Frederick Forsyth

AZ ODESSA ÜGYIRAT
MEGJELENT AZ
IPM KÖNYVTÁR
SOROZATBAN

A fordítás a Bantam Books, Inc.

kiadása alapján készült
A mű eredeti címe:
The ODESSA File
Copyright © 1972 by Frederick Forsyth
Danesbook Productions Ltd.

Fordította: Tiborszky Péter

A címlapot tervezte: Helényi Tibor

Hungarian Translation © Tiborszky Péter, 1988

IPM KÖNYVTÁR
A sorozat főszerkesztője: Ivanics István

INTERPRESS
BUDAPEST

Felelős szerkesztő: Süle Gábor

Műszaki szerkesztő: Hupján Mária
Kézirat-előkészitő: Rátz Mária
Felelős kiadó: dr. Fóliák Miklós vezérigazgató
Interpress Kiadó, Budapest, 1988
Szikra Lapnyomda, 88-1359
Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató
HU ISSN 0238-1710
ISBN 963 7222 62 6
Megjelent 18,6 (A 5) ív terjedelemben
 Valamennyi újságírónak

A SZERZŐ JEGYZETE

Megszokott dolog, különösen, ha nehéz témáról van szó, hogy a szerző

köszönetet mond mindazoknak, akik segítségére voltak az adott könyv
megalkotásában. Szívből jövő köszönetet szeretnék tehát mondani
mindazoknak, akik bármily kis mértékben is segítettek megszerezni az
Odessa-ügyirat megírásához szükséges információkat. Arra azonban, hogy
mégsem nevezem meg őket, három jó okom is van.
Az SS-nek az a néhány volt tagja, akikkel akkoriban beszélgettem, nem
tudta, kivel beszél, és azt sem, hogy az általuk elmondottakat valaha egy
könyvben látják viszont. Voltak, akik külön kérték, ne nevezzem meg őket, mint
olyan személyeket, akiktől az SS-sel kapcsolatos értesülések származnak.
Megint mások esetében magam döntöttem úgy, hogy nevüket nem is annyira a
magam, mint az ő érdekükben nem hozom nyilvánosságra.
A könyvben mindvégig találkozhatnak olyan helységek, szervezetek,
emberek, címek és rangok nevével és elnevezésével, amelyek eredetileg német
nyelvűek. Amikor vettem magamnak a bátorságot, hogy mindezt angol nyelvre
fordítsam, azokon szerettem volna elsősorban segíteni, akik nem értenek
németül, és a hosszabb szavakat kimondhatatlannak érzik. Azoktól, akik bírják
a német nyelvet, és bizonyára felismerik a szavak eredetijét, ezúton kérek
elnézést a fordításokért.
 ELŐSZÓ

A címben szereplő O. D. E, S. S. A. nem a szovjetunióbeli nagyvárosra vagy a

Texasban fekvő kisebb városra utal. Egy hat kezdőbetűből álló betűszó ez,
amely német nyelven így hangzik: “Organisation der ehemaligen
SS-Angehöringen." Magyarul ez annyit tesz, mint “Egykori SS-tagok
Szervezete".
Amint azt a legtöbb olvasó tudja, az Adolf Hitler által megálmodott és
Heinrich Himmler által vezetett SS hadsereg volt a hadseregen belül, állam az
államban, amelyre különleges feladatokat bíztak a nácik, akik 1933 és 1945
között uralkodtak Németországban. E feladatok állítólag a Harmadik
Birodalom biztonságát voltak hivatva szolgálni, gyakorlatilag azonban
közéjük tartozott Hitler titkos vágyálmának megvalósítása is, amellyel
Németországot és Európát akarta megtisztítani az általa “életre
alkalmatlannak" ítélt elemektől, örök rabszolgaságra kárhoztatni a “szláv
országok alacsonyabb rendű fajait", illetve megsemmisíteni a földrészen élő
valamennyi zsidó férfit, nőt és gyermeket.
E feladatok megvalósítása közben az SS mintegy tizennégymillió emberi
lény le gyilkolását szervezte meg és hajtotta végre, közöttük körülbelül
hatmillió zsidóét, ötmillió oroszét, kétmillió lengyelét, félmillió cigányét és
ugyancsak mintegy félmillió egyéb emberét, beleértve – bár erről alig esik
említés – közel kétszázezer nem zsidó származású német és osztrák
állampolgár halálát. Ezek egy része testileg-lelkileg visszamaradott
szerencsétlen volt, vagy pedig a Birodalom úgynevezett ellenségei, mint
például a kommunisták, szociáldemokraták, liberálisok, írók, újságírók és
papok; bátor és lelkiismeretes emberek, akik nyíltan beszéltek a dolgokról.
Hasonló sorsra jutottak később a hadsereg Hitler iránti hűtlenséggel vádolt
tisztjei is.
Felszámolását megelőzően az SS nevének két kezdőbetűje és címerének
kettős villámjele oly mértékben vált az embertelenség jelképévé, hogy azon
egyetlen szervezet sem tudott túltenni a mai napig sem.
A háború vége előtt a szervezet vezetői és rangidős tisztjei, akik számára
nem volt kétséges, hogy a háborút elveszítettek, és azzal is tisztában voltak,
hogyan ítélik majd meg cselekedeteiket a civilizált világ népei, titkos terveket
szőttek, amelyek segítségével új életet kezdhetnek – magára hagyva az egész
német nemzetet, amely az eltűnt gonosztevők helyett magára vállalta a bűnt,
és osztozott a vádakban. Tervei megvalósítása érdekében az SS hatalmas
mennyiségű aranyat csempészett ki, és helyezett el különböző bankszámlákon;
hamis személyazonossági papírokat, okiratokat készítettek elő, valamint
megnyitották a menekülés csatornáit. Mire a szövetségeseknek sikerült
legyőzni Németországot, a legtöbb tömeggyilkosnak nyoma veszett.
Szökésük elősegítésére hozták létre az Odessát. Amikor az sikeresen
megvalósította az első számú célkitűzést, nevezetesen, hogy kellemesebb
éghajlatra segítse a gyilkosokat, a szervezet egyre nagyravágyóbb terveket
szőtt. A tagok közül sokan nem is hagyták el Németországot, hamis néven,
hamis papírokkal éltek a szövetségesek kormányzása idején: mások, akiknek
megfelelő védelmet nyújtott új személyiségük, visszatértek. A néhány
emberből álló legfelsőbb vezetés külföldön maradt, hogy kényelmes
száműzetésük biztonságából manipulálják a szervezetet.
Az Odessa öt alapvető célt tűzött maga elé, amelyek mind a mai napig
változatlanok: rehabilitáltatni az egykori SS-tagokat, illetve bejuttatni őket a
szövetségesek által 1949-ben létrehozott Német Szövetségi Köztársaság
közigazgatásába; beszivárogni a politikai pártok alsóbb szintjeire; biztosítani a
lehető legjobb jogi védelmet bármely olyan SS-gyilkos esetében, aki bíróság
elé kerül, illetve mindent elkövetni a nyugatnémet igazságszolgáltatás
mechanizmusának lelassítása érdekében, amennyiben az egy volt
SS-,,kamerád" ellen irányul, továbbá gondoskodni arról, hogy a volt SS-tagok
meg időben és jó esélyekkel indulhassanak az iparban és a kereskedelemben
ahhoz, hogy az országban 1945 óta rohamosan kibontakozó gazdasági csoda
valamennyi előnyét élvezhessék. Végül célul tűzték ki, hogy széles körben
propagálják a nézetet, amely szerint az SS gyilkosai csupán hazafias
kötelességüket teljesítették, és semmiképpen nem szolgáltak rá arra az
üldöztetésre, amelynek a mégoly lanyhán működő igazságszolgáltatás révén
és bizonyos lelkiismereti okok miatt ki vannak téve.
A hatalmas anyagi háttérrel rendelkező szervezet valamennyi
célkitűzésében értékelhető eredményt ért el; elsősorban abban, hogy sikerült
önmaga karikatúrájává torzítania a nyugatnémet bíróságok által foganatosított
hivatalos megtorlást. Az Odessa működése során többször is nevet
változtatott, miközben nagy energiákat fordított arra, hogy eltagadja önnön
létezését, melynek eredményeként ma sok német állítja: az Odessa nem
létezik. Erre röviden csupán annyit válaszolhatunk, hogy igenis létezik, és a
halálfejes címert viselő bajtársak továbbra is tagjai.
A szinte valamennyi területen elkönyvelhető sikerei ellenére az Odessa
olykor vereséget is szenved. Ezek közül a legsúlyosabb 1964 tavaszán
következett be, amikor a feladó megjelölése és minden előzetes tájékoztatás
nélkül egy dokumentumokat tartalmazó csomag érkezett Bonnba, az
Igazságügy-minisztérium címére. Az a néhány felelős beosztású ember, aki
valaha is látta a küldemény lapjain szereplő névsort, ezt a nevet adta a
csomagnak: Odessa-ügyirat.
 Az amerikai kiadó előszava

Csakúgy, mint Mr. Forsyth első, a Sakál napja című regényében, az

Odessa-ügyirat lapjain is számos valóságos alak szerepel. Néhányra azonnal
ráismer az olvasó, de lesznek olyanok is, akiknél nem tudja majd eldönteni:
létező vagy kitalált figurák-e. A kiadó nem kíván részletes magyarázattal
szolgálni, hiszen egy könyvnek éppen abban rejlik az ereje, hogy képes
rávenni az olvasót, ő maga döntse el, mi a valódi, és mi nem az. A kiadó úgy
véli, az olvasó számára érdekes és hasznos segítséget nyújt az a tény, hegy
Eduard Roschmann, egykori SS százados története, aki 1941-1944 között a
rigai koncentrációs tábor parancsnoka volt, teljes mértékben igaz, és egykori
SS, valamint nyugatnémet dokumentumokon alapszik, 1908-as grazi
születésétől fogva egészen jelenlegi, dél-amerikai tartózkodásáig.

New York
1972.
 1.

Mire a hírszerzőelemző végzett jelentésének gépelésével, Tel Aviv fölött már

halványkékre festette az eget a hajnal. A tiszt kinyújtóztatta elgémberedett
vállizmait, rágyújtott egy újabb füstszűrös Time-ra, és ismét átolvasta az
utolsó bekezdéseket.
A férfi, akinek a vallomásán alapult az egész jelentés, ugyanabban az
órában imába merülten állt, mintegy ötven mérfölddel keletebbre, egy Jad
Vasem nevű helységben, bár a hírelemzőnek erről nem volt tudomása. Azt
sem tudta pontosan, mi módon jutottak a jelentésben szereplő információkhoz,
s azt sem, hogy hányan hallak meg már emiatt. Számára csupán az volt fontos,
hogy bizonyosságul állíthassa: az információ helytálló, és minden ebből
fakadó következtetését az egészséges logika diktálta.
“Az irodába érkező, egyre halmozódó részletek arra engednek
következtetni, hogy a megnevezett ügynöknek a gyár elhelyezkedésére
vonatkozó állítása alapvetően pontos. Megfelelő intézkedés esetén
feltételezhető, a nyugatnémet hatóságok oda hatnak, hogy leszerelése
megtörténjék.
Javasoljuk, hogy a tények mielőbb e hatóságok kezébe jussanak.
Ügynökségünk úgy véli, ez a legjobb módja annak, hogy a legmagasabb bonni
körökben így kialakuló hangulat biztosítsa a Waldorf-megállapodás
folytatását.
Mindezek figyelembevételével, a Bizottság tiszteidre méltó tagjai biztosak
lehetnek abban, hogy a Vulkán fedőnevet viselő objektum már a leszerelés
stádiumában van. Illetékes hatóságaink biztosítottak bennünket, hogy a fentiek
következtében a rakéták nem lőhetők ki időben. Végső következtetésként
megállapítható: amennyiben mégis háborúra kerülne sor Egyiptommal, úgy
azt a háborút hagyományos fegyverekkel vívják meg, s ez esetben az Izraeli
Köztársaság győz," A hírszerző aláírta és keltezte az okiratot: 1964. II. 23.
Ezután csengetett a futárnak, hogy az anyagot vigye a miniszterelnök
hivatalába.

Úgy tűnik, szinte mindenki tisztán emlékszik arra, mit csinált 1963. november
23-án abban a pillanatban, amikor meghallotta Kennedy elnök halálhírét.
Kennedyt dallasi idő szerint délután két óra harminc perckor lőtték le. New
Yorkban délután fél három volt, Londonban este hét óra harminc, a hideg,
esőverte Hamburgban pedig este fél kilenc.
Peter Miller édesanyját látogatta meg Osdorfban, az egyik kertvárosban, és
éppen a városközpont felé autózott. Minden pénteken így tett, egyrészt azért,
hogy meggyőződjék róla: anyjának mindene megvan, ami a hétvégéhez kell,
másrészt azért, mert a heti egy látogatást kötelességének érezte. Ha anyjának
lett volna telefonja, talán megelégszik annyival, hogy felhívja őt, de mivel
nem volt, inkább kiment hozzá. Anyja éppen ezért nem volt hajlandó
bevezettetni a telefont. A kocsiban szokás szerint szólt a rádió: az északnémet
adó zenés műsort sugárzott. Fél kilenckor Miller már az osdorfi főútvonalon
hajtott édesanyja lakásától úgy tízpercnyire, amikor egy ütem közepénél
váratlanul elhallgatott, a zene, és a bemondó izgatottságtól feszült hangja
jelentkezett.
– “Figyelem, figyelem, rendkívüli közleményt olvasunk be. Kennedy elnök
halott. Megismétlem: Kennedy elnök halott."
Miller a rádió halványan világító skálájára meredt, mintha a szemével
képes lenne megcáfolni azt, amit a fülével hallott.
– Jézus... – sóhajtott maga elé, óvatosan a fékre lépett, és az út széléhez
gurult. Felpillantott, Az Altonán át Hamburg központjába vezető hosszú,
egyenes autópálya teljes hosszában ugyanazt a közleményt hallották az
autósok, ég most valamennyien az út szélére álltak, mintha a vezetés és a
rádióhallgatás kizárná egymást. Ez bizonyos értelemben igaz is volt. Az
autópálya menetirány szerinti jobb oldalán Peter látta az egymás után
felvillanó féklámpákat, amint a vezetők az útpadkára húzódva vatták a
készülékeikből áradó újabb híreket. A pálya szembejövő sávján a városból
kifelé tartó kocsik reflektorai vadul imbolyogtak összevissza, miközben ezek
vezetői ugyancsak álltak.
Két kocsi száguldott el mellette. Az első vadul rádudált, és Miller még
látta, amint a vezető dühösen mutogat a homlokára.
Elég hamar megtudja majd ő is, gondolta Miller. A rádió abbahagyta a
könnyűzenét, és most egy gyászindulót sugárzott – a lemezlovasnak
valószínűleg ez volt az egyetlen, alkalomhoz illő lemeze. A bemondó időről
időre újabb hírmorzsákat olvasott be, amint a telexgépről letépve átadta neki a
hírszerkesztőség. Lassan összeállt a kép: a dallasi érkezés a nyitott kocsiban, a
fegyveres férfi a tankönyvraktár ablakában. Letartóztatásról nem esett szó.
A Miller előtt álló kocsi vezetője kikászálódott az ülésből, és feléje tartott.
A bal oldali ablakhoz hajolt, majd miután rájött, hogy a vezetőülés valami
érthetetlen okból a másik oldalon van, átjött a jobb oldalra. Műszőrme galléros
rövid kabátot viselt. Miller letekerte az ablakot.
– Hallotta? – kérdezte az ablakhoz hajolva a férfi.
– Aha – válaszolt Miller.
 – Hát ez fantasztikus! – fújtatott a férfi. – Hamburgban, Európában, az
egész világon mindenütt odamentek egymáshoz az emberek, hogy
megvitassák az eseményt.
– Maga szerint a kommunisták voltak? – kérdezte a férfi.
– Nem tudom.
– Tudja, ha ők voltak, ez akár háborút is jelenthet.
– Talán – felelte Miller. Azt akarta, hogy a férfi elmenjen. Újságíró lévén,
nagyon jól el tudta képzelni a káoszt, amely az ország összes szerkesztőségén
átsöpört, miközben minden mozgatható erőt munkába állítottak, hogy a
különkiadás ott lehessen minden reggelizőasztalon. Nekrológokat kell írni,
ezernyi sürgős részvétnyilvánítást egyeztetni és kiszedetni, miközben a
telefonoknál ordítozó emberek egyre több és több információt követelnek,
csak azért, mert egy texasi városban szétlőtt koponyával, holtan hever egy
férfi.
Fura mód Miller most nem bánta volna, ha még mindig egy napilap
szerkesztőségében dolgozik, de már három éve szabadúszó, elsősorban a
bűnözés, a rendőrség, az alvilág foglalkoztatta.
Az édesanyja gyűlölte ezt a fajta munkát, azzal vádolta fiát, hogy rossz
társaságba keveredik. Hiába érvelt Miller azzal, hogy lassan ő lesz az egyik
legkeresettebb nyomozó riporter az egész országban, az anyja kitartott
amellett, hogy az ő egyetlen fiához nem méltó ez a firkászkodás.
Miközben egyre több részletre derült fény a rádióból, az agya lázasan
dolgozott, egy másik “nézőpont" után kutatott, olyasmit keresett, ami itt is
elérhető, és talán kikerekedik belőle egy melléksztori. A bonni kormány
reakcióját megírják az ottani tudósítók. Kennedy tavaly júniusi, nyugat-berlini
látogatásának az emlékeiről pedig ott fognak írni. Úgy látszott, sehogyan sem
fog összejönni egy jó kis képes riport, amit a vevőköréhez számító jó néhány
nyugatnémet lapnak eladhatna.
Az ablakhoz hajló férfi megérezte, hogy Miller figyelme elkalandozik, és
azt gondolta, hogy biztosan az elnök halála miatti gyász az oka. Gyorsan
abbahagyta a világháború kilátásainak ecsetelését, és maga is gyászos
hangnemre váltott.
– Ja, ja, ja – dünnyögte bölcsen, mint aki előre látta az egészet. – Erőszakos
népség az amerikai, hallgasson csak a szavamra. Erőszakos egy népség. Van
bennük valami erőszakosság, amit mi ideát soha nem fogunk megérteni.
– Persze – válaszolt Miller, miközben az esze egészen máshol járt. A másik
végre kezdte felfogni a helyzetet.
– Lassan ideje hazamennem – mondta felegyenesedve, – No, isten áldja! –
köszönt, és elindult a saját kocsija felé.
Miller felriadt gondolataiból.
 – Ja, gute Nacht! – kiáltott ki a nyitott ablakon, de abban a pillanatban fel is
tekerte az üveget, hogy védje magát az Elba felől csapkodó ónos esőtől. A
rádió továbbra is gyászzenét sugárzott, és a bemondó közölte, hogy az éjjel
csak az eseményhez ülő zenét adnak, amit időről időre hírekkel szakítanak
meg.
Miller hátradőlt Jaguárjának kenj elmés bőrülésében, és rágyújtott egy
füstszűrő nélküli Roth-Handle-ra, amivel rendszerint még jobban elkeserítette
amúgy is csalódott anyját.

Mindig nagy kísértés arra gondolni, mi lett volna, ha... Ez általában hiábavaló
észtorna. Az azonban valószínűleg portos feltételezés, hogy amennyiben
Miller nem kapcsolja be a rádióját azon az estén, akkor nem is áll le fél órára
az út szélére. Nem látta volna a mentőautót, nem tudott volna meg semmit
som Salomon Tauberről, sem Eduard Roschmannról, és negyven hónappal
később az Izraeli Köztársaság valószínűleg megszűnt volna létezni.

Rádióhallgatás közben végigszívta a cigarettáját, letekerte az ablakot, és

kidobta a csikket. Az indítógomb megnyomására a Jaguár XK 150 S hosszú,
ívelt motorházteteje alatt mordult egyet a 3,8 literes motor, majd beállt
megszokott, biztonságot adó ritmusára, mint egy ketrecéből kitörni készülő
mérges vadállat.
Miller bekapcsolta a világítást, sebtében hátrapillantott, és besorolt az
osdorfi út egyre sűrűsödő autóáradatába.
A Stresemannstrasse sarkán éppen egy piros lámpa állította meg a
kocsisort, amikor hátulról meghallotta a mentőautó szirénáját, A sziréna vadul
vijjogott, miközben alig lassítva behajtott a pirosba, majd Miller orra előtt
rákanyarodott a Daimler-strasséra. Miller reflexszerűen cselekedett:
felengedte a tengelykapcsolót, és mintegy húsz méter távolságban maradva
tőle, követni kezdte a mentőt.
Szinte ugyanabban a pillanatban meg is bánta a dolgot, és azt kívánta,
bárcsak egyenest hazahajtott volna. Az egésznek semmi jelentősége nem volt,
de mégis, az ember sohasem tudhatja. A mentő általában bajt jelent, a baj
pedig talán egy jó kis sztorit, különösen akkor, ha az ember elsőnek ér a
helyszínre, lekörözve a többi riportert, akik már csak a dolgok eltakarítását
láthatják, Talán valami nagy közúti baleset történt előttük, vagy kigyulladt egy
dokk, esetleg egy bérház, ahol gyerekek rekedtek a lángok között...
 Akármi lehet. A kesztyűtartóban Miller állandóan magánál hordta kis
Yashicáját a hozzávaló vakuval, hiszen az ember nőm sejtheti, mit hoz a
következő pillanat.
Ismert valakit, aki 1958. február 6-án éppen egy gépre várt a müncheni
repülőtéren, és tőle alig néhány száz méterre zuhant le a Manchester United
teljes bajnokcsapatát szállító gép. Az illető, aki egyáltalán nem volt
szakmabeli, azon mód lekapta nyakából a teli síelésre magával – hozott
fényképezőgépet, és elkattintotta az első kockákat. A képes magazinok több
mint ötvenezer márkát fizettek a lángoló roncsról készült első képekért.
A mentő egyre mélyebben hatolt Altona keskeny, rossz hírű utcái közé; bal
felől elmaradt mögöttük az altonai vasútállomás, majd a folyó felé fordultak.
Akárki is vezette a tömpe orrú, búbos tetejű Mercedes mentőkocsit, alaposan
ismerte Hamburgot, és a vezetésben sem volt éppen kezdő. Miller a nagyobb
gyorsulás és kocsijának jobb rugózása ellenére érezte, amint a Jaguár hátsó
kerekei meg-megcsúsznak az esőtől síkos macskaköveken.
Látta, amint elvillan mellettük a Menck cég autóalkatrész-raktára, és két
utcával odébb megtudta, hova jöttek ilyen sietve. A mentő egy szegényes,
leromlott külsejű, rosszul megvilágított utcába hajtott be, amelyet kétoldalt
málladozó bérházak sora szegélyezett. Az egyik előtt megállt. A bejáratnál
rendőrautó várakozott, a tetején forgó, villogó, kísérteties kék fénnyel
pásztázta végig a bámészkodók kis csoportját.
Esőköpenyes, köpcös rendőr őrmester rivallt az összecsődült tömegre,
hogy húzódjanak hátrébb, adjanak helyet a mentőnek. A Mercedes elfoglalta
az így keletkezett kis teret. A vezető meg a kísérője kiszállt, és előhúzta a
hordágyat. Néhány szót váltottak az őrmesterrel, majd felsiettek az emeletre.
Miller vagy húsz méterrel odébb állt meg, és a szemöldökét ráncolta. Se
baleset, se tűz, se lángok között rekedt gyerekek. Ebből aligha lesz más, mint
egy szívroham. Kiszállt, ráérősen a csődülethez bandukolt, amelyet az
őrmester addigra már félkörbe terelt a bérlakások kapuja előtt.
– Felmehetnék? – kérdezte Miller.
– Nem. Magának ehhez semmi köze.
– Sajtó – közölte Miller, elővillantva hamburgi újságíró-igazolványát.
– Én meg a rendőrség – válaszolta az őrmester –, és oda senki nem fog
felmenni. Az a lépcsőház így is éppen elég szűk, a mentősöknek meg kell a
hely.
Nagydarab, legalább 190 centi magas ember volt, és ahogyan ott állt
esőköpenyében, széttárt karjával feltartva a tömeget, legalább olyan
mozdíthatatlannak tűnt, mint egy hegy.
– Elmondaná, mi történt? – kérdezte Miller.
– Nem nyilatkozhatok. Később nézzen majd be az őrszobára.
 A lépcsőn egy civil ruhás férfi jött lefelé. Amikor a rendőrautó kék fénye
az arcára vetődött, Miller ráismert: együtt jártak gimnáziumba. Egykori
iskolatársa most beosztott nyomozóként dolgozott a hamburgi
rendőrkapitányságon, az altonai kerületben.
– Szervusz, Karl.
A fiatal nyomozó a neve hallatára megfordult, és az őrmester válla fölött
szemügyre vette a tömeget. A villogó fényben megpillantotta Millert, és már
nyújtotta is a kezét. Vigyora egyaránt árulkodott örömről és kimerültségről.
Az őrmester felé biccentett.
– Rendben lesz, őrmester. Az úr nem kimondottan közveszélyes.
Az őrmester leeresztette a karját, és Miller elsurrant mellette.
Kezet ráztak Karl Brandttal.
– Hát te mi járatban vagy errefelé?
– Követtem a mentőt.
– Te mocskos keselyű. Mivel foglalkozol mostanában?
– Ugyanazzal, amivel eddig is. Szabadúszó vagyok.
– Amint látom, elég jól meg is élsz belőle. Az újságokban állandóan a te
nevedbe ütközöm.
– Ez is egyfajta megélhetés. Hallottad, mi történt Kennedyvel?
– Hallottam. Rohadt ügy. Az biztos, hogy Dallast ma éjjel a feje tetejére
állítják. Még jó, hogy nem az én körzetemben történt.
Miller a ház rosszul megvilágított bejárata felé biccentett, ahol egy
meztelen körte gyér fényében málladozó tapéta látszott.
– Öngyilkosság. Gázzal. A szomszédok megérezték, hogy ömlik az ajtó
alól, és kihívtak bennünket. Még jó, hogy senki sem gyújtott gyufát. Csak úgy
bűzlik még most is az egész ház.
– Nem volt véletlenül filmsztár az illető?
– Ó, hogyne, persze. Azok csak ilyen helyeken laknak. Egy öregember
volt. Olyan szerencsétlen, mintha már évek óta halott lenne. Minden éjszakára
jut belőlük egy.
– Hát, akárhol is van most, rosszabb már nem lehet neki.
A nyomozó kurtán elmosolyodott, majd elfordult, amikor a két mentős a
lépcső aljára ért, és megállt terhével. Brandt hátrafordult.
– Helyet, emberek. Engedjék át őket.
Az őrmester átvette a vezényszót, és még hátrébb taszigálta a
bámészkodókat. A két mentős a hordággyal odament a Mercedes nyitott
ajtajához. Brandt, nyomában Millerrel, követte őket. Miller nem azért ment,
mert látni akarta a halottat; esze ágában sem volt. Egyszerűen ment Brandt
után. Az első mentős a görgősínbe illesztette a hordágy végét, közben társa
nekikészült, hogy belökje a kocsi belsejébe.
 – Várjanak! – mondta Brandt, és visszahajtotta a halott arcáról a takarót. –
Csak egy formaság. Jelentenem kell, hogy a halottat a mentőig, majd onnan a
hullaházba kísértem.
Miller talán két másodpercig láthatta a halott arcát a mentőautó élesen
megvilágított belsejében. Első és egyetlen benyomása az volt, hogy ennyire
öreg és ilyen rút emberi meg nem látóit. Ha leszámítjuk a gázmérgezés
tüneteit, a tompa bérszint, a kékesen elszíneződött ajkakat, a férfi éleiében sem
lehetett egy szépség. A kopasz fejbőrre néhány satnya hajtincs tapadt. A
szemhéjak lezárva. Az arc annyira behorpadt, hogy szinte átszakadt. A
férfinak nem volt a szájában a műfogsora, ezért két pofazacskója befelé esett,
szinte összeért a szájüregében. Összhatását tekintve olyan volt, mintha egy
élőhalottat látott volna egy horrorfilmben. Ajkai nem látszottak, a száj felett és
alatt függőleges ráncok futottak, amitől Millernek az összevarrt szájú,
zsugorított amazonjai bennszülött koponyák jutottak az eszébe. A hatást meg
tökéletesebbé tette az a két heg, amelyek a férfi két halántékától vagy inkább
fülei felső részétől a szája két sarkáig futottak.
Brandt egy gyors pillantást vetett a hullára, majd visszahúzta rá a takarót,
és bólintott a háta mögött ácsorgó mentősnek. Hátralépett, a mentős betolta a
hordágyat, majd beszállt társa mellé a vezetőfülkébe. Az őrmester visszafojtott
vezényszavainak hatására a tömeg lassan oszlani kezdett.
– Gyerünk, emberek, vége van. Nincs több látnivaló. Nincs hova
hazamenniük?!
Miller felvont szemöldökkel pillantott Brandtra.
– Hát ez elbűvölő.
– Az. Szerencsétlen vénember. Ebből nem tudsz összehozni semmit. Igaz?
Miller fájdalmas ábrázattal nézett vissza rá.
– Kizárt dolog, öregem. Úgy van, ahogy mondtad: minden éjszakára jut
egy ilyen. Ma éjjel is ezrek halnak meg világszerte, de ki figyel oda. Ugyan, ki
is figyelne, amikor meghalt Kennedy?
Brandt gúnyosan felnevetett.
– Ti, piszkos újságírók...
– Nézzünk szembe a tényekkel. Az emberek Kennedyről akarnak olvasni.
És ők azok, akik az újságokat megvásárolják.
Meg egyszer kezet ráztak, és elköszöntek egymástól. Miller elindult vissza
az altonai vasútállomás felé, majd rátért a belvárosba vezető főútra, és húsz
perccel később begördült a legénylakásától alig kétszáz méternyire fekvő föld
alatti garázsba, a Hansaplatz melleit.
Költséges mulatság volt egész télen föld alatti garázsban tartani a kocsit, de
ezt az úrhatnámságot nem sajnálta magától. Kedvelte a lakását is, mert bár
borsos árat fizetett érte, jó magasan volt, és remek kilátás nyílik belőle a
Steindamm forgatagára. Evéssel és ruházkodással nem sokat törődött: egy
huszonkilenc éves, száznyolcvan centiméter magas, göndör hajú, nőcsábász
szemekkel megáldott fiatalembernek nincs is szüksége drága ruhákra. Egyszer
irigykedve mondta egy barátja:
– Te még egy apácakolostorban is képes lennél szeretőt találni magadnak.
Akkor jót nevetett ezen, de hízelgett is neki a mondás, mert érezte, hogy
igaz.
Őszinte szenvedéllyel szerette a sportkocsikat, a riporterkedést és Sigit, bár
néha röstelkedve gondolt arra, ha választania kellene Sigi meg a Jaguár között,
Siginek alighanem új szerető után kellene néznie.
Miután beállt a parkolóhelyre, a lámpafényben hosszasan gyönyörködött a
Jaguárban. Alig tudott betelni a kocsijával. Az utcán szinte áhítatos csodálattal
közelített felé. Ilyenkor néha társasága is akadt, egy-két járókelő, akik nem
sejthették, hogy az övé a kocsi. Volt, aki megállt, és elismerően csettintett.
– Ez ám az autó!
Fiatal, szabadúszó riporterek általában nem szoktak Jaguár XK 150 S
típusú kocsit tartam. Hamburgban szinte lehetetlen volt tartalék alkatrészt
szerezni, annál is inkább, mivel az XK típus S szériájából 1960-ban gyártották
az utolsó darabot. Miller maga bütykölte szeme fényét, vasárnaponként képes
volt órákat tölteni a karosszéria alatt vagy a motorházba bújva. A három SU
porlasztó étvágya alaposan leapasztotta a pénztárcáját, de ő zokszó nélkül
fizette a drága nyugatnémet benzint. Jutalmul, amikor az autópályán néha
rálépett a gázra, elgyönyörködhetett a kipufogó őrült dallamában, és érezhette
a kocsi erejét a kanyargós hegyi utakon. Az első kerekek felfüggesztését saját
kezűleg erősítette meg, és mivel a kocsi hátsó rugózása amúgy is kiváló volt,
most olyan magabiztosan vette a kanyarokat, mintha sínen járt volna. Azok,
akik mégis megpróbálták tartani az iramot, általában őrülten csúszkáltak a
háta mögött. Alighogy megvette, át is festtette a Jaguárt koromfeketére,
kétoldalt pedig két rikító sárga csikót rakatott rá. Az autót az angliai
Coventryben készítették hazai használatra, ezért jobb oldali kormánnyal
szereltek fel, ami okozott néha problémát, viszont lehetővé tette, hogy bal
kézzel váltson sebességet, közben pedig jobbjával markolja a remegő
kormánykereket. Idővel megszokta és megszerette ezt az elrendezést.
Azóta is áldotta a szerencséjét, hogy képes volt megvenni ezt a gépet. A
nyár elején egy fodrásznál várakozva unalmában egy popmagazint
lapozgatott. A popsztárokról szóló pletykákat szinte soha nem olvasta el, most
azonban nem volt más olvasnivaló. A középső oldalon négy gombafejű angol
fickó üstökös módjára ívelő sikeréről írtak. A kép jobb oldalán látható nagy
orrú alak képe semmit nem mondott neki, de a másik háromról valami
derengett az agyában.
 Nem mondott neki semmit az együttes számára világhírt hozó két kislemez,
a Please Please Me és a Love Me Do címe sem, de a három arc még vagy két
napig foglalkoztatta. Végre eszébe jutott, hogy több mint egy évvel azelőtt,
még hatvankettőben valami harmadrendű műsorban látta őket, a
Reeperbahnon énekeltek egy kis lokálban. Egy újabb napig tartott, mire a
lokál neve is eszébe jutott, mert csupán egyetlenegyszer, egy italra tért be oda,
amikor egy alvilági figura némi információt adott neki a Sankt Pauli galeriről.
A Star Club. Odament, végigfutotta az 1962. évi fellépők listáját, és meg is
találta őket. Akkor még öten voltak: az a három, akiket felismert, továbbá Pete
Best meg Stuart Sutcliffe.
A klubból egyenesen ahhoz a fotóshoz ment, aki a reklámképeket készítette
a nyugatnémet impresszárió, Bert Kämpfert részére, és megvásárolta tőle
valamennyi fotó összes jogait.
Hogyan fedezte fel Hamburg a Beatlest? címmel olyan sztorit kerekített a
dologból, amelyet az ország szinte valamennyi képes újságja lehozott, de jó
néhány külföldi lapban is megjelent. A bevételből vásárolta a Jaguárt, amelyet
már régen kiszemelt magának egy szalonban – egy angol katonatiszt akarta
eladni, mert terhes felesége már nem fért bele. Merő hálából még néhány
Beatles-lemezt is vett, de ezeket azóta is csak Sigi hallgatja.
Miller hátat fordított a kocsijának, és hazafelé vette az útját. Már majdnem
éjfélre járt, és bár édesanyja este hatkor szokás szerint fejedelmi vacsorát tálalt
fel neki, most újra farkaséhes volt. Készített magának egy rántottat, közben
meghallgatta az éjféli híreket. A rádió szinte kizárólag Kennedyvel
foglalkozott, és mivel Dallasból alig érkeztek újabb hírek, nyugatnémet
szempontok szerint értékelték az eseményeket. A bemondó hosszasan méltatta
Kennedynek a németek iránt érzett szeretetét, beszélt az elnök tavaly nyári
nyugat-berlini útjáról, és idézte németül mondott szavait: ,,Ich bin ein Berliner
– berlini vagyok."
Ezután hangszalagról közvetítettek egy interjú; Willy Brandttal,
Nyugat-Berlin polgármesterével, akinek a megrendültségtől elcsuklott a
hangja. Sugároztak még részvétnyilatkozatokat Ludwig Erhard kancellártól,
valamint a tavaly október 15-én nyugállományba vonult elődjétől, Konrad
Adenauertől.
Peter Miller kikapcsolta a készüléket, és lefeküdt. Hiányzott neki Sigi, mert
szeretett odabújni hozzá, ha rossz kedve volt. Ilyenkor mindig megkívánta a
lányt, szeretkeztek, majd ő rendszerint kómaszerű álomba zuhant Sigi nagy
bosszúságára, aki szeretkezés után mindig a házasságról meg a gyerekekről
szeretett volna beszélni. A lokál, ahol táncolt, általában reggel négyig,
pénteken még tovább tartott nyitva, mert ilyenkor nyüzsgött a legtöbb vidéki
és turista a Reeperbahnon, akik akár az éttermi ár tízszereséért is szívesen
vásároltak pezsgőt egy mélyen dekoltált, nagy mellű lánynak, márpedig
Siginek volt a legmélyebb dekoltázsa és a legnagyobb melle.
Jobb híján elszívott hát még egy cigarettát, és háromnegyed kettő tájban
elaludt, hogy az altonai nyomornegyedben meghalt vén ember visszataszító
arcáról álmodjék.

Miközben Hamburgban Peter Miller a rántottáját fogyasztotta, Kairótól nem

messze öt férfi iszogatott a piramisok tövében egy lovaglóiskolához tartozó
ház kényelmes verandáján. Valamennyien jól bevacsoráztak, és a közel négy
órával korábban hallott dallasi hírek miatt igen jó hangulatban érezték
magukat.
Az ötből három német volt, a másik kettő arab. A lovaglóiskola kedvelt
találkozóhelye volt a kairói társaság krémjének, és a néhány ezer főnyi német
kolónia tagjainak. A tulajdonos felesége már visszavonult, hadd
beszélgessenek a férfiak kedvükre, akár hajnalig. A bezsaluzott ablaknál
bőrtámlás nyugszékben Hans Appler, a dr. Joseph Goebbels vezette Náci
Propagandaminisztérium volt zsidóügyi szakértője foglalt helyet. Az Odessa
röviddel a háború befejezése után Egyiptomba juttatta, ahol Appler felvette a
Szalah Dzsaffar nevet, és jelenleg az egyiptomi Tájékoztatási Minisztérium
zsidóügyi tanácsosának tisztét töltötte be. Kezében egy pohár whiskyt tartott.
Balján egy másik szakértő ült Goebbels egykori stábjából: Ludwig Heiden,
jelenleg ugyancsak a Tájékoztatási Minisztérium munkatársa. Ő áttért a
muzulmán hitre, elzarándokolt Mekkába is, és azóta az El Hadzs nevet viseli.
Felvett hite előírásai szerint narancslével kortyolgatott. Mindketten fanatikus
nácik voltak.
Az egyik egyiptomi Szamszeddin Badran ezredes volt, annak az Abdel
Hakim Amer marsallnak a személyes szárnysegédje, aki később Egyiptom
alelnöke lett, és aki az 1967-es hatnapos háború után öngyilkosságot követett
el, amikor árulással gyanúsították. A másik látogató Ali Szamir ezredes névre
hallgatott; ő volt az egyiptomi Titkos Hírszerző Szolgálat, a Muharabat feje.
A vacsorán eredetileg egy hatodik vendég is megjelent, ő azonban
Kennedy elnök helyi idő szerint este kilenc óra harminc perekor bejelentett
halálhírére visszasietett Kairóba. Ő volt Anvar El Szadat, az Egyiptomi
Nemzetgyűlés elnöke, Kasszer elnök közeli munkatársa és későbbi utódja.
Hans Appler a mennyezet felé emelte poharát.
– Szóval az a zsidóimádó Kennedy halott. Uraim, erre inni kell!
– A poharaink üresek – vetette közbe Szamir ezredes.
A házigazda igyekezett azonnal jóvátenni mulasztását, és a pohárszékről
leemelt whiskysüvegből sorra töltögette a poharakat. A Kennedy
zsidóimádatára vonatkozó megjegyzésen senki nem lepődött meg. 1960.
március 14-én, még Dwight Eisenhower elnöksége idején, titkos megbeszélést
tartott a New York-i Waldorf Astoria Hotelben David Ben Gurion, Izrael
miniszterelnöke és Konrad Adenauer, az NSZK kancellárja. Tíz évvel
korábban egy ilyen találkozó elképzelhetetlen lett volna. A tárgyalás tartalma
azonban még 1960-ban is oly hihetetlen volt, hogy Nasszer elnök még 1963
végén sem volt hajlandó komolyan venni azt az információt, amelyet az
Odessa és a Szamir ezredes által vezeteti Muharabat tett le az asztalára.
A két államférfi megállapodást írt alá, amelynek értelmében az NSZK
minden megkötés nélkül évi ötvenmillió dollár értékű bankhitelt folyósít
Izraelnek. Ben Gurion azonban rövidesen ráébredt, hogy a pénz birtoklása
nem azonos egy folyamatos és megbízható fegyverzet-utánpótlási forrással.
Hat hónappal később a Waldorf-megállapodást egy újabbal egészítették ki,
amelyet a két ország hadügyminiszterei, Franz-Josef Strauss és Simon Peresz
írtak alá. Az újabb megállapodás értelmében Izrael nyugatnémet fegyverek
vásárlására fordíthatja a németektől kapott pénzt.
Adenauer, aki nagyon is tudatában volt a második megállapodásban rejlő
ellentmondásoknak, egészen 1961-ig halogatta a döntést. Ekkor tisztelgő
látogatásra az új amerikai elnökhöz, John Fitzgerald Kennedyhez utazott, New
Yorkba. Kennedy nyomást gyakorolt Adenauerra. Nem akarta, hogy Izrael
egyenesen az Egyesült Államoktól kapjon fegyvereket, de szerette volna, ha
azok valahogyan mégis eljutnának oda. Izraelnek nagy szüksége volt
vadászgépekre, szállító repülőgépekre, százöt milliméteres Howitzer tüzérségi
ütegekre, páncélautókra és páncélozott szállító harci járművekre, de
elsősorban és leginkább harckocsikra.
Az NSZK-nak mindez bőségben állt rendelkezésére. A legtöbb amerikai
gyártmány volt, amit vagy az Egyesült Államoktól vásároltak, hogy a NATO
alapszerződés értelmében az NSZK-ban állomásozó amerikai katonák
tartózkodásának költségeit enyhítsék, vagy amerikai licenc alapján az
NSZK-ban gyártották őket.
Kennedy nyomására létrejött a Strauss-Peresz-megállapodás. Az első
német harckocsiszállítmány 1963. június végén érkezett meg Haifába. Sokáig
nem lehetett titokban tartani a dolgot: az ügynek túl sok résztvevője volt. Az
Odessa 1962 végén szerzett tudomást a megállapodásról, és haladéktalanul
értesítette az egyiptomiakat, akikkel kairói ügynökei a lehető legszorosabb
kapcsolatban álltak.
1963 végén lassan változás állt be a dolgok menetében. Október 15-én
lemondott és nyugállományba vonult Konrad Adenauer, a “bonni róka", vagy
más néven a “gránitkancellár". Helyét Ludwig Erhard vette át, aki a
nyugatnémet gazdasági csoda szülőatyjaként jó néhány szavazatot
megszerzett, ám külpolitikai kérdésekben gyengének és bizonytalannak
mutatkozott.
A nyugatnémet kabinetben már Adenauer idején is létezett egy erőteljes
csoport, amely mindenáron el akarta érni, hogy az izraeli fegyverüzletet
elnapolják, a szállítások pedig el se kezdődjenek. Az öreg kancellár néhány
odavetett mondattal elhallgattatta őket, és erejére jellemző, hogy csöndben is
maradtak.
Erhardot más fából faragták, és rövid idő alatt rajta is ragadt a
“gumioroszlán" gúnynév. Amint hivatalába beiktatták, erőre kapott a
fegyverszállítások ellenzőinek tábora, amely jórészt a Külügyminisztérium
munkatársaiból állt: számukra fontos volt az egyre javuló kapcsolat az arab
világgal. Erhard ingadozott. Ugyanakkor valamennyien érezték, hogy
Kennedy nyomást gyakorol rájuk.
És akkor lelőtték. Másnap, a hajnali órákban a kérdés egyszerűen az volt,
vajon hajlandó lesz-e Lyndon B. Johnson elnök enyhíteni a Bonnra nehezedő
amerikai nyomást, és engedni, hogy a tétovázó kancellár visszalépjen az
egyezségtől. Az új elnök nem így tett, de akkortájt Kairóban nagy reményeket
fűztek ehhez a lehetőséghez.
A Kairó melletti villában rendezett baráti találkozó házigazdája ellátta
vendégeit itallal, majd a pohárszék felé fordult, hogy magának is töltsön.
Wolfgang Lutznak hívták. 1921-ben, Mannheimben születeti, a német
hadseregben őrnagyi rangig vitte, és fanatikusan gyűlölte a zsidókat. 1961-ben
emigrált Kairóba, ahol megalapította lovasiskoláját. A szőke, kék szemű,
héjatekintetű férfit egyaránt kedvelték Kairó befolyásos politikai figurái és a
Nílus-parti német kolónia nagyobbrészt volt náciktól álló tagjai.
Most visszafordult vendégeihez, és szélesen elmosolyodott. Ha volt is
valami mesterkélt ebben a mosolyban, senki nem vette észre. Márpedig a
mosoly hamis volt. Lutz valóban Mannheimben született, de zsidó volt, aki
1933-ban, tizenkét évesen emigrált Palesztinába. A valódi neve Ze'ev volt, és
az izraeli hadseregben rav-seren, azaz őrnagyi rangot viseli. Abban az időben
ő volt az izraeli hírszerzés első számú ügynöke Egyiptomban. 1965. február
28-án házkutatást tartottak nála, és egy rádióadót találtak a
fürdőszobamérlegben, mire letartóztatták. A tárgyalás végén, 1965. június
26-án életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Az 1967-es háború végen
szabadult, és a fogolycsere egyik résztvevőjeként feleségével együtt 1968.
február 4-én lépett ismét hazai földre a lodi repülőtéren.
Kennedy halálának az estéjén mindez még csupán a jövő: a letartóztatás, a
kínzások, a felesége többrendbeli megerőszakolása. Poharát mosolyogva
emelte a felé forduló arcok irányába.
 Igazság szerint már alig várta, hogy a vendégeik elmenjenek, mert vacsora
közben az egyikük olyasmit talált mondani, ami létfontosságú volt a hazájára
nézve. Mindenáron egyedül akart maradni, hogy kimehessen a fürdőszobába,
elővegye a mérlegből a rádióadót, és továbbítsa az információt Tel Avivnak.
Mosolyt erőltetett az arcára.
– Vesszenek a zsidóimádók! – mondta poharát emelve – Sieg Heil!

Másnap Peter Miller valamivel kilenc előtt ébredt, és jólesően nyújtózkodott a

franciaágyat takaró kétszemélyes pehelypaplan alatt. Félálomban is érezte a
mellette alvó Sigi testének melegét, ösztönösen odabújt hozzá.
Sigi alig négy órával korábban feküdt le, és mély álmából felriadva csak
annyit mormogott:
– Hagyj békén! – majd anélkül, hogy felébredt volna, kihúzódott az ágy
szélére.
Miller sóhajtva a hátára fordult, és a félhomályban hunyorogva megnézte
órájának számlapját. Kicsusszant az ágyból, fürdőköpenyébe bújt, és a másik
szobába botorkált, hogy elhúzza a függönyt. Hunyorognia kellett a szobát
elárasztó novemberi reggel acélszürke fényében. Sűrű pislogások közepette
lebámult a Steindammra. Szombat reggel volt, a nedves, fekete úttesten alig
látszott valami forgalom. Ásított egyet, és nekiindult, hogy a napi számtalan
kávé közül elkészítse az elsőt. Az anyja és Sigi egyaránt pöröltek vele, hogy
csak kávén és cigarettán él.
Miközben a napi első kávé mellé a napi első cigarettáját pöfékelte, azon
tűnődött, van e aznapra valami különleges intéznivalója, és örömmel
állapította meg, hogy nincs. Először is, az összes napilap és az ezen a héten
megjelenő magazinok úgyis Kennedyvel lesznek tele. Ez valószínűleg még
sokáig így lesz majd. Másodszor pedig mostanában egyetlen jó sztorija sincs,
ami miatt futnia kellene valahova. Egyébként pedig hét végén nem könnyű a
hivatalukban elcsípni az embereket, azt pedig nagyon nem szeretik, ha otthon
zaklatják őket.
A lapok jól fogadták legutóbbi sorozatát, amely arról szólt, hogyan
szivárognak be az osztrák, a francia és olasz gengszterek a Reeperbahn
aranybányáiba. Hamburgnak ez az alig fél mérföld Hosszú utcája tele volt
éjszakai mulatókkal, nyilvánosházakkal és emberi gonoszsággal. Miller még
nem vette fel a honoráriumát. Először fel akarta hívni a szerkesztőséget, de
azután elvetette a gondolatot. Előbb-utóbb úgyis fizetni fognak, és most
különben sincs szűkében a pénznek. A bankjától három napja kapott egy
visszaigazolást, e szerint több mint ötezer márkája van a folyószámláján.
Miller úgy gondolta, ennyi pénzzel meglesz egy ideig.
 – Az a baj veled, öcsi... – mondta képmásának a Sigi által tükörfényesre
súrolt serpenyőben –, ... hogy egyszerűen lusta vagy.
Katonakorában, vagy tíz évvel ezelőtt, egyszer megkérdezte tőle a polgári
életre felkészítő nevelőtiszt, hogy mi szeretne lenni. – Gazdag here – felelte ő
akkor, és bár huszonkilenc éves korára még nem sikerült elérnie ezt a célt –
ami azt jelenti, hogy talán már sohasem –. Miller mégis úgy érezte, hogy
akkori felfogása továbbra is minden tekintetben helytálló.
A kis tranzisztoros rádiót magával vitte a fürdőszobába, és becsukta az
ajtót maga mögött, hogy ne zavarja Sigit, miközben borotválkozik és
zuhanyozik. A hírek között az volt a legfontosabb, hogy a
Kennedy-gyilkosság kapcsán letartóztattak egy férfit. Előérzete beigazolódott,
mert a hírekben ezenkívül szinte semmi mással nem foglalkoztak.
Megszárítkozott, visszament a konyhába, és ezúttal két újabb adag kávét
főzött. Mindkettőt bevitte a hálószobába. A csészéket az ágy melletti
asztalkára helyezte, majd köntösét ledobva visszabújt Sigi mellé, akinek csak
göndör, szőke haja látszott ki a takaró alól.
A lány huszonkét éves volt, egykor középiskolai élsportoló, aki – ő maga
mondta így –, akár az olimpiára is eljuthatott volna, ha nem nőnek akkorára a
mellei, hogy képtelenség őket tornadresszbe bújtatni. Érettségi után egy
leányiskolában vállalt testnevelés-oktatást. A hamburgi sztriptíztáncosi állást
egy évvel később, kizárólag gazdasági megfontolások alapján választolta: így
a tanári fizetés ötszörösét kereste.
Annak ellenére, hogy szívesen vetkőzött a lokálban a tömeg előtt, a testére
vonatkozó kéjsóvár megjegyzésektől rettenetes zavarba tudott jönni,
különösen, ha látta is az illetőt, akitől származott.
– Az a helyzet – fejtegette egyszer nagy komolyan, Peter legnagyobb
derültségére –, hogy ott fenn a színpadon a reflektorok miatt úgysem látok
semmit, tehát nem jövök zavarba. Azt hiszem, ha látnám őket, elfutnék.
Mindez azonban nem akadályozta meg abban, hegy a száma után, már
felöltözve ne üljön le az asztalokhoz, várva, hogy valamelyik vendég
meghívja egy italra. Általában csak pezsgőt szolgáltak fel, fél üveggel vagy
jobb esetben egy egésszel. Az egész üveges rendelés után tizenöt százalék
jutalék illette meg. A vendégek, akik meghívlak egy üveg italra, általában
többet is szerettek volna, mint egy órányi ájult betekintést a két melle közti
szakadékba. Ez azonban senkinek sem adatott meg. Sigi kedves, egészséges
lány volt, és inkább gyengéd szánalmat érzett a vendégek fogdosásban
megnyilvánuló figyelme iránt, mint azt az undort, amely állandóan ott bujkált
a többi lány kényszeredett neonmosolya mögött.
– Szegény kis emberkék – mondta egyszer Millernek –, igazán
megérdemelnék, hogy valami rendes asszony várja őket otthon.
 – Hogyhogy szegény kis emberkék?! – tiltakozott Miller. – Piszkos,
perverz állat mind, a zsebük pedig tele van pénzzel.
– Más lenne a helyzet, ha törődne velük valaki – vágott vissza Sigi, és női
logikája ezen a ponton megingathatatlan volt.
Miller véletlenül pillantotta meg, amikor egyszer beugrott Madame Kokett
bárjába a Reeperbahnon, a Café Keese mellett.
Az volt a szándéka, hogy igyon egy kávét, és jót csevegjen a tulajdonossal,
aki régi ismerőse és hírforrása volt. A lány közel száznyolcvan centiméter
magas volt, és alakja illett a termetéhez – ha alacsonyabb, az már aránytalan
lett volna.
A szokásos, érzékinek mondott mozdulatokkal vetkőzött a zenére, szájával
éppúgy csücsörített, mint a többi sztriptíztáncosnő. Miller legalább ezerszer
látott már hasonlót, úgyhogy a szeme sem rebbent.
Amikor azonban a lány levetette a melltartóját is, kidülledt szemmel hagyta
abba az ivást. A pohár félúton megállt a levegőben. Vendéglátója gúnyosan
figyelte.
– Szerinted alá van polcolva, igaz? – kérdezte.
Millernek be kellett ismernie, hogy a lányhoz képest a Playboy A hónap
Cicababája című rovatában szereplő lányok olyanok, mintha kóros
alultápláltságban szenvednének. Sigi izomzata annyira kisportolt volt, hogy
két melle minden segédeszköz nélkül, magától is felfelé nézett.
A szára végén, a felcsattanó taps hallatán lehullott az arcáról a hivatásos
táncosok unott arckifejezése, szégyenlősen, lányos zavarral hajolt meg a
közönség felé, és teli szájjal vigyorgott, mint egy idomított vadászkutya,
amelyik éppen most tért vissza a fogai között a lelőtt galambbal. Éppen ez a
mosoly ragadta meg Millert és nem a lány rutinos mozdulatai vagy nagyszerű
alakja. A személyzettől megkérdezte, meghívhatja-e egy italra, és máris
küldtek a lányért.
Miller soha nem kért pezsgőt, amikor a főnökkel tárgyalt, inkább gin fizzt
ivott. Legnagyobb meglepetésére a lány kellemes társaságnak bizonyult, ezért
a műsor végén megkérdezte, hazakísérheti-e. Sigi némi vonakodás után
beleegyezett. Miller nem akarta elsietni a dolgot, és aznap meg sem próbált
közeledni. Kora tavasz volt, és zárás után a lány egy olyan divatjamúlt
düftinkabátban került elő, ami Miller szerint nem lehetett véletlen.
Ittak útközben egy kávét, beszélgettek, s a lányban oldódni kezdett a
feszültség, vidáman csevegett. A fiú megtudta, hogy szereti a popzenét, a
művészetet, a magányos sétákat az Alster partján, a háztartást és a gyerekeket.
Attól kezdve a lány heti egy szabadnapját mindig együtt töltötték, vacsorázni
mentek valahova, vagy megnéztek egy műsort, de nem feküdtek le egymással.
 Három hónappal később Miller az ágyába vitte Sigit, és rövidesen azt
javasolta neki, hogy költözzön hozzá. Sigi az élet fontos dolgai iránt érzett
eltökéltséggel már amúgy is eldöntötte, hogy Peterhez akar menni feleségül,
csupán azt nem tudta eldönteni, hogy ezt úgy éri-e el könnyebben, ha nem
fekszik le vele, vagy fordítva. Mivel megérezte, hogy a fiú szükség esetén
másokkal népesíti be az ágyát, úgy döntött, odaköltözik, és olyan kényelmessé
teszi partnere életét, hogy a fiú ezek után mindenáron feleségül akarja majd
venni.
Azt még a notóriusan rendetlen Miller is elismerte, hogy Sigi csodálatosan
vezeti a háztartást, és egészséges, önfeledt boldogsággal szeretkezik. A lány
közvetlenül soha nem beszélt házasságról, de mindent megtett annak
érdekében, hogy a fiú tudja, tulajdonképpen mire megy ki a játék. Miller
igyekezett úgy tenni, mint akinek erről fogalma sincs. Amikor az Alster
partján sétálgattak. Sigi, a szülők jóindulatú pillantásaitól kísérve néha
összebarátkozott egy-egy kisbabával.
– Ó, Peter, hát nem angyali?
Miller erre általában csak hümmögött valamit.
– Az hát. Csodálatos.
Az ilyen válaszok után Sigi legalább egy óráig zsörtölődött, amiért nem
értette el a célzást. Azért boldogok voltak így kettesben, különösen Peter
Miller, aki úgy érezte, ez a tökéletes megoldás: egy házasság kényelme és a
rendszeres szeretkezés valamennyi gyönyöre a házasság kötöttségei nélkül.
Miller félig felhörpintette a kávéját, befészkelte magát az ágyba, és úgy
ölelte át hátulról a lányt, hogy keze a lágyékához ért. Tudta, hogy ettől
felébred. Néhány perc múlva a lány kéjesen felsóhajtott, és a hátára fordult.
Miller tovább simogatta, majd ráhajolt, és csókolgatni kezdte a mellét. Sigi
félálomban nyögdécselt, két kezével a fiú hátát kereste. Tíz perccel később a
kéjtől reszketve, mámoros gyönyörűséggel szeretkeztek.
– Aljas ébresztési módszereid vannak... – zsörtölődött később Sigi.
– Van rosszabb is – válaszolta Miller.
– Hány óra van?
– Már majdnem dél... – hazudta Miller, mert tudta, ha kiderülne, hogy meg
csak fel tizenegyre jár az idő, és a lány csak pár órát alhatott, Sigi hozzávágna
valamit. – De nem számít, aludj csak tovább.
– Mmmm. Köszönöm, szívem, milyen jó vagy hozzám... – suttogta
félálomban Sigi, és azzal újra elaludt.
Miller felhörpintette maradék kávéját, majd Sigiét is megitta, és már
félúton járt a fürdőszoba felé, amikor megszólalt a telefon. Gyorsan beugrott a
nappaliba, és felvette a kagylót.
– Peter?
 – Igen. Ott ki beszél?
– Karl.
Az agya még mindig kába volt, ezért nem ismerte fel a hangot.
– Karl?
A hívó türelmetlenül válaszolt.
– Karl Brandt. Mi van veled? Alszol még?
Miller magához tért.
– Hát persze! Szervusz, Karl! Ne haragudj, épp most ébredtem fel. Mi
történt?
– Figyelj, arról a halott zsidóról van szó. Beszélnünk kellene.
Miller teljesen elképedt.
– Miféle halott zsidóról?
– Arról, aki tegnap éjjel Altonában gázzal öngyilkos lett. Már erre sem
emlékszel?
– Dehogyisnem. Hogyne emlékeznék – válaszolta Miller –, csak nem
tudtam, hogy zsidó. Mi van vele?
– Beszélni akarok veled – felelte a nyomozó –, de nem telefontéma.
Találkozzunk valahol.
Miller riporteragya lázasan dolgozni kezdett. Ha valaki mondani akar
valamit, de nem szeretné telefonon át elmesélni, akkor az illető szerint fontos
dologról van szó. Brandt esetében Miller biztos volt abban, hogy egy
rendőrnyomozó holmi nevetséges apróság miatt nem lenne ilyen titkolózó.
– Jó – mondta a kagylóba. – Mit szólnál egy ebédhez kettesben?
– Rendben – válaszolt Brandt.
– Helyes. Ha ízlett az ebéd, én fizetem.
Egy kis éttermet nevezett meg a Libapiac mellett, megbeszélték, hogy egy
órakor találkoznak, azzal letette a kagylót. Még mindig nem értette a dolgot.
Képtelen volt felfogni, miféle sztori kerekedhet abból, hogy egy idős ember,
akár zsidó, akár nem, gázzal öngyilkosságot követett el Altona egyik
nyomorúságos bérlakásában.

A fiatal nyomozó az egész ebéd alatt nem hozta szóba a témát, ami miatt a
találkozót kérte, majd amikor kihozták a kávét, egyszerűen csak ennyit
mondott:
– Az a tegnapi ember.
– Igen. Mi van vele?
– Te is, én is, mindannyian tudjuk, mit műveltek a nácik a zsidókkal a
háború alatt meg előtte.
 – Tudom, hogyne tudnám. Eleget tömték vele a fejünket az iskolában,
nem?
Miller zavarban volt, nem értette az egészet. Mint a többi fiatal németnek,
tizenkét éves kora körül neki is azt tanították, hogy többi honfitársával együtt
ő is vétkes a szörnyű háborús bűnökért. Akkoriban tudomásul vette az egészet
anélkül, hogy tudta volna, miről is van szó.
Később már nehéz volt megfejteni, mire gondoltak a tanárok a háború utáni
időszakban. Nem volt senki, akinek kérdéseket lehetett volna feltenni, senki
nem akart beszélni – sem a szülők, sem a tanárok. Csak felnőtt fejjel jutott
hozzá némi írásos anyaghoz, és – bár felháborodott azon, amit olvasott,
egyúttal kívülállónak is érezte magát – képtelen volt elhinni, hogy mindez rá
Is vonatkozik. Máshol, egy más időben, réges-régen történt az egész. Akkor ő
nem volt ott, mint ahogy nem volt ott sem az anyja, sem az apja. Belül valami
meggyőzte őt arról, hogy Peter Millernek semmi köze az egészhez, ezért hát
soha nem érdekelték a nevek, a dátumok, a részletek. Szerette volna tudni,
miért hozakodott elő az egésszel Brandt. Az a kávéját kavargatta, maga is
zavarban volt, láthatóan nem tudta, hogy folytassa.
– Az a tegnapi ember – bökte ki végül – német zsidó volt. Megjárta a
koncentrációs tábort is.
Miller felidézte magában a hordágyon látott halálfejet. Végeztek volna
vele? Hülyeség, Azt az embert tizennyolc éve felszabadították a
szövetségesek, és akár az emberi kor végső határáig elélhetett volna. Az arc
látványa azonban egyre visszatért. Még soha életében nem találkozott
senkivel, aki megjárta a lágert – legalábbis nem tudott róla. Ami azt illeti,
abban is biztos volt, hogy SS-tömeggyilkost sem látott még soha. Az ember
megjegyzi az ilyesmit.
Gondolatban visszakalandozott a két évvel korábban, Jeruzsálemben
lezajlott Eichmann-perhez. Az ügy hatalmas nyilvánosságot kapott, hetekig
csak azzal volt tele az összes újság. Az üvegfülke mögötti arc jutott az eszébe,
meg az, hogy akkoriban arra gondolt: milyen hétköznapi, mennyire
elszomorítóan hétköznapi arc volt az, A cikkek elolvasása után sejtette meg
először, mit is művelt az SS. Akkor sejtette meg azt is, miért úsztak meg
mégis oly sokan. De az az egész ügy olyan dolgokkal volt kapcsolatban,
amelyek Lengyelországban, Oroszországban, Magyarországon,
Csehszlovákiában történtek, messze-messze innen, és nagyon-nagyon régen.
Egyszerűen képtelen volt arra, hogy személyes ügynek tekintse.
Gondolatai visszatérlek a mába. Brandt szavai fura mód kellemetlen,
feszült érzést ébresztettek benne.
– Mi van vele? – kérdezte a nyomozót.
 Brandt válasz helyett egy barna papírba csomagolt tárgyat húzott elő
diplomatatáskájából, és áttolta Miller elé.
– Az öreg egy naplót hagyott maga után. Nem is volt olyan öreg, ötvenhat
éves. Az a helyzet, a lágerben valószínűleg feljegyzéseket készített. A háború
után leírta az egészet. Ez van a naplóban.
Miller mérsékelt érdeklődéssel nézegette a csomagot.
– Hol találtad?
– A hulla mellett feküdt. Felvettem és hazavittem. Még az éjszaka el is
olvastam.
Miller kérdőn nézett régi barátjára.
– Rossz volt?
– Szörnyű. Fogalmam sem volt, mi minden szörnyűségei műveltek velük.
– Miért éppen engem kerestél meg vele?
Most Brandt jött zavarba. Vállat vont.
– Arra gondoltam, talán össze tudsz hozni belőle egy sztorit.
– Most kinek a tulajdona a napló?
– Jog szerint a Tauber-örökösöké, de őket soha nem fogjuk megtalálni. Ez
pedig azt jelenti, hogy a rendőrség tulajdona, ők viszont úgyis csak az irattárba
tennék, Ha kell, a tiéd lehet. Csak ne említsd, hogy tőlem kaptad. Nem akarok
bajt magamnak.
Miller fizetett, majd távoztak.
– Rendben van, elolvasom. De azt nem ígérhetem, hogy lázba jövök tőle.
Talán kijön belőle egy kis színesre való.
Brandt szája sarkában egy félmosoly jelent meg.
– Micsoda cinikus disznó vagy – mondta.
– Én ugyan nem – válaszolta Miller –, csak az a helyzet, hogy engem is,
mint általában a legtöbb embert, jobban érdekel az, ami itt és most történik. Te
hogy vagy ezzel? Tíz év rendőri szolgálattal a hátad mögött már viharedzett
zsarunak gondolna az ember. De ez meg téged is kiborított, igaz?
Brandt ismét elkomolyodott. A csomagra nézett Miller hóna alatt, és
bólintott.
– Alaposan. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen szörnyűségek,
megtörténhettek. És csak úgy mellesleg egyáltalán nem a régmúltról van
benne szó. Az a sztori itt. Hamburgban ért véget tegnap, éjjel. Viszlát. Peter.
A nyomozó megfordult és elment. Nem tudhatta, mekkorát tévedett.

2.
Peter Miller valamivel három óra után érkezett haza, hóna alatt a barna
papírcsomaggal. A lakásba érve a nappali asztalára dobta, és mielőtt nekilátott
volna az olvasásnak, készített magának egy nagy adag kávét.
Letelepedett kedvenc karosszékébe, a keze ügyébe készítette a kávét, és
felnyitotta a csomagot. A napló egy fénytelen műanyag borítású, kemény
fedelű irodai irattartóban feküdt, amelynek gerincén kapcsok húzódtak végig,
hogy a lapokat egyesével is ki lehessen venni, vagy – ha a szükség úgy hozza
– újakat betenni.
A dosszié százötven géppel írott oldalt tartalmazott. Láthatólag valami régi
masinával írhatták őket, mert egyes betűk felfelé, mások lefelé lógtak ki a
sorból, de volt közöttük halvány meg eltorzult leütés is. A legtöbb lap réginek
látszott, mert bár tiszták voltak, maga a papír alaposan megsárgult. Az irat
elején és a végén volt néhány hófehér lap, amelyeket aligha írhattak néhány
napnál régebben. Az első néhány oldal tulajdonképpen előszó volt, a napló
végéhez pedig epilógusfélét csatoltak. Mindkettő november 21-én íródott.
Miller úgy vélte, már azután, hogy a férfi eldöntötte, végez magával.
Meglepte, hogy már az első mondatok után kiderült: a naplót tiszta, precíz
németséggel írták. A stílus kulturált, iskolázott emberre vallott. A borítóra
téglalap alakú fehér papírt ragasztottak, arra pedig egy valamivel nagyobb
celofándarabot, hogy a címke el ne koszolódjék. Ezen nagy, fekete nyomtatott
betűkkel ennyi állt:
Salomon Tauber naplója.
Miller befészkelte magát karosszékébe, felütötte az első oldalt, és olvasni
kezdett.

Előszó

Salomon Tauber a nevem, zsidó vagyok, és meg fogok halni. Elhatároztam,

hogy véget vetek az életemnek, mert számomra már semmi értéke; nem
maradt több tennivalóm. Nem sikerült elérnem azt, amit az életben akartam,
próbálkozásaim hiábavalónak bizonyultak. Mert a Gonosz, amelyet
megismertem, tovább él és virágzik, csupán a Jó vált porrá, csak abból lett
gúny tárgya. Barátaim, a szenvedők és az áldozatok valamennyien meghaltak,
már csak üldözők vesznek körül. Nappal, az utcán az ő arcukat látom, éjjel
pedig régen halott feleségemét, Eszterét. Csak azért maradtam ilyen sokáig
életben, mert valamit még véghez akartam vinni, de már tudom, hogy ez soha
nem következik be.
Nem él bennem harag vagy keserűség a német nép iránt, mert a nép jó. Egy
nép sohasem gonosz; csak az egyes személyek azok. Igaza volt Burke-nek, az
angol filozófusnak, amikor azt mondta: “Nincsenek eszközeim egy egész
nemzet megvádolására. Közösségi bűn nem létezik, mert bár a Biblia
elmondja, hogyan akarta a Mindenható megsemmisíteni Szodomát és
Gomorrát azokért a bűnökért, amelyeket lakosaik feleségeikkel és
gyermekeikkel elkövettek, elmondja azt is, hogy élt közöltük egyetlen igaz
ember, akiért a többiek is kegyelmet kaptak. Ebből az következik, hogy a bűn,
csakúgy, mint az üdvözülés, egyéni dolog.
Amikor kiszabadultam a rigai és a stutthofi koncentrációs táborokból,
amikor túléltem a magdeburgi halálmenetet, amikor 1945 áprilisában a
testemet felszabadították, de a lelkemet továbbra is gúzsba kötve hagyták a
brit katonák, gyűlöltem az egész világot. Gyűlöltem az embereket, a fákat,
még a köveket is, mert ellenem esküdött valamennyi, csak azért, hogy még
több szenvedést okozzanak. Legfőképpen a németeket gyűlöltem. Akkor is azt
kérdettem magamtól, amit az előző négy év alatt számtalanszor: mert nem
sújtott le rájuk az Úr, miért nem irtotta ki őket az utolsó szálig, férfit, asszonyt
és gyereket úgy, hogy írmagjuk se maradjon, miért nem tüntette el házaikat és
városaikat a föld színéről? És mivel Ő nem tett ilyet, hát Őt is gyűlöltem, azzal
vádoltam, hogy elhagyott engem és a népét, amelyet a kiválasztottság
ábrándjával hitegetett. Még azt is kétségbe vontam, hogy egyáltalán létezik.
De ahogy az évek múltak, újra megtanultam szeretni; szeretni a köveket és
a fákat, a kék eget és a város szélén hömpölygő folyót, a kóbor kutyákat, az
elcsatangolt macskákat meg a gyerekeket, akik az utcán elfutnak előlem, mert
olyan csúnya vagyok. Ők semmiről sem tehetnek. Van egy francia mondás:
“Mindent megérteni: annyi, mint mindent megbocsátani." Ha képesek
vagyunk megérteni az embereket, ellenségeskedéseiket és félelmeiket, kapzsi
hatalomvágyukat, közönyösségüket és kezességüket az iránt, aki a
leghangosabban kiabál, akkor arra is képesek vagyunk, hogy megbocsássunk
neki. De felejteni, azt nem; nem felejtünk soha.
A végső kudarc azért, következik be, mert vannak olyanok, akiknek a
bűnei meghaladják az emberi értelem felfogóképességét, a ennél fogva
megbocsáthatatlanok is. Mert ők még mindig közöttünk vannak, ott sétálnak
az utcákon, irodákban dolgoznak, éttermekben ebédelnek, kezet ráznak,
mosolyognak, és "kamerádnak" szólítanak tisztességes embereket. Az a totális
kudarc, hogy még csak nem is számkivetettként élnek, hanem tisztelettel
övezett polgárként, és egyéni bűneikkel örökre bemocskolhatnak egy egész
nemzetet. És itt kudarcot vallunk mindannyian, te is, én is; nyomorúságos
kudarcot vallunk mindannyian. Az idő múltával végül kibékültem a
Mindenhatóval, és bocsánatát kérem azokért a tetteimért, amelyekkel vetettem
az Ő törvénye ellen, és ebből bizony sok van. Söma Jiszróél, Adonáj elóhim,
Adonáj ihad.
(A napló első húsz oldalán Tauber születéséről és hamburgi gyermekéveiről
beszél. Elmondja, hogy apja munkásszármazású, háborús hős, és hogy szülei
röviddel Hitler 1933-as hatalomra jutása után meghaltak. Ő építészként
dolgozott, majd a harmincas évek végén feleségül vett egy Eszter nevű lányt.
Munkaadója közbenjárására 1941-ig sikerüli megúsznia a deportálást. Végül
Berlinben fogták el, amint éppen egyik ügyfelét akarta meglátogatni. Az
elirányító táborban töltött időszak után a többi zsidóval együtt őt is beterelték
egy keletre tartó szerelvény egyik marhavagonjába.)

Nem tudom, milyen nap volt, araikor a vonat végre csikorogva fékezett egy
állomáson. Azt hiszem, hat nap és hét éjszaka telt el azóta, hogy Berlinben
ránk zárták az ajtót. A szerelvény megállt, a világos fénycsíkokból tudtam,
hogy nappal van: a kimerültségtől és a bűztől zúgott a fejem, és szédelegtem.
Odakintről kiáltozás hallatszott, zárak csapódtak, és felrántották a
vagonajtókat. Én, aki mindig fehér inget és jól vasalt nadrágot viseltem, most
szinte örültem is, hogy nem látom magamat. (Zakóm és nyakkendőm már
régóta valahol a vagon padlóján hevert.) A többiek látványa éppen elég volt.
Amikor a ragyogó napfény elárasztotta a vagon belsejét, az emberek a
szemük elé kapták a kezüket, és ordítottak a fájdalomtól. Észrevettem, hegy
nyílik az ajtó, és védekezésül összepréseltem a szemhéjamat.
Az egymáshoz zsúfolódott testek nyomásától szinte magától kiürült a fél
vagon – a peronon csak úgy gomolygott a bűzlő embertömeg. Mivel a vagon
végében álltam, a középen levő ajtó egyik oldalán, a többiek nem sodortak
magukkal. Résnyíre nyílott szemmel, hunyorogva, de a saját lábamon léptem
le a peronra.
Az ajtókat nyitogató SS-őrök, gonosz képű, brutális fickók, akik egy
általam ismeretlen nyelven ordítoztak és osztogatták parancsaikat, undorodva
léptek hátra. A marha vagon belsejében harmincegy letiport ember feküdt a
padlózaton, őket már nem lehetett felállítani, A megmaradtak halálra éhezve,
félig vakon, tetőtől talpig mocskosan, bűzlő rongyokba tekerve lassan talpra
cihelődtek a peronon. A nyelvünk a szomjúságtól megfeketedett, megdagadt
és odatapadt a szájpadlásunkhoz, az ajkunk kicserepesedett. A peron mentén
negyven további vagon okádta magából a berlinieket, tizennyolc másik meg
azokat, akiket Bécsben vagoníroztak be. A szállítmánynak legalább a fele nő
volt és gyerek. A nők közül sokan, a gyerekek szinte mindannyian meztelenek
voltak, a testük ürülékfoltos. Állapotuk semmiképpen sem volt jobb a
miénknél. Némelyik asszony halott kicsinyével a karjában lépett ki a fénybe.
 Az őrök a szerelvény mellett fel-alá rohangászva menetoszlopba tereltek
bennünket, mielőtt elindultunk volna a városba. De melyik városba?
Egyáltalán: milyen nyelven beszéllek ezek az emberek? Csak később tudtam
meg, hogy a város neve Riga, az SS-őrök pedig helybéli toborzású lettek, akik
legalább olyan vad antiszemiták, mint nemet társaik, csak az
intelligenciaszintjük alacsonyabb. Valósággal ember formájú állatok voltak.
Az őrök mögött meghunyászkodva ácsorgott egy csoport ember. Átizzadt
ingükön elöl és hátul egy fekete, négyszög alakú foltot viseltek, a közepében
egy nagy “J" betűvel. Ez volt a gettókülönítmény. Nekik kellett a hullákat
eltakarítani a vagonokból, majd eltemetni őket a városon kívül.
Úgy fél tucat őr vigyázott rájuk, akik ugyancsak egy nagy “J" betűt viseltek
az ingükön, de karszalagjuk is volt, a kezükben pedig csákánynyelet lóbáltak.
Ezek voltak a zsidó kápók, akik munkájuk fejében jobb élelmezést kaptak,
mint a többiek.
Az állomásépület árnyékában néhány német SS tiszt álldogált, de őket már
csak akkor vettük észre, mikor a szemünk hozzászokott a fényhez. Egyikük
egy ládán állva halvány, ám elégedett mosollyal szemlélte a vagonokból
előtámolygó néhány ezer emberi csontvázat. Csizmáját időnként
megcsapkodta fekete lovaglópálcájával. Úgy viselte az SS fekete-ezüst
parolijával díszített zöld uniformist, mintha egyenesen az ő számára tervezték
volna. Gallérja jobb oldalán a Waffen SS kettős villáma látszott. A bal oldali
rangjelzésből megtudtuk, hogy százados.
Magas, szikár férfi volt; halványszőke hajjal és fakó kék szemmel. Később
azt is megtudtam, hogy vérbeli szadista, akit már akkor azon a néven ismertek,
amelyen később a szövetségesek is nyilvántartották: a Rigai Mészáros, így
találkoztam először Eduard Roschmann SS századossal.

(1941. június 22-én hajnali öt órakor Hitler hárem hadseregcsoportba

szervezett százharminc hadosztálya átlépte a szovjet határt, és megkezdte az
ország lerohanását, Minden egyes katonai alakulat mögött ott vonultak az SS
megsemmisítő osztagai, amelyeknek Hitler, Himmler és Heydrich azt szabta
feladatul, hogy a hadsereg által elfoglalt területeken gyilkolják le a
kommunista komisszárokat és a vidéki zsidóságot, továbbá későbbi
“különleges intézkedésig" tereljék gettóba a nagyobb városok zsidó
közösségeit.
A hadsereg 1941. július l-jén foglalta el Rigát, Lettország fővárosát. Az
első SS-kommandók már a hónap közepén a helyszínre érkeztek. 1941.
augusztus 1-jére már működtek Rigában az SS által felállított SD- és
SP-osztagok, és kezdetét vette az az irtóhadjárat, amelynek célja Ostland [így
nevezték el a Birodalomban a három megszállt balti államot] zsidómentesítése
volt.
A későbbiekben Berlinben úgy határoztak, hogy Rigában lesz a német és
osztrák zsidók haláltábora. 1938-ban mintegy háromszázhúszezer német és
körülbelül száznyolcvanezer osztrák zsidót, összesen mintegy félmillió embert
tartottak nyilván. 1941 júliusára már több tízezerrel végezlek közülük, főleg a
németországi és az ausztriai koncentrációs táborokban: Sachsenhausenben,
Mauthausenben, Ravensbrückben. Dachauban, Buchenwaldban,
Bergen-Belsenben és a csehországi Terezinben. Ezek a táborok azonban
lassan túlzsúfoltakká váltak, és úgy tűnt, a maradék zsidók
megsemmisítéséhez ideális lehetőséget nyújtanak majd a keleti vidékek.
Hozzáláttak Auschwitz, Treblinka, Belzec, Sobibor, Chmelno és Majdanek
bővítéséhez, kiépítéséhez. Amíg ezekben be nem fejeződtek a munkálatok,
szükség volt egy olyan helyre, ahol a lehető legtöbb embert lehet kiirtani és
egyben ,,tárolni" tudják a megmaradtakat. A választás Rigára esett.
1941. augusztus 1-je és 1944. október 14-e között kétszázezer, szinte
kizárólag német és osztrák származású zsidót szállítottak Rigába. Közülük
nyolcvanezren ott lelték halálukat; százhúszezer embert tovább szállítottak a
már említett hat lengyelországi haláltáborba. A gyötrelmeket négyszázan élték
túl. A túlélők fele Stutthofban halt meg vagy a Magdeburg felé vezető
halálmenet során. Tauber transzportja volt az első szállítmány, amelyet a
Német Birodalomból Rigába irányítottak. A transzport 1941. augusztus 13-án
délután 15 óra 43 perckor érkezeti meg.)

