Bencsik Dániel

G57XL4
2. félév, VBK/környezetmérnöki szak
Budapest gyógyfürdőinek hidrogeológiai jellemzése

Bevezetés

Magyarországon vízforrásainkat már a

római, és a török időkben hasznosították
fürdőként és hasonló célokra. Később, mikor
Budapest elkezdett növekedni, vele együtt nőtt a
gyógyászati igény is. Ennek hatására az
emberek új víznyerő létesítményeket építettek,
valamint elkezdtek kutakat fúrni. Budapest a
A mai Király Gyógyfürdő, mely a török
világ kevés olyan fővárosának egyike, ahol hódoltság idejéből maradt ránk

hőforrások találhatóak. A különleges összetételű gyógyvizet tizenegy gyógyfürdő

használja fel, melyek nagy része műemlékként és turisztikai látnivalóként is szolgál.
1856-ban a pest-budai hévizek vízföldtani vizsgálataival kezdődött el a
hidrogeológia tudományának hazai fejlődése, azóta híres kutatók és gyakorlati
szakemberek több nemzedéke foglalkozott a gyógyvizek jellemzőinek megismerésével,
hasznosításuk fejlesztésével és vízkészletük mennyiségi-minőségi védelmével. A város
fejlődésével összefüggő építés- és környezet-földtani problémák legtöbbször a
természetes karsztforrás-csoportok térségében jelentkeznek, megoldásukhoz azonban a
tágabb környezet adottságainak ismerete is szükséges.

Általános hidrogeológiai áttekintés

Mielőtt elkezdjük tanulmányozni egyes gyógyfürdőinket, fontos, hogy

megvizsgáljuk Budapest földtani felépítését, földtörténetét. Meg kell néznünk a kőzetek
képződését, ugyanis a vizek kialakulásánál kulcsfontosságú, hogy melyik kőzet víztartó, a
forrásoknál is figyelembe kell mindezt venni. Általános vízföldtani viszonyainkról
elmondható, hogy rengeteg féle kőzetünknek és a
sok rétegnek köszönhetően gazdagok vagyunk
sokféle vízben.
A felszínen fellelhetünk késő-triász kori,
illetve harmad és negyed időszaki, mélyebben pedig

A Sas-hegy, háttérben a Gellértheggyel,

mely a dolomitvonulat másik tagja
1
karbon, perm és idősebb triászi képződményeket. Felső triászra jellemzők a dolomitok
(például János-hegy, Sas-hegy – itt például jellegzetes az úgynevezett tűzköves dolomit);
ezek fölött pedig, a triász nóri emeleténél viszont a mészkő dominál. A triászban tehát
sok víztartó képződmény jött létre, a mészkővel, és a dolomittal.
Az eocénben az édesvízi - csökkent sósvízi rétegek előfordulása vehető észre, így
erre a korszakra, főleg az alsó eocénre elmondható, hogy tengeri üledék alkotja a
képződményeket. A felső eocénben, a tengerszint emelkedése miatt ez magasabban is
lerakódott. Egy kevés szerepet a vulkáni működés is játszott ebben az időben. Erre az
időre jellegzetes kőzet a nummuliteszes mészkő is, mely általában nem független a triász
víztartó rétegeitől; közvetítő kőzetek a későbbi márgák. Általánosan, az eocénre a
váltakozó víztartó- és záró rétegek jellemzőek. Az oligocénre fedőhegységi
képződmények jellemzőek, ezek között agyag és durva homokkő, a miocénre pedig
szárazföldi eredetű törmelék (például Budai-hegység). Ezután homokos-kavicsos üledék
keletkezett, melyet a tortonai emelet idején már mészkő helyettesített. Az oligocén kornál
megemlíthető még néhány homokos víztartó, melyek hamar kimerülnek.
A pleisztocén időszaka felelős a folyóvízi kavicsos hordalék lerakódásáért, lösz-
és édesvízi mészkőképződésért; emellett, megemlíthetjük, hogy teraszos, párkánysíkos
formákat hozott létre. Végül, a holocén ideje alatt jelentős volt a kőzetek szél általi
felhalmozódása, és az iszap, és tőzeges rétegek kialakulása az ártereken.

