MARCUS LUTTRELL

és PATRICK ROBINSON

A TÚLÉLŐ
 FORDÍTOTTA:
DR. MOLNÁR GYÖRGY
MARCUS LUTTRELL
és PATRICK ROBINSON

A TÚLÉLŐ
A SZEMTANÚ BESZÁMOLÓJA A VÖRÖS SZÁRNYAK
HADMŰVELETRŐL ÉS A 10. SZÁMÚ SEAL-CSOPORT
ODAVESZETT HŐSEIRŐL

GABO
 A fordítás Marcus Luttrell with Patrick Robinson: Lone
Surviver. The Eyewitness Account of Operation Redwing and
the Lost Heroes of SEAL Team 10 (Little, Brown and
Company) alapján készült

Szerkesztő: Almássy Ágnes

A borítót és a könyvet tervezte és tördelte: Gyergyák Bence

Copyright © 2007 by Marcus Luttrell

Hungarian translation © Dr. Molnár György, 2014
This edition published by arrangement with Little, Brown, and
Company, New York, New York, USA. All rights reserved
Copyright © Gabo Kiadó, 2014
Felelős kiadó: Földes Tamás
Irodalmi vezető: Rózsa Judit

ISBN 978 963 689 882

 Ezt a könyvet Murph, Axe és Danny Boy, Kristensen, Shane, James,
Senior, Jeff, Jacques és Mac emlékének ajánljuk. Az Alfa és az Echo
szakasz azon tizenegy tagjának, akik Afganisztán hegyei között harcoltak
és haltak meg, miközben az én életemet próbálták megmenteni, és akikkel
volt szerencsém együtt szolgálni hazámat. Nincs olyan ébren töltött órám,
amikor ne emlékeznék mindnyájukra a legnagyobb szeretettel és a
legmélyebb, szívszakasztó szomorúsággal.
 Tartalom

Előszó 11

1. Afganisztánba... egy repülő raktárban 17

2. Bébi SEAL-ek... és hatalmas vén aligátorok 49
3. Harcosok iskolája 84
4. Isten hozta magukat a pokolban, uraim! 118
5. Mint egy vert sereg maradéka 150
6. Viszlát, csávókáim! Tanítsátok őket móresre! 172
7. Golyózápor a magasból 208
8. A végső ütközet Murphy Hegygerincéért 240
9. Felrobbantottak, meglőttek és halottnak hittek 269
10. A menekülő amerikai, akit sarokba szorítottak a tálibok 299
11. Erősen túlzó jelentések a halálomról 328
12. „Kettő-kettő-nyolcas! Itt a kettő-kettő-nyolcas!” 353

Epilógus. A Magányos Csillag 383

Utószó 387
Köszönetnyilvánítás 389
A szerzőkről 391
 Előszó

Lesz ez könnyebb valaha is? Menni házról házra, autópályáról autópályára,

államról államra? Eddig még nem lett. És már megint itt ülök egy bérelt városi
terepjáró kormánya mögött, és újabb főutcán hajtok végig, el a boltok és a
benzinkút előtt, ezúttal egy kisvárosban a New York állambeli Long Island
déli oldalán, ott, ahol hosszan nyúlik el az Atlanti-óceán homokos partja.
Közeledett a tél. Az égbolt platinaszürke volt. A fehér tarajú hullámok sötét,
mélyre ereszkedő felhők alatt futottak ki a partra. És ez a táj tökéletesen illett
az alkalomhoz, mert ezúttal bizonyosan még rosszabb lesz, mint eddig
bármikor. Sokkal, de sokkal rosszabb.
Megtaláltam a tájékozódási pontot, a postahivatalt, behajtottam az épület
mögé, és leparkoltam. Valamennyien kiszálltunk, hűvös volt a novemberi
nappal, lábunk körül lehullott őszi levelek örvénylettek. Senki sem akart kis
csapatunk élére állni, egyik sem a velem utazó öt srác közül, és pár pillanatig
csak álltunk ott, mint egy csoport postás, akik rövid szünetet tartanak.
Tudtam, hová kell mennünk. A ház alig pár méterrel lejjebb állt az utcában.
És bizonyos értelemben jártam is már ott - Dél- Kaliforniában, Észak-
Kaliforniában, Nevadában, ugyanilyen házakban. A következő néhány napban
még el kellett mennem Wa-

11
 A TÚLÉLŐ

shingtonba és Virginia Beachre is. És oly sok minden volt mindig ugyanolyan.
A jól ismert, letaglózó szomorúság, a fájdalom, az a fajta, amelyik akkor
tör fel, amikor a halál erejük teljében ragad el fiatal embereket. Mindegyik
otthonban ugyanaz az üresség. Ugyanazok a megállíthatatlanul feltörő
könnyek. Ugyanaz a sivár vigasztalanság, bátor embereké, akik próbálnak
bátrak lenni, életek, amelyeket szilánkokra lőttek. Nincs vigasz. Csak
szomorúság.
Mint máskor, most is én voltam a rettenetes hír hozója, mintha senki sem
ismerte volna az igazságot, amíg meg nem érkeztem, oly sok héttel és
hónappal megannyi temetés után. És számomra ez a találkozó a Long Island-
i Patchogue-ban ígérkezett bizonyosan a legkeservesebbnek.
Próbáltam uralkodni magamon, de a fejemben ismét azt az iszonyatos,
velőtrázó kiáltást hallottam, ugyanazt, amelyik felver álmomból, éjszakáról
éjszakára betolakszik magányos álmaimba, és erősíti bűntudatomat. A túlélő
soha el nem múló bűntudatát.
„Segíts, Marcus! Kérlek, segíts!”
Kétségbeesett segélykiáltás volt ez egy idegen ország hegyei között. A
világ egyik legmagányosabb vidékén, a magasan húzódó, visszhangos
kanyonokban elkiáltott segélykiáltás. Egy halálra sebzett ember majdnem
felismerhetetlen üvöltése. És könyörgés, amelyre nem válaszolhattam. Nem
tudom elfelejteni, mert azt a hangot a legkitűnőbb emberek egyike adta ki,
akivel valaha találkoztam, az az ember, aki történetesen a legjobb barátom
volt.
Az összes látogatás szörnyű volt. Dán húga és felesége, ahogy egymást
támogatták. Eric apja, egy tengernagy, egyedül a gyászával. James
menyasszonya és édesapja. Axe felesége és a közös barátaik. Shane porig
sújtott édesanyja Las Vegasban. Mindegyik szörnyű volt, de ez még rosszabb
lesz.
Végül én indultam el előre és vezettem a többieket a kavargó levelek
között, végig a hideg, idegen utcán az apró kertes, kis házig, ahol

12
 ELŐSZÓ

mostanában senki sem nyírta le a füvet. A kivilágított amerikai zászló fényei

azonban még ott égtek az utcára néző ablakban. Egy hazafi lámpái voltak, és
még mindig dacosan ragyogtak, pontosan úgy, mintha ő még itt lenne. Mikey-
nak tetszett volna.
Mind megálltunk egy pillanatra, aztán fellépkedtünk a néhány
lépcsőfokon, és kopogtunk az ajtón. Csinos, hosszú fekete hajú hölgy nyitott
ajtót, szeme máris csordultig tele könnyel. Az édesanyja.
Tudta, hogy én voltam az utolsó, aki élve látta a fiát. És olyan mélységesen
szomorú tekintettel nézett rám, hogy attól rohadtul közel jártam ahhoz, hogy
összezuhanjak, majd csendesen azt mondta: - Köszönöm, hogy eljött!
Valahogy kiböktem a választ: - Az ön fia miatt állok most itt!
Miközben lassú léptekkel mindnyájan bementünk a házba, én a hall
asztalára meredtem, ahonnan egyenesen rám tekintett egy szégyenlősen
mosolygó férfi nagy fényképe a keretéből. Ő volt Mikey. Hallottam, ahogy az
édesanyja azt kérdezi:
- Ugye nem szenvedett, ugye nem? Kérem, mondja, hogy nem
szenvedett!
Gyorsan elhúztam a kabátom ujját a szemem előtt, mielőtt válaszoltam.
- Nem, Maureen. Nem szenvedett. Azonnal meghalt.
Azt mondtam neki, amit hallani akart. Ez a fajta taktikus válasz el-
engedhetetlen tartozéka az egyetlen túlélő alapfelszerelésének
Próbáltam beszélni neki fia töretlen bátorságáról, akaraterejéről,
vasfegyelméről. És ahogy várható volt, úgy tűnt, hogy Mikey anyja még
semmibe sem nyugodott bele. Addig nem, amíg én nem meséltem róla. Én
voltam a megmásíthatatlan rossz hír meghozója.
A következő órában próbáltunk felnőttek módjára beszélgetni egymással,
de nagyon nehéz volt. Oly sok minden volt, amit el lehetett volna mondani,
és oly sok minden, amit sohasem mondanék el. És nem sokat segített három
bajtársam sem, sem a minket elkísérő New York-i tűzoltó és rendőr
támogatása.

13
 A TÚLÉLŐ

De ezt az utat végig kellett járnom. Megfogadtam, hogy megteszem, nem

számít, mi az ára, mert tudtam, mit jelent ez a családoknak. Megoszthatják
szívfájdalmunkat valakivel, aki ott volt. Mentem hát házról házra, gyászról
gyászra.
Esküvel vállalt kötelességemnek tartottam, de ez csöppet sem tette
könnyebbé. Távozáskor Maureen valamennyiünket megölelt. Én
szertartásosan fejet hajtottam legjobb barátom fényképe előtt, majd
leballagtunk azon a szomorú ösvényen az utcára.
Az este ugyanilyen rettenetes lesz, mert Heathert, Mikey menyasszonyát
megyünk meglátogatni a lakásán New York belvárosában. Nem igazság.
Mostanra már össze kellett volna házasodniuk. Másnap pedig az arlingtoni
Nemzeti Temetőbe kellett elmennem, két további hiányzó barátom sírjához.
Bármilyen mércével is mérjük, drága, hosszú és szomorú utazás volt ez az
Amerikai Egyesült Államokon keresztül, amelynek költségeit az a testület
viselte, amelynél szolgálok. Mint én, mint mi valamennyien, ők megértik ezt.
És mint oly sok, elhivatott emberrel dolgozó nagy cégről, róluk is rengeteget
tudhatsz meg a hitvallásukból, ha úgy tetszik írott alkotmányukból.
Hosszú évekig próbáltam az életemet a nyitó bekezdésre alapozni:
„Bizonytalan időkben van a harcosoknak egy különleges válfaja, aki kész
engedelmeskedni a nemzet hívó szavának: hétköznapi ember, cseppet sem
hétköznapi vággyal a dicsőségre. Ez a megpróbáltatásokban edzett harcos
beáll Amerika legkiválóbb különleges hadviselési erői közé, hogy szolgálja a
hazáját és az amerikai népet, és oltalmazza az életformájukat. Én vagyok ez
az ember.”
A nevem Marcus. Marcus Luttrell. Az Egyesült Államok Haditen-
gerészetének SEAL-je vagyok, rajparancsnok, 1. SDV-csoport, Alfa szakasz.
Mint minden SEAL, én is teljes kiképzést kaptam, fegyveres és fegyvertelen
küzdelemben, pusztításban. Mesterlövész vagyok, és én vagyok a szakasz
szanitéce. De mindenekelőtt amerikai vagyok.

14
 ELŐSZÓ

És amikor megkondul a harang, harcba szállók az országomért és a csoportbeli

bajtársaimért. Ha kell, mindhalálig.
És ez nemcsak azért van így, mert a SEAL-ek arra képeztek ki, hogy így
tegyek, hanem azért, mert én kész vagyok rá. Hazafi vagyok, és a jobb
karomon Texas Magányos Csillagával harcolok, egy másik texasi zászlóval
pedig a szívem fölött. A legyőzetés számomra elképzelhetetlen.
Mikey 2005 nyarán halt meg, miközben velem vállvetve harcolt
Északkelet-Afganisztán hegyei között, ő volt a legjobb tiszt, akit valaha
ismertem, kemény lelkű harcos, aki csaknem hihetetlen bátorságot tanúsított
az ellenséggel szemben.
Két ember, aki megtanult hinni ebben, volt a másik két bajtársam, akik
szintén ott fenn harcoltak és haltak hősi halált. Danny és Axe, két amerikai
hős, két toronymagasan kiemelkedő alak egy olyan harcoló alakulatban, ahol
a bátorság átlagos erény. Életük ékes bizonyságul szolgál arra, ami a
haditengerészeti SEAL-ek hitvallásának középső bekezdésében áll:
„Sohasem adom fel. Kitartok a végsőkig, és erőt merítek a csapásokból.
Nemzetem elvárja tőlem, hogy testileg keményebb és lelkileg erősebb legyek,
mint az ellenségeim. Ha leütnek, felkelek, minden egyes alkalommal. Minden
csepp erőmet bevetem csoportbeli bajtársaim védelmére, és küldetésünk
teljesítésére. Sohasem hagyom abba a harcot.”
Amint említettem, a nevem Marcus. És ezt a könyvet három bajtársam,
Mikey, Danny és Axe miatt írom. Mert ha nem írom meg, soha senki sem fogja
megismerni ennek a három amerikainak az ellenséges tűzben tanúsított
legyőzhetetlen bátorságát. És mind közül ez lenne a legnagyobb tragédia.

15
 1
Afganisztánba... egy repülő raktárban
Eljött az ideje, hogy megfizessünk a Világkereskedelmi Központért.
Eljöttünk a fickókért, akik elkövették. Ha nem magukat a tetteseket
kapjuk el, akkor a vértestvéreiket, az eszelősöket, akik a halálunkat
kívánták, és újra próbálkozhatnak.

A búcsú kurta szokott lenni a haditengerészet SEAL-csapatainál. Egy gyors

hátba veregetés, egy barátságos medveölelés, senki ki nem mondja, amit
valamennyien gondolunk: na, már megint háborúba megyünk, srácok, egy
újabb zűrös helyre, újabb balfasz ellenségek közé, akiknek kedve támadt
szerencsét próbálni ellenünk... elmehetett a maradék eszük is.
Ez egy olyan SEAL-dolog, a ki nem mondott legyőzhetetlenségünk, az
Egyesült Államok Fegyveres Erői elit harcosainak íratlan törvénye. Nagy,
gyors, magas szinten kiképzett, állig felfegyverkezett fickók vagyunk, de
mesterei a fegyvertelen küzdelemnek is, olyan észrevétlenül lopakodunk, hogy
soha senki nem hallja, ha jövünk. A SEAL-ek kitűnő stratégák, profi precíziós
lövészek mindenféle puskával, mesteri fokon kezelik a géppuskát, és ha kell,
meglehetősen ügyesen bánnak a késsel. Általában úgy véljük, nagyon kevés
olyan probléma akad a világban, amit mi ne tudnánk megoldani némi
robbanóanyaggal, vagy egy jól célzott golyóval.

17
 A TÚLÉLŐ

Bevethetők vagyunk tengeren, levegőben, szárazföldön, innen kaptuk a

nevünket. Az Egyesült Államok haditengerészetének SEAL-jei, víz alatt,
vízen vagy „kint a vízből”. Mi aztán bármire képesek vagyunk. És ahova most
indultunk, ott valószínűleg szigorúan kint a vízből. Jócskán kinn leszünk a
vízből. Háromezer méter magas hegyvidéken leszünk, valami kopár holdbéli
tájon, a világ egyik legelhagyatottabb és a törvényes rendet időnként
teljességgel nélkülöző táján. Afganisztánban.
- Viszlát, Marcus!
- Sok szerencsét, Mikey!
- Csak semmi izgalom, Matt!
- Viszontlátásra srácok.
Ügy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Valaki szélesre tárta
barakkunk ajtaját, és fény ömlött ki a meleg, sötét bahreini éjszakába - e
különös sivatagi királyságot a három kilométer hosszú Fahd Király Töltésűt
(King Fahd Causeway) köti össze Szaúd-Arábiával.
Mi hatan könnyű harci egyenruhában - fakó sivatagi khakiben és Oakley
bakancsban - kiléptünk a könnyű, meleg szellőbe. 2005 márciusa volt,
egyelőre még nem melegebb, mint a pokolban, vagyis mint nyáron.
Mindazonáltal még mindig szokatlanul meleg tavasszal egy csapat
amerikainak, még egy hozzám hasonló texasinak is. Bahrein a 26. északi
szélességi fokon fekszik, tehát több mint 640 kilométerrel délebbre, mint
Bagdad, és ez bizony nagyon nagy forróságot jelent.
A mi alakulatunk a főváros, Manáma déli részén állomásozott, eléggé fönn
a sziget északkeleti sarkában. Ez pedig azzal járt, hogy minden Bahreinba
érkező vagy Bahreinból induló repülőgéphez át kellett minket fuvarozni az
egész belvároson, csak úgy érhettük el az amerikai légi támaszpontot
Muharrak szigetén. Nem bántuk, de nem is örültünk neki.
Rövid utunk - talán nyolc kilométer lehetett - olyan városon át vezetett,
amely nagyjából ugyanúgy érzett irántunk, mint mi iránta.

18
 AFGANISZTÁNBA...EGY REPÜLŐ RAKTÁRBAN

A helybéliek nem szerettek minket. Volt a viselkedésükben valami mogorva

dac, mintha halálosan unták volna, hogy amerikai katonák nyüzsögnek
körülöttük. Ami azt illeti, Manámában léteztek úgynevezett „fekete zászlós
övezetek”, ahol a kisiparosok, boltosok és magánemberek fekete zászlókat
aggattak ki az üzletükre vagy a házukra, hogy jelezzék: „Amerikaiakat nem
látunk szívesen!”
Ügy sejtem, legalább annyira gyűlölködve akasztották ki a fekete
rongyokat, mint Hitler Németországában a Juden verboten táblákat. Persze az
arab világban mindenütt ott rejtőzik a gyűlölet, és tudtuk, hogy sokan
rokonszenveznek az olyan szélsőséges muszlim fanatikusokkal, mint a
tálibok és az al-Kaida. A fekete zászlók beváltak. Messzire elkerültük azokat
a városrészeket.
Mindazonáltal egy páncélos védelem nélküli járművön kellett áthajtanunk
a városon, egy másik töltésűt, az emírről elnevezett Sejk Hamad tetején. A
bahreiniek nagyon értenek a töltésutakhoz, és gondolom, fognak még építeni
jó néhányat, mert további harminckét kisebb sziget tartozik még a mély
fekvésű Bahreini szigetcsoporthoz, közvetlenül Szaúd-Arábia nyugati partjai
előtt, a Perzsa-öbölben.
Akárhogy is, áthajtottunk Manámán, ki Muharrakba, ahol az amerikai légi
támaszpont fekszik a bahreini nemzetközi repülőtértől délre. Egy hatalmas C-
130 Hercules turbólégcsavaros szállító repülőgép várt ránk. A Hercules az
egyik legzajosabb légi jármű a sztratoszférában, nagy, visszhangos
fémbarlang, amit kifejezetten súlyos terhek szállítására konstruáltak, nem
pedig olyan érzékeny, kényes, költői nyelvezetű társalgókéra, mint jómagunk.
Berakodtuk és elhelyeztük alapvető felszerelésünket: a nehézfegyvereket
(géppuskákat), az M4 gépkarabélyokat, a SIG Sauer 9 mm- es pisztolyokat, a
böllérkéseket (harci késeinket), lőszertartó öveket, kézigránátokat,
egészségügyi és hírközlési eszközöket. Pár srác vastag hálóból készített
függőágyat szerelt fel magának, mi többiek szintén hálós ülésekbe
telepedtünk. Business class ezen a járaton bizonyosan nem volt, de a békák
nem utaznak kevés cuccal, és nem számítanak

19
 A TÚLÉLŐ

kényelemre. Békák, vagyis békaemberek (könnyűbúvárok), ugyanis mi mind

azok voltunk.
Bezsúfolódva ebbe a repülő raktárba, a légiutas-szállítás e szélsőségesen
primitív formájába, felhangzott némi derűs zúgolódás és morgolódás. De ha
minket hatunkat valami lepratelep csatatérre löktek volna ki, bőrig ázva,
csontig átfagyva, sebesülten, csapdába szorultan, túlerővel küzdve a puszta
életünkért, akkor se hallott volna tőlünk senki egy árva szónyi panaszt sem.
A mi testvériségünkben ez már csak így szokás. Szigorú kizárólagossággal
amerikai, leginkább vérben kovácsolódott testvériség a miénk. Nehéz a
tagjává válni, és megtörhetetlen. A közös patriotizmusra, a közös bátorságra
és az egymás iránti bizalomra épül. Nincs a világon még egy ehhez fogható
harcoló alakulat.
A repülőgép személyzete ellenőrizte, mindnyájan bekötöttük-e magunkat,
és aztán felbőgtek azok a mennydörgő Boeing hajtóművek. Jézusom,
hihetetlen volt a zaj. Ennyi erővel benn is ülhettem volna a váltóműházban!
Az egész repülőgép rázkódott és dübörgött, ahogy végigrobogtunk a
felszállópályán. Délnyugati irányban szálltunk fel, egyenesen szembe az
Arab-félsziget belseje felől viharos lökésekkel fújó sivatagi széllel. Más utas
nem volt a fedélzeten, csak a gép személyzete, hátul pedig mi, akik útnak
indultunk, hogy elvégezzük az Űr munkáját az Egyesült Államok kormánya
és főparancsnokunk, George W. Bush elnök nevében. Bizonyos értelemben
teljesen egyedül voltunk. Szokás szerint.
A gép bedöntve kikanyarodott a Bahreini-öböl fölé, és hosszú, széles ívű
bal fordulóval ráállt keleti irányunkra. Pokolian sokkal gyorsabb lett volna
északkelet felé egyenesen átvágni a Perzsa-öböl fölött. Akkor azonban
berepültünk volna az Iráni Iszlám Köztársaság bizonytalan déli magasföldjei
fölé, és ilyesmit mi nem teszünk.
Ehelyett délen maradtunk, magasan az Egyesült Arab Emírségek
barátságos parti sivatagjai felett repültünk a Rub al Káli, az Üres Negyed
perzselő homokjától északra. Mögöttünk terültek el az utálatos

20
 AFGANISZTÁNBA...EGY REPÜLŐ RAKTÁRBAN

Irak és a szomszédos Kuvait forró katlanjai, helyek, ahol korábban már

szolgáltam. Alattunk a barátságosabb, felvilágosult sivatagi királyságok, a
világ feltörekvő földgáz-fővárosa, Katar, az olajban úszó Abu-Dzabi, Dubai
csillogó, modern felhőkarcolói és végül, távolabb kelet felé, Omán sziklás
partvonala.
Egyikünk sem búsult különösebben, amiért elhagytuk Bahreint, amely
egykor az első hely volt, ahol a Közel-Keleten olajat fedeztek fel. Megvolt a
maga történelme, és mi gyakran szórakoztunk a helyi piacokon azzal, hogy
mindenre alkudoztunk a kereskedőkkel. Ám sohasem éreztük magunkat
otthon Bahreinban, és ahogy most egyre feljebb emelkedtünk a sötét égbolton,
valahogy úgy éreztük, magunk mögött hagyjuk mindazt, ami istentelenül
visszataszító az öböl északi zugában, és teljesen új küldetésbe vágunk bele,
olyanba, amelyet értünk.
Bagdadban olyan ellenséggel álltunk szemben, akit gyakran nem láttunk.
Tehát először is ki kellett mennünk a terepre, és meg kellett találnunk őket. És
amikor rátaláltunk, nem tudhattuk, ki ő: al-kaidás vagy tálib, síita vagy
szunnita, iraki vagy külföldi, Szaddámért küzdő szabadságharcos vagy
felkelő, aki egy másik, a miénktől különböző istenért harcol, olyan istenért,
aki valahogy szentesíti az ártatlan civilek legyilkolását, olyan istenért, aki
gyakorlatilag kirúgta a tízparancsolatot a partvonalon túlra, és kizárta a
játékból.
Mindig mindenütt jelen voltak, mindig veszélyt jelentettek, ők a teljes
káoszt adományozták nekünk, ha értik, mire gondolok. Valahogy azzal, hogy
a nagy teherszállító Herculesszel helyet változtattunk, magunk mögött
hagytunk egy olyan helyet, amelyik szisztematikusan darabokra szaggatja
önmagát, és olyan hely felé tartottunk, ahol nyüzsögnek a vad hegyi emberek,
akiket azért esz a fene, hogy bennünket szaggassanak darabokra.
Afganisztán. Az aztán tényleg nagyon más. Azok a hegyek fenn
északkeleten, a fenséges Hindukus nyugati végén, pontosan ugyanazok a
hegyek, ahol a tálibok menedéket adtak az al-Kaida eszelőseinek, ahol
elbújtatták és oltalmazták Oszama bin Laden tébolyult

21
 A TÚLÉLŐ

híveit, amikor a szeptember 11-i támadást tervezték a New York-i

Világkereskedelmi Központ ellen.
Ez az a föld, ahol Bin Laden harcosai helyet találtak hátországi kiképző
bázisuknak. Nézzünk szembe a ténnyel, az al-Kaida szó szerint annyit jelent,
„a bázis”, és a szaúdi fanatikus, Bin Laden pénzéért cserébe a tálibok mindezt
lehetővé tették. Éppen akkor, amikor mi útnak indultunk, ugyanezek a fickók
- a maradék tálibok és az al-Kaida utolsó, maroknyi törzsi harcosa - arra
készültek, hogy felkerekednek, és megpróbálják átverekedni magukat a
magashegyi hágókon, hogy majd új kiképzőtáborokat és hadműveleti
főhadiszállást rendezzenek be, s végül a saját kormányukat állítsák a
demokratikusan megválasztott helyére.
Meglehet, nem hajszálpontosan ugyanazok a fickók voltak, akik kitervelték
9/11-et, de egészen bizonyosan az utódaik, az örököseik, a követőik.
Ugyanahhoz a bandához tartoztak, amelyik azon a dicstelen kedd délelőttön
2001-ben ledöntötte az északi és a déli tornyot a Nagy Alma közepén. A mi
feladatunk pedig az volt, hogy megállítsuk őket, még ott fenn a hegyek között,
és bármely szükséges eszközzel.
Azóta azok a hegyi emberek nemegyszer alaposan eltángálták a mieinket.
Többé-kevésbé ez volt az oka, hogy a fejesek értünk küldtek. Amikor a dolgok
nagyon eldurvulnak, rendszerint minket hívnak. És ezért fordít hosszú éveket
a haditengerészet a SEAL-csopor- tok kiképzésére a kaliforniai Coronadóban,
meg Virginia Beachen. Éppen az ilyen esetekre, amikor Uncle Sam - az
amerikai állam - bársonykesztyűs keze átengedi a helyet a SPECWARCOM
(Különleges Hadviselési Erők Parancsnoksága) vasöklének.
És ezért vagyunk mi. A küldetésünk lehet hadászati jellegű, vagy lehet
titkos. Egy dolog azonban a napnál is világosabb volt, legalábbis nekünk
hatunknak ott az arab sivatag felett dübörgő Herculesnek a fedélzetén. Eljött
az ideje, hogy megfizessünk a Világkereskedelmi Központért. Ha nem
maguknak a tetteseknek, akkor a vértestvéreiknek, az eszelősöknek, akik még
mindig a halálunkat kívánják, és újra próbálkozhatnak. Ugyanazzal, értik?

22
 AFGANISZTÁNBA...EGY REPÜLŐ RAKTÁRBAN

Mi tudtuk, miért megyünk. És azt is, hova: fel egészen a Hindukus magas
hegycsúcsai közé, azokba a hegyekbe, ahol még mindig ott rejtőzhet Bin
Laden, és ahol követőinek új bandája még mindig meghúzza magát. Valahol.
Már pusztán az egyértelmű cél is lelkesített minket. Magunk mögött
hagytuk végre Bagdad alattomos, porral borított mellékutcáit, ahol már a
három-négy éves gyerekeket is megtanították, hogy gyűlöljenek minket. Előre
Afganisztánba, ősi csatatér várt ránk, ahol megmérkőzhetünk az ellenséggel,
erőt állítva szembe az erővel, rejtőzködést a rejtőzködéssel, acélt az acéllal.
Egyszerű katonák számára ez talán kicsit rémisztő, de nem a SEAL-eknek.
És teljes biztonsággal kijelenthetem, hogy mind a hatunkat izgalomba hozott
ez a kilátás, alig vártuk, hogy ott kinn, a terepen tehessük a dolgunkat. Bíztunk
a sikerben, bíztunk a kiképzésünkben, a tapasztalatunkban és az
ítélőképességünkben. Tudják, mi legyőzhetetlenek vagyunk. Ezt tanították
nekünk. Ez az, amiben hiszünk.
Fehéren-feketén ott áll az amerikai haditengerészet SEAL-jeinek hivatalos
hitvallásában, amelynek utolsó két bekezdése így szól:

„Háborúra képezzük ki magunkat, és azért harcolunk, hogy

győzzünk. Készen állok harci képességeim teljes spektrumának
alkalmazására feladatom elvégzése és a hazám által kitűzött célok
elérése érdekében. Kötelességem teljesítése gyors és erőszakos
lesz, amikor arra lesz szükség, ám ugyanazon elvek fogják
vezérelni, amelyek védelmében szolgálok.
Hős férfiak küzdöttek és haltak meg azon büszke hagyomány és
rettegett hírnév felépítéséért, amelyet kötelességem fenntartani. A
legrosszabb körülmények között csoportbeli bajtársaim öröksége
erősíti meg eltökéltségemet és vezérli szavak nélkül minden
tettemet. Nem fogok kudarcot vallani.”

23
 A TÚLÉLŐ

Mindegyikünk szakállt növesztett, hogy külsőre jobban hasonlítsunk az

afgán harcosokra. Fontos volt, hogy ne látsszunk katonának, ne lógjunk ki a
tömegből. Bár garantálni merem, hogy ha három SEAL-t beraknának egy
zsúfolt repülőtérre, mindegyiküket kiszúrnám, pusztán a testtartásuk, a
magabiztosságuk, látható fegyelmezettségük, a járásmódjuk alapján. Nem azt
mondom, hogy más nem tudná, de én holtbiztosán felismerném őket.
A srácok, akik velem indultak útnak Bahreinből, nagyon különbözők voltak
még a SEAL-ek mércéjével is. Ott volt Matthew Gene Axelson, aki nem
töltötte még be a harmincat, tengerészaltiszt Kaliforniából. Élt-halt a
feleségéért, Cindyért, a szüleiért, Cordellért és Donnáért, és a fivéréért, Jeffért.
Mindig Axe-nek (Fejszének) hívtam, és jól ismertem. Az ikertestvérem,
Morgan volt a legjobb barátja. Járt nálunk otthon Texasban, és ő meg én
hosszú ideig szolgáltunk együtt az 1-es számú SEAL Szállítójárműves
Csoport Alfa szakaszában (SEAL Delivery Vehicle Team 1, Alfa Platoon - a
jármű könnyűbúvárokat szállít a víz alatt - a ford.). ő és Morgan úszópárban
voltak a SEAL-kiképzés alatt, majd együtt végezték el a mesterlövész-iskolát.
Axe csendes, nagydarab ember volt, több mint 190 centi, átható tekintetű
kék szeme és göndör haja volt. Gyors felfogású, és a legjobb játékos a Trivial
Pursuitban, akit valaha láttam. Imádtam beszélgetni vele, mert annyi mindent
tudott. Olyan válaszokkal tudott előrukkolni, amelyek egy harvardi
professzornak is becsületére váltak volna. Települések, országok, a
lakosságuk, gazdaságuk legfontosabb ágazatai, mind a fejében voltak.
A csoportoknál mindig profi módjára viselkedett. Sohasem láttam
indulatosnak, és mindig halálpontosan tudta, mit csinál. Egyszerűen ilyen
ember volt. Ami másoknak nehéz és zavarba ejtő, neki rendszerint
pofonegyszerű volt. A harcban felülmúlhatatlan atlétaként vett részt,
villámgyors volt, erőszakos, sőt ha kellett, kegyetlen. A családja
személyiségének ezt az oldalát sohasem ismerte. Ők csak a higgadt,

24
 AFGANISZTÁNBA...EGY REPÜLŐ RAKTÁRBAN

derűs haditengerészt ismerték, aki lehetett volna akár hivatásos golfozó is egy
srácot, aki imádott jókat nevetni és meginni egy hideg sört.
Különb férfival aligha hozhatott volna össze a sors. Hihetetlen ember volt.
Aztán ott volt a barátom, Michael Patrick Murphy tengerész főhadnagy, aki
szintén nem töltötte még be a harmincat és kitüntetéssel diplomázott a Penn
State-en (Pennsylvaniai Állami Egyetem). Kitűnő hokis volt, és több egyetem
jogi karára is felvették, mielőtt erőteljesen rántva egyet a kormányon teljesen
irányt változtatott, és a haditengerészetet választotta. Falta a könyveket,
kedvence, A tűz kapui a spártaiak emlékezetes helytállásának története volt a
thermopülai csatában.
Rengeteg tapasztalatot szerzett már a Közel-Keleten, mivel korábban
szolgált Jordániában, Katarban és Afrika szarván, Dzsibutiban. SEAL-ként
egyszerre kezdtük a pályafutásunkat, és valószínűleg az hozott össze minket,
hogy mindketten szerettük a nagyokos beszólásokat. És az is, hogy egyikünk
sem tudott aludni, ha a legcsekélyebb nyomás alá kerültünk. Az álmatlanság
ugyanúgy közös volt bennünk, mint a humorunk. Fél éjszaka kinn lógtunk a
városban, és őszintén állítom, soha senki nem tudott úgy megnevettetni, mint
ő.
Mindig azzal húztam, hogy piszkos. Néha heteken át mindennap
járőröztünk, és mintha valahogy nem lett volna idő a zuhanyozásra, és nem is
lett volna értelme, amikor nagy valószínűséggel órákon belül újra hónaljig
dagonyázunk majd a mocsárban. íme, egy tipikus beszélgetés kettőnk, a
rajparancsnok tengerészaltiszt és a hivatásos SEAL-tiszt között:
- Mikey, az isten szerelmére! Bűzlesz, mint a szar! Mi az istenért nem
zuhanyozol le?
- Azonnal, Marcus. Emlékeztess, hogy holnap el ne mulasszam,
megteszed?
- Igenis, értettem, uram!
A hozzá legközelebb álló, neki igazán kedves emberek megörvendeztetésére
egy különlegesen nagy ajándékboltból válogatott, van, aki

25
 A TÚLÉLŐ

az Egyesült Államok autópálya-hálózata néven ismeri. Emlékszem, amikor

gyönyörű barátnőjének, Heathernek egy terelőbóját adott díszcsomagolásban.
Karácsonyra azokból a vörös villogó jelzőlámpákból ajándékozott neki egyet,
amelyeket éjszaka a bóják tetejére szoktak szerelni. Díszcsomagolásban,
magától értetődik. Én egyszer egy stoptáblát kaptam tőle a születésnapomra.
És látniuk kellett volna az utazótáskáját. Óriási volt, egy nagy, fene-
ketlennek látszó jégkorongos zsák, az a fajta, amelyet kedvenc csapata, a New
York Rangers tagjai hordanak. Toronymagasan a legnehezebb poggyász az
egész haditengerészetben. Csakhogy nem a Rangers lógója ékesítette. A
tetején két egyszerű szó állt: „Húzz el!”
Nem volt olyan helyzet, amelyben ne tudott volna előrukkolni egy igazán
frappáns mondással. Mikey egyszer részese volt egy rettenetes, és majdnem
halálos balesetnek, és az egyik srác megkérte, mesélje el, mi történt.
- Ugyan már! - mondta a New York-i tengerészhadnagy, mintha olyasmiről
lett volna szó, ami már rég a könyökén jön ki. - Mindig ezt a régi szart
hozzátok föl. Felejtsétek már el!
Az említett baleset mindössze két nappal korábban történt.
Ő volt a legremekebb tiszt is, akivel valaha találkoztam, született vezető,
igazán szenzációs SEAL, aki soha, de soha nem basáskodott senkivel, ő
mindig úgy kezdte: kérem. És mindig lenne szíves, sohasem csináld ezt, meg
csináld azt! És egyszerűen nem volt hajlandó eltűrni, hogy bármely más
magasabb rendfokozatú elöljáró, tiszt vagy tiszthelyettes szívassa az ő
valamelyik emberét.
Konokul ragaszkodott ahhoz, hogy a letolás őt érje, és nála véget is érjen.
Mindig maga fogadta az ütést. Ha a megrovás jogos volt, ő vállalta a
felelősséget. De meg se próbáld őt megkerülve leteremteni az egyik srácát,
mert félelmetes ellenfél tudott lenni, amikor felbosszantották. És ez aztán
felbosszantotta.
Víz alatt is nagyszerűen teljesített, és mint úszó csupa erő volt. A gond az
volt, hogy egy cseppet lassú volt, igazából ez volt az egyetlen hibája.

26
 AFGANISZTÁNBA.„EGY REPÜLŐ RAKTÁRBAN

Egy ízben ő és én három kilométeres kiképző úszáson vettünk részt, és amikor

végre kiértem a partra, sehol sem találtam. Végül megláttam: erősen
csapkodott a vízben, úgy három-négyszáz méterre a parttól. Jézusom, bajban
van!, ez volt az első gondolatom.
Újra belegázoltam tehát a jéghideg vízbe, hogy kimentsem Mikey-t. Nem
vagyok valami gyors futó, de a vízben gyors vagyok, és gond nélkül elértem.
Több eszem is lehetett volna.
- Tűnj el mellőlem, Marcus! - rikkantotta. - Versenyautó vagyok, a
tachométer a vörös sávban jár, a legnagyobb fordulatszámot mutatja! Ne
baszakodj velem, Marcus, most ne! Versenyautóval van dolgod!
Ez csak Mike Murphy lehetett. Ha a szakaszunkban bármelyik SEAL-nek
elmeséltem volna a történetet név nélkül, majd megkérdeztem volna, na, ki
mondta ezt, mindenki Mikey-ra tippelt volna.
A Hercules rakterében Dániel Richard Healy rangidős vezető
tengerészaltiszt ült velem szemben, egy másik vérbeli haditengerész SEAL.
190 centi magas, harminchét éves, nős, felesége Norminda, hét gyermek apja.
New Hampshire-ben született, 1990-ben állt be hadi- tengerésznek, és addig
lépett előre, amíg el nem jutott a SEAL-csopor- tokba, és majdnem
folyékonyan megtanult oroszul.
Danny és én ugyanabban az egységben, az 1. SDV-csoportban szolgáltunk
három éve. Legtöbbünknél kicsit idősebb volt, és a kölykei- ként emlegetett
minket - mintha nem lett volna neki elég! És mindnyájunkat egyforma
szenvedéllyel szeretett, mindkét nagycsaládot, a feleségét és a gyermekeit,
nővéreit, fivéreit és szüleit, valamint a még nagyobb családját, amelyik ez
idáig Bahrein szigetén állomásozott. Dán még elszántabban védelmezte a
SEAL-jeit, mint Mikey. Soha senki nem mert beszólni egyikünknek se, amíg
ő a közelben volt.
Danny lankadatlanul őrizte a nyáját. Minden küldetést nagy alapossággal
tanulmányozott, összegyűjtötte az információkat, ellenőrizte a térképeket, a
vázlatokat, a fotókat, mindent, amit a felderítés leszállított. A kilátásban lévő
küldetéseken is rajta tartotta a szemét, és gondoskodott róla, hogy az ő kölykei
mindig a

27
 A TÚLÉLŐ

frontvonalban álljanak. Hisz erre képeztek ki minket, ez az a hely, ahova

menni akarunk.
Dán sok szempontból keményen bánt mindenkivel. Volt idő, amikor ő meg
én nem jöttünk ki egymással. Tántoríthatatlan volt, hogy mindig az ő
megoldása a legjobb, sőt többnyire az egyetlen lehetséges megoldás. A szíve
azonban mindig a helyén volt. Dán Healy pokolian jó haditengerész SEAL
volt, mintaképe mindennek, aminek egy rangidős altisztnek lennie kell,
vasember, aki stratégává nőtte ki magát, és aki A-tól Z-ig mindent tudott a
feladatköréréről. Életem majdnem minden napján szemtől szemben állhattam
és beszélhettem a nagy Dannel.
Valahol felettünk a függőágyában himbálózva, fején fülhallgatóval, rock
and rollt hallgatva heverészett Shane Patton másodosztályú tengerészaltiszt,
huszonkét éves szörfös és gördeszkás, aki a nevadai Las Vegasból származott.
A pártfogoltam. Mint első összekötő tisztnek, Shane nekem volt a segédem.
Akár egy fiatalabb kiadású Mike Murphy, ő is virtuóza volt az elmés
beszólásoknak, és amint elvárható, kiváló könnyűbúvár.
Nehéz volt azonosulnom Shane-nel, mert annyira különböztünk. Egyszer
lementem a hírközlési központba, és éppen egy leopárdbőr kabátot próbált
rendelni magának az interneten.
- Mi a nyavalyának kell az neked? - kérdeztem.
- Egyszerűen annyira klassz, ember! - válaszolta, elvágva a további
kérdezősködést.
A jól megtermett, robusztus, szőke hajú és meglehetősen pimasz vigyorú
Shane szuperokos volt. Neki soha semmit nem kellett külön mondanom. Ő
mindig tudta, mit kell tennie. Eleinte ez kicsit irritált: tudják, az ember
megmondja egy nála korban sokkal fiatalabb és rangban alatta álló srácnak,
hogy mit akar megcsináltatni vele, mire kiderül, hogy már meg is tette. Minden
alkalommal. Beletelt némi időbe, amíg hozzászoktam a tényhez, hogy olyan
segítőm van, aki hajszál híján ugyanolyan okos, mint Matt Axelson.

28
 AFGANISZTÁNBA...EGY REPÜLŐ RAKTÁRBAN

Ez pedig azt jelenti, hogy annyi esze van, amennyi embernek egyáltalán lehet.
Shane, mint oly sokan ezek közül a tengerparti istenek közül, pokolian laza
volt. A haverjai valószínűleg szupermenőnek, vagy valami ilyesminek
nevezték volna ezt a tulajdonságát. Egy híradósnál azonban ez a tulajdonság
csaknem felbecsülhetetlen érték. Ha tűzharc folyik, és hátul a parancsnokágon
Shane ül a rádiónál, egy ultranyugis, roppant kimért SEAL-összekötőt hall az
ember. Bocsánat, azt akartam mondani, hogy csávót. Shane számára ez
mindenre és mindenkire alkalmazható szó volt. Én is csávó voltam, szerinte.
Még az Egyesült Államok elnöke is egy csávó, szerinte. Igazából fel is ruházta
Bush elnököt a legmagasabb elismeréssel, a szörfistenek aranybevonatú
Kongresszusi Becsületrendjével: apám, ő aztán menő csávó, egy igazi jó
csávó!
Shane egy haditengerész SEAL fia volt, és bár ennek ritkán adott hangot,
csöndben arra vágyott, hogy pontosan olyan legyen, mint az édesapja, James
J. Patton. Tagja akart lenni a haditengerészet ugrócsoportjának, ahogyan
egykor az apja is az volt. Alapfokú légideszant- kiképzését a georgiai Fort
Benningben már az előtt megkapta, hogy sikeresen letette SEAL minősítő
vizsgáit, és elfogadta első szolgálati beosztását az 1. SDV-csoport Alfa
szakaszában. Öt hónnappal később felszállt velünk együtt az Afganisztánba
induló repülőgépre.
Minden, amit rövid élete során Shane tett, kiemelkedő volt. Igazán jól
tudott gitározni, és True Story (Igaz Történet) néven zenekart alakított, hogy
mennyire voltak jók, azt máig homály fedi. Remek fényképész volt, képzett
műszerész és szerelő. Egymaga újított fel és igazított a vevő igényeihez két
régi Volkswagen bogarat. Egyet magának is vett, és elmondta nekem, hogy
abból lesz majd „a tökéletes testre- szabott bogár, csávókám. Ez az, amin
mesterkedek!”
A támaszponton senki sem értett jobban a számítógéphez Shane-nél.
Órákat töltött előtte, valami MySpace nevű weboldalon, és folyamatos
kapcsolatban állt a barátaival: „Hé, csávókám, mizu?”

29
 A TÚLÉLŐ

Csoportunk hatodik tagja James Suh volt, egy huszonnyolc éves

chicagói születésű srác, aki Dél-Floridában nőtt föl. James három évet
szolgált az 1. SDV-csoportban, mielőtt elindultunk Afganisztánba, és ez
alatt az idő alatt az egyik legnépszerűbb srác lett a támaszponton. Csak
egyetlen testvére volt, egy idősebb nővére, viszont legalább háromszáz
unokatestvére, akiknek a védelmére egyenként felesküdött.
James, akárcsak szívbéli jó cimborája, Shane, hihetetlenül kemény
SEAL volt, rendfokozatát tekintve másodosztályú tengerészaltiszt.
Akárcsak Shane, ő is Fort Benningben kapta meg az alapfokú légide-
szant kiképzést, majd az ő útja is az Alfa szakaszba vezetett.
Eredetileg állatorvos akart lenni, kutyaspecialista. James azonban
SEAL-nek született, és roppant büszke volt rá, hogy tagja a világ egyik
legelitebb harcoló katonai alakulatának, valamint arra, hogy fittyet hány
a testi-lelki teljesitőképessége határaira.
Akárcsak Shane, ő is sztársportoló volt a középiskolában, az úszó- és a
teniszcsapatban is kiemelkedően teljesített. Az elméleti tárgyakból
mindig a tehetséges, kimagasló teljesítményű diákok közé sorolták.
Szakaszunkon belül James ugyanabba a kategóriába tartozott, mint Axe
és Shane: rendkívül intelligens, az ellenséges tűzben kiemelkedően
megbízható SEAL volt. Sohasem találkoztam senkivel, akinek akár csak
egyetlen rossz szava lett volna rá.

Majdnem három óránkba telt, mire elértük az Ománi-öblöt. Dél felé

elkerültük a Hormuzi-szorost, jócskán távol maradtunk a világ olaj- és
gázszállító tartályhajóinak a Perzsa-öböl hatalmas töltődokkjaihoz és
onnan a külvilágba vezető fő útvonalától. Bandar-Abbász-i támasz-
pontjáról kiindulva az iráni haditengerészet rutinszerűen a szoros vizein
gyakorlatozik, lejjebb a partvonalon pedig mind aktívabb a ten-
geralattjáróik külön támaszpontja.
Nem mintha azt képzeltük volna, hogy valami túlbuzgó iráni ra-
kétairányító idegességében esetleg ránk durrant egy-két gyors hő-

30
 AFGANISZTÁNBA...EGY REPÜLŐ RAKTÁRBAN

keresős légvédelmi rakétával. Ezen a környéken azonban általában jobb

az óvatosság, annak ellenére is, hogy akkoriban egy nagyon kemény férfi
ült a Fehér Házban, aki egyértelművé tette, választott stratégiája az
irgalmatlan megtorlás, ha csak a leghalványabb jelét tapasztaljuk is az
amerikai légi forgalom - akár polgári, akár katonai - elleni támadásnak.
Az embernek kinn a Közel-Keleten kellett szolgálnia ahhoz, hogy
teljes mértékben megértse a veszély, sőt a fenyegetettség érzését. A ve-
szélyét, ami még az általában Amerika-barátnak tekintett országokban
sem volt soha távoli. Mint Bahreinban.
Az ománi part sziklás szakasza, amelyet korábban említettem, a Mu-
szandam félsziget a mély fjordjaival. Ez a legészakibb sziklás homok-
pad, amely benyúlik a Hormuzi-szorosba, az irániak Bandar-Abbász-i
támaszpontjához legközelebb fekvő idegen terület. A partvidék attól a
ponttól délre húzódó szakasza sokkal laposabb, az ősi El-Hadzsar
hegység felé lejt. Valahol ott lenn délen, Maszkattól északra, a Ráktérítő
közelében vágtunk neki a hosszú átkelésnek az óceán fölött.
És amikor a nyílt óceán felé tartva átrepültünk a partvonal fölött, az
igazán a búcsú ideje volt - legalábbis nekem - az Arab-félszigettől, és az
öböl északi végén forrongó iszlám országoktól, Kuvaittól, Iraktól,
Szíriától, és Irántól, amelyek az elmúlt néhány évben az életemet és a
gondolataimat uralták. Különösen Irak.
Először 2003. április 14-én érkeztem Kuvaitból a Bagdadtól tizenöt
percnyire fekvő légi támaszpontra, egy ugyanolyan géppel, mint most ez
a C-130-as, tizenöt másik SEAL-lel, hogy szolgálatba álljak az 5-ös számú
csoportnál. Alig több mint egy hét telt el azóta, hogy az amerikai
csapatok megindították a város elfoglalását előkészítő bombázást,
amellyel próbálták térdre kényszeríteni Szaddámot, még mielőtt a há-
ború igazán beindult. A britek éppen elfoglalták Baszrát.
Ugyanazon a napon foglalták el az amerikai tengerészgyalogosok
Tikrítet, Szaddám szülővárosát, amikor én megérkeztem, és néhány
órával később a Pentagon bejelentette, véget értek a jelentősebb harci

31
 A TÚLÉLŐ

cselekmények. Mindez persze mit sem változtatott a mi feladatunkon,

amelynek elöljáróink azt szabták, segítsünk kigyomlálni, és ha kell,
megsemmisíteni a maradék csekély ellenállást, majd felkutatni a tö-
megpusztító fegyvereket.
Mindössze egy napja tartózkodtam Bagdadban, amikor Bush elnök
bejelentette Szaddám Húszéin és az ő Baasz Pártjának bukását, bajtársaim
pedig ugyanazon a napon ejtették foglyul villámgyorsan Abu Abbaszt, annak
a Palesztin Felszabadítási Frontnak a vezetőjét, amely 1985-ben a Földközi-
tengeren megtámadta az olasz Achille Lauro luxus turistahajót.
Negyvennyolc órával később, április 17-én, amerikai csapatok elfogták
Szaddám hírhedt féltestvérét, Barzán Ibrahim al-Tikrítit. Ez volt az a fajta
móka, amibe azonnal bekapcsolódtam. A Tommy Franks tábornok
parancsnoksága alatt Irakban szolgáló 146 ezer amerikai és koalíciós katona
egyike voltam. Akkor és ott szereztem első tapasztalataimat a városi és
közelharcban. Az volt a hely, ahol megtanultam mesterségem finomabb
fogásait.
És az első ízelítőt is ott kaptuk abból, hogyan támadnak fel mozgalmuk
hamvaiból Oszama bin Laden követői. Tudtuk persze, hogy még mindig ott
nyüzsögnek mindenütt, még mindig próbálják rendezni soraikat, miután az
Egyesült Államok a közelmúltban padlóra küldte őket Afganisztánban. Nem
is kellett sokat várnunk, és már kezdtünk hallani egy al-Kaida nevű
szervezetről Irakban, egy veszedelmes terroristacsoportról, amely minden
elképzelhető alkalmat megragadott, hogy zűrzavart okozzon. Vezetőjük egy
(azóta meghalt) tébolyult jor- dániai gyilkos, Abu Muszab al-Zarkavi volt.
A nagyvárosban végrehajtott bevetéseinket néha intenzív kutatások
szakították félbe, amikor valami vagy valaki eltűnt. Az első napomon négyen
kimentünk valamelyik nagy iraki tó környékére, megkeresni egy eltűnt F-18
Super Hornét vadászbombázót és amerikai pilótáját. Valószínűleg önök is
emlékeznek az esetre, én sohasem fogom elfelejteni. Alacsonyan repültünk be
a tó fölé az MH-47 Chinook helikop-

32
 AFGANISZTÁNBA...EGY REPÜLŐ RAKTÁRBAN

terünkkel, és hirtelen megláttuk egy repülőgép vízből kimeredő farkát. Rögtön

utána rátaláltunk a pilóta partra sodródott holttestére is.
Emlékszem, végtelen szomorúságot éreztem, és nem akkor utoljára. Még
alig huszonnégy órája tartózkodtam az országban. Az 5. csoporthoz rendeltek
minket, és állóhelyes utasnak neveztek, mert megerősítő izomerőnek szántak
a különösen veszélyes helyzetekre. Alapfeladatunk a különleges megfigyelés
és felderítés volt, hihetetlen dolgokra képes optikák segítségével.
Mindent a sötétség leple alatt végeztünk. Sok-sok órán át várakoztunk
türelmesen, biztosítottuk a hátunkat, szemünket a célon tartottuk, és
gyakorlatilag az ellenség szájából lőttük hátra a támaszpontra a számítógépre
vitt képeket.
Általában a négy SEAL-ből álló legkisebb alegység formációban
dolgoztunk. Kinn a semmi közepén, úgy hogy csak magunkra számíthattunk.
Ez a fajta közeli felderítés mind közül a legveszélyesebb feladat. Magányos
és gyakran unalmas, ugyanakkor halálos veszéllyel is terhelt, ha esetleg ránk
találnak. Néha, egy-egy különösen értékes terrorista vezető esetében, rajta is
üthettünk, és elkaphattuk. Ilyenkor megpróbáltuk élve „kiemelni” a
célszemélyt. Brutálisan jártunk el, nem ismertünk kegyelmet.
Általánosságban kijelenthető, hogy a haditengerészet SEAL-csapatneme
képezi ki a világon a legjobb felderítő alegységeket.
Mindig nevetnem kell, amikor „a büszke iraki szabadságharcosokról”
olvasok. Nem büszkék. A saját anyjukat is eladják ötven dolcsiért. Bementünk
valamelyik házba,, elkaptuk a fickót, akit az illetékesek főkolomposnak
véltek, és kimasíroztunk vele az utcára. Az első, amit mondott így hangzott: -
Hé, hé, ne engem! Ti azokat a fickókat keresitek ott lejjebb, abban a házban.
Vagy: - Ti adtok nekem dollárokat, én elmondom, amit tudni akartok.
Hajlandók voltak rá, és el is mondták. És amit mondtak, gyakran igencsak
értékesnek bizonyult. A katonaság legtöbb nagy fogása, mint Szaddám fiainak
likvidálása és magának Szaddámnak a foglyul ejtése

33
 A TÚLÉLŐ

a katonai felderítés eredménye volt. Valaki, valaki a sajátjaik közül, eladta

őket, ahogy más emberek százait is eladták. Egy dolcsiért bármit, nem
igaz? Büszkeség? Ugyan már, azok a jóemberek lebetűzni se tudták ezt a
szót.
És az ilyen minőségű felderítési információt gyakran keservesen
szerzik. Gyorsan megyünk be, be a város legveszélyesebb kerületeibe,
Humvee-kon süvítünk át az utcákon, sőt ha szükséges, gyors kötéllel
helikopterről ereszkedünk alá. Nyomulunk előre, háztömbről háztömbre,
óvatosan haladva a sötétben. Felkészülten várjuk, hogy valaki tüzet
nyisson ránk egy ablakból, egy épületből, valahonnan az utca túloldaláról,
akár egy toronyból is. Rengetegszer megtörtént. Néha viszonoztuk a tüzet,
mindig nagyságrenddel halálosabb hatékonysággal, mint amilyen az
ellenségünktől kitelt.
És amikor elértük a célunkat, vagy pöröllyel és hulival - azzal a fajta
feszítővassal, amelyik simán leszakítja az ajtót a zsanérjáról - mentünk be,
vagy egy töltetecskét kötöttünk a zár köré, és egyenesen berobbantottuk a
rohadékot. Mindig megbizonyosodtunk róla, hogy a robbanás befelé
hasson, biztos, ami biztos, hátha valaki egy AK-47-essel vár ránk az ajtó
mögött. Nehéz életben maradni, ha egy ajtó pár méterről óránként 160
kilométeres sebességgel tép egyenesen feléd.
Időnként, ha volt némi kétségünk az ajtó mögött ránk váró ellenállás
erejével kapcsolatban, behajítottunk pár frászgránátot, amely nem pusztít
vagy dönt le falakat a robbanásával, de egy sorozat fülsértőén hangos,
majdnem fülsiketítő dörrenést idéz elő, amelyekhez vakító fehér
villanások társulnak. Roppant zavaró élmény az ellenségnek.
Élemberünk a robbanás pillanatában indítja meg a rohamot be az
épületbe, ami mindig sokként éri a bent tartózkodókat. Még ha nem is
használtunk frászgránátot, akkor is igazán gyorsan ébredtek, és arra, hogy
egy csoport nagydarab, maszkos férfi rájuk fogja a sorozatlövő fegyverét,
ordít, és mindenkit óva int attól, hogy mozdulni

34
 AFGANISZTÁNBA...EGY REPÜLŐ RAKTÁRBAN

merjen. Habár ezek a városi házak többnyire egyemeletesek voltak, az

irakiak a földszinten szerettek aludni, valamennyien egy bolyba tömörülve
a nappaliban.
De lehetett valaki az emeleten, és megpróbálhatott fentről lövöldözni
ránk, ami komoly kellemetlenséggé fajulhatott. Ezt a problémát általában
egy jól irányzott kézigránáttal oldottuk meg. Ez talán elvetemülten
hangzik, de a csoportbeli bajtársak élete teljes mértékben a gránátos
kolléga kezében van, hiszen a fent lévő faszinak szintén lehet gránátja, ezt
a veszélyt pedig ki kell küszöbölni. A bajtársakért. A SEAL-eknél mindig
mindent a csoportbeli bajtársakért teszünk. Ez alól a szabály alól nincs
kivétel.
A földszinti szobában, ahol eddigre az irakiaknak igazán megjött a
kedvük a megadáshoz, kerestük a bandavezért, a fickót, aki tudja, hol
tárolják a robbanóanyagot, a fickót, aki elvezethet a bombakészítő
műhelyhez vagy a fegyverekhez, amelyek éppen amerikai katonákra
szegeződnek. Általában nem volt olyan nehéz rátalálni. Kerítettünk valami
világítást odabent, majd odaállítottuk a pasast közvetlenül az ablakhoz,
hogy azok a srácok odakinn, akik a felderítési dokumentációt kezelték,
összehasonlíthassák az arcát a fotókkal.
Azokat a fotókat gyakran az a csoport készítette, amelyikben dol-
goztam, és az azonosítás gyorsan ment. És amíg ez az eljárás zajlott, a
SEAL-ek biztosították a házat, ami nagy vonalakban azt jelenti, baromi
gondosan meggyőződtek arról, hogy a váratlanul házi őrizetbe helyezett
irakiak semmi, de tényleg semmiféle fegyverhez ne juthassanak.
Nagyjából ugyanekkor felbukkantak azok, akiket a SEAL-ek „A-fiúk”-
nak neveznek: nagyon profik, nagyon könyörtelenek, kérdéseikre mindig
megkövetelték a választ és mindig eredményt akartak elérni a
kihallgatással. Mindenekfölött gondjuk volt az informátor információinak
minőségére, a felbecsülhetetlen értékű adatokra, amelyek amerikai életek
tucatjait menthetik meg. Odakinn az utcán rendszerint három vagy négy
SEAL őrködött mozgó őrként, hogy kordában tartsa

35
 A TÚLÉLŐ

az elkerülhetetlenül összeverődő tömeget. Amikor uralták a tömeget, akkor az

A-fiúk irányításával mi kérdeztük ki az elkapott főkolompost. Azt akartuk
megtudni tőle, hol tevékenykedik a terrorista sejtje.
Néha egy címet kaptunk, néha más bandavezérek nevét. Máskor az ember
fegyvertároló rejtekhelyekről adott információt, de ehhez rendszerint pénz
kellett. Ha az őrizetbe vett fickó különösen konok volt, megbilincseltük, és
hátraküldtük a támaszpontra, szakavatottabb kihallgatásra.
Általában azonban elárult valamit. Ilyen módon gyűjtöttük be a felderítési
információt, amelyre szükségünk volt, hogy meg tudjuk találni, és likvidálni
tudjuk azokat, akik még mindig készek voltak harcolni Szaddám Huszeinért,
még akkor is, ha a kormánya már megbukott, még akkor is, ha katonái már
megadták magukat, és az ország átmenetileg amerikai és brit megszállás alá
került. Veszélyes napok voltak ezek a szabályos hadviselés végén.
Miközben háztetőkről lövöldöztek ránk, és azt lestük, melyik autóban
rejtőzik bomba, megtanultunk úgy harcolni, mint a terroristák, éjszakáról
éjszakára. Mint a vadállatok úgy mozogtunk az utcákon és a falvakban. A
terroristák legyőzésére nincsen más mód. Ügy kell harcolnod, ahogy ők, mert
különben biztosan ők ölnek meg téged. Ez az oka, hogy durván avatkoztunk
be, rohammal vettük be a lakóházakat és más épületeket, berobbantottuk az
ajtókat, berontottunk, szigorúan alkalmaztuk a SEAL-csoportok kipróbált és
megbízható módszereit, amelyeket a többéves kiképzés kitörölhetetlenül
belénk vésett.
Mert végső soron az a cél, hogy az ellenséged féljen tőled, fogja fel, hogy
te vagy fölényben. Ez az, amire megtanítottak minket ott kinn, az Egyesült
Államok hatalmát érvényesítő fegyveres erők abszolút első vonalában. És
valószínűleg ez az oka, hogy az Irakban töltött hosszú hónapjaim alatt soha
egyetlen SEAL-t sem veszítettünk. Ment minden, ahogy a nagykönyvben meg
van írva. Hibátlanul.
Legalábbis semmi komoly. Habár el kell ismernem, hogy az első Irakban
töltött hetem alatt... becsúszott működésünkbe... nos... egy

36
 AFGANISZTÁNBA...EGY REPÜLŐ RAKTÁRBAN

aprócska helyzetmegítélési hiba, miután az egyik folyó menti járőrözésünk

alatt, miközben a túlpartról valaki szórványosan lövöldözött ránk, megtaláltuk
az iraki felkelők egyik lőszerraktárát. Akadnak a fegyveres erőknél olyan
tisztek, akik mérlegelték volna azt a lehetőséget, hogy egyszerűen lefoglalják
a raktárt, és elkobozzák a robbanóeszközöket.
A SEAL-ek kicsit másképp reagálnak egy ilyen helyzetre, és általában
gyorsabb megoldást keresnek. Nem egészen a hé, hé, hé... ennek a cuccnak
mennie kell elvet alkalmaztuk, de szélesen értelmezett irányelvnek azért azt
tekintettük. Beszereltük a saját robbanóanyagunkat az épületbe, majd utána
megfogadtuk EOD-osunk (Explosive Ordnance Disposal, azaz tűzszerész)
tanácsát. Jócskán hátraparancsolt bennünket, de néhányan még így is
eltöprengtünk, tényleg elég mesz- sze vagyunk-e.
- Semmi gond. Maradjatok, ahol vagytok! - bízott a tűzszerész saját
helyzetmegítélésében.
Nos hát, az a rakás bomba, kézigránát és más, robbanóanyaggal töltött harci
eszköz akkorát robbant, mint egy atombomba. Először csak a por és kisebb
betondarabok szálltak a levegőben. A detonációk azonban egyre nagyobbak
lettek, és az épületből nagy betonkoloncok kezdtek zárporozni ránk.
Mindenhol srácok vágták hasra magukat. Beugrottak a teherautókba, a
teherautók alá, bárhová, csak el a törmelékeső elől. Egyik társunk a Tigris
folyóba ugrott! Körülöttünk nagy robajjal zúdultak le az égből a nagy kövek
és kőkemény vályogfaldarabok, ütötték-verték a tehergépkocsikat. Igazán
meglepő, hogy ott akkor senki sem halt vagy sebesült meg.
Végül minden elcsendesedett, és én előkúsztam, sértetlenül. Az EOD-os
maestro közvetlenül mellettem állt.
- Gyönyörű! - böktem ki. - Ez igazán remekül sikerült, ugye? - És
közben azt gondoltam, bárcsak itt lenne velünk Mike Murphy, ő biztos tudott
volna valami szellemesebbet mondani.

37
 A TÚLÉLŐ

Majdnem három hónapig dolgoztunk az 5-ös számú SEAL-csoporttal

Bagdad külvárosaiban. Igazából ott estünk át a tűzkeresztségen, ott váltunk
alkalmassá a harcra, a városi utcák átfésülése közben, miközben felkelőket
füstöltünk ki valahonnan, ahol éppen rejtőztek. Minden ügyességünkre és
szakértelmünkre szükségünk volt, amikor előrenyomultunk a sarki
háztömbökig, és tüzet nyitottunk az éjszakában, miközben átkeltünk azokon a
furcsa, sötét, idegen útkereszteződéseken.
A gond az volt, hogy az utcák gyakran teljesen normálisnak látszottak, de
ha közelebb ment az ember, látta, hogy az épületek fala csupa lyuk. Sőt
némelyikből csak az utcai homlokzat maradt meg, a teljes hátsó részt
lerombolták az amerikai bombák, amikor a szárazföldi csapatok a gyilkos
Szaddám Húszéin uralmának megdöntéséért küzdöttek.
így gyakran találtuk magunkat olyan helyen, ami, úgy tűnt, tisztességes
utcákból áll, de valójában rommező volt, tele tökéletes búvóhelyekkel a
felkelőknek, sőt a szunnita mohamedán terroristáknak, akik még mindig
harcoltak egykori vezérükért.
Az egyik ilyen éjszakán majdnem megöltek. Ki-kiléptem a járdára,
vállamhoz emelt puskával, mert éppen tüzelve fedeztem csoportbeli
bajtársaimat. Máig élénken emlékszem az esetre. Szétterpesztett lábbal éppen
egy bomba fölött álltam, de még csak nem is láttam.
Az egyik srác rám üvöltött: „Marcus! Gyere onnan!”, és egyenesen nekem
rontott. Teljes súlyával odébb taszított, és párba összekapaszkodva
kigurultunk az utca közepére, ő pattant fel előbb, és szó szerint már vonszolt
is el onnan. Pillanatokkal később az EOD-os srácok már robbantották is - azt
a bombát. Hála istennek már mindketten kívül kerültünk a hatótávolságán,
ugyanis csak egy apró, rögtönzött robbanóeszköz volt, amelyet valakinek a
konyhájában tákoltak össze. Mindazonáltal engem megölt volna, vagy
legalábbis komoly kárt tett volna becses szerszámomban.
Ez mindössze egyetlen példa arra, milyen hihetetlenül éles eszűnek kell
lenni ahhoz, hogy valaki viselhesse a SEAL-ek háromágú szi-

38
 AFGANISZTÁNBA...EGY REPÜLŐ RAKTÁRBAN

gonyát. Kiképzés közben újra és újra azt magyarázták nekünk, hogy sohase
legyünk önelégültek, állandóan emlékeztettek terrorista ellenségeink nyers
ravaszságára és kiszámíthatatlanságára, a teljes éberség szükségességére
minden időben, és arra, hogy mindig vigyázzunk csoportbeli bajtársainkra.
Minden este bevetés előtt valamelyik rangidős tiszthelyettes elmondta
nekünk: „Na, most figyelem, srácok! Fel a pókerarcot! Ez most igazi.
Álljatok készen! Koncentráljatok! Ha így tesztek, élni fogtok!”
Sokat tanultam önmagámról ott kinn az 5. csoportnál, miközben osontam a
sötétben, cikcakkban gyalogoltam a terepen, és soha semmit nem csináltam
kétszer ugyanúgy. Ügy a hadsereg jár el, ők csinálnak mindig mindent
ugyanúgy. Mi másként működünk, mert sokkal kisebb létszámú csapat
vagyunk. Még egy nagyszabású városi hadművelet esetén sem utazunk soha
húsz főnél nagyobb csoportokban, a felderítő alegységünk pedig mindössze
négy főből áll.
Mindettől az érzékeid élessége a tízszeresére nő, miközben csendesen
lopakodva haladsz az árnyékok között, kihasználsz minden holt teret, a
területeket, ahova ellenséged nem lát be. Valaki árnyékharcosoknak írt le
minket. Igaza volt. Pontosan azok vagyunk. És ténykedésünknek mindig
nagyon világos célja van, általában csupán egyetlen fickó az, egyetlenegy
személy, aki felelős valamilyen probléma okozásáért: a terroristák vezére vagy
a főparancsnokuk.
És van egy egész magatartási kódex, amelyre emlékezned kell, amikor
végül utoléred a célszemélyt. Először is dobasd el vele a fegyverét, és le a
seggével a földre! Ezt általában különösebb tiltakozás nélkül megteszik. Ha
mégsem, segítünk neki földre kerülni, gyorsan. De soha, soha nem fordítunk
neki hátat, a másodperc törtrészére sem. Ezeknek a fickóknak soha egy
arasznyi mozgásteret sem engedünk. Mert fel fogja kapni a fegyverét, és
közvetlen közelről beléd lő, a hátad közepébe. Akár még a torkodat is
elvághatja, ha kap rá lehetőséget. Senki még megközelítőleg sem tud úgy
gyűlölni, mint egy terrorista. Amíg nem kerülsz szemtől szembe eggyel
közülük, nem is érted igazán a gyűlölet szó jelentését.

39
 A TÚLÉLŐ

Félig-meddig kiképzett terroristákkal akadtunk össze világszerte,

olyanokkal, akiknek a döntő többsége igazából alkalmatlan bármiféle halálos
fegyver kezelésére, különösen az orosz gyártmányú Kalasnyikovokéra,
amelyeket általában használnak. Először is az istenverte cucc pontatlan, és egy
hisztérikus személy kezében, márpedig a legtöbbjük az, ezek a gépkarabélyok
összevissza szórják a lövedékeket az egész környékre. Amikor ezek a fickók
egy amerikait próbálnak leszedni, általában egy sarok mögül tüzelnek vakon,
különösebb célzás nélkül, és végül három véletlenül arra járó iraki civilt
sikerül megölniük Kizárólag a vak véletlennek köszönhetően találják el az
amerikai katonát, akit akarnak
2003. május 1-jén Bush elnök bejelentette, hogy a háború katonai szakasza
véget ért. Négy nappal később kiderült, hogy Szaddám és a fia 1 milliárd
dollárt rabolt el készpénzben a Központi Bankból. Nagyjából abban az időben,
amikor még javában folyt a kutatás a tömegpusztító fegyverek után,
kirendeltek minket a hatalmas Szarszár-tóhoz, ahova Szaddám állítólag nagy
titkos raktárt telepített.
Óriási kiterjedésű, mesterséges tó volt, majdnem 80 kilométer hosszú és
egyes helyeken 50 kilométer széles az Eufrátesz és a Tigris közötti zöldellő
síkságon, Tikríttől délre. Az egyik végén hatalmas duzzasztógát tornyosul,
minket pedig attól közvetlenül délre, egy Hit (csapás, találat) nevű településen
helyeztek el. Találó névnek tűnt. Felszerelkeztünk tehát, és nagyjából egy
héten keresztül fésültük át a tó mély, tiszta vizét, annak minden egyes
négyzetcentiméterét. Zodiac motorcsónakokból merültünk, és nem találtunk
semmit, csak egy bicikliabroncsot, meg egy régi létrát.
Ahogy múltak a hetek, egyre nagyobb lett a hőség, a hőmérséklet néha
elérte a 45 Celsius-fokot. Mi tettük tovább a dolgunkat, egyre többet
dolgoztunk éjszaka. Már-már úgy tűnt, enyhül a helyzet az országban, de
akkor július 4-én egy szalagra vett hang, amelyről az al-Dzsazíra televízió azt
állította, hogy Szaddámé, mindenkit felszólított, hogy csatlakozzon az
ellenállási mozgalomhoz, és mindhalálig küzdjön az amerikai megszállás
ellen.

40
 AFGANISZTÁNBA...EGY REPÜLŐ RAKTÁRBAN

Mi úgy véltük, ez elég nagy hülyeség, mert nem próbáltunk mi megszállni

semmit. Mi csak igyekeztünk megakadályozni, hogy ezek az őrült faszfejek
felrobbantsák és kiirtsák annak az országnak a polgári lakosságát, amelyet
éppen csak felszabadítottunk minden idők egyik legsötétebb gonosztevőjének
uralma alól.
Nem sokat számított, hogy mi mit gondolunk. Már ugyanaznap komoly
bomba robbant az új, amerikaiak által kiképzett iraki rendőrség egyik befejező
tanfolyamának avatási ünnepségén. Hét új zsaru meghalt, további hetven
megsebesült. Csak a Jóisten érti azoknak a gondolkodását, akik szerint ennek
volt értelme.
Folytattuk műveleteinket, felkutattuk a felkelők kulcsembereit, és
erőszakkal vagy megvesztegetéssel kihúztuk belőlük az információkat, de
máris úgy látszott, korlátlanul nagy tömegből toborozhatnak. Nem számított,
milyen sok embert buktattunk le, mindig volt belőlük még. Nagyjából abban
az időben hallottunk először egy baljóslatú csoport felemelkedéséről, amely
Iraki al-Káidának nevezte magát. Leplezetlenül terrorista jellegű, a
zavarkeltésnek és a gyilkolásnak - különösen a mi gyilkolásunknak - szentelt
szervezet lépett színre velük.
Sikerült azonban súlyos csapást mérni az egész mozgalom harci kedvére
július 22-én, amikor Szaddám fiait, Udajjt és Kuszajjt, akik legalább akkora
gazemberek voltak, mint a kedves édesapjuk, végül lekapcsoltuk egy moszuli
házban. Nem szabad beszélnem erről a szigorúan titkosított hadműveletről,
csak annyit mondhatok, a testvérpárt megölték, amikor az amerikai
különleges hadviselési erők a földdel tették egyenlővé az egész épületet.
Haláluk teljes egészében annak volt köszönhető, hogy néhány odaadó,
hűséges bajtársuk, akiket mélységes büszkeség töltött el, amiért
szabadságharcot vívnak, elárulta őket. Pénzért, pontosan úgy, ahogy utóbb
majd Abu Muszab al-Zarkavit is el fogják árulni.
Minden erőfeszítésünk dacára az öngyilkos bombamerénylők csak
folytatták a robbantásokat. Fiatal irakiak voltak a merénylők, akikkel a
szélsőséges ajatollahok tanítása elhitette, hogy vélt ellenségeik meg-

41
 A TÚLÉLŐ

gyilkolásáért feltárul előttük a Paradicsom kapuja - felhangzik a három

harsonaszó, és ők átkelhetnek a hídon, egyenesen Allah karjaiba és az örök
boldogságba.
Ezért tehát komolyan nekiláttak a dolguknak. Augusztus 26-án bomba
végzett egy amerikai katonával, ami azt jelenti, hogy több amerikai élet
veszett oda a konfliktus vége óta, mint az egész hadjárat alatt. Augusztus
29-én gépkocsiba rejtett jókora bomba robbant Nedzsefben egy suta
mecset előtt, és megölt nyolcvan embert, köztük a szeretve tisztelt síita
vallási vezetőt, Mohamed Bakr al-Hakim ajatollahot.
A mi véleményünk szerint a helyzet gyorsan csúszott ki az irányításunk
alól. Ügy látszott, nem számít, mit teszünk, milyen sokat gyűjtünk be ezek
közül az őrültek közül, mennyi robbanóanyagot, kész bombát vagy
fegyvert kutatunk fel, mindig kerül még. És mindig vannak további
jelentkezők, fiatal férfiak, akik örömmel választják a rövid utat a
harsonaszó felé, azt, hogy egy ugrással átkelhetnek a hídon, és zutty bele
valami minőségi boldogságba.
Addigra, augusztus végére, egyre sürgetőbbé vált a hiányzó tömeg-.
pusztító fegyverek kérdése. Hans Blix, az ENSZ fő fegyverzetellenőre,
visszavonult a közéletből, és ekkor már az Egyesült Államok Fegyveres
Erői őrködtek nagy gonddal az ügy fölött. A mi nézetünk szerint a kérdést,
hogy Szaddám Huszeinnek volt-e biológiai és vegyi fegyvere, már
megválaszolták. Persze hogy volt. Hiszen használta őket Halabdzsában,
nem igaz?
Azt hiszem, az amerikai közvéleményt akkor már az a kérdés izgatta,
hogy nukleáris fegyvere, atombombája volt-e. De persze nem ez a
leglényegesebb kérdés, hanem az, nukleáris programja volt-e.
Mert az egyet jelentett volna azzal, hogy próbál fegyverminőségű
uránium-235-öt előállítani. Ehhez úgy jut az ember, hogy centrifugában
pörgeti az uránium-238-at, s ezzel kifelé hajtja a nehéz neutronokat, mint
a salátacentrifuga a vízcseppeket a fejes saláta leveleiről. Pokolian
bonyolult eljárás, és akár hét évig is eltarthat, de a végén, ha minden baj
nélkül működött, az ember levágja az uránium külső

42
 AFGANISZTÁNBA...EGY REPÜLŐ RAKTÁRBAN

rétegét, és máris ott van neki egy nagy darab nehéz molekulájú uránium-235-
je. Ha ezt kettévágja az ember, majd acélburkolatú zárt térben - amilyen egy
rakéta vagy egy bomba - hagyományos robbanótöltetekkel egymásnak löki a
két részt, már ott is van az új Hirosima.
És ez a lényeges kérdés: dolgoztatta-e Szaddám a centrifugákat, hogy
uránium-235-höz jusson, és ha igen, először is honnan szerezte az urániumot?
És hol hajtotta végre a programot? Gondoljunk csak bele, mi más oka lehet,
hogy valaki uránium-235-höz akarjon jutni, mint az, hogy atombombát akar
készíteni.
Tudtuk, hogy az amerikai hírszerző szervek úgy vélték, Szaddámnak volt
ilyen programja, hogy valahol hatalmas kiterjedésű országában - nagyobb,
mint Németország, majdnem olyan nagy, mint Texas - léteznek a centrifugák,
amelyekkel a világ legveszélyesebb anyagát próbálják előállítani.
Ennyi volt az összes rendelkezésünkre álló információ. De tudtuk, mit
keressünk, és nagy biztonsággal felismertük volna, ha rátalálunk. Vajon
rendelkezett-e Szaddám a késztermékkel, a finoman megmunkált
atombombával vagy atom robbanófejes rakétával? Valószínűleg nem. Soha
senki nem gondolta, hogy rendelkezett vele, de az egykori védelmi miniszter,
Donald Rumsfeld egyszer megjegyezte: „Mit akarnak tenni? A helyén hagyni
(Szaddámot), amíg megszerzi?”
Talán emlékeznek, hogy a CIA úgy vélte, sikerült perdöntő bizonyítékot
kibányásznia a műholdas képanyagból, ami a hatalmas állami kamionokról
készült, amint Irak autópályáit járják: négy volt belőlük, általában
menetoszlopban haladtak, és mind a négyben elférhetett két centrifuga. Az
általános vélekedés az volt, hogy Szaddám mobil centrifugákra épített
programot működtet, amelyek elemeit nem könnyű megtalálni, sőt akár
elrejthetők vagy eláshatok a sivatagban, vagy vészhelyzetben a teherautókon
áthajthatnak velük az államhatáron Szíriába, vagy akár Jordániába is.
Nos, megtaláltuk a kérdéses kamionokat a sivatagban elrejtve. Egymás
mellé állították le őket, de mindegyiket durván kibelezték. Sem-

43
 A TÚLÉLŐ

mi sem maradt bennük. Mi láttuk a kamionokat, és véleményem szerint valaki

eltávolította a rakományukat, bármi is volt az, és nagyon sietősen távolította
el.
Én az al-Kaida kiképzőtáborát is láttam Bagdadtól északra. Elhagyták
ugyan, de határozott bizonyítékul szolgált a kapcsolatra az iraki diktátor és
Oszama bin Laden jövendő harcosai között. A tábor hadi rendeltetéséről
rengeteg nyom árulkodott. A srácok közül néhányan, akik megjárták
Afganisztánt, azt mondták, nagyjából a pontos mása annak a tábornak,
amelyet az Egyesült Államok 9/11 után pusztított el.
Sokszor előfordult, hogy valóban árnyékokat kergettünk abban a
perzselően forró, homokos pusztaságban. Különösen, amikor vizek közelében
kutattunk. Odakinn a semmi közepén, a feltérképezetlen, terméketlen sivatagi
terepen víz közelében gyakran láttunk a távolban rakétaindítókat. Ilyenkor
persze odahajtottunk, csak hogy kiderüljön, csalinak felállított, ócskavasból és
régi vasrudakból összehegesztett, jókora rakétaszállító-tartályutánzatok
merednek az ég felé.
Kétnapi gépkocsival való furikázás után nehezen járható terepen ez bizony
igen nagy bosszúság volt. Ha a mi csoportunk találta volna meg végül
Szaddámot föld alatti rejtekhelyén, mi valószínűleg agyonlőttük volna számos
ok, de különösen azok miatt a hiábavaló sivatagi kocsikázások miatt. (Csak
viccelek.)
Mondok én valamit. Az iraki elnök agyafúrt ördög volt, feltűnt és eltűnt
tizenhárom palotája között cikázva, elkerülte az elfogást, hang- és
videofelvételeket készített, buzdította fegyveresei maradékát, hogy öljenek
tovább minket, és a nagy Sátán (vagyis Amerika) elleni háború folytatására
biztatta a felkelőket.
Kemény volt ott kinn, de én sok szempontból hálás vagyok a ta-
pasztalatokért. Megtanultam, pontosan mennyire lázadó szellemű és ravasz
lehet egy ellenség. Megtanultam, hogy sohase becsüljem alá. És megtanultam,
hogy a játszma feltételeit mindenkor nekem kell diktálnom, ha meg akarom
nyerni. És csak semmi önelégültség.

44
 AFGANISZTÁNBA...EGY REPÜLŐ RAKTÁRBAN

Visszatekintve úgy emlékszem, a C-130-assal Afganisztánba vezető

hosszú utunk alatt minden korábbinál intenzívebben ébredtem tudatára az
erősödő problémának, amellyel a világ különböző hadszínterein harcoló
amerikai csapatok szembesülnek. Én Irakban találkoztam először ezzel, ott
hallottam az első felmordulásokat az Egyesült Államok közvéleményének
liberális részéről, hogy valamilyen módon bűnös úton járunk, brutális
gyilkosok vagyunk, akik más országokat félemlítenek meg. Hogy ellenünk,
akik kormányunk parancsára az életünket kockáztatjuk a hazánkért,
leghelyesebb lenne vádat emelni emberölés miatt, amiért lelőjük az
ellenségünket.
Álnok folyamat zajlott, amikor az Egyesült Államok Fegyveres Erőit olyan
politikusok és liberális médiaszereplők bírálták, akik semmit se tudnak a
fegyveres harcról, semmit se tudnak a kiképzésünkről, és semmit se tudnak a
halálos veszélyről, amivel a frontvonalban szembenézünk. Azon az
Afganisztánba tartó repülőgépen mind a hatunk fejében ott motoszkáltak
valahol a harci érintkezés örökösen alkalmatlankodó szabályai (Rules of
Engagement, ROE).
E szabályokat valami távoli washingtoni bizottság tanácstermében
üldögélő politikusok írják elő, nekünk pedig be kell tartanuk őket. Az a
tanácsterem pedig mérhetetlenül messze van a csatatértől, ahol orvlövész
lövedéke robbanthatja szét az ember fejét, ahol a legcsekélyebb mulasztás az
ember életébe kerülhet, ahol meg kell ölnöd az ellenségedet, mielőtt ő öl meg
téged.
Márpedig a ROE nagyon pontosan meghatároz minden részletet: mi nem
nyithatunk tüzet, amíg ránk nem lőnek, vagy nem azonosítjuk teljes
biztonsággal az ellenségünket, és nincs bizonyítékunk a szándékaira. Na most
ez mind roppant derék, de mi legyen egy maroknyi amerikai katonával, akik
napok óta járőröznek, már többször rájuk lőttek, RPG-gránátokat és házi
készítésű bombákat kerültek el, több embert veszítettek, nagyon közel járnak
a kimerültséghez, s netán kicsit be is gyulladtak?

45
 A TÚLÉLŐ

Mit kellene tenniük, amikor felbukkan a látóhatáron egy csapat fickó,

fejükön színes törülközővel, kezükben AK-47-eseket lóbálva, és egyenesen
feléjük rohannak? Várják be, amíg ölni kezdik rajbeli bajtársaikat, vagy
kaszálják le a fattyakat, még mielőtt lehetőségük lenne ölni?
Ez a helyzet talán egyszerűnek látszódhat Washingtonban, ahol a terroristák
emberi jogai gyakran kapnak minden mást megelőző elsőbbséget. És azt is
biztosra veszem, hogy a liberális politikusok készek mindhalálig védelmezni
az álláspontjukat. Mert mindenki tudja, hogy a liberálisok még soha semmiben
nem tévedtek. Megkérdezhetik őket. Bármikor.
Az Egyesült Államok harcoló katonája számára, legyen az Ranger, SEAL,
zöldsapkás vagy bármi más, ez a ROE igen komoly talány. Megértjük, hogy
be kell tartanunk, ugyanis annak az országnak a jogszabályai közé tartozik,
amelynek szolgálatára felesküdtünk. Csakhogy veszélyt jelent ránk: aláássa
önbizalmunkat a harctéren a világ terrorizmusa elleni küzdelemben. És ami
még rosszabb, aggodalmat plántál belénk, elbizonytalanít, sőt néha habozunk
miatta.
Első kézből származó tapasztalat alapján állíthatom, hogy a harci érintkezés
ezen szabályai az amerikai haditengerészetnél valaha szolgált három
legkülönb SEAL életébe kerültek. Nem azt mondom én, hogy az akkori súlyos
helyzetben ezek az elit harcosok nem halhattak volna meg egy kicsit később,
de akkor és ott nem vesztették volna életüket, sőt véleményem szerint
majdnem bizonyosan ma is élnének.
őszintén remélem, hogy egy szép napon, hamarosan, az Egyesült Államok
kormánya megtanulja, hogy bízhat bennünk. Tudunk a rosszfiúkról, arról,
hogy mit tesznek, sőt gyakran azt is, kik ők. A politikusok úgy döntöttek,
csatába küldenek minket, és nekünk ez a mesterségünk. Azt tesszük, amit kell.
És nézetem szerint ha egyszer azok a politikusok megszavazták, hogy
kiküldenek minket megtenni azt, amire országunk polgárainak 99,9 százaléka
nem vállalkozna,

46
 AFGANISZTÁNBA...EGY REPÜLŐ RAKTÁRBAN

mert rettenetesen fél, akkor el kellene takarodniuk az útból a pokolba, és ott is

kellene maradniuk
Ez az egész hisztéria a háborús bűnökkel, már ahogyan azokat a politika és
a média liberális szárnya meghatározza, Irakban kezdődött, és azóta csak
egyre jobban elfajul. Hetet-havat összehordanak a közvélemény
tájékoztatáshoz való jogáról, és mindenki úgy érzi, muszáj belekontárkodnia.
Nos, a legtöbb haditengerész SEAL nézete szerint a közvéleménynek nincs
joga a tájékoztatáshoz, ha ez az életünk szükségtelen veszélyeztetésével jár,
nincs joga csak azért, mert Washingtonban valaki őrületbe kergeti magát,
annyira aggódik valami érzéketlen, fanatikus terrorista emberi jogaiért, aki
amint meglát, legszívesebben azonnal megölne minket, ahogy bármely más
amerikait is, akire csak rá tudja fogni a jó öreg szorgos AK-ját.
Ha a közvélemény makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy ő bizony rendelkezik
a tájékoztatás jogával, amit én erősen kétlek, akkor talán az embereknek el
kellene menniük oda, és egymagukban szembenézniük pár fegyveres
terroristával, aki ég a vágytól, hogy minden amerikait legyilkolhasson.
Garantálom, hogy minden felkelő, szabadságharcos és kóbor lövész
Irakban, akit őrizetbe vettünk, értette a csíziót, tudta, hogy a szabadulás kulcsa
az, ha kijelenti, az amerikaiak megkínozták, gyalázatosán bántak vele, vagy
nem engedték, hogy olvassa a Koránt, vagy megegye a reggelijét, vagy nem
hagyták tévét nézni. Mind tudták, hogy az al- Dzsazíra, az arab hírtelevízió,
kapva kap majd a sztorin, és az eljut az Egyesült Államokba is, ahol a liberális
média szíves-örömest elmond minket gyilkosnak, barbárnak vagy bárminek.
A terrorista szervezetek jókat röhögnek az amerikai médián, és pontosan
tudják, hogyan használják ellenünk a rendszert.
Tudatában vagyok annak, hogy nem közlök pontos részleteket, mint ahogy
nincs is szándékomban. E rövid betekintést azonban arra szántam, hogy
megmutassam, a harci érintkezés szabályai egyértelmű

47
 A TÚLÉLŐ

és folyamatosan fennálló veszélyt jelentenek. Megijesztik a fiatal katonákat,

akiket saját kormányuk vezényelt veszélyes helyre, azt hitetik el velük, hogy
emberölés bűntettével lesznek megvádolhatok, ha túl energikusan védik
magukat.
Semmi érzékem a politikához, és a haditengerészet SEAL-jeként arra
eskettek fel, hogy védelmezzem a hazámat, és végrehajtsam főparancsnokom,
az Egyesült Államok elnökének utasításait, bárki legyen is az, republikánus
vagy demokrata. Hazafi vagyok, harcolok az Amerikai Egyesült Államokért
és szűkebb hazámért, Texasért. Egyszerűen nem akarom azt látni, hogy az
ország legkülönb ifjainak egyike-másika azért vonakodik jelentkezni a
fegyveres erők valamelyik elit csapatneméhez, mert attól fél, hogy a saját
honfitársai fogják háborús bűnökkel vádolni pusztán azért, mert támadta az
ellenséget.
És egy dolgot biztosan tudok: ha egyszer az oldalában mászva megkerülnék
egy hegyet Afganisztánban, és hirtelen szembetalálnám magamat Oszama bin
Ladennel, a férfival, aki kitervelte a hazám elleni aljas, indokolatlan támadást,
amellyel 2752 ártatlan amerikai civilt öltek meg New Yorkban szeptember 11-
én, én bizony hidegvérrel agyonlőném.
Mire a felháborodott amerikai média követelésére a fegyveres erők vezetői
valószínűleg nem is a börtönbe zárnának, hanem valahova alája. És akkor
megvádolnának gyilkossággal.
De tudják mit: én akkor is lelőném a szemétládát.

48
 2
Bébi SEAL-ek... és hatalmas vén aligátorok

Birkóztam egyszer eggyel, és nagyon örültem, amikor a

szarházi úgy döntött, elege van, és elúszott melegebb vizek felé.
A fivérem azonban a mai napig szeret aligátorokkal birkózni,
csak a móka kedvéért.

Repültünk tovább, magasan az Ománi-öböl déli vizei fölött. Kelet-

északkeletnek tartottunk hatszáznegyven kilométeren át, tizennégyezer méter
magasságban az Arab-tenger fölött. A 61. hosszúsági fokot a kora hajnali
órákban kereszteztük. Ezen a ponton egyenesen délre voltunk Irán határ
kikötőjétől, Gavátertől, ahol Pakisztán határa leér a tengerhez.
Healy főnök csendesen hortyogott. Axe a New York Times kereszt-
rejtvényét fejtette. A csoda pedig az volt, hogy Shane fülhallgatója nem
robbant szét, amilyen hangosan bömböltette a rock and rollt.
- Tényleg muszáj ezzel a hangerővel játszanod ezt a szart, öcskös?
- Ez menő, apám! ...csávós, tök jó!
- Jézusom!
A C-130-as dübörgőit tovább, immár kicsit északabbra tartva, felfelé,
Beludzsisztán partvidéke felé, amely hétszázötven kilométer hosszan húzódik
az Arab-tenger északi partján, és stratégiai szempontból uralja a Perzsa-öbölbe
be- és az onnan kivezető olajszállítási

49
 A TÚLÉLŐ

útvonalakat. Számos igen dühös törzsi vezető ellenkezése dacára Be-

ludzsisztán Pakisztán része, és az Indiától való 1947-es elszakadás óta mindig
is az volt. Ettől persze a főnökök cseppet sem elégedettebbek a területek
felosztásával.
Érdemes megemlíteni, hogy nem akadt még hatalom, se török, se tatár, se
perzsa, se arab, se hindu, se brit, amelyiknek sikerült teljesen az uralma alá
hajtania Beludzsisztánt. Az ottani törzsi harcosok még Dzsingisz kánt is
feltartóztatták, pedig az ő srácai voltak a tizenharmadik század
haditengerészeti SEAL-jei.
Sohasem mondják el nekünk, vagy bárki másnak, hogy pontosan milyen
útvonalon hatolnak be az amerikai különleges hadviselési erők valamelyik
országba, de Paszni kikötővárosban nagy amerikai támaszpont működik Ügy
sejtem, mi is valahol ott repültünk be a szárazföld fölé, jóval pirkadat előtt,
majd négy hegyláncot keresztezve még négyszáz kilométert repültünk tovább
egy másik amerikai katonai támaszpontig, Dalbandin városának közelében.
Sehol sem álltunk meg, de Dalbandin csak nyolcvan kilométerre délre
fekszik az afgán határtól, és biztonságos a légtere. Legalábbis annyira
biztonságos, amennyire bármi az lehet azon a furcsa, vad vidéken, amely
valahogy be van szorítva az Irán, Pakisztán és Afganisztán közötti
háromszögbe.
Végtelen hegyláncaival Beludzsisztán sok-sok menekülő al-Kaida-
önkéntesnek és Afganisztánból kiűzött tálib harcosnak nyújt biztonságos
menedéket, jelenleg akár hatezer is rejtőzhet ott ezekből a potenciális
terroristákból. És bár Healy főnök, jómagam és a srácok tizenöt kilométer
magasan húztunk át e fölött az óriási kiterjedésű, gyéren lakott, titkait
szigorúan őrző tartomány fölött, mégis a hideg futkosott tőle a hátamon, és
örültem, amikor a repülőgép személyzete jelentette, hogy elértük Afganisztán
légterét. Még több mint 640 kilométer várt ránk északi irányban, Kabul felé.
Elaludtam valahol a homoksivatag fölött, keletre Afganisztán egyik
legnagyobb folyójától, az 1200 kilométer hosszú Hilmendtől, amely a

50
 BÉBI SEAL-EK...ÉS HATALMAS VÉN ALIGÁTOROK

déli művelhető területek zömét érinti, és öntözővizet szolgáltat művelésükhöz.

Nem emlékszem, hogy éppen akkor mit álmodtam, de gondolom otthonról
valamit. Rendszerint otthoni dolgokról álmodok, amikor a tengerentúlon
szolgálok. Az otthon nekünk egy kis farm kinn Kelet- Texas fenyőkben
gazdag vegyes erdőiben, két vagy három másik farm között, amelyek közül az
egyik, a közvetlen szomszédunk, nagyjából négyezerszer nagyobb, mint a
miénk, és ettől időnként mi is sokkal nagyobbnak látszunk, mint a valóságban.
Valahogy hasonló a kapcsolatom egypetéjű ikertestvéremmel, Morgannel.
ő körülbelül hét perccel idősebb nálam, és nagyjából ugyanakkora (195
centi és 105 kiló), mint én. A családban valahogy mindig engem kezeltek a
kistestvérként. Az ember nem is hinné, hogy hét perc ezt teheti valakivel, igaz?
Pedig így van, és Morgan lankadatlanul őrzi rangidősi státusát.
ő is haditengerészeti SEAL, kicsit mögöttem jár rangban, mert én vonultam
be elsőnek. Ennek ellenére valahányszor együtt vagyunk, még mindig felvesz
valamiféle lazán érvényesített parancsnoki szerepet. Márpedig meglehetősen
sűrűn találkozunk, mert együtt lakunk egy házban a kaliforniai Coronadóban,
a SEAL-támaszpont közelében.
Texasi birtokunkon két vagy három ház áll, a főépület egy földszintes,
kőből épített tanyaház, körülötte jókora vidéki kert, amely még egy kis
kukoricást és több veteményes parcellát is magában foglal. Körülöttünk
mindenfelé - nagyjából, amíg a szem ellát bármelyik irányba - legelők terülnek
el, teleszórva nagyszerű tölgyekkel és legelésző állatokkal. Békés lakóhely
egy istenfélő családnak.
Morgant és engem kisgyerekkorunktól arra neveltek, hogy higgyünk az
Úrban. Nem kényszerítettek minket, hogy templomba járjunk, és semmi másra
sem, a család a mai napig nem tartozik a rendszeres templomjárók közé.
Igazából én vagyok az egyetlen, aki bizonyos rendszerességgel jár templomba.
Amikor éppen otthon va-

51
 A TÚLÉLŐ

gyok, vasárnap délelőtt elhajtok a katolikus templomhoz, ahol sokan

ismernek. Nem katolikusnak kereszteltek ugyan, de nekem nagyon is
megfelel a katolicizmus, nem okoz gondot hitvallásának és dogmáinak
elfogadása. Kölyökkorom óta fejből tudtam elejétől a végéig a hu-
szonharmadik zsoltárt, és több másikat is.
Meg azt gondolom, hogy a néhai János Pál pápa a legszentebb ember volt
a világon, Krisztus megalkuvást nem ismerő földi helytartója, olyan ember,
akinek az elveit semmi sem ingathatta meg. Kemény öregfiú volt János Pál.
Kutyául túl kemény az oroszoknak. Mindig úgy véltem, ha nem pap lett volna,
jó haditengerészeti SEAL válhatott volna belőle.
Nálunk otthon, a mi csendes isten háta mögötti vidékünkön az élet
háborítatlanul nyugalmasnak látszik. Akad persze néhány apró zavaró
tényező, leginkább a kígyók. Apa azonban réges-rég megtanított minket,
hogyan bánjunk velük, különösen a méregfogú korallsiklókkal és a rezes fejű
viperákkal. Előfordulnak aztán csörgőkígyók, keleti gyémánthátúak és
királykobrák is, ezek a többit eszik. A helyi tóban az ember időnként
összeakadhat egy-egy vízi mokaszinkígyóval, az pedig igazán gonosz kis
gazfickó. Üldözőbe veszi még az embert is, de bár szeretni éppen nem
szeretem a fajtáját, félni sem félek tőle. Morgan sportot űz belőle, hogy
felkajtassa őket, szereti bökdösni őket, nem hagy nekik nyugtot.
Az út mentén, nagyjából másfél kilométerrel beljebb tőlünk hatalmas
hosszú szarvú texasi szarvasmarhacsorda legel. A ház mögött fél tucat boksz
található anyám lovainak, némelyik az ő tulajdona, mások bértartásban
vannak nálunk.
Az emberek azért küldik a lovaikat anyámhoz, mert már-már misztikus
képessége van hozzá, hogy beteg vagy legyengült állatokat újra tökéletes
állapotba hozzon. Senki sem tudja, hogyan csinálja. Anyám nyilvánvalóan
igazi suttogó, de persze van néhány különleges takarmányozási módszere is,
köztük a versenylovak egy bizonyos fajta betegségére valamiféle tengeri
algából készített kotyvalék.

52
 BÉBI SEAL-EK...ÉS HATALMAS VÉN ALIGÁTOROK

Esküszik rá, hogy ez a szer egy tanyasi hátasból is képes díjnyertes

versenyparipát varázsolni. Sajnálom, Mama. Nem gondoltam komolyan, csak
viccelek.
Komolyra fordítva a szót, Holly Luttrell remek lovas. És valóban roppant
nyomorultnak látszó lovakat varázsol újra fénylő szőrű, egészséges paripává.
Gondolom, ezért jönnek hozzánk még mindig újabb és újabb lovak
vendégségbe. Anya egyszerre csak nagyjából tízzel tud foglalkozni, és minden
reggel ötkor kinn van már az istállóban, hogy ellássa őket. Aki szán rá időt,
láthatja, hogyan hat rájuk, megfigyelheti rendkívüli képességei rendkívüli
eredményeit.
Anyám hetedik generációs texasi, bár egyszer átköltözött New York
Citybe. Ott mifelénk ez olyan, mintha Sanghajba költözött volna, de anya
mindig elbűvölően szép szőke lány volt, és arra vágyott, hogy légi utaskísérő
legyen. A dolog azonban nem tartott sokáig. Hamar visszatért Kelet-Texas
tágas vidékére, lovakat nevelni. Mint mi mindnyájan, ő is úgy érzi, Texas része
a lelkének. Az enyémnek része, apáénak is, és holtbiztos vagyok benne, hogy
Morgan számára is ez a lényeg.
Egyikünk se élne sehol máshol. Pontosan itt érezzük otthon magunkat,
olyan emberek körében, akiket sok éve ismerünk, és akikben sok éve
megbízunk. Nyíltságban, derűlátásban, barátságban és tisztességben senki
sem ér fel a texasiakkal. Tisztában vagyok azzal, hogy ez valószínűleg nem
mindenki számára elfogadható, de mi így látjuk. Mindenütt máshol idegennek
érezzük magunkat, semmi értelme úgy tenni, mintha nem így lenne.
Jelenthetne ez csupán annyit, hogy gyorsabban tör ránk az igazi honvágy,
mint másokra, de én biztosan vissza fogok térni, hogy itt lakjak, amikor végzek
a katonai szolgálattal. És valamikor majd meghalni is itt akarok. Alig telik el
úgy nap, bárhol vagyok is éppen a világban, hogy ne gondolnék a mi kis
farmunkra, a családomra meg a barátainkra, hogy ne azon járna az eszem,
milyen lenne meginni egy sört a tornácon, s közben hihetetlen történeteket
mesélni, némelyik igaz lenne, és egytől egyig mind vicces.

53
 A TÚLÉLŐ

Tehát, ha már ennél a témánál tartunk, elmagyarázom, hogyan jutott odáig

egy parasztgyerek Kelet-Texas isten háta mögötti vidékéről, hogy első
osztályú tengerészaltiszt és rajparancsnok váljon belőle az amerikai
haditengerészet SEAL-jeinél.
A rövid magyarázat alighanem a tehetség lenne, de nekem abból nem jutott
több, mint bárki másnak. Ami azt illeti, a velem született képességeim
igencsak átlagosak. Elég nagydarab vagyok, ami születési hiba. Meglehetősen
erős, mert egy csomó ember rengeteg időt fordított a testem edzésére, és
hihetetlenül eltökélt, mert ha a természet olyan kevéssel áld meg, mint engem,
akkor muszáj hajtanod, nem?
Munkában bárkit felülmúlok. Csak nyomom, amíg el nem ül a por. Akkor
pedig rendszerint én vagyok az egyetlen, aki talpon maradt. Sportolóként nem
vagyok valami gyors, de a magam módján elég fi- fikás vagyok. Tudom, hova
érdemes állnom, jók a megérzéseim, azt hiszem, ennek köszönhetem, hogy
félig-meddig elfogadható sportember lett belőlem.
Adjatok nekem egy golflabdát, és másfél kilométerről eltrafálok vele
bármilyen palimadarat. Azért van ez így, mert a golf olyan játék, amely
gyakorlást, gyakorlást és még több gyakorlást igényel. Ez az én védjegyem,
az állhatatosság. Meg tudom csinálni. A játékban le tudom dolgozni az
elfogadható mértékű hátrányt, pedig nem születtem Ben Hogannek, de még
hasonlónak sem. Persze Ben ugyanúgy Texasból származik, mint én. Ügy 145
kilométerre születtünk egymástól, és szűkebb hazámban ez alig számít
többnek egy golfpályánknál. Ben-ről persze köztudott, hogy többet gyakorolt,
mint bárki más valaha élt golfozó. A vízben kell lennie valaminek.
Houstonban születtem, de az Oklahomával közös határ közelében
nevelkedtem. A szüleimnek, Dávid és Holly Luttrellnek jókora lovas farmja
volt egykor, úgy 840 hold földdel. 125 lovunk volt, nagyrészt telivérek és
bértartásra átvett lovak. Anyám irányította a lótenyésztést, apám pedig a
versenyeztetést és a kereskedelmet.

54
 BÉBI SEAL-EK...ÉS HATALMAS VÉN ALIGÁTOROK

Morgan és én lovak között nőttünk fel, etettünk, itattunk, takarítottuk az

istállókat, és persze lovagoltunk. Szinte minden hétvégén versenyekre
mentünk a lószállítóval. Akkor még csak kis kölykök voltunk, és mindkét
szülőnk remekül lovagolt, különösen anyánk. Mi így tanultunk. Dolgoztunk
az állatok körül, javítottuk a kerítéseket, kilencéves korunkban már javában
lendítettük a cölöpverő pörölyt. Raktuk fel a bálákat a szénapadlásra, fiatal
korunktól úgy dolgoztunk, mint a felnőttek. Apa ragaszkodott ehhez. És a
gazdaság hosszú évekig virágzott.
Abban az időben Texas a viharos fellendülés időszakát élte, a falánkak
mennyországa volt. Nyugat-Texasban, ahol az olajfúrók és mindenki, aki
körülöttük nyüzsgött, éppen multimilliomossá avanzsált, az olaj ára 800
százalékkal nőtt 1973 és 1981 között. Én 1975-ben születtem, az előtt, hogy a
hullám csúcsa akár csak látszani kezdett volna, és azt kell mondanom, hogy
akkoriban nagyon jól ment a Luttrell családnak.
Apámnak semmiség volt ígéretes külsejű lovat nevelni egy 5000 dolláros
csődörből, majd 40 000 dollárért eladni egyéves korában. Egyfolytában ezt
csinálta. Anyám pedig mestere volt a lovak „feljavításának”. Olcsón megvette
őket, majd több hónapi szeretetteljes gondoskodással és jól megválasztott
takarmányozással az eredeti vételár nyolcszorosát hozó fiatal versenyparipát
varázsolt belőlük.
És a lótenyésztés pontosan a helyes irány volt, érdemes volt akkoriban
ebben gondolkozni. A lovak ugyanabba a kategóriába tartoztak, mint a Rolex
karórák, a Rolls-Royce-ok, a Learjetek, a Gulfstream 1-esek, az egyszerű
házak helyett épülő paloták, meg a motorcsónakok, az istentelenül nagy
motorcsónakok. A kiadó irodákat felárral adták bérbe az egész államban, és
sorra épültek a hatalmas új felhőkarcolók. A kiskereskedelem minden idők
legnagyobb forgalmát produkálta. Versenylovak, remek! Adjon nekem hatot!
Hat gyorsat, Mr. Luttrell. Majdcsak megnyerek pár versenyt.
Az olajból származó pénz ahogy jött, már ment is, és rengetegen csinálták
meg a szerencséjüket bármilyen üzlettel, aminek luxussza-

55
 A TÚLÉLŐ

ga volt, bármivel, ami hizlalta az olajban utazó fickók egóját, akik sem azelőtt,
sem azóta nem látott ütemben költötték a pénzt, és vettek fel hiteleket.
A bankoknak akkoriban nem volt nagy ügy 100 millió dollárnál nagyobb
kölcsönt adni az olajkutatóknak és kitermelőknek. Volt idő, hogy 4500 olajkút
működött az Egyesült Államokban, legtöbbjük Texasban. Hitel? Könnyű volt
kapni. Egymillió dolcsit bármelyik bank szemrebbenés nélkül adott.
Bár akkoriban én még csak kölyök voltam, a családommal átéltük a
bekövetkező traumát, és öregem, komolyan utána is olvastam azóta. És
bizonyos szempontból örülök, hogy átéltem, mert megtanított arra, hogy
legyek óvatos abban, hogyan keresem meg és fektetem be a pénzemet, és hogy
mindig biztos helyre tegyem.
És megtanított arra is, hogy rendkívül óvatosan viszonyuljak a sze-
rencséhez, akkor is, amikor nekem kedvez, meg arra, hogyan uraljam magam
az életemet. Régen rájöttem már, hogy amikor Texasban eljött az összeomlás,
a hatásai az ezerszeresükre erősödtek, mert a srácok az olajbizniszben
komolyan azt hitték, hogy a pénznek semmi köze a szerencséhez. Szentül
hitték, hogy a hirtelen rájuk szakadt jólétet kizárólag a saját zsenialitásuknak
köszönhetik.
Senki sem fordított különösebb figyelmet arra, hogy a világ olajpiacát a
közel-keleti mohamedánok uralják. Mindennek, ami történt, Arábiábán rejlett
az oka, s a helyzet kialakulásában komoly szerepet játszott Carter elnök
energiapolitikája és az a körülmény is, hogy ötéves koromban egy hordó
nyersolaj 40 dollárba került.
Az összeomlást végül az olaj embargó és az iráni forradalom idézte elő,
amikor az ajatollah elragadta a hatalmat a sahtól. A kulcs mindehhez a
geopolitikában rejlett. Texas meg csak állt és nézhette tehetetlenül, ahogy az
olajbőség rázúdul a piacra, és a hordónkénti ár esni kezd, le egészen a 9
dolláros mélypontig.
Ez 1986-ban történt, amikor még nem töltöttem be a tízet. Időközben
csődbe ment a texasi Midlandben székelő hatalmas Első Nemzeti

56
 BÉBI SEAL-EK...ÉS HATALMAS VÉN ALIGÁTOROK

Bank, ugyanis a kormány pénzügyi felügyelői fizetésképtelennek nyil-

vánították. Ezzel az egyik legnagyobb bank dobta fel a talpát, és ennek hatása
végiggyűrűzött az egész államon. Egy csapásra véget ért a meggondolatlan
költekezés és befektetés kora. A palotaépítők kénytelenek voltak veszteséggel
eladni. Luxusjachtot még elajándékozni sem lehetett, a Rolls-Royce-
márkakereskedők pedig hajszál híján tönkrementek.
Az olajipari csőd által letaglózott óriáscégek magukkal rántották Dávid és
Holly Luttrell lovas farmját is. Kiválóan futó versenylovak, amelyeket apám
35 000-40 000 dollárra értékelt, hirtelen csak 5000- et értek, kevesebbet, mint
amennyibe a felnevelésük került. A családom mindent elveszített, a házunkat
is.
Az én apám azonban alkalmazkodó ember, kemény és eltökélt.
Visszaküzdötte hát magát egy kisebb birtokkal, és a megbízható, jól bevált
tenyésztési módszerekkel, amelyeket ő és anyám mindig is alkalmazott.
Csakhogy újra elbuktunk. A család végül nagyapa házában kötött ki, ahol
Morgan a padlón aludt.
Apám, aki fél lábbal mindig is benn maradt a petrolkémiai iparban, amióta
visszatért Vietnamból, újra ott látott munkához, és nagyon rövid idő alatt újra
talpra állt néhány nagy üzletnek köszönhetően. Tudják, az én apám, habár a
határ túlsó oldalán, Oklahomában született, lelkében igazi texasi. Bátran
küzdött, mint egy oroszlán, amikor haditengerészeti tüzérként szolgált
Vietnamban. És Texasban az igazi férfiak nem ülnek a pénzükön. Újra
kimennek a piacra, kockázatot vállalnak, és amikor nagyon beüt az üzlet, azt
akarják, hogy még nagyobb léptékben üssön be. Az én apám pedig igazi férfi.
Sok mindent kiolvashat az ember már a nevekből is, amelyeket a kisebb-
nagyobb birtokainknak adott: Magányos Csillag tanya, Északi Elágazás
tanya, Hullócsillag. Ahogy mindig mondogatta: „Én inkább a csillagra lövök,
és egy tuskót találok el, mint hogy a tuskóra lőjek, és elvétsem.”
Nem tudom leírni, mennyire szegények voltunk, amikor Morgan és én
próbáltuk átverekedni magunkat a főiskolán. Négy állásban

57
 A TÚLÉLŐ

dolgoztam, hogy fizetni tudjam a tandíjat meg a kollégiumot, és ennivalót

vehessek magamnak. A főiskola uszodájában én voltam az úszómester,
építkezéseken és kertészeteknél dolgoztam Morgannel. Nyírtuk a füvet és
gondoztuk az állatokat. Esténként kidobó voltam az egyik durva helyi bárban,
ahol nyüzsögtek a bunkó cowboyok. És mindezzel együtt még mindig
koplaltam, heti húsz dollárból próbáltam ellátni magam.
Egyszer, azt hiszem, úgy huszonegy évesek lehettünk, Morgan ba-
seballozás közben eltörte a lábát. Amikor bevitték a kórházba, kertelés nélkül
megmondta, hogy nekünk egyáltalán nincs pénzünk. Végül a sebész vállalta
a műtétet, hogy valamiféle hosszú lejáratú hitelre helyreállítja a lábát. Az
aneszteziológus azonban semmit sem volt hajlandó csinálni, ha nem fizetünk.
Senki se keményebb az én bátyámnál. Morgan tehát azt mondta: - Rendben,
akkor nincs szükségem érzéstelenítésre. Tegye rendbe a lábamat a nélkül!
Bírni fogom a fájdalmat.
A sebész megdöbbent, majd közölte Morgannel, valószínűleg nem eshet át
ilyen műtéten érzéstelenítés nélkül. Morgan azonban kötötte az ebet a
karóhoz: - Doki, nekem egy fillérem sincs. Hozza rendbe a lábamat, én pedig
majdcsak megbirkózók a fájdalommal!
Ennek persze senki sem örült, különösen a sebész nem. Ám akkor
megjelent Jason Miller, Morgan egyik főiskolai haverja, látta, hogy Morgan
pokoli kínokat él át, és az utolsó centig odaadta neki a megtakarított pénzét,
hogy kifizethesse az érzéstelenítést. Erre aztán gyorsan újra összerakták
Morgant.
Ezzel azonban túlságosan előreszaladtam. Amikor kölykök voltunk, és a
lovak körül dolgoztunk, apám nagyon, de nagyon keményen bánt velünk. Úgy
vélte, a jó jegyek természetesek, a rosszak viszont egyszerűen tűrhetetlenek.
Egyszer rossz jegyet kaptam magatartásból, mire nyereghevederrel vert meg.
Tudom, azért tette, mert nekünk akart jót, próbálta fegyelemre tanítani a fiait,
ami később, az. életben majd a javunkra válik.

