John Irving

GARP SZERINT A VILÁG

John Irving: The World According to Garp

Fordította: Bartos Tibor

2
 1
A Bostoni Irgalmas
Garp anyját, Jenny Fieldset 1942-ben letartóztatták
Bostonban, mert megsebesített egy férfit a moziban. Nem
sokkal a japánok Pearl Harbor-i bombatámadása után
történt ez. Az emberek végtelen türelemmel tekintettek a
katonákra, hiszen katona lett egyszerre mindenki – Jenny
Fields azonban semmit nem engedett a férfiak iránti
türelmetlenségéből, a katonák viselkedését meg éppen
nem nézte jó szemmel. A moziban háromszor húzódott egy
üléssel odébb, s a katona mindannyiszor utána nyomult,
míg Jenny végre nekiszorult a szuvatos falnak. Mikor már
egy terpeszkedő pillérsor a híradót csaknem elfogta a
szeme elől, úgy döntött, hogy nem költözik tovább. A
katona pedig mellételepedett.
Jenny huszonkét éves volt. A főiskoláról, alighogy
beiratkozott, máris kimaradt, az ápolónőképzőt azonban
osztályelsőként végezte, és tetszett neki a betegápolás.
Sportos külsejű nő volt, arcán rózsák virágzottak, fényes
fekete haját rövidre nyírtan hordta. Anyja szerint férfiasan
járt (mivel lóbálta a karját). A csípője meg a fara oly
karcsú volt, hogy hátulról nézvést fiúnak tetszett. A mellét
Jenny túlzásnak ítélte maga is, és rejtegette, nehogy
„borulós természetűnek” nézzék érte.
Pedig éppen nem volt borulós természet. Voltaképpen a
főiskoláról is azért maradt ki, mert az a gyanúja támadt, a
szülei nem egyébért járatják oda, mint hogy utoljára
valami iskolázott fiatalembernek sózhassák el. A
Wellesleyt különben bátyjai ajánlották a szüleinek azzal,
hogy a wellesleysta lányokat senki nem nézi könnyű

3
prédának, és jól jegyzik őket a házassági tőzsdén. Jenny
úgy érezte, hogy felsőbb iskoláztatása a lányváratás
illendőbbik módja csupán, amíg az ideje eljön, hogy mint
valami tehenet, mesterségesen megtermékenyítsék.
Főszaknak az angol irodalmat választotta, de amikor
úgy látta, hogy társait leginkább a férfiakkal való bánáshoz
szükséges sima nyelv és méltóság megszerzése érdekli,
lelki tusa nélkül iratkozott át a nővérképzőre. Itt olyasmit
tanult, amit nyomban hasznosíthatott, és az igyekezetből
nem lógott ki a lóláb (s mire nevezetes életrajzában
megírta, hogy a kedvesnővérek mégiscsak az orvosokhoz
legkedvesebbek, addigra már végére járt nővéri
pályafutásának).
Szerette józan egyenruháját is. Blúza jól rejtette a
mellét, cipője kényelmes volt, és nem akadályozta sietős
járásában. Ha éjjel ügyelt, még olvashatott is. A főiskolás
fiúk nem hiányoztak neki, mert azok nyomban farhámba
ültek, ha valaki a derekát nem adta be nekik, ha meg
beadta, legközelebb keresztülnéztek rajta. A kórházban
inkább katonákkal meg munkásokkal volt dolga, akik
szerényebbnek is meg nyíltszívűbbnek is bizonyultak. Nem
kellett a derekát teljesen beadnia, de amennyit beadott
belőle, annyiért hálával fizettek. Aztán egyszerre katona
lett mindenki – nagy mellényű, akár a főiskolás fiúk –, és
Jenny Fields többé nem barátkozott senkivel.
„Anyám – írta Garp – magányos farkas volt.”

Fieldsék cipőn vagyonosodtak meg, bár a bostoni

Weeksek nemzetségéből származó Mrs. Fields maga is vitt
pénzt a házasságba. Fieldsék a lábbeliipar mezeiről oly
busás hasznot takarítottak be, hogy már évekkel előbb

4
visszavonulhattak a New Hampshire-i partokra egy tágas,
zsindelyes úri lakba a Kutyafő-öbölbe. Jenny
szabadnapjain és szabad éjszakáin hazajárt – leginkább
azért, mert tisztes nagyasszony anyjának (akinek szent
meggyőződése volt, hogy Jenny „a nővérkedéssel
elpacsálja az életét”) meg akarta mutatni, hogy mégsem
kell se beszédének, se erkölcseinek ellomposodnia
választott mesterségében.
Bátyjaival gyakran az Északi pályaudvaron találkozott,
és velük utazott haza. Családi kötelezettségük szerint a
bostonmaini vasút szerelvényének jobb felén telepedtek
le, ha Bostonból tartottak haza, majd a bal felén, ha
visszatértek. Az idősb Mr. Fields kívánta így, mondván,
hogy ugyan a szerelvénynek erről a feléről kietlen a
látvány, azonban, mondotta, minden Fieldsnek illő
megtanulnia, miféle tisztátalan forrásból merítették
jólétüket. Bostonból kifelé tehát jobb felől, befelé bal
felől a Fields-féle cipőipari vállalkozás főépülete tárult
az utas szeme elé s egy hatalmas tábla, amelyen az
életnagyságot megsokszorozó cipő készült rátiporni nézője
fejére. A tábla a vasúti sínek felé tekintett, és rajzát
szövegestül százával tükrözték apró másai a cipőgyár
ablakában:

Fields-féle cipellő
mit caplat s kit cipel ő!

Létezett Fields-féle kismamacipellő is, és Mr. Fields a

lányát, valahányszor hazalátogatott, megajándékozta egy
párral. Már volt vagy tizenkét pár kismamacipellője
Jennynek. S mivel Mrs. Fields úgy látta, hogy lánya a
züllés útjára lépett, amikor a Wellesleyből kimaradt,

5
ugyancsak megajándékozta minden látogatása alkalmával
egy meleg vizes palackkal – legalábbis Mrs. Fields annak
nevezte, Jenny pedig meg sem bontotta a csomagokat, hogy
meglássa, azt rejtik-e csakugyan. Anyja olykor kérdezte:
„Megvan még a palackod, bogaram, amit tőlem kaptál?”
Jenny akár a vonaton felejtette, akár eldobta, de nem
emlékezett rá, ezért így felelt: „Elveszthettem, anyám, de
annyit tudok, hogy megleszek nélküle.” Ilyenkor Mrs.
Fields előhúzta az elrejtett dobozt, és eredeti drogériai
papírcsomagolásában rátukmálta lányára. „Megkérlek,
Jennifer, légy körültekintőbb! Élj vele, légy szíves!”
Jenny nem élt meleg vizes palackkal, bár a lelki
megnyugvásnak megható, régi segédeszközét tekintette
benne. Ha egynémely drogériai csomagja mégiscsak
eljutott a Bostoni Irgalmasok Kórházának közelében bérelt
kicsiny szobájába, beszorította azt is a szekrényébe a
kismamacipők ugyancsak bontatlan csomagjai közé.
Hűvös távolságból tekintett a családjára, és sokszor
elgondolta, milyen furcsa, hogy apró gyermek korában
elárasztották szeretetükkel, aztán mintegy jó előre kitűzött
időben elzárták a szeretetük ömlő csapjait, és kezdték
várnia foganatját – mintha a gyereknek egy nyúlfarknyi
ideig az volna a dolga, hogy lehetőleg telítődjön
szeretettel, majd érlelődő korában jóval tovább
megfeleljen szülei várakozásának. Amikor Jenny megtörte
a varázst, és olyan közönséges életpálya kedvéért, minta
betegápolás, képes volt kimaradni a Wellesleyből,
egyszersmind szakított a családjával – családja pedig
tanácstalanságában apránként kirekesztette a szívéből. Úgy
okoskodtak, hogy lett volna Jenny inkább orvos, vagy
időzött volna addig a főiskolán, míg egy orvost nem fog
magának. Valahányszor bátyjaival, anyjával, apjával

6
találkozott, mind kínosabban viselkedtek egymás
társaságában – mintha a kimutatkozás szertartása húzódott
volna el.
A családok mind ilyenek, gondolta el Jenny Fields.
Bezzeg ha őneki lennének gyerekei, éppúgy szeretné őket
húszéves korukra, mint ahogyan kétéves korukban szerette.
Hátha húszéves fejjel még inkább rászorulnak? A
kórházban a legkönnyebb volt a csecsemőkkel bánni.
Ahogy nőttek a gyerekek, úgy nőttek szükségeik, s úgy
fogyott a szeretet körülöttük.
Jenny mintha nagy hajón cseperedett volna, de nemhogy
értette a gépház működését, még csak nem is láthatta.
Tetszett neki, hogy a kórházban minden létkérdés az evésre
egyszerűsödik – hogy használ-e a betegnek, ami a garatján
lement, s hogy kijut-e majd belőle. Ő még azt sem tudhatta
gyermekkorában, mi lesz a mosatlan tányérokkal. Azt hitte,
amint a cselédek leszedik az asztalról, el is dobják
mindjárt. Sok időnek kellett eltelnie, amíg a konyhába
egyáltalán beengedték – addig Jennynek az is megfordult a
fejében, hogy reggel a tejeskocsi hozza az új tányérokat,
mert a csörömpölése annyira emlékeztette a konyha zárt
ajtói mögött zajló mosogatás zajára.
Lehetett ötéves, mire fölfedezte apja fürdőszobáját.
Egyik reggel megindult apja kölnijének illata nyomán, úgy
jutott el egy gőzös zuhanyozóba – 1925-ben modernnek
számított az ilyen. Egy vécét talált benne, meg anyja
szépítőszereire oly kevéssé emlékeztető sor üvegcsét,
hogy azt hitte, egy titkon náluk élő ember rejtekét fedezte
fel. Nem is tévedett nagyot.
Jenny a kórházban tudta meg, hogyan lesz az ételből
ürülék, s azt is, hogyan lesz emberből ember. A Kutyafő-
öbölben a család tagjainak mind volt külön fürdőszobájuk,

7
külön szobájuk, külön ajtajuk, s az ajtajukon külön tükrük.
A kórházban senki nem különcködhetett Nem volt szent
szó a saját. Akinek tükör kellett, kért a nővértől.
A legtitokzatosabb dolog, aminek Jenny a
gyermekkorában a végére járhatott, a pincében álló nagy
cserépfazék, s hogy azt minden hétfőn megtöltötték friss éti
kagylóval. Anyja kukoricalisztet szórt rájuk éjszakára,
reggelente pedig a kagylókat átöblítették a pincébe hosszú
tömlőn vezetett tengervízzel. Hét végére a kagylók
meghíztak, és kitisztult belőlük a homok. A csúfságok
kihíztak a kagylókból, és trágár testüket feltárták a víznek.
Jenny péntekente segített a szakácsnak válogatásukban. A
döglöttek nem csukódtak be, ha hozzájuk nyúlt.
Jenny kért egy könyvet a kagylókról, és mindent
megtudott felőlük: táplálkozásukat, szaporodásukat,
fejlődésüket. Így szerzett teljes ismereteket az első
élőlényekről – nemiségükről és pusztulásukról is.
Egyébként a Kutyafő-öbölben emberi lényekhez nemigen
fért volna. A kórházban azután pótolta, ami időt
elvesztegetett, és felfedezte, hogy az emberek sem nem
titokzatosabbak, sem nem kívánatosabbak az éti
kagylóknál.
„Anyám – írta Garp – nem volt szőrszálhasogató.”
Annyi különbséget pedig megfigyelhetett volna, hogy a
legtöbb embernek van némi érzéke a humorhoz – Jenny
azonban nem tartozott közéjük. A bostoni ápolónők
akkoriban nagyokat nevettek egy szójátékon. A tréfa egy
másik bostoni kórházra vonatkozott. Jenny kórházát
Bostoni Irgalmasnak nevezték röviden, de volt egy másik,
a Massachusettsi Általános Kórház, amelyet Általános
Masszának becéztek, és még egy, a Peter Bent Brigham,
amelyik Peter Bentként forgott a közszájon.

8
 A mulatságos történet szerint a járdaszigetről egy ember
majd hogy térdre nem esett egy taxi előtt. Arca elkékült,
mintha fojtogatták volna, vagy maga fojtotta volna vissza a
lélegzetét. A beszéd láthatóan nehezére esett, azért a taxis
nyitotta ki neki a hátsó ajtót. Az ember beborult az ülésre
arccal, térdét felhúzta a melléig, s úgy üvöltött: –
„Kórházba!”
„A Peter Bent jó lesz?” – kérdezte a taxis, mert az volt
a legközelebbi kórház.
„Én is azt ígértem Mollynak – nyögte az utas –, ő meg
leharapta!”
Jenny Fields az ilyen történeteken nem mulatott. Maguk
a péterek sem mulattatták. Tapasztalhatta, mi minden bajt
szereznek, s köztük a legenyhébb volta gyerek. Látott
olyan nőt is eleget, melyik, nem akarván gyereket,
szenvedett a terhességtől. Nem kellett volna idáig jutniuk,
gondolta Jenny Fields szigorúan, bár a születendő
gyereket sajnálta. Látott persze olyanokat is, akik gyereket
kívántak, s ezekről ráragadt a kívánság. Egyszer, gondolta
el Jenny Fields, majd lesz gyereke őneki is, egyetlenegy. A
baj csak az volt, hogy a péterrel sem kívánt közlekedni,
nemhogy a gazdájával.
Hivatalos dolga legtöbbnyire katonapéterekkel akadt.
Az Egyesült Államok hadseregében a felfedezett penicillin
csupán 1943-tól kezdte megmutatni a hasznát, bár sok
katona csak 1945-ben ismerkedett meg vele. A Bostoni
Irgalmasban ekkortájt, 1942 elején a beteg pétereket
szulfonamiddal és arzénnal kezelték. A kankót
sulfathiazollal, sok víz ivásával egybekötve. A szifilisz
gyógyítására neoarsphenamint használtak a penicillin
előtti időkben, és Jenny Fieldsnek sokszor megfordult a
fejében, hogy a kutyaharapást kutyaszőrrel gyógyítják –

9
arzénnal takarítani az emberi szervezet elkoszosodott
vegykonyháját!
A másik fajta péterkezelés helyi volt, és sok folyadékot
kívánt ugyancsak. Jenny gyakran segédkezett közben, mert
a betegre vigyázni kellett, vagy éppen le kellett fogni. Az
egyszerű eljárás során mintegy száz köbei folyadékot
zavartak fel a beteg hímvesszején a meglepett
húgyhólyagba. A kezelés minden részvevőt fájdalmasan
érintett. A hozzá szükséges irrigátor feltalálóját Valentine-
nak hívták, de még soká az után, hogy szerkentyűjét
tökéletesítették, a kezelés neve megmaradt a madárnász
napjának emlékezetére Valentine-nak – a hősszerelmesek
méltó büntetéséül, ítélkezett Jenny Fields.
„Anyám – írta Garp – nem volt regényes lélek.”
Amikor a katona a moziban megkezdte hadmozdulatait,
Jenny Fields a legszívesebben Valentine-féle kezelésben
részesítette volna. Irrigátor azonban nem volt nála. Kis
kézitáskájába különben sem fért volna. Meg aztán ehhez a
kezeléshez a beteg egyetértése szükséges. Volt azonban
Jennynél egy szike. Azt mindig magával hordta. Nem
lopta, kiselejtezték a sebészetről, mert a hegye kőre vagy a
mosdóba ejtés folytán csúf csorbát szenvedett, s finom
munkára nem lett volna alkalmas – de Jenny nem is finom
munkára készült vele.
A szike eleinte meg-meglyuggatta kézitáskájának
selyembélését. Jennynek aztán eszébe jutott, hogy egy
eldobott hőmérőtok felét húzza a vasára, mint a töltőtoll
kupakját. Ebből a kupakból húzta ki most a szikét, amint a
katona a falhoz szorította, és mellette ütvén tábort, karját
végignyújtóztatta azon a karfán, amelyet célja szerint meg
kellett volna osztaniuk. Lapátkeze lelógott a karfáról, s
úgy rángott, mint a ló véknya, ha legyek lepik. Jenny az

10
egyik kezét a táskájában tartotta a szike nyelén, a másikkal
táskáját szorította fehér ölébe. Úgy képzelte, hogy fehér
egyenruhája, akár a Szent Grál, világol, s e férget mellette
a ragyogása vonzotta oda.
„Anyám – írta Garp – az életét a péterek meg a pitélés
undorában töltötte.”
Hanem a moziban még nem voltak odáig. A katona
csupán az előőrs-csatározásokat kezdte. Megfogta Jenny
térdét. „Vigye rólam a koszos kezét” – szólalt meg Jenny
fennszóval. Többen megfordultak.
– Hagyjuk ezt a számot – nyögte a katona, s a lapátkeze
máris benn volt Jenny egyenruhája alatt. Odabenn két
dolgot kellett tapasztalnia. Egyik, hogy Jenny a combjait
szorosra zárta. Másik, hogy a karja vállától a csuklójáig
megnyílik, mint amikor egy tök a teljes hosszában
végighasad. Jenny az inge ujjának rangjelzésétől
végigmetszette bőrét s izmait, annyira, hogy a könyöke
csontja kifordult. („Ha az életére törtem volna – érvelt a
rendőrségen később –, a csuklóját metszem át. Akkora
véreresztést nem akartam.”)
A katona felordított, talpra ugrott, és sértetlen karjával
úgy vágta nyakon Jennyt, hogy a füle belecsöndült. Jenny
közben a szikével még a felső ajkából is kimetszett egy
körömnyit. („Nem a torkának mentem – vallotta a
rendőrségen. – Az orrát akartam lehasítani, de nem
sikerült.”)
A katona ordítva, négykézláb igyekezett kifelé a
padsorok közt a mozicsarnok kivilágított biztonságába.
Valaki a nézők közül rémülten vinnyogott.
Jenny a szék kárpitozásába törölte szikéjét, visszatette a
táskájába, ráhúzta a kupakot, aztán kiment a csarnokba. Az
ordítozás behallatszott, s mára mozis is kiabált befelé a

11
sötét nézőtérre: – Van benn orvos? Figyelem! Orvost
keresünk!
Csak ápolónő került, s az már ment elsősegélyt nyújtani.
Amikor a katona meglátta, elájult. Nem is a vérveszteség
gyengítette el. Jenny ismerte a vérző arcsebek csalóka
természetét, azért a katona karját nézte rögtön.
Elvérzésétől nem kellett tartani. Ezt mintha csak Jenny
látta volna – a többiek a vért tekintették, meg hogy a jó
része annak is Jenny egyenruhájához tapad. Egykettő
megtalálták benne a tettest. A jegyszedők nem is engedték,
hogy a katona karjához férjen, s az egyik elvette tőle a
táskáját. Az őrült nővér! A kerge késelő! Csupán Jenny
Fields volt nyugodt. Úgy gondolta, hogy majd a hatóság
bölcs döntése tisztázza. Csakhogy a rendőrség sem
viselkedett valami gavallérosan.
– Régen jár a fiújával? – kérdezte az első rendőr útban
az őrszoba felé.
Egy másik azt firtatta: – Honnan veszi, hogy megtámadta
magát? A sértett fél azt vallja, hogy éppen bemutatkozott
volna!
– Alattomos kis fegyverrel támadott rá, szívecske –
mondta a harmadik. – Aki ilyet hord magánál, abból nem
nézek ki semmi jót.
Jenny a bátyjait várta, hogy tiszta vizet öntsenek a
pohárba. A jogi karon tevékenykedtek a folyó túlsó
partján, Cambridge-ben. Az egyik hallgatott, a másik
tanított.
„Mindketten – írta Garp – úgy vélekedtek, hogy a jog
elmélete úri dolog, gyakorlata közönséges.”
Nem is szolgáltak vigasszal, mikor megérkeztek.
– Anyánk szíve megszakad – jósolta az egyik.
– Maradtál volna inkább a Wellesleyben – mondta a

12
másik.
– Magányos nő védekezésre szorul – válaszolta Jenny. –
Törvény adta joga.
Egyik bátyja azt feszegette, bizonyítható-e, hogy nem
volt viszonya áldozatával.
– Köztünk marad – súgta oda a másik. – Mióta jársz
ezzel a slapiccal?
Tisztázódni csak akkor tisztázódott minden, amikor a
rendőrség kiderítette, hogy a katona New York-i és
családos, szabadságon járt Bostonban, és legfőként attól
tart, hogy felesége értesül a történtekről. Hogy az
borzalmas volna, abban meg is egyezett mindenki, így
aztán Jennyt vádemelés nélkül eleresztették. Amikor szóvá
tette, hogy nem kapta vissza a szikéjét, egyik bátyja
odavetette: – Majd lopsz másikat, nem igaz?
– Ezt sem loptam – felelte Jenny.
– Különb emberekkel barátkozhatnál – tanácsolta a
másik.
– A Wellesleyről – egyeztek meg mind a ketten. –
Köszönöm, hogy a segítségemre siettetek – mondta nekik
Jenny.
– Elvégre mire jó a család? – tért ki a hála elől az
egyik.
– Vér nem válik vízzé – állapította meg a másik, aztán
elsápadt, mert megpillantotta a tenyérnyi vérfoltokat Jenny
egyenruháján.
– Jó lány vagyok – mondta nekik Jenny.
– Jennifer – fordult hozzá az idősebbik, amelyik
Jennynek gyermekkorában a megfontoltság példaképe volt.
– A leghelyesebb, ha nem kezdesz nős emberekkel.
– Ne félj, nem kötjük anyánk orrára – bátorította a
másik.

13
 – Apánk orrára meg mégúgy sem – tódította az idősebb.
A rokoni összetartozás igyekezetében megpróbált
rákacsintani Jennyre, azonban csupán arról győzte meg
húgát, hogy gyermekkori bálványának arcába rángás állott.
Két bátyja postaláda mellett állt, s a postaláda oldalán
a cilinderes Samu bácsi háborús plakátja díszlett. Samu
bácsi tenyeréről barna ruhás amerikai katona ugrott le
Európa térképére. SEGÍTSÉTEK FIAINKAT! – buzdított
a plakát szövege. Jenny idősebb bátyja látta, hogy húgának
szeme a plakáton jár.
– Katonákkal se kezdjél – tette hozzá, nem tudván, hogy
néhány hónap múltán bevonul ő is, elesik, és anyja
szívének megszakasztásában ő lesz a bűnös, nem Jenny.
Másik bátyja jóval a háború vége után veszett a
tengerbe vitorlásával, néhány tengeri mérföldnyire
Fieldséknek a Kutyafő-öbölre tekintő úri lakától.
Gyászoló feleségéről így szólt Jenny anyjának határozata:
„Fiatal még, s a férfiak szeme megáll rajta. A kölkek se
tűrhetetlenek. Legalábbis még nem. A tisztességes
gyászidő eltelte után majd fog magának valakit.” Az
özvegy végül egy év eltelte után Jennyhez fordult, és tőle
tudakolta, eltelt-e már annyi idő, hogy valakit foghasson.
Jenny anyját nem akarta megbántani, ezért Jenny
véleményét kérte, hogy a gyászt leteheti-e már.
– Ha nincs kedved gyászolni, mit gyászolsz? – kérdezte
tőle Jenny, majd életrajzában hozzáfűzte válaszához: „Ki
kellett oktatnom a szerencsétlent, hogyan érezzen!”
„Anyám mindig mondta, hogy sógornőjénél butább
asszonnyal nem találkozott – írta Garp. – Pedig az a
Wellesleybe járt.”
Mikor azonban a Bostoni Irgalmas közelében lévő
kicsiny szállása előtt Jenny elbúcsúzott bátyjaitól, annyira

14
feldúlt volt, hogy meg sem haragudhatott rájuk. Fájlalta a
testi bántalmakat is – füle még mindig csöngött a katona
ütésétől, és görcsös merevség állt a lapockájába, amitől
nem jött álom a szemére. Úgy emlékezett, a jegyszedők
csavarták hátra a karját, és eszébe jutott, hogy a meleg
vizes palacknak talán most hasznát vehetné.. Felkelt tehát,
és kivette szekrényéből anyja egyik ajándékcsomagját.
Csakhogy nem meleg vizes palackot talált benne. Anyja
a helyes szépítő szót sem találta a körülírására, holott
ismerte ő is, Jenny is. A kórházban akárhány betegnek
segített a bevezetésében – ott inkább a női tisztálkodás
céljait szolgálta, mint a nem kívánatos gyermekáldás
elhárítását. A Valentine-féle irrigátor barátságosabb,
házibb változata volt ez a szerszám.
Jenny sorra bontotta anyja ajándékcsomagjait, és
mindenikben ilyet talált. „Élj vele, drágám!” – emlékezett
anyja kérlelésére, s eszmélt, hogy anyja szerint nyilván
nagy és felelőtlen nemi forgalmat bonyolít, már amióta a
Wellesleyből „elszólította a vére”. Anyja így szövegezte
azt a gyanúját, hogy Jenny bujább a verébnél.
Jenny forró vízzel töltötte meg az irrigátort, és
visszafeküdt az ágyba. Hasra feküdt, gumitömlőjét
befektette két lapockája közé, s hogy hosszú csövéből a
víz szét ne folyjon, úgy tartotta a kezében, mint egy
rózsafüzért, s a likacsos végét az ágyához tett vizespohár
fölé emelte – majd hallgatta éjthosszat a csöpögést.
Elgondolta, hogy ebben a piszkos fantáziájú világban az
embert vagy valaki feleségének tudják, vagy a kurvájának
nézik – s ha nem az egyik állapotot böjtöli, bizonyára a
másikat vezekeli. Aki nem illik bele a dolgok ilyen
rendjébe, az csakis beteg lehet. Én pedig nem vagyok
beteg, fogadkozott Jenny.

15
 E jelenettel kezdődött az a könyv, amely Jenny Fieldset
évek múltával híressé tette. Életrajza a kritika szerint az
irodalmi érdem és a széles körű olvasottság közötti örökös
hézagot töltötte ki, bár Garp véleménye az volt anyja
művéről, hogy „irodalmi érdeme nem több a Sears-
Roebuck árjegyzékénél”.

Hogyan keveredett Jenny Fields rossz hírbe? Mert rossz

híre nem bátyjainak műve volt, nem is azé a katonáé, aki a
moziban összevérezte. Anyja ajándék irrigátorai is csak
ahhoz járultak hozzá, hogy szállásáról végül kirakták.
Háziasszonya (egy gyenge idegzetű hölgy, aki mindig attól
tartott, hogy nővendégein előbb-utóbb kitör a súlyos
fehérmájúság) kilenc irrigátort számlált össze Jenny csöpp
szobájában és fürdőjében, ami még az ő félelmeit is
meghaladó félelemre vallott – vagy használatának akkora
szükségére, ameddig a háziasszony legmerészebb
álmaiban sem merészkedett el.
Hogy a tizenkét pár kismamacipőből milyen
következtetésre jutott, az meg éppenséggel leírhatatlan.
Jenny a vádaskodásaira azért sem válaszolhatott, mert
szüleinek gondoskodása neki sem tetszett, ezért
elköltözött.
Mindez még nem lett volna elég a rossz híréhez. Hanem
mivel bátyjai is, szülei is meg a háziasszonya is züllöttnek
tekintették, Jenny úgy határozott, ha egyszer az élete nem
bizonyság, ő bizonykodni nem fog. Külön lakást bérelt,
ami az anyai irrigátorok és az apai kismamacipők új
ajándékhullámát indította el. Csak az járhat az eszükben,
vélekedett Jenny, hogy ha már kurva a lányuk, legalább
tiszta legyen és ne repedt sarkú.

16
 A háború el is térítette Jennyt attól, hogy családjának
igazságtalan ítéletén rágódjon, bár egyébként sem
könnyezte meg a maga sorsát soha. Nem volt a tépelődők
fajtájából való. A dolgát jól végezte, márpedig dolga
egyre több került. Sok nővér bevonult, Jenny azonban sem
egyenruhát váltani, sem utazni nem óhajtott. Magának való
nő volt, nem szerette a nagy társaságokat. A rangrendet
utálta a Bostoni Irgalmasban is, és elképzelte, mennyivel
utálatosabb lehet még a tábori kórházban.
Legjobban a csecsemők hiányoztak volna neki. Végül
azok marasztották, amikor a többi nővér szinte mind
felkerekedett. Úgy érezte, betegápolónak is az anyák meg
az újszülöttjeik mellett a legkülönb. Mintha csupa apátlan
árva született volna akkoriban, és Jenny a kincstári
özvegyekbe akart lelket önteni. Valójában irigyelte őket.
Eszményi állapotnak tekintette, hogy az anya ott áll
csecsszopójával, a férje meg valahol Franciaország egén
kering: anya és gyermeke a tökéletes páros, és előttük a
jövő. Gyereket szülni, mégse pórázon járni, az az igazi,
gondolta el Jenny Fields. Ha már nem szeplőtelen
fogantatás, legalább a pitélések kényszerével ne kelljen
számolni.
Ezek a kincstári özvegyek persze nem voltak egytől
egyig oly elégedettek a sorsukkal, mint ahogy Jenny
elvárta volna. Némelyikje sírt a férje után, másikát
otthagyta a vőlegénye. Akadt olyan is, amelyik bánkódott a
gyerek miatt, meg olyan is, amelyik apát kerített volna
csecsemőjéhez. Jenny Fields megbékélést prédikált nekik,
és igyekezett rávezetni őket, milyen szerencsések.
– Te talán nem vagy jó nő? – kérdezte egyikét-másikát.
A legtöbbje jó nőnek vallotta magát.
– Hát a kicsid nem szép? – A legtöbbje persze szépnek

17
látta magzatát.
– Hát az apjuk? Az milyen? – Semmirekellő, válaszolta
a legtöbbje. Piszok, disznó, utolsó, szeszkazán,
kurvapecér. – Csak hát elesett! – zokogták néhányan
vigasztalanul.
– Tán nem jobb így? – kérdezte tőlük Jenny.
Némelyek hajlottak a szavára.. Keresztes hadjárata
azonban nem használt becsületének a kórházban. A kórház
álláspontja szerint a leányanyák nem voltak bátorítandók.
– Szegény szeplőtelen Jenny! – sopánkodtak a nővérek.
– Neki ne úgy legyen gyereke, mint másnak! Miért nem
fordul Istenhez?
„Dolgozni akartam s egymagamban élni – írta Jenny az
életrajzában. – Ettől mindjárt kétes neművé váltam. Mikor
aztán gyereket akartam, de úgy, hogy se az életemet, se a
testemet megosztanom ne kelljen senkivel, nemem még
kétesebbé vált.”
Rossz hírét is elhatározása tetőzte be. (Életrajzának
messzi hangzó címét is ebből a passzusból merítette: A
kétes nem.)
Jenny Fields megtudta, hogy a botrányt nem a hír
igazsága teszi, hanem hogy nagydobra verik. Ő igenis
elmondta a többi nővérnek, hogy majd talál olyan embert,
aki teherbe ejti, s ennyit vár tőle, nem többet. Az nem is
foglalkoztatja, tudatta a nővérekkel, hogy a jelölt talán
csak több nekifutással felelhet meg a célnak. A nővérek
alig várták, hogy a hírt szétkürtölhessék. Jenny annyi
ajánlatot kapott, hogy döntenie kellett: restelkedőn
visszavonul-e, mint aki eljártatta a száját, vagy
szégyentelenül állja az ostromot.
Egy orvostanhallgató azzal állt elébe, hogy szívesen
vállalkozik, ha egy háromnapos hétvége során legalább

18
hatszor próbálkozhat. Jenny azzal utasította el, hogy
nyilván hibádzik az önbizalma. Neki nagyobb bizonyosság
kell.
Egy altatóorvos még a születendő gyermek neveltetési
költségeit is megajánlotta, beleértve a főiskolát, Jenny
azonban a fejére olvasta, hogy szemei közel ülők, fogai
hitványak, ő pedig a gyermekét ilyen hibákkal nem
indítaná neki az életnek.
Az egyik nővér fiúja bánt vele a legkegyetlenebbül. A
kórház büféjében tejespoharat nyomott a kezébe, csaknem
teli valami gyöngyházszínű, tapadós folyadékkal.
– Ondó – magyarázta. – Nálam ennyi egy eresztés. Ha
azt mondja, magánál csak egy dobása van az embernek,
akkor velem biztosra megy. – Jenny az ablak felé tartotta
az undok üveget, és megvizsgálta. Ki tudja, mi lehet
benne. – Ez csak minta – buzdította a nővér fiúja
vigyorogva. – Nálam csírasejtben nincs hiány.
Jenny egy dísznövény földjére döntötte rá az üveg
tartalmát. – Én gyereket akarok, nem csíratenyészetet.
Addigra már tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, hiába
szokta meg az ugratást, s hiába vágott vissza durván, ha
kellett.
Jenny Fields közönséges nő lett a közmegegyezés
szerint, és a ló igen elkapta. A tréfát mindenki érti, de ami
sok, az sok. Lehet ugyan, hogy már késő visszavonulót
fújnia – de hátha nem is tréfának szánj a, amit mond? A
kórháziak sem meg nem nevettethették, sem a lábáról le
nem dönthették. Garp így összegezte anyja szorultságát:
„Kollégái megérezték, hogy magát különbnek ítéli náluk,
amit pedig sehol nem tűrnek szívesen.”
Azért úgy döntöttek, megtanítják Jenny Fieldset
kesztyűbe dudálni. – Az orvoskar döntése úgy szólt –

19
Jenny, javát akarták” persze –, hogy elhelyezik, mivel az
újszülöttek az agyára mentek. Azaz vagy a szíve, vagy az
agya lágy hozzájuk. Jenny Fields szülészeti pályája ezzel
lezárult. Annyit meghagytak neki, hogy jó nővér, azért
helyezték át az intenzív osztályra. Az orvosok tapasztalata
szerint a Bostoni Irgalmas bármely nővére kigyógyult
rigolyáiból az intenzív osztályon.
Jenny persze tudta, miért emelték ki a keltetőből.
Bántani az bántotta, hogy elhatározásának erejében ennyire
bíznak csak. Ha egyszer úgy látják, hogy furcsa dolgot
akar, mindjárt úgy képzelik, az akarata sem lesz meg
hozzá. Nem sok az eszetek, gondolta. A teherbe eséshez
lesz ideje bőven. Nem akarta elsietni. Sőt, mintha tervét
szolgálta volna az áthelyezés is.
Hiszen háború volt. Az intenzív osztályon többet
megtapasztalt belőle. A tábori kórházak ide továbbították
a különleges eseteket meg a gyógyíthatatlanokat. Itt
ápolták az olyan öregeket is, akiknek lejárta bérletük, az
ipari vagy közlekedési balesetet szenvedetteket meg a
súlyosan sérült gyerekeket. De leginkább katonákban
bővelkedtek, s ami velük történt, az nem számított
balesetnek. Jenny a nem baleseteseket ilyen rendbe
osztotta a maga célja szerint:

1. Voltak köztük égettek – legtöbbjük hajón égett (a

legcsúnyábbakat a Chelsea-i Tengerészeti Kórház
juttatta hozzájuk), de égtek repülőgépben meg a
földön is. Mindezeket a Külsős néven foglalta össze.
2. Voltak a súlyos lőttek és zúzódottak, akiknek
nemes szerve sérült. Ezeket Belsősöknek nevezte.
3. Aztán voltak a Jenny számára titokzatosnak tetsző
betegek, akiknek fejük vagy gerincük sérült.

20
 Némelyikük megbénult, másikuk éppen csak „kóbor
eszű” volt. Jenny ezeket Távoliaknak nevezte.
Megtörtént, hogy egy-egy Távolinak nemes szerve is
sérült – ezeket a kórház mind egyféleképp hívta:
4. A Halál Fiainak.

„Apám is a Halál Fia volt – írta Garp. – Anyám

szemében éppen ez tehette kívánatossá. Hogy az már
pórázra nem fűzheti.”
Garp apjával, a toronylövésszel Franciaország
légterében történt a nem baleset.
„A toronylövész – írta Garp – a bombázógép
legénységének az a tagja, amelyik a földi légelhárítást, a
flakokat elsőnek sínyli meg. A flak lövedékét olyannak
látja a lövész, mint a felfelé freccsentett tintát, amelyik
úgy terjed el az égen, akár az itatóson. A csöpp ember
(mert a toronyban a csöpp ember jobban boldogul)
összebújik a gépfegyvereivel. A torony hasonlítható akár
selyemhernyó bábjához, akár górcsőhöz, amelybe a férget
betessékelik. Ez a gömb olyan volt a B-17-eseken, mint
valami kifordult köldök. Öbléből két ötvenes gépágyú
tekintett ki egy-egy léken, s mögüle a csöpp ember, akinek
a dolga az volt, hogy az irányzékon át kövesse a
bombázójára támadó vadászgépeket. Ha a torony fordult,
vele fordult a lövész is. Két fafogantyú volt a keze
ügyében, azon az ágyút megszólaltató gombok. Ha ezekbe
a hatalmas ravaszokba belekapaszkodott, olyan volta
lövész, akár a bombázó nevetségesen kibuggyant
magzatburka, amelybe a veszedelmes magzat két kézzel
akaszkodik, hogy anyját megmentse.
A fogantyúk a torony forgatására is jók voltak – addig
ameddig, mert a toronylövész nem lőhette el gépének

21
légcsavarjait.”
„Hogy alatta volt az ég, s gépéhez oly esendőn
csatlakozott, mint valami utóirat, nem érezhette magát
biztonságban. Amikor leszálltak, a tornyot bevonták.
Általában. Ha nem vonták be, szikrázott a gurulópályán,
akár az új autó az úton.”
A néhai Garp toronylövész őrmester nyilván jól ismerte
a hirtelen halál természetrajzát. A 8. légiflottánál szolgált,
amelyik angliai támaszpontokról bombázta Európát. Garp
a tapasztalatait mint orrgéppuskás szerezte a B-17C-n,
majd mint derékgéppuskás a B-17E-n, mielőtt a toronyba
tették volna gépágyúsnak.
Garpnak a B-17E-n nem tetszett a csípőből tüzelés. A
gép derekába két géppuskást is beszorítottak,
géppuskalékjük egymással szemben nyílt, ezért Garpot a
másik géppuskás mindig fültövön csapta, ha géppuskájukat
egyszerre forgatták. A későbbi modelleken a lékeket
menedékesen vágták, hogy a géppuskások ne akadályozzák
egymást. Ez az újítás azonban már nem segíthetett Garp
őrmesteren.
Első bevetése egy B-17E-n történt 1942. augusztus 17-
én Rouen ellen. A nappali támadórepülést veszteség
nélkül végrehajtották, csupán Garp őrmester kapott
derékgéppuskási minőségben egyet a bal füle, kettőt a
jobb füle mögé. A gép tervezési hibáját súlyosbította,
hogy a másik géppuskás jóval nagyobb darab ember volt
Garpnál, és a könyöke éppen Garp füle tövét érte.
A toronyban azon nap, amikor Rouent támadták, egy
Fowler nevezetű ült, termetre Garpnál is kisebb. Zsoké
volt a háború előtt. Jobb lövész is volt Garpnál, Garp
mégis igen megkívánta az állását. Hiába volt árva gyerek,
szerethette mégis az egyedüllétet, vagy talán géppuskás

22
társa könyöke járását sínylette meg. Mint annyi géppuskás,
nyilván Garp is az ötvenedik bevetését várta, hogy azután
áthelyezzék a 2. légiflottába, a bombázókiképzők
parancsnokságára, ahol biztonságosan oktathatja a
lövészetet. Ameddig azonban Fowler a helyén volt, Garp
úgy irigyelte, mintha bizony nyeregben lett volna.
– Amúgy elég büdös egy hely, ha sokat fingol – szokta
mondani Fowler, idegesítően száraz köhentések közepette.
Taplólelkű ember volt, és mocsok alak hírében állt a
tábori kórház ápolónőinek körében. Dűlőúton végzett
kényszerleszállás lett a veszte aztán – egy gödör letépte a
gép futóművét, s a bombázó hason rontott tova. A torony
úgy járt, mintha egy szőlőszemen szálfát húzattak volna el.
Fowler, bár mindig hangoztatta, hogy a gépekben jobban
bízik, mint a lovakban vagy akár az emberekben, ott
gunnyasztott a vissza nem vont tüzelőtoronyban, mikor a
bombázó ráhasalt. A két derékgéppuskás, tehát Garp
őrmester is jól látta, hogy marad el a törmeléke mögöttük
az úton. A repülőszázad segédtisztje, aki a földről, a
közelből figyelte, mi történik, elhányta magát a dzsipjében.
A századparancsnok meg sem várta a hivatalos jelentést
Fowler hősi haláláról, a század következő legkisebb
géppuskását nevezte ki toronylövésznek. A csöpp Garp
őrmester arra vágyott úgyis. Hát 1942 szeptemberében
teljesült a vágya.