Karsztjelenségek

Érdemes beszélni a karsztjelenségekről is,

hiszen a hévizek tározásában ugyanúgy fontos
szerepük van, mint a szerkezeti mozgásoknál. Fő
fázisuk a juránál és az alsó krétánál játszódott le,
mikor barlangrendszerek is keletkeztek; az ős
karsztvíz bázisa a jura és a kréta tenger volt. Az
eocén tenger idején a karsztosodás szakaszosan
megszűnt, a karsztos formák üledékkel töltődtek ki,

Egy jellegzetes erdei karsztforrás

2
ezen kívül nagyrészt a földmozgások, és a vetődés feldarabolta őket, valamint ez
beomláshoz is vezetett.
A miocén vulkanizmusnak köszönhető bizonyos hévízforrások megindulása, mely
által forró víz áramlott a karsztosodott kőzetekbe. A feltörő vizek kőzetet alakítottak,
repedéseket nyitottak fel; és sokszor, a magas kovasav tartalmuk miatt későbbi
elkovásodást is eredményeztek. A vulkanizmusok megszűnésével a hévizek elapadtak. A
miocén vizei, mellesleg, jelentős forrásnak számítanak országunkban, ugyanis ipari víz és
ivóvíz ellátást is biztosítanak.
A pliocénen keresztül a pleisztocén felé haladva egyre fokozódó hévízi működés
volt jellemző, megfigyelhetők az ez által létrehozott karsztok, és az itt jellegzetes
ásványkicsapódások.
A mai forrásműködés a pleisztocén HCO 3--as forrásműködésének folytatása. Az
északi területek vizeire a kalcium-magnézium túlsúly elmondható, a városligetnél
körülbelül ugyan annyi a kálium és nátrium, mint a kalcium és magnézium, viszont
délfelé megfordul az arány. A kőzetek áteresztő képessége sehol sem nulla, így a
legmélyebb övezet is kapcsolatban van a felsővel.
A nagy mélységű karsztvizeknél a nagy nyomásnak feltoló hatása van, ez együtt
jár a magas hőmérséklettel is, valamint az oldott gáztartalommal, ez mind felhajtó energia
felszabadulást eredményez. A Budai-hegységre alacsonyabb hőmérsékletű vizek
jellemzők (10-13 oC körül), inkább a pesti oldalra jellemzők a magasabb hőmérsékletek,
főleg a Széchenyi-fürdőre jellemzően (akár 73-76 oC).
A Duna vonalában lévő törésrendszerek mentén két víztározó rendszer közvetlenül
érintkezik. Nyugaton a nyílt tükrű
karszt mélybe szivárgó vize,
keleten, pedig a forró és meleg
vizes mélykarszt vize ugyanazon
törési rendszer mentén áramlik a
felszínre. A legtöbb forrás és kút a
József-hegy tövében, a Lukács és
Császár fürdők területén található. A
A budapesti Duna-szakasz környezetében felszökő források
működési elve 20-30 ºC-os langyos források a

3
Malom-tó körüli magasabb térszínen, a 40-65 ºC-os hévforrások a Duna-teraszon
fakadnak. Ettől északra az Óbuda–Rómaifürdő–Csillaghegy–Békásmegyer térségében
csak langyos vizű, délen a Rác, Rudas és Gellért fürdőknél, pedig csak 33-47 ºC-os meleg
források fordulnak elő. Az eltérések
oka a források tápterületeinek eltérő
kifejlődésében van. A déli körzet
forrásainak felszíni karsztos vízgyűjtő
területe kisebb, míg az északi
forráscsoportokhoz nagyobb
kiterjedésű nyílt karszt kapcsolódik,
növelve ezzel a hideg- és melegvíz
keveredésének a lehetőségét.

A Dunántúli-középhegység
északkeleti oldalának egyik feltűnő
jellegzetessége a leszálló fajtájú hideg
karsztforrások teljes hiánya, csak a A budapesti langyos és meleg karsztforrások

hegység peremén fakadtak termális karsztforrások, a térségi erózióbázist alkotó Általtér

