Vavilov: Lucretius fizikája

1. Lucretius és a jelenkor
2. A költemény fizikájának alapjai
3. A testek, az üres tér és az idő
4. A lucretiusi "elemek" — atomok
5. Az elemi testek mozgása
6. A nehézkedés és a "clinamen" Lucretiusnál
7. Lucretius optikája
8. Jegyzetek

1. Lucretius és a jelenkor

Alig van az ókornak még egy másik olyan költői és tudományos alkotása — ide
számítva még Homéros, Euripidés, Euklidés, Archimedés, Vergilius és Ovidius
műveit is, — amely két évezreden át napjainkig annyira megőrizte volna
frissességét és aktualitását, mint Lucretius hervadhatatlan költeménye.
Lelkesedtek ezért a munkáért Cicero és Vergilius, de elkeseredetten támadták
ezt az egyházatyák, akik helyesen ismerték föl azt a nagy veszélyt, amit
számukra Lucretius jelent. Ez a költemény határozta meg sok vonását Newton
és Lomonoszov világnézetének, magával ragadta Herzent, nagyon érdekelte a
fiatal Marxot, és lobogója volt a mechanikus materializmusnak Büchner
szemében. Lucretius költeményének Diels-féle fordítása lett Einstein előszava.
Valószínűleg Lucretiust olvasta a turgenyevi Bazarov [1] és Anatol France
hősei nem szakadtak el meghitt kis könyvecskéjüktől életük legválságosabb
pillanataiban sem [2].

Rendkívüli és különös figyelemre méltó ez a kétezer esztendős aktualitás,

amely igen ritka jelenség a kultúra történetében. Miben áll Lucretius ereje?
Talán verselésében, amely igen szép ugyan, de amely mégis mind a hozzáértők,
mind pedig a laikusok véleménye szerint mögötte marad Vergiliusnak,
Ovidiusnak és sok másnak. Vagy talán világnézetében és tudományában,
amelyben alapjában véve hűségesen követi istenített mesterét, Epikurost?
Lucretius vonzóereje sem az egyiken, sem a másikon nem múlik önmagában.
Ez a vonzóerő kétségtelenül abban rejlik, hogy csodálatos, hatásában és
erejében páratlan tökéletességgel egyesíti a helyességében és
nagyvonalúságában örök filozófiai tartalmat és az ennek megfelelő költői
formát. Lucretius teljes joggal hangsúlyozza magáról nem egyszer:
Avia Pieridum peragro loca nullius ante
trita solo. [3]
(IV 1—2)

Ember még nem járta vidékét járom a Múzsák

Berkeinek, … [3]
(IV 1—2)

A tanítóköltemény, ez a múltban is meg a jelenben is olyan sokan kritizált

irodalmi műfaj, Lucretiusnál erőteljes élő hanggá lett, amely évszázadokon és
évezredeken át zeng a jelenkorig. Nincs kétség afelől, hogy az atomizmus nagy
gondolata nem Démokritos és Epikuros szétszórt töredékeinek közvetítésével
jutott el Galileihez, Newtonhoz és Lomonoszovhoz, hanem Lucretius
költeményének hexameterein át.

Nem sikerült ilyesmi senkinek, sem Lucretius előtt, sem utána, jóllehet sokan
megpróbálták már azóta, hogy nyomdokaiba lépjenek utánozván őt, vagy
megkísérelvén, hogy szembeállítsanak befolyásával különböző rosszul sikerült
"Pro- és Anti-Lucretiusokat". Lucretius verssoraiban a materializmus örök
tanítása, jóllehet ugyan még kezdetleges formában, de mégis hallatlan
meggyőző erővel és költői páthosszal szólal meg. Korunk művelt embere, utóda
azoknak az elődöknek, akik megteremtették a nagy természettudományt, az az
ember, akinek már megvan a lehetősége arra, hogy saját szemével lássa az
atomokat, megszámolja őket, szétrombolja, összeállítsa és fölszabadítsa a
bennük rejlő energiát, — ez az ember, amikor Lucretiust olvassa, gyakran nem
azt érzi, hogy archaisztikusan primitív költőt olvas, hanem olyan valakit, aki
még most is, vagy legalábbis a közelmúltban világnézetünk alapja volt.

2. A költemény fizikájának alapjai

Egyébként nem szabad Lucretius költeményéhez a jelenkori bonyolult

természettudomány eredményeinek és konkrét vonásainak a szempontjaival
közeledni. Lucretiusnál és Epikurosnál ebben a viszonylatban elkerülhetetlenek
a súlyosnál súlyosabb tévedések, hibák. Az ő tudományuk csak a megfigyelés
és okoskodás eredménye. A kísérletezés művészete akkor még a lehető
legkezdetlegesebb állapotban volt, a megfigyelést pedig sok esetben "nem
hiteles információ" egészítette ki — ahogy manapság mondanánk —, pl. az a
híradás, hogy az oroszlánok rendkívül félnek a kakastól. Másrészt viszont nem
szabad a jelenkori tudomány szempontjából túlértékelni Lucretius egyik-másik
találó megsejtését. A költemény IV. könyvében, pl. az öröklés kérdéséről a
következőket olvassuk:

inde Venus varia producit sorte figuras,

maiorumque refert voltus vocesque comasque;
quandoquidem nihilo minus haec [de] semine certo
fiunt quam facies et corpora membraque nobis.
(IV 1223—1226)

Igy jön létre a formák sok fajtája Venustól,

S így szüli újra az ősök hangját vagy haja színét.
Minthogy ezek szintén bizonyos magvakból erednek,
Mint alakunk, testünk, vagy akármely része a testnek.
(IV 1199—1202)

Itt mintha már a jelenkori genetika körvonalai bontakoznának ki — egészen a

mendelejevi statisztikai összefüggésekig, mintha erre utalna a "sorshúzás" szó
(Inde Venus varia producit sorte figuras). Valószínű azonban, hogy ebben az
esetben mi többet olvasunk bele Lucretiusba, mint amennyit ő tudott és
mondani szándékozott.
A költemény jelentőségét és nem gyengülő befolyását nem részleteinek és
véletlen verssorainak köszönheti, hanem alapvető vezérgondolatának, az
atomokról szóló tanításnak.
Lucretius művének nincs határozott címe. Ismeretes, hogy a De rerum natura
elnevezés önkényes, és pl. a legutóbbi 1944-es olasz fordításnak a címe: Il
poema della natura. [4] A költemény reánk maradt két alapvető kézirata közül
az egyiknek címe: De physica rerum origine vel effectu (A dolgok fizikai
eredetéről vagy alakulásáról). Ez az elnevezés bár prózai és terjengős, a lényeg
szempontjából mégis, igen jelentős. Fölhívja ez az elnevezés a figyelmet a
költemény fizikájára, mint alapvető részre. Aristotelés Physica-jának első
szavai lehetnek a legjobb kommentár arra vonatkozólag, hogy mit értsünk a
dolgok fizikai eredetén vagy alakulásán: [5]
Minthogy, minden kutatásban, amely a kezdetekre, eredetekre vagy elemekre
vonatkozik, ezeknek elsajátítása útján keletkezik ismeret vagy tudomány (mert
mi akkor vagyunk bizonyosak valamely dolog ismeretében, ha tudjuk eredetét,
első kezdeteit, ha szét tudjuk szedni elemeire), világos, hogy a
természettudományban. is arra kell törekednünk, hogy meghatározzuk azt, ami
a kezdetekre, az elemekre vonatkozik. A természetes út ehhez a célhoz a
számunkra ismerttől és nyilvánvalótól vezet a természet szerint nyilvánvalóhoz
és ismerthez; mert nem egy és ugyanaz a dolog, ami számunkra ismert és
közvetlen, ilyen önmagában is. Ezért elkerülhetetlen számunkra a kutatásnak ez
az útja: a természet szerint kevésbé, de számunkra annál inkább közvetlen
dologtól haladunk a természet szerint közvetlen és ismert felé.
Nem véve most figyelembe azt a lényeges körülményt, hogy a "fizika" terminus
mást jelentett az ókorban, és mást jelent manapság, nyilvánvaló Aristotelés
idézett meggondolásából, hogy mind Lucretius mind pedig művének másolói,
akik címet adtak a költeménynek, fizikai. jelenségeken, éppen úgy, mint mi is,
főként az anyag legegyszerűbb formáit és mozgásukat értették, nem pedig a
természetet egészében. Ezt bizonyítja az egész költemény, amely az elemek
kutatásával kezdődik.

… … … … vacuas auris animumque sagacem,

semotum a curis adhibe veram ad rationem,
(I 50—51)

Elmédet szabadon fordítsd ez igaz tudományra,

(I 45)
fordul Lucretius Memmiushoz,
nam tibi de summa caeli ratione deumque
disserere incipiam et rerum primordia pandam,
(I 54—55)

Most im az istenek és a nagy ég titkát meg a dolgok

Forrását kezdem feltárni előtted, …
(I 48—49)

Ezeknek az elemeknek (primordia) alapján meg lehet aztán fizikailag

magyarázni minden összetett bonyolult jelenséget.
A fizika a költemény leglényegesebb tárgya. Marx azt írja doktori
értekezésében:
"Lucretiusnál, aki egyáltalán a régiek közül egyedül értette meg Epikuros
fizikáját, megtaláljuk ennek a fizikának alaposabb tárgyalását". [6]
Miközben áttér a legegyszerűbb fizikai jelenségekről a bonyolultabbakra,
Lucretius gyakran Epikurost követve megelégszik azzal, hogy utal a
magyarázat elvi lehetőségére, és ezért különböző hipotéziseket sorol föl. Így
magyarázza a nap, a hold és a csillagok mozgásának fontos kérdését. Amikor
leírja a föld felületének több figyelemreméltó jelenségét (a Nílus áradását, a
kénes tavakat és másokat), megjegyzi:

Sunt aliquot quoque res quarum unam dicere causam

non satis est, verum pluris, unde una tamen sit;
(VI 703—704)

Több mindent nem tudsz egy okkal megmagyarázni,

Többet kell felhoznod, amelyből egy az igaz csak.
(VI 696—697)

Világos, hogy Lucretius mindenekelőtt és főként a jelenségek fizikai lényege

érdekli, és nem a jelenségek önmagukban, részleteik vagy konkrét mivoltuk.
Ebből a szempontból Lucretius költeménye az első ránk maradt antik kísérlet,
amely teljes egészében meg akarja magyarázni a természetet fizikai elvek
alapján.
Ebben rejlik a költemény aktualitásának oka még ma is. A mindennapos
megfigyelés logikus analízisének és a helyes absztrakciónak a segítségével
sikerült az antik atomistáknak fölismerniök a természet több általános fizikai
törvényét. Ezek a törvények sokban mind a mai napig igazaknak bizonyultak.
Ezeknek a törvényeknek további elmélyítése és finomabb kidolgozása
lényegében majd csak Newtonnak sikerülhetett.