„Anyám mindig részleteken lovagolt” – írta Garp.

Amikor új sebesült érkezett a kórházba, Jenny Fields
tudakolta elsőnek a felvevő orvosnál, mi történt vele.
Aztán beosztotta a többi közé – vagy Külsős volt, vagy
Belsős, vagy Távoli, vagy a Halál Fia. Még ügyeskedett

23
is, hogy a nevüket a bajukkal együtt tartsa emlékezetében:
„Longfellow százados kórlelete vázlatos”, „Potter őrnagy,
csont és bőr vagy”, „Jones közlegény nem közlékeny”.
Garp toronylövészt nem osztályozhatta egykönnyen.
Harmincötödik bevetése során Franciaország fölött a
csöpp őrmester egyszer csak elhagyta a lövöldözést. A
pilóta arra eszmélt, hogy a torony gépágyúja elhallgatott.
Nem gondolhatott egyébre, mint hogy Garpot kilőtték
alóla. Viszont a gépe hasa felől nem érzett lövést, azért
remélte, hogy Garp is megúszta fájdalom nélkül. Amikor
leszállt, a pilóta sietve betuszkolta Garpot egy felcser
motorkerékpárjának oldalkocsijába, mivel a mentőkocsik
foglaltak voltak egytől egyig. Amint a csöpp toronylövész
elhelyezkedett az oldalkocsiban, azonnal magához nyúlt. A
pilóta rágombolta az oldalkocsi vászonfödelét, de a
födélen, a celluloid ökörszemablakon át jól láthatták
Garpot az odasiető felcserrel s a bombázó körébük gyűlő
legénységével egyetemben. Amilyen kis ember volt,
akkora bottal járt, de a kezelésében korántsem mutatkozott
olyan szakértőnek, mint az állatkert majmai. A jelenetet a
majmokéhoz csupán az tette hasonlóvá, hogy Garp éppoly
ártatlanul tekintett bele a bámészkodók arcába, mint
valami majom.
– Garp! – szólt rá a pilóta. Garp homlokát alvadt vér
pettyezte, s a fejére tapadt repülőssapkából még egyre
szivárgott a vér. Sebet nem láttak rajta. – Garp! – förmedt
rá a pilóta. A torony gömbjében az egyik gépágyú lékjétől
a másikig hasadás tátongott – úgy tetszett, légelhárító ágyú
golyója vihette el Garp gépágyúinak csövét, az ágyúkat
működtető fogantyúk is kilazultak Garp kezének azonban
semmi baja nem történt, csupán ügyetlennek tetszett a
tulajdon gépágyújával való játszadozásban.

24
 – Garp! – harsogta a pilóta.
– Garp? – tekintett rá Garp. Mintha csúfolta volna a
pilótát valami kis papagájhoz vagy hollóhoz hasonlatosan.
– Garp – mondta aztán, mint aki új szót tanult. A pilóta
rábólintott, mintegy bátorításul, hogy ez a név az övé.
Garp elmosolyodott. – Garp – vágta rá. Talán azt hitte, így
üdvözlik egymást az emberek. Nem szia-szia, hanem
Garp-Garp.
– Hű, a Krisztusát, Garp! – fújt a pilóta. Törések-
hasadások bizony mutatkoztak a lövésztorony
ökörszemablakán. A felcser most az oldalkocsi vásznának
ökörszemablakát nyitotta meg húzózárral, és belenézett
Garp szemébe. A szemével történhetett valami baj, mert
szemgolyói egymásra való tekintet nélkül forogtak. A
felcser úgy látta, hogy Garp szerint a világ nekilódul,
elgurul, visszatér – ha ugyan lát belőle ennyit is. Amit sem
a pilóta, sem a felcser nem tudhatott még, hogy a
légelhárító ágyú lövedékének valami vékony és éles
repesze elberetválta az egyik szemmozgató ideget Garp
agyában, de tett egyéb kárt is. A teljes kár felért egy
homloklebenyirtással, s a műtétet nem valami ügyesen
hajtotta végre.
A gyanúja a felcsernek is megvolt, ezért nem igyekezett
Garp fejéről leszedni a repülőssapkát. A homlokán, ahova
a sapka széle tapadt, mintha most ütközött volna ki egy
fényes dudor, s nőtt volna egyre. Már mindenki a felcser
motorosát kereste, és a felcser arra gondolt, a legjobb
lesz, ha ő viszi be Garpot a kórházba.
– Garp? – fordult a felcserhez, hogy rajta is
megpróbálja új szavát.
– Garp – hagyta rá a felcser. Garp arcán elégedettség
ömlött el. Két csöpp kezével sikeresen elsütötte

25
gépágyúját.
– Garp! – vakkantotta. Hangjában öröm is csengett,
meglepetés is. Forgó szemeit mintha megpróbálta volna
közönségére irányozni, kérlelőn, hogy álljon meg már a
világ egy szóra. Hogy mit tett, azt maga sem tudta. – Garp?
– kérdezte kétkedőn.
A pilóta megveregette a vállát, és odabiccentett a légi
és földi legénységnek, mintegy biztatásul: Ne hagyjuk
támasz nélkül az őrmestert, emberek. Ne tapogatózzon a
sötétben. Az emberek pedig, akiket az elsütés sikere
amúgy is mellbe vágott, karban hangoztatták: – Garp!
Garp! Garp! – hátha a lelke nyugalmát szolgálják.
Garp boldogan bólogatott, a felcser azonban
belekapaszkodott a vállába, és aggodalmasan súgta be a
vászon alá: – Ne! Ne mozgassa a fejét, hallja? Garp!
Legyen szíves, és ne mozgassa a fejét! – Garp szeme
elgörgött a pilóta és a felcser mellett, azok pedig vártak,
hátha megáll. – Megnyugszunk szépen, hallja, Garp? –
suttogta a pilóta is. – Szép nyugodtan maradunk.
Garp arca azt sugallta, ahogy két marokra fogta lankadó
gépágyúját, hogy ő mindent megtett, amit a helyzet
követelt.
Garp toronylövésszel nem tudtak mit kezdeni
Angliában. Szerencséjére még jóval a háború vége előtt
hazaszállították Bostonba. Egy szenátornak köszönhette jó
sorsát. Valamelyik bostoni lap vezércikkben kezdte ki a
haditengerészetet, hogy sebesülteket haza csak akkor
szállítanak, ha előkelő és vagyonos családok sarjai. Hogy
ilyen gonosz hírek lábra ne kaphassanak, egy szenátor
kijelentette, hogy akárki súlyos sebesültet hazahoznak
igenis, „akár árvákat – nincs válogatás”. Az angliai
hadikórházakban egy darabig keresgélni kellett, amíg a

26
szenátor szavának fedezetéül találtak végre egy sebesült
árvát – s vele jól választottak.
Nemcsak árva volt a toronylövész, hanem az egy árva
szaván kívül egyebet a sajtónak sem mondhatott, amit
pedig fényképet készítettek róla, azon mosolygott
mindeniken.

Jenny Fields nem osztályozhatta egykönnyen, amikor a

Bostoni Irgalmasba került. Távolinak Távoli volt,
kezesebb a gyereknél, de lehetett baja egyéb is.
– Hogy van? – kérdezte tőle, amikor az osztályára –
vigyorgón – begördítették.
– Garp! – vakkantotta válaszul a toronylövész.
Szemmozgató idege részben megjavult, úgyhogy a szeme
már cikázott, nem forgott. Két kezét azonban bepólyálták,
mert Garp belepiszkált a szállítóhajójának kórházi
szakaszában véletlenül támadt tűzbe. Amint meglátta a
lángot, nyomban elkapta volna, majd a láng átcsapott az
arcára, és lepörkölte a szemöldökét. Jenny a borotvált
bagolyhoz látta hasonlónak.
Égési sebeivel Garp egyszersmind Külsőssé is vált.
Bepólyált kezével már magához sem nyúlhatott, holott
kórtörténete szerint ez maradt egyetlen sikerélménye. Akik
a hajón elszenvedett égése óta jegyeztek a kórlapjára, attól
tartottak, hogy a toronylövészt igen megviseli majd a
hiánya.
Nem látszott lehetetlennek persze, hogy Garp nemes
szervei is gyógyíthatatlanul megsérültek. Több repesz
került a fejébe, s némelyik oly kényes helyre, hogy
hozzányúlni sem lehetett. Megtörténhetett, hogy
agysérülései közt csak egy volta durva homloklebenyirtás,

27
s hogy állapota tovább romlik. „Szervezetünk pusztulása
megállíthatatlan – írta Garp még akkor is, ha a
légvédelemmel nem csapunk össze.”
Volt már Jennynek egy betege, akinek az agya a
toronylövészéhez hasonlóan sérült meg. Hónapokig nem
javult, nem is romlott az állapota. Csupán magában
beszélt, és olykor bevizelt. Majd egyszerre hullatni kezdte
a haját, és mondatai töredékben maradtak. Mellei nőttek,
mielőtt meghalt.
A bizonyítékok fényében, illetve röntgenárnyékában úgy
látszott, hogy a toronylövész alighanem a Halál Fia. Jenny
Fieldsnek mégis megtetszett. A csöpp toronylövész oly
ártatlan nyíltsággal követelte ki a magáét a világon, akár a
kétévesek. Garp! – ot kiáltott, amikor megéhezett, és Garp!
– ot, amikor örült, Garp? – ot kérdezett, ha a fejébe szeget
ütött valami, vagy ha ismeretlen valaki került elébe, és
Garpot mondott felkiáltójel és kérdőjel nélkül annak, akit
megismert. Általában megtette, amire kérték, csak éppen
megbízni nem lehetett benne, mert hamar felejtett, és hol
szót fogadott, mint a hatéves, hol eszelősen kíváncsi volt,
mint a másfél éves.
Szállítólevelén tüzetesen leírt búskomorságai
egybevágtak gépágyújának sorsával. Ha tüzelőállásba
helyezkedett, két bepólyált keze közé fogta, és sírt. Sírt
azért is, mert a géz érintése a gépágyún nem esett olyan
jól, mint a kezéé, s úgy tetszett, rövid emlékezete is győzi
az összehasonlítást. De a keze is fájt, ha valamihez
hozzányúlt. Ilyenkor Jenny Fields letelepedett mellé, és
megkenegette vállát a lapockái közt, amíg a toronylövész
feje, mint a kéjelgő macskáé, hátra nem nyaklott. Beszélt
neki közben, és barátságos szavában izgatóan változtak a
nyomatékok. A legtöbb nővér duruzsol a betegeinek –

28
csendes esőhöz hasonló beszédüket altatónak szánják –,
Jenny azonban tudta, hogy Garpnak nem az alvás hiányzik.
Tudta, hogy nem több az unatkozó csecsemőnél, és
mulatságra vágyik. Jenny tehát mulattatta, és bekapcsolta
neki a rádiót. Némelyik műsor azonban, ki tudja miért,
felzaklatta a toronylövészt, másik meg a gépágyúját
állította fel, s annak búskomorság lett a vége. Egy műsor
egyszer álombeli magömlésre indította, ami annyira
tetszett neki, hogy azután látni akarta a rádiót mindig.
Jenny nem emlékezett, melyik műsor szerezte neki az
örömet, csupán annyit tudott, hogy ha folyton azzal
mulattathatná, a toronylövész élete is boldogabb lehetne,
meg az ő dolga is könnyebb. Mert így nem volt könnyű
dolga.
Már új szavakat sem akart tanítani neki. Amíg etette, s
látta, hogy ízlik neki az étel, egy darabig még
próbálkozott: – Jó! Ugye, jó?
– Garp! – helyeselt a toronylövész.
Mikor pedig kiköpte az ételt az előkéjére, és
elfintorodott, Jenny megpróbálkozott megint: – Rossz!
Még ilyen rosszat, igaz?
– Garp! – tódította Garp.
Bajának súlyosbodására abból következtetett, hogy
Garp egy reggelen Arp-pal üdvözölte.
– Garp – helyesbített Jenny szigorúan. – Garp.
– Arp – mondta rá Garp, Jenny pedig megértette, hogy
nincs sok ideje hátra.
A toronylövész mintha fiatalodott volna minden nappal.
Álmában görcsösen dagasztotta a levegőt, száját
csücsörítette, arcán két gödröcske támadt, szemhéja
rezgett. Jenny eleget foglalkozott csecsemőkkel, azért
nyomban látta, hogy a toronylövész szopik álmában.

29
Fontolgatta egy darabig, ne csenjen-e cumit neki a
szülészetről, de aztán meggondolta. Miféle csúfondáros
megjegyzéseket kellene elhallgatnia! „Lám a szeplőtelen
Jenny már szedi össze a kelengyéjét! Ki a szerencsés
apuka?” Elnézte az álmodó toronylövészt, és remélte, hogy
elmúlása békés lesz: előbb visszajut magzati állapotába, s
már nem a tüdejével lélegzik, aztán kettéválik a
személyisége petévé és ondóvá, végül megtér nemzés
előtti nemlétébe.
Csaknem így történt. Garp odáig jutott a csecsszopói
állapotban, hogy négyóránként felébredt, és kivörösödött
arccal sírta igaz könnyeit. Csak Jenny vagy a rádió hangja
vigasztalhatta meg. Egyszer, amikor Jenny a vállát
kenegette, a toronylövészből böfögés szakadt ki. Akkor
meg Jenny fakadt sírva. Ott ült az ágya szélén, és békés
utazást kívánt neki vissza az anyaméhbe s tovább.
Legalább a keze gyógyulna meg, hogy a hüvelykujját
szophatná, töprengett. S amikor a toronylövész felébredt
csecsszopói álmából, Jenny a maga ujját dugta a szájába,
hadd mammogjon rajta. Mert hiába voltak erős fogai,
képzeletében már nem is fogzott, és soha meg nem harapta
Jenny ujját. Ez a megfigyelés indította arra, hogy egyik
éjjel a mellével kínálja, és a toronylövész oly
fáradhatatlan szopta, mintha szívott is volna belőle. Jenny
elgondolta, ha soká szoptatná, tejre is fakadna talán.
Kéjes, anyai rángást érzett a méhében. Oly élénk volt ez a
káprázat, hogy egy darabig szinte hitte, még gyereke is
lehet a szoptatásból.
Csaknem így történt. Garp, a toronylövész azonban még
nem sorvadt vissza teljesen a csecsemőkorba. Egyik éjjel
szoptatás közben Jenny azt tapasztalta, hogy Garp
gépágyúja megemeli a paplant, és hogy a bepólyált,

30
esetlen kezével billegeti, úgy szopik tovább. Egyik éjszaka
ő segített neki a hűvös kezével, s a toronylövész akkor
nem is kívánta a szopást.
– Ar – nyögte. Elhagyta a p-t is.
Garpból Arp lett, s már csak Ar – Jenny sejtette, hogy
sok ideje nem lehet. Egy magánhangzóra meg egy
mássalhangzóra terjedő legfeljebb.
Jenny a kezén érezte meleg bezzegjét, amikor
kiröttyentett belőle. Garp paplana alól olyan szag áradt,
mint az üvegházból nyáron, kerge burjánzásé. Akármi
megtermékenyülne és szárba szökkenne ilyen légkörben,
gondolta el Jenny. Ebből a televényből még csecsemők is
serkennének.
Huszonnégy órát rágódott ezen a gondolaton.

– Garp – súgta a fülébe, azzal kigombolta az

egyenruháját, és kibuggyantotta belőle nagyra sikerültnek
hitt melleit. – Garp – súgta. A toronylövész pillái
megrebbentek, szája csücsögött. Fehér lepel vette körül
őket. Görgőkre szerelt lepedő rekesztette el az ágyat a
kórteremtől. Garp egyik felén Külsős feküdt – lángszóró
áldozata, kenőcsökbe, molnárrecékbe bugyoláltan. A
szemhéja leégett, azért mintha örökösen figyelt volna,
pedig vak volt. Jenny kifűzte kismamacipőjét, lehúzta
fehér harisnyáját, kilépett a ruhájából, és ujjával
megérintette Garp csücsöri száját.
Garp fehér rekeszének túlsó felén Belsős feküdt, aki
Távolinak készült. Altestének, farának nagyobb része
odaveszett, s most veséjének működése kezdett akadozni,
meg a mája kínozta. A székelés és vizelés lidérce ült rajta,
bár az ilyesmi rég kimúlt az életéből, mert gumicsövön,

31
gumizsákokba ürítkezett. Nagyokat nyögött, s nem úgy,
mint Garp, olykor teljes mondatokat.
– Hogy a szent szar! – nyögte.
– Garp – súgta Jenny. Addigra már kilépett az
alsószoknyájából meg a bugyijából, lekanyarította
melltartóját, és elhajtotta Garpról a paplant.
– Istenem! – rebegte a Külsős. A szája széle is csupa
égési seb volt.
– Hugyos isten! – rikoltotta a Belsős.
– Garp – szólt rá Jenny Fields határozottan, azzal fogta
a gépágyúját és beleült.
– Aaa – mondta Garp. Odaveszett az r is. Öröme-bánata
hangoztatására egyetlen magánhangzója maradt csupán. –
Aaa – hangoztatta, amint Jenny rajta ült teljes súlyával.
– Jó, Garp? Mondd, jó?
– Jó – helyeselt Garp érthetően. De csupán ez az
egyetlen szó került ki emlékezetének roncsai alól, éppen,
amint élvezett. Ez volt az első és utolsó igazi szava, amit
Jenny Fields hallott. Jó. Amint a gépágyúja lankadt és a
lövete csöpögni kezdett Jennyből, ismét csak az Aaa-kra
szorítkozott, majd lehunyta szemét, és elaludt. Jenny a
mellével kínálta, de nem volt éhes.
– Szent iszten! – szakadt ki a Külsősből szöszögősen,
mert a nyelve is megégett.
– Szent szar! – reccsent rá a Belsős.
Jenny Fields megmosdatta Garpot, majd megmosdott
maga is meleg vízzel, szappannal a fehér kórházi
mosdótálban. Öblíteni persze nem öblített, bár nem
kételkedett volna akkor sem, hogy varázslata sikerül. Úgy
érezte, termékenyebb a trágyázott-töltögetett földnél, és
Garp lövete úgy érte, mint kerti tömlőből a vízsugár.
Ismétlésre nem is került sor. Semmi oka nem lett volna.

32
Jenny nem lelte benne örömét. Időről időre azután is
segített neki kézzel, s ha a toronylövész sírt, odakínálta a
mellét, de a gépágyú néhány hét múltán ellankadt végképp.
Amikor a kötést leszedték a kezéről, látták, hogy a seb
gyógyulása is mintha visszájára fordult volna, azért
visszapólyálták. A toronylövész már szopni sem kívánt.
Akár halat látott volna álmodni Jenny, amint elnézte az
álmát. Nyilván visszajutott az anyaméhbe, gondolta, mert
az ágyban is magzatként kunkorodott össze, és hangot nem
hallatott. Egyik reggel megfigyelte, hogy rúg az apró,
elcsenevészedett lábával, és az a káprázata támadt, hogy
őbenne rúg. Ugyan korai lett volna még, de Jenny tudta,
hogy hamarosan rúgni fog csakugyan.
Garp elhagyta a rugódozást is. Oxigént ugyan még
lélegzés útján szerzett, de Jenny csupán az emberi
alkalmazkodás ékes példáját látta szuszogásában. Enni
nem evett, vénásan táplálták, így hát ismét köldökzsinór
végére került. Jenny némi aggodalommal tekintett Garp
utolsó életszakaszának elébe. Vergődik-e majd, az ondó
vergődéséhez hasonlatosan? S az útja megnyílik-e, hogy a
pete majd készen várja a halállal? Vajon útja végén
kettéhasad-e a lelke is? Ezt azonban már nem figyelhette
meg. Szabadnapos volt, amikor a toronylövész meghalt.
„Meghalhatott-e jobbkor? – elmélkedett Garp. Szökésre
csak anyám szabadnapján gondolhatott.”
„Nem mondanám, hogy semmit nem éreztem, amikor
meghalt – írta Jenny Fields nevezetes életrajzában. – Élő
legjavát azonban megkaparintottam. Mind a ketten jól
jártunk. Ő így élhetett tovább, én pedig csakis így akartam
gyereket. Ha a világ ebben kivetnivalót lát, csupán azt
bizonyítja, hogy fittyet hány a személyiség jogaira.”
Mindez 1943-ban történt. Amikor Jennyn meglátszott az

33
állapota, kirakták állásából. Szülei és bátyjai persze nem
lepődtek meg. Ők láttak mindent jó előre. Jenny már régen
nem bizonygatta a szüzességét nekik, és úgy járt-kelt a
Kutyafő-öböl úri lakának tágas folyosóin, mint valami
jóllakott kísértet. Zavartalansága fel is háborította a
családot, azért kerülték egymást. Jenny magának tarthatta
meg a boldogságát. Éppen ezért furcsa, hogy bármennyit
foglalkoztatta születendő gyermeke, nevet nem szánt neki.
Amikor életet adott négy és fél kilós fiának, akkor sem
jutott az eszébe semmi. Anyja tudakolta tőle, de Jenny
éppen szülés után volt, nyugtatót kapott, és rá sem
hederített a sürgető kérdésre.
– Garp – ennyit mondott csak.
Apja, a cipellők királya azt hitte, lánya harákol csak, de
a felesége odasúgta neki: – Akkor ez a Garp lehetett.
– Garp? – tűnődött el a cipellők királya, mert Jenny
addig egy szót nem szólt gyermeke apjáról. – Legalább azt
tudd meg, hogy a vezetékneve vagy a keresztneve Garp a
büdös bitangnak! – súgta vissza.
– Vezetéknév a Garp vagy keresztnév, bogaram? –
továbbította a kérdést az anyja Jennynek.
Jenny nagyon álmos volt. – Garp – motyogta. – Garp.
Ennyi és nem több.
– A vezetékneve lesz – vélekedett Jenny anyja.
– A keresztneve mi! – mordult lányára a cipellők
királya bosszúsan.
– Mit tudom én – motyogta Jenny. Valójában igazat
motyogott.
– Mit tudja ő a keresztnevét! – visszhangozta a cipellők
királya.
– Ugyan, drágám – csitította a felesége. – Azon
igyekszünk, hogy legyen a gyereknek neve.

34
 – Garp toronylövész – motyogta Jenny.
– Tudtam, hogy csak katona lehet ilyen elvetemült! –
háborgott a cipellők királya.
– Toronylövész? Csak ennyi? – folytatta a vallatást
Jenny anyja.
– Toronylövész. T. L. – mondta rá Jenny. – Ez lesz a
neve. T. L. Garp. – Azzal álomba merült.
A cipellők királyát majd felvetette a méreg. – T. L.
Garp! Hallottak még ilyet! – harsogta. – Gyereknek ilyen
nevet!
– Majd belenő – csendesítette Jenny az apját később.
Nem fogják összecserélni senkivel.
„Amíg belenőttem, addig is viselhettem – írta Garp. –
Tanítóim az iskolában mind megkérdezték, mi a T. L.
Mondtam nekik, hogy csak két betű, nem kezdőbetű, de
nem hitték. A végső válaszom ez volt: »Tessék
megkérdezni anyámtól.« Meg is kérdezték. Anyám
válaszát aztán nem tették az ablakukba.”
Így született a világra T. L. Garp. Kedvesnővér nagy
akaratának volta gyümölcse, s a nagy akarat egy
toronylövész utolsó lövésével találkozott.

35
 2
Kékveresben
T. L. Garp mindig sejtette, hogy nem lesz hosszú életű.
„Ismerem a tömörség titkát, akár apám – írta. – Egylövetű
ember vagyok.”
Paraszthajszál választotta el attól, hogy teljes
gyermekkorát leányiskolában töltse, mivel anyjának ott
ajánlottak ápolói állást. Jenny Fields azonban
meggondolhatta, milyen szomorú sors várna az ő Garpjára
csupa nő közt az egyik szállásépületben. Elképzelhette fia
első nemi élményét is, megtapasztalván a lányiskola
mosodáját – hogy a csintalan lányok majd női alsóneműk
puha halmába temetik. Az állás amúgy tetszett volna, de
Garpra való tekintettel nem fogadta el. Inkább a jó nevű
Steering iskolában vállalt munkát, bár ott csak egy lehetett
a többi nővér közt, és lakás sem jutott nekik egyebütt, mint
a Gyengélkedő börtönablakos szárnyépületében.
– Nem baj – biztatta Jennyt a cipellők királya, bár nem
tetszett neki, hogy lánya munkát vállal. Pénzük volt elég,
és a cipellők királya jobban örült volna, ha Jenny a
kutyafői úri lakban húzódik meg, míg a bitangja
felcseperedik és odébbáll. – Ha a gyerek el nem talált
fajzani – oktatta lányát –, akkor még járhat is a Steeringbe.
Bár addig se nevelkedne jobb helyen.
Az el-nem-talált-fajzani-val Garp kétes származására
szokott utalni a cipellők királya. A Steering viszont
fiúiskola volt, Jenny apja meg a bátyjai is odajártak. Jenny
úgy okoskodott, hogy ha a rabságát jól tűri, a legjobbat
választja a gyereknek arra az időre, amikor iskolás sorba
kerül. – Azzal is kárpótlod az apjáért – kerekítette ki a

36
leckét a cipellők királya.
„Furcsa – írta Garp –, hogy anyám bármilyen jól
ismerte férfiakhoz nem vonzódó magányos természetét,
végül mégis nyolcszáz növendék férfival élt együtt.”
A kis Garp ilyenformán a Steering iskola
Gyengélkedőjében cseperedett az anyja mellett. A
növendékek nem kezelték „tanszemét” gyanánt, ahogyan a
tanszemélyzet csemetéit nevezték, mivel az iskolai
betegápoló nővért nem tekintették sem együvé tartozónak,
sem egy osztályba illőnek a tanszemélyzettel. Jenny azon
sem igyekezett, hogy Garp apjának személye köré legendát
szőjön, amelyből férj és törvényes nemző sejlik elő. Nem
titkolta, hogy őt Fieldsnek hívják. Megmondta ő a nevét
kéretlenül is. Fia pedig Garp, ezt is hozzáfűzte. „Csakis az
ő neve.” Hogy ne támadjon félreértés.
A helyzetet meg is értette mindenki. A Steeringben
nemcsak tűrték a pökhendiség némely formáját, hanem még
bátorították is – az ízlése meg a stílusa számított csak.
Állni kellett mögötte valakinek, vagy jövőbeli céljának jól
kirajzolódni – azt pedig általában elvárták a pökhenditől,
hogy bájos legyen. Csakhogy a báj nem volt Jenny Fields
természete. Garp megírta róla, hogy „pökhendisége nem
született vele, csupán rákényszerítették”. A büszkeség is
dédelgetett erénynek számított a Steeringben – Jenny
Fields azonban törvénytelen gyermekére volt büszke. Jó,
nem kívánták tőle, hogy lesütött szemmel járjon, de egy
csöpp alázat szorulhatott volna belé.
Jenny nemcsak büszke volt Garpra, hanem roppant
elégedetten emlékezett megszerzésére is. A világgal nem
osztotta meg emlékeit – emlékiratainak írásába még bele
sem fogott. Garp feje lágyának benőttét várta, hogy majd ő
is élvezhesse a teljes történetet.

37
 Eddig Garp sem tudott belőle többet, mint amennyit
Jenny a más merész érdeklődőkkel tudatott. Ez a történet
három józan mondaton nem terjedt túl:

1. Garp apja katona volt.

2. Elvitte a háború.
3. Ki ért rá házasságnak járni utána háború idején?

E titokzatosságukban is tárgyilagos töredékeket akár

regényessé kerekíthette volna valaki. Elvégre lehetett
Garp apja hős is, aki a haza védelmét előbbre valónak
látta szerelménél. Fields nővérbe a csatatér szélén
szeretett bele, de aztán visszatért a viadal sűrűjébe. Jenny
Fields viselkedése azonban nem terelte a képzeletet
melodrámák iránt. Először is, mintha mindig egyedüllétre
pályázott volna, és az emlékezés nem felhősítette el
tekintetét. Csupán a kis Garpért élt, meg azért, hogy jó
nővér legyen.
Fieldsék nevét persze jól ismerték a Steeringben. A
cipellők királya, mint az iskola öregdiákja bőkezűen
támogatta hajdani alma mater-ét. Még úgy tetszett,
kurátorává is lehet. Nem volt ugyan a legrégibb, de a
legújabb sem az új-angliai gazdagok közt – feleségének,
Jenny anyjának, a bostoni Weeksek sarjadékának neve
pedig még a Fields névnél is messzibb visszhangzott. A
régi tanárok közül még sokan emlékeztek, hogy Weekseket
érettségiztettek évről évre. Jenny Fields mégsem számított
a szép családi hagyományok letéteményesének. Csinos
volt, annyit meg kellett hagyni neki, de jelentéktelen, és
nővérruháját akkor is viselte, amikor alkalomhoz kellett
volna öltöznie. Furcsállották, hogy a nővérkedésre is oly
büszke. Egy Fieldsnek vagy egy Weeksnek nincs mit

38
büszkélkednie az ilyen mesterséggel.
Jenny báj nélküli komolysága is zavarta a léhább
lelkeket. Sokat olvasott, elszánt búvára volt az iskolai
könyvtárnak. Aki nagyon keresett egy könyvet,
legtöbbnyire megtudta, hogy Fields nővérnek kölcsönözték
ki. Az ekörüli telefonokat Jenny roppant udvariasan
fogadta, és megígérte, hogy a könyvet, mihelyt elolvasta,
egyenesen az érdeklődőnek juttatja el. El is olvasta
egykettő, de mondanivalója nem volt felőle. Ha pedig egy
iskolában titkos szándékkal olvas valaki, nem azért, hogy
olvasmányait megvitassa, gyanússá válik. Mi a fenének
olvas?
Még nagyobb megütközést keltett, hogy Jenny, ha nem
volt éppen szolgálatos, órákat látogatott. A Steering házi
szabályzata lehetővé tette a tanszemélyzetnek, illetve
hitveseiknek, hogy bármely tanórát díjmentesen
látogathassanak, csupán az óraadó tanár engedélyét kellett
megkérniük. Mármost ki nem engedne be órájára egy
betegápoló nővért? Jenny Fields tehát az Erzsébet-kori
drámáktól a Viktória-kori regényig, a Genetikába való
bevezetéstől a Nyugati civilizáció I. és II. sorozatáig
becserkészte a tudomány berkeit – megjárta Luthert,
Lenint, Erasmust, a mitózist, az ozmózist, Freudot,
Rembrandtot, a kromoszómákat és Van Goghot –, de a
Styxtől a Temzéig, Homérosztól Virginia Woolfig,
Athéntól Auschwitzig egy szót nem fűzött a hallottakhoz.
Más nő nem is ült a tantermekben soha talán, ő meg a
fehér egyenruhájában oly nyugalmasan hallgatott, hogy
mind a diákság, mind a tanár megfelejtkezett róla végül, ő
pedig hallgathatott köztük fehéren és észrevétlen,
mindenek tanújául, s talán bírájául is.
Jenny Fields most jutott ahhoz a műveltséghez, amelyet

39
mindig kívánt. Most érkezett el számára az idők teljessége.
Azonban nem csupán a tudnivágyás kapzsisága vezérelte.
Mindenekelőtt fia számára világította át a Steeringet. Mire
Garp iskolás sorba került, anyjától megtanulhatta, melyik
előadás magvas, melyik szalmacséplés.
Könyvtára már átcsurrant a szárnyépület csöpp
lakásából a Gyengélkedőbe. Jenny tíz esztendőt töltött a
Steeringben, mire kiderítette, hogy az iskola könyvesboltja
tízszázalékos kedvezményt ad a tanszemélyzetnek. Öt
ebben a kedvezményben soha nem részesítették.
Bosszantotta ez a felfedezés. Hiszen ő nem is ült rá a
könyveire. Nyomasztóan kis lakásából átvonultak a
könyvespolcok a Gyengélkedő várószobájába, majd a
röntgenbe, és lassan kiszorították az újságokat meg a
képeslapokat. A gyengélkedő gyerekek ébredtek rá
elsőnek, milyen művelt intézmény a Steering – mert lám,
nem az orvosi várók szokásos smoncáját kínálja
felejtkezésül. A rendelésre várva A középkor alkonyá-ban
lapozgathattak, s amíg a laboratóriumi lelet megérkezett, a
nővér szívesen odaadta A harmatlégy kézikönyve című
alapvető genetikai művet – aki pedig ágynak dőlt vagy
rendszeresen látogatta a Gyengélkedőt, mindig megtalálta
A varázshegy egy példányát. Amelyik fiú a lábát törte,
vagy valami sportsérülést szenvedett, azt a
Gyengélkedőben hiteles hősök és tartalmas kalandok
várták – Joseph Conrad és Melville, nem pedig a Sports
Illustrated. A Time meg a Newsweek helyett Dickens,
Hemingway és Mark Twain kínálkozott. Az irodalom
gyengélkedő szerelmese legszebb álmain épülhetett.
Mire Jenny Fields tizenkét évet letöltött a Steeringben,
az iskola könyvtárosai megszokták, hogy rámondják a
ritkább kívánságokra: „A Gyengélkedőnek talán meglesz.”

40
 A könyvkereskedésben hasonlóképpen azt mondták, ha
egy könyvük elkelt: „Tessék átfáradni Fields nővérhez a
Gyengélkedőbe.”
Jenny tűnődőn hallgatta a hozzá folyamodókat, és
ilyesmiket válaszolt: „A huszonhatos polcon kellene
lennie, de most éppen McCarty olvassa. Influenzás. Ha
végez vele, nyilván szívesen továbbítja.” Vagy: „Legutóbb
lenn láttam a hullámfürdőben. Meglehet, az eleje vizes.”
Megítélni bajos, hogyan hatott Jenny a Steering
művelődési állapotaira, de annyi bizonyos, hogy a
könyvek vásárlásán veszített tíz százalékát soha nem
panaszolta. „A könyvkereskedés tartópillére anyám volt –
írta Garp. – Hozzá képest a Steeringben senki nem
olvasott.”

Garp kétéves volt, amikor a Steering hároméves

szerződést ajánlott Jennynek. Hogy a dolgát jól végzi,
abban mindenki egyetértett, és az az enyhe undor, amit
mindenki érzett iránta, nem fokozódott első két, ott töltött
esztendejében. Gyermeke végtére olyan gyermek volt, akár
a többi. Nyaranta talán barnább a többinél, telente meg
tökmagszínűbb – és egy kissé vaskos. Bebugyolált
eszkimóra emlékeztetett, bár Jenny nem bugyolálta. Az
olyan fiatalabb tanárok, akik megjárták a háborút, azt
állították, hogy a gyermek formája bombára emlékezteti
őket. De azért gyerek a törvénytelen gyerek is. Jenny
furcsaságait háborgás nélkül nyelték le.
Jenny pedig elfogadta a hároméves szerződést.
Tanulhatott, művelődhetett, de legfőként fiacskája útját
egyengethette. A Steering pompás nevelőintézet, áradozott
olykor a cipellők királya. Jenny maga akart meggyőződni

41
róla.
Mire Garp ötéves lett, Jennyt kinevezték főnővérnek.
Fiatal, tevékeny főnővért nem leltek minden bokorban
olyat, amelyik a kamasz gyerekek szemtelenségét és
szertelenségeit tűrte. Bennlakásra meg éppenséggel nem
vállalkozott senki. Jenny elégedetten éldegélt a
Gyengélkedő szárnyépületében, és anyjuk helyett anyjuk
volt a gyerekeknek. Nem panaszkodott, ha éjjel akár egy
pohár vízért felcsengették, vagy ha a sötét folyosón
dulakodtak, ágyakon birkóztak, tolószékekben
rajcsúroztak, vagy a vasrácsos ablakon át tárgyaltak
városbeli lányokkal, és mászkáltak fel-le a régi
szárnyépületet befutó borostyán indáin.
A Gyengélkedőt a szárnyépülettel föld alatti folyosó
kötötte össze – átfért rajta egy görgőágy, ha két karcsú
nővér kísérte. Rakoncátlan diákok tekéztek ebben az
alagútban, és a hang úgy érte Jennyt meg Garpot a
lakásukban, mintha a kísérleti nyulak és patkányok
istentelen nagyra nőttek volna lenn a laboratóriumban, és
orrukkal a szemetes hordókat görgetnék.
Mire Garp betöltötte ötödik évét, és anyjából főnővér
lett, a Steering népe különös dologra eszmélt: egy ötéves
fiú sokféleképp különbözhet társaitól, de ennek fejére
tapadt a sötét haja, akár a fókáé. Furcsán tömzsi volta is
genetikai tűnődésekre késztetett. Elszántságát nyilván
anyjától örökölte, de nehézfejűnek látszott, s mintha
zárkózottságában is örökké résen lett volna. Bár nem nőtt
nagyra, korához képest sok mindenben szokatlanul érettnek
bizonyult, és a nyugalma sokakat nyugtalanított.
Mozgásának biztonsága fürge kis állatokra emlékeztetett.
Más anyák riadtan tapasztalták, hogy ez a gyerek
mindent.megmászik. Csúszdák, lelátók, hintaállványok,

42
hegyes fák, rudak hegyében mindenütt ott ült Garp.