és Duna mentén, vagyis Tata–Szomód–Dunaalmás–Pát–Ebed–Sárisáp–Esztergom–Buda
térségében. Ezek többsége langyos vizű (17-26 oC-os) volt, 3 budai forráscsoport
o
hőmérséklete viszont 33-65 C között változott a Gellérthegy, József-hegy és a
Margitsziget északi végénél 1874-ig fennállt Fürdő-sziget környékén. A hévíz termelése
ma már főként kutakból történik.
Budapest első hévízkútját 1866-ban létesítette Zsigmondy Vilmos a Margitsziget
északi részén, azóta máig összesen 70 db, 3,6 – 2001 m mélységig terjedő meleg, langyos
és hideg vizű karsztkutat és észlelőfúrást létesítettek a fővárosban, közülük jelenleg 25 db
35-70 oC-os hévízkút üzemel.
A Budai-Pilis-hegységek fő egységét szépen karsztosodott triász
platformkarbonátok képezik, helyenként márgás-tűzköves mélyebb tengeri
képződményekkel, amelyek inkább csak repedezettek. A tárolókőzetek vastagsága
helyenként a 3000 m-t is túllépheti. Szerkezeti adottságaik összetettek: több fázisban
összetorlódtak, meggyűrődtek, vízszintes eltolódások és kisebb-nagyobb pikkelyes

4
feltolódások is keletkeztek a kréta-paleogén időszakban, míg a neogénre az úgynevezett
töréses blokk-tektonika a jellemző, északnyugati-délkeleti elhelyezkedésű árkokkal és
rögvonulatokkal.
A hegységrögöket eocén és oligocén, illetve távolabb miocén és pliocén mészkő-,
márga-, agyag- és homokkő-formációk övezik, valahol akár több száz méteres
vastagságban. A felső-triász kori alaphegységi tárolókőzetek Budapest északi valamint
délkeleti területén is
hidraulikai kapcsolatba
kerültek a rájuk kerülő
felső-eocén formációkkal, a
csepeli, és a Margitszigetet
környező hévízkutakat a
Szépvölgyi mészkőre és a
Budai márgára szűrőzték.
Korlátozott mértékű
kapcsolat alakult ki a
mélyebb alsó-triász és perm A Palatinus Strandfürdő, melynek hévízforrása Szent Margit -szigetén található
kori dolomitos-márgás és
sókőzetes, tehát evaporitos képződményekkel. A vastag oligocén agyagmárga, illetve a
fiatalabb fedő üledékei többsége is vízzáró és hőszigetelő jellegű, a Pesti-síkság miocén
rétegvíz-tároló képződményei így nincsenek kapcsolatban a fő karsztvíztárolóval.
A mai hévforrások tevékenysége a pliocén vége felé, körülbelül 2,5 millió éve
kezdődött, és a hegységrészek fokozatos kiemelkedésével együtt tolódott kelet felé;
ahogyan ez a forrásmészkő-teraszok és a hévizes forrásbarlangok képződésében is
nyomon követhető. Félrevezető lehet az általánosan használt „budai termális vonal”
kifejezés, hiszen a források nem egyetlen vonal mentén, hanem több északnyugati és
délkeleti törésvonal találkozásánál erednek a Duna holocén terasz-szintjein. A Duna
medre csak a Várhegy-Gellérthegy szakaszon egyezik meg a neotektonikus törések
csapásirányával. A legtöbb forrás és kút a József-hegy tövében, a Lukács-Császár fürdők
területén található egy néhány hektáros területen. A 20-30 oC-os langyos források a
Malom-tó körüli magasabb térszínen, a 40-65 oC-os hévforrások és kutak a Duna-

5
teraszon fakadnak. Mivel északabbra (Óbuda-Rómaifürdő-Csillaghegy-Békásmegyer

térségében) ma csak langyos, délen (a Gellért-, Rudas- és Rác-fürdőknél) pedig csak 33-
47 oC-os meleg források fordulnak elő, ezt a körzetet sokan valamiféle „kontakt zóná”-
nak tekintették (az egykori Fürdő-szigettel együtt). Az anomáliák oka az, hogy a források
tápterületei eltérő módon fejlődtek ki. A déli körzet forrásainak felszíni karsztos
vízgyűjtőterülete nem annyira jelentős, főleg tűzköves-dolomitos kifejlődésű rögökből
áll, míg a József-hegyi és észak-budai forráscsoportok mögött van a Budai- és Pilis-
hegységi nyíltkarszt túlnyomó része; nemcsak dolomitos, hanem dachsteini és eocén
mészköves, csapadékosabb és magas beszivárgású területekkel. Ezekben a körzetekben
ergo lényegesen nagyobb a peremi megcsapolási zónához közvetlenül odajutó hideg
karsztvíz mennyisége.
Zavartalan, természetes állapotában a mélyebb szintű melegforrások vízjárását és
minőségének ingadozását a Duna szintváltozásai határozzák meg. A nagyobb fakadási
szinttel rendelkező langyos forrásoknál ez a hatás kevésbé valósul meg, inkább a
hegységekben a beszivárgások változásai befolyásolják a vízhozam-, töménység- és
hőmérséklet-ingadozásokat. A mesterséges megcsapolások, szivattyúzások, valamint
távolabbi depressziós hatások a forráscsoportoknál kedvezőtlen változásokhoz
(hőmérséklet- és töménység-csökkenésekhez) vezettek.
A forráscsoportoknál az eredeti vízhozam csak közelítőleg becsülhető meg, mivel
az utóbbi évtizedekben környezetük jelentősen átalakult. A langyos források összes
hozama 80-100 évvel ezelőtt körülbelül 22 m3/perc lehetett, a József-hegy és a