3. A testek, az üres tér és az idő

Térjünk át Lucretius fizikájának rövid analízisére. Ennek a fizikának kiindulási

axiómája — a testek megmaradásának az elve.

principium cuius [7] hinc nobis exordia sumet,

nullam rem e nihilo gigni divinitus umquam.
………………………………………
haud igitur redit ad nihilum res ulla, sed omnes
discidio redeunt in corpora materiai.
………………………………………
haud igitur penitus pereunt quaecumque videntur,
quando alit ex alio reficit natura nec ullam
rem gigni patitur-nisi morte adiuta aliena.
(I 149—150, 248—249, 262—264)

Halld hát: minden e főelvből [7] indul ki minálunk:

Isten sem kelthet soha semmit a semmi tövéről.
………………………………………
Igy nem megy hát semmibe, semmi, hanem csak eloszlik,
És megtér anyagához, amelyből összeverődött.
………………………………………
Igy, nem vész el, bár úgy tűnik, semmi egészen,
Mert hisz a természet mindent mássá alakít csak,
És újat nem szülhet más, csak a régi halála.
(I 143—144, 242—243, 256—258)

De mi a "test", dolog (res) Lucretius számára, hogyan határozza meg ezt a

fogalmat?
… … … namque officium quod corporis exstat,
officere atque obstare … … … …
(I 336—337)

… … … álljanak ellent
Mindennek, fennállana, s hatna akármely időben,
(I 330—331)

Később kiegészíti ezt még így is:

… facere et fungi sine corpore nulla potest res
(I 443)

… test nélkül tenni s tűrni semmi se képes,

(I 437)

Ezt a kifinomult meghatározást Lucretius nyilvánvalóan a tárgyaknak azon

tulajdonságaiból veszi, hogy ezek áthatolhatatlanok és elasztikusak. Ez a
meghatározás bizonyos fokig egybeesik Boskovicsnak az elementáris testekre
mint erőcentrumokra vonatkozó híres koncepciójával, és aligha lehet a testnek
más meghatározást adni, ha nem használjuk föl a tömegnek és energiájának.
bonyolultabb fogalmait, amelyek Lucretius korában még nem voltak
ismeretesek.
A világ másik eleme Lucretiusnál — az üres tér.

tum porro locus ac spatium, quod inane vocamus,

si nullum foret, haut usquam sita corpora possent
esse neque omnino quoquam diversa meare;
(I 426—428)

És azután ha hely, és amit úgy nevezünk, hogy üres tér,

Nem lennének, hol lelnének fészket a dolgok,
S változatos mozgásuk hol játszódna le akkor,
(I 420—422)

Lucretius különféle bizonyítékokat sorol föl az üres térnek, a "testek helyének"

a létezésére, azt gondolván, ellentétben a későbbi descartes-i világképpel, hogy
elképzelhetetlen a tér teljes betöltöttsége, mert az lehetetlenné, tenné a mozgást.
Lucretius szerint a testre és a térre korlátozódnak az alapvető elemek, vagyis a
világ lényege:

praeterea nihil est quod possis dicere ab omni

corpore seiunctum secretumque esse ab inani,
quod quasi tertia sit numero natura reperta.
(I 430—432)

Igy nincs semmi, amelyről azt mondhasd, hogy egészen

Mentes az őselemektől, s mentes egészen az űrtől,
Mintha e kettőn kívül egyéb is szülne akármit.
(I 424—426)

Ezekkel a szavakkal fordul Memmiushoz:

Nam quae cumque cluent, aut his coniuncta duabus
rebus ea invenies aut harum eventa videbis.
(I 449—450)

Most látod, hogy mind, aminek nevet adhat az ember,

Ehhez a kettőhöz van kötve vagy innen ered ki.
(I 443—444)

Ilyen tulajdonsága vagy jelensége a, testeknek, dolgoknak, és a térnek

Lucretiusnál —összhangban Démokritosszal és Epikurosszal — az idő is.

tempus item per se non est, sed rebus ab ipsis

consequitur sensus, transactum quid sit in aevo,
tum quae res instet, quid porro deinde sequatur;
nec per se quemquam tempus sentire fatendumst
semotum ab rerum motu placidaque quiete.
(I 459—463)
Nincsen idő se magában, a dolgokból veszi csak ki
Érzékünk, aszerint, hogy régebben mi esett meg,
Vagy mi folyik most s mik történnek még ezután meg.
Valljuk meg, hogy időt nem is érzékelhet az ember
Másképp, csak mozgás révén, sohasem nyugalomban.*
(I 453—457)

Lucretius nem fejti ki bővebben ezt a figyelemreméltó állítását. De mégis

nyilvánvaló, hogy ez az állítás rendkívül jelentős fizikája és filozófiája
szempontjából. Hiszen ezáltal az időt a dolgok tulajdonságává teszi és
megfosztja — a mozgáson kívül — minden tartalomtól. Érdemes azonkívül
megjegyezni, hogy Lucretius, miközben a testeket (a dolgokat) és az üres teret
tartja a jelenségek alapvető elemeinek, hallgat a testeknek (a dolgoknak) a
mozgásáról, mert úgy véli, hogy ez már t. i. a mozgás — elidegeníthetetlen,
integráns tulajdonsága a dolgoknak. A testek mozgása az űrben, Lucretius
szerint, összefügg nehézségükkel

corporis officiumst quoniam premere omnia deorsum,

(I 362)

Mert hisz tiszte a testnek, hogy mindent lefelé nyom.

(I 356)

A testeknek ehhez a mozgásához, amelyet a nehézség hatására végeznek, a

továbbiakban a lucretiusi "elemek", atomok vizsgálata során még visszatérünk,
de most rögtön jegyezzük meg még a lucretiusi világnak egy másik alapvető
tulajdonságát: a tér határtalan, a világmindenség végtelen:

non habet extremum, caret ergo fine modoque.

nec refert, quibus adsistas regionibus eius;
usque adeo, quem quisque locum possedit, in omnis
tantundem partis infinitum omne relinquit.
(I 964—967)

Összességén túl, nincs széle se hát az egésznek,

S nincs mértéke, se vége, akárhol állsz, a világnak.
Mert bármely táján álljon meg benne akárki,
Minden irányban a végtelenség tárul elébe.
(I 958—961)

Ezzel egyszermind, végtelen az anyag is a térben. Lucretius abból a tételből

indul ki, hogy a világmindenség struktúrája ismétlődik, éppen úgy, mint a
kristályok, vagy a méhek sejtjei:

Ipsa modum porro sibi rerum summa parare

ne possit, natura tenet, quae corpus inane,
et quod inane autem est finiri corpore cogit,
ut sic alternis infinita omnia reddat.
(I 1008—1011)

Sőt: szakadatlan mozgás által jönnek a dolgok

Létre a térben, s szintén így pótolja, örökké
Ontva, a végtelen űr is a romló testek anyagját.
(I 999—1001)

Első pillantásra úgy látszik, mintha, a lucretiusi világkép kiragadott vonásai

azonosak lennének Newton ismert klasszikus sémájával. A valóságban azonban
lényeges különbségek vannak a kettő között. A newtoni abszolút tér egyáltalán
nem függ össze a testekkel, az anyaggal; ez a newtoni tér ürességében végtelen.
Viszont Lucretiusnál az "üres tér" és a testek kölcsönösen föltételezik egymást.
A már föntebb idézett verssorok szerint "a természet az üres térnek határául
adta a testet, a testet viszont arra kényszeríti, hogy a tér legyen határa."
Másrészt pedig láttuk már, hogy ellentétben Newton abszolút, anyagtól
független idejével, Lucretiusnál "idő önmagában nincs". Szinte már azt
mondhatnánk, ha ez nem hangzanék túlságosan modern megfogalmazásnak,
hogy Lucretiusnál az idő és a tér — anyagok, testek.
Az epikurosi fizika és etika ügyes ellenfele, Polignac kardinális Anti-Lucretius-
ában [8] élesen támadja Lucretiust az "üres tér" miatt, de lényegében találó
nyilai nem Lucretiusra, hanem a valóságban sokkal inkább Newtonra hullanak.
Miután Polignac teljes joggal tagadja, hogy az "üres térnek" (= a semminek)
bármiféle tulajdonságai lehetnének, azt a dilemmát szegezi Lucretiusszal
szembe, hogy a tér — vagy test (dolog), vagy pedig isten. Ismeretes, hogy
Newton az utóbbi "megoldást" választotta.
A másik alapvető különbség Lucretius és Newton sémája között az, hogy
Lucretiusnál a nehézkedés a testeknek belső mozgató tulajdonsága, "ismertető
jegye" [9], nem pedig más testek hatásának eredménye. A lucretiusi nehézkedés
kérdésére még visszatérünk.

