Dél-Korea kulturális örökségvédelmi programja többlépcsős, állami és tartományi, illetve

városi szintekkel. A programot a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (대한민국 문화재청, Tehan

Minguk Munhvadzsecshong) felügyeli, a védelmet pedig az 1999-es kulturális örökségvédelmi
törvény biztosítja. A ma is életben lévő programot 1962-ben kezdték el, akkor még szerény
körülmények között, és fokozatosan fejlesztették, illetve terjesztették ki.
A hivatal öt kategóriába sorolja az értékeket (államilag besorolt kulturális örökség,
tartományi/városi szinten besorolt kulturális örökség, kulturális örökség, regisztrált kulturális
örökség és be nem sorolt kulturális örökség), majd ezeket kategóriákra osztják. A kulturális
örökség részeként nem csak a tárgyi örökséget, hanem a szellemi örökséget is kategorizálják —
ide tartoznak a népszokások, a népzene, a néptánc, valamint a népművészeti értékek
elkészítésének technikái is. A szellemi örökség programjának főszereplői az úgynevezett „élő
emberi kincsek”, akik valamilyen, a kulturális örökség szempontjából fontos tudás birtokosai, és
ezt a tudást a program keretében kötelesek továbbadni tanulóiknak. A dél-koreai állam több
oktatóközpontot és egy egyetemet is működtet a kulturális örökség megőrzésére és
továbbadására.
A programban szereplő kulturális örökség egy részét az UNESCO védi: Dél-Koreának
tizenhárom kulturális és egy természeti világörökségi helyszíne van, 13 további helyszín a
javaslatok listáján szerepel. A szellemi világörökség részeként 20 koreai tételt regisztráltak 2018-
ig.
Bár a programot általában a közvélemény és a szakma is sikeresnek tartja, hatékonyságát és a
kategorizálás módszereit is többen vitatják.