A rigai gettó a város szerves része volt. Itt laktak Riga zsidó lakosai, akik
közül megérkezésemkor már csak néhány százan voltak életben. Roschmann
és Krause nevű helyettese röpke három hét alatt a legtöbbjüket kivégeztette, és
személyesen felügyelt a parancs végrehajtására.
A gettó a város északi peremén terült el, tőle északabbra már csak nyílt
mező volt. Déli pereménél fal húzódott, a többi oldalt szögesdrót zárta el. Az
északi oldalon csupán egyetlen kapuja volt: csak itt lehetett ki- és bejárni. A
kaput kétoldalt lett SS-őrökkel megrakott őrtornyokkal védték. Innen a gettó
közepén át nyílegyenesen a déli falig húzódott a Mase Kalnu Iiela, más néven
Kicsi Domb utca. A déli faltól a főkapu felé nézve ettől jobbra terült el a
Blech Platz, avagy Bádog tér, itt válogatták ki a kivégzendőket, itt zajlott a
sorakozó, a munkások kiválasztása, itt voltak a korbácsolások és az
akasztások. A tér közepén bitófa állt, rajta nyolc acélkampóval és hurokkal,
amelyek állandóan ott lengtek a szélben. Minden este legalább hat
szerencsétlen végezte itt, de gyakran fordult elő, hogy a nyolc kampón több
“turnus" is elpusztult, mielőtt Roschmann megelégedett volna napi munkája
eredményével.
Alapterületét tekintve az egész gettó nem volt több öt négyzetkilométernél.
Ezen a területen valaha tizenkét-tizenötezer ember lakott. A rigai zsidók –
legalábbis a megmaradt kétezer – még az érkezésünk előtt végeztek a terület
elfalazásával, így a mi transzportunk számára, amely alig haladta meg az
ötezer főt, bőségesen jutott hely. Ám mindennap újabb és újabb transzportok
érkeztek, a gettó létszáma hamarosan harminc-negyvenezer főre duzzadt, ami
azt jelentette, az érkezők számával azonos számú régi lágerlakót kellett
kivégezni, hogy a hely elegendő legyen. Ha nem így történt volna, a
túlzsúfoltság veszélybe sodorta volna a munkaképesek egészségét. Ezt
Roschmann semmi körülmények közt nem tűrte el.
Azon az első éjszakán beszállásoltuk magunkat a legjobb épületekbe.
Mindenkinek jutott külön szoba, függönyökkel és kábátokkal takarózva végre
valódi ágyon alhattunk. A szobatársam, miután alaposan teleitta magát vízzel,
megjegyezte, hegy talán nem is lesz itt olyan rossz. De akkor még nem
találkoztunk Roschmann-nal.
A nyárból ősz, az őszből lassan tél lett, és a körülmények egyre romlottak.
Minden reggel sorakoznunk kellett a Bádog téren. (Főleg a férfiaknak, hiszen
a munkára alkalmatlannak ítélt nők és gyerekek többségét már az érkezéskor
lemészárolták.) Itt a lettek puskatussal ütöttek, lökdöstek bennünket, amíg a
névsorolvasás megkezdődött. Nem volt ez igazi névsorolvasás: egyszerűen
megszámláltak, és munkacsapatokba osztottak bennünket. A tábort nap nap
után elhagyta valamennyi lakója, férfiak, nők és gyerekek, hogy oszlopba
fejlődve megkezdjék a napi tizenkét óra kényszermunkát a közelben gomba
mód szaporodó műhelyek valamelyikében.
Azt mondtam magamról, hogy ács vagyok, ami persze hazugság volt, de
építészként eleget láttam ácsokat dolgozni. Feltételeztem, és helyesen, hogy
ácsokra mindig szükség lesz. Egy közeli fűrésztelepre osztottak be, ahol a
helybeli faanyagból előre gyártott szálláshelyeket készítettek a csapatok
számára.
Télen-nyáron szakadatlanul dolgoztunk, az idő legtöbbször hideg és
nyirkos volt, mert a vidék mélyen feküdt, közel a tenger-parthoz. A munka
irtózatosan nehéz volt, még egy makkegészséges embert is tönkre tudott volna
tenni.
A fejadagunk reggelenként munkába indulás előtt fél liter úgynevezett
leves vagy inkább színes víz volt, amelyben néha egy-két krumplidarab
úszkált. Este, miután visszatértünk a gettóba, újabb fél liter lét kaptunk egy
szelet kenyérrel meg egy rothadt krumplival.
 A gettóba élelmet becsempészni főbenjáró bűnnek számított, és az esti
sorakozónál az összegyűltek szeme láttára azonnali akasztással büntették.
Életben maradni azonban csak úgy lehetett, ha az ember vállalta ezt a
kockázatot.
Esténként, amikor a menetoszlopok visszatértek, Roschmann és néhány
pribékje rendszeres ellenőrzést tartott a kapunál. Találomra kiszólítottak a
sorból egy-egy embert, és ráparancsoltak, hogy azon nyomban vetkőzzön
meztelenre. Akinél egy szem krumplit vagy egy darabka kenyeret találtak,
annak meg kellett várnia, amíg a többiek felsorakoznak a Bádog téren.
Mikor mindenki felsorakozott, megjelent Roschmann az SS-legényeivel,
nyomukban pedig a lebukottak csoportja. A férfiaknak a bitófa alá kellett
állnia, hogy kötéllel a nyakukban várják végig a névsorolvasást. Aztán
Roschmann elvonult előttük, belevigyorgott az arcukba, és egyenként
mindenki alól kirúgta a sámlit. Ezt a műveletet mindig szemből végezte, hogy
jól láthassák azok, akiket halálra szánt. Néha csak úgy tett, mintha rúgna,
aztán az utolsó pillanatban visszakapta a lábát. Hatalmasakat hahotázott,
amikor a sámlin álló szerencsétlen reszketni kezdett, azt hívén, hogy már
kötélen himbálódzik, majd hirtelen rájött, hogy még mindig a sámlin áll. Volt,
aki Istenhez imádkozott, volt, aki kegyelemért könyörgött. Roschmann kedvét
lelte az ilyesmiben. Nagyothallónak tette magát, egyik kezét a füléhez tartva
kérdezte:
– Nem lehetne hangosabban? Mit mondtál az előbb?
Amikor kirúgta alóluk a sámlit vagy inkább a ládát, a pribékjeihez fordulva
ilyeneket mondott:
– Istenkém, azt hiszem, valóban be kellene szereznem egy hallókészüléket.
Néhány hónapon belül valamennyi fogoly szemében Roschmann maga volt
az ördög. Egyre újabb és újabb módszereket agyalt ki. Ha nőt kaptak
élelmiszer-csempészésen, végig kellett néznie a férfiak akasztását, különösen
akkor, ha a férje vagy fivére is közöttük volt. Akkor Roschmann ráparancsolt,
hogy térdeljen le előttünk, akik négyszögben sorakoztunk a bitó előtt, majd a
tábori borbéllyal kopaszra borotváltatta.
A sorakozó után kivitték a szögesdrót mögé a temetőbe, és sírgödröt
ásattak vele. Amikor végzett, letérdeltették, és Roschmann vagy valamelyik
pribékje a Lügeréből közvetlen közelről golyót eresztett a tarkójába. Az
ilyenfajta kivégzéseket senki nem nézhette, de a lett őröktől kiszivárgott, hogy
Roschmann előszeretettel tüzelt a nők füle melleit, akik a sokktól
belezuhantak a gödörbe, ilyenkor rájuk parancsolt, hogy másszanak ki, és
térdeljenek vissza a helyükre. Az is előfordult, hogy fegyvere nem is volt
megtöltve, és s halálra vált áldozat csak egy kattanást hallott. A lettek
vadállatok voltak de Roschmann találékonysága kivívta őszinte csodálatukat.
 Volt velünk egy lány, aki a saját bőrét kockáztatva segített a többieknek.
Olli Adlernek hívták, és úgy emlékszem, müncheni volt. Gerdát, a nővérét
élelmiszer-csempészésért lőtték agyon. Olli gyönyörű lány volt, és
Roschmann szemet vetett rá. A szeretője lett – hivatalosan persze
házvezetőnőnek nevezték, mert az SS tagjai nem érintkezhettek zsidókkal.
Amikor megengedték neki, hogy a gettóba jöjjön, mindig becsempészett
magával némi gyógyszert, amit az SS készletéből lopott. Ezért természetesen
halálbüntetés járt volna. Utoljára akkor latiam, amikor a rigai dokkban
felszálltunk a hajóra.
Az első tél vége felé már tisztában voltam vele, hogy nem bírom sokáig.
Az éhezés, a hideg, a nyirkos levegő, a feszített munka és az állandó
kegyetlenkedés hatására jó felépítésű, erős emberből csont és bőr lettem.
Amikor tükörbe néztem, egy nyúzott, borostás, karikás szemű, beesett arcú
vénember nézett vissza rám. Harmincöt éves voltam akkor, de kétszer
annyinak néztem ki. Így volt ezzel a többi társam is.
A saját szememmel láttam emberek tízezreit a tömegsírok erdeje felé
menetelni, akiket megölt a hideg, a nedvesség vagy a gyötrelmes
kényszermunka; megint másokat a korbácsütések, az akasztás, a golyó vagy a
bikacsök küldött a halálba.
Az első öt hónapot mégis túléltem, és ez jóval több volt, mint a rám
kiszabott idő. Az életösztön, amely még a vagonban tört elő belőlem, lassan
elhagyott, és nem maradt más, mint valami rutinszerű élni akarás, amelynek
előbb vagy utóbb meg kellett szűnnie. És akkor márciusban történt valami,
ami egy újabb évre elegendő akaraterőt adott.
Még ma is pontosan emlékszem a dátumra: 1942. március harmadika, a
második dünamündei konvoj napja. A táborban úgy egy hónappal azelőtt egy
különös teherautó jelent meg. Akkora lehetett, mint egy közönséges autóbusz,
de acélszürkére festették, és nem voltak ablakai. Közvetlenül a gettó
bejáratánál állt, és a reggeli sorakozónál Roschmann új bejelentést telt. Azt
mondta, Dünamündében, Rigától mintegy száz kilométerre a Düna folyó
partján most indult be egy halkonzerváló üzem. Úgy mondta, ott könnyebb a
munka, jobb az élelmezés és a lakáskörülmények. A kedvező feltételek miatt
csak az öregek, a nők, a munkaképtelenek, a betegek és a kisgyermekek
jelentkezhetnek.
A felkínált könnyű munkára természeteden rengetegen jelentkeztek.
Roschmann a sorok előtt elvonulva személyesen választotta ki, kik mehetnek,
Ez alkalommal önként léptek elő azok az öregek és betegek, akiket máskor
úgy kellett előrángatni, akik üvöltve és tiltakozva, ütlegek hatására indultak
csak el erőltetett menetben a kivégződomb felé. Száznál is több embert
választottak ki, és ezek valamennyien beszálltak a kocsiba. Rájuk zárták az
ajtókat – a nézők közül többen észrevették, milyen szorosan záródnak. A kocsi
elindult, de a kipufogója nem füstölt. Csak később szivárgott ki, miféle kocsi
is volt ez valójában. Attól kezdve a gettó nyelvén a "Dünemündei konvoj"
egyet jelentett a gázhalállal.
Március 3-án híre terjedt, hogy újabb dünemündei konvoj lesz; Roschmann
a reggeli sorakozónál be is jelentette. Jelentkező egy sem akadt, így hát
Roschmann vigyorogva elkezdett a sorok között sétálni, és lovaglóbotjával
bökött rá kiválasztottak mellére. Nagy ravaszul a hátsó soroknál kezdte, mert
arra számítolt, hogy ott húzódnak meg a gyengék, az öregek és a
munkaképtelenek.
Az egyik öregasszony előre megérezte ezt, és az első sorba állt. Legalább
hatvanöt éves lehetett, de az életösztön parancsára magas sarkú cipőt hordott,
fekete selyemharisnyát, térden felül érő szoknyát, és széles karimájú kalapot
vett magára. Az arcát kipirosította, bepúderezte magát, és kárminvörösre
rúzsozta az ajkát, így kikészítve valamennyi gettólakó közül kirítt, de ő úgy
gondolta, talán mégis fiatal lánynak nézik.
Roschmann elhaladt előtte, majd megállt és rábámult. Azután vigyorogni
kezdett.
– Nicsak, nicsak, mit találtam! – kiáltotta, és az asszony felé bökött
pálcájával, hogy felhívja rá társai figyelmét, akik közben a már kiválogatott
száz ember őrzésével voltak elfoglalva,
– Nem akar kikocsikázni Dünamündébe, szép kisasszony?
Az idős asszony félelemtől reszkető hangon válaszolt.
– Nem, uram.
– Mégis, hány éves ön? – rikkantotta Roschmann az őrök vad vihogása
közepette. – Tizenhét? Vagy talán húsz?
Az asszony remegő térdekkel állt előtte.
– Igen, uram... – suttogta.
– Hát ez remek! – kiáltotta Roschmann –, mindig is szerettem a csinos
lányokat. Jöjjön ki középre, hadd gyönyörködjön mindenki ifjúi szépségében!
Amint ezt kimondta, megragadta az asszonyt, és a karjánál fogva
betaszigálta a Bádog tér közepéről. Kényszerítette, hogy ott álljon egyedül, és
közben beszélt hozzá.
– Nos, szép kisasszony, ha már ilyen csinos és fiatal, táncoljon, énekeljen
nekünk valamit!
A tér közepén az asszony reszketett a metsző széltől és a félelemtől.
Valamit suttogott, amit mi nem hallottunk.
– Mi az? – üvöltötte Roschmann. – Hogy nem tud láncolni?! Egy ilyen
szép fiatal lány csak tud táncolni, vagy nem?!
 A német SS-legények majd megpukkadtak a nevetéstől. A lettek egy szót
sem értettek az egészből, de ők is vigyorogni kezdtek. Az idős nő a fejét rázta.
Roschmann arcáról eltűnt a mosoly.
– Táncolni!
Az asszony néhány tánclépés után megállt. Roschmann előhúzta a Lügerét,
csőre töltött, és néhány centiméterre a nő lába elé, a homokos talajba lőtt. Az
nagyot ugrott rémületében.
– Táncolj!... Táncolj!... Táncolj nekünk, ocsmány zsidó szuka! – ordította
Roschmann, és minden szó után az asszony lába elé lőtt egyet.
Egyik tárat a másik után töltötte be, amíg ki nem ürült a lőszerestáskája.
Fél órán át táncoltatta az asszonyt, aki mind magasabbra ugrált, szoknyája
minden ugrásnál a nyakába repült, míg végül összeroskadt – többé már nem
érdekelte, életben marad-e vagy sem.
Roschmann az utolsó három töltényt közvetlenül az arca elé célozva lőtte
ki. A golyók földet vágtak az asszony szemébe, A lövések közötti szünetben
az egész téren hallani lehetett az idős nő sípoló zihálását.
Amikor már minden lőszere elfogyott, újra elordította magát:
– Táncolj! – és csizmás lábával hasba rúgta. Addig teljes csendben voltunk,
de akkor a szomszédom imádkozni kezdett. Egy hászidita volt, alacsony,
szakállas emberke – hosszú, fekete kabátjának foszlányai még akkor is rajta
lógtak.
A hideg a legtöbbünket arra kényszerítette, hogy fülvédőt viseljünk, de ő
még most is széles karimájú kalapját hordta. A Sömát mondta el újra és újra,
és kezdetben bizonytalan hangja egyre hangosabbá vált. Tudtam, hogy
Roschmann gyilkos kedvében van, így hát én meg azért imádkoztam, bárcsak
elhallgatna már. De ő nem hagyta a abba.
– Söma Jiszróél... (Halld, ó, Izráel...)
– Pofa be!... – sziszegtem a szám sarkából.
– Adonáj elóhim... (Az Úr a mi istenünk...)
– Hallgass már el! Mindnyájunkat megöletsz!
– Adonáj iha-a-ad. (Egy az Isten.)
Az utolsó szólamot hosszan elnyújtotta a hagyományok szerint, mint Akiba
rabbi, amikor (Caesareában Tinius Rufus parancsára megölték az
amfiteátrumba.
Roschmann éppen abban a pillanatban fejezte be az üvöltözést az
öregasszonnyal. A fejét felkapta, mint egy szimatot kapó véreb, és felénk
fordult. Én egy jó fejjel magasabb voltam a hasziditánál, ezért rám esett a
tekintete.
– Ki beszélt? – rikoltotta, és nagy léptekkel közeledett.
– Te! Állj ki a sorból!
 Nem fért hozzá kétség, hogy rám mulat. Arra gondoltam: ez a vég. No és?
Nem számít: előbb vagy utóbb úgyis be kellett következnie. Amikor odaért,
kiléptem elé.
Nem szólt egy szót sem, csak az arcizmai rángatóztak, mint egy
eszelősnek. A rángás lassan csillapodott, és helyét az a csendes, farkasszerű
mosoly foglalta el, amely képes volt páni rémületbe ejteni a gettó valamennyi
lakóját, az SS-legényeket is beleértve.
Olyan gyorsan mozdult a keze, hogy szinte észre sem vettem. Tompa ütést
éreztem a bal arcomon, utána egy hatalmas csattanást, mintha bomba robbant
volna a fülem mellett. Határozottan, de kívülállóként érzékeltem, hogy az
arcbőröm a halántékomtól a szájamig bereped, mint valami ócska szövetdarab.
Még mielőtt vérezni kezdett volna. Roschmann keze már újra lendült, s
lovaglóostora ezúttal a bal arcomon csatlant; ugyanaz a tompa ütés, még egy
csattanás a fülemben, és éreztem, hogy valami reped. A lovaglópálca hatvan
centiméter hosszú lehetett, a fogantyúja felől acélfonat, a többi részen szorosra
font bőrszíjak borították. Ha ütés közben egyúttal rántottak is rajta, a bőrfonat
úgy hasította az emberi bőrt, mintha papír lett volna. Láttam már nemegyszer,
hogyan csinálta. Másodperceken belül éreztem, amint a meleg vér két kis
patakban lefut az arcomon, és a zakómra csepeg.
Roschmann hirtelen elfordult, majd újra rámmeredt, és az idős asszonyra
mulatott, aki még mindig ott zokogott a tér közepén.
– Fogd a vén szipirtyót, és a kocsira vele – ugatta.
Így hát a többi száz áldozatot néhány perccel megelőzve a karomba vettem
az asszonyt, és végigvittem a Kicsi Domb utcán a várakozó kocsihoz,
miközben az arcomból patakzó vér végigfolyt rajta. A kocsi hátsó részében
letettem, és már indultam volna vissza, de sovány ujjaival olyan erősen
szorította meg a csuklómat, hogy ezt ki sem néztem volna belőle.
A halálkocsi padlóján kuporogva magához húzott, és egy szebb napokat
látott apró batisztkendővel felitatta az arcomról a még mindig patakzó vért,
Ahogy rám nézett, sminktől, rúzstól, könnyektől maszatos arcában úgy
ragyogott a szeme, mint két sötét csillag.
– Zsidó fiam... – suttogta –, neked élned kell. Esküdj meg, hogy élni fogsz.
Esküdj, hogy élve kerülsz ki innét. Életben kell maradnod, hogy elmondhasd
nekik abban a másik világban, mi történt itt a népünkkel, ígérd meg... esküdj a
Tórára.
Akkor megesküdtem, hogy történjék bármi, én életben maradok. Erre
elengedett. Támolyogva indultam vissza a gettóba, de félúton elájultam.
Alighogy munkába álltam, két fontos döntést hoztam. Az egyik az volt,
hogy titkos naplót fogok vezetni: az emlékeztető szavakat és az időpontokat
éjszakánként tűvel és tussal a lábam bőrébe tetoválom, hogy egyszer majd
pontosan leírhassam mindazt, ami Rigában történt; ez majd megbízható
bizonyíték lesz a bűnösökkel szemben.
Második elhatározásom az volt, hogy kápó leszek magam is – csatlakozom
a zsidó táborfelügyelőkhöz.
Nem volt könnyű ez, mert ők voltak azok, akik munkába, majd onnan
vissza vagy éppen a vesztőhelyre hajtották zsidó sorstársaikat. Mindezzel
tisztában voltam, 1942. április elsején azonban mégis odamentem a
főkápóhoz. Önként jelentkeztem, tehát a többiek kitaszítottak maguk közül.
Kápóra mindig szükség volt, mert bár nagyobb fejadag járt nekik, jobb
körülmények között laklak, és a munka alól is felmentették őket, mégis
nagyon kevesen vállalták ezt a munkát.
Ezen a helyen írom le, hogyan végeztek a munkaképtelenekkel, mert
Rigában legalább hetven-nyolcvanezer zsidó lelte így halálát Eduard
Roschmann parancsára. Amikor új transzport érkezett az állomásra, az ötezer
fős szállítmányból rendszerint legalább ezer halott volt. Az általában ötven
marhavagonból összeállított szerelvények csak ritka esetben hoztak több
túlélőt.
Az újonnan jötteket a Bádog téren sorakoztatták föl, és megkezdődött a
kivégzendők különválogatása. Ez nem csupán a jövevényeket, de valamennyi
táborlakót érintette. A reggeli és esti létszámellenőrzésnek éppen ez volt a
lényege.
Az újak közül munkaképtelennek minősítették a gyengéket, az öregeket és
a betegeket. Ide soroltak szinte valamennyi nőt és a gyerekeket is. Nekik
külön kellett sorakozni. A maradékot megszámlálták. Ha számuk elérte a
kétezret, akkor a régebbi gettólakók közül is kiválogattak kétezer főt, azaz
minden ötezer jövevény után ötezer embert hajtottak a kívégződombra. Ez
elejét vette a zsúfoltságnak. Egy ember csak ritka esetben élte túl a
rabszolgamunkát hat hónapnál tovább. Amikor az egészsége már romokban
hevert, Roschmann egy nap a mellére bökött lovaglópálcájával, és ő is
elindult, hogy csatlakozzon a holtak seregéhez.
Az áldozatokat menetoszlopba terelve hajtották ki a városszéli erdőbe. A
lettek Bickernicker erdőnek nevezték, de a németek új nevet adtak neki:
Hochwald, azaz Magas Erdő lett belőle. A fenyőfák közötti tisztásokon a rigai
zsidók hatalmas gödröket áslak itt haláluk előtt. Amikor végeztek, jöttek a lett
SS-legények, akik Roschmann parancsára és személyes felügyelete mellett
lemészárolták valamennyit. A hullák belezuhantak a gödrökbe. Az életben
maradt rigai zsidók annyi földet szórtak a gödörbe, hogy az éppen eltakarja a
tetemeket, majd újabb sor hulla következett újabb réteg földdel – egészen
addig, míg a gödör meg nem telt. Akkor újat ásattak velük.
 A gettóban jól hallottuk a géppisztolyok ugatását, amint egyre újabb és
újabb szállítmányokat likvidáltak. Amikor vége volt, láttuk Roschmannt
nyitott autójában lefelé kocsikázni a dombról, majd behajtani a kapun.
Amikor kápónak álltam, minden kapcsolat megszakadt köztem és a többi
fogoly között. Értelmetlen lett volna magyarázgatni, miért tettem, meg azt is,
hogy egy kapóval több vagy kevesebb, már édeskeveset számít, attól a
halottak száma nem változhat, de egy túlélő mindent megváltoztathat. Újra
meg újra elismételtem magamban ezt az érvet, de vajon csakugyan ez volt a
valódi ok? Bármi is volt, ami rávett, a félelem már nem sokáig játszott
szerepet a döntéseimben, mert augusztusban történt valami, amitől a lelkem
meghalt a testemben, és már nem maradt bennem más, mint egy teljesen
öncélú túlélési ösztön.
1942 júliusában Bécsből egy nagy transzport osztrák zsidót hoztak.
Valamennyiüket "különleges elbánásban" részesítették, mert a gettóba már
egy sem jutott el közülük. A transzportot nem is láttuk, mert az állomásról
egyenesen az erdőbe hajtották őket, és egy szálig legéppuskáztak mindenkit.
Este négy, ruhákkal megrakott teherautó gördült le a dombon. A ruhákat
szétválogatás céljából a Bádog térre hozták. Akkora halom lett, mint egy ház.
Nekiláttunk, hogy szétválogassuk a holmit: külön a cipőket, a zoknikat, az
alsóneműt, a ruhákat, a zakókat, a borotvaecseteket, a szemüvegeket, a
műfogsorokat, a jegygyűrűket, a sapkákat, és sorolhatnám napestig, még mi
mindent.
Ez teljesen megszokott eljárás volt valamennyi transzport esetében. A
kivégzetteket a tömegsíroknál meztelenre vetkőztették, a holmijukat pedig
beszállították a gettóba. Itt azután szétválogatták az “anyagot", és
visszaszállították a Birodalomba. Roschmann az aranyat, ezüstöt és az
ékszereket személyesen vette gondjaiba.
1942 augusztusában újabb transzport érkezett Terezinből, abból a
csehországi lágerből, ahol német és osztrák zsidók tízezreit őrizték, mielőtt
útnak indították őket keletre, hogy azután ott végezzenek velük. A Bádog tér
egyik oldalán állva figyeltem Roschmannt válogatás közben. A jövevényeket
már az előző táborban kopaszra borotválták, ezért nem volt könnyű a nőket
megkülönböztetni a férfiaktól, bár a nők általában más szabású ruhát viseltek.
A tér túloldalán felfigyeltem egy nőre. A vonásai ismerősnek tűntek, annak
ellenére, hogy a teste lesoványodott, tönkrement, és szünet nélkül köhögött.
A nő elé érve Roschmann rábökött a pálcájával, és már tovább is lépett. A
nyomában haladó lettek azonnal megragadták, és a tér közepén álló emberek
közé lökték az asszonyt. A transzportból sok volt a munkaképtelen: sokáig
tartott a válogatás. Ez annyit jelentett, hogy kevesebb réginek kell majd
elpusztulnia, bár az én számomra ennek a megállapításnak csupán elvi
jelentősége volt. Kápó voltam. Karszalagot és bikacsököt hordtam, a nagyobb
fejadagok hatására még erősödtem is valamicskét. Roschmann látott ugyan, de
nem hinném, hogy emlékezett rám múltkori eset után. Annyi embernek
hasogatta össze az arcát, hogy egy újabb sebhely már nem ragadta meg a
figyelmét.
Azon a nyári estén a kápók egy oszlopba terelték, és a kapuhoz hajtották a
legtöbb halálraítéltet. Ettől kezdve a lettek vették át az irányítást. Az utolsó
négy mérföldön már ők hajtották a csoportot a kivégződomb, a halál felé.
A kapunál ott várakozott az elgázosító autó is, ezért a leggyengébbeket –
közel száz embert – különválasztották. Már éppen indultam volna, hogy a
kapuhoz kísérjem a többieket, amikor Krause SS hadnagy rám bökött. Négy
másik társamat is kiválasztotta.
– Ti ott! – ordította. – Vigyétek ezeket a dünamündei konvojhoz!
A többiek távozása után mi öten kísértük a megmaradt száz embert a
kapunál várakozó autóhoz. Szinte mindenki sántított, köhögött, sokuknak már
jártányi ereje sem maradt. A vézna, köhögős asszony is közöttük volt. Tudta,
mi vár rá – mindenki tudta –, de társaihoz hasonlóan ő is tehetetlen
engedelmességgel mászott fel a platóra.
Ereje elhagyta, nem tudott felkapaszkodni, ezért hozzám fordult
segítségért. Elképedve, béna döbbenettel álltunk, és csak néztük egymást.
Hallottam, hogy valaki közeledik hátulról, és a plató végénél álló kapók
sapkájukat lekapva vigyázzba merevednek. Sejtettem, hogy ez csak egy SS
tisztnek szólhat, ezért én is gyorsan ugyanúgy tettem. Az asszony
rezzenéstelen tekintettel bámult rám. Az ember előrejött a hátam mögül.
Roschmann kapitány volt az.
Biccentéssel jelezte a többi kapónak, hogy folytathatják, majd savószín
szemeivel rám meredt.
– Hogy hívnak? – kérdezte szelíden.
– Tauber, Herr Kapitan! – vágtam rá, feszes vigyázzban.
– Lassú vagy, Tauber. Nem gondolod, hogy ma este jót tenne egy kis
mozgás?
Értelmetlen lett volna bármit is felelnem. Az ítéletet kimondták.
Roschmann most a nőt vette szemügyre. Szemei résnyire szűkültek, mint aki
gyanít valamit, azután az arcán szétterült az a rosszat sejtető farkasvigyor.
– Ismered ezt az asszonyt? – kérdezte.
– Igen. Herr Kapitan! – feleltem.
– Ki ez?
Képtelen voltam megszólalni. Mintha összeragadt volna a két ajkain.
– A feleséged?
Idétlenül bólintottam. Erre még szélesebben vigyorgott.
 – Ó, ó, kedves Tauber, hát hogyan lehet valaki ennyire modortalan? Tessék
felsegíteni a hölgyet!
Egyre csak álltam, nem tudtam megmozdulni. Egészen közel hajolt
hozzám, és az arcomba sziszegte:
– Ha tíz másodpercen belül nincs a kocsin, magad mész helyette!
Lassan kinyújtottam a karom, és Eszter rátámaszkodott. Ennyi segítség
elég is volt, hogy fel tudjon mászni. A többi kapó csak azt várta, mikor
csaphatják már be az ajtót. Amikor már odafent volt. Eszter lenézett rám. A
két szemében egy-egy könnycsepp jelent meg, és végiggördült az arcán.
Egyetlen szót sem szólt – egész idő alatt meg sem szólaltunk. Aztán bevágták
az ajtót, és a kocsi elhajtott. Utoljára azt láttam, hogy a két szemével engem
néz.
Húsz évig hasztalan próbáltam megérteni annak a tekintetnek a jelentését.
Szerelem volt benne vagy gyűlölet, sajnálkozás, döbbenet vagy megértés?
Soha nem fogom megtudni.
A kocsi távozása után Roschmann vigyorogva ismét felém fordult.
– Addig maradsz életben, Tauber, míg úri kedvünk azt nem diktálja, hogy
kinyírjunk – mondta. – De mostantól kezdve halott ember vagy.
Igaza volt. Azon a napon meghalt bennem a lélek. 1942. augusztus
huszonkilencedikét írtak.
Attól kezdve robotember voltam. Többé már nem számított semmi.
Szemrebbenés nélkül néztem végig Roschmann és az SS-pribékek
kegyetlenkedéseit. Érzéketlenné váltam minden iránt; ami az emberi lelket
megérintheti, és már a testi kínok sem érdekeltek többé. De mindent
megjegyeztem, figyelmemet a legapróbb részletek sem kerülték el, a
dátumokat pedig a lábamra tetováltam. A transzportok jöttek, a jövevények
felmasíroztak a kivégződombra vagy az elgázosító autókba, meghaltak, és
eltemették őket. Néha, amikor ott mentem mellettük a karomon szalaggal, a
kezemben bikacsökkel, belenéztem a szemükbe. Az egész egy angol költő
versére emlékeztetett, amelyet egyszer régen olvastam. A költő leírja, hogyan
nézte végig egyszer réges-régen egy életre ítélt, mert különösen erős,
tengerész társainak szomjhalálát, és közben miféle átkokat olvasott ki a
szemeikből. Az én számomra még átok sem létezett, mert valójában már a
bűntudat érzése iránt is közömbös voltam. Az csak évekkel később tört rám.
Akkoriban két lábon járó élőhalott voltam, belül csupa kongó üresség...

(Peter Miller késő éjszakáig olvasott. Az atrocitások leírását monotonnak

érezte, de az olvasmány szinte megbabonázta. Jó néhányszor kihúzta magát a
székben, és mélyeket lélegzett, hogy visszanyerje nyugalmát. Aztán újra
folytatta az olvasást.
Már majdnem éjfél volt, amikor letette az írást, és újabb adag kávét
készített magának. Mielőtt összehúzta volna a függönyöket, letekintett az
utcára. Valamivel arrébb a Café Chérie vakító neonreklámja villódzott a
Steindammon, és látta, hogy egy üzletember karján feltűnik egy amatőr
örömlány, aki így akar némi fizetéskiegészítést szerezni. Kicsivel arrébb, egy
panzió ajtajában tűntek el. Peter összehúzta a függönyt, felhörpintette a
kávéját, és visszatért Salomon Tauber naplójához.)

1943 őszén az a parancs érkezett Berlinből, hogy ássuk ki a több tízezer hullát,
és semmisítsük meg a tetemeket a Hochwaldban, akár úgy, hogy elégetjük
őket, akár úgy, hogy oltatlan meszet szórunk rájuk. A parancsot könnyebb volt
kiadni, mint végrehajtani; közeledett a tél, a föld bármikor keményre
fagyhatott. Roschmann néhány napig dühöngött, de annyira lefoglalták a
parancs végrehajtásának adminisztratív részletei, hogy nem ért rá velünk
foglalkozni.
Az újonnan alakított munkacsoportok nap mint nap felmentek az erdőbe
ásókkal meg csákányokkal, és a fák fölé nap mint nap fekete füstoszlop
emelkedett. Fenyőfával tüzeltek, de az oszlásnak indult tetemek nem égtek
könnyen, s ezért a hullaégetők csak lassan tudtak haladni. Végül áttértek az
oltatlan mészre: minden sor hullára egy réteg meszet szórtak, majd 1944
tavaszán, amikor a föld felengedett, feltöltötték a gödröket.
A munkát nem a mi gettónk lakói végezték, s akik ott dolgoztak, teljesen el
voltak zárva mindenkitől. Ők is zsidók voltak, Salas Pilsből, a környék
legrosszabb hírű haláltáborából hozták őket. Később úgy végeztek velük, hogy
sem enni, sem inni nem kaptak, míg éhen nem pusztultak annak ellenére, hogy
sokan közülük kannibalizmusra vetemedtek.
Amikor 1944 tavaszára nagyjából elvégezték a munkát, az egész gettót
likvidálták.
A Rigában fogva tartott harmincezer ember zömét ugyancsak behajtották
az erdőbe, hogy ők legyenek az utolsó áldozatok, akiknek testét befogadja az
erdő.
Közülünk vagy ötezer főt átszállítottak a kaiserwaldi lágerbe. Nyomunkban
felégették a gettót, a hamvakat pedig buldózerrel tiporták szét. Abból, ami
egykor ott volt, nem maradt semmi, csak több hektárnyi letarolt, hamvakkal
borított terület.
(Az 1944-és szovjet tavaszi offenzíva annyira kitolta a frontvonalat nyugat
felé, hogy a szovjet csapatok a balti köztársságok déli részein átszáguldva
egészen a Balti-tengerig törtek előre, így teljesen elvágták a Birodalomtól
Ostlandot, s ez ádáz vitát eredményezett Hitler és tábornokai között. Azok jól
látták, mi várható, ezért könyörögtek Hitlernek, rendelje vissza a körülzárt
területen tartózkodó negyvenöt hadosztályt. Hitler ezt megtagadta, és papagáj
módjára csak azt rikoltozta: "Győzelem vagy halál!" A katlanban rekedt
félmillió katonának csupán a hősi halál esélyét kínálta fel. Az utánpótlási
vonalaiktól elvágott hadosztályok egyre apadó lőszerkészlettel igyekeztek
késleltetni az elkerülhetetlen véget, majd megadták magukat. A többség
hadifogságba került, és 1944-1945 telén a Szovjetunióba szállították őket,
ahonnan tíz évvel később néhányuk visszatért Németországba.)

(A napló következő húsz oldalán Tauber azt meséli el, hogyan küzdöttek
Kaiserwaldban az életben maradásért, hogyan szálltak szembe az éhezéssel, a
ragályos betegségekkel, a túlterheléssel és az őrök állandó
kegyetlenkedésével. Ez alatt az idő alatt senki nem látta Roschmann
századost, annyi azonban biztos, hogy még Rigában tartózkodott. Tauber
leírja, hogyan szervezték meg Riga tengeri úton történő kiürítését 1944.
október elején. Az SS tagjain páni félelem lett úrrá attól, hogy esetleg szovjet
fogságba eshetnek. Magukkal vittek egy maroknyi zsidó foglyot is, mintegy
belépőjegyül a Harmadik Birodalomba. Meglehetősen gyakori volt az ilyesmi
a koncentrációs táborok SS-vezetői részéről, miután beindult az elsöprő
szovjet offenzíva.
Mindaddig, míg a Birodalom számára úgymond nélkülözhetetlen
feladataikra hivatkozhattak, az SS-osztagok elsőbbséget élveztek a
Wehrmachttal szemben, s így sikerült is elkerülniük azt a sorsot, hogy harc
közben találkozzanak Sztálin hadosztályaival. Az ilyen, önmagukra ruházott
“feladat" abból állt, hogy az általuk vezetett lágerekből visszaszállítottak a
Birodalom akkor még biztonságosnak számító szívébe egy maroknyi
szerencsétlen túlélőt. Volt eset, amikor az egész ,,kísérősdi" nevetségessé vált,
mert az SS-őrszemélyzet tagjai tízszer többen voltak, mint járni is alig tudó
foglyaik.)

Október 11-én délután négyezernél valamivel többen érkeztünk vissza Rigába,

és a menetoszlop meg sem állt a kikötőig. A messzeségből furcsa moraj
hallatszott, mintha a szemhatár mögött vihar lenne készülőben. Eleinte
nemigen tudtuk mire vélni a dolgot, hiszen még soha nem hallottunk
tüzérséget vagy bombarobbanást. Az éhezőtől és a hidegtől eltompult agyunk
azután végre felfogta, hogy a robaj a Riga elővárosaiba becsapódó szovjet
tüzérségi lövedékektől származik,
A kikötő csak úgy nyüzsgött a sok SS tiszttől és közlegénytől. Ennyit egy
helyen még soha nem láttam belőlük. Biztosan többen voltak, mint mi.
Bennünket egy raktárépület előtt sorakoztattak, és persze sokan gondoltuk
úgy, hogy most valamennyiünket legéppuskáznak. Nem így történt.
Mi szolgáltattuk az alibit az SS-csapatok számára – így tudtak elillanni az
előretörő oroszok elől. A több százezer zsidóból megmaradt túlélőket
használták fel arra, hogy a révükön visszatérhessenek a Birodalomba.
Egy teherhajóval akartak bennünket elszállítani, amely már ott horgonyzott
a hatos dokknál. Ez volt az utolsó, amelynek még talán sikerülhet kijutni a
harapófogóból.
Láttuk, amint megkezdődik a Wehrmacht sebesültjeinek behajózása. Több
százan voltak; hordágyakon feküdtek a mólótól valamivel távolabb, két
raktárépületben.
Mire Roschmann százados is megérkezett, már majdnem besötétedett.
Szinte a földbe gyökerezett a lába, amikor meglátta, hogyan zajlik a
behajózás... Lassan felfogta, hogy a hadsereg sebesültjeit szállítják a hajóra.
Megfordult, és rárivallt a hordágyat cipelő szanitécekre.
– Abbahagyni!
A dokkhoz rohant, és arcul csapta az egyik szanitécet. Akkor sarkon
fordult, és nagy léptekkel a foglyok sorfalánál termett.
– Mocskos népség! Felszállni a hajóra, és leszedni ezeket! Hozzák ide
vissza az összesét! Az a hajó a miénk!
A bennünket kísérő SS-legények, tisztek és közlegények egyaránt, eddig
csak a háttérből figyelték a behajózási műveletet, de most nekiláttak, hogy
puskatussal noszogassanak bennünket a hajópalló felé. Közben több száz
másik társuk egymás hegyen-hátán tolongva igyekezett a hajó irányába. Akik
elsőként érkeztek a fedélzetre, elkezdték visszahordani a hordágyakat a
rakpartra. Pontosabban éppen elkezdték volna, ha egy újabb kiáltás meg nem
állítja őket.
Én a hajópalló alján álltam, és már indultam volna felfelé, amikor
meghallottam a kiáltást. Hátrafordutam, hogy lássam, mi történik.
A mólón egy Wehrmacht kapitány futott a hajó fel, és majdnem mellettem
állt meg a hajópalló tövénél. Amint felnézett, látta, hogy az emberek
kirakodásra készen, hordágyakat tartanak a kezükben. Elkiáltotta magát.
– Ki adott parancsot a sebesültek kirakására?
Roschmann a háta mögé lépve válaszolt.
– Én. A hajó a miénk.
 A kapitány sarkon fordult, és egy írást vett elő a zsebéből.
– Ezt a hajót azért küldték, hogy a Wehrmacht sebesültjeit szállítsa el –
mondta. – És úgy is lesz!
Azzal visszafordult, és felkiáltott a szanitéceknek, hogy folytassák a
berakodást. Roschmannra néztem. Láttam, hogy reszket, és először azt hittem,
mérgében. De rájöttem, hogy fél. Fél attól, hogy itt marad, és szembe kell
néznie az oroszokkal. Márpedig azoknak – velünk ellentétben – fegyvereik is
voltak.
Üvöltözni kezdett a szanitécekkel.
– Ne nyúljanak hozzájuk! A Birodalom nevében lefoglalom a hajót!
Az egészségügyisek rá se hederítettek. A Wehrmacht százados parancsának
engedelmeskedtek, én mindössze két méterre álltam tőle, jól láttam az arcát.
Szürke volt a kimerültségtől, a szeme alatt sötét karikák. Az orra mellett
kétoldalt mély ráncok futottak, az állán több hetes borosta. Mikor látta, hogy a
behajózás folytatódik, elindult, hogy Roschmannt kikerülve ellenőrizze a
szanitécek munkáját. A mólót borító hóban sorakozó hordágyak
valamelyikéről hamburgi dialektusban odakiáltott neki valaki.
– Igaza van, kapitány! Mutassa meg a disznóknak!
Ahogy a Wehrmacht százados Roschmann elé ért az a karjánál fogva
megragadta, megperdítette, majd kesztyűs kezével pofon vágta. Ezerszer
láttam már, ahogyan embereket pofozott meg, de így még soha nem végződött
a dolog: a kapitány keményen állta az ütést, majd megrázta a fejét. A keze
ökölbe szorult, és egy hatalmas jobbhorgot vitt be Roschmann állára.
Roschmann repült pár métert, és hanyatt fekve ért földet a latyakos hóban.
Szája sarkából vér csordogált. A kapitány megfordult, és elindult a szanitécek
felé.
Láttam, hogy Roschmann előveszi a tokjából tiszti oldalfegyverét,
gondosan céloz, és a kapitány két lapockája közé lő. A lövés csattanására
mindenki megdermedt. Roschmann újra tüzelt. A golyó a kapitány nyakát
érte. A becsapódás erejétől megperdült, és mire a földre zuhant, már halott
volt. A nyakában viselt valamit, ami lerepült, amikor a golyó becsapódott.
Rám parancsoltak, hogy dobjam a vízbe a holttestét, és amikor odamentem,
láttam, hogy az, a bizonyos tárgy egy szalagra fűzött érme. A százados nevét
azóta sem tudtam meg, de az a medál a Tölgyfakoszorúval ékesített
Lovagkereszt volt.

(Ezt az oldalt hitetlenkedve, egyre nagyobb megdöbbenéssel olvasta Miller. A

kételyből lassan meggyőződés lett, majd végül iszonyú, mélyről jövő harag.
Tucatszor végigolvasta, hogy a kételynek még az árnyéka se merülhessen fel,
majd tovább folytatta az olvasást.)

Az esőt után megparancsolták, hogy hordjuk vissza a sebesült

Wehrmacht-katonákat a rakpartra, ahol időközben egyre vastagabb lett a
hóréteg. Azon kaptam magam, hogy egy fiatal katonát támogatok lefelé a
hajópallón. A fiú megvakult; két szemét egy ingujjból tépett, piszkos kötés
takarta. Félig önkívületben állandóan az anyját szólongatta. Azt hiszem, még
tizennyolc éves sem volt.
Amikor valamennyiüket kirakták, bennünket, foglyokat felparancsoltak a
fedélzetre. A két rakodótérbe, az orrba meg a tatnál levőbe hajtottak
bennünket, míg végül már olyan zsúfoltan voltunk, hogy mozogni is alig
tudtunk. Akkor ránk csapták a raktártetőt, és az SS is megkezdte a behajózást.
Éjfél előtt húzták fel a horgonyt: a kapitány még pirkadat előtt minél
messzebb akart kerülni a Lett-öböltől, nehogy észrevegyenek, és
bombázzanak bennünket az arra járőröző szovjet gépek.
Három nap alatt értük el a hajóval a német frontvonalak mögött fekvő
Danzig kikötőjét. Három nap étlen, szomjan egy hánykolódó, bukdácsoló,
rakodótéri pokolban. A négyezer fogoly fele odaveszett. Mivel egy falat
ennivalót nem kaptunk, így hányni sem tudtunk – az emberek csak
öklendeztek a tengeribetegségtől. Sokan belepusztultak ebbe, míg másokkal a
hideg vagy az éhség végzett, de voltak, akik megfulladtak, vagy egyszerűen
cserbenhagyta őket az élni vágyás ösztöne, és lefeküdtek, megadták magukat a
sorsuknak.
Végül újból kikötöttünk. Kinyitották a födeleket, és a bűzlő, miazmás
rakterekbe betódult a dermesztő téli levegő.
Amikor ismét sorakoztattak bennünket a danzingi mólón, a hullákat is
sorba kellett fektetni – így ellenőrizték, hogy a létszám egyezik-e azzal,
amennyi Rigában, a behajózáskor volt. Számok dolgában az SS mindig is
precíz volt. Csak később tudtuk meg, hogy miközben mi a tengeren hajóztunk,
az oroszok október 14-én elfoglalták Rigát.

(Tauber iszonyú kínokban bővelkedő Odüsszeiája a végéhez közeledett. Az

életben maradt foglyokat uszályon szállították tovább a Danzig melletti
Stutthof koncentrációs táborába. Ő maga 1945 elejéig mindennap a
Burggraben mellett létesített tengeralattjáró üzemben dolgozott, éjjelre pedig
visszaterelték a lágerbe. Stutthofban további ezrek pusztultak el a rossz
táplálkozás miatt. Tauber valamennyiük halálát végignézte, ő maga azonban
valahogy mégis életben maradt. 1945 januárjában, amikor az előrenyomuló
szovjet csapatok Danzigot is körülzárták, a stutthofi tábor foglyait elindították
a Berlin felé vezető, hírhedt halálmenetre. Németország keleti vidékeiről
egyre több ilyen, szerencsétlenekből álló menetoszlopot hajtottak nyugat felé
az SS-pribékek, azt remélve, hogy ott majd a szövetségesek fogságába
kerülnek, s ily módon jegyet váltanak az életbe. A hóban, fagyban úgy
hullottak a foglyok, mint a legyek ősszel.
Tauber túlélte még ezt is, majd amikor oszlopának maradékával
Magdeburgba értek, az SS-őrség végre magukra hagyta őket, hogy inkább a
saját irháját mentse. Tauberék csoportját a magdeburgi börtönben hagyták a
javarészt tehetetlen öregekből toborzott helyőrségi alakulat felügyelete alatt. A
Volksbundisták nem tudták mivel élelmezni őket, és mivel valósággal
rettegtek attól, hogy a szövetségesek majd ilyen állapotban találnak a
foglyokra, a legerősebbeknek megengedték, hogy élelmet keressenek a
környékbeli földeken.)

Aztán láttam mag Eduard Roschmannt, amikor az utolsó létszámellenőrzést

tartották Danzigban, a mólón. A hideg miatt alaposan felöltözve éppen
beszállt egy autóba. Akkor azt hittem, soha nem látom többé, de még egyszer
megpillantottam. 1945. április harmadikán történt.
Aznap a Magdeburgtól keletre fekvő kis faluban. Gardelegenben jártam, és
negyedmagammal sikerült összegyűjtenünk egy kis zsákravaló krumplit.
Éppen hazafelé indultunk a zsákmánnyal, amikor mögöttünk feltűnt egy
nyugati irányba tartó autó. Megállt, hogy az előtte haladó lovas kocsi
kitérhessen neki. Különösebb érdeklődés nélkül figyeltem, amint elhaladt
mellettünk. Négy SS-tiszt ült benne, és nem volt kétséges, hogy menekülnek.
Eduard Roschmann ült a vezető melletti ülésen, és éppen egy Wehrmacht
tizedesi rangjelzéssel ellátott zubbonyt húzott magára.
Ő nem láthatott engem, mert a fejem nagy részét eltakarta egy régi
krumpliszsákból készített csuklya – ezzel védekeztem a csípős tavaszi szél
ellen, én azonban jól láttam őt. Roschmann volt az.
A kocsi négy utasa éppen egyenruhát váltott. Az autó elég gyorsan
távolodott, de láttam, hogy az egyik ablakából valami ruhaféle repül ki, és
libegve a porba hull. Néhány perccel később mi is odaértünk, és szemügyre
vettük a holmit. Egy SS-tiszti zubbony volt a Waffen SS kettős villámával és
kapitányi rangjelzéssel. Roschmann SS százados elenyészett a semmiben.
A felszabadulás huszonnégy nappal ezután ért bennünket. Akkor már
egyáltalán nem jártunk sehova, inkább a börtönben éheztünk, mint hogy
kimenjünk az utcára, ahol totális anarchia tombolt. Április 27-nek reggelén
azonban csend honolt a városban. Valamivel később a börtön udvarán
beszélgettem az egyik öreg őrszemmel, aki halálra rémülten majd egy óráig
magyarázgatta, hogy sem neki személy szerint, sem a társainak nem volt soha
semmi köze Adolf Hitlerhez, a zsidóüldözésekről pedig végképp nem
tehetnek.
Hallottam, hogy egy gépkocsi hajt a kapu elé, majd valaki kisvártatva
megdöngeti a kaput. Az egyik idős volksbundista odament, hogy kinyissa. Az
első, aki belépett, egy katona volt, a kezében revolverrel. Olyan egyenruhát
viselt, amilyet még nem láttam.
Bizonyára tiszt lehetett, mert mögötte lapos rohamsisakban egy másik
katona jött – ennek puskája volt. Csak álltak ott, mozdulatlanul.
Körbetekintettek a börtönudvaron. Az egyik sarokban vagy ötven hulla hevert
egymás hegyén-hátan. Azoknak a tetemei voltak, akik az utolsó két hét
folyamán haltak meg, és már senkinek sem volt ereje eltemetni őket. A többi
élőhalott a falak mentén próbált valami erőt meríteni a tavaszi napfényből.
Üszkösödő sebeik átható bűzt árasztottak.
A két férfi előbb egymásra nézett, aztán a hetvenéves őrre. Az látható
zavarban visszanézett, majd olyasmit mondott, amit még az első
világháborúban tanulhatott:
– Hello, tommy.
A tiszt ismét ránézett, majd tekintetét még egyszer körbehordozta az
udvaron, és nagyon tisztán, tagoltan ennyit mondott angolul:
– Te szaros náci disznó.
És akkor hirtelen rám tört a zokogás.
Már nem is nagyon tudom, hogyan jutottam vissza Hamburgba,
valahogyan mégis odaértem. Azt hiszem, látni akartam, megmaradt-e valami a
régi világból. Nem maradt. Az utcák, ahol születtem és felnőttem,
elhamvadtak a szövetségesek szőnyegbombázásait követő tűzvészben. Eltűnt a
lakásom, a munkahelyem, odalett minden.
Magdeburgban a szövetségesek egy ideig kórházban tartottak, de én
hirtelen elhatározással otthagytam őket, és autóstoppal indultam haza. Amikor
láttam, hogy otthon nem maradt semmi, elhagyott minden maradék erőm, és
annyi idő után végül összeomlottam.
Egy évig ápoltak kórházban. Társaim a bergen-belseni lágerből jöttek.
Újabb egy évet szanitécként dolgoztam ugyanott, ápoltam azokat, akik még
nálam is rosszabb bőrben voltak.
Őket is otthagytam, és visszatértem ifjúságom színhelyére, Hamburgba.
Egy szobát kerestem, ahol eltölthetem hátralevő napjaimat.
(A napló két tiszta, géppel írott lappal végződött, amelyeket – mintegy
epilógus gyanánt – csak nemrégiben írhattak.)

1947 óta éltem itt, Altonában, ebben a kicsi szobában. A kórházból történt
távozásom után röviddel megkezdtem leírni mindazt, ami velem és társaimmal
Rigában történt.
Még távol voltam a befejezéstől, de már tudtam, tisztán láttam, hogy a
vészkorszakot mások is túlélték. Eredeti szándékom az volt – mert többi,
elszigetelt társammal együtt én is azt hittem, talán én vagyok az egyedüli
túlélő –, hogy tanúként elmondjam a világnak, mi történt. Ma már tisztán
látom, hogy ezt megtették mások. Ezért is nem adtam nyomdába a naplómat.
Magamnál tartottam a jegyzeteimmel együtt azért, hegy talán eljön a nap,
amikor legalább azt tanúsíthatom, hogy mi minden történt a rigai
mészárszéken.
Rajtam kívül más nem is olvasta soha.
Ha visszatekintek, idő- és energiapazarlás volt az egész; a túlélésért
folytatott küzdelmem, hogy leírhassam a bizonyítékokat. Mások ezt sokkal
jobban megtették. Ma már azt kívánom, bárcsak én is ott vesztem volna
Rigában, együtt Eszterrel.
Nem fog teljesülni utolsó kívánságom sem, hogy Eduard Roschmannt a
vádlottak padján láthassam. Ma már ezt is tudom.
Néha sétálgatok az utcán, és igyekszem felidézni a régi napokat, de ez már
képtelenség. A gyerekek kinevetnek, és elfutnak előlem, amikor barátkozni
próbálok velük. Egyszer sikerült beszédbe elegyednem egy kicsi lánnyal, aki
nem menekült el, de őt az anyja ráncigálta el, sikoltozva. Kevés emberrel
tudtam beszélgetni.
Egyszer meglátogatott egy asszony. Azt mondta, a Jóvátételi Irodától jött,
és hogy pénz jár nekem. Én azt feleltem neki, hogy nekem nem kell pénz.
Ettől nagyon kiborult, azt ismételgette, hogy azok után, amit velem tettek,
jogom van a jóvátételhez. Én kitartottam amellett, hogy nem kell a pénz.
Akkor valaki mást küldtek, de annak is nemet mondtam. Az az ember azt
mondta, hogy a jóvátétel elutasítása rendkívül szokatlan dolog. Szerintem ez
alatt azt értette, hogy ez majd felborítja a könyvelésüket. De én akkor is csak
annyit fogadok el tőlük, amennyi megillet.
Még az angolok kórházában voltam, amikor az egyik orvos megkérdezte,
miért nem emigrálok Izraelbe, amely rövidesen független állam lesz.
Hogyan is magyarázhattam volna el neki? Nem tudtam elmondani, hogy
már soha nem tehetem a lábamat az ígéret Földjére azok után, amit a
feleségemmel, Eszterrel tettem. Gondolatban és álmaimban sokszor
elképzelem, milyen lehet, de nem vagyok méltó arra, hogy meglássam ezt a
földet.
Ha valaki mégis elolvassa egyszer e sorokat Izraelben, azon a földön,
amelyet már soha nem láthatok, kérem, mondjon értem egy Kaddist.

Salomon Tauber,
Altona, Hamburg,
1963. november 21.

Peter Miller letette a naplót. Hátradőlt székében, rágyújtott, és hosszú ideig

csak a mennyezetet bámulta. Valamivel hajnali öt óra előtt meghallotta, hogy
nyílik a lakás ajtaja. Sigi jött meg a munkából, és teljesen elképedve látta,
hogy Peter még ébren van.
– Mit művelsz ilyen későn? – kérdezte.
– Olvastam.
Már az ágyban feküdtek, és a hajnal első sugaraiban kirajzolódott a Sankt
Michaelis kupolája. Sigi álomittasan, elégedetten feküdt, mint az asszonyok
szeretkezés után, Peter Miller pedig csak a mennyezetet bámulta, gondolatai
valahol másutt jártak.
– Elmondod? – kérdezte egy idő után Sigi.
– Csak gondolkoztam.
– Tudom. Látom. Min gondolkoztál?
– A legújabb sztorimon.
A lány elfészkelte magát az ágyon, és a fiúra nézett.
– És mit fogsz csinálni?
Miller félrehajolt, és eloltotta cigarettáját.
– Meg kell találnom egy embert.

3.

Miközben Peter Miller és Sigi egymás karjában aludt Hamburgban, Kasztília

sötétbe burkolózó dombjai fölött elsuhant az argentin légitársaság hatalmas
Argentína Coronado típusú gépe, és rövidesen megkezdte a leszállást a
madridi Barajas repülőterén.
Az első osztály harmadik sorának egyik ablak melletti ülésén egy hatvan év
körüli, acélszürke hajú, nyírott bajuszt viselő férfi ült.
A férfiról csupán egyetlen fénykép létezett, amelyet negyven-egynéhány
éves korában készítettek. Azon rövidre nyírott hajjal látható, összeszorított
ajka fölött nincs bajusz, a koponyája bal oldalát pedig borotvaéles választék
szeli ketté. Az a néhány ember, aki valaha is látta azt a képet, most aligha
ismerte volna fel a repülőgép utasában a kép eredetijét, akinek választék
nélküli, dús, hátrafésült haja szabadon hagyta homlokát. Az útlevelébe
ragasztott fotó mindenben egyezett tulajdonosának új megjelenésével.
Ugyanabból az útlevélből az is kiderült, hogy viselője egy bizonyos Señor
Ricardo Suertes, argentin állampolgár. A név saját találmánya volt: gonosz
fintor a világ felé. Spanyolul “suerte" annyit tesz, mint “szerencse", ami
viszont németül “glück". A januári éjszakában elsuhanó légi utas Richard
Glücksként látta meg a napvilágot, később SS tábornoki rangot szerzett, és
ilyen minőségében a Birodalmi Gazdasági Hivatal vezetője volt, míg Hitlertől
meg nem kapta a koncentrációs táborok főfelügyelője kinevezést is.
Az NSZK és Izrael körözési listáján Martin Bormann, valamint a Gestapo
volt főnöke, Heinrich Müller után ő volt a hármas számú közellenség. Neve a
listán megelőzte még dr. Jozef Mengelét, a halál auschwitzi angyalát is. Ő volt
az Odessa második embere – közvetlen helyettese Martin Bormannak, akire
még 1945-ben terült rá a Führer palástja.
Richard Glücks szerepe az SS bűntetteiben legalább annyira különleges
volt, mint ahogyan 1945 májusában megszervezte saját, totális eltüntetését.
Mint a zsidóirtás egyik kitervelője, túltett még Adolf Eichmannon is, bár
fegyverhez egy ujjal sem nyúlt soha.
Ha a szomszédos ülésen helyet foglaló egyenruhás utasnak elmondta volna
valaki, ki ül mellette, alighanem nagyon elcsodálkozik azon, hogy egy
gazdasági hivatal volt vezetője vajon miért foglal el ilyen előkelő helyet a
körözött háborús bűnösök listáján.
Amennyiben kíváncsi kérdéseket tett volna fel válaszul megtudhatta volna,
hogy a németek által 1933 és 1945 között az emberiség ellen elkövetett
bűntettek mintegy kilencven százalékával kétségeket kizáróan az SS
vádolható. Ezeknek is úgy nyolcvan-kilencven százalékáért elsősorban az SS
két részlege volt a felelős: a Birodalmi Biztonsági Főhatóság és a Birodalmi
Gazdasági Főhivatal.
Egy gazdasági hivatal részvétele tömeggyilkosságokban valóban kissé
különösen hangzik ehhez azonban előbb meg kell értenünk, hogyan
szándékoznák véghezvinni feladatukat, Nem csupán azt határozták el, hogy
Európa összes zsidóját és a legtöbb szlávot megsemmisítik, hanem,
elképzeléseik szerint áldozataiknak még fizetniük is kelleti eme “kiváltságért".
Az SS már jóval a gázkamrák üzembe helyezése előtt véghezvitte a
világtörténelem legnagyobb rablását.
A zsidóság esetében a fizetés három fokozatban történt. Először elrabolták
tőlük üzleteiket, házaikat, gyáraikat, bankszámlájukat, bútoraikat,
gépjárműveiket és ruháikat. Ezek után azt mondták nekik – és ezt legtöbbjük
el is hitte –, hogy áttelepítésről van szó, majd keletre, a haláltáborokba
szállították őket annyi holmival, amennyit azok hamarjában össze tudlak
kapkodni. Ez általában nem volt több két bőröndnél. Az Appelplatzon azután
még ezt is elvették tőlük a rajtuk levő ruhákkal együtt.
A hatmilliónyi ember csomagjaiból több millió dollárt értékű zsákmány jött
össze, mert az európai zsidók, különösen a lengyelek és a kelet-európaiak,
általában magukkal hordozták minden értéküket. Az SS németországi
főhadiszállására vagonszám érkeztek a táborokból az aranykelyhek,
gyémántok, zafír- és rubinkövek, ezüsttárgyak, Napóleon-aranyak,
aranydollárok és a legváltozatosabb fajtájú bankjegyek.
Az SS valamennyi vállalkozása nyereséges volt. E profit egy részét a
háború vége felé a Birodalmi Sassal fémjelzett aranyrudak formájában
helyezték letétbe különböző bankoknál Svájcban, Liechtensteinben,
Tangerben és Bejrútban: ebből a vagyonból alapították később az Odessát. Az
arany tetemes része még mindig Zürich utcái alatt pihen, a város titoktartó és a
törvényeket a maguk módján értelmező bankárainak őrizetében.
A kizsákmányolás második fázisában az áldozatok tulajdon testére került
sor. Sok-sok kalóriányi energia rejlett ezekben a testekben, amelyet ugyancsak
nyereségesen lehetett felhasználni. Ezen a ponton a zsidók egyenlővé váltak
az oroszokkal és a lengyelekkel, akiknek eleve nem volt semmijük, amikor
elfogták őket. A munkaképteleneket, mint haszontalanokat, kivégezték. A
munkaképesek egy részét bérbe adták az SS saját üzemeibe vagy a nagy német
ipari konszernek, a Krupp, a Thyssen, az Opel, az IG Farben és mások részére,
ahol a szakképzetlen munkások után napi három márkát, a szakmunkások után
napi négy márkát fizettek.
"Napi" munka alatt azt a munkamennyiséget kell értenünk, amennyit
huszonnégy óra alatt minimális étkezés mellett maximálisan ki lehetett sajtolni
az élő emberi testből. Ezzel a módszerrel emberek százezrei pusztullak el a
munkahelyükön.
Az SS valósággal állam volt az államban. Saját gyárai, műhelyei,
tervezőgárdája, építőrészlege, javító- és karbantartóegységei voltak, beleértve
saját szabászatát is. Szinte mindent maga állított elő, amire szüksége volt, és
ehhez felhasználta a rabszolgamunkásokat, akik Hitler döntése értelmében az
SS tulajdonát képezték.
A kizsákmányolás harmadik fázisában a hullákat hasznosították. Az
emberek meztelenül mentek a halálba, de vagonszám hagyták hátra a cipőket,
zoknikat, borotvaecseteket, szemüvegeket, zakókat és nadrágokat.
Hátrahagyták a hajukat is, amelyet visszaszállítottak a Birodalomba, hegy a
téli harcokhoz nemezcsizma készüljön belőle. Visszamaradtak az arany
fogtömések is, amelyeket fogókkal rángattak ki a hullák szájából, hogy később
– aranyrudak formájában – Zürichben kerüljenek letétbe. Kísérletet tettek arra
is, hogy a csontokból műtrágyát, az emberi zsírból pedig szappant készítsenek,
de ez nem bizonyult elég gazdaságosnak.
A tizenhárommillió ember legyilkolásával kapcsolatos gazdasági ügyek
főhatósága a Birodalom Főhivatala volt – az az intézmény, amelynek egykori
vezetője azon a hajnalon az éppen leszálláshoz készülődő repülőgép 3–B jelű
ülését foglalta el.
Glücks nem óhajtotta vásárra vinni a bőrét, és azzal kockáztatni a
szabadságát, hogy sikeres szökése után visszatér Németországba. Erre nem is
volt szüksége. A titkos alapból csinos summa ütötte a markát, amely
bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy hátralevő napjait Dél-Amerikában élje
le. Az 1945-ös események nem tudták megrendíteni töretlen hűséget a náci
eszmék iránt. Ez a tény, valamint korábbi, előkelő pozíciója magas és
megbecsült helyet biztosított számára az argentínai náci emigrációban,
ahonnan az Odessát irányították.
A gép simán landolt, és az útlevél-ellenőrzésnél sem volt probléma. Az
első osztály harmadik sorában ülő utas olyan folyékonyan beszélt spanyolul,
hogy már régóta dél-amerikainak nézte mindenki.
A repülőtér épülete előtt taxiba ült, és régi szokásához híven a Zurburán
Hoteltól egy háztömbnyire fekvő címet mondott be a vezetőnek. Miután
Madrid közepén megálltak, kifizette a taxit, majd kézi poggyászai marokra
fogva gyalog lette meg az utolsó kétszáz métert a szállodáig.
Szobafoglalását már előzőleg telexen visszaigazolták. Bejelentkezett, majd
felment a szobájába, hogy megfürödjék és borotválkozzék. Éppen kilenc óra
volt, amikor halkan kopogtattak az ajtaján. Három kopogás, szünet, majd
újabb két koppantás. Kinyitotta az ajtót, majd, amikor látogatóját felismerte,
hátralépett, hogy utat engedjen neki.
A jövevény becsukta maga mögött az ajtót, vigyázzba vágta magát, s keze
a magasba lendült.
– Sieg Heil!
Glücks tábornok jóváhagyólag bólintott a fiatalabb férfi felé, és ő is
meglendítette jobb kezét.
– Sieg Heil! – mondta valamivel csendesebben, és ülőhellyel kínálta
látogatóját.
A vele szemben álló férfi ugyancsak német volt, egykori SS-tiszt, aki az
Odessa nyugat-németországi hálózatát vezette. Nagy megtiszteltelésnek vette,
hogy egy ilyen magas rangú elöljáró személyes tárgyalásra hívja Madridba.
Sejtette, hogy a dolognak alighanem köze lehet Kennedy elnök harminchat
órával korábban bekövetkezett halálához.
 Ebben nem is tévedett.
Glücks tábornok mindkettőjüknek kávét töltött a mellette álló
reggelizőtálcáról, és szertartásos óvatossággal rágyújtott egy hatalmas Corona
szivarra.
– Valószínűleg sejti, miért vállaltam ezt a váratlan és nem is veszélytelen
európai utat – kezdte. – Mivel nem szeretek a szükségesnél tovább tartózkodni
ezen a földrészen, rövid leszek, és azonnal a lényegre térek.
Beosztottja figyelmes várakozással húzta ki magát.
– Kennedy halott, és ez számunkra nagy szerencse – folytatta a tábornok. –
A dologból ki kell aknáznunk mindent, ami előnyös lehet a számunkra. Ebben
nem hibázhatunk. Tud követni?
– Elviekben tökéletesen, tábornok úr – válaszolta készségesen a fiatalabb
férfi –, de pontosan mire gondol?
– A bonni árulók és a Tel Aviv-i disznók közötti titkos fegyverszállítási
megállapodásra gondolok. Hallott már róla? Tud arról, hogy Németországból
harckocsikat, gépfegyvereket és egyéb fegyverzetet készülnek Izraelbe
szállítani?
– Igen, természetesen.
– Azt is tudja, hogy szervezetünk minden tőle telhető eszközzel segíti az
egyiptomiakat, hogy teljes győzelmet arathassanak az eljövendő harcban?
– Igen. Ennek érdekében már meg is kezdtük a német tudósok
toborzásának szervezését.
Glücks tábornok bólintott.
– Erre majd később visszatérünk. Én arra utaltam, hogy megállapodásunk
érteimében arab barátainkat a leheti legrészletesebben kell informálnunk erről
a hitszegő paktumról, hogy ők azután a különböző diplomáciai csatornákon
megfelelő módon tiltakozhassanak Bonnban.
– Az arab tiltakozások eredményeként Németországban létrejött egy
csoport, amely erőteljesen ellenzi a fegyverszállítási szerződést politikai
alapon, mivel az nyugtalanságot vált ki arab körökben. Ez a csoport
tulajdonképpen tudtán kívül a mi malmunkra hajtja a vizet, és már a kormány
szintjén gyakorol nyomást arra a bolond Erhardra, hogy lépjen vissza a
szerződéstől.
– Értem önt, tábornok úr.
– Helyes. Erhard mind ez ideig nem lépett ugyan vissza, de már többször
megingott. A német–izraeli ügylet támogatóinak az volt az egyik fő érve, hogy
a szerződést maga Kennedy támogatja, Erhard pedig mindent megtesz, amit
csak Kennedy akar.
– Igen, ez igaz.
– De Kennedy halott.
 A látogató lelkesedéstől csillogó szemmel dőlt hátra székében, amikor
agyában megvilágosodtak a váratlan fordulatban rejlő lehetőségek. Az SS
tábornok a kávéscsészébe pöccintette szivarjáról a legalább háromcentis
hamut, majd az izzó parázzsal alárendeltje felé bökött.
– Mindebből következik, hogy az év hátralevő részében az NSZK-beli
politikai akciókban részt vevő barátaink és támogatóink elsődleges feladata a
lehető legszélesebb körben fellépni a fegyverszállítás ellen, és kedvező
közhangulatot kelteni Németország igazi, hagyományos barátai, az arabok
mellett.
– Ez megoldható – a fiatalabb férfi szélesen elmosolyodott.
– Bizonyos kapcsolataink kairói kormánykörökben el fogják érni, hogy a
diplomáciai szintű tiltakozás a saját és más országok nagykövetségein
keresztül folyamatos legyen. Más arab barátaink pedig arról gondoskodnak,
hogy az arabok és német barátaik tüntetéseket tartsanak. Ön fogja koordinálni
a sajtótevékenységet az általunk titokban támogatott lapoknál és
magazinoknál, valamint a nagyobb lapokban elhelyezett sajtóhirdetések
esetében. Ugyancsak ön fogja megszervezni a kormányhoz közel álló
közalkalmazottak és politikusok lobbiját, akiket előzőleg természetesen meg
kell győzni arról, hogy a közvélemény nyomására maguk is ellenezzék a
fegyverüzletet, hogy így míg nagyobb súllyal léphessünk fel.
A fiatalabb férfi összeráncolta szemöldökét.
– Ma nagyon nehéz Izrael-ellenes hangulatot kelteni az NSZK-ban –
jegyezte meg halkan.
– Erről nincs is szó – csattant a másik válasza. – A megközelítés módja
igen egyszerű: az NSZK praktikus okok miatt nem teheti mag, hogy elidegenít
magától nyolcvanmillió arabot ilyen oktalan és állítólag titkos
fegyverszállítások miatt. Ezekre az érvekre sok német figyel majd fel, főleg a
diplomaták. A Külügyminisztériumban dolgozó barátaink segítségére is
számíthatunk. A szükséges pénzügyi alapokat természetesen rendelkezésére
bocsátjuk. A lényeg az, hogy mivel Kennedy halott, és mivel nem valószínű,
hogy Johnson ugyanazt a zsidóbarát politikát képviselné, állandó nyomás alatt
tartsuk Erhardot minden szinten, még a saját kabinetjében is, annak
érdekében, hogy függessze fel a fegyverügyletet. Ha sikerül megmutatnunk az
egyiptomiaknak, hogy a bonni külpolitika a mi akciónk miatt irányt változtat,
Kairóban meredeken emelkedik majd az ázsiónk.
A látogató bólintott néhányszor, mintha már maga előtt látná a kampány
körvonalait.
– Meglesz – mondta.
– Remek – felelte Glücks tábornok.
Látogatója most felpillantott.
 – Tábornok úr említette, hogy a jelenleg Egyiptomban dolgozó német
tudósok...
– Igen, valóban azt mondtam, hogy erre még visszatérünk. Ők képviselik a
második hadoszlopot abban a tervünkben, hogy egyszer s mindenkorra
leszámoljunk a zsidókkal. Bizonyára hallott már a heluáni rakétákról.
– Igen, uram. Legalábbis körvonalakban.
– De ugye azt nem tudja, hogy valójában mi célt szolgálnak?
– Nos, természetesen feltételezem, hogy…
– Hogy majd néhány tonna nagy erejű robbanóanyaggal szórják meg
Izraelt? – Glücks tábornok szélesen elmosolyodott. – Nagyobbat nem is
tévedhetett volna. Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmeséljem, miért olyan
életbevágóan fontosak számunkra azok a rakéták és az emberek, akik építik
őket.
Glücks tábornok hátradőlt, a mennyezetre bámult és elmondta
beosztottjának a heluáni rakéták valódi rendeltetését.

A háború utáni időszakban, még Faruk király uralkodása idején nácik és volt
SS-ek ezrei menekültek Egyiptomba, ahol a Nílus-partján biztos menedékre
leltek. A jövevények között volt jó néhány tudós is. Faruk még az őt
megbuktató államcsíny előtt megbízást adott két német tudósnak, hogy
tanulmányozzák egy rakétákat előállító üzem felállításának lehetőségeit. Ez
1952-ben történt, a két tudós neve pedig Paul Görke, illetve Rolf Engel volt.
A tervet néhány évre félretették, amikor Nagib, maid utána Nasszer vette át
a hatalmat, de az egyiptomi erők 1955-os sinai-félszigeti veresége után
Nasszer állítólag megesküdött, hogy egy napon megsemmisíti Izraelt.
Amikor 1961-ben Moszkva végleg nemet mondott a nagyobb
hatótávolságú rakétákkal kapcsolatos egyiptomi kérésekre, az egyiptomiak
újra életre keltették a Görke-Engel-féle rakétagyártó üzem tervét is. A
nyugatnémet professzorok az egyiptomiakkal karöltve még ugyanabban az
évben pénzt, időt és fáradságot nem kímélve, felépítették és átadták
Heluánban, Kairótól északra a 333. számú gyáregységet.
Egy gyárat megnyitni egy dolog. Rakétákat tervezni és építeni teljesen más
ügy. Nasszer néhány támogatója, akik közül igen soknak volt a második
világháborúig visszavezethető előélete, réges-régen szoros kapcsolatban állt az
Odessa egyiptomi képviselőivel. Ők voltak azok, akik megoldást ajánlottak
Egyiptom legégetőbb problémájára, nevezetesen arra, hogy honnan szerezzék
be a rakéták előállításúhoz szükséges tudósokat.
Sem a Szovjetunió, sem Amerika, Anglia vagy Franciaország nem volt
hajlandó egyetlen embert sem adni. Az Odessa azonban rámutatott, hogy a
rakéták, amelyekre Nasszernek szüksége van, mind méretben, mind
hatótávolságban rendkívüli módon hasonlítanak azokra a V-2-es típusú
rakétákra, amelyeket Wernher von Braun és csoportja Peenemündében épített,
hogy majd velük bombázzák porig Londont. A csoportnak számos tagja
továbbra is rendelkezésre állt.
1961 vége felé megkezdődött a nyugatnémet tudósok beszervezése. Sokan
közülük a Stuttgarti Repülésügyi Kutató Intézetben dolgoztak. Legtöbbjük el
volt keseredve, mert az 1954. évi párizsi szerződés megtiltotta az NSZK-nak,
hogy bizonyos területeken, nevezetesen a nukleáris fizikában és a
rakétakutatásban kutatási vagy gyártási tevékenységet fejtsen ki. Állandó
hiány mutatkozott a kutatáshoz szükséges anyagiakban is. A tudósok között
nem kevés olyan akadt, aki számára túlságosan is nagy kísértést jelentett,
amikor napsütötte munkahelyet, korlátlan kutatási támogatást és valódi
rakéták tervezését kínálták fel nekik.
Az Odessa dr. Ferdinánd Brandnert, az SS egykori őrnagyát bízta meg az
NSZK-ban a tudóstoborzás vezetésével. Brandner egy bizonyos Heinz Krug
névre hallgató volt SS őrmestert vett maga mellé beosztottként. Kettesben
azután átfésülték az egész Nyugat-Németországot, hogy felhajtsák azokat,
akik hajlandók arra, hogy Egyiptomba menjenek, és felépítsék a rakétákat.
Olyan fizetéseket ajánlottak, hogy bőven akadt jelentkező. Valamennyi
közül kiemelkedett Wolfgang Pilz professzor, akit a háború után a franciák
alkalmaztak, és ilyen minőségében a De Gaulle-féle űrprogram alapját képező
francia Veronique rakéta atyja lett. Pilz professzor 1962 elején utazott
Egyiptomba. Együtt utazott vele a V-2 kutatócsoport volt tagja, dr. Eugen
Sänger és felesége, Iréné, valamint dr. Josef Eisig és dr. Kirchmayer.
Valamennyien a hajtóanyagok előállításával kapcsolatos kérdések kiváló
szakértői voltak.
Munkájuk első eredményét 1962. július 23-án, az Egyiptomi
Köztársaság-megalakulásának nyolcadik évfordulója alkalmából rendezett
kairói díszszemle során láthatta meg a világ. A lelkesen éljenző tömeg előtt
méltóságteljesen eldübörgött az ötszáz kilométer hatótávolságú El Kahira és a
háromszáz kilométer hatótávolságú El Zafira rakéta. Bár a rakétáknak csupán
a külső burkolata volt valódi, és nem volt bennük sem üzemanyag, sem
robbanófej, mégis ezek voltak az első darabjai annak a négyszázas sorozatnak,
amelyet egy napon Izraelre akartak kilőni.

Glücks tábornok szünetet tartott, beleszívott szivarjába, majd visszatért a

jelenre.
 – A gond csupán az, hogy hiába oldottuk meg a rakétatestek, a
robbanófejek és a hajtóanyag kérdését, egy irányított rakéta kulcskérdése
mégis maga a távirányító-célbajuttató rendszer.
Szivarjával látogatója felé bökött.
– És éppen ez volt az, amit nem tudtunk Egyiptom rendelkezésére
bocsátani – folytatta. – Egyszerűen nem volt szerencsénk: irányító
rendszerekkel foglalkozó tudósok Stuttgartban is, és máshol is vannak, de
egyetlen valamirevalót sem tudtunk közülük rávenni arra, hogy Egyiptomba
költözzék. Az összes kiküldött emberünk aerodinamikai, meghajtási, illetve
robbanófej-specialista volt.
– Ígéretet tettünk Egyiptomnak, hogy megkapja a rakétáit, és ezt meg is
tartjuk. Nasszer elnöknek eltökélt szándéka, hogy egy napon újabb háborút
indít Izrael ellen. És így is lesz. Meggyőződése, hogy harckocsijai és katonái
önmagukban is elegendők lesznek a győzelemhez. A mi információink már
közel sem ennyire derűlátóak. Lehetséges, hogy a létszámfölény kevés lesz.
Gondolja csak el, milyen kellemes helyzetbe kerülhetünk, ha a több milliárd
dollárért megvásárolt szovjet fegyverzet kudarca után éppen a mi
hálózatunkon keresztül beszervezett tudósok rakétái vívnák ki a győzelmet.
Megingathatatlan pozícióba kerülnénk, és ez kettős győzelmet jelentene:
egyrészt örök hálára köteleznénk a Közel-Keletet, ahol a mieink biztos
otthonra találhatnak, másrészt elérnénk, hogy egyszer s mindenkorra
megsemmisüljön a zsidó disznók állama. Ily módon a haldokló Führer utolsó
kívánságát is teljesítenénk. Óriási a kihívás, és most az egyszer nem
vallhatunk kudarcot!
A beosztott értetlen döbbenettel figyelte elöljáróját, aki izgatottan járt fel s
alá a szobában.
– Bocsásson meg, tábornok úr, de négyszáz közepes robbanóerejű töltet
vajon képes lesz a zsidók végső megsemmisítésére? Komoly károkat
okozhatnak... de totális megsemmisítést?
Glücks sarkon fordult, és győzelmes mosollyal tekintett látogatójára.
– De micsoda robbanótöltetek?! – kiáltott fel. – Csak nem képzeli, hogy
egyszerű robbanóanyagot pocsékolunk azokra a disznókra?! Nasszer elnök
elfogadta javaslatunkat, hogy a Kahira és Zafira rakétákba más típusú töltet
kerüljön. Némelyikben koncentrált bubópestis-tenyészetek lesznek, mások
magasan a földfelszín felett robbannak majd, és sugárzó Kobalt 60-as
izotópok záporával árasztják el Izrael egész területét. Néhány órán belül vagy
a baktérium-, vagy a gammasugár-fertőzés végez velük. Hát ezt tartogatjuk a
számukra!
A másik tátott szájjal bámult rá.
 – Fantasztikus!... – suttogta. – Az jut eszembe, amit tavaly nyáron olvastam
valamilyen svájci tárgyalásról... csak a szóbeszédről persze, mert a dolgok
legtöbbje zárt ajtók mögött maradt. Tehát igaz. De tábornok úr, ez zseniális!
– Az bizony, és egyúttal elkerülhetetlen is, feltéve, hogy az Odessának
sikerül olyan irányítórendszerekkel felszerelni a rakétákat, amelyek nem
csupán a megfelelő irányba viszik őket, hanem pontosan oda, ahol robbanniuk
kell. A rakéták távirányító rendszerével kapcsolatos kutatások felelőse
jelenleg Németországban dolgozik. A fedőneve Vulkán. Talán emlékszik: a
görög mitológiában Vulcanusnak nevezték azt a kovácsot, aki Zeusz villámait
készítette.
– Egy tudós? – kérdezte izgatottan a látogató.
– Nem, egyáltalán nem az. Amikor 1955-ben el kellett tűnnie, az ilyen
esetekben szokásos eljárás szerint visszatért volna Argentínába, mi azonban
arra kértük az ön elődjét, hogy azonnal szerezzen neki egy olyan hamis
útlevelet, amellyel mégis az NSZK-ban maradhat. Azután Zürichből egymillió
dolláros támogatást kapott, hogy üzemet nyithasson a Szövetségi
Köztársaságban. Az üzem eredetileg más típusú kutatások fedőszerveként
működött volna, azokról a kutatásokról azonban átmenetileg lemondtunk a
heluáni rakéták irányítórendszere javára.
– A Vulkán által irányított üzem most tranzisztoros rádiókat gyárt, de ez
természetesen álcázás. A gyár kutatórészlegében egy tudóscsoport most is
lázasan dolgozik annak a célba juttató távirányító rendszernek a kidolgozásán,
amellyel a heluáni rakétákat fogják felszerelni.
– Miért nem mennek Egyiptomba? – kérdezte a látogató.
Glücks ismét elmosolyodott, majd folytatta a járkálást.
– Nos, éppen ez a zseniális az egészben. Említettem már önnek, hogy az
NSZK-ban vannak ugyan olyan emberek, akik képesek ilyen rendszerek
megtervezésére, de egyiküket sem sikerült rábírnunk, hogy kivándoroljanak.
Azok, akik most a Vulkán-féle üzem kutatórészlegében dolgoznak, úgy
tudják, hogy szigorúan titkos munkát végeznek a bonni Hadügyminisztérium
részére.
Beosztottja olyan hirtelen pattant fel, hogy kávéja a szőnyegre ömlött.
– Magasságos ég! Ezt hogy az ördögbe csinál iák?
– Alapjában véve pofon egyszerű. Említettem, hogy az NSZK a párizsi
szerződés értelmében nem foglalkozhat rakétakutatással. Nos, a Vulkánnak
dolgozó tudósok a bonni Hadügyminisztérium egyik magas rangú
tisztségviselője előtt tettek titoktartási fogadalmat, aki történetesen a mieink
közül való. Társaságában egy olyan tábornok is jelen volt, akit a tudósok még
a háborúból ismerhettek. Valamennyien készek arra, hogy dolgozzanak a
hazájukért még a párizsi szerződés ellenére is, de azt nem kívánhatjuk tőlük,
hogy ugyanazt Egyiptomért is megtegyék. Tehát most úgy tudják, hogy a
hazájukért dolgoznak.
A költségek természetesen riasztóak. Az ilyen jellegű kutatásokat általában
csak egy nagyhatalom tudja vállalni. Az egész program jelentősen
csökkentette titkos pénzalapunkat. Most mar megérti, milyen fontos nekünk
Vulkán?
– Természetesen – felelte az Odessa nyugatnémet vezetője. – Lehetséges
volna a programot akkor is folytatni, ha történne vele valami?
– Nem. Ő egy személyben tulajdonosa és vezetője a gyárnak, illetve a
cégnek. Ő az elnök, az ügyvezető igazgató, az egyetlen részvényes és a
pénzügyi vezető. Csak ő folyósíthatja a tudósok fizetését és a hatalmas
kutatási költségek fedezetét. A cég más alkalmazottaival egyetlen tudós sem
érintkezik, és az alkalmazottak közül senki sincs tisztában a túlméretezett
kutatási részleg valódi rendeltetésével. A többi munkás úgy tudja, hogy az
elzárt részlegben olyan mikroáramkörökkel foglalkoznak, amelyekkel áttörést
lehet majd elérni a tranzisztorpiacon. A titkolózás magyarázata: védekezni kell
az ipari kémek ellen. A két részleg között Vulkán az egyetlen összekötő
kapocs. Nélküle az egész terv összeomlana.
– Szabad tudnom az üzem nevét?
Glücks tábornok gondolkodott egy pillanatig, majd mondott egy nevet.
Társa döbbenten nézett rá.
– De hiszen azokat a rádiókat ismerem! – tiltakozott.
– Persze. Jó nevű cégről van szó, amely jó nevű rádiókat állít elő.
– És az igazgató... Ő...?
– Igen. Ő Vulkán. Most már beláthatja, mennyire fontos az az ember és a
munka, amelyet végez. Éppen ezért még egy instrukciót kap tőlem. Tessék. –
Glücks tábornok egy fényképet húzott elő a zsebéből és átnyújtotta
látogatójának.
Az hosszan, figyelmesen nézte a képen látható arcot, majd megfordította a
képet, és elolvasta a baloldalán feltüntetett nevet.
– Uramisten. Azt hittem, Dél-Amerikában van.
Glücks a fejét rázta.
– Ellenkezőleg, ő Vulkán. Munkája most kritikus stádiumhoz érkezett.
Következésképpen, ha bárhonnan tudomást szerez arról, hogy valaki – akárki
– kellemetlen kérdéseket tesz fel vele kapcsolatban, akkor a kérdezőt el kell...
nos, el kell kedvetleníteni. Először figyelmeztetés, utána végleges rendezés.
Tud követni, kamerád? Senki, megismétlem: senki nem leplezheti le Vulkánt!
Az SS tábornok felállt. Látogatója ugyanígy tett.
– Ez minden – mondta Glücks. – Mindent tud, amit tudnia kell.
 4.

– De hiszen azt sem tudod, életben van-e?

Peter Miller és Karl Brandt a nyomozó háza előtt. Miller kocsijában ült.
Miller a közelben találkozott barátjával, aki éppen vasárnapi ebédjét költötte
el.
– Ebben igazad van. Először ezt kell megtudnom. Ha Roschmann halott,
akkor kész. Segítenél?
Brandt elgondolkozott, és megrázta a fejét.
– Sajnálom, nem tehetem.
– Miért nem?
– Nézd, azt a naplót szívességből adtam át neked. Ez kettőnk között marad.
Azért tettem, mert megdöbbentett, és mert arra gondoltam, talán kihozol
belőle egy sztorit. Soha nem gondoltam volna, hogy megpróbálod lenyomozni
Roschmannt. Inkább arról írj egy sztorit, hogyan került elő a napló.
– Abból nem jön ki egy sztori – felelt Miller.
– Különben is, mit mondhatnék róla? Rettenetes, megdöbbentő
szörnyűség! Találtam egy füzetet, amelyben egy öregember elmeséli, mi
mindenen ment keresztül a háború alatt, és a végén öngyilkos lesz... Azt
hiszed, van szerkesztő, aki vevő az ilyesmire? Én személy szerint úgy
gondolom, hogy iszonyú dolgokat dokumentál, de ez a magánvéleményem. A
háború óta százszámra jelentek meg az emlékiratok. A világ kezd már
belefáradni a szörnyűségekbe. Önmagában a naplót egyetlen szerkesztő sem
közölné le a Szövetségi Köztársaságban.
– Hát akkor mi ez az egész izgalom?
– Megmondom: a napló alapján indíttass nagyszabású rendőrségi
nyomozást Roschmann után, és máris megvan a sztorim.
Brandt komótosan a műszerfalon levő hamutartóba pöckölte cigarettájáról
a hamut.
– Nem lesz semmiféle nagyszabású rendőrségi nyomozás – mondta. –
Kezd, Peter, lehet, hogy te ismered az újságírást, én viszont ismerem a
hamburgi rendőrséget. Nekünk az a feladatunk, hogy itt és most. 1963-ban
szorítsuk vissza a városi bűnözést. Arra senki nem fog utasítást adni az amúgy
is túlhajszolt nyomozóknak, hogy kapjanak el valakit azért, mert húsz évvel
ezelőtt, Rigában elkövetett bizonyos dolgokat. Ez nem jön össze.
– És nem tudnád legalább szóba hozni a dolgot? – kérdezte Miller.
Brandt csak a fejét rázta.
– Nem. Én nem.
– Miért nem? Mi a gond vele?
 – Nem akarok belekeveredni. Neked ez nem probléma. Egyedülálló vagy,
se kutyád, se macskád. Ha kedved tartja, futhatsz a lidércfény után, nekem
viszont feleségem van, két gyerekem, és karrier áll előttem, amelyet nem
akarok kockára tenni.
– Hogyan kockáztatnád ezzel a rendőrségi karrieredet? Roschmann bűnöző
vagy nem? A rendőrségnek állítólag az a dolga, hogy bűnözőket üldözzön.
Hol itt a probléma?
Brandt elnyomta a csikket.
– Nem lehet ezt feketén–fehéren szemlélni. A rendőrségen dolgozva
kialakul az emberben valami; semmi különös, csak egy megérzés. Ez a
megérzés pedig azt súgja nekem, hogy egy fiatal rendőr karrierjének nem
használ, ha túl energikusan próbál belenyúlni az SS háborús dolgaiba. Az
egész amúgy sem vezet sehova. A hivatalos kérést egyszerűen elutasítanák. A
megkeresés tényét azonban felvezetnék valami nyilvántartásba. Azután puff,
lőttek az előléptetésednek. Senki nem beszél róla, de mindenki tudja. Szóval,
ha mindenáron fel akarod fújni az ügyet, csak rajta. De rám ne számíts.
Miller kibámult a szélvédőn.
– Hát jó. Ha így állnak a dolguk... – mondta végül. – De valahol el kell
kezdenem. Maradt még valami Tauber után?
– Volt egy rövid kis feljegyzés… Pár sor az egész. Azt magammal vittem,
mert be kellett vernem a jelentésembe. Már biztosan iktatták és lefűzték az
ügy iratai közé. Az ügy pedig lezárult.
– És mit írt benne?
– Nem sokat – válaszolt Brandt. – Leírta, hogy öngyilkos lesz. Ja, és még
valamit: az ingóságait egy barátjára, egy bizonyos Herr Marxra hagyta.
– Kezdetnek nem rossz. És hol található ez a Herr Marx?
– Honnan a pokolból tudjam?!
– Azt akarod mondani, hogy csak ennyi! írt? Herr Marx? Semmi cím?
– Semmi – felelte- Brandt. – Csak Marx. A címére nem volt utalás.
– Biztosan a kornyéken lakik valahol. Nem is kerested?
Brandt felsóhajtott.
– Volnál szíves tudomásul venni valamit? A rendőrségnek nagyon sok a
dolga. Van fogalmad arról, hogy hány Marx nevű ember él Hamburgban?
Csak a telefonkönyvben több száz van belőlük. Nem tölthetünk heteket egy
bizonyos Marx keresésével. És különben is: az öreg hagyatéka tíz pfenniget
sem ér.
– Akkor hát ez minden? – kérdezte Miller. – Más nincs?
– Semmi. De ha meg akarod találni Marx urat, csak tessék.
– Köszönöm. Megpróbálom – mondta Miller. Kezet ráztak, és Brandt
visszatért vasárnapi ebédjéhez.
Miller másnap reggel azzal kezdte a napot, hogy fölkereste a házat, ahol
Tauber élt. Egy középkorú férfi nyitott ajtót, zsinórral felkötött pecsétes
nadrágban, nyitott nyakú, gallér nélküli ingben. Az arcán legalább
háromnapos lehetett a borosta.
– Jó reggelt. Maga a háziúr?
A férfi alaposan szemügyre vette Millert, aztán bólintott. Áradt belőle a
káposztaszag.
– Pár nappal ezelőtt az egyik lakó öngyilkos lett itt. Magára nyitotta a gázt.
– A rendőrségtől van az úr?
– Nem. Sajtó. – Miller felmutatta újságíró-igazolványát.
– Nincs mit mondanom.
Miller egy tízmárkás bankjegyet csúsztatott a férfi markába, aki szinte
magától értetődő természetességgel vette el a pénzt.
– Csak a szobáját szeretnem megnézni.
– Ki van adva.
– A holmijával mit csinált?
– Odakint van a hátsó udvarban. Mást nemigen csinálhattam vele.
A kidobált holmi egy halomban ázott a szemerkélő esőben. Még mindig
gázszagot árasztott. Volt ott egy ütött-kopott írógép, egy pár gombos cúgos
cipő, különféle ruhadarabok, könyvek és egy szegett szélű fehér selyemkendő,
amelyről Miller úgy vélte, köze lehet a zsidó valláshoz. A halomban mindent
átnézett, de nem talált címekkel tele noteszt, és Marx névre sem volt címezve
semmi.
– Ez minden? – kérdezte.
– Ez minden – válaszolta a férfi, aki gyanakodva figyelte a hátsó ajtó
menedékéből.
– Marx nevű lakója nincs?
– Nincsen.
– Ismer egyáltalán Marx nevű embert?
– Én aztán nem.
– Az öreg Taubernek voltak barátai?
– Én egyről sem tudok. Magának való ember vót. Állandóan csak jött,
ment, csoszogott odafent. Szerintem lökött vót. De a lakbért, azt rendesen
fizette. Nem vót baj vele.
– Látta valaha valakivel? Úgy értem, odakint az utcán.
– Soha. Nemigen vót annak senkije. Nem is csuda, ahogy állandóan csak
motyogott magába. Lökött vót.
 Miller távozott, és nekilátott a szomszédok kifaggatásának. Az utcában
szinte mindenki emlékezett a csoszogó öregemberre, aki mindig leszegett
fejjel, bokáig érő kabátban járt. A fején gyapjúsapkát, kezén gyapjúkesztyűt
hordott, amelyből kilátszottak az ujjai.
Három napig járta a környékbeli utcákat, betért a tejeshez, a zöldségeshez,
a henteshez, felkereste a háztartási boltot, a kocsmát, a trafikot, sőt még a
postással is beszélt. Már szerda volt, amikor délután ráakadt a raktár falánál
focizó gyerekcsapatra.
– Az az öreg zsidó? A bolond Zálí? – kérdezte vissza az egyik. A többiek is
köréjük gyűltek.
– Róla van szó – bólintott Miller. – A bolond Záliról.
– Dilis volt – szólalt meg valaki a csapatból. – Mindig így járt.
A fiú behúzta a nyakát, kezével összefogta magán a zakóját, majd
előrecsoszogott pár lépést. Magában motyogott, és a szemeit forgatta. A
többiek csak úgy dőltek a neveléstől. Egyikük fenéken billentette az
előadóművészt, amitől az kiterült, mint a béka.
– Láttátok mással is? – kérdezte Miller. – Mással beszélgetni? Egy másik
emberrel?
– Minek akarja tudni? – kérdezte gyanakodva a bandavezér, – Mi soha nem
bántottuk.
Miller fél kézzel szórakozottan dobált egy ötmárkást. A csillogó pénzdarab
röptét nyolc szempár követte. Nyolc tagadó fejrázás következett. Miller
elfordult és elsétált tőlük.
– Bácsi!
Megállt és visszafordult. A csapat legapróbb tagja futott utána.
– Én láttam egyszer egy emberrel. Beszélgettek. Ültek és beszélgettek.
– Hol?
– A folyó partján. A part menti füves résznél. Van ott egy pár pad. Az
egyik padon ültek és beszélgettek.
– Az a másik milyen öreg volt?
– Nagyon öreg. A haja csupa hófehér.
Miller odadobta a fiúnak a pénzdarabot, bár tudta, hogy a gesztus teljesen
értelmetlen. Lesétált a folyóhoz, és mindkét irányban szemügyre vette a füves
partszakaszt. Legalább egy tucat pad állt ott, de most üres volt valamennyi.
Nyáron biztos szívesen jönnek az emberek, hogy az Elba Chaussee
rakpartjáról figyeljék a nagy hajók jövés-menését, de november végén
senkinek sincs kedve az ilyesmihez.
Bal kéz felől, az innenső parton a halászkikötő látszott; vagy fél tucat
északi-tengeri halászhajó állt a mólóknál. A frissen fogott hering- vagy
makrélazsákmányt rakodták ki, mások éppen kikötni készültek.
 Gyerekkorában Millerék a bombázások elől egy tanyára menekültek, onnan
jött vissza a szétrombolt városba, és itt nőtt fel a hulladék és a romok között.
Valamikor ez az altonai halászkikötő volt a legkedvesebb játszótere.
Szerette a halászokat, ezeket a kátrány-, só- és dohányszagú, morgós, de
mégis kedves embereket. Eszébe jutott Eduard Roschmann rigai ténykedése,
és arra gondolt, vajon hogyan tudott ez a föld ennyire eltérő jellemeket szülni.
Gondolatai ismét visszatértek Tauberhez, és újra átgondolta a dolgot.
Vajon hol találkozhatott Marx nevű barátjával? Miller érezte, hogy valami
még hiányzik, valami még nem került a helyére, de nem tudta volna
megmondani, mi az. A válasz akkor jutott az eszébe, amikor Altona közelében
egy benzinkútnál megállt tankolni. Ahogyan ez lenni szokott, most is egy
véletlen megjegyzés, segítette a megoldáshoz. A benzinkutas elmésélte, hogy
felemelték a magas oktánszámú benzin árát, majd a beszélgetés kedvéért
hozzátette, hogy manapság egyre kevesebbet ér a pénz. Azután elment pénzt
váltani, és magára hagyta Millert, aki a kezében levő nyitott pénztárcájába
bámult.
Pénz. Honnan kapta Tauber a pénzét? Nem dolgozott. A nyugatnémet
állam jóvátételét nem fogadta el, A lakbérét viszont rendesen fizette, és
biztosan maradt annyi pénze, amiből enni tudott. Még csak ötvenhat éves volt,
tehát nem lehetett nyugdíjas, rokkantnyugdíjat azonban kaphatott.
Miller zsebre vágta a visszajáró aprót, beült a Jaguárba, és egyenesen az
altonai postához hajtott. Lassú léptekkel odasétált a Nyugdíjkifizetés feliratú
ablakhoz.
– Megmondaná, mikor fizetik a nyugdíjakat? – kérdezte a rács mögött ülő
kövér hölgytől.
– A hónap utolsó napján, mint rendesen – felelte az.
– Azaz szombaton?
– Kivéve, ha hétvégére esik. Most pénteken fizetünk, vagyis holnapután.
– A rokkantnyugdíjasoknak is?
– Minden nyugdíjas a hónap utolsó napján veszi fel a pénzét.
– Ennél az ablaknál?
– Ha altonai lakos az illető, akkor igen – volt a válasz.
– És mettől meddig?
– Nyitástól folyamatosan.
– Köszönöm.

