Sziebig Tímea

Doktorok könyve
Sorsuk az elhivatottság

2009

Édesanyámnak, aki megtanított hinni a csodákban!

 Ön és én meg a Jóisten

A betegei körében egyszerűen csak csodadoktornak hívják. Csodálatos orvos és

csodálatos ember. Hálás vagyok érte, hogy megismerhettem. A hálát azonban
nem csak örömteli pillanatok előzik meg...
Az ítéletnek hangzó diagnózis után a beteg – aki ilyenkor nem egy a sok
ezerből, hanem az egyetlen, mert az Édesanyám – a feloldozás reményében
várta a csodát. Vele együtt vártam, reméltem, bíztam benne én is, és a lelkem
mélyén éreztem, hogy a csoda nem lehet tőlünk távol. Ott volt bennünk és
körülöttünk; az emberekben, akikkel kapcsolatba kerültünk, átjárta minden
érzésünket, gondolatunkat, álmunkat... és hittem, egy napon megkapjuk azt a
kegyelmi áldást, hogy a csoda ott lesz az ébredésünkben is. Így történt! Nem
egyik napról a másikra. Az út néha végeláthatatlannak, járhatatlannak és
magányosnak tűnt. Ám az elviselhetetlennek látszó pillanatokban valamilyen
formában kitartásra biztató jelet ad az ég. Így küldte Őt is, a doktorunkat, Mátrai
Zoltánt, aki az Országos Onkológiai Intézet fiatal sebészorvosa és az egyik
legkitűnőbb lélekgyógyász, akit valaha ismertem. Az idő alatt, amíg végigkísért
minket ezen a jelentőségteljes útszakaszon, sokat beszélgettünk hármasban.
Nem sajnálta idejét és energiáját ezekre a beszélgetésekre, mert tudta, hogy bár a
gyógyulás egyszemélyes, a folyamatot összetett energiák segítik. A sorsfordító
operációk sorozata előtt, melyeket Édesanyámon végzett, azt mondta neki: „A
sikeres műtéthez, valamint ahhoz, hogy meggyógyuljon, hárman kellünk: Ön és
én meg a Jóisten!”
Ez a mondata felidézte bennem gyermekkori elképzelésemet arról, hogy
valószínűleg a gyógyítók lehetnek azok az emberek, akik az élet-halál
mezsgyéjének állandó közelségében talán legtöbbet tapasztalnak a csodákról,
vagyis olyan változásokról, amelyek beteljesüléséhez az ember csupán annyiban
járulhat hozzá, hogy magában hordozza annak lehetőségét, és felkínálja a
kegyelem oltárán. Az árnyékos oldalról visszajönni a fényre, ahhoz több kell,
mint ami ésszel felfogható, és emberi cselekedettel elérhető. Csak az az orvos
válhat betegei szemében csodadoktorrá, aki mindezt tudja, és nem csupán
szakmai tudásával, hanem elhivatottságával és hitével van jelen a gyógyítás
folyamatában és a gyógyulás csodájában.
Édesanyám gyógyulásának története és az Ő ötlete ihlette ezt az
interjúkötetet, amelynek eredetileg a Csodadoktorok címet szerettem volna adni,
mert a könyvben olyan emberekkel beszélgetek, akik valamilyen módon
közvetítik az előbbiekben foglalt emelkedettséget. Azonban rá kellett jönnöm,
hogy ez a cím első ránézésre bulvárhangulatot kölcsönözne a könyvnek, amit a
legmesszemenőbbekig szeretnék elkerülni. Hiszen az interjúkötet szereplői és a
beszélgetések témái távol állnak a felszínességtől. Sorsok ezek, nem csupán
életek. Hit a hiszékenység helyett, imádság és nem csak üres szavak,
szélsőségek, mélységek, magasságok, könnyek és persze csodák. Emberek, akik
tudják: A SORS KÖTELEZ!
Orvosokat kerestem, és gyógyítókra leltem. Különleges és csodálatos
emberekre, akiktől sokat lehet tanulni. Bátorságot, hogy merjük a saját utunkat
járni, kitartást, ami vezet az úton, alázatot, mely segít fejet hajtani, hinni, kérni
és elfogadni... Van még tanítás bőven! Bízom benne, hogy ezek majd kiderülnek
a könyv olvasása közben.

Ahhoz, hogy ennek a kötetnek a sorsa kiteljesedjen, négyen kellünk. Ön, aki
olvassa; Ő, aki elmondta; én, aki megírtam; és a Jóisten, aki áldását adta arra,
hogy mindez így alakulhatott. Köszönöm mindannyiuknak, de nem csak nekik!
Édesanyám és Dr. Mátrai Zoltán mellett köszönettel tartozom Kiss Attila
barátomnak, amiért megtervezte és megalkotta a kötet tartalmához illő formát,
és felöltöztette a meztelen sorokat, valamint a Saxum Kiadónak, mert e
gazdaságilag rendkívül nehéz időkben bizalmat szavazott a könyvemnek.
 Czeizel Endre

Szeretnék hinni

„Kitűnővé egy szerencsés perc alatt is válhatunk;

hasznos emberré a fáradságos évek tesznek.”
(Kemény Zsigmond)

„Volt valami botrányos ügye néhány évvel ezelőtt örökbefogadással

kapcsolatban...” Sok embernek elsőként ez jut eszébe róla, noha már nem is
emlékeznek a részletekre. Egy pillanat alatt képesek vagyunk elfelejteni minden
építő jellegű munkát és hasznos eredményt azzal kapcsolatban, aki valamiért
rossz hírbe keveredett. De talán jó néhányan másként gondolunk rá. Én például
újságírói pályafutásom legelején találkoztam vele először, első interjúalanyaim
egyike volt. Még ma is emlékszem arra a feszültséggel teli izgalomra, ami átjár
egy kezdő újságírót, amikor az ország egyik legnevesebb professzorával
találkozik. A XIV. kerületi Családtervezési Központban – ahol rendel, és aminek
megalapítása a nevéhez fűződik – beszéltük meg a találkozót. Meglepett a
pontossága, még inkább a beszélgetés alatti őszintesége, s végül az, hogy egy
igazi úriember, aki az interjú végén a kapuhoz érve megkérdezte, elvihet-e
valameddig. Amikor kiszálltam Dr. Czeizel Endre autójából, rádöbbentem
valamire: a Tudós nagyrabecsültségét elméjének köszönheti, de tisztelet csak az
Embernek járhat.
Most, jó pár év elteltével, mikor a helyszín ugyanaz, mikor a beszélgetés
előtti izgalmat már nem a kezdő feszültsége, hanem az érdeklődő kíváncsiság
járja át, a rendelőszobába lépve a sok évvel ezelőttinél kissé szomorúbb tekintet
fogad. Czeizel doktor üdvözöl, és amint leülünk, átnyújtja nekem hetvenéves
korában megjelent önéletrajzi könyvét. Örülök neki, de hozzám intézett kérdése
meglep...

– Olvasta ezt a könyvet? Ugyanis olyan dolgok vannak benne, amik segíthetnek
az interjú megírásában.
– Persze, hogy olvastam! Egyike azoknak, amikből felkészültem a mai
beszélgetésre. Meg is állapítottam, hogy sokkal érdekesebben ír saját magáról,
mint ahogy mások írnak Önről. De ha már itt tartunk, mi ennek az oka?
Túlságosan zárkózott vagy a kérdezők nem elég érdeklődőek?
– Bizonyára több oka van. Tény, hogy mostanában számomra megdöbbentő,
mennyire felkészületlen újságírók keresnek meg mind szakmai, mind pedig
személyes témákban. Lehet, hogy az életkorom előrehaladtával kritikusabb
vagyok, és mindez emiatt érint rosszul. Nem tudom, de az biztos, hogy régebben
nagyobb felkészültséggel találkoztam. Rohan az élet, és az emberek nem veszik
a fáradságot az előkészületekre, ez az egyik fő oka annak a
színvonalhanyatlásnak, amit számos területen tapasztalok. Az is zavar, hogy
manapság a médiát jobban érdekli az ismert emberek magánélete, mint a
szakmai teljesítménye. Pedig a szakmai eredményeink társadalmi hasznosítása
közügy, míg a magánéletünk nem az. Ráadásul minden ember „egyedüli
példány”, és nagyon összetett személyiség, amit nem könnyű valósághűen
bemutatni, ha a másikban nincs elég empátia.
– A színvonalhanyatlás mellett az empátia hiányát is tapasztalja manapság?
– Ennél az asztalnál, ahol most ülünk és a tanácsadást is végzem, általában
szeretnek a velem szemben helyet foglalók. Ez adódik a felém irányuló
bizalmukból, és gondolom, rajtam is érzik, hogy segíteni szeretnék. Emberi
nyelven elmagyarázom a diagnózist olyankor is, ha más egészségügyi
intézményből jöttek, ahol nem sikerült megtudniuk, mit takarnak a
szakkifejezések. A magyar orvoslásnak még mindig nagy problémája, hogy
csupán fizikailag látja el a beteget, magyarázattal, okok és következmények
felvázolásával és jó szóval többnyire nem. A betegeimmel tehát – legalábbis úgy
érzem – empatikus a viszonyom, sőt néha túlzásba is viszem a „pedagógiát”.
Ezen a téren kiegyensúlyozottnak tartom az emberi kapcsolataimat, ami
elsősorban abból adódik, hogy nagyon szeretem a munkámat, hivatásomat.
Ebből következhetne a munkatársaimmal való jó kapcsolat is, ami viszont nem
egészen igaz. Velük sokkal bonyolultabb a viszonyom, ami elsősorban a
minőségi igényemből és az elvakult munkamániámból adódik. Nehéz megfelelni
az elvárásaimnak.
– Az sem segít, hogy Ön választja ki a kollégáit?
– Ez így van, de idővel, amikor rádöbbenek, hogy az illető nem olyan jó
képességű, mint reméltem vagy nincs akkora küldetéstudata, amekkora nekem –
számomra ugyanis nem létezik szombat-vasárnap és nyári szabadság –, akkor
csalódom.
– Saját lemondásait elvárná másoktól is?
– Inkább csodálkozom, amikor valaki munkanapokhoz köti feladatainak
elvégzését, és péntek délutántól hétfő reggelig mással kíván foglalkozni. Persze
különbözőek vagyunk. Bár mostanság kezdem belátni, hogy feltehetően ők a
normálisak és én vagyok abnormális, ezek a helyzetek mégis okoznak
konfliktusokat a szakmai kapcsolataimban.
– Valójában miért?
– Nézze, megvalósítottam fontos dolgokat. Ilyen a fejlődési rendellenesség
nyilvántartása, amit a világon elsőként állítottunk fel és a legjobban végeztünk.
Aztán kidolgoztam a genetikai tanácsadás magyar módszerét. Létrehoztuk az
optimális családszervezést segítő intézményt. A fejlődési rendellenesség kóroki
kutatásában kialakítottam egy olyan rendszert, ami külföldön is jól ismert.
Valamint nagyon sokat tettem a fejlődési rendellenesség megelőzéséért
elsősorban a magzatvédő vitaminnal. Majd 1998-ban elmentem nyugdíjba, és
döbbenten láttam, hogy e világviszonylatban elismert „hungarikumok” miként
fosztanak szinte semmivé a munkatársaim kezében. Rettentő nagy csapás
számomra, hogy az életem során felépített várak porladnak.
– Ilyenkor magában csalódik az ember, mert feltételezett valamit, ami nem
úgy van?
– Nyilván meghúzódik e mögött az én személyiséghibám is. Minden új
kollégámat úgy fogadtam, mint a messiást, segítettem, aztán persze rosszulesik,
amikor kiderül, hogy korántsem olyan megszállott, mint én, és nemcsak hogy
nem építi tovább a várat, de meg sem védi. Ezért van, hogy a mai napig nagyon
sokat dolgozom mások helyett, ami egyszerűen önvédelem. Védem magam a
csalódás lehetőségétől.
– A tudását is hasonlóan védi másoktól?
– Az egyetemet kiválóan végeztem, és szerettem volna ott maradni, tanítani,
mivel a tudományos karrierek általában az egyetemről indulnak. Professzorom,
Kiss Ferenc meg is hívott tanársegédnek, de mivel 1956-ban „rosszul”
viselkedtem, és politikailag megbízhatatlannak nyilvánítottak, nem maradhattam
az egyetemen tanítani. Bekerültem az Országos Közegészségügyi Intézetbe, ahol
szép lassan építgettem előbb egy laboratóriumot, majd egy osztályt, ami végül
egészségügyi világszervezeti központtá nőtte ki magát. Ezen az úton azonban
nem volt lehetőségem kapcsolatba kerülni orvostanhallgatókkal, márpedig az
iskolateremtésnek az az alapja, hogy vannak olyan hallgatók, akik isszák a
mester szavait, majd mellé szegődnek. Így a mesternek lehetősége lesz
kiválogatni és kinevelni a legjobb munkatársakat.
– A tanítvány túlnőheti mesterét... Nem lehet, hogy éppen ennek lehetősége
riasztotta meg tudat alatt, ezért nem is sikerült megtalálni a megfelelő utódot?
– Mindig erre vágytam. Úgy gondoltam és gondolom ma is, hogy emberi
kvalitásaimnak köszönhetően nem lennék féltékeny az engem túlnövő
tanítványokra. Sajnos nem tudtam ezt megtapasztalni. Bár van egy
munkatársam, aki nem orvos, viszont igazi talentum. Véleményem szerint a
tehetség a kivételes adottságokat jelenti, ami ígéret a jövő számára. Aki ezt
valóra is váltja, az a talentum. Szóval ez a munkatársam a szervezésben és az
üzleti életben egészen fantasztikus. Ő szervezte meg Magyarországon a Down-
kór vérvizsgálattal történő szűrését a várandósoknál, a cseppet sem veszélytelen
azonnali magzati kromoszómaanalízis helyett. Emellett a köldökzsinórvér-
őssejtprogram is elsősorban neki köszönhető. Lenyűgözően ért mindahhoz,
amihez én nem. Fel sem merül, hogy irigykedjek rá, sőt nagyon értékelem, amit
tesz, és sokat jelent számomra, hogy a tanítványomnak tekinti magát.
– Ez azért nem igazán jó példa, mert más vonatkozásban szárnyalja túl Önt.
Saját szakterületén találkozott olyan, magához hasonló talentummal, akit el
tudott ismerni?
– Igen, életem során volt négy kiváló munkatársam. Ők kivételes talentumok
voltak, de sajnos a két magyar kolléga meghalt, mielőtt befejeztük volna a
közösen elkezdett munkánkat, a két külföldi pedig visszatért szülőhazájába.
Mondhatom, hogy életem során sokszor maradtam magamra. Egyrészt elhivatott
életformámból adódóan bizonyos értelemben magamnak való vagyok, másrészt
így alakult.
– Családi életébe mennyire kúszik be a magányosság?
– Nos, ez az életem következő problémás területe, de nem esik jól beszélni
róla... Nagyon szeretem a gyerekeimet és az unokáimat, az egész családomat, de
ők ebből elég keveset éreznek. Reggel hattól este hatig dolgozom, és annyira
leköt a munkám, hogy csak remélni tudom, érzik, mennyire szeretem őket annak
ellenére, hogy sem szavakkal, sem tettekkel nem fejezem ki eléggé. Éppen ebből
adódóan van egy komoly félelmem. Tartok attól, hogy a halálos ágyamnál, ha
magamnál leszek és visszagondolok az életemre, az lesz az egyik legnagyobb
fájdalmam, hogy nem foglalkoztam eleget velük. Ugyanakkor érdekes, hogy ha
kényszerből kell egyedül lennem, például külföldi útjaim során, azt rettentő
rosszul viselem. Családszerető ember vagyok, aki egoista módon a hivatásának
él, és ezt valamiféle sivárságkén éli meg a környezetem.
– Biztos ebben vagy inkább a lelkiismerete beszél?
– A gyerekeim részéről elhangzott már néhányszor jogos kritikaként, ami
felett nem lehet átsiklani. Én nagyon jó apa akartam lenni, ezért rendszerint
pénteken moziba, szombaton kiállításra, vasárnap kirándulni vittem a
gyerekeket, ha kellett, ha nem. Emlékszem, a lányom egyszer lázas beteg volt,
ennek ellenére elvittem az eltervezett moziba, ő pedig hányt a film alatt, hiszen
beteg volt. Demonstrálni akartam, hogy jó apa vagyok, de közben nem figyeltem
eléggé rájuk. Amikor az unokák kisebbek voltak, mivel egy házban laktunk,
gyakran előfordult, hogy lejöttek hozzám, azután csalódottan távoztak,
mondván: Te örökké dolgozol... Most nem csodálkozhatok azon, hogy ha
felmegyek hozzájuk, csak ülnek a számítógép előtt, és nem nagyon figyelnek
rám. Igazság szerint a bensőséges, intim családi kapcsolatok kimaradtak az
életemből, aminek hiányát sokszor érzem. De hiszek a szállóigében: Légy hű
önmagadhoz! – és az ember hetvenéves kora felett már nem nagyon tud
megváltozni. Megelégszem azzal, hogy minden szerda reggel, amikor rendelni
jövök, a legidősebb unokámat elhozom az iskolába, és útközben jókat tudunk
beszélgetni. Még nagyobb öröm számomra, hogy megígérte, genetikus lesz. Ez
kárpótol majd azért a szívfájdalomért, hogy három gyerekem közül egyik sem
lett az.
– Miért olyan nagy fájdalom, hogy az ő útjuk másfelé vezet?
– Édesapám, aki szobafestő-tapétázó mester volt, nem tanulhatott tovább,
mert az apja nem engedte. Így lettem én első generációs értelmiségi. Édesapám
éjt nappallá téve dolgozott, hogy nekem és testvéremnek mindent megteremtsen
az életkezdéshez. Ennek köszönhetően kimaradt az életemből a kezdő orvosok
kálváriája, nem kellett éjszakai ügyeleteket vállalni azért, hogy anyagilag egyről
a kettőre jussunk. Lakást is készen kaptam. Nagyon hálás vagyok érte apámnak,
és tudom, neki mindez mennyire nehéz volt és milyen sok energiabefektetést
követelt. Ugyanakkor az otthonról hozott tudásom hiányosnak bizonyult már a
gimnáziumi évek alatt a cisztereknél, majd később az egyetemen a sok
értelmiségi származású gyerek között. Ők már akkor beszéltek idegen nyelveket,
és az általános műveltségük is jóval az enyém felett volt. Folyamatosan azt
éreztem, hogy rengeteg pótolnivalóm van, és ennek megfelelően rendkívüli
erőfeszítéseket tettem önművelésem érdekében. Úgy éreztem, az én
gyermekeimnek már nem kell ilyen komplexusokkal szembesülniük, ráadásul
életem munkásságának és nemzetközi kapcsolataimnak köszönhetően
lépéselőnyt tudtam volna biztosítani számukra a genetikában. A legidősebb fiam
még középiskolás éveiben – bizonyára az én ösztökélésemre – orvos genetikus
akart lenni. Örültem ennek, mivel el tudtam volna intézni, hogy külföldön,
ráadásul a világ legkiválóbb professzoraitól tanuljon, nem kellett volna
megtapasztalnia a „kelet-európai” szakemberség hátrányait. Csalódásként éltem
meg, amikor magyartanárnője az érettségi évében elcsábította az irodalom felé,
így színházi rendező lett belőle. Bízom benne, hogy az unokám komolyan
gondolja, amit mostanság tervez...
– Önt mi ösztönözte leginkább arra, hogy tanuljon?
– Az, hogy tizenéves koromtól fokozatosan ráéreztem a tudás fontosságára,
sőt szépségére. És amikor rájöttem, tehetséges vagyok, be akartam bizonyítani,
hogy kivételes adottságaimat valóra is tudom váltani. Sohasem felejtem el,
egyetemista koromban mutatták be a Toulouse-Lautrec életéről szóló filmet, és
én bevallottam, hogy semmit sem tudok róla. A tanársegéd erre megjegyezte:
„Van, aki orvos akar lenni, és ezt nem tudja???” Következő nyáron úgy
megtanultam a képzőművészetet, hogy később három tanulmányt is írtam erről a
festőművész-géniuszról. Megedzettek az ilyen jellegű kihívások, így a
középiskolában és az egyetemen már nemcsak a sportban, de a tanulásban is a
legjobbak közé tartoztam.
– Ha már emberi kapcsolataival nem is, de szakmai teljesítményével
elégedett?
– Nézőpont kérdése. Az egyetemi évek alatt és utána, az „álmodozások
korában” azt reméltem, híres szülészorvos leszek. Sorsom alakulását azonban
számos előre nem látott esemény döntötte el. Tizenévesen válogatott futballista
szerettem volna lenni, de közbejött egy komoly májgyulladás, ami miatt ez a
tervem nem sikerült. Ifjúsági bajnok és „ifi”-válogatott focistaként kerülhettem
be, én, az X-es származású, továbbtanulásra nem ajánlott fiatal az orvosi
egyetemre. Akkoriban még szülészorvosnak készültem, és egy munkatársammal
közösen a magzatok kromoszómavizsgálatával terveztem az ember
géntérképének megfejtését. Miközben a Nobel-díjban is reménykedtünk, a
munkatársam, aki közös utunkon nélkülözhetetlen volt számomra, meghalt.
Érdekes, hogy jóval később a magzatvédő vitamin kutatásában elért
eredményeim hozták meg az igazi világhírnevet és a Nobel-díjra jelölést. 1995-
ben az USA-ban, hivatalos helyen tájékoztattak, hogy két másik tudóssal elért
teljesítményünkért ajánlanak erre díjra. Helyette azonban életem legsötétebb
korszaka következett...
– Érezte, hogy a magzatvédő vitamin ekkora szakmai elismerést kap?
 – Bevallom, soha nem gondoltam, hogy ez lesz életem nagy dobása.
Ilyenkor döbbenek rá, hogy az élet nálunk sokkal bölcsebb rendező, olykor
pedig gonosz ellenség. De a magam sorsa helyett inkább hadd általánosítsam
élettapasztalataimat. A tudomány is olyan, mint a művészet, mivel csak „új
időknek új dalaival” érdemes betörni a költészetbe, a zenébe és a tudományba is.
Ahhoz, hogy az ember újat tudjon létrehozni, az ész, a szakmai tudás és a
szorgalom mellett kreativitás is szükséges. Bizonyos értelemben másképpen kell
gondolkodni, mint a többi ember, ami a viselkedésben is gyakorta jelent
másságot. Az ilyen nehéz természetű embereket a társadalom, az átlagos tömeg
és különösen a közepes képességű értelmiségi réteg nehezen fogadja el. Hiszen
az újat mindig agresszíven kell érvényesíteni az addig elfogadottal szemben, ami
sokak ellenszenvét, sőt ellenséges indulatát válthatja ki. Ennek a küldetésnek a
magánélet terén is vannak áldozatai.
– Hogyan tudta elfogadtatni gondolatait másokkal?
– Ez megint összetett téma. Egyrészt az általam elindított új
közegészségügyi rendszerek és a nevemhez fűződő kutatási eredmények
külföldön osztatlan elismerést arattak. Másrészt furcsa véletleneknek és jó
előadói képességemnek köszönhetően az 1970-es és 1980-as években a Magyar
Televízióban, főműsoridőben csaknem egyórás előadásokból álló sorozatokat
készíthettem, amelyeken keresztül ismertté váltam, és sok mindent el tudtam
érni a média „hatalma” révén. Ugyanakkor az orvosi munkámmal és a
tudományos kutatásaimmal elért eredményeimet nem tudtam úgy hasznosítani a
saját nemzetem érdekében, ahogy szerettem volna. Úgy érzem, sokszor Don
Quijoteként vívom szélmalomharcaimat. Mostanában leginkább a magzatvédő
vitamin kapcsán, aminek bevezetését külföldön általában összekötik a
nevemmel. Mégis Magyarországon a leendő várandós kismamáknak csak 12%-a
szedi a fogamzás körüli időszakban ezt a készítményt, míg más európai
országokban ez az arány 50-80%. Arról nem is beszélve, hogy Amerikában és
Kanadában 1998 óta a magzatvédő vitamint kötelezően belekeverik a lisztbe,
hogy mindenkinek a szervezetébe eljusson. Azóta jelentősen csökkent bizonyos
fejlődési rendellenességek aránya. Sajnos e „gyermekem” útját éppen a saját
hazámban vagyok a legkevésbé képes kitaposni.
– Magyarországon első generációs genetikus volt. Ez könnyebbséget vagy
inkább nehézséget jelentett?
– Mivel eredetileg szülész-nőgyógyásznak készültem, klinikus orvosként
rengeteg művi abortusszal és spontán vetéléssel találkoztam. Úgy érzékeltem,
hogy a kollégáimat ez nem nagyon rendítette meg, mert a magzatokat nem
vették emberszámba. Ennek felismerése fogalmazta meg bennem a vágyat, hogy
majdan a magzatok megmentője legyek, hasonlóan Semmelweis Ignáchoz, aki
az anyák megmentője volt. A kandidátusi címem megszerzése után azonban
nem kaptam olyan állást az egyetemi klinikákon, ami lehetőséget kínált volna
erre. Szerencsére 1965-ben a Szovjetunióban hozott politikai döntésnek
köszönhetően, itthon újra lehetett genetikával foglalkozni, amit addig
„imperialista ármánynak” tartottak. Rájöttem, hogy a magzatok életének és
egészségének a megmentéséért orvos genetikusként többet tehetek, mint
szülészorvosként. Részben könnyű volt az indulásom, mivel itthon nem voltak
genetikusok, tehát a „nagy öregek” közül senki sem ült a fejemre. Mindez
egyrészt előnynek tűnt, hiszen gyorsabban, a magam feje után haladhattam,
másrészt viszont nehezítette az utamat, mert nem volt olyan magyar mesterem,
aki tanított volna és vigyázott is volna rám. Ennek hiányában nem egy
zsákutcába belesétáltam, ahol sok időt és energiát vesztegettem el.
– Biztos, hogy elvesztegetett idő és energia volt?
– Ha arra gondolok, hogy a nagy nemzetközi konferenciákon a világhírű
szakértők mekkora tudással rendelkeznek saját szakterületükön, de szinte semmi
máshoz nem értenek, akkor az én mellékútjaimon szerzett tudás hasznos is lehet.
Néha jó érzés köztük polihisztornak lenni, mert így jobban képes vagyok a
szintézisre. Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy ösztöndíjasként 1969-
ben és 1971-ben hosszabb dániai és angol-skót tanulmányutakon vettem részt,
ahol tiszta forrásból tanulhattam meg a genetikát, és nagy tudósok lettek a
mestereim.
– Igaz az, hogy az elhivatott ember, amikor feleségül vesz valakit, akkor nem
nőt választ, hanem saját maga számára kedvező életformát?
– Nem hiszem. A szerelem bűvöletében ez legfeljebb tudat alatt
érvényesülhet. Én vallom, hogy életem során mindazt, ami szép volt, a nőknek
köszönhetem; édesanyámnak, feleségeimnek és szerelmeimnek. Anyám
háztartásbeli volt, így minden nap elbocsátott az iskolába, és ebéddel várt, mire
hazamentem. A mai gyerekeknek ez nem adatik meg. Talán itt kezdődött az
elkényeztetettségem, ami odáig fajult, hogy még egy teát is nehezen tudok
elkészíteni. Szégyellem, de a körmömet sem tudom levágni. Első párommal, akit
az egyetem első napján ismertem meg és utolsó napján vettem feleségül, azonnal
kialakult köztünk valamiféle munkamegosztás. Neki az életszerű dolgok voltak
fontosak, az, hogy szép nő és édesanya legyen az orvosi munkája mellett.
Engem pedig segített abban, hogy csak a tudománnyal és az orvos genetikával
foglalkozhassak. Amikor születtek a gyerekek, egyértelműen ő vállalta az
ellátásukat, én pedig csak hétvégi apuka voltam. A kapcsolatunk
„tradicionálisan” működött, ő az anya és feleség szerepét vállalta, az én
feladatom pedig a szakmai siker megteremtése és a család anyagi létfeltételeinek
biztosítása volt. Sajnos ő 1965 után megbetegedett, és 1981-ben meghalt.
– Mi történt vele?
– Sokan a mai napig azt hiszik, hogy öngyilkos lett, pedig nem így történt.
Szélsőséges kedélye egy idő után depressziós betegséggé alakult. A folyamat
azonban akkor vált végzetessé, amikor orvosként saját magát próbálta kezelni,
és az öngyógyításnak ez a formája nem mindig célravezető. A különféle
gyógyszerek okozta szövődmények áldozata lett.
– Szerelem volt?
 – Nagy és szép szerelem. Csak éppen senki sem készített fel minket arra,
hogy a lángoló szerelem néhány év után elmúlik, és az azt követő takarékláng
már nem melegít elég forrón. Vákuum keletkezett bennem, és ezzel a furcsa
ürességgel nem tudtam mit kezdeni. Csak annyit éreztem, jogom van még az
életben szerelmesnek lenni, és máshol kezdtem el keresni a boldogság kék
madarát. Közös megállapodásunk alapján később ő is ezt tette.
– Ezt úgy hívják, nyitott házasság?
– Lehet, bár mi nem így éltük meg. Sajnos a feleségem belerokkant lelkileg,
ami a mai napig komoly lelkiismeret-furdalást jelent nekem. Örök kérdés marad
bennem, hogy a betegségre való genetikai hajlama mellett mennyiben járultam
hozzá állapota romlásához.
– Mi történt a halála után?
– Tudtam, hogy képtelen lennék társ nélkül élni. Valójában akkor már volt is
társam, aki most a feleségem. Ő mérnökként feladta a hivatását azért, hogy
menedzselje az életemet, intézze az ügyeimet. Nagyon hálás vagyok neki ezért,
de nem biztos, hogy megfelelően ki tudom fejezni. A házasságon és a férfi-nő
kapcsolaton főként akkoriban gondolkodtam sokat, amikor a zsidó kultúra
kutatásával foglalkoztam. Tizenhat magyar származású Nobel-díjasról írtam
könyvet, közülük tíz zsidó szülők gyermeke. Érdekes volt megismerni az ősi
zsidó gyakorlatot, miszerint a szülők jelölték ki gyermekeik számára a
házastársat, és a fiatalok sokszor nem is ismerték egymást. A döntést a
hozomány, a családi vagyon koncentrálása, az üzleti ügyek sikere és más
hasonló szempontok határozták meg. Mai szemmel nézve a fiatalok számára ez
bizonyára sok nehézséget jelenthetett, mégis közöttük állítólag kevesebb volt a
boldogtalan pár. Ennek magyarázatára az a teóriám, hogy a szerelmesek
lángolása olyan eksztatikus, nem normális állapot, amelynek elmúlása okozza a
legnagyobb kihívást. Meg kell küzdeni a hiányérzettel, az elszürküléssel, és erre
nem vagyunk felkészülve. Ahol viszont nincs lángoló szerelem, ott nincs ilyen
jellegű kihívás sem, sőt az együttélés során egyre inkább egymásra találnak a
felek. De térjünk vissza a szabad párválasztásra! Úgy gondolom, hogy a
választásban nagyon meghatározó szerepe van az életkornak. Érettebb fejjel a
külsőségeknél már sokkal fontosabb a belbecs, valamint az, hogy a társam
mennyire tud elfogadni engem és az életemmel járó kihívásokat.
– Lehet, hogy életünk során változnak a párválasztási szempontjaink, de egy
dolog nem hiányozhat: a vonzalom. Ez genetikailag kódolt?
– Szondi Lipót, a híres magyar orvos nagyon sokat foglalkozott ezzel a
kérdéssel. Vizsgálatai során arra kereste a választ, miért van az, hogy ha az
ember bemegy egy idegen társaságba, azonnal talál szimpatikus és antipatikus
személyeket. Ez egyáltalán nem véletlen, és az így szerzett benyomás
nagymértékben közrejátszik a pár, illetve a barátok kiválasztásában. Nekem
mindig a szőke nők tetszettek. Talán ennek az is lehet a magyarázata, hogy az
első szerelmem, vagyis az első feleségem szőke volt, és ez az élmény
meghatározta a továbbiakat. Halála után Balázs fiam Marilyn Monroe-képekkel
ragasztotta tele szobája falát, mert a fotók az édesanyjára emlékeztették. A
felesége, három unokám édesanyja is szőke. Szondi azt mondta, hogy a tetszés
genetikailag kódolt, de én ebben nem hiszek. Inkább azt gondolom, hogy az
előbbiekhez hasonló élettapasztalatok – leginkább a szülői minta, de lehet akár
az első szerelem is – befolyásolják a választást. Emellett viszont mindenki
magának tetszik a legjobban, ezért akit választunk, abban lesz valami hozzánk
hasonló, és ez a külsőségekre is vonatkozik.
– Ezek szerint a harmonikus házasságban élők nem a kiegyensúlyozott
kapcsolatuknak köszönhetően hasonlítanak egymásra idős korukban?
– A hasonlóságok már eleve benne voltak a vonásaikban és a
tulajdonságaikban, ezek erősödhettek meg az évek során.
– Tehát „hasonló a hasonlóval”, és nem pedig „ellentétek vonzzák
egymást”?
– Hasonlóság kell a vonzalomhoz, de azon belül az ellentétek teszik lehetővé
a sajátos „munkamegosztást” és a kapcsolaton belül mindkét fél képességeinek
maximális kiaknázását. A különbözőség előnyös lehet például olyankor, ha az
egyik fél túlságosan szellemi beállítottságú, a másik pedig az élet gyakorlati
oldalán találja fel magát. Ugyanakkor olyan esetekben, amikor például két
ember szexuális étvágya nagyon távol álló, nehezen lehet összehangolni az
igényeket. Ilyenkor a különbözőség hátrányt jelent. Az igazán jó szexuális
párkapcsolatokban az igények hasonlóak.
– A szexualitás kapcsán felmerül egy másfajta hasonlóság, vagyis a
homoszexualitás. Úgy tudom, sokat foglalkozott ezzel a témával azt követően,
hogy fia felvállalta saját neméhez való vonzódását. Mi derült ki a genetika és a
homoszexualitás közti összefüggésről?
– Genetikailag azonosítható az az X-kromoszómában lévő gén, ami
férfiaknál elsősorban felelős a saját nemükhöz való vonzódási hajlamért. Ezek
szerint ezt a gént az édesanyák hordozzák, de a fiúgyermekeknek csak egy
részénél mutatkozik meg. Az ikervizsgálatok azt igazolják, hogy a leszbikusság
is genetikai hajlam talaján érvényesül, de ennek kromoszomális lokalizációját
még nem ismerjük. A homoszexualitás hajlama olyan, mint a balkezesség,
amiről nagyon sokáig át akarták szoktatni a gyerekeket. Akiknél ez sikerült,
azok egész életükben ügyetlen jobbkezesek lettek. Gyakran jönnek hozzám
olyan családok, akik azt remélik, hogy segíteni tudunk homoszexuális fiuk
„rendes emberré” való átnevelésében. Ha a fiú önként vállalkozik erre, meg
lehet próbálni, és élhet később házasságban, sőt gyermekei is lehetnek.
Ugyanakkor azok, akik szüleik kérésére mennek bele ebbe a drasztikus,
számukra természetellenes váltásba, gyakorta egész életükre boldogtalanná
válnak. Ennek ellenére régebben a legtöbb homoszexuális hajlamú férfi
megpróbált eleget tenni a társadalmi elvárásnak. Ilyen volt Pilinszky János is,
akinek erős vallásossága miatt sohasem volt férfival kapcsolata, sőt kétszer is
megnősült, de olvastam első felesége levelét, aki házasságuk után azt írta:
„Nagyon szeretlek, de az ágyban ezt a maszatolást hagyjuk abba!”
 – A fia esetében apaként mennyire volt kérdéses, hogy mit kéne tenni?
– Eleinte a fiamnak is voltak kapcsolatai nőkkel. Már színházban dolgozott,
amikor konkréttá vált, hogy a férfiakhoz vonzódik. Emlékszem arra a sokkoló
érzésre, amikor elmondta nekem. Minden apa a legjobb sorsot akarja
gyermekének, és manapság melegnek lenni társadalmi szempontból nagyon
nehéz. Orvosként is féltettem őt, ezért nagyon aggódtam sorsa alakulása miatt.
Ugyanakkor tudtam, nem tehet erről, és továbbra is ugyanolyan értékű ember,
mint ha heteroszexuális lenne. Ez a felismerés egyébként jobban kihozta a felé
irányuló szeretetemet, mert amikor féltünk valakit, intenzívebben meg tudjuk
élni a vele kapcsolatos érzéseinket. Szerencsére a testvérei is elfogadták őt, így
ez nem okozott problémát a családon belül.
– Személyes érintettsége mennyiben nyilvánul meg azokkal a pácienseivel
történő beszélgetések során, akik hasonló helyzetben vannak?
– Általában ezek a fiúk szülőkkel jönnek hozzám. Sokszor vívódom,
elmondjam-e az édesanyának és az édesapának, hogy pontosan tudom, miről
beszélnek, átéltem. Sajnos éppen ilyen jellegű problémára vezethető vissza
életem egyik legmegrázóbb élménye. Egy Tatabánya környéki család fia
hazajött a katonaságtól, és elmondta szüleinek, hogy meleg. A szülők kiborultak,
főleg az anyuka, aki emiatt „szörnyetegnek” tartotta a gyerekét. Hármasban
eljöttek hozzám, és a szülők azt kérték, gyógyítsam meg a fiukat, aki egyébként
már huszonéves férfi volt. Elmondtam nekik, hogy nem lehet meggyógyítani,
legfeljebb pszichoterápiásan kezelni akkor, ha ő is akarja. Azt is elmondtam,
hogy a homoszexualitásért felelős gén az X-kromoszómában van, tehát az
anyától öröklődik. Láttam, ez betette a kaput az édesanyánál. Dühösen elmentek,
és búcsúzásképp a mama azt mondta, kizárólag bennem bíztak, és ha nem
segítek, ő öngyilkos lesz... Néhány hónappal később csörgött a telefon, a férj
hívott. Bemutatkozott, és csak annyit mondott: „Meghalt.” „A felesége?” –
kérdeztem, mert emlékeztem búcsújukra, amikor az anya felháborodottan és
átkozódva elviharzott innen. „Nem, a fiam. Felakasztotta magát” – mondta az
édesapa. Azóta is gyötör a kérdés, miért nem tudtam többet segíteni.
– Érdekesek az élet effajta nevelései... Volt más, ehhez hasonló tapasztalata?
– Talán az, hogy többé-kevésbé antiszemita családból származtam, és éppen
a zsidóság kutatásával kezdtem el foglalkozni. Édesapám szemléletét egyébként
megértem. Kisiparosként dolgozott, de a versengésben a zsidók ügyesebbek
voltak. Egész életében harcolt, és ők összetartásuknak köszönhetően nemegyszer
lekörözték. Én ennek ellenére filoszemitának érzem magam, és azt hiszem,
tudom is az okát. Diákként nagyon erős kisebbségi komplexus élt bennem
amiatt, hogy nem értelmiségi családból jöttem. Később azután, amikor kiderült,
hogy átlagot meghaladó szellemi képességeim vannak, megjelentek mellettem
emberek, akik támogatni kezdtek, pártfogásukba vettek. Először az egyetemen,
aztán kezdő orvosként is. S ezek az emberek szinte kivétel nélkül zsidók voltak,
ami számomra megcáfolta azt a nézetet, miszerint ők csak egymást támogatják.
A kultúrájukban és a gondolkodásukban a tudás tisztelete mindenek felett áll,
emiatt az emberi tehetséget a legnagyobb természeti kincsnek tartják. Mindezt a
magam bőrén tapasztalhattam éppen abban az időben, amikor a saját első
generációs értelmiségi közegemben ellenségeskedést éreztem. Ennek
köszönhetően nálam megdőlt az a szellemiség, amiben felnőttem. Tény, hogy a
kivételes képességű és a gazdag emberek között zsidó túlsúly van, és ez
sokakban, főleg az egyszerű emberekben kivált valamiféle ellenérzést. Pedig
inkább meg kellene tanulni az ötezer éves zsidó kultúra tudást és tehetséget
megbecsülő és hatékonyan felvirágoztató módszereit.
– Kislánykoromban azt gondoltam, hogy az orvosok, mivel mindennap
szembesülnek az élet és a halál kérdéseivel, biztos sok csodával is találkoznak.
Ön találkozott már csodával?
– A csodáknak több szintjük van. Néha bizonyos emberek csodatévőt látnak
egy orvosban, ami pusztán a szaktudásából adódik. Számos ilyennel találkoztam
már a praxisom során. Ennek talán az az oka, hogy amikor egy nő terhessége,
hogy életet adhat-e egy gyermeknek, az orvos döntésén múlik, akkor ennek
sikerét csodának tekinti a saját életében. Létezik egy gyógyszer, ami az esetek
25%-ában fejlődési rendellenességet okoz a születendő gyermeknél akkor, ha a
nő terhességének korai időszakában szedi. Ezért az orvosok nagy része abortuszt
javasol. Sokszor keresnek meg ilyen helyzetben lévő kismamák, és a tanácsomat
kérik. Én abból indulok ki, hogy 75%-os esély van az egészséges gyermek
születésére, ráadásul 4D ultrahangvizsgálattal igazolható, hogy a magzat
rendellenes vagy nem. Ennek alapján sokaknak javasoltam, hogy tartsák meg a
terhességet, és ellenőrizzük a huszadik hét körül a magzat állapotát, hiszen
akkor még lehet dönteni a sorsáról, ha a baj bekövetkezett. Többen hallgattak
rám, noha már kezükben volt az abortuszbeutaló, és hál’ istennek egészséges
gyermekük született. Ezt sokan úgy fogták fel, mintha csoda történt volna velük.
Sok képeslapot kaptam már olyan édesanyáktól, akik azt írták, csodát tettem,
pedig nem az volt, csak ők úgy élték meg.
Aztán vannak számomra is érthetetlen csodák. Egy házaspár eljött hozzám,
mert gyereket szerettek volna, de a férfinak nem volt ondósejttermelése.
Mindent megtettünk, amit lehetett, mégsem tudtam segíteni. Jóval később egy
napon visszajöttek, és boldogan újságolták, hogy sikerült, a nő terhes.
Gratuláltam, de megmondom őszintén, arra gondoltam, hogy biztos egy másik
férfi besegített... Amikor ellenőriztettem a férj ondóját, megdöbbenve láttam,
hogy valóban jók az eredményei, rendbe jött!!! Kerestem a magyarázatot, amit
ők adtak meg. Megtértek. Megjelent nekik Jézus Krisztus, azóta nem élnek
bűnös életet, áldoznak az Úrnak, és íme az ajándék. Vannak ilyen csodák. Egyik
rokonomnál például rákot diagnosztizáltak. Nem engedte magát műteni, és
terápiát sem fogadott el. Hat hónapot jósoltak neki az orvosok, és még tizennégy
évig élt. Ilyen esetekben persze gondolni kell az orvosi tévedés lehetőségére, de
az is lehet, hogy tényleg valamiféle csoda segített. Életem során több számomra
érthetetlen történettel találkoztam már, mégis ambivalens vagyok a hit
kérdésében.
 – Mitől ambivalens?
– Hívő családban nevelkedtem, aztán mivel a vallásos gimnáziumban
minden nap, kötött időben imádkozni kellett, besokalltam a vallási dogmák
tömkelegétől. Amikor futballistaként a csapatban először hallottam trágárságot,
zavarba jöttem, és kialakult bennem valamiféle kompenzálási kényszer, ami
megint csak eltávolított a vallásos neveltetésemtől. Végül a marxista szemléletű
egyetemen elég materiálisan hangzott a következő kijelentés: „Tessék megnézni
egy holttestet! Mikor szállt volna el abból a lélek, amikor azt sem tudjuk, hol
van az emberben ilyen?” Ezek a szavak belém ivódtak akkoriban, és
elvesztettem a vallásos hitemet, amit nagyon sajnálok. Közeledve életem
végéhez könnyebb lenne minden, ha tudnék hinni, főleg abban, hogy van
tovább. Hiszek a szerelemben, a tudományban, a családban, az emberi
tisztességben... de a vallás felé visszavezető útra nem tudom erőszakkal ráterelni
magam. Jó volna, ha egyszer csak jönne a megvilágosodás, mert akkor
bizonyára könnyebb lenne itt hagyni a földi világot.
– Fél?
– Igen, de elfogadóan, hiszen tudom, hogy véges az életünk. A múltkoriban
voltam tüdőszűrésen, és a vizsgálatnál kimutattak egy kerek árnyékot. Az ilyen
elváltozás általában tüdőrák szokott lenni. Elszomorított, mert arra gondoltam,
hogy még szükségem lenne három-négy évre ahhoz, hogy a hátralévő
munkaterveimet meg tudjam valósítani. Ezek olyan feladatok, amiket fontosnak
tartok, és amiket nem tud helyettem senki elvégezni. Azt pedig jó volna
elkerülni, hogy hosszadalmas leépüléssel járjon az életem vége. Nem szeretnék
vegetálni.
– Genetikailag milyen halálokra van kilátása?
– Családi előzmények alapján prosztatarákra, amit egy Amerikában végzett
génvizsgálat is megerősített. Mindezek ismeretében ennek megelőzésére
koncentrálok diétával (sok zöldséget, főleg paradicsomot fogyasztok) és
szűrővizsgálatokkal. Ezen az úton a feleségem a legfőbb őröm.
– Amikor kimutatták a foltot a tüdején, mire gondolt? Hiszen nem tüdőrákot
„jósoltak” a gének.
– Rögtön az jutott eszembe, hogy ez már az áttét. De szerencsére a további
CT-vizsgálat kiderítette, hogy csak meszesedés.
– Ha angyal lennék és teljesíthetném egy kívánságát, mi lenne az?
– A Nobel-díjat elintézhetné nekem...
– Nem lehet, hogy a Nobel-díjnál többet ér, amikor egy előadás után
odamegy valaki Önhöz, és azt mondja: „Doktor Úr! Én Czeizel-gyerek vagyok.
Köszönöm!”?
– Az ember életében az elismerésnek különböző szintjei vannak. Kaptam
kitüntetéseket, jólestek, de nem ezekért dolgoztam, hanem elsősorban az
egészséges gyermekek megszületéséért. Amikor az előadások után odajönnek
hozzám, és olyasmit mondanak, amit említett, akkor érzem, hogy munkám nem
volt hiábavaló, mert sokan szeretnek, és bíznak bennem. Ez utóbbit különösen
életem legtragikusabb hét évében, 1996 és 2003 között éreztem, amikor vélt
gyanú alapján bűnösnek kiáltottak ki a hivatalos örökbefogadási program
kapcsán elkövetett szakmai hibák miatt. Ennek a programnak köszönhetően – és
erre büszke vagyok – hetven elveszejtésre ítélt magzat életét mentettük meg.
Végül összefüggésbe hoztak egy olyan esettel, amellyel kapcsolatban
pénzbüntetést kaptam, noha az ítélet alapja hamis rendőrségi tényfeltárás volt.
Ez alatt a hét év alatt sokszor éreztem úgy, hogy rosszul döntöttem, amikor
1984-ben nem fogadtam el a nyolc évre szóló meghívást az Egyesült
Államokba, ami fejlődési rendellenességek kutatásával kapcsolatos vezetői
pozícióra szólt. Ott a munkafeltételek sokkal jobbak lettek volna, a fizetésről
nem is beszélve. Ráadásul, ha az ember kint a csúcsra jut, akkor a világ
tudományának is a csúcsán van. Mégis úgy érzem, az USA-ban bizonyára nem
lettem volna olyan ismert ember, mint itthon, és nem kémének tőlem annyian
bizalommal tanácsot, mint a szülőhazámban. Kicsit szégyellem bevallani, de ez
jólesik nekem, hiszen azt jelenti, hogy sokan szeretnek, amit csak
Magyarországon kaphattam meg. Így azt hiszem, többet érhet a Nobel-díjnál az
a sok ezer gyermek, akiket Czeizel-gyereknek mondanak, és hálás vagyok a
sorsnak vagy a Jóistennek, aki ezt így intézte.
– Jóisten?
– Valamiféle rendezőelv van a világban, bizonyosfajta rendszer. A térben és
időben, ismeretben és tudásban való végtelenséget csak úgy lehet felfogni, hogy
létezik valami összerendező elv. Működnek olyan szabályok az életben – ezt a
genetikában is tapasztalom melyekhez kellett valamiféle felsőbb erő, ami
elrendezte. Ebben hiszek.
 Csernus Imre

Legfontosabb a HIT

„Határozd el, hogy önmagad leszel, és tudd meg:

aki megtalálta önmagát, az megszabadul a szenvedéstől.”
(Szeleczky Arnold)

Néhány évvel ezelőtt nem szívesen ültem volna le vele beszélgetni. Egy
kellemetlen stílusú, energiáit korlátlanul szabadjára engedő embernek
gondoltam, aki távolról szemlélve mégis érdekes volt. Igazi megosztó figura,
vagy kedveled, vagy nem, de semmiképpen sem közömbös. Szavaiból arcul csap
az igazság, de nem hosszas emésztésre szoruló filozofikus bölcselet formájában,
hanem azonnal és tagadhatatlanul. Nem szerettem nézni és hallgatni, inkább
csak olvastam, amiket írt vagy nyilatkozott, mert saját magamnak nem ordítva
olvasok, ő viszont kiabált, ha kellett, ha nem, pácienssel, riporterrel egyaránt.
Kompenzálás? Szerepjátszás? Abnormalitás? Nem tudtam és nem is akartam
megfejteni. Aztán egy éjszaka az egyik tévécsatorna levetített egy róla készült
dokumentumfilmet: A tigrisszelídítő. Ez volna ő, aki felismeri a benne élő
vadállatot, azaz a szenvedélyt, ami ha erőre kap, szétmarcangolja, megöli az
embert. Mit lehet tenni? Megszelídíteni a tigrist, majd nem piszkálni, nem
provokálni többé, akkor békén fog hagyni. Ez az elgondolása a
szenvedélybetegségből való kigyógyulás módjáról az egykori drogos
pszichiáternek. „Ha valaki nem ezt az utat választja, az meg fog halni, és én
tiszteletben tartom a döntését” — mondja kegyetlenül a filmben a doktor, majd
aki néhány kockával később mégis megsiratja elhunyt betegét, az már az ember,
Csernus Imre. Érzékeny? Szélsőséges? Vagy csupán önző? Nem tudom, de már
érdekel a megfejtés. Még mindig nem vállalnék be vele egy beszélgetést.
Félelem? Önbizalomhiány? Vagy csupán nem jött még el az ideje? Félek, hogy
az előbbiek, és csak remélni tudom, hogy az utóbbi. Azt, hogy egyszer épp tőle
kapok majd választ erre, nem is remélem. Mostanában egyre harmonikusabbnak
tűnik, már kellemesebb beszélgetőpartnernek gondolom. Megváltozott? Csak
játszik? Vagy csupán kiismerhetetlen? Milyen érdekes, elérkezett az alkalom a
kérdések megfejtésére, és már várom a találkozást.