6
Gellérthegy környéki melegforrások és a legkorábbi hévízkutak körülbelül 10 m 3/perc
hozamot szolgáltathattak. Akkoriban jelentős hévíz-hozamok (kb. 6 m3/perc) távoztak
hasznosítatlanul a Dunába, főleg a Fürdő-sziget környékén, illetve a ma is működő
Gellért-rakpart melletti szökevényforrásoknál. Az utóbbi években a 30oC-nál melegebb
hévíz-felhasználás 14-15 m3/perc volt, míg a felhasznált hideg, langyos karsztvizek
hozama 4-7 m3/perc között váltakozott.
Az egyes karsztvíz-előfordulások vízminőségét jellemző tényezők között
tapasztalhatunk különbségeket, de hidrogeokémiai szempontból nézve mindegyik
kalcium-, magnézium-hidrogénkarbonátos, kloridos-szulfátos jellegű. A langyos
karsztvizek összesített oldott anyag tartalma (vagyis a TDS) 700-900 mg/l, kloridion
koncentrációjuk 10-40, szulfát-tartalmuk, pedig 50-150 mg/l. A Lukács-Császár fürdők
hévizeinél a TDS 800 – 1350 mg/l, a kloridion 50-150, a szulfátion-koncentráció, pedig
150-200 mg/l között ingadozik. A Gellérthegy környékén és a mélyebb hévízkutaknál a
TDS 1500-1900 mg/l, a kloridion 150-200, a szulfátion, pedig 350-400 mg/l között
változik, a nátrium-kálium- és kalcium-magnézium iontartalmak, pedig közel azonosak.
A langyos források és kutak vizének szabad szén-dioxid-tartalma 50-100, a termálvizeké
150-450 mg/l között alakul; nemcsak légköri, hanem valahányad részt mélységi eredetű.
A déli elfordulások magasabb klorid-, szulfát- és nátriumion-koncentrációi
összefüggésben lehetnek a közeli alsótriász-perm sókőzetes képződményekkel.

Termelőhelyeink

1934-ben Pünkösdfürdőn, 556 méter mély kutat fúrtak le, és itt 500 méter
mélység alatt nyerhető ki eocén- triászi mészkő rétegeiben található langyos hévíz.
A Csillaghegyi strand esetében termálforrás található, melyet kútfúrással érnek el.
Római-fürdőn az az érdekesség, hogy nem túl mélyen, 14-15 méter környékén
már szerezhető víz.
Császár- és Lukács-fürdőnél (a Király-fürdő vize is innen ered) langyos, és meleg
hévíz is kinyerhető, a eocén kori budai márga és mész márga rétegei közül.
A Rudas fürdő a Gellért-hegy környéki kisebb kutakból nyeri vizét (mint például
Attila-kút, Juventus-kút). Itt főleg a felső triász idejében képződött karni dolomitig fúrtak
le.

7
 A Gellért-fürdőnél ugyanazokból a
rétegekből szerzik a vizet (szintén
ugyanabból a karni dolomitból) történt a
o
fúrás, 45 C körüli hőfokú víz a
jellemző.
A Margit-szigeti kutaknál
langyos és meleg hévizek nyerhetőek ki,
mélyebb kutakból (200-500 méter
mélységig).
A Széchenyi-fürdő esetében
mély, 970 méterig lefúrt kutakra karni
dolomit és felső triászi mészkő
képződmények jellemzőek.
Budapest hévíz-előfordulásai; jelmagyarázat: kis kör –
Láthatjuk hogy a budai oldaltól a mesterségesen feltört hévízforrás, nagy kör – természetes
forrás utólagos mesterséges feltárással, háromszög – egyéb
pesti oldal felé a kőzetrétegek mélysége jelentős mélyfúrás, négyzethálós jel – szökevényforrás

növekszik és ezzel együtt a kutakból nyerhető vizek hőmérséklete is nő.