Péntek reggel Miller már nyitáskor a postahivatalnál állt. Látta, hogyan indul
meg befelé az idős emberek hosszú sora. Az utca másik oldalán helyezkedett
el, és azt figyelte, ki merre indul a pénzzel. Sok fehér hajú embert látott, de
legtöbben kalapot visellek a hideg ellen. Száraz, napsütéses időjárás volt, de
csípős, hideg szél fújt. Tizenegy óra előtt valamivel egy dús fehér hajú férfi
lépett ki a postáról. Olyan fehér volt a haja, akár a vattacukor. A postahivatal
előtt még egyszer megszámolta a pénzét, majd a belső zsebébe tette, és
körülnézett, mintha várna valakit. Néhány perc múlva sarkon fordult, és lassú
léptekkel elindult. A saroknál ismét körülnézett, majd befordult, a
Museumstrasséra, és a folyópart felé tartott. Miller otthagyta figyelőhelyét, és
a nyomába eredt.
Az idős férfinak fél óráig tarlott, hogy megtegye a háromnegyed mérföldet
az Elba Chausseeig. Odaérve átsétált a füvön, és egy padra telepedett. Miller
lassan közelítette meg hátulról.
– Herr Marx?
Az idős férfi hátrafordult, közben Miller megkerülte a padot. Az arca nem
árult el meglepetést, mintha megszokott dolog lenne, hogy ismeretlenek
köszöntik.
– Igen – válaszolta komoran. – Az vagyok.
– Az én nevem Miller.
Marx fejbólintással nyugtázta a bemutatkozást.
– Netán... khm... Tauber urat várja?
– Igen – válaszolta az idős férfi a meglepetés legkisebb jele nélkül.
– Megengedi, hogy leüljek?
– Tessék.
Miller leült. Mindketten az Elbát nézték. A dagállyal egy óriási teherhajó, a
jokohamai Kota Maru úszott a nyílt tenger felé.
– Tauber úr meghalt.
Az öreg ember a távolodó hajót nézte. Sem gyász, sem megdöbbenés nem
látszott az arcán, mintha gyakran hallana hasonló híreket.
– Értem – felelte.
Miller röviden elmesélte neki az egy héttel korábbi éjszaka történetét.
– Úgy látom, nem lepte meg, hogy öngyilkos lett.
– Nem – válaszolta Marx. – Nagyon boldogtalan volt.
– Maradt utána egy napló.
– Igen, beszélt nekem erről egyszer. Soha senkinek nem engedte elolvasni.
De nekem beszélt róla.
– Leírta benne, hogy mi történt vele Rigában a háború alatt.
– Mesélte, hogy Rigában volt.
– Ön is Rigában volt?
A férfi szomorú, öreg szemekkel nézett rá.
– Nem, én Dachauban voltam.
 – Herr Marx, szükségem van a segítségére. A barátja a naplójában beszél
egy Roschmann nevű SS tisztről. Eduard Roschmann századosról. Róla is
beszélt magának?
– Igen. Beszélt nekem Roschmannról. Csak miatta maradt életben. Azt
remélte, hogy egyszer bizonyítékkal szolgálhat majd Roschmann ellen.
– A naplójában is ezt írta. Én már csak a halála után olvastam. Újságíró
vagyok. Szeretném megtalálni Roschmannt, és a vádlottak padjára juttatni. Ért
engem?
– Igen.
– Ha Roschmann halott, az egésznek nincs értelme. Tauber úrnak lehetett
tudomása arról, hogy Roschmann még életben van, és szabad?
Marx hosszú percekig nézett a Kota Maru ködbe vesző tatja után.
– Roschmann százados él... – szólalt meg végül színtelen hangon –, és
szabadlábon van.
Miller izgatottan hajolt előre.
– Honnan tudja?
– Tauber látta.
– Igen, olvastam, de az még 1945. április elején történt.
Marx lassan ingatta a fejét.
– Nem. Ez a múlt hónapban volt.
Percekig csendben ültek. Miller az öreget nézte, az meg a vizet.
– Az elmúlt hónapban? – szólalt meg végül Miller. – Azt is elmondta,
hogyan történt?
Marx sóhajtott, és Miller felé fordult.
– El. Késő este elment sétálni. Ezt gyakran megtette, amikor nem tudott
elaludni. Amikor az Operaház elé ért, egy társaságot látott kifelé jönni. Tauber
megállt, amíg a lépcső aljára értek. Azt mondta, gazdagnak látszottak, a
férfiak szmokingban, a nők szőrméket és drágaköveket viseltek. A saroknál
három taxi várakozott rájuk, A portás visszatartotta a járókelőket, hogy
beszállhassanak. Akkor látta meg Roschmannt.
– Az Operából kijövök között?
– Igen. Másodmagával beszállt egy taxiba, és elhajtottak.
– Kérem, Herr Marx, ez nagyon fontos. Teljesen biztos volt abban, hogy
Roschmannt látta?
– Ő azt állította, hogy igen.
– De utoljára közel tizenkilenc évvel ezelőtt találkoztak. Azóta biztosan
sokat változott. Hogyan lehetett annyira biztos a dologban?
– Azt mondta, mosolygott.
– Micsoda?
– Mosolygott. Roschmann mosolygott.
 – Van ennek jelentősége?
Marx néhányat bólintott.
– Azt mondta, ha az ember látta egyszer Roschmannt mosolyogni, többé
soha nem felejti el. Azt a mosolyt nem tudta leírni, de azt mondta, millió
másik között is felismerné, bárhol is lássa.
– Értem, ön elhitte?
– Igen. Igen, én elhiszem, hogy látta Roschmannt.
– Hát jó. Tegyük fel, én is elhiszem. Megjegyezte a taxi rendszámát?
– Nem. Azt mondta, az agya egyszerűen lebénult a látványtól, és csak
bámult, miközben azok elhajtottak.
– A fene egye meg... – csattant föl Miller. – Valószínűleg egy szállodához
mentek. Ha megvolna a rendszám, megkérdezhetnem a vezetőt, hova vitte
őket. Mikor mesélte el mindezt önnek Tauber úr?
– Amikor a múlt hónapban felvettük a nyugdíjat. Itt, ezen a padon.
Miller sóhajtva állt fel.
– Ugye tudja, hogy nincs ember, aki elhinné Tauber történetét?
Marx elfordította tekintetét a folyóról, és Millerre nézett.
– Ó, igen – mondta csendesen. – Ezt ő is tudta. Ezért végzett magával.

Aznap este Peter Miller szokásához híven meglátogatta az édesanyját, aki –

mint rendesen – most is zsörtölődött vele, hogy nem eszik eleget, sokat
dohányzik, és nem mosnak rá tisztességesen. Az ötvenes éveiben járó,
alacsony, kövérkés, szigorú asszony még mindig nem volt hajlandó
beletörődni abba a gondolatba, hogy egyszem fia beéri holmi firkászkodással.
Az este folyamán az anyja megkérdezte Petert, mivel foglalkozik éppen. A
fiú röviden elmesélte neki, majd hozzátette, hogy fel akarja kutatni az eltűnt
Roschmannt. Az asszonyt teljesen felkavarta a hír.
Peter rendületlenül folytatta az evést, hagyta, hadd vonuljon el feje felett az
anyai féltés és neheztelés áradata.
– Már az is éppen elég, hogy mindenféle piszkos bűnöző népség dolgaiba
ártod magadat – korholta az anyja. – Most meg mindennek a tetejébe még a
nácikkal is összekeveredsz. Nem tudom, drága jó apád mit szólna mindehhez.
Nem is tudom.
Peternek hirtelen eszébe jutott valami.
– Anya?
– Igen, szívem?
– A háború alatt... amikor az SS mindenfélét művelt az emberekkel... a
táborokban. Gyanítottátok valaha... Eszetekbe jutott, hogy mindez
megtörténik?
 Az asszony lázas munkába menekült a válaszadás elől, a terítéket
rendezgette. Kisvártatva megszólalt.
– Borzasztó dolgok voltak azok. Szörnyű dolgok. A háború után az
angolok megnézették velünk azokat a filmeket. Nem is akarok többet hallani
róla.
Azzal kisietett. Peter követte a konyhába.
– Emlékszel, 1950-ben, amikor tizenhat éves voltam, és Párizsba mentünk
egy iskolai kirándulásra?
Anyja vizet engedett a mosogatóba.
– Igen, emlékszem.
– Elvittek bennünket egy templomhoz, a Sacré Coeurhöz. Éppen vége volt
a misének, amelyet egy Jean Moulin nevű ember emlékére tartottak.
Néhányan már kijöttek, és meghallották, hogy németül beszélek egy másik
fiúval. Valaki megfordult és leköpött. Emlékszem, a nyála végigfolyt a
zakómon. Arra is emlékszem, hogy ezt az egészet elmeséltem neked. Tudod,
mit mondtál akkor?
Millerné teljesen belefeledkezett egy tányér súrolásába.
– Azt mondtad, a franciák már ilyenek. Azt mondtad, piszkos szokásaik
vannak.
– Igazam is volt. Soha nem állhattam őket.
– Nézd, anya, tudod, mit műveltünk mi Jean Moulinnal, mielőtt meghalt?
Nem te, vagy az apám, vagy én. Hanem mi, németek vagy még inkább a
Gestapo, bár úgy tűnik, a külföldiek milliói számára a kettő egy és ugyanaz.
– Ezt nem akarom hallani. Elég legyen ebből.
– Úgysem tudnám elmondani, mit tettek vele, mert nem tudom. Valahol
biztosan feljegyezték Az egészből annyi a lényeg, hogy engem nem azért
köptek le, mert tagja voltam a Gestapónak, hanem azért, mert német vagyok.
– Büszke lehetnél rá.
– Büszke is vagyok, hidd el. De a nácikra, az SS-re meg a Gestapóra azért
nem kell büszkének lennem.
– Ezzel mindenki így van, de minek beszélni is róla?
Most is tehetetlennek érezte magát, mint mindig, ha a fia vitatkozni kezdett
vele. Gyorsan a konyharuhába törölte a kezét, és beviharzott a nappaliba. A fia
utána.
– Anya, kérlek, próbáld megérteni. Mielőtt azt a naplót elolvastam,
valójában még kérdéseket sem tudtam volna feltenni mindarról, amit állítólag
elkövettünk. Ezért akarom megtalálni azt az embert, azt a szörnyeteget, ha
ugyan itt van még. Bíróság előtt kell felelnie, ez így helyes.
Az asszony a szófa szélén ült, és a sírás kerülgette.
 – Peterchen, kérlek, ne ártsd bele magadat. Hagyd a múltat. Abból úgysem
lesz semmi jó. Ami elmúlt, elmúlt, vége. Legjobb, ha elfelejtjük.
Peter Miller a kandalló felé fordult, amelyen ott állt a nagy óra és mellette
halott apja fényképe. Századosi egyenruhában, egyenesen előrenézett,
valahova a kereten kívülre. Arcán az a kedves, szomorkás mosoly, amelyre
Peter még mindig emlékezett. A kép az utolsó szabadságán készült, mielőtt
visszatért volna a frontra.
Most, tizenkilenc évvel később, amikor az anyja arra kérte, hagyjon fel a
Roschmann-üggyel, Peter a képet nézve döbbenetes tisztasággal emlékezett
vissza az apjára. Eszébe jutottak a háború előtti évek, amikor még csak ötéves
volt. Az apja elvitte a Hagenbeck állatkertbe, megmutatta neki az összes
állatot, a parányi zománctáblákról türelmesen olvasgatta a neveiket, és
igyekezett kimerítően válaszolni a gyerek kérdésözönére. Arra is emlékezett,
amikor az a bevonulás után hazajött. Ez még 1940-ben volt, az anyja sírt, ő
meg arra gondolt, milyen buták is a nők, sírva fakadnak egy olyan csodálatos
valami miatt, mint egy egyenruhás apa. Visszaemlékezett arra a napra, amikor
1944-ben eljött hozzájuk egy katonatiszt, és közölte anyjával, hogy apja hősi
halált halt a keleti fronton.
– Különben is, ma már senki nem kíváncsi az ilyen rettenetes történetekre.
És azok a szörnyű perek sem kellenek, amelyekből mostanában minden napra
jut egy, és ahol újra kiteregetnek mindent. Hiába találnád meg azt az embert,
senki nem mondana köszönetet érte. Majd rád mutogatnak az utcán... Az
embereknek elegük van a perekből. Ne csináld, Peter, hagyd abba a
kedvemért, kérlek!
Visszaemlékezett az újságok gyászkeretes oldalain a névsorokra, amelyek
ugyanolyannak tűntek mindennap, kivéve azt a október végi napot, amikor az
oszlop közepén ez állt: "Elesett a Führerért és a Hazáért. Miller, Erwin,
kapitány. Ostlandban, október 11-én."
Ez volt az egész. Semmi több. Nem közölték, hol, mikor vagy miért.
Csupán egy név a többi tízezer között, amelyektől egyre hosszabbodtak a
gyászkeretes oszlopok, egyre több név jött a ke1eti hadszíntérről egészen
addig, míg a kormány úgy nem döntött, hogy többé nem hozzák
nyilvánosságra a névjegyzéket, mert az rontja a közhangulatot.
– Csak arra gondolok… – szólalt meg a háta mögött az anyja –, legalább az
apád emléket tartsd tiszteletben; azt hiszed, örülne, ha látná, hogy a fia a
múltban vájkál, hogy egy újabb háborús dolgot akar előrángatni? Azt hiszed, ő
is ezt akarná?
Miller megfordult, odalépett anyjához a szoba túlsó sarkába, kezét a vállára
telte, és lenézett a rémült, porcelánkék szempárba. Lehajolt, és gyengéden
megcsókolta anyja homlokát.
 – Igen, Mutti – felelte –, azt hiszem, pontosan ezt akarná ő is.
Kilépett a házból, kocsiba szállt, és elindult Hamburg felé. Belül csak úgy
fortyogott benne a harag.

Akár közelebbről ismerték, akár nem, abban mindenki egyetértett, hogy Hans
Hoffmann jó kiállású férfi. Már negyvenes éveinek a végén járt, de kisfiúsan
nyílt tekintetű volt, őszes haját a legutolsó divat szerint nyíratta, körmeit
rendszeresen manikűröztette. Középszürke öltönye a Savile Rowról
származott, divatos selyem nyakkendőjét Cardinnél vásárolta. Egész lényét
valami gazdagságot és jólétet árasztó, választékos jó ízlés lengte körül.
Ha csupán a külsejére kellett volna hagyatkoznia, bizonyára nem ő lett
volna az egyik legsikeresebb és leggazdagabb nyugatnémet kiadóvállalat
főnöke. A háború végén mindössze egy kézinyomdája volt, azon
sokszorosította a Brit Megszálló Hatóságok röpiratait, majd 1949-ben meg
alapította az egyik első képes hetilapot. A receptje egyszerű volt: sokkold az
olvasót az írott szöveggel, majd keverj hozzá olyan képeket, amelyektől ijedt
apácák gyülekezetének tűnik a konkurencia. Ez be is vált.
Nyolc képeslapot megjelentető hálózata, amelyben tizenéveseknek szánt
szerelmi történetektől a gazdagokról szóló erotikus históriákig mindenfélét
leközöltek, multimilliomossá tette. Legjobban mégis a Komet névre hallgató,
aktuális hírekről tudósító lapját kedvelte. Olyan volt számára ez a lap, mintha
a tulajdon gyermeke lett volna.
A pénzéből vásárolt magának egy luxusvillát Othmarschen környékén, egy
vadászházat a hegyek között, egy nyaralót a tengerparton, egy Rolls-Royce-ot
és egy Ferrarit. Menet közben összeszedett magának egy gyönyörű feleséget,
akit párizsi szalonokból ruházott, és két aranyos gyereket, akikkel csak
hébe-hóba találkozott. A Szövetségi Köztársaságban csupán egyetlen
milliomos létezett, akinek gyakorta váltogatott és diszkréten a háttérben tartott
szeretőiről nem készült fényképes riport valamelyik pletykalapjában, és ez
maga Hans Hoffmann volt. Ilyen kérdésekben nem szerelte a nyilvánosságot.
Azon a szerdai délutánon beleolvasott Salomon Tauber naplójának az
elejébe, majd becsukta az irományt, hátradőlt, és a szemben ülő fiatal
riporterre nézett.
– Oké. A folytatást ki tudom találni. Mit akar?
– Szerintem értékes dokumentum – mondta Miller –, a naplóban többször
is szó esik egy bizonyos Eduard Roschmannról. SS százados volt, a rigai gettó
parancsnoka. Nyolcvanezer férfit, nőt és gyermeket gyilkolt meg. Alapos
okom van feltételezni, hogy jelenleg is itt él az NSZK-ban, Meg akarom
találni.
 – Honnan tudja, hogy életben van?
Miller röviden ismertette az előzményeket. Hoffmann legyintett.
– Bizonyítéknak nem valami sok.
– Az igaz, de megér még egy próbát. Ennél kevesebb anyagból is csináltam
már sztorit.
Hoffmann elvigyorodott. Eszébe jutott, milyen különleges tehetséggel tud
Miller előbányászni olyan történeteket, amelyek így vagy úgy megfricskázzák
az állam intézményrendszerét. Ha az értesülése pontosnak bizonyult,
Hoffmann mindig megjelentette az anyagot. Az ilyesmitől aztán a csillagos
égig szökött a példányszám.
– Ez az ember... milyen nevet is mondott? Roschmann. Nos, ez a
Roschmann valószínűleg szerepel a körözöttek listáján. Ha a rendőrség nem
tudja megtalálni, miből gondolja, hogy önnek majd sikerül?
– Valóban keresi a rendőrség? – vágott vissza Miller.
Hoffmann vállal vont.
– Az lenne a dolguk. Ezért fizetjük őket.
– Abból biztos nem lenne galiba, ha egy kicsit segítenénk nekik. Mondjuk,
utánanéznénk, valóban él-e, letartóztatták-e valaha, és ha igen, vajon mi
történt vele?
– Tőlem mit akar? – kérdezte Hoffmann.
– Csak egy megbízást, hogy mindezt megpróbálhassam. Ha kiderül, hogy
az egész nem vezet sehova, leszállók róla.
Hoffmann székestől körbefordult, és a panorámaablakon át kitekintett a
húsz emelettel alatta és legalább másfél kilométerre távolabb sorakozó
dokkokra, a daruk és mólók végtelenbe nyúló sorára.
– Ez nem igazán a maga vonala, Miller. Miért ez a hirtelen támadt
érdeklődés?
Miller agya lázasan dolgozott. Mindig az ötletet a legnehezebb eladni. Egy
szabadúszó riporternek legelőször mindig a sztorit vagy a sztori alapötletét
kell megetetnie a kiadóval vagy a szerkesztővel – az olvasókra csak sokkal
később kerülhet sor.
– A sztori az emberi érzésekre épül. Nagyot robbanna, ha éppen a
Kometnek sikerülne megtalálni a fickót, miután az ország rendőrségének már
beletörött a bicskája a dologba. Az emberek imádják az ilyesmit.
Hoffmann továbbra is a decemberi tájat nézte, majd lassan megrázta a fejét.
– Téved. Szerintem épp ez az, amiről az emberek hallani sem akarnak.
Ezért még megbízást sem adok.
– Nézze, Herr Hoffmann, ez a sztori más, mint a többi. Akiket Roschmann
elpusztított, nem oroszok vagy lengyelek voltak. Németek... Jó, német zsidók
voltak, de akkor is: németek. Miért ne érdekelné ez az embereket?
 Hoffmann visszaperdült az ablaktól, az íróasztalára könyökölt, és két
öklére támasztotta az állat.
– Miller, maga jó riporter. Szeretem, ahogyan megfog egy történetet, van
stílusa. Azonkívül van magához való esze is. Ebben a városban egyetlen
telefonomra ötven vagy száz ember ugrik, hogy tegye, amit mondtak neki,
megírja azt, amiért fizetik. De egyikük sem képes arra, hogy kikaparjon
magának egy sztorit. Maga pedig éppen ehhez ért. Éppen ezért szépen kapott
tőlem munkát eddig is, a jövőben pedig még többet fog kapni. Ezt az egyet
kivéve.
– De miért? A sztori jó!
– Figyeljen rám. Maga még fiatal ember, hadd mondjak valamit az
újságírásról. A dolog egyik fele abból áll, hogy az ember jó sztorikat ír, a
másik meg abból, hogy eladja őket. Maga az elsőhöz ért, én a másodikhoz.
Ezért ülök én itt, maga meg ott. Maga szerint mindenki olvasni akarja majd a
történetet, mert Rigában német zsidók voltak az áldozatok. Én erre azt
mondom magának, hogy éppen ez az, amiért senki nem fogja elolvasni. A
kutya sem. És amíg ebben az országban nincs olyan törvény, amely előírná,
hogy az emberek újságot vásároljanak, és azt olvassák, ami hasznos a
számukra, addig azért vesznek újságot, hogy nekik tetsző dolgokat olvassanak
benne. Tőlem éppen ezt kapják. Azt, amit szeretnek olvasni.
– A Roschmann-ügy nem elég jó nekik?
– Hát még mindig nem érti? Jó, akkor mondok még valamit: a háború előtt
mindenki személyesen ismert legalább egy zsidót. Az az igazság, hogy Hitler
előtt Németországban senki sem gyűlölte a zsidókat. Egész Európában nálunk
bántak a legjobban a zsidó kisebbséggel. Jobban bántunk velük, mint
Franciaországban vagy Spanyolországban, és nagyságrendekkel jobb soruk
volt nálunk, mint Lengyelországban vagy Oroszországban, ahol egyre-másra
rendeztek a véres pogromokat.
És akkor rázendített Hitler. Azt mondta az embereknek, hogy a zsidók
tehettek az első világháborúról, a munkanélküliségről, a nyomorról és
mindenről, ami rossz. A nép nem tudta, mit higgyen. Szinte mindenki ismert
egy zsidót, aki mellesleg rendes ember is volt. Vagy egyszerűen ártalmatlan.
Az embereknek közeli jó barátaik voltak a zsidók között, vagy éppen zsidók
voltak a munkaadóik, és jól bántak velük. Voltak zsidó munkások is, akik
keményen megfoglak a munka végét. Betartották a törvényt, senkinek nem
ártottak. Aztán egyszer csak jött Hitler, és azt rikácsolta, hogy ők tehetnek
mindenről.
Addig mondta a magáét, hogy végül, amikor jöttek, és elvitték őket az
emberek meg sem mozdultak. Félreálltak, senki nem szólt egy szót sem. A
végén még hittek is annak a hangnak, amelyik a leghangosabban
handabandázott. Az ember már csak ilyen, különösen, ha német. Nagyon
szófogadó nép vagyunk. Ebben van az erőnk, de ebben rejlik a gyengeségünk
is. Ezért vagyunk képesek megvalósítani a gazdasági csodát, míg odaát a
britek sztrájkolnak, és ettől tudunk egy Hitler-féle alakot követni még a
tömegsírba is. Az emberek évekig nem kérdezték, mi történt a németországi
zsidókkal. Eltűntek – ez minden. Már az is éppen elég, ha minden egyes
háborús bűnös perénél azt olvassa az ember, mi lett a sok névtelen, arc nélküli
zsidóval Varsóból, Lublinból vagy Białystokból, hogy mi történt az
azonosíthatatlan lengyelekkel vagy oroszokkal. És akkor jön maga, és
fejezetről fejezetre szépen újra elmeséli nekik. Érti már végre?! Ezeket a
zsidókat – ujjaival a napló fedelét ütögette –, ezeket ismerték, köszöntek nekik
az utcán, vásároltak a boltjaikban, és ott álltak, amikor elvitték őket, hogy
majd a maga Roschmannja végezzen velük. Azt hiszi, erről akarnak majd
olvasni? Nem is találhatott volna még egy olyan sztorit, amelyről ma ebben az
országban ennél kevésbé akarnak hallani!
Miután befejezte, Haris Hoffmann hátradőlt székében, az íróasztalán fekvő
dobozból kiválasztott egy szép Panatela szivart, és aranyból készült DuPont
öngyújtójával meggyújtotta. Miller csak ült, igyekezett megemészteni a
hallottakat.
– Anyám is erre gondolhatott... – szólalt meg végül.
– Valószínűleg – morogta Hoffmann.
– Én akkor is felhajtom azt a mocskot.
– Szálljon le róla. Miller. Felejtse el. Ezért senki nem lesz hálás magának.
– De itt nem csupán az olvasóközönség várható reakciójáról van szó, igaz?
Van itt még valami más is.
Hoffmann figyelmesen nézte a szivar mögül.
– Igen – mondta kurtán.
– Meg mindig fél tőlük? Még mindig? – kérdezte Miller.
Hoffmann a fejét rázta.
– Nem. Csak nem keresek szántszándékkal bajt magamnak. Hallotta már
Hans Habe nevét? – kérdezte Hoffmann.
– A regényíróét? Igen, miért?
– Régebben volt egy lapja Münchenben, még az ötvenes évek elején. Jó lap
volt. Átkozottul jó riporter volt ő is, akárcsak maga. Az újságja neve Echo
Woche volt. Ez a Habe szívből utálta a nácikat, ezért lehozott egy sorozatot
azokról a volt SS-ekről, akik szabadon éltek Münchenben.
– És mi történt vele?
– Vele az égvilágon semmi. Egy napon a szokásosnál több postát kapott. A
felét a hirdetői küldték, akik lemondták a hirdetéseiket. A bankja is írt neki:
arra kérték, látogassa meg őket. Amikor bement a bankba, közölték vele, hogy
hiteltúllépés miatt azonnali hatállyal zárolják a folyószámláját. A lap egy hét
alatt csődbe jutott. Most regényeket ír, méghozzá jókat. De újságja azóta
sincs.
– Mihez kezdjünk akkor mi, többiek? Itt üljünk továbbra is berezelve?
Hoffmann kikapta a szivart a szájából.
– Ezt a hangot velem szembe ne használja, Miller – mondta villámló
szemekkel. – Azokat a szemeteket világéletemben utáltam, de jól ismerem az
olvasóimat. És tudom, hogy ők nem kíváncsiak Eduard Roschmannra.
– Elnézését kérem, de én akkor is megcsinálom az anyagot.
– Tudja. Miller, ha nem ismerném magát, valami személyes mozgatórugóra
kellene gyanakodnom. Az újságírást pedig nem lehet személyes alapon
művelni. Az árt a cikknek, és árt a riporternek is. Mindegy. Miből akarja
finanszírozni a kiadásait?
– Van egy kevés félretett pénzem. – Miller felemelkedett, és távozni
készült.
– Sok szerencsét – válaszolta Hoffmann, majd felállt, és az íróasztalát
megkerülve előrelépett. – Tudja, mit? Amint a nyugatnémet rendőrség
letartóztatja és bebörtönzi Roschmannt, azonnal megbízást kap tőlem a sztori
megírására. Az már napihír lesz, tehát köztulajdon. Ha mégis úgy döntenék,
hogy nem hozom le, zsebből fizetek érte. Ez az a határ, ameddig hajlandó
vagyok elmenni. Addig azonban, amíg a fickó után kutat; nem lobogtathatja
senkinek a pofájába a lapomat, mintha megbízása lenne.
Miller biccentett.
– Majd jelentkezem – mondta búcsúzóul.

5.

A szerdáról tudni illik, hogy a hétnek ezen a napján szokta megtartani heti
rendes értekezletét az izraeli hírszerző apparátus öt részlegének vezetője.
A legtöbb országban legendák keringenek a különféle hírszerző
szervezetek közötti versengésről. Amerikában az FBI nem hajlandó
együttműködni a CIA-val, a British Security Service tagjai szerint a Scotland
Yard Különleges Ügyosztályán kizárólag lúdtalpas közrendőrök dolgoznak, a
francia SDECE tagjai között pedig annyi a gazember, hogy a szakértők
gyakran nem is tudják, a Francia Hírszerző Szolgálat a kormány vagy az
alvilág részét képezi-e.
E tekintetben Izrael szerencsésnek számít. Az öt részleg vezetője hetente
egy alkalommal összejön egy baráti beszélgetésre, amelyen általában szó sem
esik hivatali súrlódásokról. Ide vezet, ha egy ország körül van véve
ellenséggel. Az értekezleten kávét és üdítőket szolgáinak fel, a jelenlevők
keresztnevükön szólítják egymást, a légkör pedig általában nyugodt; így
sokkal több dolgot tudnak elintézni, mintha tonnaszám gyártanák a
feljegyzéseket.
Azon a december 4-i reggelen Meir Amit tábornok, a Mosszad főnöke és
az öt egyesített izraeli hírszerző szervezet vezetője éppen a soron következő
értekezletre igyekezett. A karcsú, fekete limuzin ablakain túl szikrázó
hajnalfény világította be Tel Aviv fehérre meszelt házait. A tábornok azonban
olyan hangulatban volt, hogy mindezt észre sem vette. Komoly gondok
nyomasztották.
Gondjait egy értesülés okozta, amelyet a kora hajnali órákban juttattak el
hozzá. Igaz, önmagában véve apróság volt, s csak az archívumban található
kövér dossziéval együtt lehetett értelmezni, viszont létfontosságú, mert a
kairói ügynök által leadott jelentés éppen a heluáni rakétákkal foglalkozik.
A negyvenkét éves tábornok rezzenéstelen arcán nyoma sem volt
érzelmeknek, miközben a kocsi a Zina körtérnél irányt változtatott, és a
főváros északi része felé robogott tovább. Az ülésben hátradőlve újra
átgondolta a Kairótól északra épülő rakéták hosszú történetét. Ez a történet
néhány embernek az életébe, elődjének, Isszar Harel tábornoknak az állásába
került...
A Mosszad már 1961-ben értesült a rakéták létezéséről, jóval azelőtt, hogy
a két mintapéldányt felvonultatták Kairó utcáin. A szervezet már az első
egyiptomi jelentés óta állandó megfigyelés alatt tartotta a 333-as számú
üzemet.
Arról is tudtak, hogy az Odessa olajozottan működő hálózatának
segítségével Egyiptom nagyszámú nyugatnémet tudóst szervezett be a heluáni
rakéták építéséhez. A dolog már akkor is nagyon komoly volt, de 1962
tavaszára még komolyabbá vált.
A tudósok toborzásával megbízott Heinz Krug 1962 májusában
környékezte meg először dr. Ottó Yoklek bécsi fizikust. A professzor nem
hagyta magát elcsábítani, hanem kapcsolatba lépett Izraellel. Közlése
valósággal áramütésként érte Tel Avivot. A Mosszad megbízottjának
elmondta, hogy az egyiptomiak bubópestis-tenyészetekkel és sugárzó
nukleáris hulladékkal töltött robbanófejekkel akarják felszerelni rakétáikat.
A hír olyan nagy jelentőségű volt, hogy Isszar Harel tábornok, a Mosszad
akkori főnöke – aki annak idején személyesen hozta Buenos Airesből Tel
Avivba Adolf Eichmannt – maga repült Bécsbe hogy személyesen beszéljen
Yoklekkel.
Meggyőződése volt, hogy a professzor igazat beszél, s ezt látszott
alátámasztani az az értesülés is amely szerint a kairói kormány egy zürichi
cégen keresztül annyi radioaktív kobaltot vásárolt a közelmúltban, amely
huszonötszörösen meghaladja az ország összes egészségügyi szükségleteit.
Isszar Harel Bécsből hazatérve felkereste David Ben Gurion elnököt, és
sürgette, hogy adjon engedélyt megtorló intézkedések alkalmazására a már
Egyiptomban dolgozó vagy oda készülő nyugatnémet tudósokkal szemben. Az
idős elnök nagy dilemma elé került. Tisztában volt azzal, milyen veszélyt
jelentenek népe számára a rakéták és a rájuk szerelt, gyilkos töltetek. Más
részről viszont azt is nagyon jól tudta, milyen értékesek a szinte bármelyik
pillanatban várható nyugatnémet fegyverek és harckocsik. Ha az NSZK
területén bárhol izraeli megtorló akciókra kerül sor, az éppen elegendő ahhoz,
hogy Adenauer engedjen a külügyminisztériumi frakció nyomásának, és
lefújja az üzletet.
A fegyverszállítások miatt Tel Avivban, csakúgy, mint Bonnban, két pártra
szakadt a kormány. Isszar Harel és a külügyminiszter, Golda Meir asszony a
németek elleni kemény vonalat támogatták. Simon Pereszt és a hadsereget
valósággal halálra rémítette az a gondolat, hogy esetleg elveszíthetik kincset
érő tankjaikat. Ben Gurion ott őrlődött tehát a két álláspont között.
Mindenáron kompromisszumra törekedett, ezért felhatalmazta Harelt, hogy
egy csendes, visszafogott kampányt indítson, amely elveszi a nyugatnémet
tudósok kedvét attól, hogy Egyiptomba menjenek, és részt vegyenek Nasszer
rakétáinak építésében. A fanatikus németgyűlölő Harel azonban túllépte
hatáskörét.
1962. szeptember 11-én Heinz Krug eltűnt. Előző este még egyik
munkatársával, a rakétahajtóművek egy kiváló szakértőjével, bizonyos dr.
Kleinwachterrel, valamint egy közelebbről nem azonosított egyiptomival
vacsorázott. Tizenegyedikén reggel müncheni otthonától nem messze, egy
kertvárosban találtak rá elhagyott kocsijára. A felesége azonnal azt
nyilatkozta, hogy férjét izraeli ügynökök rabolták el, a müncheni rendőrség
azonban nem akadt Krug nyomára, elrablóinak személyéről vagy
hovatartozásáról pedig semmilyen bizonyíték nem került elő. A valóságban
egy Leon nevű, meglehetősen kétes hírben álló férfi által vezetett csoport
rabolta el Krugot. Holttestét a Starnbergi tóba dobták, ahol az a körétekert
nehéz lánc súlyától azonnal lesüllyedt a fenékre.
Az akció ezután a már Egyiptomban tartózkodó tudósokat vette célba.
Október 27-én egy Hamburgban feladott ajánlott küldemény érkezett
Wolfgang Pilz professzor kairói címére. A tudós korábban francia
alkalmazásban állt. A csomagot Hannelore Wenda kisasszony, a titkárnő
nyitotta fel. A bekövetkező robbanás egy életre megcsonkította és
megvakította a lányt.
 November 28-án újabb, ugyancsak Hamburgban feladott csomag érkezett a
333-as üzem címére. Az egyiptomi biztonsági szolgálat akkor már
rendszeresen ellenőrizte a beérkező küldeményeket. A postabontóban egy
egyiptomi tisztviselő vágta el a zsineget, amellyel a csomagot átkötötték. Az
eredmény: öt halott és tíz sebesült. November 29-én egy újabb küldemény
érkezett, ezt azonban sikerült ártalmatlanná tenni.
1963. február huszadika táján Harel ügynökei ismét az NSZK-t célozták
meg. A még mindig tétovázó dr. Heinz Kleinwachter éppen hazafelé hajtott
Lörrachban, a svájci határ szomszédságában lévő laboratóriumából, amikor
egy fekete Mercedes állta el az útját.
A professzor a kocsija padlójára vetette magát, amikor egyik támadója
géppisztolyából a teljes tárat a szélvédőre ürítette. A rendőrség nem sokkal az
eset után megtalálta a gazdátlan Mercedest. Ugyanaznap, valamivel korábban
lopták el valahonnan.
A kesztyűtartóban egy névjegykártyát találtak, amelyen Ali Samir ezredes
neve állt. A nyomozás során kiderült, hogy a név tulajdonosa az egyiptomi
titkosszolgálat tisztje. Isszar Harel emberei nem hagytak kétséget szándékaik
felől, és a hatás kedvéért még egy csipetnyi fekete humortól sem riadtak
vissza.
A nyugatnémet lapok ekkor már vezércikkekben foglalkoztak a megtorlási
kampánnyal. Az ügyből a Ben-Gal-affér miatt tört ki világraszóló botrány.
Március 2-án, freiburgi otthonában valaki felhívta Paul Görke professzor, a
Nasszer-féle rakéták úttörőjének fiatal lányát. A hang azt javasolta, hogy a
lány a baseli Három Királyok Hotelben, a határ svájci oldalán találkozzék a
hívóval.
Heidi értesítette a rendőrséget, akik kapcsolatba léptek svájci kollégáikkal.
A találkozó helyéül megjelölt szobába lehallgatókészüléket telepítettek. A
találkozón két sötét napszemüveget viselő férfi arra figyelmeztette Heidi
Görkét és öccsét, vegyék rá apjukat, hogy ha kedves az élete, hagyja ott
Egyiptomot.
A két férfit Zürichig követték, és még aznap este letartóztatták, majd 1963.
június tizedikén Baselben bíróság elé állították őket. A dologból nemzetközi
botrány lett. A két ügynök főnökét Joszef Ben-Galnak hívták, és izraeli
állampolgár volt.
A per szépen haladt. Yoklek professzor eskü alatt tett tanúvallomást a
bubópestissel és radioaktív anyaggal töltött robbanófejekről, s ezzel
valósággal sokkolta a bírákat. Az izraeliek a szükségből erényt kovácsolva
arra használták fel a tárgyalást, hogy nyilvánosságra hozzák Egyiptom
tömeggyilkos szándékát. A mélységesen megdöbbent bírák felmentették a két
vádlottat.
 Izraelben ez idő alatt lázasan mérlegelték az esélyeket. Bár Adenauer
kancellár személyes ígéretet tett Ben Gurionnak, hogy mindent megtesz a
heluáni rakétagyártással kapcsolatos német részvétel megakadályozására, az
izraeli miniszterelnököt megalázó helyzetbe hozta a botrány. Haragjában
nyilvánosan megdorgálta Isszar Harelt, amiért az elrettentési kampányban
túllépte a megengedett határt. Harel ugyanilyen hevesen reagált, és benyújtotta
azonnali lemondását. Legnagyobb meglepetésére Ben Gurion ezt elfogadta,
hegy ezzel is bizonyítsa, Izraelben senki, még a hírszerzés főnöke sem
nélkülözhetetlen.
Azon az estén, 1963. június huszadikán Isszar Harel hosszasan beszélgetett
a katonai hírszerzés akkori vezetőjével, Meir Arnit tábornokkal. Amit jól
emlékezett a beszélgetésre, orosz származású harcostársának dühös, feszült
arcára, akit becézve csak így hívtak: Rettenetes Isszar.
– Kedves Meir, tájékoztatnom kell önt arról, hogy Izrael többé nem
foglalkozik megtorlással. A politikusoké a pálya. Benyújtottam a
lemondásomat, és el is fogadták. Azt kértem, önt tegyék meg utódomnak, és
azt hiszem, bele is fognak egyezni.
A hírszerző szervezetek munkáját felügyelő miniszteri bizottság június
végén Meir Amit tábornokot kinevezte a hírszerzés főnökévé.
Az ügy kapcsán azonban Ben Gurion fölött is megkondult a lélekharang. A
kormányon belüli kemény vonal hívei Levi Eskol és Golda Meir
külügyminiszter vezetésével lemondásra kényszerítették, s 1963. június
huszonhatodikán az ősz üstökét dühösen rázó Ben Gurion felháborodott
méltatlankodással vonult vissza egy kibucba a Negev sivatagba, bár a
Knesszetnek továbbra is a tagja maradt.
Az új kormány menesztette ugyan Ben Guriont, Isszar Harelt azonban
mégsem helyezték viasza korábbi pozíciójába. Talán azért, mert úgy érezték.
Amit tábornok pontosabban betartja majd a kapott parancsokat, mint a hirtelen
természetű Harel, aki a fellegekben járt attól, hogy már életében legenda vált
belőle az izraeli nép körében.
Ben Gurion utolsó parancsait sem vonták vissza. Amit tábornok instrukciói
nem változtak: a rakétakutató tudósokkal kapcsolatban kerülni kell minden
botrányt az NSZK-ban. Jobb választása nem lévén. Amit a már Egyiptomban
tartózkodó tudósok ellen fordult.
Ezek a németek a Nílus partján, egy Meadi nevű kertvárosban laktak,
Kairótól tíz kilométernyire délre. Kellemes környék ez, eltekintve attól, hogy
csak úgy nyüzsögtek arrafelé az egyiptomi biztonsági erők emberei, amitől az
ott lakók kissé egy aranyozott kalicka foglyainak érezték magukat. Hogy a
közelükbe férkőzzön, Meir Amit bevetette legjobb egyiptomi ügynökét, a
lovardatulajdonos Wolfgang Lutzot, akit 1963 szeptemberétől kezdve egyre
életveszélyesebb akciókra kényszerített. Ez tizenhat hónappal később az
ügynök lebukásához vezetett.
A levélbombák miatt amúgy is megtépázott kedélyállapotban levő
nyugatnémet tudósok számára 1963 ősze felért egy rémálommal. A biztonsági
erőktől nyüzsgő Meadi kellős közepén egyre-másra érkeztek címükre a
Kairóban feladott, életveszélyes fenyegetéseket tartalmazó levelek.
Dr. Josef Eisig is kapott egyet, amelyben elképesztő precizitással írták le
felesége, két gyermeke mindennapjait és az ő munkáját, végül felszólították,
hogy takarodjon Egyiptomból. Hasonló leveleket kapott a többi tudós is.
Szeptember huszonhetedikén aztán dr. Kirchmayer kezében robbant föl egy
újabb levél. Néhány tudós számára ezzel betelt a pohár. Szeptember végén dr.
Pilz a szerencsétlenül járt Wenda kisasszonnyal együtt hazatért az NSZK-ba.
Példájukat mások is követték – a dühös egyiptomiak nem tudták tartóztatni
őket, mert képtelenek voltak véget vetni a fenyegető levelek áradatának.
1963 telének azon a sziporkázóan napsütötte reggelén a fekete limuzin
hátsó ülésén helyet foglaló utas tudta a legjobban, hogy a levelek és a robbanó
csomagok saját ügynökétől, a német származású, állítólagos nácibarát Lutztól
származnak.
Azzal is tisztában volt, hogy mindez nem képes feltartóztatni a
rakétaprogramot. A frissen kapott információ is ezt bizonyította. Újra átfutotta
a desifrírozott jelentést, amely megerősítette, hogy a kairói Orvostudományi
Intézet fertőző betegségekkel foglalkozó laboratóriumában különösen virulens
bubópestis-bacilustörzset különítettek el, és hogy az érintett részleg
költségvetését tízszeresére emelték.
Mindez semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy Egyiptom a tavaly nyáron
Baselban lezajlott Ben-Gal-per során nyilvánosságra került leleplező
nyilatkozatok ellenére sem mondott le a terv megvalósításáról.

Ha Hoffmann láthatta volna Millert, kénytelen lett volna csillagos ötöst adni
neki arcátlanságból. A luxusirodából kilépő fiatalember egyenesen az ötödik
emeletre liftezett, és bekopogtatott Max Dornhoz, a lap jogügyi kérdésekkel
foglalkozó szerkesztőjéhez.
– Most jövök Hoffmanntól – közölte, és a Dorn íróasztala elolt álló székbe
huppant. – Kern, háttérinformációra lenne szükségem. Igénybe vehetném az
agyvelődet?
– Csak rajta – felelte Dorn, aki biztosra vette, hogy Miller zsebében ott
lapul a megbízás a Komet részére megírandó újabb sztorira.
– Ki foglalkozik az NSZK-ban a háborús bűntettek kivizsgálásával?
Dornt megdöbbentette a kérdés.
 – Háborús bűntettekkel?
– Igen, háborús bűntettekkel. Mely hatóságok vizsgálják ki, mi történt
azokban az országokban, amelyeket a háborúban lerohantunk, és kik felelnek
azért, hogy felkutassák és bíróság elé állítsák a tömeggyilkossággal vádolható
személyeket?
– Aha, értem már. Ez tulajdonképpen a különböző tartományi
főügyészségekre tartozik.
– Tehát valamennyien foglalkoznak vele?
Dorn számára ez hazai pálya volt, kényelmesen hátradőlt székében.
– Az NSZK-ban tizenhat tartomány van, saját tartományi székhellyel és
tartományi főügyésszel. Minden tartományi főügyészségen belül van egy
részleg, amely az úgynevezett “náci rendszer idején elkövetelt büntettek"
kivizsgálásáért felelős. Az egyes tartományi székhelyekhez kivizsgálási
területként odarendeltek az egykori Harmadik Birodalom vagy a megszállt
területek egyes részeit.
– Mint például?
– Nos, például a nácik és az SS által Olaszországban, Görögországban és
Galíciában elkövetett bűnök kivizsgálását Stuttgartban végzik. Auschwitz, a
legnagyobb koncentrációs tábor Frankfurthoz tartozik. Talán hallottad már,
hogy jövő májusban Frankfurtban tartják huszonkét egykori auschwitzi őr
tárgyalását. A treblinkai, chmelnói, sobibori és majdaneki haláltáborokkal
Düsseldorfban és Kölnben foglalkoznak. Münchenhez tartozik Belzec,
Dachau, Buchenwald és Flossenburg. A Szovjet-Ukrajnában és Lengyelország
łódzi körzetében elkövetelt bűnök többségét Hannoverben vizsgálják ki. És
így tovább és így tovább.
Miller figyelt, és közben bólogatott.
– Az, ami a három balti államban történt, kinek az illetékességi körébe
tartozik? – kérdezte.
– Hamburghoz – válaszolta Dorn habozás nélkül. – A Lengyelország
danzigi, illetve varsói körzetében elkövetett bűnökkel együtt.
– Hamburgban? – kérdezte meglepetten Miller. – Itt, Hamburgban?
– Igen. Miért?
– Engem tulajdonképpen Riga érdekel.
Dorn elfintorodott.
– Értem már. A német zsidók. Nos, az éppen a helybeli főügyészi hivatal
madárkája.
– Tehát, ha a rigai bűnösök közül valakit letartóztattak, vagy az ügyből
bírósági tárgyalás lett volna, akkor azt itt Hamburgban kellett volna
megtartani?
– A tárgyalást igen. A letartóztatás bárhol megtörténhet.
 – Mi az eljárás letartóztatás esetén?
– Létezik egy úgynevezett Körözési Könyv, amely tulajdonképpen nem
más, mint egy lista. Benne van az összes körözött háborús bűnös teljes neve és
születési ideje. Az általános gyakorlat szerint a bűnelkövetés helye szerint
illetékes ügyészség a letartóztatást megelőzően hosszú évekig készít elő egy
ügyet. Amikor elkészültek a perirattal, felkérik az illetékes tartományi rendőri
szerveket., hogy tartóztassák le az illetőt. Akkor néhány nyomozó odautazik,
és idehozza a delikvenst. A különösen fontos bűnözőket bárhol
letartóztathatják, ahol éppen felfedezték őket. Ez esetben értesítik az illetékes
ügyészi hivatalt a letartóztatás tényéről és arról, hogy az illetőt hol tartják
fogva. Erre érte mennek, és elhozzák. Csak az a bökkenő, hogy a legtöbb
SS-nagykutya más név alatt él.
– Értem – mondta Miller. – Hamburgban volt-e valaha bírósági tárgyalás
Rigában elkövetett bűnök miatt?
– Nem emlékszem ilyenre – felelte Dorn.
– A cikkgyűjteményben találnék róla valamit, ha lett volna?
– Persze. 1950 óta gyűjtjük az újságkivágásokat. Ha azóta történt, ott
meglesz.
– Belekukkanthatnék?
– Csak nyugodtan.
A pincében tárolt cikkgyűjteményre öt szürke köpenyes dokumentátor
felügyelt. Közel fél négyzetkilométernyi alapterületen, szürke fémpolcokon
sorakoztak egymás mellett a legkülönfélébb könyvek és iratok. A falak
mentén a padlótól a mennyezetig fém iratrendező szekrények álltak,
tartalmukat a fiókok előlapjáról lehetett leolvasni.
– Mit keresel? – kérdezte Dorn, amikor látta, hogy a könyvtárosok vezetője
elindul feléjük.
– Az illető neve Roschmann, Eduard – felelte Miller.
– A személyi kartonok erre vannak – mondta a könyvtáros, s azzal
előrement, hogy mutassa az utat.
Kihúzott egy ROA-ROZ jelű fiókot, és átpörgette a kartotékokat.
– Roschmann Eduardról nincs semmi – mondta végül.
Miller töprengett.
– Háborús bűntettekről van valami? – kérdezte.
– Igen. Háborús bűntettek... háborús perek szekció. Erre tessék.
Úgy száz métert mentek a szekrények mentén.
– Nézze meg "Riga" alatt – kérte Miller.
A könyvtáros egy létrát hozott, és felmászott rá. Egy piros dossziéval tért
vissza, amelyek a címlapján ez állt: RIGA – HÁBORÚS BŰNTETTEK
PERE. Miller kinyitotta. Az irattartóból két kis alakú papírlap hullott a földre.
Lehajolt értük. Mindkettő 1950 nyaráról származott.
Az egyik cikk arról számolt be, hogy három SS-közlegényt bíróság elé
állítottak a Rigában, 1941 és 1944 között elkövetett kegyetlenkedéseik miatt.
A másik arról adott hírt, hogy mindhármat hosszú börtönbüntetésre ítélték.
Nem élés; hosszúra: 1963 végére már valamennyien szabadlábon lesznek.
– Ez minden? – kérdezte Miller.
– Ez minden – felelte a könyvtáros.
– Ez azt jelenti... – mondta Dorn felé fordulva Miller –, hogy a tartományi
főügyészség egy teljes részlege tizenöt éven át élt az én adómból, és
mindössze ennyi eredményt tudtak felmutatni?
Dorn nem volt izgulékony alkat.
– Mindent megtesznek, ami csak tőlük telik – csitította Millert.
– Szeretném látni – mondta Miller.
Két emelettel feljebb az előcsarnokban elbúcsúztak egymástól, és Miller
kilépett az esőbe.

A Mosszad főhadiszállásának otthont adó épülni, Tel Aviv egyik északi

kertvárosában áll, s annyira jelentéktelen, hogy még a tőszomszédságában
lakók sem igen törődnek vele. Az irodaépület alagsorában levő garázsba
vezető bejáratot mindkét oldalról közönséges üzletek fogják közre, A
földszinten egy bank található. Az előcsarnokban, még a bankba nyíló
üvegajtó előtt látható egy liftajtó, egy tábla az épületben működő cégük
nevével, valamint egy portás, akinek kérdéseket lehet feltenni.
A tábláról kiderült, hogy az épületben van néhány kereskedelmi cég, két
biztosítótársaság, egy építész, egy épületgépészeti szakember és a legfelső
emeleten egy export-import vállalat.
A legfelső szint alatt található cégekkel kapcsolatos kérdésekre udvarias
választ kapunk. A legfelső emeleten levő vállalatot érintő kérdésekre általában
udvarias elutasítás a válasz. Az épület felső szintjén található cég nem más,
mint a Mosszad fedőszerve.
Az izraeli hírszerzés főnökei egy dísztelen, hűvös, fehérre meszelt falú
helyiségben találkoztak. A szoba közepét egy hosszú asztal foglalta el, a falak
mentén székek sorakoztak. Az izraeli hírszerzés öt ágazatát vezető öt férfi az
asztal mellett ült. A hátuk mögött sorakozó székeken tisztviselők és gyorsírók
foglaltak helyet. Az ülésekre szükség esetén kívülállókat is meghívhattak, ám
ilyenre eddig még alig akadt példa. Az ülésen elhangzó információk
természetére való tekintettel az értekezletek szigorúan bizalmasnak
minősülnek.
 Az asztalfőn a Mosszad vezetője foglal helyet. A Mosszad, teljes nevén
Mosszad Alijah Beth, avagy a Második Bevándorlás Szervezete volt az izraeli
hírszerzés első és legfontosabb szerve. Legelső feladata az volt, hogy
biztonságban Palesztinába juttassa az európai zsidókat.
Izrael állam 1948-as megalapítása után a Mosszad a rangidős szerepet
töltötte be a többi felderítő és hírszerző szervezet között, ezért vezetője
automatikusan a többi ágazat főnöke lett.
A vezető jobbján az Aman, a katonai hírszerzés vezetője ül. Ez a szervezet
tájékoztatja Izraelt ellenségeinek mindenkori harckészültségi fokáról.
Akkoriban ezt a tisztséget Aharon Jaariv tábornok töltötte be. A vezető balján
a Sabak, avagy ahogyan gyakorta tévesen mondják: a Sin Beth főnöke foglal
helyet. Ez utóbbi két kezdőbetű jelentése Serut Bitahon, azaz titkosszolgálat.
Az izraeli belbiztonsággal – és csakis belbiztonsággal – foglalkozó szerv
teljes elnevezése Serut Bitahon Klali – ebből származik a Sabak rövidítés.
A fennmaradó két ágazat vezetői mellettük ülnek. Egyikük a
Külügyminisztérium kutatórészlegét vezeti, amelynek az a feladata, hogy
kiértékelje az arab világ fővárosaiban uralkodó hangulatot, ami Izrael
biztonsága szempontjából létfontosságú lehet A másik ember igazgatja azt a
szolgálatot, amely kizárólag az “Üldöztetés országaiban" élő zsidóság sorsával
foglalkozik. Ezek közé tartozik az összes arab és valamennyi szocialista
ország. A heti értekezleteken kölcsönösen értesülnek az egymás területén
folyó tevékenységről, s így elkerülhetők az esetleges átfedések.
Az üléseken megfigyelőként részt vesz a rendőrfőnök, valamint a
Különleges Ügyosztály vezetője. Ez utóbbi a Sabak végrehajtó szerve,
föladata az országon belüli terrorizmus leküzdése.
Aznap nem ígérkezett semmi különleges. Meir Amit elfoglalta a helyét az
asztalfőn, és az értekezlet kezdetét vette. Amit a végére tartogatta a bombát.
Amikor bejelentette a hírt, a helyiségre halálos csend borult – a jelenlevők
lelki szemeikkel szinte már látták, amikor a radioaktív anyaggal és
bubópestissel töltött rakéták becsapódnak.
– Egyvalami biztos – szólalt meg végül a Sabak vezetője. – Nem
engedhetjük meg, hogy azokat a rakétákat kilőjék. Ha már a robbanófejek
gyártása ellen nem tudunk semmit tenni, akkor azt kell megakadályoznunk,
hogy a levegőbe emelkedjenek.
– Egyetértünk – felelte Amit, rendíthetetlenül, mint mindig. – De hogyan?
– Csapjunk le rájuk! – morogta Jaariv. – Sózzunk oda mindennel, amink
csak van, Weizmann vadászgépei egyetlen hullámban szétlövik a 333-as
üzemet.
– És belevágjunk egy háborúba, fegyverek nélkül? – kérdezett vissza Amit.
– Ahhoz, hogy Egyiptommal el tudjunk bánni, több repülőbe, harckocsira,
fegyverre van szükség. Uraim, azt hiszem, valamennyien tudjuk, hogy a
háború elkerülhetetlen. Nasszernek ez eltökélt szándéka, bár addig nem lép,
amíg fel nem készül. Ha most kényszerítjük döntésre, nyilvánvaló, hogy a
birtokában levő szovjet haditechnika fölényt biztosít neki velünk szemben.
Ismét csend lett. A Külügyminisztérium Arab Szekciójának vezetője kért
szót.
– Kairói értesüléseink szerint ott úgy gondolják, hogy a rakétákkal és
minden egyébbel körülbelül 1967 elejére készülnek el.
– Akkorra már lesznek tankjaink és fegyverzetünk, meglesznek az új
francia vadászgépek is – emelte fel a fejét Jaariv.
– Igen, nekik viszont addigra elkészülnek majd a rakétáik Heluánban. Mind
a négyszáz darab. Uraim, egyetlen lehetőségünk van. Mire Nasszerrel szembe
tudunk szállni, az a négyszáz rakéta már Egyiptom egész területén elszórva,
kilövőállásokban lesz. Hozzáférhetetlenül. És ha már a silókban állnak, nem
lesz elegendő csupán a kilencven százalékukat megsemmisíteni, akkor
valamennyit el kell intéznünk. Erre pedig még Weizmann vadászpilótái sem
képesek. Hibalehetőség mindig lesz.
– Akkor még Heluánban, a gyárban kell elintéznünk az összeset! – mondta
nyomatékosan Jaariv.
– Egyetértünk – válaszolta Amit. – De katonai akció nélkül. A
nyugatnémet tudósokat rá kell vennünk, hogy dolgukvégezetlenül térjenek
haza. Ne feledjék, hogy a kutatás szakasza már majdnem befejeződött. Hat
hónap áll a rendelkezésünkre. Utána a németeknek már nincs semmi
jelentősége. A rakétákat már az egyiptomiak is el tudják készíteni, ha egyszer
az utolsó szögig megtervezték őket. Ennélfogva erősíteni fogom az
Egyiptomban dolgozó nyugatnémet tudósok elleni kampányt, és az
eredményről tájékoztatom önöket.
Néhány másodpercig ismét csend lett Valamennyi jelenlevő fejében
ugyanaz a kimondatlan kérdés motoszkált. Végül az egyik
külügyminisztériumi képviselő adott neki hangot.
– Nem lehetne őket újra az NSZK-ban elriasztani?
Amit tábornok a fejét rázta.
– Nem. Az adott politikai helyzetben ez szóba sem jöhet. Feletteseink
utasításai nem változtak: az NSZK-n belül nem kerülhet sor erőfitogtatásra.
Ebből az következik, hogy a heluáni rakétákhoz vezető utat Egyiptomban kell
keresnünk.
Meir Amit tábornok, a Mosszad vezetője ritkán tévedett. Ezúttal azonban
nem volt igaza, mert a heluáni rakétákhoz egy nyugatnémet gyáron át vezetett
az út.
 6.

Millernek egy hetébe telt, mire beszélni tudott a hamburgi főügyészség

háborús bűnökkel foglalkozó szekciójának vezetőjével. Gyanította, hogy Dorn
rájött, nem Hoffmann megbízásából dolgozik, és ennek megfelelően reagált.
Az a férfi, aki végül fogadta, láthatóan feszült volt és ideges.
– Kérem, értse meg, csak azért fogadom, mert más lehetőséget nem hagyott
a számomra – kezdte.
– Akkor is kedves öntől – hálálkodott Miller lebilincselő modorban. –
Olyasvalakiről szeretnék tájékoztatást kapni, aki ellen feltételezésem szerint
az ön részlege amúgy is folyamatos nyomozást vezet. A neve Eduard
Roschmann.
– Roschmann?
– Roschmann – ismételte Miller. – SS százados. 1941 – 1944 között a rigai
gettó parancsnoka. Szeretném tudni, hogy életben van-e, vagy ha nem, akkor
hol van eltemetve. Ha rátaláltak, letartóztatták-e, illetve volt-e ellene bírósági
tárgyalás. Ha nem, akkor jelenleg hol tartózkodik.
Kérdéseitől a tisztviselő szinte összeroppant.
– Jóságos ég, de hiszen én ezt nem mondhatom meg magának.
– Miért nem? Közérdekről van szó. Méghozzá fontos közérdekről.
Az ügyvéd visszanyerte tartását.
– Aligha hinném – mondta simulékonyan. – Ha így lenne, vége-hossza nem
lenne az ilyen természetű megkereséseknek. Ha nem tévedek, ön előtt még
soha senki nem érdeklődőit a... nagyközönség részéről.
– Ami azt illeti, én a sajtót képviselem.
– Meglehet. Ám attól tartok, az ilyen információk esetében ön sem
rendelkezik több joggal, mint a társadalom bármely tagja.
– És mennyi az a jog? – kérdezte Miller.
– Sajnálom, nincs felhatalmazásunk tájékoztatást adni a vizsgálat jelenlegi
állásáról.
– Ez már eleve helytelen – válaszolta Miller.
– Ugyan, Herr Miller, a rendőrségtől sem várja el, hogy egy folyamatban
levő bűnügyi nyomozásról tájékoztassa önt.
– De igen. Sőt ami azt illeti, tőlük meg is kapom. A rendőrség
hagyományosan nagyon segítőkész, és rövid közleményeket ad ki, ha például
közeli letartóztatás várható. Azt mindenképpen elmondanák egy újságírónak,
hogy egy bűnügy első számú gyanúsítottja legjobb tudomásuk szerint életben
van-e, vagy már meghalt. Az ilyesmi jó benyomást tesz az emberekre.
Az ügyvéd halványan elmosolyodott.
 – Biztos vagyok abban, hogy e tekintetben rendkívül értékes feladatot lát el
– közölte. – De erről az osztályról nem adhatunk ki információt munkánk
állásáról.
Úgy tűnt, hogy ráakadt a megfelelő érvre.
– Szembe kell néznünk a dolgokkal: ha a körözött bűnözőknek tudomására
jutna, milyen közel áll ügyük előkészítése a befejezéshez, egyszerűen
eltűnnének.
– Lehetséges – válaszolta Miller. – A dokumentumok azonban azt
mutatják, hogy az ön részlege eddig mindössze három közkatonát állított
bíróság elé, akik őrök voltak Rigában. Az is még 1950-ben történt, tehát az a
három ember valószínűleg előzetes letartóztatásban volt, amikor az angolok
átadták őket a maga részlegének. Ilyen alapon nem hinném, hogy a körözött
bűnösök annyira veszélyben éreznék magukat, hogy csak úgy eltűnjenek.
– Ez megalapozatlan feltételezés.
– Rendben van. Nyomozásaik tehát szépen haladnak. Az ügyet az akkor
sem befolyásolná károsan, ha egyszerűen elmondaná nekem, folyik-e
nyomozás Eduard Roschmann ellen, és jelenleg merre található az illető.
– Csak annyit mondhatok, hogy az osztályom illetékességébe tartozó
valamennyi ügyben folyamatos a nyomozás. Megismétlem: folyamatos a
nyomozás. És most, Herr Miller, úgy gondolom, már valóban nincs semmi
más, amit el tudnék mondani önnek.
Felállt, és Miller követte a példát.
– Csak bele ne szakadjatok... – szólt vissza távozás közben.

Mire Miller felkészült a következő lépésre, egy teljes hét eltelt.

Elsősorban otthon töltötte az időt: elolvasott hat különféle könyvet,
amelyek részben vagy egészben a keleti hadszíntérről szóltak és mindarról,
amit a megszállt keleti területek haláltáboraiban követtek el. A K-bizottságról
először az egyik könyvtáros tett neki említést,
– Ludwigsburgban van a székhelye – magyarázta Millernek. – Az egyik
újságban olvastam róla. Teljes nevén Szövetségi Központi ügynökség a Náci
Uralom Alatt Elkövetett Erőszakos Bűncselekmények Tisztázására. Ez így
meglehetősen hosszú, ezért az emberek röviden csak K-bizottságnak nevezik.
Az országban ez az egyetlen szervezet, amely országos, sőt nemzetközi
szinten üldözi a nácikat.
– Köszönöm – mondta Miller, már távozóban. – Majd meglátom, tudnak-e
segíteni.
Másnap reggel egyenesen a bankjába ment, csekken befizette a háziúrnak a
januártól márciusig esedékes háromhavi lakbért, a többi pénzét pedig
készpénzben vette fel. Mindössze tíz márkát hagyott a bankban, hogy a számla
folytonossága megmaradjon.
Indulás előtt megcsókolta Sigit, és közölte vele, hogy legalább egy hétig,
de talán tovább is távol lesz. Ezek után a föld alatti garázsból előhozta a
Jaguárt, és elindult délnek, a Rajna vidék-felé.
Helyenként már havazott, és az Északi-tenger felől süvítő szél barázdákat
terített az Alsó-Szászországba vezető autópályára.
Kétórányi vezetés után megállt egy kávéra, majd tovább robogott
Észak-Rajna-Vesztfália felé. A szél és az egyre növekvő sötétség ellenére
élvezte a vezetést ebben a pocsék időben. Az XK 150 S belsejében olyan
érzése volt, mintha egy repülőgép pilótafülkéjében ülne. A műszerfalon
halványan világítottak a műszerek, míg odakint a jeges téli alkonyatban ferde
hópászmák villantak meg a reflektorok kévéjében, eltáncollak a szélvédő előtt,
majd eltűntek a semmiben.
Szokás szerint most is a belső, gyors sávban haladt, és keményen taposta a
gázt; a Jaguár közel százhatvan kilométeres sebességgel rohant óránként.
Miller nézte, amint előzés közben hátrafelé villanlak el mellette a jobb oldali
sávban cammogó nehéz kamionok.
Reggel hat órára már maga mögött hagyta a hammi csomópontot, és a
sötétségből lassan előtünedeztek a Ruhr-vidék pislákoló fényei. Ez a környék
mindig ámulatba ejtette. Olyannak tűnt az egymás mellett álló gyárak,
kémények, városok és ipartelepek sora, mintha a valóságban egy százötven
kilométer hosszú, nyolcvan kilométer széles városon hajtana át az ember. Egy
magas útszakaszról letekintve a decemberi hajnalban hatalmas kiterjedésű
fényfoltokat, kohókat látott, izzó kemencék ezrei ontották a gazdasági csoda
áldásait. Tizennégy éve, amikor még vonattal mentek Párizsba,
osztálykirándulásra, merő romhalmaz volt itt minden. Németország iparának
szíve alig-alig dobogott. Úgy érezte, lehetetlen nem büszkének lenni mindarra,
amit azóta elért ez a nép.
Szép, szép, csak ne kelljen itt élnem, gondolta, miközben a reflektorok
fénykévéjében feltűnt a kölni körgyűrűt jelző tábla. Kölnnél délkeletnek
fordulva maga mögött hagyta Wiesbadent. Frankfurtot, Mannheimet és
Heilbronnt. Már késő este volt, amikor végre megállt egy stuttgarti szálloda
előtt. Ez a város esett legközelebb. Ludwigsburghoz, ezért ügy döntött, itt tölti
az éjszakát.

Ludwigsburg csendes, álmatag kis vásárváros Stuttgarttól, a tartományi

fővárostól néhány kilométernyire északra, a lankás württembergi dombok
közölt. A helység előkelő polgárait oly kínosan érintő K-bizottság székháza a
Fő utcáról nyíló egyik csendes kis mellékutcában található. Kevesen
dolgoznak itt, de ezek az alulfizetett, túlhajszolt emberek az életüket tették fel
arra, hogy felkutassák a tömeggyilkosságokért és más háborús bűnökért
felelős SS-tagokat és nácikat. Mielőtt az Elévülési Rendelet a gyilkosság és a
tömeggyilkosság kivételével gyakorlatilag eltörölte az SS összes bűneit, a
körözés alatt álló személyek többsége "csupán" kegyetlenkedésben, rablásban,
súlyos testi sértés vétségében, kínvallatásban vagy egyéb “apróságban" volt
részes.
Vádat emelni már csakis gyilkosságért lehetett, de a K-bizottság aktáiban
így is vagy százhetvenezer név szerepelt. Abban sincs semmi meglepő, hogy
elsősorban a néhány ezer legkegyetlenebb tömeggyilkost igyekeztek elkapni
ott és akkor, amikor erre mód nyílt.
Letartóztatási jogkörrel nem rendelkeztek, s csupán felkérhették az
illetékes területi rendőrhatósági szerveket, hogy azonosítás esetén
foganatosítsák a letartóztatást. A bonni szövetségi kormány nevetséges
összegeket utalt ki a részükre évente. Ludwigsburgban mégis folytatták a
munkát az emberek, mégpedig azért, mert eltökélten hittek abban, amit
csináltak.
Nyolcvan nyomozót és ötven vizsgálóügyészt foglalkoztatlak. A legtöbb
nyomozó még a harmincötödik évét sem töltötte be, így hát egyikük sem tudta
felmérni az általa végzett munka valódi jelentőségét. Az ügyvédek általában
idősebbek voltak, alkalmazásuk döntő feltétele az volt, hogy az 1945 előtti
eseményekben nem vettek részt, őket elsősorban a magánpraxisból csábították
át; ehhez alkalomadtán vissza is térhettek.
A nyomozók tisztában voltak vele, hogy karrierjük itt véget ért. Az ország
egyetlen rendőri szerve sem akart olyan detektíveket alkalmazni, akik előzőleg
Ludwigsburgban teljesítettek szolgálatot. Az olyan nyomozók számára pedig,
akik hajlandónak mutatkoztak arra, hogy az SS-t is üldözőbe vegyék, az
országban sehol sem kínálkozott előléptetési lehetőség.
Megszokták már, hogy a szövetségi tartományok rendre elutasítják
együttműködési kérelmeiket, hogy kölcsönbe adott aktáik érthetetlen okból
eltűnnek, vagy azt, hogy egy titokzatos figyelmeztetés után maga az üldözött
is kereket old – a K-bizottság tagjai mégis megtesznek minden tőlük telhetőt
annak érdekében, hogy teljesítsék feladatukat, amelyről jól tudják, hogy
honfitársaik többségének ellenérzésével találkozik.
A K-bizottság tagjait meg Ludwigsburg mosolygós polgárai sem kedvelik;
számukra a jelenlétük éppen annyira kívánatos, mint egy púp a hátukon.
Peter Miller a Schörndorferstrasse 53. szám alatt talált rá a bizottságra, egy
háromméteres kerítés mögött megbúvó, régi, tágas polgárházban. A
kocsifelhajtó egy vastag erős acélkapunál ért véget. A kapu egyik oldalán
csengőhúzó látszott. Peter Miller becsengetett. Kinyílt egy kémlelőlyuk, és a
régben egy arc jelent meg: a kapuőr.
– Tessék
– Az egyik vizsgálóügyészükkel szeretnék beszélni – közölte Miller.
– Melyikkel? – kérdezte az arc.
– Nem tudok neveket – válaszolta Miller. – Bármelyikük megfelel. Tessék
a névjegyem.
Hivatalos névkártyáját becsúsztatta a nyíláson, és addig tartotta, amíg a
másik át nem vette. Annyi tehát már biztos volt, hogy legalább a névjegyének
sikerül bejutni az épületbe. A férfi becsukta a kémlelőt, és elment. Amikor
visszatért, már nyitotta is a kaput. Felkísérte Millert a bejárathoz vezető öt
lépcsőfokon. Az ajtót rögtön be is csukták, védekezésül a tiszta, de metszően
hideg téli levegő ellen. Odabent fülledt meleg fogadta. Jobbról egy üvegezett
fülkéből egy másik portás került elő, aki apró váróhelyiségbe kísérte.
– Rögtön jön majd valaki – mondta, s azzal becsukta maga mögött az ajtót.
Három perccel később egy kora ötvenes éveiben járó udvarias, halk szavú
férfi jelent meg. Visszaadta Millernek a névjegyét.
– Mit tehetek önért? – kérdezte.
Miller mindent a legelején kezdett: röviden összefoglalta Tauber történetét,
a naplót, és mindazt, amit eddig Eduard Roschmann-nal kapcsolatban
megtudott. Az ügyész figyelmesen hallgatta.
– Elképesztő – szólalt meg végül.
– Az a lényeg, hogy tudnak-e segíteni,
– Bárcsak tudnék – válaszolta a férfi. Millernek először támadt olyan
érzése, hogy amióta csak kérdezősködni kezdett Roschmannról, most először
áll szemben olyan tisztviselővel, aki őszintén szeretne segíteni rajta.
– Az a helyzet, hogy bár kész vagyok elfogadni az indítékait, gúzsba
kötnek azok a szabályok, amelyek meghatározzák a létezésünket. Ez annyit
jelent, hogy egyetlen körözött SS-bűnözőről sem adhatunk ki információt,
amennyiben a kérdező nem rendelkezik bizonyos hatóságok hivatalos
támogatásával.
– Más szóval semmit sem közölhet velem?
– Kérem, értse meg... – rázta a fejét a férfi –, ezt a hivatalt állandó
támadások érik. Nem nyíltan – azt nem merészelnék –, de magánúton, a
hatalom csatornáin át orvlövészek leselkednek ránk: a költségvetésünkre, a
jogkörünkre, a felhatalmazásainkra. A szabályok tekintetében nincs helye
lazaságnak. Személy szerint örülnék, ha a sajtó is segítene nekünk, ám ez tilos.
 – Értem – válaszolt Miller. – Van itt önöknél cikkgyűjtemény?
– Nincs.
– Létezik a Szövetségi Köztársaságban olyan újságkivágásokból álló
archívum, amely hozzáférhető a nyilvánosság számára?
– Nem létezik Az ilyen gyűjteményeket a különböző lapok maguk tartják
fenn. Állítólag a Der Spiegel magaziné a legnagyobb. Úgy mondják,
sorrendben a Komet a második.
– Ezt eléggé különösnek tartom – válaszolta Miller, – Hova fordulhat ma itt
az állampolgár, ha a háborús bűnökkel kapcsolatos nyomozásról, illetve
körözés alatt álló SS háborús bűnösökről akar értesüléseket szerezni?
Úgy tűnt, a tisztviselő kezdi kényelmetlenül érezni magát.
– Attól tartok, az átlagállampolgár nem tehet ilyesmit – válaszolta.
– Jó – közölte Miller. – Akkor hol találhatok a Szövetségi Köztársaságban
az SS tagjaival foglalkozó archívumot?
– A teljes anyag egyik másolata itt van nálunk a pincében – hangzott a
felelet. – Ez kizárólag fotókópiákból áll. 1945-ben egy amerikai egység
kezébe került az SS teljes tagsági nyilvántartása. Az anyagot Bajorországban
tartották, ahol az utolsó napokban egy hátramaradt SS-alakulat megpróbálta
megsemmisíteni. Körülbelül az anyag tíz százalékával sikerült végezniük,
amikor az amerikaiak rájuk törtek, és megakadályozták a további pusztítást. A
megmaradt nyilvántartási lapok összekeveredtek. Az amerikaiaknak még
német segítséggel is két teljes évig tartott, hogy rendszerezzék a maradékot.
Ez alatt az idő alatt az SS legnagyobb gazembereinek sikerült elmenekülnie
a szövetségesek őrizetéből. Az ő aktáikat amúgy sem találták meg a
halomban. A teljes SS-nyilvántartást bizalmas anyagnak minősítették, és ez
jelenleg Nyugat-Berlinben van amerikai tulajdonban, az ő kezelésükben. Még
nekünk is külön kérvényt kell benyújtanunk, ha újabb anyagokra van
szükségünk. A jenkik értik a dolgukat – velük kapcsolatban nem
panaszkodhatunk az együttműködési készség hiányára.
– Ez minden? – kérdezte Miller. – Csak ez a két ilyen archívum létezik az
egész országban?
– Ez minden – felelte az ügyész. – Ismétlem, ha módomban állna, szívesen
segítenék önnek. Ha sikerülne bármit is megtudnia Roschmannról, az, mi is
örömmel fogadnánk.
Miller gondolkodóba esett.
– Ha találnék is valamit, csak két szervezet tudna vele kezdeni bármit is. A
hamburgi Tartományi Főügyészi Hivatal és önök. Igaz?
– Igen, így van – felelte a férfi.
– És az is valószínű, hogy önök inkább felhasználnák, mint Hamburg...
Az ügyész a mennyezetet nézte.
 – A valódi értékek nálunk nem porosodnak meg a polcon – mondta némi
szünet után.
– Értem – felelte Miller, és azzal felállt. – Hadd kérdezzek még egyetlen
dolgot, magunk között: még mindig keresik Eduard Roschmannt?
– Magunk közölt szólva, igen, nagyon.
– Ha sikerülne elkapni, bíróság elé lehetne állítani?
– Minden további nélkül. Az ügye teljesen elő van készítve. Abban a
pillanatban életfogytiglani kényszermunkára ítélnék.
– Szeretném elkérni a telefonszámát, uram.
A tisztviselő leírta egy darab papírra.
– Itt a nevem és két telefonszám. A hivatali és az otthoni. Éjjel-nappal
bármikor hívhat. Ha van valami híre, hívjon egy nyilvános fülkéből, bárhol is
van. Minden tartományi rendőrségnél dolgoznak embereink, akiket hívhatunk,
és ők azonnal intézkednek. De vannak olyanok is, akiket jobb elkerülni.
Először mindig engem hívjon, jó?
Miller zsebre vágta a cédulát.
– Ezt megjegyzem – mondta elmenőben.
– Sok szerencsét – szólt utána az ügyész.

Stuttgarttól Nyugat-Berlinig hosszú az út – másnap Miller az idő nagyobbik

részét utazással töltötte. Szerencséjére tiszta, verőfényes idő volt. A Jaguár
csak úgy falta a kilométereket, elrobogott az egyre terebélyesedő Frankfurt
mellett, majd észak felé Kassel, Göttingen és Hannover irányába. Itt
lekanyarodott az E 4-es autópályáról, és rátért a Német Demokratikus
Köztársaság határa mentén vezető E 8-ra.
A marienborni határátkelőnél egy óráig tartott, míg a szokásos
devizabejelentő lapok kitöltése után kezébe nyomták a szükséges
tranzitvízumot, hogy megtehesse azt a száztíz kilométeres útszakaszt
Nyugat-Berlinig, amely az NDK területén haladt keresztül. Ez idő alatt a kék
egyenruhát viselő vámos és a zöld egyenruhás, prémgalléros határőr mindent
megvizsgált a kocsiban és a kocsi alatt.
A határtól mintegy harminc kilométernyire hatalmas híd vezetett fel az
Elbán át az autópályára ott, ahol az angolok a Jaltai Konferencia határozatait
tiszteletben tartva, megállították előrenyomulásukat.
Jobb oldalról Magdeburg terült el. Miller eszébe villant, hogy áll-e még
vajon a régi börtön? A nyugat-berlini belépés újabb késedelemmel járt. A
kocsit isméi átkutatták, útitáskájának tartalmát egy padra ürítették, és
megvizsgálták a pénztárcáját. Végül ezen is túlesett, és a Jaguár bőgve
száguldott a karácsonyi kivilágítástól csillogó Kurfürstendamm felé.
December tizenhetedikét írtak, és esteledett.
Úgy döntött, ezúttal nem rohan ajtóstul az Amerikai Dokumentációs
Központba, mint korábban a hamburgi főügyészségre vagy a K-bizottsághoz,
Ludwigsburgban. Lassan ráébredt, hogy hivatalos támogatás nélkül úgysem
jut messzire a náci aktákkal kapcsolatban.
Másnap reggel a Főpostáról felhívta Karl Brandtot. Attól, amit kért,
Brandtnak szinte elállt a lélegzete.
– Nem tehetem – mondta. – Berlinben nem ismerek senkit.
– Törd a fejed. Biztosan találkoztál legalább egy nyugat-berlinivel
valamelyik továbbképzésen. Azt akarom, hogy támogasson az illető, szóljon
egy jó szót az érdekemben, ha már egyszer itt vagyok! – kiabálta Miller a
kagylóba.
– Megmondtam, hogy nem akarok belekeveredni!
– Már benne vagy! – Miller várt néhány másodpercet, mielőtt a valódi
mélyütést bevitte volna. – Vagy hivatalos úton jutok be az archívumba, vagy
bemószerollak, és azt mondom, te küldtél!
– Azt nem teheted!
– De megtehetem, és meg is teszem! Elegem van abból, hogy az egész
országban csak ide-oda lökdösnek. Jobb lesz, ha kerítesz valakit, aki hivatalos
úton bejuttat. Ha már egyszer megnézhettem azokat az aktákat, úgysem
emlékszik majd rá a kutya sem.
– Hadd gondolkozzam... – Brandt szándékosan húzta az időt.
– Adok egy órát – mondta Miller. – Akkor újra hívlak.
Lecsapta a kagylót. Egy órával később Brandt ugyanolyan dühös volt, és
ugyanolyan rémült. Már tiszta szívből sajnálta, hogy nem hajította ki azonnal
a naplót.
– Van valaki, akivel együtt jártunk nyomozótanfolyamra. Nem igazán
közeli ismerős, de most a nyugat-berlini egyes számú kapitányságon dolgozik.
Ez éppen az ő asztaluk.
– Hogy hívják?
– Schiller. Volkmar Schiller rendőrfelügyelő.
– Megkeresem! – rikkantotta Miller.
– Nem, majd én. Még ma felhívom, és előkészítem a látogatásodat. Azután
felkeresheted. De ne engem hibáztass, ha mégsem lesz hajlandó bevinni.
Nyugat-Berlinben ő az egyetlen, akit ismerek.
Két órával később Miller újra hívta Brandtot. Barátja hangján óriási
megkönnyebbülés érződött.
– Szabadságon van. Karácsonyi szolgálatra osztották be, legközelebb
hétfőn lesz bent.
 – De ma még csak szerda van! – siránkozott Miller. – Mit csináljak én itt
négy napig!
– Erről nem tehetek. Hétfő reggel bent lesz. Akkor felhívom.
Miller négy unalmas napot töltött a városban, Schillerre várva. Közeledett
1963 karácsonya, és egyébről sem beszéltek, mint arról, hogy a kelet-berlini
hatóságok a Fal megépítése, azaz 1961 óta először adnak ki engedélyeket,
amelyekkel rokonlátogatás céljából át lehet menni a Keleti Szektorba. Az
újságok napokon át- a város két oldala közti tárgyalások állásáról
vezércikkeztek.
Egyik nap Miller a Heinestrasse átkelőhelynél átment a keleti oldalra
(nyugatnémet állampolgár lévén ehhez elegendő volt az útlevele), és
meglátogatta a Reuter hírügynökség helybeli képviselőjét, akit futólag ismert.
Az illető azonban nyakig ült a látogatási engedélyekkel kapcsolatos hírekben,
így hát Miller egy csésze tea elfogyasztása után visszatért a nyugati oldalra.
Hétfőn reggel felkereste Volkmar Schiller detektívfelügyelőt. Őszinte
megkönnyebbülésére egy vele egyidős fiatalember fogadta, aki német
hivatalnoktól merőben szokatlan módon, könnyed nagyvonalúsággal kezelte a
bürokratikus szabályokat. Miller nem jósolt neki fényes jövőt. Röviden
elmondta jövetele célját.
– Nem látom semmi akadályát – közölte Schiller. – Az amik általában
segítőkészek az egyes számú kapitánysággal szemben. Willy Brandt
bennünket bízott meg a náci bűnök kivizsgálásával, tehát szinte naponta
átjárunk hozzájuk.
Beültek a Jaguárba, és kihajtottak a kertvárosi kerületekbe, az erdők és
tavak közé. Berlin XXXVII. kerületében, egy tó partján fekvő, Zehlondorf
nevű kertvárosban végül megérkeztek a Wasserkäferstieg 11. számú házhoz.
A fák között hosszú, alacsony, földszintes épület húzódott meg.
– Ez lenne az? – hitetlenkedett Miller.
– Ez bizony. Nem valami monumentális, igaz? A föld alatt viszont nyolc
emelete van. Az archívanyagokat ott tartják tűzbiztos páncélszekrényekben.
Odabent kis előtérbe jutottak. Jobboldalt ott állt az elmaradhatatlan
portásfülke. A nyomozó odalépett, és felmutatta rendőrigazolványát. Egy
űrlappal tért vissza, amelyet egy asztalkánál együtt kitöltöttek. A nyomozó
beírta nevét és rendfokozatát, majd Millerhez fordult.
– Hogy is hívják azt a fickót?
– Roschmann – válaszolta Miller. – Eduard Roschmann.
A nyomozó ezt is beírta, majd a lapot átadta egy tisztviselőnek.
– Tíz perc alatt meglesz – mondta a nyomozó.
Átmentek egy nagyobb helyiségbe, ahol asztalok és székek sorakoztak
egymás mellett. Negyedóra múltán egy másik tisztviselő jelent meg, és
csendben egy aktát helyezett az asztalukra. Az irattartó úgy két-három
centiméter vastagságú lehetett, a fedelén csak ennyi állt: ROSCHMANN,
Eduard.
Volkmar Schiller felállt.
– Elnézést, mennem kell – mondta. – Egyheti szabadság után nem illik
sokáig távol maradni, ha valamit le akar fénymásoltatni, csak szóljon a
tisztviselőnek.
Az olvasóterem túlsó végében egy heverőn üldögélő hivatalnokra mutatóit,
aki kétségkívül azért volt ott, hogy megakadályozza, ha a látogatók bizonyos
dolgokat ki akarnának venni az aktákból.
Miller a többi asztalnál olvasó néhány emberrel mit sem törődve két kezébe
támasztotta homlokát, és elkezdte beleásni magát abba az anyagba, amelyet az
SS saját részére készített Eduard Roschmannról.
Ott volt minden: a Nemzetiszocialista Párt tagsági száma, SS tagsági szám,
a saját kezűleg kitöltött és aláírt felvételi kérelmek, az orvosi vizsgálat
eredménye, a kiképzés után készült jellemzés, a saját kezűleg írt önéletrajz, az
áthelyezésekkel kapcsolatos papírok, tiszti javadalmazás, előléptetési adatok,
egészen 1945 áprilisáig.
Az iratok között ott volt az SS-nyilvántartás számára készült két darab fotó
is: az egyik szemből, a másik profilból ábrázolta Eduard Roschmannt. A két
képen egy körülbelül 185 centiméter magas, rövidre nyírt haját baloldalt
elválasztva viselő férfi volt látható, amint fintorogva néz a kamerába. Orra
hegyes, szinte ajaktalan szája egy késpengényi vonal. Miller nekilátott az
olvasásnak...
Eduard Roschmann osztrák állampolgárként, egy köztiszteletben álló
serfőzdéi munkás fiaként született 1908. augusztus 25-én az ausztriai Graz
városában. Jogásznak készült, de az egyetemről kibukott. 1931-ben,
huszonhárom éves korában munkába állt abban a serfőzdében, ahol az apja is
dolgozott. 1937-ben irodai munkára osztották be. Még abban az évben
belépett a semleges Ausztriában tiltott szervezetnek számító náci pártba és az
SS-be. Egy évvel később Hitler bekebelezte Ausztriát, és villámgyors
előléptetésekkel jutalmazta az ausztriai nácikat.
1939-ben, a háború kitörésekor önként jelentkezett a Waffen SS-be.
Németországba küldték, ahol 1939 telén és 1940 tavaszán kapta meg az
alapkiképzést. Egy Waffen SS egység tagjaként részt vesz Franciaország
lerohanásában. 1940 decemberében Franciaországból visszahelyezik Berlinbe
– itt egy kéz azt írta a margóra: “Gyávaság?" –, 1941 januárjában átvezénylik
az RSHA Amt 3-hoz, az SD kötelékébe.
1941 júliusában ő alakítja meg az SD első bázisát Rigában, majd egy
hónappal kérőbb átveszi a rigai gettó parancsnokságát. 1944 októberében
hajón tér vissza Németországba, átadja a rigai zsidók életben maradt
csoportját a danzigi SD illetékeseinek, majd jelentéstételre Berlinbe utazik.
Ismét elfoglalja íróasztalát az SS berlini főhadiszállásán, hogy ott várja az
újabb megbízatásokat.
Az SS-aktában szereplő utolsó dokumentumot soha nem fejezhették be,
mert az SS berlini főhadiszállásán dolgozó precíz kistisztviselő 1945
májusában hihetetlen gyorsasággal állást változtatott.
Az utolsó szavakat már amerikai kéz írta a háború után. Egyetlen lap volt,
rajta néhány géppel írott sor: “Ezen aktát kikérték a Brit Megszálló
Hatóságok. 1947. december." A szöveg alatt egy rég elfelejtett
közkatona-tisztviselő aláírása és a dátum: 1947. december 21.
Miller kihúzta az aktából a saját kezűleg írt önéletrajzot, a két fényképet és
az utolsó lapot, A papírokkal a kezében odaballagott a terem végében üldögélő
hivatalnokhoz.
– Kaphatnék ezekről fénymásolatokat?
– Természetesen.
A férfi az asztalára helyezte az aktát, hogy másolás után visszatehesse a
hiányzó lapokat. Időközben egy másik férfi is odajött egy aktával és két
másolni való oldallal. A hivatalnok ezt is átvette, majd az összes lapot egy
tálcára helyezte, és bedugta a háta mögött egy nyílásba, ahol az anyagot egy
láthatatlan kéz vette át.
– Várjanak, kérem. Körülbelül tíz percig tart – közölte Millerrel és a másik
férfival a hivatalnok.
Mindketten visszaültek a helyükre. Miller szeretett volna rágyújtani, de
tudta, hogy tilos. Társa, egy fekete télikabátot viselő, szürke kis emberke az
ölébe telt kézzel várakozott.
Tíz perc elteltével nesz hallatszott a hivatalnok mögül, és két borítékot
csúsztattak át a nyíláson. A hivatalnok felemelte őket. Miller és a középkörű
férfi egyszerre indultak a borítékokért. A hivatalnok gyors pillantást vetett az
egyikre.
– Kié az Eduard Roschmann-anyag? – kérdezte.
– Az enyém – mondta Miller, s már nyújtotta is érte a kezét.
– Akkor ez az öné – fordult a másik férfihoz a hivatalnok.
A férfi a szeme sarkából Millert figyelte, aztán ő is átvette a maga
borítékját, majd egymás mellett indultak a kijárat felé.
Odakint Miller lerohant a lépcsőn, beugrott a Jaguárba, és egy pillanat
múlva már úton volt a belváros felé. Egy órával később telefonált Siginek.
– Karácsonyra otthon leszek! – kiabálta a kagylóba.
Két óra múlva már kifelé hajlott Nyugat-Berlinből. Miközben a Drei
Lindennél levő első határátkelő felé haladt, a télikabátos ember már hazaért a
Savigny Platzhoz közel fekvő takaros lakásába, és éppen egy
nyugat-németországi számot tárcsázott. Amikor a vonal túlsó végén felvették
a kagylót, röviden bemutatkozott.
– Ma a Dokumentációs Központban jártam. A szokásos kutatómunka,
tudja, amivel foglalatoskodom. Járt ott egy férfi, és Eduard Roschmann
anyagát tanulmányozta. Három oldalt kimásoltatott. A legutóbbi instrukciók
alapján úgy gondoltam, jobb, ha szólok.
A vonal másik végéről csak úgy záporoztak a kérdések.
– Nem, a nevét nem sikerült megtudnom. Egy nagy fekete sportkocsival
hajtott el. Igen, az megvan. Hamburgi rendszáma volt.
Lassan, tagoltán megismételte, hogy a férfi a vonal túlsó végén
lejegyezhesse a számot.
– Szóval gondoltam, jobb, ha szólok. Mit tudhatja az ember ezekkel a
szaglászókkal. Köszönöm, ez igen kedves öntől... Rendben van. A többit önre
bízom... Kellemes karácsonyt, kamerád!

