGNYUGVÁS-FIZIOLÓGIA PROBLÉMA-FIZIOLÓGIÁBA VÁLTOTT ÁT.)
K.: Most nincs bennem félelem, se ilyen feszültség, hanem inkább kicsit
harag... vagy...
T.: Harag? Figyelj csak erre az érzésre, hol van ez a harag benned?
K.: így itt fent (MU’IATJA), szeretném leköpni ezt az ellenőrt. Pedig tudom,
hogy nem tehet róla, ez a dolga, de...
T.: Nézd csak meg jól ezt az ellenőrt! Kit látsz benne?
K.: Ez egy ilyen vénkisasszonyos nő. Kicsit őszes. Van rajta egy sapka,
nem nagyon látszik. Olyan kontya van, mint a tanárnőnek.
T.: Mit látsz a szemében?
K.: Gonoszságot. Mintha élvezné, hogy vadássza, kit buktathat le.
T.: Vadássza, hogy kit buktathat le. Oké... Most úgy figyelj csak arra az
érzésre, amit a nagyapádtól hozol. Figyelj csak arra az érzésre, ami benned
van, hogy meg tudod oldani a nehéz helyzeteket. És tedd függetlenné
magad etcől az ellenőrtől... És most próbálj olyanná válni, mint a Tibor.
Olyan laza mozdulattal nyújtsd oda a jegyedet... Melyik kezedet is
nyújtod?
K.: A bal kezemet.
T.: Szinte oda se nézel, megmutatod, ennyi az egész... Milyen érzés van
benned?
K.: Nem érdekel. Csinálja. Az a dolga.
T.: Nem érdekel. Csinálja. Az a dolga. Nincs ennek jelentősége. Mit
számít ez? Kezelve van a jegyem. Ha annyira akarja, nézze meg. Képzeld
el ezt a mozdulatot, csak úgy odanyújtod, oda se nézel... Mit csinál ez az
ellenőr?
K.: Megnézi, eltépi. Rám se néz jóformán, csak eltépi. Visszaadja.
T.: Eltépi. Rám se néz. Visszaadja. Most menj vissza a nagyapád ölébe,
idézd fel a hangja duruzsolását (ANKER AKTIVIZÁLÁS), tenyerének kellemes
biztonságát, idézd fel ezt a kellemes fokhagyma illatot, ami egy jóízű
ebédet jelez, és a nagymama biztonságát, azt a biztonságot, ami körbevesz
gyerekkorodban. Aztán keresd meg azt a két és fél éves önmagadat
(HARMADIK ANKER AKTIVIZÁLÁSA), éld át ezt az emléket, legyél benne minden
tudásoddal, bölcsességeddel, sikerességeddel, minden
élettapasztalatoddal. Menjél cl hatéves korodba, ahol folyamatosan tudsz
olvasni, de véletlenül „üt’ -öt mondasz, és a tanárnő ütni kezdi a fejed, írd
át ezt a történetet is, menj el a buszra is, menjél oda-vissza, oda-vissza,
száguldozzál az idővonaladon, dolgozzál, használd a képességeidet, és
írd át a hasonló élményeidet. Erezd a belső biztonságodat, nyugalmadat...
Föl-le. Összekapcsolódnak a dolgok, a belső erőforrások aktivizálódnak,
megtalálod a belső harmóniádat a benned élő önmagaddal, a két és fél
évessel, a hatévessel, az összes belső önmagaddal... Egyre mélyebben
 átíródnak a dolgok... Dolgozol álmaidban, ébrenlétedben, egyre és egyre
jobb belső harmónián, belső békén, sikerességen... fel-le, előre-vissza...
Kösd össze a buszt a hatéves és két és fél éves önmagaddal, használd
nagyapád, nagyanyád biztonságát, amelyek ott vannak benned, használd
tapasztalataidat, belső biztonságodat, tudásodat... (BOLDOGSÁG FIZIOLÓGIA).
Ott van a mozdulat, ennyi az egész... teszi a dolgát. A benned élő
önmagad egyre jobb kapcsolatba kerül felnőtt önmagaddal, és a dolgok a
helyükre kerülnek, ahogy átíródnak, és nem ismétlődnek, mert már nincs
arra szükség, a belső biztonság erősebb. (A TERAPEUTA ITT FOLYAMAT
INSTRUKCIÓT ALKALMAZ, AZ. ÁTÍR/ÍSI FOLYAMATOT SEGÍTI, NEM AZZAL TÖRŐDIK, HOGY
ÉPPEN Ml TÖRTÉNIK A PÁCIENSBEN, HOGYAN TÖRTÉNNEK MEG A SZUGGESZTIÓK).
És most megkérlek arra, menjél el egy jövőbeni helyzetbe, valami olyan
helyzetet próbálj elképzelni, amikor belépett volna a régi
reakciód. Ez lehet egy olyan helyzet, ami rád vár. („FUTURE PÁCE”, VAGYIS JÖVŐBE
LÉPTETÉS.)
Meg kell oldani valami olyan helyzetet, ahol váratlanság történhet, ahol
zavarba jöttél régen, és nézd meg, hogy ez a felnőtt Kati hogyan használja
a képességeit egy jövőbeni hasonló helyzetben. Aki átírta ezeket az
eseményeket, átélte a saját biztonságának élményét, hogy viselkedik ebben
a helyzetben? Mi történik vele? Ha ágy érzed, hogy ránk is tartozik,
mondd el, ha meg akarod magadnak tartani, csak adjál erre magadnak
időt. És figyeld meg, milyen testi érzések segítenek neked most, hogy csak
a helyzetnek megfelelő viselkedést és reakciót mutatod.
K.: Olyan kép jött be, hogy már régen nem vezetek, és újra autót
vezetek, és közúti ellenőrzés van, és megállók, és kérik a papírokat, és én
odaadom.
T.: Milyen a mozdulatod?
K.: Könnyed. A rendőrnek, aki kéri a papírokat, olyan hangja van, mint
a nagyapámnak.
T.: És te csak ágy oda nyáj tód?
K.: Csak ágy odanyájtom, és nem izgulok, hogy kiégett a lámpám, hogy
nincs valami rendben.
T.: Most próbáld azt elképzelni, hogy ha a nagyapád látna, mit szólna
ehhez?
K.: Hát mosolyog.
T.: Mit szólna ehhez a tanárnő? A szoros ruhában, szoros kontryal,
kicsit rikácsoló, rekedtes hanggal. (ÖKCbCSEKK, A TERAPEUTA LEELLENŐRZI, HOGY A
VÁLTOZÁSOK MILYEN MÉLYEK.)
K.: Nevet. Csodálkozik.
T.: Van olyan részed, amelyik nincs megelégedve a Katival? (KÜLSŐ ÖKO-
CSEKK.)
K.: Minden részem egyet ért.
T.: Akkor gyere vissza közénk.
(A MAGBESZÉLÉS AlATT MEGKÉRDEZTÉK KATITÓL, HOGY MILYEN ÉRZÉS VOLT AZ ANKER
ÖSSZEOLVASZTÁS. A VÁIASZBAN KATI ELMONDTA, HOGY ÉREZTE, AHOGY A KARJÁBA ERŐK
ÁRAMIANAK, ÉS MINDENHOL JÓ ÉRZÉST ÉRZETT UTÁNA.)
A fenti bemutatás szóról-szóra való leírására azért került sor, mert jól
példázza a különféle technikák egymás mellett való használatának
integratív lehetőségeit. Jól meg lehet figyelni a VAKOG-ást. Ezek a
következők: vizuális (látás), akusztikus (hallás), kinesztetikus (tapintás,
testi érzet), olfaktorikus (szaglás), gusztatorikus (ízlelés) érzékszervi
csatornák, és a szubmodalitások használata. A terapeuta szinte csak Kati
szavait használja. Az írásos forma sajnos nem teszi lehetővé a fiziológiák
olvasásának érzékletes visszaadását és fontosságát, amely sokat segít a
helyes ritmus megtalálásában, valamint a továbblépés időzítésében. Az
egy bizonyos fiziológiai állapothoz kapcsolódó, és az azt kiváltó ingert az
NLP-ben ankemé/L (anchor vagyis rögzítő) nevezzük.
INTEGRATIV TERÁPIA

A következő integrativ pszichoterápiás kezelés szintén a módszerspecifikus

képzés során történt Timivel, az egyik résztvevővel. Ezt megelőzően
viselkedésterápiás feladatot kapott, hogy próbálja csökkenteni
dohányzását. A javaslat arra irányult, hogy tudatosítsa dohányzását, és
csökkentse annak mértékét. Minden egyes rágyújtás előtt hozzon egy
döntést, hogy szüksége van-e arra, hogy rágyújtson, és ha valóban úgy
érzi, hogy szükséges, akkor jó érzéssel, teljes tudatossággal gyújtson rá és
szívja addig, amíg a jó érzése tart, és nyomja cl, ha már nem jó érzés, vagy
úgy érzi, hogy a további dohányzásra már nincs szüksége. Megkértem,
hogy minden esetben pontosan vigye végbe az önmegfigyelést, és
térképezze fel pontosan dohányzási szokásait valamint annak minden
lépését, és tudatosítsa. Ezen egyszerű önmegfigyelés sokat segítette abban,
hogy napi ötre csökkentse a cigaretták számát, de egy idő után újra sokat
szívott. A képzés során beszámolt tapasztalatairól, és kifejezte, hogy akar
ezzel foglalkozni.

Esetleírás - Timi
TERAPEUTA (TOVÁBBIAKBAN T.): Tehát akkor azt próbálnám neked
megmutatni... Először megpróbálnánk lemodellezni valamit, nem tudom
mit, még azt sem, hogy hogyan. Hogyan dohányoztál?
PÁCIENS (TOVÁBBIAKBAN P): Most jön a kábítás? (A DOHÁNYZÁS
NÖVEKEDÉSÉNEK A CSOPORT ELŐTT VALÓ FELVÁLLALÁSÁNAK FESZÜLTSÉGE A PÁCIENSBEN
ELLENÁLLÁSHOZ VEZETETT.)
T.: Mondjad. Tehát múltkor megnéztük, és az volt, hogy rágyújtasz,
jóérzéssel elszívod addig, amíg jól esik. Mindig végiggondolod, hogy
miért gyújtasz rá. Ez hogy alakult ki?
P.: Működött egy darabig, aztán mintha elfelejtettem volna az egészet,
és körülbelül három hete nagyon sokat szívok. Nem öt szálat, hanem
sokkal többet.
T.: (ÁZ ELLENÁLLÁS MEGJELENÉSÉT ELFOGADJUK. FÜGGŐSÉGEK ESETÉN GYAKORI, HOGY AZ
ELLENÁLLÁS ÚGY JELENTKEZIK, HOGY A PÁCIENS NEM HAJ IÁN DÓ PONTOSAN ELMONDANI AZT
HOGY HOGYAN CSINÁLJA. ÁZ ELLENÁLLÁS A FÜGGŐSÉGNEK SZÓL, NEM A TERAPEUTÁNAK,
VIGYÁZNI KELL A MSZONTÁTTÉTELLEL. ÁLTALÁBAN MINDENKI ILYEN.
MEGPRÓBÁL ÜGY CSINÁLNI, MINTHA NEM IS TEHETNE RÓLA - A FENTI
KIJELENTÉS A CSOPORTNAK SZÓLÓ MAGYARÁZAT, DE A PÁCIENSNEK IS HORDOZ
ÜZENETET.)
Meg kellene azt keresni - ha van kedved hozzá, hogy egy „Visual
Sqwash“-t csináljunk -, hogy mi az előnye, annak hogy most többet szívsz,
mert biztos van, hiszen ha nem lenne, nem tennéd. És ebből
megpróbálunk egy harmadik, jobb megoldást kitalálni, amely tartalmazza
a dohányzás és a nem dohányzás összes előnyét, ha van kedved hozzá.
Aztán hogy mi lesz, azt még én sem tudom.
R: Milyen választás van még?
X: Lehet mást is. Csinálhatunk egy ericksoni hipnózist, hogy
beletesszük az egyik kezedbe ezt a problémát, hogy felerősödtek a
dohányzási szokásaid - nem részletezzük -, a másik kezedbe a tudattalan
megoldása kerül, amit nem ismerünk, hiszen tudattalan, fogalmunk sincs
mi az. A kettő keresi egymást... L>chet cgo-statc-et, hogy megnézzük,
hogy melyik részed az, ami felerősítette a dohányzási szokásaidat. Meg
lehet nézni azt is, ami aktuálisan most benned zajlik, hogy abból csinálj
egy képet. Ez egy KJP középfokú hívókép lehet.
P.: A harmadik, negyedik közül valamelyik.
X: Használjuk mindkettőt.
P.: Jó.
X: Akkor helyezkedj cl kényelmesen. Milyen indukcióra vágysz?
R: Mindegy.
X: Tudatosítsd, ahogy ülsz a székben, és szűkítsd be a figyelmedet a bal
kezedre, képzeld cl magad, ahogy ülsz a székben, lásd, ahogy a fejed, a
hátad megtámaszkodik. Pontosan figyeld, meg hogy a combod meddig ér
hozzá a székhez, és mettől már nem. Figyeld meg, ahogy a talpad
érintkezik a szőnyeggel. Figyeld meg, hogy egyforma súlyúak-e a lábaid,
vagy van-c valami különbség közöttük? Ne szánjál túl sok figyelmet erre,
csak egy pillanatra figyeld meg hogy, hogyan is van most a két talpad.
Most az ujjaidat figyeld, ahogy össze vannak kulcsolva. Próbáld
megfigyelni, hogy mennyivel melegebb ott, ahol a bőröd a bőrödhöz ér,
mint ahol csak a levegőhöz (PEACING SOROZAT). Es ahogy figyelsz erre,
sokkal jobban tudod differenciálni, mint amikor csak elkczdtél figyelni rá
(IMÁD ING). Az előbb megkértelek, hogy figyelj a bal kezedre, most ezt a
figyelmet szűkítsd be a bal hüvelykujjadra, üsd a belső látásoddal.
Hozzáér a pulóveredhez, próbáld érezni a pulóver érintését, és ezt minél
mélyebben érezd meg... Egyre mélyebben... Most hagyd ezt az érzést, és
csak a körömpercekre figyelj. Aztán figyeld meg a mutatóujjadat. Erezz
minden apró kis érzést. Figyeld meg a középső ujjadat..., a gyűrűs
ujjadat..., és a kisujjadat... Most egyszerre mind az ötöt..., de figyeld meg,
melyiket látod élesebben, melyiket homályosabban... Az az ujjad,
amelyiket a legélesebben látod, az meg is mozdul és megemelkedik (A
MUTATÓUJJ MEGEMELKEDIK). Jó. Ezzel fogunk dolgozni, ez jelez, amikor
megkérem. Most képzelj el egy áramló folyót... (YOGA NIDRÁBÓL SEMLEGES KÉPEK A
VIZUALTIÁS BEMÉRÉSÉRE ÉS A TRANSZ MÉLYÍTÉSÉRE, ERICKSONI „YES SEl ”) ÉS ha megvan a

kép, mintha egy diavetítő vetítene, az ujjad ezt jelzi. Nagyon jó. Képzelj el
egy homokos vízparton egy játékos kiskutyát. Jól van. Figyeld meg milyen
színű ez a kiskutya, és milyen a hangja. Képzelj el egy almafát pirosló
almákkal. Jól van. Egy magasba szárnyaló sast, ahogy spirálvonalban
emelkedik felfelé az égen. Képzelj el egy óceánt hatalmas hullámokkal,
hallod a szelet is, a hangokat.
P.: Nem hallom. (ELLENÁLLÁS.)
T.: Nem hallod. Nem baj. Akkor figyeld csak a képet. Figyeld meg,
milyen érzést okoz ez az óceán a hatalmas hullámokkal. Engedd el a képet,
és képzelj el egy barátságos tisztást biztonságos kunyhóval. Jól van,
köszönöm szépen. Most csak úgy figyelj befelé. Említetted az előbb, hogy
az utóbbi két hétben nagyon sokat dohányzol, nem is tudod miért. Egy
ideig jól működött az, hogy odafigyeltél, akkor gyújtottál rá, amikor
tényleg szükséged volt rá, de akkor jó érzéssel, addig szívtad, amíg jól
esett, és értél el eredményeket. De valami történt, amit nem tudsz
pontosan, hogy mi, nem is fontos, hogy tudjuk, de lett benned egy
változás. Most figyelj erre a változásra. Hagyd, hogy ez az esemény, az
ehhez kapcsolódó érzelmi állapot kivetüljön, megjelenjen egy kép
formájában... Ez az élmény, ez a történés képes képet formálni. A hangulat
meg tud jelenni képben. Es ha jön valami kcp, jelezd (Az UJJ MEGMOZDUL,
IDEOMOTOROS SZIGNÁL). Nagyon jó. Megkérlek arra, hogy mondd cl a képet.
Kezdd el! (KJP KÖZÉPFOK AKTUÁLIS ÉRZELMI ÁLLAPOT BEÁLLÍTÁSA.)
P.: Hát ez egy ilyen fekete, és ilyen négyzet alakban mozog, pulzil ez a
kép ilyen fekete, és a négy csücsökben valami központ felé megy.
T.: Oké. Figyeld meg, hogy ez a fekete valami hideg-e vagy meleg?
(SZUBMODAL!TÁSOK LEKÉRDEZÉSE, A CÉLZOTT KORREGRESSZIÓ ELŐKÉSZÍTÉSE.)
R: Hideg
T.: Ha megfognád, az is hideg lenne, vagy meleg, esetleg semleges?
 R: Nem szeretném megfogni.
T.: Van ennek valami szaga?
P.: Kátrány.
T.: Milyen érzés ránézni erre a fekete valamire?
R: Nem jó. Félelmetes. (A DOHÁNYZÁSHOZ KAPCSOLÓDÓ FÉLELMEK KÉPI
MEGJELENÉSE.)
T.: Félelmetes. Figyeld meg azt is, hol van most ez a kép hozzád képest?
R: Itt előttem.
T.: Itt előttem. Csináljuk azt, hogy küldd el háromszor messzebbre.
R: Itt marad a négy sarka. (El.LENÁLLÁS.)
T.: Ott marad a négy sarka. Nagyobb lett az egész?
R: Nem, mintha távolabb kerülne, ahova megy.
(A TERAPEUTÁNAK NINCS ARRA SZÜKSÉGE ,HOGY MINDENT ÉRTSEN, HISZEN A
TUDATTAIAN ANALÓGIÁSÁN, SZIMBÓLUMOKBAN GONDOLKODIK, ÉS EGYÁLTALÁN
NEM LOGIKUS, A PÁCIENSNEK VISZONT NAGY SZÜKSÉGE VAN ARRA . HOGY A
TERAPEUTA VELE LEGYEN A KÉPILEG A SZIMBOLIKUSAN UVE- TÜLŐ TERÁPIÁS
FOLYAMATBAN. A STRUKTUÁLÁSSAL RÉSZLETEKET KÉRDEZÜNK. ÉRJÜK EL HOGY A
PÁCIENS ÁTÉLJE, VELE VAGYUNK).
1'.: Érdekes. És még mindig kátrányszagű?
R: Igen. De most olyan lett, mint egy alagút. Balrább ment.
T.: Lenne-e ahhoz kedved, hogy megnézd belülről az alagutat?
P.: Ebben nem lehet felállni, a fal fémes. (ELFOGADTA A JAVASLATOT, DE
TOVÁBBI ELLENÁLLÁSOK JELENTKEZNEK.)
T.: Sima vagy érdes?
P.: Nem teljesen sima, de nem is érdes. Inkább rücskös.
T.: Hideg vagy meleg a bőrödhöz képest?
P.: Hideg.
T.: Milyen fények vannak az alagútban?
P.: Balról jön a fény, de az kint van, nem az alagútban.
T.: Jól van. Milyen az alagút a talpad alatt?
P.: Cipőben vagyok. (ELLENÁLLÁS.)
T.: Tudsz benne járni?
P.: Négykézláb vagyok.
T.: Oké.
R: De még csak az elején vagyok. (ELLENÁLLÁS.)
T.: Akkor talán el kéne indulnunk. (A TERAPEUTA ITT TUDATOSAN HASZNÁLJA A
TÖBBES SZÁMOT HISZEN EGYÜTT VANNAK A TERÁPIÁS FOLYAMATBAN)
P.: Hát olyan...
T.: Mi történik éppen?
P.: Hát semmi, itt vagyok az elején négykézláb.
T.: Miiven érzés van benned?
P.: Mennék is meg nem is. (ÁMBTVALENCIA.)
T.: Hol van ez az érzés? A testedben? Mekkora ez az érzés?
P.: A mellkasomban, és jó nagy.
(AMIKOR A KIP SORÁN NEM MEGSZOKOTT, NEM VÁRT ÉRZELEM JELENIK MEG, ÉRDEMES AZ
ÉRZELMI HÍD - „AEEECT BRIDGE” - TECHNIKÁT HASZNÁLNI.)
T.: Egyenletes ez az érzés vagy változó?
R: Olyan, mint egy lepény.
T.: Figyeld ezt az érzést, és hozzál hozzá egy emléket vagy történést,
képet, olyat, ami hozzákapcsolódik ehhez a lepényszerű mellkasi érzéshez.
(CÉLZOTT KORREGRESSZIÓ.)
R: Hát ez olyan rossz lett, itt nyom a mellkasomban, és nagy feszültség
lett az egész testemben.
T.: Ismerős ez neked?
P.: Hát több ilyen van.
T.: Milyen?
P.: Ez a nyomás, meg a feszültség. Nem tudom, hogy mi van. Az az este
jön elő, amikor a férjem megmondta, hogy van valakije. Még az jutott
eszembe, amikor elsős voltam, kisgyerek, és vettem a levegőt, ami elakadt.
Olyan volt, mint most. Megijedtem, hogy nem kapok elég levegőt.
Kivizsgáltak és nem találtak semmit.
T.: Menjünk az iskolába, amikor elsős vagy, és úgy érzed, nem kapsz
elég levegőt. Legyél ott. Nézzél szét, és mondd, el mi történik éppen. (A
TERAPEUTA AZ ISKOLAI FMLÉJCtT VÁLASZTJA, MERT AZ KORÁBBI, ÉS VALÓSZÍNŰLEG NEM
KÖZVETLENÜL KAPCSOLÓDIK A DOHÁNYZÁSHOZ.)
P.: Hát, hogy nekem mindig nagyon jó kislánynak kell lennem.
T.: Nyomja már a mellkasodat?
R: Igen!
T.: Akkor most ne csak ez a kislány legyél, hanem egy felnőtt ember, aki
sok mindent megoldott, sok mindenen túljutott. Menjél oda felnőttként az
összes bölcsességeddel, tudásoddal, tapasztalatoddal. Segíts annak a kicsi
önmagadnak, aki most elsős. Nincs elég levegő, meg kell mindent
 oldania, tökéletesnek kell, hogy legyen, és nyomja a mellkasát ez a
helyzet. Mi történik?
R: Azt mondtam cl neki, amit a gyerekeimnek mindig mondok, hogy ne
legyen jó kislány.
T.: Legyél most ez a kislány, és hallgasd meg a felnőtt önmagadat, amit
mond, és ügyelj arra, amit mond. Hétéves vagy, iskolás, nincs elég levegő.
Nyomja a mellkasod, nagy az elvárás, és ez a nagy önmagad mond neked
dolgokat. Hogyan hat ez rád? Lehet, hogy ő nem vizsgálatra visz meg
orvoshoz, nem hiszi, hogy bajod van. ő csak tud valamit. Hogy hat ez
rád?
R: Jó!
T.: Milyen a mellkasod most, hogy hallgatod önmagadat?
P.: Nincs lepény.
T.: Nagyon jó. Akkor most ez a hétéves olvadjon össze ezzel a felnőttel.
Érezzétek egyszerre, hogy tudtok segíteni, és el tudjátok fogadni a
segítséget. Azt, hogy ez a felnőtt képes megszüntetni a szorongást,
biztonságot tud adni, a kicsi meg el tudja tőle fogadni. Jobban, mint a
többi felnőttől, akik körbeveszik, túl sokat várnak tőle, és ez az elvárás
agyon akarja nyomni. És most találkoztok és összeolvadtok...
(A TESTI ÉRZÉST OKOZÓ EMLÉK ÁTÍRÁSÁT A FELNŐTT SZEMÉLYISÉG VÉGZI, ELEGET TÉVE
ANNAK AZ ŐSI TÖRVÉNYNEK HOGY EGY FELNŐTT MEG TUD ADNI MAGÁNAK MINDENT, AMIT
NEM KAPOTT MEG SZÜLEITŐL, SZERETET KAPCSOLATAITÓL, ÉS EZZEL FELOLDÓDIK A EIXÁCIÓ,
AZ ELAKADÁS, ÉS A SZEMÉLYISÉG SAJÁT KREATÍV KÉPESSÉGÉT, MEGLÉVŐ
FORRÁSAIT FELHASZNÁLVA FELOLDJA ÉS ÁTÍRJA A FIXÁLÓDOTT ÉS ISMÉTLŐDŐEN TESTI TÜNETEKET
OKOZÓ EMLÉKET.)
Csináltok valami újat. Ez a része a személyiségednek, aki felnőttként tud
segíteni a kicsi önmagadnak, és a kicsi, aki el tudja ezt a felnőttet fogadni.
Amikor hétéves volt, akkor nem működött, de most működik. Össze tud
olvadni, kapcsolódik a segítés, az elfogadás, meg tudom szüntetni a
tünetet, oldani tudom a szorongásomat. Ez kialakul. Ezzel az érzéssel
induljatok el az életvonalon, és menjél oda, amikor a férjed bejelenti, hogy
barátnője van. (Az ELŐZŐ ÁTÍRÁS SEGÍTI A DOHÁNYZÁSSAL ÖSSZEFÜGGŐ EMLÉK
ÁTÍRÁSÁT.)
P.: Most, mint gyerek menjek oda?
T.: Most a felnőtt és a gyerek összekapcsolódik, elindul az életvonalon,
és lassan ott leszel te felnőttként. Hány éves vagy, amikor a férjed ezt
bejelenti?
R: Harminckettő.
T.: Milyen hónapban történik ez?
E: Május huszonegy.
T.: Milyen nap van?
R: Azt nem tudom.
T.: Hétvége vagy hétköznap?
P.: Vasárnap.
T.: Éppen mit csinálsz?
R: A konyhában állunk. (A DISSZOCIATÍV EMLÉK ASSZOCIATÍV JELENLÉTTÉ VÁLIK
A LEKÉRDEZÉS HA TÁSÁRA.)
T.: A konyhában álltok. Milyen érzések vannak benned itt a konyhában?
R: Hát rossz.
T.: Rossz. Itt már hallottad a hírt?
R: Nem, csak nem tudok valamit, és ez nagyon nyomaszt.
T.: Most megtudod. De ott van henned ez a hétéves kislány, meg az a
felnőtt, innen nézve a jövőből, aki aztán megküzd ezzel a nehéz helyzettel,
és most ez a felnőtt segít. legyél az a felnőtt, aki visszamegy a múltba, ide a
konyhába. Vasárnap este van, és megtudtad a hírt. ő, aki meghallotta ezt a
hírt, képes arra, hogy segítsen neked. Jxgyél most az a felnőtt, aki a
jelenből visszamegy a múltba, és segít. Aztán legyél az a Timi, aki a
konyhában van, és meghallja ezt a hírt.
Figyeld meg, mit mond ez a felnőtt neki, aki már megtapasztalta, hogy
utána a talpán tud maradni, és megtalálja magát. Oké. Most ott vagy
ebben az alagútban négykézláb, mert szűk a hely. Valahonnan jön egy kis
fény, de nem tudod, elindulj-c vagy sem. Hogy vagy most ezzel?
(VISSZATÉRÜNK AZ EREDETI ALAGÚTHOZ, AMINÉL AZ AMBIVALENS
ÉRZÉS MEGJELENT, AMELY A KÉT KORREGRESSZIÓS EMLÉKET HOZTA.)
P.: Hát átment ezüstbe. Nem is kanyarodik balra. Volt egyszer egy
álmom, hogy ugyanezen a csövön kellett lecsúsznom a gyerekekkel, és
olyan volt az álomban, hogy el kell hagyni a Földet, és át kell menni a
Holdra lakni. És ezen a csövön kell átmenni. De csak úgy lehet elmenni,
hogy nem lehet kapaszkodni, és lefelé csúszik. Csak úgy tudok menni,
hogy Pétert az ölembe veszem, és Esztert megtanítom, hogy karoljon át.
És ez jött most be, hogy ez az a cső.
T.: És most hogy vagy ezzel a csővel? Megnéznéd?
 P.: Igen.
T.: Nagyszerű.
P.: Hát már nem kell négykézláb menni.
T.: Nagyon jó.
P: Olyan, mint egy folyosó.
X: Visz valahová ez a folyosó?
P: Jó hosszú. Nem megyek, csak állok.
X: Állsz? Milyen érzés van benned, ahogy itt vársz?
R: Nem tudom, hogy mit kéne tennem. (ÚJRA MEGJELENIK AZ AMBIVALENCIA.)
X: Hol van benned ez az érzés, hogy nem tudod, hogy mit kéne tenned?
P.: A mellkasomban. (NAGYON FONTOS, HOGY MINDIG A TÜNETTEL, TESTI
ÉRZÉSEKKEL DOLGOZZUNK ÉS SEGÍTSÜK A BELSŐ FOLYAMATOKAT ÉS DIREKT SZUGGESZTIÓ
VAL NE OLDJUK MEG, HANEM CSAK A BELSŐ ADAPTÍVABB FOLYAMATOT SEGÍTSÜK. FOLYAMAT
INSTRUKCIÓ.)
T.: Keress ehhez is egy emléket. Mikor voltál így, hogy nem tudtad,
hogy mit kell csinálni, és ilyen érzés volt-e a mellkasodban?
P.: Ez olyan érzés, hogy van két választásom, és akármelyiket is
választom, az rossz. (AMBIVALENCIA, NINCS MEGOLDÁS, A PROBLÉMÁT NEM
MEGOLDANI KELL, HANEM MEGHALADNI, ÉS EHHEZ A TUDATTA IÁN SEGÍTSÉGÉT
HASZNÁLJUK.)
T.: Akkor most tedd az egyik tenyeredbe az egyik, a másikba a másik
választást. Nézd meg azt, akár konkrétan, akár elvontan bog)' hátha mást
is tudunk csinálni. Az egyikben van az egyik választás, a másikban a
másik. Az is lehet, hogy van egy harmadik is, ami mind a kettőnek az
előnyeit tartalmazza. Nem kell eldönteni, hogy melyiket csinálod. Figyeld
meg az egyiket, hogy mi az előnye, előrevivő szándéka, ami az egyik
tenyeredben van. Lehet, hogy' látod, lehet, hogy csak érzed, lehet hogy
csak szimbolikusan. Nem baj.
P.: Hogyha a bal kezemet választom, akkor azt csinálom, amit valóban
érzek, de akkor elrontom. Ha meg a jobb kezemet választom, ez a bölcs, de
azt nem tudom megcsinálni.
T.: Tartsuk meg ennek a két dolognak a lényegét, és most csináljunk egy
olyat, keressünk valamit, ami mind a kettőt tartalmazza. Tartalmazza az
elsőt is meg a másodikat is, ügy, hogy minden előnyét, hasznát, előrevivő
szándékát, védő jellegét megőrződ, és találsz egy olyan harmadik
megoldást, ami mind a kettőt tartalmazza. Jobb, ha lerakod a tenyereidet,
mert még lehet, hogy nincs meg a harmadik. Közben gondolj arra, hogy
mennyi nehéz helyzetet meg tudtál te oldani. (RESOURCF. KERESÉS, FORRÁS
AKTIVIZÁLÁS.) Most is állsz a talpadon, annak ellenére, hogy a férjed
elhagyott, amit én tudok máshonnan... Elnézést, hogy most ezt az
ismeretemet felhasználom. Nagyon sok mindent meg tudtál oldani, és
ezek a sikerességek ott vannak benned, csak nem biztos, hogy mindig
tudod őket használni. Lehet, hogy eszedbe sem jutnak. Lehet, hogy
megjelennek álmaidban, gondolataidban. De valahol ez a két dolog - ami
most keresi egymást úgy, hogy haszna, előrevivő szándéka, védő jellege
meglegyen egy harmadikban, anélkül hog)' ezt részletezni kellene - ez a
tudattalanodon keresztül keresi egymást. Lehet, hogy ennek a keresésnek
egy része tudatos lesz, cg)' része pedig nem lesz tudatos, lehet, hogy
érzések, képek, hangulatok, gondolatok kavarognak benned, az is lehet,
hogy lesz valami irányulása. De egyszer csak kezd kialakulni valami
olyan, ami mindkettő hasznát, védő jellegét, előnyét, előrevivő szándékát
tartalmazza. Lehet, hogy olyan módon, ami eszedbe sem jutott, és ahogy
kezd ez a harmadik megoldás kialakulni, lehet, hogy a két kezed kezd
egymáshoz közeledni. Ahogy ez a két, látszólag ellentétes dolog elkezd
közeledni egymáshoz, és kidolgozni valami
harmadikat, valami olyasmit, ami mindkettő előnyét, hasznát, védő
jellegét, előrevivő szándékát tartalmazza fölhasználva olyan
erőforrásokat, amik ott vannak benned, jól működnek, csak nem biztos,
hogy akkor, amikor épp a leginkább szükség van rá. Vagy pont úgy,
ahogy eddig tették, de meg fogják találni azt a lehetőséget, ami kialakít
egy olyan harmadik megoldást, ami mind a kettő előnyét tartalmazza.
Ahogy változik a légzésed... Változnak benned a dolgok, az egyik szinten
az egyik történik, a másik egy másik szinten, egy harmadik szinten
egészen más történik, mégis valahol ezek találkoznak abban, hogy
kidolgozzanak valami egészen újat, valami eddig nem ismertet... Ennek a
részei megvannak benned, most valahogy ezek összeállnak.
P.: De nem tud! (ELLENÁLLÁS.)
T.: Hol van ez benned? Hogy jelentkezik ez a „nem tud' ?
P.: Hát a mellkasomból tör ki felfelé!
T.: Van ennek valami alakja, formája? (SzUBMODALITÁSOK LEKÉRDEZÉSE, AZ
ELLENÁLLÁS OLDÁSA.)
P.: Olyan, mint egy örvény.
 T.: Figyeld meg, hogy merre forog ez az örvény!
P.: Fölfelé!
T.: Nézd meg egy kicsit jobban ezt az örvényt. Lehet, hogy van valami
dolgod vele.
P.: Hát, olyan nagyon szörnyű!
T.: Szörnyű? Mi az ami szörnyű benne?
P.: Olyan bepörgős!
T.: Hozzál ehhez a bepörgős örvényhez is emléket.
P.: Hát ez a konyha után volt.
T.: Igen. Mi történt?
P.: Hát. hogy ezt nem nagyon tudom ép ésszel elviselni! Olyan mintha
egy oroszlán lennék ketrecben, és nem tudok kimenni. Aki dühös... Nem
értem, miért vagyok ketrecben.
T.: Képzeld azt, hogy ez az oroszlán vagy a ketrecben, és dühös vagy.
(AZ ÁLTALA HOZOTT ÉRZÉSRE ASSZOCIÁLT KÉPET KÉPZELTETEKt EL) És nem érted hogy
miért vagy ketrecben. Az, hogy dühös vagy, az hogy jelenik meg? Mit
csinálsz éppen?
P.: Hát tényleg rohangáltam. És akkor mentem el a barátainkhoz, és ott
gyújtottam rá kilenc év után először.
T.: És ez...?
R: Hát akkor biztos.
T.: És hogy van az oroszlán ott a ketrecben most, hogy ezt el mondtad?
R: Lassabban jár.
T.: Oké. Lehet, hogy egy kicsit másképpen gondoltad most! Figyeld csak
meg ezt a ketrecet. Milyen ez a ketrec?
R: Vas!
T.: Jól nézd meg. Lehet, hogy másképp látod, mint eddig.
R: Ugyanolyan.
T.: L^het-e ezzel valamit kezdeni ?
I5.: Hát oroszlánként nem nagyon. Es minél inkább ki akarnék törni,
annál jobban fáj.
(A HELYZET MEGOLDHATATLAN, MINTA FÉRJ BEJELENTÉSE UTÁN, AMIKOR A
PÁCIENS ÖNAGRESSZIÓS MEGOLDÁST VÁLASZTOTT, ÉS ÚJRA RÁGYÚJTOTT. NEM
TUDOM ELFOGADNI, INKÁBB PUSZTÍTOM MAGAM.
EZÉRT LESZ A KETREC ÉS NEM AZ OROSZLÁN.)
T.: Legyél egy picit ez a ketrec. Vedd magadra ezt a ketrecet, éld meg a
ketrecet, és tudjál meg többet erről a ketrecről. Mi is ez a ketrec ennek az
oroszlánnak?
P.: Megvédi a környezetét. (A KETREC A DOHÁNYZÁS, AMI SEGÍT AZ
ELVISELHETETLEN ÉLETHELYZET ELVISELÉSÉBEN - GONDOLJA A TERAPEUTA, DE NEM
ÉRTELMEZI.)
T.: Legyél újra az oroszlán! Mit tudna ez az oroszlán elképzelni, ahol
nincs szüksége erre a ketrecre? Nem kell, hogy megvédje a környezetétől.
R: Nem akar ott lenni.
T.: El tudnád az oroszlánt képzelni a ketrec nélkül is?
P.: Igen.
T.: Képzeld el.
R: Megy haza.
T.: Mit talál otthon?
R: Megy ki a szavannára.
T.: Éld meg ezt az oroszlánlctet. Érezd az izmaidat, érezd a szavannát,
érezd a szabadságot, meg a veszélyeit is. Milyennek érzi az oroszlán
belülről magát itt a szavannán?
P.: Királynak. (MEGJELENIK A SZABADSÁG.SZABADSÁG A FÜGGŐ- SÉGTŐL, A
DOHÁNYZÁSTÓL)
T.: Éld meg ezt a létet. Erezd minden izmodban, érezd a tüdődben is,
ahogy a szabad levegő átjárja a tüdőt. Éld meg ezt a szabadságot. Nincs
szükség ketrecre, nincsen szükség rácsra. (NINCS SZÜKSÉG MÁR A DOHÁNYZÁSRA.
T/MI FELNŐTT, SIKERES NŐ.) Megvan a szabadságod belül is, és megvan kívül
is. Figyeld meg ezt az érzést. Ha átélted ezt az érzést, jól megfigyelted,
készíts magadnak szimbólumot belőle. És ha megvan a szimbólum, az
ujjad majd jelzi. Jól van. Használd ezt a szimbólumot, amikor szükséged
van rá. És most gyere lassan vissza közénk. (A SZIMBÓLUM KÉPES MAGÁBA
FOGADNI SOK MINDENT, EZ MEGFELEL A SZIMBOLIZÁCIÓS SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉSI
FOLYAMATNAK. A SZIMBÓLUMOK MINDIG EGYÉNI FOLYAMATOK EREDMÉNYEI, ÉS EGYÉNI
JELENTÉSÜK VAN. NlNCS ÉRTELME A SZIMBÓLUMOKNAK ÁLTALÁNOS JELENTÉST ADNI,
MINDIG A PÁCIENS TUDJA A LEGJOBBAN, HOGY MILYEN JELENTÉSEI VANNAK A
SZIMBÓLUMÁNAK. A TERAPEUTA A FOLYAMATOT SEGÍTI, NEM ÉRTELMEZ. ÉS NEM AD
JELENTÉST A SZIMBÓLUMNAK. ITTA TERAPEUTA MEG SE KÉRDEZTE MI A SZIMBÓLUM.)