– Olvastam egy Önnel készült interjút, amelyben a válaszok előtt feltüntetett

monogramját látva érdekes felismerés ért. CS. I. (csí), a keletiek így nevezik az
éltető energiát. Van ennek jelentősége az életében?
– Egyszer egy dedikálás kapcsán hívta fel a figyelmemet valaki erre, de
azóta sem gondolkodtam el rajta igazából. Tudom, hogy a csí az életerő
energiáját jelenti, és az Ön által is említett összefüggések mentén nyilván sok
mindenre lehet találni magyarázatot, mégsem mélyedtem bele.
– Milyen energiákból táplálkozik?
– A pillanat számít. Sokat ülök autóban, így gyakran a táj, a természeti
változások energiái hatnak rám. Megtanultam nagyon gyorsan váltani,
kikapcsolni, és az aktuális pillanatra odafigyelni.
– A tigrisszelídítő a szenvedélye elleni harcokban is ezeket az erőket
használja?
– Valójában az az energia, ami ilyenkor szükséges, bennünk van, csak
bizonyos tényezők miatt kialakul az eltunyulás, melynek következtében
rengeteg dolgot feladunk, és az elfelejtett tartalékokat nem mozgósítjuk, illetve
negatív irányban használjuk. Megfigyeltem, hogy a legtöbb emberben sokkal
több energia van, mint hiszi. Amikor valaki bármilyen konfliktussal eljön
hozzám segítséget kérni, én pontosan tudom, hogy rendelkezik a szükséges
forrással, de ő nem tudja. Majd amikor kapom a k...anyázós visszajelzéseket,
akkor érzem, hogy megvan, ott az energia, előjött. Semmi gond nincs, ha ezzel
éppen ellenem támad, mert megbántottam, belemásztam a hiúságába, és még
nincs azon a szinten, hogy tudja, a tetteiért ő a felelős. Az én dolgom az, hogy
különféle technikákkal kimozdítsam az apátiából, a búvalbéleltségből, és
előhozzam belőle, ami már amúgy is ott van.
– Különféle technikák? Ön elsősorban a „hangos technikája” kapcsán lett
ismert. Bár igaz, az utóbbi években ez mintha változott volna.
Kiegyensúlyozottabbnak látszik. Mi történt?
– A fejlődés rám éppúgy vonatkozik, mint másokra. Most már az eseteknek
csak elenyésző százalékában használom azt a szintű agresszivitást, amit négy-öt
évvel ezelőtt. Ez a reakció inkább átalakult valamiféle mosolygós cinizmussá,
mert az idők során rájöttem, hogy sokkal hatékonyabb fegyver az ordibálásnál.
Ennek az az oka, hogy nagyon sok embernek van konfliktusa átélt és le nem
rendezett agresszióval. Ezért amikor ezt használom, a másik fél bezárul. Így
nagyon sok emberhez nem juthatok el, csak annyit mondanak, hogy egy állat
vagyok.
– Sokan vannak így. Ezért váltott?
– Több emberhez akartam eljutni, és felismertem, így nem megy. De
nemcsak ezért kellett változtatnom, hanem azért is, mert az ordítozás egy
sablonviselkedés, és onnantól kezdve kiszámítható, márpedig ha kiszámítható,
akkor segítőként lépéshátrányban leszek, az pedig nem jó, úgy nem lehet
segíteni.
– Tehát akkor ez nem változás, hanem tudatos változtatás.
– Egyrészt. Másrészt pedig kétségtelen, ahogy rendeződtek bennem a saját
személyiségemből adódó zűrzavarok, úgy változtam is. Rengeteg szempontból
vak voltam tinédzser- és fiatal felnőtt koromban, így az a szerencsém – de mivel
nincsenek véletlenek, inkább a sorsom –, hogy épp olyan emberekkel kezdtem el
foglalkozni, akiknek az enyémmel hasonló konfliktusaik voltak. Csakhogy
hirtelen a másik oldalra kerültem. Láttam a saját hibáimat visszaköszönni, s ezek
az emberek megbíztak bennem, mert tegyük fel, a megfelelő pillanatban
rátapintottam a bennük zajló folyamat lényeges pontjára. Ettől viszont még nem
láttam át az egészet. Meghallottam a klasszikus magyarázatát egy pszichés
esetnek, és azt ugyanúgy ráültettem a másikra. Azt mondták nekem, hogy ez
működik, de tévedés. Amikor erre rájöttem, akkor kapcsoltam, az esküm nem
arról szól, hogy olyasmit használok, ami nem ül. Változtatnom kellett. Onnantól
kezdve elkezdtem kíváncsian szemlélődni, kerestem a fejlődési lehetőségeket.
Ez a kíváncsiság megvan bennem a mai napig, és ennek segítségével tudok
változni.
– De az agresszió is megvan a mai napig, csak most nincs előtérben, nem?
– Jugoszláviából származó emberként alapvetően más vérmérséklettel, más
hozzáállással rendelkezem, mint ami errefelé jellemző. Amikor 1993 elején
elkezdtem orvosként dolgozni, nagyon furcsa volt, hogy a kollégák is magyarok,
mégis más nyelvet beszélünk. Meglovagoltam azt, ami alapvetően adódik
belőlem, a szókimondást, az őszinteséget, és ha úgy tetszik, valamiféle
agressziót, ami a vérmérsékletemből ered. Akartam is más lenni, mint a többiek,
és a személyiségem eltérése a külsőségekben is megnyilvánult; fülbevaló,
westcoast csizma, bő gatya, szerettem ezeket. Emlékszem, kezdő orvosként
egyszer bementem átvenni az ügyeletet, és amikor megkérdeztem a kollégát,
„Mi újság van az osztályon?”, azt hitte, valamelyik beteg vagyok.
Visszakérdezett, hogy „Maga kicsoda?”. Én meg mondtam neki, Csernus Imre,
de nem tettem hozzá, hogy doktor, mert orvosok közt ez nem szokás...
– Tényleg, hol a fülbevaló? Külsejében is konszolidálódott?
– Nem egészen. Három évvel ezelőtt váratlanul megoperáltak
vakbélgyulladással. Úgy jött ez az egész, mint derült égből a villámcsapás.
Szabadság után feltöltődve mentem vissza dolgozni, már vártam is, hogy
mehessek. Estére nagyon fájt a hasam. Másnap reggelre tarthatatlanná vált az
állapotom, ennek ellenére bementem a klinikára, reméltem, hogy tudok majd
dolgozni, de nem. Pillanatok alatt a kórházban találtam magam, és már vittek is
a műtőbe. Akut beavatkozás. Nagyon gyorsan kellett levennem magamról
fülbevalót, láncot, mindent... A műtét után, amikor hazamentem és a kezemben
tartottam azokat az ékszereket, már nem éreztem, hogy vissza kéne vennem,
nem éreztem sajátomnak őket. Letettem, és otthagytam. Nagyon figyelek az
ilyen jelzésekre. Hasonló sugallat alapján választottam ki azt a két ékszert, amit
azóta hordok. Egyik ez a fagyöngy lánc, ami egy fotózáson maradt a
nyakamban. Utánam telefonáltak, hogy vissza kell adnom, de annyira hozzám
nőtt egy pillanat alatt, hogy megkértem az ékszerkészítő lányt, fűzzön nekem
egyet. Azóta le sem vettem. Másik pedig ez a karperec – mutatja bal csuklóját,
melyet majdnem körbefon egy ezüst karkötő, de két, áttetsző kővel díszített vége
nem ér össze csuklója belső felén. Azért tetszik, mert kívülről nézve olyan,
mintha egyben lenne, itt belül pedig valami más. És ez olyan, mint én vagyok.
Kevés embernek mutatom meg valójában magam.
 – Mint Ön? Kívülről nézve mintha egyben lenne... És valójában...?
– Csak viszonyítani tudok ahhoz, amilyen voltam, és úgy érzem, óriási
fejlődésen mentem keresztül, sok minden a helyére került bennem. Elsősorban a
szűkebb környezetemmel való viszonyom. Helyére került a család; anya, apa,
testvérek, barátok, ez a világ, és aki én vagyok benne. Hatalmas lépés volt,
amikor rájöttem, hogy nem csak az agresszivitás lehet az eszközöm, ugyanakkor
ez a mentalitás bensőmből fakad, a sajátom. Megéreztem, hogy a mosoly úgy
teljesedik ki bennem, ahogy folyamatosan kerülnek helyükre a dolgok. Eközben
megtanultam ténylegesen és következetesen odafigyelni arra, amit mondok.
Azelőtt is tudtam figyelni, de nagyon hullámzóan.
– Nevezhetjük ezt valamiféle éberségnek?
– Igen, és érdekes, hogy erre nagyrészt még a Bevállalja? című tévéműsor
tanított meg. Eleinte a beszélgetések hosszabbak voltak annál, mint ami adásba
került. Összevágták. Majd az egyik producer észrevette, hogy ezen az időn belül
egy rövidebb szakasznak nagyon jó íve van, utána viszont unatkozom vagy
ellaposodik a folyamat. Ekkor kitalálták, hogy legyen a felvett idő éppen annyi,
amennyit leadnak vágás nélkül. Felmerült bennem a kérdés, hogy mi a francot
lehet huszonkét percben csinálni, de hajtott a kíváncsiság. Ez a szűk idő tanított
meg arra, hogy hallatlanul koncentráljak minden rezdülésre. Ilyenkor megszűnik
a világ, csak az az ember létezik, aki ott van, és minden idegszálamat
használnom kell. Ekkor tanultam meg még valamit: nemet mondani. Amikor a
média már olyan szinten akart használni, mint a köz tulajdonát, mindenféle
témákban engem akartak megkérdezni, és elvárták, hogy folyamatosan
leakasztható legyek. Ez elment a vérszívás kategóriába. Ekkor elkezdtem nemet
mondani, nem vállaltam el bizonyos témákat, mint ahogy a magánéletemről sem
beszélek. Belekényszerültem a nemet mondásban, majd közben felismertem,
hogy ez mennyire fontos. Az emberek azt hiszik, ha nem tesznek meg mindent,
akkor lapátra kerülnek. Pedig nem így van. Éppen ellenkezőleg.
– Nyilvánvaló, hogy személye a Bevállalja? című műsor idején került és
épült be a köztudatba. Ezenkívül mi volt a célja a műsornak az Ön részéről?
– Hatalmas motiváció volt olyan embereket elérni, akik nem ahhoz a felső
intellektuális réteghez tartoznak, amelyik ha akar, megtalál mindenféle szellemi
és lelki táplálékot variábilisan és szofisztikáltan. Nemcsak ők léteznek, hanem
nyolc általánost végzettek is, akiknek ugyanúgy van lelkiviláguk, vannak
érzéseik, frusztrációik, konfliktusaik, és ők is nevelnek gyerekeket. Hozzájuk
akartam eljutni úgy, hogy megmutattam az agresszív arcomat, ami egyébként
minden embernek van, csak nem meri felvállalni. Annak idején a
műsorigazgatónak is elmondtam egy beszélgetésünk alkalmával, hogy világosan
látom, ők felhasználnak engem annak érdekében, hogy szenzációt tálaljanak a
műsorban, ugyanakkor én is felhasználom őket arra, hogy bizonyos
információkat eljuttassak az emberek olyan csoportjához, amelyik ezt másként
nem kapja meg. A nézők ugyanis a műsorbeli szituációkból – melyekben
például feltárult egy-egy hatalmas hazugság – magukra csodálkoztak, és sokszor
kívülállókként jobban felismerték saját játszmáikat, mint akik a stúdióban ültek.
– Ez szép küldetés, de mostanában többnyire egy nívós egészségcentrumban
rendel, mondhatnám, az elkényeztetett budai háziasszonyok pszichiátere lett.
Hol van az egykori Tigrisszelídítő?
– Ez igaz lehetne, ha elkényeztetett budai háziasszonyok lennének, de az
ország minden részéről járnak hozzám.
– Érti, mit akartam kérdezni...
– Értem. Ami a szenvedélybetegeket illeti, tíz évvel ezelőtt egy szülővel
létrehoztam egy alapítványt abból a célból, hogy ezeknek az embereknek a
kórházi kezelés után legyen lehetőségük rehabilitációra, reszocializációra. Az
alapítvány lehetőséget biztosított csoportos összejövetelekre, beszélgetésekre,
olyasfajta városi rehabilitáció formájában.
– Ez volt A HELY.
– Most is az.
– Lejár ma is beszélgetni?
– Már nem, de szakmai vezetője vagyok továbbra is. Viszont egyre nagyobb
teret hagyok az ott dolgozó segítőknek, akik a munkatársaim, és akik
foglalkoznak a már kezelt emberekkel, sőt szülőkkel is. A főváros kiemelten
támogat minket, és nagyon jó eredményeket érünk el. De nekem nincs már
szükségem az ebből adódó sikerélmények kisajátítására, elég, ha tudom. Hagyok
dolgozni másokat, akik nagyon aktív és hatékony programokat működtetnek.
Kissé bővült is az odajárók köre, mert már például társ- és alkoholfüggőket is
irányítok a HELY-re, miután elmagyarázom nekik, hogy a függőség módja
mindegy, ugyanaz mozgatja: a félelem. A HELY szándékosan délutántól estig
tart nyitva, mert a rehabilitáció egyik fontos eleme, hogy az ember napközben
elmenjen dolgozni, és utána megoszthatja az élményeit, érzéseit másokkal.
Tehát a nexust megtartottam, csak felállítottam egy szervezetet, és kivonultam a
frontvonalból. Nekem tovább kellett lépnem, mert ha fizikálisan ott maradok,
nem születik meg például A nő című könyv, amivel viszont olyan embereknek
segítek, akik sokkal többen vannak, mint a drogosok, és bár nem konkrét
szenvedélybetegek, de menekülnek valami elől, így nem tudnak nőként élni,
csupán nőneműek. Nagyon sok embert érint ez a kérdés. Ráadásul, ha arra
gondolok, hogy akinek sikerül megszüntetnie ezt a problémát, az a gyerekeinél
nem fogja továbbörökíteni a negatív mintát, akkor ezzel valamiféle prevenciót is
el tudok indítani, mégpedig mentális szinten, előre gondolkodva.
– Csernus Imre jó pasi?
– Igen.
– Mitől?
– A testi-lelki egyensúlytól. Ami nem jelenti azt, hogy nincs már
fejlődnivalóm, de onnan, ahol voltam, óriásit léptem, és nem felejtettem el a
kiindulást. A mai napig minden szerdán délután rendelek Szigetszentmiklóson
egy pici rendelőintézetben, ahol több mint tíz éve kis orvosként kezdtem. Pedig
már nincs rá szükségem, de nem akarom elfelejteni azt az időt, amikor még nem
voltam közismert ember. Tudatosan emlékeztetem magam, mert aki elfelejti,
honnan indult, az ráfázik. Ezenkívül fontos, hogy tudok hinni.
– Miben?
– Abban, hogy nem adom fel, és megmarad a gerincem és a tartásom annak
ellenére, hogy a világ, amiben élünk, ez ellen dolgozik. Régen nem voltam jó
pasi.
– A párkapcsolat, amiben most él, mennyiben segítette hozzá a változáshoz?
Vagy a jó pasivá válás eleve feltétele volt egy jól működő kapcsolat
kialakulásának?
– Úgy érzem, a főbb vonalak, a gyökerek már megvoltak, mikor a jelenlegi
párommal megismerkedtem. És ami nagyon fontos, hittem magamban. Amit
pedig ő hozzátett, az hasonlít ahhoz, amikor egy kész házba megérkezik a
lakberendező, és azt mondja, ezt a tárgyat tegyük inkább arra a polcra, mert ott
jobban mutat. A személyiségem finom csiszolásában nagyon sokat köszönhetek
neki, mint ahogy abban is, hogy rá tudtam csodálkozni a Nő témára.
– Vesz virágot nőnapra?
– Veszek. Legutóbb bementem a virágárushoz, és megláttam egy rügyező
cseresznyefaágat rengeteg kis lilás virággal. Azt vittem.
– Hogy lesz valaki a barátja?
– Adott helyzetben nyíltan viselkedik.
– Kevés ilyen van.
– Nincs sok barátom. Van pár ember, akikre számíthatok, és intellektuálisan
nagyon erősek. De a fejlődéssel együtt jár, hogy egyesek elmaradnak mellőlem.
Van, akiben ez félelmet kelt, de nem baj, ezt okoztam magamnak. Ez van.
– Orvosként a hitelességét mennyire befolyásolta, hogy annak idején
szenvedélybeteg volt?
– Talán úgy tűnik, hogy ettől lesz az ember hiteles, de nem. Igazából mindig
a realitások előli menekülés áll a háttérben, amire többféle kompenzálási mód
létezik, köztük legálisak és illegálisak. Egy drogos vagy egy munkamániás
ugyanúgy tönkreteszi saját magát és a szociális környezetét is, közben egyre
inkább elszeparálódik és elmagányosodik.
– Heroin; naponta, vénásan. Mi maradt meg abból az időből?
– Képek.
– Emlékképek?
– És néhány fotó. Épp a múltkor került a kezembe egy. Az volt a pokol.
Csak néztem, beesett arc, nagy szemek... igazi energiavámpír. Nem véletlen,
hogy abban az időben hasonlóan bizonytalan lányokat is vonzottam be, akikkel a
kapcsolat katasztrofális volt.
– Egyedül küzdött meg a tigrisével, de még néhány éve is azt mondta, ha
csupán beszél vagy ír a cuccról, már attól is nedves lesz a tenyere, izzadni kezd,
mert a drognak ilyen ereje van. Mikor volt az utolsó kísértés?
 – Nagyon rég. (Hirtelen hátradől, majd folytatja.) Már kezdtem sikereket
elérni a másik oldalon, tehát a gyógyítás terén, legalábbis a kezdeti szakaszban,
hiszen akkoriban rehabilitációról még szó sem volt. A pályafutásomban ezek az
eredmények jelentősnek számítottak, ugyanis az orvosok nagy része úgy
gondolkodott a szenvedélybetegekről, hogy fölösleges velük foglalkozni. Én
pedig ezt nem hittem el. Egy alkalommal egy apuka behozott két pakk heroint,
és letette az asztalomra, hogy ezt találta a fiánál. Otthagyta... Zsebre tettem...
Azt gondoltam, majd megmutatom a haveroknak. Na, itt kezdődik a baj. Kifogás
mögé bújtatott valódi motiváció volt ez, amit észre sem vettem, csak akkor,
amikor ténylegesen megmutattam nekik. Ahogy erre rádöbbentem, kimentem a
vécébe, és lehúztam. Jó érzés volt.
– Tönkretette magát, a drogos időszakban szüleit is meglopta.
Megbocsátotta már magának mindezt?
– Ahmm... Igen. Nehéz volt, de ez is része a fejlődésnek, szükségszerű.
Ugyanakkor kegyetlen szembesülni azzal, hogy rálépek a saját tigrisem farkára,
és az lezabálja rólam a húst... és hogy ezt megteszem... erre egyáltalán képes
vagyok.
– Volt szenvedélyváltás?
– Munkamánia. Nem éltem... csak dolgoztam. Öntudatlan kompenzáció volt,
amit megideologizáltam. Viszont ez idő alatt volt egy nagyon hasznos
felismerésem. Ráéreztem valamire, amivel megérthetek folyamatokat. Tudja,
vannak majálisokon olyan játékok, amiknél egy karral meg kell fogni különféle
súlyos tárgyakat, és csak akkor lehet kiemelni, ha sikerül úgy megragadni, hogy
a kar mindegyik karma egyformán tartja azt a valamit. Ha ez nem megy, akkor
visszaesik a tárgy, és próbálhatjuk kihalászni újra. Ezt az érzést nagyon sokszor
megtapasztaltam. Működött valami, a beteg is jobban érezte magát, aztán
kicsúszott a kezemből, és kezdhettem elölről. Ekkor elmentem Bagdy
Emőkéhez, aki szaktekintélynek számított, és megkértem, magyarázza el nekem
ezt a jelenséget. Persze azt válaszolta, hogy magamtól kell rájönnöm. Nagyon
sok energiát fektettem a szálak felfejtésébe. Ez már a Lipóton töltött időszakban
volt.
– És? Mi a titok?
– A legfontosabb a hit, ami vagy van, vagy nincs. Nem lehet nagyon hinni
vagy kicsit hinni. Ha csak egy picit kevesebb bennem az a hitnek nevezett
valami, mint a HIT, akkor nem fogom tudni megcsinálni, amit akarok, mert
bizonytalanná válok, és ez kisugárzik, ahogy a hit is.
– Mi volt a legnagyobb vesztesége emberileg?
– Több volt. Minden kornak a sajátja. Gyerekkoromban nagyapám halála.
Annyira megrázott, hogy az ő életét akartam tovább élni, ezért megesküdtem,
pap leszek. Szerencsére később ez alól feloldozott egy pap. Lányokkal voltak
hatalmas traumák, amikor azt éreztem, hogy nem kellek, és nem mondta el senki
sem, hogy miért nem. Önbizalomhiány, vakság! Aztán voltak a munkámmal
kapcsolatban is nehézségek még a Lipóton. Mire visszajöttem szabadságról,
azoknak az embereknek, akikkel foglalkoztam, több mint a fele visszaesett egy
hónap alatt. Ezt óriási veszteségnek éreztem, és színtiszta egóból tajtékoztam,
hogy lehet ezt velem megtenni... Hiúsági kérdést csináltam belőle. Furcsa ez a
szó, hogy veszteség, mert ugyanakkor mindez kell a teljességhez. A fájdalom az
örömmel párban alkotja azt a kerek egészet, aminek ha az egyik felét elnyomja
valaki, akkor nem lehet teljes. A veszteségről egyébként még az is eszembe jut,
hogy a legnagyobb szakmai szárnyalásaim idején vallottam leginkább kudarcot
emberileg. Elhatároztam, én leszek a legjobb orvos azok között, akik
narkósokkal foglalkoznak... Eközben kiba...ott nagyképű lettem, görcsössé
váltam, erőszakosan viselkedtem, és a sikert hajhásztam ahelyett, hogy
odafigyeltem volna az emberre.
– Úgy tudom, szinte törvényszerű, hogy hosszabb terápia során a terapeuta
és a páciens egy bizonyos szakaszban lelkileg rendkívül közeli kapcsolatba
kerül, így könnyen megtörténhet, hogy a női páciens beleszeret a férfi
terapeutába. Mi történik ilyenkor?
– Ezt észre kell vennem, és tudnom kell, hogy nem én vagyok a
középpontban, nem nekem szól az érzés. Egy éppen bizonytalanságban lévő
ember lát egy látszólag stabil másikat, aki a személyiségének csupán kis szeletét
mutatja, amire ki lehet vetíteni a vágyakat. De ez csak illúzió, amiből, ha a
terapeuta belemegy, katasztrofális viszony lesz, mert nem valóságos alapokra
épül. Egy kiegyensúlyozott kapcsolathoz az kell, hogy két ember spontán
körülmények közt, nem terápiás kereteken belül találkozzon. Különben kutya-
macska háború lesz belőle, a másik leszívása, majd durva körülmények közt
szakítás.
– Volt ilyenben része... Belecsúszott?
– Bele. Nagy hiba volt. Saját bőrömön tapasztaltam. Az az érdekes, hogy a
becsapás ilyenkor mennyire kölcsönös. Amikor a terapeuta a betegébe szeret
bele, akkor ő is egy illúziót választ. Ha visszagondolok és megnézem az akkori
színtiszta realitást, úgy az a lány kedvelhető volt, de nem szerelemmel, hiszen az
önfejlesztése kezdetén volt, én pedig abba szerettem bele, ami ő majd lesz.
Elfelejtettem, hogy ebben a történetben csak eszköz vagyok, és ő csupán az
eszközt szereti, azt a biztonságot, amit nyújtottam, és ami által a pótapát, nem
pedig a társat jelentettem számára. Kölcsönösen kiegészítettük egymás meglévő
hiányosságait, és ez nem szerelem, hanem támaszkodás. Nálam ekkor
következett be egy újabb váltás, drogfüggőségből munkafüggőség után átléptem
a társfüggőségbe. Amikor ezt magam előtt elismertem, hazamentem este, és azt
mondtam, nem barátként szeretnék élni egy másik emberrel, hanem Nőt
szeretnék magamnak. Megmondtam neki, hogy köztünk vége... Volt nagy sírás,
hiúsági kérdést csinált ebből sokáig, mert igazságtalannak érezte, hogy sok
mindenben kiállt, kitartott mellettem, és most ez van.
– Onnantól kezdve, hogy kimondta, „nekem Nő kell”, mi történt egészen
addig, míg meg is találta?
 – Rengeteg felismerés. Emlékszem, egyik este feküdtem, már az említett
szakítás után, egyedül voltam, és sms-t küldtem az illető hölgynek, hogy
mennyire hiányzik... Mire ő dühösen visszaválaszolt. Igaza volt. Mikor reggel
felkeltem, kimondtam magamnak azt, hogy nem ő hiányzik, hanem a társ. Több
hasonló történet volt, amikben sikerült felismernem az önbecsapást, hogy
hazudok magamnak. Így a feszültségek jelentős része kiment belőlem, és
megtanultam egyedül is jól érezni magam.
– Fizikai változások is kísérték ezt a folyamatot?
– Érdekes, hogy igen. Utolsó hónapjaimat töltöttem a Lipóton, már
készültem eljönni, de még nagyon sokat dolgoztam. Emlékszem, leszedtem a
képeslapokat a szobám faláról... Egy picike szobám volt, ami úgy nézett ki,
hogy három falát szinte a plafonig beborították köszönetet mondó vagy gyógyult
betegeimtől nyaraláskor küldött képeslapok. Ezek a hiúságomat jelképezték, és
amikor leszedtem, akkor jöttem rá, hogy csak azért voltak kint, hogy nap mint
nap tükrözzék, milyen fontos vagyok. Már fejlődő, de még bizonytalan voltam,
kellett a visszacsatolás. Ma már nincsenek elöl a képeslapok, eltettem őket.
– Hiányzik a Lipót?
– Hiányzott. Eleinte, körülbelül másfél évig nem. Aztán egy ősszel azt
álmodtam, hogy ügyeletes vagyok, és rohanok egy nővérrel, beteghez. Másnap
arra ébredtem, hogy hiányzik. Megkerestem őket, és mondtam, hogy teljesen
önkéntesen szeretnék csoportokat tartani, ha a főorvos megengedi. Ez meg is
valósult, de azt éreztem, hogy már nem ugyanaz. Három-négy hónapig
csináltam, közben elkezdődött a bezárási procedúra is, és akkor tudtam, itt már
képtelen vagyok úgy működni, mint régen. Eljöttem, és közben megértettem,
hogy egyáltalán miért is mentem vissza. Mert annak idején nem búcsúztam el.
Visszamentem elbúcsúzni, és most már nem hiányzik.
– Miből állt a búcsú?
– Annak az elfogadásából, hogy egy folyamat véget ért.
– Ki tölti be az életében azt a szerepet, amit Ön sokaknak? Ki a segítő?
– Ha orvosként nézem, akkor mindig az, akivel beszélgetek, mert tudatosítja
bennem a pszichés folyamatokat, mutatja, hogy mit nem szabad. Aztán, amikor
vége a rendelésnek vagy az előadásnak, akkor emberré válok, és már nincs
szükség segítőre.
– És amikor még volt?
– Akkor támaszkodtam.
– Feladta valaha az útját?
– Egyszer majdnem, de nem sikerült. Szakvizsga előtt egy évvel
megijedtem. Rezidens orvosként rengetegféle beteggel találkoztam, ami
rendkívül nagy megterhelés lelkileg. Nem véletlen, hogy ha az ember ott nem
vigyáz, akkor iszonyú gyors a kiégés. Egyszer olvastam is, hogy az orvosok
közül a traumatológusok és a pszichiáterek követnek el leggyakrabban
öngyilkosságot. Szóval abban az időben elegem volt, belefáradtam mindenbe.
Jelentkeztem egy gyógyszercégnél, hogy egy multi hűséges beosztottja legyek,
pedig addig is öntörvényű és keményfejű voltam. Képtelen lettem volna az
orvoslátogatói feladatra, és ők ezt szerencsére észrevették. Nem alkalmaztak.
– Ez valamiféle öngyilkosság lett volna?
– Az eskü feladása lett volna, úgyhogy ilyen értelemben mondhatjuk
öngyilkosságnak is, igen.
– Mivel nem elégedett most?
(Hosszas csend...) – Igazából nem látom magam előtt a következő kihívást...
Mert... egy erős könyv után vajon mi lehet? Média nem! Orvosként lesz egy
előadásom, az új... (Maga elé mered...) De hülyeség, amiket mondok... Itt van a
megoldás! (Hangja teljesen elhalkul.) Az információk átadása a legszűkebb
környezetben... Ez pedig a gyerek.
– Ezt úgy mondta, mintha most jutott volna eszébe.
– A gyerek? Nem. Csak most jöttem rá... hogy ez a következő...
Hirtelen mondanám, hogy ez akár egy következő függőség veszélye is lehet...
De nem mondom, mert észreveszem, hogy benne maradt a felismerés
pillanatában, és én tanújává váltam ennek, nem rondíthatok bele...
– Tervezik?
– Igen, beszélünk róla, illetve már mind a ketten döntöttünk...
– A gyermek választja a szüleit?
– Valószínűleg...
– Kizökkenthetem?
(Mosolyog...)
– Mi a csoda?
– Amikor a szemekben újra elkezdem látni a csillogást. Különösen, ha egy
tompa fényű ember jön el hozzám, aki már egyszer feladta, majd újra magára
talál. Ez a csoda.
 Csókay András

Uram, én táncolok, a zene majd csak megjő valahonnan

„A térden álló ember nem tud elesni.”

(Dr. Gyökössy Endre)

Szerettem volna megnézni a keresztet, amely előtt egy ember megvilágosodott.

Tudtam, melyik templomba kell mennem, mégis sokáig húztam az időt. Mi lesz,
ha én is jelenést látok? Még a gondolata is rémülettel tölt el. De vajon miért
tűnik ennyire ijesztőnek egy hívő ember számára, hogy megszólítja Isten? Vagy
talán inkább az az ijesztő, hogy egy elvileg élettelen szimbólum, kereszt, szobor,
freskó vagy bármi más egyszer csak életszerű jeleket mutat; megmozdul,
könnyezik, megszólal... Igen, mindez attól válik félelmetessé, hogy agyunkkal
nem tudjuk elképzelni... Aztán pedig saját szemünkkel látjuk, saját fülünkkel
halljuk, amikor mégis megtörténik. Amíg ezen elmélkedtem, eszembe ötlött a
megnyugtató felismerés: Isten pontosan tudja, hogyan szólítson meg, hiszen ott
lakik bennem, az érzéseimben, a gondolataimban, a cselekedeteimben, az
álmaimban és a szeretteimben. A jelenés pedig ott történik meg, ahol képes
leszek észrevenni és befogadni. Felkerekedtem, és elindultam a Thököly úti
domonkos templomba. Zárt kapuk fogadtak. Az épületet egész évben
restaurálják. Kár volt aggódni, hiszen ez nem is az én utam, hanem Dr. Csókay
Andrásé volt. Majd őt megkérdezem, pontosan mi is történt azon a napon,
amikor a nevezett helyen jelenést látott vagy látomása volt...
Amikor belépek a János Kórház idegsebészeti osztályára, meglátom a
kiírást: FŐORVOS – Dr. Csókay András. Nemrég olvastam, hogy Papp Lajos
sok évvel ezelőtt azt mondta neki, „Te csak tedd a dolgodat, de ne számíts
könnyű előrelépésre”.