4. A lucretiusi "elemek" — atomok

Az atomizmus diadalútja a tudományban és a legutóbbi időben elért

megdöbbentő gyakorlati eredményei arra kényszerítenek, hogy különös
csodálattal tekintsünk Démokritos, Epikuros és Lucretius megsejtéseire az
"elemekről" [10], amelyekből szerintük a testek állanak, és amelyeknek
tulajdonságai sokban azonosak a jelenkori atomok tulajdonságaival.
Hogyan keletkezhetett a régieknél ez a kifinomult gondolat, amelynek
helyességét még a közelmúltban is több tudományos iskola kétségbevonta?
Lucretius több olyan érvet fejt ki a költemény olvasója előtt, amelyeknek
jelentős része megtalálható Démokritosnál és Epikurosnál is.
A csillagok, az emberek, a. fák és az egyes homokszemek, milyen világosak
ezek még a fölületes szemlélet számára is. Ezek megváltoznak, elpusztulnak és
keletkeznek, az egyik átmegy a másikba, de mégis zárt, ismétlődő kört
alkotnak. Ez azonnal következik a mindennapos megfigyelésből is. Lucretius,
— Démokritos és Epikuros nyomdokaiba lépve — a természet ezen általános
jelenségei alapján arra a meggyőződésre jut, hogy léteznek bizonyos "elemi
testek" vagy egyszerűen csak "elemek", és ezeknek különféle kapcsolataiból áll
minden dolog.
A testek külön vannak egymástól, egyiket a másiktól elválasztja az üres tér, de
ha ezek a testek határtalanul oszthatók lennének, akkor a természet tele volna
végtelen sok egymástól különböző formával; az állandóság vagy az ismétlődés
a természetben lehetetlenek volnának:

Denique cur homines tantos natura parare

non potuit, pedibus qui pontum per vada possent
transire et magnos manibus divellere montis
multaque vivendo vitalia vincere saecla,
si non, materies quia rebus reddita certast
gignundis e qua constat quid possit oriri?
(I 199—204)

Végül: a természet mért nem teremtett soha oly nagy

Emberfajt, amely át tudná lábalni a tengert,
És a magas hegyeket szét tudná szedni kezével,
S hosszú századokat győzhetne le élve vidáman?
Nemde azért, mert minden lénynek a létrejövését
Már eldönti anyagja, amelytől függ, mire válik?
(I 193—208)

Később Lucretius variálja ezt az érvet:

Denique iam quoniam generatim reddita finis

crescendi rebus constat vitamque tenendi,
et quid quaeue queant per foedera naturai,
quid porro nequeant, sancitum quando quidem extat,
nec commutatur quicquam, quin omnia constant
usque adeo, variae volucres ut in ordine cunctae
ostendant maculas generalis corpore inesse,
immutabilis materiae quoque corpus habere
debent …
(I 584—592)

Végre, mivel minden kiszabott rendben növekedhet,

És aszerint képes fönntartani élete sorját,
Sőt szigorú természeti törvény dönti el azt is,
Hogy mire képes vagy nem képes akármi,
Nem változhat semmise, inkább annyira helytáll,
Hogy valahány színes tollú szárnyasnak a teste
Egymintájú pettyeket őriz rendre fajonként.
Már csak ezért sem változhat meg testük anyagja.
(I 578—585)

A végtelenül sok, de fajtáik különbözőségét tekintve mégis véges számú

atomok gondolatát és ezeknek kapcsolatait egymással Lucretius — ismét a régi
atomisták hagyománya szerint — úgy magyarázza, hogy összehasonlítja őket a
betűkkel és szavakkal:

quin etiam passim nostris in versibus ipsis

multa elementa vides multis communia verbis,
cum tamen inter se versus ac verba necessest
confiteare et re sonitu distare sonanti.
tantum elementa queunt permutato ordine solo;
at rerum quae sunt primordia, plura adhibere
possunt unde queant variae res quaeque creari.
(I 823—829)

Mint ime, látod, e verssorok is, szétszórva a szókban,

Sok közös alkatrészt tartalmaznak betüikben,
Mégis, meg kell valljad, a versek, s szinte a szók is,
Egymástól tárgyban, hangzásban messze elütnek.
Ennyire képes e pár elem egyszerü helycsere révén.
Minthogy az őselemek még többfélék, a belőlük
Lett dolgoknak még tarkábban kell alakulni.
(I 816—822)

Lucretius eddig ismertetett gondolatait a következőkben foglalhatjuk össze: a

testek különböznek egymástól, különféle átváltozásokon mennek át, de az
átváltozási folyamat során újra visszatérnek egyszer már fölvett alakjukhoz. Ha
a testek (különbségeiket tekintve) végtelen számú, végtelenül kicsiny vagy
végtelenül osztható részekből állnának, akkor ezeknek a részecskéknek
egymással alkotott kapcsolatai is végtelenül sokfélék lennének, és ily módon
akkor az egyszer már elért formáknak az újraalkotása is egészen valószínűtlen
lenne. Már maga az a tény is, hogy a régebbi formák minden esetekben
föltétlenül visszatérnek (az átöröklés és más ehhez hasonló esetek), azt
bizonyítja, hogy az elemek oszthatósága és különböző fajtáinak száma egyaránt
végesek. Tehát a régebbi formák visszaállításának valószínűsége bizonyítja a
végességet.
Ha az ember elmélyed Lucretiusnak ebbe a bizonyításába, egyszerre világossá
lesz ennek a bizonyításnak nagy meggyőző ereje. Ez a bizonyítás komoly
figyelmet érdemel nemcsak történeti perspektívában.
Ismeretes, hogy Newton számára, aki ifjúkorától kezdve atomista álláspontot
foglalt el, milyen alapvető jelentősége volt Epikuros—Lukretius érvelésének.
Még öregkorában is az "Optika" kérdéseivel kapcsolatban így írt:
Ha a részecskék elkopnának vagy darabokra törnének, akkor a dolgok
természete, amely tőlük függ, megváltoznék. Az a víz és az a föld, amely régi,
elkopott részecskékből, vagy ezeknek darabjaiból állna, nem lenne olyan
természetű és felépítésű, mint az a víz és az a föld, amely eredeti, teljes
részecskékből áll. Ezért ezeknek a részecskéknek a természete állandó kell
hogy legyen, és az anyagi testek változása csak ezeknek az állandó jellegű
részecskéknek a különféle elosztásától, kapcsolatától és mozgásától függhet.
[11]
Éppen úgy, mint Démokritos, Lucretius is megkísérli, hogy az atomizmust
absztrakt megfontolásokkal is megalapozza, — kiindulván Zénónnak a végtelen
oszthatóságra vonatkozó paradoxonából. [12] Az eleaták tanítása szerint, ha
véges kiterjedésű testeket végtelenül oszthatnánk, akkor végtelen számú
kicsiny, de egymáshoz semmiben sem hasonló részecskékhez jutnánk; ezeknek
a végtelen számú részecskéknek az összege is csak végtelen lehetne, már pedig
ez ellentmond annak a föltevésnek, amelyből kiindultunk, hogy t.i. véges
kiterjedésű testeket osztottunk. Zénón ebből azt a következtetést vonta le, hogy
az osztás egyáltalán nem lehetséges; Démokritos viszont ugyanebből a
meggondolásból arra a következtetésre jutott, hogy az osztásnak van egy végső
határa, és ez az atom. Lucretius verssoraiban megismétli ezt a paradoxont:

Praeterea nisi erit minimum [13] parvissima quaeque

corpora constabunt ex partibus infinitis;
quippe ubi dimidiae partis pars semper habebit
dimidiam partem nec res praefiniet ulla.
ergo rerum inter summam minimamque quid escit,
nil erit ut distet; nam quamvis funditus omnis
summa sit infinita, tamen, parvissima quae sunt,
ex infinitis constabunt partibus aeque.
quod quoniam ratio reclamat vera negatque
credere posse animun, victus fateare necessest
esse ea quae nullis iam praedita partibus extent
et minima constent natura.
(I 615—626)

És ha határ a kicsinységben nem lenne sehol sem,

Minden test csupa részecskékből állna örökké,
Mert ha minek fele részét új részekre hasíthadd,
Annak már nem vagy képes föllelni seholsem a végét.
Igy mi különbség lenne a nagy vagy csöppnyi dolog közt?
Semmi se nyilván: mert bár, tudjuk, a dolgok egésze
Végtelen, ezt feltéve azonban a legkicsinyebbnek
Is sok-sok csöpp részecskéből kellene állni.
Ezt elhinni azonban tiltja a józan okosság,
S ellene szólal az elme; be kell hát vallanod, íme:
Vannak a mindenségben részek nélküli testek,
Végtelenül kis alakban.
(I 609—620)

Lucretiusnak ebből a meggondolásából mindenesetre kitűnik, milyen

kicsinyeknek képzelte az "elemeket":
omnis enim longe nostris ab sensibus infra
primorum [14] natura iacet;
(II 312—313)

Mert hisz az ősi anyagnak egész természete mélyen

Érzékelésünk szintje alatt áll, …
(II 312—313)

Lássuk Lucretius elemeinek további tulajdonságait. Ezek "abszolút" tömörek,

szilárdak vagy erősek (solidi), és ebben közel állanak a jelenkori fizika elemi
részecskéihez. Lucretius megpróbálja ezt bizonyítani, kiindulván magából a
testnek a meghatározásából:

Principio quoniam duplex natura duarum

dissimilis rerum longe constare repertast,
corporis atque loci, res in quo quaeque geruntur,
esse utramque sibi per se puramque necessest.
nam qua cumque vacat spatium, quod inane vocamus,
corpus ea non est; qua porro cumque tenet se
corpus, ea vacum nequaquam constat inane.
sunt igitur solida ac sine inani corpora prima.
(I 503—510)

Elsőben, mert látjuk a dolgok lényege kettős,

És ez a kettős természet jó messzire eltér,
Mert test és hely, melyben jönnek s mennek a dolgok,
S így tisztán, külön is kell lennie mindeniküknek.
Minthogy amerre üres tér van, melyet úgy nevezünk űr,
Ott nincs test, és hol valamely test tartja lakását,
Ottan nem létezhet üres tér, nincsen üresség.
(I 497—504)

Ebből a bizonyításból nem hiányzik a logika, csakhogy arra kényszerít, hogy

gondolkozzunk a sűrűség vagy pontosabban a szilárdság fogalmáról. A sűrűség
jelenkori fogalma egyformán vonatkozik mind az összetett testre, — pl. a
szivacsra, a kristályra, a molekulára, — mind pedig az elemi részecskére — pl.
a protonra vagy neutronra. Lucretiusnál, aki nem használja a tömeg és súly
fogalmát, a sűrűségnek vagy "szilárdságnak" minőségi, specifikus jellege van.
"Az abszolút sűrűség" — ez a testnek térnélküli sűrűsége. Hogy mekkora ennek
a mértéke, azt nem lehet megmondani. Az "elemek" (primordia, minima, prima
corpora) abszolút sűrűségéről való elképzelésből Lucretius további
következtetést von le ezeknek a részecskéknek örökkévalóságára és
elpusztíthatatlanságára vonatkozólag.

ergo si solida ac sine inani corpora prima

sunt ita uti docui, sint haec aeterna necessest.
(I 538—539)

Igy ha az őselemek tömör és űr nélküli testek,

Kell, hogy az életük is, mint mondtam, tartson örökké.
(I 532—533)

Amiképpen van sűrűségük, éppen úgy van az "elemeknek" formájuk is; ez

különbözteti meg az egyiket a másiktól:
… quia non volgo paria omnibus omnia constant.
nec mirum; nam cum sit eorum copia tanta,
ut neque finis, uti docui, neque summa sit ulla,
debent ni mirum non omnibus omnia prorsum
esse parí filo similique adfecta figura.
(II 337—341)

Ámde mivel nem egyenlő mindenben valamennyi.