Egyik este vacsora után Jenny sehol nem találta. Garp

szabadon kódoroghatott a Gyengélkedőben meg a
szárnyépületben, fecseghetett a fiúkkal, és Jenny a
hangosanbeszélőn rendelte olykor magához. GARP, HAZA
– ennyit mondott be. A lelkére kötötte, milyen
helyiségekbe nincs bejárása, s hogy a fertőző betegeket
meg az olyan fiúkat kerülje, akik annyira csehül vannak,
hogy inkább maradnának maguk. Garp a sportok sérültjeit
szerette a legjobban. Szívesen elnézegette a gipszbe-
pólyába tett végtagjaikat, és elhallgatta sérülésük
történetét. Talán anyjára ütött abban is, hogy készséges
ugripostásuk volt, és üzeneteket hordott, ennivalót
csempészett nekik. Egyik este azonban nem jelent meg a
GARP, HAZA hívó szavára. A hangosanbeszélő a
Gyengélkedő és a szárnyépület minden helyiségébe
közvetített, még azokba is, ahová Garpnak tilos volt
belépnie, a laborba, a műtőbe meg a röntgenbe: Ha Garp
nem hallotta a GARP, HAZA parancsot, Jenny tudhatta,
hogy vagy bajban van, vagy nincs a két épületben, azért
sietve mentőosztagot szervezett lábadozóiból.
Ködös kora tavaszi este volt. A fiúk szétszóródtak, s
némelyek a harmatos aranyesőbozótban meg az
autóparkoló körülgázoltak, mások a sötét zugokat kutatták,
és a tilos szertárakba kiáltottak be. Jenny szabadjára
eresztette rémképeket termő képzeletét, és elsőként a
szennyes ruhák aknájába tekintett be, amely négy emelet
magasából zuhant a pincéig. Garpnak még azt sem engedte
meg, hogy szennyest dobjon le rajta, azonban lenn a
pincében, az akna aljában, a hideg betonon szennyeseknél

43
nem talált egyebet. Aztán a kazánházat vizsgálta át, és
betekintett a forró vizes katlanba, de Garp nem rotyogott
benne. Megnézte a lépcsőházakat is, de Garp szót
fogadott, s nem feküdt taknyába fagyva a lépcsők alján.
Akkor hatalmasodott rajta az a félelem, hogy talán valami
titkosan kéjelgő diák áldozatává lett, azonban tavasz
lévén, a Gyengélkedő megtelt beteggel, és Jenny nem
ismerhette mindet személyesen, nemhogy a nemi gusztusok
felől tájékozódhatott volna. A betegek közt ott voltak az
első úszás eszeveszettjei, akik alighogy a nap kisütött, s a
hó el sem olvadt jóformán, bemerészkedtek a vízbe, de
még az utolsó téli megfázás ellenállásuk vesztett lábadozói
is ápolásra szorultak, sőt ott feküdtek a téli sportok utolsó
s a tavasziak első hősei is.
Egyik ilyen hős volt Hathaway, aki, mint Jenny hallotta,
éppen most nyomta meg csengője gombját az ágya mellett
a Gyengélkedő szárnyépületének negyedik emeletén. A
lacrosse-játékos Hathaway térde ínszalagját sértette meg,
majd mikor gipszbe tették, és két nap múltával mankón
szélnek eresztették, mankója megcsúszott a nagy
előadóterem márványlépcsőjén, s eltörte a másik lábát.
Most mindkét lábán gipsszel hentergett a negyedik
emeleten, és labdafogójának nyelét markolászta
szeretettel. Azért rakták így félre az útból, szinte
egymagába a negyedik emeletre, mert másutt nem tűrték azt
az idegesítő szokását, hogy lacrosse-labdáját a falon
pattogtassa. Jenny elvehette volna tőle a labdát meg a
labdafogót, azonban tulajdon fiáról tudta, hogy a fiúk
kívánják a testmozgás lélekölő egyformaságát. Mintha
megnyugtatná őket, gondolta el Jenny, akár ötévesek, mint
Garp, akár tizenhét évesek, mint Hathaway.
Csupán az bosszantotta, hogy Hathaway addig

44
pattogtatja a labdát, amíg ki nem esik a hálójából, és
rakhatta Hathawayt oly messzire, hogy a pattogást más ne
hallja, amikor labdája kiesett a fogóból, mégiscsak
csöngetett, hogy adják vissza neki. S hiába volt a felvonó,
a Gyengélkedő szárnyépületének negyedik emelete csak
félreesett. Amikor Jenny látta, hogy a felvonó foglalt,
felszaladt a lépcsőn, és elfúltan, dühösen robbant be
Hathaway szobájába.
– Szívesen labdázik, tudom – kezdte –, csak most Garp
eltűnt, és nem érek rá labdát keresgélni.
Hathaway derűs, lassú észjárású fiú volt. Petyhüdt,
szőrtelen arcába belelógott a vörösesszőke sörénye, és
Szinte eltemette a fél szemét, azért a fejét hátra-
hátravetette, s mivel szálas legény volt, a tágas orrlikába
bámult fel mindenki először.
– Miss Fields – nézett rá Jennyre tűnődőn, és Jennynek
a szemébe ötlött, hogy nincs labdafogó a kezében.
– Mi a baj, Hathaway? – kérdezte tőle. – Ne haragudjon
a sietségemért, de Garp eltűnt. Őt keresem éppen.
– Ej – csodálkozott Hathaway, és úgy nézett szét a
szobában, mintha valaki rajta keresné a hamutartót. –
Szívesen segítenék. – Azzal tehetetlenül végigtekintett
hosszú gipszlábain.
Jenny megveregette a térde bunkóját. Úgy szólt, mintha
valakire álmában kopogott volna rá. – Ne aggódjon –
nyugtatta meg betegét, s már várta, miféle kívánsággal áll
elő. Hathaway azonban mintha elfelejtette volna, miért
csöngetett. Jenny megkocogtatta a lábát ismét, hátha
nincsenek otthon. – Mi a kívánsága? Nem találja a
labdáját?
– Most a labdafogómat nem találom. – Önkéntelenül
szétnéztek mind a ketten. – Aludtam – magyarázkodott

45
Hathaway –, és mire felébredtem, eltűnt.
Jennynek elsőül Meckler, a szárnyépület második
emeletének réme fordult meg a fejében. A beretvaeszű,
csúfondáros Meckler havonta legalább négy napra
bekerült a Gyengélkedőbe. Tizenhat esztendős létére egyik
cigarettáról a másikra gyújtott, az iskola diáklapjait majd
mind ő szerkesztette, és már kétszer megnyerte az évenként
gazdát cserélő Klasszikus Kupát. A menzán elébe tett
ételeket utálta, és inkább Buster bisztrójának kávéján és
rántottáin élt, sőt ott írta meg, mindig késve, szellemes
félévi dolgozatait. Magapusztításának s talán
szellemességeinek rohamából is a Gyengélkedőben
igyekezett felépülni havonta, közben Jenny ellen eszelt ki
gonosz csínyeket, bár a szerzőséget Jenny sohasem
bizonyíthatta rá. A labortechnikusoknak egyszer főtt
ebihalak kerültek a teáskannájukba, egyszer pedig, Jenny
holtbiztosan tudta, hogy Meckler töltött meg egy kotont
tojásfehérjével, és azt húzta fel Jenny lakásának
kilincsére. Hogy a kotont tojásfehérjével töltötte meg, azt
csak onnan tudta Jenny, hogy megtalálta a tojások héját. A
kézitáskájában. Azt is sejtette, hogy néhány éve, a
bárányhimlőjárvány során, Meckler szervezte meg a
harmadik emeleti fiúkat, s azok egymás után a
laboratóriumi mikroszkóp alá lepcsentették ondójukat,
mert látni akarták, nem váltak-e magtalanná.
Mecklerre azonban inkább rávallana, jutott eszébe
Jennynek, ha lyukat metszett volna a labdafogóba s úgy
hagyja az alvó Hathaway ölében.
– Talán Garp csente el – vélekedett Jenny. – A
labdafogója is meglesz, ha Garp meglesz. – S már vagy
századszor szegült ellene a kísértésnek, hogy félresimítsa
Hathaway sörényét a szeméből – de inkább a nagylábujját

46
csippentette meg, ahol a gipszből kiötlött.
Ha Garp lacrosse-játékra adná a fejét, ugyan hol
gyakorolná, tűnődött Jenny. Odakinn nem, mert
besötétedett, s a labdát egykettő elvesztené. S az egyetlen
hely a két épületben, ahová nem közvetít a
hangosanbeszélő, a föld alatti folyosó – labdapattogtatásra
kiválóan alkalmas. Meg is történt már, hogy Jenny ott fújt
le egy éjfél utáni mérkőzést. Azért most beugrott a
felvonóba, s lement a pincébe. Hathaway aranyos fiú,
gondolta el közben. Garp járhatna rosszabbul is, mint hogy
hozzá hasonló kamasszá serdülne. Mégis jobban kellene
járnia.
Közben Hathawaynek lassan ugyan, de forogni kezdett
az esze kereke. Igen aggódott Garpért, és szívből kívánta,
hogy eleredhetne ő is a keresésére. Garp gyakran
belátogatott a szobájába. A gipszlábú kolosszus többet
nyújtott neki, mint a nyavalyás átlag. Megengedte, hogy
gipszlábaira rajzoljon, és barátainak kézjegyét elöntötte
Garp kósza képzeletének zsírkrétával odamázolt sokféle
szörnyszülötte. Most is Garp rajzait nézegette, így esett
tekintete az ölében nyugvó lacrosselabdára. Eddig nem
érezte, hiszen a gipszen át nem érezhette, hogy ott van.
Pedig úgy nyugodott az ölében, mintha neki kellene
kiköltenie. Az ám, de hogyan játszik Garp a labdafogóval
labda nélkül?
Amikor a galambok burukkolása az ereszről a fülébe
jutott, akkor eszmélt, hogy Garp nem labdázik. Az ám, a
galambok, ocsúdott. Eleget panaszolta a galambokat
Garpnak, hogy éjjelente nem bír aludni a burukkolásuktól,
a sereglő verdesésüktől, amit a meredek palatető eresze
alján meg az eresz csatornájában művelnek. Ezt a hibáját a
negyedik emeletnek minden gyengélkedő panaszolta –

47
azonban a galambok álom és ébrenlét urai voltak a
Steeringben. A pedellusok már dróthálóval borították be
az ereszek alját s a kiszökő gerendavégeket mind, de a
galambok száraz időben az ereszcsatornában tanyáztak,
esős időben meg a vén borostyán kacsos indái közt. És
micsoda ramazúrit csaptak! Hathaway utálta a galambokat,
és Garpnak fogadkozott, ha csak az egyik lába lenne ép, ő
elbánna velük.
– Hogy? – érdeklődött Garp.
– Éjjel nem szeretnek repülni – adta tovább Hathaway a
Bio II-ben szerzett tudományát. (Jenny is azt hallgatta.) –
Felmásznék a tetőre – oktatta Garpot –, mégpedig éjszaka,
ha nem esik, és rajtuk ütnék a csatornában. Mert ezek ott
turbékolnak, topognak és tojnak a fejedre.
– Hogy ütnél rajtuk? – tudakolta Garp.
Hathaway megforgatta labdafogóját, kiejtette belőle a
labdát a lába közé, s a hálóval meglegyintette Garp buksi
fejét. – Így – mondta. – Ezzel ütnék rajtuk, és egyenként
kivégezném őket a világból.
Amikor Jenny ismét azt látta, hogy a negyedik emelet
villog a jelzőtábláján, nem gondolhatott egyebet, mint
hogy Garp visszaszármaztatta a labdafogót Hathawaynek.
Derék gyerek, örvendezett, s már ment is fel a felvonón.
Amikor a csikorgós kismamacipőjében befutott Hathaway
szobájába, elsőnek a labdát látta meg Hathaway kezében.
Majd a rémületet a sörénye alól kitekintő fél szemében.
– Garp a tetőn lesz – jelentette Hathaway.
– A tetőn! – hüledezett Jenny.
– Galambokat fog a labdafogómmal.

Felnőtt ember, ha a tűzlépcső negyedik emeleti

48
fordulójában megállt, éppen csak a keze fejével nyúlhatott
bele az ereszcsatornába. Azért amikor a Steering
ereszcsatornáit tisztogatták, évente kétszer, lombhullás
után meg a tavaszi esőzések előtt, csakis a
legszálasabbakat küldték fel, mert a kisebbek
panaszkodtak, hogy csak turkálnak, és nem látják miben –
hol döglött galambot, hol oszlásnak indult mókust húznak
ki a nyúlós-nyákos trutymóból. Csakis a legszálasabbak
láttak be a tűzlépcső fordulójáról az ereszcsatornába.
Szélesnek széles volta csatorna, majd annyira, minta
disznóvályú, de a rozsda elette és rongyosodott. Rongyos
volt akkoriban a Steering maga is.
Jenny kiszaladt a negyedik emeleti tűzlépcsőfordulóra,
de az ereszcsatornát éppen csak az ujja hegyével érte el –
fel meg a meredek palatetőre éppenséggel nem látott. A
sötétben s a ködben az eresz alatt sem látott el a ház
sarkáig. De legfőként Garpot nem látta.
– Garp! – suttogta. Négy emelettel alatta a bokrok közül
és a parkoló autók meg-megvillanó formái felől hallotta,
hogy Garpot kiabálnak a fiúk is. – Garp! – súgta
hangosabban.
– Anyu – szólalt meg Garp, és a hangja megdermesztette
Jennyt, bár halkabb volt az ő suttogásánál. Valahonnan a
közelből jött, a karja hosszánál nem messzebbről. Jenny
mégsem látta, honnan. Aztán ötlött a szemébe a labdafogó.
A ködből elősejlő hold olyannak rajzolta, mint valami éji
szörny hálóban végződő lábát, ahogy az ereszcsatornából
kiszökött Jenny feje fölött. Szinte felnyúlni félt, pedig már
Garp lábát fogta. Garp lába áttörte az elrozsdált csatornát,
az pedig végighasította a nadrágját, a bőrét, és tőrbe
ejtette úgy, hogy a másik lába az ereszcsatornában nyúlt
végig, és Garp fölötte feküdt a palatetőn.

49
 Amikor a lába átlyukasztotta a csatornát, nem mert zajt
csapni, azért sem, mert érezte, hogy a teljes alkotmány
elrozsdált, s csak az imádság tartja. Azt képzelte, akár a
hangjára is leszakadhat. Ahogy hasmánt feküdt, a csatorna
rozsda rágta lyukain át látta az őt kereső fiúkat négy
emelet mélységében. A labdafogóval csakugyan sikerült
rajtaütnie egy galambon, de amikor őmaga került az eresz
kelepcéjébe, a bot hálós vége kilendült az ereszen túlra, s
a galamb megszabadult.
Azonban sem a fogság, sem a szabadulás nem tanította
semmire. Visszaült az ereszcsatornába, és burukkolt bután.
Jenny most eszmélt, hogy Garp a tűzlépcsőről ugyan fel
nem juthatott a tetőre, és beleborzongott, amint
meggondolta, hogyan kapaszkodott fölfelé a borostyán
indáin, fél kezében a labdafogóval. Szorosan markolta
Garp lába szárát. Kissé ragacsos volt a vértől, de a
rozsdás bádog nem sérthette meg nagyon. Tetanuszinjekció
kell neki, futott át az agyán, de mivel a vér szinte
megalvadt, azzal vigasztalódott, hogy öltésekre nem lesz
szükség. Majd azon kezdte jártatni az eszét, hogyan szedi
le Garpot onnét. Lenn az aranyeső sárgán ragyogott a
földszinti ablakok fényében – a magasból úgy látta, mintha
apró gázlángok lobognának.
– Anyu – súgta Garp.
– Foglak, ne félj – súgta vissza.
– Ne eressz – súgta Garp.
– Nem eresztlek – felelte Jenny fennhangon, és a
hangjára mintha csakugyan megindult volna a csatorna
teljes hosszában.
– Anyu! – súgta Garp.
– Semmi baj – mondta Jenny, és azon tűnődött, nem a
legjobb volna-e, ha nagyot rántana a lábán, hátha

50
átránthatná a rozsdás hasadékon. De mi lesz, ha lehasad a
teljes istenség, lesöpri őt is a tűzlépcsőről, aztán zuhannak
mind a ketten? Tudta viszont, hogy senki a tetőre fel nem
mászhat, s fölfelé ki nem húzhatja Garpot. Azt is tudta,
hogy az ilyen próbálkozás erejéig sem eresztené el Garp
lábát.
Az új nővér, Miss Creen látta meg őket lentről, és
beszaladt az épületbe, hogy kihívja Bodger dékánt. Creen
nővérnek Bodger dékán fényszórója járt az eszében. A
dékán a fényszórót fekete kocsija orrára szerelte, úgy járta
az intézet területét éjjelente a takarodó után kinn időző
fiúk kerestében, s hiába tiltakoztak a kertészek, a
gyalogösvényeken és a gyepszőnyegeken cirkált a
kocsijával, jártatta fényszóróját az épületeket övező
cserjések sűrűjében, hogy se rendbontó, se szerelmes
biztonságban ne lehessen.
Creen nővér Pell doktornak is beszólt, mert képzelete
válságos időben parancsnokokat kívánt a leginkább. A
tűzoltóság nem jutott az eszébe, csupán Jennynek, azonban
Jenny is azzal hessentette el az ötletet, hogy a kivonulásuk
elhúzódna, az eresz meg nem bírná addig – vagy, ami még
borzasztóbb, ha az ügyet ők vennék a kezükbe, neki el
kellene eresztenie Garp lábát.
Jenny meglepetten tekintett föl Garp apró, átnedvesedett
tornacipőjére, amint Bodger dékán fényszórójának síri
fénykévéjébe került. A fénykéve megkergítette a
galambokat is. Azt hihették, egyszerre rájuk virradt, és
nagy búgással-rebegéssel készültek a cselekvésre.
Lenn a pázsiton is kergén rohangásztak a fiúk fehér
kórházi melegítőjükben Bodger dékán kocsija körül – a
dékán pattogó parancsszavai szalasztották meg őket. A
fiúkat mindig „emberek”-nek szólította, s most is ilyeneket

51
pattogott: – Matracokat rakni sorjába a tűzlépcső alá,
emberek! Szaporán! – Bodger német nyelvet tanított a
Steeringben húsz évig, mielőtt dékánnak kinevezték, és
parancsai úgy hangzottak, mint a német igék gyorstüzelő
ragozásai.
Az „emberek” rakták a matracot, de a szemüket fönn-
fönnfelejtették Jenny fényben fürdő fehér egyenruháján. Az
egyik szinte alája állt a tűzlépcső vasvázának, és
alighanem Jenny szoknyájának alsó nézete vakította el,
mert megfeledkezett a válságról, s csak bámult, mint
akinek a lába földbe gyökerezett. – Schwarz! – vakkantott
rá a dékán, mivel azonban az emberét Warnernek hívták,
meg sem rebbent a figyelmeztetésre. Bodger dékán
odament, meglökte, s úgy ugatta a fülébe: – Matracot,
Schmidt!
Jenny szemébe vaspille vagy levélmorzsalék esett, azért
terpesztenie kellett a lábát, hogy megálljon rajta, amikor
az ereszcsatorna csakugyan megindult. Garp galambja épp
ott topogott, ahol a csatorna meghasadt, azért
bukórepülésben menekült volna. Jennyt szinte elkábította;
hogy a fehér árnyéka a szeme előtt fiának zuhanó teste
lehet, de ahogy a lábán szorított egy nagyot, észhez tért. Az
ereszkedő csatorna súlya előbb guggolásba kényszerítette,
majd nekivetette a tűzlépcső korlátjának. Garp lábát csak
akkor engedte el, amikor már látta, hogy mind a ketten
biztonságban vannak a lépcső pihenőjén. Garp még egy
hétig viselte a lába szárán Jenny kezének kék ujjnyomatát.
A lenn állókat jobban megzavarta a jelenet. Bodger
dékán a mozgásra lett figyelmes, aztán hallotta a csatorna
recsegését, és látta, hogy Fields nővér megroskad a súlya
alatt. Majd a csatorna méteres darabját látta, amint hullik
le, de a gyereket nem. Mintha galamb bukott volna át a

52
fénykévén, de a fényszóróval nem követte tovább, azért a
madár eltűnt a sötétségben a szeme elől. Valójában
megvakította a harsány fény, nekiröpült a tűzlépcső
korlátjának, és a nyakát szegte – aztán már görcsösen maga
köré vonta a szárnyait, s úgy esett, mint valami puha
bőrlabda a matracok biztonsági övezetén kívülre. Ezt az
esést látta a dékán is, s az apró testet Garpnak nézte.
Voltaképpen állhatatos, derék ember volt ez a dékán,
három szigorúan nevelt gyermek atyja. Az iskolai
rendtartás behajtására sem annyira az ünneprontás vágya
vitte rá, mint az a szent meggyőződése, hogy a balesetek
szükségtelenek és bölcs körültekintéssel megelőzhetők.
Azt is hihette tehát, hogy a sötét égből pottyanó
gyermektestet ő kellő ügyességgel az ölébe kaphatja.
Kefehajú, izmos ember volt, arányai a szelindekére
emlékeztettek. Apró szeme is e kutyafajtához tette
hasonlatossá. Legfeljebb, minta malac, véreresen
kancsított. Könnyen pattant, és a lábán keményen megállt,
most is, amint két rettenetes karját kitárva várta a hulló
galambot. – Megvagy, öcsém! – kiáltotta egyszer csak, s a
fehér melegítős gyereksereg megrettent. Erre a fordulatra
nem készültek.
Bodger dékán csakugyan oda pattant, ahova kellett, s a
mellét szegezte a hulló galambnak – hanem a galamb oly
erővel vágódott neki, hogy a dékán megtántorodott, a
lélegzete elakadt, és hátrazuhant. A nyakaszegett madár
azonban igenis ott feküdt a mellén, és csőrét a dékán
borostás állára ejtette. Amikor a dékán ocsúdott, hogy mit
szorongat, a galambot a tátogató fiúk feje fölött kihajította
a parkolóba.
A Gyengélkedő betegfelvételi szobájában nagy volt a
sürgés-forgás. Pell doktor megérkezett, és megvizsgálta a

53
kis Garp lábát – sebe durva volt, de nem mély, tisztítani és
sorjázni valót adott eleget, de varrni nem kellett. Creen
nővér adta a tetanuszoltást, mikor már Pell doktor a
vaspillét távolította el Jenny szeméből. Jenny egyébként a
hátizmát is megrántotta, amíg a csatorna és Garp együttes
súlyát igyekezett felfogni, de egyéb baja nem történt. A
betegfelvételi szobában derű és jóakarat uralkodott.
Ünnepelték Garpot, hogy a vértanúságot megúszta. Csupán
Garp szűkölt, mert elkapta anyja tekintetét, s azt olvasta ki
belőle, hogy odahaza számolunk.
Alig akadt más a Steering tanszemélyzetéből, akit Jenny
az idők folyamán annyira a szívébe zárt volna, mint éppen
Bodger dékánt. A dékán most félrehívta, és megkérdezte
tőle, nem ítélné-e hasznosnak, ha ő intené meg fiát – Jenny
pedig hálásan ráállt, gondolván, hogy emlékezetesebb
intésben maga nem részesíthetné. Azért Bodger
letakarította melléről a pihéket, ingét begyűrte a
nadrágjába, mert a szűk mellénye alól úgy buggyant ki,
mint a megnyomott orosz krémtortából a hab, majd a zajos
csevegés közepette fennszóval tudatta, hogy szívesen
maradna négyszemközt Garp gyerekkel. A fiúk tolongva
indultak az ajtónak. Garp is megpróbált elsuttyanni, Jenny
azonban rászólt: – Nem. A dékán úrnak szava van veled. –
S egyszerre ott álltak négyszemközt valóban. Garp nem
tudta, mi az, hogy dékán.
– Tudod-e, hogy édesanyád teendői bokrosak? –
szegezte neki első kérdését Bodger. Garp nem értette, de
rábólintott. – Bokros teendőinek mégis ura mindig.
Megérdemli tehát, hogy olyan fia legyen, akibe bizalmát
vetheti. Tudod, mi a bizalom, öcsém?
– Nem – felelte Garp.
– Nahát, a bizalom az, ha édesanyád azt mondja, itt

54
légy, akkor hihesse bízvást, hogy itt is leszel. Te vajon
hiszed-e, hogy édesanyád megbízhat benned?
– Hiszem – felelte Garp.
– Szeretsz itt lenni az iskolában? – kérdezte tőle
Bodger, holott tudta jól, hogy szeret. Éppen Jenny
ajánlotta, hogy erre tapintson rá.
– Szeretek – felelte Garp.
– Egyébként nem hallottad, hogy címeznek engem az
emberek itt? – tudakolta a dékán.
– Veszett kutyának? – nézett rá Garp elgondolkodón.
A Gyengélkedőben hallotta, hogy valamelyik fiú a
veszett kutyát emlegeti, s úgy vélte, e cím a legjobban a
dékánra illik.
A dékán meglepődött. Ismerte egypár csúfnevét, ezt még
nem. – Azt akartam kihúzni belőled, hogy a fiúk engem
dékán úrnak szólítanak – leckéztette Bodger, és szívében
hálás volt, hogy Garp érzékeny gyerek, mert láthatóan
megrezzent.
– Igen, dékán úr – felelte illemtudóan.
– Szóval szeretsz itt lakni?
– Szeretek, dékán úr – felelte Garp.
– Nos, ha még egyszer a tetőre felkapsz, vagy a
tűzlépcsőnek akár a tájára mégy, nem maradhatsz itt.
Értjük egymást?
– Értjük, dékán úr – felelte Garp.
– Azért jó fia légy édesanyádnak – összegezte a dékán
különben a sívó pusztaság lesz lakásod.
Garpra rászállt a sötétség-sötétebb annál is, mint
amilyenbe az imént szorult, négy emelettel a gyalogjáró
világ feje fölött. Elpityeredett. Bodger azonban tömpe
dékáni hüvelykujja és tanáros mutatóujja közé fogta az
állát, megingatta, és e szavakkal zárta az oktatást: – Tégy

55
felőle, hogy anyádnak ne kelljen csalatkoznia benned,
másképp nem lesz lelkednek nyugalma életedben.
„Szegény Bodger jót akart – írta Garp. – Lelkemnek
nemigen volt nyugta életemben, és anyámnak is okoztam
csalódást eleget. Azonban a világ sora, hogy csalódnia
kell mindannyiunknak. Kivált, ha képzelődünk, mint
Bodger.”
Garp arra célzott, hogy szegény Bodger később nem
légből kapott galambra, hanem légből kapott Garpra
emlékezett mégis, mert az idő eljárt felette. De
emlékezetének efféle torzulásai is a jó szívére vallottak.
Az emlékezet azonban nem volt erőssége akkorában
sem. Amikor a Gyengélkedőt elhagyta, tapasztalnia kellett,
hogy valaki leszerelte a fényszórót kocsija orráról.
Bodger átkutatott érte minden betegszobát, még a
ragályosokét is. – Még ráveti az igazság fényét arra, aki
ellopta! – harsogta Bodger, de fenyegetésének nem volt
foganata. Jenny bizonyosan tudta, hogy a tettes csakis
Meckler lehetett, de nem bizonyíthatta. Bodger dékán a
fényszórója nélkül kocsizott haza. Két nappal később
kiderült, hogy valamelyik ragályos ráragasztotta az
influenzáját. Jenny kezelte járóbetegként nagy odaadással.
Újabb négy nap eltelt, amíg bele kellett pillantania a
kesztyűtartójába. A tüsszögő dékán kinn cirkált kocsijával,
és az iskola éjjeli sötétbe borult parkját új fényszóróval
pásztázta, mikor az őrszolgálat frissen toborzott őrszeme
megállította.
– Az Isten is megáldja, én vagyok a dékán! –
berzenkedett Bodger a halálsápadt fiatalembernek.
– Azt én honnan tudjam, tisztelettel – válaszolta az
őrszem. – Én azt kaptam parancsba, hogy senkit a gyalogos
ösvényen kocsikázni ne engedjek.

56
 – Azt is megmondhatták volna, hogy Bodger dékánnal
ne kötözködjön.
– Megmondani megmondták, tisztelettel – hangzott az
őrszem válasza –, de hátha nem Bodger dékánnak tetszik
lenni?
– Ha nem ismer – mondta Bodger, mert a szíve mélyén
igen tetszett neki az ifjú őr kérlelhetetlensége –, akkor
bizonyíthatom is, hogy az vagyok. – Csakhogy eszébe
jutott, hogy a jogosítványa lejárt. Úgy határozott tehát,
hogy autója iratait mutatja meg, s ehhez ki kellett nyitnia a
kesztyűtartót. A kesztyűtartóban pedig ott feküdt a
nyakaszegett galamb.
Meckler ismét lesújtott. Bizonyíték azonban megint nem
maradt áldozata kezében. A galambot még nem kezdték ki
a nyüvek, azonban a kesztyűtartó megtelt tetűvel, mert a
tetvek neszeltek, hogy új gazdát kell keresniük. A dékán
gyorsan előkapta az iratokat, és becsapta a kesztyűtartó
ajtaját, az éles szemű őrszem azonban felfedezte a döglött
galambot.
– Hallom mennyi gondot adnak – mondta együttérzőn. –
S látom is, hogy mindenbe belepiszkolnak.
– A gondot a fiúk okozzák itt – borongott Bodger. – A
galambokkal még csak megvolnánk. A fiúkról azonban le
nem vehetjük a szemünket.
Jenny sem vette le a szemét Garpról. Annyira nem, hogy
Garp már megsokallta. Rajta volt Jenny szeme egyébként
is, bár megbízott benne, Garpnak azonban most ismét
bizonyítania kellett, hogy anyja bizalmát visszaszerezze.
A Steering kicsiny közösségében futótűznél gyorsabban
terjedt a hír. A fülébe jutott mindenkinek, hogy a kis Garp
anyja tudta nélkül felmászott a háztetőre, és a rosszallás
mindkettőjüket érte – Garpot azért, mert rossz hatással

57
lehet a többi gyerekre, Jennyt pedig, amiért nem ügyel
eléggé a fiára. Garp a rosszallás rávetődő árnyékát nem
érezte egy ideig, Jenny azonban régóta olvasott a görbe
szemekben, és tudta, miket gondolnak felőle. Ha az ő
ötéves csemetéje egyszer a tetőn mászkál, akkor ő sosem
vigyáz rá. Különben is furi egy gyerek az.
Az apátlan gyerek, beszélték a népek, mindig rosszban
töri a fejét.

„Fura – írta Garp –, hogy azt a családot, amely végül

meggyőzött, hogy páratlan személyiség vagyok, anyám
soha nem kedvelte. Anyám gyakorlati nő volt, csak a
bizonyítékokban és a tettekben hitt. Hitt például
Bodgerben, mert a dékán cselekedetei nem szorultak
magyarázatra. Hitt a szakosodásban – a
történelemtanárokban, a birkózók edzőiben és persze a
betegápoló nővérekben. Hanem abban a családban,
amelyik engem a páratlanságom felől meggyőzött, nem hitt
anyám. Legfeljebb azt hitte felőlük, hogy semmirekellők.”
Jenny Fields nem állt egymagában a Percy családról
formált véleményével. Stewart Percynek, a család fejének
címe volt ugyan, de dolga nem. A Steering Intézet titkára
címét viselte, de az írógépnél még nem kapta senki.
Titkárnőt tartott, ámbár gépelni azt sem látták. Egy ideig
úgy tetszett, Stewart Percy szervezi a Steering
Öregdiákjainak Baráti Körét, amelynek csupa vagyonos
tagja olyannyira csöpögött az iskolából elvitt szép
emlékektől, hogy az iskola igazgatása úgy bánt velük, akár
a hímes tojással. A Baráti Kör elnöke azonban állította,
hogy Stewart Percyt az öregdiákok ifjabb nemzedéke nem
becsüli, ezért a haszna, mint összekötőé, éppen semmi. Az

58
ifjabbak még közös diákkorukból emlékezhettek rá.
Stewart Percyt a mai diákok sem szerették, mert herét
láttak benne.
Nagydarab, pirospozsgás képű ember volt, és nagyöblű
mellkasáról kiderült, hogy álcázott has, valahányszor
szétlökte gyapjúzakója gombolását, és hasával együtt
kibuggyant belőle a Steering tengerészsávos nyakkendője,
a kékveres, ahogy Garp nevezte. Felesége Stewie-nak
becézte Stewart Percyt, a diákok egy nemzedéke pedig
Haspóknak. A legjellemzőbb Percyre mégis a lenyalt
óezüst haja volt. A diákok szerint ez a sima óezüst haj
Percy repülőgép-anyahajón leszolgált katonaidejére
emlékeztetett, mert a második világháborút a
haditengerészet kötelékében töltötte. A Steering
tananyagához egyetlen előadás-sorozattal járult hozzá,
azzal viszont mindaddig, amíg a történelem tanszék össze
nem szedte a bátorságát, hogy megmondja neki: ennyi elég
is lesz. Tizenöt esztendeig röstelkedhettek miatta. A
diákoknak csak a legzöldfülűbbje jelentkezett rá. „Részem
a csendes-óceáni ütközetekben” címet viselte, és a
második világháború azon tengeri csatáival foglalkozott,
amelyekbe Stewart Percy személyesen belebonyolódott.
Ilyen csata kettő volt. Az előadás-sorozatról jegyzet nem
készült, csupán a Haspók élő szava és diagyűjteménye
szolgált a nagy idők tanúságául. A régi fekete-fehér
fényképekből másolt diák meglehetősen homályosak
voltak, és egy hétre való részük a Haspók hawaii
szabadságos idejét ölelte fel, amikor is nőül vette az
igazit, Midge-et.
– Mondanom sem kell, fiúk, hogy választottam nem volt
bennszülött – magyarázta őszinte mellhangon az
osztálynak, főként azért, mert a homályos diamásolatokat

59
senki nem tekinthette bizonyítéknak. – Csupán látogatóban
járt Hawaiiban. Nem ott született. – Majd egy sorozat
sikerültebb felvétel következett Midge platinaszőke
hajáról.
Minden Percy gyerek szőke lett csakugyan, és a szülők
nyilván remélték, hogy majdan éppoly nemes óezüst lesz,
mint apjuké, akit egyébként Garp idejében disznóveseként
feltálalt gyanús menzai húsféleségről nevezett el a diákság
Herének, mintegy Jenny idegenkedését igazolandó.
De akár a Haspókon köszörülték a diákok a nyelvüket,
akár a Herén, annyit mindenki látott, hogy felesége, Midge
nem bennszülött. Amit csupán a szemfülesebbek tudtak és
méla utálattal nyugtáztak, hogy Stewart Percy Midge
Steeringet vette nőül. Mert Midge volt az utolsó Steering,
az iskola koronázatlan királynője, akinek nem sikerült
tankirályt kifognia. Stewart Percy viszont akkora
vagyonba nősült, hogy törekednie semmire nem kellett,
csupán arra, hogy házaséletének foganata legyen.
Még Jenny Fields apja, a cipellők királya is irigyelte
Percyt, és olykor azt kívánta, hogy dögölne meg cipőben.
„Midge, amilyen bamba tehén volt – írta Jenny Fields
híressé lett életrajzában –, nyaralni Hawaiiba járt a
második világháborúban. S amilyen emeletes tehén volt –
írta tovább –, éppen Stewart Percybe szeretett bele fülig,
és nyomban szülni kezdte ennek az óezüst fejű albakának a
kölkeket, meg se várta vele a háború végét. A vége neki
csak arra volt jó, hogy a dézsára való kölkét hazahozza, és
a családi iskola nyakába varrja a Stewie-ját.”
„Mire a földből kinőttem – írta Garp – már ott nyüzsgött
három-négy kis Percy és az újak egyre készültek.”
Midge Percy egymásba érő terhességeire Jenny Fields
ezt a verset faragta:

60
 Heréné herécelt megint
Vajh tengernagyot nemzett az albaka?
Révében az ezüst apahajó,
Csak mire megszüli, alpakka.

„Anyám írónak rossz volt – írta Garp anyja életrajzáról

–, de költőnek még rosszabb.” Véleményét azonban nem
formálhatta meg ötéves korában, mert ilyen verseket
ötéves gyermekeknek nem szokás elszavalni. Mégis mi
lehetett az oka, hogy Jenny Fields ilyen kérlelhetetlen volt
a Percy család irányában?
Jenny tudta, hogy a Here őt nem veszi emberszámba.
Szólni akkoriban még nem szólt érte, csak résen volt. Garp
Percyéknél játszott a számos gyerekkel, mert őket nem
engedték, hogy Garpot meglátogassák a Gyengélkedő
szárnyépületében. – A mi házunk gyerekeknek jobban
megfelel – magyarázta egyszer Jennynek telefonon Midge.
– Itt ugyanis – nevetgélt mentegetőzőn – nemigen kapnak el
semmit.
Legfeljebb egy kis butaságot, gondolta Jenny, de csak
ennyit válaszolt: – Én tudom, melyik gyerek szenved
ragadós nyavalyában, melyik nem. De a tetőre se ezt, se
azt nem zavarom ki.
Szó, ami szó, Jenny tudta, hogy Percyék háza, a Steering
család régi otthona gyerekeknek igen barátságos fészek.
Tágas, süppedő szőnyegeken jártak, és nemzedékek
gyermekjátékaival játszottak. A jómódú otthon
kényelméről cselédség gondoskodott. Jenny ezért a
nyilvánvaló jómódért haragudott, mert elgondolta, hogy
sem a Here, sem Heréné nem gondoskodik a
gyermekekről, csak gyártják őket rakásra. Ámbár az is

61
meglehet, tűnődött Jenny, hogy akinek a gyereke sok, az
egyike-másikáért nem aggodalmaskodik annyit.
Ő bezzeg aggódott eleget, amikor Garp Percyéknél
játszott. Mivel Jenny úri környezetben nevelkedett maga
is, jól tudta, hogy az úri gyermekeket nem védi meg a
veszélyektől keményebb kötésű anyagcseréjük és
génkészletük szerencsésebb látszata. A Steeringben pedig
sokan hittek a látszatnak. Az úri gyerekekben volt is
valami különös csakugyan. Kócosan nem látták őket, s a
bőrük mintha nem pattogott volna ki. Hogy kevesebbet
nyugtalankodnak, annak az oka alighanem, töprengett
Jenny, hogy a kívánságuk kevesebb. Foglalkoztatta
akkoriban az is, hogyan úszta meg ő ezt az úri
taplólelkűséget.
Garpért is főként azért aggódott, mert Percyékről ilyen
lesújtó volt a véleménye. Gyermekeiket szabadjára
eresztették, mintha úri szerencsecsillagukban anyjuk bízott
volna a legjobban. A kese hajú, áttetsző bőrű Percy
gyerekek valóban sugároztak valamit, ha nem is
egészséget, és a tanszemélyzet hiába tekintett megvetéssel
a Herére, mindannyian úgy érezték családostul, hogy
Midge és gyermekei „előkelőek”. Kutya kemény gének
művei, gondolhatták.
„Anyám – írta Garp – szüntelen háborút viselt azok
ellen, akik génektől várták a szerencsét.”