– Hogyan gondol vissza Dr. Papp Lajos szívsebész szavaira a szakmai

előmenetelével kapcsolatban?
– Nehéz útra hívta fel a figyelmemet, és igaza volt.
– Most mégis főorvos.
– Rengeteget kellett harcolnom eddigi pályafutásom során szakmai és egyéb
igazságokért. E küzdelmek alatt rájöttem arra is, hogy az ember egyedül
semmire sem megy, viszont Isten segítségével mindenre képes. A hit
elengedhetetlen ahhoz, hogy valóra tudjuk váltani álmainkat.
– Vágyott rá, hogy főorvos legyen?
– A pozíció elérése sosem lehet cél, csupán eszköz. Ezt a kettőt nem szabad
összekeverni, csakúgy, mint a cél eléréséből adódó következmények is más
kategóriába tartoznak. A főorvosi cím lehet eszköz és következmény is. Eszköz
például akkor, ha segítségemre van abban, hogy könnyebben keresztülvigyem az
elképzeléseimet. Következmény abban az esetben, ha jól végeztem a munkámat,
és ezért kineveztek.
– És mi a cél?
– Orvosként az a célom, hogy minél jobban gyógyítsak. Keresztény
orvosként viszont szeretném a lehető legjobban teljesíteni Isten kérését, és ha
erre gondolok, akkor már maga a gyógyítás is lehet eszköz, aminek segítségével
teljesítem a küldetésemet.
– Hogyan helyezi el az eszköz-cél-következmény hármas egységében azokat
az egyedülálló sebészeti módszereket, amiket Ön talált ki?
– Ez nagyon érdekes, mert az első találmányom a súlyos koponyasérültek
hatásosabb kezelésére kidolgozott éralagút-technika volt, amit kezdetben a
szakmai gáncsoskodások miatt nagyon nehezen sikerül végigvinnem. Kemény
küzdelmekkel teli éveim és rengeteg energiám fekszik abban, hogy egy
bizonyítottan jó módszert elfogadjon és alkalmazzon a szakma. Főorvosként
nyilván jobban lehet egy ilyen ügyet menedzselni, de mostanában egészen más
nehézségekkel találkozom. Mire elértem azt, hogy az éralagút-technika
segítségével átütő eredményeink legyenek, addigra a rossz gazdasági és
egészségpolitikai helyzet miatt nem tudjuk úgy alkalmazni a módszert, ahogy
szükség lenne rá.
– Mi az éralagút-technika lényege?
– Ez a beavatkozás úgynevezett ultimum refugium műtétnek számít, ami azt
jelenti, hogy végső, kétségbeesett beavatkozás. Az ilyen operációk szakmailag
az úgynevezett „választható kategóriába” tartoznak, tehát nem kötelező
elvégezni, csak ajánlott. Magyarországon oly mértékben leromlott az
egészségügy helyzete, hogy ezek a nem kötelező, ámde potenciálisan életmentő
megoldások rendre elmaradnak a forráshiány miatt. Úgy érzem, az utóbbi
években elkezdett működni a katasztrófamedicina.
– Ez mit jelent?
– Azt, hogy az olyan műtéteket, amelyekkel arányaiban kevés embert lehet
megmenteni, nem végezzük el, tehát a legsúlyosabb sérülteket hagyjuk
meghalni, az enyhén sérült betegekkel pedig szintén nem foglalkozunk. A súlyos
sérüléseknél szükséges, esetlegesen életmentő beavatkozások rendkívüli anyagi
és humán forrást igényelnek, amire nincs keret. A kisebb sérülést szenvedett
betegek meg majd felépülnek valahogy, az sem baj, ha nem teljesen. A mostani
szemlélet a közepesen súlyos betegekre koncentrál, mert ott nagyobb az életben
maradás esélye, és így összességében a legjobb túlélési mutató produkálható.
Tudom, durván hangzik, de az az igazság, hogy tíz mentőszirénázásból talán
egynek van értelme, de mind a tízben rohanni kell, hogy azt az egy beteget
megmentsük.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy abban a kórházban, ahol főorvosként
dolgozik, nem tudja alkalmazni saját módszerét, ha arra szükség van?
 – Így van, mivel ez a módszer a legsúlyosabb koponyasérültek életmentésére
kidolgozott technika. Természetesen a saját környezetemben próbálok minden
tőlem telhetőt megtenni, de nagyon elkeserítő a helyzet. Sok esetben hívnak
konzíliumra, és azt tapasztalom, hogy országszerte más kórházakban is
elmaradnak az efféle beavatkozások a forráshiány miatt, pedig a szakma már
elismerte az éralagút-technika jelentőségét.
– Ha jól emlékszem, annak idején többek közt azzal támadták, hogy nem is a
saját agyszüleménye ez a módszer. Miért merült fel ez a gyanú egyáltalán?
– Köztudott, hogy negyvenéves kor alatt az egyik vezető halálok a
koponyasérülésekből adódik, aminek nem elsődlegesen a sérülés az oka, hanem
az annak következtében kifejlődő agyduzzadás során fellépő koponyaűri
nyomásemelkedés. Magyarul az agy térfogata elkezd nőni, de a koponyacsontok
nem engedik a terjeszkedését, ezért a nyomás légzés- és keringésbénuláshoz
vezet. Már az 1900-as években rájöttek arra, és le is írták, hogy ha nagy részét
eltávolítják a koponyacsontnak, valamint az agyburkot megnyitják, akkor
csökkenthető a koponyaűri nyomás. Ez mégsem hozott eredményt a túlélés
tekintetében, mégpedig azért, mert igaz, hogy az eljárás helyet biztosít az agy
kitüremkedéséhez, de eközben az agy felületi vénáit a megnyitott agyburok és a
koponyaszélek azonnal elszorítják, ezáltal fokozódik a vénás pangás, ami újabb
duzzadást vált ki. Tehát ördögi kör keletkezik, amelyben az agy előtüremkedő
része idővel elhal. Erre a problémára már évtizedekkel ezelőtt sokan rájöttek,
köztük magyar kutatók is, de nem találták az érdemi előrelépés módját. Sajnos
engem el akartak lehetetleníteni, amikor rátaláltam egy megoldásra, ami az
addigi 80-90%-os halálozási arányt közel felére csökkentette.
– Mi a megoldás?
– Az orvosi egyetem előtt a Műegyetemen építőmérnöki diplomát szereztem,
és néhány évet dolgoztam alagút- és mélyépítő mérnökként. Elég hanyagul
végeztem az egyetemet, és nem leltem örömömet a szakmában sem, ám úgy
látszik, ezek az évek mégsem voltak hiábavalók. Egy nagyon egyszerű mérnöki
megoldás jutott az eszembe, amivel az esetek jelentős részében ki lehet védeni
az előbbiekben említett vénaelszorításból adódó agyhalált. A koponyacsontok
levétele és az agyburok megnyitása után az agy felületi ereinek két oldalára az
agyburok és az agy közé felszívódó szivacsszerű anyagot helyezek el, amik
pillérként funkcionálnak, ezáltal alagutat képezve az erek körül, melyeket ennek
köszönhetően az agyburok és a csontszél nem tud elszorítani. A vénás
visszaáramlás szabaddá válik, és ettől csökken az agyduzzadás, így a
kitüremkedő agyrész nem hal el. Nagyon érdekes volt, mert egy pillanat alatt
jöttem rá erre a megoldásra.
– ...amin elődei évtizedeket gondolkodtak. Hogy jutott eszébe?
– Volt egy tizenkét éves kislány betegünk. A koponyasérüléséből következő
agyűri nyomás már majdnem a végső stádiumban volt, a gyermek kómában
feküdt, fényre nem reagáló egyik oldali tág pupillával. Menthetetlennek látszott,
de aneszteziológus kollégám kérésére megpróbáltam beavatkozni. Műtét közben
kétségbeesetten imádkoztam segítségért, miközben már láttam az elszoruló
vénákat, és tudtam, hogy hamarosan bekövetkezik, ami már oly sokszor
megtörtént, az agy tovább duzzad, és a beteg meghal. De a fohászom válaszra
talált. Eszembe jutott: fel kell szabadítani az ereket a csontszéli nyomás alól.
Ehhez az agysebészetben amúgy is használatos, már említett szivacsszerű
anyagot alkalmaztam. Amint felszabadítottam az ereket, a keringés megindult,
és a duzzadó agy lecsitult.
– Mit érzett abban a pillanatban?
– Fel sem fogtam. Sajnos még hagytam meghalni pár ember, amíg
felismertem az egyszer már bevált lehetőséget. Ehhez azonban ki kellett söpörni
bűneimet az életemből, Krisztus elé kellett térdelni. A tiszta lelkiismeret
megadta a kreativitást. Ekkor ismertem fel, hogy ráleltem valamire, ami még
korántsem tökéletes, de működik és fejleszthető. Idővel rájöttem, hogy sok
gerincsérülésből adódó bénulás is megelőzhető hasonlóképpen. A
gerincsérülések egy részénél ugyanis nem szakad el a gerincvelő, csak az
agyhoz hasonlóan megduzzad, és a gerincvelőt körbevevő gerinczsák nem
engedi egy bizonyos ponton túl duzzadni. Ha a gerinczsáktól kellő mértékben
megszabadítjuk a gerincvelőt, akkor szabad utat biztosítunk a tágulásához. Ezt a
módszert próbálták már régebben is, de nem nyitották fel eléggé a gerinczsákot,
így nem hozott kellő eredményt. Sok munka van e módszerek fejlesztésével, és
rengeteg akadály gördült a kivitelezés útjába. De végül sikerült megszerezni a
jogos elismerést. Mostanában viszont már egészen mással foglalkozom. Több
mint egy éve kidolgoztam az úgynevezett robotkéztechnikát, és annak a
bevezetése köti le napjaimat. Itt is sok az akadály, de talán nem annyi, mint az
agyéralagút esetében.
– Ez minek köszönhető, átütőbb az ötlet?
– Talán igen. Rájöttem arra, hogy az eddigiektől eltérő kézmegtámasztási
technikát alkalmazva legalább annyira vagy még annál is pontosabban tudunk
műteni, mint a robotok, tehát 0,1-0,2 milliméter pontosság könnyen elérhető. A
módszer kiküszöböli a mikrosebész élettani kézremegését. Az erről született
amerikai közleményt villámsebességgel, három nap alatt fogadták el, ami nagy
ritkaság a tudományos világban. A másik közlemény pedig magyar orvosi
hetilapban jelent meg, és elnyerte az év cikke díjat.
– Mi lehet az oka az egyenesebb útnak?
– Talán hogy amikor megkaptam a Prima Primissima közönségdíját a
magyar emberek adományaként, akkor a szakmai ellentétek is tompultak, így
van ez jól, mert ha valamilyen módon az eddigieknél jobban tudunk gyógyítani
embereket, akkor nem szabad, hogy ezt a lehetőséget szakmai viszályok
gátolják. Egyébként pedig úgy vagyok vele, hogy ahol emberek vannak, ott
ütközések is vannak, amit meg kell tanulni kezelni.
– Ezt most elég békésen mondja. Akkor sem volt dühös, amikor élesben
érezte, hogy egyéni sérelmek és szakmai féltékenység miatt nem tud úgy
gyógyítani, ahogy lehetne és szeretne?
 – Volt, amikor haragudtam, de aztán megéreztem, hogy a harag olyan
energiákat termel, amelyek szítják az ellenpólust. Amint sikerült ezt az érzést
kordában tartanom, a kreativitásom újra szárnyra kapott, és Isten segítségével
kitaláltam, majd kidolgoztam az említett robotkéztechnikát.
– Ez is az agyéralagúthoz hasonlóan jutott az eszébe?
– Annyiban, hogy Isten segítségét kértem, de ezúttal nem ad hoc jelleggel.
2002-ben kezdtem el újra a mikrosebészettel foglalkozni, azt megelőzően súlyos
koponya- és gerincsérültekkel dolgoztam. Amikor a szombathelyi kórházba
kerültem és beleástam magam a mikrosebészetbe, élesben érzékeltem, hogy a
kéz apró élettani remegéséből – ami néhány tized milliméter, de a műszer végén
elérheti a fél millimétert is – adódóan komoly szövődményekkel járó hibákat
lehet elkövetni a műtétek során. Ennek következtében könnyen megtörténhet,
hogy a sikeres műtét után a beteg mégis lebénul a mikromozgás okozta
szövődmények miatt. Az ilyen kimenetelű eseteket nagyon nehezen viseltem, és
úgy láttam, hogy a kollégákat is megrázza nemcsak Magyarországon, hanem
külföldön is. Nem tudtam, kell-e nekem továbbra is ezzel a területtel
foglalkoznom, ami ilyen lelki terheket tesz rám. Azzal az imádsággal fordultam
Istenhez, hogy mutassa meg a helyes utat. Maradjak a koponya- és
gerincsérülteknél vagy foglalkozzak megint mikrosebészettel. De ha ez utóbbi
az út, akkor azt is mutassa meg, mit tegyek, hogy ne legyenek ilyen
szövődmények.
Kegyelmi ajándékként pattant ki az ötlet a fejemből. Nagyon egyszerű. A
sebészek eddig a kézélen támasztottak alá operáció közben, és úgy dolgoztak.
De ez a támasztópont túlságosan távol volt a kézben tartott műszer végétől,
aminek emiatt nagy volt a beremegése. Azt találtam ki, hogy közvetlenül az
operált területnél lévő nyíláshoz eszkábálok egy kis hidat, amin az operáló kéz
ujjbegye támaszkodik, így a megtámasztott ujjbegy és a műszervég között már
nincs szabad ízület, ami továbbítaná a kéz remegését. Ennek köszönhetően a
robotnál is pontosabban lehet operálni. Először halottakon végzett műtétek
formájában próbáltam ki a technikát, és amikor jól begyakoroltam, élesben is
elkezdtem alkalmazni. Láthatóan sokkal jobbak az eredmények. Nem beszélve
arról, hogy a robot ötszázmillió forintba, az ilyen kis híd pedig öt forintba kerül.
Ez az ötlet egy rózsafüzér-imádság alatt ugrott be, ami azt bizonyítja nekem,
hogy az emberben az értelem a hittel karöltve tud csak jól működni. A
kreativitás önmagában olyan, mint egy diafilm vetítő nélkül. A hit fénye
világítja meg a képet, ami különben sosem lenne látható.
– Ismét egy mérnöki megoldás...
– Igen, ez érdekes. Annak idején, amikor a mérnöki diploma után
átnyergeltem az orvosira, azt mondtam, hogy majd a kétfajta tudást vegyítve
fogom alkalmazni. De igazából ez csak jól hangzó elképzelés volt, nem
gondoltam, hogy valóban így lesz.
– Valamiért csak mondta...
 – Utólag úgy érzem, azért, mert meg akartam nyugtatni magam, hogy bár
linken végeztem el az egyetemet és kudarcba fulladt a mérnöki karrierem, nem
volt hiábavaló az a diploma. Ugyanakkor nem kérdés, hogy saját hanyagságom
ítélte halálra az akkori pályafutásomat. Félvállról vettem mindent, nem volt
hivatástudatom. Amikor elkezdtem az orvosit, ami éles váltásnak számított, jól
hangzott, hogy majd ötvözöm a két tudást, de ez a gondolat valójában az akkori
kiábrándultságom szépítésére szolgált. Igazából menekültem magam elől, amit
nehéz lett volna bevallani. Utólag azért is tudom mindezt ilyen biztosan, mert az
orvosi karrierem eleje is nagyon hamar kudarcok sorozatába torkollott. Ha az
emberben nincs hivatástudat, nem érzi a küldetését, akkor csinálhat bármit, nem
fogja tudni jól végezni a feladatát.
– Mai munkásságát ismerve nehéz elképzelni, miféle orvosi kudarcokról
beszél...
– Nagyon hamar kiégtem, látva a nehéz lehetőségeket, a rossz képzést, a
hálapénzt és a többi hasonló dolgot. Nem találtam meg saját magamat és az
örömömet orvosként sem. Addig sem éltem példás életet, de még annál is
jobban belemenekültem a szórakozásba, a züllésbe... Ittam, megcsaltam a
feleségemet... abortusz, házasságon kívüli gyerek... És ez egészen addig így
ment, amíg nem találtam vissza Istenhez és a gyermekkorom hitéhez. Ekkor
végre megértettem, mi a lényege Zorba gondolatának: „Uram, én táncolok, a
zene majd csak megjő valahonnan.” Először meg kell találnom a hivatásomat,
utána új forgatókönyvet és értelmet nyer az életem. Ez nem azt jelenti, hogy
szakmákat szerzek, hanem azt, hogy tudom, Istennek terve van velem, és
eldöntöm, teljesíteni akarom a tervet. Innentől kezdve mindegy, hogy mérnök
vagyok, orvos vagy utcaseprő, örömmel tudom végezni a dolgomat. A
hivatástudat nem szakma iránt alakul ki, hanem vagy létezik az emberben, vagy
nem. Ha létezik, akkor boldogan tudom tejesíteni mindazt, amire a Jóisten hív.
– Mikor érte ez a felismerés?
– Negyvenkét éves koromban.
– És azelőtt? Hova tűnt a gyermeki hit, amiről beszélt?
– Vallásos neveltetést kaptam, de sajnos nagyon hamar elhagytam azt az
utat. Tizenöt-tizenhat éves koromtól egyre inkább szórakozni akartam. Nem
foglalkoztam a hittel, helyette a testi örömöket hajszoltam, és ez a folyamat
egyre erősödött. A hittel pedig foglalkozni kell, mert az olyan, mint egy
virágoskert, gondozást igényel. Nagyon érdekes megtapasztalni, hogy amint
elkezdjük ápolni ezt a kertet, életünk minden területén rendeződnek a dolgok.
Az ember egyedül is mehet jó irányba, képes lehet sok mindenre, de előbb-utóbb
az ego átveszi az uralmat, és akkor nagy bukás következik. A kérdés az, hogy
ilyenkor mit teszek. Azt gondolom, majd a magam erejéből felállok, vagy végre
képes vagyok kimondani: Uram, segíts! Amikor ez a kicsi döntés megszületik,
újra megnyitom az ajtót Isten kegyelmének megnyilvánulása előtt. Az ajtót
mindig mi tartjuk zárva, akár egyéni, akár társadalmi szinten.
 Magyarország is bezárja a hit felé nyíló kapukat. Itt nem hit van, hanem
hiszékenység, és megnézhetjük, hová jutottunk politikailag, gazdaságilag,
kulturálisan és egészségileg. A következmények magukért beszélnek, de nem
ezeket kell helyrehozni, hanem úgy kéne gondolkodnunk, mint egy jó orvosnak,
aki nem a tünetet akarja megszüntetni, hanem a kiváltó okot. Az ország hitét kell
rendbe tenni ahhoz, hogy pozitív irányú változás kezdődjön. Nem véletlen, hogy
éppen az egészségügyben vannak ilyen mértékű rombolások. Így tud leginkább
tükröződni az emberek kiszolgáltatottsága. Észre kéne már venni ezt a tükröt, és
felismerni a helyzetet. Lyukas cipőben lehet járni, de amikor nem látnak el
emberhez méltóan, abba belehalok vagy megnyomorodok. Az egészségügy
mindig fokmérője az országban lévő összes szeretetnek, közösségi
szolidaritásának, amiből manapság elég rosszul állunk.
– Fájdalom nélkül nincs változás. Néha nagy pofonok kellenek, hogy
magunkra találjunk, nem?
– Nem. Nem feltétlenül kell megjárni a poklokat, hogy magunkhoz térjünk,
ez csak az ostoba emberek útja. Én is ostoba voltam, és hagytam, hogy
tönkremenjen körülöttem minden, mire végre eljutottam odáig, hogy
változtassak.
– Mi volt ez a pillanat?
– Hosszú ideje alapvetően rosszul vezettem az életemet, és minden
összeomlott körülöttem. Szerencsére voltak a környezetemben olyan emberek,
akik folyamatosan ébresztgették a lelkiismeretemet. Ebben élenjárt a feleségem,
aki sorozatosan megbocsátotta a félrelépéseimet és minden elkövetett bűnömet.
Az állandó megbocsátás hatalmas hívó ereje a lelkiismeretnek. Először azt
éreztem, jaj de jó, rosszat tettem, és megbocsátottak. De amikor már a sokadik
ilyen eset történt, komolyan elgondolkodtam, miként lehetséges, hogy sorra
művelem a disznóságokat, és mindig megbocsátanak? Böjte Csaba mondja, ha
az embert jobbá akarják verni, az ellenállást szül, de ha jobbá akarják szeretni,
az térdre ejti. Egy időre még a családomtól is különváltam. Aztán visszatértem,
és elkezdett motoszkálni bennem a kérdés, hogyan tudnám helyrehozni az
életemet, merre is kéne mennem. Így jutottam el oda, hogy újra olvastam
lelkemhez szóló könyveket, amelyek segítettek felismerni bizonyos
összefüggéseket. De mindezek ellenére az életstílusomon alapvetően nem
változtattam. Közben elkezdtem azokba a templomokba járni, ahova
gyermekkoromban, és azért imádkoztam, hogy képes legyek változni, legyen
erőm rendbe hozni az életemet. Egy alkalommal a Thököly úti domonkos
templomban látomásom volt, ami egy pillanat alatt az ellenkező irányba
fordított.
– Ezt most úgy mondja, mint egy mindennapi eseményt, de gondolom, nem
volt az.
– Nem, persze hogy nem, már csak azért sem, mert sorsfordító hatással bírt.
Már nem először mentem abba a templomba, mégis azon a napon – 1998.
december 12-e volt – nagyon furcsa érzés járt át, amikor megláttam a hatalmas
fakeresztet. Letérdeltem, és imádkoztam. Egyszer csak Jézus a feszületen
verejtékezni kezdett, zihálva vette a levegőt, és rám szegezte tekintetét. Láttam
megelevenedni. Rémület fogott el, és elmenekültem. Nem tudtam felfogni, ami
történt, nem hittem a szememnek, és próbáltam azt gondolni, hogy csak
képzelődöm. Aznap éjjel alig aludtam, és másnap reggel, ahogy lehetett,
visszamentem a kereszthez. Imádkozni kezdtem, mikor Jézus felém fordította a
fejét, és intett vele, sugallva, jó úton vagyok. Én pedig éreztem, hogy
újjászülettem.
– Csoda volt?
– Bizonyos értelemben igen, legalábbis az, ahogyan megszólított az Isten.
Bár azóta több hasonló történetet hallottam jelenésekről. Mindenkit megszólít
valahogy az Úr, lehet, hogy egy másik emberen keresztül. Csak észre kell venni.
– Ami Önnel történt, azt nehéz lett volna nem észrevenni.
– Nem tudom. Azóta vittem oda más embereket is, és senki sem látta, amit
én, csak az egészen kis gyermekeim. Számomra ez is bizonyítéka annak, hogy a
gyermeki hit igazi Isten-kapcsolat.
– Kinek beszélt erről először?
– A családomnak, aztán a szűk baráti körnek, akik eleinte hülyének néztek.
Később látták, hogy a rossz apából jó apa lesz, a rossz férjből jó férj válik, a
hanyag orvosból pedig jó szakember és a többi... Azóta született még két
gyermekünk, kitaláltam új módszereket a szakterületemen, és rendbe jött az
életem. Ezt látva a környezetem is kezdte elhinni, hogy tényleg történhetett
valami, ami ilyen változást eredményezett. Belátom, ezt nem könnyű befogadni,
arról nem is beszélve, hogy a neofiták (így hívják a megtérő bűnösöket)
idegesítően túláradó lelkesedését nehezen viselik az emberek.
– Ez utóbbival szembesítette valaki?
– Igen, de akkoriban nem értettem meg. Ma már látom, hogy a kevesebb
több, és nem kell ajtóstól rontani a házba, hogy mindenkit megtérítsek. Hiába
voltam jó szándékú, nem értem vele eredményt. Nem kell a megbotránkoztatás,
egyszerűen jó hívó szóra van szükség. Amióta ez történt, félelem nélkül élek,
mert letérdeltem, és ahogy Dr. Gyökössy Endre mondja, a térden álló ember
nem tud elesni. Nincs mitől tartanom.
– Egy pillanat alatt helyrejött az élete?
– Egyáltalán nem. Az igazi küzdelem ekkor kezdődött, mert amint rátérsz az
új útra, hirtelen nagyon sok lesz a kísértés. Folyamatosan próbára tesz az élet,
hogy tudsz-e nemet mondani. A negatív erők nem szeretik, ha a jó úton járunk,
és próbálnak letéríteni, hogy az ő malmukra hajtsuk a vizet. Folyamatosan újabb
és újabb bizonyosságot kell tennem amellett, hogy valóban másfelé haladok
már. Nem könnyű rálelni a helyes útra, de annál is nehezebb rajta maradni.
– Gyermekei szívéhez hogyan talált vissza a tékozló életből?
– Akkoriban voltak kamaszok, és tőlük is bocsánatot kértem, hiszen ők is
elszenvedőivé váltak bizonyos tetteimnek. Nagyon érdekes dolgot tapasztaltam
meg ennek kapcsán. Ha az ember valóban jóvá akarja tenni bűneit, akkor
megkapja a megbocsátást még akkor is, ha egy negyven feletti apáról van szó,
aki a gyermekeitől kér bocsánatot.
– Azt árulja el, hogy ennek az ötgyermekes családapának, aki ma már
ötvenéves elmúlt, honnan van ereje ahhoz, hogy részt vállaljon a betegek
terheiből? Szaktársainak többsége úgy vélekedik, hogy egy segítő szakmában
kívülállónak kell maradni, mert különben az ember összeroppan mások
problémái alatt. Ezzel szemben Ön köztudottan azt vallja, az orvosnak együtt
kell szenvedni a beteggel.
– Teljesen egyetértek a kollégákkal abban az esetben, ha az orvos saját
erejéből akarja megoldani mások nehézségeit. Ilyenkor nem tudja honnan
feltölteni az akkumulátorát, és teljesen lemerül. Ha van kapcsolatom az Ég felé,
kapok erőt az együttérzéshez, ami pedig olyan dolgokra világít rá a beteg
lelkével kapcsolatban, melyekről sejtelmem sem lenne különben. Másrészt az
együtt érző orvos sokkal hatékonyabban tudja kezelni a beteget, mert
összességében látja a problémáját. Ami pedig a legfontosabb, hogy ha én képes
vagyok együtt szenvedni valakivel, abban az esetben átvállalok valamennyit a
terheiből, és neki könnyebb lesz akkor is, ha a nehézségeinek csak egy töredékét
vettem le a válláról.
– Nehéz lenne Önnel úgy beszélgetni, hogy nem érintjük a politikát. Ha a
konzervatív erők megnyerik a következő választást, elfogadna politikusi posztra
szóló felkérést?
– Egyértelmű, hogy civilként minden erőmmel ezt a szekeret tolom. Ám egy
ilyen döntés az orvosi pályám feladását jelentené. Imádsággal kérnék választ a
kérdésre, és a szerint cselekednék. Pillanatnyilag úgy érzem, hogy a gyógyításra
kapom a hívó szót, de ha ez megváltozna, akkor igent mondanék. Nagyon kell
figyelni ilyen élethelyzetekben, mert az ember nehezen tud különbséget tenni az
isteni hívás, a saját vágya és a környezet elvárása között.
– Kérdezz, és válaszra lelsz?! Ennyire egyszerű?
– Sokszor igen, de nem mindig elég az imádság. Igazán komoly, fontos
döntéseknél szó szerint ki kell böjtölni a választ. A böjt nagyon hasznos lelki
gyakorlat az új feladatok előtt.
– Fiatal korát ismerve nem hiszem, hogy böjtölt volna annak idején, amikor
a mérnöki pályáról átnyergelt az orvosira...
– Nem bizony. Azt a döntést magamtól hoztam meg, és nem is mentem vele
semmire – mindaddig, amíg a hitnek köszönhetően meg nem kaptam a
hivatástudatot. Akkor persze már butaság lett volna visszamenni mérnöknek. Az
ember sajnos sok mindent tesz és dönt isteni sugallat nélkül, de az a nagyon szép
az egészben, hogy az Úr minden ballépésed ellenére áldását adja a rossz
döntésekből származó következményekre is. Ezt érzem például a házasságon
kívül született gyermekem esetében, aki ugyanúgy Isten gyermeke, mint a többi,
hisz ő nem tehet semmiről. Persze a földi életben ennek ellenére viseli az én
bűnös életemből adódó következményeket, mert az erkölcsi rend és a természet
rendje nem ismer bocsánatot, csak Isten bocsát meg.
 – Milyen a kapcsolatuk?
– Volt idő, amikor egyáltalán nem törődtem vele, de mára ezt is sikerült
helyrehozni. Teljesen jóban vagyunk.
– Visszatérve a böjtre úgy érzem, nincs mindig idő megböjtölni a döntést.
Orvosként Önnek is gyakran azonnal kell döntenie. Ha tudja, hogy megmentheti
valakinek az életét, de az illető örökre nyomorék marad, mit tesz?
– A szenvedés fölösleges meghosszabbítása – ahogy az egyház is tanítja –
tilos, mert ha Isten csodát akar tenni, azt úgyis megteszi. Mégis rendkívül nehéz
ez a kérdés. Egyszer voltam már ilyen helyzetben, és akkor a nagybátyám, aki
jezsuita pap, adta meg a választ. Megmentettem egy beteg életét, aki azt
követően kómában maradt. Éreztem, hogy ez a helyzet – amelyben én hiúsági
kérdést csináltam abból, hogy megmentsek egy emberéletet, és ezt saját
sikeremnek tekintettem – rettentő csapást és szenvedést mér a családra. Ez
nagyon megviselt lelkileg, mikor is a nagybátyám azt mondta, minden olyan
életnek van értelme, ami szeretetet tud adni, ahogy ezt ez az eset is igazolta a
későbbiekben. Azt hiszem, ha csak egy kevés kilátás is van az életben
maradásra, akkor érdemes mindent megtenni.
– Érdekes lenne erről megkérdeni azokat, akik kómában vannak. Vajon ha
tehetnék, véget vetnének-e az életüknek, hasonlóan azokhoz a csökkent értékű
életet élő emberekhez, akik végül öngyilkosok lesznek?
– Furcsa és nyilván hiteltelen erről véleményt mondani egészségesként. De
talán egy dolog nem teszi az embert nyomorékká, ha abból a helyzetből, amibe
kényszerült, kihozza a legjobbat, és ennek köszönhetően nem érzi magát
csökkent értékűnek. De van még egy nagyon fontos dolog ebben a kérdésben.
Egy nyomorék élet hatalmas kegyelmi forrás annak, aki a beteg embert
gondozhatja, csak talán erről nem is tudunk.
– Lehet, de ez keserű méz. Amikor 2000-ben volt egy komoly autóbalesete,
amit hál’ istennek egy karcolás nélkül megúszott, nyilván felmerült Önben, hogy
lehetett volna rosszabb kimenetele is a dolognak, és most nem arra gondolok,
hogy meghal.
– Hálás vagyok a Jóistennek, hogy nem szenvedtem maradandó károsodást,
pedig a vezetőülésből repültem ki a jobb első ablakon, ami elég veszélyes, ha
jobban belegondolunk. Nem voltam bekötve.
– Gondolkodott a baleset spirituális okán?
– Egyrészt egyértelművé vált, hogy van még dolgom, de ezt nyilván
mindenki más így érezné a helyemben. Másrészt felismertem egy óriási
összefüggést. Akkoriban már vívódtam, a hit és a tudomány szerepéről
gondolkoztam. Aznap este éppen hiténekeket hallgattam, mikor is a hazafelé
vezető úton történt a baleset. Rájöttem, hogy kevés, ha gondozom a hit
virágoskertjét, a mellett még be kell kötnöm magam az autóban. Einstein
megfogalmazását láttam igazolódni azon az éjszakán: „A tudomány vallás
nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak.” Tehát a tudomány legalább olyan
fontos, mint a hit, mert mindkettő Istentől való.
 – Emlékszik az első alkalomra, amikor meghalt valaki a kezei között?
– Ez nagyon érdekes kérdés, mert valójában nemrég tapasztaltam meg
először. Olyan már többször is előfordult, hogy megműtöttem valakit, és utána
mégis meghalt. Sajnos a koponya- és gerincsérülteknél ez gyakori. Az is
előfordult, hogy későn értem a beteghez, és az is, hogy még idejében tudtam
szólni az intenzív osztályos kollégának. De szó szerint a kezeim között néhány
hónapja halt meg először valaki. Ügyeletes voltam, és reggel fél hétkor hívtak le
a beteghez. Amikor odaértem, láttam, hogy orvosként már nem tudok segíteni.
Mellette maradtam, megfogtam a kezét, megsimogattam az arcát, és
imádkoztam. Még lélegzett... majd egyszer csak leállt a légzése. Hallottam szíve
utolsó dobbanásait. Csak ültem mellette némán. Nem kértem paravánt, nem
akartam elkeríteni a többi betegtől, és nem érdekelt, hogy mit gondol a
környezet. Húsz éve vagyok orvos, tíz éve mélyen istenhívő, és most volt
először bátorságom elkísérni valakit az utolsó pillanatáig, hogy szeretetben
haljon meg.
– Tudja, hogy segített?
– Éreztem...
– Még mit érzett?
– Hogy nehéz volt megtennem. Nem véletlen, hogy csak most jutottam el
idáig. Ez a pillanat nem csupán érettebbé tett, de arra is rádöbbentett, milyen sok
bepótolnivalóm van még az életben.
 Domján László

Nem véletlenül születünk e világra

„Hunyd be a szemed, és látni fogsz!”

(Joubert)

Középiskolás voltam, amikor édesanyám megajándékozott egy

agykontrolltanfolyamra szóló jeggyel Akkoriban egyik napról a másikra vált
rendkívül népszerűvé az elménk rejtett tartalékait aktiváló módszer, amiről az
emberek többsége csak annyit hallott: össze kell tenni a három ujjunkat, és
minden sikerül. Izgatottan mentem a két hétvégés kurzusra, ahol kiderült, hogy
bár valóban létezik egy úgynevezett háromujj-technika – amit parkolásnál a mai
napig használok, ha a célhoz közel szeretnék megállni –, de maga a módszer
sokkal összetettebb ennél a kiragadott példánál. Ma is tisztán emlékszem első
sikerélményeim egyikére, mikor is az agykontroll telepátiára építkező
technikáját próbáltam ki, miután kinéztem magamnak azt a fiút, akivel táncolni
szerettem volna a szalagavatón. A helyzet nem volt túl reménykeltő, mert
kiderült, hogy kiszemeltem egyáltalán nem akar táncolni. Nem adtam fel az
elképzelésemet, és mindennap „programoztam”... Egészen addig, amíg egy
napon megjelent a próbán, és felkért. Azt hiszem, egy fiatal lánynak nem kell
ennél meggyőzőbb történet. Onnantól kezdve rendszeresen alkalmaztam a
módszert tanulástól elkezdve a segítő álmok kéréséig szinte mindenhez. Mígnem
néhány évvel később egy, az addigiaknál nehezebb feladat érkezett elém.
Édesanyámnál komoly betegséget diagnosztizáltak, sürgős műtéti beavatkozás
vált szükségessé, de a hangszálain lévő erős ödémásodás miatt az
aneszteziológus nem vállalta az altatást. Mindennap ellazult állapotban
elképzeltem, ahogy picire összezsugorodva odamegyek a hangszálaihoz, és
módszeresen lefejtem róluk az oda nem illő elváltozást, ami ezáltal napról napra
kisebbé válik, végül teljesen eltűnik. A megadott időpontban be kellett menni a
kórházba, és a műtétre való felkészítést azzal akarták kezdeni, hogy különféle
kezelésekkel lehúzzák a hangszálödémát, aminek azonban addigra nyoma sem
volt. Eltűnt! Sikerült! Csakúgy, mint ezt követően maga az operáció is. Ennek
már tíz éve, de bevallom, ez idő alatt nagyon ellustultam, nem tartom
megfelelően a kapcsolatot elmém rejtett erőivel. Az a fránya Vaskalapos Vilmos,
azaz agyam racionális, bal féltekéje gyakran eluralkodik a hétköznapokon, míg
a Bohókás Vili, vagyis az intuitív és kreatív jobb agyfélteke unatkozik. Sok év
eltelt a tanfolyam óta, de most is előttem van, ahogy fekete keménykalapban,
majd újságból hajtogatott csákóban megtestesítette és rendkívül szemléletesen
életre keltette az említett Vilmost és Vilit a színpadon az agykontroll
meghonosítója, Dr. Domján László, aki ma már nem csak Magyarországon
tanít. Találkozásunkkor éppen Kínába készül...

– Mi szél viszi a Távol-Keletre?