A fenti terápia nagyon sok szinten zajlott, most ezt nem értelmezzük,
mert nem pszichoterápiát oktat a könyv. A példák az elmélet megértését
segítik. Köszönjük Timinek ezt az érdekes és valószínűleg eredményes
pszichoterápiás segítségnyújtási lehetőséget.
Irodalom

DAUBNER B.: Ego-state therapy. Integratív Hírmondó 1/1. sz. Budapest:

1994. 9-31. old.
WOLMAN, B. B.: - ULLMAN, M.: Handbook of States of Consciousness.
New York: Van Nostrand Reinhold Company. 1986. WATKINS, H. H.:
Ego-state therapy. American Journal of Clinical Hypnosis. New York: Vol.
35. No. 4. April 1993. 227 - 295 p.

19
4
KEN WILBER

Ken Wilber huszonhárom évesen, három hónap leforgása alatt írta első
könyvét, amelyben kifejti, hogy az emberi fejlődés konkrét szakaszokra
bontható, amelyek jócskán tűimennek a nyugati pszichológia által
rendszerint elismert fejlődési szakaszokon. Csak ha sikeresen túljutunk
minden egyes fejlődési szakaszon - állítja Wilber akkor válik lehetségessé,
hogy először egészséges individualitást alakítsunk ki, majd végül egy
tágabb identitást is megtapasztaljunk, amely meghaladja - és megőrzi - a
személyes ÉNt is. Wilber tulajdonképpen Freudot és Buddhát ötvözi
egységbe a „ The Spectrum of Consciousness ” (A tudat spektruma) című
művében.
Wilber „A működő szellem rövid története" című könyvében (amely magyarul
is megjelent az Európa Könyvkiadó gondozásában) a tudat evolúcióját
ismerteti. Nagyon összefüggő, egymáshoz kapcsolódó szemlélet
tükröződik a műben, amely egyaránt becsben tartja, és magában foglalja a
megismerés igen eltérő formáit - a fizikát és a biológiát; a szociológiát és a
rendszertudományokat; a művészetet és az esztétikát; a
fejlődéspszichológiát és az elmélkedő miszticizmust, valamint az
egymással gyakran ellentétben álló filozófiai irányzatokat az új
platonizmustól a modernizmusig, az idealizmustól a
posztmodernizmusig.
Wilber arra a felismerésre jutott, hogy egy igazságra vonatkozó állítás
akkor is lehet helytálló, ha nem a teljes igazságot fejezi ki, vagyis csupán a
saját hatáskörén belül igaz, más, egyaránt fontos igazságok részeként. >yA
működő szellem rövid történeté”-ben található új vizsgálódási eszközök közül a
legremekebb talán az az elképzelés, mely szerint a fejlődés egyszerre, a
valóság négy területén megy végbe. Ezt nevezzük a négy kvadránsnak

19
7
A NÉGY NEGYED
BAL FELSŐ KVANDRÁNS
BF

Vízi ólogika QO (integrál L ludat)

Formális műveletek (Ja) (raeionalitíA)
Konkrét műveletek (szerepek-szabályok J
Fogaltnak
Képzeleti képek
Fizikai-plérőmatíkus
Érzelmek

BELSŐ-EGYÉNI Protoplazmáim
Ösztön késztetések

s Vegetatív Érzékelés, észlelés

Hclyzctváltoztató íngerérzékenység
BELSŐ-KÖZÖS
(KULTURÁLIS) Prehcnzió

a mm
izmus

UrobonfcuK Archaikus Mágikus

Mitikus panteon, egyházak Racionális /ZZf tudomány Integrált
í^( individualitás

Kőaitcec. Gáati Bence BAL ALSÓ KVADRÁNS

Foinű KCA WiJbci, A Működd SxrHcm rövkl lortéaete BA
 JOBB FELSŐ KVANDRÁNS
JF

KÜLSŐ-EGYÉNI

Galaxisok
Bolygók, Föld

SF3 SF2 SF1

Komplex agykéreg Ujagykéreg Limbikus
rendszer Agytörzs (htiltöagy)
Idegrendszer Egysejtűek, többsejtűek
Molekulák Atomok
Gaia-rendszer
Ökoszisztémák
KÜLSŐ-KÖZÖS Hordák, csaladok
(TÁRSADALMI)

vadás zás-gyujtegetes QL) Törzsek

ásóbotűBföldművelés (£) Falvak
Birodalmuk-császárság,
királyság földművelés - feudalizmus
ipar - kapitalizmus (WJ Nemzetek, államok

információ Planétám JOBB ALSÓ KVADRÁNS

társadalom
JA
 Ez nem más, mint egy koordinátarendszer négy térfele, ahol egy- egy
térfél egy-egy külön valóságmezőt jelöl. A felső térfelek jelölik az egyéni
valóságot, az alsók a kollektivet. A bal oldaliak a belső világot, a jobb
oldaliak a külsőt. így jön létre a négy kvadráns, a valóság négy arca: az
egyéni belső jelenségek (BF), az egyén kívülről vizsgálva (JF), a közös
belső (BA) és a közös lét kívülről vizsgálva (JA). A bal felső az egyén belső
élményeinek világa. Például a pszichoterápia, a meditáció vagy
egyszerűen egy baráti beszélgetés során, amikor valaki elmeséli a
szubjektív élményét. A jobb felső az egyén kívülről vizsgálva. Ezzel
foglalkozik a természettudomány, a biológia, a kémia, az élettan, a
neurológia, a pszichiátria. A bal oldalon, alul a belső térben találkoznak
szubjektíve az emberek. Ez az interszubjektivitás élménye, a kultúra, a
közösen osztott értékrendek, hiedelmek, egy csoportélmény és a kulturális
relativitás. Ezzel foglalkozik például a szociálpszichológia, a kulturális
antropológia. A jobb oldalon alul pedig a közös lét külső megnyilvánulása
található. Milyen gazdasági, társadalmi és infrastrukturális rendszert alkot
egy-egy közösség, azaz a belső világuk és hiedelmeik alapján milyen
fizikai valóságot, rendszert teremtenek a matériában. Ez többek között a
rendszerelméletek, a Gaia-teória, a társadalmi rendszerek és a szociológia
területe. Ide tartozik a csoportjelenségek fizikai vetülete is, például hogy
egy teremben hogyan ülünk le (JA), azzal mit közlünk, hogy mi hogyan
vagyunk egymással (BA), és ettől az egyén hogyan érzi magát belül (JF).
Például, ha körben ülünk, azzal, hogy mindenki mindenkit egyenlően lát,
azt mondjuk „egyenrangúak vagyunk”, s ettől az egyén megkönnyebbül,
testileg ellazulnak az izmai (JF). Fia egy előadóteremben az emberek
sorokban ülnek, s az előadó velük szemben áll, akkor az egyénnek csak az
előadóval van látóviszonya. Tehát egy tekintélyelvű alá-fölérendelt
viszonyt állít be maga a téri elhelyezkedés, s gátolja a csoport-kontaktust.
Ez egyben arra is példa, hogyan függ össze a négy kvadráns. A jobb alsó
kvadráns tehát a kontextus, a keretrendszer, amelybe illeszkednek a
jelenségek, amelyek értelmet adnak nekik és az arra való tudatosság.
Wilber több száz, különböző korokban élt gondolkodó által létrehozott
fejlődési „térkép” - biológiai, kognitív és szellemi fejlődési térkép -
vizsgálata során jutott lassanként arra a felismerésre, hogy ezek a térképek
az igazságnak teljesen eltérő típusait ábrázolják, s ebbe a négy kvadránsba
besorolhatók. A fejlődés külsődleges formái például objektíven és

20
1
empirikusan mérhetők. Ám Wilber hangsúlyozza, hogy az igazság e
típusának a hatásköre itt véget is ér. Az átfogó fejlődés szerinte a belső
dimenzióban is végbemegy, amely pedig szubjektív és értelmező jellegű,
valamint a tudatállapot és az introspekció (önmegfigyelés) függvénye.
Wilber egyetért azokkal a keleti elképzelésekkel, hogy az igazi
megismerés mindig csak szubjektív lehet. Az objektivitás tárgyiasítja a
megismerést, és eltávolítja a megismerőtői, elidegeníti és gyakran ezért
meg is öli. Hiszen ahhoz, hogy valami ne változzon, változatlanná kell
tenni, amíg azonban élő, állandóan változik. Ezen kívül Wilber észrevette,
hogy a belső és a külső fejlődés nemcsak egyéni, hanem társadalmi vagy
kulturális téren is végbemegy.

20
2
 Belső Külső

-A.
'
N

Egyéni Intencionális Viselkedési

(lélek) (test)

BF JF
BA JA

Kollektív Kulturális Társadalmi

< (világtér) (rendszer)

Ez tehát a négy negyed, a négy kvadráns. Az igazság e négy formája közül egyik sem redukálható a
többire. A haladás dialektikája szerint - mondja Wilber az evolúció minden újabb fejlődési szakasza
meghaladja a megelőző korlátáit, ám ezzel egy időben új korlátokat hoz létre. Ez a szemlélet méltósággal
ruház fel és dicsőít minden olyan hiteles kísérletet, amelynek célja a tudatosabb és teljesebb élet
megteremtése. „Egyik korszak sem kiváltságos - írja Wilber. Mindannyiun- kát bekebelez a holnap. A
folyam hömpölyög tovább, s a szellem magában a folyamatban van jelen, nem egy bizonyos kitüntetett
helyen és időben”. Wilber leleplezi, hogy általában félünk a változástól, és korlátlan képességünk van az
önámításra, ezért hajlamosak vagyunk arra, hogy egyszerű válaszokat, gyors megoldásokat válasszunk,
amelyek mégis inkább szűkítik a látásmódunkat és megakasztják további fejlődésünket.

20
3
 FÉRFI-NŐ - AZ ÖRÖK KÉRDÉS

Wilbcr a férfi-nő kérdésben - a jelen korunkban - kéc igen nehéz feladatot lát, amit meg kellene oldani.
Egyrészt eldönteni, hogy melyek a legfőbb különbségek a férfi és a női értékszféra között, másrészt megtanulni,
egyenlően és kellően értékelni őket. Nem az a cél tehát, hogy eltöröljük a különbségeket, hanem hogy egyenlően
értékeljük a két nemet. A természet nemhiába osztotta fel az embereket hím- és nőneműekre, miért is akarnánk,
hogy egyformák legyenek? A legkonzervatívabb gondolkodók is elismerik, hogy a mi kultúránkban már jó ideje
a férfi értékszféra javára billen el a mérleg.
Valószínű, hogy nem eltörölni kellene a különbségeket a két nem között, hanem kiegyenlíteni a két oldalt. A
különbségek biológiai szinten adódtak, különösen hormonális szinten. A tesztoszteron a férfiaknál láthatóan két
késztetést tartalmaz: dugd meg vagy öld meg. A férfiakon jóformán életük kezdetétől fogva ül ez a biológiai
átok, amelyet a nők még csak elképzelni sem tudnak. A nők esetében a meghatározó hormon az oxitocin, amely
már akkor is elárasztja a nőt, ha megsimítják a bőrét. Az oxitocint kapcsolat hormonnak is nevezik, mén rettentő
hevesen felkelti a ragaszkodás, kötődés, gondoskodás, ölelés és érintés utáni vágyat. Könnyen belátható, hogy a
tesztoszteron és az oxitocin fontos szerepet töltött be a biológiai evolúció során - az előbbire a szaporodáshoz és
a túléléshez, az utóbbira az anyai feladatok ellátásához volt szükség. „Érzékeny urat r - a nőies férfi mítoszát -
csak az utóbbi időben találták fel, és a férfiaknak enyhén szólva is még kell egy kis idő, hogy hozzászokjanak.
Az anyaság követelményei egészen mások. Az anyának folyamatosan, huszonnégy órában egy
hullámhosszon kell lennie a csecsemőjével, különös tekintettel az éhség és a fájdalom jeleinek észlelésére. Az
oxitocin teszi lehetővé, hogy minden figyelme a csecsemővel való kapcsolatra irányuljon, valamint nagyon,
nagyon szorosan kötődjék hozzá. Az anyai érzelmek tartalma tehát nem az, hogy dugd meg vagy öld meg,
hanem: kötődj hozzá, gondoskodj róla, áraszd el szeretettel, vigyázz rá, érintsd meg.
A férfiakat meg kell tanítani arra, hogy érzékenyebbekké váljanak, de a nőknek is meg kell vívniuk saját
függetlenségi harcukat, és ne csupán, illetve ne elsősorban csak a kapcsolataiknak éljenek. Nem a
kapcsolatokban rejlő értékeket kell megtagadniuk, hanem a saját érett személyiségüknek a megbecsülését kell
megtanulniuk ahelyett, hogy azok megtagadása árán szolgálnák a másikat. Egyszóval azt lehet mondani, hogy
a férfiak is, a nők is a biológiai adottságaik ellen küzdenek. De hát ez az evolúció lényege: túllépni azon, ami
addig volt. Az evolúció harc az új határok felállításáért, majd a kiküzdött új határok ledöntéséért,
meghaladásáért annak érdekében, hogy átfogóbb, integratívabb, holisztikusabb létmódok jöhessenek létre. A
hagyományos férfi - női szerepek valaha szükségszernek és helyénvalók voltak, mára inkább egyre
divatjamúltak és szűkösek lettek. Ezért aztán a férfiak is, a nők is azért küzdenek, hogy túllépjenek a számukra
kijelölt szerepkörön anélkül - és ez a dologban a legnehezebb hogy egyszerűen eltörölnék azokat.
Az evolúció mindig meghaladja, de meg is őrzi az előző állapotot, beépíti és túllép rajta. Egyszóval a férfiakat
mindig is a tesztoszteron fogja űzni-hajtani — „dugd meg vagy öld meg” de a késztetés tartalmát az adott
kornak megfelelőbb, helyénvalóbb viselkedési móddá alakíthatják át. A férfiak mindig is hihetetlen energiákat
fognak belefektetni abba, hogy ledöntsék a korlátokat, egyre messzebbre tolják a határokat, vadul, őrülten
menjenek előre, s ez által új dolgokat fedezzenek fel, és új találmányokat hozzanak létre.
A nők pedig alapvetően mindig oxitocin vezéreltek. Kötődő lények lesznek, de szilárdabb önbecsülésre,

20
4
nagyobb önállóságra tehetnek szert, vagyis az érett személyiség értékeit is magukénak vallhatják, miközben
továbbra is elsődlegesek maradhatnak számukra a kapcsolatokban meglelt értékek. Vagyis a férfiak és a nők
számára egyaránt így szól az evolúció parancsa: haladd meg és őrizd meg, haladd meg és őrizd meg! Ma az
evolúciónak ahhoz a pontjához érkeztünk el, amikor az elsődleges nemi szerepeket — túlzott önállóság a
férfiak, túlzott kötődés a nők esetében — bizonyos mértékben már mindkét fél meghaladta. A férfiak kezdik
megtanulni a kötődést, a nők az önállóságot.
A tudat evolúciója, amelyeket szellemi szinteknek is nevezhetünk, például Friedrich W Se he Iling Georg W. F.
Hegel Sri Aurobindo valamint más keleti és nyugati gondolkodók evolúcióval kapcsolatos elképzelései nyomán az
evolúciót úgy tekintik, mint a Működő Szellem, az
Alakuló Isten megnyilvánulását, amelynek során a Szellem a fejlődés minden egyes stádiumában egyre jobban
kibontakozik, és minden egyes kibomlás során az előzőnél jobban megnyilvánul, jobban kiteljesedik. A Szellem
nem egy adott elérhető szinten található, nem valamiféle kedvenc ideológia, kiválasztott isten vagy istennő,
hanem inkább maga a kibontakozás egész folyamata és a benne rejlő értelem és tudatosság. Végtelen
folyamatról van tehát szó, amely tökéletesen jelen van minden egyes véges stádiumban, de minden egyes
evolúciós szakaszban egyre elérhetőbbé válik önmaga számára.
A tudat fejlődésének magasabb szintjeit sokan a ködös misztika vagy a bizarr szélsőségek birodalmának
tartják, pedig nagyon is konkrét, kézzelfogható, valóságos fejlődési stádiumokról van szó, amelyekre te is, én is
eljuthatunk, amelyek mindannyiunk számára potenciálisan elérhetők. A bepillantás ezekbe a szintekbe,
amelyek egykor csak kevesek — a kiválasztottak, a zsenik, a korukat megelőzők - számára voltak
megismerhetők, talán arra vonatkozóan is adnak ötletet, hogy a kollektív evolúció mit tartogat számunkra a
jövőben.