7.

A karácsony szerdai napra esett, és a nyugat-németországi ember csak az

ünnepek után tudta továbbadni a Berlinből Millerről kapott információt.
Akkor azonban egyenesen a legmagasabb rangú elöljárójához továbbította.
A férfi megköszönte hívójának az értesüléseket, majd letette a hivatali
telefont, hátradőlt bőrtámlás karosszékében, és kinézett az óváros hóborította
háztetőire.
– Verdammt! Az isten verje meg! – suttogta maga elé. – Miért most? Miért
éppen most?!
Azok számára, akik a városban ismerték, csupán egy magánpraxist
folytató, ügyes és lélegzetelállítóan sikeres ügyvéd volt. A Nyugat-Berlinben,
és az NSZK-szerte mindenhol fellelhető, vezető állású beosztottai számára ő
volt az Odessa németországi főnöke. Telefonszáma nem szerepelt a
telefonkönyvben, akciói során pedig fedőnevet használt. Ő volt a Werwolf.
A hollywoodi mitológiával, no meg az angol és amerikai horrorfilmekkel
ellentétben a német Werwolf nem az a fura figura, akinek teliholdkor
kiszőrösödik a keze. A régi germán mitológia szerint a Werwolf valódi hazafi,
aki hátramarad hazai földön, miközben a többi hős teuton harcost idegenbe
kényszeríti az ellenség. A sűrű erdők rejtekéből ő vezeti az ellenállást: éjszaka
támad, majd eltűnik, s csak farkasnyomok maradnak utána a hóban.
A háború végen SS-tisztek egy csoportja attól a meggyőződéstől vezérelve,
hogy a szövetségesek inváziója egy bizonyos idő után úgyis összeomlik,
kiképzett jó néhány különösen fanatizált tizenéves fiút, akiknek parancsba
adták, hogy a szövetséges megszállók vonalai mögött maradva
szabotázsakciókat kövessenek el.
Az alakulatot Bajorországban hozták létre, amely később az amerikai
zónába került. Ők voltak az eredeti Werwolfok. Szerencséjükre a valóságban
soha nem próbálhatták ki a tanultakat, mert Dachau felfedezése után az
amerikaiak csak arra vártak, hogy valaki elkezdjen valamit.
Amikor az Odessa az 1940-es évek vége felé lassan elkezdett
visszaszivárogni az NSZK-ba, akkori vezetője az 1945-ös kamasz-Werwolfok
egyik kiképzőtisztje volt. Ő vette fel a fedőnevet, amely azzal az előnnyel járt,
hogy megőrizhette névtelenségét, amellett pedig az eléggé melodramatikus
volt ahhoz, hogy kielégítse a minden németben élő, olthatatlan szerepjátszási
vágyat. Abban a könyörtelenségben, amellyel az Odessa elbánt mindenkivel,
aki keresztezni merte útjait, természetesen nyoma sem volt a teatralitásnak,
1963 végén már a harmadik Werwolf töltötte be ezt a tisztséget. Fanatikus
kitartással, Argentínában székelő feletteseivel állandó, szoros kapcsolatot
tartva, éberen őrködött valamennyi egykori SS-tag érdekei felett, de még ennél
is nagyobb figyelmet szentelt a szervezet főtisztjeinek, illetve azoknak, akik
előkelő helyen szerepeltek a körözöttek listáján.
Miközben kibámult irodája ablakán, eszébe jutott Glücks tábornok, akivel
több mint egy hónapja tárgyalt Madridban. Újra a fülébe csengett a tábornok
figyelmeztetése: mindenáron biztosítani kell a jelenleg Vulkán fedőnevet
viselő rádiógyár-tulajdonos rejtekhelyét és az előkészítés alatt álló egyiptomi
rakétairányító rendszereket. Az NSZK-ban ő volt az egyetlen, aki azt is tudta,
hogy életének egy korábbi szakaszában Vulkán meglehetősen nagy
közismertségre tett szert a saját nevén – mint Eduard Roschmann.
Jegyzettömbjére pillantott, amelyre odafirkantotta Miller kocsijának
rendszámát, majd megnyomott az asztalán egy gombot. A másik szobából
titkárnője válaszolt.
– Hilda, hogy is hívják azt a magánnyomozót, akit a múlt hónapban egy
válási ügynél alkalmaztunk?
– Egy pillanat... – a hangszóróban papírzörgés hallatszott, amint a nő
átlapozta az aktákat.
– Memmers. Heinz Memmers.
– Kérném a számát. Nem, ne hívja fel. A telefonszámát kérem.
Azt is odaírta Miller rendszáma alá, majd felengedte a gombot.
Felkelt, és a szoba másik végébe ment, ahol egy széf volt az iroda falába
ágyazva. Vaskos, nehéz kötettel tért vissza. A lapokat addig pörgette, amíg rá
nem talált arra, amit keresett. Memmersből csak kettő volt, egy Heinrich és
egy Walter. Ujjával a Heinrich – közkeletű rövidítéssel: Heinz – névvel
szemközti oldalt pásztázta végig. A születési idő ismeretében kiszámította,
mennyi idős lehet az illető most, 1963-ban, és emlékezetébe idézte a
magánnyomozó arcvonásait. Az életkor egyezett. A Heinz Memmers rovatból
további két számot jegyzetelt ki, majd felemelte a telefonkagylót, és városi
vonalat kért Hildától.
A búgó hang jelentkezése után feltárcsázta a titkárnőjétől kapott számot. A
telefon legalább egy tucatszor kicsengett mielőtt felvették volna. Egy női hang
szólalt meg.
– Memmers magánnyomozó ügynökség.
– Memmers úrral szeretnék beszélni – közölte a ügyvéd.
– Szabad tudnom, ki keresi? – kérdezte a titkárnő.
– Nem. Kérem, kapcsolja Memmers urat. Sürgős.
Hanghordozása néhány másodpercen belül elérte a kívánt hatást.
– Máris, uram.
Egy perccel később dörmögő férfihang jelentkezett.
– Memmers.
– Heinz Memmers úr?
– Igen, de kivel beszélek?
– A név nem számít. Ne azzal törődjön! Mondja, jelent magának valamit az
a szám, hogy 245 718?
A vonal túlsó végén síri csend támadt, amelyet egy súlyos sóhaj szakított
meg, amikor Memmers felfogta, hogy saját SS azonossági számát olvasták be
neki. A asztalán fekvő könyv nem volt más, mint az egykori SS-tagok teljes
nyilvántartása.
Memmers hangját megkeményítette a gyanakvás.
– Miért? Kellene?
– Mondana az ön számára valamit, hogy az én hasonló számom csupán
ötjegyű, kamerád?
Ez szinte áramütésként érte Memmerst. Az öt számjegy nagyon magas
rangú főtisztet jelentett.
– Igen, uram – válaszolt Memmers.
– Helyes – nyugtázta a Werwolf. – Egy apró munkát kell elvégeznie. Az
egyik bajtársunk után szaglászik valaki. Meg kell tudnunk, kicsoda.
– Parancsára, uram – hallatszott a telefonból.
– Kiváló. Azt hiszem, a kamerád megszólítás is elegendő. Végül is
bajtársak vagyunk.
Memmers hiúságát érezhetően legyezgette a hízelgés.
– Igenis, kamerád.
– Az illetőnek csak az autórendszámát ismerem. Hamburgi kocsi. – A
Werwolf tagoltan beolvasta a rendszámot. – Megvan?
 – Igen, kamerád!
– Személyesen merjen Hamburgba. Tudjon meg róla mindent: a nevét,
címét, foglalkozását, derítse fel, ki a családja, az esetleges eltartottak, mi a
társadalmi állása... a szokásos adatokat. Ez mennyi időt vesz idénybe?
– Úgy negyvennyolc órát – felelte Memmers.
– Jó, akkor negyvennyolc óra elteltével hívom. És még valami. Az illetőt
nem szabad megközelíteni, ha lehetséges, ne is szerezzen tudomást arról, hogy
érdeklődnek iránta. Világos?
– Természetesen. Nem okoz gondot.
– Amikor végzett, olvassa majd be a bankszámlaszámát, ha felhívom. A
pénzt postán küldöm.
Memmers szinte magánkívül volt.
– Bankszámláról szó sem lehet, kamerád! A bajtársi szövetséggel
kapcsolatban ezt ne is említsük!
– Nos, rendben van. Két nap múlva felhívom.
A Werwolf letette a kagylót.

Miller ugyanaznap délután újra elindult Hamburgból ugyanazon az úton, mint

két héttel korábban: Bréma, Osnabrück, Münster irányában Köln és a
Rajna-vidék felé. Úti célja ezúttal Bonn, a folyó partján épült kicsi és unalmas
település volt, amelyet Konrad Adenauer azért tett meg fővárossá, mert maga
is onnan származott.
Bréma déli szélénél szembejött vele Memmers, aki Opeljével Hamburgba
tartott. Egyikük sem tudott a másikról, így hát ki-ki száguldott tovább a saját
célja felé.
Már besötétedett, mire Miller beért Bonn egyetlen, ám annál hosszabb
főutcájára. Megpillantotta egy közlekedési rendőr fehér sapkáját, és
odagördült mellé.
– Merre van a brit nagykövetség? – kérdezte a rendőrt.
– Egy óra múlva bezár – válaszolta az, a Rajna-vidékiek alaposságával.
– Akkor jó lesz sietnem. Merre találom? A rendőr egyenesen dél felé
mutatott.
– Induljon lefelé egyenesen. Ez az út később átmegy a Friedrich Ebert
sétányba. Kövesse a villamossíneket. Mielőtt elhagyná Bonnt, és beérne Bad
Godesbergbe, bal kéz felöl már látni fogja. Ki van világítva, és az angol zászló
is rajta van.
Miller köszönetképpen biccentett, és továbbhajtott. Az angol nagykövetség
valóban ott volt, ahol a rendőr mondta. A bonni oldalon egy építkezés, a
másikon egy futballpálya fogta közre. A folyó felől terjengő decemberi
ködben mindkettő valóságos sártengerré változott. Az épület hosszú volt,
alacsony, és betonból készült. A bonni angol tudósítók szerint eredetileg
porszívógyárnak készült. Miller lekanyarodott az útról, és begördült a
látogatók számára fenntartott parkolóhelyek egyikére.
A fakeretes üvegajtón túl kis előtérben találta magát. Baloldalt középkorú
portásnő üldögélt egy íróasztalnál. Mögötte kis szoba nyílt, benne két,
öltönyös úrral, akiktől szinte lerítt, hogy korábban őrmesteri rangban
teljesítettek szolgálatot a hadseregben.
– A sajtóattasé úrral szeretnék beszélni – mondta Miller akadozó, iskolás
angolsággal.
A portásnő aggódni látszott.
– Nem tudom, bent van-e még. Tudja, az a helyzet, hogy péntek délután
van.
– Kérem, nézze meg – felelte Miller, s felmutatta újságíró-igazolványát.
A portásnő rápillantott, és egy számot tárcsázott a házi készüléken.
Millernek szerencséje volt. A sajtóattasét éppen indulás előtt érte. Szinte
hallotta, amint néhány perc türelmet kér, hogy a kabátját és a kalapját
levehesse. Millert egy apró várószobába kisérték, ahol az őszi Cotswoldsöt
ábrázoló Rowkand Hilder-nyomatok függtek a falakon. Egy asztalon a Tatler
című lap néhány száma feküdt az angol ipar feltartóztathatatlan előretörését
illusztráló brosúrák társaságában. Várakozása nem tartott sokáig, mert az
egyik kiérdemesült őrmester rövidesen felkísérte az emeletre, majd végig a
folyosón, egy parányi szobáig. A sajtóattasé, őszinte örömére, harmincas
éveinek elején járó, segítőkész fiatalember volt.
– Mit lehetek önért? – kérdezte.
Miller úgy döntött, hogy egyenesen belevág a közepébe.
– Egy újság számára nyomozok egy sztori után – hazudta. – Egy egykori
SS századosról van szó, aki valamennyi között az egyik leggonoszabb volt, és
akit a hatóságaink a mai napig is köröznek. Véleményem szerint, amikor
Németországnak ez a része brit zóna volt, az angol hatóságok körözési listáján
is szerepelnie kellelt. Megmondaná, hogyan tudhatnám meg, hogy az angolok
elfogták-e, és ha igen, mi történt vele?
A fiatal diplomata arcán őszinte tanácstalanság tükröződött.
– Uramisten, fogalmam sincs. Úgy értem, mi az összes aktát és
nyilvántartást még negyvenkilencben átadtuk az önök hatóságainak, ők azután
ott folytatták, ahol a mieink abbahagyták. Szerintem náluk fogja megtalálni,
amit keres.
Miller nem szerette volna elárulni, hogy valamennyi nyugatnémet hatóság
megtagadta a segítséget.
 – Igaza van – válaszolta. – Nagyon is. A kutatásaim alapján mindazonáltal
úgy tűnik, hogy 1949 óta a Német Szövetségi Köztársaságban nem került
bíróság elé az ügye. Ez arra enged következtetni, hogy 1949 óta őt magát sem
fogták el. A nyugat-berlini Amerikai Dokumentációs: Központban kiderült,
hogy az illető aktáját 1947-ben kikérték tőlük az angolok. Ennek bizonyára
lehetett valami oka, nemde?
– Ezt valóban joggal feltételezhetjük – felelte az attasé.
Figyelmét nyilvánvalóan nem kerülte el, hogy Miller a nyugat-berlini
amerikai hatóságok együttműködését élvezte, s most elgondolkodva ráncolta a
homlokát.
– Az angolok részéről ki lehetett a nyomozó hatóság a megszállás... úgy
értem, a brit parancsnokság idején? – kérdezte Miller.
– Szerintem ezt akkoriban a tábori csendőrség tevékenységét irányító
főhivatal intézte. Nürnbergből, azaz a főben járó háborús bűnösök perétől
eltekintve a szövetségesek önálló nyomozást végeztek, bár együttműködtünk
egymással. A nyomozás néha úgynevezett "zónaközi" háborús perekhez
vezetett... Tud követni?
– Természetesen.
– A nyomozásért a tábori csendőrség vagy más néven a katonai rendőrség
felelt. A pereket a jogi osztály készítette elő. Az ügyiratokat azonban mindkét
hatóság átadta 1949-ben. Érti már?
– Azt hiszem, igen – válaszolta Miller. – De az angolok bizonyosan
készítettek másolatokat?
– Ez elképzelhető. De azok ma már biztosan a hadsereg archívumában
vannak.
– Meg lehetne ezeket tekinteni?
Az attasét szinte sokkolta ez a kérdés.
– Kétlem. Nem hinnem. Felteszem, az elfogulatlan tudósok
kérvényezhetik, hogy beléjük tekinthessenek, de az ilyesmi általában roppant
hosszadalmas. Nem valószínű, hogy erre egy újságírónak is engedélyt
adnának... Kérem, ezt ne vegye sértésnek.
– Megértem.
– Az a lényeg... – folytatta őszinte ügybuzgalommal az attasé –, hogy ön
nem igazán hivatalos személy, ugye? Azt pedig nem szeretnénk, ha
bosszúságot kellene okoznunk a nyugatnémet hatóságoknak, igaz?
– Így van.
Az attasé felállt.
– Attól tartok, a követség nem tud önnek több segítséget nyújtani.
– Oké. Már csak egy kérdésem volna. Dolgozik még itt valaki, aki akkor is
itt volt?
 – A követségi dolgozók közül? Uramisten, dehogy. Azóta már
valamennyien többször is állomáshelyet változtattak. – Az ajtóhoz kísérte
Millert. – De várjon csak, itt van Cadbury. Ő mintha itt lett volna már
akkoriban is. Azt tudom, hogy már ősidők óta itt van.
– Cadbury?
– Anthony Cadbury, a külügyi tudósító. Mondjuk úgy, ő az angol sajtó
rangidős képviselője. Német lányt vett el. Úgy rémlik, már közvetlenül a
háború után is itt volt. Őt kifaggathatja.
– Hát jó – válaszolta Miller. – Megpróbálom. Hol találhatom meg?
– Mivel péntek van... – tűnődött az attasé valamivel később – valószínűleg
megtalálja a kedvenc helyén, a Cercle Français-ben. Ismeri a helyet?
– Nem, most járok itt először.
– Ó, igen, szóval az egy étterem, tudja, franciák üzemeltetik. Remek a
konyhájuk is. Nagyon népszerű hely. Itt van Bad Godesbergben, egyenesen
toronyiránt.

Miller a Rajna-parttól százméternyire egy Ann Schwimmbad nevű utcában

talált rá az étteremre. A pincér jól ismerte Cadburyt, de aznap este még nem
látta. Azt is elmesélte Millernek, ha a Bonnba akkreditált angol külügyi
tudósítók korelnöke mégsem jönne, holnap, ebéd előtt biztosan betér egy-két
pohár aperitifre.
Miller valamivel arrébb, a Dreesen Hotelben vett ki szállást. A szálloda egy
nagy, a századfordulón fölhúzott építmény volt. Németországban ez volt
Adolf Hitler legkedvesebb szállodája, 1930-ban ezt szemelte ki Neville
Chamberlainnel való első találkozója színhelyéül. Miller a Cercle
Français-ben vacsorázott, és kávéja maradékát szürcsölve abban
reménykedett, hogy Cadbury talán mégis előkerül. Mivel az angol még este
tizenegykor sem jött, fogta magát, és hazament aludni.
Cadbury másnap tizenkét óra előtt néhány perccel érkezett a Cercle
Français-be. Köszönt az ismerősöknek, majd elfoglalta kedvenc helyét a
bárpult sarkánál. Miller megvárta, amíg lenyeli az első korty Ricard-t, csak
azután lépett oda hozzá.
– Mr. Cadbury?
Az angol megfordult, és szemügyre vette. Valamikor kimondottan jóképű
férfi lehetett; most simára fésült hófehér haj keretezte az arcát. A bőre még
mindig egészséges volt, pofacsontjain kirajzolódott a finom erek hálózata,
bozontos, szürke szemöldöke alól világoskék szempár tekintett vizsgálódva
Millerre.
– Igen.
 – Miller a nevem. Peter Miller. Hamburgi riporter vagyok. Beszélhetnék
önnel néhány szót?
Anthony Cadbury egy székre mutatott maga mellett.
– Akkor talán jobb, ha németül beszélünk, nem gondolja? – kérdezte, és
már át is váltott német nyelvre.
Miller megkönnyebbült, hogy az anyanyelvén beszélhet, és ezt észre is
lehetett rajta venni. Cadbury elmosolyodott.
– Miben lehetek szolgálatára?
Miller a tapasztalt vén szemekbe nézve úgy döntött, hallgat a megérzéseire.
Töviről hegyire elmesélte Cadburynek az egész történetet, attól fogva, hogy
Tauber hulláját megpillantotta. A londoni újságíró kiváló hallgatóságnak
bizonyult. Egyetlenegyszer sem szakította félbe. Amikor Miller befejezte,
intett a pincérnek, hogy töltsön egy újabb Ricard-t, és hozzon Millernek még
egy sört.
– Spätenbräut ivott, ugye?
Miller bólintott, és jó habosra töltötte a poharát.
– Csirió! – emelte poharát Cadbury. – Nem akármilyen probléma.
Bevallom, csodálom a merészségét.
– A merészségemet?
– Az ön honfitársainak jelenlegi hangulatában nem ez a nyomozás lesz a
legnépszerűbb, már ami a sztorit illeti. De rájön majd maga is, efelől semmi
kétségem.
– Már megtörtént.
– Hm. Gondoltam – dünnyögte az angol, majd elmosolyodva folytatta. –
Mit szólna egy közös ebédhez? Ma kimenőt kapott a feleségem.
Ebédnél Miller megkérdezte Cadburyt, Németországban volt-e a háború
végén.
– Igen, haditudósító voltam. Természetesen jóval fiatalabb, mint most.
Nagyjából annyi lehettem, mint maga. Montgomery csapataival érkeztem, no
persze, nem Bonnba. Akkor még a nevét sem hallottuk. A főhadiszállásunk
Lüneburgban volt. Utána valahogy itt ragadtam, írtam a háború befejezéséről,
a fegyverletétel aláírásáról meg minden egyébről. Az újság végül felkért, hogy
maradjak.
– A zónaközi háborús perekről is tudósított?
Cadbury bekapott egy falat bélszínt, majd bólintott.
– Igen. A brit zónában mindegyikről. A nürnbergi perre egy szakértőt
küldtek, de az amúgy is az amerikai zónában volt. A mi zónánk háborús
bűnöző sztárjait úgy hívták: Josef Krammer és Irma Grese. Hallott már róluk?
– Még soha.
 – Úgy is nevezték őket: a Belseni Szörnyeteg és Szörnyasszony. Bevallom,
a nevek az én találmányaim, de rajtuk maradiak. Bergen-Belsénről hallott
már?
– Csak nagy vonalakban. A mi nemzedékünknek nem meséltek túl sokat
azokról a dolgokról. Nekünk senki nem akart elmondani semmit.
Cadbury fürkészve pillantott rá bozontos szemöldöke alól.
– És most meg akarja tudni a dolgokat?
– Előbb vagy utóbb úgyis meg kell tudnunk, Kérdezhetek valamit? Ön
gyűlöli a németeket?
Cadbury folytatta az evést, láthatólag komolyan fontolóra vette a kérdést.
– Közvetlenül Belsen felfedezése után kiszállt a helyszínre az angol
hadsereget kísérő újságírók egy csoportja. Az ember a háborúban lát néhány
szörnyűséget, de olyan rosszul még soha nem lettem semmitől. Belsennél nem
volt semmi irtózatosabb. Akkor, abban a pillanatban azt hiszem, gyűlöltem az
összes németet.
– És most?
– Nem. Már nem. Nézzünk szembe a tényekkel: 1948-ban feleségül vettem
egy német lányt. Ma is itt élek. Ha ma is azt érezném, amit 1943-ben, akkor ez
nem így lenne. Már réges-régen visszatértem volna Angliába.
– Mi okozta a változást?
– Az idő. Az idő múlása. Meg a felismerés, hogy nem minden német Josef
Krammer. Vagy hogy is hívják? Roschmann. Nem mindenki Roschmann. De
azért gondolja csak el, az én generációmba tartozó németekkel szemben még
mindig képtelen vagyok legyőzni az alattomos gyanakvásomat.
– És mi a helyzet az én generációmmal? – Miller borospoharát forgatva azt
figyelte, hogyan hatol át a fény a vörös folyadékon.
– Az már jobb. És igaz, ami igaz: jobbnak is kell lennie.
– Segít nekem a Roschmann-féle nyomozásban? Más nem hajlandó rá.
– Ha tudok – válaszolta Cadbury. – Mit akar megtudni?
– Nem emlékszik arra, hogy bíróság elé került-e az angol zónában?
Cadbury megrázta a fejét.
– Nem. Egyébként is, ahogyan mondta, osztrák születésű volt. Ausztriát
akkoriban ugyancsak négy nagyhatalom tartotta megszállva. Abban biztos
vagyok, hogy a németországi angol zónában nem volt Roschmann-per.
Emlékeznék a nevére.
– Vajon miért kérték el az angolok a teljes anyagát Berlinben az
amerikaiaktól?
Cadbury elgondolkodott.
– Roschmann valamilyen módon felhívhatta magára az angolok figyelmét.
Akkoriban Rigáról még senki sem hallott. A negyvenes évek vége felé az
oroszok félelmetesen csökönyösek voltak. Semmilyen információt nem
kaptunk keletről, árnak ellenére, hogy éppen arrafelé hajtották végre a
legiszonyúbb tömeggyilkosságokat. Az a fura helyzet állt elő, hogy míg az
emberiség elleni bűntetteknek mintegy nyolcvan százalékát a vasfüggönytől
keletre követték el, a bűnösök legalább kilencven százalékban a három
nyugati zóna valamelyikében voltak. Százszámra csúsztak ki a kezünk közül,
csupán azért, mert fogalmunk sem volt, mit követtek el ezer mérfölddel
keletebbre. Ha viszont 1947-ben vizsgálat indult Roschmann ellen, akkor
valamivel biztosan felhívta magára a figyelmünket.
– Erre gondoltam én is – válaszolta Miller. – A brit nyilvántartásban hol
kezdhetné az ember a kutatást?
– Kezdetnek talán megteszi a saját nyilvántartásom is. Otthon tartom az
egész anyagot. Tartson velem, alig pár lépésnyire lakom innét.
Cadbury szerencsére rendszerető ember volt, és a háború óta valamennyi
tudósítását megőrizte. Dolgozószobáját kétoldalt irattartó dobozok
szegélyezték. Mellettük a sarokban két szürke iratszekrény húzódott meg.
– Az otthonom az irodám – mondta nevetve, amint beléptek. – A
nyilvántartási rendszer a saját találmányom, és rajtam kívül szerintem senki
nem igazodik el rajta. Megmutatom – azzal az iratszekrényekre mutatott. – Az
egyik ábécérendben különféle emberekről szóló anyagokkal van tele. A
másikban témakörök szerint csoportosítottam, ugyancsak ábécérendben.
Kezdjük az elsőnél. Keresse a Roschmann név alatt.
A kutatásnak hamarosan vége szakadt. Roschmann név alatt nem volt
dosszié.
– Jól van – mondta Cadbury. – Most nézzük témakörök szerint. Négy
helyen kereshetjük. Az egyik a "Nácik", a másik az “SS". Van azután egy
vaskos rész "Igazságügy" címszóval – ennek különféle alcsoportjai vannak, és
az egyikben újságkivágásokat találhat az egyes tárgyalásokról. A legtöbbjük
persze olyan bűnügyekkel kapcsolatos, amelyeket 1949 után tárgyaltak a
Nemet Szövetségi Köztársaságban. A legutolsó reményünk a háborús
bűntettekkel foglalkozó rész. Nos, lássunk munkához.
Cadbury gyorsabban olvasott, mint Miller, de így is rájuk esteledett, mire a
négy dossziéban található több száz újságkivágáson átrágták magukat. Az öreg
végül sóhajtva felállt, becsukta a Háborús bűntettek című dossziét, és
visszatette a helyére.
– Azt hiszem, elugrom enni egy falatot – közölte. – Már csak azokat kell
átnézni – s a fal mentén, a polcokon sorakozó dobozokra mutatott.
Miller is becsukta a kezében levő aktát.
– Azok micsodák? – kérdezte.
 – Az összes tudósítás, amelyeket tizenkilenc év alatt az újságomnak
küldtem. A felső sor. Az alatta levő sorban találhatók tizenkilenc év
újságkivágásai Németországgal és Ausztriával kapcsolatos cikkekből. Az első
és a második sor között természetesen sok az átfedés a nyomtatásban is
leközölt saját cikkeim miatt. De a második sorban nemcsak a saját anyagaim
vannak – elvégre mások is írtak az újságba. Az általam beküldött anyag egy
részét viszont soha nem hozták le. Egy évre úgy hat dobozra való
újságkivágás jut, nem kis munka lesz valamennyit, átnézni. Holnap
szerencsére vasárnap, tehát, ha kedve van hozzá, az egész nap a miénk.
– Igazán kedves öntől, hogy mindezt vállalja – mondta hálásan Miller.
Cadbury vállat vont.
– A hét végén amúgy sem tudtam volna mihez kezdeni. Különben is, itt
Bonnban, a december végi esték nem éppen szívderítőek. A feleségem csak
holnap este jön meg. Találkozzunk egy italra a Cercle Français-ben úgy fél
tizenkettő tájban.

Vasárnap késő délután bukkantak rá. Cadbury a saját tudósításait tartalmazó,

1947. November-december jelzésű dobozzal már majdnem végzett; Hirtelen
felkiáltott.
– Heuréka! – azzal kioldotta az iratkapcsot, és egy megfakult, géppel írott
lapot emelt ki, amelyen a keltezés 1947. december 23-a volt.
– Nem csoda, hogy nem közölték le – állapította meg. – Ugyan ki kíváncsi
karácsony előtt egy elfogott SS századosra. Különben is azokban a
papírínséges időkben még a karácsonyi különszám sem lehetett valami
terjedelmes.
Az íróasztalára tette a lapot, és ráirányította az olvasólámpa fényét. Miller
az asztalon áthajolva olvasta:
“Brit Katonai Kormányzat, Hannover, december 23.
– Brit katonai szervek az ausztriai Graz városában letartóztatták a hírhedt
SS egyik századosát, akit a további kivizsgálás céljából fogva tartanak –
nyilatkozta a BKK helybeli szóvivője.
Eduard Roschmannt egy koncentrációs tábor egykori foglya ismerte fel az
ausztriai városban, és azt állította, hogy Roschmann volt a lettországi tábor
parancsnoka. A volt fogoly egy házig követte Roschmannt, akit személyének
azonosítása után a grazi Brit Katonai Biztonsági Szolgálat emberei őrizetbe
vettek.
A szóvivő szerint a szovjet zóna potsdami Főparancsokságától további
információt kértek a rigai koncentrációs táborról, és folyik a kutatás újabb
szemtanúk után. Időközben az amerikai hatóságok Berlinben tárolt
SS-nyilvántartásából előkerült az illető személyi anyaga, amelyből
egyértelműen bebizonyosodott, hogy a fogva tartott személy valóban azonos
Eduard Roschmann-nal.
Vége. Cadbury."

Miller négyszer vagy ötször is átolvasta a rövid hírt.

– Uramisten... – suttogta maga elé – ... mégis meglett.
– Azt hiszem, rászolgáltunk egy italra – válaszolta erre Cadbury.

Amikor a Werwolf pénteken reggel felhívta Memmerst, megfeledkezett arról,

hogy negyvennyolc órával később vasárnap lesz. Ennek ellenére megkísérelte
otthonról felhívni Memmers irodáját. Ez körülbelül akkor történt, amikor
Miller és Cadbury Bad Godesbergben ráakadt arra, amit keresett. A telefont
nem vette fel senki.
Másnap pontban kilenckor Memmers már a hivatalában volt. A Werwolf
harminc perccel később jelentkezett.
– Örülök, hogy hívott, kamerád – üdvözölte Memmers. – Késő éjjel
érkeztem vissza Hamburgból.
– Megszerezte az információt?
– Természetesen. Nem óhajtja esetleg jegyezni?
– Kezdje el – válaszolt kurtán a hang.
A vonal másik végén Memmers megköszörülte a torkát, és nekilátott, hogy
felolvassa jegyzeteit.
– A kocsi tulajdonosa egy bizonyos Peter Miller szabadúszó riporter.
Személyleírása: huszonkilenc éves, magassága száznyolcvan centiméter körül,
haja és szeme barna. Özvegy édesanyja Hamburg mellett, Osdorfban él. Az
illető Hamburg belvárosában, a Steindammon bérel lakást.
Memmers beolvasta Miller lakcímét és telefonszámát, majd folytatta.
– Egy bizonyos Sigrid Rahn nevű sztriptíztáncosnővel él együtt. Főleg
képes magazinok számára dolgozik, A jelek szerint sikeres. Kideríthetetlen
ügyekre specializálta magát, úgynevezett "nyomozó riporter". Önnek volt
igaza, kamerád. Egy szaglásszal állunk szemben.
– Sikerült megtudni, ki adott neki megbízást erre a munkára?
– Nem, és éppen ez a különös. Senkinek nincs róla fogalma, mivel
foglalkozik mostanában. Arról sem tudnak, hogy kinek dolgozik. A lánnyal is
beszéltem – azt mondtam, hogy egy nagy újság szerkesztőségében dolgozom.
Természetesen csak telefonon. Azt mondta, nem tudja, merre jár Miller, de
délután hívást vár tőle, még mielőtt munkába indulna.
 – Más egyéb?
– Csak a kocsi. Nagyon jellegzetes darab. Egy angol gyártmányú fekete
Jaguár, kétoldali sárga csíkkal. Kétüléses sportkocsi, a típusa XK 150 S.
Jártam abban a garázsban is, ahol tartja.
A Werwolf lassan emésztette meg a hallottakat.
– Tudnom kell, hogy most hol van – szólalt meg végül.
– Jelenleg nincs Hamburgban – vágta rá sietve Memmers. – Pénteken dél
körül távozott, nagyjából az idő tájt, amikor én odaértem. A karácsonyt otthon
töltötte. Azelőtt ugyancsak úton volt valahol.
– Tudom – mondta a Werwolf.
– Megtudhatom, milyen ügyben szaglászik – ajánlotta segítőkészen
Memmers. – Nem akartam túlzásba vinni az érdeklődést, mert ön azt mondta,
Miller ne szerezzen tudomást arról, hogy kérdezősködnek iránta.
– Én viszont tudom, miben mesterkedik. Meg akarja hurcoltatni az egyik
bajtársunkat. Kiderítené, hogy most hol tartózkodik?
– Azt hiszem, menni fog – felelte Memmers. – Még ma délután
visszahívom a lányt, azt mondom, egy vezető lap képviseletében beszélek, és
sürgősen kapcsolatba kell lépnem Millerrel. A telefonbeszélgetés alapján
egyszerű lány lehet.
– Kérem, tegye meg. Pontban tizenhat órakor ismét felhívom.

Azon a hétfő reggelen Cadbury egy minisztériumi sajtóértekezlet kezdetét

várta Bonnban. Tíz óra harminckor felhívta Millert a Dreesen Hotelban.
– Jó, hogy még utolértem – üdvözölte a fiatalembert. – Támadt egy
ötletem, talán segít. Találkozzunk délután négy körül a Cercle Français-ban.
Miller ebéd előtt hívta Sigit, és közölte vele, hogy a Dreesenben lakik.
A délutáni találkozón Cadbury teát rendelt.
– Miközben igyekeztem délelőtt nem figyelni arra az átkozott
sajtókonferenciára, támadt egy ötletem. Amennyiben Roschmannt elfogták és
azonosították mint körözött háborús bűnöst, az ügyéről bizonyára tudnak a
németországi brit zóna illetékesei is. Akkoriban minden aktáról készült
másolat, amelyet mind Ausztriában, mind Németországban megküldték
egymásnak az angolok, a franciák és az amerikaiak. Hallott már valaha a
liverpooli Lord Russellről?
– Még soha – felelt Miller.
– A megszállás alatt ő volt a brit katonai kormányzó jogi tanácsadója.
Később könyvet is irt A horogkereszt rémtettei címmel. A tartalmát maga is
elképzelheti. Errefelé nagyon nem szerették miatta, de azért a könyv
meglehetősen pontos.
 – Jogász? – kérdezte Miller.
– Csak volt, méghozzá nagyszerű jogász. Már visszavonult, és jelenleg
Wimbledonban él. Nem tudom, emlékszik-e még rám, de szívesen írok hozzá
néhány ajánló sort.
– Vissza fog emlékezni azokra a régi dolgokra?
– Feltételezhető. Az igaz, hogy már nem fiatal ember, de azt beszélték róla,
hogy olyan az agya, mint egy iratrendező. Ha Roschmann ügye valaha is
odakerült elé azzal, hogy készítse elő a bűnvádi eljárást, akkor minden
részletre emlékezni fog. Ebben bizonyos vagyok.
Miller bólintott, és tovább kortyolgatta a teáját.
– Rendben. Átrepülök Londonba, hogy beszéljek vele.
Cadbury a zsebébe nyúlt, és egy borítékot húzott elő.
– Már meg is írtam a levelet – s azzal átadta Millernek a borítékot, és
felállt. – Sok szerencsét.

Amikor a Werwolf négy óra után néhány perccel ismét jelentkezett,

Memmersnek már a birtokában volt a szükséges információ.
– Felhívta a barátnőjét. Bad Godesbergben, a Dreesen Hotelben lakik.
A Werwolf a helyére tette a kagylót, és fellapozott egy címjegyzéket.
Rövidesen rátalált egy névre; ismét felemelte a telefonkagylót, és egy Bad
Godesberg környéki számot tárcsázott.

Miller visszatért a szállodába, hogy felhívja a kölni repülőteret és helyet

foglaltasson magának a londoni gépre másnapra, azaz keddre, december
harmincegyedikére. A recepciónál szélesen rámosolygott az egyik lány, és a
Rajnára néző hatalmas ablak előtt álló karosszék felé mutatott.
– Egy úr szerelne beszélni önnel, Herr Miller. A fiatalember az ablak előtti
térben elhelyezett asztalok és fotelok csoportja felé nézett. Az egyik
karosszékben fekete télikabátot viselő, középkorú férfi várakozott, a kezében
esernyő, és egy széles karimájú fekete puhakalap. Miller odament hozza. Nem
értette, vajon ki tudhat az ittlétéről.
– Ön óhajt beszélni velem? – kérdezte.
A férfi talpra ugrott.
– Miller úr?
– Igen.
– Peter Miller?
– Igen.
A férfi régimódi nemet szokás szerint kurtán biccentett.
 – A nevem Schmidt. Doktor Schmidt.
– Miben lehetek a segítségére?
Schmidt rosszalló mosollyal nézett ki az ablakén, ahol az elhagyatott terasz
kísértetiesen világító lámpái mögött feketén, súlyosan hömpölygött a Rajna.
– Úgy tudom, ön újságíró. Igen? Szabadúszó. És nagyon tehetséges –
szélesen elmosolyodott. – Az alaposságával, mindenre kiterjedő figyelmével
már hírnevet szerzett magának.
Miller egy szót sem szólt, várta, hogy az idegen a lényegre térjen.
– Bizonyos barátaim értesülései szerint jelenleg olyan eseményekkel
foglalkozik, amelyek, mondjuk úgy, nagyon-nagyon régen történtek.
Réges-régen.
Miller teste megfeszült, agya lázas munkába kezdett.
Nagyon szerelte volna tudni, vajon kik azok a "barátok", és ki értesíthette
őket. Rövidesen eszébe jutott, hogy a dolog nem maradhatott sokáig titokban,
hiszen ő maga is országszerte kérdezősködött már Roschmann iránt.
– Egy bizonyos Eduard Roschmann nevű férfival foglalkozom – közölte,
majd nyersen hozzátette. – No és?
– Ó, igen, Roschmann százados. Arra gondoltam, talán segíthetnék önnek –
az idegen pillantása most kenetteljes jóindulattal szegeződött Millerre. –
Roschmann százados ugyanis halott.
– Valóban? Ezt nem tudtam.
Doktor Schmidt szinte magánkívül volt a boldogságtól.
– Hát persze. Honnan is tudhatta volna. A hír azonban igaz. Csak az idejét
vesztegeti.
Miller csalódottnak látszott.
– Meg tudná mondani, mikor halt meg? – kérdezte a doktort.
– Ezek szerint nem ismeri a halála körülményeit?
– Nem. Az utolsó értesüléseim 1945. április végéről származnak. Akkor
még élve látták.
– Ó, igen, persze. – Doktor Schmidtből csak úgy sugárzott a segítőkészség.
– Tudja, röviddel később megölték. Hazatért a szülőföldjére, Ausztriába, ahol
az amerikaiak elleni harcban esett el 1945 elején. Holttestét többen is
azonosították azok közül, akik még életben ismerték.
– Rendkívüli ember lehetett – jegyezte meg Miller.
Dr. Schmidt helyeslően bólintott.
– Nos, igen. Voltunk, akik valóban annak tartottuk.
– Úgy értem... – folytatta Miller, mintha a másik meg sem szólalt volna –
... rendkívüli ember lehetett, mivel Jézus Krisztus óta ő az első, akinek sikerült
feltámadnia halottaiból. Az angolok ugyanis 1947. december 20-án élve
fogták el Grazban.
 Schmidt szemében visszatükröződött a mellvéden felhalmozódott hó.
– Ostoba ember maga, Miller. Nagyon ostoba. Engedje meg, hogy mint
idősebb, adjak önnek egy jó tanácsot. Hagyjon fel a nyomozással!
Miller keményen a szemébe nézett.
– Ezt valószínűleg illene megköszönnöm – mondta a hála legkisebb jele
nélkül.
– Ha megfogadja a tanácsomat, akkor valóban úgy volna rendjén.
– Újra félreért – felelte Miller. – Roschmannt ugyanis élve látták az idén,
október közepén Hamburgban. Ezt eddig senki nem erősítette meg. Ön éppen
most hitelesítette a tényt.
– Megismétlem, Miller úr: nagy ostobaságot követ el, ha nem hagy fel a
nyomozással.
Doktor Schmidt jeges pillantásába némi nosztalgia keveredett. Volt idő,
amikor az emberek nem tagadták meg a parancsait, és a változáshoz sohasem
tudott hozzászokni.
Miller lassan dühös gurult. A harag vörös hulláma elöntötte az arcát.
– Hányingert kapok magától, doktor úr! – vágta oda az idegennek. –
Magától meg a fajtájától, az egész büdös bandától! Külsőleg tiszteletre
méltóak, de csak bemocskolják ezt az országot! És ami engem illet, addig
folytatom a kérdezősködést, amíg meg nem találom Roschmannt!
Sarkon fordult, hogy távozzon, de az idősebb férfi megragadta a karját.
Közvetlen közelről meredtek egymás arcába.
– Miller, maga nem zsidó, maga árja! Maga közénk tartozik. Mit tettünk mi
magával, az isten szerelmére, mi rosszat tettünk?
Miller kirántotta a karját a másik szorításából.
– Ha eddig nem jött rá, doktor úr, akkor már nem is fog!
– Ó, a fiatal nemzedék, maguk mind egyformák! Miért nem tudják azt
tenni, amit mondanak maguknak?!
– Azért, mert mi ilyenek vagyunk. Én mindenesetre ilyen vagyok!
Az idegen résnyire szűkült szemekkel mérte végig.
– Miller, maga nem bolond, de úgy viselkedik, mintha az lenne. Mintha
maga is azok közé a nevetséges teremtmények közé tartozna, akiket az általuk
lelkiismeretnek nevezett valami hajt. De lassan még ezt is kétségbe vonom. Ez
már majdnem olyan, mintha valami személyes indítéka lenne.
Miller távozni készült.
– Talán van is – mondta, és faképnél hagyta látogatóját.

8.
Miller nehézség nélkül rátalált a házra Wimbledon egyik csendes
mellékutcácskájában, a londoni főút közelében. A csengetésre lord Russell
személyesen nyitott ajtót. A hatvanas évei végén járó férfi gyapjúkardigánt és
csokor-nyakkendőt viselt. Miller bemutatkozott.
– Tegnap még Bonnban voltam – közölte az idős főrenddel –, és Mr.
Anthony Cadburyvel ebédeltem. Tőle kaptam meg az ön nevét, és egy
ajánlólevelet. Reméltem, hogy talán fogad, uram.
Lord Russell tanácstalanul nézte a küszöbről a fiatalembert.
– Cadbury? Anthony Cadbury? Nem emlékszem...
– Angol tudósító – magyarázta Miller. – A háború végén Németországban
volt. Ő tudósított a háborús bűnösök tárgyalásáról. Josef Krammerről, és a
bergen-belseni hóhérokról is írt. A perekre bizonyára emlékszik.
– Hogyne emlékeznék. Persze, persze. Cadbury, persze, Cadbury a sajtótól.
Emlékszem már. Ezer éve nem hallottam felőle. De ne ácsorogjunk itt. Hideg
van, és már én sem vagyok olyan fiatal, mint valaha. Jöjjön, kerüljön beljebb!
A választ meg sem várva sarkon fordult, és elindult befelé. Miller követte,
majd egy mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót, hogy kirekessze a csípős
szelet 1963 utolsó napján.
Lord Russell invitálására egy fogasra akasztotta a kabátját az előszobában,
majd követte a házigazdát a ház hátsó részébe ahol vendégmarasztaló meleg
áradt a nappaliszoba kandallójából.
Miller átadta Cadbury levelét. Russell gyorsan átfutotta, közben felszaladt
a szemöldöke.
– Hm. Segítsek kinyomozni egy nácit? Hát ezért jött?
Szemöldöke alól végigmérte Millert. Mielőtt az válaszolhatott volna,
Russell már folytatta is.
– No, üljön csak le, foglaljon helyet! Ne ácsorogjon itt nekem!
Mindketten leültek a kandalló két oldalán álló virágmintás huzatú
karosszékekbe.
– És vajon mi oka van egy ifjú nyugatnémet riporternek, hogy nácikat
keressen? – kérdezte Russell minden átmenet nélkül.
Millert zavarta ez a lényegre törő közvetlenség.
– Talán jobb, ha az elején kezdem.
– Én is úgy gondolom – helyeselt az idős főrend, miközben székéből
előrehajolva a kandalló rácsához ütögette pipáját.
Miközben Miller mesélt, újratöltette a pipát, rágyújtott, és mire a
fiatalember a történet végéhez ért, már nagy élvezettel pöfékelt.
– Remélem, elég jó az angolságom... – jegyezte meg Miller végül, miután
úgy tűnt, hogy a koros bűnüldöző egyáltalán nem reagál a történetre.
Ez mintha felriasztotta volna lord Russellt visszaem1ékezéseiből.
 – Sokkal jobb, mint az én német tudásom ennyi év után. Tudja, az ember
felejt.
– Ez a Roschmann-ügy… – kezdte újra Miller.
– Érdekes, szerfelett, érdekes. És maga most meg akarja őt találni. Miért?
Az utolsó kérdés szinte puskalövésként csattant, és Millernek állnia kellett
az öregember kemény, kutató tekintetét.
– Megvan rá az okom – mondta mereven. – Hiszem, hogy az illetőt meg
kell találni, és bíróság elé állítani.
– Hm. Hát nem így vagyunk ezzel valamennyien? Csak az a kérdés,
sikerül-e? Sikerül-e valaha is?
Miller állta a sarat, és tétovázás nélkül vágott vissza.
– Ha én találom meg, akkor igen. Erre a szavamat adom.
A lordra nem tett különösebb benyomást a fogadkozás. Apró
füstpamacsokat ereseit pipájából, a parányi füstkarikák katonás sorban
emelkedtek a mennyezet felé. Egyre hosszabb lett a csend.
– Lord Russell, számomra az a legfontosabb, hogy ön emlékszik-e rá?
A kérdés mintha felriasztotta volna a lordot.
– Hogy emlékszem-e? Emlékszem bizony. Legalábbis a nevére. Bárcsak
egy arccal is össze tudnám párosítani a nevet. Tudja, az évek kikezdik egy
öregember memóriáját. És akkoriban olyan sok volt abból a fajtából.
– 1947. december 20-án az önök katonai rendőrsége tartóztatta le Grazban
– próbálta rávezetni Miller.
Zakója zsebéből elővette a Roschmannról készült fotók másolatait, és
átadta az angolnak. Lord Russell ránézett a szemből és profilból készült
képekre, felállt, és gondolataiba mélyedten fel-alá járkált a nappaliban.
– Igen – szólalt meg végül –, most már megvan. Már látom őt. Úgy van, az
aktáját a grazi biztonsági szolgálat néhány nappal később elküldte hozzám,
Hannoverbe. Cadbury tudósítása is onnan származhatott. A mi hannoveri
irodánkból.
Itt szünetet tartott, és hirtelen szembefordult Millerrel.
– Azt állítja, hogy ez a maga Tauberja látta őt 1945. április 3-án, amint
többedmagával nyugati irányban elhajtottak Magdeburgból?
– A naplóban ez áll.
– Hm. És mi csak két és fél évvel később fogtuk el. Azt tudja, hogy közben
hol volt?
– Nem – felelte Miller.
– Egy brit hadifogolytáborban. Rafinált, mi? Jól van, fiatalember,
elmondom, amit tudok.
Az Eduard Roschmannt és a többi SS-t szállító kocsi áthajtott
Magdeburgon, majd azonnal délnek fordult, Bajorország, illetve Ausztria felé.
Április végéig eljutottak egészen Münchenig, ahol a csapat szétoszlott.
Roschmann akkor már a német hadsereg tizedesi egyenruháját viselte. Papírjai
a saját nevére szóltak, de ő mint Wehrmacht-katona szerepelt.
A Münchentől délre előrenyomuló amerikai csapatokat alig érdekelte a
polgári lakosság, amely addigra már csupán adminisztratív kellemetlenséget
jelentett, sokkal inkább izgatta őket az a pletyka, amely szerint a náci vezérkar
a Bajor Alpokban, Hitler berchtesgadeni sasfészke körül akarta elsáncolni
magút, hogy ott az utolsó szál emberig védekezzen.
Miközben Patton tábornok harckocsioszlopai átdübörögtek Bajorországon,
a kutya sem figyelt oda az országúton százával bolyongó, fegyvertelen német
katonákra.
Roschmann éjjel haladt, napközben favágók kunyhóiban, csűrökben
húzódott meg, majd átlépte az 1938-as Anschluss óta gyakorlatilag nem létező
osztrák határt. Itt délnek fordult, hogy elérje szülővárosát, Grazot. A városban
és környékén számos olyan embert ismert, akikről tudta, hogy el fogják
bújtatni.
Kis híján már sikerült megkerülnie Bécset, amikor május hatodikán
igazoltatni akarta egy angol járőr. Oktalan módon futni próbált. Amikor
bevetette magát az út menti bozótba, utánaeresztettek egy sorozatot. Az egyik
lövedék áthatolt a mellkasán, és kilyukasztotta a fél tüdejét. Az angolok némi
tessék-lássék kutatás után továbbálltak, ő pedig ott maradt sebesülten a
bozótban. Innen sikerült elkúsznia egy paraszt házáig, onnan vagy fél
mérföldnyire.
Mivel még mindig eszméleténél volt, a gazdának megadta egy ismerős
grazi orvos nevét. A paraszt a kijárási tilalommal mit sem törődve kerékpárra
ült, és éjnek idején elment az orvosért. Barátai három hónapig ápolták a
parasztházban, majd bevitték Grazba. Mire újra tudott járni, a háborúnak már
három hónapja vége volt, az ország pedig négyhatalmi megszállás alá került.
Graz az angol zóna kellős közepére esett.
Valamennyi német katonának két évet kellett letöltenie valamelyik
hadifogolytáborban, és mivel Roschmann úgy vélte, hogy számára ez a
legbiztonságosabb megoldás, feladta magát. 1945 és 1947 augusztusa között
Roschmann teljes biztonságban élt a táborban, miközben odakint teljes erővel
folyt a vezető SS-gyilkosok utáni hajsza.
Ez azért volt lehetséges, mert amikor jelentkezett, egy régi barátjának a
nevét mondta be, akit a Wehrmachtba soroztak be, és már régen elesett
Észak-Afrikában.
Akkoriban olyan sok – több tízezer – német katona lézengett mindenfelé
papírok nélkül, hogy a szövetségesek bemondás alapján is elfogadták a
neveket. Sem idejük, sem lehetőségük nem volt, hogy szúrópróbaszerűen
megvizsgálják a hadsereg tizedeseit. Roschmannt 1947 nyarán szabadon
engedlek, és ő is úgy gondolta, biztonságosabb, ha elhagyja a tábort.
Ebben tévedett.
A rigai tábor egyik túlélője, egy bécsi születésű zsidó személyes bosszút
esküdött Roschmann ellen. Állandóan Graz utcáin kóborolt, és arra várt, hogy
az embere visszatérjen a szülői házba, amelyet még 1939-ben hagyott el, és
feleségéhez, Hella Roschmannhoz, akivel 1943-ban, egy eltávozása során
házasodtak össze. Az idős férfi szünet nélkül szemmel tartotta a szülők és
Hella Roschmann lakását – csak arra várt, hogy az SS százados hazatérjen.
Szabadon bocsátása után Roschmann mezei munkásként dolgozott a Graz
környéki földeken, nem is ment be a városba. 1947. december 20-án azonban
hazatért, hogy a karácsonyt családjával töltse. Az öregember most is lesben
állt. Egy oszlop mögé húzódva látta, amint a világosszőke hajú, hideg kék
szemű, magas, vékony alak közelebb óvakodik a házhoz, körbepillant,
kopogtat, majd eltűnik a kapuban.
Egy óra sem telt bele, és a rigai tábor volt foglyának vezetésével
megérkezett a Brit Katonai Biztonsági Szolgálat két nagydarab, értetlen és
meglehetősen szkeptikus őrmestere. Bekopogtattak. Gyors házkutatás után az
egyik ágy alatt találtak rá Roschmannra.
A százados megpróbált magyarázkodni, tévedésről beszélt, és talán meg is
tudta volna győzni a két őrmestert arról, hogy az öregember tévedett. Ám az
ágy alatt találtak rá, és ez gyanús volt. Bekísérték, Hardy őrnagy kihallgatta,
és azonmód be is záratta, miközben egyidejűleg információt kért az
amerikaiak berlini SS-nyilvántartásától.
Negyvennyolc órával később megérkezett a visszaigazolás, és az ügy ezzel
minőségileg más nagyságrendűvé vált. Az amerikaiak már kérték a szovjetek
segítségét a rigai anyag összeállításához, és bár ez akkor még Potsdamban
volt, az amerikaiak Roschmann ideiglenes kiadatását sürgették, Münchenbe
kellett szállítani, hogy tanúvallomást tegyen Dachauban, ahol a Riga környéki
táborokban szolgálatot teljesítő más SS-ek perét készítették elő.
Az angolok beleegyeztek a kiadatásba.
1948. január 8-án reggel hat órakor Roschmannt a grazi állomáson egy
katonai rendőr és a biztonsági szolgálat egy embere kíséretében feltették a
salzburg-müncheni vonatra.
Lord Russell abbahagyta a járkálást, a kandallóhoz lépett, és kiverte
pipájából a hamut.
– Mi történt azután? – kérdezte Miller.
– Megszökött.
– Micsoda?
 – Megszökött. A WC-ablakon keresztül kiugrott a mozgó vonatból, miután
elpanaszolta, hogy a börtönkoszt miatt hasmenése van. Mire az őröknek
sikerüli betörni a mosdó ajtaját, ő már eltűnt a hóesésben. Soha nem akadtak a
nyomára. Természetesen megindult utána a kutatás, de a hófúvást kihasználva
valószínűleg sikerült eljutnia a volt nácik szökését segítő egyik szervezethez.
Tizenhat hónappal később, 1949 májusában megalakult az önök új állama,
mi pedig valamennyi aktánkat átadtuk Bonn-nak.
Miller befejezte a jegyzetelést, és letette a noteszét.
– Mit tanácsol, hogyan tovább? – kérdezte.
Russell fújtatva engedte ki a levegőt.
– Nos, forduljon talán a saját embereihez. Most már ismeri Roschmann
életét a születésétől 1948. január 8-ig. A többi már a nyugatnémet hatóságokra
tartozik.
– Melyik hatóságra? – kérdezte Miller, és már előre félt a választól.
– Mivel Rigáról van szó, felteszem, hogy a hamburgi főügyészi hivatal az
illetékes.
– Ott már jártam.
– Nem segíthettek valami sokat.
– Egyáltalán nem segítettek.
Lord Russell elhúzta a szája szélét.
– Ez nem lep meg. Ludwigsburgot próbálta már?
– Igen. Kedvesek voltak, de segíteni ők sem tudtak. Szabályellenes.
– Nos, ezzel a hivatalos csatornák el is dugultak. Csak egy ember marad.
Hallott valaha Simon Wiesenthalról?
– Wiesenthal? Igen, hallottam. Valami rémlik, de nem vagyok benne
biztos.
– Bécsben él. Galíciai születésű lengyel zsidó. Négy évet töltött különböző
koncentrációs táborokban, összesen vagy tizenkettőben. Az élete hátralevő
részét körözött náci bűnözők kinyomozásának szentelte. Persze, semmi
durvaság. Csak azt csinálja, hogy folyamatosan összeveti egymással a
rendelkezésére álló információkat. Amikor azután biztos abban, hogy talált
valakit – ezek többnyire, de nem mindig hamis néven élnek –, értesíti a
rendőrséget. Ha az nem lép, sajtókonferenciát hív össze, és rájuk irányítja a
reflektorfényt. Talán felesleges is mondanom, hogy hivatalos körökben sem az
NSZK-ban, sem Ausztriában nem örvend túlzott népszerűségnek. Az a
meggyőződése, hogy a hatóságok még az ismert nácikkal szemben sem lépnek
fel elég keményen, a rejtőzködőkkel pedig nem is foglalkoznak. A volt
SS-tagok gyűlölik, és már jó néhányszor meg akarták ölni. A bürokraták azt
kívánják, bárcsak hagyná már őket békében. Vannak viszont mások, akik
szerint kiváló ember, és ezért, ahol csak tudnak, segítenek neki.
 – Igen, már emlékszem a névre. Nem ő bukkant rá Adolf Eichmannra?
Lord Russell bólintott.
– Ő azonosította a Buenos Airesben élő Rudolf Klementtel. Attól kezdve
már az izraeliek vették kézbe az ügyet. Rajta kívül még kinyomozott néhány
száz náci bűnözőt. Ha létezik még valami a maga Roschmannjával
kapcsolatban, ő tudni fog róla.
– Ön ismeri? – kérdezte Miller.
A lord ismét bólintott.
– Adok önnek egy levelet. Wiesenthalt nagyon sokan ostromolják
információért. Egy ajánlólevél nem lesz haszontalan.
Az íróasztalához lépett, és néhány sort vetett egy saját címével ellátott
levélpapírra. A lapot összehajtva egy borítékba tette, és leragasztotta.
– Sok szerencsét. Szüksége lesz rá – búcsúzott el Millertől az ajtóban.

Másnap reggel Miller a brit légitársaság, a BEA-járatával visszarepült Kölnbe,

beült a kocsijába, és nekivágott a Stuttgarton, Münchenen, Salzburgon és
Linzen át vezető, kétnapos bécsi útnak. Münchenben éjszakázott. Csak lassan
tudott haladni, mert a hóval befújt autópályát sokszor szűkítették egysávosra a
hóekék és a homokszóró kocsik, amelyek kilátástalan küzdelmet vívtak a
szakadatlan hóeséssel. Másnap már korán útnak indult, és ha nem kellett volna
olyan soká várakoznia Münchentől délre, ebédre akár Bécsbe is érhetett volna.
Az út sűrű fenyvesek között kanyargott, amikor előtűntek a forgalmat
lassító jelzések. Lassan leállt az autókaraván. Az út mentén, villogó kék
lámpákkal rendőrautó állt, az úttest közepén pedig két fehér kabátos rendőr
állította le a forgalmat. A szembejövő sávban hasonló volt a helyzet.
Az autópálya két oldalán nyiladékot váglak az erdőrengetegbe; mindkét
oldalon egy-egy meleg téli egyenruhát viselő, foszforeszkáló botot lóbáló
katona állt a széles ösvénynél, mintha az erdőben rejtőzködő valamit
hívogatnának.
Millert szinte szétvetette a türelmetlenség. Végül letekerte az ablakot, és
odakiáltott az egyik rendőrnek.
– Mi folyik itt? Csak nem útonállás?
A rendőr lassan odasétált, és elfintorította az arcát.
– A hadsereg – közölte sommásan. – Hadgyakorlat van. Egy perc múlva
egy egész harckocsioszlop hajt itt keresztül.
Mintegy tizenöt perc elteltével jelent meg az első; a hosszú ágyúcső úgy
kandikált ki a fák közül, mint egy vastag bőrű veszélyt szimatoló ormánya.
Egy pillanattal később robaj hallatszott a lapos, páncélozott testből; a tank
kióvakodott a fák közül, és csörömpölve ráhajtott az útra.
Ulrich Frank főtörzsőrmester boldog ember volt. Harmincéves korára
megvalósult leghőbb vágya: harckocsit vezethetett.
Még mindig emlékezett arra a napra, amikor ez a vágy feltámadt benne.
1945 januárjában, még egész kisfiú korában Mannheimben elvitték a moziba.
A vásznat betöltötték Hasso von Manteuffel Királytigrisei, amint éppen harcba
vonultuk az amerikaiak és az angolok ellen. Bámulattal nézte a parancsnokok
porfüggönyben úszó, acélsisakos, védőszemüveges alakjait, amint
előretekintettek a lövegtoronyból. A tizenegy éves Ulrich Frank életében ez
volt a fordulópont. Amikor a moziból kijöttek, csendesen megesküdött, hogy
egy szép napon ő is harckocsit vezet majd.
Tizenkilenc évig tartott, de végül sikerült neki: a Bad Tolz környéki
erdőkben megrendezett hadgyakorlaton Ulrich Frank főtörzsőrmester egy
amerikai gyártmányú Patton M-48-ast vezetett.
A Pattonnal ez volt az utolsó hadgyakorlata: az egységet a táborban már
vadonatúj, francia gyártmányú AMX-13 típusú harckocsik csillogó sorfala
várta.
A Pattonnál sokkal gyorsabb, nehezebb fegyverzetű AMX alig egy hét
múlva már az övé lehet.
Letekintett az új nyugatnémet hadsereg fekete keresztjére a lövegtorony
oldalán, és alatta a tank nevére. Egy kis sajnálkozásfélét érzett. Igaz, hogy
csupán hat hónapig volt a parancsnoka, ez a gép mégis az első és örökre
kedvenc harckocsija marad. Ő nevezte el Drachenfelsnek, Sárkánysziklának, a
Rajna fölé magasodó XII. századi sziklavár után. Nemsokára a Pattonból
biztosan ócskavas lesz – gondolta.
Az autópálya túloldalán megpihentek egy pillanatra, majd a Patton és
legénysége eltűnt a dombhajlat mögött a sűrűben.

Miller aznap, január harmadikán késő délután ért Bécsbe. Nem is foglalt
magának szállást, hanem egyenesen a belvárosba hajtott, és a járókelőktől
kérdezte meg, merre találja a Rudolfplatzot.
Különösebb nehézség nélkül rátalált a kettes számú házra, és
tanulmányozni kezelte a lakók névsorát. A harmadik emeletnél csak egy
kártya állt, rajta a felirat: Dokumentációs Központ. Felballagott az emeletre,
és bekopogott a krémszínűre festett ajtón. Odabentről valaki kikukucskált a
lesőlyukon, mielőtt a zárat elfordították volna. Az ajtó kinyílt, és egy csinos,
szőke lány jelent meg.
– Tessék.
 – A nevem Miller. Peter Miller. Wiesenthal úrral szeretnék beszélni.
Ajánlólevelet is hoztam.
Elővette, és a lány kezébe nyomta a levelet. Az tétovázva szemlélte, végül
elmosolyodott, és megkérte Millert, hogy várjon.
Néhány perc múlva újra előkerült a bejárati ajtó mögötti folyosó végéről,
és intett.
– Erre tessék.
Miller becsukta maga mögött az ajtót, és követte a lányt a folyosón.
Megkerültek egy sarkot, és már a lakás túlsó végénél voltak. Jobbra egy
nyitott ajtót látott. Amikor belépett, egy férfi állt fel, hogy üdvözölje.
– Kérem, jöjjön be – mondta Simon Wiesenthal.
Termetesebb volt, mint ahogy Miller elképzelte: száznyolcvan centinél
magasabb, vastag tweedzakós férfi, aki állandóan meggörnyedt, mintha egy
lehullott papirost keresne valahol a földön.
A kezében tartotta lord Russell levelét.
Az irodahelyiség kicsi volt és zsúfolt. Az egyik falat mennyezetig érő
polcrendszer foglalta el, valamennyi polcot roskadásig megtöltötték a
könyvek. A szemben levő falat az SS által üldözöttek létrehozta különféle
szervezetek iratai és fogadalomtételei töltötték meg. A szoba hátsó falánál egy
könyvek alatt roskadozó heverő állt, az ajtótól balra pedig udvarra néző ablak
nyílt. Az íróasztal valamivel az ablak előtt állt. Miller leült az előtte levő
székbe. A bécsi náciüldöző az asztal mögött foglalt helyet, és még egyszer
átolvasta lord Russell levelét.
– Russell barátom azt írja, hogy egy volt SS-gyilkost akar felkutatni –
kezdett hozzá minden bevezető nélkül.
– Igen. Így van.
– Megtudhatom a nevét?
– Roschmann. Eduard Roschmann százados.
Simon Wiesenthal felvonta a szemöldökét és füttyentett.
– Hallott róla? – kérdezte Miller.
– A Rigai Mészárosról? Az első ötven közölt van a listámon – felelte
Wiesenthal. – Megtudhatnám, miért érdeklődik iránta?
Miller röviden magyarázatba kezdett.
– Kezdje talán inkább a legelején. Mi ez a történet azzal a naplóval?
A ludwigsburgi ügyvéd, Cadbury és lord Russell után Miller most
negyedszer is belevágott a történetbe, amely minden alkalommal hosszabb
lett, mert Roschmann történetének egyre újabb adataival egészült ki. Elkezdte
a legelején, és azt is elmesélte, milyen segítséget kapott Russelltól.
– Most azt kellene megtudnom – mondta végül –, hova tűnt, miután
kiugrott a vonatból.
 Simon a bérház udvarát nézte. A keskeny világítóudvarba csendesen
hullottak a hópelyhek a három emelettel alattuk levő földre.
– Magánál van a napló? – kérdezte hosszas hallgatás után.
Miller lenyúlt, kivette a táskájából, és az íróasztalra fektette.
Wiesenthal szemében különös tisztelet látszott, amint szemügyre vette.
Végül felnézett és elmosolyodott.
– Jól van, elhiszem a történetét – mondta.
Most Miller húzta fel a szemöldökét.
– Kételkedett benne?
Simon Wiesenthal figyelmesen mérte végig.
– Egy kicsi kétely mindig marad, Miller úr. Nagyon különös történet ez a
magáé. Még mindig nem tudom megérteni, vajon miért akarja annyira
megtalálni ezt a Roschmannt.
Miller vállat vont.
– Újságíró vagyok. És ez egy jó sztori.
– De attól tartok, a sajtónak soha nem tudja eladni. Nem nagyon éri meg a
pénzt, amit rákölt. Biztos, hogy nem valami személyes oka van erre az
egészre?
Miller kibújt a válasz alól.
– Ön már a második, aki ezt kérdezi. A Kometnél Hoffmann ugyanerre
gondolt. De miért lenne személyes okom? Még csak huszonkilencéves
vagyok. Ez az egész az én időm előtt történt.
– Hát persze – Wiesenthal az órájára nézett, és felállt. – Öt óra van, és
szeretem a téli estéket a feleségemmel tölteni. Megkaphatom a naplót a
hétvégére?
– Természetesen.
– Köszönöm. Kérem, jöjjön vissza hétfő reggel. Akkor majd elmesélem
azt, amit Roschmannról tudok.

Miller hétfőn tíz órakor érkezett Simon Wiesenthalhoz, aki éppen egy
hatalmas halom levéllel viaskodott. Amikor az újságíró belépett, felnézett, és
intett neki, hogy foglaljon helyet. A náciüldöző gondosan körbenyírta a
borítékok oldalát, majd kicsúsztatta a tartalmukat. Egy ideig csend volt.
– Gyűjtöm a bélyegeket – jegyezte meg –, és nem akarom megsérteni a
borítékot. – Néhány percig tovább folytatta a nyirbálást. – Elolvastam a naplót
tegnap este. Nagyszerű dokumentum.
– Megdöbbentette?
– Hogy megdöbbentem-e? A tartalmán nem. Nagyjából hasonló dolgokon
mentünk keresztül mindannyian. Persze, voltak eltérések. Micsoda precizitás.
Tauber tökéletes tanú lehetett volna. Mindent megjegyzett, még a legapróbb
részleteket is. És akkor jegyezte le a dolgokat, amikor történtek. Ez nagyon
fontos az osztrák és nyugatnémet bíróságoknál egy elmarasztaló ítélet
szempontjából. De tessék: meghalt.
Miller egy ideig gondolkodott, majd házigazdájára pillantott.
– Wiesenthal úr, tudomásom szerint még soha nem beszéltem olyan
emberrel, aki átment azokon a dolgokon, ön az első. Tauber naplójában van
valami, ami meglepett: ő azt mondja, nincs össznemzeti bűn. Ezzel szemben
nekünk, németeknek már húsz éve azt sulykolják, hogy valamennyien
bűnösök vagyunk, ön is így gondolja?
– Nem – felelte határozottan Wiesenthal. – Taubernak igaza volt.
– Hogyan mondhatja ezt, amikor tizennégymillió embert gyilkoltunk meg?
– Azért, mert például ön, személy szerint ott sem volt. Maga senkit nem
gyilkolt meg. Ahogyan Tauber is mondja, az a tragédia, hogy a valódi
gyilkosokat nem állították az igazság ítélőszéke elé.
– Akkor hát ki gyilkolta meg valójában azokat az embereket?
Simon Wiesenthal fürkészve nézte a fiatalembert.
– Hallott már az SS különféle ügyosztályairól? Például az RSHA-ról, a
Birodalmi Gazdasági Adminisztrációs Hivatalról, amelynek az volt a feladata,
hogy még haláluk előtt kifossza áldozatait?
– Valamit olvastam már róla.
– Bizonyos értelemben véve ők végezték el a feladat középső részét –
kezdett bele a magyarázatba Wiesenthal. – Azonosították a zsidókat a
lakosság között, összeterelték, deportálták, majd a gazdasági kizsákmányolás
végeztével elintézték őket. Ez volt az RSHA dolga – gyakorlatilag ők
gyilkolták meg a már említett tizennégymillió embert. Az RSHA feladatai
közé tartozott a Birodalom más ellenségeinek, a kommunistáknak, a
szociáldemokratáknak, a liberálisoknak, lapszerkesztőknek, újságíróknak és a
kellemetlen dolgokról prédikáló papoknak a befogása, kínvallatása és
koncentrációs táborokba való szállítása is, ők intézték el a későbbiekben a
hadsereg tisztjei közül Erwin Rommel tábornagyot vagy Wilhelm Canaris
admirálist, mert állítólag Führer-ellenes érzelmeket tápláltak.
Az RSHA hat, ügyosztálynak nevezett egységre tagozódott. Az Egyes
Ügyosztály adminisztrációval és személyzeti kérdésekkel foglalkozott. A
Ketteshez tartozott a felszerelés és a pénzügyek. A Hármas Ügyosztály volt a
rettegett Biztonsági Szolgálat és a Biztonsági Rendőrség, amelyet az 1942-ben
Prágában meggyilkolt Reinhardt Heydrich, utána pedig Ernst Kaltenbrunner
vezetett. Őt a szövetségesek végezték ki. Az ő beosztottjaik voltak azok a
csoportok, akik kiagyalták a kínvallatás különféle módszereit, amelyekkel
mind Németországban, mind a megszállt területeken szóra bírták áldozataikat.
 A Négyes Ügyosztály volt a Gestapo, amelyet Heinrich Müller vezetett. (Ő
még mindig bujkál.) A Gestapo B-4, avagy Zsidó Szekcióját az az Adolf
Eichmann vezette, akit az izraeliek elraboltak Argentínából, és kivégeztek. Az
Ötös Ügyosztály a Bűnügyi Rendőrség, a Hatos a Külföldi Hírszerző
Szolgálat volt.
A Hármas Ügyosztály egymást követő két vezetője, Heydrich és
Kaltenbrunner egyben az egész RSHA főnöke is volt, a helyettesi tisztet pedig
hivatali idejük alatt az Egyes Ügyosztály főnöke látta el. Az illetőt Bruno
Streckenbachnak hívják, és SS altábornagyi rangban szolgált; ma jól fizetett
állása van egy hamburgi nagyáruházban, és Vogelweidében lakik.
Ha tehát pontosítani akarjuk a bűn fogalmát, akkor az oroszlánrész erre a
két SS-részlegre jut, a bűnösök száma pedig nem az a sok millió ember, aki
ma a két Németországot jelenti, hanem csupán néhány ezer. A kollektív bűn, a
bűnös nemzet eszméjét, amely magába foglalja a hatvanmillió németet, a
gyerekeket, nőket, a nyugdíjasokat, katonákat, tengerészeket és pilótákat is,
eredetileg a szövetségesek fogalmazták meg, de a gondolatot azóta kiváló
eredménnyel adaptálták az SS egykori tagjai is. Ez a teória a legjobb
szövetségesük, mert ok a legtöbb némettel ellentétben felfogták, hogy
mindaddig, míg a kollektív bűn eszméje él, senki nem fog egyéni gyilkosok
után kutatni. Következésképpen az SS gyilkos tagjai ma éppen a kollektív bűn
teóriája mögött rejtőznek.
Miller csak lassan emésztette meg a hallottakat. Már a számok nagysága is
szinte elkábította. Tizennégymillió embert képtelenség úgy tekinteni, mintha
valamennyi önálló személyiség lenne. Sokkal könnyebb volt arra az egyre
gondolnia, aki egy hordágyon feküdt holtan az esőverte hamburgi utcán.
– Az ok, ami Taubert az öngyilkosságba vitte... – szólalt meg végül. – Ön
hisz benne?
Wiesenthal a gyönyörű afrikai bélyegeket nézegette az egyik borítékon.
– Hiszek abban, hogy igaza volt, amikor úgy gondolta, senki nem hinné el
neki: Roschmannt látta az Opera lépcsőjén. Ha így gondolta, igaza volt.
– De még a rendőrségre sem ment el!... – mondta Miller.
Simon Wiesenthal felnyitott egy újabb borítékot, és belekukkantott. Rövid
szünet után válaszolt.
– Nem. El kellett volna mennie, de nem hinném, hogy sok haszna lett volna
belőle. Hamburgban meg különösen nem.
– Mi baja van Hamburggal?
– Ön ugye járt az ottani Szövetségi Főügyész hivatalában? – kérdezte
szelíden Wiesenthal.
– Voltam. Nem voltak nagyon segítőkészek.
Wiesenthal feltekintett.
 – Attól tartok, a hamburgi Főügyészi Hivatalnak nincs jó híre ebben az
irodában. Vegyük például, akit az imént említettem, Bruno Streckenbach SS
altábornagyot. Emlékszik még a névre?
– Persze hogy emlékszem – ráncolta össze a szemöldökét Miller. – Mi van
vele?
Simon Wiesenthal válasz helyett beletúrt az asztalán fekvő papírok közé, a
halom aljától kihúzott egy lapot, és rátekintett.
– Tessék. A nyugatnémet igazságügy nyilvántartása szerint ez a 141 JS
747/61. számú dokumentum. Akarja hallani a tartalmát?
– Van időm.
– Helyes. Akkor lássuk: Streckenbach a háború előtt Hamburg
Gestapo-főnöke volt. Szédületes gyorsasággal vezető beosztásban kerül az
SD-ben és az SP-ben, az RSHA Biztonsági Szolgálatában, illetve a Biztonsági
Rendőrségnél. 1939-ben megsemmisítő osztagot vezet a megszállt
Lengyelországba. 1940-ben az SD és SP teljhatalmú ura egész
Lengyelországban, ahol akkoriban Krakkóban ütötték fel székhelyüket az
úgynevezett Főkormányzóság vezető szervei. Lengyelországban az idő tájt
ezreket semmisítettek meg az SD és az SP egységei, a legtöbbet az
úgynevezett "AB" akció során.
1941-ben visszatér Berlinbe. Előléptetik, ő lesz az SD személyzeti főnöke.
Reinhardt Heydrich helyettese lesz. A Szovjetunió lerohanását megelőző
időszakban az ő segítségével szervezik meg a hadsereg nyomában haladó
megsemmisítő osztagokat, a Sonderkommandókat. Személyzeti
parancsnokként saját kezűleg válogatta össze a legénységi állományt, akik
kizárólag az SD-ből kerültek hozzá.
Újabb előreléptetés következett, ezúttal kinevezik mind a hat RSHA
ügyosztály vezetőjévé. Ilyen minőségében helyettese Heydrichnek, akit cseh
partizánok öltek meg Prágában. 1942-ben – ez vezetett a lidicei megtorláshoz
–, majd Kaltenbrunnernek is. Ezen a poszton a háború végéig teljhatalmat
gyakorolt a nácik által megszállt keleti területeken szabadon garázdálkodó
megsemmisítő osztagok, és a rögzített állomáshelyű SD-egységek legénységi
állományának kiválasztásánál.
Miller értetlenül, szinte kábultan bámult maga elé.
– És nem tartóztatták le? – kérdezte.
– Kicsoda?
– Természetesen a hamburgi rendőrség.
Válasz helyett Simon Wiesenthal most az egyik fiókjában kotorászott,
majd egy újabb papírlapot húzott elő. Akkurátusán kettéhajtotta, és úgy tette
Miller elé, hogy a lapnak csak a bal oldala nézett felfelé.
– Ismeri ezeket a neveket? – kérdezte.
 Miller fintorogva nézte a listán található tíz nevet.
– Hogyne ismerném. Évekig voltam Hamburgban rendőrségi tudósító.
Ezek valamennyien a hamburgi rendőrség vezető beosztású tisztjei. Miért?
– Most nyissa szét a lapot – kérte Wiesenthal.
Miller megtette. A szétterített papírlapon ez állt:

Név Náci Párt SS tagsági Rendfokozat Előléptetés

tagsági szám szám dátuma
A – 455 336 Szds. 43.03.01.
B 5 451 195 429 339 Fhdgy. 42.11.09.
C – 353 004 Fhdgy. 41.11.01.
D 7 039 564 421 176 Szds. 44.06.21.
E – 421 445 Fhdgy. 42.11.09.
F 7 040 308 174 902 Őrgy. 44.06.21.
G – 426 553 Szds. 42.09.01.
H 3 138 793 311 870 Szds. 42.01.30.
I 1 867 976 424 361 Fhdgy. 44.04.20.
J 5 063 331 309 825 Őrgy. 43.11.09.

Miller feltekintett.
– Uramisten... – szólalt meg,
– Kezdi már érteni, miért sétál még mindig szabadlábon egy SS
altábornagy Hamburgban? Nem tartóztatják le, hiszen valamikor a
parancsnokuk volt.
Miller hitetlenkedve meredt a listára.
– Brandt biztosan erre gondolt, amikor azt mondta, hogy a hamburgi
rendőrségen nem különösebben örülnek, ha valaki az SS után szaglászik.
– Elképzelhető – bólintott Wiesenthal. – A Főügyészi Hivatal sem éppen a
legenergikusabb az önök országában, Egyetlen jogász van, aki legalább
próbálkozik, de bizonyos érdekeltek már őt is jó néhányszor megpróbálták
elmozdítani az állásából.
A csinos titkárnő bedugta a fejét az ajtón.
– Teát vagy kávét? – kérdezte.