58
 BÉBI SEAL-EK...ÉS HATALMAS VÉN ALIGÁTOROK

Mindazonáltal vaskézzel irányította az életünket. Azt szokta mondani

nekünk: - Egy napon már nem leszek itt. Akkor csak ti lesztek ket- ten, és
csak magatokra számíthattok, én pedig azt akarom, hogy megértsétek, milyen
kemény és igazságtalan ez a világ. Azt akarom, hogy mindketten felkészülten
várjátok, bármit küld is az utatokba az ördög!
Semmit sem tűrt el. Az engedetlenség szóba se jöhetett. Goromba
beszédért vagy viselkedésért majdhogynem akasztás járt. Nem volt mese.
Mindenkor megkövetelte az udvariasságot és a szorgos munkát. És ebből nem
engedett akkor sem, amikor teljesen leégtünk. Apa egy arkansasi erdőlakó,
egy másik döbbenetesen kemény jellem fia volt, és az „állj a saját lábadra”
jelmondatú vad dacot a lehető legkorábban életünk részévé tette.
Mi mindig kinn voltunk az erdőben, Kelet-Texas fenyvesekkel, vö-
röstölgy-erdőkkel és amerikai ámbrafákkal borított, nehezen járható, dombos
terepén. Apa hétéves korunkban tanított meg minket célba lőni, akkor vett
nekünk egy .22-es kaliberű puskát, egy Nylon 66-ost. 140 méterről el tudtunk
trafálni egy mozgó sörös dobozt. Ez ám a parasztgyerek keménység, nem
igaz? Vidéki suttyók az isten háta mögött tanulják az élethez nélkülözhetetlen
tudományokat.
Megtanított, hogyan maradjunk életben kinn a természetben. Mit ehet meg
az ember, és mit nem. Megmutatta, hogyan építsünk kalyibát, megtanított
halat fogni. Még arra is megtanított, hogyan ejtsünk el kötéllel egy vadkant:
dobjunk több hosszú hurkot a nyakába, és húzzuk meg őket, s közben
reméljük erősen, hogy nem egyenesen felénk kezd kitörni! Máig meg tudom
nyúzni, fel tudom darabolni, és meg tudom sütni a vaddisznót.
Otthon pedig apa minden farmunkon megmutatta, hogyan ültessük és
gondozzuk a kukoricát, a burgonyát, répát és más konyhakerti növényeket.
Amikor igazán elszegényedtünk, sokszor nagyjából csak ezeken éltünk.
Visszatekintve fontos képzés volt ez két vidéki gyereknek.
De ami talán a leglényegesebb, hogy megtanított úszni. Apa egykor tagja
volt az amerikai úszóválogatottnak, és ez tényleg számított neki.

59
 A TÚLÉLŐ

Felülmúlhatatlan volt a vízben, és azért lettem én is ilyen jó, mert ő tanított.

Morgan természetesen majdnem mindenben jobb, mint én. Nagyon tehetséges
futó, ökölvívó, céllövő, szárazföldi vagy vízi navigátor. Ő mindig könnyedén
átlibben a vizsgáin, míg nekem úgy kell átkínlódnom magam, sok tanulással,
gyakorlással, igyekezve, hogy az első legyek, aki bemegy, és az utolsó, aki
kijön. Morgannek nem kell iparkodnia.
Kitüntetéssel végezte a BUD/S-kiképzést, amit a társai szavaztak meg neki.
Én tudtam, hogy így lesz, még mielőtt elkezdte a tanfolyamot. Egyetlenegy
dolog van, amiben képtelen legyőzni engem. A vízben én vagyok a gyorsabb,
és a víz alatt is ügyesebb vagyok. Tudja ő is, bár nem biztos, hogy el is ismeri.
Volt egy nagy tó a lakóhelyünk közelében, és apa ott edzett minket. A
hosszú texasi nyarakon folyton ott voltunk, úsztunk, versenyeztünk,
búvárkodtunk, gyakoroltunk. Olyanok lettünk, mint a halak, pontosan, ahogy
apa akarta.
Hónapokat szánt arra, hogy megtanítson bennünket merülni, jó mélyre,
először saját erőnkből, azután könnyűbúvár-felszereléssel. Jól megtanultuk, és
az emberek pénzt adtak nekünk, hogy keressük meg a mély vízbe ejtett
kulcsokat és értéktárgyakat. Apa persze ezt így túl könnyűnek ítélte, és
kikötötte, csak akkor fizessenek nekünk, ha a megfelelő tárgyat találjuk meg.
Akkoriban néha súroltuk egymást egy-egy arra járó aligátorral, de az egyik
nagyszerű texasi barátom, Tray Baker megmutatta, hogyan bánjunk el velük.
Birkóztam egyszer eggyel, és szívből örültem, amikor a szarházi úgy döntött,
elege van, és elúszott melegebb vizek felé. A fivérem azonban a mai napig
szeret aligátorokkal birkózni, csak a móka kedvéért, ö persze bolond. Néha,
amikor fogunk egy régi, lapos fenekű csónakot és kimegyünk horgászni a tóra,
feljön egy azok közül a hatalmas vén aligátorok közül, és végigsiklik a csónak
mellett.
Morgan gyorsan felméri a helyzetet: orrlyukak körülbelül 20-23 centire a
szemektől, tehát 2,5-3 méter hosszú. Morgan egyenes, lapos

60
 BÉBI SEAL-EK...ÉS HATALMAS VÉN ALIGÁTOROK

szögű fejessel pontosan ráugrik az aligátorra, két öklével zárt helyzetben

összeszorítja az álkapcsát, azután tekergeti és megfordítja az állatot, felpattan
a hátára, s közben folyton szorosan zárva tartja azokat a hatalmas álkapcsokat,
és kineveti a mélység pánikba eső szörnyetegét.
Néhány perc után mindketten ráunnak a birkózásra, és Morgan elengedi az
állatot. Mindig úgy véltem, ez a legveszélyesebb pillanat. De sohasem láttam
még aligátort, amelyik úgy érezte, érdemes még egyszer megpróbálkoznia
Morgannel. Mindig simán megfordulnak, és elúsznak a környékről.
Testvérem csak egyszer ítélte meg tévesen a partnerét, és azóta egy sor
aligátor-fognyom látható a kezén.
Tudják, azt hiszem, apa mindig azt akarta, hogy haditengerészeti SEAL-ek
legyünk. Örökösen ezekről az elit harcosokról mesélt nekünk, hogy miket
tesznek, és miért szállnak síkra. Véleménye szerint ők testesítik meg mindazt,
ami a legjobb az amerikai férfiban: a bátorságot, a hazafiságot, az erőt, az
elszántságot, az okosságot, a mesteri szakértelmet mindenben, amit tesznek,
és hogy soha nem nyugszanak bele a vereségbe. Egész ifjúságunkban azokról
a fickókról beszélt. És gondolom, tanítása az évek során belénk ivódott.
Morgannek és nekem is sikerült bekerülnöm a SEAL-ek közé.
Nagyjából tizenkettő voltam, amikor egyértelműen felismertem, hogy
haditengerészeti SEAL lesz belőlem. És sokkal, de sokkal többet tudtam a
dologról, mint a legtöbb korombeli gyerek. Tudtam a kiképzés brutalitásáról,
a megkövetelt erőnléti szintről, és arról, hogy fölényesen biztos mozgást
várnak el a vízben. Ügy gondoltam, nekem menni fog. Apa beszélt nekünk a
jó céllövő képesség fontosságáról, és tudtam, nekem az is megy.
A SEAL-eknek otthonosan kell mozogniuk nehéz terepen, ismerniük kell
a túlélés fogásait, ha kell, a dzsungelben is tudniuk kell élni. Na, ebben mi
már akkor jók voltunk. Tizenkét éves korunkra Morgan és én olyanok
voltunk, mint két vadon élő állat. Otthon voltunk a lakatlan vadonban,
magától értetődő természetességgel bántunk a

61
 A TÚLÉLŐ

horgászbottal és a puskával, könnyedén megéltünk abból, amit a természet ad.

Szívem mélyén azonban tudtam, valami plusz kell ahhoz, hogy az ember
bekerüljön a világ legkiválóbb harcoló alakulatába. Ez a plusz pedig olyan
szintű állóképesség és erő, amit csak azok képesek elérni, akik aktívan tesznek
érte. Semmi sem történik meg csak úgy. Az embernek mindig meg kell
erőltetnie magát.
A mi vidékünkön, Kelet-Texasban a különleges hadviselési erők számtalan
korábbi és jelenleg is szolgáló tagja lakik, csendes, a valóságosnál kevesebbet
mutató vasemberek, legtöbbjük igazi hős, de ezt csak a családjuk tudja róluk,
hiszen nem az egyéni elismerésért vagy dicsőségért szolgálnak az Egyesült
Államok Fegyveres Erőinél.
Azért teszik, mert gránitkemény szívük mélyén enyhe remegést éreznek,
amikor az alakulótéren meglátják a fejük fölött csattogva kibomló Old Gloryt
(Vén Dicsőség, az amerikai nemzeti lobogó beceneve). Ezeknek az
embereknek feláll a tarkóján a szőr, amikor meghallják az amerikai nemzeti
himnuszt. Amikor az elnök megjelenik, és a katonazenekar az „Üdv a
főparancsnoknak” taktusait játssza, mindnyájan megélnek egy pillanatnyi
ünnepélyes komolyságot - az elnökünkért, a hazánkért, és azért, amit hazánk
a világnak jelent, meg a sok-sok emberért, akinek Amerika nélkül soha nem
lett volna esélye.
A különleges hadviselési erőkben szolgáló férfiak előtt más lehetőségek is
nyitva álltak életük során, könnyebb utat is választhattak volna, ők azonban a
legnehezebb utat választották, azt a keskeny töltésutat, amelyik nem a
napfényes napok hazafiainak való. Arra az útra pedig a legfőbb hazafi
kedvéért tértek, azéért, aki azt is megkövetelheti tőlük, hogy az életüket
áldozzák az Amerikai Egyesült Államokért. Arra az útra, amelyik csak
azoknak való, akik ilyen nagyon akarják szolgálni hazájukat, és akiknek
semmi más nem számít.
Ez valószínűleg nem trendi a mi celebimádó modern világunkban, de a
különleges hadviselési alakulatok tagjai ezzel fikarcnyit sem

62
 BÉBI SEAL-EK...ÉS HATALMAS VÉN ALIGÁTOROK

törődnek. Azt hiszem, az embernek ismernie kell őket ahhoz, hogy megértse.
És még akkor sem könnyű, mert a legtöbbjük tartózkodó, szófukar, és szinte
lehetetlen rávenni bármelyiküket akárcsak egyetlen öndicsérő szó kiejtésére.
Természetesen tudatában vannak magasabb rendű elhivatottságuknak, mert
arra esküsznek föl, hogy védik az országot, és megvívják csatáit. És amikor a
dob peregni kezd, ők készen állnak a harcra.
És amikor felhangzik az a dobpergés, ezer anya, mennyasszony és feleség
szíve hagy ki egy dobbanást, és ha valaki tudja ezt, akkor azok maguk a srácok.
De számukra a szolgálat és az elkötelezettség erősebb, mint bármiféle
szívfájdalom. És azok a magas fokon kiképzett harcosok automatikusan
puskát és lőszert ragadnak, és sietnek teljesíteni főparancsnokuk kívánságait.
Douglas MacArthur tábornok egykor figyelmeztette a West Point-i
kadétokat, mi lesz, ha ők lennének az elsők, akik hagyják, hogy a Hosszú
szürke vonal kudarcot valljon: „Egymillió olajzöld, khakiszínű, kék és szürke
egyenruhás kísértet fog felkelni fehér keresztje alól, és mind e mágikus erejű
szavakat fogja mennydörögni: Kötelesség, Becsület, Haza.” Az amerikai
haditengerészet SEAL-jei- nek nincs szükségük kísértetekre. Nekünk azokat a
szavakat a szívünkbe vésték be.
És odalenn Kelet-Texasban sok ilyen ember kész volt abszolút minden
ellenszolgáltatás nélkül áldozni az idejéből arra, hogy megmutassa a
kölyköknek, mi kell ahhoz, hogy valaki SEAL, Ranger vagy zöldsapkás
lehessen. Az, akiről mi tudtunk, egy korábbi zöldsapkás őrmester volt, aki a
közelben lakott. Billy Sheltonnak hívták, és ha valaha is meglátja ezt,
valószínűleg meghal zavarában, amiért a bátorságról szólva nyomtatásban
látja a nevét.
Billy ragyogó pályát futott be a hadseregben. Vietnamban a zöldsapkások
soraiban harcolt, majd itthon a központi kormányzat egyik terroristaelhárító
különítményében (SWAT) szolgált. Az egyik legkeményebb ember volt,
akivel valaha találkoztam, és közvetlenül a tizen-

63
 A TÚLÉLŐ

ötödik születésnapom előtt egy délután összeszedtem minden bátorságomat,

elmentem hozzá, és megkérdeztem, tudna-e tanítani engem, hogy egyszer
majd haditengerészeti SEAL lehessek. Éppen ebédelt, még rágott, amikor az
ajtóhoz jött. Bivalytermetű férfi volt, világos bőrrel, dagadó izmokkal, sehol
egy gramm háj. Az én szememben olyannak tűnt, aki képes puszta kézzel
megfojtani egy orrszarvút.
Tétován előadtam a kérésemet. Ő pedig tetőtől talpig végigmért, majd
annyit mondott: - Ugyanitt, holnap délután négykor.
S azzal becsapta előttem az ajtót. Kicsit fiatal voltam még akkor, de az
ideillő kifejezés, amit kerestem, valahogy így hangzik: semmi fölösleges
duma, igaz?
A környéken persze mindenki tudta, hogy Billy kamaszokat készít fel a
különleges hadviselési erőknek. És amikor egy csoportunkat az utcán futtatta,
az arra hajtó gépkocsik dudáltak, és vezetőik hangosan biztattak minket.
Billy soha nem vett róluk tudomást, és nem mutatott könyörületet irántunk.
Edzésprogramunk részét képezte a futás, vállunkon súlyos betontömbbel.
Amikor Billy elég erősnek gondolt minket, gyorsított a tempón, és
gumiabroncsokkal kellett futnunk, amelyeket olyan nehéznek éreztünk,
mintha most szerelték volna le őket az űrsiklóról, de legalábbis a ház mögött
álló nagy, öreg traktorról.
Billy nem edzést tartott, hanem mindenre kiterjedő SEAL-előkészítő
kiképzést tizenéveseknek. Az évek során pumpáltatott velünk vasat az
edzőteremben, húzatta velünk a kínpadon, használtuk az ergométert,
döngöltük az utakat, hajtottuk a testünket, verejtékeztünk és erőlködtünk.
Morgan és én rettegtünk Billytől. Rendszeresen rémálmaim voltak, amikor
másnap reggel jelentkeznünk kellett nála, mert könyörtelenül hajszolt minket,
mit sem törődve zsenge korunkkal. Nagyjából tucatnyi fiúból álló csoportba
kerültünk, mind a tízes éveink közepén jártunk.
- Meg foglak törni benneteket, testileg és lelkileg - ordította. - Megtörlek,
halljátok? Utána pedig újra fel foglak építeni benneteket,

64
 BÉBI SEAL-EK...ÉS HATALMAS VÉN ALIGÁTOROK

egyetlen harci egységgé, úgy hogy a testetek meg a lelketek egyetlen egységet
fog alkotni. Értitek, mit beszélek? Több fájdalmat zúdítok rátok, mint
amennyit valaha átéltetek.
Amikor itt tartott, az osztály fele inkább futott volna az életéért, mint hogy
szembenézzen ezzel a bulldoggal, ezzel az egykori Texas Tech-es
rögbihátvéddel, aki úgy tudott futni, mint Mack Kamion hegynek lefelé.
Elnyerte egy helybeli középiskola támogatását, megengedték, hogy ingyen
használja a tornatermet, hadd képezze a különleges hadviselési erők mi
vidékünkről kikerülő jövendő katonáit.
- Nem vagyok a barátotok! - üvöltötte. - Különösen nem ebben a
tornateremben! Azért vagyok itt, hogy gatyába rázzalak benneteket: fitté,
edzetté tegyelek, hogy készen álljatok a SEAL-ek vagy a sapkások, vagy a
Rangerek szolgálatára. Egy kanyit nem kapok senkitől azért, hogy ezt
csináljam. És ti ezért fogjátok rendesen csinálni, csak hogy ne vesztegessétek
a drága időmet. Mert ha bárki közületek nem üti meg a mércét a különleges
hadviselési erőknél, az nem azért lesz, mert túl gyengék vagytok. Az azt
jelentené, hogy én vallottam kudarcot, márpedig én gondoskodni fogok arról,
hogy ez ne történhessen meg, ugyanis itt és most a kudarc nem szerepel a
választható lehetőségek között. Én gatyába foglak rázni benneteket.
Mindnyájatokat. Megértettétek?
Húsz kilométeres futásokra hordott minket, hurcoltuk a betontömböket,
amíg majdnem összeestünk. A srácoknak véresre horzsolódott a tarkója. És
Billy sohase vette le rólunk a szemét, sohasem tűrte a lazsálást, vagy hogy
lankadjon a figyelmünk. Rászorított, hogy a végsőkig, a tűréshatárig nyűjük a
darálót. Minden egyes alkalommal.
Ez építette fel az erőmet, adott nekem szilárd alapot. így tanultam meg a
SEAL-ek erőnléti credóját. Arra Billy határtalanul büszke volt, büszke, hogy
továbbadja a tudását.
És tőlünk mindössze az ügy iránti sohasem múló odaadást, a szamuráj
harcos önfegyelmét és olyan tüdőt követelt, mint egy pár skót

65
 A TÚLÉLŐ

duda. Abszolút nem ismert kegyelmet, és igazán szeretett minket Morgannel,

kettőt az osztály mindössze hat megmaradó tagjából.
Egyszer, amikor egy iraki szolgálati időszak végén visszatértem, néhány
heti henyélés és anya főztjén élés után mentem el hozzá látogatóba, ő meg
kidobott az edzőteremből!
- Istenverte kövér vagy, ami szánalmas egy SEAL-től, látni se bírlak! -
rikoltotta. - Tűnj el a szemem elől!
Szent szar! Már kinn is voltam, futva mentem le a lépcsőn, és nem
merészkedtem vissza, amíg le nem adtam majdnem négy kilót. Itt mifelénk
senki sem vitatkozik Billy Sheltonnal.
A másik képességet, amelyre szükségem volt, még el kellett sajátítanom.
Egyetlen haditengerészeti SEAL sem lehet meg a fegyver nélküli küzdelem
magas szintű ismerete nélkül. Billy azt mondta nekem, amint lehet,
mindenképpen vegyek órákat harcművészetből. Ezért aztán kerestem egy
tanárt, akivel dolgozhattam. Általános és középiskolai éveimben mindvégig
ezt a különös, meglehetősen titokzatos ázsiai tudományt tanulmányoztam és
sajátítottam el. Ezen dolgoztam sok évig ahelyett, hogy más sportágakkal
próbálkoztam volna. És minden kitűzött célomat elértem.
Morgan azt mondja, az igazság az, hogy nem tudom, valójában mennyire
erős vagyok, és a legbölcsebb mindenkor kitérni az utamból.
Az én mércémmel mérve kezdeti előnnyel indultam küzdelembe azért,
hogy haditengerészeti SEAL lehessek. Nagyon fiatalon tudatosították bennem
a célt, és két erős motorom is volt, amelyik hajtott előre az utamon: az
édesapám és Billy Shelton. Minden, amit az iskolai osztálytermen kívül
megtanultam, kora gyermekkoromtól mintha Coronado felé irányított volna.
Legalábbis most visszatekintve úgy tűnik.
Mindenki érti, miért olyan magas a kiesők aránya a SEAL-nek jelentkezők
között. És amikor arra gondolok, amit az odaérkezésemet megelőző években
végigcsináltam, elképzelni sem tudom, milyen lehet azoknak a srácoknak,
akik előkészítő képzés nélkül próbálkoz-

66
 BÉBI SEAL-EK...ÉS HATALMAS VÉN ALIGÁTOROK

nak. Morgant és engem SEAL-nek neveltek, de könnyű nekünk sem volt soha.
A munka kegyetlenül nehéz, a testedzési program pedig példátlanul
kíméletlen és követelményeiben nem ismer megalkuvást. A vizsgák minden
részletre kiterjednek, szigorúak és nehezek. A SEAL-csoportoknak semmi
sem felel meg, csakis a lehető legkiválóbb minőség.
És talán mindenekfölött a jellemed az, amit szakadatlanul górcső alá
vesznek. A kiképzők, a tanárok, a rangidős altisztek és a tisztek állandóan a
jellemhibát keresik, a gyengeséget, amely egy nap bajtár- said
veszélyeztetéséhez vezethet. Azt nem tűrheti. Az égvilágon szinte mindent
képesek eltűrni, azt az egyet kivéve.
Amikor valaki azt mondja, hogy a SEAL-csoportokban szolgál, az annyit
jelent, átment minden vizsgán, a fegyveres erők zsarnoki hajlamú munkaadói
közül a legkeményebbek egyike fogadta el. És helyénvaló egy elismerő
biccentés, mert haditengerészeti SEAL-lé válni nehezebb, mint bejutni a
Harvard jogi karára. Más, de nehezebb.
Amikor valaki azt mondja, tagja egy SEAL-csoportnak, tudhatják, hogy
egy nagyon különleges emberpéldánnyal hozta össze önöket a sors. Ami
engem illet, én egyszerűen szerencsésnek születtem, valahogy mázlim is volt,
miközben az apám által belém plántált munkamorállal átküzdöttem magamat
a nehézségeken. A többiek azok közül a srácok közül az istenek az Egyesült
Államok Fegyveres Erőin belül. És távoli, idegen tájakon úgy szolgálják
nemzetüket, ahogyan igény van rá, amikor igény van rá, és leginkább
bármiféle elismerés nélkül.
És a világért sem akarnák, hogy másképp legyen, mert nem ismernek más
utat. A megtisztelő elismerések leperegnek róluk, a reflektor- fénytől
húzódoznak, de a végén mégis vár rájuk egy értékes jutalom: amikor aktív
harcosi pályafutásuk véget ér, ők pontosan tudják, kicsodák, és miért állnak
ki. Ez pedig ritka. És ezt senki sem vásárolhatja meg pénzért.

67
 A TÚLÉLŐ

Visszatérve a homoksivatag déli pusztaságai fölé berepülő C--130-as

fedélzetére, az Egyesült Államok Fegyveres Erőinek hősei, akikkel együtt
utaztam, még mindig aludtak, kivéve a tengerpartok istenét, Shane-t, aki még
mindig a rock and rollt bömböltette.
Valahol kinn a sötétségben, gépünk jobb oldalán feküdt a pakisztáni Kvetta
városa, amely komoly jelentőséggel bírt, amikor még a britek futtatták a
helyet. Nagy vezérkari akadémiájuk volt ott, és az 1930-as évek közepén
három évig ott tanított Montgomery, a későbbi tábornagy és vikomt, az el-
alameini csata győztese. Ez, úgy vélem, kellőképpen bizonyítja, hogy a
katonáskodás jelentéktelen apróságaiért legalább annyira bolondulok, mint a
nagyokos beszólásokért.
Mi azonban, azt hiszem, a határ bal kéz, azaz Afganisztán felőli oldalán
maradtunk, és folytattuk utunkat a hatalmas Hindukus-hegység magasan
fekvő nyugati lejtői fölött. A legdélebbi csúcs, az, amelyik a legközelebb
magasodik a sivataghoz, 3353 méter magas. Az után rettentően meredek
hegyek következnek, és mi ezek közé a hegyek közé tartottunk.
Valahol alattunk feküdt a jelentős város, Kandahár, amely néhány héttel
később, 2005. június 1-jén az év egyik legszörnyűbb tálib rajtaütésének
színhelyévé vált. Egyik öngyilkos robbantójuk húsz embert ölt meg Kandahár
legnagyobb mecsetjében. Ebben a városközpontban történt katasztrófában
életét vesztette Kabul rendőrfőnöke, aki egy tálibellenes vallási vezető
temetésén vett részt. A vallási vezetőt viszont három nappal korábban két
motoros merénylő ölte meg.
Azt gondolom, hogy Healy főnök és különösen én voltunk igazán
tudatában annak, milyen veszélyek leselkednek ránk ebben a viszályok dúlta
országban. És mi felismertük közeledő küldetésünk jelentőségét is, hogy
milyen fontos a Hindukus magas hegyei közt beszivárgó tálib újoncok mindig
újrainduló áramlásának feltartóztatása és kihallgatásra érdemes vezetőik
elfogása.
Már hét órája tartott végtelennek tűnő repülőutunk Bahreinből, és még
mindig egyórányira, vagy annál is többre jártunk Kabultól

68
 BÉBI SEAL-EK...ÉS HATALMAS VÉN ALIGÁTOROK

délre. Csak kúsztunk észak felé az álnok határ fölött, amely egyenesen a
Hajbár-hágóhoz vezet, majd tovább az Északi-Hindukus kolosszális
csúcsaihoz és szurdokaihoz. Azon túl a hegyek elkanyarodnak
Tádzsikisztánba és Kínába, és távolabb átnyúlnak a Himalája nyugati végébe.
Az útikalauzomat olvastam, úgy dolgoztam fel és raktároztam el a tényeket,
mint Agatha Christie valamelyik nyomozója. Saman, Zob kulcsfontosságú
belépési pontjai voltak a táliboknak és Bin Laden al- Kaidájának, amikor az
amerikai légi csapások és földi csapatok elöl menekültek. Ezek a törzsi
harcosok csaknem ötszáz méter magas hegyeken törtek maguknak utat, és az
elégedetlenkedő beludzsisztáni főnököktől kértek segítséget, akik addigra már
halálosan unták Pakisztánt és Afganisztánt, Nagy-Britanniát, Iránt, az
Egyesült Államokat, Oroszországot, és mindenki mást, aki próbálta
megmondani nekik, mit tegyenek, és mit ne.
Hadműveleti területünket onnan jócskán északra jelölték ki, és az utolsó
órákat azzal töltöttem, hogy próbáltam összeszedni némi adatot, csakhogy
nehéz volt találni. A gond az, hogy azokban a hegyekben nem sok történik,
nincs sok kisváros, és falu is csak igen kevés. Vicces, de igazán. Nem sok
minden történt, és mégis, más szempontból nézve, a világ minden istenverte
disznósága megtörtént: összeesküvések, haditervek, gaztettek, terrorizmus,
számtalan tervezet a Nyugat, különösen az Egyesült Államok támadására.
Voltak ott tálib harcosokból szervezett sejtek, amelyek csak az alkalomra
vártak, hogy csapást mérjenek a kormányra. Volt számos al- Kaida-csoport,
amelyek olyan vezér körül nyüzsögtek, akit évek óta szinte senki sem látott.
A tálibok vissza akarták szerezni a hatalmat Afganisztánban, Bin Laden
csürhéje halált és pusztítást akart hozni az amerikai állampolgárokra, akár
egyenruhát viselnek, akár nem. Akár így, akár úgy, valamennyien istenverte
lidércnyomást testesítettek meg, és olyat, ami rohanvást fajult még
veszedelmesebbé. Na, pontosan ezért küldtek értünk.

69
 A TÚLÉLŐ

Az érkezésünket megelőző hetekben tömegesen történtek erőszakos

incidensek, s ez megerősítette mindenki félelmét, hogy a gyűlölt tálibok már
megint erősödnek, és komolyan fenyegetik Afganisztán új kormányát. Hámid
Karzai elnök még harmincezer amerikai és NATO-katona támogatásával is
állandóan csak küszködött, hogy Kabulon kívül bárhol az országban
érvényesíteni tudja a hatalmát.
Néhány héttel korábban, februárban, a tálibok kerekperec bejelentették,
amint kedvezőbbre fordul az időjárás, máris növelni fogják a kormány elleni
támadásaik számát. És attól a pillanattól kezdve autón vagy motoron
célpontjaik mellé hajtva lőfegyveres merényletek és robbantások sorát
hajtották végre, általában helyi közigazgatási tisztviselők és kormánypárti
vallási vezetők ellen. Délen és távolabb, keleten amerikai katonákon kezdtek
lesből rajtaütni.
Különös szó ez a tálib. Mindenki hallotta már, mint a felkelőt, a szunnitát,
az ajatollahot, vagy azt, hogy Tajvan. De mit jelent igazából az, hogy tálib?
Én megéltem velük olyasmiket, amiket az ember nyugodtan minősíthet a
legocsmányabb fajta közelharcnak. És rengeteget olvastam róluk. A tények
illeszkednek a valósághoz. Azok a fickók ördögi, gyilkos vallási fanatikusok,
mindegyiknek van AK-47-ese, és mindegyikben túlteng a vérszomj. Nekem
elhihetik.
A tálibok 1994 óta számítanak komoly tényezőnek. Eredeti vezérük egy
Mohammad Omár molla nevű falusi pap volt, kemény legény, aki a szovjet
megszálló csapatok elleni harcban veszítette el a jobb szemét. Az 1990-es
évek közepére a tálibok fő célpontjai Afganisztánban - mielőtt én színre
léptem - azok a torzsalkodó hadurak voltak, akik
(a) egykor megszervezték a mudzsahedinek ellenállási mozgalmát, és
(b) kiűzték a szovjeteket az országból.
A tálibok két fő ígéretet tettek, amelyeket be fognak váltani, mihelyt
hatalomra jutnak: helyreállítják a békét és a közbiztonságot, és bevezetik a
saríát, az iszlám jogot. A mudzsahedinek túlkapásaiba és belháborúiba
belefáradt afgánok örömmel fogadták a tálibokat, akik kezdetben számos

70
 BÉBI SEAL-EK...ÉS HATALMAS VÉN ALIGÁTOROK

ügyben sikert arattak. Leküzdötték a korrupciót, megfékezték a törvényes

rend híján elharapózott bűnözést, biztonságossá tették az utakat, s így újra
virágzásnak indulhatott a kereskedelem. Ez minden területre igaz, amelyre
kiterjesztették uralmukat.
Először a délnyugati Kandahár városát vonták fennhatóságuk alá, majd
gyorsan behatoltak az ország más részeibe is. 1995 szeptemberében
elfoglalták az Iránnal határos Hérát tartományt, egy évvel később pedig
seregeik bevették az afgán fővárost, Kabult. Megdöntötték Burhanuddin
Rabbani elnök és hadügyminisztere, Ahmed Sah Maszúd rezsimjét. 1998-ra
már az ország majdnem 90 százalékát ők uralták.
Ám amint hatalomra kerültek, a tálibok kimutatták a foguk fehérjét. A világ
egyik legönkényuralmibb jellegű közigazgatását állították fel, olyat, amely
nem tűrt semmiféle ellenkezést szélsőséges elveikkel és gyakorlatukkal
szemben. Azonnal bevezették az ősi iszlám büntetési módokat, nyilvános
kivégzést az elítélt gyilkosoknak és a kéz levágását csuklóból a tolvajlással
vádoltaknak. Gondolni sem szeretek arra, milyen büntetés várt a nemi
erőszakot vagy házasságtörést elkövetőkre.
Betiltották a televíziót, a zenét és a mozit, mert a tálib vezetők ezeket
léhaságnak ítélték. A tízéves és annál idősebb lányoknak megtiltották az
iskolába járást, a dolgozó nőknek megparancsolták, hogy maradjanak otthon.
A férfiaknak kötelezően szakállt kellett növeszteniük, a nőknek előírták a
burka viselését. Ezek a vallási alapon a lakosságra kényszerített intézkedések
világszerte hírhedtté tették a tálibokat, akik a középkort igyekeztek
visszahozni egy olyan országban, amelynek népe a huszonegyedik századba
vágyott. Az emberi jogokat felháborító módon lábbal tiporták, és emiatt
közvetlen összeütközésbe kerültek a nemzetközi közösséggel.
Volt azonban egy másik dolog, és végül ez lett a vesztük, mégpedig hogy
menedéket nyújtottak Oszama bin Ladennek és az ő al-Kaida- mozgalmának.
1998 augusztusában iszlám fanatikusok bombamerényletet követtek el az
Egyesült Államok nagykövetsége ellen Kenyában és Tanzániában, és
megöltek több mint 225 embert. Washington

71
 A TÚLÉLŐ

azonnal nehéz választás elé állította a tálibok vezetőit: vagy utasítsák ki

Bin Ladent, akit az amerikai kormány a bombamerényietekért fele-
lősnek tartott, vagy ha nem teszik, vállalják a következményeket.
A tálibok kereken megtagadták az őket keményen pénzelő szaúdi
születésű vendégük kiadását. Bill Clinton elnök rakétatámadást rendelt
el Bin Laden Dél-Afganisztánban működő fő kiképzőtábora ellen, de a
vezért nem sikerült megölni. Ezt követően az Egyesült Államok 1999-
ben rávette az ENSZ Biztonsági Tanácsát, hogy vezessen be
szankciókat a tálibok kormányozta Afganisztán ellen. Két évvel később
még szigorúbb szankciókat léptettek életbe, újabb próbálkozás volt ez,
hogy rákényszerítsék a tálibokat, adják ki Bin Ladent.
Semmi sem vált be. Se a szankciók, se Afganisztán megfosztása a
lehetőségtől, hogy részt vegyen az ENSZ munkájában. Még mindig a
tálibok voltak hatalmon, és még mindig bújtatták Oszama bin Ladent,
de az elszigeteltségük mind politikai, mind diplomáciai szempontból
kezdett teljessé válni.
A tálibok mégsem engedtek egy jottányit se. Elszigeteltségüket ki-
tüntetésnek tekintették, és úgy döntöttek, elmennek a végletekig, és még
erőteljesebb fundamentalista rezsimet vezetnek be. A szerencsétlen
afgán nép túl későn ismerte fel, mibe ment bele: átengedte az országot
egy csapat szakállas eszelősnek, akik semmi mást nem tettek a
lakossággal, csak végtelen nyomorúságba döntötték, és brutális, el-
nyomó, drákói szigorú uralmukkal minden mozdulatukat ellenőrizték.
A tálibokat annyira lekötötte a lakosság rabszolgasorba taszítása, hogy
elfeledkeztek az élelmezés szükségességéről, így tömeges éhínség tört
ki. Egymillió afgán hagyta el az országot menekültként.
A Nyugat ezt mind tudta. Majdnem. De a nemzetközi közvélemény
igazi felháborodásának kiváltásához az a döbbenet kellett, amit a tálibok
2001 márciusában elkövetett tette keltett a világban. Ekkor történt, hogy
egyszerűen a levegőbe repítették a két monumentális, hatodik századi
bámijáni Buddha-szobrot - az egyik ötvenöt, a másik harmincnyolc
méter magas -, amelyeket magába a hegybe faragtak

72
 BÉBI SEAL-EK...ÉS HATALMAS VÉN ALIGÁTOROK

bele Afganisztán középső vidékén, Kabultól 230 kilométerre észak-

nyugatra. A tett egyenértékű azzal, mintha a gízai piramisokat rob-
bantották volna fel.
A szobrokat homokkősziklákba faragták Bámiján városának köze-
lében, amely az ősi Selyemút, a Kína és Közép-Ázsia piacait Európa, a
Közel-Kelet és Dél-Ázsia kereskedelmi központjaival összekötő
karavánút mentén feküdt. A buddhisták legszentebb helyei közé tar-
tozott, története a második századig nyúlik vissza, s egykor számos
kolostor és sok száz szerzetes otthonául szolgált. A két szobor a leg-
nagyobb álló Buddha-ábrázolás volt a világon.
Az Afganisztánt uraló tálibok pedig azzal, hogy rövid úton elpusz-
tították őket, nagyjából négy agyvérzést idéztek elő a világ minden
múzeumigazgatójánál és kurátoránál. A tálibok gyakorlatilag mind-
nyájuknak azt mondták: kapjátok be! Mellesleg kit is ábrázoltak azok a
szobrok? A tálibok egyébként is az összes szobor megsemmisítésére
készültek egész Afganisztánban azon az alapon, hogy a szobor, mint
olyan idegen az iszlám vallástól.
A bámijáni Buddhákat a saría jogán romboltuk le. Csakis Allah, a
Mindenható érdemli meg, hogy istenként imádják, senki és semmi más.
Ez így rendben is van, igaz? Dicsérd Allahot, és add a robbanóanyagot.
A Buddha-szobrok felrobbantása világszerte megerősítette azt a vé-
lekedést, hogy muszáj valamit tenni Afganisztán uraival, de újabb rob-
banás kellett ahhoz, hogy végre dühödt és kíméletlen lépéseket tegye-
nek ellenük. Erre szeptember 11-én került sor, ugyanabban az évben, és
ez volt a vég kezdete a tálibok és Bin Laden al-Kaidája számára.
Mielőtt a por elült és belepte Manhattan alsó részét, az Egyesült
Államok máris követelte a táliboktól Bin Laden kiadását az Egyesült
Államok ellen intézett támadások miatt. A tálibok ezt megint
megtagadták, talán mert nem ismerték fel, hogy a (meglehetősen) új
amerikai elnök, George W. Bush nagyon más jellemű ember, mint Bill
Clinton.

73
 A TÚLÉLŐ

Alig egy hónappal később, október 7-én az amerikaiak, egy kis koalíciós
haderő élén, olyan támadást indítottak Afganisztán ellen, amely alapjaiban
rázta meg a világnak azt a részét. Az amerikai katonai felderítés az al-Kaida
összes táborának helyét pontosan meghatározta az ország északkeleti
részében, és a fegyveres erők megindították a modern hadviselés
történetének egyik legnagyobb légicsapás-sorozatát.
Az Egyesült Államok hadihajóiról és a brit Királyi Haditengerészet
tengeralattjáróiról indított ötven robotrepülőgéppel kezdődött. Ugyanakkor,
jóval azután, hogy Afganisztánban besötétedett, huszonöt repülőgép-
hordozóról felszálló csapásmérő repülőgép és tizenöt szárazföldi
támaszpontú bombázó megsemmisítő csapást mért a tálibok légvédelmére,
távközlési infrastruktúrájára, valamint Kabul, Jalálábád, Kandahár, és Hérát
repülőterére. Kandahárban az amerikai bombák lerombolták a nagy
rádiólokátorokat és a reptér irányítótornyát. Ebben a városban élt Omár
molla, és az egyik haditengerészeti harci gépnek sikerült pontosan a háza
hátsó udvarába dobnia egy bombát. Sajna az a félszemű gazfickó
megmenekült.
A tálibok, akiknek a főhadiszállása immár lángokban állt, eleve
meglehetősen jelentéktelen légicsapás-mérési képességgel rendelkeztek,
mindössze maroknyi merevszárnyú repülőgéppel és helikopterrel, és az
Egyesült Államok Légiereje ezeket irányított „okos” bombákkal rutinszerű
biztonsággal megsemmisítette.
A hordozókról felszálló haditengerészeti vadászbombázók a tálibok más
harci eszközeit vették célba, a nehéz gépjárműveket, a harckocsikat és az
üzemanyagraktárakat. Szárazföldi támaszpontú B-l, B-2, és B-52 bombázók
is repültek aznap. A B-52-esek 226 kilós, hagyományos, nem irányított
bombák tucatjait dobták az al-Kaida terroristakiképző-táboraira Kelet-
Afganisztánban, odafenn a határ menti hegyvidéken, ahol hamarosan
látogatást fogunk tenni.
Az amerikai légi csapások egyik elsődleges célpontjának a csekély
számú nagyobb, indítóállványról, vagy kisebb, vállról indítható légvédelmi
rakétát jelölték ki, amelyeket az afgánok vagy az oroszoktól.

74
 BÉBI SEAL-EK...ÉS HATALMAS VÉN ALIGÁTOROK

vagy a mudzsahedinektől loptak. Ezeket nehéz volt bemérni, ráadásul a

törzsi harcosok több kisebb-nagyobb készletet elszállítottak, és elrejtettek
a hegyekben. Elrejtették sajnos azért, hogy majd később használják.
Egy órával az éjszakai bombázás megindítása után az Északi Szövetség
egy Kabultól 40 kilométerre északra fekvő légi támaszpontról tüzérségi
rakétákkal nyitott tüzet, egyenesen a fővárosban állomásozó tálib erőkre, öt
hatalmas robbanás hangzott, és a fővárosban megszűnt az áramszolgáltatás.
Az Egyesült Államok azonban sohasem tévesztette szem elől a labdát.
Az igazi cél az al-Kaida totális megsemmisítése és annak a vezetőnek a
likvidálása volt, aki kitervelte az ikertornyok elleni gyalázatos támadást -
„a huszonegyedik század Pearl Harborját”, ahogyan az elnök minősítette.
Ez pedig egyet jelentett a tömeges támadással a fent a hegyekben
barlangokból és föld alatti alagutakból kialakított sötét, fenyegető hálózat
ellen, ahová Bin Laden a főhadiszállását telepítette.
A robotrepülőgépek megdolgozták kicsit a vidéket, de az csak a kezdet
volt. A világ egyetlen szuperhatalma az igazi nehézsúlyú csapást egy
gigantikus nagyságú bomba alakjában mérte: ez a BLU-82B/ Cl30, amelyet
Vietnamban Commando Vauit (Kommandókripta) néven ismertek,
mostanra pedig Daisy Cutternek (Százszorszépvágó, de több, ütővel játszott
labdajátékban a bombaütést nevezik így) becéztek. Ez egy magasan
kioldandó, 6800 kilós hagyományos bomba, amelyet a nagy MC-130-as
repülőgéppel kell célba juttatni, mert túl nehéz ahhoz, hogy valamelyik
hagyományos harci gépre függesszék, vagy a bombatárjába helyezzék.
Isteni ez a cucc. Eredetileg arra tervezték, hogy egy csapásra he-
likopterek leszállására alkalmas tisztást robbantsanak vele a dzsungelben.
Afganisztánban azonban az említett föld alatti üregekben menedéket kereső
élőerő elleni fegyverként alkalmazták. Hatósugara kolosszális,
valószínűleg eléri a 270 métert. Robbanásának villanása és hangja szó
szerint több kilométerről érzékelhető. A BLU-82B a

75
 A TÚLÉLŐ

valaha előállított legnagyobb hagyományos bomba, és természetesen nem

hagy maga után nukleáris szennyezést. (Csak összehasonlításul, a hirosimai
atombomba pusztítóereje ezerszer nagyobb volt.)
A Daisy Cutter előnyei közé tartozik, hogy rendkívül megbízható, nem
okoz neki gondot a szélsebesség vagy a hőmérsékleti gradiens.
Hagyományos robbanóanyag-töltete a hatóanyagot és az oxidálószert is
tartalmazza. Nem üzemanyag-levegő robbanókeverékkel működik, mint a
sokkal, de sokkal kisebb bombákban használatos régi FAE-rendszer.
Méreteit tekintve majdnem négy méter hosszú és több mint egy méter
széles.
A BLU-82B sikeres alkalmazása a célba juttató repülőgép precíz
pozicionálásán múlik, a szükséges koordinátákat pontosan meghatározott
helyre telepített földi lokátor vagy a repülőgép fedélzeti navigációs
rendszere szolgáltatja. A végső visszaszámlálás és a kioldás előtt a
repülőgépet hajszálpontosan a megfelelő helyzetbe kell kormányozni. A
navigátornak halálpontos ballisztikai és széleltérítési számításokat kell
végeznie.
A bomba óriási lökéshulláma miatt nem vethető 1800 méternél kisebb
magasságból. Robbanótöltetét, amely 5700 kilogramm olcsó GSX
zagyvizet (ammóniumnitrátból, alumíniumporból és poliszti- rénből kevert
sűrű szuszpenziót) tartalmaz, 96 centis előműködtető hosszabbító robbantja
néhány méterrel a felszín fölött, s így nem vág a talajba bombatölcsért. A
teljes lökéshullám kifelé hatva terjed, és 70 kp/cm2-es túlnyomást hoz létre.
Innen a Százszorszépvágó csúfnév.
Az Egyesült Államok sohasem hozta nyilvánosságra, pontosan hányat
dobtak le ezekből a bombákból a Fehér-hegység Tora Bora nevű részén,
ahol az al-Kaida a táborait berendezte. Legalább négy, de talán hét is volt
belőlük. Az elsőt, a Pentagon egy hivatalos nyilatkozata szerint, egy Bin
Laden tartózkodási helyéről kapott jelentés után vetették be. Csak
elképzelni tudjuk az ilyen lökéshullám megsemmisítő hatását azoknak a
föld alatti üregeknek a belsejében, ahol az al-Kaida vezetési törzse és felső
vezetői tevékenykedtek. Akkor sem lett volna túl egész-

76
 BÉBI SEAL-EK...ÉS HATALMAS VÉN ALIGÁTOROK

séges, ha egy mező közepén állnak, de egy zárt tér belsejében! Jézusom, az
brutális. Ez az eszköz egyszerre százával irtotta az ellenséget.
Az Egyesült Államok igazán elagyabugyálta a tálibokat. Északon
eltiporta erősségüket Kunduzban, tűzerejével kiűzte őket a Kabultól
északra elterülő Somali-síkságról. Akárhol bukkantak fel, azonnal
szőnyegbombázta őket a bagrami légi támaszpont körül, ahová, négy
esztendővel később, a C-130-assal tartottunk.
2001 őszén a tálibok és az al-Kaida zöme vagy menekült az amerikai
offenzíva elől, vagy megadta magát. A következő években ösz- szeverődtek
a pakisztáni határ túloldalán, rendezték soraikat és megindították az
ellentámadást Afganisztán visszafoglalására.
Ezek a hikorifa keménységű törzsi harcosok nemcsak túlélték valahogy
az amerikai légi csapásokat és nemcsak az előretörő Északi Szövetség elől
sikerült elmenekülniük, de a hadviselés történetének egyik legnagyobb
embervadászatát is megúszták, miközben a tehetetlen dühébe mind jobban
belefeledkező Egyesült Államok eget-földet megmozgatva igyekezett
kézre keríteni Bin Ladent, Omár mollát és a többieket. Úgy sejtem,
hajlandóságuk, hogy eszelős tempóban meneküljenek az erős ellenfél elől,
és gyors behúzódásuk a pakisztáni hegyekbe tette lehetővé, hogy
korlátozott számban, de megtartsák élőerőiket és anyagi erőforrásaikat.
Ily módon pedig időt is nyertek. És bár kétségtelenül sok hívüket
veszítették el, miközben első kézből tudták meg, mit képesek és hajlandók
megtenni az amerikai fegyveres erők, sok hónapnyi időt is szereztek, és így
belefoghattak híveik új nemzedékének toborzásába és kiképzésébe. Mire
pedig mi megérkeztünk, ismét harcképes hadseregként tevékenykedtek, s
mindössze négy évvel azután, hogy elvesztették a hatalmat, száműzetésbe
szorultak és majdnem megsemmisítették őket, sorra indították a gerilla
hadműveleteket az amerikaiak vezette koalíció csapatai ellen.
Miközben mi a végső rárepülésre készültünk a hatalmas területű bagrami
amerikai támaszpont légterében, a tálibok ismét odakinn ga-

77
 A TÚLÉLŐ

rázdálkodtak a terepen, gyilkolták a segélyszervezetek munkatársait és

külföldi építőmunkásokat raboltak el. Kelet- és Dél-Afganisztán egyes
részeit hivatalosan nem biztonságos területté nyilvánították a tálibok egyre
merészebb támadásai miatt. Kézzelfogható bizonyítékok mutatták, hogy
kiterjesztik befolyási zónájukat, újra szorosan együttműködnek Bin Laden
al-Kaidájával, és új szövetségeket is kovácsolnak más lázadó csoportokkal
és kormányellenes hadurakkal. Ugyanúgy, ahogyan legutóbb, amikor 1996-
ban megszerezték a hatalmat, igaz?
Ezúttal volt azonban egy elsődleges fontosságú céljuk a hatalom
megragadása előtt, az pedig az amerikai vezetésű koalíciós hadsereg
helyzetének destabilizálása, és végül e csapatok teljes kiűzése Afga-
nisztánból, egyszer s mindenkorra.
Helyénvaló említést tennem a pastukról, a világ legrégebbi, ma is élő
törzsi csoportjáról, akiknek létszáma nagyjából negyvenkét millió.
Huszonnyolc millió Pakisztánban él, 12,5 millió pedig Afganisztánban,
ahol a teljes népesség 42 százalékát alkotják. Nagy-Britanniában 88 ezren
laknak, az Egyesült Államokban pedig 44 ezren.
Afganisztánon belül elsősorban az északkeleti hegyekben élnek, de
keleten és délen is vannak vidékek, ahol a lakosság jelentős hányadát adják.
A pastuk büszke nép, szigorúan tartják az iszlám vallást, szigorú
becsületkódex szerint élnek és komolyan veszik hagyományaikat. Betartják
az összességükben pastunvalinak nevezett íratlan szabályokat és
törvényeket, amelyek kétezer éven át megtartották őket a helyes úton.
Ugyanakkor ők a tálibok legfontosabb támogatói is. Az ő harcosaik
alkotják a tálib fegyveres erők gerincét, az ő családjaik nyújtanak
menedéket ezeknek a csapatoknak magasan a hegyek között fekvő
falvaikban, oltalmazzák őket, és olyan helyeken rejtegetik, amelyek nyugati
szemmel szinte megközelíthetetlennek tűnnek. Az amerikai haditengerészet
SEAL-jeire ez persze nem vonatkozik, mert ugyan ők is nyugati szemmel
néznek, de ők nem ismerik a megközelíthetetlenség fogalmát. Mi akárhová
be tudunk hatolni.
Könnyű felismerni, miért jönnek ki olyan jól egymással a pastuk és a

78
 BÉBI SEAL-EK...ÉS HATALMAS VÉN ALIGÁTOROK

tálibok. A pastuké az a törzsi közösség, amelyik nem volt hajlandó

meghajolni a Szovjetunió hadserege előtt. Ök mindenáron folytatták a
harcot. A XIX. században addig küzdöttek a britek ellen, amíg a megadás
küszöbére juttatták, majd visszaűzték őket a mai Pakisztán területére.
Háromszáz évvel korábban teljesen megsemmisítették a Mogul Birodalom
uralkodói legfélelmetesebbikének, Nagy Akbárnak a seregét.
A pastuk igen büszkék zord hadviselési hagyományukra, és érdemes
észben tartanunk, hogy az évszázadok során, amelyek elkeseredett,
kegyetlen hadakozással teltek Beludzsisztánban, a pastukat soha senkinek
nem sikerült uralma alá hajtania, márpedig mindenkor ők alkották a térség
népességének felét.
A törzsi örökség, a törzshöz tartozás koncepciója roppant merev. A
vérvonalak játsszák a főszerepet, döbbenetes leszármazási láncok, amelyek
évszázadokra nyúlnak vissza, nemzedékről nemzedékre. Az ember nem
csatlakozhat úgy egy törzshöz, ahogyan az amerikai állampolgárságot
felveheti. A törzsek nem adnak ki zöldkártyát vagy útlevelet. Az ember
vagy tagja egy törzsnek, vagy nem.
A nyelvnek, a hagyományoknak és a kultúrának megvan a maga szerepe,
de ismétlem, a pastuk közé nem lehet beállni. Ez pedig mindnyájuknak
rendíthetetlen méltóságot és önbecsülést ad. Falvaik talán nem azok a
szakszerűen erődített katonai táborok, amilyeneket a tálibok szeretnének,
de a pastukat nem könnyű megfélemlíteni.
Az emberek szigorúan a rokoni kapcsolatok alapján szerveződnek,
persze a férfirokonság a mérvadó. A törzsi leszármazási lánc apai ágon, a
férfi ősökön fut végig. Amennyire én tudom, fütyülnek mamira és az ő
őseire. Örökség szigorúan csak a fiúknak jár, a föld kizárólag apáról fiúra
száll.
Van egy közmondásuk, ami nagyon sokat elárul: én a fivéreim ellen, a
fivéreim és én az unokafivéreink ellen, a fivéreim, az unokafivéreim és én
a világ ellen. És így is tesznek. A szoros hadszervezet újra

79
 A TÚLÉLŐ

és újra lehetővé tette, hogy kiütéssel győzzenek le náluk lényegesen

képzettebb, kifinomultabb inváziós hadseregeket.
A törzsi viselkedési kódex, a pastunvali sokat követel: vendégszeretetet,
nagylelkűséget, és kötelezően elvárja a legcsekélyebb sérelem
megbosszulását is. Az élet a pastuk között nagy elvárásokat támaszt az
emberrel szemben: minden az egyenrangúak, a rokonok és a szövetségesek
tiszteletén múlik. Ez pedig veszélyes lehet. Csak a törzs becsületkódexe áll
az anarchia útjában. A törzs tagja küzdeni, sőt gyilkolni is fog, csak hogy
elkerülje önmaga vagy családja becsületvesztését.
Az emberölés pedig zavart okoz az egész rendszerben, mert a halált meg
kell bosszulni: a gyilkos és családja állandó veszélyben él. Ami hatalmas
visszatartó erő, megfékezi az erőszakot. A nagy tudású Charles Lindhorn,
a Bostoni Egyetem antropológiaprofesszora szerint a pastu törzseknél
nagyságrenddel alacsonyabb az emberölési ráta, mint az Egyesült Államok
nagyvárosaiban. Köszönettel tartozom a professzornak az e tárgyban kapott
hasznos tájékoztatásért.
A tálib hitvallás egyenesen származik a pastu becsületkódexből: a nők
az apai ágú leszármazás anyaméhei, a törzsi becsület és folytonosság
forrásai. Az ő biztonságuk és szűziesen tiszta életvitelük a leszármazási
lánc tisztaságának egyedüli garanciája. A nőknek ezt az elkülönítését
purdahnak nevezik, és az a célja, hogy a lányokat és asszonyokat a világ
szeme elől elrejtve, a háztartás irányítójának szerepében tartsa, és
ugyanakkor nagy megbecsülést is biztosít nekik.
A purdah testesíti meg a valahová tartozás állapotát. A nő férje elmehet
harcolni az idegen agresszorok ellen, amíg a feleség irányítja a családot, a
háztartást, élvezi fiai szeretetét és tiszteletét, és bizton számíthat arra, hogy
egy napon majd matriarchaként fog uralkodni menyei és azok gyermekei
fölött. Ez a lényege a tálibok nőkre vonatkozó nézeteinek. És úgy sejtem,
ez remekül működik a Hindukus-hegység- ben, de nem lenne túl jól
alkalmazható Houston belvárosában.
Az idők folyamán sok rettenetes küzdelmet vívtak a pastuk földjén, a
legtöbbjét idegenek. A jó öreg pastunvalinak köszönhetően azonban

80
 BÉBI SEAL-EK...ÉS HATALMAS VÉN ALIGÁTOROK

fennmaradtak. A bőkezű vendéglátás hagyománya talán a legszebb

erényük, és magában foglalja a lokhay varkaval fogalmát. A kifejezés azt
jelenti, „fazékadás” Azt értik alatta, hogy a védelmük alá helyeznek valakit,
különösen olyan helyzetben, amikor a törzs akár gyengébb is lehet, mint
ellenségei. Amikor a törzs elfogadja a lokhayt, vállalja, hogy minden áron
megvédi az illetőt az ellenségtől.
Nekem talán minden más arra vetődő nyugatinál jobb okom van örök
hálát érezni ezért az intézményért.

Gépünk éppen a hatalmas bagrami amerikai támaszpont végső meg-

közelítésére készült. Addigra, hét órával azután, hogy elindultunk
Bahreinből, már mindenki felébredt. Nappal volt, alattunk húzódtak azok a
hegyek, amelyekről oly sokat hallottunk, és amelyek között a következő
hetekben majd tevékenykednünk kell.
A magas csúcsokat még mindig hó borította, fehéren csillogtak a felkelő
nap fényében. És a hóhatár alatt nagyon meredeknek látszottak a lejtők. Túl
magasan jártunk ahhoz, hogy kivehessük a középső lejtőkön a falvakat, de
tudtuk, ott vannak, és mi oda fogunk behatolni a nem túl távoli jövőben.
Bagramban az irdatlan leszállópálya a támaszpont szélén húzódik végig,
a számtalan, százával sorakozó előre gyártott barakk mellett. Lenn a földön
az állóhelyeken parkoló repülőgépeket és rengeteg Chinook helikoptert
láttunk. Azon nem izgattuk magunkat, kivel kell majd osztoznunk az
elhelyezési körleten. A SEAL-eket mindig együtt szállásolják el, mindenki
mástól elkülönítve, így ugyanis elkerülhető, hogy valakinek eljárjon a szája
a szigorúan titkos hadműveletekről. Nekünk persze minden műveletünk
szigorúan titkos, és nem locsogunk felelőtlenül, de a haderő más fegyver-
és csapatnemei nem kap-

81
 A TÚLÉLŐ

nak olyan szigorú kiképzést, mint mi, és az elszigeteltség biztosítja, hogy

senki se kockáztassa a biztonságunkat.
Megérkeztünk hát végre az Afganisztáni Iszlám Köztársaságba, ebbe a
Texasnyi kiterjedésű országba, amelyet minden oldalról szárazföld vesz
körül, hegyek gránitfalai oltalmaznak, s ahol akkor már sok-sok éve háború
dúlt, és dúl még ma is. Mint mindig, a helyi hadurak próbálták kiűzni a
hatalmat bitorló idegen betolakodókat. Minket. Pedig mi még csak nem is
bitoroltuk a hatalmat, csak próbáltuk megakadályozni az újabb véres törzsi
belháborút, és az újabb rezsim- váltást, a választott vezetők lecserélését
diktátorokra.
Apám! Pokolian nagy feladatnak látszott, de minket izgatott. Ez volt az,
amiért vállaltuk a szolgálatot. Az igazság az, alig vártuk, hogy leszálljunk,
és nekilássunk. És bizonyos értelemben igazán egyszerű feladat volt.
Valahogyan ki kellett jutnunk azokra a rossz hírű hegyi hágókra, és meg
kellett állítanunk azoknak az arctalan törzsi harcosoknak a titkos
beszivárgását, akik konok eltökéltséggel, néma csendben csak jöttek, jöttek
a határon át, hogy a legcsekélyebb jelre, vezetőik egyetlen könnyed
turbánlengetésére azonnal harcba szálljanak.
Ismertük az előtörténetüket, és tudtuk, nagyon gyorsan képesek mozogni
a hegyekben. Évszázadok óta ők uralták azokat a lejtőket, barlangokat és
rejtekhelyeket, és minden jövevény számára bevehetetlen erődökké
alakították őket.
És kerültek már szembe odafenn nyílt harcban SEAL-ekkel, mert
elsőnek a SEAL-ek érkeztek oda. Felkészülten fognak várni, annyit
tudtunk. De mint minden harcoló SEAL-alegység mi is hittük, hogy
különbek vagyunk mindenki másnál, tehát vigyázzanak magukra az
istenverte tálibok.
Danny, Shane, James, Axe, Mikey és én. Feladattal jöttünk, állig
felfegyverkezve, valamennyien eltökéltük, hogy visszakergetjük a tálibok
és az al-Kaida seregeit oda, ahonnan jöttek, elkapjuk a vezetőket, és
megszabadulunk mindenkitől, akit túl veszélyes lenne életben hagyni. És
helyreállítjuk a rendet a hegyekben.

82
 BÉBI SEAL-EK...ÉS HATALMAS VÉN ALIGÁTOROK

Majdnem tizenháromezer kilométerre voltam az otthonomtól, de

küldhettem e-mailt a családomnak és a szeretteimnek. Az otthon
komfortjából kicsit kevés jutott, de a hátizsákomban ott volt a DVD-
lejátszóm és a kedvenc filmem, az idősebb Alexandre Dumas regényéből
készült Monte Cristo grófja DVD-n. Ez a történet mindig erőt ad nekem,
mindig lelket önt belém, ha megnézem ennek a bátor, ártatlanul elítélt
férfinak a magányos küzdelmét a gonosz nagyhatalmú erői és a könyörtelen
világ ellen.
Ez a nekem való anyag. Hátat a falnak! Soha ne add fel! Bátorság,
kockáztatás, páratlan merészség. Sohasem gondoltam, hogy a saját
gondjaim nagyon hamarosan, bár csak nagyon rövid ideig, de hasonlíthatók
lesznek az Edmond Dantéséihez, ahogy helyzetem reménytelensége is az
övéhez If komor várának szigeterődjében.
És sohasem gondoltam, hogy azok a feledhetetlen szavak, amelyeket a
börtönök legkegyetlenebbikének gránitfalába vésett, nekem is reményt
adnak majd: szánalmasan haloványt, de azért csak reményt. Saját
szorongattatásom legsötétebb óráiban újra és újra azok a szavak jutottak
eszembe, többször, mint ahányszor hajlandó vagyok elismerni: Istenem, ne
engedd meg soha, hogy feledjek!

83
 3
Harcosok iskolája
Vaksötét volt, de ő napszemüveget viselt, csillogóan feketét,
amely teljesen takarta a szemét... „A legtöbben maguk közül
nem lesznek itt néhány hónap múlva - közölte Reno kiképző...
Ha maguk, srácok nem kezdenek csapatként együtt húzni,
akkor egy sem lesz itt maguk közül!”

A Bahreinből érkező hat SEAL röviddel pirkadat után ért földet Bagramban,
Afganisztán északkeleti részén. Épp most fordítottam két teljes fejezetet
lényegében arra, hogy rámutassak, micsoda nagy jelentőségű esemény volt ez,
a mi helyszínre érkezésünk, hogy együtt tevékenykedjünk az amerikai
hadsereg elit hegyi csapataival. Közben felmerült bennem, hogy önök talán
eltöprengtek azon, miért gondoltuk mi olyan rohadtul sokkal különbnek
magunkat bárki másnál, miért formáltunk jogot a magunk kis saját
önteltségére.
Mivel nem szeretném, hogy bárkit kételyek gyötörjenek velem és
csoportbeli bajtársaimmal kapcsolatban, hadd magyarázzam meg most
azonnal, mielőtt igazán belelendülünk, miért tekintettünk így magunkra és a
világra. Szó sincs idő előtt megélt diadalérzetről, és ostobaság lenne pusztán
az önbizalomnak tulajdonítani. Az olyasmi lenne, mintha a Csendes-óceánt
nedvesnek minősítenénk.
Az önbizalom erősebb formája ez, és nem úgy értem, hogy hetvenkedés.
Szokás azt mondani, hogy csak az igazán gazdagok értik a különbséget
önmaguk és a szegények között, és csak az igazán zseniális emberek fogják
fel a különbséget önmaguk és a viszonylag ostobák között.
Nos, csak olyan emberek érthetik, mi a különbség köztünk és mindenki más

84
 HARCOSOK ISKOLÁJA

között, akik maguk is átmentek mindazon, amin mi. A fegyveres erőkön belül
még a többiek is felfogják, mi kell ahhoz, hogy az ember feljusson a harcászati
kiválóság csúcsára. És az én esetemben minden szerencsétlenül kezdődött,
odalent a farmon, miközben anyám zokogott és nem volt hajlandó kijönni a
házból, mert nem akarta látni, hogy elmegyek. 1999. március 7-én.
Huszonhárom voltam.
Úgy fogalmazni, hogy nem boldogultam valami fényesen a szülővá-
rosomban, enyhe kifejezés lenne. A hírnév, amelyet Morgan és én kivívtunk
magunknak, egyikünk útját sem könnyítette meg. Állandóan felbukkantak
fickók, akik arra voltak kíváncsiak, igazából mennyire vagyunk kemény
legények. Sejtésem szerint apám úgy gondolta, csak idő kérdése, mikor fut
bele egyikünk egy alacsonyan repülő ökölvívóba, és tesz komoly kárt
valakiben, vagy benne tesz komoly kárt valaki. És ezért úgy határoztam,
elmegyek a városból, és beállók az Egyesült Államok Haditengerészetének
SEAL-jei közé. Morgan pompás ötletnek tartotta, ő mutatott be egy közeli
városban a toborzóiroda vezetőjének, Beau Walsh első osztályú
tengerészaltisztnek. Ő vitt le kocsival a houstoni sorozóállomásra - így toboroz
a haditengerészet.
Természetesen azonnal közöltem velük, hogy engem szükségtelen
újonckiképző táborba küldeni, ahhoz én már túlképzett vagyok. Igenis uram,
én majd megyek egyenesen Coronadóba, ahol a nagy kutyák falnak a tálból.
Minden porcikám erre hivatott, hiszen máris félig kiképzett SEAL vagyok.
Egyenesen küldtek az újonckiképző táborba. Aláírtam a papírokat, és
felkészültem, hogy néhány napon belül jelentkezzek szolgálatra. Amikor
elhagytam a farmot, nem tartottunk igazi búcsúünnepséget, de mindenki ott
volt, köztük Beau Walsh és Billy Shelton is. Amint már említettem, Mami
elérzékenyült, és behúzódott a házba, mert képtelen volt végignézni az ő
babája elutazását. Mármint az enyémet.

85
 A TÚLÉLŐ

Akkori úti célom, a Haditengerészet Újonckiképző Parancsnoksága (Navy

Recruit Training Command, RTC) több mint ezerhatszáz kilométerre északra
működött, az illinois-i Great Lakesben. És mivel konokul ragaszkodom az
igazsághoz, kijelenthetem, hogy ott töltöttem életem legnyomorúságosabb
nyolc hetét. Addig még csak havat sem láttam, és erre a legvadabb hóvihar
közepén érkeztem oda, amit a kiképzőtábor az utóbbi tizenegy évben látott.
Olyan volt, mintha egy zulut elküldték volna az Északi-sarkra.
Az a szél meg a hó bömbölve csapott le a Michigan-tó túlpartja felől, utat
törve magának a nyugati partra, ahol a mi táborunk volt, ötvenhat kilométerre
Chicagótól északra. Közvetlenül a víznél. Alig tudtam elhinni azt a merő
kínszenvedést, amibe az a dermesztő időjárás taszított minket. A tábor óriási
létesítmény volt, sok száz újonc próbálkozott itt a csodálatos átalakulással,
hogy civilből az Egyesült Államok haditengerészévé váljon. Drasztikus
metamorfózis ez lelkileg és testileg is, és kellemes időjárási viszonyok között
is elég nehéz lett volna. De jéggel, hóval és széllel súlyosbítva, Jézusom!
Cserbenhagynak a szavak.
Addig sohasem volt szükségem téli ruházatra, nem is volt egyetlen ilyen
ruhadarabom se. Emlékszem, micsoda mérhetetlen örömet éreztem, amikor a
haditengerészet mindenkit ellátott a megfelelő holmival: vastag zoknival,
bakanccsal, sötétkék nadrággal, ingekkel, pulóverekkel és kabátokkal.
Mindenről elmagyarázták, hogyan hajtsuk össze és tároljuk, megmutatták,
hogyan vessük be minden reggel az ágyunkat. Pillanatnyi megállás nélkül
egyenesen bevágtak minket a testedzés sűrűjébe, futottunk, gyúrtunk,
meneteltünk, alaki gyakorlatokat végeztünk, és sok-sok elméleti oktatást
ültünk végig.
A futás tisztességes időben nem lett volna olyan rossz, de a campus
tökéletesen keményre fagyott, és a tó felől fújó metsző szél vágott, mint a kés.
Még egy pingvin is pocsékul érezte volna ott magát. Hóban futottunk, hóban
meneteltünk, és hóban gázoltunk az elméleti foglalkozásokra.
Az első héten, miközben próbáltuk elkerülni a fagyhalált, olyan szavakat
sulykoltak belénk, amelyek azóta is kísérnek. Becsület, Bátorság,
Elkötelezettség (Honor, Courage, Commitment), az Egyesült Államok

86
 HARCOSOK ISKOLÁJA

Haditengerészetének mottója, ezek azok az alapvető értékek és eszmék,

amelyek szerint valamennyien élünk. A mai napig emlékszem, amikor a
kiképzőnk azt mondta nekünk: „Amit az itt, Great Lakesben megéltekből
kihoznak, az fogja kialakítani a személyiségüket!”
Igaza volt. Remélem.
A második héten áthajtottak minket a Bizalom-tanfolyamon. Ezeket a
foglalkozásokat úgy tervezték meg, hogy az amerikai haditengerészet
hadihajóin előforduló vészhelyzeteket szimulálják. Arra tanítottak, hogy
vágjon az eszünk, bízzunk magunkban, és mindenekelőtt képesek legyünk
olyan kulcsfontosságú döntéseket hozni, amelyeken a saját és bajtársaink élete
múlhat. A kulcsszó a csapatmunka. Ez uralja és hatja át az élet minden
részletét a haditengerészetnél. Az újonckiképző táborban nem csak mondják
neked, beléd is nevelik. Csapatmunka. Ez volt az új hajtóerő életünk minden
területén.
A harmadik héten felraktak minket egy szárazföldön rögzített iskolahajóra.
Azon a héten mindent a gyakorlati képzés uralt. A hajó majdnem minden
működő részének nevét megtanultuk. Elsősegélynyújtási technikákra
oktatattak, a hajók közötti híradásra jelzőzászlóval (és fényjelzéssel). Sok időt
töltöttünk a tanteremben, ahol a hadi- tengerészet szokásaira és a belső
érintkezés szabályaira, a hadijogra, haditengerészeti hírközlésre, hajó és
repülőgép típusismeretre és a tengerészmesterség alapfogásaira oktattak.
Mindezt erőnléti és ügyességi próbák, felülések, nyújtott karú lá-
bujjérintéses felülések és fekvőtámasz-sorozatok tarkították. Ezekkel mind
remekül boldogultam is, de a két és fél kilométeres futás azok között az
időjárási viszonyok között egy jegesmedve állóképességét is próbára tette
volna. Közölték velünk, hogy bárki, akinek nem sikerül elsőre, visszajöhet, és
újra próbálkozhat. Én úgy határoztam, inkább

87
 A TÚLÉLŐ

átfutok mezítláb az Északi-sarkon, minthogy újra végigcsináljam. Minden

erőm beleadtam, és sikerült, hála legyen érte Istennek.
A negyedik héten vehettünk először fegyvert - az Ml6-os gépkarabélyt -
a kezünkbe. Én meglehetősen gyorsan boldogultam a képzés ezen részével,
különösen kinn a lőtéren. Ezután a haditengerészet mindenkinél arra
összpontosított, amelyik szakágat a haderőnemnél az illető választotta. Ez
nálam nem volt kérdés. Haditengerészeti SEAL-ek. Csak semmi
szarakodás, rendben?
Aztán a tűzoltó- és fedélzeti kárelhárítási tanfolyam következett. És
valamennyien megtanultunk tüzeket eloltani, füsttel teli helyiségekből
kimenekülni, vízzáró ajtókat nyitni és zárni, oxigénes légzőkészüléket
használni és tűzoltótömlőt fektetni, mozgatni. Az utolsó rész a legrosszabb,
a Bizalom-kamra. Bemész oda a csoporttársaiddal, és felveszed a
gázálarcot. És akkor valaki bedob egy könnygáztablettát, neked pedig le
kell venned a gázálarcot, bedobni egy szemetesbe, és hangosan el kell
mondanod a teljes nevedet, valamint a társadalom- biztosítási számodat.
Minden egyes újoncnak, aki belép a haditengerészethez, ki kell állnia ezt
a próbát. A végén a kiképzők egyértelműen tudtodra adják: megvan
benned, ami szükséges. Van számodra hely a haditengerészetnél.
A végső feladatot harckészültségnek nevezik. A csoportokra osztott
újoncok tizenkét helyzetet kapnak feladatul, csupa olyat, amilyennel az
előző hetekben már foglalkoztak. Ez az a vizsga, amikor minősítik az
újoncokat, egyenként és csoportonként is. Amikor ezzel sikeresen végzel,
a kiképzők átadják neked az Egyesült Államok Haditengerészetének
baseballsapkáját, az pedig ország-világ előtt hirdeti, hogy immár
haditengerész vagy. Bizonyítottad, hogy oda tartozol, bizonyítottad, hogy
a megfelelő anyagból gyúrtak.
A következő héten részt vettem a hivatalos avatóünnepségen vadonatúj
díszegyenruhámban. Emlékszem, ellépkedtem a tükör előtt, és alig
ismertem magamra. Szálfaegyenesen tartottam magam. Van valami
különleges abban, ha elvégzed az alapkiképző tábort, úgy sejtem, leginkább
az, hogy büszke vagy önmagadra. De azt is tudod, hogy sokan nem tudták

88
 HARCOSOK ISKOLÁJA

volna végigcsinálni. Valahogy ettől érzi igazán remekül magát az ember.

Különösen olyasvalaki, mint én, akinek addigi legfőbb teljesítményei közé
olyasmik tartoztak, mint a fülénél fogva kivonszolni valami félrészeg
cowboyt egy kelet-texasi kocsmából.
Miután végeztem, azonnal elrepültem San Diegóba, Coronadóba, a
haditengerészet kétéltű hadviselési támaszpontjára. Egyedül utaztam oda,
néhány héttel a kitűzött határidő előtt, és azzal töltöttem az időmet, hogy
gondoskodtam az egyenruháimról, a felszerelésemről és az elhelyezési
körletemről, valamint próbáltam valahogy formába hozni magamat.
Az újonckiképző táborban a legtöbben sokat veszítettünk a kondí-
ciónkból, mert az időjárás annyira kedvezőtlen volt. Egyszerűen kép-
telenség volt a szabadban kocogni és hosszabb futásokra vállalkozni a
hófúvások és a mély hó miatt. Talán emlékeznek arra a hősies fickóra, aki
1912-ben részt vett a déli-sarki expedícióban a Királyi Haditengerészet
tisztjével, Róbert Falcon Scott-tal. ő úgy vélte, a fagysérülései miatt az
egész csapat mozgását hátráltatja. Oates kapitány volt a neve, és egy éjszaka
a következő, halhatatlanná vált szavakkal kúszott ki a dühöngő hóviharba:
„Most kimegyek. Egy ideig talán odaleszek.”
Soha senki sem találta meg a holttestét, én pedig azóta, hogy elolvastam
őket, soha többé nem felejtettem el a szavait. Tökös, mi? Hát Great
Lakesben kimenni a szabadba majdnem ugyanolyan lett volna, és majdnem
ugyanolyan bátor tett. A vitéz kapitánytól eltérően mi maradtunk a fűtőtest
mellett.
Most pedig futni jártunk végig a homokos tengerparton, próbáltuk
formába hozni magunkat a Beavatás (Indoctrination) első hetére. Ez
az Indoc néven emlegetett kéthetes tanfolyam, ahol a SEAL-ek felkészítik
az újoncaikat a legendás BUD/S-kiképzésre (Basic Underwater
Demolition/SEAL - alapfokú víz alatti rombolási/SEAL-kiképzés). Utóbbi
hét hónapig tart, és sokkal nehezebb, mint az Indoc. De ha

89
 A TÚLÉLŐ

nem tudod átküzdeni magad az előkészítő állóképességi próbán, akkor nem

is kellene Coronadóban lenned, és nincs is rád szükségük.
A haditengerészet hivatalos szakirodalma így indokolja
az Indoc szükségességét:
„Fizikálisán, mentálisan és környezeti szempontból felkészíteni a
bizonyítottan alkalmas SEAL-jelölteket a BUD/S-kiképzés megkezdésére.”
Általánosságban elmondható, hogy az Indoc alatt a kiképzők nem adják rá
a nyomást. Az ember csak felpörgeti magát a közeledő tűzpróbára.
Ezzel együtt azonban nagyon kemény próbák elé állítanak mindenkit,
tiszteket és legénységi állományú haditengerészeket egyaránt. A SEAL-
kiképzési programok nem tesznek különbséget a flottától bejövő hivatásos
tisztek és köztünk, többiek között. Valamennyien együtt szenvedünk, és az
első dolog, amit beléd plántálnak az Indoc- tanfolyamon, az az, hogy
évfolyamként, csoportként fogtok élni, és részt venni a kiképzésen.
Bocsánat. Azt mondtam, hogy beléd plántálnak? Ügy értettem, hogy
légkalapáccsal beléd vernek. Csapatmunka. Minden második percben ezt a
szót vágják a képedbe. Csapatmunka. Csapatmunka. Csapatmunka.
És itt érted meg először az úszótárs fogalmát is, ami a SEAL-ek erkölcsi
világrendjében abszolút óriási jelentőségű kapcsolat. Te meg a társad
csapatként működtök. Sohasem váltok el egymástól, még akkor sem,
amikor kimész a klotyóra. Az IBS-(inflatable boat, small, felfújható csónak,
kicsi) kiképzés alatt, ha egyikőtök a csónak oldalfalán át belebukik a
dermesztőén hideg óceánba, a másik utána ugrik. Azonnal. Az
úszómedencében sohasem távolodtok el egymástól karnyújtásnyinál
messzebbre. Később, az igazi BUD/S-kiképzés alatt, kapásból
megbuktatnak és kihajítanak azért, ha nem tartózkodsz elég közel az
úszótársadhoz.
Az egész a SEAL-ek vastörvény erejű hagyományában gyökerezik: mi
soha egyetlen embert sem hagyunk hátra a csatatéren, se élőt, se holtat. Soha
senki nincsen egyedül. Akármekkora kockázat is leselkedik az élőkre,
akármennyire pusztító az ellenség tüze, a SEAL-ek a halál torkán is át
fogják verekedni magukat, hogy elhozhassák egy elesett bajtárs földi

90
 HARCOSOK ISKOLÁJA

maradványait. Olyan életelv ez, amely azóta kísér minket, hogy 1962-ben
létrehozták az első SEAL-alegységet, és ma ugyanúgy érvényes, mint
bármikor korábban.
Fura módon mindezt nem azzal a szándékkal találták ki, hogy elesett
bajtársaink özvegyeinek és szüleinek hozzanak könnyebbséget. A harcot
megvívó SEAL-ek kedvéért van ez így. Van valami különös érzelmi töltet
a hazatérésben, és mi mindnyájan azt akarjuk elérni, lehetőleg élve. És
lelkünk mélyén mindnyájan borzadunk valahogy attól, hogy megölnek, és
utána ott hagynak idegen földön, nem lesz sírunk otthon, szeretteink nem
tudják majd felkeresni végső nyughelyünket.
Tudom, kissé flúgosnak hangzik, de azért igaz. Közülünk mindenki
nagyra értékeli, hogy egészen biztos lehet benne: nem számít, mi történik,
nem fogják hátrahagyni, haza fogják vinni. Mindnyájan készek vagyunk
mindent odaadni. És végső soron nem tűnik túl soknak ezt kérni
viszonzásul, ugyanis mi szinte kivétel nélkül mindig az ellenség földjén
harcolunk, nem a sajátunkon.
Az első világháborús angol költő és harcoló katona, Rupert Brooke
tudta, hogy a briteknél nem hagyomány hazavinni háborúban elesett
katonáikat. És helyesen fogalmazta meg: „Ha meghalnék, rólam csak ezt
gondolják: / Van valahol idegen földön egy sarok / Amely örökre Anglia
immár.” Nincs egyetlen haditengerészeti SEAL sem kerek e világon, aki ne
értené ezeket a sorokat, és hogy Brooke miért írta őket.
Szent ígéret ez nekünk a hadvezetőségünktől. Ezért verik belénk legelső
Coronadóban töltött napunktól kezdve: nem lesztek egyedül. Soha. És ti
sem fogjátok magára hagyni az úszótársatokat.
Kisebb kellemetlenség ért annak a nyárnak az elején, amikor a 226.
évfolyam tagja voltam. Sikerült lezuhannom, miután nagyjából 15 métert
kapaszkodtam fölfelé a mászókötélen, és igazán fájdalmasan megsérült a
combom. A kiképző odanyargalt hozzám, és rám förmedt:

91
 A TÚLÉLŐ

- Ki akar szállni?
- Negatív - feleltem.
- Akkor mars vissza oda fel! - utasított.
Újra felmásztam, megint leestem, de valahogy mentem tovább. A
lábam pokolian fájt, de folytattam még pár hétig a kiképzést, mire az
egészségügyiek megállapították a combcsonttörést! Azonnal mankót
nyomtak a kezembe, de sántikáltam tovább a többiekkel kinn a parton,
meg be a hullámtörésbe. Harctéri körülmények, vagy mi, nem igaz?
Végül, amikor a lábam meggyógyult, visszavettek, majd decemberben
a kiképzés második szakaszában csatlakoztam a 228. BÚD/ S-
évfolyamhoz. Közvetlenül a daráló mögött álló kis laktanyában laktunk.
A daráló az a leaszfaltozott tér, ahol a SEAL-kiképzők egymást követő
nemzedékei remények és álmok ezreit törték darabokra, és ki tudja, hány
férfit hajszoltak arasznyi közelségbe a végkimerülés határához.
Azok a kiképzők nézték, ahogy emberek összeesnek, nézték, ahogy
kudarcot vallanak - csendben, rideg, kifejezéstelen arccal nézték őket.
Nem azért, mert szívtelenek voltak, hanem mert kizárólag a többiek
érdekelték őket, azok, akik nem roppantak össze, és nem adták fel. Azok,
akik inkább meghalnának, mintsem feladják. Azok, akikben nyomokban
sincs meg a feladás szelleme.
Még csak az Indoc első napján jártunk, és az én szobám közvetlenül a
zuhanyozó mellett volt. Ami azt illeti, a zuhanyozó annyira finom szó
rá, hogy az már rohadt közelről súrolja az eufemizmus határát. Persze
zuhanyrózsák sorakoztak odabenn, de nem a szokásos, civilizált módon.
A létesítmény fenemód hasonlított egy autómosóra, és csak (vegyi)
mentesítő egységként emlegettük. Valaki hajnali négy körül bekurblizta
a gépezetet, és a csövekben magának utat törő sűrített levegő meg a
jéghideg, nagy nyomású víz olyan hanggal bömbölt, mintha valaki
gőzmozdonyt próbált volna megzsinegelni.
Jézusom! Amikor először hallottam, azt hittem, támad az ellenség.
De tudtam, mi az az elvárt eljárás: felkapni a vászon UDT úszónad-
rágot, és beállni a jéghideg vízsugár alá. Hihetetlen sokként érte az

92
 HARCOSOK ISKOLÁJA

embert, és mind egy szálig gyűlöltük, és mindvégig gyűlöltük, amíg

kényszerítettek, hogy használjuk. Az átkozott vacakot arra tervezték,
hogy erős vízsugarával a homokkal borított felszerelésünket mossuk le,
amikor visszatérünk a tengerpartról. Olyankor csökkentette valamelyest
a megrázkódtatást, hogy nem sokkal előtte még valamennyien a
Csendes-óceán vízében áztunk. De egyenesen az ágyból kikelve, hajnali
négykor! Brr. Eszméletlen volt, és magamban még mindig hallom
azoknak a sivító, sistergő vízcsöveknek a hangját.
Csonttá fagyva, vizesen jelentkeztünk a kiképzőmedencénél, hogy
feltekerjük és elrakjuk a védőponyvát. Azután, röviddel öt óra előtt
felsorakoztunk a vaksötétben a darálón, majd sorokba rendeződve,
mellet háthoz nyomva leültünk, nagyon szorosan egymás mellé, hogy
megőrizzünk valamit a testmelegünkből. Elvileg 180-an kellett volna
lennünk, de különböző okok miatt csak 164-en sorakoztunk fel.
Addigra már volt évfolyamvezetőnk, Dávid Ismay tengerész főhad-
nagy, aki a haditengerészeti akadémián végzett, két évet töltött a ten-
geren, és már végzett felszíni hadviselési tiszt volt. Dávid majd’ belehalt,
csak elérhesse élete nagy álmát, és SEAL lehessen. Ehhez itt most
megfelelően kellett teljesítenie. A tisztek csak egy lehetőséget kapnak a
BUD/S-kiképzésen. Elvárták tőlük, hogy felismerjék, ha nem elég jók
ide, és ne vesztegessék senki drága idejét.
Az ember, akinek az érkezésére mindnyájan vártunk, a proctorunk
volt. ö az a kiképző, akinek az a feladata, hogy utat mutasson nekünk,
tanítson minket, kínozzon minket, szemmel tartson és megszabaduljon
tőlünk, ha szükséges. A mi esetünkben Reno Alberto kiképző volt az, a
testi erőnlét, az önfegyelem és az intelligencia 170 centi magas, emberből
gyúrt kősziklája. A mi könyörtelen, kegyelmet nem ismerő,
kérlelhetetlen gazdánk. És mi lassacskán mindnyájan megszerettük. Két
okból. Aggályosan igazságos volt és a legjobbat akarta nekünk. Ha
kitetted a lelkedet Reno kiképzőnek, ő lett a legjobb komád, de ha elmu-

93
 A TÚLÉLŐ

lasztottad a tőled telhető legtöbbet tejesíteni neki, kicsapott, és visszazavart

a flottához, mielőtt annyit tudtál volna mondani: „Igenis, uram!”
Halálpontosan hajnali öt órakor jelent meg. És akkor következett a
rituálé, amitől sohasem tértünk el. így zajlott:
- Talpra! - kiáltotta az évfolyamvezető.
- Talpra! - tépett bele a mozdulatlan hajnali levegőbe a visszhangul
harsanó ordítás, ahogy mi 164-en válaszoltunk, talpra ugrottunk, és
igyekeztünk sorokba rendeződni.
- Reno kiképző! - harsogta előre az évfolyamvezető.
- Huja, Reno kiképző! - rikkantottuk egy emberként.
Szokjanak hozzá ehhez a szóhoz, huja. Mi nem azt mondjuk, igen,
vagy máris, vagy köszönöm szépen, vagy értettem, és végrehajtom. Mi azt
mondjuk, huja. Ez olyan BUD/S-os dolog, és az eredete belevész az idők
homályába. Oly sok ismert magyarázat van rá, inkább bele se kezdek ebbe
a mesébe. Elég, ha önök tudják, így válaszolnak a növendékek a
kiképzőnek, üdvözlésképpen, vagy amikor parancsot nyugtáznak. Huja.
Valamely okból Reno kiképző volt az egyetlen, akit kivétel nélkül
mindig a keresztnevén szólítottunk, az összes többinek a Peterson, vagy
Matthews, vagy Henderson kiképző dukált. Egyedül Reno Alberto
ragaszkodott ahhoz, hogy a keresztnevén szólítsuk. A magam részéről
mindig úgy gondoltam, jó, hogy nem a Fred vagy a Spike nevet kapta. A
Reno remekül illett hozzá.
Amikor aznap reggel kiballagtunk az alakulótérre, azonnal meg- éreztük,
fontos ember van jelen. Amint már említettem, koromsötét volt, ő mégis
napszemüveget viselt, csillogóan feketét, amely teljesen takarta a szemét.
Úgy látszott, sohasem veszi le, se éjjel, se nappal. Ami azt illeti, egyszer
rajtakaptam a napszemüvege nélkül, de amint meglátott, benyúlt a zsebébe,
és azonnal feltette.
Azt hiszem, azért csinálta, mert azt akarta, hogy sohase lássuk a
szemében megjelenő kifejezést. A szigorú, könyörtelen külső ugyanis
szuper intelligens embert rejtett - és minden bizonnyal halálra röhögte
magát az Attila, Isten ostora-figurán, amit nap mint nap előadott nekünk.

94
 HARCOSOK ISKOLÁJA

De nem akarta, hogy lássuk megcsillanni szemében a vidámságot, és ezért

rejtette napszemüveg mögé a tekintetét.
Azon a sötét, kicsit ködös hajnalon karba tett kézzel állt, és a kikép-
zőmedencére meredt. Azután visszafordult felénk, és minket bámult
mereven.
Fogalmunk sem volt, mire számítsunk, Reno kiképző pedig kifeje-
zéstelen hangon azt mondta:
- Hasra!
- Hasra! - vágtuk rá üvöltve. És küszködve mind lehasaltunk a be-
tonra, és felvettük a fekvőtámaszhoz szükséges testtartást, nyújtott karral,
nyújtott testtel, mereven.
- Nyomják! - mondta Reno.
- Fekvőtámaszok! - vakkantotta az évfolyamvezető.
- Fekvőtámaszok! - feleltük.
-Le!
-Egy.
-Le!
- Kettő.
Hangosan bemondtuk az adag mind a húsz fekvőtámaszát, majd
visszatértünk a várakozó testhelyzetbe, nyújtott karral. Az évfolyamvezető
felkiáltott:
- Reno kiképző.
- Huja, Reno kiképző - bömböltük.
Nem vett tudomást rólunk. Azután csendesen annyit mondott:
- Nyomják!
Aztán még kétszer megismételtette velünk, majd hagyott minket
reszkető izmokkal a nyújtott karra támaszkodó, lábbal nyújtózkodó pihenő
pozícióban. Igazából majdnem öt percre hagyott úgy minket, és már
mindenkinek lüktetett a karja. Nyolcvan fekvőtámasz, most pedig az
agóniának ez az újabb változata, ami csak akkor ért véget, amikor Reno
kiképző nagyon lassan, nagyon halkan kimondta:

95
 A TÚLÉLŐ

- Felállni!
Válaszul kórusban azt rikoltottuk, „Talpra!”, és valahogy felálltunk
anélkül, hogy felbucskáztunk volna. Na, akkor Dávid Ismay téves számot
mondott be a jelenlévők létszámaként. Nem az ő hibája volt, valaki
egyszerűen felszívódott. Reno egy szemvillantás alatt az ifjú Dave-re vetette
magát. Nem emlékszem pontosan, mit mondott, de az alkalmazott
kifejezésben igen hangosan szerepelt a hibázni szó.
És ráparancsolt Ismay tengerész főhadnagyra és a vezető altiszti
rendfokozatú évfolyamtársunkra:
- Hasra, és nyomják!
Ügy emlékszem arra az első napra, mintha ezen a héten történt volna.
Ültünk és néztük, ahogy Dave teljesíti a fekvőtámaszait. És amikor ők
ketten végeztek, mocskosul közel a végkimerüléshez, hangosan kántálták:
- Huja, Reno kiképző!
- Nyomják - mondta halkan Reno. És ők valahogy nekiláttak újabb
húszszor megismételni azt a gyilkos gyakorlatot. Végül csak végeztek, és
semmi kétség, eltöprengtek - ahogy mi többiek is -, mi az istenbe hagyták
belerángatni magukat. De lefogadom, soha többé nem mondták be tévesen
a jelenlévők létszámát.
Most már persze értem ezt a SEAL-szellemiséget: minden vezetőnek,
akár tiszt, akár altiszt, mindenkor ismernie kell minden egyes embere
tartózkodási helyét. Ebben nem lehet hiba. Kiképzésünknek abban a kezdeti
pillanatában évfolyamvezetőnk, Dávid Ismay, nem ismerte. Reno, aki
mindössze nagyjából tizenöt perce volt velünk, bezzeg igen.
Még egyszer felmérte királyságát, majd amikor megszólalt, nem kertelt.
- A legtöbben maguk közül nem lesznek itt néhány hónap múlva -
közölte Reno kiképző. És mintha egyenként mindnyájunkat hibáztatott
volna a téves létszámösszesítésért, hozzátette: - Ha maguk, srácok nem
kezdenek el csapatként együtt húzni, akkor egy sem lesz itt maguk közül.
Ezután közölte, mindjárt ismét végre kell hajtanunk az alapvető BUD/S
alkalmassági próbát. Emlékeztetett minket, hogy egyszer már mindnyájan

96
 HARCOSOK ISKOLÁJA

sikeresen átmentünk a szűrővizsgán, hogy idáig eljussunk.

- Ha nem tudnak átmenni ma reggel a próbán - tette hozzá -, újra a
flottánál találják magukat, amilyen hamar csak el tudjuk szállítatni magukat
innen!
Abban a pillanatban senki sem érezte magát... hogy is mondjam...
kívánatos személynek. Igazából kezdtük úgy érezni, hogy magunkra
hagytak ebben a világhírű hadi arénában - az arénában, ahol valaki már
javában készült ránk ereszteni az oroszlánokat. Az öt tételből álló
alkalmassági próba várt ránk:

1. 450 méteres úszás, mell- vagy oldalúszásban, 12 perc 30 másod-

percen belül.
2. Minimum 42 fekvőtámasz 2 percen belül.
3. Minimum 50 felülés 2 percen belül.
4. Minimum 6 felmászás a kötélen csak karral, lelógatott lábakkal.
5. 2,5 kilométeres futás 11 perc 30 másodpercen belül, bakancsban és
hosszúnadrágban.

Csak egy srácnak nem sikerült. Igazából a legtöbben jobban teljesítettünk,

mint első alkalommal. Emlékezetem szerint majdnem nyolcvan
fekvőtámaszt és száz felülést sikerült teljesítenem. Gondolom Billy Shelton
szelleme ott állt szorosan a vállam mellett, próbált halálra rémíteni, és kész
lett volna kihajítani a haditengerészettől, ha elszúrom.
Még lényegesebb, hogy Reno kiképző olyan tekintettel figyelt minket,
mint egy vadászgép radarja. Hónapokkal később elmondta nekem, tudta,
hogy én az ő kedvéért vágom ki a rezet. Akkor és ott döntött is a sorsomról.
Azt is elmondta, hogy soha nem is változtatta meg a döntését. Helyes
döntés. Én mindent beleadok. Pontosan a kellő

97
 A TÚLÉLŐ

időben. Mindig. Meglehet, a teljesítményem nem mindig elég jó, de mindig

a tőlem telhető legjobbat nyújtom.
Visszatekintve már nem vagyok biztos abban, hogy az a legelső próba
sok mindent elárult. Sok volt közöttünk a csupa izom, testépítő fickó, akik
igazi vadállatnak látszottak. Emlékszem, a legelsők között dőltek ki, mert
valahogy nem bírták a gyűrődést. Egyszerűen túl nehéz volt a lábszáruk és
a felsőtestük.
A SEAL-ek roppant fontosnak tartják a nyers testi erőt, a gyorsaságot
azonban még fontosabbnak tekintik. A gyorsaságot a vízben, a gyorsaságot
a szárazföldön, és a gondolkodás gyorsaságát is. Coronadóban a szépen
csillogó, beolajozott izmokat nem díjazzák. A nagy testtömeg lassúvá tesz,
különösen laza homokban, nekünk pedig életünk minden napján abban
kellett küszködnünk, sok-sok kilométeren át.
A 226. évfolyam azon az első reggelen mindjárt megtanult egy másik, a
BUD/S-ra jellemző sajátosságot is. Mi nem sétálunk, gyalogolunk, vagy
akár kocogunk. Mi futunk. Igazából rohanunk, mint az őrültek.
Mindenhova. Egész nap. Emlékeznek Tom Hanksnek arra a nagyszerű
mondatára a Micsoda csapat című filmben: „A baseballban nincs sírás”?
Nahát Coronadóban nekünk is megvan a magunk jelszava: „A BUD/S alatt
nincs séta!”
Első találkozásunkra ezzel a kegyetlen és szívtelen szabállyal a reggeli
idején került sor. A zabacsarnok úgy másfél kilométerre volt, tehát három
kilométert kellett futnunk - egyszer oda, egyszer vissza - egy tányér
pirítósért, rántottáért és szalonnáért. Ugyanígy az ebédért. Ugyanígy a
vacsoráért. Bárki kedvéért, aki hadilábon áll a matematikával, ez kilenc
kilométert jelent minden nap csak azért, hogy valami ennivalóhoz jussunk,
és semmi köze a napi rendszerességű kiképzőfutásokhoz, amelyek gyakran
adtak hozzá ehhez még tizenhárom kilométert.
Azon a reggelen zárt alakzatban futva tettük meg az egész utat a Ha-
ditengerészet kétéltű hadviselési támaszpontján át a Különleges Hadviselési
Központig. Ott pedig Reno kiképző, nagyjából ezer fekvőtámasz és Isten
tudja, még mi minden után, végül leültetett minket, mi pedig úgy figyeltünk

98
 HARCOSOK ISKOLÁJA

rá, ahogy ő akarta. Ez nem volt könnyű, mert olyan szeme volt, mint a
halászsasnak, meg valami menő diplomája. Halálpontosan tudta, mire van
szükség, és semmi sem kerülte el a figyelmét.
És akkor és ott eszembe jutott a lecke, amit Billy Shelton kölyök-
koromtól belém vert: amikor a különleges hadviselési erők egyik pa-
rancsnoka akár csak halvány utalást tesz valamire, ami a segítségedre lehet,
figyelj oda, majd tedd meg azt a valamit. Még ha csak mellékes megjegyzés
volt is, nem igazi parancs, még akkor is, ha esetleg csak úgy kezdődött: úgy
gondolom, talán jó ötlet lenne...
Mindig figyelj oda, és utána hajtsd végre a feladatot, nem számít,
mennyire jelentéktelen apróságnak tűnik! Billy azt sulykolta belém, hogy a
különleges hadviselési erők kiképzői a legkülönbet keresik, és előfordulhat,
hogy csak apróságok választják el a nagyon jókat az abszolút kiváló,
kiemelkedő srácoktól. „Figyelj, Marcus! - mondta nekem Billy. - Mindig
figyelj, és mindig teljes odaadással ugorj bele bármibe, amit a kiképzők
mondanak neked! Törj az élre! Gyorsan! És utána tegyél róla, hogy ott is
maradj!”
Nahát, azon a reggelen Reno kiképző kihúzta magát teljes - az én
szememben nagyjából négy és fél méteres - magasságában, és kijelentette,
hogy szólni akar hozzánk, mi pedig jól tesszük, ha odafigyelünk.
- Még jobb, ha jegyzetelnek!
Azonnal benyúltam cipzáras övtáskámba, és előkaptam egy száraz
jegyzetfüzetet meg pár ceruzát. Billy leckéje ott visszhangzott a fülemben:
még ha csak mellékes megjegyzés, ha csak sugalmazás is, tedd meg!
Körülnéztem a teremben. A többiek közül néhányan ugyanazt tették,
amit én, de nem mindenki, korántsem mindenki. Egyesek csak ültek ott és
bámulták Reno kiképzőt, aki hirtelen szelíd hangon feltette a kérdést:
- Hányuknak van a kezében papír és ceruza?

99
 A TÚLÉLŐ

Felnyújtottam a kezem, a többiekkel együtt, akik elővették a papírt,

ceruzát. És váratlanul elsötétült Reno arca, mint vihar előtt az ég.
- Feküdj! Mindenki! - bömbölte. És hihetetlen zaj lett, ahogy csi-
korogva hátrasiklottak a székek, és a nyújtott karú kiinduló testhely-
zetben mindenki levágódott a padlóra.
- Nyomják! - csattant a vezényszó. És lenyomtuk a húszat, majd
kiinduló helyzetben hagyott minket.
Mereven ránk bámult, majd azt mondta:
- Figyeljenek! Azt az utasítást kapták, hogy mindig legyen
maguknál ceruza és papír. Hát akkor miért nincs? Mi a francért nincs?!
A teremben halotti csend volt. Reno csak bámult minket. És mivel
négykézláb a padlón állva, testsúlyomat a tenyeremen tartva, nem
tudtam írni, nem tudom szó szerint, pontosan idézni a szavait, de le-
fogadom, fenemód közel járok ahhoz, amit mondott.
- Ez harcosoknak fenntartott iskola, értik? Ez a létező legkomo-
lyabb mesterség. És ha nem akarják elvégezni, akkor húzzanak innen
most rögtön!
Jézusom, nem tréfált, és én csak remélni tudtam, hogy megjegyezte,
kinél volt papír és ceruza, és kinél nem. Hónapokkal később emlé-
keztettem arra a napra, és megkérdeztem tőle. „Természetesen tudtam -
felelte, s közben igazított a napszemüvegén. - Az volt az első próbájuk.
Azoknak a nevét, akik odafigyeltek, már azelőtt leírtam, hogy lenyomták
volna az első húsz fekvőtámaszt. És máig emlékszem, maga benne volt
abban a névsorban.”
Mindenesetre azon az első reggelen csináltunk még néhány adag
fekvőtámaszt, és a végére mindig odalihegtük a hangos Huja, Reno
kiképzőt. És utána hagyott minket újra leülni.
Ami ez után következett, az valószínűleg a legkomolyabb előadás volt
a SEAL-ek testületi szelleméről és etikájáról, amelyen valaha részt
vettem. Jegyzeteltem, és máig emlékszem mindenre, amit nekünk
mondott, és próbálom úgy visszaadni, ahogy hitem szerint Reno
szeretné.

100
 HARCOSOK ISKOLÁJA

- Ez nagy kockázattal járó kiképzés. Ezt pedig úgy értjük, hogy

bárhol benne rejlik a komoly sérülés vagy az élet elvesztésének lehe-
tősége. Ha bárki maguk közül bármi nem biztonságosat lát, vagy bár-
miféle olyan helyzetet, amelyben maguk szükségtelen veszélybe ke-
rülhetnek, azonnal szóljon! Nem szeretjük a hibákat, értve?
- Huja!
- Mindig emlékezzenek a saját felelősségükre önmagukkal, az
elöljáróikkal és csoportbeli bajtársaikkal szemben! A parancsnoklási lánc
szent dolog. Használják! Tájékoztassák csónakparancsnokukat és év-
folyamvezetőjüket bármely eltérésről a normálistól! És maradjanak az
úszótársuk mellett! Nem érdekel, ha épp a latrinára megy, maguk akkor
is a közelében maradnak! Megértették?
- Huja!
- Tisztelet. Elvárom, hogy teljes tiszteletet tanúsítsanak a kikép-
zőkkel, az évfolyam tisztjeivel és a rangidős altisztekkel szemben! Ma-
guk a fegyveres erőknél vannak. Maguk mindenkor udvariasan fognak
viselkedni. Megértették?
- Huja!
- Tisztesség, uraim. Nem hazudnak, nem csalnak, nem lopnak.
Soha. Ha elveszítenek valamilyen felszerelési tárgyat, jelentik, írásban
és szóban. Nem veszik el valaki más felszerelését! Nem fogok úgy tenni,
mintha nem történt volna itt ilyesmi a múltban, mert igenis történt. De
azok a fickók azonnal be is fejezték. Lábuk se érte a földet, úgy repültek
innen. Aznap. Maguk tisztelni fogják az évfolyamtársukat. És a holmiját.
Nem veszik el, ami nem a maguké! Megértették?
- Huja!
- Én vagyok az évfolyamuk proctora a következő két hétre. És
segíteni fogok, ha segítségre lesz szükségük, a fizetéssel, a családdal és
személyes gondjaikkal kapcsolatos ügyekben. Ha megsérülnek, men-
jenek a gyengélkedőre, láttassák el magukat, és térjenek vissza a ki-
képzésbe. Én a proctoruk vagyok, nem az édesanyjuk. Azért vagyok itt,
hogy tanítsam magukat. Ha benn maradnak a dobozban, én segí-

101
 A TÚLÉLŐ

teni fogom magukat. Ha kilépnek a dobozból, én elkalapálom magukat.

Megértették?
- Huja!
- Végül a reputáció. A maguk dicsősége itt és most kezdődik, aho-
gyan a kettő-kettő-hatos évfolyamé is. Az pedig engem is érint. Olyan
felelősség ez, amit én nagyon személyes ügyemnek tekintek, mert a jó
hírnév minden. Az életben is, de itt Coronadóban különösen. A figyelmük
tehát sohase lankadjon, és fejben is mindenkor maradjanak játékban.
Teljesítsenek minden esetben száz százalékot, mert mi tudni fogjuk, ha nem
így tesznek. És soha, de soha ne hagyják el az úszótársukat! Van kérdés?
- Negatív!
Ki tudná ezt valaha elfelejteni? Én nem. Még mindig hallom az éles
csattanást, amellyel Reno kiképző becsapta a jegyzetfüzetét. Nekem úgy
hangzott, mintha Mózes csapta volna össze a tízparancsolatot hordozó
kőtáblákat. Az a Reno egy 170 centis óriás volt. Ő aztán erőteljesen volt
jelen az életünkben.
Aznap elhagytuk a tantermet, és hat kilométeres futásra indultunk a
tengerpart mentén. Reno háromszor állított meg minket, és utasított, hogy
menjünk be a hullámtörési zónába, és „vizezzék meg homokozzák össze
magukat”.
A bakancsunk átázott, és minden újabb kilométer gyilkossággal ért fel.
A sortunkból sohasem tudtuk kirázni a homokot. A bőrünk fel-
horzsolódott, de Reno fütyült rá. A futás végén kiadta a „Feküdj, és
nyomják!” parancsot. Két húszas adaggal örvendeztetett meg minket, hát az
első adag vége felé mit veszek észre? ő is csinálta velünk a gyakorlatot.
Azzal a megszorítással, hogy ő csak az egyik karját használta, és még csak
az sem látszott rajta, hogy lihegne.
Az a fickó szkanderban le tudott volna győzni egy féltonnás gorillát. És
pusztán a látvány, ahogy erőfeszítés nélkül, könnyedén nyomta mellettünk
a fekvőtámaszokat, meglehetősen jó képet adott nekünk a BÚD/ S-kiképzés
végigcsinálásához szükséges testi erőről és állóképességről.

102
 HARCOSOK ISKOLÁJA

Amikor dél körül a másfél kilométeres futásra készültünk a zaba-

csarnokhoz, Reno csendesen kijelentette:
- Ne feledjék, csak néhány olyan van maguk között, akit valószínűleg
meg kell ölnünk, mielőtt feladja. Mi ezt tudjuk, és én máris felismertem
egyeseket maguk közül. Ezért vagyok itt. Hogy megállapítsam, ki képes
elviselni a fájdalmat, a hideget és a nyomorúságot. Mi azért vagyunk itt,
hogy kiderítsük, ki akarja a legerősebben. Semmi többet. Egyesek maguk
közül nem fognak megfelelni, egyesek nem képesek rá, és soha nem is
lesznek képesek rá. Nincs harag. Csak ne vesztegessék a szükségesnél
hosszabban az időnket.
Marhára köszönjük, Reno. Csak azt nem értem, miért kell mindent
lekenni cukormázzal? Miért nem mondod el egyszerűen úgy, ahogy van?
Hangosan természetesen nem mondtam ki ezt. Négy óra Coronado
zsebcsatahajójával súlyosan rácsapta a fedelet nagyokos beszólásaim
kiapadhatatlan kútjára. Ezenkívül valószínűleg eltörte volna a
medencecsontomat, mert az államat nyilván nem érte volna fel.
A medencénél újabb kiképző várt ránk, és először is mindnyájunkat
áthajtott a mentesítő egység jéghideg vízsugarai alatt, hogy
megszabaduljunk a bőrünkre rakódott homoktól. Az átkozott szerkezet egy
friss tőkehalról is lefújta volna a pikkelyt. E kezelés után egy csomóban
beugráltunk a vízbe, csapatokra oszlottunk, és elkezdtük leúszni az elsőt
abból a körülbelül tízmillió hosszból, amit meg fogunk tenni, mielőtt a
haditengerészetben leszolgált éveink véget érnének.
Az első néhány napban a kiképzők az úszóképességünk megőrzésére és
a felszíni úszásra koncentráltak. Kinyújtatták velünk a testünket a vízben,
hosszabbá tettek minket a vízben, mérték az időnket, és állandóan
hangsúlyozták a minden ifjú SEAL számára létfontosságú aranyszabályt:
jól kell teljesítened a vízben, akármi történjen is! És ugyanott elkezdődött
a lemorzsolódás is. Egy srác egyáltalán nem tudott úszni! Egy másik égre-
földre esküdözött, hogy neki orvosi utasításra tilos bármilyen körülmények
között a víz alá dugnia a fejét!