Egy napon Jenny elnézte, amint csöpp fekete Garpja

átnyargal a Gyengélkedő pázsitján, és elkanyarodik a fehér
és zöld napvető rácsos tanszemélyzeti hajlékok irányában,
amelyek közt úgy trónolt Percyék háza, mint a
székesegyház a püspöki városban. Gyereksereg követte a

62
jól betekinthető ösvényeken.
Az élen Garp szaladt, a legfürgébb mind közt. A
gyermekseregben a legtöbb volt a csetlő-botló kis Percy.
De ott volt köztük Clarence DuGard is, akinek az apja
franciát tanított, s úgy bűzlött, mintha a mosdóvizet híréből
ismerné csak. Télhosszat nem nyitott a házában ablakot.
Aztán ott futott Talbot Mayer-Jones. Apja többet tudott
Amerika történelméről, mint amennyit az albak a két
csatájáról. Köztük szedte a lábát Emily Hamilton, akinek
nyolc bátyja volt, és aki a lánygimnáziumot egy évvel
előbb járta ki, mint ahogy a Steeringben megszavazták
volna a koedukációt. Anyja öngyilkos lett – nem éppen a
koedukáció miatt, de a megszavazásával egy időben, ami
Stewart Percyt arra a buta megjegyzésre indította, hogy
íme, mihelyt lány lesz az iskolában, lesz mindjárt
öngyilkosság is. Aztán ott rontottak „a városi gyerekek”,
Ira és Buddy. Apjuk az iskola javító-szerelő csoportjában
dolgozott, és a tanszemélyzet körében nagy volt a
tanácstalanság, illő-e a két fiút a Steering látogatására
bátorítani, ha pedig mégis ide iratkoznának majd, hogyan
kell rájuk tekinteni.
Jenny szeme addig követte a zöldellő pázsiton meg a
frissen kátrányozott ösvényeken rohanó gyermeksereget,
míg el nem értek a tanszemélyzeti házakig. Téglájuk szinte
vörös márvánnyá érett az idők során. A sereg nyomában
loholt, állapította meg rosszallóan, Percyék kutyája.
Ahogy Percyék a jómódjukkal kérkedtek, olyan hányavetin
rázta le ez az oktalan állata kutyát illető pórázt, s a kukákat
döntögető újfundlandi kölyök a labdázók vámszedőjévé,
hamis behemóttá serdült.
Egyik nap a röplabdázók labdáját marcangolta szét –
úgy tetszett, kergeségében. Hanem amikor a károsult

63
szedte volna ki a szájából a szétpukkadt labdáját, a kutya
megharapta. Mély sebeket ütött a felső karján, és Jenny jól
tudta, hogy ilyesfajta sebek nem hancúrozás művei, amikor
„a Kótya nem bír magával, annyira szeret a gyerekekkel
játszani”. Midge Percy pedig így magyarázta. Kótyának is
ő nevezte el a kutyát, mint Jennynek mesélte, nem sokkal
negyedik gyermekének születése után. „Mivelhogy én még
akkor is kótyagos voltam a szerelemtől – bizonykodott –,
és szerelmemnek a kutya nevében is emléket akartam
állítani.”
„Midge Percytől ugyan el nem vitattam volna
kótyagosságát – írta Jenny Fields. – A kutya azonban
vérszomjas volt. S hogy ilyen vérszomjas dög
megmaradhatott egy tanintézetben, ahhoz az amerikai felső
osztályok hóbortjait védő hiedelmeket kell magyarázatul
ideállítanom: hogy tudniillik az előkelőségeknek sem
gyermekei, sem állatai nem elneveltek, vagyis ártalmára
soha senkinek nem lesznek. Csupán a szegényebbek ne
szaporodjanak el, a szegényebbek tartsák pórázon a
kutyájukat. Amit a gazdagok gyerekekkel és kutyákkal
tesznek, az úgy jó.”
„A felső osztály átkai”-ként írt róluk Garp is később –
kutyákról és gyerekekről egyaránt.
Anyjával már akkor egyetértett volna, hogy Percyék
újfundlandi vizslája veszedelmes. Csapzott szőre a
bernáthegyire emlékeztetett, csakhogy a bernáthegyi nem
fekete és nem evezőlábú, de általában lomha és békés
jószág mind a kettő. Kótya azonban Percyék háza előtt a
pázsiton egyszer csak lefújta a focimérkőzést – teljes
nyolcvan-valahány kilós testsúlyával ráugrott az ötéves
Garpra, és leharapta a bal fülcimpáját. Talán nem is
hagyott volna a füléből semmit, ha nem olyan lusta kutya.

64
A gyerekek visongva szerteszaladtak.
– Kótyus megharapott valakit! – Az egyik ifjú Percy
ezzel rángatta el anyját a telefon mellől. Percyéknél
családi szokás volt vagy „-us”-sal vagy „-csi”-vel vagy „-
i”-vel kicsinyíteni a családtagok nevét. Eszerint a
gyerekeket – az ifjabb Stewartot, Randolphot, Williamet,
Cushmant (aki lány volt), és Bainbridge-et (aki lány volt
ugyancsak) – a családban Stewie Kettőnek, Dolfinak, Bili-
Vilinek, Cushie-nak és Macinak becézték. Szerencsétlen
Bainbridge, a fenékfészek járt a legrosszabbul, mert a
nevét becézni bajos lett volna, ezért a némiképp
Micimackós, némiképp a formájára jellemző Maci ragadt
rajta.
A „valakit” ért balesetet ezúttal Cushie jelentette az
anyjának.
– Megint kit kapott el? – csattant fel a Here, azzal
felkapott egy keze ügyébe eső tollaslabdaütőt, mint aki
nyomban a végére szándékszik járni a dolognak. Mivel
azonban anyaszült meztelenül állt ott, Midge vonta össze
magán a pongyolát, hogy első felnőttként megtekintse a
kárt.
Stewart Percy gyakran meztelenkedett odahaza. Hogy
miért, az nem volt nyilvánvaló. Talán túlöltözöttségének
kínját felejtette volna, s hogy annyi dologtalan járni-kelni
valója akadt – annyiszor kellett körülhordoznia óezüst
tollát a Steering tanintézet területén – de az is lehetséges,
hogy a sűrű házi szaporulat követelte meg a meztelenséget.
– Kótyus Garpot harapta meg – pontosított a kis Cushie
Percy. Mert sem Stewart, sem Midge nem látta meg az
ajtóban a vérző, rágott fülű Garpot.
– Szóval Garpot – állapította meg a Here, azzal
visszatette rekeszébe a tollaslabdaütőt, és fingott egyet.

65
Midge ránézett. – Szóval Kótyus Garpot szemelte ki –
tűnődött tovább a Here. – Hát az ízlése lehetne jobb is.
– Jaj, Stewie! – Midge-ből hurutos nevetés szakadt ki –
Garp még olyan kisfiú! – És amilyen kicsi volt, oly
ingatagon állt ott, és sűrűn hullatta vérét a négy földszinti
helyiséget hullámvetés és gyüremlés nélkül borító drága
szőnyegre.
Cushie Percy, kinek fiatal életét majd virágában
szakasztja le a halál első gyermekének szülésekor, most,
amint meglátta, hogy Garp a családi örökség ilyen jelentős
darabjára ereszti vére mocskát, felkiáltott: – Micsoda
disznóság! – Azzal kifordult az ajtón.
– Úgy látszik, hívnunk kell anyádat! – hallotta a
hatalmas kutya foga csattogásába és fülcimpája vesztébe
félig belesüketült Garp Midge Percy panaszát.
Részleges süketsége a magyarázata annak is, hogy még
évekig nem értette, miért kiáltott Cushie „Micsoda
disznóság!”-ot. Inkább hitte ugyanis, hogy a harsány
tiltakozás a meztelenkedő óezüst tengeri medvének,
semmint az ő vérző fülének szól. Merte pillanatban a Here
volt az egyetlen lehetséges disznóság Garp szemében,
amint mellkasáról leszállt bozontos hasával közeledett a
fogadószoba végében tornyosuló csigalépcső felől.
Stewart Percy letérdelt Garp elé, és kíváncsian
fürkészte vérrel összemaszatolt arcát. Éppen nem a
megrágott fülét nézte, és Garpnak megfordult a fejében,
hogy odairányítja a figyelmét. Stewart Percy azonban
Garp ragyogó barna szemébe nézett, annak vizsgálta
színét, metszését, mintha meg akart volna bizonyosodni
valami felől. Utoljára komoran bólintott, és odaszólt
kótyagos szőke feleségének: – Japi.
Évek beleteltek, amíg Garp megértette a minősítést, bár

66
Percy megmagyarázta Midge-nek: – Épp elég időt
töltöttem a csendes-óceáni hadszíntéren. Ellenszélben
megmondom, melyik a japi szem. Mondtam neked, hogy
japi volt az. – Az „az” persze Garp elképzelt apjára utalt.
Apaságának kérdése gyakran foglalkoztatta a Steering
népét, Stewart Percy pedig csendes-óceáni tapasztalataira
hivatkozva döntötte el a találgatást azzal, hogy Garp apja
igenis japán volt.
„Akkor azt hittem, azt magyarázza – írta Garp –, hogy a
fülemnek lőttek.”
– Nincs értelme idehívni az anyját – mondta a Here a
feleségének. – Vidd csak haza a Gyengélkedőbe. Elvégre
ő a nővér, ő ért az ilyesmikhez.
Jenny hozzáértésében nem is volt hiba. – A kutyát miért
nem hoztad? – kérdezte Midge-et, amíg óvatosan
körültörölgette Garp kicsiny fülének maradékát.
– Mármint a Kótyust? – érdeklődött Midge.
– Hozd csak át – biztatta Jenny –, majd én adok neki egy
injekciót.
– Csak nem olyat – nevetett Midge –, hogy elmegy a
kedve a harapdálástól?
– De még az élettől is – felelte Jenny. – Kára pénzt
kidobni állatorvosra. Akkor aztán harapni se fog.
„Így kezdődött el a Percy-háborúság. Anyám szerint,
gondolom, ez is osztályharc volt, mert később elmondta,
hogy szerinte minden háború az. Én magam annyit okultam
rajta, hogy Kótyát a Percy család többi tagjával
egyetemben kerültem.”
Stewart Percy a Steering tanintézet titkári
levélpapírjára írott feljegyzést küldött Jennynek, azzal,
hogy „különös kegyetlenség lenne Kótyát elaltatni”.
– Különös kegyetlenség ragaszkodni hozzá – válaszolta

67
neki Jenny telefonon. – Kivált ahhoz, hogy szabadon
csatangoljon.
– Mi haszna a kutyát láncra verni? – tiltakozott Stewart.
– Mi haszna az ilyen dögnek? – tudakolta Jenny.
– Kótya megkapta minden oltását, köszönjük szépen –
válaszolta Stewart. – Szelíd kutya az, ha nem ingerlik.
„A Here nyilván úgy okoskodott – írta Garp –, hogy
japiságom hatott Kótyára ingerlőleg.”
– Mi az a jó ízlés? – kérdezte Jennytől a kis Garp. Pell
doktor éppen a fülét varrta a Gyengélkedőben, és Jenny
emlékeztette az orvost, hogy Garp a minap kapott
tetanuszoltást.
– Jó ízlés? – tűnődött Jenny. Garp a füle csonkjára
boruló hosszú hajat viselt a későbbiekben, bár nem
szívesen.
– A Here azt mondta, hogy a Kótyának nincs valami jó
ízlése – magyarázta Garp.
– Azért nincs, mert megharapott?
– Asszem. Hogyhogy nincs jó ízlése?
Jenny persze tudta a helyes választ, de azzal nem állt
elő. – Nem voltál neki elég ízletes, azért hagyott a
füledből.
– De miért nézett ki engemet akkor?
– Honnan tudjam?
– Hát a japi micsoda? – tudakozódott tovább Garp.
– A Here neked mondta? – kérdezte Jenny.
– Nem, a fülemről, asszem.
– Aha – helyeselt Jenny. – Azt akarhatta mondani, hogy
a füled nem akármilyen. – Jenny eszében az járt közben,
hogy talán helyesebb volna most kitálalni Percyék iránt
táplált érzelmeit. De aztán meggondolta. Inkább félreteszi,
úgy határozott, jobb időkre, amikor Garp már hasznát

68
veheti az efféle tudomásainak, Jenny mindig a jövő
csatáihoz köszörülte a kardját.
„Mintha anyámnak ellenségre lett volna szüksége
örökké – írta Garp. – Mert az, akár képzelt volt, akár
valóságos, megmutatta neki helyes útját, s azt is, hogy
engem mire készítsen. Az anyaság nem volta
természetében, bár azt is kétlem, hogy természetest látott
volna bármiben. Utolsó leheletéig latra vetett és
meggondolt mindent.”
Garp cseperedésének idején Jenny ellenségképe a
Heréék világa volt. Vezérszóul ezt írhatta volna az időszak
fölé: „Garpot iskolázom az iskolához.”
Amíg a haját figyelte, ahogy a csonka fülére nő, Jennyt
meglepte, milyen jóképű gyerek Garp. Azért lepődött meg,
mert Garp toronylövészben nem éppen a jóképű embert
tekintette, ha az is volt. Fia azonban jóképű gyerek
nyilvánvalóan, bár megmaradt kis növésűnek – mintha
apja nyomdokába lépett volna ő is.
A Steering frissen öntött gyalogösvényein nyargalászó
gyermeksereg idők múltával esetlenebb lett. Clarence
DuGard hamarosan szemüvegre szorult, s aztán törte össze
mindegyre – Jenny az évek során sokszor kezelte a
középfülgyulladásait, egyszer meg a törött orrát egyengette
ki. Talbot Mayer-Jones megragadt a selypességben.
Csapott vállú fiú lett belőle, jó természetű, és folyton
orrmelléküreg-gyulladással küszködött. Emily Hamilton
viszont annyira megnőtt, hogy térdéről és könyökéről
csetlése-botlása során mindig lehorzsolta a bőrt, s ahogy a
mellei kiütköztek, Jenny beleborzongott a kívánságba,
hogy bár neki is lánya született volna. Ira és Buddy Grove,
„a városiak” vastag nyakú, tenyeres-talpas gyerekekké
serdültek, kezük mindig véraláfutásos és retkes volt a

69
javító-szerelő műhelyben való hátramozdítástól.
Megnőttek a Percy gyerekek is – szőkék voltak
mindannyian, és tiszták, akár a mosott arany, a szemük
kékjében pedig mintha a sós vizű Steering folyó téli jege
tükröződött volna, amint lassú zajlással vonult le, a sós
mocsarakon át a közeli tengerbe.
Az ifjabb Stewart, akire a Stewie Kettő nevet akasztotta
a család, előbb kijárta a Steeringet, mint Garp beiratkozott
volna. Jenny kétszer tette helyre kificamodott bokáját,
egyszer meg a kankóját kezelte. Átesett később a Harvard
Kereskedelmi Akadémiáján, egy sztafilokokkusz-
fertőzésen meg egy váláson.
Randolph Percy a Dolfi nevet viselte a családban
mindhalálig – s a halál szívroham képében érte harmincöt
éves korában. Családszaporítás dolgában nem maradt el
apja mögött: öt gyermeket nemzett maga is. A Steeringbe
nem sok sikerrel járt, de aztán csöndesen áttették valami
más középiskolába, s ott érettségizett. Anyja egy vasárnapi
ebéd során hallotta a halálhírét, és ez a kiáltás szakadt ki
belőle: „Dolfink oda!” Beceneve oly bután csengett
halálában, hogy a család végül Randolphként emlegette
haló porában.
William Percy, Bili-Vili, becsületére szólván, mindig
rühellette becenevét, és a nála három évvel fiatalabb
Garppal akkor is barátkozott, amikor ő már végzős volt,
Garp meg még csak alsós. Jenny a légcsőhurutját
gyógyította számtalanszor, és annyira megrendítette a
halála (valamelyik háborúban esett el, nem sokkal azután,
hogy a Yale-en diplomát szerzett), hogy együttérzését
hosszú levélben tudatta a szüleivel.
Ami a Percy lányokat illeti, Cushie hamarosan túljutott
az innenen – némi része volt benne Garpnak is, hiszen

70
nagyjából egykorúak voltak. Szerencsétlen Bainbridge, a
fenékfészek, akit sorsa a Maci becenévre kárhoztatott,
később került össze Garppal.
Mindezeket a gyerekeket Garp mellett látta cseperedni
Jenny – a Kótyát pedig vénülni láthatta. Jóval lomhább
lett, mire Garp iskolába került, csupán a fogait nem
hullatta el. Garp kerülte azután is, hogy Kótya már nem
rohant gyerekfalkák nyomában, hanem csak ott darvadozott
Percyék házának fehér oszlopos tornáca körül tépetten,
mint csipkebokor az éjszakában. Új gyerekek olykor
bizalmukba fogadták, és ráfizettek. Jenny gondosan
könyvelte a sebészeti beavatkozásokat, amelyek a nagy
mafla állat rovásán voltak, a Here azonban rendíthetetlen
volt, és Kótya élt boldogan.
„Anyám, az a gyanúm, megszerette Kótyát, bár soha
meg nem vallotta volna – írta Garp. – A Percy-ellenség a
számára Kótya hamisságában, csapzottságában és bűzös
leheletében öltött testet. Talán az is tetszett neki, hogy a
Kótya renyhül, míg én erősödök.”
Mire Garp járni kezdte a Steeringet, a loncsos Kótya
tizennégy esztendős lett, de addigra Jenny Fields haját is
befutotta az ezüst. Minden előadás-sorozatot
meghallgatott, amelyik csak meghallgatást érdemelt, és
érdemük-érdekességük szerint osztályozta őket. Mire Garp
a Steeringet járni kezdte, Jenny tizennégy éves
szolgálatáért megkapta a tanintézet szokásos
hűségjutalmát, a nevezetes Steering-tányérokat. A
közepükben ott díszelegtek téglaépületei, köztük a
Gyengélkedő és szárnyépülete is, két színben.
Kékveresben.

71
 3
Mi lesz belőle, ha megnő
A Steering tanintézetet Everett Steering özvegye és
gyermekei alapították 1781-ben. A tanintézetet valóban a
nevében viselte először, mert Everett Steering, míg utolsó
karácsonyi libáját bontotta, elpanaszolta népes
családjának, hogy városában csupán azért csalódott, mert
fiai számára nem kínált olyan tanintézetet, ahol a felsőbb
oktatásra készíthették volna őket. Lányairól nem tett
említést. Haj óács volt egy apró településen, amelynek
megpecsételt sorsú folyóvize volt egyetlen kapcsolata a
tengerrel. Everett tudta, hogy a folyó napjai
megszámláltattak. Eszélyes ember volt, s bár éppen nem
játszi kedvű, a karácsonyi ebéd után hólabdacsatába
ereszkedett lányaival s fiaival, így aztán szélütés vitte el
még az est leszállta előtt. Hetvenkét karácsonyt látott,
valójában fiai és lányai is kiöregedtek már a
hólabdacsatákból, de ideje múltával jogosan nevezhette a
kicsiny települést Steering városának.
Már elnevezni róla nevezték a város szabadságának
mámorában a függetlenségi háború után. Everett Steering
helyezett el ágyúkat a folyó menti magaslatokon. A
támadók elrettentését célozták, méghozzá a britekét,
akikről azt hitték, hogy majd a Bölcs-öböl felől nyomulnak
előre a tengerbe torkolló folyó mentén. Utoljára nem
érkeztek meg. Akkoriban még a folyót is Bölcs folyónak
nevezték, később keresztelték át Steeringre azt is. A
városnak magának akkoriban nem volt neve, csak
Semlyéknek emlegették, mivel a Bölcs-öböl vidékén
elterülő édes- és sósvízi rétség kicsiny településcsoportja

72
volt.
A későbbi Steeringben sok család élt hajóépítésből
vagy az öbölbe torkolló folyóból – a település már
Semlyék korában is a Bölcs-öböl kisegítő kikötőjéül
szolgált. Everett Steering azonban nemcsak a tanintézet
alapítását kötötte családja lelkére, hanem meghagyta azt
is, hogy a folyóra ne számítsanak, kikötőnek nem lesz jó
sokáig, eliszaposodik.
Everett Steering mindéletében egy tréfát eresztett meg,
azt is családi körben. Azt találta mondani, akármennyi
pénzt ver a folyóba, csak sáros. Csupa zsombó, turzás,
halovány volt a vidék Steeringtől mind a tengerig, és
Everett látta, hogy ha a nép a folyónak új medret nem váj,
hamarosan csónakon is bajos lesz kijutni a Bölcs-öbölbe,
legfeljebb akkor nem, ha az ár feljön.
A Steering család a következő században
szövőgyárakba helyezte át a létalapját – üzemeiket a
Steering folyó édesvízi esésének befogásával építették, és
a polgárháború idejére egyéb ipara már nem is volt a
városnak.
A család jókor nyergelt át. Egy másik steeringi
hajóácscsalád nem volt ilyen szerencsés. Legutolsó
hajójuk csupán félútig jutott ki a tengerre a Steering
folyón. Langallónak nevezett veszedelmes szakaszán
megfeneklett az iszapban, és az útról még látnivaló volt
évekig. Árban alig ötlött ki a vízből, apályban meg
szárazon állt a homokzátonyon. Gyerekek játszottak benne,
amíg egyszer az oldalára nem dőlt, és agyon nem nyomta
valamelyikük kutyáját. Akkor egy Gilmore nevű
sertéstenyésztő kifűrészelte az árbocait, és paj tája
építésénél hasznosította. Mire Garp a Steeringet járta, az
iskola evezősei már csak árban gyakorlatozhattak a folyón.

73
Apályban ingó iszap volt teljes hosszán.
A tanintézet 1781-es alapításában tehát része volt
Everett Steering bölcs előrelátásának a folyó jövőjét
illetően. S a tanintézet virágzott is egy évszázadnál
tovább.
„Az évek során azonban egyre hígultak az eszélyes
Steering-gének – írta Garp. – A család vízi ösztöne
elhanyatlott.” Garp szívesen tekintett vízi nézőszögből a
Steering családra, és Midge Steering-Percyben látta a
végromlást. „Az ő vízi ösztöne annyira a visszájára fordult
már, hogy először Hawaiiba húzta, majd a
Haditengerészethez, s utóvégre a Herével vezette össze
génjeit.”
Midge Steering a család végvirága lévén, nevét csupán
az iskolára hagyta, és lehetséges, hogy az öreg Everett
előre látta ezt is az ő bölcsességében. De mikor annyi
család hagyja a kutyára a nevét! Garp idejében az iskola
még hajthatatlanul végére járt a céljának, hogy
„fiatalembereket felsőbb oktatásra készítsen”. Ezt a célt
Garpnál anyja sem tévesztette szem elől, Garp maga pedig
oly céltudatosan járta a Steeringet, hogy az életében egy
tréfára szorítkozó Everett Steering is elmosolyodott volna.

Garp tudta, kiket válasszon tanítómesterül, és milyen

előadásokra járjon, ami gyakran dönt iskolai pályák sikere
vagy sikertelensége felől. Az istenáldotta tehetséget
elszántsággal pótolta, Jenny fejében pedig még friss volta
tananyag – fia pompás edzőjének bizonyult. Talán Garpnak
sem volt természete a tanulás inkább, mint anyjának,
azonban a fegyelmet anyjától tanulta, és a nővéreknek
második természetük a rendszeresség. Garp hitt anyja

74
életének rendjében.
A Steering kikóstolásában Jennyt egyetlen mulasztás
terhelte. A sportokkal nem foglalkozott, ezért fiának sem
adhatott jó tanácsot, melyiket válassza. Azt megmondhatta,
hogy a Mr. Merill-féle Kelet-Ázsia civilizációja sorozat
jobban fog tetszeni neki a Mr. Langdell-féle Tudor-kori
Angliá-nál, de már a labdarúgás meg a rögbi közt nem tett
különbséget. Annyit tudott csupán, hogy fia kis növésű,
gyors, keménykötésű és magának való gyerek, de azt hitte,
testedzés dolgában már döntött régen. Tévedett.
Garp nem sokra tartotta a csapatmunkát. Szamárságnak
ítélte, hogy a bűzös Steering folyóba egy csomó mással
együtt mártogassa evezőjét gályarab módjára. A folyóban
állt az emberi-gyári szir-szar, és apályban a sós latyak
ikrázott a színen, akár a hűtőbe tett pecsenyezsír. De még
ha kristálytiszta víz áramlott volna benne, Garpnak akkor
sem fűlött volna a foga az evezéshez. Nem fűlött a
teniszezéshez sem. Elsőéves korában ezt írta egy
dolgozatában: „A labda nem érdekel, mert a testnek s
edzésének közéje áll. Közéékelődik a jéghoki korongja
meg a tollaslabda is. A korcsolya, akárcsak a sí, a
sportoló meg a föld közé ékelődik. Akár karját, akár lábát
hosszabbítja meg az ember ütővel, bottal, labdafogóval,
erejéből és figyelméből is veszít.” Szépérzéke, íme, már
tizenöt esztendős korára kiütközött.
Mivel a rögbihez még kicsiny volt, és a labdarúgáshoz
labda kell, inkább nagy távokat futott a terepfutásnak
nevezett műfajban, azonban annyi pocsolyába belehágott,
hogy télhosszat küszködött a megfázásokkal.
A téli sportok idényének kezdetén Jennyt meglepte fia
nyugtalansága, hogy döntésre nem juthat, melyik sportág
legyen kedves neki. Garp azonban sem megnyugvást, sem

75
üdülést nem látott a sportokban. Mintha kezdettől fogva
hitte volna, hogy neki erejét megfeszítve kell célba érnie.
(„Az írók nem mulatságból írnak” – írta később, és magát
értette, nyilván.) Még nem tudta, hogy írni fog, s nem tudta
egyáltalán, mi válik belőle, de annyit már tudott, hogy
„mulatságból” semmit nem tesz.
Garp aznap is a Gyengélkedőben heverte legutóbbi
megfázását, amikor téli sportra kellett volna jelentkeznie.
Jenny nem engedte felkelni. – Úgysem tudod, mire
jelentkezz – mondta, és Garpnak egyéb válasza nem volt a
köhögésnél.
– Megáll az eszem! – háborgott Jenny. – Tizenöt
esztendeje itt élsz ennyi taknyos közt, de ha választanod
kell, milyen játékot játsszál délután, nem tudsz mit
mondani!
– Még nem találtam meg a sportomat, anyu – kárálta
Garp. – Majd megtalálom.
– Mikor?
– Nem tudom – mondta, s válasza köhögésbe fúlt.
– Tessék! – csattant fel Jenny. – Majd én találok neked
sportot – határozott aztán. – Átmegyek a tornacsarnokba,
és vagy egyikre vagy másikra felíratlak.
– Ne! – rimánkodott Garp.
Jenny pedig elmondta ismét, ami négyéves litániája
volt, amíg Garp a Steeringet járta: – Nálad csak többet
tudok erről az iskoláról, nem?
Garp visszadőlt verítékes párnájára. – A sportról nem,
anyu. Az iskolát kijártad, de a csapatokban nem játszottál.
– Jenny talán érezte, hogy mulasztás terheli, de meg nem
vallotta.
A Steeringre jellemző decemberi nap volt. Pocséták
bőröztek, és a hó nyolcszáz fiú cipőjétől volt csatakos.

76
Jenny magára kerítette köpönyegét, és elszánt anyához
illően nekivágott az iskola kertjének. Aki elnézte, olyan
nővérnek látta, amelyik a reménység halvány sugarával
siet ki a zimankós orosz frontra. Jennynek sem volt elég a
Steeringben töltött tizenöt éve, hogy a tornacsarnok
küszöbét átlépje. A messzi kert túlsó végén ott magasodott
teniszpályák és hokipályák holdjainak közepén, mint
valami emberi gúla, amellyel meg kell küzdenie. Borús
sejtelmekkel ereszkedett neki az ütközetnek.
A tornacsarnokot, a stadiont meg a pályákat egytől egyig
az első világháború hőséről, az iskola egykori bajnokáról,
Miles Seabrookról nevezték el. Arca és tagbaszakadt
alakja már messziről üdvözölte Jennyt a tornacsarnok
bejáratába állított fényképes szárnyas oltárról. Az 1909-
ben végzett Miles Seabrook szélesen mosolygott rá
rögbisisakjában és alighanem fölösleges vállvédőkben.
Fényképe alatt ott hevert szétmállott tornainge. A
tárolóban kikezdték a molyok, s ottlétét ez a felirat
magyarázta: A TULAJDON TRIKÓJA.
A szárnyas oltár középső szekrényében a fő helyet
jégkorongkapusi képe foglalta el. A kapusok akkoriban
még súlyos védőöltözetet viseltek, Miles Seabrook
tekintete azonban merészen villant ki belőle, s a szeme
környékén sokféle seb helye látszott. A középső szekrényt
s az üveget védő dróthálót is majd szétfeszítette az óriás
fénykép. Hogyan merészek volna kapura lőni bárki, mikor
ilyen macskaügyességű alak védte bőrmancsokkal,
bunkóval, mellvérttel és akkora korcsolyákon, mint a
hangyászmedve karmai? Alatta következtek a bajnoki
mérkőzésen készült fényképek tucatjával. Minden sportág
idénye a Steeringhez hasonlóan régi és nagy hírű Bath
iskolával vívott mérkőzésekkel zárult. A Bath minden

77
diákja a steeringisták gyűlölt ellensége volt, személy
szerint, arany és zöld színű mezében (Garp nemzedéke
hányásnak és libafosnak látta színeiket). STEERING-
BATH 7:6 – STEERING-BATH 3:0. Milesnak nem
mertek gólt lőni.
Miles Seabrook kapitány, ahogy a szárnyas oltár
harmadik szárnyának képein címezték, ismerős
egyenruhában tekintett Jennyre. Repülős-egyenruha, azt
látta nyomban, s bár a repülős-egyenruhák változtak a két
világháború közt, a vagányosan felhajtott szőrmegallér, a
bőr pilótasapka és hanyagul lifegő szíja, felcsapott
fülvédője (elvégre Miles Seabrook füle nem fázhat!) meg
a feje tetején hivalkodó pilótaszemüveg mind repülősre
vallott. Nyakában patyolatfehér sál virított. E képe alá
nem írtak eredményeket, de ha a Steering testnevelési
tanszéke értette volna a tréfát, Jenny ezt olvassa alatta:

EGYESÜLT ÁLLAMOK-NÉMETORSZÁG 16:1.

Mert Miles Seabrook tizenhat gépet lelőtt, mielőtt az
ő gépét leszedték volna.

Kitüntetések és szalagok megannyi engesztelő

áldozátként porosodtak a Miles Seabrooknak szentelt oltár
alján. Volt köztük egy ütött-kopott fadarab. Jenny először
Miles Seabrook repülőgépe szétlőtt darabjának nézte,
mert már minden ízléstelenségre felkészült, ámde kiderült,
hogy csupán utolsó korongütőjének megmaradt darabja.
Miért nem a csékjét állítják ki? – tűnődött Jenny. Vagy ha
már nem azt, a hajából egy fürtöt, mint valami korán sírba
szállt csecsemőét? Fejét azonban mindhárom nagy
fényképén vagy sisak, vagy sapka, vagy hirtelenében
ráhúzott csíkos gyapjúharisnya fedte. Meglehet, gondolta

78
el Jenny rá jellemző epésséggel, hogy kopasz volt az
istenadta.
Végképp nem tetszett neki a tárlóba foglalt
hallgatólagos következtetés: a sportoló hős dicső
színeváltozása. S a teste védelmének hányféle
gondoskodásai mindkét egyenruháján! Mint az iskola
nővére végigkezelte tizenöt esztendő rögbi- és
jégkorongsérüléseit, látta tehát, mi történhetik sisakok,
arcvédő rácsok, hevederek, csatok, csappantyúk,
védőpárnák dacára. Garp toronylövész meg a többiek
példája viszont arra tanította Jennyt, hogy a háborús
védőöltözetek a legcsalókábbak.
Jenny megcsappant kedvvel indult tovább. Amint a
szárnyas oltártól elfordult, úgy érezte, valami fenyegető
gépezet belsejének tart. A tornacsarnok porondjait,
ahonnan a győzködés nyögései és horkanásai hallatszottak,
elkerülte. Megmaradt a sötét folyosókon, mert azt remélte,
hogy az irodák innen valahonnan nyílnak. Azért hagytam itt
tizenöt évemet, tépelődött, hogy a fiamat is itt hagyjam
végképp?
A terjengő szagok egy áramára ráismert. Fertőtlenítő.
Csutakolások, sikárolások. A tornacsarnok számtalan
zugában pompás melegágyra lelhetnek a szaporodni vágyó
baktériumok. Ez a szag a kórházakra meg a Steering
Gyengélkedőjére emlékeztette – üvegcsékből szabadult
műtőillat. Ezt azonban más szag nyomta el a Miles
Seabrook emlékezetére épült roppant csarnokban, s Jennyt
éppúgy taszította, mint a bakbűz. A csarnokot 1919-ben
emelték, talán egy évvel azelőtt, hogy ő megszületett –
majd negyven év fiainak izzasztását, fingatását, hajszolását
szagolhatta itt, a versengés vad és kudarcokkal teljes
bűzét. Megsejtette vele, mennyire a társadalmon kívül

79
nevelkedett ő, hogy ebből kimaradt.
Azon a folyosón, amely mintha a tornacsarnok
közepéből áradó erőket fogta volna fel, Jenny megállt egy
pillanatra, és hallgatózott. Valahol a közelben súlyt
emelhettek, mert vas döngését és szinte a sérvek
buggyanását is hallotta gyakorlott füle. Már az a sejtelme
támadt, hogy nyögnek és erőlködnek mindenfelé, mintha a
Steering minden diákja itt vergődne széke szorultában.
Teljes tanácstalanság fogta el, mint az olyanokat, akik
életükben egyetlen hibát követnek el.
Akkor támolyodott elébe a véres birkózó. Jenny nem is
sejtette, hogy lephette meg ez a roskadozó, vértől csöpögő
fiú, aztán látta, hogy a folyosóról több semmitmondó
helyiség ajtaja nyílik – de már a birkózó gyűrött arca az
arcába meredt. Fülvédője annyira félreállt a fején, hogy
állpántja a szájára csúszott, és a felső ajkát csukáéra
emlékeztető csücsörítésre torzította, a pánt állra való
öblösödésében pedig az orra vére gyűlt.
A vér mindennapos látványa ugyan nem ütötte volna le a
lábáról Jennyt, de az a gondolat megdermesztette, hogy
mindjárt összeütközik ezzel az elvadult, goromba
kölökkel. A véres birkózó azonban valahogy félresiklott,
és figyelemre méltó pályájú és bőségű sugárban hányta le
társát, aki mögötte jött és támogatta. – Bocsánat – böffent
ki belőle közben, mert a steeringisták többnyire jól
neveltek voltak.
Társa még annyit megtett barátságból, hogy lekapta róla
a fülvédőt, nehogy tulajdon hányásába fúljon a
szerencsétlen, aztán, mintha sporteseményt közvetített
volna, bekiáltott a nyitott ajtajú helyiségbe: – Carlisle nem
jutott ki!
A nyitott ajtón, amelynek kiáramló hősége Jennyt úgy

80
csábította, ahogy tél derekán a délszaki üvegház hívogat,
zengő férfitenor szólt ki: – Carlisle! Két repetát bezzeg
bevettél a menzán, Carlisle! Az egyet is lefogyasztottam
volna rólad! Nem hullatok érted könnyeket, Carlisle!
Carlisle részvétlenségben folytatta s rókabőrrel terítette
le útját az öltöző ajtajáig. Társa, aki a könnyeit Jenny
szerint ugyancsak elfojtotta, beleejtette a fülvédőt Carlisle
rondaságának tócsájába, és követte őt az öltözőbe. Jenny
remélte, hogy átöltöznek mind a ketten.
Benézett a nyitott ajtón, majd nagyot sóhajtott, és
belépett. Megtámolyodott abban a percben ő is. Húsos
puhaságon állt, s ahogy a falnak támaszkodott volna, az is
engedett – mintha gumiszobába jutott volna, és a
kipárnázott falak olyan verítékes meleget sugároztak, hogy
szusszanni nem mert.
– Ajtót! – zendült meg a tenor, mint Jenny később
megtudta, azért, mert a birkózók megvesznek tulajdon
lucskos melegükért, kivált, amikor a testsúlyukból
dolgoznának le, és akkor hajtanak igazán, ha a fal meg a
szőnyeg olyan forró és engedelmes, mint az alvó lányok
fara.
Jenny becsukta az ajtót. Párnázott volt még az is, ő
pedig nekidőlt, abban a reményben, hogy valaki majd
megnyitja kintről, s akkor megszökhet. A zengő tenor az
edzőé volt, és Jenny elnézhette a rezgő hőségben, hogyan
rója a hosszú helyiséget falától faláig, s hogy lesi
kancsalul a küzdő fiúkat. – Harminc másodperc! – kiáltott
rájuk, s a párok megugrottak a szőnyegen, mintha áramot
vezetett volna beléjük, s úgy kulcsolódtak egymásba,
Jenny szemében legalább, elszántan és őrjöngőn, mintha
nemi erőszak volna a szándékuk.
– Tizenöt másodperc! – reccsent rájuk az edző. –

81
Nyomás!
Az egyik összehajtogatott pár széthengeredett Jenny
szeme előtt, s ahogy felpattantak, karjukon és nyakukon
kidagadtak az erek. Szétválásuk lendületében
nekivágódtak a párnás falnak, s az egyik szájából nyál
eredt el.
– Lejárt! – harsant az edző tenorja. Sípra nem volt
szüksége. A birkózók elernyedtek, és nagy lassan
kibontakoztak egymás szorításából. Vagy hatan
megindultak Jenny felé – a friss levegő meg a vízcsap
járhatott az eszükben, bár Jenny azt képzelte, indulnak
hányni és vérezni békén.
A talpán csupán Jenny meg az edző állta helyiségben.
Jenny megfigyelte, hogy az edző takaros kis ember,
hajlékony, akár az acél – s azt is, hogy vaksi, mert amint
feléje kancsalított, csak annyit látott meg belőle, hogy
fehérben van, márpedig ez a szín nem illett a birkózók
közé. A szemüvegéért tapogatózott, mert azt fől szokta
rakni a faliszőnyegek fölé, hogy a falnak kenődő birkózók
le ne verjék. Jenny megállapította, hogy az edző korabelije
lehet, s hogy még nem találkozott vele a Steering területén,
se szemüvegben, se anélkül.
Nem is találkozhatott, mert az edző nemrégiben került
ide, Ernie Holmnak hívták, és amennyi keveset addig
megtapasztalt, abból a Steeringet Jennyhez hasonlóan
ítélte meg – hogy tudniillik taknyos népség jár bele. Ernie
Holm két ízben volt az Iowai Egyetem bajnoki
birkózócsapatának tagja, azonban a nemzeti bajnokságba
sohasem sikerült bejutnia, azért tizenöt esztendeig iowai
középiskolákban edzette a birkózókat, s közben maga
nevelte egyetlen lánygyerekét. A Közép-Nyugatot jobban
unta a tarhonyánál, ahogyan a helyzetét maga jellemezte,

82
és azért jött keletre, hogy lányát finom iskolákba
járathassa – ez is az ő jellemzése lett volna. Lánya, szokta
mondani, a család esze, de hogy a lány anyja szépségét is
örökölte, azt nem szokta szóbeszéd tárgyává tenni.
A tizenöt esztendős Helen Holm az élete délutánjainak
három-három óráját birkózók edzésén szokta eltölteni
Iowától a Steeringig, és elnézte, hogyan győzködnek-
izzadnak a mindenféle fiúk körülötte. Évekkel később
megállapította, hogy ilyen környezetben, az egyetlen lány
lévén, nem csoda, hogy az olvasás lett a mindene. – Ennyi
fiút lányok nem pipálnak – mondta egyszer. – Inkább az a
csoda, hogy szárazpipás nem lettem.
Oly fáradhatatlanul bújta a könyveket, hogy Ernie Holm
valójában emiatt indult meg keletnek. A Steeringben kínált
állást is Helen kedvéért fogadta el, mert azt olvasta a
szerződésben, hogy a tanszemélyzet gyermekei ingyen
látogathatják az iskolát – illetve, ha gyereküket más
magániskolába íratják, megkapják a tandíj összegét. Ernie
Holm maga nem volt valami nagy olvasó, mert afölött
elsiklott, hogy a Steering fiúiskola.
Így történt, hogy azon ősszel ott állta lombjafosztott
Steering barátságtalanságában, eszes lányát pedig az egyik
kicsiny és silány városi magániskolába kellett íratnia. A
magániskolák Steering városában rosszabbak lehettek az
országos átlagnál, mert a város értelmes fiai a Steeringbe
iratkoztak, értelmes leányai pedig szétszéledtek. Ernie
Holmnak meg sem fordult a fejében, hogy lányától meg
kell majd válnia, hiszen éppen azért költözött keletre, hogy
vele maradhasson. Amíg tehát a Steeringben edzette a
birkózókat, lánya a nagy iskola táján kóválygott
otthontalanul, túrta a könyvesboltját meg a könyvtárát –
közben nyilván hallott az iskola másik könyvmolyáról,

83
Jenny Fieldsről – és éppúgy unatkozott, mint Iowában,
unalmas társai közt az unalmas iskolában.
Ernie Holm már pórul járt az unalommal egyszer.
Tizenhat évvel azelőtt feleségül vett egy betegápoló
nővért. Amikor Helen megszületett, a nővér otthagyta a
nővérségét, hogy teljes idejét anyaságának szentelhesse.
Hat hónap múltán azonban elunta, s már állt volna vissza
nővérnek, de Iowában nem voltak napközi otthonok
akkoriban, így aztán az újdonsült anya egy szép nap elunta
az unalmat is, és otthagyta Ernie Holmot, hadd legyen a
lányának anyja helyett anyja.
Helen Holm ilyenformán birkózók edzőtermeiben nőtt
fel, ami a párnázottság s a meleg miatt gyermekeknek igen
biztonságos. Az életuntságtól csupán az olvasás mentette
meg – Ernie Holm azonban nem bízott benne, hogy
lányának tudásszomja olthatatlan marad majd az edzések
izzadságos légkörében, inkább hitte, hogy leánya magában
hordozza az unalom génjeit.
Így kötött ki a Steeringben, és így történt, hogy Helen –
akit a szükség kényszerített szemüveg viselésére, akárcsak
apját – vele volt aznap is, amikor Jenny Fields betévedt az
edzésre. Jenny nem látta meg Helent. Helent tizenöt éves
korában még nemigen látta meg senki. Jenny azonban
rögtön szemet szúrt Helennek. Helen ebben az egy
tekintetben nem hasonlított az apjára – mivel nem
birkózott, és fogásokat sem kellett szemléltetnie, nem tette
le a szemüvegét.
Nővéreken rajta volt a szeme mindig, mert egyre szökött
anyját kereste bennük, akit Ernie nem akart neki
előkeríteni. Ernie nem ütötte bottal nők nyomát, de a
lányát kicsi korában egy mesével vigasztalta, amelynek
talán hitt maga is. „Egy szép nap – mesélte – meglátsz egy

84
aranyos-kedves nővért... Olyan tájékozatlan lesz, mint aki
eltévedt, és terád is rád csodálkozik, mert nem tudja, ki
vagy... Pedig de örülne, ha megtudná!”
– És ő lesz az anyu? – kérdezte Helen.
– És ő lesz az anyu! – vágta rá az apja.
Így aztán, mikor Helen Holm feltekintett olvasmányából
– a Steering tornacsarnokának edzőtermében, azt hitte,
anyját látja. Jenny Fields a fehér egyenruhájában olyannak
tetszett. mindenütt, mint aki rossz helyen jár. A Steering
edzőtermének bordó szőnyegén csontosnak és
egészségesnek látszott, ha nem is éppen kedves-
aranyosnak. Helen Holm különben sem hihette, hogy más
nő bemerészkedne apja süppeteg poklába. Helen
szemüvege elhomályosult, könyvét behajtotta, és szürke
melegítőjében, amely elrejtette tizenöt éves esetlenségét,
csontos csípőjét és apró melleit, felkelt, nekidőlt a puha
falnak, és várta, hogy apja szeme villanjon.
Ernie Holm azonban még a szemüvegéért tapogatózott
egyre. Fehér alakot látott, asszonyosat talán, nővér is
lehetett éppen – és egy pillanatnyi izgalom futott át rajta,
hátha megtörténik, amiben nem hitt soha, hogy a felesége
visszatér, és így szól: Jaj, de hiányoztatok!” Különben
miféle nővér lebbenne be ide a birkózók közé?
Helen látta, hogy apja kereső keze megremeg, és
mintegy e jelre megindult Jenny felé a húsos, meleg
szőnyegen. Jenny rátekintett. Nini, leány! Szemüveges, és
milyen szép! Mit keres itt?
– Anyu! – szólította meg a kislány. – Én vagyok az,
anyu! Én vagyok Helen! – Azzal sírva fakadt, vézna
karjával átfonta Jenny vállát, és könnyes arcát az álla alá
rejtette.
– Jesszusmária – sóhajtott Jenny, mert soha nem volt a

85
könnyes jelenetek pártján. Szakmája azonban megtanította,
hogy itt érzelmi szükséggel került szembe, azért nem
fejtette le magáról Helen karjait, holott a tévedésben
bizonyosabb senki nem lehetett. Átfutott az agyán, hogy
anyának lenni egyszer épp elég volt. Megveregette a síró
lány hátát, és segélyt kérőn nézett az edzőre, aki éppen
megtalálta a szemüvegét. – Ha itt tartunk, a maga anyja se
vagyok – mondta, mert egy pillanatig hasonló ellágyulást
látott az edző arcán, mint a kislányén.
Ernie Holm fejében az fordult meg, hogy a
hasonlatosság messzibbre megy, mint két fehér
egyenruhásé a birkózók közt. Jenny azonban korántsem
volt olyan szép, mint Ernie szökött felesége, és Ernie
elgondolta, hogy tizenöt év sem tehetett belőle ilyen éppen
hogy csínosat. Nem mintha nem tetszett volna neki Jenny.
Arcán bocsánatkérő mosoly jelent meg, mint a birkózókén
olyankor, ha két vállra fektetik őket.
– Lányom az anyjának nézte – magyarázta Jennynek. –
Egy ideje nem találkozott az anyjával.
Nyilván, gondolta Jenny, és érezte, hogy a lány
megrebben, majd lekapja róla a karját.
– Nem az anyukád, drágaságom – mondta Ernie Holm
Helennek, de az már tért is vissza a fal tövébe. Szigorú
gondolkodású lány volt, érzelmeit még apja előtt is
titkolta.
– Maga pedig azt hitte, hogy a felesége vagyok? –
kérdezte Jenny Ernie-től, mert az első pillantására
emlékezve el nem gondolhatta, mennyi az az egy ideje,
amióta Mrs. Holmmal nem találkoztak.
– Egy percig azt hittem magam is – vallotta meg
zavartan Ernie, és arcán ismét megjelent a legyőzöttek
ritka mosolygása.