Az Északi langyos hévizeknél a vízkivétel vízszintcsökkenést okoz órákon belül,
ezáltal jelentősen megbontja a vízháztartást.
Ebből kikövetkeztethetjük hogy a budapesti felszínalatti vizek összeköttetésben
állnak egymással minden téren.

Budapest szökevényforrásai

Azokat a forrásokat, amelyek felszínre bukkanása valamely felszíni víz medrében

a víz szintje alatt van, szökevényforrásoknak nevezzük. Keletkezésük oka, a morfológiai
viszonyok mellett sokszor a forrásjáratot megelőző törés szűk keresztmetszete, ami miatt
a víz több magasságban kénytelen a felszínre jönni. Ez utóbbi esetben, a vízfolyás
medrében fakadó források mellett rendszerint a parton is találunk állandó, esetleg árvízi
forrást.
A Duna medrében feltörő hévforrások pontos helyét egy-két kivételtől eltekintve
(a Gellért-hegy lábánál fakadók) nem ismerjük, a kinyerhető víz mennyiségére és
hőmérsékletére vonatkozó adataink sincsenek. Három jelentős forráscsoportot

8
különböztetünk meg, a Gellért-hegyi csoportot a Gellért fürdő és Rudas fürdő közötti
Duna-szakaszon; a Lukács–
Császár fürdői csoportot a
Margit híd budai hídfőjétől
északra; és a Margit-sziget
északi csoportot, ide tartoznak
az eltagolt Fürdő-sziget helyén
felfakadó források is).
A szökevényforrások
általában csoportokban A Margitsziget régen; északnyugati csúcsánál elterült Fürdő szigeten feltörő
melegvizes források már a római korban is közismertek voltak.
jelennek meg. A Gellért-hegy
előterében levőket Schafarzik Ferencről nevezték el, míg további források ismertek a
pesti oldalon, a Budapesti Corvinus Egyetem előtt Vitális Sándor, valamint a „Névtelen”
szökevényforrás a Szabadság híd alatt a budai oldalon. Leírtak még forrásokat a Dunában
a Margit-sziget nyugati partjánál és a Lánchíd és a Batthyányi tér közötti szakaszon.
Az eddig ismert szökevényforrásokról mind elmondható, hogy adott körülmények
szempontjából a partról megfigyelhetők, illetve, mint például a néhai Fürdő-sziget révén,
alacsony vízállás esetén a Duna szintje fölé kerülnek. Azonban nem feltételezhetjük azt,
hogy a kevésbé jól megfigyelhető helyeken nem fakadhatnak szökevényforrások.

A termálkarszt-rendszer működése és termodinamikai jellemzői

Az úgynevezett főkarsztvíztároló triász-eocén kőzeteknek a víztömege állandó

mozgásban van, ennek természetes utánpótlását a hegységrészekbe beszivárgó,
csapadékból származó vizek, megcsapolásait pedig a területi erózióbázist képező Duna
jelenti, a hegységperemi termális karsztforrások biztosítják. A vízrekesztő és hőszigetelő
paleogén, fedőréteget alkotó képződményekből szigetszerűen kilépő hegységrögökbe
folyó vizek számottevő része tudniillik nagy mélységekbe kényszerül és csak a
körülvevő, mélybesüllyedt medencealjzat kőzetein keresztülszivárogva (és felszín alatti
útja során oldott anyagokban feldúsulva és felmelegedve) jelenik meg a forrásokban. A
karsztvizek mozgását kialakító potenciálkülönbségek részben a tápterületek és a
megcsapolások közötti geodéziai magasság-különbségekből, részben a két terület vizei