103
 A TÚLÉLŐ

Ezzel kiesett kettő. A fejünk kiemelése nélkül úszattak minket,

megtanítottak rá, hogy finoman jobbra-balra fordítsuk a fejünket a
vízben, és úgy lélegezzünk, mert ily módon nem verünk olyan látványos
kis hullámokat a felszínen, mintha hirtelen mozdulattal kiemelnénk a
szánkat egy korty levegőért. Megmutatták nekünk a SEAL-ek sajátos
úszási módszerét, az oldaltempó egy változatát, ami különlegesen
hatékony uszonnyal. Megtanítottak a lábtempó, kartempó, siklás
technikáira, a SEAL-ek fantasztikus víz alatti rendszerének alapjaira,
amelyek képessé tesznek minket a távolságok pontos felmérésére és
megdöbbentően pontos úszásra a felszín alatt.
Megtanítottak úgy úszni, mint a halak, nem úgy, mint az emberek, és
hosszakat úszattak velünk a medencében úgy, hogy csak a lábunkat
használtuk. Állandóan azt mondogatták nekünk, hogy a fegyveres erők
többi csapatnemének a víz csupa kellemetlenség. Nekünk menedék. A
kiképzők könyörtelenül hajszoltak minket, hogy javítsák az
időeredményeket, mindig gyorsítani próbáltak rajtunk, hogy mindennap
pár másodperccel előbb csaphassanak a stopperra. Konokul ismételték,
hogy a nyers erő sohasem a megfelelő válasz. A sebességtartalék
feltárásának egyetlen módja a technika, majd még több technika. Semmi
más nem válik be. És az csak az első hét volt.
A másodikon átváltottak a víz alatti tevékenység majdnem kizáró-
lagos gyakorlására, és ez így is maradt a tanfolyam hátralevő részére.
Semmi komoly. Csak összekötözték a bokánkat, majd utána a hátunk
mögött a csuklónkat is, és belöktek a medencébe a mélyebb végén. Ez
okozott némi pánikot, de kiképzőink egyértelműen eligazítottak: ve-
gyünk mély levegőt, és álló helyzetben merüljünk a medence mélyére!
Maradjunk ott legalább egy percig, rúgjuk fel magunkat új levegőért,
majd süllyedjünk vissza újabb egy percre, vagy többre, ha tudunk.
A kiképzők mellettünk úszkáltak lábuszonnyal és maszkban. Igazából
úgy néztek ki, mint valami barátságos barna delfinek, bár első látásra
inkább cápára emlékeztettek. A pánik volt a lényeg. Ha valaki hajlamos
elveszíteni a fejét a víz alatt, amikor összekötözött kézzel és lábbal

104
 HARCOSOK ISKOLÁJA

lemerül, akkor valószínűleg sohasem lesz belőle békaember, mert

túlságosan mélyen gyökeret vert benne a félelem.
Ez az a terület, ahol hatalmas előnnyel rendelkeztem. Én már úgy
körülbelül tízéves korom óra úszkáltam a víz alatt Morgannel. Világ-
életemben tudtam úszni a felszínen, de alatta is. És már régen megta-
nítottak minimum két percre visszatartani a lélegzetemet. Keményen
dolgoztam, mindent beleadtam, és sohasem tekeregtem el nagyjából
harminc centinél messzebbre az úszótársamtól. Hacsak nem versenyben
vettem részt, mert olyankor a parton maradt.
Évfolyamelső lettem víz alatti úszásban uszony nélkül 45 méteren.
Én már ismertem a víz alatti úszás titkát: menj le minél mélyebbre minél
hamarabb! Nem fizetnek az embernek azért, hogy slusszkulcsokat
találjon meg, ha nem tud lemenni odáig, és lenn maradni. A végén
minősítették a víz alatti teljesítményünket. Ebben a rangsor elejére
kerültem.
Egész héten köteleket vittünk magunkkal a víz alá. Tökéletesen meg
kellett kötnünk egy sor tengerészcsomót mélyen a víz alatt. Nem
emlékszem pontosan, hány srácot vesztettünk el a beavató kiképzés
vízbiztonsági szakaszában, de biztos, hogy sokat.
Az a második hét nagyon súlyos megpróbáltatást jelentett sok srác-
nak, és tisztán emlékszem, hogy a kiképzők folyton azt prédikálták,
milyen fontos a szaktudás minden eljárásban és gyakorlatban. Mert a
következő héten, amikor elkezdődött a BUD/S-kiképzés első szakasza,
azt várták el tőlünk, hogy mindezt tökéletesen hajtsuk végre. A BUD/S-
kiképzők feltételezték, hogy mindent, amit az Indoc során tanultunk,
könnyedén meg tudunk csinálni. Bárki, aki erre nem volt képes, már
mehetett is. A beavatási kiképzést vezető rangidős altiszteknek nem jár
köszönet azért, ha az elvárt színvonalat el nem érő fickókat küldenek
tovább a világ legkeményebb katonai kiképzésére.
És miközben ki-be ugráltunk a medencébe és a Csendes-óceánba,
szigorú testedzésnek, megerőltető csuklógyakorlatoknak is alávetettek
minket. Nekünk ehhez nem a daráló viszonylag sima felszíne

105
 A TÚLÉLŐ

dukált, a fekete burkolatú négyzet a létesítmény közepén. Az Indocos fiúkat,

akik még odáig sem jutottak el, hogy legalább a BUD/S-növendékek
megszentelt körébe tartozzanak, az épületcsoport mögé, ki a parti homokra
száműzték.
És ott aztán Reno kiképző meg az emberei minden tőlük telhetőt
megtettek a földbe döngölésünkért. Isten veletek régi szép napok a húsz
karszaggató fekvőtámaszotokkal. Többé már nem így ment a játék. Ott kinn
általában alkalmanként ötven járta, sűrűn megtűzdelve különböző
izomcsoportok, különösen a karok és a hasizmok kiegyensúlyozására és
fejlesztésére szánt gyakorlatokkal. A kiképzőknek mániájuk volt az erős
altest, ma már nyilvánvaló számomra, miért: az altesti izomzat a harcos
erejének alapja, ha sziklát vagy kötelet mászik, evez, emel, úszik, verekszik
vagy fut.
Ott, az Indoc elején még nem értettük ezt meg igazán. Mindössze annyit
tudtunk, hogy a SEAL-kiképzők a poklon hajszolnak végig minket nap mint
nap. Az én saját kis poklomat a kallózás lábtempójának gyakorlása
jelentette: az ember a hátára fekszik, nyílegyenesen tartott és 15 centire a
homok fölé emelt lábakkal, lefeszíti a lábujjait, majd rúg egyet, mintha a
medencében háttempózna. És ne is gondolj arra, hogy leteszed a lábad, mert
állandóan ott sétáltak közöttünk a kiképzők, és olyan éberen figyeltek,
mintha A sötétség fejedelmének kivégzőosztagához tartoztak volna.
Egyszer, még az elején, megtörtént, hogy a combom és a hátam hátsó
idegeiben és inaiban olyan heves fájdalmat éreztem, hogy hagytam földre
esni a lábamat. Igazából háromszor engedtem le, és a reakció alapján azt
hihette volna az ember, hogy gyilkosságot követtem el. Első alkalommal az
egyik kiképző fájdalmas, felháborodott üvöltést hallatott. Második
alkalommal buzeránsnak neveztek, harmadik alkalommal fájdalmas üvöltés
is volt, és egy másik kiképző nevezett buzinak. Mindhárom alkalommal
azonnal beparancsoltak a jéghideg Csendes-óceánba, majd amikor kijöttem,
meg kellett hemperednem a homokban.
Csak a harmadik alkalommal vettem észre, hogy majdnem mindenki
benn van az óceán vízében, majd utána a homokban hempereg. Mind úgy

106
 HARCOSOK ISKOLÁJA

festettünk, mint A fekete lagúna szörnyei. A kiképzők pedig változatlanul

hajtottak minket előre, rászorítottak, hogy végezzük el a gyakorlatokat.
Vicces, de négy vagy öt nap múlva azok a kallózó lábtempók a homokban
már egyáltalán nem okoztak gondot. És valamennyien mérhetetlenül jobb
erőnléti állapotba kerültünk. Valamennyien? Nos, a legtöbben. Két vagy
három srác egyszerűen besokallt, és arcán zavart mosollyal egyenesen
kitempózott a tanfolyamról.
És én? Én kitartottam, hangosan számoltam a gyakorlatokat, csináltam
őket legjobb tudásom szerint, és a pokolra kívántam Billy Sheltont, amiért
ebbe az őrültekházába juttatott, bár erről nyilvánvalóan nem ő tehetett.
Látványosan erős motivációval hajtottam végre a tornagyakorlatokat,
nem azért, mert kedvező benyomást akartam kelteni, hanem mert szinte
bármit megtettem volna, csak ne kelljen befutnom a jéghideg óceánba, majd
utána meghemperegnem a homokban. Márpedig a nem próbálkozásnak az
volt a következménye. Azoknak a kiképzőknek soha egyetlen lógós sem
kerülte el a figyelmét. Néhány percenként azt ordították valamelyik
szerencsétlennek: „Vizezze meg és homokozza össze magát!”
Nem volt ez azért olyan rossz. Alighogy befejeztük a testedzést és
feltápászkodtunk, Reno kiképző, minden könyörületesség atyja, volt szíves
hat kilométeres futásra küldeni minket a laza homokban. Közben
mellettünk futott félsebességgel (mármint neki volt fél), erőnk
megfeszítésére buzdított, vezényszavakat rikkantott, hajtott minket és
hízelgett nekünk. Azok a futások hihetetlenül nehezek voltak, különösen
nekem, és én a mezőny második felében szenvedtem: próbáltam gyorsabb
mozgásra kényszeríteni hosszú lábamat.
Reno piszok pontosan tudta, hogy én beleadok apait-anyait, de azokban
az első napokban gyakran szólított meg és kiáltott rám, hogy szedjem már
a lábam. Utána az következett, hogy menjek, vizezzem

107
 A TÚLÉLŐ

és homokozzam össze magam, én meg futhattam be az óceánba ba-

kancsostól, mindenestől. Akkor aztán próbálhattam utolérni a többieket
vízzel teli bakancsban! Szerintem tudta, hogy el tudom viselni, de
képtelen vagyok elhinni, hogy nem röhögte magát halálra a fekete
napszemüvege mögött.
Végül aztán csak elérkezett az ebédidő, és már csak még másfél ki-
lométert kellett megtennünk, hogy valami ennivalóhoz jussunk. És egész
idő alatt az étrendről tartottak nekünk előadást, mit együnk, mit ne
együnk, milyen gyakran együnk. Jézusom! Kész csoda, hogy egyáltalán
eljutottunk a zabacsarnokig, az étrendünk tudományos elemzésére a
kutya sem tudott odafigyelni.
Volt Coronadóban egy akadálypálya is, röviden csak A-pálya. Olyan
kegyetlen, embert próbáló akadályok sora, hogy igazi aktív SEAL-ek, a
csoportokban szolgáló harcedzett veteránok is átjártak oda kiegészíteni a
kiképzésüket olyankor, amikor tengerentúli harctéri szolgálatra
készültek őserdőben, hegyvidéken, vízen vagy sivatagban.
A coronadói akadálypálya világhírű. És ha a SEAL-ek harcedzett tag-
jait komoly próba elé állította, képzeljék, milyen volt nekünk, az újonc-
kiképző-táborból frissen érkezett tíznapos csodáknak, akik azokhoz a
fickókhoz képest puhányok voltunk, mint a csecsemők.
Első nap, amikor kivittek minket oda, megbámultam az akadály-
pályát. Körülvezettek minket és mindent megmutattak, a mászóköte-
leket, a 18 méteres rakodóhálót, a falakat, a palánkokat, a korlátokat, a
szögesdrót akadályt, a kötélhidakat, a Pókhálót és a Burma-hidat.
Életemben először azt kívántam, bárcsak alacsonyabb lennék. Azon-
nal átláttam, hogy ez kis növésű srácoknak való játszótér. Reno kiképző
bemutatott pár gyakorlatot. Úgy mozgott, mintha a kötélhídon született
volna. Nekem nehezebbnek ígérkezett, az összes mászós gyakorlat, mert
végső soron 105 kilót kellett felfelé vonszolnom. Pontosan ezért van az,
hogy a világ összes nagy hegymászója kistermetű fickó, olyan
becenevekkel, mint a Légy (Fly), a Bolha (Flea) vagy a Pók (Spider), és bőrig
ázva sem nyom egyikük sem többet 54 kilónál.

108
 HARCOSOK ISKOLÁJA

Helyesen mértem fel a helyzetet, amikor úgy véltem, számomra ez

komoly próbatétel lesz. De rengeteg jó nagy termetű SEAL szolgált már
előttem, és valamennyien teljesítették az akadálypályát. Ez pedig annyit
jelent, hogy én is meg tudom csinálni. Mindenesetre a gondol-
kodásmódom még mindig a régi volt. Én ezt vagy megcsinálom jól, vagy
belehalok a próbálkozásba. Utóbbi járt közelebb a valósághoz.
A pálya tizenöt külön szakaszból állt, és az embernek át kellett ha-
ladnia az összesen, egyenesen, mellette, fölötte vagy alatta átkelve.
Mondanom sem kell, hogy az első rajt pillanatától kezdve mérték az
időnket, miközben srácok buktak fel, zuhantak le, szorultak be, akadtak
el, vagyis általában elcseszték a dolgot. Amint gyanítottam, azonnal a
nagydarab fickók kerültek leginkább bajba, mert a kulcsfontosságú
tényező az egyensúly és a mozgékonyság volt. Az olimpiáig eljutó
tornászok döntő többsége úgy 120 centi magas. És mikor láttak önök
utoljára 195 centis, 105 kilós műkorcsolyázót?
A mászás volt az a feladat, ahol a leginkább hátrányba kerültek a
nagytermetűek. Egyik próbánkat úgy hívták: csúszás az életért. Egy 24
méter hosszú, vastag nylonkötél egyik végét egy torony tetejéhez
erősítették, a kötelet hurkosán leengedték, és a másik végét egy körül-
belül 3 méter magas függőleges póznához rögzítették. Ezen a kötélen
függeszkedve fel kellett másznod a toronyba, majd utána lesiklani vagy
lemászni a felszínig, ahogyan neked könnyebb.
A történelmi hűség kedvéért vegyük jegyzőkönyvbe Reno kiképzőről,
hogy amikor különböző köteleken kellett felmásznunk, azzal
szórakoztatta magát, hogy ugyanolyan magasra mászott fel, mint mi két
kötelet használva, egyet-egyet tartott a két kezében úgy, hogy sohasem
csúszott ki egyik sem a kezéből, és sohasem engedte el egyiket sem. A
mai napig hiszem, hogy ez lehetetlenség, és hogy Reno valamiféle
napszemüveges káprázat volt a homok felett.
Én átküszködtem magam a kötélhurkon, feljutottam a toronyhoz, és
lesiklottam, de egy srác elvesztette a fogást, leesett egyenesen a ho-
mokra, és eltörte a karját, meg azt hiszem, a lábszárát is. Jó nagyda-

109
 A TÚLÉLŐ

rab srác volt, és íme még egy távozó. A másik „tornaszer”, amelyik megragadt
az emlékezetemben, az a bizonyos rakodóháló volt. Biztos önök is ismerik ezt
a fajta vastag, erős kötélből csomózott, négyzetekből álló eszközt, azt a fajta
cuccot, amit egyenesen a hajógyár szállít. Nyilvánvaló volt a parancsoló
szükség, hogy azon mindnyájan megtanuljunk fenemód biztosan mozogni,
ugyanis a SEAL-ek ilyen hálót használva szállnak fel és le a tengeralattjárókról
és a felszíni hajókról, és szállnak ki meg be a felfújható csónakokba.
De ettől nekem még nehéz próbatételt jelentett. Ügy tűnt, hogy amikor a háló
vízszintes kötelére tettem a bakancsom, és felnyúltam, talpalatnyi támaszom
elmozdult lefelé, kiszemelt kapaszkodóm pedig magasabbra emelkedett.
Nyilvánvaló, ha bőrig ázva is csak 54 kilót nyomtam volna, nem így alakulnak
a dolgok. Amikor először másztam fel a hálón lábamat a lyukakba szuszakolva,
valahogy sikerült szétvetett kézzel és lábbal elakadnom valahol 14 méterrel a
talajszint fölött. Nagyjából úgy nézhettem ki, mint a szigonykötelekbe gabalyo-
dott Ahab kapitány, miután Moby Dick egyszer már levitte magával az óceán
mélyére.
Ám az összes többi gyakorlatunkhoz hasonlóan ez is teljességgel a helyes
technikáról szólt. És Reno kiképző kéznél volt, hogy azonnal eligazítson. Négy
nappal később már úgy tudtam felmászni azon a hálón, mint egy cirkuszi
akrobata. Na jó... inkább, mint egy orangután. Azután megragadtam odafenn a
jókora farönköt, átlendültem rajta, és lemásztam a másik oldalon, mint a
Pókember. Oké, oké... mint egy orangután.
Hasonló küzdelmek vártak rám a kötélhídon is, amely nekem valahogy
mindig a nem megfelelő helyzetben állt, mindig túlságosan kilendült hol balra,
hol jobbra. Reno kiképző azonban még mindig ott volt - személyesen -, hogy
segítsen visszanyerni az egyensúlyomat azzal, hogy gyors futásban beküldött az
óceán vízébe, ami olyan hideg volt, hogy majdnem elakadt tőle a szívverésem.
Ezt gyors hengergőzés követte a homokban, csak hogy a nap hátralévő részét a
viszketés és a kidörzsölődés poklában tölthessem, amíg el nem jutottam a men-
tesítő egységbe, ahol ugyanolyan nagynyomású vizes technológiával
moshattam le magamról a homokot, mint amilyennel a normális emberek a
sáros traktorukat mossák le.

110
 HARCOSOK ISKOLÁJA

Természetesen a frissen lemosott traktor összehasonlíthatatlanul jobb

helyzetben van, mint mi, mert azt senki sem löki be az úszómedence mélyebb
végén a vízbe, és hagyja ott többé-kevésbé addig, amíg uszonyt nem kezd
növeszteni. Ez is csak egy újabb derűs nap volt a beavató kiképzésen áteső
tejfölösszájú növendékek életében. Érthető módon a 226. évfolyam napról
napra fogyatkozott, pedig a BUD/S- kiképzést még el se kezdtük.
Önök biztosan azt hiszik, hogy nagy megkönnyebbülést hozott, amikor
végre túljutottunk a napon, és visszavonultunk szobáinkba, hogy egy kis békére
leljünk, sőt talán aludjunk? Csak álmodozzanak! Coronadóban nem létezik
olyasmi, hogy béke. A támaszpont élő, lélegző bizonysága az ókori római
stratéga gondolatának, aki először vágta oda a világnak: „Aki békét akar,
készüljön a háborúra!” (Qui desiderat pacem, praeparet bellum - Flavius
Vegetius Renatus írta ezt a IV. században). Vagy ahogy egy SEAL mondaná:
„Haver, azt akarod, hogy frankó maradjon minden? Akkor tedd sebességbe a
valagadat!” Tudtam, én már közel járok ehhez.
Az a régi római tudott egyet s mást. De re militari című hadtudományi
értekezése több mint 1200 évig volt az európai hadviselés bibliája, és
Coronadóban még mindig érvényes. Vegetius az állandó gyakorlatozás, a
folyamatos kiképzés és a vasfegyelem jelentőségét hangsúlyozza. A római
hadvezéreknek azt tanácsolta, lankadatlan buzgalommal gyűjtsék a felderítési
információkat, használják ki a terepadottságokat, majd hajszolják előre a
légionáriusokat, hogy bekerítsék hadműveleti céljukat. Többé-kevésbé így
harcolunk mi a tengerentúli küldetéseinken a terroristák ellen ma. Huja, Flavius
Vegetius.
Coronado, akárcsak New York, olyan város, amelyik sohasem alszik. A
kiképzők egész éjjel, a hajnali órákig kint jönnek-mennek,

111
 A TÚLÉLŐ

járőröznek laktanyánk folyosóin. Egyikük egyszer bejött a szobámba,

miután forró vízzel felmostam, majd addig fényeztem a padlót, hogy az
ember szinte megnézhette magát benne, mint a tükörben, ő meg vékonyka
homokcsíkot szórt a padlóra, és a sárga földig lehordott, amiért kész
sivatagban élek! Utána leküldött az óceánhoz az úszótársam társaságában,
persze ő is velünk jött, „összevizezni meg összehomokozni” magunkat.
Azután át kellett mennünk a mentesítő egységen, és azoknak a kiszáradt
hidraulikus szivattyúknak a süvölté- se meg a vadul zuhogó vízsugarak
robaja felébresztette a fél laktanyát, minket kettőnket pedig kis híján sokkos
állapotba juttatott. Azzal a csekélységgel ne is törődjünk, hogy mindez éjjel
kettőkor volt, és pár órán belül újból jelenésünk volt azok alatt a
zuhanyrózsák alatt.
Gondolom, a körül járhatott az idő, de abszolút biztosan nem tudom. Azt
viszont tudom, hogy a szobatársam azon az éjszakán adta fel. Remegni
kezdett a térde pusztán attól, hogy nézte, mi történik velem. Fogalmam
sincs, mi a fenét gondolhatott, mit érzek.
Egy alkalommal az Indoc alatt, amikor éppen éjszakai futáson voltunk
kinn, az egyik kiképző odáig ment, hogy felmászott az épület külső falán,
belépett egy nyitott ablakon, és pokoli felfordulást csinált az egyik srác
szobájában: összevissza dobált mindent, és tisztító- szert öntött az
ágyneműre. Ugyanazon az úton távozott, amelyiken jött, kivárta, amíg
mindenki visszatér, majd bekopogott a csóró gyerek ajtaján, és
szobaszemlét akart tartani. A srác nem tudta eldönteni, dühöngjön-e vagy
kétségbeessen, de az éjszaka legnagyobb részét takarítással és rendrakással
töltötte. Ezzel együtt négy harminckor neki is ott kellett állnia velünk együtt
a zuhanyozóban.
Hetekkel később megkérdeztem Renót erről az esetről, és ő azt mondta:
- Marcus! A test paraszthajszái híján majdnem mindent képes elviselni.
A lélek az, ami tréningre szorul. A kérdés, amit annak a srácnak feltettek, a
lelkierőre vonatkozott. Meg tudsz birkózni ilyen igazságtalansággal? El
tudod viselni ezt a méltánytalanságot, az ilyen mértékű gáncsoskodást? És
még ezután is csinálod tovább, összeszorított foggal, még mindig

112
 HARCOSOK ISKOLÁJA

eltökélten, megesküdve Istennek, hogy te sohasem fogod feladni? Ez az,

amit mi keresünk.
Persze most sem állítom, hogy szó szerint idézem Reno kiképzőt, de azt
tudom, mit mondott, és azt is, én hogyan emlékszem a lényegre. Senki, aki
vele beszél, nem távozik a végén úgy, hogy ne látna tisztán. Nekem
elhihetik.
Mindeddig a szárazföldi és a medencés kiképzésnek csak azt az első két
hetét írtam le részletesen, és talán még nem fejtettem ki, milyen nagy súlyt
fektettek a kiképzők a megfelelő étrendre. Külön elméleti foglalkozásokat
tartottak erről a témáról, belénk sulykolták, mennyi gyümölcsre és
zöldségre van szükségünk, és tonnaszám szénhidrátra meg vízre.
A mantra egyszerű volt: a testedre ugyanúgy vigyázz, mint felszerelésed
többi darabjára! Tápláld és itasd, vízből adj neki napi hat-nyolc litert! Ne
kezdj kiképzési foglalkozásba tele kulacs nélkül! Ha így teszel, számíthatsz
majd a testedre, amikor kezdesz komoly kérdéseket feltenni neki. Mert
ahhoz nem fér kétség, hogy a következő hónapokban fel fogod tenni azokat
a kérdéseket.
Olyan terület volt ez, emlékszem, ahol rengeteg kérdés merült fel, mert
már az első ott töltött néhány nap után a srácok érezték a hatást: sajogtak az
izmok, szúró és hasogató fájdalom jelentkezett a vállbán, a combban és a
háton, olyan helyeken, ahol azelőtt nem éreztek ilyesmit.
A kiképző, aki képzésünknek ezzel a részével foglalkozott, óva intett a
Tylenoltól és más hasonló erős gyógyszerektől, hacsak nem lázasodunk be,
de azt belátta, hogy ibuprofenre szükségünk lehet. Elismerte, hogy a
közelgő Pokoli Héten nehéz túljutni ibuprofen nélkül, sőt közölte, hogy az
egészségügyi szolgálat gondoskodni fog arról, hogy megfelelő
mennyiséghez, de ne túl sokhoz jussunk a fájdalom csillapítására.
Emlékszem, kertelés nélkül kijelentette:

113
 A TÚLÉLŐ

- Fájdalmaik lesznek, amíg itt tartózkodnak. Nekünk ez a munkánk, hogy

fájdalmat idézzünk elő. Nem végleges sérülést természetesen, de
szükségünk van arra, hogy maguknak fájjon. Ez lényeges része a SEAL-lé
válásnak. Bizonyítékra van szükségünk, hogy bírják a gyűrődést. Márpedig
az abból kivezető út mentális, a lelkűkben rejtőzik Ne roppanjanak össze a
fájdalom súlyától, pörgessék fel a harci szellemüket, legyen motivációjuk,
támadják a feladatokat! Fogalmazzák meg maguknak pontosan, mennyire
akarnak itt lenni!
Az Indoc utolsó szakaszában előkerültek a csónakok - a híres IBS, avagy
közkeletű nevén, az „icipici hajó” (itty-bitty ship). Ezek a csónakok négy
méter hosszúak és kis híján 70 kilót nyomnak. Ormótlanok és nehezen
mozgathatók, és nemzedékek hosszú során át ezt a vízi járművet használták
arra, hogy megtanítsák a BUD/S-kiképzésen részt vevő növendékeket
szorosan összetartozó csónakszemélyzetként húzni az evezőt, áthatolni a
part előterébe befutó törőhullámokon, megfelelően felszerelni és nagyjából
hétpercenként szép szabályos vonalalakzatba vonszolni a homokos parton
az átkozott vacakot szemlére. Legalábbis nekünk így tűnt.
Teljes mentőmellényben sorakoztunk fel tehát a csónakok mellett. Benn
a csónakban mértani pontossággal elraktározva várakoztak az evezők, az
orr- és a tatkötél gondosan feltekercselve a gumi fenéklemezen. Centire
tökéletes pontossággal elhelyezve.
Versenysorozattal indítottunk. Előbb azonban minden csapat kapott egy
csónakszemélyzet-vezetőt, akit a közénk bekerült legtapasztaltabb hajósok
közül választottak ki. A csónakparancsnokok evezőjüket a
fegyvergyakorlatokból ismert „vállhoz” helyzetben tartva, a lapátot a
vállukhoz támasztva felsorakoztak. Utána tisztelegtek a kiképzőknek, és
fennhangon jelentették, csónakjuk előírásosan felszerelt, és a személyzet
kész tengerre szállni.
Közben a kiképzők aprólékosan ellenőriztek minden egyes csónakot. Ha
egy evezőt nem pontosan az előírt helyére raktak be, a kiképző megfogta,
és elhajította messze a parton. Ez velem az első napomon megesett, az egyik
közvetlenül mellettem álló srác pedig elrohant az evező után, kezét-lábát

114
 HARCOSOK ISKOLÁJA

törve igyekezett visszaszerezni, és kijavítani a hibát. Sajnos az úszótársa

elfelejtett vele menni, és a kiképző feldühödött.
- Feküdj! - üvöltötte. Erre mi mind hasra vágtuk magunkat a ho-
mokban, és elkezdtük a fekvőtámaszozás legocsmányabb fajtáját, a lá-
bunkkal fenn a csónak gumi oldalfalán, mentőmellényben pumpálva karral.
Fülemben távolról felcsendültek Reno szavai: „Valaki elbassza, és a
következmények mindenkit érintenek.”
A hullámtörésen túl versenyeztünk egymással a csónakokban. Ver-
sengtünk, amíg úgy éreztük, mindjárt leszakad a karunk. Húztunk, minden
csónak személyzete az összes többi ellen, vonszoltuk a vízen nevetségesen
áramvonaltalan apró csónakjainkat. És ez nem a Yale meg a Harvard
regattája volt a connecticuti Temze folyón, ahol mindenki gyönyörűen
együtt húz, inkább valamiféle vízi őrültekházára emlékeztetett. De nekem
való dolog volt.
A csónakos gyakorlat a nagyra nőtt, erős fickók játéka, akik tudnak
húzni. Húzni, mint az őrültek. Meg a súlyemelők játéka is, akik fel tudják
emelni a csónakot, és tudnak futni a csapatukkal.
Hadd vezessem végig önöket e versenyek egyikén. Először ki-
egyensúlyoztuk a csónakot a sekély vízben, és figyeltük a felénk gördülő
törőhullámot. A csónakparancsnok egyperces eligazítást tartott, és mind
árgus szemekkel lestük, milyen rendben futnak be azok a másfél méteres
hullámok. Ezt a szakaszt átkelésnek nevezik a hullámtörésen, és mi
vezényszóra vártuk a lehetőségünket. Nyilvánvalóan nem akartunk
belerohanni a legnagyobb befutó hullámba, de nem sok időnk volt.
A víz hőmérséklete éppen csak meghaladta a 15 fokot. Valamennyien
tudtuk, hogy szemből kell elkapnunk az első hullámot, de nem akartuk a
legnagyobbat, tehát vártunk. Aztán a vezetőnk kiszúrt egy bágyadtabbat, és
elbődült:
- Most! Most! Most!

115
 A TÚLÉLŐ

Előrerohantunk, s közben imádkoztunk Istenhez, nehogy elsod-

ródjunk oldalra, és felboruljunk. Egymás után beugrottunk, mélyre
nyomtuk az evezőt, próbáltunk átjutni a hullám fölénk tornyosuló ta-
raján, amelyről szaggatta a tajtékot a part menti szél.
- Áss! Áss! Áss! - vezényelt a csónakparancsnok, miközben két
további közeledő vízfal felé tartottunk. Ez a Csendes-óceán volt, nem
holmi texasi tó. A közelünkben felborult az egyik a kilenc csónak közül,
és a víz megtelt evezőkkel és növendékekkel. Az ember semmi mást nem
hallott, csak a megtörő hullámok dübörgését, és kiáltásokat:
- Áss! Húzd! Jobbra... balra... egyenesen! Előre! Húzd! Húzd!
Húztam az evezőt, amíg úgy nem éreztem, hogy szétszakad a tüdőm,
amíg ki nem eveztünk a törőhullámokon túlra. És akkor a csó-
nakparancsnok elkiáltotta magát:
- Csónakot felborítani!
Az orr két oldalán ülők a vízbe csúsztak a csónak oldalán át, a többiek
(köztük én is) megragadták a gumi oldalfalra erősített hordozóköteleket,
felálltak, és kiugrottak ugyanazon az oldalon. A csónakot magunk fölé
húztuk.
Miközben a csónak a‘vízre ért, hárman megragadtuk ugyanazokat a
kötélfogantyúkat, és visszamásztunk, most a felfordított csónak testére.
Én értem fel elsőnek, emlékszem. A vízben nincs súlya az embernek,
nem igaz? Csak kapjak egy esélyt!
Áthátráltunk a csónaktest másik oldalára, és a kapaszkodóköteleinél
húzva-vonva, megrántva függőlegesen felállítottuk az IBS-t. Mindenki
tudatában volt, hogy a dagály visszafelé sodor minket a törőhullámok
közé. Valahol a pánik és a féktelen lelkesedés közötti érzéssel
visszaküzdöttük magunkat, markoltuk az evezőt, és visszalapátoltunk
nyugodtabb vizekre, majd megcéloztuk a célvonalat. Húztunk, mint az
őrültek, száguldottunk az irányjelző, valami parti torony felé. Azután
újra felfordítottuk a csónakot, kicipeltük a sekély vízből a partra, és a
fejünk fölé emeltük.
Felfutottunk a dűnékre, megkerültünk néhány teherautót - még

116
 HARCOSOK ISKOLÁJA

mindig fejünkön a csónakkal majd amilyen gyorsan csak tudtunk, vissza

le a partra, arra a pontra, ahonnan indultunk, mert ott már vártak ránk a
kiképzők, akik naplózták a helyezésünket és az időnket. A nyertes
csónakszemélyzetnek előzékenyen pihenőt adtak, ők leülhettek és
kifújhatták magukat. A veszteseknek megparancsolták, nyomják a
fekvőtámaszokat. Nem számított rendkívülinek, ha egyetlen délutánon
hat ilyen futamot teljesítettünk. Az Indoc második hetének végére
huszonöt srácot veszítettünk.
Nekünk többieknek valahogy sikerült megmutatnunk Reno kikép-
zőnek és a kollégáinak, hogy valóban kellőképpen erősek és alkalmasak
vagyunk ahhoz, hogy megpróbálkozzunk a BUD/S-kiképzéssel, ami a
következő, héten kezdődött. Még egy utolsó eligazítás várt rám Renótól,
mielőtt megtámadtuk a BUD/S első szakaszát.
A tanterem előtt találkoztam össze vele, természetesen napszem-
üvegben volt, kezet nyújtott, és csendesen elmosolyodott: - Szép munka,
Marcus.
Olyan volt a kézfogása, mint a satu szorítása. A kezét talán két acél-
sodronyköteg végére csavarozták, de én azért jó erősen megráztam,
ahogy csak tudtam, és úgy feleltem: - Köszönöm, uram.
Valamennyien tudtuk, hogy drasztikusan átformált minket a beavató
kiképzésnek abban a két hetében. Megmutatta nekünk annak mélységét,
amit el kell érnünk, és elkalauzolt minket a BUD/S közeledő feneketlen
szakadékénak a peremére. Lekalapálta rólunk az önhittség éleit, már ha
még maradt rajtunk ilyen.
Sokkal keményebbek lettünk, és én még mindig legalább egy fejjel
tornyosultam föléje. Mindazonáltal Reno Alberto nekem még mindig
négy méter magasnak tűnt. Ahogy mindig is annak fog tűnni.

117
 4
Isten hozta magukat a pokolban, uraim!

A nagynyomású vízsugarak között harctéri sípjelző gyakorlatokat

végeztttnk, mindenütt teljes káosz, fülsiketítő robbanások és üvöltöző
kiképzők... „Kússzanak a síp felé, emberek! Kússzanak a síp felé! És
húzzák be az istenverte fejüket!”

Röviddel 13.00 után a tanteremben gyűltünk össze az Indoc utolsó

délutánjára. Reno kiképző úgy lépett be, mint egy római császár, magasra
emelt fejjel, és már ránk is parancsolt, hogy nyomjuk. A székek, mint
mindig, csikorogva csúsztak hátra, mi levágódtunk a padlóra, és már
számoltuk is a fekvőtámaszokat.
Húsznál Reno lenn hagyott minket a kiinduló testhelyzetben, majd
határozott hangon vezényelt:
-Fel!
- Huja, Reno kiképző!
- Adja be a létszámjelentést, Mr. Ismay!
- Egyszáztizenhárom fő beosztva, Reno kiképző. Mindenki jelen,
kivéve két főt a gyengélkedőn.
- Majdnem, Mr. Ismay. Két fő pár perccel ezelőtt adta fel!
Valamennyien azon tanakodtunk, ki lehetett az a kettő. Az én csó-
nakszemélyzetem tagjai? Forgattuk a fejünket. Fogalmam sem volt, ki
hullott el a gátfutó pálya legutolsó akadályánál.
- Nem a maga hibája, Mr. Ismay. Maga már a tanteremben volt,
amikor elmentek. A kettő-kettő-hatos évfolyam feljutott a BUD/S első
szakaszába száztizenegy fővel!
- Huja!

118
 ISTEN HOZTA MAGUKAT A POKOLBAN, URAIM!

Eddig is tudatában voltam, hogy szép egyenletesen veszítjük el a

srácokat, de a számok szerint a 226-os évfolyam 164 hivatalosan beosztott
fővel kezdett az első napon, tehát több mint ötvenet veszítettünk a
létszámból. Tudom, néhányan soha meg sem jelentek az Indoc- kiképzésre,
legtöbbjük egyszerűen azért nem, mert beijedt. A többi azonban valahogy
eltűnt az űrben. Soha egyetlenegy embert sem láttam távozni, még a saját
szobatársamat se.
És a mai napig nem tudok rájönni, pontosan hogyan is történt meg a
dolog. Gondolom, egyszerűen elértek valamiféle törésponthoz, vagy talán
napokig rágódtak magukban, amiért képtelenek megütni a mércét. Aki
azonban elment, az „el volt menve” ennél az igazi férfiak hadi-
tengerészeténél. Akkor még nem fogtam fel teljes mélységében, de én és
110 társam könyörtelen eliminációs folyamatnak voltunk egyszerre tanúi és
résztvevői az Egyesült Államok egyik olyan harcoló alakulatánál, amely
nem tűr a soraiban instabil, megbízhatatlan elemeket.
Reno kiképző most hivatalos hangon szólt hozzánk:
- Maguk úton vannak a BUD/S-kiképzés első szakasza felé. És én
valamennyiükre büszke akarok lenni! Azoknak, akik túlélik maguk közül a
Pokoli Hetet, szembe kell még majd nézniük az alkalmassági teszttel a
medencében - az már a második szakasz része -, és utána a gyakorlati
fegyverzeti vizsgákkal a harmadikban. És én ott akarok lenni az
avatásukon! És kezet akarok fogni magukkal. Úgy akarok gondolni
magukra, mint egy-egyre Reno harcosai közül!
A Huja, Reno kiképző!, amit felemelt, ökölbe szorított kézzel harsogtunk
el, majd’ lefújta a tetőt a tanteremről. Imádtuk Renót, valamennyien, mert
valamennyien éreztük, hogy tényleg a legjobbat akarja nekünk. Fikarcnyi
rosszindulat sem szorult abba a fickóba, de fikarcnyi gyengeség se.

119
 A TÚLÉLŐ

Újra elmondta a parancsolatokat, amelyeket két hete állandóan is-

mételgetett:
- Maradjanak éberek! Legyenek pontosak! És mindenkor vállalják
a felelősséget a tetteikért, egyenruhában és a nélkül is! Emlékezzenek,
maguknak a jó hírük a mindenük! És mindannyiuknak alkalma nyílik, hogy
szert tegyenek erre a jó hírnévre ugyanitt hétfő reggel nulla ötszáztól (05.00
órától) kezdve! Első szakasz!
- Azok kedvéért, akik eljutnak maguk közül a csoportokhoz: ne
feledjék, egy testvériséghez csatlakoznak! Közelebb lesznek azokhoz a
srácokhoz, mint iskolai vagy egyetemi társaikhoz valaha jutottak. Együtt
fognak élni velük... és a harcban egyesek maguk közül velük is halhatnak
meg. Az elsőség mindig a családot kell, hogy illesse, de a testvériség
kiváltságos hely. Azt akarom, hogy ezt sohase feledjék!
És ezzel ott hagyott minket, elballagott, és kislisszolt a hátsó ajtón.
Nagyon hosszú árnyékot hagyott maga után, egy csapat fickót, akik
felpörögtek, égtek a tettvágytól, és készek voltak mindent odaadni, hogy
megfeleljenek a rájuk váró nehéz próbákon. Pontosan úgy, ahogyan Reno
akarta.
És színre lépett Sean Mruk kiképző, a 2-es számú csoport korábbi SEAL-
je, három tengerentúli szolgálati időszak veteránja, Ohio szülötte, ránézésre
derűs fickó, akivel az Indoc alatt még nem találkoztunk. Új proctorunk
segédjének osztották be. Előbb hallottuk, mint láttuk őt, halkan kiadott
parancsa még azelőtt felhangzott, hogy kiért volna elénk a tanteremben:
- Hasra és nyomják!
A következő néhány percben végigfutott a számtalan teendőn, amit az
első szakaszban a foglalkozások utáni időben kell elvégeznünk.
Olyasmiken, mint a csónakok és gépjárművek felkészítése, megbizo-
nyosodni róla, hogy megvan-e a megfelelő felszerelésünk. Közölte velünk,
hogy ő mindig mindenben száz százalékot vár el, mert ha nem tesszük ki a
lelkünket, azért bizonyosan meg fogunk fizetni.
Ellenőrizte, hogy valóban valamennyien átköltöztünk-e az Indoc alatt
használt, daráló mögötti barakkokból a haditengerészet különleges

120
 ISTEN HOZTA MAGUKAT A POKOLBAN, URAIM!

hadviselési laktanyájába, néhány száz méterre a támaszpont központjától.

Prémium kategóriás ingatlan a homokos tengerparton, és csak a tiéd - már
ameddig fenn tudsz maradni a BUD/S szekerén és a 226. évfolyam tagja
tudsz maradni, amelynek számát hamarosan rideg fehérrel fogják felfesteni
új, zöld, első szakaszbeli rohamsisakod mindkét oldalára. Az a szám
mindvégig elkísér, amíg a haditengerészet SEAL-jei között szolgálsz.
Évfolyamom fehérrel felfestett három számjegye egyszer majd a
legkedvesebb szóvá nemesül, amelyet életemben hallottam.
Mruk kiképző barátságosan bólintott, és közölte, vasárnap 10.00- kor ott
lesz az új laktanyában, hogy megbizonyosodjon róla, tudjuk, hogyan kell
felkészíteni a szobánkat szemlére. Egy utolsó figyelmeztetéssel zárta
szavait:
- Maguk immár hivatalosan is egy évfolyam! Az első szakasz a gaz-
dájuk!
így aztán június 18-ának felhőtlen hétfő reggelén valamennyien
összegyűltünk a laktanya előtt - két órával napkelte előtt. Hajnali öt óra volt,
a hőmérséklet pedig alig haladta meg a 10 fokot. Űj kiképzőnk, egy
ismeretlen, némán állt ott. Ismay tengerész főhadnagy szabályosan
jelentett:
- A kettő-kettő-hatos évfolyam felsorakozott, főnök! Jelen van ki-
lencvennyolc fő!
Dávid Ismay tisztelgett. Stephen Schulz főnök viszonozta a tisztelgést
anélkül, hogy annyit mondott volna: „Jó reggelt!” vagy „Hogy vannak?”
Ehelyett csak úgy foghegyről odavetette:
- Futás a hullámtörésbe, uraim! Mind. Utána be a tanterembe!
Na, kezdődik megint. A 226. évfolyam futólépésben kirontott az
épületek közül, majd át a homokos parti sávon, és be az óceánba. Be-
lemerültünk a jéghideg vízbe, majd utána csuromvizesen, cuppogva vissza
a tanterembe, fagyoskodva, csöpögve, máris tele balsejtelemmel.

121
 A TÚLÉLŐ

- Hasra! - vezényelt a kiképző. Aztán újra. Meg újra. Végül Joe

Burns haditengerész zászlós, egy komor tekintetű SEAL-tiszt vette át a
helyét előttünk, és közölte, ő az első szakaszért felelős tiszt. Néhányan
megborzongtak, Burnst megelőzte a híre: nehéz embernek mondták.
Később az egyik legkeményebb férfinak bizonyult, akivel valaha
találkoztam.
- Úgy hallom, maguk mind békaemberek akarnak lenni.
- Huja!
- Na ennek majd mi utánajárunk - mondta Burns zászlós. - Ki-
derítjük, mennyire komolyan akarják. Ez az én kiképzési szakaszom, és
ezek az én állandó kiképzőim!
Mind a tizennégyen név szerint bemutatkoztak. És akkor Schulz főnök,
valószínűleg mert elborzasztotta a lehetőség, hogy kétpercnyi beszédtől
valamennyien elpuhulunk, már vezényelt is:
- Feküdj és nyomják!
Majd még egyszer, és még egyszer.
Utána kirendelt minket a darálóra testedzésre.
- Mozgás! Mozgás! Mozgás!
Felsorakoztunk tehát, első alkalommal, az Egyesült Államok Fegyveres
Erőinek leghírhedtebb fekete aszfaltnégyszögén. Az idő 05.15 volt, és a
helyünket az aszfaltra felfestett apró békauszonyok jelölték.
- Futás a hullámtörésbe! Homokozzák és vizezzék össze magukat!
- rikoltatta Schulz. - Gyorsan!
Lüktetett bennünk az adrenalin, lüktetett a lábunk, lüktetett a karunk,
lüktetett a fejünk. Minden lehető istenverte részünk lüktetett, miközben
leviharzottunk az aszfaltról, még mindig víztől tocsogó bakancsunkban és
ázott gyakorlónadrágunkban, mentünk vissza a partra, és már vetettük is
bele magunkat a törőhullámokba.
Jézusom, az aztán hideg volt! A hullámok fölöttem törtek meg, mi-
közben visszaküzdöttem magamat a sekély vízbe, levetődtem a homokra,
néhányszor meghemperedtem, és mire felálltam, úgy néztem ki, mint a
Homokemberke, csak én senkinek sem hoztam álmot a szemére. Hallottam

122
 ISTEN HOZTA MAGUKAT A POKOLBAN, URAIM!

a többieket magam körül, de még mindig a fülembe csengett Schulz utolsó

szava. „Gyorsan!” És emlékeztem, mire tanított Billy Shelton: figyelj oda
még a legszelídebb javaslatra is... én tehát úgy rohantam vissza a darálóra,
mintha a tyúkszaros életemért futottam volna, a legelsők között.
- Túl lassú! - üvöltötte Schulz. - Fenemód lassú... feküdj!
Schulz kiképzői állandóan közöttünk járkáltak, szidtak minket,
üvöltöztek, nyaggattak, miközben mi minden erőnket megfeszítve, izzadva
nyomtuk a fekvőtámaszokat... „Mint egy istenverte buzeráns.” „Szedje már
össze magát!” „Krisztus szerelmére, legalább nézzen ki úgy, mintha
komolyan csinálná!” „Gyerünk! Rajta! Nyomás! Nyomás!” „Biztos benne,
hogy itt akar lenni? Ugye most, ebben a pillanatban akarja feladni?”
A következő néhány percben megtanultam, hogy ég és föld a különbség
a „vizezze és homokozza össze magát!”, meg az egyszerű „vizezze össze
magát!” között. Az alakulótér szélére leraktak kettőt a gumicsónakok közül,
s mindkettőt csordultig töltötték jéggel és vízzel. A „vizezze össze magát!”
azt jelentette, merüljünk bele az egyikbe az orrnál, le a víz alá, át a gumi
üléstartók alatt, és ki a másik végén. Öt másodperc a sötétségben, a jégben,
a víz alatt. Egy kardszárnyú delfin is kegyelemért könyörgött volna.
Hát fáztam én már azelőtt is az elcseszett Csendes-óceánban, igaz? De
attól a víztől a csónakokban még a rézfaszú bagolynak is lefagytak volna a
golyói. Én a hidegtől majdnem elkékülve másztam ki, jéggel a hajamban,
és botladozva mentem vissza a kis békauszonyjelemhez. Legalább a
homoktól megszabadultam, ahogy mindenki más is. Két kiképző éppen
végigment a sorok között, és tetőtől talpig mindenkit lespriccelt egy
tűzoltófecskendő jéghideg vízsugarával.
06.00-ra több mint 450 fekvőtámaszt teljesítettem hangosan számolva.
Volt még több is, csak tovább már nem tudtam számon tartani. Felülésből
is csináltam több mint ötvenet. Egyik gyakorlatról a másikra parancsoltak
minket. Azokkal a srácokkal, akiket

123
 A TÚLÉLŐ

lógósnak minősítettek, még egy adag kallózó lábtempót is bedobattak.

Mindez teljes káoszhoz vezetett. Egyesek nem tudták tartani a lépést,
mások fekvőtámaszozni kezdtek, amikor felülésekre kaptak parancsot.
Emberek estek el, arccal buktak a földre. A végén a csapat fele már azt sem
tudta, hol a pokolban vagyunk, vagy mit várnak tőlünk, mit tegyünk. Én
csak tettem a dolgom folyamatosan, a tőlem telhető legjobban, a ránk szórt
szitkok és a nagynyomású fecskendők tajtékján át: fekvőtámaszok,
felülések, elbaszott gyakorlatok. Nekem az egész egyre ment. Pokolian fájt
minden izom a testemben, különösen a gyomrom körül és a két karomban.
És végül Schulz megkegyelmezett nekünk egy csendben elfogyasztható
korty erejéig.
- Hidratáljanak! - ordított ránk azzal az óvilági bájjal, amely oly
természetes részét alkotta elragadó személyiségének, mi meg mind
nyúltunk a kulacsunkért, és ittunk.
- Kulacsot le! - rivallt ránk Schulz, fájdalmas felháborodással a
hangjában. - Most pedig nyomják!
Ó, igen. Természetesen. Már el is felejtettem, mert éppen adódott egy
kilenc másodperces szünetem. Már vágódtunk is hasra mindnyájan, és
erőnk utolsó morzsáival ismét munkához láttunk, számoltuk a
fekvőtámaszokat. Ez alkalommal csak húszat csináltunk. Schulzon minden
bizonnyal eluralkodott valami lelkiismeret-furdalási roham.
- Mars be a hullámtörésbe! - üvöltötte torkaszakadtából. - Most
rögtön!
Lebotorkáltunk a partra, és baromi kevés híján belezuhantunk a
hullámtörésbe. Addigra úgy kimelegedtünk, hogy a hideg már nem
számított. Nem nagyon. És amikor a vizet csapkodva visszaevickél- tünk a
partra, Schulz főnök máris ott várt újabb kedves szavakkal, majd azt
ordította, sorakozzunk, és tegyük meg futva a másfél kilométert a
zabacsarnokig.
- Mozogjanak már! - tette hozzá. - Nincs sok időnk!
Mire odaértünk, én nagyjából élőhalott voltam. Úgy gondoltam, annyi
erőm sem maradt, hogy egy lágy tojást legyűrjek. Úgy vonultunk be a

124
 ISTEN HOZTA MAGUKAT A POKOLBAN, URAIM!

zabacsarnokba, mint Napóleon Moszkva alól hátráló serege: ázottan,

nyúzottan, kimerültén, kifogyva a szuszból, túl éhesen ahhoz, hogy együnk,
túl megviselten ahhoz, hogy még törődjünk vele.
Természetesen mindez szándékosan, terv szerint történt így. Szó sem
volt dühöngő kiképzők által rögtönzött őrült tűzvédelmi gyakorlatról. Itt
bizony a rájuk bízottak halálosan komoly felmérése zajlott. Ezzel a
halálosan durva módszerrel igyekeztek kideríteni, ki akarja igazán ezt az
egészet, kinek fontos valóban annyira, hogy tűzön-vízen át folytassa, ki
képes szembenézi a következő négy héttel a Pokoli Hét előtt, amikor a játék
majd igazán komolyan eldurvul.
Azt a hajnalt úgy tervezték meg, hogy mindannyian kénytelenek legyünk
újra végiggondolni az elkötelezettségünket. Valóban képesek vagyunk
elviselni ezt a próbatételt? Kilencvennyolcán sorakoztunk fel a darálón két
órával korábban. A reggeliig csak hatvanhatan jutottunk el.
És amikor a reggeli véget ért, még mindig mindenünk csuromvizes volt,
a bakancsunk, a hosszúnadrágunk, a pólónk. És úja elindultunk le a partra,
egy olyan kiképző kíséretében, aki a semmiből bukkant fel, s máris ott futott
mellettünk, és azt kiabálta, mozogjunk már gyorsabban! Megmondta, mi
vár ránk: hat kilométeres futás a part hosszában, déli irányban, három
kilométer oda, három vissza. Harminc percet kaptunk rá a stopperóra
szerint, és Isten irgalmazzon bárkinek, aki nem tud ötperces kilométereket
futni a homokban!
Én féltem ettől a dologtól, mert tudtam, nem vagyok igazán gyors futó,
tehát lélekben a legnagyobb erőfeszítésre pörgettem fel magamat. Úgy
tűnik, egész életemben mást se csináltam. Amikor aztán leértünk a
tengerpartra, tudtam, szükségem is lesz minden erőmre. Nehéz lett volna
alkalmatlanabb időt választani a futásra. A dagály már majdnem tetőzött,
ezért nem volt elfogadható szélességű száradó homoksáv. Ez azt jelentette,
hogy vagy' a sekély vízben fut az ember,

125
 A TÚLÉLŐ

vagy nagyon süppedős homokon, márpedig a futót mindkettő igencsak

meggyötri.
Kiképzőnk, Ken Taylor főnök felsorakoztatott bennünket, és vészjóslóan
figyelmeztetett a várható borzalmakra, ha a harminc perc netán meghaladná
egyikünk-másikunk képességeit. Utána útnak indított úgy, hogy tőlünk
jobbra ekkor emelkedett ki a nap a Csendesóceánból. Kinéztem magamnak
a vonalat, amelyen futni fogok, nagyjából éppen ott, ahol a dagály tetőzni
szokott, és ahonnan a víz először húzódik vissza, és hagy egy keskeny
sávnyi kemény homokot. Ez azt jelentette, hogy az idő egy részében vízben
fogok tocsogni, de csak a legsekélyebb parti tajtékban, az pedig sokkal
jobb, mint a balomon húzódó mély homok.
A nehézséget az okozta, hogy ehhez a vonalhoz minden áron ra-
gaszkodnom kellett, mert a bakancsom állandóan vízben ázott, és ha kicsit
beljebb tévedek a parton, mindkettőhöz tapad legalább fél kiló homok. Nem
gondoltam, hogy tartani tudom a lépést a mezőny élén futókkal, de azt igen,
hogy a közvetlenül mögöttük futóktól nem fogok leszakadni. Leszegtem
tehát a fejemet, figyeltem az előttem futó dagályvonalat, és törtettem előre,
mindig megmaradva a legkeményebb nedves homokon.
Az első három kilométer nem volt olyan rettenetes. Elöl futottam az
évfolyam első felében, és nem éreztem túl rosszul magam. A vissza- úton
azonban elgyengültem. Körbelestem, és láttam, hogy mindenki más is
holtfáradtnak látszik. És pontosan ekkor úgy határoztam, belehúzok. Gázt
adtam, és utat törtem magamnak az élre.
Az első húsz percben fordult a dagály, és addigra csak egy csekély
szélességű nedves homoksáv maradt, amelyet már nem mosott az óceán.
Ezt vettem célba minden hosszúra nyújtott lépésemmel, futottam, amíg úgy
nem éreztem, mindjárt összeesek. Valahányszor utolértem egy srácot,
személyes kihívásnak vettem a dolgot, és elhúztam mellette, végül jócskán
harminc percen belüli időt fuldokoltam össze, ami nem rossz egy
magamfajta málhás lótól.
Nem emlékszem már, ki volt a legjobb, valószínűleg valami hikorifa
keménységű farmergyerek tiszthelyettes, de ő csak néhány perccel futott

126
 ISTEN HOZTA MAGUKAT A POKOLBAN, URAIM!

jobb időt, mint én. Mindenesetre azokat a srácokat, akik teljesítették az

elvárt időt, felküldték a puha homokra pihenni, hogy magukhoz térjenek.
Körülbelül tizennyolc srác teljesített a harminc perces normaidőnél
rosszabbat, őket viszont egymás után utasították: „Feküdj!” És persze
kezdhették nyomni a fekvőtámaszt. Legtöbbjük térdre rogyott a
kimerültségtől, és ez tulajdonképpen megkímélte őket a következő elemtől,
az ugyanis medvekúszás volt egyenesen be a Csendes-óceánba, egyenesen
a befutó törőhullámok alá. Taylor kiképző mélyen bekúszatta őket, amíg
már a nyakukig ért a jéghideg víz.
Húsz percig tartotta ott őket, nagyon gondosan mérte az időt, ma már
tudom, hogy azért, nehogy valamelyik hipotermiás legyen, vagyis
veszélyesen kihűljön. Taylomak és az embereinek még egy hajszálpontos
táblázata is volt, amelyik precízen megmutatta, mennyi ideig képes az
ember elviselni bizonyos fokú hideget. Egyenként sorra kiszólították őket
az óceánból, és a leghajmeresztőbb gyötrelmeknek vetették alá, amiért
kudarcot vallottak, és nem teljesítették a harminc perces normaidőt.
Ügy gondolom, egyesek közülük egyszerűen feladták futás közben,
mások pedig egyszerűen nem tudtak nagyobb sebességet kicsikarni
magukból. A kiképzőknek azonban nagyon is valós képük volt arról, mi
történik, és aznap, a BUD/S-kiképzés első napján, nem ismertek irgalmat.
Amikor azok a szegény srácok kijöttek a hullámtörésből, mi többiek már
a szokásos fekvőtámaszokat nyomtuk, és mivel addigra nekem az már szinte
magától ment, felnéztem, hogy lássam a lassú fiúk sorsát. Taylor főnök, a
homokos tengerpart isteneinek Dzsingisz kánja azt parancsolta ezeknek a
félholt, félig vízbe fúlt, félig megfagyott srácoknak, feküdjenek a hátukra
úgy, hogy fejük és válluk a hullámok ritmusára tűnjön el a víz alatt, majd
bukkanjon elő. És akkor kallózó

127
 A TÚLÉLŐ

lábtempót vezényelt. Volt, aki fuldoklott és köpködött, volt, aki köhögött

és rugdosott, és csak Isten tudja, még mi minden mást.
És akkor, de csak akkor engedte el őket Taylor főnök, és emlékszem -
igen élénken -, hogy még odakiáltotta nekik, mi, akik szárazon nyomjuk a
fekvőtámaszokat fenn a parton, mi vagyunk a győztesek, míg ők, az
ólommadarak, a lúzerek! Utána közölte velük, jobban teszik, ha elkezdik
komolyan venni a kiképzést, vagy kipenderítik őket.
- Azok a srácok ott fenn, akik éppen lazítanak, ők megfizették a
teljes árat - üvöltötte. - Legelöl. Maguk nem. Maguk kudarcot vallottak! És
az olyan fickóknak, mint maguk, magasabb árat kell fizetniük, értik, amit
mondok?
Tudta, hogy amit tesz és mond, az égbekiáltó igazságtalanság, mert
néhányan a lassúbb fiúk közül valóban megtettek mindent, amire csak az
erejükből futotta, de neki holtbiztosán meg kellett állapítania, ki hisz abban,
hogy képes fejlődni. Ki elég eltökélt a maradáshoz? És ki van máris fél
lábbal kívül az ajtón?
Következő mutatvány: testedzés fatörzzsel, abszolút újdonság
mindnyájunknak. A laktanyai munkához használt gyakorló egyenruhában
és puha sapkában sorakoztunk, hétfős csónakszemélyzetenként, szorosan a
fatörzseink mellett, amelyek mind két és fél méter hosszúak, és úgy harminc
centi átmérőjűek voltak. A súlyukra nem emlékszem, de egy kistermetű
férfiénak felelt meg, mondjuk úgy 70 kiló lehetett. Nehéz, mi? Éppen
málhás állat üzemmódba kapcsoltam volna, amikor a kiképző elkurjantotta
magát:
- Menjenek, vizezzék és homokozzák össze magukat!
Pompás száraz ruhánkban valamennyien rohantunk már megint a
hullámtörés felé, fel a dűnére, le a másik oldalán, és be a vízbe. Futólé-
pésben kijöttünk a hullámok közül, újra fel a homokdűnére, legurultunk a
másik oldalán, majd felálltunk, mintha az amerikai haditengerészet
homokvárépítő szakaszának elveszett százada lettünk volna.
Ezután arra utasított minket, vizezzük és homokozzuk össze a rön-
künket. Felemeltük hát a fatörzseket derékmagasságba, és felcipeltük őket

128
 ISTEN HOZTA MAGUKAT A POKOLBAN, URAIM!

a homokdűnére. Lefutottunk a túlsó lejtőn, beejtettük az istenverte rönköt

az óceánba, kihúztuk, visszamásztunk a dűnére, majd legurítottuk a másik
oldalon.
A mellettünk gürcölő csónakszemélyzetnek lefelé menet valahogy
sikerült elejtenie a fatörzsét.
- Ha maguk bármikor még egyszer ledobják az egyik rönkömet -
üvöltötte a kiképző -, körülírni sem tudom, mi fog történni magukkal!
Valamennyiükkel!
Azt a felháborodott, bosszúszomjas hangot használta, amit rendesen
valami ilyesmire kellene tartalékolni: - Soha, de soha többé nem fogjátok
megerőszakolni az anyámat... Na de egy hülye farönk leej- tésére...
Ott álltunk mind sorban, a rönkünket nyújtott karral tartva a fejünk fölött.
A csoportokat próbálják azonos magasságú emberekből összeállítani, de az
én 195 centim azt jelenti, hogy mindig legalább az igazságosan rám jutó
részt cipelem a teherből.
A kiképző újabb és újabb srácokat vádolt lazsálással, tehát egyre többen
kerültek a földre és nyomták a fekvőtámaszokat, míg én és még néhány
nagyra nőtt fickó a fatörzs túlsó végén tartottuk a súlyt. Ügy festhettünk,
mint Coronado három oszlopa, a templomot tartó homokkő tornyok, a
bizarr, homokos, lábukkal a földet túrva lélegzetért kapkodó alakoktól
nyüzsgő tájra meredő szemekkel.
Rögtön ezután megtanították nekünk az összes testedző gyakorlatot,
amire szükségünk lehet: guggolásokat, a rönk feldobását a fejünk fölött, és
még sok ilyesmit. Utána, még mindig alakzatban állva, megkaptuk a
parancsot:
- Sorakozó a rönkjüknél!
Mi rohantunk előre, de már harsogott is:
- Lassú! Túl lassú! Vizezzék és homokozzák össze magukat!
Vissza tehát a hullámtöréshez, be a hullámokba, hempergés a homokban.
Ez alkalommal azonban voltak olyan srácok köztünk, akik tényleg erejük
végén jártak, és a kiképzők tudták ezt. Igazából nem

129
 A TÚLÉLŐ

akarták, hogy bárki összeroppanjon, tehát egy kis időt a farönkös

csapatmunka finomabb fogásainak megtanítására fordítottak. Teljes
megrökönyödésünkre a délelőttöt azzal zárták, hogy azt mondták ne-
künk, fenemód remek munkát végeztünk, nagyszerű startot vettünk, és
most mehetünk falni.
Ezt nagyon sokan reményt keltő fordulatnak vélték. Hetet közülünk
azonban már nem vigasztaltak ezek a váratlan, biztató szavak, amelyek
olyan fickók szájából hangzottak el, akiknek a Sátán lovasságának
soraiban kellett volna lovagolniuk A Gyűrűk Urában. Ők egyenesen
visszamentek a darálóra, megkongatták az első szakasz irodája előtt lógó
harangot, és a parancsnok ajtaja elé sorba lerakva leadták a sisakjukat.
így megy ez az első szakaszban, ez a távozási rítus. Immár egy tucat sisak
jelezte, hogy tulajdonosa önként visszalépett, és még nem is jutottunk el
az ebédig az első napon.
Legtöbben úgy véltük, kicsit elkapkodták a dolgot, mert tudtuk, a
délután egy részét a heti szobaszemle tölti majd ki. Vasárnap legtöbben
az egész napot rendrakással és takarítással töltöttük, felmostuk, majd
felfényeztük a padlót. Én valahogy egészen a végére kerültem a két
elektromos padlófényező valamelyikére várakozók listájának.
Ki kellett várnom a soromat, és csak valamikor 02.00 körül készültem
el, de addig sem vesztegettem az időmet. Rendbe hoztam az ágy-
neműmet, kivasaltam keményített laktanyai gyakorló egyenruhámat, és
a köpésemmel tükörfényesre dörzsöltem a bakancsomat. Jobban néztem
ki - nem úgy, mint valami nyomorult, rászáradt homokkal borított
tengerparti guberáló, akinek a nap legnagyobb részében látszottam.
Megérkeztek a kiképzők. Már nem emlékszem, pontosan melyikük
jött be az én szobámba. De olyan arckifejezéssel mérte végig a katonás
rend és precizitás e mintaképét, és engem is, ami tömény undort
sugárzott. Óvatosan kinyitotta a fiókos szekrényemet, és mindent kiszórt
belőle a szobába. Leemelte az ágyról a matracot, és félrelökte. Egyetlen
kupacba hányta a ruhásszekrényem tartalmát, majd közölte velem, nincs
hozzászokva, hogy olyan növendékekkel hozza össze a balsors, akik

130
 ISTEN HOZTA MAGUKAT A POKOLBAN, URAIM!

imádnak szemétdombon élni. Igazából kicsit színesebb kifejezéseket

használt, és... hát... közönségesebbeket.
Teljesen elszabadult a pokol, egyik szobában a másik után szórtak ki
mindent a padlóra. Én csak álltam ott, és tátott szájjal lestem, ahogy a
saját kiképzőink szétdúlják a laktanyát. Kinn a folyosón valaki Dávid
Ismay tengerész főhadnagyot, az évfolyamvezetőt hordta le a sárga
földig. Nem lehetett nem ráismerni Schulz főnök finom, édeskés
hanghordozására.
- Miféle patkánytanyát működtet itt, Mr. Ismay? Életemben nem
láttam még ehhez fogható szobákat. Az egyenruhái gyalázatosak. Futás a
hullámtörésbe... az egész banda!
Ahogy megszámoltam, harminc szoba volt. Mindössze három felelt
meg a szemlén. És még azok a srácok sem mentesültek aznap délutáni
első óceáni fürdésünk alól. Szép fényes bakancsunkban és vasalt
gyakorlónkban ügethettünk vissza a partra, hátunk mögött pedig a totális
káosz uralt mindent.
Berohantunk a vízbe, mélyen, egyenesen be a hullámok közé. Utána
megfordultunk, kitámolyogtunk a partra, felsorakoztunk, és indultunk
vissza a BUD/S-kiképzés kijelölt körzetébe. Taylor főnök viharos
belépővel tért vissza az életünkbe, nyilvánvalóan a nap utolsó
mutatványára készült, kinn a parton, vagy benn a vízben. Csak azt nem
tudtuk, melyiket választja.
Egész nap azon járt az eszünk, pontosan ki is ő, kérdezősködésünk
azonban kevés eredményt hozott, azt kivéve, hogy a rangidős altiszt a
csoportok igazi veteránja, aki négy tengerentúli szolgálati időszakban is
részt vett harcban, beleértve az öbölháborút is. Közepes termetű férfi
volt, de hihetetlenül izmos: úgy nézett ki, mint aki különösebb
megerőltetés nélkül át tud gyalogolni a falon. De azt is láttuk, hogy van
humorérzéke, és nincs ellenére, hogy megmondja, ha valamit jól
csinálunk. Kedves volt tőle, nem? A jó nép felét csak az akaraterő tartotta
még ott.

131
 A TÚLÉLŐ

És szükségünk is volt minden akaraterőnkre, mert perceken belül ismét

vízre készültünk szállni a csónakokkal. Azóta sem felejtettem el azt a
csónakgyakorlatot, mert Taylor főnök a tatjukkal előre fordíttatta a
gumicsónakokat, és mi hátrafelé nézve eveztünk. Amikor a hullámtörésen
át visszatértünk a partra, ismét hátrafelé néztünk, de most előre eveztünk.
Amikor először nekiindultunk, lehetetlennek látszott, hogy átjutunk a
törőhullámokon, miközben arccal a part felé kuporgunk, és olyan esetlenül
tartjuk az evezőt, de belejöttünk, és valahogy sikerült. Persze előtte még
volt mindenféle zűrzavar. Felborultunk, emberek estek ki, hátrazuhantunk,
miközben próbáltunk szemből belehajtani egy nagy hullámba. És rengeteg
köpködésre meg köhögésre került sor, amikor megkíséreltük végrehajtani
Taylor főnök fináléját, ami a csónak felfordításából, ismét fenekére
fordításából, az evezők előírásos betárolásából, majd a hullámtörésen a
csónakkal átúszva a partra visszatérésből állt.
Mielőtt elindultunk, végigcsináltatták velünk a hullámtörés-meg-
figyelés nevű gyakorlatot, ennek során kétfős csapatok figyelik a tengert,
majd jelentést tesznek. Erre nagyon alaposan odafigyeltem, de jól is tettem,
mert ettől kezdve minden reggel 4.30-kor két embernek le kellett mennie a
víz szélére, majd visszatérni, és jelentést tenni. Taylor főnök, mosolyogva,
ahogy szokta, a következő szavakkal bocsátott minket utunkra:
- És ne basszák el a jelentést! Nem akarok ellentmondásokat hallani a
tenger állapotáról, vagy nagyon megbánják!
Aznap este elvágólagos rendbe rántottuk a szobáinkat, és a második
napon ment tovább az élet a szokásos reggeli darálóval, fekvőtámaszokkal,
futással és önmagunk összevizezésével meg összehomokozásával. Első
tantermi foglalkozásunkon találkoztunk kiképző tiszthelyetteseink
vezetőjével, Bob Nielsen főnökkel, egy újabb, számos tengerentúli
szolgálati időszakot maga mögött tudó, öbölháborús veteránnal. Magas
ember volt, a SEAL-ek között szokatlanul vékony, és úgy véltem, kicsit
kaján. Hozzánk intézett szavai tele voltak mögöttes jelentéssel, volt némi
fenyegető élük, ám ezzel együtt optimizmust sugároztak.
Bemutatkozott, és elmondta, mit vár el. Mintha nem tudtuk volna.

132
 ISTEN HOZTA MAGUKAT A POKOLBAN, URAIM!

Mindent, igaz? Vagy haljunk bele a próbálkozásba. Diaképes előadást

tartott nekünk az első szakasz minden aspektusáról. Még mielőtt az első
képet lecserélte a vetítő, Nielsen főnök figyelmeztetett minket, meg se
próbáljuk felültetni valamelyik kiképzőt.
- Srácok, mi ezt már mind láttuk. Persze próbálkozhatnak, ha úgy
tartja kedvük, de senkinek nem származik belőle semmi haszna. Észre
fogjuk venni, és amikor észrevettük, csak figyeljenek!
Azt hiszem, a szobában mindenki az eszébe véste: „nem érdemes
próbálkozni”. Valamennyien éberen figyeltünk, amíg Nielsen főnök
gyorsan végigfutott az első négy héten, és azon, mire számítsunk: még több
futásra, rönkös erőnléti edzésekre, csónakos foglalkozásokra meg
mindenféle úszásra, az egész katasztrófára. Pusztán csak azért, hogy
kiderüljön, igazából mennyire vagyunk kemények.
- Kondicionálás - mondta. - Szoktatás és igazán sok hideg víz.
Szokjanak hozzá. A következő hónap kemény rúgást ad a lábuk közé. Mert
mi kalapálni fogjuk magukat!
Máig megvannak a Bob Nielsen beszédéről készített jegyzeteim.
- Nem sikerül teljesíteniük ezeket az elvárásokat? Már kinn is van-
nak. Természetesen a legtöbbjüket kiszórjuk végül. És a legtöbbjük nem
fog visszatérni. Muszáj megcsinálniuk azt a hat kilométeres, harminc perces
futást, és muszáj teljesíteniük a háromezer méteres úszást másfél óra alatt.
Kapnak egy nehéz írásos tesztet is. Vannak medencei követelmények, és ott
van a fulladáspróba. Lábuszonnyal és uszony nélkül, lábtempó, kartempó
és siklás.
Most azt gondolhatják: ugyan mire kell ez? Mit kell tennem, hogy végig
tudjam csinálni? A kemény igazság az, hogy a most itt ülők kétharmada fel
fogja adni.
Emlékszem, az én sorom mellett állt, amikor kijelentette:

133
 A TÚLÉLŐ

- Hét sort töltenek most meg, ahogy itt ülnek. Csak kétsornyinak
fog sikerülni.
Mintha egyenesen rám nézett volna, amikor azt mondta:
- A többi maguk közül csak barom lesz, történelem, mehet vissza a
flottához. így megy ez. Mindig is így ment. Próbálják meg tehát a legtöbbet
kihozni magukból, hogy bizonyítsák, tévedek!
Még egy figyelmeztetést megeresztett:
- Ez a kiképzés nem mindenkinek felel meg. Rengeteg kiváló fickó
kerül itt a kezünk alá, aki egyszerűen úgy dönt, ez nem neki való. És joguk
van ehhez, ők azonban méltósággal fognak elmenni innen, értik? Ha
rajtakapjuk valamelyiküket, hogy kinevetnek vagy nevetségessé tesznek
valakit, aki DOR-t kért, azt irgalmatlanul a földbe fogjuk döngölni.
Roppant látványosan. Hosszú ideig bánni fogják azt a pár pillanatnyi
csúfolódást. Azt tanácsolom, ne is gondoljanak rá!
Beszédét azzal zárta, hogy kifejtette nekünk, az igazi csatát lélekben kell
megnyerni. Olyan fickók nyerik meg, akik ismerik saját gyenge pontjaikat,
akik nekiülnek és elgondolkodnak rajtuk, rövid és hosszú távú tervet
készítenek önmaguk fejlesztésére. Odafigyelnek a részletekre. Dolgoznak
a gyengeségeiken, és legyőzik őket. Mert képesek rá.
- A maguk jó híre pontosan itt épül fel, az első szakasz során. És
maguk nem akarják, hogy az emberek azt gondolják, na ez az a fickó, aki
épp csak az átjutáshoz elegendőt teljesíti. Maguk azt akarják, hogy az
emberek megértsék, hogy mindig kimagaslót próbálnak nyújtani, mindig
tökéletesebbek és tökéletesen megbízhatók akarnak lenni, mindig a
maguktól telhető legjobbat adják. Na, így működünk mi itt.
És emlékezzenek erre az utolsó dologra! Csak egyetlenegy fickó van
ebben a teremben, aki tudja, hogy alkalmasak-e vagy kudarcot vallanak. És
azok maguk. Vágjanak bele, uraim! És mindig adjanak bele mindent!
Nielsen főnök távozott, és öt perccel később vigyázzban álltunk, hogy
fogadjuk a parancsnokot. Hat kiképző lépett be a terembe, körülvéve egy
sorhajókapitányt. És mi mindnyájan tudtuk, ki ő. Joe Maguire kapitány, a
93. évfolyam már-már legendássá vált, Brook- lynban született,

134
 ISTEN HOZTA MAGUKAT A POKOLBAN, URAIM!

kitüntetéssel végzett növendéke, a 2-es számú SEAL-csoport korábbi

parancsnoka. És a leendő ellentengernagy, a SPECWARCOM jövendőbeli
parancsnoka, egy felülmúlhatatlan SEAL-harcos. Mindenfelé szolgált a
világon, és Coronadóban mindenki szerette. Nagydarab fickó volt, aki
sohasem felejtette el egyetlen SEAL-bajtársa nevét sem, akármilyen fiatal
és alacsony rendfokozatú is volt az illető.
Higgadtan szólt hozzánk, és két felbecsülhetetlen értékű tanácsot adott.
Az egyik: akármikor is érzel heves fájdalmat, csak tarts ki! Csináld végig a
napot! Aztán ha még mindig rosszul érzed magad, hosz- szan és alaposan
gondold át, mielőtt úgy határozol, hogy bedobod a törülközőt. A másik:
mindig csak az adott napra koncentrálj! Mindig csak az adott feladatra.
- Ne engedjék, hogy a képzeletük elragadja magukat! Ne kezdjék
tervezni a megfutamodást csak azért, mert aggódnak a jövő miatt, amiatt,
hogy mennyit lesznek képesek elviselni. Ne várják a fájdalmat! Csak
jussanak túl a napon, és csodálatos pályafutás vár magukra!
Ez volt Maguire sorhajókapitány, a férfi, aki egy napon majd az Egyesült
Államok Különleges Hadműveleteinek (U.S. Special Operations)
parancsnokhelyetteseként fog szolgálni a Csendes-óceáni Parancsnokságon
(COMPAC). Csillogó ikersasos rangjelzéssel a gallérján Maguire kapitány
azt sulykolta belénk, hogy mi az, ami igazán számít.
Pár pillanatig elgondolkodva álltam ott, és aztán ránk szakadt a háztető.
Az egyik kiképző felpattant, és már üvöltött is:
- Feküdj!
Egyetlen ember botlása miatt kiabált és állt neki ellátni mindnyájunk
baját.
- Láttam, hogy egyikük elbólintott, ezen a szent helyen, a sorhajó-
kapitány eligazításának a közepén. Hogy merészeli!? Hogy merészel

135
 A TÚLÉLŐ

elaludni egy ilyen kaliberű ember jelenlétében? Maguk srácok meg fognak
fizetni ezért. Most pedig nyomják!
Alaposan megugráltatott minket, valószínűleg száz fekvőtámasszal és
felüléssel lepett meg, majd fel-le hajszolt minket a tábor előtti nagy
homokdűnén. Őrjöngve lehordott minket mindennek, mert gyenge időket
teljesítettünk az akadálypályán, aminek főleg az volt' az oka, hogy már
akkor félholtak voltunk a fáradtságtól, mielőtt odaértünk.
És ez így folytatódott egész héten. Volt úszás az öblön át, másfél
kilométer egy hasonló tudású úszótárssal. Végeztünk gyakorlatokat a
medencében, maszkban, uszonnyal és uszony nélkül. Az egyikben a
hátunkra kellett feküdnünk, vízzel tele maszkkal, lábunkon az uszonnyal,
és a vízből kiemelt fejjel kellett kallózó lábtempóval próbálkoznunk. Ez
már gyilkosság volt, akárcsak a fatörzzsel végzett erősítő gyakorlatok, meg
a hat kilométeres futásaink. A munka a csónakokkal a hullámtörésben
szintén erőnket felülmúló gyakorlat volt, átevezni a csónakkal a
hullámokon, felborítani, újra fenekére állítani, beevezni, hátrafelé, előre,
vonszolni a csónakot, a fejünkön vinni a csónakot.
Gyötrésünk sohasem ért véget, és az első hét végére több mint húsz
embert veszítettünk, egyiküket könnyek között, mert nem tudta folytatni. A
reményeit, az álmait, még az életcélját is darabokra zúzták azon a coronadói
homokos parton.
Ez több mint hatvan kondítást jelentett az iroda ajtaja előtt lógó nagy
haranggal. És valahányszor meghallottuk, kivétel nélkül mindig tudtuk,
hogy egy alapjában véve jó srácot vesztettünk el, mert alkalmatlan ember
egyetlenegy se jutott át a beavató kiképzésen. És ahogy teltek a napok, és
újra meg újra hallottuk a harangot, a hanghoz nagyon gyászos gondolatok
társultak.
Lehet, hogy pár nap múlva én is ott fogok állni megtört emberként az
iroda ajtaja előtt? Nem volt lehetetlen, mert soknak közülünk néhány
órával, sőt néhány perccel azelőtt, hogy megtette, még esze ágában sem volt
feladni. Valami mélyen bennük egyszerűen engedett a nyomásnak.
Képtelenek voltak folytatni, és fogalmuk sem volt, miért.

136
 ISTEN HÍZTA MAGUKAT A POKOLBAN, URAIM!

Ne kérdezd, kiért szól a harang, Marcus. Mert az az átkozott akár érted is

szólhat. Vagy bármelyikért a hatvannál valamivel több másik közül, aki
állva maradt az első szakasz első hetének brutális valósága után.
Valahányszor átvágtunk az alakulótéren, a saját szemünkkel láthattuk a
bizonyítékot, húsz sisakot a földön, a harang mellett sorba rakva. Minden
egyes sisaknak egy barátunk, jó ismerősünk, vagy akár vetélytársunk volt a
tulajdonosa, de mindenképpen olyan srác, akivel egymás mellett
szenvedtünk.
A magányos rohambilik sora komoran emlékeztetett mindnyájunkat
nemcsak arra, mit képes tenni ez a hely az emberrel, de a különleges egyéni
dicsőségre is, amellyel azokat tudja felruházni, akik nem hajlandók feladni.
Engem ez hajtott tovább. Valahányszor a sisakok sorára néztem,
összeszorítottam a fogamat, és még egy kis eltökéltséget erőltettem lépteim
lendületébe. Én még mindig ugyanazt éreztem, amit a legelső napon. Inkább
meghalok, mint hogy feladjam.
Az első szakasz harmadik hete a BUD/S-kiképzés újabb finom részletével
ismertetett meg minket, az úgynevezett sziklára szállítással. Ez veszélyes és
nehéz gyakorlat volt, pedig alapjában véve csak annyiból állt, hogy oda
kellett eveznünk az IBS-szel a nagy hírű Hotel dél Coronadóval szemben a
vízből kimeredő sziklák mellé, majd ott partra kellett tenni a gumicsónakot.
Nem úgy értem, hogy ki kellett kötni, hanem szó szerint kirakni a
szárazföldre, miközben dübörögnek körülötted a törőhullámok, és a
hömpölygő óceán próbálja visszaragadni a csónakot vízre.
Nekem ebben szükségképpen meglehetősen nagy szerep jutott a
termetem és a teherbíró képességem miatt. Csónakszemélyzetemből
azonban senki sem állt igazán készen erre a kétségbeejtő próbára. Olyan
feladat volt, hogy először meg kellett tanulnunk, hogyan is kell végezni. így
tehát nekiláttunk, erőteljes csapásokkal beeveztünk a

137
 A TÚLÉLŐ

nyílt tenger felől, egyenesen olyan hullámok kellős közepére, amelyek

minden létező irányban széttartva törtek.
Csónakunk orra nekivágódott a szikláknak, az orrkötelet kezelő
ember - nem én - kiugrott előre, és derekán a biztonságosan rögzitett
kötéllel megkapaszkodott. Az volt a dolga, hogy szilárdan vesse meg a
lábát, majd emberi csörlőként működjön, és akadályozza meg a csónak
visszasodródását. A mi emberünk nagyon észnél volt, beékelte magát két
nagy sziklatömb közé, és már kiáltotta is hátra nekünk:
- Orrkötélkezelő biztosítva!
Mi elismételtük a kiáltását, csak hogy mindenki tudja, hol jár. A
csónak azonban immár orral odaszorult a sziklákhoz. Nem tudott együtt
mozogni a hullámokkal azok ritmusára, és minden, a tatján megtörő
nagyobb hullám kárt tehetett benne. Ebben a statikus helyzetben nem
tudott ráfeküdni a hullámokra.
Csónakparancsnokunk „Víz!” kiáltásai nem sokat segítettek. A tö-
rőhullámok egyenesen a nyakunkba zúdultak, aztán át a csónakon, majd
fel a sziklákra. Rajtunk volt a mentőmellény, de mielőtt megkezdhettük
a kiszállást, a legkisebb termetű fickónak közülünk ki kellett ugrania az
orr fölött a partra, ki kellett vinnie az összes evezőlapátot, és biztonságos,
száraz helyre juttatnia őket.
Akkor mind kiszálltunk, egyesével, a sziklákon felmászva. A jó öreg
orrkötélkezelő közben az életéért kapaszkodott a sziklák közé szorulva,
még mindig a csónak kikötőkötelével a dereka körül. Addigra már mind
a kötélen lógtunk, próbáltuk elkapni a csónak fogantyúit, de elsőnek az
orrkötelesnek kellett mozdulnia, feljebb lépnie újabb szilárd pozícióba,
hogy mi utána átvehessük a terhet.
Elindult. Orrkötélkezelő mozog! Én leghátul a gépházban húztam,
mint az őrült, minden erőmet bedobva. Hullám csapott a csónakba, és
majdnem berántott mindnyájunkat a vizbe, de keményen tartottuk
magunkat.
Orrkötélkezelő biztosítva! És akkor mindent beleadtunk, tudván,
hogy társunk nem katapultálhat visszafelé egyenesen közénk. Valaho

138
 ISTEN HOZTA MAGUKAT A POKOLBAN, URAIM!

gyan előre és felfelé emeltük-vonszoltuk a kicsikét, teljesen kiemeltük a

Csendes-óceánból, becsaptuk a Kegyetlen Kaszást, és kézi erővel fel-
szállítottuk egészen magasra és szárazra a sziklákon.
- Túl lassú! - jelentette ki a kiképzőnk, majd hosszú litániába fogott
arról, mit csináltunk rosszul. Túl sokáig tartottak a kezdő mozzanatok, az
orrkötélkezelő nem haladt elég gyorsan felfelé a sziklákon, túl sokáig
tartottak a kezdő húzások, túl sokáig gyepálták a csónakot a hullámok.
Leparancsolt minket a csónakkal a homokra, megajándékozott egy
húszas adag fekvőtámasszal, majd visszarendelt minket ugyanazon az
úton, amerről jöttünk: fel és át a sziklákon, csónakot a vízre, az
orrkötélkezelő kikötött minket, miközben mi átkozottul kevés híján a
vízbe fulladtunk... beszállás, indulás, pofa be, és evezzenek! Pofon-
egyszerű.
Az első hónap nagyjából úgy ért véget, ahogyan elkezdődött, csu-
romvizes, csontig átfagyott, fáradt és leapadt évfolyammal. A négy hét
leteltével a kiképzők hoztak néhány kíméletlen döntést, minősítették
közülünk a leggyengébbeket, srácokat, akik kudarcot vallottak a pró-
bákon, talán csak egyetlenegyen, esetleg kettőn. Kritikus pillantást
vetettek néhány nagyon eltökélt fickóra, aki inkább meghalt volna, mint
hogy önként feladja, de egyszerűen nem tudott elég jól úszni, elég
gyorsan futni, elég nagy súlyt felemelni, srácokra, akikbe nem szorult
elegendő állóképesség, akikből hiányzott a magabiztosság a víz alatt vagy
a csónakkezelési képesség.
őket volt a legnehezebb kitenni a programból, mert ezek a fickók
voltak azok, akik addig is minden tőlük telhetőt bedobtak, és továbbra is
bedobtak volna. Belőlük egyszerűen hiányzott az amerikai SEAL-ek
munkájának végzéséhez szükséges istenadta rátermettség valamelyik
válfaja. Évekkel később már egész jól ismertem néhány kiképzőt, és
valamennyien ugyanazt mondták az első szakasz negyedik hetének, a
Pokoli Hetet megelőző hétnek a végére időzített minősítésről:

139 L
 A TÚLÉLŐ

- Mind vívódtunk rajta. Senki sem akarja hivatásszerűen kölykök szívét

összetörni!
Csakhogy azt sem engedhették meg, hogy a gyengék és a reménytelenek
átlépjenek a világ bármely harcoló alakulatánál alkalmazott kiképzés leginkább
embert próbáló hat napjára. Megjegyzem, ebben az esetben nem kizárólag a
szabad világról, hanem valóban az egészről beszélünk. Csak Nagy-Britannia
legendás SAS-e működtet bármi ehhez hasonlíthatót.
A négy hét értékelésének nyomán mindössze ötvennégyen maradtunk,
ötvennégyen a kilencvennyolcból, akik elkezdték az első szakaszt. És a 226.
évfolyam vasárnap délben megkezdte a Pokoli Hetet.
Az azt megelőző pénteken késő este összegyűltünk a tanteremben, hogy
ismét hivatalos beszédet intézzen hozzánk Maguire sorhajókapitány, aki
számos kiképző és az évfolyam kiképzésében részt vevő tiszt társaságában
érkezett.
- Mindenki kész a Pokoli Hétre? - kérdezte derűsen.
- Huja!
- Remek - felelte. - Mert magukra hamarosan roppant kemény és
fájdalmas próbatétel vár. Mindegyikük rá fog jönni, milyen fából is faragták
igazából. És útjuk minden lépésénél választási helyzetben lesznek Megadjam
magam a fájdalomnak és a hidegnek, vagy menjek tovább? Mindig magukon
fog múlni. Nincsenek kvóták, nincsenek teljesítendő számok! Nem mi döntjük
el, ki felel meg, hanem maguk! Én azonban ott leszek pénteken, amikor a
Pokoli Hét véget ér, és remélem, hogy minden egyes emberrel kezet rázhatok
majd maguk közül.
Valamennyien félelemmel vegyes tisztelettel tekintettünk Maguire
sorhajókapitányra, a velejéig coronadói harcosra, aki tudja, mekkora
büszkeséggel tölti el az embert a tudat, hogy megmászta a magaslatokat, és aki
tudja, mi számít igazán a SEAL-eknél, és azon túl. Ő maga volt az örökkévaló
főnök.
Eligazítottak minket, hogy mit hozzunk magunkkal vasárnap a gyakorlatra:
a rajtunk lévő ruhát, a személyes felszerelésünket, váltás fehérneműt, száraz
ruhát, és pár civil ruhát, amit papírzsákba raknak, hogy a sikeresen teljesítő

140
 ISTEN HOZTA MAGUKAT A POKOLBAN, URAIM!

srácoknak legyen mit felvenniük, amikor az egész véget ér. Azoknak, akik a
DOR-t (dropped on request - saját kérésére elbocsátva) választják, szintén
rendelkezésükre áll majd száraz ruha a hét folyamán bármikor, amikor távozni
akarnak.
Kiképzőnk azt tanácsolta, együnk bőségesen az egész hétvégén, de ne
hozzunk alvó cuccot vasárnap délutánra, amikor be fognak zárni minket a
tanterembe.
- Túlságosan fel lesznek pörögve az alváshoz - fűzte hozzá sziporkázva. -
Tehát csak jöjjenek ide és pihenjenek, nézzenek filmeket, és készüljenek fel!
A hirdetőtáblára kitűzték az Egyesült Államok Haditengerészete SEAL-
jeinek első szakasz ötödik hetére vonatkozó irányelvét: „A növendékek
bemutatják a következő értékeket és egyéni jellemvonásokat: eltökéltség,
bátorság, önfeláldozás, csapatmunka, vezetőképesség és a sohasem adom fel
hozzáállás, kedvezőtlen környezeti feltételek, fáradtság és stressz hatása alatt az
egész Pokoli Héten.”
Elég egyértelmű, nem? Majdnem. A Pokoli Hét ugyanis ennél sokkal
durvábbnak bizonyult.
A hétvégét önmagunk gatyába rázásával töltöttük, majd július 18- án,
vasárnap délben összegyűltünk a tanteremben. A támaszpont különböző
szegleteiből előkerült két tucat olyan kiképző is, akiket még sohasem láttunk.
Ilyen sok emberre van szükség egy évfolyam átvezetéséhez a Pokoli Héten,
továbbá állandóra kirendelt egészségügyiekre, és háttérszemélyzetre.
Ezt a délutánt nevezik a Pokoli Hét előtti Bezártságnak. Senki sem megy ki
a teremből, mindenki ül és csak vár egész délután. Velünk van a
tengerészzsákunk, a száraz ruhánkat tartalmazó papírzsákokat, amelyekre
fekete filctollal felírják a nevünket, sorba rakjuk. Késő délután pizzát hoznak
nekünk, egész rakást.
És az ember érzékelte, milyen csend van odakinn. Senki sem járt erre, se
járőr, se magányosan csatangoló növendék. Mindenki

141
 A TÚLÉLŐ

tudta a támaszponton, hogy a 226-osok számára mindjárt megkezdődik a

Pokoli Hét. Nem egészen olyan, mint a tiszteletadás a holtak előtt, de azt
hiszem, önök mostanra már többé-kevésbé értik, mire gondolok.
Emlékszem, milyen hőség volt, lehetett vagy 30 fok a teremben. Csak
tengtünk-lengtünk, a nap nagy részében vasárnapi szabadidő- ruhát
viseltünk, és mindnyájan tudtuk, ahogy közeledik az este, történni fog
valami. Ment valami film, és múltak az órák. A légkör egyre feszültebbé
vált, miközben vártuk a startpisztoly dörrenését. A Pokoli Hét a
Kitörésnek (Breakout) nevezett eszeveszett rohammal kezdődik. Amikor
nekünk elkezdődött, sokkal több fegyver dörrent el, nem csak a
startpisztoly.
Nem emlékszem már pontosan mikor, de 20.30 után és 21.00 előtt
történt. Hirtelen hangos kiáltás harsant, és valaki szó szerint berúgta az
oldalajtót. Bam! És berontott egy fickó géppuskával, csípőből tüzelve,
mögötte még két másik. A lámpák kialudtak, és akkor mind a három
fegyveres lőni kezdett, és (reméltem, vaklőszeres) tűz alá vette a termet.
Fülsiketítő sípszó harsant, valaki berúgta a másik ajtót, és három másik
férfi rontott be a terembe. Az egyetlen dolog, amit akkor biztosan tudtunk,
az volt, hogy amikor a sípok megszólalnak, mi levágódunk a padlóra,
védekező testhelyzetbe: arccal a föld felé, lábak keresztbe, fülünkre
szorított tenyérrel.
Le a fedélzetre! Fejeket le! Becsapódás!
Aztán egy új hang, hangos és sztentori. Koromsötét volt, leszámítva a
géppuskák szakadatlanul villogó torkolattüzeit, de a hang nagyon
emlékeztetett Mruk kiképzőére:
- Isten hozta magukat a pokolban, uraim!
A következő néhány percben nem létezett semmi más, csak a gép-
puskatűz, a fülsiketítő fegyverropogás. Bizonyosan vaklőszert használtak,
különben már a fél társaság holtan hevert volna, de higgyenek nekem,
pontosan úgy hangzott, mint az éles lövések, amikor a SEAL- kiképzők a
mi M43-asainkkal lőttek. Az ordítozást elnyomta a sípszó, és mindent
elnyomott a fegyverzaj.

142
 ISTEN HOZTA MAGUKAT A POKOLBAN, URAIM!

Addigra rettenetes volt már a terem levegője, megtelt korditbűzzel, és

csak a felvillanó torkolattüzek adtak némi fényt. Én gondosan lenn tartottam
a fejemet a padlón, miközben a fegyveresek mászkáltak közöttünk -
vigyázva, hogy a forró kilőtt hüvelyek ne a bőrünkre potyogjanak.
Valami szünetfélét érzékeltem, és aztán jött egy ordítás, amely nyil-
vánvalóan mindnyájunknak szólt.
- Mindenki kifelé! Mozgás, emberek! Mozgás! Mozgás! Mozgás!
Gyerünk már!
Talpra vergődtem, és beálltam az ajtó felé tülekedő tömegbe.
Kiözönlöttünk a darálóra, ahol tombolt a téboly. Még több lövöldözés, véget
nem érő üvöltözés, és akkor megint a sípok, és ismét mind lehasaltunk a
földre, a megfelelő testhelyzetben. A daráló körül felállított hordókban
tüzérségi gránát becsapódását szimuláló töltetek robbantak. Nem tudtam,
hol van éppen Maguire sorhajókapitány, de ha itt lett volna, biztosan azt
gondolja, már megint valami idegen országbeli csatatéren jár. Legalábbis,
ha lehunyta volna a szemét, azt gondolhatta volna.
És akkor a kiképzők igazán lőni kezdtek, ez alkalommal nagynyomású
tűzoltó fecskendőkkel, egyenesen ránk célozva. A vízsugár simán leütött,
ha megpróbáltunk felállni. A tér úszott a vízben, mi semmit sem láttunk és
semmit sem hallottunk a kézifegyver- és tüzérségi tűzön túl.
A nagynyomású vízsugarak között harctéri sípjelző gyakorlatokat
végeztünk, mindenütt teljes káosz, fülsiketítő robbanások és üvöltöző
kiképzők... „Kússzanak a síp felé, emberek! Kússzanak a síp felé! És húzzák
be az istenverte fejüket!”
Néhány srácot megzavart a tömeg. Az egyik futni kezdett az életéért,
egyenesen ki a partra, majd be az óceánba. Olyan srác volt, akit igazán jól
ismertem, és teljesen elvesztette a fejét. A normandiai part-

143
 A TÚLÉLŐ

ra szállást szimulálták nekünk, és valóban volt bizonyos mértékű pánik,

mert senki se tudta, mi történik, vagy hogy mi a teendőnk azon túl, hogy
hasra vágjuk magunkat.
A kiképzők tudták ezt. Tudatában voltak, hogy sokakat közülünk
leszálló ágban kaphatnak el. De nem engem. Én mindig tartom magam
az effajta zűrzavarban, és egyébként is tudtam, igazából nem próbálnak
megölni minket. A kiképzők azonban tudták, hogy ez nem mindenkire
igaz, tehát miközben közöttünk járkáltak, szinte könyörögtek, szálljunk
ki, amíg még lehet.
- Mindössze annyit kell tenniük, hogy megkongatják ott azt a kis
harangot!
Ahogy ott hasaltam a sötétben és a felfordulásban, dermesztőén át-
fázva, csuromvizesen, és nem mertem felállni, közöltem az egyikükkel,
hogy feldughatja azt a kis harangot egyenesen a seggébe, mire hangos
nevetést hallottam. De soha többet nem mondtam ilyet, és sohasem
vállaltam, hogy én mondtam. Egészen mostanáig persze. Na látják? Én
még abban a káoszban is elő tudtam rukkolni egy nagyokos beszólással.
Addigra már olyan zavarodott állapotba jutottunk, hogy teljesen el-
vesztettük a tájékozódást, csak próbáltunk együtt maradni a többiekkel
a darálón. A csapatmunkás-mantra hatott: nem akartam egyedül
maradni. A csuromvizes csapattársaimmal akartam lenni, bármilyen
szart is kell megtennünk.
Akkor meghallottam, hogy valaki azt mondja, egy emberünk hi-
ányzik. Utána egy másik hang szólalt meg, élesen, parancsolón. Nem
tudom, ki volt az, de a közelemből beszélt, és úgy hangzott, mintha maga
a Legnagyobb Nagyfőnök, Joe Maguire lett volna.
- Micsoda? Egy fő hiányzik? Azonnali létszámellenőrzést!
Rögtön talpra parancsoltak minket, és egyenként elkiáltottuk a
számunkat, de ötvenháromnál megálltunk. Valóban hiányzott egy fő.
Szent szar! Ez baj, méghozzá nagy baj. Ezt még én is felfogtam. Azonnal
leküldték egy osztagot a partra, és ott találtak rá a hiányzó növendékre:
ott csapkodott a hullámtörésben.

144
 ISTEN HOZTA MAGUKAT A POKOLBAN, URAIM!

Valaki visszafutott jelenteni az alakulótérre, és én hallottam, hogy a

mi kiképzőnk felcsattan:
- Küldjük be mindet a hullámtörésbe! Majd később lerendezzük őket!
És már futottunk is, erős tempóban futottunk a partra, el a fegy-
verzajtól, el ettől az őrültekházától, be a dermesztőén hideg Csendes-
óceánba, olyan időpontban, amit mi az éjszaka közepének éreztünk. És
mint oly gyakran, túlságosan vizesek voltunk ahhoz, hogy aggódjunk, és
túlságosan fáztunk ahhoz, hogy bármivel törődjünk.
Amikor azonban végül kiparancsoltak bennünket a hullámtörésből,
valami új történt. A sípok újra megszólaltak, és ez azt jelentette, hogy
újra a sípok felé kell kúsznunk, csakhogy ez alkalommal nem a sima
alakulótéren, hanem a süppedős homokban.
Időnként úgy festettünk, mint a dűnéken a tapogatózó homoki
bogarak. A sípok csak szóltak, egy fütty, majd kettő, mi pedig csak
kúsztunk tovább, és a könyököm addigra már tényleg égett és sajgott, a
térdem sem volt valami fene fényesen. Mind a négy végtagom ízületei
fájtak a legkisebb érintéstől is, de kúsztam tovább. És akkor a kiképzők
visszaparancsoltak minket a törőhullámok közé, mélyen be, így aztán
tizenöt percig, a 15 foknál valamivel hidegebb vízben tölthető maximális
ideig maradtunk ott. Egymásba karoltunk, amíg az újabb sípszó nem
küldött további kúszásra.
Utána leküldték minket kallózó lábtempókra a hullámtörésbe, a hul-
lámokba merülő fejjel. Aztán megint sípszó, megint kúszás, majd visz-
sza a vízbe még tizenöt percre. A közvetlen szomszédom, az évfolyam
egyik legkiválóbbja, tiszt és csónakparancsnok, nagyszerű futó és jó úszó,
feladta.
Ez volt ám az igazi kiszóró gépezet! Egy másik tiszt a csónakszemély-
zetéből utána rohant a parton, és rimánkodott neki, ne menjen, sőt a
mellettük haladó kiképzővel közölte is a srác nevében, hogy az előbb
nem gondolta komolyan. A kiképző adott neki még egy lehetőséget,
mondván, még nincs túl késő, és ha akar, még visszamehet egyenesen a
vízbe.

145
 A TÚLÉLŐ

Az illető azonban már döntött, és nem hatotta meg semmilyen könyörgés.

Csak ment tovább, a kiképző pedig utasította, szálljon fel a mentőautó mellett
álló tehergépkocsira. Utána megkérdezte a rimánkodó sráctól, nem akarja-e ő
is feladni, és mi mind hallottuk a határozott „Negatív” választ, majd láttuk,
hogy a srác már rohan is le a partra, hogy bejöhessen hozzánk a vízbe.
A hőmérséklet mintha egyre csökkent volna, miközben fel-alá rohangáltunk
a dermesztő törőhullámokban. És végül kiparancsoltak minket, és újra szóltak
a sípok. Mind levágódtunk megint a homokba. Kúsztunk, viszkettünk, égető
fájdalmat éreztünk, öt srác azonnal feladta, őket hát- raküldték a
tehergépkocsihoz. Nem értettem egyiküket sem, mert ezt már mind csináltuk
korábban is. Rossz volt, de nem annyira rossz, az isten szerelmére. Gondolom,
azok a fickók egyszerűen előre gondolkodtak, a Pokoli Hét még ránk váró öt
napjától rettegtek, annak ellenére, hogy Maguire kapitány figyelmeztetett, hogy
épp ezt ne tegyük.
Mindenesetre ott és akkor azonnal megparancsolták, fogjuk a csónakokat,
és vigyük ki őket a hullámtörésbe, amit különösebb gond nélkül meg is tettünk.
De sok száz métert eveztettek velünk: nyomják be mélyre és húzzák, emeljék
fel és vigyék, felborítani a csónakot és felállítani a csónakot, ússzanak a
csónakkal, lépésben vigyék a csónakot, fussanak a csónakkal, kússzanak,
éljenek, haljanak! Ügy kimerültünk, hogy már semmi sem számított. Azt is alig
tudtuk, hol vagyunk. Csak botorkáltunk tovább véres térddel és könyökkel,
amíg ki nem parancsoltak a vízből.
Azt hiszem, közvetlenül éjfél előtt történt, de tőlünk akár karácsony reggele
is lehetett volna. Áttértünk rönkös testedzésre a hullámtörésben. Az egész
világtörténelemben nem volt még fadarab, talán a jókora fakereszt kivételével,
amit Jézus Krisztus cipelt fel a Kálváriadombra, amely nehezebb lett volna,
mint a mi két és fél méter hosszú fatörzsünk, amit a Csendes-óceán
törőhullámaiban emelgettünk. Összes korábbi erőlködésünk után ez maga volt
a színtiszta gerinc- roppantó tortúra. Újabb három társunk adta fel.
És akkor a kiképzők előrukkoltak valami új, tökéletesített ötlettel. Az
akadálypályán kezdték cipeltetni velünk a csónakot, és kézzel kellett
átemelnünk az istenverte akadályokon. Feladta egy újabb ember. Már csak

146
 ISTEN HOZTA MAGUKAT A POKOLBAN, URAIM!

negyvenhatan maradtunk.
És ekkor pihenő nélkül átváltottunk a sziklára szállításra, és nyargaltunk
vissza a partra, vízre tenni az IBS-eket. Igazi profiként vágtunk át a könnyű,
begördülő hullámokon, és maradék erőnket megfeszítve eveztünk, mint az
őrültek a Hotel dél Coronadóval átellenben tornyosuló sziklák felé. Addigra a
mi csónakunkban az úszótársam, Matt McGraw volt a fejes, és hajtottunk előre,
fejjel neki a szikláknak, az orrkötélkezelő az életéért ugrott, és már markolta is
a kötelet. Mi az evezőkkel egyenesben tartottuk a csónakot, és azt hittem, igazán
jól teljesítünk.
Na, akkor hirtelen a kiképző, aki fenemód közel a hajnali kettőhöz éppen ott
állt fölöttünk a sziklák tetején, lekiáltott a csónakparancsnokunknak:
- Maga! Maga, uram! Maga éppen megölte a teljes raját! Ne kerüljön még
egyszer a csónak és a sziklák közé!
Kivonszoltuk a csónakot a vízből, fel a sziklákra, majd azokon is túl, ki a
homokra. A kiképző két adag fekvőtámasszal lepett meg minket, majd
visszaküldött azon az úton, amelyiken jöttünk. Még kétszer rohamoztuk meg a
sziklákat, gondolom, lassan és esetlenül, a kiképző pedig egy pillanatig sem
maradt csendben, egyfolytában üvöltött ránk a kibaszott fejéből. A végén ki
kellett futtatnunk a csónakot vissza a partra, letettük, és mehettünk azonnal
vissza a hullámtörésbe egy kis kallózó lábtempóra, fejjel és vállal a vízben, majd
fekvőtámaszozni ugyanott. Utána felülések. Még ketten kiszálltak.
Ezek a DOR-ok (Drop On Request - kérvényezett kilépés) közvetlenül
mellettem történtek. És tisztán hallottam, hogy a kiképző felajánlotta nekik a
lehetőséget, hogy folytassák, megkérdezte, nem akarják-e meggondolni
magukat. Ha igen, megtehetik, folytathatják, eredjenek vissza a vízbe.

147
 A TÚLÉLŐ

Egyikük habozott. Azt mondta, ő visszamenne, ha a másik srác is vele

tart. A másik azonban hallani sem akart róla.
- Én végeztem ezzel a szarral! - mondta - Már itt se vagyok!
Ketten együtt szálltak ki, és a kiképző olyan arccal nézte őket, mint aki
le se szarja. Később tudtam meg, hogy azok, akik bedobják a törülközőt, és
amikor felajánlják nekik a második lehetőséget, elfogadják, sohasem
csinálják végig a kiképzést. Ezt minden kiképző tudja. Ha felmerül
valakiben a kérvényezett kilépés gondolata, akkor az illető nem
haditengerészeti SEAL.
Úgy vélem, hogy az a kétség örökre megfertőzi a lelkét. És a Pokoli Hét
első éjszakáján, lenn a tengerparton, fújtatva, verítékezve és gőzölögve, én
megértettem ezt.
Megértettem, mert bennem sohasem merülhetett fel az a gondolat. Nem,
amíg a nap még keleten kel fel. Az én lelkembe Coronado összes kínja sem
csempészhette be azt a mérget. Elájulni elájulhattam, szívrohamot is
kaphattam, vagy kivégzőosztag elé állíthattak és agyonlövethettek, de
sohasem adtam volna fel önként.
Amint távoztak azok, akik feladták, minket már zavartak is visz- sza a
dolgunkra. Most a fejünk fölé emeltük a csónakot, hogy átfussunk vele a
mindössze másfél kilométerre található zabacsarnokba. Mire odaértünk,
olyan közel jártam az összeroppanáshoz, mint még életemben soha. Ettől
persze még megfekvőtámaszoztattak minket, és felemeltették a csónakot,
gondolom, étvágygerjesztőnek.
Végül mehettünk reggelizni. A Pokoli Hét kezdete óta eltelt kilenc óra
alatt tíz embert veszítettünk. Kilenc óra telt el azóta, hogy az üvöltöző,
lövöldöző fegyveresek kihajtották a 226. évfolyamot a tanteremből, kilenc
óra azóta, hogy utoljára száraz volt rajtunk a ruha és többé-kevésbé emberi
lénynek éreztük magunkat.
Ez a kilenc óra megváltoztatta az életét és a szemléletét azoknak, akik
nem bírták tovább. De kétlem, hogy mi többiek ugyanazok maradtunk
volna, mint előtte.

148
 ISTEN HOZTA MAGUKAT A POKOLBAN, URAIM!

Benn a zabacsarnokban a srácok némelyike a harctéri idegkimerülés

jeleit mutatta. Csak ültek és bámultak a tányérjukba, képtelenek voltak a
normális „működésre”. Én nem tartoztam közéjük. Én úgy éreztem, az
éhhalál határán vagyok, és gőzerővel toltam a számba a tojást, pirítóst és
kolbászt. Élveztem az ételt, élveztem, hogy megszabadultam a kiképzők
ordítozásától és vezényszavaitól.
És jól tettem, hogy kihasználtam az alkalmat. Hét perccel azután, hogy
végeztem a reggelimmel, már meg is jelent a következő kiképző, és ordított
torkaszakadtából.
- Ennyi volt, gyerekek, fel és kifelé innen! Mozduljunk már meg! Kifelé!
Most! Mozgás! Mozgás! Mozgás! Kezdjük el rendesen a napot!
Kezdjük el a napot?! Eszénél van ez az ember? Még mindig csu-
romvizesek voltunk, mindenünk csupa homok, egész éjjel fenn voltunk, és
félig-meddig megöltük magunkat.
Abban a pillanatban értettem meg végérvényesen: a Pokoli Héten
valóban nincs kegyelem. Minden, amit hallottunk róla, igaz. Azt hiszed,
kemény vagy, kölyök? Akkor vágj bele, és bizonyítsd be nekünk.

149
 5
Mint egy vert sereg maradéka
Visszafelé átsegítettük egymást a dűnéken, felemeltük azokat, akik
elestek, támogattuk azokat, akik már alig tudtak járni... Átestünk a
tűzkeresztségen, ami több mint a felére apasztotta a 226. évfolyam
létszámát... véget ért... nem számított rá egyikünk se, hogy ilyen
rettenetes lesz.

A zabacsarnok előtt sorakoztunk fel, és fejünkre emeltük a csónakokat.

Ahogy a banktisztviselők az aktatáskájukat, a manökenek meg a fényképes
portfoliójukat viszik mindenhova magukkal, mi a csónakjainkkal a
fejünkön járunk-kelünk a világban. Ez amolyan Pokoli Hét-dolog.
Be kell ismernem, hogy az első egyhuzamban végigszenvedett harminc
óra után kissé összemosódnak az emlékeim arról az öt napról. Nem maguk
az események, hanem az egymásutánjuk. Amikor az ember már majdnem
negyven órája keményen hajt alvás nélkül, az elméje kezdi megtréfálni:
futó gondolatok hirtelen mintha valósággá válnának. Felrázod magad, és
azon töprengsz, hol a pokolban vagy, és anyukád, aki egy nagy, szaftos
New York-i módra elkészített vese- pecsenyét tart a kezében, miért nem
húzza melletted az evezőt.
Ezek már az igazi hallucinációk előhírnökei, valamiféle majdnem-
hallucinációk. Lassan kezdődnek és fokozatosan eldurvulnak. Ne feledjük,
a kiképzők minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy ébren tartsanak.
Tizenöt perc kemény testgyakorlást vezényeltek akkor is, amikor odaértünk
a zabacsarnokhoz, és akkor is, amikor eljöttünk onnan. Gyorsan és gyakran
beküldtek a part előtti hullámtörésbe. A víz dermesztőén hideg volt, és
valahányszor csónakgyakorlatot végeztünk, versenyeztünk a négy másik

150
 MINT EGY VERT SEREG MARADÉKA

megmaradt csapattal a törőhullámokon át, és mindig megparancsolták a

csónak felfordítását, majd húzhattuk magunk fölé azt a dögöt, utána
állíthattuk megint a fenekére, mászhattunk vissza, és folytathattuk az
evezést a cél felé.
A győzteseket mindig pihenéssel jutalmazták, ezért hajtottunk
mindnyájan olyan eltökélten. Ugyanez állt a hat kilométeres futásokra,
amiket egyre lassabban teljesítettünk. Időink az elvárt harminc perces
érték fölé csúsztak, és a kiképzők felháborodást színleltek, mintha nem
tudták volna, hogy lassan kidőlünk. Azon az első hétfő estén már több
mint harminchat órája voltunk talpon, és még mindig erőlködtünk.
Legtöbben korán megvacsoráztunk, és úgy néztünk ki, mint egy
csapat zombi. Erre rögtön étkezés után sorba állítottak, és kimasíroz-
tattak az étkezőből, további parancsra várni. Emlékszem, három srác
akkor feladta. Egyszerre. Ezért aztán hat tisztünk maradt az eredeti
tizenkettőből.
Látva az egyiküket, akit ismertem, nem gondoltam, hogy bárki azok
közül, akik feladták, sokkal rosszabb állapotban volt, mint tizenkét
órával korábban. Meglehet, kicsit még fáradtabbak voltak, de nem
csináltunk semmi újat, minden régi, kipróbált rutingyakorlat volt.
Véleményem szerint egyszerűen nem fogadták meg Maguire sorhajó-
kapitány tanácsát.
Nem csak a pillanatnyi feladat teljesítésére figyeltek. Engedték, hogy
eluralkodjon rajtuk a rettegés a még rájuk váró gyötrelmektől. A
sorhajókapitány pedig éppen azt mondta, ezt soha ne tegyük, mindig
csak óráról órára éljünk, és felejtsük el a jövőt. Csak menj és menj, amíg
biztonságba nem érsz! Ha a szerencse összehoz egy ilyen fickóval, az
Egyesült Államok Haditengerészetének legendás SEAL-jével, egy
háborús hőssel, azt hiszem, oda kell figyelned a szavaira. Megsze-

151
 A TÚLÉLŐ

rezte a jogot, hogy elmondhassa őket, és átadja neked a tapasztatait. Ahogy

Billy Shelton mondta, még a legapróbb javaslatra is érdemes odafigyelned.
Nem maradt azonban időnk siratni a barátok távozását. A kiképzők zárt
rendben levittek az acélmólónak nevezett helyre, amely korábban az 1-es
számú SDV-csoport kiképzőterületéhez tartozott, mielőtt az alakulat
átköltözött Hawaiira. Addigra már besötétedett, és nagyon lehűlt az óceán
vize, de ahogy odaértünk, megparancsolták, hogy ugorjunk be, majd tizenöt
percig tapostatták velünk a vizet.
Utána visszaengedtek a szárazföldre, és erősen megcsuklóztattak. Ez
kicsit felmelegített minket, de a fogam azért majdnem megállíthatatlanul
vacogott, ők meg egyből visszaküldték bennünket a vízbe újabb tizenöt
percre. Eljuttattak arra az időhatárra, ahol az ember kezd szenvedni a
kihűléstől. Az a második tizenöt perc majdnem halálra rémített. Úgy
fáztam, hogy már azt hittem, talán el is ájulok. Állt is ott egy mentőautó
arra az esetre, ha valaki eszméletét veszti.
Mégis kitartottam, ahogy a legtöbben közülünk, de aztán egy újabb tiszt
mászott ki idő előtt a vízből, és adta fel. Ő volt a legjobb úszó az
évfolyamban. Ezt döbbenetes kudarcként élte meg ő is, meg mi többiek is.
A kiképző azonnal hagyta elmenni, és csak számolta hangosan a perceket,
amíg minket, többieket a vízben hagyott.
Amikor végül újra kimászhattunk a partra, nem tudtam igazán ösz-
szefüggően beszélni, és senki más sem tudott, de megint tornáztunk egy
sort, és utána visszaparancsoltak a vízbe, elfelejtettem, mennyi időre. Talán
öt vagy tíz percre. Az idő azonban nem számított többé, és a kiképzők akkor
már tudták, hogy eljutottunk a végkimerülés határához, és egyszer csak
forró csirkehúslevest hoztak nagy bögrékben. Annyira reszkettem, hogy
alig tudtam tartani a kezemben a bögrét.
De még semmi nem ízlett ennyire életemben! Úgy rémlik, mintha akkor
még valaki feladta volna, de istenem, alig voltam magamnál. Azt sem
fogtam volna fel, ha maga Maguire sorhajókapitány adja fel és lép le.
Mindössze annyit tudtam, hogy feleannyian vagyunk, mint ahányan a
Pokoli Hetet elkezdtük. Az idő csak telt, és ez az egész még mindig nem ért

152
 MINT EGY VERT SEREG MARADÉKA

véget. Még mindig öt működő csónakunk volt, és a kiképzők átszervezték

a csapatokat, majd megparancsolták, evezzünk át Turners Fieldre, a
támaszpont keleti nyúlványához.
Ott hosszú hurokban kezdtek futtatni minket, előbb a csónakkal a
fejünkön, majd nélküle versenyeztettek. Ezt újabb hosszú idő követte a
vízben, aminek a végén az egyes számú csónak személyzetének egyik tagját,
a kőkemény texasit - legalábbis én így gondoltam - leverte a lábáról valami,
ami érzésre vakbélgyulladásnak tűnt. Akármi volt is az, képtelen voltam
bármiféle kommunikációra. Még a saját nevemet sem tudtam, mentővel
kellett elszállítani, és az egészségügyi központban újraéleszteni.
Amikor visszanyertem az eszméletemet, azonnal kipattantam az ágyból,
és visszamentem. A lelépésről nem voltam hajlandó társalogni. Emlékszem,
a kiképző gratulált a meleg, száraz ruhámhoz, majd azonnal visszazavart a
hullámtörésbe.
- Nem ártana, ha összevizezné és összehomokozná magát! Csak hogy ne
felejtse el, mivel foglalkozunk mi itt!
Körülbelül 02.00-tól az éjszaka hátralévő részét a támaszpont körüli
futással töltöttük, fejünkön az istenverte csónakkal. 05.00-kor elengedtek
reggelizni, majd a kedd nagyjából ugyanúgy telt, mint a hétfő. Semmi alvás,
dermesztő hideg, kifáradás az elmezavarig. Végigeveztünk egy öt
kilométeres vízi túrát a North Islandig és vissza, és mire visszaértünk, késő
este volt, és több mint hatvan órája voltunk talpon.
A sérülések listája egyre hosszabbra nyúlt: vágások, ficamok, hólyagok,
zúzódások, meghúzódott izmok, és talán három tüdőgyulladásos eset. Egész
éjjel hajtottunk, egyetlen hosszú tíz kilométeres távot eveztünk le, majd
szerdán ismét 05.00-kor jelentkeztünk reggelizni. Már három napja nem
aludtunk, de senki más nem szállt ki.
És egész délelőtt folytattuk, úsztunk, eveztünk, megint úsztunk, majd
futottunk a part mentén. Délben elvittük kajálni a csónakot,

153
 A TÚLÉLŐ

és akkor végre elküldték minket aludni! Mint kiderült, egy órát és

negyvenöt percet tölthettünk a sátorban. Harminchat srácunk maradt még.
A gond az volt, hogy egyesek nem tudtak elaludni. Én voltam az egyik.
Az egészségügyiek próbáltak segíteni a sérülteknek, hogy visz-
szatérhessenek a küzdelembe. Az inak és a csípők voltak a legrosszabb
állapotban, de egyeseknek izomnyújtó gyakorlatokra volt szükségük, hogy
valamelyest visszanyerjék rugalmasságukat.
Megint leváltották a kiképzőket, akik azonnal ordítozni kezdtek, hogy
mindenki keljen fel, és menjen újra ki. Mintha a temető közepén állva a
halottakat próbálták volna felverni. Az alvók lassan rádöbbentek, a
legocsmányabb rémálmuk válik valóra éppen. Valaki már megint
hajkurássza őket tovább.
Beparancsoltak minket a hullámtörésbe, és mi valahogy átestünk,
átkúsztunk vagy áttántorogtunk azon a homokdűnén, majd be a fagyos
vízbe. Tizenöt perc kínzásban részesítettek minket a hullámtörésben,
gyakorlatoztattak a hullámokban, majd kiparancsoltak a partra, és
utasítottak, hogy emeljük újra a fejünkre a csónakot, és sétáltassuk el az
elefántot a zabacsarnokhoz.
Egész éjjel hajtottak minket, ki és be a hullámverésbe, és csak Isten tudja,
hány kilométert meneteltettek fel-alá a parton. Végül hagytak újra aludni.
Ügy sejtem, 04.00 körüljárhatott a csütörtöki nap hajnalán. Számos
pesszimista jóslat dacára valamennyien felébredtünk, és elvittük a
csónakokat reggelizni. Utána könyörtelenül megdolgoztattak minket,
versenyeztettek a hatalmas medence vizén, a csónakokat evező nélkül,
puszta kézzel kellett hajtani, majd versenyt úszattak a csónakokkal, egyik
csapattal a másik ellen.
A szerda átfolyt csütörtökbe, de már a Pokoli Hét végső szakaszában
jártunk, és a legendás világkörüli evezés várt ránk, az utolsó a hét fő
mutatványainak sorában. Valamikor 19.30 körül beszálltunk a csónakokba,
és elindultunk. Teljes erővel beleeveztünk a különleges hadviselési központ
előtti hullámtörésbe, majd körüleveztük a sziget északi csücskét, és vissza
le végig a San Diegó-i öblön a kétéltű támaszponthoz. Egyetlen általam

154
 MINT EGY VERT SEREG MARADÉKA

megélt éjszaka sem tartott tovább, mint az.