Rövid ebédszünet után Miller visszament az irodába. Simon Wiesenthal előtt

papírlapok hevertek kiterítve: saját Roschmann-aktájának lapjai. Miller az
íróasztal előtti székre ült, elővette jegyzetfüzetét, és várt.
Wiesenthal 1948. január 3-tól indította Roschmann történetét.
A brit és amerikai hatóságok megegyeztek, hogy Dachauban tett
tanúvallomása után Roschmannt továbbszállítják a németországi angol
zónába, ahol – valószínűleg Hannover városában – bírósági tárgyalás és szinte
biztos kötél várja. A szökését mór a grazi börtönben elkezdte szervezni.
Kapcsolatba lépett a Hatágú Csillag elnevezésű, osztrák területen működő
nácimentő szervezettel, amelynek persze nincs semmi köze a Dávid-csillaghoz
– azért nevezték így, mert a náci szervezet csápjai hat nagyobb, elsősorban az
angol zónában fekvő osztrák városba értek el.
Nyolcadikán reggel hat órakor Roschmannt felébresztették, és kivitték a
grazi állomáson várakozó vonathoz. A kupéban az őrmester, aki az utazás alatt
nem akarta levenni Roschmannról a bilincset, vitába keveredett biztonsági
szolgálatos társával, aki viszont azt mondta, hogy levehetik.
Roschmann úgy befolyásolta a vitát, hogy bejelentette: a börtönkoszttól
hasmenése van, és W. C.-re kell mennie. Kikísérték, levették róla a bilincset,
és az egyik őrmester odakint várt, amíg befejezi a dolgát. Míg a vonat
tovapöfögött a hófödte mezőkön, Roschmann háromszor kéredzkedett ki.
Közben valószínűleg kifeszítette a W. C. ablakát, amely könnyedén csúszott a
keretben.
Roschmann tudta, hogy mindenképpen el kell tűnnie, még mielőtt az
amerikaiak átveszik Salzburgban, ahonnan kocsival teszik meg az út utolsó
szakaszát, de hiába: az egyik állomást a másik után hagyták maguk mögött, és
a vonat túl gyorsan haladt.
Halleinben megálltak, és az egyik őrmester leszállt, hogy valami ennivalót
vásároljon a peronon. Roschmann ismét ki akart menni. A biztonsági szolgálat
valamivel engedékenyebb őrmestere kísérte ki, és figyelmeztette, hogy ne
használja a W. C.-t, amíg a vonat az állomáson áll. Amikor a vonat szép lassan
kihúzott Halleinből, Roschmann kiugrott a hóbuckák közé. A két őrmesternek
csak tíz perc múlva sikerült betörni az ajtót, de addigra a vonat már sebesen
haladt a hegyekben Salzburg felé.
Sikerült egy parasztházig elvergődnie, ahol menedéket kapott. Másnap
elhagyta Felső-Ausztriát, belépett Salzburg tartományba, és érintkezésbe
lépett a Hatágú Csillaggal.
A szervezet egy téglagyárban szerzett neki munkát addig is, amíg sikerül
kapcsolatot teremtenie az Odessával, hogy majd ők juttassák tovább délre.
Olaszországba.
Akkoriban az Odessának kiváló kapcsolatai voltak az Idegenlégió toborzási
részlegével. A légióban a volt SS-tagok százai találtak menedékre. A
kapcsolatfelvétel után négy nappal egy francia rendszámú kocsi jelent meg
Ostermieting városka határában, hogy öt másik szökevény náci társával együtt
továbbvigye Roschmannt. A megfelelő papírokkal felszerelt idegenlégiós
sofőr átjuttatta a hat SS-t Meranóba, ahol az ottani Odessa-összekötő
tekintélyes összegű fejpénzt fizetett neki szolgálataiért.
Roschmannt Meranóból Riminibe, egy olaszországi lágerbe szállították. A
tábor kórházában jobb lába valamennyi ujját üszkösödés miatt amputálták;
akkor fagyiak el, amikor szökése idején a hóban vergődött. Azóta ortopéd
cipőt visel. A felesége 1943 októberében kapott tőle levelet a rimini lágerből.
Itt használta először új nevét: Fritz Bernd Wegener.
Nem sokkal később átkerült a római ferences kolostorba, majd amikor
végleges papírjai elkészültek, Nápoly kikötőjéből kihajózott Buenos Aires
felé. A Via Sicilián levő kolostorban számos egykori SS- és nácitársával lakott
együtt Alois Hudal érsek szárnyai alatt, akinek gondja volt rá, hogy semmiben
se szenvedjenek hiányt.
Az argentin fővárosban az Odessa fogadta. Egy Vidmar nevű német
családnál kapott szállást, a Hipolito Irigoyen utcában. Hónapokig lakott itt egy
bútorozott szobában. 1949 elején a Svájcban letétbe helyezett
Bormann-vagyonból kapott ötvenezer amerikai dollárt. A pénzből
megalapított egy dél-amerikai keményfa árut Európába exportáló céget. A
vállalat neve Stemmler és Wegener lett, mert új papírjai kétségbevonhatatlanul
bizonyították, hogy ő Fritz Wegener, aki Olaszországban, Dél-Tirolban
született.
Egy Irmtraud Sigrid Müller nevű német titkárnőt is felfogadott, majd 1955
elején feleségül is vette, annak ellenére, hogy Hella, az első felesége még
mindig élt Grazban. De Roschmann egyre idegesebb lett. 1952 júliusában
rákban meghalt Eva Perón, az argentin diktátor felesége, a hatalom valódi
birtokosa. Három évvel később már mindenki tudta, hogy a Perón-kormányzat
napjai meg vannak számlálva, és ezzel Roschmann is tisztában volt. Perón
bukása után az utódok valószínűleg jelentősen csökkentik majd az exnáciknak
nyújtott támogatást. Roschmann új feleségével együtt Egyiptomba ment.
1953 nyarán három hónapot töltött ott, majd ősszel visszatért az NSZK-ba.
Ha nincs az asszony, akit elárult, senki nem tudott volna meg semmit. Azon a
nyáron az első felesége, Hella Roschmann levelet írt neki Grazból a Vidmar
család Buenos Aires-i címére. Mivel Roschmann nem hagyott címet maga
után, Vidmarék felbontották a levelet, és visszaírtak Hellának, hogy volt
lakójuk visszament Európába, de közben feleségül vette a titkárnőjét.
Az asszony iszonyú haragjában elmondta a rendőrségnek, hogy a férje új
neve Fritz Wegener, és kérte, hogy bigámia vádjával tartóztassák le. Az
NSZK-ban azonnal országos körözést rendeltek el egy magát Fritz
Wegenernek nevező férfi után.
– És elkapták? – kérdezte Miller.
 Wiesenthal felnézett, és a fejét rázta.
– Nem. Újra nyoma veszett. Szinte teljesen biztos, hogy új papírokkal él, és
arra is majdnem száz százalék az esély, hogy az NSZK-ban. Tudja, ezért
hiszem el, hogy Tauber láthatta őt, Minden egybevág az ismert tényekkel.
– Hol van Hella Roschmann, az első feleség?
– Még mindig Grazban él.
– Érdemes felkeresni?
Wiesenthal megrázta a fejét.
– Kétlem. Amikor tudomást szerzett a bigámiáról, elmondott a
rendőrségnek mindent, amit tudott. Többet úgysem tudna mondani; éppen
eléggé gyűlöli a férjét, azt akarja, hogy börtönbe kerüljön, már mindent
kitálalt eddig is. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen lebuktatás után nem
valószínű, hogy Roschmann közölné vele a hollétét. Vagy az új nevét. Az ő
számára nagyon kellemetlen helyzet lehetett, amikor Wegener-féle
személyazonossága odaveszett. Őrült kapkodásba került neki, hogy új
papírokat szerezzen.
– Ki szerezhette be őket a számára? – kérdezte Miller.
– Természetesen az Odessa.
– De hát mi ez az Odessa? A Roschmann-sztori közben többször is
megemlítette.
– Soha nem hallott még róluk? – kérdezte Wiesenthal.
– Eddig még soha.
Simon Wiesenthal az órájára pillantott.
– Jöjjön vissza holnap reggel. Akkor majd mindent elmondok róluk.

9.

Peter Miller másnap reggel visszatért Simon Wiesenthal irodájába.

– Azt ígérte, mesélni fog az Odessáról – kezdett bele. – Az éjszaka
eszembe jutott valami, amit tegnap elfelejtettem megemlíteni.
Elmondta, hogyan találkozott a Dreesen Hotelben dr. Schmidttel, aki
felszólította, hogy hagyjon fel a Roschmann utáni nyomozással. Wiesenthal
összecsücsörítette ajkát, és bólintott.
– Bizony, ön velük áll szemben – mondta. – Az viszont rendkívül
szokatlan, hogy így figyelmeztessenek egy riportert, különösen ilyen korai
fázisban. Kíváncsi lennék, mivel foglalkozhat Roschmann, ami ennyire fontos
nekik.
A nácivadász ezután vagy két órán át mesélt Millernek az Odessáról, amely
eredetileg azért alakult, hogy a körözött SS-bűnözőket biztonságos helyre
juttassa, de később egy mindenre kiterjedő mozgalommá fejlődött az egykori
fekete-ezüst gallérosok, segítőik és cinkosaik részvételével.

Amikor 1945-ben a Németországot lerohanó szövetségesek rátaláltak a

koncentrációs táborokra, és látták az ottani iszonyatos állapotokat, semmi
meglepő nem volt abban, hogy a német néptől követeltek választ arra a
kérdésre, ki követte el az atrocitásokat. “Az SS", volt a válasz, ám az SS
tagjainak addigra nyoma veszett.
Hova tűntek? Egy részük Ausztriában és Németországban bujkált, a
többiek külföldre menekültek. Eltűnésük egyetlen esetben sem volt kapkodó,
pánikszerű menekülés. A szövetségesek csak jóval később ébredtek rá, hogy
valamennyien aprólékos gonddal már jó előre megtervezték az eltűnésüket. Az
SS állítólagos hazaszeretetét különös fényben tünteti fel az a tény, hogy
Heinrich Himmlerrel az élükön, valamennyien a szenvedő német nép kárára
szerették volna menteni az irhájukat. Himmler már 1944 novemberében a saját
meneküléséről tárgyalt a Svéd Vöröskereszt képviselőjével, Bernadotte
báróval. A szövetségesek nem voltak hajlandók egérutat adni neki. A nácik és
az SS magukból kikelve, rikácsolva szólították fel a német népet a további
harcra addig is, míg a beígért csodafegyvereket bevetik, ám eközben ők
maguk már kényelmes külföldi száműzetésüket készítgették elő. Ők ugyanis
tisztában voltak vele, hogy csodafegyverek nem léteznek, és azzal is, hogy a
Birodalom bukása elkerülhetetlen. A hitleri vezetés az egész nemzetet a
pusztulás szélére sodorta.
A keleti fronton a német hadsereg óriási vereségeket szenvedett a szovjet
hadsereggel folytatott harcokban. A cél már nem a győzelem volt – az SS ily
módon nyert időt, hogy véglegesíthesse menekülési terveit. A Wehrmacht
mögött ott állt az SS, hogy agyonlője, felkoncolja mindazokat, akik a
katonailag elvárható teljesítőképesség határait sokszorosan meghaladó terhelés
hatására meghátráltak. A Wehrmacht tisztjei és legénységi állománya közül
ezrek végezték az SS bitófáin.
Az SS főnökeinek hat hónapig sikerült halogatni az elkerülhetetlent. A
végső összeomlás előestéjén az SS vezetőinek nyomuk veszett. Az ország
egész területén otthagyták állomáshelyeiket, civil ruhába bújtak, zsebre dugták
tökéletesen (és hivatalos úton) hamisított személyi okmányaikat, majd
felszívódtak 1945 májusának nagy német káoszában. Hátrahagyták az öreg
nemzetőröket, hogy majd ők fogadják az angolokat és az amerikaiakat a
koncentrációs táborok kapujában; a kimerült Wehrmacht-katonák
hadifogolytáborokba kerültek, a nők és a gyermekek pedig már a
szövetségesek törvényei szerint néztek szembe a közelgő kemény téllel.
 Az SS tagjai közül mindazok külföldre menekültek, akik tudták, hogy
túlságosan is jól ismertek, és hosszú ideig úgysem bujkálhatnak hazájukban,
mert előbb vagy utóbb felfedezik őket. Ennél a pontnál lépett be az Odessa. A
közvetlenül a háború vége előtt alakított szervezet célja ez volt, hogy a
körözött SS-tagokat biztonságos helyre menekítse külföldön. Kiváló
kapcsolatokat építettek ki Juan Perón Argentínájával, amely hétezer biankó
útlevelet bocsátott rendelkezésükre. A menekülteknek csupán hamis adataikat
kellett beírniuk, és beragasztani a fényképüket. A mindig szolgálatkész
argentin konzul ráütötte a megfelelő bélyegzőt az útlevélre, és máris hajóra
szállhattak Buenos Aires vagy a Közel-Kelet felé.
SS-gyilkosok ezrei szivárogtak délnek Ausztrián keresztül az olasz
Dél-Tirol tartományba. Útjuk során kézről kézre adták őket egészen Genováig
vagy még délebbre Rimini vagy Róma kikötőjéig. Számos más szervezet is
volt, akik valamilyen, csak általuk ismert oknál fogva úgy éreztek, hogy az
SS-szökevényeket a szövetségesek méltánytalanul üldözik.
A menekítő szervezetek Rómában székelő vezéralakjai között ott volt Alois
Hudal, a római német püspök is. Ezreket segített biztonságba. Az
SS-gyilkosok első számú búvóhelye a hatalmas római ferences kolostor volt,
ahol szállást és ételt kaptak, amíg a papírjaik elkészültek, majd innen indultak
tovább Latin-Amerikába. Egyes esetekben a Vöröskereszt dokumentumaival
szerelték fel őket, amelyeket a Vatikán közbenjárására kaptak. Az sem volt
ritkaság, hogy jegyeiket a Caritas nevű jótékony szervezet váltotta meg.
Az Odessának ez volt hát az elsődleges feladata, amelyet teljes sikerrel
oldott meg. Soha nem fogjuk megtudni, hány SS-tagnak sikerült ily módon
elkerülni a halálbüntetést, de az összes menekültnek legalább a nyolcvan
százaléka rászolgált a kötélre.
Miután a tömeggyilkosságok svájci bankokba utalt “hozadékából" biztos
anyagi bázisra tett szert, az Odessa ölbe tett kézzel figyelte, hogyan
mérgesedik el a viszony a szövetségesek közölt. A szervezet vezetői
Latin-Amerikában megvalósíthatatlannak ítélték és elvetették a Negyedik
Birodalom gyors létrehozásával kapcsolatos korábbi elméleteket, de amikor
1949 májusában létrejött a Szövetségi Köztársaság, az Odessa vezetősége öt
új, fontos célt tűzölt maga elé.
Az első értelmében az SS egykori tagjainak vissza kellett szivárognia az
NSZK életének valamennyi területére. A negyvenes évek végén és az ötvenes
évek elején az ex-SS-tagok a közszolgálat valamennyi szintjén helyet találtak
maguknak: ott voltak az ügyvédi irodákban, a bírói székekben, a rendőrségen,
a tartományi és helyi közigazgatásban, de még az orvosi műtőkben is.
Akármilyen alacsony beosztásba is kerültek, mégis óvni tudták egymást a
letartóztatás ellen, védték egymás érdekeit, és általában is gondjuk volt arra,
hogy az egykori bajtársak elleni nyomozás a lehető legvontatottabban
haladjon csak előre, természetesen csak akkor, ha már megakadályozására
nem volt módjuk.
Második célkitűzésük: beférkőzni a politikai hatalom apparátusába. A
magas posztokat kerülték, de a hatalmon levő pártban ott voltak a
gyökereknél, a választópolgárok, a választókerületek szintjén. A volt
SS-tagoknak semmiféle törvény nem tiltotta, hogy valamilyen politikai
párthoz csatlakozhassanak. Lehetséges, bár meglehetősen valószínűtlen
egybeesés, hogy sem a CDU-ban, sem a CSU-ban, sem a szövetségi, sem a
legalább annyira fontos tartományi parlamentekben nem választottak meg
soha olyan politikust, akiről köztudott volt, hogy szorgalmazza az SS
bűneinek kivizsgálását és a vétkesek felelősségre vonását. Egy politikus némi
cinizmussal fűszerezett éleslátással így nyilatkozott erről: "Ez választási
matematika kérdése. A hatmillió halott zsidó nem szavaz. Ötmillió volt náci
viszont igen."
A cél mindkét program esetében egyszerű volt: lelassítani, és ha lehet,
teljesen megakadályozni a volt SS-tagok elleni vizsgálatot, elejét venni
üldöztetésüknek. Ebben az Odessának volt még egy hatalmas szövetségese:
száz- és százezer ember titkos bűntudata, amely szerint vagy segédkeztek az
elkövetésnél – akármilyen apróságban is –, vagy tudomásuk volt a
történtekről, de hallgattak.
Az Odessa harmadik feladata az volt, hogy beszivárogjon az NSZK üzleti,
kereskedelmi és ipari életébe. Ezt elősegítendő, bizonyos SS-tagok már az
ötvenes évek legelején vállalkozásokat alapítottak, amelyeket természetesen a
zürichi bankbetétekből finanszírozott a szervezet. Az ötvenes évek elején
bármilyen tőkeerős és elfogadhatóan vezetett cég hatalmas hasznot tudott
húzni a kor gazdasági csudájából, nagy és virágzó vállalkozás lehetett belőle.
Az ilyen vállalkozások által termelt profitból alapot képeztek, és például a
reklámra fordított pénzekkel befolyásolták az SS viselt dolgaival foglalkozó
sajtót, segítették az NSZK-ban gyakorta megjelenő náci témájú röpiratokat,
biztosították egyes ultrajobboldali kiadók fennmaradását, valamint
gondoskodtak a szükséget szenvedő bajtársak megélhetéséről.
A negyedik fő cél jelenleg is az, hogy a lehető legjobb jogi védelmet
biztosítsák bármelyik volt SS-tagnak, ha bíróság elé kell állnia. Akármelyik
SS-gyilkos állt a bírák előtt, védőügyvédei az NSZK legjobb és legdrágább
jogászai voltak. Azt persze soha senki nem kérdezi, ki fizeti őket, ha védencük
szegény, de ők maguk lennének az elsők, akik letagadnák, hogy hajlandók
ingyen védeni az SS embereit.
Az ötödik a propaganda. Ez sokfele lehet, például jobboldali kiadványok
terjesztése vagy kampány az Elévülési Törvény végső ratifikálása érdekében.
Ha a rendelet törvényerőre emelkedik, az SS tagjait gyakorlatilag nem lehet
többé felelősségre vonni. Külön erőfeszítéseket tesznek, hogy a ma élő
németekkel megnyugtatóan elhitessék: a halott zsidók, oroszok, lengyelek és
mások száma a szövetségesek által közölt adatoknak csupán a töredéke;
általában százezer halott zsidóról beszélnek. Arra sem felejtenek el rámutatni,
hogy a Nyugat és a Szovjetunió közötti hidegháború bizonyos értelemben
Hitlert igazolja.
Az Odessa propagandájának elsődleges célja azonban az, hogy meggyőzze
a ma élő hetvenmillió németet – és nem is sikertelenül – arról, hogy az SS
tagjai legalább olyan hazaszerető katonák voltak, mint a Wehrmacht katonái,
és arról, hogy a volt bajtársak közötti szolidaritást ápolni kell. Ez valamennyi
közül a legtorzabb elmeszüleményük.
A háború alatt ugyanis a Wehrmacht távol tartotta magát az SS-től,
ellenszenvvel viseltetett iránta. Az SS viszont lenézte a Wehrmachtot. Végül a
fiatal Wehrmacht-katonák millióit kergették halálba vagy hadifogságba a
keleti fronton pusztán azért, hogy az SS tagjai kényelmesen élhessenek
valahol másutt. Több ezret maga az SS mészárolt le, beleértve azt az ötezer
embert, akit az 1944. júliusi, Hitler-ellenes összeesküvés után végeztek ki. Az
összeesküvésben egyébként alig ötvenen vettek részt.
Örök rejtély marad, hogyan képesek a hadsereg, a haditengerészet vagy a
légierő volt, katonái kamerádként, "bajtárs"-ként tisztelni az SS egykori
tagjait. És mégis ebben rejlik az Odessa valódi sikere.
Az Odessának általában sikerült megakadályozni az SS-gyilkosok
felkutatására és bíróság elé állítására irányuló nyugatnémet kísérleteket.
Ennek több oka is van: az egyik a szervezet könyörtelensége a saját
embereivel szemben is, ha azok netán beismerő vallomást tennének a
hatóságoknak. Azután a szövetségesek által 1945 és 1949 között elkövetett
hibák, a hidegháború vagy a morális problémák megoldásánál tapasztalható
tipikus német gyávaság.

Amikor Wiesenthal befejezte elbeszélését, Miller letette a ceruzát, és hátradőlt

a széken.
– Erről az egészről fogalmam sem volt – sóhajtott föl.
– Nagyon kevés embernek van – állapította meg Wiesenthal, – Ami azt
illeti, az Odessáról alig tud valaki valamit. Magát a szót is alig említik az
NSZK-ban, és csakúgy, mint az amerikai alvilág tagjai, akik csökönyösen
tagadják a maffia létezését, az egykori SS-ek bármelyike letagadná, hogy az
Odessa él és virul. A pontosság kedvéért jegyzem meg, hogy ma már
ritkábban használják ezt a szót. Az új kifejezés a Bajtársi Közösség,
olyanformán, ahogyan a maffiát Amerikában Cosa Nostraként emlegetik. De
mit számít a név? Az Odessa mindig ott van, és ott is lesz, ha egy SS-bűnöző
védelemre szorul.
– Ön szerint velük állok szemben? – kérdezte Miller.
– Ebben biztos vagyok. A figyelmeztetés, amelyet Bad Godesbergben
kapott, csak tőlük származhat. Nagyon vigyázzon: ezek az emberek igen
veszélyesek.
Miller agya már másfelé kalandozott.
– Amikor Roschmann eltűnt, miután a felesége lebuktatta, ugye, új
útlevélre volt szüksége?
– Úgy van.
– Miért éppen útlevélre?
Simon Wiesenthal hátradőlt és bólintott.
– Tudom, mi az, amit nem ért. Megmagyarázom. A háború után mind
Németországban, mind itt, Ausztriában, tízezrek mászkáltak személyi
okmányok nélkül. Voltak, akik valóban elvesztették őket, de voltak olyanok
is, akiknek jó okuk volt arra, hogy eldobják a papírjaikat. Az új iratok
beszerzéséhez normális körülmények között fel kellett volna mutatni a
születési anyakönyvi kivonatot. Ugyanakkor milliók menekültek el azokról a
német területekről, ahová a szovjet hadsereg bevonult. Vajon ki tudta volna
eldönteni, hogy az illető valóban abban a kelet-poroszországi faluban
született, amely akkor már kilométerekkel a vasfüggöny mögött feküdt? Az is
megtörtént, hogy a nyilvántartás egyszerűen megsemmisült a bombázások
során.
Az eljárás tehát egyszerű volt. Csupán két tanú kellett, akik megerősítették,
hogy az illető azonos azzal, akinek mondja magát, és máris kiadták a
vadonatúj személyi igazolványt.
A hadifoglyok is gyakran veszítették el a papírjaikat. Amikor
kiszabadultak, az angol vagy amerikai táborparancsnokság szabadulólevelet
állított ki részükre, amely szerint például Johann Schumann tizedes
hivatalosan szabadult a hadifogolytáborból. Ezt az iratot a katona elvitte a
polgári hatóságokhoz, akik ugyanarra a névre kiállítottak egy személyi
igazolványt. Ezt senki nem ellenőrizte, így az illető új személyazonossághoz
jutott.
Ez rendben is volt így a háború utáni zűrzavaros időkben. De mit tegyen az
az ember, akiről 1953-ben derül ki, hogy lebukott, mint például Roschmann?
Már nem mehet oda a hatóságokhoz, hogy a háborúban odavesztek az iratai.
Hiszen akkor megkérdeznek tőle, hogyan boldogult az időközben eltelt tíz év
alatt. Tehát útlevélre van szüksége.
 – Eddig értem – szólt Miller. – De miért éppen útlevélre? Miért nem egy
jogosítványra vagy egy személyi igazolványra?
– Azért, mert a hatóságok már röviddel a Szövetségi Köztársaság
megalapítása után sejtették, hegy ezrek élnek hamis név alatt. Egy jól
lenyomozható okmányra volt tehát szükség, amely afféle etalonja lehet az
összes többi személyi iratnak. A németek az útlevelet választották. Mielőtt az
embernek útlevelet adnak az NSZK-ban, fel kell mutatnia a születési
anyakönyvi kivonatot, referenciákat és egy csomó más okmányt. Az útlevél
kiadása előtt szigorúan ellenőrzik valamennyit.
Ezzel szemben, ha az embernek már van útlevele, akkor annak alapján
minden egyebet megkaphat. A közalkalmazottat az útlevél felmutatása
meggyőzi arról, hogy nincs szükség további ellenőrzésre, hiszen azt már
elvégezték a többi hivatalnokok. Egy új útlevél birtokában Roschmann
gyorsan kiegészíthette személyazonosságának hiányzó dokumentumait:
megszerezhette a jogosítványt, a bankszámlákat, a hitelkártyákat. Az
NSZK-ban az útlevél az a varázsige, amely megnyitja az utat az összes
szükséges okmányhoz.
– Hogyan juthatott Roschmann útlevélhez?
– Az Odessától. Biztosan van egy hamisítójuk, aki könnyűszerrel hamisítja
ezeket – válaszolta Wiesenthal.
Miller elgondolkodott.
– Ha megtalálnánk az útlevél-hamisítót, akkor meglenne az az ember, aki
azonosíthatni Roschmannt? – vetette fel a lehetőséget.
Wiesenthal megvonta a vállát.
– Talán. De ez kemény dió. Ehhez be kellene férkőzni az Odessába. És erre
csak egy volt SS képes.
– Akkor most mihez kezdjek? – kérdezte Miller tanácstalanul.
– Talán az volna a legjobb, ha kapcsolatba tudna lépni valamelyik rigai
túlélővel. Azt nem, tudom, hogy képesek volnának-e segíteni, az viszont
biztos, hogy az akarat meglenne bennük. Valamennyien meg akarjuk találni
Roschmannt. Nézze! – Fellapozta az íróasztalán fekvő naplót, – Van itt egy
utalás egy bizonyos müncheni Olli Adlerre, aki a háború alatt ismerte
Roschmannt. Meglehet, hogy túlélte, és huzatért Münchenbe.
Miller bólintott,
– Hol jelentkezhetett, ha így van?
– A Zsidó Közösségi Központban. Még ma is létezik. Ott tartják a
müncheni zsidó közösség irattárát is: persze csak a háború utánit. A többi
megsemmisült. Én a maga helyében megpróbálkoznék velük.
– Megadná a címüket?
Simon Wiesenthal belelapozott egy könyvbe.
 – München, Reichenbachstrasse 27. Salomon Tauber naplóját ugye vissza
kell adnom?
– Igen.
– Sajnálom. Szívesen megőriztem volna, kiváló írás.
Felállt, és az ajtóig kísérte Millert.
– Sok szerencsét – mondta búcsúzóul –, és majd tudassa, hogyan halad.

Miller az Aranysárkány Házában vacsorázott, amely 1566 óta megszakítás

nélkül működött a Steindelgassén mint sörház és étterem. Evés közben
fontolóra vette Wiesenthal javaslatát. Alig remélhette, hogy néhány embernél
többet talál Ausztriában vagy az NSZK-ban a rigai túlélők közül, és még ennél
is kevésbé valószínű, hogy olyanra lel, aki hajlandó lesz segíteni neki abban,
hogy kiderítsék, mi történt Roschmannal 1953 novembere óta. De ez volt az
utolsó reménysége.
Másnap reggel nekivágott a müncheni útnak.

10.

Miller január 9-én kora délelőtt ért Münchenbe, és az egyik külvárosi

újságosnál vásárolt térkép segítségével talált rá a Reichenbachstrasse 27.
számú házra. Leparkolt, és először alaposan szemügyre vette a Zsidó
Közösségi Központot. A földszinti homlokzat terméskőből készült. A felső
emeletek magasságában cementes habarcsot húztak a téglák fölé. Az ötödik,
azaz a legfelső emeleten manzárdszobák ablakai látszottak a piros
tetőcserepek között. Az épület bal sarkán kettős üvegajtó nyílott.
Odabent üzemelt München egyetlen kóser étterme. Az öregek
szeretetotthona az első és második emeleten helyezkedett el. A harmadikon
volt az adminisztráció és a nyilvántartás. A felső két emeleten a szeretetotthon
lakóinak hálóhelyiségei sorakoztak, az épület hátsó részét pedig egy zsinagóga
foglalta el.
Felment a harmadik emeletre, és bemutatkozott az ügyeletesnek. Várakozás
közben szétnézett a szobában. A polcokon csupa új könyv sorakozott, mert a
régieket a nácik elégették. A könyvespolcok között a zsidó közösség
vezetőinek arcképei függtek száz és száz évre visszamenőleg: rabbik és
tanítók tekintettek előre roppant szakálluk mögül, mint a szent írás prófétái,
akiket még az iskolai olvasókönyvekben látott.
Némelyik homlokán imaszíj látszott, és valamennyien kalapot viseltek.
 Az újságpolcon német és héber nyelvű lapokat látott. Feltételezte, hogy az
utóbbiakat Izraelből küldik, repülőn. Az egyiket éppen egy alacsony, sötét
bőrű férfi tanulmányozta.
– Segíthetek?
Hátrafordult, és látta, hogy az ügyeletesi asztalnál most egy kora
negyvenes, sötét szemű nő ül. A szemére állandóan ráomlott egy hajtincs,
amelyet idegesen simított vissza.
Miller elmondta kívánságát: hallottak-e Olli Adlerről, aki talán itt
jelentkezett a háború után?
– És honnan jött volna haza? – kérdezte a nő.
– Magdeburgból. Előtte Slutthof. Azelőtt Riga.
– Jaj nekem, Riga – sóhajtott föl a nő –, azt hiszem, a nyilvántartásunkban
senki sincs, aki Rigából tért volna vissza. Tudja, mindannyian eltűntek. De
azért megnézem.
Bement a másik szobába, és Miller látta, amint módszeresen átlapozza a
kartotékokat. Nem volt valami nagy a nyilvántartás. Az asszony öt perc múlva
visszajött.
– Sajnálom. Ilyen néven nem jelentkezett nálunk senki a háború után. Elég
hétköznapi név, de nálunk egy ilyen sincs.
Miller bólintott.
– Értem. Úgy látszik, hiába jöttem. Elnézést, hogy feltartottam.
– Talán megpróbálhatná a Nemzetközi Keresőszolgálatnál – mondta az
asszony. – Tulajdonképpen az ő dolguk megtalálni az eltűnt személyeket.
Nekik az egész országra kiterjedő nyilvántartásuk van, mi viszont csak azokat
a münchenieket tartjuk nyilván, akik visszatértek.
– Merre találom meg a Keresőszolgálatot? – kérdezte Müícr.
– Arolsen-in-Waldrekben van. Hannover mellett, Alsó-Szászországban. A
Vöröskereszt tartja fenn.
Miller egy pillanatig elgondolkodott.
– Nincs esetleg valaki Münchenben a rigai túlélők közül? Én ugyanis
valójában a lágerparancsnokot akarom megtalálni.
A szobában csend volt. Miller érezte, hogy az újságos polcnál álló férfi
megfordul, és szemügyre veszi. Az asszonyba mintha bentrekedt volna a hang.
– Elképzelhető, hogy van néhány, aki túlélte Rigát, és jelenleg
Münchenben él. A háború előtt huszonötezer zsidó élt itt. Ennek talán, ha a
tizedrésze tért vissza. Ma már ismét vagyunk vagy ötezren, ennek a fele 1945
után született gyerek. Lehet, hogy találok egy rigait, de ehhez az összes túlélő
nyilvántartását át kell néznem. A nevek mellett ott van, hogy ki melyik
táborban volt. Nem tudna visszajönni holnap?
 Miller egy másodpercig ott tartott, hogy feladja, és hazamegy. A hajsza
egyre értelmetlenebbnek látszott.
– Hát jó – szólalt meg végül –, holnap visszajövök. Köszönöm.
Már ismét az utcán volt, és éppen a kocsi kulcsát akarta elővenni, amikor
megérezte, hogy valaki mögé lép.
– Bocsásson meg – mondta egy hang. Megfordult. Az a férfi állt előtte, aki
újságot olvasott odafenn.
– Riga érdekli? – kérdezte a férfi. – A rigai lágerparancsnok? Csak nem
Roschmann százados?
– De igen, ő – válaszolta Miller. – Miért?
– Én ott jártam Rigában – felelte a férfi. – Ismertem Roschmannt. Talán
tudok segíteni.
A férfi alacsony volt és szikár, valahol a negyvenes éveinek a közepe táján
járhatott. Fényes cipőgombszemeivel egy ázott verébre emlékeztetett.
– Mordeháj a nevem, de az emberek csak Mottinak hívnak. Igyunk egy
kávét, és beszélgessünk.
Betértek egy közeli kávézóba. Miller, akiben feloldotta a feszültséget az
ismeretlen jóakaró cseverészése, elmesélte a történetet az altonai sikátortól a
müncheni Zsidó Központig. A férfi figyelmesen hallgatta, néha bólintott.
– Hm. Micsoda zarándoklat. De miért akarja maga, német létére,
megtalálni Roschmannt?
– Számít az valamit? Már annyiszor tettek fel ezt a kérdést, hogy kezdek
belefáradni. Mi furcsa van abban, hogy egy németet dühítenek a régi dolgok?
Motti vállat vont.
– Semmi. Csak éppen szokatlan, hogy valaki ennyi energiát öljön
ilyesmibe. Ez minden. Ami pedig Roschmann 1953-ös eltűnését illeti, valóban
úgy gondolja, hogy az útlevelét csak az Odessától kaphatta?
– Nekem ezt mondták – felelte kurtán Miller. – És most úgy tűnik, a
hamisítót csak úgy találhatom meg, ha bejutok az Odessába.
Motti egy darabig szótlanul méricskélte a fiatal németet.
– Melyik szállodában lakik? – kérdezte végül.
Miller elmondta, hogy még nem keresett szállást, mert csak most érkezett,
és eddig nem ért rá ezzel foglalkozni, de ismer itt egy hotelt, ahol korábban
már megszállt. Motti kérésére a kávézóból telefonon foglaltatott magának
szobát.
Miller visszatért az asztalhoz, Motti már elment. A kávéscsésze alatt egy
üzenet várta. “Akár kapott szobát, akár nem, este nyolckor legyen a szálloda
halljában."
Miller kifizette a kávékat és távozott.
Ugyanaznap délután a Werwolf még egyszer átolvasva ügyvédi irodájában a
bonni összekötő jelentését, aki egy héttel korábban dr. Schmidt néven
mutatkozott be Millernek.
Már öt napja megkapta az anyagot, de veleszületett óvatossága arra intette,
hogy várjon, és újra gondolja át a dolgot, mielőtt lépésre szánná el magát.
Felettese, Glücks tábornok utolsó szavai, amelyek november végén
hangzottak el Madridban, szinte semmiféle választási lehetőséget nem hagytak
a számára, de – mint a legtöbb irodai munkához szokott ember – ő is szerette
halogatni az elkerülhetetlent.
A parancs “végleges megoldást" említett, és ő nagyon jól tudta, hogy ez
mit jelent. “Dr. Schmidt" beszámolója egyértelművé tette, hogy már csak egy
lehetősége maradt.
“Fiatalember, csökönyös és kitartó, valószínűleg megszállott. Olyan
őszinte gyűlöletet érez a szóban forgó bajtárs, Eduard Roschmann iránt,
amelyre – úgy tűnik – nincs magyarázat. Az érvekre nem hallgat, még akkor
sem, ha szemelvében fenyegetik..."
A Werwolf még egyszer átfutotta a doktor összefoglalóját, és sóhajtott.
Felemelte a telefont, és egy városi vonalat kért Hildától, a titkárnőjétől.
Amikor a vonal bejött, feltárcsázott egy düsseldorfi számot.
A vonal túlsó végén néhány kicsengetés után felvették a kagylót, és egy
hang csupán annyit mondott: – Tessék.
– Herr Mackensent keresik – mondta Werwolf.
A vonal másik végén nem lepődtek meg.
– Ki keresi? – szólt bele az előző hang.
Egyenes válasz helyett a Werwolf egy azonosító kód első felet adta meg.
– Ki nagyobb még Nagy Frigyesnél is?
A másik oldalról azonnal jött a válasz.
– Barbarossa. – Szünet következett, majd a hang újra megszólalt.
– Mackensen beszél.
– Itt Werwolf – mutatkozott be az Odessa nyugat-németországi főnöke. –
A szünidőnek, sajnos, vége. Vár a munka. Holnap reggelre legyen itt.
– Mikor? – kérdezte Mackensen.
– Legyen itt tízre – felelt a Werwolf. – A titkárnőmnek Keller néven
mutatkozzon be. Előjegyeztetem vele a megbeszélésünk időpontját – mondta,
és letette a telefont.
Düsseldorfban Mackensen felállt, és kiment a fürdőszobába zuhanyozni és
borotválkozni. Az SS Das Reich hadosztályának egykori őrmestere nagydarab,
erős férfi volt, aki még 1944-ben tanulta az öldöklést, amikor francia
hadifoglyokat akasztott sorozatban Tulle-ben és Limoges-ban.
 A háború után teherautósofőrként dolgozott az Odessának, menekülőket
fuvarozott Dél-Tirolba. Egyszer még 1946-ban feltartóztatta egy gyanakvó
amerikai járőr – Mackensen megölte a dzsip négy utasát, kettőt közülük puszta
kézzel. Attól kezdve bujdosnia kellett. Később az Odessa vezetői mellett
testőrködött, és elkeresztelték Bicska Maxinak, ami azért különös, mert kést
soha nem használt – amikor egy “feladat" során fojtogatni kellett, vagy eltörni
valakinek a nyakát, jobban bízott a két saját, lapátméretű kezében.
Miután kivívta felettesei elismerését, az ötvenes évek közepére ő lett az
Odessa hóhéra; megbízhatóan, csendesen és hatékonyan leszámolt
mindenkivel, aki túlságosan közel került a szervezet vezetőihez, leszámolt az
árulókkal, akik nem átallották beköpni bajtársaikat. 1964 januárjában már
tizenkét sikeresen végrehajtott “bevetés" állt mögötte.

A telefon pontban nyolckor csörrent meg. A portás vette fel, és a hall irányába
pislogott, ahol Miller felismerte a hangot a vonal végén.
– Herr Miller? Én vagyok az, Motti. Azt hiszem, tudok magának segíteni.
Pontosabban, nem is annyira én, inkább egy-két barátom, Akar találkozni
velük?
– Szívesen találkozom bárkivel, aki segíteni tud – felelte Miller mogorván,
mert zavarta a nyakatekert fogalmazásmód.
– Jó – válaszolta Motti, – A szállodából kilépve induljon el balra a
Schillerstrassén. Ugyanezen az oldalon kétsaroknyira van egy Lindemann
nevű cukrászda. Ott találkozzunk.
– Mikor? Most? – kérdezte Miller.
– Igen. Azonnal. Elmennék a szállóba, de a barátaim is itt vannak. Kérem,
induljon.
Azzal letette a kagylót. Miller felkapta a kabátját, és elindult.
Balra fordult, és nekivágott az estének, Még egy fél háztömbnyire sem
távolodott a hoteltől, amikor hátulról valami keményet böktek a bordái közé,
és ugyanakkor egy kocsi fékezett le mellette.
– A hátsó ülésre, Herr Miller – sziszegte egy hang a fülébe.
A kocsiajtó kinyílt. A háta mögött álló férfi még egyet lökött rajta a
kemény tárggyal, és Miller lehajtott fejjel bebújt a kocsiba. A hátsó ülésen mar
ott ült egy férfi, aki arrébb csúszott, hogy helyet csináljon Millernek. Érezte,
hogy a mögötte álló férfi is beül. Az ajtó becsapódott, és a kocsi nekilódult.
Miller szíve vadul vert. Szemügyre vette a másik három embert, de senkit
sem ismert fel.
Először a jobb oldali férfi szólalt meg, aki kinyitotta előtte a kocsiajtót.
 – Be fogom kötni a szemét – mondta egyszerűen, és előhúzott egy fekete,
zokniszerű holmit. – Nem akarjuk, hogy lássa, hova megyünk.
Miller érezte, amint a harisnyát ráhúzzák a fejére, le, egészen az orra alá.
Eszébe villant a Dreesen Hotel-beli férfi hideg, kék szeme, és újra hallotta
figyelmeztetését: "Vigyázzon, ezek nagyon veszélyesek."
Azután Mottira gondolt, és nem értette, hogyan képesek "azok" héber
újságot olvasni a Zsidó Közösségi Házban.
Huszonöt percnyi út után a kocsi lassított, majd megállt. Ajtónyitás zaját
hallotta. A kocsi ismét előrelódult, majd végleg megállt. Segítettek neki
kiszállni, és kétoldalt közrefogva átkísérték egy udvaron. Egy pillanatra
megérezte az arcán a hűvös esti levegőt, azután megint egy helyiségbe léptek.
Az ajtó becsapódott mögötte, és néhány lépcsőn lementek egy pinceszerű
helyiségbe. Meleg volt; az ülőalkalmatosságot, amelybe belehuppant, puha
kárpittal vonták be.
Egy hang hallatszott.
– Vegyék le a kötést.
Lehúzták a fejéről a harisnyát. Hunyorgott, amíg a szeme hozzá nem
szokott a fényhez.
A szoba bizonyosan a föld alatt volt, mert ablakot nem látott. Magasan, az
egyik falba vágott résben ventilátor zümmögött. A helyiség maga kényelmes,
szépen dekorált tárgyaló lehetett, inert a távolabbi falnál egy hosszú asztal állt
nyolc székkel. A szoba többi része üresen volt, körben mindössze öt
karosszéket helyezlek el. A fotelok közötti térben egy kör alakú szőnyegen
kávézóasztal helyezkedett el.
Motti csendes, bocsánatkérő mosollyal állt a hosszú asztal mellett. Az a két
középkorú, erős felépítésű férfi, aki Millert idehozta, most tőle jobbra, illetve
balra egy-egy karosszékben ült. Szemben vele, a kávézóasztal túloldalán egy
negyedik férfi foglalt helyet. Miller úgy vélte, hogy a sofőr odafenn maradt.
Nem kétséges, hogy a negyedik férfi volt a parancsnok. Kényelmesen ült a
karosszékben, míg három emberéből csak úgy áradt a feszültség. Miller úgy
hatvanévesre taksálta; csontos, szikár, beesett arcú, kampós orrú férfi volt,
Millert aggasztotta a tekintete: mélyen ülő, barna, de csillogó, álható tekintetű
szempár volt ez, egy fanatikus szeme. Ő szólalt meg először.
– Isten hozta, Herr Miller. Elnézését kell kérnem, hogy ilyen különös
módon hoztuk a házamba. Erre azért volt szükség, mert ha úgy dönt, hogy
mégsem fogadja el az ajánlatomat, akkor szépen visszavisszük a szállodájába,
és soha többe nem látjuk egymást.
– A barátom – mutatott Mottira – azt mondja, hogy ön a saját
elhatározásából vadászik egy bizonyos Eduard Roschmann nevű SS
századosra. És annak érdekében, hogy a közelébe kerüljön, akar arra is
hajlandó, hogy beférkőzzék az Odessába. Ehhez viszont segítségre lenne
szüksége. Méghozzá nem is akármilyen segítségre. Nos, nekünk talán
érdekünkben állna, hogy ön bejusson az Odessába. Ennéfogva esetleg
hajlandók lennénk segíteni önnek. Tud követni?
Miller elképedve meredt rá.
– Tisztázzunk valamit – szolalt meg nagy sokára. – Azt akarja mondani,
hogy maguk nem az Odessa emberei?
A férfi felhúzta a szemöldökét.
– Jóságos ég, maga aztán alaposan összekeveri a dolgokat.
Előrehajolt, és felgyűrte az ingét a bal csuklójánál. Az alkarján kékkel
tetovált szám látszott.
– Auschwitz – közölte szárazon. Azután a Miller két oldalán ülő két férfira
mutatott: – Buchenwald és Dachau. – Mottira mutatva így folytatva: – Riga és
Treblinka.
Visszagyűrte az ingujját.
– Miller úr, vannak emberek, akik szerint népünk gyilkosainak bírák előtt a
helyük. Mi ezzel nem értünk egyet. Közvetlenül a háború után egy angol
tiszttel beszélgettem, és azóta is az ő szava irányít az utamon. Azt mondta
nekem: “Ha az én népemből öltek volna meg hatmilliót, én koponyákból
építenék emlékművet. Nem azoknak a koponyáiból, akik elpusztultak a
koncentrációs táborokban, hanem azokéiból, akik odajuttatták őket."
Egyszerű, de meggyőző logika, Miller úr. A csoportom és jómagam
egyetlenegy cél érdekében döntöttünk úgy, hogy Németországban maradunk
1945 után. Ez a cél tiszta és egyszerű: a bosszú. Mi nem letartóztatni akarjuk
őket, Miller úr – mi leüljük a disznó fajzatot.
– Egyébként Leon a nevem.

Leon négy órán keresztül vallatta Millert, mielőtt kielégítően meggyőződött

arról, hogy a riporter valóban az, akinek mondja magát. Akárcsak a többiek
előtte, ő sem értette, mi oka lehet Millernek arra, amit tesz, de neki is be
kellett érnie annyival, hogy az újságírót egyszerűen felháborította mindaz,
amit az SS a háború során művelt. A kikérdezés végeztével Leon hátradőlt a
székben, és hosszú ideig tanulmányozta a fiatalembert.
– Tisztában van vele, milyen kockázatos vállalkozás beférkőzni az
Odessába?
– El tudom képzelni – bólintott Miller. – Először is túl fiatal vagyok.
Leon megrázta a fejét.
– Arról szó sem lehet, hogy a valódi nevével bármelyik volt SS-t meg
tudná győzni arról, hogy maga is közülük való. Másfelől legalább tíz évet
kellene öregednie. Ez megoldható, de vadonatúj személyazonosság kell hozzá,
méghozzá valódi. Olyan emberé, aki létezett, és tagja volt az SS-nek. Már ez
is rengeteg munkát igényel, az időről és az energiáról nem is beszélve.
– Ön szerint találhatnánk ilyen embert? – kérdezte Miller.
Leon vállat vont.
– Olyan valaki kellene, akinek a halálát nem tudják ellenőrizni – mondta. –
Mielőtt az Odessa bárkit is befogad, úgyis ellenőrzik az illetőt. Ezért ehhez
legalább öt vagy hat hétig egy valódi, volt SS-taggal kell együtt élnie, akitől
megtanulhatja a sajátságos SS-folklórt, a szakkifejezéseket, a szavakat, a
magatartási formát. Szerencsére ismerünk ilyen embert.
Miller elképedt.
– Ő vajon miért segítene minket?
– Akire én gondolok, egy meglehetősen fura figura. Egy igazi SS százados,
aki őszintén bánja a történteket. Megtudta, milyen a bűnbánat. Amikor később
az Odessában működött, információval látta el a hatóságokat bizonyos
körözött nácikkal kapcsolatban. Talán a mai napig is folytatná, de valaki
beköpte, és még örülhet, hogy ép bőrrel megúszta a dolgot. Ma új néven él
egy Bayreuth melletti házban.
– Mit kellene tehát megtanulnom?
– Az új személyazonosságával kapcsolatban mindent. Hol született az
illető, mikor, hogyan került az SS-be, hol képezték ki, hol szolgált, milyen
volt az egysége, ki volt a parancsnoka, mi történt vele a háború óta. Egy
ajánlásra is szüksége lesz, aki felelősséget vállal magáért. Az sem lesz könnyű
dolog. Rengeteg időt és fáradságot keli majd magára pazarolni, Miller úr. Ha
igent mond, nincs visszalépés.
– Önnek mi haszna az egészből? – kérdezte Miller gyanakodva.
Leon felállt, és járkálni kezdeti a szobában.
– A bosszú – mondta egyszerűen. – Nekünk is Roschmann kell, mint
ahogyan magának. A legelvetelmültebb SS-gyilkosok álnéven élnek. Meg
akarjuk tudni a nevüket. Nekünk ennyi a hasznunk.
– Az efféle információ még az izraeli hírszerzés számára sem egészen
haszontalan – szólalt meg Miller.
Leon rosszindulatúan mérte végig.
– Úgy van – vágta rá kurtán. – Esetenként együttműködünk velük, bár nem
vagyunk alkalmazottaik.
– A saját embereit nem próbálta meg becsempészni az Odessába? –
kérdezte Miller.
Leon rábólintott.
– Kétszer is.
– És? Mi történt?
 – Az elsőt egy csatornából halászták ki, hiányoztak a körmei. A
másodiknak nyoma veszett. Meg mindig érdekli a dolog?
Miller úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdést.
– Hogyhogy elkapták őket, ha egyszer olyan kifinomult módszerei vannak?
– Zsidók voltak! – csattant fel Leon. – Megpróbáltuk a koncentrációs
táborban szerzett tetoválást eltüntetni a karjukról, de a hegek megmaradtak.
Egyébként pedig mind a kettő körül volt metélve. Ezért kezdtem érdeklődni,
amikor Motti elmondta, hogy van egy született árja, aki valamiért haragszik a
németekre. Maga körül van metélve?
– Számít az? – kérdezte Miller.
– Persze, hogy számít! Akit körülmetéltek, még nem feltétlenül zsidó. Jó
néhány németet is körülmetéltek már. De ha valaki nincs kürülmetélve, az már
többé-kevésbé bizonyítja, hogy az illető nem zsidó.
– Nem vagyok körülmetélve – válaszolta kurtán Miller.
Leon látható elégedettséggel bólintott.
– Ez javítja az esélyeit. Már csak az marad hátra, hogy megváltoztassuk a
külsejét, és kiképezzük egy rendkívül veszélyes szerepre.
Már jóval elmúlt éjfél. Leon az órájára nézett.
– Evett valamit? – kérdezte.
Miller a fejét rázta.
– Motti, keríts valamii harapnivalót a vendégnek.
Motti vigyorogva bólintott, majd eltűnt a pinceajtó mögött.
– Az éjszakát itt kell töltenie – közölte Leon. – Majd hozunk egy matracot.
És kérem, ne próbáljon elmenni. Az ajtón három zár van, és valamennyit
ráfordítjuk a túloldalról. Adja ide a kocsija kulcsait, elhozzuk ide. Jobb, ha a
következő néhány hétben nem lesz szem előtt. A szállodai számláját
rendezzük, és elhozzuk a holmiját is. Reggel az édesanyjának és a
barátnőjének is megírja, hogy hetekig, sőt talán hónapokig távol lesz. Értette?
Miller bólintott, és átadta a kocsi kulcsait. Leon az egyik férfi kezébe
nyomta. A két férfi hangtalanul távozott.
– Reggel Bayreuthba megyünk, ahol találkozni fog egy SS-tiszttel, Alfred
Osternek hívják. Vele fog lakni. Én majd mindent elintézek. Most pedig
bocsásson meg, itt az ideje, hogy új nevet és személyazonosságot keressek
magának.
Leon eltávozott. Motti rövidesen visszatért egy tál étellel és néhány
pléddel, majd ő is elköszönt. Miller magára maradt a hideg csirkesülttel, a
krumplisalátával és egyre növekvő kétségeivel.
Messze északon, a brémai városi kórházban, az ügyeletes ápoló hajnali
körsétáját végezte. A kórterem végében egy ágyat magas paraván választott el
a helyiség többi részétől.
A Harstein nevű, középkorú ápoló belesett a paraván mögé, ahol egy férfi
feküdt. Nagyon csendben volt. Feje felett egész éjszaka égett egy halvány
fény. Az ápoló közelebb lépett, hogy ellenőrizze a beteg pulzusát. A pulzus
nem volt tapintható.
Ránézett a rákos beteg szenvedéstől eltorzult arcára, és eszébe jutott
valami, amit az három nappal korábban, önkívületi állapotban mondott. Az
ápoló felemelte a halott karját. A hulla hóna alatt egy tetovált szám látszott. A
vércsoport jelzése csalhatatlanul bizonyította, hogy az illető valamikor az
SS-ben szolgált. Azért tetoválták oda, mert a Birodalomban az SS tagjai
értékesebbnek számítottak az átlagos katonánál, és sebesülés esetén
elsőbbséget élveztek a vérátömlesztésnél.
Hartstein letakarta a halott arcát, majd belepillantott az ágy mellett álló
éjjeliszekrény fiókjába. Kihúzott egy vezetői jogosítványt, amelyet a többi
személyes holmival együtt helyeztek oda, mikor a beteget behozták, miután az
összeesett az utcán.
A kép egy harminckilenc éves férfit ábrázolt, aki 1925. június
tizennyolcadikán született. A neve Rolf-Günther Kolb.
Az ápoló fehér köpenye zsebébe csúsztatta a jogosítványt, és elindult, hogy
jelentse a halálesetet az éjszakás orvosnak.

11.

Peter Miller megírta a leveleket anyjának és Siginek. Motti árgus szemmel

figyelte. Kora délelőttre elsétált velük. A szállodából időközben elhozták a
holmiját, és kifizették a számláját is. Meg déli tizenkettő sem volt, amikor
Mottival és az előző esti sofőrrel hármasban útnak indultak Bayreuth felé.
A riporterösztön fuvallatára odapillantott a kék Opel rendszámtáblájára,
amely – úgy tűnt – felváltotta a tegnapi Mercedest. Motti észrevette a
pillantást, és elmosolyodott.
– Nincs semmi értelme – mondta. – A kocsit hamis néven béreltük.
– Azért megnyugtató a tudat, hogy legalább profik között vagyok –
válaszolta Miller.
Motti megvonta a vállát.
– Nem adhatjuk alább. Az Odessával szemben ez is életbiztosítás.
 A garázsban két kocsinak jutott hely, és Miller elégedetten nyugtázta, hogy
a sajátja már bent áll. A kerekek alatt pocsolyákba gyűlt a megolvadt hólé, és
a karcsú, fekete karosszéria csak úgy ragyogott a lámpafényben.
Az Opelban újra a fejére húzták a fekete harisnyát. Amikor a kocsi
kigördült az utcára, le kellett bújnia. Motti addig nem engedte levenni a tejéről
a harisnyát, míg jócskán maguk mögött nem hagyták Münchent.
Amikor végre ismét körülnézhetett, látta, milyen sok hó hullott az éjszaka.
A Bajorországot Frankföldtől elválasztó hatalmas erdőséget szűz hó takarta,
furán lekerekítve az út menti nyírfák körvonalait. A sofőr lassan, óvatosan
vezetett. Állandóan dolgozott az ablaktörlő, hogy letisztítsa az üvegről a
hópelyheket meg a szembejövő teherautók által felvert latyakot.
Ingolstadt közelében, egy út menti fogadóban ebédeltek, majd kelet felől
megkerülték Nürnberget, s egy órával később megérkeztek Bayreuthba.
A Bajor-Svájcnak elkeresztelt gyönyörű vidék kellős közepén elterülő
városkának az évenként megrendezett Wagner-fesztivál volt az egyetlen
nevezetessége. A régi napokban Bayreuth azzal büszkélkedhetett, hogy
házigazdaként üdvözölhette a lelkes Wagner-rajongó Adolf Hitler nyomában
odasereglő teljes náci vezérkart.
Januárban Bayreuth is csak egy álmos kisváros a vastag hópaplan alatt, az
újév tiszteletére kiakasztott fagyalkoszorúk alig néhány napja kerültek le a
tiszta, jó karban tartott polgárházak ajtajáról. Alfred Oster háza a várostól
vagy egy kilométernyire, egy csendes mellékút mellett állt. Amikor a kis
csapat az ajtóhoz lépdelt, egy lélek sem járt az úton.
Az egykori SS-tiszt már várta őket. Nagydarab, jó kedélyű férfi volt átható
kék szempárral, és a feje tetején borzasán ágaskodó szőkésbarna hajzattal. A
télies időjárás ellenére barnára sült, mint általában azok, akik sokat
tartózkodnak tiszta hegyi levegőn.
Motti mindenkit bemutatott, majd átnyújtotta Osternek Leon levelét. A
bajor elolvasta, bólintott, és szúrós tekintettel szemügyre vette Millert,
– Nos, próbálkozni mindig lehet – mondta. – Mennyi idő áll a
rendelkezésemre?
– Még nem tudjuk – felelte Motti. – Addig marad, míg fel nem készül. Új
személyazonosságot is kell találnunk neki. Majd értesítjük.
Néhány perc múlva Mottiék eltávoztak.
Oster a nappaliba vezette Millert, és a gyorsan ereszkedő sötétségben
összehúzta a függönyöket, mielőtt lámpát gyújtott volna.
– Szóval SS-nek akarja magái kiadni? – kérdezte.
Miller bólintott.
– Úgy van.
Oster szembefordult vele.
 – Akkor most rögtön tisztázzunk néhány alapvető dolgot. Nem tudom, hol
teljesített katonai szolgálatot, de felteszem, hogy abban a fegyelmezetlen,
demokratikus szoptatósdajka-kuplerájban, amit új német hadseregnek
neveznek. Elmondom az első alapigazságot. Az új német hadsereg körülbelül
tíz másodpercig tudott volna kitartani a háborúban az angol, amerikai vagy az
orosz hadsereg vagányabb alakulataival szemben. Ezzel szemben a Waffen SS
katonái az elmúlt háború során közelharcban akár ötszörös túlerőt iá szarrá
vertek volna.
Aztán következik a második alapigazság. Ennek, a bolygónak a
történetében még nem volt a SS-nél keményebb, jobban kiképzelt,
fegyelmezettebb, okosabb, rátermettebb katona. Akármit is tettek, a tény tény
marad. RÁZZA FEL MAGÁT, MILLER! Ameddig ebben a házban van,
betartja a házirendet.
Amikor belépek, vigyázzba merevedik! Szó szerint MEREVEDIK!
Amikor elmegyek maga előtt, összecsapja a csizmasarkát, és vigyázzba áll,
amíg ötlépésnyire el nem távolodtam. Ha olyasmit mondanék, amire
válaszolnia kell, azt válaszolja: "Jawohl, Herr Hauptsturmführer!" Megértette?
Miller elképedve bólintott.
– Sarkat összecsapni! Csattanjon! – bömbölte Oster. – Mivel nincs sok
időnk, már ma este belekezdünk. Vacsora előtt átvesszük a rendfokozatokat, a
közlegénytől a tábornokig. Megtanulja az összes létező SS-rendfokozat
megszólítását, elnevezését, parolijelzéseit. Azután áttérünk a különféle
egyenruhákra, a különböző SS-ágazatokra és címeikre, megtanulja, mikor
használtak gálaruhát, teljes öltözetet, ünneplőt, gyakorlóruhát vagy harci
felszerelést. Utána megkapja tőlem a teljes eszmei-politikai kiképzést, amelyet
Dachauban, az SS-kiképzőtáborban kapott volna, ha ott szolgál. Azután
megtanulja az indulókat, az ivászatok nótáit meg a különféle egységek dalait.
Eljuthatunk addig, hogy a kiképzés során első állomáshelyére vezénylik.
Onnantól már Leonnak kell megmondania, melyik egységhez került, hol
dolgozott, ki volt a parancsnoka, mi történt magával a háború végén, és mit
csinált negyvenöt óta. A kiképzés első része két-három hétig tart majd, és
biztosíthatom, intenzív tanfolyam lesz.
Mellesleg, nehogy azt higgye, hogy ez valami tréfa. Ha egyszer bekerül az
Odessába, és megtudja, kik a vezetők, elég egyetlen hibát elkövetnie, és máris
a csatornában végzi. Higgyen nekem! Nem vagyok valami anyámasszony
katonája de miután elárultam az Odessát, én is tartok tőlük. Ezért kellett
megváltoztatnom a nevemet, ezért élek most itt.
Amióta Miller belekezdett ebbe az egyszemélyes embervadászatba
Roschmann után, most rémlett fel benne először, hogy talán túl messzire
merészkedett.
Mackensen hajszálpontosan tíz órakor jelentkezett a Werwolfnál. Miután
becsukódott a Hilda szobájába vezető ajtó, a Werwolf az íróasztal előtt álló,
látogatóknak fenntartott székbe ültette a hóhért, és szivarra gyújtott.
– Van egy bizonyos újságíró, aki az egyik bajtársunk holléte és új
személyazonossága után szimatol – kezdte a történetet.
A hóhér megértőén bólintott. Nem ez volt az első alkalom, hogy a
tájékoztatás hasonlóan indult.
– Normális körülmények között – folytatta a Werwolf – nem foglalkoznánk
az üggyel, megvárnánk, míg a riporter magától feladja, mert egyrészt úgysem
jut sehová, másrészt a keresett személy nem olyan fontos, hogy megmentése
megérje a fáradságot.
– De most... nos, ezúttal más a helyzet? – kérdezte tisztelettudóan
Mackensen.
A Werwolf bólintott, és fejmozdulatából mintha őszinte sajnálkozás
érződött volna.
– A riporter akaratán kívül eltalált egy idegszálat, s ez felettébb
balszerencsés dolog. Számunkra azért, mert kellemetlenséget okozhat,
számára pedig azért, mert az életébe kerül. Egyrészt, akit az illető keres,
hosszú távú terveink szempontjából életbevágóan fontos. Másrészt pedig úgy
tűnik, maga a riporter is különleges figura: intelligens, eszes, találékony, és
bármennyire is sajnálom, úgy tűnik, hogy valamilyen személyes bosszúvágy
hajtja.
– Van rá valamilyen oka? – kérdezte Mackensen.
A Werwolf egy fintorral jelezte, hogy maga sem érti az egészet. A válasz
előtt leverte szivarjáról a hamut.
– Nemigen tudjuk, mi oka lehet, bár valami biztosan van – dörmögte csak
úgy maga elé. – Annak, akit keres, van bizonyos előélete, amely némi
ellenérzéseket ébreszthet a zsidókban és a hozzájuk hasonlókban. Egy ostlandi
gettó parancsnoka volt. Vannak olyanok – elsősorban külföldiek –, akik
képtelenek elfogadni a mi indokainkat mindarra, ami ott történt. Csak az a
különös az egészben, hogy ez a riporter se nem külföldi, se nem zsidó vagy
teszem azt, ultrabalos személyiség. Még csak nem is a lelkiismeret lovagja,
akikről tudni való, hogy szeretnek nagy feneket keríteni a dolgoknak, de
inkább csak a füstjük nagy, mint a lángjuk.
Ez az ember viszont más. Fiatal német, árja, egy háborús hős fia, és semmi
nincs a múltjában, ami indokolná irántunk érzett izzó gyűlöletét vagy azt a
szinte megszállott kitartást, amellyel határozott figyelmeztetésünk ellenére is
tovább kutat az egyik kamerád után. Némiképp sajnálom, hogy a halálát kell
okoznom. De nem hagy számomra más választási lehetőséget. Meg kell
tennem!
– Megölni? – kérdezte Bicska Maxi.
– Megölni – erősítette meg a Werwolf.
– Tartózkodási helye?
– Ismeretlen.
A Werwolf két telegépelt papírt csúsztatott át az asztalon.
– Róla van szó. Peter Miller, nyomozóriporter. Utoljára a Dreesen
Hotelben látták, Bad Godesbergben. Onnan már biztosan távozott, de
kiindulási pontnak megteszi ez is. A másik lehetséges hely a saját lakása, ahol
a barátnőjével él. Úgy mutatkozzon be, mint valamelyik újság munkatársa,
ahova Miller rendszeresen dolgozik, így a lány valószínűleg beszél majd,
feltéve, ha tudja, hol van. Feltűnő kocsit vezet. Ebben minden részlet benne
van.
– Szükségem lesz pénzre – szólalt meg Mackensen.
A Werwolf ezzel előre számolt. Egy tízezer márkás bankjegyköteget tolt át
az asztalon.
– Az utasítás? – kérdezte a gyilkos.
– Megtalálni és likvidálni.

Öt napig tartott, mire Leon január 13-án tudomást szerzett Rolf-Günther Kolb
Brémában bekövetkezett haláláról. Észak-németországi embere mellékelte az
elhunyt jogosítványát is.
Leon a saját listája segítségével ellenőrizte a halott rendfokozatát és
törzsszámát, majd megnézte a nyugatnémet körözöttek jegy-zekét is, de látta,
hogy Kolb nem szerepel azon.
Egy darabig nézegette a jogosítványt, majd lépésre szánta el magát. Mottit
hívta, aki éppen szolgálatban volt a munkahelyén, a telefonközpontban. Motti
a műszak végén jelentkezett Leonnál. Leon letette elé a jogosítványt.
– Megvan az emberünk – jelentette ki. – Tizenkilenc évesen irodista
őrmester, közvetlenül a háború vége előtt léptetik elő. Már fogytán volt az
emberanyag. Kolb és Miller egyáltalán nem hasonlítanak egymáshoz, még
akkor sem, ha Millert kisminkeljük, amit különben sem szeretek. Közelről
könnyű kiszúrni. De a testalkat és a magasság egyezik. Új fotóra lesz szükség.
Az egyelőre várhat. A fotóhoz kell viszont a brémai közlekedésrendészet
pecsétjének a másolata is. Ez a sürgősebb. Láss munkához!
Amikor Motti eltávozott, Leon feltárcsázott egy brémai számot, és
utasításokat adott a telefonba.
 – Rendben van – szólt tanítványához Alfred Oster. – Akkor lássuk a
dalokat. Hallott már a Horst Wessel-Liedről?
– Természetesen – válaszolta Miller. – Az volt a nácik indulója.
Oster eldúdolta az első néhány hangot.
– Igen, már hallottam. De a szövegét nem tudom.
– Rendben – szólalt meg Oster. – Legalább egy tucat dalt meg kell
tanulnia. Hátha valaki megkérdezi. Az összes közül ez a legfontosabb. A
bajtársak között könnyen előfordulhat, hogy részt kell majd vennie egy kis
közös éneklésben. Ezt a dalt nem ismerni egyenlő a halálos ítélettel.
Január tizennyolcadikát írtak.

Mackensen a müncheni Sehweizerhof Hotel bárjában üldögéli, és koktélt

iszogatott, közben pedig a nagy rejtélyen gondolkodott. Ez pedig nem volt
más, mint Peter Miller, akinek már betéve ismerte az arcvonásait és az összes
adatát. Alapos ember lévén, Mackensen még a nagyobb autókereskedésekkel
is kapcsolatba lépett, és beszerzett egy sorozat reklámfotót a Jaguár XK 150
S-ről. Most már azt is tudta, milyen kocsit keres. A baj csupán az, hogy
képtelen volt megtalálni.
Bad Godesbergből a kölni repülőtérre vezettek a nyomok. Kiderült, hogy
Miller szilveszterkor harminchat óra leforgása alatt megjárta Londont. Attól
kezdve azonban mintha a föld nyelte volna el a kocsijával együtt.
Hiába beszélgetett Miller csinos és életvidám barátnőjével, ő is csak egy
Münchenből feladott levelet tudott mutatni, amelyben Miller közli, hogy egy
ideig ott marad.
München egy álló hétig zsákutcának bizonyult.
Mackensen minden szállodát ellenőrzött, minden állami és magángarázsba,
autószervizbe és benzinkúthoz benézett. Semmi. Miller, mintha köddé vált
volna.
Mackensen kiitta az italát, és leugrott a bárszékről, hogy telefonon jelentést
tegyen a Werwolfnak. Nem tudhatta, hogy a sárga csíkos, fekete Jaguár tőle
néhány száz méterre, egy magánház magas kerítéssel védett udvarában parkol.
Itt élt Leon, aki egy régiségkereskedésből irányította kicsiny, de annál
fanatikusabb szervezetét.

A brémai közkórházban egy fehér köpenyes férfi lépett be a betegnyilvántartó

helyiségbe. A nyakában sztetoszkóp lógott, a friss diplomás orvosok
félreismerhetetlen jelvénye.
 – Szeretném megnézni az egyik páciensünk, egy bizonyos Rolf-Günther
Kolb lapját – vetette oda a kartotékozó nőnek.
Az asszony nem ismerte az orvost, de ez nem jelentett semmit. A
kórházban rengeteg volt belőlük. Átfutotta a kartotékokat. Az egyik akta
sarkában megpillantotta a Kolb nevet, és már nyújtotta is. Közben
megcsendült a telefon, s ő szaladt, hogy felvegye.
Az orvos az egyik székben ülve lapozgatott a dossziéban. Ebből csak annyi
derült ki, hogy Kolb összeesett az utcán, és mentővel szállították be a
kórházba. A vizsgálat alapján felállított diagnózis szerint virulens és áttételes
vastagbélrákja volt, méghozzá a végső stádiumban. A betegnek reménye sem
volt a gyógyulásra, de előbb gyógyszeres kezelésben részesítették, majd
fájdalomcsillapítókat kapott. Az utolsó lapon mindössze ennyi állt:
“A beteg január 8-ról 9-re virradó éjszaka exitált. A halál oka:
vastagbélrák. Hozzátartozója nincs. A tetem átszállítva a városi hullaházba
január 10-én."
Az iratot az ügyeletes orvos írta alá. Az új orvos kiemelte az utolsó lapot,
és egy másikat csúsztatott a helyére, amelyet magával hozott. Az új lapon ez
állt:
“A beteg kezdeti súlyos állapota ellenére, a gyógyszeres terápia
eredményeként visszafejlődött a karcinóma. A beteg szállítható január 16-án.
Saját kérésére átszállítva a delmenhorsti Arcadia Klinikára, utókezelésre."
Olvashatatlan aláírás.
Az orvos visszaadta az iratot az asszonynak, mosolyogva köszönt, és
távozott. Január 22-e volt.

Leon három nappal később újabb értesülésekhez jutott, és ezzel a mozaik

valamennyi eleme a helyére került. Egy észak-németországi utazási iroda
alkalmazottja közölte vele, hogy egy bizonyos bremerhaveni pékség
tulajdonosa feleségével együtt tengeri hajóútra indul. A házaspár négy hétig
hajókázik majd a Karib-tengeren. Az indulás Bremerhavenből történik,
február 16-án.
Leon tudta, hogy a férfi a háború alatt ezredesi rangban szolgált az SS-nél,
utána pedig az Odessa tagja lett. Utasította Mottit, hogy vásároljon egy
könyvet a kenyérsütés művészetéről.

A Werwolf nem értette a dolgot. Emberei már három hete kutattak Miller és
fekete sportkocsija után az NSZK valamennyi nagyvárosában. Állandó
megfigyelés alatt tartották hamburgi lakását, és anyját is felkeresték
Osdorfban, de az asszony csupán annyit mondott, hogy nem tudja, hol a fia.
Többször felhívtak egy Sigi nevű lányt azzal az ürüggyel, hogy az egyik
vezető képes újság főszerkesztője remek állást ajánl Millernek, és sürgős
választ vár, de a lány sem tudott felvilágosítást adni arra nézve, hol
tartózkodik a barátja.
Érdeklődtek Miller hamburgi bankjánál is, de november óta nem váltott be
csekket. Mindent egybevetve: eltűnt. Már január harmincadikát írtak, és a
Werwolf minden szándéka ellenére rákényszerült, hogy felhívjon valakit.
Sötét hangulatban emelte fel a telefonkagylót.
Fél órával később, valahol messze, a hegyek között egy férfi lerakta a
telefont, és hosszan, halkan, de teljes szívből káromkodni kezdett. Péntek este
volt, éppen hogy megérkezett hétvégi házába, hogy két napot pihenjen, amikor
a hívás befutott. Az elegánsan berendezett dolgozószoba ablakához lépve
kitekintett: az ablakból sugárzó fény szétterült a vastag hótakarón, és
megvilágította a birtok nagy részén sötétlő fenyvest.
Mindig is így szeretett volna élni, egy szép házban, a saját birtokán, a
hegyek között, így volt ez, amióta csak gyerekkorában, egy karácsonyi
szünetben meglátta a gazdagok házait a Graz környéki hegyekben. Elérte, amit
akart, és ez jó érzéssel töltötte el.
Jobb ez, mint a sörgyári munkás háza, ahol felnőtt, jobb, mint a rigai ház,
ahol négy évig lakott, és jobb, mint a bútorozott szoba Buenos Airesben vagy
a kairói hotel. Világéletében erre vágyott.
A telefonhívás felkavarta. Közölte a hívóval, hogy a ház körül nem
észleltek semmi rendkívülit, és az üzemben is rendben megy minden. Eddig
senki nem kérdezősködött felőle. Azért aggasztotta a dolog. Miller? Ki a fene
ez a Miller? A megnyugtató kijelentés, mely szerint gondjuk lesz a riporterre,
csak némileg enyhítette idegességét. A hívó és társai komolyan vették a
fenyegetést, amelyet Miller jelentett. Ezt csak még jobban alátámasztotta az a
döntésük, hogy másnap személyi testőrt küldenek, aki további intézkedésig
állandóan a közelében marad mint sofőr.
Összehúzta a dolgozószoba függönyét, és a téli táj odakint rekedt. A
vastagon tapétázott ajtó hatásosan szigetelt minden hangot a ház többi
részéből. Az egyetlen zörej a kandallóban ropogó fahasáboktól származott; a
vidám lobogás megvilágította a kovácsoltvas levéldíszeket és indákat a
kandalló rácsán – annak idején ez volt az egyetlen, amit érintetlenül hagyott,
amikor megvásárolta és felújíttatta a házat.
Kinyílt az ajtó, és a felesége kukkantott be.
– Kész a vacsora – mondta.
– Jövök, drágám – válaszolta Eduard Roschmann.
Másnap, szombaton reggel egy müncheni társaság érkezése zavarta meg
munkájában Ostert és Millert. A kocsival Leon jött, Motti meg a sofőr
társaságában és egy nagy, fekete csomagot cipelő férfival.
A nappaliba érve Leon odafordult a csomagot cipelő férfihoz.
– Maga menjen csak a fürdőszobába, és készítse elő a holmiját.
Leon az asztalhoz ült, és hellyel kínálta Ostert meg Millert. Motti az ajtónál
maradt őrködni. Kezében vakuval felszerelt fényképezőgépet lóbált.
Leon átnyújtott Millernek egy jogosítványt. A fénykép helye üres volt.
– Ez lesz magából – közölte. – Rolf-Günther Kolb, született 1925. június
18-án. Ezek szerint a háború végén már majdnem húszéves volt. Brémában
született, és ott is nőtt fel. Tízéves korában, 1935-ben lépett be a
Hitlerjugendbe, és tizennyolc évesen, 1944 januárjában lett az SS tagja. Szülei
meghaltak. 1944-ben vesztek oda, a brémai kikötő bombázásakor.
Miller a kezében tartott jogosítványt nézte.
– Mi lesz az SS-pályafutásával? – kérdezte Oster.
– Pillanatnyilag éppen zsákutcában vagyunk.
– Eddig hogy vizsgázik? – kérdezte Leon, mintha Miller ott sem lenne.
– Tűrhetően – válaszolt Oster. – Tegnap két órán át tettem fel neki
keresztkérdéseket, és nem bukott bele. Hacsak valaki a pályafutásáról nem
kezdi faggatni. Mert arról az égvilágon semmit nem tud.
Leon bólogatott, közben pedig a diplomatatáskájában lapuló papírokat
vizsgálgatta,
– Nem ismerjük Kolb SS-karrierjét – mondta, – Nem futhatott be nagy
pályát, mert a körözöttek listáján nem szerepel, és az égvilágon senki sem
hallott róla. És ez talán így is van jól, mert ezek szerint feltehetően még az
Odessa sem tud róla. A dolognak annyi a hátulütője, hogy így viszont nem
mehet az Odessához segítségért. Ha nem üldözik, akkor miért? Ezért azután
mi alkottuk meg a “legendáját". Tessék, itt van.
Átnyújtotta Osternek a papírokat, aki azon nyomban olvasni kezdte a
gépelt lapokat. Amikor végzett, bólintott.
– Jó – mondta. – Minden egybeesik az ismert tényekkel. És ahhoz is elég,
hogy letartóztassák, ha történetesen lebukik.
Leon elégedetten dörmögött magában.
– Hát ezt tanítsa be neki. Mellesleg találtunk egy ajánlót is. Egy
bremerhaveni illetőségű volt SS ezredes február 16-án tengeri utazásra indul,
Jelenleg egy pékség tulajdonosa. Amikor Miller bemutatkozik a szervezetnél –
és ez nem történhet meg február tizenhatodika előtt –, már birtokában lesz az
illető levele, amelyben biztosítja az Odessát, hogy az alkalmazásában álló
Kolb valóban tagja volt az SS-nek, és valóban bajban van.
 Addigra a pék úr már messze kint hajózik a tengeren, úgyhogy őt nem lehet
megkérdezni, Mellesleg – mondta most Millerhez fordulva, miközben egy
könyvet nyújtott át neki – a kenyérsütést is kitanulhatja. 1945 óta úgyis ezt
csinálja: egy pékség alkalmazottjaként dolgozott.
Arról nem tett említést, hogy a pékség tulajdonosa csak négy hétig lesz
távol, s attól kezdve Millernek egy hajszálon függ az élete.
– Most pedig borbély barátunk egy kissé átalakítja a külsejét – szólt
Millernek Leon. – Azután pedig elkészítjük az arcképét a jogosítványhoz.
Az emeleti fürdőszobában a borbély olyan rövidre nyírta Miller haját,
amilyen még soha nem volt. Mire végzett a munkával, a sörték között szinte
kifehérlett a riporter fejbőre. A kócos külső odalett, viszont idősebbnek nézett
ki. A koponyája bal oldalán borotvaéles választék húzódott. A szemöldökét
szinte az utolsó szálig kihúzkodták.
– A szemöldök hiánya önmagában nem öregít – magyarázta fecsegve a
borbély –, de így akár hat-hét évet is lehet tévedni az életkor megítélésénél. És
még valami: növesszen bajuszt. Legyen egészen vékony, és a szája szögletéig
érjen. Az is éveket ad a korához, tudja? Néhány hét alatt kinő.
Miller tudta, milyen gyorsan nő a bajusza.
– Persze – felelte.
Végigmérte magát a tükörben. Úgy nézett ki, mint aki a harmincas éveinek
a közepe felé jár. A bajusszal további három-négy évet öregíthet magán.
Odalent Millert egy fehér lepedő elé állították, amelyet kétoldalt Leon és
Oster tartott kifeszítve. Motti néhányszor lefényképezte szemből.
– Ennyi elég is lesz – mondta végül. – A jogosítvány három napon belül
elkészül.
Amikor a társaság elment, Oster Millerhez fordult.
– Rendben van, Kolb – már csak így szólította. – A kiképzést Dachauban
kapta, onnan 1944 júniusában átvezényellek a flossenburgi koncentrációs
táborba, és 1945 áprilisában maga vezette azt az osztagot, amely kivégezte
Canaris tengernagyot. Azoknak a Wehrmacht tiszteknek a meggyilkolásában
is segédkezett, akiket a Gestapo a Hitler elleni merényletben való részvétellel
gyanúsított. Nem is csoda, hogy a hatóságok le akarják tartóztatni. Canaris és
emberei nem zsidók voltak. Ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Akkor
hát, őrmester úr, lássunk munkához!

A Mosszad szokásos heti értekezlete már véget ért, amikor Amit tábornok
felemelt kézzel jelezte, hogy szólni kíván.
– Van itt még valami, bár, hogy őszinte legyek, nem tartom különösebben
fontosnak. Leon jelenti Münchenből, hogy egy ideje foglalkozik egy fiatal
némettel, egy árjával, akinek valami elszámolnivalója akadt az SS-sel, és most
éppen arra készítik fel, hogy beépüljön az Odessába.
– Indítékai? – kérdezte valaki gyanakodva. Amit tábornok vállat vont.
– Valamilyen, csak általa ismert oknál fogva el akar kapni egy bizonyos
Roschmann nevű volt SS századost.
Az Üldöztetés Országai irodájának vezetője, egy lengyel származású zsidó
felkapta a fejet.
– Eduard Roschmannt? A Rigai Mészárost?
– Igen, őt.
– Hm. Regi adósságot egyenlíthetnénk ki, ha sikerülne elkapni.
Amit tábornok a fejét rázta.
– Már megmondtam, hogy Izrael nem foglalkozik többé megtorlással. A
parancsom mindenre kiterjed. Akkor sem lesz gyilkosság, ha az illető
történetesen mégis megtalálja Roschmannt. A Ben-Gal affér után ez lenne az
utolsó csepp Erhard poharában. Éppen az a baj, hogy akármelyik volt náci hal
meg az NSZK-ban, rögtön az izraeli ügynököket vádolják érte.
– Mi legyen ezzel a fiatal némettel? – kérdezte a Sábák vezetője.
– Szeretném felhasználni arra, hogy kiderítse, milyen náci tudósokat
küldhetnek még az idén Kairóba. Számunkra ez most mindennél fontosabb.
Javaslom, hogy küldjünk egy ügynököt az NSZK-ba, aki majd megfigyelés
alatt tartja a fiatalembert. Egyszerű megfigyelésről lenne csak szó, semmi
többről.
– Van már jelöltje?
– Igen. Kitűnő, megbízható ember. Követi a németet, megfigyelés alatt
tartja, és közvetlenül nekem tesz jelentést. Odaát majd németnek nézik. Egy
kansruhei születésű zsidó.
– És Leonnal mi legyen? – kérdezte egy másik ember. – Ő nem akar majd
esetleg magánakciót, hogy a saját adósságait törlessze?
– Leon azt leszi, amit mondanak neki – vágott vissza Amit. – Több egyéni
akció pedig nem lesz.

Aznap reggel Bayreuthban Miller újabb leckét kapott Ostertől.

– Oké – mondta Oster. – Mit gravíroztak az SS-tőr markolatába?
– Vér és Becsület – felelte Miller.
– Helyes. És mikor kapja meg az SS-tag a tőrt?
– Amikor a kiképzés végén elvezénylik a táborból. A búcsúdíszszemlén.
– Helyes. Most pedig mondja el az Adolf Hitlernek tett hűségeskü
szövegét.
Miller szóról szóra felmondta.
 – Halljam az SS vérszövetségi eskü jő t. Miller engedelmesen elmondta azt
is.
– Mit jelent a halálfej és embléma?
Miller becsukott szemmel ismételte el a tanultakat.
– A halálfej jele a távoli germán mitológiából ered. Azoknak a teuton
harcosoknak a jelképe, akik a sírig, de még a sír után is, egészen a Walhalláig
tartó hűséget fogadtak vezérüknek és egymásnak. A koponya és a keresztbe
fektetett csontok a sír utáni világra utalnak.
– Úgy van. Minden SS automatikusan tagja lett a halálfejes egységeknek?
– Nem.
Oster fölállt és nyújtózkodott.
– Nem is rossz – jelenlétié ki. – Azt hiszem, az általános témákkal
kapcsolatban nem kérdezhetnek mást. Ami pedig az első és egyetlen
állomáshelyét, a flossenburgi koncentrációs tábort illeti, a következőket kell
tudnia…

Az Olympic Airways Athén-München járatának egyik ablak melletti ülésén

helyet foglaló férfi csendes, zárkózott ember benyomását keltette,
A mellette ülő nyugatnémet üzletember tett néhány kísérletet, hogy szóba
elegyedjen vele, de végül feladta, és inkább beletemetkezett a Playboy
magazinba. A szomszédja az ablakon kibámulva nézte, hogy marad el
mögöttük a tenger, majd a repülőgép a mediterrán tavaszból átsuhant a
Dolomitok és a Bajor-Alpok hófödte csúcsai felé.
Az üzletember legalább egy dolgot meg tudott állapítani társáról. Az ablak
mellett ülő utas kétségkívül német volt – ezt támasztotta alá hibátlan és
folyékony nyelvtudása, valamint helyismerete is. Az üzletembernek, aki
hivatalos útról tért haza a görög fővárosból, a legkisebb kétsége sem volt
afelől, hogy útitársa ugyancsak német.
Nagyobbat nem is tévedhetett volna. A másik utas harminchárom évvel
ezelőtt egy zsidó szabó fiaként, Josef Kaplan néven látta meg a napvilágot
Karlsruhéban. Hároméves volt, amikor Hitler hatalomra került, és hét, amikor
szüleit egy fekete autón elvitték. Három éven át egy padláson bújtatták, de
végül 1940-ben, tízéves korában felfedezték, és érte is eljött a fekete autó. Ifjú
évei azzal teltek, hogy a fiatalság szívósságával és leleményességével küzdött
az életben maradásért, miközben egyik koncentrációs táborból a másikba
került. Végül 1945-ben, szemében vadállati gyanakvással kiragadott egy
Hershey Tropical csokoládénak nevezett valamit egy orrhangon beszélő
idegen kinyújtott kezéből, és egy sarokba rohant zsákmányával, hogy
megegye, még mielőtt valaki elvenné tőle.
 Két évvel később – némileg megerősödve, amikor már tizenhét éves volt,
örökké éhes, mint egy patkány és legalább annyira gyanakvó is mindennel és
mindenkivel szemben – végül felszállt a President Warfield, illetve ahogy
akkor nevezték, az Exodus nevű hajóra, amely messze vitte Karlsruhétól és
Dachautól, egy új part felé.
Ahogy az évek múltak, megenyhült dacos merevsége, az idő éretté tette:
sok mindent megtanult, lett egy felesége és két gyereke, rendes ellátmányt
kapott a hadseregtől, de soha semmi nem enyhítette benne a gyűlöletet az iránt
az ország iránt, ahová éppen most utazott. Beleegyezett az útba, hajlandó volt
arra, hogy lenyelje az érzéseit, mint korábban már két alkalommal, és vállalta,
hogy ismét magára ölti azt a kedveskedő, emberbarát álarcot, amelyre
szüksége volt ahhoz, hogy ismét visszaváltozzék németté.
A többi kelléket már a szolgálat biztosította: az útlevelét a zsebében, a
képeslapokat és a leveleket, valamint mindazt a dokumentációt, amelyre egy
nyugat-európai ország polgárának szüksége lehet. A szervezet adta az
alsóneműt, a ruhát, a cipőt és a nyugatnémet textil ügynöknek kijáró bőröndöt.
Ahogy a gépet körülölelték Európa nehéz, fagyos felhői, újból átgondolta
küldetése részleteit, amelyeket éjjel-nappal szünet nélkül táplált belé egy halk
szavú ezredes abban a kibucban, amely gyümölcsöt alig, izraeli ügynököt
viszont annál bőségesebben termelt.
Követnie kell egy nála négy évvel fiatalabb germánt, aki olyasvalamire
készült, amibe előtte már többen belebuktak: be akart épülni az Odessába.
Figyelemmel keli kísérnie vállalkozásának sikerét, tudnia kell, kivel lép
kapcsolatba, ellenőriznie kell a felderített információk helyességét, de
legfőképpen bizonyosságot kell szereznie afelől, hogy a fiatal németnek
valóban sikerül-e rátalálnia arra, aki az egyiptomi rakétákon dolgozó tudósok
legújabb hullámát toborozza.
A színen soha nem jelenhet meg, a dolgok irányítását átvennie tilos. És az
eredményről jelentést kell tennie, még mielőtt a németek lebuktatják
“védencét", vagy a dolgokra maguktól fény derül. Az egyik vagy a másik
úgyis bekövetkezik.
Megbízatásának természetesen eleget tesz majd – azt azonban senki nem
várhatja el tőle, hogy szeresse is azt, amit csinál. Ez már nem tartozik a
feladathoz. Szerencsére senki sem kérdezte, van-e kedve ismét visszavedleni
németté. Senki sem mondta neki, hogy örömét is lelje abban, hogy németekkel
kell együtt lennie, hogy beszélheti a nyelvüket, hogy tréfálkozhat, nevetgélhet
velük. Ha így történt volna, el sem vállalja a megbízást. Most is gyűlölte
mindannyiukat, beleértve azt a fiatal riportert is, akit követnie kellett. És azt az
egyet biztosan tudta, hogy ezen már nem változtat soha semmi.
Másnap Leon utoljára látogatta meg Ostert és Millert. Rajta és Mottin kívül
egy napbarnított, kisportolt külsejű, náluk jóval fiatalabb férfi is érkezett
velük. A bemutatkozásnál csak annyit mondtak, hogy Josefnek hívják. Miller
úgy harminc-egynéhány évesre becsülte a korát. Egész idő alatt nem szólt egy
szót sem.
– Most jut eszembe – fordult Millerhez Motti. – A kocsiját felhoztam ide.
A városban hagytam, a piactéri parkolóban.
Odadobta Millernek a kulcsokat, de még hozzátette:
– Ne használja, ha az Odessával megy randevúzni. Először is túlságosan
feltűnő, másodszor pedig maga most egy egyszerű pék, aki éppen menekül,
mert kiderült róla, hogy őr volt egy haláltáborban. Az ilyenek nem járnak
Jaguárral. Ha utaznia kell, menjen vonattal.
Miller beleegyezőleg bólintott, de titokban mélységesen bántotta, hogy el
kell válnia szeretet kocsijától.
– Tessék – szólalt meg ismét Motti –, itt a jogosítványa, a mostani
ábrázatával. Ha kérdeznék, mondja azt, hogy van egy Volkswagen kocsija,
amit Brémában hagyott, mert félt, hogy a rendszám alapján azonosítani tudják
a rendőrök.
Miller szemügyre vette a jogosítványt. A képen rövid volt a haja, de a
bajusza természetesen nem látszott. Növekvő szájszőrzetére egyszerű
magyarázat lehetőit, hogy merő óvatosságból hagyta meg, amióta lebuktatták.
– Az illető, aki tudtán kívül az ajánlója lett, a reggeli dagállyal kihajózott
Bremerhavenből egy tengeri útra. Az SS egykori ezredese, jelenleg egy
pékségben dolgozik, és egyúttal ő a volt munkaadója. Ez itt egy levél tőle,
ahhoz az emberhez, akit fel fog keresni. A papír valódi, a saját irodájából való.
Az aláírás tökéletes hamisítvány. A levélben az áll, hogy maga egy
megbízható, rendes volt SS, akinek most rosszul megy sora, miután
lebuktatták. A levélíró azt kéri, hogy segítsenek új papírokat és új
személyazonosságot szerezni.
Leon átnyújtotta Millernek a levelet. Az elolvasta, majd visszahelyezte az
írást a borítékba,
– Ragassza le! – szólította fel Leon. Miller úgy tett.
– És ki az, akinél jelentkeznem kell? – kérdezte.
Leon egy papírra írt nevet és címet mutatott felé.
– Ez az az ember – felelte. – Nürnbergben él. Azt nem tudjuk, hogy a
háború alatt mivel foglalkozott, mert szinte biztos, hogy álnevet használ, de
egy dolgot biztosan tudunk: az Odessában nagyon nagy kutya. Elképzelhető,
hogy ismeri Eberhardtot, aki az északnémet Odessa egyik fejese. Tessék, ez itt
Eberhardt, a pék. Tanulmányozza, hátha az illető személyleírást kér róla.
Megértette?
Miller alaposan szemügyre vette Eberhardt fotóját, és bólintott.
– Ha felkészült, javaslom, várjon néhány napot, míg Eberhardt hajója már
túl lesz a parti rádiótelefon hatósugarán. Nem volna jó, ha a maga embere
telefonon el tudná érni a hajót itt, a parti vizeken. Várja meg, míg a hajó az
Atlanti-óceán közepére ér. Azt hiszem, a legjobb, ha jövő csütörtök reggel
jelentkezik.
Miller bólintott.
– Értettem. Csütörtökön.
– Végül még két dolog – mondta Leon. – Eltekintve attól, hogy maga
Roschmannt akarja elkapni, ami a maga ügye, mi is szeretnénk információhoz
jutni. Tudni akarjuk, ki toborozza azokat a tudósokat, akik Nasszer rakétáit
fogják építeni Egyiptomban. A toborzást az Odessa intézi valahol itt, az
NSZK-ban. Legfőképpen azt kell megtudnunk, hogy ki a toborzási akció
főnöke. Másodszor pedig, tartsa velünk a kapcsolatot. Hívja ezt a számot, és
nyilvános telefont használjon. – Egy papírdarabot tolt Miller elé. – Valaki
mindig a készüléknél lesz, ha én nem is volnék ott.
Húsz perccel később a kis csapat eltávozott.