86
 Helen ott kucorgott a sarokban, és úgy méregette Jennyt,
mintha ő tehetett volna a félreértésről, Jennyt viszont
meghatotta a kislány. Évek teltek el, mióta Garp őrá így
ráakaszkodott, neki pedig hiányzott ez az érzés, akármilyen
válogatós anya volt.
– Hogy hívnak? – kérdezte Helentől. – Az én nevem
Jenny Fields.
Helen ismerte hírből. Úgy emlegették neki, mint a másik
könyvmolyt. Aztán ilyen sem történt még, hogy valakit
anyjának járó érzelmeivel lepett volna meg – s még ha
félreértés történt is, Helen nem egykönnyen parancsolta
vissza az érzelmeit. Félénken mosolygott ő is, mint az
apja, és hálásan tekintett Jennyre – ölelését akár mindjárt
megismételte volna, de nem tette, mert a birkózók
szállingóztak vissza. Víz csorgott a szájuk szélén.
Némelyik vedelt, az olyanok meg, akik a súlyukból
dolgoztak volna le, csak öblögettek.
– Vége a gyakorlatnak – szólt oda nekik Ernie Holm, és
egy intéssel elbocsátotta őket. – Ennyi elég is mára.
Szaladjatok egy kört. – A birkózók megkönnyebbülten és
engedelmesen buktak ki a bíbor szoba ajtaján,
fülvédőjüket kapdosták le, érkötőjüket tekergették. Ernie
Holm várta, hogy a helyiség kiürüljön, míg Helen is, Jenny
is magyarázatra várt. Ernie Holm is érezte, hogy némi
magyarázkodásra szükség lesz, márpedig sehol
bátorságosabban neki nem ereszkedett volna, mint éppen
itt, életének porondján. Így aztán, mikor a birkózók
elbattyogtak, hogy lefussák a körüket, Ernie türelmesen
nekifogott az apa meg a lánya történetének, onnan, hogy
egy másik kedvesnővér elhagyta őket, odáig, hogy ők meg
otthagyták a Közép-Nyugatot. Jenny megértőnek bizonyult,
hiszen most látott először az övékhez hasonlóan csonka

87
családot. Talán elfogta a kísértés, hogy a maga
történetével válaszoljon, különös tekintettel a
hasonlóságokra meg az eltérésekre, végül azonban a
szokásos változatra szorítkozott: Garp apja katona volt, és
ki ér rá ceremóniákra, amikor háború dühöng? Bár a
történet nyilvánvalóan nem volt teljes, Helennek és Ernie-
nek tetszett. Ha másért nem, mert itt a Steeringben még
ilyen tárulni hajlandó szívvel nem találkoztak.
S íme, a bíbor forróságban, puha falak közt és
engedelmes szőnyegeken érthetetlen hirtelenséggel
bizalom támadt köztük.
Helen élete végéig emlékezett az ölelésre, és bárhogy
áradtak-apadtak érzelmei Jenny iránt később, az ölelés
pillanatától fogva Jenny inkább anyja lett Helennek, minta
tulajdon édesanyja valaha. Jenny sem felejtette el ezt az
anyának járó ölelést, és még életrajzában is kitért rá,
milyen más egy lány ölelése a fiúgyermekénél. A sors
fintora, hogy ilyen élmény éppen a Miles Seabrook
emlékezetére épült roppant tornacsarnokban érte azon a
decemberi napon.
Ernie Holmra is ráfintorodott a sors, ha azt képzelte,
hogy Jenny Fields lesz talán az a másik asszony, akivel
élhet – mert Jenny Fields nem kínálkozott efféle
képzelgések tárgyául. Legfeljebb annyit látott, hogy Ernie
helyes, kedves ember, vagy még abban is reménykedett,
hogy jó barátra lelhet benne, első jó barátjára.
Ernie-t, Helent meghökkenthette egyaránt, amikor Jenny
utoljára megkérdezte, magára maradhat-e a helyiségben
egy kicsit. Ugyan minek, tűnődhettek. Ernie-nek csak akkor
jutott az eszébe, hogy megkérdezze tőle, mi járatban van.
– Hogy felírassam a fiamat birkózni – vágta rá Jenny, s
közben remélte erősen, hogy fia nem tiltakozik majd.

88
 – Semmi akadálya – mondta Ernie. – És ugye megteszi,
hogy eloltja a villanyokat és kikapcsolja a fűtést? Az ajtó
záródik, ha becsukja.
Jenny, amint magára maradt, eloltotta a villanyt, és
hallgatta, hogyan hal el a légfúvók huhogása, majd ott az
elsötétült helyiségben, a félig nyitott ajtónál lehúzta a
cipőjét, és fel-alá sétált a szőnyegen. Bármilyen
erőszakosnak látszik ez a sportág, tűnődött, mégis olyan
biztonságban érzem magam itt. Vajon Ernie miatt? Ernie
azonban gyorsan elfoglalta őt megillető helyét Jenny
gondolkodásában – kellemes, apró, izmos ember,
szemüveges. Ha Jenny egyáltalán forgatott volna a fejében
férfiakat, alighanem arra a következtetésre jut, hogy az
apraja és a rendesebbje még tűrhető – de férfiaktól-nőktől
egyaránt elvárta, hogy izmosak legyenek. S a
szemüvegeseket, mindkét nembélit „helyeseknek” látta,
mint az olyanok, akik életükben nem szorultak
szemüvegre. Biztonságérzésének oka mégis inkább a
fájdalom elleni párnázottság köröskörül, okoskodott.
Egyszer csak, zutty, térdre esett, hogy megpróbálja, fáj-e
majd a térde, aztán bukfencet vetett a levegőben, és
elrepesztette a ruháját. Végül ott ült a szőnyegen, és nézte,
hogy cammog be egy nagydarab fiú az elsötétült
helyiségbe. Carlisle-ra ismert benne, arra a birkózóra,
amelyik az ebédjét kiadta. Mezt cserélt, és úgy látszik,
megkívánt még egy gyomrozást, mert bejött, s csak akkor
állt meg, amikor a ragyogó fehér nővéregyenruhát meglátta
a sötét szőnyegen.
– Ne tessék haragudni – mentegetőzött –, csak keresek
valakit, akivel gyakorolhatnék.
– Rám ne számítson – szólt vissza Jenny. – Menjen,
szaladjon egy kört.

89
 – Igenis – mondta Carlisle, és lódult.
Jenny akkor eszmélt, amikor az ajtót behúzta maga
mögött, hogy a cipője benn maradt. A gondnok nem találta
a kulcsot, majd egy nagy pár kosárlabdázó-cipőt adott
kölcsön Jennynek a talált tárgyak közül. Abban slattyogott
haza a bőröző sárban, de úgy érezte, nem volt hiábavaló
betekintenie a sport világába.
Garp azóta is egyre köhögött. – Birkózás! – kárálta. –
Csak nem a halálba taszítanál, anyu?
– Az edző tetszeni fog – ígérte Jenny. – Találkoztam
vele, kedves ember. Megismertem a lányát is.
– Nofene – nyögte Garp. – Az is birkózik?
– Nem, az olvas – mondta rá Jenny némi elégtétellel.
– Igazán figyelmes vagy – epéskedett Garp –, hogy
felszerelsz egy birkózóedző lányával! Aztán majd
kaparhatsz fel a földről kiskanállal.
Jennyt meghökkentette ez a lehetséges fordulat.
Valójában csak a birkózókon meg Ernie Holmon járt az
esze – Helen iránt anyai érzelmekkel telt meg olyannyira,
hogy a faragatlan tréfa szíven ütötte. Soha el nem
gondolta, hogy fia így is érdeklődhet valaki iránt –
legalábbis azt hitte, hogy annak még sokáig nem lesz itt az
ideje. Hirtelen támadt nyugtalanságában csak ennyit
felelhetett: – Ne felejtsd el, hogy tizenöt éves vagy.
– Hát a leányzó mennyi? – tudakolta Garp. – És hogy
hívják?
– Helennek – válaszolta Jenny. – Tizenöt ő is. És
szemüveges – fűzte hozzá álnokul. Elvégre őt a
szemüvegesek éppen nem riasztották el, és lehetséges,
hogy Garp is vonzódik hozzájuk. – Iowából keveredtek
ide – tódította, és érezte közben, hogy finnyásabbnak
bizonyul azoknál az arszlánoknál, akik a Steeringben a

90
kolomposok.
– Még hogy birkózás! – kesergett Garp. Jenny mégis
megkönnyebbült, hogy a szó másra fordul. Magát lepte
meg a leginkább, mennyire foglalkoztatja az a lehetőség,
amit fia megpendített. Helen szép lány, gondolta el, bár
nem szembeszökően szép – s az ilyen süvölvényeknek a
szembeszökően szépek tetszenek. S ha Garpnak valami
ilyen tetszene meg, akkor mit szólnék?
Ami a szépeket és kaphatókat illeti, Jenny már
megállapította, hogy Cushie Percy lesz ilyen – cserfes is,
lompos is – és hogyan lehet a Percy nemzetség egy tagja
ennyire fejlett tizenöt éves korára? Jenny el is restelkedett
ezért a „nemzetség”-ért.
Nem sok ilyen napja volt. Hamar el is aludt, és ez
egyszer nem aggasztotta a fia köhögése, mert úgy ítélte
meg a helyzetet, hogy aggodalmaskodnia lesz még oka
elég. S éppen mikor azt gondoltam, hogy egyenesben
vagyunk! Meg kellene beszélnem a fiúk nevelését
valakivel, tűnődött. Talán Ernie Holmmal. Remélte, hogy
nem csalódik majd benne.
A birkózásban semmiképpen sem csalatkozott, Garpját
pedig, mint kiderült, boldoggá tette a választás. Ernie
tetszett Garpnak is. A Steeringben meghonosodó birkózás
első idényében Garp fáradhatatlanul gyakorolta az
állásokat meg a fogásokat. Bár a súlycsoportbeliek
először verték, nem panaszkodott. Érezte, hogy rátalált
mind sportjára, mind mulatságára, és java erejét gazolta
bele, amíg később meg nem jött az írhatnékja. Tetszett neki
a küzdelem szemtől szembe, a szőnyegre rajzolt kör
iszonyú fegyelme, s a folytonos figyelem, hogy ne hízzék, s
az első idényben Jenny megkönnyebbülten tapasztalta,
hogy Garp ügyet sem vet Helen Holmra, aki csak ül a fal

91
mentén szürke melegítőjében, szemüvegesen, és olvas.
Felnézett olykor, de csak ha valaki szokatlanul nagyot
huppant a szőnyegen, vagy nagyobbat jajdult a
szokásosnál.
Végül Helen juttatta vissza Jenny cipőjét a Gyengélkedő
szárnyépületébe, és Jenny utóbb ismét restelkedett, hogy
be sem hívta a lányt. Pedig milyen bizalmasak voltak
először! Garp azonban otthon volt, és Jenny nem akart
volna az összeboronálójuk lenni, különben is Garpon rajta
volt a nátha.
Egy szép napon az edzés szünetében Garp letelepedett
Helen mellé. Izzadt, és érezte, hogy pattanás kél a nyakán.
Helen szemüvege oly párás volt, hogy Garp szerint nem is
láthatta, mit olvas. – Sokat olvasol – mondta neki mégis.
– Annyit nem, mint anyád – felelte Helen, és föl sem
nézett.
Garp két hónap múltán ezzel állt oda Helen elébe: –
Tönkreteszed a szemed, hogy ilyen forróságban olvasol. –
Helen ekkor felnézett. A szemüvege nem volt párás, és
akkorára nagyította a szemét, hogy Garp lába földbe
gyökerezett.
– A szemem születésemtől nem ér semmit – mondta,
Garpnak mégis nagyon tetszett a szeme. Annyira, hogy
szólni sem tudott.
Mikor a birkózóidény véget ért, Garp a tavaszi sportok
közül egykedvűen választotta az ugrást, a gerelyvetést meg
a futást. A birkózóedzések jó erőben tartották, semmiség
volt egy mérföldet lefutnia. A futók közt a harmadik helyen
végzett, de a mérföldes távon nem javult az eredménye.
Garp úgy érezte, hogy a mérföld éppen csak ízelítő.
(„Talán már a regényíró ütközöl.. ki belőlem” – írta
évekkel később.) A gerelyt ügyesen vetette, de nem

92
messzire.
A Steering gerelyvetői a labdarúgó-stadion mögött
gyakoroltak, de az idejük inkább békák nyársalásával telt.
A Steering folyó felső, édesvízi szakasza a stadion mögött
kanyarodott – gerely sok veszett bele, de béka is lelte ott a
halálát akárhány. Fütyülök a tavaszra, gondolta Garp
dacosan, mert a birkózás hiányzott neki. Ha már nem
birkózhat, okoskodott, többet ér majd a nyár, akkor
legalább a Kutyafő-öböl partján élhet a hosszútávfutásnak.
Egy nap a stadion legfelső üres padsorában meglátta
Helen Holmot. Ott olvasott egymagában, Garp felkapott
hozzá a lépcsőn, és gerelyével megkoccantotta a betont,
hogy hirtelen felbukkanásával meg ne riassza. Helen nem
riadt meg. Hetek óta figyelte őt meg a többi gerelyvetőt.
– Elég békát kinyuvasztottál? Már másra fájna a fogad?
– szegezte neki a kérdést.
„Helen mindig értette – írta Garp –, hogyan szorítsa
sarokba az embert.”
– Annyit olvasol, hogy a végén még író lesz belőled –
vágott vissza, de a gerelye véres hegyére bűnbánóan
rátaposott.
– Abból nem lesz semmi – állította Helen határozottan.
– Akkor talán íróhoz mész férjhez – piszkálta Garp
tovább. Helen fölnézett. Széles pofacsontú, komoly
arcához új, dioptriás napszemüvege jobban is illett, meg
amit utoljára viselt, az mindig lecsúszott az orrára.
– Ha valakihez férjhez megyek, hát az író lesz –
jelentette ki. – Bár kétlem, hogy férjhez megyek.
Helen komolysága tréfálkozó kedvét szegte Garpnak. –
Mármint birkózóhoz nem – dünnyögte.
– Arra mérget vehetsz – válaszolta Helen, és talán látta,
hogy megsebezte Garpot, azért hozzáfűzte: – Hacsak olyan

93
birkózó nem jelentkezik, amelyik ír.
– De írni mindenképp írjon?
– Igazi író legyen – mondta Helen titokzatosan, bár
talán kész lett volna rá, hogy kifejtse, miféle az igazi író
szerinte. Garp azonban nem firtatta a dolgot, és hagyta
Helent olvasni.
A stadion lépcsőin, ahogy a gerelyt húzta maga után,
még keservesebb volt lebaktatnia, mint ahogy felkapott.
Vajon öltözik-e Helen egyébbe, minta szürke melegítőbe?
– töprengett, majd később azt írta, hogy a képzeletét akkor
fedezte fel, mikor megpróbálta Helen testét elképzelni.
„Muszáj volt – írta később –, mert mindig abban a ronda
fakó melegítőben láttam.” És úgy képzelte, hogy igen
formás lehet. Igaz, írásaiban sem utalt arra soha, hogy
csalódott volna, amikor a valósággal szembekerült.
Ott az üres stadionban történt az is, amint a gerelye
békavértől szennyes hegyét takargatta, hogy elhatározta:
belőle író lesz. Igazi író, hogy Helen Holmnak
megfeleljen.

94
 4
Érettségi
T. L. Garp attól fogva minden hónapban megírt egy
elbeszélést, amíg csak a Steeringet járta, első éve végétől
az érettségiig, azonban második évének járt mára végére,
mire Helennek megmutatott egyet. Helen egyévi
szemlélődés után elkerült a Talbot leányiskolába, és Garp
csak olykor, hét végén találkozott vele. A mérkőzésekre
néha ellátogatott, és Garp egy ilyen alkalommal kérte meg,
hogy várjon rá, amíg zuhanyozik, mert az öltözőjében van,
amit meg szeretne mutatni neki.
– Nocsak – nézett rá Helen. – Csak nem a szakadt
könyökvédőd?
Az edzésekre már nem járt el, olyankor sem, ha
hosszabb szünetet töltött apjánál. Sötétzöld térdharisnyát
viselt és szürke flanel rakottszoknyát, komoly színű
szvetterjei pedig többnyire illettek a harisnyájához.
Hosszú haját hurkában vagy fonatban tűzte a fejére, és
széles cérnaszájára soha nem kent, pirosítót. Garp csak a
kellemes illatát ismerte, a tapintását nem, sőt azt sem hitte,
hogy más megérinthette már. Helen szálas volt és karcsú,
akár a suharc fa, néhány centivel magasabb is Garpnál, és
hegyes pofacsontjai szinte kiszúrták az arca bőrét, bár
gesztenyebarna szeme mindig lágyan csillogott szemüvege
mögül.
– Vagy a régi birkózócipődet hozod? – tudakolta,
amikor lezárt nagy papírcsomagot látott meg Garp
kezében. – Olvasnivaló – felelte Garp.
– Van nekem olvasnivalóm több a kelleténél.
– Ezt én írtam – vágta ki Garp.

95
 – Mi a fene.
– Nem kell itt helyben elolvasnod – biztatta Garp. –
Elviheted az iskolába, és majd levélben tudatod, hogy
tetszett.
– Írnivalóm is van bőven. Egyik dolgozatírás a másikat
éri nálunk.
– Akkor majd megbeszéljük személyesen. A húsvétot itt
töltöd?
– Itt, de már az foglalt.
– Hűha – eszmélt Garp, de amikor nyúlt volna az
írásművéért, hogy visszavegye, látta, hogy Helen
görcsösen kapaszkodik a csomagba.
Garp másodévében 12:1-gyel végzett hatvankilós
súlycsoportjában. Csupán egy mérkőzést veszített az új-
angliai döntőben. Harmadévében megnyert minden
mérkőzést, csapatkapitány lett, érdemes birkózó és Új-
Anglia bajnoka. Az Ernie Holm által nevelt Steering-
csapat akkor kezdte meg majd húszéves hódító útját a
messzi vidéken, csak azután, Ernie nélkül indult züllésnek.
S mivel a csapat első nagy reménysége Garp volt, Ernie
Holm a szívébe zárta.
Helen ugyan nem. Nem mondható, hogy nem örült,
amikor győzött a csapat, mert apja örült, de azon évben,
amikor Garp lett a kapitány, nem jött el egy mérkőzésre
sem. Garp elbeszélését a Talbotból küldte vissza postán e
kísérő sorokkal:

Kedves Garp!
Az elbeszélés tehetségre vall, bár birkózónak
mindeddig jobb vagy. A nyelvvel gondosan bánsz,
az emberekhez van szemed, a bonyodalom azonban
meglehetősen mesterkélt, a vége meg éppenséggel

96
 kamaszos. Azért nem baj, hogy megmutattad.
Üdvözöl
Helen

Elutasító levelet kapott Garp írói pályája során eleget,

ennyire azonban egyik sem bántotta. Holott Helen még
kíméletes volt. Garp elbeszélése egy szerelmespárról
szólt, akiket a leány apja ölt meg a temetőben, mert azt
hitte róluk, hogy sírrablók. A szerencsétlen tévedés után
egymás mellé temették őket, de a sírjukat ismeretlen oknál
fogva nyomban kifosztotta egy ismeretlen valaki. Az apa
további sorsa is az ismeretlenség homályába veszett – a
sírrablóéról nem is szólva.
Jenny is megmondta Garpnak, hogy írói
szárnybontogatásai során igen elrugaszkodik a valóságtól,
azonban irodalomtanára, az iskola íróféléje, egy Tinch
nevű egyszálbél, dadogós ember viszont bátorította. Tinch
lehelete olyan bűzös volt – Garpot Kótya leheletére
emlékeztette –, mintha rothadó muskátlikkal megrakott
pince gádorán áradt volna ki. Azonban bármily szagosakat
mondott, Garp hallgatott rá. Dicsérte képzeletét, s a
nyelvtant meg a szabatosság szeretetét egy életre beléje
sulykolta. Garp diáktársai Büzinek becézték Tinchet, és
hol az asztalfiókjába rejtettek száj vizet, hol postai
küldeményben juttattak hozzá fogkefét.
Egy ilyen durva célzás – az Irodalmi Anglia térképére
ragasztott fodormentás leheletüdítő csomag indította
Tinchet arra, hogy megkérdezze osztályát, vajon csakugyan
rossz-e az ő lehelete. Az osztály lapított, Tinch tehát
kedves Garpját pécézte ki, és nekiszegezte a kérdést: –
Maga mondja meg, Garp! Milyen az én lele-leheletem?
Az ablakon ki-be libbenő tavaszi szél némiképp

97
enyhített az igazságon. Garp végzős korában kérlelhetetlen
igazmondásáról, birkózókapitányságáról és
fogalmazásáról volt nevezetes. Egyéb jegyei a közepestől
a gyengéig terjedtek. Mint később vallotta, tökélyre
csupán néhány dologban tört, nem akart elaprózódni.
Általános képességvizsgálati tesztje szerint született
tehetséget semmi iránt nem árult el. Garpot a vizsgálat
eredménye egyáltalán nem lepte meg, mert anyjával együtt
hitte, hogy született tehetségek nincsenek. Amikor egy
kritikus Garpot a második regénye után született írónak
kiáltotta ki, Garpba belebújt az ördög: a kritika egy
példányát elküldte a New Jersey-i Princetonba a
képességvizsgálóknak / azzal, hogy teszteredményeit
elemezzék újra, majd tesztlapjának másolatát a kritikusnak
küldte el, s ennyit fűzött hozzá: „Köszönöm irántam való
jóindulatát, de én nem születtem semminek.” Hite szerint
születésétől éppoly alkalmas lett volna betegápolónak
vagy toronylövésznek, mint éppen írónak.
– Ga-Ga-Garp! – dadogta Tinch egyenest bele Garp
képébe, hogy az igazság csorbát ne szenvedjen valahogy,
Garp pedig tudta, hogy az évfolyam szabad fogalmazási
versenyét mindenképpen meg kell nyernie. A verseny
döntőbírája Tinch volt. Ha most a matekot megússza,
amiből tavaly pótvizsgáznia kellett, érettségire bocsáttatik
tisztességgel, és anyját boldoggá teszi.
– Hát rossz az én lele-leheletem, Garp? – tette fel a
kérdést Tinch ismét.
– Hogy jó vagy rossz, az ízlés, vagy ha itt tartunk,
szaglás dolga, tanár úr – vágta ki magát Garp.
– Hát a maga szaglása mit mond, Ga-Ga-Garp? –
firtatta Tinch.
– Az én szaglásom azt mondja – felelte Garp

98
szemrebbenés nélkül –, hogy a tanár úr lehelete illatosabb,
mint bárkié a tanári karban. – És szúrós szeme megállt az
osztály túlsó sarkában ülő New York-i Benny Potteren –
aki még szerinte is sumáknak született –, és addig nézte
merőn, amíg Benny arcáról le nem hervadt a vigyorgás,
mert Garp tekintete azt ígérte neki, hogy laposra lesz
verve.
– Köszönöm, Garp – mondta Tinch, és Garp csakugyan
megnyerte az éves szabad fogalmazási versenyt, bár
művéhez e sorokat csatolta:

Tanár Úr kérem, ezúton tudatom, hogy hazudtam,

mert az osztály előtt megszégyeníteni nem akartam
a szája bűzéért, tisztelettel
T. L. Garp

– Tudja, mit mondok magának? – szakította félbe a

mondókáját Tinch, amikor legközelebb négyszemközt
beszélték meg Garp újabb elbeszélését.
– Mit, tanár úr?
– Az én szájam bűzének nincs orvossága. Az velem a
baj, hogy rohad a belem – vallotta Tinch vidáman csillanó
szemmel. Garp azonban nem mulatott vele, és érettségi
után is aggodalmas figyelemmel kísérte Tinch egészségi
állapotát, és időről időre megnyugodott, hogy az öreget
nem emészti végzetes kór.
Tinch aztán ott lehelte ki lelkét a Steering négyszögű
udvarán. Halálának oka azonban nem volt büdös
leheletével kapcsolatos. Tanszemélyzeti estélyről tért
haza, és az egybehangzó vélemények szerint sokat talált
inni, elcsúszott a jégen, beverte a fejét, és eszméletét
vesztette, majd az éjjeliőr hajnalfelé talált rá, mikor Tinch

99
már megfagyott.
Garp szerencsétlen véletlennek tekintette, hogy a hírt
éppen a sumák Benny Pottertől kellett megtudnia. New
Yorkban futott vele össze, Potter ott dolgozott egy képes
újságnál. Potterről vallott rossz véleményéhez hozzájárult
lesújtó véleménye a képeslapokról, s az a hite, hogy Potter
mindig irigyelte irodalmi kiválóságát. „Potter a güzüknek
abból a szerencsétlen fajtájából való, amelyik
regénykéziratait tucatszám takargatja íróasztalában – írta
Garp –, hogy emberi szem ne láthassa.”
A Steeringben persze még ő sem igen kereste írásainak
a nyilvánosságot. Csupán Jenny meg Tinch kísérhette
figyelemmel a fejlődését – Helen Holm is csupán egy
elbeszélését olvasta, mert Garp úgy döntött, hogy csak
akkor ad neki újabbat, ha már olyat írt, amelyikben nem
talál kivetnivalót.
– Hallottad? – kérdezte Benny Potter Garptól New
Yorkban.
– Mit?
– Az öreg Büzi kinyiffant – tudatta Benny. – Kinyi-
kinyi-kinyiffant.
– Mit beszélsz?
– Mondom, az öreg Büzi – ismételte Potter. Garpnak
soha nem tetszett Tinch beceneve. – Betintázott az öreg,
aztán hazafele eltaknyolt az udvaron, beverte a kókuszát,
és reggelre kelve már nem bírták létre hozni.
– Te seggfej, te! – mondta neki Garp.
– Pedig így történt – bizonykodott Benny. – Belefagyott
a szar. Még a rohadó bele se bírta melegen tartani.
Valahol az Ötvenedik utca táján, a Park sugárút és a
Harmadik sugárút között álldogáltak egy kellemes
szállóban – Garp, ha New Yorkban járt, sohasem tudta

100
bizonyosan, merre van éppen. Potter rángatta be ide –
valaki másra várt –, hogy majd együtt ebédelnek. S Garp
most fogta Pottert, a hóna alá nyúlt, és fellökte a bár
söntésére.
– Te sumák, te! – vicsorgott rá.
– Sosem szerettél – mentegetőzött Benny.
Garp még hátrább lökte a söntésen, hogy zakójának
szárnyai belelógtak a poháröblítőbe.
– Hagyj békem! – tiltakozott Benny. – Mindig benyaltál
az öregnek csontig!
Garp megint taszított egyet Bennyn, hogy már benne ült
az öblítőben, s a vize szétterjedt a söntés bádogján.
– Ne tessék a söntésre ülni, kérem! – szólt rá a csapos
Bennyre.
– Nem látja, hogy úgy dobtak fel? Hülye! – zajongott
Benny. Garp azonban már kifelé tartott, és Bennyt a
csaposnak kellett kisegíteni az öblögetőből. – A rohadt
állatja! Hát nem vizes lett a valagam! – háborgott Benny.
– Válogassa meg a szavait, kérem! – intette a csapos.
– A szaros brifkém is nem elázott! – dühöngött Benny, s
az ülepét tapogatta, majd a csöpögő levéltárcáját nyomta a
csapos orra alá. – Garp! – ordította, de Garp addigra már
eltűnt. – Mindig olyan voltál, mint aki lócitromba
harapott!
Meg kell hagyni Bennynek, hogy Garp nem ismert tréfát
a Steeringben, ha birkózásról meg ha írásról kedves
időtöltéséről és megcélzott pályájáról volt szó.

– Honnan tudod, hogy író lesz belőled? – kérdezte tőle

Cushie Percy egyszer.
Garp már végzős volt akkor. Együtt sétáltak ki a

101
városból a Steering folyó mentén, mert Cushie azt mondta,
tud arra egy jó helyet. A Dibbsből jött haza hétvégére. A
Dibbs volt az az ötödik lányiskola, amelybe Cushie Percyt
íratták – a Talbotban kezdte, Helennel egy osztályban –
Cushie-val azonban fegyelmezési problémák támadtak, és
eltanácsolták. A fegyelmezési problémák megismétlődtek
a többi iskolában is. A Steering kezdő legényeinek
körében a Dibbs volta legkedveltebb iskola, mivel a
fegyelmezési problémákkal küzdő lányok utoljára mind ott
kötöttek ki.
A Steering folyón felnyomult a dagály, és Garp elnézte,
hogy siklik ki egy nyolcevezős a tenger felé. Sirály nyilallt
a nyomában. Cushie Percy megfogta Garp kezét. Értette a
módját, hogy a fiúk iránt érzett vonzalmát nyilvánítsa. A
Steering kezdő legényei szívesen is fogadták a
közeledését, ha magukra sikerült maradniuk vele, azonban
figyelő szemek kereszttüzében nem állhatták. Cushie
viszont megfigyelte, hogy Garp nem bánja, ha látják őket.
Most is keményen markolta a kezét. Persze együtt
cseperedtek – bár Cushie nem áltatta magát azzal, hogy jó
barátok lettek volna. De ha Garp is azt akarja, amit a
többiek, gondolta meg Cushie, legalább zavarban nincsen.
Cushie-nak ez tetszett.
– Azt hittem, birkózó leszel – mondta Garpr ik.
– Már birkózó vagyok – felelte Garp. – Írónak még
készülök.
– És el akarod venni Helen Holmot – évődött vele
Cushie.
– Lehetséges – hagyta rá Garp, csupán a szorítása
ernyedt el Cushie kezén. Cushie jól tudta, hogy Garp nem
ismer tréfát Helen Holmmal kapcsolatban sem, ezért nem
feszegette tovább a kérdést.

102
 Egy csapat steeringista jött velük szemközt, felfelé a
folyó mentén, s már mögöttük jártak, mikor az egyik
visszakiáltott: – Nagy fába vágtad a fejszédet, Garp!
Cushie megszorította a kezét. – Ne hagyd, hogy
húzzanak – mondta Garpnak.
– Engem nem érdekel.
– És miket fogsz írni?
– Még nem tudom.
Azt sem tudta, főiskolára iratkozik-e. Közép-Nyugatra
néhány főiskola hívta a birkózásban aratott babérjaiért, és
Ernie Holm írt is már néhány ajánlólevelet. Két főiskolára
Garp el is látogatott. Birkózóiknak nem is annyira a testi
erejük félemlítette meg, mint inkább az akaratuk. Jobban
meg akarták verni Garpot, mint Garp őket. Az egyik
főiskolától fura ajánlatot kapott – pénzt keveset ígértek, az
első év után meg éppenséggel semmit. Nem is csoda,
gondolta Garp. Elvégre új-angliai vagyok. Ernie-től már
tudta, hogyan néznek ott az új-angliaiakra. – Más ott a
sport, öcsém – magyarázta Ernie. – A tehetséged megvan,
és mivel én voltam az edződ, mondhatom, hogy edződ is jó
volt. A versenyszellem az, ami neked hiányzik.
Rámenősebbnek kell lenned, Garp.
Mikor pedig Tinchtől érdeklődött, hogy az írás
érdekében melyik főiskolára iratkozzék, Tinch jellemző
módon elbizonytalanodott. – Valami jó-jó-jó főiskolára
volna jó-jó-jó – hebegte. – Vi-viszont, ha írni akarsz, azt
ak-ak-akárhol lehet.
– Jó alakod van – súgta Cushie Garp fülébe, és Garp a
bókért megszorította a kezét.
– Neked is – mondta meggyőződéssel, bár Cushie-nak
botrányos alakja volt. Pattanni készülő bimbóra és bögyös
galambra emlékeztetett egyszersmind. A Cushmannál

103
inkább érdemelte volna a Kostök nevet, s mivel együtt
töltött gyermekkoruk bátorította, néha szólította is így: –
Gyere, Kostök, járjunk egyet. – S most Cushie ajánlotta,
hogy tud egy jó helyet.
– Hova viszel? – érdeklődött Garp.
– Nézd csak! – nevetett Cushie. – A jó helyet én tudom.
De vinni te viszel. A rosszba.
A régtől fogva Langallónak nevezett folyószakasznál
tértek le az útról. Itt feneklett meg az a nevezetes hajó
valamikor, de látni már a nyomát sem lehetett. Történetére
csupán a parton maradt némi utalás, mert Everett Steering
ebben a keskeny kanyarulatban akarta megsemmisíteni a
brit flottát, és ide állította az ágyúit. A súlyos vascsövek
itt rozsdásodtak a talpukon betonba ágyazottan. Valamikor
persze forgathatók voltak, de a későbbi városatyák
nagyobb bizonyosságot kívántak. Nemcsak az ágyútalpakat
ágyazták betonba, hanem a hozzá való vasgolyóbisok
gúláit is. A golyóbisok zöldültek-vörösödtek a rozsdától,
mintha éppen az elsüllyedt hajón tárolták volna őket, és a
beton ágyúállást kamaszos szemét borította – sörösdoboz,
üvegcserép. A folyó partjának tartó füves lankát mintha
birkákkal jártatták volna – Garp azonban tudta, hogy a
steeringisták meg a barátnőik hengeregnek rajta. Cushie
helyválasztása nem volt valami eredeti, de rávallott.
Garpnak tetszett Cushie. A családból William bánt még
barátságosan Garppal. Stewie Kettőt ugyan már nem
ismerhette, Dolfi meg a távoli Dolfi maradt a számára.
Maci ijedős, furcsa gyerek lett, Cushie meg az
édesanyjától, Midge Steering Percytől örökölte hebrencs
természetét. Garp úgy érezte, álnokság terheli, hogy nem
mondja meg Cushie-nak nyíltan, micsoda faszkalap az
édesapja.

