Álmodók Földje PDF

Hajnal Könyvek 03.
Álmodók
Földje
2004
Hajnal Könyvek 03.
Álmodók
Földje
2004
Sorozatszerkesztő: Baranyai Attila
A kötet szerzői:
András Zsolt Lakatos István
Baranyai Csaba Megyeri Nikolett Á.
Benke Rita Merényi Krisztián
Császár Róbert Molnár Szilvia
Cserepes Andrea Nagy János
Cséffán Zsolt Nagy László Zsolt
Danku Gyula Nagy Mihály
Demeter Zsolt Nagy Zsolt
Dobrosi Andrea Nyírfalvi Károly
Efraim Staub Nyul Krisztián
Fuchs Éva Pogány Zoltán
Göbölyös N. László Póké Anna
Gyurcsek Attila S. Póliska Csaba
Halász Ildikó Radulović Emil
dr. Hamvas Ákos Szabó Ferenc
Harpauer Henriett Százdi Sztakó Zsolt
Horváth Magdi Szöllősi Zoltán
Hosszú Attila Sztudva Péter
Jakus Edit Szulák Krisztián
Jámbor Tamás Szűcs Tamás
Kákai Krisztina Varga Ákos
Kálmán Eszter Várhelyi Klára
Kamarás Klára Váróczy István
Karaffa Gyula Végh Sándor
Keller Ferenc Vörös Bernadett
Lajtai Gábor Zsákai Péter
< Üveges Márk Péter
Borító grafika: Benke Rita
Tipográfia: Baranyai Attila
ISBN 963 216 751 1
Köszönet Femisnek – a levelezőlistán és a honlap
készítésben nyújtott óriási segítségéért!
Köszönet a győri Palatia Nyomdának és a
győri Vizuális Pedagógiai Műhelynek,
hogy segítségükkel létrejöhetett e kiadvány,
továbbá köszönet a szerzőknek az írásaikért.
Minden jog fenntartva, beleértve az egész
vagy részletek reprodukálásának jogát!
Bevezetés
HAJNAL KÖNYVEK – ÁLMODÓK FÖLDJE
MOTTÓ:
Amit nem merünk, vagy nem érünk el,

azt megkaphatjuk álmunkban,
és azt az álmot alakítjuk művészetté.
Álmodtunk magunknak egy világot. Ahol

nincs gyűlölet. Ahol közös az érdeklődés és
közös a cél – a kultúra szeretete. Ez a világ
idestova 4 éve működik. Ez idő alatt 200 ba-
rát fordult már meg rövidebb hosszabb ideig e
világban. Voltak kirándulók, és vannak, akik
kezdetek óta velünk élnek. Te, kedves olvasó,
most ide érkeztél: az „Álmok Földjére.” El-
mesélem, hogy jött létre, mióta tart, meddig
jutottunk…
Kezdetben volt az ötlet: használjuk ki az In-

ternet adta lehetőségeket, gyűjtsünk egy hely-
re egy társaságot. „Minden időkben él és mű-
ködik a rokon szellemek titkos köteléke.” –
mondta valaha Schumann. Létrejött hát „a
hely” az Interneten, ahol az a bizonyos „titkos
kötelék” köti össze az embereket. A nevünk:
Barátok verslista. Közös bennünk a kultúra,
irodalom és művészetek szeretete. Harmónia
és meghittség jellemző erre a „kuckóra.” Se-
gítünk egymásnak, alkotunk és játszunk. Nyi-
tott emberek vagyunk, kortól és nemtől füg-
getlenül. Tagjaink között éppúgy megtalálha-
tó a tizenéves, mint a hatvanas, tanuló, infor-
matikus, újságíró, könyvelő, nyugdíjas – az
élet minden területéről. A közös identitás a
távolságot, – mivel fizikailag az ország sőt,
ma már elmondhatjuk a világ különböző vá-
rosaiban élünk – elsöpri, mint a tavaszi szellő.
Van tagunk Budapesttől Pécsig és Szegedig, –
van Erdélytől Kanadáig.
S hogy mindez mikor, s hogyan jöhetett létre?
Történt, hogy két ember, kik megszállott iro-
4
BEVEZETÉS
dalomrajongók (nevezetesen Anisse és Dina),

elhatározták, hogy összegyűjtik azokat az
embereket, akik szintén a művészetek szerel-
mesei. Létrehozták hát a Barátok levelezőlis-
tát 2000. október elsején.
Fő jellemezője a Barátok vers- és irodalom-
kedvelők levelezési listának: nagyon jól szer-
vezett. Minden hónapban két megadott téma
alapján lehet pályázatot beküldeni, verset,
prózát. Határidő lejárta után név nélkül felke-
rülnek a levelezőlistára az írások, mi magunk
szavazunk. A nyertesek író által dedikált
könyvet, vagy irodalmi folyóiratot kapnak ju-
talmul. Vannak egyéb játékaink is, így példá-
ul hetente „Szó-szövő” játékunk. Egy irodal-
mi alkotásból megadott 8 szó közül kell leg-
alább ötöt új versbe, prózába fűzni. Érdekes
játék még a „Lavina” - ahol valaki elkezd egy
verset, és mindig más folytatja Kétszer egy-
más után, nem jöhet ugyanaz az író. Így töb-
ben alakítják a vers témáját. Sőt a vers többfe-
lé el is ágazhat – a szálak elhalhatnak, vagy
folytatódhatnak, tovább ágazhatnak. Kritika
és véleménycsere adott. Rátekintést eredmé-
nyez a világ művészetére. Mindent megbe-
szélhetünk itt, legyen művészet, vagy bármely
esemény a világban és magunk életében. Ér-
tékes embereket ismerhetünk meg - értékeket
ismerhetünk meg. Megmutathatjuk magunkat,
kiderülhet érdemes-e folytatni az amatőr
munkát. Összegezve, mindenki adhat és kap-
hat, amit csak akar, szeretne. Kis odafigyelés-
sel, érzékenységgel és szeretettel. A művé-
szek nagyon érzékenyek. Bennünk, legyünk
őszinték, van ebből az érzékenységből. Kü-
lönben nem lennénk itt. Különben nem lenne
„mércénk.” Tehetség? Ezt az idő dönti el.
Zömmel amatőrök vagyunk, de vállaljuk!
Mindezt önerőből, nincs tagdíj, nincsenek
szponzorok.
5
A lista egyik legfontosabb célja, hogy teret

adjunk a verseknek, írásoknak, hogy ezekről
mások véleményt mondjanak – ezzel is segít-
ve, hogy a további alkotások csiszoltabbak
legyenek. Szerintünk sok olyan ember van,
aki tett már kísérletet arra, hogy érzéseit,
gondolatait leírja. Köztük bizonyára vannak
tehetségesek, csak éppen nincs lehetőségük
arra, hogy írásaikat megosszák másokkal. Mi
ezeknek az embereknek adunk egy lehetősé-
get, hiszen egyre több háztartásban, az isko-
lákban jelen van az Internet. Ez a közösség,
nemcsak hétről hétre, de szinte napról napra
újabb és újabb művészeti-kulturális program-
ra invitál. A művészetek minden ágát népsze-
rűsíti. A tagság nagy része maga is műveli a
művészetek valamelyik ágát, ír, fest, rajzol,
fotóz. Vannak olyan tagjaink, akik hozzászól-
nak és olvasnak, szavaznak. A Barátok Vers-
lista nem hivatalos szervezet, társaság, alapít-
vány, egyesület – ennek megfelelően saját
anyagi háttere nincs, alakulása, fejlődése a
tagság lelkesedéséből ered. A levelezőlista és
a verslista adatbázis célja kulturális öröksé-
günk több száz éves kincsestárának bemutatá-
sa és népszerűsítése, valamint hazai és határa-
inkon túli lelkes tehetségek felkutatása.
Vannak közöttünk ígéretes tehetségek. Lesz-
nek a jövőben beérkező művészek, és vannak,
akik csak szívesen együtt élnek a „rokon szel-
lemekkel.” A lista első évét összefoglalván
sikerült önerőből egy könyvet is megjelentet-
ni „Hálóba szőtt szavak” címmel, mely a lista
tagjainak verseit tartalmazza.
Az eltelt idő alatt voltak személyes találkozá-
saink, ahol nagy rácsodálkozások és beszélge-
tések követték egymást. Jó együtt lenni, jó
együtt tenni az irodalomért valamit a magunk
módján. Azóta is írunk verset, prózát, kritikát,
szavazunk egymás írásaira, játszunk a sza-
6
BEVEZETÉS
vakkal és a művészetekkel. Közben tanultunk,

nyitottabbá váltunk az élet szépségei és prob-
lémái iránt és sokat fejlődött irodalmi kifejező
készségünk is. Az élet nem állt meg.
Amikor elkezdtük szervezni az új kötetet,

próbáltuk felkutatni régen velünk volt társa-
inkat, megtudtunk egy szomorú hírt. Egy kö-
zülük már messze ment, tragédia történt. Ak-
kor, szinte együtt az egész csapat döntött:
mindent elkövetünk, hogy megjelenhessen ez
a kötet, amit az ő emlékének ajánlunk. Sike-
rült felvenni a kapcsolatot rokonaival, és ők
mellénk álltak, támogattak. Így általunk to-
vább él ő, a fiatal ember, az örökös Barátok
verslista tag.
(A Barátok verslista honlapjának címe:

http://www.verslista.hu.
A levelezőlistára a következő címen iratkoz-
hatsz fel: subscribe@verslista.hu)
Élni szép, varázslatot jelent e szó: ÉLET!

A kimondatlan szavak e lapok között utat ta-
lálnak talán hozzád is kedves olvasó. Íme, ke-
zedben tarthatod második kötetünk. Versvá-
logatás, amivel betekinthetsz közel hatvan
verslista tag 2001 és 2002 közötti életébe. Ol-
vasd olyan szeretettel, amilyen izgalommal és
szeretettel mi készítettük. Egy kis amatőr csa-
pat az Internet rejtekén, akik álmodtak ma-
guknak egy földet, s mint tudjuk, az igazi ál-
mok, közös akarattal, együtt, néha valósággá
válnak.
A kötet olvasásához kellemes szép perceket

kívánnak a lista vezetői:
Anisse, Dina és Femis
7
Megrendelési cím: Baranyai Attila

9082. Nyúl, Fekete István út 27.
E-mail: konyv@verslista.hu
8
Üveges Márk
Péter
emlékének
ajánlva
Kamarás Klára: Valaki volt...
Valaki volt... aki ma nincsen...

Mint kézfogas rozsdás kilincsen,
elmúlt, leporlott mindörökre.
Valaki volt,... ma nincs semerre.

Az éjszaka a szél leverte
az ágakat, miket beoltott.
Valaki volt... s őt én szerettem.

Minden szavat rajongva lestem,
de nincs postás, ki tőle jönne.
Valaki volt... valaki elment...

Ahogy rovom e hosszú termet,
tudom, többé már nem jön vissza.
Horváth Magdi: Márk emlékének
Nem ismertelek, de ismerősen cseng a neved

Nem ismertelek, de halálod hírére
megállt egy picit a szívverésem
s könnyek gyűlnek a szemembe.
Pogány Zoltán: Epitáfium téli árnyak

között (Üveges Márk evangéliuma)
Apadó zsoltár
(elő-ének)
az életben marasztó elmúlás

életbe fullasztott elmállás
csukott nyitott szemmel alvó
mások fülével halló
tollat égbe mártva
szülőkkel árva
tűzből égett
10
ÜVEGES MÁRK PÉTER EMLÉKÉNEK AJÁNLVA
légszomj lett
halál
bál
*
1. ének
Ki mond új álmot, szépet?

Ki rajzolja meg képed?
Ki nyom öledbe asszonyt?
Ki hallgat eztán - ezt mondd!
Ki tölt tolladba tintát?

Ki súgja féltett titkát?
Ki fonja össze ujjad?
Ki nyomja tüdőd - súgjad!
Ki törli tested szépre?

Ki az, ki fűzként tép le?
Ki tesz fejedre babért?
Ki ad létet - halálért!
*
2. ének
nem, nem hallak, sosem

nem is hallhattalak,
mert szólni nem tudnak
nyílt lapba zárt szavak

nem is hallhattalak,
csak elmémben lettél
versekké vált alak

nem is hallhattalak
majd ha én is halok,
magammal hallgatlak
*
11
3. ének
álmodj az éjjel
fehér csodákat
fekete árnyak
messze tűnjenek
új szárnyak pelyhe
selymítse vállad
fénnyé szitáld át
égi bűnjeled
suhanj a déllel
messzi mezőkre
szent-szép ekékkel
barázdát hasíts
ne sírj de könnyet
hints el e földre
ekképpen lészen
földi voltad kincs
*
Duzzadó zsoltár
(utóének)
bál
halál
légszomj lett
tűzből égett
szülőkkel árva
tollat égbe mártva
mások fülével halló
csukott nyitott szemmel alvó
életbe fullasztott elmállás
az életben marasztó elmúlás
Nagy János: Márk emlékére...
Takarjuk be szívverésünkkel, az örök csendeseket,

az út végén is túl, a fény forrása felé, megerőszakolt
12
ÜVEGES MÁRK PÉTER EMLÉKÉNEK AJÁNLVA
ez a föld, a süllyedő temetők előtt -

lábunkat benövi a moha, a közös szomorúság,
mert semmi halál sem bír velünk, soha -
és megszülünk minden emlékező mozdulatot,
újra és újra, megszüljük, hogy legalább mi ne
féljünk ebben a száműzetésben –
Nagy János: Egy költő halálára
hová repültél - e jeltelen világban,

minden hajnalon 24 órás bevetésekkel,
miközben verseid repülői kondenzcsíkot húznak,
se kezdet, se út, minden tenyérnyi ég megnevez,

a csönd most már csomókban áll, a halottan-
sárga
papírlapok felett
Fuchs Éva: Búcsú
Valaki elment, valaki árva, nem jár többé

nagy kabátba. Végleg bezárult előtte az a bi-
zonyos „Vaskapu” - anélkül, hogy belépett
volna, s elindult volna az úton...
Csillogó felhők között jár. Látja a Napot, meg
a csillagokat, meg mindenféle ragyogást. Szí-
vemben egy csodaváró emberke, egy egekkel
parolázó fiú most már, aki meg tudja fogni a
Napot. Része már az örökforgó évszakoknak,
része a létezésnek. Akár a föld, fű, csillag,
ének. Része marad örökre a Barátok Verslis-
tának...
Lehettél volna szép múlandó
lobogó dac a márványarcon,
a könyörtelen örök ellen
Nincs mit tenni - csak
emléked e lapon megőrizni.
13
14
Verseink
Üveges Márk Péter: Ha egyszer eljön

majd a tavasz
Üveges Márk Péter
Buták, akik azt gondolják,
A kikelet már nem jön el,
És a tavasz sok virága
Enyészetben oszlik el,
Hogy a sáros tél már örökké tart,
Nem lesz napfény sohasem,
Hogy a latyak sokasága
Elpusztul keservesen.
Azt hittük, hogy jön a tavasz,

S a tél zászlója lebukott,
Konokmód űztük a telet,
Mint bohócsipkás bolondok.
Most már tudjuk: nem igaz,
Hogy máris megjött a tavasz,
De a tavasz úgy is jön majd,
Mert a tél sem oly ravasz.
De felfrissül majd a levegő,

Szívesebben leszünk már kint,
Feledjük a szoba búját,
Mert a labda jobban vár, mint
A fekete TV-doboz,
S benne a vakmerőn bátor,
Embereket gyilkolászó
Csupa acél terminátor.
Nagyot szippanthat az ember

A tavasz édes illatából,
Inkább, mint a füstös télnek,
Szürke, csípős bukéjából.
Felolvadnak a virágok,
Sok színben pompázik a mező,
A sártenger eltűnni látszik:
„Az időjárás is kedvező”.
16
ÜVEGES MÁRK PÉTER VERSEI
És a békés téli tájból

Rögvest mozgó természet lesz,
A befagyott erdőtalaj,
Szépen lassan feléledez,
S víg virágok virgonckodnak,
Élénk tavasz-táncot járnak,
Ilyen lesz, ha jön a tavasz,
S vége lesz a komor sárnak.
Üveges Márk Péter: Vaskapun kopogok
Hatalmas Vaskapu áll merengőn előttem,

Árnyadó tövébe fáradtan ledőltem,
Furcsállom: e kapu vasszegekkel kivert,
S érzem, ha maradok, nem könyvelek sikert.
Érzem, ha a kapun bebocsátást nyerek,
Nem zúdulnak rám már vakmerő fellegek,
S nem áztatja fejem, az ördögi napfény,
Hogy egyszer bejutok: csurran-cseppen remény.
Felállok a tőből, és kopogni kezdek,
S bár az égről a felhők el-eltünedeztek,
Nem bízom el magam, csak álmodozom vakon,
Kibámulva egy nem létező ablakon.
S kopogok, mint a buta, őrült, és veszett,
Türelmetlen vagyok, s ha tudnád mily elesett,
Kacéran nyikordul a nagy Vaskapu zárja,
Mint kísértetkastély, szellemlélek-járta.
S hiszem, hogy nyílik, s még jobban zörgetek,
Nevetséges vagyok, pokoli förgeteg.
Kétségbe is esek, miért játszik velem,
A roppant Vaskapu, s a lelkiismeretem.
Miért gondolok folyton, arra hogy más ember,
Bár nem kopog oly mohón, bebocsátást csak nyer.
Ámulok magamon, hogy vagyok ily önző,
S nem az izzó vágyat szívembe börtönző.
Hányszor vallhatom be, hogy be akarok menni,
Hányszor kell a vasnak, búsan nekimenni?
Hányszor fog még nekem meg-megcsikordulni?
Mikor fog az egyszer tényleg kitárulni?
17
Türelemmel várok, majd az égre nézek,

Mint hajdani, erős, dalia vitézek,
S önzőmód siratom, sorsom fordulatát,
Megfordul az érték, s megfordul a világ.
Hirtelen nyílik a nyikorgó ajtó,
Kibukkan rajta egy elhasznált fajankó,
Kin látszik, hogy megjárta, a bűvös másik oldalt,
Aszalódott lelke megnyugvásért sóhajt.
Mélán eltöprengek, jó-e nekem ez így,
Hogy járt ez a fickó! De miért vagyok irigy?
Ő is csak kopogott, s egyszer tán belépett,
Meglátta az utat, majd a másik véget,
És most mégis itt van, és én is itt vagyok,
Ő volt s én leszek: szánalmas alanyok.
S már késő a szóért, az ajtó visszazárult.
Vajon ő kopogott? Elé hogyan tárult?
Ő is megjárta-e a kopogtatás poklát,
S mosta-e egy könnycsepp a bejutásért arcát?
Szomorún feszengek a Vaskapu előtt,
Már nem kopogok rajta, nem veszek már erőt.
De ott ülök előtte, tétován és búsan,
Nem állok már elé aranysarkantyúsan,
S mégis csikordul, a nagy facér ajtó,
Vaskapu, Vaskapu, te hitvány csavargó.
Egészen idáig játszogattál velem,
Pedig ezt kibírni, elviselhetetlen,
Légy büszke magadra, szánalmas vasdarab!
Hitvány szegeidre rozsda ostora csap!
Gyarló vagy, és hiú, önelégült lényeg,
Lelketlen tagja vagy a világmindenségnek,
S bár barna szemeim vörösre kisírtam,
Végzetemnek érzem, hogy jó sokáig bírtam,
Most már megérdemlem, hogy egyszer
meglássam,
Kopár a túloldal, hogy magam ott elássam?
Vagy éppen ott van a földi megnyugvás?
Fáradozás helyett, kegyes áhítozás?
Vagy csak fogjam magam, s higgyem, hogy
meglehet?
Nincsen már itt semmi, mit halandó megtehet!
18
ÜVEGES MÁRK PÉTER VERSEI
Nem maradt más nekem, csak keserű álom,

Amihez ragaszkodom, ha kell mindenáron,
S bár teljen ezer év, hogy a Kapu zárva,
Tövében maradok, én, a naiv árva.
S ha hull a vad zápor, vagy a napfény ragyog,
Akár ezer évig álmodozni fogok.
Üveges Márk Péter: Ősz
Már oszlásnak indult a lomb,

S barnában gyászol a táj.
Rég elmentek a fecskék,
Leszállt az őszi homály.
Körbe ölel a hallgatag halott,
S én állok a gyászolva némán.
Hallgatom az avar ropogó hangját,
S a messziségbe bámulok mélán.
Zord, s vad viharok köszöntenek majd be,
Bekerül a napernyő a házba.
Aranysárga lesz a jó természet,
Őszi köntösét veszi most magára.
Az év utolsó, bágyadt napsugara
Még kacéran az arcomba csap,
De oly hiába hitegeti szemem,
Ha akkor is tudom, hogy csak
Egy kacér villanás volt, s az éven
Nem lesz többet ilyen,
Eltemetkezik a kacér napsugár is,
Az ősz lomha sötétjében.
Máris kacagó esőcseppek zenélnek,
Fejem fölött egy bús felhő jár víg táncot,
A zord őszi idő letépi magáról
a rideg, tavaszi láncot.
Már el is szabadult,
S nem nyári zápor ez,
Mi hirtelen, futva jön,
S pillanat múltán eltünedezz.
Rövidülnek a nappalok,
Megyek, már esteledik.
19
S hiába szalad úgy az idő,

Temeti a nappalt az éj, pedig
Még mesélnék, mi történik,
De a természet aludni akar,
Én is óvatosan lépek,
Meg ne zörrenjék az avar.
S hazafele már nem búsulok:
Az őszi köntös csupán báb,
Melyből hónapok múltán, tavasszal,
Újra kikelnek a gyönyörű fák.
20
ANDRÁS PR0D1GY ZSOLT VERSEI
András Pr0d16Y Zsolt: Hallucináció

K. K.-nak
András Pr0d16Y Zsolt
Ez már betegség
(azt hiszem)
ha nyílik az ajtó tudom te vagy,
ez már nem fájdalom
ez gyönyör
magamat lassan elszopogatom.
Mosolygok (kellemes mosoly, jó fellépés)
Sírok (könnyeimnek medencét ások)
Szép az élet (ó ha megtalálnám...)
Megörülök (ne nyúljatok hozzám)
Szétrágtam már mindent ami keserű volt.

Szenvedni, szenvedni!
Szétrágtam már testünket:
furcsa íze volt.
Nem engedem el a fát! Ó tudom itt marad...
Görcsbe szorul a kezem, görcsbe szorul az
agyam.
Érzem az illatát. Csak az illatát érzem

kinyitom lassan a szemem,
már megint folyik a vérem.
Újra becsuknám őket, becsuknám a könyve-
ket,
de nem engeded.
A szempilláim fogod
(erős a kezed)
Engedd el kérlek. Aludni akarok.

Húsz éve nem aludtam, egyre fáradtabb va-
gyok.
Lenézek a földre, s már az eget látom,
elfekszek a földön.
Jössz.
(hallucinálok)
21
András Pr0d16Y Zsolt: Cím nélkül

T. B.-nek
Itt vagyok
Ez a Semmi amiről meséltek
Csodálkozom
Nem hittem volna, hogy ennyire mély, hogy
ennyire durva
Ha már itt vagyok
halászok tíz percet
Hátha maradt egy-két sor amit nem vittek haza,
ami felmászik még a papírlapra
A túloldalon a Mester
Csodálkozva nézem ahogy a szavak,
mint hosszú kígyók felé csúsznak
Integetek neki de nem vesz észre
Vártam hogy kiálts

Bár nem hittem, hogy tudsz ekkorát
Messze vagy, hogy idáig halszik majd a hangod
remélni sem mertem
Vártam hogy kiálts

Arról álmodoztam hogy meghallom a hangod
és hülyén érzem magam,
mert kiáltottál és nem voltam ott
Nem voltam ott ahova kiáltottál

és te kétszer is próbálkoztál
Én közben sétáltattam a várost
és vigyáztam meg ne harapjon
Mert harap ez a város és rád gondoltam

Az órarendet hogy mikor kiálts elküldöm
Csak találjak egy szabad postagilisztát
aki már nem szeretkezik
22
ANDRÁS PR0D1GY ZSOLT VERSEI
Én nem tudok kiáltani, nem tudok akkorát

halk vagyok és kicsi
hiába szedem azt a sok nyugtatót
és iszom rá a köményest és a vodkát
Még szerencse, hogy most volt a névnapom

és kaptam ezt az értépő gépet
Csábít, olyan érdekes lenne
de félek, hogy utána meggondolom magam
És megígérték, hogy születésnapomra

majd egy kicsi kézi érvarrót is kapok
és akkor már meg is gondolhatom magam,
mert csak végighúzom a vérző ereken
és kezdhetem elölről
Most táncolnék
Veled
És tánc közben testedről lenyalnám a cukormázt
(utoljára a hasadat hagynám)
de félek, hogy te nem vagy csak a máz
és akkor nekem csak az íz marad
Repüljünk
Kapaszkodj hajamba, hajadba kapaszkodom
a szikláról indulunk és repülünk egy kört fö-
löttünk
hogy megszokd: vagyok, hogy megszokjam:
vagy
És elmegyünk a Szigetre
erről még nem meséltem
de úgyis-úgyis megveszem
csak az árat meg kell még nyerjem
Altass el
Elaltatsz?
Ígérem nem halok meg csak alszok egy kicsit
és veled álmodok majd
és táncolunk és repülünk...
23
András Pr0d16Y Zsolt: Kényszervers
Ébren aludtam
és azt hiszem
álmodva keltem fel
keringőt járt velem a kredenc.
A zene:
maga volt a fény.
Egyedül voltam
kissé bánatosan, de ráébredtem,
hogy hideg a szívem.
Picit fájt, hogy nem éreztem
egy pontot néztem
míg táncolni kezdett
(ugyanazt a keringőt táncolta amit én)
és rám bámult.
Az esti birkahús a hasamban

ugyancsak keringőt járt
habár szerintem
a dal kissé hamis volt
akárcsak az a sanzon
amit a nővérem énekelni próbált
amikor oda készült
ahol a színészek az Otellót játszották.
Láttam a Napot
Ő nem látott engem
„Vak a Nap”
üvöltötte a Hold
melyre két szerelmes nézett fel unottan.
Ők látták a krátereket, az üres, kopár tájat
én éreztem a fehér tejet
mely lecsorgott a torkomon
és láttam a világot,
a világot
mely bennem
lassan
összeomlott.
24
BARANYAI CSABA VERSEI
Baranyai Csaba: Harmónia

Baranyai Csaba
Jó és rossz egymás falja,
Nincs lenyugvás, tombolnak tovább.
De nem tarok tőle régóta,
Tudom, ettől halad a világ.
Tűz és víz egymásért, csókolva,

Tűz párát, víz füstöt ereszt.
Ölik egymást okádva,
Furcsa szerelem ez.
A nyár olvaszt, forral,

A tél fagyaszt, dermeszt.
Utálják egymást joggal,
Furcsa szerelem ez.
Nappal és éjszaka.
Az egyik mutat, a másik leplez.
Higgadtság és a vér szava,
Furcsa szerelem ez.
Jó és rossz egymást falja,

Nincs lenyugvás, tombolnak tovább
De nem tarok tőle régóta,
Tudom, ettől halad a világ.
Baranyai Csaba: Megremeg
Megremeg a föld,
Ha meglátlak.
Bármerre tekintek a Földön,
Mindenütt megtalállak.
Megremeg, mert eszembe jutottál,

Megremeg a karom.
Nem akarom, hogy reszkessen,
De rád emlékeztet. Hagyom.
25
Hagyom a percet,
Hagyom, hadd teljen el.
Hiába hallgatom a csendet,
Senki nem felel.
Kétségek között semelyik nem hagy,

Arcodat kapom fától, virágtól.
Bármerre nézek, mindenütt ott vagy
Nagyon hiányzol.
Baranyai Csaba: Kiírlak majd, ha tudlak
Kiírlak majd, ha tudlak,

Bennem lakozó kiíratlan versek.
Addig is hagyjatok békén,
Hagyjatok. Felejtsetek.
Elengedlek bennetek,
Nem szeretett szerelmek,
Nem dörömböltök többet
Ajtón. Ha akartok, mehettek.
Nektek adom, vigyétek
Magatokkal a lelkem.
Nektek adom, mert higgyétek:
Naivságával nem sokat nyertem.
Kiírlak majd, ha tudlak,
Téged is szerelmem,
Kiírom a fájdalmat,
S arcon ütött „testvérem”.
Kiírom barátom,
Cserbenhagyott múltam.
Eljátszom saját halálom, s majd
Újra kezdem magam.
Baranyai Csaba: Skorpió
Mint skorpió a lángok közt,

Úgy érzem magam most.
Kétséges a jelen, s a jövő,
Csak a múlt a biztos, de az is zavaros.
26
BENKE RITA VERSEI

A hideg jég égeti bőröm.
A lángok rengeteg tengere elönt,
Mint csapdába esett rovar, zavarodva vergő-
döm.

Kit az égvilágon már semmi sem zavar,
Ki ha reménytelennek látja a jövőt,
Önkezűen magába mar.
Baranyai Csaba: Reménytelen
Mikor barátaid hanyagolnak,

Csak mert nem vagy elég közönséges,
Mikor a világ tesz keresztbe neked,
Csak mert naiv vagy, s emberséges.
Mikor nem akarod ismerni apádat,
Csak mert ismeretlen a szánalom,
Mikor egy emberre bízod életed fonalát,
Akkor jön el a fájdalom.
Mikor az égre nézve látod arcát,

Csak mert nem látod, hogy hamis az,
Mikor életedben csak Egy számít,
Csak reméled, hogy ugyanaz.
Mikor rezzenéstelen állsz a sínre,
Csak mert nem üt el egy gyorsvonat,
Mikor úgy érzed, hogy már minden mindegy,
Akkor a barátnőd teszi alád az utolsó lovat.
Benke Rita: Kedden

Benke Rita
örömrügyek a csírázó
reménységben: csecsemőbőrű
szirmok között érkezel
27
megszépült város táncol

a tereken
megszeppent emberszag
kering hóvirág csokrok
körül
felém tartó lépteiddel együtt
hozzád repülök
ölelsz-ölellek
csókolsz-csókollak
nézlek
ma ismét szebb vagy
mint tegnap
olvadnak a nélküled-lét órái
iszkolnak a várakozással
várandós percek
várt-váratlan tavasz szédül bele

távolságevő orchideánk kelyhébe
bagoly-pár csőre
fészekmenedékünk
felcsapó-omló ritmusban
lüktetünk
egymás ereiben muzsikaként
zengünk
vezeklő én-tudatunk te-tudattá
szépül
elbújunk de itt a következő

pillanat
kezemben még tenyered üzenete
még rám villan szemed
távozó lépteidet követem
gondolatban veled megyek
átölel tekintetem
testem helyett elringat

majd az este
ágyadban hagyott
szerelmünk melege
28
BENKE RITA VERSEI
Benke Rita: Tavasz
A hajamban és a szoknyámban böjti

szél muzsikál.
Új termést hordoz a szürke-bársony
buja barkaág,
Új élet nyílik a krókusz kelyhén,
bokros orgonán.
Amerre nézek, mindenütt tavasz
illata szitál.
Benke Rita: Piros kalap
Igen. Egy piros kalap, csillagokkal.