9
közötti fajsúly-különbségekből,
az úgynevezett „hőlift-hatás”-ból
származnak. Az egyes hegység-
részekben és környékükön lefelé
irányban mozgó vízrészecskék
törvényszerűen hőt vonnak el a
tárolókőzetekből, miközben
maguk pedig egyre inkább
felmelegednek. A leszivárgó
vizek így csökkentik a földkéreg
A Budapest környéki termális karsztforrások működési
mélyebb zónáiból származó helyi mechanizmusának elvi vázlata

hőáram (hőfluxus) értékét, ennek következtében ezekben a hűtött körzetekben jelentős

negatív geotermikus anomáliákat észlelünk. A víznyelőknél a helyi geotermikus gradiens
szélsőségesen alacsony; kifelé haladva az eltérés mérséklődik, de a karsztvíz-tároló
túlnyomó részén az átlagosnál kisebb a helyi hőfluxus értéke, a „hőgyűjtő terület”
jelentősen túlterjed a nyíltkarsztos beszivárgási területeken, illetve a szabadtükrű
tárolórészeken.
A tárolórendszer termodinamikai szempontból aszimmetrikus hőkonvekciós
cellák sorozatának tekinthető, amelyeknek vízmozgási-szivárgási kényszerpályáit a
szerkezeti-földtani adottságok határozzák meg. A kényszerpályák között meghatározó
szerepe van a vízzáró-hőszigetelő oligocén fedőüledékek felszínének, amely kijelöli a
leszivárgás minimális mélységét.
A süllyedékek aljzatában mozgó karsztvíz az egyes pályák legmélyebb pontjait
(szélső esetben a tárolórendszer vízzáró határait) elérve a megcsapoló források felé
fordul. Onnan a már felfelé is irányuló mozgása közben az elvont hő egy részét leadja,
felfűti a megcsapolások környezetét, erősen koncentrált helyi pozitív geotermikus
anomáliákat hozva létre a hévforrások környezetében. A részletes hő-mérleg-vizsgálatok
szerint a karsztrendszer hűtött részeiből elvont hőmennyiségek túlnyomó része a források
vizével együtt lép ki a rendszerből.
A forrásoknál a medencealjzatból származó termális komponensek keverednek a
rövidebb és sekélyebb pályák mentén odajutó hideg és langyos komponensekkel, illetve

10
egymás mellett különböző hőmérsékletű és eltérő vegyi összetételű források is
fakadhatnak. Ezt a felszín alatti lefolyási-szivárgási mechanizmust tükrözik a térség
geotermikus, vízminőségi, izotóp-hidrológiai és szivárgás-hidraulikai jellemzői.
A különböző kémiai komponensek (például a klórion-koncentrációk) eloszlása
hasonló: az egyes valószínű szivárgási pályák mentén fokozatosan növekedő oldott-
anyag-tartalmakat észlelünk, a legnagyobb értékek a mélyebb süllyedékek maximális
hőmérsékletű előfordulásainál (például Budatétény) észlelhetők. A „forrásvonal” felé
közeledve a különböző pályák vizei egymással keverednek, a töménység kissé csökken,
de így is jelentősen különbözik a hegységrészek friss beszivárgású, hideg karsztvíz-
előfordulásaitól.
A karsztvizek 14C-vízkor-adatai szerint egy-egy áramlási vonal mentén
folyamatosan növekedik a karsztvíz felszín alatti tartózkodási ideje, a hideg és meleg
karsztvizek közötti kor-
különbség 10.000 éves
nagyságrendű, a vízmozgás
szivárgási sebessége dm/év
körüli.
A tágabb környezetre
is kiterjedő vizsgálatok alapján
a budapesti hévizek termális
komponensei a Duna-balparti
rögök és a Pilis-hegység
délkeleti körzetei, illetve a
Budai-hegység Hármashatár-
hegyi csoportja felől az
óramutató járásával
megegyező, míg a Budai-
hegység déli és délnyugati
A budapesti termálkarszt-rendszer geotermikus térképe
körzetei felől azzal ellentétes
laterális szivárgási irányokból származtathatóak. Ezek a szivárgási irányok a
karsztvízszint-térképeken csak a hideg-langyos körzetekben ismerhetők fel egyértelműen,

11
a hegységtől távolodva a legvalószínűbb áramlási irányok egyre kevésbé merőlegesek a
vízszint-vonalakra, a forráscsoportok délkeleti előterében pedig úgynevezett „konvekciós
depresszió” mutatkozik. A torzulás részben a hőlift-hatásból, részben a 3 dimenziós
térbeli szivárgó vízmozgás síkbeli leképezéséből adódik. A térképen a különböző
mélységű észlelőfúrások és kutak vízszintjei csak az úgynevezett geotermikus állapotú
vízoszlopok formájában vethetők össze egymással, amelyek a hévízkutaknál több m-rel is
eltérnek a felmelegedett állapottól. Az előtéri „konvekciós depresszió”-ból a „hőlift”-
hatás (mint valami vízsugár-szivattyú) juttatja a termális komponenseket a források
fakadási szintjeihez.