Egyik-másik srác addigra már valóban hallucinált, és mind a három
csónakban bevezettük azt a rendszert, hogy egyvalaki alhatott, míg a
többiek eveztek. Szavakkal nem tudom érzékeltetni, milyen fáradtak
voltunk. Minden fényt közvetlenül előttünk tornyosuló épületnek láttunk,
minden gondolat valósággá vált. Ha az otthonodra gondoltál, mint én,
akkor azt hitted, éppen beevezel a farmra. Egyedül az volt jó, hogy szárazak
voltunk.
A mi csónakunkban az egyik srác közel állt az összeomláshoz. Egy-
szerűen bedőlt a vízbe, még mindig az evezőlapátját markolva, még mindig
húzva, automatikusan lábtempózva, és még mindig hajtva a csónakot.
Kihúztuk, mintha fel sem fogta volna, hogy éppen eltöltött öt percet a San
Diegó-i öböl vízében. A végén azt hiszem már mind alva eveztünk.
Három óra múltán kirendeltek minket a partra orvosi vizsgálatra, és
meleg levest kaptunk. Ezután csak nyomtuk tovább pénteken majdnem
02.00-ig, amikor kézi megafonnal hívtak be minket a partról. Azt senki se
fogja soha elfelejteni. Az egyik rohadék kiképző tényleg azt ordította:
- Csónakot felbillenteni!
Ez olyan volt, mintha belerúgnának egy haldoklóba, de mi csendben
maradtunk. Nem úgy, mint korábban az egyik növendék, aki azzal szerzett
örök hírnevet magának, hogy a legdurvább függelemsértést rikoltotta
válaszul, amit ezeknek a kiképzőknek valaki valaha adott. Szóba sem jött a
„Huja, Patstone kiképző!” (Mert Terry Patstone amúgy szuper fickó volt,
mindig szigorú, de igazságos.) Az a bizonyos félig eszét vesztett evezős azt
üvöltötte: „Seggfej!” Végigvisszhangzott a hold sütötte víz felett, és az
éjszakai műszak kiképzői harsány nevetéssel fogadták. Megértők voltak, és
sohasem tették szóvá.
Bevágtuk tehát magunkat a csónak oldala fölött a jéghideg vízbe,
felbillentettük a csónaktestet, majd vissza a fenekére, újra bemásztunk

155
 A TÚLÉLŐ

- csuromvizesen - és folytattuk az evezést. Eszembe véstem egy gondolatot,

és nagy igyekezettel tartottam magam hozzá: mindenki más, aki valaha az
Egyesült Államok Haditengerészetének SEAL-je lett, végigcsinálta ezt,
tehát ezt fogjuk mi is tenni.
Végül pénteken 05.00 körül húztuk ki a csónakot a hazai partsza-
kaszunkon. Patstone kiképző tudta, hogy csak arra vágyunk, hogy fel-
kaphassuk a csónakot, és átvághassunk a zabacsarnokhoz, ő azonban nem
így képzelte. Felemeltette, majd letetette velünk. Utána megfek-
vőtámaszoztatott, lábbal a csónakban. Egy újabb félóráig még a parton
tartott minket, mielőtt elengedett az elefántot cipelve reggelizni.
Villámreggeli volt, csak pár perc, és már sorakoztattak is odakinn. A
délelőttöt pedig hosszú csónakversenyekkel töltötték ki, és egy sorozat
rettenetes erősítő gyakorlattal a bemutató gödröknél - vagyis a szeméttel teli
tengervizes iszapban, e fölött kellett átkelnünk néhány kötélen, de midig
egyenesen belepottyantunk. Hogy még pocsékabbnak érezzük a helyzetet,
állandóan azt mondogatták nekünk, hogy csütörtök van, nem péntek, és az
egész gyakorlatot harctéri körülmények - robbanások, füst, szögesdrót -
között végeztük. Mi meg csak kúsztunk, másztunk, és potyogtunk a nyúlós
iszapba.
Végül Mr. Burns kiküldött minket a hullámtörésbe, miközben folyton azt
mondogatta, milyen lassúak vagyunk, mennyi minden vár még ránk aznap,
és hogy ő személy szerint mennyire sajnálja, hogy a 226. évfolyam számára
messze még a vége. A vízben majdnem halálra fagytunk, de legalább
lemosta rólunk az iszapgödrök szennyét, és tíz perc után Taylor főnök
visszarendelt minket a partra.
Akkor már tényleg nem tudtuk, csütörtök van-e vagy péntek. Egyesek
lerogytak a homokra, mások csak álltak, arcuk nem árult el semmit, de
rettegtek a következő néhány órától, és túlságosan sokan töprengtek már
azon, ugyan hogyan lennének képesek folytatni. Ez utóbbiak közé
tartoztam én is. A térdek megrogytak, az ízületek lüktettek. Nem hiszem,
hogy volt, aki fel tudott állni fájdalom nélkül.
Mr. Burns előrelépett, és azt kiáltotta:

156
 MINT EGY VERT SEREG MARADÉKA

- Oké, srácok, gyerünk tovább egyenesen a következő mutatvány-

hoz! Kemény lesz, jó? De azt hiszem, megbirkóznak vele.
Kinyögtük a világ leggyengébb hujáját. Rekedt, testtől elvált hangokon.
Nem tudtam, ki szólalt meg helyettem, mert istenemre úgy hangzott, mintha
valaki más beszélt volna.
Joe Burns kurtán biccentett, majd azt mondta:
- Valójában, fiúk, nincs további mutatvány. Valamennyien vissza a
darálóra!
Senki sem hitt neki. De Joe nem hazudott volna. Bolondozni bolondozott,
de hazudni, azt nem. Lassan felfogtuk, hogy a Pokoli Hét véget ért. Csak
álltunk ott megrészegülve. És akkor rekedten károgva megszólalt Ismay
tengerész főhadnagy, akinek igazi fájdalmai voltak:
- Megcsináltuk, srácok! A kurva anyját! Megcsináltuk!
Matt McGraw-hoz fordultam, és emlékszem, azt mondtam:
- Hogy a pokolba jutottál el idáig, kölyök? Az iskolában lenne a
helyed!
Matt azonban a végkimerülés határán volt. Csak rázta a fejét, és azt
hajtogatta:
- Hála istennek, hála istennek, Marcus.
Tudom, őrülten hangzik annak, aki nem ment át azon, amin mi
átmentünk, de feledhetetlen pillanat volt. Két srác térdre esett, és sírt.
Azután mind ölelgetni kezdtük egymást. Valaki azt mondta:
- Hát vége van.
Mint egy vert sereg maradéka, visszafelé átsegítettük egymást a dű-
néken, felemeltük azokat, akik elestek, támogattuk azokat, akik már alig
tudtak járni. Elértük a buszt, ami majd visszavisz a támaszpontra. És ott várt
ránk Joe Maguire sorhajókapitány, a SEAL egységparancsnokok és a
rangidős altisztek. Jelen volt továbbá Minnesota korábban SEAL-ként
szolgáló kormányzója, Jesse Ventura, aki a hivatalos ceremóniát fogja
vezetni, amikor visszaérünk az alakulótérre.
Ott és akkor azonban csak annyit tudtunk, hogy átestünk a tűz-
keresztségen, ami több mint a felére apasztotta a 226. évfolyam létszá-

157
 A TÚLÉLŐ

mát. Harminckettőt nem győzött le közülünk. És a tortúra most véget

ért. Legvadabb álmainkban sem számított rá egyikünk se, hogy ilyen
rettenetes lesz. Isten igazságot szolgáltatott nekünk.
Felsorakoztunk azon a megszentelt aszfalton, és Ventura kormányzó
kimondta a szavakat, amelyek azt jelentették, hogy soha nem kell
megbirkóznunk még egy Pokoli Héttel:
- Kettő-kettő-hatos évfolyam, maguk kikötöttek!
Harsány „Huja, Ventura kormányzó!” kiáltással feleltünk.
Akkor Burns kiképző csendre intett minket, és közölte:
- Uraim! Életük hátralévő részében lesznek sorscsapások, de ma-
gukra nem úgy fognak hatni, mint a többi emberre. Mert megtettek
valamit, aminek a teljesítésére nagyon keveseket szólítottak fel valaha.
Ez a hét magukban fog élni egész életükben. Egy sincs maguk között, aki
valaha el fogja felejteni. És mindenekfelett egy dolgot jelent. Ha képesek
voltak vállalni és legyőzni a Pokoli Hetet, akkor a világon bármi
istenverte dolgot képesek megtenni!
Nem állítom, hogy az emlékezetem pontosan őrizte meg az akkor
elhangzott szavakat, de az érzésre nagyon világosan emlékszem. Ezek a
szavak pontosan kifejezik, amit Joe Burns kiképző mondani akart, és azt
is, ahogyan mondta.
És mindnyájunkat megérintett, mélyen. Felemeltük fáradt han-
gunkat, és a kiáltás belehasított a déli levegőbe Coronado tengerpartja
fölött.
- Huja, Burns kiképző! - bömböltük. És ha valamikor, hát akkor
komolyan gondoltuk.
A SEAL egységparancsnokok és a rangidős altisztek előreléptek,
egyenként kezet fogtak velünk, gratuláltak, bátorító szavakat mondtak a
jövőről. Biztattak, és felszólítottak, hogy amint végzünk, jelentkezzünk
az ő csoportjuknál.
Az igazat megvallva kissé homályosan emlékszem az egészre. Nem
igazán tudom felidézni, ki hívott, hogy hova jelentkezzek. Egy dolog
azonban nagyon tisztán megmaradt az emlékezetemben. Kezet fogtam a

158
 MINT EGY VERT SEREG MARADÉKA

nagyszerű SEAL-harcossal, Joe Maguire-ral, és volt számomra egy

kedves szava. És eddigi életemben nem ért ennél nagyobb meg-
tiszteltetés.

Azon a hétvégén valószínűleg világrekord mennyiségű ennivalót faltunk

fel. Újra megjött az étvágyunk, majd meg is nőtt, ahogy gyomrunk
hozzászokott a sok kajához. Még három hétig kellett dolgoznunk az első
szakaszban, de a Pokoli Héthez semmi sem volt mérhető. Hidrológiai
tudásunkat tökéletesítettük, a dagályszintekről és a tengerfenék
demográfiai viszonyairól tanultunk. Ez igazi SEAL-tananyag, felbecsül-
hetetlenül értékes a tengerészgyalogosoknak. Amikor ők partraszállást
terveznek, mi gyorsan mozogva korán megjelenünk a helyszínen, ti-
tokban felmérjük a helyet, és jelentjük nekik, mire számíthatnak.
Addigra csak harminckét srác maradt meg az eredeti évfolyamból, a
legtöbb veszteséget akkor már a Pokoli Hét alatt elszenvedett sérülések
vagy betegségek okozták. Csatlakoztak viszont hozzánk mások, más
évfolyamokból visszamaradottak, akik engedélyt kaptak még egy
próbálkozásra.
Ez rám is vonatkozott, mert én is kényszerű szünetet tartottam, ami-
kor eltörtem a combcsontomat. így tehát, amikor a második szakaszra
újra szolgálatba álltam, a 228. évfolyamba kerültem. Búvárkodással
kezdtünk. Megtanultuk, hogyan használjuk a könnyűbúvár palackokat,
hogyan vegyük le, és vegyük fel újra, hogyan cseréljük ki őket egy
társunkkal anélkül, hogy feljönnénk a felszínre. Ez nehéz, de el kellett
sajátítanunk, mielőtt letehettük a medencealkalmassági vizsgát.
Én elbuktam a medencealkalmassági vizsgámon, akárcsak sok más
társam. Ez a vizsga igazán kurva nehéz. Az ember leúszik a medence
fenekére a hátán a 36 kilós ikerpalackkal, és közben folyamatosan sze-
kálja néhány kiképző. Tilos letenned akár csak az egyik lábadat is, és nem
tempózhatsz vissza a felszínre. Ha bármelyiket megteszed, már meg is
buktál, és azzal vége.

159
 A TÚLÉLŐ

Az első, amit a rohadékok megtesznek, hogy letépik a maszkodat, majd

a csutorádat, és akkor aztán gyorsan vissza kell tartanod a lélegzetedet.
Küzdesz, hogy visszatehesd a helyére a csutorát, és akkor ők a bejövő
légvezetékedet akasztják ki, és azt aztán tényleg gyorsan kell
visszaszerelni, a vállad fölött hátrafelé tapogatózva, a hátad mögött.
Kiderül, hogy valahogy képes vagy tiszta oxigént belélegezni, de
kilélegezni csak az orrodon át tudsz. Nagyon sok srác végtelenül zavarónak
találja az arca előtt örvénylő buborékzuhatagot. Na, akkor a kiképzők
teljesen kikötik a légcsövedet, sőt csomót is kötnek rá. És neked tényleg
muszáj újra bekötni a ki- és belégző csöveidet. Ha nem teszed, vagy
megpróbálni sem tudod, már kinn is vagy. Kell az embernek egy jó tüdőnyi
levegő, mielőtt ez elkezdődik, majd tudnod kell vakon tapogatózva eljutni
a hátad mögött összecsomózott csőhöz, és elkezdeni a kicsomózását.
Többé-kevésbé érzésből tudja az ember, ha nem lehet megoldani a
problémát, amit a kiképzők megbabonázott cuccnak neveznek. Akkor
elhúzza az ember a tenyere élét a torka előtt, és feltartott hüvelykujjal jelez
a kiképzőknek. Ez annyit jelent: „Sohasem fogom tudni kikötni ezt a
csomót, kérek engedélyt felmerülni!” Na, akkor nem nyomnak le többet, és
hagynak feljönni. De a saját érdekedben jó, ha helyesen ítéled meg azt a
csomót.
Az én esetemben az történt, hogy elsietve döntöttem úgy, hogy az én
csövemre kötött csomó a lehetetlen feladatok kategóriájába tartozik, jelt
adtam, a vállamon át ledobtam a palackjaimat, és fellebegtem a felszínre.
Csakhogy a kiképzők úgy döntöttek, a csomó meg se közelítette a
kibogozhatatlan kategóriát, és én csak ügyeskedve kislisszoltam egy
veszélyes helyzetből. Megbuktam.
Ki kellett mennem a medence szélére, és beülnöm a sorba. A sor elvileg
megszégyenítő lett volna, akár a pellengérre állítás, csakhogy nagyon sokan
voltunk. Utasítottak a vizsga megismétlésére, és második alkalommal nem
hibáztam. Kibogoztam az istenverte csomót, és megszereztem a
medencealkalmasságit.

160
 MINT EGY VERT SEREG MARADÉKA

Több régóta velem szolgáló bajtársam kibukott, és ettől egészen elszo-

morodtam. Persze nem lehetsz SEAL, ha nem tudod megőrizni a hideg-
véred a víz alatt. Amint az egyik kiképző azon a héten mondta nekem:
- Látja azt a srácot, aki ott távolabb pánikol? Nagy betűkkel van ráírva a
zűr. Egy napon az ő kezében lehet az élete. Márpedig, Marcus, ezt mi nem
engedhetjük meg, és nem is fogjuk!
A medencealkalmassági a legnehezebb az összes vizsga közül, egy-
szerűen azért, mert mi valamennyien sok időt töltünk a vízben, és akkor és
ott bizonyítanunk kellett, megvan bennünk a potenciál, hogy igazi SEAL-
lé váljunk, olyan harcossá, akinek a víz mindig biztos menedéket jelent.
Nem jelenthet fenyegetést vagy akadályt, olyan helynek kell lennie, ahol
egyedül mi tudunk életben maradni. A kiképzők egy része sokunkat hosszú
ideje ismert, és minden áron azt akarták, hogy átmenjünk. De mutassuk csak
a gyengeség legcsekélyebb jelét a medencealkalmassági vizsgán, és a
kiképzők nem vállalják a támogatásunkkal járó kockázatot.
Azok, akik maradtak, továbbléptek a harmadik szakaszba. Néhány újra
beálló visszamaradóval kiegészítve huszonegyen voltunk. Akkor már tél
volt az északi féltekén, február eleje, és mi a szárazföldi hadviselési
tanfolyam hosszú robotjára készültünk. Abban az időszakban formálnak
bennünket a haditengerészet kommandósaivá.
A tanfolyam hivatalosan a „Robbantási technikák és
harcászat” (Demolitions and Tactics) nevet viseli, és a kiképzés ugyanolyan
szigorú rendben zajlik, és ugyanolyan könyörtelen, mint bármi, amivel
eddig találkoztunk. Köztudott, hogy a harmadik szakaszban dolgozó
kiképzők vannak a legjobb erőnlétben Coronadóban, és nem kellett hozzá
sok idő, hogy rájöjjünk, miért. Még új proctorunk nyitó beszéde is tele volt
baljós figyelmeztetésekkel.
Eric Hall kiképző volt a neve, hat harcoló SEAL-szakasz veteránja volt,
és már azelőtt, hogy péntek délután elkezdtük a tanfolyamot,
félreérthetetlenül leszögezte:

161
 A TÚLÉLŐ

- Nem állhatjuk az olyanokat, akik önsajnálatot éreznek. Bármi

gond adódik kábítószerrel vagy alkohollal, már kinn is vannak. Négy bár
van a környéken, ezeket szokták időnként felkeresni a srácok a
csoportokból. Mindet kerüljék, mint a leprát, értve vagyok? Aki hazudik,
csal vagy lop, annak már vége is van, mert itt nem tűrjük az ilyesmit. Csak
hogy világos legyen, uraim!
Emlékeztetett minket, hogy a tanfolyam tízhetes, és nem vagyunk már
messze a végzéstől. Elmondta, hol leszünk. Öt hét itt, a központban, számos
napot töltünk majd a szárazföldi navigációs gyakorlóterepen La Postában.
Lesz négy nap Camp Pendletonban a lőtereken. A Pendleton név a
tengerészgyalogos hadtest több mint 50 ezer hektár kiterjedésű
támaszpontját rejti Los Angeles és San Diego között. A végén következik
majd a SEAL-ek körében a Szikla néven ismert San Clemente-sziget, a
haladó fokú lövészeti, harcászati és robbantásos, valamint a
terepgyakorlatok színhelye.
Eric Hall egy rá jellemző szóvirággal zárta az eligazítást:
- Teljesítsenek nekem mindenkor száztíz százalékot, és ne csesszék
el azzal, hogy valami hülyeséget csinálnak!
És újabb két és fél hónapra nekifeküdtünk. Először az első hegyi
kiképzésre mentünk, 900 méter magasra, a La Postán túl tornyosuló vad,
csipkézett gerincekkel tagolt Laguna-hegységbe, San Diegótól 130
kilométerre keletre. Itt oktatták a rejtőzködést, az észrevétlen mozgást, az
álcázást és a járőrözést, a kommandósok legfontosabb szakmai fogásait a
terepen. A terep igazán „bonyolult” volt, sok nehezen megmászható,
meredek hegyoldallal, és csak komoly erőfeszítéssel járható. Néha nem
értünk vissza éjszakára a laktanyába, és kinn kellett aludnunk a vadonban.
Megtanítottak minket navigálni kinn a terepen, térképekkel és tájolóval.
A hét végén valamennyien átestünk az alaptanfolyam gyakorlati vizsgáján:
párosával több, öt kilométeres utat kellett megtennünk a hegyeken át. Utána
visszatértünk a központba, készülni Camp Pendletonra, ahol az első
intenzív fegyverzeti oktatás várt ránk.

162
 MINT EGY VERT SEREG MARADÉKA

Nem vesztegettük az időt. Géppisztolyokkal, puskákkal, gépkara-

bélyokkal és pisztolyokkal foglalkoztunk, azokra a nem túl távoli napokra
készítettek fel minket, amikor majd az M4-es gépkarabéllyal, a SEAL-ek
háborús alapfegyverével harcba fogunk indulni.
Az első dolog a biztonság, és valamennyiünknek kívülről meg kellett
tanulnunk a négy alapszabályt:

1. Minden fegyvert mindig tekints töltöttnek!

2. Sohase tartsd rá a fegyvert semmire, amibe nem akarsz
belelőni!
3. Sohase tedd az ujjad az elsütőbillentyűre, csak ha lőni
akarsz!
4. Tudd, mi a célpontod, és mi van mögötte!

Órákig kinn tartották a csapatot a lőtéren. Időről időre géppuskákat és az

M4-est kellett szétszednünk és összeraknunk, mindig kiképzők vizslató
tekintete előtt, akik stopperrel mérték az időnket. És sohasem szűnt a
brutális erőnléti edzés. Nehezebb volt, mint a második szakasz, mert most
már nehéz hátizsákkal, lőszerrel és fegyverrel futtattak minket.
A központban néhány hetet a robbanóanyagok és a robbantási eljárások
tanulmányozásával is töltöttünk. Ekkor főleg egyszerű TNT-t és plasztikot
használtunk, különböző gyújtószerkezetekkel. A gyakorlatot kizárólag San
Clemente szigetén végeztük, és mielőtt odáig eljutottunk, még egy
rigorózus kiképzési feladatsor várt ránk, benne egy 23 kilométeres futás a
part hosszában és vissza.
Akkor vettünk először részt versenyfutásban úgy, hogy nem voltunk se
összevizezve, se összehomokozva. Képzeljék csak el, száraz sortban és
futócipőben! Csak úgy szálltunk a pálya fölött, a világon semmi sem zavart.
Március közepe volt már, mire átköltöztünk San Clemente szigetére négy
hét kiképzésre, ahol látástól vakulásig heti hét napot dolgoz-

163
 A TÚLÉLŐ

tünk, amíg nem végeztünk. Ez az erősen szeldelt terepű sziget holdbéli tájra
emlékeztet, és Kalifornia partjai előtt fekszik, San Diegótól 96 kilométerre
nyugatra, a Santa Catalina-öböl túlsó oldalán.
A szigeten akkor már majdnem ötven éve az Egyesült Államok
Haditengerészete parancsolt, gyakorló- és lőtérnek használta. Polgári
lakosság nincsen, de a sziget egyes részei növények és állatok fontos védett
élőhelyei. Rengeteg a madár és a kaliforniai oroszlánfóka, de mintha nem
zavarták volna őket a hirtelen dördülő robbanások, a becsapódó tüzérségi
gránátok és a haditengerészeti légierő leszálló helikopterei. Fenn
északkeleten, egészen kinn a parton gyakorlatoznak a SEAL-ek.
Ott sajátítottuk el a gyors és pontos harcszerű lövészet alapismereteit, a
gyors tárcserét, a szakszerű célkeresést, befogást és a pontos lövést.
Bevezettek minket az ellenséges állások megrohamozásának halálosan
komoly tudományába, és megtanították, hogyan kell fedezőtüzet lőni.
Lassan, azután gyorsabban, először nappal, majd az éjszaka minden
órájában. Oktattak minket a modern hadviselés minden részletére, amelyre
egy napon majd szükségünk lesz Irakban vagy Afganisztánban - a lesállás
kialakítására és használatára, épületek átkutatására, a foglyok kezelésére,
rajtaütések tervezésére. Ezen a helyen sajátítottuk el a felderítés összes
komoly technikáját.
Az igazán nehézsúlyú rombolással folytattuk, a töltetek telepítésével
kicsiben és nagyon nagyban, utána áttértünk a kézigránátokra, majd a
rakétákra, általában a nagy robbanások előidézésére, és addig gyakoroltunk,
amíg nem bizonyítottuk, hogy szereztünk némi szakértelmet.
Kemény harcászati kiképzési feladatokat kaptunk, szimulált harc-
helyzeteket. Eleveztünk a csónakkal néhány száz méterre a parttól, és
horgonyt vetettünk. Ebből a várakozási körzetből küldtük ki a terep-
felderítőket, akik kiúsztak a partig, ellenőrizték a kiszemelt terepszakaszt,
majd jeleztek a csónakoknak, hogy hozhatnak minket. Szigorú OTB (over
the beach - a nyílt parton át) tevékenységet hajtottunk végre, futva szálltunk
ki a parti homokra, és azonnal eltűntünk a dagályvonal fölött választott
búvóhelyeken. A SEAL-ek hagyományosan ilyenkor a legsebezhetőbbek,

164
 MINT EGY VERT SEREG MARADÉKA

ezért a kiképzők, mint a dögkeselyűk, lesnek minden hibát, minden jelet,

ami elárulhatja a rajt.
Éjszakáról éjszakára gyakoroltuk ezeket a partra szállási megoldásokat,
teljes felszereléssel és fegyverzettel törtünk magunknak utat ki a vízből. És
a negyedik hét végén mind sikeresen tettük le a vizsgát, mind a húsz
növendék, aki a szigetre érkezett. Valamennyien megszereztük a jogot,
hogy rész vegyünk a BUD/S-kiképzést záró avatóünnepségen.
Megkérdeztem az egyik kiképzőt, van-e ebben bármi szokatlan.
Egyszerű választ adott:
- Marcus - mondta -, amikor az ember a legjobbak legjobbjait oktatja,
semmi sem szokatlan. És minden BUD/S-kiképző a legjobbat akarja
maguknak.
Az avatás után kaptunk néhány hét szabadságot, utána pedig elkezdődött
a tömény egyéni oktatás. Először az ejtőernyős-iskola a georgiai Eort
Benningben, ahol ejtőernyőssé képeztek ki. Három hetet töltöttem ott azzal,
hogy tornyokból ugráltam, majd a C-130-asból, amelyből mindenkinek öt
ugrást kellett teljesíteni.
Ez a repülőgép pokolian zajos, és az első ugrás megingathatja némileg
az újonc önbizalmát. A sorban előttem álló ugró azonban egy lány volt
West Pointból, és úgy vetette ki magát azon az ajtón, mintha Superman
nővére volna. Emlékszem, azt gondoltam: „Krisztusom! Ha ő meg tudja
csinálni, én biztosan megfogom!”, és kivetettem magam a felhőtlen égbe
Fort Benning fölött.
A következő lépés számomra a 18. Delta különítmény (18th Delta
Force) egészségügyi programja volt az észak-karolinai Fort Braggben. Ott
faragtak belőlem harctéri dokit. Inkább persze mentőápolói tanfolyamra
hasonlított, de a tananyag rengeteg mindent ölelt fel: tanultunk
gyógyszertant, injekciókat beadni, laboratóriumi ismereteket, mellkas-
csövezést, harctéri traumák, sebek, égési sérülések kezelését,

165
 A TÚLÉLŐ

öltéseket, morfiumhasználatot. Nagyjából mindent, amire egy sebesült

harcosnak harctéri körülmények között szüksége lehet. Az első napon 315
orvosi szakkifejezést kellett bemagolnom, és a kiképzők sohasem vették le
a lábukat a tudományos oktatás gázpedáljáról. Hajtottam egész nap és fél
éjszaka, mégis akadt egy kiképző, aki utasított, hogy ugyan vizezzem és
homokozzam már össze magamat.
Észak-Karolinából egyenesen a SEAL minősítő kiképzésre mentem.
Újabb három hónap kemény robot várt rám Coronadóban, búvárkodás,
ejtőernyőzés, lövészet, robbanóanyagok, gyújtószerkezetek kezelése,
hosszú, intenzív ismétlése mindannak, amit addig tanultam. Rögtön utána
az SDV (tengeralattjáró) iskolára vezényeltek a floridai Panama Citybe. Ott
ért 9/11, ám akkor még nem tudtam, mekkora hatással lesznek azok a
rettenetes New York-i események az életemre.
Emlékszem a végtelen felháborodásra, amelyet mind éreztünk. Valaki
megtámadta az Amerikai Egyesült Államokat, szeretett hazánkat, amelynek
védelmére felesküdtünk. Egyre növekvő dühvel figyeltük a televíziót, a
harcoló alakulatok fiatal, tapasztalatlan, de kivételesen jó erőnléti
állapotban lévő, magas szinten képzett katonáinak dühével, akik alig várják,
hogy az ellenségre vethessék magukat. Alig vártuk, hogy elkaphassuk
Oszama bin Laden al-Kaidás bandáját Irakban, Iránban, Afganisztánban,
vagy bárhol a pokolban is élnek ezek az eszelősök. De jól gondold meg, mit
kívánsz! Esetleg megkaphatod.
Nagyon sok srác fejezte be sikeresen a SEAL minősítő kiképzést, és
kapta meg a Szigonyát egy szerda délutánon, 2001. november 7- én. Rövid
ceremónia keretében egyszerűen ránk tűzték kinn a darálón. Bárki láthatta,
hogy az a jelvény a világot jelenti a végzősöknek. Valójában mindössze
nagyjából harminc maradt az eredeti 180-ból, aki annak a réges-régi
beavató kiképzésnek az első napján szolgálatra jelentkezett. Ami engem
illet, különböző oktatási kötelezettségeim miatt 2002. január 31-ig kellett
várnom a Szigonyomra.
A kiképzés azonban sohasem áll le. Rögtön azután, hogy hivatalosan
csatlakoztam ahhoz a testülethez, melyet parancsnokaink a testvériségnek

166
 MINT EGY VERT SEREG MARADÉKA

neveznek, híradós iskolára mentem, tanulmányozni és elsajátítani a

műholdas távközlést, a nagyfrekvenciájú rádióhíradást, az
antennahullámhossz valószínűséget, részletesen és mélyrehatóan a
számítógépeket, a globális helyzet-meghatározási rendszereket, meg a
többit.
Ezt követően mesterlövész iskolára küldtek újra Camp Pendletonba,
ahol, nem meglepő módon, először megbizonyosodtak róla, hogy
tisztességesen tudunk lőni. Ehhez két nagyon kemény vizsgának vetettek
alá az M4-es gépkarabéllyal, a 823 méterig pontosan lövő SR-25 öntöltő
mesterlövészpuskával és a nehéz, nagyteljesítményű 300 Win Mag, ,308-
as kaliberű forgó tolózáras ismétlőpuskával. Valamennyit nagy
szakértelemmel kell kezelned, ha azt tervezed, hogy haditengerészeti
SEAL mesterlövész leszel.
Ezután kezdődött el az igazi próba. E végső próbán kellett megmu-
tatnunk, hogy képesek vagyunk-e láthatatlanul és észrevétlenül mozogni
nehezen járható, ellenséges terepen, ahol a legcsekélyebb hiba is azonnali
halálhoz, vagy ami még rosszabb, csoportod cserbenhagyásához vezethet.
Kiképzőnk veterán volt, egyike azoknak az amerikai katonáknak, akik
először indultak el megkeresni Oszamát. Brendan Webb szenzációs fickó
volt. A cserkészés volt a specialitása, és olyan magas színvonalon
gyakorolta, hogy egy apacs felderítőnek is elállt volna tőle a lélegzete.
Szorosan együttműködve vele oktatott minket Eric Davis, egy másik
zseniális SEAL-mesterlövész, aki abszolút könyörtelenséggel vizsgáztatta
rejtőzködési képességünket.
A végső „csatatér” a Pendleton határának közelében elterülő tágas vidék
volt. Nem volt túl dús a növényzet, leginkább csak alacsony, szétterülő
bokrok, de a nehezen járható, nagy sziklákkal, kis sziklákkal, agyagpalával
borított terep tele volt talajegyenetlenséggel, völgyekkel és vízmosásokkal.
Fából, a mesterlövész legközebbi és legkedvesebb

167
 A TÚLÉLŐ

barátjából átkozottul kevés akadt, nyilvánvalóan ezért választották

éppen ezt a vidéket. Mielőtt szabadjára engedtek minket ezen a kopár,
poros senki földjén, hosszú előadásokon sulykolták belénk, milyen
fontos, hogy figyeljünk oda minden részletre.
Úja megtanítottak az álcázás művészetére, a barna és a zöld krém
használatára, hogy hogyan rakd fel helyesen az ágakat a sisakodra, a
szélroham veszélyeire, ami esetleg csak az ágaidat borzolja össze, ha nem
helyezted el őket szilárdan, és ezzel leleplezi tartózkodási helyedet.
Minden istenverte órában gyakoroltunk, majd kiküldtek a gyakorló- és
lőtérre.
Hatalmas földdarab ez, és a kiképzők egy magas kilátóból tartják
szemmel. Cserkelésünket 900 méterre indítottuk ettől az építménytől,
amelynek tetejéről a sasszemű Webb és Davis úgy fürkészte a sok hek-
tárnyi területet, mint két célkereső radar.
A feladat az volt, hogy közelítsük meg őket 180 méteren belülre, majd
a fonalkereszten át tüzeljünk a célpontra. Gyakoroltuk ezt egyedül és
társsal is, és ember, ha valami, hát ez aztán türelemre tanít. Órákba
telhet, amíg mindössze néhány métert megteszel, és ha a terepet nagy
teljesítményű távcsővel pásztázó kiképzők kiszúrnak, nem fejezed be
sikerrel a tanfolyamot.
Az utolsó vizsgán társsal dolgoztunk, ez pedig azt jelentette, hogy
mindkettőnknek alaposan álcáznia kellett magát. A végén ő állapítja meg
a lőtávolságot és jelöli ki a célpontot, én pedig híven követem az
utasításait. Ebben a fázisban a kiképzők „sétálókkal”, mozgó meg-
figyelőkkel árasztották el a terepet, akik adóvevőn tartották a kapcsolatot
a megfigyelőtoronnyal. Ha a „sétáló” kétlépésnyire megközelít,
megbuktál.
Még ha sikerül is láthatatlanul leadnod a lövésedet, és el is találod a
célt, még mindig megbuksz, ha utána megtalálnak. Kemény, fárasztó,
gondolkodó embernek való játék ez, és a vizsga kimerítően alapos.
Gyakorlati oktatás közben egy-egy kiképző áll mindkettőtök mögött,
miközben átkeltek a tiltott területen. Folyamatosan kritizálnak, például

168
 MINT EGY VERT SEREG MARADÉKA

azonnal szóvá teszik, hogy a figyelőm helytelen utasítást adott, vagy a

távolság volt rossz, vagy az irány. Ha ezután lövéskor elvétem a célt, ők
tudják, hogy nem én hibáztam. Mint mindig, itt is csapatként kell
működnötök. A kiképző tökéletesen tisztában van vele, hogy az ember
nem képes a távolságot diktáló figyelő nélkül lőállásba kerülni, célozni
és lőni, és Jézusom, jobban teszi, ha jót mond!
Egyetlenegy olyan nap volt a kiképzés alatt, amikor odaballagtak
hozzám, amit piszkosul nagy szemétségnek tartottam, de abból is ta-
nultam valamit. Ellenségünk átkozottul jól sejtette, hova akarunk eljutni
már azelőtt, hogy egyáltalán elindultunk volna, mert a rengeteg,
búvóhelyet kereső kezdő mesterlövész megfigyelésének tapasztalata
valóságos ösztönt alakított ki bennük. Már akkor belekerültem az
irányzékukba, amikor még meg sem mozdultam, mert tudták, hova
nézzenek, a legvalószínűbb terepszakaszra.
Ez pedig életre szóló lecke a mesterlövésznek: soha, de soha ne menj
oda, ahol az ellenség esetleg számít rád! Azon a gyászos gyakorlaton
egyedüli vigaszom az volt, hogy aznap a kiképzők kivétel nélkül
mindegyikünket felfedtek.
A záróvizsgán már megint a hatalmas, kopár sivataggal néztem
szembe, és nekivágtam utamnak. Kúsztam-másztam, küszködve ha-
ladtam a poros talajon, a fejemet jól lehúztam, az álcázó ágak szilárdan
ültek a bozótkalapomon, mint a kígyó kanyarogtam előre a sziklák
között. Több órámba telt, mire elértem félútig és még tovább, amíg
végigóvakodtam az utolsó háromszáz méteren választott lőállásomig.
Nem láttak meg, és én halálos lassúsággal mozogtam a sziklák között,
vízmosástól vízmosásig, mindig hason, mindig a földhöz lapulva.
Amikor elérkeztem utam kiszemelt végpontjához, földből és
ágacskákból kis fedezéket rögtönöztem, és gondosan célra irányzott
puskával behúzódtam mögéje. Lassan és kimérten meghúztam az el-
sütőbillentyűt, és lövésem csengve a fém céltárgyba csapódott, pontosan
a közepébe. Ha egy ember feje lett volna, az illető máris a múlt részévé
lényegül át.

169
 A TÚLÉLŐ

Láttam, hogy a kiképzők gyorsan körbefordulnak, és kezdik keresni a

helyet, ahonnan a lövedék érkezett, de láthatóan csak találgattak. Arcomat
a talajhoz szorítottam, és félórán át egy centit se mozdultam. Akkor aztán
megkezdtem lassú és óvatos visszavonulásomat, még mindig hason
csúszva, egy árva gallyat vagy követ sem megbolygatva. Egy ismeretlen
orvlövész, pontosan, ahogy mi szeretjük.
Három hónapig tartott, és kiváló minősítéssel végeztem el a mes-
terlövész-iskolát. A SEAL-ek nem törekednek egyéni dicsőségre, így nem
nevezhetem meg, kit választottak meg a tanfolyam résztvevői év-
folyamelsőnek.
Az utolsó jelentősebb iskola, amelyet elvégeztem, az összhaderőnemi
harcászati légi irányítás volt. Egy hónapig tartott, kinn Nevadában, a Falion
Haditengerészeti Légitámaszponton. A repülőgépről alkalmazott levegő-
föld fegyverzet, a 230 kilós bombák és a rakéták alapvető képességeire
oktattak, mit tudnak eltalálni, és mit nem. Megtanultunk a földről
kommunikálni a repülőgépekkel: hogy azt lássák, amit mi, műholdak
közvetítésével információt eljuttatni a légicsapás-mérés irányítóinak.
Szántam rá némi időt, hogy pontosan elmagyarázzam, mi is egy
haditengerészeti SEAL, és mi kell ahhoz, hogy valaki azzá váljon. De amint
mindig mondják nekünk, azt a Szigonyt minden áldott nap ki kell
érdemelned. Sohasem hagyjuk abba a tanulást, a kiképzés sohasem áll le.
Az, hogy valaki a haditengerészet SEAL-je, nagyjából a tízezred részét
érzékelteti annak, amit valójában jelent. Valahogy úgy, mintha Dwight D.
Eisenhower tábornok futólag megjegyezte volna magáról, hogy valamikor
szolgált a hadseregben.
Önök azonban most már tudják, mi volt az ára, mit jelentett vala-
mennyiünknek, sőt talán azt is, miért akartunk azzá válni. Oké, oké, megvan
a magunk kis önteltsége, ám ennek a gőgnek minden cseppjéért verejtékkel,
vérrel és kegyetlenül nehéz munkával fizettünk meg.
Mert mindenekfölött hazafiak vagyunk. Készséggel vesszük fel a
fegyveres harcot bárkivel, aki az Amerikai Egyesült Államok ellenségének
bizonyul. Mi vagyunk az első védelmi vonal, félelem nélkül, és készen arra,

170
 MINT EGY VERT SEREG MARADÉKA

hogy szembeszálljunk az al-Kaidával, dzsihádistákkal (a muszlim szent

háború harcosaival), terroristákkal, vagy bárki más pokol szülöttével, aki
fenyegeti a nemzetünket.
Minden haditengerészeti SEAL tökéletesen bízik magában, mert belénk
verték a hitet a győzelmünkben, a szent meggyőződést, hogy nincs földi
erő, amely a csatatéren kiállja viharos rohamunkat. Hiszen
legyőzhetetlenek vagyunk, igaz? Feltartóztathatatlanok. Ez az, amiben
lelkem legmélyéig hittem azon a napon, amikor mellemre tűzték a
Szigonyt. Még mindig hiszek, és mindig hinni fogok.

171
 6
Viszlát, csávókáim! Tanítsátok őket móresre!

Megérkezett a végső jóváhagyás: „Vörös Szárnyak mehet!”

A leszállásvezető vette át az irányítást... „Egy perc...
Harminc másodperc... Rajta!” A rámpa leereszkedett... a
fedélzeti lövész készenlétben állt az M60-as géppuskánál...
Holdtalan éjszaka... Danny ment elsőnek.

Miközben azon a reggelen 2005 márciusában az afganisztáni Bagram

mellett új nap virradt az óriási kiterjedésű amerikai támaszpontra, mi
elfoglaltuk a nekünk kijelölt barakkot, és aludtunk néhány órát, mielőtt
elmentünk általános eligazításra. Dán Healyt, Shane-t, Jamest, Axe-et,
Mikeyt és engem, az 1-es számú SDV-csoport újonnan érkezett tagjait
azonnal „kölcsönadtak” a Virginia Beachről kitelepült 10- es számú SEAL-
csoportnak, amelyet akkor éppen a kőkemény Eric Kristensen
sorhajóhadnagy vezetett az egység parancsnokának távollétében, akit
szolgálati kötelezettségei máshová szólítottak.
Eric pokolian vicces fickó volt, mindig egy maradt a srácok közül,
olyannyira, hogy később ez akadályozhatta előrehaladását is a ranglétrán.
Manapság a SEAL-ek 75 százaléka rendelkezik főiskolai vagy egyetemi
diplomával, és a tiszteket a legénységtől elválasztó vonal elmosódottabb,
mint bármikor korábban. Eric azonban harminckét éves volt akkor, és egy
tengernagy fia Virginiából. Lehet, hogy folyton viccelődött és gyakran
vágott pofákat az elöljárói rendelkezései hallatán, de kitűnő SEAL-
parancsnok volt, és az egész amerikai haditengerészet egyik legjobb harcoló
szakaszát vezette. A 10-es számú csoportot nagyszerűen kiképezték arra a
fajta hadviselésre, amelybe mi ekkor kapcsolódtunk be. Kristensen
sorhajóhadnagyot pár bizalmas munkatárs is segítette, Luke Newbold és

172
 VISZLÁT, CSÁVÓKÁIM! TANÍTSÁTOK ŐKET MÓRESRE!

Walters első vezető tengerészaltiszt (azaz „főfőnök”), két nagyon

különleges fickó. Csak annyit mondhatok, öröm volt velük dolgozni.
Eligazításunk, mint mindegyik a 10-es csoportnál, elsőrangú volt.
Leginkább valamiféle kíméletlen ismeretterjesztő előadásnak nevezném
arról, mi történik az Afganisztánt és Pakisztánt elválasztó északnyugati
határvidéken. Azokban a meredek, kövekkel borított völgyekben és
hegyekben, e porszínű, baljóslatú vidéken akkoriban a tálibok újraéledő
hadai nyüzsögtek. Dühös, sértett férfiak, akik a magasan húzódó határ
mentén szervezték újjá csapataikat, és javában készülődtek a szent
mohamedán föld visszafoglalására, amelyet meggyőződésük szerint a
hitetlen amerikaiak elloptak tőlük, majd odaajándékozták holmi új,
választott kormánynak.
Ott fenn a hegyekben kacskaringós ösvények bukkannak fel, majd
tűnnek el hatalmas kőomlások és sziklatömbök között. Azon a terepen
mintha minden lépés, amelyik bármit kibillent a helyéről, egy kis követ
vagy egy kupac palás agyagot, azonnal földet rengető kőlavinát okozna. A
Hindukus magas, csendes lejtőin az észrevétlenség kell legyen a
jelszavunk, kötötték a lelkünkre az eligazításon.
Pontosan ezek az ösvények, amelyeket évszázadok alatt tapostak ki az
örökösen háborúskodó törzsi harcosok, voltak azok az útvonalak,
amelyeket a legyőzött tálibok és az al-Kaida használt, miután 2001- ben az
elsöprő erejű amerikai bombázás kis híján megsemmisítette őket. Elég
hamar meg fogunk róluk tanulni mindent.
Szó szerint órákon belül megkezdtük első bevetésünket, senki sem
tekintett minket zöldfülű újoncnak. Végtére is valamennyien teljesen
kiképzett SEAL-ek voltunk, harcra készek, készek felmen-

173
 A TÚLÉLŐ

ni azokra a hegyi hágókra, és segédkezni a Pakisztánból a határon át

visszafelé mozgó újra felfegyverzett törzsi harcosok áradatának
lassításában.
Helikopterrel repültünk fel a hágókhoz, egy mély völgy fölé emelkedő
kisebb hegyre. Megérkeztünk, talán úgy húszán, köztük Dan, Shane, Axe
és Mikey, és szétszóródtunk a hegy körül. Axe, Mikey és James Suh
(hívójelük Irish One - ír Egyes) nagyjából két kilométerre helyezkedett
el Healy főnöktől, Shane-től és tőlem (hívójelünk Irish Three - ír
Hármas).
A határ egyik legzűrösebb gócpontja volt ez, ahol nagy létszámú tálib
csapatok jöttek-mentek heti, sőt akár napi gyakorisággal. Arra
számítottunk, hogy felülről figyelhetjük meg a tálibokat azon a hegyeken
átkígyózó keskeny, csalóka csapáson, ahogy vezetik ringó léptű tevéiket,
amelyek közül sokat robbanóanyaggal, gránáttal, és Isten tudja, még mi
mindennel raktak meg.
Nagyon óvatosan lépkedtem. Figyelmeztettek minket, hogy ezek a
marcona afgán törzsi harcosok mindig készek harcolni, és nem valószínű,
hogy akad köztük könnyű ellenfél. Azt is tudtuk, hogy egyetlen elvétett
lépés, egy elmozdított kő, bármilyen apró is legyen, elárulja, hol
vagyunk. Ezek a törzsek évszázadok óta élnek ott fenn, és a harcosoknak
olyan a szemük, mint a sasnak. Ha meghallanak vagy meglátnak minket,
azonnal támadni fognak. Hadvezetőségünk nem hagyott bennünk efelől
kételyt. Veszélyes feladat volt, de fel kellett tartóztatnunk a fegyveres
terroristák beáramlását.
Minden lépésemre ügyelve haladtam a gerinc mentén, időnként
megálltam, távcsövemmel pásztáztam a hágót. Hangtalanul jártam.
Elméletileg minden világos volt. Ha egy csapat vad törzsi harcos im-
bolygó tevékkel és rajtuk rakétákkal feltűnik a hágón, azonnal erősítést
kell előfüttyentenem rádión. Ha a csapat kisebb, akkora, amekkorával itt
azonnal el tudunk bánni, lecsapunk, a vezetőket megpróbáljuk elfogni, a
többivel pedig elbánunk minden eszközt bevetve, amire csak szükség
lehet.

174
 VISZLÁT, CSÁVÓKÁIM! TANÍTSÁTOK ŐKET MÓRESRE!

Mindenesetre folytattam nesztelen őrjáratomat, leguggoltam egy

nagykőtömb mögé, és ismét végigpásztáztam a hágót. Semmi. Megint
kiléptem a meredeken lejtős, kopár, nyílt terepre, és akkor hirtelen
megpillantottam magam alatt három felfegyverzett afgán törzsi harcost.
Agyam lázasan dolgozott. Úgy hatvan méter választott el Shane- től.
Nyissak tüzet? Hányán lehetnek még?
Elkéstem. Ők nyitottak tüzet elsőnek, felfelé célozva, és AK-47- eseik
lövedékei rövid sorozatokban csapódtak körülöttem a sziklákba.
Visszavetődtem a sziklák mögé, tudtam, hogy Shane bizonyosan meg-
hallott ebből valamit. Utána én léptem elő, és adtam nekik. Láttam, hogy
fedezékbe húzódnak. Na, legalább helyhez szögeztem őket.
Csakhogy újra lőttek, én meg újra viszonoztam a tüzet, ők azonban
azonnal megeresztettek két rakétahajtású RPG-gránátot, bár hála
istennek láttam, amikor kilőtték őket. A földre vágódva kerestem fe-
dezéket, de kirobbantották a helyéről az egyik kőtömböt, amely addig
takarást biztosított. Mindenfelé gellert kapott AK-lövedékek, por, re-
peszek és apró kődarabok röpködtek.
Mintha egyszemélyes háborút vívtam volna, és csak a jóisten tudja,
hogyan úsztam meg, hogy eltaláljanak. A robbanás visszhangja azonban
váratlanul elhalt, és tisztán hallottam a három mániákus szórványos
lövéseinek hangját. Csendben vártam, amíg úgy véltem, előjöttek már a
fedezékből, akkor aztán előléptem, és megint nyomni kezdtem az elsütő
billentyűt. Nem tudom, kit vagy mit találtam el, de hirtelen megint
nagyon nagy lett a csönd, mintha mi sem történt volna. Isten hozott
Afganisztánban, Marcus!
Ez volt járőrtevékenységünk egyik típusa, amikor fenn a hágóknál
őrködtünk, és igyekeztünk rejtve maradni. A másik az egyszerű
megfigyelő és felderítő járőrözés volt, melynek során egy falu figye-
lésével és fényképezésével bíztak meg minket. Ilyenkor valamilyen
célszemélyt kerestünk. Mindig arra számítottunk, hogy meg is fogjuk
találni, ugyanis kiváló, gyakran jó minőségű fotókkal kiegészített
felderítési jelentések alapján dolgoztunk. És mindig valami turbános

175
 A TÚLÉLŐ

rohadékot kerestünk, aki túlságosan régen űzte már kedvenc időtöltését, az

amerikai tengerészgyalogosok felrobbantását.
Ezeken a hegyi bevetéseken elvárták tőlünk, hogy vagy erős nagyítású
távcsővel, vagy fényképezőgépeink optikájával ismerjük fel a kiszemelt
személyt, majd csapjunk le a falura, és fogjuk el az illetőt. Ha egyedül volt,
a SEAL-ek alapterve mindig így nézett ki: célszemélyt elkapni,
visszajuttatni a támaszpontra, és rávenni, hogy beszéljen, mondja el, hol
gyűltek össze nagyobb számban a tálibok, jelölje meg a hegyekben elrejtett
hatalmas hadianyagkészletek helyét.
A rejtegetett robbanóanyagnak csak egyetlen célja lehetett: gyilkolni és
megnyomorítani a választott kormányt támogató amerikai katonákat a
hegyekben. Emlékeztettük magunkat arra, hogy ezek a tálib felkelők
ugyanazok a fickók, aki Oszama bin Ladent rejtegetik és támogatják. Azt is
tudtuk, mindenféle ha vagy de nélkül, hogy az a tömeggyilkos pontosan ott
tartózkodik valahol, ahova most tartunk.
Általában el kellett kapnunk a faluban az emberünket, ha mondjuk csak
négy testőr védte. Semmi gond. Ha azonban több volt a fegyveres, ha
valamiféle tálib helyőrség működött ott és a településen nyüzsögtek a
fegyveresek, hívnunk kellett a feladatnak megfelelő harci különítményt,
hogy repüljön oda, és oldja meg a problémát. Akár így, akár úgy, attól
kezdve, hogy megérkeztünk, megszűntek ígéretesek lenni a kilátások az ifjú
Bombafabrikáló Abdul számára, aki az északkelet-afganisztáni Vályogház
Centerben a Fő utcán méri ki a dinamittöltetét.
Következő bevetésünk nagyszabású hadművelet volt, körülbelül ötven
srácot dobtak le a hegyekben, a legpocsékabb terepen, amelyet önök valaha
is láttak. Nos, akkor talán nem, ha kedves olvasóim között akad egy-két
havasi kecske vagy hegyi vadmacska, de hétszentség, hogy azok közül,
melyeket én láttam, ez volt a legpocsékabb.
f

Voltak ott meredek sziklafalak, laza kőgörgetegek, függőleges oldalú

szakadékok, bokor vagy fa pedig még mutatóba is csak alig. Semmi,
amiben az ember megkapaszkodhatott, vagy ami mögé szükség esetén

176
 VISZLÁT, CSÁVÓKÁIM! TANÍTSÁTOK ŐKET MÓRESRE!

fedezékbe húzódhatott.
Korábban már mondtam, milyen kiváló erőnléti állapotban voltunk. A
világon mindent meg tudtunk mászni, mindenhova el tudtunk menni. Ott
azonban - lehet, hogy most nem fognak hinni nekem - nyolc óránkba telt
gyalog megtenni másfél kilométert. Potyogtak a srácok az istenverte
hegyekről, sokan és súlyosan sérültek. Nagyobb volt a hőség, mint egy texasi
palacsintasütőben, mondta is az egyik cimborám:
- Muszáj lesz kilépnem a csoportoktól, csak hogy innen kikerüljek!
Tudom, nem gondolta komolyan, de mindnyájan tudtuk, mit érez. Fáradtak
voltunk, frusztráltak, kötéllel egymáshoz kötve, teli hátizsákkal és puskával
kúsztunk-másztunk e veszélyes hegyek között. A mai napig ez maradt életem
legkellemetlenebb útja, és az ellenséggel még nem is találkoztunk.
Ezen a második bevetésünkön kettős célpontunk két afgán falu volt a
hegyoldalba építve, egyik a másik fölé. Halvány gőzünk se volt, melyikben
rejtőzik a nagyobb csoport tálib fegyveres, tehát az a döntés született, hogy
mindkettőt le kell rohannunk. Semmi szarakodás! A döntés oka egy nagyon
fiatal rosszfiú volt. Hajmeresztő információink voltak róla a hírszerzéstől,
műholdakról és az FBI-tól is. Fényképünk azonban nem volt.
Sohasem tudtam meg, hol tanult, de ez a tejfelesszájú tálib kölyök igazi
tudós volt, a robbanóanyagok mestere. IED-es (Improvised Explosive Device
- rögtönzött robbanószerkezet) srácoknak nevezzük az ilyeneket, és a
hegységnek ezen a fertályán ez a kölyök volt az IED-ek királya. Ö meg az
emberei rettenetes pusztítást vittek véghez az amerikai katonaság soraiban,
sűrűn robbantottak mindenfelé. Nemrég robbantott fel járműveket az amerikai
tengerészgyalogság több menetoszlopából, és ölt meg számos bőrnyakút.
A hegyek között megtett gyalogmenet után a Foxtrot szakasz a kora hajnali
órákban rendezte sorait, maid magasan a felső falu fölött

177
 A TÚLÉLŐ

elfoglaltuk állásainkat. Napkeltekor gyorsan leereszkedtünk a hegyoldalon,

és rohammal betörtünk a faluba. Sorra döntöttük be a házak ajtóit,
mindenkit őrizetbe vettünk. Nem lőttünk, de fellépésünk csak úgy
sugározta a megfélemlítő erőt, ahhoz nem férhet kétség. Nem is állt ellen
senki, a kölyök azonban nem volt ott.
Ugyanakkor a fő erő, a 10-es számú SEAL-csoport szintén behatolt, és
eljátszotta a pokol ördögeit a nagyobb, alsó faluban. Eltartott egy ideig,
mert kihallgatásokat is kellett végezniük, amire mindnyájunkat alaposan
kiképeztek. Az adott körülmények között mindenkit meg- izzasztottunk a
keresztkérdéseinkkel, mert kerestük a hazugot, azt a fickót, aki változtatja
a történetét, a fickót, aki valahogy más. Azt a fickót akartuk fülön csípni,
aki nyilvánvalóan nem egy az egyébként a férfilakosságot alkotó
kecskepásztorok közül, egy fiatal srácot, aki külsőre is kilóg a bütykös-
ráncos, sok gyötrelemtől edzett helybeli hegyi parasztok közül.
Megtaláltuk az emberünket. Az volt az első közeli találkozásom egy
fanatikus tálib harcossal. Sohasem fogom őt elfelejteni. Éppen csak annyi
idős volt, hogy tisztességes szakállt tudjon növeszteni, de vad, őrült
tekintettel bámult a világba, és úgy meredt rám, mintha az előbb tiportam
volna lábbal a Korán összes tanítását.
Abban a pillanatban tudtam, ha módja lett volna megölni, meg is teszi.
Sem azelőtt, sem azóta senki nem nézett rám annyi gyűlölettel.

Ez a második afganisztáni hadművelet, a Bombafabrikáló Abdul - vagy

akármi volt is a neve - rajtaütésszerű elfogása, értette meg velünk, újonnan
érkezett SEAL-ekkel a konfliktus két jellemző vonását. Először is azt,
milyen elvakult gyűlölettel tekintenek mindnyájunkra ezek a muszlim
szélsőségesek, másodszor pedig azt, hogy az ilyen jellegű hadviselésben
mennyire nehézkessé teszi működésünket saját harcérintkezési szabályaink
(ROE, Rules of Engage- ment) betartása.
Természetünknél, kiképzésünknél és iskolázottságunknál fogva mi
SEAL-ek nem vagyunk éppen tökhülyék. És akárcsak mindenki más, mi is

178
 VISZLÁT, CSÁVÓKÁIM! TANÍTSÁTOK ŐKET MÓRESRE!

elolvassuk a napilapok szalagcímeit, amelyek arról szólnak, hogy a

fegyveres erők hány tényleges szolgálatot teljesítő tagját vádolják meg
világszerte gyilkossággal polgári bíróságokon azért, mert azt tették, amit a
kötelességüknek véltek: ellenségüket támadták.
Afganisztánban harcérintkezési szabályaink előírták, hogy nem lőhetünk
rá fegyvertelen civilre, nem sebesíthetjük vagy ölhetjük meg. De mi a
helyzet azzal a fegyvertelen civillel, aki azoknak a törvénytelen
fegyvereseknek a képzett kéme, akiket próbálunk visszaverni? Mi a helyzet
azzal a sokféle csoportból összetevődő, megosztott, de halálosan veszélyes
titkos hadsereggel, amely magát civilnek tettetve lopakodik át Afganisztán
hegyvidékein? Ezekkel a fickókkal mi a helyzet? Mi a helyzet az ártatlan
külsejű tevehajcsárokkal, akik állataik hátára kötözve annyi
robbanóanyaggal kelnek át a hegyi hágókon, hogy az a Yankee-stadion
felrobbantáshoz is elegendő lenne? Na, ezekkel a fickókkal mi a helyzet?
Valamennyien tudtuk, minket olyasminek az elvégzésére válogattak ki,
amit ezerből 999 amerikai még csak el sem tudna képzelni. És arra
tanítottak, hogy szükség van ránk nemzetünk biztonságához. Elképesztően
veszélyes feladatok elvégzésére küldtek minket Afganisztánba. Ám
ugyanakkor azt is közölték velünk, nem lőhetünk rá arra a tevehajcsárra,
mielőtt mindnyájunkat fel nem robbant, mert szegény lehet fegyvertelen
polgári lakos is, aki csak megsétáltatja a szent és sérthetetlen
magántulajdonát képező dinamitot.
És mi a helyzet a cimborájával? A fiatal fiúval, aki bottal lohol hátul, és
a tevék hátsóját püföli? Na, vele mi a helyzet? Mi van, ha alig várja, hogy
felszaladhasson a hegyekbe megkeresni a bátyját meg a többi tálib
nehézfiút? Azokat, akik az RPG-vel várnak egy rejtett barlangban?
Mi bizonyosan nem fogjuk hallani, amikor beszámol nekik, hol látott
minket, ahogy a politikusok sem, akik azokat a harcérintkezési

179
 A TÚLÉLŐ

szabályokat kiötlötték. És az öltönyösök a hegyoldalban sem lesznek ott,

amikor felrobban közöttünk az első gránát, és letépi valakinek a lábát vagy
a fejét.
Vajon tüstént le kellene lőnünk a kis szarházit, még mielőtt futásnak
eredhetne? Vagy tényleg csak egy fegyvertelen civil, aki senkinek nem okoz
kárt? Csak sétálni viszi a TNT-jét, mi?
Ezek a terroristák/felkelők ugyanolyan jól ismerték a szabályokat, mint
az irakiak. Ezek azonban nem az ő szabályaik. Ezek a mi szabályaink, a
nyugati országoké, a világ civilizált feléé. És minden terrorista tudja, hogyan
manipulálja őket a saját érdekének megfelelően. Máskülönben a
tevehajcsárok hordanának fegyvert.
De nem hordanak. Mert tudják, hogy valószínűleg félünk majd lelőni
őket, mert akkor esetleg vádat emelnek ellenünk gyilkosságért, amiről
történetesen tudom, hogy ők hisztérikus röhögésre ingerlő gondolatnak
tartják.
Ha pedig mégis le találtunk volna lőni közülük egy párat, tízezer gi-
gabyte-os sebességgel adták volna le a hírt a mobiltelefonjukon egyenesen
az al-Dzsazíra arab hírtelevíziónak:

BRUTÁLIS AMERIKAI KATONÁK HALOMRA LÖVIK A BÉKÉS

AFGÁN PARASZTOKAT!

Amerikai hadügyi illetékesek azt ígérik, vádat emelnek a SEAL-ek ellen

Vagy valami hasonló. Biztosra veszem, sejtik, hova akarok kilyukadni. Az

Amerikai Egyesült Államokban a média azonnal keresztre feszítene
bennünket, manapság mást sem csinál. Csaptak valaha nagyobb lármát
annál, mint ami Abu Ghraib miatt tört ki? Ha tágabb összefüggésükben
nézzük a dolgokat, annak a sok halálnak és pusztításnak a kontextusában,
amit iszlám szélsőségesek zúdítottak a világra, akkor nálam még nem
szólaltatja meg a riasztócsengőt, hogy egy csapat iraki foglyot megaláznak.
És önöknél sem szólaltatná meg, ha valaha a saját szemükkel látták volna,
mire képesek ezek a fickók. Arra gondolok, Jézusom, hogy emberek fejét

180
 VISZLÁT, CSÁVÓKÁIM! TANÍTSÁTOK ŐKET MÓRESRE!

vágták le, amerikai fejeket, segély- szervezetek önkénteseinek a fejét.

Emberek ezreit megölni semmiség nekik, fiatal amerikai katonákat úgy
szurkáltak agyon és csonkítottak meg, mintha még mindig a középkorban
élnénk.
Az az igazság, hogy az ilyen terrorista/felkelő hadviselésben senki sem
tudja biztonsággal megmondani, ki a polgári lakos, és ki nem. Mi értelme
tehát olyan szabályokat hozni, amelyeket nem lehet általános érvénnyel
betartani? Szabályokat, amelyek gyakorlatilag keresztülvihetetlenek, mert
senki se tudja, ki az istenverte ellenség, és mire kideríted, talán már a saját
életed megmentéséről is lekéstél. Valós helyzetekben majdnem lehetetlen a
ROE alapján értelmesen eljárni.
És mintha senki sem tudná biztosan, minek kellene tekinteni minket
Afganisztánban. Békefenntartó haderő vagyunk? Az afgán kormány
nevében viselünk hadat a felkelők ellen, vagy az Amerikai Egyesült Államok
nevében? A terroristák legfőbb vezetőjét, Bin Ladent próbáljuk minden áron
felkutatni, vagy csak azt próbáljuk megakadályozni, hogy a tálibok újra
uralmuk alá hajtsák az országot azért, mert ők nyújtottak védelmet Bin
Ladennek és minden harcosának?
Halvány lila fogalmam sincs, de a mi részünkről minden a legnagyobb
rendben van. Mondják meg, mit akarnak, és mi meg fogjuk tenni. Mi
hűségesen szolgáljuk az Egyesült Államok kormányát. Afganisztánban
azonban az ellenség hátországában is kell harcolni. Nem számít, hogy egy
demokratikus országba a saját kormánya hívott be minket. Nem számít,
hogy senki se lövöldöz át Pakisztánból a határon, nem számít, hogy a tálib
hadsereg törvénytelen, nem számít a Genfi Egyezmény, bla-bla-bla.
Amikor azok között a hegyek között járőrözünk, bedobunk minden
általunk ismert fogást a tálibok újraszerveződésének megállítására, és
iparkodunk megtalálni, majd elfogni a felső vezetőiket és a robbantási
szakértőiket, és ezt mindig jól felfegyverkezett, gyűlölettől hajtott ellenségtől
körülvéve tesszük, akinek nyíltan hirdetett célja va-

181
 A TÚLÉLŐ

lamennyiünket megölni. Na, ezt jelenti az ellenség hátországában kifejezés.

Nekem elhihetik.
És mi mégis felmegyünk oda, nap mint nap. Mi megtesszük, amit
elvárnak tőlünk, vagy belehalunk abba, hogy megpróbáljuk megtenni. Az
Amerikai Egyesült Államokért. De ne mondják meg nekünk, kit szabad
megtámadnunk! Ezt ránk kell bízni, a katonákra. És ha a liberális sajtó és
politikai tábor képtelen elfogadni, hogy háborúban néha olyan embereket
is megölnek, akiket nem kellene, akkor azt javaslom, először nőjenek fel,
majd szolgáljanak le egy kis időt fenn a Hindukusban. Persze valószínűleg
nem élnék túl.
Az igazság az, hogy bármely kormány, amelyik azt hiszi, hogy létezik
valamilyen formában tisztességes és olyan módon szabályoknak alávetett
háború, mint egy baseballmeccs, valószínűleg jobban tenné, ha véletlenül
se keveredne bele egyetlen fegyveres konfliktusba sem. Mert a háborúban
nincs semmi, ami tisztességes lenne, és időről időre bizony olyanok is
életüket vesztik, akik nem szolgáltak rá. Ez így megy körülbelül egymillió
éve. Amikor a tálibok vérengző orgyilkosaival állunk szemben, valóban
nem a Genfi Egyezmény IV. paragrafusa 4. cikkelye szabályai szerint
vívjuk meg a harcot. Mi a .223/5,56 mm cikkely alapjára helyezkedve
harcolunk - ami nem más, mint az M4-es gépkarabélyunk kalibere és
űrmérete. És ha ezek a számok nem tűnnek helytállónak, próbálkozzunk
meg a 7,62 mm-rel, amelyet a lopott orosz Kalasnyikovok lőnek ránk,
általában gyilkos rövid sorozatokban.
A terror elleni globális háborúban nekünk vannak szabályaink, és
ellenfeleink ellenünk használják fel őket. Mi próbálunk megmaradni a
józan ész határai között, ők pedig nem riadnak vissza semmitől. Ők készek
lealacsonyodni bármilyen aljasságig a hadviselésben, nekik belefér a
kínzás, a lefejezés, a csonkítás. Az ártatlan civilek, nők és gyermekek
támadása, a gépkocsiba rejtett bombák, az öngyilkos merénylők, bármilyen
pokoli ötlet, amivel csak elő tudnak állni. Emiatt kerültek egy sorba a
történelem legmocskosabb szörnyetegeivel.
Én pedig felteszem a kérdést: ki kész a legmesszebb elmenni ennek a

182
 VISZLÁT, CSÁVÓKÁIM! TANÍTSÁTOK ŐKET MÓRESRE!

háborúnak a megnyeréséért? A válasz: bizony ők. Ők azok, akik készséggel

meghalnak maguk is, csak ellenségüket elpusztíthassák, ők azok, akik
elmennek a végső határig, bármikor, bárhol, bármi az ára. És nekik
nincsenek a harcérintkezést korlátozó szabályaik.
Ezért tehát minket egy további félelem és veszély is fenyeget, amikor
harcba indulunk a tálibok vagy az al-Kaida ellen - a mi saját kis félelmünk
attól, hogy esetleg a saját haditengerészetünk hadbírósága elítél minket, a
félelem az amerikai médiától és annak az amerikai politikusokra gyakorolt
katasztrofális befolyásától. Valamennyiünkben elevenen él a félelem a
katonai képzettség nélküli, félművelt újságíróktól, akik csak egy jó sztorit
akarnak, hogy igazolják, megérdemlik a fizetésüket, meg a busás
költségtérítést. Ne gondolják, hogy csak én vélekedek így. Mi mindnyájan
utáljuk őket, részben mert hiányzik belőlük a józan ítélőképesség, de
leginkább a tudatlanságuk és gátlástalan opportunizmusuk miatt. Az első
perctől, amikor egy fegyveres konfliktus mediatizált háborúvá lesz, a hírek
is átváltoznak kemény tények helyett valakinek a véleményévé. Amikor a
média az Egyesült Államokban bekapcsolódik az eseményekbe, attól
kezdve az már olyan háború, amelyet piszkosul jó esélyünk van elveszíteni,
mert azonnal felerősödnek a ránk rótt korlátozások, ez pedig szenzációsan
jó hír az ellenségnek.
Hébe-hóba egy-egy tudósító vagy fotós a harcolók útjába keveredik, és
benne akad egy golyó. És a sajtó kiemelkedően jól fizetett munkatársaiból
egy szempillantás alatt nemzeti hősök lesznek, akiket nem győz dicsőíteni
a hazai média. A SEAL-ek nem bárdolatlan bugások, de nem tudom leírni,
mennyire bosszantja ez azokat a nagyon jól képzett, de nem túl jól fizetett
fickókat, akik valójában megvívják a harcot. Profik, akik szó nélkül teszik
kockára az életüket nap mint nap, és közben túl gyakran vesztik életüket
vagy sebesülnek meg. Néma hősök ők, ismeretlen katonák, kivéve az őket
sirató hasonlóan névtelen, kicsiny otthoni közösségek számára.

183
 A TÚLÉLŐ

Egyik első szolgálati időszakunk odafenn a hágóknál a 6-os számú

megfigyelőponton pokolibb volt még a pokolnál is. Éppen csak sikerült
eljutnunk kijelölt állásunkba - vagy húszán lehettünk amikor ezek a
hegyekben rejtőző afgán vademberek tömeges rakétatűz alá vettek minket,
száz és száz rakétával, csak úgy röpködtek a fejünk fölött, és szakadatlanul
csapódtak a hegyoldalba.
Vajon ők az Egyesült Államok ellen fellépő fegyveres hadviselőnek
minősülnek vagy polgári lakosnak? Mindenesetre három napunkba telt a
megfékezésük, és még akkor is erős légi támogatást kellett kérnünk, hogy
kikecmereghessünk onnan. Három nappal később a műholdképek
megmutatták, hogy a tálibok éjszaka tizenkét Kalasnyikovval és
hagyományos harci késsel felfegyverzett fickót küldtek a helyszínre, akik
gyilkolásra készen kúsztak előre a sötétségben, egyenesen a mi korábbi
állásunkhoz.
De a szándékukat nem tudod bizonyítani! Már hallom is a liberálisok
hőbörgését. Nem, hát persze hogy nem. Csak egy csésze kávé kedvéért
másztak fel oda.
A tálibok azokkal az éjszakai támadásokkal ugyanazt a taktikát al-
kalmazták, mint a mudzsahedinek az oroszok ellen: a sötétség leple alatt
észrevétlenül közel lopakodtak, és addig vagdalták el az őrök torkát, amíg
a szovjet hadvezetőség és a fiatal katonák szülei nem bírták tovább. A
mudzsahedinek most a tálibok vagy az al-Kaida alakjában léptek újra
színre, és ugyanolyan vérszomjasán fordultak szembe velünk,.mint
korábban az oroszokkal.
A haditengerészet SEAL-jei ezzel meg tudnak birkózni, ahogy bármely
ellenséggel. Akkor azonban nem, ha otthon, az Egyesült Államokban valaki
börtönbe akar dugni érte. Az pedig holtbiztos, hogy nem akarunk arra várva
kószálni a hegyekben, hogy majdcsak jön valaki elvágni a torkunkat,
miközben mi még csak nem is védekezhetünk, mert valaki esetleg
fegyvertelen afgán parasztnak minősítheti a tettest.
Pedig a ma harcoló amerikai katona ezzel a nehézséggel szembesül, az
állandó aggodalommal a szabályok esetleges áthágása, valamint az

184
 VISZLÁT, CSÁVÓKAIM! TANÍTSÁTOK ŐKET MÓRESRE!

amerikai média miatt, amely nagy élvezettel próbál ízekre szedni minket,
amire mi semmivel sem szolgáltunk rá. Kivéve talán azt, hogy szeretjük a
hazánkat, és mindent, amit képvisel.
Afganisztáni szolgálatunk első heteiben javában folytak a harcok.
Éjszakáról éjszakára szakasznyi csapatokban mentünk ki a terepre, és
próbáltuk feltartóztatni a hegyi hágókon átszivárgó felkelőket.
Valahányszor eljött a holdtölte, támadó hadműveletet indítottunk, mert az
volt az egyedüli alkalom, amikor némi természetes fény világította be a sötét
hegyeket.
A holdciklust kihasználva olyankor helikoptereket küldtünk fel oda,
szemmel tartani a határon át Afganisztánba szivárgó szakállas
fanatikusokat, majd jöttünk mi, elkapni őket. A helcsik hajtották őket, mint
a juhászkutyák, a magasból nézték, ahogy futnak az életükért, egyenesen
felénk és a többi várakozó amerikai alegység felé, hogy foglyul ejthessük és
kihallgathassuk őket.
Tudom, furcsának tűnhet, hogy az 1-es számú SDV-csoport víz alatti
hadviselési specialistái mászták a hegyet vagy 2700 méterrel tengerszint
felett. A haditengerészeten belül általánosan elfogadott vélemény, hogy a
könnyűbúvárokat szállító jármű (SDV - swimmer delivery vehicle), a törpe-
tengeralattjáró, amely eljuttat minket tevékenységi körzetünkbe, a
leglopakodóbb jellegű jármű a világon, akik pedig rajta utaznak, azok a
legügyesebben lopakodó fickók. Ez utóbbiak vagyunk mi, akik mélyen bent
az ellenség vonalai mögött működünk, figyelünk és jelentünk,
észrevétlenül, idegeink terhelhetőségének határán létezve. Legfőbb
feladatunk pedig mindig a célpont megtalálása, majd a közvetlen
beavatkozást végző srácok hívása. Igazából ez az, amit mindenki csinálni
akar, a közvetlen beavatkozás, csakhogy lehetetlen az életveszélyes munka
nélkül, amit mi végzünk odafenn a Hindukus magányos bércein.
Eric Kristensen sorhajóhadnagy mindig tudatában volt az érdemeinknek,
és ami azt illeti, nekem nagyon jó barátom is volt. Szokásává vált
valahogyan rám emlékeztető neveket adni a had-

185
 A TÚLÉLŐ

műveleteknek. Én ugye texasi vagyok, amit ő, a vérbeli virginiai úriember

valamiért halálosan szórakoztatónak talált. Ügy gondolta, Billy, a Kölyök
és Buffalo Bill leszármazottja vagyok, olyan fickó, aki gyorsan ránt
pisztolyt, és csípőből tüzel. Mit sem számított, hogy mindkét említett
cowboy jócskán északra született tőlünk, Kansasban vagy hol. Eric
szemszögéből nézve Texas és minden, ami tőle nyugatra és északra fekszik,
egyetlen hatalmas, terméketlen táj, törvényen kívüli határvidék, a Colt .44-
es forgópisztolyok, a marhahajcsárok és a rézbőrűek hazája.
így aztán mindig Hosszú Szarv vagy Magányos Csillag Hadműveletre
vitt minket a helikopter. Azon aztán, hogy a hadműveleteket a texasi újonca
dolgairól nevezi el, végképp majd’ kinyúlt. Műveleteink döntő többsége
nagyon csendesen zajlott, lényegében a hegyi hágók vagy a falvak szigorú,
alapos megfigyelése volt. Mindig igyekeztünk elkerülni a lövöldözést,
miközben fényképeztünk, majd lecsaptunk a kijelölt célszemélyre. Kivétel
nélkül mindig a kilógó fickót kerestük, azt az egy férfit a faluban, aki nem
illett a környezetébe, a tálibok bérgyilkosát, aki láthatóan nem egy volt a
parasztok közül.
Időnként összeakadtunk egy-egy csoporttal ezek közül a jóemberek
közül, amint üldögéltek a tábortűz körül, szakállasán, komoran, kezükben
kávés bögre, kezük ügyében az AK-47-esük. Ilyenkor első dolgunk az
azonosításuk volt. Kik ezek, pastuk? Békés juhászok vagy
kecskepásztorok? Vagy a tálibok fegyveres harcosai, a vérszomjas
hegylakók, akik gondolkodás nélkül elvágják a torkodat? Sokan közülük
Amerikában jártak iskolába, és most tessék, itt ülnek, nagy gonddal
tisztítják az AK-47-esüket, és minket készülnek megölni.
És ahhoz sem kellett sok idő, hogy rádöbbenjünk, milyen lenyűgözően
hatékonyak tudnak lenni a harcban idefenn, szűkebb hazájukban. Én
mindig azt hittem, sarkon fordulnak és elfutnak, amikor rájuk találunk, de
semmi ilyesmivel nem próbálkoztak. Ha ők birtokolták vagy el tudták érni
a környéket uraló magasabban fekvő terepszakaszt, megvetették a lábukat,
és felvették a harcot. Ha föntről csaptunk le rájuk, általában vagy egyből
megadták magukat, vagy elindultak egyenesen vissza a határhoz és át

186
 VISZLÁT, CSÁVÓKÁIM! TANÍTSÁTOK ŐKET MÓRESRE!

Pakisztánba, ahova nem követhettük őket. De közelről az ember mindig

láthatta szemükben a dacos szembeszegülést, az Amerika iránti gyűlöletet,
a forradalmár tüzét, amely a lelkűkben lobogott.
Fenemód hátborzongatónak éreztük a helyzetet, mert a terror hát-
országában jártunk, azon a helyen, ahol a Világkereskedelmi Központ
lerombolásának terve megszületett, ahol kidolgozták olyan emberek, mint
ezek. Hogy őszinte legyek, olyan irreálisnak, lehetetlennek látszott, pedig
mindnyájan tudtuk, megtörtént. Pontosan itt, az isten háta mögött rejtőzött
az egésznek a gyökere, ez volt Bin Laden harcosainak otthona, a hely, ahol
még mindig terveket szőttek az Egyesült Államok elpusztítására. A hely,
amelyet úgy, de úgy átjár az Uncle Sam iránti gyűlölet, és ahol olyan
gonoszság van, amit a legtöbb nyugati el sem tud képzelni. Leginkább azért,
mert egy másik, barbárabb évszázadhoz tartozik.
És itt voltunk mi, Mikey, Shane, Axe, én, meg a többiek, bármelyik
pillanatban készen a harcra ezek ellen a halk, biztos léptű harcosok, a
hegyek urai ellen, akik a puskával és a törzsi késsel egyaránt mesterien
bántak.
Még hihetetlenebb, hogy ezekkel a fickókkal ezekben az isten háta
mögötti pastu falvakban találkoztunk. Mert ezen a helyen a Primitívségről
nagy P-vel kell beszélnünk. Napon szárított agyagtéglából épített,
földpadlós vályogkunyhók, amelyeket örökösen vizelet és öszvértrágya
bűze leng körül. A házakban benn laknak a kecskék és a csirkék. És mégis,
ezek között az őskori körülmények között ők tervelték ki és hajtották végre
a legmegrázóbb tömeggyilkos merényletet egy huszonegyedik századi
világváros ellen.
A higiénia a lehető legkezdetlegesebb. Közös budit használnak, valami
veremfélét, kinn a házak végénél. Minket pedig figyelmeztettek,
vigyázzunk ezekkel az árnyékszékekkel, különösen éjszakai őrjáratokon.
Egyik éjjel rosszul becsültem meg az egyik méretét, megcsúsz-

187
 A TÚLÉLŐ

tam, és beleléptem. Ez hatalmas nevetést váltott ki az éjszaka közepén,

mindenki majd’ szétrobbant a röhögéstől. Én persze cseppet sem találtam
viccesnek.
A következő héten sokkal rosszabb is történt. Vaksötétben kúsztunk-
másztunk az alig járható terepen, figyelőállást próbáltunk elfoglalni egy
csekély számú viskót és kecskét számláló település fölött. Az orrunkig se
láttunk NVG (night-vision goggle, éjjellátó szemüveg) nélkül, és hirtelen
becsúsztam valami tátongó gödörbe.
Nem mertem kiáltani, de tudtam, hogy lefelé tartok, és beleborzongtam
a gondolatba, hogy vajon hol fogok földet érni. A jobb karomat mereven és
egyenesen felnyújtottam, keményen megmarkoltam a puskámat - és
egyenesen beleszánkáztam a falu árnyékszékébe. A lendülettől bele is
merültem, alig hallottam a csoportbeliek suttogását:
- Nézzétek! Luttrell már megint megtalálta a szarodát!
Afganisztáni hadművelet során nem volt még annyi elfojtott nevetés,
mint akkor. Nekem azonban életem egyik legborzalmasabb élménye volt.
Az egész bagrami támaszpontot megfertőzhettem volna tífusszal. És bár
dermesztőén hideg volt, jókedvűen ugrottam be egy folyóba teljes harci
felszerelésben, csak hogy lemoshassam magamról azt, ami rám tapadt.
Időnként komoly gondok adódtak a határvidéki figyelőállások körül, és
néha meg kellett raknunk a Humvee-ket, és ki kellett szállítanunk vagy
tizennyolc srácot, ameddig a kocsik bírták, majd kilométereket
gyalogolhattunk. A gond az volt, hogy a pakisztáni kormány nyilvánvaló
rokonszenvvel kezelte a tálibokat, és ezért ellenőrizetlenül hagyta a
határvidék északnyugati részét. Pakisztán nyilvánosan bejelentette, hogy
fennhatóságát a szilárd burkolatú utakon, valamint az út két oldalán húsz-
húsz méteres sávban áll módjában érvényesíteni. Azon túl bármi
megtörténhetett, így a tálib harcosok egyszerűen letértek az utakról, és az
ősi csapásokon léptek be Afganisztánba. Kedvük szerint jöttek-mentek,
ahogy mindig is tették, hacsak mi meg nem akadályoztuk. Sokan közülük
csak be akartak surranni az országba marhát lopni, amivel mi nem
törődtünk. A tálibok azonban tudták ezt, ezért marhahajcsárnak álcázva

188
 VISZLÁT, CSÁVÓKÁIM! TANÍTSÁTOK ŐKET MÓRESRE!

jártak-keltek, amivel viszont a leghatározottabban törődtünk. A kicsiny,

robbanóanyaggal megrakott tevekaravánokra pedig igazán odafigyeltünk.
És minden egyes alkalommal támadás ért minket. A legkisebb zajra, ami
elárulta tartózkodási helyünket, valaki már tüzet is nyitott ránk, gyakran a
határ pakisztáni oldaláról, ahová mi nem mehettünk át. Éppen ezért rejtve
mozogtunk, begyűjtöttük a fényképeinket, elfogtuk a főkolomposokat,
tartottuk a kapcsolatot a támaszponttal és erősítést Rittyentettünk elő,
valahányszor segítségre volt szükségünk.
Parancsnokainknak az volt a véleménye, hogy a háború megnyerésének
kulcsa a felderítés, a robbanóeszköz-készítők azonosítása, anyagi készleteik
felkutatása, és a tálibok lőszertárának szétverése, még mielőtt
használhatnák. Ez azonban sohasem ment könnyen. Ellenségünk brutálisan
kegyetlen volt, engesztelhetetlen, és nem törődött sem az idővel, sem az
emberélettel. Kerül, amibe kerül, szemlátomást ez volt az álláspontjuk.
Szentül hitték, hogy végül meg fogják szabadítani a szent mohamedán földet
a hitetlen betolakodóktól. Végtére is mindig megszabadították, nem? Illetve
bocs, nyet?
Néha, amíg a főbarakkok (a SEAL-szleng így nevezi magasabb rangú
parancsnokainkat) egy bizonyos célpontot tanulmányoztak, rövid pórázra
fogtak minket. Én az így nyert szabadidőmben a bagrami kórházban
dolgoztam önkéntesként, legtöbbször a sürgősségi osztályon, ahol a
beérkező sebesültek ellátásában segédkeztem, és igyekeztem jobb
szanitéccé képezni magamat.
Na, az a kórház igazi szemnyitogató élményt jelentett, mert az afgánokat
ugyanúgy kezeltük, mint saját fegyveres erőink tagjait. És a páciensek
mindenféle sérüléssel érkeztek, többnyire lőtt, de néha szúrt vagy vágott
sebekkel is. Abban az országban ez az egyik legnagyobb gond: mindenki
rendelkezik lőfegyverrel. Minden házban található legalább egy AK-47-es.
És rengeteg volt a sebesülés. Afgán civilek

189
 A TÚLÉLŐ

olyan súlyos lőtt sebekkel jelentkeztek a főkapunál, hogy Humvee-ket

kellett küldenünk értük, hozzák be őket a sürgősségire. Bárkit elláttunk, aki
jött, az amerikai adófizetők pénzén, és mindenkit a legjobb tudásunk szerint
kezeltünk.
Bagram remek hely volt szaktudásom fejlesztésére, és reméltem, hogy
ugyanakkor valami hasznosat is teszek. Ezért a munkáért természetesen
nem kaptam fizetést. Mindig is éreztem magamban elhivatottságot a
gyógyításra, és azok a hosszú műszakok a kórházban felbecsülhetetlen
értékű segítséget jelentettek az orvosnak, aki reményeim szerint egyszer
majd leszek.
Miközben én a betegek és a sebesültek ellátásában vettem részt, folyt
tovább a parancsnokok soha véget nem érő munkája, áttanulmányozták a
felderítési információkat, ellenőrizték a CIA jelentéseit, igyekeztek
azonosítani a tálib vezetőket, hogy mi levághassuk a tevékenységüket
irányító fejeket.
A potenciális célszemélyekről mindig is hosszú listát vezettünk, és egyes
ügyeket alaposabban kidolgoztunk, mint másokat. Ezen bizonyos
településeket értek, ahol az igazán veszélyes fickókat sikerült megtalálni,
azonosítani, és tartózkodási helyüket műholdak vagy a mi felderítő
járőreink segítségével egészen pontosan meghatározni. Olyan munka ez,
amihez a mérhetetlen kitartás mellett az a képesség is szükséges, hogy az
elemzés végzője meg tudja becsülni a valószínűségét, hogy a valóban
fontos fickót megtaláljuk.
A Bagramban állomásozó SEAL-alegységek készek voltak kimenni
azokra a helyekre és elvégezni ezt a nagyon veszélyes munkát, de senki sem
szereti a sorozatos hiábavaló próbálkozásokat, amikor csekély a
valószínűsége egy vezető tálib terrorista megtalálásának. És a hírszerző
srácoknak persze mindenkor észben kellett tartaniuk azt is, hogy odafenn a
hegyekben soha semmi sem marad változatlan. Azok a tálib fickók nagyon
mozgékonyak, és elképesztően ravaszak. Rengeteget, bár korántsem
mindent, tudnak az amerikaiakról. És az aztán biztos, hogy tisztában
vannak az állandó mozgás fontosságával, faluról falura, barlangról

190
 VISZLÁT, CSÁVÓKÁIM! TANÍTSÁTOK ŐKET MÓRESRE!

barlangra. Ezért nem maradnak soha egy helyen annyi ideig, hogy a
robbanóanyag-készletükkel együtt elkaphassuk őket.
Rangidős altisztünk, Dan Healy nagyon értett a nekünk való feladatok
felhajtásához, és olyanokat szerzett, ahol az átlagosnál jobb esélyünk volt
célszemélyünk megtalálására. Dán órákat töltött listák fölé görnyedve,
mindent összeszedett egy-egy ismert terroristáról, hol tölti az idejét, hol
látták utoljára.
Healy főnök átfésülte a fényképes dokumentációt, térképeket és
táblázatokat ellenőrzött, kikalkulálta azokat a helyeket, ahol tényleg
lehetőségünk kínálkozott a győzelemre, valamelyik főkolompos elfogására
és kihozására anélkül, hogy elkeseredett utcai harcot kellene vívnunk.
Megvolt a saját rövid névsora a legfontosabb gyanúsítottakról és valószínű
tartózkodási helyükről. És júniusra már rengeteg anyagot gyűjtött össze a
vezető tálib csávók különböző módszereiről, valamint arról, milyen úton-
módon jutnak TNT-hez.
És egy ember neve úgy kiugrott a többi közül, hogy valósággal kiütötte
a szemét. Ben Sharmaknak fogom nevezni, és elég annyit tudni, hogy
komoly tálib csoport vezetője, sötét lelkű hegylakó, akiről tudtuk, hogy a
városokban is hajtott végre rajtaütéseket, és közvetlenül felelős számos,
amerikai tengerészgyalogosok elleni támadásért. Támadásait mindig
robbantással hajtotta végre. Sharmak negyven év körüli alak volt, akiről
csak homályos ismeretekkel rendelkeztünk. Ügy 140-150 fegyveres fölött
parancsnokolt, de iskolázott férfi volt, aki legalább alegység-harcászati
szinten katonai képzésben is részesült, és öt nyelvet beszélt. Azt is tudtuk
róla, hogy ő Oszama bin Laden egyik legközelebbi tettestársa.
Több csapatra osztott erejét állandó mozgásban tartotta, az egyik őket
támogató pastu faluból a másikba költöztette, vagy a szélükön táboroztatta.
Elfogadták a helybeliek vendéglátását, majd mentek tovább a következő
találkozási pontra, és közben állandóan toboroztak. Nagyon nehéz volt
követni a nyomukat, de még nekik is szükségük

191
 A TÚLÉLŐ

volt pihenésre, ételre és italra, sőt talán tisztálkodásra és tiszta ruhára is, és
mindehhez csak a falvakban juthattak hozzá.
Healy főnök majdnem minden reggel végigfutott a fő listán Mikey- val,
rajunk tisztjével, és velem. Általában egy jegyzéket adott át nekünk
nagyjából húsz névvel és a lehetséges tartózkodási helyekkel, majd ezt
leszűkítettük azokra, akikre véleményünk szerint érdemes lenne lecsapni.
így létrehoztuk saját bűnügyi nyilvántartásunkat, és műveleteink
célszemélyét a rendelkezésünkre álló felderítési információ mennyisége
alapján választottuk ki. A Ben Sharmak név újra és újra felmerült, csapata
becsült létszáma pedig ugyanolyan gyakran lett egyre nagyobb.
Végül sor került egy próbaeligazításra az esetleges Vörös Szárnyak
hadműveletről, amely ennek a rendkívül veszélyes személynek az el-
fogására vagy megölésére irányult, ám ő mindig megfoghatatlan maradt.
Hol itt bukkant fel, hol ott, mint a Vörös Pimpernel. És a fotókon mindig
csak a feje meg a válla látszott hátulról, maguk a képek pedig nem voltak
valami élesek. Ezzel együtt már tudtuk, nagyjából hogy néz ki ez a rohadék,
és a dolog kezdett ugyanolyan felderítő-megfigyelő akcióvá alakulni, mint
a többi: bejutunk a célpont fölé, becserkésszük, lefényképezzük, és ha
lehetséges, elkapjuk.
Tisztességes mennyiségű és minőségű felderítési információval
rendelkeztünk róla, ami arra utalt, hogy a CLA és valószínűleg az FBI is
komoly érdekének tekintette a foglyul ejtését vagy a megölését. És ahogy
sorra követték egymást a különböző eligazítások, Ben Sharmak mintha
fokozatosan egyre jelentősebb figurává nőtt volna. A jelentések most már
minimum nyolcvan, és maximum kétszáz fegyverest emlegettek a
seregében, és ez így már igazán nagy hadműveletnek ígérkezett. Healy
főnök pedig úgy határozott, hogy én és három Alfa szakaszbeli társam
éppen megfelelünk a feladatra.
Azt nem várták tőlünk, hogy felvegyük a harcot ezzel a nagy csapat
eszelős tekintetű gyilkossal. Igazából azt várták el, hogy csendesebben
húzzuk meg magunkat, mint valaha. „Csak találjátok meg azt a rohadékot,
állapítsátok meg halálpontosan a tartózkodási helyét és a csapata létszámát,

192
 VISZLÁT, CSÁVÓKAIM! TANÍTSÁTOK ŐKET MÓRESRE!

majd hívjátok rádión a gyorsreagálású különítményt, repüljenek oda, és

kapják el a fickót.” Egyszerű, nem?
Ha viszont úgy gondoltuk, hogy annak a falunak az azonnali elhagyására
készül, ahová éppen befészkelte magát, akkor haladéktalanul ki kellett
iktatnunk. Ez a feladat rám és Axe-re várt. Sharmak esetében minden
valószínűség szerint csak egyetlen lövésre lesz módom, csak egyetlen
alkalom lesz, amikor be tudom fogni a fonalkeresztbe, és meghúzhatom az
elsütő billentyűt, valószínűleg több száz méter távolságból. Egy dolgot
biztosan tudtam: jobban teszem, ha nem vétem el, mert Webb és Davis
szelleme, hogy a többi ténylegesen szolgáló SEAL-t ne is említsem,
bizonyosan felkeresne, és szétrúgná a seggemet. Végtére is pontosan ez volt
a dolgom, erre képeztek ki oly hosszú ideig.
És amennyiben valaki még töprengene ezen, a legcsekélyebb skru-
pulusom sem volt azzal kapcsolatban, hogy golyót röpítsek annak a
fattyúnak a fejébe. Az Amerikai Egyesült Államok fanatikus, esküdt
ellensége volt, aki a tengerészgyalogság soraiban szolgáló számos baj-
társamat megölte. Ráadásul az a fajta terrorista volt, aki semmire sem
vágyik inkább, mint egy újabb támadásra az Egyesült Államok ellen, hazai
pályán. Ha lesz lehetőségem lőni, tőlem ugyan nem kap kegyelmet. Tudtam,
mit várnak tőlem. Tudtam, hogy csoportom főnöke ennek a fickónak a
megsemmisítését akarja, és amikor belegondoltam, átkozottul büszke
voltam arra, hogy engem és a társaimat találtak a legalkalmasabbnak a
feladat elvégzésére. Mint mindig, most is meg fogunk tenni mindent, hogy
senkinek se okozzunk csalódást.
Mindennap felkerestük a felderítő részleg irodáját, hogy megnézzük,
milyen további adatok futottak be Sharmakról. Healy főnök nagyon rajta
volt az ügyön, szorosan együtt dolgozott a hadműveleti tiszttel és
parancsnokunkkal, Pero korvettkapitánnyal. A probléma mindig ugyanaz
volt: hol van a célpontunk? Rosszabb volt, mint Szaddám Husszein, folyton
eltűnt, kerülte a műholdak fürkésző te-

193
 A TÚLÉLŐ

kintetét, még a közelében tartózkodó számos CIA-besúgó előtt is sikeresen

titkolta valódi személyazonosságát és mindenkori tartózkodási helyét.
Természetesen a világon semmi értelme nem volt állig felfegyverkezve,
fényképezőgépekkel megrakodva berontani a hegyvidékre, hacsak nem
tudjuk teljes bizonyossággal, hol találhatjuk meg az emberünket. A tálibok
komoly fenyegetést jelentettek az alacsonyan repülő katonai légi
járművekre, és a helikopterpilóták tudták, állandóan leselkedik rájuk a
veszély, hogy rájuk lőnek, még az éjszakai műveletek közben is. Ezek a
hegylakók ugyanolyan ügyesen bántak a rakétaindítóval, mint az AK-47-
essel.
Óriási háttérapparátus szükséges minden ilyen jellegű hadművelethez:
szállítás, híradás, készenlétben tartott légi támogatás, hogy a lőszert,
élelmet, vizet, egészségügyi felszerelést, kézigránátokat és kézifegyvereket
már ne is említsük, mely utóbbiakat mind vinnünk kellett magunkkal.
Egy adott pillanatban, meglehetősen az elején, nagyon határozott
jóváhagyást kaptunk: „Vörös Szárnyak mehet!” Éppen ezért az
előkészületek már jócskán előrehaladtak, amikor hirtelen lefújták az
egészet. „Első irányváltoztatás!” Már megint elvesztették Sharmak nyomát.
Voltak adataik, és volt okuk feltételezni, hogy tudják, hol tartózkodik, de
semmi atombiztos információ. A felderítők tanulmányozták a térképeket és
a terepet, valószínű területeket karikáztak be, számoltak és saccoltak. Úgy
vélték, megállapították, hol van, de nem elég pontosan ahhoz, hogy egy
bizonyos faluhoz vagy táborhoz tudják kötni, arról a pontosságról már nem
is beszélve, amely ahhoz kell, hogy egy mesterlövész leadhasson egy
lövést.
A felderítés egyszerűen várt, hogy az ellenfél hibázzon, én és a srácok
pedig közben más felderítő-megfigyelő feladatokat hajtottunk végre,
valószínűleg a Kecskevezető Kötél Hadműveletet, vagy valami ilyesmit.
Éppen egy ilyenről tértünk vissza, amikor meghallottuk, megtörtént az
áttörés a Ben Sharmak utáni kutatásban. Nagyon hirtelen történt, és úgy
gondoltuk, egyik forrásunk rukkolhatott elő valamivel. Healy főnök már
javában tanulmányozta a térképeket és a terepviszonyokat, és úgy nézett ki,

194
 VISZLÁT, CSÁVÓKÁIM! TANÍTSÁTOK ŐKET MÓRESRE!

azonnal megyünk ki újra.

Eligazításra hívtak minket, Mike Murphy tengerész főhadnagyot,
Matthew Axelson tengerészaltisztet, Shane Patton tengerészaltisztet és
engem. Meghallgattuk az információkat és a hadművelet követelményeit, és
még mindig csak egy újabb átlagos feladatnak tartottuk. Az utolsó
pillanatban azonban nagy változás történt. Elöljáróink úgy döntöttek, Shane
helyére Danny Dietz tengerészaltisztet osztják be, egy harmincnégy éves
SEAL-t, akit évek óta jól ismertem.
Danny alacsony (már hozzám mérve), roppant izmos srác volt
Coloradóból, de Virginia Beachen, a támaszpont tőszomszédságában lakott
gyönyörű feleségével, Mariával, akit mi csak Patsyként ismertünk.
Gyermekük nem volt, tartottak viszont két kutyát, egy angol buldogot és egy
bullmasztiffot - mindkettő majdnem olyan kemény volt, mint Danny.
Dannyvel együtt végeztük az SDV-iskolát a floridai Panama Cityben.
9/11 mindkettőnket ott ért. Danny megszállottan jógázott és űzte a
küzdősportokat, és nagyon szoros barátságban állt Shane-nel. A tengerparti
istenekben és a titokzatos vasemberekben nyilván van valami közös,
örültem, hogy Danny bekerült a csapatba. Kicsit tartózkodó, de a
zárkózottság felszíne alatt nagyon vicces és barátságos ember volt. Könnyű
volt azonban kihozni a sodrából, és Danny Dietz igazi ketrecbe zárt tigris
volt, valamint kiváló haditengerészeti SEAL.
Ekkor tehát úgy látszott, a Vörös Szárnyak ismét zöld jelzést kapott.
Véglegesítették, kik alkotják a négytagú csapatot. A két mester- lövész Axe
és én leszünk, a két megfigyelő pedig Mikey és Danny. Parancsnoklás és
harcvezetés: Mikey. Híradás: Danny és én. Végső céllövészet: én vagy Axe
úgy, hogy a másik figyel neki, akárhogyan is alakul a helyzet a terepen.
A terv az volt, hogy beülünk a figyelőállásba, és ott rejtőzünk a fölött a
település fölött, amelyről úgy gondolták, ott lakik Sharmak, ha

195
 A TÚLÉLŐ

szükséges, akár négy napig is úgy, hogy valószínűleg nem mozoghatunk

harminc centinél többet. Halálos csendben és mozdulatlanságban maradunk
egy halálosan veszélyes helyen, fenn a hegyek között.
Soha egy pillanatra se léphetünk ki a remekünkből, úgy figyeljük ezeket
az állig felfegyverzett hegylakókat, akik egész életükben itt éltek és úgy
ismerik a környéket, mint a tenyerüket. így kell kivárnunk a lehetőséget,
hogy lepuffantsuk a vezetőjüket. Ennél azért nem könnyű sokkal
veszélyesebbet kitalálni.
Már benn ültünk a helikopterben, beöltözve, felszerelkezve, indulásra
készen, ha elhangzik a „Vörös Szárnyak mehet!”, amikor újra lefújták a
hadműveletet. „Második irányváltoztatás!” Ez alkalommal nem annyira mi
veszítettük el Sharmak nyomát, hanem az történt, hogy a kis szarházi
valahol máshol bukkant fel.
Kiszálltunk a gépből, és visszasomfordáltunk a szállásunkra. Leraktuk
nehéz hátizsákunkat és fegyvereinket, a bevetésen viselt ruhánkból
átöltöztünk a támaszponton használt egyenruhába, letöröltük arcunkról az
álcakrémet. A szünet ez alkalommal két hétig tartott, ezalatt mi
teljesítettünk néhány kisebb feladatot a hágókon, és minimum kétszer
majdnem sikerült szétlövetnünk a fejünket.
Egyszer felülmúltam önmagamat azzal, hogy kiszúrtam Északkelet-
Afganisztán egyik legveszélyesebb terroristáját. POSIDENT-em (Positive
Identification, biztos felismerés és azonosítás) volt, sőt még azt is láttam,
hogy megpróbál egyedül lelépni, egy nyavalyás biciklin próbál eltekerni az
ösvényen. Nem lőttem le, mert nem akartam elárulni a tartózkodási
helyünket, nemhogy lövéssel, de még egy moccanással sem. Arra
számítottunk, hogy bármelyik pillanatban áthaladhat ezen az útszakaszon a
robbanóanyaggal megrakott tevekaravánja, és mi őt is meg a hadianyagát
is akartuk. Mindenesetre nem követtem egy korábbi bajtársam példáját, aki
a SEAL-legendárium szerint beizzította a közvetlen vonalat, és közölte egy
járőröző amerikai vadászbombázóval a célpont GPS-koordinátáit. Utána
végignézte, ahogy egy 230 kilós bomba elpusztítja a terroristát, a tevéjét, és
körülöttük ötven méteres körzetben mindent. Ezen a bevetésen mi

196
 VISZLÁT, CSÁVÓKÁIM! TANÍTSÁTOK ŐKET MÓRESRE!

feltartóztattuk a tevekaravánt, sikerült elfognunk a terroristát, és lerakodni

a robbanószereket anélkül, hogy ilyen durva megoldáshoz folyamodtunk
volna.
Bocs, baloskáim, de ahogy mi otthon Texasban mondjuk, egy férfi
tegye, amit egy férfinak tennie kell.
És így múltak a napok, amíg 2005. június 27-én, hétfőn reggel a
felderítés ismét bemérte Sharmakot. Ezúttal tényleg ígéretesnek látszott a
helyzet. Délre már ki is terítették elénk a terep részletes térképeit és fotóit.
Az információ elsőrangú volt, a térképek nem voltak rosszak, a környékről
készített fényképek tűrhetők. Sharmakról még mindig nem volt egyetlen
tisztességes képünk se, csak a régi fotók, szemcsések, alig kivehetők. De
más gyilkosokat sokkal kevesebbel is elkaptunk már odafenn, és ez
alkalommal semmi sem maradt kétséges. „Vörös Szárnyak mehet!”
Rögtön az eligazítás után Dán Healy főnök csendesen csak annyit
mondott nekem:
- Ez most igazi, Marcus! Indulunk. Menj, szólj a fiúknak, készül-
jenek!
- Oké, Főnök! Már itt sem vagyunk!
Azzal már indultam is a körletünkbe. Sok minden kavargóit a fejemben.
Nem tudom igazán megmagyarázni, miért, de kétségek rohantak meg, és a
nyugtalanság érzése egy percre sem hagyott el.
Láttam a térképeket, világosak voltak. Amit sehol sem láttam, az egy
alkalmas búvóhely volt. Nem rendelkeztünk használható információval a
vegetációról. Fenn a Hindukusban háromezer méter körül köztudottan alig
járható és kopár a vidék. Nem kell a Királyi Földtani Intézet professzorának
lenni ahhoz, hogy tudd, száraz, terméketlen táj vár a fahatáron túl, ahol nem
sok növény él meg. Remek hely a hegymászóknak, istenverte lidércnyomás
nekünk.
A kiszemelt faluban harminckét ház állt, magam számoltam meg őket
egy műholdfelvételen, de azt nem tudtuk, melyikben tartózkodik

197
 A TÚLÉLŐ

Sharmak. Azt sem tudtuk, számozottak-e a házak, pedig az sokat segített

volna, ha további információt kapunk, amíg odafenn vagyunk.
Volt néhány felvételünk az épületek elhelyezkedéséről, de a környező
vidékről szinte semmi. Jó GPS-koordinátáink voltak, nagyon pontosak. És
volt egy rövid listánk a lehetséges helikopter leszállási zónákról, amire a
beszivárgáshoz nem volt szükségünk, mert azt gyorskötéllel hajtottuk végre,
de a kivonásunkhoz létfontosságú volt a megfelelő leszállóhely.
Biztosra vettem, hogy robbantással le kell majd döntenünk néhány fát a
hegy alsó régiójában, mert így juthatunk fedezékhez és ellenségünk
mozgását lassító akadályhoz, illetve így tudjuk biztosítani a gyorsreagálású
különítményt szállító helikopterek leszállását, ha a szükség úgy hozza. A
kopár hegyi táj nem a megfelelő hely rejtett fel- és leszállások végrehajtására,
különösen nem, ha a környéken nyüzsögnek a rakétavetős tálib lövészek.
Különösen nem olyan jól kiképzett csoport esetében, mint az, amelyik
Sharmakot körülvette. A fickó istentelenül veszélyes volt, és ezt nemegyszer
bizonyította is, tengerészgyalogosok felrobbantásával.
Miközben mentem a srácokért, mindig ugyanaz motoszkált a fejemben: a
terepen nem kínálkozott búvóhely, rejtett megfigyelőnek alkalmas zug.
Márpedig az ember nem tud hatékony felderítést végezni, ha nem jut
alkalmas állásba. És ha azok a magas hegycsúcsok, amelyek a falut övezték,
olyan egyenetlenek és kövesek, ahogy én gyanítottam, olyan feltűnőek
leszünk azokon a magaslatokon, mint a gyémánt a kecske seggén.
Ráadásul valószínűleg nyolcvan és kétszáz fő közötti fegyveres fog nagy
gonddal őrködni a vidéken a főnök körül. Aggódtam, nem az ellenség
létszáma miatt, hanem azért, mert súlyos gondot okozott, hogy küldetésünk
teljesítése érdekében rejtve maradjunk. Ha csak igen korlátozott számú
rejtekhely áll rendelkezésünkre, akkor kénytelenek leszünk engedni a
megfigyelés optimális szögéből, hogy a távolságát már ne is említsem.
Összetalálkoztam Mikey-val a barakkunknál. Megmondtam neki, hogy
most nekivágunk, megmutattam a rendelkezésünkre álló térképeket és
fényképeket, és emlékszem, azt válaszolta:
- Gyönyörű! Újabb három nap móka és napozás!