20
5
FELSZÁLLÓ ÉS ALÁSZÁLLÓ SZELLEMISÉG

Wilber megkülönböztet felszálló, illetve alászálló szellemiséget. A

felszállók szellemi útja tisztán transzcendens, e világtól elszakadt.
Rendszerint puritán, aszketikus, jógikus, általában kevésre tartja, sőt
megtagadja a testet, az érzékeket, a szexualitást, a Földet, a hús-vér létet. Az
üdvözülést nem e világban keresi; az érzékelhető világot vagy szamszárát a
gonosz művének, de legalábbis káprázatnak tartja; egyszer s mindenkorra ki
akar szállni a lét körforgásból. A felszállók szerint mindenfajta alászállás a
káprázat világába visz, sőt; a gonosz műve. A felszállók ösvénye az Egyet
dicsőíti, nem a Sokat; az Ürességet, nem a Formát; a Mennyet, nem a Földet.
Az alászállók szellemi útja ennek épp az ellenkezője. Mindenestül evilági,
a Sokat dicsőíti, nem az Egyet. Ünnepli a Földet, a testet, az érzékeket,
gyakran a szexualitást. Mi több, az érzékelhető világot, „Gaiát”, vagyis a
megnyilvánulást azonosnak tartja a Szellemmel. Szerinte minden
napfelkeltében, minden holdfclkeltében a Szellem nyilvánul meg, csak
győzzön az ember betelni vele. Tökéletesen immanens, és megvet mindent,
ami transzcendens. Az alászállók éppenséggel a felszállást tartják a gonosz
művének.
A harc már legalább kétezer éve tart, és gyakran brutálissá fajul. A
Nyugatot nagyjából Ágostontól Kopernikuszig a vegytiszta, ízig-vérig
túlvilágra tekintő felszálló ideál uralta, mely szerint az üdvözülést és a
megszabadulást nem lehet elérni itt, ezen a Földön, ebben a testben, ebben az
életben. Lehet, hogy a mostani életed se rossz, de a valóban izgalmas dolgok
majd a halál után jönnek, miután átigazolsz a túlvilágra.
A modernitás és a posztmodernitás beköszöntésével azonban teljes
pálfordulás következett be: a felszállók kimentek a divatból, és bejöttek az
alászállók. Wilbcr síkvilágnak nevezi annak a szemléletnek az eluralkodását,
amely szerint csakis az érzékelhető, empirikus, anyagi világ létezik.
Számukra nincs elérhető magasabb, illetve mélyebb dimenzió - például nem
léteznek magasabb evolúciós szintek. Csak az van, amit a szemünk lát, a
kezünk megragad. A felszálló energiáktól megfosztott, a transzcendencia
hiányától üresen kongó világban élünk. Mi - modernek és posztmodernek -
jóformán teljes egészében az alászáilott mátrixban élünk a végeláthatatlan,
érzékelhető formák lapos, fakó világában, az egyhangú, sivár felszínek
birodalmában. Akár szellemi lénynek tartjuk magunkat, akár nem. Mi, a
síkvilág lakói az „Alászáilott Istenség” oltáránál mutatjuk be áldozatainkat.
Az érzékek Istennője, az érzékelhető világ, az egyszerű lokalizálás színtelen
világa előtt.
A nagy, nem-kettős szellemi hagyományok Keleten és Nyugaton egyaránt
az alászáiló és a felszálló szellemi út integrálására törekszenek, a túlvilágiság
és az evilágiság, az Fgy és a Sok, az Üresség és a korma, a nirvána és a
szamszira, a Menny és a Föld egyensúlyának megteremtésére. A harmónia
pedig egyedül a felszállás és az alászállás egységében valósulhat meg. A két
fél közötti gyilkos háború nem lehet erre hivatott. Csak akkor üdvözölhet
mindkettő, ha egyesül a másikkal. Akik pedig nem járulnak hozzá ennek az
egységnek a megteremtéséhez, nemcsak az cgyeden Földünket pusztítják el,
hanem elveszítik az egyetlen Mennyet is, ahová egyébként eljuthatnának.
Wilber szerint, ha az emberi megismerés különféle területeit végignézzük
- a fizikától a biológiáig, a pszichológiától a szociológiáig, a teológiáig és a
vallásig-, feltűnik, hogy vannak olyan általános motívumok, amelyek
tekintetében úgyszólván teljes az egyetértés. Az ember morális fejlődése
során legalább három fejlődési szakaszon megy keresztül.
Az újszülött még nem tartozik semmiféle morális rendszerhez - vagyis
„prekonvencionális”. Majd lassanként beletanul egy bizonyos erkölcsi
rendszerbe, amely annak a társadalomnak az alapvető értékeit tartalmazza,
amelyikben nevelkedik - vagy „konvencionálissá” válik. A további fejlődés
során esetleg eltöpreng a saját társadalmán, és némi távolságot kezd tartani
tőle, kritizálja vagy igyekszik javítani rajta - az egyén ebben a stádiumban
bizonyos mértékben „posztkonvencionális”.
Nagyjából mindenki egyetért abban, hogy valami ilyesmi történik az
egyén fejlődése során, és hogy ezek egyetemes törvényszerűségek. Ilyenek
tehát a tájékozódást segítő általánosítások: megmutatják, merre találhatóak a
fontosabb igazságok.
Ha tehát a különféle tudományterületekről - a fizikától a biológián és a
pszichológián át a teológiáig - egybegyűjtjük ezeket a széleskörű egyetértésen
alapuló, tájékozódást segítő általánosításokat, és összefűzzük őket,
megdöbbentő és gyakran megvilágosító következtetésekre jutunk, amelyek
legyenek bármilyen rendkívüliek, nem tartalmaznak több tudást, mint azok a
tudásszeletek, amelyekben már eleve egyetértettünk.
A tájékozódást segítő általánosítások segítségével felvázolhatunk egy
általános térképet, amelynek segítségével betájolhatjuk a férfiaknak és a
nőknek a Világmindenség, az Élet és a Szellem világában elfoglalt helyét. A
térkép egyes pontjait úgy töltjük ki, ahogyan jólesik, de a körvonalait illetően
hatalmas mennyiségű bizonyítékra támaszkodhatunk, amelyek az emberi
tudás különféle területein halmozódtak fel. Wilber szerint a Kozmosz
tartalmazza a kozmoszt vagy fizioszférát; a kioszt vagy bioszférát; a pszichét vagy
nooszférát; és a theoszt vagy a teoszférát, vagyis az isteni vagy szellemi
birodalmat.
Szerinte a legtöbb kozmológiára a materialista elfogultság nyomja rá a
bélyegét: általában a fizikai világmindenséget tekintik a legvalóságosabb
dimenziónak, és a magyarázat során minden más ehhez az anyagi szférához
képest kapja meg a helyét.
A HOLONOK
Wilber húsz olyan mintát talált (melyek közül néhány fontosabbat az
alábbiakban felsorolunk és meg is magyarázunk), amelyek az anyagi
világtól kezdve - az életen át az elme világáig — az egész evolúció
folyamatára nézve helytállóak. Az első alapelv szerint a valóság rész-
egészekből vagy „holonokbór áll. A holon kifejezés Atrhur Koestlertől
származik, és olyan entitásokra utal, amelyek egészek, de egyben egy másik
egész részei. Márpedig ha közelről szemléljük a létező dolgokat és
folyamatokat, hamarosan kiviláglik, hogy nem csupán elszigetelt egészek,
hanem egyben valami másnak a részei is. Rész-egészek, vagyis holonok.
Például egy egész atom egy egész molekula része, az egész molekula egy
egész sejt része, az egész sejt egy egész szervezet része és így tovább. Ezek
közül az entitások közül egyik sem egész vagy rész, mindegyik rész-egész,
vagyis holon.
Kétezer éve tart a filozófiai vita atomisták és holisták között: mi a végső
valóság, a rész vagy az egész? A helyes válasz az, hogy egyik sem. Vagy
mindkettő, ha úgy tetszik. Csak rész-egészek léteznek, akármerre indulunk
el, akár felfelé, akár lefelé. Nincs olyan egész, amely ne lenne egyben egy
másik egész része is, s ez a végtelenségig folytatható. Az idő múlik, s ami
ma még egész, holnapra talán rész lesz. Még a Kozmosz „Egésze"' is csupán
a következő pillanat egészének a része, s ez. is a végtelenségig folytatható. Nincs
olyan időpillanat, amikor elérkeznénk az Egészhez, mert nincs egész, csak
rész-egészek vannak mindörökké.
Mivel a Kozmosz holonokból áll, s ha megvizsgáljuk, mi az, ami minden
holonban közös, akkor lassanként megérthetjük, hogy melyek a különféle
tartományok evolúciójának a közös ismérvei. Hogyan bontakoznak ki,
milyen közös mintázatokat fednek fel a kozmosz, a biosz, a psziché és a
theosz világának a holonjai.
AZ EMBERI FEJLŐDÉS HÁROM SZAKASZA - AZ EVOLÚCIÓ HÚSZ MINTÁJA

Az első alapelv rehát az, hogy a Kozmosz holonokból áll. A második alapelv pedig úgy hangzik, hogy vannak
bizonyos tulajdonságok, amelyek minden holonra igazak. Mivel minden holon rész-egész, egyidejűleg kétféle
irányultság - mondhatjuk úgyis, hogy kétféle késztetés - dolgozik bennünk: az egyik a részjelleg, a másik az
egészjelleg fenntartása.
Az egyik késztetés tehát arra irányul, hogy a holon mint egész fennmaradjon, vagyis megőrizze identitását,
függetlenségét, cselekvőképességét, hatóerejét. Ha nem képes ezeket megőrizni, egyszerűen megszűnik létezni. A
holonok egyik jellemző tulajdonsága tehát az, hogy van cselekvőképességük, hatóerejük, és meg tudják őrizni
identitásukat a környezeti nyomásokkal szemben, amelyek máskülönben megsemmisítenék őket. Ez a
tulajdonság megvan az atomokban, a sejtekben, a szervezetekben és a gondolatokban egyaránt.
Ám a holon nemcsak cselekvőképességgel, hatóerővel rendelkező egész, hanem egyben része is egy másik
rendszernek, egy másik egésznek (részvétel). S mint ilyennek nemcsak a saját egész jellegét kell megőriznie,
hanem bele kell illeszkednie egy másik rendszerbe - annak részeként. Saját léte attól is függ, hogy mennyire képes
belesimulni a környezetébe, s ez megint csak igaz az atomokra, a molekulákra, az állatokra és az emberekre
egyaránt. Ha akár cselekvőképesség, akár részvétel dolgában mulasztást követnek el, egyszerűen megszűnnek.
A második alapelv tehát: minden holon rendelkezik cselekvőképességgel valamint a részvétel képességével.
Ha egy holonnak már nincs cselekvőképessége, vagy nem képes részt venni a nagyobb egész életében, akkor
szétesik. Amikor szétesik, szubholonjaira bomlik fel: a sejtek molekulákra, a molekulák atomokra, amelyeket a
végtelenségig lehet tovább hasítani, ha elegendő nyomást gyakorlunk rájuk. A holonok felbomlásában az a
fantasztikus, hogy fordított sorrendben bomlanak szét, mint ahogy felépültek. Ezt a folyamatot nevezik a
holonok szubholonokra való felbomlásának.
Az evolúció önmagát folyamatosan meghaladó folyamat: megvan az a döbbenetes képessége, hogy túllépjen
mindazon, ami előzőleg volt. Az evolúció tehát részben az addigiak meghaladása, amelynek során mindaz, ami
addig volt, beépül az újba, és elképesztően újszerű elemekkel egészül ki. Az önmeghaladisra való késztetés
áthatja a Kozmosz egész szövedékét.
A négyféle késztetés a cselekvőképesség,, a részvétel, az önmeghaladás és a felbomlás az összes hoíonra ható négyféle
húzóerőt mozgat. Az önmeghaladásra való késztetés életet hoz létre az anyagból, majd az élet továbbfejlődése
során létrejön az elme. A húsz alapelv végigvezeti a közös mintázatok típusait a holonok evolúciójának a
folyamatán - az anyagtól kezdve az élet keletkezésén át az elméig, sőt talán még magasabb szintekig is,
amelyeket szellemi szinteknek nevezhetünk. Ennek a mindig újabb és újabb fejleményeket hozó, állandóan
keletkező és teremtő folyamatnak a során új entitások jönnek létre, új mintázatok bontakoznak ki, új holonok
bukkannak fel. Ez a rendkívüli folyamat a töredékből egységet, a kaotikus összevisszaságból rendezett egészet
hoz létre. A kozmosz tehát úgy tűnik, a teremtő keletkezés kvantumugrásai által bontakozik ki.
 Az egész holont egyik alkotórészéből sem érthetjük meg, s ez a felismerés egy csapásra véget vet a nyugati
tudományt szinte kezdeteitől fogva sújtó „redukcionista” őrületnek. Ma már egyre világosabbá válik a
tudomány művelői számára, kiváltképp a rendszertudományok megjelenése óta, hogy a teremtő keletkezés
világában élünk.
A teremtőerő lehet a Szellem egy másik megnevezése, de használhatjuk a buddhista „Üresség” kifejezést is.
A Szellemből vagy az Ürességből vagy a teremtőerő megnyilvánulásából formák fakadnak. Nem a véletlen,
hanem valami más a világmindenség hajtóereje. A véletlen nem magyarázza meg a világmindenség
keletkezését, sőt: a világmindenség erőfeszítései éppenséggel a véletlen kiküszöbölésére irányulnak. Az ön
meghaladás képessége, amely a Kozmosz egyik fő jellemzője, pontosan a véletlent győzi le.
A Kozmoszt egyik hajtóereje az állandó képződés, keletkezés felé hajtja; vagyis van egy teloszz, egy iránya
(Brahman a teremtő), valami felé halad. Kiindulási alapja az Üresség, hajtóereje a Forma egyre koherensebh
holonokká való szerveződése. Üresség, teremtőerő, holonok.
A Kozmoszt a teremtőerő hozta létre, nem pedig a véletlen. Csakhogy ebből nem következik az, hogy máris
egyenlőségjelet tehetünk a teremtőerő és a kedvenc, konkrétan körülhatárolt Istenünk közé. Nem tehetjük meg,
hogy a hirtelen támadt űrbe egyszerűen betelepít' jük azt az Istent, aki nekünk éppen nagyon tetszik - hogy azt
mond' juk, Isten csakis a zsidók Istene vagy csak a hinduké vagy csak a bennszülöttekké, és szüntelenül vigyáz
ránk, kedves, igazságos, könyörületes és így tovább. Nagyon óvatosan kell bánunk ezekkel a behatárolt,
antropomorf tulajdonságokkal - ezért inkább az „Üresség” kifejezés híve Wilber, mert ez valami határtalan,
minősítésektől mentes fogalomra utal.
A bibliai teremtést szó szerint értelmező fundamentalisták a teremtőerő abszolútum voltát beazonosították az ő
mitikus Istenükkel, akit már felruháztak mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyek a saját egoista hajlamaiknak
megfelelnek, kezdve mindjárt azon, hogy aki nem hisz ebben az Istenben, mindörökké a pokol tűzén fog pörkö-
lődni, ami egyébként pontosan tükrözi azoknak a lelkiállapotát, akik ezt az otrombaságot elhiszik.
A Szellem vagy az Üresség nem ruházható fel tulajdonságokkal, de nem is tehetetlen és mozdíthatatlan,
hiszen maga a megnyilvánult világ keletkezik általa: új formák jönnek létre, ez a teremtőerő tehát végső
kategória.
HOLARCHIÁK - NOOSZFÉRA - MÉLYSÉG ÉS KITERJEDÉS

Wilber negyedik alapelvi: a holonok holarchikusan jönnek létre. A természetes hierarchia nem más, mint egyre
növekvő egészek rendszere, ilyen a részecskék-atomok-sejtek-szervezetek, mint egészek sora, vagy pedig a
betűk-szavak-mondatok-bekezdések láncolata. Ami egyik szinten egész, a következő szinten az egész egy része.
A természetes hierarchiák tehát holonokból állnak. Szinte mindenfajta növekedési folyamat során - az anyag, az
élet és az elme világában egyaránt - természetes holarchiák, vagyis egyre növekvő — a későbbi új egésznek
majd részét képező - egészek rendszerei épülnek fel, és ez a természetes hierarchia vagy holarchia.
Ha egy természetes holarchia részét képező holon trónbitorlóként lép fel és zsarnoki Líralomra tesz szert az
egész fölött, akkor patologikus-, zsarnoki hierarchiáról beszélünk. Például, amikor egy rákos sejt átveszi az
uralmat a test fölött, egy fasiszta diktátor uralkodik a társadalmon, vagy egy elfojtásra alkalmas ÉN uralkodik
az emberen. Minden evolúciós és fejlődési mintázatra jellemző a holarchizáció (holarchiába rendeződés), vagyis
az egyre nagyobb egészek létrehozásának és az előzőek beépítésének a folyamata, melynek során a holisztikus
hierarchiában, vagyis a holarchiában való elhelyezkedés szerinti rangsorok jönnek létre.
Összefoglalva azt mond ja Wilber, hogy a Kozmosz felfelé is és lefelé is holonokból áll. Minden holon négy
alapvető képességgel rendelkezik - cselekvőképesség és részvétel, önmeghaladás és felbomlás. Állandóan új
holonok keletkeznek, mégpedig holarchikusan.
Az ötödik alapelv: minden keletkező holon meghaladja, és egyben megőrzi az elődeit. Például a sejt meghaladja
- felülmúlja - molekuláris összetevőit, de nyilvánvalóan meg is őrzi őket. Arról van szó, hogy mivel minden
holon rész-egész, mint egész meghaladja a részeket, de meg is őrzi őket. Az evolúció tehát a „meghaladva
megőrzés” szakadatlan folyamata.
A rendszerelmélet és általában a hólizmus lényege éppen az, hogy új szerveződési szintek jönnek létre,
amelyek nem redukálhatok teljes egészükben az alacsonyabb szintekre, vagyis meghaladják azokat. Azonban
meg is őrzik, hiszen az alacsonyabb szintű holonok az új holon részét képezik. Egyszóval meghaladás és
megőrzés. Ha megsemmisítjük a holonok bármelyik típusát, akkor az annál magasabb rendű holonok mind
elpusztulnak, viszont az alacsonyabb rendűek közül egy sem pusztul cl.
Ha például elpusztítjuk a világmindenségben található összes molekulát, akkor a magasabb szintek - sejtek,
szervezetek - egytől egyig megsemmisülnek. Az alacsonyabb szintű holonok - atomok és szubatomi részecskék
- viszont vígan élnek tovább. Ez a szabály bármely fejlődéssorra, bármely holarchiára alkalmazható - legyen szó
akár az erkölcsi fejlődésről, a nyelv elsajátításáról, a biológiai fajok kialakulásáról, a számítógépes
programozásról vagy a nukleinsavakról.
A nooszféra a mentális képzetek formálásának képességével kezdődik, ami először bizonyos emlősöknél
jelentkezett. A bioszféra évmilliók óta kiváló egészségnek örvendett, mielőtt az emberi elme - a nooszféra -
színre lépett volna. Ha elpusztítanánk a nooszférát, a bioszféra továbbra is fennmaradna. De ha a bioszférát
pusztítjuk el, akkor egyben az összes ember elméjét is megsemmisítjük, mivel a nooszféra a bioszféra része - és
ez fordítva nem igaz. A bioszféra tehát a strukturális szerveződés alacsonyabb fokán áll, mint a nooszféra.
Wilbcr szerint egy holarchia szintjeinek száma a holarchia mélysége, a holonok száma egy adott szinten a
holarchia kiterjedése.
AJ embereket általában az kavarja meg, hogy az evolúció egy másra következő szintjein nagyobb mélységhez
kisebb kiterjedés járul. Mivel az emberek gyakran összetévesztik a nagy méretet, illetve kiterjedést a mélységgel, a
fontossági sorrendet éppen fordítva képzelik cl. Az evolúció egyre nagyobb mélységet és egyre kisebb
kiterjedést hoz létre. Ez a nyolcadik alapelv. Kevesebb szervezet van, mint sejt; kevesebb sejt, mint molekula;
kevesebb molekula, mint atom; kevesebb atom, mint kvark. Mindegyik szinten nagyobb a mélység, kisebb a
kiterjedés. Ez a fejlődési piramis.
Ahol az anyag arra alkalmas, élet keletkezik; ahol az élet arra alkalmas, elme keletkezik; ahol az elme arra
alkalmas; Szellem keletkezik. Az örök filozófia szerint a valóság lét és tudat nagy holarchiája, ami az anyagtól -
az életen és az elmen át - a Szellemig terjed. Mindegyik dimenzió meghaladja és megőrzi az alatta levőt, s a
végeredmény cg)7 olyan holarchia, amelyet gyakran koncentrikus körökkel vagy gömbökkel ábrázolnak.
Mindegyik szint magában foglalja az azt megelőzőt, és újonnan keletkezett tulajdonságokkal egészül ki,
amelyek az előző szinten még nincsenek meg. Vagyis minden új dimenzió „nagyobb” abban az értelemben,
hogy többet ölel fel, nagyobb a mélysége, mint a megelőzőnek.
A bolonok identitása egyre tágabb lesz, vagyis egyre többet tartalmaznak a Kozmoszból. A mélyebb szintek
egyre többet ölelnek fel, foglalnak magukban, egyre tágabb az identitásuk, egyre többet fednek le a
Kozmoszból. A Szellem mindent maghalad, tehát mindent megőriz. Teljesen felette áll ennek a világnak, de
egyben tökéletesen felöleli a világ minden egyes holonját. Áthatja az egész megnyilvánult világot, de ő maga
több mint a megnyilvánult világ. Minden szinten, minden dimenzióban jelen van, de ő maga nem azonos egyik
szinttel vagy dimenzióval sem. Mindent meghaladva mindent megőriz, ő minden megnyilvánulás alap nélkül
való Alapja, maga az Üresség. A Szellem az egész holarchia Célja és Alapja.
A hiteles környezetvédelmi erkölcs lényege az lenne, hogy valóban magunkénak érezzük mindazokat a
holonokat, amelyeket az ember meghalad és megőriz. Mivel az anyag, az élet és az elme világa része az ember
felépítésének, szükségképpen becsben kell tartanunk mindezeket a holonokat, nem csupán a saját belső értékük
miatt, ami persze a legfontosabb, hanem azért is, mert a mi lényünk összetevőit alkotják, és ha elpusztítjuk őket,
a szó szoros értelmében öngyilkosságot követünk el. Nem arról van szó tehát, hogy ha a bioszférának ártunk,
akkor ez előbb-utóbb ránk is visszaüt, és mint külvilágból érkező fenyegetés bajba sodor bennünket. A bioszféra
a szó szoros értelmében belső lényegünkhöz tartozik, összetett individualitásunk része - vagyis ha ártunk a
bioszférának, valójában magunk ellen fordítjuk a fegyvert, nem valamiféle külső ellenség végez velünk.
A kozmikus tudatban minden lényt egyenlőnek látunk hierarchiáktól mentesen, s amelyben nincs fönt és
lent, csupán az élet hatalmas szövedéke. Az egyéni identitás néha annyira kitágul, hogy maga lesz a Szellem, és
ezáltal felöleli az egész Kozmoszt — mindent meghalad, mindent megőriz. Azoknak az egyéneknek a száma,
akik felismerik, hogy mi a végső identitásuk, nagyon, de nagyon csekély. Vagyis ehhez az óriási mélységhez
igen csekély kiterjedés tartozik. Mint nagy általánosságban. Akiknek viszont megadatik ez a tapasztalat vagy
megvalósítják magukban, azok a tudatukban valóban a Mindenséggel, a Kozmosszal válnak azonossá. Ez a
tudat pedig minden lényt - magas és alacsony rendűt, szentet és profánt egyaránt - a Szellem tökéletes
megnyilvánulásának lát; olyannak, amilyen - se alacsonyabbnak, se magasabbnak. A legnagyobb mélységa
Mindenséggel, a Kozmosszal való teljes egység megtapasztalása.
Ez a felismerés nem adatott meg minden lénynek, noha minden lény egyaránt a Szellem megnyilvánulása,
mert ez a felismerés a növekedés és a folytonos meghaladás evolúciós fejlődési folyamatának az eredménye. Az
evolúciónak iránya van, s ez nem más, mint a káoszból alkotott rend elve, ahogy gyakran megfogalmazzák.
Vagyis az egyre nagyobb mélységek felé hajtó erő. A véletlen legyőzetik, értelem keletkezik - a Kozmosz belső
értéke minden újabb kibontakozó szint megjelenésével egyre nő, ez a tizenkettedik alapelv.
Az evolúció fő hajtóereje a mélység növelése. Ez nem más, mint a Kozmosz képessége arra, hogy önmagát
mindig meghaladja - meghaladva megőrzi, ami addig volt, s ez által növeli a saját mélységét.
Minél nagyobb egy holon mélysége, annál nagyobb tudatossági fokkal rendelkezik. A tudat egyre jobban
kibontakozik, egyre jobban kiteljesedik, egyre jobban megnyilvánul. Mivel valamilyen fokú mélységet
mindenhol felfedezhetünk, a tudat is mindenhol jelen van. A tudat nem más, mint a belülről szemlélt mélység.
Igen, mindenhol van mélység, mindenhol van tudat, mindenhol ott van a Szellem. S ahogy nő a mélység, a
tudat is egyre jobban felébred, a Szellem egyre jobban kibontakozik. Az az állítás, mely szerint az evolúció
egyre nagyobb mélységet hoz létre, egyszerűen azt jelenti, hogy az evolúció során egyre jobban kibontakozik a
tudat.
KÜLÖNBÖZŐ TUDATOSSÁGI FOKOK,
KÜLÖNBÖZŐ VILÁGKÉPEK