Az kellene nekem, egy piros,
mágikus kalap. Egy piros kalap,
aranyló-kacagó csillagokkal.
Mit nekem a vicsorgó pink,
a habos, ragadós rózsaszín,
a hebrencs zöld és kacagó sárga.
Nem kell a kék sem, a mindenség
atyja. Nekem piros kalap kell,
piros, mint az élet. Az ám a szín,
Sustorgó meséket sző, mint a vér,
beborít, mint a születő Nap paplana,
szikrázik, mint a nyugati ég
színjátszó, illatos színpada.
Szerelem, rózsa, vörös köd,
lobogó láng, izzó parázs –
benne a kalapban.
Egy piros kalap, az kell nekem,

elbűvölhetlek, ha fejemre teszem,
ha fáradok, öblébe fekhetek, és
szomorúságom belerejthetem.
Gyengéden hűti lázas homlokom,
melegít, ha szeretetlen vacogok
a varázslatos, piros kalapom.
Egy piros kalap arany csillagokkal:
hasamban zengő harang kondulása.
29
Egy piros kalap segít, ha bicsaklik

bennem a ritmus, a dallam,
eltüntet, ha bántasz, láthatóvá
tesz, ha az kell, hogy láss,
vagy alá bújhass (mellém az
én piros, varázs kalapomba).
Egy piros kalap, az kell nekem,

vele összeszedek vad indulatokat,
kézen fogok elszabadult erőket,
egy piros kalappal semmi ez nekem.
Ha már hajamon a Nap, párnám
a Hold, tenyeremen ragyognak a
csillagok, és csókod az ajkamon,
majd kölcsönadom piros kalapom.
Benke Rita: Törvény a rendről
törvény a rendről
rend hogy te meg én
mint a hullámzó rétek
virágba borult bokrok fák
öröktől zenéje
a porlepte gond
megfeszült létezése
bedobozolt múlt
ringasd válladon fejemet
megáldom hasamon
párálló lélegzetedet
pereg az út a vizeken
mint a szorgos idő kereke
az értelmet nyert életnek
megbicsaklik térde
örömkönnyet pislog
melled szőre között
30
BENKE RITA VERSEI
boldogságod rovásírása
versel hátamon
bíbor márvány-nyomom
a törvény pecsétje válladon.
Benke Rita: Leltár
odakint fegyverkovácsnál csattognak a kardok

idebent sötétfehér gyász ül a szépség torán
odakint fényesen szaporodó vigasztalan tócsák
idebent mosom az emberiség kezeinek mocskát
odakint néma testek hevernek romokhoz bújva
idebent rettegnek szerelmes szavak összesimulva
odakint pattogva dobolnak őrült vezényszavak
idebent Néma Költő ír sosem hallott hangokat
odakint nem hagyom magam csattogó fogaknak
idebent kezem simul árkos homlokodra
odakint halálosztó vértől ragacsos kezek
idebent kezed fogja reszkető kezemet
odakint vérbe fagyva hulló hervadt levelek
idebent galamb hozza várva várt üzeneted
odakint hallgat titokban menekül a béke
idebent üzenek tétova levélben
Benke Rita: A többszörös testi-lelki-szellemi

Fogyatékosságot öröklő szegény
Huszonegyedik század segédeszközei
egy panyókára vetett kék kabát

cakkos tarka foltjai alatt
szunnyadó rozsdafolt
atomjaira széthullt hársfatea

illata utolsó neutronjai
protonjai és elektronjai
31
fekete szemüveg mögé rejtőző

szekrényhátú marconák
pitvarba tévedt báj
táltosok mágusok boszorkányok

koboldok tündérek mindenféle
bűbájosok hókuszpókjai
Benke Rita: Cím nélkül
mint könyörtelen mutatók

körbejárnak a villódzó csillagok
hagyom a lélekgyilkos gondot
dacosan azért is rád gondolok
és az éji égre képzelem a Napot
remegő böjti szélben rügyek

ígérik merj és minden lehet
s míg egymásra borul Nyugat és Kelet
tudom veled bármit merek
és a borús égre Napot képzelek
nézem az őrszemként itt hagyott hegyet

a baljósban reményt kémlelek
amint hordóhoz bor vérhez az eper
úgy lüktet bennem a szerelem
és Napunk fölött nem győzhet félelem
Császár Róbert: Az első szó

Császár Róbert
Nézem a szemed, mereven.
Fürkészem a mosolyod.
Kezemmel, kutatom a testedet.
Nyelvemmel, csiklandozom ágyékod.
S csak utána mondom:
Jó veled!
32
CSÁSZÁR RÓBERT VERSEI
Császár Róbert: Bezártál
Itt lenn oly rideg minden, nélküled.

Verejtékem mégis a lábam áztatja és sistereg.
Távoli itt nekem minden, idegen.
A hideg köveket tapogatva, agyamba

bevillan pihegő arcod.
Vak vagyok, mégis oly jól látlak,
Érzem vonalaidat, mosolyod a hajad.
De kérlek, meg ne szólalj,

mérgező hangod, visszaverik a hideg falak.
Körmömet arcomba mártva, összeroskadok
Tenyerem a fülemre tapasztva, tiltakozom.
Itt lenn, elég nekem a saját örömöm.

Sarokba térdepelve, mohón lihegve
ajándékozom meg magam.
Kajla vigyorral, habzó szájjal,

sikoltok a sötétbe - megbolondultam,
Nem bírom, engedj magadhoz!
Császár Róbert: Nemezis
Ezüst tollú, kecses madár

Véges utamon száll.
Szép vagy, nem csak te, de
Tested is a halált hozó angyal
A dolgod, hogy elvigyél a halottakhoz

És én nem gyűlöllek, nem félek
De féltelek és szeretlek
Remény madár
Te ki régóta ismersz,
Tudod, hogy vártalak;
Múzsám vagy!
33
Most tedd, amit kell

Vigyél magaddal,
Halált hozó angyal!
Császár Róbert: Nóra
Könnyeid, mint frissen cseppentett aranylóméz.

Egy csepp a víz sodrásából, amin
Szivárványt játsszék a mulandó fény.
Bár tűnődhetnék el, e könnyek forrásain!
Száríthatnám fel patakod csókjaimmal;

Tested, mint reszkető nyárfalevél, táncol az
ág szélén.
Sírva bár, de szembe néz a szélfútta gondjaival.
Bár hordhatnám, e vérző levelet kezem tenyerén!
Remegő szád, melyből a szó kitör

Ahol hangod testet ölt,
A száj, mely jobban csillog, mint a víztükör.
Csak játszol velem, hogy ajkam, ajkadhoz érhet!

Miként két olvadó ólomcsepp,
Mely nehezékként horgasztja fejem, előtted!
Császár Róbert: Szózat a meggyfához
Szitál az eső ablakom alatt,

A meggyfa törzsén csurog a víz,
Fújja a szél az ágakat.
S csak ázik, ázik, ázik az Magyar föld!
S ha a mezőt járom, félve lépek a földre.

Óvva azt miből a fa kélt.
De a szél sáskát hord e szent gyümölcsre,
Hogy szét rágja bölcs gyökerét!
34
CSEREPES ANDREA VERSEI
Magyar! Miért nem szállsz szembe férgeddel,

S aprítod a sáskahadat?
Mert még sok gyümölcs teremhetne e fán,
Ha nem civakodnál mindég testvéreddel!
De innen az ablakom mögül én is csak muto-

gatok.
Szájhősként csupán írok; semmit nem csinálok!
Temessen magába e Szent Föld,
Cserepes Andrea: Sárkánytan

Cserepes Andrea
Képzelj el egy öreg királyt,
hangja, mint a hárfa,
gomolyog körötte lomhán
libegő szakálla.
Sose látott kövekből van
építve a vára.
Több ezer alattvalója

dörmög, cincog, rikácsol,
brekeg, röfög, trombitál, sír,
kelepel és nyivákol.
Némelyik magasban suhan,
másik mélyben ficánkol.
Öreg király birodalma

csodákkal telis-teli:
illatoznak dallamai,
énekelnek színei,
és Népeit az agg király
egytől-egyig ismeri.
Három fia is született,

szépek, jók és eszesek,
kiknek szíve tettre készen
koronáért repesett.
„Csakhogy elébb” mondá apjuk
„tanulni kell keveset!”
35
„Én leszek az oktatótok,”

szólt a király, jó korán
„megtanítom fiacskáim,
mi a sárkánytudomány.
Aki végül képzettebb lesz,
elnyeré a koronám!”
Oktatásnak első napján,

miután becsöngetett,
magyarázta a jó király,
milyen a rút szörnyeteg.
Részletezte, ábrákkal a
többsárkányos törteket:
„Mely citromzöld, az gyíksárkány,

háta mentén pikkelyes,
hosszú nyelve tűzként lobog,
fogasora tűhegyes!
Kitanult hős megküzd véle,
hisz a sorsa így helyes!”
„A gyíksárkány legyőzhető,
minden vitéz tudja ezt,
lendület kell és kitartás,
gyíksárkány így rajtaveszt!
Győzelemben járatos hős
Végül Világ ura lesz.”
Oktatásnak első napja

szép lassacskán véget ért,
legidősebb királyfi már
dörzsölte a tenyerét.
Mit megtanult egy nap alatt,
gondolta, az épp elég.
„Elmegyek én sárkányt lesni!”

tervelte az ostoba.
„Két fivérem tanuljon csak,
nékik jó az oskola!
Én pár bestiát legyőzök,
enyém lesz a korona!”
36
El is indult, ment, mendegélt,

hát egyszer csak! Micsoda?
Útját állta egy sárkánynak
behemótnyi idoma!
Rögvest nekiesett hősünk,
hogy szufláját kinyomja.
„Most legyőzlek, rusnya sárkány!”

zeng királyfi fel, bőszen.
Tépte fülét, törte farkát,
döfte szelte erősen!
Keservesen folyt a csata,
vitézt elepesztően.
Királyfi sárkánnyal szemben?

Daliás, de aprócska,
mert a szörny, mint nyolc emelet,
vagy kilenc is, akkora!
Bármely királyfit könnyedén
tiporhatna laposra.
A sárkánynak meg se kottyant

szurkálás és döfködés,
ám hősünkön egyre-másra
gyűlt a pólya, gézkötés.
Jutott néki számtalan seb:
karcolás, ficam, törés.
Jókora, súlyos sárkánytest

királyfinkon kifogott,
kipurcantani a rémest
nem bírta, de megrogyott.
Kitikkadtan, szégyenkezve,
csendben hazakullogott.
Eközben a palotában
jól haladt a magolás,
„Van még néktek mit tanulni!”
szólt a koros koronás.
Két fiának ecsetelte,
mi a sárkánytagolás:
37
„A sárkánygyík zöldessárga,
hátán a bőr lemezes,
villás nyelve lángokat lő,
fognyoma rettenetes!
Sárkánygyíkkal csatát vívni,
épp ezért, nem érdemes.”
„A valódi sárkánygyíkkal
barátságot kötni kell,
mert aki hiába harcol,
szívét, lelkét gyötri el!
Ámde ha barátod sárkány,
küzdened már nincs kivel.”
Korban középső királyfi

megbecsülte ősz apját,
ímmel-ámmal végigülte
oktatásnak másnapját.
Csakhogy, ne tagadjuk, közben
felettébb unta magát.
„Öcsém tanulhat helyettem,”

vélekedett balgamód
„én indulok sárkányt nézni,
gonosz daliafalót!
Így nyerek majd jó apámtól
főtökfedőt, aranylót!”
Vándorolt is Ország-Világ
völgyében és hegyében,
de sárkányt, csak olyat talált,
mely elfér a zsebében.
„Nohát, mitévő legyek most?”
tanakodott serényen.
„Eme állat egy sárkánygyík,

vagy gyíksárkány, ingerült?
Barátkozzak össze véle?
Püföljem, míg kiterül?
Üsse kavics, barátkozzunk!
Mi lesz aztán? Kiderül!”
38
Királyfinknak új pajtása,
az aprócska szörnyeteg,
máris hívta rokonságát:
„Nosza, gyorsan jöjjetek!”
Özönlött seregnyi sárkány,
egész hüllőtömkeleg!
Hősünket kis cimborái

rágicsálták fültövön,
másztak vígan pogácsáin,
a hamuban sültökön,
úsztak boros kulacsában,
kedden és csütörtökön.
Királyfinak sárkánnyal már

teli volt a bocskora,
úgy tűnt a sok csúszó-mászó
apránként agyonnyomja.
Végül döntött: elmenekül,
visszavárja otthona.
Oktatásnak végső napján,

mely szám szerint harmadik,
legifjabbik kiskirályfi
leste apja szavait.
Türelemmel jegyezte a
rémtudomány tanait:
„Zsenge magzatom, te hidd el

atyádnak, ki bölcs, öreg,
gyíksárkány és sárkánygyík közt
lényeg a különbözet!
Míg az egyik pehelysúlyú,
a másik böhöm tömeg.”
„Ne fülelj a bömbölésre,

ne számláld a pikkelyét!
Azt lásd, teste meghaladja-e
jómagad termetét!
Te vagy minden szörny mércéje,
tudományod így elég.”
39
Legifjabbik királyi sarj,

ő tanult néhány napot.
Hogy talált-e útja mentén
kicsi, nagy vadállatot?
Elnyerte tán a koronát?
Holnap kitalálhatod.
Számtalan színű szörnyeteg

várja a vitézeket,
világszerte, itt is, ott is
rusnya rémség ténfereg.
Elkerülni képtelenség
az efféle rémeket.
Elbújni toronyszobában,
hol megvéd kilenc lakat?
Vagy a hős jól teszi, hogyha
Világ végére szalad?
Nem. Ki ősz királytól tanul,
annak félni nem szabad!
Nappal felhőkön fakulnak

öreg király szavai,
éjjel csillagok csipogják,
könnyű szívvel hallani.
Ők súgták ezt a mesét is,
nincsen okom tagadni.
Hidd el, él a bölcs, jó király,

hangja, mint a hárfa,
országának sosem volt, és
sehol sincs határa.
Széllel ácsolt felhőkből van
építve a vára.
40
Cserepes Andrea: A Végzet
Sok őzet, és nyulat falt föl vén toportyán,

kesergett is bizony, e páráknak sorsán,
eljött szülinapja, az ünnepi tortán
díszelgő csöpp gyertya megakadt a torkán.
Cserepes Andrea: Kedveseim
Pitypangokat szedett nékem

az óvoda zűrzavaros udvarán,
a maciját adja, kértem,
de Ő csak a pitypangokat fújta rám!
Jött a Másik, leckét írtunk

– történelem, matek – közös erővel,
jegye javult, és én tudtam,
ez nem éppen ideális előjel.
A Harmadik moziba vitt,

majd várt ránk a gyertyafényes vacsora,
az asztalnál kifejtette:
„A házasság a legszörnyűbb kaloda...”
Cserepes Andrea: Hajnalodik
Levegővel felhígított
hűvös óceánba esve,
sejtelmesen búgó utcán
lassan, tétován lebegve...
Reménylila égbolt alatt
kéklő tegnapot feledve,
újat, tisztát, zöldet, sárgát,
maszületendőt keresve.
41
Cséffán Zsolt: Alszik a szívem

Cséffán Zsolt
Alszik a szívem, hideg, elfáradt,
ne háborgassa most már soha, senki!
Fényes csillagok közt lett volna jó,
még fényesebb napra lelni.
A szerelemnek csöndes hangja,

visszhangot köszönt még szívemben.
Hol százszor csendült egy édes akkord,
most messze szállt az éji csendben.
E dallamnak lett végső sírja,

rózsaszívemnek szúrós szára.
Tudnád-e ölelni mindörökké?
ezt kérdem én most utoljára.
Hisz' lelkemből csak ennyi maradt,

egy megtépett álom, egy kérdő szó.
S már látom, szemeidnek csillogása,
nem lelkem vágyához való.
Alszik a szívem, kihűlt,

ide hajszolt a vágy világa.
Bár alkonyatkor még eszembe jut,
szépségednek gyöngyvirága.
Eszembe jut, hogy táncolt elmémben,

a téged hajszoló epedő gondolat,
hogy érezhessem ölelő kezed,
s csókra nyíló, édes ajkadat.
Ha álmaimban megpillantom,
csillogó, mosolygós szép szemed.
Lelkem tudom, mélyen alszik,
de a szívem csendben megremeg.
Alszik a szívem, oly néma lett,

csak úgy zúg körülötte a síri csend.
De még álmaimban édes hangod,
néha-néha lágyan visszacseng.
42
CSÉFFÁN ZSOLT VERSEI
Gondolataimnak zöld kertjében,

hol szíved köszöntött égi nászban.
Most elbúcsúzik szerető szívem,
vágyra borult, fájó gyászban.
Elhantol immár az Ígéret Földje,

vége a hosszú szerelemútnak.
Egy fejfa hirdeti a nagyvilágnak:
„A szerelmesek hát ide jutnak”
Cséffán Zsolt: Nem hiszek a szerelemben
Nem hiszek a szerelemben,

mely soha nem volt és nem is lesz.
Nem hiszek a könnyeidnek,
mit értem ejtesz, ha eltemetsz.
Csak a néma csend országa az,
mely átölel, és tisztán szeret.
Hol nekem jut minden mosoly,
s minden gyönyörű, igaz szerep.
Nem nekem lélegzik e valós világ,

míg menekülök egy kegyetlen passzustól.
Elvegyülök a porban, az igaz életben,
hol koldus koldul szerelmet a koldustól.
Mert míg végtelen álmokon hajóztam,
a szerelem fátyolos tengerén.
Hittem, hogy alkottam és adtam,
igen, én balga, hittem én.
De fagyjon meg minden érzelem,

még forró, szerető lelkem mélyén.
Hogy ne vesszen kárba e vad
és őrült világ eltorzult kéjén.
Nevessek ha szeret,
sírjak, hogyha fáj!
Csak ne szakítsa szét lelkem,
a szerelemhideg négy égtáj.
43
Lemenőben életem csillaga,

horizont alatt sír a nap.
Nem hiszek a szerelemben,
nem volt benne soha igaz pillanat.
S ha pusztít a szerelem,
hát pusztítson, de nagyot!
Legyen lelkem viharvert,
mint ahogy az álmod hagyott.
Konduljon ezer lélekharang,

lelkem templomának tornyán.
Olvadjon szét minden viasz,
Ámor angyal fehér szárnyán.
Hogy hulljon alá a szerelem,
hulljon alá a sárba.
Hogy boldogan meneteljek,
végre egyszer a magányba.
Cséffán Zsolt: Dacból, gőgből
Dacból, gőgből, hiúságból verselek,

s vésem papírra az álmokat.
Hol megtépett angyalként,
köszönt reám a szívem, az áldozat.
Mert fakón élek igazi életet,
egymagam nem dönthetem le a falakat.
Kifacsart szívem hozza a koldus éveket,
így nem válthatom valóra az álmokat.
Legyek elfeledett emlék, ha meghalok,

legyek az Istenem, ha már így akarod!
Az álmaim tőlem mind oly' messze vannak,
kezem nyújtom feléjük, lassan elkorhadnak.
Ezerév-széles szobába tévedek,
hol lelkem álommanója sírdogál.
Mellette ütött-kopott bölcsőben,
álmaim gyermeke némán kalimpál.
44
Az ablakon át lelkem tengerére nézek,

melyen sok álszent hajó szeli a habokat.
S félhomályba elmerengve remélek,
lelket simogató, csendes holnapokat.
Fakó arcom durva lelkem ruhája,
s szívem e durva lélek kőpárnája.
Eltemetni való bánat mindig akad,
melyben az ember úgy érzi, szétszakad.
Miért kellett világodban újfent megérnem,

hogy szívem ismét szerelemben égjen?
Hisz' szeretni már Te magad sem tudsz,
Uram, így e világban velem nem sokra jutsz.
Pedig reménytelen óráimban kiáltom nevedet,
s torz elmémmel képzelem, hogy fogom kezedet.
Hajdanában volt világodban szép az élet,
hát adj belőle Uram néhány igaz évet.
De így rám már ne számíts Uram,

már rég nem templom a lelkem.
Melyben az igazi dalt,
mindig csak egynek énekeltem.
Hát szálljon csak messze e világban,
minden szerelmes és néma dalom.
S próbáljon meg szembeszállni vele,
a rideg s kegyetlen fájdalom.
Álmodni világodban látom oly' hasztalan,

hiszen minden álomnak egyszer vége van.
S halálos mélybe ránt a szomorú bánat,
örök némaságra ítélve mosolygós orcámat.
Melynek szívéről szállt a világba,
ezernyi, boldog nóta.
De most csak egy száll,
bele egy sötét koporsóba.
Az élet, mi véges sorsútunk,

egy rabszolgát hajszoló császár.
S harminckilenc ostorvég az,
mi utunk végén ránk vár.
45
Mert délibáb minden,

mit szemünk lát e Földön.
S e sorokat is csak dacból,
gőgből s hiúságból költöm.
Fejünk felett a nagyharang,

szívünkben kondul az életóra.
S balgán menetelünk bele,
a nekünk szánt koporsóba.
Látom, hogy az álmom az élettel,
valahol csúfosan megütközött.
S bolyongok síromat keresve,
végtelen sírok között.
Bolyong lelkem égen s földön,

nem három, hanem hét napig.
Hét boldog napkeltétől,
hét szomorú alkonyig.
Szárnyaimat a valóság immár leszegezé,
vonaglón kúszok egy kopár sír felé.
Vár a magány, többé már nem szeretek,
Dac, gőg, hiúság, immár... Isten veletek!
Cséffán Zsolt: Üres kereszt
Elcsendesült hát zúgó szívem,

mely zengte a fájdalmas éneket.
Míg álmokba menekülve várta,
az áhított égi reményeket.
Mint vízesés a szakadékba,

szívem a szerelembe úgy zuhant.
De mára csak a vágy maradt,
hiszen a remény már elrohant.
Hogyan is lehetnék én boldog,

ha minden szavam szép de keserű.
Hiába verselek a szerelemről,
ha lelkem csak egy rozzant hegedű.
46
Mely magába fojtja a szerelmet,

mit rímekbe kovácsolva elfeled.
Tán' nem lehet már soha boldog,
sem önmagával sem Te Veled.
Nézd hát szívem, milyen poros,

az egekig szárnyalt s a porba hullt.
Vergődött, mint egy vén galamb,
vagy egy légy, mely épp a borba fúlt.
Szerettem volna szabadon szeretni,

erről zeng olykor bús dalom.
Tudom, síromig viszem e vágyamat,
mint súlyos keresztet görnyedt hátamon.
Szívem már csak egy üres kereszt,

mit Istene hitetlen elhagyott.
Nem támad fel harmadnapra,
mert az álmok barlangjában megfagyott.
Szeretnem valakit tiszta szívvel,

a sors akarja így, hogy nem lehet.
Felednem kell minden vágyam,
s e tudat oly' fájón eltemet.
Csókcseppből fagyott kristály köré

kulcsold imára immár két kezed.
S érezd ahogy a szívem megszakad,
míg búsan cseng egy fájó Ég Veled.
Cséffán Zsolt: IN CONTINUO
Néha szerettem volna holtnak lenni,

nem látni a kínzó, üres perceket.
Bár feledni tudnám sok gyarló álmom,
melyben szívem mindenkit csak megvetett.
Szerettem volna holtnak lenni,
várni a véget, vigyen hát tova.
De nem jött értem dübörgő patáival,
nem jött el értem Szent Mihály lova.
47
Szerettem volna holtnak lenni,

kitépve érezni szerelmes szívemet.
De meghagyta nekem az Isten,
meghagyta, fulladtan dobogó kincsemet.
Akartam, hogy lássa a Világ,
apró szívem miként szeret.
S nem adtam el őt semmi pénzért,
így a szegénység volt, mi nyújtott kezet.
Lelkem csak aludt, holt, s nem szeret,

láttam, a világ minden szíve elkerül.
Talán szívem többé már nem nevet?
Hát így marad elfeledve, egyedül?
Nem tudtam titkolni, mit szívem érzett,
nem tudtam titkolni sohasem.
Fáradt szemem is csak egy csillagot nézett,
s csak álmodozott némán, csendesen.
Olykor egy dallam szállt fel az égbe,

Aztán elszakadt reményem húrja.
Nincsen szív, ki szeretne engem?
Kérdezte lelkem újra és újra.
Majd ismét a csend félhomályában:
„Van még emlék, mely visszajár?”
S megpihenve a vágyak szárnyain,
néztem az eget, múlik már a nyár.
Csak írtam, vagy alkotott a kezem?

Egy új világ nyílt szívem vágyain.
Hát papírra vetettem érzelmeimet,
de tovaszálltak az álmok szárnyain.
Ha majd földhalommal köszönt a hajnal,
s szemem többé rád már nem nevet.
Síromon akkor is nyílik majd virág,
ha csak fejfám lehet csókolni ajkaim helyett.
48
DANKU GYULA VERSEI
Danku Gyula: A Múzsa Nevére

Danku Gyula
Ajtód előtt félve állnék
Nehogy felébresszelek
Igy lépek egy kicsit Hozzád
Két percig még hadd nézzelek
Álmainkban messze járunk

Néha ébredni nem tudom, érdemes-e
Ajkaid néma szavakra nyílnak
Kedves szíved üzenete
Meddig ülnék ott vigyázva Rád

Ezt sajnos meg nem mondhatom
Rég kihuny a Nap s a Hold felettünk
Talán akkor is majd Rólad álmodom
Szívem vajon jól szeret-e

Zokognék ha elrontanám
Eközben te álmodj csendben
Rég várt gyönyörű lány
Eljön lassan a fényes reggel

Távol járok de Rád gondolok
Emléke az éjszakának kis virág
Mi párnád mellett Neked mosolyog
Danku Gyula: Egy hajnalon
Csendes ösvény, s néma nesz

Cickány orra egyre csak keres
De Jaj! Halál jő, éles fogak
Menyét kémlel Cickányokat
Nyári hajnal, harmat cseppen

Miért álltam meg, nem értettem
Választ várok talán a mára
Mint Menyét a lakomára?
49
Szóltam volna, de nem mertem

A Sors ellen én nem véthettem
Így lépett a fénybe a préda
Életét most feláldozza
Néztem a fákat, hogy megérintsen

A Sors mely ellen nem vétettem
De éreztem azt, egyedül vagyok
A dolgokon én is változtathatok!
Ha zajt csaptam volna, most más lenne

Ijedt préda fészkén pihegne
De nem tettem, s szomorú vagyok
Hajnal multával, haza is ballagok
Danku Gyula: Madárének
Két kismadár ült egy fácskán

Egymás mellett csöndesen
Ablakomból néztem őket
Rád gondoltam kedvesem
Tollaikat rendezgetve
Nézték egymást félszegen
Egy dal készült megszületni
Kis torkukból szüntelen
Szépen szólt a madárének

Külön-külön, együtt nem
Másról szólt a két dal
Csend lett nagyon hirtelen
Egy percig talán ültek ott

Zavarban nem tudom voltak-e
De mintha parancsszóra tennék
Szétrebbentek másfele
Széket húztam magam alá

Fejem a kezembe hanyatlott
Megérted a dalom tudom
De elfogadni nem fogod
50
DEMETER ZSOLT VERSEI
Demeter Zsolt: Almaág

Demeter Zsolt
válladon lanyhán vágyik a meztelen fény
hajnaltájt könnyharmat ízű völgyeidben
csoronkáló patakocska nyargalászik
tűröd ahogy tested hajlatán ujjaim erejéből
szétfolynak arcodon az örömök
duzzadó ereid bőröddel tereferélnek
hullámzó csendben kimondalak
kortyolom tested zamatát
reggelbe hűsít homlokod bársonya:
féltelek almaág
Demeter Zsolt: Rád vigyázva
1. ó, te április
látod
arra ébredtem
egy mondat lett belőlem
a szerelem az egy
vaksi kóros komédia
kék és kacér
mely arcodon körülnéz
megszáll
és rád vigyázva ül csendemen
kalapos nyár lép a vidékre
csak egy kis fuvallat kószál
te önzőn őrzöd ami az enyém
te nevezel szívednek
ajkadon boroszlán németszegfű
virágos virága virul
rajtam csavargó verejték kaszálás után
lábamnál egy karcsú tücsök
tolongott muzsikájával
most meg tust húz és csomagol
- szeszélyes április
51
2. a Nyikó partján
szállok ím virágok szirmán

bár arcomra rákékül az ég
fülemben virágvasárnapi zsolt5r pírja
virtusokkal kereslek
Szeretlek
a víz öblén vetkőzik a Nap: olyankor
korhatag fűzfára fuvarozza sugarát
színtölcsérét fonálnyi pók redőzi
felébe pitypangpamacsa csepeg
buborékokat fütyül vidoran a szél:
a víz egyedül csacsog
iszapos ágak közt kanyarodik
bokrok alján odúkban
szorong a nedves orrú csend
Ne félj!
3. Tündérkert
esteledő
csendesen nevető ravatalárnyék
és a por
és a hamu vagyok
ne szólj igét - mindegy
fecskék az aranypillás tündérkert cseppjét
a magasba repítik
fölcsivitelik a mezőt
hol takaró lányok melle halmán
életnedv dúl
a boróka százezer bogyója
zölden harangoz
öledbe lecsorg az este
erdők varázs-köntöse
bókol
szél-síppal
széllepte csókkal
ne szólj igét - mindegy
és a por
és a hamu vagyok
52
DEMETER ZSOLT VERSEI
Demeter Zsolt: Payson
őszikék
kenyérszelő illata lebeg
belekóstol a természet szimfóniája
kavicsot kacag a patak
gallyakat farag az őz
nyárral alkudozik az ősz
a Hold gallérjába kapaszkodik
a zöldellő látóhatár
égverő tuják ácsolta szentélye ragyog
betakarják szerteszórt cifra csillagok
nyugodt föld
szabad föld
nyirkában nyílnak az őszikék
Demeter Zsolt: Áldass
szeress szépasszony
hogy legyek estelente
tréfás echo mit a szél
lóbálhat hűvösével
középkori trubadúr
kinek szerenádja
egy csókban kóstál
esőcsepp kapuzábénak
támasztott májusfán
áldass szeretőm szépasszony
nárcisz lehess fehér játszótárs
Demeter Zsolt: Lombkedvesem
Sétálunk.
Az idei ősz fogócskázik velünk.
Megfoghatatlan
erdei csend omlik ránk.
53
Ébredő
arcodon pillanat-hajnalok
késett mosolya.
Csak megyünk,
árnyunkon tegnapelőtti
forró szavak táncolnak
körbe-körbe pörögve
veled örökre.
Csak látnék egy mosolyt

mire hazaérünk
az ég vörösében!
Hideg van.
Rögös úton őszi erdőnek
őszi birodalma.
Fázom kinn és benn.