198
 VISZLÁT, CSÁVÓKÁIM! TANÍTSÁTOK ŐKET MÓRESRE!

Láttam azonban, hogyan változik meg az arckifejezése, amint a fotókra

néz, a nyilvánvalóan nagyon meredek lejtőkre, az iszonyatos terepre, a
hegyre, amelyre előbb fel kellett csörtetnünk, hogy aztán csörtethessünk le
róla.
Addigra megjelent Axe és Danny is. Eligazítottuk őket, majd némi rossz
előérzettel átballagtunk a zabacsarnokba ebédelni. Én egy nagy tál spagettit
nyomtam be. Kaja után rögtön visszamentünk beöltözni, és összeállítani a
felszerelésünket. Én a sivatagi nadrágomat és az erdős vidékre szánt
terepszínű zubbonyomat vettem fel, főként azért, mert a felderítők szerint a
leszállási zóna meglehetősen zöld, és egy fákkal borított területen fogunk
leereszkedni. Kapucnis mesterlövész kabátot is vittem magammal.
Mikey és Danny az M4-es gépkarabélyát vette magához, plusz kézi-
gránátokat, Axe egy Mark 12 .223-as (5,56 mm) kaliberű mesterlövész
puskát, és én is egy ugyanolyat. Valamennyiünk oldalfegyvere a SIG- Sauer
9 mm-es pisztoly volt. Ügy döntöttünk, nehézfegyvert, a majdnem tízkilós
M60-as géppuskát, nem viszünk magunkkal. Már így is rogyásig meg voltunk
pakolva cuccal, és úgy gondoltuk, a géppuska túl nehéz ahhoz, hogy
felcipeljük azokra a sziklákra.
Én pár claymore-t - botlódróttal vagy vezetékes távirányítóval működő,
irányított robbanású ember elleni aknát - is beraktam a hátizsákomba, hogy
megakadályozzuk, hogy bárki túlságosan közel settenkedjen hozzánk.
Kemény leckét kaptam ebből a legelső napomon, amikor két afgán a
kelleténél jóval közelebb jutott, és könnyen végezhetett volna velem.
Nagy tekercs robbanózsinórt is vittünk magunkkal a fák kidöntéséhez a
leszálló helikoptereknek szánt terület megtisztítására, amikor majd végzünk
a feladatunkkal, vagy amikor a gyorsreagálású külö-

199
 A TÚLÉLŐ

nítmény le akar szállni. Az utolsó pillanatban, továbbra is aggódva az egész

vállalkozás miatt, felkaptam még három tartaléktárat, ezzel immár összesen
tizenegyet vettem magamhoz, mindegyikben harminc lőszerrel. Nyolc volt
a szokásos, de a Vörös Szárnyak hadműveletet valami baljós előérzet
övezte. Mint kiderült, mind ugyanígy éreztünk. Mind magunkhoz vettünk
még három tárat tartaléknak.
Vittem egy ISLiD-et (Image Stabilization and Light Distribution Unit,
képstabilizációs és fényelosztó egység) az érkező helikopter célra
vezetéséhez, célfelderítő távcsövet és természetesen tartalék elemet
mindenhez. A rádió Dannynél volt, a fényképező- és a számítógépek pedig
Mikey-nál és Axe-nél.
Előrecsomagolt MRE-fejadagokat vittünk magunkkal - szárított
marhahúst, csirkét tésztával, energiaszeleteket, vizet -, valamint földi
mogyorót és mazsolát. Az egész cuccunk úgy húsz kilót nyomott, ami
nálunk könnyű poggyásznak számít. Shane kijött velünk a kocsiig,
elköszönni:
- Viszlát, csávókáim! Tanítsátok őket móresre!
Amikor mindennel elkészültünk, gépkocsin kivittek a helikopterek
állóhelyéhez, ott vártuk, hogy parancsnokaink változtatnak-e valamit. Ha
lefújják, az már a „Harmadik irányváltoztatás!” lett volna, a harmadik
alkalom, hogy a Vörös Szárnyakat félbehagyatják. Ez alkalommal azonban
csak annyi érkezett: „Rolex, egy óra!”, ami azt jelentette, indulunk, amint
besötétedik.
Leraktuk a málhánkat, és lefeküdtünk a betonra, vártunk. Emlékszem,
nagyon hideg volt, hósipka fedte a nem túl távoli hegycsúcsokat. Mikey
megnyugtatott, hogy nem felejtette el becsomagolni a szerencsehozó
kődarabját, egy éles, hegyes gránitdarahot, amelyik előző küldetésünkön
három napig bökte a hátát, amikor egy bizonytalan búvóhelyen húztuk meg
magunkat, és egyikünk sem moccanhatott egy centit se.
- Arra az esetre, ha fel akarnád dugni a seggedbe - tette hozzá. -
Hogy emlékeztessen az otthonra!
így tehát vártunk, néhány másik csoport társaságában, akik szintén

200
 VISZLÁT, CSÁVÓKÁIM! TANÍTSÁTOK ŐKET MÓRESRE!

küldetésre mentek aznap éjjel. A gyorsreagálású különítmény (QRF - Quick

Reaction Force) ugyanakkor Aszadábádba indult. Mi éppen végeztünk
Aszadábád teljes fényképes felderítésével, a képeket vitték is magukkal.
Még mindig ott volt az elhagyott orosz támaszpont, Aszadábád, Kunár
tartomány fővárosa pedig továbbra is közismerten veszélyes övezet maradt.
Persze ez volt az a támaszpont, amelyet az afgán mudzsahedinek egykor
majdnem teljesen körülzártak, majd nekiláttak legyilkolni az orosz
legénységet. A szovjetek számára ez volt a vég kezdete 1989-ben, és csak
egyetlen hegylánc választja el a helytől, ahová most tartottunk.
Végül süvölteni kezdtek a helcsik rotorlapátjai. Az utolsó percben
elrendelt változtatásra olyannyira hajlamos Vörös Szárnyak hadművelet
számos mozgó alkatrésze szemlátomást mind a helyén volt még.
Megérkezett a rádióüzenet: „Vörös Szárnyak mehet!”, mi hátunkra vettük
és felnyaláboltuk felszerelésünket, és nehézkes léptekkel felmentünk a
Chinook 47-es rakterébe, hogy elrepüljünk a negyvenöt percnyire
északkeletre fekvő beszivárgási pontra.
- Ügy érzem, ez a Sharmak nevű faszfej még mindig ugyanott van, ahol
gondoljuk - szólalt meg Mikey.
Csatlakozott hozzánk öt másik, Aszadábádba tartó srác, és a másik
helikopter szállt fel elsőnek. Utána mi is elemelkedtünk a felszállópályáról,
követtük őket kifelé a támaszpont légteréből, majd bedőlve ráfordultunk a
megfelelő útirányra. Már besötétedett, és én inkább a padlót nézve
múlattam az időt, nem pedig az ablakon kinézve. Mind a négyen
egyértelműen kifejeztük, mindenki a maga módján, hogy nincs jó elő-
érzetünk a hadművelettel kapcsolatban. És nem tudom kellőképpen ér-
zékeltetni, hogy ez mennyire szokatlan jelenség volt. Mi általában úgy
indulunk a hadműveletekre, hogy majd szétvet a virtus meg a hurráop-
timizmus, ahogy tanították nekünk: Ide nekem az oroszlánt is!
Nincs SEAL, aki valaha el fogja ismerni, hogy megijedt bármitől is. Még
ha úgy is lenne, sohasem mondanánk ki. Kinyitjuk az ajtót, és

201
 A TÚLÉLŐ

kimegyünk szembenézni az ellenséggel, még ha maga az ördög is az. Akármit

is éreztünk azon az éjszakán, az nem az ellenségtől való félelem volt, bár
tudom, az ismeretlentől való félelem lehetett volna, mert igazából nem
tudtuk biztosan, milyen terep vár ránk.
Amikor elértük a műveleti területet, a helikopter három fals be-
szivárogtatást hajtott végre, egymástól több kilométerre. Ilyenkor nagyon
alacsonyan berepült egy-egy hely fölé, amelynek a közelébe se akartunk
menni, és megállt lebegésben a föld fölött. Ha az afgánok figyeltek, piszkosul
összezavarodhattak - ami azt illeti, mi is összezavarodtunk! Rárepülés,
elfordulás, megint vissza, lebegés, aztán tűnés. Holtbiztos, hogy ha Sharmak
emberei ott lapultak valahol a sötétben, a leghalványabb elképzelésük sem
lehetett arról, hol vagyunk, már ha egyáltalán vagyunk, vagy hogyan
találjanak ránk.
Végül berepültünk valós földre szállási zónánkba. Megérkezett rádión a
végső jóváhagyás: „Vörös Szárnyak mehet!” A leszállásvezető vette át az
irányítást:
- Tíz percre vagyunk!... Három perc... Egy perc... Harminc másodperc!...
Rajta!
A rámpa leereszkedett, a helikopter már hátul nyitott raktérrel repült, a
fedélzeti lövész készenlétben állt az M60-as géppuskánál, hátha kelepcébe
kerülünk. Koromsötét volt odakinn, holdtalan éjszaka, és a rotorlapátok azt
az ismerős bam-bam-bam-bam hangot verték a szélben. Eddig senki nem
lőtt ránk.
A kötél lekígyózott a gép hátuljáról a földre, mesterien elhelyezve, hogy
leereszkedés közben fegyvereink ne akadjanak bele. Ezekben a pillana-
tokban senki se szólt egy szót sem. Fegyvereinkkel és felszerelésünkkel
megrakodva felsorakoztunk. Danny ment elsőnek, én követtem, majd
Mikey, utána pedig Axe. Mindegyikünk megmarkolta a kötelet, majd
gyorsan lesiklott rajta, kezünkön kesztyűvel, hogy elkerüljük a horzsolá-
sokat. Nagyjából hat métert kellett ereszkednünk, erős, metsző szél fújt.
Leértünk a talajra és szétszóródtunk, úgy húsz méterre távolodtunk el
egymástól. A hegyek között eleve nagyon hideg volt, de a forgószárnyak

202
 VISZLÁT, CSÁVÓKÁIM! TANÍTSÁTOK ŐKET MÓRESRE!

lefelé irányuló, minket verő szele, ami a port is felkavarta, csak tovább
rontotta a helyzetet. Nem tudtuk, nem figyelnek-e minket láthatatlan törzsi
harcosok, de a lehetőség nyilvánvalóan fennállt ezen a törvényt nem ismerő,
lázadók uralta vidéken. Hallottuk, ahogy felbőgnek a helikopter hajtóművei,
tehát a gép felszáll, majd csattogva eltűnt a sötétségben. Gyorsan növelte a
sebességét és a repülési magasságot, miközben elhagyta ezt az istenverte
hegyoldalt.
Tizenöt percre teljes csendben beledermedtünk a tájba. Senki nem tett
egyetlen apró mozdulatot sem, egymással sem érintkeztünk, se hanggal, se
kézmozdulattal. És a hegyen sem hallatszott semmi. Több volt ez csendnél,
valami csenden túli mozdulatlan nyugalom, mintha kikerültünk volna a
világűrbe. Messze magunk alatt két tűz vagy talán lámpás fényét láttunk.
Nagyjából tőlünk másfél kilométerre égtek, reméltem, hogy kecskepásztorok
tüzei.
A tizenöt perc letelt. A bal oldalamon tornyosult a hegy, hatalmas,
sejtelmes, égig érő tömeg. A jobb oldalamon pár jókora, vastag törzsű fa állt.
Körülöttünk minden irányban fák alacsony csonkjai, és sűrű lombú
növényzet.
Jóval lejjebb értünk földet, mint ahol végül majd tevékenykednünk kell,
és ez bizony nagyon nyugtalanító volt, mert itt lent bárki remekül
elrejtőzhetett. Lótúrót se láttunk, és fogalmunk sem volt, van-e valaki a
közelünkben. Tizenhat évvel korábban, nem olyan mesze ettől a helytől,
azok az orosz „kiskatonák” valami nagyon hasonlót érezhették, mielőtt
valaki elmetszette a torkukat.
Végül feltápászkodtunk. Odamentem Dannyhez, és szóltam neki,
helyezze üzembe a rádiót, és tudassa a műveleti irányítókkal, hogy földet
értünk. Utána felballagtam a dombra, ahol Mikey és Axe a vastag kötéllel
ügyködött, amit a józan észnek ellentmondva levágtak és ledobtak a
helikopterről.
Na, ez határozottan hiba volt. A helikopterszemélyzetnek magával kellett
volna vinnie a kötelet. Isten tudja, mit gondoltak, mit kezdünk vele mi, és
nem győztem örülni, hogy Mikey megtalálta. Ha nem ta-

203
 A TÚLÉLŐ

lálta volna meg, és ott hagyjuk a földön heverve, könnyen megtalálhatta

volna egy kóbor törzsi harcos vagy kecskepásztor, különösen, ha hallották
a berepülő helikopter zaját. Az a kötél megkongathatta volna a
lélekharangunkat, mert egyértelműen jelezte volna, hogy az amerikai sas
leszállt.
Nem volt ásónk, ezért Mikey-nak és Axe-nek lombos ágakkal, giz-
gazzal és falevéllel kellett betakarniuk a kötelet. Amíg ők ezzel fog-
lalkoztak, én megnyitottam a minket az AC-130 Spectre csatarepülőgéppel
összekötő kommunikációs csatornát. Tudtam, a nagy gép valahonnan a
magasból folyamatosan figyel minket. Tömör üzenetet adtam el:
- Lövész Kettő Egy, itt Csillogás Három. Indulni készülünk.
- Vettem, értettem.
Akkor beszéltem velük utoljára. Immár összeszedtük magunkat és a
cuccunkat menetelésünkhöz. Nagyjából hat és fél kilométer várt ránk
Útvonalunkat előre megterveztük, egy magasan fekvő, hosszú, jobbra
kanyarodó nyúlványban folytatódó hegygerinc mentén húzódott.
Ellenőrizendő irányváltoztatási pontjainkat bejelöltük a térképre,
beszámoztuk őket, 1, 2, 3, és pontosan meghatároztuk GPS-koor-
dinátáikat.
Nagyjából ez volt az egyetlen dolog, ami egyszerűen ment. Mivel a terep
rettenetes, és a holdtalan éjszaka még mindig koromsötét volt, útvonalunk
pedig olyannyira meredek hegyoldalban haladt, hogy istenverte csoda,
hogy nem zuhantunk le és törtük ki a nyakunkat. Ráadásul komiszul szakadt
az eső, és dermesztő hideg volt. Tíz percen belül bőrig áztunk, mint a Pokoli
Héten.
Csak nagyon lassan haladhattunk, kapaszkodtunk és csúszkáltunk,
bukdácsoltunk, állandóan kapaszkodót és olyan pontokat kerestünk, ahol
megvethetjük a lábunkat. Az első fél órában mindnyájan leestünk legalább
egyszer, de nekem volt a legnehezebb, mert mindhárom társam a
hegymászás szakértője volt, továbbá sokkal kisebb termetű és könnyebb,
mint én. A magasságom miatt lassabban haladtam a terepen, és folyton
lemaradtam, ők pihentek, amíg utolértem őket, majd amikor odaértem,

204
 VISZLÁT, CSÁVÓKÁIM! TANÍTSÁTOK ŐKET MÓRESRE!

Mikey már jelzett is, hogy indulás azonnal tovább. Marcusnak semmi
pihenő.
- Baszd meg, Murphy! - mondtam úgy, hogy még színlelt jóindulat
sem volt a hangomban.
Igazából olyan pocsékak voltak a körülmények, hogy hülye ötlet volt
megállni pihenni. Úgy átázva, mint mi, ott fenn öt perc alatt megfagyhatott
az ember. Folytattuk tehát a menetelést, mindig fölfelé. Egy pillanatra sem
hagyhattuk abba a hajlongó bujkálást a fák és a lecsüngő ágak alatt, meg is
kapaszkodtunk bennük, ha tudtunk. Nagyon igyekeztünk nem újra
lepotyogni arról a hegyről.
Végül elértük a sziklafal tetejét, és nemrég használt ösvényt találtunk.
Nyilvánvaló volt, hogy a tálibok jelentős számban jártak arra, ez pedig
nekünk jó hír volt. Azt jelentette, hogy Sharmak és az emberei nem lehetnek
nagyon messze, és mi most éppen rájuk vadásztunk.
A hegytetőn váratlanul hatalmas, hihetetlenül magas fűvel borított
síkságra jutottunk ki, és rövid időre a hold is előbukkant. A mező úgy terült
el előttünk, mint valami halovány fénnyel bevilágított Paradicsom. Mind
megtorpantunk, olyan meghökkentően szép volt a látvány.
Csakhogy abban a fűben könnyen lapulhatott ellenség, tehát egy pillanat
múlva már hasra is vágódtunk, és csendben maradtunk. Axe előbb próbált
csapást keresni a mezőn, majd megpróbált saját csapást taposni, de
egyszerűen nem tudott, mert olyan sűrű és vastag volt a fű, és majdnem a
feje búbjáig ért. Rövid időn belül visszatért hozzánk, és költői ihletettséggel
közölte velünk a délkelet-ázsiai holdfényben, azoknak az ősi mezőknek az
egyikén, oly közel a világ tetejéhez:
- Srácok! Ez totál kibaszott reménytelen!
Tőlünk jobbra a völgy húzódott, amelynek mélyén rejtőzött valahol a
célpontunknak választott falu. Az 1-es ellenőrző pontot már elértük, és
egyedül azt a lehetőséget választhattuk, hogy keresünk egy másik ösvényt,
és folytatjuk utunkat a meredély szélén. És akkor, teljesen vá-

205
 A TÚLÉLŐ

ratlanul, sűrű köd ereszkedett alá, és gördült le a hegyről az előbb még

alattunk kitáruló völgybe.
Emlékszem, lenéztem a holdfényben úszó felhőkre, olyan fehérek, olyan
tiszták voltak, úgy tűnt, egyenesen át tudnánk sétálni rajtuk a szomszédos
hegycsúcsra. Elragadó látványt nyújtottak a NODS-on (Night Optic Device,
éjjellátó készülék) át, mintha a mennyországra vethettem volna egy
pillantást, amely valahogy idekeveredett e fölé a pokoli, lángoló gyűlölet
dúlta ország fölé.
Ahogy álltunk ott fenn elbűvölő környezetünktől kővé dermedve, Mikey
kiokoskodta, hogy kicsivel túl vagyunk az 1-es ellenőrző ponton, és
valahogy még az addigi északi irányban kell továbbhaladnunk, bár nem a
magas füvön át. Szétszóródtunk, és Danny talált egy ösvényt, amelyik a
hegyet megkerülve futott, többé-kevésbé ott, ahol haladni akartunk. Ez sem
volt azonban könnyű út, mert megint eltűnt a hold, és már megint szakadt
az eső.
Vagy egy kilométert haladhattunk ugyanolyan pocsék terepen,
amilyennel egész éjszaka küzdöttünk, és akkor váratlanul, még az esőn át
is, megéreztem egy ház szagát, meg a kecsketrágyáét, vagyis afgán
parasztházhoz értünk. Majdnem besétáltunk egyenest az udvarába. És
akkor nagyon óvatosnak kellett lennünk. Lekuporodtunk, négykézláb
mászva haladtunk a sűrű aljnövényzetben, vigyáztunk, meg ne láthassanak
a házból, és folytattuk utunkat a meredély legszélén.
Akármennyire is nyomorúságos volt minden, a körülmények valójában
tökéletesen megfeleltek az ellenség vonala mögött végrehajtott SEAL-
művelethez. Olyan éjjellátó készülék nélkül, mint a mienk, valószínűleg
senki sem láthatott meg minket. Az eső és a szél nagy valószínűséggel
mindenki mást fedél alá kergetett, és bárki, aki esetleg még ébren volt,
bizonyosan azt gondolta, csak valami dühöngő őrült tartózkodhat kinn ilyen
időben. És igazuk volt. Addigra mind a négyen csúnyán elestünk már
legalább egyszer, bár inkább minden ötszáz méteren egyszer. Beborított a
ránk tapadt sár, és úgy átáztunk, mint a BUD/S-kiképzés második
szakaszában a növendékek. Igazuk volt. Csak egy eszelős, vagy egy SEAL

206
 VISZLÁT, CSÁVÓKÁIM! TANÍTSÁTOK ŐKET MÓRESRE!

képes önként gyalogolni ilyen körülmények között.

Mentünk tovább, távolodtunk a tanyától, még mindig felfelé a hegy-
oldalon. És akkor az összes félelmem beigazolódott. Kigyalogoltunk a fák
közül, ki a kopár, barátságtalan, lejtős hegyoldalba: a gerinc fő vonulata egy
meredek északi emelkedőn folytatódott.
Fa egyetlenegy sem állt arrafelé. Bokor sem. Csak nedves agyagpala, sár,
apró kövek és nagyobb kőtömbök. A hold egyenesen szemből sütött ránk,
és hosszú árnyékokat vetett a lejtőre.
Ez volt az én lidércnyomásos álmom azóta, hogy először néztem azokra
a térképekre az eligazító teremben: négyen egy tálibok megszállta falu fölött
fenn a csupasz hegyoldalban, amely előtt élesen kirajzolódik a körvonalunk.
Mi voltunk minden afgán őrszem álma, a célpontok, amelyeket képtelenség
nem észrevenni. És Webb meg Davis legsötétebb rémálmát is mi
valósítottuk meg, mi voltunk a leleplezett mesterlövészek, kinn a nyűt
terepen, a természet fényszórójának lerázhatatlan sugarában, mindenféle
rejtekhely nélkül.
- Szent szar! - mondta Mikey.

207
 7
Golyózápor a magasból
A hegytetőről, minden irányból. Axe kitért balra, szakadatlanul
tüzelve próbálta fedezni a lefelé vezető ösvényt. Mikey is folyamatosan
lőtt... Hallottam, hogy üvölt:... „Marcus! Most már nincs választásunk,
haver! Öljük meg mindet!”

Visszaaraszoltunk, arra, amerről jöttünk, az utolsó fák árnyékába. Nem

sokat kellett visszafelé mennünk a 2-es ellenőrző pontig, majd mikor úgy
láttuk, odaértünk, GPS-szel bemértük, valójában hol is vagyunk. Mikey
átadta az irányítást Axe-nek, és ettől én bizony nagyot nyögtem. Nekem
keserves próbatételt jelentett fel-le mászni ezeken a meredek, sziklás
hegyoldalakon, a rohadtul sportos, hegymászásspecialista Matthew
Axelson viszont úgy szökellt rajtuk ide-oda, mint valami kibaszott zerge.
Emlékeztettem erre a két tényre, mire mindhárom bajtársam harsány
nevetésben tört ki.
Valamilyen okból, amit csak a Trivial Pursuit királya ismert, Axe
levezetett minket a magas hegygerincről, mindig csak lefelé annak a
völgynek az irányába, amelyik a nyúlvány könyökétől lefelé terült el.
Mintha teljesen le akarta volna vágni a gerinc nyúlványa miatti kerülőt, és
egyenesen át akart volna vágni a 3-as ellenőrző ponthoz, ami tényleg szuper
ötlet volt, azt leszámítva, hogy másfél kilométeres ereszkedést jelentett
meredek lejtőn, majd jött az elkerülhetetlen másfél kilométeres
kapaszkodás meredeken felfelé. Ez a dolognak az a része, amire az én
alkatom enyhén szólva nem ideális.
Mindazonáltal ez volt az új útvonalunk. Nagyjából ötven méter után én

208
 GOLYÓZÁPOR A MAGASBÓL

már küszködtem. Nem tudtam tartani a lépést lefelé, a felfelé menetről már
nem is beszélve. Hallották, ahogy csúszkálok és káromkodok hátul, én meg
hallottam, ahogy Axe és Mikey nevetgél elöl, és ez nem erőnléti probléma
volt. Legalább olyan jó erőben voltam, mint akármelyik társam, nem is
fulladtam ki jobban, mint ők. Egyszerűen túl nagy vagyok ahhoz, hogy
követni tudjak pár hegyi kecskét. A természet törvénye, értik?
Útvonalunk elkerülhetetlenül cikcakkosra alakult, mert Axe mindig
próbált takarást találni, kívül maradni a holdsütötte területeken, miközben
ismét felfelé kapaszkodtunk a sziklák között a 3-as ellenőrző pont felé.
Körülbelül egy órával napkelte előtt értünk fel a tetőre. GPS-koordinátáink
stimmeltek, azon a ponton voltunk, amit még a támaszponton beterveztünk.
És a kopár gránittömb tetején Mikey kiszúrt egy helyet, ahol rejtve
megpihenhettünk.
A csúcs pereme alatt, talán 25 méterrel lejjebb szemelt ki egy zugot a
legfelső lejtőn. Ott voltak fák, egy részük szorosan egymás mellett állt,
közvetlenül alattuk viszont újabb kopár terepszakasz húzódott. Hat
kilométeres utunk véget ért, leejtettük vállunkról nehéz terhűnket, és
kiszórtuk bakancsunkból a homokot és a kavicsokat. Valahogy mindig
bejutnak.
Mind rendben voltunk, senki sem sérült meg, de kimerültünk a hegyen
fel-le megtett hétórás gyalogtúránk után. Különösen Mikey és én, mert
mindketten álmatlanságban szenvedtünk, főleg, amikor a mostanihoz
hasonló hadműveletekre készültünk, és előző éjszaka egyikünk sem aludt.
Ráadásul dermesztőén hideg volt, mi pedig még mindig csuromvizesek
voltunk, bár az eső már elállt. Minden holminkból facsarni lehetett a vizet,
és a felszerelésünk is totál elázott.
Danny beüzemelte a rádiót, majd jelentette a parancsnokságnak,
valamint bármely járőröző repülőgépnek, hogy elértük kiszemelt po-
zíciónkat, és készen állunk a harcra. Kissé elkapkodta azonban, mert
közvetlenül a bejelentkezés után ismét előbukkant a hold, mi pedig

209
 A TÚLÉLŐ

NOD-jainkkal végigpásztáztuk a környéket, de a világon semmit se

láttunk. Még a falut sem, amit a Sharmak utáni hajsza során szemmel
kellett volna tartanunk. Útban voltak a fák, de nem mozdulhattunk,
mert azzal viszont újra kikerültünk volna a takarás nélküli kopár terepre,
ahol meredezett ugyan még néhány alacsony fatönk, de tisztességes
fedezék egy egérnek elegendő sem volt. Jézus Krisztus!
Nyilvánvalóan egy irtásra vetődtünk, ahol talán már felhagytak a
fakitermeléssel, de ahol korábban mindenképpen nagyon sok fát vágtak
ki. Tőlünk jobbra a távolban, a legmagasabb csúcsok fölött már
világosodott az ég. Közeledett a hajnal.
Danny és én egy sziklán ülve beszélgettünk, próbáltuk megállapítani,
igazából mennyire kritikus a helyzetünk, és mi most a teendő. Minden
békaember rémálmának kellős közepébe csöppentünk, olyan
hadműveleten voltunk, ahol előre semmit sem tudtunk a terepről, és
kiderült, hogy minden képzeletet felülmúlóan kedvezőtlen. Danny és én
hasonló következtetésre jutottunk: ezt most tényleg megszívtuk!
Pár szóra odajött Mikey, és valamennyien felnéztünk a keleti ég-
bolton felragyogó fényre. Murphy tengerész főhadnagy, mint felelős
parancsnok, adta ki az utasítást:
- Öt percen belül indulunk!
így tehát ismét felvettük nehéz málhánkat, és elindultunk visszafelé
az ösvényen, amerről jöttünk. Vagy száz méter után találtunk egy lefelé
vezető csapást a gerinc másik oldalán, legyalogoltunk az ellenőrzőpont
alá, és választottunk egy remek helyet a fák között, ahonnan
ráláthattunk a több mint két és fél kilométerre fekvő falura.
Elhelyezkedtünk, fák és sziklák tövébe ékeltük be magunkat, így
próbáltunk olyan testhelyzetbe kerülni, hogy pihenhessünk ezen a
majdnem függőleges hegyoldalon. Kortyoltam a kulacsomból, és az
igazat megvallva úgy éreztem magam, mint egy növény Babilon híres
függőkertjeiben. Danny jógaülésbe helyezkedett, hátát egy fának vetve
úgy ült ott keresztbe tett lábakkal, mint valami istenverte kígyóbűvölő.
Az örökösen éber Axe tőlem balra, a hegyoldalba olvadva őrködött, a

210
 GOLYÓZÁPOR A MAGASBÓL

nagy csend ellenére csőre töltött fegyverrel. Valószínűleg a The New

York Times egyik keresztrejtvényén dolgozott fejben, amit alkalmasabb
időben szóról szóra memorizált. Sok nyugalma azonban nem volt. Az én
fám, ahogy láttam, valamifajta eperfa volt, és mivel még elbóbiskolni se
tudtam, azzal ütöttem el az időt, hogy eperrel dobáltam Axe-et,
mondván, ez a büntetése a hegyre való visszakapaszkodásért.
Nem sokkal később újabb hatalmas ködfüggöny ereszkedett a táj fölé,
és betakart minket meg az alattunk elnyúló völgyet. Már megint nem
tudtuk figyelni a falut, és a köddel az a gond, hogy ahol előfordul, ott
gyakran fordul elő. Nyilvánvalóvá vált, hogy ezen a helyen nem tudunk
hatékony megfigyelést végezni. Ismét költözködni kényszerültünk.
Mikey és Axe a térképek fölé görnyedt, meg a fölöttünk húzódó hegyi
terepet vizsgálgatta, ahol ritkább volt a köd. Dannynek és nekem a falu
felé kellett néznünk. Próbáltuk használni a távcsövet, merőn
kémleltünk, hátha látunk bármit, amit érdemes látni. Semmit sem
láttunk. Végül Mikey azt mondta, elmegy ő egyedül, csak a gépkara-
bélyával, keres egy jobb helyet. Azután meggondolta a dolgot, és magával
vitte Axe-et is. Én ugyan nem hibáztattam, mert ettől a helytől bárki
sikítófrászt kapott volna, ugyanis az ember sohasem tudhatta, ki lesi
éppen valahonnan.
Danny és én vártunk, a nap pedig magasan a csúcsok fölé emelkedett,
és kezdte megszárítani vizes ruháinkat. A többiek talán egy óra múlva
tértek vissza, és Mikey közölte, remek helyet találtak a falu
megfigyelésére, de fedezék ott csak elvétve van. Gondolom mérlegelte,
hogy minden más mellett már pusztán ettől is megnő a hadművelet
kockázata a terepviszonyok miatt, de ha nem vállaljuk ezt a kockázatot,
valószínűleg karácsonyig itt csücsülhetünk a hegyen.
így tehát megint felvettük a hátizsákunkat, és elindultunk az új rej-
tekhely felé. Csak körülbelül ezer métert kellett megtennünk, de egy

211
 A TÚLÉLŐ

óránkba telt, mert előbb a hegyet megkerülve, majd felfelé haladtunk,

egyenesen fel a gerinc végén tornyosuló magányos gránittömbre. És amikor
odaértünk, el kellett ismernem, hogy a hely valóban tökéletes. A rálátás
szöge remekül megfelelt a fényképezőgépek optikáinak, a figyelő
távcsövének és a mesterlövészpuska lövedékének is. Arról a pontról körben
az egész környékre nagyszerű kilátás nyílt. Ha Shar- mak és a bandája
odalenn tartózkodik, most elkapjuk őket. Mikey meg is jegyezte:
- A fickó nem mehet ki úgy az istenverte szarodába, hogy mi ne lássuk!
Danny válasza nem alkalmas arra, hogy szerepeljen egy ilyen családi
fogyasztásra szánt történetben, mert Sharmak egyik legfontosabb
testrészének működés közbeni szétdurrantása volt a lényege.
Álltam és bámultam új hegyi erődünket, hatalmas, minden oldalon
meredeken alázuhanó falaival. Tökéletes volt, de ugyanakkor roppant
veszélyes is. Ha nagyobb csapat közelít meg minket a völgyből, különösen
éjszaka, akkor nem lesz más választásunk, mint harcolva kitörni. Ha pedig
valaki RPG-vel vesz tűz alá minket, mindnyájunkat cafatokká lőhet.
Egyetlen kivezető út volt csak, az, amelyiken jöttünk. Egy Sharmakhoz
hasonló minden hájjal megkent fővezér könnyen körülzárhatott minket
ezen a kopár, sziklás hegyormon, akkor pedig rengeteg fickót kell
megölnünk ahhoz, hogy valahogy kijussunk. Aztán ott volt még az örökös,
nyugtalanító gondolat, hogy Sharmak cimborája, Bin Laden szintén a
környéken lehet - valószínűleg a legnagyobb létszámú al-Kaida különít-
ménnyel, amelyet valaha láttunk.
A maga nemében azonban mégis tökéletes volt a hely, olyan hibátlan
rálátással a környékre, amilyet megfigyelő járőr csak kívánhat. Nekünk
valahogy be kellett ásnunk magunkat a laza, köves agyagpalába, meghúzni
magunkat, vigyázni, hogy rejtve maradjunk, és figyelni. Nem lesz semmi
baj, amíg nem lát meg senki. Engem azonban még mindig gyötört a baljós
előérzet, ahogy a többieket is.
Mind ettünk valamit, ittunk még egy kis vizet, majd utána csak hasaltunk
ott csendesen gőzölögve, miközben a nap szárította a ruhánkat. Akkor már
melegebb volt, mint a pokolban, és én egy kidöntött fa alá húzódva

212
 GOLYÓZÁPOR A MAGASBÓL

feküdtem, belesimulva a törzs hajlatába, magam mögé nyújtott lábbal.

Sajnos azonban csalánba sikerült feküdnöm, és ettől majd’ megőrültem.
Természetesen meg se moccanhattam. Ki tudja, talán éppen abban a
pillanatban irányít ránk valaki egy erős nagyítású, nagy hatótávolságú
távcsövet!
Nálunk én kezeltem a távcsöveket, csendben váltogattam a kétcsövest és
a hosszú egycsövest. Murph úgy ötven méterre feküdt valamivel fölöttem,
néhány kőtömb között. Axe tőlem jobbra egy csonka öreg fatörzs odvában
húzta meg magát. Danny balra lenn a legszélső fák között kuporgott a
rádióval, közülünk egyedül őt védte egy kis árnyék a tűző napsütéstől. Már
dél körül járhatott, a nap magasan állt, tényleg magasan, majdnem egye-
nesen fölöttünk.
Alulról nem láthattak minket, velünk egy magasságban vagy felettünk
pedig bizonyosan nem tartózkodott emberi lény. Legalábbis nem itt, a
SEAL-ek hegyén. Most már csak várnunk kell, nagyon csöndesen
meghúzni magunkat, kussolni és figyelni. Ez négy olyan tudomány, aminek
valamennyien szakértői voltunk.
Odafönn halálos csend volt, ugyanolyan csend, mint éjjel, és ezt a
csendet csak a SEAL-ek közötti gyors, feszült párbeszédek szakították meg
időnként. Általában Danny kiváltságos rejteke felé szállt a szó az árnyékba,
akit nem értek a hegyvidéki napsütés perzselő sugarai. Nem voltak ezek
valami komoly beszélgetések, és a kedvesség meg a megértés is hiányzott
belőlük.
- Hé, Danny! Akarsz helyet cserélni?
- Baszd meg!
Csupa ilyesmi, semmi más. Egyetlen más hangot sem sodort magával a
hegyi szellő. De hirtelen meghallottam egy hangot, közvetlenül a kidöntött
fám délnyugati oldaláról. A könnyű léptek félreismerhe-

213
 A TÚLÉLŐ

tetlen zaját közvetlenül a fejem fölött. Úristen! Szerencse, hogy nem kellett
gatyát váltanom.
És ugyanilyen hirtelen felbukkant egy fickó, a fején turbán, a kezében
egy kibaszott fejsze! Kis híján elájultam a megdöbbenéstől, nem
számítottam ilyesmire. Megpördültem, megmarkoltam a puskámat, és
egyenesen ráfogtam, azt reméltem, ez legalább a lefejezésemtől elveszi a
kedvét, ő szemlátomást még jobban meglepődött, mint én, és elejtette a
fejszét.
És akkor megláttam Axe-et, aki felállt, és egyenesen a fickó turbánját
vette célba a puskájával.
- Látnod kellett! - förmedtem rá. - Mi a francért nem szóltál?
Majdnem szívrohamot kaptam!
- Csak nem akartam zajt csapni - felelte Axe. - Célba vettem, és rajta
tartottam az irányzékomat, amíg odaért a fatörzsedhez. Egy rossz mozdulat,
és azonnal megöltem volna.
Utasítottam a fickót, üljön le, háttal a fatörzsnek, és akkor valami röhejes
történt. Vagy száz kecske, mind kis csengővel a nyakában, érkezett fel
ügetve a hegyre, és elárasztotta körülöttünk a mezőt, majd ráadásul
felbukkant még két fickó egy bucka mögül. Immár mind a négyünket
teljesen körülvettek a kecskék, én pedig kézjelekkel mutattam, üljenek le a
földre a társuk mellé a fatörzsnél. Mármint az afgánoknak, nem a
kecskéknek.
Végül Mikey és Danny átverekedte magát a mekegő nyájon. Akárcsak
én, ők is észrevették, hogy az egyik fickó valójában csak gyerek, nagyjából
tizennégy éves. Próbáltam megkérdezni tőlük, tálibok-e, mire mindhárman
rázták a fejüket, és az idősebb férfi angolul ismételgette:
- Nem tálib! Nem tálib!
Odaadtam a kölyöknek az egyik müzliszeletemet, ő meg mogorván
felnézett rám. A két felnőtt mereven bámult minket, egyértelmű volt, hogy
utálnak. Nyilván azon töprengtek, mi az ördögöt keresünk mi itt a tanyájuk
körül annyi fegyverrel és lőszerrel, amennyi egy egész afgán tartomány
elfoglalásához elég lenne.

214
 GOLYÓZÁPOR A MAGASBÓL

A kérdés az volt, most mit tegyünk? Nyilvánvalóan kecskepásztorok

voltak, hegyvidéki parasztok. Vagy ahogy a Genfi Egyezményben defi-
niálják: fegyvertelen polgári lakosok. Mindazonáltal harcászati szem-
pontból a szigorúan értelmezett helyes döntés a megölésük lett volna
minden teketória nélkül, mert a szándékaikat nem ismerhettük.
Hogyan állapíthattuk volna meg, hogy nem állnak-e összekötetésben a
tálibok valamelyik csoportjával, vagy nem kötelezi-e őket a törzsek közötti
vérszerződés arra, hogy minden gyanús dolgot, amit a hegyekben látnak,
jelentsenek a tálibok vezetőinek? És öregem, mi aztán igazán gyanúsak
voltunk!
Tény, hogy ha ez a három afgán madárijesztő elrohan megkeresni
Sharmakot és az embereit, mi komoly bajba kerülünk, csapdába esünk ezen
a magányos hegygerincen. A katonai (értsd kellemetlen) döntés
egyértelműen csak egy lehetett: ezek a fickók nem távozhatnak innen élve.
Csak álltam ott, néztem a mocskos szakállukat, a redves bőrüket, a bütykös
kezüket, a markáns, dühös arcukat. Ezek a fickók nem kedveltek minket!
Nem léptek fel agresszíven, de baráti jobbot se nyújtottak, és szemlátomást
a mi barátságunkra sem vágytak.
Axelson volt a mi házi tudósunk is, amellett hogy ő volt a Trivial Pursuit
királya. Mikey tehát őt kérdezte meg, mit gondol, mit kellene tennünk.
- Azt hiszem, meg kellene ölnünk, mert futni nem hagyhatjuk őket -
válaszolta Axe a szellemóriások kristálytiszta, egyszerű logikájával.
- És szerinted, Danny?
- Én őszintén szólva leszarom, mit teszünk - jelentette ki Danny. -
Utasítasz, hogy öljem meg őket, és én megteszem. Csak add ki a parancsot!
Én itt csak dolgozok.
- Marcus?
- Hát, egészen mostanáig úgy gondoltam, a megölésük az egyetlen
lehetőségünk. Szeretném hallani, te mit gondolsz, Murph!
Mikey gondolkodóba esett.

215
 A TÚLÉLŐ

- Figyelj, Marcus! Ha megöljük őket, valaki elég gyorsan meg fogja

találni a holttestüket. Először is ezek a kibaszott kecskék itt fognak
lődörögni, és amikor ezek a fickók nem keverednek haza vacsorára, a
barátaik meg a rokonaik azonnal felkerekednek majd megkeresni őket,
különösen ezt a tizennégy évest. A fő gondot a kecskék jelentik. Mert
azokat nem tudjuk elrejteni, és a jóemberek azokat fogják keresni. Amikor
pedig rátalálnak a hullákra, a tálib vezetők énekelni fognak az afgán
médiának. Az amerikai média pedig rámozdul majd a témára, és nyomni
kezdi a szöveget a bestiálisán kegyetlen amerikai fegyveres erőkről. Nem
sokkal később gyilkossággal fognak megvádolni minket. Ártatlan,
fegyvertelen afgán parasztok sérelmére elkövetett előre megfontolt
emberöléssel.
El kellett ismernem, hogy én eddig nem egészen így gondolkodtam a
dologról, de rettenetes igazság rejlett Mikey szavaiban. Féltem én azoktól
a fickóktól? Nem. Féltem a valószínűleg tálibok közé tartozó cimboráiktól?
Nem. Féltem a liberális médiától otthon az Egyesült Államokban? Igen. És
hirtelen felvillant lelki szemeim előtt a lehetőség, hogy sok-sok évet töltök
valamelyik amerikai civil börtönben gyilkosokkal és nemi erőszaktevőkkel
összezárva.
Ám mindezzel együtt... mint az Egyesült Államok Különleges Hadvi-
selési Erőinek igen jól képzett harcosa lelkem mélyén tudtam, nagy mar-
haság szabadon engedni ezeket a kecskepásztorokat. Próbáltam elképzelni,
mit tennének ebben a helyzetben a múlt nagy hadvezérei. Napóleon?
Patton? Omar Bradley? MacArthur? Vajon ők meghozták volna a rideg
katonai döntést, és kivégeztették volna ezeket a kecskepásztorokat, mert
egyértelmű és közvetlen veszélyt jelentenek a katonáik számára?
Ha ezek az afgánok besúgnak minket, könnyen lehet, hogy mind itt
veszünk, éppen itt, ezen a sziklás, perzselően forró csúcson, sok ezer
kilométerre a hazánktól, fényévekre minden segítségtől. Az ellenünk
felvonultatható fegyveresek száma túlságosan nagy volt. Hagyni ezeket a
fickókat, hogy járják a maguk útját, katonai szempontból egyet jelentett az
öngyilkossággal.

216
 GOLYÓZÁPOR A MAGASBÓL

Mi mindössze annyit tudtunk, hogy Sharmak fegyvereseinek száma 80

és 200 fő között mozog. Emlékszem, én a középátlagot vettem, majd
feltettem magamnak a kérdést, hogy tetszik a 4:140 arány. Ez ugye 35 az 1-
hez. Nem sok. Mikey-ra néztem, és így szóltam:
- Murph, ideje tanácsot kérnünk!
Mindketten Dannyhez fordultunk, aki beizzította a távközlési rendszert,
és derekasan igyekezett felvenni a kapcsolatot a parancsnoksággal.
Láthattuk, hogyan hatalmasodik el rajta a tehetetlen düh, mint minden
rádióson, amikor nem sikerül összeköttetést teremtenie. Csak próbálkozott,
próbálkozott, mi pedig hamar arra a következtetésre jutottunk, hogy az
istenverte rádió bedöglött.
- Új elemek kellenek a szerkentyűbe? - kérdeztem Dannytől.
- Nem, az rendben van, csak a hívott fél baszottul nem hajlandó
válaszolni nekem!
Teltek-múltak a percek. A kecskepásztorok csendben ültek, Axe és
Murph végig rájuk fogta a fegyverét, Danny pedig úgy tette dolgát, mint aki
legszívesebben lehajítaná az egész híradós felszerelést az istenverte
szikláról.
- Nem válaszolnak - szűrte a szót a fogait csikorgatva. - Nem tudom,
miért. Mintha senki sem lenne a vonal túlsó végén.
- Kell ott lennie valakinek! - mondta Murph, és kihallottam az ag-
godalmat a hangjából.
- Hát pedig nincs! - felelte Danny.
- Murphy istentelen törvénye! - szúrtam közbe. - Nem a tiéd, Mi-
key, a másik faszkalapé, a töketlenkedés istenéé.
Senki sem nevetett, még én se. És akkor rádöbbentünk a gyászos
igazságra: csak magunkra számíthatunk, magunknak kell döntenünk.
Mike Murphy csendesen azt mondta:
- Három lehetőség közül választhatunk. Egyértelmű, hogy a robaj
miatt nem akarjuk lelőni ezeket a fickókat. Tehát az első lehetőség:
csendben megöljük őket valahol, és átgurítjuk a hullákat a szakadék szélén.
Ez úgy nagyjából 300 méternyi zuhanást jelent. Második lehe-

217
 A TÚLÉLŐ

tőség: itt helyben öljük meg őket, majd betakarjuk őket kövekkel és
földdel. Akár ezt, akár azt választjuk, húzunk innen a picsába. Harmadik
lehetőség: elengedjük őket, de ettől még húzunk a picsába, arra az esetre,
ha a tálibok jönnének keresni minket.
Mereven nézett ránk, most is úgy emlékszem, mintha tegnap történt
volna. Axe leszögezte:
- Nem vagyunk gyilkosok, akármit is teszünk. Harci feladatot tel-
jesítünk az ellenség hátországában, parancsnokaink küldtek ide minket.
Jogunkban áll mindent megtenni, amit csak tudunk, saját életünk
mentésére. Katonai szakmai szempontból a döntés egyértelmű, vétek
lenne szabadon engedni őket!
Ha szavazásra kerül sor - mert úgy nézett ki, könnyen így lehet -, Axe
a három afgán kivégzését fogja javasolni. És a lelkem mélyén tudtam,
igaza van. Valószínűleg nem engedhetjük őket szabadon. Az én gondom
azonban az, hogy van egy másik lelkem is. A keresztény lelkem. Valahol
a fejemben folyton sutyorgott egy hang: helytelen lenne hidegvérrel
kivégezni ezeket a fegyvertelen embereket. És a gondolattól, hogy
megtesszük, majd elrejtjük a nyomainkat, elsettenkedünk, mint a
bűnözők és mindent tagadunk, még helytelenebbnek látszott.
Hogy őszinte legyek, én jobban örültem volna, ha csak simán fel-
sorakoztatjuk, és azonnal agyonlőjük őket. És utána hagyjuk őket ott,
ahol elestek. Akkor csak három fickó lenne, aki rossz időben tévedt rossz
helyre. A háború áldozatai. Mi pedig majd védekezhetünk, amikor
otthon az Egyesült Államokban a saját médiánk és politikusaink
megpróbálnak gyilkosság vádjával felakasztatni.
Egyikünknek sem tetszettek a választható simlis lehetőségek, azt
éreztem. Azt hiszem, mind a négyen hívő keresztények voltunk, és ha
úgy gondolkodtunk, ahogy rendes, törvénytisztelő amerikai állam-
polgárokhoz illik, akkor nagyon nehéznek találtuk volna a szükséges
katonai döntés végrehajtását, a döntését, amit bármelyik nagy hadvezér
meghozott volna: ezek a fickók semmiképpen sem távozhatnak élve!
Mert ha elmehetnek, annak elfogadhatatlanok a valószínűsíthető

218
 GOLYÓZÁPOR A MAGASBÓL

következményei. Katonai szempontból.

Murphy tengerész főhadnagy tovább kérdezett:
- Axe?
- Nincs más választásunk!
- Danny?
- Mint az előbb. Le se szarom, mit határozol. Nekem csak azt
mondd meg, mit tegyek!
- Marcus?
- Nem tudom, Mikey.
- Akkor hadd mondjam el még egyszer! Ha megöljük ezeket a fic-
kókat, egyenesen kell eljárnunk. Jelentjük, amit teszünk. Nem suny-
nyoghatunk. Csak hogy mindnyájan megértsétek, a holttestüket meg
fogják találni, és a tálibok ki fogják használni a lehetőséget. Be fogják
juttatni a lapokba, és az amerikai liberális média könyörtelenül ránk fog
támadni. Majdnem bizonyosan vádat fognak emelni ellenünk
gyilkosságért. Nem tudom, ti srácok mit éreztek ezzel kapcsolatban...
Marcus, én veled vagyok. Döntsd el!
Csak álltam ott. Lenéztem a zord, dacos afgán hegyi pásztorokra. Egyik
sem próbált szólni hozzánk. Nem volt szükségük szavakra, szikrázó
tekintetük mindent elmondott. Nem volt kötelünk, amivel
megkötözhettük volna őket, ezért a megkötözésük, hogy időt nyerjünk
új figyelőállás elfoglalására, nem szerepelt a választható lehetőségek
között.
Egyenesen Mikey szemébe néztem, és azt mondtam:
- El kell engednünk őket!
Ez volt a legostobább, legkevésbé megfontolt, legbénább döntés,
amelyet életemben hoztam. Nyilván elment az eszem. Tényleg arra a
lehetőségre szavaztam, amelyikről tudtam, hogy egyet jelenthet a halálos
ítéletünkkel? Kibaszott liberális lett belőlem, féleszű, logikusan
gondolkodni képtelen tökkelütött, aki csupa szív, semmi ész, ítélőké-
pessége, akár a mezei nyúlé.

219
 A TÚLÉLŐ

Visszatekintve legalábbis így tűnik. Akkor valószínűleg nem így láttam,

de azóta életem minden ébren töltött órájában igen. Nem telik el éjszaka,
hogy ne riadnék fel hideg verejtékben úszva, azokra a pillanatokra
gondolva a hegyen. Ezen sohasem fogok túljutni. Képtelen vagyok túltenni
magam rajta. A döntő szavazat az enyém volt, és ez kísérteni fog
mindaddig, amíg el nem temetnek valahol Kelet-Texasban.
Mikey bólintott.
- Oké - mondta. - Azt hiszem, ez két szavazat egy ellen. Danny
tartózkodik. El kell engednünk őket!
Emlékszem, senki nem szólt egy szót sem. Csak a kecskék kurta,
szaggatott mekegése hallatszott. Meg a kis csengettyűk csilingelése. Jó kis
háttérkórus volt a döntéshez, amit a csodák kibaszott földjén hoztunk meg.
Nem a csatatéren, pedig - tetszik vagy nem - ott voltunk.
Axe újra megszólalt:
- Mi nem vagyunk gyilkosok. És nem lettünk volna gyilkosok,
akármit is teszünk.
Mikey egyetértett. Csak annyit mondott:
- Tudom, Axe! Tudom, haver. De szavazást tartottunk.
Intettem a három kecskepásztornak, hogy álljanak fel, majd a pus-
kámmal jeleztem, eredjenek útjukra. Egy mosoly vagy egy bólintás nem
sok, annyival sem mutatták ki, hogy hálásak, pedig biztosan tudták, hogy
könnyedén megölhettük volna őket. A mögöttünk tornyosuló, magasabban
fekvő terepszakasz felé kanyarodtak.
Ma is magam előtt látom őket. A hátuk mögé tették a kezüket, azzal a
sajátos afgán mozdulattal, gyors léptekkel elindultak felfelé az emelkedőn,
és akkor már a kecskék is ügetni kezdtek, hogy utolérjék a pásztorokat. Ki
tudja honnan, egy csont és bőr, kopott szőrű barna kutya bukkant elő
bánatosan, és a fiú mellé szegődött. Az a siralmas afgán kutya valahogy
eszembe juttatta jó kiállású, barna labradoromat, Emmát, aki mindig majd’
kicsattant az egészségtől és a vidámságtól.
Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor felébredtem, és abbahagytam az
istenverte amerikai liberálisok miatti aggodalmaskodást.

220
 GOLYÓZÁPOR A MAGASBÓL

- Ez nem jó - mondtam. - Nagyon nem jó! Mi a lófaszt művelünk?

Axe a fejét rázta, Danny a vállát vonogatta, Mikey holtsápadt volt, mint
aki kísértetet látott. Akárcsak én, ő is tudta, hogy hatalmas hibát követtünk
el. Nagyobb baromságot csináltunk, mint bármikor azelőtt. Hova mennek
azok a fickók? Teljesen meghibbantunk?
Kavarogtak a gondolatok a fejemben. Nem volt kapcsolatunk a pa-
rancsnoksággal, tehát senkihez sem fordulhattunk tanácsért. Eddig semmi
olyat nem láttunk a faluban, ami arra utalt volna, hogy a célpontunk ott van.
Nagyon sebezhető állásban tartózkodtunk, és nagyon úgy nézett ki, hogy
nem tudunk légi támogatást kérni. Még bejelentkezni sem tudtunk. Ami
még nagyobb baj, halvány fogalmunk sem volt, hova az ördögbe nyargaltak
el a kecskepásztorok.
Néztük, ahogy távolodnak, még mindig sebesen gyalogolva, még mindig
hátratett kézzel. És mindent áthatott az érzés, hogy valami retteneteset
tettünk, amikor elengedtük őket. Valósággal tapintható volt a levegőben ez
az érzés. Megszólalni egyikünk se tudott. Olyanok voltunk, mint négy
zombi, még azt se tudtuk igazán, visszakússzunk-e korábbi
figyelőpontjainkra, vagy tűnjünk el azonnal.
- És most hogyan tovább?
Mikey elkezdte összeszedni a felszerelését.
- Öt percen belül indulunk! - közölte.
Összeraktuk a cuccunkat, és közben a déli napsütésben végignézhettük,
ahogy a távoli, magasan húzódó látóhatáron a kecskepásztorok végleg
eltűnnek a szemünk elől. Az én órám szerint pontosan tizenkilenc perc telt
el a távozásuk óta, és valamennyiünket beborított a teljes lehangoltság.
Nekivágtunk felfelé a hegynek, követtük a kecskék és gazdáik nyomát.
Olyan gyorsan haladtunk, ahogy csak tudtunk, de nekünk negyven perc és
egy óra közötti idő kellett az átkeléshez ugyanazon a tere-

221
 A TÚLÉLŐ

pen. Amikor felértünk a tetőre, már nem láttuk őket. Hegyi kecskék, hegyi
pásztorok. Mind ugyanabba az istenverte fajtába tartoznak, úgy tudnak
mozogni fel-le a hágókon, mint a rakéta.
Megkerestük a nyílt terepen azt az ösvényt, amelyen eredetileg jöttünk,
rátaláltunk, és elindultunk vissza első figyelőállásunkba, ahonnan eljöttünk
a kedvezőtlen rálátási szög meg a sűrű köd miatt. Próbálkoztunk a rádióval,
de még mindig nem tudtuk felvenni a kapcsolatot a támaszpontunkkal.
Támadó stratégiánknak annyi, de a valószínűleg legelőnyösebb vé-
dőállás felé tartottunk, amit ideérkezésünk óta találtunk, kinn a hegyfal
peremén, talán ötven méterre a csúcstól, fák takarásában és tisztességes
rejtőzködési lehetőségekkel. Abban a pillanatban egyértelműen éreztük,
hogy szigorúan védekezésre kell berendezkednünk, elrejtőzve meghúzni
magunkat egy időre, és remélni, hogy a pásztorok nem riadóztatták a
tálibokat, vagy ha igen, hatékonyan elrejtőztünk, és nem találnak ránk.
Nekünk SEAL-eknek erősségünk a rejtőzködés és a teljes, néma
mozdulatlanság, hosszú ideig is.
Gyalogoltunk tovább a hegyoldal mentén, és meg kell mondanom,
nappali fényben egészen máshogy festett a hely, de az erényei megma-
radtak. Még a meredély tetejéről is majdnem lehetetlen volt meglátni
minket.
Lemásztunk, és újra elfoglaltuk régi helyeinket. Lényegében még mindig
az eredeti feladatunkat hajtottuk végre, de a lehető legteljesebb
készenlétben lestük, jönnek-e a tálib harcosok. Alattam, talán harminc
méterre tőlem jobbra, Danny arccal a hegy felé szabályos jógaülésbe
suttyant - és még mindig úgy nézett ki, mint egy kígyóbűvölő. Én
odakucorodtam a régi eperfám mellé, felkentem az álcakrémet és
beleolvadtam a tájba.
Alattam balra - ugyanolyan távolságra, mint Danny - helyezkedett el Axe
a legnehezebb puskánkkal. Mikey közvetlenül alattam fészkelte be magát,
talán ha tízméternyire, egy sziklatömb szélárnyékos oldalához tapadva.
Fölöttünk a hegyoldal már majdnem függőleges volt, majd néhány méternyi
kis, lapos terasz következett, és utána ismét meredeken ívelt a csúcsig.

222
 GOLYÓZÁPOR A MAGASBÓL

Próbáltam lenézni magunk alá, akárcsak Murphy, és mindketten

megállapítottuk, hogy szinte semmit sem látunk a kis, kifelé hajló gerinctől,
ami ugyanakkor olyan jól védett minket.
Pillanatnyilag biztonságban voltunk. Axe kezelte a távcsövet húsz
percig, majd a következő húsz percre én vettem át. A faluban semmi sem
mozdult. Addigra már több mint másfél óra telt el azóta, hogy elengedtük a
kecskepásztorokat, és még mindig csend volt, szellő is alig rezdült. És
istenem, micsoda hőség volt!
Mikey hozzám volt a legközelebb, amikor hirtelen azt suttogta:
- Srácok, van egy ötletem!
- Mi az, uram? - kérdeztem hirtelen hivatalos hangra váltva, mintha
a helyzet megkövetelt volna némi tiszteletet a férfi iránt, akinek végső soron
vállalnia kell a parancsnokságot.
- Lemegyek a faluba, megnézem, hátha kölcsön tudok venni egy
telefont!
- Csodálatos! - mondta Axe. - Nézd meg, tudsz-e szerezni nekem
egy szendvicset!
- Naná! - válaszolta Mikey. - Milyen legyen? Öszvértrágyás vagy
kecskepatás?
- Majonézt nem kérek! - morogta Axe.
Nem olyan jó viccek, tudom, de az afganisztáni sziklafalon csücsülve,
támadó fegyveresek visszaverésére készülve úgy éreztem, ez már maga a
kabaré.
Azt hiszem, az idegességünk jelentkezett így, mint amikor valaki a
halálos ágyán süt el egy viccet. Azt is megmutatta azonban, hogy addigra
már valamennyien jobban éreztük magunkat, sokat javult a kedélyünk, így
tettük a dolgunkat, és időnként még egy tréfás megjegyzést is
megeresztettünk. Ez már jobban emlékeztetett a régi önmagunkra, nem
igaz? Mindenesetre épp azt mondtam, hogy egy kis időre lehunyom a
szememet, tehát lejjebb húztam terepszínű kalapo-

223
 A TÚLÉLŐ

mát és próbáltam elszundítani - heves szívdobogásom dacára, ami

valahogy sehogy sem akart lelassulni.
Nagyjából tíz további perc telt el. Hirtelen meghallottam, hogy Mikey
az ismerős riadóhangot hallatja: Szszszt! Szszszt! Feltoltam a kalapomat,
és ösztönösen balra néztem, ahol tudtam, Axe fedezi a szárnyunkat. És
tényleg ott is volt, megmerevedve, tüzelésre készen, puskáját egyenesen
felfelé, valahová a hegyre irányozta.
Megfordultam, hogy egyenesen a hátam mögé nézhessek. Mikey
elkerekedett szemmel bámult fölénk a magaslatra, parancsokat osztott,
utasította Dannyt, kérjen azonnali támogatást a parancsnokságtól, ha
sikerül üzembe helyeznie a rádiót. Látta, hogy én már rajta vagyok az
ügyön, nyomatékosan rám nézett, majd felmutatott egyenesen a hegyre,
és kézjelekkel sürgetett, forduljak gyorsan arra.
Lőállásba helyeztem a Mark 12-esemet, kicsit hátrahúztam a fejem, és
felnéztem fölénk a hegyre. A tetőn nyolcvan-száz erősen felfegyverzett,
rajvonalba sorakozott tálib harcost láttam, és mindegyikük lefelé
irányította az AK-47-esét. Néhányuknak RPG-gránátvető volt a vállán.
Jobb- és baloldalt éppen elindultak lefelé, átkarolni a két szárnyunkat.
Tudtam, ellátnak fölöttem, de engem nem látnak. Axe-et vagy Dannyt
sem láthatták, abban azonban nem voltam biztos, hogy Mikey-t se.
Úgy éreztem, megáll a szívverésem, és magamban átkoztam azokat a
kibaszott kecskepásztorokat, meg magamat, amiért nem hagytam, hogy
kivégezzük őket, amikor minden harcászati szabályzat az ellenkezőjére
tanított. Saját ösztöneimről nem is szólva, amelyek azt tanácsolták, Axe
véleményét fogadjam el, és nyírjuk ki őket. A liberálisok pedig
öszvérkordén menjenek a pokolba, és vigyék magukkal az összes
tudatlanság szülte kibaszott háborús szabályukat, csokorba kötve az
emberi jogokkal meg minden más marhasággal, ami boldoggá teszi őket.
Gyilkosság miatt akartok vádat emelni ellenünk? Tessék, baszd meg,
tegyétek csak meg! Akkor legalább életben leszünk, hogy bíróság elé
állhassunk. Ezt most igazán megszívtuk!
Háttal a fámhoz lapultam. Még mindig biztosra vettem, hogy nem

224
 GOLYÓZÁPOR A MAGASBÓL

látnak, de szemlátomást az volt a szándékuk, hogy mindkét oldalról

bekerítenek minket. Én viszont jól láttam ezt. Végigpillantottam a fö-
löttem húzódó terepszakaszon. A hegytetőn még mindig nyüzsögtek a
fegyveresek, azt gondoltam, még többen, mint az előbb. Egyenesen
felfelé nem nyílt menekülési út, és a jobbra vagy balra kitérés lehetősége
is elveszett már. Lényegében máris csapdába ejtettek, már ha
észrevették. Még mindig nem voltam biztos benne.
És még egyetlen lövés se dördült. Ismét felnéztem a domboldalra, az
egyik fölöttem és tőlem talán húsz méterre balra álló magányos fát
vizsgáltam. Mintha valami mozgást láttam volna. És már meg is kaptam
a megerősítést, előbb egy turbánt láttam meg, majd egy AK-47- est. A
csöve az én irányomba, bár nem egyenesen rám irányult.
Szorosabban megmarkoltam hűséges puskámat, és finoman el-
mozdítottam a fa irányába. Akárki is volt ott, egyelőre még mindig nem
látott engem, mert remek helyen tartózkodtam, jól elrejtőzve.
Tökéletesen megdermedtem, mint egy márványszobor, egy rohadt
moccanást sem tettem.
Odalestem Mikey-ra, ő sem moccant, majd újra a fát néztem, és ekkor
a turbán már eléje került. Sasorrú tálib harcos meresztette egyenesen
rám a fekete szemét dús fekete szakálla fölött. AK-47-esének csöve
egyenesen a fejemre irányult. Vajon meglátott? Vajon tüzet nyit? Hogy
éreznék magukat a liberálisok most a helyemben? Sohase kerülnének a
helyembe, gondolom. Egyszer lőttem, lerobbantottam a fejét.
És abban a pillanatban elszabadult' a pokol. A tálibok golyózáport
zúdítottak ránk a hegytetőről, minden irányból. Axe kitért balra, sza-
kadatlanul tüzelve próbálta fedezni a lefelé vezető ösvényt. Mikey is
folyamatosan lőtt közvetlenül a fejem fölött mindennel, amije volt.
Danny is tüzelt rájuk, próbált egy kézzel célra tartani, míg a másikkal
kétségbeesetten igyekezett beizzítani a rádiót.
Hallottam, hogy Mikey üvölt:

225
 A TÚLÉLŐ

- Danny, Danny, az Isten szerelmére, kapcsold már be valahogy

azt a kibaszott vacakot!... Marcus! Most már nincs választásunk, haver!
Öljük meg mindet!
Az ellenség ekkor mintha a két szélső emberünkre összpontosította
volna a tüzet. Jól láttam, ahogy a lövedékek körülöttünk mindenütt port
vernek fel, és csak úgy röpködtek a kőszilánkok. Az AK-47-esek hangja
teljesen betöltötte a levegőt, fülsiketítő volt a zaj. Azt is láttam, hogy a
gerinc hosszában hol itt, hol ott buknak fel sorra a tálib fickók. Senki
sem tud úgy lőni, mint mi. Ott maradtam, ahol voltam, az eredeti
állásomban, és még mindig mintha kevesebb tüzet kaptam volna, mint a
többiek. A következő pár percben azonban felfedeztek, és nőni kezdett
a közvetlenül rám irányzott tűz sűrűsége. Ez bizony baj volt, nagy baj.
Jól láttam, hogy Axe gyorsabban fogja be a célpontjait, mint én, mert
volt különlegesen jó céltávcsöve. Az én fegyveremen is rajta kellett volna
lennie, de valamilyen okból nem szereltem fel.
Azokban a percekben mind a négyen igazán felpörögtünk. Tudtuk,
hogyan vívjunk meg egy olyan tűzharcot, mint ez, de gyorsan le kellett
faragnunk az ellenség létszámát, igazán gyorsan oda kellett szögelnünk
párat ezek közül a fattyak közül, hogy kedvezőbb helyzetet teremtsünk
magunknak, ők nehezen tudtak hozzánk férni egyenesen fölülről, ami
azt jelentette, hogy az igazi veszély oldalról fenyegetett minket. Láttam
is, ahogy ketten elindulnak lefelé, az egyik a jobb, a másik a bal oldalon.
Axe lelőtte az egyiküket, de a jobbszárnyon mozgó fickót nehéz volt
célba venni. A tálibok valamiféle őrjöngő eksztázisban lőttek ránk, de
Istennek hála, egyelőre nem találtak. Gondolom, sokszor mi se. És akkor
hirtelen rám is heves tűz zúdult. Lövedékek csapódtak a fatörzsbe, és
verték körülöttem a köveket. Azok a lövedékek valahogy a két oldalról
jöttek.
Leszóltam Mikey-nak:
- Bírni fogunk velük, de lehet, hogy új helyet kell keresnünk!
- Rendben! - rikkantott vissza. Akárcsak én, ő is látta, milyen
gyorsan vonultak fel a támadáshoz. Már öt vagy hat perce lőttük őket, de

226
 GOLYÓZÁPOR A MAGASBÓL

valahányszor megtisztítottuk a magasan a fejünk fölött húzódó gerincet,

mindig újra megtelt. Mintha valahol a gerincen túl várakozott volna a
tartalék, alig vára, hogy elfoglalhassa helyét a harcvonalban. Akármerről
néztük a dolgot, több tonna emberük volt arra, hogy próbáljanak
megölni négy SEAL-t.
Abban a pillanatban nem volt választási lehetőségünk. Még mindig
nem rohamozhattuk meg a hegytetőt, mert lekaszálnának, mint az érett
rozst. Balról is, jobbról is megfogtak minket. Három oldalról körülzártak,
és akár csak néhány másodpercre sem hagyott alább a tüzelés. Ráadásul
a fele társaságot nem láttuk, és a lövedékek feléről nem tudtuk
megállapítani, honnan jönnek. Minden irányból befogtak minket.
Mind a négyen folyamatosan durrogtattunk. Irtottuk őket, néztük,
ahogy összeesnek, helyére csaptuk az újabb tárat, és egyelőre valahogy
feltartóztattuk őket, de attól ez még lehetetlen helyzet volt. Fel kellett
adnunk ezt a magaslatot, nekem pedig közelebb kellett kerülnöm
Mikey-hoz, hogy kitalálhassunk valami stratégiát, remélhetőleg olyat,
amelyikkel megmentjük az életünket.
Kezdtem mozogni felé, de Mikey, amilyen remek tiszt volt, már fel-
mérte a helyzetet, és kiadta a parancsot:
- Visszavonulás!
Visszavonulás! Inkább leesés a kibaszott hegyről, ez volt az új feladat,
egy majdnem függőleges lejtőn, amely közvetlenül mögöttünk
kezdődött, és csak a Jóisten tudja, meddig ereszkedhetünk le. De a
parancs az parancs. Felmarkoltam a cuccomat, és oldalra lépkedtem,
próbáltam cikcakkban leereszkedni a lejtőn. A gravitáció azonban
döntött helyettem, fejjel előre lezuhantam a hegyről. Teljesen átfor-
dultam, majd valahogy a hátamon landoltam, de még mindig gyorsan
csúsztam lefelé. Sarkammal kapálózva kerestem valami támasztékot.
Én legalábbis azt hittem, hogy gyorsan csúszok, de Murphy ott jött
szorosan mögöttem. Onnan tudtam, hogy ő az, mert láttam az élénk-

227
 A TÚLÉLŐ

vörös New York-i tűzoltójelvényt, amit 9/11 óta hordott. Ami azt illeti, mást
nem is láttam.
- Találkozunk az alján! - rikkantottam. Csakhogy abban a pillanatban egy
fának vágódtam, Mikey pedig elhúzott mellettem, mint a golyó. Én már
lassabban haladtam, próbáltam lábra állni, de újra elestem, tehát csúsztam
tovább. Utolértem Mikey-t, nagyokat estünk, úgy pattogtunk, mint a golyók
a flipperben.
Előttünk fiatal fák csoportja állt egy kicsit kevésbé meredek lejtőn, és
tudtam, ez az utolsó reményünk, mielőtt belezuhanunk a szakadékba. Meg
kellett kapaszkodnom valamiben, akármiben. Mikey is ezzel próbálkozott,
láttam magam előtt, ahogy ágakat kap el, de leszakadnak, ő pedig csak
csúszik tovább.
Gyorsan rádöbbentem, hogy semmi sem menthet meg egyikünket se,
bizonyosan kitörik a nyakunk. Abban a pillanatban azonban, miközben
érzésem szerint vagy száz kilométeres óránkénti sebességgel beszánkáztam
a sarjerdőbe, agyam túlvezérelve pörgött.
Zuhanás közben majdnem minden leszakadt rólam, a lőszerem és a
kézigránátjaim kivételével - a hátizsákom, az egészségügyi felszerelésem, az
élelmem, a vizem, a fülhallgatóm. Még a sisakomat is elvesztettem, amire rá
volt festve a texasi zászló. Kutya legyek, ha arra vágytam, hogy valami
kibaszott terrorista rakja a fejére!
Miközben zúgva szálltunk lefelé láttam, hogy leszakad Mikey rá-
dióantennája. Ez bizony nagy baj volt. Rólam leszakadt a puskám hordszíja,
és a fegyver elmaradt valahol mögöttem. Az volt a gond, hogy a facsoporton
túli terepet egyáltalán nem ismertük, mert föntről nem láthattuk. Ha láttuk
volna, talán sohasem ugrunk le, mert a talaj ott előbb meredeken
emelkedett, majd ugyanolyan hirtelen lefelé kezdett lejteni. Olyan bukkanó
volt, mint egy istenverte síugrósánc.
Mint a rakéta száguldottam fel arra az emelkedő lejtőre a hátamon, lábbal
előre, vagy 150 kilométeres óránkénti sebességgel. Két teljes hátraszaltót
csináltam a levegőben, megint lábbal előre értem földet, és még mindig úgy
zúgtam lefelé a sziklafalon, mint egy tarackgránát. És abban a pillanatban

228
 GOLYÓZÁPOR A MAGASBÓL

tudtam: van Isten!

Először is, úgy tűnt, nem halott vagyok, hanem eleven, ami felért azzal,
hogy Jézus járt a vízen. Még megdöbbentőbb volt azonban, hogy a
jobbomtól nem egészen 50 centire megláttam a puskámat, mintha maga az
Úr nyújtotta volna le nekem a kezét, és adott volna reményt. Marcus,
hallottam a hangját, erre még szükséged lesz! Legalábbis én hiszem, hogy
hallottam. Az igazság az, hogy Istenre esküszöm, hogy hallottam Öt. Mert
ez csoda volt, nem kétséges. Pedig még arra sem volt időm, hogy egy imát
elmondjak.
Nem tudtam, mennyit estünk, de lehetett vagy két-háromszáz méter, és
még mindig nagyon gyorsan zuhantunk. Láttam magam előtt lejjebb Mikey-
t, és bevallom, nem tudtam, él-e vagy már meghalt. Csak láttam ott valakit,
aki zúg lefelé a porban a kövek között. Csoda, ha nem tört még el az összes
csontja.
Hogy én? Én eléggé összetörtem ahhoz, hogy már ne is fájjon, de még
mindig láttam, hogy a puskám ott pattog mellettem. Az a puska sohasem
csavargóit el fél méternél messzebbre a kezem ügyéből az egész halállal
dacoló zuhanás alatt. És mindig tudni fogom, azt a zuhanást Isten keze
vezérelte, mert erre nem lehet más magyarázat.
Leértünk a meredély aljára, mindketten rettenetes erővel csapódtunk be,
mintha egy kibaszott felhőkarcolóról ugrottunk volna le. Elállt a lélegzetem,
zihálva kapkodtam a levegőt, és próbáltam megállapítani, mennyire
súlyosan sérültem meg. Fájt a bal vállam, fájt a hátam, és az arcom egyik
oldaláról többé-kevésbé lenyúzódott a bőr. Vér és zúzódások borítottak.
De fel tudtam állni, ami nagyon rossz ötletnek bizonyult, mert azonnal
érkezni kezdtek az RPG-gránátok. A közelben csapódtak be, tehát újra a
földre vetettem magam. Nem tettek kárt bennünk, de por- és
törmelékfelhőket vertek fel, és szilánkokat szakítottak ki a fák törzséből meg
ágaiból. Mikey a közelemben feküdt, talán öt méterre, és végül
feltápászkodtunk a földről.

229
 A TÚLÉLŐ

Neki még mindig ott lógott a szíján a gépkarabélya. Az én puskám a

lábam előtt feküdt. Megmarkoltam, és hallottam, hogy Murphy a
robbanások zajában azt kiáltja:
- Te jól vagy?
Felé fordultam, hát az egész arca portól feketéllett. Még az istenverte
fogai is feketék voltak.
- Szarul nézel ki, öregem! - közöltem vele. - Hozd kicsit rendbe
magad!
Minden nyomorúságunk dacára Mikey elnevette magát, én pedig akkor
vettem észre, hogy zuhanás közben meglőtték. Lüktetve vérzett a
gyomránál. De ugyanabban a pillanatban mennydörögve robbant egy újabb
RPG-lövedék, túl közel, fenemód túl közel! Mindketten megpördültünk az
örvénylő por- és füstfelhőben, hát mögöttünk ott feküdt két nagy farönk,
igazából két kidöntött fatörzs.
A végük keresztbe rakva egymáson, úgy néztek ki, mint egy pár óriási
evőpálcika, amelyik a hegy felé mutat. Egyszerre fordultunk sarkon, és
rohantunk a fedezék felé. Átugrottuk a törzseket, és bezuhantunk mögéjük.
Pillanatnyilag biztonságba kerültünk a kézifegyverek tüze elől, és mind a
kettőnknek megvolt még a fegyvere, tehát harcra készek voltunk. Én a jobb
oldalon foglaltam állást, Mikey balra és középen. Fedeztük a lehetséges
megközelítési utat mind szemből, mind a két oldalról.
Akkor már tisztán láttuk üldözőinket, javában özönlöttek lefelé annak a
sziklatömbnek mind a két oldalán, amelyről mi éppen lepottyantunk.
Nagyon gyorsan mozogtak, bár korántsem olyan gyorsan, mint mi. Mikey
remekül tudta lőni őket, és én is elég jól. Szemből tűz alá vettük, és sorban
egyenként szedtük le őket, ahogy igyekeztek lerohanni minket. Az volt a
gond, hogy túl sokan voltak, és nem számított, hányat öltünk meg. Csak
jöttek és jöttek. Emlékszem, azt gondoltam, a kétszázas becslés sokkal
közelebb járt az igazsághoz, mint a nyolcvanas minimum, amit az
eligazításon mondtak nekünk.
Ez az akció csakis Sharmak műve lehetett, mert ezek a fickók nem voltak
éppen mesterlövészek, ráadásul gépkarabélyokat használtak, azokat is

230
 GOLYÓZÁPOR A MAGASBÓL

meggondolatlanul, de ezzel együtt követték az ilyen támadáskor

alkalmazandó harcászati szabályokat. A harcmező szélén nyomultak előre,
igyekeztek átkarolni ellenségüket, mindig próbálták 360 fokban lefogni a
célterületüket. Bizonyos, hogy lassítottuk az előretörésüket, de meg nem
állítottuk őket.
öt percen át nem hagyott alább a tüzelés. Megszakítás nélkül fenn-
tartották a nyitó sortűz sűrűségét, azét, amit még a hegytetőn lőttek, amikor
nem látták a célt. Egész úton, amíg leértünk ezekig a rönkökig, ontották a
sorozatokat, és tüzüket célzott RPG-lövedékekkel egészítették ki. Ezeket a
fickókat nem valami eszelős tekintetű elmebeteg vezette, hanem
olyasvalaki, aki tisztában volt a harc alapfogásaival, amit irányított. Nagyon
is tisztában volt velük, túlságosan is. A rohadék! Most meg odaszögeztek
minket a rönkök mögé, és a lövedékek röpködtek, mint eddig is, de
valahogy mi kezdtünk felülkerekedni a tűzharcban.
Valószínűleg felfogták, hogy nem tudnak kipiszkálni minket onnan
Mikey-val, amíg a nagy rönkök fedezéket nyújtanak, ezért az eddigi
leghevesebb RPG-tűzzel próbálkoztak. Azokat az ismerős fehér füstcsíkot
húzó istenverte rakétahajtású gránátokat a hegy egy magasabb pontjáról
eregették ránk. Előttünk és oldalt csapódtak be, a rönkök mögé azonban
nem jutottak el, de így is rögök, kődarabok és füst hullámait zúdították ránk.
Záporozott ránk a törmelék, a por- és füstfelhőktől pedig semmit sem
láttunk.
Lehúztuk a fejünket, és megkérdeztem Mikey-t, hol az ördögben van
Axe és Danny. Persze egyikünk se tudta. Mindössze annyit tudtunk, hogy
fenn vannak még a hegyen, hiszen még nem ugrottak le, ahogy mi.
- Gondolom, Axe beásta magát, és. folytatja a harcot a balszárnyon -
morfondírozott Mikey. - Dannynek több esélye van odafenn rádió-
kapcsolatot teremteni, mint idelenn.
Megreszkíroztunk egy pillantást fel a homályba, és észrevettünk egy
alakot, aki függőlegesen zuhant le a hegyről, kicsit balra attól, ahol mi

231
 A TÚLÉLŐ

leestünk. Axe az, semmi kétség, de vajon túlélheti-e ezt az esést? Leért az
első lejtőre a fák elé, majd egy pillanattal később átvetődött a síugrósáncon,
és már zuhant is tovább a majdnem függőleges sziklafalon. A hegyoldal
lejtőssége mentette meg az életét, ahogy korábban Mikey-ét és az enyémet
is, ahogy a meredély menti meg a síugrót, mert lehetővé teszi, hogy nagy
sebességgel haladjon tovább lefelé anélkül, hogy sík terepbe ütközne, az
ugyanis végzetes lenne.
Axe egy darabban érkezett meg, kábán és összezavarodva. A tá- libok
azonban most jól láthatták, és ahogy ott hevert a földön, lőni kezdték.
- Fuss, Axe! Ide, ide, haver, fuss! - rikoltotta torkaszakadtából Murph.
Axe pedig tényleg gyorsan észhez tért. Süvítettek körülötte a lövedékek,
de ő átvetődött a két fatörzsön, és a hátán érve földet bezuhant
búvóhelyünkre. Hihetetlen, mikre képes az ember, amikor komoly
veszélyben forog az élete.
Átvette a bal szélt, becsattintotta az új tárat a puskájába, és elkezdett
harcolni, mintha mi sem történt volna. Keményen kalapálta a támadókat
rögtönzött védelmünk legsebezhetőbb pontján. Hármasunk valahogy
folytatta a harcot, sorra lőttük le a fegyvereseket, reménykedtünk és
imádkoztunk, fogyatkozzon már a számuk, sikerüljön már lyukat ütnünk a
rohamukon. De a pokolba, akárhogy igyekeztünk, sohasem tűnt úgy, hogy
sikerül. Még mindig özönlöttek, még mindig tüzeltek, és még mindig
fülsiketítő volt a zaj.
A kérdés az volt, hol van Danny. Vajon az a kis hegyi oroszlán még
mindig harcol, és még mindig próbálja felvenni a rádiókapcsolatot,
miközben ritkítja Sharmak fegyvereseit? Egyikünk sem tudta, de a válaszra
nem kellett sokáig várnunk. Egészen magasan fenn, a bérc fő sziklafalának
jobb oldalán valami gyors, szokatlan mozgást láttunk. Valaki aláhullott, és
az a valaki csakis Danny lehetett.
A forgó, csapkodó test átvágódott a magas fák között, megpördült a
síugrósáncon, bukfencezett, bukfencezett a levegőben le egészen a fenékig,
ahol szörnyű puffanással ért földet. Ahogy mi mindnyájan. Danny azonban
nem mozdult, csak feküdt, vagy ájultan, vagy holtan. És a testvériség

232
 GOLYÓZÁPOR A MAGASBÓL

hagyománya kérlelhetetlen elvárást követelt Mikey- tól és tőlem: Soha

egyetlen SEAL-t sem hagytak egyedül meghalni a csatatéren. Egyetlen
SEAL-t sem!
Ledobtam a puskám, és egyetlen ugrással átvetettem magamat a
fatörzsön. Mikey jött szorosan mögöttem. Axe folytatta a tüzelést, próbált
fedezni minket, ahogy összehúztuk magunkat, és gyorsan átszaladtunk a
nyílt, sík terepszakaszon a sziklafal lábához. Mikey-nak még mindig folyt
a vér a gyomrából, én meg úgy éreztem, valószínűleg megroppant a
gerincem egészen lenn, a tövénél.
Felkaptuk Dannyt, visszacipeltük a rönkökhöz, és behúztuk oda, ami
ezen a vidéken biztonságos helynek számított. Egész idő alatt lőttek ránk
fölülről, miközben átvágtunk azon a gyilkos, takarás nélküli tisztáson, de
senkit sem találtak el, és valahogyan, hajmeresztőén pocsék esélyeink
dacára, még mindig mind a négyen megvoltunk, egy darabban, Mikey lőtt
sebét leszámítva.
Mint a csapat szanitécének elsősegélyt kellett volna nyújtanom, de
minden felszerelésem leszakadt rólam zuhanás közben, és idő sem volt
másra, mint lőni a rohadékokat, akiknél AK-47-es volt, és reménykedni,
hogy Krisztus megsegít, és a fickók feladják. Vagy legalább kifogynak az
RPG-lövedékekből. Még kárt tesznek valakiben, ha nem vigyáznak!
Faszfejek!
Ott és akkor bizakodó voltam, hogy végül megússzuk. Mögöttünk elég
meredeken lejtett a terep, de lejjebb ott terpeszkedett a célpont falu, és sík
terepen állt, masszívnak látszó épületekkel. Fedezék, nekünk mindössze az
kellett, és hogy ellenségünket nyílt terepen kaphassuk el, felkészületlenül.
Akkor rendben leszünk, mi kapjuk el őket.
Danny leküzdötte a rosszullétet, feje kitisztult, és megpróbált felállni, az
arca azonban merev maradt. Rettenetes fájdalmai voltak. És akkor
megláttam, hogy a kezéből ömlik a vér.
- Meglőttek. Marcus, tudsz segíteni? - kérdezte.

233
 A TÚLÉLŐ

- Valamennyiünket meglőtték - felelte Mikey. - Tudsz harcolni?

Bámultam Danny jobb kezét, a hüvelykujját tőből ellőtték. Azért
azt is láttam, hogy összeszorítja a fogát, és bólint, miközben portól fekete
arcán csorog a verejték. Igazított a gépkarabélyán, belökött egy új tárat, és
elfoglalta helyét kicsiny arcvonalunk közepén. Aztán ismét szembefordult
az ellenséggel. Bullmastiff volt, aki éberen fürkészte a hegyet, majd legjobb
tudása szerint tüzet nyitott.
Danny, Mikey és Axe a balszárnyat fogta le tüzével, míg én a jobbat.
Még mindig mindkét fél hevesen tüzelt, de úgy éreztük, a bal oldalon több
halott afgán fekszik, mint a jobbon. Murph elkiáltotta magát:
- Lerohanjuk a magasabban fekvő terepszakaszt, ezen az oldalon!
Erre mind a négy csőből lőve megpróbáltuk lerohanni azt a bizonyos
balszárnyat, hogy megvessük a lábunkat a meredek lejtőn, sőt talán majd
visszaverekedjük magunkat a tetőre, ha eleget sikerül megölni közülük.
Csakhogy ők is a magaslatot akarták, tehát megerősítették a jobb-
szárnyukat. Harcosokat rendeltek le a tetőről, bedobtak bármit, nehogy mi
kerekedjünk fölül. Már legalább ötvenet, sőt talán többet is megöltünk
közülük, mi viszont még mind a négyen küzdöttünk. Gondolom,
észrevették, mit akarunk, mert készek voltak az utolsó emberig harcolni,
csak tarthassák a mi bal-, azaz az ő jobbszárnyukat.
Olyan sok volt belőlük, mi pedig azon vettük észre magunkat, hogy
megállíthatatlanul szorulunk vissza, lefelé azon a domboldalon, miközben
a turbánosok egyre közelebb nyomulnak hozzánk, és pusztán a létszámuk
meg a tüzük súlyával hátrálásra kényszerítenek. Amikor egy újabb RPG-
sortüzet is megeresztettek, nem maradt más választásunk, mint
visszavonulni, és újra elbújni a keresztbe rakott fatörzsek mögött, még
mielőtt rakétahajtású gránátjaikkal lerobbantják a fejünket.
Egyedül Isten tudta, mekkora fegyverraktárból vételezték az utánpótlást,
mi pedig éppen a gyakorlatban derítettük ki, milyen jellegű haderő igazából
Sharmaké: képzett, komoly fegyverzettel rendelkező, félelmet nem ismerő
és stratégiai szempontból igazán eszes. Nem éppen az, amire számítottunk,
amikor először leszálltunk Bagramban.

234
 GOLYÓZÁPOR A MAGASBÓL

Újra a rönkök mögött folytattuk a harcot, lekaszáltuk őket a két

szárnyon, valahányszor tiszta célpontot kínáltak. Csakhogy Sharmak
minket követő, és így a hegyről lefelé támadó csapatának makacs, ren-
díthetetlen nyomása egyszerűen túlságosan erős volt. Nem annyira a tüzük
sűrűsége, inkább az ellenállhatatlan lendület miatt, amellyel állásunk bal-
és jobbszárnyán igyekeztek teret nyerni.
A fatörzsek kiváló fedezéket nyújtottak szemből, és tűrhetőt oldalról
kilencven fokos szögig. Amint azonban azon túljutottak, és kissé mögülünk
lőttek mindkét oldalról - nos, mindenekelőtt ez volt az oka annak is, hogy
az elején a nyaktörést kockáztatva levetettük magunkat a magasból anélkül,
hogy tudtuk volna, mikor érünk földet elfogadható terepen, sőt találunk-e
egyáltalán ilyet zuhanásunk végén.
Nem voltunk elegen az oldalaink fedezéséhez, túlságosan lekötött
minket a frontális támadások hárítása. Gondolom, a kecskepásztorok
elmondták nekik, hogy csak négyen vagyunk, és Sharmak gyorsan rájött,
hogy a szárnyakon leszünk sebezhetők.
Egy tucat SEAL sikeresen védhette volna az állást, majd meg tudta volna
semmisíteni őket, bár az erők aránya akkor is tíz vagy tizenegy az egyhez
lett volna. Mi csak négyen voltunk, így pedig valószínűleg a harmincöt az
egyhez környékén járt az arány. Ezt nevezik a fegyveres erők nyelvén
kamikazeakciónak. Főként mert akkor már nagyon úgy látszott, hogy nem
értesíthetjük a felmentő sereget sem.
íme, Custer tábornok utolsó csatájának XXI. századi változata, Little
Bighorn tolldíszek helyett turbánokkal. Egyelőre azonban még nem kaptak
el minket! És ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy én szeretném, nem is
fognak soha. Tudom, mind a négyen pontosan ugyanezt gondoltuk.
Egyetlen esélyünk azonban csak az lehetett, ha sík terepre húzódunk, ott
fenn pedig ilyen nem létezett. Csakis egy irányba mehettünk, hátra és le.
Mike Murphy ki is mondta:

235
 A TÚLÉLŐ

-Mind megölnek bennünket, ha itt maradunk! Ugorjunk, srácok, a kurva

életbe, ugorjunk!
Tehát újra megmarkoltuk mind a négyen a fegyverünket, felálltunk,
dacoltunk a repkedő lövedékekkel, és irány a meredély! Beleugrottunk a
semmibe, elsőnek Mikey, utána én, majd Axe és végül Danny. Úgy 10-12
métert zuhanhattunk, egy vízfolyás mellett növő bokrok közé.
Még mindig messze nem értük el a kis szakadék alját, de legalább újra
sík földdarabon álltunk, és nem valami sziklafalon csimpaszkodtunk. Én
ráestem Mikey-ra, majd Axe és Danny mindkettőnkre. Még kicsit
káromkodni sem volt időnk.
Szétszóródtunk és újra tüzelőállást foglaltunk, ismét arra készültünk fel,
hogy a szárnyakon verjük vissza az ellenséget, ahol bizonyára megindítják
majd a rohamot. Tőlünk jobbra már javában ereszkedtek lefelé a sziklákon,
én pedig igyekeztem gondoskodni róla, hogy egy se érjen le élve. A puskám
úgy felmelegedett, hogy sütött, de én csak töltöttem és lőttem, céloztam és
tüzeltem, és közben pokolian szerettem volna, ha meglenne még a Texasos
sisakom.
Próbáltunk tisztességes állásba húzódni, ugráltunk a sziklák között,
fáradságos munkával igyekeztünk kijutni a nyüt terepre, de már megint
egyre hevesebb tüzet kaptunk. A tálibok megláttak minket, és a magasabban
fekvő terepszakasz kínálta remek lőállásból ontották ránk a sorozatokat.
Visszahúzódtunk, háttal a szikláknak, és akkor Dannyt megint eltalálták.
A derekánál hatolt be a lövedék, és a gyomránál lépett ki. Még mindig
tüzelt, Isten tudja, hogyan. Nyitva volt a szája, a sarkából vékony sugárban
csörgött a vér. Amúgy is mindent elborított a vér. Hőség volt, vérszag
terjengett, a levegő nehéz volt a lőporfüsttől, a zaj pedig, amely nem csitult,
amióta a tálibok először tüzet nyitottak, fülsiketítő volt. Fülünk úgy csengett
a robbanásoktól, mintha fejhallgatón hallgattuk volna.
És akkor ismét a rakétahajtású gránátokkal nyitottak tüzet. Láttuk, ahogy
száguld felénk a fehér füstcsík. Láttuk jönni a kis rakétákat, ahogy abban a
kanyonban egyenesen felénk repülnek. Amikor pedig felrobbantak, elsöprő
lökéshullámmal tették, a robajt pedig visszaverték a minket három oldalról

236
 GOLYÓZÁPOR A MAGASBÓL

körülvevő gránitsziklák.
Mintha felrobbant volna körülöttünk a világ. Sűrűn röpködtek a
kőszilánkok - némelyik meglehetősen nagy volt -, csak úgy csattogtak a
sziklafalakon, gellert kapott AK-lövedékek süvöltöttek. A repeszek
kavargó porfelhőben szálltak, ami betakart minket, fojtogatott, és mindent
homályba borított.
Murph próbálta újraértékelni a helyzetet, korlátozott lehetőségeink
ellenére kétségbeesetten igyekezett meghozni a helyes döntést. És nézzünk
szembe a tényekkel, a választható lehetőségek nem sokat változtak azóta,
hogy a fa mögül leadtam az első lövést annak a fickónak a szeme közé.
Most éppen nem karolták át a két szárnyunkat, az ellenség frontálisan
támadott. Igen, de pontosan a fejünk fölül. Na, ez volt a baj!
A hadászatban a legősibb stratégia, hogy mindig törekedj a domináns
magaslat elfoglalására. Tapasztalatom szerint tálib parancsnok soha
máshonnan nem küldte harcba az embereit, csak ilyen magaslatról. És itt
aztán volt bőven magaslat! Ha egy kukoricásban vagyunk, feleolyan
veszélyes sem lett volna, mert a lövedékek becsapódnak a földbe, és ott is
maradnak. Mi azonban egy gránitfalú sarokba szorultunk be, és azon belül
minden egymillió kilométeres óránkénti sebességgel pattogott ide-oda, ami
a „gellert kap” kifejezés többé-kevésbé pontos definíciója. Minden, de
tényleg minden lövedék, repesz, szilánk, gonosz sivítással pattant vissza
azokról a sziklákról. Úgy tűnt, a tálibok minden lövése legalább duplán hat.
Ha a célzott lövés célt téveszt, figyeld csak, mit művel a visszapattanó!
Csak találgathattunk, hogy meddig bírjuk még elviselni ezt az
összpontosított tüzet anélkül, hogy megölessük magunkat. Murph és Danny
a balszárnyon vette fel a harcot, még mindig lőttek, és még mindig igen
remek találatokat értek el. Én felfelé tüzeltem, a sziklák között próbáltam
leszedni őket, Axe pedig egy alkalmas helyen a

237
 A TÚLÉLŐ

sziklák közé fészkelte be magát, és onnan ritkította a közeledő tur-

bánosokat.
Murph és én is azt reméltük, hogy alábbhagy a tüzelés, mert az azt
jelezné, annyit öltünk meg, hogy az már számít. Ez a pillanat azonban
sohasem jött el, ami viszont jött, az az erősítés volt. Erősítés a táliboknak.
Falkákban jöttek a fickók, állig felfegyverkezve, újak léptek az elesettek
helyére ennek a nagy területen toborzó, nagy létszámú csapatnak a hazai
pályáján, de még mindig nem sikerült egyet sem megölniük közülünk.
Mi próbáltuk átvenni a kezdeményezést, a legerősebb csoportjaikra
összpontosítottunk, nyomást gyakoroltunk rájuk, hogy újra és újra
megerősítsék csatasorukat. Nincs a világon még három férfi, aki bátrabban
harcolt volna, mint az én három társam ott fenn azok között a hegyek
között. Bár már majdnem bekerítettek minket, még mindig hittük, hogy
végül mi fogunk győzni. Lőszerünk még mindig maradt bőven.
De akkor újra eltalálták Dannyt. Átlőtték a nyakát, ott esett össze
mellettem. Elejtette a puskáját, és lerogyott a földre. Lenyúltam, és
megragadtam, hogy közelebb vonszoljam a sziklafalhoz, de sikerült
feltápászkodnia, és azt próbálta bizonygatni nekem, jól van, pedig már
sokadszor lőtték meg.
Danny akkor már nem tudott beszélni, de nem volt hajlandó feladni.
Nekitámaszkodott egy kőtömbnek, amely takarta is, és újra tüzet nyitott a
tálibokra. Miközben elfolyt belőle az éltető vér, még azt is volt ereje jelezni,
hogy új tárra lesz szüksége! Egy pillanatig csak álltam ott, tehetetlenül, a
könnyeimmel küszködve, néztem ezt a hihetetlen hősiességet, amihez
hasonlót még sohasem adatott meg látnom. Micsoda ember! Micsoda barát!
Murph odakiáltotta nekem:
- Az egyetlen út lefelé vezet, kölyök!
Mintha nem tudtam volna. Visszakiáltottam:
- Értem, uram!
Tudtam, hogy a falura gondol, és azt is, hogy igaza van. A falu volt a mi
egyetlen esélyünk. Ha el tudnánk foglalni egy házat, és ott védekezhetnénk,

238
 GOLYÓZÁPOR A MAGASBÓL

onnan nehéz lenne kifüstölni minket. Négy, erős fedezékből tüzelő SEAL
általában elvégzi a rábízott feladatot. Mindössze annyit kellett elérnünk,
hogy lecsalogatjuk oda a tálibokat. Bár ha a helyzet nem javul nagyon
jelentősen a következő néhány percben, könnyen lehet, hogy mi se jutunk
le odáig.

239
 8
A végső ütközet Murphy Hegygerincéért

Rengett a föld. Az a nagyon kevés fa ingatta ágait. A zaj

durvább volt, mint a nap bármelyik detonációja... Javában
folyt a tálibok gigászi erőfeszítése a megsemmisítésünkre.
Hasra vágódtunk... hogy elkerüljük a repkedő gyilkos
törmeléket, gránátszilánkokat, repeszeket.

Mike Murphy tengerész főhadnagy elkiáltotta a parancsot, harmadik

alkalommal ebben a csatában. Ugyanazon a hegyen, ugyanazt a parancsot.
- Visszavonulás! Axe és Marcus elsőnek!
Valójában ismét azt értette rajta, hogy ugrás lefelé, és mind kezdtünk
hozzászokni. Axe meg én a meredély széléhez rohantunk, közben Murph
és Danny a sziklák között lapulva magára vonta az ellenség tüzét, illetve a
sajátjával fedezte menekülésünket. Fogalmam sem volt, képes-e egyáltalán
mozogni Danny többszörösen sebesülten.
A sziklafal legszélén hosszában egy fatörzs feküdt, alatta valamiféle
üreggel, mintha az esővíz mosta volna alá. Axe, aki futtában is gyorsabban
tudott gondolkodni, mint a legtöbb ember, akivel életemben találkoztam,
ülve, egyenesen e felé az üreg felé vette az irányt, mert a fatörzs takarhatta,
miközben leveti magát, bármi szar vár is ránk az istenverte szikla peremén
túl.
A vékonydongájú Axe úgy vágódott a földre, mint egy gerely, villám-
gyorsan besiklott az üregbe, egyenesen át a rönk alatt, és ki az űrbe. Én úgy
vágódtam le, mint egy texasi hosszúszarvú marha, és csikorogva
megálltam, mert beszorultam a fatörzs alá. Nem tudtam mozdulni, se előre,
se hátra. Hogy baszódjak meg! Ennyire benéztem, vagy mi?

240
 A VÉGSŐ ÜTKÖZET MURPHY HEGYGERINCÉÉRT

Addigra már kiszúrtak a tálibok. Én voltam az egyetlen, akit jól

láthattak, és már hallottam is a felém kilőtt sorozatok süvítését. Egy lövedék
csattanva fúródott a fába tőlem alig valamivel jobbra. A többi a földet találta,
és kis porfelhőket vert fel. Nekiveselkedtem a rönknek, minden erőmmel
próbáltam megemelni, de nem tudtam megmozdítani azt a rohadékot.
Beragadtam!
Próbáltam hátranézni, arra gondoltam, vajon látta-e Mikey, mi történt
velem, és megpróbál-e kiszabadítani, amikor a hegyoldal háttere előtt
hirtelen megláttam egy közeledő RPG-lövedék árulkodó fehér füstcsíkját. Az
a rakétahajtású gránát közvetlenül mellettem csapódott a rönkbe, és
megsemmisítő erővel robbant fel, miközben én lázas igyekezettel próbáltam
elfordulni tőle. Nem tudom megmondani, mi történt ezután, de takarosán
kettérobbantotta az istenverte fatörzset, engem pedig egyenesen áthajított a
sziklafal pereme fölött.
Emlékezetem szerint nagyjából öt méter volt az út lefelé odáig, ahol Axe
már éppen tüzelőállást foglalt, én pedig a közelében értem földet.
Figyelembe véve, hogy úgy lőttek át a sziklafal peremén, mint valami emberi
ágyúgolyót, igazán szerencsésnek mondhattam magamat, amiért még
egyáltalán lábra tudok állni. És képzeljék, közvetlenül mellettem ott feküdt
a puskám, maga Isten keze helyezte oda!
Lehajoltam érte, és közben az Ő hangjára füleltem. Ezúttal azonban nem
hallottam semmit, csak egyetlen röpke másodpercnyi csend állt be a
lelkemben a gonosz indulatoktól örvénylő káosz, a világi hatalomért
folytatott irtózatos küzdelem közepette, amit nyilvánvalóan az Ő szent
prófétája, Mohamed nevében vívtak.
Cseppet sem voltam biztos abban, hogy kettőjük közül bármelyik is
helyeselte volna azt, ami akkor a hegyen történt. Mohamedről nem

241
 A TÚLÉLŐ

valami sokat tudok, de kész vagyok megesküdni mindenre, ami szent, hogy
az én Istenem nem kívánta a halálomat. Ha nem törődött volna szorult
helyzetemmel, bizonyosan nem vigyázott volna oly nagy gonddal a
fegyveremre, nem igaz? Mert hogy a puskám hogy az ördögbe volt még
mindig nálam, arra sohase fogok racionális magyarázatot találni.
Az a puska eddig három külön csatát vívott meg három különböző
helyen, kétszer tépte ki valamilyen erő a kezemből, egy komoly robba-
nóerejű gránát átlökte a szikla peremén, majdnem háromszáz métert zuhant
a hegyoldalban, és mindennek dacára valahogy még mindig itt volt a kezem
ügyében. Szerencsés véletlen? Higgyenek, amit akarnak! Ami az én hitemet
illeti, az örökre megingathatatlan marad.
Felvettem, és mentem vissza a sziklák közé, ahol Axe-et máris tűz alá
vette az ellenség, ő azonban megfelelő állást foglalt, és keményen
visszalőtt, tartotta a balszárnyat, amelyet olyan hosszú ideje védett el-
keseredetten. Valójában csak nagyjából negyven perc telt el, de tíz évnek
éreztük, és még mindig küzdöttünk mind a ketten.
Ami azt illeti, Mikey és Danny is küzdött még, sőt valahogy mind-
kettőjüknek sikerült az ugrás is, le ide, az alacsonyabban fekvő szintre, a
folyó mellé, ahol a tálibok támadása egyelőre még nem a fenti erővel zúdult
ránk. Egyelőre. Mellesleg addigra megdöbbentően néztünk ki, különösen
Danny, akit a feje búbjától a lábujja hegyéig vér borított. Axe jól volt, bár
alaposan összeverte magát a kövek között, Mikey ruhája pedig tocsogott a
gyomorsebéből szivárgó vértől. Nem volt olyan pocsékul, mint Danny, de
ő sem nyújtott túl szép látványt.
Amikor az a gránát átlökött a sziklaperemen, valószínűleg meg kellett
volna halnom, de az egyetlen új, akkor szerzett sérülésem a törött orrom
volt. Akkor tört el, amikor félig öntudatlan állapotban a földhöz csapódtam.
Őszintén szólva pokolian fájt, ahogy a hátam is, és mindenütt folyt a vérem
a felszerelésemre. Komoly lőtt sebet azonban nem kaptam, ahogy a két
bajtársam.
Axe távol tartotta a törzsi harcosokat. Higgadtan felkönyökölt a
sziklájára, célzott, és lőtt felfelé, maga volt a harcát vívó elit katona

242
 A VÉGSŐ ÜTKÖZET MURPHY HEGYGERINCÉÉRT

mintaképe. Semmi pánik, állt sziklaszilárdan, pontos, célzott tüzet lőtt,

takarékoskodott a lőszerével, nem hibázott. Én a közelében helyezkedtem
el hasonlóképpen, és mindketten igazán hatékonyan lőttük a turbánosokat.
Egy fickó váratlanul a semmiből ugrott elő kicsivel fölöttünk, de én
agyonlőttem, nagyjából harminc méterről.
Csakhogy ismét kelepcébe kerültünk. Még mindig vagy nyolcvan
mániákus támadott minket fölülről, az pedig ellenségből pokolian sok. Nem
vagyok benne biztos, mennyi lehetett a veszteségük, mert Mikey és én is
úgy becsültük, Sharmak minimum 140 harcost vetett be ebben az
összecsapásban. Akármennyi is volt, meg mindig ott voltak, és fogalmam
sem volt, meddig képes még Danny folytatni a harcot.
Mikey erőlködve odakúszott mellém, és a jó öreg Murphy-féle humorral
megjegyezte:
- Apám! Ezt aztán jól megszívtuk!
Szembefordultam vele, és azt mondtam:
- Baszottul meg fogunk itt halni - már ha nem vigyázunk!
- Tudom - felelte.
A harc tombolt tovább. A nagyon eltökélt ellenség tömeges, de cél-
zottnak alig nevezhető gépkarabélytüze a mi pontosabb, képzettebb
válaszunk, fölényes összpontosításunk és hadviselési szaktudásunk
ellenében. Sziklás állásunk körül már megint százával pattogtak a gurulatot
kapott lövedékek, és a tálibok már megint bevetették a rakétahajtású
gránátokat, hogy ripityára lőjék körülöttünk a terepet. A sziklák közé
szorulva mi még mindig lőttünk, de Danny súlyos állapotban volt már, és
attól tartottam, elveszíti az eszméletét.
Ez volt az a pont, amikor újra eltalálták, pontosan a nyaka tövénél.
Iszonyodva néztem, ahogy Danny a földre zuhant, ez a nagyszerű fickó,
Patsy férje, nekem négy éve a barátom, a srác, aki mindig utolsónak maradt,
amikor visszavonultunk, a srác, aki addig védett fedező tüzével minket,
többieket, amíg csak talpon tudott maradni.
Most pedig a földre került, és öt sebéből ömlött a vér. Én pedig ugye
kibaszott SEAL-szanitéc lettem volna, vagy mi, de a világon

243
 A TÚLÉLŐ

semmit sem tehettem érte anélkül, hogy mindnyájukat meg ne ölessem.

Elejtettem a puskámat, átmásztam a sziklán, és futva átvágtam hozzá a nyűt
terepen. Jól van! Jól van! Semmi hősi hanta! Bőgtem, mint egy gyerek.
Danny úszott a vérben, ám még mindig eszméleténél volt, és még mindig
próbálta lőni az ellenséget az M4-esével, de hason feküdt, és nehezen
tartotta a fejét. Nyugtatgattam, amíg hanyatt fordítottam.
- Gyerünk, Dan! Minden rendben lesz!
Bólintott, és én tudtam, hogy nem tud beszélni, és valószínűleg már soha
nem is fog. Ami igazán megragadt az emlékezetemben, az volt, hogy az
istennek sem engedte el a gépkarabélyát. A vállánál fogva megemeltem, és
majdnem ülő testhelyzetbe húztam fel. Utána megragadtam a hónaljánál,
és kezdtem hátrafelé, fedezékbe vonszolni. És ha hiszik, ha nem, az a kis
vasember majdnem a hátán fekve megint tüzet nyitott az ellenségre.
Miközben én húztam-vontam, ő szakadatlanul lőtt felfelé a hegyoldalba.
Ügy hét métert tehettünk meg, amikor valóra vált, amitől rettegtem.
Kínlódva, nagyjából védtelenül hátrafelé próbáltam lépegetni, mind a két
kezem foglalt volt, amikor tőlünk jobbra a sziklák közül hirtelen felbukkant
egy tálib harcos. A nyakunkon volt, fentről nézett le ránk, arcán mosoly
terült szét, miközben egyenesen a fejemre irányította az AK-47-esét.
Egyikünk sem vette észre időben, nem tudtunk rálőni. Csak elrebegtem
egy gyors imát, és visszabámultam rá. Pontosan ez volt az a pillanat, amikor
Axe két lövedéket helyezett pontosan a fickó két szeme közé, abban a
pillanatban hulla volt. Nem volt időm megköszönni Axe-nek, mert még
mindig jöttek a rakétahajtású gránátok, én meg csak próbáltam továbbra is
biztos helyre húzni Dannyt. Aki, akárcsak Axe, még mindig tüzelt!
Elvonszoltam a sziklafalhoz, néhány méterre Mikey-tól. Mellesleg
addigra egyértelműen kiderült, hogy az ellenségnek aznap negyedszer is
sikerült bekerítenie minket, ezt kiolvashattuk a kapott kézifegyvertűz és a
közé vegyített RPG-lövedékek lőirányából. Danny még mindig élt, és kész
volt folytatni a harcot, Mikey pedig akkor már Axe-szel vállvetve küzdött,
és súlyos veszteségeket okoztak az ellenségnek.
Még mindig úgy véltem, van esélyünk kijutni, de az egyetlen lehetséges

244
 A VÉGSŐ ÜTKÖZET MURPHY HEGYGERINCÉÉRT

út megint lefelé vezetett, a falu felé, ki a sík terepre. Hegynek felfelé

harcolni, ahogyan azóta tettük, amióta ez a csata elkezdődött, hogy
küldetésünk tisztjének szavával éljek, totál szívás.
Elordítottam magam: - Axe! Megyünk!
Még volt annyi ideje, hogy visszakiáltson: - Vettem, értettem! - mielőtt
mellkason lőtték.
Néztem, ahogy kiesik a puska a kezéből. Előrebukott, majd lecsúszott a
sziklán, amelyre addig támaszkodott, le egészen a földre.
Teljesen ledermedtem. Ez nem történhet meg! Matt Axelson, szinte
családtag, Morgan legjobb barátja, életünk része. A nevét kezdtem kiabálni,
újra és újra, és csak a növekvő vérfoltot láttam a vörös földön ott, ahol Axe
összeesett. Egy futó pillanatig úgy éreztem, elveszítem.
Ám akkor Axe a puskájáért nyúlt, és felállt! Vízszintes helyzetbe hozta
a fegyvert, megmarkolt egy újabb tárat, betolta a tárfészekbe, és újra tüzet
nyitott, pedig a vér lüktetve fröcskölt a melléből. Ugyanazt a tüzelési
testhelyzetet vette fel, mint korábban, a sziklára támaszkodva hajolt előre.
Amikor Axe felállt, az a legbátrabb dolog volt, amit valaha láttam.
Kivéve Danny tetteit. És kivéve Mikey-t, aki még mindig vezetett minket,
annak dacára, hogy már a csata legelején gyomron lőtték.
Murph akkor már a meredek lejtőn való lejutást tervezgette magában.
Kiválasztotta az útvonalat, és szólt Axe-nek, hogy kövesse le a mélybe. A
lövedékek azonban még mindig ott zümmögtek körülöttünk, ahogy a
tálibok belekezdtek az üldözésbe. Mikey és Axe nagyjából hetven méterre
volt tőlem, én vonszoltam Dannyt, ő pedig mindent megtett, amit tudott,
hogy segítsen, próbált lépegetni, próbált fedező tüzet lőni kettőnknek.