– Ott is elkezdődik az agykontroll oktatása, és alaptanfolyamot fogok tartani.
Egy ideje járok már külföldre is tanítani. Voltam Amerikában, Észak-
Európában, a skandináv országokban, Nyugat-Európában és Ausztráliában is.
Kínában angolul tanítok majd, amit tolmács fog fordítani.
– Egy tanfolyam levezetése még magyarul is rendkívül választékos szókincset
igényel, hát még idegen nyelven. Hogy tanult meg ilyen jól angolul?
– Amikor tizenegy éves voltam, apám mérnökként Szaúd-Arábiában
dolgozott. Anyámmal és néhány testvéremmel fél évre elkísértük. Ott angol
nyelvű iskolába jártam, így tettem szert az alapokra. Aztán itthon is tanultam
valamennyit magántanárnál, középiskolában pedig angol tagozatos osztályba
jártam. Egyetemistaként két nyári hónapot töltöttem édesapámmal, aki
akkoriban éppen Kuvaitban tanított, ahol tovább fejlődött nyelvtudásom. Sokat
olvasok is ezen a nyelven.
– Hányan vannak testvérek?
– Heten. Én a hatodik vagyok a sorban.
– Gyerekként érdekes élmény lehet egy teljesen más kultúrában élni és
tanulni. Hogy élte meg ezt?
– Nagy élmény volt például az, hogy tizenegy évesen a sivatagban
megtanulhattam vezetni. A sivatag egyébként ott sokkal színesebb, mint ahogy
sokan hiszik. Ezer színben játszik naplementekor és napfelkeltekor. Láttam
olyan föld alatti, sivatagi barlangtavat is, amitől tátva maradt a szám.
Varázslatos világ. Nagy kaland volt az a néhány hónap. A világ teljesen más
arcát ismerhettem meg. Akkoriban, 1964-ben ott még állítólag rabszolgaság is
előfordult, és apám szemtanúja volt, hogy az Igazságügyi Minisztérium falánál
büntetésül halálra köveztek egy házasságtörő asszonyt.
– Felnőttként gondolt valaha arra, hogy más országban éljen?
– 1987-ben, amikor a feleségem elhagyott, mert beleszeretett valakibe,
komolyan gondolkoztam azon, hogy kivándorlok Ausztráliába. Úgy véltem, ha
már változik az életem, akkor változzon nagyot. Azzal akartam foglalkozni,
amihez hitem szerint igazán értek, ez pedig szerkezeti problémák megoldása, új
orvosi műszerek kifejlesztése. Született is néhány szabadalmaztatott
találmányom, főleg orvosi műszerek.
– Itthon milyen orvosként dolgozott akkoriban?
– Reumatológus és belgyógyász voltam az ORFI-ban. A kandidátusi fokozat
megszerzése után pedig bejelentettem, hogy felmondok. Úgy néztek rám, mint
aki megbolondult. Tudni kell, hogy akkoriban ha valakinek a két szakvizsgája
mellett tudományos fokozata is volt, nagy eséllyel számíthatott rá, hogy
hamarosan osztályvezető főorvos lesz, ami gyakorlatilag a szakmai csúcsot
jelenti. Egy ideig magánpraxisból tartottam el magamat és gyerekeimet,
miközben próbálkoztam magyar és külföldi műszerfejlesztő cégeknél
elhelyezkedni, de nem kellettem senkinek. Ekkor történt, konkrétan 1989
januárjában, hogy berobbant életembe az agykontroll.
– Akkor mégiscsak jött a gyökeres változás, még ha nem is úgy, ahogy
elképzelte... Hogy történt?
– Nővérem, aki matematika-fizika szakos tanár és Ausztráliában él, elküldte
nekem José Silva és Philip Miele Agykontroll című könyvét a következő
megjegyzés kíséretében: „Lacikám, tudom, hogy hihetetlen, mégis igaz!”
– Ismerve a folytatást, felhagyott a kivándorlási elképzeléssel, helyette a
módszernek teremtett új otthont Magyarországon.
– Igen, az Ausztráliába való kitelepülés végül is csak kósza ötletnek
bizonyult. Akkoriban még azt is mondtam a volt feleségemnek, hogy menjünk
ki mindannyian, ő az új párjával, én pedig a gyerekekkel. De úgy látszik, itthon
volt dolgom...
– Nagyon érdekelnek az agykontroll kezdetei, de nem tudok túllépni azon,
hogy ennyi évvel a válása után még mindig látok szomorúságot a szemében, ha
az akkori kapcsolatáról beszél...
– A válás óriási megrázkódtatás volt az életemben, mert tizenegy évig azt
hittem, hogy a világ egyik legjobb házasságában élek, és kiderült, tévedtem.
Emellett borzasztó volt látni, hogy a gyerekeimet mennyire megviselik a
történtek, ám tehetetlen vagyok, a lelki fájdalomtól nem tudom őket megvédeni.
– Hány gyermeke van?
– Kettő.
– Önök heten voltak testvérek. Nem akarta követni ezt a mintát?
– Nem. Két gyereket terveztem, és nem csak a földön lévő túlnépesedés
miatt, bár az sem utolsó szempont. Úgy gondoltam, két gyereknek több
figyelmet és törődést lehet adni, mint többnek.
– Ezek szerint ebben hiányt szenvedett annak idején.
– Hatodik gyereknek már nem jut annyi a figyelemből, mint az elsőknek.
Persze voltak ennek előnyei is. Szabadabban élhettem az életemet, könnyebben
elmaradhattam otthonról, senkinek sem tűnt fel, hogy egy gyerekkel több vagy
éppen kevesebb tartózkodott a lakásban... Összességében egyébként jó volt nagy
családban felnőni, mert idősebb testvéreimtől sok vonatkozásban követendő
mintát kaptam, és szükség esetén tudtam kitől kérdezni.
– Ki volt az első számú példakép?
– Az apám. Még ma is ő az, pedig már négy éve nem él. Nyolcvannyolc éves
korában ment el. Nagyon nyugodt, derűs, kiegyensúlyozott, ugyanakkor
energikus ember volt, aki minden problémás helyzetben a kiutat, a megoldást
kereste. Ő testesítette meg számomra a pozitív gondolkodást. Igyekszem
követni.
– Kivéve a hivatásában, hiszen ha jól tudom, Ön már tizenhárom éves
korában eldöntötte, orvos lesz... Hogy hozta meg ezt a komoly döntést
gyerekfejjel?
 – Nagyon jó biológiatanárom volt az általános iskolában, aki megszerettette
velem ezt a tudományterületet. Aztán ismeretterjesztő könyvek kerültek a
kezembe, amiket forgatva úgy éreztem, fantasztikus kaland lehet megismerni az
emberi test működését. Később olvastam dr. George Sava orosz származású
angol sebésztől is néhány könyvet, amelyekben szerénytelenül meséli el sebészi
bravúrjait. Ezek különösen nagy hatással voltak rám.
– Akkor miért nem sebész lett?
– Egy sebésznek nagyon masszív lelkületűnek kell lennie. Én kicsit
aggódóbb természetű ember vagyok. Egy műtét utáni vérzésnél valószínűleg
magamat hibáztattam volna, hogy biztos nem jól varrtam össze valamit. Ezt az
aggódáshajlamot az anyámtól örököltem.
– Az emberi test iránt való érdeklődés még kevés ahhoz, hogy valaki jó orvos
legyen. A segíteni akarás, a gyógyítás vágya legalább ilyen fontos motiváció,
nem?
– Az nálam mindig is megvolt. Nemes dolognak éreztem és érzem, ha
embereken lehet segíteni. Vallásos családban nevelkedtem, ahol a jóság, a
segítségnyújtás fontossága csecsemőkorunktól belénk ivódott.
– Testvérei közt is vannak még orvosok?
– Nincsenek. Vagy az apám hivatását követték és mérnökök lettek, vagy az
anyámét, aki tanár. Ebből a szempontból kilógok a sorból, de emiatt nem
szégyenkeztek a szüleim.
– Láthatóan sikerült követnie édesapja példáját a kiegyensúlyozottság és a
harmonikus kisugárzás terén. Mennyire köszönhető ez az agykontrollnak, tehát
milyen mértékben tudatos munka eredménye?
– Nagyon sokat változtatott rajtam az, hogy megtanultam relaxálni. Hatására
mély nyugalom alakult ki bennem. A habitusomban ugyanakkor, ahogy azt már
említettem, megtalálható az anyámtól örökölt aggódáshajlam is. Emiatt is tartom
magam számára különösen fontosnak a rendszeres relaxálást.
– Az agykontrollban mi volt az első meggyőző élménye?
– Tudni kell, hogy először majdnem félretettem a könyvet, mert
meglehetősen kételkedtem a leírtakkal kapcsolatban. Végül azonban nővérem
ajánlása túllendített a holtponton, és utánanéztem, hogy hol lehet a közelben
angolul elvégezni tanfolyamot. Genfben nyílt lehetőségem egy négynapos
tréningre. Már az első este, amikor nem tudtam elaludni, kipróbáltam az
alváskontroll elnevezésű mentális technikát, amit aznap tanultunk. Pár percen
belül segített. Genfből lelkesen hazaérkezve megkértem Andrea húgomat –
akkoriban rendszeresen szerveztek baráti, intellektuális beszélgetéseket,
amelyeken valaki előadást tartott –, hogy hívjon meg a következő
összejövetelükre, hadd beszéljek az agykontrollról. Ott találkoztam egy sráccal,
aki a mondandóm végén így szólt: „Laci, én elhiszem neked, hogy ez működik,
ha megmondod, mikor találkoztunk először!” Egyáltalán nem emlékeztem rá, de
megígértem, hogy agykontrollal megpróbálok a kérdésére választ adni. A
módszer ugyanis arra is alkalmas, hogy az elménk mélyén rejtőző, elfeledettnek
hitt információkhoz hozzájuttasson. Aznap elalvás előtt alfába mentem – ez
egyszerűen az alvás és az ébrenlét határát jelentő állapot –, majd tudatalattimtól
olyan álmot kértem, ami választ ad a szóban forgó kérdésre. Éjjel diákköri
szerelmemről álmodtam. Az ágy mellé készített cédulára felírtam Éva nevét,
majd aludtam tovább. Reggel felhívott a srác, akinek elmeséltem az álmomat.
„Talált, süllyedt. Éva az összekötő kapocs. Évekkel ezelőtt ugyanis egyszer
hármasban beszélgettünk...” Ilyen és hasonló kisebb sikerélményeim hatására
egyre biztosabban tudtam, hogy működnek a technikák. Egyre jobban hittem az
agykontrollban.
– Olyannyira, hogy hamarosan lefordította és kiadta a könyvet magyarul.
– Igen, és az eddigi talán legnagyobb agykontrollsikerem épp ezzel
kapcsolatos. A könyvet magánkiadásban adtam ki, kölcsönpénzből. Azt
programoztam, hogy el tudjuk majd adni a kinyomott példányokat, ugyanis a
kölcsönt vissza kellett fizetni. Amikor megjelent a könyv, Eszter lányommal és
Andris fiammal beültünk a Trabantba, behajtottam a belvárosba, és kitettünk egy
táblát a kocsi tetejére: AGYKONTROLL. Öt óra alatt körülbelül öt példányt
sikerült elsózni... Nem adtam fel. Minden este leültem, és ellazult állapotban,
rendületlenül kontrolloztam. Az úgynevezett elmetükre-technikát alkalmazva
elképzeltem magamat alfában, ahogy árusítom a könyvet, s balról hosszú sorban
állnak az emberek, és veszik, mint a cukrot. Minden programozás alkalmával
lelki szemeimmel egy fehér épületet láttam a háttérben, de arra nem figyeltem
különösebben. Egy hónap múlva – karácsony előtt néhány nappal – ott álltam a
Kossuth téri metrómegálló kijárata előtt a parkolóban, és árusítottam a könyvet.
Balról hosszú sorban álltak az emberek, pont úgy, ahogy azt elképzeltem.
Amikor felnéztem, úgy meglepődtem, hogy majdnem kiesett a könyv a
kezemből. Ugyanis ekkor döbbentem rá, hogy a fehér épület, amit alfában
sokszor láttam, a Kereskedelmi Kamara épülete. Holott képzeletben én mindig a
Vörösmarty tér környékére gondoltam.
– Bár még gyerek voltam akkoriban, de úgy emlékszem, hogy Vitray Tamás
is besegített az agykontroll népszerűsítésébe...
– Maximálisan! Éppen relaxáltam, amikor beugrott az ötlet, hogy írjak
levelet Vitray Tamásnak, amiben felhívom a figyelmét a módszerre. Megtettem,
s ő meghívott a Telefere című műsorába, amit akkoriban, amikor még csak két
csatorna volt, a fél ország nézett. Ezt követően lett sikerkönyv.
– Miután elvégezte a kurzust, mi késztette arra, hogy ne csak saját javára
fordítsa a módszert, hanem kiadja a könyvet és elkezdjen tanfolyamokat tartani
itthon?
– Rengeteg gyógyulásról szóló történetet ismertem meg. Orvosként nagyon
föllelkesített, hogy az emberi elmében ezek szerint lehetőség rejlik a szervezet
saját öngyógyító erejének felizzítására, amit hozzá lehet adni az orvosi
erőfeszítéshez. Ilyen módon gyógyíthatatlannak tartott betegségből is sok
esetben meggyógyulhatnak emberek, ami csodálatos lehetőség! Már gyerekként
is úgy működtem, hogy ha láttam egy szép tájat, addig nem tudtam nyugodni,
amíg nem hívtam oda valakit, hogy nézze meg ő is. Az agykontrollal
kapcsolatos örömömet is meg akartam osztani. Úgy éreztem, hogy ezt a remek
önsegítő módszert Magyarországon is hozzáférhetővé kell tenni.
– Mennyire volt egyszerű a megvalósítás?
– Nagyon lelkes voltam. Levelet írtam az amerikai kiadónak, és felvettem a
kapcsolatot a nemzetközi Silva-szervezettel, akik kikötötték, csak olyan ember
fordíthatja le a könyvet, aki elvégezte a tanfolyamot, nehogy valamiféle
misztikus, tudománytalan dologként tálalja az agykontrollt. Nekiálltam a
fordításnak, amiben sokat segített Gábor bátyám és felesége, akik angoltanárok.
Amikor kész lettem, elvittem néhány kiadóhoz, de senkinek sem kellett.
Akkoriban jött ki az új sajtótörvény, amely lehetőséget teremtett a
magánkiadásra. Apám anyagi segítségével megvettem a jogot, és részben ő,
részben pedig a General Press nevű kis cég adott kölcsön a kiadáshoz.
– Gondolta akkor, hogy ez a vállalkozás ilyen nagy és sokáig teljesen
egyedülálló siker lesz?
– Furcsa, de éreztem. Talán azért is, mert tudtam, hogy mekkora lehetőség
rejlik a módszerben, és hittem, sokaknak szükségük lesz rá.
– Annak a felelőssége mikor érintette meg, hogy számtalan embernek
változtathatja meg az életét azzal, ha jól továbbadja az információkat?
– Nem volt ilyen tudatosodás. A lelkesedés vitt és visz a mai napig is.
Örömmel és izgatottan állok ki a színpadra, mert megoszthatok egy egyszerű és
hasznos segítő módszert, ami valamiféle alapszerszámkészlet az embereknek
saját magukhoz. Nagyon hálás vagyok a sorsnak és azoknak, akik hajlandók
engem napokon át hallgatni.
– Azelőtt gyógyította az embereket, most megtanítja őket gyógyulni.
Mondhatjuk ezt?
– Igen, ez végül is közvetett gyógyítás, mert megtanítom, hogyan lehet a
szervezet öngyógyító erejét aktiválni a bennünk meglévő erőkkel.
– Aki részt vett agykontrolltanfolyamon, az tudja, Ön remek előadó, egy
percig sem lehet unatkozni az előadásain. Ezt tudta magáról, mielőtt elkezdett
oktatni?
– Középiskolában a matektanárnőm, Vadász Jutka néni többször próbált
rábeszélni, hogy legyek tanár, mert tehetséget érzett bennem erre. Előfordult,
hogy emiatt rám bízta egy új anyagrész ismertetését. Nálam ez ösztönös
képesség, nem tanultam. A lelkesedés vezet, és valószínűleg ez jön át azoknak,
akik hallgatnak. Érdekes, hogy sosincs lámpalázam, inkább lelkes öröm jár át.
Különleges erőt ad a tudat, hogy kiemelten hasznos információkat adhatok át.
– Mennyire van szabad keze a tanfolyam felépítésében, és milyen mértékben
köti az eredeti módszer?
– Szerencsére nagy a szabadságunk. Vannak gyakorlatok és technikák,
amiket pontosan, szóról szóra kell felolvasnunk, illetve ismertetnünk, de a
tálalás, a magyarázat és a sorrend tekintetében úgy építkezünk, ahogy jónak
látjuk.
 – Tulajdonít valamiféle sorsszerűséget annak, hogy éppen Ön lett a
kiválasztott erre a feladatra itthon?
– Nem véletlenül születünk a világra, és az sem véletlen, hogy pont erre a
helyre születtem. Gyermekkoromban csak mosolyogtam a reinkarnáción, ma
már tudom, hogy több életet élünk. Hozzáteszem, az agykontroll nem
foglalkozik a reinkarnáció témájával. 1990-ben, hipnózisban, olyan élesen,
ahogy most Önt látom, láttam magamat francia szerzetesként. Egyértelműen és
biztosan tudtam, hogy ez a szerzetes én vagyok. Három évvel később az egyik
tanfolyam szünetében egy hölgy félrehívott, mert négyszemközt szeretett volna
valamit mondani. Elmesélte, hogy lelki gubancai miatt pszichoterapeutához jár,
aki hipnózisba vitte őt, amelynek során a régmúltban látta magát.
Franciaországban volt apáca, és mindig ugyanahhoz a szerzeteshez járt gyónni.
Hirtelen belenyilallt a felismerés: „De hiszen ez a szerzetes most a Domján
Laci!” Mit mondjak, meghökkentem, hiszen hipnózisélményemről egykét közeli
barátomon kívül senkinek sem beszéltem. A meglepő eset hatására alaposan
utánanéztem a reinkarnáció témájának, aminek hatalmas szakirodalma van. Ma
már tudományosan is alátámasztottnak tűnik, hogy mindannyian több életet
élünk. Hitem szerint erre az életemre az volt a fő feladatom, hogy az
agykontrollt, ezt a hasznos önsegítő és lélekfejlesztő módszert megismerjem és
tanítsam.
– Hívő emberként, amikor nagyon szeretne valamit, Istenhez fohászkodik
vagy a népszerű agykontrolltechnikát alkalmazva összeérinti a három ujját?
– Aquinói Szent Tamás tudtommal valahogy így imádkozott: „Atyám! Add
meg a bátorságot, hogy meg merjem változtatni, amit meg tudok változtatni; add
meg a türelmet, hogy el tudjam fogadni, amit nem tudok megváltoztatni; és add
meg a bölcsességet, hogy különbséget tudjak tenni a kettő között.” Tehát attól,
hogy megtanuljuk használni elménk rejtett képességeit, még nem leszünk
mindenhatók, ám nagyon sok célunkat valóban el tudjuk érni.
Megtapasztalhatjuk a vonzás törvényét, azaz ha valamire sokat gondolok, úgy,
mintha az már valóság lenne, akkor az elmék között meglévő, láthatatlan
kapcsolat révén olyan embereket vonzok be mágnesként az életembe és olyan
szituációkba kerülök, akik és amelyek lehetővé teszik a kívánt történés
bekövetkeztét. De nem minden esetben. Ezért is tanulunk úgy a tanfolyamokon,
hogy minden programozás végén elmondjuk: „az történjen az ügyben, ami
mindenki számára a legjobb”. Én személy szerint úgy fogalmazok ilyenkor,
„legyen meg Isten akarata”, de ez már világnézeti kérdés.
– Ezek szerint úgy látja a létezés törvényét, hogy egyrészt többször születünk,
vannak különféle életfeladataink, valamint a karmánk részben determinált, de
szerepet kap a szabad akarat is?
– Dr. Michael Newton, aki a Lelkünk útja című világhírű könyvet írta,
hatezer embert vitt többórás, kivételesen mély hipnózisba. Ennek során az derült
ki, hogy mindenkinek alapvetően szabad akarata van, bár várnak ránk az úton
sorsszerű események is. Általában a magzati kor negyedik hónapjában lépünk be
lélekként a testünkbe, amivel egy lénnyé ötvöződünk. Halálunkkor lelkünk
elhagyja a testet, és hazatér. Létünk eszerint a lelki fejlődés védett és támogatott
országútja, amin végigmenni ugyanakkor mégis sok testi és lelki fájdalom
megélésével jár. Hiszen ahhoz, hogy éretté váljunk, nehézségeket is át kell
élnünk. Nem véletlenül kapjuk épp azt a testet, amelyben leéljük az életünket, és
nem véletlenül születünk oda, ahova születünk. Erre a környezetre van
szükségünk, hogy – a már sok életet megélt lelkünk – tovább csiszolódjon.
Szabad akaratunk birtokában sokszor persze rossz döntést hozunk, de végső
soron azok révén is fejlődünk, tapasztaltabbá válunk.
– Végül is ez az élet értelme...
– ...amit a népmesék szerintem remekül megfogalmaznak. Ha odafigyelünk
a mondanivalójukra, úgy érzem, megérthetjük a létezés lényegét. A király
vándorútra küldi gyermekeit, akik sok kínlódás után, különféle próbatételeket
kiállva hazaérkeznek, de addigra már egyikük sem az, mint aki annak idején
elindult. Az út során sokkal tapasztaltabb, érettebb lényekké válnak, és
tapasztalataikkal egymást és a királyt is gazdagítják.
– Mik voltak életének legnehezebb krízisei, melyek fejlődést eredményeztek?
– Például a válásom. Azonban érdekes ez a krízis szó, amit a kínai nyelvben
két képi szimbólummal jelölnek. Az egyik jelentése „veszély”, a másiké
„lehetőség a változásra”. Én ez utóbbi szerint értelmezem a krízist. Nem
tanítanám az agykontrolit, ha a feleségem nem hagy el. A lelki bánatomat
azonban éppenséggel alkoholba is fojthattam volna, és akkor ma alkoholista
lennék... Az én választásom volt, hogy miként reagálok a krízisre. Másik nagy
válságomat húszéves koromban éltem át, amikor egymást követően két csomó
nőtt az oldalamon. Elmentem az SZTK sebészetére, ahol a főorvos közölte, hogy
ki kell vágni az egyik csomót, és majd a szövettani eredmény ismeretében
lépünk tovább. Mivel akkor már másodéves orvostanhallgató voltam,
megkérdeztem, mégis mi lehet az elváltozás. „Hát nézd, lehet, hogy lipoma,
lehet, hogy fibroma, lehet, hogy liposarcoma vagy fibrosarcoma” – hangzott a
válasz. Nagyon megijedtem, mert annyit már tudtam, hogy a sarcoma a
legrosszindulatúbb daganat. Aznap este megmutattam magamat egyik
évfolyamtársam sebészprofesszor édesapjának is, aki azt mondta, hogy egyelőre
nem kell kimetszeni semmit, csak figyeljem, hogy nő-e újabb csomó. Tőle is
megkérdeztem, mi lehet az elváltozás. „Hát nézd, lehet, hogy lipoma, lehet,
hogy fibroma, lehet, hogy liposarcoma vagy fibrosarcoma.” Mivel a következő
időszakban sok hasonló csomó nőtt a törzsemen, fél évig intenzív
halálfélelemben éltem. Amikor a sebészprofesszor végre kivágta az egyik
elváltozást, kiderült, hogy valamennyi képződmény jelentéktelen zsírcsomó.
– Utólag visszatekintve, mire tanította ez az időszak?
– Onnantól kezdve más szemmel néztem az életet. A legtöbb húszéves fiú
focizik, kergeti a lányokat, tanul stb., és a halál jobbára eszébe sem jut, hiszen
ebben a korban az még távolinak tűnik. A közeli halál lehetőségének hatására
megváltozott az értékrendem, más szemmel látom a világot. Radnóti szavaival
szólva: mindennek „más távlatot ád a halál...”. Ez az „élmény” egy fokkal talán
mélyebbé tett, kevésbé gyerekessé, mint amilyen addig voltam. Igaznak tűnik a
mondás: minden rosszban van valami jó.
– A mondás sajnos fordítva is igaz lehet. Gondolok például az anyagi
sikerekre, amik negatív irányban változtathatják az embert. Az agykontroll
bevezetésének anyagi sikerei után valószínűleg Ön sem Trabanttal jár már.
Megváltoztatta a pénz?
– Hirtelen valóban több pénzem lett, mint korábban volt, s abból
rendszeresen fordítok karitatív célokra. Ezenkívül igyekeztem megadni mindent
a gyerekeimnek, főleg lehetőséget a nyelvtanuláshoz, és lakást a
családalapításhoz. Furcsa, hogy az elmúlt években több anyagi jellegű veszteség
ért, illetve elszalasztottam anyagi jellegű lehetőségeket, s mindennek hitem
szerint a tudatalattimban található az oka. Hadd mondjak el egy példát arra,
hogy az elménk mélyén a pénzzel és szerencsével kapcsolatos hitrendszerek
miként befolyásolják életünket. Richard Wiseman angol pszichológusprofesszor
felhívást jelentetett meg az újságban. Kérte, jelentkezzenek egy kísérletsorozatra
rendkívül szerencsés és szerencsétlen emberek. A vállalkozó kedvű
jelentkezőkkel többek közt a következő kísérletet végezte. Pénzt tett egy
folyosóra, amelyen az embereknek végig kellett menniük. Nos, valamennyi
szerencsés észrevette a földön heverő pénzt, míg valamennyi szerencsétlen
elsétált mellette! Nos, ilyen mértékben hat életünkre az, hogy mit gondolunk
magunkról! Valami ilyesmi működhet nálam is a pénzzel kapcsolatban.
Gyerekkoromban szerény anyagi körülmények között éltünk, és ezért talán
tudattalanul „elintézem”, hogy ne élhessek túl jó anyagi körülmények között.
Luxusétteremben például kifejezetten rosszul érzem magam. Zavar az öncélú
csillogás és az extra magas árak, úgy érzem, nem helyes ételre ennyi pénzt
költeni, amikor rengeteg ember éhezik. Van bennem egy adag puritánság...
– Amellett, hogy gyerekeinek viszont mindent megadott, milyen hibákat
követett el velük kapcsolatban?
– Évekkel ezelőtt kaptam a lányomtól egy levelet Mikulásra, az állt benne:
Nobel-díj a világ legjobb apukájának. Örültem neki, de sajnos ez nem igaz.
Elkényeztettem őket azzal, hogy próbáltam kompenzálni a válás okozta
veszteséget. Soha egyetlen kérésükre sem mondtam nemet. Szerencsére nem
nagyon éltek vissza ezzel, ennek ellenére úgy érzem, talán jobb lett volna
következetesebbnek lenni és komolyabb követelményeket felállítani. Amikor
elváltunk, sokáig egyik héten nálam laktak, másik héten a volt feleségemnél.
Később úgy fogalmaztak, hogy „négy-öt évig pokol volt az életünk”. Én ezt
igyekeztem kompenzálni. Sok évig egyedül éltem, hogy érezzék, számomra ők a
legfontosabbak és ne fordulhasson elő, hogy rosszkor toppannak be... Azt
akartam, hogy biztosan tudják, apu mindig rendelkezésükre áll. Ezért csak
sokkal később lett párkapcsolatom.
– Beszéltünk már sorsról, feladatról és fejlődésről, de van valami, ami talán
mindezek felett áll, és ez nem más, mint a csoda. Mit gondol erről?
 – Csoda az, ami a természeti törvények ellenére megtörténik. Az egyik
szolnoki tanfolyamom után beszélgettem egy hölggyel, Zsuzsával, aki elmesélte
a történetét. Gyógyszerésznek tanult, amikor egy napon csontrákot
diagnosztizáltak nála. Az orvosok mindent elkövettek, hogy megmentsék, de a
kór semmilyen kezelésre sem reagált. Az Ortopédiai Klinika professzora végül
közölte Zsuzsával, hogy nem tudnak rajta segíteni. Hazautazott Tiszafüredre
azzal a tudattal, hogy hamarosan meg fog halni. Elalvás előtt zokogva
imádkozott, és szíve mélyéből forrón kérte a Jóistent, hogy gyógyítsa meg,
hiszen még olyan fiatal, és annyi hasznos dolgot tehetne az életben. Elaludt.
Éjjel arra ébredt, hogy fény ragyog a szobában. Két angyalszerű fényes lényt
látott. Reggelre eltűnt a betegsége. Megvizsgálták, nyoma sem volt a
csontráknak, és a mai napig egészséges. Ismerek néhány hasonló esetet.
„Kérjetek és kaptok!”...
– Vannak személyes spirituális élményei is?
– Az egyik intenzív spirituális élményem a válásom idején ért. Esett az eső,
mentem be dolgozni, és közben az járt az eszemben, hogyan tudnám megvédeni
a gyerekeimet ettől a fájdalomtól... Rájöttem, hogy sehogy. Teljesen magam
alatt voltam, összeroskadva, talán még a könnyeim is folytak. Hirtelen az jutott
eszembe, hogy mindennek ellenére ez nem a világ vége, bármi is történik, én
létezem. És ekkor valami rendkívül furcsa történt. Hirtelen úgy éreztem, hogy
életemben először látom valóban a fákat, addig pedig csak egy burán keresztül
láttam magamat, ahogy nézem a fákat. És azt is éreztem, hogy életemben
először ér közvetlenül az eső, nem csak egy burán keresztül látom magamat,
ahogy esik rám az eső. A létezést teljesen más minőségben éltem át. Valóban
léteztem, és elevennek, gyönyörűnek érzékeltem a világot. Életem
legfájdalmasabb időszakában euforikus öröm járt át. Furcsa élmény volt... Ez az
állapot csak néhány percig tartott, utána újra beindult az elmém,
visszazökkentem a szomorúságba, visszatértek a kínzó gondolatok. Csak
évekkel később, amikor találkoztam Eckhart Tolle megvilágosodott spirituális
tanító A most hatalma című könyvével, értettem meg, hogy mi történt velem. Ha
túl nagy a lelki fájdalom, a gondolkodó elme leáll, és lelkünk gondolatok nélkül,
közvetlenül tapasztalja meg a világot. Ez a megvilágosodás lényege, aminek
átélése akkor néhány percre megadatott nekem. Csodálatos állapot! A másik
intenzív spirituális élmény agykontrollos meditációban ért, amikor megszűnt
számomra a tér és az idő. Patakokban folytak a könnyeim, és egy semmihez sem
hasonlítható boldogságélményben volt részem.
– Velem valami hasonló történt a tanfolyam végén a megbocsátó meditáció
során, amikor magamnak bocsátottam meg mindenért... zokogtam... Egyúttal
rájöttem, hogy magunknak a legnehezebb megbocsátani.
– Az érzelmi katarzis okozta sírás gyógyít. Mindenkinek azt javaslom, ha
úgy érzi, sírnia kell, ne fojtsa azt magába, mert a sírás oldja a lelki feszültséget.
A megbocsátásról én is mesélhetek. Ez a történet is volt feleségemmel
kapcsolatos. Amikor a válásunk zajlott, nagyon haragudtam rá, fizikailag is
belebetegedtem. Minden ízületem begyulladt... Alig tudtam bevánszorogni az
ORFI-ba, ahol a kollégáim megcsapolták a leggyulladtabb ízületeket, majd
gyógyszert fecskendeztek beléjük. Később egy meditációban ellazultam, magam
elé képzeltem a volt feleségemet, és azt mondtam neki, hogy megértem őt, és
megbocsátok neki. Konkrétan azt képzeltem el, hogy két vitorlás hajóban ülünk,
és miután ezt mondom, ő elkanyarodik az egyik irányba, én a másikba. Kis idő
múltán úgy éreztem, mintha valaki egy ólmokkal teli zsákot vett volna le a
vállamról, és hamarosan elmúlt az ízületi gyulladásom. Ez az eset szerintem jól
mutatja, hogy a testi egészséghez kulcsfontosságú a lelki béke, amihez pedig
elengedhetetlen a magunknak és másoknak történő megbocsátás.
– Egyrészt érdekes, hogy éppen olyan betegséget kapott, ami orvosként a
szakterületéhez tartozik. Másrészt viszont azt mondja a pszichoszomatika, hogy
az ízületi problémák okozta testi merevség, illetve bizonyos fokú
mozgáskorlátozottság éppen azt a tehetetlenségi állapotot szimbolizálja, amikor
pszichésen belemerevedünk egy helyzetbe, nem tudunk azon túllépni, némiképp
rá is görcsölünk az eseményekre, és természetesen ahogy ez lelkileg, úgy testileg
is fájdalommal jár. Mi a véleménye erről?
– A könyvben, amit éppen most olvasok, Martin Rossman leírja, hogy három
betegét ugyanolyan tünetekkel kezelte. Mindháromnak fájt a dereka. Az egyik
egy idegsebész, akinek ellazult állapotban úgy jelent meg a derékfájása, mint
egy porckorongsérv, amilyet már sokat látott és operált az élete során. A
gyógyító azt javasolta, hogy képzeletben operálja meg a saját sérvét. Megtette,
és a betegség hamarosan elmúlt. A másik betegnek egy vastag hajókötélre kötött
csomó képében jelent meg a fájdalma. Képzeletben kioldotta ezt a csomót, és a
tünetei elmúltak. Kiderült, hogy a munkája kapcsán átélt feszültségek,
kibogozatlan helyzetek okozták a derékfájást. A harmadik páciens ösztönösen
úgy jelenítette meg képileg a panaszait, mintha késsel szúrnák a hátát. Rájött,
betegsége hátterében az áll, hogy a cégtársa becsapta, elvitte a közös pénzüket,
vagyis „hátba szúrta”. Meditációban szélnek eresztette haragját, és elmúltak a
fájdalmai. Az elmondottak alapján úgy vélem, hogy bár a legtöbb testi betegség
mögött meghúzódik ugyan lelki tényező, a megfejtés mégsem sablonos, és nem
mindenkinél ugyanaz. Az embernek saját magának kell rájönnie, hogy az ő
esetében mit szimbolizál a testi tünet. Én úgy látom, hogy akkoriban haragra
gyulladtam, és erre begyulladtak az ízületeim. Valamint a tünetek
kialakulásában az is szerepet játszhatott, hogy reumatológusként az ilyen jellegű
problémák napi szinten jelen voltak a gondolataimban. Nem véletlen – ahogy
arról többen írtak már –, hogy sok orvosnak éppen olyan betegsége alakul ki,
amilyennel foglalkozik. Mindemellett elgondolkodtat, amit most mondott... Az
akkori helyzetbe való belemerevedés valóban összefügghetett az ízületi
betegségemmel.
– Ez már a múlt. Hogyan látja magát egy-két évtized múlva?
– Nem tudhatom, hogy ez az inkarnációm milyen hosszúra szabatott.
Kétféleképpen lehet megöregedni. Az ember vagy megkeseredik, vagy elfogadja
a test mulandóságát, és hagyja, hogy a lélek szépsége átragyogjon a
szükségszerűen halványuló formán. Én az utóbbit szeretném megélni, s amíg
lehet, örömmel tanítok tovább.
 Lisziewicz Julianna

AIDS-tapasz – Szeretném, hogy Magyarország végre

ne olvassa, hanem írja az irodalmat!

„Az élet célja a feladat, melynek eszköze a megoldás.”

(Tatiosz)

Nemrégiben újabb magyar találmány hazai fejlesztésének kezdeti lépéseiről és a

gyártási folyamatok tervezéséről szóltak a hírek...
A történet úgy kezdődött, mint a mesékben. Egyszer volt, hol nem volt, élt
egyszer egy fiatal magyar lány, aki doktori címének megvédése után,
kutatóbiológusként Amerikába ment szerencsét próbálni. Már nagyon fiatalon
komoly szakmai sikereket tudhatott magáénak, de itthon csak huszonöt év
elteltével hallhattunk róla: „Magyar tudósnő felfedezte az AIDS ellenszerét. A
tervek szerint a HIV-fertőzöttek számára életmentő vakcinát tapasz formájában
lehet majd alkalmazni. A világhírű magyar tudósnő szülőhazájában kívánja
folytatni a termékfejlesztést és felépíteni a gyártást.” Ha jobban belegondolok,
ennél a pontnál válik igazán meseszerűvé és egyben meghatóvá a történet. Van
valaki, aki nem törődik azzal a szomorú valósággal, hogy Magyarországról nem
véletlenül szokott kivándorolni a szellemi tőke külföldre. Van valaki, aki itt akar
kifejleszteni egy olyan eljárást, amivel milliók gyógyulhatnak majd, és
munkásságával élenjáróvá teszi szülőhazáját nemzetközi viszonylatban. Van
valaki, Dr. Lisziewicz Julianna, aki egészen más, mint ahogy egy
professzorasszonyt elképzeltem. Se fehér köpeny, se elegáns kosztüm, helyette
lezser pulóver és farmernadrág. Épp egy konferenciabeszélgetést folytat
telefonon, amikor megérkezem hozzá a budapesti székhelyű
kutatólaboratóriumba. Távolról figyelem hanghordozását, gesztikulációit, és
látom, hogy árad belőle a végtelen sok energia. Ugyanezzel a lendülettel ül le
velem is egy másik asztalhoz, de mielőtt mélyebben belekezdenénk a
beszélgetésbe, megkéri asszisztensét, hogy amikor elmegy, jelezze a portán, mi
még itt vagyunk, nehogy ránk zárják majd az ajtót...

– Korán van még a kapuzáráshoz, nem?

– De, de, csak tudja, amikor belemelegedek egy témába, nem nagyon veszem
észre, hogy repül az idő. Majd figyelmeztessen, ha hosszan beszélnék...
– Épp ez lenne a cél! Elsőként például elmondhatná, milyen érzés „világhírű
magyar tudósnő”-nek lenni!
– Egészen fiatal koromban, amikor elkezdtem molekuláris biológiával
foglalkozni, rájöttem arra, hogy gének segítségével fékezni lehet a HIV-vírus
szaporodását. Beleástam magam a témába, kísérleteket folytattam, és nagyon jó
eredményeket tapasztaltam. Ezzel egyidejűleg az NIH-nél (National Institutes of
Health), ahol én is dolgoztam, elkezdődtek a génterápiás vizsgálatok, amiket két
másik kutató végzett élő pácienseken. Emlékszem, óriási hír volt, egész
Amerika lázba jött tőle. Nekem csak érintőleges munkakapcsolatom volt ezekkel
a kollégákkal, helyileg néhány épülettel távolabb dolgoztam tőlük. A hír
robbanása döbbentett rá arra, hogy amivel én foglalkozom, tehát a vírus
molekuláris gátolása, az szintén nem más, mint génterápia. Ekkor jöttem rá,
hogy egy új eljárást sikerült felfedeznem ezen a téren, és végül is én vagyok az
első, aki kitalálta a génterápiás módszert a vírusbetegséggel szemben.
– Hogyhogy ezt nem tudta már akkor, amikor kitalálta?
– Nagyon fiatal voltam, még a harmincadik életévemet sem töltöttem be, és
a kutatóintézetben egyedül foglalkoztam ezzel a témával. Nem is gondoltam,
hogy ilyen jelentőségű lehet, amit kitalálok. Amikor ez mégis kiderült, pár hét
leforgása alatt kineveztek osztályvezetőnek, és állandó állást kínáltak, ami egy
külföldi munkavállaló esetében nagyon ritka. Onnantól kezdve konferenciákra
kaptam meghívást, előadásokat tartottam. Hirtelen mindenkit elkezdett érdekelni
a munkám, sokan vettek körül, és máshova is hívtak dolgozni. Azt megelőzően
egyszerűen csak végeztem a feladataimat, akkor pedig megéreztem, hogy
mostantól kezdve a gyógyításban is szerepet játszhatok majd. Ez a csodálatos
érzés azóta is kísér.
– A személyiségét mennyiben változtatták meg az új körülmények?
– Inkább az volt a baj, hogy nem nagyon akartam változni ezek hatására.
Továbbra is rövidnadrágban és tornacipőben jártam dolgozni, amit idővel szóvá
is tett a főnököm, és megkért, vegyek fel valami normális ruhát legalább akkor,
ha nyakkendős urak jönnek tárgyalni hozzám. Sokáig ellenálltam. Úgy voltam
vele, hogy senki ne az öltözködésemtől tegye függővé, akar-e velem beszélgetni
vagy sem. Ez az egész hatalmas ugrás volt nekem, és valójában nem is a konkrét
munkámban, hanem a mikéntjében. Hirtelen több támogatást kaptam anyagilag
és humán erőforrásban is.
– Amit kitalált, az egy pillanat szüleménye vagy egy folyamat végeredménye
volt?
– Egyetlen pillanat alatt jöttem rá, most is emlékszem, hogyan. Eredetileg
rákkutatással foglalkoztam, és ebből írtam a doktorimat is még Németországban.
Abban az időben a sejtosztódás folyamatait vizsgáltam, amelynek kapcsán a
saját témámmal kerültem Amerikába. Ősszel mentem ki dolgozni, és
karácsonykor, amikor a szüleim jöttek meglátogatni, a reptéren vettek a
Scientific American szaklapból, ami abban a számában kizárólag HIV-témával
foglalkozott. Ezt az újságot, amely közérthetően megfogalmazott, ámde pontos
információkat tartalmazó írásokat közöl, otthagyta nálam az apukám. Egy
vasárnap délután, amikor hazautaztak a szüleim, elkezdtem nézegetni a lapot.
Amikor elolvastam a betegség molekuláris biológiájáról szóló részt, rájöttem,
hogy az, amit leírtak, lehetetlenség, mert van benne egy logikai hiba. Először
arra gyanakodtam, hogy csak valamiféle elírásról van szó, és utánanéztem az
eredeti forrásanyagban, amelyben ugyanaz a tévedés szerepelt. Észrevettem egy
hibát, ami hirtelen ötletet adott a megoldáshoz. Azonnal terveztem néhány
kísérletet, hogy bebizonyítsam, a vírus szaporodásának szabályozása nem a
leírtak szerint történik, hanem úgy, ahogy én gondolom. Ebből a vasárnap
délutáni ötletből lett a génterápia. Tehát a felfedezéshez az kell, hogy az ember
észrevegyen egy olyan kérdést, amit más nem tud megválaszolni. A jó kérdés
nem más, mint egy alap, amire megfelelő tudással egyszer csak bekattanhat a
helyes válasz.
– Mennyire hisz ennek sorsszerűségében?
– Ha jobban belegondolok, annak ellenére, hogy nem különösebben hiszek a
külső erőkben, a véletlenek összjátéka néha tényleg kirajzolhat egy életutat. Én
például kosárlabdázónak készültem. Sporttagozatos gimibe jártam, de a
versenyek és az edzések miatt alig vettem részt a normál tanítási órákon.
Eszembe nem jutott, hogy felvesznek majd az egyetemre, hiszen alig tanultam.
Aztán az élet úgy hozta, hogy lesérültem, és nem volt más választásom.
– A válogatottban játszott?
– Így van, az egyik legfiatalabb játékosként. Mivel tényleg kimagasló
tehetségként tartottak számon, el sem tudtam képzelni, hogy másként alakul
majd az életem és nem sportoló leszek. Hogy is sejthettem volna, amikor a
csapatból engem külön kiválasztott az edző és egyénileg foglalkozott velem,
mert annyira jónak tartott. Hamar bekerültem az első osztályú játékosok közé,
ami azért volt nagy szó olyan fiatalon, mert a kosarasok általában húszéves
koruk után érnek be. Állandóan játszottam, minden hétvégén versenyekre
jártam. Így teltek a gimis éveim, és a sport miatt állandó kikérőm volt az
órákról. Fel sem merült, hogy ne hivatásos kosárlabdázó legyen belőlem.
– Hogy ment a tanulás ilyen kevés időráfordítás mellett?
– Szerencsére nagyon rugalmasan kezeltek a tanárok. Akkor vizsgázhattam,
amikorra megtanultam az anyagot, csak a féléves időszakokat kellett
betartanunk. Inkább a reál tantárgyak mentek jobban. Az irodalom és a
történelem nem tartozott a kedvenceim közé, ezekből a témákból gyakran
lemaradtam, és csak a sportteljesítményemre való tekintettel kaptam kedvező
osztályzatot. Matekból és fizikából viszont mindig jól álltam, és hamar
megtanultam az anyagot.
– Tehát a jó esze már akkor kiderült!
– Igen, talán ezért is kezeltek ilyen lazán a tanárok, tudták, hogy úgyis képes
vagyok megtanulni, amit kell.
– Hogyan történt a sérülés, ami miatt váltania kellett?
– Karácsony előtti utolsó meccsünk volt. Kosarat dobtam, és utána valaki
úgy rálépett a lábamra, hogy az eséstől elszakadtak a térdszalagjaim. Először
gipszet kaptam. Emlékszem, szilveszterkor vicceskedve mankóversenyt
rendeztünk, de akkor már tudtam, hogy vár még rám egy operáció. Ez a műtét
éppen az érettségi és a felvételi időszakára esett. Mivel sportolni nem tudtam,
elkezdtem tanulni. Ennek köszönhettem, hogy felvettek a Műegyetemre, ahol
biológusmérnöki karon végeztem.
– Így látja most, de akkor hogyan élte meg?
– Egy cseppet sem éreztem a sors kegyelmének. Emlékszem, apukámmal
együtt rágtuk át a matek- és a fizikapéldatárakat, és úgy mentem felvételizni,
hogy mindegyik feladatot meg tudtam oldani. Ezért sikerült.
– Édesapja nagy koponya volt?
– Még mindig az. Matematikus, és nagyon jól tudja a fizikát is. Aktív
korában optikával foglalkozott, és az optikai rendszerek (vetítő- és
felvevőobjektívek) tervezéséért Oscar-díjat is kapott éppen abban az évben,
amikor Dolby a hangtechnikájára kapta ezt a díjat.
– Amikor felvették, már egyértelmű volt, hogy nem sportolhat tovább?
– Első évfolyam elején még próbálkoztam az egyetemi válogatottban, de a
meccsek során nagyon hamar kiderült, hogy már rövid játékidő után is napokig
sántikálok. Valameddig még próbálkoztam, de amikor azt tapasztaltam, hogy a
házunk negyedik emeletére sem tudok felmenni, annyira fáj a térdem, végleg
abbahagytam a kosarazást. Rájöttem, hogy hiába erőlködök, már nem tudom
megvalósítani a sportban azt, amire egyébként képes volnék. Olyan dolgot
viszont nincs értelme folytatni, amiben nem tudok a legjobb lenni, pedig
lehetnék.
– Mit érzett, amikor ezt felismerte?
– Nagyon nehéz időszak volt. Nem is tudom, hogy az volt-e nehezebb,
amikor erre rájöttem, vagy az, amikor meghoztam a döntést, hogy abbahagyom
a kosárlabdát. Úgy éreztem, vége mindennek. Abból a körből voltak a barátaim,
ott zajlottak a mindennapjaim, az volt az életem. És azt kellett elhagynom.
– Ment azóta kosárpálya közelébe?
– Legalább tíz évig a környékére sem. Még tévében sem néztem
kosármeccset. Az utóbbi években már sikerült túllépnem rajta, de abban az
időben még a barátokkal is megszakítottam a kapcsolatot, mert annyira fájt,
hogy ők folytathatták, amit én nem.
– Az egyetemi körökben nem talált új lehetőségeket vagy valójában csak nem
volt képes meglátni, mert még az „előző életét” gyászolta?
– Az egyetem annyiban volt jó, hogy lekötött, mert tanulni kellett, és persze
megismertem más embereket is, úgyhogy kicsit elterelte a figyelmemet.
– Ma hogy látja ezt a változást?
– Életem legnagyobb lehetőségét nyújtotta, és a legjobbkor. Ha ez nem így
alakul, akkor most egy kiöregedett kosárlabdázó vagyok. Így lett tökéletes a
véletlenek összjátéka, ami egyébként jelen volt abban a folyamatban is, ahogyan
molekuláris biológus lettem. Az egyetem után férjhez mentem, és kimentem
Németországba, mert a férjem ösztöndíjat kapott. Itthon még nem dolgoztam, de
ott már szerettem volna, csak az volt a baj, hogy nem beszéltem jól a nyelvet.
Minden létező állásra jelentkeztem, a portástól a takarítónőig, de még ezekbe a
munkakörökbe sem vettek fel ajánlás nélkül. Nekiálltam németül tanulni,
amiben egy nyolcvan év körüli szomszéd néni segített. Felajánlotta, hogy
csatlakozzak hozzá mindennap a délutáni kutyasétáltatáskor, és közben
csevegünk. Ő adta az ötletet, hogy menjek el doktori munkát végezni. Több
tucat helyen voltam, de senki sem állt szóba velem. Nagyon elkeseredtem, az
volt az érzésem, semmire sem vagyok jó itt. Ez a néni együtt briddzselt egy
Kramer nevű professzor feleségével, és tudta, hogy a prof nagyon magas
beosztásban van az egyetemi városban. Azt javasolta, menjek el hozzá. Azok
után, amiket már megéltem, nem gondoltam, hogy szóba áll majd velem.
Tévedtem. Behívott, beszélgettünk, kérdezgetett a tanulmányaimmal
kapcsolatban, és próbált megérteni. Végül felvett próbaidőre dolgozni egy olyan
területre, ami akkoriban teljesen újdonságnak számított. Ez volt a molekuláris
biológia.
– Megint jókor, jó helyen... Vajon minek köszönhető ez?
– Igen, igaza van. Soha nem is gondoltam ebbe bele, csak most, ahogy
magával beszélgetek. Valóban így van, de nem szoktam az életem
sorsszerűségét elemezni. Vannak, akik töprengenek életük magyarázatán, de én
nem tartozom közéjük. Még az egyszerűbb dolgokat sem tudom
megmagyarázni, hát még az ilyen bonyolultakat. Ha most nem beszélgetnénk,
nem is jutna eszembe, hogy ezeken lehet egyáltalán elmélkedni. Talán azért van
ez, mert az agyamat túlságosan lefoglalom a kutatásokkal, a gyógyítással. Még
úszás közben is ezeken jár az eszem, nem a saját életemen. Mindig előre
tekintek, sohasem vissza. Biztos ez az oka annak is, hogy nem voltam jó
történelemből.
– Akkor beszéljünk a jövőről! Van egy újabb felfedezése, a HIV-vírus elleni
vakcina, ami AIDS-tapasz elnevezéssel került be a köztudatba. Mennyire
érintette meg a felelőssége annak, hogy éppen Ön az az ember, aki majd segíthet
akár több tízmillió betegnek?
– Ezt az érzést elég komolyan megélem. Lehetőségünk van arra, hogy
valami nagyon fontosat alkossunk, ami nemcsak az AIDS kezelésére alkalmas,
hanem ugyanazon hatásmechanizmus mentén más krónikus betegségre is
kifejleszthető és használható majd. Olyan tudás és technológia van a kezünkben,
amelyre emberek milliói várnak. Nem lustálkodhatunk, és nem járhatunk sokat
szabadságra, mert eközben emberek halnak meg. Mindenki bízik bennünk, és
csak rajtunk múlik, hogy a kivitelezést miként valósítjuk meg. A tudásunk és az
energiánk legjavát bele kell tennünk, mert kollégáimmal együtt erre a feladatra
köteleztük el magunkat. Nem mindenkinek adatik meg, hogy feltaláljon valamit,
és aztán megvalósíthassa a találmányát. Ezt vagy mi szúrjuk el, vagy mi nyerjük
meg, ami óriási felelősség. Már rég nem az a kérdés, hogy ez a találmány
működőképes vagy nem, hanem az, hogy egy ötletből ki tudunk-e fejleszteni
termékeket, és el tudjuk-e juttatni az emberekhez.
– Ez is a tudós feladata?
– Igen. A tudós nem az, aki kitalál valamit, hanem az, aki a problémát
megoldja, amihez a folyamatok menedzselése is hozzátartozik.
 – Ez nem esik nehezére?
– Nem, része az egésznek. Ha Leonardo rossz üzletember lett volna, akkor
ma nem az ő Mona Lisája lenne az egyik leghíresebb festmény, mert abban az
időben sokan tudtak jól festeni. Én nem szeretem azt hallani, hogy nincs elég
pénz tudományra. A pénz sosem elég, mert mindig többet költenénk
kísérletekre, mint amennyi van. De a kísérletet a technikus is képes elvégezni, a
tudósnak viszont az anyagiakat is meg kell szereznie ehhez. Ha engem az MTA
nem támogat, attól még nem vagyok szerencsétlen tudós, csak máshonnan kell
felderítenem és megszereznem a szükséges pénzt.
– Feltalálása után Amerikából hazahozta Magyarországra az AIDS-tapasz
teljes fejlesztési projektjét. Mennyire érzékeli, hogy az ország örül ennek?
– Nagyon. Persze akadnak olyanok is, akik nem örülnek, de egy jó barátom
rávilágított, hogy ez szakmai féltékenységből adódik azoknál a kollégáknál, akik
szerettek volna a témával foglalkozni, csak nem kerültek olyan helyzetbe, hogy
megtehessék. De én ezt nem érzem akadálynak. Többen vannak, akik örülnek,
és nagyon sokan szinte ismeretlenül odajönnek hozzám, és elmondják, mennyire
drukkolnak azért, hogy minden a legjobban sikerüljön. A munkatársaimnál is azt
érzem, hogy szeretnének ennek a fantasztikus folyamatnak a részeivé válni, és
ezért dolgoznak itt. Viszont van egy nagyon furcsa dolog, amit kizárólag itt
Magyarországon tapasztalok. Mindenkit, aki a fejlesztéseinket valamilyen
formában támogatja, szeretnék nyilvánosan elismerni, hogy érezze, része az
egésznek. De itthon ezt sokan nem tartják fontosnak. Itt nem érzem azt, amit
külföldön, hogy az emberek és a szervezetek büszkék lennének arra, ha valamit
támogattak, és nyilvánossá akarnák tenni, hogy az nélkülük nem jött volna létre
ilyen formában. Az amerikai támogatók úgy érzik, részesei a végeredménynek
és a sikernek, ha magát a folyamatot támogatták. Magyarországon ezt nagyon
hiányolom. Nálunk nem érdekli a támogatókat, hogy mire jutottunk a
pénzükből. Én viszont úgy gondolom, ha van rá lehetőségem, hogy valamire
büszke lehessek, akkor legyek is az!
– Hogy született meg a döntés, hogy hazahozza ezt a fejlesztést?
– Nagyon érdekes, mert amikor elkezdtem ezen gondolkodni, mindenki azt
kérdezte, miért jönnék Magyarországra, hiszen az USA-ban minden feltétel
teljesen megfelelő. Ez valóban így van, ráadásul én szeretem Amerikát, ott
töltöttem felnőttkorom nagy részét, mai napig van kint lakásom, és olyan,
mintha hazamennék. De nem tudom, miért, talán mert öregszem, negyvenöt éves
elmúltam, s úgy érzem, itt a szülőhazámban akarom tölteni az életem további
részét. Az elmúlt huszonöt évet pedig egy tanulmányútnak fogom fel, aminek a
végére kezemben tarthatok egy az egész világ számára fontos lehetőséget, amire
persze Amerikának is ugyanolyan szüksége van, mint bármely más országnak.
Ez pedig nem más, mint az orvoslás egy új ága, a nanomedicina. Azt szeretném,
hogy ebben az új ágban Magyarországon legyünk vezetők, nem pedig az
Egyesült Államokban. Ha gyógyszergyártásról lenne szó, akkor persze hiába
próbálkoznék ilyesmivel, mert azon a területen egész Európa nagyon le van
maradva az USA-hoz képest.
– A nanomedicinában nincsenek előrébb az amerikaiak?
– Nincsenek, mert az annyira újdonság, hogy bárhol végeznénk a fejlesztést,
elsők lennénk. És ha már ez így megadatott, akkor szeretném, hogy
Magyarország végre ne olvassa, hanem írja az irodalmat.
– Mi a lényege a nanomedicinának?
– A kilencvenes évek közepén, amikor már elkezdtünk klinikai kísérleteket
végezni, érdekes megfigyelésünk volt egy gyógyszer-kombináció vizsgálata
során. Eredetileg azt gondoltuk, hogy ha ezzel kezeljük a betegeket, akkor az
AIDS-vírust teljesen ki tudjuk irtani a szervezetükből. Egy Berlinben végzett
klinikai kísérletünk alkalmával korai stádiumban lévő betegeket vontunk be a
tesztfolyamatba. Volt egy páciens, azóta is a „berlini betegként” tartják számon,
aki a kísérletek idején, amikor hazament a családjához karácsonyra, nem szedte
be a gyógyszerét, mert nem akarta, hogy szülei meglássák és rájöjjenek a
betegségére. Tudta, hogy orvosilag helytelen, mégis ezt tette. Mivel szándékát
előre bejelentette nekünk, amikor a szünet után visszajött, mindannyian azt
vártuk, hogy a szervezetében lévő vírusszám jelentősen megemelkedik. Ehhez
képest nagyon meglepődtünk, amikor azt láttuk, hogy a betegsége egyáltalán
nem mutatható ki a leleteiből. Azt gondoltuk, biztosan az addig beszedett
gyógyszer szüntette meg a kórt, és megtaláltuk a világ újabb csodáját, ami fél év
alatt segít az AIDS-fertőzötteken. Igen ám, de voltak más betegek is, akik az
ünnepek idején abbahagyták a terápiát, náluk azonban megemelkedett a
vírusszint. Kiderült, hogy a tünetmentes betegnek a téli szünetben valamitől
stimulálódott az immunrendszere, olyannyira, hogy képes volt a vírust
leküzdeni. Ez az ember azóta is gyógyszer nélkül él, és nem alakult ki nála az
AIDS. Itt merült fel a kérdés, hogyan lehetne minden HIV-fertőzött betegnél
előidézni azt, ami nála véletlenszerűen végbement.
– Ismét sikerült megtalálni egy jó kérdést, amin ezek szerint Ön gondolkodott
el leghamarabb?
– Érdekes, hogy igen. Pedig más is elgondolkodhatott volna, de nekünk –
tehát nekem és annak a csapatnak, amellyel dolgozom – jutott először eszünkbe.
Így találtuk ki azt a technikát, amivel nanorészecskét állítunk elő, és olyan DNS-
t helyezünk bele, amely antigéneket kódol a vírusban, így immunválaszra tudja
késztetni a szervezetet. Azért szükséges, hogy parányi nanorészecskével
dolgozzunk, mert az úgy néz ki, mint maga a vírus, tehát a szervezet ennek
megfelelően tud rá reagálni. Az immunválasz a nyirokcsomóban alakul ki, ezért
a nanorészecskéket a nyiroksejtekbe kell bejuttatni. Erre kellett találnunk egy
természetes megoldást. Nyilvánvaló, hogy ha az egészséges bőrön keresztül
próbáljuk bejuttatni a részecskéket, az nem fog sikerülni, mert a bőrnek van
valamiféle védelmi funkciója, ami ezt megakadályozza. Ellenben, ha megsérül a
bőr, akkor már be tudnak jutni az apró részecskék, csakúgy, mint bármilyen más
kórokozó. Tehát mesterségesen létrehozunk egy pici sérülést a bőr felszínén, és
amikor kipirosodik, ráhelyezzük a nanorészecskét, amiről a szervezet azt hiszi,
hogy kórokozó, és immunválasszal reagál. Ennél az eljárásnál mi annyit
teszünk, hogy fokozzuk a szervezet természetes működését, és kihasználjuk azt,
hogy az immunrendszer le tud győzni számtalan betegséget.
– Ezzel az eljárással bármilyen betegség ellen ki lehet váltani
immunreakciót?
– Minden betegség ellen biztosan nem, de sok esetben csak a
nanorészecskébe helyezett DNS-t kell másikra cserélni. Lehet az
immunrendszert hepatitis, HPV és más vírusok ellen is reakcióra serkenteni, de
folyamatban vannak már kísérletek allergia- és érrendszeri problémák
kezelésével kapcsolatban is. Ez olyan technológia, amiből az első termék
mintájára a többit is ki lehet fejleszteni.
– Tudósként mennyire képes hinni abban, hogy lelkiállapotunk
összefüggésben van a fizikai állapotunkkal, és ez meghatározhatja, kialakul-e
egyáltalán valamilyen betegségünk, illetve meg tudunk-e gyógyulni abból?
– Teljesen egyetértek vele. Bár nem vagyok tisztában a pontos
mechanizmussal, de azt látom saját magamon és a környezetemben is, hogy a
szomorúság, az állandó rosszkedv hajlamosít a betegségek kialakulására. A
boldogtalan emberek között több a beteg, mint azok közt, akik vidámak és
kiegyensúlyozottak. Ez viszont szerintem nem magától adódó állapot. A
harmóniára folyamatosan törekedni kell, mert az élet tele van sérülésekkel,
problémákkal, és ha ezeket nem tanuljuk meg kezelni, akkor állandóan betegek
lehetnénk.
– Ön hogyan kezeli az ilyen helyzeteket?
– Nekiülök cikket írni, mert arra annyira kell koncentrálnom, hogy eltereli a
figyelmemet a gondokról.
– Volt a környezetében AIDS-beteg?
– A közvetlen környezetemben nem, de egy eset nagyon megrázott.
Konferencián voltam, és az előadásokat követő vacsoránál, az asztal körül
beszélgettünk néhányan. Akkoriban kezdtem el génterápiával foglalkozni, és
azzal kapcsolatban tartottam előadást. Szakmai dolgokról folyt a szó, amikor az
egyik asztaltársam megkérdezte, hogy mikor lesz már ebből a találmányból
termék, mert a betegek nagyon várják. Abban az időben a humán kísérleteknek
még a közelében sem voltunk. Mondtam is ennek a hölgynek, hogy én még soha
életemben nem találkoztam személyesen AIDS-beteggel. Erre azt felelte, hogy
neki már nem sok van hátra... és megmutatta a szarkómákat a kezén, amelyek a
HIV-betegség végstádiumára utaló tünetek. Rettenetesen megrázó volt ez a
találkozás egy olyan emberrel, aki AIDS-aktivistaként élete végéig támogatta a
projektünket. Emlékszem a halála előtti utolsó telefonbeszélgetésünkre. Már alig
tudott beszélni, és csak annyit kérdezett, vajon hány embernek kell még
meghalni, mire ebből a felfedezésből lesz valami kézzelfogható eredmény?
– Mikorra várható, hogy a tapasz minden AIDS-beteg számára elérhető
lesz?
 – A gyógyszerfejlesztés klinikai részének három fázisa van. Első lépésben
kisszámú betegen megnézzük a szer biztonságosságát. Ezen már túl vagyunk. A
második fázisban ugyanezt nagyobb számú betegen vizsgáljuk, és a hatásosságát
is bemutatjuk. Most itt tartunk. Ez a vizsgálat egyidejűleg több országban is
folyik. A harmadik fázisban pedig több száz beteg bevonásával az optimális
dózis megállapítása a cél. Mire ebből termék lesz, az még évekbe telik.
– Kért már valaki tapaszt személyesen Öntől?
– Ne is mondja, nagyon sokan szerették volna már megkapni, akik azóta
meghaltak. Nem adhatok, nem tehetem meg. Pedig tudom, hogy ennek pusztán a
reménye is képes akár hónapokat adni a betegeknek. Nemrég beszéltem
valakivel, aki elmondta, őt az tartja életben, hogy előbb-utóbb meg fogja kapni a
tapaszt. Borzasztó volt ezt hallani, mert sajnos tudom, nincs már annyi ideje,
hogy megvárja, amíg forgalomba kerül.
– Kik kerülhetnek be a kísérletekbe?
– Önkéntes alapon elvileg bárki, aki megfelel az orvosi szempontoknak.
Mindenféle fázisban és állapotban lévő betegeken végzünk tesztelést. Szigorú
protokoll írja elő, hogy milyen pácienseket lehet kezelni, és kit mekkora
dózissal, milyen időközönként. Az orvosok informálják azokat a betegeket, akik
beleesnek a válogatásba arról, hogy van ilyen lehetőség. Ezt követően a beteg
tájékozódik, és eldönti, részt akar-e venni a kísérletben.
– Számomra csoda, amit kitalált.
– Nem az, mert annyira logikus. Akkor lesz csoda, amikor majd
csodálatosan gyógyulnak tőle a betegek, és amikor minden beteg hozzájuthat.
Az a célom, hogy amikor forgalomba kerül a termék, akkor az a két és fél millió
AIDS-fertőzött gyerek, akiknek jelenleg 80-90%-a kétéves kora előtt meghal,
ingyen megkaphassa a vakcinát. Ennek érdekében mindent meg fogok tenni.
– Mindezek mellett van némi magánélete?
– Nem sok, nehezen férne bele az elhivatott mindennapjaimba. Senki sem
kényszerít rá, hogy így éljek, mégis úgy érzem, nincs más választásom, mert ez
az utam. Kitaláltam valami egyedülállót, ha akarnám, sem tehetném meg, hogy
ne ezzel foglalkozzak.
 Magyar Gábor