104
 – Sose jártál itt? – kérdezte Cushie Garptól.
– Talán egyszer anyámmal – felelte Garp –, de már
régen. – Persze ismerte a régi ágyúállás jelentőségét. A
steeringisták kedves szavajárása volt a „töltés”: „a
hétvégén nagy töltést rendeztünk az ágyúknál”, mondták.
De még az ágyúkra is ráírtak ilyesmit: „Itt töltötte Bettyt
Paul, 1959.”– „Itt lőtte ki a tárát M. Overton, 59.”
Garp a golfozókat nézte a lusta folyó túlsó felén, a
Steering Úri Klubjának pályáján. Még ilyen messziről is,
a káka sűrűjén át is nevetségesen festettek lehetetlen színű
öltözetükben a pálya pázsitos szegélyén. Madrasz-selyem
tarkabark ingjükben, skót sapkájukban mintha partra vetett
állatok lettek volna, amint egy tó körül bukdácsolnak a
szaggatott fehér vonal mentén. – Micsoda marhaság a golf!
– sóhajtotta Garp. Cushie azonban régen ismerte a
labdákról és ütőkről szóló elméletét, és nem firtatta, miért,
inkább letelepedett a bokrok közé egy tisztásra, az ágyúk
ásító torka alá. Garp belenézett az egyikbe, és meglepetten
látta benne egy baba tört fejét. Üveges szeme rásandított.
Cushie kigombolta az ingét, és játszin beleharapott a
mellbimbójába. – Tetszel nekem – mondta.
– Te is nekem, Kostök.
– Nem fogjuk elrontani a régi barátságunkat? – nézett rá
Cushie.
– Dehogy – válaszolta Garp és remélte, hogy nem látnak
neki mindjárt barátságuk próbájának. Különben is első
próbálkozása lett volna ez, és igen számított Cushie
tapasztalatára. Nyelveseket váltottak a lehengergetett
füvön. Cushie tátott szájjal csókolózott, és apró fogait
belemélyesztette Garp szájába:
Garp még ebben a helyzetben sem akart elrugaszkodni a
becsülettől, és két csók közt olyasmit motyogott, hogy

105
Cushie édesapja szarjankó akkor is.
– Az hát – helyeselt Cushie. – Ámbár anyád is kicsit
lökött, nem?
Lehet így is mondani, gondolta Garp, de mint hű fiú
mégis ezt válaszolta: – Én azzal együtt szeretem. – Még e
helyzetben is.
– Szeretem én is – bólogatott Cushie, majd mint aki
megmondta az igazat, levetkőzött. Levetkőzött Garp is, de
Cushie egyszerre nekiszegezte a kérdést: – Hé! Hol van?
Garp riadtan kereste, mi van hol. Úgy látta, Cushie
kezében van.
– Hol az izéd? – követelőzött Cushie, mikor Garp
szerint épp az izéjét rángatta.
– Micsoda izém?
– Jesszus, hát nem hoztál? – meredt rá Cushie, és Garp
végképp nem értette, mit kellett volna hoznia.
– Micsodát?
– Jaj, Garp – sóhajtott Cushie szemrehányóan. – Hát
gumi nincs nálad?
Garp mentegetőzésre szorult. Elvégre anyja mellett nem
tanulhatta meg, mire jó az, mikor látni is csak egyet látott
egyszer, lakásuk kilincsére húzva – a szörnyeteg Meckler
műve lehetett, de már ő is messze járt azóta. Tudnia mégis
illett volna, hiszen beszéltek gumikról a füle hallatára
eleget.
– Gyere csak – nyújtotta a kezét Cushie, és odavezette
az ágyúkhoz. – Ebbe az iskolába még nem jártál, ugye? –
Garp becsületének teljes bambaságában rázta a fejét. –
Jaj, Garp sóhajtotta Cushie. – Ha nem volnál ilyen régi
barátom! – Rá mosolygott, de Garp tudta, hogy gumi
nélkül meg nem alkusznak. Cushie belemutatott a középső
ágyú torkába. – Nézd! – Garp belenézett. Apró

106
üvegcserepek gyöngyháza törmeléke, amilyennek a
délszaki tengerpartok fövenyét képzelte, s azon medúzák.
– Látod, mennyi gumi?
Ahogy jobban belenézett az ágyú torkába, látta, hogy
csakugyan megtömték óvszerrel. Csírájában elfojtott
szaporulattal. Akár a kutyák, mikor területük gyepűjét
vizeletükkel jelölik meg, a steeringisták így tették le
névjegyüket a Steering folyót őrző ágyúk torkába. A
modern idő ennyit egészített a régibb kor tanúságán.
Cushie már öltözött. – Nem tudsz te semmit – évődött. –
Miről fogsz te írni? – És Garp előtt felsejlett az
elkövetkező néhány év írói pályafutásának minden röge-
bukkanója.
Ő is nekilátott volna az öltözködésnek, de Cushie
végigfektette a füvön, hogy jobban megnézhesse. – Szép
vagy – dicsérte. – És nincs semmi baj. – Bizonyságul
megcsókolta.
– El is szaladhatnék gumiért – ajánlotta Garp. – Nem
telne semennyi időbe se.
– Ötkor megy a vonatom – mondta Cushie, de a
szolgálatkészséget barátságos mosollyal nyugtázta.
– Azt hittem, nem kell visszaérned időre.
– Gondolod, a Dibbs megvan házirend nélkül? –
Cushie-t mintha sértette volna, hogy iskoláját semmibe
nem veszik. – Különben is! Te találkozgatsz Helennel, nem
igaz?
– De nem ilyen céllal – horgasztotta le a fejét Garp.
– Nem kell mindenkinek az orrára kötni mindent –
intette Cushie.
Az írásának is itt a gyöngéje, Tinch megmondta neki
nemegyszer.
– Komolykodol folyton – fűzte tovább a szót Cushie,

107
mert Garp leckéztetéséhez ez egyszer alkalmasnak látszott
a helyzet.
Lentről nyolcevezős siklott feléjük a Langalló apadó
vizén.
Igyekeztek, hogy eljussanak a Steering csónakházáig,
amíg az apály ki nem rántja a vizet alóluk.
Akkor látták meg a golfozót. A folyó túlsó partján lábalt
a káka közt lila mintás feltűrt selyemnadrágban a
visszavonuló dagály nyomában. Előtte a posványban
golflabdája billegett, egy ölnyire talán a víz sodrától. A
golfozó óvatosan gázok, mégis már lábikrájáig járt az
iszapban – golfütőjét használta egyensúlyzóul, és amikor
az ütő fényes feje megmerült a latyakban, káromkodott.
– Fordulj meg, Harry! – kiáltott rá a társa hátulról.
Kikeri színekben virított az is, olyan fűzöld
rövidnadrágban, amilyet fű még nem látott, és kanárisárga
térdharisnyában. A Harrynak nevezett golfozó elszántan
igyekezett a labdája után. Mintha valami ritka vízi madár
akarta volna visszaszerezni tojását az olajkátyúból.
– Elmerülsz abban a szarban, meglátod, Harry! –
kurjantott utána a társa, és Garp akkor ismerte meg: a
fűzöld és kanárisárga golfozó Cushie apja, a Here.
– Vadonatúj labda! – erősködött Harry, de a bal lába
abban a pillanatban belemerült a posványba tövig.
Visszafordult volna, de megcsúszott, és beleült az iszapba.
A híg latyak mellig elborította, kék inge meg a dühös
vörös képe kékveres lett éppen. Kétségbeesetten rázta a
golfütőjét a feje fölött, majd az is kicsúszott a kezéből, és
elúszott a sár-árral, nem messzibbre, egy arasszal a
vadonatúj fehér labdától.
– Segítség! – bődült el Harry, azonban segítségre nem
volt igazi szüksége, mert négykézláb maga is partra

108
juthatott. – Sikamlós, mint a kétszer szűz segge! –
magyarázkodott ordítva, ahogy hasmánt s fókamód
evickélt a partnak. Iszonyú hörpölő hang követte, mintha a
sár mélyéről valami óriás száj szívta volna vissza.
Garp és Cushie nevetésükkel küszködtek a bokrok közt.
Harry éppen a partra kászálódott volna, amint Stewart
Percy segítségre készen fél lábbal beleereszkedett az
iszapba, és a golfcipőjét meg a kanárisárga zokniját
nyomban elveszítette.
– Pssszt! És ne meredezz! – parancsolt rá Garpra
Cushie, mert meglepetten látta, hogy Garp hímtagja
ágaskodik. – Ó, de kár! – sopánkodott, de amikor Garp
megpróbálta lerángatni a fűbe, nem engedte. – Nem akarok
gyereket, se tőled, se mástól. A tied meg ráadásul japi
lenne – nevetett.
– Mi? – Mi köze a gumihiánynak a japán gyerekhez?
Garpnak szeget ütött a fejébe a dolog.
– Pssszt! – torkollta le Cushie. – Majd adok én neked
írnivalót mindjárt.
A pórul járt golfozók már a kákában törekedtek vissza a
golfpálya gyepszegélyének tisztaságába, amikor Cushie
szája Garp feszes köldökét kezdte ki. Garp nem tudta
bizonyosan azután sem, hogy a „japi” lódított-e akkorát az
emlékezetén, hogy eszébe jutott, mint vérzett valaha
Percyék házának fogadószobájában, amikor a csöpp
Cushie tudatta szüleivel, hogy „Kótya megharapta
Garpot”, és aztán jutott az eszébe az is, hogy a pucér Here
nem a fülét nézte, hanem a szemét, s csakis azt ítélte
japinak – élete történetének egy mozzanata ugrott helyes
látószögbe, és Garp e pillanatban szánakozott rá, hogy
anyjából egyéb részleteket is kihúz eredetére nézve. Nem
elégszik meg annyival, hogy apja katona volt, és elesett.

109
Viszont Cushie Percy száját ott érezte a hasán, s mikor
hímtagjára borult rá, elszántságát mintha a sáros áradat
szopta volna be. Vele együtt. És T. L. Garp ott a Steering
család három ágyúja alatt kapta meg első nemi leckéjét
úgy, hogy az elszaporodástól tartania ne kelljen. Cushie
felől tekintve persze viszonzatlan szerelemnek számított a
lecke.
Kézen fogva sétáltak visszafelé a Steering folyó mentén.
– Találkozzunk a jövő hét végén – ajánlotta Garp, és a
gumit még egyszer jól az eszébe véste.
– Tudom, hogy te Helent szereted – mondta Cushie.
Talán gyűlölte is érte Helen Holmot, de ha igazán ismerte
volna, inkább utálja, amiért olyan büszke az eszére.
– Mégis veled akarok találkozni.
– Kedves vagy. – Cushie megszorította a kezét. – É a
legrégibb barátom is te vagy. – Holott tudták mind a
ketten, hogy barátokká az sem tesz embereket, ha ismerik
egymást szilvafa korukból.
– Honnan veszed, hogy apám japán volt?
– Nem is tudom. Azt sem tudom, japán volt-e
csakugyan.
– Én se – vallotta meg Garp.
– Nem értem, miért nem kérded meg anyádtól.
Persze Garp kérdezett már anyjától egy s mást, de csak
az érdeklődőknek szánt régi históriát kapta válaszul.

Amikor Garp a Dibbsben hívta telefonon, Cushie ezzel

üdvözölte: – Csak nem te vagy az! Apám most hívott, és
megtiltotta, hogy akár találkozzak, akár beszéljek veled,
akár írjak neked. Ha te írsz, azt se merészeljem elolvasni,
ilyet szólt az öreg. Mintha olyan nagy levélíró volnál!

110
Valamelyik golfozó láthatott meg minket, mikor elfelé
jöttünk az ágyúktól – magyarázta nevetve, Garpnak
azonban csak az járt az eszében, hogy az ágyúknak lőttek.
– Azon a hétvégén, amikor a bizonyítványt osztják, otthon
leszek – ígérte Cushie, Garpot azonban közben is kétség
gyötörte: Ha most megvenné a kotont, az még jó lesz
addigra? Romlékony a koton egyáltalán? Tartsa
hűtőszekrényben? Nem volt kitől megkérdezni.
Eszébe ötlött, hogy megkérdezhetné Érnie Holmot, de
már tartott tőle így is, hogy a kapcsolata Cushie Percyvel
Helen fülébe jut, s bár Helenhez nem lehetett igazán
hűtlen, úgy határozott, hogy jobb lesz ésszel élnie.
Helennek hosszú levélben vallotta meg
„kéjsóvárságát”, ahogyan nevezte, s hogy ez az aljas
szenvedély mennyire nem mérhető iránta érzett „szellemi
vonzalmához”, ahogy érzelmeit jellemezte. Helen
nyomban válaszolt. Azzal kezdte, hogy nem érti, miért
tartozik rá mindez, de ha egyszer kitálalt, ő megmondja,
hogy szerinte ez a levél többet ér annál az elbeszélésénél,
amelyet olvasott, és szeretné, ha Garp ezután is
megmutatná neki írásait. Hozzáfűzte még, hogy Cushie
Percyt bármily kevéssé ismeri, véleménye róla az, hogy
butuska. „Amúgy helyes”– biggyesztette mellé
vigasztalásul, s ha Garpot egyszer elragadta a
kéjsóvárság, nincs-e szerencséje, hogy Cushie Percyt
mindig megtalálja?
Garp azt válaszolta, hogy amíg elfogadható elbeszélést
nem ír, addig nem küld újabbat. Majd meggondolásaira
tért, miért nem készül főiskolára. Először, mert egyébért
nem járna, csakis a birkózásért, viszont nem hiszi, hogy a
birkózás „főiskolai szinten is” érdekelni fogja. Hogy olyan
névtelen főiskolán birkózzon, ahol a sportot mellékesen

111
kezelik, magyarázta, az sem célja. „Egyetlen célom – írta
–, hogy kiváló legyek.” Márpedig a birkózásbeli kiválóság
nemigen sarkallja, sőt ha sarkallná is, hiába lenne. Az
olyan meg minek iratkozzon főiskolára, amelyik írással
törne kiválóságra?
Hát a kiválási vágy honnan szállta meg?
Helen a válaszlevelében azt tanácsolta neki, utazzon el
Európába, és Garp meghányta-vetette a tanácsát Jennyvel.
Legnagyobb meglepetésére Jenny nem is számított arra,
hogy főiskolára igyekszik. Hite szerint a középiskola nem
számított a főiskola fogadócsarnokának. – Ha a Steering a
legjobb nevelésben részesíti diákjait – érvelt –, mire való
azt még felsőbb neveléssel megtoldani? Ha a padban
figyeltél, akkor mára művelt vagy, nem igaz? – Garp ugyan
nem érezte, hogy művelt volna, mégsem ellenkezett.
Hiszen figyelt ő csakugyan. Európa már határozottan
érdekelte Jennyt. – Mindenképpen megpróbálnám –
vélekedett. – Csak többet ér az itt ragadásnál.
Garp megértette, hogy anyja vele tartana.
– Majd megtudom, melyik a legírónakvalóbb hely
Európában – jelentette ki Jenny –, mert azt forgatom a
fejemben, hogy írok én is valamit.
Garpnak annyira elege lett a beszélgetésből, hogy
inkább lefeküdt aludni. Másnapra kelve megírta Helennek,
hogy őneki jaj, mert anyja a sarkában lesz mindéletében.
„Hogyan írjak, ha anyám örökké a fülembe liheg?”
Helennek ilyen kérdésre nem volt kész válasza, azért azt
írta, hogy majd tanácsot vet apjával. Az ő szavára Jenny
talán megmásítja a szándékát. Ernie Holm általában szót
értett Jennyvel. Néha moziba is eljártak együtt. Jennyből a
birkózócsapat szurkolója lett idővel, s bár a jó barátnál
többre Ernie nem vihette nála, ilyen minőségében is

112
szentül hitte leányanyasága történetének minden szavát –
legalábbis beérte vele, és védte Jennyt körme szakadtáig,
ha a tanszemélyzet más része úgy érezte, hogy bővebb
részletekre jogosult.
Jenny azonban Tinchhez fordult kulturális természetű
kérdéseivel, és tőle érdeklődött, hová utazhatna anya a
fiával Európában, ahol az írásművészet bontakozásához a
légkör kedvező. Mr. Tinch legutoljára 1913-ban járt
Európában, és csak egy nyárra – előbb Angliában, ahol
elei, a maradék Tinchek oly erőszakosan rontottak rá
pénzért, méghozzá annyiért, hogy Tinch elmenekült előlük
a kontinensre. Hanem a franciák gorombáknak bizonyultak
Franciaországban, a németek hangosaknak
Németországban, és a gyomoridegességgel küzdő Tinch
félt az olasz konyhától, azért Ausztriában állapodott meg.
– Bécsben – magyarázta Jennynek – megtaláltam az igazi
Európát. Bécs mé-mé-méla és mű-művészi. Fenség és
mélabú úszik a le-levegőjében.
Egy évvel később kitört az első világháború, majd
1918-ban a spanyolnátha elvitt sok bécsit azok közül is,
akik a háború végét megérték. Elvitte az öreg Klimtet, a
fiatal Schielét feleségével egyetemben. A megmaradt
férfilakosság negyven százaléka pedig nem élte túl a
második világháborút. Az a Bécs, amelyet Tinchnek
sikerült rátanácsolnia Jennyre és Garpra, az már a végét
járta. Fáradtságát még éppen lehetett mélabújára
magyarázni, azonban fe-fe-fe – akárhogy szorongatták –
fenség nem csorrant belőle. Tinch féligazságai közt
válogatván Garp később azt írta, hogy „művészi
akármelyik város lehet, ahol művész csak elboldogul”.
– Bécs? – meredt rá Garp Jennyre, éppúgy, mint amikor
három évvel előbb a „Birkózás?”-t visszhangozta

113
betegágyán, kételkedvén, hogy anyja megtalálhatja a
hozzáillő sportot. Emlékezett azonban, hogy Jenny
megtalálta, s ő éppoly keveset tud Európáról most, mint a
birkózásról tudott akkor. Három évig tanult német nyelvet
a Steeringben, eladni már nem lehetett, Jenny pedig
(akinek hibádzott a nyelvtehetsége) valamikor érdekes
könyvet olvasott arról, milyen furcsa, hogy a nácizmus
éppen Mária Terézia földjén szökkent szárba. A
császárságtól az Anschlussig volt a címe. Garp a
fürdőben látta heverni évekig, azóta elkallódott. Lehet,
hogy a hullámmedencébe veszett.
– Legutoljára Ulfelder olvasta – mondta Jenny Garpnak.
– Ulfelder három éve érettségizett, anyu – emlékeztette
Garp.

Amikor Jenny tudatta Bodger dékánnal, hogy itt hagyja

az iskolát, Bodger kijelentette, hogy a Steeringnek örökké
hiányozni fog, s visszavárja, ha meggondolná. Jenny nem
akart udvariatlan lenni, de olyasmit motyogott válaszul,
hogy a nővér az nővér mindenütt – nem tudhatta persze,
hogy nem lesz már nővér életében. Bodger azt sem értette,
miért nem iratkozik Garp főiskolára. Véleménye szerint jó
viseletű gyerek volt mindig, amióta kalandját a
Gyengélkedő szárnyépületének csatornájában ép bőrrel
megúszta ötéves korában, és a maga szerepére a
mentésben oly szívesen emlékezett, hogy Garpot is a
szívébe zárta érte. Bodger dékán továbbá nagy szurkolója
volta birkózóknak, ugyancsak Jenny távoli és ritka
csodálója. Mégis meg kellett békülnie azzal, hogy Garp
„az írogatást”, mint a dékán mondta, választja élete
céljául. Azt pedig Jenny nem kötötte az orrára, hogy maga

114
is írói utazásra indul.
Garp szűkölt e terv hallatán is, de Helennek nem
panaszolta, azért sem, mert az események pergésében nem
jutott hozzá. Edzőjének, Ernie Holmnak viszont elmondott
mindent.
– Anyád tudja, mit tesz, afelől kétségem nincsen –
mondta Ernie. – Inkább a magad dolgában légy biztos.
Még az öreg Tinch is lelkesedett a tervért. – Egy kicsit
hó-hó-hóbortos, igaz – mondta Garpnak –, mi-mint a
legtöbb ta-talpraesett elgondolás. Garp évekkel utóbb
eszmélt, hogy Tinch megnyerő habogása testének
figyelmeztetése lehetett a di-di-didergő halálra.
Jenny kijelentette, hogy az érettségi után
felkerekedhetnek, Garp azonban szívesen maradt volna
még nyáron a Steeringben.
– Mi a fenének? – tudakolta Jenny.
Helen miatt, hazudta volna Garp a legszívesebben,
azonban Helennek való jó elbeszélést nem írt s nem is
ígérte. Valóban az lett volna egyetlen dolga, hogy elutazik
s megírja. Nem várhatta el Jennytől, hogy ott rostokoljon a
Steeringben nyárhosszat, míg ő a pásztoróráit intézi
Cushie Percyvel az ágyúállásnál. Ki tudja, talán nem is jut
odáig. Annyit mégis remélt, hogy az érettségi hétvégén
találkozik Cushie-val.
A bizonyítvány osztásának hetén esett az eső.
Felhőszaka. dánok mosták az iskolát, a városi csatornák
kiáradtak, és a nem ismerős kocsik úgy hasították a vizet
az utcákon, akár a vitorlások ellenszélben. Nők
ügyetlenkedtek nyári ruhájukban a kombik sietős
rakodásánál. A Miles Seabrook Tornacsarnok és Stadion
elé hatalmas bordó sátrat emeltek, és áporodott cirkuszi
levegőjében osztották az érettségi bizonyítványokat. A

115
beszédek belevesztek a bordó vásznon doboló esőbe.
Senki nem akarta városban megmaradni. A vitorlások
sorra kifutottak. Helen nem jött el, mert a Talbotban a
következő hétvégén osztották csak a bizonyítványt, és
Helen még vizsgázott. Cushie Percynek viszont végig
kellett állnia a lehangoló szertartást, de Garp ezt is csak
tudta, mert nem látta ott. Bizonyára undok családjának
körében álldigált valahol. Garpnak volt annyi esze, hogy a
Here szeme elé ne kerüljön – elvégre a felháborodott atya
akkor is felháborodott atya, ha leánya tisztességét rég
elmosta az eső.
Mire a nap késő délután kisütött, már elkésett vele. A
párától látni alig lehetett, és a földet a Stadiontól az
ágyúállásig fel nem száríthatta egy hétig. Garp elképzelte,
hogy az állás jól megjárt füvet is kimoshatta, ha ugyan a
folyó áradása odáig fel nem hatolt. A fölfelé meredő
ágyúk csöve mindig megtelt vízzel, ha esett, ilyen eső meg
kimosta belőlük az üvegcserepet is és betonaljzatát
elárasztotta ázott kotonokkal. Cushie-t hiába is csalogatná
oda ezen a héten. A hármas csomagolású óvszerek mégis
úgy ropogtak a zsebében, akár a remény apró tüzei.
– Hoztam neked sört, látod – mondta Jenny. – Ázz el te
is, ha kedved tartja.
– Beszélsz, anyu – morogta Garp duzzogón, de azért
legurítottak együtt néhány üveggel. A bizonyítványosztás
estéjén ketten üldögéltek lakásukban – üres volt nemcsak a
szárnyépület, hanem a Gyengélkedő is. Minden ágyról
lehúzták az ágyneműt, csupán a maguk két ágyáról nem.
Garp itta a sörét, és azon tűnődött, minden ilyen gyászos
véget ér-e az életben, és jól végződő elbeszélések
emlékén vigasztalódott volna – de hiába kapott a
Steeringben elsőrangú nevelést, az olvasást nem

116
szerettették meg vele, azért Helen vagy Jenny dús
olvasmányemlékeiből nem válogathatott. Ha jó
elbeszélésre talált, azt újra meg újra elolvasta, más
olvasásába nem is fogott addig, hogy a szája ízét el ne
rontsa. Joseph Conrad A titokzatos idegen-ét például
harmincnégyszer olvasta el, az Aki a szigeteket szerette
című regényt D. H. Lawrence-től huszonegyszer, de kedve
lett volna nekiesni megint, méghozzá most rögtön.
A Gyengélkedő szárnyépületének ablakai a sötét, kihalt,
ázott iskolára tekintettek.
– Vigasztalódj – mondta Jenny, mert látta Garpon,
milyen levert. Neked csak négy évedbe telt, amíg a
Steeringben leérettségiztél, én meg már tizennyolc
esztendeje járom ezt a nyavalyás iskolát. – Jenny nem volt
nagy ivó, és a második sör közben lecsuklott a feje. Garp
vitte be a hálószobájába. A cipőjét Jenny már előbb
levetette. Garp csak a fityulájából húzta ki a tűt, nehogy
forgolódás közben megsértse. Az éjszaka meleg volt,
betakarnia sem kellett.
Aztán megivott még egy sört, és sétálni indult.
Tudta, persze, hova lesz a séta.
Percyék családi háza – eredetileg a Steering család úri
lakja – csöndesen állt és várt lucskos gyepszőnyegén, nem
messzi a Gyengélkedő szárnyépületétől. Lámpa csak egy
égett benne, és Garp tudta, hogy szegény Macié lesz.
Tizennégy éves volt, mégis lámpavilágnál aludt. Cushie
azt is elmondta Garpnak, hogy Bainbridge még mindig
szívesen jár pelenkában – talán azért, gondolta Garp, mert
a család Macizza.
– Én nem szólok érte – vont vállat Cushie. – Nincs
szüksége rá, érted. Szobatiszta, csak szereti a pelenkát.
Olykor.

117
 Garp megállta lucskos gyepen Maci ablaka alatt, és
számítgatta, melyik ablak is lehet Cushie-é. Végül úgy
döntött, felkelti Macit. Remélte, hogy megismeri őt rögtön,
és szól Cushie-nak. Maci azonban úgy támolygott az
ablakához, mint valami részeg kísértet, és nem akarta
megismerni Garpot, pedig a borostyán indájában
felkapaszkodott az ablakáig. Bainbridge Percy szeme
olyan volt, mint az autó fényszórójába tekintő dermedt őzé.
– Az isten áldjon meg, én vagyok az – suttogta Garp.
– Akkor neked Cushie kell – állapította meg Maci
mogorván.
– Az hát – dörmögte Garp. A borostyán indája abban a
percben leszakadt, és Garp a cserje közé huppant. A
fürdőruhában alvó Cushie segítette ki az ágak kacsos
bonyodalmából.
– Hőha! Felvered a házat! – csitította volna. – Ennyit
ittál? – Ekkorát estem – válaszolta Garp ingerülten. – A
húgod mégis az ütődött.
– Csatakos minden – állapította meg Cushie. – Hova
legyünk?
Garp készült a kérdésre. A Gyengélkedőben hatvan üres
ágy ásított.
Azonban még Percyék tornácán sem juthattak át, a
Kótya állta el az útjukat. Kifulladt a nagy fekete dög, és
tajtékos volt az acélszürke pofája, mire a lépcsőn
leereszkedett. Mintha még a mozgása is lassult volna.
Bűzös lehelete úgy érte Garpot, mintha nedves rög
vágódott volna a képébe.
– Mondd neki, hogy tűnjön el – súgta Garp Cushie-nak.
– Olyan vén ez, hogy már süket – mondta Cushie.
– Számon tartom én a születése napját is, ne félj!
Kótya ugatni kezdett. Olyan volt az ugatása, mintha

118
valami régen zárt kapu fordult volna a sarkán először. Meg
is fogyott vénségében, de azért hetven kiló lehetett. Az
atkák, rühek, drótkerítések veteránja megszimmantotta régi
ellenségét mégis, és nekiszorította a tornácnak.
– Takarodj, Kótyus! – förmedt rá Cushie.
Garp megpróbált eloldalozni, és megfigyelte, milyen
lomhán követi a vén állat. – Vaksi is ez már.
– A szimatára se adnék – tódította Cushie.
– Dögkútban volna a helye – dünnyögte Garp, és
elkerült mellette. Kótya tétován követte. Állkapcsa még
mindig a markolóra emlékeztette Garpot, de a hatalmas
ugrásának már csak emléke élt renyhe izmú, bozontos
mellkasában.
– Ne törődj vele – ajánlotta volna Cushie, éppen amint
a Kótya ugrott.
Ugrása oly lomha volt, hogy Garp ráért mögéje kerülni,
majd hátulról kikapta alóla két mellső vállát, és teljes
súlyával ráhasalt. A Kótya előrebukott, orrával a földet
túrta, de hátsó két lábával kapaszkodott keményen, Garp
tehát csak teljes teste bevetésével maradhatott ura a
helyzetnek. Iszonyú morgás támadt, amint a Kótya gerincét
lejjebb s lejjebb szorította, nyaka bundájába véste az állát.
A győzködés díja egy fül lett – ezúttal Garp szájában, mert
Garp harapta le. Akkorát harapott belőle, amekkorát csak
bírt, és a Kótya is üvöltött, ahogy a torkán kifért. Garp
pedig rágott rajta tulajdon fülének hiányáért, a Steering
négy évéért, s talán még anyja tizennyolc esztendejéért is.
Akkor eresztette el csak a Kótyát, mikor a Percy-ház
ablakai sorra világosodtak.
– Futás! – vezényelt Cushie. Garp elkapta a kezét, és
Cushie készségesen futott vele. Garp a keserves szája ízét
kóstolgatta. – Hát meg kellett harapnod? – kérdezte Cushie

119
szemrehányóan.
– Ő kezdte – emlékeztette Garp.
– Emlékszem. – Cushie belekapaszkodott Garp kezébe,
és ment, amerre vezette.
– Miazisten történik itt! – hallották Stewart Percy
ordítását.
– A Kótyus, a Kótyus! – jajongott bele Maci az
éjszakába. – Kótya! – kiáltott a Here. – Hozzám, Kótya! –
A süket dög vonítása is nyomon követte őket.
Az üres iskolát betöltötte a lárma, és fölébresztette
Jennyt is. Kitekintett ablakán a Gyengélkedő
szárnyépületéből, de Garp szerencséjére meglátta már
akkor, amikor a villanyt gyújtotta. Háta mögé parancsolta
Cushie-t a szárnyépület kongó folyosóján, és maga ment
fel orvosi tanácsért.
– Mi történt veled? – hüledezett Jenny. Garp azt akarta
tudni, hogy az állán csorgó vérből mennyi a Kótyáé,
mennyi az övé. Jenny a vérrel együtt lemosott valami
varfélét is Garp torkáról – mindketten megbámulták, amint
a konyhaasztalra pottyant. Mint az ezüstdollár, akkora volt.
– Mi ez? – kérdezte Jenny.
– Fül – felelte Garp. – Nem mondanám, hogy a cimpája.
Elnézték az asztal lapjának fehér mázán kunkorodó
fekete fület. Olyan volt, mint valami szikkadt régi
bőrkesztyű foszlánya.
– A Kótyába ütköztem – magyarázta Garp.
– Fület fülért – állapította meg Jenny Fields.
Garpon nem hagyott nyomot az összeütközés. A
lemosott vér a Kótyáé volt mind.
Amikor Jenny ismét nyugovóra tért, Garp leterelte
Cushie-t abba az alagútba, amelyik a szárnyépületből a
Gyengélkedő főépületébe vezetett. Tizennyolc éve ismerte

120
itt a járást. Aztán felvitte Cushie-t az anyjától legmesszibb
eső helyiségbe, a betegfogadó fölé, a műtő s az altató
szomszédságába.
Ilyenformán örökre személyes és kórházi szagokhoz és
érzésekhez társult nemi élete. Titkolózás övezte, de nem
volt hajszolt, csupán a kínzó szükség méltó jutalma.
Környezete pedig mintha kietlen lett volna örökké. Garp
képzeletében a szex a megürült világegyetemben
elkövetett cselekedet maradt – eső utáni, szivárványos
ígéret.
Cushie persze az ágyúk torkának emlékeként rögzült.
Amikor elfogyott a hármas csomagolású óvszer utolsó
darabja is, Cushie megkérdezte, hogy csak egy csomaggal
vett-e. A birkózónak semmi nem kedvesebb a jól
megszolgált fáradtságnál, Garp azért Cushie panaszai
közepette is elszunnyadt.
– Először nem hozol, aztán meg kifogy? – zsémbelt
Cushie. – Még szerencse, hogy a barátságunk olyan régi!
Még nem is pitymallott, amikor Stewart Percy
kiáltozására riadtak. Hangja úgy hatolt be a
Gyengélkedőbe, mint valami undok kórokozó. – Nyissák
ki! – hallották, s odalopóztak az ablakfélfához.
A bősz atya a haragoszöld pázsitról bőgött fölfelé
fürdőköpenyben és papucsban, Kótyát pórázon tartotta
maga mellett. Nem kellett sokáig bőgnie, Jenny hamarosan
megjelent kivilágított ablakában.
– Beteg? – kérdezte Stewartot.
– A lányomat akarom!
– Részeg? – érdeklődött tovább Jenny.
– Erisszen be! – üvöltötte rá Stewart.
– A doktor úr nincs itt – tudatta vele Jenny –, én meg
nem hiszem, hogy a maga baján segíthetnék.

121
 – Te rinya! – ordította Stewart. – A fattyad tönkretette a
lányomat! Odabe, abba a baszott Gyengélkedőbe!
Bizony már baszott a Gyengélkedő, gondolta Garp
elégedetten, és még lopott némi örömet a mellette vacogó
Cushie tapintásából és szaglásából.
– Nézd a kutyámat! – dühöngött Stewart. – Csupa vér!
Úgy húztam ki a függőágy alól! Egy merő vér a tornác!
Mit művelt a kutyámmal a büdös fattya?
Garp érezte, hogy Cushie megrebben anyja válaszára –
nyilván arra emlékeztette, amit ő mondott vagy tizenhárom
esztendeje. Mert Jenny Fields ezt válaszolta: – Garp
megharapta a Kótyust! – Azzal el is oltotta a villanyt, és a
sötétségben csak a Here zihálása hallatszott az ereszek
csöpögésén át, a mindent megtisztító eső távoli
csatornagurgulázásában.

122
 5
Ahol Marcus Aurelius a lelkét kilehelte
Garp a tizennyolc éveseknél különbül felkészült a
várfogságban töltendő írói életre, mikor Jenny elvitte
Európába. Tulajdon képzeletének rabja volt már addigra,
hiszen olyan nő mellett cseperedett, aki úgy képzelte, hogy
az ember életének java mindenképpen várfogságban telik.
Évek elteltek, mire Garp ocsúdott, hogy őneki nincsenek
barátai – e furcsaságon azonban Jenny Fields sohasem
ütődött meg. Ernie Holmmal távoli és udvarias maradt
kapcsolata, hiába számított Ernie élete első barátjának.
Vagy egy tucat penziót végigpróbáltak Bécsben, mielőtt
a maguk lakásába költöztek volna. Mr. Tinch ötlete volt,
hogy ilyen módon kikóstolhatják a várost, melyik része
tetszik majd a legjobban – lakják végig a kerületeket,
aztán döntsenek. Csakhogy a penziózás 1913 rövid nyarán
még kellemes mulatság lehetett, azonban Jenny és Garp
1961-ben érkezett Bécsbe, és hamarosan elunták írógépük
sűrű költöztetését. Garpot mégis a penziók tapasztalata
juttatta első nagyobb elbeszélése, A Grillparzer penzió
tárgyához. Voltaképpen azt sem tudta, míg Bécsbe nem
érkezett, mi az a penzió. Ott aztán hamarosan kiderült,
hogy az életnek jóval kevesebb kényelmével kínálja
vendégét, mint a szálló – annál mindig kisebb is, és soha
nem előkelő, reggelit meg hol adnak benne, hol nem,
árajánlata csábító, de rá is lehet fizetni. Jenny és Garp
látott ugyan tiszta, kényelmes és barátságos penziót is, de
a legtöbbje gyanús lyuk volt.
Nem is telt sok időbe, amíg úgy döntöttek, hogy a
Ringen belül vagy legalább a közelében élnének, annak a

123
nagy körútnak a táján tehát, amelyik a régi várost
körülfogja. A város szívében Jenny is jobban elboldogult,
bár németül nem beszélt. A Ringen belüli város számított
a finom, nemzetközi Bécsnek, ha egyáltalán lehet szó ilyen
Bécsről.
Garpot mulattatta, hogy a Steeringben három éven át
megszerzett nyelvtudása révén anyjának gyámja lett.
– Schnitzelt egyél, anyu – szokta ajánlani.
– A Kalbsnieren mintha érdekesebben hangzanék –
vélekedett Jenny.
– Az borjúvese, anyu – mutatott rá Garp. – Mióta
szereted a vesét?
– Igaz is – hagyta rá Jenny.
Hogy a maguk lakásába költöztek, attól fogva Garp
intézte a vásárlásokat is. Jenny tizennyolc évig evett a
Steering menzáján – ott főzni nem tanult meg, most a
csomagolt cikkeken nem igazodott el. Garp Bécsben
ébredt rá, hogy a főzéshez kedve neki van – mindenekelőtt
azonban, hangoztatta, az európai WC felfedezésében lelte
örömét. A penziókban ismerkedett meg ezzel a kicsiny
helyiséggel, amely csupán a csészére meg az öblítő
tartályára szorítkozott. Írta is Helennek, hogy „bölcs
elrendezés ez, mert mire való, hogy az ember egy helyt
ürítkezzék és mossa a fogát?” A WC a későbbiekben
előkelő helyet foglalt el elbeszélésében, A Grillparzer
penzió-ban – akkor azonban még nem fogott neki az
írásának, sőt semmi egyéb írásnak sem.
Akármilyen fegyelmezett volt tizennyolc esztendős
korára, látnivaló annyi kínálkozott, s hozzá még az
intéznivalók, hogy hónapokig csak a Helennek szóló
levelek írásához jutott. Hiába is próbálkozott mással,
életének új színterén nem kezdhette mindjárt a szerzetesi

124
körmölést.
Egy családról kezdett írni, de csak annyi volt a fejében,
hogy egymáshoz igen ragaszkodó és érdekes életű
emberek, s ez nem bizonyult elegendőnek a
kibontakozáshoz.
Jenny és Garp vajszínű, magas lakásba költözött egy
régi épület második emeletére a Schwindgassén, a
negyedik kerület kicsiny utcájába. A Prinz-Eugen-Strasse,
a Schwarzenbergplatz meg a felső és alsó Belvedere
tőszomszédságába kerültek ilyenformán. Garp lassan
végiglátogatta a város minden múzeumát, Jenny azonban
csak a Felső Belvederét ismerte meg. Garp hiába
magyarázta neki, hogy ott csak a tizenkilenchuszadik
századi festők láthatók, Jenny kijelentette, hogy annál neki
több nem is kell. Hiába érvelt Garp, hogy csak le kellene
sétálnia a parkon át, ott találná a barokk gyűjteményt,
Jenny csak a fejét rázta. Végighallgatott ő
művészettörténeti előadás-sorozatot nem egyet a
Steeringben, neki a műveltsége megvan.
– De a Brueghelek, anyu! – lázongott Garp. – Csak
felülsz a Ringen felfelé tartó Strassenbahn-ra, és leszállsz
a Mariahilferstrassénál. Az a nagy múzeum mindjárt
szemben a villamosmegállóval a Kunsthístorisches.
– De mikor a Belvederébe gyalog is eljutok! Minek
szálljak villamócra?
Eljutott gyalogszerrel a Karlskirché-hez is, meg nem
messze az Argentinierstrassén is akadtak megnézni való
követségi épületek. A bolgár követség a Schwindgassén
mindjárt ott volt átellenben a lakásukkal. Jenny
kijelentette, hogy ő szívesebben járja a környéküket.
Kávéház is volt tőlük egy sarokra, oda tért be olykor az
angol nyelvű újságokért, de általában nem járt sehova, ha

125
Garp nem vitte, s ha Garp nem főzött, Jenny nem evett
semmit otthon. Csupán az foglalkoztatta, hogy írna valamit
– Garpot pedig foglalkoztatta sok minden.
– Vén fejjel már nem állok oda tátogatni – mondta
fiának. – Te csak járj, nyalj fel annyi kultúrát, amennyi
beléd fér, az a dolgod.
– Emészteni, em-emészteni! – kötötte a lelkükre Tinch
is, de Jenny a tanácsot csakis Garpra vonatkoztatta. Ő már
nyelt s emésztett eleget ahhoz, hogy a mondanivalója
meglegyen. Negyvenegy éves volt, és úgy látta, életének
érdekesebbik felét a füle mögé tette. Már csak megírnia
kell.
Garp a kezébe nyomott egy cédulát, hogy azt mindig
hordja magával. A címüket írta rá, ha netán eltévedne:
Schwindgasse 15/2, Wien IV. Kínnal-bajjal a kimondására
is megtanította. – Schwindgassefünfzehnzwei! – törte rajta
Jenny a nyelvét.
– Még egyszer! Csak nem akarsz elveszni végképp, ha
egyszer elkeveredsz?
Garp a város nappali tanulmányozása során döntötte el,
hová viszi Jennyt este vagy délután, amikor az írásával
végzett. Ilyenkor megittak egy sört vagy egy pohár bort.
Garp elbeszélte a napját, Jenny pedig udvariasan hallgatta.
A bor is, a sör is elálmosította. Legtöbbnyire jól
megvacsoráztak valahol, majd felültek a hazafelé tartó
villamosra. Garp büszke volt, hogy soha nem kell taxihoz
folyamodniuk, annyira ismerte a város villamosvonalait.
Olykor már kora reggel kiment a piacra, bevásárolt, s
otthon főzött. Jenny felől estig ott sürög-foroghatott – neki
édes mindegy volt, odahaza esznek-e vagy vendéglőben.
– Ez Gumpoldskirchner – magyarázta olykor Garp,
miféle bort hozott haza. – Jól csúszik a Schweinebraten-

126
ra.
– Micsoda nyakatekert szavak – szólt Jenny válasza.
Jenny prózáját értékelve Garp később ezt írta:
„Anyámnak az anyanyelvével való küzdelemben nem
maradt ideje a németre.”