245
 A TÚLÉLŐ

- Minden rendben, Danny! - mondogattam. - Csak utol kell érnünk a

többieket. Minden rendben lesz!
Ebben a pillanatban egy lövedék telibe találta az arca felső részét.
Hallottam, ahogy becsapódott, odafordultam segíteni, és fejsebéből a vér
mind a kettőnket összespriccelt. Szólongattam, de már késő volt. Nem
küzdött többé az iszonyatos fájdalommal, és engem sem hallott. Danny
Dietz ott halt meg a karomban. Nem tudom, milyen gyorsan szakad meg az
emberi szív, de az enyém akkor majdnem megszakadt.
A ránk lőtt tűz pedig egy pillanatra sem hagyott alább. Ügy talán másfél
méterre félrehúztam Dannyt a nyilt terepről, és elbúcsúztam tőle.
Lefektettem a földre, és ott kellett hagynom, különben én is ott halok meg
vele. Egy dolgot azonban biztosan tudtam. Még mindig megvolt a puskám,
és nem voltam egyedül, ahogy Danny, a hívő katolikus sem. Magára
hagytam Istennel.
Hátra kellett jutnom, hogy segítsem a csapatomat. A legnehezebb dolog
volt, amit életemben valaha megtettem.
A mai napig van erről egy visszatérő rémálmom, egy dermesztő álom,
amiben Danny még beszél hozzám, mindent elborít a vér, én pedig nem
tudok eljönni, és fogalmam sincs, miért. Mindig könnyek között ébredek,
és mindig kísérteni fog.
És akkor meghallottam, hogy Murph nekem kiabál. Vettem a puskámat,
összegörnyedtem, lecsúsztam-estem a szikláról, majd futni kezdtem felé és
Axe felé. ők közben szakadatlanul lőtték a heves fedező tüzet a tálibok
nagyjából negyven méterrel mögöttünk hamarjában foglalt sziklaerődjére.
Elértem a sziklaterasz szélét, majdnem vakon nekirohantam egy fának,
visszapattantam, leszánkáztam a lejtőn, amely nem vezetett túl mélyre, és
fejjel beleestem egyenesen a kibaszott folyóba. Mint minden jó békaember,
komolyan berágtam, amiért vizes lett a bakancsom. Na azt tényleg utálom!
Végül utolértem a társaimat. Axe-nek elfogyott a lőszere, ezért adtam
neki egy új tárat. Mikey tudni akarta, hol van Danny, így meg kellett
mondanom neki, hogy meghalt. Sokkolta a hír, ahogy Axe-et is. Bár Mikey
ki nem mondta volna, én tudtam, vissza akar menni a testéért, de

246
 A VÉGSŐ ÜTKÖZET MURPHY HEGYGERINCÉÉRT

mindketten tudtuk, nincs idő, és nincs értelme. Nem volt hely, ahová
elvihettük volna elesett bajtársunk testét, és nem folytathattuk a tűzharcot,
ha közben egy hullát cipelünk magunkkal.
Danny meghalt. Furcsa módon én voltam az első, aki összekapta magát.
Váratlanul megszólaltam:
- Megmondom én, mi a teendő! Le kell jutnunk erről az istenverte
hegyről, vagy mind itt veszünk!
És mintha csak segíteni akartak volna a döntésben, a tálibok megint
felzárkóztak, újra a 360 fokos bekerítésünkkel próbálkoztak. És sikerült is
nekik. Akkor már alulról is kaptunk gépkarabélytüzet. Láttuk, hogy még
mindig csak jönnek és jönnek a törzsi harcosok, én pedig igyekeztem
megszámolni őket, ahogy már majdnem egy órája próbáltam.
Úgy saccoltam, akkor már csak úgy ötven-hatvanan lehettek, de a
gépkarabély-lövedékek még mindig röpködtek. A gránátok is még mindig
jöttek, a közelünkben robbantak, csak verték a füst- és porfelhőket, csak úgy
repkedtek a kődarabok. Soha egy pillanatra sem látszott csökkenni a ránk
zúdított lövedékek mennyisége.
Onnan, ahol akkor meghúztuk magunkat a sziklák között, mind a hárman
lenézhettünk, és láttuk a falut. Két és fél kilométerre lehetett, és
változatlanul ez volt a célunk.
Megint azt mondtam Mikey-nak:
- Ha sikerülne lejutnunk oda, és találnánk valami fedezéket, a sík
terepen kinyírjuk őket!
Tudtam, hogy nem vagyunk valami fényes formában, de mindhárman
SEAL-ek vagyunk Ettől soha semmi nem foszthat meg. Még mindig
bíztunk magunkban, és sohasem akartuk megadni magunkat. Ha kell, a
késünkkel fogunk harcolni mindhalálig a lőfegyvereik ellen.
- Lófaszt adjuk meg magunkat! - jelentette ki Mikey.
Nem is kellett tovább magyaráznia se Axe-nek, se nekem. A megadás
nagy szégyen lett volna, legalább akkora, mint a harang megkongatása

247
 A TÚLÉLŐ

a daráló szélén és a rohamsisak lerakása az önként távozók sisakjainak

sorába. Senki, aki eljutott idáig, az afgán hegyek között meghúzódó senki
földjéig, nem is álmodik arról, hogy önként feladja.
Emlékezzenek az amerikai haditengerészet SEAL-jeinek hitvallására:
„Sohasem adom fel... Nemzetem elvárja tőlem, hogy testileg keményebb
és lelkileg erősebb legyek, mint az ellenségeim. Ha leütnek, felkelek,
minden egyes alkalommal. Minden csepp erőmet bevetem csoportbeli
bajtársaim védelmére... Sohasem hagyom abba a harcot.”
Ezek a szavak sok bátor férfit tartottak életben az évek során. Minden
SEAL lelkébe kitörölhetetlenül bevésték őket, a mi négyünkébe is.
A lármát túlharsogva Mikey váratlanul megszólalt:
- Emlékszel, tesó, mi sohasem hagyjuk abba!
Rábólintottam.
- Már csak úgy ezer méter a sík terepig. Ha csak odáig sikerül le-
jutnunk, már van esélyünk!
A gond az volt, hogy nem tudtunk lejutni oda, legalábbis akkor nem,
ugyanis megint a földhöz szögeztek minket. Megint ugyanazzal a
dilemmával néztünk szembe: az egyetlen menekülési útvonal lefelé
vezetett, egyetlen értelmes védelmi stratégiánk viszont a felfelé nyomulást
követelte. Ismét el kellett hagynunk ezt a terepszakaszt, már csak azért is,
hogy kikerüljünk a gellert kapó lövedékek záporából, és nyomás vissza fel
a balszárnyon!
Próbáltuk a mi szabályaink szerint vívni a csatát, de bár még mindig
küzdöttünk, félig agyonvertek már. Én vezettem a rohamot vissza fel a
sziklák közé, folyamatosan tüzelve. Mindenkit lelőttem, akit csak
megláttam. Ők azonban tényleg gyorsan megragadták a támadásunkban
rejlő lehetőséget, és mindent ránk zúdítottak, amijük csak volt. Orosz
gyártmányú RPG-gránátokat, amelyek egyenesen lefelé záporoztak az ő
jobb, a mi balszárnyunkon.
Rengett a föld. Az a nagyon kevés fa ingatta ágait. A zaj durvább volt,
mint a nap bármelyik detonációja. Még annak a kis kanyonnak a falai is
rázkódtak. A folyó ki-kicsapott a medréből. Javában folyt a tálibok gigászi

248
 A VÉGSŐ ÜTKÖZET MURPHY HEGYGERINCÉÉRT

erőfeszítése a megsemmisítésünkre. Hasra vágódtunk, erővel belepréseltük

magunkat sziklás hegyoldalunk felületébe, lehúzott fejjel, hogy elkerüljük
a repkedő gyilkos törmeléket, gránátszilánkokat, repeszeket. Most sem
öltek meg senkit közülünk ezzel a mennydörgő általános bombázással, és
akárcsak korábban, kivárták, amíg elül a por, és akkor nyitottak újra tüzet.
Fejem fölött láttam a fák vonalát. Nem volt közel, de közelebb, mint a
falu. A tálibok azonban tudták, hova igyekszünk, és amikor megpróbáltunk
harcolva előretörni, tüzük puszta erejével visszakergettek minket.
Minden hátrányunk ellenére próbálkoztunk, de egyszerűen nem tudtuk
végigvinni a dolgot. Újra visszavertek, és mi lefelé vonultunk vissza, hosszú
hurkot írtunk le, visszafelé ugyanazon az úton, amelyiken idáig jutottunk.
Megint sikerült azonban jó helyen kikötnünk, egy jól tartható természetes
védőállásban, amelyet mindkét oldalon megfelelően védett a sziklafal.
Ismét megpróbáltunk átmenni ellen- támadásba, mi választottuk a
célpontjainkat, és visszanyomtuk őket, és akkor nyertünk is némi teret, de
akkor már a falu felé.
Felálltak, és üvöltöttek, rikoltoztak, amikor a küzdelem már majdnem
közelharccá fajult. Mi visszarikoltottunk, és csak lőttünk tovább, de még
mindig rettentő sokan voltak, és akkor ők kerültek előnyösebb állásba, és
keresztüllőtték Mikey Murphy mellkasát.
Jött felém, és éppen azt kérdezte, tudok-e adni neki még egy tárat. És
aztán láttam, hogy Axe botladozik felém, a feje félrebicsaklott, az arcán vér
csörgött, ami bugyborékolva tört elő rettenetes fejsebéből.
- Meglőttek, tesó! - mondta. - Meglőttek a rohadékok. Tudsz segíteni,
Marcus?
Mit mondhattam erre? És mit tudtam tenni? Nem tudtam segíteni, csak
azzal, hogy próbáltam visszaverni az ellenséget, Axe pedig pontosan benne
állt a lővonalamban.
Próbáltam segíteni neki lehúzódni a sziklatömb mögé. Aztán oda-
fordultam Mikey-hoz, aki addigra láthatóan súlyosan megsebesült.

249
 A TÚLÉLŐ

- Tudsz mozogni, pajtás? - kérdeztem tőle.

Ö meg a zsebében tapogatózva kereste a mobiltelefonját, amit korábban
nem mert használni, mert azzal elárulta volna tartózkodási helyünket. És
akkor Murphy tengerész főhadnagy kisétált a nyílt terepre. Többé-kevésbé
a placc közepére ballagott ki, körülötte röpködtek a lövedékek, majd leült
egy kis sziklára, és elkezdte beütögetni a parancsnokság számát.
Hallottam, mit mond. „Embereim súlyos tűz alatt állnak... széttépnek
minket! A srácaim haldokolnak idekint... segítségre van szükségünk!”
Amikor itt tartott, golyót kapott egyenesen a hátába. Láttam a vért
kilövellni a mellkasából. Előrezuhant, elejtette a telefonját és a gép-
karabélyát, de aztán megfeszítette magát, megmarkolta mind a kettőt,
megint felült, és újra füléhez illesztette a telefont. Hallottam, hogy újra
beszél. „Értettem, uram. Köszönöm!”
Utána felállt, és kitántorgott állásunk rosszabbik végére, a balszár-
nyunkat fedező lövész helyére, és Mikey újra harcba lépett, lőtte az
ellenséget.
És el is találta őket, miután eltudta azt az utolsó, kétségbeesett hívást a
támaszpontra, amely talán még megmenthetett minket, ha időben tudnak
segítséget küldeni, még mielőtt legázol az ellenség.
Csak én tudtam, mit tett Mikey. Megértette, hogy csak egyetlen esélyünk
van, és az a segítségkérés. És azt is tudta, hogy csak egyetlen hely van, ahol
valószínűleg tudja használni a mobiltelefont: a nyílt tér, távol a
sziklafalaktól.
A kockázatot ismerve, teljes tudatában annak, hogy az a telefonhívás az
életébe kerülhet, Michael Patrick Murphy tengerész főhadnagy, Maureen
fia, a gyönyörű Heather vőlegénye, kilépdelt a tűzviharba.
Célja nyilvánvaló volt: egy utolsó, hősies kísérletet tett két bajtársa
megmentésére. Felhívta a számot. Megközelítő pontossággal jelentette, hol
vagyunk, a velünk szembenálló ellenség létszámát, és azt, mennyire súlyos
a helyzet. Amikor sebet kapott - én azt gondoltam, halálosat -, ő tovább
beszélt.
Értettem, uram! Köszönöm. Elhalványulnak-e valaha ezek a szavak az

250
 A VÉGSŐ ÜTKÖZET MURPHY HEGYGERINCÉÉRT

emlékezetemben, még ha netán száz évig is élek? Elfelejtem-e őket valaha?

Önök elfelejtenék? És volt-e valaha nagyszerűbb SEAL-raj- parancsnok,
aki a végsőkig folytatta a harcot, és aki valószínűleg már haldokolva utolsó
tettével mindent kockára tett megmaradt emberei megmentéséért?
Kétlem, hogy létezett valaha különb ember, mint Mikey. Nyugodt az
ellenség tüzében, olyan ember, aki mindig gondolkodik, aki ret-
tenthetetlenül kiadja az egyetlen lehetséges parancsot, még ha szinte a
lehetetlennel határos is. És a végső, mindent felülmúló hősies tette, nem
holmi gesztus, hanem bátor cselekedet. Mikey csodálatos ember volt, és
nagyon, de nagyon kiemelkedő SEAL-tiszt. Ha olyan magas emlékművet
építenek neki, mint az Empire State Building, én azt sem fogom elég
magasnak tartani.
Mikey azonban ekkor még élt, és harcolt tovább, tartotta a balszárnyat.
Én kihúzódtam jobbra, és mindketten nagy gonddal, pontosan lőttünk. Én
még mindig próbáltam feljutni a kicsit magasabban fekvő terepszakaszra,
de a tálibok megfogyatkozott serege eltökélte, hogy nem enged oda, és
valahányszor megpróbáltam akár csak néhány métert előrenyomulni, akár
csak néhány centivel feljebb vergődni, azonnal visszakergettek. Mikey is
próbált magasabbra jutni, és valamennyire sikerült is neki, egy magasabban
húzódó sziklaréteghez, a fölött, ahol én álltam. Támadáshoz jó hely volt, de
védelemre alig alkalmas. És tudtam, ez lesz Mikey végső harcának
helyszíne.
Abban a pillanatban valamiféle kábulatba esve elsétált mellettem Axe.
Alig próbált a sziklák takarásában maradni, és akkor megláttam a sebet: a
feje jobb oldalát majdnem teljesen ellőtték. Rákiáltottam:
- Axe! Axe! Figyelj már, öreg cimbora! Húzódj le oda, húzódj oda le!
Az egyetlen helyre mutattam a sziklák között, ahol talán némi védelmet
találhatunk. Ő pedig próbálta felemelni a kezét, jelezve, hogy hallotta, amit
mondtam, de nem hallhatott. Csak ment tovább, lassan, előregörnyedve,
nem markolta már a puskáját. Már csak a pisztolya

251
 A TÚLÉLŐ

volt nála, de tudtam, azt sem képes már felemelni, célra tartani, elsütni.
Legalább fedezék felé tartott, bár egy olyan fejsebet senki sem élhet túl.
Tudtam, Axe haldoklik.
Mikey még mindig tüzelt, de hirtelen azt hallottam, hogy a nevemet
üvölti, átható, vérfagyasztó, állatias sikollyal:
- Segíts, Marcus! Kérlek, segíts!
Ő volt a legjobb barátom, de úgy harminc méterrel feljebb feküdt a
hegyen, és nem mászhattam fel hozzá. Járni is alig tudtam, és ha két
méterre kimozdultam volna a fedezékemből, száz lövedékkel találnak el
azonnal.
Mindennek dacára kiaraszoltam a kőtömbök közül, hogy próbáljak
tűzfedezetet lőni neki, hogy visszaszorítsam a rohadékokat, léleg-
zetvételnyi szünethez juttassam, amíg találok valami utat-módot a
feljutásra anélkül, hogy közben lekaszálnának.
Ő pedig egész idő alatt a nevemet kiabálta, és rimánkodott, hogy
segítsek neki életben maradni. Én pedig semmit sem tehettem azon
kívül, hogy vele halok meg. Amikor már csak néhány teli táram maradt,
még akkor is azt hittem, le tudom gépelni ezeket a turbános
faszkalapokat, és valahogy megmenthetem Mikey-t és Axe-et. Csak arra
vágytam, hogy Mikey hagyja abba a sikoltozást, érjen már véget a
haláltusája!
Ö azonban néhány másodpercenként újra és újra kiáltott értem. És
valahányszor megtette, úgy éreztem, kést szúrtak belém. Szememből
megállíthatatlanul ömlött a könny, nem először aznap. Bármit meg-
tettem volna Mikey-ért, az életemet is odaadtam volna érte, de ha
meghalok ezen a sziklakupacon, azzal nem menthettem meg. Ha va-
lamivel megmenthettem, akkor csakis azzal, hogy életben maradok.
És ekkor ugyanolyan hirtelen, mint ahogy elkezdődött, abbamaradt a
sikoltozás. Pár pillanatra csend állt be, mintha még a tálib harcosok is
megértették volna, Mikey meghalt. Kicsit előrébb óvakodtam, és
felnéztem, épp időben, hogy lássam, négyen lejönnek, és többször be-
lelőnek elesett bajtársam testébe.

252
 A VÉGSŐ ÜTKÖZET MURPHY HEGYGERINCÉÉRT

A sikoltozás tehát véget ért, mindenki számára, kivéve engem. Én még

mindig hallom Mikey-t, minden éjjel. Még mindig hallom azokat az
elsikoltott szavakat. Hosszú hetekig úgy gondoltam, talán megőrülök,
mert sohasem tudtam szabadulni tőlük. Volt egy-két rémítő alkalom,
amikor fényes nappal is hallottam őket, és azon kaptam magam, hogy
fülemre szorított tenyérrel a falhoz lapulok.
Mindig úgy gondoltam, hogy ilyen problémái csak másoknak vannak,
a hétköznapi embereknek, de nem a haditengerészet SEAL- jeinek.
Immár megtapasztaltam a lelki zavarok valóságát, és kétlem, hogy valaha
még zavartalanul végigalszom egy éjszakát.
Danny meghalt. Immár Mikey is meghalt, Axe pedig haldoklott.
Abban a pillanatban még ketten voltunk, de éppen hogy. Elhatároztam,
hogy lemegyek oda, ahol Axe rejtőzik, és ott halok meg, vele. Tudtam,
innen már aligha jutunk ki. Az ellenségből még mindig maradt vagy
ötven fő, és most már talán vadásznak is rám.
Majdnem tíz percembe telt, miközben szórványosan magam mögé
tüzelve próbáltam földhöz szögezni őket... biztos, ami biztos. Abban a
reményben lőttem, hogy talán van még valami esély az életben ma-
radásra, hogy Mikey telefonhívására talán még mindig ideérhetnek, és az
utolsó pillanatban kimenthetnek minket a srácok.
Amikor odaértem Axe-hez, egy talajmélyedésben ült, és már ideig-
lenes kötést tett a feje egyik oldalára. Rámeredtem, és arra gondoltam,
hová lett hűvös pillantású kék szeme? A szempár, amelyben most lát-
hattam saját tükörképemet, véres fekete volt, gödrüket kitöltötte a ko-
ponyáján tátongó rettenetes sebből ömlő vér.
Rámosolyogtam, mert tudtam, nem fogunk mi már elballagni innen,
legalábbis együtt nem, és nem ezen a világon. Axe-nek nem sok volt már
hátra. Még ha Amerika legremekebb kórházában is lett volna, akkor sem
lett volna neki sok hátra. Az élet rohanvást szállt el belőle, láttam, ahogy
ez a szupererős sportember másodpercről másodpercre gyengül.
- Hé, öregem! - mondtam. - Te aztán kikészültél!

253
 A TÚLÉLŐ

És szánalmas igyekezettel próbáltam rögzíteni a kötést a fején.

- Marcus! Ezek aztán elkaptak minket, apám! - Nehezen beszélt, mint
aki próbál koncentrálni. És akkor még annyit mondott: - Te maradj életben,
Marcus! És mondd meg Cindynek, szeretem!
Ezek voltak az utolsó szavai. Csak ültem ott, hiszen itt akartam lenni
Axe-szel, hogy ne legyen egyedül, amikor eljön a vég. Le se szartam már,
velem mi történik. Szép csendesen megbékéltem Istennel, és
megköszöntem, hogy oltalmazott, és megmentette a puskámat. Mert az
valahogyan még mindig nálam volt. Egy pillanatra sem vettem le a szemem
Axe-ről, aki alig-alig volt eszméletén, de még mindig lélegzett.
Másik két bajtársammal együtt Axe is mindig hős lesz számomra. A
rövid, de brutális összecsapás során úgy harcolt, mint egy sebesült tigris.
Mint Audié Murphy, mint York őrmester. Szétlőtték a testét, meg-
nyomorították az agyát, de a szellemét nem. Azt sohasem győzték le!
Matthew Gene Axelson addig lőtte az ellenséget, amíg már nem tudta
tovább tartani a puskáját. Épp csak betöltötte a huszonkilencedik évét.
Haldoklása perceiben egy pillanatra sem vettem le róla a szemem. Nem
hiszem, hogy akkor még hallott, de a szeme nyitva volt, még mindig együtt
voltunk, és nem engedtem egyedül meghalni.
Abban a pillanatban megláthattak minket, mert már jött is egy azokból a
különösen nagy robbanóerejű orosz kézigránátokból. A közelünkben esett
a földre, és robbanása oldalra röpített, ki a mélyedésből, át a göröngyös
nyílt terep fölött, majd az istenverte vízmosás peremén is át. Elvesztettem
az eszméletemet, mielőtt földet értem, és amikor magamhoz tértem, egy
másik horpadásban feküdtem. Első gondolatom az volt, hogy
megvakultam, mert a világon semmit sem láttam.
Néhány másodperc után azonban összeszedtem az eszemet, és rájöttem,
hogy arccal lefelé vagyok valami kibaszott gödörben. A látásom rendben
volt, sőt akadt még pár működőképes testrészem, de úgy éreztem,
megbénult a bal lábam, sőt kisebb mértékben a jobb is.
Isten tudja, mennyi idő kellett hozzá, de kivergődtem a sík talajra, majd
bekúsztam egy szikla takarásába.

254
 A VÉGSŐ ÜTKÖZET MURPHY HEGYGERINCÉÉRT

Csengett a fülem, gondolom a kézigránát lökéshullámától. Felnéztem, és

láttam, hogy jó nagyot zuhantam lefelé, de túlságosan össze voltam
zavarodva ahhoz, hogy meg tudjam állapítani, mennyit. A legnagyobb
különbség a most meg a között a pillanat között, amikor Axe mellett ültem,
az volt, hogy elhallgattak a fegyverek.
Ha elérték Axe-et, aki aligha élhette túl a robbanást, valószínűleg nem
fárasztották magukat a lövöldözéssel. Engem nyilvánvalóan nem találtak
meg, és igazán nehéz is lett volna kiszúrniuk arccal lefelé a gödörben.
Akárhogy is, úgy látszott, senki sem keres. Másfél óra óta először nagyon
úgy tűnt, hogy nem vadásznak rám lázas buzgalommal.
Azon túl, hogy nem tudtam felállni, volt még két nagyon komoly
problémám. Az egyik, hogy a nadrágom nyom nélkül eltűnt, ugyanis a
robbanás teljesen letépte rólam. A másik a bal lábam állapota, alig éreztem,
de iszonyatos látványt nyújtott: erősen vérzett és tele volt szilánkokkal.
Kötszerem vagy bármilyen egészségügyi felszerelésem régen nem volt
már. A bajtársaimon sem tudtam segíteni, most pedig magamon se, kivéve,
hogy próbálok rejtve maradni. A helyzet nem volt biztató. Fenemód biztosra
vettem, hogy eltört a gerincem, és valószínűleg a vállam is. Eltört az orrom,
és az egész arcom csupa seb volt. Felállni sem tudtam, nemhogy járni! A
két lábam közül legalább az egyiknek annyi, talán a másiknak is. Combtól
lefelé mind a kettő mintha megbénult volna, és csak egyféleképpen tudtam
mozogni: hason kúszva.
Cseppet sem meglepő módon kába voltam, ám a küzdelem külön nekem
fenntartott ködén át még egy csoda várta, hogy észrevegyem. Nem egészen
fél méterre onnan, ahol feküdtem, félig elrejtve a föld és az agyagpala alatt,
az ellenség számára láthatatlanul ott feküdt a puskám, és még mindig maradt
másfél tárnyi lőszerem. Imádkoztam, mielőtt megfogtam, mert azt
gondoltam, talán csak látomás, és amikor megpróbálom megmarkolni... hát,
éppenséggel el is tűnhet.

255
 A TÚLÉLŐ

De nem tűnt el. Éreztem az acél hidegét, ahogy ujjaim átfogták. Megint
füleltem, hátha hallom az Ő hangját. Ismét imádkoztam, Hozzá
könyörögtem útmutatásért, de nem szólalt meg semmilyen hang, én pedig
mindössze annyit tudtam, valahogy el kell kecmeregnem onnan jobbra,
ahol biztonságban lehetek, legalábbis pillanatnyilag.
Az én Istenem nem szólt újra, de el sem hagyott, azt tudtam. Átkozottul
biztos voltam benne.
Még egy dolgot tudtam ugyanilyen biztosan. Akkor először teljesen
egyedül voltam. Ott, azon a tálibok uralta, ellenséges hegyvidéken, nem állt
mellettem e világi bajtárs, körülöttem mindenhol ellenség nyüzsgött. Vajon
hittek-e a kecskepásztorok szavának? ők nyilván azt jelentették, négyen
vagyunk, ők pedig csak három holttestet találtak. Vagy azt feltételezik,
hogy darabokra szaggatott annak az utolsó RPG- gránátnak a robbanása?
Nem ismertem a választ ezekre a kérdésekre, csak reménykedhettem.
Mivel senkihez sem fordulhattam segítségért, hiszen nem volt már Mikey,
nem volt már Axe, és nem volt már Danny, egyedül kellett szembenéznem
a végső csatával, magányosan, reményvesztetten, és rettenetes hátrányban.
De eszem ágában sem volt feladni.
Csak egyetlen bajtársam maradt, és ő, mint mindig, rejtett utakon járt.
Én azonban keresztény voltam, ő pedig aznap ezer AK-47-es lövedéktől
mentett meg valahogy. Egyetlenegy sem talált el, és ez bizony jócskán
meghaladja az ember felfogóképességét.
És én még mindig hittem, hogy ő nem akarja a halálomat, én pedig még
mindig kész voltam minden erőmet latba vetni az Egyesült Államok
Haditengerészete SEAL-jei becsületének megőrzéséért úgy, ahogy
szerintem elvárják tőlem. Nem adom fel. A kurva életbe!
Amikor úgy ítéltem meg, hogy teljesen magamhoz tértem, megnéztem
az órámat: helyi idő szerint 13.42 volt. Már percek óta nem szóltak a
fegyverek, és kezdtem azt hinni, úgy gondolják, meghaltam. Tévedés,
Marcus! A tálibok újra lőni kezdtek az AK-ikkal, és hirtelen ismét
mindenütt lövedékek röpködtek, éppúgy, mint korábban.
Ellenségeim támadtak, jöttek fel a hegyoldal alacsonyabban fekvő

256
 A VÉGSŐ ÜTKÖZET MURPHY HEGYGERINCÉÉRT

részéről és mindkét oldalról, közben gyorsan, de pontatlanul tüzeltek.

Lövedékeik széles sávban szaggatták a földet és az agyagpalát, a legtöbb -
hála istennek - jó távol tőlem.
Világos volt, hogy úgy gondolják, talán még életben vagyok, de az is,
hogy egyelőre fogalmuk sincs, hol lehetek. A tűzzel végzett felderítés egy
változatát hajtották végre, próbáltak kifüstölni rejtekhelyemről. Alaposan
megszórták az egész szóba jöhető területet, és remélték, végül csak eltalál
és megöl valaki. Vagy ami még jobban tetszett volna nekik, előjövök
magasra emelt kézzel, és a gyilkos kis szarháziak levághatják a fejemet,
vagy számos vonzó népszokásuk valamelyik másikának hódolhatnak,
mielőtt elmondják annak a gonosz kis tévé csatornának, az al-Dzsazírának,
hogyan arattak fényes győzelmet a hitetlenek felett.
Azt hiszem, említettem már, mit tartok a megadásról. Belöktem az új tárat
csodálatos puskám tárfészkébe, és valahogy átkúsztam azon a kis buckán,
át a golyózáporon, egyenesen ki a hegyoldalba. Senki sem látott meg. Senki
sem talált el. Beékelődtem egy nagyobb repedésbe a sziklák között, a lábam
ugyan kilógott, de takarta egy bokorcsoport.
Mindkét oldalról hatalmas kőtömbök védtek. Úgy véltem, sikerült
befészkelni magam egy öt méter széles sziklapárkányra a hegyoldalban.
Nem barlang volt, még csak nem is sekély üreg, mert nem volt teteje a fejem
fölött. Újra és újra homok és kövek hullottak rám, ahogy a tálib harcosok
jártak-keltek rejtekhelyem fölött, de az a zug a sziklák között szenzációs
fedezéket és álcázást biztosított. Nagy szerencse kellene hozzá, hogy
kiszúrják, hol vagyok, még a legújabb taktikájukkal is, amikor tüzük puszta
sűrűségével próbáltak kifüstölni.
Én csak egyenesen előre láttam ki. Tudtam, hogy nem mozoghatok, és
állást sem válthatok, legalábbis nappali fényben nem, továbbá muszáj
elrejtenem a testemből szivárgó vért. Számba vettem sérüléseimet. A bal
lábam még mindig elég csúnyán vérzett, tehát sárpakolást raktam azokra a
sebekre. Homlokomon nagy vágás éktelenkedett,

257
 A TÚLÉLŐ

arra is tettem sárpakolást. Mindkét lábam érzéketlenné vált, azokon nem

megyek sehova. Legalábbis egy ideig.
Nem volt egészségügyi felszerelésem, se térképem, se tájolóm. Volt
lőszerem, és megvolt a puskám, továbbá elfogadható kilátásom a saját
hegyemről a kanyon fölött egyenesen át a szomszédos hegyre. Nem volt
nadrágom, és nem voltak társaim, de senki sem láthatott. Szilárdan be-
fészkeltem magam, hátamat a falnak vetettem.
Viszonylag kényelmes testhelyzetet vettem fel, ellenőriztem a puskámat,
és lefektettem hosszában magam mellé, kifelé irányzott csővel. Ügy
gondoltam, ha sok harcos talál rám, gyorsan csatlakozni fogok Dannyhez,
Axe-hez és Mikey-hoz, de előbb még jó néhányat megölök közülük.
Tudtam, tökéletes hadállást találtam a szívós védekezéshez, amit minden
oldalról fedez valami, tehát kizárólag arcból támadható, és sikerrel onnan
is csak nagy túlerővel.
Még mindig hallottam lövöldözést, és határozottan közeledtek felém.
Csak arra tudtam gondolni: Ne mozdulj, ne vegyél levegőt, ne adj ki hangot!
Azt hiszem, nagyjából akkor fogtam fel, hogy most először teljesen egyedül
vagyok. A tálibok pedig rám vadásznak, nem egy SEAL-szakaszra, hanem
rám egyedül. Sérüléseim dacára tudtam, hogy mély rejtésbe kell húzódnom.
Kezdtem elveszíteni az időérzékemet, de mozdulatlan maradtam. Igazából
egy centit sem mozdultam nyolc órán át.
Ahogy múlt az idő, láttam a tálib fickókat a kanyon túlsó oldalán, amint
fel-alá futkostak. Ügy látszott, sok százan vannak, és nyilvánvalóan
kerestek valamit. Utánam kutatták át a hegyet, amelyet olyan jól ismertek.
A lábamba visszatért némi érzés, de elég csúnyán véreztem, és komoly
fájdalmaim voltak. Azt hiszem, a vérveszteségtől szédülni is kezdtem.
És halálra voltam rémülve. Hat esztendős haditengerészeti SEAL-
pályafutásom alatt ez volt az első alkalom, amikor igazán féltem. Volt egy
pillanat, késő délután, amikor azt hittem, elmennek. A mély völgy túlsó
oldalán kiürült a hegyoldal, mindenki jobb felé futott, egész hordákban,
mind ugyanarra a helyre. Legalábbis az én szűk látóteremen át szemlélve
így látszott.

258
 A VÉGSŐ ÜTKÖZET MURPHY HEGYGERINCÉÉRT

Most már tudom, hova tartottak, ám amíg ott feküdtem a rejtekhelyemen,

fogalmam sem volt, mi az ördög történik. Itt most azonban elmondom, mi
történt azon a minden délutánok legszomorúbbikán magasan a Hindukus
hegyeiben, beszámolok a megdöbbentő mészárlásról, a legsúlyosabb
katasztrófáról, amely több mint negyvenéves fennállásuk során bármely
konfliktusban valaha érte a SEAL-eket.
Ugye emlékeznek, hogy Mikey-nak sikerült felvenni a kapcsolatot a
gyorsreagálású különítménnyel (QRF) Aszadábádban, pár hegylánccal
odébb attól a helytől, ahol én még mindig kitartottam? Ez volt az a bizonyos
utolsó bejelentkezés a mobiltelefonján, ami lényegében az életébe került.
Későbbi beszámolók szerint futótűzként terjedt el a támaszponton az utolsó
mondata, amit sosem fogok elfelejteni: „A srácaim haldokolnak idekint...
segítségre van szükségünk!" SEAL- ek haldokolnak! Ez ötödfokú riasztást
követelő vészhelyzet, olyankor pedig csak a halottak nem ugranak talpra.
Kristensen sorhajóhadnagy, megbízott egységparancsnokunk, elrendelte
a riadót. Mindig súlyos döntés, amit a QRF parancsnokának kell meghoznia,
hogy elinduljanak, vagy ne. Ő a másodperc milliomod része alatt meghozta
a döntést. Tudom, hogy amikor elrendelte a riadót, mi négyen - barátai és
csoportbeli bajtársai, Mikey, Axe, Danny és én - jelentünk meg a lelki
szemei előtt, ahogy afgán törzsi harcosokból álló hatalmas csapat
gyűrűjében az életünkért küzdünk, sebesülten, talán már meg is halt valaki
közülünk.
A rettenetes emberveszteség látomása sejlett fel előtte, miközben a
telefonba harsogva kiadta a parancsot, a 160. különleges hadviselési
repülőezred (160th Special Operations Aviation Regiment, SOAR), a
legendás Night Stalkers katonái készítsék elő a hadsereg nagy MH- 47-es
helikopterét, amely már ott állt a felszállóhelyen. Ugyanaz a helo volt,
amelyik előző nap közvetlenül a miénk előtt szállt fel, majd előttünk repült
be műveleti területünk fölé.

259
 A TÚLÉLŐ

Srácok, akiket már bemutattam, rohantak a kijelölt helyre, égtek a

vágytól, hogy segíthessenek. Lőszertáskáikba annyi tárat gyömöszöltek,
amennyit csak bírtak, felkapták a fegyverüket, és futottak a Chinookhoz,
amelynek rotorjai már süvöltve forogtak. Az én 1-es számú SDV-
csoportbeli srácaim azonnal ott termettek. James Suh és Shane Patton
tengerészaltiszt ért elsőnek a helikopterhez. Közvetlenül a sarkukban szállt
be a hatalmas termetű Dan Healy rangidős vezető tengerészaltiszt, az az
ember, aki kitervelte a Vörös Szárnyak hadműveletet, és aki olyan arcot
vágott, mintha a körlet elhagyása közben meglőtték volna.
Utánuk érkeztek a 10-es számú SEAL-csoport tagjai, Mike McGreevy
tengerész főhadnagy New Yorkból, Jacques Fontan vezető tengerészaltiszt
New Orleansból, két első osztályú tengerészaltiszt, Jeff Lucas Oregonból
és Jeff Taylor Virginiából. Végül, azt kiabálva, hogy a fiainak minden
fegyveres kézre szükségük van, amit csak megkaphatnak, megjött Eric
Kristensen sorhajóhadnagy, aki valószínűleg mindenki másnál jobban
tudta, hogy a helikopterre felszálló nyolc SEAL hamarosan halálosan
veszélyes nappali behatolást kísérel meg egy magashegyi hágónál, vagyis
egyenesen belevetik magukat egy olyan ellenséges csapat karjaiba,
amelynek létszáma akár több tucattal is meghaladhatja az övéket.
Kristensen tudta, hogy nem kötelessége velük tartani. Ami azt illeti,
talán jobb is lett volna, ha nem megy, hanem a parancsnokságon marad,
ahonnan nyomon követheti és vezetheti a harctevékenységet. Ám
parancsnokunk beszállt a helikopterbe, ami legalábbis szokatlan megoldás,
de Eric Kristensen ízig-vérig SEAL volt. És számára minden másnál
fontosabb volt, hogy kétségbeesett segélykiáltást hallott. A testvéreitől, egy
olyan embertől, akit jól ismert, akiben megbízott.
Nincs az az Isten, hogy egy ilyen hívásra Eric ne mozduljon. Semmi sem
vehette volna rá, hogy ne menjen. Minden bizonnyal tudta, hogy már alig
bírjuk tartani magunkat, és azért imádkozunk, hogy jöjjön végre a segítség.
Végtére is mi csak négyen voltunk, a tálibok pedig mindenki legjobb
tudomása szerint legkevesebb százan.
Eric ismerte a kockázatot, de egy percig sem tétovázott. Csak fogta a

260
 A VÉGSŐ ÜTKÖZET MURPHY HEGYGERINCÉÉRT

gépkarabélyát, a lőszerét, és rohant a helikopterhez, közben fennhangon

biztatott mindenkit, hogy siessenek! „Mozgás, fiúk! Gyerünk, most tényleg
húzzunk bele!”
Szorult helyzetben mindig ezt mondta, ő aztán igazi parancsnok volt, és
azok között is a pokolian jók közé tartozott. Ám ami ennél is fontosabb,
SEAL volt, a vérben született testvériség tagja. És ami még ennél is sokkal
lényegesebb, ember volt, aki abban a pillanatban egy olyan sürgető,
kétségbeesett segélykiáltásra reagált, amely a saját testvérisége soraiból
hangzott fel. Eric Kristensen csak egy utat látott maga előtt, azt, amelyik
egyenesen felvezet a hegyre. Azt pedig puskával a kézben kell járni,
parancsnoki kötelezettségek ide vagy oda.
Az MH-47-es fedélzetén a 160. SOAR katonái csendben vártak, ahogy
oly gyakran ilyen hajmeresztő, sokszor éjszaka végrehajtott légimentő
hadműveletek során. A hadsereg igazi elit különítménnyel vett részt a
vállalkozásban.
Az MH-47-es felszállt, hogy átrepülje a két hegyláncot. Sejtésem szerint
úgy érezhették, hogy az út egy örökkévalóságig tart, az ilyen típusú mentési
műveleteknél mindig úgy érzi az ember. A helikopter nagyjából ugyanott
kezdett hozzá a leszálláshoz, ahol a hadművelet kezdetén gyorskötélen mi
is leereszkedtünk, vagyis nagyjából nyolc kilométerre az én akkori
tartózkodási helyemtől.
A terv szerint a mentőcsapatnak ugyanúgy kellett leereszkednie, tehát
amikor elhangzott a figyelmeztető kiáltás: „Harminc másodperc!”, az elöl
álló srácok, gondolom, araszolva megindultak a hátsó rámpa felé. Senki sem
tudott arról, hogy a táliboknak volt ott valamiféle bunkere, és amikor az
MH-47-es megállt a levegőben végrehajtani a földre szállítást, felemelte az
orrát, és leengedte a hátsó részét, és a lecsúszáshoz kidobták a köteleket, a
tálibok a nyitott hátsó rámpa fölött belőttek egy RPG-gránátot a helikopter
rakterébe.
Villámgyorsan elhúzott az élen állók feje mellett, és az üzemanyag-
tartályoknál robbant fel, megsemmisítő erővel. A helcsi hátsó és kö-

261
 A TÚLÉLŐ

zépső része egy pillanat alatt lángoló pokollá változott. A robbanás

lökéshulláma több srácot kilökött a gépből, ők úgy kilenc méter magasról a
földre zuhantak - egyesek lángolva és szörnyet haltak. A hegyoldalnak
csapódtak, majd pörögve, bukdácsolva a mélybe zuhantak. A becsapódás
nagyon nagy erővel történt, kutató-mentő osztagaink később félbetörött
csövű gépkarabélyokat is találtak a holttestek között.
A helikopterpilóta küzdött, hogy ne veszítse el az uralmat a gép fölött.
Nem tudhatta biztosan, hogy emberek halnak meg mögötte, de a körülötte
és fölötte elharapózó tüzet bizonyosan észlelte. Természetesen nem tehetett
semmit. A nagy MH-47-es menthetetlenül aláhullott az égből, és
mennydörgő robajjal becsapódott a hegyoldalba. Megcsavarodott, majd
pokoli erővel újra és újra átfordult, és ízzé-porrá zúzódott hosszú, majd’
kétszáz méteres lefelé vezető útján a megsemmisülésbe.
Semmi sem maradt belőle, csak szétszóródott roncsdarabok, mire a
mieink végre feljutottak oda, kivizsgálni, mi történt. És persze nem volt
túlélő. Cimboráim az 1-es számú SDV-csoportból, James, Dan főnök és az
ifjú Shane, mind odavesztek. Jó is, hogy nem tudtam erről, amikor ott
hevertem sziklák közé ékelt búvóhelyemen. Nem biztos, hogy képes lettem
volna megbirkózni vele. Igazi mészárlás volt ez, nem más. Amikor hetekkel
később láttam a fotókat, összeomlottam, leginkább azért, mert én voltam
az, akit kimenteni próbáltak.
Amint mondtam, akkor, amikor mindez történt, mit sem sejtettem az
egészről. Csak annyit tudtam, hogy történt valami, amitől a tálibok
szemlátomást nagyon izgatottak lettek. Hamarosan amerikai repü-
lőgépeket, A-10-eseket és AH-64-es Apache harci helikoptereket is láttam
az előttem húzódó kanyon hosszában végigrepülni. Némelyik olyan közel
húzott el, hogy a pilótákat is láttam.
Előhúztam a tokjából az adóvevőt, és próbáltam kapcsolatot teremteni,
de nem tudtam megszólalni. A torkom mindenféle mocsokkal volt tele,
nyelvem felragadt a szájpadlásomra, és nem volt vizem.
Képtelen voltam leadni valamit, de tudtam, sikerült felvennem a kap-
csolatot, mert hallottam a pilóták beszélgetését. Ezért beizzítottam az

262
 A VÉGSŐ ÜTKÖZET MURPHY HEGYGERINCÉÉRT

automata vészjelzést az adóvevőn, és azzal adtam.

Vették az adásomat. Tudom, hogy vették, mert tisztán hallottam őket.
- Hé! Veszed ezt a vészjelzést?
- Igen, megvan!... de semmi további információ.
Azzal egyszerűen elrepültek, valahová tőlem jobbra, ahol, ma már
tudom, az MH-47-es lezuhant.
Az volt a baj, hogy a tálibok ellopták ezeket az adóvevőket, és gyakran
használták már őket arra, hogy alacsonyra csalogassák az amerikai
helikoptereket. Akkor ezt még nem tudtam, de ma már magától értetődőnek
tartom, hogy a pilóták elég idegesek lettek, ha egy amerikai automata
vészjelző adására reagálva meg kellett kísérelniük a leszállást, mert nem
tudhatták, ki az ördög kezeli azt az adóvevőt, és a dolog könnyen
végződhetett úgy, hogy lelövik őket.
Ám még ha tudom is ezt akkor, aligha jelentett volna vigaszt, ahogy ott
feküdtem félholtan, lassan elvérezve, járni képtelenül a hegyoldalban.
Akkor már sötétedett, és nyilvánvalóan gyorsan fogytak a lehetőségeim.
Úgy okoskodtam, egyetlen esélyem, ha magamra vonom a völgyem fölött
még mindig meglehetősen rendszeres időközönként végigrepülő pilóták
valamelyikének figyelmét.
Az adóvevőm fülhallgatója leszakadt, miközben a hegyoldalon
zuhantam, de a drótjai még megvoltak. Valahogy előszedtem kettőt a vegyi
világítógyertyáim közül, amelyek vörös izzással ragyognak, amikor az
ember eltöri őket, és felkötöztem őket a fejhallgató használhatatlan
vezetékeire. Aztán abban a pillanatban, amint megláttam a környéken egy
helikoptert, forgatni kezdtem a fejem fölött ezt a házilag barkácsolt
parittyát, mint valami világító karikát.
Volt még egy infravörös villanófényes elemlámpám is, ami működött, és
ott volt még a lézer a puskámról, ezt leszereltem, és a rendszeresen
mellettem elrepülő amerikai repülőkre irányítottam. Krisztusom!

263
 A TÚLÉLŐ

Magam voltam az eleven, lélegző vészjelzés. Kell lennie valakinek, aki

figyeli ezeket a hegyeket! Valakinek meg kell látnia! Ezt az eljárást csak
akkor alkalmaztam, amikor már valóban láttam egy helikoptert, op-
timizmusom azonban hamarosan teljes kétségbeesésbe csapott át. A kutya
se figyelt fel rám! Onnan, ahol én feküdtem, úgy nézett ki, hogy halottnak
hisznek, és lemondtak rólam.
Addigra a nap már lefelé tartott a hegyek mögé, nekem pedig már
majdnem teljesen visszatért az érzés mindkét lábamba. És ez reményt adott,
hogy akár járni is képes lehetek, bár tudtam, a fájdalom kicsit kellemetlen
is lehet. Kezdtem rohadtul szomjas lenni. A torkomban porból és szennyből
képződött dugót nem tudtam felköhögni és kiköpni. Jó, hogy lélegezni
tudtam, beszédről szó sem lehetett. Vizet kellett találnom, és sürgősen el
kellett tűnnöm ebből a halálos csapdából, de nem mozdulhattam, amíg a
sötétség leple le nem ereszkedik a hegyvidékre.
Tudtam, egyedül kell kijutnom onnan, előbb a vízig, majd biztonságos
helyre, mert átkozottul úgy festett, hogy senki sem fog megtalálni.
Emlékszem Axe utolsó szavaira, ma is ott csengenek tisztán a
fülemben: „Te maradj életben, Marcus! És mondd meg Cindynek, sze-
retem!”
Tudtam, Axe-ért, Dannyért és mindenekfölött Mikey-ért életben kell
maradnom.
Láttam, ahogy a hegyvidéki nap utolsó, hosszú sugarai óriási árnyékokat
vetnek az előttem elterülő kanyon falaira. És akkor megláttam egy AK-47-
es ezüstös csövének villanását egyenesen velem szemben, ugyanabban a
magasságban, a túlsó sziklafal előterében, talán úgy 140 méternyire.
Kétszer is megcsillantak rajta a lenyugvó nap sugarai, ami arra utalt, hogy
a fickó, aki a fegyvert a kezében tartja, az én hegyem sziklafalát
pásztázgatja, az én védett zugom környékét, ahol még mindig
mozdulatlanul feküdtem.
Aztán megláttam. Csak álldogált ott felgyűrt ingujjal, kék-fehér kockás
mellényben, afgán szokás szerint gépkarabélyát mélyre lógatta, de látszott,
hogy a másodperc tört része alatt felkaphatja lövő helyzetbe. Egyedül arra

264
 A VÉGSŐ ÜTKÖZET MURPHY HEGYGERINCÉÉRT

következtethettem, hogy engem keres.

Nem tudtam, hány pajtikája tartózkodik hallótávolságon belül, de azt
tudtam, ha sikerül egyenesen átnéznie a kanyon fölött, és valahogy meglát,
nekem annyi. Aligha véthetett el, és nagy igyekezettel bámult, de a fegyverét
nem emelte fel. Egyelőre.
Ügy döntöttem, nem olyan nagy a kockázat, és kész vagyok vállalni. A
puskám töltve volt, a végén hangtompító. A lövés nem sok zajjal járna, ami
felkeltené bárki más figyelmét. Tehát nagyon óvatosan, lélegezni is alig
merve, lövési helyzetbe emeltem a Mark 12-est, és célba vettem a kis embert
a túlsó gerincen. Pontosan ott állt céltávcsövem fonalkeresztjének közepén.
Lenyomtam az elsütő billentyűt, és pontosan a két szeme között találtam
el. Épp csak annyit láttam, hogy a homlokát elönti a bugyogó vér, és már át
is bukott a szikla peremén, le a szakadékba. Ügy 60 métert zuhanhatott,
utolsó lélegzetével végigsikoltotta az utat a fenékig. Sorsa semmilyen
módon nem indított meg, kivéve, hogy köszönetét mondtam Istennek, amiért
egy tálibbal kevesebb.
Szinte azonnal két társa rohant pontosan arra a helyre, ahol az előbb még
ő állt, egyenesen szembe velem. Többé-kevésbé ugyanazt viselték, talán
csak más színű volt a mellényük. Álltak és bámultak le a szakadékba, oda,
ahová az első férfi lezuhant. Ezeknél is AK volt, tüzelésre készen is tartották,
de nem emelték még fel teljesen.
Azt gondoltam, talán elmennek, de csak álltak ott, és az én hegyemet az
övéktől elválasztó szakadék fölött bámultak át. Onnan, ahol én feküdtem,
úgy festett, egyenesen rám merednek. Valami mozgást kerestek a
hegyoldalban. Tudtam, fogalmuk sincs, hogy a cimborájukat lelőtték-e,
egyszerűen csak megcsúszott és leesett, vagy esetleg levetette magát.
Attól tartok azonban, hogy az első lehetőségre szavaztak, és akkor már
azon voltak, hogy kiderítsék, pontosan ki lőtte le. Mozdulatlan maradtam,
de azok az apró fekete szemek egyenesen felém meredtek,

265
 A TÚLÉLŐ

én pedig rájöttem, ha ketten egyszerre veszik tűz alá sziklaerődömet, igen

nagy a valószínűsége, hogy egy vagy több AK-47-es lövedék eltalál.
Mennie kellett mind a kettőnek.
Ismét felemeltem lassan a puskámat, és megcéloztam az egyik táli- bot.
Első lövésem azonnal megölte a jobb oldalit, láttam átzuhanni a meredély
szélén. A másik felfogta, hogy ellenség van kinn a terepen, felemelte a
gépkarabélyát, és azt a sziklafalat vizslatta irányzékán át, amelynek egy
bizonyos pontján még mindig hanyatt feküdtem.
Őt a mellén találtam el, majd leadtam egy második lövést is, hátha még
lélegzik, és kiáltani tud. Egyetlen hang nélkül előreesett, és csatlakozott két
cimborájához a kanyon fenekén. így aztán teljesen egyedül maradtam, és
eddig rám se találtak.
Mindössze néhány órával korábban Mikey Murphy és én olyan rossz
döntést hoztunk, ami három emberéletbe került, a legkülönb SEAL-ek
életébe. Sziklapadomon fekve, minden oldalról ellenséges tálib
harcosokkal körülvéve, nem engedhettem meg magamnak még egy rossz
döntést. Isten kegyelméből valahogy megkíméltettem annak az elsőnek a
következményeitől, amit ott fenn hoztunk azon a gránitképződményen,
amelyet kiváló vezetőnk, Mikey után illene elnevezni. Harcunkat pedig a
Murphy Hegygerincéért vívott csatának.
Ettől kezdve minden döntésem egyedül az én életemet vagy halálomat
fogja befolyásolni. Ki kellett harcolnom magamnak a kivezető utat, és le se
szartam, hányat kell még megölnöm ehhez a tálib ellenségből. A lényeg,
hogy nem követhetek el még egy hibát! Kockázatot nem vállalhattam.
A kanyon túlsó oldala csendes maradt, miközben a nap eltűnt a
Hindukus magas nyugati csúcsai mögött. Úgy okoskodtam, hogy a tálibok
valószínűleg két részre osztották az ide küldött kutatóosztagukat, és én
megszabadultam az egyik felétől. Valahol kinn az alkonyat halálos
csendjében majdnem bizonyosan van még három másik harcos, aki az
egyetlen életben maradt amerikait keresi abból a négytagú járőrből, amely
olyan széles rendet vágott csapatuk soraiba.
Már elhalt az amerikai Apache-ok rotorjainak biztató csattogása. Senki

266
 A VÉGSŐ ÜTKÖZET MURPHY HEGYGERINCÉÉRT

sem keresett, de a legnagyobb gondom a víz volt. Amellett, hogy még

mindig véreztem és nem tudtam felállni, mindjobban gyötört a szomjúság.
A nyelvemre még mindig por és szenny ragadt, és még mindig nem tudtam
megszólalni. A kulacsomat még az első, Mikey-val közös zuhanásunk alatt
elveszítettem a hegyen, és akkor már kilenc órája volt, hogy utoljára ittam.
Ugyanakkor csuromvíz lettem, mikor a folyóba estem, és még mindig
nem száradtam meg. Erősen szédültem a vérveszteségtől, mégis próbáltam
összpontosítani, és csak egyetlen lehetőséget láttam: muszáj felállnom! Ha
pár tálib megkerüli tőlem balra azt a sarkot, amelytől az egyetlen út vezet
hozzám, és valamiféle fényforrás is lesz náluk, olyan helyzetben leszek,
mint az országúton reflektor elé kerülő nyúl.
Sziklaerődöm eddig jó szolgálatot tett, de most azonnal el kell hagynom!
Amikor pirkadatkor megtalálják annak a három fickónak a hulláját, ezen a
hegyen nyüzsögni fognak a tálibok. Talpra kínlódtam magam, és aztán csak
álltam a bokszeralsómban a dermesztőén hideg hegyi szélben. Kipróbáltam
a jobb lábamat, nem vészes. Utána kipróbáltam a balt, na, az viszont
pokolian fájt. Onnan, ahol pakolást raktam a sebemre, megpróbáltam
lesöpörni egy kis agyagpalát meg koszt, de a gránátrepeszek kiálltak a
combomból, és valahányszor hozzáértem valamelyikhez, majdnem a
plafonig ugrottam a fájdalomtól. Legalábbis addig ugrottam volna, ha lett
volna plafon.
Gondot jelentett, hogy nem tudtam igazán biztonságosan tájékozódni a
terepen. Azt persze tudtam, hogy a hegy mögöttem meredeken emelkedik,
és úgy estem kelepcébe a sziklafalon, hogy semerre nem mehettem, csakis
felfelé. Ami onnan, ahol álltam, igazán rémisztő feladatnak ígérkezett, hisz
sántikálni is majdnem képtelen voltam. Újra kipróbáltam a bal lábamat, és
legalább romlani nem romlott.
A hátam viszont pokolian fájt. Addig fogalmam sem volt, micsoda
fájdalmat tud okozni három repedt csigolya. Persze akkor még arról sem
volt fogalmam, hogy megrepedt három csigolyám. A jobb válla-

267
 A TÚLÉLŐ

mát tudtam mozgatni annak ellenére, hogy izom- és ínszakadásom volt,

amiről akkor még szintén nem tudtam. A törött orrom pedig lüktetett egy
kicsit, de az igazán semmiségnek tűnt a többihez képest. Tudtam, hogy
arcom egyik oldala alaposan lenyúzódott a zuhanáskor a hegyről, és a nagy
vágás a homlokomon sajgott, mint a fene.
Leginkább azonban a szomjúság gyötört. Csekély vigaszt jelentett, hogy
odafönn több patakhoz is közel jártam. Meg is kellett találnom
valamelyiket, és gyorsan, azért is, hogy megtisztíthassam a sebeimet, és
azért is, hogy igyák. Ha sikerül, lesz esélyem megszólalni az adóvevőn, és
reggel magamhoz irányíthatok egy amerikai helikoptert vagy vadászgépet.
Összeszedtem a megmaradt felszerelésemet, az adóvevőt, a villa-
nófényes lámpáimat meg a lézert, és újra elraktam őket. Ellenőriztem a
puskámat, körülbelül húsz lőszer maradt még a tárban, egy teli tár pedig a
málhamellényben, amelynek tártartóit még mindig viseltem a mellemen.
Kiléptem erődömből, ki a Hindukus koromsötétjébe, halálos csendjébe.
Nem látszott a hold, és éppen elkezdett esni az eső, ami azt jelentette, nem
is fog látszani belátható időn belül.
Újra a lábaimat próbálgattam. Roggyanás nélkül megtartották a
testsúlyomat. Tapogatózva megkerültem a hatalmas sziklát, amelyik egész
nap a balszárnyamat védte, majd a legapróbb, legfélénkebb lépésekkel,
amelyeket valaha tettem, kióvakodtam a hegyoldalra.

268
 9
Felrobbantottak, meglőttek és halottnak
hittek

Csakhogy ugyanakkor a hátam mögül meghallottam az

üldöző fegyveresek halk lépteit is! ...ott álltak ketten kicsivel
fölöttem a sziklák között. Engem kerestek. Csak töredék
másodperceim voltak, hogy tegyek valamit, mert
mindketten a nyakamon voltak, lövésre készen tartott AK-
val... Az egyik kézigránátomért nyúltam...

Még az éjszaka vaksötétjében is éreztem, ahogy fölém tornyosul a hegy

árnyéka. Igazából úgy éreztem, látom is, valamiféle sötét erőként, ami
minden másnál sötétebb, még azoknál a sziklafalaknál is feketébb,
amelyekre támaszkodtam.
Tudtam, pokolian hosszú az út a hegytetőig, és oldalazva kell haladnom,
mint egy tarisznyaráknak, ha fel akarok jutni. Azt is tudtam, hogy rá fog
menni az egész éjszaka, de muszáj valahogyan feljutnom oda, egészen a
legtetejére!
Két okból választottam ezt a stratégiát. Először is, odafenn sík terep vár,
tehát ha megint tűzharcig fajulna a helyzet, jó esélyem lesz. Nem lesz senki,
aki felülről lőhet rám. Minden SEAL szereti a sík terepen vívott harcot,
mert abban van esélye győzni.
A második ok a segítséghívás lehetősége volt. Senki nem épített még
olyan helikoptert, amelyik biztonságosan le tud szállni ezeken a meredek
oldalú afganisztáni sziklabérceken. A hegyláncon belül az

269
 A TÚLÉLŐ

egyetlen hely, ahol egy MH-47-es leszállhatott, a kis sík teknő volt
odalenn, ahol a falusiak megművelték a földet és haszonnövényeket
termesztettek, ami itt narkóalapanyagot jelent.
Persze a világ minden kincséért se kockáztattam volna meg, hogy
egy falu közelében csellengjek. Felfelé indultam tehát, a magasabban
fekvő sík terepszakaszok felé, ahol egy helikopter le-, majd fel is száll-
hat. És a rádióvételem szintén jobb lenne ott fenn. Azt csak remélhettem,
hogy az amerikaiak még mindig kutatnak a hegyek között az eltűnt
Vörös Szárnyak után.
Ügy véltem azonban, hogy addig simán szomjan is halhatok, így ki-
száradt torkom egyre a víz, és talán a biztonság felé hajtott. Megtettem
tehát első lépéseimet, és közben azt gondoltam, valószínűleg 150 métert
fogok haladni toronyiránt, de persze sokkal nagyobb távolságot kell
majd bejárnom a cikcakkos menetvonal miatt, amelyre a hegyen
kényszerülni fogok.
Odakinn a sötétségben egyenesen felfelé kapaszkodva kezdtem el a
hegymászást. Puskámat a derékszíjam alá dugtam, így két kézzel tud-
tam kapaszkodni, de alig tettem meg kicsit jobbra tartva az első hat
métert, amikor csúnyán megcsúsztam, ami rohadtul pocsék élmény
volt. A fal lejtése majdnem függőleges volt, le egészen a völgy aljáig.
Jelenlegi állapotomban valószínűleg nem éltem volna túl a zuhanást,
de valahogy sikerült megóvnom magam attól, hogy többet essek
nagyjából 3 méternél. Minden esés után újra összeszedtem magamat, és
másztam felfelé, arccal a hegynek, bármibe megkapaszkodva, amit
olyan erővel markoltam meg, mintha kezem egy exkavátor vaspofája
lett volna. Csak láncfűrésszel lehetett volna levágni arról a sziklafalról.
Minden gondolatomat az töltötte ki, hogy ha leesek, valószínűleg több
mint száz métert fogok zuhanni, amíg meghalok, ami igencsak segítette
a koncentrációt.
Mentem hát tovább, legtöbbször oldalirányba mászva. Kapaszkod-
tam sziklákba, kúszónövényekbe, bármibe, amit meg tudtam markolni.
Időről időre kimozdítottam valamit a helyéről, vagy letörtem egy ágat,

270
 FELROBBANTOTTAK, MEGLŐTTEK ÉS HALOTTNAK HITTEK

amelyik nem bírta el a súlyomat, és gondolom nagyobb zajt csaptam,

mint az egész tálib sereg hegyi vonulásai alatt valaha.
Több órája haladtam már, amikor úgy érzékeltem, hallok valamit a
hátam mögött. Azt mondom, érzékeltem, mert amikor az ember vak-
sötétben van, tényleg semmit sem lát, minden más érzéke kiéleződik,
különösen a hallása és a szaglása. A hatodikról nem is beszélve,
ugyanarról, amellyel a kecske, az antilop vagy a zebra is rendelkezik, ez
figyelmezteti a legelészés közben sebezhető növényevőket a ragadozó
jelenlétére.
Ami azt illeti, én nem voltam annyira sebezhető, az pedig végképp
tuti, hogy nem legelésztem, de ott és akkor a világ Ragadozó
Központjában jártam. Azok az orgyilkos törzsi fattyak mindenfelé az én
nyomomban koslattak, és legjobb tudomásom szerint veszettül
igyekeztek rám találni.
A sziklához lapultam, mozdulatlanul álltam a hegyoldalban. És akkor
újra meghallottam egy gally vagy ág távoli reccsenését. Ügy becsültem,
talán kétszáz méterre lehetett mögöttem. Abban a pillanatban hallásom
valahogy csúcsra járt ebben a tökéletesen csendes hegyvidéki
környezetben. Azt is meghallottam volna, ha egy kilométerre halkan
elszellenti magát egy kecske.
Akkor újra hallottam azt a neszt. Nem a kecskét, hanem a gallyat, és
immár biztosan tudtam, hogy követnek. Bassza meg! A hold még
mindig nem bújt elő, még mindig nem láttam semmit, de ugyanez a
tálibokra valószínűleg nem igaz. Hosszú évek óta csaklizták el a ha-
difelszerelést előbb az oroszoktól, majd az amerikaiaktól. Mindent,
amijük volt, balkézről szereztek, kivéve azt, amit Bin Laden vásárolt
nekik, és néhány éjjellátó készülék bizonyosan bekerült az eszköztá-
rukba. Végtére is az oroszok úttörők voltak a haditechnikának ezen a
területén, és tudtuk, a mudzsahedinek mindenfélét zabráltak tőlük,
amikor a szovjet hadsereg végül kivonult.
A láthatatlan afgán nyomkereső felbukkanása nagyon rosszul érintett
engem, nem utolsósorban maradék harci kedvemet. A gondolat,

271
 A TÚLÉLŐ

hogy valahol a környéken ólálkodik egy csapat gyilkos, aki engem

igyekszik becserkészni, és lát, amikor én nem láthatom őket... hát, ez rohadt
helyzetnek számít bárki hadseregében.
Úgy döntöttem, haladok tovább, és reménykedem, nem határoznak úgy,
hogy tüzet nyitnak. Amikor felérek a tetőre, majd kinyírom őket. Abban a
pillanatban, amint meglátom a kis szarházikat. A pirkadat első jelére
kicövekelek magamnak egy jó lőállást valahol a bokrok alatt, ahol engem
senki se láthat, és utána elbánok velük, amint lőtávolon belül érnek. Addig
azonban sajnos úgy gyötört a szomjúság, hogy azt gondoltam, belehalok,
mielőtt az a várva várt óra elérkezik.
Mindent megpróbáltam. Letörtem a fák legvékonyabb ágait, és
igyekeztem kiszívni belőlük valami nedvességet. A fűszálakat is szí-
vogattam, amikor találtam egy keveset, hátha maradt rajtuk pár csepp
harmat. Még a zoknimat is megpróbáltam kicsavarni, csak egy nya-
lintásnyi vízhez jussak. Semmi sem olyan iszonyatos még megközelítőleg
se, mint a szomjhalál. Higgyenek nekem, a közelében jártam.
Ahogy telt az éjszaka, időnként amerikai katonai repülőgépek hangját
hallottam a hegyek fölött. Általában magasan átrepültek a vidék fölött. És
valahányszor időben meghallottam egyet, kiálltam, és lengettem a
jelzőlámpáimat, működtettem a segélykérő jeladót, ahogy csak tudtam,
hiszen még mindig magam voltam a két lábon járó vészjelzés, de senki sem
hallott meg. Lassan rájöttem, senki sem hiszi, hogy még életben lehetek, és
ez aztán gyászos gondolat volt. Mert ha senki sem hisz abban, hogy még
lélegzek, hát az valószínűleg tényleg a véget jelenti számomra. Rám tört a
végtelen elhagyatottság érzése. Még nagyobb baj volt, hogy annyira
legyengültem és olyan heves fájdalmak gyötörtek, hogy rádöbbentem, én
ugyan soha nem fogok feljutni a hegy tetejére. Valójában felérhettem volna,
de súlyosan sérült bal lábam nem bírta a hegymászást. Mégsem tehettem
mást, csak haladtam oldalvást, küszködtem a hegy meredek oldalában, néha
le, néha fel, és reménykedtem.
Még mindig véreztem, és még mindig nem tudtam beszélni. Hallani
viszont jól hallottam, így hallhattam az üldözőimet, akik néha szó- longatták

272
 FELROBBANTOTTAK, MEGLŐTTEK ÉS HALOTTNAK HITTEK

egymást. Emlékszem, ezt nagyon furcsának találtam, mert rendesen teljes

csendben jöttek-mentek a terepen. Emlékeznek azokra a
kecskepásztorokra? Az elsőt egyáltalán nem hallottam közeledni, csak
akkor neszeltem fel, amikor már alig egy méterre volt tőlem. Nagyjából
mindig így mozognak, könnyű léptekkel, szikár, súlytalan férfiak, semmi
mozgást akadályozó útipoggyász - még vizet sem visznek magukkal.
Amikor az afgánok útra kelnek, csak a fegyverüket és a lőszerüket viszik
magukkal, semmi mást. Egyetlen fickó viszi a vizet mindenkinek, egy másik
az összes tartalék lőszert. A fő csapatot így semmi sem terheli, nagyon
gyorsan, szinte zajtalanul haladhat. Született nyomkeresők, a
legátszeldeltebb terepen is képesek megtalálni valaki nyomát, és utána
egyenesen odamennek az emberhez.
Természetesen ez azt feltételezi, hogy a maguk fajtájából követnek
valakit. Egy olyan nagydarab, száz kilós melákot követni, mint én, aki
csúszkál, bukdácsol, időnként elesik, tördeli az ágakat, és a laza talajon
kisebb kőomlásokat okoz, hát ez lehetett az afgán nyomkeresők álma. Még
én is rájöttem, hogy nagyjából nulla a valószínűsége, hogy sikerül leráznom
őket.
Az is lehet, hogy a kiáltásaik, amelyeket hallottam, igazából nem is
utasítások voltak. Talán a visszafojtott nevetés tört ki belőlük igazán
szánalmas sziklamászói képességeim láttán. Várjatok csak, amíg megvirrad,
gondoltam. Akkor majd gyorsan kiegyenlítődik a játszma! Már persze ha
nem lőnek le ők előbb, még a sötétben.
Én csak folytattam a hegykerülést. Mélyen alattam láttam néhány lámpás
fényét, és látni véltem egy pislákoló tüzet is. Minden bizonnyal a völgy alján
égett, és ez adta nekem az első útmutatást a tereppel kapcsolatban, de nem
sokat. Igazából olyan benyomást keltett bennem, mintha a terepszakasz,
ahol állok, sík lenne, pedig valójában nem volt az. Megálltam egy percre,
látok-e valami mást is lenn a völgyben, az

273
 A TÚLÉLŐ

ellenség jelenlétére utaló bármilyen jelet, de még mindig nem láttam

semmit a lámpások és a tábortűz kivételével. Ezek mind úgy másfél
kilométerrel lejjebb égtek.
összeszedtem magam, és tettem egy lépést előre. A másodperc tört része
alatt rájöttem, hogy kiléptem a nagy semmibe. Zuhantam a hegyről,
egyenesen lefelé. Csak hullottam alá a levegőben, majd istentelen
csattanással vágódtam a hegyoldalnak, elállt tőle a lélegzetem. Attól
kezdve gurultam, átszánkáztam egy fiatal fákból álló facsoporton. Folyton
próbáltam megmarkolni valamit, hogy lassítsam az esésemet.
Minden igyekezetem ellenére gyorsan mozogtam, és tovább gyorsultam.
Tehetetlenül zuhantam a hegyoldal egy meredek szakaszán, ami aztán
néhány méterre vízszintesre váltott, így lelassíthattam. Végül egy újabb
szakadék szélén álltam meg, amit inkább éreztem, mint láttam. Csak
feküdtem ott vagy húsz percig levegő után kapkodva, és halálra rémülve,
hogy most biztosan lebénultam.
De nem. Fel tudtam állni. Még mindig megvolt a puskám, bár a
villanófényes elemlámpám eltűnt. És valahogy vissza kellett jutnom az
addig elért legmagasabb pontomra. Minél lejjebb kerülök ezen a hegyen,
annál kisebb a valószínűsége, hogy kimentenek. Felfelé kell mennem, tehát
újra nekivágtam.
Másztam, megcsúsztam, kézzel-lábbal küzdöttem további két órán át,
míg úgy nem gondoltam, többé-kevésbé visszajutottam oda, ahonnan
lezuhantam. Hajnali két óra volt, és hosszú ideje, talán hat vagy hét órája
voltam már úton. A fájdalom pokolivá vált, de ugyanakkor nagy
megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy van még érzés a bal
lábamban.
A tálibok még mindig követtek. Hallottam őket, egyre hangosabban,
ahogy magasabbra kapaszkodtam, mintha vártak volna rám. Most bi-
zonyosan többen voltak, mint két órával korábban. Mindenfelől hallottam
őket, egyre több engem kereső embert, már kutyák is ugattak, talán
nyolcszáz méterre mögöttem.
Addigra már hallottam a folyót, amelyről tudtam, ugyanaz, amelyikbe

274
 FELROBBANTOTTAK, MEGLŐTTEK ÉS HALOTTNAK HITTEK

előző délután beleestem. Ugyanaz a folyó, amelyiknek a partján a három

bajtársam ott maradt holtan. Bármilyen szomjas is voltam, nem tudtam
rászánni magam, hogy megkeressem a hegyoldalon vastag sugárban lefelé
ömlő, jéghideg vizet. Ez volt az egyedüli víz ezen a földön, amelyikből nem
ihattam, annak a folyónak a vize, amelyik Mikey, Danny és Axe holtteste
mellett folyik.
Tájolóm nem lévén, csak a karórám, kénytelen voltam a csillagok alapján
tájékozódni, amelyek könyörületesen megjelentek végre az égen, miután a
sűrű, magas felhőpadok elvonultak. Megtaláltam a Nagy Medvét, és
követtem csillagjai hosszú ívét a végét lezáró derékszögig, ahol az alakzat
felkanyarodik, és egyenesen a Sarkcsillagra mutat. Ezt még a BUD/S-
kiképzésen tanultuk.
Ha egyenesen szembefordulok a Sarkcsillaggal, és derékszögben
kinyújtom a bal karomat, arra van nyugat, az égtáj, amerre tartottam. Azt
hiszem, ezen a ponton már hallucinációk gyötörtek, abba a különös
állapotba kerültem, amikor az ember nem tudja, mi valóság, és mi álom.
A legtöbb SEAL-hez hasonlóan korábban megtapasztaltam már ezt, a
Pokoli Hét vége felé, de itt a hegyen nagyon rám jött a szédülés. Magára
maradt űzött vad voltam egy vad vidéken, és próbáltam úgy tenni, mintha a
társaim még élnének. Valamiféle alakzatot találtam ki magamnak,
amelyben Danny tőlem erősen jobbra mászta a hegyet, Axe kicsit
magasabban a balszárnyon, Mikey pedig hátulról dirigált.
Úgy tettem, mintha ott lennének, csak nem látnám őket. Azt hiszem,
erőm végén jártam, de állandóan a Pokoli Hétre emlékeztettem magamat.
Folyton azt mondogattam magamnak, ez csak megint a Pokoli Hét az
elejétől a végéig. Akkor fel tudtam szívni magamat, amennyire kellett, hát
most is fel tudom! Akármivel rukkolnak elő ezek a fattyak ellenem, én
kibírom. Én át fogom vészelni! Lehet, hogy közben elhagyom a tökeimet,
de akkor is SEAL vagyok! Nem tagadhattam azonban, hogy kezdtem
elcsüggedni. Üldözőim pilla-

275
 A TÚLÉLŐ

natnyilag csendben voltak, én pedig váratlanul találtam egy nagy fát, alatta
néhány nagy farönkkel. Bemásztam az egyik legallyazott fatörzs alá, és
pihentem egy ideig. Csak feküdtem ott, és rohadtul sajnáltam magamat.
Fejben újra és újra lejátszottam Toby Keith klasszikus dalának,
az Amerikai katonának egyik strófáját. Emlékszem, ott feküdtem, és hang
nélkül énekeltem magamban a szöveget, azt a részt, amelyik arról szól,
lehet, hogy meg kell halnom...
Azokat a sorokat énekelgettem egész éjszaka, nem tudom elmondani,
milyen sokat jelentettek nekem. Az ilyen apróságok, mint ez a dalszöveg,
adnak erőt az embernek a további kitartáshoz. Mindazonáltal fogalmam
sem volt, mit tegyek.
Eszembe jutott, hogy befejezhetném az egészet ezen a szent helyen,
megvívhatnám itt a végső csatámat. Ezt azonban hamar elvetettem. Lelkem
mélyén úgy éreztem, még mindig köt Axe utolsó kérése: „Te maradj
életben Marcus! És mondd meg Cindynek, szeretem!”
Fenemód sokat segítene Cindy Axelsonon, ha cafatokká lőve végezném
ennek az isten háta mögötti hegynek a lejtőjén. Akkor ki értesülne arról
valaha is, amit a társaim tettek? Hogy milyen keményen és hősiesen
küzdöttek? Nem, ez az én kötelességem. Ki kell jutnom innen, és el kell
mondanom a történetünket.
Nem voltak fájdalmaim, viszont rettenetesen fáradtnak éreztem magam,
a szomjúság azonban hajtott tovább. Bassza meg. Döntöttem, és újra
feltápászkodtam, gyalogoltam tovább, sántikálva. Igyekeztem a lehető
legtöbbet kihozni ebből a láthatóan nagyobb kiterjedésű sík földarabból.
Éppen kezdett virradni, hat körül járt az idő. Tudtam, hogy hat órán belül a
nap délen fog állni, de itt fenn olyan magasan járt a nap, majdnem rögtön a
fejünk fölött, hogy az nagyon megnehezítette a tájékozódást. Emlékszem,
eltöprengtem, vajon hol leszek, amikor legközelebb látom a jóságos
Sarkcsillagot.
Szinte azonnal ráakadtam egy nekem megfelelő irányba vezető csapásra.
A föld lábbal kitapintható erős ledöngöltsége arról árulkodott, hogy sokat
használják, ami azt jelentette, végtelen óvatossággal kell mozognom. A

276
 FELROBBANTOTTAK, MEGLŐTTEK ÉS HALOTTNAK HITTEK

gyakran használt ösvények általában mindig emberekhez vezetnek, és

nemsokára meg is láttam egy házat, vagy talán inkább hármat vagy négyet.
Ebből a távolságból nehéz volt eldönteni.
Első gondolatom a víz, egy kút volt. Ha rákényszerülök, be kell hatolnom
a kezdetleges emberi lakhelyek egyikébe, és valahogy meg kell
szabadulnom a lakóktól. Akkor kitisztíthatom a sebeimet, és ihatok. Ahogy
azonban közelebb kerültem, már láttam, négy ház áll ott, nagyon szorosan
egymás mellett. Hogy itt vízhez jussak, ahhoz valószínűleg vagy húsz
embert kellett volna megölnöm, és az túl sok volt nekem. Ügy határoztam,
inkább megyek tovább, és imádkozom, hogy mihamarabb folyóra vagy
hegyi patakra akadjak.
Hát, nem akadtam. A nap már felkelt, melegedett a levegő. Mentem
tovább újabb négy vagy öt órán át, és közben egyre többet hallucinál- tam.
Folyton meg akartam kérdezni Mikey-t, mit tegyünk. A szám és a torkom
nagyjából összetapadt. Kiszáradt nyelvemet, amely ekkor már szilárdan
odaragadt a szájpadlásomhoz, gyakorlatilag nem tudtam mozgatni. Attól
féltem, ha megkísérlem, leszakad róla a bőr. Nem tudom leírni az érzést.
Vízhez kellett jutnom!
Minden porcikám pihenésért könyörgött, de tudtam, ha megállók, akkor
valószínűleg el is alszom, és meg fogok halni. Muszáj volt mennem tovább.
Furcsa volt, de a szomjúság, ami lassan megölt, ugyanakkor hajtóerőként is
működött, hosszú, kétségbeesett menetelésem folytatására kényszerített.
Arra gondoltam, ilyen magasan nincsen víz, tehát elhatároztam,
visszatérek a kicsit lejjebb fekvő lejtőkre, ahol reményeim szerint találok
egy sziklák közül előtörő patakot vagy forrást, ami gyakori errefelé. A nap
akkor már égetett, igazi hőség volt, de magasan fölöttem még mindig
hósapka borította a csúcsokat. Valami csak megolvad, az Isten szerelmére!
És annak a sok víznek le kell folynia valahol, csak meg kell találnom, hol.

277
 A TÚLÉLŐ

Ebben a mélyebben fekvő zónában a létező leggyönyörűbb erdőben

találtam magam, olyan szépben, hogy elgondolkodtam, nem lá- tomás-e.
Voltak ott puha páfrányok, mélyzöld fű és magas, árnyat adó örökzöldek,
zöldellő, buja hegyi növényvilág. Uramisten, itt lent kell lennie valahol
víznek!
Gyakran megálltam, nagy igyekezettel füleltem, hátha meghallom egy
rohanó patak hangját, de csend volt, a vidékbe belehasító utaktól és a
levegőt szennyező, zajos gépektől mentes magashegyi tájakra jellemző
halálos, könyörtelen csend. Az olyan vidék csendje, ahol nincsenek
gépkocsik vagy traktorok, nincsen televízió, nincs rádió, sőt áram sincs.
Semmi. Csak a természet, úgy ahogy már évezredek óta létezik itt fenn a
lélegzetelállító szépség és a mindent elemésztő gyűlölet földjén.
Nehogy félreértsenek! A lejtők még mindig nagyon meredekek voltak,
és én keservesen igyekezve haladtam át az erdőn, a hegy természetes
vízelvezető árkaiban. Főleg csak másztam, négykézláb, és próbáltam
kímélni fájó bal lábamat, őszintén szólva tényleg azt gondoltam, lehet, hogy
most végem. Elteltem kétségbeeséssel, attól tartottam, hogy esetleg
eszméletemet vesztem, és könyörögtem az Ürhoz, segítsen meg.

S járjak bár a halál árnyékában,

Nem félek semmi bajtól, mert Te velem vagy. Vessződ és pásztor-
botod megvigasztalnak engem...

Ez a huszonharmadik zsoltár, hát persze. Mi úgy szoktunk rá gondolni, mint

a SEAL-ek zsoltárára. Minden istentiszteletünkön elmondjuk, és minden
temetésen. Túlságosan sok temetésen. Fejből tudom. Ott és akkor ebbe
kapaszkodtam, hogy még a halálban sem fognak magamra hagyni.

Asztalt terítettél számomra

Azok előtt, akik szorongatnak engem,

278
 FELROBBANTOTTAK, MEGLŐTTEK ÉS HALOTTNAK HITTEK

olajjal kented meg fejemet, és

kelyhem csordultig töltötted.

Mert jóságod és irgalmasságod kísér

engem életem minden napján, hogy az
Úr házában lakjam időtlen időkig.

Ez volt minden, amim volt, egy panaszos kiáltás ahhoz az Istenhez, aki
velem volt, de akinek szándékai egyre nehezebben voltak érthetők
számomra. Korábban megmentett a többé-kevésbé biztos haláltól, és még
mindig volt fegyverem, megmaradt a puskám, de többé már nem tudtam,
mit tegyek azon túl, hogy próbálkozók tovább.
Letértem az ösvényről, és ismét felfelé indultam, ismét a magasabban
fekvő terepszakaszok felé. Hallgatóztam, erősen füleltem, hogy meghalljam
a víz hangját, tudtam, hogy itt kell lennie valahol. Meredek lejtőn álltam,
jobb kezemmel egy fába kapaszkodtam, és a sziklafaltól eltávolodva
kihajoltam. Meghallom-e valaha egy rohanó hegyi patak robaját, vagy
valóban az a sorsom, hogy itt pusztuljak szomjan, ahol nincs az az amerikai,
aki valaha megtalálna?
Magamban a huszonharmadik zsoltárt ismételgettem, újra és újra,
próbáltam nem elbőgni magam, nem összeomlani. Halálra rémültem, majd’
megfagytam, megfelelő ruha nélkül küszködtem, és csak ismételgettem a
zsoltárt:

Az Úr az én pásztorom, nem
szűkölködöm,
zöldellő legelőkön adott nekem helyet,
csöndes vizekhez vezetett engem.
Felüdítette lelkemet,
és az igazság ösvényein vezetett
az ő nevéért.

279
 A TÚLÉLŐ

Itt tartottam, amikor először meghallottam a víz hangját. Alig akartam

hinni a fülemnek. Pedig itt volt, valamivel alattam, egy csermely és talán
még egy kis zúgó is. A kristálytiszta hegyi levegőben, abban a mélységes
csendben bizony gyorsan zubogó víz zaját hallottam. Sürgősen utat
kellett találnom a vízhez!
Azt hiszem, abban a pillanatban már tudtam, szomjan nem fogok
halni, akármi is történjen velem. Olyan pillanat volt ez, amikor az életed
lepereg előtted. Hazagondoltam, anyámra és apámra, a fivéreimre és a
barátaimra. Tud-e rólam valamelyikük? És arról, ami történt? Talán azt
hiszik, meghaltam. Talán azt mondták nekik, hogy meghaltam. És abban
a néhány gyorsan múló másodpercben eluralkodott rajtam a szívszorító
szomorúság amiatt, hogyan fogja ez érinteni anyámat, aki mindig azt
mondta nekem, én vagyok az angyalkája.

Akkor persze nem tudtam, de később értesültem róla, hogy mindenki azt
hitte, meghaltam. Június 29-én, szerda kora hajnalban az egyik
televízióadó bejelentette, hogy egy négytagú SEAL felderítő járőrnek,
amelyik Afganisztán északkeltei hegyvidékén végezte feladatát, minden
tagja hősi halált halt az ellenséggel vívott harcban. Az én nevem is
szerepelt a négy között.
A tévécsatorna, akárcsak az egész világsajtó, bejelentette egy MH- 47-
es helikopter elvesztését is, a fedélzetén tartózkodó nyolc SEAL-lel és a
Night Stalkers, nyolc katonájával. Ez a különleges hadviselési alakulatok
összesen húsz tagjának elvesztését jelentette, vagyis ez volt a
legsúlyosabb katasztrófa, amely a különleges hadviselési erőket valaha
érte. Anyám összeomlott.
Emberek kezdtek érkezni a farmunkra, helybeliek, a barátok, akik
anyámmal és apámmal akartak lenni, ha netalán adódna valami, amiben
a segítségükre lehetnek. Jöttek kisteherautóval, személygépkocsival,
terepjáróval és motorkerékpáron, folyamatosan áramlottak a családok,
akik nagyjából mind ugyanazt mondták: Csak mellettetek akarunk állni!

280
 FELROBBANTOTTAK, MEGLŐTTEK ÉS HALOTTNAK HITTEK

És természetesen ott volt az ikertestvérem, Morgan, aki száguldva

érkezett haza, és kerekperec kijelentette, nem hajlandó elfogadni a mű-
sorkészítők „tényeit”, melyek szerint meghaltam. Másik fivérem, Scottie
előbb megérkezett már, de mivel ő nem egypetéjű ikertestvérem, csak azt
tudhatta, amit mondtak neki, ő nem állt velem telepatikus úton kap-
csolatban, és majdnem annyira kétségbeesett, mint anyám.
Apám az interneten keresett rá további hírekre, és hogy van-e
bármilyen hivatalos nyilatkozat az alakulatom hazai támaszpontján,
Hawaiion működő SEAL-parancsnokságról. Mindössze annak
megerősítését találta, hogy az MH-47-es lezuhant, és négy SEAL is eltűnt
harc közben. Az egyik hawaii lap azonban mind a négyünk haláláról
tudósított, és azt hiszem, apám abban a pillanatban hitt az újságnak.
Hangsúlyoznom kell, hogy senki semmit nem tervezett vagy szer-
vezett meg. Egyszerűen csak eljöttek, idegenek és barátok együtt,
egyesítve erőiket, azt hiszem, azért, hogy meggyászoljanak egy elvesztett
testvért.
És mindnyájuk üdvözlésére tekintélyt parancsoló alak állt anyám és
apám mellett, Billy Shelton. Addig a napig senki sem látott könnyet a
szemében.
Gothro főnök azonnal közölte a szüleimmel, ő fütyül rá, mint mond a
média. Senki sem igazolta, hogy a kiküldött négytagú SEAL- járőrből
bárki meghalt volna, bár nagyon valószínűnek tűnt, hogy nem mind
maradtak életben, ő tudott Mikey hívásáról, „A srácaim haldokolnak
idekint”, biztosat azonban senki sem tudott. Azt mondta anyámnak,
reménykedjen, megmondta neki, egy SEAL nem halott, amíg nincs meg
a holtteste.
És akkor érkezett Morgan, és közölte velük, élek és punktum.
Elmondta, hogy kapcsolatot teremtett velem, és érezte a jelenlétemet.
Úgy gondolta, talán megsebesültem, de biztosan nem haltam meg.

281
 A TÚLÉLŐ

- A francba, tudom, hogy nem halt meg! - jelentette ki. - Én tudnám, ha

meghalt volna.
Addigra vagy 150 ember gyűlt össze az udvaron, és a helyi rendőrség
valahogy kordonnal vette körül az egész farmot. Senki sem léphetett be
anélkül, hogy valamelyik őrhelyen át ne haladt volna. Az emberek eljártak
imádkozni a két tábori lelkész rövid istentiszteleteire, akik a kora hajnali
órákban érkeztek Coronadóból. Minden eshetőségre felkészülve, úgy
sejtem.
Azt hiszem, a szomszédok látogatásaival kezdődött az egész, aztán jöttek
a SEAL-ek, a bajtársak, a barátok, és végül virrasztás lett belőle. Senki sem
ment haza, egyszerűen ott maradtak, napról napra, éjszakáról éjszakára, és
imádkoztak, hogy életben legyek még.
Amikor belegondolok ebbe, ennyi hónap múltán, valahogy elér-
zékenyülök. Ilyen sok szeretet, ilyen sok törődés, ilyen sok kedvesség.
Márpedig gondolkodom rajta, az egészen, mindennap, és még ma sem
tudom, hogyan fejezhetem ki a hálámat, kivéve, hogy kijelentem, házunk
nyitva áll mindegyikük előtt, egyenként és együttesen, nem számít se az
óra, se a körülmények, hátralévő életem minden egyes napján.

Ezalatt fenn azon az istenverte hegyen nekem persze fogalmam sem volt a
házunk körül egyre növekvő csodálatos gyülekezetről, én csak a távolban
zubogó víz hangjára füleltem. Kapaszkodtam a fába, kihajoltam, és azon
töprengtem, hogyan juthatnék le anélkül, hogy közben összetörném
magam. Na, ebben a pillanatban lőtt meg a tálib mesterlövész.
Éreztem a lövedéket, ahogy belemart a húsomba, egészen fent hátul a bal
combomon. Úristen, hogy fájt! Az aztán igazán fájt! És az AK-lövedék
becsapódásának ereje meg is pördített, teljes hátraszaltóban letaszított a
kibaszott hegyről. Amikor a földhöz csapódtam, keményen odaverődtem,
arccal lefelé, ami úgy sejtem, nem tett jót a gallyra ment orromnak, és még
jobban felszakította a hosszú, mély vágást a homlokomon.
Azonnal gurulni kezdtem, nagyon gyorsan csúsztam lefelé a meredek

282
 FELROBBANTOTTAK, MEGLŐTTEK ÉS HALOTTNAK HITTEK

lejtőn, és sehol sem találtam kapaszkodót, ami talán nem is volt baj. Mert
ezek a tálib fattyak most aztán tényleg tüzet nyitottak rám. Csak úgy
röpködtek mindenfelé a lövedékek, csengve-bongva verték körülöttem a
hegyoldalt, visszapattantak a sziklákról, belefúródtak a fatörzsekbe.
Úristen, ez Murphy Hegygerince volt már megint a legelejétől.
Csakhogy mozgó célpontot sokkal nehezebb eltalálni, mint önök
gondolnák, különösen az olyat, amelyik olyan gyorsan mozog, mint én,
irányítatlanul és kiszámíthatatlanul száguld a sziklák és a fák között.
Folyton el is vétettek a tálibok. Végül egy laposabb földdarabon álltam
meg, üldözőim pedig természetesen közel sem olyan gyorsan tették meg a
lefelé vezető utat, mint én. Tisztes előnyre tettem szert, és legnagyobb
megdöbbenésemre alig esett bennem kár. Nyilván valahogy elkerültem
minden akadályt, a talaj alattam pedig puha, laza szerkezetű volt. És még
mindig megvolt a puskám, ami nekem nagyobb csodának tűnt, mint az, amit
a Lourdes-i Szűz Mária művelt.
Elkezdtem mászni, fedezékbe húzódtam egy fa mögé, és próbáltam
felmérni az ellenség helyzetét. Egy fickót láttam, a legközelebbit közülük,
aki egy helyben állt, és rám mutatott. Két másiknak kiabált, akik kinn voltak
a jobb szélen. Mielőtt bármiféle döntést hozhattam volna, mindketten újra
tüzet nyitottak rám. Nem kínáltak túl jó célpontot, mert még mindig vagy
száz méterrel fölöttem jártak a sziklafalon, és a fák többé-kevésbé takarták
őket.
Az volt a gond, hogy nem tudtam rendesen felállni, így a puska irányzása
is problémát jelentett, tehát úgy döntöttem, inkább kitörök. Négykézláb
elmászom onnan, és kivárom, amíg alkalmasabb helyet találok a
kinyírásukra. Másztam tehát, nem gyorsan, de kitartóan a rettenetes terepen,
amely tele volt buckákkal és hirtelen mélyülő vízmosásokkal. Keresve se
találhattam volna alkalmasabb terepet a me-

283
 A TÚLÉLŐ

nekülésre, bár nem tudtam végiggyalogolni a vízmosásokon, az pedig

végképp bizonyos, hogy nem tudtam négykézláb leereszkedni azokon a
meredek lejtőkön, ugyanis nem kibaszott hópárducnak születtem.
így aztán valahányszor elértem egy kis szakadékot, egyszerűen be-
levetettem magam, és reméltem, hogy sikerül elfogadhatóan landolnom.
Rengeteget gurultam, és hosszú, göröngyös, ugyanakkor fájdalmas utat
tettem meg. Annál persze még mindig sokkal kellemesebb volt, mint ha
újra seggbe lőnek.
Nagyjából negyvenöt percig haladtam így, mászva, gurulva és potyogva.
Végig sikerült üldözőim előtt maradnom, amikor lezuhantam, mindig
szereztem némi előnyt, majd mivel ők gyorsabban jöttek utánam, mint
ahogy én haladni tudtam, újra és újra el is veszítettem. A hegyről lefelé
kanyargó úton azonban sehol sem találtam megfelelő helyet, ahol
megszabadulhattam volna az engem üldöző fegyveresektől. A golyók csak
röpködtek, én meg csak menekültem, de végül leértem egy kis laposabb
területre, ahol mindenfelől nagy sziklák vettek körül. Úgy döntöttem, itt
vívom meg Marcus utolsó csatáját. Vagy az övékét, így vagy úgy, habár
nem tudtam pontosan, mennyi van belőlük.
Emlékszem, arra gondoltam: Na, kérem! Morgan hogy a pokolba
mászna ki ebből? Ő mit tenne? És ez erőt adott, hét perccel idősebb bátyám
hatalmas erejét. Arra jutottam, hogy ebben a helyzetben kivárná, amíg már
a szemük fehérjét is látja. Hibázni nem lehet. Bekúsztam tehát egy nagy
szikla mögé, majd egy pöccintéssel kibiztosítottam Mark 12-esemet. És
vártam.
Hallottam őket közeledni, de csak akkor, amikor már nagyon, nagyon
közel jártak hozzám. Nem együtt jöttek, ami nyugtalanított, mert így nem
kaphattam el őket egyszerre. Viszont most láttam, melyik köztük a
felderítő, a fickó, aki szó szerint olvasta a nyomaimat, de lelőni nem próbált
- még csak fegyvere sem volt. Annyi volt a dolga, hogy kutasson fel, és
hívja a többieket, velük lövessen le. Rohadt kis pöcsfej.
Persze az afgánok így szokták csinálni. Ez a Sharmak nagyon értett a
feladatok elosztásához. Egy fickó viszi a vizet, egy másik a tartalék lőszert,

284
 FELROBBANTOTTAK, MEGLŐTTEK ÉS HALOTTNAK HITTEK

és a mesterlövészeknek nem kell a terep átkutatásával tölteniük az idejüket.

Megvan a specialistájuk a feladatra.
Ennek a specialistának nem sok gondot okozott a követésem, va-
lószínűleg mert olyan nyomokat hagytam, mint egy sebesült grizzly medve.
Amerre jártam, valósággal felszántottam a földet, és össze is véreztem az
agyagpalát, mint a megszúrt disznó.
Térden óvatosan odébb kúsztam a szikla mögött, már tüzelési helyzetbe
emelt puskával, és íme, ott állt pontosan előttem a tálib nyomkereső, nem
egészen három méterre - ráadásul ő még meg sem látott.
Abban a pillanatban tüzeltem, ő meg holtan rogyott össze ott, ahol állt.
A becsapódó lövedék ereje hátralökte, melléből pulzálva tört fel a vér. Azt
hiszem, sikerült éppen szíven lőnöm, és hallottam, ahogy puffant, mikor
földet ért. Csakhogy ugyanakkor a hátam mögül meghallottam az üldöző
fegyveresek halk lépteit is! Megfordultam, és ott álltak ketten kicsivel
fölöttem a sziklák között. Engem kerestek. Csak töredék másodperceim
voltak, hogy tegyek valamit, mert mindketten a nyakamon voltak, lövésre
készen tartott AK-val. Bassza meg! Egyet lekaphatok, de mindkettőt nem
tudom.
Az egyik kézigránátomért nyúltam, kitéptem a biztosítószeget, és rájuk
hajítottam. Azt hiszem, sikerült leadniuk néhány lövést, de nem időben
ahhoz, hogy leszedjenek, mielőtt lebuktam a szikla mögé. Ez már közelharc
volt, és nagyon személyes ügy, másfél méter sem választott el minket.
Könyörögtem Istenhez, működjön a gránátom, és működött is, robbanása
cafatokra tépte a két afgánt, köveket hasított darabokra, és valóságos
porvihart vert fel földből és homokból. Én? Én csak jól behúztam a fejemet,
és könyörögtem Krisztus urunkhoz, hogy ne legyenek többen!
Nagyjából ekkor kezdtem rövid időre el-elveszíteni az eszméletemet,
nem a kézigránát légnyomásától, hanem az általános állapotom miatt.
Ahogy ott feküdtem és vártam az égből hulló törmelékeső vé-

285
 A TÚLÉLŐ

gét, kezdtem tényleg szarul érezni magam, szédültem, remegtem. Azt

hiszem, eltöltöttem pár percet a szikla mögött heverve, mielőtt kime-
részkedtem a takarásból, még mindig kúszva, és megpróbáltam kideríteni,
követnek-e még további tálib fickók, de senkit se láttam.
Nyilvánvalóan el kellett tűnnöm onnan, mert a kézigránát robbanása
minden bizonnyal felkeltette valahol valaki figyelmét. Ültem ott még
néhány percig, csodálkoztam a csöndön, és eltöprengtem a világ dolgain. A
tanulság pedig az volt, hogy az alapoktól újra kell tanulnom a hadakozást,
nem úgy kell harcolnom, mint egy amerikai SEAL-nek, hanem mint egy
afgán hegylakónak. Már persze ha életben akarok maradni.
A legutóbbi óra több fontos tanulsággal is szolgált, a legfontosabb az
volt, hogy meg kell tanulnom egyedül harcolni, ez szöges ellentétben állt
mindazzal, amire eddig tanítottak. A SEAL-ek csoportokban harcolnak,
csakis csapatban, ahol mindenki vakon bízik abban, hogy a többiek
pontosan azt teszik, amit tenniük kell. Mi így vívjuk a harcot, egyetlen
egységként négy-, esetleg tíz-, sőt húszfős csoportban, de mindig egyetlen
egységként, egyetlen elgondolás, egy közös stratégia szerint. Mi ösztönösen
mindig támogatjuk egymást, mindig valaki mást fedezünk, mindig úgy
mozgunk, hogy betömjük a rést, vagy törjük az utat előre. Ebben rejlik az
erőnk, ez az, ami nagyszerűvé tesz minket.
Fenn a hegyekben azonban, miközben vadásztak rám, és egy szál magam
maradtam, hát ez bizony egészen más játék volt. Legelőször meg kellett
tanulnom úgy mozogni, ahogy egy afgán, észrevétlenül, láthatatlanul,
nesztelenül, a környezetet a legkevésbé sem háborítva. Természetesen
tanultuk mi mindezt odaát Kaliforniában, de nem azon a magas
színvonalon, amelyik itt fenn szükséges, olyan bennszülött ellenséggel
szemben, aki még nálunk is jobban ért a lopakodás- hoz, még csendesebben
és láthatatlanabbá mozog, mint mi.
A négykézláb mászás biztosan nem megoldás, összpontosítanom kellett,
harcászati szempontból megfelelő helyzetbe hozni magam, mielőtt
lecsapok áldozatomra. Takarékoskodnom kellett a lőszerrel,
megbizonyosodni, hogy a lövésem ölni fog, mielőtt végrehajtom a tettet,

286
 FELROBBANTOTTAK, MEGLŐTTEK ÉS HALOTTNAK HITTEK

mindenekelőtt pedig észrevétlennek kellett maradnom, nem szabad elárulni

magam azzal, hogy törve-zúzva trappolok a környéken, mint egy sebesült
grizzly, ami egyébként voltam.
Eltökéltem, hogy amikor legközelebb csapást kel mérnem ellensé-
geimre, azt a szokásos gyilkos erővel teszem majd, és mindig vigyázni
fogok, hogy a meglepetés ereje engem segítsen. Ilyen az a taktika,
amelyikkel kivétel nélkül mindig megnyerik a csatát az olyan igazán
könyörtelen gyengébb hadviselő felek, mint a mudzsahedinek, az al- Kaida
és mostantól én.
Űjra feltápászkodtam, kezemre és térdemre támaszkodtam. Hegyeztem
a fülem, mint egy buzgó vadászkutya, fejemet oldalra fordítottam,
belehallgatóztam a szélbe. Semmi, egyetlen hang sem. Talán feladták, vagy
talán azt hitték, hogy valószínűleg meghaltam. így vagy úgy, de ebből a
játszmából kikeveredtem.
Puskám agyát az övem alá dugtam, és elindultam nyugatnak, a víz felé.
Még mindig jócskán alattam volt, és mivel igyekeztem elkerülni az újabb
zuhanást arról a kibaszott hegyoldalról, úgy döntöttem, cikcakkban
ereszkedek le a meredek oldalakon, amíg rá nem találok.
Már rég nem tudtam pontosan számon tartani, mekkora távolságot tettem
meg, de úgy öt-hat kilométernek éreztem. Kúsztam-másztam, pihentem,
imádkoztam, reménykedtem, és próbáltam a lehető legjobban teljesíteni,
pont, mint a Pokoli Héten. Azt hiszem, kétszer vagy háromszor el is
ájultam, de végül csak meghallottam a zuhatagot. A délutáni napsütésben
hallottam a víz zubogását, ahogy lebukott egy magas szikláról egy mély
medencébe, mielőtt továbbrohant a patakmeder alacsonyabban futó
szakaszába.
Valahogy sikerült pont a vízesés teteje fölé érkeznem, talán hat méterrel.
Igazán csodaszép volt, a napfény megcsillant a víz felszínén, körülötte a
hegyoldalban mindenfelé fák, magasan a völgy fölött, amelynek peremén
afgán falu állt, jóval, talán másfél kilométerrel alattam.

287
 A TÚLÉLŐ

Első ízben olyan régóta, amennyire csak vissza tudtam emlékezni, senki
sem üldözött halálra. Nem hallottam semmit, nem láttam senkit, minden
békésnek látszott. Nyilvánvalóan kiiktattam a teljes üldözőosztagot, mert
ha bárki lopakodott volna a nyomomban, azt én meghallom, elhihetik.
Meglehet, hogy még nem úgy mozogtam, mint egy törzsi harcos, de az
övékéhez hasonló hallást már kifejlesztettem.
Olyan sokáig nélkülöztem a vizet, hogy úgy véltem, még fél perc már
igazán nem számít, így előhúztam céltávcsövemet, hogy erről a kiváló
kilátópontról megnézzem magamnak a falut. Álló helyzetbe tornáztam
magam, bal kézzel megkapaszkodtam egy sziklában, és befüggeszkedtem a
víz fölé.
Jól ráláttam a falura, amelynek felső házait szorosan hozzátapasztották a
hegyoldalhoz, valósággal beleépítették a sziklafalba olyasvalakik, akik
nyilvánvalóan nagyon értették a mesterségüket. Olyan volt, mint egy rajz
egy mesekönyvből, mint a gonosz boszorkány lakóhelye, mézeskalács
házikók egy nagy cukorhegyen.
Elraktam a távcsövet, és anélkül, hogy meg mertem volna nézni a bal
lábszáram állapotát, tettem egy lépést előre. Próbáltam keresni egy helyet,
ahonnan seggen csúszva elindulhatok lefelé az odalentről hívogató jéghideg
vizű medencéhez. Ez volt az a pillanat, amikor a bal lábam végleg
befuccsolt. Talán a legutóbb meglőtt része, talán a robbanáskor megsérült
része, vagy egyszerűen csak az ínak nem bírták tovább. Mindenesetre a
lábam összecsuklott, és előrelendített, igazán szerencsétlenül.
Megpördültem, és fejjel előre leestem. Laza, puha talajon, palás agyagon
és homokon csúsztam, hamar felgyorsultam, bukdácsoltam, lábam a
levegőben kalimpált. Időnként a földbe vágtam bakancsom orrát,
küzdöttem, hogy megvethessem a lábam, bármilyen támaszkodó vagy
kapaszkodó megfelelt volna. Mint a rakéta húztam el az alsó medence
mellett, és csak száguldottam tovább. Akkori sebességemet még elképzelni
se tudom, de azt láttam, hogy pokolian hosszú még az út a völgy aljáig, én
pedig képtelen voltam megállni.
Facsemete bukkant fel előttem, tehát amikor mellé értem, utánanyúltam,

288
 FELROBBANTOTTAK, MEGLŐTTEK ÉS HALOTTNAK HITTEK

próbáltam én megkapaszkodni bármiben, ami lassíthatott száguldásomon.

Ujjaim megragadták vékony, hajlékony törzsét, és próbáltam visszahúzni
magam, de egyszerűen túl gyorsan csúsztam, úgyhogy a fácska feldobott a
levegőbe, és a hátamon értem földet. Egy futó pillanatig azt hittem,
meghaltam.
Nem sokat számított, hogy élek-e, vagy halok, megviselt testem csak
csúszott lefelé majdnem 300 métert, majd a hegy valahogy kanyarodott
egyet, én meg követtem. Újabb 150 métert bukdácsoltam és szánkáztam
odáig, ami többé-kevésbé a szakadék feneke volt. Nyomorúságos
rongycsomóként értem földet, úgy éreztem, minden csontom eltört. Nem
kaptam levegőt, a homlokomon éktelenkedő vágásból arcomra csörgött a
vér, és rettenetesen sajnáltam magam.
Valószínűleg nem fogják elhinni, de a puskám megint a kezem ügyében
hevert, és ismét a szomjúság volt az, ami megmentett. Ahelyett, hogy csak
hevertem volna ott a délutáni napsütésben, a vízre gondoltam, ami akkor
már közvetlenül fölöttem csobogott. Legalábbis ott csobogott, amikor pár
pillanattal korábban elszáguldottam mellette.
Tudtam, hogy fel kell másznom oda, különben meghalok. Meg-
markoltam tehát a puskámat, és belekezdtem a hosszú kúszásba az éltető
vízhez. Másztam és csúsztam a laza talajon, biztosra veszem, mostanra
önök is felfogták, milyen pocsék hegymászó vagyok. A hegyoldalra csak
rosszat tudok mondani, nem volt teljesen függőleges, de majdnem. Egy
igazi sziklamászó valószínűleg teljes felszerelést vitt volna magával a
megmászásához.
A magam részéről nem tudom biztosan, melyikben voltam ügyetlenebb,
a felfelé mászásban, vagy a lefelé csúszásban, mindenesetre úgy 60 méter
választott el attól a víztől. További két órámba telt feljutni. Közben kétszer
elveszítettem az eszméletemet, és amikor elértem a vizet, belenyomtam a
fejemet, hogy kiszabadítsam a nyelvemet, és kitisztítsam a torkomat. Utána
lemostam égő arcomat, kitisztogattam a hajam tövénél húzódó hosszú, mély
vágást, és próbáltam leáztatni a

289
 A TÚLÉLŐ

vért a lábamról. Nem tudtam megállapítani, hogy vajon bennem van- e

még a tálib lövész golyója, vagy nincs.
Mindössze annyit tudtam, hogy rengeteg vizet kell innom, utána
pedig meg kell próbálnom magamra vonni a figyelmet, és eljutni egy
kórházba. Úgy véltem, másképpen aligha fogok életben maradni. Úgy
határoztam, feljebb megyek néhány méterrel oda, ahol a víz egy szikláról
csobogott alá egy kis medencébe. Lehajtottam a fejemet, és ittam. A
legjobb ízű víz volt, amit életemben kóstoltam.
Éppen belelendültem ennek a luxusnak az élvezetébe, amikor
észrevettem, hogy három fickó áll a hegyoldalban pontosan fölöttem,
ketten közülük AK-val. Egy pillanatig azt hittem, hallucinálok.
Abbahagytam az ivást, és emlékszem, magamban beszéltem - igazából
csak motyogtam -, ide-oda csapódtam álom és valóság között.
Aztán felfogtam, hogy az egyikük kiabál nekem, ordít valamit, amit
meg kellene értenem, de zavart tudatommal képtelen voltam felfogni,
mit. Olyan voltam, mint egy súlyosan sebesült állat, végsőkig kész a
küzdelemre. Semmit sem értettem meg, a felém nyújtott baráti jobbot
sem, azt sem, hogy a tisztesség is a lehetőségek egyike. Az egyetlen dolog,
amire reagálni tudtam, a fenyegetés volt, és én akkor mindenben
fenyegetést láttam. Sarokba szorítva, rettegve, hirtelen támadt
halálfélelemmel telve. Kitörni, és bármit megtámadni. Hát ez voltam én.
Egyetlen gondolatom az volt: Megölöm ezeket a fickókat... csak le-
gyen rá esélyem! Elhengeredtem a víz mellől, és készenlétbe emeltem a
puskámat. Utána kezdtem elkúszni onnan a sziklákon át, közben egész
idő alatt vártam, mikor vágódik a testembe egy AK-sorozat, és végez már
végre velem.
Úgy „okoskodtam” azonban, hogy nincs más választásom. Meg kell
kockáztatnom, hogy ezek a fickók esetleg megölnek. Halványan
emlékszem, hogy az az alak még mindig torkaszakadtából kiabált, szó
szerint rám rivallt, de mindegy, mi a nyavalyát mondott, lényegtelennek
látszott. Mindenesetre úgy hangzott, mint egy magából kikelt afgán apa,
a számos afgán törzsi harcos egyikének az apja, akiket a 10- es számú

290
 FELROBBANTOTTAK, MEGLŐTTEK ÉS HALOTTNAK HITTEK

SEAL-csoport megerősítésére vezényelt férfiak iktattak ki a harctéren.

Valószínűleg én.
Ahogy lassan, fájdalmasan, majdnem vakon haladtam az előttem
tornyosuló legnagyobb szikla felé, átvillant az agyamon, hogy ha ezek a
fickók valóban le akartak volna lőni, mostanra rég megtehették volna.
Igazából bármikor megtehették volna, ha akarják. A tálibok azonban
olyan sokáig vadásztak rám, hogy semmi másra nem vágytam, csak
fedezékre, és elfogadható lőállásra, ahonnan visszaüthetek.
Lepöcköltem puskám biztosítóját, és kúsztam tovább, egyenesen be
egy minden oldalról nagy kőtömbökkel szegélyezett, kiúttalan ke-
lepcébe. Na, itt van, Marcus végső védőállása! És lassan, félig hempe-
regve, félig derékból mozdulva visszafordultam, hogy megint szem-
benézzek az ellenségemmel. A gond az volt, hogy addigra az én ellen-
ségem valahogy legyező alakban szétszóródott. A három fickó fölém
került, de ugyanakkor körül is vett, egy balról, egy jobbról, egy pedig
egyenesen szemből. Jézusom, gondoltam, már csak egy kézigránátom
maradt. Ez baj, nagy baj.
Aztán észrevettem, hogy kinn a tisztáson van még nagyobb baj is. Még
három férfi tartott felém, mind a hárman hátukon átvetett AK- val
felfegyverkezve. És ők is szétszóródtak, és valahogy magasabbra másztak,
de ők mögöttem helyezkedtek el. Senki sem lőtt. Felemeltem a
puskámat, és célba vettem azt, aki olyan fárasztóan rikoltozott.
Próbáltam befogni az irányzókba, csakhogy ő gyorsan behúzódott egy
nagy fa mögé, ami azt jelentette, a nagy semmire céloztam.
Körbehengeredtem, és próbáltam megkeresni a többieket, de a
homlokomról még mindig csörgött az arcomra a vér, és elhomályosította
a látásomat. A lábamtól lassan sötétvörösre színeződött alattam az
agyagpala. Többé már nem tudtam, mi a nyavalya történik, kivéve, hogy
valamiféle harcban veszek részt, amelyben nagyon nyilvánvalóan én
fogok alulmaradni. A később jött három fickó lefelé ereszkedett a
sziklákon mögöttem, gyorsan, könnyedén, egyenesen a nyakamba.

291
 A TÚLÉLŐ

A fa mögé húzódott afgán pedig újra kilépett a nyílt terepre, és még

mindig kiabált nekem valamit. Kiállt oda leengedett gépkarabéllyal,
gondoltam azt akarja, adjam meg magam. Csakhogy én arra is képtelen
voltam már. Mindössze annyit tudtam, segítségre van szükségem, különben
elvérzek. És akkor megtettem, amiről azt gondoltam, hogy sohasem fogom
megtenni: leengedtem a puskámat. Vereséget szenvedtem. Egész világom
pörögve fordult ki a sarkaiból. Küzdöttem, hogy ne veszítsem el újra az
eszméletemet.
Hevertem a porban, folyt el a vérem, még mindig szorongattam a
puskámat, bizonyos szempontból még mindig dacosan ellenszegültem, de
harcolni nem tudtam. Nem maradt már erőm, az öntudat szélén
imbolyogtam, és küszködve igyekeztem megérteni, mit próbál közölni a
rikoltozó törzsi harcos.
- Amerikai! Oké! Oké!
Végre megértettem. Ezek a fickók nem akarnak bántani, csak véletlenül
belém botlottak. Nem ők üldöztek, és nem áll szándékukban megölni.
Olyan helyzet volt ez, amihez a legutóbbi pár napban viszonylag kevés
lehetőségem adódott hozzászokni. A tegnapi kecskepásztorok képe
azonban még élesen élt az emlékezetemben.
- Tálibok? - kérdeztem. - Ti tálibok?
- Nem tálibok! - kiáltotta a férfi, akit a vezetőjüknek véltem. Aztán
elhúzta a tenyere élét a torka előtt, és még egyszer kijelentette: - Nem
tálibok!
Onnan, ahol én feküdtem, ez olyan jelzésnek tűnt, ami azt jelenti: „Halál
a tálibokra!” Bizonyosan nem azt mutatta, hogy közéjük tartozik, vagy akár
csak rokonszenvez velük. Próbáltam visszaemlékezni, vajon a
kecskepásztorok mondták-e azt, hogy „nem tálibok”, és majdnem biztos
voltam benne, hogy nem mondták. Ez itt egyértelműen más eset.
Én azonban még mindig össze voltam zavarodva, szédültem, bi-
zonytalankodtam, és folyton azt kérdeztem:
- Tálibok? Tálibok?

292
 FELROBBANTOTTAK, MEGLŐTTEK ÉS HALOTTNAK HITTEK

- Nem! Nem! Nem tálibok!

Gyanítom, ha csúcsformában lettem volna, már percekkel korábban
elfogadtam volna a válaszukat, még Marcus Végső Védőállása, meg az
egész cécó előtt, de éppen elvesztettem még a nem csúcsformámat is.
Láttam, hogy a vezetőjük odajön hozzám. Rám mosolygott, és közölte, a
neve Szarava, ő volt a falu orvosa, és kezdetleges angolsággal valahogy
megértette magát. A harmincas éveiben járhatott, szakállt viselt, afgánnak
a szokásosnál magasabb volt, az értelmes emberek magas homlokával.
Emlékszem, azt gondoltam, én nem éppen így képzelek el egy orvost,
semmiképp sem úgy, hogy ennek a hegynek a lejtőin tekereg, mint valami
bennszülött nyomkereső.
Volt azonban benne valami figyelemreméltó, és semmiképp sem úgy
nézett ki, mint az al-Kaida egyik tagja. Addigra már igazán sok tálib harcost
láttam, és ő egyikükre sem hasonlított. A szemében nem ült se gőg, se
gyűlölet. Ha nem olyan öltözéket viselt volna, mint a Gyilkosság a Hajbár-
hágón főszereplője, nyugodtan lehetett volna amerikai egyetemi tanár is,
aki éppen a békemozgalom egyik gyűlésére tart.
Felemelte bő fehér ingét, hogy megmutassa, nincsen nála elrejtett
lőfegyver vagy kés. Utána szélesre tárta előttem a karját, azt hiszem, ez a
„Békével jöttem!” nemzetközi jele.
Nem volt más választásom, meg kellett bíznom benne.
- Segítség kell - mondtam, olyan szót keresve, amelyik egyértel-
műen világított rá a nyilvánvalóra. - Kórház. Víz!
- He? - mondta Szarava.
- Víz! - ismételtem meg. - Vízhez kell jutnom!
- He? - mondta Szárává.
- Víz! - rikoltottam, hátramutatva a patak felé.
- Aha! - kiáltott fel. - Hidratálni!
Nem állhattam meg nevetés nélkül, bár elég gyenge kis kacaj volt.
Hidratálni! Ki ez az őrült törzsi ember, aki csak a bonyolult szavakat
ismeri?