szürkülsz hozzám lombkedvesem.
Dobrosi Andrea: Nem tudom

Dobrosi Andrea
Vajúdó viharban őrzöm
szűz anyaföldön, titokban,
halkan, múlandó perceim.
Tarka mesét sző a vágyam,
pedig szemem szolid, szürke
hályog takarja, s éveim
alkonya felé sodor már.
A gyermek vár - a napfény int,
hogy megszületne még előbb;
s engem okád a fájdalom,
engem tép a gaz, és megint
porrá igáz, hogy nő vagyok!
Mert vénülő dalom ívén
egyedül járok, s nem tudom,
hogy álmom mért nem töri szét
e vad, veszett valóságot...?
54
DOBROSI ANDREA VERSEI
Dobrosi Andrea: Leltár
Fanyar ízű
konzerv-szerelem,
édes keserv
és árva emlék,
bezárt szívnek
anyátlan remény,
kulcs nélküli
szennyező közöny,
sunyi árnyék,
kihalt folyosó,
kilakoltatott,
lejárt mosoly,
viharra néző,
kitárt ablak,
ezernyi könnyes
üvegszilánk,
csók-pecséttel
lezárt vízió.
igény szerint ingyen eladó.
Dobrosi Andrea: Az éjszaka
Pókhálót sző,
s a kusza szálakon
a mélység ölébe les,
bekebelez
csókkal,
bókkal,
ólmot önt az utakon,

álmot, hazát, házat,
utolsó vacsorát,
ont, ront,
vágyakat épít,
vágyakat bont,
55
siklik mosolya
űzve az ágyon,
somolyog,
hűséget árul,
vétséget vesz,
szekrénybe zárja,
kikosaraz,
késsel simogat,
mesével ver,
ígér ezt meg azt, agitál,

pengét élez a válladon,
vért ken a hajadra,
esőcseppek
néma sikolyát,
hibernált napsugarat -
betoppan a holnap,
te megrémülsz,
s ő tovaszalad.
Dobrosi Andrea: Holnap újra ébredek
Körülnézek egy reggelen,

s ahogy csipámat vakarom,
vacogni vagyok kénytelen:
viháncolnak az évszakok.
Idebenn a nyár esztelen
fagyasztja minden végtagom,
odakinn a tél meztelen
lohol, otthagy csapot-papot,
letarolja a jéghegyet,
felolvadnak a jégcsapok,
kaktuszok nőnek a tundrán,
s földrészek szűnnek nesztelen.
Elmerül szememben a szám,
56
DOBROSI ANDREA VERSEI
vakká tesznek merev szavak,

majd megdermed velem az ágy.
Inkább álmodni akarok.
A rideg valóság helyett,
hideg telet s meleg nyarat,
ahol épek az évszakok,
ahol, ha levegőt veszek,
tüdőm véresre nem hasad,
nem ont a város füstszagot,
nem fogyaszt ólmot a nappal,
nem nyomasztja por az eget,
csak nevet s visszainteget,
nem kell sírnom a szavakon.
de holnap újra ébredek,
élhetek s ölhetek, - vakon.
Dobrosi Andrea: Mielőtt
Szerkeszt az Úr
napot,
hajnalt,
padot,
eget.
Fénnyel borítja a várost.
Ahol visít a nap, ásít a hajnal,
ahol csuklik a pad, sikít az ég,
ahol sír a nincs, hír, ha van,
ahol csupa rongy az élet,
ahol minden csak ígéret.
Hátranéz, visszateszi még
a megtervezett könnyeket,
a vigaszt,
a reményt,
az álmot.
Csak annyit mond: most épp ráérek.

És elégedett.
57
Efraim Staub: Ima esti órán

Efraim Staub
Bocsásd meg nékem oh Uram,
hogy Benned sem hiszek.
Én nem vagyok a régi én,
bocsáss meg, s az leszek.
Bocsásd meg nekem oh Uram,

hogy nem is térdelek,
De nézd lehunyom két szemem,
s kitárom szívemet.
Ma esti órán Hozzád fordulok,

Beléd vetem hitem.
Nézz rám. Fáradt vagyok,
megtört, reménytelen.
Add vissza régi szép hitem,

add vissza mindenem,
s hogy elfordultam Tőled, ezt
bocsássad meg nekem.
S, ha káromoltam szent Neved,

ha bűn fakadt a számon.
Lásd, Áment szólok már feléd,
s a régi bűnöm bánom.
Efraim Staub: Ha sírni fogsz
Ha sírni fogsz, majd sírok én is

a könnyeket le nem tagadhatom.
Gondod, bánatod enyém is.
a ha majd nevetsz, nevetek én is
bár nem nevetnék, ámde mégis
Veled nevetek.
És, ha elhagysz, elhagylak én is,
ha sírsz utánam,
majd sírok én is.
58
EFRAIM STAUB VERSEI
Efraim Staub: Játék
Magányos fa, ha áll a szélben,

magányos lámpa éj – sötétben,
magányos hang a sűrű csöndben
kérdezed: Hol jársz? Erre mentem,
s láttam, hogy állsz, mint fa a szélben

világítasz az éj – sötétben,
magad szólsz csak a sűrű csöndben,
kérdezed: Hol jársz? Erre mentem,
s láttam, hogy hajlasz el a szélben,

elhalványulsz az éj – sötétben,
halkan szólítsz. A néma csöndben
suttogod: Hol jársz? Nem feleltem.
Magam vagyok, mint fa a szélben,

kóborlok sűrű nyári éjben,
magamhoz szólok fájó csöndben,
s nem kérdezed, hogy merre mentem.
Efraim Staub: Éjszakai állomás
Ha sokat utazol tudod,

hogy mennyire más
a lámpák fényében fürdő
magányos néma állomás.
Nappal nyüzsög a tarka nép,

százhangú, siető tömeg.
Rikkancs kiált a sarkon
hihetetlen, de élő híreket.
Éjszaka hallgat a peron.

A rikkancs lapjait ládába zárja.
A vonat füttyent, s tovalohol
egy másik kihalt állomásra.
59
Efraim Staub: Felhő
Sikátor macskakövein
siklik a délutáni fény,
szűk ablakok odvában villan.
Az élet dalol felém.
Az égen rőtvörös a felhők tarka
szélsodorta rojtja. Sötét
árnyékot vet a fák zilált,
poros , ellankadt lombja. Két
árnyék összeér, a fáké és enyém,
s szerelmesen ölelkezik az út
kopott, elunt macskakövén.
Állok. Bűvölten várok. Tovafut
bolondos árnyékunk. Egy felhő
elzárja az utat a kései sugarak előtt,
színtelen némasággal. A délutánra
terít búcsúzó, sötét szemfedőt.
Fuchs Éva: Kék madár

Fuchs Éva
A város, ahol élek,
itt lenn délen,
nem sivár,
s nem kietlen.
Hegyvidék lábainál
kanyargós utcácskák
török emlékek
karcsú tornya
s ni, itt négy torony
kandikál ki
a házrengetegből.
Nyüzsgő s tétova
emberek, lüktető élet
keresi a boldogság
kék madarát
mely talán már
oly rég tovaszállt.
60
FUCHS ÉVA VERSEI
Fuchs Éva: Ember
Fénylik a sötét,
ragyognak a keresztek,
ragyognak a testek,
belesápad a pazar ég.
Légben suhan a lélek s fázón összeremeg,
száll a széllel, de félúton elhal céltalan...
Ez nem az a világ, ami arra várna,
hogy csak úgy megváltsák;
kevés itt a hit,
sok az ima, a dal,
de csak, mint a támasztalan fal,
mely minden szélnek megremeg,
hiába érnek össze a kezek...
Isten tudja jól,
hogy ez a világ retteg egy újabb Megváltótól!
itt még a keresztet sem ácsolnák meg,
itt már nincsenek hozzáértő kezek,
itt nem lennének tanítványok,
itt csak mesterek vannak
és mester-helyettesek,
akik percek alatt kioktatnák az Istent.
itt csak pénz van és nyomorúság,
az anyák gyermeküket megfojtják,
hisz mostanság ez itt a sikk.
Hát ne próbálkozz, Isten,
hidd el, cudar világ ez itt lenn;
farkas farkassal szemben, támadásra készen,
minden hiába, a falka széthullott régen.
Fuchs Éva: Mit keresel
Mit keresel örülten, hevesen

hajszolva, azután depresszióba
lassulva önmagadba?
Vagy talán másokban?
61
Zuhantál parttalan semmibe,

emelkedtél már végtelenbe
összes erőddel kapaszkodva
a másikba, mert féltél,
hogy lezuhansz megint, mint mindig,
Mit adhatsz, és mit adhatok neked?
Lehet, hogy jó, de nem kell nevet
adni annak, ami elfogadható
ami önmagában és azon túl is jó,
szép, és éppen látszólagos értéktelensége
miatt érdekes, a többiek érdektelensége
ne törje le a kezdődő szárnyalást,
nem viselhetsz el ilyen csalást!
Mit adhatunk hát egymásnak emberek?

Mindent, semmit, mindent és semmit.
Meg kellene tanulnunk élni már...
Fuchs Éva: Képeslap
A Lét ellentéte a Nemlét

és hát bármit is tennék,
eszembe jut sok kavargó emlék.
Cigarettám füstjébe gubózva állok az erkélyen

és az éjszakai égbolt kacéran adakozva kitárja
felém kegyes ölét.
Közel és távol villódznak a város fényei,

és valami megfoghatatlan egész
részévé olvaszt a sötét. -
Körülöttem így hát a végtelen űr lebeg

de bensőm esdekelve-vágyakozva remeg
- Téged kíván.
A Van ellentéte a Nincs

és mondhat bármit, bárki nevenincs -
örökre ez maradsz már nekem: drága kincs.
62
GÖBÖLYÖS N. LÁSZLÓ VERSEI
Fuchs Éva: Rohanás
Szürke hangok
Monoton kopogása,
Rianó képek
Rémült rohanása.
Az idő-expressz
Örülten robog.
Kalauz nincs
Jegy nélkül utazol
Nincs megálló,
Mindenen átrobogsz.
Kattogva lesz
tegnap, a holnapod.
Göbölyös N. László: Istennő-kísértés

Göbölyös N. László
1.
mint szabad levegőn

feléledt szívek
szűkülnek-tágulnak
jelekben beszélnek
a légköri zavarokon túli
ökörszem-fények
hűs hullámtörők
mosoly-asszonya
hadd fürdessem meg
férfi-borzongásomban
szégyellős sugaraid
köztünk háromszög-
idegenek
a hableányok
megkövült bűvölet-hordalékából
merítenek
63
fodros fekete lepedőből

ömlik ránk a
megtalált világok
mindörökkön részeg bora
kezedért nyúl
amikor térdre hull
a vattapuha tánc -
a kegyelem
a gránátalma-virág
vasárnapján
2.
Apollót égető
glóriád
gúzsba köt
s felold magában
ahogy gyűrű-szövetségeket
a planéták
szeplőkben fogan
a megnyugvó eső
arcomon
áldás szemcséi
vízen járó
rózsa-sarkadon
éneklő árapály
lennék Benned
amint felfalja
datolya-szemérmed
ujjhegynyi jelek
közöttünk
függönnyé fűzött
paradicsomi pálmalevelek
64
mely sás-szoknya
mely Túlsó Lénnyé
vált kő
ad mocsár helyett
menedéket
felgyorsult kedveinknek?
hány élet
a hetedízigleni
együttlét Veled?
Göbölyös N. László: Nargile
1.
mosolygó fürtök festetlen felhőket
futnak agyunk űznek
hajtű-kanyar a megszeppent
folyosóin színek
ragyog a lepihent tíz bolyongó

lég kikötőben
fejtetőn figyelnek
vadhajtásaikra
a leomló
függőkertek
mazsolává töppedt kétéltű emberek

borostyán-parázson pikkellyel fizetnek
izzó abroncs a szív árvaházában
szerencsebogár-fejem
nád-sípok vajon mit keresek

infravörös mellek partra vetett
női síkjában újrakereszteltek
között
a lepréselt szent
folyó
sós medrében?
65
2.
sármányok himnusza
körhinta-hajfonatod
körül
érezd
mint forognak
szikkadni nem tudó szánkban
füstből szőtt
ígéreteink
kiszívják jókedvvel
teleírt
tüdőnket
az oxigén-szirének
Európa levetkőzik
léggömb-ablakában
és gurul mint egy felcsiholt
kő
az Ikrek fekete havában
óriások reggelije
sül táncoló sírköveken
csókold le homlokom
utazó nyomait
a közelítő mában
a boldogok beavatott
kendője
hulljon ránk
az együttlét
várában
hűséges hagymakupoláid
között elenyészem
életem
66
Göbölyös N. László: Naphimnusz
szorítsd meg
égő övedet a horizont
derekán
a harmat hajnali
csaláncsípései
legyenek csókjaid
fesd az Ördög
kártyaszíneire szerelmünk
Sion-hegyét
emeld ki
a mennyek bugyraiból
madarakhoz szóló
fivéred
vezekeljen
egymástól étlen-szomjan
vétkes férfi és nő
tüzelő trónodnál
Göbölyös N. László: Valami történt
Mézbe mártott
Mozdulatok a mában
Pánikbetegségbe
Esett az Örömhír
Ajtócsapkodássá
Sűrítették az
Apokalipszist
Parkoló pályára
Küldtek a porkolábok
Ketrecek koporsók
És kínpadok között
67
Vadlovak vontatnak
A végső megoldás
Felé
Hol szöget vernek belénk

Szóbeli nőink
Sarkam alatt
Szomjan halt
Parazita pohár
Megbocsátásról
Álmodnak mihaszna
Magzatok
Úrvacsora UFO-szemekkel
A fénysebesség fékező rakétáinak
Céllövöldéjében
Hol kévét kötnek

Az ölelkező
Gabonakörök
És pentagrammát éget az
Angyalok
Bőrére a korbácsoló
Szabadság
Vadrepkény nőtte
Be a feltámadás
Vörösbegy-stigmáit
Találj rám
Míg pislákol életem
Kilencedik gyertyája
Tudatlan vérnyomok
A kocsmák költőnője
Lába nyomában
68
Nem gyötör fájdalom

Amint szorul a
Hurok ösztöneim körül
Császármetszéssel
jött a világra
a szenvedélyek kora
kattogások rohannak
alattam pedig én
maradnék még
ott hol rőt rovásírást

könnyeznek
kígyószemű emlékképek
és testemmel takarja
el szemérmét
az életveszély
Göbölyös N. László: Harc Közben Eltűnt

(Missing In Action)
1.
kender ikrás méz
mandula
vadrózsa szirmú
zöld tea
ajándék kések
cápafoga
szabadeső
szökevények
tora
júliusi viharlovas
gyilkos hangfogója
69
szélbecsavart
mályva álmok
ököljoga
macskaasszony
ázott bolyha
hajókötelek
hóhéra
kettétört gálya
örvény-árja
balkézről
párzó párnák lánya
örökmécsesben égő
gyáva katona
bosszúálló
füstszagú madonna
égi bárányok
vádalkuja
holdkóros hegyek
napos oldala
gyíkbőrlámpák
fénytaraja
golyózáporok
madárraja
szögesdrótok
kalmár Krisztusa
szemétdombok
kálvária-kakasa
70
boldoggá szentelt
gyümölcsoltó
vagina
az ózonlyuk
saját halottja
ittas csigalépcsők
nyomvonala
felvirradt gombák
gengszterkalapja
angyalbakancsok
vajpuha talpa
fertő-Nővér
fű-takarója
vajákosok
hamu-haja
a parázs megfogant
akarata
a tűzmadár
tetovált tolla
kilenc kulcsra zárt

agykamra
garabonciás-mesék
hozomra
hordóban érlelt dzsinnek

palackozva
orsójára feszített
parázna párka
71
halált hozó
vérszínű lányka
az emlékezet
szétfújt rokolyája
a paradicsom
párás alkonya
messzikedvűek
merülő mákonya
2.
dzsinnek
a dzsihádból megtérten
a síneken
borral vizezett
imákban izzadnak
a rozsdaléptű rimák
dudás kádenciák
didergő kések
dadák kaddisok
kindertojások
kiömlött tajtéka ég
a zene bőrszíne
fegyenckék
aranyba dermedt Midász

dolmánya alatt
darvadozik a vég
Didóhoz illik a kopogós gyász

a Minden a Váz
az Egész a Láz
csonttörő kezemre
jól vigyázz
72
Mordred mázolja
a gyilkos fantomképét
a marginálisok
lakatlan járdaszigetére
felnyalják a
Morgue utcai
páratlan párkák
pulton felejtett
méregpoharát
kocsmatöltelékek
a Tragédia
vajúdással tűzdelt
combjai
között
még kolduskálnak
karton-Klondike-ban
a szabadság
söpredékei
adj uram
ivókútjaimba
egy pikoló világosságot
vacsoraasztalomra
szalamandra-átkot
matracom alá
csiszolt kovakövet
álomszőnyegemre
szép szörnyeteget
levelet írok
hamisított
halotti pecsétre
s félrebeszélek
73
Gyurcsek Attila Sándor: Aranyváros

Gyurcsek Attila Sándor
A Senki földjén város,
Ami csak a szemnek káros,
Aranyszínű hidd el minden,
Ami nem arany, olyan itt nincsen.
Óriási aranyban izzó nap,

Arany szellő: gyengéd, s vad,
Arany eső, arany hó,
Ami aranyból van, ide az való.
Aranyvárosban minden fénylik,

Még a csodás ég sem kéklik,
Arany házak, arany falak,
Arany állatok, arany tavak.
Színes vakító fénypompa,

Mint az élet? - Nem olyan ronda.
Hidd el, itt csodálatos minden,
Olyan, hogy háború? - Olyan itt nincsen.
Álomváros ez itt hiszem,

Békéjét szívemben viszem,
Aranyvárosban állandó a szeretet,
Valamikor a világon is ez lehetett.
Nem folyik hiába arany vér,

Nem múlik hiába arany lét,
A világon ilyen mikor lesz?
Majd ha a gyűlölet mindent tönkretesz?!
Gyurcsek Attila Sándor: Miért?
Miért ostromolják vad hullámok szívemet?

Miért szólják le majdnem minden tettemet?
Miért kell élnem e szörnyű világon?
Miért nem gyorsabb szenvedő halálom?
74
GYURCSEK ATTILA SÁNDOR VERSEI
Gyurcsek Attila Sándor: Angyalajkú lány
Ahogy fellépsz a színpadra,

Mint mennyben tündöklő angyali szépség,
Szikrázó hajad a válladra hull,
Gyönyör szép ruhád formálja alakod,
Angyalajkú lány.
Fenn állsz a színpad tetején,

Mint büszke királynő a trónja előtt,
Békés pillantásokat küldsz az embereknek,
Kedves mosolyoddal ringatod őket,
Angyalajkú lány.
Mikor bíbor ajkadról felcsengnek az első

hangok,
A kék égen fényre gyúlnak a csodás csillagok,
A fák, a virágok táncra kelnek,
Trillázó madárseregek Veled énekelnek,
Angyalajkú lány.
S azok a csodálatosan izzó dallamok,

Melyek felszakadnak lágyívű ajkadról,
Melyek hallatán
Még a holtak lelkében is melegség gyúl,
Angyalajkú lány.
Mikor csilingelő éneked felszikrázik, -

A téli fák rügyre fakadnak,
A kopár rétek kizöldülnek,
A pompás kertek virágba borulnak,
Angyalajkú lány.
S csak zeng az ének bíbor ajkadon,

Mint mennybéli harangjáték,
Égből jövő tekintetek feléd figyelnek,
Angyalkórus kíséri igazgyöngy éneked,
Angyalajkú lány.
75
Gyurcsek Attila Sándor: Álom lennék....
Álom lennék szemeden,

Csillagkoszorú fejeden.
Könnycsepp lennék ajkadon,
Védelmeződ harcodon.
Pázsit lennék talpad alatt,

Pici szádban finom falat.
Hópehely lennék testeden,
Finom sóhaj kebleden.
Napfény lennék arcodon,

Vigyázó fény álmodon.
Lehullt levél lábad előtt,
Szent Glória fejed fölött.
Gyurcsek Attila Sándor: Kedvesem
Te pompázatos fényes zöld rét,

Ki magadon érezheted mezítelen lábfejét
irigyellek!
Tiszta, friss kék tavak, vékonyka erecskék
kik simogatjátok karcsú testét
Óh ha én is tehetném.
Ti hűvös gyengéd fuvallatok
kik tovaröpítitek kedves szavát,
Mint tovaszálló színpompás kismadárt,
Bárcsak Veletek lehetnék.
S karcsú alakja
mikor feltűnik a napfényben,
Mint kecses gazella
szökell felém.
A fák fejet hajtanak előtte,
A gazok mind utat adnak néki,
S a gyönyör virágok
kik illatukat szórják reá,
Egzotikus táncra perdülvén
hirdetik az ő fenségét.
76
HALÁSZ ILDIKÓ VERSEI
S oly karcsú kezeivel

mint hattyúnyak
ha megérint!
Érintésének helye
mint izzó napsugár
felperzseli bőröm,
Izzítja vágyam,
Puha meleg ágyam
éjszaka,
Ha nyugovóra térek.
S a szeme, mint humuszban gazdag föld,

Pillantása mint kikelet ragyog föl.
S kikelet szemeivel pillantva reám,
Vágyakat ígér, szerelmet lát.
S pillantásának forrongása,
Mint ezer láva bugyogása!
Mely félelmet kelt és csodálatot,
De fájdalmat rejthet, s mély bánatot,
Tán halált......
De boldogat, nem oly boldogtalant.
Halász Ildikó: Ez Te vagy

Halász Ildikó
Porszem az időben
Jelenet valaki álmában
Közkatona mások harcában
Ez Te vagy.
Vak idegen. Tűz, mely

Lángra lobban
Majd kialszik hidegen
Ez Te vagy.
Bolond, mert látja a jövőt

Őrült, mert érti a múltat
Zseni, mert csodák után kutat
Ez Te vagy.
77
Ember, aki eltévedt.

Nem hisz istent
Se más létet
És egyedül van.
Ez Te vagy.
Halász Ildikó: Valami elveszett…
Valami elveszett valahol

Ott a mezők felett
az alkonyba csapódott
Megsemmisült, szétesett,
vagy őrzik még a fák
a kertek mélyén zörgő levelek
a zúgó pisztrángosok
a dermedt utcák,
borzongó sikátorok…
talán itt lapul a kövek alatt
rejtik néma ajtók
elzárják sima arcok – üvegfalak
vagy homokként ott él a romokban
fekszik a földben, agyagban
a sárguló csontokban…
Én keresem csillagban
szélsodorta, gyűrött hírlapban
útszéli árkokban
vágytól meggyötört álmokban
de nincs sehol.
Vagy nem is volt.
Csak karok árnyjátéka létezett
és a szívemen egy betöltetlen, fehér folt
egy védtelen, üres rés.
Valahol elveszett
Ott, a mezők felett
Egy angyali ölelés.
78
HALÁSZ ILDIKÓ VERSEI
Halász Ildikó: Nélküled
Nem tudom, hol vagy.

Csak árnyékod őrzöm,
kőbe zár és űrbe küld
egyszerre a vágy.
S nem értem miért üres minden:
Lélek, szoba, szék, agy, ágy
Nélküled
mit sem ér a fény

a vers, a vér, a láz
ha létem Naptalan
s a test csupán kísértet-ház
ha
nem
vagy
itt…
Halász Ildikó: Éjjel
Magamra zárom az ajtót

Az éjjel rám zárja az eget
Nincs más dolgom
Csak bekötni és titkolni minden sebet
És nem álmodni
Nem írni
csak érezni
érezni
Ahogy átáramlik rajtam az élet
Olyan viharos most minden
Szívem emlékeimhez téved
S keserű-édes varázsvilágom
köszönt.
Odakinn, az alvó fák mögött
Óriási a csönd.
79
Halász Ildikó: Elveszve…
Elveszve ebben a kegyetlen világban

Valaki fogja a kezem
Bár létem kincseit szétdobáltam
Mégis van, ki engem választ.
Tudatom gyengül és olykor már
a szívdobbanás is fáraszt
s nem tudom kiűzni a bűnt magamból
oda a hit
oda a lélek
amiért végül a harang szól
elmúlik köröttem minden
önmagamba veszek
valami szorít folyton
éget, fáj, itt benn
és a szívem már tisztulásra készül…
Elvesztem. Nem bánom.
S jöttödet, Kedves, mint
Angyali jelenést
Várom.
dr. Hamvas Ákos: Koncert

dr. Hamvas Ákos
Az irodában kővé dermednek a szemek,
Nincs aki értene: rockkoncertre megyek.
Sarokba hull öltöny, szépen bokszolt cipő,
Bőrdzsekit és sötét pólót aggat rám az idő.
A füstös kocsmában már melegít a banda,

Az esőbe kihallik a gitárok hangja.
Az utca kövén kopott bakancsok döngenek,
Újra együtt lesznek az öreg rockerek.
Lecsúszik pár sör, feloldja a hangot,

De szájakkal mi nem váltunk világot,
Csak barátok beszélgetnek békésen és csendben,
Nincs pártviszály mi zavarhatna ebben.
80
DR. HAMVAS ÁKOS VERSEI
Végre üti szívünk ütemét a verő,

Dobhártya szakad, őrjít a hangerő.
A színpad előtt izzadt fiatalok hada,
Együtt ugrálunk, s fölzeng Endre hangja.
Veszett pogó, nem fog most az ütés

Élethez ad erőt ez a vad őrülés.
Itt ugrál velem barát és a kedves,
Ősrockerek, kölykök. Rock, örökké élhess!
Fásult arc mondja: ez itt nem is zene,

Neki nincsen köztünk semmi helye.
Elég, hogy itt tudja a sok szakadt alak:
E „zaj” mélyről jövő jobbító akarat.
dr. Hamvas Ákos: Ferenciek tere
A tél tüdejéből kiáramló lehelet

a gnómok reklámszemetét képünkbe fújja.
A lépcső forgása dühíti a szelet.
Rongyokban penészes kenyeret szorít a
gyermek ujja.
Nincsen tekintet, nincsen ki körülnéz,

elnémult az élet, mint a fagyott koldus.
Tépett báb-seregét rángatja a pénz,
érzésnek a szív fest nyithatatlan kaput.
Szorult tüdőkből fáradt pára száll.

Egy bolond fiú zsoltárt énekel.
Szennyben élő fiatal kéz lőre bort talál.
Az ördög szétnéz és otthonára lel.
Tagadnád a látványt, de tudod nem lehet,

a költő, az ember mélyen még él benned.
Ó, szegény Krisztus, te bírnád e terhet!
A 7-es buszt várod, tovább kell már menned.
81
dr. Hamvas Ákos: Köszönet a tanítónak
Példával taníts, különben lenéznek!

Nézz rám! Én már tagadlak téged.
Sok szépet meséltél, mondtad, miénk lehet,
Csak küzdjünk meg érte, az Isten szeret.
Szeret? Ugyan, talán röhög rajtunk.
Látja, mint barom fejünk igába hajtjuk.
Ezt sohase mondtad! Tán elfelejtetted?
Ó, más így már minden bölcsnek hitt tetted.
Húzz el innen! Hagyjál békén engem!

Értsd meg, küzdök, hogy legyen mit ennem!
Te is itt szenvedtél, de előttem titkoltad,
Ne csodáld, ha kopogsz, akkor én kidoblak.
Miattad lettem önző, éhes állat!
Ismerd már fel végzetes hibádat!
Nem várt boldog élet, amit ígértél,
A csalódás irtotta ki veszett belső békém.
dr. Hamvas Ákos: Magyar Megváltó
Olykor bensőmet furcsa érzés tépi,

Feszül, szorít, kiszakadni készül.
Írni akarok, hiszem: a szó, mi a papírt éri
Megvált és tanít, új életre szül.
Mesét, mondát, legendát teremtenék Neked.

Feloldódnál benne, mint az a gyerek,
Ki új helyen végre félelmet feled
S szabad vért visznek a mésztelen erek.
Még zárva a tollam, s már látom az áldást,

mit kék vére gyötrött nemzetemnek visz.
Zárt szemeim mögött élvezem a hálás
Tanítványok élet-dicshimnuszait.
Na, még egy pohár aztán nekilátok...
Bódultan ér a reggel az utcakövön.
82
DR. HAMVAS ÁKOS VERSEI
dr. Hamvas Ákos: Deo gloria
Fájdalom ég szemében, ki alig kezdett élni,

Hogy meri az Isten e sorra ítélni?
Miért lehet, hogy félni, s temetni tanítja?
Miért nem vezérli a boldogság-útra?
Kicsiny bogár-gyermek, fénylő cigány-szemmel.

Milyen az az Isten, ki sorsot eleve rendel?
Vagy van esélyed? Lehetsz boldog polgár?
Életreményed: homokdombon légvár.
Strucc-lelkű nemzedék némán halt költője,

Hiába verseltél, kevés fért idődbe.
Mint fáról hullt levél tűntél el a képből,
Így jár ki nem remél álmot se az Égtől.
Száraz kenyér, a műfog alig rágja.