Jenny ott ült naphosszat az írógépnél, mégsem tudta,

hogyan fogjon az írásnak. Amit megírt, az nem tetszett
neki. Megpróbált emlékezni, miben különböztek
legkedvesebb olvasmányai az ő próbálkozásától. Mert ő
csak fogta, s belevágott: „Születtem...” meg a többi.
„Szüleim azt akarták, hogy a Wellesleyt járjam ki, én
azonban...” Majd persze „Úgy döntöttem, gyereket szülök,
és a következőképpen jártam el...” Jó elbeszélőt olvasott
eleget, s az ő prózájuk másként csengett. Sokat tépelődött,
mi a baja a szövegének. Megbízta Garpot, hozzon neki
könyveket az angol nyelvű műveket árusító
könyvesboltokból. Jobban meg akarta nézni, hogyan is
kezdődnek. S hiába fordított ki a gépéből háromszáz lapot
egykettőre, úgy érezte, neki sem fogott jóformán.
Az írás szülési fájdalmait némán tűrte, és nem éreztette
Garppal, bár a városról szóló tudósításait inkább csak fél
füllel hallgatta. Azt tapasztalta, hogy az életében
elkezdődött és véget ért minden. Garp nevelése. Az ő
anyai szerepe. Garp toronylövész apasága. Nem mintha
hibádzott volna a fia szeretetében, mégis mintha az anyai
szeretettel is végzett volna. Most már engednie kell csak,
hogy a dolgát megtalálja. Nem írathatja fel birkózásokra
örökké. Szeretett a fiával élni, el sem képzelhette, hogy
majd egyszer a maga embere lesz, mégis azt várta tőle,
hogy Bécsben jól mulasson. Garp meg is tett minden tőle

127
telhetőt.
Azonban az összetartó és érdekes család történetével
nem jutott messzire. Éppen annyira csak, hogy kiagyalta,
mi érdekeset tehetnének együtt. Az apát valami utazó
felügyelőnek szánta, s a családja vele tartott. Körútjaik
során az osztrák éttermeket, penziókat és szállókat
osztályozták A, B és C rendbe. Efféle munkát szeretett
volna Garp is, mert elképzelte, hogy a vendégforgalomnak
kiszolgáltatott országban óriási lehet a jelentősége annak,
miféle folytonos osztályozásban és újraosztályozásban
részesülnek azok a vállalkozások, amelyekről a vendégek
az országot megítélik. Csak azt nem tudta, hogy efféle
munkára ki adna megbízást és mi Végre. Nem baj,
gondolta, megvan a fura család s a fura kenyérkeresetük.
Hibákat kajtatnak és minősítenek. Az ám, de hova vezet
ez? Helennek egyszerűbb volt levelet megereszteni.
Azon nyár végén és ősz elején, míg a bécsi utcákat járta
gyalog és villamoson, nem találkozott senkivel. A
kamaszkor folytatása ez „a sarkamban lévő örök érzés,
hogy sehol senki, aki megértene” – írta Helennek. Részint
azonban Bécsnek tulajdonította, „mert itt valóban senki
nincs hozzám fogható”.
Számszerűen lehetett is némi igaza. Garp a maga
korosztályával sem találkozhatott Bécsben. 1943-ban is
kevés bécsi született, de a nemi erőszak meghökkentően
számos gyümölcsétől eltekintve Bécs az idegen
megszállások tizenhét évében alig szaporodott. Garp olyan
városban élt, amelyik éreztette vele, hogy tizennyolc
esztendősnek lenni ritkaság. Mintegy segített neki az
öregedésben, de előbb rávezette, hogy „Bécs egy halott
város múzeuma” – mint Helennek írta.
Nem is rosszallóan, mert szeretett bóklászni ebben a

128
múzeumban. „Élőbb város talán nem is lett volna az
ínyemre – írta később. – Az utolsókat pihegő Bécs szinte
dermedten tűrte, hogy elnézzem, majd egy-egy részébe
tüzetesebb vizsgálat céljából vissza-visszatérjek. Másutt
nem vizsgálódhattam volna ilyen aprólékosan, mert az élő
városok nem maradnak veszteg.” –
T. L. Garp tehát a nyárutót aprólékos megfigyelésekkel
töltötte, leveleket írt Helen Holmnak Bécsről, és anyja
háztartását vezette, mert az választott szerzetesi életét még
az írás magányosságával is megtoldotta. „Anyám, az író”
– emlegette Garp henyén Helennek írott leveleiben, holott
irigyelte Jennyt, amiért ír egyáltalán. Az ő elbeszélése
bedöglött. Vezethette volna ugyan képzelt családját egyik
kalandról a másikra, csakhogy hova jut velük? Egy olyan
B étterembe megint, amelynek édességei örök
kartávolságra fogják tartani az A osztálytól, vagy ismét
egy B szállóba, amely oly bizonyosan züllik a C felé,
amennyire a dohot a fogadócsarnokából kiszellőztetni
lehetetlenség. Talán mérgeztesse meg a felügyelő egyik
családtagját, akár valami A osztályú étteremben? Az ám,
de miféle céllal? Vagy mondjuk, hogy az egyik
penziójában őrültek vagy éppenséggel bűnözők ütöttek
tanyát – de mit célozna meg azzal is?
Garp látta, hogy elbeszélése cél hiányában szenved.
Magyarországról vagy Jugoszláviából érkezett cirkusz
kirakodását figyelte egyszer az egyik állomáson, s azt
próbálta beilleszteni elbeszélésébe. Medvéjük az
autóparkolóban motorbiciklizett körbe-körbe. Kisebb
tömeg verődött össze körülöttük, és egy kézen járó ember
talpán egyensúlyozott tálban szedte a pénzt. Olykor
felbukott ő is, a medve is.
Egy esés után a motorbicikli nem akart elindulni. Nem

129
derült ki, hogy a cirkusz másik három tagja miféle
mutatványos, mert éppen amikor ők léptek volna a kidőlt
kézenjáró és a kidőlt medve helyébe, megjelent a
rendőrség, és egy csomó űrlapot töltetett ki velük. Ez már
nem ígérkezett érdekesnek, és a tömeg – már amekkora
volt – elszéledt. Garp ólálkodott ott a legtovább, nem
azért, mintha a rongyos cirkusz újabb mutatványaira várt
volna, hanem mert a beillesztést fontolgatta. Nem jutott az
eszébe semmi, s amint kifelé indult az állomásról, még
hallotta a medve öklendezését.
Hetekig egyebet nem írt az elbeszéléséhez, mint a címét
– Az Osztrák Vendégforgalmi Iroda –, de ez sem tetszett
neki, azért inkább a vendégforgalmat sűrítette.
A hidegebbre fordult idő azonban ettől is elvette a
kedvét, és inkább Helen fülét rágta, miért nem válaszol
bővebben a leveleire, holott jól tudta, hogy elárasztja
leveleivel Helent. Helennek tenger lehetett a tennivalója,
hiszen a főiskolának mindjárt másodévére bocsátották, és
a többi diáknál kétszerte több órát hallgatott. Ha Garp és
Helen pályájában volt hasonlóság ekkoriban, csakis az,
hogy mindketten igen igyekeztek. – Szállj le szerencsétlen
Helenről – tanácsolta az anyja. Talán levélírónak
készülsz? – Hanem Garpnak már az sem tetszett, hogy
anyjával egy lakásban kelljen versengenie. Írógépe
szakadatlanul kopogott, és Garp a maga írói végzetének
kopogását hallgatta benne. „Anyám nem ismerte a
latolgatás csöndjét” – állapította meg később.
Novemberre Jenny hatszáz gépelt lappal készült el, de
úgy érezte, még sehol sem tart. Garpnak ilyen bőven
ömleni nem volt miről. Eszmélt, hogy a képzelet nehezebb
járatú az emlékezetnél.
„Áttörése”, mint Helennek írott levelében nevezte, egy

130
havas, hideg napon történt Bécs Város Történetének
Múzeumában, a Schwindgasse közelében. Talán azért is
halogatta, hogy megnézze, mert odáig gyalogszerrel
eljuthatott bármelyik nap. Jenny viszont csekély számú
múzeumlátogatásai közé számlálta máris, mert csak a
Karlsplatzon kellett érte átmennie, tehát megmaradt a
szomszédságban, mint mondani szokta.
Megemlítette Garpnak, hogy a múzeumban mutatnak egy
írói szobát is, csak éppen elfelejtette, kiét. Azonban az író
múzeumba költöztetésének gondolata megragadta.
– Ott a teljes szobája, anyu? – csodálkozott Garp.
– Ott, mindenestül. Odavitték a bútorát, de lehet, hogy a
falait meg a padlóját is, nem tudom.
Én meg nem értem. Miféle szoba az? – Hálószobának
néztem – tűnődött Jenny. – Ez olyan író lehetett, amelyik a
hálószobájában írt.
Garp az égnek fordította a szemét. Mekkora trágárság,
gondolta. A fogkeféjét is kiállították meg az éjjeliedényét
is?
Pedig nem volt annak a szobának hibája, legfeljebb az
ágyát méretezték gyerekre. Íróasztala sem volt valami
nagy. Nem lehetett terjengős író, okoskodott Garp. Bútora
sötét színű volt, és törékenynek látszott. Anyám különb
szobában írhat, állapította meg. Franz Grillparzer
irodalmát balzsamozták be így. Garp a hírét sem hallotta.
Ausztria határain túl más sem igen hallott felőle. 1872-
ben halt meg, költő és drámaíró volt. Nevezetessége nem
terjedt a század határán túlra sem. Garp később úgy
vélekedett róla, hogy tizenkilencedik századi
népszerűségét sem érdemelte meg. Drámák és versek őt
ugyan nem érdekelték, mégis bement a könyvtárba, és
elolvasta, amit a költő és drámaíró művéből a legkülönb

131
prózának ítélt: kisregényre való elbeszélését, A szegény
hegedűs-t, s az a gyanúja támadt, hogy hároméves
némettanulás a Steeringben nem képesíti az elbeszélés
élvezetére. Majd rátalált a Habsburgergassén egy
antikváriumban az angol fordítására, de örömét abban sem
lelte.
Grillparzer híres elbeszélése Garp szerint nem volt
különb a ripacsosan eljátszott és nyálasan érzelgős
melodrámánál. Tizenkilencedik századi orosz
elbeszélésekre csupán távolról emlékeztette, bár azoknak
is akárhány hőse a gyakorlati élet színterén sokszorosan
megbukott tehetetlen tépelődő. Csakhogy Dosztojevszkij
felkeltette érdeklődését szerencsétlen flótása iránt,
Grillparzer azonban könnyekig untatta vele.
Garp ugyanebben az antikváriumban megvette Marcus
Aurelius Meditációi-nak angol fordítását is. A
Steeringben Marcus Aurelius latin olvasására fogták,
angolul még nem olvasta – de főként azért vette meg, mert
a könyvkereskedő elmondta neki, hogy Marcus Aurelius
Bécsben lehelte ki lelkét.
„Az ember életében az idő egy perc csupán – írta
Marcus Aurelius –, mivel az élet szakadatlan áramlás, az
érzékelés villám az ég alján, a test a nyüvek tápláléka, a
lélek örvény kavargása, a sors fenyegető, a hír csalóka.
Ami a testünk, az egyszóval a víz sodrásához hasonlatos,
ami a lelkünk, az akár az álom meg a pára.” Garp
elgondolta, hogy Marcus Aurelius már akkor Bécsben
élhetett, amikor ezt papírra vetette.
Leverő megfigyelései szolgálhatnak is nagy írásmű
tárgyául, okoskodott Garp. Csakhogy Grillparzer és
Dosztojevszkij közt a különbség nem tárgyuk
megválasztásában, hanem értelmükben és formájukban,

132
vagyis művészetükben ütközik ki. Napnál világosabb
megállapítása elégedettséggel töltötte el. Évekkel később
egy Grillparzer kritikai kiadáshoz írt bevezetőben azt
olvasta, hogy Grillparzer „érzékeny, elkínzott, olykor
üldözés rögeszméjétől hajszolt, gyakran levert, panaszos,
mélabúval küzdő lélek volt, a modern bonyodalmak
embere egyszóval”.
„Lehetséges – jegyezte le Garp. – Mindenekelőtt
azonban írónak volt kutya rossz.”
Meggyőződése, hogy Franz Grillparzer „rossz író”,
mintha művészi biztonságot öntött volna bele – mielőtt
még művészi teljesítmény terhelte volna a számláját.
Szükséges is talán minden fiatal írónak egyszer pálcát
törnie egy kolléga fölött, mondván, hogy az nem méltó a
céhtagságra. A küzdőkedvét Garp szegény Grillparzer
ellen éppen a birkózásból kölcsönözte: ha valamely
ellenfelét munkában látta, és megfigyelhette gyengéit,
tudta, hogyan kerekedjék felül legközelebb. Még Jennyt is
rávette, hogy elolvassa A szegény hegedűs-t, pedig
egyébként nem folyamodott hozzá irodalmi döntésekért.
– Szemét – mondta ki Jenny. – A szerző érzelgős
cukrász.
Együtt örvendeztek egyetértésüknek.
– A szobájától sem voltam elragadtatva – vallotta meg
Jenny Garpnak. – El nem akartam hinni, hogy író szobája.
– Az nem perdöntő, anyu.
– Fojtó volt a légköre – panaszolta Jenny. – Sötét is volt
benne. Tetvészkedők laknak ilyenekben.
Garp átsandított anyja szobájába. Ágyán,
öltözőasztalán, még a fali tükrére ragasztva is csupa sűrűn
és egyenetlenül gépelt kéziratlap. Anyja szobáját sem
tekintette éppen íróinak, de inkább hallgatott.

133
 Hosszas, hetyke levelet eresztett meg Helennek –
Marcus Aureliust idézte és Franz Grillparzert rántotta le
benne. Tudatta Helennel, hogy „Franz Grillparzer 1872-
ben örökre és visszavonhatatlanul elhunyt. Művei, akár az
olcsó helyi vinkók, megtörnek, vagyis nem állják a
szállítást a város határain túlra.” A levélben talán Helen is
megsejtette a bemelegítő írói talajgyakorlatokat – Garpnak
mindenképpen annyira tetszett, hogy másolattal írd, és első
példányát tartotta meg. „Irodalmi múzeumnak használsz –
írta vissza Helen. – Ugyan mit dokumentálok én?”
Panaszkodott valóban? Garp nem firtatta. Annyira nem
kísérte figyelemmel Helen életét Levelére csupán azt írta
válaszul, hogy „kezd minden összejönni az íráshoz”, és
bízik benne, hogy Helen elégedett lesz az eredménnyel.
Helen talán megriadt a nagy készülődés hírére, azonban
félelemnek nem adta tanújelét. A kollégium tanulmányi
lépcsőit már hármasával szedte, és Garpban nem a nagy
mellényét tekintette, hanem a magáéhoz hasonló
elszántságát. Hízelgett a hiúságának az is, hogy Garp olyan
sűrűn ír, és minden válaszában dicsérte leveleinek
talpraesettségét.
Jenny és Garp közben egyre Grillparzer rovására
tréfálkozott Bécsben. A végérvényesen elhunyt Grillparzer
hullafoltjait fedezték fel a városon, hol egy
Grillparzergassét, hol egy Kaffehaus des Grillparzers-t,
majd egy rakott süteményt is, amely a Grillparzertorte
nevet viselte. Édes volt csömörletesen. Ha Garp tojásételt
készített ebédre, már azt kérdezte Jennytől, hogy főzve
parancsolja-e vagy grillparzellázva. Egyik nap a
schönbrunni állatkertben láttak egy csatakos oldalú,
csikasz antilopot, félrehúzódva kornyadozott téli
ketrecében, és Garp nyomban megismerte benne a

134
„grillparzeri gnú”-t.
Jenny a tulajdon írásművéről szólva egy napon
megvallotta Garpnak, hogy „parzert vétett”. Mint
elmagyarázta, a szót úgy érti, hogy cirkuszi dobpergéssel
vezetett be egy jelenetet. Az említett jelenet a bostoni
moziban játszódott, amikor a katona rátört. „Kéjvágytól
feszítetten közeledett hozzám” – írta Jenny.
– Ez bizony elég borzalmas, anyu – mondta rá Garp is.
– De mikor így történt – mentegetőzött Jenny. – Mit
írhatok a kéjvágy helyett?
– Legalább azt, hogy csöpögött a kéj vágytól – ajánlotta
Garp.
– Elhányom magam! – tiltakozott Jenny. A Grillparzer
vétség a kéjjel került a kéziratba. Meghányták-vetették
tehát egymás közt a kéjt, már amennyire tudták. Garp
megvallott Cushie Percy iránt érzett kéjvágyát, és vágya
elhálásának szelídített változatával állt elő. Jennynek ez is
sok volt. – Hát Helen? – tette fel a kérdést. – Helen iránt
is így érzel?
Garp kibökte, hogy így bizony.
– Szörnyű! – S mivel kéj érzésben soha része nem volt,
nem értette sem azt, hogyan lelheti benne Garp élvezetét,
sem pedig, hogy „az ilyesminek” mi köze az érzelmekhez.
– „A test a nyüvek tápláléka” – idézte Garp Marcus
Aureliust idétlenül. Anyja csak a fejét rázta. Csupa vörös
étteremben vacsoráztak a Blutgasse szomszédságában. –
Vér utca – fordította Garp boldogan, hogy a szón is
fordíthat.
– Hagyd az örökös fordítást – intette le Jenny. – Nem
akarok én mindent tudni. – Nagyon vöröslötte az éttermet,
az árait meg drágállotta. Vontatott volt a felszolgálás is, és
későn indultak haza. A csípős hidegben a Kárntnerstrasse

135
vidám fényeinek alján sem melegedtek meg.
– Fogjunk taxit – ajánlotta Jenny, Garp azonban
erősködött, hogy öt sarokkal odébb villamosra
szállhatnak. – Elegem van a szád széléből meg a
Strassenbahnjaidiból – morogta Jenny.
Nyilvánvaló volt, hogy a kéjkérdés rontotta el az
estéjüket.
Az első kerület ragyogása karácsonyt ígért – a Szent
István-székesegyház roppant tornyától az Operaház
tömegéig hétsaroknyi üzlet, vendéglő és szálloda előtt vitt
el az útjuk, ámbár lehettek volna akármerre a
karácsonyváró világon. – Egyik este el kell mennünk az
Operába, anyu – javasolta Garp. Hat hónapja éltek
Bécsben, s az Operában még nem jártak. Jenny azonban
nem szeretett későn feküdni.
– Elmehetsz magad – mondta Garpnak. Látta, hogy
néhány lépésre előttük három nő álldigál hosszú
bundában. Egyikük a bundához illő karmantyút is viselt,
azt tartotta az arca elé – belelehelt, hogy a kezét melegítse.
Messzibbről jól öltözöttnek látszott, bár mintha a hamis
karácsonyi csillogásból is ragadt volna rá meg a vele
álldigáló két másik nőre is. Jenny azonban a karmantyúst
irigyelte. – Ilyen karzsák kellene nekem – mondta ki. –
Hol vehetnék? – Azzal rámutatott a karmantyúsra; Garp
még nem értette, mi is kellene Jennynek.
Csupán annyit tudott, hogy a nők sarkangyalok.
A három nő sem igazodott el Garpon és Jennyn. Jóképű
gyereket láttak egy csinos, de nem éppen szép asszonnyal,
aki kora felől lehetett akár a fiú anyja is. Jenny azonban
nagyvilágian karolt Garpba, meg vitatkozó hangjaik is
ingerülten csenghettek, azért a kurvák úgy döntöttek, hogy
Jenny mégsem lesz Garp anyja. Mikor aztán Jenny rájuk

136
mutatott, megdühödtek. Úgy képzelték, Jenny is kurva, és
belekaszál a kertjükbe – fölcsípte ezt a jómódúnak látszó
és kellemes fiút, mikor az lehetne az ő vendégük is.
Bécsben engedélyezik a prostitúciót, és igen ügyelnek
rá. A kurváknak van szakszervezetféléjük, bárcájuk, és
orvosi vizsgálatra járnak. Csak a legjóképűbbek
dolgozhatnak az első kerület korzóin. A külső kerületek
prostituáltjai öregebbek is, rondábbak is, és főképp
olcsóbbak. Áraik kerületenként szabottak. Amikor Jenny
ujjal mutatott erre a háromra, felálltak a járda teljes
széltében, hogy útjukat szakasszák. Megállapították egy
pillantással, hogy Jenny nem üti meg az első kerület
mértékét, és nyilván cserkészkedik – amit Bécsben
tilalmaznak –, vagy külsőbb kerületből szemtelenkedett be
több pénz reményében, és akár vállalja az összeütközést a
kolleginákkal.
Jennyt kurvának talán nem sokan nézték, bár azt sem
sokan mondták volna meg, kiféle. Oly sokáig viselt nővéri
egyenruhát, hogy Bécsben nem tudta, hogyan öltözzék, és
ha vacsorázni indult Garppal, többet öltött magára a
kelleténél, talán a maga kárpótlására azért a régi
fürdőköpenyért, amelyben otthon írt naphosszat. A
ruhavásárlásban gyakorlata nem volt, az idegen város
ruháit valahogy furának látta. Ízlése megbénult, azért
csupán az árakhoz igazodott – a pénze pedig megvolt
hozzá, hogy a türelmet s fáradságot kívánó
hasonlítgatásokat elkerülje. Így aztán ő is csillogónak és
skatulyából kihúzottnak látszott új ruháiban. Öltözködése
éppen nem igazolta családi kapcsolatát Garppal. Garp
viszont, akár a Steeringben, kényelmes öltő ruhában,
nyakkendőben, mintegy a városi névtelenség
egyenruhájában járt.

137
 – Megkérdeznéd azt a nőt, honnan vette a karzsákját? –
fordult Jenny Garphoz, mikor a három nő legnagyobb
meglepetésére útjukat állta.
– Ezek kurvák, anyu – súgta oda Garp.
Jenny Fields lába földbe gyökerezett. Aztán éppen a
karmantyús nő szólította meg Jennyt, s hangjából
ítélhetően nem sok szeretettel. Jenny persze egy szavát
sem értette, és Garpra bámult magyarázatért. Le sem vette
a szemét Garpról, amíg a nő a súlyos mondókáját a fejére
nem olvasta.
– Anyám meg akarta kérdezni magától, hol kapni ilyen
szép muffot – mondta Garp a karmantyús kurvának lassú
németséggel.
– Ja, ezek idegenek – állapította meg a másik.
– Akkor mégis az anyja lesz neki – vélekedett a
harmadik.
A karmantyús Jenny arcába lesett, Jenny pedig a
karmantyújára szegezte tekintetét. Az egyik kurva fiatal
lány volt, a haját magasra tornyozta, és apró arany- meg
ezüstcsillámokkal hintette meg. Egyik orcáján zölddel
tetovált csillagot viselt, meg egy sebhelyet, amelyik egy
csöppet a száját is félrehúzta – elsőre nem is látszott, mi
baja az arcának, csak annyi volt nyilvánvaló, hogy hiba, az
lehet valami. Alakjának viszont nem volt hibája. Szálas
volt és karcsú, a pillantás mintegy visszapattant róla –
Jenny mégis azon kapta magát, hogy a karmantyúból eleget
látván, ezt a lányt nézi merően.
– Kérdezd meg, mennyi idős – kérte Garpot.
– Tizennyolc vagyok – felelte a lány. – Beszélek én
angolt!
– Annyi a fiam is – válaszolta Jenny, és Garp felé
biccentett. Nem értette, hogy a nők maguk közül valónak

138
nézték, és dühös lett, mikor Garp később megmagyarázta
neki. Dühös, de csakis magára. – A ruháim, persze! –
fakadt ki. – Nem értek az öltözködéshez! – És attól fogva
Jenny Fields örökre visszavedlett nővérnek. Ismét
egyenruhát öltött, és azt viselte mindenüvé, mintha
szakadatlan szolgálatban lenne, holott betegápolással már
nem foglalkozott.
– Láthatnám a karzsákját? – kérdezte Jenny a
karmantyústól, mert azt hitte, valamennyien értenek
angolul. Garp tolmácsolta a kérést. A nő kelletlenül vált
meg karmantyújától-parfümfelhő áradt belőle, mert a két
összekulcsolt, gyűrűkkel megrakott keze már ki tudja,
mióta fészkelt benne. A harmadik nőnek akkora himlőhely
volt a homlokán, mintha barackmaggal sajtolták volna
bele. E hibájától eltekintve, s attól, hogy a szája inkább
elhízott gyermekhez illett volna, húszévesre vallóan érett
volt – Garp a fekete bundája alatt temérdek melleket
sejtett.
A karmantyúst ellenben gyönyörűnek látta. Megnyúlásra
hajló hosszú képe volt, nyugalmas szája, s a testét
valahogy ünnepinek képzelte. Csupán a szeme s a hideg
éjszakán fagyos keze engedte Garpot arra következtetni,
hogy a nő Jenny korabelije lehet legalábbis. – Ajándékba
kaptam – mondta Garpnak a karmantyúról. – A bundával
együtt. – Ezüstróka volt, sima tapintású.
– Valódi – dicsérte a fiatal nő, amelyik angolul is
beszélt, és nyilvánvalóan csodálta az idősebb kurvát.
– Lehet ilyet venni sokfelé, olcsóbbakat is – magyarázta
a himlőhelyes Garpnak. – Menjenek a Stefbe – adta meg
az útbaigazítást az áruház nevének vagányos rövidítésével
és mutatta is, merre. Jenny tekintete nem követte az ujját,
Garp is csak bólintott, és tovább bámulta az idősebb nő

139
gyűrűsen csillogó hosszú ujjait.
– Fázik a kezem – mondta a nő szelíden, Garp pedig
kivette a karmantyút az ámuló Jenny kezéből, és visszaadta
neki.
– Beszélgessünk vele – ocsúdott Jenny. –
Megkérdezném a dolog felől.
– Milyen dolog felől? Ne bolondozz, anyu.
– Amiről mi beszélgettünk – válaszolta Jenny. – A
kéjről.
A két idősebb kurva az angolul beszélőre tekintett
magyarázatért, ehhez a szóváltáshoz azonban nem ért fel az
angolsága.
– Hideg van, anyu – nyögte Garp. – És késő. Gyerünk
haza.
– Mondd neki, hogy üljünk be melegedni valahova, és
beszélgessünk – vezényelt Jenny. – Csak hajlandó lesz, ha
megfizetjük, nem?
– Meglehet... De anyu – berzenkedett Garp –, mit tud ez
a kéjről? Azt sem tudja talán, mi fán terem.
– Engem a férfiak kéjsóvársága érdekel – erősködött
Jenny. – Például a tiéd. Arról csak tud valamit.
– Az isten szerelmére, anyu!
– Mit alkudoznak – tudakolta a gyönyörű kurva. – Csak
nem a muffot akarják megvenni?
– Nem, nem – mondta Garp. – Magát.
A gyönyörű kurva álla leesett, a himlőhelyes csak
nevette. – Nem arról van szó – magyarázta Garp –, csak
beszélgetésről. Anyám néhány kérdést szeretne feltenni.
– Hideg van – válaszolta a kurva óvatosan.
– Nem mehetnénk be valahova? – kérdezte Garp. –
Ahova maga mondja.
– Tudd meg tőle, mit kér – figyelmeztette Jenny.

140
 – Wie viel kostet? – motyogta Garp.
– Ötszáz schilling – felelte a kurva –, a szokásos. –
Jennynek ezután meg kellett magyarázni, hogy az lehet
talán húsz dollár, mert már egy éve élt Ausztriában,
amikor a számokat még nem tanulta meg németül, és az
árfolyamot sem ismerte.
– Húsz dollár egy beszélgetésért? – szörnyülködött.
– Dehogy, anyu. A szokásosért kér ennyit.
Jenny elgondolkodott, sokat kér-e érte húsz dollárral.
– Mondd nekik, hogy tíz dollárt megadunk – döntött
végül. Akkor meg a kurván volt a latolgatás sora. Úgy
tetszett, a beszélgetés fáradságosabbnak ígérkezik „a
szokásosnál”. Azonban nemcsak az ár miatt habozott. Nem
bízott Garpban és Jennyben. Megkérdezte az angolul
beszélő fiatal kurvát, angolok-e ezek vagy amerikaiak.
Mikor megtudta, hogy amerikaiak, láthatóan
megkönnyebbült.
– Az angolok közt sok a ferde hajlamú – mondta meg
Garpnak kereken. – Az amerikaiak nemigen teketóriáznak.
– Mi csupán beszélgetni szeretnénk magával –
hangoztatta Garp, mert sejtette, miféle elrugaszkodott
anya-és-fia jelenetek játszódnak a nő képzeletében.
– Kétszázötven schilling – állt rá végül. – És a kávét
maguk fizetik.
Abba a kávéházba tértek be, ahová a kurvák melegedni
jártak, apró asztalok közé, szakadatlan telefoncsenésbe.
Férfiak csakis a ruhatár mellől mustrálgatták a nőket.
Íratlan szabály volt, hogy itta támaszponton védelmet
élveznek, és nem megközelíthetők.
– Kérdezd meg, mennyi idős – rendelkezett Jenny, de a
karmantyús csupán a szemét hunyta le Garp kérdésére, s
megrázta a fejét. – Jól van – békélt meg Jenny a

141
válaszával. – Akkor azt kérdezd meg tőle, mit gondol,
miért szeretik őt a férfiak. – Garp ingerülten bámult fel a
mennyezetre. – Miért? Neked talán nem tetszik? – szegezte
Garpnak a kérdést. Garp megvallotta, hogy tetszik. – Mi
tetszik benne? – feszegette Jenny. – Ha nemcsak a neme
felől nézed, miféle ígéretet látsz benne? Mi sugárzik
belőle, ami a képzeletednek dolgot ád?
– Miért nem nekem fizetsz kétszázötven schillinget, s
akkor kérdezhetsz bátran – ajánlotta Garp.
– Ne szemtelenkedj – intette le Jenny. – Azt akarom
tudni, megalázza-e az ilyen kívánság... Vagy a kívánság
teljesítése... Vagy, hogy szerinte a férfiakat megalázza-e? –
Garp igen küszködött a fordítással.
A karmantyús vagy nagyon megfontolta a kérdést, vagy
nem értette, vagy Garp németsége nem közvetítette jól,
mert végül kimondta: – Nem tudom.
– Vannak más kérdéseim is – nyugtatta meg Jenny.
És kérdezett egyvégtében, vagy egy óra hosszat. Egy óra
múltán a karmantyús kijelentette, hogy vissza kell mennie
dolgozni. Jenny sem elégedettnek, sem csalódottnak nem
látszott, hogy végtelen kíváncsisága meg nem elégülhet.
Garp pedig még nem kívánt úgy senkit, mint ezt a nőt.
– Kellene? – riadt fel Jenny kérdésére. Még hazudni
sem volt ideje. – Annyira nézted beszéd közben... Kellene
amúgy is?
– Persze hogy kellene, anyu – válaszolta Garp
szerencsétlenül. Jenny mintha a kéj kérdésének
megoldásához semmivel sem jutott volna közelebb, és
éppoly értetlenül tekintett fiára, mint vacsora előtt.
– Nem bánom – mondta, és először odaadta neki azt a
kétszázötven schillinget, amivel a nőnek tartoztak, majd
megtoldotta ötszázzal. – Tégy, amit akarsz – mondta

142
Garpnak – vagy inkább amit tenned kell, de előbb kísérj
haza.
A karmantyús látta, hogy pénz cserél gazdát, s a szeme
gyakorlott lévén, azt is tudhatta, mennyi. – Nézze – mondta
Garpnak, s a gyűrűknél hidegebb ujjai hegyével
megérintette Garp kezét –, ha anyja meg akarja
ajándékozni velem, azt nem bánom, de ő nem jöhet velünk.
Nehogy még nézzen. Azt nem. Akár hiszi, akár nem,
katolikus vagyok máig. Ha kajli munkát akarnak,
forduljanak Tinához.
Garp ugyan nem tudta, Tina ki lehet, de arra a
gondolatra megborzongott, hogy „kajli munkák” közismert
szakértője. – Hazakísérem anyámat – mondta a gyönyörű
karmantyúsnak –, de vissza nem jövök. – A kurva azonban
rámosolygott, és Garp azt hitte, ha az aprója szétgurul,
tudni fogják, hogy zsebét a merevedése lyukasztotta ki. A
kurva mosolyát is gyönyörűnek látta – bár az egyik
metszőfoga arany volt.
A taxiban (mert Garp megadóan taxiba szállt Jennyvel)
hazafelé a prostitúció bécsi rendjét ismertette. Jennyt nem
lepte meg, hogy itt nem tiltják – inkább azt nem értette,
miért tilos másutt. – Miért nem engedik – tűnődött –, hogy
egy asszony a testével kedve szerint éljen? Ha jól
megfizetik, úgy is rossz vásárt csinál. Húsz dollárt talán
sokallnál érte?
– Én nem – válaszolta Garp. – A jobb nők szerintem
kérhetnének többet is.
Jenny képen törölte. – Te aztán tudod! – förmedt rá, de
már megbánta a hirtelenségét. Soha még nem ütötte meg,
de ha egyszer nem fért a fejébe ez az örökös kéj-kéj-kéj!
Otthon Garpnak gondja volt rá, hogy előbb ágyba
bújjon, és aludjon, mire Jenny a szertehányt kéziratlapjai

143
közt rendet tesz. Egy mondatot akart beszúrni valahova,
csak még nem tudta, mi legyen az.
Garp más kurvákról álmodott – kettőt-hármat már
megismert Bécsben, de nem első kerületi árakon. Másnap
este korán tálalta a vacsorát, majd elment megkeresni az
ezüstróka karmantyúst.
Charlotte volt a művészneve. Egy cseppet sem lepődött
meg, hogy Garp visszatért hozzá. Régi róka volt, tudta,
mikor fogott meg valakit – bár Garpnak azután sem árulta
el, mennyi idős. Jól ápolt volt, s csak amikor levetkőzött,
akkor vallott a korára egyéb is, mint keze fejének erezete –
hasa és melle megereszkedett a szülésben meg a
szoptatásban –, de Garpnak csak annyit mondott el, hogy
gyermeke régen meghalt, és nem bánta, ha Garp
megtapintja császármetszése helyét.
Mikor már négyszer látogatta meg Charlotte-ot az első
kerületi díjszabás szerint, egy szombat reggelen
összetalálkozott vele a Naschmarkton. Charlotte
gyümölcsöt vásárolt. Kissé zsíros haját kendővel borította
be, és úgy viselte, akár a fiatal lányok – elöl huncutka,
hátul két fonat. Zsírossága a nappali fényben halványabb
homlokán ütközött ki. Festék nem volt az arcán, amerikai
farmert viselt vastag magas nyakú pulóverrel és
tornacipővel. Garp talán meg sem ismeri, ha a
papírzacskót markoló kezét nem látja. Mert a gyűrűi mind
rajta voltak.
Először válaszolni sem akart, amikor megszólította, de
aztán eszébe juthatott, mennyire mulattatta, amikor
megtudta Garptól, hogy anyjára is, magára is ő főz.
Bosszantotta, ha műszakon kívül találkozott vendéggel, de
aztán visszanyerte jó kedélyét. Amúgy mellékesen mindig
érdeklődött, hogyan él Garp az anyjával – Garp pedig

144
sokáig nem eszmélt, hogy Charlotte gyermeke egyidős
lehetne vele.
– Mire jut anyád az írással? – tudakolta Charlotte
olykor.
– Kopog, akár a harkály – szokta felelni Garp. – Bár
nem hinném, hogy a kéjkérdést megoldja.
Charlotte azonban nem tűrte, hogy Garp az anyja
rovására nevessen.
Azzal bezzeg nem dicsekedett, hogy ő maga is írással
kísérletezik, mert tudta, hogy Charlotte megmosolyogná a
fiatalsága miatt. Néha maga is úgy érezte, hogy fiatal az
íráshoz. Az elbeszélés sem igen készült. Annyi történt
azóta, hogy a címét megváltoztatta A Grillparzer penzió-
ra. Tetszeni is csak az új címe tetszett belőle. Mintha
gyűjtőlencse lett volna. Minden mozzanatot azzal mért.
Alakjait is azzal állította élesre – az osztályozó családot, a
nyomorult kis penzió más lakóit – sőt helyszínt teremtett
vele, mert egy Grillparzerről elnevezett kicsiny és
nyomorult penzió alig lehetett volna egyebütt, mint
Bécsben. A „más lakók” közt szerepelt egy cirkuszi
társulat – kicsiny és nyomorult cirkusz lehet az is,
gondolta e Garp, amelyiknek a tagjai ilyen penzióba
szorulnak.
C osztályúnak szánta az elbeszélés teljes világát, s a
képzelete akkor indult meg, mikor minden részletet C
osztályúra szállított le. Elbeszélése célját is ebben a
leszállításban lelte meg, csak még nem tudta, hogyan
írható meg ez a leszállított élmény. Írni se tudott még
felőle Helennek, de nem is akart, hogy el ne lője a
puskaporát. Anyjával megint nem tárgyalhatta meg –
Jennynek nem volt erőssége a képzelet. Charlotte-nál meg
röstellt volna előhozakodni a témával.

