A mindent betöltő hang

Valahol az óperenciás tengeren innen, ahol néha vadkan képében jön Isten, az univerzum
varázslatos egén ringott egy kis lélekvesztő, melyben hősünk egy elnyűtt lótuszvirágba
kapaszkodva figyelte a varázslatos hullámzást. A hullámzást, mely az ő kis ladikját is ringatta,
és az egész univerzumot, a végtelenbe tűnő ég minden szegletét betöltötte a rezgésével.
Mindene volt ez az ámulatba ejtő rezgés. Az ő életét is ez töltötte ki, hiszen minden
érzékszervével ezt itta, ezen kívül nem is volt más. De volt egy nagy problémája: nem tudta
értelmezni, felfogni, hogy mi is ez a vibráció, mert egy titkos baj gyötörte. Így nem látta hogy
miről szól, és mit is nyilvánít meg valójában ez a varázslatos jelenség.
Ez a világ, mely az óperencián innen létezett, az óperencián túli világ folytatása volt. Volt
azonban egy fontos különbség: Az óperencián inneni világot egy misztikus köd, egy mindent
elfedő fátyol borította. Ez a hajnal előtti örökös köd nagyban leszűkítette a látóhatárt és
egészen más színekben, formákban láttatta a valóságot, mint amilyen az valójában volt.
Így hősünk a mindent betöltő rezgést sem érzékelhette teljes valójában. Igazából a köd miatt
építette magának a kis lélekvesztőjét is, mert ebben a nyomasztó ködben sajnos elveszítette a
súlytalanságát is. Ez még nem is lett volna olyan nagy baj, de a ködszerű fátyol olyan szinten
rátelepedett, hogy csak eltorzul kis részleteit tudta érzékelni a rezgésnek, és minden részletére
más érzékszerve volt alkalmas. Ezáltal úgy tűnt, mintha egymástól különálló információkat,
tapasztalatokat közvetítenének ezek az érzékszervek. A vibráció egyik legfőbb szegletét, a
hangot a füle juttatta el hősünkhöz. Egy másik aspektusát, a formát és a látványt a szeme
mutatta meg neki. Ugyanígy volt ez az ízleléssel, tapintással és az illattal is. A köd hősünkhöz
legközelebb álló részét hamis egónak nevezték. Ez volt a végső szűrő, végső torzító közeg,
melyen keresztül az érzékei által továbbított információkat befogadta.
Hősünk is tudta, hogy valami nincs rendjén. Egyrészt, mert komolyabban megvizsgálva, látta
hogy az érzékszervei valójában nem érzékelnek semmit. A füle csak egy közvetítő eszköz,
ugyanúgy mint egy mikrofon. Valójában ő, a tudatos lény hallja, tapasztalja ezeket a dolgokat
a közvetítő eszközök segítségével. Ettől gyanús lett neki, hogy ha egy tökéletlen eszköz kell
neki segítségként a tudatos érzékeléshez, akkor valójában mennyit is tapasztalhat a
valóságból. Sejtette, hogy a tapasztalása ezáltal szintén tökéletlen, véges lesz.
Másrészt pedig létrejött egy alternatív valóság, ami a tökéletlen érzékei és intelligenciája által
keletkezett és a saját, köddel borított egére rajzolódott ki. Ez volt az ő valósága, mert azt
vetítette ki a saját világára, amit ő fel tudott fogni belőle a köd által De mivel így rendkívül
torz volt az érzékelése, valamivel ki kellett töltenie az űrt - azt, amit nem tudott, nem látott.
Így saját találgatásaival töltötte meg a hiányzó információk helyét. Nem volt elég, hogy eleve
ködben létezett, még a saját képzelgéseivel is tovább torzította a valóságot. De valahol mindig
érezte, hogy nem a valóságot látja, hiszen amikor a mélyére nézett, csak szertefoszló
atomokat és elmúlást látott.
Más lélekvesztős élőlények is arra eveztek, és aktívan beavatkoztak ebbe a 3D-s,
szerepjátékos mozit, melynek így ők is a részesei lettek - mindenki a saját szerepjátékának a
főhőse. Hősünk velük együtt mozizta és élte meg a köd által megszűrt rezgést, mely így egy
sajátos, filmszerű világgá alakult. Ez a filmszerű világ egyfajta alternatív valóságot képezett:
ködbe burkolt formákká, ízekké, eseményekké, tájakká, szerelmekké alakítva az eredeti
rezgést, az eredeti valóságot.
Egyszer hallott egy vibrációról, egy védikus mantráról, mely a hang tudósai szerint maga volt
a teljes rezgés, az univerzum eredeti rezgése. Ekkorra már sokat tanulmányozta az ősi tanokat
és a tudományt a valóság után kutatva, de nem tudta elképzelni, hogy ez a mantra hogyan
lehet az eredeti rezgés, hiszen egyszerűen csak egy hangsor volt, ugyanolyan, mint bármelyik
hétköznapi szó vagy mondat, melyet a füle segítségével hallott. Azt gondolta, hogy csak
képzelődés és nem megalapozott hit ebbe többet belelátni, hiszen akkor bármelyik szóba,
mondatba bele lehetne magyarázni ugyanezt. Így bizonyítékot kért. Nem akart mindent
bambán elfogadni. Azt mondták neki, hogy ha kitartóan és a szívből szólóan ismétli ezt a
mantrát, akkor egyre inkább érzékelni fogja a mögötte álló valóságot is. Ugyanúgy, mint
amikor a szomszéd szoba kandallójában lévő tűz melegét is érezzük, annak ellenére hogy nem
látjuk közvetlenül a tüzet. Végül némi próbálkozás után meg is érezte a tüzet. Ekkor már
tudta, hogy valami különleges dolgot talált.