Ó ifjúkorunk szegény, bölcs tanára!
Nem számíthatsz te sem díszes kopjafára,
Elkaparnak csendben, ennyi lesz a hála.
Embersorsok, -képek, szenvedő kis lények,

Ennyi csak mit ésszel, talán még felérek.
Más lehet a Mennyből, nézni le a tájra,
Madzagon vergődő, önérzetes bábra.
Nem állok én térden, nem hívlak imádva,

Csak csendben kérlek: hallgass az imámra.
Áldd meg kikről e percben már beszéltem,
S vigyázd kik helyet szereztek szívemben!
Nem kérek én nekik e Földön jobb sorsot,

Csak, hogy ők megértsék a te akaratod.
Így majd tudok hinni benned ó én Uram,
Ha látom, hogy hitük mélyben örök folyam.
83
Harpauer Henriett: A cseppnyi jó…

Harpauer Henriett
Félek az élettől, mint más a haláltól.
Ez a játék nem nekem való.
Hiszem, hogy Isten megbocsát:
széttépi életem - bűneim lajstromát.
Az Isten a földön, az égben, a mennyben...
- a cseppnyi jó, ami rejtezik még bennem!
Legyetek kicsit ti is istenek:

bocsássatok meg, ha elmegyek!
Harpauer Henriett: Fagy
amikor egyszerűen csak magába ölel a hidegség,

- forró karjai vannak, nem fázol -,
átfagyaszt benned minden emberséget.
meleg tenyereddel érintesz meg másokat
és kezed helyén jeges heg marad.
csak akkor döbbensz rá önnön tévedésedre,

mikor hiába olvasztana már fel
bárki szerető szava, érintése -
neked könnyek tolulnak szemedbe,
s ahelyett, hogy szólni tudnál,
elrohansz oltalmazó hidegségedbe.
Harpauer Henriett: Könny-csepp-kő
könny-csepp-kövek hegyére tűzve

lengem gyászlobogód
szemgödrök mély bányatavában
nézel rám magamból
rámkövültél
szaharányi homokóra-évek
mögül sem feledlek
84
HARPAUER HENRIETT VERSEI
Harpauer Henriett: Dac
„Hiszek hitetlenül Istenben”

(Ady)
már borultam térdre Hozzád

és mormoltam áldott átkokat
hátat fordítva sziszegtem fohászt
mégsem tudom megbocsátani jóságodat
Harpauer Henriett: Hit
fáradtan bicsakló fejjel

próbállak szavakban keresni
nyilatkoztasd ki magad most
jöjj elém hogy kutathassalak
lustán várom a beteljesedést

hát tollam hegyén bukkanj fel
igazságod add számba és kezembe
hogy szívembe vessem gyökeredet
nem hiszlek nem hiszlek nem

csak tíz körömmel kaparom földbe
múltam hulláit hátha kisarjadsz
belőlük s mint égig érő paszulyon
elérlek végre
Hosszú Attila: Vásáron a vágyálmom

Hosszú Attila
Kitartóan mindennapi
kérdésekkel viaskodva
nézek át egy falakon túli
dimenzióba vágyakozva
85
ott biztos nincsen anyagiasság

mitől élek de inkább halok
arrafelé meglehet, hogy a
mocsárban élnek az angyalok
kevesebb gondot is okozhatna

a bürokrácia által lassan hasított
személyiségi csorba jelenlététől
megvezetett spontán görbe tükröm
mely értelmetlen létét

talán ma még tűröm
- de lassan növök fel!
ész nem bír fejemmel
halva szült koncepciókat

halmozok fel nap mint nap
mint holmi rákos daganat
fogannak azok pillanat alatt
s szállnak a sírba sírva

elhasználatlanul
örökké frissen
mert soha nem
hallgatott meg senki
ahol az épkézláb
gondolatnak helye van
ott nincs szükség emberre
tudás nem menekülhet
tovább semerre
csak arra vágytam

hogy meghallgassanak
hogy megkaphassanak
meghaltatok emberek?
mindannyian csak
saját magatokat
érdeklitek
86
HOSSZÚ ATTILA VERSEI
Hosszú Attila: Utána
Ha majd nem lesz több bocsánat

Ha már nem elég a: „tévedtem”
Elkerülhetetlen lesz a véletlen
Helyettem teszel fel kérdéseket

Miattam lépsz újabb lépéseket
Elhiszem, hogy kevesebb vagyok
Azt hadarom majd zavartan

Veled is csak eggyel több volt
akiknek őszintén kinyíltam...
Hosszú Attila: Kegyvesztve
afféle jelbeszéd így hajnalban

csak nézed a formákat egy
vadul megvilágított ablakban
felébredsz, figyelsz és érdekel!

ez mi most? micsoda véletlen!
ezt ismerem? nem ismerem?
talán a gondolat mutogatja kézzel

lecsúszott élet, depresszív lélek
éles színek, tompa élek
se füle, se farka, s egyáltalán

nem tudod mit akar mondani
- csak hang nélkül hozzád szólni
nem tudod mire vélni, inkább

csak nézted tehetetlenül, némán
(s nem is gondoltál soha énrám)
ez csak egy telepatikus

csomag volt, semmi más
meg pár ipari villanás
87
konstruktívan felépített gondolatok

szervezett, bár talán furcsa hada
száll most a gazdájához... haza...
tovább rakosgatod a kazettákat

egykedvűen gondolkodva
„Most komolyan, vagy
nem komolyan gondolta?!”
Hosszú Attila: Küldenek
Pikkelynyi gondolatok
Az utca hevében
Hazudni akarnak
Az igazság nevében
Életben maradtam
Örülök nektek
Rideg kérdésekkel
Kényeztettek
Falatok jönnek
Nem győzöm szájjal
A késnek persze
Mindig én állok háttal
Hosszú Attila: E-mailben
Egyre szemérmesebben küldözgetem

a precízen megfogalmazott leveleket
Neked
Bonyolódok ebbe a mondvacsinált helyzetbe,

Mert nincs jobb dolgom hetente
Nevetve
Milyen is az, mikor nem válaszolsz

Éjt nappallá téve virrasztok
- Sziasztok, még itt vagyok!
88
JAKUS EDIT VERSEI
Nem tudom még mit remélek,

Saját szórakozásom lett a lényeg
Ezek tények, erények...
Azt hiszem nem is nézek többet felétek

Mert elvetted méltóságom.
Szánom-bánom...
Kivesézted gyengeségem
Te sem leszel már feleségem
Remélem.
Jakus Edit: Altató

Jakus Edit
Aludj kicsiny gyermek,
Fejedben csöpp tervek
És álmodat, kedves, meghozom,
Jó éjszakát szépséges csillagom.
Az éj, majd hoz néked,

Ha szépen megkéred,
Melyet kis szíved kér és kutat,
Gyémántköves, rögmentes, szép utat.
A Hajnalcsillaggal,
Jön majd egy új nappal,
Melyet hoz egy kék szempárcsoda
S két szív a létét féltőn óvja.
Jakus Edit: Édesanyámnak
Mit is mondhatnék neked, drága anyukám,

Köszönöm, hogy megóvsz és vigyázol reám.
Nem is lehet mind azt szavakba önteni,
Amit én neked akarok megköszönni.
89
Világra hoztál a havas januárban,

Ápoltál engemet égő, forró lázban
És vigyáztad félve az első léptemet,
Te mutattad meg nekem az életet.
Tőled tanultam meg az első szavakat,

Őrizted féltve a gyermekálmaimat,
Megérezted rögtön az összes bánatom
És te mindig tudtad minden gondolatom.
Mindig vigasztaltál, ha szomorú voltam,

Gondban és bánatban mindig támaszt kaptam.
Sohasem szidtál le, ha egyest is hoztam,
Bármi történt is velem, azonnal szóltam
.
Örültél velem, ha vidám volt a kedvem
És sírtál, ha néha megbántottak engem.
Büszke voltál, ha dicsértek a tanárok
És mind a mai napig csak rád számítok.
Ma talán kicsit távol vagyunk egymástól,

Tanácsot, biztatást várnék a Világtól,
Igaz bölcsességet nem kaphatok mástól,
Csak az én szerető, drága, jó anyámtól.
Sok minden mást kellene még elmondanom,

Szívbéli jóságodat kell meghálálnom.
Te is számíthatsz mindig, mindenben reám,
Én szeretlek, ezt ne feledd el jó anyám
Jakus Edit: Utolsó ölelés
Amikor itt voltál,

Égetett a meleg nyár.
Egy verőfényes nyári napon,

Pihentünk a parti homokon.
Átúsztuk többször a tavat,
A szívünk boldogan vigadt.
Együtt töltöttük az egész nyarat,
90
JAKUS EDIT VERSEI
Nálunk Ámor sikert arat.

Folyton egymás ajkán égtünk,
Nem volt egymás nélkül léptünk.
Szerettük egymást nagyon hevesen,
Ilyet még nem éreztek, csak kevesen.
Minket a búbánat békén hagyott
És én végre oly’ boldog vagyok.
A te szemed is oly’ ékesen ragyog,
Szerelmünk szilárd, meg nem inog.
Kezeden mindig a kezem,
Szemeden mindig a szemem.
Te elraboltad a szívemet
És én fogva tartom a tiedet.
Mindig meg tudtál engem érteni
És énáltalam tanultál meg szeretni,
De megcsaltál engem titokban
És nem tartasz többé a karodban.
Amikor elmentél,
Tombolt a hideg tél.
Egy téli zord napon,

Feküdtem a hideg havon.
Testemben a szív kővé dermedt
S a halál angyala itt termett.
Kézen fogott és vezetett
És én nem mondtam neki nemet.
A befagyott tóhoz értünk
S egy percre megakadt a léptünk.
Azután mentünk tovább a jégen,
Ezernyi felhő szállt fenn az égen.
Az angyal ekkor magamra hagyott,
Én úgy éreztem, megfagyok.
Lábam alatt megrepedt a jég,
Én próbáltam menekülni még.
Ekkor egy kéz megfogta kezem
És a partra kihúzott csendesen.
Te voltál az, ki segített,
Álölelted végre testemet.
Nem tudtál szeretni,
Engedtél meghalni.
91
Meghaltam a karodban,
A szívem kettétört titokban.
Jakus Edit: Ima egy haldoklóhoz
Szerettelek őszintén és igazán,

Fájt, hogy elhagytál egy nyári éjszakán.
Szemedben tükröződött az éj tüze,
Te voltál életem egyetlen öröme.
A szívem csak is érted dobogott,

Aki engem örökre elhagyott.
Sokat szenvedtem, mire megértettem,
Hogy nélküled is érdemes még élnem.
Később jött egy szomorú hír terólad,

Hogy a büntetésed értem megkaptad.
Kórházban fekszel egy lány vétke miatt,
Aki elvette tőled fiatalságodat.
Arra ébredtél fel egy szép reggelen,

Hogy melletted az ágy ott áll üresen.
Az ágyon papír, körülötted falak,
- Aids-es vagyok! - kiáltozták a szavak.
Ágyad mellett ülök s fogom a kezed,

A szívem a tiéd s itt vagyok veled.
Szemeidben a tűz lassan kialudt
S a halál nyitotta neked a kaput.
Jakus Edit: Találkozás egy vámpírral
Esős, teliholdas éjszakán,

Átjárta szívemet a magány.
Bolyongtam céltalanul,
Zsebemben levél lapul.
92
JÁMBOR TAMÁS VERSEI
Esős, teliholdas éjszakán,

Egy vámpír vadászik énreám.
Véremre vágyik és követ,
Nem találkozhatunk már többet.
Félelem járja át testemet,

Kínos, vad lázálmok gyötrenek.
A halál ellen küzdök,
Életemért könyörgök.
A vámpír arca oly’ halovány,

Úgy énekel, mint egy csalogány.
Szeme izzó és csábító,
Nyílik a pokoli ajtó.
Felriaszt a szörnyű képzelgés,

Testemet még rázza a remegés.
A halállal játszottam,
Bűneimért lakoltam.
Az álom még vissza’ visszatér,

Teliholdas éjnek éjjelén,
Csendül egy pokoli pohár,
Talán rád is a halál vár.
Vért isznak a pokoli lények,

Ilyen éjszakán én is félek.
Jámbor Tamás: Mosódás II (Anglia)

Jámbor Tamás
Szállnak a képemen
autók az utakon,
fényes, új réteken
nyújtózó hidakon.
Siető emberek,
biztosabb vágyakon.
Ragyogó címerek
lobogó házakon.
93
Megértő kérdések,
fáradt út hátamon.
Jóleső érzések,
álom új ágyamon.
Csak lassan ébredek.

Eső az ablakon.
Az utca néptelen.
Fagyott szél a tavon.
Hatalmas a csarnok,
csillogva várnak ott.
Nincsenek már sarkok,
se bűnös állatok.
Megértő kérdések,
tudják a válaszom.
Mégis új érzések,
megszokott vágyakon.
Jámbor Tamás: Sors
Nehéz írni a szót!

Fejemben dallamokat játszik
és nem rak betűt az érzés.
Bár a dallamok is halványak, de
azért csípek egyet
és szétkenem a papíron.
Leszedem, mint
fáról a meggyet,
de bátor-e leírnom?
Jámbor Tamás: Gépek fiai
A gép adott és vett.

Épített, de néha zúzott.
Keveset evett,
mégis sokmindent húzott.
94
JÁMBOR TAMÁS VERSEI
Közelebb hozta a partot,

de ellökte az eget.
Fölénk lámpást tartott.
Hitte, Isten lehet.
Királlyá tette,
ki értette szavát
és a föld alá temette,
ki nem akarta javát.
Volt aki nem tudta,

útja merre vezet.
De a gép húzta,
így vesztett földet és eget.
Jámbor Tamás: A gép fiai III - Változás
Sokszor gondolkozom azon,

lehet-e kódolni az érzést?
Lezárni s feltüntetni a dobozon
meddig jó és mire.
Hogy te, aki felteszed a kérdést,
válogathass kedvedre.
Hisz betűkben beszélünk

és nullákban hallgatunk.
Vesszővel kacsint szemünk
és megfullad az érzés, a szó,
mert nem jár hozzá a karunk, a lábunk,
mindenünk. Csak egy konzervnyitó.
Egy klikk, egy pillanat

s odaér a csomagom.
Van benne minden, mi a nap alatt
található, összegyűjtve.
Mondva: csak neked adom.
Talán a szerelem is bele sűrítve
95
Jobb, ha nem bontod ki,

porból van az egész.
Megtanultam, ezt mutatta mindenki,
hogy csináljak semmiből csillagot.
Vakít, így nem tudod merre mész
és nem kelti fel a napot.
Jámbor Tamás: Vidám vers
A világ közepén ülök

s lógatom a lábam.
Napból van a cipőm,
holdból meg a házam.
Innen fentről nézve

másként látszik minden.
Másként nézik a jót,
Szívükben másként él az Isten.
Volt és lesz is másképp,

miért örülnék ennek;
Inkább küzdök szóért,
minthogy feljebb menjek.
Kákai Krisztina: Papa

(Nagypapám emlékére)
Kákai Krisztina
Látom magam,
Egy nem létező sírnál térdelek.
Könnyeim forrón szaladnak,
A lehullott avar felé.
*
Szél támadja a kabátom,
Egy száraz levélbe markolok,
Homályos őszi színek közt,
Újra felém andalogsz.
96
KÁKAI KRISZTINA VERSEI
Kákai Krisztina: Múlj – jelen – jövő

(ViDe0-nak)
Végtelen hómező, benne léptek zaja

Elmossa őket a múlt véres hava,
Lépted friss még, az idő utána jár,
Álmon ébredés pokolba zár.
*
Egy ablakban ülök, a tájat nézem,
Ha jön a szél, elzavarom végleg,
Életem mélyére taposott a léted,
Nem hagyom, nem engedlek téged.
*
Búcsúzom, de csak rövid időre,
Sejtjeim égve lépnek előre,
Tudják amit én is sejtek már,
Elrabolt ez az érzésvilág.
Kákai Krisztina: Hellyel - közzel

(ViDe0-nak)
Morbid létem drága közhely,

Álmomban a sátán tölt fel.
Irgalom a világ anyja,
Könyörgök, hogy látni hagyja,
Hogy bírjuk, ha közhely létünk,
Közhellyé vált versben éljük.
Kákai Krisztina: Álomkép

(freestyle)
Újra látom őt, újra olyan, mint régen.

Ha álmodni készülök, mindig felébreszt.
Minden pillanatban felolvadok benne,
halkan súgom, mit tennék most vele.
97
Érzés, vágy és szerelem,

álmodom, ezt tedd velem.
Párnám markolva izzadok,
Egy érzésben elhamvadok.
Szerelmem tüze éget, és fáj,

Alkalom szüli a mát,
Késem markolata felé lendül.
Halott kedvesem mellém terül.
Újra itt van, újra velem együtt.

Meg nem született álomkép szerelmünk.
Hívom őt, hogy megölhessem végre,
Míg bosszúm békét nem talál végre.
Kálmán Eszter: Doors

Kálmán Eszter
Miért nem kék a folyó
sárga habja
zavaros áradatot
sodor a partra
utazz rajta
utazz át
Utazol magadra zárt börtönödben

ne nézz hátra
utazz rajta
utazz át
Utazz a zenével
őrült angyalok képeivel
utazz rajta
utazz át
98
KÁLMÁN ESZTER VERSEI
Utazz a fűvel, jóbarát

az éjszaka képeit hinti rád
utazz rajta
utazz át
Ne nézz hátra
gyilkosod mögötted áll
utazz rajta
utazz át
Gyilkosod vagyok
várok rád!
Kálmán Eszter: A múzsa csókja
reccsen a hajnal a város felett

döndül a kukásautó belseje
fázósan állsz a sarkon
sápadt neonok bámulnak vakon
az álom messze kerül már ma

játszik veled az ihlet, a múzsa
az a vén kurva! - tudod
mégis mindened nekiadod
egy csókjáért reszketsz

vársz a sarkon éles szélben
nem törődni az egésszel
ugyan ki az, aki erre képes?
döndül a hajnal a város felett

sápadt neonok csíkozzák az eget
már megint átvágott az a ...
na, menjél hát szépen haza!
99
Kálmán Eszter: J. M.-nek
mi újság
bőrnadrág
harmadfény
hull ma rád
kergetlek, vacogok
tapogató vén falak
homályok, mélységek
csillog még fémöved
ujjhegyek
fekete
belémvág
éjjele
mikrofon
kéjzene
testsikoly
vérerek
falakhoz csapódás
a sötétség tör ma rám
Kálmán Eszter: Holdfogyatkozás
Vad királynőként
járom az éjjelt
Szablyámmal zúzom szét
a csillagokat
Harcos kiáltásom
száll az ég alatt
Szülő nők
sikoltanak felém
Ezrek kelnek
ha én lefekszem
Parancsszavamra
hull az idő
mégis,
leteszem eléd, koronám.
Uram!
100
KÁLMÁN ESZTER VERSEI
Kálmán Eszter: Azonosság
vizes fűben
cuppan a léptünk
tenger mormolása
hallik
hullámzó érzelmek
árján lebegünk
én és én
mi ketten
holdvirág-kedvesem
Kálmán Eszter: Búcsú
Elrévedsz a kék felhők

sűrűségén
már a cappuccino sem
ízlik úgy
a búcsúzásba belefér
egy élet
csak lépteid lesznek
egyre keserűbbek
ahogy koppannak a
tavaszi betonon
mind messzebb
a megbocsátástól
mind közelebb
az elkárhozáshoz
Kálmán Eszter: December
kisimult homlokomon
alszik a napsugár
hideg csókú reggelek
kopogtatnak ablakomon
101
Kamarás Klára: Anna a monitor előtt

Kamarás Klára
A mágnes néha én vagyok,
máskor meg engem vonzanak
az izzó cyber-téren át
kimondhatatlan vágyak és
kimondott messzi jajszavak.
Vibráló fény az éjszakában,
keresem tükörképem, társam,
keresed tükörképed, társad,
keresem önmagam,
keresed önmagad,
vagy azt, ki oly otthontalan,
akárcsak te, akárcsak én,
és nincs más a föld kerekén,
csak ez a fényes éjszaka,
mert azt hiszem...
mert azt hiszed...
hogy nem veszítlek el soha,
hogy nem veszíthetsz el soha...
Ha megigéz a monitor,
az ember olyan ostoba...!
Kamarás Klára: Egy szürke vers
Szemed helyett nézem a monitort.

Kezed helyett a billentyűkhöz érek.
Hol a sok sziporkázó gondolat?
Nincs üzenet.
Kikapcsolom a gépet.
Ez a reggel is olyan, mint a többi.
Kinézek, hátha kisütött a nap.
Benn szürke falak, kinn a szürke ég.
Szürke közel és szürke messzeség...
Szürke szivárvány, szürke táj fölött?
Hát nincs remény, a tavasz megszökött?
Csak hiány van, mely egyre jobban éget,
S én bámulom e tenger szürkeséget.
102
KAMARÁS KLÁRA VERSEI
Kamarás Klára: Az álmok asszonya
Ó Ida-Anna, ki lányod és anyád

és asszonyod, ki úgy ölel ma át,
ahogyan ölelt mindaz, aki volt...
kinek apja, s anyja vagy egy-személyben,
mert a saját műved szinte egészen...
Lehet, hogy él... lehet, hogy álom,
lidérces fény, mely nincs is a világon,
vagy egy szobor, mely mozdulatlan várja,
hogy leboruljanak elé imádva,
vagy szolgálód, ki lesi szép szavad,
vagy dajkálgat, hogy ne maradj magad.
Lehet, hogy szellem, s éjfélkor kísért,
vagy jó tündér, aki mindent megért...
Hajnalban, hess!
Már nagyon messze jár,
de hívd, keresd...
a gondolat majd újra rátalál.
Holnap talán egy tarka pille lesz,
vagy esőként virágot permetez...
vagy hulló lomb között egy csöpp levél,
mely színesebb tarkább a többinél...
s ha párát ont a fázós őszi rét
a ködben Ida-Anna fut feléd...
Kamarás Klára: Őszi levél
Ez már a másik ősz... a fáradt...

Szél kerget tört virágot, ágat.
Hová lett az arany lomb,
lángoló, szép levelek
tarka varázsa?
Elmúltak... mint az idő
lásd, együtt süllyedtek a sárba.
Dér fedi már a mezőt,
mint szívem a bánat...
Fázós köd fekszik a tájon...
Vágyom utánad.
103
Kamarás Klára: Esti mese
Hallod, mit súgnak a lombok?

Minden fa vigyázva figyel:
Ez mi a szösz?
Lám az öreg tujafáról,
hallik a lombsuhogás.
Mozdul az ág.:
sss-s... gyere gyorsan...
sss...sss...gyorsan a kertbe...
sss-s ... Ida-Anna
ott ül egy ágon...
--Gyöngypántos papucsom leesett
hozd fel utánam a fára!
Aztán elrepülünk,
meseszőnyegem száll a magasba...
Megnézzük a szultánok palotáját,
kicselezzük a 40 rablót,
Aladin csodalámpáját
meglásd, majd neked adja.
Egy felhő peremén landolunk végül
ketten, csodavárók.
Égi cseresnyés-kertben
szemezünk víg vacsorát.
Sose félj, csak fogd a kezem.
Hajtsd az ölembe fejed.
Inkább vágysz táltos paripára?
Ó te mohó!
Az a holnapi meglepetés...
Kamarás Klára: Vétyemi ősbükkös
Hol vannak a táncoló nimfák?

Fürge koboldok víg seregét ne keresd...
Már csak a fák... csak a fák... ők őrzik a tájat,
Őrzik a csendet, a békét és a magányt.
104
KARAFFA GYULA VERSEI
Karaffa Gyula: A költő nem csak úgy

költöget…
(Ratkó József olvasása közben)
Karaffa Gyula
A költő nem csak úgy költöget,
nem kapja könnyen az ihletet,
s ha nem fogadja be egy akol,
ha nem segíti már az alkohol,
ha hiába koldul kenyeret,

hiába kéri a könyveket,
a papírra sírja könnyeit.
Azt hiszi az tán rajtunk segít.
Versében ott van minden őse,

apja, anyja. S nem érti ő se,
hogy az élete, mi úgy lángol,
miért nem űzi a világból
ki a deret, a fagyott lelket?

Nincs már egy szó, és nincs lehelet?
Nincs már semmi, ami emberi?
Örökké csakis ezt kérdezi.
Miért nem válaszolunk neki?
Karaffa Gyula: Ne búsulj!
Az, hogy
ma nem jött,
nem azt jelenti,
holnap nem jöhet.
Nem hiába
érik a búza
s nem erjed hiába
borrá a must!
105
Karaffa Gyula: Miért én?
Tudod, mindig azt hittem,

hogy láthatatlan vagyok,
hogy engem észre sem vesznek.
Talán, mert észre sem vettek.
Tudod, mindig elhittem,

mert engedték, hogy elhihessem,
hogy amit mondok, igaz.
Mert akkor hazudnék, ha nem lenne az.
Mindeközben futottak az évek,

/fejben tartani sosem volt erőm/
s megtanultam, a foltot a lepedőn
vagy mosószer tünteti el,
vagy a lepedő lesz egyre foltosabb.
Karaffa Gyula: Egykor
Oly messze van az ég!

Kékségében hogy vágtatnak a felhők,
mint megvadult lovak a semmi puszta prérin.
Suhognak a kékség
végtelenén, ezernyi felhő-erdők,
és szinte elvesznek e színes szépség szélin.
Egykor tiszta voltam.

Még nem tapadt rám a kívánság szennye,
még nem tanított senki emberi beszédre.
Ám felnő a gyermek.
Dzsungelharcoktól edződik a teste,
sebeket ad és kap, nincs idő kegyelemre,
mert ilyen az ember.

Rég elvált már teste a szellemétől,
de lelketlen húscafat lehet csak e nélkül!
106
KELLER FERENC VERSEI
Egykor tiszta voltam,

tiszta, mint a felhők!
Karaffa Gyula: Pannonhalma
Távoli, messzi vidék,

fölötte csodás az ég.
Paplana angyalt takar.
Szentjei járják halmát,

őrizik Isten álmát.
Kövei, földje magyar.
Pannoni dombok éke,

királyok menedéke.
Alatta fényes ország.
Magasba törő álom,

hitüknek emelt torony;
Emberi-lélek jószág.
Keller Ferenc: Ébredés

Keller Ferenc
A csend ölelt,
míg álom hullt szememre.
A feledés
hűs homályba vitt,
az ébredés őrként állt fölöttem
s valóság tépte ki
rongyos szárnyaim.
A bíborszínű
hajnal rám köszöntött
kinyílt az ég
egyetlen szeme.
A fájdalom lassacskán elöntött
s hasztalan vigasztalt
napsugár keze.
107
Keller Ferenc: Virágsirató
A súlyos bársony szőnyegen

álltak a nehéz terhű fák,
alattuk nyíló kisvirág
hirdeti mag sírját, mi jeltelen.
Lehullt levél, te hallgatag,
fedetlen pőre föld, ki vagy:
Életet, most mond, ki ád,
ha elveszted zöldszín ruhád?
Megtesszük, mi tőlünk telt, lehet,
elébed hordjuk, vidd a kincseket!
Csak ne bánts!
A fűszálak, mint bólintó kezek
meghajolnak porig, alázattal ők
kegyelmet így sem szenvedők,
e talajba vésett apró kis jelek.
Dicsőség néked zöld anya,
nem hallik gyermeked jaja,
bár tiéd a táj, s mind e tarka had,
hiába szólnál, nem értik szavad.
Mi néked adtuk mindenünk, mi nagy,
s cserébe nem kértük javad.
Csak ne bánts!
Megrebbent, mint lepkeszárny
az ébredő virág, a napsugárt kereste
szirmait kitárta, de a nap mögül kileste
a csendben váró szürke árny.
Mi voltunk bölcsőd ringató kehely
mi leszünk múló tested fölött a jel
a föléd hajló gyenge kurta ág
emlékmű mely öröktől fogva áll.
Mi néked adjuk mindenünk, ha kell
hát vidd, közülünk egy se mondja el.
Csak ne bánts!
108
KELLER FERENC VERSEI
Keller Ferenc: A magányos fa
Ködbe veszett ága,

nap hiába várta.
Földre hulló könnye,
rozsdaként beszőtte,
a késő őszi tájat.
A szürke dér beköpte
hófehér befödte.
S az árva ág felett,
mint ítélet lebeg
a súlyos téli ég.
Vihar megcibálta,
zúzta, tépte, vágta.
Míg körötte a szél dalolt,
büszke törzse nem hajolt.
ősök földje által.
Bár napfény megtalálta,
a halál állva várta.
S ahogy idő múlt fölötte,
eltűnt mindörökre
az ismerős világ.
Keller Ferenc: Erdőfohász
Szürke ruhában szunnyad az erdő,

Est fedi el most az ég szemeit.
Körbedalolja lágyan a szellő,
megsimogatja a fák sebeit.
És lángol az ég, ahogy eljön a hajnal
a kékre feszítve a vér színeit.
Száz kicsi nesszel ébred az erdő,
felszabadítva az éj nyomait
De robban a zaj, ha a gép szíve dobban,
reszket a fa, jaj, a vas belevág.
Rebben az ég fia, szökken a lombban,
felsír az erdő, ahogy eldől az ág.
109
Keller Ferenc: A vándor
Sehol sincs maradásom,

otthonom országút.
Fejemet lehajtom
és könnyem a porba hull.
Szakadt köpeny a vállamon,
belekap néha a szél.
Szívemet kitárom
most az egész világ belefér.
Koldultam, ha adtak,
és éheztem, ha nem.
Semmim sincs a világon,
üres mindkét kezem.
Eső mossa arcom,
behunyom fáradt szemem,
De megyek tovább az úton,
én nem állok meg sohasem
Keller Ferenc: Bocsássatok meg
Szemforgató papok.
Kényes kisasszonyok.
Csalfa szerelmesek,
kutyák, és hentesek.
Kéjencek, szenteskedők.
Hazugok, hitszegők.
Rablók és tolvajok,
Hóhérok, gyilkosok.
Táncoljatok ti is velem,
és bocsássatok meg nekem!
Keller Ferenc: Ég fia, télgyermek
Mohón ölelte gyermekét,

a fáradt téli szél.
Gyengéden szórta szerteszét,
mint napsugár a fényt.
110
LAJTAI GÁBOR VERSEI
Az égből hulló nagy lepel,

a földön egyre nőtt.
vidám fehérrel vonva be,
a sápadt jégmezőt.
Lajtai Gábor: Sóra nincs idő

Lajtai Gábor
Ma szép a lét
A tél felé kacsintó nyár is rekkenő
Ha kérdenéd
Ma válaszomba szőve lenne némi hő
A holnapérlelő
Ma más varázs
Kalácsa édesít és sóra nincs idő
Ha áradás
Apasztja bánatom ez enyhén meglepő
De mégis érthető
Ma dús a rét
Derűje rőt erőbe hintve tüntető
Ha múzsa véd
Az égi szóra megbocsát a büszke nő
A lelkeröppenő
Lajtai Gábor: A csakazértis okán
Tegnap hitemre bíbor alkony ült

És hűs kaszával szegte kedvemet
Reményveszejtő kétkedő talány
De hangod óvón új erőt adott

Mert mából érő holnapot kívánt
És elhitette: mégis érdemes
111
Lajtai Gábor: Böjt Húsvét előtt
Térszűkült világom
Időért oson
Gáncsolt százlábúként
Sebem nyaldosom
Léttel megfizetvén
Gáttalan az ár
Virágvásár lelkem
Térdepelve vár
Lajtai Gábor: Tavaszi ficamdünnyögés

- motivációval
Gézbecsavarodott semittevés
Irritál - és ténybevésett vágyak
Porozzák előretolt bástyáim.
Szorult helyzetemben Érted lüktet
S lábfejembe zubog a vér, mikor
Ormótlanul, csakazértisdaccal,
Szerelemgőzzel indulok Feléd
Lajtai Gábor: A bagzó őskaján
Mint hajdanán a múló nyughatatlan,

Ma megkíván és égni hív az est...
De mit tegyek, ha őskaján a bagzó?
Csak engedek, mert lelkesült a test.
Mit ér a lány, ha elveszett a filter?