A mindenséggel mérem magam

„A személyiség az emberben, ami egyedül az övé,

ami nem tér vissza másokban, az egyszeri és egyetlen...”
(Nicolai Hartmann)

A legenda szerint Szent László és testvére, Gejza jelenést láttak, amikor

Salamonnal való csatározásaik során Vác tájékára keveredtek. A testvérpár
közelében megjelent egy szarvas, amelynek agancsai tele voltak égő
gyertyákkal. A csodálatos állat futásnak eredt a Duna irányába, László és
bátyja pedig követték a ki nem hunyó fényességet egészen addig, amíg a szarvas
a vízbe ugrott és eltűnt szemük elől. Szent László isteni jelként fogadta a
csodaszarvast, ami a magyar eredetmítoszt juttatta eszébe, melyben Hunort és
Magon szintén ilyen állat vezeti az új hazába. Nem szarvas volt ez, hanem az
Isten angyala – ismerte fel Szent László a jelképet, ami hírül hozta a testvérpár
számára, hogy vége a salamoni uralomnak, és ők a kiválasztottak arra, hogy új
hazát teremtsenek. A csodaszarvas megjelenése küldetésük elfogadásához
vezette a két testvért. Isten angyala fényt mutatott, majd a vízbe vetette magát...
Vajon hová máshová úszhatott volna, mint a szemközt lévő Szentendrei-szigetre.
Ma ezen a szakrális helyen található a legendához méltó Aranyos Szegelet. Így
hívták eleink a Kárpát-medencét, és így nevezte el birtokát egy igaz magyar
ember, Tahitótfalu háziorvosa, Dr. Magyar Gábor. Tél kellős közepe van, a
farmot, ahol a gyógyító négy gyermekével nomád körülmények között él, csak
lóháton lehet megközelíteni, mert az útviszonyoktól még a terepjáró is elakad.
Hiába, a civilizáció vívmányai megadják magukat a teremtett világgal szemben.
Míg kint a természetben a szabadság, a község orvosi rendelőjében az influenza
tombol. Várakozom, hogy az utolsó beteg is kijöjjön a doktortól és bemehessek
hozzá beszélgetni. Közben azon gondolkodom, egy ilyen különleges ember vajon
az orvoslás terén mennyire tér el a megszokott módszerektől?

– Nehéz elképzelni, hogy a természettel tökéletes harmóniában élő orvosként

hagyományos gyógymódokkal gyógyítja a betegeket...
– Nem feltétlenül van így, hiszen a mai orvoslás gyökerei is egy ősi
rendszerből indulnak. Más kérdés, hogy az idők során a folyamatok technikai és
kémiai átalakuláson mennek keresztül. Az alapvető módszerek és eszközök
azonban még a régiek, kérdés, hogy hajlandóak vagyunk-e ezeket használni.
Manapság elsősorban a technokrata gyógyítás korát éljük, annak protokolljai és
sémái szerint, amiket nagyon sokszor üzleti szempontok alapján sulykolnak az
orvosokba. Ez azonban nem jelenti azt, hogy el is kell fogadni.
 – Tehát nem felelőtlenség, ha nem adatom be az influenza elleni védőoltást,
amikor ezt sulykolja a legtöbb orgánum?
– Pontosan az influenza esetében mondhatjuk, hogy egyetlen gyógyító
eszközünk az emberi szervezet. Nincs szükségünk semmiféle modem
találmányra. Egy vírusfertőzésnél elsősorban életmódbeli változtatásokkal kell
támogatni a szervezet állóképességét, nem pedig kémiai szerekkel. De ugyanez
igaz a bakteriális fertőzések nagy részére is. Nem igényelnek antibiotikumos
kezelést, úgyhogy maradnak a természetes gyógymódok, a teafőzetektől kezdve
a megfelelő életkörülmények megteremtéséig. Ezt tudom ajánlani. Meg vagyok
győződve arról, hogy a mai kor leggyakoribb betegségei az emésztőrendszeri, a
szív- és érrendszeri, a mozgásszervi és a pszichés problémák mind a helytelen
életmódból fakadnak, ezért igyekszem a csillogó-villogó „ügyes”
antibiotikumok helyett inkább felhívni az emberek figyelmét arra, hogy a
legtöbbet önmagukért tehetik az életmódjukon keresztül. Nem kérdés, hogy a
megfelelő életmód megteremthető lenne bárki számára még akkor is, ha tudom,
manapság nem feltétlenül akar mindenki jurtában lakni és állatokat tenyészteni.
Persze a megvalósítás bizonyos nehézségek felvállalásával jár...
– ...amelyeknél könnyebb utat jelent bevenni egy csodapirulát?
– Azt veszem észre, hogy az emberek szívesen változtatnának, eleinte csak
apró lépéseket téve, saját érdekükben, de nehezen hoznak döntést ezzel
kapcsolatban. Ebben próbálok segíteni nekik, és nagyon boldog vagyok, amikor
a beteg, miután kilépett ezen az ajtón, többet nem gyújt rá. Épp a minap volt
ilyen sikerélményem.
– Mi a titka?
– Ott vagyok, jelen vagyok a pillanatban, és nem sablonokat szövegelek. Az
orvos-beteg kapcsolat nagyon intim, és ebben el kell foglalnom azt a helyet,
amit számomra a másik éppen azért nyit meg, hogy belépjek. Ha ezt
észreveszem, és meg tudom szólítani azon a hangon, amit meghall, akkor
sikerülhet segítenem neki a döntéshozatalban. A valós kérdéseire válaszolok,
empátiával és ráhangolódással lépek be az energetikai rendszerébe. Sok esetben
ez már önmagában is elég ahhoz, hogy gyógyítani tudjak mindenféle
segédeszköz nélkül. Ez a jelenség, amit nevezhetünk energiával, szeretettel,
kézrátéttel történő gyógyulásnak vagy bármi másnak, kétségtelenül működik
annak ellenére, hogy valójában nem is értjük, mitől javul a beteg. Talán attól,
hogy azon a kapun, amit kinyitott, emberi eszközökkel, nem pedig szikével lép
be a gyógyító. Az az orvos, aki a praxisa alatt ezt nem tapasztalta, nem is
gyógyított még soha.
– Lóháton, hatalmas birtokon, szabadon élve, a természet védő ölelésében
gondolom, jól tud töltekezni energiával az immunrendszere. Károsítja is
valamivel?
– Azonkívül, hogy néha krónikusan halmozom a stresszt, semmi káros
szenvedélyem nincs és nem is volt. A stressz viszont rendkívül romboló
hatásúvá képes válni attól függően, hogy önkéntes vagy az élet által rám
kényszerített vállalásról van szó. Ez utóbbi az én esetemben annak egy részét
jelenti, amivel az emberek gyógyításán kívül foglalkozom. Nagyfokú
érzékenységgel próbálok figyelni arra, hogy a magyar hagyományokban
megfogalmazott jelenségek ne tűnjenek el, és mivel úgy érzem, hogy kevés az
az erő, amelyik ennek megvédése érdekében küzd, gyakran én is ringbe szállok.
Azt érzem, egyre több feladatom van ezen a téren a magyar közéletben, mert
úgy tűnik, hogy a jelenlegi folyamatokban önként tüntetjük el múltunkat,
identitásunkat, hagyományainkat, őseinket és értékeinket, miközben egy másik
szemlélet élharcosaivá gyúrjuk át magunkat, ami teljesen szemben áll az én
hitem szerinti világfelfogással. Ezt számtalan jelenségében bizonyítja a mai
életmód, amit látunk anélkül is, hogy az egyes részleteket külön
megvizsgálnánk.
– De az ördög a részletekben rejlik, nem?
– Nézze, összességében leginkább egy daganatos folyamathoz tudnám
hasonlítani azt, amikor az emberek teljesen ellenkező irányba haladnak, mint
amerre kéne. A mai civilizáció úgy működik, mint egy rosszindulatú
sejtburjánzás, ami terjeszkedés közben korlátlanul felhasználja a gazdaszervezet
energiáját. Sejtszinten van a probléma, de az orvosnak az is feladata, hogy
társadalmilag felállítsa a diagnózist. Ugyanakkor mivel egyéni szinten,
nevezetesen az életmódban látom a társadalom pusztító jeleit, gyógyítóként
elsősorban ennek megszüntetésére törekszem, amit természetesen saját
magamban és a környezetemben kezdek el. Célom, hogy kirekesszem az
életemből azt a teremtést lebontó erőt, amit Madách luciferi jelenségként írt meg
Az ember tragédiájában.
– Ennek az erőnek elsődleges megjelenési formája a pénz. Hogy viszonyul
ehhez?
– A pénz rafinált értéke nem létezik számomra. Arany és ezüst marháim
vannak, nem pénzben mérem az értéket, és mindig van annyi, amennyi kell.
Nem is törekszem rá, hogy pénzt szerezzek, ezért ha nincs, nem hiányzik. A
természetben élek, ami megadja számomra a biztonságot. Bármi történjék,
lehajolok, felveszek két gombát, ami megterem, ráütöm a tojást, amit tojnak a
tyúkok, szedek egy kis fát, megmelegszem a tűznél, és megeszem, amit
készítettem. Nem kötelező azonosulni a sátáni erőkkel még akkor sem, ha a
hatalom ennek kezében van. Ahogy privát életemben megteremtem az igaz,
stabil bázist, már bátran kiléphetek az eltorzult világba, ahol bár beteg
szabályokhoz kötődő törvényekkel találkozom, de mindazokat képes vagyok
könnyebben kezelni, ha nem tekintem sajátomnak, hiszen tudom, az én
világomon belül megvalósítom a jót.
– Mikor érezte először, hogy ez sikerült?
– Folyamatosan érzem. Inkább az vált emlékezetessé, amikor valamiért
megtört ez a folyamat.
– Mitől tört meg?
 – Például attól, hogy felnőttként, érett fejjel mellém került embereknek nem
sikerült átadnom az általam képviselt átfogó igényt a változtatásra. Ezek voltak a
magánéleti kudarcaim, amelyekben a választott ember, akivel szerettem volna
együtt élni, inkább a kompromisszumok és a megalkuvások mentén akart
létezni. Ez a kettősség egy darabig működhet, de a teremtett és a civilizált világ
egy idő után ellenkező irányba halad, és már nem tudunk akkora terpeszben
állni, hogy mindkettőben ott legyünk. Nagyon fontosnak tartom, hogy
valamelyikhez alapvető hitvallással ragaszkodjunk. Ez nem jelenti azt, hogy én
nem közlekedek a másik oldalon, és mivel nem vagyok Maugli, még
tájékozódni is tudok a civilizált világban, de eközben tudom, hogy nem oda
tartozom.
– Amit mond, nem biztos, hogy fordítva is igaz, mert aki a civilizált világba
tartozik, az valószínűleg nem tud létezni és tájékozódni a teremtett világban.
– Gyakran tapasztalom, hogy az ilyen emberek egy-egy hétvégére
átruccannak hozzánk honfoglalni, és két napra magyarrá válnak. Tudatilag
amoda fixálódnak, és csak játékból jönnek át erre az oldalra, közben pedig
elhitetik mindenkivel, hogy ez így működhet. Kevesen választják ma alapként
Istent és a teremtést. Inkább a civilizált istenhitet követik, elmennek templomba,
a rituálékban megfogalmazottak szerint megtesznek néhány dolgot, és közben
arcul köpik a Teremtőt. Valahogy nehezen működik manapság az értékátvitel. A
professzionális előadók közül is nagyon kevesen foglalkoznak azzal, hogy tiszta
értékeket adjanak át a pillanatnyiak helyett. A volt párom színésznő, és
számomra nagyon kemény felismerés volt, amikor rajta is észrevettem ezt, és
látom a mai napig, hogy milyen korrupciók és kompromisszumok mentén éli az
életét, miközben mellettem kellett volna állnia, de mégsem tette.
– Nagyon megviselte érzelmileg az elválás ettől az embertől, akiről most
beszél?
– Nehéz volt, igen. És úgy érzem, az ad elég lelkierőt, hogy nemcsak
hiszem, hanem tudom is: a helyes úton járok. Nálam az istenhit nem csak
hétvégi attitűd, közben nem követek el sorra gonoszságokat, amiket azzal
próbálok helyrehozni, hogy reformkonyhán táplálkozom, fitneszterembe járok,
és papagájt tartok kalitkában.
– Hanem lovakat, marhákat, birkákat és százszámra más állatokat a
szabadban... Hogyan kezdődött?
– Még az egyetem idején. Már akkor is azért dolgoztam, hogy legyenek
állataim. Barátaim nem nagyon voltak abból a közegből, akikkel egy helyen
tanultam, és sosem csatlakoztam semmilyen felszínes alapokon szerveződött
közösséghez. Rengeteget olvastam, szívtam magamba történelmet, és az
állatokkal foglalkoztam. Vidéken nevelkedtem, ahol az emberek többségének
voltak állatai, de én nem őket akartam utánozni. Nem az volt a motivációm,
hogy ha mindenkinek van, akkor nekem is legyen, hanem valami egészen más,
amire csak később jöttem rá. Akkor inkább azt éreztem csupán, hogy különc
vagyok, kevés hozzám hasonló ember van. Sokszor tükröződött felém, hogy
gnóm és torz vagyok ebben a világban, mégsem tudtam beállni a sorba még
akkor sem, ha időnként talán tényleg jobban esett volna, és kényelmesebb lett
volna összeborulni, sírva vigadni, poénkodni hasonló korú emberekkel. De nem
engedtem meg magamnak, hogy ez az érzés eluralkodjon rajtam. Inkább arra
törekedtem, hogy megvizsgáljam magam egy olyan dimenzióban, amiben nem
vagyok torz. Ekkor jutott eszembe az a gondolat, hogy: „A mindenséggel mérd
magad!” Nézzük meg, hogy ami megkérdőjelezhető egy relatív helyzetben, az
egy abszolút helyzetben lehet, hogy megállja a helyét. Melyik a fontosabb
igazodási pont, a pillanat vagy az örökérvényűség? Később erre a kérdésre
találtam meg a választ az állatokban, mert az ő világuk örök érvényű, amire
lehet támaszkodni.
– Gondolt már arra, hogy néhány éve, amikor megnyitotta farmját a
nyilvánosság előtt, éppen Ön biztosította annak lehetőségét, hogy a civilizált
világból ide jöjjenek magyarkodni és honfoglalósdit játszani az emberek?
– Nem ez volt a cél, és éppen azért nem működik már a birtok ilyen
formában, mert hamar rájöttem, hogy így nem a teremtéssel azonos folyamon
utazom. Amikor sikerül együtt haladni azzal a folyamattal, ami a teremtéssel
azonos irányba megy, akkor az én pici, emberi szándékom meghatványozódik.
Ha nem ez történik, akkor nem jófelé indultam. Nem kell nekem feltalálni a
legelőgépet, ami tejet, gyapjút és húst termel, mert ezt a Teremtő már feltalálta,
úgy hívják, hogy birka. Nekem az a feladatom, hogy emellé letegyem a saját
áldott folyamataimat, és akkor repítenek az energiák előre. Ha Istennel szembe
megyek, akkor is eljuthatok oda, ahová szeretnék, csak sokkal nehezebben.
– Magányos?
– Sokat érzem magam egyedül. De szerencsére keretet ad egy tökéletes
rendszer az életemnek, amiben azért vagyok egyedül, mert más kényelemből,
megalkuvásból vagy gyengeségből nem vállalja fel mellettem ezt a szabadságot.
– Milyen szabály működik ebben a szabadságban?
– Az, hogy nem fordulhatok szembe vele. De ez a szabály értem van. Míg a
civilizáció szabályai, például az, hogy a multicéghez nyakkendőben kell járni,
ellenem dolgoznak, tönkretesznek, beszűkítenek, mert arra kényszerítenek, hogy
a pillanathoz, az aktuálishoz igazodjak.
– Ön alapvetően milyen gondolkodás mentén nevelkedett?
– Pedagógus szüleim voltak, akik mindig arra törekedtek, hogy ki tudjam
alakítani a saját értékrendemet, és miközben látták a fejlődésemet, igyekeztek
vigyázni rá, hogy ne kerüljek összetűzésbe emiatt másokkal. Hálás vagyok
nekik, mert hagyták, hogy megnőjön bennem a saját világom, és szabad utat
kapjon az irányultságom.
– Mikor vált ez felismerhetővé?
– Tizennégy éves koromban voltam egy úttörőtáborban, Mongóliában.
Néptáncoltam, népzenéltem, és ezáltal abban a közösségben képviseltem a
magyar motívumokat. Ennek ellenére az ottani csoportvezetőnk azt mondta,
nem vagyok normális, és sosem lesz belőlem ember. Utólag visszagondolva nem
véletlenül mondta. Akkor és ott nagyon érdekes dolog történt velem, amitől az ő
szemével nézve bizonyára furcsán viselkedtem. Mongóliában találkoztam a
magyar múlttal és azzal az energiával, ami annak idején a magyarságot
jellemezte. Ez elég durva beavatás egy gyerek életében, ami belülről formált és
erősített meg. Amit ott láttam és éreztem, az lenyesegetett bennem minden kicsit
is a civilizáció felé tapogatózó csápot. Nehéz erről beszélni, mert egy addig
ismeretlen érzés hatolt belém hihetetlen intenzitással. Nem véletlenül kerültem
éppen akkor, éppen arra a helyre. A Jóisten rendeltetése volt, hogy megkapjam a
nekem szánt beavatást. Ettől kezdve vagyok ilyen tudatos és erővel teli.
– Ha ez beavatás volt, akkor gondolom, voltak segítői is.
– Nem tudom pontosan, hogy mi dolgozott ebben a folyamatban, mert a
beavatás egyik lényege, hogy az ember nem látja az eseményeket színről színre.
Az ott lévő jelenségek, a lovaglás, az íjazás, a hely energiái, az egyszerű
emberek között elrejtőzve valaki, aki előtt nyilvánvalóvá vált, miért vagyok ott,
mind részesei voltak ennek a folyamatnak. A szocialista gyerektáborok
akkoriban számos más országban is működtek, biztos nem véletlen, hogy éppen
Mongóliába kerültem. Oda rendeltettem, és volt, aki várt rám. Ezek működő
energiák.
– Akkoriban hogyan élte ezt meg?
– Csak most utólag látom így át. Amikor ott voltam, rettentő rosszul éreztem
magam, állandóan fájt a fejem, pedig nem vagyok fejfájós. Olyan késztetésem
volt, hogy elbújjak a többiek elől, gyakran felmentem a hegyoldalba, ott
üldögéltem félnapokat. Tényleg furcsán viselkedtem.
– Mi változott ezt követően a mindennapokban?
– El mertem mondani bátran, amit gondoltam, megtettem, amire késztetést
éreztem magamban, és sohasem tettem meg, amire kényszeríteni akartak.
– Gondolom, ellenállások sorozata következett.
– Az ilyen embereket a többiek gyakran el akarják távolítani a
környezetükből, mert zavaróak, mivel másként működnek. Nagyon hamar
találkoztam ezzel a jelenséggel, ugyanis nem igazán tudtam integrálódni a
korombeli emberek közösségében. Furcsállották a magabiztosságomat, azt, hogy
volt határozott véleményem. A középiskolában csak harmadikos koromban
kezdtek elfogadni, mert rájöttek, hogy ártalmatlan vagyok. Az egyetemen pedig
egyáltalán nem voltak barátaim. Viszont mindig leltem partnereket, ami nagyon
fontos abban a korban. Elkezdtem gondolkodni, mi legyen velem. Ahogy már
említettem, belefogtam az állattenyésztésbe, és az egyetem végére százhúsz fős
nyájam lett, ezenkívül voltak magyar szürke marháim, néhány mangalicám és
kutyám. Ebben találtam meg a megbízható hátteret, mert az állatokban ott van az
állandó energia, bármikor megcsapolható, és ez létbiztonságot jelent. Ami pedig
a legfontosabb, hogy bennük van az áldás. Míg egy megbízhatatlan ember a
pozícióm szerint viselkedik velem, az állatokhoz mindig oda lehet fordulni, és
tőlük biztosan kapok energiát.
 – Amiből Önnek is sok van. Az ilyen stabil személyiségeket rendszeresen
támadják az energiavámpírok. Érzi ezt?
– Abszolút. Ha például nagyobb közösségben megtalál egy ilyen ember,
akkor két napra beteg leszek. Engem el lehet foglalni, mert nyitva vagyok. De
ezért még nem fogok bezárkózni. Ha elveszik, akkor majd kapok még...
Érdekes, hogy érzem, amikor valaki elkéri vagy elveszi az energiámat, és azt is
megérzem, hogy a további folyamatokban mire használja. Ha jóra fordítja, akkor
nem hiányzik, de amikor nem működteti tovább más dimenzióban és
értelmetlenül adtam, akkor hiányérzetem van.
– Betegeknél mit érez?
– Ott eleve tudom, hogy adnom kell, velük nincs vámpírkodás.
– Sebészként kezdte a pályafutását, miként lett háziorvos?
– ”Hentes és mészáros” voltam a karcagi kórház traumatológiai osztályán.
Egy évig dolgoztam ott, és ez az időszak megtanított arra, hogy az orvoslásnak
van fizikai és energetikai összetevője. A fizikai rész a sebészet. Amikor
valakinek levágják a lábát, össze kell varrni, hogy ne vérezzen el. Minden más
energetika. Mivel már akkor sem a specializálódást, hanem az általános érvényű
igazságok megtalálását tűztem célul magam elé, egy év után elmentem
háziorvosnak.
– Miért választotta az orvosi egyetemet?
– Nem tudom. Lehettem volna bármi. Akartam zenével foglalkozni,
színészkedni, a történészszakma is érdekelt, de végül orvos lettem. Így akarta a
Jóisten. Emellett viszont megvalósítom mindazt, amit még szerettem volna.
Zenélek egy folk-rock zenekarban, énekelek, és dalokat írok, valamint kicsit
színészkedem is. Van egy önálló estem – Magyar férfisors a címe –, amin saját
eszközeimmel próbálom meg közvetíteni néhány szeletét mindannak, amit
pályafutásom kapcsán profetikusnak tartok. Többek közt Ady, József Attila,
Wass Albert műveiből, valamint saját írásaimból adok elő néhányat.
Megpróbálom a lelki átadást ilyen módon is megvalósítani.
– A „Magyar” név erre kötelezi?
– Nemcsak a „Magyar”, hanem a teljes nevem is. Mivel Gábriel az Isten
küldötte, az én nevem azt jelenti: Magyar Isten Embere. Mindenkit kötelez az
elrendelt minősége, mindegy, hogy névhez kötjük vagy sem, de természetesen a
nevem is kötelez arra az életre, amit élek, és arra a feladatra, amit teljesítek,
illetve ami alapvetően bennem van. Sohasem kerestem, vajon mi segít engem
ebben. A nevemnek minden mással együtt, ami én vagyok, ugyanazt a célt kell
szolgálnia. A magyarságot nézve pedig komoly dolgokra és tudásra
döbbenhetünk rá. Az, hogy mi vigyázunk a Föld szívére Dobogókőn, már
önmagában nagyon elgondolkodtató. Ha ezen valaki csak röviden elmereng, már
akkor is általában hosszú magyarázkodásba kezd magával szemben arról, hogy
miért is nem tud ennek megfelelő és ehhez méltó úton haladni.
 – Ha már a szakrális helyeknél tartunk, az Aranyos Szegelet, vagyis a sziget
belsejében lévő birtok, amin él, ilyen hely, ha Szent László legendájából
indulunk ki. Mi szél hozta erre?
– Ide hajtott az élet. A kezdetek kezdetén csak egy kutyám volt. Bogáncs
névre hallgató mudi kutya. Az ő energiája hozta létre a farm gondolatát, én
pedig mellé álltam. Mindketten a teremtés célját szolgálva benépesítettük a
birtokot. Először csak két birkám volt, aztán jött a többi állat. Ma már akkora az
állomány, hogy szükségem van segítőkre a munkában. Persze én is kijárok
szinte minden nap, mert rengeteg a teendő és a felügyelnivaló. Ott vannak a
lovak, tanulnak a bivalyok jármot húzni, az ökrök ugyanezt teszik, összeszedem
a tojásokat, szedek gombát, íjazok, de a magányból fakadó fájdalom érzése
gyakran elűz. Kint úgy jó lenni, ha van az ember mellett valaki. Visszatérve
Szent Lászlóra, az ő minőségét nagyon közel érzem magamhoz. De hogy miért
jöttem ide? Nem is tudom. Nem szoktam racionalizálni a döntéseimet, mert a
helyes döntéshozatalnál nincs idő erre. A mérlegelés során nagy eséllyel
követhetünk el hibát. Ha azonos velem valami, meglépem, ha nem, akkor nem.
Talán ezért is lettem háziorvos. Így vagyok szabad, mert magam határozom meg
a kereteimet. De ezt akkor nem tudtam, amikor az orvosira jelentkeztem.
Viszont ez az út adta meg a lehetőségét, hogy megtestesüljenek bennem azok a
gondolatok, amiket egyszer hajdanán Mongóliában valaki belém pakolt, vagy
amelyekkel már eleve születtem. Ki tudja? Hiszem, hogy ezen az úton
hamarosan eljön az idő, ami megvilágítja a dolgomat, és leszek valaki egyszer.
– Most ki?
– Senki vagyok, mert még nem foglaltam el a saját helyemet. Még tanulok.
Eljön az idő, amikor megtalál a nagy feladat, aminek az én gondolkodásomra és
az én állandó és újjászületni képes minőségemre van szüksége. Remélem, képes
leszek majd helytállni akkor.
 Papp Lajos

A szeretet nem mérlegel, hanem elfogad

„Nem az a fontos, hogy velünk mit tesznek,

hanem az, hogy mi mit teszünk.”
(Aurelius)

Mostanában csak annyit hallani róla, hogy elvonult a nyilvánosság elől. Milyen
szerencsés vagyok, hogy még ezt megelőzően beszélgethettem vele!
Pécsett találkoztunk azon a Szívklinikán, melyről mindenki tudta, befogad
minden segítségre szoruló embert függetlenül attól, hogy az utcán lett rosszul a
nyári hőségben vagy előjegyzése volt az újjászületésre. Mert egy szívműtött
számára megáll az idő néhány órára. Ha kegyes hozzá a Jóisten, akkor engedi,
hogy az operációt követően az orvos újraindíthassa a motort, és a földi lét
tovább ketyeg... Hiszen, ha Isten veled, ki ellened? Hogy ki? Dr. Papp Lajos
talán tudja rá a választ, és talán már akkor is sejtette, amikor találkoztam vele,
hiszen alig két hónap elteltével végleg elhagyta a Szívklinikát, ahonnan nem
önszántából távozott. 2008 nyarán a professzorral szolidaritást vállaló emberek,
közülük sokan a gyógyító betegei több százan összejöttek, hogy kifejezzék
csalódottságukat a hatalommal szemben és hálájukat az iránt az ember iránt,
akinek szívdobbanása ezentúl örökké hiányozni fog a gyülekezés helyszínén
immár „üresen” álló klinika épületéből.
Amikor kikísért, úgy búcsúzott, „Isten áldja!”. Senki nem köszönt még el
tőlem így. Akkor éreztem meg, hogy ez a legtöbb, amit a másik embernek
kívánhatunk. Isten áldja Önt is! – válaszoltam, és egész úton hazafelé azon
gondolkodtam, mennyire kevés volt az idő, amit beszélgetni tudtunk. Annyi
kérdésem lett volna még... és most talán még több lenne. De azt hiszem, nem ez
a lényeg, hanem a feltett kérdéseimre adott válaszai...