A Szellem a meghaladás minden egyes aktusában egyre jobban kibontakozik, majd a következő fejlődési
szakaszban a meghaladottakat magában foglalja. Meghalad és megőriz, újat alkot és felöleli a régit, teremt és szeret,
kibontakozik és benne foglaltatik - mindegyik kifejezés-pár ugyanarra utal. Az evolúció tííllép azon, ami előtte
volt, de fel is öleli mindazt, vagyis az evolúció természete „a meghaladva megőrzés”; az evolúció tehát
eredendően célirányos, titkos ösztönzés hajtja az egyre nagyobb mélység, nagyobb belső érték és nagyobb
tudatosság felé.
Wilber szerint ne úgy képzeljük el Istent, mint afféle mitikus ala-* kot, aki megrendezi a színdarabot, majd
félreáll. De ne is úgy, mint egy immanens Istennőt, aki belevesz az önmaga által alkotott formákba. (Siva akkor
tudja felismerni önmaga igaz természetét, amikor felismeri, hogy nem azonos Sakti táncával, ami nem más,
mint a természet. Siva a teremtő akarat, ami kreatívan megteremti a természetet. A felismerésben megszűnik a
kettősség, és kiderül, hogy Siva és Sakti ugyanaz a mindent átható isteni lényeg. A természet ennek az isteni
lényegnek a kreatív megtestesülése.) Az evolúció egyszerre Isten és Istennő, egyszerre transzcendens és
immanens. Immanens, hisz maga is a folyamat része, önmagát is beleszőtte a Kozmosz szövedékébe; mégis
transzcendens, hiszen meghaladja saját alkotását, és minden pillanatban újat hoz létre.
A tudattalantól a tudatoson át a tudatfölöttiig egyre nő a mélység, s az út végén az a megrázó felismerés vár,
hogy tökéletesen egyek vagyunk a tündöklő Mindenséggel, s amint erre ráeszméltél, máris magad vagy az Egy.
A misztikusok mind ugyanezt mondják, csak éppen különféle változatokban. Mindegyikük története nagyjából
arról szól, hogy egy szép napon felébredtek, és rádöbbentek, hogy egyek a Mindenséggel, időtlenül,
mindörökre, határtalanul.
Az evolúció legmagasabb szintjén az egyéni tudat tényleg megérintheti a végtelent, átölelheti a Kozmoszt,
kozmikus tudatra tehet szert, ami nem más, mint az önmaga igazi természetének tudatára ébredt Szellem
(Siva).
A bölcsek az evolúció titkos impulzusának a nyílhegyei. Bennük sűrűsödik össze az önmeghaladásra törő
erő, amely mindig túllép azon, ami addig volt. ők testesítik meg a Kozmosznak a nagyobb mélység és a tágabb
tudat felé hajtó erejét. A bölcsek szerint ugyanez a mélység megvan mindnyájunkban.
Wilber így ír erről ,A működő szellem rövid története” című könyvében:
„Fellibbentik a fátylat a holnap arcáról, felnyittatják velünk a valódi sorsunk könyvét, amely már most, a
jelen pillanat időtlenségében is itt van; s amint erre ráeszmélsz, a bölcs hangja máris a te hangod lesz, a szeme a
te szemed, az angyalok nyelvén szólsz és lángokban állsz; egy soha fel nem izzó, soha el nem hamvadó tűz ég
benned; a Kozmosz tükrében ráismersz tulajdon arcodra: hiszen igaz valód nem kevesebb, mint a Mindenség,
többé nem a folyam része vagy, hanem maga a folyam; a Mindenség nem körülötted, hanem benned bontakozik
ki. A csillagok többé nem fönn az égen, kívüled, hanem benned világítanak. Szívedben szupernóvák születnek,
tudatodban a Nap világít. Mert mindent meghaladsz, mindent átölelsz. Nincsen végső Egész, csak egy végtelen
folyamat, te magad pedig a tisztás, a tiszta Üresség, amelyben ez a folyamat kibontakozik - szakadatlanul,
káprázatosán, örökké tartón és könnyedén ”.
Ahogy az evolúció során megjelenik a nooszféra, elkezdődnek az emberi fejlődés korszakai, amelyek
mindegyikére egy bizonyos uralkodó „világkép” jellemző. A korszakokat, illetve a korszakokra jellemző
világképeket Wilber a következőképpen nevezte el: archaikus, mágikus, mitikus, racionális, egzisztenciális.
Megfelelnek a technológiai és gazdasági fejlődés egyes korszakainak, ezek pedig a következők: vadászó-gyűjtögető,
ásóbotos földművelő, földművelő, ipari és informatikus társadalmak.
Wilber szerint a környezet pusztulásának az elsődleges oka mindig a tudatlanság. Az emberek csak a
bioszféra tudományos megismerése által, a holonok - köztük az ember biológiai holonjai - összefüggéseinek
pontos ismerete révén válhatnak éretté arra, hogy a bioszférával összhangban tevékenykedjenek. A természet
egyszerű, vallásos tisztelete nem elégséges. A modern tudomány, és csakis a modern tudomány - például a
rendszertudományok és az ökológia - tudja világosan elénk tárni, hogy az emberi tevékenység hogyan és miért
pusztítja a bioszférát.
Az ősi, törzsi technológiával megtámogatott tudatlanság csak korlátozott károk okozására képes. Ám az
olyan tudatlanság, amely mögött fejlett ipar áll, az egész világot elpusztíthatja. El kell különíteni egymástól azt
a két dolgot - a tudatlanságot és a pusztításra alkalmas eszközöket ugyanis a modernitás és a modern
tudomány korában a történelem folyamán először nyílik lehetőségünk arra, hogy legyőzzük az emberi
tudatlanságot, de egyszersmind rendelkezésünkre állnak azok az eszközök is, hogy az emberi tudatlanság
világméretű öldöklésbe torkolljék.
A különböző tudatossági fokok különböző világképekkel járnak együtt. A világ minden fejlődési szakaszban
másképp fest, sőt: más. Az új kognitív képességek kibontakozásával a Kozmosz mindig más szemekkel tekint
önmagára, és mást is lát. A Kozmosz egyre tökéletesebben ismeri meg önmagát, s így különböző világok jönnek
létre.
A szubjektumnak, az ÉNnek nincsen adott, változatlan lényege, sokkal inkább története van valamint saját
történelme, növekedése, és a fejlődésének különféle szakaszaiban valószínűleg egymástól igen eltérő térképeket
készítene. Fejlődése során a szubjektum tehát igen eltérő módon képezi le a világot, s az elkészült kép
elsősorban nem azon alapszik, ami „rajta kívül ”, az eleve adott világban van, hanem sok tekintetben azon, amit
maga a szubjektum tesz hozzá a képhez Ez volt Kant „kopernikuszi fordulata’ - az elme alakítja a világot, nem a világ az
elmét. Ezt azután Hegel egészítette ki egy nagyon fontos megállapítással, ami minden posztmodern elméletet így
vagy úgy, de meghatároz: az elme, a szubjektum csak úgy képzelhető el, mint ami (aki) folytonosan fejlődik.
A lényeg tehát az, hogy a szubjektum nem valamiféle különálló, elszigetelt, eleve adott és tökéletesen
kialakult kis entitás, aki leszáll a Földre, majd nekiáll ártatlanul „feltérképezni” azt, ami ott hever körülötte a
„valós” világban, a „valóságos” terepen, az eleve adott világban. Hanem összefüggésekbe ágyazva, a saját
fejlődéstörténete, a saját evolúciója áramlatainak sodrásában helyezkedik el, és azok a „képek”, amelyeket „a
világról” alkot, jelentős mértékben nem „a világtól”, hanem a szubjektum „történetétől” függenek.
A modernitás - a racionális-ipari világkép - meghaladása és megőrzése azt jelentené (már ami a dolog
meghaladás részét illeti), hogy egyrészt nyitottnak kell lennünk a puszta racionalitáson túlmutató
tudatállapotokra, másrészt ezeket olyan gazdasági-technológiai struktúrába kell ágyaznunk, amelyek túllépnek
az ipari társadalom belső szerkezetein. Egyszóval végbe kell mennie egy' tudatváltásnak, amelyet intézményi
változások is kísérnek. Külön- külön egyik sem elegendő.
Wilber szerint négy eltérő típusú holarchiáról, holisztikus szekvenciáról van szó. Az összes holarchiát elhelyezte a
négy csoport valamelyikében - azonnal egyértelmű volt, hogy melyiknek hol a helye és nyilvánvalóvá vált,
hogy egy adott csoportba tartozó holarchiák mindegyike ugyanazzal a tájjal foglalkozik, összesen azonban négy
különbözőről van szó.
Wilber rájött, hogy a négy negyednek a közös alapja egy hihetetlenül egyszerű dolog. A négy holarchia típus
a holonok belsejére illetve külsejére vonatkozik, azok individuális illetve kollektív megjelenési formájában - ez összesen
négy, tehát így jön tehát létre a négy negyed. Mind a négy holarchiatípus valóságos holonok valóságos
aspektusait képezi le, ezért tapasztaljuk azt, hogy mind a négy típus makacsul újra és újra feltűnik a világ
különböző pontjain és korszakaiban készített térképeken
A négy negyed tehát az individuális, illetve a kollektív holon belső, illetve külső aspektusa. Wilber ábrájában a jobb
oldali oszlop a biológia tankönyvekből jól ismert holarchiát ábrázolja. Mindegyik szint meghaladja és megőrzi
az elődjét. Mindegyik szint tartalmazza az előző szint alapvető elemeit, és hozzáteszi a saját újonnan keletkező,
jellegzetes, meghatározó tulajdonságait, amelyek mindegyike a húsz alapélvnek megfelelően működik.
A bal oldali oszlopban tehát a jobb oldalon bemutatott objektív; kübődteges formáknak megfelelő szubjektív, bebő
tudatossági fokozatokat sorolja fel. Például az „ingerérzékenység” - vagyis a környezeti ingerekre adott aktív
válaszadás képessége - a sejteknél kezdődik. Az érzékelés az idegsejtes szervezeteknél jelenik meg, az észlelés
pedig az idegpályák kialakulásával. Az ösztön-késztetések az agytörzs kialakulásával bukkannak fel, az
alapvető érzelmek a limbikus rendszerrel függnek össze.
A lényeg az, hogy a bal oldalon ábrázolt dimenzió a belső dolgokra vonatkozik, a belső mélységre, ami pedig nem
más, mint maga a tudat. A bal oldalon azt láthatjuk, hogyan fest a holon belülről, a jobb oldalon pedig azt, hogy
ugyanaz a holon hogy néz ki kívülről. Belső és külső. Tudat és forma. Szubjektív és objektív. A jobb felső
negyed holarchiája a legismertebb, mégpedig azért, mert az a mértékadó, objektív, empirikus, tudományos
térképek közé tartozik.
Az individuális holonok tipikus holarchiájának objektív leírásáról van szó, kezdve az atomoktól a
molekulákon át a sejtekig (korai sejtek vagy prokarióták, fejlettebb sejtek vág)' cukarióták), majd az egyszerű
szervezetekig (amelyek idegsejt-hálózattal illetve fejlettebb idegpályákkal rendelkeznek). Utána következnek a
bonyolultabb szervezetek, a hüllőktől az ősemlősökig és az emberekig, akiknek rendkívül összetett, három
koncentrikus rétegből álló agya van, amely meghaladja és megőrzi az elődök agyát. A háromrétegű agy részei
tehát a hüllőktől örökölt agytörzs, az ősemlősök limbikus rendszere, plusz meg valami új: a komplex agykéreg, a
neokortex (új agykéreg), amely képessé teszi az embert az absztrakt logika, a nyelv és a vízió-logika elsajátítására.
A tudatfejlődés magasabb szintjein az liN, az egyéni viselkedés, a kultúra és a társadalom területén - vagyis
mind a négy negyed területén - kifinomultabb, fejlettebb struktúrák jelennek meg.
Az ábra jobb oldalán szereplő valamennyi holon így vagy úgy, de empirikusan megfigyelhető. Mindegyik
egyszertien lokalizálható, hiszen ezek a holonok fizikai-anyagi aspektusai. Vagyis a jobb oldalon található
nézőpontjaira minden esetben igaz, hogy konkrétan rámutathatunk: „ez az, itt van". Ez itt az agy, ez itt egy sejt,
ez egy város, ez egy ökoszisztéma.
A bal oldalon található dolgok tetten érése azonban már nem ilyen egyszerű, mert a bal oldali aspektusok egyike sem
lokalizálható egyszerűen. Az irigységre, a büszkeségre, a tudatra, az értékre, a szándékra vagy a vágyra már nem lehet
rámutatni.
A jobb oldali utak az észlelésre, a bal oldali utak az értelmezésre támaszkodnak. Az ok pedig egyszerű - a
felszín látható, ám a mélység értelmezésre szorul. Minden, ami az ábra bal oldalán van, értelmezésre szorul. Az
értelmezés tehát az egyetlen mód arra, hogy eljussunk egymás mélységeihez.
KONTEXTUS FÜGGŐ ÉRTELMEZÉS

Tulajdon mélységeinket is meg kell tanulnunk helyesen értelmezni. Életünket megkeseríti a szorongás, a
depresszió és más egyéb tünetek, amelyek előtt értetlenül állunk. Miért vagyok depressziós? Mit jelent a
depresszióm? A pszichoanalízis során értelmet adok az álmaimnak, a tüneteimnek, a depressziómnak, a
szorongásomnak. Megtanulom úgy értelmezni őket, hogy az értelmezés fénye mintegy bevilágítson a
bensőmbe. Mondjuk kiderül, hogy titkon haragot táplálok magamban az anyám iránt, aki elhagyott, amikor a
testvérem született, és őt szerette jobban. Ez a harag a depresszió álruhájában jelentkezett, vagyis tudattalanul
félreértelmeztem a haragomat, depressziónak véltem. A terápia során megtanulom, hogyan értelmezzem újra ezt a
depressziót; onnantól kezdve már tudom, hogy nálam a „szomorú” sokszor azt jelenti, hogy „dühös”.
Megismerkedem a dühös ÉNemmel, aki a mélyben lakozik, és akit mindeddig igyekeztem elrejteni magam elől
azáltal, hogy félreértelmeztem, félrefordítottam, álruhába öltöztettem.
Minél helyesebben értelmezem tulajdon mélységemet - minél világosabban látom, hogy a „szomorú” nálam
„dühöset” jelent -, annál ritkábban jelennek meg a tüneteim, annál kevésbé leszek depressziós. Mélységem azzal
honorálja a valósághűbb értelmezést, hogy nem küld többé fájdalmas tüneteket, amelyek szabotálják a
működésemet.
A „beszédterápiák’' - a kognitívtól az interperszonális terápiákon át a jungi terápiáig, illetve a Gestaltig és a
tranzakcióanalízisig - egytől egyig ezen az elven alapulnak, vagyis azt tűzik ki célul, hogy a páciens a tuutjdon belső
mélységeinek a korábbinál helyesebb értelmezéséhez jusson el. Jobban megértse az álmai, a tünetei, a mélységei, az élete, a léte értelmét.
Az életünknek szubjektív összetevője is van, amelyet saját magunknak kell megértenünk, értelmeznünk. Az
élet nem csupán a felszínen zajlik, hanem a mélyben is. Minél helyesebben értelmezem tulajdon mélységeimet
(minél mélyebb, alaposabb az önismeretem) annál áttetszőbbé válik számomra az életem. Annál kevésbé érzem
úgy, hogy értetlenül állok előtte, hogy sötétben botorkálok.
Biológiai, pszichiátriai megközelítésben nem azért vagy depressziós, mert nincs értelme az életednek, mert
szenvedsz az értékek vagy az erények hiányától, hanem azért, mert kevés az agyadban a szerotonin.
Pedig hiába tömik tele az agyadat szerotoninnal (antidepresszáns), attól még nem jelennek meg az életedben
értékek. Egyszóval: ha a depresszióm belső oka az, hogy az anyám elhagyott, az „külsőleg” esetleg úgy
nyilvánul meg, hogy az agyamban alacsony lesz a szeroto- ninszint, és a Prozac vagy más antidepresszáns
(hangulatjavító) bizonyos mértékben képes arra, hogy újból egyensúlyba hozza a szeroto- ninszintet. Ez eddig
rendben is van, és az efféle elsősegély néha rendkívül hasznos. Csakhogy a Prozac mit sem ér, ha meg akarom
érteni, ha értelmezni akarom a belsőleg átélt kínokat, hogy jelentést hordozzanak számomra, s hogy áttetszővé
válhasson előttem a saját életem. Akit ez nem érdekel, aki nem kíváncsi a tulajdon bensőjére, annak egyedül a
Prozac kínál megoldást.
Amennyiben bele kívánsz pillantani a saját mélységeidbe, és helyesen szeretnéd értelmezni, amit ott látsz,
akkor beszélgetned kell valakivel, aki már előzőleg belepillantott ezekbe a mélységekbe, és másoknak is segített az
értelmezésben. A segítő terapeutával (pszichoterapeuta) folytatott párbeszéd során kéz a kézben haladtok az
egyre helyesebb értelmezések felé, s ahogy a létrejövő interszubjektív (saját belső) melység vonzáskörében
egyre tisztábban értelmezed, egyre világosabban meg tudod fogalmazni, mit rejt a mélység, úgy oszlik az
addigi köd, úgy válik egyre áttetszőbbé az életed. Míg végül talán tulajdon mélységedbe pillantva szabaddá
válsz, és olyan áttetsző leszel, hogy magát az Istenséget is megpillantod. De az biztos, hogy bármelyik szinten
állsz is, semmi sem nyílik meg előtted mindebből, ha görcsösen ragaszkodsz a felszínhez.
Az értelmezés legfontosabb sajátossága, hogy mindig kontextus- fuggó. A jelentések megértésénél mindig
érzékenyen kell figyelnünk a háttérben rejtőzködő kontextusra (értelmi-, szövegi összefüggésre). Minél több
kontextust veszünk figyelembe - felfelé is, lefelé is -, annál gazdagabbak lesznek az értelmezéseink. Az
értelmezésnek nagyon fontos szerepe van a szellemi átalakulás, illetőleg a szellemi tapasztalatok esetében.
Ugyanis ahogyan az élményt értelmezed, úgy fogod megosztani másokkal, úgy fogod elmondani a világnak,
úgy illeszted bele a saját ÉN-rendszeredbc, és úgy fogsz beszélni róla másoknak, gondolkozni róla magadban.
Ha képtelennek bizonyulsz a helyes értelmezésre, például egy élménynél, nagyon erős szellemi tapasztalatnál,
könnyen lehet, hogy belebolondulsz. Nem fogod tudni összhangba hozni ezt a tapasztalást a lényed többi
aspektusával, mén nem tudod, mit jelent. Tulajdon hallatlan mélységeid elhagynak téged, összezavarnak,
elhomályosítják az elmédet, mert nem vagy képes a helyes értelmezésre. Az énelmczés tehát meg a szellemi, az
elmén túli tapasztalatoknak is elengedhetetlen része.
Az értelmezés egyik alapszabálya az, hogy minden jelentés kontex- tus-függő. Amikor tehát egy szellemi
élményt kísérelünk meg megérteni, meg kell bizonyosodnunk afelől, hogy a kontextus, amelyben értelmezzük,
a lehető legteljesebb. Vagyis arról, hogy mind a négy negyedet illetően helyesnek tűnik a megértésünk.
„Négynegyedcs” értelmezésre kell törekednünk, vágyás olyanra, amely a Kozmosz minden dimenziójának a
kontextusában elhelyezhető.
Manapság sokan csupán egyetlen negyed kontextusának a valóságát veszik figyelembe, efféle élményeket
értelmeznek - sőt gyakran egyetlen negyed egyetlen szintjét! így a többi negyed valósága elsikkad, s a teljes
értelmezés, sőt maga a teljes tapasztalat is elsorvad.
A szellemi élményt sokan kizárólag a bal felső negyed fogalmaival fejezik ki - az élményt tehát a felsőbb ÉN,
a magasabb rendű tudat, az archetípusok, az enneagramok, a lélek, a belső hang, a transzcendentális tudatosság
megnyilvánulásának tekintik. Tökéletesen figyelmen kívül hagyják a kulturális, társadalmi és viselkedésbeli
komponenseket. Meglátásaikat eltorzítja, hogy nem vonatkoztatják ezt a megtapasztalt felsőbb ÉNt a többi
három negyednek a valóságaira, amelyeket egyébként - meglehetősen nárcisztikus módon - pusztán az ÉNjük
kiterjesztésének tartanak. A New Age mozgalom hemzseg az efFéle értelmezésektől.
Mások úgy vélik, hogy ezek az élmények tulajdonképpen az agy különféle állapotainak a termékei, azaz a
jobb felső negyed valóságait emelik ki a többi rovására. Szerintük ezek a tapasztalatok csupán - vagy legalábbis
nagyrészt - théta agyhullámok, masszív endorfin- kibocsátás vagy az agyféltekék szinkronizációja
következtében jönnek létre. Ez a megközelítés szintén tökéletesen elsorvasztja a kulturális és társadalmi
aspektusokat, nem beszélve a belső tudatállapotokról. Hiperobjcktív, pusztán technikai jellegű magyarázat.
Minden „egynegyedes” értelmezésben benne rejlik az igazság csírája. De mivel nem képesek magukba
fogadni a többi negyed igazságát, megcsonkítják az eredeti tapasztalatot. Töredékesen, szegényesen értelmezik
ezt a spirituális intuíciót. Ezek a töredékes értelmezések pedig nem segítik elő a további spirituális intuíciókat.
Magát a spirituális folyamatot inkább megakadályozzák a töredékes értelmezések
Mivel a Működő Szellem mind a négy negyedben megnyilvánul, a spirituális tapasztalat megfelelő
értelmezésének figyelembe kell vennie mind a négy negyedet. Nemcsak arról van szó, hogy különböző
szintjeink vannak - anyag, test, elme, lélek és szellem hanem arról is, hogy ezek mindegyikének négy aspektusa
van: intencionális (szándékos), viselkedésbeli, kulturális és társadalmi.
Ráhangolódunk, megbékélünk, s végül eggyé válunk valameny- nyivel. Ekkor eltölt az együttérzés minden
iránt, ami a Kozmosz, míg végül a tudatunk szinte kozmikus tudattá válik. Csakhogy ehhez nagyon oda kell
figyelni.
Az igazság - a legtágabb értelemben - a valóságra való ráhangolódást jelenti. Vagyis azt, hogy valódi
összhangban állunk az igazzal, a jóval és a széppel. Az emberiség fájdalmas leckék során tanulta meg, hogy
melyek azok az érvényességi kritériumok, amelyek révén eldönthetjük, hogy kapcsolatban vagyunk-e a valósággal,
ráhangolódtunk-e a Kozmosz gazdag sokszínűségére.
Az érvényességi kritériumok olyan eszközök, amelyek revén magával a Szellemmel kerülhetünk
kapcsolatba, amelyek révén ráhangolódhatunk a Kozmoszra - állítja Wilber. Az érvényességi kritériumok arra
kényszerítenek, hogy szembenézzünk a valósággal, mcgzaboláz- zuk egoista fantáziánkat és önző
viselkedésünket; bizonyítékokért kiáltanak a Kozmosz többi részéhez; mintegy kipenderítenck önmagunkból.
Elzek a kritériumok a Kozmikus Alkotmány beépített fékjei és korlátozó eszközei.
A jobb felső és alsó negyed a holonok empirikusan megfigyelhető, külsőleges aspektusait tartalmazza,
amelyek egyszerűen lokalizálhatok. Jól látható dolgokról van tehát szó, így a kijelentés igazsága esetében állításainkat
ezekhez a tárgyakhoz, folyamatok, illetve tényállásokhoz köthetjük.
Viszont, ha áttérünk a bal felső negyed, vagyis az individuális holon belsejének a vizsgálatára, akkor egészen
más érvényességi kritériummal kell számolnunk. A kérdés itt nem az, hogy tényleg esik-e az eső, hanem az,
hogy ha azt állítom, hogy esik az eső, igazat mondok-e vagy hazudok.
A jobb oldali negyed dimenziójában tehát a kijelentés igazsága - röviden az „igazság” - az iránytű, amelynek
segítségével kiismerhetem magam - a bal felső negyedben viszont a hitelesség, más néven őszinteség,
becsületesség, megbízhatóság. A dolog itt tehát nem az objektív igazságon, hanem a szubjektív hitelességen múlik.
A belső történések nem objektív tényállásokban, hanem a különféle tudatállapotokban lokalizálódnak, tehát nem
lehet őket empirikusan megragadni, nem lokalizálhatók egyértelműen. Ahogy a korábbiakban már láttuk, csak
kommunikáció és értelmezés útján juthatunk el hozzájuk, a monologikus megközelítéssel nem megyünk sokra.
Hazudhatok neked, sőt, és ez igen lényeges - hazudhatok saját magamnak is. Megpróbálhatom elrejteni
magam elől tulajdon mélységem egyes aspektusait. Tehetem ezt szándékosan, vagy tehetem „tudattalanul”. De
így vág)7 úgy, az eredmény a mélyben zajló történések félreértelmezése, a benső tartalmakkal kapcsolatos hazugság.
Tulajdonképp azt mondhatjuk, hogy a „tudattalan” az a „hely”, ahonnan a hazugság kiindul. Az ember
gyakran súlyos környezeti trauma hatására kezd el hazudozni önmagának, vagy a szüleitől tanulja, vagy
védekezési mechanizmusként alkalmazza a hazugságot - egy fájdalmas igazság ellen.
 A TUDATFFJLŐDÉS SZINTJEI - LÉTRA MODELL

(10.) nem-kettős (nonduális)

% (0. prcnatális-ősmátrix) Kcszíretce: Gánri B.

Az őszinteség forrása mindegyik esetben a tudattalanban keresendő, a

tudattalan tehát tulajdon szubjektív mélységünk, benső állapotunk,
mélyen gyökerező vágyaink és szándékaink meghamisításának a
„helyszíne”. A hazugság a tudattalanban lokalizálható.

221
A PSZICHOTERÁPIA SEGÍTI A HITELES ÉRTELMEZÉST

A „mélypszichológia” és a pszichoterápia célja, hogy megtanítsa az

embereket arra, hogy hitelesebben értelmezzék önmagukat. A bal oldali
dimenzió, mint tudjuk, az értelmezés birodalma, nem meglepő tehát,
hogy a terápia alapvető kritériuma a hiteles vagy adekvát értelmezés.
Amikor valaki ahelyett, hogy dühös lenne az anyjára, aki elhagyta,
szomorú lesz, azaz depresszióba esik, ez úgy történik, hogy az élete korai
szakaszában valamikor összetéveszti a haragot a depresszióval. Haragszik
az anyjára, amiért az nincs ott vele, vagy a testvére, hiszen annak
megszületése után nem szereti annyira, mint előtte. Egy gyerek azonban
nagyon veszélyesnek érzi a haragot. Mi van, ha a haragja megöli az anyát?
Nem kéne dühösnek lennem rá, gondolja, hiszen végül is szeretem.
Úgyhogy inkább magamra leszek dühös. Saját magamat ostorozom.
Haszontalan, rossz, velejéig romlott kölyök! Ez persze nagyon elkeserítő.
Eredetileg dühös voltam, de most már szomorú vagyok
így vagy úgy tehát félreértelmeztem, eltorzítottam a mélyben zajló
történéseket. A dühöt átkereszteltem „szomorúságra”. És az óta is
hordozom ezt a hazugságot. Nem mondhatok igazat magamnak, hiszen
az óriási fájdalommal járna - be kellene vallanom, hogy meg akarom ölni
az anyámat, akit szeretek - jobbnak látom inkább hazudni, léhát hazudok.
Az „árnyékom”, a „tudattalanom” most már ennek a hazugságnak a
lakhelye, ott fészkel, tehát onnan elfordítom az arcom.
Mivel hazudok, aztán pedig elfelejtem, hogy hazudok, tovább hazudok
másoknak is, pedig még csak nem is tudok róla. Sőt valószínűleg nagyon
őszinte benyomást keltek. Minél jobban hazudok magamnak, annál
őszintébben gondolom azt, hogy az igazat mondom.
Mivel pedig a saját belső világomat félreértem, gyakran félreértem a
másét is. Valamit, ami a mélyben van, kihasítottam (hasítás), elfojtottam
(elfojtás), leválasztottam (hasítás), kivetettem magamból (projekció) -, így
hát az arra vonatkozó dolgokat mindig torz módon értelmezem. akár róLwi van
szó, akár másokról. A hazugság át- meg
átszövi értelmezéseim szövetet; félreértem önmagam, s ezért sokszor
félreértem a másikat is.
Az értelmező jellegű pszichoterápiák tehát - mint a pszichoanalízis, a
Gcstalt vagy a jungi terápia - abban segítenek, hogy bepillants a belső
világodba, és hitelesebben értelmezd a mélységeidet.
így lassan a viselkedés szintjén is ugyanaz jelenik meg, mint a mélyben.
összhangba kerül a szó és a tett. Általában ezt nevezzük integritásnak
- amikor valakiről azt érezzük, hogy nem hazudik nekünk, mert
magának sem hazudik. A bal oldali negyedbe tartozik az egész életvilág, a
tudatosság, a tulajdon mélység. Ha fogékony valaki a mélységre, akkor a
hitelesség, az őszinteség, és a szavahihetőség vezérfonalának segítségével
ismerheti meg önmagát és mások mélységeit egyaránt.
A lényeg az, hogy a mélységhez vezető utat a megtévesztés, a hamisság
zárja cl. Ha elfogadjuk, hogy létezik bebő világ, el kell hárítanunk a fő
akadályt, amely a belső világ megismerésének útjában áll: a hamisságot és
a megtévesztést. A bal oldali uras pszichoterápiák célja is a saját belső
világunk hitelesebb értelmezése.
Az értelmező terápiák elsősorban abban különböznek egymástól, hogy
milyen mélyre hajlandóak menni az értelmezés során. Vagy milyen magasra.
A bal felső negyed, mint említettem, a tudat egész spektrumát tartalmazza -
vagyis a tudatosság különböző fejlettségi fokainak az egész spektrumát. A
különféle terápiák ennek a spektrumnak más és más szintjére
csatlakoznak rá, és aztán a kedvenc szintjük lesz az alapvető
vonatkoztatási pont, amely köré felépítik a rájuk jellemző értelmezést.
Minden értelmezés kontextus-fuggó, és a különféle terápiáknak kivétel
nélkül megvan a kedvenc kontextusuk, amelyben az értelmezésük mozog.
Hz nem azt jelenti, hogy tévednek, csupán annyit, hogy fel kell
ismernünk, milyen kontextusból, melyik szintről beszélnek, vagyis cl kell
helyeznünk az értelmezéseiket.
A freudiánusok az érzelmi-szexuális szintet hangsúlyozzák; a kognitív
terapeuták a verbális, a transzperszonális pszichológusok pedig a szellemi
szintet. De mindannyian elsősorban azokkal a torzításokkal,
hazugságokkal és ön becsapások kai szembesítenek bennünket, amelyek
segítségével az adott dimenzió igazságát elrejtjük önmagunk elől
- amelyek miatt megbillen az önértékelésünk, homályba vesznek valódi
érzelmeink és valódi szellemi természetünk.
A bal oldali típusú vagy értelmező terápiákról - ha lehántjuk róluk a
kizárólagosság, illetve az egyetlen szint iránti elfogultság mezét nagyon
sokat tanulhatunk. Mindegyikük fontos tudással rendelkezik az ÉN - a
tudat - különböző szintjeiről, és azokról a hiteles értelmezésekről\ amelyeknek a
segítségével eljuthatunk az egyes szintek igazságához.
Vizsgáljuk meg a bal alsó negyedet. Itt az a lényeg, hogy a szubjektív világ
interszubjektív térben, kulturális létben létezik, ez az interszub- jektív tér teszi
lehetővé, hogy a szubjektív világ egyáltalán létrejöjjön. Kulturális háttér
nélkül az én saját egyéni gondolataimnak nem lenne semmi értelme.
Eszköz sem lenne a kezemben arra, hogy a gondolataimat önmagam
számára értelmezzem. Egyszóval, a szubjektív tér elválaszthatatlan része az
interszubjektív térnek, s ez a posztmodern, illetve felvilágosodási utáni
mozgalmak egyik legnagyobb felfedezése.
A bal alsó negyed világában, az ábra kulturális világában - mondja
Wilber - tehát az érvényesség kritériuma nem annyira a kijelentés objektív
igazsága, nem is annyira a szubjektív hitelesség, hanem az interszubjektív
illeszkedés. A kulturális háttér jelenti azt a kontextust, amelyben az én egyéni
gondolataim és értelmezéseim értelmet nyernek. Az érvényességi
kritérium itt tehát a háttérben való „kulturális megfelelésen’ alapszik.
Ha ugyanabban a térben kívánunk élni, ki kell dolgoznunk valamiféle
morált és etikát. Aztán törvényeket is kell hoznunk. Valamiféle identitást
is kell találnunk, amely túlmutat az egyéneken, és azt domborítja ki, ami
közös bennünk, vagyis valamiféle közös identitást, hogy képesek legyünk
a másikban egy kicsit önmagunkat is látni, és ezért törődjünk és együrt
érezzünk vele. Mindez tehát a kulturális megfelelés, a kollektív jelentések, a
helyénvalóság és az igazságosság körébe tartozik.
A kulturális megfelelés nem csak tudatos döntések, szerződések
eredményeképpen jön létre; elsősorban olyan mélyen gyökerező
megfelelésekről van szó, amelyek gyakran észrevétlenek maradnak. A
kulturális megfelelés révén az egyik szubjektum megértheti, mit akar a
másik. Ez azt jelenti, hogy bizonyos mértékben belebújhatunk a másik
bőrébe. Részesedhetünk egymás mélységében Ha igazat beszélünk, és hitelesen
mondjuk el, kölcsönös megértésre juthatunk.
Ide tartozik az igazságosság, a jóság, a helyesség. Mi szolgálja a
közösség javát? Mi az, ami nekünk jó és helyénvaló, ami biztosítja, hogy
méltósággal és egymás iránti méltányossággal éljünk együtt ugyanabban
a kulturális térben? Hogyan rendezzük szubjektív tereinket úgy, hogy
beleilleszkedjenek a közös, interszubjektív térbe, a közös világtérbe, a
közös kultúrába, amely szubjektív létünk táptalaja?
 A kulturális megfelelés vagy igazságosság számtalan dolgot foglal
magában, az etika, a morál és a törvény kialakításától a csoport, illetve
kollektív identitás megteremtéséig, a háttérben meghúzódó kulturális
kontextusokig és így tovább.
Ne feledjük, minden holonnak van kulturális tere, bármilyen egyszerű,
bármely kevéssé összetett legyen is. Az interszubjekti vitás tehát minden
szinten átszövi a Kozmosz szövetét. A Szellem nemcsak „bennem” él,
nemcsak „abban”, nemcsak „bennük” - hanem „bennünk” is,
mindannyiunkban.
A jobb felső negyed az egyéneir. a jobb alsó a rendszerek külsőleges
aspektusait tartalmazza. A jobb felső negyed tehát a kijelentés
legszigorúbb értelemben vett igazságának birodalma, a kijelentés itt egy
önmagában álló tényre utal. A jobb alsó negyedben viszont a kijelentés a
társadalmi rendszerre vonatkozik, amelynek a fő érvényességi kritériuma
a funkcionális illeszkedés - vagyis az, hogy az egyes holonok miként
illeszkednek egymáshoz az egész objektív rendszerben.
A megismerés mind a négy típusa megaLipozott, mivel a holonok négy
aspektusának a valóságában gyökerezik. Ennél fogva az adekvát közösség
mind a négyfajta igazságra vonatkozó állításokat módosíthatja,
megerősítheti, illetve elvetheti. Az adott igazságtípusra vonatkozó
érvényességi kritériumok fékjei és korlátozó eszközei megbízhatóan
igazítanak útba bennünket igazságkereső utunkon. A saját hatáskörükön
belül mind cáfolhatóak, vagyis a hamis állításokat az adott területről
származó további bizonyítékok segítségével elvethetjük.
Évszázadok, sőt évezredek folyamán az emberiség a saját bőrén
tapasztalta meg az igazság próbájának ezeket az alapvető eljárásait. Ezek
az. igazságok az emberiség közkincsét képezik, amelyeket hányattatások
közepette, vérrel, verejtékkel és könnyekkel szerzett meg, a fejét
minduntalan lelütő hamisság, tévedés, megtévesztés és becsapás ellenére.
Az emberiség egymillió eves történelme során lassanként megtanulta az
igazságot elválasztani a látszattól, a jóságot a romlottságtól, a szépséget a
csúfságtól, az őszinteséget a hamisságtól. Ez a négy igazság végső soron
nem más, mint a megnyilvánult világban ragyogó Szellem négy arca. Az
érvényességi kritériumok teszik lehetővé, hogy rácsatlakozzunk magára a
Szellemre, ráhangolódjunk a Kozmoszra. Az érvényességi kritériumok
arra kényszerítenek, hogy szembenézzünk a valósággal; megzabolázzák
 egoista fantáziáinkat és önző viselkedésünket; bizonyítékokért kiáltanak a
Kozmosz többi részéhez, és kilendítenek önmagunkból.
Ezek a Kozmikus Alkotmány beépített fékjei és korlátozó eszközei -
vallja Wilber, és így ír: „Ha nem térünk le az igazsághoz vezető
ösvényekről, akkor észrevétlenül magával ragad a Kozmosz áramlata, s az
ár önmagunkból is kisodor bennünket, önmagunkon túlra. Arra
kényszerít, hogy feledkezzünk el önhasznunkról, hiszen onnantól fogva
az igazság egyre szélesebb, egyre mélyebb körei lesznek otthonunk.
Ráhangolódunk a Kozmoszra, megbékélünk, végül eggyé válunk vele, s
ekkor hirtelen megrázkódunk és ráismerünk „Eredeti Arcunkra’, arra az
Arcra, amely - valahányszor azt mondtuk: „ez az igazság” -,
mindannyiszor ránk mosolygott, és lágyan, de állhatatosan azt súgta: „ne
feledd az igazat, ne feledd a jót és ne feledd a szépet”. Ez a hang a
Kozmosz valamennyi szögletében ugyanazt suttogja, hogy ragyogjon az
igazság, a hitelesség, a jóság és a szépség, zálogaiként a fénylő
Ürességnek, melytől sohasem szakadunk, sohasem szakadhatunk el”.
 „ÉN”, „MI”, „AZ” - BUDDHA, SZANGHA, DHARMA