A Münchenbe vezető úton Leon és Josef egymás mellett ült a hátsó ülésen. Az
izraeli ügynök szótlanul, a sarokba húzódva szemlélődött. Amikor elmaradtak
mögöttük Bayreuth pislákoló fényei, Leon a könyökével megbökte Josefet.
– Miért búslakodik? Eddig minden rendben megy:
Josef odafordult.
– Maga mennyire tartja megbízhatónak ezt a Millert? – kérdezte.
– Megbízható? Nélküle nem tudom, hogyan épülhetnénk be az Odessába.
Hallhatta, mit mondott Oster. Akármilyen társaságban el tudja magát adni volt
SS-ként, ha nem veszíti el a fejét.
Josef nem szólt a kételyeiről.
– Azt az utasítást kaptam, hogy állandóan figyeljem – dohogta. –
Állandóan a nyomában kellene lennem, tudnom kellene, kikkel találkozik, és
azoknak mi a rangjuk az Odessán belül. Ezekről jelentést kellene tennem.
Bárcsak ne egyeztem volna bele, hogy egyedül mászkáljon, és hogy csak
akkor telefonáljon, ha ő jónak látja. És mi van, ha nem jelentkezik?
Leon alig tudta visszafojtani a dühét. Láthatólag nem először csaptak össze
emiatt.
– Figyeljen, elmondom még egyszer. A fickót én fedeztem fel. Az én
ötletem volt, hogy épüljön be az Odessába. Ő az én ügynököm. Évekig
vártam, hogy valakit elküldhessek oda, ahova most ő eljut, ez a gój. Nem
engedhetem lebukni csak azért, mert valaki állandóan a nyakán lóg.
– A fickó amatőr. Én profi vagyok – elégedetlenkedett az izraeli.
– Amatőr, de árja! – vágott vissza Leon. – Mire teljesíti a feladatát,
remélem, megtudjuk tőle az Odessa tíz legfontosabb emberének a nevét. És
akkor majd egyenként elintézhetjük őket. Biztosan az is közöttük van, aki a
tudósokat toborozza. Ne aggódjon: megtaláljuk őt is, azokkal a tudósokkal
együtt, akiket Kairóba akar küldeni.

Miller a hóesést bámulta az ablakból. Esze ágában sem volt telefonálgatni,

mert semmi érdeke nem fűződött ahhoz, hogy rakétatechnikával foglalkozó
tudósok toborozásáról derítsen fel részleteket. Öt még mindig csak egyetlen
cél érdekelte: Eduard Roschmann.

12.

Peter Miller szerdán, február tizenkilencedikén este intett végső búcsút Alfred
Oster bayreuthi házának, hogy Nürnberg felé vegye az útját.
A volt SS tiszt a kapuban keményen kezet rázott vele.
– A legjobbakat, Kolb! Megtanítottam magának mindent, amit csak
tudtam. Még egy utolsó jó tanács: nem tudom, meddig jut a hamis
személyazonossággal. Ha olyannal találkozik, aki valószínűleg rájött az
igazságra, ne is próbáljon vitatkozni. Tűnjön el azonnal, és használja újra a
saját nevét.
Oster magában dörmögve nézett a fiatal újságíró távolodó alakja után.
– Ekkora őrültségről sem hallottam még… – azzal becsukta az ajtót, és
visszatért a kandalló mellé.

Miller az állomásig vezető egymérföldes utat gyalog tette meg, és közben

elhaladt a parkoló előtt.
Az ereszekkel és levéldíszekkel dekorált apró, bajor stílusban épült
állomáson csak az odaútra váltott jegyet Nürnbergbe.
Már éppen ellépett volna a pénztárablaktól, hogy a szélfúttá peronon várja
a vonatot, amikor az egyik jegykezelő megszólította.
– Azt hiszem, hosszú várakozás lesz, uram. A nürnbergi vonatnak késése
van.
 Miller meglepődött. A nyugatnémet vasutaknál becsületbeli kérdés a
pontosság.
– Mi történt? – kérdezte.
A jegykezelő a messzeség felé biccentett a fejével, ahol a sínpár eltűnt a
hóborította hegyek között.
– Befújta a pályát a hó. Épp az előbb hallottam, hogy a hóeke meg
lerobbant. Most javítják.
Az újságírással töltött évek során Millerben mélységes utálat alakult ki a
várótermek iránt. Túl sok időt töltött bennük, ázva, fázva, kényelmetlenül. Az
állomás restijében felhörpintett egy kávét, közben pedig a jegyét nézegette.
Már kilyukasztották. Gondolatai visszakalandoztak a Jaguárhoz, amely ott állt
a domb tetején.
... Mi rossz volna abban, ha Nürnberg másik végében, a kapott címtől jó
távol parkolná le?... Egy garázsban is hagyhatná, ahol nincs szem előtt. Soha
nem találná meg senki. És különben is – győzködte saját magát –, szükség
esetén nem rossz, ha van valami, amivel gyorsan elmenekülhet az ember.
Eszébe jutott, hogy Motti szerint túlságosan is feltűnő az autó, de azután
felötlött benne Oster tanácsa a gyors eltűnésről; alig egy órával azelőtt kötötte
a lelkére.
Az autó használata kockázattal járt, de legalább olyan veszélyes
gyalogosan lebukni valahol. Még öt percig mérlegelte a dolgot, azután kávéját
otthagyva kilépett az állomásépületből, és elindult a dombra. Tíz perccel
később már a Jaguár volánja mögött ült, és kifelé hajtott a városból.
Nürnbergig nem volt hosszú az út. Megérkezés után egy kis hotelben vett
ki szobát az állomás szomszédságában, a kocsit két utcával arrébb állította le,
és a Királyi Kapun át besétált Albrecht Dürer magas falakkal övezett
városába. – Már sötét volt, de az utcai lámpák és az ablakokból kiszűrődő
fények jól megvilágították a középkori város hegyes háztetőit és a házak
gazdagon díszített kapuit. Az ember szinte a középkorban érezte magát,
amikor még a Frankföld királyai uralták Nürnberget, a német fejedelemségek
egyik leggazdagabb városát. Nem volt könnyű tudomásul venni, hogy szinte
az utolsó tégláig minden 1945 után épült újjá az eredeti várostervek alapján,
miután a várost 1943-ban macskakövestül, faházastul porrá és hamuvá
változtatták a szövetségesek bombái.
A piactértől kétsaroknyira, majdnem a Sankt Sebald-katedrális kettős
tornyának tőszomszédságában talált rá a házra, amelyet kéréseit. A névtáblán
látható név egyezett a boríték címzésével, amely a brémai ex-SS ezredes.
Joachim Eberhardt hamisítóit ajánló sorait tartalmazta. Mivel soha nem látta
Eberhardt urat, őszintén remélte, hogy a nürnbergi ház lakója sem ismeri
személyesen.
 Vacsorázóhelyet keresve visszasétált a piactérre. Elment néhány étterem
előtt, majd a tér sarkiban, közvetlenül a katedrális mellett, észrevette egy apró
kolbászsütő égre bodorodó füstjét. Bájos kis étterem volt, a ház előtti teraszt
ládákban álló örökzöld sövény szegélyezte, amelyről a gondos tulajdonos
letisztogatta a reggel óta hullott havat.
Amikor benyitott, a hirtelen meleg és a kellemes hangulat hulláma szinte
mellbe vágta. A faasztalok mellett mindenhol ültek, de az egyik sarokasztaltól
éppen felállt egy pár, és Miller villámgyorsan odaverekedte magát, miközben
a távozók mosolyogva jó étvágyat kívántak neki. A ház különlegességét kérte,
apró, fűszeres nürnbergi kolbászkákat, amelyből egy tucatot hoztak egy
tányéron. Úgy döntött, hogy egy palack helyi borral öblíti le a finom falatokat.
Vacsora után kávét kért, majd két likőrrel hígította fel a méregerős, fekete
italt. Még semmi kedve sem volt a lefekvéshez; élvezettel nézte a nyílt tüzű
kandalló lángocskáit, és hallgatta a sarokasztalnál ülő társaság nagy hangú
éneklését – az emberek ide-oda ringatták magukat a zenére, a hangjuk a
korsókkal együtt minden versszak végén a magasba emelkedett.
Sokáig gondolkozott azon, vajon mi értelme van az életét kockáztatni
valaki miatt, aki húsz évvel ezelőtt bűnt követett el. Már-már azon volt, hogy
hagyja az egészet, leborotválja a bajuszát, újra megnöveszti a haját,
visszamegy Hamburgba, és bebújik a meleg ágyba Sigi mellé.
A fizetőpincér állt meg az asztalnál, meghajolt, és egy mosolygós "Bitte
schön" kíséretében átnyújtotta a számlát.
Miller a zsebébe nyúlt, és pénztárcát kereső ujjai egy fényképet tapintottak
ki. Elővette, egy darabig nézte. Az ezüst villámokkal díszített fekete gallér
felett egy késpenge vékonyságú száj vonala látszott, a savószínű, karikás
szemek visszabámultak rá.
– Te szar... – mormogta maga elé egy idő után, majd az asztalon égő
gyertya lángjába tartotta a fénykép sarkát, A hamut elsimította a
hamutálcában. Erre már úgysem lesz szükségem – gondolta. Tudta, ha látja,
felismeri ezt az arcot.
Fizetett, jól begombolta a kabátját, és visszasétált a szállodába.

A fentiekkel nagyjából azonos időpontban Mackensen éppen a dühös és

tanácstalan Werwolf előtt állt.
– A pokolba is! Mi az, hogy nincs meg?! – csattant föl az Odessa főnöke. –
Nem nyelhette el a föld, nem válhatott köddé! A kocsiját egy kilométerről
észre lehet venni, nincs még egy feltűnőbb autó az egész országban. Hat hét
kutatás után még mindig csak azt tudja mondani, hogy nem látták?...
Mackensen megvárta, míg a dühroham magától alábbhagy.
 – Ez az igazság – szólalt meg végül. – Ellenőriztem a hamburgi lakását, az
anyjával és a barátnőjével beszéltek Miller állítólagos barátai, felkerestük a
munkatársait is. Senki nem tud semmit. A kocsija biztosan egész idő alatt
valami garázsban áll. Bujkál a fickó. Azt még láttak, hogy Londonból
visszatérve déli irányba hajt el a kölni repülőtér parkolójából, de attól kezdve
nyoma veszett.
– Meg kell találnunk! – ismételte a Werwolf. – Ennek a bajtársunknak a
közelébe sem juthat. Az katasztrófa lenne.
– Fel fog bukkanni – jelenlelte ki Mackensen meggyőződéssel. – Örökké
nem bujkálhat. És akkor majd elkapjuk.
A némileg megnyugtatta a hivatásos embervadász türelme és észjárása.
Lassan bólintott egyet.
– Rendben van. De azt akarom, hogy a közelemben maradjon. Vegyen ki
egy szobát itt a városban, és várjuk ki, mi történik. Ha a közelemben marad,
könnyebben el tudom érni.
– Úgy lesz, uram. Egy belvárosi szállodába megyek, majd telefonon
tudatom, melyik az. Ott akármikor elérhet.
Mackensen jó éjszakát kívánt főnökének, és távozott.

Miller másnap reggel néhány perccel kilenc óra előtt érkezett a házhoz, és
megnyomta a vakítóan kifényesített csengőt. Azt akarta, hogy az embere még
munkába menet előtt fogadja. Egy cselédlány nyitott ajtót, és egy
nappaliszobába kísérte, míg ő elment a gazdájáért.
Tíz perccel később egy ötven-egynéhány éves, szőkésbarna, őszülő
halántékú férfi lépett be. Elegáns volt, és sugárzott róla a magabiztosság. A
szoba bútorzatából és díszítéséből ugyancsak elegancia és gazdagság áradt.
Gyanakvás nélkül szemlélte a váratlan látogatót. Pillantása végigmérte a
vendéget, aki olcsó nadrágja és zakója után ítélve csak valami munkásember
lehetett.
– Mit tehetek önért? – kérdezte kimérten.
A látogató szemmel láthatóan zavarba jött a pazarul berendezett lakásban.
– Szóval... Abban reménykedtem, hogy ön talán tud rajtam segíteni, doktor
úr.
– Ugyan, kérem – felelte az Odessa embere –, azt biztosan tudja, hogy a
hivatalom nincs messze innen. Talán keresse fel inkább a titkárnőmet, és tőle
kérjen egy időpontot.
– Az a helyzet, hogy tulajdonképpen nem szakmai segítségre volna
szükség... – válaszolt Miller, aki közben átváltott a hamburgi és brémai
munkások által beszélt dialektusra.
 Látszott rajta, hogy nagy zavarban van. Nem találta a megfelelő szavakat,
így hát a belső zsebéből egy levelet vett elő, és némán átnyújtotta.
– Egy ajánlólevél attól az embertől, aki mondta, hogy magához jöjjek,
uram.
Az Odessa embere szó nélkül átvette a levelet, felbontotta, és gyorsan
átfutotta. Tartása kissé merevebbé vált, és a papír fölött gyanakvóan
méricskélte Millert.
– Értem, Herr Kolb. Nos, talán foglaljon helyet.
Egy egyenes hátú székre mutatott, ő maga pedig egy karosszékbe ült.
Néhány percig fura arckifejezéssel, némán figyelte a látogatót. Váratlanul
felcsattant a hangja.
– Mit is mondott, hogy hívják?
– Kolb, uram.
– Keresztneve?
– Rolf-Günther, uram.
– Igazolványa van?
Miller tanácstalanul, szinte kétségbeesve nézett.
– Csak a jogosítványom.
– Ide vele, hadd lássam!
Az ügyvéd – mert ez volt a hivatása – kinyújtotta a karját. Miller kénytelen
volt felállni, és a felfelé fordított tenyérbe tenni az okmányt. A házigazda
felütötte, és figyelmesen elolvasta az adatokat. Átnézett a jogosítvány fölött,
hogy összehasonlítsa Millert a fotóval. A két arc egyezett.
– Mikor született? – förmedt hirtelen Millerre.
– Mikor születtem? Hm... június 13-án, uram.
– Melyik évben, Kolb?
– 1925-ben, uram.
Az ügyvéd újabb hosszú percekig nézte a jogosítványt.
– Itt várjon! – mondta váratlanul, majd elment.
Átvágott a házon, és a hátsó traktusba ment, ahol az irodája volt. Az
ügyfelek a hátsó ajtón szoktak bejárni ide az utcáról. Egyenesen az irodába
ment, és kinyitotta a falba épített széfet. Elővett egy vaskos könyvet, és
gyorsan fellapozta.
Joachim Eberhardt nevét hallotta ugyan, de személyesen még soha nem
találkoztak. Abban sem volt egészen biztos, hogy mi volt Eberhardt utolsó
rendfokozata az SS-ben. A könyv adatai alátámasztották az adatokat. Joachim
Eberhardtot 1945. január 10-én a Waffen SS ezredesévé nevezték ki.
Továbblapozott, és a Kolb nevet kereste, összesen hét darab Kolb volt, de
Rolf-Günther csak egy. 1945 áprilisától irodista őrmester, Született: 1925.
június 18. Becsukta, és visszatette a könyvet a helyére, majd rázárta a széfet.
Újra átment a házon, és belépett a nappaliba. Vendége feszengve ült a szék
legszélén. A házigazda újra elhelyezkedett.
– Meglehet, hogy nem áll módomban segíteni önnek. Remélem, ezzel
tisztában van.
Miller az ajkába harapva bólintott.
– Nincs hova mennem, uram. Amikor elkezdtek keresni, elmentem
Eberhardt úrhoz, hogy segítsen. Ő megírta ezt a levelet, és mondta, hogy
keressem fel önt. Azt mondta, ha ön sem tud rajtam segíteni, akkor senki.
Az ügyvéd hátradőlt székében, és a mennyezetre bámult.
– Kíváncsi vagyok, vajon miért nem hívott fel, ha beszélni akart velem –
tűnődött.
Csend lett. Az ügyvéd a látogatótól várta a választ.
– Talán ilyesmiről nem akart telefonon beszélni... – mondta reménykedve
Miller.
Az ügyvéd lekicsinylően mérte végig.
– Lehetséges – mondta röviden. – De talán inkább azt mesélje el, hogyan
keveredett ebbe az egészbe.
– Hát igen. Az úgy volt, uram... Szóval az az illető felismert, aztán meg
szóltak, hogy le fognak tartóztatni. Én meg leléptem. Muszáj volt, kérem.
Az ügyvéd felsóhajtott.
– Kezdje az elején – mondta elcsigázottan. – Ki ismerte fel, és mint
micsodát?
Miller mély lélegzetet vett.
– Az úgy volt, uram, hogy brémai vagyok. Ott is lakok, meg dolgozok,
vagyis dolgoztam, amíg ez az izé meg nem történt Eberhardt úrnál. A
pékségben. Aztán, úgy négy hónapja megyek hazafelé, és egyszer csak
nagyon rosszul lettem. Borzasztó fájások voltak a hasamban. Biztos el is
ájultam. Összeestem a járdán. Akkor aztán bevitték a kórházba.
– Melyik kórházba?
– A brémai közkórházba, uram. Mindenféle vizsgálatokat csináltak, és azt
mondták, rákom van. A vastagbélben. Akkor azt hittem, kész, végeztünk,
ennyi. Érti?
– Általában úgy is van – jegyezte meg szárazon az ügyvéd.
– Én is pontosan úgy gondoltam, uram. Csakhogy nyilván még időben
elkapták. Nem operáltak, hanem gyógyszereztek, és idővel a rák elkezdett
visszahúzódni.
– Eddig úgy látom, szerencsés ember. Most mondja csak el, mi volt ezzel a
felismeréssel?
– Hát igen, szóval volt ott egy ápoló, tudja? Zsidó volt, és állandóan engem
bámult. Amikor szolgálatban volt, mindig belebámult a pofámba. Olyan furán
nézett valahogy. Érti. Kezdtem aggódni. Ahogy mindig bámult rám. Egészen
úgy, mintha ismerne. Én nem ismertem fel ötét, de az volt az érzésem, hogy ő
ismert engem.
– Folytassa – az ügyvéd növekvő érdeklődéssel figyelt.
– Úgy egy hónappal ezelőtt azt mondták, hogy szállítható vagyok, és
átvitték egy másik klinikára, utókezelésre. Az egész költséget a főnököm
munkáltatói biztosítása fedezte. De mielőtt elvittek volna a közkórházból,
eszembe jutott. Mármint a zsidó gyerek. Hetekbe telt, de végül beugrott:
fogoly volt Flossenburgban.
Az ügyvéd szinte felugrott székéből.
– Maga Flossenburgban volt?!
– Igen, már éppen ezt kezdtem volna mondani, tetszik tudni. Szóval
beugrott, hogy ez az ápoló is ott volt. A brémai kórházban még a nevét is
megtudtam. Csakhogy ott Flossenburgban ő abban a zsidó csapatban volt, akik
Canaris tengernagy meg a többiek hulláit elégették, akiket felakasztottunk a
Führer elleni merénylet végett.
Az ügyvéd rámeredt.
– Maga is részt vett Canaris meg a többiek kivégzésében? – kérdezte.
Miller vállat vont.
– Én vezettem a kivégzőosztagot – felelte egyszerűen. – Hát árulók voltak,
nem? Meg akarták ölni a Führert.
Az ügyvéd szabadkozva tárta szét a két kezét.
– Drága jó emberem, én nem neheztelek magára. Hát persze hogy árulók
voltak. Canaris még a szövetségesekkel is lepaktált. A tábornoki kartól lefelé
disznó volt az összes Wehrmachtos. Csak éppen soha nem gondoltam volna,
hogy találkozom azzal, aki kivégezte őket.
Miller bágyadtán elvigyorodott.
– Az a lényeg, hogy ezért most a rendőrség el akar kapni. Már úgy értem, a
zsidóirtás egy dolog, de most mindenki azt mondja, hogy Canaris meg a
többiek... szóval, hogy olyan hősök voltak, vagy mi.
Az ügyvéd bólintott.
– Hát igen, a mostani hatóságokkal alaposan meggyűlne a baja miattuk. De
folytassa csak.
– Átszállítottak egy másik klinikára, és többet nem láttam a zsidót. Múlt
pénteken azután telefonon hívtak az utókezelés közben. Először azt hittem, a
pékségből keresnek, de az illető nem akart bemutatkozni. Azt mondta, olyan
állásban van, hogy tudja, mi történt, és hogy egy bizonyos illető leadta a drótot
rólam azoknak a ludwigsburgi disznóknak, és hogy készül ellenem a
letartóztatási parancs. Olyan hivatalos hangja volt az illetőnek, ha tetszik
érteni, mire gondolok.
 Az ügyvéd megértőén bólogatott, – Valószínűleg egy barát lehetett a
brémai rendőrségtől. Utána mit csinált?
Miller meglepetést színlelt.
– Hát mit tehettem volna, megléptem! Elbocsátottam magamat. Nem is
tudtam, mihez kezdjek. Hazamenni nem mertem, mert féltem, hogy esetleg
várnak. Még a Volkswagenemet se hoztam el, a mai napig ott áll a ház előtt. A
péntek éjszakát még eltöltöttem valahogy, azután szombaton támadt egy
ötletem. Elmentem Eberhardt úrhoz, a főnökhöz. Az otthoni száma benne volt
a telefonkönyviben. Nagyon rendes volt velem. Mondta, hogy Frau
Eberhardttal másnap egy hajókirándulásra indulnak, de azért gondja lesz rám,
és ha tud, segít. Megírta ezt a levelet, is azt mondta, hogy jöjjek el magához.
– Miből gondolta, hogy Eberhardt úr segíteni fog?
– Tetszik tudni, azt nem tudtam, hogy a háború alatt mit csinált. De a
pékségbe mindig nagyon rendes volt velem. Egyszer, vagy két éve volt nálunk
egy vállalati buli. Egy kicsit mindenki beivott, és nekem ki kellett mennem a
vécére. Eberhardt úr meg éppen ott mosta a kezét. Meg énekelt. A Horst
Wessel-Liedet énekelte. Én is elkezdtem énekelni. Ott énekeltünk mind a
ketten a vécébe. Akkor aztán hátba veregetett, és annyit mondott: “Egy szót se
róla, Kolb", és kiment. Meg is feledkeztem az egészről, míg azután bajba nem
kerültem. Akkor eszembe jutott, hogy talán ő is az SS-ben szolgált, mint én.
Ezért kértem tőle segítséget.
– Ő meg ideküldte hozzám?
Miller bólintott.
– Hogy hívták azt a zsidó ápolót?
– Hartstein, uram.
– Melyik klinikára küldték utókezelésre?
– A delmenhorsti Arcadia klinikára, Bréma mellett.
Az ügyvéd ismét bólintott, valamit írt egy papírlapra, majd felállt.
– Maradjon itt – mondta, és kiment a szobából.
Egy folyosón át a dolgozószobájába ment. A tudakozótól megkérte az
Eberhardt sütöde, a brémai közkórház, valamint a delmenhorsti Arcadia
klinika számait. Elsőnek a pékséget tárcsázta.
Eberhardt titkárnője rendkívül segítőkész volt.
– Sajnálom, uram. Eberhardt úr házon kívül van. Sajnos, nem lehet elérni:
a feleségével, Eberhardt asszonnyal szokásos karib-tengeri nyaralásukra
távoztak hajón. Négy hét múlva lesz ismét. Segíthetek valamiben?
Az ügyvéd közölte, hogy nem, és letette a kagylót. A következő a brémai
kórház volt, ahol a személyzeti osztályt kérte.
 – A társadalombiztosítás nyugdíjakkal foglalkozó részlegétől beszélek –
mondta behízelgő hangon. – Szeretném, ha megerősítenék, hogy dolgozik
önöknél egy Hartstein nevű ápoló.
Rövid hallgatás következett, mialatt a lány a vonal túlsó végén átfutotta a
nyilvántartást.
– Igen, dolgozik – mondta végül. – David Hartstein.
– Köszönöm – felelte a nürnbergi ügyvéd, majd letette a kagylót. Aztán
ugyanezt a számot tárcsázta, de ezúttal a betegnyilvántartót kérte.
– Az Eberhardt pékség titkára vagyok – mutatkozott be. – Az egyik
alkalmazottunk iránt szeretnék érdeklődni, akit önöknél kezelnek
vastagbéltumorral. Szeretném tudni, javult-e az állapota. A neve Rolf-Günther
Kolb.
Újabb szünet következett. A nyilvántartási; kezelő lány elővette
Rolf-Günther Kolb anyagát, és elolvasta az utolsó lapot.
– Elbocsátottuk – közölte a hívóval. – Annyira javult az állapota, hogy egy
másik klinikára szállítottuk utókezelésre.
– Ez remek – örvendezett az ügyvéd. – Tudja, síelni voltam, és még nem
ismerem a legújabb fejleményeket. Meg tudná mondani, melyik az a klinika?
– Az Arcadia, Delmenhorstban – válaszolta a lány.
Az ügyvéd újból tárcsázott, ezúttal az Arcadia klinikát hívta.
Egy nő vette fel a kagylót. Miután végighallgatta a hívót, a mellette álló
orvoshoz fordult.
– Arról a bizonyos Kolbról érdeklődnek, akit ön említett... – mondta.
Az orvos átvette a kagylót.
– Tessék – szólt bele. – Igen, a klinika igazgatója beszél. Dr. Braun
vagyok. Segíthetek valamiben?
A Braun név hallatán a titkárnő meghökkenten pillantott munkaadójára. Az
szemrebbenés nélkül hallgatta a nürnbergi hívót, és gördülékenyen vá1aszolt.
– Sajnálom, de Kolb úr a múlt pénteken önkényesen távozott tőlünk. Ez
rendkívül szokatlan, de sajnos, képtelenek voltunk megakadályozni. Úgy van,
valóban a brémai közkórházból küldték át hozzánk. Daganata volt, már
felszívódóban.
Egy pillanatig figyelt, majd folytatta.
– Ugyan, semmiség az egész. Örülök, hogy segíthettem.
Az orvos, valódi nevén Rosenmayer, letette a kagylót, majd újra felemelte,
és egy müncheni számot tárcsázott. Teketóriázás nélkül a lényegre tért.
– Valaki telefonon érdeklődött Kolb iránt. Tehát megkezdődött az
ellenőrzés.
Nürnbergben az ügyvéd visszatette a kagylót, és átment a nappaliba.
– Nos. Kolb, úgy tűnik, maga valóban az, akinek mondja magát.
 Miller döbbenten bámult rá.
– Mindazonáltal szeretnék még feltenni néhány kérdést, ha meg nem
sértem.
Látogatója még mindig elképedve rázta a fejét.
– Természetesen, uram.
– Helyes. Körül van metélve?
Miller értetlenül bámult.
– Nem, nem vagyok – felelte bután.
– Hadd látom! – folytatta kimérten az ügyvéd.
Miller csak ült és bámult.
– Mutassa, őrmester! – csattant az ügyvéd hangja.
Miller felpattant, és vigyázzba vágta magát, mint akit áramütés ért.
– Parancsára! – válaszolta mozdulatlan vigyázzállásban.
Vagy három másodpercig rezzenés nélkül állt, két hüvelykujja a nadrág
varrásához szorítva. Utána kigombolta a sliccét. Az ügyvéd szemügyre vette,
majd bólintással jelezte, hogy visszagombolkozhat.
– Hát, zsidónak nem zsidó – nyugtázta szeretetre méltóan.
Miller tátott szájjal bámult rá a székből.
– Persze hogy nem vagyok zsidó! – tört fel belőle.
Az ügyvéd mosolygott.
– Megtörtént már, hogy bizonyos zsidók megpróbálták magukról elhitetni,
hogy bajtársaink. Nem voltak hosszú életűek. Most pedig mesélje el a
történetét, és közben majd keresztkérdéseket teszek fel. Remélem, megért: ez
csupán ellenőrzés. Hol született?
– Brémában, uram.
– Helyes. A születési helye szerepel az SS-nyilvántartásban. Éppen az
előbb ellenőriztem. Tagja volt a Hitlerjugendnek?
– Igenis! 1935-ben, tízéves koromban léptem be, uram!
– Jó nemzetiszocialisták voltak a szülei?
– Igenis, mindketten azok voltak!
– Mi történt velük?
– Odavesztek a brémai nagy bombázásban.
– Mikor lett tagja az SS-nek?
– Negyvennégy telén, uram. Már majdnem tizennyolc éves voltam.
– Hol képezték ki?
– A dachaui SS-kiképzőtáborban, uram.
– A vércsoportjelzést betetoválták a jobb hónaljába?
– Nem, uram. Egyébként a bal hónaljba tetováltak.
– Miért nem kapta meg a tetoválást?
 – Úgy volt, hogy a kiképzésnek negyvennégy augusztusában vége, és
elindulunk első állomáshelyünkre, a Waffen SS egyik egységéhez. Akkor
történt, hogy júliusban a flossenburgi táborba küldtek egy csapatnyi tisztet,
akik részt vettek a Führer elleni összeesküvésben. Flossenburg azonnali
erősítést kért Dachautól. Engem meg egy tucat társamat megfelelőnek
tartottak a különleges feladatra, és egyenesen odaküldtek. Már nem vehettünk
részt a búcsúszer tartáson, és a tetoválásból is kimaradtunk, A parancsnok azt
mondta, hogy a tetoválásra nincs is szükség, mert úgysem kerülünk ki a
frontra, uram!
Az ügyvéd bólintott. 1944 júliusának vége felé a parancsnok valószínűleg
tisztában lehetett azzal is, hogy a szövetségesek már mélyen francia területen
járnak, és hogy a háború a vége felé közeledik.
– A dísztőrét megkapta?
– Igenis. A parancsnok saját kezűleg adta át.
– Mi volt belevésve?
– Vér és Becsület, uram.
– Dachauban milyen kiképzést kapott?
– Teljes harci kiképzést és politikai-ideológiai kiképzést is, ami
kiegészítette a Hitlerjugend anyagát.
– Merre volt a dachaui kiképzőtábor?
– Münchentől tizenöt kilométerre északra, uram. A koncentrációs tábortól
négy kilométerre.
– Milyen egyenruhát viseltek?
– Zöldesszürke zubbonyt és nadrágot, csizmát és fekete parolit: baloldalt
volt a rangjelzés. Ezenkívül fémcsatos, fekete derékszíjat!
– Mi van a csaton?
– Középen horogkereszt, körben pedig a jelmondat: Becsület és Hűség,
uram!
Az ügyvéd felállt, nyújtózkodott. Rágyújtott egy szivarra, és az ablakhoz
sétált.
– Beszéljen a flossenburgi táborról, Kolb őrmester. Hol volt?
– Bajorország és Thüringia határán, uram.
– Mikor nyitották meg?
– 1934-ben, uram. Az elsők között nyílt meg a disznók számára, akik
szembeszegültek a Führerrel.
– Mekkora volt?
– Mikor én ott voltam, uram, 300 x 300 méter volt. Tizenkilenc őrtorony
szegélyezte, bennük könnyű- és nehézgépfegyverek. Százhússzor száznegyven
méter volt az alakulótér. Istenkém, mit összemarháskodtunk a zsidókkal!...
 – Ne térjen el a tárgytól! – csattant az ügyvéd hangja. – Milyen volt az
elszállásolás?
– Huszonnégy barakk, egy konyha a foglyoknak, egy mosoda, egy
gyengélkedő meg a különféle műhelyek.
– És az SS-őrszemélyzetnek?!
– Két barakk, egy bolt meg a kupi!
– Hova vitték a holttesteket?
– A dróton kívül volt egy kisebb krematórium. A táborból egy föld alatti
folyosón lehetett odajutni.
– Milyen munkát végeztek a nemkívánatos elemek?
– Követ törtek, uram. A kőbányában. Az is a kerítésen kívül volt.
Szögesdróttal és külön őrtornyokkal védték.
– Negyvennégy végén mennyien voltak ott?
– Úgy tizenhatezer fogoly lehetett ott, uram.
– Merre volt a parancsnok irodája?
– A kerítésen kívül, a tábor fölötti domb oldalában, félúton, uram.
– Kik voltak a parancsnokok?
– Az én időm előtt kettő volt. Az első Karl Künstler SS őrnagy. Utána jött
Karl Früsch SS százados. Az utolsó pedig Max Kögel alezredes úr volt.
– Mi volt a politikai osztály száma?
– Kettes, uram.
– Merre volt?
– A parancsnoki épületben.
– Mi volt a feladata?
– Nekik kellett gondot viselni arra, hogy bizonyos foglyok különleges
elbánásban részesüljenek, ha Berlin úgy kívánta.
– Ez vonatkozott Canarisra és a többi összeesküvőre is?
– Igenis, uram. Valamennyiükkel különleges bánásmódot kellett
alkalmaznunk.
– És mikor alkalmazták?
– 1945. április huszadikán. Az amik már Bajorországban jártak, amikor
megjött a kivégzési parancs. Közülünk válogatták ki a kivégzőosztagot.
Engem akkoriban léptettek elő őrmesterré, mert hogy még közlegényként
érkeztem a táborba. Én vezettem azt az osztagot, amelyik kivégezte Canarist
és még öt másikat. Utána egy zsidókból álló csapat temette el a hullákat. És ez
a Hartstein ott volt köztük, hogy pusztult volna el! Azután elégettük a tábor
nyilvántartását. Valamivel később parancs jött, hogy a foglyokkal induljunk
északnak. Már útközben hallottuk, hogy a Führer végzett magával. Akkor a
tisztjeink otthagytak bennünket. A foglyok meg elkezdtek széjjelszéledni,
beszökdöstek az erdőbe. Mi, őrmesterek még lelőttünk néhányat, de a további
menetelésnek már nem volt sok értelme. Akkor már mindenült ott voltak az
amik.
– Még egy kérdés, őrmester. Amikor az ember feltekintett a táborból –
mindegy, hol állt éppen –, mit látott?
Miller értetlenül bámult az ügyvédre.
– Az eget – mondta.
– Mi uralta a látóhatárt, maga marha?
– Ó, csak nem arra a hegyre gondol, a tetején avval a várrommal?
– A XIV. században épült – bólintott mosolyogva az ügyvéd. – Rendben
van, Kolb. Valóban járt Flossenburgban. Most azt mondja el, hogyan sikerült
elmenekülnie?
– Menetelés közben történt, uram. Szétszéledt mindenki. Találkoztam egy
kóbor Wehrmacht közlegénnyel. Leütöttem, és magamra vettem a ruháját. Két
nappal később elkaptak a jenkik. Két évet lehúztam egy hadifogolytáborban,
de ott azt mondtam, csak egy egyszerű közlegény vagyok. Tudja, uram, hogy
volt ez akkoriban: mindenfelé azt beszélték, hogy az amik szó nélkül
agyonlövik a volt SS-eket. Így hát azt mondtam, hogy én a Wehrmachtnál
voltam.
Az ügyvéd kifújta a szivarfüstöt.
– Ezzel nem volt egyedül. Nevet nem változtatott?
– Nem, uram. A papírjaimat eldobtam, mert azokból kiderült volna, hogy
tagja voltam az SS-nek. De a nevemet megtartottam. Arra gondoltam, egy
őrmestert a kutya se fog keresni. Abban az időben a Canaris-ügynek nem volt
valami nagy jelentősége. Csak jóval később fújták fel a dolgot, és még egy
emlékművet is emeltek ott, ahol a fejeseket felakasztották. Persze, addigra már
Kolb névre szóló, rendes papírjaim voltak. Nem is történt volna semmi, ha ki
nem szúr magának az a kórházi szolga. És miután kiszúrt, úgysem számított
volna, milyen nevet viselek.
– Igaza van. Folytassuk csak azzal, amit megtanítottak magának. Először is
mondja el a Führernek tett hűségeskü szövegét – mondta az ügyvéd.
Még három órán keresztül folytatták. Miller erősen izzadt, de azt mondta,
hogy idő előtt hagyta ott a kórházat, és aznap még egy falatot sem evett. Már
az ebéd ideje is elmúlt, mire az ügyvéd végre azt mondta, hogy elégedett.
– Tulajdonképpen mit akar? – kérdezte Millertől.
– Az a helyzet, uram, hogy mivel a sarkamban vannak, szükségem volna
olyan papírokra, amelyek nem Rolf-Günther Kolb névre szólnak. A külsőmet
meg tudom változtatni, megnövesztem a hajamat meg a bajuszomat, és
keresek magamnak valami állást Bajorországban vagy akárhol. Végül is
szakképzett pék vagyok, az embereknek pedig szükségük van kenyérre, nem
igaz?
 A beszélgetés során az ügyvéd most először hátravetette a fejét, és
felnevetett.
– Hát igen, Kolb, kenyérre, arra szükségük van. Rendben van, figyeljen
rám. A magafajta emberekre általában nem szoktak értékes időt és energiát
pazarolni. De mivel maga önhibáján kívül keveredett bajba, és mivel valóban
rendes, hazaszerető német, megteszem magáért, amit tudok. Egy új
jogosítványnak önmagában nem volna sok értelme. Születési anyakönyvi
kivonat nélkül nem kaphat társadalombiztosítási kártyát, az pedig nem áll
rendelkezésére. Egy új útlevéllel viszont mindehhez hozzájuthat. Van pénze?
– Nincs, uram. Egy garasom sincs. Az elmúlt három napban autóstoppal
jöttem.
Az ügyvéd átadott egy százmárkást.
– Itt nem maradhat. Az új útlevélre legalább egy hétig várni kell. Egy
barátomhoz fog menni, aki majd beszerzi magának az útlevelet. Az illető
Stuttgartban lakik. Egy közönséges szállodában vegyen ki szobát, mielőtt
meglátogatja. Én majd értesítem, úgyhogy már várni fogja magát.
Az ügyvéd felírt valamit egy papírra.
– Az illetőt Franz Bayernek hívják. Tessék, itt a címe. Vonattal menjen
Stuttgartba, ott keressen egy szállodát, utána pedig menjen egyenesen hozzá.
Ha szüksége volna meg némi pénzre, tőle majd kap. Ne kezdjen költekezni.
Maradjon nyugton, és várjon, míg Bayer megszerzi az új útlevelet. Ha ez
megvan, keresünk magának egy állást valahol Dél-Németországban, ahol
többé a kutya sem keresi...
Miller átvette a százmárkást meg Franz Bayer címét, és zavartan valami
köszönetfélét motyogott.
– Köszönöm, doktor úr, ön valódi úriember!
A cselédlány kikísérte az ajtón, és Miller elindult az állomás, a szálloda és
a parkolóban álló kocsija felé. Egy órával később már Stuttgart felé robogott.
Ugyanakkor az ügyvéd felhívta Bayert, és közölte vele, hogy a rendőrség elől
menekülő Rolf-Günther Kolb a kora esti órákban jelentkezni fog nála.
Akkoriban Nürnberg és Stuttgart között még nem épült meg az autópálya,
és szép, napsütéses időben a frankföldi dús rétek, majd Baden-Württemberg
erdő borította lankái valóban festői látványt nyújtottak volna.
Azon a metsző februári napon azonban az útburkolatra fagyott jég és a
szurdokból előgomolygó köd életveszélyessé telte az utal Ansbach és
Crailsheim közölt. A nehéz kocsi kétszer is majdnem az árokban kötött ki.
Miller nagyobb önuralmai erőltetett magára. Semmi értelme sietni, hajtogatta
magában, Bayer, az az ember, aki tudja, hogyan lehet hamis útlevélhez jutni,
úgyis megvárja.
 Sötétedés után érkezett, és hamarosan talált is egy kis, külvárosi szállodát,
amelyben éjszakai portás várta a későn jövőket, az épület háta mögött pedig
egy garázs húzódott meg a kocsik számára. A portástól kapott várostérkép
segítségével hamarosan ráakadt Bayer utcájára az ostheimi városrészben, nem
messze a Villa Bergtől, amelynek kertjében oly szívesen vonultak el nyári
éjszakákon Württemberg hercegei kedveseikkel.
A térképet követve behajtott a Stuttgartot körülvevő dombok koszorújába,
amelyben úgy terül el a város, mint egy tálban, amelynek a legmélyebb
pontjától a pereméig szőlőskertek kapaszkodnak. A kocsit Bayer házától úgy
ötszáz méternyire parkolta le. Le kellett hajolnia, hogy bezárja a kocsiajtót,
ezért nem figyelt fel arra a középkorú hölgyre, aki éppen hazafelé tartott a
Villa Kórházból, ahol részt vett a Kórházlátogatók Bizottságának heti rendes
ülésén.
Aznap este nyolc órakor a nürnbergi ügyvéd elérkezettnek érezte az időt,
hogy felhívja Bayert, és megtudja. Kolb biztonságban megérkezett-e. Bayer
felesége vette fel a kagylót.
– Ó, igen, a fiatalember! Elmentek valahova vacsorázni a férjemmel.
– Csak azért telefonállam, mert szerettem volna tudni, hogy épségben
megérkezett-e – magyarázta behízelgő hangon az ügyvéd.
– Olyan kedves fiatalember! – csevegte Bayerné vidáman. – Éppen ott
mentem el mellette, amikor az autójával leparkolt. Tudja, éppen a
Kórházlátogató Bizottság üléséről jöttem hazafelé. Ó, ez kilométerekkel
arrébb van! Biztosan nem tudta, merre kell jönnie, és eltévedt. Tudja,
Stuttgartban könnyen megy az ilyesmi, olyan sok a zsákutca meg az
egyirányú...
– Bocsásson meg. Frau Bayer – vágott közbe az ügyvéd. – A mi emberünk
nem használta a Volkswagenjét. Vonattal utazott.
– Ó, nem, dehogy! – tiltakozott Bayerné, aki örült, hogy végre valamit
jobban tud másoknál, – Kocsival jött! Milyen kedves ember, és micsoda
kocsi! Biztosan imádják a lányok az ilyen…
– Bayerné, kérem, nagyon figyeljen rám! Miféle autóval érkezett?
– Hát a típusát persze nem tudnám megmondani, de egy sportkocsi. Olyan
hosszú, fekete, kétoldalt sárga csíkkal...
Az ügyvéd levágta a kagylót, de abban a pillanatban fel is emelte, és egy
nürnbergi számot tárcsázóit. Gyöngyözött rajta a verejték. Amikor a hívásra
jelentkezett a szálloda, egy szobaszámot mondott be. A kagylót felvették, és
egy ismerős hang csak annyit mondott:
– Halló…
– Mackensen! – üvöltötte a Werwolf a kagylóba. – Azonnal jöjjön ide.
Megvan Miller!
 13

Franz Bayer éppen olyan kerekded és jó kedélyű volt, mint a felesége. A

Werwolf értesítette, hogy rövidesen meglátogatja valaki, aki a rendőrség elől
bujkál, és ő a küszöbön várta Műiért, aki valamivel nyolc óra előtt jelent meg
nála.
Még a hallban, sebtében bemutatta a feleségének, aki azután rögtön bevette
magát a konyhába.
– Nos hát, kedves Kolb – kedélyeskedett a házigazda –, járt-e már valaha
Württembergben?
– Bevallom, még soha.
– Ohó! Mi errefelé híresek vagyunk ám a vendégszeretetünkről!
Gondolom, jólesne valami kis harapnivaló. Evett ma már valamit?
Miller azt felelte, hogy nem reggelizett, de nem is ebédelt, a délutánt pedig
a vonaton töltötte. Bayer ettől szinte kétségbeesett.
– Jóságos ég, hiszen ez szörnyű! Ennie kell! Már tudom is, mit fogunk
csinálni. Bemegyünk a városba, és valami pompásat vacsorázunk... Ugyan,
fiam, ez a legkevesebb, amit megtehetek magáért.
Kacsázó léptekkel eltűnt, hogy feleségével közölje, elviszi a vendéget
vacsorázni valahova a belvárosba. Tíz perccel később már Bayer kocsijában
robogtak a város központja felé.

Nürnbergtől a régi E 12-es úton legalább kétórányira fekszik Stuttgart még

akkor is, ha az ember keményen hajt, márpedig Mackensen aznap este tövig
nyomta a gázpedált. A Werwolf hívása után fél órával már úton is volt,
zsebében Bayer címével és minden szükséges tudnivalóval. Amikor befutott a
városba, tél tizenegy volt. Bayer házáig meg sem állt.

Bayerné, aki a Werwolf újabb hívásából időközben már megtudta, hogy a

magát Kolbnak nevező egyén valaki egészen más, és könnyen meglehet, hogy
a rendőrség besúgója, szinte reszketett a félelemtől, amikor Mackensen
befutott, A látogató modora aligha nyugtatta meg a rémült asszonyt.
– Mikor mentek el?
– Úgy háromnegyed nyolc tájban… – nyögte Bayerné.
– Hová mentek?
 – Nem tudom. Franz csak annyit mondott, hogy a fiatalember egész nap
egy falatot sem evett, és most megvacsoráztatja egy étteremben, valahol a
városban. Én mondtam, hogy szívesen készítek vacsorát, de Franz imád
étteremben vacsorázni. Bármilyen ürügy jól jön neki…
– Szóval, ez a Kolb... Ön állítólag látta, amikor az autójával leparkolt. Ez
hol történt?
Az asszony elmagyarázta, hol áll a Jaguár, és hogyan lehet a háztól
odajutni.
Mackensen pár percig gondolkodott.
– Meg tudná mondani, melyik étterembe vihette a férje?
– A Három Mocsár a kedvenc helye, a Friedrichstrassén – válaszolta. –
Először mindig ott próbálkozik.
Mackensen elköszönt, és első útja a Jaguárhoz vezetett. Alaposan
szemügyre vette, tudta, hogy ezután felismeri, bárhol is látja. Nem tudta
eldönteni, várjon-e a kocsinál, amíg Miller előkerül, vagy eredjen a
nyomukba. A Werwolf azt parancsolta, hogy keresse meg őket, figyelmeztesse
Bayert, és küldje haza, s utána intézze el Millert. Ezért aztán úgy döntött, hogy
nem telefonál az étterembe. Ha most figyelmezteti Bayert, akkor Miller is
rájön, hogy lebukott – még egérutat is nyerhet.
Mackensen az órájára pillantott. Tíz perc múlva tizenegy. Visszaült
Mercedesébe, és elindult a belváros felé.

Josef nyitott szemmel feküdt München egy kicsi, félreeső és jelentéktelen

szállodájában, amikor a portáról felszóltak, hogy távirata érkezett.
Legyalogolt a lépcsőn, majd a távirattal egy üti; újra visszatért a szobájába.
Odaült a roskatag asztalhoz, fellépte a borítékot és átfutotta a meglehetősen
hosszú adatsort, amely így kezdődött:
Zöldség 401 márka 53 pfennig
Dinnye 362 márka 17 pfennig
Narancs 627 márka 24 pfennig
Grapefruit 313 márka 88 pfennig...
A gyümölcs- és zöldségfélék listája hosszú volt, de kizárólag olyan
tételekből tevődött össze, amelyeket hagyományosan Izrael exportált, s ezért
úgy festett, mintha egy exporttal foglalkozó cég nyugat-németországi
képviselőjének összeállított árajánlat lenne. A nyilvános postai vonalak
használata persze nem volt biztonságos, de Nyugat-Európában annyi
kereskedelmi témájú táviratot adtak fel naponta, hogy az ellenőrzésükhöz még
egy hadsereg is kevés lenne.
 Josef a szavakra ügyet sem vetve, egyetlen hosszú sorba írta le egymás
után a számokat. A márkákból és pfennigekből álló, ötjegyű számcsoportok
eltűntek.
Amikor az összes számot egymás mellé írta, újabb számcsoportokra
bontotta a sort, de ezúttal hatjegyűekre. Minden egyes számcsoportból kivonta
az aznapi dátumot, 1964. február 20-át, amelyet úgy írt le: 20 204. Az
eredmény valamennyi esetben egy újabb hatjegyű számcsoport volt.
Egy egyszerű titkosírást használt, amely a Webster-féle Új Világ Szótár
New York-i, a Popular Library által kiadott kötetén alapult. A számcsoportok
első három tagja a szótár oldalszámát jelölte. A negyedik szám egytől tízig
bármi lehetett. A páratlan szám az első hasábot, a páros a másodikat jelölte
oldalanként. Az utolsó két számjegy azt mutatta, hogy fentről lefelé haladva
hányadik szót kell leírni.
Fél órán át megállás nélkül dolgozott, majd összeolvasta az üzenetet. Utána
a két kezébe temette az arcát.
Harminc perccel később már Leonnál volt. A bosszúállók csoportjának
vezetője elolvasta az üzenetet, és nagyot káromkodott.
– Sajnálom – szólalt meg hosszú hallgatás után. – Erről nem tudhattam.
A két ember valóban nem sejthette, hogy az elmúlt hat nap folyamán
három információtöredék futott be a Hosszadhoz. Az egyik Izrael Buenos
Aires-i ügynökétől származott, aki jelentette, hogy valaki egymillió márkának
megfelelő összeg átutalására adott megbízást egy bizonyos Vulkán részére,
hogy “segítséget nyújtson kutatói vállalkozása következő lépcsőjének
befejezéséhez". A második egy olyan svájci bank zsidó alkalmazottjától
érkezett, amelyről tudták, hogy régóta foglalkozik a titkos náci pénzalapokból
történő átutalásokkal. Az alkalmazottól megtudták, hogy a bankba egymillió
márka összegű átutalás érkezett Bejrútból, és ezt készpénzben fel is vélte egy
magát Fritz Wegenernek nevező férfi, akinek legalább tíz éve nyitották meg a
számlát a banknál.
A harmadik információt a 333. üzem biztonsági személyzetének egy vezető
beosztású egyiptomi tisztje szolgáltatta, aki a nyugdíját csinosan kiegészítő
summa fejében néhány órán át elbeszélgetett egy római szállodában a
Mosszad egyik emberével.
Elmondta, hogy a rakétákhoz csupán egy megbízható távirányító rendszer
hiányzik, s beszámolt arról, hogy ennek a kutatási, illetve gyártási munkálatait
egy nyugat-németországi gyárban végzik, és az Odessának ez az egész több
millió márkájába kerül.
A három információtöredék, ezer mással együtt annak a Youvel Neeman
professzornak a számítógépes adatbankjába került, akinek először sikerült
hírszerzéselemzési feladatok elvégzésére alkalmassá tenni a számítógépet, és
aki később az izraeli atombomba atyja lett. Az emberi agy talán hibát vétett
volna, a zizegő áramkörök azonban összekapcsolták a három elemet, és
“emlékeztek" arra is, hogy mielőtt 1955-ben a tulajdon felesége lebuktatta
volna, Roschmann a Fritz Wegener nevet használta.

Josef a föld alatti főhadiszálláson nekitámadt Leonnak.

– Mostantól kezdve itt maradok. El sem fogok mozdulni a telefon
közeléből. Szerezzenek nekem egy erős motorkerékpárt meg egy
motorosruhát. Egy órán belül legyen itt mindkettő! Amikor ez a maguk
drágalátos Millerje jelentkezik, ha ugyan jelentkezik, gyorsan utol kell érnem!
– Ha lebukik, akkor már hiába siet – vetette közbe Leon.
– Nem csoda, hogy el akarták riasztani. Ha csak néhány kilométerre
megközelíti azt az embert, megölik.
Leon távozott, közben Josef még egyszer átfutotta a Tel Avivból kapott
táviratot, amely így szólt:
"Riadókészültség új információ szerint rakéták sikerének kulcsa német
gyáros a te hatáskörzetedben stop fedőneve vulkán stop valószínűleg azonos
roschmannal stop azonnal felhasználni műiért stop felkutatni és
megsemmisíteni roschmannt stop kormorán."
Josef leült az asztalhoz, és aprólékos gonddal tisztogatni kezdte Walther
PPK típusú pisztolyát.
Miközben betárazott, időről időre a néma telefonra vétette pillantását.

Bayer kiváló házigazdaként viselkedett, vacsora közben hatalmasakat nevetett,

miközben egyik régi viccet a másik után pufogtatta el. Miller néhányszor
megpróbálta az új útlevélre terelni a szót.
Bayer mindannyiszor alaposan hátba vágta, közölte vele, hogy ne
aggódjon, majd hozzátette:
– Bízd csak rám, öreg harcos, bízd az öreg Franz Bayer re.
Mutatóujjával sokatmondóan megütögette orra jobb oldalát, kacsintott,
majd újabb kedélyeskedési roham következett.
A riporteri munkával eltöltött nyolc év alatt Miller megtanulta, hogyan
lehet úgy inni, hogy közben tiszta maradjon az ember feje. Nem volt
hozzászokva a hatalmas mennyiségű fehérborhoz, amellyel bőségesen
öblögették a torkukat vacsora után, ám a fehérbornak van egy felettébb
előnyös tulajdonsága, ha a másikat be akarjuk rúgatni: jéggel telt
pezsgősvödörben szolgálják fel, hogy hideg maradjon. Millernek háromszor is
sikerült poharát a vödörbe üríteni, miközben Bayer másfelé nézett.
 Mire megérkezett az édesség, már a második palackot is elpusztították, és
Bayer egyre jobban izzadt csontgombos zakójában. Ettől még szomjasabb lett,
és rendelt egy újabb üveggel.
Miller úgy tett, mintha aggasztaná, hogy talán mégis lehetetlen lesz új
útlevélhez jutnia, és le fogják tartóztatni az 1945-ös flossenburgi dolgok miatt.
– Fényképre szükség lesz, ugye? – kérdezte gondterhelten.
– Aha, kell majd egy pár fotó... – böffentette Bayer. – Nem gond. Az
állomáson vannak automaták, majd ott elintézed. Megvárod, míg a hajad meg
a bajuszod kicsit kinő, és tulajdon anyád sem fog rád ismerni.
– És utána? – kérdezte Miller.
Bayer áthajolt az asztalon, és kövér kezét a vállára tette. Miközben a másik
sűrű csuklások közepette a fülébe sugdosott, Miller fintorgott az alkohol
bűzétől.
– Utána majd elküldöm a fotókat egy barátomhoz, és egy héttel később már
meg is jön az útlevél. Az útlevéllel kiváltjuk a jogosítványodat – no, ahhoz
azért előbb meg kell felelned a vizsgán – meg a társadalombiztosítási
kártyádat. A hatóságok csak annyit tudnak majd, hogy tizenöt év után most
érkeztél vissza külföldről. Nem lesz vele probléma, öreg fiú, ne izgulj!
Bayer egyre részegebb lett, de azért még tudott parancsolni a nyelvének.
Többet nem volt hajlandó elárulni, Miller pedig nem merte jobban erőltetni a
dolgot, mert félt hogy vendéglátója gyanút fog, ezért inkább teljesen magába
zárkózott.
Miller a lelki üdvösséget is odaadta volna egy kávéért, de mégsem kért,
mert nem akarta, hogy a koffeintől esetleg Bayer is kijózanodjon. Kövér
házigazdája tömött pénztárcát vett elő és fizetett, majd elindultak a ruhatár
felé.
Az óra tíz óra harmincat mutatott.
– Csodálatos este vo1t, Bayer úr, köszönöm.
– Franz! Franz!... – dohogta a kövér házigazda, miközben belepréselte
magát a kabátjába.
– Úgy látszik, Stuttgartban ennyi az éjszakai élet – jegyezte meg Miller,
miközben ő is belebújt a kabátjába.
– Butaság, gyermekem. Csak te még nem tudod! Príma kis város ez, nekem
elhiheted! Legalább fél tucat jó kis kabaré van benne. Volna kedved megnézni
az egyiket?
– Olyan kabarék, ahol vetkőznek is meg minden? – kérdezte tágra nyílt
szemmel Miller.
Bayer csak úgy sugárzott a derűtől.
– Viccelsz velem? Azokat a vetkőzős cicákat én is szívesen megnézném!
 Bayer nagyvonalú borravalót nyomott a ruhatáros lány markába, és kilépett
az utcára.
– Milyen éjszakai mulatók vannak Stuttgartban? – kérdezte nagy ártatlanul
Miller.
– Hm, lássuk csak. A Moulin Rouge, a Balzac, az Imperial meg a
Sayonara. Azután ott van még a Madeleine az Eberhardtstrassén…
– Eberhardt? Jóságos isten, micsoda véletlen! Úgy hívják a volt főnökömet
Brémában! Azt, aki kihúzott a slamasztikából, és beajánlott a nürnbergi
ügyvédhez!
– Jól van, jól. Kiváló! Akkor most menjünk mulatni... – heherészett Bayer,
majd előrement a kocsijához.

Mackensen negyed tizenkettőkor lépett be a Három Mocsárhoz címzett

vendéglőbe. A főpincért kereste, aki éppen az utolsó vendégeket kísérte kifelé.
– Bayer úr? Igen, itt járt ma este, úgy félórája, hogy elment.
– Egy vendége is vele volt? Magas férfi, rövid hajú, bajuszos.
– Úgy van. Emlékszem rájuk. Ott ültek a sarokasztalnál.
Mackensen keze nem ütközött ellenállásba, mikor egy húszmárkást
csúsztatott a férfi markába,
– Létfontosságú, hogy megtaláljam! Élet-halálról van szó! Tudja, a
felesége hirtelen összeesett...
A főpincér ábrázata csupa ránc lett az együttérzéstől.
– Jaj, istenem, de szörnyű!
– Nem tudja, hova mentek innen?
– Bevallom, fogalmam sincs – tárta szét a kezét a pincér, majd odaszólt az
egyik pincérgyereknek: – Hans, te szolgáltál fel a sarokasztalnál Bayer úrnak
meg a vendégének. Nem említették, hogy mennek még valahova innen?
– Nem – válaszolt Hans. – Nem hallottam ilyesmit.
– Talán kérdezze meg a ruhatáros lányt – javasolta a főpincér. – Ő talán
hallott valamit.
Mackensen a lányt is megkérdezte. Azután elkérte a legfrissebb stuttgarti
műsor kalauz egy példányát. A szórakozóhelyek között fél tucat kabarét talált,
A középső lapon egy várostérkép volt. Visszaballagott a kocsijához, és
nekiindult az első felé.

Miller és Bayer egy kétszemélyes asztalnál ültek a Madeleine-ben, Bayer már

a második nagy pohár whiskyt itta; dülledt szemekkel meredt a táncparkett
közepén riszáló táncosnőre, aki most ujjaival éppen szélpattintotta a
melltartója kapcsát. Amikor a tenyérnyi ruhadarab végre a földre hullt, Bayer
a könyökével oldalba vágta Millert. Szinte remegett a gyönyörűségtől.
– Micsoda cicik, öcsém, micsoda cicik! – csuklotta.
Már jóval elmúlt éjfél, és Bayer egyre részegebb lett.
– Bayer úr, kérem, én aggódom! – suttogta Miller. – Én mégis csak
menekülőben vagyok... Milyen gyorsan tudja nekem megszerezni azt az
útlevelet?
Bayer átölelte Miller vállát.
– Figyelj ide, Rolf, öreg harcos, megmondtam már! Ne izgulj! Bízd csak az
öreg Franzra – azzal szélesen vigyorogva kacsintott egyet. – Az útleveleket
nem én gyártom. Én csak elküldöm a dolgokat az illetőhöz, aki ezzel
foglalkozik, az meg egy héttel később visszaküldi nekem. Nem gond. Most
pedig igyál egyet Franz bácsival! – Kezét bizonytalan mozdulattal a magasba
emelte: – Pincér! Még egy rundot!
Miller a székén hátradőlve latolgatta az esélyeket. Ha várnia kell, míg a
haja és a bajusza kinő, mielőtt lefényképezkedne, az akár hetekig is eltarthat.
Bayerből pedig semmilyen fortéllyal nem tudja kiszedni az Odessa
útlevélkészítőjének a nevét és a címét. Lehet, hogy részeg, de annyira azért
nem, hogy merő nyelvbotlásból kiadja a kapcsolatát.
Az első műsor vége előtt sehogyan sem tudta elvonszolni a klubból az
Odessa ügynökét. Amikor végre ismét a hideg, éjszakai levegőn voltak, már
egy óra is elmúlt. Bayer enyhén támolygott, fél kézzel átfogta Miller vállát, a
hirtelen hideg csak rontott az állapotán.
– Majd én vezetek hazáig – mondta Miller, amikor a saroknál álló kocsihoz
értek.
Kivette a kulcsot Bayer kabátzsebéből. A kövér ember tiltakozás nélkül
hagyta, hogy besegítse a jobb oldali ülésbe. Miller becsapta az ajtót,
megkerülte a kocsit, és beült a volán mögé. Abban a percben egy szürke
Mercedes kanyarodott be mögöttük a sarkon, és vagy húsz méterrel mögöttük,
nagy fékcsikorgás közepette megállt.
A szélvédő mögött Mackensen ült, aki már túl volt az összes többi
mulatón, és most árgus szemekkel olvasta le a Madeleine elöl elhajtó kocsi
rendszámát. Ezt a számot adta meg Bayerné. Ez lesz Bayer kocsija.
Mackensen a pedálra lépett, és a nyomukba eredt.
Miller tudatában volt, hogy a vérében elég magas az alkoholszint, ezért
óvatosan hajtott. Még csak az hiányzott volna, hogy megállítsa őket egy
rendőr, akinél esetleg szonda is van. Nem Bayerék elé, hanem a saját
szállodájához hajtott. Menet közben Bayer elszundított. Feje előrebillent,
tokája szétterült a gallérja és a nyakkendője fölött.
A szálloda előtt Miller rángatni kezdte.
 – Gyerünk már, ébresztő! Gyere, Franz, igyunk még egy búcsúpohárral!
A dagadt üres tekintettel bámult rá.
– Haza kell mennem... – motyogta. – Vár az asszony.
– Ugyan már, csak egyet, búcsúzóul. Iszunk egy kortyot a szobámban, és
beszélgetünk a régi szép időkről!
Bayer részegen vigyorgott.
– A régi szép időkről... Micsoda idők voltak azok, Rolf!
Miller újból megkerülte a kocsit, és kisegítette a kövér embert a járdára.
– Nagyszerű idők... – mondta, és áttámogatta Bayert az úttesten, majd be az
ajtón. – Gyere, beszélgessünk a régi szép időkről!
Az utca végén a Mercedes kikapcsolta a világítást, és beolvadt a többi
szürke árnyék közé.
Miller a zsebében tartotta a szobája kulcsát. A pult mögött az éjszakai
portás már szendergett. Bayer motyogni kezdett valamit.
– Pszt! – súgta Miller. – Nem szabad hangoskodni!
– Nem szabad hangoskodni... – ismételte Bayer, és úgy csörtetett felfelé
lábujjhegyen, mint egy elefánt. Még kuncogott is a saját színészi
teljesítményén. Miller szerencséjére szobája az első emeleten volt, különben
talán soha nem érnek el odáig. Kinyitotta az ajtót, felkattintotta a villanyt, és
lesegítette Bayert az egyetlen karosszékbe, egy durva, merev támlájú
faalkotmányba.
Mackensen a szállodával szemközt állt az utcán, és a sötét ablakokat
figyelte. Hajnali két órakő, már sehol nem égett fény. Amikor Miller
felgyújtotta a lámpát, megjegyezte, hogy a szoba az első emeleten van, a
szálló jobb oldali szárnyán.
Azon tűnődött, ne menjen-e fel és üsse le Millert, amikor az kinyitja a
szoba ajtaját. Két dolog miatt végül is másként döntött: az üvegajtón át látta,
hogy az éjszakai portás, akit felébresztett Bayer csörtetése, most a hallban
tesz-vesz. Biztosan megjegyezné magának az idegent, aki hajnali kettőkor
igyekszik felfelé, és később pontos személyleírást tudna adni a rendőrségnek.
A másik ok, amely miatt megváltoztatta tervét, Bayer állapota volt.
Látta, hogy támogatta Miller át az úttesten a kövér embert, és tudta, hogy
miután Millert elintézte, őt képtelen lenne sietve el vonszolni a szállodából.
Ha pedig Bayert elkapja a rendőrség, az problémát jelent a Werwolf számára.
Bayer a látszat ellenére előkelő helyet foglalt el a körözöttek listáján a saját
neve alatt, és fontos szerepet játszott az Odessában.
Volt valami, ami miatt úgy döntött, hogy az ablakon át támad: az utca
túloldalán, a szállodával szemben egy félig befejezett épület állt. A
vázszerkezet és az emeletek már elkészültek – az alsó emeletekre egy durva,
betonból készült lépcsőn fel lehetett jutni. Elindult visszafelé a kocsijához,
hogy a csomagtartóból elővegye a vadászkarabélyt.
A csapás teljesen váratlanul érte Bayert. Reflexeit eltompította az ital, ezért
képtelen volt időben kitérni az ütés elől. Miller úgy tett, mintha egy eldugott
üveg whiskyt keresne, kinyitotta a szekrényajtót, és kivette a tartalék
nyakkendőjét, A másik a nyakában lógott. Ezt is levette.
Még soha nem volt alkalma, hogy a gyakorlatban is kipróbálja azokat az
ütéseket, amelyeket tíz éve a hadseregben tanult, így nem nagyon tudta,
milyen a hatásuk. Bayer dagadt nyaka rózsaszín hegyként tornyosult a fotel
támlája fölé.
– Régi szép idők, príma idők... – motyogta, A látvány arra késztette
Millert, hogy akkorát üssön, amekkorát csak tud.
Az ütés nem volt elég erős ahhoz, hogy Bayer elveszítse az eszméletet,
mert Miller tenyerének az éle puha volt, továbbá gyakorlatlanul sújtott, és
Bayer nyakát vastag hájréteg védte, de azért megtette a magáét. Mire az
Odessa-ügynök kirázta fejéből a szédülést, már mindkét csuklója szorosan a
két karfához volt kötözve.
– Mi az isten?! – hördült fel, és megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Egy
láthatatlan kéz leoldotta a nyakkendőjét, és odakötözte vele bal bokáját a szék
lábához. Másik bokáját a telefonzsinór rögzítette. Pislogva nézett fel Millerre,
amint lassan derengeni kezdett benne a felismerés. Csakúgy, mint ebből a
fajtából oly sokat, Bayert is kínozta egy makacsul vissza-visszatérő rémálom.
– Innen nem tudsz elhurcolni! – mondta. – Engem ugyan nem visztek Tel
Avivba! Nem tudtok semmit bizonyítani. Egy ujjal sem nyúltam hozzátok!...
A szó benne rekedt, amikor a szájába egy összehajtogatott zoknit tömtek,
az arcára pedig egy gyapjúsál került, Miller gondoskodó természetű
édesanyjának ajándékai. A kötés mintái között dühös rémülettel villogott elő
Bayer szeme.
Miller közelebb húzta az egyetlen széket. Megfordította, szétterpesztett
lábbal ráült, hogy végül az arca még ötven centiméternyire sem volt
Bayerétől.
– Figyelj rám, te kövér disznó! Először is, nem vagyok izraeli ügynök.
Másodszor pedig nem mész sehová. Itt maradsz, és beszélni fogsz!
Megértetted?
Franz Bayer válasz helyett kibámult a sál mintái között. A szeméből már
eltűnt a derűs vidámság. Véres volt, mint egy bozótban rejtőző dühös
vaddisznóé.
– Azt akarom tudni, és még hajnal előtt meg is tudom, hogy ki készíti az
Odessa számára az útleveleket. A neve és a címe kell.
 Miller körülnézve megpillantotta az olvasólámpát az ágy melletti asztalkán.
A vezetéket kihúzta a falból, és magához vette.
– Nos, Bayer, vagy akármi is a neved, most kiveszem a szádból a tömést.
Beszélni fogsz. Ha kiáltani próbálsz, ezzel kapsz a fejedre. Nem érdekel
különösebben, hogy betörik-e vagy sem. Érted?
Miller nem mondott igazat. Eddig még soha nem ölt embert, és nem is állt
szándékában éppen most elkezdeni.
Lassú mozdulatokkal levette a sálat, és kiszedte a zoknit Bayer szájából. A
lámpát a másik kezével magasan Bayer feje felett tartotta ütésre készen.
– Te szemét! – suttogta Bayer. – Kém vagy! Belőlem nem szedsz ki
semmit!
Alig tudta kimondani, már ismét a szájában volt a zokni. Visszakerült az
arcára a sál is.
– Nem?! – kérdezte Miller. – Majd meglátjuk. Az ujjaiddal kezdjük. Majd
meglátjuk, hogy tetszik.
Bayer jobb kezének kis- és gyűrűsujját addig hajlította hátrafelé, hogy már
szinte függőlegesen álltak. Bayer úgy dobálta magát a karosszékben, hogy az
kis híján felborult. Miller megtámasztotta, majd enyhítette a feszítést. Ismét
levette a sálat.
– Akár az összes ujjadat eltörhetem, Bayer! – suttogta. – Azután pedig
kiveszem a körtét a foglalatból, bekapcsolom a villanyt, és beledugom a
farkadat!
Bayer lehunyta a szemét, arcán csak úgy patakzott a verejték.
– Ne! Az elektródokat ne! Ott ne! – motyogta.
– Tudod már, milyen, igaz? – csattant Miller hangja Bayer füle mellett.
Bayer újra becsukta a szemeit, és halkan nyöszörgött. Bizony nagyon is
tudta, milyen az. Húsz évvel ezelőtt ő is egyike volt azoknak, akik
megcsonkították és szinte péppé verték a Fehér Nyulat, Yeo-Thomas repülős
alezredest a párizsi fresnes-i börtön alatti katakombákban. Nagyon is tudta,
milyen az, csak éppen eddig nem ő volt a szenvedő alany.
– Beszélj! – sziszegte Miller. – A hamisító nevét és címét!
Bayer lassan ingatta a fejét.
– Nem tehetem... – suttogta – megölnek!
Miller újra betömte a száját. Megmarkolta Bayer kisujját, behunyta a
szemét, és rántott rajta egyet. A csont az ujjpercnél elroppant. Bayer teste
megrándult a fotelben, és belehányt a sálba, Miller lekapta az arcáról a sálat,
mielőtt Bayer megfulladhatott volna. A kövér férfi feje előrebukott, és a drága
vacsora a két üveg borral, és jó néhány dupla whiskyvel együtt végigfolyt a
mellén, bele az ölébe.
– Beszélj! – mondta Miller. – Kilenc ujjad még van.
 Bayer behunyt szemmel nyelt egy nagyot.
– Winzer – mondta.
– Ki?
– Winzer. Klaus Winzer. Ő csinálja az útleveleket.
– Hivatásos hamisító?
– Nyomdász.
– Hol? Melyik városban?
– Megölnek!
– Ha nem beszélsz, én öllek meg! Melyik városban?
– Osnabrück... – suttogta Bayer.
Miller újra betömte a száját, és lázasan gondolkozott. Klaus Winzer, egy
osnabrücki nyomdász. Kinyitotta a diplomatatáskáját, amelyben Salomon
Tauber naplója mellett néhány térkép is lapult. Elővette az NSZK
autóstérképét.
A messzi Észak-Rajna-Vesztfáliában fekvő Osnabrück felé Mannheim,
Frankfurt, Dortmund és Münster irányában vezetett az autóút. Az
útviszonyoktól függően legalább négy-öt órás vezetés. Február 21-e volt,
majdnem hajnali három óra.
Az utca túloldalán Mackensen megborzongott a félig elkészült ház második
emeletén. Szemben, az első emeleti ablakban még mindig égett a lámpa.
Szeme hol a kivilágított ablakot, hol a bejáratot figyelte. Bárcsak kijönne
Bayer, gondolta, akkor egyedül intézhetné el Millert. Ha Miller jönne ki,
akkor megvárná, míg távolabb ér, s akkor ölné meg. Ha legalább kinyitná
valaki az ablakot, hogy friss levegőt engedjen be!... Újra megborzongott, és
szorosabban markolta a nehéz Remington 300-ast. Ilyen fegyverrel
tizen-egynéhány méter nem távolság. Mackensen tudott várni: türelmes ember
volt.

Miller csendesen összecsomagolta a holmiját. Bayernek legalább hat órán át

csendben kell maradnia. Meglehet, hogy annyira fél a feletteseitől, hogy
amúgy sem riasztaná őket most, miután elárulta a hamisítót. Erre azonban
Miller nem számíthatott.
Az utolsó perceket azzal töltötte, hogy megszorította a kötéseket, és a
Bayert megnémító tömést. A karosszéket óvatosan oldalra döntötte, nehogy a
kövér ember felborítsa, és a robajjal próbálja meg felhívni magára a figyelmet,
A telefon zsinórját már korábban kitépte. Még egyszer utoljára körbenézett, és
bezárta maga mögött az ajtót.
Már majdnem a lépcsőnél járt, amikor eszébe ötlött valami: az éjszakai
portás láthatta őket, amikor kettesben mentek felfelé. Mit szólna, ha most
egyedül jönne le, kifizetné a számlát, és távozna? Miller sarkon fordult, és a
szálloda túlsó oldala felé indult. A folyosó végén egy ablak nyílt a tűzlétrára.
Kinyitotta, és kilépett a szabadba. Másodpercekkel később a hátsó udvarban
volt a garázsoknál. Innen egy hátsó kijárat a szálloda mögötti sikátorba
vezetett.
Két perccel később már öles léptekkel igyekezett a három kilométerrel
odébb várakozó Jaguárja felé, melyet Bayer házától alig néhány száz
méternyire parkolt le.
Az ital és az éjszakai események hatására iszonyatosan fáradtnak érezte
magát. Nagy szüksége lett volna egy kis alvásra, de Winzert el kellett érnie,
még mielőtt valaki riadót fúj.
Az idő már közel járt a hajnali négy órához, amikor beleroskadt a
vezetőülésbe, és újabb fel óra múlt el, mire kiért a Heilbronn-Mannheim felé
vezető autópályára.

Távozása után az időközben teljesen kijózanodott Bayer szinte azonnal

nekilátott, hogy kiszabadítsa magát. Megpróbált annyira előrehajolni, hegy a
szájába gyömöszölt zoknin meg a sálon át elharaphassa a csuklóját rögzítő
nyakkendő csomóját. Annyira kövér volt, hogy ez nem sikerült neki. A
szájába dugott zokni amúgy is szétfeszítette a fogait. Percenként abba kellett
hagynia a kísérletezést, hogy megpihenjen és mélyeket lélegezzen az orrán át.
A bokája körül megcsomózott kötelékekkel sem boldogult. Végül úgy
döntött, hogy a törött és egyre dagadtabb kisujjából kisugárzó fájdalom
ellenére inkább a csuklóját próbálja meg kiszabadítani. Amikor ez sem
vezetett eredményre, észrevette a padlón heverő olvasólámpát. Az izzó benne
volt ugyan, de egy törött villanykörte szilánkjaival át lehetne metszeni egy
közönséges nyakkendőt.
Egy óráig tartott, mire a felborult karosszékkel sikerült odáig araszolnia, és
össze tudta törni a körtét.
Talán könnyűnek tűnik, de valójában nem egyszerű dolog egy kötést
egyetlen üvegszilánkkal átvágni. Egyetlen szövetszál átmetszése is több órát
vesz igénybe. Ráadásul Bayer erősen izzadt; a verejtéktől átnedvesedett az
anyag, és egyre jobban szorította két párnás csuklóját. Hét óra felé járt már az
idő, és a város háztetői felett derengeni kezdett a hajnal, mire a bal csuklóján a
sok kis bemetszés hatására engedett a kötés. Majdnem nyolcat harangoztak,
amikor a bal keze kiszabadult.
Addigra Miller Jaguárja már a Köln városát megkerülő körgyűrűn vágtatott,
hogy maga mögé gyűrje az Osnabrückig hátralevő százötven kilométert.
Eleredt az eső, majd a jeges úttestre alattomos hódara hullott.
Az ablaktörlők bágyasztó ide-oda mozgásától többször is majdnem elaludt.
Lelassított, és tartotta az óránkénti százas tempót, mert nem szeretett volna
belerohanni az út menti latyakos szántásba.

Szabad bal kezével Bayer percek alatt leszedte a fejéről a sálat, és kivette a
szájából a tömést, majd hosszú ideig mohón szívta be a levegőt. Undorító szag
terjengett a szobában – a hányadék, a félelem, az izzadtság és a whisky
szagának keveréke. A törött ujjából hasító fájdalomtól fintorogva kibogozta a
jobb kezét, majd a lábait is kiszabadította.
Első gondolata az ajtó volt, de azt zárva találta. Megpróbálkozott a
telefonnal is, az sem működött. Úgy támolygott, mintha részeg lenne, mert a
gúzsba kötött lábai teljesen elgémberedtek. Végül az ablakhoz vonszolta
magát, elrántotta a függönyt, és szinte feltépte az ablaktáblákat.
Mackensen a hideg ellenére is kis híján elbóbiskolt a leshelyén, amikor
észrevette, hogy Miller szobájában elhúzzák a függönyt. A Remingtont a
vállához emelte, és várt, amíg a csipkefüggöny mögötti alak feltépi az ablakot.
Akkor egyenest az arcába tüzelt.
A lövedék a torkán találta el Bayert, aki már halott volt, mielőtt a padlóra
zuhant volna. A fegyverdörrenést lehet, hogy egy percig valami autó
kipufogójának vélik, tovább azonban semmi esetre sem. Mackensen tudta,
hogy a kora reggeli időpont ellenére is várható, hogy egy percen belül jön
valaki, hogy megnézze, mi okozta a zajt. Nem vesztegette azzal az idejét,
hogy még egyszer átnézzen a szobába, már rohant lefelé a lépcsőn. A hátsó
kijáraton távozott, futva kerülte ki az útjában álló két betonkeverőt és egy
sóderhalmot. A lövéstől számított hatvan másodpercen belül kocsijánál volt, a
fegyvert bedobta a csomagtartóba, és elhajtott.
Már akkor érezte, hogy valami nincs rendjén, amikor a volán mögött ülve
elfordította a slusszkulcsot. Gyanította, hogy tévedett. A Werwolf
tájékoztatása szerint egy magas, sovány férfit kellett volna megölnie. Lelki
szemei előtt az a férfi a függöny mögött inkább kövér volt. Annak alapján,
amit előző este látott, biztos volt benne, hogy Bayert lőtte le.
Nem mintha ez komoly gondot jelentett volna. Amint Miller meglátja
Bayert holtan feküdni a szőnyegen, úgy iszkol majd, ahogy a lába bírja.
Következésképpen meg sem áll, míg odaér a kocsijához, három kilométerre
ide. Mackensen arrafelé hajtott, ahol utoljára látta a Jaguárt. Igazából csak
akkor kezdte magát pocsékul érezni, mikor a csendes mellékutcában egy üres
helyet látott az Opel és a Benz teherkocsi között ott, ahol az este még a Jaguár
parkolt.
Persze nem Mackensen lett volna az Odessa első számú ítélet-végrehajtója,
ha ahhoz a fajtához tartozik, akik könnyen pánikba esnek. Elég sok kényes
helyzetet megéli már életében. Néhány percig szótlanul ült a Mercedes volánja
mögött, mielőtt reagált volna arra a tényre, hogy Miller már talán több száz
kilométerre járhat.
Úgy okoskodott, ha Miller életben hagyta Bayert, akkor vagy nem tudott
meg tőle semmit, vagy igen. Az első változat esetén nem történt semmi baj –
Millert elintézheti később is. Nincs ok a sietségre. Ha azonban Miller mégis
kiszedett valamit Bayerből, az csakis információ lehet. És egyedül a Werwolf
tudja, mit akarhatott megtudni Miller éppen Bayertől. Ezért azután, bár tartott
a Werwolf dühétől, elindult, hogy telefonáljon neki.
Tíz percébe telt, mire talált egy nyilvános fülkét. Távolsági hívások céljára
mindig volt nála egy zsebrevaló egymárkás érme.
Az események hírére a Werwolf valóban dührohamot kapott Nürnbergben,
és válogatott szitkok özönét zúdította bérgyilkosára.
Jó ideig eltartott, míg valamelyest lehiggadt.
– Találja meg, maga marha, de minél előbb! Csak az úristen tudja, hova
tűnt!...
Mackensen türelmesen elmagyarázta a főnökének, hogy tudnia kell, milyen
információt adhatott át Bayer Millernek a halála előtt.
A vonal túlsó végén a Werwolf elgondolkodott.
– Jóságos ég! – suttogta a kagylóba. – A hamisító! Megtudta a hamisító
nevét!
– Miféle hamisítóét, főnök? – kérdezte Mackensen.
A Werwolf összeszedte magát.
– Felveszem a kapcsolatot az illetővel, és figyelmeztetem – szólalt meg
határozottan. – Megmondom, hova ment Miller.
Egy címet diktált be Mackensennek, majd hozzátette.
– Úgy hajtson Osnabrückig, mint még soha, Millert vagy az adott címen,
vagy valahol a városban fogja megtalálni. Ha nincs a háznál, keresse a
Jaguárt. Az az egyetlen biztos pont, ahova mindig visszatér.
Levágta a kagylót, de azon mód újra fel is vette, és a tudakozót kérte.
Amikor megmondták neki, amit kért, feltárcsázott egy osnabrücki számot.
Stuttgartban üresen búgott a kagyló Mackensen kezében. Vállrándítva
visszatette a helyére és elindult a kocsijához. Közben már maga előtt látta a
hosszú, fárasztó utazást, amelynek a végén újabb “munka" vár rá. Majdnem
annyira fáradt volt, mint Miller, aki akkor már csupán harminc kilométerre járt
Osnabrücktől. Egyikük sem aludt az utolsó huszonnégy órában, és Mackensen
a tegnapi ebéd óta egy falatot sem evett.
A csontjáig átfagyott a hosszú virrasztás alatt, és nagyon vágyott egy
gőzölgő, forró kávéra, amelyet leöblíthetne egy Steinhägerrel, de inkább
mégis visszament a Mercedeshez, és nekiindult északnak, a Vesztfália felé
vezető úton.

14.