– Sokféle racionális magyarázatot hallunk arra vonatkozóan, hogy miért vezető

halálokok a szív- és érrendszeri betegségek ma Magyarországon.
Meggyőződésem, hogy ennek a jelenségnek pszichés okai is vannak. Hogy látja?
– Az ember társadalomban élő lény, ezért a mindenkori társadalomnak, van
felelőssége. De hiba lenne azt gondolni, hogy minden felelősség a nagyobb
közösségekre terhelhető. Az ember születésével egyéni képességeket és
megbízatást kap a Jóistentől, így egyénileg is felelőssé válik. Feladata, hogy
azon a helyen, ahova született, azokkal a tulajdonságokkal, amikkel rendelkezik,
a lehető legtöbbet adja.
– Kinek?
 – Ez a legfontosabb kérdés. Ha csak magunkra gondolunk – ami a modern
fehér ember legnagyobb problémája az individuális társadalomban –, az a lehető
legrosszabb, mert saját magunkért csak töredékét tudjuk tenni annak, amit
embertársainkért képesek lennénk. Tehát a földi lét legfontosabb küldetése,
hogy segítsünk másokat. Ha ezt a segítséget visszautasítják, akkor az ember
befelé fordul, és magára marad. Aki pedig nem tud segíteni, azon mások sem
segítenek. Egy embernek annál teljesebb az élete, minél inkább ki tudja
teljesíteni mások életét. Ebben van a megoldás kulcsa, és ezen a ponton látom az
összefüggést azzal, hogy a szívbetegségek jelentős része valóban
pszichoszomatikus. Tehát a lelki és testi bajok nem választhatók el egymástól.
Ha valaki folyamatos lelki terhelés alatt áll, előbb-utóbb testileg is
megbetegszik. De ez fordítva is igaz. Akinek maradandó testi károsodása van,
annak idővel a lelke is torzulni fog. A magyar nyelvben csodálatosan
megjelenik, mit jelent e két összetevő, a test és lélek harmóniája: EGÉSZ-séget.
– Amennyiben ez így van, akkor az egyik terület javításával képes vagyok
hatni a másikra.
– Igen. Tudok is erre példát. Van az ismeretségi körömben egy fiatalember,
akinek baleset következtében mindkét lábát csonkolni kellett. Ez rettentő
komoly lelki traumát jelentett számára. Úgy dolgozta fel, hogy kitartó munkával
megtanult járógéppel, majd művégtaggal járni, és végül odáig fejlesztette ezt a
képességét, hogy lefutotta a maratoni távot, amit sem Ön, sem én nem tudnánk
megtenni. Erre az emberre nem mondhatjuk, hogy beteg, mert legyőzte a
betegséget. Ő egy csonkolt lábú egészséges ember. Ezért is gondolom azt, hogy
a lelki betegségeket nem elmeosztályon kell kezelni. Ennél már csak az lehet
rosszabb, amikor bezárják az elmeosztályt és szélnek eresztik a magukra maradt
embereket, ahogy ez nálunk történt. A segítség nagyon fontos egy betegnek, a
nélkül nem lehet gyógyulni.
– És gyógyítani hogyan lehet?
– A beteg segítségével. Én sohasem gyógyítottam meg senkit. Operáltam,
gyógyszert adtam, és a beteg tanácsot kapott arra vonatkozóan, hogy kibillent
egészségi állapotát miként lehetne helyrehozni. De ez nélküle nem megy. Sajnos
a mai embertelen világban még az orvosok is sok esetben azt gondolják, hogy a
gyógyulás folyamata futószalag-rendszerűvé tehető. Bejön a beteg, elmegy a
kivizsgálásokra, a komputerek kiadják a diagnózist, aztán megtörténik a
megfelelő beavatkozás, majd az utókezelés. Bármennyire is fejlődik a technika,
ez sosem fog így működni. Az ember nem válik géppé, ezért nem lehet gépiesen
gyógyítani.
– Pedig néha úgy tűnik, mintha a descartes-i gondolat – miszerint a filozófus
már a tizenhatodik században azt mondta, hogy az ember egy gép – idővel
beigazolódhat.
– Ez valóban nem új keletű gondolat, mert abban az időben, amikor a
tudományban a mechanika vette át a főszerepet, elkezdődött az ember
elgépiesedésének folyamata. De az orvoslás nem eshet ennek áldozatául, mert a
gyógyítás és a gyógyulás mindig is kegyelmi állapoton alapul. Egyébként nem is
szeretem az orvoslás szót, mert alaptöve az „orv”, amiről az orvtámadás jut az
eszembe. Sokkal szebb a magyar „gyógyító” kifejezés. A gyógyítóban empátia
van, befogadó, és képes átérezni a beteg fájdalmát. Ha ez hiányozna belőlem,
akkor nem tudnék segíteni az emberek problémáinak megoldásában. Márpedig
olyan gépet nem találtak még ki, ami bele tudná élni magát a páciens
lelkivilágába.
– Ön alapvetően rendelkezik ezzel a képességgel vagy kifejlődött az idők
során?
– Nézze, ha velem szemben leül egy beteg, csupán ránézésre, a szeméből, a
testbeszédéből, a külső megjelenéséből tizenöt-húsz problémáját meg tudom
állapítani. Ezt hívják inspekciónak, megtekintésnek. Aztán ha egy picit, csupán
az érzékszerveimmel megvizsgálom, tehát megtapintom, meghallgatom,
megszagolom stb., még több információhoz jutok, pedig még nem küldtem
semmiféle kivizsgálásra. De a legfontosabb, hogy még mielőtt mindezt
megtenném, meghallgatom, mit mond, miként beszél a problémájáról.
Mestereim azt tanították, hogy a megfelelően történő betegfelvétel (anamnézis)
felér egy fél diagnózissal. Azt hiszem, ennek képessége elsősorban azon múlik,
hogy képes vagyok-e elég időt szentelni a meghallgatásra. Persze az évek során
szerzett tapasztalatokkal gyarapszik az ember tudása, de alapvetően figyelemre
van szükség.
– Mit tapasztal, szomorúak a szívbetegek? Hiszen ha a pszichoszomatika
összefüggésrendszerében gondolkodunk, akkor egy szívbetegnek nincsenek
rendben a „szívügyei”.
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy a szomorúság szívbetegséget okozhat. A
koszorúér-betegségek egy része, ahogy Ön is feltételezi, pszichés eredetű. De
létezik a szívbetegségeknek egy másik nagy csoportja, amelybe a szívbillentyű-
problémák és bizonyos ritmuszavarok tartoznak. Ezek nem lelki eredetűek, mert
úgy alakulnak ki, hogy a szervezetbe kívülről bekerül valamilyen vírus,
baktérium vagy gomba, és megtámadja szívet. Tehát nem belső, pszichés okból,
hanem külső támadás miatt jön létre a betegség abban az esetben, ha az
immunrendszer nem elég erős és nem képes ellenállni.
– De az immunrendszerünk meggyengülése is kapcsolatban van a
lelkiállapotunkkal, nem?
– Valóban. Tehát ilyen esetekben is jelen van a pszichoszomatika, csak nem
közvetlenül, hanem közvetett formában. Ha szomorú vagyok, lelkileg
gyötörnek, akkor az immunrendszerem legyengül, és máris győzhetnek a külső
támadások. Ezért a szívbetegségekből való gyógyulási folyamatban, illetve az
ilyen jellegű betegségek elkerülésében nagyon fontos szerepük van a lelki
örömöknek, amelyek kiindulópontja a szeretet.
– Ez a szó mára igencsak kiüresedett. Emellett pedig úgy érzem, nem
feltétlenül kell mindenkit szeretni, mert akkor az egész szeretetkérdés görcsössé
válik, és lehet, hogy nem a szívem, hanem a gyomrom fog megbetegedni.
 – Elsősorban magamat kell szeretnem, különben semmire sem vagyok képes
érzelmileg, nemhogy másokat szeressek. Viszont, amíg nem tudok mást
szeretni, nem is kapok vissza szeretetet, amire pedig szükség van. Minden
energia kölcsönhatásban van, sőt gyakran a befektetett sokszorosa jön vissza. Ha
tudok szeretetet adni, akkor nyitva vannak a csatornáim, amin befogadni is
képes vagyok. Ez az áramlás kimutathatóan erősíti az immunrendszert. Ennek
köszönhető, hogy a szeretet erejével gyógyulni lehet.
– ”Doktor úr, a maga szíve sose fáj?”
– Dehogynem. Hatszor operálták a szívemet. Ötször katéteres eljárással,
egyszer nagy szívműtéttel. Ennek ellenére nem érzem magam betegnek éppen
azért, amiről az előbb beszéltünk. A pszichoszomatikus egyensúlynak
köszönhetően. Boldog vagyok, hogy ezt a kort tevékenyen megélhettem. Az idő
és a tér dimenzió csak a mi földi életünkben ennyire hangsúlyos. Infeld írta,
hogy akit az Istenek szeretnek, korán halnak meg, ami azt jelenti, hogy ha valaki
sokáig él, azt sok testi és lelki gyötrelem fogja érni. Ezért számomra nagyon
fontos, hogy mindennap próbáljak teljes életet élni, és ezt tanácsolom
mindenkinek. Mindig a mai nap a fontos, ami viszont nem azt jelenti, hogy a
mának élek. A jövőnek élek, de ma teszek meg mindent azért, hogy a jövőt
szolgáljam. Ez segít abban is, hogy az ember felkészüljön a halálra.
– Hogyan?
– Mindennap olyan életet élek, amelyben kész vagyok meghalni. Ez nem
jelent mást, mint hogy minden napom teljes; munkában, szerelemben,
barátságban. Ezért is fontos, hogy szeretni tudjam mindazt, amit csinálok,
mindazt, ami körülvesz, mert ha jól érzem magam, akkor nem halogatom a
teendőimet, tehát képes vagyok teljes odaadásra.
– Mindemellett nem kéne kevesebb cigarettát szívnia? Képtelen vagyok nem
észrevenni, hogy amióta leültünk beszélgetni, egyik szálról gyújt a másikra.
– Most hallottam a rádióban egy tudóscsoport megállapítását, miszerint
minden egyes cigaretta fél órával rövidíti meg a dohányos életét. Na most,
számoljunk csak utána! Ha ez így lenne, akkor egy erős dohányos, aki naponta
két-három doboz cigarettát elszív, nem élhetné meg a középkorúságot. Nagyon
elszomorít, amikor hülyének nézik az embereket. Nem riogatni kéne, hanem
felvilágosítani. A dohányzás, mint oly sok minden más, valóban káros az
egészségre. De most is azt mondom, a testi-lelki egyensúly a fontos.
– Mit érzett a szívműtétjei előtt?
– Szívfájdalmat. Erre a magyar nyelvben több mint kétszáz szinonima
létezik, ennek köszönhetően a szívfájdalmak között árnyalt különbséget tudunk
tenni. Én azt a bizonyos égető, nyomó, szorító fájdalmat éreztem, ami a
megsemmisülés érzésével jár. Ez tipikus tünete a koszorúér-problémának. Mivel
sokat tanultam a szívről, azt is tudtam, hogy melyik koszorúerem beteg.
– Pusztán az érzés alapján tudta?
– Igen. A mellkasban jelentkező fájdalom leggyakrabban a bal vállba és a
gyűrűsujjba, kisujjba sugárzik ki, ami a bal első koszorúér betegségére utal.
Nekem ez volt. A gyomorszájba, ajkakba és állcsúcsba sugárzó fájdalom a jobb
koszorúér betegségét jelzi. Míg a hátba, lapockába sugárzó érzés a hátsó ág
problémájára utal. Ezért is mondtam az előbbiekben, hogy ha a beteget
végighallgatom, akkor már az ő elmondása alapján tudom, hol lehet a gond. De
ehhez türelem kell, amiből ma a legkevesebb van.
– Elmondása alapján az előbbiekből kiderül, hogy a koszorúér-betegségek
egyenes összefüggésben vannak lelki nehézségekkel. Önnél milyen pszichés
problémák álltak a háttérben?
– Egész életemet, a tudományos munkásságomat, a klinikai erőkifejtésemet
és minden aktivitásomat egyetlen dolog motiválta: nem tudtam elviselni a
szívműtéten átesett betegek halálát. A Jóistent és a szellemi felsőbbség
törvényeit mindenek előtt ismerem el. A mózesi tízparancsolat egyik pontja
pedig az: Ne ölj! Nem szerepel utána, hogy kivéve, ha szívsebész vagy. Pályám
kezdetén ezen a szakterületen nagyon nagy volt a halálozási arány. Először
intenzív osztályon dolgoztam, ahol súlyos, halálközeli állapotból hoztunk vissza
betegeket, és voltak olyanok is, akik elmentek. Ezt úgy tudtam megélni, hogy
sikerült megmentenünk embereket. De azt követően a szívsebészetben már
általában saját lábukon jöttek be azok a betegek, akik közül abban az időben
nagyon sokan maradtak a műtőasztalon vagy az operációt követően haltak meg.
Sem elviselni, sem megbocsátani nem tudtam, amikor a beavatkozás halálos
kimenetelű lett. Ez a kettős érzés folyamatos tanulásra és kutatásra inspirált
annak érdekében, hogy ezt a borzalmat legyőzzem, ami számomra óriási teher
volt. Amikor pedig igazgató lettem, már nemcsak a saját kudarcaimat kellett
elviselni, hanem a munkatársaimét is a magaménak tudtam. Mindig törekedtem
arra, hogy úgy osszam ki a műtéteket, hogy a kezdő orvosok lehetőség szerint ne
részesüljenek ebben a borzalmas élményben, mely a lelkiismeretesek pályáját
derékba tudja törni vagy megtanítja őket az elfogadásra, ami szintén nem jó.
Úgy érzem, az a válasz a kérdésére, hogy a halállal kapcsolatos folyamatos
gyötrődéstől soha egy percig nem tudtam nyugodni. Komoly lelki feszültséget
jelentett nekem, hogy a halálozásokat mindig saját bűnömként éltem meg, ami
alól nem volt feloldozás, mert magamat nem tudtam feloldozni. Bármikor
visszatekintettem, úgy éreztem, hogy a folyamatban valahol követtem vagy
követtünk el hibát. Hasonló ez az autóvezetéshez. Végigmegyünk egy több száz
kilométeres szakaszon, és ha visszagondolunk az útra, mindig rájövünk, hogy
hibáztunk, gyakran elég súlyosakat is, mégsem okoztunk balesetet, és nem
haltunk meg, de nincs hiba nélküli út. Én így éltem meg a műtéteket is. A
legsikeresebb operációnál sem éreztem, hogy mindent tökéletesen végeztem,
hanem kegyelmet kaptam. Nos, ezt a folyamatos, szűnni nem tudó feszültséget
vélem a koszorúér-betegségem lelki hátterében.
– Egyik publikációjában azt tartja csodának, amikor a szív újraindul egy
műtét után, hiszen az operáció során mesterségesen megállítják, és lehűtik négy-
öt fokra. Saját esetében hogy élte meg ezt a csodát?
 – Az életünkben sok olyan dolog van, amiről egészen addig, amíg nem
tapasztaltuk meg, fantáziálunk. Elképzeljük, milyen lenne, ha ez vagy az velünk
történne, hogyan élnénk meg, mit éreznénk, stb. Nekem is voltak elképzeléseim
és terveim. Aztán pedig jött az átélés, ami mind testileg, mind lelkileg olyan
örömöt és boldogságot jelentett, amilyet azt megelőzően még sohasem éreztem.
– Ezt nehezen tudom elképzelni. Lehet, hogy csak azért, mert sohasem
műtöttek, legfeljebb fantáziálhatok róla... Mégis úgy érzem, ez a megélés némi
magyarázatot kíván.
– Valóban így van, hiszen nem olyan egyértelmű, mitől ennyire csodálatos,
amikor szétszabdalnak. Ez csak olyan esetben lehet felemelő érzés, ha az ember
teljesen átadja magát a történteknek. Lelki bajaink nagy része a félelmekből
adódik. Félünk attól, hogy elhagynak, becsapnak vagy éppen csalódunk, emiatt
pszichésen terheltekké válunk, és gyakran nem is tudjuk a viselkedésünk kiváltó
okát. Ehhez hasonlóan a testi fájdalom is egy bonyolult rendszer játékának az
eredménye. Nagyon jónak tartom azt a népi bölcsességet, miszerint ha fáj a
fejed, üss rá az ujjadra egy kalapáccsal, és a fejfájás elmúlik, mert eltereled róla
a figyelmet. Ezzel a példával azt kívántam igazolni, hogy a testi fájdalomnak is
nagyon sok lelki tényezője van. Ha nem félnénk úgy tőle, akkor nem fájna
annyira. Mivel ezt tudtam, folyamatosan azt a gondolatot erősítettem
magamban, hogy a műtét után a fizikai fájdalommal nem lesz problémám. Ennél
azonban sokkal fontosabb volt, hogy az operáció előtt ki tudtam mondani:
Uram, legyen meg a Te akaratod! Ez jelentette a teljes átadást, azt a nagyon ritka
és fantasztikus élményt az életben, amit azt megelőzően, a hivatásomból
adódóan soha nem tudtam vagy nem mertem átélni. Akármilyen messzire
utaztam, képtelen voltam teljesen kikapcsolni és átadni magam valami másnak.
Ez soha egyetlen pillanatra sem sikerült, mert bárhol voltam, mindig azt
éreztem, hogy én felelek valakiért vagy valamiért. A műtétem napján ez az érzés
megszűnt.
– Kinek adta át a felelősséget?
– Elsősorban a Jóistenre bíztam magam, másodsorban a legkedvesebb
tanítványomra, aki megoperált. Megszabadultam életem legnagyobb terhétől, a
felelősségtől, ami csodálatos érzés volt. Az ébredésem pedig érdekes, euforikus
élményt jelentett. Amint magamhoz tértem, koccintottam a családommal, és az
első napon a legkisebb fájdalmat sem éreztem. A következő napokon viszont
már változott a helyzet. És miért? Mert már elkezdtem gondolkodni azon, hogy
mi lehet otthon, mi van a betegeimmel... Folyamatosan vettem vissza a lepakolt
súlyokat.
– Ezt követően mennyiben volt jelentősége annak, hogy személyesen is
megtapasztalta azt, ami a betegeivel szokott történni?
– Érdekes próbatétel volt. A betegek egy ilyen műtét után nyolc-tíz napot a
kórházban töltenek, azt követően pedig elmennek rehabilitációra. Én
elhatároztam, hogy a lehető legrövidebb ideig leszek kórházban, hiszen kitűnő
alkalom ez arra, hogy leteszteljem, mennyi időt lehet megspórolni ilyenkor.
Hétfőn műtöttek, csütörtökön elhagytam a klinikát, majd kétszázhúsz kilométert
utaztam hazáig, pénteken pedig visszaültem dolgozni. Akkor úgy éreztem, hogy
nagyszerű, amit tettem.
– Akkor? Utólag mégsem tűnt jó ötletnek?
– Nem erről van szó. Dehogynem. Csak rájöttem, hogy nem volt ez olyan
nagy teljesítmény. Sőt, nevetséges, ha arra gondolok, hogy ötszáz évvel ezelőtt
annak, aki megsérült a csatamezőn, de nem halt bele sérüléseibe, másnap újra
harcolnia kellett. Megtapasztaltam, hogy a feladat, a küldetés erőt ad az
embernek. Nem véletlen, hogy a világ minden részén átlagosan sokkal tovább
élnek a nők, mint a férfiak, hiszen az asszonyok a család miatt többet vállalnak,
és nem érnek rá betegnek lenni. A nők folyamatosan tréningeznek, és lelkierővel
győzik le a testi betegségeiket, ezért hamarabb is gyógyulnak. Látja, megint itt
vagyunk a pszichoszomatikánál. Bármiről beszélünk, kiderül, hogy az életben
ennek óriási jelentősége van.
– Szavaiból, írásaiból, megjelenéséből sugárzik a maximalizmus és a
hivatástudat. Ilyen személyiséggel Ön milyen családapa és milyen házastárs?
– Röviden válaszolva, nagyon rossz szülő, nagyon rossz férj, nagyon rossz
gyermek és nagyon rossz barát vagyok. Manapság a katolikus egyházat elítélik a
cölibátusért. Pedig ez nem rossz dolog azok számára, akiknek hivatásuk van,
legyen szó papról, gyógyítóról vagy bárki másról. Ha az én életemben a beteg
áll első helyen, akkor mondhatok akármit, jó apa sohasem leszek.
– Okozott ez nehézséget élete során?
– Azt hiszem, a legnagyobb lelki fájdalom, amit elszenvedtem az életben,
pontosan ebből adódott. A racionális elmém arra kényszerített volna, hogy több
időt szenteljek a családomnak, de nem ezt tettem. A feleségem, akivel negyven
éve élünk együtt és két gyermekünk van, szintén orvos. Ő is nagyon tehetséges,
de mivel nőnek született, az anyaság feladatai elszólították a hivatásától. Közös
életünk korai szakaszában, amikor a gyerekek érkeztek, még sokat ügyeltünk
abban a kórházban, ahol dolgoztunk. Ez úgy nézett ki, hogy amikor én
ügyeltem, akkor a feleségem minden más terhet egyedül cipelt. Amikor viszont
ő ügyelt, akkor számtalanszor előfordult, hogy az óvodából a takarítónő
telefonált a feleségem szolgálati helyére, hogy a gyerekünk mínusz fokokban
kint áll a kapu előtt, mert az óvoda már bezárt, és én nem mentem érte. Ilyen
esetből egy is elég lenne ahhoz, hogy ne legyek jó apának nevezhető, de nálam
sajnos több alkalommal is előfordult. Azt hiszem, elég jól érzékelteti az ebből
adódó problémákat, amikor szegény feleségem csupán annyit mondott: Bárcsak
egyszer azt hallanám, hogy a kocsmában voltál, nem pedig egy beteg miatt nem
jöttél...
– Ugyanakkor az is sokatmondó, hogy mégis együtt maradtak.
– Ebben a házasságban a feleségem hozott rengeteg áldozatot, én pedig az
előnyeit és a biztonságát élveztem. Biztos vagyok abban, hogy ha nincs ez a
házasság, akkor a szakmámban töredékét sem tudom elérni annak, amit így
sikerült. Milyen igazságtalan az élet. A jutalmat, az elismerést, a betegek
szeretetét és a plecsniket én kaptam, a feleségem pedig a háttérben majdnem
beleszakadt a gyereknevelésbe és abba, hogy emberi életet biztosítson a
családnak. Nem szabad megnősülni egy ilyen embernek, mint én vagyok.
– A fia szenvedélybeteg lett. Vádolta magát ezért?
– Csak magamat vádoltam. Ha valaki ismeri az emberi lélek bonyolultságát,
akkor azt is tudja, hogy mindig van egy olyan kiáltás, amit észre kéne venni. Én
erre csak később jöttem rá, és utólag ismertem fel azt a helyzetet, amikor
cserbenhagytam a fiamat, és nem segítettem.
– Egyértelmű segélykiáltás volt?
– Tulajdonképpen igen. Bár nem állt elém, és nem mondta azt, apa, segíts, a
kifinomultabb jelzőrendszerünkön keresztül lehetett érzékelni, hogy baj van. De
hárítottam, és elhitettem magammal, hogy még nincs nagy probléma, nem kell
vele foglalkozni. Aztán később már nem tudtam pótolni, amit elmulasztottam, az
odafigyelést. Soha nem lehet pótolni, amit elmulasztunk, azt már csak
helyrehozni lehet, ami sokkal több energiát igényel, mint ha a megfelelő
pillanatban cselekedtünk volna. Minden szenvedélybetegség kialakulása mögött
ott van valamilyen családi probléma. Amikor rádöbbentem a bűnömre, akkor
már mindannyiunknak nagyon sok fájdalomba és szenvedésbe került a
helyrehozatal.
– Sikerült?
– Azt hiszem, igen. A fiam csodálatos ember, aki jelenleg abban tud
kiteljesedni, hogy szociális munkásként olyan embertársain segít, akik szintén
szenvedélybetegek, és akiknek segítségre van szükségük ahhoz, hogy
visszanyerjék az emberségüket. Nagyon büszke vagyok rá, mert nemcsak
szívvel-lélekkel, emocionálisan végzi a feladatát, hanem megszerezte hozzá a
megfelelő tudást is, és csodálatos eredménnyel diplomázott. Meseszerű az ő
története, és mint tudjuk, a mesékben vannak a legnagyobb igazságok. Elindul a
vándor az útján, és amikor túljut az erdőrengetegen, az üveghegyen meg az
Óperenciás-tengeren, azaz a nehézségeken, csak akkor nyerheti el Tündér Ilona
kezét. Nehéz út volt ez mindannyiunknak, de számomra megmutatta, hogy
mennyire nemes lelkű családom van. Sem a feleségem, sem a gyermekeim nem
hagytak el, mert elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, a bűneimmel, a
hibáimmal és az erényeimmel. Szeretnek, és a szeretet nem mérlegel, hanem
elfogad.
– Ön el tudta már fogadni és fel tudta dolgozni azoknak az embereknek a
halálát, akik a kilencvenes évek első felében – amikor politikai állásfoglalása
miatt egy ideig nem műthetett – nem engedték magukat átirányítani másik
orvoshoz?
– Tizenkét ilyen beteg volt, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy én operáljam
őket, és abban az időszakban (1993 nyarától 1994 tavaszáig), amikor engem
nem engedtek műteni, meghaltak. Felmerült bennem a kérdés, vajon elkövettem-
e mindent, hogy meggyőzzem ezeket az embereket arról, hogy fogadjanak el
másik orvost. Vagy inkább az dolgozott bennem, hogy lám, ők még az életük
árán is kitartanak mellettem. Ezt a mai napig nem tudom eldönteni. Majd
odafönt, a végső elszámolásnál kiderül, hogy gyilkosság volt-e, amit elkövettem.
– Vagy Isten akarata?
– Nem, az ember legbelül tudja, ha vétkezett, kérdés, hogy mekkorát.
Gyerekkoromban rendszeresen gyóntam, de már akkor is éreztem, hogy hiába
oldoz fel a pap, a gyónással nincs vége a bűnhődésnek. Vannak, akik ezzel le
tudják tenni a terheket, de az intelligens ember nem. A bűnt jóvá kell tenni. A
krisztusi tanítás is erről szól, amikor a bűnös asszonyt meg akarják kövezni. Azt
írja a Szentírás, „Aki bűn nélkül van közületek, az dobja rá az első követ!”, majd
így folytatja: „Menj, és többé ne vétkezzél!” Tehát aki továbbra is vétkezik,
annak bűne nem nyer bocsánatot, mert nem teszi jóvá. Ezért nagyon szimpatikus
nekem az ősi kínai családjog, miszerint ha valaki megöl egy férfit, akkor a
büntetése nem elzárás, hanem annak a családnak az eltartási kötelezettsége,
amelyiknek a családfőjét megölte, és ez a család a továbbiakban elsőbbséget
élvez a sajátjával szemben. A büntetésnek csak akkor van értelme, ha általa
helyre tudok hozni valamit az elkövetett bűnből.
– Amikor annak idején, 1997-ben éhségdemonstrációba kezdett, szintén
politikai okok miatt, akkor valóban benne volt a pakliban, hogy éhen hal vagy
legbelül sejtette, hogy a helyzet kedvezően alakul majd?
– Ennek a reakciómnak nagyon hasonló oka volt, mint az előbb említett
betegek halálának. Rosszindulatú emberek és ugyanaz a politikai erő, amelyik
annak idején a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemen a rám bízott
betegek műtéti lehetőségét vette el (mindegy, hogy magáncélra vagy másra
fordították az anyagi javakat), ezúttal hasonló módon próbált büntetni, a
betegeken keresztül. Minden feltétel megvolt a műtétek elvégzésére, mire ők azt
mondták, nem lehet. Az ok nagyon egyszerű: október 23-án Pongrácz Gergely
kérésére én tartottam az ünnepi beszédet, aminek volt egy hozadéka, és az nem
tetszett az akkori vezetésnek. Beszédemet követően ugyanis a tömeges
provokáció nem érte el a célját, ezért a hatalom engem próbált büntetni. 1993-
ban az igazságszolgáltatáshoz fordultam, és csak kilenc évvel az események
után kaptam meg az elégtételt. Közben meghaltak az említett emberek. Ezért
1997-ben más megoldást választottam. A súlyos állapotban lévő szívbetegek
két-három hónapig élhetnek, és úgy döntöttem, sorsközösséget vállalok velük,
mert az én betegeimről van szó. Tudtam, ha csak vizet veszek magamhoz, akkor
körülbelül ugyanaddig élhetek, mint ők. Válaszolva a kérdésére, nem gondoltuk,
hogy a helyzet rövid időn belül jóra fordul, és ezt az is bizonyítja, hogy velem
akart tartani legkedvesebb tanítványom, aki szintén főorvos és egy rendező
barátom. Ezt viszont nem engedtem, mert amint csatlakozik hozzám valaki más,
annak az életéért is felelős vagyok, és én csak a saját életemet áldozhatom. Ezért
úgy beszéltük meg, hogy ha meghalok, akkor ők folytatják a sorsközösség-
vállalást, és az már az ő döntésük. Még a sorrendet is egyeztettük egymás
között.
 – Nyolc nap után azonban a hatalom megadta magát, és ismét lehetőséget
biztosítottak a műtétekre.
– Ez is bizonyítja, hogy a gonoszt nem lehet legyőzni a gonoszság
eszközeivel, de még az igazsággal sem. Győzni csak a szeretettel lehet, aminek
megnyilvánulása az áldozatvállalás.
– Mi volt a legfájdalmasabb halálesemény az életében?
– Nincs legfájdalmasabb, mert ez azt jelentené, hogy a halottaim közt
rangsort állítok fel. A Talmud azt írja, hogy aki egy ember életét menti meg, az
az emberiség életét menti meg, aki egy ember életét elveszíti, az az emberiség
életét veszti el. Annak a családnak, amelyiknek az egyik tagja meghal, meghal
az egész világ.
– Születésénél újraélesztést kellett alkalmazni. A pszichológia szerint a
születés az első nagy változás életünkben, ezért ennek élménye rányomja
bélyegét életünk összes további változásában való viselkedésünkre és
megélésünkre. Egy ilyen beavatkozás milyen hatással van a továbbiakra?
– Voltak a családomban titkok, amelyeket én is csak huszonegy éves
koromban tudtam meg, mert addig elrejtették előlem. Az újraélesztésem ilyen
titok volt. Ennek azért van jelentősége, mert gyermekként nem féltem a haláltól.
Márpedig, akiből ez az egészséges ösztön hiányzik, annak a konvencionális
viselkedésmódtól eltérő magatartása lesz. Aki nem ismeri a halálfélelmet, az
rettenetes dolgokat követ el, ahogy ezt én is tettem. A gyerekek általában félnek
az ásott kúttól, én ezzel szemben úgy hintáztam a pusztai gémeskúton, hogy
beültem a vödörbe, és a lábammal rúgtam magam kútból ki, kútba be. Amikor
meglátott a családom, azt gondolták, nem vagyok normális, de még szólni sem
mertek, nehogy beleessek a mélységbe. A szülők nagy része ilyenkor jól elveri a
gyerekét, így oldja a saját feszültségét. Velem is ez történt. És mivel ilyesmire
nap mint nap adtam okot, nap mint nap elvertek. Végül már akkor is kaptam,
amikor nem volt rá ok. Azt hiszem, nálam az újraélesztési élmény ezt a felnőttek
számára érthetetlen viselkedést hozta.
– Akiben nincs halálfélelem, az semmitől sem fél?
– Csak olyan félelmeim voltak, amelyek nem a valósághoz, hanem
fantáziaképekhez, mesevilághoz kapcsolódtak. Mivel ezek irracionálisak, nem
tudtak megtestesülni. De valóban semmitől sem riadtam meg. Az erőtől sem,
mert nem tartottam attól, hogy agyonüthetnek. Éppen ezért gondolkodás nélkül
nekimentem bárkinek, ami sokszor sikerélményt hozott, mert a másik nem
számított arra, hogy egy esélytelen helyzetben nem futamodok meg.
– Mi történt azután, hogy megtudta a nagy titkot?
– Megszűntek azok a nyomasztó vízióim, amikben újraéltem a születésemet
és az azt követő élményt. A születésem egy borzalmasan nehéz és rendkívül
fájdalmas folyamatként élt bennem, aminek a végéről hiányzott az élet kezdete,
az e világgal való első érintkezés. Ha ez az élmény elmarad, és a fájdalom után
halál következik, akkor nyilvánvalóan nagy űr keletkezik az emberben, amit
nehéz kitölteni. De amint tisztába kerültem a helyzettel és megtudtam, mi történt
velem, már valamivel könnyebb volt lelkileg. A beteg embernek is azért van
szüksége arra, hogy az orvos megmondja, mi a baj, mert másképp nem tud
meggyógyulni. Ez nem azt jelenti, hogy kendőzetlenül az arcába vágom a
betegségét, úgy, hogy attól megrettenjen, mert akkor még inkább beletaszajtom
a rossz állapotba. Megvan annak is módja, ahogy egy gyermeknek el lehet
mondani a születése körülményeit. De az emberek többsége olyan, hogy bűnt
bűnnel takargat. Ez történt az én családomban is. Úgy gondolták, ha elmondják
a születésem folyamatát, akkor el kéne magyarázniuk, miért nem hívták időben
a bábát, miért nem voltak ott a megfelelő emberek az újraélesztésnél, és miért
nem anyám nevelt az első hónapokban. Nem a tény volt kellemetlen számukra,
hanem annak magyarázata. Ezáltal megfosztottak egy számomra szükséges
felismeréstől, amit szerencsére azért idővel megkaptam. Ez a szituáció
egyébként megint csak átültethető az orvos-beteg kapcsolatra, mert nagyon
gyakran az orvos attól fél, hogy amit mond, az a betegnek gondot okoz majd.
Pedig ez nem más, mint az ő kivetített félelme. A beteg mindig tudja, mi a baj,
és ha becsapják, akkor kétszeresen nehéz helyzetben van. Még akkor is, ha
belemegy abba a játékba, hogy elhiszi, amit mondanak, vagyis úgy tesz, mintha
elhinné. Pedig az élet nem játék. Ez az élet csak egyszer élhető, és senkinek
sincs joga a másik életével játszani.
– Fél valamitől?
– Csak a bűneimtől félek. És félem Istent, ami nem azt jelenti, hogy félek
tőle, hanem azt, hogy szeretnék a törvényeinek megfelelni. Nem biztos, hogy ez
mindig sikerül.
 Perner Ferenc

Amit teszek, az alázatot követel

„Minden, amivel találkozol, lehetőség, hogy az utadat járd.”

(Samsara)

1973. A születésem éve. Az első születésemé. Vannak, akik ebben az évben

másodjára születtek. Ők azok a magyarországi betegek, akik elsők között estek
át veseátültetésen hazánkban, ahol a transzplantációs orvoslás akkoriban,
vagyis immár több mint harmincöt éve kezdődött. Abban az időben Nyugat-
Európában már javában alkalmazták a sebészetnek ezt az életmentő ágát,
amiről itthon még nagyon keveset lehetett tudni. Ekkor egy harmincas éveiben
járó, nyitott szemléletű, szorgalmas és kezdeményező orvos úgy döntött,
megtanulja a szervátültetés mesterségét, és megpróbál ennek utat tömi kis
hazánkban. Sikerült! Dr. Perner Ferenc egyéves párizsi tanulmányútja után két
hónappal végezte az első vesetranszplantációt a budapesti I. számú Sebészeti
Klinikán. A professzor megtalálta követőit, és tudását, tapasztalatát,
bölcsességét átadva mára kinevelte a transzplantációs sebészek új generációját.
Eközben hosszú évekig tartó energiabefektetéssel, otthont teremtve a
szervátültetéses műtéteknek, létrehozta a budapesti transzplantációs klinikát,
ahol találkoztam vele. Mielőtt elkezdtünk volna beszélgetni, el kellett intéznie
egy fontos telefont. Kérdeztem, kimenjek-e addig, amíg beszél, de nem tartotta
szükségesnek. Kollégáját hívta, hogy segítséget kérjen tőle az egyik betege
számára olyan ügyben, ami már nem az ő szakterületéhez tartozik.
Beszélgetésük alatt elhangzott a professzor szájából egy mondat, ami megütötte
a fülemet: „Nézd, én ennek a betegnek a helyében már rég feladtam volna, de
látom, hogy minden nap mennyire küzd. Kérlek, nézd meg, hogy tudnál-e rajta
valamelyest segíteni.”

– Nap mint nap találkozik olyan betegekkel, akik feladhatnák... Elgondolkodott

már azon, hogy Ön mikor adná fel?
– Empátia nélkül nem létezik jó orvos. Annyiféle beteggel találkoztam az
elmúlt ötven évben, amióta sebészettel foglalkozom, hogy sokféle sorsba,
betegségbe és közeli vagy távoli jövőbe beleéltem magam. Óhatatlan, hogy egy-
egy csendes pillanatban felmerül bennem, mit tennék az ő helyükben. Mivel
nem én vagyok a közvetlenül érintett, ezért erről csak elképzeléseim vannak.
Egyébként úgy vélem, hogy senki nincs a teljes tudás birtokában, mindannyian
Isten kezében vagyunk, tehát csodák is történhetnek. A gyógyítás
alapszabályaként is azt mondom, hogy soha semmit nem szabad feladni. De el
tudok képzelni olyan állapotot, például bizonyos daganatos vagy idegrendszeri
megbetegedések végstádiumánál, amikor az ember tudata tiszta és feladja a
küzdelmet, mert felméri, hogy a hátralévő idő „hozama” és a szenvedés „ára”
nem éri meg sem a saját, sem a hozzátartozók szempontjából. Előfordulhatna,
hogy azt mondjam, ne kezeljenek tovább, elég volt. De ez nem feltétlenül jelent
öngyilkosságot, csak nem követem tovább mások tanácsait, hanem magamra
maradok a sorsommal.
– Passzív eutanáziára gondol?
– Arra országunkban nincs lehetőség. A beteg nem dönthet e mellett. Csak
azt kérheti, hogy bizonyos kiterjesztett, „agresszív” kezelést, gépi lélegeztetést
vagy újraélesztést ne végezzenek rajta, ha az amúgy is reménytelen állapota
összességében romlik. Ilyenkor is folytatódik egy úgynevezett minimálterápia,
amelyben az orvosok csak az életben maradás alapjait biztosítják. Volt egy idős
sebész kollégánk, akit operáltunk. A műtét előtt megkért minket, ébredése után
pontosan mondjuk el, mit találtunk, hogy az ismeretek teljes birtokában ő
dönthessen majd a további kezelésekről. Nagyon nehéz volt elmondani az
igazságot, ítéletnek hangzott. Sejtette, elfogadta, és a fájdalomcsillapításon túl
minden további kezelést visszautasított. Néhány napon belül meghalt.
– Ilyen kérésre nagy felelősség akár igent, akár nemet mondani.
– Kötelességemnek éreztem tiszteletben tartani, hogy nem egyezett bele
semmibe, ami meghosszabbította volna a szenvedését. Ez az ő felelőssége volt,
és megértem, hogy így döntött. A nagy fehér elefánt is, amikor érzi, hogy baj
van, otthagyja a csordát, és csendesen elvonul az erdőbe. Épp nemrég hallottam
egy érdekes hírt, miszerint az USA-ban meg akarják változtatni az agyhalál
törvényét, aminek alapjai 1960-ra nyúlnak vissza. Az agyhalál megállapításakor
azt jelentjük ki, hogy halott az agy, de a szív még működik, a légzést pedig gép
biztosítja. Ennek az állapotnak megvan a törvénybe foglalt és a világon
mindenütt elfogadott kritériumrendszere, amit most ki akarnak terjeszteni
minden olyan betegre, akinek tartósan megszűnik a kapcsolata a külvilággal,
például olyan típusú kómában van, ami bizonyíthatóan túlhaladt azon a
stádiumon, ahonnan még lehetséges a visszatérés.
– A hatálybalépés viszont még jóval odébb van, ugye?
– Szerintem akár tíz év is lehet, hiszen azokról az egyénekről, akiket mai
tudásunk szerint ebbe a kategóriába sorolnak, nem lehet hirtelen kimondani,
hogy agyhalottak. Ezt az új rendszert nagyon szigorú szabályok mentén kell
felállítani. A tudomány fejlődésével bizonyára lesznek majd olyan objektív
vizsgálómódszerek, mérési technikák, amelyek eredményeire biztonsággal lehet
alapozni a végső szó kimondását.
– Mit gondol, azonkívül, hogy így több szervet lehet majd nyerni, még miért
merült fel ez a gondolat?
– Látja, ez a cél bennem fel sem merült, pedig lehet egy esetleges, ám nem is
utolsó szempont, ami a továbbiakban számos új etikai és erkölcsi kérdést vet fel,
nem is beszélve arról, hogy a tartós és mély kómában lévő egyén szervei számos
okból valószínűleg alkalmatlanok átültetésre. A halál megállapításának
gondolata az említett egyéneknél valószínűleg azért merült fel, mert a számuk
folyamatosan nő, és ennek több szempontból is vannak negatív következményei.
– Mielőtt rátérnénk ezekre a következményekre, elmondja, mi az oka ennek a
létszámnövekedésnek?
– Elsősorban az, hogy számos sérülés, valamint az agyvérzések elsődleges
ellátása minden szempontból jelentősen javul világszerte, ezért egyre több beteg
marad életben. Ugyanakkor az esetek egy részében az ellátás a javuló tendencia
ellenére sem vezet gyógyuláshoz. Ezeknél a betegeknél azonban
megkérdőjelezhető, hogy élet-e az, ami számukra marad. Emberhez méltó élet-e
az az állapot, amelyben az egyén (ha még annak nevezhető!) nem tud
önmagáról, képtelen kommunikálni környezetével, nem ismer fel senkit, és
megszűnik számára mindaz, amitől ember az ember. Magatehetetlen,
mesterségesen táplált, kipreparált „túlélőkészítmény” válik belőle, ami
iszonyatos terhet ró a családjára és a társadalomra a helyzet minden pszichés,
etikai, morális és anyagi következményeivel. Máris itt vagyunk azoknál az
okoknál, amelyek véleményem szerint alapot adtak az új törvényi megoldás
keresésére. Jól belemerültünk ebbe a témába, pedig ezek relatíve ritka esetek.
A nagyobb baj az, hogy az egészséges, de magukat ellátni már nem tudó
időseknek sem biztosít a család és a társadalom megfelelő ellátást. Nem is
beszélve a végállapotban lévő betegekről. Azt láthatjuk, hogy a társadalmunk
nagyon megváltozott az ötven évvel ezelőtti állapothoz képest. Mára szinte
megszűnt a családok összetartása, az egymásra való odafigyelés, az öreg és
beteg hozzátartozókról való gondoskodás. A halál is „magányossá” vált. Ma a
beteg embert bedugják az elfekvőbe, és senki nem törődik azzal, hogy
mennyivel emberibb lenne számára otthoni körülmények között, érezve a
szeretetet szépen elmenni. Én mindkét nagyszülőmet otthon láttam meghalni.
Ők humánus helyzetben tudtak távozni, édesanyám virrasztott mellettük az
utolsó időkben. Embertelen, ahogy ma rideg kórteremben, paravánnal elzárva
kell meghalni. A halál az élet része, és úgy érzem, ez nem tudatosul az
emberekben, mert tabutéma a nagyközönség számára. Ennek a bölcsességnek
magyar nyelven is létezik irodalma, mégis úgy látom, ezt nem lehet itthon
megtanulni manapság.
– Hol lehet megtanulni?
– Három évet töltöttem Algériában, ahol egészen más felfogásban élnek az
emberek. Nagyon sokat tanultam a muzulmánoktól. Úgy érzem, erős hitük jelen
van életük minden területén. Vallási szabályaikat munkám során volt alkalmam
megismerni. Talán stabil hitrendszerüknek köszönhető, hogy a betegségekkel és
a halállal is sokkal elfogadóbbak, mint mi európaiak. Ők tudják, hogy az
elmúlás része az életnek, és az élet-halál kérdéseit eleve elrendelésen alapuló
gondolatok mentén kezelik. Talán ezért könnyebben viselik hozzátartozóik
elvesztését.
– Miért volt Algériában?
 – Segíteni és dolgozni mentem, gyakorolni a szakmát és a nyelvet. A
franciák kivonulása után gyakorlatilag nem maradt orvos az országban, még az
arab (algériai) orvosok is elmentek Franciaországba. Meg kellett tanulnom
alkalmazkodni egy számomra idegen környezethez, amelyben egyedül
dolgoztam. A műtéteknél nem volt asszisztencia, sem más orvosok mellettem.
Nem tudtam kitől segítséget kérni. Teljesen magamra voltam utalva, kizárólag a
saját erőmre támaszkodhattam. Ott az a szokás, hogy csak a sebész mosakszik
be a műtéthez, így nem volt, aki kezembe adta volna a műszereket és befűzte
volna helyettem a tűbe a cérnát. Mivel minden nagyon eltért a hazai
gyakorlattól, óriási kihívás és hatalmas kaland volt számomra. Rengeteget
operáltam mindenféle területen. Nemcsak általános és baleseti sebészetet
végeztem, hanem nőgyógyászati, urológiai és gégészeti beavatkozásokat is.
Számos, főként szövődményes szülés levezetésében vettem részt. Nagy
gyakorlat volt számomra ez a három év nemcsak a szakmában, de az emberré
válásban is.
– Életrajzából kiderül, hogy annak érdekében is sokat kellett tanulnia, hogy
Magyarországon Ön legyen az első transzplantációs sebész. Milyen érzés ez?
– Jó az elvégzett munka eredménye felett érzett öröm. Az ismeretek
megszerzéséért pedig valóban sok áldozatot kellett hoznom. Elég későn,
harmincöt évesen mentem ki Franciaországba, hogy elsajátítsam a szervátültetés
alapjait. Annyi idősen az új szakma ismerete nélkül beállni a műtőbe és utolsó
beosztottként végezni a feladatokat nem volt könnyű, hiszen a sebészet egyéb
területein már tapasztaltnak számítottam. Francianyelv-ismeretemnek és
szakmai tudásomnak köszönhetően hamar befogadtak az ottaniak, ami azt
jelentette, hogy minden veseátültetésben asszisztáltam, és dolgozhattam a
kísérleti műtőben. Részt vettem továbbá egy kísérletsorozatban, ahol sertéseken
végeztem veseátültetéseket, ezzel olyan gyakorlatra tettem szert, ami teljes
biztonságot adott ahhoz, hogy itthon elkezdjem a humán veseátültetést. Nagyon
érdeklődő voltam, és szívtam magamba a tudást, ahogy csak lehetett. Éjszakai
műtétekre is bejártam, és mindenhol ott voltam, ahol tanulhattam.
Szabadidőmben pedig rengeteg szakirodaimat olvastam. Nagyon érdekes
viszont, hogy a hazai körülményeknek meg kellett érniük ahhoz, hogy a
sebészetnek ezt az ágát meg tudjuk valósítani Magyarországon. Előttem már
más kollégák is voltak Nyugat-Európában tanulni, nekik mégsem sikerült itthon
kamatoztatni tudásukat. Szerencsém volt, mert a sok tanulásomat, a befektetett
munkámat vezető professzoraim támogatása és segítsége kísérte. Csak így volt
esélyem elkezdeni veseátültetéseket, majd később már tanszékvezetőként
májátültetéseket végezni. Ezért is érzem úgy, hogy mindez nem csupán az én
érdemem, hanem főnökeimen kívül közvetlen munkatársaimé és az egész
együttműködő kollektíváé is, bár kétségtelen, hogy beletettem minden tőlem
telhetőt. Mivel csapatmunkáról van szó, meg kellett keresnem azokat a
munkatársakat, akik rendelkeztek megfelelő alaptudással, és hajlandóak voltak
az új megvalósításáért áldozatot hozni.
 – Úgy tudom, hogy már az Ön munkásságát megelőzően is történt
veseátültetés Magyarországon. Hogy is volt ez?
– Igen, 1962-ben Szegeden Németh András végzett egy transzplantációt élő
donorból, de ez a beavatkozás akkor nem kapott megfelelő nyilvánosságot.
Talán azért, mert az a vese az akkor még kezdetleges gyógyszeres kezelés miatt
csak néhány napig működött. Ezt követően tíz évig még csak szó sem esett
hazánkban veseátültetésről. 1973-ban számtalan körülménynek kellett együtt
lennie ahhoz, hogy meg tudjuk valósítani az első és azt követően a többi
műtétünket, és azt a szervezett veseátültetési programot, ami nemcsak a műtétek
elvégzését, hanem az immunológiai alapok megteremtését, a
műveseállomásokon a betegek előkészítését, a donorok megtalálását, azok
jelentését és a vesék eltávolítását is jelentette. Ezen túl a betegek kezelése,
állapotuk követése és ellenőrzése is a mi feladatunk volt. Bizony, ahogy
visszaemlékszem, nem volt könnyű út. Még az orvostársadalom is nehezen tudta
és akarta befogadni az újdonságot, amit persze sohasem követ egyértelmű
lelkesedés, sőt sokan folyamatosan megkérdőjelezték a létjogosultságát. Igaz ez
minden új módszerre vagy tudományos felfedezésre, amelyek útja rendszerint
Gauss-görbét ír le. Először cikkeznek róla, eredményességét elhiszik, és mások
is kipróbálják. A további eredmények pedig annak függvényében alakulnak,
hogy a lelkes újítók miként végzik a munkájukat. Ha megvan a kellő lendület és
jók az eredmények, akkor általános elismerés következik, és az eljárás standard
technikává válik. Később kiderülnek a negatívumai, mellékhatásai,
szövődményei, ezért helyette mást találnak ki, és megkezdődik a leáldozás
időszaka. A szervátültetés jelenleg nem tart itt, mert még folyamatosan javulnak
az eredményei.
– Lehetséges, hogy sok év múlva már alig lesz transzplantáció, mert ezt az
eljárás más módszerek váltják fel?
– Elképzelhető. Egyrészt az orvoslás egyik fontos ága, a megelőzés
folyamata évek múlva meghozza azt az eredményt, hogy kevesebb lesz az
átültetést igénylő betegség. Másrészt a gyógyító eljárások fejlődésével szintén ez
a tendencia várható, hiszen egyre több betegséget lehet majd gyógyszerrel
gyógyítani műtét helyett. Ezt igazolja az a példa is, hogy manapság szinte csak
daganat miatt operálunk gyomrot, mert a fekélybetegség, mióta felismerték az
okát, már gyógyszerrel gyógyítható, vagyis létezik rá szike nélküli megoldás.
Mindezek mellett a genetikai diagnosztika fejlődésével sok olyan veleszületett
rendellenesség megelőzhető lesz, ami most még szervátültetést igényel.
– Milyen furcsa, hogy máris a leáldozásáról beszélünk annak, amit éppen
Ön kezdett el felépíteni hazánkban. Hogyan emlékszik vissza a kezdeti
lelkesedésére?
– Nézze, senki sem úgy indul neki a pályájának, hogy majd eldolgozgat, és
egy lesz a tucatból... Reméltem, hogy viszem valamire. Az ember a pályafutása
elején sokáig egy a sok közül, de ha ambiciózus, tanul, próbál mindent ellesni
mestereitől, sok helyről szedi össze tudását, valamint igyekszik azt is
megfigyelni, mit és hogyan nem szabad csinálni, előbb-utóbb észreveszi, hogy
kollégái becsülik, olykor tanácsot kérnek vagy segíteni hívják nehezebb
műtétekhez, főnökei pedig megbíznak benne, és egyre nehezebb feladatokkal
látják el. Ez lassú, olykor észrevétlen folyamat, amit az ember nem is mindig
realizál. Amikor az algériai útra pályáztam, az volt az érzésem, hogy ott, ahol
dolgozom, már sok mindent megtanultam, és önállósítanom kell magam ahhoz,
hogy még többet tanuljak, nagyobb gyakorlatra tegyek szert. Az egyetemi
struktúrában egy hat éve végzett orvosnak még rendszerint megmondják, mit
tegyen, a végső döntést más hozza meg helyette. Ahhoz, hogy képes legyek
egyedül dönteni, egyedül kellett lennem. Azért mentem ki, hogy bebizonyítsam
magamnak, másutt, más körülmények között és egyedül is megállom a helyem.
Persze amikor hazajöttem, nehéz volt ismét beállni a sorba. Mert természetesen
ott kellett folytatni, ahol abbahagytam. Messziről jött ember azt mond, amit
akar. Nekem bizonyítani kellett, hogy mennyi tapasztalatot és gyakorlatot
szereztem. Ebben az időben feletteseim már tervezték a transzplantáció
bevezetését. Mivel tudtam, hogy ennél az eljárásnál ereket kell összevarrni,
jelentkeztem a szív- és érsebészeti klinikára érsebészetet tanulni. Ott nagy
kísértésnek voltam kitéve, mert a tanszékvezető professzor franciaországi
ösztöndíjat ajánlott egy nagyon híres klinikára. Azt mondta, azért javasolja,
hogy kimenjek, mert jól tudok franciául, ügyes vagyok, és különben is, ebből a
készülődő átültetésből úgysem lesz semmi, inkább maradjak az érsebészetnél.
– Hogyan döntötte el, mit tegyen?
– Azt gondoltam, érsebészet már létezik itthon, szervátültetés pedig még
nem, úgyhogy abban talán lehetek első, ezért ilyen irányba tettem a további
lépéseimet. Jó és célszerű volt az érsebészetet megtanulni, de tudtam, hogy ez
nem elég. Ahogy láttam a klinikánkon az előkészületeket, és ahogy a főnökeim
kijelölték az egyes kollégákat a különböző feladatokra, bizonytalanság érzése
fogott el. Világos volt számomra, hogy ezen a területen senki nem tud semmit,
és ezt a sebészeti feladatot nem lehet autodidakta módon elsajátítani. Számomra
„forradalmian” új volt az az elképzelés, hogy amit máshol már tudnak és jól
csinálják, azt ott kell megtanulni, hazahozni, és itthon megvalósítani. Ez ma már
természetes gondolat, de ne felejtsük el, hogy akkoriban 1971-et írtunk, amikor
alig-alig jutottak ki külföldre orvosok, ha mégis, akkor elsősorban
kutatómunkára. Elképzelésem sem volt arról, hogyan lehetne klinikumot, sőt
gyakorlati szakmát, sebészetet kint tanulni. Átnéztem a közlönyöket, és találtam
egy francia orvosi ösztöndíjat a szakma különösebb meghatározása nélkül.
Utánanéztem, hogy hol van veseátültetés, megpályáztam, és elnyertem minden
protekció nélkül. Azt hiszem, ez annak köszönhető, hogy kevesen pályáztak,
hiszen nem sokan tudtak franciául akkoriban.
– Szóval tanulás, bátorság és nyitottság kellett. A beszélgetésünk elején
viszont azt mondta, Isten kezében vagyunk...
– Így van. Nem véletlen az úgynevezett „véletlenek összjátéka”. Ebben
persze benne vagyok én is minden igyekezetemmel, és benne van a családom, a
főnökeim és az összes többi körülmény. Így alakult. Úgy érzem, egészen biztos,
hogy életünk jelentős eseményeit Isten irányítja. Úgy en bloc az egészet. Nem
hiszem, hogy ez menet közben tudatosul, de ennyi év távlatából visszatekintve
elkerülhetetlen, hogy belássam, a sorsszerűség nem a véletlenek műve. Egyedül
nem lettem volna elég, hogy mindez így alakuljon.
– Ezt akkor is érezte, amikor elindult az első vese, amit átültetett?
– Nagyon is, mert rettentő érdekes dolog történt akkor. Úgy hozta a helyzet,
hogy egyetlen éjszaka alatt, közvetlenül egymás után két vesetranszplantációt
végeztem. Az egyik betegnek még huszonhárom évig működött a veséje, majd
újabb veseátültetésen esett át, és még tovább élt, míg a másik, mivel nagyon
vérszegény volt és nem tudtunk neki időben vért adni, a második napon meghalt.
A siker mellé azonnal megérkezett a figyelmeztetés is: annak a sikere, amit
teszek, még akkor is, ha jól végzem a dolgomat, nem csak rajtam múlik, és az
orvosi tevékenység alázatot követel. Emellett nagyon boldog voltam, hogy az
első műtét sikerült, és azóta is minden átültetésnél átélem ezt a varázslatot,
amikor látom, hogy az élettelen vese kipirul, működni kezd, és megjelennek az
első vizeletcseppek. Minden más sebészi beavatkozás eltávolítja, csonkolja a
beteg szervet. Ez az egyetlen sebészi aktus, ami újat ad, működőt a már nem
működő helyett, aminek köszönhetően a beteg ember újra egészséges lesz, teljes
életet élhet, dolgozhat, és akár gyermeket szülhet...
– Az első hazai vesetranszplantációt 1973-ban végezte. Fiatal volt ugyan, de
nem remegett a keze az izgalomtól?
– Még kint Franciaországban bejárattam a kezemet, amikor sertéseken
végeztem ilyen műtéteket, amelyek egyébként anatómiai okok miatt nehezebbek
technikailag. Persze ettől még izgultam, hiszen tudtam, nagyon sok múlik ezen.
Az elsőnek sikerülnie kellett, mert mindenki nagyon figyelt. Egyébként pedig
azt gondolom, hogy kis izgalom a műtéti beavatkozások előtt szükséges,
fokozza a teljesítményt.
– Elsősorban miben mutatkozik meg a szakma iránti alázata?
– Abból kell kiindulni, hogy nagyon sok mindent megtanultunk, de mindent
mégsem tudhatunk. Az azonos betegségek „egyformák”, sémák szerint kezeljük
ezeket, de a betegek különbözőek, ezért ugyanaz a betegség mindenkiben kicsit
más. Fontos, hogy az adott egyénre szabjuk a kezelést. Ezért az orvosláshoz a
tételes, tanult tudás mellé szükséges a sok-sok gyakorlat és tapasztalat. A
pácienseimtől rengeteget tanultam a betegséggel szembeni alázatról. Minden
betegnek a saját baja a legnagyobb, amit nem szabad sem lekicsinyelni, sem
reménytelenül súlyosnak beállítani. Alapszabály, hogy az orvos nem
gondolhatja magát mindenhatónak. A betegekkel való kapcsolatomban
megjelenik ez az attitűd. Igyekszem megtalálni a megfelelő, empatikus hangot,
mert ilyenkor minden beteg nagyon kiszolgáltatott helyzetben van az állapota
miatt. Ez nemcsak azt jelenti, hogy emberi nyelven beszélek vele, és nem
értékelem fel a saját munkámat az ő szemében, hanem azt is, hogy amiben
tudok, alkalmazkodom hozzá. Beszélgetek vele, ha igényli, és néha többször is
elmondom ugyanazt, ha hallani szeretné. Igyekszem nemcsak a műtét után,
hanem azt megelőzően is figyelni a hangulatára, a közérzetére és a
körülményeire. Alapelvem, hogy „ki kell szolgálni” a beteget a szakmai
szabályok százszázalékos betartása mellett. Félreértés ne essék, nem külön
szobára, privát nővérre, televízióra és hasonló komfortra gondolok, hanem
emberi szempontokra.
– Ha én most azt kérem Öntől, hogy ne egy, hanem két hét múlva műtsön
meg, mert a horoszkópom szerint akkor nagyobb esélyem van a gyógyulásra, mit
válaszol?
– Holnap operálok egy hölgyet, aki a hold állása alapján választotta ki a
műtétje időpontját, és én alkalmazkodom ehhez. Miért ne tenném, hiszen ha a
műtét az ő hite szerinti jó időpontban történik, akkor az eleve segíti a
gyógyulását. A beteg is annyi mindenben alkalmazkodik hozzám, hozzánk, a
kórházi körülményekhez, mert kénytelen, akkor én is megteszem, ha van rá
lehetőségem. Egyébként pedig meg vagyok róla győződve, hogy az
orvosmeteorológia is komoly tudomány. Bizonyos frontok és extrém
meteorológiai események alatt nem lenne szabad operálnunk, mert azok a
betegek, akik ezekre érzékenyek, megérzik, és például vérzékenységgel vagy
éppen thrombozis készséggel reagálhatnak. De az is előfordulhat, hogy az orvos
reagál érzékenyen a meteorológiai helyzetre. Akkor pedig neki nem lenne
szabad műteni. No, kicsit messzire kalandoztunk, de ez is egy szakterület,
érdemes kutatni, és eljöhet az idő, amikor a gyakorlatban is alkalmazni fogjuk az
eredményeit.
– Egy ismerősöm szívműtétje során vért kapott. Miután felébredt, az orvosa
felhívta a figyelmét arra, hogy a beavatkozás következtében könnyen
megváltozhat a vérmérséklete, tehát számíthatnak nála személyiségváltozásra.
Így történt. Az addig békés, nyugodt ember sokkal gyakrabban vált
ingerlékennyé, vezetés közben káromkodott, és a családja számára addig nem
megszokott módon viselkedett. Néhány év elteltével folyamatosan nyerte vissza
régi önmagát. Ezt a jelenséget bizonyos elméletek a sejtemlékezéshez
kapcsolják. Mit gondol erről?
– Bocsásson meg, de ez ilyen formában elég laikus kérdésnek tűnik
számomra, és arra gondolok, hogy talán a beteg is félreérthetett valamit abból,
amit az orvosa mondott. Nyitott szívműtét esetén a szívet megállítják, és egy
úgynevezett szívmotor helyettesíti a vérkeringés fenntartásában. Ilyenkor
előfordulhat átmeneti, enyhe oxigénhiány, amely a műtét után az említett
tüneteket okozhatja. Ez azonban csak feltételezés, mert az említett tünetek
általában akkor tapasztalhatóak, ha a beteg súlyos szívinfarktuson esett át, ami
esetleg eszméletvesztéssel, újraélesztéssel járt, és ezt követően került sor a
szívműtétre. Ilyenkor nem tudni pontosan, mi okozza a személyiségváltozást,
mert a fizikai körülmények mellett nem feledkezhetünk meg a lelki tényezőkről
sem. Félelem a műtéttől, a haláltól, a betegség kiújulásától, a munkaképesség
elvesztésétől stb. Mindez okozhat a beteg számára olyan állapotot, melyben
viselkedése a környezete számára személyiségváltozásnak tűnik. A felgyógyult
ember pedig megint másként éli majd a mindennapjait, és átalakul az értékrendje
is.
Egyébként a „sejtemlékezés” nagyon érzékeny és bizonytalan terület.
Például úgy tartják, hogy a zsírsejtek emlékeznek, ezért nem szabad
gyermekkorban elhízni, mert aztán bármilyen felnőttkori fogyókúra után
visszaszedi a leadott kilókat az ember. A genetikai, örökítést végző részecskék
bizonyos mértékig a megszerzett tulajdonságokat is örökítik, ami azt jelentheti,
hogy a tanulási folyamat során megszerzett tudást, amit a születésemkor még
nem hordoztam, de a gyermekem fogantatásakor már igen, elképzelhető, hogy a
géneken keresztül átörökítem. Ez lehet az egyik magyarázata annak a ténynek,
hogy a harminc év körüli szülők gyermekei okosabbak, intelligensebbek, mint a
nagyon fiatal szülőké. Persze más elméletek szerint ez a felnőtt szülők érettebb
viselkedésmintájának tudható be. Számos teória szól arról, hogy az emlékek is
örökíthetőek. Ennek egyik fajtája a déjà vu érzés, amikor valamilyen
szituációban úgy érzem, hogy az már megtörtént velem vagy egyszer csak
beúszik elém egy kép, amit ismerősnek vélek, esetleg egy cselekmény, ami adott
esetben pillanatok múlva be is következik. Ez talán mindenkivel előfordult már.
Édesapámmal sokat beszélgettünk az emléköröklődésről, ami lehet, hogy
létezik, de nincs rá bizonyíték. Elmesélte, hogy egyszer, amikor Alekszandr
Borogyin Közép-Ázsia sztyeppéin című szimfonikus költeményét hallgatta, úgy
érezte, mintha már járt volna ott. Maga a zene kiváltotta belőle a megélés
élményét.
– Feltételezhetjük azt, hogy egy szervátültetésnél, ahogy a szervezet fizikai
vagy élettani síkon reagál az új testrészre, történik valamiféle lelki reakció is,
amiről mostanság sokat hallhatunk?
– Ezt a területet a pszichológia kutatja, és elég komoly szakirodalma van. A
magam részéről meg is hagynám a témát a lélekbúvároknak. A kérdésére
válaszolva azonban úgy vélem, ahogy biológiai rendszerünk idegenként ismeri
fel a mástól kapott szervet, és csak az immungátló gyógyszerek segítségével
képes befogadni azt, így egyes betegekben lelkileg is kialakulhat idegenség
érzése az átültetett szervvel kapcsolatban. Ilyenkor az illető nem tudja sajátjának
tekinteni a kapott szervet, és ellenérzéseket táplál irányában. Hála istennek, ez
ritkán fordul elő. A legtöbb volt beteg tudja, hogy az életfontosságú szervnek
valóban az életét köszönheti. A betegeken és a hozzátartozókon kívül csak mi,
orvosok tudjuk, hogy mit állnak ki és mennyit szenvednek a várólistán lévő
betegek, mire megérkezik a megváltást kínáló szerv. Talán ennek a várakozási
időszaknak köszönhető, hogy a páciensek lelkileg általában képesek befogadni
az életadományt jelentő szervet. És miután az átültetés teljes folyamatával
tisztában vannak, nagyon sokan valós hálát éreznek az ismeretlen donor és
annak családja iránt. Fantasztikus dolog adni, hát még ha életet adunk, és
elfogadni nem mindig könnyű. Sok megható történetnek lehettem már tanúja.
– Önnek volt nagyobb betegsége?
 – Nem, komolyabb nem volt. Persze minden relatív. Amikor egyik
főnökömnek már idősebb korában kivettük a vakbelét, azt mondta, hogy minden
sebészt egyszer meg kellene operálni, hogy érezze, mit jelent az. Hát, én
kipróbáltam. A gerincsérvemet, a vállamat és a visszeremet műtötték. Ezek a
hajdani versenyszerű kézilabdázásnak, valamint a műtétek alatti sok állásnak
köszönhetően alakultak ki, és persze az is közrejátszott, hogy nem vagyok már
mai gyerek. Hetvenkettedik évemben járok.
– Meddig tervezi, hogy operál?
– Tudom, hogy egyszer be kell fejezni, és egyre többet gondolok erre.
Elsősorban a lehetőségek szűkülnek, hiszen a szabályok értelmében hatvanöt
éves korig lehet valaki tanszékvezető klinikai igazgató. Érdekes, hogy a kórházi
főorvosokra ez a korhatár nem vonatkozik. Eközben van, aki már hatvanéves
korában is alkalmatlan, és van, aki sokkal később is alkalmas arra, hogy
operáljon. Többször jártam Amerikában vendégprofesszorként. Ott találkoztam
egy nyolcvankét éves aktív professzorral, aki még naponta végzett komoly
műtéteket. Őt hívták Jelcin szívműtétjéhez is Moszkvába. A másik neves
szívsebész ismerősöm még kilencvenkét évesen is bejár a kórházba, és végez
kisebb műtéteket. Fiatal koromban, az I. számú Sebészeti Klinikán asszisztáltam
Kubányi Endre főorvos úrnak, aki akkor nyolcvanévesen még aktív főorvosa
volt a Rókus Kórház sebészetének. Az Egyesült Államokban nincs korhatár.
Más országokban van, de nem egyforma a szabályozás. Hatvanöt éves koromtól
már nem én vagyok az igazgató ezen a klinikán, az egyik tanítványom vette át a
helyemet, de hamarosan az ő mandátuma is lejár. Megtörténhet, hogy aki őt
követi majd az igazgatói székben, már nem kíván tovább együtt dolgozni velem.
Erre a lehetőségre is fel kell készülnöm. A szabályok szerint hetvenéves korig
lehet valaki teljes munkaidőben professzor, majd ha a kar megszavazza,
professor emeritus címet kap. Ez csak oktatásra és kutatásra jogosít, ha mégis
klinikai gyakorlatot kíván folytatni és operálni akar, akkor a két éve bevezetett
„önkéntes segítői” szerződést kell megkötnie. Jelenleg így dolgozunk hárman
„öregek” a klinikán. Még nem tudom, meddig.
– Ha nem következik be külső nyomás, honnan fogja tudni, hogy lejárt az
idő?
– Folyamatosan nagyon szigorú önmegfigyelést végzek. Ha hanyatlik a
színvonalam, tehát csökken az időbeli teljesítményem, esetleg nő a
szövődmények aránya vagy talán „elhagynak” a betegek, akkor abba kell
hagynom. Ez még nem jelentkezett. Illetve abban a pillanatban, amikor úgy
érzem, hogy untat, fáraszt, idegesít, kevésbé érdekel a munkám vagy akár
terhessé válik a beteggel való foglalkozás, nem szabad folytatnom. Májátültetést
például már nem végzek, mert az olyan hosszú, hat-tíz órás műtét, amit azt
hiszem, már nem kell vállalnom. Ezeket a feladatokat biztonságban átadtam
olyan kollégáknak, akikről tudom, hogy jól végzik a munkájukat.
– Szaktudásán kívül milyen tanácsokat hagyna a tanítványaira?
 – Az állandó önképzést nagyon fontosnak tartom, de nem csak a szűk
specializáció körében, ahogy ez manapság többnyire divat. Ahhoz az utolsó
orvosgenerációhoz tartozom, amelyik még szinte mindent megtanult operálni,
ami az általános sebészethez tartozott, sőt azon túl is, koponyát, tüdőt, bütyköt,
mert ez a baleseti sebészeti oktatással együtt hozzátartozott az egyetemen a
klinikai képzéshez. Mi még megtanultunk altatni és röntgenezni is. Ma viszont
abba az irányba megy a világ, hogy csak egy területhez értenek az orvosok, a
többihez pedig alig vagy egyáltalán nem. Így nehéz „teljes egységként” tekinteni
és kezelni a beteget. Persze a specializálódásnak is megvan a létjogosultsága,
amit nem szabad vitatni.
Emberileg a szerénységet, a beteggel szembeni alázatot és a munkatársakkal
való maximálisan etikus viselkedést szeretném továbbörökíteni. Aki nagyképűen
tárgyként, munkadarabként kezeli a beteget, abból soha nem lesz jó orvos. Ezen
a téren az utóbbi években nagyfokú romlást tapasztalok. Ennek is megvan a
magyarázata, hiszen egészségügyünk mára lehetetlen helyzetbe került, ami
kívülről még nem látszik úgy, mint belülről. Folyamatosan csúszunk olyan
helyzetbe, amiből csak nagy erőfeszítésekkel, sok emberáldozat árán tudunk
majd egyszer kijönni. Ehhez sokkal több időre lesz szükségünk, mint azt
gondolnánk.
– Látom a falitábláján az unokák képeit. A család mekkora hívóerő a
visszavonuláshoz?
– Nagyon nagy. A három unoka miatt elkelne a segítség a nagyobbik
lányomnak, amikor visszamegy dolgozni. Mostanában már néha vigyázok rájuk,
van „Nagyszülők-Unokák” operabérletünk is. Óriási élmény látni a fejlődésüket.
Szóval gyakorlom a nagypapaságot, és további unokákat várok a másik
kislányomtól is. Mivel mindkét gyermekem orvos és gyakorolni akarják a
hivatásukat, szükség lesz a nagyszülők segítségére.
De vannak egyéb terveim is. Összegyűjtöttem transzplantációval kapcsolatos
írott és elektronikus anyagokat egészen a kezdetektől. Ezekből szeretnék egy
történelmi áttekintést készíteni, mert rájöttem, hogy akik most tanulják a
szervátültetést, még nem is éltek akkor, amikor én az első ilyen műtétet
végeztem. Ezenkívül szeretném rendezni a gyerekeimről készített filmeket és
számos fényképet, hogy az unokáimnak legyen mit nézegetniük
felnőttkorukban. Szóval tervezgetek, de hogy mi adja majd meg a végső lökést a
visszavonulásra, még nem tudom.
 Ranschburg Jenő