És ez nem csoda, mert oly végtelenül nagy a számuk,
Hogy, mint mondtam, egészüknek nincs vége, se hossza.
S ezzel az is jár, hogy nem egyenlő mindenikükben
Minden rész, s külsőre ugyancsak gyakran elütnek.
(II 337—341)

Az "elemi testek" különböznek egymástól kiterjedésben és formában:

praeterea lumen per cornum transit, at imber
respuitur. quare? nisi luminis illa minora
corpora sunt quam de quibus est liquor almus aquarum.
(II 388—390)

Aztán: átmegy a fény a szarún, de a záporeső már

Visszaverődik, minthogy a fénynek részei sokkal
Apróbbak, mint mikből a víznek cseppjei állnak.
(II 388—390)

továbbá:

… … … … … mellis lactisque liquores

iucundo sensu linguae tractentur in ore;
at contra taetra absinthi natura ferique
centauri foedo pertorquent ora sapore;
ut facile agnoscas e levibus atque rutundis
esse ea quae sensus iucunde tangere possunt,
at contra quae amara atque aspera cumque videntur,
haec magis hamatis inter se nexa teneri
(II 398—405)

Még idejön, hogy a méz és tej nedvének a nyelvünk

Kellemes ízét érzi, amint közelébe kerülnek,
Míg az üröm keserű zamatától és a beléndek
Undoritó levitől az egész száj összehuzódik.
Könnyen rájöhetünk ebből, hogy síma, kerekded
Magvakból áll minden test, mely kellemesen hat
Izlésünkre, viszont a csipős, keserű anyagok meg
Szögletes és érdes formáktól lettek ilyenné,
(II 398—405)

Lucretius mégis óvatosan határok közé szorítja a formák sokféleségét:

… … … … primordia rerum
finita variare figurarum ratione.
(II 479—480)

… … … … hogy az őselemek csak

Egy bizonyos pontig változtatják meg alakjuk.
(II 479—480)

Ezt az állítást azzal a ténnyel bizonyítja, hogy a természetes formációk

alakjainak a száma meghatározott mennyiségű. Ugyanígy elgondolása szerint
csak meghatározott számú kapcsolat lehetséges az "elemek" között; mintha
csak megsejtené a jelenkori kémiát:

Nec tamen omnimodis conecti posse putandum est

omnia; …
(II 700—701)

Ámde ne hidd, hogy minden mindennel keveredhet

Kedve szerint, mert úgy szörnyek lepnék el a földet.
(II 699—700)

Ezek a fenntartások szükségesek ahhoz, hogy meg lehessen magyarázni az

állandóságot és a formák ismétlődését a természetben. Ezek éppen olyan
elkerülhetetlenek a régi atomisták tanításában, mint az az állítás, hogy az
"elemek" térfogata véges, és az ilyenek csak még jobban bizonyítják az egész
rendszer jólátgondoltságát. Lucretius azt tartja, hogy az elemi testeknek csak
mechanikus tulajdonságai vannak, t. i. sűrűségük, alakjuk és kiterjedésük, de
tagadja színbeli különbözőségüket és minden egyéb tulajdonságukat:

Sed ne forte putes solo spoliata colore

corpora prima manere, etiam secreta teporis
sunt ac frigoris omnino calidique vaporis,
et sonitu sterila et suco ieiuna ferentur,
nec iaciunt ullum proprium de corpore odorem.
(II 842—846)

Ámde ne gondold azt, hogy az őselemek csak a színnek

Vannak híjával, mert éppúgy mentek a hőtől
És a hidegtől, vagy valamely langy pára hevétől,
S hangjuk sincs, és nem lelsz nedvességre se bennük,
Ugyszintén külön illatokat se bocsát ki a testük;
(II 839—843)

Az összes fölsorolt tulajdonságok szubjektívek. A valóságban az "elemeknek"

csak már említett mechanikus tulajdonságaik léteznek.

5. Az elemi testek mozgása

Az elemi testeknek elidegeníthetetlen mechanikus tulajdonsága — mozgásuk.

Epikuros és Lucretius tanítása szerint a mozgás éppen úgy "velük született"
sajátsága az elemi testeknek, mint testük (anyaguk) és súlyuk. Éppen a testek
súlya és az a körülmény, hogy ezek állandóan hullanak lefelé a térben, mint a
következőkből kitűnik, éppen ebből következik, hogy a mozgás az elemek
elidegeníthetetlen, organikus tulajdonsága:

Si cessare putas rerum primordia posse

cessandoque novos rerum progignere motus,
avius a vera longe ratione vagaris.
nam quoniam per inane vagantur, cuncta necessest
aut gravitate sua ferri primordia rerum
aut ictu forte alterius. …
(II 80—85)

Hogyha szerinted az őselemek mozgása elülhet,

S elpihenésükből új mozgást vélsz megeredni,
Tévedsz, és minden helyes elvtől messzekerültél.
Mert amiatt, hogy az űrben szállnak az őselemek mind,
Kell, hogy a súlyuk hajtsa s esetleg az összeverődés
Lökje meg őket.
(II 80—85)

Ebben a viszonylatban az "elemi testek" összehasonlíthatók a fényatomokkal, a

jelenkori fizika fotonjaival, ezeket sem gondolhatjuk nyugalmi helyzetben
levőknek.
Lucretius ezután az általános jellegű állítás után, hogy ezt be is bizonyítsa,
zseniális és találó pontossággal ecseteli a porszemek mozgását a napfényben, és
ezzel egészen találó vázlatát adja a browni mozgáselméletnek, megelőzvén ily
módon két évezreddel Szmoluchovszkijt, Einsteint és Perrint.
contemplator enim, cum solis lumina cumque
inserti fundunt radii per opaca domorum:
multa minuta modis multis per inane videbis
corpora misceri radiorum lumine in ipso
et vel ut aeterno certamine proelia pugnas
edere turmatim certantia nec dare pausam,
conciliis et discidiis exercita crebris;
conicere ut possis ex hoc, primordia rerum
quale sit in magno iactari semper inani.
dum taxat, rerum magnarum parva potest res
exemplare dare et vestigia notitiai.
(II 114—124)

Nézd ugyanis, valahányszor a napnak a házba szüremlő

Fénye homályos zúgba bocsátja aranysugarát, hát
Sok csöpp testecskét láthatsz kavarogni az űrben,
Erre meg arra libegve a fény ragyogó mezejében;
S mintha örök harcot harcolva, tusázva, csatákat
Vívnának seregestől, egy percet se pihenve,
Szét-szétugranak, aztán ismét megtömörülnek.
Elképzelheted ebből is, hogy az őselemek mint
Járják le s föl táncukat egyre a végtelen űrben.
(Annyira persze, amennyire ily csöpp kép a nagyobbnak
Mása lehet s mintegy nyom amannak az ismeretéhez.)
(II 114—124)

Megemlítvén magát a jelenséget, Lucretius áttér a dolog mélyebb

magyarázatára:
scilicet hic a principiis est omnibus error.
prima moventur enim per se primordia rerum,
inde ea quae parvo sunt corpora conciliatu
et quasi proxima sunt ad viris principiorum,
ictibus illorum caecis impulsa cientur,
ipsaque [pro]porro paulo maiora lacessunt.
sic a principiis ascendit motus et exit
paulatim nostros ad sensus, ut moveantur
illa quoque, in solis quae lumine cernere quimus
nec quibus id faciant plagis apparet aperte.
(II 132—141)

Hidd el: az őselemek minden mozgás eredői,

Minthogy először ezek jönnek mozgásba maguktól,
Majd ama lények, amiknek a teste parányi, s ezáltal
Könnyű játékul szolgálnak az őselemeknek.
Vak taszigálás által ezek mozgásba kerülve,
Ők a nagyobbakat indítják mozgásra megint fel.
Igy indul ki a mozgás rendje az őselemekből,
S így jut lassan az érzékünkig, akár ama testek,
Melyeket ott láthatsz táncolni a nap sugarában,
Ám nem láthatod azt az erőt, mely lökdösi őket.
(II 132—141)
A fizikus azonnal fölismeri ezekben a verssorokban a jelenkori browni
mozgáselmélet főtételét. Lucretius hibája csak abban állt, — hogy szigorúak és
akadékoskodók legyünk, — hogy a porszemek mozgása a napfényben a
valóságban nem tiszta Brown-mozgás; eltorzítja ezt a meleg örvénylése,
radiometrikus effektusok és egyebek. De aligha lenne helyes, ha iskolai
vizsgára bocsátanánk az atomizmus kétévezredes patriarcháját.
Lucretius egyáltalán semmi határt sem szab az üres térben a mozgó elemi testék
sebességének:

at quae sunt solida primordia simplicitate,

cum per inane meant vacuum nec res remoratur
ulla foris, atque ipsa suis e partibus unum,
unum, in quem coepere, locum conixa feruntur,
debent, ni mirum praecellere mobilitate
et multo citius ferri quam lumina solis
…
(II 157—162)

Kinti erők is könnyebben késleltetik őket.