Ha lágy talány varázsa mást ígér?
Ma csókra vár, és nem zavar ha holnap
Majd gyónni jár a tűzszemű ledér...
112
LAKATOS ISTVÁN VERSEI
Lakatos István: Édes fények

Lakatos István
Édes évek nevetve futnak felénk.
Pólyába csomagolt gondok
Sikoltoznak a jámbor lelkű
Vándor karján, tetovált képek
Festik szépre, mit hallat a kuncogás.
Édes képek zihálva csapnak fel.

Terminusi csaták zajlanak
Fejem felett, szakadó esőfelhő
Mesél a nedves éjszakák
Tüneményes kísérteteiről.
Édes lények lépnek felém.

Letépett rongydarabok
Árulkodnak a félelmetes
Vendégről, ki sandán kacsint
Kiteríti, mit nem kértél.
Édes népek élnek félve.

Vad kerítések mögött nevelik
Életük bezárt virágait,
Pórázon rángatják a kertészt,
Sivatagot rajzol a félsz.
Lakatos István: Megpihenve
Hó lepte tekintetek
hagynak nyomot lelkemben,
Elárult a képzelet
az idő foglya lettem.
Elfedi arcom,
por takar be.
Sötét éj, nincs menekvés
alszik a mindenség.
113
Lakatos István: Elmerengve
Magányom szigetén teremtek pillanatot,

melyben megbújik az utolsó vacsora emléke,
a megharagudott lény képe,
nesztelenül lobog a tűz fényében.
Lakatos István: Elszaladt percek
Rohanó évek söpörnek végig

poros cipőm ajtajában levetkőzőm
a hátrahagyott emlékek sokaságát.
Elrohant minden, ami fontosan

kopogtatott rothadó fakapumon.
lassan csoszogtam, a kulcs nem
mindig nyitotta, elszaladt a vendég.
Vállamat nyomasztják az elszáguldott

képek ezrei törik meg a csendet
sírva tépik fel sajgó szívemet.
Lakatos István: Üres tér
Eltűnt minden.
Teret zeng az unalom fáradt,
vontatott csodája, mely
kicsiny férgek rothadó bűzét
keni szét a megalkuvás
zálogházában.
Eltűnt minden.
Ponyvát bont a pergő ritmus
a dallamok ordító játékában,
ahol együtt sátorozunk
gyűlölt ellenünkkel
az alázattal.
114
LAKATOS ISTVÁN VERSEI
Eltűnt minden.
Köveket hordunk a gyávaság
oltárát építve kelünk útra
a hódító élvezetek szárnyaló
imádságát mormogva
a szentimentalizmusért.
Eltűnt minden.
Rettegett időmilliomosok
gyújtanak gyertyát a panoptikum
fátyolozott kéjszekerén
éltetik a királynő
infantilis képzelgését.
Eltűnt minden.
Sivatagot rajzolunk képzelt
kertünk egyhangúságába,
hogy homokvihar lepje el
álmunk tengerét
a megalkuvásban.
Lakatos István: Kevés vagyok
harmatcseppként várom a megszűnést

lágyan ringatózom egy fűszál végén
Elpárolgok vagy Zuhanok?
széljárta reggeleken
választani nem lehet
halkan dúdolok...
Lakatos István: Sámánének I.
Sebes patak sodrásában

Gázol át a horda
Megtörve a teret
Indián dalol a fákkal.
115
Megyeri Nikolett Ágnes: Képcső

Megyeri Nikolett Ágnes
Körúton guggoló szemétkukák,
villamos, oszlopok, áramütött kutyák,
alibi-ébredés, zörgő pengeélen,
összevissza táguló, gúnyos szemérem,
készenléti jóslat, szebb-szomjas-parttalan,
kaktuszlepkék teaízű, kékcsíkos kalapban,
palackok, tűk, csikkek, hozzáállás nélkül,
csakazértis-jelek mögött sugarakba épül,
kedvesen mesterkélt, papírkorlát-helyzet,
egymásba csevegő kis telefon-testek,
liliomot termő mutáns málnabokrok,
talapzatról leszálló, vastól kába szobrok,
aki magába mer nézni, csak káoszba menekül,
itt állok a képcsőben tisztán és egyedül.
Megyeri Nikolett Ágnes: Glóriás pillangó
Kívül állok mindenen,

vadvirágok óhaján,
úr vagyok a nincsemen,
idegeim szózatán.
Csipkének látod rongyaim,
elfed a tegnapi fohász,
vértanúk kettétört csontjain
glóriás pillangót, ha látsz.
Fegyver a tüske, s a hallgatás,
tudod, hogy nem vagyok kegyetlen.
De nem érted te sem és senki más...
Csak a magam szánalmát szerettem
Megyeri Nikolett Ágnes: Kényszer
Megtörténtél velem,
félreértem a szellemeket,
kómabúrám gyönyörében
berendeztem a kényszeremet.
116
MEGYERI NIKOLETT ÁGNES VERSEI
Gyűrött sugarak lüktetnek körül,

fegyvert fogok a romlott kenyérre,
felvidít, hogy te nem érzel semmit,
így mosol minden nap szentfehérre.
Csapkodok a szárnyaimmal,
akarok repülni, tényleg,
de csak létrám legfelső fokáról
integetek az égnek
Megyeri Nikolett Ágnes: Kaméleonszűz
Felfogtak és félkész-győztesen
kicsorbult sebeket majszolok,
meztelen dimenzió-zsarnokom
eszelős hangjain harcolok.
Perctől percig tartó mécsesek maradtak

kisiklott keretideák helyett,
kaméleonszűzként, biztonság gyanánt
selyemöv, s vezeklőszegek.
A templomperonon egy megváltást sóvárgó,

tényben szakadt illúzió törtet,
a menetrend kiürült, jegyek a szemétben,
tűrni tanulok tőled.
Megyeri Nikolett Ágnes: Nem mondok
Nem mondok többé mesét és imát,

már süketek úgyis az angyalok.
Csontjaim közt siklik az idő,
de szíveremben álomférget bújtatok.
Cukorbibéit nyújtja felém

a szűz lidérc, az ostoba árva,
kővé válnak a fellegek,
s lehullnak mellém az őszi sárba.
117
Alamizsna a fémholdas félhomály,

kaviccsá alvadó szememen,
szédülök, tudom, hogy túl sokat láttam,
s kényszerem lett ez a szerelem.
Merényi Krisztián: Az érték fennmaradt

Merényi Krisztián
Tökéletes a harmónia;
acélpáncéljában
őrködik a rend.
Friss kalács az
asztalon, helyükön
sorakoznak a székek,
az ágy alatt is
portalanítva.
Legmodernebb
híradástechnika;
pompázik a carrarai
márvány, már egy folt
sincs a könyvespolc
oldalán.
Elégedetten pihen a
vasaló, két hete a csap
sem csöpög.
Evőeszközök
elmosogatva, a kert
virágai egyfelé
hajolnak, s a szomszéd
kiáltása is egyenesen
száll.
Egyszerre lépdel a
macska a galambbal,
egészséges a három
gyerek…
A csigalépcső felett
egy száradó létra köti
össze a jelent a
pókhálós,
118
MERÉNYI KRISZTIÁN VERSEI
kísértetvilággal: az
elhagyatott padlással;
függelékként lóg a
lajtorja.
Az időtlenség
óramutatója megpördíti
a rezonáló létet, ahol
ősidők óta
konzerválódnak
ükszüleink porba
temetett könyvei.
Merényi Krisztián: A világjáró
Először lassan taposta a

havat, majd gyorsabban,
mint az elején, hármat
pislantott, s már ott állt az
ormok csúcsán, a világ
tetején.
Maga sem hitte, hogy ily
lomhán csoszogva, a
hegytetőről tovahaladva,
több ezer méter felett a
légben, veszély és
gravitációhalál közepette
célhoz érhet.
Még álmos fejjel néz a
mélybe, ott meseszép a világ.
Alatta kel fel a vöröslő
napkorong, s odalenn
mozdulatlan a
megkristályosodott idő.
A türkiz égből arany pára
száll alá.
Most még puhán tapos,
később bokáig ködben, s
lassan kocsonyaszínű
felhőkbe vész.
119
Merényi Krisztián: Ragyog a hold
A sötét bérlakásban él egy leány, neve: Liza.

E félénk árva virág, félkegyelmű lányka biza.
Egyik este a szép Liza hazaindul sétájából,
Kökényszemű édes leány; sugárzik a boldog-
ságtól.
Néhány hitvány suhanc, ruháit leszaggatván,

Lesből megtámadják, s bokrok közé vonszolják.
Édesanyja mit sem sejtve nézi lányát, s öleli.
Liza közben piros arcát tenyerébe temeti.
A denevérnap suhan, gyorsan szökken át a

hónap,
Lizának pocakja már rokona a teleholdnak.
Kivették hát belőle, ki benne élt, mint öröm.
Vége lett. Méhe mélyén a zápfogú halál hörög.
Otthonában kezében az arasznyi magzat,

Órákon át nézegeti, s a csend párnáján hallgat.
Gyermekét üvegbe teszi, a roskadt polcra he-
lyezvén:
Rejtélyesen hullámzik a reménység bánat-
tengerén.
Napnyugtakor karjaiban ringatózik gyermeke.

Lassan merül, csendben lebeg, testén a hús
megreped.
A szeme, mintha nyílna, vonalkeze megrezeg,
Liza szíve egyre gyorsabb, kérdi Istent: Élhet-e?
Az ima lassan elhal, válaszszó nem érkezik,

De tudja nagyon jól, a Megváltó létezik.
Teleholdnak ezen a borongós éjjelén,
A felhők eltakarják a gömbhold fény-erét.
Bekacsintott a cinkos hold, valamit motyogott;

Liza látja, hogy a fényben gyermeke mosolyog.
120
MERÉNYI KRISZTIÁN VERSEI
Merényi Krisztián: Éjszakai fürdőzés
Beköszönt a hajlott
hátú sötétség.
Nappalok
kánikulába
fulladnak.
Gőzölgő medence
feszes víztükrét
kínálgatja.
A telehold
fényáriákat énekel.
Mint két árny
gurulunk,
egymáson
keresztülúszva
ringatózik testünk
csonthajója.
Szobor-hátunk
pirkadatig nyúlik.
Merényi Krisztián: Töprengés
Erdei utakon csak kanyarok.

Megáll az idő.
Vad kutyák üszkös nyomai a levegőben.
Lombkoronák alá szorul a köd.
Náthás bogarak násza a lehullott
tűlevelek förgetegében.
Nincs irány, tér vagy határ,
csak cél- a meghatározhatatlan,
bomló semmibe.
A lét zuhataga szárnya alá fogad.
Ennyi az ember? Vonuló folyamban
apró buborékok? De nem csak mi;
a házak; madártávlatból a hegyek,
sőt az ország melyben élünk.
Tán még a föld is.
121
Merényi Krisztián: Bérházak
Régi kávéillatok törnek

elő olasz-ajkú
ablakokból.
Vemhes macska
dorombol rozsdás
korláton,
s vakolat alá menekül a
nélkülözés.
A hold szomorúan
világítja meg a sápadt
házfalat és a
szemetesláda mögött
átkokat szül a
bizonytalanság.
Az udvaron dióhéjban
nyöszörög a bánat.
Éjszaka lebeg a
csípőficamos jegenyék
ágain.
Bombázott
csigalépcsők romjai
alatt sorsok
mocorognak,
s vak bőregerek
árnyként vonják maguk
után a múló időt.
Molnár Szilvia: Tavaszba hajolva

Molnár Szilvia
Fátyolok fodra
ég peremére vetül
habos felhőtánc.
*
Nárciszsárga fény
hűséges pillangókent
körülöttünk zsong.
*
122
MOLNÁR SZILVIA VERSEI
Tört üvegablak
szerte szilánkjaiból
virágok nyílnak.
*
Hasadt tenyérből
csepp pipacsszirom-hullás
Te nem is tudod.
*
Csipkefehéren
öltöget majd az élet
deret hajunkba.
Molnár Szilvia: Menedékkereső
Próbáltam illatba
citromosba fojtani
mégis megmaradt;
próbáltam tulipánfejbe
gyömöszölni
szuggerálva szép
bibéjét
mégis megmaradt
próbáltam szomorúfűz
ágán lóbálni
mégis megmaradt
próbáltam pillangó
szárnyán elküldeni
mégis megmaradt
próbáltam korhadt
faág odvába
dugva termeszek
étkének adni
mégis megmaradt
és száguld velem
véremben lüktet
belém ivódva
szememből szól
felfelé olthatatlanul:
engedj Magadhoz.
123
Molnár Szilvia: November eleje
Ismerem ezt hajnalt

madár képében
száll felém
piros-sárgát
foltoz az égre
majd belém olvad -
lefekszem.
némán vegyülök
vöröslő krizantémfejek
közé simulok
befogadásra várón
hajolok
emlékeket csókolva
óvón
végtelenül.
Molnár Szilvia: Egy perc
Pillantásod
mint pókok férce
homályos szobában:
fekszem kiterítve
tekintettapadtan.
Molnár Szilvia: Irány
Kezdet és vég
azt mondod
másképp is lehet
felemelnél de
inkább leejtesz
hozzám sem érsz
gondolataid fényében
arcom vesztem:
egyre növő hitem
124
NAGY JÁNOS VERSEI
viaszcsöpögésében
szemed érzem
szemüregemben.
Nagy János: Tegnap

Nagy János
tegnap eldobtam egykori arcom,
azokat a kisétált körutakat mik
őrzik múltamat, kedvesek karjai
még búcsút intenek, kihűlt már
az ágy, nem libben a szélben
száz szerelmes suttogás;
tegnap még sodortam az éveket,

az eléghetetlen filmtekercsek
összekavarodva, bennük szunnyad
a magány, a Tisza is csendes
sirályait temeti;
tegnap mondom én, így hirtelen a

férfivá érett gyermekarc, felnőtt
a lélek, ó hagyjatok repülni.
Nagy János: Búcsú a falaktól

(Improvizáció: Kozma Ferenc költő barátom
azonos című verséhez)
az éjszakában szobámba zárom a hallgatásom,

hogy egyre mélyebben, konduljon meg bennem
egy harang, a belső csend hullámai felett,
imáimba hívlak, hogy el ne hagyj, mint szét-

olvadt ostya,
örökre neveddel a számban, adj lángot hűtlen
fiadnak,
tisztítótüzet, szerelmeimnek, testem átszövő
erezetében,
hogy lüktessen benne az élet,
125
és nem legyen többet magány, ezért magam

mellé emellek,
erre az áldozati oltárra, hol csak a szél vonaglik,
mint elvágott torok,
veled vagyok, a csend mélypontjain magam-

hoz ölellek,
rét tested alám simulva, míg a csókok krátere-
ibe veszünk,
velem vagy, a csend elül, csak a csillagok, az ég

fekete drapériái előtt, angyalaink sorfalai között
száguldunk az égig, egyre sebesebben,
útravalóra, bor, kenyér, talpunk alatt megcsi-

kordul
a zúzott kő, a kiskapu, ahogy kilépünk a térbe,
szállni, egyre magasabbra,
ne nézz rám közben, hisz csak a test maradt az

ágyon, a szellem lélegzetmadzagán valahol
lazán
lebegve, már nincs testünk, a nagy egészben
távolodunk, csak egyre, távolabb,
feltörnek előző életek ringó emlékei, hol így,

hol úgy, megmaradnak a sötét betűk, s értelmet
nyernek a kezdet és vég megállóhelyei,
zuhanni kezdünk, szárnyaink porrá égve a

Nap
viharában, szerelmünk testetlen szellemei,
őrizzük
őket, a vágy s a falak labirintusaiban,
majd ha már nem simulsz rám, csak a ziháló

tüdő,
a hosszú út pora ránk ragadva, ez marad majd, a
csillámporos test, a lélek fénylő álarca,
126
NAGY JÁNOS VERSEI
miattad még elmondok egy imát, ahogy arcomra

csorognak a könnyek, áthágva a magas falakat,
búcsúzom most, de nem feledlek, egységben
veled,
vízcsepp vagyok, s feléd az óceánba vágyom
Nagy János: A titok térképe
ez a szendergő néma táj

befalazva november éjjelébe,
keményre sulykolt ez föld
s benne a szökevény csillagok,
bennem ásítva ébred a tegnap
szerelemre lobog ez a gyertya -
ideköt ez az idő, melletted
a reménybe izzó szobákba,
hol bontjuk egyetlen életünk
száz alakba - ez az ősz is
elmúlik, maradnak majd a
letaglózott szavak és tükrök
mögöttünk - mintha félnél,
varjak törik meg a csendet,
sötét madarai a szürkületnek,
meztelen ez a föld, halott, az
igaz csillagok vergődnek a test
poklában - holtak között járunk,
szavunkkal szemben az élők, s
most csupa seb a szám, a csend
csomókban, míg ajtók nyílnak a
feledés mélyén -
Nagy János: Szerelem Nr. 41
mint kifeszített árnyék az égen,

úgy borulok föléd, vetkőzik bőröd
a zuhanásban, s figyelsz -
fölismerjük egymást az ölelés
mozdulatából, ha szólsz,
tükörben törnék sokáig;
127
szerelmes fátylaid velem merülnek,

velünk a feltépett ágy reggelre újul,
imádkozlak csodákra, képzelet
minden éjszakáján beljebb;
tarkómra ömlik ez a csend,

vágtató lovaink pihennek,
így zuhannak ránk a meglazult fények,
kavicsok közt, a szív éjjelében;
Nagy László Zsolt: Árnyék

Nagy László Zsolt
Árnyék vagyok. Szürke folt házfalon.
Fény kelt életre és sötétben meghalok.
Más tulajdona lévén nem válhatok magammá
Ö mozdulata válik az én mozdulatommá.
Vagyok mindenhol ahová fény vetül.

Végtelenségig élek eltüntethetetlenül.
Csak emléke vagyok testek alakjának,
része egy kárhozott élet aforizmájának.
Úton vagyok mindig, a lélek útjain járva.

Óvatosan. Óvva öregeket, kicsikre vigyázva.
Mint vágyakozói a rég nem látott fénynek;
Vagyok mindensége az igaz szeretetnek.
Nagy László Zsolt: Akik erőszakkal

mentek el
Lamberg
Átlépett egy határt,

s elé ment a nép.
Elhagyta a hidat,
de előbb az életét.
128
NAGY LÁSZLÓ ZSOLT VERSEI
Ságvári
Asztalán folyt kávéja

földön pedig vére.
Három pribéket agyonlőtt,
de sok halálos seb érte.
Lincoln
Színházi előadást nézett,

s része lett a darabnak.
Pisztolygolyótól esett
áldozatul a déli haragnak.
Julius Ceasar
Szenátusba ment el Ő;
nem hitte a jósnő szavát.
Harminckét kés ölte meg
Róma diktátorát.
Nagy László Zsolt: Vadnak születtem
Vadnak születtem. Vadnak szült anyám.

Kitagadott lettem. Kitagadott hazám.
Csendet kerestem, békéért kutattam,
háborút és gyulladt sebeket kaptam.
Egyedül maradtam, egyedül a pusztaságban,

hittem Istenben és hittem a Halálban.
Szeretetre sosem voltam méltó nem is vártam,
már nem hiszek Istenben csak a Halálban.
Még mindig nincs ki lelkemre vágyna.

Magam vagyok a testembe zárva.
Koponyám börtönben tartja gondolataim,
senki nem maradt, ki meghallgassa szavaim.
129
A magányon kívül nincs másom nekem,

ez jelzi még azt, hogy létezem.
Ágyamban mindig a halált álmodom,
S ébredésem minden reggel elátkozom.
Nagy László Zsolt: A főnix álma
Megszületett. Nem először, nem utószor.

Él, pedig halált szenvedett már sokszor.
Örök az élete, örök a halála,
s halált küldött annak is aki csak meglátta.
Én láttam őt. Éppen világra született,

saját hamvaiból fájdalmasan kiemelkedett.
Szárnya lángolt, szemében tűz lobbant,
karmai közt elégett csonkot forralt.
Szomorúan körbe nézett és tudta újra él;

hiába várt, nem jött érte el a vég.
Csak egyet kért mindig: a Végső Elmúlást:
Számára ez az elérhetetlen kívánság.
Szemhéja mögött vágya parázslik,

csukott szeme mögött ő is álmodik.
Álma amit örökkön űz:
Az elemésztő utolsó tűz.
Nagy László Zsolt: Agydaganat
Agyam szürke aréna falai között vad,

barna szügyű lovak trappolnak.
Vaspallós kerekű harckocsikat vonnak.
Lépteik alatt idegeim összeroppannak.
Milliónyi agysejtemet fenevad zabálja fel;

rágásai alatt kiüt arcomra a fájó döbbenet.
Zord testű gladiátorok küzdenek az évekért,
kerengő lándzsás viadalt járnak létemért.
130
NAGY MIHÁLY VERSEI
Koponyám mélyén sorban dőlnek le oszlopok;

a nyolc lábú rém újra előbbre jutott.
Labirintusok vájataiban az őrület játszik.
Szemeimben véres könnycsepp vihorászik.
A rém ollóit csattogtatva büszkén néz körül:

Körülötte ezer harcos hever élettelenül.
Lassan csak egy harcos marad, s az én vagyok,
de már a nyirkos űr mélyéről a tébolyom rikolt.
Nagy Mihály: Ellentét

Nagy Mihály
Ha fényesen vakít egy árnyék,
És a tegnap izgalma vár még,
Ha fülemben zakatol a csend,
És a hajnal az estet kelti fel,
Ha áradnak kiszáradt folyók,
És mindig a vesztesre fogadok,
Ha kincset hoznak a tolvajok,
És felhullnak vissza a csillagok,
Ha elfogyott az utolsó remény,
Akkor is tudd, szeretlek én!
Nagy Mihály: Félúton
Most mondd, mikor itt a csönd,

Hogy szeretsz, és velem jössz,
Hová rögös út vezet!
Mondd a szót, mondd ki gyorsan,

Biztass, vagy hagyj itt a porban
És fordítsd el fejed!
Majd egyszer felébredek,

Hogy eltűntek a kételyek,
Mint esőcsepp a porban!
131
Miért a megbotlott vágy,

Ha a hajnal másnál talál,
De velem van illatod?
Érzem, hogy Te is tudod,

Neked kisírok magamból
Egy szerelmes mondatot,
Melyben minden szó igaz!
Nagy Mihály: Hajnali tánc
Kedvem magasra hág,

kurta lesz a nap nekem,
a vén Hold irigyen figyel,
mint öleli a lányt a vágy
vezette két kezem,
s, lassan közeledve
körülvesz a szerenád,
amit nekünk húz most a cigány.
Nagy Mihály: Párnára száradt könny
Már azt hittem szabad vagyok!

Mióta ámítom magam, nem tudom,
Talán nem is akarom, mert vágyom
Szüntelen hangod, és mosolyod.
Nevess, vagy súgd, hogy akarod!

Ne hagyd mindig újra mondanom,
Mert a szavamat meg kell tartanom,
És elfogynak fent lassan a csillagok.
Ne hosszú karokkal ölelj!

Kívánj magadhoz egész közel,
S, ha közös csillagunk még ügyel,
A hajnalt boldog sikolyod kelti fel.
132
NAGY ZSOLT VERSEI
Érzem, a tavasz közelít!

Arcomon forró még a pír,
Amint álmos szemem körbetekint,
Nem lehet, hogy álmodtam megint…
Nagy Mihály: Angyalmozaik
Lakkozott körmöd váj

hátamra kusza jelt,
mikor a teljesült vágy
hangosan kiált,
megáll az idő egy picit,
túl rövidek az éjszakák,
mióta kéjjel beterít
levetett angyalruhád.
Nagy Zsolt: A név és ami mögötte van

Nagy Zsolt
Megmondom a nevemet, ha nagyon akarod.
Ebből, hogy ki vagyok, megtudhatod.
De nem tudod meg, milyen mögötte a lélek,
Kevés erre egyetlenegy élet.
Nagy Zsolt: Egy nyár
Vizek halk morajlása,

Fák csöndes susogása,
Mind csak emlék már,
Igen, volt egy nyár.
Csöndesen fúj a szél a tó felett,

Szárnyait kitárja egy nagy madár.
Magányos két alak a part mellett,
Immár valami újra, másra vár.
133
Röpke volt, hőn lángoló és kacér,

Erős csapások emelik most fel,
Nemrég kezük, most hátuk mi összeér,
A szívük csöppnyi bánatra figyel.
Éltek együtt, szeretve, boldogan,

Utolsót köröz még a tó fölött.
Testük közel, lelkük már távol van,
Mondd, miért, hogy szemükbe könny szökött?
Elmúlt szerelemre árnyék vetül,

Útra kel, egyedül, messzi tájra.
Elmennek ők is, végleg, egyedül,
Ne sírj, jön más, egy új, jövő nyárra.
A tó halk locsogása,
Így tűnik lelkünk álma,
Kósza emlék már,
Igen, volt egy nyár.
Nagy Zsolt: Gyertyaláng
Egy karcsú gyertyát gyújtok meg épp,

életet adok a létnek.
S most itt áll előttem, éppen úgy,
ahogy Te is álltál nemrég.
Elnézem a gyertyaláng szülte,

halovány fény-sóhajokat.
Érintésük, akárcsak kezed,
meleget és békét idéz.
Kutatom lángjának titkait,

hőn lobogó lélek-tüzét.
Így néztem szemed lét-kútjában
a tüzet, mely általam ég.
134
NAGY ZSOLT VERSEI
Parányi viaszcsöpp olvad el,

s csordul le fájón a testén.
Könnycsepp az, mely arcodon gördül,
és a szívemet zúzza szét.
Elfújom... füstcsíkká vált a tűz,

mégis békén éli múltját.
Keserű a vég, de vigasztal;
jóvátettük vele hibánk.
Nagy Zsolt: Hosszas hallgatás után
Hosszas hallgatás után

egy hang töri darabokra
a csend kristályfüggönyét,
s most millió apró szikra,
kicsiny hallgatásdarabkák
repülnek szerteszét.
Fürge röptű szavak jőnek,

csattanva röppen a kérdés,
frissen, életerősen;
zeng a hang és a csend
ólomsúlyú léptekkel vonul
vissza, elveszetten.
Átadja helyét a bohó,

virgonc ifjúságnak,
hadd teljék vidámságuk;
de tudván tudja ő,
hogy eljön még ideje,
eltompul majd a hangjuk.
De most hadd éljenek,

hiszik, övék a jövő,
száll harsány kiáltásuk;
ám ha majd elvész a szó,
s újra megfagy a csend,
ki érti meg cifra álmuk?
135
Nagy Zsolt: Ne adj nekem őszt
Ne adj nekem őszt,

lehulló levelek susogó búját,
keringő, búcsúzó, utolsó táncát.
Adj nekem telet,
jótékony hótakarót, amely elfed
és betakar minden magányos lelket;
mely puha, meleg öleléssel megvéd,
miként anya óvja féltőn gyermekét,
s a vad viharok fagyos förgetege
nem talál utat reszkető kebelünkbe.
Ne adj nekem őszt,

költöző madarak legvégső röptét,
hosszúra nyúló és magányos estét.
Adj nekem tavaszt,
fákon pattanó, rügyező életet,
ajkamon égő szerelmes éneket;
rebbenő álmod, mely magával ragad,
s benne újjászülető önmagamat.
Lelkemért lelkedet örök cserébe,
csecsemő bújik anyja kebelére.
Ne adj nekem őszt,

sirató esőt, hulló őszirózsát,
szíved utolsó értem dobbanását.
Adj nekem nyarat,
perzselő vágyat, elemésztő lángot,
melyet testednek közelsége szított;
életet Veled, együttélt éveket,
valóra váló álmokat, szépeket.
Ne menj, s ne engedj el soha engemet,
én adok, s Te adj nekem igaz szerelmet.
136
NYÍRFALVI KÁROLY VERSEI
Nyírfalvi Károly: Tábori strófák

Petri György emlékének
Nyírfalvi Károly
I.
Minerva baglya kőből kifaragva
nyakamban lóg hosszan bőrszíjon.
Így kezdődik, így indul,
de világosban is látnak az angyalok?
Az út nem nehéz, csak válogatni

nem szabad, nem hit dolga és terhe,
hogy mögéd álljon és óvjon, mikor épp
szeretnéd, de nem is kéne oly nagyon.
Tedd meg magad helyett, nézz fel, nyit az