Hitemben a bizonytalanság vált biztossá

„A sorsod Te magad vagy.”

A füstös kis szobában plafonig érnek a különféle irodalommal roskadásig telt

könyvespolcok. Mindig is ilyennek képzeltem egy bölcs ember dolgozószobáját.
Amikor leülök a kanapéra, hirtelen olyan érzésem támad, hogy itt kérdések
nélkül is érkeznek a válaszok, hiszen az emberről mesél a környezete. Ha jobban
belegondolok, már a ház kapujában is így éreztem, amikor beléptem a polgári
hangulatú épületbe... Csak ülök, és figyelem a szoba ajtajában játszódó
jelenetet, amelyben az édesapa elbúcsúzik munkába induló fiától. Minden
szavuk, érintésük és gesztikulációjuk harmonikus kapcsolatukról tanúskodik.
Nem lenne szükséges egy ponton megállítani a történetet, és bemutatni, hogy az
elhibázott lépéseket miként lehetne egy másik forgatókönyv szerint helyrehozni,
ahogy ezt Dr. Ranschburg Jenő tette gyermekkorom idején a Családi kör című
műsorban. Most értettem meg, mitől volt már akkor is olyan hiteles az az ember,
aki ebben a pillanatban leül velem szemben a fotelba, rágyújt egy cigarettára,
és még mielőtt megszólalna, tudom, hogy sallangoktól mentes, őszinte
beszélgetésre számíthatok...

– Van egy velem egykorú ismerősöm a mai harmincon túli korosztályból, aki
kislány korában a Családi körön nevelkedett. Egy alkalommal, amikor szülei
nem engedték, hogy azt tegye, amit szeretett volna, „megfenyegette” őket: „Úgy
is megmondalak benneteket a Ranschburg Jenőnek.” Amikor elkezdte a műsort,
gondolta, hogy ekkora hatással lesz majd a családok működésére?
– Egyáltalán nem gondoltam erre, és ha elmesélem, hogyan született a műsor
ötlete, érteni fogja, miért. A hetvenes évek elején ment a televízióban egy
sorozat, Szülők, nevelők egymás közt címmel. Ebben a műsorban hetente egyszer
összeültettek szülőket és pedagógusokat, hogy kamerák előtt vitassanak meg
bizonyos problémákat a gyermekek viselkedésével és nevelésével kapcsolatban.
A megbeszélésekre időnként pszichológust is hívtak, és egy alkalommal engem
kértek fel a részvételre. Akkoriban még adjunktus voltam az egyetemen, és
mivel egyáltalán nem volt gyakorlatom a televíziózásban, én lepődtem meg a
legjobban, hogy jól tudok a kamerák előtt beszélni, sőt aktivál ez a helyzet.
Azzal pedig sosem volt problémám, hogy „magyarul”, azaz mások számára is
érthetően kommunikáljak. A felvétel jól sikerült, viszont nekem nagyon nem
tetszett a műsor felépítése. Amikor a felvételt követően a szerkesztővel,
Kelemen Endrével lementünk a büfébe, el is mondtam neki, véleményem szerint
a televíziózás nem arra való, hogy bemutassuk, miként vitatkoznak elméleti
kérdésekről szakmabeliek és nem szakmából valók, mert ez feltehetően nem
érdekel senkit. Erre Bandi azt felelte, kritizálni könnyű, inkább találjak ki
valamit, ami jobb ennél. Hazafelé menet már a villamoson eszembe jutott az
alapötlet. Családi jelenetet kéne bemutatni, úgy, hogy a folyamatba időnként
belép a pszichológus, megállítja a történetet, és elmondja, hogy az adott
konfliktushelyzet kezelésében mi volt a helytelen, és miként lehetne helyesen
viselkedni. Ezt követően a jelenet visszapörög, és lejátszódik a jó megoldás.
Még ma is emlékszem, a gyermekkori hazugságokat akartam bemutatni ezzel a
módszerrel.
– Úgy gondolta, hogy arról szóljon majd a sorozat?
– Nem gondoltam, hogy sorozat lesz, csak kitaláltam egy problémát, amit
szívesen bemutattam volna ilyen megoldással. Kelemen Endrének viszont
annyira megtetszett az ötlet, hogy nagyon hamar megszületett belőle a Családi
kör, ami egy ideig magazinműsor keretében ment, de olyan nagy volt rá az
érdeklődés, hogy hamarosan önálló műsorrá nőtte ki magát. Hirtelen nem is volt
időm belegondolni abba, hogy az adásokon keresztül milyen hatást gyakorolunk
majd nézők ezreire.
– Ez a műsorstruktúra viszont már egy más jellegű szereplést igényelt a
kamerák előtt, mint a kerekasztal-beszélgetések. Hogy ment?
– A műsor rendezésére a nagyszerű gyermekfilmrendezőt, Palásthy
Györgyöt kérték fel, akinek hatalmas szerepe volt abban, hogy én ezt a műfajt
jól tudtam csinálni. Ő ugyanis nagyon hamar rájött, velem nem lehet próbálni.
Mert amíg a színészek a betanult szöveget mondták, én spontán beszéltem, ami
azt jelenti, hogy kétszer nem tudtam ugyanazt elmondani. Mivel az első szavaim
jöttek szívből, azok a gondolatok voltak a legjobbak. Így néhány alkalom után
nem kellett részt vennem a próbákon, csak a felvételek idején szólítottak a
kamera elé. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy jól tudtam szerepelni ebben a
műfajban.
– Ha nem is volt ideje belegondolni, milyen hatással lesz majd a képernyők
előtt ülőkre, azért a nagy nézettségre, gondolom, számított, hiszen az ötletének
éppen az volt a mozgatórugója, hogy nagyobb érdeklődést keltsen.
– Igen, gondoltam rá, de ekkora sikerre nem számítottam, és nagyon
érdekes, hogy a saját személyem népszerűségét egyáltalán nem kalkuláltam bele
a történetbe, mert sosem éreztem magam olyan képernyős alkatnak, aki vonzaná
a tekinteteket, főleg abban az időben, amikor még túlsúlyos is voltam.
– Mit gondol, miért alakult mégis így?
– Úgy érzem, a szívből jövő és jól formált szavaknak hatalmas értékük van,
és ezek mellett másodlagos kérdéssé vált a külsőm. Az számított, amit mondok.
– Mikor érezte meg ennek a felelősségét?
– Nagyon hamar, és okozott is sok szorongást, hiszen egy pillanat alatt
szakadt rám ez a felismerés. Eleinte egyszerűen csak élveztem az egészet.
Nagyon tetszett a tévés közeg, a színészekkel hamar összebarátkoztam,
önfeledten lubickoltam a helyzetben. Mígnem elkezdtek érkezni a nézői levelek,
és szembesítettek azzal, hogy több százezer ember figyeli, amit mondok.
Onnantól kezdve jelentősen megnőtt a felelősségérzetem, ennek ellenére
továbbra is tudtam élvezni, amit csinálok.
– A felelősség nyomása fékezte vagy inkább aktiválta a tevékenységét?
– Mivel minden alkalommal én találtam ki az adás témáját, ilyen értelemben
nehézséget jelentett, mert folyamatosan ott motoszkált a fejemben, hogy olyat és
úgy mondjak, ahogyan az érdekes lehet. Nagyon fontos volt számomra, hogy a
jelenetek pontosan sugározzák azt a pszichológiai problémát, amit elképzeltem.
Többször előfordult, hogy azt kértem, írjuk át a forgatókönyvet ennek
érdekében.
– Saját gyerekkora milyen összefüggésben van azzal, hogy felnőttként
gyereklélektannal foglalkozik?
– Évtizedekig nem gondolkodtam ezen. Aztán később, idősödve elkezdtem
leltározni az életemet, és bennem is felmerült a kérdés, vajon miért vonzódom
elsősorban ehhez a témához. Mivel a második világháborúban voltam kisgyerek,
abból az időből rengeteg feldolgozatlan élményem maradt, köztük egy azóta is
megválaszolatlan kérdés: vajon miért maradtam életben, miközben körülöttem
mindenki meghalt? Egészen különleges és drámai helyzeteket éltem túl. Mivel
állandó életveszélyben voltunk, anyám beadott engem és az unokatestvéremet
egy zsidó gyerekeket mentő intézetbe a Munkácsy Mihály utcába, ahol minden
étkezéskor burizst kellett ennünk. A burizs árpaféle, amit egyszer péppé zúzva,
másszor kásának főzve adtak nekünk. Egy idő után úgy éreztem, nem tudom
többet megenni ezt az ételt, rosszul voltam tőle, mást pedig nem kaptunk –
hiszen nem volt! Ez az érzés olyan szokatlan lázadást idézett elő bennem, a
nyugodt, befelé forduló, jó magaviseletű, félős, kövér kisfiúban, hogy
rábeszéltem az unokatestvéremet, szökjünk meg. A szökésünk után néhány
nappal az összes gyereket elvitték az intézetből, és belelőtték a Dunába.
Esküszöm, nyolcévesen ebben a karakteremmel össze nem illő ötletben, aminek
végül az életemet köszönhettem, semmi más nem vezérelt, mint hogy nem
akarok többet burizst enni.
– Hova menekült a halál elől?
– Apám munkaszolgálatos volt, sokáig azt sem tudtuk, él-e. Anyukám pedig
hamis menlevéllel bujkált a Pozsonyi úton, hozzá mentem. Néhány nap múlva a
nyilasok elkezdték kiüríteni azt az épületet is. Szerencsére anyám épp nem volt
otthon, mert időnként kiment az utcára csillag nélkül, hogy élelmiszert
szerezzen. Hazafelé jövet észrevette, hogy körbevették a házat. A kapuban álló
emberekkel felüzent nekem, és amikor leértem, kézen fogva elvezetett a
nyilasok között. Megmenekültünk. Anyám a fasori zsidó árvaházba vitt, de ott
sem voltam biztonságban. Néhány hét múlva, amikor éppen lent voltunk a
pincében, mert bombariadó volt, hallottuk, hogy az emberek azt kiabálják,
megjöttek a nyilasok. Ötven-hatvanan voltunk gyerekek, és akivel párban álltam
a sorban, azt mondta, szökjünk meg. Nekem nem jutott volna eszembe. Lehet,
hogy azért, mert az árvaházban jobb volt az ellátás, mint a Munkácsy Mihály
utcában? A ház egyik oldalát már korábban lebombázták, ott ki tudtunk
menekülni. A többieket elvitték...
– Volt elképzelésük, hogy merre menjenek vagy csak azt tudták, minél
messzebb a Dunától?
– Ennek a fiúnak az apukája a svéd követségen tartózkodott, úgyhogy oda
akartunk menni, de fogalmunk sem volt, hol van. Máig sem tudom, honnan volt
annyi eszem, hogy egy apácát és nem valaki mást kérdeztem meg az utcán. Azt
mondtam neki, hogy a barátunkat szeretnénk meglátogatni. Tudta, hogy nem
igaz, csak ránk kellett nézni, ahogy kabát nélkül, riadt arccal gyalogoltunk a
hidegben. Az apáca tekintetébe kapaszkodtam, és ő hallgatólagosan segített,
megmutatta, merre menjünk, és utunkra engedett minket. Amikor odaértünk,
azonnal kértem, hogy üzenjenek anyámnak, aki már éppen öngyilkosságra
készült, mert elment meglátogatni az árvaházba, és csak a kiürített épület
fogadta, ahol megtalálta a kabátomat, és néhány holmimat szétszórva... Azt
hitte, már nincsen fia. Ebben a lelkiállapotban kapta meg a levélben írt
üzenetemet, amit haláláig őrzött az imakönyvében.
– Gyerekként hogy élte meg az üldözöttség érzését?
– Sosem felejtem el, amikor kiürítették a Szövetség utcai csillagos házat,
amiben laktunk. Mentünk az utcán a téglagyár felé, mert úgy volt, hogy onnan
visznek minket Auschwitzba. Gyerekek, felnőttek, öregek vonultunk, az utca két
oldalán pedig álltak az emberek, és nézték, ahogy felemelt karokkal mennek a
zsidók. Emlékszem, felnéztem a házak ablakába, és láttam a figyelő arcokat.
Amikor találkozott a tekintetem az övékkel, visszahúzódtak, és még ma is
hallom, ahogy lehúzzák a redőnyöket. Bámészkodás közben lemaradtam a
sorból, mikor egy nálam kicsivel idősebb srác a járdán ácsorgók közül odalépett,
mondott valami csúnyát, és hátulról belém rúgott. A rúgás lecsúszott rólam,
fizikailag nem is fájt, de a nyoma úgy belém égett, hogy a mai napig sajog.
– Édesapjával mi történt, visszatért a munkaszolgálatról?
– Igen, de csak nagyon későn, 1945 nyarán súlyos betegen. Már mindenki
azt hitte, nem él. 1945-ben, a felszabadulás után anyám bekerült egy spiritiszta
társaságba, ahol nagyon érdekes szeánszokat tartottak, megidézett szellemeknek
lehetett kérdéseket feltenni. A válasz úgy érkezett, hogy a felnőttek rátették a
kezüket egy mágikus jelekkel körberajzolt pohárra, amit olyan táblán helyeztek
el, amire az ábécé betűi voltak felírva. A pohár – ahogy a megidézett szellem
válaszolt a feltett kérdésekre – ezen a táblán mozdult betűről betűre. Én
gyerekként nem tudtam különbséget tenni aközött, hogy apám nincs velünk,
vagy hogy meghalt, de érdekelt, mi van vele, ezért szerettem volna, ha őt is
megkérdezik a szeánszon. Anyám nagyon haragudott rám, mert úgy érezte,
biztosra veszem, hogy az apukám már nem él. Pedig én csak nem értettem a
különbséget a „halál” és a „tőlem távol” fogalma között. Talán éppen emiatt
foglalkoztam később nagyon sokat a gyerekek halálképével. A legtöbb máig is
feldolgozatlan élményem – félelmek, indulatok, kétségbeesett és
megválaszolatlan kérdések a felnőtt világ zavaros „játszmáiról” – életemnek
ebből a korai időszakából származik, és könnyen lehet, hogy mindez szerepet
játszott a pályaválasztásomban is.
– Abban az időben a pszichológia hazánkban még nem tartozott az
elfogadott tudományok közé...
– Bizony nem, ezt a szót ki sem lehetett ejteni. A lélektan kapitalista
csökevény kifejezésnek számított a kommunista Magyarországon, melyről
beszélni sem volt szabad, úgyhogy azt én sem tudtam, hogy pszichológus akarok
lenni (nem is tudtam, mi az), csak azt, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni.
Magyartanárnak készültem, mesejátékokat és gyerekverseket írtam. Később,
amikor már szabadabb volt az út, rátaláltam a hivatásomra.
– Mi lett az írással?
– Nagyon hamar rájöttem, hogy nem vagyok igazán tehetséges. Jártam
irodalmi körökbe, ahol sok valóban nagyon tehetséges fiatalt ismertem meg, és
én egyre kevésbé éreztem annak magam. Azzal szerettem volna foglalkozni,
amiben majd jó lehetek. Ennek ellenére készülőben volt egy mesejátékom, amit
be akartak mutatni. Ennek a története az, hogy mivel nem vettek fel az orvosi
egyetemre – amit önmagában nem nagyon bántam, mert csak a szüleim
nyomására jelentkeztem oda –, attól féltem, hogy be kell vonulnom a
honvédséghez. Ezért gyorsan írtam egy kiskatonáról szóló forgatókönyvet, és
elküldtem a Honvéd Filmgyár (ilyen is létezett akkor) dramaturgjának, aki
egyébként kitűnő író volt, mert azt gondoltam, ha a forgatókönyvemből film
lesz, megúszom a katonaságot. Nos, ez az író behívatott a filmgyárba, és
gyorsan megegyeztünk abban, hogy amit írtam, semmit sem ér. Ennek ellenére
úgy érezte, érdemes alaposabban is megismerkednie velem. Mondtam neki,
hogy éppen egy mesejátékon dolgozom, és attól kezdve hetente jártam hozzá
megbeszélni, hol tartok éppen. Nagyon tetszett neki a munkám, ezért már akkor
tárgyalt az Ifjúsági Színházzal a bemutatásról, amikor még be sem fejeztem. Az
volt az utolsó találkozásunk, amikor elmondta nekem, hogy be fogják mutatni a
mesejátékomat. Soha többet nem mentem hozzá, és nem írtam egy sort sem a
történethez. Ma is megvan félig készen.
– A mentora hogyan reagált?
– Felhívott telefonon, de az édesanyámmal letagadtattam magam. Volt
néhány álmatlan éjszakám, aztán megvilágosodott bennem, hogy biztosan nem
én vagyok az, akinek a darabját be kell mutatni. Tisztában voltam vele, hogy
nem tudok olyat írni, amit szívesen látnék színházban. Persze ezt sokan nem
értik, hiszen egy szaktekintély jónak tartotta. Éreztem, hogy nem ez az én utam.
– Volt végül katona?
– Nem, mert gyerekkorom óta gondok vannak a vérnyomásommal. Ennek
„köszönhetem” azt is, hogy már sok éve a szívem egyik pitvara nem jól
működik; bizonyos időközönként úgynevezett pitvarfibrillációm van, melynek
ideje alatt a pitvar nem pumpálja a vért, így fennáll az alvadás veszélye, ami
embóliát okozhat. Emiatt véralvadásgátlót szedek, úgyhogy nem szabad
balesetet szenvednem, mert könnyen elvérezhetek. Annak idején örültem a
betegségemnek, „jól jött”, de ma már másként érzem.
– Gondolom, nem erről szólt a kiskatonáról írt forgatókönyve... De
beszéljünk inkább a verseiről, az is írás. Gyerekversekből kötete is jelent meg!
– Azokat nagyon szeretem, de a fiatalkori gyerekverseim 90%-a elveszett, és
csak egyet tudtam közülük fejből. Évtizedekkel később úgy hozta az élet, hogy
az egyetemen az egyik esti évfolyamon olyan témáról beszéltem, aminek
kapcsán „elszavaltam” ezt a költeményt. Az egyik tanítványom továbbmondta
az ismerősének, aki történetesen könyvkiadással foglalkozott, és hamarosan
felhívott engem telefonon, hogy kiadná a verseimet. Mondtam neki, hogy
nagyon örülnék, de sajnos csak az egyiket tudom fejből, a többi pedig nincs
meg. Nem baj, majd megírja újra, hangzott a válasz. Nem sokkal ezután életem
legnehezebb időszakába kerültem egy, a személyemet érintő esemény kapcsán.
Minden, amire feltettem az életemet, egy pillanat alatt úszott el, és nem tudtam,
mihez kezdjek, mert az addigi munkahelyeimet, az egyetemet és a
kutatóintézetet otthagytam a történtek miatt. A családom azt hitte, nem élem túl
a traumát... Akkor kezdtem el a gyerekverseimmel foglalkozni. Az elfelejtettnek
hitt sorok egy részét mégiscsak sikerült felidéznem, másik részüket pedig
újraírtam. Két-három hónapig csak ezzel foglalatoskodtam, és úgy érzem, ezek a
versek – amikből hatvanéves koromban megjelent egy kötet – mentették meg az
életemet. Érdekes, hogy nemrégiben a nálam tizenegy évvel fiatalabb húgom
megjelent nálunk kezében az eredeti verseimmel. Rendezgette a gyerekkori
füzeteit, és a lapok között megtalálta azokat a költeményeket, amiket gyerekként
ott őrzött magának, csak időközben elfeledkezett róluk. Azóta újra kiadták a
kötetet, és ezek az eredeti változatok is belekerültek.
– Mi volt az a nagy trauma, amit említett?
– A Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem (ma már nem létezik) felkért
egy tanszék létesítésére, aminek nagyon örültem. Boldogsággal töltött el, hogy
úgy taníthatom a pszichológiát, ahogyan szeretném, és ehhez saját tanszéket
hozhatok létre. Megkaptam egy olyan épületet, ahol nemcsak az oktatást, de
játszó- és gyógyulócentrumot is ki tudtam volna alakítani a gyerekeknek. Egy
teljes évig dolgoztam az előkészületeken, és amikor már a kinevezésem is
készen volt, a szakma megfúrta az egészet. Képtelenek voltak elviselni, hogy
még egy tanszék – egy „rivális tanszék” – legyen Budapesten. Amikor ez
megtörtént, minden összeomlott bennem, és otthagytam csapot-papot. Soha
többé nem tettem be a lábamat az egyetemre.
Néha értetlenül figyelem a saját sorsomat. Tíztől hatvanéves koromig
minden sikerült az életben, amit szerettem volna. Magánélet, karrier, anyagiak
úgy alakultak, ahogy elképzeltem. Ez után viszont beütött a krach, és úgy
éreztem, a semmiből kellett újra felépítenem mindent. Amikor otthagytam az
egyetemet és a kutatóintézetet, komoly kérdést jelentett, hogy miből fogunk
megélni. A feleségem gyógypedagógus, az ő jövedelmére – és az én
nyugdíjamra – nem igazán lehetett alapozni. Úgy érzem, azért sikerült az
újrakezdés, mert szeretnek az emberek, és nem kellett attól tartanom, hogy
munka nélkül leszek. Pszichoterápiával foglalkoztam – hiszen klinikus vagyok
–, könyveket írtam, ezek közül több külföldön is megjelent, és a mai napig
gyakran hívnak előadásokat tartani. Most professor emeritus vagyok a Károly
Róbert Főiskolán, és rendszeresen tanítok a Wesley János Főiskolán is.
Szerettem volna megkapni a Széchenyi-díjat, amire kétszer is felterjesztettek, de
ma már nem kérdés számomra, hogy az emberek szeretete ennél sokkal többet
ér.
– Mikor érezte először, hogy felnőtt?
– Soha. Sok szempontból nem váltam felnőtté mindmáig, és nem nagyon
értem, hogyan kell éreznie magát az embernek, amikor felnő. Bennem nagyon
sok infantilis tulajdonság van. Például a szinte már gátlástalan őszinteségem.
Eszembe nem jut formázni az életemet senki felé. Gyermekded módon tudok
örülni a saját sikereimnek és másokénak is. Imádok kapni, de adni is, és nem
akarom leplezni sem az örömömet, sem a szorongásaimat, sem az
ellenszenveimet. Rólam sokszor kell gondoskodni, és fontos számomra, hogy
mindig legyen a közelemben olyan ember, akihez odabújhatok, és aki tanújává
válik az életemnek, mint ahogy én is az övének. Lelkileg támaszkodom ezekre
az emberekre, úgyhogy ilyen szempontból nem nőttem fel. Viszont
felelősségvállalás és megbízhatóság szempontjából felnőttem, azaz más is
támaszkodhat rám, bírja még a vállam. Én mindig is polgár akartam lenni, ami
számomra azt jelenti, hogy felelős vagyok önmagamért és másokért. Nemcsak
kapok, hanem adok is. Eltartom az államot, de az állam beszámol arról, hogy
mire költötte az adómat. Nem szeretek adót csalni, még akkor sem, ha
megtehetném, és rettentően zavar, ha olyanra költik, amire nem adtam volna.
– A gyermekneveléshez mennyire volt felnőtt?
– Mindenképpen jobban, mint a feleségem, ami elsősorban abból adódott,
hogy ő a korát tekintve is fiatal volt az anyasághoz, tizenkilenc évesen lelkileg
nem érett még meg erre a feladatra. Én viszont akkor már harminc is elmúltam,
és önző módon gyermeket akartam. Ma minden hasonló helyzetben lévő párnak
azt tanácsolnám: várják meg, amíg mindketten teljes szívvel készek a gyermek
születésének fogadására. Különös szerencse, hogy a feleségem gyorsan felnőtt a
feladathoz, és kislányunk nem szenvedte meg túlságosan a folyamatot, melynek
során kettőnket szülővé nevelt.
– Előfordult, hogy a saját gyermekei nevelésében úgy érezte, csődöt mond a
pszichológiai tudása?
– Megesett, hogy nem tudtam, mit tegyek, de nagyon igyekeztem nem
pszichológusként viselkedni a családomban. Azt pedig tudtam, hogy senki nem
lehet másmilyen szülő, mint amilyen ember. Mindig tálcán raktam oda magam a
gyerekeimnek, ugyanakkor tiszteletben tartottam a titkaikat. Ennek ellenére
kerültem nehéz helyzetekbe az ügyetlenségem és a hiszékenységem miatt.
Mindig azt fogadtam el tényként, amit nekem mondtak, hiszen akartam, hogy
tudják, hiszek nekik. Persze ebben volt valamiféle provokáció is, mert a
nyilvánvaló hitemmel kényszerítettem őket arra, hogy igazat mondjanak.
Mindezek dacára előfordult, hogy bizonyos életkorukban késve tudtam meg
dolgokat. Egy alkalommal volt is ebből galiba. A nagylányom a nyolcvanas
évek elején volt tizenöt éves, és fizikából bukásra állt, de nem mondta el nekem.
Ha igényesebb lettem volna, utánajárok, de nem tettem. Ő alapvetően rosszban
volt a tanárával, és egy alkalommal valamin különösen összekülönböztek.
Másnap a lányom elindult otthonról, mintha iskolába menne, közben a Nyugati
felé vette az irányt, felszállt a bécsi gyorsvonatra, és bezárkózott a vécébe.
Mosonmagyaróváron szedték le a határőrök, és onnan hívtak fel minket, hogy
menjünk érte. Disszidálási kísérlet miatt vádat emeltek ellene.
– Ön hogyan reagált erre?
– Megijedtem, de büszke is voltam a lányomra: kemény kis csaj. Annak
ellenére így éreztem, hogy a történteknek lettek további következményei.
Évekig nem utazhatott külföldre, bíróságra kellett járnunk, és az iskolában sem
néztek ránk jó szemmel. Mégsem tettem emiatt szemrehányást, és nem kértem
számon a gyerekemen, amiért nem volt hozzám őszinte. Pedig sok szülő nyilván
ezt tette volna. Inkább igyekeztem enyhíteni a bűntudatát, és nem érdekelt, hogy
mások mit várnak el tőlem. Nekem fontos volt, hogy a gyerekeim sehol se
akarjanak azért megfelelni, mert egy Ranschburg gyerektől ez elvárható. Nem
akartam, hogy azért legyenek bármilyenek is, hogy magatartásukkal az én
presztízsemet erősítsék. Az is jólesik, hogy a feleségem nem a „nevem miatt”
szeret, de néha kifejezetten zavar, hogy nem annyira büszke rám, amennyire
szeretném.
– Mégis ő az, akit átvinne magával a másvilágra, ha tehetné, ahogy ezt egyik
könyvében is írta. Márpedig ez elég mély lelki kapcsolódást feltételez.
– Igen, a miénk az.
– Mi a titok?
– Nem tudok eredetit mondani. Azt hiszem, a kompromisszumkészség a
legfontosabb, mert a tartós együttlét folyamatos konfliktusforrás, hiszen mindkét
ember individuum. Ahogy Kosztolányi mondja, „Ilyen az ember. Egyedüli
példány.” A húgomon keresztül ismertem meg a feleségemet, és senki sem
gondolta volna, hogy egy pár lesz belőlünk, mert tűz és víz vagyunk. Ő egy
vadóc. Amikor elkezdtünk együtt járni, másodikos volt abban a gimnáziumban,
ahol én sokkal régebben érettségiztem. Egy napon üzenetet kaptam az egyik volt
tanáromtól, aki a feleségemet is tanította. Azt üzente, hogy csak ezt a lányt ne
válasszam. Féltett tőle. Ez persze nem változtatott az érzéseimen, és egy percig
nem bántam meg, hogy mellette döntöttem. A későbbi kutatásaim tapasztalatai
mind azt mutatták, hogy minél több a hasonlóság, annál perspektivikusabb a
kapcsolat, de saját tapasztalatomon látom, hogy két szöges ellentétű személyiség
is képes jól együtt élni, ha a kompromisszumkészség megvan bennük. Ha
visszapergetnénk az időt, újra elvenném feleségül, és az az érzésem, ő ismét
hozzám jönne.
– Féltékeny típus?
 – Nézze, nagyon csinos volt a feleségem, és sokkal fiatalabb, mint én. De ezt
mégsem éreztem problémának. Egyetemi előadóként kísértésekből nekem is
kijutott bőven. Mivel a nő a férfi szerelmére féltékeny, a férfi pedig a nő
szexualitására, ebben a tekintetben soha nem volt oka egyikünknek sem a
féltékenységre. Az én szerelmem mindig is a feleségemé volt.
– Egy ilyen kapcsolatban mennyire jelentett komoly válságot a gyerekek
érkezése?
– A szülői szerepek kialakításánál akadtak gondjaink, mert én „anyaszívübb”
voltam, mint ő. Mivel siettettem a gyermekek jövetelét, az első évek komoly
gondot okoztak. Neki azért, mert nem állt készen az anyaságra, nekem pedig
azért, mert rossz néven vettem, hogy a feleségem nem felel meg az én
anyaképemnek, nem olyan gondos, nem olyan figyelmes. Később – a második-
harmadik gyereknél különösen – már jobban beletanultunk a szerepekbe, és
minden olajozottabban működött.
– Amikor születésre gondolunk, eszünkbe jut a halál is. Ennyi túlélés után
hogyan viszonyul ehhez?
– Gyerekként komoly halálfélelemmel küzdöttem. Nem tudtam elképzelni,
hogy megsemmisülök, csak azt, hogy fizikailag tehetetlen vagyok, és eközben
létezem, de nem tudok cselekedni, és nem tudom jelezni a létezésemet.
Borzalmas volt, és ez az érzés később tovább erősödött. Legintenzívebben
harmincéves korom körül éltem meg, amikor érdekes módon ezt semmilyen
fizikai ok nem indokolta. Emlékszem, szörnyű éjszakáim voltak, rendszeresen
felriadtam álmomból emiatt. Aztán idővel csitult ez a félelem. Most, hogy már
valóban közeledik az idő, egyre kevésbé zavar.
– Ez valamiféle megbékülés?
– Nem, eddig még sosem tudtam megbékülni, mert felháborítónak tartom,
hogy idővel ki kell szállni. De tudok úgy élni, hogy ezzel nem foglalkozom.
– Hogyan?
– Úgy, hogy hetvenkét évesen is úgy élek, mintha évtizedeim lennének
hátra. Éppen most újíttatom fel a fürdőszobát, sokat dolgozom, és a jövő felé
fordulok. Nem vagyok hajlandó tudomásul venni a halált, úgyhogy nincsen béke
közöttünk, ezért inkább nem gondolok rá.
– Már gyerekként nemegyszer túlélte a halálát, és azt mondja, nem érti,
miért. De mégis, vajon miért?
– A különös véletlenek összjátékának tulajdonítom. Mivel belső kontrollos
ember vagyok, úgy érzem, bármi történik velem, ahhoz közöm van. Mindenben
keresem a felelősségemet és a karakterem szerepét. Van egy gyerektípus, amit
nem nagyon kedvelek, úgy szoktam nevezni, hogy „használat előtt felrázandó”.
Ha felrázzák, kiderül, hogy sok érték ülepszik benne, és nagyon jól használható,
de ha nem, akkor mozdulatlan marad. Na, én ilyen gyerek voltam, félős, jó
kisfiú, aki nem kezdeményezett, csak ha felrázták, és nem véletlen, hogy ennek
megfelelően történtek velem a dolgok az életben. Nem akartam többé burizst
enni, és ez annyira kizökkentett a nyugalmamból, hogy megszöktem. Amikor
pedig az árvaházi fiútársam biztatott szökésre, akkor az adott olyan nagy
impulzust, hogy utána már én irányítottam a folyamatot, tudtam megfelelően
cselekedni.
– Sosem fohászkodott Istenhez vagy valami másnak nevezett felsőbb erőhöz?
– De igen. Nem vagyok ateista, mert azt nagyon primitív dolognak tartom,
de a szenvedés és kétségek nélküli hit iránt is gyanakvó vagyok. Számomra
annak, hogy létezik valamilyen transzcendens erő, ha úgy tetszik, hatalom,
ugyanannyi esélye van, mint annak, hogy nem létezik. Bárhogy is legyen, felnőtt
koromban igyekeztem úgy élni, hogy ezt figyelmen kívül hagyom, ami azt
jelenti, hogy megpróbálok a magam erejéből, képességeim szerint, a saját
utamon haladni. Ha van Isten, nem aszerint fog megítélni, hogy hittem-e benne,
hanem aszerint, ahogyan éltem. De mivel nem tudom, hogy létezik-e a
Mindenható, így nem ezért igyekszem tisztességesnek lenni, hanem azért, mert
jólesik.
– Mikor imádkozik mégis?
– Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, van valami, amihez egyszer csak
közelebb kerülök. Ezek a pillanatok általában váratlanul törnek rám, és
magányosan találnak, de nem feltétlenül vannak összefüggésben különösebben
nehéz helyzetekkel. Mégis hirtelen kitör belőlem valamiféle segítségkérés –
vagy éppen hála. Ilyenkor úgy érzem, hogy tudok imádkozni, ami nagyon
fontos, mert nemcsak szavakat mondok, hanem hittel is fohászkodom. Máskor is
elő szokott fordulni, hogy imádsággal próbálkozom, de hamar rájövök, hogy ha
létezik is Isten, nem juthat el hozzá, mert nem szívből jön, csak üres szavak
halmaza. Azok a pillanatok viszont nagyon értékesek számomra, amikor sikerül
megélnem azt a bizonyos közelségfélét, amit nagyon nehéz megfogalmazni.
Apósom, akit mai napig sokra tartok, református lelkész volt. Ő mondta, hogy az
igaz hit valamiféle megvilágosodásból fakad. Van, akinek ez soha nem adatik
meg az életben. Nekem nem adatott meg. Az én hitemben a bizonytalanság vált
biztossá.
 Seffer István

Mindig is boldog voltam

„A szépség mindenütt ott van...”