Ránézésre az ember fel sem tételezte volna Klaus Winzerről, hogy valaha is
tagja volt az SS-nek. Először is, jóval alatta maradt az előírt 180 centiméteres
testmagasságnak, másodszor pedig rövidlátó volt. Negyvenéves korára
kövérkés és sápadt emberke lett, borzas szőke hajjal és félénk modorral.
Tulajdonképpen talán a legkülönösebb pályát futotta be az összes SS-tag
között. 1924-ben született, egy bizonyos Johann Winzer nevű wiesbadeni
hentesmester fiaként. Hatalmas termetű, nagy természetű apja már a húszas
évek élőjétől lelkes támogatója és követője volt Hitlernek és a náci pártnak.
Klaus már egészen kicsi korától emlékezett arra, ahogyan apja esténként
hazatért a kommunistákkal és a szocialistákkal rendezett utcai csetepatékról.
Klaus az anyjára ütött, és apja mérhetetlen csalódására kicsi lett, gyenge,
rövidlátó és békeszerető. Utálta az erőszakot, a sportot és a Hitlerjugendet.
Csupán egy valamiben jeleskedett: tizenéves korában beleszeretett a
kézírásba, és imádott cirkalmas iratokat készíteni, ami apja szerint hülyéknek
való foglalatosság volt.
A nácik hatalomra jutása után virágzásnak indult az apja üzlete: a pártnak
telt korábbi szolgálatai jutalmául kizárólagos szállítója lett a helybeli
SS-laktanyának. Csodálattal bámulta a masírozó SS-fiatalokat, és titokban azt
remélte, hogy egy szép napon az ő fia is felveszi a Shutzstaffel fekete-ezüst
zubbonyát.
Klaus semmi jelét nem adta ez irányú hajlandóságának, helyette inkább
régi fóliánsokat, okleveleket böngészett, vagy színes tintákkal, a betűírás
gyakorlásával töltötte az idejét.
Elkezdődött a háború, és 1942 tavaszán Klaus betöltötte tizennyolcadik
életévét, sorköteles lett. Lapát tenyerű, nagyhangú, zsidógyűlölő apjával
ellentétben mindig is kis termetű, sápkóros és szégyenlős természetű volt. A
hadseregben irodai munkát akarlak rábízni, de az orvosi vizsgálaton
kiszuperálták és hazaküldtek. Apja számára ez volt az utolsó csepp a
pohárban.
 Johann Winzer vonatra ült, és elment Berlinbe egy barátjához, akivel még a
régi szép verekedős napokból ismerték egymást. Az illető azóta magasra
emelkedett az SS-ben, és Johann Winzer azt remélte, talán az ő segítségével
mégis sikerül egy olyan helyre bejuttatni a fiat, ahol szolgálhatja a Birodalmat.
Barátja rendkívül segítőkész volt, de persze ő sem tehetett valami sokat. Az
iránt érdeklődött, vajon van-e olyasmi, amihez az ifjú Klaus különösképpen
ért. Az apa röstelkedve bevallotta, hogy a fia ügyesen ír kézzel okleveleket.
A barát megígérte, hogy mindent megtesz, ami csak tőle telik, és mellesleg
megkérte az apát, hogy készíttessen Klaussal egy szép, cirkalmas, pergamenre
írott köszöntőt egy bizonyos Fritz Suhren nevű SS őrnagy részére.
Odahaza Klaus megtette, amire kérték, és kéziratát egy héttel később egy
ünnepélyen átnyújtották Suhrennek a munkatársai, Suhrent, a sachsenhauseni
koncentrációs tábor vezetőjét éppen akkor vezényelték át a még hírhedtebb
ravensbrücki lágerbe, hogy ott lássa el a parancsnoki tisztet. (Suhrent
1945-ben végezték ki a franciák.)
Az RSHA berlini főhadiszállásán rendezett ünnepségen mindenki
csodálattal adózott a cirkalmas irománynak, nem utolsósorban egy bizonyos
Alfred Naujocks nevű SS hadnagy. Ő volt az, aki végrehajtotta a gleiwitzi
rádióállomás elleni álcázott támadást 1939 augusztusában a lengyel–német
határon, amikor lengyel egyenruhába öltöztetett, koncentrációs táborból
származó foglyok hulláit hagyták hátra a Németország elleni lengyel támadás
,,bizonyítékaként".
Ez szolgáltatta Hitler számára az ürügyet Lengyelország egy héttel későbbi
lerohanásához.
Naujocks megkérdezte, ki készítette az iratot, majd mikor megmondták
neki, azt leérte, hogy az ifjú Winzert hozzák fel hozzá Berlinbe.
Még mielőtt felocsúdhatott volna, Klaus Winzer mindenféle kiképzés
nélkül az SS tagja lett, letetették vele a hűségesküt és a titoktartási fogadalmat,
majd közölték vele, hogy egy szigorúan titkos birodalmi vállalkozáshoz
helyezik. A wiesbadeni hentes örömében a hetedik mennyországban érezte
magát.
Azt a bizonyos vállalkozást akkoriban az RSHA Hatos Ügyosztályának F
Szekciója felügyeletével egy műhelyben hajtották végre Berlinben, a
Delbrückstrassén. Alapjában véve egyszerű kis ügy volt.
Az SS százezerszámra akarta előállítani a hamis ötfontos és százdolláros
bankjegyeket. A bankjegyekhez szükséges papírt Berlin mellett, a
spechthauseni Birodalmi pénzjegynyomda papírgyára készítette. A
delbrückstrassei műhelynek az volt a feladata, hogy megfelelő angol, illetve
amerikai vízjelekkel lássa el a bankjegyeket. Klaus Winzerre éppen azért volt
szükségük, mert kiválóan ismerte a papírokat és a festékeket.
 Az alapgondolat az volt, hogy majd hamis pénzzel árasztják el Angliát és
Amerikát, és így teszik tönkre a két ország gazdaságát.
Amikor 1943 elején végre sikerült kikísérletezni a megfelelő vízjelet az
angol ötfontos bankjegyhez, a nyomólemezek és klisék készítését a
sachsenhauseni koncentrációs tábor tizenkilences számú blokkjára bízták, ahol
SS-irányítás mellett zsidó és nem zsidó származású grafikusok dolgoztak.
Winzer feladata a minőségi ellenőrzés volt. Az SS ugyanis feltételezte
foglyairól, hogy munkájuk közben szándékosan ejtenek majd hibát.
Két éven belül a beosztottjai átadták tudásuk legjavát Klaus Winzernek, és
ez elegendő volt ahhoz, hogy valóban kitűnő hamisító váljék belőle. 1944
vége felé a tizenkilences blokkot használták föl arra is, hogy hamis
személyazonossági papírokat készítsenek az SS tisztek számára arra az esetre,
ha Németország összeomlik.
1945 kora tavaszán megszűnt ez a kis, zárt világ, amely a maga módján
még boldog is volt, ha a német összeomláshoz hasonlítjuk.
Az egész tevékenységet felszámolták, majd a résztvevők Bernhard Krüger
SS százados parancsnoksága alatt átköltözött Ausztria távoli hegyei közé,
hogy ott folytassák a munkát. A csoport dél felé indult, és Felső-Ausztriában,
a Redl-Zipf nevű helység elhagyott serfőzdéjében látott újra a hamisításhoz. A
háború vége előtt néhány nappal Klaus Winzer könnyezve figyelte, amint az
általa hamisított több millió angol font és több milliárd dollár a tó fenekére
süllyed.
Hazatért Wiesbadenbe. Az SS-ben soha nem kellett éheznie, és döbbenten
látta, hogy most, 1945 tavaszán a polgári lakosság szinte az éhhalál küszöbén
áll. Wiesbadent az amerikaiak szállták meg, és bár nekik bőségesen volt
ennivalójuk, a németeknek csak morzsák jutottak. Rosszul ment a sora az
apjának is, akiről most hirtelen kiderült, hogy egész életében a nácizmus
esküdt ellensége volt. Az üzletben, amelyet azelőtt roskadásig töltött a sok
húsféleség, most egyetlen füzér kolbász lógott a csillogó kampókon.
Anyja elmagyarázta, hogy minden élelmet az amerikaiak által kibocsátott
élelmiszerjegyekre adnak. Klaus döbbenten nézte a jegyeket. Észrevette, hogy
ott helyben nyomtatják őket olcsó papírra, majd magához vett néhányat, és pár
napra visszavonult a szobájába. Amikor ismét előbújt onnét, több ívre való
amerikai élelmiszerjegyet tett le halálra rémült anyja elé. Annyi volt, amiből
valamennyien bőségesen megélhettek egy fél évig.
– De ezek hamisak! – nyögte az anyja.
Klaus türelmesen elmagyarázta neki azt, amiben teljes szívvel hitt: nem
hamisítványokról van szó, csupán arról, hogy a jegyek egy másik géppel
készültek.
Az apja is mellé állt.
 – Csak nem azt akarod mondani, bolond asszony, hogy a mi fiunk
élelmiszerjegyei alávalóbbak a jenki jegyeknél?
Erre az érvre nem volt mit válaszolni, különösen azután, hogy még aznap
este négyfogásos vacsorát ehettek.
Klaus Winzer egy hónappal később megismerte a wiesbadeni feketepiac
koronázatlan királyát, a magabiztos, mindig divatosan öltözködő Otto
Klopsot, és máris üzlettársak lettek.
Winzer végtelen mennyiségben gyártotta az élelmiszer jegyeket,
benzinjegyeket, zónahatárátlépési papírokat, jogosítványokat és az amerikai
katonai engedélyeket; Klops pedig élelmiszert, benzint, autógumit,
nejlonharisnyát, szappant, kozmetikumokat meg ruhákat vásárolt rajtuk. A
zsákmányból megtartott annyit, amennyi elég volt ahhoz, hogy Winzerékkel
együtt jól megéljenek, a többit meg eladta a feketepiacon.
Nem telt bele harminc hónap, s 1948 nyarán Klaus Winzer gazdag ember
volt. Bankszámláján ötmillió birodalmi márka feküdt.
Halálra vált anyjának így mondta el egyszerű filozófiáját:
– Nem arról van szó, hogy egy okmány valódi vagy hamis, hanem hogy
eléri a célját vagy sem. Ha egy határátlépési engedélynek az a feladata, hogy
az embert átjuttassa az ellenőrzési ponton, és ennek eleget tesz, akkor az egy
jó papír.
1948 októberében a sors már másodszor űzött piszkos tréfát Klaus
Winzerrel. A hatóságok pénzreformot hajtottak végre, és az új márkával
helyettesítették a régi birodalmi márkát. A régi helyett azonban nem
ugyanannyi újat adtak; egyszerűen eltörölték a régi pénzt, és mindenki kapott
ezer új márkát. Winzer tönkrement. A vagyonából ismét csak haszontalan
papír maradt.
Lassan kezdett feltöltődni a piac, ezért a feketézőkre már nem volt szükség.
A nép elüldözte Klopsot, és Winzernek is menekülnie kellett. Egyik saját
hamisítású engedélyével a kezében egyenesen a Hannoverben székelő brit
zóna katonai főparancsnokságára hajtott, és állásért folyamodott a brit katonai
kormányzat útlevélosztályán.
Kiváló ajánlásokat hozott magával a wiesbadeni amerikai hatóságoktól. A
papírokon egy valódi ezredes aláírása díszelgett, és ez így is volt rendjén,
hiszen ő maga hamisította saját kezűleg.
Az angol őrnagy, aki meghallgatta a kérelmét, letette a teáscsészéjét, és a
fiatalemberhez fordult.
– Remélem, tisztában van azzal, mennyire fontos, hogy az emberek
megfelelő okmányokkal rendelkezzenek – mondta nyomatékosan.
Winzer teljes őszinteséggel biztosította az őrnagyot egyetértéséről. Két
hónappal később újra rámosolygott a szerencse.
 Magányosan szopogatta sörét egy sörözőben, mikor megszólította egy
férfi. Az illető Herbert Molders néven mutatkozott be. Bizalmasan elmondta
Winzernek, hogy üldözik az angolok, és menekülnie kell az országból. A
németeknek viszont csakis az angolok adhatnak ki útlevelet, ő pedig érthetően
nem meri ezt kérvényezni.
Winzer olyasmit mormogott, hogy a dolog nem megoldhatatlan, de pénzbe
kerül.
Legnagyobb meglepetésére Molders egy valódi gyémánt nyakéket húzott
elő. Winzernek előadta, hogy egy koncentrációs táborban szolgált, és az egyik
zsidó ezzel a családi ékszerrel akarta megvásárolni a szabadságát. Molders
elfogadta, és gondja volt rá, hogy a gazdája meg se álljon a gázkamráig, majd
az előírásokkal mit sem törődve zsebre vágta a zsákmányt.
Egy hét múlva a Molderstól kapott fénykép segítségével Winzer
elkészítette az útlevelet. Még csak nem is hamisította. Erre nem volt szükség.
Az útlevélosztályon egyszerű volt az ügymenet. Az útlevelet kérő
személyek az egyes részlegnél jelentkeztek, ahol bemutatták az összes
okmányaikat, és kitöltötték a szükséges űrlapokat. Távozásuk után
okmányaikat hátrahagyták tanulmányozás céljaira. A kettes részleg
megvizsgálta a születési anyakönyvi kivonatokat, személyi igazolványokat
stb., hogy nem hamisak-e. Utána ellenőrizte, hogy az illető nincs-e rajta a
körözött háborús bűnösök listáján. Ha a kérelmet elfogadták, a részlegvezető
által aláírt feljegyzés kíséretében az összes okmányt továbbították a hármas
részleghez. A kettes részleg jóváhagyásának vétele után a hármas részlegen
elővettek a többi közül egy üres útlevelet a páncélszekrényből, kitöltötték,
beleragasztották a kérelmező fényképét, majd átadták az illetőnek, aki
általában egy hét múlva jelentkezett érte.
Winzer tehát először is áthelyeztette magái a hármas részleghez.
Egyszerűen kitöltött egy útlevélkérőlapot Molders új nevére, megírt egy
elfogadó feljegyzést a kettes részleg nevében, majd odahamisította a brit tiszt
aláírását.
A kettes részlegnél átvette az éppen elkészült tizenkilenc útlevélkérőlapot,
és közibük csúsztatta Molders anyagát, majd az egészet bevitte Johnstone
őrnagyhoz. Az őrnagy megszámolta a húsz elfogadó feljegyzést, a
páncélszekrényhez ment, és kiszámolt húsz üres útlevelet, majd átadta őket
Winzernek. Winzer kötelességtudóan kitöltötte, és hivatalos bélyegzővel látta
el valamennyit, majd egy híján valamennyit kiosztotta a tizenkilenc boldog
kérvényezőnek.
A huszadikat zsebre vágta. Az iratszekrénybe húsz útlevélkérő került,
amely természetesen azonos volt a kiadott útlevelek számával.
 Még aznap este átadta Moldersnek az útlevelet, és átvette a gyémánt
nyakéket. Rátalált új munkaterületére.

1949 májusában megalakult a Szövetségi Köztársaság, és az útlevél

ügyosztály az alsó-szászországi szövetségi kormány hatáskörébe került,
székhelye Hannover lett. Winzer továbbra is ott maradt. Több ügyfele nem
akadt. Nem is volt rájuk szüksége. Hetenként egyszer felfegyverezte magát
valami jelentéktelen alak képével, amelyet a helybeli fényképésznél vásárolt,
gondosan kitöltött egy útlevélkérőlapot, mellékelte a fotót, hamisított egy
elfogadó feljegyzést a részlegvezető – akkor már nyugatnémet tisztviselő –
aláírásával, majd az aznapi kérőlapokkal és elfogadó feljegyzésekkel
átzarándokolt a hármas részleg vezetőjéhez. A darabszám egyezett, tehát
ugyanannyi üres útlevelet kapott cserébe. Egy kivételével mindet az eredeti
kérelmezők kapták. Az utolsó azonban minden esetben a zsebébe vándorolt.
Ezután már csupán a hivatalos bélyegzőre volt szüksége. Ellopni nem akarta,
mert az gyanút keltett volna. Egy éjjelre magához vette, és reggelre már kiváló
lenyomattal rendelkezett Alsó-Szászország szövetségi kormányának hivatalos
útlevélpecsétjéről.
Hatvan hét alatt hatvan üres útlevélre tett így szert. Akkor beadta a
lemondását, pironkodva fogadta feljebbvalói dicséreteit gondos és precíz
munkájáért, Otthagyta Hannovert, Antwerpenben eladta a gyémánt nyakéket,
és egy kis nyomdaüzemet indított be Osnabrückben akkor, amikor aranyért és
dollárért a piaci ár töredékéért meg lehetett venni bármit.
Ha Molders befogja a száját, soha nem akad össze az Odessával. Amikor
azonban Molders épségben megérkezett Madridba a barátai közé,
eldicsekedett az ismerősével, aki valódi nyugatnémet útlevelet tud szerezni
annak, aki csak akarja.

1950 vége felé egy újabb “barát" látogatta meg Winzert, aki éppen akkortájt
nyitotta meg nyomdáját Osnabrückben. Winzer kénytelen volt mindenre igent
mondani. Attól kezdve, ha az Odessa egyik tagja bajba jutott, Winzertől kapta
az új útlevelet.
A rendszer tökéletesen biztonságos volt. Winzernek csupán egy fotóra volt
szüksége meg az illető életkorára. Annak idején minden egyes
útlevélkérőlapról másolatot készített, még mielőtt azok a hannoveri irattárba
kerültek volna. Az üres útlevélbe azokat az adatokat vezette be, amelyeket
még 1949-ben az űrlapokra írt. A név általában átlagos volt, a születési hely
pedig messze a vasfüggöny mögül való, ahol úgysem ellenőrzi senki, a
születési idő pedig nagyjából egyezett az SS-tag saját születési évével; az
adatokat azután ellátta Alsó-Szászország hivatalos pecsétjével. Az új
tulajdonos saját keze írásával, de új nevén írta alá átvételkor az útlevelet.
A megújítás is egyszerűen ment. Öt év elteltével a körözött SS-tag bárhol
beadhatta kérelmét Alsó-Szászországon kívül. A bajorországi tisztviselő
ugyanis általában csak átszólt hannoveri kollégájának: “Kiadtatok egy ilyen és
ilyen számú útlevelet 1950-ben Walter Schummann részére, aki itt és itt,
ekkor és ekkor született?" Hannoverben az ügyintéző átfutja a nyilvántartást,
és azt válaszolja: "Igen." A bajor tisztviselőt megnyugtatja hannoveri
kollégájának válasza; az útlevél nem hamis, erre kiadja az újat, amelyet aztán
Bajorország pecsétjével lát el.
Amíg a hannoveri nyilvántartásban szereplő fotót össze nem hasonlítják a
müncheni megújítási kérelmen látható képpel, addig nem lehet probléma. És
ilyen összehasonlításra soha nem került sor. Az irodai hivatalnokokat a
pontosan kitöltött, jóváhagyott nyomtatványok meg az útlevélszámok
érdeklik, nem holmi fényképek.
Egy Winzer-féle útlevél tulajdonosának csak 1955 után, több mint öt évvel
az eredeti, hannoveri kibocsátás után kell megújításért folyamodnia. Az
útlevél birtokában a körözött SS-tag beszerezheti az új jogosítványt, a
társadalombiztosítási kártyát, a bankszámlaszámát, a hitelkártyát, avagy
rövidebbre fogva: az új személyazonosság összes kellékét.

1964 tavaszára Winzer a hatvan darab eredetiből negyvenkét darabot már

kiadott.
A ravasz kisember azonban óvatos volt. Felrémlett előtte, hogy egy napon
az Odessának talán már sem rá, sem a szolgálataira nem lesz többé szüksége.
Egyetlen ügyfelének sem ismerte ugyanis a valódi nevét, mert ez felesleges
volt ahhoz, hogy új névre szóló új útlevelet készítsen valakinek. Ezért aztán
minden fényképről másolatot készített. Az eredetit beragasztotta az útlevélbe,
és elküldte, de a másolatot megtartotta. Az egyes fotókat külön kartonokra
ragasztotta. A kép mellé odagépelte az új nevet, a címet (a nyugatnémet
útlevélben a címet is feltüntetik) meg az útlevél számát.
A kartotékokat egy dossziéban tartotta. Ez a dosszié volt az életbiztosítása.
Egy példányt otthon őrzött, egy másikat pedig letétbe helyezett egy zürichi
ügyvédnél. Ha az Odessa valaha is megfenyegeti, elmondja nekik, hogy a
dosszié létezik, és figyelmezteti őket, ha bármi baj történne vele, a zürichi
ügyvéd a birtokában levő másolatokat megküldi az érintett hatóságoknak.
A fotókat azután a nyugatnémetek hamarosan összevetnék a körözött nácik
képeivel. Ha csupán az útlevélszámukat ellenőrzik mind a tizenhat szövetségi
fővárosban, máris kiderül, hol lakik az illető. A lebuktatáshoz még egy hétre
sincs szükség.
A terv hibátlan volt, és ez hozzájárult ahhoz, hogy Klaus Winzer erőben,
egészségben – és persze életben – tölthesse hátralevő napjait.
Nos, ez volt az az ember, aki lekváros pirítóst majszolgatva ült kávéja előtt,
és azon a péntek reggelen fél kilenckor az Osnabrück Zeitungot olvasgatta,
mikor megcsörrent a telefon. A vonal túlsó végéről előbb parancsolóan, majd
megnyugtatóan beszélt a hívó.
– Magát semmi, de semmi veszély nem fenyegeti – nyugtatta meg a
Werwolf. – Egy átkozott riporterről van szó. Értesülésünk szerint oda fog
menni önhöz. Ne féljen. Az egyik emberünk szorosan a nyomában van, és egy
napon belül az egész dologra pontot teszünk. De most tíz percen belül el kell
tűnnie. Figyeljen, elmondom, mit tegyen...
Harminc perccel később a nagyon megviseltnek látszó Klaus Winzer már
összecsomagolta a legszükségesebb holmiját, tétova pillantást vetett a faliszéf
irányába, ahol a dossziét tartotta, majd úgy döntött, hogy mégsem lesz rá
szüksége. A döbbenten figyelő cselédnek, Barbarának elmondta, hogy nem
megy be a nyomdába. Úgy döntött, hogy rövid szabadságra az
Osztrák-Alpokba megy. Egy kis friss levegőre van szüksége – nincs is annál
egészségesebb.
Barbara a küszöbön állva tátott szájjal nézett Winzer elrobogó Opel
Kadettje után. Kilenc óra után tíz perccel a várostól nyugatra öt kilométerre
levő elágazásnál volt, ahol a mellékút csatlakozott az autópályához. A Kadett
éppen a felhajtón haladt, amikor az út másik oldalán egy fekete Jaguár fordult
le az autópályáról Osnabrück irányába.

Miller a város nyugati végén, a Saar Platznál talált egy benzinkutat.

Elgyötörten mászott ki a kocsiból. Az összes izma fájt, a nyakát pedig mintha
kalodába zárták volna. Az előző este elfogyasztott bortól olyan volt a lehelete,
mint a mustárgáz.
– Töltse tele. Szupert kérek – mondta a kutasnak. – Van itt egy
telefonfülke?
– Ott, a sarkon – felelte a fiú.
A telefon felé menet Miller észrevett egy kávéautomatát, és a fülkébe már
egy csésze gőzölgő kávéval érkezett. Átlapozta az osnabrücki telefonkönyvet.
Volt néhány Winzer nevű, de csak egy Klaus. A név kétszer is szerepelt. Az
első bejegyzés mellé odanyomtatták: “nyomdász". A második Klaus Winzer
mellett a "priv." rövidítés volt olvasható, ami egyértelműen az illető lakására
vonatkozott. Kilenc óra húsz volt az idő. Ilyenkor már mindenki dolgozik. A
nyomdaüzemet hívta.
Valószínűleg az előmunkás vette fel a kagylót.
– Sajnálom, még nincs bent – mondta egy hang. – Kilenckor pontban itt
szokott lenni. Bizonyára hamarosan megérkezik. Kérem, hívja újra egy fél óra
múlva.
Miller megköszönte, és azon tűnődött, hívja-e otthon. Inkább nem. Ha
Winzer odahaza van, Miller személyesen akart találkozni vele. Megjegyezte a
címet, és kilépett a fülkéből.
– Merre van a Westerberg? – tudakolta a kutastól, miközben fizetett, és
egyúttal azt is nyugtázta, hogy megtakarított pénzéből már csupán ötszáz
márka maradt. A fiú az út túlsó oldala felé biccentett.
– Az ott, ni. Flancos környék. Az összes gazdag arra lakik.
Miller vásárolt magának egy várostérképet, és kikereste az utcát. Alig
tízpercnyire volt innét.
A házat egyértelműen jómódú ember lakta, mint ahogy az egész környéken
érződött a jólét. A Jaguárt a kocsifelhajtó végén hagyta, és odasétált az
ajtóhoz.
A lány, aki a csengetésre megjelent, alig volt húszéves, és rendkívül csinos
teremtésnek látszott. Kedvesen mosolygott Millerre.
– Jó reggelt. Winzer urat keresem.
– Ó, ő már elment, uram. Még húsz perce sincs.
Millernek némi idejébe tellett, hogy felocsúdjon. Winzer bizonyára valami
dugóba keveredhetett a nyomdába menet.
– Milyen kár. Reméltem, hogy még itthon érem – magyarázta a lánynak.
– Nem dolgozni ment, uram. Ma reggel nem oda ment, hanem szabadságra
– hangzott a lány segítőkész válasza.
Miller szerette volna legyűrni magában az egyre erősödő pánikhangulatot.
– Szabadságra? Az ilyesmi különös ebben az évszakban. Mellesleg –
improvizálta gyorsan – ma reggelre megbeszéltük ezt a találkozót, ő kért,
hogy látogassam meg.
– Milyen kár – felelte kínosan feszengve a lány. – Nagyon hirtelen
távozott. Volt egy telefonja a könyvtárszobában... “Barbara! – mondta
merthogy így hívnak –, Barbara, egy hétre Ausztriába megyek, szabadságra.
Csak egy hétről van szó." Ezt mondta. Én semmit sem tudtam a terveiről.
Meghagyta, hogy hívjam fel az üzemet, és mondjam meg, egy hétig távol lesz.
Azzal el is robogott. Az ilyesmi egyáltalán nem jellemző Winzer úrra. Ő
mindig olyan nyugodt.
Miller reményei lassan szertefoszlottak.
– Nem mondta, hova megy? – tudakolta.
 – Nem mondott semmit, csak azt, hogy az Osztrák-Alpokba.
– Címet sem hagyott, ahol kapcsolatba lehet vele lépni?
– Éppen ez a legfurcsább. Már úgy értem, mi lesz a nyomdával? Akkor
hívtam őket, mielőtt maga megérkezett. Nagyon meg voltak lepődve, mert
rengeteg a megrendelésük.
Miller gyors fejszámolásba fogott. Winzer legalább félórányi egérutat
nyert. Ha óránként százhússzal vezet, akkor már legalább hatvan kilométert
megtett. Ez annyit jelent, hogy két óra kell, hogy egyáltalán megpillanthassa
Winzer kocsiját. Túl sok. Két óra alatt Winzer akármerre lehet. Másrészt
semmi bizonyíték nincs arra, hogy valóban Ausztria felé ment.
– Beszélhetnék akkor a feleségével?
Barbara különösen nézett rá, és kuncogni kezdett.
– Nincs felesége – mondta. – Egyáltalán nem ismeri Winzer urat?
– Még soha nem találkoztunk.
– Hát, ő nem olyan nősülős fajta. Nagyon kedves meg minden, de a nők
nem érdeklik, ha érti, mire gondolok.
– Tehát egyedül lakik itt?
– Engem leszámítva, merthogy én bentlakó vagyok. De itt nem fenyeget
veszély. Legalábbis abból a szempontból – kuncogta a lány.
– Értem. Köszönöm. – Miller már indulni akart.
– Nagyon szívesen – válaszolta a lány, és nézte, hogy Miller visszasétál a
Jaguárhoz, amire már korábban felfigyelt.
Ha már Winzer amúgy is távol van, azt remélte, talán sikerül egy kedves
fiatalembert becsalogatnia egy éjszakára, mielőtt a munkaadója hazatér. A
nagy robajjal távozó Jaguárt figyelve sóhajtva gondolt mindarra, ami lehetett
volna, majd becsukta a bejárati ajtót.
Miller érezte, hogy a legutóbbi és érzése szerint az utolsó kudarc után
hogyan keríti hatalmába a fáradtság. Feltételezte, hogy Bayernek sikerült
kiszabadítania magát kötelékeiből, és első dolga az volt, hogy még a stuttgarti
hotelből figyelmeztette Winzert. Pedig milyen közel volt már, csupán egy
negyedóra választotta el céljától.
Elhajlott a régi városka középkori fala mellett, a térképről tájékozódva a
Theodor Heuss Platzra ment. Itt az állomás előtt leparkolt, és szobát vett ki a
tér másik oldalán álló Hohenzollern Hotelben.
Szerencséjére volt szabad szoba, így hát felment, levetkőzött, és az ágyra
vetette magát. Volt valami, ami idegesítette, valami apró részlet, amelyre
elfelejtett rákérdezni. Amikor fél tízkor álomba zuhant, még mindig nem tudta
a megoldást.
Mackensen fél egyre ért Osnabrück belvárosába. Befelé menet megnézte a
westerbergi házat, de a Jaguárnak nem volt nyoma. Mielőtt odament volna,
még fel akarta hívni a Werwolfot, hátha azóta újabb hírei vannak.
Az osnubrücki postahivatal épülete történetesen a Theodor Heuss Platzra
néz. A tér egyik oldalát a pályaudvar foglalja el, a másikat pedig a
Hohenzollern Hotel. Amikor Mackensen leparkolt a posta előtt, hirtelen
vigyorra húzódott a szája. A keresett kocsi az állomás előtt állt.
A Werwolfot jobb hangulatban érte.
– Akkor hát rendben van. Egyelőre vége a pániknak – mondta a
gyilkosnak. – Sikerült még időben elérnem a hamisítót, aki elpucolt a
városból. Az előbb ismét hívtam. Valószínűleg a cseléd vette fel. Elmondta,
hogy Winzer távozása után húsz perccel egy fiatalember kereste, aki egy
fekete sportkocsival jött.
– Nekem is vannak híreim – újságolta Mackensen. – A Jaguár itt parkol a
téren, éppen velem szemközt. Valószínűleg bent alszik a hotelben. Akár a
szobájában is elintézhetem. Majd hangtompítót használok.
– Lassabban a testtel, mire való ez a kapkodás? – figyelmeztette a
Werwolf. – Először is, nem szabad a városon belül elintézni. A cseléd már
látta őt is meg a kocsiját is. Valószínűleg jelentené a rendőrségen. Ezzel
felhívnánk a figyelmet a hamisítónkra, márpedig ő könnyen pánikba esik. Őt
nem keverhetjük az ügybe. A cselédlány vallomása rá terelhetné a gyanút.
Először felhívják telefonon, mire ő eltűnik, majd felkeresi egy fiatalember,
akit viszont lelőnek egy szállodai szobában. Túl kockázatos.
Mackensen a szemöldökét ráncolta.
– Igaza van – szólalt meg végül. – Akkor kell elbánnom vele, amikor
távozik.
– Valószínűleg marad meg néhány órát, megpróbál majd valami szálat
találni, ami elvezetheti a hamisítóhoz. Nem fog sikerülni. Még valami: van
Millernél diplomatatáska?
– Igen – felelte Mackensen. – Tegnap nála volt, araikor a kabaréból
kijöttek. A szobájába is magával vitte.
– Vajon miért nem a csomagtartójában hagyta? Vagy a szállodában? Azért,
mert fontos a számára. Érti, mire gondolok?
– Igen.
– Az a leglényegesebb, hogy látott engem, és ismeri a nevemet meg a
címemet. Tudja, hogy Bayer és a hamisító kapcsolatban állnak egymással. Az
újságírók pedig általában jegyzetelni szoktak. Az a táska most élet vagy halál
kérdése. Akkor sem szabad a rendőrség kezébe jutnia, ha Miller meghal.
– Értettem. Szóval a táska is kell?
– Szerezze meg vagy semmisítse meg! – válaszolta Nürnbergből a hang.
 Mackensen egy percig gondolkodott.
– Az volna a legjobb, ha bombát telepítenék a kocsijába. A
felfüggesztéshez erősítem, hegy csak akkor robbanjon, amikor nagy
sebességnél döccen egyet az autópályán.
– Kiváló! – helyeselt a Werwolf. – A táska is megsemmisül majd?
– Egy olyan robbanószerkezettel, amire gondolok, hamu sem marad
Millerből, a kocsijából meg a táskából. Ha nagy sebességnél következik be,
akkor úgy néz majd ki, mintha baleset történt volna. A tanúk majd azt állítják,
hogy a benzintartály robbant fel.
– Meg tudja csinálni? – kérdezte a Werwolf.
Mackensen elvigyorodott. A kocsija csomagtartójában lapuló készlet
minden bérgyilkos álma volt. Tartalmazott többek között vagy fél kilogramm
plasztikot és két elektromos gyutacsot.
– Ó, hogyne – dörmögte –, nem gond. De csak sötétedés után tudok a
kocsihoz férkőzni.
A beszélgetést abbahagyva kinézett a postahivatal ablakán, majd csak
annyit vakkantott a telefonba, bocsánat, és letette a kagylót.
Öt perccel később újra jelentkezett.
– Elnézést, uram. Most láttam Millert diplomatatáskástul beszállni a
kocsiba és elhajtani. Ellenőriztem a szállodát, valóban ott lakik. A csomagját
otthagyta, tehát visszatér. Ne aggódjon, még ma éjjel kész leszek a bombával.
Miller néhány perccel egy óra előtt ébredt, felfrissülve és valamivel
nyugodtabban. Álmában eszébe jutott, mi nem hagyta nyugodni. Visszament
Winzer házához.
A cselédlány nem is próbálta leplezni, mennyire örül, hogy újra látja.
– Jó napot! Hát már megint maga az? – üdvözölte sugárzó mosollyal.
– Erre visz az út hazafelé – mondta Miller. – Azt szeretném tudni, maga
mióta szolgál itt?
– Ó, már vagy tíz hónapja. Miért?
– Hát, tekintve, hogy Winzer úr nem olyan nősülős fajta, maga meg olyan
fiatal még, nem tudom, ki viselte gondját, mielőtt maga jött?
– Aha, értem már. Fräulein Wendel volt a házvezetőnője.
– Ő most hol van?
– Kórházban. Azt hiszem, a halálán van. Tudja, mellrák. Borzasztó. Már
csak ezért is különös, ahogyan Winzer úr elrohant ma reggel. Mindennap meg
szokta látogatni. Nagyon szereti azt az asszonyt. Nem mintha valaha is – félre
ne értsen! – lett volna közöttük valami, de már 1945 óta együtt voltak, és az
hosszú idő. Winzer úr szinte rajongva szereti. Nekem mindig olyanokat
szokott mondani, hogy Fräulein Wendel ezt így meg úgy szokta... meg
hasonlókat.
 – Melyik kórházban fekszik? – kérdezte Miller.
– Hamarjában nem is tudom. Várjon csak, rajta lesz a telefonjegyzéken.
Hozom.
A lány két perc múlva visszatért a klinika címével. Az előkelő
magánszanatórium a város szélén volt.
A térképet követve Miller valamivel délután három után érkezett oda.

Mackensen a bomba alkatrészeinek beszerzésével töltötte a délutánt. "A

bombamerénylet titka, hogy egyszerűen kell csinálni. Olyasmivel, ami bárhol
beszerezhető" – mondta egyszer régen a kiképző tiszt.
Egy vasüzletben cint és forrasztópákát vásárolt, vett egy tekercs fekete
szigetelőszalagot, néhány méter vékony drótot, egy drótvágót, egy harminc
centiméteres fémfűrészlapot meg egy tubus pillanatragasztót. Az egyik
elektromossági boltban veti egy kilencvoltos zsebrádióba való elemet, egy kis
izzót, amely körülbelül három centiméter átmérőjű volt, két darab néhány
méteres, jó minőségű, ötamperes, műanyag bevonatú vezetéket, az egyik
piros, a másik kék színű volt. Precíz ember lévén, adott arra, hogy
megkülönböztesse egymástól a pozitív és negatív pólust. Az írószerboltban öt
darab nagyméretű radírgumit vásárolt. A gyógyszerkereskedésben beszerzett
két csomag gumióvszert, azaz csomagonként három-három darabot, majd
végül egy zöldségesnél vásárolt egy fémdobozba csomagolt, kiváló minőségű
teát.
Mivel alapos ember volt, nem szerette volna, ha a robbanóanyag
átnedvesedik, a teásdoboz szorosan záródó fedele pedig még levegőt sem
engedett be, nemhogy nedvességet.
A bevásárlás végeztével a térre néző szobát vette ki a Hohenzollern
Hotelben, hogy szemmel tarthassa a parkolói munka közben. Biztosra vette,
hogy Miller visszatér.
Mielőtt felment volna a szobájába, a csomagtartóból kivett negyed kilónyi
plasztikot, ezt a gyerekek játékgyurmájára emlékeztető lágy anyagot meg egy
elektromos gyutacsot.
Az ablakkal szemben leült az asztalhoz, és fél szemmel a teret figyelve, a
keze ügyében egy csésze fáradtságűző fekete teával munkához látott.
A bomba egyszerű szerkezet volt. Legelőször a WC-be öntötte a teát, és
csak a dobozt tartotta meg. A doboz tetején lyukat ütött a drótvágó nyelével. A
piros drót végéből lecsípett egy harminc centiméteres darabot.
Ennek a rövid drótnak az egyik végét az elem pozitív pólusához
forrasztotta. A negatív pólushoz forrasztotta az egészben hagyott hosszú, kék
drót egyik végét. Hogy a véletlen érintkezést elkerülje, a két vezetéket
végigvezette a telep két ellentétes oldalán, majd az egészet átkötötte
szigetelőszalaggal.
A rövid, piros vezetéket a detonátor érintkezője köré tekerte. Ugyanide
csatlakozott a piros vezeték másik, hosszabb részének az egyik vége is.
Az elemet a drótokkal a teásdoboz alján helyezte el, a detonátort mélyen
beleszúrta a robbanóanyagba, amelyet ugyancsak a dobozba, az elem tetejére
rakott, míg csak az színültig meg nem telt.
Majdnem teljes volt az áramkör. A telep és a gyutacs között megvolt az
összeköttetés. Az egyik drót a detonátortól a semmibe vezetett, csupasz vége a
levegőbe lógott. Ha a kék és a piros vezeték csupasz végei érintkeznek, zárul
az áramkör, A telep elektromos töltése berobbantja a gyutacsot, amely egy
éles csattanást hallat. A csattanás hangja azonban elvesz majd a dörejben,
amelyet a felrobbanó plasztik idéz elő, és amely elég lenne ahhoz, hogy romba
döntse a szálloda legalább két-három szobáját.
Már csupán az elsütőszerkezet volt hátra. Két kezére zsebkendőt csavart, és
addig hajlította a fűrészlapot, míg az középen el nem pattant, így két,
egyenként körülbelül tizenöt centiméteres acéllaphoz jutott, amelyek egyik
végén kis lyuk volt – ezeknél fogva fogatták be a pengét a keretbe.
Az öt radírt egymás tetejére rakta. A fűrészlap két darabját a gumitömb
alsó, illetve felső lapjához illesztve szétválasztotta őket egymástól, maid
szigetelőszalaggal rögzítette, így a két féllapból körülbelül tíz centiméter a
levegőben lógott, és az egész emlékeztetett egy kicsit a krokodil nyitott
állkapcsára. Hogy az érintkezést megnehezítse, Mackensen a fémlapok szabad
végei közé csúsztatta az izzót, majd bőven bekente ragasztóval. Az üveg nem
vezeti az áramot.
Már majdnem készen volt. A robbanóanyagból kiálló két drótot átvezette a
doboz tetején ütött lyukon, majd a fedelet szorosan rányomta a dobozra. A
drótvégek közül egyiket a felső, a másikat az alsó pengedarabhoz forrasztotta.
Ezzel élesre állította a bombát.
Ha a kioldószerkezetre nyomás hat, vagy rálépnek, összetörik az izzó, a két
fémlap érintkezik, és záródik az áramkör. Már csak egy utolsó óvintézkedés
volt hátra: nehogy a mezítelen fémlapok véletlenül egyszerre érintkezhessenek
egy harmadik fémfelülettel, amely természetesen ugyancsak zárná az
áramkört, a hat óvszert egymás után ráhúzta a szerkezetre, amelyet végül hat
vékony, de ellenálló gumiréteg védett. Ez kizárta a véletlen robbanás
lehetőségét.
A kész bombát betette a szekrény aljába a kötöződróttal, a drótvágóval és a
szigetelőszalag maradékával együtt. Ezekre szüksége lesz, amikor a
szerkezetet Miller kocsijához erősíti. A szobapincértől kávét rendelt, hogy el
ne aludjon, majd az ablakhoz ülve várta, hogy Miller visszatérjen a parkolóba.
 Nem tudta, hova ment Miller, de nem is érdekelte.
A Werwolf megnyugtatta, hogy úgysem talál semmit, ami a hamisító
nyomára vezethetné, és ez elég is volt neki.
Mint afféle jó mesterember, Mackensen felkészült arra, hogy ellássa a
feladatát, a többi már a mások dolga. Nem zavarta, hogy várakoznia kell.
Tudta, hogy Miller előbb vagy utóbb úgyis visszatér.

15.

Az orvos alig leplezett lenézéssel mérte végig látogatóját. Miller világéletében

utálta a begombolt gallért és a nyakkendőt, és ha tehette, nem is hordott
ilyesmit. Most magas nyakú, fehér szvetter volt rajta, fölötte pedig egy
kivágott nyakú, fekete pulóver. A két pulóver fölé fekete dzsekit vett fel. Az
orvos pillantása egyértelműen elárulta, hogy kórházi látogatáshoz fehér ing és
nyakkendő volna illendő.
– Az unokaöccse? – kérdezte meglepetve. – Különös. Nem is tudtam, hogy
Fräulein Wendelnek unokaöccse is van.
– Tudtommal én vagyok az egyetlen élő rokona. Természetesen már
korábban is jöttem volna, ha értesítenek nagynéném állapotáról, de Winzer úr
csak ma telefonált, és egyúttal arra kért, hogy látogassam meg a nagynénémet.
– Herr Winzer ilyentájt személyesen szokott látogatóba jönni – jegyezte
meg az orvos.
– Úgy tudom, elszólította a kötelesség – mondta Miller arcátlanul. – Ma
reggel legalábbis ezt mondta a telefonba. Azt mondta, néhány napig távol lesz,
és megkért, hogy helyette is látogassam meg a nagynénémet.
– Elment? Nagyon különös. Rendkívül furcsa. – Az orvos egy pillanatra
határozatlanul hallgatott, majd hozzátette:
– Bocsásson meg egy percre, kérem.
Miller látta, hogy az előcsarnokból hátramegy az egyik irodahelyiségbe. A
nyitott ajtón át beszélgetés foszlányait hallotta, amikor a doktor felhívta
Winzer lakását.
– Valóban elutazott?... Ma reggel?... Néhány napra?... Köszönöm,
kisasszony. Csak szerettem volna megbizonyosodni afelől, hogy valóban nem
jön látogatni ma délután.
A doktor a helyére tette a kagylót, és visszament az előcsarnokba.
– Különös – mormogta. – Winzer úr olyan pontosan szokott megjelenni,
mint az óraütés, amióta csak Fräulein Wendelt behozták. Nos, ha még életben
akarja látni, jobb, ha siet. A hölgy nagyon rossz állapotban van, tudja.
Miller bánatos képet vágott.
 – Ezt mondta a telefonba – hazudta. – Szegény nénikém.
– Ön, mint rokon, természetesen tölthet vele egy kis időt. Mindazonáltal
figyelmeztetnem kell, hogy már nagyon szétszórt és gyenge, ezért megkérem,
legyen olyan rövid, amennyire csak lehetséges.
A klinika egykor minden bizonnyal magánház volt, amelyet csak később
alakítottak át szanatóriummá. Az orvos átvezette Millert néhány folyosón, míg
végül megálltak egy betegszoba előtt.
– Itt fekszik – szólalt meg, majd csendesen becsukta Miller mögött az ajtót.
Miller még hallotta léptei távolodó neszét.
A szobában félhomály uralkodott, és amíg a szeme hozzá nem szokott a
függöny résén beszűrődő tompa fényhez, nem is vette észre az ágyon fekvő,
összetöpörödütt női alakot. Az asszony hátát párnákkal támasztották fel, de a
hálóinge és ő maga is annyira sápadt volt, hogy valósággal beolvadt az
ágynemű közé. Szeme csukva volt. Miller titokban azt remélte, megtudhatja
tőle, hogy hova tűnhetett el a hamisító.
– Fräulein Wendel! – suttogta, mire az asszony szemhéja megrebbent, és
kinyitotta a szemét.
Kifejezéstelen tekintettel bámult rá, és Miller kételkedni kezdett abban,
hogy egyáltalán felfogja-e, hogy ő itt van. Az asszony újra lecsukta a szemét,
és összefüggéstelenül motyogott valamit. A riporter közelebb hajolt, hogy
elcsípjen valamit a szürke ajkak közül kiszűrődő dünnyögésből.
Az egésznek alig volt értelme. Az asszony valami Rosenheimbet
emlegetett, amiről Miller tudta, hogy egy bajor kisváros, talán ott született.
Azután mondott még valamit arról, hogy "mindenki hófehérbe öltözött,
milyen bájos, milyen bájos". Majd újra teljesen értelmetlen motyogás
következeit.
Miller közelebb hajolt.
– Hall engem, Fräulein Wendel?
A haldokló asszony tovább motyogott. Millernek sikerült elkapni a
szavakat.
– ... mindenkinél ott volt az imádságoskönyv és egy bokréta virág,
mindenki talpig hófehérben, micsoda ártatlanság...
Miller nem fogta fel azonnal. Félöntudatlan állapotában az asszony a saját
első áldozásai idézte fel. Millerhez hasonlóan a nő is hívő katolikus volt
valaha.
– Fräulein Wendel, hall engem? – ismételte meg minden remény nélkül.
Az asszony újra kinyitotta a szemét, és rátekintett, végigmérte a fehér
csíkot a nyaka körül, a mellkasát borító fekete szövetet meg a fekete kabátot.
Miller megdöbbenésére ismét lecsukta a szemét, és egész teste görcsbe
rándult. Miller aggódni kezdett. Már arra gondolt, hogy hívja az orvost. Akkor
a lecsukott szemhéjak mögül egy-egy könnycsepp gördült végig az asszony
pergamenszerű bőrén.
Az egyik keze lassan az ő csuklója felé tapogatózott a takarón, ahogy
megtámasztotta magát az ágy szélén. Az asszony keze meglepő erővel vagy
csupán kétségbeesetten ragadta meg az övét. Miller szeretett volna felállni és
elmenni, mert meg volt róla győződve, hogy az asszonytól semmit nem fog
megtudni Klaus Winzerről, amikor ez tisztán és érthetően megszólalt.
– Áldj meg, atyám, mert vétkeztem,
Miller néhány másodpercig nem értette, de amikor végigpillantott magán,
rájött, kivel tévesztette össze a félhomályban az asszony.
Két percig vívódott, mit tegyen: inkább itthagyja az egészet, és visszamegy
Hamburgba, vagy lelke rajta, tesz még egy utolsó próbát, hogy a hamisító
révén jusson el Eduard Roschmannhoz.
Újra előrehajolt.
– Gyónjál meg, leányom, hallgatlak.
A nő belekezdett. Fáradt, tompa hangon elmesélte az egész életét.
Bajorország erdős vidékén volt kislány, ott született, és ott is nőtt fel.
1910-ben látta meg a napvilágot, és emlékezett arra, hogy az apja elment az
első háborúba, majd három évvel később megkeseredve, mérgesen tért haza
1913-ban, azok miatt, akik Berlinben kapituláltak. Emlékezett a húszas évek
elejének politikai zűrzavarára és a közeli Münchenben kirobbantott
puccskísérletre, amikor egy Adolf Hitler nevű utcasarki bajkeverő meg akarta
dönteni a kormányt. Apja később belépett ennek az embernek a pártjába, és
mire ő huszonhárom éves lett, a bajkeverő és pártja már maga volt a német
kormány. Voltak nyári kirándulások a Német Leányegylettel, azután egy
titkárnői állást kapott Bajorország gauleiterénél, és sokat táncoltak azokkal a
jóképű, fekete egyenruhás, szőke fiatalemberekkel, ő azonban magasra nőtt, és
csúnya volt. Csontos, szögletes testű, lófejű, és kis bajuszka nőtt a felső ajkán.
Gyér haját szoros kontyba tűzve viselte, kitaposott cipőben és nehéz ruhákban
járt. Amikor közel járt a harminchoz, már tudta, hogy nem fog férjhez menni,
mint a többi lány a faluban. 1939-ben már megkeseredett, gyűlölködő lény
volt, amikor női őrként átvezényelték egy Ravensbrück nevű táborba.
Beszélt mindazokról, akiket megvert és megkorbácsolt, beszélt a
brandenburgi lágerben töltött időkről, a hatalom és kegyetlenség napjairól,
közben könnyek áztatták az arcát, és ujjai görcsösen szorították Miller
csuklóját, nehogy az undorodva távozzon, mielőtt mindent ki nem pakol.
– Mi lett a háború után? – kérdezte lágyan Miller.
A sodródás évei következtek: az SS sorsára hagyta, a szövetségesek
vadásztak rá... Konyhákon vállalt mosogatást, és az Üdvhadsereg szállásain
töltötte az éjszakát.
 Winzert 1950-ben ismerte meg egy osnabrücki szállodában, amikor az
házat keresett magának. Akkor éppen pincérnőként dolgozott. Az a kis
semlegesnemű törpe végül megvette magának a házat, és házvezetőnői állást
ajánlott neki.
– Ez minden? – kérdezte Miller, amikor az asszony abbahagyta a történetet.
– Igen, atyám.
– Leányom, tudod, hogy nem oldozhatlak fel, míg valamennyi vétkedet
meg nem gyóntad.
– Ez minden, atyám.
Miller mély lélegzetet vett.
– És a hamis útlevelek? Amelyeket a szökésben levő SS-tagoknak készített
a gazdád?
Az asszony csendben volt egy darabig, és Miller már-már attól tartott, hogy
elveszítette ár, eszméletét.
– Tud erről a dologról, atyám?
– Tudok róla.
– Nem én csináltam őket – mondta a nő.
– De tudtál róluk, tudomásod volt Klaus Winzer munkájáról.
– Igen – alig hallható suttogás volt a válasz.
– Elment. Eltávozott – szólalt meg Miller.
– Nem. Nem menne el. Klaus nem hagyna el engem. Visszajön.
– Tudod, hol van most?
– Nem tudom, atyám.
– Biztos? Gondolkodjál, leányom! El kellett menekülnie. Hova mehetett?
A sokat szenvedett asszony feje lassan nemet intett a párnán.
– Nem tudom, atyám. Ha megfenyegetik, felhasználja a nyilvántartását.
Nekem megmondta.
Miller szimatot kapott. Lenézett az asszonyra, aki csukott szemmel feküdt,
mintha aludna.
– Milyen nyilvántartásról beszélsz, leányom?

Még öt percig beszélgettek. Akkor halk kopogás hallatszott. Miller gyengéden

lefejtette csuklójáról az asszony ujjait, és menni készült.
– Atyám... – a hang szinte könyörgött. Az asszony tágra nyílt szemmel
meredt rá –, áldj meg, atyám.
Szinte parancsolóan hangzott. Miller felsóhajtott. Ez már főbenjáró bűnnek
számít. Remélte, hogy egyszer megérti valaki, valahol. Kezét felemelve
keresztet vetett.
“In nomine Patris et Filii, et Spiritus Sancti, ego te absolvo..."
 Az asszony mélyet sóhajtolt, becsukta a szemét, és elvesztette az
eszméletét.
Az orvos már várta odakint.
– Azt hiszem, elég volt mára – közölte. Miller bólintott.
– Elaludt – mondta, de azért óvatosan hátrapillantott.
Az orvos visszakísérte az előcsarnokba.
– Mennyi ideje van még hátra? – kérdezte Miller.
– Nehéz volna megjósolni. Két, esetleg három nap. Több nemigen. Nagyon
sajnálom.
– Hát igen, de azért szeretném megköszönni, hogy lehetővé tette a
látogatást.
Az orvos kitárta előtte az ajtót,
– Doktor úr, volna még valami. Tudja, mi mindannyian katolikusok
vagyunk a családban. Kérte, hogy hívjak hozzá papot. Az utolsó kenet...
megérti, ugye?
– Természetesen.
– Megkérhetném, hogy legyen rá gondja?
– Természetesen – felelte az orvos. – Ezt nem tudtam. Még ma délután
elintézem. És köszönöm, hogy szólt. Viszontlátásra.

Már estefelé járt az idő, erősen sötétedett, amikor Miller visszaért a Theodor
Heuss Platzra, és a szálloda előtt húszméternyire leparkolt a Jaguárral.
Átvágott az úttesten, és egyenesen a szobájába ment. Mackensen két emelettel
feljebb figyelte érkezését. A bombát a bőröndjébe rakta, és lement a
földszintre, ahol előre kifizette a szobát reggelig, mondván, nagyon korán kell
majd indulnia. Kiment a kocsijához. Egy olyan helyre manőverezett, ahonnan
egyaránt szemmel tarthatta a hotel bejáratát és a Jaguárt, majd felkészült az
újabb várakozásra.
Ahhoz még túl sokan mászkáltak, hogy munkához láthasson, nem beszélve
arról, hogy Miller bármelyik percben megjelenhetett. Ha még a bomba
beszerelése előtt el akarna menni, Mackensen valahol a nyílt úton, Osnabrück
közelében végez vele, és utána egyszerűen ellopja a táskáját. Ha Miller a
szállodában éjszakázik, a bombát hajnal felé kell beszerelnie, amikor néptelen
a környék.

Eközben odafenn Miller lázasan igyekezett felidézni egy nevet. Tisztán látta
maga előtt az illető arcát, a nevére azonban képtelen volt emlékezni.
 1961 karácsonya előtt történt. A hamburgi területi bíróság sajtókabinjában
üldögélve várta, hogy elkezdődjék az a tárgyalás, amely őt érdekelte. Még
hallotta az előző tárgyalás végét. Egy kis, menyétszerű ember állt a vádlottak
padján, és az ügyvédje éppen enyhítést kért a számára, mondván, hogy éppen
karácsony előtt történt az eset, és a vádlottnak felesége van és öt gyermeke.
Miller emlékezett rá, hogy a közönség soraiban látta a vádlott feleségének
fáradt, elgyötört arcát. Arcát a két kezébe temette, amikor a bíró, a
védőügyvéd kérelmének helyt adva, csak tizennyolc hónapi börtönre ítélte azt
az embert. A vádbeszéd szerint ő volt Hamburg egyik legjobban képzett
mackósa.
Két héttel később a Reeperbahntól pár száz méternyire, egy bárban
iszogatott néhány alvilági ismerősével. Tele volt pénzzel, mert épp aznap
kapta meg a honoráriumot egy nagy, képes cikkért. A helyiség túlsó végében
egy asszony súrolta a padlót. Miller felismerte benne a két héttel korábban
elítélt mackós feleségét. Hirtelen támadt nagylelkűség! rohamában, amelyet
reggelre keservesen megbánt, egy százmárkást dugott az asszony
kötényzsebébe, és távozott.
Januárban levelet kapott a hamburgi börtönből. Az írást alig lehetett
kibetűzni. Az asszony biztosan megtudakolta a nevét a bárpincértől, és
elmesélte a férjének. A levelet az egyik képes újságnak címezték, ahova
írogatott néha. Ők továbbították az otthoni címére.

“Kedves Herr Miller!

A feleségem megírta, mit tett karácsony előtt. Én nem ismerem magát, és
nem is tudom, miért csinálta, de szeretném nagyon-nagyon megköszönni.
Maga egy rendes ember. Az a pénz nagy segítség volt Mártának meg a
gyerekeknek Karácsony-Újév táján. Ha valaha is visszaadhatom a kölcsönt,
csak szóljon. Tisztelettel..."

Mi is volt a levél végén? Koppel. Ez az. Viktor Koppel. Miller imádkozott,

hogy a kis ember nehogy újra sitten legyen, majd előhalászta a telefonos
noteszét. A telefont a térdére tette, majd nekilátott, hogy sorra hívja barátait a
hamburgi alvilágban. Fél nyolckor bukkant rá Koppelre. Péntek este lévén egy
bárban ült a barátaival, Miller még a wurlitzert is hallotta a háttérből. Éppen a
Beatles Szeretném fogni a kezedet című száma ment, amelyet annyiszor
játszottak már a télen, hogy Miller már majdnem belebolondult. Koppéi némi
rávezetés után emlékezett rá meg a két évvel ezelőtt Mártának adott ajándékra.
A hangján érződött, hogy már ivott.
 – Az nagyon rendes dolog volt magától, Herr Miller, nagyon rendes dolog.
– Figyeljen rám, a börtönből azt írta, ha tehet értem valamit, csak szóljak,
és maga megteszi. Emlékszik?
Koppel hangján gyanakvás érződött.
– Igen, emlékszek.
– Hát most elkelne egy kis segítség. Nem nagy ügy. Tudna rajtam segíteni?
Még mindig gyanakvás csendült ki a hangból.
– Nincs nálam valami sok lóvé, Herr Miller.
– Nem kölcsönt kérek – felelte Miller –, még fizetek is, ha megcsinál
valamit. Apró kis balhé.
Koppel hallhatóan megkönnyebbült.
– Aha, értem már, hogyne, persze. Most hol van?
Miller röviden elmagyarázta.
– A hamburgi állomáson ugorjon fel az első osnabrücki vonatra. Az
állomáson fogom várni, és még valami: hozza magával a szerszámait.
– Nézze, Miller úr, én idegen pályán nem dolgozom. Osnabrücköt
egyáltalán nem ismerem.
Miller átváltott a hamburgi szlengre.
– Teljesen baba az ügy, Koppel. Üres kéró, tulaj elavelt, szajré meg doszt.
Már összecsomagoltam, az nem lesz gond. Reggelire újra Hamburgban lesz
egy rakás szajréval, és senki nem tud semmit. Az illető egy hétig nincs
idehaza. A szajrét addig nyugodtan piacra dobhatja, az itteni zsaruk meg úgyis
valami helybelire gyanakszanak majd.
– És az útiköltségemmel mi lesz? – kérdezte Koppel.
– Zsebből fizetek, ha ideért. Van egy vonat, ami kilenckor indul
Hamburgból. Van egy teljes órája. Induljon, szaporán.
Koppel mélyet sóhajtott.
– Hát jó. Elkapom azt a vonatot.
Miller letette a kagylót, majd tizenegy órára ébresztőt kért a központostól.
Letette a fejét, és elszundikált.

Odakinn Mackensen folytatta a virrasztást. Úgy döntött, ha Miller nem jelenik

meg, akkor éjfélkor lát hozzá a dologhoz. Miller negyed tizenkettőkor kilépett
a szállodából, átment a téren, és bement az állomásra. Mackensen
meglepődött. Kikászálódott a Mercedesből, és elindult, hogy megnézze az
érkezési oldalt.
Miller a peronon állt, és egy vonatra várakozott.
– Erről a vágányról mikor megy legközelebb vonat? – kérdezte Mackensen
az egyik vasutast.
 – Tizenegy harmincháromkor, Münsterbe – volt a válasz.
Mackensen csendesen tűnődött azon, hogy vajon miért akar Miller
vonatozni, mikor van kocsija. Nem sikerült megfejtenie a talányt, ezért fogta
magát, és visszaült a kocsijába.
Tizenegy harmincötkor megtudta a megoldást. Az állomás bejáratánál
megjelent Miller egy alacsony, rosszul öltözött emberrel, aki egy fekete
bőrtáskát cipelt. Nagyon belemerültek a beszélgetésbe. Még csak az hiányzik,
hogy Miller társaságot csődítsen maga köré. Mackensen káromkodott egyet.
Ez megnehezítené a munkáját. Rövidesen azonban megkönnyebbült, amikor a
két férfi taxiba szállt, és elhajtott. Úgy döntött, még vár húsz percet, azután
nekikezd a Jaguárnak, amely továbbra sem volt húsz méternél messzebb tőle.
Éjfélre már majdnem teljesen elnéptelenedett a tér. Mackensen egy
ceruzalámpával és három apró szerszámmal a kezében kiszállt a kocsiból, és
odament a Jaguárhoz. Gyors pillantást vetett körbe, majd a kocsi alá hasalt.
Tudta, hogy a teret borító latyakban másodpercek alatt átázik,
bepiszkolódik az öltönye, de az legyen a legnagyobb baj. A kocsi alól felfelé
világítva sikerült megpillantania a motortető zárszerkezetét. Húsz percbe telt,
míg ki tudta nyitni. A motortető két-három centire felpattant, amikor a zár
kioldott. A munka végeztével egyetlen nyomással vissza lehet majd zárni.
Legalább nem kellett feltörnie a kocsit, hogy onnan nyissa fel a motorházat.
Visszament a Mercedeshez, és elhozta a bombát. Egy ember, aki egy autó
motorjában matat, alig hívja fel magára a figyelmet, ha ugyan odafigyel rá
valaki egyáltalán. A járókelők úgyis feltételezik, hogy a saját kocsijával
bíbelődik.
A kötöződrót és a fogó segítségével a motortér belső falához rögzítette a
robbanóanyagot, éppen a vezetőülés előtt. A robbanás egy méterre sem lesz
Miller mellkasától. A kioldószerkezetet két darab dróton leeresztette a földre.
Visszacsúszott a kocsi alá, és a ceruzalámpa fényénél szemügyre vette az
első felfüggesztést. Öt percen belül rátalált arra a helyre, amelyet keresett, és
szorosan odadrótozta a szerkezet hátsó részét egy keresztmerevítőhöz. A két
gumival szigetelt acéllemezt – amelyet az izzó tartott távol egymástól – az
első felfüggesztés merev, erős tekercsrugójának két menete közé préselte.
Csak akkor mászott elő, amikor az egészet úgy rögzítette, hogy a szerkezetet
az átlagos rázkódás nem tudta kimozdítani a helyéről. Úgy becsülte, hogy
amikor a kocsi nagy sebességnél először ütközik egy kiemelkedő felüleltel
vagy egy kátyún hajt át, s bal első kerék felfüggesztése erősen
összenyomódik, ezáltal egymáshoz préseli az acéllapokat, amelyek előbb
összetörik az izzót, majd zárják az áramkört. Amikor ez bekövetkezik,
Millerből és a táskájából semmi sem marad.
 Végül Mackensen összehajtogatta a robbanótöltetet és a kioldószerkezetet
összekötő lazán lelógó drótokat, és szigetelőszalaggal precízen a motortér
oldalához rögzítette a kis tekercset, így nem fordulhat elő, hogy a földre érnek,
és a súrlódástól esetleg zárlatot kap a szerkezet. Amikor végzett, lezárta a
motortér fedelét. Azután visszaült a Mercedesbe, és elszunyókált. Meg volt
elégedve a munkájával.

Miller azt mondta a taxisofőrnek, hogy a Saarplatzig vigye őket. Odaérve

fizetett, és elküldte a kocsit. Koppelnek volt annyi esze, hogy egész úton
hallgasson, és csak akkor szólalt meg, amikor a taxit már elnyelte a sötétség.
– Remélem, tudja, mit csinál, Miller úr. Úgy értem, elég fura, hogy riporter
létére ilyen balhéba kezd.
– Nincs ok az aggodalomra, Koppéi. Nekem csak egypár dokumentum kell,
amit a házban egy széfben tartanak. Engem csak az érdekel. Az összes többi a
magáé. Oké?
– Hát nem bánom, de csak azért, mert magáról van szó. Essünk túl rajta.
– Van itt még valami – szólalt meg Miller. – A házban van egy bentlakó
cselédlány.
– Azt mondta, hogy üres – tiltakozott Koppéi. – Ha lejön, én meglépek.
Utálom az erőszakot.
– Várunk hajnali kettőig. Addigra úgy fog aludni, mint a bunda.
Winzer házához érve gyorsan körülnéztek, majd besurrantak a kapun.
Kikerülték a murvával felszórt kocsifelhajtót, és inkább az út menti fűben
mentek egy darabig, majd átvágtak a pázsiton, és a dolgozószobának tűnő
szoba ablaka alatti rododendronbokrok között húzták meg magukat.
Koppel eltűnt, mint egy szimatoló állat, hogy felderítse a terepet, magára
hagyva Millert a táskával. Amikor visszatért, a foga közt suttogta.
– A lánynál még mindig ég a villany. Hátsó ablak, a tető alatt.
Rágyújtani nem mertek, egy órán keresztül dideregve ültek a bokrok kövér,
örökzöld levelei között. Hajnali egykor Koppel újra felkerekedett, és
jelentette, hogy a lány szobájában kialudt a villany.
Újabb kilencven percig kuporogtak, majd Koppel megszorította Miller
csuklóját, fogta a táskát, és a holdfényben átvágott a gyepen a dolgozószoba
ablakaihoz. Miller követte.
Valahol egy kutya ugatott, és a távolban felcsikorogtak egy hazafelé tartó
autó gumijai.
Az ablak alatti terület szerencséjükre árnyékban volt, mivel a hold még
nem haladt el a ház felett. Koppel egy ceruzalámpával körbevilágította az
ablakkeretet, majd az alsó és a felső üvegtáblát elválasztó fa mentén
vizsgálódott vele. Az ablakot megbízható retesz zárta, de riasztórendszernek
nem látta nyomát. Koppéi egy pillanatig a táskájában matatott, majd előhúzott
egy tekercs ragasztószalagot, egy nyeles tapadókorongot, egy töltőtoll külsejű
üvegvágót és egy gumikalapácsot.
Nagy szakértelemmel tökéletes kört metszett az üvegre valamivel a retesz
alatt. A biztonság kedvéért két csíkot ragasztott a korongra a
ragasztószalagból úgy, hogy végei az üvegtábla épen maradt részéhez
tapadtak. Megnyalta az előtte alaposan megnyálazott tapadókorongot,
amelynek mindkét oldalán kilátszott egy kis darab az üvegből.
Bal kezével a tapadókorong nyelét tartva egyetlen ütést mért a körrel
határolt üvegfelületre.
A második ütésre reccsenést hallottak, és az üvegkorong megmozdult.
Egy pillanatra mindketten dermedten hallgatóztak, de a zajra senki sem
figyelt föl. Koppel még mindig fogta a tapadókorong nyelét, amelynek a
végén ott volt a kimetszett üvegkorong. Most letépte a két
ragasztószalagcsíkot. Odabent, vagy másfél méterre, megpillantott egy vastag
szőnyeget. Egy csuklómozdulattal befelé dobta a tapadókorongot, amely az
üveggel együtt zajtalanul landolt a szőnyegen.
A lyukon átnyúlva kicsavarozta a biztonsági reteszt, és felnyomta az alsó
ablaktáblát. Olyan gyorsan bent volt, mint egy bolha – Miller valamivel
óvatosabban követte. A kinti holdvilág után most teljes sötétség borult rájuk,
de úgy tűnt, hogy Koppelnek ez egyáltalán nem okoz gondot,
– Maradjon csendben! – súgta Millernek, aki mozdulatlanná merevedett,
amíg társa csendesen becsukta az ablakot, és összehúzta a függönyt.
Koppel a bútorokat ösztönösen elkerülve átment a szobán, becsukta a
másik helyiségbe vezető ajtót, és csak akkor villantotta fel a lámpáját.
A fénykéve körbejárt a szobán, útjában megvilágítva az íróasztalt, a
telefont, egy fali könyvespolcot és egy süppedős karosszéket, majd végül
megpihent egy vörös téglával körberakott, szép külsejű kandallón.
Hirtelen Miller mellett bukkant fel.
– Ez csak a dolgozószoba lehet. Ilyen helyiségből nem lehet kettő, de két
kandalló sem. Hol az emeltyű, amelyik elmozdítja a téglákat?
– Nem tudom – mormogta vissza Miller, a tolvajtól ellesett mély hangon,
aki viszont a saját kárán tanulta meg, hogy az ilyen dörmögést nehezebb
meghallani, mint a suttogást. – Magának kell megtalálnia!
– Úristen. Az évekig is eltarthat – dohogott Koppel.
Millert leültette egy székbe, és a lelkére kötötte, hogy le ne vegye kezéről a
kötött hátú autóskesztyűt. Azután fogta a táskáját, és a kandallóhoz lépett.
Odaérve egy fejpántot tett fel, és úgy erősítette bele az apró lámpát, hogy az
előrevilágított. Centiméterről centiméterre tapogatta végig a téglákat: érzékeny
ujjai bütyköt bemélyedést vagy üreges részt kerestek. Amikor ez nem vezetett
eredményre, egy vékony pengéjű késsel keresgélte az árulkodó hasadékot. Fél
négy volt, mire megtalálta. A penge két tégla között becsúszott egy hasadékba,
és egy halk kattanást lehetett hallani. Egy hatvanszor hatvan centiméteres rész
úgy három centiméternyire kiugrott a téglafalból. Olyan ügyesen
szerkesztették meg az álcázó téglákat, hogy szabad szemmel nem lehetett a
négyzet alakú területet megkülönböztetni a környezetétől.
Koppel lassan kinyitotta az ajtót, amelyet baloldalt hangtalanul mozgó
acélpántok tartottak. A téglákat belülről egy acéltálcába ültették, ez volt az
ajtó. Mögötte Koppel lámpája egy kisméretű fali széfet világított meg.
A lámpát továbbra is a fején tartva egy sztetoszkópot vett elő, és a fülébe
illesztette. Vagy öt percig csendesen szemlélte a négy számjegyű kombinációs
zárat, majd odaillesztette a műszert, ahol szerinte a lamelláknak kellett lennie,
és megmozdította az első gyűrűt.
Miller három méterrel arrébb egyre idegesebben figyelte a műveletet.
Koppéi éppen ellenkezőleg, teljesen nyugodt volt, elmerülten és élvezettel
dolgozott. Tudta, hogy ameddig mozdulatlanok, nem csinálhatnak olyasmit,
ami miatt valaki esetleg idejön szaglászni. A behatolás, a járkálás és a távozás
voltak az igazán veszélyes pillanatok.
Negyven percig tartott, mire az utolsó lamella is engedett. Koppel
gyengéden megnyitotta az ajtót, és Miller felé fordult. A fejére erősített lámpa
sugara közben megvillant az asztal tetején álló két ezüst gyertyatartón és egy
veretes, régi tubákosszelencén.
Miller némán felállt, és odament Koppelhez. Kivette a lámpát Koppel
fejpántjából, és bevilágított a széfbe. Látott néhány köteg bankjegyet – ezeket
rögtön továbbadta a hálás tolvajnak, aki nem éppen halk füttyentéssel
nyugtázta a zsákmányt.
A legfelső polcon csupán egyetlen dolog volt látható: egy vaskos barna
dosszié. Miller kivette, felütötte, és átlapozta a tartalmát. Negyven lap lehetett
benne. Mindegyiken volt egy fénykép és néhány gépelt sor. A
tizennyolcadiknál megállt, és hangosan mondta:
– Jóságos ég!
– Csend! – sziszegte ellentmondást nem tűrve Koppéi. Miller becsukta az
aktát, visszaadta Koppelnek a lámpát, és csak annyit mondott:
– Zárja vissza.
Koppel visszacsukta az ajtót, és addig forgatta a gyűrűket, amíg azok
vissza nem álltak eredeti állapotukba. Amikor elkészült, ráhajtotta a téglasort
is, majd egy határozott mozdulattal megnyomta. Újabb halk kattanást
hallottak, amint a zár a helyére ugrott. A mackós teletömte a zsebeit pénzzel –
Winzer négy legutóbbi útlevelének anyagi ellenértékével – és a két
gyertyatartót meg a tubákosszelencét bslesüllyesztette fekete bőrtáskájába.
A lámpát leoltva karon fogta Millert, úgy vezette az ablakhoz. Széthúzta a
függönyt, és alaposan szemügyre vette a terepet. A pázsit elhagyatott volt, a
holdat felhő takarta el. Koppéi csendesen felhúzta az ablakot, és táskástól,
mindenestől kiugrott, majd megállt, hogy bevárja Millert. Aztán lehúzta maga
mögött az ablakot, és elindult a bokrok felé. Nyomában ott haladt Miller, aki
pulóvere alá rejtette az irattartót.
Már egészen a kapu közelében voltak, amikor kiléptek a bokrok közül, és
máris az úton lépkedtek. Miller hirtelen futni szeretett volna.
– Sétáljon – oktatta Koppéi természetes hangon. – Sétáljon, és beszéljen,
mintha egy mulatságból tartanánk hazafelé.
A pályaudvarig három kilométert kellett megtenniük, és már öt óra felé járt
az idő. Az utcák nem voltak teljesen néptelenek, bár szombat volt; a német
korán kelő nemzet. Az állomásig senki sem állította meg őket.
Hamburgba csak hétkor indult vonat, de Koppel azt mondta, szívesen
várakozik a büfében, majd felmelegíti magát egy kávéval meg egy dupla
whiskyvel.
– Príma kis meló volt, Miller úr – jegyezte meg elismerően. – Remélem,
megkapta, amit keresett.
– Hát azt meg – válaszolta Miller.
– No, akkor hallgatunk, mint a sír. Isten vele, Miller úr.
Az apró termetű betörő biccentett, és elindult a büfé felé. Miller is sarkon
fordult, és átvágott a téren. Nem vette észre a leparkolt Mercedest, ahonnan
egy fáradtságtól vörös, de éber szempár figyelte.
Ahhoz még túl korán volt, hogy a szükséges lépéseket megtegye, hát
engedélyezett magának három óra alvást, és kilenc harmincra kért ébresztést.
A telefon pontosan a kért időpontban csörgött. Miller kávét és harapnivalót
rendelt, ami éppen akkor érkezett, amikor kilépett a forró zuhany alól. A kávé
mellett nekiült az iratoknak. Az arcoknak talán a fele ismerősnek tűnt, de a
nevek semmit sem mondtak neki. Be kellett látnia, hogy a nevek teljesen
közömbösek.
A tizennyolcadik lapot másodszor vette elő. A képen a férfi idősebb volt, a
haja hosszabb, és sportos bajusz takarta el a felső ajkát. A fülei azonban nem
változtak – az arcnak ez a része jellemzi legjobban a tulajdonosát, általában
mégis átsiklanak fölötte. Változatlan volt a keskeny orrcimpa, a fejtartás és a
savószín szempár is.
A név teljesen átlagos volt. Miller figyelmet inkább a cím ragadta meg. Az
irányítószám alapján a belvárosban lehetett, és ez valószínűleg egy bérházban
levő lakást jelent.
 Valamivel tíz óra előtt felhívta a lapon megnevezett város információs
szolgálatát. A megadott cím alatt lakó házgondnokot kereste. Hazardírozott,
de a dolog bevált, mert valóban bérház volt, méghozzá a méregdrága fajtából.
Felhívta a gondnokot, akinek elmesélte, hogy már többször is hiába hívja
az egyik lakót, ami azért is különös, mert az illető maga kérte, hogy az adott
időpontban jelentkezzen. Talán a gondnok úr lúd segíteni. Lehet, hogy
elromlott a telefon?
A vonal másik végén beszélő férfi rendkívül segítőkész volt. Az igazgató
úr bizonyára a gyárban van vagy esetleg vidéki hétvégi házában.
Hogy melyik gyár? Természetesen a sajátja. A rádiógyár. Ó, hát persze
hogy én mennyire feledékeny vagyok, mondta Miller, s azzal letette a kagylót.
Az információtól megtudta a gyár telefonszámát.
A lány, aki felvette a kagylót, továbbkapcsolta a főnök titkárnőjéhez; az
közölte vele, hogy az igazgató úr a vidéki házában tölti a hétvégét, és csak
hétfő reggel érkezik vissza. A hétvégi ház telefonját nem adta meg.
Magánügyben nem adhat felvilágosítást. Miller megköszönte, és lerakta a
kagylót.
Végül egy régi kapcsolatától, az egyik neves hamburgi lap kereskedelmi és
ipari ügyekkel foglalkozó tudósítójától kapta meg a rádiógyáros hétvégi
házának címét és telefonszámát.
A cím megvolt a saját címkönyvében is. Miller csak ült, és bámult. Nézte
az új nevet és a jegyzettömbjére firkantott címet. Eszébe jutott, hogy mar
hallott az illetőről, a Ruhr-vidék egyik nagyiparosáról, sőt még az általa
gyártott rádiókészülékeket is látta az üzletekben. Elővette a térképet, és
megkereste a magánbirtokon álló villát, vagy legalábbis azt a néhány falut,
amelyek a körzetében helyezkedtek el.
Már elmúlt dél, amikor a csomagjaival lement a földszintre, és kifizette a
számláját. Farkaséhes volt, ezért a csomagjait a hallban hagyva,
diplomatatáskájával a kezében betört a szálló éttermébe, és megvendégelte
magát egy pompás bélszínnel.
Evés közben úgy határozott, hogy még a délután folyamán megteszi a
hátralevő útszakaszt, és majd másnap reggel néz szembe ellenfelével. A
ludwigsburgi K-bizottság ügyészének a magántelefonszámát tartalmazó
papírszeletet még mindig magánál hordta. Felhívhatta volna, de azt akarta, sőt
eltökélt szándéka volt, hogy először ő nézzen Roschmann szemébe. Attól
tartott, ha este hívja, talán nem találja otthon az ügyészt, amikor neki esetleg
fel órán belül lenne szüksége egy rendőrosztagra. Vasárnap éppen olyan jó
lesz, majd akkor fölhívja.
 Két óra felé járt az idő, amikor végül kilépett az utcára. A bőröndjét a
csomagtartóba tette, a jobb első ülésre odadobta a diplomatatáskáját, és a
volán mögé ült.
Nem vette észre, hogy egy Mercedes követi Osnabrück határáig. A háta
mögötti kocsi vele együtt hajtott fel az autópályára, néhány másodpercre
megállt, miközben a Jaguár egyre növelve sebességét elrobogott dél felé. A
Mercedes húsz méterrel odébb lehajtott a főútról, és visszament a városba.
Mackensen egy út menti telefonfülkéből hívta a Werwolfot Nürnbergben.
– Elindult – közölte főnökével. – Éppen most láttam, hogy elszáguld déli
irányban, mint akit az ördög sarkantyúz.
– Az ön kis szerkezete is vele van?
Mackensen elvigyorodott.
– Vele bizony. Ott lapul az első kerék felfüggesztésén. Ötven kilométeren
belül miszlikbe repül. Nem lesz ember, aki azonosítani tudná...
– Kiváló – dorombolta békülékenyen a nürnbergi férfi. – Kedves kamerád,
ön biztosan holtfáradt. Menjen vissza a városba, és aludjon egy jót.
Mackensennek nem volt szüksége újabb biztatásra. Szerda óta egyetlen
éjszakát sem aludt végig.
Miller túljutott az első ötven kilométeren, és még további százon.
Mackensen figyelmét ugyanis elkerülte valami. A kioldószerkezet minden
bizonnyal zárta volna az áramkört, ha egy átlag európai autó lágy rugói közé
illeszti. A Jaguár azonban egy angol gyártmányú sportkocsi volt, sokkal
keményebb rugózással. Amikor Frankfurt felé száguldott, a rázódástól egy
kissé valóban összepréselődött az első felfüggesztés rugózása, és a két fémlap
szilánkokra zúzta a közéjük illesztett izzót. Az elektromosan töltött két pólus
azonban nem érintkezett egymással. A zötyögős úton sokszor szinte egy
milliméter sem volt közöltük,
Miller nem is sejtette, milyen halálos veszélyben forog, miközben alig
három óra alatt rendre maga mögött hagyta Münstert, Dortmundot, Wetzlart.
Bad Homburgot és Frankfurtot. A várost körülvevő gyűrűn továbbhaladva
Königstein és a Taunus-hegység vad, hóborította rengetege felé kanyarodott
el.

16.

Már sötét volt, amikor a sportkocsi begördült a hegylánc keltái lábánál elterülő
kis üdülővároskába. A térképre vetett pillantás elárulta Millernek, hogy már
húsz mérföld sem választja el a keresett birtoktól. Úgy döntött, hogy keres egy
szállodát, és itt éjszakázik.
 A hegyek Limburg felé csendesen és fehéren magasodlak a betakaró alatt,
amely elfedte a sziklákat, és díszbe öltöztette a fenyvest. A kisváros főutcáján
fények hunyorogtak; lepusztult várrom látszott a helység fölé magasodó hegy
csúcsán – Falkenstein egykori földesurainak lakhelye. Az éj tiszta volt, de a
jegesen süvítő szél mar az újabb havazást jelezte.
A Haupstrasse és a Frankfurtstrasse sarkán talált rá a Park Hotelre, ahol
szobát kért. Februárban nem vonz annyi vendéget a hidegvizes kúra, mint a
nyári hónapokban, tehát bőven volt szoba.
A portás megkérte, hogy a szálloda mögötti, fákkal, bokrokkal körülvett kis
parkolóba állítsa a kocsiját. Miller forró fürdőt vett, majd elindult, hogy
vacsorázóhelyet keressen. A városkában működő tízen-egynéhány ódon,
gerendamennyezetes étterem közül végül a Grüne Baumra esett a választása.
Csak evés közben döbbent rá, mennyire ideges. Észrevehetően remegett a
keze, amikor a borospoharat az ajkához emelte. Ebben persze része volt a
kimerültségnek is, az elmúlt négynapi álmatlanságnak, a csak egy-két órás
szundítgatásoknak.
Benne volt a Koppel-féle betörés késleltetett reakciója meg az a döbbenetes
szerencse, amely megjutalmazta az ösztöneit, hogy mégis visszatérjen Winzer
házába, és megtudakolja, ki viselte gondját a megrögzött agglegénynek az
elmúlt évek alatt.
Tisztában volt vele, hogy idegessége legnagyobbrészt a hajsza immár
küszöbönálló végének szól, annak, hogy végre szemtől szembe kerül azzal az
emberrel, akit gyűlöl, és akit oly sok mellékúton cserkészett be, miközben
mindig attól rettegett, hogy valahol valami hiba csúszik a tervébe.
Felidézte magában a névtelen doktort Bad Godesbergben, aki
figyelmeztette, hogy maradjon távol a Bajtársi Szövetségtől. Újra látta maga
előtt a bécsi nácivadászt, amint óvatosságra inti: “Vigyázzon, ezek az emberek
nagyon veszélyesek."
Visszagondolva nem nagyon tudott magyarázatot adni arra, miért nem
csaptak le még rá. Tudták, hogy Miller a neve – ez bebizonyosodott a Dreesen
hotelbeli látogatásból. A Kolb névről is tudhatnak: azzal, hogy Stuttgartban
megkínozta Bayert, lebuktatta önmagát. Eddig mégsem találkozott
üldözőkkel. Abban az egyben biztos volt, hogy nem tudják, milyen messzire
jutott. Talán elveszítették a nyomát, vagy egyszerűen leszálltak róla,
mondván, ha a hamisító eltűnt, úgyis csak hiába rója a köröket.
Most mégis a birtokában van a dosszié, Winzer titkos bizonyítékai,
amelyek segítségéve! megírhatja az évtized riportját. Elvigyorodott magában,
de az éppen arra járó pincérlány a mosolyt neki szólónak vélte. Amikor
legközelebb elment az asztala mellett, megriszálta a fenekét, amitől a
fiatalembernek eszébe jutott Sigi. Bécs óta nem hívta, levelet is csak egyet írt
neki január elején, több mint hat hete. Hirtelen úgy érezte, még soha nem volt
ilyen szüksége a lányra.
Milyen különös, gondolta, hogy a férfiaknak, ha félnek, mindig nagyobb
szükségük van egy nőre. Be kellett vallania, hogy valóban meg van rémülve,
részben attól, amit lelt, részben attól a tömeggyilkostól aki egyelőre mit sem
sejtve várja a hegyek között.
Megrázta a fejét, és hogy valahogyan kizökkentse magát ebből a
hangulatból, rendelt egy újabb fél üveg bort. Most nincs helye a révedezésnek
– sikerült véghezvinnie az újságírás történetének legnagyobb huszárcsínyét, és
még egy régi adósságot is törleszthet.
Gondolatban újra fontolóra vette tervét, míg borát iszogatta. Egyszerű
szembesítés, egy telefon a ludwigsburgi ügyvédnek, és harminc perccel
később megérkezik a rendőrségi rohamkocsi, hogy az illetőt elvigye a
börtönbe, aztán a tárgyalásra, ahol életfogytiglant kap. Ha Millert keményebb
fából faragják, saját kezűleg akarta volna megölni az SS századost.
Hirtelen ráébredt, hogy fegyvertelen. És ha Roschmann-nak testőre van?
Vajon annyira bízik az új név védelmében, hogy nincs vele senki? Vagy talán
minden eshetőségre számítva egy nehézfiú is ott téblábol körülötte?
Miller katonaideje alatt az egyik barátja ellopott egy bilincset a katonai
rendőrségtől, amikor egyszer fogdába zárták késői hazatérés miatt. Később
aggódni kezdett, hogy majd megtalálják nála, ezért inkább Millernek adta. A
riporter azóta is őrizgette a bilincset, mint egy seregbeli vad éjszaka emlékét.
Az emlék a hamburgi lakásban lapult egy láda mélyén.
Fegyvere is volt, egy kis Sauer automata pisztoly, amelyet teljesen
legálisan vásárolt még 1961-ben, amikor a hamburgi alvilág űzelmeiről
cikkezett, és a Sankt Pauli pribékjei megfenyegették. A pisztoly biztonságosan
elzárva hevert egy fiókban, ugyancsak Hamburgban.
Egy kicsit megszédült a bortól meg a dupla konyaktól, amelyek hatását
meg a fáradtság is felerősítette. Felállt, fizetett, és visszament a szállodába.
Már majdnem belépett, hogy telefonáljon, mikor szinte a bejárat mellett
megpillantott két nyilvános fülkét. Onnan biztonságosabb.
Miller elvágta a lány kérdésáradatát arról, hegy merre járt, miért nem
jelentkezett, most hol van és a többi. Gyorsan elmondta a lánynak, mire van
szüksége. Az tiltakozott, hogy nem tud elszabadulni, de Miller hangjában volt
valami, ami miatt mégsem folytatta.
– Jól vagy? – kiabálta a kagylóba.
– Megvagyok, kösz. De segítened kell. Kérlek, drágám, ne hagyj most a
pácban. Csak most az egyszer ne.
Szünet következett, majd a lány csak annyit mondott.
 – Jövök. Megmondom nekik, hogy élet-halálról van szó. Közeli családtag
vagy ilyesmi.
– Van annyi pénzed, hogy kocsit bérelj?
– Azt hiszem. A lányoktól tudok kölcsönkérni.
Miller megadta egy éjjel-nappal üzemelő kocsikölcsönző címét, ahol
korábban már bérelt kocsit, és ragaszkodott hozzá, hogy a lány rá hivatkozzon
a főnöknél, akit ismer.
– Milyen messze vagy? – kérdezte Sigi.
– Ötszáz kilométer Hamburgtól, öt óra alatt itt lehetsz. Legyen hat, ha
mostantól számoljuk. Hajnali öt körül érsz ide. A holmikat otthon ne felejtsd.
– Rendben, akkor indulok... – szünet következett, majd – Peter, drágám...
– Tessék?
– Félsz valamitől?
A vonalban felhangzott a beszélgetés végét jelző hang, és Millernek nem
volt több egymárkása.
– Igen – mondta, majd amikor a vonal bontott, visszatette a helyére a
kagylót.

A recepciónál egy nagyméretű borítékot kért az éjszakai portástól, aki némi

pult alatti kotorászás után előhúzott egy kemény, barna borítékot, amelybe
belefért a normál negyedrét ív papír. Miller annyi bélyeget vásárolt, amennyi
bőségesen fedezte egy nehéz ajánlott levél postaköltségét, és ezzel ki is
merítette a portás bélyegkészletét, amelyre általában akkor volt szükség, ha
egy vendég levelezőlapot óhajtott küldeni valahova.
Odafenn a szobájában az ágyra fektette az egész idő alatt magával hordott
diplomatatáskáját, és kivette belőle Salamon Tauber naplóját, a Winzer
széfjéből származó papírcsomót, mindazt, ami arra ösztökélte annak idején,
hogy egy vadidegen embert üldözzön, és alaposan szemügyre vette a két
egymás mellett fekvő föleit.
Végül tiszta papírt vett elő a táskából, és rövid, de egyértelmű magyarázó
levelet írt, amelyből az olvasó megtudhatta, mi a mellékelt anyag valódi
tartalma. Ezt a Winzer-féle dossziéval és az egyik fényképpel együtt
becsúsztatta a borítékba, amelyet megcímzett, és ráragasztotta a bélyegeket.
A másik fényképet a zakója szivarzsebébe tette. A leragasztott boríték és a
napló visszakerült a táskába, amelyet Miller az ágy alá csúsztatott.
A bőröndjében tartott kis üveg brandyből töltött magának egy adagot a
mosdókagyló fölött talált pohárba. Látta, hogy a keze reszket, de a tüzes ital
megnyugtatta. Kicsit zúgó fejjel dőlt az ágyra, és hamarosan elaludt.
Münchenben Josef dühösen, türelmetlenül járkált fel-alá a föld alatti
szobában. Az asztalnál ülő Leon és Motti maguk elé bámullak. Már
negyvennyolc óra telt el a Tel Aviv-i távirat vétele óta.
Kudarcot vallott minden kísérletük, amellyel elő akarták keríteni Millert.
Telefonáltak Alfred Osternek, aki kérésükre elment a bayreuthi parkolóhoz, és
közölte, hogy a kocsi eltűnt.
– Ha azt a kocsit kiszúrják, tudni fogják, hogy a gazdája brémai pékség
alkalmazottja – morogta Josef a hír hallatára –, akkor is, ha nem tudják, hogy
a tulajdonos Peter Miller.
Később Leont egy stuttgarti barátja értesítette, hogy a helyi rendőrség; egy
fiatalembert keres egy Bayer nevű helyi lakos meggyilkolása miatt. A leírás
annyira illett a Kolb neve alatt futó Millerre, hogy ez nem lehetett véletlen, de
a hotel nyilvántartásában szerencsére egyik nevet sem használta, és a hírekben
fekete sportkocsit sem említettek.
– Legalább annyi esze volt, hogy hamis nevet mondjon be – mondta Leon.
– Azt Kolbként joggal tette volna – mutatott rá Motti.
– Kolb végül is háborús bűnök miatt menekült a brémai rendőrség elől.
Sovány vigasz volt ez. Ha a stuttgarti rendőrség nem tudta megtalálni
Millert, akkor a Leon-féle csapatnak még kisebb erre az esélye.
– Szerintem Bayer megölése után tisztában volt vele, hogy lebukott, és újra
a Miller nevet kezdte használni – érvelt Leon. – Most fel kell adnia a
Roschmann után való kutatást, hacsak Bayerből ki nem szedett valamit, ami
elvezeti hozzá...
– De mi az istenért nem jelentkezik?! – csattant fel. Tusef. – Hát azt hiszi
az a bolond, hogy egyedül is el tud bánni Roschmannal?
Motti csendesen köhintett.
– Azt nem tudja, hogy Roschmann milyen fontos az Odessának –
fejtegette.
– Csak jusson a közelébe, majd rájön – dühöngött Leon.
– Addigra hulla lesz, mi pedig kezdhetünk elölről mindent – csattant Josef
hangja. – Miért nem telefonál az a hülye?!