Ezzel szemben az őselemek tömör, egyszerü testek,
És ha az űrben szállnak, nem gátolja kivülről
Semmi se őket, s részecskéik is úgy egyesülnek,
Hogy mind kezdeti célja felé törekedve haladjon.
Ennélfogva nem is csoda, hogy mozgásuk erősebb,
És sebesebben szállnak, mint gyors fénye a napnak.
(II 157—162)

A sebesség jelenkori relativisztikus meghatározottságát valóban semmiféle

bölcs sem álmodhatta meg, még olyanok sem, mint Epikuros és Lucretius.
A régi atomisták "klasszikus" fizikája éppen úgy, mint később Newtoné is csak
a mindennapos kísérlet általánosítására épült. A lehetséges sebességek
meghatározására a relativitáselméletben a kiindulópont, mint ismeretes, egy
nagyon is bonyolult és kifinomult kísérlet; ez a kísérlet mind Lucretius, mind
Newton számára hozzáférhetetlen volt.
Lucretius nagyon szemléletes és világos magyarázatot ad arra, hogy sok
anyagban miért nem látjuk az alkotó elemi testek mozgását. Nehéz megállni,
hogy az ember ne idézze teljes egészében költeményének ezt a festői részletét:

Illud in his rebus non est mirabile, quare,

omnia cum rerum primordia sint in motu,
summa tamen summa videatur stare quiete,
praeter quam siquid proprio dat corpore motus.
omnis enim longe nostris ab sensibus infra
primorum natura iacet; qua propter, ubi ipsa
cernere iam nequeas, motus quoque surpere debent;
praesertim cum, quae possimus cernere, celent
saepe tamen motus spatio diducta locorum.
nam saepe in colli tondentes pabula laeta
lanigerae reptant pecudes, quo quomque vocantes
invitant herbae gemmantes rore recenti,
et satiati agni ludunt blandeque coruscant;
omnia quae nobis longe confusa videntur
et velut in viridi candor consistere colli.
praeterea magnae legiones cum loca cursu
camporum complent belli simulacra cientes,
fulgor ubi ad caelum se tollit totaque circum
aere renidescit tellus supterque virum vi
excitur pedibus sonitus clamoreque montes
icti reiectant voces ad sidera mundi
et circum volitant equites mediosque repente
tramittunt valido quatientes impete campos;
et tamen est quidam locus altis montibus, [unde]
stare videntur et in campis consistere fulgor.
(II 308—332)

Abban sem lelhetsz elvégre csodálnivalót, hogy

Míg mozgásban van mindnyája az őselemeknek,
Addig az összesség, úgy tűnik, áll nyugalomban,
Mindazokon kívül, melyek önként végzik a mozgást,
Mert hisz az ősi anyagnak egész természete mélyen
Érzéklésünk szintje alatt áll, azt se vehetjük
Észre tehát, mely mozgást végez rejtve előlünk.
Hisz megesik, hogy az is, mit szemmel láthat az ember,
Messzekerülve, a mozgását elrejti előlünk.
Lám, amidőn gyapjas bárányok a domb tetejében
Rágcsálják a kövér legelőt ballagva, amerre
Friss harmattól gyöngyös fű csalogatja el őket,
És jóllakva szelíden játszanak és döfölődnek,
Mindez a távolból eggyé olvadva tünik fel,
Mintha fehér folt lenne a dombnak zöld mezejében.
És amidőn nagy hadseregek megtöltik a síkság
Térségét torlódva, csaták képét felidézve,
S fényük az égre ragyog, a az egész tájék körülöttük
Érctől tündöklik, s az erőteljes hadinépnek
Lába alatt mennydörgés kél, s a hegyekre ható zaj
Onnan visszaverődve egészen a csillagokig száll,
Közben a száguldó lovasok vágtatnak alá-fel,
És dübögő rohanással szeldelik által a rónát;
Mégis: mindez a hegy tetejéről állani látszik,
S mintha csak egy pontján villogna a síknak a fényük.
(II 308—332)

Lucretius tételének megvilágítására, minthogy nem ismeri még a mikroszkópot,

egy olyan eszközt használ, amely nem kevésbé meggyőző, mint a soha nem
látott tárgyak mozgásának szemlélete mikroszkóp alatt. Az anyag mozgásáról
adott kép Lucretiusnál annyira világos és meggyőző, hogy szinte azon
csodálkozunk, miért nem volt nagyobb hatása a régebbi korok
természettudósaira.

6. A nehézkedés és a "clinamen" Lucretiusnál

Sokkal bonyolultabb, és kevésbé világos Epikuros—Lucretius fizikájának az a

része, amely a nehézkedéssel és az elemi testek összeütközéseivel foglalkozik.
Ezen a téren a régi atomista tanítás határozottan ellentmond a newtoni fizika
alapvető elképzeléseinek.
Newton világa elképzelhető nehézkedés nélkül is. A nehézkedés törvénye nem
negyedik törvénye a mechanikának, hanem csak olyan résztörvénye az erők
kölcsönhatásának, mint pl. Coulomb törvényei. Lucretiusnál fordítva — a test
nem képzelhető el nehézkedés nélkül:

corporis officiumst quoniam premere omnia deorsum,

(I 362)

Mert hisz tiszte a testnek, hogy mindent lefelé nyom.

(I 356)

Maga a mozgás is a nehézkedés következménye. Csakhogy a testeknek az esése

nemcsak ebből a tulajdonságukból következik; ehhez még egy másik test is
kell, — a Föld!

nocturnasque faces caeli sublime volantis

nonne vides longos flammarum ducere tractus
in quas cumque dedit partis natura meatum?
non cadere in terras stellas et sidera cernis?
sol etiam [caeli] de vertice dissipat omnis
ardorem in partis et lumine conserit arva;
in terras igitur quoque solis vergitur ardor.
transversosque volare per imbris fulmina cernis,
nunc hinc nunc illinc abrupti nubibus ignes
concursant; cadit in terras vis flammea volgo.
(II 206—215)

Láttad-e éjjel, a csillagos égen röpke tüzek mint

Szálldosnak hosszú lángcsóvát vonva magukkal,
Merre a természet kijelölte menésük irányát,
És hogy csillag csillag után mint hull le a földre?
Sőt a nap is hogy szórja tüzét a nagy ég tetejéről
Minden irányba, elöntve világgal a földi mezőket,
S így kitünik, hogy a nap heve is földünkre irányul.
S látod, amint zivatarkor a villám szertecikázik,
És tüze itt vagy amott vágtat hasogatva a felhők
Fátylát, magva azonban mindig a földre esik le.
(II 206—215)

Lucretius Epikuros nyomdokába lépve és kétezer esztendővel megelőzve

Galileit, csodálatos éleslátással, tisztán szellemi szemléleten alapuló
meggondolásból kiindulva, azt állítja, hogy a testeknek az üres térben
függetlenül súlyuktól azonos sebességgel kell esniük. Helyesen jegyzi meg,
hogy a testek

… per aquas quae cumque cadunt atque aera rarum,

haec pro ponderibus casus celerare necessest
propterea quia corpus aquae naturaque tenvis
aeris haud possunt aeque rem quamque morari,
sed citius cedunt gravioribus exsuperata;
at contra nulli de nulla parte neque ullo
tempore inane potest vacuum subsistere rei,
quin, sua quod natura petit, concedere pergat;
omnia qua proter debent per inane quietum
aeque ponderibus non aequis concita ferri.
(II 230—239)

… ami vízben hull lefelé vagy a híg levegőben,

Kell, hogy a benne levő súly meggyorsítsa esését,
Minthogy a víz és lég ritkás természete azzal
Jár, hogy nem tartóztatnak fel semmit egyenlőn,
És nehezebbek előtt hamarabb eltérnek az útból.
Ezzel szemben az űr nem képes semmi időben
S egyik részében sem semminek ellene állni,
Sőt természetivel jár, hogy mindegyre kitérjen.
Éppen ezért mindennek, más-más súly esetén is,
Egyformán kell szállni a végtelen űrben.
(II 230—239)

Ezt a következtetést egy másik helyes gondolat előzi meg a víz és levegő
"archimedesi" ellenállásáról:

nonne vides etiam quanta vi tigna trabesque

respuat umor aquae? nam quo magis ursimus altum
derecta et magna vi multi pressimus aegre,
tam cupide sursum removet magis atque remittit,
plus ut parte foras emergant exiliantque.
nec tamen haec, quantum est in se, dubitamus, opinor,
quin vacuum per inane deorsum cuncta ferantur.
sic igitur debent flammae quoque posse per auras
aeris expressae sursum succedere, quamquam
pondera, quantum in [se] est, deorsum [de]ducere pugnent.
(II 196—205)

S látod a szálfát vagy tuskót is mennyi erővel

Dobja fel egyre a víz, és mennél jobban igyekszünk
Mélyre lenyomni a visszadobottat, s bármily erővel
Nyomjuk alá, annál hevesebben lökdösi vissza,
Ugyhogy több felinél kibukik s felszínre törekszik.
Ám mégis kétségtelen, azt hiszem az, hogy akármi
Önmaga súlya alatt az üres térben lefelé száll,
És csak az okból tudhat a láng is fölfele szállni,
Hogy fölnyomja a lég járása, különben a testek
Önnön súlyuktól mindig lefelé törekednek.
(II 196—205)

Hogy megérthessük Epikuros és Lucretius további következtetéseit a testek

esésével és nehézkedésükkel kapcsolatban, Epikuros asztronómiai nézeteire
kell gondolnunk.
Epikuros tanítása határozottan állást foglal az ellen a fölfogás ellen, hogy a
Föld gömb alakú, és hogy vannak antipodusok:

Illud in his rebus longe fuge credere, Memmi,

in medium summae quod dicunt omnia niti …
………………………………………
et quae pondera sunt sub terris omnía sursum
nitier in terraque retro requiescere posta,
………………………………………
illi cum videant solem, nos sidera noctis
cernere et alternis nobiscum tempora caeli
dividere et noctes parilis agitare diebus.
(I 1052—1053, 1058—1059, 1065—1067)

Arra ügyelj ehelyütt még, Memmiusom, nehogy elhidd,

Mint mondják, hogy minden az összesség közepére
Tart, …
………………………………………
Csak ha hiszed, hogy bármi magára hagyatva megállhat,
Vagy hogy a föld alján lévő súly fölfele törhet,
………………………………………
S hogy mikor ők a napot látják, itt csillagos éj van,
Minthogy egük járása fonáka az itteniének
(I 1046—1048, 1051—1052, 1059—1061)

Lucretius ezt lehetetlennek tartja és nem takarékoskodik az éles szavakkal. Az a

rendkívüli fölháborodás, amellyel az antipodusok elméletét elintézi, tisztára elvi
kopernikuszi törekvésekből ered. Epikuros és Lucretius számára
megengedhetetlen az a gondolat, hogy a világmindenségnek középpontja
legyen. Elképzeléseik a világmindenségről még nagyon homályosak és tévesek.
A Föld Lucretiusnál lényegében végtelen kiterjedésű féltér, elhatárolt felülettel,
ha egyáltalán szabad ezzel kapcsolatban olyan matematikai fogalmakat
használnunk, amely Lucretiustól teljességgel, idegenek. Az ő fizikája minőségi
fizika, amelyben nyoma sincs a matematikai váznak.
A költemény V. könyvében, amelyben Lucretius áttér konkrét astronómiai
kérdésekre, több olyan állítás található, amely nyilvánvaló ellentmondásban áll
a kifejtett sémával. A szerző ezt tudja, de ez őt nem zavarja. Abban a percben,
hogy áttér a fizikai alapelvekről a részletesebb és speciálisabb feladatokra, már
azt is elégnek tartja, ha utal a kérdés megmagyarázásának elvi lehetőségére:

nam quid in hoc mundo sit eorum ponere certum

difficilest; sed quid possit fiatque per omne
in variis mundis varia ratione creatis,
id doceo plurisque sequor disponere causas,
motibus astrorum quae possint esse per omne;
e quibus una tamen sit et haec quoque causa necessest,
quae vegeat motus signis; sed quae sit earum
praecipere haud quaquamst pedetemptim progredientis.
(V 526—533)