égbolt, fegyvertelen seregét el-
küldi hozzád a nevezett névtelen,
ha a valódi számot tárcsázod.
II.
Kezed a gombokon, de miféle
dombokon rejtőzve pihensz meg, hogy
közelebb légy, mielőtt megtennéd a
téves mozdulatot és fejed fölül
Elrángatnál felhőt, árnyat, az eső

megannyi szennyes szikráját, mert az sem
a régi már, létrád sem ér oda,
szavaid sem értik a hófehér
Angyalok, a lépcsőn állva suttognak

csak árnyukat látod, és hallod sápadt
hangjukat: Petri meghalt, és felénk tart
éppen, kezében cigaretta és a
Nagy korsó sör; akár az utolsó

képen, vagy korábban is, elment
s most mint amikor hirtelen tört a
tél ránk, állunk valami ismeretlen
137
Előtt, eléb; angyalok mosolygó

serege nem hívogat, ahogy így a
halállal szembenézünk, miként
a sötéttel, de miért az éjszaka?
III.
Gyakran úgy ébredek, mint halálom
után, megszólalok más nyelven, most még
inkább: I am here. You are there... vagy
ott sem, hol angyalok szelíd kara szól
Hozzád, hogy elérj a napsütötte

sávig, mielőtt bevégeznéd végre,
mit csak abbahagyni lehet, ha már nem
megy másképp és nem is akartad, mert
Tiéd az akarat diadala, ha

a szabadság le is győzi a testet,
bennem torzul a hang, a forma, be-
fejezni nem, de félbehagyni lehet...
(a szöveg egyes részei idézetek Petri Györgytől)
Nyírfalvi Károly: Eső ernyő...
igen, mert örömömben fel-

dobtam s aláhullott az
égből nagy kövér cseppekkel
a bordáin...
igen, mert dühömben el-
hajítottam s visszazuhant
az égből mocskosan, tépetten
miként a kibomló szavak
száraz gyöngyökként a kavargó
szélben, úgy, úgy bizony
pedig nem, nem is akartam
őket, hát nap nem süt,
hold nem süt, nem
ragyognak csillagok,
kemény esők korbácsolják
138
NYÍRFALVI KÁROLY VERSEI
a földet hirtelen rövid

időre, s ami hirtelen,
vagy rossz, vagy jó
vagy mély, vagy sekély...
Nyírfalvi Károly: Pontos fogalmak
A régi jó témák és a szánalom

körmönfont percei, mint megannyi
halvány vérrög a papíron; tollamból
a tinta is visszakéredzkedik, vagy
kifogy... A város még ma is hordja
emlékét: ketten voltak, mindig ketten:
a férfi mag az asszony üldögéltek
a kávéházban italok kávé és
újság mellett, a hölgy nagyon kifestve,
haja mint izzó szalmabála s a
test mindig csörömpös tárgyakat, mint
csiga házát hurcolt utána... Mondták
Dachauból jött vissza, minek is
magyarázzam?... Állok a konyhában, a
mosogatórongy megérett a ki-
dobásra, frissen pucolt zacskó lóg a
polcról, száradni tették oda, meg-
szabadítva morzsától, zsírtól, mi-
fenétől; én kidobnám már, még jó lesz
valamire, akár a láthatatlan
emlékek, smikor leszáll az est, és
pára üli a vidéket, fejemben
zacskós edények csikorognak és
csöpögnek a párálló konyha kövén...
Nyírfalvi Károly: Törpe-stanza
A kis ember, ki nem túl magas, csak épp

kisebb az átlagnál, sértetten a
sarokba vonul, megül ott hosszan, és
elgondolja a világ leendő
139
folyását: némán figyel, az égbe

szúrja tekintetét, egyszóval: TÖRPRENG
s mikor végre megszólal, felér az
egy kisebb FÖLRENGéssel.
Nyul Krisztián: Bátor Gábor

Nyul Krisztián
Három nyáron háton-távol
Sátortábort látott Gábor.
Párszor Gyálon, máskor máshol,
Sárbogárdon, tán Pomázon.
Sár volt, zápor, ám hogy Gábor

Három „tájmot” mászott százon,
S kár, hogy már gyomrából látszott
Távozás, s most fázott rá ó!
Rázós csávó álomvázon

Gábor hátsóján sokpár órás
Bombás nyomást próbált szólván:
- Rossz fát loptál, okád voltál!
Most Gábor fájón támog házhoz,

Ágyhoz, s álmos fátyol párog.
Távol, sármos tájon jár most,
Kárpótlás, hogy látszón fáj ott.
Hányszor álmodsz várról Gábor?

Bárhogy látod, szálló kámfor,
Bálon lábod máshogy táncol,
Álnok hályog-látnok átok.
Nyul Krisztián: Szenvedő
Nehéz a helyzetem,
Nem mozdulhatok,
Egyszer fenn, egyszer lenn,
Nem is szabadulok.
140
NYUL KRISZTIÁN VERSEI
Szívembe zártam, és
Elhagytak. Kár,
Pedig befogadtam
Több szívet már.
Próbáltam feljutni,
Visszahúztak,
Nyomkodták gombjaim,
Bábu voltam.
Csak tapostak rajtam,

Tűrnöm kellett,
Órákat vártam a
Lépcső mellett.
Félúton megálltam,
Nem megy tovább.
Hiába járnának
Rajtam már át.
Ez a leállás vagy
A huszadik,
Kirakták táblámat:
NEM MŰKÖDIK!
Elvágom kötelem,
Kést veszek elő.
Na végre! Jön már
A liftszerelő!
Nyul Krisztián: Őnagyképűsége, Lord

első Osváth Henrik igazgató, Sznobi
baracklikőr szörp fogyasztó mobil tu-
lajdonos budai lakos esetei a szerinte
vele meg nem történhető eseményekkel
Őlordsága az erdőn át
Sofőrjével hajtott épp át,
Mikor kidurrant a kerék,
És tovább már gyalog kelék.
141
Leszokott már régen erről,

Mindenhova autóval mönt,
De hát a sors most már így dönt,
És nem autóval továbbmönt.
- De hát kérem tisztelettel,

Nem illik az ilyen rendszer!
Mondta lordja sofőrjának,
Mialatt ő lépett hármat.
- Drága cipőm kopik szegény.

Most legyen hát bátor legény,
Mikor ki van szolgáltatva!
- Gyerünk szolgám, menjünk arra!
Méhek vannak az erdőben,

Sokan jönnek, jó erőben,
Megtámadják gazdagékat,
Hiába raknak ki éket.
- No de kérem, mily dolog ez,

Hogy törvény ellen valót tesz?
Nincs időpont megbeszélve,
El szeretnék menni élve!
Kérem sofőr, hogy siessünk,

Aztán őket feljelentjük,
Ki a győztes, majd elválik!
Nektár helyett szurkot nekik!
Nem gondoltam azt komolyan!

Megegyezek én boldogan!
Mennyit fizessek, mondják meg!
Az öltönyöm meg ronggyá megy.
Nem hallgatják meg a méhek.

- Az erdőbe jönni minek?
Csupa veszély itt az élet.
Na, én inkább most lelépek!
142
NYUL KRISZTIÁN VERSEI
Futottak egy őrház felé,

Jött szemben egy erdész-féle,
Megmentette őket végre:
Rovarirtót szórt az égre.
- Miért nem jött kicsit előbb?

Késés miatt kirúgom önt!
- Nem mondom ki, mit gondolok,
Mert az itt most nem ildomos.
Istállónál nagyot csúszott,

Lótermékbe belebukott,
Arccal neki, de keményen,
Így jár az, aki szemét lesz!
Nyul Krisztián: Az ételed

(konyhafőnök kedvence)
Eredeti vers: Megyeri Nikolett Ágnes - Az életed
Lásd előző kötetünk hátsó borítóján
Őzikeszívvel bolhát fogtál,

Tapírral szívtad a termeszed.
Vidd el bánatom, hiú voltál,
Mindenkor mutattad jó fejed.
Neked lepcsből vannak a szájaid,

Múmiák kísértik lelkedet,
Te főzöd az átkok árnyait,
és létedet, véredet szétszeded.
Fegyvered a rozsdás élű balta,

Elnézed a vérző arcomat.
Táncot jársz a kemény-testű Joe-val,
és elviszed a nagy balhékat.
Méregkeverő vagy, rendes,

Jó barbár. Ez lett a végzeted.
S ha kérdezik egyszer majd, Odaát...
Szégyenkezz: Megetted ételed.
143
Nyul Krisztián: Szatyrom
Drága szatyrom, életem

értelme, ki mindig
a zsebemben kuksolsz
multifunkcionális
lehetőségekkel kínálkozva,
ki elővételed kővető
kibontásod zajával
kellemetlen perceket
szerzel melletteimnek,
ki segítesz vásárlásom
utáni cipekedésemben,
hatalmas zsonglőr-terhet
levéve kezeimről,
ki fennen hirdeted
gyártód erényeit,
mikor boldogan
lóbállak az utcán,
húsz kilós terhet
beléd rakva nem
bírtad a gyűrődést,
és szegény szatyrom,
most fél füledre
megsüketültél.
Nyul Krisztián: Nátha
Nehéz az orrom,
ki kéne tolnom
levegőt, nem megy.
Létszáma nem egy
vírus, mi támad,
nyomom az ágyat,
fejem de bágyadt,
fejem le számon,
amit az orron
nem tartok számon.
Zsebkendőtartók
144
POGÁNY ZOLTÁN VERSEI
ürülnek, tar tok

marad csak nékem,
fel kőne kélnem,
gyenge a génem,
de csak náthásan
fekszek itt. Jajaj!
Pogány Zoltán: Kilencedik preceptum

Pogány Zoltán
nyomor fenhetted rám zápfogad
csak pókháló volt hajamban fonat
vasrács csíkozta törött arcomat
Bezártatok a Hét Toronyba!
bezártatok majd otthagytatok

rothadó csírák közt nyíló magot
hittétek leszek hozzátok bukott
Jajszót tőlem nem kapott senki!
jajszók tőlem nem erősbítnek

börtönök falán bűnt kínt senkinek
bűnhődjön az ki csak kínnal remeg
Kitörtem minden Hét Tornyon át!
kitörten minden zárak mögül

bár ónkeblemben véreres rög ül
mély tömlöc bennem többé nem vetül
Madár szárnya csap köröttem szélt!
madárszárnyam űz mindenen át
lengetve sorsom árvalányhaját
boldog szavakkal kiáltott vivát
Jó példát adott ősprecedens!
jó példák markolt kínzó éhe

konok fényt szítva vidáman ége
csillogva lett így búm felesége
Daltesten ármányt mind kivetett!
145
daltestem van már örömmámor

holt vizek helyén forrongó lét-bor
partján világít fároszom Ámor
Vár messzi vágyak kikötője!
vár messzin csoda dübörgő föld

rossz múltért kínos jövőt örökölt
mégis örök itt mindörökkön zöld
Menekülök csak mentve magam!
menekülök csak egyre mégis

Hét Tornyot rombolt ábrándos fétis
így űzötten mint másokkal én is
Bezártatok egy nyolcadikba!
Pogány Zoltán: Szeptember
Mosolyom szín-bolond mezőt igéz.

Derülő arcom, lám, fényhabban mosdik.
Csacska vitéz, fény! Most ide nézz!
Cifra csuhámból ezer élet foszlik.
Jövendő magvak ágyasa testem:
Nyárnak is, Ősznek is ágyasa lettem.
Látod? Fejemen lombkendő tarkul,

avarszőnyeg rojtját bogozza karom.
Csacska vitéz, fény! Most arra hull
összes kincsem: nász-szagú terméshalom.
Év-anyám csókja süt, földi pecsét:
Kilencedik gyermekként szopom csecsét.
Áldott emlők! Létezni serkentők,

ó, mennyit adtok s raboltok el tőlem...
Csacska vitéz, fény! Most fess esők
mosdatják minden rezdülésem: ők nem
vihar, rongy Szélkirály, ki csak kérked:
„Félre béke, félre nyugalom!” - érted?
146
Tudom, érted...! Hisz’ bérem vagy, örök,

Te, fény: hűs esőknek is kincse ki vagy.
Csacska vitéz, fény! Most hadd török
magamnak még szikrázó szilánkokat,
hűs, ha jön, szívemben ott hadakozz,
ónos cseppeket hol ég búja hoz...
Érzed? Két markom próbál megfogni;

táncba révülhessen Fa, Gomba, Virág...
Csacska vitéz, fény! Most elfoly’ mi
másnak álló tava: itt golgota-lány
méhdombja sárlik, barna testével
mikor tárul kéjjel lelkemet tépd fel:
jajt sose mondón ott vagyok: éhed,

fecskéket ellátó kis útravaló.
Csacska vitéz, fény! Most álmom vedd
álmodhoz társnak; lehess bűnre csaló,
így nyisd meg mindennek életterem:
nyári dáridóknak van vége velem.
Mosolyom szín-bolond nyarat idéz,

derülő arcom, lám, árnyhabban mosdik.
Csacska vitéz, fény! Most ide nézz!
Cifra csuhámból őszi élet foszlik.
Jövendő magvak ágyasa testem:
Nyárnak is, Ősznek is ágyasa lettem!
Pogány Zoltán: Szonett az éjről
Gyémántkígyó az éj: ég-magja feltüzel.

Sötétlő folyam, láva, láng: fény-szűzen.
Harapdál és tépked: foga-sincs nagy semmi.
Elmar mohón, megemészt: így, csak ennyi.
Átsiklik mindenen: ébenszín csigacsík.

Ha mást nem, megtréfál: jól fenéken csíp.
Nem kurta farkú, nyeszlett: teste duzzadt kéj.
Csillagokért könnyet: kacajt csak úgy kér.
147
Univerzummal hál: dunnája végtelen.

Nászruhája Hold: ezüstös kényelem.
Elnyel, majd kiokád: vájúdva elsodor.
Ha boldog is: csiszolatlan búskomor.

Ha éhezik, csak vacsorát nyel: hiába.
Ha reggelit: megfullad a halálba
Pogány Zoltán: Örök metamorfózis
Érzem. Felém szökött a vágy.

(De kalandot vártam. Nem kezed...!)
Éjnek sötét haja mögül jött.
Bűnösen belém lobbant. Szép emlékezet,
s megcsikordult a hitvesi ágy.
Kalandot kértem. Lenge bűnt.

Nem ezt. Nem részvéti asszonyajkadat!
Hördülést, aztán Asztarté-éneket.
Nászoktól meghalni. Lucskos test alatt.
(S pusztulni ha férfikorom megszűnt!)
Nem bús érzékin. Ifjan, vadan!

(Remegő leányka vad csók-képe űz.
Testére támadok. Kínokban rángva.
Ő paráznán sikolt. Mint Vesta-szűz,
örök tűzben lobogunk. Boldogan.)
Mégis Te ölelsz! Meg a hallgatag éj...

Hiába szökött felém a vágy...?
Csak kapkodok - s Te is. Enyhén zihálsz.
Tenyeremben kebled húshalma lágy.
Sóvárgásom tán megérezted...? Ó, ne félj!
Az a remegő leányka valaha Te voltál...
148
Pogány Zoltán: Kit nem bántottam...
Kit nem bántottam még ki hozzám eddig jó volt

kit nem nyeltem ha csak kicsit is megkóstolt
(s ízem haragjától lett dühöm követője)
kit nem csaltam meg soha míg engem megvédve

szánalmak viharában hullott le vértje
(csupasszá szült közönyömmel birokra kapott)
túl szított gondolatom vajh' kit nem vakított

gerjedt tüzem meddig nőtt s ha fűtött égbolt
(sorsom nyalva lángját csak öltem nem öleltem)
szerettem-e azt én ki úgy imádott engem

segítséget kérve míg félt elveszetten
(emlőjét cibáltam mert nem védhetett jobban)
látta bennem bárki ha tőlem káprázottan

mennyi vért követel mikor szívem robban
(balzsamozott tudatom ön-jajból préselt zsír)
akad-e még bennem csak egy olyan ki nem sír

mikor másnak könnye lett lelkemben gyógyír
(hol sebzett agyarakkal bárki vágyat vághat)
kiről meg fecsegtem volt bűneimről hallgat

így pótolnak morzsák dugig jóllakottat
(sokak bőségéből vett még többek nyomorán)
ördögölő hitem holt isteneket ölt tán

mikor úgy hihettem jó jöhet jó múltán
(hamisnak követőn vak igazam kovácsolt)
igazam sem akadt míg hazugságom nem volt...

rossz szűkölő ebként anyafarkas kit hord
(kéjjel szoptatgatva hogy ordas-falkát szüljön)
így születtem élni mint más soha e földön

s akképp pusztulok hogy földem se gyötörjön
(senkit ne bánthassak ki engem jónak gondolt)
149
Póké Anna: Várlak…

Póké Anna
Öt másodperc alatt
Kedvesemmé lettél,
Reményt adtál ismét
Öleltél, szerettél.
S, a semmivé lettél...
Félelem és kétely,
Elmentél egy éjjel.
Rád várok nappal
Elképzellek este.
Nehéz órák után
Csókkal köszönj be.
Anna
Felnézek a Holdra,
Eszembe jutsz róla.
Reményt adsz a mának
Igen haza várlak!...
Póké Anna: Átutazó
Lettél, s bár ne lettél volna

Az életem kegyes ajándéka.
Hatalmas szívedbe sokan beleférnek,
Idővel néhányan feledésbe vésznek.
Vándor vagy ki erre járt,
Itt töltött egy éjszakát.
Kinyitom a szememet,
Keresem a kezedet.
Visszanézek, nem látlak.
Kereslek, nem talállak.
Érintésed érzem,
A csókodat féltem.
Erre jártál álmomban?
Vagy talán csak lázam van.
150
PÓKÉ ANNA VERSEI
Póké Anna: Küszöbön
Harmincnyolc éve, egy hideg őszi este,

Megszülte gyermekét s a küszöbre tette.
Sorsára hagyta a védtelen árvát,
S két év múlva kitette párját.
Most már ketten voltak a sorsukra hagyva,

Senki se tudta kinek a magva.
A küszöbről indultak neki az életnek,
Soha nem értették , vajon mit vétettek.
Kapaszkodtak volna bokorba, fába,
Menedéket kerestek jobb híján egymásba.
Idegen házba találtak otthonra

Talán a föld alatt már most jobb volna.
Sehol egy ölelés, egy jó meleg fészek,
Számkivetett maradt mind a két lélek.
Idegen kezektől lett meleg az étel.
Idegen kezek örök hála Néktek.
Lázas betegségből Ők gyógyították,
Azt az egy érzést soha nem pótolták.
Póké Anna: Játék a szerelemmel…
Elhitetted velem,
Bár nem mondtad sosem.
Tudtam, hogy csak játszol,
A játékod nincs fából.
A megunt játék sorsa,

Felkerül a polcra.
Ül a polcon porosodik,
Bánatosan szomorkodik,
Ül a polcon szava nincs,
De a szeme nedves,
Vedd le kérlek kedves!
151
Játssz vele egy keveset,

Hisz oly régen nevetett.
Ezt nem teheti bárki,
Csak Te tudsz vele bánni.
Szeretnéd, de nem mered,

Magadtól félsz úgy lehet.
Ne légy soha gyáva,
Mert ott ragadsz a sárba.
Ha arra tévedsz újra,

S felnyúlnál a polcra,
Egy üzenetet találsz csak,
Én mindhalálig vártalak.
Póké Anna: Születésnapodra...
Belőlem nőttél Te kedves szép alak,

Ha tudnád, hogy mennyire akartalak.
Tizenhat éve, hogy a világra jöttél,
Gömbölyű babából férfivá nőttél.
Még szólni sem tudtál, mégis értettelek,
Tizenhat éven át mindig féltettelek.
Tudom Téged már valahol várnak,
Elhagyod egyszer a szülői házat.
Felfedezed az élet százezer csodáját,
Nekem Te jelented lelkem boldogságát.
Mikor pólyás voltál, keblemből etettelek,
Akkor is sejtettem, másnak neveltelek.
Elindulsz egyszer, ez az élet rendje,
S én távolról figyelem milyen fiam kedve.
E ház ajtaja nyitva áll örökre,
Öröm, vagy bánat ér csak bátran kopogj be.
Vigyen erre utad, amikor csak lehet,
Nyugtasd meg néha az anyai szívet.
Ember lesz belőle s a próbát kiállja,
S az én szívem nem dobbant hiába.
152
PÓLISKA CSABA VERSEI
Póliska Csaba: Fájdalom

Póliska Csaba
Magamra maradtam, kétségek között,
Fájdalom.
Kisírt szemeimbe új könnyek gyűlnek,
Fájdalom.
Körülötted forog minden gondolatom,
Fájdalom.
Nem tudok nyugodni, pillanatokra sem,
Fájdalom.
Feledni próbálom közös emlékeinket,

De nem sikerül.
Újra visszajönnek, újra előtörnek,
Feledhetetlenül.
Lesz-e majd olyan nap, hogy eszembe sem jutsz,
Végképp elfeledlek?
Hogy másnak élek majd, gondolataimat
Más köti le?
Hogy minden szavam, mik most eszembe vil-

lannak,
Elfeledem,
Vagy ha nem is feledem el, úgy érzem majd,
Hogy mit sem jelentenek?
Hogy egy emlék leszel csupán, egy emlék és
nem több
- Bár csodálatos! -,
Mit csak néha idézek fel, s ha eszembe jutsz,
Elmosolyodom?
Nem tudom, mi lesz, a szívem összetörted,

Fájdalom.
Magamra hagytál, minden gondolatom mégis
Körülötted forog, téged ostromol.
Érzéketlen lettem bármilyen szépségre,
Fájdalom.
Csak te vagy nekem, csak a te szépséged,
Csodálatos.
153
Póliska Csaba: Te vagy az álmom
Te vagy az álmom, mit álomnak többé nem

hihetek?
Mit valóságba oltva, igaz érzésekkel kell majd
átszenvednem?
Melyből felébredni nem hiszem, hogy fogok,
legyen
bármily fájó?
Hiába sírok, hiába könyörgök, te rám sem
pillantol.
Pedig én bármit megtennék érted, minden kínt

vállalnék,
Szerelmedért, szerető szívedért mindent veszni
hagynék!
Melletted, mintha egy álomban élnék, oly
csodálatos,
Tökéletességed számomra minden, nem pó-
tolható!
Lázadok a sors ellen, hogy ily gonosz velem,

hogy ily
könyörtelen,
Hogy semmilyen módon nem engedi, hogy
melletted
legyek.
Mit vétettem ugyan, miért kell mindezt el-
szenvednem?
Olyan nagy kérés, teljesíthetetlen, hogy szí-
ved enyém
legyen?
De én nem adom fel, harcolok érted, csak te

érdekelsz!
Még akkor is, ha kilátástalan a küzdelmem.

Harcolok érted, szívedért, lelkedért, mindenedért,
Enyém leszel, szeretni fogsz engem? Ki tudja
ezt még?
154
Pillanatok, séta a sötétben, eszembe villannak,

Leírtam már őket, nem is egy versemben, em-
lékek
maradtak.
Lesznek-e újra majd ilyen pillanatok, ilyen
csodák?
Írhatok-e újra majd közös emlékekről, imám
meghallgatást talál?
Fejemet lehajtva, kezeim közé temetem arcomat,

Fájdalmamat nem kiáltom többé a semmi
pusztájába.
Magamba fojtom minden bánatomat, minden
érzésem,
Eltemetem mélyen, a szívembe zárom sze-
relmemet.
A rideg valóságból a csodás álmaimba mene-

külök,
Az álmok körülvesznek, nyugalmat hoznak,
mind rólad
szól!
De mégsem nyújthatják azt az érzést, amire
vágyok,
Mert azt csak a te szíved adhatja meg nekem,
adja majd
vajon?
Póliska Csaba: Elfogadlak
Ha fáj minden és az élet csupa kín,

Ha csak szenvedést érzel és nincsen gyógyír,
Ha azt mondod, menjek el, s hagyjalak magadra,
Elfogadlak, bármilyen vagy.
De nem megyek el, vigasztallak,

Védelmezlek, megnyugtatlak.
S akármit tégy, nem haragszom,
155
Hogyha a szívedből csak vidámság fakad,

Ha az élet szép, s csak jó napod van,
Ha kedvedet semmi el nem ronthatja,
És veled vagyok, el nem hagylak,

Szívem együtt örül a párommal.
Olyan vagyok, akárcsak te,
Ha a szenvedély lángja szinte elemészt,

Ha a vágy megragad, és hozzám taszít,
Ha úgy érzed, hogy most szeretned kell,
Ha átölellek, és tovább bíztatsz,

Ha mohón keresi ajkad az én ajkamat,
Ha hallom a vággyal teli sóhajaidat,
Ha rosszkedvű vagy, ha a mennyekben jársz,

Ha úgy érzed, csak teérted van a világ,
Még ha meg is bántasz szavaiddal,
Szeretlek, ezért elfogadlak.
Póliska Csaba: Mert szeretlek
Hiányzol, a hangod, a mosolyod,

A mozdulataid, minden pillantásod,
A puszid az arcomra, ajkaid lágysága,
A találkozás öröme, az álmok kuszasága,
Mert szeretlek.
Néha elképzelem, hogy vajon mit csinálsz,

Gondolsz-e rám, vagy elfeledtél már?
Én gondolok rád, s vannak olyan napok,
Mikor nem bírok magammal, a helyem nem
találom,
Mert szeretlek.
156
Megpróbállak felidézni, hogy közelebb légy,

S a szívemben a fájdalom enyhüljön kissé.
De oly mohó vagyok, hogy mindez kevés,
Mindenestül akarlak, belőled nem lehet elég,
Mert szeretlek.
Vajon találkoztál-e már valaha bárkivel,

Aki hasonló érzéseket keltett a szívedben?
Aki miatt éjszakákat nem aludtál,
Akit nem tudtál feledni hosszú hónapokon át,
Mert szeretted?
Te ilyen vagy nekem, feledhetetlen,

Egy tökéletes ajándék, mit megkapott a szívem.
És csak egy dolog hiányzik: a viszontszerelem,
De mindent megpróbálok, hogy boldog lehessek,
Mert szeretlek.
Újra és újra próbálkozom,

De te minduntalan ugyanazt mondod.
Mégsem adom fel, mert nem hiszem el,
Hogy az életemet nélküled kell leélnem,
Mert szeretlek.
Póliska Csaba: Elválaszthatatlanul
A nap és a hold a felhők felett,

Kergetik egymást, bár soha nem érhetik el.
Az egyikük elhozza a határtalan fényt,
A másikuk otthona a végtelen sötétség,
Mégis oly egyformák.
Te és én, mint nap és a hold,

Futok utánad, úgy érzem, mégis távolodom.
Fényed felém villan, incselkedik velem,
S végül magába zár komor sötétségem.
Nincs menekvés?
157
Vársz-e vajon reám, vagy járod az utadat,

Mely sohasem találkozhat az én utammal?
Napjaim eltelnek, az idő egyre fogy,
Meg fogom-e hódítani a szívedet vajon?
Vagy hiába remélek?
Mert hinni akarom, hogy te vagy az a lány,

Ki nekem rendeltetett, kire a szívem vár.
Akivel az életemet leélhetem,
S rajta kívül senki más nem kell nekem,
Mert ő a mindenem.
Felnézek az égre, a napot felhők takarják,

Látni nem láthatom, sugarai nem törnek át.
Messze van nagyon, csakúgy, mint te,
De az álmaimat senki sem veheti el tőlem,
S azok mindig lesznek.
Egy fiú és egy lány, kéz a kézben,

A szívükben boldogság és végtelen szerelem.
Egymásra találtak, s már nem válnak el soha,
Az életeik útjai egy irányba futnak.
Elválaszthatatlanul.
Póliska Csaba: Virág és méhecske
Lennék apró kis virág egy nyári rét ölén,

Élvezném szirmaimon az éjjel hűs szelét.
Lágyan ringatóznék édes ütemére,
Leveleim táncolnának a lengedező szélben.
Ahogy eljönne a hajnal, a sötétet feledve

Lágy harmatcseppekkel ajándékozna meg.
S ahogy leveleimről a cseppek legördülnének,
Szikrázva hullanának a rét fűtengerébe.
A felkelő nap legelső sugaraira

Kinyitnám szirmaimat tereád várva.
Virágom ragyogna az édes napsütésben,
S arra csábítana, hogy még közelebb gyere.
158
Te rám szállnál, mint méhecske, s vágyat oltanál,

Én cserébe neked édes nektárt adnák.
Nem akarnám többé, hogy elhagyj engemet,
A napjaim nélküled semmit sem érnének.
A nyár lassan eltelne, s ősz következne,

Leveleim, s virágomat a föld nyelné el.
Téli álmot aludnék az avar, s hó alatt,
Terólad álmodnék, hol lehetsz ugyan?
Mikor eljönne a tavasz, csak téged keresnélek,

Nem tudom, vajon megtalálnálak-e?
Nem nyugodnék addig, amíg meg nem lellek,
Hogy együtt idézzük fel a nyári emlékeket.
Én virág, te méhecske, én fiú, te lány,

Hódolóddá lettem, mert vágyat oltottál.
Számunkra a nyár most kezdődik el,
S lehet, hogy többé nem is ér véget.
Póliska Csaba: Kétszáz
Kétszáz pillanat, kétszáz csoda,

Kétszáz vers, kétszáz hangulat.
Kétszázszor mondtam ki, kétszázszor éreztem,
Kétszázszor hittem - lehet kétszázszor tévedtem.
Kétszázszor írtam le az érzéseimet,

Kétszázhoz közeledve magam megértettem.
Kétszáz nagyon sok, mégis oly könnyű volt,
Kétszázból melyik volt szerinted a legjobb?
Kétszáznak felénél ígéretet tettem,

Kétszázadik versemet máshogy terveztem.
Kétszáznál többször dobbant érted a szívem,
Kétszáznál kerültem mégis a legtávolabb tőled.
Kétszázból csak néhányat írtam melletted,

Kétszázadik versemnél is csak elképzelhetlek.
159
Kétszáz versem akár egy rózsacsokor,

