Rózsavölgyi ládikója I.

rész
(népmese)

Nem olyan régen, csak egy-kétszáz évvel ezelőtt, élt

Bárnevolna város környékén egy szegény juhász tizenhárom
gyermekével. Szorgalmas ember volt, de annyi gyereknek
mégsem tudott elég kenyeret keresni. Így hát több volt a nincs,
mint a kenyér. A juhász is meg a gyermekei is abban
reménykedtek, hogy egyszer majd csak rájuk köszönt a
szerencse és megváltozik az életük.
Amiben reménykedtek, egyszer csak bekövetkezett. Volt egy
dédöregapjuk. Mikor meghalt, rájuk hagyta mind a háromszáz
birkáját. Lett nagy öröm a juhász családjában, a gyerekek még
cigánykereket is hánytak. Különösen a kilencedik gyerek
ficánkolt, és mindjárt ki is erőszakolta apjától, hogy a birkákat ő
legeltethesse.
A juhász megengedte, hát ez a kilencedik - akit a többiek
Rózsavölgyinek neveztek - őrizte napestig a háromszáz birkát.
Egyszer, amint a birkákat a patakra hajtotta itatni, egy ládikót
látott a vízben. Nagy kíváncsisággal kihalászta, és kinyitotta
gyorsan, mert azt hitte, hogy sok pénzt talál benne. Hát mikor
kinyitotta, volt min bosszankodnia. Nem talált abban egy fillért
sem, csak egy sípot, egy furulyát, és egy botocskát. Nézegette,
forgatgatta a fiú és már éppen bele akarta dobni dühösen az
egészet a vízbe, amikor valami azt súgta neki, hogy próbálja ki
a sípot. Megpróbálkozott vele, és megszólaltatta. Olyan hangja
volt, mint a többi sípnak. De nicsak, mi történt a birkákkal?
Bizony mind a háromszáz kővé meredt a síp hanjára. Az előbb
még vidáman legelésző birkák mozdulatlanul álltak a víz
partján. Jaj de nagyon elkeseredett a fiú! Volt, nincs az örökség.
Olyan szegények lettek újra, mint voltak.
- Nem lehet az, hogy csak úgy kővé váljanak ezek a szép
birkák! - kiáltotta kétségbeesve. - Birkáim, birkácskáim,
mozduljatok meg, legelésszetek, mint eddig!
De bizony hiába volt minden. A birkák csak nem mozdultak. A
fiú ekkor a botocskával megérintette az egyik kővé meredt
birkát. Kíváncsi volt, hátha él. Még nagyobb meglepetés érte: a
kőbirkák mind eltűntek. Mintha nem is lettek volna, még
hírmondónak sem maradt közülük.
- Hű, a fűzfánfütyülőjét ennek a cudar világnak! - tört ki a fiúból
az indulat. - Most vagyok aztán igazán bajban! Nem hiszik el
nekem a csodát, azt gondolják, hogy nem vigyáztam a birkákra.
Mit tegyek? Mit tegyek?
Hiába tette fel a kérdést egymás után, feleletet nem kapott
senkitől. Neki sem jött semmi jó gondolata, így hát csak ült a
patak partján, lábát a vízbe lógatva.
Mikor már sokáig üldögélt, és látta, hogy nem jönnek vissza a
birkái, elővette a furulyát, s játszani kezdett, hogy elüsse az
időt. Éppen hogy csak megszólalt a furulya: a háromszáz birka
újra ott legelgetett a patak partján. Méghozzá milyen birkák:
aranyszőrűek valamennyien!
Megörült a fiú. Most már nyugodtan hazamehet, meglettek a
birkák, és olyan gazdagságot hoztak, hogy még a király is
kölcsönt kérhet tőlük.
,,Azt már látom, hogy nem közönséges ládikót találtam -
töprengett a fiú. - Biztosan van benne még több csoda is, majd
kipróbálom."
Mikor hajtotta haza a birkákat, talákozott egy öregemberrel.
Megállt vele beszélgetni, és elmondta neki, hogy milyen dolgok
történtek vele.
- Még más is megeshet. A ládikó nagy szerencsét hoz neked -
felelte az öreg. - A birkákat hajtsd be a városba, majd meglátod,
mi minden történik ott.
Így is lett. A fiú behajtotta mind a háromszáz birkáját
Bárnevolna város főterére. Mikor már sok ember vette körül,
belefújt a sípjába, hát gyönyörű paripa lett mind a
háromszázból. Az emberek szeme-szája tátva maradt, de ez
még nem volt minden. Rózsavölgyi újra sípolt, most meg
százötven vőlegény és ugyanannyi menyasszony vált a
birkákból. A fiú csak fújta a sípját, az emberek meg odavoltak
az álmélkodástól, mert egyszer háromszáz szamarat, majd
százötven macskát és százötven egeret, végül háromszáz
boszorkányt varázsolt eléjük a fiú sípszava. Mikor az emberek
meglátták a teméntelen sok boszorkányt, úgy megijedtek, hogy
ahányan voltak, annyi felé menekültek. A fiú meg már úgyis
unta a sípolást, belefújt a furulyába, és a háromszáz
aranyszőrű birkáját szépen elhajtotta haza.
Rózsavölgyi híre eljutott a Hogyishívjákország királyához is.
Kíváncsi lett ő is a fiú tudományára, hát elküldte hozzá egyik
főemberét.
A főember nagy hangon szólt a fiúhoz:
- Ide figyelj, te gyerek! Hatalmas és mindenható királyom
megbízásából jöttem hozzád. Azt üzeni, hogy tüstént kerekedj
fel háromszáz birkáddal, jöjj el az udvarába, és mutasd be neki
a tudományodat.
- Én a tudományomat annak mutatom be, akinek akarom -
felelte a fiú. - De még ha meg akarnám is mutatni királyodnak,
hogy mit tudok, a birkáimat nem hajthatnám oda, mert azok
nem szeretik a királyi társaságot.
Dühös lett erre a főember, és fenyegetőzött nagyon, hogy így
meg úgy, ez meg az történik, ha nem megy a fiú.
Rózsavölgyi haragos lett a fenyegetés hallatára, és csak ennyit
mondott a főembernek:
- Hagyj nyugodtan, vagy menj a pokolba királyoddal együtt!
A főembert a guta kerülgette a fiú beszédére. Visszasietett a
királyához, és elmondta szóról szóra a fiúval törént esetet.
- Felséges kiráylom! Ilyen sérelem még nem ért téged és
országunkat, ezt meg kell bosszulnod!
A királyt is elfutotta a méreg, amikor hallotta főembere
jelentését. A tálat, amelyből evett, hozzávágta az udvari
bolondja fejéhez, az udvari bolond a szakácshoz, a szakács
meg a kuktához. A kukta már nem vághatta senkihez, mert az ő
fején darabokra tört az edény.
- Háromszáz katonám azonnal induljon Bárnevolna város
határába, és hozza színem elé háromszáz birkájával együtt azt
a sehonnai Rózsavölgyit! - adta ki a parancsot nyomban a
király.
A fiú tudta, hogy katonákat küldött rá Hogyishívjákország
királya, nyugodt volt, és csak ennyit mondott:
- No, csak gyertek, katonák! Ha eddig nem tanultatok meg futni,
most majd megtanítlak benneteket!
(folytatjuk)