Látod-e már, hogy akármily lenge anyag mire képes,

Hogyha nehéz testhez van kötve, akárcsak a lég van
Kötve a földhöz, az emberhez meg a lelki tehetség?
Most hadd zengjem az égen bolygó csillagok útját.
Elsőben, ha az ég nagy gömbje forog, hát
Azt mondhatjuk, a sarkát minden irányban a légnek
Súlya szorítja, s tartja bezárva akármely irányból —
Erre felülről más levegő száll s ömlik amarra,
(V 526—533)

Kifejtvén, hogy kétféleképén is meg lehet magyarázni a holdfázisok változásait,

álláspontjának megfelelően kijelenti:

proinde quasi id fieri nequeat quod pugnat uterque

aut minus hoc illo sit cur amplectier ausis.
(V 729—730)

Mintha akármelyikük tana nem válhatna valóra,

Vagy ha kevésbé kellene ezt elhinni amannál.
(V 718—719)

Az az elképzelés, hogy a Föld végtelen kiterjedésű féltér, elhatárolt felülettel

arra a következtetésre kell hogy vezessen, hogy az elemi testek, amelyek
nehézkedésük következtében mozgásban vannak, párhuzamos pályán egyforma
sebességgel zuhannak lefelé. De ily módon teljességgel ki lett volna zárva
annak a lehetősége, hogy az elemi testek össze is ütközzenek egymással, már
pedig erre feltétlenül szükség volt azért, hogy a dolgok létrejöhessenek. Erre a
nehézségre Epikuros—Lucretíus csodálatos és váratlan megoldást találnak:
egyszerűen föltételezik, hogy az elemi testek esés közben minden külső
kényszerítő ok nélkül maguktól "elhajolnak" a függőleges iránytól. Lucretius
Memmiushoz fordulva ezt írja:

Illud in his quoque te rebus cognoscere avemus,

corpora cum deorsum rectum per inane feruntur
ponderibus propriis, incerto tempore ferme
incertisque locis spatio depellere paulum,
tantum quod momen mutatum dicere possis.
quod nisi declinare solerent, omnia deorsum
imbris uti guttae caderent per inane profundum
nec foret offensus natus nec plaga creata
principiis; ita nihil umquam natura creasset.
(II 216—224)

Még azt óhajtom feltárni előtted e részben,

Hogy mikor őselemünk egyenest lefelé megy az űrben,
Önmaga súlyától egy kissé félrecsapódik,
Mindig más-más helyt és más-másféle időben,
Annyira épp hogy irányát kissé félreterelje,
Mert e kitérés híján úgy hullnának alá, mint
Hullnak a zápor cseppjei sűrün a végtelen űrben,
S érintés, löketés így nem támadna közöttük.
Melynél fogva a természet se teremtene semmit.
(II 216—224)

Ez az elemi testek mozgásának egyik sajátsága. Ami ezt a sajátságot illeti, ha

már most áttérünk a modern fizikára, természetesen összehasonlíthatjuk ezzel
az elhajlással a testeknek azt a kitérését, amelyet más testek által létrehozott
gravitációs vagy elektromágneses erővonalak irányában végeznek. — De
Lucretius elképzelése és szándéka még jelentősen tovább megy. Azt a parányi
kitérést, "elhajlást" — Epikuros—Lucretiusnál clinamen — amely önkéntes és
akarattól függő, bizonyos mértékig összehasonlíthatjuk az ember szabad
akaratával. Lucretius így okoskodik:

Denique si semper motu conectitur omnis

et vetere exoritur [motus] novus ordine certo
nec declinando faciunt primordia motus
principium quoddam, quod fati foedera rumpat,
ex infinito ne causam causa sequatur,
libera per terras unde haec animantibus exstat,
unde est haec, inquam, fatis avolsa voluptas,
per quam progredimur quo ducit quemque voluntas,
declinamus item motus nec tempore certo
nec regione loci certa, sed ubi ipsa tulit mens?
nam dubio procul his rebus sua cuique voluntas
principium dat et hinc motus per membra rigantur.
(II 25l—262)

Borzsák István jegyzete a megjelölt sorvégekhez az Auctores Latini VI.

kötetéből: "A 257. sor végén a kéziratokban voluptas [gyönyör, öröm, élvezet],
a 258. sor végén voluntas [1. akarat, óhajtás, kívánság; 2. szándék, elhatározás,
cél; 3. szabad akarat, készség stb.] olvasható. Lachmann indokolható, de
igazolhatatlan konjektúrája (potestas) helyett sokkal egyszerűbb
(Lambinusszal) a két sorvégződést egyszerűen felcserélni." Tóth Béla alábbi
fordítása már a csere utáni állapotot tükrözi. — A szerk.

Végre, ha minden mozgás egy egységbe szövődik,

És egymásra aként jőnek, mint láncszem a láncban,
S elhajlásukkal sem nyitnak az őselemek meg
Oly mozgást, mely megtörné a végzet uralmát,
Hogy ne következzék ok az okra örökkön örökké:
Honnan eredhet az élő lényeknek szabad és a
Sorstól mintegy elszakitott akaratja e földön,
Melynek folytán megy, hova vágya vezérli, az ember,
S változtatja a mozgását, amiként az eszébe
Ötlik, s nem kiszabott részében a helynek; időnek?
Mert biztos, hogy ezekre saját akaratja vezérel
Bárkit is, és onnét száll szét a tagokba a mozgás.
(II 25l—262)

Hogy megmagyarázza ezeket a bonyolult, de kétségbevonhatatlan jelenségeket,

Lucretius ezeket mondja:

id facit exiguum clinamen principiorum

nec regione loci certa, nec tempore certo.
(II 292—293)

Azt csak az őselemek pici elhajlása okozza,

Mely nem tudni, milyen helyt és mely időben esik meg.
(II 292—293)