Kétszáz különböző, de gyönyörű rózsából.
Kétszáz elvesztegetett pillanat,

Kétszáz hiábavaló gondolat?
Kétszázszor mondom ki, ha nem hiszed el,
Kétszázból sohasem bántam meg egyet sem!
Kétszáz helyett tízszer, ha találkoztam veled,

Kétszáz találkozás után sokkal több vers lenne.
Kétszáz vers helyett én beérném eggyel,
Kétszáz érzés egy versben, annak, ki szeret.
Kétszáz elmúlt pillanat, kétszáz örök csoda,

Kétszáz költeményben, lehet kétszáz indulat.
Kétszáz múzsám is lehetne, kétszáz gyönyörű
angyal,
Kétszáz helyett mégis csupán egy van: te
vagy az!
Radulović Emil: Volt egyszer egy rózsa

Radulović Emil
Volt egyszer egy rózsa
enyém lehetett volna
E rózsa szívem kertjében vágyott pompázni
Bársonyos szirmai ajkaimra hullhattak
Menyei illata hajamba vágyott
Karjaim közt várta a szél lágy ringatására
De én nem akartam észrevenni nőies táncát
Ajkaim elfordultak lágy érintésétől
Kezeim nem érintették meg áldott arcát

enyém lehetett volna
Más szívét díszíti menyei lázban

Ajkai más lelkét simogatják
Illata más szerelmét hatja át
160
RADULOVIĆ EMIL VERSEI
mikor a Nap álomba tér

De én mégis boldog vagyok
mert nem hervadt el
Mert ő a szerelem legbüszkébb virága

enyém lehetett volna...
Radulović Emil: Kislány vagy
Bármenyi év elmúlt, te az maradtál

Csak már más vigyáz rád,
mikor álomba szenderülsz
Más szava érinti meg lelked legféltettebb zugát
Te most is vágysz vigyázó karjaim ölelésére
Hiszen törékeny vagy és védtelen
Most is lesütöd mosolygó szemeid
mikor kezem lágyam arcodat megérinti
Vigyázok rád és az álmod áldott békeségére
Hiszen fontos vagy nékem, hiszen féltelek
Féltelek az egész világtól, minden gonoszától
A szél minden lágy fuvallatától
Könnyeid nekem fájnak, mert bánatod is
enyém
Hogy miért, ne kérdezd, hisz te tudod
Hiszen minden rólad szól
a szerelem az élet legcsodásabb angyaláról
A nap is csak mosolygós arcodért kel fel
Kislány vagy még, pici-pici kislány
Szabó Ferenc: A Hold és a csillagok

Szabó Ferenc
térj vissza te fényes nap,
tündökölj ragyogj nekem
a lélek ki szívembe bujt,
te egyszer maradj velem
161
Mint sötét felhők a viharban,

őrülten kúsznak az égen,
épp úgy nyugalmam nem lelem,
Mert te rád várok régen.
Éjjel a csillagok suttogják nekem,

s a hold fáradt arcomra ragyog,
Biztatnak légy bátor és erős,
Várd meg mit hoz a holnapod.
Hatalmas tündöklő fényes golyó,

Te nem vagy oly egyedül,
Boldogság fényét szórod, és
téged ezer csillag vesz körül,
Nem kívánok oly sok csillagot,

csak egy ragyogjon nekem
neki lehoznám a többi ezret,
csak örökké maradjon velem.
Hová tűntél te fényes golyó,

szürke felhők nyeltek el,
merre vagytok tündöklő csillagok,
Ugye vissza tértek egyszer?
Akarom hogy lássátok mosolyom,

érezzétek hogy boldog vagyok,
s hogy egyszer az én csillagom lesz,
az aki majd nektek is ragyog.
Szabó Ferenc: Ezeregy éjszaka
Megcsókolom édes szád,

Szétborzolom arany hajad,
Simogatom selymes bőröd,
Pillantásunk egymáson ragad,
Súgok füledbe meleg szavakat,

Megcsókolom gyönyörű szemed,
Lágy mosolyod mindent elárul,
és súgod örökké maradjak veled,
162
SZABÓ FERENC VERSEI
Forró bőrödet simogatja kezem,

Lassan szempillád is elernyed,
Egy más világban álmodol,
s kezembe fonódott kezed,
Úgy érzem most nem is létezem,

Csak forróság önti testem el,
Érzi ujjaid dobogó mellkasom
Vagy tán eszem vesztettem el?
Nem lehet hisz érzem illatod,

s melled mint heves Metronóm,
Átölelem egyre hevülő testedet,
s lábammal lábad átfonom,
Nedves bőrünk egymáshoz simul,

Csak halk sóhajunk hallani,
Lelkünk egymásba olvadt,
Nem lehet szétszakítani,
Szám érinti kerek kebleid,

Csókolja végig izzadt testedet,
Orromban őritő illatod,
Érzem s imádom ízedet,
Lassan egy lesz testünk,

s együtt lüktetünk,
A gyertya az asztalon elolvadt,
Mostantól sötétben leszünk,
Hosszú lesz ez az éjszaka,

A csillagok ragyognak nekünk,
De szerelmünk oly csodálatos,
Ez az mit észre sem veszünk,
Lelkünk éhsége hatalmas,

Hamar eltelni nem fogunk,
szeressük egymást hevesen,
s tovább egymásba olvadunk,
163
Kis szobánkban halk zene szól,

Mást úgysem hallunk már,
Mi a csendet még megtöri,
Csak heves lihegésünk tán,
Ez egy gyönyörű éjszaka,

Most fáradtan egymáshoz bújunk,
Csókjaink, sóhajunk hallani,
s egymásba ömlött hajunk,
Szerelemtől, izzadtan,
Összeragadt testünk,
Most csak simogatjuk egymást,
Hogy oly boldogok lettünk,
Ezeregy éjszaka lehet még,

Ami még hihetetlen nekem,
Ez csakis a mi varázsunk,
Látod, elcsábítottad fejem!
Szabó Ferenc: Pillangó
Az erdő hangja oly csodálatos,

Csak hallgatom milyen dallamos,
A gondolatok csak cikáznak fejembe,
Mint az az elröppenő pici lepke,
Ö sincs egyedül, valahol a párja,

Csak röpköd szabadon és várja,
Rám is vár messze valahol a párom,
Ö jár a fejemben, mindig csak öt várom,
A nap lemegy lassan, szürke lesz az ég

Sétálok csendben, és rá gondolok még,
Unalmas a séta de az erdő oly szép,
Gondolataimban még ugyanaz a kép,
Nemsokára majd együtt sétálunk,

Úgy érzem akkor soha el nem válunk,
A csemetéink is jönnek majd velünk,
Ők teszik szebbé egész életünk,
164
SZABÓ FERENC VERSEI
Már sötétedik, lépteim szedem,

És a kis pillangó sincs már velem,
Megpihent párjával valahol egy ágon,
Hiányzik nekem is hogy nincs itt a párom.
Szabó Ferenc: Kóbor Kutyák
Állok az eresz alatt,

S bámulom a felleget,
Közben számolom,
Cipőmön az esőcseppeket.
Sötétedik, a lemenő nap

Rózsaszínűre festi az eget,
A nedves, hűvös szellő,
Átjárja egész testemet.
Halk utcai lámpa fénye

Világítja be a teret,
S csillogtatja meg,
Az öreg macskaköveket,
Csendes a környék,
Nincs egy árva lélek,
Ki a közeli Kocsmába,
Véletlen betéved,
Ázott kóbor kutya,

Lassan közeledik felém,
Megáll s kérdően,
Szomorúan néz elém.
Mi van ki vagy te,

Neked sincs otthonod?
És te sem tudod,
Hogy mit hoz a holnapod?
Talán igazad van,

Másként én sem vagyok,
De vacsorámból, gyere
Adok egy falatot.
165
Szabó Ferenc: Kedvesem!
Mit akar tőled ez az idegen lélek,

Ki nyugalmas életedbe gázol,
Ki ily gyorsan felkeverte léted,
s neked csak mindent összemázol,
Nem tudja ő sem mit tegyen,

Mert zaklatni, bántani nem akar,
De érez valamit a messzeségből,
Csak még nem tudja ez mit takar,
Nem tudom kis fejed vállamra hajtani,

Simogatni illatos finom testedet,
Bajaid, gondjaid ily messziről hallani,
Gyógyítani nyugtalan kicsi lelkedet,
Azok a színjátszó pici csillagok,

Az ég sem ragyog szebben náluk,
Ha csillognak rám én csak hallgatok,
Nekem kellenek, s akarom varázsuk,
Oly szépek, és szomorúak mégis,

Azon a bájos, kedves arcodon,
Tehetek értük talán valamit én is?
Ezt még nem érzem hangodon,
Hangod csengett az úton a fülembe,

csak fájt nagyon, hogy nem vagy ott,
s ülnél inkább az ölembe,
úgy nem lenne lelkem zaklatott.
Szabó Ferenc: Valentin Kancsó
Szólj hozzám te elhervadt virágszál,

Kérlek, mondj nekem valami szépet,
Megcsókolnám bánatos orcádat,
s én lennék ki vizet ad néked.
166
SZÁZDI SZTAKÓ ZSOLT VERSEI
Szólj drága, csak lelkedből beszélj,

Énekelj szépen mint madár a fán,
Vidám hangod szeretném hallani,
Mi kiolvassza jeges szívem talán,
Tudom oly hosszú volt az út,

Mit eddig egyedül jártál,
Legalább mondd, hogy nem én vagyok,
Kitől te friss vizet vártál,
Ne halld a gonosz hangokat,

Kik nyugtalanná teszik léted,
Az a mosolygós kicsi szád,
az kicsim, legyen ami éltet,
Melegség önt el, ha szavaid olvasom,

És rá gondolok milyen jó veled,
Szívem zakatol ha hangod hallhatom,
s látom csillogó pici szemed.
Én csak egy törött kancsó vagyok,

Használt, öreg és kopott,
De ezt neked mind szívből adom,
Ennél többet nem is nyújthatok.
Tudod nem is a kancsó a lényeg,

Idővel majd csak ő is kiszárad,
Akkor már nem tud vizet adni néked,
És várnod kell míg a Duna kiárad...
Százdi Sztakó Zsolt: Az ismeretlen költő

N. N. életrajza
Százdi Sztakó Zsolt
Az ismeretlen költő életrajzi adatai ismeretlenek
talán meghalt még mielőtt megszületett
és csak mese volt az egész
hogy élt egyszer valahol
ő volt és nem más
167
az életben csak botladozott

de szeretett szegény
és ez minden bűnt jóvátett
amit elkövetett
a világ értetlenül nézett rá
néha nem értette, és sokszor bántotta
szerették asszonyok, lányok
férfiak, fiúk
és még sokan mások
de mikor meghalt senki se vitt
a sírjára virágot.
Százdi Sztakó Zsolt: Utópia
Ad nekünk az Isten nagy hitet.

Nem lesznek többé se szentek se eretnekek.
Összeforrnak majd szétgurult szívek.
Egy neve lesz akkor Istennek.
/se Allah se Jahve se Krisna/
Az Emberek egy nyelven imádkoznak.
Akkor majd csak igazat, jót, szépet álmodnak.
Táltos-Istent mindenki magának.
Szegény lélek-alamizsnát ad gazdagnak.
A papok majd Istennel paroláznak.
Isten nekünk ad egy új világot.
És az Ember álmodik majd szép, hosszú álmot.
Százdi Sztakó Zsolt: Valami furcsa...
Valami furcsa csend kezdődik köztünk,

valami mély hallgatás,
hiába keressük a szavakat, azok szétgurultak,
és elbújtak,
mint szétgurult gyöngyök a szőnyeg bojtjaiban.
Ordíthat fülünkbe a józan értelem,
nehéz újra megtalálni mi egyszer elveszett,
hát mondjuk együtt, hogy béke poraira.
168
SZÖLLŐSI ZOLTÁN VERSEI
Százdi Sztakó Zsolt: Zokszó
Suhan a mentő vijjogva az éjszakában,

a halállal kergetőzve,
hol lemaradva, hol meg megelőzve,
lankadt szárnyai fáradtan csattognak angya-
lunknak
fölborzolt idegekkel aberrált szerelmesen,
kitárjuk karunkat a halálnak,
elárult kedveseink bús lépte az avaron meg-
megdörren,
és beletép halálra sebzett idegeinkbe!
Szöllősi Zoltán: Tévelygő alakod...

Szöllősi Zoltán
Tévelygő alakod mikor lebben elém?
Hívó hangod mikor csendül felém?
Vágyódom hozzád teljes szívemből.
Együtt a percek gyorsan teltek,

Nélküled csak búsan tekergek.
Tiszta lelked táplálta fényemet,
Tenyeremen hordoználak tégedet.
Az üresség fájó érzése kerít hatalmába,

Reménytelenül várakozom mindhiába.
Pedig szelíden ölelnélek, hajnalig szeretnélek.
Gyönyörű kincseid rejteném karomba,
S vennélek téged örök oltalomba.
Szöllősi Zoltán: Háború réme
Sötét felhőket gerjeszt a gyűlölet,

Feszülő inak mélyén a félelem remeg.
Nem számít a kín, az ártatlan halál?
Meggyalázott emberek vére hull majd ránk.
169
Szöllősi Zoltán: Biztatás
Fáradt fejed hajtsd

Vállamra kérlek!
Sírd ki magad,
Addig én megvédlek.
Simogató kezem
Enyhítse bánatod,
Mosolygó szememre,
Mosoly lesz válaszod.
Szöllősi Zoltán: Szomorúság
Ólomszürke palástját borítja a Földre az alkony,

Bús mosoly jelent meg bársonyos ajkadon.
Selymes hajad lágy szellők borzolták,
Tincseid arcodba hullottak, könnyeid takarták.
Szíveden a szomorúság s a bánat lett az úr,

Elment kit annyira szerettél, nincs már visszaút.
Két karomban sírva, reszketőn megbújtál,
Kerested a vigaszt, vártad a megnyugvást.
Próbáltad pótolni velem, de mindhiába,

Nem léphetek édesanyád nyomdokába.
Ne aggódj kedvesem, vigyázni fog majd rád,
Kinyújtja féltő kezeit a csillagokból hozzád.
Szöllősi Zoltán: Ne kérdezd...
Ne kérdezd tőlem merre jártam,

Vérmocsárban, rothadó tetemek közt,
Szétroncsolt emberek kísérnek,
A lemenő nappal nyújtózni az égre,
Meggyötörni a szívem, hullni feledésbe.
Torkomra forrt ujjuk, vérük engem gyaláz,
Könnyel teli arcok kísérik a halált.
170
SZTUDVA PÉTER VERSEI
Szöllősi Zoltán: A hold
A kövér Hold vígan mosolyog az udvarában,

Sejtelmes sugarait szétküldi a sötét éjszakában,
Segítsen tekergőn, derítsen fel tolvajt,
Búvó szerelmeseket, kiknek szíve lobban,
Őrizzen álmokat, vigyázzon a Földre,
Legyen béke s megnyugvás mindörökre!
Sztudva Péter: Félelmek...

Sztudva Péter
Félek attól, hogy magányos maradok...
Félek attól, hogy nem látom a holnapot...
Félek attól, hogy én valaki más vagyok...
Félek attól, ami képzeletben lenni akarok...
Félek attól, hogy a világ romjaiba dől

Mit egykor a magaménak hittem,
És nem leszek többé lovagias Hős,
Mert legyilkolták sebezhető szívem...
Félek attól, ha egy nap véget ér,

S ha lehunyom a szemeim,
Lezajlik bennem újra, s a vak remény,
Nem hagy pihenni reggelig...
Félek attól, ha kedves szót hallok

Varázsa pillanatba rejtezik,
És az igaz szó, mint fellobbanó
Szikra, a sötétben elveszik...
Félek attól, mely gondolatomat vezérli

„Csak a bátor érzi magát szabadnak,”
Aki mer e szörnyű világban boldogan élni.
... De félelmeim örökre fogva tartanak...
171
Sztudva Péter: Gyönyörgyöngy
Valami fáj mélyen. Érzékelem.

De ne tudom felfedni az illúziót,
Hiába rendezem sötét félelmeim,
Emlékképek, szófoszlányok, hangok
A te-világod bennem nyomot hagytak
S könnyeim hideg szívemre fagynak.
A szerelem lángja éled, és ellobban

Szívemben fájó édes-hamis képzetek,
Melyet százszínű alakodra rajzoltam,
Egy gyönyörgyöngy gondolatjelmezbe...
Vágyódva kapaszkodom a fellegekbe,
S tudom, mi nekem kell, elérhetetlen.
És hallom újra hívogató hangját,

De most idegen nyelven beszél,
S megérinti lelkem alvó harangját,
Rejtett érzelmeimbe önt reményt,
Mert álomrózsa terjeszti a veszélyt,
Hogy megküzdjek igaz szerelmedért.
Sztudva Péter: Szívsóhaj
Szunnyadó szépségét szítja szüntelen

Szerető szívhang, szinte szünetel.
Szem szemléli szív szentelését,
Száj szövi szent szerződését.
„Szerelem” szavalja; száz színes szó.
Szél szárnyán, szabadon száguldó
Szenvedély szabdalja szerelmes szívemet.
Szerenád szédíti szűz szentélyeket,
Számtalan szivárvány szikrát szór,
Szánalmas szennyfoltot széttipor.
Szívszéli szepegés, szívzokogás,
Szívzörej, szívsóhaj, szívdobbanás.
172
SZTUDVA PÉTER VERSEI
Sztudva Péter: Könnycseppek titka
Ha három könnycseppben feltör a fájdalom,

A többibe miért fojtom öldöklő bánatom?
Az első eloltja a szerelem lángját,

S porba sújtja szívnek rejtett vágyát.
A második pokoli tüzes méreg,

És friss sebeket lázban éget.
A harmadik az emlék cseppje,

Mely belefullad a múlt tengerbe.
Majd cseppfolyammá duzzadva

Egymást követik a könnyek újra.
A többi már maga a tisztulás tükre,

Mégis életembe forrasztja mélyülve
Az első három rettenetes cseppet,

Mi a régvolt szerelemre emlékeztet.
Sztudva Péter: Cím nélkül
Ha majd téged is leemelnek a világ polcáról,

Ahol konzerváltad eddig megkavart lényed,
És kihúzod az utolsó gyufát a dobozból,
S megpillantod, hogy te húztad a rövidebbet,
Gyorsított falra hányt borsóként végzed
Rádöbbensz, lecsúsztál egy nagy dologról;
Szétmázolt, össze-vissza festett világnézet
Mely másban úgy fogalmazódik meg: ÉLET.
173
Szulák Krisztián: Sírsz, mert vége?

Szulák Krisztián
Sírással kezdődik az élet,
Sírással van vége.
Sírsz, ha boldog vagy,
És sírsz, ha egyszer vége.
Álmodik az ember.
Ezt teszi, mert balga,
S a balga képzelgések
Vége egy romhalmaz.
Nézel a távolba,
Várod a jövendőd.
Nézel, s nem hallasz mást,
Csak egy búskomor kesergőt.
Hiszel a csodában.
Hiszel egy nem földi erőben.
Istennek nevezed őt,
S várod, egyengesse jövődet.
A válasz a fohászra elmarad.

Ül csak a lény csendben.
Minek tiszteled hát?
Találd meg célod, ember!
Halandó vagy,
De benned is egy isten lakozik.
Segítheted utadat,
Ha akarod, hát magad is.
Bölcs lenne az ember?

Mondtam már, hogy balga!
Megcsalja ő fajtársát
Számtalanszor, napról-napra.
Sírsz, mert vége az életnek?

Hisz hazugság az egész.
Meghalsz, eltűnsz,
Felejteni nem nehéz.
174
SZULÁK KRISZTIÁN VERSEI
S életednek alkonyán,
Ha tényleg hittél, s hiszel,
A könnycseppet a szemed alól
Az Isten törli el.
Szulák Krisztián: Szívem
Szívem ma még tán

Lélek és élet
Holnapra tán csak
Hús és alvadt vér benn
Ma még dobog,
De holnapra talán
Ha Isten is úgy akarja,
Remélem, megáll
Szulák Krisztián: Egy vers a lánynak
Miért bűn a szerelem?

Miért bűn a vágy?
Miért kellesz nekem?
Miért nem kell más?
Nem tudlak én elfeledni.

Nem tudlak én nem szeretni.
Nem másért csak önmagadért:
Biztos, féltő szerelmedért.
Érzem ajkad remegő számon.

Látom szemed minden fénylő tárgyon.
Hallom hangod a zene minden hangján.
Érzem illatod a szellő minden mozdulatán.
Nélküled az élet olyan sivár.

Nélküled a halál kiút talán.
Kell az édes ölelésed,

Éjben kacér nevetésed.
175
Értelmetlen sorok, felesleges szavak

Minden lány az utcán homályos, szürke alak.
Még egy bolond behódolt az ördögi vágynak,

És kiönti szívét egy versben a lánynak.
Szulák Krisztián: Érted hatszorosan…
Kínban kesergek.
Magamban szenvedek.
Mikor nem érzem illatod,
Várom a percet
- érezzelek.
Sötétből a fényre lépek.

Szemem előtt megjelenik emlékképed.
Távol vagy, s én csak
Várom a percet
- lássalak.
Autó suhan el mellettem.

Madár ének zeng fülemben.
Mind a te hangodon szólít, s csak
Várom a percet
- halljalak.
Nem érzem minek mi az íze,

Mert nyelved nem érinti nyelvem.
Minden fagyottá vált, s azóta
Várom a percet
- ízleljelek.
Száz csillag ragyog fenn az égem.

Kezem nyújtom, majd megégek,
Bár Te messzebb vagy annál, de
Várom a percet
- érintselek.
176
SZULÁK KRISZTIÁN VERSEI
Szemem, fülem,
Orrom, nyelvem,
De a lelkem az, aki igazán
Várja a percet
- szerethessen.
Mert én érted hatszorosan szenvedek…
Szulák Krisztián: Táncolunk
Nem ismerlek még,

Bár láttalak sokat.
Táncoltunk is párszor,
Nem láttunk másokat.
Közelebb és közelebb,
Még magamhoz húzlak.
Törékeny tested
Félve simítja ujjam
Gyáván vagy gyengén, -

Döntsd el magad! -
Fogom meg kezed,
Ölelem derekad.
Együtt mozdul testünk,

S követi szemem szemed.
Nem kell muzsika nekünk,
Szívhang lesz a zene.
Én szépséged nézem.
Ezt Te szememben látod.
Másra nem is figyelek,
Nincsenek szabályok.
177
Szűcs Tamás: A szelíd

Szűcs Tamás
aki megkapta a Földet,
az szólja a Gondolatot:

az szítsa fel a Tüzeit,
az feszítse a Tengelyét,
az szedje szét a Részeit,
az robbantsa a Velejét –

az hozza el a Világot!
Szűcs Tamás: Hogy megjelenjen
fényt adni a hangnak,

színt adni a szónak,
képet adni az imának,
testet adni a zsoltárnak,
tüzet a vágyásnak,
napot az álomnak,
égboltot a szenvedélynek,
világot a költészetnek.
Szűcs Tamás: Egy angyal nekem adta
Egy csodálatos angyal jött álmomban,

és elvitt a pusztába,
negyven nap után megfogta köveit,
és kenyérré formálta.
178
SZŰCS TAMÁS VERSEI

és felvitt a templomra,
egybehívta az őrző angyalait,
és hozzám parancsolta.

és felvitt a magasba,
megmutatta hatalmas országait,
és mindet nekem adta.
Szűcs Tamás: A teremtett...
A föld fölött,
az ég alatt,
a sötétség mögött,
mi megmaradt,
szél csupán,
egy gondolat,
mely lebeg árván,
s kiáltja a múltat.
Szűcs Tamás: Pempő
birs
kökény
cseresznye
– gyümölcsíz
hit
remény
szeretet
– lekvár!
179
Varga Ákos: Vidróczky dala

Varga Ákos
Kitekert nyakak,
Rút, vonagló testek,
Szaggató vérkönny,
Roncsok utolsó hörgése.
Utamon a halál,
Hányszor elátkozám,
Pedig nem akarok mást,
Mint a teljes szabadság.
Ne merj elém állni!

Ne merj meggátolni!
Óvakodjál tőlem,
Ne merj érinteni!
Hazám a mindenség,
Otthonom a sötét erdő,
Életem keserű bolyongás,
Fekhelyem éles kő.
Gyűlölöm az embert,
Ki kitaszított engem,
Örök ellenségem,
Anya, fiú, gyermek.
Utamon keselyű repít,

Arcom farkas nyalja,
Testem féreg eszi,
Majd a lomb takarja.
Varga Ákos: Esőének
Kövér cseppek. Kopogó hang,

Tócsák gyűlnek, Patak rohan,
- Futni kezdek.
180
VARGA ÁKOS VERSEI
Te Eső, Te furcsa isten,

Te, ki az életet táplálod,
Te, kihez fohászkodik az ember,
És retteg nagyon a vándor.
Futok, futok, Villám kerget,

Lábam cuppog, Ruhám vizes,
- Ágak marnak.
Az árral szemben miért szaladok?

Mindig mást én miért akarok?
Csendesítsd le hullámodat,
Olvadj bele a sorsfolyamba!
Lábam fárad, Ruhám szakad,

Tüdőm fullad, Erőm apad,
- Összeesek.
Sodródjál a sors árjával,

Bízd magad az égiekre!
Lehetetlent ne akarjál,
Ami jót tudsz, cselekedd meg!
Hajamról víz csurog alá, Ruhámat a szél tépkedi,

Az oldalam tompán nyilall, A lábam több
sebből vérzik,
- Belenyugszom.
Varga Ákos: Szivárvány
Csendesen,
Esőillat terjed szét tengeren,
Égaljára színeket varázsol a távoli fény,
Szemembe tükröt könnyez az emlékezés:
Szél zúgása voltam,

rejtélyes szeretet,
Izzó Gondolathíd
a Bilincsek felett,
181
Végül Csoda lettem,

egyre teljesedtem,
Csúf, picinyke bogárként
napvilágra keltem.
Mikor nagyra nőttem,

útrakerekedtem,
Fagyban, tűzviharban
éjjel-nappal mentem,
Bogyókon, harmaton
tengettem életem,
Bíborszínhegy felé
vezettem léptemet.
Éberen álmodtam,
tűzgleccserben háltam,
Világot bolygattam,
jégcsúcsokra másztam.
Megtanultam járni,
szélben vitorlázni,
Madarakhoz szólni,
Fákkal társalogni.
Éles, sima sziklák,

gyors, vad zuhatagok,
Vérszomjas lidércek
éjszakai fagyok,
Már csak néhány méter,
lábaim remegtek,
Titok, Csoda, Varázs,
és felérek, felérek!
Tünemény!
Óh, Te mindenséget beívelő csalfa, kacér Lény,
Reménység, Hit, Szenvedés, Küzdelem,
Magányosság, Sötétség oly keserű Tengere,
Óh Szivárvány, kérlek,
Ne hagyj el engemet!
182
VARGA ÁKOS VERSEI
Varga Ákos: A Szerelemsziklán

(a Molnár-szikla igaz története alapján)
A hely szelleme idézi hőn izzó lelkemet,

A hegykoszorúban nyugvó nap varázsszíneket
lehelget,
Alattam messzi mélységben valaha egy ma-
lom állt,
Ódon kerekét a sebes víz éjt-nappal forgatá.
Ez a hely vörös tűzbetűkkel lehet az égbe felírva,

Reménytelen szerelmek sírja jajgat alattam,
Mint ama első éjszakán, mikor két hű szív
fellopakoda,
Sok százan követték őket az elmúlt évszá-
zadokban.
Sokan soha nem érthetik meg, ezt az égető

őrületet,
Mely a lélekkemencét tüzeli ilyenkor egyre-
egyre.
Kéz a kézben jönnek, közben csókot váltnak,
Szemökből a könnyük az utat áztatja.
Mihelyst ők felérnek, szemök megnyugoszik,

Szivök nagyot dobban, arcok fehéredik,
Fohászt rebeg szájok, lábok furcsán remeg,
Megkínozott lelkök végső robbanásba kezd.
Átölelve egymást úsznak a halálba,

Üldözők elől át álomvilágba,
Otthagyván a konok, rideg, fagyos világot,
Mely a szerelmet nem érti, csak a pénzimádatot.
Ma már nincsen malom, a víz is alig csorog,

A régi ösvényt csaknem benőtte a bokor,
De a szikla áll még, de szerelemtűz él még,
Megigézve álok, szörnyű ez a szépség!
183
Varga Ákos: Ki vagyok én?
Színeket ordító,
Istent megállító,
Világot bolygató,
Önmagát szaggató,
Magában bolyongó,
Hegyekkel búsongó,
Érzelmet kibontó,
Éberen álmodó,
Szerelmet kutató,
Madárral társalgó,
Végtelent áhító,
Beteget gyógyító
PORSZEM vagyok Én.
Várhelyi Klára: A bíborbetű

Várhelyi Klára
A távol kínoz
A közel megöl
A szíved suttog
Az éltedre tör
Az álom méreg
A való a tű
A hit a véred
Sok bíborbetű
A szemed becsap
A szíved téved
Riad a vad
A hited véded
A szemed tágul
És elfog a félsz
Mindenki árul
Örülj, hogy élsz!
Könnyed kicsordul
És elfog a düh
A véred bordul
184
VÁRHELYI KLÁRA VERSEI
Sok bíborbetű
Még küzdesz hogy élj
A lelked remeg
Csak soha ne félj
És megmentheted
Még megfordulhatsz
Ha riaszt a mély
Ha lehull a maszk
Be ne bújj mögé!
Késed elárul
Szívedbe szúr
S mindenki bámul
Az álarcon túl
Az élet gonosz
A szívedben düh
A véred a rossz
A bíborbetű
Várhelyi Klára: Heroin
Üvölt, dobol, ritmus, zene,

Forog, sikít, megőrjít,
Lüktet, élő s halott benne
Édencsillag megszédít.
Újra, újra rémképekben,
Táncol a való az álomban,
Üvölt, üvölt bennem, csendben,
S kinn a szélben, hófagyban.
Sikít, üldöz, gyilkol, éget,
Saját tüzét szórja szét
Pörgeti a sátánszívet
Többet, gyorsan, sose elég.
Vakít, megöl pengekéssel,
Álcázó bús mosollyal
Rám csókolja a szent mérget
Gyémánt hűvös ajkakkal.
Őrjöngve szorít magához
Fulladozva benne élek,
Majd eltaszít, és kínt okoz
185
A pengeéles fehér lélek.