293
 A TÚLÉLŐ

Odahívott egy srácot, akinél volt palack. Elment és megtöltötte friss

vízzel a patakból. Visszahozta, én pedig nyögdécselve nyeltem a vizet, csak
kortyoltam és kortyoltam, míg el nem nyeltem belőle két jókora palackkal.
- Hidratálni - mondta Szarava.
- Na, ebben igazad van, haver! - erősítettem meg.
Ekkor elkezdtünk beszélgetni azon a nyelvi senkiföldjén, ahol egyik fél
sem tud szinte egyetlen szót se a másik anyanyelvén.
- Meglőttek - közöltem, és mutattam neki a sebemet, ami még most
is vérzett.
Megvizsgálta, és komolyan bólintott, mintha megértette volna az
egyértelmű igazságot, hogy sürgősen orvosi ellátásra van szükségem. Isten
tudja, mennyire súlyosan fog elfertőződni a bal lábam. A sok mocsok, sár
és agyagpala, amiben megforgattam, biztosan nem használt neki.
Mondtam, én is doktor vagyok, gondoltam ez majd segít valahogy.
Tudtam, hogy minden valószínűség szerint kegyetlen megtorlásra számíthat
egy nem tálib-barát falu, ha menekülő amerikait rejteget, és imádkoztam
magamban, hogy ne hagyjanak sorsomra.
Azt kívántam, bár velem lenne még az egészségügyi felszerelésemnek
legalább egy része, de minden ott maradt az előző életemben, a hegyen
Mikey-val, Axe-szel és Dannyvel. Mindenesetre úgy tűnt, Szárává elhiszi,
hogy doktor vagyok, bár azt is pontosan tudta, honnan jöttem. Egymást sűrű
sorban követő jelekkel és nagyon kevés szóval közölte, hogy mindent tud a
hegyen vívott tűzharcról, és állandóan rám mutogatott, mintha azt akarná
hangsúlyozni, pontosan tudja, hogy én voltam a harcolók egyike.
Fantasztikusan hatékony lehet az idefenn működő törzsi bozóttávíró.
Nem rendelkeznek a gyors kommunikáció eszközeivel, nincsen telefon,
nincs autó, semmi. Csak az emberek közötti érintkezés, a hegyoldalban
vándorló kecskepásztorok adják tovább egymásnak a híreket. És tessék, itt
ez a Szarava, aki feltételezhetően kilométerekre tartózkodott onnan, és ő
mesél nekem a csatáról, amelyet előző nap én segítettem megvívni.
Biztatóan megveregette a vállamat, majd visszavonult valamiféle
tanácskozásra falubeli társaival, míg én a fiúval beszéltem, aki a vizet hozta

294
 FELROBBANTOTTAK, MEGLŐTTEK ÉS HALOTTNAK HITTEK

nekem.
A kölyöknek csak egy kérdése volt, de jókora gondot okozott neki,
hogyan tegye fel úgy, hogy egy amerikai megértse. Végül csak felfogtam,
hová akar kilyukadni: Tényleg te voltál az a bolond, aki lezuhant a hegyről?
Nagyon messzire. Nagyon gyorsan. Nagyon mókásan. Az egész falum
látott. Nagyon jó vicc. Ha-ha-ha!
Jézusom! Ügy értem, Mohamed! Vagy Allah! Akárki is errefelé a főnök.
Ez a kölyök tényleg egy mézeskalács faluból jön.
Szarava visszatért. Adtak nekem még egy kis vizet, és újra megnézte a
sebemet. A legkevésbé sem látszott elégedettnek, de akadt fontosabb dolga
is, mint a hátsó felem állapota.
Ezt én persze akkor nem fogtam fel. A döntés, amit Szárává és társai
akkor meghoztak, hatalmas felelősséggel járt, és minden valószínűség
szerint súlyos következményekkel is. Azt kellett eldönteniük, hogy
hazavigyenek-e magukkal. Segítséget nyújtsanak-e, adjanak-e fedelet és
élelmet. És ami a leglényegesebb, védelmükbe vegyenek-e.
Ezek az emberek pastuk voltak. Márpedig azoknak a harcosoknak a
többsége, akik Afganisztán korábbi urainak zászlaja alatt küzdöttek,
továbbá Bin Laden al-Kaida-harcosainak jelentős hányada is ebből a
zárkózott, ősi népből került ki, amelynek majdnem tizenhárommillió tagja
él Afganisztánban.
A tálibok hitének kemény magva, az elszántság és a hitetlenek gyűlölete
a pastuk világnézetének megingathatatlan részei. Annak a konok és gonosz
kis hadseregnek a gerincét pastuk alkotják. A tálibok csak a pastuk
hallgatólagos beleegyezésével jöhetnek-mehetnek kedvük szerint azon a
hegyvidéken, a pastuk látják el őket élelemmel, adnak nekik menedéket. A
két közösséget, a harcosokét és a hegylakó

295
 A TÚLÉLŐ

népét, eltéphetetlen szálak fűzik össze. Az oroszok ellen harcoló mu-

dzsahedinek is főként a pastuk közül kerültek ki.
Nem számit a „Nem tálibok!” bizonygatása. Ismertem a helyi viszo-
nyokat. Ezek a fickók lehetnek békeszerető falusiak a felszínen, de a törzsi
vérségi kapcsolatok keményen kötik őket. Szembekerülve egy dühös tálib
sereggel, amelyik az amerikai fegyveres erők egy felfegyverzett tagjának
fejét követeli, nyilván önök sem adnának egy másodkézből való kecskét
sem azért, hogy az amerikai jól jön ki a dologból.
De volt valami, amiről nem tudtam. A lokhay varkavalról van szó, a
minden és mindenki sorsát meghatározó törzsi viselkedési kódex,
a pastunvali egyik hajlíthatatlan szakaszáról, amely a vendégjogról szól.
A lokhay varkavál szó szerinti fordítása „fazékadás”
Röviden már említettem ezt, amikor a pastu törzsi társadalom viszonyait
vázoltam fel. De történetünknek ez az a pontja, ahol igazán fontossá válik.
Pontosan itt, miközben én a földön fekszem és lassan elvérzek, a törzsi
harcosok pedig megvitatják, mi legyen a sorsom.
Egy amerikainak szokványos, természetes dolog, hogy segítsen egy
sebesült, esetleg haldokló embernek, különösen, ha olyan rettenetes
állapotban van, mint én most. Az ember megteszi, amit tud. Ezeknek a
srácoknak a szemszögéből nézve viszont az ilyen segítségnyújtás számos
terhes kötelezettséggel járt. A lokhay nemcsak ápolást jelent és menedék
nyújtását, hanem visszavonhatatlan kötelezettséget a sebesült
védelmezésére mindhalálig. És nem csak annak a törzsi vezetőnek vagy
családnak a haláláig, aki eredetileg vállalta a fazékadást. A lokhay varkaval
az egész istenverte falura vonatkozik.
A lokhay annyit jelent, hogy a falu lakossága az utolsó emberig fog
harcolni, mert becsületbeli kötelessége oltalmazni azt, akit meghívtak, hogy
élvezze vendégszeretetüket. És ez nem olyasmi, amit megvitat az ember,
amikor a dolgok eldurvulnak. A lokhay nem újratárgyalható, éppen
ellenkezőleg, szigorúan visszavonhatatlan.
Szóval amíg ott feküdtem és azt gondoltam, ezek a kegyetlen, szívtelen
fattyak éppen arra készülnek, hogy itt hagyjanak elpusztulni, ők valójában

296
 FELROBBANTOTTAK, MEGLŐTTEK ÉS HALOTTNAK HITTEK

élet-halál kérdéséről vitatkoztak. Az életeknek pedig, amelyekért aggódtak,

semmi közük nem volt az enyémhez. Itt a Lokhayról volt szó, nagy L-lel.
Semmi mellébeszélés.
Akkor azt gondoltam, arról döntenek, golyót röpítsenek-e a fejembe, és
ezzel mindenkit megszabadítsanak egy csomó gondtól. Akkor azonban alig
voltam eszméletemen, álom és ébrenlét között lebegtem, és a kettő közötti
határ már erősen elmosódott. Szárává még mindig beszélt. Persze az is
eszembe jutott, hogy ezek az emberek is lehetnek éppen olyanok, mint a
kecskepásztorok, a tálibok hűséges kémei. Könnyen megtehetik, hogy
hazavisznek, majd elküldik a leggyorsabb hírnöküket, jelentse a helyi
parancsnokoknak, hogy náluk vagyok, begyűjthetnek és kivégezhetnek
bármikor, amikor nekik alkalmas.
Erősen reméltem, hogy nem ez a helyzet. És bár úgy véltem, Szárává
valóban rendes ember, az igazságot nem tudhattam róla; az adott
körülmények között senki sem tudhatta. Mindenesetre én már semmit sem
tehettem, kivéve talán azt, hogy kapom magam, és mind lelövöm őket, de
mondhatom, csodás esélyem lett volna lelépni. Mozdulni alig tudtam.
Így hát csak vártam az ítéletet. Folyton az járt az eszemben: Morgan mit
tenne? Van-e kiút ebből a helyzetből? Mi a katonai szempontból helyes
döntés? Van bármi választásom? Önök persze ezt nem látták volna rajtam.
Akkor volt a legjobb esélyem életben maradni, ha megpróbálok
összebarátkozni Szaravával, próbálom valahogy elnyerni társai jóindulatát,
összefüggéstelen gondolatok bukkantak fel, majd merültek újra alá. Mi van,
ha ezek a fickók fiaikat, fivéreiket, apjukat vagy unokatestvérüket
veszítették el a SEAL-ek ellen vívott csatában? Akkor mit érezhetnek
irántam, az amerikai fegyveres erők puskás, egyenruhás tagja iránt, aki saját
törzsi területükön irtja az afgánokat?
Nyilvánvalóan egyik kérdésre sem ismertem a választ, ahogy azt sem
tudhattam, mi jár megtalálóim fejében, de jó nem lehet, azt biztosra vettem.

297
 A TÚLÉLŐ

Szarava visszajött hozzám. Hangosan utasított két férfit, hogy nyúl-

janak a hónom alá, támogassanak kétfelől és emeljenek fel a földről. Egy
harmadikat arra utasított, hogy a lábamat fogja meg.
Amikor közeledtek, elővettem az utolsó kézgránátomat, óvatosan
kihúztam a biztosító szegét, és ezzel robbanásra kész állapotba hoztam a
gonosz kis fattyút. Az egyik kezemben tartottam. A törzsi harcosok mintha
nem vették volna észre. Én csak annyit tudtam, ha megpróbálnak
kivégezni vagy megkötözni, vagy odahívják vérengző tálib barátaikat, én
bizony ledobom azt a kis cuccot a padlóra, és az egész kibaszott
bandájukat magammal viszem.
Felemeltek, és lassan elindultunk lefelé a falujukba. Nem fogtam fel,
akkor nem, de ez volt az első igazi esély, amit a Murphy Hegygerincéért
vívott csata kezdete óta kaptam. Ezek a jóindulatú pastu férfiak úgy
határoztak, megadják nekem a lokhayt. Vállalták, hogy mindaddig vé-
delmeznek a tálibokkal szemben, amíg akár csak egy is él közülük
 10
A menekülő amerikai, akit sarokba
szorítottak a tálibok
Azután találtam a földön egy kemény kődarabot, és sajgó bal ol-
dalamon fekve két órát töltöttem azzal, hogy börtönöm falára véstem
Monté Cristo grófjának szavait: Istenem, ne engedd meg soha, hogy
feledjek!

Szarava és társai meg sem próbálták elvenni a puskámat. Egyelőre. Fogtam

az egyik kezemben, amíg lassan lecipeltek a meredek csapáson a mindössze
180 méterre fekvő Szabrai faluba, ahol nagyjából háromszáz család élt. A
másik kezemben az utolsó kézigránátomat szorongattam, kibiztosítva,
készen arra, hogy mindnyájunkat átrántsam az örökkévalóságba. Kicsivel
délután négy után járt az idő, a nap még magasan állt.
Az ösvényen kétszer is találkoztunk pár helybélivel, és amikor el-
haladtunk mellettük, láthatóan elcsodálkoztak egy puskáját szorongató,
sebesült amerikai láttán, akit mégis segítségben részesít egy falubeli.
Megbámultak, és két emberrel is összeakadt a szemem. Mindkettő rám
meredt, a nyilvánvaló gyűlöletnek azzal a kemény, metsző pillantásával,
amit olyan jól ismertem már. Mindig ugyanazt láttam, a hitetlenek iránti
leplezetlen utálatot.
Zavartak voltak, természetesen, ami a legkevésbé sem meglepő. A
pokolba, hát én is összezavarodtam! Miért segít nekem Szarava?

299
 A TÚLÉLŐ

Az volt a nyugtalanító a dologban, hogy Szarava szemlátomást az árral

szemben úszott. A faluban nyüzsögtek az iszlám fanatikusok, akik kizárólag
halott amerikaiakat akartak látni. Végtére is itt fenn, ezen az államhatalmat
nem ismerő, vad hegyvidéken született meg a New York-i ikertornyok
lerombolásának terve.
Legalábbis nekem ez járt az eszemben, de alábecsültem e pastu törzs
legtekintélyesebb tagjainak alapvető emberi tisztességét. Szárává és sok
másik társa rendes fickó volt, és ők nem kívánták a halálomat, sőt azt sem
engedték, hogy bárki más bántson. Ahogy arra sem voltak hajlandók, hogy
meghunyászkodva engedjenek némelyik másik hegylakó vérszomjának. ők
egyszerűen segíteni akartak nekem, amint idővel megértettem.
Az ösvényen szembejövő kecskepásztorok bizalmatlan, ellenséges
tekintete jellemző volt, de nem a többség hozzáállását tükrözte. Folytattuk
utunkat lefelé, Szabrai legfelső házához. Legfelső házat írok, mert ezeket a
házakat egymás fölé építették, egyenesen bele a hegy majdnem függőleges
oldalába. Ezt úgy értem, hogy az ember az ösvényről rögtön valamelyik ház
lapos tetejére léphetett.
Ahhoz, hogy elérjük az ajtót, lejjebb kellett ereszkednünk. Amint belépett
az ember, többé-kevésbé a föld alá került, valamiféle emberi kéz alkotta
barlangba, amelynek falait vályog és kő, padlóját pedig egyszerű döngölt föld
alkotta. Az építmény mestermű volt. Sziklába vésett lépcső vezetett le a
következő szintre, egy másik helyiségbe. Megjegyzem, ezt a házrészt legjobb
elkerülni, mert a falusiak nagy valószínűséggel ott tartják a kecskéiket.
Márpedig ahol kecske van, ott kecskeszar is van. Mindenütt a földön. A bűz
pokoli, és átjárja az egész lakóteret.
Megérkeztünk tehát a ház elé, és én próbáltam tudtukra adni, hogy még
mindig majdnem szomjan halok. Emlékszem, Szarava széles gesztussal
átadott nekem egy kerti locsolócsövet, olyan büszkén, mintha kristálykelyhet
nyomott volna a kezembe, majd valahol kinyitotta a csapot. Én visszadugtam
a biztosítószeget a kézigránátomba - ezt az eljárást egyébként az Egyesült
Államok minden haderőneménél helytelenítik majd gondosan visszaraktam
a málhamellénybe, amely még mindig rajtam volt.

300
 A MENEKÜLŐ AMERIKAI, AKIT SAROKBA SZORÍTOTTAK A TÁLIBOK

így felszabadult a kezem, a víz pedig nagyon hideg volt, és mesésen jóízű.
Utána kihoztak a házból egy tábori ágyat, felállították nekem, négyen
felemeltek, és Szarava felügyelete alatt óvatosan ráfektettek.
A fejem fölött gyorsan áthúzó amerikai harci repülőgépeket láttam az
égbolton. Rajtam kívül mindenki felfelé mutogatott a gépekre. Én csak kissé
szomorkás sóvárgással lestem fel rájuk, és eltöprengtem, mikor jönnek
vajon végre értem.
Addigra Szabrai teljes lakossága odasereglett a tábori ágyam köré, és
kíváncsian figyelték, hogyan lát munkához Szárává. Nagy gonddal
kitisztította a sebeket a lábamon, és megerősítette, amit gyanítottam,
tényleg nem maradt benn a lövedék a bal combomban. Ami azt illeti, Szarava
a kimeneti sebet is megtalálta. Krisztusom! Mind a kettőből egyszerre
véreztem, nem csoda, hogy nem sok vérem maradt.
Utána elővett egy kis sebészeti eszközt, és kezdte kiszedni lábszáramból a
fémszilánkokat. Hosszú időt töltött azzal, hogy próbált megszabadítani az
RPG-lövedék minden repeszdarabjától, amit csak meg tudott találni. Ez
mellesleg pokolian fájt, de ő csak folytatta. Amikor végzett, újra kitisztította
az összes sebet, kíméletlen alapossággal, fertőtlenítő krémet kent rájuk, és
bekötözött.
Csak feküdtem ott teljesen kimerülve. Nagyon hamar, becslésem szerint
hat óra körül, visszajöttek, és bevittek a házba: négyen cipelték a tábori
ágyat. Tiszta ruhát adtak, ami a legnagyszerűbb dolog volt az első korty víz
óta. Puha afgán ruhadarabok voltak, bő ing és a jellegzetes, bő nadrág,
hihetetlenül kényelmes viselet. Már-már embernek éreztem magamat.
Egészen pontosan két teljes öltözet ruhát adtak, fazonra egyformát, fehéret
nappalra, és feketét éjszakára.
Egyedül akkor támadt egy váratlan kis zavar, amikor átöltöztem
megviselt amerikai egyenruhámból - igazából csak a terepszínű zub-
bonyomból - a törzsi viseletbe. A vállam még mindig rettenetesen

301
 A TÚLÉLŐ

fájt, úgyhogy segíteniük kellett, és amikor meglátták a hatalmas tetoválást

a hátamon - egy fél SEAL-szigonyt (a másik fele Morgan hátán van) -,
akkor kis híja volt, hogy elájuljanak.
Azt hitték, valamiféle harci törzsi jelkép, mint ahogy azt hiszem, végső
soron az is. Utána viszont arra következtettek, magam vagyok a testet öltött
ördög, tehát ismételgetnem kellett nekik, hogy doktor vagyok, bármit, csak
ne higgyék, hogy az Egyesült Államok Fegyveres Erőinek valamilyen elit
harcosa vagyok, olyan férfi, aki nagy varázserőre utaló jelet hord a hátán,
ami bizonyosan a Gonosz hatalmát terjeszti, és egy napon bizonyosan
mindnyájuk halálát fogja okozni. Szerencsére sikerült felülkerekednem a
vitában, de azért nagyon örültek, amikor végre rajtam volt az ingem, és felső
karomra, ahol látszott a minta egy része, gondosan lehúzták az ujját.
Mire távozni készültek, már mosolyogtak, és nekik a faluban töltött idő
alatt - és nyilván utána is - doktor Marcus voltam.
Utoljára azt kértem, vigyenek ki a közös árnyékszékre, ki is vittek, és
mutatták, hogy a szokásos afgán testtartásban csináljam. Emlékszem,
hanyatt estem, amitől menthetetlenül mind elnevették magukat.
Utána - még mindig nevetve - visszacipeltek tábori ágyamra, és akkor
hirtelen és elborzadva észrevettem, hogy elvitték a puskámat. Követeltem,
mondják meg, hol van, a pastuk pedig veszettül igyekeztek elmagyarázni,
okvetlenül el kellett venniük, lokhay ide, lokhay oda, mert ha a tálibok
egyszer betévednek ebbe a szobába, nem fogják elhinni, hogy sebesült
orvos vagyok, hiszen orvosok nem járnak olyan mesterlövészpuskával, mint
az enyém. Lokhay ide, lokhay oda.
Akkor még nem értettem őket, és egyébként sem sokat tehettem az
ügyben, így egyszerűen próbáltam túltenni magam ezen. Csak hevertem ott
a fogyatkozó fényben, amikor végül teljesen magamra hagytak.
Addigra már ittam vizet, és ettem valamennyit a lapos kenyérből, amit
keleten sütnek. Meleg kecsketejjel megtöltött tálat tettek elém, abba kellett
volna mártogatnom a lepényt, de együtt kétségtelenül a legrosszabb ízű
kombinációt alkották, amit életemben kóstoltam. Majdnem elokádtam
magamat, és kértem, vigyék el a tejet: azt mondtam, fogyasztása ellenkezik

302
 A MENEKÜLŐ AMERIKAI, AKIT SAROKBA SZORÍTOTTAK A TÁLIBOK

a vallásommal! így aztán csontszárazon láttam neki annak a kemény,

borzasztó kenyérnek, de hálát éreztem, és ezt próbáltam a tudomásukra
hozni. A pokolba, addigra már holtan felehettem volna fenn a hegyen.
Nélkülük biztosan meghaltam volna.
És aztán megint egyedül maradtam. Körülnéztem, akkor néztem meg
először új környezetemet. Vastag, laza szövésű afgán szőnyeg borította a
padlót, a fal mellett színes párnák hevertek. Faragott dísztárgyak voltak a
falon, de képek nem. Volt üveg az ablakokban, és láttam, hogy a lejjebb
álló házakat zsúptető fedi. Az itt fenn élők vitán felül kiválóan értettek az
építkezéshez, azt azonban nem tudtam, honnan származnak a
nyersanyagok, a kő, az üveg és a szalma.
Az én szobámban egyetlen nagy, lezárt faláda állt. Mint később
megtudtam, ebben őrizték a család minden tagjának legértékesebb
ingóságait. És ez nem volt sok, elhihetik, amijük azonban volt, azt készek
voltak megosztani velem.
Több takarót is kaptam, és ahogy az éjszaka beállt, rájöttem, miért. A
nappali hőség után a hőmérséklet hirtelen zuhant a fagypont közelébe.
Azt is láttam, hogy a szoba egyik sarkában régi, fatüzelésű vaskályha
áll, mint később megtudtam, mindennap ezen sütötték a kenyeret. Itt az volt
a rend, hogy a két főház, az olyanok, mint ez, süti a kenyeret mindenkinek,
majd amikor elkészül, szétosztják. Ahogy ott feküdtem, azon töprengtem,
hol távozik a sok füst, amikor begyújtanak abba a kályhába, kémény
ugyanis nem volt. A válaszra kicsit még várnom kellett: sehova. A füst
benn maradt az én hálószobámban.
Félálomba szenderedtem, a sebeim lüktettek ugyan, de hála legyen érte,
nem fertőződtek el. Huja, Szarava!
Új lakóhelyem ajtaja jó vastag volt, de rosszul illeszkedett. Kívülről nem
engedte be a szelet és az esőt, de hatalmasat kellett taszítani rajta,

303
 A TÚLÉLŐ

hogy kinyíljon. Erre már korábban felfigyeltem, és tudtam, senki sem

jöhet be a szobába úgy, hogy ne ébredjek fel, tehát fölösleges állandó
készenléti állapotban aludnom.
Mégis meglepetésként ért, ami aztán történt. Az ajtó akkora rúgásnak
engedett, ami széthasította a csendet. Kipattant a szemem, és nyolc
fegyveres tálib harcost láttam berontani a szobába. Az első egyesen
odajött a tábori ágyamhoz, és teljes erőből pofon vágott. Ettől nagyon
berágtam, és szerencsés fickó volt, amiért nem tudtam mozogni, és
gyakorlatilag fogoly voltam. Ha csak eszébe jutott volna kezet emelni
rám, amikor egészséges vagyok, letéptem volna a kibaszott fejét. Kis pöcs!
Parancsoló fellépésükből, ápolt, jólfésült szakállukból, tiszta fogukból
és tiszta ruhájukból rögtön tudtam, hogy tálibok. Jól tápláltak voltak, és
törve, de beszéltek angolul. Egyikük sem volt nagyon magas, átlagosan
talán 170 centi körül lehettek, és mind azt a régi szovjet bőr derékszíját
viselték, amelyiknek vörös csillag díszeleg a csatja közepén. Afgán ruhát
viseltek, de mindegyik más színű mellénnyel. Mindegyiknek kés és
pisztoly volt az övébe tűzve. Minden orosz gyártmány, minden zabrált
cucc.
Semmi sem akadt a kezem ügyébe, amivel védekezhettem volna. Se
puska, se kézigránát, csak a személyes bátorságjelem, Texas Magányos
Csillaga a karomon és a mellemen. Szükségem is volt kurázsira, mert
ezek a fattyak durván nekem estek, a bal lábamat rugdosták, ököllel
ütötték az arcomat és a felső testemet, alaposan helybenhagytak. -
Én ezt le se szartam, az effajta piszkoskodást jól bírom, hiszen erre
készítettek fel a kiképzésen. Egyébként sem akadt köztük egy se, aki
tisztességesen tudott volna ütni. Alapvetően mind nagyon szerencsés
fiúcskák voltak, mert rendes körülmények között bármelyiküket ki
tudtam volna hajítani a kibaszott ablakon. Főként attól tartottam, hogy
esetleg úgy döntenek, agyonlőnek vagy megkötöznek, és elhurcolnak
valahová, esetleg a határon át Pakisztánba, hogy lefilmezzenek, majd a
kamera előtt vágják le a fejemet.
Ha egyetlen pillanatig azt gondoltam volna, hogy ez a tervük, az rossz

304
 A MENEKÜLŐ AMERIKAI, AKIT SAROKBA SZORÍTOTTAK A TÁLIBOK

hír lett volna mindnyájuk számára. Megsebesültem, de nem olyan

súlyosan, mint ahogy mutattam, és magamban már javában dolgoztam a
vésztartalék terven. Fejem fölött a szarufák között megláttam egy több
mint egyméteres vasrudat, csak úgy bedugták oda. Elérem, ha felállók?
Igen.
Ha élethalálharcig fajul a helyzet, lekapom azt a rudat, gondosan
kiválasztom a legvadabb fickót, belevágom és átdöföm vele. Utána
biztosan nem fog már felkelni. Aztán a meglepetés erejét kihasználva a
másik kettőre vetem magam. Ugyanakkor a rúd segítségével beszorítom
az egész társaságot a sarokba, összezsúfolom őket, ahogy a közelharc
oktatásán tanultuk, és ezzel lehetetlenné teszem, hogy bárki testközelbe
kerüljön, kést rántson vagy kijusson.
Valószínűleg még a koponyáját is be kell vernem némelyiknek,
mielőtt hozzáférek az egyik orosz pisztolyhoz, és végzek mindenkivel,
aki még él. Meg tudtam volna csinálni? Azt hiszem, igen. Csoportbeli
bajtársaim kurvára csalódtak volna bennem, ha kudarcot vallók.
Legvégső vésztervem nem lehetett más, csak az, hogy megölöm az
összes tálibot, elszedem a fegyvereiket és a lőszerüket, majd elbari-
kádozom magam a házban, és kitartok, amíg értem nem jönnek az
amerikaiak.
A baj csak az volt, hogy hova jutok ezzel rövid távon? Mi értelme igazi
agresszív SEAL-ként eljárni, ahogy nem egy srác tenné? A házat is
tálibok vették már körül, mind AK-val. Láttam az őröket bejönni, majd
újra kimenni. Némelyik kis mocsok közvetlenül az ablak előtt állt.
Különben is, a falut teljes egészében tálibok vették körül. Szárává meg is
mondta nekem, és fel nem foghattam, miért hagytak egyedül... hacsak
nem tudták... hacsak nem kitanították őket... hacsak igazából nem
szolgálaton kívüli tálib harcosok kezére kerültem.
Az ágyam körül nyüzsgő fickók azonban nem szolgálaton kívüliek
voltak. Keményen rám másztak, minden áron tudni akarták, miért
vagyok itt, mit csinálnak az amerikai repülőgépek, támadást tervez-e

305
 A TÚLÉLŐ

ellenük az Egyesült Államok, ki jön a kimentésemre. Jó kérdés, nem? Én

pedig tudtam, abban a pillanatban a jobb félni, mint megijedni messze az
ígéretesebb stratégia, mert az én célom egyszerűen annyi volt, hogy
próbálok életben maradni, nem pedig tömegverekedést kezdeményezni
késes törzsi harcosokkal, vagy rosszabb esetben lelövetni magamat.
Tehát folyton mondogattam nekik, hogy csak egy orvos vagyok, akit
azért küldtek ki a terepre, hogy segítsen a sebesültjeinken. Egy nagy
hazugsággal is traktáltam őket, azzal, hogy cukorbeteg vagyok. Dehogyis
vagyok a különleges hadviselési erők tagja! Folyton vizet kértem, amivel
ők nem törődtek. A fő gondot furcsa mód a szakállam okozta, mert
vallatóim tudták, az amerikai hadsereg nem tűri a szakállt. A szakáll csak
az Egyesült Államok Különleges Hadviselési Erőinél engedélyezett.
Sikerült meggyőznöm őket, hogy ki kell mennem, és ezt a lehetőséget
meg is adták nekem, a lehetőséget a végső, kétségbeesett szökési
kísérletre. Csakhogy nem tudtam elég gyorsan mozogni, ők meg visz-
szavonszoltak a házba, a földre löktek, és még durvábban összevertek,
mint korábban. Eltörték a csontokat a csuklómban. Nagyon fájt, és azóta
két korrekciós műtéten is átestem.
Addigra meggyújtották a lámpáikat, talán hármat, és egész jól be-
világították a szobát. Kihallgatásom vagy hat óra hosszat tartott. Or-
dítottak és vertek, ordítottak és rugdostak. Közölték velem, hogy a
társaim mind meghaltak, azt mondták, már mindnek levágták a fejét, és
most én következem. Elmondták, hogy lelőttek egy amerikai heli-
koptert, és mindenki meghalt. Majd’ szétvetette őket a virtuskodás,
üvöltöztek, hetvenkedtek, hogy végül minden amerikait meg fognak
ölni az országukban, majd utána folytatják... Mind megölünk benne-
teket! Halál a Sátánra! Halál a hitetlenekre!
Ujjongó kárörömmel vágták a képembe, hogy most én vagyok a
kezükben lévő fő hitetlen, és csak pillanatok vannak hátra az életemből.
Sanda pillantást vetettem arra a vasrúdra, talán az utolsó reményemre,
de nem mondtam nekik semmit. Makacsul ragaszkodtam a mesémhez,
ismételgettem, hogy csak egy orvos vagyok.

306
 A MENEKÜLŐ AMERIKAI, AKIT SAROKBA SZORÍTOTTAK A TÁLIBOK

Volt egy pillanat, amikor bejött egy srác, egy tizenhét éves forma si-
heder. Majdnem biztos voltam benne, hogy ott volt azok között, akik
mellett a faluba jövet elhaladtunk. És szemében ott ült, amit ma már úgy
nevezek: „A Nézés”. Az a gúnyos, megvető gyűlölet irántam és a hazám
iránt.
A tálibok hagyták, hogy bejöjjön, és nézze, ahogy vernek. Látszott,
hogy tetszett neki, és az is, hogy a tálibok maguk közül valónak tekintik.
Megengedték, hogy leüljön az ágyra, amíg ők a bekötözött bal combomat
rugdosták. A srác egyszerűen imádta a műsort. Folyton a torka előtt
húzgálta a tenyere élét, és nevetgélt: „Tálibok, he?... Tálibok!”
Sohasem fogom elfelejteni az arcát, a vigyorát, a diadalmas tekintetét.
Én meg csak bámultam fel a vasrúdra! Az a suhanc szintén a nagyon
szerencsés fiúk közé tartozott.
Közben vallatóim megtalálták a fényképezőgépemet, és le akarták
fényképezni egymást. Megmutattam nekik, hogyan használják a lézert,
hogy fotókat csinálhassanak, de szándékosan rosszul, és azt mondtam
nekik, nézzenek bele a lézersugárba. Remélem, az utolsó szívesség, amit
tettem nekik, az egész kibaszott banda megvakítása volt, mert az a sugár
egyből kiégethette a retinájukat. Sajnálom gyerekek, ilyen az élet!
Közvetlenül ezután, éjfél felé járhatott az idő, újabb fickó lépett a
szobába két kísérővel. Egyből tudtam, hogy ő a falu elöljárója, alacsony,
szakállas férfi, akit nagy tekintély övezett. A tálibok azonnal felálltak és
oldalra léptek, miközben az öreg odajött, ahol feküdtem. Letérdelt, és kis
ezüstpohárból vízzel kínált, kenyeret adott, majd felállt, és a tálibokhoz
fordult.
Nem értettem, mit mond, de később megtudtam, megtiltotta nekik,
hogy elvigyenek. Azt hiszem, ezt már azelőtt tudták, hogy a faluba
jöttek, különben valószínűleg már nem lettem volna ott. Nem lehetett
nem észrevenni, milyen parancsoló a hangja. Halk, nyugodt,

307
 A TÚLÉLŐ

higgadt, de határozott, senki nem szólalt meg, amíg ő beszélt, senki nem
vágott közbe.
A tálibok egy árva szót alig szóltak, amíg ez a befolyásos kis ember a
törvényt magyarázta. A törzsi törvényt, gondolom. Amikor távozott,
egyenes tartással lépett ki az éjszakába, az olyan ember testtartásával, aki
nincsen hozzászokva, hogy szembeszállnak vele. Ezt a tartást kilométeres
távolságból látta az ember, kicsit olyan volt, mint egy afgán Reno kiképző.
Krisztusom! Ő mit gondolna, ha most látna?
Amint az elöljáró elment, hat órával érkezésük után, éjjel egy óra körül,
a tálibok váratlanul úgy döntöttek, távoznak. Elégedetlenül és végleg,
legalábbis reméltem.
A vezetőjük szikár alak volt, majdnem egy fejjel magasabb az összes
többinél. Kivezette embereit a házból, és hallottam őket elmenni. Halk
léptekkel távoztak felfelé az ösvényen, amelyik Szabraiból kifelé vezetett,
fel a hegyekbe. Ismét magamra maradtam, erősen vérezve és zúzódásokkal
tele. Örök hálát éreztem a falu elöljárója iránt, és valamiféle félálomba
merültem. Féltem, rohadtul féltem, hogy azok a fattyak visszajönnek értem.
Beng! Hirtelen ismét kivágódott az ajtó. Ijedtemben majdnem ki-
ugrottam az új afgán hálóingemből. Visszajöttek? A hóhérfelszerelé-
sükkel? Fél tudok kelni, és tudok küzdeni az életemért?
Ez alkalommal azonban Szárává érkezett. Én pedig kénytelen voltam
feltenni magamban a kérdést, kicsoda ő valójában? ő értesített titokban
valakit? Vagy csak úgy eljöttek értem, és betörtek a házba, amikor senki
nem figyelt?
Engem még mindig nem tájékoztatott senki a lokhay intézményéről.
Valószínűleg, mert nem tudtak tájékoztatni, és különben sem volt más
választásom, mint megbízni bennük. Ez volt az egyetlen esélyem az életben
maradásra.
Szárává kis lámpást hozott magával, és néhány barátja kísérte. Ér-
zékeltem a jelenlétüket, de az én állapotomban annál a pislákoló fénynél
nem igazán láttam a sötétben.
Hárman felemeltek a földről, és az ajtó felé cipeltek. Emlékszem, láttam

308
 A MENEKÜLŐ AMERIKAI, AKIT SAROKBA SZORÍTOTTAK A TÁLIBOK

az árnyékukat a vályogfalakon, baljóslatú, turbános árnyalakokat. őszintén

szólva olyan volt, mint egy jelenet az Ezeregy éjszaka meséiből. Ali baba
és az ő negyven rablója elhurcolja a nagy Marcust, hogy találkozzon a
kibaszott dzsinnel. Természetesen nem tudhattam, hogy a falu elöljárója
parancsolta meg, hogy vigyenek máshová abból a házból, mert hátha a
tálibok úgy döntenek, semmibe veszik az ősi törvényeket, és megpróbálnak
erővel elhurcolni.
Amint kiértünk a szabadba, eloltották a lámpát, és menetalakzatot vettek
fel. Két fickó elöl ment AK-47-essel, egy pedig hátul szintén AK-val.
Ugyanaz a három cipelt, Szaravát is beleértve, aki korábban, és kezdtek
kigyalogolni velem a faluból, lefelé az ösvényen. Hosszú ideig mentünk,
több mint egy órát, talán kettőt is, és olyan fáradhatatlanul meneteltek, mint
a busmanok, vagy a beduinok.
Végül egy újabb ösvényen leereszkedtünk egy folyóhoz - azt hiszem
ugyanahhoz, amelyiknek a felső szakaszánál a vízesés mellett találkoztam
velük. Magatehetetlen, holt súly lehettem, és megdöbbentett az erejük, nem
először.
Amikor elértük a folyót, megálltak, igazítottak a fogásukon, majd
egyenesen belegyalogoltak a vízbe, és majdnem teljes csendben átvitték a
túlsó partra annak a holdtalan éjszakának a sötétjében. Hallottam a csobogó
víz hangját, de semmi mást, miközben hordozóim zajtalanul átgázoltak a
folyón. A túlpartra érve még csak lépést sem váltottak, és már neki is vágtak
a fák között a meredek lejtőnek.
Nappal buja, gyönyörű táj volt ez. Már láttam, és puha, sötétzöld
magányát még ebben a hideg éjszakában is éreztem a sűrű páfrányok és
bokrok között. Végül elértünk valahová, mélyen a hegyoldalban rejtőző
barlangnak érzékeltem. Lefektettek a földre, én pedig próbáltam beszélni
velük, de vagy a gesztusaimat nem látták, vagy nem értették, amit
mondtam. Azt azonban sikerült megértetnem Szaravával, hogy cukorbeteg
vagyok, és állandóan vízre van szükségem. Azt hiszem, még mindig a
szomjhalált éreztem a legfenyegetőbb veszély-

309
 A TÚLÉLŐ

nek, és tudtam, jelenlegi állapotomban nem tudok lejutni a folyóhoz,

egyedül semmiképp sem.
Bevittek mélyen a barlangba, és letettek a földre. Azt hiszem, hajnali
négy körül járhatott az idő, amikor odaértünk. Csütörtök volt, június 30-a.
Élelem nélkül hagytak ott, de vizet kaptam, egészen pontosan valami ősrégi
Pepsis palackot szereztek valahonnan, a legbüdösebb tárgyat ezen a
bolygón. Korábban bizonyosan kecskeszar között hevert. Csakhogy ez volt
minden, ami rendelkezésemre állt, egy üveg a pöcegödörből, de mégiscsak
vízzel megtöltve.
Féltem az ajkamhoz érinteni, hátha tífuszt kapok. Valahogy feltartottam
a magasba az arcom fölé, és úgy csorgattam a vizet a számba.
Nem volt élelmem és fegyverem, Szárává és társai pedig menni
készültek. Rettegtem, hogy soha többé nem jönnek vissza, hogy úgy
döntöttek, így szabadulnak meg tőlem. Szárává ugyan azt mondta, öt percen
belül visszajön, de nem tudtam, hihetek-e neki. Csak feküdtem ott a barlang
sötétjében magányosan, vacogtam a hidegben, és fogalmam sem volt, mi
történik velem legközelebb.
Annak az éjszakának a végén darabokra estem szét, összeroppantam
lelkileg, és elsírtam magam a puszta félelemtől. Nem maradt már erőm
ellenállni, úgy éreztem, nem bírom tovább. Reno jól seggbe rúgott volna,
az egyszer biztos. Remélhetőleg jobb oldalon, nem a balon.
Folyton Morganre gondoltam, őrülten igyekeztem kapcsolatba lépni
vele, próbáltam gondolathullámaimat összehangolni az övével,
rimánkodtam Istenhez, engedje, hogy meghalljon. És hamarosan vi-
lágosodni kezdett. Szárává már több mint két órája elment. Űristen! Ezek
meghalni tettek ki ide, Morgan nem tudja, hol vagyok, és vajon élek-e vagy
már meghaltam, bajtársaim pedig lemondtak rólam, mert azt hiszik,
meghaltam.
Agyam lázasan pörgött volna, ha nem támad meg egy hadseregnyi nagy
fekete afgán hangya, mert azok aztán igazán lekötötték a figyelmemet.
Talán megadtam volna magam a sorsomnak, de baszódjak meg, ha hagyom,
hogy élve megegyenek ezek a kis dögök. Feltámadtam haló poraimból, és

310
 A MENEKÜLŐ AMERIKAI, AKIT SAROKBA SZORÍTOTTAK A TÁLIBOK

püfölni kezdtem őket a Pepsis üvegemmel.

Legtöbbjük valószínűleg a bűztől pusztult el, de eleget öltem meg ahhoz,
hogy egy időre visszaverjem őket. Az órák pedig teltek-múltak. Semmi.
Nem jöttek se a pastuk, se Szarava, se tálibok. Kezdtem kétségbeesni. A
hangyák lassan visszaszivárogtak, nekem pedig nem maradt már erőm
komoly ellentámadást indítani ellenük. Átálltam szelektív ölési üzemmódra,
a vezetőket ritkítottam a Pepsis palackommal.
Azután találtam a földön egy kemény kődarabot, és sajgó bal oldalamon
fekve két órát töltöttem azzal, hogy börtönöm falára véstem Monte Cristo
grófjának szavait: Istenem, ne engedd meg soha, hogy feledjek!
Nem voltam biztos benne, hogy még mindig hiszem is, amit felírtam,
akkor már egy ideje nem beszéltem Vele. De még mindig éltem, és talán
úton volt már a segítség. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Mindazonáltal
addigra már a puskám se volt meg, ahogy reményeim java sem.
Épp kezdtem újra elszenderedni, talán kicsivel reggel nyolc előtt lehetett,
amikor hirtelen mintha feléledt volna a környék. Meghallottam az istenverte
kecskék nyakába akasztott csengők csilingelését, úgy tűnt, valahol fölöttem
vannak. Amikor homok és kődarabok kezdtek rám záporozni, rájöttem,
hogy barlangomnak nincs teteje. Nyitott volt az ég felé, és jól hallottam,
ahogy odafenn eltrappolnak valamerre a kecskepaták. Nekem meg csak
hullott a fejemre a homok.
A jó hír az volt, hogy betemette a hangyákat, én meg próbáltam
megakadályozni, hogy a szemembe kerüljön, és ezért hasra fordultam.
Szememet a kezemmel takartam el, közben pokolian fájt a jobb csuklóm az
ütéstől, amit az a tálib puskatussal mért rá. Hirtelen, Jézusom, mit látnak
szemeim? Egy AK-47-es csöve mozog óvatosan felém a bal oldalamat védő
kőtömb körül. Elrejtőzni nem tudtam, még fedezékbe húzódni sem, harcolni
pedig holtbiztosán nem tudtam.

311
 A TÚLÉLŐ

A cső csak közeledett, majd megjelent a gépkarabély többi része, meg

egy kéz, egy arc - az egyik szabrai haverom ábrázata, rajta széles vigyorral.
Olyan mértékben sokkolt a dolog, hogy még arra sem maradt erőm, hogy
hülye balfasznak nevezzem, aki nyilvánvalóan volt. Viszont hozott nekem
kenyeret meg azt a visszataszító kecsketejet, és beletöltötte a vizes
palackomba. Tudják, abba, amelyiket a pöcegödörből halásztak ki.
Félórával később megjött Szárává, öt órával később, mint ígérte.
Megnézte a lőtt sebemet, és adott nekem még vizet, majd őrt állított tető
nélküli barlangom bejáratához. Az őr harminc körüli lehetett, és a
többiekhez hasonlóan szíjasan izmos, szikár, szakállas férfi volt. Vállra
akasztott AK-47-essel leült egy sziklára kicsivel barlangom bejárata fölött.
El-elszundítottam a földön, és valahányszor felébredtem, kihajoltam
megnézni, ott van-e még az őr. Norzamundnak hívták, mindig barátságosan
mosolygott, és intett nekem. Beszélni azonban közös nyelv hiányában nem
tudtunk. Egyszer lejött megtölteni a vizes palackomat, én meg próbáltam
rávenni, kínáljon meg az övéből. Igyekeztem biztosra menni.
Ezért felemeltem az ocsmány Pepsis üveget, és egyenesen a számba
löttyintettem a vizet. Utána elhajítottam a palackot a barlang mélyére. De
amikor Norzamund legközelebb vizet akart hozni nekem, hátrament,
megkereste az istenverte vacakot, és újra megtöltötte.
Késő délután egyedül voltam, és többször is láttam közel jönni a
kecskepásztorokat. Ők sohasem intettek, más módon sem teremtettek
velem kapcsolatot, de el sem árulták a tartózkodási helyemet. Ha megtették
volna, azt hiszem, most aligha lennék itt. A mai napig nem tudom biztosan,
olyan fickóra is vonatkozik-e a lokhay, aki elhagyta a falut.
Norzamund hagyott nekem egy kis friss kenyeret, hálás voltam érte.
Röviddel sötétedés után hazament, és több órán át senkit se láttam.
Próbáltam higgadt és nyugodt maradni, mert úgy látszott, Szaravának és
embereinek feltett szándéka megmenteni engem. Még a falu elöljárója is
egyértelműen mellém állt. Itt jegyzem meg, hogy ennek semmi köze a
személyes varázsomhoz. Szigorúan csak a lokhayról van szó.
Végigültem egyedül a hosszú estét, aztán a fél éjszakát. Június 30- ából

312
 A MENEKÜLŐ AMERIKAI, AKIT SAROKBA SZORÍTOTTAK A TÁLIBOK

július 1-seje lett. Éjfél körül megnéztem az órámat, ezért tudom, mikor
történt a dolog. Próbáltam nem az otthonomra gondolni, anyámra és
apámra, próbáltam nem átadni magam az önsajnálatnak, de tudtam, odahaza
Texasban délután három körül járhat az idő, és azon töprengtem, vajon van-
e valakinek a legcsekélyebb fogalma is arról, mekkora bajban vagyok,
mekkora szükségem van segítségre.

Amit egészen biztosan nem tudtam, hogy addigra már kétszáznál jóval
többen gyűltek össze a farmunkon. Senki sem ment haza. Mintha
akaraterővel szerettek volna átfordítani egy reménytelen helyzetet re-
ménytelivé, mintha értem mondott imáikra valahogyan választ kaphattak
volna, mintha jelenlétük valahogyan megoltalmazhatott volna engem a
haláltól, mintha hittek volna abban, pusztán azért, mert maradnak, senki se
fogja bejelenteni, hősi halált haltam.
Anyám azt mondja, csodának volt szemtanúja. Apámmal naponta
háromszor megetettek mindenkit, aki eljött a farmra, de fogalma sincs,
honnan került ehhez étel. Pedig került, nagy teherautók jöttek több
élelmiszerlánctól az egész társaságnak elegendő marhahússal és csirkével,
alkalmanként kétszáz adagnyival. Ingyen. Helyi éttermek furgonjai hoztak
ételt, halat, rákot, olasz tésztát, hamburgert. Jött kínai kaja ötven főnek,
azután hatvannak. Érkezett tojás, kolbász, sonka, szalonna. Apám azt
meséli, sohasem oltották ki a tüzet a kerti grillsütőkben.
Mindenki azért jött, hogy segítsen, köztük a Herzogg család is, helyi
marhatenyésztők, buzgó templomba járók, hazafiak, akik mindig készek
segíteni egy bajba került barátnak. Mrs. Herzogg a lányaival

313
 A TÚLÉLŐ

jött, és szó nélkül nekiláttak a ház kitakarításának. És dolgoztak is egész

nap.
A haditengerészeti tábori lelkészek mindenkivel hangosan mondatták a
huszonharmadik zsoltárt, amit én is mondtam magamnak. A szabadban
tartott istentiszteletek alatt mindenki felállt, és ünnepélyesen énekelte a
haditengerészet himnuszát:

Örökkévaló Atya, erős, hogy mentsen,

Akinek karja megkötötte a nyughatatlan hullámokat,
Aki parancsol a nagy óceán mélyén
Megtartatja annak határait...

És persze mindig a külön a SEAL-eknek írott versszakkal, a SPEC-

WARCOM örök himnuszával fejezték be:

Örökkévaló Atya, hűséges barát,

Válaszolj gyorsan arra, amit küldünk,
Testvériségben és sürgető bizalommal,
Veszélyes titkos küldetéseken,
Ó, hallj meg minket, amikor Hozzád kiáltunk,
SEAL-ekért levegőben, földön és vízen.

Mindenki akkor és ott aludt, amikor és ahol tudott. A birtok bejáratának

közelében van egy nagy, fából épített vendégházunk, az emberek csak
bementek oda aludni. A SEAL-ek a házban aludtak, ahol tudtak, ágyakon,
díványokon, karosszékekben, akárhol. Három óránként pedig jött a
telefonhívás, közvetlen kapcsolással egyenesen az afganisztáni
hadszíntérről. Mindig ugyanazt mondták: „Nincs hír!”
Anyámat egy pillanatra sem hagyták egyedül, magánkívül volt az
aggodalomtól.
Ahogy a június átfordult júliusba, sokan kezdték elveszíteni a hitüket, és
azt hinni, meghaltam. Kivéve Morgant, aki nem volt hajlandó elhinni, és

314
 A MENEKÜLŐ AMERIKAI, AKIT SAROKBA SZORÍTOTTAK A TÁLIBOK

azt ismételgette, kapcsolatba került velem, telepatikus úton. Megsérültem,

de életben vagyok. Ebben Morgan biztos volt.
A SEAL-ek még csak mérlegelni sem voltak hajlandók azt a lehetőséget,
hogy meghaltam. Harcban eltűnt (missing in action - MIA). Ök ebben
hittek, és amíg valaki meg nem győzi őket az ellenkezőjéről, másról hallani
se akartak.

Közben a barlangban az történt, hogy Norzamund két másik fickóval tért

vissza, és ezzel ismét halálra rémített. Július 1-sején, pénteken hajnali négy
körül jöttek, lámpa nélkül. Kerülték a zajt, suttogva, sziszegő hangokkal
kommunikáltak. Megint felemeltek, és levittek a folyóhoz. Próbáltam
elhajítani a cudarul bűzlő palackot, de megtalálták, és azonnal visszahozták.
Gondolom, súlyos palackhiány uralkodott a Hindukus hegyeiben.
Mindenesetre úgy vigyáztak arra az üvegre, mint valami ritka kincsre.
Átkeltünk a folyón, és felkanyarodtunk a meredek lejtőre, vissza a falu
felé. Úgy éreztem, utunk nagyon hosszú ideig tartott, és egyszer
felvillantottam az órám világítását, mire teljesen kikeltek magukból: „Ne!
Ne! Ne! Doktor Marcus. Tálibok! Tálibok!”
Nem értettem, miről beszélnek. Az a fény igazán aprócska volt, de ők
szakadatlanul arra mutogattak. Végül megértettem, hogy a legkisebb fény
is veszélybe sodor mindnyájunkat, mert a falut körülvették a tálibok, és csak
az alkalmat várták, hogy elfoghassanak vagy megölhessenek. Az én
fegyveres cipelőim itt nőttek fel, és tudták, a legapróbb felvillanó fény,
akármilyen gyenge is, szokatlan jelenség itt a hegyen, és könnyedén
felkeltheti egy éber őr figyelmét.
Gyorsan lekapcsoltam azt a vacakot. Az egyik fickó, aki elöl haladt az
AK-jával, tudott kicsit angolul. Hátrajött hozzám, és odasúgta nekem:
- Tálibok látják fény, ők lelőnek téged, doktor Marcus!

315
 A TÚLÉLŐ

Végül felértünk valami magaslatra, és elkaptam egy szót: helikopter. Na,

gondoltam, talán jön valaki, és kiment, de téves riasztás volt. Semmi sem
jött, tehát elnyúltam a földön. Valamikor napkelte előtt megjelent Szárává
az orvosi táskájával, és ellátta a lábamat. Eltávolította az átvérzett
kötéseket, kimosta a sebeket, majd fertőtlenítő krémet tett rájuk, végül friss
kötéseket. Utána őszinte döbbenetemre még némi inzulinnal is előrukkolt
a cukorbajomra, amelyben igazából nem is szenvedek.
Ügy látszik, jobban hazudok, mint gondoltam. Az inzulint pedig
nyilvánvalóan el kellett fogadnom. Mit meg nem teszek a hazámért!
Hihetetlen, igaz?
Beköltöztettek egy házba a falu legtetején, és röviddel odaérkezé- sem
után találkoztam első igazi barátommal, Mohamed Gulabbal, a falu
elöljárójának harminchárom éves fiával, egyben a helyi rendőrfőnökkel.
Mindenki Gulabnak szólította, és nagyon erős pozíciót töltött be a
közösségen belül. Nyilvánvaló volt, hogy a tálibok nem fognak elkapni,
amíg neki beleszólása van az ügybe.
Végtelenül kedves fickó volt, és nagyon összebarátkoztunk, legalábbis
annyira, amennyire ez lehetséges, amikor a nyelvtudás hiánya majdnem
elháríthatatlan akadályt jelent. Többnyire a családunkról próbáltunk
beszélni, és megtudtam, hogy van felesége, hat gyermeke, továbbá Isten
tudja, hány unokatestvére és nagybátyja. Azt megértetni, hogy nekem
egypetéjű ikertestvérem van, kemény diónak bizonyult, tehát maradtunk a
fivérnél.
Gulabot elkísérte egy barátja, aki szintén erős testalkatú férfi volt,
láthatóan őt jelölték ki váltóőrömnek. Vagy egyikük, vagy másikuk mindig
velem volt, sohasem hagytak egyedül, addigra már tudtam, miért. A falu
mélyen megdöbbent, amikor a tálibok állig felfegyverkezve besurrantak, és
a helybeliek véleményével mit sem törődve kihallgattak. Azok a harcosok
a határán jártak, hogy kiváltsák a lokhay törvénye szerinti végső megtorlást,
a szokásjog ugyanis kötelezte volna a falut, hogy az utolsó férfiig mindenki
harcba szálljon értem.
Akkor még nem fogtam fel a lokhay erejét, de már tudtam, fontos

316
 A MENEKÜLŐ AMERIKAI, AKIT SAROKBA SZORÍTOTTAK A TÁLIBOK

dologról van szó, és hogy nem fognak kiadni a táliboknak. Most pedig már
állandó őrséget is kaptam a szobámba! Ez nem jelentette azt, hogy más
látogatók nem jöttek be hozzám, és aznap reggel az első egy talán nyolc-
kilenc éves kisfiú volt.
Leült a priccsem szélére, és próbált megtanítani egy muszlim imára: La
la e La La - Mohamed dél la szu La La. Elég hamar megjegyeztem, és vele
ismételgettem. Roppant izgatottá vált, tapsolt és kacagott, majd kirontott az
ajtón összetrombitálni egy csapat másik kölyköt. Gulab próbálta megértetni
velem, hogy annak az imának az elismét- lésével muszlimmá váltam. Szinte
ugyanabban a pillanatban a kissrác futva vissza is tért az összes pajtásával,
vagy húsz másik gyerekkel, aki mind égett a vágytól, hogy együtt
imádkozzon az újonnan megtért texasival.
Próbáltam elmagyarázni, hogy orvos vagyok, és gyorsan meg is értették.
Azt kezdték ismételgetni, „Helló, doktor Marcus”, és közben majd’
szétvetette őket a nevetés, és felváltva estek egymás nyakába, ahogy a
kölykök szoktak. Láthatóan tényleg megkedveltek, úgyhogy elkértem az
egyiküknél lévő filctollat, és mindegyiküknek felírtam a nevét angolul a
karjára. Utána megengedtem, hogy az én karomra is felírják a nevüket.
Elmondtuk egymásnak, hogyan nevezik anyanyelvűnkön a fület, az
orrot, a szájat, majd a vizet (uba) és a gyaloglást (dukari), később mindkettő
hasznosnak bizonyult. Végül elmentek, de jöttek más falubeliek beszélni
Gulabbal, majd én kezdtem, az ő bátorítására, beszélgetni azokkal, akik a
kecskéket legeltették, akik ismerték a távolságokat. Lassacskán a nap
folyamán megállapítottuk, hogy úgy három kilométerre van egy kis
amerikai támaszpont.
Kimutattak az ablakon, egyenesen egy magas hegyre, amelyik úgy nézett
ki, mint egy pótalkatrész a Sziklás-hegységhez. Fölénk tornyosuló hatalmas
gránitfal, amelynek láttán még egy zerge is hátrahőkölt volna.

317
 A TÚLÉLŐ

- Ott túl, doktor Marcus, a túlsó oldalon - sikerült elmagyaráznia

egyiküknek. Ám mivel pillanatnyilag valószínűleg az ablakig sem tudtam
volna eljutni, a hegyről nem is beszélve, ezt a tervet egyelőre félretettem
jobb időkre.
Többször említették Monagí falut, ahol tudomásom szerint az amerikai
fegyveres erőknek volt valamiféle előretolt helyőrsége. Egyelőre azonban
kár volt beszélni róla. Se oda, sem máshova nem juthattam el, amíg nem
javult a lábam állapota. Mindazonáltal a kecskepásztorok használható
információval szolgáltak a terepviszonyokról, a különböző falvak és
amerikai bázisok távolságáról. Ezek a fickók a megélhetésért járják
keresztül-kasul a hegyeket. A helyismeret kulcsfontosságú tényező minden
aktívan szolgáló SEAL számára, különösen az olyannak, mint én, aki
valamiféle baráti börtönből tervezi szelíd szökését.
A kecskepásztorokkal beszélgetve sikerült kiszámítanom, hogy a csata
eredeti helyszínétől, ahol a többiek meghaltak azon a rettenetes június 28-
ai éjszakán, nagyjából 11 kilométert tettem meg, négyet gyalogolva, hármat
négykézláb mászva. 11 kilométert! Uram atyám! Nem akartam elhinni, de
ezek a pásztorok ismerték a vidéküket. És ők is, akárcsak mindenki más,
mindent tudtak a Murphy Hegygerincéért vívott csatáról, hol vívták, és
milyen súlyos veszteséget szenvedtek ott a tálibok.
- Te lő, doktor Marcus? Te lő?
Én? Lőni? Soha! Én csak egy doktor vagyok, aki próbálja ellátni a be-
tegeket. Arra azonban igazán büszke voltam, hogy a csata utáni agyon-
nyúzott állapotomban 11 kilométert tettem meg a hegyek között.
Elővettem a golyóstollamat, távolságokat jegyeztem fel, térképeket
rajzoltam, vázlatokat készítettem a hegyekről - a jobb combomon. Amikor
az betelt, a balt is használnom kellett. (A francba! Az aztán fájt, de igazán!)
Délben a kölykök visszajöttek imádkozni. Több felnőttet is hoztak
magukkal, akik láthatóan alig várták, hogy találkozhassanak a megtért
amerikaival, aki többé már nem hitetlen. Együtt imádkoztunk Allahhoz, a
padlón térdelve, ami nekem bizony komoly fájdalmat okozott. Utána
valamennyien kezet fogtunk, és azt hiszem, szívesen befogadtak kis vallási

318
 A MENEKÜLŐ AMERIKAI, AKIT SAROKBA SZORÍTOTTAK A TÁLIBOK

közösségükbe. Sohasem mondtam el nekik természetesen, de közben

beloptam egy gyors fohászt az én Istenemhez is, és tisztelettel
elmorfondíroztam azon, vajon ö helyesli-e ezt, és vajon visszakaphatom-e
hamarosan a puskámat.
öt órakor mind visszatértek a délutáni imára, majd napnyugtakor ismét.
A kis krapekoknak, az én első barátaimnak, rögtön utána menniük kellett
lefeküdni, de emlékszem, mind odajöttek hozzám és megöleltek, mielőtt
elmentek, és mivel egyelőre még nem sikerült elsajátítaniuk angolul azt,
hogy „jó éjszakát”, távoztukban az elsőnek megtanult kifejezést
ismételgették: „Helló, doktor Marcus!”
A nagyobb fiúknak, akik már tízévesek elmúltak, megengedték, hogy
maradjanak, és kicsit még beszélgessenek velem. Gulab segített nekik
megértetni magukat, és barátokként váltunk el. Az volt a gond, hogy
kezdtem rosszul lenni, és ha nem fekszem, támolyogtam volna a
gyengeségtől. Nem csak a sebeim fájtak, de valami influenza is elővett, a
cudarabb fajtából.
Amikor a kölykök végre elmentek, maga a falu elöljárója tisztelt meg
látogatásával. Kenyeret hozott nekem, friss vizet adott, majd leült, és vagy
három óra hosszat tárgyaltuk, ahogy tudtuk, hogyan juthatnék el egy
amerikai támaszpontra. Nyilvánvalóan súlyos gondot okoztam a falunak.
Máris jöttek a fenyegetések a táliboktól, közölték a falu lakóival, mennyire
fontos a szent ügy érdekében, hogy azonnal kiadjanak nekik.
Az öreg értésemre adta ezt, de az volt a véleménye, hogy nem vagyok
olyan állapotban, hogy útnak induljak, tehát egyszerűbb lenne, ha törzse egy
tagja menne el gyalog az aszadábádi nagy amerikai támaszpontra, és
jelentené, hol vagyok. Akkor fogalmam sem volt, hogy ő maga készül
megtenni az utat, úgy ötven-hatvan kilométert, magányosan a hegyek
között.

319
 A TÚLÉLŐ

Arra kért, írjak egy levelet, amit elvihet Aszadábádba. Azt írtam: ez az
ember menedéket és élelmet adott nekem, és minden áron segítendő! Azon
az estén határozottan az volt az érzésem, hogy ő meg én együtt fogjuk
megtenni az utat, valószínűleg valamiféle kísérettel, meg néhány fickóval,
aki engem cipel. Az indulási időt 19.30-ra tűztük ki, rögtön az esti ima után.
Csakhogy félreértettem az öreget! Esze ágában sem volt velem együtt
útra kelni, mert, nagyon helyesen, úgy okoskodott, sokkal nagyobb ne-
hézséget jelentenék egy ilyen hegyi gyalogtúrán, mintha a faluban ma-
radnék lábadozni. Ráadásul ha a tálibok felfedezik távozásunkat, nagy
valószínűséggel csapdát állítanak nekünk valahol. Soha többé nem ta-
lálkoztam vele, pedig meg szeretettem volna köszönni a jóságát.
Egész délután és fél éjszaka vártam, mikor jön már értem és visz
magával, de persze nem jött. Emlékszem, óriási csalódást éreztem, nem
először, amiért senki sem kovácsol tervet a kimentésemre.
Aznap este valamikor bejöttek a törzsi vezetők, és az én szobámban
tartottak gyűlést. Egyszerűen leültek a padlóra és beszélgettek valamiről,
és visszahozták a kis ezüstpoharat, amelyikből az első házban ittam. És
többször teletöltötték nekem azzal a teával, amit csájának neveznek, és azt
hiszem, kisebb mennyiségben termesztenek is azon a vidéken. A
teaszertartáshoz hozzátartozik az édes kandiscukor is, amit a tea megivása
közben vesz a szájába az ember. Az édesség pedig fantasztikusan finomnak
tűnt a kőkemény kenyérlepényből álló kényszerű étrendem után.
Gulab aztán velem maradt, és vidám volt, mint mindig, de vagy nem
tudott, vagy nem akart válaszolni az édesapjára és jövőbeli terveire
vonatkozó kérdésekre. Azt hiszem, a törzsi vezetők úgy érezték, jobb, ha
nem tudok a dologról - titkosítás pastu módra, szigorúan bizalmas, meg
minden! A falu elöljárója is a „Csak azt avasd be, akit szükséges!” elvet
alkalmazta. Én meg kezdtem hozzászokni a hálózaton kívüli működéshez,
nagyon úgy festett, hogy mindenki kibaszott hálózatán kívül.
Gulab az este jelentős részét azzal töltötte, hogy próbálta elmagyarázni
nekem a bonyolult szálakat, amelyek a pastu törzseket és a tálib hadsereggel
még mindig szorosan együttműködő al-Kaidát egymáshoz kötik. Az

320
 A MENEKÜLŐ AMERIKAI, AKIT SAROKBA SZORÍTOTTAK A TÁLIBOK

Egyesült Államok akkor már négy esztendeje próbálta mindnyájukat

kipucolni Afganisztánból, de csak korlátozott sikerrel.
A dzsihádistáknak - így vagy úgy - sikerült megőrizniük a törzsek
lojalitását, amihez a maffia módszereinek teljes választékát felhasználták.
Néha ajándékot adtak, máskor lepénzelték, akit kellett, hol védelmet
ígértek, hol nyíltan fenyegetőztek. Az igazság azonban az, hogy a pastu
falvak együttműködése nélkül se az al-Kaida, se a tálibok nem
működhetnének.
E közösségeken belül pedig gyakran régi családi kötelékek fűzik az
embereket a tálibokhoz, és ott vannak a fiatal fiúk, akiknek imponál a tálib
és al-kaidás vezetők harcias fellépése. Az iskolából alig kikerült kölykök -
ez persze vicc, mert a hegyekben nincsenek iskoláik - romantikus vonzódást
éreznek a rosszfiúk iránt, akik azt hirdetik, hogy addig fognak harcolni az
amerikaiak ellen, amíg mind egy szálig ki nem irtják őket.
Azt hiszem, van ebben valami roppant csábító egyes kamaszok számára.
Kapásból ki lehet szúrni a potenciális tálib újoncokat akármelyik faluban.
Én magam tucatjával találkoztam velük, fiúkkal, akik túl fiatalok ahhoz,
hogy annyi gyilkos gyűlölet látsszon a szemükben és lakjon a szívükben.
Krisztusom! Az egyik kis szarházi az ágyamon ülve bíztatott nyolc
fegyverest, ugyan kínozzanak már meg. Gyönyörű. Nem lehetett több
tizenhét évesnél.
Van azonban az éremnek másik oldala is. Gulab apja láthatóan bölcs
emberséggel kormányozta Szabrait. És igenis létezett valamiféle törvény,
rend és fegyelem ezen az alapjában véve törvényen kívüli vidéken. Az al-
Kaida pedig tényleg hatalmas földterületeket birtokol Kunár tartományban,
amely addigra már majdnem három hónapja szolgált otthonomul, és ennek
oka leginkább a terepviszonyokban keresendő.

321
 A TÚLÉLŐ

Úgy értem, hogy a pokolba érvényesítse a kormány a központi ál-

lamhatalmat egy ilyen helyen, mint ez? Ahol nincsenek utak, nincs áram,
nem működik posta, alig akadnak távközlési eszközök, ahol a fő termék a
kecsketej meg az ópium, a fő vízszolgáltató a hegyi patak, és minden terhet
- az ópiumot is beleértve - öszvérkordén szállítanak.
Az al-Kaida emberei fényes nappal járnak-kelnek, többnyire azt teszik,
amit akarnak, amíg mi meg nem jelenünk, és vissza nem kergetjük a kis
pöcsfejeket a határon túlra Pakisztánba, ahol ott is maradnak úgy nagyjából
tíz percig, mielőtt újabb portyára indulnak ezen a törzsi területnek számító
hegyvidéken, amit a mostani lakosok és őseik évszázadok óta uralnak.
Manapság kevesebb az ajándék és sokkal több a fenyegetés. A tálibok
könyörtelen népség, gyilkos ösztönök hajtják őket, amelyek kétezer éve
alig változtak. Mostanra valahogy már rég halálra kellett volna rémíteniük
az én Gulab cimborámat és az apját, de nem sikerült nekik, már amennyire
én meg tudtam ítélni. Itt mindenkiben van valami megtörhetetlen, valami
hátborzongató eltökéltség a pastuk ősi törvényeinek követésére. Olyan
törvények ezek, amelyek még a tálibok és az al-Kaida számára is túl
erősnek bizonyultak
Szabrai egyik magasan fekvő házának füstös szobájából azonban nem
ez tűnt annak az iránynak, amelyikbe a fősodor visz. És mindaddig, amíg
az Egyesült Államok úgy nem dönt, hogy igazán nagy botot fog lóbálni a
hegyvidéken a nép Kabulban székelő, választott kormányának
támogatására, nem is várok komoly változást a közeljövőben. Az ellenség
kész bármit megtenni a győzelemért, ha szükséges, hajlandó terrorizálni
saját népét és barbár módszerekhez folyamodni az ellenséggel szemben,
beleértve emberek lefejezését vagy feldarabolását is.
Nekünk nem engedik meg, hogy ezekkel a feltételekkel harcoljunk
ellenük, és nem is akarnánk. Tudnánk azonban sokkal könyörtelenebb
harcmodorban küzdeni, és szívesen félretennénk az örökös aggódást, vajon
szeret-e minket még mindenki. Ha ezt megtehetnénk, valószínűleg
nagyjából egy hét alatt győznénk Afganisztánban és Irakban is.
De nem tehetjük meg, ezért jobban tesszük, ha hozzászokunk a

322
 A MENEKÜLŐ AMERIKAI, AKIT SAROKBA SZORÍTOTTAK A TÁLIBOK

gondolathoz, és hagyjuk, hogy az amerikai liberálisok elnyavalyogjanak

minket a végső vereségig. Mert azt hiszem, az a végső vereség, amikor az
ember összepakol és hazatakarodik, mert az ő „civilizált” feltételei szerint
vívott háború megnyerhetetlennek bizonyul.
Mi vagyunk a keményebbek, a képzettebbek, a szervezettebbek, nekünk
jobb a fegyverzetünk, és olyan fegyverek is rendelkezésünkre állnak,
amelyeknek lehetetlen ellenállni. Az Egyesült Államok Fegyveres Erői
testesítik meg a legnagyszerűbb harcoló haderőt, amelyet a világ valaha
látott, és mégis rendszeresen hagyjuk, hogy seggbe rúgjon minket egy olyan
orgyilkosokból álló banda, amelyet már rég meg kellett volna
semmisítenünk.
Nézzenek rám, ahogy itt állok történetem közepén. Kiszolgáltatottan,
megkínozva, meglőve, a legkülönb bajtársaim mind halottak, és csak azért,
mert féltünk a liberálisoktól otthon, mert féltünk megtenni, ami a saját
életünk megmentéséhez szükséges lett volna. Féltünk a civil ügyvédektől
Amerikában. Egyetlenegy megfontolásra érdemes tanácsot tudok csak adni:
ha nem akarnak belekeveredni egy háborúba, ahol bizony elfajulhat a
helyzet, ahol időnként nem azt ölik meg, akit kellene, ahol néha ártatlan
embereknek kell meghalniuk, akkor tartsák pokoli távol magukat tőle.
Mert ez az, ami történik. Minden háborúban, a történelem kezdete óta.
Rettenetes igazságtalanságok, olyan emberek erőszakos halála, akik nem
szolgáltak rá, hogy megöljék őket. Mert ez a háború. És ha önök ezzel nem
képesek megbirkózni, akkor ne vállalkozzanak rá!
Közben én még mindig vártam, hogy az öreg értem jöjjön, amikor ő már
messze járt, gyalogolt a hegyeken át, járta azt a hosszú utat Aszadábád felé.
Egyszer, amikor senki se figyelt, kibicegtem a házból, és próbáltam
megkeresni, de sehol sem találtam. Még akkor sem jutott eszembe, hogy a
kisöreg maga gyalogol el Aszadábádba.

323
 A TÚLÉLŐ

Az okát nem tudtam, de éreztem, hogy az én pastuim idegesek lettek

valamitől. És aznap éjjel, valamikor tíz és tizenegy óra között, újra
költözködtünk. Éppen friss vizet és kenyeret hoztak nekem, amit hálásan el
is fogyasztottam, majd rögtön utána azt mondták, kapjam össze magam,
indulunk. Addigra a lábam kicsit javult már, bár még mindig fájt, de kis
segítséggel tudtam már járni.
A sötétben leereszkedtünk egy másik házhoz, és az ösvényről egyenesen
a tetejére léptünk át. Volt nálunk valami könnyű takaró, és hárman szorosan
egymáshoz bújva feküdtünk le, hogy tartsuk testünk melegét. Nagyon, de
nagyon hideg volt, de gondolom, úgy érezték, valamilyen veszély fenyeget,
ha a régi helyemen maradok. Talán gyanakodtak valakire a faluban,
aggódtak, hogy besúgta a táliboknak pontos tartózkodási helyemet.
Mindenesetre ezek a srácok nem kockáztattak. Ha a tálib fegyveresek
lerohanják a régi házat, nem találnak rám.
Feküdtem ott fenn a kibaszott háztetőn, Gulabbal és a komájával
összebújva, majdnem halálra fagytam, de biztonságban voltam. És megint
megdöbbentett az a nagy csend, a hegyvidék csendje. Az egész faluban egy
árva hang nem sok, annyi sem hallatszott, és ez olyasmi, amit egy nyugati
tényleg nehezen tud elképzelni.
Gulab és a barátja nem adott semmilyen hangot, a lélegzésüket is alig
hallottam. Akármikor csináltunk valamit, ők mindig rám pisszegtek,
olyankor is, amikor azt hittem, hangtalanul mozgok, mint a leopárd. Másik
világ ez itt fenn, olyan csendes, hogy a nyugati fül számára felfoghatatlan.
Talán ez az oka, hogy soha senkinek nem sikerült meghódítania ezt a
harcias törzsek lakta afganisztáni hegyvidéket.
Hol elaludtam, hol felriadtam éjszaka ott fenn a tetőn. Egyszer vál-
toztatni merészeltem a testhelyzetemen, és új barátaim reakciója láttán önök
azt hihették volna, a tűzriadót jelző csengőt nyomtam meg. „Cssss, doktor
Marcus... Csendesen!” Ez is csak azt mutatta, menynyire nyugtalanok
voltak, mennyire tartottak a tálib sereg nesztelen léptű gyilkosaitól.
Hajnalban összeszedtük a holminkat, és visszatértünk a házba. Akartam
volna még aludni egy kicsit, de közvetlenül az ablak előtt nagy fa állt,

324
 A MENEKÜLŐ AMERIKAI, AKIT SAROKBA SZORÍTOTTAK A TÁLIBOK

amelyről kilátás nyílt lefelé a hegyre, és azon a fán lakott a világ

leghangosabb kakasa. Az a kis dög egy egész temetőt fel tudott volna
ébreszteni, és fütyült a hajnalra, ő rögtön éjfél után elkezdett ordítani, és
abba se hagyta egy pillanatra sem. Többször fajult odáig a helyzet, hogy ha
választhattam volna, kit nyírok ki, Sharmakot vagy a kakast, könnyen lehet,
hogy Sharmak megúszta volna.
A törzsi vezetők reggel hét körül ismét visszatértek, hogy az én
szobámban mondják el a kora reggeli imát. Természetesen én is beszálltam,
mondtam azokat a szövegrészeket, amelyeket megtanultam, majd utána,
amikor a felnőttek elmentek, kicsapódott az ajtó, és egész csapat kölyök
rontott be kiabálva: „Helló, doktor Marcus!”
Sohasem kopogtak, csak besereglettek, a kezemet fogdosták, ölelgettek.
Rövid megszakításokkal így ment ez egész nap. Szárává a szobámban
hagyta az orvosi táskáját, és én elláttam a kölykök apró horzsolásait, ők
pedig újabb morzsákra tanítottak meg a nyelvükből. Nagyszerűek voltak
azok a kölykök, sohasem fogom elfelejteni őket.
Mire eljött a szombat délelőtt, július 2-a, én még mindig erős fájdalmat
éreztem. A vállam, a hátam és a lábam úgy fájt, hogy majd’ belehaltam.
Gulab tudta ezt, és felküldött hozzám a faluból egy öregembert. Az öreg
műanyag szatyorral érkezett, benne ópiummal, ami úgy nézett ki, mint a
megzöldült kenyértészta. Kezembe nyomta a szatyrot, én pedig kivettem
egy csipetnyit az anyagból, az ajkamra tettem, és vártam.
Meg kell mondanom, hogy csoda történt. A fájdalom lassan elenyészett,
teljesen. Ez volt az első alkalom, hogy kábítószert használtam, és imádtam!
Az az ópium helyrehozott, felszabadított. Jobban éreztem magam, mint
bármikor azóta, hogy először leestünk mindnyájan a hegyről. Ugyan mit
számít, hogy ezt Allahhoz imádkozva értem el meg a helyi narkóval, és
hogy kezdtem éppen lesüllyedni egy afgán hegylakó szintjére. Huja, Gulab!

325
 A TÚLÉLŐ

Az öreg nálam hagyta a zacskót, és szavakkal el sem tudom mondani,

mennyit segített. Ha több napig erős fájdalom gyötri az embert, szuper
érzés, mikor sikerül megszabadulni tőle. Akkor értettem meg először a
kábítószer hatalmát, ami persze ugyanaz volt, amelyen a tálibok és az al-
Kaida az öngyilkos merénylőket tartják, mielőtt felrobbantják magukat és
mindenki mást a bombájuk hatósugarán belül.
Az öngyilkos bombamerénylőkben nincsen semmi hősies. Legtöbbjük
csak „buta”, azaz programozható, agymosott kölyök, akinek a szerrel totál
kiégetik az agyát.
A házból kinézve láthattam a fölöttünk átrepülő amerikai helikop-
tereket, Black Hawk 60-asokat és MH-47-eseket. Láthatóan kerestek
valamit. Remélhetőleg engem! Abból, amit a tálibok elmondtak, tudtam,
lezuhant egy helónk, de azt persze nem, hogy ki tartózkodott a fedélzetén,
hogy nyolc további Alfa szakaszbeli bajtársam halt meg, köztük Shane
Patton, James Suh és Healy főnök is.
Azt sem tudtam, hogy Mikey, Danny és Axe holttestét sem találták
meg, és hogy a helikopterek azért köröznek a környék fölött, mert
próbálják felkutatni a nyomát az első négynek, aki a balszerencsés Vörös
Szárnyak hadműveletre indult. Egyikünkről sem tudták biztosan, él-e
vagy meghalt. Otthon pedig a média is csak ingadozott, élünk vagy
elestünk, gondolom attól függően, melyik ígérkezett aznap a jobb
sztorinak. Kelet-Texasban senkinek sem segítettek ezzel, annyit
mondhatok.
Mindenesetre amikor megláttam azokat a helókat, kirohantam. Le-
kaptam az ingemet, a fejem fölött lengettem, és ordítottam: - Itt vagyok,
srácok! Itt lenn, én vagyok az, Marcus! Itt, itt, srácok!
Ők azonban repültek tovább, én meg szánalmasan, elhagyatottan ott
maradtam a ház előtt, próbáltam felvenni újra az ingemet, és közben azon
járt az eszem, vajon eljön-e értem és kiment-e valaha valaki.
Idővel megértettem, milyen kutyaszorítóba került az amerikai had-
vezetőség. Négy SEAL, aki éppen az életéért küzdött, leadott egy végső
bejelentkezést: itt vagyunk fenn a hegyen, és éppen meghalunk.

326
 A MENEKÜLŐ AMERIKAI, AKIT SAROKB A SZORÍTOTTAK A TÁLIBOK

Azóta senki sem nem látta négyünknek még a nyomát se, nem hallottak
rólunk.
Több lehetőség állt fenn. Az első, hogy mind meghaltunk, a második,
hogy még mind a négyen életben vagyunk. A harmadik, hogy vannak
túlélők, vagy legalább egy túlélő, és valahol kószál, valószínűleg sebe-
sülten, meredek hegyoldalakkal tagolt hegyi terepen, ahol szinte egy-
általán nincs lehetőség bármilyen légi jármű biztonságos leszállására.
Nyilván a végső lehetőségnek tekintették, hogy fogságba estünk, és
idővel vagy hatalmas összegű váltságdíj at követel majd értünk valaki,
vagy a televízióban leadat egy filmet, amelyen előbb fogolyként mutatnak
minket, majd bemutatják a kivégzésünket.
Az utolsó lehetőség valószínűtlen, ha haditengerészeti SEAL-ekről van
szó. Nekünk nem szokásunk fogságba esni. Vagy mi öljük meg az
ellenségünket, vagy az ellenségünk öl meg minket. A SEAL-ek nem teszik
föl a kezüket, és nem lobogtatnak fehér zászlót. Punktum! Ezt a
parancsnokság is tudta a távoli Aszadábádban vagy Bagramban.
Aligha várták a tálibok közleményét, amelyben azt jelentik be, SEAL-
eket fogtak el. Van egy régi jelmondatunk: „Sohase tekints halottnak egy
SEAL-t, amíg a holttestét meg nem találod!” Ezt mindenki ismeri.
A legvalószínűbb, azon kívül, hogy mind meghaltunk, az volt, hogy
négyünk közül egy vagy több megsérült, megszakadt velük a kapcsolat,
és képtelenek újra jelentkezni. A gondot a megtalálásunk jelentette. Hol
lehetünk? Hogyan lehetne megtalálni minket?
A tálibok hallgattak, mint a sír, tehát nincsenek foglyaik. Az eltűnt
SEAL-ek hasonlóképpen nem jelentkeztek. Meghaltak? Valószínűleg.
Megsebesültek a harcban, de még mindig tartják magukat a hegyekben,
és megszakadt velük a kapcsolat? Ahogy múltak a napok, az utóbbi mind
kevésbé látszott valószínűnek.
Addigra Gulab elmondta, hogy az apja elindult, egyedül elgyalogolt
Aszadábádba. Minden reményem annak az apró termetű, de erős lelkű
öregembernek a halk lépteiben volt.

327
 11
Erősen túlzó jelentések a halálomról

Szó szerint felrántott a helyemről, majd rángatott maga után...

Futott, és próbált kényszeríteni, hogy tartsam vele a lépést, és
közben mutogatott, és újra és újra azt kiáltotta: - Tálibok!
Tálibok itt vannak! A faluban! Fuss, doktor Marcus, Isten
szerelmére, fuss!

Gulab vált életem főszereplőjévé. Ő szervezte meg az őrzésemet, ő gon-

doskodott az ennivalómról és a vizemről, és meglátásom szerint ő volt a
kapocs köztünk és az édesapja között, miközben az öreg küzdötte át magát
a hegyeken Aszadábád felé.
A pastu falu rendőre nem adta jelét idegességnek, de megmutatta nekem
a levelet, amelyet korábban kapott a környékbeli tálib csapatok
parancsnokától. írásban követelte, hogy Szabrai lakói azonnal adják ki neki
az amerikait.
A követelést az északkeleti tálib seregek gyorsan emelkedő tisztje, a
fanatikus lázító „Commodore Abdul”, Sharmak jobb keze küldte, aki
láthatóan valamiféle keleti Che Guevarának képzelte magát. Hírneve a
lesállásból indított támadások szakértőjeként és az új harcosokat a hágókon
ügyesen áthozó parancsnokként érezhetően nőtt.
Sohasem tudtam meg, de nem lepődtem volna meg, ha kiderül, hogy a
rajunkat a hegygerincen megtámadó kis sereg első sorában harcolt, bár
semmi kétségem, hogy a stratégiájukat a rangidős vezető, Sharmak tervezte
meg, aki már addig is oly sok kárt okozott.
Gulabot azonban nem hozta zavarba, ö és az apja azt válaszolták, nem
számít, milyen nagyon akarják a tálibok az amerikait, nem fogják

328
 ERŐSEN TÚLZÓ JELENTÉSEK A HALALOMRÓL

megkapni. Amikor Gulab ezt megmondta nekem, nagyon egyértelmű,

bátor, elutasító kézmozdulatot tett, és szánt egy kis időt személyes
véleménye elmagyarázására: Engem ők nem tudnak megfélemlíteni! A
falum megfelelően fel van fegyverezve, és megvannak a magunk törvényei
és jogai. A táliboknak sokkal inkább szükségük van a mi támogatásunkra,
mint nekünk az övékre.
Merész és magabiztos férfi volt, legalábbis a felszínen, de észrevettem,
hogy nem kockáztat, ha a legapróbb jel a tálibok jövetelére utal. Nyilván
ezért kötöttünk ki azon az éjszakán az idegen ház tetején, ezért aludtunk ott.
És a jutalom se érdekelte a legcsekélyebb mértékben sem. Velem
szemben tanúsított végtelen jóságáért cserébe felajánlottam neki az órámat,
mert nem volt semmi másom, amit neki adhattam volna, de mindig
visszautasította. Ami a pénzt illeti, mi hasznát vehette volna? Nem volt ott
semmi, amire elkölthette volna. Üzlet egy se, a legközebbi város sok-sok
kilométerre, és az utat gyalog kellett megtenni.
Pár csúfolódó kölyök kérdezte, hogy van-e pénzem, úgy tizenhattizenhét
évesek, ők azonban be akartak állni a tálibok közé, el akarták hagyni
Szabrait, hogy harcoljanak „a szabadságért”. Gulab megmondta, neki esze
ágában sincs elmenni, és én megértettem. Szerves része volt a falu
szövedékének. Egy napon ő lesz majd a falu elöljárója. A családja itt fog
felnőni. Világéletében ezt ismerte, ezt akarta. A Hindukusnak ez az
elbűvölően szép zuga volt az a hely, ahová tartozott. Ugyan mire
használhatta volna a szabrai Mohamed Gulab a pénzt?
Az utolsó kölyök is elhagyta már a szobát, és csak feküdtem ott a világ
dolgain elmélkedve, amikor valaki akkorát rúgott az ajtóba, hogy majdnem
leszakadt a pántjairól. Senki sem rúg be így egy ajtót, csak egy tálib
rohamosztag. Másra nem tudtam gondolni. Persze er-

329
 A TÚLÉLŐ

refelé, ahol az ajtók nem illeszkednek, egy jó nagy rúgás a szandálos

lábaddal nagyjából az egyetlen mód a kinyitására, már persze a vállal
indított teljes erejű rohamon kívül.
Ezzel együtt ha az ajtót a fejedtől másfél méterre rúgják be, az bizony
hirtelen sokkot okoz, eléggé idegtépő élmény, és az én idegeimet a mai
napig próbára teszi. Mert a berúgott ajtó robaja az a hang, amit
megkínzásom előtt hallottam. Néha ez a hang uralja az álmaimat, és én
verejtékezve riadok fel, a pokoli robaj pedig tovább visszhangzik a
fejemben. És nem számít, hol vagyok, muszáj ellenőriznem az ajtó zárját,
csak akkor tudok újra elaludni. Időnként rohadt kínos.
Mindegy, ezúttal nem a tálibok jöttek. Csak vendéglátóim nyitották
rám az ajtót, amelyet a srácok valószínűleg úgy csuktak be, hogy
beszorult. Újraindítottam a szívemet, és szobám a délelőtt közepéig a
maga módján csendes maradt, amikor az ajtó megint akkora csatta-
nással vágódott ki, hogy abba az egész istenverte hegy beleremegett, a
szobáról nem is beszélve. Én pedig megint majdnem kiugrottam afgán
hacukámból, és ez alkalommal kiabáltak nekem valamit. Nem értettem,
mit, de valami rendkívüli dolog történt. Jézus Krisztus! Le kellett
csillapítanom őket. Felnőttek és kölykök egymás hegyén-hátán jöttek, és
mind ugyanazt rikoltozta: - Ejtőernyő! Ejtőernyő! Ejtőernyő! Doktor
Marcus, gyere gyorsan!
Átfurakodtam közöttük, ki a szabadba, közben végig csillagokat
láttam a fájdalomtól. Eltökéltem, hogy amint visszatérek a szobámba,
azonnal benyomok egy újabb adagot az ópiumból, de egyelőre minden
szem az eget fürkészte, felfelé meredt a tiszta kék, felhőtlen égboltra.
Hogy mit láttunk? Semmit. Akármi ereszkedett le, leért már, tehát csak
álltam ott, és próbáltam megértetni velük, azt kellene tudnom, volt-e
ember az ejtőernyő végén, és ha igen, hány ejtőernyő volt. Talán egy
ledobási zóna közelében vagyunk, ahonnan bajtársaim egyenesen
idejönnek, és már visznek is?
Végül ebből se sült ki semmi. A pastuk egyszerűen nem értették, mit
akarok. A srácoknak, akik mint kiderült, meglátták az ejtőernyőt vagy

330
 ERŐSEN TÚLZÓ JELENTÉSEK A HALALOMRÓL

ejtőernyőket, ugyanúgy fogalmuk sem volt, mit beszélek, mint a

többieknek. Sok órai közös tanulásunk hiábavalónak bizonyult.
Hirtelenjében megbeszélték az ügyet, majd a legtöbb felnőtt felállt, és
távozott. Én visszamentem a házba. Ügy tizenöt perc múlva megint
megjelentek, és magukkal hozták a teljes felszerelésemet, amit elrejtettek
a tálibok kutató tekintete elől. Visszaadták a puskámat és a lőszeremet, a
málhamellényemet, és annak egyik zsebében a PRC- 148 rajon belül
használatos adóvevőmet, amelyiknek elveszítettem az apró
fülhallgatóját. Még mindig benne volt a gyengécske elem, és még mindig
megvolt, sőt működött is a vészjelzője.
Tudatában voltam, ha szarvánál ragadom meg a bikát, kirontok a ház
elé, és nyomni kezdem ezzel a cuccal, megint eleven, lélegző vészjelzés
lesz belőlem, amelyet elcsíphet valamelyik arra járó amerikai helikopter.
Másrészt a tálibok, akik körben körülöttünk a hegyekben rejtőznek,
majdnem bizonyosan észre fognak venni. Ez bizony valódi dilemma volt.
A falubeliek azonban a lézeremet és az eldobható fényképezőgépemet
is elhozták nekem. Megragadtam a puskámat, és úgy tartottam a
karomban, ahogyan az ember rég nem látott szerelmesét öleli. Ez volt az
a fegyver, amelyet Isten adott nekem, és amennyire meg tudtam
állapítani, még mindig azt akarta, hogy hordozzam. Hosszú utat tettünk
meg együtt, és valószínűleg kiérdemeltem valamiféle jutalmat a
hegymászásért, mondjuk a Marcus serpának adományozott Hindukus
Nagydíjat. Bocsánat, ezt mind felejtsék el, a hegyről leesésért osztott
Hindukus Nagydíjra gondoltam, amelyet a zsűri egyhangúlag szavazott
meg Marcus serpának, a Bizonytalan Léptűnek.
A ház előtt felvettem a málhamellényt, megtöltöttem és felhúztam a
puskámat, és felkészültem bármi szarra, ami várhat rám. A kölykökkel
azonban még nem végeztem. Egyik zsebemben ott rejtőzött a
jegyzetfüzetem, és rendelkezésünkre állt a falu egyetlen golyóstolla.
Visszamentem velük a házba, és nagy gonddal lerajzoltam két ejtő-
ernyőt. Az egyikre egy lefelé imbolygó embert, a másikra egy ládát

331
 A TÚLÉLŐ

rajzoltam. Mindkét rajzot megmutattam a srácoknak, és megkérdeztem

tőlük, melyik? Erre nagyjából húsz ujjacska csapódott előre, és mutatott
egyenesen a ládával ereszkedő ernyőre.
Csodálatos, van felderítési információm! Tehát valamiféle utánpótlást
dobtak le, és mivel a helyi törzsek nem használnak se légi járművet, se
ejtőernyőt, az utánpótlásnak amerikainak kellett lennie. És csakis a rajom
maradékának szánhatták. Mindenki más meghalt, én voltam a maradék.
Megkérdeztem a kölyköktől, pontosan hova estek az ernyők, mire ők
egyenesen a hegyre mutattak, majd sebességbe kapcsoltak, és felnyargaltak
oda, gondolom, hogy megpróbálják megmutatni, hova. Álltam a ház előtt,
és néztem, ahogy elrohantak. Kicsit még mindig zavarban voltam. Rám
találtak valahogy? Az öregember jutott el Aszadábádba? Mindenesetre
pokoli nagy véletlen lenne, ha az amerikaiak attól a helytől néhány száz
méterre dobnának le utánpótlást, ahol rejtőzöm. A hegység végtelenül
nagy, és én bárhol lehettem volna.
Visszamentem a házba pihentetni a lábamat, és beszélni kicsit Gu-
labbal. ő nem látott semmiféle ejtőernyőt, és fogalma sem volt, milyen
messzire jutott útján az édesapja. Én viszont tudtam, amit minden aktív
szolgálatot teljesítő katona tud, vagyis hogy Napóleon hadserege tizenöt
percenként másfél kilométert megtéve menetelt Moszkva felé, teli
hátizsákkal és kovás muskétával. Ez óránként hat és fél kilométer, igaz?
így a falu elöljárója nagyjából tizenegy óra alatt minden bizonnyal megtette
az utat.
Leszámítva két zavaró tényezőt: (1) kb. kétszáz év volt az életkora, és
(2) onnan, ahol én álltam, a hegynek, amelyen átvágott, kicsit merede-
kebbnek látszott az oldala, mint a Washington Emlékműé. Ha az elöljáró
2008 ramadánjára odaér, szerencsésnek tekinthetem magamat.
Eltelt egy óra, és az ajtó megint, bumm, akkorát csattant, mint a fel-
robbanó bomba. Még Gulab is felugrott, bár nem olyan magasra, mint én.
Berohantak a kölykök, egy csapat felnőtt kíséretében. Egy fehér nyomtatott
lapot hoztak, amely mint hógolyó a szénbányában, úgy nézhetett ki idefenn,
ahol a szó hulladék, egyszerűen nem létezik.

332
 ERŐSEN TÚLZÓ JELENTÉSEK A HALÁLOMRÓL

Átvettem tőlük a papírt, és láttam, hogy egy mobiltelefon használati

útmutatója.
- Hol a pokolban szereztétek ezt? - kérdeztem tőlük.
- Ott kinn, doktor Marcus! Ott kinn! - mutogatott mindenki a
hegyoldalra, így nem volt gondom a megértéssel.
- Ejtőernyő? - kérdeztem.
- Igen, doktor Marcus. Igen, ejtőernyő.
Azonnal újra kiküldtem őket oda, előtte próbáltam megértetni velük,
hogy azt szeretném, ha átkutatnák a hegyoldalt bármi hasonló után, bármi
után, ami azokon az ejtőernyőkön érkezhetett.
Az én bajtársaim nem dobnak le ejtőernyővel használati utasításokat, de
lehet, hogy most nekem próbáltak ledobni egy telefont, és a füzetecske
mellette maradt. Akár így, akár úgy, magam nem tudtam utánajárni, ezért a
srácokat kellett rávennem, hogy végezzék el nekem. Gulab maradt, de a
többiek kimentek a gyerekekkel, mint amikor a golfrajongók szétszóródnak
megkeresni Tiger labdáját a pályát övező bozót mélyén.
Gulab meg én letelepedtünk. Megittunk egy csésze teát, elropogtattunk
hozzá néhányat azokból a finom apró cukorkákból, majd elnyúltunk nagy
párnáinkon. Egyszer csak bumm! Az ajtó majdnem lerepült a pántjairól. Az
egész szőnyeget leöntöttem teával, és megint bejött mindenki.
Ez alkalommal egy 55-90-es rádióakkumulátort és egy MRE-kaját
találtak. Bajtársaim azt gondolhatták, éhezem, ami igaz is volt. Az akku
azonban nem illett az adóvevőmbe, ami nagy rábaszás volt, mert ha jó lett
volna bele, állandó vészjelzést lőhettem volna fel egyenesen a falu fölé az
égbe. Ahogy a dolgok álltak, abban sem voltam biztos, hogy a jelenlegi
harmatgyenge vészjelzésem legalább a háztetők fölé felhatol-e.
Fölösleges volt tovább faggatnom a kölyköket. Ha lett volna még bármi
más odakinn a hegyen, ők megtalálják. Nyilvánvalóan nem

333
 A TÚLÉLŐ

volt más. Bármit is tartalmazott a ledobott utánpótlás, a tálibok előbb

találták meg, mint a kölykök. Az egyetlen mégiscsak jó hír az volt, hogy
nyilván megszerezték a mobiltelefont vagy telefonokat, és valószínűleg
megpróbálják majd használni is. És akkor a Kunár tartományban
rendelkezésre álló teljes amerikai elektronikus felderítési rendszer fülelni
fog, készen arra, hogy bemérje a hívót.
Akkor azonban észrevettem valamit, amitől felforrt a vérem. Majdnem
minden gyereken ütésnyomok voltak. Zúzódások látszottak az arcukon,
felrepedt a szájuk, véres volt az orruk. Azok a rohadt faszkalapok
megverték az én gyerekeimet, beleütöttek az arcukba, csak hogy meg ne
szerezzék a ledobott cuccot. Nincs olyan aljasság, amit ezek a barmok meg
ne tennének a háború megnyeréséért.
Én pedig sohasem fogom elfelejteni, mit tettek Szabrai fiaival. A nap
hátralévő részét a sérülések ellátásával töltöttem - az összes bátor kis kölyök
nagyon igyekezett nem sírni. Szarava orvosi táskájának majdnem teljes
tartalmát elhasználtam. Valahányszor meghallom a tálib szót, először az a
nap jut eszembe.
Ügy tűnt, az amerikai fegyveres erők hisznek abban, hogy legalább egy
SEAL még mindig életben van idelenn. A kérdés az volt: most mihez
fogjak? Senki sem akarta megkockáztatni még egy MH-47-es helikopter
kiküldését, mert úgy tűnt, a tálibok nagyon kitanulták, hogyan lehet lelőni
őket. Ne felejtsék, hogy őrült nagy a gyakorlatuk az ilyesmiben azoktól a
régi időktől kezdve, amikor azokkal a jó öreg Stinger rakétákkal az
oroszokat szedegették le az égből.
Továbbá mind tudtuk, hogy a veszélyes mozzanat a leszállás, amikor
leengedik a rámpát, kiszállásra készen. Az a pillanat, amikor a hegylakók
egyenesen a gép belsejébe küldik az RPG-jüket, hogy a gránát az üzem-
anyagtartályok között robbanjon. És az amerikai helikopterek személyzete
sohasem lehet biztos egyetlen afgán faluban sem, ki tartózkodik éppen ott,
milyen fegyverei vannak, és mennyire ért a használatukhoz.
Tudtam, hogy nagyon jó repülő harccsoportra lesz szükségük a környék
megpuhításához, mielőtt idejöhetnek és kimenthetnek, én pedig égtem a

334
 ERŐSEN TÚLZÓ JELENTÉSEK A HALÁLOMRÓL

vágytól, hogy valami útmutatással szolgáljak nekik. Ügy szereltem fel a

vészjelző adómat, hogy a nyitott ablakon át adjon. Fogalmam sem volt,
mennyi töltés maradt még az akkumulátorban, tehát egyszerűen
bekapcsoltam, magasra céloztam vele, ott hagytam az ablakpárkányon, és
erősen reméltem, pontosan megjelöli tartózkodási helyemet a légierő vagy
a Night Stalkers bármelyik átrepülő gépének.
Meglepetésemre sokkal gyorsabban reagáltak, mint gondoltam. Még
aznap délután. Mennydörögve érkezett az amerikai légierő, és a falun túl
ötszáz kilós bombákkal szórta meg a hegyoldalt pontosan ott, ahol a tálibok
begyűjtötték az ejtőernyővel ledobott cuccot.
Hihetetlenek voltak a robbanások. Én a házamban bizony azt hittem,
mindjárt a fejemre dől az egész épület. Kő és por zúdult a szobába. Az egyik
fal súlyosan megsérült, ahogy egyik robbanás a másik után rengette meg a
hegyet alapjától a csúcsáig. Odakinn emberek sikoltoztak, amikor a
bombák becsapódtak és felrobbantak. A légnyomás zsúptetőket fújt le.
Porvihar tombolt. Anyák és gyermekeik fedezékbe rohantak, a pastu
férfiaknak fogalmuk sem volt, mihez fogjanak. Mindenki hallott már az
amerikai repülők csapásmérő erejéről, de eddig még nem látták a saját
szemükkel.
Igazából - azt hiszem, szándékosan - egyetlen bomba sem találta el
Szabrait, de közel csapódtak be, fenemód közel. Kemény leckét adtak a
helyieknek, bár nagyon egyszerűt. Ha engeded, hogy a tálibok meg az al-
Kaida bevegye magát a faludba és a környékére, abból nagy va-
lószínűséggel nem sok jó származik.
Ez azonban nem sok vigaszt jelentett az én falum lakóinak, amikor
próbálták eltakarítani a romokat, újjáépíteni a falakat és tetőket, és
megnyugtatni a halálra rémült gyerekeket, akiknek rettenetes élmény volt
az a nap. És mindez miattam. Kinéztem a házam körüli pusztításra, és
iszonyatos szomorúságot éreztem, Gulab pedig megértette, mit érzek.
Odajött hozzám, megölelt, és azt mondta: - Doktor Marcus, tálibok nagyon
rossz! Tudjuk. Harcolunk.

335
 A TÚLÉLŐ

Jézusom, pont erre van nekem szükségem, egy újabb csatára! Be-
vonultunk a házba, és olyan tervet próbáltunk kitalálni nekem, amellyel a
lehető legkevesebb bajt hozom Szabraira.
Jelenlétem szemmel láthatóan egyre fenyegetőbb magatartást váltott ki
a tálibokból, és a legkevésbé sem akartam fájdalmat és szomorúságot
okozni azoknak az embereknek, akik menedéket nyújtottak nekem. Nem
sok választásom volt azonban annak ellenére sem, hogy úgy tűnt, az
amerikaiak végre a nyomomra akadtak. Egyik fő problémánk az volt, hogy
Gulab apja nem tudott értesíteni minket útja eredményéről, mi pedig azt
sem tudtuk, hogy eljutott-e valamelyik támaszpontra.
A tálibokat valószínűleg nem rémítette meg túlságosan, hogy bombázza
őket az amerikai légierő, viszont valószínűleg sok emberük meghalt vagy
megsebesült odakinn a hegyen. Gulabnak is meg nekem is eszembe jutott,
hogy a bosszú ott motoszkálhat ezeknek a gyűlölettel eltelt muszlim
fanatikusoknak a fejében, és hogy én lehetek bosszújuk legalkalmasabb
célpontja.
Ha pedig így van, az nagy baj, és valószínűleg emberéletekbe kerül
Szabrai lakóinak. A nyomás Gulabra nehezedett, mert ő kapta meg a tálibok
fenyegető levelét. Felesége, gyermekei és sok rokona volt, akikre gondolnia
kellett. Végül a döntés magától született meg. Távoznom kellett pusztán
azért, nehogy a falu csatatérré váljon. A lokhay kiválóan működött, de
mindketten eltöprengtünk, képes-e a végtelenségig tartani magát az ősi
törzsi szokásjog a sebesült és kissé összezavarodott tálib és al-Kaida-
harcosok ellenében.
A hegyoldal amerikai bombázása egy időre felélesztette bennem a
reményt és a várakozást. Végtére is eljöttek az enyémek, újra és újra le-
csaptak ezekre a középkorból itt maradt törzsi harcosokra, és kemény
csapást mértek rájuk modern fegyvereikkel. Ebből csak jó sülhet ki, nem
igaz?
Csakhogy mégse így volt. Akkor már főként az engem és oltalma-
zóimat sújtó megtorlás járt az eszemben. Azt hiszem, a vén zsugori
olajmágnás, John Paul Getty volt az, aki egyszer azt találta mondani,

336
 ERŐSEN TÚLZÓ JELENTÉSEK A HALÁLOMRÓL

minden pluszért, ami bekövetkezik ezen a világon, valahol, valahogy

keletkezik cserébe mínusz is. És ebben igaza volt.
A kérdés az volt, hova menjek. És nagyon korlátozott számú lehetőség
közül választhattam. A hosszú gyalogmenetet az aszadábádi támaszpontig
bizonyosan nem bírnám, és valahogy értelmetlennek is tűnt, hiszen a falu
elöljárója vagy odaért már, vagy a közelében járhat. A környéken az
egyetlen menedék az amerikai előretolt őrhely lehetett Monagíban, úgy
három kilométerre egy meredek hegy túloldalán.
Ehhez nem fűlött a fogam, és tudtam, a helybeli srácoknak sem fog
tetszeni, akiknek a segítségére szükségem lesz útközben. Ám amennyire
meg tudtuk állapítani Gulabbal, semmi más lehetőség nem kínálkozott azon
kívül, hogy meghúzzuk magunkat, és készülünk a tálibok támadására, annak
pedig tényleg senkit nem akartam kitenni. Különösen a gyerekeket nem.
Ezért úgy határoztunk, vele és két társával gyalog átvágunk a hegyen
Monagíba, amelynek neve íresen hangzik, pedig pastu szó, a falu pedig
olyan település, amely hajlandó együttműködni az amerikai katonasággal.
Azt terveztük, hogy jócskán várunk sötétedés után, majd tizenegy óra tájban
kiosonunk a magashegyi legelőkre, és átlopakodunk a valószínűleg alvó
tálib őrök orra előtt.
Csak remélhettem, hogy a bal lábam bírni fogja a menetelést. Egy-
tonnányit veszítettem a testsúlyomból, de még mindig túl nagydarab voltam
ahhoz, hogy félig vigyen, félig támogasson egy pár vékony- dongájú pastu,
aki jó, ha 170 centi magas, és ruhában, bőrig ázva 50 kilót nyom. Gulab
azonban nem aggódott túlságosan, tehát nekiültünk végigvárni a sötétség
tizenegy órát megelőző hosszú óráit, amikor majd csendesen kitörünk.
Az éjszaka minden átmenet nélkül zuhant a falura, ahogy itt a csúcsok
között szokott, amikor a nap végül eltűnik mögöttük. Nem gyújtottunk
lámpást, nehogy felkeltsük a tálibok gyanúját. Csak üldögél-

337
 A TÚLÉLŐ

tünk a sötétben, teát kortyolgattunk, és vártuk az alkalmas pillanatot az

indulásra.
Hirtelen, teljesen váratlanul, óriási égiháború tört ki. Egy pillanat alatt
szakadni kezdett az eső, zuhogva, ferdén verte a hegyoldalt. Ritkán lát az
ember ilyen esőt, azt a fajtát, amelyik általában a hurrikánokat kíséri.
A vihar lecsapott Szabrai falura. Minden ajtót és ablakot szorosan
bezártak, mert ez monszuneső volt, délnyugat felől tört be az országba. A
világ minden kincséért nem tette ki a lábát senki, mert a szél és az eső bárkit
elsöpört volna, egyenesen le a hegyről.
Hatalmas hullámokban, mint egy lüktető vízesés zúdult alá a víz a falun
átvezető fő ösvényen. Úgy hangzott, mintha egy folyó közepén lennénk,
ahogy a víz elszáguldott a ház előtt. Az ilyen vidéket persze nem sújtja
árvíz, mert a lejtők túl meredekek ahhoz, hogy a víz bárhol megálljon.
Pacallá ázni viszont az ilyen hegyi táj is pokolian tud.
Kővel erősített vályogtető alatt voltunk, amely szilárd volt, de el-
gondolkodtam, vajon hogyan bírja némelyik lejjebb fekvő ház. Ezen a
vidéken minden közösségi alapon működik, még a főzés is, tehát azt
hiszem, mindenki bezsúfolódott a sértetlen házakba, ahol nem éri az eső.
Magasan fölöttünk bevilágították a hegytetőket a hatalmas, kettéágazó
villámok. Ezek a kékes színű mennykövek villódzó neonfénybe borították
az égboltot. A mennydörgés visszhangozva zengte be a Hindukust. Gulab
és én a szoba hátsó falát alkotó tömör szikla közelébe húzódtunk, mert a mi
házunk bizony egyáltalán nem volt vízálló, bár az eső nem vert át a kövek
és a vályogtéglák résein. A mi talpalatnyi helyünk száraz maradt, de így is
megsüketített és megijesztett az odakinn tomboló vihar.
Az ilyen erejű orkán alaposan el tudja bátortalanítani az embert, de
amikor olyan sokáig tart, mint ez, az ember hozzászokik a tombolásához.
Valahányszor kipillantottam az ablakon, éppen villám cikázott és sújtott le
a legmagasabb csúcsok fölött. Időről időre azonban a minkét körülvevő
hegyláncon túl is bevilágította az eget, és az nagyjából a
leghátborzongatóbb látvány volt, amit el tudnak képzelni, mintha a
Hindukus gonosz boszorkánya készült volna seprűnyélen átszáguldani az

338
 ERŐSEN TÚLZÓ JELENTÉSEK A HALALOMRÓL

égbolton.
Egy dolog egy olyan villám, amely az ember előtt csap le, csupaszon és
hevesen. Ám a rengeteg villámlás, ami látóterünkön kívül cikázik és
természetfölötti acélkékre festi az égboltot, ijesztő, túlvilági képet
kölcsönöz az olyan vidéknek, mint ez, nyomasztóan hatalmas fekete
csúcsokkal, amelyek markáns körvonallal rajzolódnak ki a világegyetem
háttere előtt. Ijesztő látvány volt ez egy sebesült harcos számára, aki sokkal
inkább Texas nagyszerű, tágas síkságaihoz szokott.
Lassan azonban hozzászoktam az elemek tombolásához, és mély álomba
merültem a csupasz padlón. Elérkezett tizenegyre kitűzött indulási időnk,
majd el is múlt, és az eső még mindig ömlött. Eljött az éjfél, és vele az új
nap, vasárnap, július 3-a, ami abban az évben a július negyediki hétvége
középső napja volt, amikor egész Amerikában mindenütt ünnepelnek,
pontosabban a legnagyobb részén, kivéve ott, ahol a különleges hadviselési
alakulatok elveszett katonáit siratták.

Mialatt én kivártam a vihar végét, a hangulat odahaza a farmon, anyám

szerint, nagyon nyomott volt. Akkor már öt napja harc közben eltűntnek
nyilvánítottak. A házunk előtti udvaron összeverődő sokaság addigra már
majdnem háromszáz főből állt. El nem mentek, de a tömeg nagyon
elkomorodott.
Még mindig rendőrkordon vette körül a birtokot. A rendőrség jár-
őrautókkal biztosított kíséretet a naponta kétszer távfutásra induló SEAL-
eknek.
A közös imákra a helyi tűzoltók, építőmunkások, állattenyésztők, köny-
vesbolt-tulajdonosok, mérnökök, szerelők és tanárok is eljártak. Jöttek
kereskedelmi utazók, jelzálogügynökök, ügyvédek Houstonból és ügyvé-
dek a környékről. A maguk módján valamennyien értem küzdöttek.

339
 A TÚLÉLŐ

Anyám azt meséli, a birtokot egész éjszaka bevilágították a gépkocsik

fényszórói. Valaki hozott hordozható vécéket. Nem ment el senki, míg meg
nem tudják, vajon élek-e még. Anyám szerint csoportokra oszlottak, az
egyik óránként imádkozott Istenhez, a másik tagjai zsoltárokat énekeltek,
megint mások sörözgettek. A helybeli asszonyok, akik egész életünkben
ismertek minket Morgannel, nem tudták visszafojtani könnyeiket.
Valamennyien egyetlen okból jöttek el és maradtak ott, hogy vigasztalják a
szüléimét, ha bejelentenék a legrosszabbat.
Nem sokat tudok más államokról, de az a majdnem egyhetes virrasztás,
amit a texasiak spontán összegyűlve vittek véghez, rengeteget mond róluk,
az együttérzésükről, a nagylelkűségükről, a sorscsapás sújtotta
szomszédaik iránti szeretetükről.
Anyám és apám nem ismerték mindnyájukat, egyszerűen csak segíteni
akartak valahogy, ahogyan tudnak, csak jelen akartak lenni, mert egy az
övéik közül eltűnt egy nagyon, de nagyon távoli hadszíntéren.
És ahogy közeledett az ünnep, nálunk nem húzták fel a csillagossávos
lobogót, gondolom azért, mert nem tudták biztosan, félárbocra engedjék,
vagy se. Apám azt meséli, látszott, hogy az emberek csüggednek, ha mástól
nem, akkor a Coronadóból befutó „Nincs hír!” telefonhívás
rendszerességétől. Meg persze az olyan nyomasztó médiahírektől,
amelyekben ilyesmiket közöltek kíméletlenül: „Nem sok remény van az
eltűnt haditengerészeti SEAL-ek előkerülésére... Ügy tűnik, az első
jelentések, amelyek mind a négyük haláláról számoltak be, helytállónak
bizonyulnak... texasi család gyászolja fiát... A haditengerészet még mindig
nem hajlandó megerősíteni a SEAL- ek halálát...”
Ésszel fel nem foghatom az ilyet. A fegyveres erőknél ha nem tudunk
valamit, megmondjuk, hogy nem tudjuk, majd befogjuk a pofánkat, és
csukva tartjuk, amíg meg nem tudjuk. Egynémely jól fizetett sarlatán
médiaberkekben úgy véli, tökéletesen rendben van, ha alaptalan
találgatásokat enged meg magának, majd tényként közli is azokat pár millió
emberrel, pusztán azon az alapon, hogy esetleg helytállók is lehetnek.
Remélem büszkék magukra, mert anyám szívét majdnem sikerült

340
 ERŐSEN TÚLZÓ JELENTÉSEK A HALALOMRÓL

összetörniük, és ha nem támaszkodhat Chris Gothro tengerészaltiszt

megingathatatlan erejére, azt hiszem, idegösszeomlása lett volna.
Aznap reggel benn a házban talált rá anyámra, aki magában sírt, Gothro
pedig azonnal felállította, maga felé fordította, ráparancsolt, nézzen a
szemébe, majd azt mondta:
- Ide figyelj, Holly! Marcus eltűnt harc közben. Ez minden. Az eltűnt
pontosan azt jelenti, amit jelent. Annyit tesz, pillanatnyilag nem tudjuk, hol
van. Azt nem jelenti, hogy meghalt, és nem is halott, amíg én azt nem
mondom neked, hogy meghalt, értetted? Nincs meg a holtteste, viszont
mozgást észlelünk a terepen. Ebben a pillanatban még nem tudom
megmondani, ki az, vagy hogy hányán vannak. De senki, ismétlem, senki
nem hiszi a SPECWARCOM-nál, hogy Marcus elesett. Azt akarom, hogy
ezt tudd!
A profi szigorú szavai alighanem célba találtak. Anyám ezután
összeszedte magát, Morgan pedig - aki továbbra is váltig állította, hogy
kapcsolatban áll velem, és nem haltam meg - támogatta és vigasztalta.