Ahogyan egyre többet és egyre mélyebben vibrálta a mantrát, a hang egyre újabb aspektusai
nyíltak meg előtte. Először csak a hang fizikailag és elmében hallható aspektusait érzékelte,
majd belépett egy olyan területre, ahol már a hang és a hang által képviselt dolog szinte
megegyezik. Ez az a szint, ahol már nincsenek nyelvi különbségek: a beszélő látja és láttatni
tudja, amiről kommunikál. Ekkor intuitív módon megjelenik a szó által képviselt dolog és
szinte összekapcsolódik annak hangi formájával. Ezen a szinten továbbfejlődve végül
meglátta, hogy a valóságban az érzékei nem különálló információkat közvetítenek. Azok
csupán csak számunkra, a torzított, leszűkített formájukban tűnnek különállónak. Vagyis a
saját tévképzetei megszűntek és a köd kezdett fölszállni, az érzékelése pedig kinyílni. A
maguk valójában látta a köd, a köddel fedett világ eseményeit, formáit és már azt is érzékelte,
hogy mi van mögöttük.
Látta, azt is, hogy ez a rezgés maga az élet, az élet áramlása. Az univerzum és az élőlény saját
pránája (életlevegője) is ebből az eredeti rezgésből táplálkozik. Megtapasztalta a sabdát, az
eredeti hangvibrációt, és megértette, hogy ez a hangvibráció húzódik meg az élet minden
aspektusa mögött.
De hátra volt még a negyedik szint. A szint, amiről a szentírások és tanítók meséltek neki.
Könnyek, imák és rengeteg szeretet kellett ahhoz, hogy megnyíljanak ezek a kapuk is. De
végül megnyíltak, mert meg kellett nyílniuk, hiszen hősünk otthonát, eredeti helyzetét
rejtették.
Első lépésként a saját helyzete vált nyilvánvalóvá a számára. Történetünk főhőse a lélek. (Ez
szó szerint is igaz.) A főhősünk így meglátta saját magát, a lelket a kis lélekvesztőjében ( a
testében), a saját szívének lótuszán, amint a szív egén sodródik. Az élőlények szívét a „kis ég”
tölti be. Ez az annak a létezésnek, tudatosságnak az alapja, mellyel mi magunkat is érzékeljük.
Vagyis ez a mi saját világunk alapja. Erre a „kis égre” vetül ki az élőlény elméjében a
valóságról kialakult kép.
Isten saját szíve az univerzum egeként terjed ki. Ez a „nagy ég”, melyet Isten gondolatai, a
védák a hangvibrációja, a sabda tölt be. A „kis ég” pedig a „nagy ég” tükörképe az élőlény
saját szívében. Ez a „kis ég” a paramatma, a felsőlélek is egyben, mely Isten szívünkben
tükröződő aspektusa. A „kis ég” a „nagy ég” tükröződéseként tehát szintén Isten (paramatma
aspektusának) hangvibrációjával van teli. A hasonló felépítésen túl ez a rejtett és egyben
legfőbb kapcsolódási pont a makrokozmosz (az univerzum) és a mikrokozmosz (ember)
között.
Nem tiszta, anyagi helyzetben tehát ködös illúziók és saját képzelgéseink délibábjai borítják
tudatunk egét, addig paramatma ege nem nyilvánulhat meg teljes fényében és „kékében”. De
amint újra Isten felé fordulunk, fokozatosan kitisztul az ég, és egyre inkább teljes valójában
tapasztalhatjuk meg azt a lelki hangvibrációt, mely egyben az egész univerzum és az anyagi
létezés alapja is, és nem különbözik Istentől.
Amint szívünk tükre teljesen kitisztult, végül ebben a tükörben megláthatjuk a teljes lelki
világ tiszta tükörképét is. Ekkor még lehet, hogy az anyagi világban élünk, de szinte kívülről,
a saját elmélyült meditációnk által láthatjuk az anyagi világbeli jelenségek okát és eredeti
formáját, és egyúttal a saját tudatunk egén a teljes lelki valóság is megnyilvánulhat. Innen már
csak egy lépés, hogy be is lépjünk ebbe a világba a hangvibráció által. A teljes valóság, a lelki
világ hangvibrációja egy gyönyörű kisfiúról, Krisnáról mesél, aki (nem) mellesleg Isten és
szeretett társai körében önfeledten éli játékos, és folyton növekvő boldogsággal teli életét.
Egy olyan világban, ahol a dolgok a maguk eredeti valójában léteznek, valódi
szubsztanciával. Nem úgy, mint a mi kis köddel borított árnyékvilágunkban.

Acyutananda dasa