Az alapvető felosztás a következő: mindaz, ami a jobb oldalon van, az

„Az” nyelven szól. Mindaz, ami a bal felső negyedben van, az „Én”
nyelvén, a bal alsó negyedben pedig minden a „Mi” nyelvén.

Nézőpontok és a négy kvadráns

Az „Az” nyelv objektív, semleges, értékmentés felszínekről szól. Ez az empirikus,

analitikus és rendszertudományok nyelve, a fizikától a biológián és az ökológián át a
kibernetikáig, a pozitivista szociológiáig, a behaviourizmusig és a rendszerelméletig.
Egyszóval, ez a nyelv mono- logikus. Felszíneket, „Az”-okat szemlél és monologizál.
Az J\z” nyelv objektív külsőket vizsgál, valamint azoknak az egymással való
kapcsolatait, a megfigyelhető felszíneket és összefüggéseket, amelyek az érzékekkel
illetve az érzékek kiterjesztésére szolgáló műszerekkel figyelhetők meg, függetlenül
attól, hogy az adott empirikus felszín „benned” van, mint például az agyad vagy a
tüdőd, vagy „rajtad kívül”, mint az ökoszisztémák.
Az „Én” nyelv ezzel szemben maga a jelenlét, a tudat, a szubjektív tudatosság. A
bal felső negyed világában minden az „Én” nyelvén szól, a belső szubjektivitás
nyelvén. Az „Én” elem minden bolon szubjektív alkotóeleme. Ez az „Én”, azaz a
szubjektivitás természetesen a mélység növekedésével egyre nagyobb fokú lesz, de a
lényeg az, hogy az „Én” elem semmiképpen sem fejezhető ki „Az” nyelven. Hiszen
akkor a szubjektum máris objektummá változna, márpedig ettől mindannyian
ösztönösen irtózunk, és hevesen tiltakozunk ellene.
 ÉNállapotok-gravitációs centrum:
SZELLEM A LÉI RAN

Ha valaki szubjektumként kezel, akkor meg akar érteni, ha objektum' ként, akkor
manipulálni akar. Ha önmagamat kezelem objektumként, akkor önmagámtól
idegenedek el, és identitás válságba kerülhetek - ez korunk súlyos problémája.
A harmadik nyelvet, a „Mi” nyelvet a bal alsó negyed világában, a kulturális,
interszubjektív dimenzióban beszélik. A bal felső negyed arról szól, hogy „Én” hogyan
látom a világot, a bal alsó arról, hogy „Mi” hogyan látjuk. Arról a kollektív világképről
van tehát itt szó, amellyel mi - akik egy adott időben, helyen és kultúrában élünk -
rendelkezünk. A világképek természetes fejlődésen mennek keresztül, így volt már
archaikus, mágikus, mitikus és racionális világkép.
 A nagy hármasság valójában a négy negyed leegyszerűsített változata,. amely azért
lehetséges, mert mindkét jobb oldali negyed objektív külsőségekkel, „Az”-okkal
foglalkozik. Egy holon adekvát és teljes leírásához mind a három nyelvet használnunk kell
hogy mind a négy aspektusát kimerítsük, ahelyett, hogy előnyben részesítenénk az
egyik negyedet vagy az egyik nyelvet a többi rovására, noha mégis általában ez
szokott történni.
Nézzünk néhány példát arra, hogy a nagy hármasság milyen formákat ölt.

„Én” (bal felső) - tudat, szubjektivitás, én, önkifejezés

(idetartozik a művészet és az esztétika), hitelesség, őszinteség.

„Mi” (bal alsó) - etika és morál, világképek, közös kontextus,

kultúra; interszubjektív jelentés, kölcsönös megértés,
helyesség, igazságosság.

„Az” (jobb oldal) - tudomány és technológia, objektív természet,

empirikus formák (idetartozik az emberi agy ás a társadalmi
rendszerek is), a kijelentések igazsága és a funkcionális
illeszkedés.

A tudomány - az empirikus tudomány - objektumokkal, „Az”- okkal, empirikus

összefüggésekkel foglalkozik A morál és az etika „Mi”- nket és interszubjektív
világunkat érinti. A művészet és az esztétika azzal foglalkozik, amit a .szemlélő, az
„Én” szépnek tart. Az emberi fejlődés során, ha a modernitás képes volt arra, hogy
szétválassza a nagy hármasság tagjait, az „Én”-t, a „Mi”-t és az „Az”-t, és ezt a
vívmányt általánosan elismertesse, akkor a posztmodernitásra vár a feladat, hogy
integrálja őket. Arra kell törekednünk, hogy a Szellemet mind a négy negyedbeli
megjelenési formájában tiszteletben tartsuk, hogy a Szellem mind a négy arcát - a nagy
hármasság mindhárom tagját - képesek legyünk felismerni, és ezáltal lassan
ráhangolódjunk a Jóra, az Igazra és a Szépre, bennük éljünk és hálát adjunk nekik.
A nagy hármasságot párhuzamba állíthatjuk a Buddha (mindent átható értelem),
Dharma (örök igazság), Szangka (közösség, a „Mi birodalma) hármasságával. Buddha
nagy szellemi megvalósító volt, a Dharma az igazság, amelyet megvalósított, a
Szangha pedig azoknak a közössége, akik a megvalósítással kísérleteznek. Ez a nagy
hármasság megjelenési formája a tudatfejlődes magasabb, tudat fölötti,
transzperszonális régióiban.
 Ez itt buddhista terminológia, de természetesen más terminológia is éppen dg)’
megfelel.
A további fejlődések is végbemennek majd mind a négy negyedben - egyszerűbben
szólva - a nagy háromság mindhárom tagjában. A további evolúció tehát végbemegy
az „Én", a „Mi" és az „Az” világában is. A végső „Eh pedig a Buddha, a végső „Mi” a
Szangha, a végső „Az” a Dharma.
Ha tökéletesen őszinte vagy ön magadhoz, akkor végül rájössz, és megváltod’ hogy
„én vagyok Buddha”, vagyis én magam vagyok a Szellem. Ami ennél kevesebb, az
hazugság, az ego hazugsága, a különállóként érzékelt ÉN, a végtelen előtt parányira
zsugorodó lény hazugsága. Tudatod legmélyebb zugai közvetlenül érintkeznek a
Szellemmel, benne találsz rá a legalapvetőbb identitásodra. „Elek, de már nem én élek,
hanem Krisztus él bennem” - más szóval: a végső énem maga Krisztus. Ezt az állapotot
nem te hozod létre először, egyszerűen egy időtlen állapotról van szó, amelyet
felismersz és megvallasz — akkor vagy tehát tökéletesen őszinte, ha azt mondod: „én
vagyok Buddha”, a végső Szépség.
A tökéletes kulturális megfelelés, illetve igazságosság pedig az, hogy:
„Mindannyian a Szellem közösségének a tagjai vagyunk”. Minden érző lény — sőt
tulajdonképpen minden holon - magában hordozza a Buddha természetet, azaz van
mélysége, tudata, önértéke, részesedik a Szellemből, azért valamennyien tagjai
vagyunk minden lények tanácsának, a misztikus egyháznak, részei vagyunk a végső
nagy „Mi"- nek. Ez pedig nem más, mint a végső etika, a végső Jó. A végső objektív
igazság pedig az, hogy minden lény a Szellem vagy Üresség tökéletes
megnyilvánulása - vagyis a végső nagy „Az”, a Dharma megnyilvánulása. Ez tehát a
végső igazság. A végső „Én”, a végső „Mi”, a végső „Az - Buddha, Szangha, Dharma.
A bal felső negyed magasabb szintjei a tudat magasabb vagy mélyebb fejlődési
szintjeit képviselik, amelyeket elérve az egyén „En”- je felismeri a Szellemmel való
elsődleges azonosságot, amelyet többféleképpen is el lehet képzelni. A buddhisták
azt mondanák, hogy az egyén „Én”-je felismeri Üresség-természerét, s az
elszigetelt és elidegenedett „fin” elengedi magát, és megpihen minden
megnyilvánulás radikálisan nyitott, üres, áttetsző alapjában. A szufik a legvégső
identitásnak nevezik ezt, amelyben a lélek és az Istenség azonossá válik. A zen
szerint a valódi ÉN valójában nem ÉN, illetve egyáltalán nem egyedi ÉN, hanem
az őseredeti Üresség, amely áttetszik minden Formán.
A Dharma a Szellem objektív tényekben megmutatkozó arcára vonatkozik, a
Szellemre, mint végső objektív tényállásra. A Kozmosz végső „Az'-ábrázata a
Dharma, vagyis minden holon igazsága, objektív ilyensége, „olyan, amilyen’-léte.
Minden állapot Állapota, minden természet Természete, minden holon „Az”
ábrázata - ez a Dharma, az objektív Igazság, ami nevezetesen az, hogy az összes
holon, ügy, ahogy van, a maga „Az -ságában, az Üresség vagy Szellem tökéletes
megnyilvánulása. Ez tehát a végső Igazság.
A Szangha gyülekezetét vág)' közösséget jelent. Ez tehát a Szellem „Mi”
aspektusa. A kereszténységben ez az egyház, amelynek tagjai részesülnek Krisztus
misztikus áldozatából. Ez tehát a megvalósulás interszubjektív köre, az Istenben
való lét „kultúrája”.
A lényeg az, hogy mivel a Szellem mind a négy negyedben, illetve a nagy
hármasság minden tagjában egyenlően nyilvánul meg, a Szellem leírható szubjektív
módon úgy, mint a saját Buddha-tudatunk, vagyis a Szellem „En”-je: a Szépség.
Objektív módon ügy írható le, mint Dharma - a Szellem „Az” aspektusa, a végső
Igazság. Kulturális megjelenési formája szerint pedig, mim Szangha - a Szellem
„Mi” oldala, a végső Jó.
A négy negyed, más néven a nagy hármasság mindegyike a Szellem, az Üresség
megnyilvánulási formája. Az Üresség pedig szubjektumként vagy objektumként
nyilvánul meg, és mindkét alakjában lehet egyes vág)' többes számú.
Az evolúció pedig mind a négy tartományban végbemegy. Ami annyit jelent,
hogy egyre jobban kibontakozik mind a négy tartomány
szellemi természete, azaz mindegyik egyre jobban megvalósítja a szellemi
természetében rejlő lehetőségeket. Az evolúció betetőzése pedig az lesz, amikor az
„Éri , a „Mi" és az „Az” valódi természete végül tökéletesen áttetszővé válik, és a
végső Alap dicsősége árad mindből, hiszen végső soron mind azonosak vele. S
amint felragyog a végső tudatosság, minden „fin” Istenné lesz, minden „Mi”
szüntelen isten- tiszteletté, és minden „Az” Isten pazar templomává - vallja
Wilber.
Az „Én” holonnak négy késztetése van - nevezetesen a cselekvőképesség, a
részvétel, az ön meghaladás és a felbomlás. A fejlődés minden fokán ez a négy
alapvető választás áll azÉN előtt. Ha bármelyik késztetés túlsúlyba kerül, vagy
alulmarad, az „Én"-cn patologikus elváltozás figyelhető meg, amelynek típusa
attól függ, hogy a kilenc fejlődési fok melyikén jelent meg a baj.
Az ÉN egyes aspektusai megsérülhetnek, sőt le is szakadhatnak. Ezt nevezzük
elfojtásnak, disszociációnak vagy elidegenedésnek. Az alapstruktúrák növekedése és
fejlődése önmagában még nem a teljes kép: az FNnek is fel kell nőnie a mindenkori
szinthez, meg kell másznia a táguló tudat létrafokait, és mászás közben bármelyik fokon
előfordulhat, hogy rosszul lép és súlyosan megsérül.
Felfoghatjuk ezeket a fejlődési fokozatokat úgy, mint fordulópontok az emberi fejlődés
során végbemenő, óriási jelentőségű differenciálódási és integrációs folyamatnak az
állomásai; afféle minduntalan felbukkanó útelágazások, amelyekhez érve az ÉNnck
döntenie kell: hogyan tovább? A döntés minden esetben meghatározza az ÉN további
sorsát.
Kilenc alapstruktúra van Wilber szerint, tehát kilenc fordulópontnak vagy
lépcsőfoknak kell lennie. Az ÉNnek minden lépcsőfokra fel kell hágnia, és a
lépcsőfok az adott fejlődési szakasz fordulópontja. Minden fordulópont három
fázisból áll.
Fejlődése során az ÉN a tudatosság magasabb szintjére lép, és azonosul ezzel a
magasabb szinttel, „eggyé válik” vele.
Az ÉN lassanként az adott szint fölé emelkedik, elkülönül tőle, differenciálódik,
vagyis többé már nem azonos vele, meghaladja azt.
Azonosul az újabb, magasabb szinttel, mintegy „berendezkedik” benne; az
újabb lépcsőfok a megelőzőkön nyugszik, tehát a tágabb tudatnak az előzőket is
magában kell foglalnia, integrálnia kell, s ez az integráció az adott fordulópont
harmadik, végső alfázisa.
 LÉTRA - MÁSZÓ - IÁTVÁNY
A fejlődés, a kibontakozás folyamán minden egyes lépcsőfokon máshogyan látjuk a
világot - saját magunkat és másokat -, vagyis más és más világképpel rendelkezünk. Minden
LÉTRA A MÁSZÓ LÁTVÁNY
tudatosság alapvető Aki az alapvető Minden szakaszban
lépcsőfokai ha már lépcsőfokokat máshogzan látjuk
létrejöttek, meg is megmássza minden önmagunkat és a
maradnak, mint a újabb lépcsőfok másikat
tudat alapvető három fázisból álló más az ÉN-identitás
építőkövei vagy fordulópont: ÉNszükségletek
holonjai. 1. ) egybeolvadás erkölcsi érzék.
azonosulás
2. ) differenciálódás
meghaladás
3. ) integráció
megőrzés

létrafokon más és más az ÉN identitása, a szükségletei és az erkölcst gondolkodása. Mindezek

valójában az adott lépcsőfokon, azaz a tudatosság adott dimenziójában kibontakozó
különféle világok aspektusai. Van tehát a létra, vagyis a tudatosság alapstruktúrái;
azután a mászó, aki időnként egy újabb fordulóponthoz ér; és végül a különböző
lépcsőfokokról szemlélt világ látványa. Létra, mászó és látvány.
A szabály-szerep-tudatosság körülbelül hétéves korban kezd kialakulni a
gyermekeknél, és azt jelenti, hogy a gyermek elsajátítja a komplex mentális szabályok
alkalmazásának és különféle társadalmi szerepek eljátszásának a képességét, lassanként
megérti, hogy ő nem csupán egy test, amelynek ösztönzései és vágyai vannak, hanem
egy társadalmi ÉN, aki más társadalmi ÉNek között él, és akinek bele kell illeszkednie
a számára adott társadalmi és kulturális szerepekbe. Igen nehéz, megpróbáltatásokkal
teli időszakról van szó.
 Ahogy a szabály-szcrep-tudatosság alapstruktúrája feltűnik a láthatáron, a
gyermek ÉNjének szembe kell néznie ezzel az új tudatossági szinttel. Fel kell
nőnie tehát az adott szinten található fordulóponthoz, TZZL végig kell mennie azon a
három fázisból álló folyamaton, amelynek során új tudatossági szintre léphet.
Először tehát felhág az adott lépcsőfokra, azonosul vele, vagyis azonosul a
szabálykövetés és szerepjátszás képességével, azaz a szabály-szerep-
tudatossággal (ez tehát a fordulópont első fázisa). Ezen a ponton tehát az ÉN
szabály-szerep-ÉN: ez az alapvető identitása, az alapvető Self-érzése. Minden
erejével alkalmazko- dik a szabályokhoz és a szerepekhez, azért ebben a
fejlődési szakaszban a Self-érzés konformista. Ugyanennél az oknál fogva az ÉN
alapvető szükséglete - ebben a szakaszban - a másokhoz tartozás. Az ÉN erkölcsi
gondolkodóba pedig a konvenciókon, a mások jóváhagyása iránti szükségleten
alapszik.
Ha folytatódik az ÉN fejlődés, akkor az ÉN lassanként szűkösnek
kezdi érezni az adott világot, és a tudatossága ismét tágulni kezd. Ennek érdekében el
kell szakadnia attól a lépcsőfoktól, amelyen áll, azaz meg kell tagadnia az
adott lépcsőfokkal való azonosságot, meg kell haladnia azt a szintet - ez a
differenciálódás illetve a meghaladás, a fordulópont második fázisa -, majd
azonosulnia kell a következő lépcsőfokkal. Ez a harmadik fázis, amelynek a
nyomában már kezdődik is a következő és így tovább. Egészen addig, amíg a
fejlődés meg nem áll.
Az ÉNfcjlődésnek bármelyik pontját vesszük, az egyén reakcióinak csak
körülbelül ötven százaléka felel meg egy adott szintnek, huszonöt százaléka
egy magasabb, egy másik huszonöt százaléka pedig egy alacsonyabb szintről
származik. Egyetlen ÉNről sem mondható el, hogy egy adott szinten „áll".
Nem beszélve arról, hogy állandóan számolni kell regresszióval, spirális
fejlődéssel, ideiglenes clőreugrások- kal, csúcsclményekkel.
Az erkölcsi fejlődés legalacsonyabb, legkorábbi szakaszaira jellemző az
cgocentrizmus és a narcizmus: „csak én számítok". Ezekben a szakaszokban az
ÉN tehát nagyon impulzívan és hedonisztikusan viselkedik. A középső
szakaszokat konvencionálisnak nevezzük, itt ugyanis a konformizmus az uralkodó
viselkedés. A felsőbb szintek posztkonvencionális szintek, itt az ÉN már meghaladja
a konvencionális, konformista szemléletmódot is, ehelyett az univerzális
pluralizmus és az egyéni jogok a legfontosabb eszméi. Még ennél is magasabb
szintűek a „poszt-posztkonvencionális” vagy szellemi szintek.
Ha valamilyen oknál fogva a korai szakaszokban - mondjuk a prekonvencionális
szakaszokban, vagyis az első harmadik-negyedik életév során - az ÉNt ismétlődő,
súlyos trauma éri, akkor a következő dolog történik: mivel az ÉN súlypontja a
prekonvencionális, impulzív szakaszban van, az impulzív ÉN egyes aspektusai
leszakadnak, disszo- ciálódnak. Ha brutális leszakadásról van szó, akkor az ÉNfejlődés
azon nyomban megáll. Legtöbbször azonban az történik, hogy a fejlődés nem áll meg,
az ÉN mászik tovább a táguló tudatosság létráján, ha sántikálva vagy sebesülten is
(disszociatív zavarok, több személyiségű személy és így tovább).
BELSŐ KONFLIKTUS - LESZAKADT ÉN -
ELAKADT FEJLŐDÉS

Ám az impulztv f.N egy darabig mégiscsak leszakadt és különvált, és ez az ÉNdarab nem mászik tovább, nem
vesz részt a fejlődésben, hanem leragad (agresszió kiélési zavar). Miközben az ÉN többi része egyre magasabb
csúcsok felé tör, a kis ÉNdarabka megmarad az első szinten, vagyis továbbra is nárcisztikus és egocentrikus
marad, csak saját magával van elfoglalva és tökéletesen impulzív. Vagyis továbbra is primitív, archaikus szinten
rendelkezésre álló kategóriáknak megfelelően értelmezi a világot.
Miközben a fő ÉN rész folytatja az útját felfelé, a hátra maradt kis darabka folyamatosan szabotálja a
működését neurotikus, esetleg pszichotikus tünetek formájában. A fő ÉNrész egyre magasabb, szélesebb
panorámában gyönyörködik, a kis darabka viszont egocentrikus, nárcisztikus, archaikus világképe rabságában
sínylődik, kiszolgáltatva prekonvencionális késztetéseinek és szükségleteinek. A harmadik, negyedik vagy az
ötödik morális szintre felkapaszkodó fő ÉNrész és az első szinten raboskodó ÉNdarabka közötti belsS konfliktus
bizony katasztrófához vezethet.
Az egyénnek minden alacsonyabb szinttel meg kell birkóznia - az elsőtől a hatodikig -, mielőtt a magasabb
szellemi fejlődés útjára lépne. Az egyénnek úgyszólván minden fejlődési szakaszban lehet szellemi tapasztalata,
csúcsélménye. Egy harmadik morális szinten lévő egyén, aki mély szellemi élményen megy keresztül,
ösztönzést érezhet arra, hogy eggyel magasabb szintre lépjen - ebben az esetben a negyedikre. Semmilyen
körülmények között sem ugorhat a harmadikról a hetedik szintre.
A valódi szellemi vagy transzperszonális fejlődési szintek a hatodik, ötödik, negyedik, harmadik stádiumban
elért fejleményekre támaszkodva érhetők csak el. Minden alacsonyabb szint valami abszolút lényegivel járul
hozzá a hetedik szint megnyilvánulásához. Noha az egyénnek része lehet magasabb dimenziókat sejtető
csúcsélményekben, az ÉNjének tovább kell fejlődnie, hogy hozzáidomuljon a magasabb dimenzióban való
léthez.
Sri Aurobindo mondja: „A szellemi evolúció a fokozatos kibontakozás logikájának engedelmeskedik; „az
egyén” csak akkor léphet új szakaszba, ha az előzó nagy lépcsőfokot már kielégítően meghódította. Még ha
egyes kisebb szakaszok a gyors, hirtelen emelkedés során egyszerűen bekebelezhetők illetve átléphetők is, a
tudatnak vissza kell fordulnia, hogy megbizonyosodjék: az átlépett területet biztonságosan hozzácsatolta az új
birodalomhoz; az egyes lépcsőfokokat nagyobb sebesség, erősebb összpontosítás esetén sem lehet kiküszöbölni,
a fokozatos haladás az ilyen esetekben is elkerülhetetlen”.
A transzperszonális pszichológiával kezdetben az volt az egyik legnagyobb baj, hogy csúcsélményekre
helyezte a hangsúlyt. Azok az elméletek, amelyek az ego megszüntetését ajánlják az ego meghaladása helyett,
valójában regressziót ajánlanak. Kijelenthetjük, hogy az egylépéses modell teljesen naiv. Lehet valakinek
szellemi tapasztalata, csúcsélménye, de az élményt bele kell építenie a saját struktúrájába. Tovább kell haladnia
a fejlődés útján, hogy hozzáidomulhasson ahhoz a szinthez, amelybe bepillantást nyert.