Tehát az elemi testek rendelkeznek egy elenyészően parányi spontán

mechanikus tulajdonsággal, amely az elemi testek irtózatos tömegéből álló
bonyolult rendszerben elvezethet a tudatnak és a szabad akaratnak a
keletkezéséhez.
Marx Károly ifjúkori doktori értekezésében (Démokritos és Epikuros
természetfilozófiájának különbsége) mélyenszántó analízisét adja az
epikuros—lucretiusi tanításnak az elemek elhajlásáról. Ez az értekezés
szembeszáll azzal, amit erről a témáról ezer éven írtak. Marx emlékeztet azokra
a vég nélküli heves vitákra, amelyeket ez a kérdés az ó- és az újkorban
kiváltott; beszél arról, hogy Cicero szemére vetette Epikurosnak az ok nélküli
elhajlást. Idézi Cicero szavait, hogy t.i.
"Ennél szégyenletesebbet fizikus még nem mondott." (Marx—Engels I., 30).
Marx általános elvi, és dialektikus filozófiai szempontból Epikuros Lucretius
oldalára áll. Kiindul abból, hogy ez a két ókori filozófus félreérthetetlenül arra
törekedett, hogy kiküszöbölje az atomelméletből a vaskényszerűség, a
fatalizmus gondolatát. Marx, miután idézte Cicero szavait, szembeszáll vele és
ezt írja:
Először is az a fizikai ok, amely annyira kellett volna Cicerónak, ismét
visszavetette volna az atomok elhajlását a determinizmus szférájába, pedig
éppen ebből kellett kiszabadítani ezt a tanítást. Azután meg az atom még
egyáltalán nem teljes, ha nincs meg benne az elhajlás determináltsága. Azt
kérdezni, hogy mi az oka ennek a meghatározottságnak, éppen olyan mintha azt
kérdeznénk: mi az oka annak, hogy az atom a princípium? Nyilvánvaló, hogy
ennek az utóbbi kérdésnek semmi értelme sincs az olyan ember szemében, aki
szerint az atom mindennek az oka, s következésképpen neki magának (az
atomnak) már nem lehet további oka. [15]
Továbbá emlékeztet Marx Bayle szemrehányásaira, aki bűnéül rótta fel
Epikurosnak, hogy spirituális elv helyett kitalálta az atomok önkéntes
"elhajlását"; Marx erre azt jegyzi meg, hogy
az atom lelke csak szó lett volna, míg az "elhajlás", amelyről Epikuros beszél,
valóságos lelke az atomnak. [16]
V. I. Lenin Hegel filozófiatörténetéhez írt jegyzeteiben, miközben Hegellel
vitatkozik, ugyancsak Epikuros mellé áll. Többek között, pl. ezt írja:
Epikuros a lélekről: finomabb atomok (NB), gyorsabb (NB) mozgásúak,
kapcsolatuk (NB) a testtel stb. stb. (Diogenés Laertios X § 66; 63—64) —
nagyon naiv és jó — de Hegel dühös lesz és szitkozódik: "fecsegés", "üres
szavak", "semmi gondolat" [17].
Természetesen nem lehet kétség afelől, hogy Epikuros és Lucretius konkrét
elképzelése az elemi testek eséséről vagy szabad mozgásáról — téves.
Különösen igaza volt a XVIII. század híres fizikusának, Lesage-nak (egy a
nehézkedés természetére vonatkozó érdekes elmélet szerzőjének), amikor
"Newtonizált Lucretius" című emlékiratában támadta az epikureusokat:
Ha az első epikureusok kozmográfiai tudása csak legalább annyira józan lett
volna, mint azoké a kortársaké volt, akikre ezek az epikureusok rá se
hederítettek, és ha a geometriából legalább annyit tudtak volna, amennyi akkor
már közismert volt, akkor valószínűleg nagyon könnyen fölfedezhették volna
az általános nehézkedést és mechanikai okát. [18]
Lesage úgy gondolja, ha az epikureusok fölismerték volna, hogy a Föld gömb
alakú, akkor úgy alakították volna világéletüket, hogy a hulló elemi testek a
Föld centruma felé tartanak. Ebben az esetben a részecskék összeütközésének a
megmagyarázásához nem kellett volna spontán "elhajlást" (clinamen)
föltételezniük. Ezzel együtt, ha még bevezetik azt a hipotézist is, hogy az elemi
testek a világmindenségben bizonyos formában abszorbeálódnak, akkor a
nehézkedés, pl. a Földé és a Napé egyszerű mechanikai magyarázatot kapott
volna mind minőségi mind mennyiségi oldalról.
Nem fűztem a Lucretius által megénekelt atomokhoz semmi olyan új
meghatározást, amelynek az lett volna a célja, hogy általa megmagyarázhassuk
a jelenkorban fölfedezett nagy törvényszerűségeket
írja Lesage, továbbá:
Ellenkezőleg, megelégedtem azzal, amit elvett mozgásukból a szándékos
korlátozottság (a majdnem teljes párhuzamosság), ahogy Epikuros elrontotta
Démokritos atomfogalmát (egyformaság minden irányban).
Helyesebb mégis azt gondolnunk, hogy nem a téves kozmográfia — vagyis az
az elképzelés, hogy a Hold síkalakú, — nem ez az elképzelés vezette Epikurost
és Lucretiust az atomok spontán elhajlásának gondolatára, hanem éppen
megfordítva, az a szükséglet, hogy bevezessék az atomelméletbe a
spontaneitást, ez vonta maga után azt az elgondolást, hogy az elemi testek
párhuzamos pályán egyforma sebességgel mozognak.
Újra a költemény vezérmotívumához kell visszatérnünk, — ahhoz, hogy a költő
az elemek segítségével akarja megmagyarázni a természet összes jenségeit
kivétel nélkül. Az abszolút sűrű elemi testek, amelyek az üres térben hullanak,
és amelyeknek semmi más tulajdonságuk nincs, nem voltak alkalmasak arra,
hogy akár a legáltalánosabb formában is megmagyarázzanak olyan vitathatatlan
és semmi másra vissza nem vezethető tényeket, mint az öntudat és a szabad
akarat. Hogy a sémát megmentsék, elkerülhetetlen volt, hogy néhány
elidegeníthetetlen organikus és spontán tulajdonsággal ruházzák föl ezeket az
elemi testeket; ámbár ezek a tulajdonságok egyáltalán nem voltak hasonlatosak
a bonyolult organizmus tudatához és szabad akaratához, de ha a megszervezett
anyag különös formáiba egyesültek az elemek, akkor ezek a tulajdonságok már
elvezethettek az érzéshez, a tudathoz és a gondolathoz.
Ha ebben az általános formában fogalmazzuk meg a kérdést, nem hallgathatjuk
el, mennyire hasonlít a spontán elhajlás, Epikuros és Lucretius gondolatainak
elvi tartalma a jelenkori fizika ú.n. "határozatlansági viszonyához." Ennek a
lényege az, hogy semmiféle eszközzel sem határozhatjuk meg egyidejűleg
abszolút pontosan az elemi részecskék helyzetét és sebességét. Ez a
lehetetlenség konkréten abban nyilvánul meg, hogy a részecske koordinátájának
és nyomatékának szorzata állandó rendszerű véges szám. A részecskék
mozgásának megváltozása a jelenkori fizika szerint, egy bizonyos tér- és
időhatáron túl "meg nem határozható időben és ismeretlen helyen" megy végbe,
éppúgy, mint Lucretiusnál. Mai tudásunk szerint sok alapvető jelenség, mint pl.
az atom fénykibocsátása, vagy az atommag radioaktív szétesése kapcsolatban
áll ezzel, és teljesen spontánul megy végbe.
Megengedhetetlen túlzás és durva tévedés lenne, ha Epikurost és Lucretiust a
kvantum-mechanika ősének tartanánk, de némely antik és jelenkori
gondolatnak az azonossága nem lehet egészen véletlen. Az atom összetételének
és energiájának kvantumozása kétségtelenül gyökerében összefügg ezeknek az
elementáris részecskéknek töredék jellegével, és azzal a dialektikus
ellentmondással, amely magában az atom fogalmában rejlik.
Az elementáris részecskéknek, a jelenkori fizika primordiumainak
kvantumtermészete valószínű, és remélhetjük, hogy a jövő meg fogja teremteni
ezeknek a részecskéknek kvantumelméletét. Csak ezeknek a perspektíváknak a
szempontjából és a véges atomok gondolatával lehet megértetni a jelenkori
kvantumelképzelések magvait, beleértve a meg-nem határozottság viszonyát is.
Mégis igen mély a különbség Lucretiusnak a spontán elhajlásra vonatkozó
tanítása és néhány jelenkori fizikus és filozófus között, akik hajlanak az
idealizmusra és indeterminista formában túlozzák a meg-nemhatározottság
experimentális viszonyát. Az epikureusok számára a "clinamen" a tudatra és a
szabad akaratra vonatkozó szigorú materialista tanítás alapja volt. A bonyolult
organizmus tudata csak annyiban különbözik az elemi testek spontán
elhajlásától, amennyiben ezek az elemi testek különböznek az egész
organizmustól.

haut igitur debent esse ullo praedita sensu. [19]

Denique uti possint sentire animalia quaeque,
principiis si iam est sensus tribuendus eorum,
quíd, genus humanum propritim de quibus auctumst?
scilicet et risu tremulo concussa oacchinant
et lacrimis spargunt rorantibus ora genasque,
multaque de rerum mixtura dicere callent
et sibi proporro quae sint primordia quaerunt;
(II 973—980)

Igy hát nem tehetünk érzést fel az őselemekben. [19]

Végre: miképp fog majd érezni akármelyik állat,
Hogyha az ősanyagában ia érzést tételezünk fel,
Még hozzá olyat is, mely az emberi fajta sajátja?
Nyilván, hogy remegő nevetéstől rázva kacagnak,
S arcaikon nekik is könnyek harmatja csorog le,
Bölcsen feltárják az anyagnak az összetevőit,
És testüknek a kezdeteit szintén kikutatják.
(II 969—976)

A jelenkori idealisták viszont éppen megfordítva, megpróbálnak a meg-nem-

határozottság experimentális viszonyára támaszkodni; ez lesz idealizmusuk
alapja, sőt isten létének. bizonyítéka. [20]
A clinamen-ről szóló tanításban Epikuros és Lucretius elsőnek kapcsolták össze
a véletlen és a szükségszerű, a szabadság és a determinizmus fogalmát. Marx
szavai szerint
az atom epikureus elhajlása megváltoztatta az atomok világának egész belső
struktúráját azáltal, hogy ez a tanítás megvalósította azt az ellentmondást,
amely az atom fogalmában rejlik. [21]
A filozófusoknak és fizikusoknak, akik megrémülnek a meg-nemhatározottság
viszonyától, mint az indeterminizmushoz vezető úttól, vagy megfordítva,
azoknak, akik úgy tekintenek erre mint reménységükre, mint az idealizmus és
miszticizmus támaszára, egyformán érdemes elolvasniuk Lucretius
költeményét. A régi konkrét képek és ismeretek avultságán át is világosan
megérthetik egyesek, hogy vége legyen félelmüknek, mások, hogy vége legyen
reménységüknek.
7. Lucretius optikája

Az elemek spontán elhajlásáról szóló tanítással Lucretius lezárja fizikájának

alapvető elveit. A további négy könyvben fölhasználja a fizikai alapot olyan
bonyolultabb természeti jelenségek megmagyarázására, mint pl. a lélek, az
érzés, asztronómiai jelenségek, meteorok, a Föld fejlődése, az élet, a társadalom
stb. Ebben a négy könyvben vannak elszórtan verssorok és szakaszok amelyek
a jelenkori értelemben vett fizikai tudományt tárgyalják (pl. az alakok látásának
elmélete — IV, a folyékony testek tapadásának helyes magyarázata — III 186
és köv., a mágnesség — IV 1090 és köv. stb.). De ezek a helyek Lucretiusnál
nem túlságosan illusztratív jellegűek, hipotézisek ezek, amelyekhez talán nem
is nagyon ragaszkodott. A jelenkori olvasóra ezek archaisztikusan hatnak, csak
történeti érdeklődésre tarthatnak számot.

A konkrét fizika és a konkrét természettudomány fölépítéséhez hiányzott a

föltétlenül szükséges speciális kísérleti tudás; ehhez nem volt elég a
mindennapos megfigyelés, és ezt nem lehetett megszerezni racionális
spekuláció útján. Bemutató példa lehet ebből a szempontból Lucretius optikája,
amely a IV. ének jelentős részét öleli föl.

0ptika — a szó pontos görög értelmében a látás tudományát jelenti. Ennek a

tudománynak a föladata mindenek előtt az volt, hogy megmagyarázza azt az
antik ember számára rejtélyes tényt, hogy a szemben létrejön egy olyan
ábrázolás, amely hasonlít a külvilág tárgyaihoz. Továbbá meg kellett
magyarázni, hogyan ad képet a tükör, és hogy jön létre a szín. A fénytörés
viszont, ámbár régóta ismeretes volt, csak jóval később lett tanulmányozás és
okoskodás tárgya (Ptolemaios II. század Kr. u.).

A jelenkori ember, aki már ismeri a fényképezőgépet, a mozit és más optikai

eszközöket, el sem tudja képzelni., hogy milyen nagy nehézséggel került
szembe az antik filozófus és fizikus, ha kísérletet tett arra, hogy megértse:
hogyan jön létre a látás. A nehézség egyrészt abból állott, hogy a szem
szerkezete, az üvegtest és a szemgolyó egyéb részeinek a működése
ismeretlenek voltak. Másrészt viszont az ókorban soha senki sem érhette el azt,
hogy a szemen kívül pusztán a fény segítségével létrehozott (ú. n. objektív)
képhez jusson; ez ma minden gyereknek könnyen osztályrészéül juthat, ha pl.
papírra, vagy valamilyen ernyőre vetítenek előtte — lencse segítségével. Csak a
XV. században sikerült először képet vetíteni a camera obscura segítségével
(Leonardo da Vinci).

A látás problémája, amely részben a tükör műve is, eléggé természetesen

elvezet ahhoz a hipotézishez, hogy vannak látósugarak [22], amelyek a szemből
indulnak ki a tárgyhoz és mintegy körültapogatják a tárgyat. Ezen az alapon
keletkezett Euklidés matematikai—geometriai optikája, jóllehet nyilvánvaló
nehézséget okozott az az elképzelés, hogy a sugarak nem a tárgyról indulnak ki,
hanem a szemből.
Epikuros és Lucretius már nem fejtegetik a látósugaraknak ezt a kényelmes, de
nyilvánvalóan szubjektív fikcióját, hanem, hogy megmagyarázzák a látást, egy
sokkal egyszerűbb és tárgyszerűbb elképzeléshez folyamodnak: eszerint a
tárgyakról "képmások" (simulacra) szakadnak le.

nunc agere incipiam tibi, quod vehementer ad has res

attinet esse ea quae rerum simulacra vocamus;
(IV 29—30)

Most azt tárom fel, mi ugyancsak erősen e tárgyhoz

Tartozik, és mit a dolgok képének nevezünk mi,
(IV 33—34)

Finom hártyák ezek a tárgyak felületén és a tárgyak ábrázolásának anyagi

megtestesítői. Ezekkel magyarázza Lucretius az álmokat és látomásokat is. Az
ábrázolások (simulacra) nem föltétlenül függenek össze tárgyakkal.