Környezeti hatások, a termálkarsztvíz-készletek védelme

A Duna menti termális források a Dunántúli-középhegység főkarsztvíztároló

rendszerének legérzékenyebb pontjai, ahol a mesterséges beavatkozások hatására igen
sokféle környezeti állapotváltozás léphet fel. Helyi szennyeződések keletkeztek a
forráscsoportok környezetének beépítése, szennyezett talajvizek megszívása vagy a Duna
árvizei következtében. Ez utóbbiak kivédésére és a szökevény-források elfolyó vizeinek
hasznosítására létesítették a 70-es években a Gellért-táró aknakútjait, amelyekkel
azonban csak az eredeti Gellért-I. forráscsoport és a Rudas-fürdő kisebb forrásainak
vizeit lehetett tartósan elvonni. (Megfeledkeztek róla, hogy a Duna erózióbázis-szerepét
nem lehet megszüntetni.) Háttér-szennyeződések főleg a Csillaghegyi Árpád-fürdő
vízbázisait fenyegetik az ürömi Csókavár-kőfejtőbe lerakott gázgyári kéntelenítő iszap és
a Rókahegyi-barlangba bejutott szerves szemét-feltöltés következtében.
A legnagyobb mértékű helyi beavatkozások mindig a József-hegyi forráscsoport
térségében voltak. A helyi szennyeződések miatt az 50-es évek közepén hévízkutakat
telepítettek, illetve a meleg forrásokba belefúrtak. A hévíz-kitermelés súlypont-eltolódása
következtében hőmérséklet- és töménység-csökkenések léptek fel, a felszíni
szennyeződések pedig mélyebbre hatoltak (1985-re a Király-kút is elszennyeződött). Az
új ORFI-épület alapozása 1978-ban a langyos forrásoktól vont el 2-2,5 m 3/perc-et, így az
eredetileg 4500 l/perc hozamú Török-forrást a 80-as években már csak gáttal
visszaduzzasztva lehetett szivattyúval termeltetni.

12
 A pesti oldal nagymélységű hévízkútjai, majd a 60-as
évektől államilag támogatott Dunakanyar környéki hévízkutak
szintén a forráscsoportok hévíz-utánpótlását csökkentették.
1968-ig a Pilisszentiván térségi szénbányák 4,5-5,2
m3/perc karsztvizet csapoltak a budapesti hévizek vízgyűjtő
területén belül, ennek hatására a Rómaifürdő forráscsoportja
már 1958-ban elapadt és küszöbsüllyesztés után csak 1962-ben
lehetett a strandfürdőt újra megnyitni. Az északkelet-dunántúli
bányavíz-emelések 1967-1991 között folyamatosan túllépték a
tárolórendszer sokévi átlagos beszivárgási utánpótlását. A
hatásukra kialakult regionális nyomásdepresszió északnyugat
felől elérte a budapesti hévíztárolót is, további
hozamcsökkenéseket okozott, főleg az északi forrásoknál. 1993
óta a körzetben nyomásnövekedések észlelhetők (a helyi
karsztvíz-kitermelések is csökkentek és növekedtek a túlfolyó
hozamok).
A budapesti hévizek közös hidrogeológiai védőterületét és a
szennyvíz-szikkasztásra tiltott karsztos kibúvások helyét legutóbb Ábra egy fúrt kútról

1964-ben rögzítették, de az egyes objektumok részletes védőidomainak kijelölésére nem

került sor. A jelenleg érvényes 123/1997.(VII.18.) Korm. számú rendelet előírásai a
történelmi gyógyfürdőknél nem teljesíthetők (például Egerben sem), de 2001-ben
megkezdhettük a Gellérthegy környéki elő-fordulások vízbázis-diagnosztikai vizsgálatát.
Erre a 4. számú metróvonal Gellért tér – Fővám tér közötti átkelési szakaszával
kapcsolatos vitákon kívül a tervezett budai főgyűjtő csatorna és az alsó rakparti út ezzel
kapcsolatos kiszélesítése miatt is szükség volt. Míg ugyanis a metróvonal tervezésénél
kezdettől fogva törekedtek a gyógy-hévíz tároló triász-eocén kőzetek elkerülésére, a
rakparti út és a csatorna tervezői megfeledkeztek a szökevényforrásokról és ezért a
Gellért-rakparti szakaszt át kellett tervezniük. Helyi védőidom híján a Lukács – Császár
fürdők térségében is várhatóak újabb problémák.
A főgyűjtő-csatorna kiépítése a hévíztárolóval is kommunikáló kavicsteraszban
elég komplikált feladat, viszont a szentendrei HÉV-vonal további süllyesztése észak felé,