24
2
 A kognitív fejlődés szükséges, de nem elégséges feltétele az erkölcsi fejlődésnek. Aki tehát méltó akar lenni a
megélt szellemi tapasztalathoz, annak folyamatosan fejlődnie kell, vagyis rá kell lépnie a kibontakozás, a
holarchikus tágulás útjára, hogy belakhassa a tudat egyre táguló köreit. Súlypontját a tudat egyre magasabb
szféráiba kell áthelyeznie; semmi értelme, hogy elméleti halandzsákban, a vallásról folytatott csevegésekben
„idealizálja” ezeket a magasabb szférákat - a meditációs élményt a reális valóságban kell megvalósítani. Egyórás
meditációt nyolc óra karmajógával (olyan tevékenység, munka, amely általános emberi célokat szolgál, nem
egoista önmegvalósítást) kell kiegyensúlyozni - vallja Swami Satyananda Saraswati Paramahamsa).
Az egyén valódi ÉNje - a súlypontja - csakis a saját struktúrájának, a saját képességeinek, a saját fejlődési
szintjének megfelelően képes elszállásolni az élményt. A szellemi tapasztalás nem teszi lehetővé, hogy
elegánsan átsuhanjunk a fejlődés állomásai fölött, hiszen a tartós szellemi kibontakozás csakis fokozatos fejlődés
eredményeképpen jöhet létre (a hétvégi boldogság kurzusok élményei nem fejlesztik a személyiséget, csak az
élmények önismereti átdolgozása, akármilyen fantasztikusak is ezek az élmények, mint például a reinkamációs
hipnózis).
Az emberek nagy része kedveli az instant „szellemi utakat”, amelyek - bármilyen középszerűek vagyunk is -
egyetlen lépésben a Jóistenhez vezetnek. Annyit kell csak tudni, hogy minden baj oka az ego, az „Isten vagy az
„Istennő” pedig pusztán egy új fogalmi keret vagy paradigma, amelyet be kell tanulni és mantraként
ismételgetni.
Ezért aztán egyes fogyasztó társadalmi (síkvilági) paradigmákra meggondolatlanul rákapnak az emberek,
méghozzá éppen azért, mert nem várják el tőlük, hogy valódi átalakuláson menjenek keresztül. Elég, ha
magukévá teszik az egyetlen lépésből álló új paradigmát (mindenért az előző életem tehet), mintha egy plázába
mennének vásárolni. Elég, ha azt ismételgeted, hogy a léted csupán az élet hatalmas szövedékének egyetlen
szála, és máris megváltottad a világot.
Ha az ÉN elfojtja illetve leválasztja önmagáról egyes aspektusait, akkor kisebb potenciállal indul tovább az evolúció és
a fejlődés útján. Márpedig akkor a fejlődés előbb-utóbb abbamarad. A fejlődés során leszakadt ÉNrészek arra próbálják
rávenni a személyiséget, hogy cselekedjék az ő archaikus vágyaiknak, ösztönzéseiknek és értelmezéseiknek megfelelően
(ezért olyan divatosak és keresettek az ál-transzcendens élmények). És ez így megy tovább, miközben az ÉN többi része
továbbfejlődik. A lényeg az, hogy mire a lény a felnőttkorba ér, esetleg már potenciája negyven százalékát is elveszíthette,
amelyek leszakadt apró ÉNekként (disszociált ÉN rész), rejtett szubjektumokként élnek tovább, s ezek a rejtett
szubjektumok általában megrekednek azon a felső szinten, amelyen az elszakadás idején álltak. Mivel a személy nincsen
tudatában ezeknek a leszakadt ÉNrészeknek, a bensője háborgását úgy értelmezi, hogy depressziós vagy rögeszmés,
szorong, vagy más egyéb Tökéletesen érthetetlen neurotikus tunerei vannak.
Ezek a kis leszakadt ÉNek, ezek a kis rejtett szubjektumok, akik foggal-körömmel ragaszkodnak az
alacsonyabb szintű világképhez, felőriik az energia egy részét. Nemcsak ők maguk szívnak el energiát, hanem
az ellenük való védekezés is. Márpedig akkor valószínűleg „lőttek” a magasabb, transzperszonális fejlődésnek.
A mélypszichológia egy eléggé megtévesztő elnevezés, valójában sekély pszichológiáról van szó, hiszen a
holarchia legalacsonyabb, legsekélyesebb szintjeivel foglalkozik, amelyek azonban, éppenséggel azonban

24
3
nárcisztikus szűklátókörűségük folytán rettenetesen bénító hatásúak. A lényeg az, hogy a „mély” pszichológia
segítségével föl vehetjük a kapcsolatot az alsóbb szinteken rekedt holonokkal, felfedhetjük ókét a saját tudatunk előtt,
hogy végre megszabadulhassanak a rögeszméiktől, és újra csatlakozhassanak a tudatfejlődés útján haladó F.Nhez. Akkor
ők is a program részeivé válnak, és többé nem fejtenek ki reakciós, a fejlődés ellenében ható visszahúzó erőt az ÉNre.
Újból összeforrhatnak az ÉNncl, s ha ez megtörténik, az ÉN minden erejét latba veti a transzperszonális fejlődés
érdekében.

24
4
A SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉS - A SZIMBÓLUMOK VILÁGA
Most vizsgáljuk meg a Wilber szerinti személyiségfejlődést. Egyelőre
vegyük úgy, Hogy a születés a kezdet. A csecsemő a megszületésekor
gyakorlatilag nem más, mint egy szenzomotoros szervezet, egy olyan
holon, amely sejtekből, molekulákból és atomokból áll - s amely meghaladja
és megőrzi ezeket a szubholonokat. A csecsemő még nincs a nyelv, a logika
és a narratív (elbeszélő, megértő) képesség birtokában; nem fogja fel a
történelmi időt, és nem képes eligazodni a belső pszichológiai térben.
Az ÉN itt még úgyszólván anyagi természetű, tehát azonosul a
szenzoros fizikai dimenzióval, vagyis az érzékszervi és a fizikai, anyagi
dimenzióval. Az ÉN úgyszólván azonosul a szenzomotoros világgal,
méghozzá olyan mértékben, hogy még csak nem is képes különbséget tenni
a külső világ és a saját benső világa között. Egybemosódik a testi ÉN és a
fizikai világ, azaz még nem válik szét egymástól (nem differenciálódik). A
csecsemő nem tudja, melyik a kinn és melyik a benn. Ezt a korai fúziós
állapotot gyakran nevezik „Ősmátrixnak”, mert ez az alapvető mátrix,
amely a későbbi fejlődés során differenciálódni kezd. Elsődleges
autizmusnak, elsődleges narcizmusnak, óceáni, protoplazmikus,
adualisztikus, disszociálatlan stb. fázisnak is nevezik. Az elsődleges
narcizmus állapotáról van szó, amelyben az autisztikus ÉN mintegy
elnyeli a fizikai világot - a csecsemő egy hatalmas száj, és az egész világ
csupa ennivaló. Pusztán fizikai természetű dologról van tehát szó.
A korai, fúziós állapotban lévő csecsemő nem képes belehelyezkedni a
másik szerepébe, a2az hiányzik belőle az arra való kognitív képesség, hogy
más bőrébe képzelje magát, és az ő szemével nézze a világot - pusztán a
szenzomotoros dimenzióról hírt adó közvetlen benyomásokra
támaszkodhat, egyszóval mélységesen nárcisztikus. Nem képes valódi
szeretetet tanúsítani, hiszen csak akkor szerethetünk valakit igazán, ha
megértjük a szempontjait, sőt esetleg még saját szempontjaink elé is
helyezzük az övéit. Nyoma sincs tehát itt együttérzésnek, őszinte
szeretetnek, toleranciának, jóindulatnak és altruizmusnak.
A magzati létben, a fúzió állapotában él a magzat az anyaméhben, majd
elkezdődik a differenciálódás fájdalmas folyamata (amit születési traumának
hívhatunk), végül beáll a konszolidáció és integráció állapota, amelyben a magzat
már az anyaméhtől független, különálló szervezetté válik. Ezen a ponton a
csecsemő ÉNje már az első fordulópontnál tart — in tehát már egybeolvad a benne
és körülette levő fizikai világgal.
A magzatot az intrauterin (méhen belüli) élet bármely szakaszában
érheti olyan trauma, amely patologikus komplexumot eredményezhet,
amely „megfertőzi” a további fejlődés egészét.
Az ÉN egyre magasabbra hág a táguló tudat létráján, minden fokon át
kell mennie azon a bizonyos három fázisból álló folyamaton. Márpedig
minden fázisban megeshet a baj - az egybeolvadási, a differenciálódási és az
integrációs fázisban egyaránt. Előfordul, hogy az ÉN megreked az
egybeolvadás állapotában, ez esetben fixádéról beszélünk, amely tipikusan az első
fázisra jellemző probléma. A fordulópont második, differenciálódási fázisában is
történhet baleset, amennyiben az ÉN képtelen a tiszta, világos
különbségtételre, azaz nem képes meghúzni a határvonalat a két szint
között. A harmadik, integrációs fázisban is véthet az ÉN, ha nem képes
integrálni és megőrizni az előző szintet, hanem elidegeníti, leválasztja
magáról és elfojtja, vagyis ahelyett, hogy meghaladná és megőrizné, csupán
leválasztja és elfojtja.
Ha valamelyik szinten fejlődési rendellenesség alakul ki, akkor a keletkező
patológiás komplexum olyan tudati károsodást eredményez, amely megfertőzi,
eltorzítja a további fejlődés egész folyamatát. Megtagadja az ÉN egyes aspektusait,
nem ismeri el magáénak. Bújócskát játszik önmagával, magyarán hazudni kezd
önmagának. A valós ÉN fölé a hamis ÉN rendszere tornyosul, és noha a valós ÉN
mindig jelen van, a hamis ÉN megtagadja, eltorzítja vagy elfojtja. Ezzel kezdetét
veszi az egyéni tudattalan fényes karrierje. A tudattalan bizonyos tekintetben az
ÉNhazugságok főhadiszállása.
A leszakadt ÉNrészek megállnak a fejlődésben, méghozzá annak a
szintnek az egybeolvadási szakaszában, amelyen elfojtották őket.
Elrejtőznek a pincében, amelynek ajtaját a hazugság reteszeli el. Az ÉN
potenciáljának ezek a leválasztott aspektusai felemésztik az energiáját,
eluralják a tudatát. Az ÉN elmúlt idők holt súlyaként cipeli tovább őket,
holott már régen túl kellett volna adnia rajtuk. A hazugság azonban
menedéket kínál nekik, így tovább élnek és zsarnokoskodnak az ÉN felett.
Az értelmező terápiák - a freudi, a jungi, a Cicstalt és a kognitív terápia
egyaránt - a hazugságot támadják meg különféle módokon.
Az magzati létben és a megszületést követő szimbiotikus fázisban az
ÉN identitása fiziocentrikus, vagyis egybeolvad az anyagi dimenzióval, a
fizioszférával. Négy hónapos kora körül a csecsemő lassan megtanul
különbséget tenni a tesci érzetek és a külvilágból jövő ingerek között.
Megkezdődik tehát az első fordulópont differenciálódási szakasza, amely
általában valamikor az első életévben fejeződik be. A íargaret Mahler, a
kutatási terület egyik úttörő szaktekintélye szerint öt- és kilenchónapos kor
között. Mahler ezt az időszakot „kikelésnek’ nevezi - a testi ÉN mintegy
„kikel” az elsődleges fúziós mátrixból. Ez a „kikelés” tulajdonképpen a testi
ÉN „igazi születése”.
Ha az ÉN kudarcot vall a differenciálódás során - ha megreked az
ősmátrixban akkor nem lesz képes arra, hogy megállapítsa hol ér véget a
teste, vagyis hajlamos lesz az adualtzmusra, ami a pszichózisok egyes
típusainak egyik alapvető jellemzője. A pszichózis, skizofrénia, súlyos
aflektív (érzelmi) zavarok kórtana részben e korai, az első fordulópont
során bekövetkező zavarokkal áll kapcsolatban. A pszichotikus beteg
súlyosan torzítja a valóságot, s ez különösen adualizmusban, vagyis az
ÉN fizikai határainak megállapítására való képtelenségben nyilvánul
meg (első fordulópont); gyakran hallucinál az elsődleges folyamatra
jellemző képeket illetve gondolatokat; nárcisztikus vonat- koztatásos téves
eszméi vannak; a tudata nem a testében lokalizálódik; az önmagáról és
másokról alkotott gondolatai összemosódnak.
A második fázis akkor kezdődik el, ha az első fordulóponton túljut a
csecsemő; ez az érzclmi-fantazmikus fordulópont. Mivel a csecsemő sikerrel
túljutott az első főid időponton, képessé vált arra, hogy megállapítsa testi
ÉNje határait, de az érzelmi ÉNje határait még nem képes felismerni. Az
érzelmi ÉNje összeolvad illetve azonosul a körülötte levőkével, különösen
az anyjáéval. Mivel képtelen megkülönböztetni magát a körülötte levő
érzelmi- és életvilágod, a csecsemő ÉNje a világot saját maga
meghosszabbításának tartja - szaknyelven ezt hívják „narcizmusnak”.
Ez a nagyfokú narcizmus tehát - amely ebben az időszakban normális,
nem patologikus - nem azt jelenti, hogy a csecsemő önző és csak magára
gondol, hanem éppen ellenkezőleg: képtelen önmagára gondolni. Nem
tudja megkülönböztetni magát a világtól, az érzelmi világtól, ezért azt hiszi,
hogy amit ő érez, azt érzi a világ, amit ő akar, azt akarja a világ, amit ő lát,
azt látja a világ.
Más szóval, az ÉN itt tisztán ökológiai ÉN, bioszferikus ÉN, libidi- nális
ÉN, természetes, ösztönzés vezérelte ÉN. Egybeolvad, egynek érzi magát a
lét egész vitális-érzelmi dimenziójával, a kübővel és a bebővel egyaránt. Léte
egybeolvad a belső és a külső bioszférával, identitása tehát biocentrikus vagy
ökocentrikus.
Az ÉN és a tárgy reprezentáció (szeretett személy) továbbra is
egybemosódik. Ennek köszönhető az az általános „mágikus” és nárcisztikus
légkör, amely ezt az időszakot belengi. Azonban valamikor tizenöt-
huszonnégy hónapos kor között az érzelmi ÉN lassan elkezd különbséget
tenni önmaga és érzelmi környezete között. Mahler ezt az időszakot nevezi „a
csecsemő pszichológiai születésének". A csecsemő ebben az időszakban
„születik meg” mint különálló érzelmi, érző lény. Ez az úgynevezett
dackorszak kezdete.
A megnyilvánult világ bizony kemény világ, s amikor az ember ráeszmél
erre, nyilvánvalóan szenved. A megnyilvánult világ, a szam- szára világa
elidegenedett és elidegenítő hely. Ahogy a csecsemő halványan megsejti
ezt, rettenetes szenvedéseken megy keresztül. Igen, rendkívül fájdalmas
folyamat ez, de ezt hívják felébredésnek.
Ráébred annak a kórnak a létére, amelynek a neve szamszára. Ráeszmél
arra a tényre, hogy különálló, érzékeny, érzelmi lényként ki van téve a
„balsors minden nyűgének és nyilának’. Belevettetett a fájdalom, a
szenvedés és a pokol világába, ahol két, és csakis két választása van: vagy
visszahátrál az egybeolvadt állapotba, amikor még nem volt tudatában az
elidegenedettségnek, vagy továbbhalad a fejlődés és folytonos meghaladás
útján, míg végül képessé válik arra, hogy a szellemi ébredés révén az
elidegenedés állapotát is meghaladja.
Amikor ráébredünk arra, hogy különálló érzelmi ÉNnel rendelkezünk -
annak minden szépségével és borzalmával együtt -, már valójában
meghaladtuk az előző, egybeolvadt állapotot. Bizonyos mértékben máris
felébredtünk. Nagyobb mélységre, nagyobb tudatosságra tettünk szert,
aminek önmagában rejlő értéke van. Csak éppen, mint minden fejlődési
szakaszban, a tudati gyarapodásért itt is nagy árat kell fizetni. Ez a haladás
dialektikája.
Ha ezen a fordulóponton valami rosszul alakul - azaz még a kelleténél is
rosszabbul, hiszen ez a fordulópont soha nem a gyönyörök kertje -, akkor
az ÉN megmarad ennek az érzelmileg nárcisztikus szakasznak az
egybeolvadási állapotában (ezt hívják nárcisztikus személyiségzavarnak),
vagy a differenciálódási folyamat megkezdődik, de nem fejeződik be, vagy is
disszociáció megy végbe (ezt nevezzük borderlinc személyiségzavarnak).
 Ezekben az esetekben az ÉN valóságot tükröző érzelmi határai nem
alakulnak ki. A nárcisztikus és borderline-szindrómák esetében az
egyénnek nem alakul ki egységes Self érzése, ez talán ezeknek a
betegségeknek a központi meghatározó jellemzője. Az ÉN vagy önmaga
meghosszabbításának tartja a külvilágot (narcizmus), vagy' úgy érzi, hogy a
külvilág állandóan benyomul az ÉNjébe, zaklatja és kínozza (borderline).
Ezt a betegségtípust azért nevezik „borderline’-nak, azaz „hatlrvonar-nak,
mert a pszichózis és a neurózis közti határvonalon áll. Néha „stabilan
instabil állapotnak is nevezik. A fejlődő ÉN fájdalmas kudarcot szenvedett a
második nagy útelágazásnál.
Ha minden viszonylag rendben megy, akkor az ÉN már nem kizáró- lag
az érzelmi szinttel azonosul. Lassanként meghaladja ezt a szintet, és
azonosul a mentális vagy fogalmi ÉNnel, amely a harmadik fordulópont
kezdetét, vagyis a leképező elme kialakulását jelzi. A leképező elme képeket,
szimbólumokat és fogalmakat tartalmaz. A képek körülbelül héthónapos
korban kezdenek megjelenni. A mentális kép nagyjából olyan, mint az a
tárgy, amelyet ábrázol. A szimbólum viszont, noha szintén egy tárgyat
jelképez, egyáltalán nem úgy néz ki, mint maga a tárgy, s ez sokkal
nehezebb kognitív feladatot jelent. A szimbólumok a második életévben
keletkeznek, rendszerint a „marná’, „papa' és ehhez hasonló szavak
formájában, s aztán igen gyorsan fejlődnek. Nagyjából kéttŐ-négyéves
korig a szimbólumok uralják a tudatosságot.
Ekkor bukkannak fel a fogalmak. Az egyszerű szimbólumok egyetlen
tárgyat jelképeznek, a fogalmak viszont a tárgyak egész osztályát. Négy-
hétéves korig a fogalmak uralják a tudatosságot. Ezek természetesen
alapstruktúrák, vagyis ha egyszer már felmerülnek a tudatosságban, akkor a
tudat alapvető képességeiként meg is maradnak.
A mentális ÉN vagy fogalmi ÉN azonban csak akkor jön elő, amikor a
fogalmak megjelennek a tudatosságban. Az ÉN ekkor már nem csupán
érzékelések, ösztönzések és érzelmek összessége, hanem szimbólumokat és
fogalmakat is tartalmaz. Belépett a nyelv világába, a nooszférába, és ennek
következtében enyhén szólva minden megváltozik. Az első fordulópont
fizioszférájából előbb a második fordulópont bioszférájába érkezett, most
pedig a harmadik fordulóponthoz érve belépett a nooszférába.
A nyelv világa valóban teljesen új világ, új világtér. Az ÉN itt már
elmélkedhet a múltról, és megtervezheti a jövőt (ez az időbeliség és a
történelmi szemlélet világa), maga szabályozhatja a testi funkcióit,
képzeteket alkothat olyan dolgokról, amelyek az érzékeiben nem jelennek
meg. Mivel képes előre látni a jövőt, aggódik és szorong; mivel
gondolkodik a múltról, lelkiismcret-fordalást cs megbánást érez. Mindez
tehát az új világtérnek, a nyelv világának, a nooszférának a része.
Mivel a fogalmi ÉN ebben az új, tágabb világban cl, képes arra, hogy
elfojtsa és leválassza magáról az alacsonyabb szintű késztetéseit. Vagyis -
mivel a nooszfera meghaladja a bioszférát - megtörténhet, hogy ahelyett,
hogy meghaladva megőrizné, inkább elfojtja, eltorzítja és megtagadja.
Ahelyett, hogy differenciálna, disszociál. F;z pedig egyéni és közösségi
szinten egyaránt megtörténhet, egyéni szinten neurózist, közösségi szinten
ökológiai válságot eredményez.
Az egyén szintjén a bioszférának a nooszféra által történő elfojtása
pszichoncurózist vág)' egyszerűen neurózist eredményez. A neurózis annyit
jelent, hogy miután létrejön egy viszonylag stabil, egységes mentális ÉN,
ez a mentális-fogalmi ÉN (az ego) képessé válik arra, hogy elfojtsa,
illetve leválassza magáról testi késztetéseinek és ösztönzéseinek bizonyos
aspektusait, és ezek az elfojtott vagy’ eltorzított ösztönzések - amelyek
általában szexuális vagy agresszív természetűek - aztán álcázott, fájdalmas
formában, neurotikus tünetek alakjában jelentkeznek.
Az előzőekben említett borderline zavarok esetében nem beszélhetünk
valódi elfojtásról, hiszen az ÉN meg nem elég erős ahhoz, hogy
bármit is elfojtson! Az ÉN itt még nem képes arra, hogy elfojtsa az
érzelmeit, sőt inkább elborítják, elárasztják azok, teljesen elvész bennük. Itt
még nem alakult ki az „elfojtott tudattalan”, amelyet a terápia során fel
lehetne tárni, hiszen igazából még elfojtásról sem lehet beszélni, ezért
nevezik ezt „pre-neurotikus” állapotnak.
A borderline zavarok (második fordulópont) kezelésére irányuló terápiákat
tehát struktúraépítő terápiáknak nevezik. Ezek a terápiák a törékeny ÉN
differenciálódását, megszilárdulását, és struktúraépítését segítik elő, ellentétben a
neurózisokkat (harmadik fordulópont) kezelő feltáró terápiákkal amelyek az
elfojtást eredményező korlátot igyekeznek megszüntetni, illetve azt segítik elő,
hogy a páciens felvegye a kapcsolatot azokkal az ösztönzésekkel, érzelmekkel és
teljes ÉNérzettel, amelyeket az erősebb, neurotikus ÉN elfojtott. A struktúraépítő
terápiák egyik célja éppen az, hogy a határvonalat (borderline) „kijjebb tolják”,
vagyis a pácienst megtanítsák az elfojtás képességére!
A HAMIS ÉN
A tudattalan védekezési mechanizmusok maguk is fejlődési
hierarchiában rendeződnek cl. Az első fordulópontra jellemző tipikus
védekezési mechanizmus a projektív identifikáció, amelyre az jellemző,
hogy az egyén ÉNje és a mások ÉNje nem különül cl egymástól. A második
fordulópontra jellemző tipikus védekezési mechanizmus a hasadás és az
egybeolvadás (az ÉN és a tárgyreprezentáció egybeolvadása, illetve a
tárgyak kettéhasadása jókra és rosszakra, azaz a hasítás). Az elfojtás a
harmadik fordulópontra jellemző védekezési mechanizmus, amelyet végül
a „legegészségesebb" védekezés, a szublimáció követ - ami nem más, mint a
pszichoanalízis által sterilizált kifejezés a transzcendenciára.
Amikor normálisan és természetesen működnek a védekezési
mechanizmusok, a psziché immunrendszerének szerepét töltik be.
Segítenek fenntartani az ÉNhatár sértetlenségét valamint stabilitását, és
kipenderítik a Sclf-rendszert fenyegető betolakodókat.
A védekezési mechanizmus autoimmun betegséggé válhat - az ÉN saját
maga ellen támad, önmagát emészti fel. Behunyja a szemét, és inkább
hazudni kezd. függetlenül attól, hogy a hazudozás milyen „szintű", hasítás,
egybeolvadás, projekció, elfojtás, reakcióképzés vagy eltolás, a lényeg
ugyanaz: az ÉN rejtőzködik, hazudik, s ezért homályosan látja önmagát.
A valódi ÉN helyébe lép, és növekedni kezd a hamis ÉN. Már az első
fordulóponttól (egyesek szerint a nulladik fordulóponttól) kezdve
előfordulhat, hogy a szárnyait próbálgató, lassan növekvő ÉN eltávolítja
önmagától lényének egyes aspektusait, amelyeket túlontúl fenyegetőnek,
fájdalmasnak vagy bomlasztónak tart. Ezt az adott fejlődési szinten
rendelkezésére álló védekezési mechanizmusok segítségével teszi. Van
tehát pszichotikus hazugság, borderlinc hazugság és neurotikus hazugság.
S a „tudattalan" - a legáltalánosabb értelemben véve - egyszerűen az
állandósult hazugság színtere, ahol a megtévesztés, az őszin tétlenség
rétegei halmozódnak egymásra, lassanként maguk alá temetve a valódi ÉNt
és annak valódi képességeit.
A hamis ÉN - bármely szinten keletkezett is - véglegesen átveheti az
irányítást, s akkor az egész élet a belső őszintédenség jegyében zajlik.
Többnyire azonban a hamis ÉN egy idő urán már nem bírja tovább, és összeomlik
a saját nyomasztó súlya alatt - ezt nevezzük „idegösszeomlásnak”, s ekkor az
egyén a következő választás előtt áll: vagy pihen egy kicsit, amíg ismét rendbe jön,
s utána visszaáll a hamis ÉN pályájára, vagy hódító szerekkel hcssegeti el a
dilemmát a tudatosságából. Esetleg olyan cseiekvésformákat választ a viselkedés
szintjén, amelyek megkerülik a problémát, vagy pedig nyomozni kezd a hazugság
gyökere után, általában terapeuta igénybevételével, aki segít abban, hogy a saját
belső szándékait hitelesebben tudja értelmezni.
Biztonságos környezetben,
azaz megértő, elfogadó légkörben, és a terapeutával
meglévő összhangban az egyén apránként elmondhatja az igazságot a
benső világáról, anélkül, hogy megtorlástól kellene tartania, így a hamis ÉN
léte - bármely szinten alakult is ki - lassanként értelmét veszti. A hazugság -
az igazságnak való ellenállás - értelmezést nyer, napvilágra kerül a rejtett fájdalom,
félelem, szorongás, és a hamis ÉNt lassan felemészti a hiteles tudatosság
tüze. A páciens a figyelem és együttérzés interszubjektív körében megosztja a
belső igazságot a terapeutával, ezáltal az igazság kiszabadul a megtévesztés
csapdájából, és csatlakozik az egyre táguló rudat többi részéhez, a valódi
ÉN szépsége átragyog a hazugságon, s az újonnan meghódított mélységben
talált öröm önmaga bőséges jutalma lesz.
A fejlődés bármely szintjén élhetünk valódi ÉNként őszintén, vagy
hamis ÉNkénr hazugságban. A hazugság különböző szintjei a patológia
különböző szintjeinek felelnek meg. A tudati fejlődés mindhárom
fordulópontjához megfelelő világkép csatlakozik. Aki csupán érzékel,
illetve reagál az ösztönzéseire, ennek a szintnek felel meg az archaikus
világképe. Ha még képzeteket és szimbólumokat is tud alkotni, az a
mágikus világkép. Ha mindehhez még hozzátesszük a szabályokat és a
szerepeket, az lesz a mitikus világ. Ha pedig a formális műveleti szakaszba
lépünk, az lesz a racionális világ.
Az „archaikus” világkép az alapvetően szenzomotoros (amit látok, arra
reagálok, nincs hiedelem, ami a látottnak jelentést adna) világ. A „mágikus”
világképben - a második fordulópont idején - megjelennek a képzetek és a
szimbólumok. Ezek a korai képzetek és szimbólumok még nem különülnek el
világosan azoktól a tárgyaktól, amelyeket jelölnek. Ezért úgy tűnik, hogy a
képzet manipulálásával valójában a tárgyban is változás áll be. Ha
lerajzolok valakit, és a rajzba egy tűt szúrok, az illetőt baj éri. A gyermek a
mágikus eltolódás és sűrítés világában él. Ez maga az „elsődleges
folyamat”, maga a mágikus világkép. Mivel az én és a másik még nem
különül el tisztán egymástól, a gyermek olyan tárgyakkal népesíti be
világát, amelyek mentális tulajdonságokkal rendelkeznek - azaz a mágikus
világban animisztikusak. Például a felhők azért mozognak, mert jönnek
utánam, látni akarnak engem. Azért dörög az ég, mert mérges rám. Az elme
és a világ nem különül cl világosan egymástól, tulajdonságaik tehát
„mágikus módon” összemosódnak és összekeverednek. A benn és a kinn
egyaránt egocentrikus, nárcisztikus.
Ahogy a fejlődés elérkezik a harmadik fordulóponthoz, a gyermek
lassanként megérti, hogy nem tud mágikus eszközökkel parancsolni az
egész világnak. Az ÉN valójában nem képes arra, hogy' mágikusan,
tcljhatalműlag osztogasson parancsokat az egész világnak. Akkor talán
másvalaki képes erre, gondolja a gyermek, és ezzel az ÉN színpadára beront
az egész panteon, istenek és istennők, démonok, tündérek és más erők, akik
mind képesek arra, hogy felfüggesszék a természeti törvényeket.
A gyermek igen bonyolult mitológiai világképet fejleszt ki, amelyet
mindenféle egocentrikus erőkkel népesít be, amelyek hite szerint mindenre
kepesek, és valamennyien az ő egója körül forognak. Míg az előző mágikus
szakaszban a csecsemő úgy gondolta, hogy ő maga képes egyetlen mágikus
szavával változást előidézni, most azzal kell vesződnie, hogy kiengesztelje
az isteneket, démonokat és mis erőket, akik változást idézhetnek elő, és
gyakran romlást hoznak. Az egocentrikus hatalom elképzelését az
egocentrikus ima és rituálé váltja fel. A gyermek állandó „alkudozásban áll
ezekkel az erőkkel: ha az utolsó falatig megeszem a vacsorámat, a Jó Tündér
elmulasztja a fogfájásomat.
Ez a mitikus világkép a leképező elme megjelenésével kezdődik, majd a
következő fő szakaszban, a szabály-szerep-tudatosság időszakában is
folytatódik, és végül a racionális világkép kialakulásával elhal, ekkor
ugyanis ráeszmél az ÉN, hogy ha meg akarja változtatni a valóságot, saját
magának kell ezért küzdenie: lelki üdvössége nem mágikus és mitikus
erőktől függ, hanem saját magának kell a fejlődés útján továbblépnie.
A negyedik fordulópont neve „Konkrét műveleti”, amely valójában igen
gazdag és fontos időszak. Ekkor alakulnak ki ugyanis a mentális szabályok
és a mentális szerepek valamint — és ez kulcsfontosságú - a gyermek végre
megtanulja beleélni magát a másik szerepébe. Ebben a szakaszban a
gyermek már képes eljátszani a másik szerepét. Ez pedig óriási lépés a
globális gondolkodás, a világcentrikus nézőpont felé. A gyermek persze még
korántsem érte el ezt a szintet, de jó irányba halad, mert lassanként
ráeszmél, hogy az ő nézőpontja nem az egyetlen a világon. Erkölcsi
gondolkodása eddig egocentrikus vagy prekon- vencionális volt, mostantól
konvencionálist gyakran erősen konformista és fölöttébb törvénytisztelő.
Fontos az, ami általában igaz az egész személyiségfejlődésre, hogy nem
őrzi meg a tudatosság a paradigmaváltásokat, az ÉN inkább átértelmezi
addigi élettörténetének minden egyes eseményét az új világkép
szemszögéből. Inkább átírja a történelmet az új, magasabb szintű paradigma
fényében.
Mindannyian ugyanígy értelmezzük át visszamenőleg addigi életünk
eseményeit - az új nézőpontból szemlélve és közben azt képzeljük, hogy
nyilván a kezdetektől fogva ez volt a mi nézőpontunk. Amikor
visszaemlékszünk négy-ötéves korunkra, és felidézzük a körülöttünk levő
embereket, szüleinket, testvéreinket, barátainkat, azt is elképzeljük, hogy
mit gondoltak rólunk, hogyan éreztek, mi járt a fejükben, noha akkoriban
fogalmunk sem volt minderről. Hiszen abban a korban még nem tudtunk
belehelyezkedni a másik szerepébe. Tehát automatikusan (és tudat alatt)
„újraolvassuk” az egész életünket az újonnan kialakult világkép
nézőpontjából, és közben azt képzeljük, hogy mindaz, amit most látunk
bele az eseményekbe, kezdettől fogva ott volt.
Mondanunk se kell, az eredmény a megelőző időszakok történéseinek
tökéletes eltorzítása. Az emlékezet a legutolsó dolog, amire a
gyermekkorról szóló beszámolók során támaszkodhatunk. A
gyermekkorban történt események lenyomatai természetesen
megmaradnak, afféle lelki zúzódásnyomokként. Ezek a lenyomatok
megőrzik annak a szintnek a világképet, amelyiken a gyermek akkor állt,
amikor a benyomások keletkeztek, s ez rendszerint archaikus vagy
mágikus.
Amikor a felnőtt visszaidézi a gyermekkori benyomást, az értelmezést
teljes egészében az adott, felnőttkori világképének megfelelően végzi. Az
eredeti benyomásokba olyan gondok szüremkednek be, amelyekkel most,
felnőttkorában küzd, és úgy tűnik fel, mintha a mostani gondjai kezdettőL
fogva meg lettek volna. Nem tudja, Hogy valójában átértelmezi a korai
benyomásait, hiszen ez tudat alatt illetve tudatelőttes tartalmak
bevonásával történik, így csak a folyamat tudatos eredményét látja.
Bizonyos regresszív állapotokban, például módosult tudatállapotokban,
irányított pszichoterápiás technikákkal az eredeti benyomások
hozzáférhetővé válnak, mivel a magasabb szintű paradigma időlegesen
felfüggesztésre kerül, de még ebben az állapotban is néhány másodperc,
esetleg néhány perc múlva visszatér a magasabb szintű világkép, és az
ember tüstént átértelmezi a benyomásokat. Ügyhogy nagyon csínján kell
bánnunk az efféle élményekkel.
A szamszára kemény világ. A szamszára metaforikus értelemben a
rituális erőszak birodalma, amelyet minden ízében átjár a rettegés
mechanizmusa. Az emberek kénytelenek valahogy szembenézni ezzel a
lidércnyomással, s ennek az egyik legkezdetlegesebb módja az, hogy
feltételezik: „a rituális erőszak’' oka a saját személyes előtörténetükben
keresendő. Gyermekkori „emlékek” után kutatnak tehát, míg végre aztán
egy nyájas terapeuta segítségével máris ott áll előttük a mama, kezében a
konyhakéssel.
Hasonló szerkezetűek a Földön kívüliekkel való találkozások vagy ufó
kalandok; mindig ugyanazok az események ismétlődnek, az illetőt
elrabolják, orvosi kísérletnek vetik alá, anális vizsgálatot hajtanak végre
rajta, spermát vesznek tőle, majd visszaküldik a Földre, gyakran az
emberiségnek szóló üzenettel. S ez az élmény valóban megváltoztatja az
ember életét. A benyomások erősen nárcisztikus világképről tanúskodnak.
Wilber szerint a fenti élményekben mélyen rejtőző, a második vagy
korábbi fordulópont idejéből származó élményanyagok aktiválódnak és
telítődnek meg a felnőttkornak megfelelő „üzenetekkel”.
Eredeti és roppant valóságos benyomásról van tehát szó, amelyekbe az
átdolgozás során felnőttkori képek szüremkednek be, következésképpen
rémisztőén életszerűnek és hitelesnek tűnnek fel. Ezenközben lényegében
megőrzik a második (vagy még korábbi) fordulópontra jellemző világképet,
főképp annak nagyfokú narcizmusát, amelyből (gyakran egy szolgálatkész
álterapeuta segítségével) a világmegváltás nagyszabású látomása kerekedik
ki, ahol a megváltó szerepében mi magunk tündökölhetünk.
Elképzelhető, hogy valaki transzperszonális, szellemi dimenziókba
pillant bele, s az élménynek aztán olyan értelmezést ad, amely a második
fordulópontra jellemző fixádét is kielégíti, és a páciens által kiötölt
„világmegváltó” paradigmának is megfelel, és erre aztán a terapeuta
elképzelései is rátehetnek egy lapáttal. Ráadásul mindez élénken valóságosnak
és kétségbevonhatatlannak tűnik.
Azok a terapeuták, akik ezeket a jelenségeket vizsgálták, óriási
lehetőséget kaptak arra, hogy úttörő megfigyeléseket tegyenek a hisztériás
szindrómák - zaklatott korunkra jellemző - új megjelenési formáival
kapcsolatban, csakhogy ezt a lehetőséget alaposan elszalasztottak, mert a
benyomások élénksége meggyőzte őket arról, hogy ontológiai valósággal
állnak szemben. A legrosszabb esetben tulajdon mélységes narcizmusuk
vezérelte őket: „én vagyok az új emberi faj terapeutája!” De még a
legenyhébb esetben is a tömeghisztéria előmozdítói lettek, s ez érthető
módon az egész tudományágban és pszichoterápiás munkában óriási zavart
és önvádakat keltett.
Elérkeztünk a harmadik fordulópontról a negyedikhez. Erről a váltásról
különösen a másik szerepébe való beleélés képességének a kialakulása
tanúskodik. A paradigmaváltás során az egocenrrizmus fokozatosan csökken.
Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy az emberi fejlődés általános
tendenciája - az emberi fejlődés telosza - az egyre kevésbé egocentrikus
tudatállapotok felé mutat. Egyébként ez általában is igaz. A
világmindenségben dúló ősi harc mindig az evolúció és az egocent- rizmus
között zajlik. A nagyobb mélység létrehozására törekvő evolúciós késztetés
ugyanarra irányul, mint az egoccntrizmus legyőzésére, a tágabb és mélyebb
egészek fellelésére és az egyre nagyobb egységek kibontakoztatására
irányuló késztetés. A molekula legyőzi az atom egocentrizmusát. A sejt
legyőzi a molekula egocentrizmusát, s ez az irányvonal sehol sem olyan
nyilvánvaló, mint az emberi fejlődésben.
A narcizmus csökkenése úgy foglalható össze, hogy a fiziocentriz-
mustól a bioccntrizmuson át az cgocentrizmusig vezet az út, de közben
persze nem szabad elfelejtenünk, hogy voltaképpen mindhárom állapot
egocentrikus, csak éppen egyre csökkenő mértékben. Valamint az egész
egocentrikus perspektíva még egy gyökeres változáson megy át, amikor
kialakul a másik szerepébe való beleélés képessége. Ezen a ponton az
egocentrikus látásmód szociocentrikusba megy át.
A negyedik fordulópontot követő fejlődési szakaszban már nem az a
legfontosabb az egyén számára, hogy miként tud idomulni az ösztönzéseihez,
hanem az, hogyan képes hozzáidomulni a szerepeihez, hogyan tud megfelelni a
csoport, a kortárs csoport vagy - kissé tágabb értelemben - a haza, az állam,
a nép elvárásainak. Tehát felveszi a másik szerepét, és a kérdés az lesz,
hogy miként illeszkedik bele a szerepbe. Újra elmozdul tehát a középpontjától
tovább differenciálódik, ismét meghaladja az előző állapotát, az egoja már
nem az egyetlen ego a világon. A szociocentrikus nézőpont tehát óriási
átalakulást, óriási paradigmaváltást jelent a megelőző három fordulópontra
jellemző, igencsak egocentrikus nézőpontokhoz képest. A negyedik
fordulópont beköszöntével a figyelem és a gondoskodás saját magamról a
csoportra tevődik át illetve addig tágul, de tovább nem terjed. Aki a csoport
tagja, ugyanahhoz a törzshöz tartozik, ugyanazt a mitológiát vág) 7
ideológiát vallja, mint én, az üdvözölni fog, akárcsak én. Ám aki más
kultúrába, más csoportba tartozik, más mitológiában hisz, más isteneket
imád, az elkárhozik.
A szociocentrikus vagy konvencionális szemlélet tehát erősen etno-
centrikus. A figyelem és a gondoskodás már nemcsak önmagámra, hanem a
csoportra is kiterjed, de annál tovább már nem. Ezt a konvencionális vagy
szociocentrikus szemléletet ezért a mitikus közösségre jellemző szemléletnek
nevezi Wilber. Az ego középpontja elmozdul a csoport irányába, de a
csoporttól még nem képes továbbmozdulni. A szociocentrikus,
etnocentrikus szemlélettől itt még nem képes az egyén a valóban
világcentrikus, egyetemes, globális szemlélet felé mozdulni. Ám lassan-
lassan afelé tart. A globális felé vezető úton halad, és az út minden egyes
állomására újabb óriási középpont-elmozdulás, az egoccntrizmus és
narcizmus csökkenése, a felszínesebb szemlélet meghaladása és a mélyebb
szemléletre való ráhangolódás a jellemző a fejlődés további rögös útján.
Az ÉN többé már nemcsak, illetve nem elsősorban a saját testének és
közvetlen ösztönzéseinek bűvkörében él, hanem megnyílik előtte a szerepek
és a szabályok világa is. Az ÉN különféle forgatókönyveket - sorskönyveket -
valósít meg, tanult szerepek és szabályok szerint játssza végig az életét. E
forgatókönyvek többnyire hasznosak és nagyon is szükségesek, hiszen ezek
révén tanul meg az egyén kilépni önmagából, és belépni az interszubjektív
kultúra, a figyelem, a gondoskodás, a kötelékek és a felelősség körébe,
amelyben az ÉN lassanként felismeri másokban a saját, egyre tágabb ÉNjét,
s a törődést kiterjeszti mindenkire. A világot immár a másik szemével látja,
tovább tágul a tudata, míg végre átragyog az ÉN és az enyém szűkre szabott
határvonalain.
Ám a sorskönyvek között akad olyan is, amelyik torz, kegyetlen vagy
egyszerűen sikertelen alkalmazkodáshoz vezet. Ha valaki ilyen sorskönyv
szerint él, az „sorskönyvi patológiában’’ szenved. Effajta zavarok esetén az
egyes társaságokban hamis, torz álarcot ölt illetve hamis mítoszokat teremt
önmagáról. Például: „Pocsék alak vagyok, semmire sem jó, soha semmit
sem csinálok úgy, ahogy kéne.” - ezek a kegyetlen sorskönyvek
kártékonyak és megsemmisítő erejűek. Magyarán szólva ezek a
sorskönyvek hazugságok. A hamis sorskönyv pusztán a forma, amelyet a
hazugság ezen a szinten magára ölt, s a hamis ÉN ezekből a társaságban
összehordott hazugságokból táplálkozik. Nemcsak az érzelmeivel nincs
tisztában, hanem azzal az ÉNnel sem, amellyé a saját kultúrája világában
lehetne, vagyis mindazokkal a pozitív szerepekkel, amelyeket éppen fel is
vehetne, ha nem mondogatná magának azt, hogy nem teheti.
Pontosan ezt célozzák meg a kognitív terápiák, a családterápia, a
tranzakcióanalízis és a vadonatúj, divatos narratív terápia. Ezek tehát nem
elsősorban a múltat, a korábbi fordulópontok idejét próbálják feldolgozni,
hogy mélyen eltemetett érzelmeket vagy ösztönzéseket hozzanak a
napvilágra, bár persze a terápia hatására ez is megtörténhet. Inkább
közvetlen támadást intéznek a hamis, torz szerepek, sors- könyvek és
játszmák ellen. Ezek a sorskönyvek ugyanis egyszerűen nem igazak, nem
valóságos tényeken alapulnak, hazugságokról, mítoszokról van szó.
Gyökerük a mitikus hajlam, amely nem hajol meg egykönnyen a racionális
bizonyítékok előtt.
Aaron fíeck, a kognitív terápia egyik úttörője szerint például a depressziós
szindrómák mögött többnyire az áll, hogy az illető hamis sorskönyvek
illetve hiedelmek sorozatát tette magáévá, és úgy ismételgeti ezeket, mintha
igazak lennének. Amikor depressziósak vagyunk, hazug módon beszélgetünk
önmagunkkal „Ha ez az ember nem kedvel, senki se fog kedvelni.” „Ha ezt
nem tudom megcsinálni, semmit sem fogok tudni megcsinálni.” „Ha nem
kapom meg ezt a munkát, végem.” „Ha ez a lány nem szeret, senki se fog
szeretni.” Es így tovább. Ezek a hamis sorskönyvek talán még egy korábbi,
a harmadik, a második vagy talán még korábbi fordulópont idején íródtak.
A kognitív terapeuta viszont egyszerűen formális támadást intéz a
mítoszok ellen. Megkéri a pácienst, hogy kövesse az önmagával folytatott
belső párbeszédet, bukkanjon a mítoszok nyomára, aztán vizsgálja meg
őket az értelem és a bizonyítékok fényében. A tipikus pszichoterápia, amit
egy általános, értelmes pszichoterapeuta művel, harmadik és a negyedik
fordulópontot megcélzó módszerek ötvözetét alkalmazza. A terápia
többnyire abból áll, hogy a páciens egyszerűen beszél a problémáiról, a
terapeuta pedig lesben áll, és figyeli, hogy mikor hallja ki az elbeszélésből a
torz sorskönyvekre utaló nyomokat, amelyek azt sugallják a páciensnek,
hogy pocsék ember, semmire se jó, egy rakás szerencsétlenség és így
tovább. A páciens életének irányítását a mítoszokból és tévedésekből
táplálkozó hamis ÉN vette át. A terapeuta segít eltörölni a hamis
sorskönyveket, és felcserélni őket egy reálisabb, hitelesebb önértelmezéssel,
hogy a hamis ÉN végre átadja a helyét a valódi ÉNnek.
A terapeuták nem feltétlenül használják a „sorskönyv”, a „mítosz” és a
„narratív analízis” fogalmát, általában mégis erről van szó, ha a terápia a
negyedik fordulópontot, a sorskönyvi patológiát célozta meg. A mítoszok
tüneteket idéznek elő, ha szembesítjük őket a tényekkel, a tünetek
elmúlnak. A tanulság tehát az, hogy gondolkozz másként, és mindjárt
másképp érwL Ha viszont úgy tűnik, hogy vannak bizonyos erős érzések,
érzelmek vagy indulatok, amelyekkel az illető nem képes megbirkózni, vagy
nem hajlandó elismerni őket, akkor a terapeuta gyakran átvált a „feltáró
módszerre”. „Mik az érzései ezzel kapcsolatban?” Es akkor esetleg kiderül,
hogy vannak bizonyos érzések és indulatok, amelyekkel valami nincs
rendjén, vagyis „eltemetett érzelmekkel” van dolgunk. Onnantól pedig a
terápia arra irányul, hogy feltárja és megnevezze ezeket az elfojtott
érzelmeket.
A tipikus pszichoterápia tehát általában a negyedik fordulópontot célzó
sorskönyvi elemzés cs a harmadik fordulópontot célzó feltáró analízis
ötvözete. A második és az első állapot problematikája módosult
tudatállapotban, és sokkal speciálisabb módszerekkel kezelhető.
SZEMLÉLETEK - POSZTKONVENCIONÁLIS,
ETNOCENTRIKUS, SZOCIOCENTRIKUS, VILÁGCENTRIKUS