Sed ne forte putes ea demum sola vagari,

quae cumque ab rebus rerum simulacra recedunt,
sunt etiam quae sponte sua gignuntur et ipsa
constituuntur in hoc caelo, qui dicitiur aer,
(IV 129—132)

Ám de ne gondold, hogy csak olyan képekre akadhatsz,

Melyek a dolgok másaiként válnak le azokról.
Mert olyan is van, amely úgy jön létre magától,
S úgy alakul ki az égen, vagy más szóval a légben,
(IV 117—120)

Lucretius különbséget tesz a saját fényt kibocsátó testek pl. a Nap fénye és a
"képmások" között, amelyek megvilágított tárgyakról szakadnak le.
Nyilvánvaló, hogy Lucretius úgy gondolja: a fénysugarak leszakítanak a
tárgyról; egy hártyát, a "képmást" és ezt maguk előtt hajtják. Ezt a következő
sorokból láthatjuk:

Principio persaepe levis res atque minutis

corporibus factas celeris licet esse videre.
In quo iam genere est solis lux et vapor eius,
propterea quia sunt e primis facta minutis,
(IV 183—186)

Minthogy ezek mind apró őselemekből erednek,

S mint kicsiholt szikrák sebten pattannak a légen
Át sorjában, amint az ütések kergetik őket,
Mert oly gyorsan száll fény fényre, akárcsak a villám
(IV 191—194)
qua propter simulacra pari ratione necesseest
inmemorabile per spatium transcurrere posse
temporis in puncto, primum quod parvola causa
est procul a tergo quae provehat atque propellat,
(IV 191—196)

Éppígy kell szálldosni a képeknek szakadatlan

Által a végtelen űrön pillantásnyi időben.
Elsőben, mert ott van hátul az ok, mely előre
Lökdöshet, taszigálhat ily apró lényeket, …
(IV 196—199)

Megkísérli Lucretius azt is, hogy megmagyarázza a "simulacrumok" képét a

tükörben; a nedves agyagálarcról veszi ügyes hasonlatát, mert ennél is, amikor
ezt oszlopra erősítik, megcserélődnek az oldalak (IV. 295). Így lesz a
tükörképben is a jobb oldal azonos a tükröződő tárgy baloldalával.

Omnia quandoquidem cogit natura referri

ac resilire ab rebus ad aequos reddita flexus.
(IV 346—347)

Föltévén, ha hiszed, hogy a lég megfosztva a fénytől

Járhat alá s fel, s mozgásunkat tudja követni.
(IV 349—350)

A simulacrum-elméletben, ha eltekintünk túlságosan festői tárgyszerűségétől,

van egy szemernyi igazság a jelenkori fényelmélet szempontjából is. A rezgési
tér, amelynek középpontja a saját fényt kibocsátó test vagy megvilágított tárgy,
magában rejti a tárgy potencionális ábrázolását, képét, de ez nem lesz láthatóvá,
ha a rezgések közvetlenül hullanak valamely ernyőre, csak megfelelő optikai
rendszer közvetítésével lesz belőlük ún. "objektív kép". Ebben az értelemben a
megvilágított tárgyakról valóban "simulacrumok" szakadnak le és röpködnek a
térben. Csakhogy mesterséges beavatkozásra van szükségünk ahhoz, hogy
ezeket a "simulacrumokat" megjelenésre kényszerítsük. Éppen a szem az az
optikai rendszer, amely föltétlenül szükséges a "simulacrumok"
megjelenítéséhez.

Abban az időben, amikor Epikuros és Lucretius optikáját megteremtették, olyan

úton jártak, amely az ő korukban egyedül volt lehetséges. Az igazságot sokkal
később, évszázadok múlva ismerhették föl az emberek, amikor megismerték a
szem fölépítését, szerkezetét, és megtanulták, hogy optikai értelemben
"objektív képet" hozzanak létre az emberi szemtől függetlenül.

Amikor napjaink fizikáját összehasonlítjuk Lucretius fizikájával — közben

természetesen figyelmen kívül hagyva a részleteket, s csak az alapvető
vonásokat és absztrakt formákat állítva szembe egymással —, kétségtelenül sok
közös vonást állapíthatunk meg és pedig a legfőbb dolgokban.

Visszaemlékezvén most és helyreállítván a régi bölcsnek, a tudós és költő

epikureusnak szavait és gondolatait, mi akik végre látjuk és nemcsak kitaláljuk
az atomokat, hanem parancsolunk is nekik, mély kegyelettel kell meghajtsuk
fejünket a tudomány igazi klasszikusának, a nagy materialistának és a kiváló
költőnek az emléke előtt.

8. Jegyzetek

1. Bazarov — Turgenyev Az apák és fiak című regényének főhőse — A fordító

jegyzete

2. Célzás Anatole France Az istenek szomjaznak című regényére. Ennek a

regénynek egyik hőse — Brotteaux — még akkor is, amikor a francia
forradalom idején vérpadra viszik, Lucretiust olvassa: Sic ubi non erimus … —
A fordító jegyzete.
Néhány idevágó részlet a regényből:

A szerzetes közben elment, Brotteaux pedig a kis ablak alatt Lucretiusát

olvasgatta, a latin múzsa tanítását követve igyekezett félelem és vágy nélkül
élni, de mégis sok-sok fájdalom és nyugtalanság kínozta. — Az istenek
szomjaznak, 315. o.

Ilyenkor Brotteaux tapintatosan a lépcsőházba menekült, az egyik grádicsra

telepedett, elővette barnásfehér szalonkabátja zsebéből kis Lucretiusát, és a
lámpafénynél néhány szigorú, de vigaszt hozó életszabályt olvasott: "Sic ubi
non erimus … Majdan, ha már nem leszünk az élők sorában, mi sem tud
megindítani bennünket, még az ég, még a föld, még a tenger sem, amelynek
maradványai egybevegyültek" — Az istenek szomjaznak, 353. o.
Az idézet teljes szövege latinul és magyarul (Tóth Béla fordításában):

sic, ubi non erimus, cum corporis atque animai

discidium fuerit, quibus e sumus uniter apti,
scilicet haud nobis quicquam, qui non erimus tum,
accidere omnino poterit sensumque movere,
non si terra mari miscebitur et mare caelo.

Éppúgy nem bánthat majd bennünket mi se, hogyha

Már elenyészünk, és testünk, lelkünkm amelyekből
Eggyé lettünk, szétválik. Történhet akármi,
Munket nem sujthat, s nem rázza fel öntudatunkat,
Még ha a föld tengerbe s a tenger az égbe merülne,
III 835—840
Brotteaux-nak ismét eszébe jutott a természet poétájának verssora: "Sic ubi non
erimus …" — Az istenek szomjaznak, 377. o.

Amikor az ítéletvégrehajtó megérkezett segédeivel Brotteaux, aki nyugodtan

olvasgatta Lucretiust, megjelölte a megkezdett lapot, becsukta a könyvet,
szalonkabátja zsebébe csúsztatta, és így szólt a barnabitához:
— Tisztelendő atyám, csak az bosszant, hogy többé már nem tudom önt
meggyőzni. Mindketten utolsó álmunkat fogjuk aludni, és most már nem tudom
megrántani az ujját, hogy felébresszem és azt mondjam: "Na látja: nincs se
érzése, se öntudata; lélektelen. Az élet után ugyanaz van, mint az élet előtt." —
Az istenek szomjaznak, 375. o.
(Bajomi Lázár Endre fordítása)
3. Vavilov cikke a Lucretius idézeteket E. A. Petrovszkij orosz fordításában
közli.

4. Lucrezio, Il poema della natura, Testo latino e versione poetieca da Pietro

Perelle, Bologna 1944.

5. Vavilov szövege — mint az a jegyzetből kitűnik — Aristotelés Fiziká-ját V.

I. Karpov, Moszkva 1937-ben megjelent orosz fordítása szerint idézi.

6. Marx és Engels összes művei, I. kötet (az orosz kiadásban a 29. lapon)

7. seil: rations — A fordító jegyzete

8. Van az Anti-Lucretius-nak egy orosz fordítása: "Lucretius ellen, kilenc

könyv istenről és a természetről. — Melchior Polignac kardinális műve,
Moszkva, 1803" — Ezt a prózai fordítást egy általam nem ismert személy
készítette. — A fordító jegyzete

9. Igazában Lucretius "corporis officium"-ról beszél (I 362). Az "ismertetető

jegy" kifejezést Petrovszkij orosz fordítása használta; ebből indult ki Vavilov.
— A fordító jegyzete

10. "Elemek" Lucretiusnál: primordia rerum; pl. I 828 — A fordító jegyzete

11. Sir Isaac Newton: Optika. Moszkva, 1927. 311. lap.

12. Lásd: Lurje: Démokritos. Moszkva, 1937. 60. lap

13. minimum = minima pars = atom — A fordító jegyzete

14. Az olvasó láthatja, hogy Lucretius ezúttal más terminust használ az "atom"-
fogalom megjelölésére: primum. — A fordító jegyzete

15. Marx és Engels összes művei, I. kötet (az orosz kiadásban a 30—31. lapon)

16. Ugyanott (az orosz kiadásban a 31. lapon)

17. V. I. Lenin: Filozófiai füzetek, OGIZ 1947 (az orosz kiadásban a 277.
lapon)

18. G. L. Lesage: Lucrčce neutonien. In: Histoire de l'Académie Royale, des

sciences et des belles lettres. Ann. 1782 — Berlin 1784 p. 404.

19. Scilicet: primordia rerum — A fordító jegyzete

20. Lásd pl.: A. Compton: The freedom of man. 1937

21. Marx és Engels összes művei, I. köt. (az orosz kiadásban a 34. lapon)

22. Lásd: Sz. I. Vavilov: Galilei és az optika története. 10. lap — "Galileo
Galilei" gyűjtemény, 1943.