13
közúti alagutak létesítése a Rózsadombon és a Margitszigeten át Angyalföldig (amelyek
csaknem mindegyik fővárosi közlekedés-fejlesztési koncepcióban szerepelnek) a
gyógyvíz-bázisok károsítása nélkül nem valósíthatóak meg. A legirreálisabb ötletet 2001-
ben egy tájépítész publikálta a Népszabadságban: ő a Gellért-rakpart teljes közúti
forgalmát szeretné a föld alá (vagyis a 42 oC-os termálkarsztvíz-tárolóba) süllyeszteni.
A budapesti hévízrendszert ismét fenyegetik a környező települések
idegenforgalmi célú (úgymond „gyógytermál-turisztikai”) hévíz-hasznosítási igényei. A
tervezett fejlesztéseknél most is a presztízs-szempontok dominálnak, a hévíz-készlet
egységét és a történelmi gyógyfürdők kiemelkedő jelentőségét az igénylők nem
hajlandók tudomásul venni, sőt még politikai eszközökkel is próbálnak nyomást
gyakorolni az engedélyező hatóságokra.

Hévíz hatása a budapesti lakosok életére

Mint ahogy láthatjuk az idáig leírtakból, Budapest hévíz- és gyógyvízkészlete a

többi európai fővároshoz képest kifejezetten magas. Ebből kövekeztethetünk arra, hogy a
budapesti lakosság ezen téren lényeges előnyösebb helyzetben van a többi nagyobb
várossal szemben (például nem kell messzire utaznia ahhoz hogy meglátogathasson egy
tradicionális gyógyfürdőt). Tehát Budapest ezen téren hatalmas előnnyel rendelkezik,
mivel ez komoly potenciát jelent mint turisztikai, mind élettani szempontból. Emellett
Budapest és környéke biztonságban érezheti magát a huszonegyedik század egyik
legalapvetőbb problémájától, a vízellátottság hiánytól.
Természetesen, hogy ez az előny fennmaradjon szükség van arra hogy ezen
felszínalatti hévizekkel gazdaságosan és környezettudatosan éljünk.
Mint ahogy már a huszadik században a Bakony-hegységben láthattuk, a
felelőtlen vízgazdálkodás komoly ökológiai katasztrófákhoz vezethet (a bauxit termelés
miatt lecsapolt karsztvizek okozták a Hévízi-tó drasztikus vízhozam csökkenését, mely
mindmáig sem stabilizálódott). Ez is bizonyítja azt mennyire fontos a felelősség teljes
gazdálkodás a felszín alatti vizekkel.
Tehát, a huszonegyedik század feladata az, hogy gondoskodjon hév- és
gyógyvizek állapotának megőrzéséről.

14
 A Budapest Gyógyfürdői és Hévizei Zrt. logójai

Források:
A Gellért-fürdő, egyik legszebb fürdőnk belseje
Scheuer Gyula: Budapesti hévizek
vízföldtana (1964)
Dr. Alföldi László: A budapesti hévizek eredete (1981)
Dr. Lorberer Árpád: Budapest hévizei mérnökgeológiai szemmel (2002)
Prónay Zsolt: Szökevényforrások kimutatásának lehetősége szonár mérésekkel (2005)
További információ vagy képek:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Budapest_gyógyfürdői
http://www.sas-hegy.hu/a_budai_hegyseg_kozetei
http://www.geocaching.hu/poi.geo?id=4046
http://utazas.sk/cimke/budapest-gyogyfurdoi-zrt/
http://budapestcity.uw.hu/01-foldrajz/images/szelveny-varhegy.jpg
http://www.kutfuras.com/avt.htm
http://www.opencreative.hu/referenciaink.html
http://www.budapestinfo.hu/hu/budapest_furdovaros

15