Elérkeztünk az ötödik fordulóponthoz. A mi kultúránkban tizenegy és

tizenöt éves kor között jelentkezik a formális műveleti tudatosság. A
konkrét műveletek a konkrét világra irányulnak, a formális műveletek
pedig magára a gondolkodásra. Nem csupán a világról, hanem a
gondolkodásról való gondolkodás képességéről van tehát szó.
Most vált képessé az egyén arra, hogy el tudjon képzelni különféle
lehetséges világokat. Először csillan fel a „mi van, ha” és a „mintha”
kifejezések értelme, s az egyén belép az igazi álmodok vadregényes
világába. A kamaszkor nemcsak a szexualitás ébredése miatt olyan vad
korszak, hanem azért is, mert a tudat szeme előtt lehetséges világok nyílnak
meg, ez a ráció és a forradalom időszaka. A gondolkodásról való
gondolkodás képességével kialakul a valódi önmegfigyclés lehetősége is. A
belső világ most először nyílik meg a tudat szeme előtt; a pszichológiai tér
új, izgalmas játékteret kínál.
Mivel a kamasz képes a gondolkodásról gondolkodni, lassanként
elkezdi elbírálni azokat a szerepeket és szabályokat, amelyeket az előző
időszakban gondolkodás nélkül elfogadott. Erkölcsi szemlélete többé már
nem konvencionális, hanem posztkonvencionális. Képes arra, hogy kritizálja a
saját konvencionális társadalmát. Mivel már képes „gondolkodni a
gondolkodásról”, arra is képes, hogy „elbírálja a bírákat”. A lényeg az, hogy
általánosságban eltávolodott a szociocentrikus szerepekkel való kizárólagos
azonosulástól, és alapos vizsgálat alá vette az etnocent- rikus és
szociocentrikus szemlélet helytállóságát, amelyeket korábban nem
kérdőjelezett meg, és nem is tudott volna megkérdőjelezni.
Egyszóval szemlélete szociocentrikus volt, és világcentrikus lett. Ismét
megcsappant tehát a narcizmusa. Újra elmozdult előbbi középpontjából,
meghaladta további ÉNjét. Már nem csak az érdekli, hogy neki és az
övéinek mi a jó, mi az igazságos, hanem az is, hogy mi a jó a többieknek.
Vagyis posztkonvencionális, globális, világcentrikus szemléletre tett szert
(és talán még fontosabb, hogy igen közel került
ahhoz, hogy megnyíljanak előtte a valóban szellemi vagy transzperszonális
szférák).
A tudati fejlődés, tudati evolúció során először jelenik meg a világcentrikus,
globális nézőpont. így a további, magasabb fejlettségi szintek már
mindvégig erre a világcentrikus alapra építkeznek, a változás
visszafordíthatatlan. Aki egyszer már globálisan szemlélte a világot, többé
nem szemlélheti másképp. Nincs visszaút.
A Szellem tehát az evolúció során először lát a szemével globális világot,
amelynek többé nem az ÉN és az enyém a középpontja, és amely figyelemre,
gondoskodásra, együttérzésre és meggyőződésre tart számot. Megszólal a
Szellem, amelyből lassan kibontakoznak a benne rejlő értékek, de amely
csak azoknak a hangján szólal meg, akik bátran megvetik lábukat a
világcentrikus térben ás megvédik őt a jelentéktelen, felszínes dolgoktól.
A hatodik fordulópont — aminek a neve kentaur - a legmagasabb
fejlődési szakasz, amelyet a hagyományos kutatás még elismer. Ennek a
szakasznak az alapstruktúrája a víziólogika. A víziólogika vagy hálózati
logika egy szintetizáló és integráló tudatossági forma. A formális műveleti
tudatosság sok tekintetben ugyancsak szintetizáló és integráló, de még
mindig jellemző rá a kettősségekben való gondolkodás.
A víziólogika azonban képes arra, hogy a részeket összeadva meglássa a
kölcsönhatások hálózatait. Ha valódi belső átalakulás alapját képezi, akkor
integrált személyiség jön létre. Amikor az ÉN gravitációs középpontja a
víziólogikával azonosul, amikor az egyén valóban ezen a szinten él, akkor
igen magasan integrált személyiséggel van dolgunk, aki valóban globális
perspektívával rendelkezik, és nem csupán szónokol róla.
A víziólogika magas fokú integratív képessége tehát együtt jár a
magasabb integrált ÉN kialakulásával. Wilber kentaurnak nevezi ezt az ÉNt,
mert a kentaur a test és az elme, a bioszféra és a nooszféra egységét
jelképezi egy viszonylag autonóm ÉNbcn, ami nem azt jelenti, hogy ez az
ÉN elszigetelt, atomisztikus vagy egocentrikus lenne, hiszen tökéletesen
integrálódik a felelősség és hasznosság hálózataiba.
A MEGFIGYELŐ ÉN
Ebben a szakaszban az ÉN egyaránt tapasztalatként éli meg az elméjét és a
testét. Vagyis a megfigyelő ÉN lassanként meghaladja az elmét is és a testet is,
így a tudatosság tárgyaiként, tapasztalatként képes szemlélni őket. Vagyis
többé nem csupán az elme szemléli a világot, hanem a megfigyelő ÉN
szemléli az elmét is és a világot is. Mivel a megfigyelő ÉN lassan
meghaladja az elmét és a testet, arra is képes lesz, hogy a kettőt integrálja,
azaz kentaurrá váljék.
Mint mindig, ezen a fordulóponton is három fázison kell átmennünk,
vagyis a kezdeti egybeolvadást differenciálódás, majd integráció követi.
Ebben az esetben az ÉN először a formális elmével azonosul (ötödik
fordulópont). Majd a megfigyelő ÉN lassan különválik az elmétől, és azt
objektumként szemléli. Mivel már nem csupán az elmével azonosul,
képessé válik arra, hogy az elmét és a tudatosság egyéb összetevőit -
nevezetesen a testet és annak késztetéseit — integrálja. Kentaur lett - elméje
és teste egyaránt integrált ÉNjc tapasztalatává vált. A kentaur- szinten
vagy egzisztenciális szinten az egyén többé nem egocentrikus és nem
etnoccntrikus. Mélyre hatolt a világcentrikus térbe, amelyben azonban
könnyen megcsúszhat és elvágódhat, ha nem tud élni az újonnan szerzett
szabadsággal.
Az ember beleveszhet a víziólogika új, aperspektivikus tudatosságába,
hiszen minden nézőpont relatívvá és másoktól függővé válik, nincs többé
biztos talaj a lába alatt, nincs egy hely, ahol megpihenhetne. A víziólogika
aperspektivikus terében a Szellem csodálatos perspektívák végtelenjében
szemléli a világot; de ez nem jelenti azt, hogy megvakult volna. Pusztán egy
újabb középpont elmozdulásról van szó, az egocentrikusság ellenében ható
evolúció egy újabb spiráljáról, amely ismét meghaladja mindazt, ami addig
volt.
A kentaurszint valódi ÉNjének az egyik legfőbb jellemzője éppen az, hogy
többé nem hajlandó elfogadni a hódító, konvencionális vigaszokat, az ÉN
többé nem képes megnyugtatni magát triviális dolgokkal.
A hatodik fordulóponton az egyén elsődleges feladata az autentikus
vagy egzisztenciálisÉN megvalósítása.
Véges ÉNünk meg fog halni, se a mágia, se a mitikus istenek, se a
racionális tudomány nem mentheti meg, s az autentikussá válás része, hogy
az egyén szembenézzen ezzel a húsba vágó ténnyel.
Az egzisztenciális szint lényege az, hogy az egyén még nem tartozik a
transzperszonális régiókhoz, de a gyökerei már elváltak a perszonális
tartományról, amely lassanként elveszíti az ízét, mélységesen értelmetlenné
válik.
A fejlődés folytatása a tudat fölötti tartományokban lehetséges. Ahogy a
tudati evolúció folytatódik, a megfigyelő ÉN egyre nagyobb mélységei
vagy magasságai tárulnak fel. De mi is ez a megfigyelő ÉN? Milyen
mélyre tud hatolni, milyen magasra tud szárnyalni? A világ nagy
misztikusai és bölcsei erre azt válaszolják, hogy a megfigyelő ÉN
egyenesen Istenig, a Szellemig, az istenség szívéig hatol. Tudatosságod
legmélye találkozik a végtelennel.
A megfigyelő ÉNt általában nagybetűs ÉNnek nevezik vagy Tanúnak,
ÉN,
tiszta jelenlétnek, tiszta tudatosságnak, néha tudatnak, s ez az mint
áttetsző Tanú egyenesen az élő Istenségtől jövő fénysugár. A végső ÉN
Krisztus, Buddha, maga az Üresség: erről a megdöbbentő igazságról
tanúskodnak a világ nagy misztikusai és bölcsei.
Ez az ÉN, ez a Tanú már a kezdetektől fogva jelen volt a holonok
fejlődésének minden szintjén, mint a tudatosság alapvető formája, mint
érzékelés, mint ösztönzés, mint érzelem, mint szimbólum, mint értelem, de
az egyre magasabb fejlettségi fokok elérésével - és az előző szintek
meghaladásával - egyre nyilvánvalóbbá válik a fejlődő egyén számára. Más
szóval: ez a Tanú, azaz a tudat, mint olyan egyszerűen a holon mélységével,
a holon belső világával azonos.
Az embereknél a kentaurlét idejére a Tanú már levedletté a testtel és az
elmével való azonosulás különleges burkát, mindkettőt meghaladta és
megőrizte, így most már mintegy kívülről látja őket. Ezért mondhatjuk,
hogy itt „az elme és a test egyaránt az integrált ÉN tapasztalatának a
része”. Az elme többé nem pusztán maga a szubjektum, lassanként
objektummá válik. Méghozzá a megfigyelő ÉN, a Tanú objektumává.
A misztikus, elmélkedő illetve jógahagyományok tehát ott folytatják,
ahol az elme megáll. Vagyis ahol a megfigyelő ÉN lassanként meghaladja
az elmét, transzmentálissá, szupramentálissá, azaz elmén túlivá válik;
meghaladja az értelmet, az egót, a perszonális világot. Az elmélkedő
hagyományok a rudatossági kísérletek sorozatára épülnek: azr vizsgálják,
mi történik, ha a Tanút nyomon követjük egészen a forrásáig? Mi történik,
ha a bensőt vizslatjuk, egyre mélyebbre és mélyebbre merülve magának a
tudatosságnak a forrásáig? Mi történik, ha az elme mögé, az elmén túlra
hatolunk, a tudat legmélyéig, amely nem korlátozódik az cgóra, az
individuális ÉNre?
Van egy finom lényeg, amely a valóság egészét áthatja - hangzik az egyik
leghíresebb válasz, amelyet erre a kérdésre adtak. Ez a valósága
mindennek, ami van és az alapja mindennek, ami van. Mászóval ez a
megfigyelő ÉN végül feltárja tulajdon forrását, ami maga a Szellem, maga
az Üresség. Ezért mondják a misztikusok, hogy 7 a megfigyelő ÉN magának
a Napnak egy sugara; a Napnak, ami a ragyogó Üresség és a végső Alap,
amelyen az egész látható világ ny ugszik.
Előbb anyag, majd test, utána elme és végül Szellem. A tudat, illetve a
megfigyelő ÉN mindegyik esetben levedli az alacsonyabb, sekélye- sebb
dimenzióval való kizárólagos azonosságát, egyre mélyebb, magasabb,
tágabb terek tárulkoznak ki előtte, míg végül megnyílik magára a
Szellemre, tulajdon végső alapjára.
A magasabb szintekhez érve ahhoz a néhány bátor emberhez
fordulhatunk, akik - régen is és ma is - ellenszegültek a rendszernek, harcba
szálltak az ádagos, normális szemlélettel és újabb, magasabb tudatossági
szférák felé indultak el. Útjuk során összeálltak egyívású emberek egy kis
csoportjával (szangha), s olyan gyakorlatokat vagy paradigmákat hoztak létre,
olyan parancsokat hagytak hátra, amelyek segítségével a magasabb világterek
is bevehetővé váltak, olyan paradigmákat vagy belső kísérletekety amelyek
eredményeit mások is megismételhettek és ellenőrizhették, megerősíthették
(vagy elvethették). A belső utazásaikról készített térképeket hátrahagyták
azzal a megkötéssel, hogy a térkép tanulmányozása önmagában nem
elégséges.
A TRANSZPERSZONÁLIS FEJLŐDÉS - OKKULT,
SZUBTILIS, KAUZÁLIS, NEM-KETTŐS

A transzperszonális fejlődés vagy evolúció legalább négy nagy szakaszból áll.

Wilber ezt a négy szakaszt a következőképpen nevezte el: okkult, szubtilis,
kauzális és nemkettős.