(Rodin)

Mi a SZÉP? Vajon tudja-e valaki a választ erre az egyszerűnek tűnő kérdésre?

Sok minden lehet szép, de nem mindegy, kinek a nézőpontjából. A szépséggel
kapcsolatban leggyakrabban Kant gondolatát szokták idézni: „Szép az, ami
érdek nélkül tetszik.” De vajon lehet-e szép, aminek éppen az az érdeke, hogy
tetsszen? A filozófia szubjektív idealista álláspontja szerint a szépség az egyéni
tudatban van, létezése pusztán csak látszat. Ugyanakkor Boileau azt mondja,
„csak az a szép, ami igaz”. Kérdés, hogy igaz-e, amikor valaki szépnek lát vagy
az egész nem más, mint illúzió. Egyáltalán, lehetek szép ebben a világban vagy
csak a Platón szerinti ideák világában élő eredeti énem lehet az? És ami a
legfontosabb, lehetek-e szép, ha nem látom szépnek magam, és többen látnak-e
szépnek, ha úgy érzem, az vagyok. Ilyen és hasonló rendkívül bonyolult kérdések
járnak a fejemben, miközben Dr. Seffer István plasztikai sebész budapesti
rendelője felé igyekszem. Milyen szép helyen van! Közvetlenül a Duna partján.
Mielőtt bemennék, még egy pillantást vetek a napsütötte folyóra, és magammal
viszem a látványt. Milyen érdekes, ettől szebbnek is érzem magam. Azonnal
megfogalmazódik bennem a gondolat: szép az, ami mögött tartalom van.
Vajon erre már más is rájött?
Nem tudom, de hála az égnek nincs időm ezen tovább gondolkodni, mert
megérkeztem a rendelőbe, ahol Seffer doktor éppen olyan barátságosan fogad,
ahogy elképzeltem. Egy fontos megbeszélésről érkezett, amin az őssejtterápia
alkalmazásának lehetőségeiről tárgyalt. Már tudom, hogy ez lesz a
beszélgetésünk egyik kardinális témája, de előbb fel kell tennem neki azt a
kérdést, ami egész úton foglalkoztatott.

– Mi a SZÉP?
– Nem szeretnék közismert filozófiai válaszokat adni. Inkább arról beszélnék,
hogy nekem mi a szép. Számomra az a szép, amire jó ránézni, ami tetszik a
szemnek és a léleknek egyaránt, ami jó érzéseket vált ki az emberből. Ami
gyönyörködtet, ami esztétikai élményt nyújt, mint például egy gyönyörű táj,
mivel imádom a természetet, a Balaton, a szubtrópusi szigetek, a vízesés, a
Hortobágy, a virágok, az állatok... Vagy műalkotások, szobrok, festmények,
igényesen megalkotott tárgyak... Tartalmas gondolatok, versek, könyvek. A
poliverzum az ismert és még elképzelni sem tudott világok. A régmúlt
történései, a csodálatos emberi alkotások.
 Szép az ízlésem szerinti szép Nő is! No nem korunk divatos
csontkollekcióira gondolok, hanem az arányos, kissé (de nem túlzottan) sportos,
szép arcú, hosszú hajú, jó alakú, telt keblű, vékony derekú, szép lábú Nőre,
akinek aurája és intellektuális értékei is vannak. Bár az igazi szépség szemmel
nem is látható, csak szívvel, ahogy ezt Antione de Saint-Exupéry nagyon szépen
megfogalmazta A kis hercegben. Szép lehet a nehéz, küzdelmes út egy nemes
cél eléréséhez, néha szebb, mint maga a cél! Szép dolognak érzem az építést, az
alkotást, a világ jobbá tételét, és egyetértek Saint-Exupéryvel abban is, hogy
„Nem akkor alkottál tökéleteset, ha már nem tudsz mit hozzátenni, hanem ha
már nem tudsz mit elvenni belőle”.
– Amikor meglát egy embert, mennyire nézi alkotói szemmel?
– Évtizedekkel ezelőtt csak így néztem, de ma már teljesen el tudok
vonatkoztatni a szakmámtól. Nem a plasztikai sebész szemével figyelem az
embereket.
– Attól még úgy látja, nem?
– Látom, de nem akarom észrevenni. Egyrészt nem kell állandóan dolgozni.
Másrészt, nem biztos, hogy baj, ha nem olyannak látok valakit, amilyennek
elképzelem, mert lehet, hogy az illető elégedett magán azzal, amit én
megváltoztatnék. Mivel az a legfontosabb, hogy a belső énkép és a külső
megjelenés közös nevezőn legyen, ezért olyan dolgokba, amik a másikat nem
zavarják, még csak gondolati szinten sem szabad beavatkozni.
– Gondolom, azért ki szokták kérni a tanácsát, hiszen nem mindenkinek
vannak konkrét elképzelései a saját átalakításáról.
– Az más, mert akkor már eljutottunk oda, hogy az illető beavat az
elégedetlenségébe, és tőlem kér segítséget a megoldáshoz. Ha sikerül
egyetértésre jutnunk az átalakítással kapcsolatos részletekben, akkor nagy esélye
van a sikeres beavatkozásnak. Amennyiben én döntök el olyan kérdéseket,
amiket közösen kéne, akkor lehet, hogy a páciensnek nem fog tetszeni a
végeredmény.
– Adna nekem tanácsot?
– Persze, de jó lenne, ha megmondaná, mi zavarja leginkább.
– Az egyszerűség kedvéért vegyük csak az arcomat. Nincs olyan, ami
különösebben zavarna rajta, csupán kíváncsi vagyok a szakember véleményére.
– E rövid idő alatt az a benyomásom támadt, látván harmonikus
kisugárzását, hogy kiegyensúlyozott. Látom az arcán, hogy sokat nevet,
úgyhogy valószínűleg nem kell komolyabb gondokkal megküzdenie az életben.
Sok változtatást nem tartanék szükségesnek, mert nincsenek dinamikus, mérges
ráncai, nem redőzött a homloka, és a szeme körül is alig vannak szarkalábak.
Annyit javasolnék, hogy egyenlítsük ki egyformára az ajkai vastagságát. Pár év
múlva pedig esedékessé válhat, hogy a felső szemhéjból kicsit kivegyünk, mert
kezd megereszkedni. Az orrához és a füléhez nem nyúlnék, tokája nincsen...
talán az álla picit erős, abból esetleg lefaragnék, de akkor az már nem ez az arc
lenne.
 – Hú, megkönnyebbültem! Most következzen Ön! Saját magával mennyire
elégedett?
– Magamat nem nagyon szoktam ilyen szempontból nézegetni. Régebben
nem tetszett az orrom, és arra gondoltam, emelni kéne a csúcsán. De Szász
Endre festőművész barátom egyszer azt mondta, kár lenne hozzányúlni, mert
nagyon szép görög formája van. Büszke vagyok a fogaimra, és vigyázok is
rájuk. A magasságommal vannak gondjaim, lehetnék egy kicsit nyúlánkabb, de
ezen nem lehet segíteni. Érdekes egyébként, mert édesapám és a családom többi
férfi tagja is magas volt, nem tudom, hogy lettem ilyen alacsony. Ezenkívül a
súlyommal nem vagyok kibékülve mostanában. Régebben vékonyabb voltam,
úgyhogy lehetnék tíz kilóval kevesebb.
– Ez viszont nem kifejezetten plasztikai terület, inkább fogyókúra!
– Ennek ellenére ilyen esetekben is sokan tőlünk várják a megoldását, pedig
ez valóban inkább életmódbeli kérdés, és sok odafigyelést igényel. Tudom, hogy
mit kellene tennem, de az energiáimat végül mindig a munkába fektetem.
Hajlamos vagyok elragadtatni magam, reggel fél hétkor kelek, és éjfélkor
mászom be az ágyba. Rendkívül elhivatott vagyok.
– Mikor derült ki, hogy az orvosi pálya lesz ennek az elhivatottságnak az
útja?
– Nagyon korán, már gyermekkoromban. Hétéves voltam, amikor kaptam
egy súlyos tüdőgyulladást. Majdnem belehaltam. Negyven fok feletti lázzal
eszméletlenül feküdtem. Emlékszem, tél volt, és a hatalmas hó miatt megállt az
élet Csurgón, abban a vidéki kis faluban – most már város –, ahol akkor laktunk.
Szüleim nagyon nehezen tudtak orvost keríteni. Végül egy kedves doktor bácsi –
akinek a fiával később együtt jártam egyetemre és nagyon jó barátságba
kerültünk, most baleseti sebész – jött ki hozzám, és hozott penicillint, amit
akkoriban, 1960-ban csak elvétve lehetett kapni. Ő mentette meg az életemet.
Akkor határoztam el, hogy orvos leszek.
– Onnantól kezdve ez nem is volt többé kérdés?
– Vonzott még az egyenruhás pálya is. Apám rendőrtiszt volt, és mesekönyv
helyett belügyi szemléket olvastam, talán még többet is, mint ő. Azóta is
megvan bennem a bűnüldözésre való hajlam vagy mondhatjuk képességnek is.
Rendkívül jól ráérzek a nyomokra. De ezzel igazából nem nagyon foglalkoztam,
csak most, hogy rákérdezett, eszembe jutott. Az orvosi vonal volt stabil.
– Mennyire lehet stabil, illetve tudatos egy hétéves gyerek döntése?
– Abszolút. Miután eldöntöttem, hogy orvos leszek, csak ezért tanultam.
Mindig ez lebegett célként előttem, és nem engedtem meg magamnak még a
négyes osztályzatot sem. Végig kitűnő voltam, és mivel jó eszem volt, ez
viszonylag kevés tanulással és végtelenül rossz magatartással is sikerült.
Egyetlen dologra koncentráltam, hogy a feladataimat mindig százszázalékosan
vagy ha lehet, még a fölött elvégezzem.
– Volt erre valamiféle külső nyomás is?
 – Nem. Már gyerekfejjel is próbáltam függetlenül élni, és törtem előre. Ez
utóbbi adódik a csillagjegyemből is, mert Kos vagyok. Tizenévesen néha több
pénzt kerestem, mint az apám. Nyulakat tenyésztettem, amiket kamionszámra
vittek az olaszok külföldre. Már gimnazistaként volt biciklim, rádióm,
fényképezőgépem, aranyórám, de kétségtelen, hogy kemény munkával kerestem
meg ezeknek az árát. Tanulás mellett nem volt könnyű a több száz darabos
állatállományt fenntartani, ami ráadásul olyan kötöttséget jelentett, hogy például
sehova nem tudtam elutazni. Akkor is munkával ünnepeltem, amikor felvettek
az egyetemre. Éppen tetőt szigeteltem egy építkezésen. Rengeteg fizikai munkát
végeztem, de sohasem külső kényszer hatására. Már kissrác koromban olyan
belső teljesítményorientáltság alakult ki bennem, hogy később ezért nem volt
kérdés, felvesznek-e az egyetemre. Végül ketten jutottunk be a gimnáziumból.
– Az egyetemi évek alatt sem merült fel más irány?
– Egy-két évig részt vettem különféle ifjúsági mozgalmakban, de aztán
teljesen elváltam a politikától, mert hányingerem lett az egésztől. Addig viszont
néha megfordult a fejemben, hogy jó politikus lehetnék, de végül kiábrándultam.
Voltak is konfliktusaim emiatt, mert az egyetemen az illetékesek engem
szerettek volna az élvonalba tolni. Talán ők is úgy látták, hogy tehetséges
vagyok ezen a téren, de nekem addigra már nem tetszett az a világ.
– Így aztán gondolta, inkább maradjon az orvoslás, ha már úgyis az
orvosira jár?
– Utólag nézve ez nem is volt kérdés. Még azt is éreztem az elejétől kezdve,
hogy a manuális gyógyászat vonz. Ennek megfelelően nőgyógyászati-szülészeti
klinikán voltam diákkörös, ahol az egyik műtéttangyakorlat alkalmával egy
kutyust varrtunk össze. Még ma is emlékszem, mennyire sajnáltam azt az állatot,
akit előbb meg kellett sebeznünk azért, hogy aztán összevarrhassuk. Mondta is a
gyakorlatvezető, hogy soha ne vegyek szikét a kezembe, mert nem vagyok
alkalmas rá, hogy dolgozzak vele. Nem erről volt szó, csak nehezen tudtam
befogadni, hogy egy élő állatot pusztán azért bántunk, hogy gyakoroljunk rajta.
Nagyon szeretem az állatokat. Amikor Boxi kutyusom alatt beszakadt a Balaton
jege és a jégtábla alá csúszott úgy, hogy nem tudott feljönni, a mínusz tíz fokban
gondolkodás nélkül beugrottam utána. Sikerült kimentenem, mindketten
megúsztuk.
– Amikor kiderült, hogy nem a szikével és a vágással vannak problémái,
miért nem maradt nőgyógyászati vonalon?
– Éppen akkoriban kaptam akkori feleségemtől, Adrienntől – aki szintén
orvostanhallgató volt – egy könyvet, ami a plasztika alapkönyvének számít a
mai napig. A címe Cicatrix optima, azaz optimális heg. Szerintem első olvasás
után betéve tudtam az egészet, és még most is tudom. Ekkor határoztam el, hogy
plasztikai sebész leszek, és később a könyv szerzője, Zoltán professzor lett a
mesterem.
– A plasztikai sebészet útja akkoriban még sokkal járatlanabb volt, mint
manapság. Hogyan indult el?
 – Először is kellett találnom egy jó sebészprofesszort, aki tanítványának
fogad. Őt Rozsos István professzor úr személyében a kaposvári megyei
kórházban találtam meg, és a mai napig együtt dolgozunk. Neki köszönhetem,
hogy sebész szakvizsga után felkerültem Pestre Zoltán professzor úrhoz, aki két
év manuális gyakorlat után maga mellé fogadott a Honvéd Kórházba. Néhány év
közös munkát követően levizsgáztam plasztikai és égési sebészetből, és
megszerveztem Dél-Dunántúlon a plasztikai sebészeti szakellátást, és egy külön
részleget alakítottam ki a megyei kórházban erre a célra.
– Honnan tudta, hogyan kell fejleszteni a plasztikai irányt akkor, amikor az
még nagyon gyerekcipőben járt Magyarországon?
– Lehetőségem adódott kimenni Rómába, az amerikai kórházba, ahol
főorvosi állást kaptam. Sajnos rövid idő múlva vissza kellett jönnöm, mert az
akkori, nyolcvanas évek végi politikai helyzet miatt körülbelül fél évig tartó
harcba került volna, hogy honosítsák a magyar diplomámat, és ebbe nem
akartam belevágni. Másrészt a családom sem érezte volna jól magát kint, így
több jel is arra mutatott, hogy vissza kell jönnünk. Mindenesetre az ott töltött
időszak alatt, ami összességében egy év volt, nagyon sokat tanultam a
szakmáról, és tudásomat aztán itthon tudtam kamatoztatni.
– Ezenkívül milyen lehetőségei adódtak külföldön?
– Még ezt megelőzően volt egy szakmai szempontból óriási lehetőségem,
amit családi okok miatt kihagytam. 1977-ben, amikor végeztem az egyetemen, a
freiburgi polgármester meghívott az ottani egyetem sebészeti klinikájára
dolgozni. Elismerték a diplomámat, és azonnali német állampolgárságot kaptam
volna, ha kimegyek. Mivel ez még a Kádár-rendszerben történt, amikor apám
rendőrfőtiszt volt, az öcsém és a menyasszonyom pedig az orvosira jártak, nem
disszidálhattam, mert tönkretettem volna mindhármuk életét. Ráadásul öt évig
nem jöhettem volna haza, mert bebörtönöznek.
– Valamit nagyon tud, ha már akkor el akarták csábítani.
– Azt hiszem, valóban egyetlen táskával meg tudnám állni a helyemet
bárhol. Úgy érzem, erre a hivatásra születtem. Bennem megvan a szükséges
alaptudás, amit csak bővítenem kellett a tanulmányaim során. Azóta egyébként
sokat jártam külföldön, Olaszországban, Monacóban, Franciaországban,
Németországban, Amerikában, ahol a mai napig élő kapcsolataim vannak. A
külföldi tapasztalatok rendkívül sokat segítettek a saját stílusom kidolgozásában
és kiforrásában.
– Végül is nemcsak a saját stílusát alakította ki az évek során, hanem részt
vett a szakma alakításában is, hiszen amikor erre az útra lépett, hazánkban a
plasztikai sebészet még inkább csak helyreállító szerepet töltött be.
– Bújtatva azért voltak esztétikai műtétek is, amelyekbe szerencsére
beavattak a mestereim. Legjobban persze Olaszországban láttam, hogyan
működik ez a terület egy magánklinikán. Ezt követően jöttem rá még egy
lényeges dologra. Ahhoz, hogy ezt a szakmát alázattal tudjam művelni, olyan
módon, olyan szakértelemmel és olyan körülmények között kell dolgoznom,
ahogy azt páciensként elvárnám. Mindezek megvalósításához társra leltem az
akkori nejemben, aki velem volt Olaszországban, és látta, amit én. 1992-ben
létrehoztuk Magyarország első magánklinikáját Kaposváron, amit az évek során
úgy építettünk és bővítettünk, mint a legót. Ez a kórház hosszú évek alatt nőtte
ki magát egy területileg kétezer négyzetméteren fekvő, tizenhat szakterülettel
foglalkozó intézménnyé.
– Szinte törvényszerű, hogy a klinika és a hírnév növekedésével együtt az
irigyei száma is szaporodik. Hogy éli meg ezt?
– Az ellenségeskedések a klinika létrehozása óta folyamatosan megtalálnak,
nemcsak a tevékenységemmel, de a személyemmel kapcsolatosan is. Szerintem
ez a hozzáállás az egész magyar társadalom létét és fejlődését fenyegeti.
– És az Önét?
– Lelkileg nagyon nehéz feldolgozni, hogy ha én találok ki valamit, a
többiek neheztelnek rám, mert nem az övék az ötlet, és akadályokat próbálnak
gördíteni az utamba. Észre kéne már vennünk, hogy nekünk magyaroknak soha
nem volt gyarmatunk, nincs olajunk, mindig vesztettünk a háborúkban, és a
többi... Ilyen hátrányt kizárólag összefogással lehetne leküzdeni, ami nekünk
azért nem megy, mert az emberek többsége úgy gondolkodik, hogy ha valamiből
nincs konkrét anyagi haszna, azt veszni hagyja.
– Mit érzett eddig a legdurvább támadásnak?
– 1995-ben – akkor már megvolt a magánklinikám – védtem a kandidátusi
disszertációmat, ami emlőpótlásokról szólt. Az onkológiai intézetnél olyan
heves ellenállásba ütköztem, hogy nyílt színen meg akartak buktatni. Gondolták,
mit akar itt ez a maszek, nem elég neki a pénz, még okoskodik is. Aztán mivel
tényleg nem mondtam hülyeségeket, nem tudtak mit tenni. Ugyanez az analógia
jelenik meg most az őssejtkutatásommal kapcsolatban is. Egyesek nem értik,
hogy plasztikai sebészből miért akarok hirtelen őssejtkutató lenni. Nem hirtelen
akarok az lenni, hanem évtizedes munkáim eredményéből szeretnék előrelépést
tenni a tudomány területén, és alkalmazni mindazt, amire rájöttem, és amivel
rengeteg embernek tudunk segíteni. Mindig is eltántoríthatatlan voltam, ha
tudtam, hogy az igazság útján járok. Meggyőződésen, hogy most is végig fogom
vinni az elképzeléseimet egészen az alkalmazás fázisáig.
– Erős a hite, de valójában miben?
– Mélyen hívő ember vagyok. Hiszek a sorsban, az univerzumban, egy
nálunk magasabb rendű intelligencia létezésében, ugyanakkor hiszek
magamban. Hiszem, hogy nem véletlenül vagyunk ezen a világon, és nem
csupán annyit érünk, amennyit jelen életünkben teljesítünk, hanem mindez egy
folyamat része. Hiszek az asztrológia hatezer éves tudományában, és azt is
tudom, hogy a képletem hasonlít Edisonéhoz és Bill Gateséhez. A
csillagállásaim szerint számos építő jellegű feladatra vagyok hivatott, akár
akadályoznak ebben, akár nem.
– Mit gondol, az akadályoztatása determinált?
 – Én vonzom be. Mindent, ami történik velünk az életben, mi vonzunk be a
mentalitásunkkal.
– Akkor az utóbbi években elég kegyetlen saját magához. Mostanában sok
nehézséget lehet hallani az életével kapcsolatban.
– Az elmúlt három évben valamiféle össztűz zúdult rám. Elváltam, ami
valóban nem könnyű dolog, és sokan azt gondolják, hogy ettől nagyon
meggyengültem, támadhatóbbá váltam. „Jóakaróim” kitartóan keresik, kutatják,
hogy melyik pártot pénzelem, ezért rám szabadították az APEH-ot, ami két éve
nem száll le rólam. Egyesek korrupciós ügyeket akarnak a nyakamba varrni,
annak kapcsán, hogy kihúztam a megyei kórházat a bajból, mert az illetékesek
nem tudták megoldani az intézmény sterilizálását a másfél évig tartó
rekonstrukció alatti időszakra.
– Hogyan tudott ebben segíteni?
– A zsebembe nyúltam, ugyanis a kórház igazgatója a segítségemet kérte
azért, hogy ne kelljen bezárni egy több mint ezerágyas kórházat. A saját
klinikám kapacitását pillanatok alatt felemeltem olyan szintre, hogy a nap
huszonnégy órájában megfeleljen egy megyei intézmény mennyiségi
igényeinek. Hozzáteszem, hogy néhány hónap alatt kilencvenkilencmillió
forintból valósítottuk meg azt, amire mások sokkal nagyobb anyagi háttérrel
nem voltak képesek. Olyan tökéletes körülményeket sikerült teremteni, hogy a
kórházi műtétes osztályok nem vették észre a változást. Nem maradtak el
műtétek, nem kellett dolgozókat elbocsátani, a betegellátás zavartalan volt!
– Eközben az újságok címlapjain tolvajnak nevezik. Vajon miért?
– Ehhez már hozzászokhattam volna, mégis óriási csalódottságot érzek,
amikor látom. De én vagyok a hülye, hogy még fennakadok ilyesmin. Gyűlölöm
az árulást, mégsem tanulok a történtekből, és mindig jóhiszemű barom maradok,
miközben a mai napig nem tudtam kivenni a saját cégemből azt a tagi kölcsönt,
amit betettem, hogy ne zárjanak be egy kórházat.
– Valóban kapott állami támogatást?
– Dehogy kaptam! Egy fillért sem kaptam sehonnan, nemhogy az államtól!
A szolgáltatás árát fizették ki, amit nem mi állapítottunk meg.
– Akkor most mit lép?
– Már perelem a rágalmazókat, és nyilvánvaló, hogy ezeket a pereket meg
fogom nyerni, ugyanis a vizsgálat még csak szabálytalanságot sem talált. De
nem ezen van a hangsúly, hanem azon, hogy a politika mindent képes beáldozni,
miközben azt senki sem ismeri el, hogy a segítségem nélkül az az intézmény
már rég összeomlott volna. Vajon erről miért nem esik szó? Azért, mert abból
lenne aztán az igazi nagy botrány, ha ez kiderülne. Ezekből a félrevezetésekből
adódik az is, hogy a közvélekedés egyre erkölcstelenebbé válik, és az emberek
könnyebben megbocsátják azt, ha valaki csibészséggel szerez anyagi javakat,
mint ha megfelelő tudással és munkával megdolgozik érte. Na de megpróbálom
úgy felfogni, hogy ezek a gáncsoskodások az élet velejárói, és megoldom.
– Mire a legbüszkébb az életében?
 – A két orvos fiamra. Kiváló emberek. Egyikük fogorvos, másikuk sebész
rezidens, és ő is a plasztikával akar foglalkozni. Mindketten építik a külföldi
útjaikat is, mert sajnos olyan világban élünk, amikor itthon nem kapnak
megbecsülést a jó szakemberek.
– Ön mégis itthon van. Nekik mit tanácsol?
– Azt, hogy ott legyenek, ahol jól érzik magukat. Főleg a kisebbik fiamnak
sugallom ezt, mert ő tervezi a plasztikai pályát, és nem szeretném, ha kényszer
lenne számára, hogy itthon dolgozzon csak azért, mert van egy magánklinikánk.
Az egy dolog, hogy én naiv és túlságosan hazaszerető vagyok, de nem szabad
ilyennek lenni, mert belegebedünk. Összességében pedig azt tanácsoltam nekik,
hogy legyenek mindig igényesek, és ne hagyják magukat. A kitűzött célt el kell
érni.
– Figyelt a példamutatásra?
– Ebben a tekintetben szerintem jó példát mutattam a személyiségemből
adódóan, de más dolgokban ez sajnos nem sikerült. Például egy időben a
klinikán volt a lakásunk, és ők azt látták, hogy orvos szüleiknek a munkán kívül
semmire sincs idejük, nem tudnak a gyerekeikkel foglalkozni, reggel lemennek
dolgozni, és csak késő este jönnek fel. Mégis úgy látszik, hogy az elrettentő
példa ellenére megcsapta őket az orvosi pálya szele, amiben felnőttek, és a
szakkönyvek szaga, amit magukba szívtak. Mindenféle különösebb ráhatás
nélkül választották ezt a pályát.
– Mostanában sokat boncolgatott kérdés, hogy lelki problémáink miként
befolyásolják fizikai egészségünket. Vajon egy esztétikai beavatkozás, azaz egy
testi változás hogyan befolyásolja a lelkünket?
– Amikor a páciens elmondja, mi zavarja a külsejében és azt a problémáját
megoldom, akkor csodálatos lelki változások tudnak bekövetkezni. Ha én
tanácsolom, hogy milyen változtatást kéne végrehajtani, az már nem olyan nagy
élmény, de még mindig lehet pozitív. Abban az esetben van baj, ha valójában
egy harmadik személy véleménye motiválja az illetőt, hogy plasztikai
beavatkozást kérjen. Tehát, ha valaki úgy akarja megtartani a férjét, hogy
nagyobb melleket csináltat vagy folyamatosan piszkálják egy testi adottságáért,
amin emiatt szeretne változtatni, akkor nagyon rossz úton van. Ennél már csak
egy rosszabb lehet, és ez a jótékonykodás. Nemegyszer megtörtént, hogy
szívességből helyrehoztam sérülést, illetve rosszul sikerült műtétet, de ilyen
esetekben túlságosan nagyok a páciens elvárásai, mert már eleve kiábrándult
állapotban van, ezért nagyon nehéz neki eleget tenni. Volt például betegem,
akinek az arcát szétharapta egy kutya. Sikerült csodálatosan helyrehozni, és
mivel nagyon megsajnáltam, én álltam a műtét költségeit, ami majdnem
hárommillió forint volt. Azóta ez a nő minden problémáját rám lőcsöli. A
fényérzékenységétől kezdve mindenért engem tesz felelőssé, és a miniszterrel
levelez ellenem.
– Az ilyen esetek visszavetik a jótékonykodásban?
 – Nem igazán, mert társadalmi munkában a Magyar Plasztikai Társaság
országos szakfőorvosa vagyok több éve. Ebben a pozícióban kötelességemnek
érzem, hogy segítsek a betegeken, mert sokan közülük úgy érzik, hogy én
vagyok a végállomás. Ez viszont olykor azt jelenti, hogy saját költségemen
oldom meg a problémát. Ezzel persze nemcsak betegeken, hanem kollégákon is
segítek, mert helyrehozok olyan hibákat, amiket más orvos követett el, így nem
lesz belőle per és médiahír.
– Ha létezne lélekplasztika, milyen változásokat tartana szükségesnek?
– Egy kis szeretetet operálnék az emberekbe. De szimbolikusan ezt most is
igyekszem megtenni. Már csak azért is, mert amikor azt érzem, hogy egy pici
részt magamból is beleoperálhattam a páciensbe, akkor nagyon boldog vagyok.
Minden műtétnél erre törekszem!
– Mégis hogyan?
– Nem tudok közömbös lenni egyetlen esetben sem, és maximalista vagyok.
Régebben szólt a zene a műtőben, most már az sincs, hogy ne vonja el a
figyelmemet arról, amit csinálok. Amikor együtt dobban a szívem a beteggel, az
egy olyan érzés, amit szinte megszállottan hajszolok nap mint nap. Minden
műtét után szakad rólam a víz, bennem ég a sebészi tűz, és mindig idő kell, mire
lenyugszom a beavatkozások után. Rám úgy hatnak a műtétek, mint egy
ejtőernyős ugrás, felszökik az adrenalinszintem, és ez olyan érzést jelent, amit
mindennap kívánok. Mindeközben folyamatosan bizonyítanom kell, hiszen a
privát szektorban az emberek minőségi szolgáltatást várnak. Ami persze nem azt
jelenti, hogy csodákat teszünk.
– Mégis így élik meg sokan. Egyik páciense például azt mondta, miután Ön
megműtötte, hogy „Eddig álmodtam az életemet, most élhetem az álmaimat”.
– Na látja, nekem meg ez a csoda, amikor valakit hozzásegíthetek egy ilyen
érzéshez. És ez csak akkor lehetséges, ha száz százalékig beleteszem magam és
a kreativitásomat abba, amit elvégzek, nem pedig mérnöki tervezéssel előre
megrajzolt sablonok alapján dolgozom, mint egy gép.
– Sokat gondolkodtam azon, hogy ha egy esztétikai beavatkozás komoly lelki
változásokat eredményez, akkor milyen mértékű változásokat élhet meg egy
olyan ember, akit férfiből nővé vagy nőből férfivá operált. Mit tud erről?
– Mi végeztük az első ilyen jellegű műtéteket Magyarországon, de már nem
foglalkozom ezzel a területtel. Akkoriban – körülbelül tíz éve – a
szexuálpszichológusoknak az volt az álláspontjuk, a nemi identitásbeli probléma
megoldásának kulcsa a műtéti beavatkozásokban van. Később azonban ez az
álláspont megdőlni látszott, és előtérbe kerültek a lelki terápiák. Ezenkívül a
statisztika szerint ötből egy ember megbánja az átalakítást, márpedig nekem egy
20%-os elégedetlenségi ráta nem sikerélmény.
– És a 80%-os elégedettség nem számít?
– Nem csak emiatt nem végzem már ezeket az operációkat. Valójában sosem
voltam biztos abban, hogy jogom van ilyen mértékben beavatkozni egy ember
életébe. Az egészben az az érdekes és egyben szomorú, hogy ezeket a műtéteket
engedélyezi Tudományos Etikai Tanács, ahhoz pedig nem ad engedélyt, hogy
őssejtek segítségével gyógyíthassunk úgy, ahogy lehetőségünk lenne rá.
– Úgy tudom, az a probléma, hogy Ön elhalt embriókban lévő őssejteket
akar felhasználni, ezért ütközik etikai szabályokba.
– Mondja meg nekem, miféle etikai kérdést vet fel, hogy én felveszem a
földről azt a sejtet, amit a szülész kidob, és annak segítségével gyógyítok, adott
esetben életet is mentek, illetve teljes értékű életet teremtek egy olyan
embernek, aki különben nyomorékká válna vagy meghalna. Nem az az etikai
vétség, hogy olyan embrionális őssejteket használok fel, amit különben a
szemétbe dobnak, hanem az, ha nem gyógyítom meg, akit meg tudnék
gyógyítani. Én egyetlen orvosi esküt tettem le, és az arról szól, hogy köteles
vagyok segíteni. Akkor merül fel etikai kérdés, ha nem segítek. Nézze, itt
egészen más dolgok állnak a háttérben, olyanok, mint például a gyógyszerlobbi.
Az irigységről nem is beszélve, hiszen mások nem képesek hozzánk hasonló
minőségben megvalósítani mindazt, amit mi megteszünk a saját
laboratóriumunkban, amelyet kifejezetten erre a célra hoztunk létre és ahol
lehetőségünk van bármilyen őssejt előállítására és tárolására.
– Mién éppen embrionális őssejtekre van szükség?
– A kísérletekből tudjuk, hogy ezeknek legerősebb a regenerációs
képességük, és ezek alkalmazása a legveszélytelenebb a szervezetre nézve,
mivel nem váltanak ki immunreakciót. Hatalmas gyógyerő lakozik az
embrionális őssejtekben, amik alkalmazásával eddig gyógyíthatatlannak hitt
betegségeket is képesek lennénk meggyógyítani.
– Minek köszönhető, hogy a magzati őssejtek alkalmazásánál nincs
immunreakció, ami ha jól sejtem, azt jelenti, hogy a szervezet képes befogadni,
és nem áll fenn a kilökődés veszélye?
– Pontosan így van, mégpedig azért, mert az embrionális őssejtek a magzati
kor tizennegyedik hete után antigéneket kezdenek termelni, vagyis olyan
fehérjéket, amelyek idegenként hatnak a befogadó szervezetre. Ezt megelőzően
tehát nincsen direkt antigén hatásuk, ami azt jelenti, hogy bárkinek a szervezete
képes befogadni.
– Mi a helyzet az őssejtek daganatkeltő hatásával?
– Erre is megvannak a kutatási eredményeink, melyek szerint a daganatkeltő
hatás veszélye akkor áll fenn, ha hat hétnél fiatalabb embrionális őssejtet
alkalmazunk vagy a sejteket több generáción keresztül tenyésztjük, esetleg
génmanipuláljuk. Azonban a hatodik-tizennegyedik hét közötti időszakból
származó őssejtekről biztosan tudható, hogy sem daganatot, sem immunreakciót
nem fognak kiváltani a befogadó szervezetben akkor sem, ha a média hatalmas
botrányt csap a téma körül. Az embrionális őssejtek a világ legpontosabb „órái”,
amiket fejlett intelligencia programoz. Ezek a sejtek, mivel rendkívül fiatalok,
még nem szenvedtek olyan fizikai és kémiai károsodásokat, mint a felnőtt
szervezetben lévő társaik. Így az is kijelenthető, az embrionális őssejtek
nemcsak hogy nem daganatkeltő hatásúak, hanem képesek idejében
visszafordítani az ilyen jellegű degeneratív folyamatokat a szervezetben.
– Minek köszönhető, hogy ennyire mélyen beleásta magát ebbe a témába?
– Annak, hogy a saját munkám során tapasztaltam olyan csodálatos
változásokat, amikről eleinte nem tudtam, pontosan minek köszönhetőek, de
kíváncsi voltam az okukra. Évtizedek óta dolgozunk őssejtekkel, hiszen a
plasztikai műtétek során használunk saját szöveteket, amikben ott vannak a
szervezet saját őssejtjei. Csakhogy régebben még nem tudatosultak bennem
bizonyos gyógyulási folyamatok ezzel kapcsolatban. Egy alkalommal
zsírinjekciók használata kapcsán jöttem rá egy érdekes dologra. Zsírinjekciókat
általában térfogatpótlás céljából alkalmazunk, tehát akkor, amikor fel kell tölteni
valamilyen testrészt. Volt egy páciensem, akinek sorvadás és bénulás
következtében teljesen beesetté vált a fél arca, és nem tudta lehunyni az egyik
szemét. Amikor az arcot és a szemgödröt pusztán térfogatpótlás céljából
feltöltöttem saját zsírszövettel, nagyon érdekes dolgot tapasztaltam. Hat héttel a
beavatkozás után feléledt az addig mozgásképtelen arcfél. A hölgynek nemcsak
szép lett az arca, de újra tudta csukni és nyitni is a szemét. Ez volt az egyik
legmeghatározóbb eset, ami felhívta a figyelmemet az őssejtkutatásra, hiszen
rádöbbentett arra, hogy a beteg arcfélen beindult regenerációs folyamat a saját
szövetekben lévő őssejteknek köszönhető. Ezeket az őssejteket ma már képesek
vagyunk speciális eljárások során izolálni és dúsítani, így célirányosabban
tudjuk alkalmazni a minőségi változás elérése céljából.
Később találkoztam más hasonlóan érdekes történetekkel is, amik
alátámasztották az őssejtek jótékony hatását. Volt például egy ismerősöm,
akinek az országos szaktekintélyek véleménye alapján elvileg amputálni kellett
volna a karját, de szerencsére nekünk egy kiváló munkacsoporttal sikerült
megmenteni. Összeraktuk a kezét és az alkarját, azonban a csontosodás fél év
múlva sem indult meg, csak a rögzítő anyagok tartották össze. Egy olasz
professzor receptje alapján saját vérből előállítottunk gyógyító sejtszérum-
injekciót, amit naponta beadtam a csontvégek közé. A hölgy keze pár hét múlva
összecsontosodott, azóta is tudja használni, ír és vezet. Teljes értékű keze van az
amputáció helyett. Szóval lehetne itt csodálatos gyógyításokat végezni, ha
engednék.
– Pillanatnyilag mire van engedélye?
– Őssejtek előállítására, tárolására, és kísérletek elvégzésére. Volt
engedélyünk terápiára is, de visszavonták olyan indokkal, hogy az embrionális
őssejteknek nincs kódjuk a rendszerben, nem léteznek. Tehát épp csak
gyógyítani nem tudunk, ami a feladatunk lenne! Nagyon fontosnak tartom, hogy
a világ élvonalába tartozó magyar sejtkutatókkal együtt olyan alap- és
alkalmazotti kutatógárdát hozzunk létre, amely együttes összefogással sokkal
többre lesz képes, mint külön-külön.
– Mit gondol, milyen változások történnének, ha megadnák a szükséges
engedélyt?
 – Jézusom, az valami csodálatos lenne! Gyógyíthatnánk! Szöveteket,
szövetrendszereket, szerveket állíthatnánk elő. Ez utóbbival nagyon hamar
megszüntethető lenne a halottakból való szervkivétel. Egy beteg embernek nem
egy másik halálára kéne várnia ahhoz, hogy transzplantáció segítségével
meggyógyulhasson. De ami a legfontosabb, a meglévő szervet is lehetne
regenerálni olyannyira, hogy ne is legyen szükség szervátültetésre. Most talán
úgy tűnik, hogy sokat panaszkodom a korlátozott lehetőségek miatt, ami persze
igaz. De ennek ellenére felemelő érzés, hogy egyáltalán kutathatunk, és ehhez
megvan a csodálatos nemzetközi csapatunk csupa jó szakemberrel, akikkel
mostanában éppen azt próbáljuk kitalálni, miként lehetne az általános
kezeléseken túl egyénre szóló terápiákat is kidolgozni.
– Hihetetlen energiája van. Volt olyan krízisidőszak eddigi életében, ami
valamelyest visszavetette?
– Édesapám halála nagyon megviselt, és mi tagadás, a válásom is krízist
jelentett. Azért is vagyok rendkívül hálás jelenlegi páromnak, Bodri Krisztinek,
mert a legnehezebb időkben mellettem volt, soha nem gátol, mindig csak erősít.
Csodás lelki társam.
– És nem utolsósorban egy plasztikai sebész mellé rendkívül jól passzol egy
szépségkirálynő...
– Annak, hogy szépségkirálynő, igazából nincs jelentősége, mert egyrészt az
előző feleségem is szép volt, másrészt akkor is együtt lennénk, ha Kriszti 2007-
ben nem nyeri meg a szépségversenyt, hiszen a kapcsolatunk már azt
megelőzően kezdődött, csak nem vertük nagydobra. Bevallom, eleinte kicsit
féltem attól, hogy a harminc év korkülönbség miatt nem lehet tartós
kapcsolatunk, de csodálatos, hogy nem így alakult.
– Mit mondanak a csillagok?
– A horoszkópunk nagyon összecseng, és jó irányba mutat, ami már
önmagában biztató. Ám ennél is fontosabb, hogy a történtek is ezt igazolják.
Fantasztikus, hogy egy ilyen csodálatos nő ennyire tud hozzám ragaszkodni. Ez
néha szinte feldolgozhatatlan számomra. Sokan azt gondolják – talán a
hivatásomból adódóan –, hogy nekem a látszat a fontos, pedig nem így van. A
szépség csupán másodlagos.
– Boldog?
– Az vagyok, de mindig is boldog voltam. Velem nem az történt, hogy a
boldogtalanságból belekerültem a csodába. Csodás volt a korábbi életem is.
– Ezt nagyon kevés ember mondhatja el magáról.
– Ebben rejlik az én valódi gazdagságom.