A telefonvonalak azonban másfelé voltak foglaltak aznap éjjel: Klaus Winzer

hívta a egy Regensburg környéki kis helyi üdülőből. Megnyugtató híreket
kapott:
– Igen, azt hiszem, már biztonságban hazatérhet – válaszolt a hamisító
kérdésére az Odessa főnöke. – Már teljesen biztos, hogy elintéződött annak az
alaknak az ügye, aki faggatni akarta önt.
 A hamisító megköszönte a híreket, kifizette a szobáját, majd a sötétben
elindult észak felé, ahol már várta a megszokott, hatalmas ágy. Úgy számított,
hogy egy kiadós reggelire ér haza, azután fürdőt vesz, és alaposan kialussza
magát. Hétfő reggel újra a nyomdában lesz, hogy személyesen ellenőrizze a
dolgok menetét.

Miller arra ébredt, hogy kopoghatnak a szobája ajtaján. Pislogva ébredt, mert
égve hagyta a lámpát, majd ajtót nyitott. Az éjszakai portás volt az. A háta
mögött ott állt Sigi.
Miller megnyugtatta a portást, hogy a hölgy a felesége, és fontos iratokat
hozott utána egy holnapi üzleti tárgyaláshoz. Az érthetetlen hesseni
dialektusban beszélő egyszerű paraszttal eltette a borravalót, és távozott.
Miller lábbal becsukta az ajtót, miközben Sigi tárt karokkal ugrott a
nyakába.
– Merre jártál? Mit keresel itt?
Miller a legegyszerűbb módon hallgattatta el a lányt. Mire szétváltak, Sigi
hideg arca lángvörös lett, a fiú meg úgy érezte magát, mint egy harcias kakas.
Lesegítette Sigi kabátját, és az ajtó mögötti fogasra akasztotta.
A lány újból nekilátott a kikérdezésnek.
– Kezdjük az elején – mondta Miller, s azzal ledöntötte Sigit az ágyra,
amely még mindig meleg volt a pehelypaplan alatt.
A lány felkuncogott.
– Semmit nem változtál.
Még mindig a kabaréban viselt, mélyen dekoltált ruha volt rajta, alatta
vékonyka melltartó. A fiú lehúzta hátul a cippzárat, és lecsúsztatta a
vállpántot.
– És te megváltoztál? – kérdezte csendesen.
Sigi mély lélegzetet vett, és hátradőlt, miközben a fiú ráhajolt, szinte
beletemette az arcát a testébe. Mosolygott.
– Nem – suttogta. – Egyáltalán nem. Tudhatod, mit szeretek.
– Te is – mormogta Miller alig hallhatóan. Sigi halkan nyögdécselt.
– Előbb én jövök. Nekem jobban hiányoztál, mint én neked.
Választ nem kapott. A csöndet csak Sigi nyögdécselése törte meg.
Egy óra is beletelt, mire lihegve, boldogan szünetet tartottak, és Miller
vízzel hígított brandyt töltött egy pohárba. Sigi a munkája ellenére nem volt
erős ivó, ezért éppen csak belekortyolt, a maradékot Miller hajtotta le.
– Nos tehát – évődött Sigi –, a legfontosabbat megbeszéltük...
– Átmenetileg – vágott közbe Miller.
A lány felkacagott.
 – Átmenetileg. Most aztán megmondanád végre mi volt az a titokzatos
levél, miért tűntél el hat hétre, mi ez a förtelmes kopasz fej, és mit keresünk
egy ronda hesseni szállodában?
Miller elkomolyodott. Végül felkelt, meztelenül átment a szobán, és a
diplomatatáskájával tért vissza. Leült az ágy szélére.
– Hamarosan úgyis megtudod, miben sántikáltam – mondta –, jobb, ha
magam mondom el.
Több mint egy órát beszélt, a napló megtalálásától, amelyet meg is mutatott
a lánynak, egészen a hamisító házába való betörésig mindenről beszámolt. Az
elbeszélés közben a lányon egyre nagyobb rémület lett úrrá.
– Őrült vagy – jelentette ki a történet végén. – Eszeveszett, agyalágyult
őrült. Megölhetnek vagy börtönbe kerülhetsz, vagy tudom is én, még mi
történhet!
– Meg kell tennem – válaszolta Miller, hogy magyarázatot adjon mindarra,
ami most már előtte is őrültségnek tűnt.
– És mindezt egy rohadt, vén náci miatt? Te hülye vagy. Annak már vége,
Peter. Vége, elmúlt. Csak az idődet vesztegeted rájuk – vad tekintettel,
megrendülve nézte a fiút.
– Most már benne vagyok – mondta Miller dacosan.
Sigi nagyot sóhajtva ingatta a fejét.
– Hát jó – felelte. – Megtetted, és kész. Tudod, kicsoda, és tudod, hol lakik.
Szépen visszamegyünk Hamburgba, felemeled a telefont, és hívod a
rendőrséget. A többit majd ők elintézik. Ezért kapják a fizetésüket.
Miller nem tudta, mit válaszoljon.
– A dolog nem ilyen egyszerű – szólalt meg végül. – Ma délelőtt valamikor
felmegyek oda.
– Hova?
Miller a hüvelykujjával az ablakon túl derengő, sötét hegyek felé bökött.
– A házához.
– A házához? Minek? – Sigi szeme tágra nyílt a rémülettől. – Csak nem
akarod meglátogatni?
– De igen. Ne kérdezd, miért, mert nem mondhatom el. Egyszerűen meg
kell tennem.
– Hát ezért kellett a pisztoly! – A lány keserűen csapott felé a kezével,
mellkasa hevesen hullámzott a dühtől.
– Meg akarod ölni!
– Nem fogom megölni.
– Akkor ő öl meg téged. Te meg odamész egy szál pisztollyal az egész
rohadt csürhe ellen. Te szemét, aljas, mocskos szörnyeteg...
Miller elképedve nézte.
 – Most mitől heccelted így fel magadat? Roschmann miatt?
– Engem nem érdekel az a vén náci szörnyeteg! Itt rólam van szó. Rólad
meg rólam, te ostoba! Odamész, és kockáztatod, hogy esetleg megölnek csak
azért, hogy bebizonyíts valamit, és csinálhass egy sztorit az idióta
olvasóidnak. Én persze eszedbe sem jutok!
Beszéd közben sírva fakadt, a könnyei fekete sminkcsíkokat festettek az
arcára.
– Nézz rám, a fene egyen meg, nézz rám! Hát mi vagyok én neked? Valaki,
akivel szeretsz kefélni? Hát azt hiszed, szívesen feküdnék le minden este
valami elmeháborodott riporterrel, aki csak akkor elégedett önmagával, ha
valami olyan sztorit hajszol, amibe belehalhat? Komolyan azt hiszed? Figyelj
rám, te ökör, én férjhez akarok menni. Én Millerné akarok lenni. Gyerekeket
akarok szülni. Erre te fogod és megöleted magadat. Uramisten...
Leugrott az ágyról, beszaladt a fürdőszobába, és dühösen csapkodva
magára zárta az ajtót.
Miller tátott szájjal feküdt az ágyon, ujjai között végig leégett a cigaretta.
Még soha nem látta Sigit ilyen mérgesnek, és ez teljesen megdöbbentette.
Átgondolta magában a lány szavait, miközben hallotta, hogy a kádban csobog
a víz.
Elnyomta a csikket, és odament a fürdőszoba ajtajához.
– Sigi.
Csend.
– Sigi.
A csapot elzárták.
– Menj innen!
– Sigi, kérlek, nyisd ki az ajtót. Beszélni akarok veled.
Szünet következett, majd csörrent a zár. A lány ott állt anyaszült
meztelenül, duzzogva. Arcáról lemosta a festéket.
– Mit akarsz?
– Gyere vissza az ágyba. Beszélni akarok veled. Itt megfagyunk.
– Nem, mert akkor megint szeretkezni akarsz.
– Nem fogok, becsszóra. Megígérem. Csak beszélni akarok.
Megfogta a lány kezét, úgy vezette vissza a meleget kínáló ágyhoz.
Sigi gyanakodva emelte fel a fejét a párnáról.
– Mit akarsz mondani? – kérdezte rosszat sejtve.
Miller becsúszott mellé, és a fülébe suttogott.
– Sigrid Kahn, akarsz a feleségem lenni?
A lány szembefordult vele.
– Ezt komolyan mondod?
 – A legkomolyabban. Eddig nem jutott eszembe. Talán azért, mert azelőtt
nem gurultál dühbe.
– Még ilyet! – úgy látszott, Sigi nem hisz a fülének.
– Úgy látszik, gyakrabban kell méregbe gurulnom.
– Kapok választ vagy nem?
– Igen, Peter, a feleséged leszek. Olyan jó lesz együtt!
Miller újra átölelte, és simogatás közben érezte, hegy megmerevedik...
– Azt ígérted, nem kezded megint... – korholta Sigi.
– Csak most az egyszer. Megígérem, hogy utána egész idő alatt egy ujjal
sem fogok hozzád nyúlni.
A lány átvetette rajta a combját, és elhelyezkedett a fiú hasán. Lenézett rá
és azt mondta:
– Azt merészeld csak, Peter Miller!
Miller felnyúlt, és amikor a lány mozogni kezdett, eloltotta a villanyt...
Odakint, a keleti horizonton halvány derengés látszott. Ha Miller ránézett
volna az órájára, megállapíthatta volna, hogy hét óra lesz tíz perc múlva, és
vasárnap van, február huszonharmadika. Ő azonban már aludt.

Fél órával később Klaus Winzer kocsija a ház elé gördült. Winzer megállt a
bezárt garázsajtó előtt és kimászott. Barbara még aludt – úgy látszik,
kihasználja a házigazda távollétét, és tovább alszik, mint szokott. Winzer
minden tagja elgémberedett, de örült, hogy végre otthon van. A lány nem
került elő. Így hát maga nyitott ajtót. Amikor Barbara megjelent, a csipkés
hálóing látványától bárki más férfiembernek az égig szökött volna a pulzusa.
Winzer ezzel szemben tükörtojást, pirítóst és lekvárt, egy csésze kávét,
valamint egy fürdőt kívánt. Egyiket sem kapta meg.
A lány mindezek helyett elmesélte, milyen felfedezést tett szombat reggel,
amikor le akarta törölgetni a port a dolgozószobában. Beszámol a betört
ablakról és a hiányzó ezüstről. Kihívta a rendőrséget, akik a precízen
kimetszett kör alapján hivatásos betörőre gyanakszanak. Barbara kénytelen
volt közölni velük, hogy a ház tulajdonosa nincs idehaza, mire ők tudni
akarták, mikor tér vissza, hogy feltehessék neki az eltűnt tárgyakkal
kapcsolatban a szokásos kérdéseiket.
Winzer hang nélkül hallgatta a lány csacsogását. Egyre sápadtabb lett, és a
halántékán makacsul lüktetett egy ér. Barbarát kiküldte a konyhába, hogy
készítsen kávét, majd bement a dolgozószobába, és magára zárta az ajtót. A
széfhez rohant, de harminc másodperces eszeveszett kapirgálás után be kellett
látnia, hogy a negyven körözött Odessa-bűnöző anyagát tartalmazó dosszié
eltűnt.
 Már éppen elfordult a széftől, amikor megcsörrent a telefon. Az orvos
telefonált a klinikáról, és közölte vele, hogy Fräulein Wendel az éjszaka
folyamán elhunyt.
Winzer vagy két órán át ült székében a begyújtatlan kandalló előtt: az
ablakon tátongó, újságpapírral betömött lyukból beáramló hideg levegőre oda
sem figyelt. Amint ott ült, és azon gondolkodott, mitévő legyen, úgy érezte,
hideg kezek markolásszák belülről a gyomrát. Nem is hallotta, hogy Barbara
odakintről többször is reggelizni hívja.
A lány a kulcslyukon keresztül hallotta, amint időnként maga elé motyog.
– Nem az én hibám. Nem az én hibám.

Miller elfelejtette lemondani az előző este kért telefonébresztőt. A telefon

pontban kilenckor Csengetett az ágy melletti asztalkán. Bedagadt szemmel
valami köszönetfélét mormogott a kagylóba, majd rögtön kimászott az ágyból.
Tudta, hogy ellenkező esetben újra elalszik. Sigi mindig mélyen aludt,
kimerítette a hosszú autózás, a szeretkezés és a tény, hogy végre mégis
jegyesek lettek.
Miller a zuhany alatt percekig engedte magára a jéghideg vizet, majd
ledörzsölte testét a radiátoron hagyott törülközővel, és máris teljesen frissnek
érezte magát. Az éjszakai depresszió és a várakozás érzése nyomtalanul eltűnt.
Erősnek, bizakodónak érezte magát.
Rövid csizmát, bő nadrágot és egy vastag, magas nyakú pulóvert vett fel,
majd belebújt bélelt, kék kabátjába, ebbe a félig zakó-, félig dzsekiszerű téli
ruhadarabba, amelyet a németek Joppének neveznek. A mély zsebekben jól
elfért a bilincs meg a pisztoly, és volt egy belső zseb is, amelybe
belecsúsztatta a fényképet. Sigi retiküljéből elővette a bilincset, és alaposan
szemügyre vette. Kulcs nem volt hozzá, a szerkezet önzáró volt, és kiválóan
megfelelt annak a célnak, hogy valakit bilincsbe verjenek vele, amíg a
rendőrség vagy egy fémfűrész segítségével ki nem szabadul.
A fegyvert is átvizsgálta. Még soha nem lőtt vele – a pisztoly belsejében
még ott volt a gyári zsírréteg.
Hogy begyakorolja a kezelését, néhányszor hátrahúzta a závárzatot,
alaposan megjegyezte, mikor van a biztonsági retesz bekapcsolva, illetve
"tűz"-állásban. Betöltötte, egy lőszert csőre töltött, majd rákatintotta a
biztonsági reteszt.
A ludwigsburgi ügyvéd számát a nadrágzsebébe gyűrte.
Kihúzta az ágy alól a diplomatatáskát, és egy tiszta papírra írt néhány sort
Siginek. Az üzenet így hangzott:
 “Drágám, elmegyek ahhoz, akit eddig üldöztem. Jó okom van rá, hogy a
szemébe nézzek, és ott legyek, amikor a rendőrség bilincsbe verve elviszi. Ma
délután már mindent el fogok mondani. Azért, minden eshetőségre számítva,
kérlek, tedd meg a következőket..."
Pontos, lényegre törő utasítások következtek. Odaírta azt a müncheni
számot, amelyet Siginek fel kellett hívnia, és azt, hogy milyen üzenetet kell
átadnia annak, aki jelentkezik a vonal végén.
Végül ezt írta:
"Semmilyen körülmények között ne gyere utánam a hegyre. Akármi is
történik, csak rontanál a helyzeten. Tehát, ha délig nem értem vissza, vagy
nem hívtalak fel a szobában, hívd a számot, add át az üzenetet, fizess és
távozz, Frankfurtban bármelyik postaládába dobd be a borítékot, és
Hamburgig meg se állj. És légy szíves, ne jegyezd el magádat mással.
Szeretlek, Peter."
Az üzenetet a telefon mellé állította az Odessa-dossziéval és három darab
ötvenmárkás bankjeggyel együtt. Salomon Tauber naplóját a hóna alá csapva
kiosont a szobából. A portást megkérte, hegy tizenegy óra harminckor
ismételje meg az ébresztést.
Kilenc harminckor lépett ki a szálloda kapuján, és elképedve látta, mennyi
hó hullott az éjszaka.
Hátrament az épület mögé, beült a kocsiba, kihúzta a szivatót, és ráadta a
gyújtást. Eltartott egy ideig, mire a motor beindult. Melegítőben egy kefét vett
elő a csomagtartóból, megtisztította a kocsi tetejét, a szélvédőt és a motorházat
a vastag hótakarótól.
Amikor ismét elhelyezkedett a volán mögött, sebességbe tette a kocsit, és
kigördült a főútra. A mindent beborító vastag hóréteg puha takaróként terült
alá. Miller hallotta, amint csikorog a kerekek alatt. Egy pillantást vetett a
tegnap még zárás előtt vásárolt katonai térképre, majd nekivágott az útnak
Limburg felé.

17.

A városból kifelé kanyargó utat szinte azonnal elnyelte a rombergi erdő

rengetege. A városon kívül majdnem szűz hó borította az utat, egyetlen
kocsinyom látszott csupán. Talán Königsteinnbe igyekezett valaki egy órával
korábban, hogy még elérje a reggeli misét.
Miller lekanyarodott Glasshütten felé, elhaladt a Feldberg magasba nyúló
ormai alatt, majd rátért arra az útra, amely a tábla szerint Schmittenbe vezetett.
A hegyoldalban csak úgy süvöltött a szél a fenyőfák között. A felhőrongyok
közé vesző úton néha olyan volt a hangja, mint egy sikoly.
Bár Miller soha nem törődött az ilyesmivel, most eszébe jutott, hogy ilyen
fenyő- és nyírfarengetegből zúdultak le annak idején a germán törzsek, akiket
azután Caesar feltartóztatott a Rajnánál. Később, a kereszténység felvétele
után nappal buzgó fohászokat intéztek Jézushoz, és csak a sötétség beállta
után gondoltak ábrándozva az erős, bővérű, nagy hatalmú ősi istenekre. Hitler
mágikus érintése éppen ezt az ősi atavizmust, a végtelen rengeteg fái között
sikoltozó régi istenségek kultuszát lobbantotta lángra.
Újabb húszpercnyi út után Miller a térképre nézett, és nekilátott, hogy
megtalálja a magánbirtok bejáratát jelző kaput. Egy fém keresztrúddal
elreteszelt rácsos kapu volt, az egyik oldalán figyelmeztető felirattal:
MAGÁNTERÜLET ÁTJÁRNI TILOS!
Miller járó motorral megállt, kimászott, és befele lendítette a
kapuszárnyakat. Behajtott a birtokra, és rátért a kocsiútra. A hó még teljesen
érintetlen volt, és ő lépésben haladt előre, mert sejtette, hogy alatta csupán
keményre fagyott homok van.
Vagy kétszáz méterrel feljebb, az éjszaka rárakódott féltonnányi hó súlya
alatt letörött az egyik hatalmas tölgyfáról egy ág. Maga az ág az úttól jobbra
zuhant le, néhány gally benyúlt a csapásra. Esés közben dönthette ki azt a
vékony, fekete póznát is, amely most keresztben feküdt az úton.
Miller nem akart kiszállni, hogy arrébb taszigálja, inkább óvatosan
keresztülhajtott rajta. Érezte, amikor az első, majd a hátsó kerekek
átdöccentek az akadályon.
Amikor ezen is túl volt, továbbhajtott a ház felé. Rövidesen egy tisztásra
ért, amelyen kerttel övezeti nyaralóépület állt, előtte sóderrel felszórt, kör
alakú térséggel. A főbejárat előtt állt meg, kiszállt, és megnyomta a csengőt.

Miközben Miller a kocsijából szállt ki, Klaus Winzer úgy döntött, hogy mégis
hívja a Werwolfot. Az Odessa főnöke ideges, rossz hangulatban volt, mert már
régen hallania kellett volna a hírekben egy sportkocsiról, amely valószínűleg a
benzintankban bekövetkezett robbanás következtében ízeire szakadt az
autópályán. A vonal másik végén beszélő Winzert hallgatva úgy
összeszorította az ajkait, hogy egy késpenge vékonyságú vonal lett a szája.
– Mit csinált maga? Maga hülye, maga lehetetlen, idióta kis kretén! Van
fogalma, mi történik magával, ha az a dosszié nem kerül elő?…
A Werwolf utolsó szavai után a magányosan üldögélő Winzer a helyére
tette a kagylói a dolgozószobájában, és az íróasztalához lepett.
 Teljesen nyugodtnak érezte magát. Az élet már kétszer játszott vele ilyen
aljas tréfát: először a tóba süllyedt mindaz, amit a háború alatt alkotott. Utána,
1948-ban semmivé vált minden vagyona. Most pedig még ez is. A csövet a
szájába vette, és meghúzta a ravaszt. A koponyáját szilánkokra zúzó lövedék
nem volt hamisítvány.

A Werwolf csak ült, és szinte bénán, elszönyedve meredt a néma telefonra.

Felidézte mindazokat, akik Klaus Winzer révén jutottak útlevélhez: ő tudta a
legjobban, hogy valamennyien körözött személyek, akikre letartóztatás és
súlyos ítélet vár, ha elkapják őket. Ha a dosszié nyilvánosságra kerül, az
kizökkentené a lakosságot körözött SS-tagok üldözésével kapcsolatban érzett
egyre növekvő fásultságából, és ez új lendületet adna az üldözéssel foglalkozó
szerveknek is…
Rémületes kilátások.
Elsődleges feladata mégis Roschmann védelme, akiről a Werwolf tudta,
hogy ugyancsak szerepel a Winzertől ellopott anyagban. Háromszor is
tárcsázta a frankfurti körzetet, majd a hegyek között épült villa számát de az
mindháromszor foglaltat jelzett. Végül a központon keresztül próbálkozott, de
ott azt mondták neki, hogy biztosan hiba van a vonalban.
Akkor Mackensent hívta, aki éppen távozni készült az osnabrücki
Hohenzollern Hotelből. Néhány mondattal vázolta a gyilkosnak a legutóbbi
katasztrofális fordulatot, és közölte vele, hol találja meg Roschmannt.
– A bombája valószínűleg csütörtököt mondott! – közölte Mackensennel. –
Most azonnal induljon oda, de úgy hajtson, mint egy őrült! A kocsiját rejtse el,
és el se mozduljon Roschmann közeléből! Ha Miller egyenesen a rendőrségre
megy a zsákmányával, akkor végünk. De ha mégis elmenne Roschmannhoz,
fogja el élve, és bírja szóra. Mielőtt meghal, meg kell tudnunk, mit művelt az
anyaggal!
Mackensen a telefon mellől rápillantott autóstérképére.
– Egy órára odaérek – mondta.

A második csengetésre kinyílt az ajtó, és a hallból meleg levegő tódult ki. Á

Miller előtt álló férfi alighanem a dolgozószobából jött ajtót nyitni: a háta
mögött látszott a nyitott szobaajtó az előszoba végében.
A jólétben eltöltött évek alatt megtestesedett az egykor szikár SS-tiszt. Az
arca vagy az ivástól, vagy a jó vidéki levegőtől pirospozsgás volt, és a
halántékánál már deresedett a haja. Úgy nézett ki, ahogyan a könyvekben
leírják a jómódú, jó egészségnek örvendő középkorú felső-középosztálybelit.
Annak ellenére, hogy egyes vonások megváltoztak rajta, azért ez ugyanaz arc
volt, amelyet Tauber a saját szemével látott, és le is írt.
A férfi különösebb lelkesedés nélkül szemlélte Millert.
– Parancsoljon – mondta.
Millernek még vagy tíz másodpercbe telt, mire meg tudott szólalni. Az
előzőleg kiagyalt mondatok kiszálltak a fejéből.
– Az én nevem Miller – mondta. – Maga pedig Eduard Roschmann.
A két név együttes említésére megvillant valami az ajtóban álló férfi
szemében, de a vasfegyelem megmerevítette az arcvonásait.
– Hát ez felháborító! – mondta némi hallgatás után. – Még csak nem is
hallottam arról, akiről beszél!
Az egykori SS-tiszt agya lázasan dolgozott a nyugalom álarca mögött.
1945 óta már többször került ki a kutyaszorítóból úgy, hogy a bajban
megőrizte a higgadtságát, és használni tudta az eszét. Miller nevétől azonnal
eszébe jutott az a több héttel előbbi beszélgetés, amelyet a Werwolffal
folytatott.
Első gondolata az volt, hogy becsapja az ajtót Miller orra előtt, de legyűrte
magában ezt a szándékot.
– Egyedül van? – kérdezte Miller.
– Igen – válaszolt Roschmann, és nem is hazudott.
– A dolgozószobájába megyünk – mondta ceremónia nélkül Miller.
Roschmann nem ellenkezett, mert tisztában volt vele, hogy most kénytelen
itt tartani valahogy Millert, és időt nyerni, amíg...
Sarkon fordult, és átment az előszobán. Miller bevágta maga után az ajtót,
és amikor Roschmann a dolgozószobájába lépett, már szorosan a nyomában
volt. Kényelmes helyiségbe jutottak. A kandallóban fahasábokból rakott tűz
pattogott. Miller becsukta a vastagon tapétázott ajtót.
Roschmann a szoba közepén megállt, és szembefordult Millerrel.
– A felesége itthon van? – kérdezte Miller.
Roschmann megrázta a fejét.
– Rokonokhoz ment látogatóba a hétvégére – felelte.
Ez is igaz volt. Tegnap este sürgős ügyben hívták el az asszonyt, aki
magával vitte az egyik kocsit. Balszerencséjére a másik autó éppen a
szerelőnél volt. A felesége az esti órákra ígérkezett vissza.
Roschmann azt nem említette meg, ami leginkább foglalkoztatta,
nevezetesen, hogy Oskar névre hallgató nagydarab, beretvált fejű testőrsofőrje
alig fél órával ezelőtt biciklizett le a faluba, hogy bejelentse az elromlott
telefont. Tudta, hogy Millert beszéltetnie kell, míg Oskar vissza nem ér.
Amikor ismét szembefordult Millerrel, az ifjú riporter egy automata
pisztolyt szegezett a gyomrának.
 Roschmann félt, de ezt igyekezett nagy hanggal palástolni.
– Fegyverrel fenyeget a saját házamban?
– Hívja talán a rendőrséget – válaszolt Miller, s az íróasztalon álló telefon
felé bökött a fejével. Roschmann nem mozdult.
– Látom, még mindig biceg egy kissé – jegyezte meg Miller. – Az ortopéd
cipő majdnem teljesen eltünteti a sántaságát, de azért mégsem tökéletesen. A
lefagyott lábujjak, amelyeket a rimini táborban operáltak le. Akkor fagytak el,
amikor a havas osztrák földeken át szökött, igaz?
Roschmann szeme összeszűkült, de egy szót sem szólt.
– Tudja, ha ideér a rendőrség, azok úgyis azonosítják majd magát, direktor
úr. Az arca ugyanaz, és megvan még a golyó ütötte seb helye a mellkasán, a
bal hóna alatti heggel együtt, mert afelől nincs kétségem, hogy megpróbálta
onnan eltüntetni a Waffen SS tetovált vércsoportjelzését. Csakugyan hívni
akarja a rendőrséget?
Roschmann nagy sóhajjal engedte ki a levegőt.
– Mondja, mit akar, Miller?
– Üljön le – felelte a riporter. – Ne az íróasztalához, oda, a karosszékbe,
hogy lássam. A két kezét tegye a karfára. Ne adjon rá okot, hogy lőnöm
kelljen, mert isten látja lelkemet, örömest megteszem.
Roschmann leült, a szemét le nem vette a fegyverről. Miller vele szemben
az íróasztalnak támaszkodott.
– Most pedig beszélgetünk – közölte Roschmann-nal.
– Miről?
– Rigáról. Arról a nyolcvanezer férfiról, nőről és gyerekről, akiket
lemészárolt.
Látva, hogy Miller nem szándékozik használni fegyverét, Roschmann
némileg visszanyerte az önbizalmát. Arcába visszatért a szín. Tekintetével
végigmérte az előtte álló fiatalembert.
– Hazugság. Rigában nem nyolcvanezret intéztek el.
– Akkor hetvenezret? Hatvanat? – kérdezte Miller. – Maga szerint számít,
hogy pontosan hány embert ölt meg?
– Éppen ez az! – kapott a szón Roschmann. – Nem számít! Sem akkor, sem
most! Nézze, fiatalember, én nem tudom, miért jött utánam, de el tudom
képzelni. Valaki biztosan telebeszélte a fejét olyan szentimentális
butaságokkal, mint háborús bűnök és hasonlók. Ostobaság! Mennyi idős?
– Huszonkilenc.
– Leszolgálta az idejét a hadseregben?
– Igen. Mi voltunk a háború utáni hadsereg egyik első állománya. Két év
egyenruhában.
 – Akkor azt is tudja, milyen a hadsereg. A parancs az parancs. Az ember a
parancsot végrehajtja. Nem gondolkodik, hogy helyes-e vagy helytelen. Ezt
maga legalább olyan jól tudja, mint én. Én mindössze engedelmeskedtem a
parancsnak.
– Először is, maga nem volt katona – mondta csendesen Miller. – Maga
ítéletvégrehajtó volt. Egyszerűbben fogalmazva, egy hóhér, egy gyilkos, egy
tömeggyilkos! Ne is próbálja magát egy katonához hasonlítani.
– Ostobaság – mondta ismét Roschmann mély meggyőződéssel. – Az egész
egy nagy ostobaság. Katonák voltunk mi is, mint a többiek. Mi is csak
parancsot hajtottunk végre, mini a többiek. Maguk, fiatalok mind egyformák.
Nem akarják megérteni, milyen világ volt akkoriban!
– Hát meséljen! Milyen volt?
Roschmann, aki érvelés közben előrehajolt székében, már-már úgy érezte,
elhárult a közvetlen veszély. Hátradőlve folytatta.
– Hogy milyen volt? Olyan, mintha a világ urai lettünk volna. Mert mi,
németek, uraltuk is a világot! Minden hadsereget legyőztünk, aki ellenünk
mert törni! Évekig csak lenéztek bennünket, szegény németeket, de mi, mi
megmutattuk nekik! Megmutattuk mindenkinek, milyen hatalmas a mi
népünk! Maguk, mai fiatalok nem is tudják, milyen az, büszkének lenni, hogy
német az ember!
Az olyan, mintha tűz lobogna az ember belsejében. Amikor peregtek a
dobok, és szólt a zene, amikor lobogott a sok zászló, és egy ember mögé
sorakozott fel az egész nemzet, mi a világ végére is elmasíroztunk volna. Az
volt ám a nagyság, fiatal barátom, a nagyság, amelyet az ön nemzedéke nem
ismer, és nem is fog megismerni soha! És mi, az SS tagjai az elithez
tartoztunk, mint ahogyan oda tanozunk még a mai napig is! Most persze
vadásznak ránk, előbb a szövetségesek, azután az a sok bonni vénasszony. És
mindezt azért, mert le akarnak taposni bennünket. El akarják tiporni
Németország nagyságát, amelyei mi képviseltünk egykor, és képviselünk ma
is!
Sok butaságot beszélnek arról, hogy mi történt akkoriban egy-két
lágerben... egy ésszerűen gondolkodó világ már rég megfeledkezett volna az
egészről! Nagy feneket kerítenek annak, hogy éppen nekünk kellett Európát
megtisztítanunk ahol a zsidó mocsoktól, amely már eltömítette Németország
életének minden ütőerét, és magával rántott bennünket a posványba. Hadd
mondjam meg magának: meg kellett tennünk! Az az egész nem lett volna több
egy epizódnál Németország és a német nemzet önmegvalósításának
nagyszerű, tiszta eszményekben bővelkedő, tiszta fajra épített terveiben. A
német nemzet teljes joggal – ez a mi jogunk is, Miller –, végzetszerűen volt
hivatva uralni a világot, hacsak azok a pokolfajzat angolok meg az
együgyűségükből soha ki nem gyógyuló amerikaiak bele nem ütik az orrukat.
Mert hiába minden, célozhat rám azzal a pisztollyal, mi mégis ugyanazon az
oldalon állunk, fiatalember. Lehet, hogy egy generáció választ el bennünket,
de azért egy oldalon állunk! Mivel mindketten németek vagyunk, és a világ
legnagyszerűbb nemzetéhez tartozunk.
És maga képes lenne hagyni, hogy amikor ítélkezik mindezek felett,
Németország egykori nagysága felett – amelyet egy nap úgyis visszanyer –,
valamennyiünk szükségszerű egysége felett, képes lenne hagyni, hogy az
ítéletét befolyásolja az, ami néhány nyomorult zsidóval történt?! Hát nem
látja, maga félrevezetett, fiatal bolond, hogy egy és ugyanazon az oldalon
állunk, maga meg én?! Nem látja, hogy egy a népünk, és egy a végzetünk?!
A fegyverrel mit sem törődve felállt, s fel-alá járkált a szőnyegen az
íróasztal meg az ablak között.
– Bizonyítsam önnek nemzetünk nagyságát? Nézze csak meg a ma
Németországát! 1945-ben rommá tiporták, áldozatul esett a keleti barbároknak
és a nyugati hülyéknek. És most?
Az NSZK lassan, de biztosan ismét felemelkedik. Még mindig hiányzik
belőle az az alapvető fegyelem, amit tőlünk kapott, de azért évről évre
erősödik ipari és gazdasági hatalma. És katonai ereje. Egy nap, ha az 1945-ös
szövetségesek utolsó béklyóit is lerázhatjuk majd magunkról, olyan
hatalmasok leszünk ismét, mint egykor voltunk. Idő kell hozzá és egy új
vezér, de az eszmék ugyanazok lesznek, és a dicsőség – nos, az is ugyanaz
marad. Tudja, mi vezet el odáig? Megmondom, fiatalember! A fegyelem és a
vezetés. Vasfegyelem! Minél keményebb, annál jobb. És a mi vezetésünk! A
bátorságunk után ehhez ériünk a legjobban. Értünk a vezetéshez – ezt
bebizonyítottuk. Nézze csak mindezt – látja? Ezt a házat, a gyárat a Ruhr
mentén... nézheti az enyémet vagy a többi tíz-, nem, százezret, amint erőt és
hatalmat árasztanak magukból minden áldott nap. És láthatja, hogy az összes
fogaskerék valamennyi fordulatával hozzájárul, hogy Németország ismét
hatalmas ország legyen.
Maga szerint ki tette mindezt? Azt hiszi, azok, akik néhány nyomorult
biboldó miatt nyafogással töltik az idejüket? Azt hiszi, azok az árulók érték el
mindezt, akik üldözni próbálják a derék, hazafias német katonákat? Mi tettük!
Mi virágoztattuk fel újra Németországot! Ugyanazok tették, akik
húsz-harminc éve is képesek voltunk erre!
Villogó szemekkel fordult Miller felé. Járkálás közben ezt is felmérte, hol
lesz a legközelebb a kandalló mellett álló piszkavashoz.
Miller észrevette a pillantását.
– És most idejön maga, az ifjú nemzedék képviselője, tele idealizmussal, és
fegyvert szegez rám. Ha már idealista, miért, nem a saját népe, a saját hazája
érdekében az? Azt hiszi, most, hogy utolért, a népet képviseli? Azt hiszi, a
német nép ezt akarja?
Miller megrázta a fejét.
– Nem, nem hiszem – válaszolta kurtán.
– Tessék! Ha hívja a rendőrséget, és felad, talán lesz belőle egy tárgyalás.
Azt mondom, "talán", mert még ez sem biztos, tekintve, hogy az események
olyan rég történtek, a tanúk pedig szétszéledlek azóta, vagy meghaltak.
Menjen szépen haza, és olvassa el annak az időszaknak a valódi históriáját;
tanulja meg, hogy Németország egykori hatalma és jelenlegi virágzása a
hozzám hasonló hazafias németek érdeme!
Miller némán hallgatta végig a rögtönzött eszmefuttatást miközben
döbbenettel és egyre fokozódó undorral figyelte a szőnyegen fel s alá járkáló
férfit, aki mindent elkövetett, hogy megnyerje a régi ideológiának. Ezer és egy
dolgot akart közben elmondani azokról, akiket ismert, és a többi emberről,
akik szerint nem okvetlenül szükséges milliók lemészárlása árán eljutni a
hatalomhoz. De cserbenhagyták a szavak, mindig így van ez, ha az embernek
szüksége válna rájuk. Így hát csak ült és nézett, míg Roschmann be nem
fejezte a mondókájat.
Néhány másodpercnyi csend után Miller kérdezett.
– Hallott már egy Tauber nevű emberről?
– Kiről?
– Salomon Tauberről. Ő is német volt. Zsidó. Elejétől végig ott volt
Rigában.
Roschmann megvonta a vállát.
– Kit érdekel? Nem emlékszem rá! Régen volt. Ki volt ez a Tauber?
– Üljön le – rendelkezett Miller. – És ezúttal maradjon is ülve.
Roschmann türelmetlenül megrázta a fejét, és visszaült a karosszékbe.
Egyre erősödött benne a meggyőződés, hogy Miller nem fogja használni a
fegyverét, ezért inkább azon törte a fejét, hogyan ejtse csapdába, mielőtt
elmenne... A rég halott, arc nélküli, jelentéktelen zsidó nem érdekelte.
– Tauber tavaly október huszonkettediken halt meg. Elgázosította önmagát.
Figyel rám?
– Igen, ha ez feltétlenül szükséges.
– Egy naplót hagyott maga után. Beszámolót arról, hogy mi minden esett
meg vele, mi mindent műveltek vele maga meg a társai Rigában és máshol.
Elsősorban Rigában. Mindazonáltal életbon maradt, és még jó sokáig élhetett
volna. De tizennyolc év után meghalt, mert az volt a meggyőződése, hogy
maga soha az életben nem kerül a vádlottak padjára. A naplója hozzám került.
Az volt a kiindulópontom, onnan jutottam el idáig, és megtaláltam, hiába
használ új nevet.
 – Egy halott ember naplója nem bizonyíték! – morogta Roschmann.
– A bíróság számára talán nem, de nekem igen.
– Csak nem azért jött, hogy kérdőre vonjon egy halott zsidó naplója miatt?
– Egyáltalán nem. A naplóban van egy lap – azt akarom, hogy elolvassa.
Miller felütötte a naplót annál a bizonyos lapnál, és Roschmann ölébe tette.
– Vegye a kezébe – rendelkezett. – És olvassa. Hangosan!
Roschmann belekezdett az olvasásba. Azt a bekezdést, amelyben Tauber
leírja, hogyan gyilkolja meg Roschmann a Tölgykoszorúval ékesített
Lovagkeresztet viselő, névtelen Wehrmacht századost.
A bekezdés végéhez érve Roschmann felpillantott.
– No és? – kérdezte értetlenül. – Az az ember megütött. Megtagadta a
parancsot. Jogom volt elvenni azt a hajót, hogy visszahozhassam a foglyokat!
Miller egy fényképet dobott Roschmann ölébe.
– Ez az az ember, akit megölt? Roschmann a képre nézett és megvonta a
vállát.
– Honnan tudjam? Húsz éve történt.
Miller hátrahúzta a zavart: erős, fémes kattanás hallatszott. A csőre töltött
fegyverrel egyenesen Roschmann arcába célzott.
– Ő volt az?
Roschmann még egyszer szemügyre vette a képet.
– Hát jó. Ő volt. És akkor mi van?
– Ő volt az apám.
Roschmann arcából minden vér kifutott. Hamuszürke lett. A szája tátva
maradt. Pillantása előbb az arcától alig egyméternyire ásító torkolatra, majd a
fegyvert tartó, rezzenéstelen kézre esett.
– Jóságos Isten! – suttogta. – Maga nem is a zsidók miatt jött!
– Nem. Sajnálom őket, de nem miattuk jöttem.
– De hogyan volt képes abból a naplóból rájönni, hogy az az ember a maga
apja? Még a nevét sem tudtam. Az a zsidó sem tudta, aki a naplót írta. Maga
honnan tudta?
– Az apám Ostlandban esett el, 1944. október 11-én – válaszolta Miller. –
Húsz éven át csak ennyit tudtam. Aztán elolvastam a naplót. Egyezett a nap, a
helyszín és a két férfi rendfokozata. Sőt mi több, a Tauber által említett férfi is
a Tölgykoszorúval ékesített Lovagkeresztet, a harctéri bátorságért járó
legmagasabb kitüntetést viselte. Azt nem osztogatták akárkinek, és a
Wehrmacht századosai közül alig néhányan kaptak ilyen kitüntetést. Az esély,
hogy ugyanaznap, ugyanott a hadsereg két hasonlóan kitüntetett századosa is
életét veszítse, egy a millióhoz.
Roschmann jól látta, hogy emberét érvekkel nem lehet meggyőzni. Szinte
megbabonázva meredt a fegyverre.
 – Meg fogsz ölni. Nem teheted, hidegvérrel nem ölhetsz: Nem is teszed
meg, ugye?! Miller, kérlek, nem akarok meghalni!
– Jól figyelj rám, te trágya: Addig hallgattalak a kifacsart, torz
böfögéseiddel együtt, hogy már okádnom kell tőled! Most rajtad a hallgatás
sora, szép türelmesen kivárod, míg eldöntöm, vajon itt pusztulsz-e, vagy
valami börtön mélyén rohadva töltöd a hátralévő napjaidat!
Volt bőr a képeden, méghozzá átkozottul vastag, hogy azt merészeld
magadról állítani: német hazafi vagy! Majd én megmondom, mi vagy te!
Nálad meg a hozzád hasonlóknál mocskosabb csatornatöltelék még soha nem
emelkedett ilyen hatalomra Németországban! És az uralmatok tizenkét éve
alatt sikerült úgy bemocskolnotok a hazámat a bűzös váladékotokkal hogy arra
még nem volt példa a történelmünkben!
A tetteitektől undorral és fölháborodva fordult el a civilizált emberiség, az
én nemzedékemnek pedig olyan szégyent hagytatok örökségül, amit
törleszthetünk, amíg csak élünk! Egész életetekben szembeköptétek
Németországot! Pokolfajzatok, addig facsartátok Németországot és a német
népet, amíg csak lehetett, és amikor tovább már nem lehetett, gyorsan
kiugrottatok a hintából! Olyan mélyre juttattatok bennünket, amilyen a
fajtátok hatalomra jutása előtt elképzelhetetlen lett volna –, és most nem a
bombázások okozta károkra gondolok!
Még csak bátrak sem voltatok. Nálatok gyávábbat, visszataszítóbbat nem
szült még Németország, sem Ausztria. Milliókat gyilkoltatok le a saját
hasznotok kedvéért, a saját mániákus hatalomvágyatok nevében, miközben
bennünket, többieket, otthagytatok a szarban! Az oroszok elől elfutottatok, de
közben akasztással és felkoncolással kényszerítettétek a Wehrmacht katonáit a
harc folytatására! Utána szépen eltűntetek, és itt maradtam én, hogy tisztára
mossam mindannyiunkat?
Ha létezne feledés, és a világ képes volna arra, hogy elfelejtse, mit
műveltetek a zsidókkal meg a többiekkel, azt akkor sem felejtené el a világ,
hogyan mentettétek az irhátokat, mint a megvert kutyák! Hazafiasságról
papolsz, de fogalmad sincs, mit jelent ez a szó. Ami pedig azt illeti,
kamerádnak, bajtársnak nevezni azokat a Wehrmacht-katonákat és a többieket,
akik valóban harcoltak Németországért – nos, ez vérlázító pimaszság tőletek!
Hadd mondjak még valamit, úgy is, mint annak a fiatal nemzedéknek a
tagja, amelyet olyan leplezetlenül nem becsülsz semmire. A mostani jólétnek
az égvilágon semmi köze hozzátok! Azoknak a millióknak az érdeme ez, akik
nap mint nap keményen megdolgoznak a betevő falatért, és nem öldökléssel
foglalkoznak. Ami pedig téged meg a többi hozzád hasonló gyilkost illeti,
akik talán még mindig közöttünk járnak, biztos vagyok benne, hogy az én
nemzedékem kisebb jóléttel is beérné, ha biztos lehetne afelől, hogy örökre
megtisztulhat a hozzád hasonló szennytől! És meg is tisztul, ezt állítom!
– Meg fogsz ölni!... – motyogta maga elé Roschmann.
– Nem, nem öllek meg, te nyomorult féreg.
Miller a háta mögül a keze ügyébe húzta a telefont. Eközben a pisztoly
állandóan Roschmannra irányult, A kagylót maga mellé tette az íróasztalra, és
tárcsázott. Amikor megvolt, felemelte a kagylót.
– Ludwigsburgban van valaki, aki nagyon szeretne egy kicsit elbeszélgetni
veled – mondta, s azzal a füléhez emelte a kagylót. A telefon süket volt.
Visszatette, majd újra felvette, és várta a tárcsahangot. Semmi.
– Te kapcsoltad ki? – kérdezte.
Roschmann a fejét rázta.
– Ha te tépted ki a falból a vezetéket, most azonnal keresztüllőlek.
– Nem én voltam. Hozzá sem nyúltam a készülékhez. Esküszöm!
Miller agyába bevillant a letörött faág, és az úton keresztben heverő pózna.
Halkan elkáromkodta magát.
Roschmann arcán kis mosoly jelent meg.
– Megszakadhatott a vonal – mondta. – Be kell mennie a faluba. Most mit
fog tenni?
– Ha nem azt teszed, amit mondok, beléd eresztek egyet! – csattant föl
Miller.
Zsebéből előráncigálta a bilincset, amelyet eredetileg a testőrnek
tartogatott. Odavetette Rosehmann-nak.
– Eredj a kandallóhoz! – rendelkezett, s maga is odament.
– Mit akar csinálni?
– Először is odabilincsellek a kandallóhoz, utána pedig lemegyek a faluba
telefonálni – válaszolta Miller.
A kandallót körülvevő kovácsoltvas indázatot tapogatta a kezével, amikor
Roschmann a lába elé ejtette a bilincset. Az egykori SS százados úgy tett,
mintha utánahajolna. Millert majdnem teljesen váratlanul érte, amikor
Roschmann felkapott egy nehéz piszkavasat, és hatalmasat sújtott Miller térde
felé. A riporternek azonban sikerült időben hátraugrania – a piszkavas elzúgott
mellette, Roschmann pedig elveszítette az egyensúlyát.
Miller előrelépett, a pisztoly agyával keményen rácsapott a másik lehajtott
fejére, s már ugrott is vissza.
– Ha még egyszer megpróbálod, megöllek! – mondta.
Roschmann a fejére kapott ütéstől hunyorogva egyenesedett fel.
– Az egyik karperecet kattintsd a jobb csuklódra! – parancsolta Miller.
Roschmann engedelmeskedett. – Látod magad előtt azt a szőlőlevélmintát?
Fejmagasságban? Van mellette egy inda, amelyik újra belefonódik a
vasrácsba. A másik karperecet arra kapcsold!
Amikor Roschmann bekattintotta azt is, Miller közelebb lépve elrúgta a
piszkavasat az útból. Fegyverét állandóan Roschmann oldalának szegezve
megmotozta az egykori lágerparancsnokot, majd a közelből eltávolított
minden olyan tárgyat, amellyel az esetleg betörheti az ablakot,
Odakint az Oskar nevű férfi éppen a bejárat felé kerékpározott; bejelentette
a leszakadt telefonvezetéket, s ezzel teljesítette feladatát. A Jaguár láttán
meglepődve megállt, mert főnöke még a távozása előtt közölte vele, hogy
aznapra nem vár senkit.
A kerékpárt a falnak támasztotta, és hangtalanul belépett a bejárati ajtón. A
haliban tanácstalanul megállt. A dolgozószoba vastagon tapétázott ajtaján
semmi sara szűrődött át, igaz, amazok odabent őt nem hallották.

Miller elégedetten nézett körül.

– Mellesleg... – szólt a némán bámuló Roschmannhoz – ... azzal sem
mentél volna semmire, ha leütsz. Most tizenegy óra van, és én egy dossziét
hagytam a társamnál az összes ellened szóló bizonyítékkal. Úgy rendelkeztem,
ha déli tizenkét óráig nem érkeznék vissza, vagy nem jelentkeznék telefonon,
akkor adja postára a megfelelő szervek címére. Nos, most éppen telefonálni
megyek. Húsz percen belül újra itt vagyok. Annyi idő alatt még egy
vasfűrésszel sem szabadulsz ki. És utánam félórával a rendőrség is itt lesz.
Miközben beszélt. Roschmannt kezdte elfogni a csüggedés. Tudta, hogy
Oskar az egyetlen reménye. Élve kell elkapnia Millert, és valami úton-módon
arra kényszerítenie, hogy a neki megfelelő szöveget mondja a társának a
telefonba. Annak a csomagnak nem szabad eljutni a postára.
Miller kinyitotta az ajtót és kilépett. Odakint azon kapta magát, hogy egy
magas nyakú, fekete pulóvert néz, amely egy nála egy teljes fejjel magasabb
férfi mellkasán feszül, Roschmann a kandalló mellől megpillantotta Oskart, s
már süvített is a hangja.
– Kapd el!
Miller a szobába hátrálva előrántotta a pisztolyt, amelyet épp az előbb
készült elrakni. De túl lassú volt. Oskar hatalmas bal keze meglendült, és a
fegyver átrepült a szobán. Ezzel egyidejűleg Oskar hallotta, hogy gazdája azt
kiáltja: "Üsd le!". Jobb kezével állcsúcson vágta Millert. A riporter jó
nyolcvan kilót nyomott, de az ütéstő! a levegőbe emelkedett, és hátrazuhant.
Lába megakadt egy alacsony újságtartóban, majd zuhanás közben beverte a
fejét egy mahagóni könyvespolc sarkába. Teste, mint egy rongybabáé,
összeroskadt. A szőnyegre zuhant, majd az oldalára fordult.
 Néhány másodpercig csend ült a szobán, míg Oskar szemügyre vette
kandallóhoz bilincselt gazdáját, Roschmann pedig Miller élettelen testét nézte,
akinek a tarkójából kis vérpatak csordogált.
– Te barom! – üvöltötte Roschmann, amikor felfogta, mi történt. – Gyere
ide!
Az óriás átvágott a szobán, és várta az újabb parancsot.
Roschmann agya lázasan dolgozott.
– Próbáld meg leszedni valahogy ezt a bilincset! – vakkantotta. – A
piszkavassal!
A piszkavasat meg olyan korban készítették, amikor a mesterek tartós
holmikat gyártottak. Oskar kísérleteinek azonban csupán egy összevissza
görbült vasdarab lett az eredménye.
– Hozd ide! – szolalt meg némi hallgatás után Roschmann.
Oskar megtámogatta Miller testét. Roschmann pedig megvizsgálta a
szemét és a pulzusát.
– Még él, de teljesen kikészült – szólalt meg végül. – Orvos kellene, hogy
egy óránál hamarabb magához térjen. Hozz ide tollat és ceruzát!
Bal kézzel két telefonszámot írt a papírra, miközben Oskar elment, hogy a
lépcső alatti szerszámosládából hozzon egy fémfűrészt. Amikor visszatért,
Roschmann átadta neki a cédulát.
– Amilyen gyorsan csak tudsz, rohanj a faluba! – utasította Oskart. – Hívd
fel ezt a nürnbergi számot, és a férfinak, aki felveszi, mondd el, mi történt.
Utána hívd ezt a helybeli számot, és azonnal hozd magaddal az orvost. Érted?!
Mondd neki, hogy élet-halálról van szó! Siess!
Oskar futva távozott, Roschmann pedig újra rátekintett az órára. Tíz perc
múlva tizenegy. Ha Oskar tizenegyre leér a faluba, és ha negyed tizenkettőre
visszajön az orvossal, akkor talán sikerül Millert idejében feléleszteni, egy
telefonhoz vinni és rávenni, hogy megállítsa a társát. Ezt kell tenni, még akkor
is, ha az orvost fegyverrel kell kényszeríteni. Roschmann nekilátott, hogy
elfűrészelje a bilincset.
Az ajtó előtt Oskar felkapta a kerékpárját, majd megállt, és szemügyre
vette a Jaguárt. Az ablakon benézve látta, hogy a kulcs ott van a helyén. A
gazdája azt mondta, siessen, így hát ellökte a kerékpárt, beült a volán mögé,
indított, és pörgő kerekekkel, valóságos kavicszápor közepette félkört írt le az
udvaron, majd ráhajtott az útra.
Már hármasba kapcsolt, és a lehető legnagyobb sebességgel száguldott
lefelé, amikor nekiütközött az úton keresztben fekvő telefonpóznának.
Roschmann vadul fűrészelte a bilincs két karperecét összekötő láncot, de a
fenyvest megrázó robbanás hallatán megállt. Féloldalt fordulva kilátott a
franciaablakon, és bár a kocsit és az utat nem látta, az eget elárasztó
füstfelhőből tudta, hogy a kocsi megsemmisült a robbanástól. Eszébe jutott a
korábbi megnyugtató hír, hogy Millerrel elbánnak. Miller viszont most néhány
méterre tőle a szőnyegen hever, a testőre minden bizonnyal halott, az idő
pedig egyre fogy – így nem nyerhet egérutat. Fejét a kandallórács hűvös
vasalásához támasztotta, és lehunyta szemét.
– Mindennek vége – mondta halkan maga elé.
Egy perccel később folytatta a fűrészelési. Több mint egy óráig tartott, mire
a különlegesen erős katonai acélbilincs engedett az időközben minden élét
elvesztő fűrésznek. Az óra éppen tizenkettőt ütött, mikor végre ismét szabad
volt, csak jobb csuklóján maradt egy fel bilincs.
Ha van ideje, talán megáll, hogy belerúgjon a szőnyegen heverő, élettelen
testbe, de nagyon sietett. A faliszéfből útlevelet és néhány nagy címletű,
vadonatúj bankjegyköteget vett magához.
Még némi ruhaneműt dobált egy táskába, és húsz perccel később már a
Jaguár maradványai és a még mindig füstölgő holttest meg a robbanástól
kettéroppant fenyőfák mellett karikázott a falu felé.
Onnan taxit hívott, és a frankfurti nemzetközi repülőtérre vitette magát. Az
információnál mosolyogva fordult az ügyeletes felé. – Megtudhatnám, mikor
indul legközelebb gép – ha lehet, egy órán belül – Argentínába? Ha nincs
ilyen, akkor Madridba?

18.

Mackensen Mercedese egy óra tíz perckor fordult be a birtok kapuján. A ház
felé félúton akadály állta az útját.
A robbanás belülről vetette szét a Jaguárt, de a kerekei még mindig az út
közepén álltak. A kocsi egy kissé keresztbefordulva bár, de állt. Az első és
hátsó részéről még látni lehetett, hogy egy autóhoz tartoztak valamikor: a
karosszériát tartó acél idomvasak összetartották az elemeket. A kocsi középső
része azonban a padlótól az autó tetejéig hiányzott. A hiányzó darabok a roncs
körül nagy körben szétszóródva hevertek a hóban.
Mackensen baljós mosollyal szemlélte meg az autó csontvázát, majd arrébb
lépett, hogy a jó néhány méterrel arrébb heverő, megpörkölődött ruhacsomót
is megvizsgálja.
 A holttest méretei felkeltették figyelmét, és lehajolva, alaposan szemügyre
vette a tetemet. Azután felegyenesedett, és kényelmes tempóban futni kezdett
az úton a ház felé.
Nem csengetett, rögtön benyitott. A nyitott ajtón át belépett a hallba.
Néhány másodpercig állt, fülelt, mint egy ragadozó az itatóhely előtt. Felmérte
a veszélyt. Csend volt. Bal hóna alól előhúzott egy hosszú csövű Lügert,
kibiztosította, majd egymás után nyitogatni kezdte a hallból nyíló ajtókat.
Az első az ebédlőbe nyílt, a második a dolgozószobába. Azonnal meglátta
a kandalló előtti szőnyegen heverő testet, de addig nem mozdult a félig nyitott
ajtóból, míg az egész szobát fel nem mérte tekintetével.
Miller félrebillent fejje! feküdt a hátán. Mackensen látta a krétafehér arcot,
majd lehajolt, és meghallgatta a gyenge légzést is. A tarkón látható alvadt
vérből nagyjából sejtette, mi történhetett.
Tíz percet töltött a ház átfésülésével. Látta a kihúzott fiókokat a
hálószobában, és észrevette, hogy a fürdőszobából hiányzik a
borotválkozófelszerelés. A dolgozószobába visszatérve bepillantott az üresen
ásító faliszéfbe, majd az íróasztalhoz ült, és felemelte a telefont.
Néhány másodpercig hallgatózott, majd halk káromkodás kíséretében
visszatett e a kagylót. Nem okozott számára különösebb nehézséget, hogy
megtalálja a lépcső alatti szerszámosládát, mert a fedele még nyitva állt.
Kivette, amire szüksége volt, majd egy pillantást vetve Millerre, kilépett a
franciaablakon, és elindult az úton lefelé.
Közel egy órájába telt, mire az aljnövényzet között megtalálta, és újra
összeillesztette a szétszakadt vezeték két végét. Amikor végzett, visszasétált a
házba, leült az íróasztalhoz, és kipróbálta a telefont. Bejött a búgó hang, ő
pedig felhívta a főnökét Nürnbergben.
Arra számított, hogy a Werwolf kíváncsian várja a híreket, de a vonal
másik végén a hang fáradtan csengett, hiányzott belőle az igazi érdeklődés.
Mackensen, mint afféle jó őrmester, hűen beszámolt arról, amit a helyszínen
talált.
Beszélt a kocsiról, a testőr hullájáról, a kandalló melletti fél bilincsről, a
szőnyegen heverő életlen fűrészlapról és Millerről, aki eszméletlenül fekszik a
dolgozószobában. Utoljára arról számolt be, hogy a tulajdonos eltűnt.
– Nem vitt magával sok mindent, főnök. Csak a legszükségesebb holmikat,
és valószínűleg pénzt a széfből. Itt rendbe tudok szedni mindent. Ha akar, ide
akár vissza is térhet.
– Nem tér vissza – közölte szárazon a Werwolf. – Most beszéltem vele,
mielőtt maga hívott. A frankfurti repülőtérről telefonált. Már megvan a jegye a
madridi járatra. A gép tíz percen belül indul. Még ma este csatlakozása van
Buenos Airesbe...
 – De nem kell elmennie!... – tiltakozott Mackensen. – Majd én szóra bírom
Millert, kiszedem belőle, hol hagyta azokat a papírokat. A kocsi roncsainál
nem volt táska, és nála sincs semmi, csak valami naplóféle a padlón. Az
biztos, hogy a többi papír is a közelben lesz valahol.
– Számunkra már akkor is túl messze van – felelte a Werwolf. – Egy
postaládában.
Fáradt hangon elmesélte Mackensennek, mit lopott el Miller a hamisítótól,
és mit közölt vele Roschmann az imént Frankfurtból.
– Az az anyag holnap reggel, de legkésőbb kedden a hatóságok kezébe
kerül. Attól kezdve a listán szereplő valamennyi személynek ajándék lesz
minden szabadon töltött perc. Ebbe beleértendő Roschmann, akinek a házából
most telefonál, és jómagam is. Az egész délelőttöt azzal töltöttem, hogy
minden érintett felet megpróbáltam figyelmeztetni, huszonnégy órán belül
hagyja el az országot.
– Akkor most mi lesz? – kérdezte Mackensen.
– Maga is tűnjön el gyorsan. Maga nincs rajta azon a listán. Én viszont
igen, tehát távoznom kell. Menjen haza, és várjon, míg az utódom felveszi a
kapcsolatot önnel. Ami a többit illeti, annak vége. Vulkán elmenekült, és nem
is tér vissza. A távozása után széthullik minden, hacsak nem jön valaki új, aki
át tudja venni helyette az irányítást.
– Miféle Vulkán? Minek az irányítását?
– Mivel úgyis vége, most már maga is tudhatja. Vulkán volt a fedőneve
Roschmannak... annak az embernek, akit meg kellett volna védenie Millertől.
A Werwolf röviden vázolta a hóhérnak, miért volt olyan fontos
Roschmann, és miért nem lehet őt pótolni, továbbá, hogy miért esik kútba az
egész terv nélküle.
A magyarázat végén Mackensen halkan füttyentett egyet, és ránézett a
szoba másik oldalán fekvő Peter Millerre.
– Ez a kisfiú aztán alaposan beletojt a levesbe – mondta.
A Werwolf mintha összeszedte volna magát. Hangjába visszatért a régi
megszokott erély.
– Kamerád! Okvetlenül rendet kell raknia odaát. Emlékszik még a
nyomeltüntető osztagra, akikkel egyszer már dolgozott?
– Igen. Tudom, hogyan lépjek velük kapcsolatba. Itt vannak a közelben.
– Hívja át őket. A történteknek semmi nyoma nem maradhat. Roschmann
felesége ma este későn érkezik vissza. Soha nem tudhatja meg, mi történt.
Értette?
– Úgy lesz! – fölélte Mackensen.
– Akkor igyekezzen. És még valami. Mielőtt elmegy, végezzen azzal a
szemét Millerrel! Egyszer és mindenkorra!
 Mackensen összeszűkült szemekkel nézte az eszméletlen riportert.
– Örömmel, uram.
A telefont azonban már letették. Mackensen is visszahelyezte a kagylót,
majd a noteszéből kikeresett egy újabb számot, és tárcsázni kezdett.
Bemutatkozott, és a vonal másik oldalán beszélő férfit emlékeztette arra, hogy
korábban egyszer már tett egy komoly szívességet a Bajtársi Szövetségnek.
Közölte vele, hova jöjjön, és elmondta, mit fog találni.
– A kocsit és a mellette fekvő hullát lökjék be egy mély szakadékba. Ne
sajnálják a benzint, hadd lobogjon. A férfin nem maradhat semmi azonosító
jel. Szedjenek ki mindent a zsebeiből, még a karóráját is tüntessék el.
– Vettem! – mondta a hang a telefonba. – Hozok majd egy utánfutót meg
csörlőt.
– Van itt még valami. A házon belül, a dolgozószobában talál még egy
hullát meg egy véres szőnyeget a kandalló előtt. Azokat is tüntesse el. Nem a
kocsival. Engedje le valamelyik tó fenekére. Sok nehezékkel. És nyom nélkül.
Rendben?
– Nem nagy ügy. Ötre ott vagyunk, hétre már végzünk is. Nappal nem
szívesen szállítok ilyen típusú rakományt.
– Helyes – mondta Mackensen. – Mire megérkeznek, én már nem leszek
itt. De mindent úgy találnak majd, ahogyan mondtam.
Letette a kagylót, lecsúszott az íróasztal sarkáról, és odament Millerhez.
Elővette a Lügert, és ösztönösen ellenőrizte a zavart, bár tudta, hogy a
fegyver csőre van töltve.
– Te kis szar... – vetette oda az eszméletlen test felé, majd kinyújtott
kézzel, kartávolságból Miller homlokára célzott.
A ragadozó állatként eltöltött hosszú évek alatt, miközben mások –
barátok, áldozatok vagy épp az ellenségei – a kórboncnok asztalán végezték,
Mackensenben egy párducét is megszégyenítő túlélési ösztön fejlődött ki.
Nem látta a nyitott franciaablakból a szőnyegre vetődő árnyékot, csupán
megérzett valamit, de máris hátraperdült, készen arra, Hogy tüzeljen. De a
másik ember fegyvertelen volt.
– Hát te ki a fene vagy? – morogta Mackensen, miközben rászegezi e a
fegyverét a másikra.
A férfi a franciaablakban állt. Fekete bőr motorosöltözéket viselt. Bal
kezében bukósisakot tartott, amely így félig eltakarta a hasát. Egy pillantást
vetett a Mackensen lábánál fekvő testre, és a kezében tartott fegyverre.
– Küldtek értem – válaszolta ártatlanul,
– Kicsoda?
– Vulkán – felelte az ismeretlen. – Roschmann bajtárs.
Mackensen felmordult, és leeresztette a pisztolyt.
 – Hát ő elment.
– El?
– Megpattant. Dél-Amerikáig meg sem áll. Az egész tervnek lőttek. És
mindezt emiatt a tetves kis riporter miatt!
Miller felé bökött a pisztolycsővel.
– És most el akarod intézni? – kérdezte az ismeretlen.
– Még szép. Ő szúrta el az egészet. Felismerte Roschmannt, és egy csomó
más mindennel együtt az ő anyagát is elküldte a rendőrségre. Ha benne vagy a
dossziéban, jobb, ha elinalsz te is.
– Miféle dossziéban?
– Az Odessa-ügyiratban.
– Én nem vagyok benne – felelte a férfi.
– Én sem – morgott Mackensen. – De a Werwolf rajta van, és ő azt
mondta, hogy intézzük még el ezt itt, mielőtt lelépünk.
– A Werwolf?
Mackensen gyanakodni kezdett. Éppen az előbb hallhatta, hogy az
NSZK-ban a Werwolfon és rajta kívül senki nem tud a Vulkán-tervről. A
többiek Dél-Amerikában voltak, és feltételezte, hogy a jövevény is onnan
érkezett. De aki onnan jön, annak tudnia kellene a Werwolfról. Szeme kissé
összeszűkült.
– Buenos Airesből jöttél? – kérdezte.
– Nem.
– Akkor honnan?
– Jeruzsálemből.
Fél másodpercig tartott, mire Mackensen felfogta, mit is hallott. Akkor
meglendítette a Lügert. De a halálhoz ez a fel másodperc is éppen elegendő
idő.
A Walther torkolattüze megpörkölte a bukósisak habgumi bélesét, de az
üvegszálak nem fékeztek sokat a kilenc milliméteres lövedéken, amely a
mellkasa felső részén kapta el Mackensent, és úgy hátravetette, mintha ló
rúgta volna meg.
A sisak a földre hullott, és láthatóvá vált az ügynök jobb keze.
A kékes füstgomoly közepéből ismét torkolattűz villant.
Mackensen nagydarab, erős ember volt. A mellkasába kapott golyó
ellenére tüzelni akart, de a jobb szemöldöke felett behatoló második lövedék
megzavarta a célzásban...

Hétfőn reggel Miller a frankfurti Központi Kórház egy magánbetegek számára

fenntartott részlegében tért magához. Fél órán át csak feküdt, és közben lassan
tudatára ébredt, hogy a fejét teljesen bekötözték, talán azért, mert most éppen
két nagy kaliberű tüzérségi üteg tartózkodik benne. A keze rátalált egy
csengőgombra, amelyet megnyomott. A kisvártatva belépő nővér közölte vele,
hogy nyugodtan kell feküdnie, mert súlyos agyrázkódása van.
Tovább nyomta hát az ágyat, és apránként sikerült is összeszedegetnie az
elmúlt nap eseményeit, egészen a késő délelőtti órákig. Onnantól kezdve
hatalmas űr tátongott. Elszundikált. Amikor ismét felébredt, odakint már sötét
volt, az ágya mellett pedig egy férfi ült és mosolygott.
Miller rábámult a férfira.
– Magát nem ismerem – nyögte.
– Én viszont magát igen – felelte a látogató.
Miller utánagondolt.
– Már láttam magát – szólalt meg végül. – Ott járt Osternél. Leonnal és
Mottival.
– Úgy van. Mire emlékszik még?
– Majdnem mindenre. Lassan visszajönnek a dolgok.
– Roschmann?
– Igen. Beszéltem vele. A rendőrségre indultam.
– Roschmann lelépett. Visszament Dél-Amerikába. Az egész ügynek vége.
Kész. Befejeződött. Érti?
Miller lassan ingatta a fejét.
– Nem egészen, óriási sztorit kapartam ki magamnak. És meg is fogom
írni.
A látogató arcáról eltűnt a mosoly. Előrehajolt.
– Figyeljen rám, Miller. Maga egy csapnivaló amatőr, és hálát adhat az
égnek, hogy élve megúszta. Egy sort sem fog írni. Először is nincs miről.
Tauber naplója nálam van, és hazaviszem magammal, mert ott a helye.
Tegnap éjjel végigolvastam. A zakójában volt egy kép egy Wehrmacht
századosról. Az apja?
Miller bólintott.
– Tehát miatta volt az egész cirkusz? – kérdezte az ügynök.
– Igen.
– Bizonyos értelemben sajnálom magát. Már ami az apját illeti. Soha nem
gondoltam volna, hogy valaha ilyet fogok mondani egy németnek. Most pedig
beszéljünk arról a dossziéról. Mi ez az egész?
Miller elmondta.
– De hát mi az isten haragjáért nem tudta nekünk adni? Hálátlan egy ember
maga. Időt, pénzt és fáradságot nem kímélve bejuttatjuk magát ezek közé, erre
fogja, és a saját fajtájának adja, amit talált! Azt az információt mi tudtuk volna
a legjobban hasznosítani.
 – De maguk olyan cselesek, hogy Leon címét nem árulták el.
Josef bólintott.
– Hát jó. Akár így, akár úgy, magának nincs miről írnia. Nincs bizonyítéka.
Eltűnt a napló, és eltűnt a dosszié is. Már csak a puszta szava marad. Ha
ragaszkodik hozzá, hát beszéljen csak – egy szavát sem hiszik majd el, kivéve
az Odessát, amely egy nap majd eljön magáért. Vagy ami még valószínűbb,
elkapják Sigit vagy az édesanyját. Elég durván játszanak. Ugye, emlékszik
még?
Miller hallgatott egy darabig.
– A kocsimmal mi lett? – szólalt meg ismét.
– Bocsánat, elfelejtettem elmondani.
Josef elmesélte a kocsiba szerelt bomba történetét, és azt, hogyan robbant
fel.
– Mondtam hogy durván játszanak, A Jaguárt teljesen kiégve találták meg
egy szakadék mélyen. Egy azonosítatlan hulla is van benne, de mint
érzékelheti, nem a magáé. Maga majd azt meséli, hogy felvett egy
autóstoppost, aki leütötte egy vasrúddal, majd elhajtott. Ha kérdezősködnének,
a kórház majd megerősíti, hogy egy arra járó motoros kísérte be, aki kihívta a
mentőket, miután meglátta magát az út szélén. Engem úgysem ismernének fel,
mert akkor bukósisakban, motoros szemüvegben voltam. Biztos, ami biztos,
két órával ezelőtt felhívtam a DPA-t, a Német Sajtóügynökséget a kórház
nevében, és leadtam nekik ezt a sztorit. Maga egy autóstoppos áldozata, aki
később karambolozott, és ott veszett a kocsiban.
Josef távozni készült. Letekintett Millerre.
– Nem is nagyon fogja fel, mekkora szerencséje volt. Tegnap, déli
tizenkettőkor kaptam meg az üzenetet, amit a barátnője az ön utasítására adott
le, utána eszeveszett tempóban két és fél óra alatt értem Münchenből a
nyaralóig. És éppen időben. Mert mire odaértem, már maga is kis híján hulla
volt. Volt ott valaki, aki ki akarta csinálni magát, de sikerült még idejében
megakadályoznom.
A kezét a kilincsre téve még egyszer visszafordult.
– Fogadja meg a tanácsomat. A biztosítótól hajtsa be a kártérítést, a
pénzből vegyen egy Volkswagent, menjen vissza Hamburgba, vegye el Sigit,
csináljanak néhány gyereket, és ezentúl csak újságírással foglalkozzék. Soha
többé ne kezdjen ki hivatásosokkal!

Távozása után fél órával ismét bejött a nővér.

– Telefonon keresik – közölte.
 A készülékből Sigi sírós-nevetős hangját hallotta. A lányt egy névtelen
telefonáló értesítette, hogy Peter a Frankfurti Központi Kórházban fekszik.
– Máris indulok hozzád! – mondta búcsúzóul Sigi, s azzal letette a kagylót.
Megint megcsörrent a telefon.
– Miller? Itt Hoffmann. Épp most futottam át a hírügynökségi telexeket.
Ezek szerint kapott egyet a fejére. Nem esett nagyobb baja?
– Megvagyok. Hoffmann úr – felelte Miller.
– Remek. Mikor engedik ki?
– Néhány napon belül. Miért?
– Van egy sztorim, amelyet egyenesen magának találtuk ki. Gazdag papák
bővérű lányai különös előszeretettel járnak mostanában síelni, ahol
egyre-másra kefélik meg őket különféle jóképű, fiatal síoktatók. Azután egy
bajorországi klinikán tüntetik el a nem kívánt eredményt. A dolog rengeteg
pénzbe kerül, de az apuka nem tud meg semmit. Úgy fest, hogy a bikák közül
néhányan még a klinikát is megpumpolják. Szerintem óriási sztori. Nász a
havon, oberlandi orgiák! Mikor tud hozzálátni?
Miller utánagondolt.
– A jövő héten.
– Remek! Mellesleg mi van az előző témájával? A nácivadászattal. Elkapta
a pofát? Lesz belőle sztori?
– Nem, Hoffmann úr – Miller lassan, vontatottan formálta a szavakat. –
Nincs sztori.
– Nem is gondoltam, hogy lesz. Hát igyekezzék, gyógyuljon fel mielőbb.
Hamburgban találkozunk!

Mire Josef gépe London érintésével megérkezett Tel Aviv Lod nevű
repülőterére, a kedd délután már alkonyatba hajlott. Két férfi jött elébe, akik
kocsival vitték beszámolóra ahhoz az ezredeshez, aki a Kormorán jelzésű
táviratot aláírta. Majdnem hajnali két óra volt, mire végeztek. A beszámolót
folyamatosan jegyezte egy gyorsíró.
A beszélgetés végén az ezredes mosolyogva hátradőlt és cigarettával
kínálta ügynökét.
– Derekas munka volt – jelentette ki. – Ellenőriztük a gyárat, és a
hatóságoknak is elhintettük a dolgot – természetesen névtelenül. A
kutatórészleget leszerelik. Erre gondot viselünk még akkor is, ha a
nyugatnémetek netán megfeledkeznének róla. Ez persze nem fordulhat elő.
Nyilvánvaló, hogy a tudósok nem voltak tisztában vele, kinek is dolgoznak
valójában. Ha magánemberként közeledünk hozzájuk, a legtöbb hajlandó lesz
majd megsemmisíteni a feljegyzéseit. Tudják, hogy szorulni fognak, ha
kipattan a dolog. Ma a nyugatnémet közvélemény inkább Izraelt támogatja.
Majd kapnak más állást az iparban, és befogják a szájukat. Akárcsak Bonn, és
akárcsak mi. Millerrel mi a helyzet?
– Ő is hallgatni fog. A rakéták?
Az ezredes a csillagos égre emelte a tekintetét, és kifújta a cigarettafüstöt.
– Van egy olyan érzésem, hogy azok már soha nem fognak repülni. Az
egyiptomiaknak legkésőbb 1967 nyarára készen kellene állniuk, de ha a
Vulkán-féle gyárban megsemmisülnek a kutatási eredmények, akkor addig
már nem lesz idejük, hogy megfelelő célbajuttató rendszerekkel szereljék fel a
rakétákat.
– Tehát elmúlt a veszély – állapította meg az ügynök.
Az ezredes elmosolyodott.
– A veszély soha nem múlik el. Csak átalakul. Ezt a fenyegetést talán
elhárítottuk. A nagy fenyegetés viszont még mindig a fejünk felett lóg. Újra
harcolnunk kell, és azután megint, mielőtt örökre elmúlik a veszély. Mindegy.
De maga biztosan fáradt. Menjen haza.
Egy fiókból műanyag zacskóba csomagolt személyes holmikat vett elő,
miközben az ügynök szép sorjában az íróasztalra rakta hamis német útlevelét,
pénzét, a levéltárcáját és a kulcsait. Az egyik szobában átöltözött; német
ruháját elöljárójánál hagyta.
Az ezredes az ajtóból elismerő pillantással mérte végig, majd kezet ráztak.
– Isten hozott. Uri Ben-Saul őrnagy! Örülök, hogy hazaérkeztél.
Az ügynök sokkal kellemesebben érezte magát most, hogy ismét az lehet,
akivé 1947-ben lett, amikor először lépett izraeli földre.
Hazataxizott kertvárosi lakásába, és kinyitotta az ajtót a kulccsal, amelyet
többi személyes holmijával együtt az imént kapott csak vissza.
A sötét hálószobában halványan látta csak a felesége, Rivka alakját – az
asszony lélegzésétől ütemesen emelkedett a könnyű takaró. A gyerekszobába
is belesett: odabenn békésen aludt a hatéves Slomo, és a kétéves pici, Dov.
Legszívesebben rögtön lefeküdt volna a felesége mellé és átaludt volna
néhány napot, de valamit még el kellett intéznie. Táskáját letette, majd
csendesen meztelenre vetkőzött. A ruhásszekrényből tiszta ruhát vett elő, s
átöltözött. Felesége zavartalanul aludt tovább. Kekiszínű ingét és
nyakkendőjét csukott szemmel is megtalálta volna. Ujjai megérezték az
ingujjba vasalt, hibátlan élt. Végül belebújt tábori zakójába, amelyen
megvillant az ejtőernyős tisztek szárnyas emblémája, és az az öt színes szalag,
amelyeket a Sínai félszigeten és más harcokban szerzett.
Legutoljára a piros baszksapkát telte a fejére, a sötétben összeszedett
néhány holmit, és egy kis csomagba rakott mindent. Keleten már derengeni
kezdett, mire ismét odakint volt a kis kocsinál, amelyet egy hónappal ezelőtt
parkolt le a bérház ajtaja előtt.
Még csak február 26-a volt, három nap még hátravolt a tél utolsó
hónapjából, de az enyhe szellő már egy csodálatos tavasz ígéretét hordozta.
Kelet felé hajtott ki Tel Avivból és Jeruzsálem felé fordult. Szerette ezt a
hajnali csendességet, soha nem szűnő csodálat tál adózott a korai órák
békéjének és tisztaságának. Sivatagi őrjáratokon ezerszer látta már a hűvös,
gyönyörű napfelkeltét, amelyet azután gyorsan felváltott a perzselő hőség, a
harc és nemritkán a halál. Ez volt a legszebb része a napnak.
A termékeny, tengerparti síkságon át, Ramleh ébredező kisvárosán át Judea
okkerszín dombjai felé vitt az út.
Akkoriban Ramleh városa után kerülőt kellett tenni a Latroun Salient körül,
hogy az ember elhaladjon a Jordániái erők előretolt állásai mellett. Abu Gos
városában már ébren volt néhány arab, és mire felért a Jeruzsálem előtti utolsó
dombra, a felkelő nap sugarai már megvilágítottak a varos arab negyedében
fekvő Szikla-dómot.
Uti céljától, a Jad Vasem mauzóleumtól néhány száz méternyire
megállította a kocsit, és-gyalog indult neki a sétánynak, amelyet kétoldalt
segítőkész emberek emlékére ültetett fák szegélyeztek egészen a hatalmas
bronzkapuig, amely mögött a Vészkorszakban odaveszett hittestvérek
szentélye magasodott.
A vén kapuőr azt mondta, ilyen korán még nincsenek nyitva, de ő
elmagyarázta jövetele célját, mire az öreg azonnal beengedte. Az Emlékezés
Csarnokán áthaladva körültekintett. Régebben járt már itt, hogy a családjáért
imádkozzon, de a tömör, szürke gránittömbök újra és újra lenyűgözték.
A korláthoz lépve szeme végigfutott a szürke padlózatba fekete héber és
latin betűkkel beirt neveken. Csak az Örök Láng világított a lapos, fekete olaj
tartó edény felett.
A fénynél láthatta a végtelen oszlopokban egymás mellett sorakozó
neveket: Auschwitz, Treblinka, Belsen, Ravensbrück, Buchenwald... oly sok
volt belőlük, de végül megtalálta, amit keresett: Riga.
Nem volt szüksége kalapra, mert a fején viselt vörös egyensapka is
megfelelt a célnak. A magával hozott csomagból elővett egy szegett
selyemsálat, a tallitot – ugyanolyan volt, mint amilyet Miller talált az altonai
öregember ingóságai között, és aminek a riporter nem ismerte a rendeltetését.
Vállára terítette.
A csomagból ezután imakönyvet vett elő és felütötte a megfelelő oldalnál.
Odalépett a csarnokot kettéválasztó rézkorláthoz. Félkézzel megmarkolta a
fémet és belenézett az előtte lobogó lángba. Nem volt vallásos ember, ezért
gyakran kellett belepislantania az imádságos könyvbe, miközben elmondta a
közel ötezer éves imát,

“Jitgaddal,
Vejitkaddas,
Sömáj rabbah..."

így esett, hogy huszonkét évvel Rigában bekövetkezett halála után az

izraeli hadsereg ejtőernyős őrnagya az ígéret Földjén Kaddist mondott
Salomon Tauber lelkéért.

Milyen szép is lenne, ha minden úgy érne véget ezen a világon, hogy nem
maradnak elvarratlan szálak. Sajnos, ez csak ritkán történik meg. A dolgok
mennek tovább, az emberek pedig élnek, vagy halnak, ahogy az a sors
könyvében meg van írva. Amennyire lehetséges nyomon, követni a dolgokat,
a könyv szereplőivel a következők történtek:
Peter Miller hazatért, megnősült, és csak olyan dolgokról ír, amelyeket az
emberek szívesen olvasnak otthon vagy a borbélynál, hajnyírásra várva. 1970
nyarán Sigi már a harmadik gyereküket hordta a szíve alatt.

Az Odessa szétszéledt. Eduard Roschmann felesége hazatárt, majd kisvártatva

táviratot kapott, amelyben férje tudatta vele, hogy Argentínában van. Az
asszony nem utazott utána. 1933 nyarán levelet írt régi címükre a Villa
Jerbalba, amelyben arra kérte férjét, hogy az argentin törvények szerint váljon
el tőle.
A levelet továbbították Roschmann új címére. A feleség rövidesen
megkapta a beleegyező választ, de férje a nyugatnémet bíróságot javasolta,
továbbá csatolta a váláshoz szükséges beleegyezésről szóló hivatalos
okmányt. A válást 1966-ban mondták ki. Az egykori feleség ma is az
NSZK-ban él. Újra leánykori nevét, a Müller nevet használja, amely az egyik
leggyakoribb német név. Hella, Roschmann első felesége azóta is Ausztriában
van.
A Werwolfnak sikerült nagy nehezen lecsillapítania dühtől tajtékzó
feletteseit Argentínában. Egy kis birtokon telepedett le, amelyet az ingóságai
eladásából származó pénzen vásárolt a Spanyolországhoz tartozó Fornienteria
szigetén.
A rádiógyárat csődeljárás alá vonták. A heluáni rakéták célba juttató
rendszerén dolgozó valamennyi tudós talált magának munkát az iparban, vagy
valamelyik kutatóintézetben. Az a terv azonban, amelyen tudtukon kívül
dolgoztak, összeomlott.
A heluáni rakéták soha nem emelkedtek a magasba. A rakétatestek
elkészültek, és rendelkezésre állt a hajtóanyag is. A robbanófejeket is
gyártották már. Akiben kételyek merülnének fel a robbanófejek mibenlétét
illetően, olvassa el azt a tanúvallomást, amelyet a Josef Ben-Gal-ügy
tárgyalásán tett Ottó Yoklek professzor 1963. június 10-én, Svájcban, a baseli
tartományi bíróság előtt. A nullszériában készült első negyven rakéta,
megfelelő célbajuttató rendszer híján még 1967-ben is az azóta elhagyatott
heluáni gyárban állt, míg végül a hatnapos háború alatt szét nem bombázták
őket. A nyugatnémet tudósok azonban már jóval előbb visszatértek hazájukba.
A Klaus Winzer-féle dosszié eljuttatása a hatóságokhoz bizony alapos
kavarodást okozott az Odessa soraiban. Az év, amely oly biztatóan indult,
számukra katasztrófába torkollott. Olyannyira, hogy a ludwigsburgi K
Bizottság egyik vizsgáló ügyésze évekkel később így nyilatkozott: “1964 jó
évünk volt, bizony, nagyon jó évünk volt."
Erhard kancellár, akit mélységesen megrázott az SS-tagok ügye, 1964
végén nemzeti és nemzetközi szinten közzétett nyilatkozatban kérte
mindazokat, akiknek tudomásuk van körözött SS háborús bűnösök hollétéről,
hogy közöljék ezt a hatóságokkal. A felszólításra özönleni kezdtek a
bejelentések, s ez újabb lendületet adott a Ludwigsburgban dolgozó
embereknek.

A nyugatnémet-izraeli fegyverüzlet hátterében meghúzódó politikusok közül

Konrad Adenauer visszavonult a Rajna felett épült, Bonnhoz közeli rhündorfi
villájába, s ott élt egészen 1967. április 19-én bekövetkezett haláláig.
David Ben Gurion 1970-ig maradt a Knesszet, az izraeli parlament tagja,
majd ő is visszavonult a Sede Boker nevű kibucba, amely a Negev sivatag
dombjai között, a Beersebából Ejlat felé vezető út mentén épült. Haláláig,
1973. december elsejéig, szeretett látogatókat fogadni, és nagy élénkséggel
mesélt mindenféléről, kivéve a heluáni rakétákat, meg a rajtuk dolgozó
tudósok ellen szervezett megtorló hadjáratot.
A történetben szereplő titkosszolgálatosok közül Amit tábornok 1968
szeptemberéig maradt meg a posztján – az ő vállán nyugodott a felelősség,
hogy hazáját másodpercre kész információkkal lássa el a hatnapos háború előtt
és alatt. A történelem tanúbizonysága szerint e feladatát kiválóan megoldotta.
Visszavonulása után az izraeli Munkapárt tulajdonában levő Koor Industries
of Israel nevű cég elnök-vezérigazgatója lett. Ma is szerényen él, és felesége, a
bájos Jona a mai napig sem hajlandó cselédet fogadni, mondván, hogy a
házimunkát nála jobban úgysem végzi el senki.
Utódja Zvi Zarnir tábornok lett.
Uri Ben-Saul őrnagy egy szerdai napon, 1967. június 7-én vesztette életét,
amikor egy század légideszantossal együtt utcai harcokat folytattak
Jeruzsálem belvárosáért. Jordániai golyóval a koponyájában esett el,
százméternyire a Mandelbaum Kaputól.
Simon Wiesenthal jelenleg is Bécsben él és dolgozik, információkat gyűjt,
tényeket vet össze, és lassan, de biztosan kutatja fel a körözés alatt álló
SS-gyilkosokat. Munkáját évről évre siker koronázza.

Leon 1968-ban Münchenben halt meg. Halála után a vezető nélkül maradt
csoport elvesztette hitét a személyes bosszútól vezérelt keresztes hadjáratban,
és szétszéledt.

Végül pedig ejtsünk szót Ulrich Frank főtörzsőrmesterről is, aki

harckocsijával keresztezte Miller útját, amikor Bécs felé tartott. Tévedett,
amikor megjósolta harckocsija, a Sárkányszikla sorsát. A tank mégsem az
ócskavastelepre került. Frank feltolatott vele egy szállítóvagonra, amely elvitte
a fémszörnyeteget. A főtörzsőrmester soha nem látta viszont többé, bár
negyven hónappal később már amúgy sem ismert volna rá egykori
kedvencére.
Az acélszürke fémtestet poros barnára festették, hogy jobban beleolvadjon
a sivatagos tájba. A nyugatnémet hadsereg fekete keresztje helyett
halványkék, hatágú Dávid-csillagot festettek a lövegtorony oldalára. Eltűnt a
régi név is. A harckocsit átkeresztelték. Új neve ez lett: Maszada szelleme.
Igaz, továbbra is egy főtörzsőrmester volt a parancsnoka; a sasorrú, fekete
szakállas férfi Nathan Levi névre hallgatott. 1967. június 5-én az M–48
megkezdte első és egyetlen, hat napig tartó harci bevetését, amilyenben még
nem volt része, amióta tíz évvel korábban kigördült a detroiti
szerelőcsarnokból. Ez is azok között a harckocsik között volt, amelyeket a
Mitla-szorosnál küldött csatába Israel Tal tábornok. Szombaton, június 10-én
a porlepte, olajos, golyóverte öreg Patton a Sínai-félsziget sziklás talaján
hártyavékonyra koptatott hernyótalpain csikorogva megállt a Szuezi-csatorna
keleti partján.