Okkult

Az első transzperszonális fejlődési szakasz az okkult. Ezen a szinten a

paranormális jelenségek néha megszaporodnak, azonban nem ez ennek a
szintnek a meghatározó jellemzője, mélystruktúrája, hanem egy olyan
tudatosság megjelenése, amelyik már nem korlátozódik kizárólag az
individuális ÉNre vagy kentaurra. Az okkult szinten előfordul, hogy
időlegesen szertefoszlik a különálló Self-érzés (az ego vagy kentaur), és az
egyén azonosul az egész közönséges vagy szenzo- motoros világgal, ezt
nevezzük természetmisztikának. Mondjuk kirándulás közben, ellazult,
tágas tudatossági állapotban rápillantasz egy eléd tornyosuló hegyre, és
hopp - egyszerre csak eltűnik a szemlélő, csak a hegy marad - a hegy' te
magad vagy. Nincs többé belső szemlélő, aki a külvilág részét képező
hegyet nézi. Csak a hegy van, amely mintegy önmagát nézi, vagy inkább
úgy tűnik, mintha ön magadban látnád a hegyet, ami ekkor közelebb van
hozzád, mint a tulajdon bőröd. Más szóval a szubjektum és az objektum,
vagyis te meg az egész természeti külvilág nem váltok külön egymástól.
Kinn és benn értelmét veszti. Persze továbbra is pontosan tudod, hol ér
véget a tested és hol kezdődik a külvilág.
A világcentrikus kentaurszinten a tudatosság már azt megelőzően átváltott
az anyagi dimenzióról (első fordulópont) a biológiai dimenzióval való
azonosulásra (második fordulópont), onnan pedig a mentális ÉNnel való
azonosulásra (harmadik fordulópont). A korai mentális ÉN az előző két
fordulópont ÉNjéhez hasonlóan rendkívül egocentrikus és nárcisztikus. Ám
a negyedik fordulóponttal az identitás egocentrikusból (önmagához
kötöttből) szociocentrikussá (csoporthoz kötötté) válik A tudatosság itt már
meghaladja a pusztán individuális kötöttséget. Maga a tudatosság, az identitás
is kulturálisan meghatározott szerepekből, kollektív identitásokból és közös
értekekből áll össze. Főbbé nem testi, hanem szerepxácnmis.
A racionalitás (ötödik fordulópont) megjelenésével identitásod
középpontja ismét elmozdul, horizontod tágul, ez alkalommal a pusztán
ctnoccntrikus vagy szociocentrikus identitás meghaladása révén, amelyet
posztkonvencionális vagy világcentrikus identitás vált fel. Ekkor már
globális perspektívával szemléled a saját identitásodat. I'öbbe nem
létezhetsz, illetve nem határozhatod meg magad etno- centrikus lényként.
Fáj neked, ha valaki pusztán ctnocentrikus. Kellemetlen számodra az
etnoccntrikus beszéd. Ismét meghaladtad tehát korábbi önmagad,
középpontod ismét elmozdult. Valódi identitásod’ melynek része minden
emberi lény, a világcentrikus, globális tudatosság terében lebeg, azáltal él.
Innen már csak egy apró lépes, hogy ne csak minden emberi lénnyel, hanem
minden élőlénnyel is közösséget érezzünk. A globális vagy világcentrikus
tudatosság egyszerűen még egy lépést tesz előre, megszabadul
emberközpontú előítéleteitől, és közösségre lép minden érző lénnyel.
Megtapasztalja a Világlclkct.
Az okkult fejlődési szint valamennyi formájára az jellemző, hogy egyik
lábbal a közönséges, hétköznapi, perszonális világban áll, a másikkal pedig
a transzperszonális világban. E transzcendens jelenségek közé tartoznak az
előkészítő mcditációs állapotok; a kundalini- energia felébredése (valamint
a finom csatornák, energiák és esszenciák egész pszichikai anatómiájának
fcltárulása), a numinózus (isteni) mindent átható jelenlétének érzése,
spontán szellemi ébredés, súlyos múltbeli traumák, esetleg a születési
trauma újraélése, a természet egyes aspektusaival, növényekkel, állatokkal,
sőt a természet egészével való azonosulás.
Ahogy a megfigyelő ÍN lassanként meghaladja a kentaurszintet, mélyebb
illetve magasabb tudati dimenziók jelennek meg, és egy új világkép vagy
világtér bontakozik ki. A létrejövő új okkult világtérben az előbb felsorolt
jelenségek mindegyike közvetlenül érzékelhetővé válik. Mindezek a dolgok
olyan valóságosak az okkult világtérben, mint a kövek a szenzomotoros
vagy a fogalmak a mentális világtérben.
De aki még nem jutott el az okkult megismerés szintjére, az persze
mindezt nem látja. Az okkult szint tehát egyszerűen egy rendkívül tágas
tér, világtér, amelybe beleférnek a legkülönbözőbb jelenségek is.

Szubtilis

Az okkult szint utáni szint a szubtilis szint. A „szubtilis” szó (éteri,

leheletfinom) olyan folyamatokra utal, amelyek kifinomultabbak annál,
semhogy a közönséges, mindennapi, ébrenléti tudat érzékelhetné őket. Ide
tartoznak a belsőleg érzékelt fények cs hangok, archetipi- kus formák és
alakzatok, hihetetlenül finom eksztatikus örömélmények és megismerési
folyamatok, a szeretet és az együttérzés rendkívül tágas, érzelmi telítettségű
állapotai, de a vizsgált szintre jellemző patologikus állapotok is: kozmikus
rettegés és iszony, a kozmikus Gonosz megtapasztalása.
A miszticizmunak ezt az általános típusát istenségmisztikának nevezzük,
mert a saját archctipikus formánkkal való találkozás, az Istennel vagy az
Istennővel, esetleg a „szaguna Brahmannal” megtapasztalt egység, vagy a
„szavikalpa szamádhi” állapota és így tovább jellemző rá. A istenséggel
való egység illetve egybeolvadás, bármilyen néven nevezzük is az Istent, a
nyolcadik fordulópont első, egybeolvadási szakasza.
Nem csupán természetmisztikáról, vagyis a közönséges, természeti
világgal való egységről van itt szó, amit a buddhisták nirmánakájának,
átváltozás-testnek neveznek, hanem a szambhógakája, a belső élvezet- test
éteribb (finomabb) dimenziójával megtapasztalt mélyebb egységről, amely
meghaladja és megőrzi a közönséges vagy természeti világot, de nem
korlátozódik pusztán arra. A természetmisztika ezen a szinten tehát átadja a
helyét az istenségmisztikának.
A magasabb szintek mély struktúrái, amennyire ez egyáltalán
megállapítható, potenciálisan minden emberben megvannak Erre a klasszikus
példa az, amikor valaki a szubtilis szintnek megfelelő, erőteljes benső
megvilágosodást él át (esetleg halál-közeli élmény hatására).
Egy keresztény Krisztust, angyalt vagy szentet lát, egy buddhista a
szambhógakáját vagy Buddha élvezettestét, egy jungiánus az ősvalónk
(Selbst) archetipikus megtapasztalásaként éli meg az eseményt és így
tovább. Amint már sokszor hangsúlyoztuk, minden mély tapasztalat értelmezésre
szorul, s az értelmezés csakis háttér-kontextusok segítségével történhet, mivel az
értelmezéshez igénybevett eszközök nagy részét ezek biztosítják. Az egyéni
és a kulturális háttér, valamint a társadalmi intézmények egyaránt
szerephez jutnak a mély tapasztalat értelmezésében. Ez egyszerűen
elkerülhetetlen.
A mélystruktúrák adottak, de a felszíni struktúrák nem, és az élmény
során is mindvégig jelen van egy értelmező tényező, amely a különféle
hátterek megléte nélkül nem léphet működésbe, és ezek a hátterek nem
csupán a pszichénkben léteznek!
Ezek az események igazán léteznek, azaz valódi jelölettel rendelkeznek.
Csakhogy' ezek a jelöltek nem a szenzomotoros világtérben léteznek, sőt
nem is a racionális vagy az egzisztenciális világtérben. Ezért nem találunk
rájuk bizonyítékokat egyikükben sem. Ugyanis a szub- tilis világtérben kell
keresnünk őket, és ott bizonyítékokat is bőséggel találunk.
A tudat fejlődését vizsgálva eljutunk az archetípusok szintjéhez, ami egy
nagyon összetett kérdés, és itt Wilber nem teljesen ért egyet Junggal.
Szerinte a jungi archetípusok nagyrészt alapvető, kollektíván öröklődő
képzetek vagy formák, amelyek az emberi tudatosság mágikus és mitikus
dimenzióiban rejtőzködnek, és ezek semmi esetre sem tévesztendők össze
az okkult és a szubtilis szinten bekövetkező fejleményekkel.
A jungi archetípusok alapvető, örökölt képzetek vagy formák a
pszichében. Ezek a primordiális képzetek nagyon gyakori, nagyon tipikus
emberi tapasztalatokra vonatkoznak: a születés tapasztalatára, az Anya, az
Apa, az Árnyék, a Bölcs Üreg, a Szélhámos, az ego, animus és az anima
(férfi és nő) képzetére és így tovább. A tipikus helyzetekkel való számtalan
múltbéli találkozás mintegy belevéste ezeket az alapvető képzeteket az
emberi faj kollektív pszichéjébe. Ezek az alapvető eredeti képzetek
világszerte megtalálhatóak, a világ nagy mítoszai pedig kifejezetten az
archetípusok kincsesbányái.
Mivel e mitikus képzetek csírái az egyén pszichéjébe is beleágyazódtak,
ezért például az anyákkal való találkozáskor nem csupán a tulajdon
anyánkkal találkozunk, hanem az anyaság évmilliók alatt a pszichénkbe
pecsételt archetípusával vagy alapvető képzetével is. Tehát nemcsak
tulajdon anyánkkal lépünk kapcsolatba, hanem egyszersmind a
Világanyával, a Nagy ősanyával is, s ez az archetipikus kép olyan hatással
lehet ránk, amely aránytalanul felülmúlja mindazt, amit valóságos anyánk
valaha is tehet vagy tehetett velünk.
A klasszikus jungi pszichoanalízis során tehát nemcsak a saját egyéni
tudattalanunk elemzésére és értelmezésére szorítkozunk, vagyis azokra a
konkrét eseményekre, amelyek a saját életünkben történtek velünk,
anyánkkal, apánkkal, az árnyékunkkal és így tovább, hanem az
archetípusos anyag kollektív szintjét is elemeznünk és értelmeznünk kell.
Például, ha a gyermekét felfaló anya archetípusa aktiválódik a
páciensben, lehet, hogy ennek semmi köze a valóságos anyjához, aki
alapvetően szerető, figyelmes anya volt, mégis a páciens retteghet attól,
hogy felolvad a kapcsolatokban, felemésztődik az érzelmi közelségtől,
felőrlődik az intim helyzetekben. Taián nem a saját anyja, hanem egy
archetípus kerítette a hatalmába. Ez különösen az álmokban kerül felszínre,
ahol például egy hatalmas, fekete pók akarja a pácienst felfalni.
A kollektív archetipikus szint elemzése során többek között a világ nagy
mítoszait is tanulmányozni kell, mert ezek a korábbi, tipikus (és ezért
archetipikus) találkozások tárházai, beleértve az anyával való találkozást is.
Ezek a tanulmányok adják meg a kellő hátteret a primor- diális (őseredeti)
képzetek értelmezéséhez, amelyek révén őszintébben és hitelesebben
közelíthetők meg, világosabban értelmezhetők az archetípusok a saját
pszichében. így lassanként a személyiség differenciálódik, elkülönül tőlük, lazít
a szorításukon, végül pedig integrálja ezeket a képzeteket a saját életében.
Ami kollektív, az még nem feltétlenül transzperszonális. A jungi archetípusok
többnyire csupán a mágikus és a mitikus struktúrákban megbúvó archaikus
képzetek. Vagyis a második, a harmadik és a negyedik fordulópont
szintjéről érkeznek, illetve ezekre a szintekre igyekeznek visszahúzni a
tudatosságot. Nincs bennük az égvilágon semmi transzracionális vagy
transzperszonális. Fontos, hogy rendezzük viszonyunkat az
„archetípusokkal”, hogy differenciáljuk és integráljuk (vagyis meghaladjuk
és megőrizzük) őket, de nern ők a transzperszonális, valódi szellemi
tudatosság forrásai. Sőt, általában inkább regresszív, visszahúzó erőt
fejtenek ki a tudatosságra, ólomsúllyal akaszkodnak a magasabb fejlődés
útjára lépett egyén tudatára, éppenséggel le kell őket küzdeni ahelyett, hogy
feltétel nélkül magunkévá tennénk őket.
A legtöbb jungi archetípus, a mitikus archetípusok a preperszonális vagy
legalábbis preracionális (mágikus és mitikus) tapasztalatoknak felelnek
meg. Némelyik perszonális (ego, persona), és van egy-kettő, amelyik
némiképp transzperszonálisnak mondható (Bölcs Öreg, ősvalónk,
mandaia). Ám ezek a „transzperszonális” archetípusok fölöttébb vértelenek
ahhoz képest, amit a transzperszonális világról tudunk.
Wilber szerint a Jung féle tipikus archetípusok megfelelnek a valóságnak
és rendkívül fontosak. Csakhogy Jung állandóan összemosta az
archetípusok preperszonális, perszonális és transzperszonális elemeit, és
mivel mindhárom kollektív módon öröklődik, Jungnál keveredik a kollektív
(és „archetipikus”) meg a transzperszonális, azaz spirituális és misztikus. Ezért
a jungi filozófia ma rendkívül regresszív irányzatnak számit. Jung a tudatot
egyszerűen két nagy tartományra osztja: a perszonális és a kollektív
tartományra. Majd mindazt, ami a kollektív tartományba tartozik, kinevezi
spirituálisnak, misztikusnak, transzperszonálisnak, holott nagyrészt
egyszerűen preperszonális, preracionális, regresszív anyagokról van szó.
Wilber azt írja: „Az igazi archetípusok tehát ezek a formák, az archetípus
szó jelentése „eredeti minta” vagy „ősforma”. Létezik tehát egy Fény,
amelynek ragyogása mellett minden kisebb fény csupán sápadt árny,
létezik az Öröm, amelynek minden kisebb öröm csupán hitvány másolata,
létezik egy Tudat, amelynek minden megismerés pusztán halvány
visszatükröződése; létezik egy eredeti Hang, amelynek zengése mellett
minden hang bágyadt visszhangként hat. Ezek az igaz archetípusok.”
Az igazi archetípusok ugyanis meditációs tapasztalatok, és mi magunk
sem érthetjük meg őket a kísérlet elvégzése nélkül. Nem a mitikus
világtérben létező képzetekről van szó, nem a racionális világtérben létező
filozófiai fogalmakról, hanem a szubtilis világtérben létező meditatív
jelenségekről. A kísérlet során feltárulnak előttünk az archetípusok, s utána
magunk is segíthetünk az értelmezésben. A legszélesebb körben elfogadott
értelmezés szerint az egész látható világ alapvető formái és alapjai tárulnak
itt fel előtrünk.
 Ha a meditációnak azt a fajtáját végezzük, amelynek során a megfigyc^
ÉNt, a Tanút követjük nyomon egészen a forrásáig, a tiszta Ürességig, akkor a
tudatban egyetlen objektum sem merül fel többé. Ez a tudatosság egy jól
azonosítható állapota, nevezetesen a megnyilvánulásoktól mentes feloldódás vagy
megszüntetés, amely „nirvikalpa szamádhi”, „dzsnyána szamádhi”, „ájin”,
„vergezzen”, „niródha” vagy a klasszikus „nirvána” néven ismeretes. Ez
nem más, mint a teljes telítettség tapasztalata, mintha a Lét teljességében
merítkezne meg az ember, amelynek teljességét a megnyilvánult világ még
csak nem is sejtheti. Ez a tiszta ÉN, amely ebben az állapotban egyáltalán
nem tekinthető objektumnak, maga a tiszta Üresség.
A tulajdonságban, szubjektív megélésben felmerülő objektumok nem
azonosak a megfigyelő ÉNnel. Mindaz, amit önmagunkról tudunk,
éppenséggel nem a valódi önmagunk. Nem a Látó, pusztán a látottak.
Mindazok az objektumok, amelyeket felsorolunk, amikor „önmagunkat
meghatározzuk”, éppenséggel nem a valódi ÉNünk részei. Pusztán belső
vagy külső objektumok, nem az objektumok valódi Szemlélője, a valódi
ÉNünk. Vagyis, amikor ezeknek az objektumoknak a felsorolásával
határozzuk meg önmagunkat, akkor végső soron téves identitásunk listáját
adjuk meg, azaz a hazugságok listáját, mindazt, ami nem vagyunk.
Az ÉN, aki bensőnk legmélyén rejlik, tanúja a kinti világnak, és tanúja a
belső gondolatoknak is. A Látó látja az cgót, látja a testet és látja a
természetet. Mindezek a Látó szeme láttára élik világukat, de maga a Látó
nem látható. Amit látsz, az puszta objektum. Az objektumok pedig nem
azonosak a Látóval, a Tanúval.
Az ÉN, a Látó, a Tanú nem gondolat, hiszen a gondolatot is
objektumként látom. A Látó nem is érzet, hiszen az érzet is objektumként
jelenik meg a tudatosságban. A megfigyelő ÉN nem a test, nem az elme,
nem az ego, hiszen mindezeket láthatom úgy, mint objektumokat.
Ahogy a tiszta Szubjektivitás, a tiszta Szemelélő felbukkanása után még
tovább haladnál, rájössz, hogy őt már nem vagy képes objektumként látni,
mert nem is az. Nem olyasvalami, amit megpillanthatsz. De ha nyugodtan
megpihensz a megfigyelő tudatosság állapotában, amelyben az elme, a test
és a természet ellebeg előtted, lassanként azt veszed észre, hogy egyszerűen
a szabadság, a teljes elcngedettség állapotába kerültél, amelyben egyetlen
objektumhoz sem kötődsz, hanem nyugodtan szemléled őket. Semmit sem
látsz, egyszerűen csak megpihensz a határtalan szabadság állapotában.

270
 Wilber szerint: „Magad vagy a szabadság határtalan tere, amelyben az
objektumok jönnek-mennek. Tisztás vagy, maga az Üresség, maga a
tágasság. A felhők, az érzetek, a gondolatok jönnek-mennek, és egyik sem te
vagy, te a határtalan szabadság, a határtalan Üresség, a határtalan tisztás
vagy, amelyben a megnyilvánult dolgok felmerülnek, egy darabig időznek,
majd elenyésznek.”
Lassanként tehát a megismerő felismeri, hogy a benne élő „Szemlélő”,
aki mindezen dolgok Tanúja, maga is pusztán a határtalan Üresség. Nem
dolog, nem objektum, nem megpillantható vagy megragadható. Inkább
maga a határtalan szabadság érzése, hiszen ő maga nem lép be az idő, a
dolgok, a kényszer és a küzdelem objektív világába. Ez a tiszta Tanú maga a
tiszta Üresség, amelyben az egyedi szubjektumok és objektumok
felmerninek, egy darabig időznek, majd elenyésznek.
Közönséges tudatállapotban azt hisszük, hogy a Szemlélő azonos a
jelentéktelen, látható dolgokkal. Márpedig ez a kötöttség és a rabság
forrása. Maga a Szabadság határtalan térsége mégis azonosul a látható
objektumokkal és szubjektumokkal, melyek szenvednek, korlátozottak és
nem szabadok, s amelyek nem azonosak vele.
Wilber rendszerében a Tanú éppen a minden szubjektumtól és
objektumtól való mentesség, az eloldódús mindezektől. A tiszta Tanúban
megpihenve a mindenek hátterében rejlő hiánnyal vagy Ürességgel
találkozunk, amelyet nem objektumként „tapasztalunk meg”, hanem úgy,
mint a Szabadság végtelen térségét és a megszabadulást attól a szorítástól,
amely a kis, jelentéktelen szubjektumokkal és objektumokkal való
azonosulásból származik, amelyek belevettettek az idő folyamába és
felőrlődnek a sebesen áramló zuhatagban.
Amikor a tiszta Látó, a tiszta Tanú nyugalmi állapotába kerül a gyakorló
- láthatatlan. Egyetlen része sem látható, mert nem objektum. A teste
látható, az elméje látható, a természete látható, de egyik sem ő. Maga a
tudatosság tiszta forrása, nem pedig olyasvalami, ami ebben a
tudatosságban felmerül. Vagyis: tudatosság.
Wilbcr állítása szerint: „A dolgok felmerülnek a tudatosságban, egy
darabig ott maradnak, majd ahogy jöttek, úgy el is mennek. Térben
keletkeznek, és Időben mozognak. A tiszta Tanú azonban sohasem jön, és
sohasem megy el. Nem térben keletkezik, nem időben mozog. Mindig
olyan, amilyen, mindig jelen van, és nem változik. Nem objektum, tehát

27
1
sohasem lép be az időbe, a térbe, a születés cs a halál világába. Mindezek pusztán
tapasztalatok, objektumok - keletkeznek és elmúlnak. L>c te, te nem
keletkezel, és nem múlsz el, nem lépsz be az idő folyamába, tudatában vagy
mindennek, így semminek sem lehetsz a foglya. A Tanú tudatában van
térnek és időnek, így nem fog rajta sem tér, sem idő. Időtlen és tér nélküli a
legtisztább Üresség, amelyen az idő és a tér dolgai nyomtalanul átvonulnak
”.

Kauzális, nem-kettős

A további fejlődés során a kauzális állapot helyébe a nem-kettősség

tapasztalata, a formák nélküli misztika helyébe a nem-kettős misztika lép.
yyA forma üresség cs az üresség forma.’’ Ekkor már megszűnik a Tanúval

való azonosulás is. A Tanút is integráltuk az egész megnyilvánult világba,

azaz átmentünk a kilencedik fordulópont második és harmadik szakaszán,
és elérkezünk a tizedik fordulóponthoz, amely tulajdonképpen nem is egy
különálló, soron következő fordulópont vagy szint, hanem valamennyi
szint és valamennyi állapot valósága vagy „ilyensége”. Ez az Üresség
másik, mélyebb jelentése: nem egy különálló állapot, hanem valamennyi állapot
valósága, „ilyenségc".

27
2
Irodalom
WILBER, K.: A működő szellem rövid története.
Budapest: Európa Könyvkiadó, 2003.
WILBER, K. The Atman Project: A Transpersonal View of Humán
Devclopmcnt. New Edition. Wheaton: I. L. Quest, 1980.
WILBER, K. Integrál Psychology : Conciousness, Spirit, Psychology,
Thcrapy. Boston: Shambhala, 2000.
WILBER, K.: The Role of Spirituality in thc Modern and Postmodern
World. Boston: Sambhala, 2005
A szerkesztő utószava „ Úgysem hiszi senki el magának, hogy amit lát, az tényleg
van, hanem várja, hogy a valódi láti>ányt jelző kürtszó felharsan... ”
(Lovast András)

Ezzel a mottóval kezdeném ennek a hatalmas anyagnak a lezárását. Az

ember - élete során - számtalan utat jár be, rengeteg kanyarral, útvesztővel
találkozik, lépcsősorokat mászik meg, alagűtban és hegytetőn jár. Sokszor
nem is tudja azt, miért is halad éppen azon az úton. Találkozik emberekkel,
helyzetekkel, melyek napról napra, évről évre meghatározzák sorsát,
életvitelét, kapcsolatait és egészséget. Vannak élethelyzetek, melyekre
megvan az alapos magyarázat, és vannak olyanok, melyeket szeretnének
megérteni, de - többnyire - segítség nélkül nem megy.
Ebben a könyvben kulcsokat kaptak olyan ajtókhoz, melyek mögött a
megértés csírái lapulnak, melyek különböző élethelyzetekhez igazodó
feltárási lehetőségeket nyújtanak mindazoknak, akik szeretnének saját
illetőleg mások személyiségének mélyére látni. Akik életük során segítő
munkákat kívánnak végezni, vagy már azt is teszik, azok számára kitűnő
vezető ez a könyv. Jól és pontosan állítja fél a megismerés ösvényének
útjelzéseit, jól követhető „turistatáblákkal ’ szegélyezi azt a kanyargós,
buktatókkal teli, nehéz túraútvonalat, melynek során a megismerés hegyét
megmászva széttekinthetnek, s ráláthatnak a tudattalan hatalmas
birodalmának egy-egy szeletére. Bepillantást nyerhettek a biológiai evolúció
- iskolában tanult — megismerése után a tudat és a szellem evolúciójába. Ha
pedig mindent jól megjegyeztek belőle, és további tanulásokra,
megismerésekre sarkallta őket, már nem dolgoztunk hiába.
A munkánk nyelvezetében törekedtünk a jó és gördülékeny megértésre,
igyekeztünk a szakkifejezéseket közérthetőbbé tenni, emészthetőbbé az
okfejtéseket. Voltak benne olyan kifejezések, melyeknek helyesírását nem
éppen az akadémiai rendszer szerint jelentettük meg. Volt, ahol az orvosi és
volt, ahol a köznyelvi helyesírást követtük - mindezt a könnyebb
megérthetőség kedvéért.
A terápiás részek szó szerinti leírásakor pedig teljesen extrémnek látszó
írásmóddal, fogalmazásmóddal találkozhatott az olvasó. Nem, nem azért,
mert nem tudjuk, hogy miként is kell helyesen fogalmazni magyarul.
Mindezt azért történt, mert a terápiákban megjelenő párbeszédek
meghatározott szövegformulákat, szófordulatokat tartalmaznak, melyeken
nem változtathattunk a részletes leíráskor. A terápiák során sosem egyezik a
beszélt és az írott nyelvezet. A páciens másképpen kommunikál -
úgynevezett gyermeki nyelven - a módosult tudatállapotban. Sokszor még a
hangja is megváltozik. A terapeuta pedig mindig ehhez igazodik. A
könyvben - eltérő betűformával - kiemeltük mindazokat a megjegyzéseit,
oktató mondatait, melyeket az adott terápiák során használt.
A könyvben található neveket természetesen megváltoztattuk, hiszen
figyelembe vettük a személyiségi jogokat.
Mindkét szerző (emlékezve itt a már megjelent háromkötetes könyvre,
mely „A gyógyulás szelencéje’ címmel látott napvilágot az elmúlt években)
tudása legjavát tette le ebben a munkában. Ez a folyamat pedig nem fog
lezárulni még. Tovább fogunk lepni a feltárásban, tovább kutakodunk majd
a tudattalan ösvényein, további kötetekkel fog gyarapodni ez a megismerési
és tanulási anyag.

S. Varga Ilona (A Lion)

(szerkesztő - aki maga is tanítvány ezen a hosszú és nehezen járható
ösvényen, mind az asztrológiát, mind pedig a pszichoterápiákat illetően)
Három esztendővel ezelőtt indult útjára Kalo Jenő könyvsorozata „A
gyógyulás szelencéje” címmel. Ezek n kötetek az egészségügyi
asztrológia gyakorlati alkalmazását mutatták he, ám közel sem zárult le
ennek a hatalmas anyagnak az ismertetése. Napjainkra már
pszichoterápiás megközelítésből is elkészült a testi betegségek és azok
leiisi háttereinek bemutatásáról szóló anyag. „A tudattalan nehezen
járható ösvényén” című munka erről az oldalról vizsgálja az emberekben
felbukkanó problémák gyökerét, terápiás lehetőségeit. Dr. Daubner Béla
pszichiáter, ayurvéda orvos és pszichoterapeuta aki maga is mély
betekintéssel rendelkezik az asztrológia világába — ismerteti azokat a
fontos alapokat, amelyek nélkül nem indulhat útjára sem egy
asztrológus, sem pedig más, segítő foglalkozású személy. Természetesen
nemcsak nekik ajánljuk ezt a könyvet, hanem mindazoknak is, akiket
érdekel a pszichológia, a transzcendencia, a mélyebb összefüggések
rejtelmei, az ok-okozati kapcsolódások és az önismereti utak.
Ebben a kötetben szó esik a dinamikus személyiségelméletről, a jungi, a
kognitív- és más pszichoterápiákról és a pszichopatológiáról. Végül, de
nem utolsó sorban a „gyermekfelenségben szenvedő” pároknak kínál
egy módszert, arra nézve, mikénr lehet esélyük arra, hogy gyermekük
születhessek, valamilyen súlyos orvosi beavatkozás nélkül. Ennek a
metódusnak az asztrológiai hátterét dr. Jónás Jenő pszichiáter és
asztrológus által kidolgozott holdfázis-módszer mutatja be, Kalo Jenő
tolmácsolásában.
A Tudattalan nehezen járható ösvényén most elindulhatnak az
érdeklődők - mind bemutatási szinten, mind pedig terápiás szinteken. Ez
a mű - cs a még megírás alatt álló további sorozatkötetek - fogják
bővíteni mindazok ismeretanyagát, akik nem „kifelé” indulnak el keresni
az élctmcgoldásokat, hanem egy határtalanul tág úton, „befelé” teszik
meg első lépéseiket, s találhatják meg azt a járható ösvényt, amely
elvezeti őket a kielégítő, javítható, könnyebben megélhető kapcsolatok és
életminőség féle.

S. Varga Ilona (A Lion)