Üvölt a szél, megöl mindent
Halálra fagy minden kinn,
S ugyanúgy öl a szívemben bent
A vérben pezsgő heroin.
Várhelyi Klára: 2001. 09. 11.
Őrjöngő gyilkos vadállat

Sarokba szorított sakál
Gyermekgyilkos féreghad
Elszabadult halál.
Kibelezett kiskutya,
Mocskos, leprás szajhák,
Gépfegyveres ősanya...
Mi lesz veled Világ?
Prédikáló álszentek
S áhítatos kutyák,
Minden bajt a hitre ken..
M'ért teszed ezt világ?
M'ért örülsz a bánatnak?
Ha a másik haldoklik,
Mikor ezren siratnak
M'ért kiáltod: ez a hit!
M'ért van az a sok-sok vallás?
M'ért fordultok érte szembe?
Vegyél fel egy passzív állást!
Miért jó az, ha meghalsz érte.
Miért ölsz az istenedért,
És miért az ártatlant?
Miért nem nézel kardod elé
Mielőtt végleg lecsap?
Rombolsz, gyilkolsz, porrá égetsz
Csak magadat pusztítod
Nem érted meg? Te is éghetsz!
Dühöddel csak tüzed szítod.
Sose tanulsz, nem értesz meg,
Vakon rohansz a semmiért
186
VÁRHELYI KLÁRA VERSEI
Csak kérlek szépen, egyre felelj:

Oh, Nagyvilág, mondd: miért?
Várhelyi Klára: Öngyilkos gondolatok
I.
Sötét, hideg, halálsikoly!
Kaszás arcán egy vad mosoly
Árulja el rút szándékát,
Ő veri fel az éjszakát.
Éjszakát? A halálcsöndet!
Hallod, mint a Halál csönget?
Lába alatt ropog a hó,
Nincs más ilyen, ily borzasztó.
de nem! Ez az én lépésem!
Ott állok a sziklaszélen.
Lenézek, és megborzongok.
Érzelmek, hát nem hallgattok?
II.
Hív a mélység, a zuhanás,
Halál lesz a végső szállás,
Folyó mélyén nyugodhatnék
Ide vissza sose térnék.
Hív a mélység, hív az éjjel.
Halál jár a sötétséggel!
Várhelyi Klára: Hazám
Világ! Te, ki tele

Vagy tavakkal,
Hófödte hegyekkel,
És az arany
Ragyogása kápráztatja
Szemeid. Tenger
Messze kék nyelve nyaldossa
Partjaid, meleg
Sivatag nyújtózik
187
Hosszan kecses
Öledben. Tőlünk mit
Akarsz? Mondd, mely
Táj nincs testeden, melyet itt
Megtalálhatsz, gyarló
Szemeddel mit keresel? Mit
Vennél el tőlünk? Jól
Miért csak te hasad
Lakhat ? Miért
Pásztázod most újra
Ama szerény
Hegyeink, lankás dombjaink?
Vagy apró tavunk kell
Még uralmadhoz? Semmi sincs
Ezen a szemtelen
Földdarabkán. Neked
Értéktelen,
De nekünk a jelen,
Az egyetlen
Jövő és a múlt. Szeretni
Az tudja, kit ez az
Alföld nevelt, vagy szemeit
Először nyitotta,
És a Balatonnak
Selymes színe
Tükröződött lassan
Vissza benne.
Ki a Mecsek erdejében
Aludt, forrásából
Égő szomját enyhítette.
A Dunában tanult
Úszni, s Tisza
Vitte el elárvult
Hajóját. Az
Érték itt csak a mi hitünk,
Mert bízunk egymásban.
Apró országunk csak nekünk
Érték. Nem láthatja
Csodáit ki bajban
Nem magyar, és
188
VÁRÓCZY ISTVÁN VERSEI
Büszkeség e szóra
Gyarló szívét
Nem fűti. Kinek csak földrajz
Tájai, folyója
Lehetőség csupán, s hangja
Nem remeg a szóra.
De lángra gyúl szívünk
És dacolva
Él. Remélj hát hitünk,
Hogy van haza.
Váróczy István: Minden – Talán

Váróczy István
Minden, mire szükséged van,
Megleled egy szerelembe'
Meglásd egyszer így lesz majd,
Hát ne bújj a tenyeredbe,
S ne kergesd a csillagokat,
Hagyd a folyót a medrébe',
Öltöztesd szíved mosolyba,
És ne bújj a nem létbe.
Én nem tudom, hogy szükséged

Megleled-e a szerelemben,
Melyet számunkra kínál a Sors...
Arcod hagyd a tenyeremben,
S ne hunyorogd a csillagokat,
Szíved széplő szőttesbe bújtasd,
S ha csak parány hímzés leszek is,
Talán megéri, hogy időd velem múlasd...
Váróczy István: A Világ Tetején
Te vagy nekem az erő, az értelem,

Nélküled nincs értelmem lenni,
Hiányom gyűlölöd majd énvelem,
Nélküled maga vagyok a semmi
189
Minderre rájöhetek a Világ Tetején,

Ha értem, akkor ölelem a Mindent,
Ha nem, akkor csak küzdünk: Te meg én,
S nem lelhetünk majd békét ott lenn
De itt fent, a Világnak Tetején,

Mikor gyomrom görcsöl, remeg a térdem,
Egy számomra kezdődő kezdetek kezdetén,
Az üvöltő viharba ordítva kérdem:
Te vagy nekem az erő, az értelem?

Nélküled nincs értelmem lenni?
Hiányom gyűlölöd majd énvelem?
Nélküled maga vagyok a semmi?
És ott fenn, a Világnak Tetején,

Minden sokkal több és annál is kevesebb,
Átnézve a Csillagok Erdején:
Érzem, a Halódó Élet mennyire hevesebb
S Te vagy nekem az erő, az értelem,

Nélküled nincs értelmem lenni,
Hiányom gyűlölöd majd énvelem,
Nélküled maga vagyok a semmi
(Colin J. Fayard: „Kihűlt hamvak” c. írása nyomán)
Váróczy István: Teázunk
Könnyeimből főztem teát,

A füvet hozzá lelked virágos rétjén leltem,
Szárítani szemed mosolygós melegébe tettem,
Az utolsó csepp ruhámon - hogy gondoljak
Terád
Illata tiszta forrásként bennem lélegzik,

Zamata rejtett nyugalmat plántál belém,
Mint az a tudat, hogy idefekszel majd mellém,
Az idő bennem rendben csak itt, Veled létezik.
190
VÁRÓCZY ISTVÁN VERSEI
Váróczy István: Abszurd szereteted
Elméd boncoló asztalára teszed

tudatod elvégzi az Y-vágást
a gondolatok vérként buzognak
forrásként törnek elő megtestesülései
a szavak törlőrongyként kerülnek elő
hajmeresztő igazságok folynak végig
a vágás két oldalán,
folyóként választ
belső szervek semmit se mondanak
a szív szereteted székháza
fölvágva se tudsz róla többet.
majd a közös élményforrások
a gyomor tömegsírjába kerülnek
szíved s agyad elegyedve merednek
szótlanul nézik a homályosulást
tudat varrta varrat bevégeztetett
a hullába visszavarrva
senki nem tud többet
a szeretetről
Váróczy István: SzerelemSzükségSzonett
Szükséged van a szerelemre?

Vagy inkább azt kérdezzem:
Szüksége van a vándornak,
Hogy ne szomjazzon, ne éhezzen?
Szomjad csillapítsd belőlem,

Tiszta vizű csermelyed vagyok,
Mert a szomjadnak víz kell,
S a szerelem napként ragyog
Töltsd hát meg szíved napfénnyel,

A Kulacsod csordultig merítsd,
Ne foglalkozz mással ma éjjel,
191
Mikor a testemből étkezel,

Alánk a vágy szőnyegét terítsd,
Miközben rajta velem vétkezel
Végh Sándor: Baráti kör

Végh Sándor
Szálkás üléseinkre telepedve,
szédelgő gondolatainkat levetkezve,
csevegő pillanatok guggoltak
a keresztre feszített sorsunk
golgotai léptei között.
Akaratlagos köreink hullámai

túlcsordult azonosságba
álltak össze, keresetlenül
megesett vajúdó kacagásainkért,
zúzódott pillanatokba csomagolt,
ünnepeket óhajtó meglepetésekért.
Szellő ritkán ébredt, falevelek

fűrészfogas zenéje elnémult a
hőségben elköszönő napjaink után.
Feledhető múlt görcsös ágain
átvillanó talányfények, madarak
ülte, piszkolt királyi székekre
szórták utolsó panaszukat.
Perceink kövültek lélekfürdött

énnélküli rohanásba.
Összerogyott utak, képzelt
célok akaratára.
Nyelvcsücsörített grimasszal
hittünk szóvirágoknak,
majd szedtük össze hervadó
csokorba, néma országutak
tiszteletlen sírhalmaira.
192
VÉGH SÁNDOR VERSEI
Könyörgő imámban hittem az

elnémult időben,
álmaimban, a tiétekben is,
és mondtuk mindegyikünkért.
Az építkező jövőt ültem le
itt elképzelni,
a megalkuvás nélküli szőke
folyónk partján, belezuhanva
a túlpart tömör zöld tömbjébe.
Lefekszem, és a lassan szárnyaló

madarak fölött gomolygó fehér
pamacsok szédítenek.
Elmerülten, a fenséges folyóvíz
törvénybe foglalt úti célját vélem
tudni, hisz az oly
egyszerű, szükséges és igaz.
Végh Sándor: Kocsmacsend
Szigorú álmélkodásom terét vesztve,

elszáradtam, torkom köszörülve
bámész képekhez tornyosulok,
szédelgő habok fölé könyöklődnek
mindennapjaim.
Gyűrött tegnapom vértezett robaja,

izzadó örömök kínlódó csikorgása
zúgó ármány, ömlő sikollyal,
csábító kéjjel hiteget hűségszavakkal
holnapokat.
Itt hallom a füstös, rekedt morgást,

miközben pörköltfoltos térképek
között, piros kockákra kapirgálom
a légypiszkos tegnapot,
szinte ott vagyok,
s csak vagyok!
193
Végh Sándor: Vigasztaló
Úgy szeretnék mosolyt csalni az arcodra!

Ha ott lennék, megérinteném vésett gondgöd-
reidet,
meleg suttogással oltanám síró tüzeidet,
omló hajzuhatag alól keresném elő
rekedt idegenre záródó némaságod.
Mondanék szépet, okosat, főleg sutát,
meg, hogy csak nekem higgy KEDVES.
Hagyd az önzőt, meg a butát,
s ha rám figyelsz, ha csak azt,
ki hallásodat megérdemli,
akkor törölhetném ki szívedből,
a tajtékos, gyilkos morgó dübörgést,
a sötét, dermedt, hullámzó üvöltést,
hogy emberi érzelemmé simuljon minden
elsiratott álmod, emlékké váljék a tegnap
dicsővé, napfényessé a holnap.
A pillanat? Már mindegy!
Rám figyelj, én is azt teszem!!!
Végh Sándor: Ima a „Titokban” (részlet)
Most fordulsz be a következő sarkon…..
Áldott az a kőépítményű szeglet,

amely irányodat töri felém,
vésett-írott emlékű az a aszfalt,
melyet apró koppanó lépteiddel jelöltél meg,
ne fordulj el, ne kerülj el, ne törődj senkivel,
nincsenek véletlenek a mi dolgainkban,
ide kell, hogy gyere, iszonyú erővel sugallom,
hogy jöjj, úgy kérem, kívánom,
akarom és az lészen saját örömünkre,
nem törődve sem sérelemmel,
másokkal, bárkivel,
a világgal, vagy mással.
194
VÉGH SÁNDOR VERSEI
Én pedig szeretni foglak!
Hiába a töredékes mozdulások,

meg a kezünkből kicsúszó akart sikerek,
melyek véletlenekké silányultak.
Hiába a környezet, meg a rögök,
melyek botlásainkat magyarázzák hites szó-
val.
Hiába, ha a mindenség is ellenünk van,
ha te úgyszintén engeded,
velem óhajtod, kéred is talán,
teszel, hiszel, a gyönyörűség elvarázsol,
-néha szédülsz, de jól esik nemde?-
kopogtatsz ide be, s majd ijedten tova el,
félned mégsem kell, azt más óvatoskodja fe-
léd,
magadnak higgy, ha mersz, de ha nem, hát
legalább nekem.
A világ? Gyötrődnek, kínlódnak,
küzdenek, ellene, s nem érte.
Kérlek, ne menekülj, nem menekülhetsz!
Hát mi elől?
Fogadj el, s a többit, majd legközelebb!
Végh Sándor: Befejezetlen kérdés
Miért kell megsemmisülni,

hogy újra épülhessünk?
Miért kell vesztenünk,
hogy újra nyerhessünk?
Miért kell szenvednünk,
hogy újra örülhessünk?
Miért, amikor kellene,
amikor vannak, lesznek
gondolatok, érzelmek.
Miért!
195
Vörös Bernadett: Tűz

Vörös Bernadett
Izzik a parázs
Lángokban a lakás.
Tűzoltók oltják
Ahogy bírják.
Gondolják bírnak Vele,

Csak játszanak Vele.
Próbálják oltani
Lángját fojtani.
Nyelvei kisebbek lesznek

Majd erőre kapván
Újra a magasba merednek.
Tiszta harc ez.
Most az oltók
Nyerik a harcot
Minden eszközt bevetnek
Kimentik a bent rekedteket.
A tűz nyugovóra tér.

De tudják jól,
Hogy ez nem a végső nyeremény.
Vörös Bernadett: Átkozott falak
Átkozott falak!
Mindenütt drótkerítés.
Szögek tépik testemet,
Marcangolják lelkemet.
Szökni nem lehet,

Hisz a falak
Körbe kerítenek.
Vágyam messze száll
Álmom homály fedi már.
196
VÖRÖS BERNADETT VERSEI
Börtönbe zárt lelkem

Sírdogál csendesen.
Kéri az Istent,
Hogy szabadon élhessen.
Vörös Bernadett: Sebeket ejtesz szívemen
Sebeket ejtesz szívemen

Átkarol a félelem
Kérdezni nem merek
Hisz elveszítelek
Remegő kezek
Félénk érzelem
Igéző szemek
Angyali neszek.
Ölelő kezed
Szorítja testemet
Felpezsdíti lelkemet.
Átjárja szívemet.
Vörös Bernadett: Hiányzol
Lehunyom szemem
S te állsz előttem,
Szemedben fények
Én csak remélek.
Megfogod kezem,
Szemeidet rám szegezed
Én megremegek.
Szólni nem kell!

Szemeid beszélnek helyetted.
Vágyam rég nálad jár
Gondolataidat kutatja már.
197
Vörös Bernadett: Vágyom Rád
Kérlek, szeress!
Ha csak egy órára is,
De szeress!
Ölelj magadhoz
Forró vágytól vezetve.
Játssz Velem!
Szítsd a tüzemet!
Csókolj hevesen!
Mikor az érzelmek a csúcsra hágnak,
Csókolj hevesen!
De mégse!
Lassíts!
Ne siessük el!
Halmozz szeretettel,
Borítsd be csókjaiddal testemet!
Őrölj fel égető lángoddal!

Érzem, elveszek.
Szeress!
Zsákai Péter: Más napra várva

Zsákai Péter
megint itt van a hajnal
az álom a fényben lassan meghal.
újra eljött a másnap
pihentél... mondd, mért vagy fáradt?
megint itt van a reggel

nedves ágyból kell, hogy felkelj
hitetlenül nézel a mába
mindig ugyanaz... hiába vártad.
198
ZSÁKAI PÉTER VERSEI
hiába vártad, semmi bíztatás

a tegnap ismétlését szívesen kihagynád
unalmas lesz, már előre látod
kelj fel mégis! próbáld máshogy!
próbáld máshogy, legyen másképp

lehet ezt a napot kell, hogy túléld.
túlélsz még egy néhány napot
talán más lesz?! majd meglátod!
majd meglátod a fényt az égben

egyszer eljön! hidd el! érzem!
bíborszínű lesz a hajnal
az álom a fénnyel tovább fut majd.
tovább fut majd, nem ér véget

arra gondolsz: melyik év ez?
rózsakertben táncolsz ébren
elfelejted hogy volt régen...
megint itt van az éjjel

ezzel a nappal is éppen végzel.
újra fekszel az ágyban
álmodsz.... talán eljön egy más nap.
Zsákai Péter: Keresem azt, aki...
keresem azt, aki magányomat megszünteti

s megpróbál engem elfogadni
olyannak, amilyen vagyok.
mosolyt csal az arcomra, ha szomorú vagyok

visszahúz, ha távolodni akarok
hűséges, mint egy kiskutya
szeretni tud, ahogy egy anya
megbocsát, ha vétkeztem
hisz tudja: a harag értelmetlen
a hibáimat elfogadja
velem élni megtanulja
hogy lehet.
199
s ha találkozok vele
szívembe zárom
elfeledem szomorú magányom.
szeretni fogom, amíg élek
és meghálálom
hogy rámtalált
e csodálatos lélek.
Zsákai Péter: Idelenn-odafenn
néha szörnyű álomkép

néha valóság
néha szép.
mégis mikor végeszakad
a gyertya kialszik
a hamu megmarad.
kiömlő vér a testből
kiégett arc a szemből
elhaló szó a fejből
kitépett emlék a szívből.
nézek az égre - hiányzol!
zokogva kérdem - neked jobb?
a virágok a fényben elhervadnak
az üzenet a múltból örök marad.
mégis, mikor agyamban helyet kap
üvöltök magammal - kérlek maradj!
Zsákai Péter: Megkopott emlék
megint egy új hét

megint egy nap
minden nap mást hoz
mégis ugyanazt.
hátranézel az időben
de nincs már ott semmi
pedig hittél benne
hogy ugyanúgy fog várni.
200
ZSÁKAI PÉTER VERSEI
a levél, melyre emlékeztél

megsárgulva ott rohad rég
a fa alatt
melybe szívet véstél egykor.
tudod eljön újra a tavasz

zöld lesz a levél
de már nem ugyanaz
melyhez emléked láncolt.
másnak éppen ez a tavasz

hozza el, mit neked amaz
de rohan az idő, s te utána
hátranézel, de már hiába.
a múlt az idő tengerén elúszott

de a helyén otthagyott
egy levelet
melyet sárgáról zöldre festett
Zsákai Péter: Nem mondhatom el
annyira kínoz már

lelkem, mint vízhullám
magasba húz
úgy hull rám
megőrjít ez a vágy
amikor nem lehetek ott.
félek félreértenéd
ha most ott teremnék
és mindent elmondanék
ami engem bánt
aki téged csodál.
nem bírok magammal

tudom, te túl jó vagy
én pedig átverlek
201
azzal, hogy előtted

mindig jónak látszom.
kérlek, hogy bocsáss meg!

nem! én oda nem megyek
régóta ismerlek
elveszíteni nem merlek
mert annyira szeretlek.
202
Köszönet
203
Köszönet
Változó világunkban egyre kevesebb ember

szentel időt, pénzt és fáradtságot a kultúrának.
Éppen ezért értékeljük mindazokat, akik belső
késztetést éreznek, hogy bizonyítsák segítő
szándékukat. Köszönettel tartozunk a kötet
megjelenéséért néhány önzetlen támogatónak,
több barátnak és társnak, akik ma is hisznek
az amatőr írókban, akik hisznek bennünk.
Egyengették a kötet megjelenésének útját, ki-
emelkedő szerepet vállaltak patronálásukkal.
Hálásak vagyunk anyagi támogatásukért.
Köszönetet mondunk mindazoknak, akik lel-

kes közreműködésükkel önzetlenül segítették
az „Álmodók Földje” összeállítás megjelené-
sét. Álljon itt a nevük, mint egy baráti kézfo-
gás köszönetképpen:
Kaposvári Katalin
Kereskedelmi igazgató
Office General KFT, Szeged
Nagy Sándor
Ügyvezető igazgató
Timen's Irodaszerellátó Nagykereskedelmi
Raktár, Szeged
Rabi Károly
Szeged
Üveges Márk Péter hozzátartozói
204
KÖSZÖNET
Baranyai Attila
Nyúl
Fuchs Éva
Pécs
Halász Ildikó
Budapest
Dr. Hamvas Ákos

Budapest
Harpauer Henriett
Gárdony
Molnár Szilvia
Szeged
Nagy Éva
Szeged
Nagy János és felesége

Szeged
Nagy Mihály
Németország
Nagy Zsolt
Debrecen
Nyul Krisztián
Budapest
Oros Eszter
Budapest
Póliska Csaba
Kistokaj
Tóthné Nagy Erzsébet

Hajdúböszörmény
205
206
Tartalom
207
Bevezetés 3
Üveges Márk Péter emlékének ajánlva 9
Verseink:
Üveges Márk Péter 16
András Pr0d16Y Zsolt 21
Baranyai Csaba 25
Benke Rita 27
Császár Róbert 32
Cserepes Andrea 35
Cséffán Zsolt 42
Danku Gyula 49
Demeter Zsolt 51
Dobrosi Andrea 54
Efraim Staub 58
Fuchs Éva 60
Göbölyös N. László 63
Gyurcsek Attila Sándor 74
Halász Ildikó 77
dr. Hamvas Ákos 80
Harpauer Henriett 84
Hosszú Attila 85
Jakus Edit 89
Jámbor Tamás 93
208
TARTALOM
Kákai Krisztina 96
Kálmán Eszter 98
Kamarás Klára 102
Karaffa Gyula 105
Keller Ferenc 107
Lajtai Gábor 111
Lakatos István 113
Megyeri Nikolett Ágnes 116
Merényi Krisztián 118
Molnár Szilvia 122
Nagy János 125
Nagy László Zsolt 128
Nagy Mihály 131
Nagy Zsolt 133
Nyírfalvi Károly 137
Nyul Krisztián 140
Pogány Zoltán 145
Póké Anna 150
Póliska Csaba 153
Radulović Emil 160
Szabó Ferenc 161
Százdi Sztakó Zsolt 167
Szöllősi Zoltán 169
209
Sztudva Péter 171

Szulák Krisztián 174
Szűcs Tamás 178
Varga Ákos 180
Várhelyi Klára 184
Váróczy István 189
Végh Sándor 192
Vörös Bernadett 196
Zsákai Péter 198
Köszönet 203
Tartalom 207
Megrendelési cím:
Baranyai Attila
9082. Nyúl, Fekete István út 27.
E-mail: konyv@verslista.hu
ISSN 1587-2912
210
Képzeld el…
211
Az élet nem állt meg. Mi, a verslista tagjai úgy

érezzük ideje megmutatni magunkat az Internet vi-
lágán kívül is. Itt az idő a továbblépésre.
Most, második kötetünkkel egy időben jelent meg
az ünnepi, belső használatra kiadott – elsősorban
irodalmi – folyóiratunk, amit 2005 januárjától fél-
évenként tervezzük folyamatosan kiadni.
A Barátok verslista 4. születésnapjára kiadott
„Képzeld el ...” c. folyóirat átöleli a verslista négy
évét a tagok verseivel, írásaival, valamint néhány
grafikával.
A jövőben folytatni kívánjuk ezt a híradást. E fo-

lyóirat keretein belül is tájékoztatjuk majd az ér-
deklődőket a kimagasló eredményeinkről. Rend-
szeresen beszámolunk tagjaink – házunk táján il-
letve egyéb megmérettetéseken elért – sikereiről.
Figyelmet fordítunk majd a különböző hazai kultu-
rális, művészeti programokra, eseményekre is.
Ízelítőként egy kis részlet a folyóirat Bevezető ol-

daláról:
„Képzeld el, ez alatt a négy év alatt már a második

kötetük jelent meg saját erőből. Az első kötetben
még csak 21 tag írásai szerepeltek, de a második-
ban már több mint a duplája, azaz 53 ember írásai
szerepelnek; sőt, képzeld el, van tíz tag, aki mind-
két kötet alkotója.
Már 10 személyes találkozó volt különböző város-
okban, Budapesten, Szegeden, Pécsett. Tudod, már
hagyományaik is vannak. 47 havonta induló vers
és prózaíró pályázatuk volt két megadott témával,
évente egyszer – augusztusban – pedig téma nél-
kül. Ennek a rendkívüli pályázatnak eredményhir-
detése minden évben a megalakulás körüli idő-
pontban (2000. október 1.), a születésnapi találko-
zón van rendszeresen Komáromban.
212
KÉPZELD EL... C. FOLYÓIRAT BEMUTATÁSA
Képzelheted, már 235 tag fordult meg a verslistán

rövidebb hosszabb ideig, de az átlag létszám 80-90
fő.
Képzeld el, hogy már közel száz szószövős játék
volt az idők folyamán. Mi? Te nem tudod milyen
játék a szószövő?! Legjobb, ha megnézed ezen a
címen ezt is, valamint a verslista életéről híreket:
http://www.verslista.hu
Ja, már nézted? Akkor láthattad Te is mennyi ér-
dekesség van a honlapon művészetekről, zenéről…
Képzeld el a legújabb meglepetést! Irodalmi folyó-

iratot indított a verslista két vezetője titokban a ne-
gyedik születésnapra a tagok írásaival és grafikái-
val. Mit kérdezel? Mi a címe!? Ez nem lehet kér-
dés, ha ezt az előszót olvasod:
Képzeld el…”
A fenti folyóirat nem csak nyomtatott formában

fog megjelenni, hanem a neten is megtalálható lesz
a következő címen: http://www.kepzeldel.hu.
213
AJÁNLÓ
214
AJÁNLÓ
Kedves olvasó!
Következzen végül, de nem utolsó sorban a Bará-

tok verslista ajánlata minden alkotóművész és ama-
tőr művész számára. Ez pedig nem más, mint a vi-
lághálón való megjelenés segítése. Hangsúlyozzuk,
a lehetőség bárki számára adva van, azaz elsősor-
ban nem listatagokra gondolunk!
Ingyen adunk tárhelyet, s ehhez két domain nevet
szeretnénk felajánlani:
1. Irodalmároknak, íróknak és költőknek helyet

biztosítunk az alábbi címen:
http://www.poeta.hu
2. Egyéb alkotóknak, lett légyen képzőművész
vagy bármilyen más alkotó művész pedig a kö-
vetkező helyen:
http://www.alkot.hu
Jelenleg is található néhány érdekes oldal mindkét

honlapon, érdemes odalátogatni! A verslista célja,
hogy támogassa és elősegítse valamennyi művé-
szeti ág terjesztését, valamint a kulturális értékek
bemutatását.
„A látottakat ismertté, az ismerteket tudottá, a tu-

dottakat élménnyé, az élményeket magasztossá kell
tennünk, hogy művészetet hozhassunk létre.”
/Egry/
215
Jussom
Ki meri mondani, hogy csakis múlandót hoz,

kinek fején még nem zöldül babér?
Ki meri mondani, hogy nincs jussom a szóhoz?
Megszenvedek én is a sorokért!
A háborút, a harcot nem én indítottam,

de összefröcsköl ugyanúgy a vér.
Megindul sírva-jajongva a föld alattam,
ha szerte járok szelíd szavakért.
Jussom van a vershez. Jussom, mint bárkinek,

ki kezébe egykor tollat fogott.
Jussom van, s mint gyermekem, mind-mind
enyémek,
harcolni is, ha kell, csak értük fogok.
Jussom van a vershez. Enyém az összes szó.

A kimondott, s a ki nem mondható.
(Karaffa Gyula)

Álmodók Földje PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Álmodók Földje PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Hajnal Könyvek 03.

Amit nem merünk, vagy nem érünk el,

Álmodtunk magunknak egy világot. Ahol

Kezdetben volt az ötlet: használjuk ki az In-

dalomrajongók (nevezetesen Anisse és Dina),

A lista egyik legfontosabb célja, hogy teret

vakkal és a művészetekkel. Közben tanultunk,

Amikor elkezdtük szervezni az új kötetet,

(A Barátok verslista honlapjának címe:

Élni szép, varázslatot jelent e szó: ÉLET!

A kötet olvasásához kellemes szép perceket

Anisse, Dina és Femis

Megrendelési cím: Baranyai Attila

Kamarás Klára: Valaki volt...

Valaki volt... aki ma nincsen...

Valaki volt,... ma nincs semerre.

Valaki volt... s őt én szerettem.

Valaki volt... valaki elment...

Horváth Magdi: Márk emlékének

Nem ismertelek, de ismerősen cseng a neved

Pogány Zoltán: Epitáfium téli árnyak

az életben marasztó elmúlás

Ki mond új álmot, szépet?

Ki tölt tolladba tintát?

Ki törli tested szépre?

nem, nem hallak, sosem

nem, nem hallak, sosem

nem, nem hallak, sosem

Nagy János: Márk emlékére...

Takarjuk be szívverésünkkel, az örök csendeseket,

ez a föld, a süllyedő temetők előtt -

Nagy János: Egy költő halálára

hová repültél - e jeltelen világban,

se kezdet, se út, minden tenyérnyi ég megnevez,

Fuchs Éva: Búcsú

Valaki elment, valaki árva, nem jár többé

Üveges Márk Péter: Ha egyszer eljön

Azt hittük, hogy jön a tavasz,

De felfrissül majd a levegő,

Nagyot szippanthat az ember

És a békés téli tájból

Üveges Márk Péter: Vaskapun kopogok

Hatalmas Vaskapu áll merengőn előttem,

Türelemmel várok, majd az égre nézek,

Nem maradt más nekem, csak keserű álom,

Üveges Márk Péter: Ősz

Már oszlásnak indult a lomb,

S hiába szalad úgy az idő,

András Pr0d16Y Zsolt: Hallucináció

Szétrágtam már mindent ami keserű volt.

Érzem az illatát. Csak az illatát érzem

Engedd el kérlek. Aludni akarok.

András Pr0d16Y Zsolt: Cím nélkül

Vártam hogy kiálts

Vártam hogy kiálts

Nem voltam ott ahova kiáltottál

Mert harap ez a város és rád gondoltam

Én nem tudok kiáltani, nem tudok akkorát

Még szerencse, hogy most volt a névnapom

És megígérték, hogy születésnapomra

András Pr0d16Y Zsolt: Kényszervers

Az esti birkahús a hasamban

Baranyai Csaba: Harmónia