Ugyanekkor én úgy aludtam a kibaszott zivatar közepén, mint egy

csecsemő. Gulab hajnali háromkor közölte, immár hat órája zuhog anélkül,
hogy egy pillanatra alábbhagyott volna. Én e világon kívül tartózkodtam
éppen, egy hete akkor aludtam először igazán mélyen, megfeledkezve az
időjárásról, megfeledkezve még a tálibokról is.
Átaludtam az egész éjszakát, és fényes nappal ébredtem fel, az eső után.
Megnéztem az órámat, és leszidtam Gulabot. Az Isten szerelmére, nekem
már rég Monagíban kellene lennem, miért nem gondoskodott róla, hogy
eljussak oda? Miféle vezető ő, hogy hagy elaludni?

341
 A TÚLÉLŐ

Gulab derűlátó volt, és mivel addigra már nagyon jól megtanultunk

egymással kommunikálni, elmondta nekem, hogy tudta, most először
aludtam igazán mélyen, ezért úgy vélte, jobb, ha hagy. Egyébként is,
abban a viharban valószínűleg nem indulhattunk volna el, túl veszélyes
lett volna. Azon az éjszakán szóba sem jöhetett az éjjeli gyalogtúra
Monagíba.
Mindenesetre elég rosszul érintett a dolog. Valójában annyira szí-
vemre vettem az újabb csalódást, hogy kiviharzottam a házból. Sok volt
már nekem, hogy a helikopterek sohasem jöttek, hogy Szárává hirtelen
eltűnt, amikor a barlangban rejtőztem, hogy a falu elöljárója nélkülem
kelt útra, most pedig annyi Monagínak is. Jézusom! Elhihetek-e valaha
egyetlen istenverte szót is abból, amit ezek az emberek mondanak?
Olyan sokáig aludtam, hogy elhatároztam, megengedek magamnak
még egy kis fényűzést: a szabadban és hosszan fogok vizelni.
Málhamellényemben és roppant savanyú arckifejezéssel mentem ki a
házból, átmenetileg teljesen elfeledkeztem arról, hogy életemet e falu
lakóinak köszönhetem. Puskámat benn hagytam, és lassan ballagtam
lefelé a meredek hegyoldalon, amely most pokolian csúszott az eső miatt.
Még mindig úgy véltem, az a legígéretesebb lehetőség, ha próbálok
eljutni a legközelebbi amerikai katonai támaszpontra, az pedig még
mindig Monagí volt. Felnéztem a fölém tornyosuló hegyóriásra, amelyen
át kell kelnem, és azt hiszem, összerándultam.
Pokoli túrának ígérkezett, a lábam pedig máris fájt, nem a gondo-
latától, hanem mert gyalogoltam vagy száz métert. A lőtt sebek lassan
gyógyulnak. És Szarava minden erőfeszítése dacára az a láb, tudtam, még
mindig tele volt szilánkkal, ami nem ígért éppen fájdalommentes sétát a
csúcson át.
Mindegy, csak üldögéltem ott a hegyoldalban és próbáltam rendezni
a gondolataimat, eldönteni, tehetnék-e bármi mást azon kívül, hogy ülök
a fenekemen és kivárok egy újabb éjszakát, amikor Gulab és a fiúk
átsegíthetnek Monagíba. Közben pedig mindvégig mérlegeltem a
lehetőséget, hogy a tegnapi bombázás miatt a tálibok bosszúszomjas

342
 ERŐSEN TÚLZÓ JELENTÉSEK A HALÁLOMRÓL

megtorlást indítanak a falu ellen.

Az volt a helyzet, hogy élő, lélegző célpont is voltam, nemcsak eleven
vészjelzés. Ott ült valahol a hegyekben a hatalmas Sharmak az al-
vezérével, „Commodore Abdullal”, meg a nagy létszámú, képzett sere-
gével, és ennek a rengeteg fegyveresnek lényegében semmi más dolga
nem volt, csak hogy engem megöljön. Márpedig ha sikerül bejutniuk a
faluba és rajtaütniük a házon, ahol lakom, csak nagy szerencsével
verhetem vissza őket és kerülhetem el a rövid utazást Pakisztánba, a
nyilvánosságba és a kivégzésemre.
Jézusom, azok a fickók semmit se szerettek volna jobban a világon,
mint elkapni engem, és bejelenteni az arab televízióadóknak, sikerült
legyőzniük egyet az amerikai haditengerészet elitcsoportjai közül.
Nemcsak legyőzték, de harcban kiirtották, megsemmisítették a men-
tőosztagot, felrobbantották a helikoptert, kivégeztek minden túlélőt,
most pedig, íme, elfogták a legutolsót is.
Minél többet gondolkodtam rajta, annál tarthatatlanabbnak tűnt a
helyzet. Szabrai kecskepásztorai valóban képesek összefogni és vállvetve
harcolni a megmentésemért? Vagy az al-Kaida és a tálibok brutális
gyilkosai a végén csak elérik, amit akarnak? Furcsa, de akkor még mindig
nem fogtam fel a lokhay teljes hatalmát. Senki sem magyarázta el nekem
teljes mélységében. Tudtam, létezik valami, de az ősi törzsi szokásjog
még mindig rejtély volt számomra.
Körbepillantottam a hegyeken, de nem láttam a falun kívülre. Gulab
és az emberei mindig úgy viselkedtek, mintha maga a hegyoldal
hemzsegne a rejtett veszélyektől, és míg ébresztőként nem nyújtott el-
fogadható teljesítményt, minden bizonnyal kitűnően ismerte a faluját
körülvevő haramiavidéket.
Éppen ezért növekvő aggodalommal néztem, amikor Gulab futva
ereszkedett le hozzám a hegyoldalban. Szó szerint felrántott a helyemről,
majd rángatott maga után a falu alsó vége felé vezető ösvényen.

343
 A TÚLÉLŐ

Futott, és próbált kényszeríteni, hogy tartsam vele a lépést, és közben

mutogatott, és újra és újra azt kiáltotta: - Tálibok! Tálibok itt vannak! A
faluban! Fuss, doktor Marcus, Isten szerelmére, fuss!
Jobb vállát a bal karom alá nyomta, hogy átvegyen valamit megfo-
gyatkozott testsúlyomból, én pedig félig bicegtem, félig futottam, félig
zuhantam lefelé a hegyoldalon. A korábbiakhoz képest ez persze csak
olyasmi volt, mint egy könnyű séta a tengerparton.
Hirtelen belém nyilallt a felismerés, könnyen lehet, hogy harcolnunk
kell, én meg a házban hagytam a puskámat. A lőszerem ott volt a rajtam,
de nem volt mivel kilőnöm. Akkor tehát rajtam volt az üvöltés sora: -
Gulab! Gulab! Állj! Állj! Nincs meg a puskám!
Válaszolt valamit, ami szerintem azt jelenthette afgánul: „Hát te
mekkora kibaszott hülye vagy, mint most kiderült!”
Akármi is váltotta ki belőle a nagy ijedséget, még mindig nem múlt el,
így esze ágában sem volt megállni, amíg menedéket nem talál nekünk.
Ugráltunk és rohantunk a falu alsóbb ösvényein, amíg megtalálta a házat,
amelyet keresett. Berúgta az ajtót, amint beléptünk, bevágta mögöttünk, és
lesegített a padlóra. Végre leültem, fegyvertelenül, jórészt haszontalanul és
baljós előérzettel, mit hozhat a következő óra.
Gulab szó nélkül kinyitotta az első ajtót, és gyorsan elindult. Mint a
rakéta, úgy száguldott el az ablak előtt, és csak nyargalt felfelé a lejtőn,
valószínűleg a Hindukus 100 méteres gyorsasági rekordját akarta beállítani.
Isten tudja, hova, de elment.
Három perccel később berúgta az ajtót, és újra berontott a szobába.
Hozta a puskámat, meg a saját AK-47-esét is. Nekem hetvenöt töltényem
maradt, neki, azt hiszem, több rejtőzött a töltényövében. Komoran a
kezembe nyomta a Mark 12 mesterlövészpuskát, és egyszerűen azt mondta:
- Tálibok, doktor Marcus! Harcolunk.
Komolyabbnak láttam, mint addig bármikor. Nem félt, csak eltökélt
volt. Fenn a hegyen, amikor először meglátott engem, Szárává hozta meg a
döntést a társaival, hogy nekem, a sebesült amerikainak, menedéket kell
adni. ő az első pillanattól tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a helyzet

344
 ERŐSEN TÚLZÓ JELENTÉSEK A HALÁLOMRÓL

végül idáig fajulhat. Még ha én nem is láttam át.

Olyan döntés volt ez, amely a kezdet kezdetétől mindenkit érintett a
faluban. Azt gondolom, a legtöbben elfogadták ezt, a falu elöljárója pedig
nyilvánvalóan helyeselte. Láttam néhány gyűlöletet sugárzó arcot, de nem
ők voltak többségben. Most pedig a falu rendőre, Mohamed Gulab kész volt
kiállni mellettem népe - hallgatólagos - esküje szerint.
Nem pénzért tette, hanem becsületből, aminek hagyománya sok
generációra nyúlik vissza, szerves része két évezred tradíciójának:
vendégedet mindhalálig köteles vagy védelmezni! Alaposan megnéztem
Gulabot, miközben új tárat helyezett az AK-jába. Olyan férfit láttam, aki
éppen belépni készült a küzdőtérre, sötét szemében emberség csillogott,
amit mindig ott láthatnak, amikor valaki hősies és önzetlen tettet hajt végre.
Köszönetét mondtam Gulabnak, és becsattintottam egy új tárat a
puskámba. Kilestem az ablakon, és felmértem a helyzetet. Eléggé lenn
voltunk, majdnem sík terepen, de a tálibok a magasabban fekvő
terepszakaszról fogják megindítani a támadást, ahogy mindig is szerették.
Elgondolkodtam, vajon Szabrai hány kőből és vályogból épült háza rejtett
még harcra készülő férfiakat.
A helyzet komoly volt, de nem végzetes. Remek fedezékünk volt, és nem
hiszem, hogy az ellenség pontosan tudta, hol tartózkodunk. A törzsi
harcosokban valószínűleg forrt a düh a sok társuk miatt, akit megölt a
harcban Mikey, Axe, Danny és én. Ez akár öngyilkos bombamerénylő
bevetését, vagy meggondolatlanul vakmerő rohamot is jelenthetett,
amelyben akármennyi harcos elvesztésének a kockázatát vállalják, csak
engem elkapjanak. Egyik lehetőségért sem rajongtam.
Másrészt kissé meg is szeppentheti őket a kilátás, hogy akár csak eggyel
is újra meg kell mérkőzniük abból a maroknyi amerikai csapatból, amely
korábban valószínűleg 50 százalékát megölte a támadó tálib
különítménynek.

345
 A TÚLÉLŐ

Azt persze nyilván tudták, hogy megsebesültem, de azt is, hogy a

falusiak bizonyosan alaposan felfegyvereznek, még ha a saját puskámat
el is vesztettem. Úgy okoskodtam, vagy mindenüket egyszerre vetik be
ellenem, kerül, amibe kerül, vagy módszeresen csinálják a dolgot, és
házról házra küzdik magukat végig a falun, amíg sarokba nem szorítanak
engem és Gulabot.
Az ellenség küszöbönálló támadása a védelem gyors, szakszerű
megtervezését kívánta. Gyorsnak kellett lennem, és meg kellett ér-
tetnem Gulabbal közös stratégiánkat. Tapasztaltságom miatt azonnal rám
bízta a dolgot, erről eszembe jutott, hogy nyilván sohasem hitte el igazán
a sztorimat, hogy orvos vagyok. Tudta, hogy harcoltam fenn a gerincen,
most pedig kész volt alávetni magát az utasításaimnak.
Két zónát kellett fedeznünk, az ajtót és az ablakot. Nem sok értelme
lett volna az ablakból lőni az ösvényen felbukkanó tálibokat, ha a kis
sunyi settenkedő fattyak közül egy pár beosonhat a bejárati ajtón, és
hátba lőhet.
Elmagyaráztam Gulabnak, hogy az ő feladata fedezni a bejáratot,
biztosítani, hogy rendelkezésemre álljon az a töredék másodperc,
amelyre szükségem van, hogy sarkon forduljak, és lekaszáljam őket,
mielőtt ők tüzet nyithatnának. Igazából annak örültem volna a leg-
jobban, ha hangos szóval figyelmeztet, hogy jön az ellenség. így eljut-
hatok az árnyékba a szoba sarkaiban, és nagyjából hatosával lövöldöz-
hetem le őket ahelyett, hogy csak az élen jövőt terítem le.
Elvben az lett volna a legjobb, ha egy nehéz bútordarabot tolunk az
ajtó elé, csak hogy még egy kis időt szerezzünk. A szobában azonban nem
volt bútor, csak azok a nagy ülőpárnák, amelyek nyilvánvalóan nem elég
nehezek.
Gulab mindenesetre megértette a stratégiát, és lelkesen bólogatott,
ahogy mindig tette, amikor biztos volt valamiben.
- Oké, Marcus - mondta.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy elhagyta a doktort.

346
 ERŐSEN TÚLZÓ JELENTÉSEK A HALÁLOMRÓL

Ha majd elkezdődik a csata, Gulab arra az oldalára fog állni az ab-

laknak, ahonnan a legjobban rálát az ajtóra is. Én fogok összpontosítani
mindenféle frontális támadásra. Egyenletesen és pontosan kell majd
lőnöm, nem pazarolhatom a lőszert.
Próbáltam elmondani Gulabnak, őrizze meg a nyugalmát és lőjön
pontosan, csak semmi hisztérikus izgalom! Ha így teszünk, mi győzünk,
vagy legrosszabb esetben rendezetlen visszavonulásra kényszerítjük a
tálibokat.
Kicsit üres tekintettel nézett rám, és láttam, nem érti, amit mondok.
Bedobtam hát egy régi kifejezést, amit mi mindig használunk harc előtt:
- Oké, srácok, rajta! Rock and roll!
Gulab azt hitte, mindjárt táncórát adok neki. Jót nevethettünk volna,
ha nem olyan komoly a helyzet. És akkor mindketten meghallottuk a
nyitó sorozatokat, magasan fenn a faluban.
Nagyon sok fegyver tüzelt, túlságosan sok. Nevetségesen erős volt a
tűz, hacsak a tálibok nem Szabrai teljes lakosságának kiirtását tervezték.
Márpedig tudtam, hogy ez eszükbe se fog jutni, mert egy ilyen
tömeggyilkosság bizonyosan véget vetne mindenféle támogatásnak
ezekben a hegyvidéki pastu falvakban.
Nem, ilyet nem tesznek! Engem nagyon akarnak, de a világért se
ölnének meg még száz afgánt is, köztük nőket és gyermekeket, csak hogy
elkaphassanak. A tálibok és al-kaidás fegyvertársaik irgalmatlanul
kegyetlenek, de ez a Ben Sharmak nem ostoba.
Azonkívül felfigyeltem a lövöldözés ritmusára. Nem a célzott tüzet
vezető kiképzett harcosokra jellemző rövid, éles sorozatok pattogtak.
Valakik hosszú sorozatokat eregettek, én pedig veszettül füleltem.
Választűz hangját egyáltalán nem hallottam, és abban a pillanatban
rájöttem, mi történik.
Ezek az eszelősök leereszkedtek a fák közül a faluba, most pedig
vaktában lövöldöznek a levegőbe, ahogy gyakran szoktak, fel-le ug-
rándoznak, és azt kiáltozzák: „Halál a hitetlenekre!”

347
 A TÚLÉLŐ

Hülye balfaszok.
Általános céljuk mindig az emberek megfélemlítése, és itt és most úgy
látszott, sikerül is nekik. Hallottam, hogy sikoltoznak a nők, sírnak a
gyerekek, Szabrai férfinépe pedig még mindig nem lőtt vissza. Pontosan
tudtam, az hogyan hangzana, és nem hallottam semmi olyasmit.
Gulabra néztem. Tettre készen állt, mellettem könyökölt az ablakban,
egyik szemét az ajtón tartotta. Mindketten kibiztosítottuk fegyverünket.
Fölülünk még mindig hallottuk a sikoltozást, de a lövöldözés elült. A kis
rohadékok valószínűleg most verik a gyerekeket. Ettől legszívesebben
felmentem volna a régi helyemre, és egymagám szembeszálltam volna az
egész dzsihádista sereggel, de erővel visszatartottam magamat, nem lőttem,
és vártam.
Nagyjából negyvenöt percet várakoztunk, és addigra minden el-
csendesedett, mintha a tálibok sohasem jártak volna a faluban. Visszatért a
megszokott falusi nyugalom, nyoma sem volt pániknak, vagy sérülteknek.
Gulabra hagytam a döntést.
- Tálibok elmentek - közölte egyszerűen.
- Mi lesz most? - kérdeztem tőle. - Bagram?
- Bagram nem - rázta a fejét Gulab, majd ezredszer közölte gesz-
tussal és szóval egyszerre. - Helikopter jön.
Az ég felé fordítottam a tekintetemet. Sokszor hallottam már ezt a
helikopteres szart, és rossz hírem volt Gulab számára. - Helikopter nem jön.
- Helikopter jön - válaszolta.
Mint rendesen most sem tudhattam, mit tud Gulab, vagy hogyan fedezte
fel, mi történik. Abban a pillanatban azonban úgy vélte, a tálibok bementek
a házba, ahol addig laktam, és azzal szembesültek, hogy eltűntem. Senki
sem árult el, házról házra pedig nem merték átkutatni a falut, mert tartottak
attól, hogy még jobban elidegenítik az embereket, különösen pedig a falu
elöljáróját.
A törzsi harcosoknak ez a felfegyverkezett hordája, amely veszettül
igyekezett elűzni az amerikaiakat és a kormányt, nem működhetett
kizárólag önmagára hagyatkozva ezen az oltalmazó hegyvidéken. Helyi

348
 ERŐSEN TÚLZÓ JELENTÉSEK A HALALOMRÓL

támogatás nélkül kezdetleges utánpótlási rendszerük elenyészne, és gyorsan

fogyásnak indulna az újoncállományuk is. A seregeknek élelemre, fedélre
és együttműködésre van szükségük, a tálibok tehát csak egy bizonyos
határig mehettek el az erőszakos megfélemlítésben, nehogy a nagy hatalmú
falusi vezetők úgy döntsenek, inkább az amerikaiakat választják.
Ez volt az oka, hogy kivonultak Szabraiból. Továbbra is körülzárják
majd a falut és várják a lehetőséget, hogy elhurcolhassanak, de az emberek
mindennapi életét a világ minden kincséért se akarnák komolyan
megzavarni. Akkor már öt éjszakát töltöttem ott, a barlangban töltöttet is
beleszámítva, és a tálibok mindössze kétszer léptek be a faluba.
Gulab biztosra vette, hogy elmentek, de abban is ugyanolyan biztos volt,
hogy nem merészkedhetünk vissza a házba. Addigra már majdnem délelőtt
tíz óra volt, és Gulab úgy döntött, kimegyünk a hegyekbe.

Otthon Texasban elmúlt éjfél, és birtokunkon folytatódott a virrasztás. A

média még mindig azt hangoztatta, hogy a SEAL-járőr tagjai valószínűleg
meghaltak, és éppen befutott a soros hívás Coronadó- ból. Még mindig
semmi hír rólam. Mind tudták, hajnali négykor jön az újabb telefon, tehát
odakinn a meleg júliusi éjszakában mindenki várt. Anyám szerint az órák
múlásával egyre fogyott a remény.
Az emberek azon kezdtek spekulálni, ugyan hogyan maradhattam
életben, ha az amerikai támaszponton senki sem tudja, hol vagyok. Hír
azonban nem nagyon állt rendelkezésre, kivéve azokat a részleteket,
amelyeket a média bizonyos szereplői kiötöltek. Az emberek pedig kezdtek
elcsüggedni.
Kivéve, nyilvánvalóan, Morgant és a többi SEAL-t, akik között egy sem
akadt, aki akár lehetőségként hajlandó lett volna mérlegelni a

349
 A TÚLÉLŐ

halálomat. Legalábbis ezt mondták mindig mindenkinek. „Nem halt meg,

amíg mi azt nem mondjuk, hogy meghalt!”
Az Egyesült Államok Fegyveres Erőinek néhány legkeményebb tagja
állt oda vállvetve a tábori lelkészek mellé, és mindegyikük úgy gondolt
rám, mint régi, és remélem, bizalmas barátra és bajtársra. Azokban a
pillanatokban mindegyikük egyedül volt az Istenével. Akárcsak én az
enyémmel, egy fél világgal odébb.
Négykor befutott az újabb hívás Coronadóból. Még mindig semmi hír.
A SEAL-ek pedig kezdték elölről, bátorítottak, megosztották másokkal
optimista gondolataikat, elmagyarázták, hogy engem külön kiképeztek az
ilyen megpróbáltatás átvészelésére. „Ha valaki ki tud mászni ebből, az
Marcus.”
Odakinn a kiszáradt nyári legelőkön, sok ezer marhából álló gulyák
között az amerikai haditengerészet himnuszának szavai visszhangzottak az
éjszakában. Nem voltak szomszédok, akiket felvert volna álmukból, mert
sok kilométeres körzetből mindenki a mi udvarunkon tartózkodott. Anyám
azt meséli, azon az éjszakán mindenki ott volt nálunk, megint majdnem
háromszázan. És mindenki csatlakozott anyámhoz és apámhoz meg a
SPECWARCOM vasembereihez, csak álltak ott, és torkaszakadtából
zengte mindenki: „Ó, hallj meg minket, amikor hozzád kiáltunk, SEAL-
ekért levegőben, földön és vízen!”

Ügy döntöttünk tehát, hogy kiszökünk a faluból. Puskánkat markolva

elhagytuk kis vályog- és kőerődünket, és még lejjebb indultunk a hegyen.
Én fájdalmak között tettem meg kétszáz métert egy lapos megművelt
parcelláig, amelyet nemrég arattak le. Akkor már csak a csupasz föld
maradt, de boronált föld, mintha készen várná az újabb vetést.
Észrevettem én már ezt a földdarabot a kettes számú ház ablakából, fenn
a hegyoldalban. Becslésem szerint nagyjából akkora volt, mint két
amerikaifutball-pálya, és minden oldalán száraz sziklás talaj határolta.
Ideális leszállóhely egy helikopternek, jutott eszembe, biztos, hogy az

350
 ERŐSEN TÚLZÓ JELENTÉSEK A HALÁLOMRÓL

egyetlen alkalmas terület, amit eddig idefenn láttam. Olyan hely volt, ahol
a pilóta leteheti az MH-47-est anélkül, hogy kockáztatná, hogy fákba
ütközik vagy leborul valami meredélyről, vagy esetleg azt, hogy a tálibok
csapdájának közepén landol.
Néhány pillanatig mérlegeltem, hogy nagy SOS-t írok a porba, de Gulab
aggódott valamiért, és félig kicipelt, félig kilökdösött a szántóföldről, vissza
a hegyi lejtőkre. Ott aztán talált nekem pihenőhelyet az ösvény oldalában,
ahol egy bokor alatt fedezékbe húzódhattam. A bokor ráadásul rogyásig volt
szederrel. Én tehát kényelmesen be- heveredtem az árnyékába, váratlan
fényűzésként ettem a szedret, nem volt még teljesen érett, de nekem
pokolian ízlett.
Akkor más ismét feneketlen csend honolt, és az én iskolázott mes-
terlövész fülem, amely addigra talán élesebb lett, mint valaha, nem észlelt
szokatlan hangot a bozótban. Sehol egy gally reccsenése, se a fű szokatlan
suhogása. Sehol szokatlan árnyék egy fa mögött. Semmi.
Rövid ideig ott várakoztunk, mielőtt Gulab felállt, és kicsit előrement,
majd visszafordult, és odasúgta: - Megyünk! Most!
Jól megmarkoltam a puskámat, és erővel jobb felé fordítottam a testemet,
készen, hogy felfelé vonszoljam magamat. Olyan mozgás volt ez, ami azon
a héten nagyon sok összpontosítást és erőfeszítést követelt.
Nem tudom, miért, de valami azt súgta, nézzek fel, tehát hátra-
pillantottam a mögöttünk húzódó hegyoldalra. Hát pontosan ott ült, nagyon
csendesen, egyenesen rám szegezett tekintettel, semmilyen érzelmet nem
mutatva Sharmak, a tálib vezér, az ember, akit elfogni vagy megölni jöttem.
Csak egy szemcsés, nem túl jó fényképet láttam róla, de nekem elég volt.
Biztos voltam benne, hogy ő az, és azt hiszem, ő tudta, hogy én tudom.
Szikár ember volt, mint a tálibok valamennyien, negyvenes, hosszú fekete,
vöröses szálakkal tarkított szakállal. Fekete afgán öltözéket viselt, vörös
mellényt és fekete turbánt.
Úgy emlékszem, zöld volt a szeme, és olyan gyűlölet sütött belőle, amely
megolvasztotta volna az amerikai hadsereg bármelyik harcko-

351
 A TÚLÉLŐ

csiját. Meredten átbámult rajtam, és egy szót se szólt. Észrevettem, hogy

nincsen fegyvere, mire szorosabban megmarkoltam a Mark 12- est, és
nagyon lassan feléje fordítottam, amíg a cső nem irányult egyenesen a két
szeme közé.
Nem félt. Nem rezdült, nem mozdult, én pedig heves késztetést éreztem,
hogy lelőjem a fattyút, ott és akkor a hegyen. Végtére is ezért jöttem, vagy
hogy foglyul ejtsem, de utóbbira nyilvánvalóan nem volt mód.
Sharmak körül ott állt a serege. Ha lelövöm, húsz másodperccel sem
éltem volna túl. Az emberei szitává lőttek volna engem is meg Gulabot is,
majd, imádott főparancsnokukat megbosszulandó, valószínűleg le-
mészárolták volna az egész falut, a gyerekeket is. Átgondoltam ezt, és
lemondtam a lelövéséről.
Azt is figyelembe vettem, hogy Sharmak láthatóan nem akar azonnal
lelövetni. Gulab jelenléte miatt abszolút patthelyzet állt elő, Sharmaknak
esze ágában sem volt lelövetni Szabrai elöljárójának legidősebb fiát. Én
hasonlóképpen nem éreztem ellenállhatatlan vágyat az öngyilkosságra.
Mindenki visszafogta magát, senki se lőtt.
Sharmak csak ült ott, és akkor Gulab odabólintott a tálib vezérnek, aki -
észrevettem - egészen apró biccentéssel válaszolt, mint a baseballban a fogó
játékos jelzését nyugtázó dobó. És erre Gulab lassan odament hozzá,
Sharmak pedig felállt, majd mindketten hátat fordítottak nekem, és kicsit
feljebb ballagtak a hegyoldalban.
Valószínűleg csak egyetlen kérdés volt, amelyet megvitattak. Bele-
egyeznek-e végre Szabrai lakói a kiadásomba? Én pedig nem tudhattam,
milyen messzire hajlandó még elmenni Gulab a védelmemben.
így hát visszaroskadtam a szederbokor alá. Fogalmam sem volt, hogyan
fognak dönteni ezek a hegylakó törzsi harcosok, ugyanis a maga módján
eddig mindkettő hajthatatlannak bizonyult, ragaszkodott az elveihez. A
könyörtelen gyilkos, aki Afganisztán harcos meg- mentőjének látta magát,
most komolyan tanácskozott a falu rendőrével, a férfival, aki késznek
látszott mindent kockára tenni, csak hogy engem megvédjen.

352
 12
„Kettő-kettő-nyolcas! Itt a kettő-kettő-
nyolcas!"

A korai hívásnak csakis egyetlen oka lehetett: megtalálták a holt-

testemet a hegyen... A vonal másik végén megszólalt egy hang:
- Összegyűlt a család?

Talán öt percig beszélhettek, és együtt jöttek vissza. Ben Sharmak pár

pillanatig rám meredt, majd visszakapaszkodott a hegyoldalba a seregéhez.
Gulab leereszkedett hozzám a lejtőn, és próbálta elmagyarázni, hogy
Sharmak ultimátumot adott neki: Vagy kiadjátok az amerikait, vagy
megöljük a családod minden tagját.
Gulab ismerős elutasító kézmozdulatával legyintett, majd mindketten
figyeltük, ahogy a tálib vezér eltűnik a fák között. A falusi zsaru aztán a
kezét nyújtotta, talpra segített, és megint elvezetett valahova az erdőn át. A
lejtőkön lefelé félig cipelt, mindig figyelt sérült bal lábamra, míg el nem
értünk egy kiszáradt folyómedret.
Ott megpihentünk, őrködtünk, figyeltük a tálib mesterlövészeket, de
senki sem mutatkozott. És a fák között körülöttünk mindenütt ismerős arcok
bukkantak fel Szabraiból, lövésre készen tartott AK-val, védelmezésünkre
készen.
Legalább negyvenöt percig vártunk, és akkor a hegy istentelen
csendjében megérkezett még két fickó a faluból. Nyilvánvalóan nekünk
jeleztek, induljunk, most, ebben a pillanatban.

353
 A TÚLÉLŐ

Kétfelől a hónom alá nyúltak, úgy támogattak, és felvezettek a fák között

az őrülten meredek hegyoldalon. Be kell ismernem, már nem tudtam, mi
történik, hova megyünk, vagy nekem mit kellene tennem. Annyit
megértettem, hogy nem mehetünk vissza a faluba, az ultimátum pedig, amit
Gulab kapott, nagyon nem tetszett.
Itt voltam egyedül ezekkel a pastukkal, értelmes terv nélkül. A lábam
lassan halálra kínzott, alig tudtam ráállni, a két fickó, aki vitt, a teljes
testsúlyomat cipelte. Egy kis, durván a sziklafalba vájt lépcsősorhoz értünk.
Mögém álltak, és a vállukkal toltak fel.
Én értem fel elsőnek a legfelső lépcsőre, és amint felléptem, szemtől
szembe találtam magam egy afgán harcossal, akit addig még nem láttam.
AK-47-es volt nála, tűzkészen a vállánál tartotta, és amikor meglátott,
felemelte. A sapkájára néztem, és megláttam egy jelvényt, amitől majdnem
megállt a szívverésem. Ez állt rajta: BUSH FOR PRESIDENT! (Busht
elnöknek!)
Az afgán különleges hadviselési alakulatok katonája volt, én meg
pánikba estem, mert az afgán hegylakók ruházatát viseltem, ugyan- olyat,
mint a tálibok. De rögtön mögüle az aljnövényzeten átgázolva előbukkant
két amerikai ranger, szabályos harci gyakorló egyenruhában, felemelt
gépkarabéllyal, az első egy jól megtermett fekete srác volt. Mögöttem,
hihetetlen lélekjelenléttel, Gulab a BUD/S-évfolyamom számát bömbölte,
amelyet a háromágú szigonyos varázstetoválásomon látott: „Kettő-kettő-
nyolcas! Itt a kettő-kettö-nyolcas!”
A ranger arcán hirtelen hatalmas mosoly áradt szét. Egyetlen pillantással
felmérte öles termetemet, és egyetlen szót mondott:
- Amerikai?
Épp csak bólintottam, máris akkora ordítást eresztett meg, hogy
visszhangoztak belé a környező hegyoldalak.
- Marcus az, srácok! Megtaláltuk, megvan!
Azzal odarohant hozzám, a karjába kapott, én pedig éreztem a verejtéke
szagát, a harci felszereléséét meg a gépkarabélyáét, az otthoni szagokat, a
szagokat, amelyek között élek. Amerikai szagokat.

354
 „KETTŐ-KETTÖ-NYOLCAS! ITT A KETTŐ-KETTŐ-NYOLCAS!"

Próbáltam nyugodt maradni, nem összeroppanni, leginkább azért, mert egy

SEAL soha nem mutatkozna gyengének egy ranger előtt.
- Hé, tesó! - mondtam. - De örülök, hogy látlak!
Addigra kitört a káosz a hegytetőn. Mindenfelé hadseregbeli srácok
kezdtek előjönni a fák közül. Rögtön láttam, hogy igazán meghajtották
magukat. Viharvert volt az egyenruhájuk és felszerelésük, mindenki
ábrázatán több napos borosta. Sár borította őket, ápolatlanok voltak, de
mindenkinek fülig ért a szája. Ügy sejtettem - és kiderült, igazam volt -,
hogy múlt szerda kora reggel óta kutattak idekinn a rajom után. A pokolba,
akkor pedig kinn töltötték a szabadban a nagy zivatar éjszakáját is! Nem
csoda, hogy kissé zilált a külsejük.
Akkor már vasárnap volt. Uramisten, de csodálatos volt újra angol szót
hallani, a hétköznapi szavakat, a sokféle amerikai akcentust, a meghitt,
ismerős kifejezéseket. Ha eltölt az ember valamennyi időt ellenséges,
idegen környezetben úgy, hogy senkivel nem tud beszélni, akkor, ha
megmenti a saját fajtája - kemény, magabiztos, szervezett srácok, dolgukat
értő, jól képzett, állig felfegyverzett profik, akik készek bármire és majd
szétveti őket a baráti érzés -, hát az a lehető legcsodálatosabb érzés. Az ilyen
pillanat előzményeinek átélését azonban senkinek sem kívánom.
A rangerek azonnal munkához láttak. Egy százados kiadta a parancsot,
hogy egy csapat vigyen ki az erdőből, fel egy magasabban fekvő
terepszakaszra. Felcipeltek a lejtőn, majd leültettek egy kecskekarám mellé.
Travis szanitéc azonnal nekilátott ellátni a sebeimet. Eltávolította a régi
kötéseket, amelyeket még Szarava rakott rám, új gyulladásgátló krémet kent
fel, majd újrakötözte a sebeket. Adott tiszta vizet és antibiotikumot. Mire
végzett, már fenemód közel jártam ahhoz, hogy embernek érezzem magam.
Vidám volt a légkör, hiszen a srácok mind úgy érezték, teljesítették
küldetésüket. Minden harcoló amerikai megérti ezt az ünnepélyes érzést,
mert belegondol, hogy oly sok minden sikerülhetett volna balul,

355
 A TÚLÉLŐ

olyan nagy bajt kerültünk el harcászati szaktudásunknak köszönhetően,

olyan sokszor győztünk kétesélyes helyzetben.
Ezek a rangerek és zöldsapkások sem voltak mások. Isten tudja hogyan,
de élve rám találtak a több száz négyzetkilométernyi hegyvidéki terepen.
De tudtam, nem fogják fel igazán, milyen rendkívül veszélyes helyzetben
vagyunk valamennyien. Elmondtam nekik, mekkora létszámú tálib csapat
van a környéken, hányán szálltak szembe velünk Murphy Hegygerincén.
Beszámoltam nekik Sharmak és teljes serege jelenlétéről, olyan közel, hogy
talán most is figyelnek minket... nem, egészen bizonyosan figyelnek. Mind
összegyűltünk itt, és ha megtámadnak, félelmetes erővel védekezhetünk, de
akkor is súlyos ember- hátrányban lennénk, és immár mindannyian a
tálibok bekerítő gyűrűjében vagyunk, nem csak én egyedül.
Részletesen kikérdeztem, ugyanakkor tájékoztattam is őket. Min-
denekelőtt elmondtam, hogy az én srácaim mind elestek a harcban, Mikey,
Axe és Danny is. Ezt különösen nehéz volt, mert eddig még senkinek sem
mondtam el. Nem volt senki, akinek jelenthettem volna, olyan pedig
végképp nem, aki megértette volna, mint jelentettek nekem azok a srácok,
és micsoda tátongó űrt hagytak maguk után az életemben.
A két combomon még mindig látszottak a feljegyzéseim az útvonalakról,
távolságokról és terepviszonyokról. Megmutattam nekik a területeket, ahol
tudomásom szerint a tálibok táboroztak, segítettem nekik bejelölni a
helyeket a térképeken. Itt, itt és itt, srácok, ezek azok a helyek, ahol
tartózkodnak. A helyzet úgy állt, hogy a rohadékok mindenütt ott voltak,
teljes körben körülöttünk, és csak az alkalomra vártak.
Volt egy olyan érzésem, hogy Sharmak már megtanulhatta, érdemes
óvatosnak lennie, ha túlerejű amerikai tűzerővel kerül szembe. A
hegygerincen a fél seregét kiirtottuk mindössze négyen. Most sokkal több
gyűlt össze belőlünk a kecskekarámok körül, amíg Travis szanitéc előadta
a magánszámát.
Megkérdeztem a rangerek századosát, hány sráca van, mire ő azt felelte:
- Jók vagyunk! Húsz!

356
 „KETTŐ-KETTŐ-NYOLCAS! ITT A KETTŐKETTŐ-NYOLCAS!"

Nekem ez kicsit kevésnek tűnt, ugyanis Sharmak akár az al-Kaida se-

gítségével könnyen visszaállíthatta teljes, 150-200 fős harcos létszámát.
- Vannak harci helikoptereink, Apache hatvannégyesek, készenlét-
ben - közölte a százados. - Bármi, amire szükségünk lehet. Jók vagyunk!
Én ismét hangsúlyoztam, hogy kétségkívül körül vagyunk zárva, ő pedig
azt felelte:
- Ez szent igaz, Marcus! Ennek megfelelően fogunk eljárni.
Mielőtt elindultunk, megkérdeztem, hogy a fenébe találtak rám, és
kiderült, a vészjelzőm vezette nyomra őket, amelyet fenn a hegyen kitettem
a kis kőház ablakába. A fölöttünk átrepülő gépek és helikopterek
személyzete vette az adást, majd bemérték a forrást a faluban. Abban szinte
teljesen biztosak voltak, hogy a PRC-148-as adóvevő tulajdonosa az
elsőnek kiküldött SEAL-járőr valamelyik tagja, de mérlegelniük kellett azt
a lehetőséget, hogy a készüléket esetleg megszerezhették a tálibok.
Ebben az esetben azonban nem gondolták, hogy afgán törzsi harcosok
működtetik az adóvevőt, mert valószínűtlennek találták, hogy a vészjelzést
olyan fickók kapcsolták be és irányították az égre, akiknek halvány
fogalmuk sincs a rendeltetéséről.
Ezért arra következtettek, hogy a SEAL-ek egyike itt tartózkodik lenn a
faluban, vagy legalábbis valahol piszok közel hozzá. így aztán a srácok
lépésről lépésre több oldalról megközelítettek, és közben valahogy sikerült
elhúzni vonóhálójukat a tálibok hálója mellett. Aztán egyszer csak ott álltam
előttük, olyan maskarában, mintha Oszama bin Laden alvezére lennék, két
karommal úgy ölelve két törzsi harcost, mintha három vidám, hegynek
felfelé támolygó részeg lennénk, a hátunk mögül pedig egy falusi rendőr azt
rikoltozza, hogy: „Kettő- kettő-nyolcas!”

357
 A TÚLÉLŐ

Gulab vezetésével elindultunk a faluba, és visszaköltöztünk a második

házba, abba, amelyikben a vihart vártuk ki. A hadsereg biztosító kordont
vont egész Szabrai köré a katonák komoly harcértékű csoportjából, főként
rangerekből és zöldsapkásokból. Mielőtt útra keltünk, kénytelen voltam
közölni, hogy azt reméltem, a SEAL-ek fognak kimenteni - mert most majd
biztosan sok piszkos megjegyzést kell eltűrnöm tőlük. Ilyesmiket:
„Látjátok! A SEAL-ek bajba keverednek, és a hadsereget kell kiküldeni,
hogy kivakarja őket a szarból, mint mindig!”
Ezzel hangos tetszésnyilvánítást arattam, de a tréfálkozás nem leplezte
örök hálámat mindazért, amit kockáztattak a megmentésemért. Igazán
remek srácok voltak, profik, akik teljes mértékben uralták a helyzetet.
Először rádión jelentették támaszpontjuknak, hogy megtaláltak, az
állapotom stabil, és nem fogok meghalni, de a járőr másik három tagja
sajnos elesett a harcban. Hallottam, amikor megerősítették, biztonságba
helyeztek, de egyelőre még egy potenciálisan ellenséges afgán faluban
tartózkodtunk, tálib és al-Kaida-harcosok gyűrűjében. Kiürítést kértek,
amint leszáll az éjszaka.
Hosszan kikérdeztek, én pedig próbáltam elmagyarázni, mit tettem a
csatában, majd utána. És egész idő alatt be-beszaladtak a kölykök
meglátogatni. Teljesen elleptek, a karomba csimpaszkodtak, átölelték a
nyakamat, beszéltek, kiabáltak, nevettek. A falu felnőtt lakói is bejöttek, és
ragaszkodnom kellett hozzá, hogy maradhassanak, különösen Szarava, aki
újra előkerült, és Gulab, aki sohasem hagyott el. Nekik kettőjüknek
köszönhettem az életemet.
Még nem találták meg Mikey, Danny és Axe holttestét, így hosszú időt
töltöttünk műholdas fotók tanulmányozásával, hátha meg tudom mutatni a
pontos helyet, ahol elestek. A seregbeli srácok tudtak ezt- azt a csatáról, de
sok információval tudtam kiegészíteni az összképet. Különösen fontos volt
elmagyaráznom, hogyan vonultunk vissza Mikey parancsnoksága alatt,
majd hogyan folytattuk a hátrálást, miért történt úgy, hogy sohasem
kínálkozott más lehetőségünk, csak a hegyen egyre lejjebb venni fel
védőállást, mindig csak még lejjebb.

358
 „KETTŐ-KETTŐ-NYOLCAS! ITT A KETTŐ-KETTŐNYOLCAS!"

Felidéztem, hogyan tartotta Axe lehengerlő bátorsággal a balszár-

nyunkat, és hogyan folytatta Danny, akit sokszor meglőttek, a tüzelést, mert
utolsó leheletéig próbálta tartani a jobbszárnyat. És hogy a végén
egyszerűen túl sok volt az ellenség, túl nagy tűzerővel, túl sokkal a nagy
erejű orosz RPG-gránátból, abból a fajtából, amelyik végül Axe-et és
engem egy pillanat alatt kirobbantott a csatából.
A tálibok természetesen súlyos emberveszteséget szenvedtek. Ügy tűnt,
ezt mindenki tudja. Azt hiszem, valamennyien, akik abban a kis szobában
összegyűltünk, Gulabot is beleértve, úgy véltük, a tálibok nem fognak
megkockáztatni még egy frontális támadást az amerikaiak ellen. Ezért tehát
kivártuk, amíg a nap kezd lebukni a hegyek mögött, és én elbúcsúztam az
összes gyerektől, akik közül sokan sírva fakadtak. Szárává csak csendesen
elillant, soha többé nem láttam.
Gulab levezetett bennünket a falu alsó végénél elterülő sík mezőre, és a
támaszponttal folyamatos rádiókapcsolatot tartva ott vártuk ki az időt. A
rangerek körkörös védelmet alakítottak ki a mező szélén, hátha a tálibok
elszánják magukat egy végső támadásra. Tudtam, ott vannak valahol
körülöttünk, és egy percre sem vettem le a szememet a hegyoldalról,
miközben ott üldögéltünk, a hadsereg nagyjából húsz katonája, és úgy húsz
falusi, azok a férfiak, akik kezdettől kitartottak mellettem.
Ültünk együtt a sötétben, hátunkat egy kőfalnak vetve, néztük a mezőt,
és csak vártunk. Röviddel este tíz előtt, valahonnan messziről a magas
horizonton túlról, meghallottuk egy nagy amerikai katonai helikopter távoli,
de félreismerhetetlen csattogó zaját.
Láttuk, hogy kört ír le, jó távol azoktól a lejtőktől, ahol hitem szerint a
tálib és al-kaidás főerő táborozott. És abban a pillanatban Gulab váratlanul
megragadta a karomat, és azt sziszegte: „Marcus! Marcus! Tálibok!”
Szememet meresztve felnéztem a meredek lejtőre, és a sötétben fehér
fényeket láttam, amelyek gyorsan mozogtak keresztben a hegy háttere előtt.
„Tálibok, Marcus! Tálibok!”

359
 A TÚLÉLŐ

Éreztem, hogy Gulab valóban aggódik, tehát odahívtam a rangerek

századosát, és felhívtam a figyelmét a veszélyre.
Valamennyien azonnal reagáltunk. Gulab, akinél nem volt fegyver, az én
puskámat kapta fel, és két társával segített felmásznom a falra, majd
leugrani a sokkal mélyebben fekvő másik oldalra. Sok falusi mint az őrült
rohant fel a hegyoldalon sziklás otthonába. Nem úgy Gulab. ő tűzelőállást
foglalt el a fal mögött, mesterlövészpuskámat egyenesen a hegyoldalon
mozgó ellenségre irányozta.
A hadsereg híradós katonái akcióba léptek, és a helyszínre rendelték az
amerikai légierő gépeit, amelyekről tudtuk, valahol nem messze várakoznak.
Vadászbombázókat és harci helikoptereket, amelyek azonnal készek csapást
mérni a hegyre, ha csak a gyanúja felmerül, hogy a tálibok megpróbálhatják
lelőni az érkező mentőhelikoptert.
Ügy gondoltam, nyilvánvaló, hogy egy utolsó nagy támadást terveznek,
egy végső, elkeseredett kísérletet a megölésemre. Felkaptam egy éjjellátót,
és én is harcállást foglaltam a fal mögött, a lövészeket segítő megfigyelőként.
Ha kell, próbálom kiszúrni a hegyi harcosokat, és próbálom egyszer s
mindenkorra megszögelni őket.
Láttuk, hogy a mentőhelikopter még mindig jócskán a távolban jár,
amikor az Egyesült Államok harcosai, akiknek nyilvánvalóan nagyon tele
volt már a hócipőjük ezzel a kibaszott Ben Sharmakkal, úgy döntöttek, hadd
szóljon! Süvöltve átvágtak a feneketlenül sötét meredélyek fölött, és
kirobbantották a szart azokból a hegyoldalakból: bombával, rakétával,
mindennel, amijük volt. Gyilkos robbanóanyagvihart zúdítottak rájuk. Senki
se maradhatott ott életben.
Azon az éjszakán a tálibok számára kialudtak a fények. A tüzeiket és a
lámpásaikat, mindent kioltottak a csapások. Én meg csak kuporogtam ott,
és kiabáltam a célpontadatokat a mellettem kucorgó híradósnak.
Meghatároztam a tálibok tartózkodási helyét, tettem, amire kiképeztek
Akkor már felálltam, és mosolyogtam, úgy néztem, ahogy az enyémek porrá
zúzzák azokat a kis szarházikat, akik megverték a gyerekeimet, és megölték
a bajtársaimat. Baszódjanak meg, nem igaz?

360
 „KETTŐ-KETTŐ-NYOLCAS! ITT A KETTŐ-KETTŐ-NYOLCAS!"

Komor mosoly volt, elismerem, de ezek a fickók vadásztak rám,

megkínoztak, üldöztek, nagyjából négyszázszor próbáltak megölni,
felrobbantottak, hajszál híján elraboltak, kivégzéssel fenyegettek. Most pedig
a bajtársaim adnak nekik, ahogy kell. Gyönyörű! Láttam egy jelentést, amely
megerősítette, hogy harminckét tálib és al-kaidás halt meg ezen az éjszakán.
Nem elég.
A Hindukus bércei között tomboló csatazaj elhalt, az amerikai légi csapás
véget ért. A leszállási zónát megtisztították és biztosították, a
mentőhelikopter pedig már száguldott is be föléje dél felől.
A zöldsapkások még mindig rádióztak, ők irányították a pilóta landolását
a falu frissen szüretelt ópiumföldjén. A helikopter rotorjai zölden
foszforeszkáló kisüléskört írtak az éjszakai levegőbe.
Hallottam, hogy meredeken ereszkedik felénk. Mindent átjáró,
megsemmisítő, fülsiketítő zaj volt, inkább mennydörgött, mint visszhangzott
a Hindukus magas csúcsai között. A hegyek hátborzongató csendje
meghátrált ez előtt az éjszakai decibelroham előtt. A föld megremegett, a por
kavargó homokviharrá verődött. A rotorok sikoltva hasították a tiszta hegyi
levegőt. A legszebb hang volt, amit életemben hallottam.
Lassan repült be a mező fölé, és tőlünk néhány méterre szállt le. A
raktérparancsnok leugrott a földre, és kinyitotta a fő ajtót. A srácok
besegítettek a kabinba, és Gulab is jött velem. Azonnal felemelkedtünk,
egyikünk se nézett ki a feketeségre, a kivilágítatlan Szabrai falura. Én, mert
tudtam, úgyse látunk semmit, Gulab, mert nem tudta, mikor vezet majd újra
erre az útja. A tálibok őt és családját célba vevő fenyegetései sokkal
komolyabbak voltak, mint ő bármikor elismerte.
Félt a helikoptertől, és a rövid úton Aszadábádig végig markolta a
karomat. Ott pedig mindketten kiszálltunk. Én mentem tovább Bagramba,
Gulabnak azonban pillanatnyilag a támaszponton kellett maradnia, a
szülőföldje peremén, és segíteni az amerikai haderőt minden módon, ahogy
csak tudja. Búcsúzóul megöleltem ezt a meglehetősen kiismerhetetlen pastu
harcost, aki kockára tette az életét az enyémért.

361
 A TÚLÉLŐ

Semmit se várt cserébe, de én még egyszer megpróbáltam neki ajándékozni

az órámat. Ő azonban visszautasította, ahogy korábban már négyszer is.
Számomra fájdalmas volt a búcsúnk, mert nem ismertem az ő nyelvén a
szavakat, amelyekkel köszönetét mondhattam volna. Sohasem fogom
megtudni, de talán ő is mondott volna nekem valamit, ha ismerte volna a
megfelelő szavakat. Talán keresetlen, szeretetteli szavakkal azt mondta
volna: „Te lármás fattyú, olyanok a lépteid, mint az elefánté!” Vagy: „Mi a
bajod a legjobb kecsketejünkkel, seggfej?”
De egyikünk se tudott mit mondani. Én hazafelé tartottam, ő meg lehet,
hogy soha többé nem térhet haza. Útjaink, amelyek olyan váratlanul és
akkora erővel keresztezték egymást mindkettőnk életét megváltoztató
találkozásunkkal, perceken belül szétválnak.
Felszálltam a bagrami támaszpontomra induló nagy C-130-asra. 23.00-
kor szálltuk le a fő leszállópályán, pontosan hat nappal és négy órával
azután, hogy Mikey, Axe, Danny és én ugyanitt heverésztünk a földön,
bámultuk a távoli, hófödte csúcsokat, nevettünk, tréfálkoztunk, mindenre
optimistán tekintettünk, és fogalmunk sem volt a tűzpróbáról, ami fenn a
hegyek között vár ránk. Kevesebb mint egy hete, de ezer éve is lehetett
volna.
Négy orvos várt, és minden létező segítség, amire csak szükségem
lehetett. Dolgozott a támaszponton néhány ápolónő is, legalább az egyikük
ismert a kórházban végzett önkéntes munkám idejéből. A többiek is
megdöbbentek, amikor megláttak, de az az egy nővér vetett rám egy
pillantást, ahogy ott álltam a gép hátsó rámpáján, felkiáltott és sírva fakadt.
Tényleg borzalmasan néztem ki. Majdnem 17 kilót veszítettem a test-
súlyomból, arcomat horzsolások és zúzódások borították a zuhanástól az
egyes számú hegyről, a törött orromat még rendesen helyre kellett rakni,
fájt a lábam, a szétvert csuklóm meg a hátam iszonyatosan, ahogy az fáj, ha
az embernek megreped három csigolyája. Isten tudja csak, mennyi vért
veszítettem. Fehér voltam, mint egy kísértet, és alig tudtam járni.
Visszautasítottam a hordágyat, és a fájdalommal nem törődve inkább
rátámaszkodtam az egyik orvosra.

362
 „KETTŐ-KETTŐ-NYOLCAS! ITT A KETTŐKETTŐ-NYOLCAS!"

- Gyerünk, öregem - mondta - Hadd fektessük hordágyra!

Én azonban ismét csak a fejemet ráztam. Kaptam már egy adag
morfiumot, hát próbáltam megállni segítség nélkül. Odafordultam a
dokihoz, a szemébe néztem, és azt mondtam neki:
- A saját lábamon szálltam fel, és úgy is megyek le, egyedül. Megsé-
rültem, de azért még SEAL vagyok, és engem nem intéztek el. Megyek.
Az orvos csak megcsóválta a fejét. Nagyon sok olyan sráccal találkozott
már, mint én, és tudta, semmi értelme vitatkozni. Nyilván megértette, hogy
akkor csak egyetlen gondolat járt a fejemben: miféle SEAL lennék, ha úgy
kellene lesegíteniük a repülőgépről? Nem, uram. Ebbe nem egyezem bele!
Nagyon lassan, a magam erejéből mentem le a rámpán, és beléptem
hátországi támaszpontomra. Addigra még két ápolónő tört ki köny-
nyekben. Én meg azt gondoltam: Hála Istennek, hogy anyám egyelőre nem
lát!
Na, abban a pillanatban rogytam össze. Az orvosok és a nővérek
odarohantak, hordágyra tettek, majd be a mentőbe, onnan pedig egyenesen
a kórházi ágyra. Minden istenverte szart kibírtam, amit az a kibaszott ország
rám mért, újabb, tízszeres erejű Pokoli Hetet csináltam végig, de most már
megmentettek.
Valójában nagyon pocsékul éreztem magam. A morfium nem volt olyan
jó, mint az ópium, minden istenverte porcikám sajgott. Hivatalos
fogadásomra megjelent a SEAL-egységparancsnok, Kent Pero
korvettkapitány az orvosom, Carl Dickens ezredes kíséretében.
A magas rangú tiszt, aki mindig emlékezett a keresztnevemre, beszállt
velem a mentőbe. Ült mellettem, megmarkolta a karomat, és azt kérdezte,
hogy vagyok. Azt válaszoltam: - Igenis, uram. Remekül!
De ő csak megrázta a fejét és annyit mondott: - Marcus!
És láttam, hogy ennek a kemény embernek, a főnököm főnökének,
könnyek csorognak az arcán, a megkönnyebbülés könnyei, azt hi-

363
 A TÚLÉLŐ

szem, amiért életben vagyok. Jó ideje ekkor fordult elő először, hogy
olyasvalakivel voltam, akinek valóban számítottam, első ízben azóta, hogy
Mikey, Axe és Danny meghalt.
Ez pedig már nekem is túl sok volt, ott a mentőben sírva fakadtam.
Amikor összeszedtem magam, Pero korvettkapitány megkérdezte,
szükségem van-e valamire, mert mindegy, mi az, ő megszerzi.
- Igenis, uram - feleltem, miközben a lepedővel törölgettem a szemem. -
Gondolja, hogy kaphatnék egy sajtburgert?
Amint biztonságba helyeztek Bagramban, nyilvánosságra hozták
kimentésem hírét. Akkor ugyan már órák óta az amerikai fegyveres erők
oltalma alatt álltam, de a haditengerészet nem akarta, hogy bárki ünnepelni
kezdjen, amíg nem vagyok igazán és végleg biztonságos helyen.
A hír úgy száguldottá körbe a világot, mint egy irányított rakéta: Bagram-
Bahrein-SATCOM-SPECWARCOM Coronado-közvetlen telefonhívás a
farmra.
A szokásos hívás időben, aznap délután kettő körül befutott, és mindenki
egy újabb „semmi hírre” számított négykor, de háromkor megcsördült a
telefon. Korán. Apám szerint amikor Gothro főnök kijött a házból, átvágott
a tömegen és megmondta anyámnak, hogy Coronadóból keresik, anyám
majdnem elájult. Akkor úgy érezte, a hívás csakis egyet jelenthet, az ő kis
angyalkájának (aki én volnék) a halálát.
Gothro főnök betámogatta a házba, és az első, amit meglátott, Morgan és
a másik fivérem, Scottie volt, akik összeölelkeztek, és megállíthatatlanul
zokogtak. Mindenki azt hitte, ők már tudják a rossz hírt. A korai hívásnak
csakis egyetlen oka lehetett: megtalálták a holttestemet a hegyen.
Gothro főnök odakísérte anyámat a telefonhoz, és közölte vele, bármi is
a hír, szembe kell néznie vele. A vonal másik végén megszólalt egy hang: -
összegyűlt a család? Megtaláltuk Marcust! Marcus nálunk van! És stabil az
állapota.
Anyám kezdett összeroskadni, Scottie gyorsan odaugrott, nehogy a
földre essen. JJ Jones tengerész főhadnagy az ajtóhoz rohant, kiállt a
tornácra, és csendet kért, majd elrikkantotta magát: - Megtalálták, emberek!

364
 „KETTŐ-KETTÓ-NYOLCAS! ITT A KETTŐ-KETTŐ-NYOLCAS!'

Marcust kimentették!
Azt mesélik, a kirobbanó üvöltést ott Kelet-Texas eldugott vidékén talán
még a 88 kilométerre fekvő Houstonban is hallották. Morgan szerint nem
átlagos üdvrivalgás volt, mert ez spontán tört ki. Fülsiketítő erővel.
Mindenkiből egyszerre, torkaszakadtából szakadt fel a megkönnyebbülés.
Ötnapos virrasztás végét jelezte, melynek során istenfélő emberek imák
millióit ajánlották az Úrnak. Abban a bejelentést követő másodpercben
megértették, hogy azokra az imákra szükség volt, és meghallgattattak.
Számukra ez a hit igazolása volt, a megtörhetetlen reménykedésé és hité.
Azonnal felvonták a zászlót, és a csillagos-sávos lobogót meglengette a
meleg szellő. És akkor a SEAL-ek összeölelkeztek a családommal, a
barátaimmal és a szomszédaimmal, emberekkel, akiket talán soha többé
nem fognak látni, de akikhez mégis eltéphetetlen szálak fogják fűzni őket
egész hátralévő életükben. Mert anyám szerint senki soha nem felejtheti azt
a pillanatot, amelyet együtt éltek meg, a megkönnyebbülés régen várt
pillanatát, amikor mindenki megszabadult a félelmektől és a
szorongásoktól.
Ami azt illeti, ugyanabban a pillanatban én valami nagyokos beszóláson
gondolkodtam, amit Morgannek mondhatnék, mert a kórházban közölték,
hogy hamarosan beszélhetek telefonon a családommal. Sejtettem, hogy
Morgan ott lesz, és ha valami menő, laza dumával tudnék kirukkolni, ő
rögtön tudná, jól vagyok. Persze vele beszélni nem volt olyan fontos, mint
anyámmal. Végtére is Morgan meg én mindvégig kapcsolatban voltunk,
ahogy az egypetéjű ikrek általában.
Körülbelül ebben az időben beosztottak mellém egy gorillát, Jeff
Delapenta első osztályú tengerészaltisztet (a 10-es számú SEAL-cso-
portból), aki soha nem hagyott magamra. Itt érdemes emlékeztetnem

365
 A TÚLÉLŐ

önöket, hogy a támaszponton szinte mindenki be akart jönni hozzám, váltani

pár szót velem, legalábbis nekem így tűnt. Jeff azonban hallani sem akart
erről, úgy őrizte a szobámat, mint egy német juhászkutya. Arra az
álláspontra helyezkedett, hogy nagyon beteg vagyok, békére és nyugalomra
van szükségem, ő pedig gondoskodni fog róla, hogy meg is kapjam.
Doktorok és ápolónők, rendben. Magas rangú SEAL-parancsnokok,
hát... jó, de éppen csak. Akárki más? Felejtsék el! Jeff Delapenta
tábornokokat is elhajtott. Közölte velük, pihenek, és semmilyen kö-
rülmények között se szabad zavarni. - Orvosai szigorú utasítása!... Uram!
Még az előmenetelemnél is több forog kockán, ha beengedem önt abba a
szobába!
Egyedül beszéltem telefonon a családommal, és vigyáztam, ki ne
kottyintsam anyámnak, hogy elkaptam valami fertőzést, egy afgán
baktériumot, amely úgy támadja meg a gyomrot, mint amikor Mexikóban
Montezuma bosszúja kapja el az embert. Esküszöm Istenre, attól a kibaszott
Pepsis palacktól kaptam el a kórságot! Azzal a szarral a Hindukus teljes
népességét meg lehetett volna fertőzni.
Annak az első sajtburgernek az élvezetét azonban ez sem vette el tőlem,
és amint pihentem kicsit, elkezdődött igazán intenzív kikérdezésem. Akkor
értették meg velem először a lokhay teljes súlyát, hogy Szabrai lakosai
valóban készek voltak harcolni értem az utolsó emberig. A felderítéstől az
egyik srác avatott be a részletekbe, amelyeket gyanítottam, de biztosat addig
nem tudtam róluk.
Ezeken a kikérdezéseken elegendő adatot tártam fel ahhoz, hogy
pontosan meghatározhassuk, hol fekszik bajtársaim holtteste. Ez volt az a
feladat, amit igazán nehéznek találtam. Már pusztán a fényképek alapos
megnézését is, mert újraéltem - úgy, ahogy soha senki nem fogja megérteni
- a helyet, ahol a legjobb cimborám elesett. Gyötrődtem, újra azon
tépelődtem, talán mégis megmenthettem volna. Tehettem volna többet?
Azon az éjszakán hallottam először Mikey-t kiáltozni álmomban.
A kórházban töltött harmadik napomon lehozták a hegyekből Mikey és
Danny holttestét. Axe-et nem sikerült megtalálniuk. Később felöltöztem,

366
 „KETTŐ-KETTŐ-NYOLCAS! ITT A KETTŐ-KETTŐ-NYOLCAS!"

csak ingbe és farmerba, így dr. Dickens elvihetett kocsin a ceremóniára, az

egyik legszentebb eseményre a SEAL-hagyomány szerint, amellyel
ünnepélyesen elbúcsúzunk egy elvesztett testvértől.
Ez volt az első eset, hogy közvetlen környezetemen kívül más is látott,
és a többieket valószínűleg sokkolta a látvány. Tisztára voltam sikálva és
szépen felöltöztem, de nem nagyon emlékeztettem arra a Marcusra, akit
korábban ismertek. Ráadásul még javában szenvedtem az istenverte Pepsis
üveggel történt találkozásom következményeitől.
A C-130-ast leállították a betonon, földig leengedett rámpával. Kö-
rülbelül kétszáz katona és haditengerész állt ott, amikor megérkeztek a két
amerikai zászlóval letakart koporsót hozó Humvee-k. Előléptek a SEAL-
ek, kikérni testvéreiket, és abban a pillanatban mindenki vigyázzállásba
vágta magát, egyszerre, vezényszó nélkül.
Nagyon lassan, mérhetetlenül méltóságteljesen magasra emelték a
koporsókat, majd Mikey és Danny holttestét elvitték az ötven méterre álló
repülőgép rámpájáig.
Én egészen hátul álltam meg, onnan néztem, ahogy a srácok nagy
gonddal végigvitték pajtásaimat hazavezető útjuk első méterein. Ezer kép
merült fel bennem, ahogy nyilván mindenkivel történt volna, ha ott van
akkor Murphy Hegygerincén.
Danny, ahogy zuhan le a hegyről, ahogy ellőtt jobb hüvelykujjal még
mindig tüzel, újra meg újra meglövik, mégis feláll, ahogy elvonszolom,
még mindig tüzel, még mindig dacol, harcos az utolsó leheletéig. Most meg
itt hozzák abban a fényezett fakoporsóban!
Elöl vitték azt a koporsót, amelyikben Mikey Murphy feküdt, a tisztünk,
aki kilépkedett a golyózáporba, végrehajtani a végső hívást a
mobiltelefonján, azt, amelyikkel önmagát halálos veszélynek tette ki, ám
amelyik hite szerint az egyetlen lehetőséget jelentette a megmentésünkre.

367
 A TÚLÉLŐ

A tálibok lelőtték, a hátába eresztettek egy sorozatot, a melléből ömlött

a vér, a telefonja a porban, és ő mégis felvette: „Értettem, uram!
Köszönöm.”
Viselkedett valaha valaki ennél bátrabban? Emlékszem, milyen rémült
áhítattal néztem, amint valahogy felállt és elindult felém, kihúzva magát,
egyenesen, és folytatta a tüzelést, míg végül ellőtték a fél fejét. „Apám! Ezt
tényleg megszívtuk!”
Most pedig itt viszik, el az összegyűlt tömeg előtt, el előttem, és akkor
váratlanul odajöttek hozzám rangidős parancsnokaim, és azt mondták,
illene az alkalomhoz, ha közvetlenül a rámpánál állnék. Előrementem tehát,
és olyan merev vigyázzállásba álltam, amilyet csak a hátam megengedett.
A tábori lelkész felállt a rámpára, és miközben a koporsók haladtak előre,
elkezdett beszélni. Tudom, ez nem temetés, nem az, amelyen majd a
családjuk fog elbúcsúzni tőlük otthon. Ez a mi temetési szertartásunk volt,
a pillanat, amikor mi, bajtársunk másik családja, akik mind együtt
szolgálunk a tengerentúlon, mi mondunk végső búcsút két igazán nagyszerű
embernek. A pap halkan beszélt. Dicsérő szavakkal méltatta az életüket,
majd egy utolsó kéréssel fordult Istenhez: „Engedd, hogy az örök
világosság fényeskedjen nekik!”
Néztem, ahogy nagyjából hetven ember, SEAL-ek, rangerek és
zöldsapkások, libasorban előrelépdelt, lassan felment a repülőgép
belsejébe, megállt, ünnepélyes komolysággal tisztelegett, majd kijött a
raktérből. Ott maradtam a betonon, amíg a legutolsó is végzett, és akkor én
is fellépegettem lassan a rámpán, oda, ahova a koporsókat letették.
Letérdeltem a koporsók mellé, és elbúcsúztam Dannytől, majd
odafordultam ahhoz, amelyikben Mikey feküdt, átkaroltam, és azt hiszem,
azt mondtam: - Sajnálom. Annyira, de annyira sajnálom.
Nem emlékszem túl tisztán, de arra igen, mit éreztem. Emlékszem, nem
tudtam, mit tegyek. Az jutott eszembe, hogy Mikey földi maradványait
hamarosan elviszik, és sok ember el fogja felejteni, mások pedig csak
halványan fognak emlékezni rá, de néhányan nagyon élénken fognak
emlékezni, és tudom, szeretettel.

368
 „KETTŐ-KETTŐ-NYOLCAS! ITT A KETTŐ-KETTŐ-NYOLCAS!”

Mikey halála azonban senkit sem fog úgy érinteni, ahogy engem.
Senkinek sem fog úgy hiányozni, mint nekem, és senki sem fogja úgy
érezni a fáj dalmát, hallani a sikolyait. Senki se fog az éjfél utáni órákban,
a legrettenetesebb rémálmában rendszeresen találkozni Mikey-val úgy,
mint én. És senkinek nem fog még mindig számítani, senki más nem fog
azon töprengeni, megtett-e mindent érte, ahogy én töprengek.
Kiléptem a repülőgépből, és segítség nélkül lementem a lépcső aljáig.
Dr. Dickens várt rám, és visszavitt a kórházba. Hallgattam, ahogy a C--130-
as felszáll: bömbölő turbinákkal végigszáguld a felszállópályán, és elviszi
Mikey-t és Dannyt nyugat, a lemenő nap felé, pár mérfölddel közelebb a
mennyek országához.
Axe sorsra aggasztott. Hová lett? Biztosan nem maradt életben? A
srácok képtelenek voltak megtalálni, és ez fájt. Kiszúrtam a képeken azt a
terepmélyedést, ahol mindketten megpihentünk és a halált vártuk,
miközben a sziklák mögül záporozott ránk a láthatatlan tálibok tüze, majd
a végső robbanás mindkettőnket áthajított a nyüt terep fölött az
örökkévalóság felé.
Én túléltem, de engem nem lőttek meg előtte többször, mint Axe- et. És
pontosan tudtam, hol volt, amikor utoljára láttam. Újra beszéltem a
srácokkal, a SEAL-parancsnokságnak pedig esze ágában sem volt ott
hagyni Axe-et. Újra kimentek a helyszínre, ha lehet most még több
felderítési információval, még több helyszínvizsgálóval, és még több helyi
vezetővel.
Azt javasoltam, keressék meg Szabrai falu elöljáróját, ha még ott él, mert
ő az, aki a legbizonyosabban elvezetheti őket a halott SEAL-hez. Akkor
tudtam meg a felderítőktől, hogy az elöljáró mind a három korábban
általunk megfigyelés alá vont falu törzsi vezetője. Köztiszteletben álló
férfiú az egész Hindukusban, mert az ottani kultúra nem a televízióban
gyártott celebeket bálványozza, a tudást, a tapasztalatot és a bölcsességet
tartják becsben mindenekfölött.

369
 A TÚLÉLŐ

Azonnal felvették vele a kapcsolatot, és néhány nappal később ugyanaz

az idős férfi, Gulab apja, az én oltalmazóm, ismét átgyalogolt a hegyeken,
ezúttal vagy hat és fél kilométert. Ez alkalommal egy amerikai SEAL-
alegység, az Alfa szakasz élén haladt, amelyben sok cimborám szolgált:
Mario, Corey, Garrett, Steve, Sean, Jim és James. (Vezetéknév nélkül, ők a
különleges hadviselési alakulatok ma is szolgáló tagjai, tehát jobb így, nem
igaz?)
Elkísérte őket egy csoport az Echo szakaszból is. Egész nap fel-le cap-
lattak a meredek hegyoldalakon, vittek magukkal tartalék vizet és élelmet
is, ha a művelet esetleg elhúzódik, de ez alkalommal nem akartak Axe
nélkül visszatérni. Nem, uram. Mi soha senkit nem hagyunk hátra.
Az elöljáró szinte egy szót se szólt hozzájuk, de egyenesen elvezette őket
arra a helyre, ahol Matthew Gene Axelson feküdt. Az arcát gépkarabéllyal
közelről szétlőtték, azzal az „érdekes”, ódivatú megoldással, amit a tálibok
mindig alkalmaznak, amikor halálosan sebesült amerikait találnak. Jut
eszembe, ha valaki ki merészelné ejteni a „genfi egyezmény” szavakat,
amíg e sorokat írom, könnyen lehet, hogy kissé elvesztem az önuralmam.
Mindenesetre megtalálták Axe-et, a lövedékekkel együtt, amelyeket a
tálibok az arcába ürítettek, miközben ő a földön fekve haldoklott, ugyanúgy,
ahogy korábban Mikey-val tették. Axe azonban nem ott feküdt, ahol én
gondoltam. Azt tudom, hogy mindkettőnket kihajított a mélyedésből az
RPG-gránát robbanása, mert én még a szakadék szélén is átzuhantam. Axe
azonban még néhány száz méterrel távolabb feküdt. Senki sem tudja,
hogyan jutott el odáig.
Axe-nek még három tárja volt a pisztolyához, amikor a gránát eltalált
minket, ám amikor rátaláltak, már az utolsót használta. Ez pedig csak egyet
jelenthet: Axe minden bizonnyal folytatta a harcot, visszanyerte az
eszméletét a robbanás után, és újra felvette a harcot azokkal a fattyakkal,
sőt vagy harminc lőszert el is lőtt rájuk - tutira megőrjíthette őket!
Gondolom ez az oka, hogy amikor végül lebírták iszonyú sebei, azzal a
barbár törzsi módszerrel végeztek vele.
Régen azt gondoltam, Audié Murphy a legnagyobb amerikai harcos. Ma

370
 „KETTŐ-KETTŐ-NYOLCAS! ITT A KETTŐ-KETTŐ-NYOLCAS!"

már nem vagyok biztos benne. Ma már nem, és többé nem is leszek. És
jobban felháborít, mint amennyire szavakkal érzékeltetni tudom, ha
belegondolok, mit tettek végül Mikey-val és Axe-szel. Morgant a mai napig
annyira feldúlja, hogy senki nem ejtheti ki Axe nevét, mert ő azonnal
kimegy a szobából. Azt hiszem, az embernek ismernie kellett Axe-et ahhoz,
hogy ezt megértse. Nem sok olyan ember született, mint Matthew Axelson.
Nos, mire Axe-et lehozták, engem már elvittek. Július 8-án éjjel szállt
fel velem a repülőgép, egy hatalmas katonai Boeing, és nekivágtunk a
Németországba vezető hosszú útnak. Jeff Delapenta elkísért, egy percre
sem tágított mellőlem. Németországban jelentkeztem az Egyesült Államok
Légierejének landstuhli támaszpontján, Frankfurttól úgy nyolcvan
kilométerre délnyugatra, a német-francia határ közelében működő
regionális egészségügyi központban.
Nagyjából kilenc napot töltöttem ott, lábadoztam és kezeléseket kaptam
a sebeimre, az összeforróban lévő csontokra a gerincemben, a váltamban
és a csuklómban. Az a Pepsis palackkal terjedő baci azonban csak nem
akart kiköltözni a gyomromból. Még hosszú hónapokig szívósan ellenállt,
és nagyon megnehezítette elvesztett súlyom visszanyerését.
De mégis gyógyultam, és végül elhagytam Németországot, hogy
megtegyem a hatezer ötszáz kilométeres utat haza az USA-ba. Ez
alkalommal Clint Burk tengerész főhadnagy, egykori úszótársam a BUD/S-
kiképzésről, kísért, valamint dr. Dickens. Clint és én világéletünkben
bizalmas jó barátok voltunk, és az utazás egész hamar eltelt. Egy C-17-es
teherszállító repülőgépen utaztunk, a felső szinten, az első osztályon... nos,
majdnem. Mindenesetre vannak ott ülések. Nagyszerű volt, és kilenc óra
múlva leszálltunk Marylandben. Onnan a haditengerészet stoppolt nekünk
járművet, egy szenátor tulajdonában lévő Gulfstream sugárhajtású
magánrepülőgépet.
Azt hiszem, meglehetősen stílusos volt az érkezésünk a texasi San
Antonio repülőterére, amely majdnem 320 kilométerre nyugatra fek-

371
 A TÚLÉLŐ

szik Houstontól, a 10-es számú főút és a Colorado folyó mentén. Azt

hiszem, szóba került, hogy esetleg San Diegóba visznek, de Morgan
egyértelműen leszögezte: - Ezt nyugodtan elfelejthetitek. Marcus hazajön,
mi pedig fogadjuk!
Beültek a családi autóba, Morgan és a kisöcsém, Scottie, továbbá két
SEAL tengerész főhadnagy, JJ és JT, majd nekivágtak a Magányos Csillag
államának, összeszedni a testvért, akiről a média azt mondta, meghalt. Nem
akartam hinni a szememnek, amikor magángépem leszállása után
megláttam, hogy ki mindenki vár.
Mindnyájan ejtettünk néhány könnyet. Csak a boldogság könnyeit,
gondolom, mert mindnyájan a legsötétebb fenyegetés árnyékában éltünk,
hogy soha többé nem látjuk egymást. Be kell vallanom, a gondolat az én
agyamon is átfutott néhányszor.
Leginkább azonban a nevetésre emlékszem.
- Jézusom! Pocsékul nézel ki - közölte Morgan. - Anyu idegösszeomlást
fog kapni, amikor meglát!
Eszembe juttatta, amit én mondtam Axe-nek, amikor halálosan
megsebesült a hegyen: „Hé, öregem! Te aztán kikészültél!”
Nincsen ebben semmi durva, mi így beszélünk egymással. Emlékez-
zenek, Morgan is SEAL, és a szavai, még az egypetéjű ikertestvéréhez
intézettek is, mindig viccesek voltak. Egy nap Morgan lehet az, aki csap-
dába esik a hegyen, és én várok rá, magamon kívül az aggodalomtól meg a
féltéstől, meg ne haljon. Emlékszem, ott a reptéren azonban azt is kimondta,
hogy szeret, ő is, és Scottie is. Na, ez sokat jelentett nekem.
Pero korvettkapitány távollétében Scottie hajtott fel egy zsák sajt-
burgert az ötórás útra hazáig, és végigröhögtük az egészet Texason át. Én a
megpróbáltatásaimból űztem tréfát, azt meséltem nekik, igazából nem volt
nagy ügy, amit persze egyikük sem hitt el. Gondolom, nem lehet olyan
pocsékul kinézni, mint én, ha tényleg nem járta meg az ember a poklot.
Mindenesetre remekül mulattunk, de a végén pár olyan részletet is
elmondtam nekik, amelyik a szörnyűséges komoly oldalára esik.
Morgan sírt, mint egy gyerek, amikor Axe-ről meséltem neki. Mindenki

372
 „KETTŐ-KETTŐ-NYOLCAS! ITT A KETTŐKETTŐ-NYOLCAS!'

elhallgatott, amíg ez tartott, mert nem akadt szó, amellyel meg lehetett
volna vigasztalni. Eddig senkinek nem sikerült semmi olyat mondania, ami
enyhítené bánatát. Ahogy látom, soha nem is fog. Ugyanez igaz rám és
Mikey-ra.
Végül befutottunk a mi kis zugunkba Kelet-Texasban. Mindenki
összeszedte magát, amikor már azon a széles, vörös földúton hajtottunk az
otthon felé, amelyről azt hittem, soha többé nem látom. Azok a nagy
tölgyek még mindig a ház fölé tornyosultak, és apám kutyái kirohantak
elém. Ugattak, mint a fene, általában Emmával az élen, aki a farkát
csóválta, mintha tudna valamit, amit a többi nem.
Anyám, amint várható volt, sírva fakadt, amikor meglátott, mert még
mindig több mint 13 kilóval könnyebb voltam, mint amikor utoljára látott.
Meg még mindig elég betegnek látszottam. Az istenverte tífusszal fertőzött
Pepsis üvegről nem is szóltam neki egy szót se! Rengetegen gyűltek össze
nálunk az egész környékről az üdvözlésemre.
Akkor még nem tudtam, hogy ezek az emberek alkották annak a
gyülekezetnek az alapját, amelyik öt napig virrasztóit a birtokon, míg én
eltűnt voltam, ök tartották a virrasztást, amelyre senkit nem hívtak, és
amelyről senki sem tudta, lesz-e ott még valaki más, a virrasztást, amely
barátságból és törődésből született, amely gyászos jóslatokkal és halvány
reményekkel indult, ám mégis boldog véget ért. Alig tudtam elhinni,
amikor elmesélték.
Csakhogy ott állt előttem a szeretet szó szerint kőkemény bizonyítéka,
amit e texasiak bizonyosan éreztek irántam, és az iránt, amit hazámért tenni
próbáltam. Egy vadonatúj kőház alakját öltötte ez a szeretet, egy új,
kövezett udvar túlsó oldalán, úgy hat méterre a főépülettől. Emeletes épület
volt, széles, gerendadúcos felső fedélzettel a hálószobák körül, belül
tökéletesen bebútorozva, még egy hatalmas plazma televízió is volt benne.
- Hát ez hogy a pokolba került ide? - kérdeztem anyámat, és amit akkor
elmesélt, teljesen hazavágott. Egy látogatással kezdődött, már a

373
 A TÚLÉLŐ

virrasztás vége után, amit egy Scott Whitehead nevű csodálatos texasi
földbirtokos tett nálunk. Egy volt a sokaságból, akik eljöttek megláto-
gatni a szüléimét, és kifejezni örömüket, amiért megtaláltak. Itt jegyzem
meg, hogy korábban soha senkivel nem találkozott a családból. Mielőtt
távozott, elmesélte, van egy jó barátja, aki egy építési vállalat tulajdonosa
Houstonban, és azon töpreng, van-e valami, aminek Marcus örülne,
amikor hazaér.
Anyám elmondta, hogy mennyire szerettem volna mindig kicsit több
teret magamnak, ahol... hát... csak úgy lóghatnék, ahogy a néhai Shane
Patton minden bizonnyal kifejezte volna. Talán a földszinti
hálószobámhoz egy kis toldalék épületrész, hát az igazán remek lenne.
Anyám a legalsó árkategóriára gondolt, és azt talán ki is tudták volna
fizetni apámmal.
A következő napon behajtott a házunk elé a két legnagyobb te-
hergépkocsi, amelyet anyám valaha látott, egy daru és egy markoló
kíséretében, jött továbbá pár építész, földmérő és Isten tudja, ki még. És
akkor, meséli anyám, egy nagyjából harmincfős csapat, három napon át
váltott műszakban huszonnégy órát dolgozva, épített nekem egy házat!
Scott Whitehead csak annyit mondott, büszke, hogy tehetett egy apró
szívességet Texas egy nagyon nagy fiának (Krisztusom! Rám gondolt, azt
hiszem!). Ja, és máig mindennap felhívja anyámat, csak megérdeklődni,
rendben vagyunk-e.
Mindenesetre Morgan meg én beköltöztünk a házba, amivel lakóteret
szabadítottunk fel a főépületben a továbbra is folyamatosan érkező
SEAL-eknek. Én pedig otthon maradtam a családomnál, és két hétig
pihentem, ezalatt anyám állandó heves csatát vívott a Pepsis palack
kórokozójával, hogy némi súlyt pakoljon rám.
Scott Whitehead srácai mindenre gondoltak. Még a házi telefonunk
vezetékét is áthúzták az új rezidenciámba, az első hívás pedig, amelyet
fogadtam, igazi meglepetés volt. Csengett, felvettem, és egy hang azt
mondta:
- Marcus! Itt George Bush. Én voltam a negyvenegyedik.

374
 „KETTŐ-KETTŐ-NYOLCAS! ITT A KETTŐ-KETTŐ-NYOLCAS!"

Jézusom! Ez az Egyesült Államok negyvenegyedik elnöke, erre na-

gyon hamar rájöttem. Bush elnök Houstonban lakik.
- Igenis, uram! - feleltem. - Nagyon határozottan tudom, kicsoda
ön.
- Nos, csak azért hívom, hogy elmondjam, mennyire büszkék va-
gyunk önre valamennyien. A fiam is igazán büszke, és azt akarja, hogy
tudja, az Amerikai Egyesült Államok büszke önre, a vitézségére és az
ellenség tüzében tanúsított bátorságára.
A pokolba, az ember rögtön tudta, hogy katonaviselt férfival beszél.
Ismertem az életrajzát, torpedóvető-bombázó pilóta a második
világháborúban a Csendes-óceánon, gépét lelőtték a japánok, kiváló
szolgálatért Repülő-érdemkereszt. Az ember, aki Colin Powell tábor-
nokot nevezte ki a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága elnökévé.
Az öbölháború győztese.
Ugratnak, ugye! „George vagyok, a negyvenegyedik, azért hívom,
hogy tudassam, mennyire büszkék vagyunk önre!”, ettől tényleg elállt a
szavam. Azt mondta, ha szükségem lenne valamire, nem számít, mire,
„okvetlenül hívjon!”, azzal megadta a telefonszámát. Na, ehhez mit
szólnak? Nekem, Marcusnak? Úgy értem, Jézusom, nem volt kötelessége
ezt tenni. Hát nem a texasiak a legnagyszerűbb emberek a világon? Önök
talán nem így gondolják, de lefogadom, értik, mire gondolok.
Beleborzongtam, hogy Bush elnök felhívott, és őszintén megkö-
szöntem neki. A végén csak annyit mondtam:
- Akármi kirázódik a helyéről, uram, én holt biztosan hívni
fogom. Igenis, uram!
Augusztus közepére, mivel még mindig az Egyesült Államok Ha-
ditengerészetének állományába tartoztam, vissza kellett térnem Ha-
waiira (az 1-es számú SDV-csoporthoz). Ott töltött két hetem alatt
meglátogatott a haditengerészeti műveletek főnöke, Mike Mullin ten-
gernagy, egyenesen a Pentagonból.
Felkért, menjek át az egységparancsnok irodájába, és ott azon a szent
helyen előléptetett első osztályú tengerészaltisztté, semmi melléduma.

375
 A TÚLÉLŐ

ő az amerikai haditengerészet feje, és ez volt a legnagyobb kitüntetés,

amelyben valaha részesültem. Olyan pillanat volt, amelyet sohasem
fogok elfelejteni Mullin tengernagy kijelentette, hogy nagyon büszke
rám, és ennél már nem sokkal kaphat többet az ember. Majdnem
összeroppantam a megtiszteltetés súlya alatt.
A civilek talán nem értik, miért jelent nekünk mindennél többet a
világon egy ilyen megtiszteltetés: annak elismerése, hogy jól szolgáltad a
hazádat, valóban teljesítetted a kötelességedet és sikerült megfelelned a
lehető legmagasabb elvárásoknak.
A tengernagy megkérdezte, tehet-e értem valami, én pedig azt fe-
leltem, egyetlen dolog lenne. Nálam volt a textil Texas-jelvény, amit
egész afganisztáni szolgálatom alatt, amíg a tálibok és az al-Kaida ellen
harcoltam, a mellemen viseltem. A jelvény, amelyiken a Magányos
Csillag ékeskedik. Annak a bizonyos utolsó RPG-lövedéknek a rob-
banásától megégett, és még mindig vérfoltok éktelenkedtek rajta, pedig
próbáltam megtisztítani. De műanyag tokba tettem, és jól látszott Texas
Csillaga. Megkérdeztem tehát Mullin tengernagyot, átadná-e az Egyesült
Államok elnökének?
Azt felelte, természetesen, és hogy George W. Bush nagy megtisz-
teltetésnek fogja tekinteni, hogy neki adom.
- Nem szeretne rövid kísérőlevelet küldeni az elnöknek a harci
jelvénnyel? - kérdezte Mullin tengernagy.
Én azonban azt válaszoltam, hogy nem.
- Hálás lennék, ha egyszerűen átadná neki, uram. Bush elnök te-
xasi. Érteni fogja.
Volt még egy kívánságom, de azt szigorúan csak közvetlen felette-
seimmel közöltem. Vissza akartam menni Bahreinbe, újra csatlakozni
szerettem volna az 1-es számú SDV-csoportbeli bajtársaimhoz, és végül
én akartam hazavezetni őket szolgálati időszakuk végén.
- Velük együtt mentem tengerentúli szolgálatra, és velük együtt
akarok visszatérni! - jelentettem ki, és kiváló barátom, Mario, az Alfa
szakasz fölött parancsnokló tiszt helyénvalónak találta kívánságomat.

376
 „KETTŐ-KETTŐ-NYOLCAS! ITT A KETTŐKETTŐNYOLCAS!'

2005. szeptember 12-én visszarepültem tehát a Közel-Keletre, és Mu-

harrak szigetén a légi támaszponton szálltam le, ugyanott, ahonnan
Mikey-val, Axe-szel, Shane-nel, Jamesszel és Dan Healyvel öt hónappal
korábban elindultam Afganisztánba. Én voltam az egyetlen, aki
megmaradt közülünk.
Kocsival végigvittek a töltésúton, vissza az amerikai támaszpontra
fenn az ország északkeleti sarkában, a főváros, Manáma nyugati szélén.
Áthajtottunk a belvároson, át azokon a városrészeken, ahol az emberek
olyan egyértelműen kinyilvánították, hogy gyűlölnek minket, és
bevallom, ezúttal lakozott egy csipetnyi óvatosság a lelkemben. Immár
első kézből tudtam, milyen a dzsihádisták gyűlölete.
Újra együtt lehettem a srácaimmal, és október végéig Bahreinban
maradtam. Utána mind visszatértünk Hawaiira, és közben én már egy
másik gyötrelmes utazásra készültem, arra, amelyiket megígértem
magamnak, megígértem eltávozott testvéreimnek az imáimban, és
megígértem a családoknak, amikor csak módom adódott. Valamennyi
rokont meg kívántam látogatni, és el akartam mondani nekik, micsoda
példás helytállást tanúsítottak fiaik, férjeik és fivéreik a világterrorizmus
elleni háború frontvonalában.
Lemaradtam a temetésekről, amelyek többnyire a hazatérésem előtt
voltak, és lemaradtam a haditengerészet elesett bajtársaim emlékére
megrendezett emlékező istentiszteleteiről is.
Mikey Murphy tengerész főhadnagy temetése a New York állambeli
Long Islanden például hatalmas eseménnyé nőtt. Utakat, forgalmas
főutakat zártak le teljesen. A Long Island Autópálya fölé zászlókat
függesztettek a haditengerészeti SEAL emlékére, aki az al-Kaida harcosai
ellen indított támadásunk keretében megfizette a végső árat, amelyet
ember fizethet.
A rendőrség adott kíséretet a gyászmenethez, amikor hétköznapi
emberek ezrei jöttek leróni végső tiszteletüket egy helybeli fiú előtt, aki
mindent odaadott a hazáért. Pedig a negyedét sem tudták annak, amit
adott, ahogy senki más sem. Kivéve engem.

377
 A TÚLÉLŐ

Mutattak egy fényképet a sír melletti istentiszteletről. Szakadó esőben

tartották, mindenki bőrig ázott. A SEAL-ek csak álltak ott kőarccal a
díszegyenruhájukban, komolyan, meg se rezdültek a zivatartól, amikor
leengedték Mikey-t a sír végtelen csendjébe.
Mindegyik koporsót repülőgépen, SEAL-kísérettel szállították haza,
amelynek tagjai kimenő egyenruhát viseltek, és őrséget álltak mindegyik
koporsó mellett, amelyeket az amerikai nemzeti lobogóval takartak le.
Amint már említettem, soha senkit nem hagyunk hátra, még holtan sem.
James Suh gépének érkezésekor lezárták Los Angeles nemzetközi
repülőterét. Amíg az ő gépe közelítette meg a repteret, majd leszállt, nem
engedélyeztek se fel-, se leszállást. Semmit, amíg a kíséret ki nem hozta a
koporsót, és be nem rakta a halottaskocsiba.
Colorado államban hajszál híján megállt az élet Danny Dietz holt-
testének érkezésekor, mert a hegyen tanúsított hősies helytállásának híre
valahogy kiszivárgott a helyi sajtóhoz. Ám akárcsak Long Island derék
polgárai, Colorado népe sem tudta meg soha a negyedét sem annak, amit
ez a nagyszerű harcos az ellenséggel szemben tett, hazánk védelmében.
Az észak-kaliforniai Chico városát valóban teljes egészében lezárták,
amikor Axe hazaért. Chico kisváros, nagyjából 120 kilométerre
Sacramentótól északra, de van saját repülőtere. A kíséretet díszőrség
fogadta, amely a nagy tömeg előtt vállán vitte ki a koporsót a repülőgépből,
az egy nappal később tartott temetés miatt pedig az egész város leállt, olyan
komoly dugók alakultak kL
Pedig nem történt semmi más, csak az emberek próbálták megadni a
végtisztességet. Ugyanaz történt mindenütt. Bennem pedig az az érzés
alakult ki, hogy nem számít, milyen tömegben ontja az ellenséges szellemű
nyavalygást a liberális sajtó, az amerikai nép egyszerűen nem hiszi el. A
nép teljes joggal büszke az amerikai fegyveres erőkre, és ösztönösen érti,
mit teszünk. És nincs az az állítólagos brutalitásunkról, a Genfi egyezmény
megsértéséről, valamint terroristák emberi jogainak megsértéséről szóló
méregmennyiség, ami meg tudná változtatni amit a nép döntő többsége

378
 „KETTŐ-KETTŐ-NYOLCAS! ITT A KETTŐ-KETTÖ-NYOLCAS!"

gondol.
Kétlem, hogy bármely média bármely szerkesztője olyan fogadtatásban
részesülne, amilyet a SEAL-ek kiérdemeltek, annak ellenére, hogy
legnagyszerűbb pillanataikat e harcoló katonák a Hindukus kényszerű
elszigeteltségében érték el. Mintha a média méregpoharat kínált volna az
amerikai közönségnek, majd végül maga húzta le a tartalmát.
A média bizonyos tagjai talán úgy vélik, bármikor agymosásban
részesíthetik a közönséget, amikor nekik tetszik, de én tudom, hogy nem.
Nem itt, nem az Amerikai Egyesült Államokban.
Az biztos, hogy hosszú utazásunk alatt az Egyesült Államok Hadi-
tengerészetének képviselőiként kizárólag szívélyességgel, barátsággal és
hálával találkoztunk. Megjelenésünk az egész ország területén szétszórt
otthonokban egyszer s mindenkorra megmutatta, hogy e szeretett férfiak
emlékét örökké meg fogjuk őrizni, és nemcsak a családok, hanem a
haditengerészet is, amelyet szolgáltak. Mert az Egyesült Államok
Haditengerészete nagy gondot fordít az ilyen ügyekre. Higgyék el, valóban
számítanak nekik.
Abban a pillanatban, amikor javasoltam szolgálati elöljáróimnak, hogy
az Alfa szakasz megmaradt tagjainak meg kellene tenniük ezt az utazást, a
haditengerészet felajánlotta segítségét, hozzájárult, hogy valamennyien
menjünk, és vállalta, hogy az utolsó dollárig fizeti az utazás minden
költségét.
Visszaérkeztünk San Diegóba, és béreltünk három terepjárót, majd
elautóztunk Las Vegasba meglátogatni a hegyen lezuhant helikopterben
meghalt Shane Patton családját. A Veteránok Napján érkeztünk oda.
Díszvendégként bántak velünk a sírnál tartott szertartáson. Engem mélyen
felkavart az esemény. Shane apja maga is volt SEAL, és ő tudta, milyen jól
ismertem a fiát. Megtettem, amit csak tudtam.
Ezután átrepültünk New Yorkba, felkeresni Mikey édesanyját és
mennyasszonyát, majd utána átmentem Washingtonba (D. C.), lá-

379
 A TÚLÉLŐ

togatást tenni Eric Kristensen sorhajóhadnagy, akkori megbízott

parancsnokunk szüleinél, ő volt az a veterán SEAL-tiszt, aki azon a délutánon
mindent félredobott, és kirohant a helikopterhez, bezsúfolódott a srácok közé,
belökött egy tárat a gépkarabélyába, és kijelentette, Mikey-nak minden
fegyveres kézre szüksége van, amit csak megkaphat. Azt hiszem, Eric volt az,
akivel Mikey beszélt, amikor végrehajtotta azt az utolsó, sorsdöntő
telefonhívást.
Elmondtam Kristensen tengernagynak, az édesapjának, hogy Eric mindig
hős lesz a számomra, ahogy azoknak is az volt, akik vele haltak meg a hegyen.
Parancsnokunkat Annapolisban, az Egyesült Államok Haditengerészeti
Akadémiáján temették el.
Ezt követően mentünk el az Arlingtoni Nemzeti Temetőbe, felkeresni ifjabb
Mike McGreevy tengerész főhadnagy és az oregoni Jeff Lucas első osztályú
tengerészaltiszt sírját. Mindketten a helikopterben haltak meg, és egymás
mellett helyezték őket örök nyugalomra Arlingtonban, ahogy vállvetve haltak
hősi halált a Hindukusban.
Aztán ismét átrepültük az országot, meglátogatni James Suh tengerészaltiszt
kiterjedt családját. Mindenki eljött a temetőbe elmondani egy imát a szakasz
egyik legközkedveltebb tagjáért.
Dán Helay főnököt a San Diegó-i Loma-foknál, Coronadótól nem messze
található katonai temetőben temették el. Valamennyien megtettük az utat
Észak-Kaliforniába, hogy meglátogassuk a családját. Utána elhajtottunk
Chicóba, és elmondtam Axe feleségének, Cindy- nek, milyen keményen
harcolt, micsoda hősként viselkedett, és hogy utolsó szavai így hangzottak:
„Mondd meg Cindynek, szeretem!”
Danny Dietz Coloradóból származott, és ott is temették el, de a családja
Virginiában lakott, a Virginia Beach-i támaszpont közelében. Én mentem el
meglátogatni gyönyörű feleségét, Patsyt, és próbáltam elmagyarázni, milyen
kulcsfontosságú szerepet játszott Danny a rajunkban, és hogyan esett el a végén
hősiesen harcolva.
Ahogy közeledett az év vége, sérüléseim gyógyultak, de megmaradtak, és

380
 „KETTŐ-KETTŐ-NYOLCAS! ITT A KETTŐ-KETTŐ-NYOLCAS!'

visszahelyeztek Coronadóba. Elvezényeltek az SDVT 1-estől, és áthelyeztek az

5-ös számú SEAL-csoport állományába, ahol kineveztek az Alfa szakasz
szolgálatvezető altisztjévé (LPO, Leading Petty Officer). Mint minden SEAL-
szakaszt, ezt is már-már óraműszerű motor hajtja. A tiszt a felelős, a főnök a
főnök, az LPO pedig a napi ügyek gazdája. Még íróasztalt is adtak, és az
egységparancsnok, Rico Lenway korvettkapitány azonnal olyanná vált
számomra, mint egy apa, akárcsak Pete Naschek főfőnök (első vezető
tengerészaltiszt), egy fantasztikus ember, kis híján minden helyet és zűrt
megjárt veterán.
A visszatéréssel Coronadóba, ahol a hét évvel korábbi BUD/S-ki- képzés óta
nem laktam, roppant gondolatébresztő időszak vette kezdetét. Lesétáltam a
partra, ahol először ismertem meg a SEAL-ek életének valóságát, és azt, mit
várnak tőlünk és mit muszáj elviselnem: a hideget, a dermesztő hideget és a
fájdalmat, a képességet, hogy azonnal, kérdés és harag nélkül
engedelmeskedjek a parancsnak, fegyelmünk sziklaszilárd alapjait.
Pontosan itt futottam, ugrottam, emeltem, fekvőtámaszoztam, úsztam,
fetrengtem és versengtem életemet kockára téve. Én valahogy haladtam tovább,
míg mások kiestek útközben. Remények és álmok milliói zúzódtak szét ezen a
tenger mosta homokon, de nem az enyémek, és az a mókás érzésem támadt,
hogy ezen a parton mindig ott fog kísérteni az ifjú, küszködő Marcus Luttrell
szelleme, pokolian gürcölve, hogy tartsa a lépést.
Visszaballagtam az első laktanyabarakkomhoz, és majdnem kiugrottam a
bakancsomból: a bömbölő mentesítő berendezés sivítva működni kezdett. És
megálltam a daráló mellett, ahol a SEAL-egység- parancsnokok végül őszinte
jó kívánságaikról biztosítottak, miután megkaptam a háromágú szigonyos
jelvényemet. Ahol először fogtam kezet Joe Maguire tengernaggyal.
Megnéztem a néma harangot a BUD/S-iroda előtt, és azt a helyet is, ahol a
kiesők a sisakjukat hagyják. Hamarosan újabb sisakok sorakoznak majd ott,
amikor elkezdődik az új BUD/S-évfolyam kiképzése. Amikor utoljára itt
jártam, díszegyenruhát viseltem, akárcsak a

381
 A TÚLÉLŐ

makulátlan külsejű új SEAL-ekből álló csoport többi tagja, akik közül

később sokakkal együtt is szolgáltam.
Az is eszembe jutott, hogy közülük bárki, bármikor megtette volna
ugyanazt, amit én tettem utolsó harci bevetésemen a Hindukus-hegy-
ségben. A legkevésbé sem vagyok más. Azt reméltem, ugyanaz a texasi
parasztgyerek vagyok, aki átjutott a világ legnagyszerűbb kiképzési
rendszerén egy csapatnyival a legnagyszerűbb srácok közül, akikkel bárki
bármikor találkozhat. A SEAL-ekkel, a harcosokkal, az Egyesült Államok
fegyveres erejének első vonalával. Még mindig gombócot érzek a
torkomban, ha arra gondolok, kik is vagyunk mi valamennyien.
Emlékszem, a hátam fájt kicsit, ahogy ott álltam az alakulótéren,
gondolataimba merülve, és persze a csuklóm is sajgott, mint mindig -
szokás szerint újabb műtétre vártam. Azt hiszem, mélyen legbelül tudtam,
hogy sohasem leszek már ugyanaz testileg, sohasem fogom visszanyerni
egykori kemény harcképességemet, mert nem tudok már úgy futni és hegyet
mászni. Persze az olimpiai szintet azelőtt sem ütöttem meg!
De megéltem, amit megálmodtam, és még annál is többet, és azt hiszem,
sokszor meg fogják kérdezni tőlem: vajon megérte-e? A válaszom pedig
mindig ugyanaz lesz, amit olyan sokszor adtam az első napomon. „Igen,
uram!” - mert keresztülmentem mindezen, megvannak az emlékeim, és el
nem cserélnék közülük egyet se a világ minden kincséért sem. Az Egyesült
Államok Haditengerészetének SEAL-je vagyok!

382
 Epilógus

A Magányos Csillag

2005. szeptember 13-án Danny Dietz és Matthew Axelson megkapta a

legmagasabb kitüntetést, amelyet akár a haditengerészet, akár a ten-
gerészgyalogos hadtest bárkinek adományozhat, a harcban tanúsított hősies
helyállásért adható Haditengerészeti Érdemkeresztet. Engem a következő
év július 18-án rendeltek a Fehér Házba átvenni az enyémet.
Elkísért a két fivérem, Morgan és Scottie, anyám és apám, és jó barátom,
Abbie. Jelen volt továbbá az 5-ös számú SEAL-csoport parancsnoka,
Lenway korvettkapitány és Naschek főfőnök, valamint Maguire tengernagy
segédtisztje, Drexler tengerész főhadnagy.
Kék díszegyenruhámban, új Bíbor Szív kitüntetésemet szigonyos
jelvényem közelébe feltűzve léptem be az Ovális Irodába. Az Egyesült
Államok elnöke, George W. Bush felállt az üdvözlésemre.
- Nagy megtiszteltetés találkozni önnel, uram - mondtam.
Az elnök rám villantott egy kis mosolyt, amelyet úgy értelmeztem:
mindketten texasiak vagyunk, igaz? Mondani pedig azt mondta, kicsit
ravaszkásan: - Nekem öröm, hogy találkozunk, fiam.
A bal csuklómat takaró gipszre nézett, mire megjegyeztem: - Éppen
próbálok visszajutni a harcba, uram!
Kezet nyújtott, erős kézfogása volt. És egyenesen a szemembe nézett,
kemény, rezzenéstelen pillantással. Aki utoljára így nézett rám,

383
 A TÚLÉLŐ

az Ben Sharmak volt Afganisztánban, de az a nézés gyűlöletből született.

Itt bajtársak néztek egymásra.
Kézfogásunk hosszan tartott, és sok mindent elárult nekem. Ez a férfi a
főparancsnokom, és ebben a pillanatban teljes figyelmét nekem szenteli,
ahogy én tettem volna minden alkalommal, amikor hozzám szól. Bush
elnök ezt természetesen teszi, úgy beszél az emberrel, mintha a szobában
senki más nem létezne számára. Nagyon erős egyéniség előtt álltam.
Emlékszem, el akartam mondani neki, mennyire szereti az összes
bajtársam, mennyire hisznek benne, és mi ott kinn készen állunk a kedvéért
szétrúgatni a seggünket akármikor, amikor csak szüksége van ránk, de ő
úgyis tudja ezt. ő a mi srácunk. Még a leopárdbőr kabátba bújt Shane is
felismerte a mi főparancsnokunkban „az igazi tökös csávót”.
Bush elnök mintha tudta volna, mire gondolok, mert a vállamra csapott,
és azt mondta: - Köszönöm, Marcus! Büszke vagyok rád, fiam.
Nincsenek rá szavaim, amelyekkel elmondhatnám, mit jelentett ez
nekem, mennyire számított minden, amit az elnök mondott. Vigyázzállásba
merevedtem, Drexler tengerész főhadnagy felolvasta a kitüntetésem
indoklását, az elnök pedig ismét hozzám lépett - kezében a nevezetes
Haditengerészeti Érdemkereszttel. A kereszten egy hadihajó látható,
koszorúba foglalva, sötétkék szalagjának közepén fehér csík fut végig, ami
az önzetlenséget jelképezi.
Az elnök közvetlenül a Szigonyom alá tűzte fel, majd újból elmondta: -
Marcus, nagyon büszke vagyok rád! A SEAL-eket pedig igazán kedvelem!
Én újra köszönetét mondtam, és lopva az íróasztalára sandítottam, azon
pedig ott ékeskedett a harci jelvény, amelyet kérésemre Mullin tengernagy
adott át neki. Az elnök elvigyorodott, és megkérdezte:
- Emlékszel erre?
- Igenis, uram.
Hogy emlékszem-e rá? Azt a bébit az afgán bugyogómban rejtegettem,
nehogy azok a tálib fattyak rátegyék a mocskos kezüket. És most itt van,
nem kisebb jelentőségű helyen, mint az Egyesült Államok elnökének

384
 EPILÓGUS: A MAGÁNYOS CSILLAG

íróasztalán, Texas Magányos Csillaga, a csatától megviselten, de mégiscsak

ott volt.
Néhány percig négyszemközt beszélgettünk, és világossá vált, hogy
Bush elnök mindent tud a Murphy Hegygerincén vívott tűzharcról, sőt ami
azt illeti arról is, hogyan sikerült kijutnom onnan.
Beszélgetésünk végén átnyúltam az asztal fölött, és felvettem a jelvényt,
csak a régi idők kedvéért. Az elnök pedig váratlanul azt mondta, zengő
texasi akcentussal:
- Na, azt rögtön tedd le, fiam! Az többé már nem a tiéd!
Mindketten elnevettük magunkat, és az elnök elmondta, hogy az
én régi harci jelvényem az ő készülő múzeumába kerül. Amikor távoztam
az Ovális Irodából, még azt mondta:
- Bármit, amire szükséged van, Marcus! Tényleg bármit! Felhívsz
itt, azon a telefonon, értetted?
- Igenis uram!
Még mindig olyan érzésem volt, mint amikor két texasi először ta-
lálkozik. Egyikük kicsit atyáskodó, megértő. A másikat teljesen lenyűgözi
egy nagyon nagy amerikai elnök és a főparancsnok jelenléte.

385
 Utószó

2006 őszén Marcus Luttrellt az 5-ös számú SEAL-csoporttal visz- szavezényelték

Irakba. Október 6-án, pénteken, reggel kilenckor harminchatan indultak útnak
közülük egy katonai Boeing C-17-es szállítógépen a coronadói North
Haditengerészeti Légitámaszpontról Ar Ramadi, a Bagdadtól hatvan kilométerre
nyugatra fekvő amerikai támaszpont - és persze egy hírhedt tűzfészek - felé. Ezért
mentek a SEAL-ek.
A tény, hogy a haditengerészet tengeren túli harctéri szolgálatra küldte az afgán
hegyvidék sebesült, kitüntetett hősét, komoly meglepetést okozott sok embernek,
akiknek a többsége arra számított, ki fog lépni a SPECWARCOM alakulataitól, és
a civilek kevésbé veszélyes életét választja. A háta ugyanis még több mint egy
évvel később is fájt, szétvert csuklója még mindig nem működött tökéletesen, és
még mindig gyötörte az átkozott gyomorfertőzés, amit a Pepsis palacktól szedett
össze.
Marcus Luttrell harctéri szolgálata azonban személyes ügy volt. Egyedül ő
diktálta az eseményeket, nem a haditengerészet. Szerződésben vállalt szolgálati
idejéből a SEAL-eknél még sok hónap volt hátra, és a világ minden kincséért se
adta volna fel önként. Azt hiszem, említette már, hogy hiányzik belőle a feladás
képessége. Marcus maradni
 A TÚLÉLŐ

akart, teljesíteni új (Alfa szakasz) szolgálatvezető altiszti kötelezettsé-

geit, mert ez a beosztás komoly felelősséggel jár.
Nekem azt mondta: - Nem akarom, hogy a srácaim nélkülem
menjenek! Mert ha bármi történne velük és én nem vagyok ott, azt
hiszem, sohase bocsátanám meg magamnak
így aztán Marcus Luttrell visszament a háborúba. A C-17-est zsú-
folásig megrakták az 5-ös számú SEAL-csoport összes földi javaival a
géppuskáktól a kézigránátokig. A gépen tartózkodott Morgan Luttrell
tengerészaltiszt (Bravó szakasz), akinek új szolgálati beosztása nem
biztos, hogy felhőtlen örömöt váltott ki édesanyjukból.
Marcus mellén új jelvény díszelgett, ugyanolyan, mint az a bizonyos
az elnök íróasztalán az Ovális Irodában.
- Ez az, amiért harcolok - közölte velem. - A hazámért és a Magányos
Csillag Államért!
Ennek a tökéletes SEAL-nek az utolsó hozzám intézett szavai így
hangzottak: - Pár hónapra elmegyek innen a srácaimmal. Isten irgal-
mazzon az ellenségnek, és Isten áldja Texast!

Patrick Robinson
 Köszönetnyilvánítás

Köszönet társszerzőmnek, Patrick Robinsonnak, akinek a SEAL-ek iránti

csodálatát és tiszteletét számos regénye tükrözi. Megértette, hogy
magamban ünnepélyesen megfogadtam a srácoknak, hogy valahogy
kijutok, és közzéteszem vitézségük és végtelen bátorságuk történetét. Ezt
Patrick tette lehetővé, reményeimet mesze meghaladó minőségben. Nélküle
valószínűleg nem tudtam volna megtenni.
Köszönettel tartozom a 160. helikopteres repülőszázadnak, a SPEC-
WARCOM rangidős parancsnokainak, akik megengedték, hogy el-
mondjam történetemet, különösen Joe Maguire tengernagynak, főbí-
rónknak, Jo King sorhajókapitánynak, valamint Barbara Ford sorhajó-
kapitánynak, aki a könyv kiadása előtt átsegített a haditengerészet igaz-
gatási hálózatán.
5-ös számú SEAL-csoportbeli parancsnokom, Rico Lenway korvett-
kapitány, és Pete Naschek főfőnök mindig nagylelkűen megértette, ha a
könyv megírásának hosszú folyamata során mozgásteret kértem. Vezető
tengerészaltisztként (Alfa szakasz) komoly köszönettel tartozom nekik
nemcsak együttműködésükért, de azért is, mert tudták, hogy a hegyen
harcoló srácok története megérdemli a nyilvánosságot.
Nagyrabecsülésemet szeretném kifejezni Dick Couch egykori ha-
ditengerészeti SEAL-nek, a 228. BUD/S-évfolyam kiképzését elbeszé-

389
 A TÚLÉLŐ

lő The Warrior Elité (A harcos elit) című könyv írójának. Én persze ott voltam és
időről időre fel is bukkanok a könyvében, de magam is használtam Couch
sorhajókapitány precízen vezetett eseménynaplóját, amikor valaminek a pontos
idejét, dátumát, sorrendjét, illetve a kiesők rátáját akartam megtudni. Voltak saját
jegyzeteim, de nem olyan jók, mint az övé, és igazán hálás vagyok.
Ezer köszönet továbbá Pete Belinek, Randall Thompsonnak és a pamutipari
részvénytársaságnak.
Köszönet illeti barátaimat és családomat, különösen pedig anyámat és apámat,
Dávid és Holly Luttrellt oly sok mindenért, de ebben az összefüggésben különösen
azért, mert fejezetről fejezetre, bekezdésről bekezdésre elmesélték a rendkívüli
eseményeket, amelyek otthon a birtokon játszódtak le 2005 kora nyarán, amíg én
harcban eltűntnek voltam nyilvánítva.
Végül pedig SEAL-bajtársamnak és ikertestvéremnek, Morgan- nek, aki órákkal
a Murphy Hegygerincéért vívott csata után száguld- va érkezett a farmra, és
megesküdött Istenre, hogy élek, és soha egy pillanatra sem hagyta abba a többiek
bátorítását. Nagyszerű barátja, Matthew Axelson halála porig sújtotta, a mai napig
túl mélyen érinti ahhoz, hogy beszélni tudjon róla, mégis számíthattam rá, segített
korrigálni és minőségében javítani a kéziratot... még mindig velem van, ahogy
mindig is volt, és remélem, mindig lesz is.
Pontosan, ahogy mi mondjuk, tesó: Az anyaméhtől a sírig! És ezt soha senki nem
fogja megváltoztatni.

Marcus Luttrell

390
 A szerzőkről

Marcus Luttrell tengerészaltiszt szülei birtokán nevelkedett Texasban. 1999

márciusában lépett az Egyesült Államok Haditengerészetének
állományába, 2002 januárjában kapta meg harci kiképzését befejezett
SEAL-ként a Szigonyát, és 2003 áprilisában Bagdadban csatlakozott az 5-
ös számú SEAL-csoporthoz. 2005 tavaszán átvezényelték Afganisztánba.
2006-ban Bush elnök kitüntette a Haditengerészeti Érdemkereszttel.

Patrick Robinsont az amerikai haditengerészet berkeiben játszódó regényei

tették ismertté, nevezetesen a Nimitz anyahajó és a Tengeri farkas című.
Társszerzője volt Sir Sandy Woodward tengernagy One Hundred Days
című művének, nemzetközi bestseller volt. Angliában él, de a nyarakat a
massachusettsi Cape Codban tölti, ott írták meg Marcus Luttrell-lel A
túlélőt.

391
A GABO Kiadó könyveinek kizárólagos terjesztője a Talentum
Kft.Cím: Törökbálint, DEPÓ II.
Telefon: 06 23 332 105 Fax: 06 23 232 336 E-
mail: talentum.nagyker@t-online.hu Készült a Borsodi Nyomda
Kft.-ben Felelős vezető: Ducsai György