145
 Garp ezután gyakran találkozott Charlotte-tal
szombatonta a Naschmarkton. Együtt vásároltak, és olykor
betértek a StacItparktól nem messze egy szerb vendéglőbe
ebédelni. Charlotte állta a maga ebédjét. Egy ilyen
alkalommal Garp megvallotta neki, hogy bajos az első
kerületi árat rendszeresen fizetnie anélkül, hogy anyja meg
ne tudná, hova lesz a pénzük. Charlotte-ot bosszantotta,
hogy Garp üzleti ügyekkel hozakodik elő ebéd közben.
Még jobban bosszantotta volna, igaz, ha Garp azt vallja
meg, hogy látogatásait azért is ritkítja, mert a Karl
Schweighofergasse és a Mariahilferstrasse sarkán
összeakadt valakivel, akivel hatodik kerületi díj szabás
szerint alkuszik meg, ezt a kiadást pedig egyszerűbb
Jennyvel elszámolnia.
Charlotte nem volt valami nagy véleménnyel azokról a
szaktársnőkről, akik az első kerület határain kívül
tevékenykedtek. Egyszer elmondta Garpnak, hogy úgy
tervezi, nyugalomba vonul, amint kikopik az első
kerületből. Ő kijjebb dolgozni, mondta, nem hajlandó.
Pénzt szépen megtakarított, azt is elárulta, és hogy majd
elköltözik Münchenbe (ahol nem ismerik), aztán férjhez
megy egy fiatal orvoshoz, aki élete végéig, mint mondta,
ellátja a baját. Azt kár is lett volna Garpnak magyaráznia,
hogy ragadtak rá mindig a fiatalabb emberek – Garp
csupán azt nem értette, hogy egy orvoson mit enne, kivált
egy életen át. Talán éppen Charlotte vágyálma indította
arra hogy irodalmi pályafutása során a gyógyászat köréből
válogasson utálatos szereplőket regényeibe és
elbeszéléseibe. A Grillparzer penzio-ba azonban még nem
iktatott orvost. A halálmotívum is csupán később bukkan
fel benne, bár akkortól mintegy vörös fonala az
elbeszélésnek. A kezdetén Garpot egy álom irányította, de

146
ez az álom halálos volt, és az elbeszélés legidősebb
szereplőjéhez fűződött, egy nagyanyához. Garp az álomból
azt hámozta ki, hogy a nagyanyának kell elsőül meghalnia.

A GRILLPARZER PENZIÓ

Apám az Osztrák Vendégforgalmi Irodának

dolgozott. Valójában anyám elgondolása volt, hogy
családunk elkísérje felderítő útjaira. Együtt jártuk
anyámmal s öcsémmel Ausztria éttermeit, szállóit,
penzióit, hogy lopva a nyomára jussunk
udvariatlanságnak, piszoknak, rosszul elkészített
ételeknek, s még a vendéget ahányféleképp
megrövidítik, mindannak. Akadékoskodtunk
utasításunk szerint, amerre csak megfordultunk,
sohasem éppen azt rendeltük, amit az étlap kínált,
idegenek furcsa szokásait másoltuk, alkalmatlan
időben kértünk fürdőszobakulcsot, aszpirint, és
útbaigazítást, hogy az állatkert merre. Jól nevelteknek
s mégis bakafántos vendégeknek kellett lennünk,
majd dolgunk végeztével a kocsiban összegeztük
tapasztalatainkat apánkkal.
Anyámnak ilyen megfigyelései voltak: –
Reggelente a fodrászuk zárva tart. Viszont udvariasan
ajánlanak más fodrászt a közelben. Ezzel nem is
volna baj, ha nem hirdetnék, hogy a szállónak
fodrásza van.
– Csak hát hirdetik – mondta rá apám, és jegyezte
a dolgot ménkű nagy jegyzőtömbjébe.
Mindig én vezettem. – A kocsinak ugyan nem
kellett az utcán parkolnia, de valaki beletett tizennégy
kilométert, amikortól a portás kezére bíztuk, hogy

147
vigye le a garázsba – tudattam.
– Ez az igazgatóra tartozott volna – állapította meg
apám, és jegyzett.
– Továbbá csorgott a WC – fűztem hozzá.
– Én meg az ajtaját nem bírtam kinyitni – tódította
öcsém, Robo.
– Ha te ajtóhoz nyúlsz, az mindjárt szorul, Robo –
intette le anyánk.
– Ezek legalább C osztályba soroltak? –
kérdeztem.
– Sajna nem – felelte apám. – A jegyzékben még
mindig B a besorolásuk.
Egy ideig szótlanul gurultunk, mert a szálloda vagy
a penzió besorolásának megváltoztatásához érett
megfontolás kellett. Sosem döntöttünk bolondjábán.
– Az igazgatónak illene írnunk először – ajánlotta
anyánk. – Nem éppen hízelgő levelet, de nem is
gorombát. Elég, ha tapasztalatainkra szorítkozunk.
– Igen, az igazgató kellemes ember – mondta
apánk. Szeretett szóba elegyedni az igazgatókkal.
– A kocsihasználatért nyomatékos figyelmeztetést
érdemelnek – mondtam. – Ilyesminek nem szabad
megtörténnie.
– A tojásuk sem volt friss – vágta ki csattanóul
Robo, mivel azonban még tizedik életévét sem
töltötte be, megfigyelései nem estek teljes súllyal a
latba.
Csapatunk ítéletei egyébként szigorodtak, amikor
nagyapánk meghalt, és nagyanyánk gondja ránk hárult
– anyánk anyjáé tudniillik –, mert attól fogva ő is
elkísért bennünket. Johanna, mint afféle nagyasszony
A osztályú utazásokhoz szokott, viszont apánkat a

148
kötelessége inkább a B és C osztályú vállalkozások
vizsgálatára szólította. A turisták ugyanis leginkább
az ilyen szállodákat és penziókat kedvelik. Éttermek
tekintetében valamivel különbeket vizsgáltunk, mert
az emberek olyanok, hogy szállásra sajnálják a pénzt,
a hasukra nem.
– Rajtam ne kísérletezzetek gyanús ételekkel –
mondta először nagyanyánk, Johanna. – Benneteket
talán kecsegtet a potya nyaralás, de énszerintem
iszonyú árat fizettek érte. Sohasem tudjátok, hol
hajtjátok le a fejeteket. Amerikaiak szemében lehet
bájos, hogy még annyi szállodai szobánkban nincsen
fürdőszoba és WC. Én azonban idős asszony vagyok,
és semmi bájosat nem látok abban, hogy folyosók
útvesztőin botorkáljak a tisztálkodás és a
megkönnyebbülés lehetőségéért. Szorongás a potya
nyaralás ára. De nemcsak az. Mindenféle nyavalyák
lesnek rátok, nem is étel képében csupán. Ha az ágy
tisztasága kétes, én ugyan bele nem fekszek. A
gyerekek pedig még zsenge korúak és fogékonyak.
Gondoljátok meg, miféle népek tanyáznak a
rosszabbfajta betérőkben, és nézzetek szembe a
kérdéssel: Helyes-e, ha a gyermekek ilyen
környezetben nevelkednek? – Apánk és anyánk
szótlanul bólogatott. – Lassíts! – förmedt rám
nagyanyánk. – Az efféle süvölvénynek bezzeg a
sebesség a mindene! – Lassítottam. – Bécs! –
sóhajtotta nagyanyánk. – Bécsben valamikor csak az
Ambassador-ban szálltam.
– Az Ambassador nem tartozik vizsgálataink
körébe – közölte vele apánk.
– Nem ám! – gúnyolódott Johanna. – Belülről talán

149
nem is látunk A osztályú intézményt!
– Utunk B osztályos – hagyta rá apánk. –
Legnagyobbrészt.
– Eszerint remélhetem, hogy egy A osztályú helyet
mégis láthatok?
– Nem – felelte apánk. – De egy C osztályút igen.
– Az jó! – lelkesedett Robo. – A C osztályban
mindig vannak balhék.
– Jellemző módon – állapította meg Johanna.
– Csöpp kis C osztályú penzió – magyarázta
apánk, mintha ugyan kicsinysége a mentségére
szolgálhatott volna.
– És B osztályra pályázik – fűzte hozzá anyánk. –
Csakhogy panaszok voltak ellenük – mondtam.
– Nyilván – gonoszkodott Johanna.
– Nem szólva az állataikról – mondtam. Anyám
rám tekintett.
– Állataikról? – ütődött meg Johanna.
– Állataikról bizony.
– Állataik gyanújáról – helyesbített anyánk.
– Nem kell túlozni – intett le apánk is.
– Csodálatos! – lelkendezett nagyanyánk. – Állatok
gyanúja! Talán a szőrüket hagyják a szőnyegen? Meg
a bűzös névjegyüket a sarokban? Ti nem tekintitek,
hogy az asztmám kiújul, valahányszor olyan szobába
jutok, ahol macska tanyázott.
– Nem macskára volt a panasz – mondtam, és
máris anyánk könyökét éreztem az oldalamban.
– Hanem! Kutyákra? – érdeklődött Johanna. –
Netán veszett ebekre, amelyek majd a lábikrámba
marnak, mikor az illemhely keresésében sötét
folyosón bóklászok.

150
 – Nem kutyákra van panasz – állítottam. –
Kutyákra nincs.
– Hanem medvékre! – kurjantotta Robo.
– Semmi bizonyosat medvék felől nem tudunk,
Robo – szólt bele anyánk.
– Nevetséges! – berzenkedett Johanna.
– Persze hogy nevetséges! – hagyta rá apánk. –
Hogyan kerülne medve egy penzióba?
– Egy panaszos levél mégis medvét emleget –
erősködtem. – Persze a Vendégforgalmi Irodánál azt
hitték, valami hangyás pasas írt be, de aztán kapták a
második levelet.
A visszapillantó tükörben láttam, hogy apánk
fenyegetően vonja össze a szemöldökét, mégis úgy
véltem, ha együtt járunk vizsgálatra, jobb, ha a
nagymamát sem érik meglepetések.
– Talán nem is igazi medve – mondta Robo
megelőlegezett csalódással.
– Hanem ember medvebőrben! – gúnyolódott
Johanna. – Lelki betegek tanyája! S a többi vendége
emberbőrbe bújt medve! Azért menjünk csak oda
elsőül – ajánlotta. – Ha a C osztályt is meg kell
tapasztalnunk ezen az úton, essünk mindjárt túl rajta.
– Szobát nem foglaltunk ma éjszakára – vetette
ellene anyánk.
– Bizony illendő lehetőséget nyújtanunk, hogy ki-ki
a legjobb formájában mutatkozzék – állapította meg
apánk is. Bár útjának célját nem fedte fel áldozatai
előtt, hitt a méltányosságban.
– Szerintem fölösleges a szobafoglalás ott, ahol
vadállatok dúlnak – mondta ki Johanna. – Kell hogy
legyen üres szobájuk. Ha egyébért nem, mert a

151
vendégeik pusztulnak, akár mert a frász jön rájuk,
akár mert a medveember az ágyukban végez velük.
– Hátha mégis igazi medve – reménykedett Robo,
talán mert attól kevésbé tartott, mint öreganyánk
kétéltűjétől.
A lehető legzajtalanabbul fékeztem a Plankengasse
meg a Seilergasse sarkán, és a sötétségbe meredtem
azért a C osztályú penzióért, amelyik B-re pályázik.
– Parkoló egyszer nincsen – tudattam apánkkal, ő
pedig írta máris.
Beálltam egy másik kocsi mellé, úgy tekintettem
fel a Grillparzer penzióra. Négyemeletes szelet
épülete egy cukrászda meg egy trafik közé szorult.
– Tessék – mondta apánk. – Hol itt a medve?
– Ember sincs, remélhetőleg – fűzte hozzá
nagyanyánk.
– Éjszakára jönnek elő – vélekedett Robo, és félve
tekintett végig az utcákon.
Bekövetkezvén nyomban összetalálkoztunk a
penzió igazgatójával, Herr Theobalddal, akiből, mint
megfigyeltem, Johanna nem nézett ki semmi jót. –
Három nemzedék együtt! – álmélkodott Herr
Theobald. – A régi szép időkben utaztak így a
családok – tette hozzá, talán éppen Johanna kedvéért
–, amikor még a fiatalok a válást meg különköltözést
nem kapták fel ennyire. Én megmaradtam a családi
penzió elképzelésénél azóta is. Ha véletlenül szobát
tetszettek volna foglalni, megtaláltam volna a módját,
hogy a családot az elhelyezés során ne kelljen
szétszakítanom.
– Mi nem szoktunk egymás hegyén-hátán hálni –
közölte vele nagyanyánk.

152
 – Dehogyis! – tiltakozott Theobald. – Úgy
értettem, hogy közelebb eső szobákba helyezhettem
volna el a kegyedéket.
Nagyanyánk gondolkodóba esett. – Milyen
messzire kerülünk így egymástól? – érdeklődött.
– Csupán két szobám szabad – számolt Theobald.
A nagyobbikban a két fiatalember megfér a szüleivel.
– S az én szobám attól mennyire esnék? – firtatta,
nagyanyánk.
– A kegyedé a WC-vel szemközt nyílik –
válaszolta Theobald örömmel, mintha a szoba
egyetlen érdeme ez lenne.
Útban a szobák felé nagyanyánk megmaradt apánk
oldalán, mintegy megvetően a Theobald vezette
processzió végén, és hallottam, hogy valami ilyesmit
motyog: – Nem így képzeltem el életem alkonyát, a
folyosó végén, a WC-vel szemközt, hogy
hallgathassam, ki jár rája.
– Szobáink közt két egyforma nincsen – áradozott
Theobald. – Családi örökség a bútorzata mindnek. –
A színigazat mondhatta, mert az a szoba, amelyikbe
szüleinkkel és Robóval kerültem, a bigyóknak
csarnoknyi tárháza volt. Ahány szekrényajtó és fiók,
annyiféle zárcímer. Másrészt a mosdó csapjai
megmaradtak régi réznek, és az ágyvégeken faragás
díszlett. Apánk vizsga tekintetén láttam, hogy roppant
jegyzőtömbje számára dolgozik máris.
– A részletekkel később foglalkozz – mondta neki
Johanna. – Azt szeretném tudni, énvelem mi lesz?
Családiasan követtük Theobaldot és nagyanyánkat
tovább a hosszú, zegzugos folyosón. Apánk számlálta
a lépéseket a WC-ig. A folyosó szőnyege vásott volt,

153
és gödrök mély árnyékos színeiben játszott. A falakon
gyorskorcsolya-bajnokságok régi fényképei sárgultak
– a csapat tagjainak lábán úgy kunkorodtak a
korcsolyák, mint az udvari bohócok sarui.
Robo előreszaladt, és füttyel jelezte, hogy eljutott
a WC-ig.
Nagyanyánk szobájának minden porcelánja és
paliszandere dohot árasztott. Függönyei nyirkosak
voltak, és ágya közepén gerinc emelkedett, akár az
űzött kutya szőre, vagy mintha az ágytakarót éhen
veszett fiú tetemére borították volna. Nagyanyánk
nem szólt semmit, csak amikor Theobald úgy perdült
ki a szobából, minta halálravált, akivel az orvos
tudatja, hogy katonadolog, akkor fordult apánkhoz: –
Milyen címen óhajt a Grillparzer penzió a B
osztályba kerülni?
– Megmarad C-nek – mondta apánk ellentmondást
nem tűrően.
– C-ként kezdte, C-ként végzi – tódítottam. – Én
magam E-nek vagy F-nek néztem volna – mondotta
nagyanyánk.

A félhomályos teázóban kigombolt ingű alak

magyarnótázott. – Azért nem magyar szükségképpen –
nyugtatta volna meg apánk Johannát.
Johanna azonban résen volt. – Nem sok egyéb szól
mellette – állapította meg, és nem kért sem teát, sem
kávét. Robo egy apró süteményt evett meg, és
dicsérte. Mi ketten anyánkkal cigarettáztunk – ő
éppen leszokóban volt, én rászokóban, ilyenformán
egy cigarettán osztoztunk, mert megfogadtuk, hogy

154
külön-külön nem szívunk.
– Óriási vendég! – súgta Herr Theobald apánk
fülébe, és az énekesre bökött. – Van dal a
tarsolyában!
– Magyarnótafa – fűzte hozzá nagyanyánk, de
mosolyogva.
Nagyanyánkat egy másik alak szólította meg, kicsi
és sovány. Frissen borotvált arcán a szakáll kék
árnyéka, frissen mosott fehér ingét sárgára nyűtte az
idő, s az öltő ruhája felemás volt.
– Mit tetszik? – nézett rá nagyanyánk.
– Mondom, álomlátó vagyok – ismételte meg a kis
ember.
– Maga lát álmokat?
– Látok is, fejtek is – felelte a kis ember
titokzatosan.
A magyarnótázó elhagyta az éneklést. – Amit csak
tetszett álmodni, ez megfejti.
– Semmi megfejteni való álmom nincsen – mondta
nagyanyánk, és kedvetlenül nézte az énekes ingéből
kifelé törekvő fekete szőrbozótot. Az álomlátóra rá
sem nézett.
– Látom kegyeden, hogy úri hölgy – mondta neki az
álomlátó –, márpedig az úri hölgyeket nem szédítik
meg az álmaik.
– Nem bizony – válaszolta nagyanyánk, és egy
hogy kerülhetek ilyen helyzetbe pillantást lövellt
apánkra.
– Csakhogy én tudok mást is – mondta az álomlátó
azzal lehunyta a szemét. Az énekes közelebb tolt egy
széket, s mire eszméltünk, ott ült közöttünk. Robo
beletelepedett apánk ölébe, bár ölbevaló sorából rég

155
kinőtt. – Várat látok, nagyot – kezdte az álomlátó –, s
a legbelsőbb szobájában asszony fekszik a férje
mellett. Éjjelek éjjelén hirtelen felneszelt. Nem tudta,
mire, de oly éber lett egyszerre, mintha álmatlan
feküdt volna már órák óta. A férjére sem kellett
ránéznie, se megszólítania, se megtapintania, tudta
anélkül, hogy ébren az is. Méghozzá vele együtt
ébredt.
– Remélem, gyermek ezt hallhatja, ha-ha! –
nevetett Herr Theobald, de egy tekintetet sem kapott
el. Nagyanyánk összekulcsolta a két kezét, két térdét
összeszorította, két sarkát pedig elsüllyesztette az
egyenes támlájú szék alatt. Anyánk megfogta apánk
kezét.
Én ültem az álomlátó mellett. Zakójából egy teljes
állatkert szaga áradt. – Így feküdt a házaspár, s
hallgatta a várkastély neszeit. Jól nem ismerhették,
hiszen csak bérlők voltak itt. A várkert felé
hallgatóztak, mert az odanyíló kaput sosem zárták. A
falusiak fől-fölsétáltak a várig, s a falusi gyerekekre
senki rá nem szólt, ha a nagykapun hintáltak. De
ugyan mire neszelt fel a házaspár?
– Medvékre? – sugallta Robo, de apánk a szájára
illesztette ujját.
– Lovakra neszeltek fel – mondta ki az álomlátó. A
lehunyt szemű vén Johanna feje mintha már az öle
felé csuklott volna, e szóra azonban fölegyenesedett.
– Lovak csöndes nyihogására és dobogására lettek
figyelmesek. Pedig nem voltak a lovak nagy zajjal. A
férj átnyúlt, s megfogta felesége kezét. „Lovak?” –
tudakolta. Az asszony kiszállt az ágyból, és odalépett
a várudvarra néző ablakhoz. És megesküdne rá, mind

156
a mai napig, hogy a várudvaron nyüzsögtek a lovas
katonák. S mifélék! Páncélosok! Leeresztett
sisakrostélyuk alól úgy hangzott a beszédük, mintha
valami elhaló rádióállomás közvetítette volna.
Páncélzatuk meg-megzördült, ahogy a ló mozdult
alattuk.
– Régi, elapadt csorgó medencéje foglalta el a
várudvar közepét, de az asszony most azt látta, hogy a
csorgóból bugyog a víz, átcsap a medence csorba
peremén, s a lovak vedelik. A lovagok talán
óvatosságból nem szálltak le a nyeregből, csak
tekingettek felfelé a várkastély ablakaiba, mintha
hívatlan tértek volna be ide itatni. Az asszony látta,
mint csillan meg a holdfény széles pajzsukon.
Visszalopózott az ágyba, és dermedten feküdt a férje
mellett.
– „Mi az?” – kérdezte a férje.
– „Lovak” – felelte az asszony.
– „Gondoltam – felelte a férj. – Majd lezabálják a
virágokat.”
– „Ki építette ezt a várat?” – kérdezte az asszony.
Mert csak annyit tudott, hogy a vár igen régi.
– „Nagy Károly” – felelte a férje, és a falnak
fordult.
– De az asszony nem alhatott. Egyre csak a csorgó
csobogását hallotta. Mintha a vize már behatolt volna
a várkastélyba, s ott zubogott volna minden
csatornájában. Közben-közben felhallatszott a
lovagok suttogása is. Nagy Károly lovagjainak holt
nyelve! De az asszony fülében holt volt a merő
hangjuk is, mintha a frankok nyolcadik századából
szüremlett volna fel hozzá.

157
 – Az asszony sokáig feküdt éberen. Várta, hogy a
katonák eltakarodjanak. Attól nem tartott, hogy a
várkastélyba behatolnak. Inkább tudta valahogyan,
hogy úton vannak, s csupán betekintettek ismerős régi
állomásukra. De azt is érezte, hogy amíg a csorgó
csobog, nem szabad megzavarnia a várkastélynak se
csöndjét, se sötétjét. Mégis azzal a sejtelemmel aludt
el, hogy Nagy Károly emberei még ott rostokolnak.
– Reggel a férje megkérdezte: „Hallottad te is a
víz csobogást?” Hallotta, persze. De a medence
száraz volt s amint az ablakon kitekintettek, azt is
látták, hogy virágok nyílnak mindenfelé, holott tudni
való, hogy lovak lelegelik.
– „Nézzünk szét”– ajánlotta a férj, s lement a
feleségével a várudvarba.” Se patanyom, se gombóc
sehol. Álmodtuk nyilván, hogy lovakat hallottunk.”
Az asszony nem mondta el neki, hogy látott katonákat
is, meg azzal sem nyugtalanította, hogy két ember
nemigen álmodik egyet. Nem emlékeztette arra sem,
hogy erős dohányos lévén, a gyöngyöző leves illatát
nem érzi meg, nemhogy a lovak szagát kinn a friss
levegőn.
Míg a várkastélyban időztek, még kétszer látta a
katonákat, álmában legalább, de a férje nem neszelt
fel vele Váratlan jöttek mindig. Egyszer a savanykás
szájízére lett figyelmes, mintha régi vasat nyalt volna
meg, kardot mellvértet, sodronyinget, csípőforgót.
Megint ott tanyáztak a lovagok lenn az udvaron. A
csorgó medencéjéből felszálló pára fogta be őket, és
lovaikat dér csípte meg. Nem is voltak annyian, mint
előbb. A tél hidege apasztotta a számukat, vagy a
csetepatékban ritkult a rendjük? Legutoljára

158
girhesnek látta a lovaikat is, s a lovagok a hátukon
mintha csupán tulajdon vastokjaik lettek volna. A
lovak pofáját jég borította, és ziháltak, akárcsak a
gazdáik.
– Az asszony férjét – zárta szavait az álomlátó –
később légúti fertőzés vitte el, de ezt az asszony még
nem sejthette, mikor álmait látta.
Nagyanyánk felvetette tekintetét az öléből, és
pofont mért az álomlátó kék árnyas arcára. Robo
megrezzent apánk ölében, anyánk pedig elkapta
Johanna kezét. Az énekes hátralökte székét és talpra
ugrott, vagy ijedelmében, vagy mert azt nézte, kit
üssön. De az álomlátó csupán meghajlott nagyanyánk
előtt, és kisétált a félhomályos teázóból. Mintha
végre sikerült volna kapcsolatot teremtenie
Johannával, csak éppen öröme nem tellett benne
egyiküknek sem. Apám valamit jegyzett roppant
tömbjébe.
– Hát nem kapitális történet? – zajongott Herr
Theobald. – Ha-ha-ha! – És összeborzolta Robo
haját. E felnő ttszokást Robo mindig utálta.
– Herr Theobald – szólalt meg anyánk, és nem
eresztette Johanna kezét –, az én apám csakugyan
légúti fertőzésben hunyt el.
– Mi a fene! – meredt rá Herr Theobald. – Már
megbocsásson, a szóért, meine Frau – fordult aztán
nagyanyánkhoz, ő azonban szóra sem méltatta.
Nagyanyánkat A osztályú étterembe vittük
vacsorázni, de az ételhez hozzányúlni alig akart. –
Cigány varázslat – motyogta. – Ördöge van a
magyarnak.
– Ugyan, anyám – békítette anyánk –, hiszen

159
apámról nem tudhatott!
– Tenálad is többet tud az róla! – vágott vissza
nagyanyánk.
– A Schnitzel fölséges – állapította meg apánk és
mindjárt jegyezte. – Jól csúszik rá a
Gumpoldskirchner.
– Szó nem férhet a Kalbsnieren-hez sem –
toldottam meg.
– Friss a tojásuk is – zárta a sort Robo.
Nagyanyánknak szavát nem vehettük, amíg vissza
nem értünk a Grillparzer penzióba. Ott a folyosón
aztán a szemünkbe ötlött, hogy a WC ajtaja jó
kétarasznyira fordul a padlótól, mint valami régi
ivóajtó a vadnyugati filmekben. – Örülök, hogy a
szükség még az étteremben rám jött – állapította meg
nagyanyánk. – Felháborító! Ügyelnem kell, hogy az
éjszaka ne gusztálgathassa a bokámat bárki, aki csak
erre téved.
Családi szobánkba visszatérve apánk feltette a
kérdést: – Egyszer nem lakott Johanna várban
csakugyan? Rémlik, mintha valamikor béreltek volna
egyet az öreggel.
– Még az én megszületésem előtt bérelték a
Schloss Katzelsdorfot. Láttam a fényképeit.
– Azért rökönyödött meg az álomlátó meséjén –
tűnődött apám.
– Valaki biciklizik a folyosón – jelentette Robo.
Láttam, amint kerék gördül az ajtónk alján.
– Aludj, Robo – szólt rá anyánk.
– Nyiki-nyiki, így tett – mondta Robo.
– Jó éjszakát, gyerekek – emelte fel hangját apánk
is.

160
 – Miért ne beszélgethetnénk, ha ti beszélgettek? –
kérdeztem.
– Beszélgessetek akkor egymás közt – mondta
apánk mert én anyátokkal beszélek.
– Én meg inkább aludnék – felelte anyánk. – A
legjobb, ha nem beszél senki.
Befogtuk a szánkat, s talán aludtunk is egy keveset
Egyszer csak Robo ébreszt azzal, hogy neki WC-re
kel mennie.
– Tudod, merre – mondom neki.
Robo kifordult az ajtón. Rést hagyott rajta, azért
hallottam, hogy sikálja a kezével végig a folyosó
falát Azonban hamar visszatért.
– Valaki van a WC-n – tudatta.
– Várd ki, hogy végezzen – tanácsoltam.
– Villany nem égett benn – fűzte a szót tovább
Robo –, de az ajtó alatt láttam, hogy van valaki a
sötétben.
– Én is sötétben intézem a dolgomat – mondtam.
Robo azonban a teljes tényállást elébem akarta
tárni. Elmondta, hogy az ajtó alatt a félhomályban
két kezet látott.
– Kezet? – bámultam rá.
– Azt ám! Méghozzá ott, ahol a lábnak kellett
volna lennie! – Azt akarta elhitetni velem, hogy a
deszka két felén kéz állt a láb helyén.
– Ne fűzd az agyamat, Robo! – förmedtem rá
végül.
– Gyere, nézd meg te is! – könyörgött.
Felkerekedtem vele, de a WC-n nem találtunk senkit.
– Eltűnt a két kéz – suttogta Robo.
– Nyilván kézen – gúnyolódtam vele. – Menj be,

161
erissz egyet. Én itt megvárlak.
Robo betért, és nagy keservesen csurrantott a
sötétben. Szinte már visszajutottunk a szobánkba,
amikor kis emberrel találkoztunk a folyosón.
Éppolyan fekete hajú volt, és hasonlóan öltözködött,
mint amelyik nagyanyánkat annyira kiforgatta úri
mivoltából. Ránk kacsintott, és el is mosolyodott,
csupán azt furcsállottam, hogy a kezén jár.
– Látod? – súgta Robo. Visszatértünk szobánkba,
és jól becsuktuk az ajtót.
– Mi az? – tudakolta anyánk.
– Valaki a kezén jár odaki – válaszoltam.
– A kezén jár pössenteni – fűzte hozzá Robo.
– C osztály – dünnyögte apánk álmában. Gyakran
álmodta azt is, hogy roppant tömbjébe jegyez.
– Majd reggel megbeszéljük – szólt ránk anyánk.
– Lehetett akrobata, és csak téged akart ijesztgetni
– mondtam Robónak. – Mivel gyerek vagy.
– Honnét tudta, hogy gyerek vagyok, amikor ott állt
a WC-deszkán? – szegezte nekem a kérdést Robo.
– Aludjatok már – hallgattatott el anyánk.
E percben nagyanyánk sikoltozását hallottuk a
folyosó végéből.
Anyánk felkapta szép zöld hálóköntösét, apánk
fürdőköpenybe bújt, és orrára illesztette a
szemüvegét. Én is nadrágot rántottam a pizsamámra,
így aztán Robo jutott ki a folyosóra elsőnek. A WC-
ajtó alján fény esett ki. Benn sikoltozott nagyanyánk
szakadatlanul.
– Megyünk már! – kurjantottam.
– Mi baj, anyám? – kiáltotta anyánk is.
Ott gyűltünk össze a padlóra vetülő fénytócsa

162
körül. Láthattuk nagyanyánk gesztenyebarna papucsát
és hófehér bokáját az ajtó alatt. – Suttogást hallottam
még odabentről – mondta, amikor végre elhagyta a
sivalkodást.
– Mi sutyorogtunk Robóval – közöltem.
– Aztán, mikor mindenki eltakarodott,
kimerészkedtem a WC-re – mesélte Johanna bentről
–, s még lámpát sem gyújtottam. Nem akartam kihívni
a sorsot – magyarázta. – Aztán hallottam a
keréksurrogást.
– Keréksurrogást? – hűlt el apánk.
– Kerék surrogott az ajtóm előtt – állította
nagyanyánk. – Elment, visszajött. Egyre hallottam a
surrogását.
Apánk a halántéka körül forgatta az ujját, és
ráfintorodott anyánkra. – Egy kerékkel több –
mondta, de anyánk pillantása elhallgattatta.
– Akkor villanyt gyújtottam – mondta nagyanyánk
– s a kerék végleg elsurrant.
– Mondtam neked, hogy bicikliznek a folyosón –
emlékeztetett Robo.
– Hallgassál – szólt rá apánk.
– Nem kerékpár volt az – helyesbített nagyanyánk
csupán egy kerék.
Apánk egyre sebesebben forgatta mutatóujját a
halántékán. – Több-e eggyel vagy kevesebb, azt nem
tudom – súgta oda anyánknak. Anyánk azonban úgy
fültövön legyintette, hogy a szemüveg félrecsúszott az
orrán.
– Aztán megint jött valaki, és benézett az ajtó alatt
– mesélte nagyanyánk. – Akkor kezdtem sikoltozni.
– Valaki benézett? – érdeklődött apánk.

163
 – Be bizony, annyira, hogy a két kezét láttam, a két
szőrös keze fejét. Itta futószőnyegen állta két kezén,
úgy bámult fölfele.
– Nem lesett az, nagyanyám – mondtam –, csak itt
álldigált az ajtó előtt kézen.
– Ne szemtelenkedjél – torkolt le anyánk.
– De mi láttunk igenis egyvalakit jönni kézen erre
– erősítette Robo is.
– Nem láttatok – mondta rá apánk.
– De láttunk – mondtam sértődötten.
– Felvertek mindenkit – csitított anyánk.
A WC vize lezúdult, és nagyanyánk kilépett az
ajtón. Méltóságából alig őrzött meg valamit.
Hálóköntösére hálóköntöst, s még arra is hálóköntöst
húzott, hosszú nyakán és arcán fehér kenőcs
csillogott. – Gonosz bűbájosságot művelt! – gágogta,
mint egy felzavart liba. – Iszonyú varázslatot tett!
– Aki az ajtón benézett? – kérdezte anyánk.
– Aki az álmomat látta – felelte nagyanyánk, és
arckenőcsén könny szántott barázdát. – Mert az én
álmom volt ez, ő pedig elmondta mindenkinek. Igézet
már az, hogy megtudta az álmomat – háborgott –,
Nagy Károly lovagjait! Mikor az álmomhoz csakis
nekem van jogom! Meg sem születtél még – fordult
anyánkhoz – amikor ezt az álmot láttam, ez a gonosz
varázsló meg úgy beszélte ki, mint amit frissen láttak!
Apádnak sem mondtam el mindvégig, mert nem
tudtam, álom volt-e... Most meg itt gyötörnek érte a
varázslók a szőrös kezükön meg a kerekükön! A fiúk
költözzenek át hozzám, halljátok?
Utoljára az történt, hogy nagyanyánk költözött át
hozzánk a nagyobbik családi szobába a WC-től távol,

164
és apánk meg anyánk párnáin hentergette a kenőcsös
arcát, mint valami kifent kísértet. Robo nem telt be a
nézésével, és elaludni sem bírt. Nem hinném, hogy
maga Johanna valami jól aludt. Alighanem halálos
álomképeit látta ismét – Nagy Károly katonáit utolsó
telükön, dércsípte lovon és fagyos páncélban.
Mikor mehetnék szólított engem is, Robo riadt
szeme kísért az ajtóig.
A WC-n volt valaki megint. Fény ugyan nem esett a
futószőnyegre, de a falának kívül uniciklit döntöttek.
S az a valaki benn működött és húzta le a vizet
egymás után, meg sem várta, hogy a tartály megteljen.
Belestem az alsó nyíláson, de nem kezet láttam,
hanem lábat, szinte a szokásos helyzetben. Csak
éppen nem a padlón nyugodott a két láb, hanem felém
tekintett, a két sötét kérges talpa. Óriásiak voltak, és
azt is megfigyelhettem, hogy kurta, szőrös
lábszárakhoz jártak. Medve talpa lehetett volna,
körmöt azonban nem láttam rajta. A medve körme
nem visszavonható, minta macskáé – ha a medvének
körme van, azt látni. Íme, gondoltam, megvan a
medvebőrbe bújt ember! Ha ugyan nem körmefosztott
medve. Mert kezesnek kezes lehet, s ha egyszer itt ül
a WC-n, még szobatiszta is! Beszimatoltam az ajtó
alatt, s a szag arról győzött meg, hogy ez nem
medvebőrbe bújt ember, hanem medve, valóságos.
Behátráltam nagyanyánk korábbi szobájába. Ajtaja
mögött azonban ott állt apánk, és leste az újabb
fejleményeket. Amint az ajtót nyitottam volna,
feltépte, én meg bezuhantam teljes hosszamban.
Anyánk felült ágyában, és fejére rántotta a
tollpaplant. – Megvagy! – rikoltott apánk, és rám

165
vetette magát. A padló megremegett, a medve
uniciklije elmozdult, és nekigördült a WC-ajtónak, a
medve pedig riadtan robbant ki, mellső mancsaiba
kapta uniciklijét, úgy nézett végig a folyosó hosszán s
be a szobába, ahol apánk a mellemen ült. – Grófi –
dörmögte a medve. Apánk felugrott, s orrára csapta
az ajtót.
A folyosó vége felől női hangot hallottunk. – Hol
vagy, Duna?
– Turf – válaszolt a medve.
Hallottuk a nő közeledő lépteit. – Jaj, Duna –
szólalt meg ismét – csak nem gyakorolsz? Nappal
kell azt!
A medve erre nem válaszolt. Apánk rést nyitott az
ajtón.
– Ne nyiss ajtót senkinek! – szólt ki anyánk a
paplan alól.
A folyosón hajdan volt szépség állt a medve
mellett. A medve addigra már fenn ült az unicikli
nyergén, és egyik mancsával az asszony vállára
támaszkodott. Az asszony élénkpiros turbánt és
függönyre emlékeztetően hosszú, magára sodort
lebernyeget viselt. Felpolcolt keblén
medvekörmökből fűzött nyaklánc nyugodott, hosszú
fülönfüggője egyik felől függönyruháját verte, másik
felől a pucér vállát, amelyen formás anyajegyet
figyeltünk meg apánkkal. – Jó estét – köszöntötte az
asszony apánkat. – Ne haragudjanak, hogy a
nyugodalmukat megzavartuk. Dunának megtiltottam,
hogy éjszaka gyakoroljon, de hiába. Duna a munka
szerelmese.
A medve morgott valamit, és elkerekezett az

166
asszony mellől. Mozgása igen jó egyensúlyi érzékre
vallott, s talán éppen ezért hebehurgyaságra is, mert
amerre kerekezett a folyosón, mindenütt a falon
félrebillentette mancsával a gyorskorcsolyázók
képeit. Az asszony félfordulattal bókolt apánknak, s a
medve után indult. – Duna Duna! – szólongatta, és
igazgatta a fényképeket a nyomában.
– Duna a Donau magyar megfelelője – magyarázta
apánk. Szeretett Donau-nk nevét adták a medvének. –
Mintha meglepte volna, hogy folyónkat nemcsak mi
szeretjük.
– Igazi medve? – tudakolta anyánk a paplan alól. A
magyarázatot apánkra hagytam, mert tudtam, hogy
reggel, ha majd Herr Theobaldot szorítjuk
magyarázatra, újra hallhatok minden részletet.
Inkább betelepedtem végre a WC-re. Dolgom
siettette a medve otthagyott szaga s az a gyanúm, hogy
otthagyott szőre is rám tapad. Gyanúm azonban
megalapozatlannak bizonyult, mert nem hagyott
disznóságot – legalább én ilyen illedelmes medvét
nem láttam még.
– Láttam a medvét – közöltem volna Robóval, de
Robo közben bemászott nagyanyánk ágyába, és
elaludt.
Hanem a vén Johanna ébren volt. – Fogy a katona
– állapította meg. – Legutóbb épp kilenc volt.
Éheseknek látszottak, pedig alighanem megették a
fölös lovaikat. Dermesztő volt a hideg. Annyira
segíteni akartam rajtuk, de ha egyszer nem egy időben
élünk... Hogyan segíthettem volna, ha még meg sem
születtem? Közben tudtam, hogy a halál fiai. Mikor
legutoljára jöttek, befagyott a csorgó. Kardjukkal és

167
 hosszú nyelű csákányukkal törték a jeget, majd tüzet
raktak, és fazékban olvasztották. Nyeregtáskájukból
csontokat szedtek elő, mindenfélét, s azt vetették a
levesbe. Hitvány lé lehetett, hiszen a csontokról a
koncot lerágták réges-rég. Nem is tudom, hogy miféle
csontok... üregi nyúl, őz, vaddisznó? Talán a lovaik
fölösének csontja? Elgondolni rossz – töprengett
nagyanyánk –, hogy a hiányzó katonák csontját főzték
a levesbe.
– Aludjon, nagyanyám – biztattam.
– A medvétől nincs mit tartani – motyogta.

Hát most? Amikor idáig eljutottunk? – tűnődött Garp. Át

sem tekinthette az eddigieket, s főként nem értette, mi
miért történt. Szavakész elbeszélő volt, a mese fordulatai
illettek egymáshoz, ahogy írta. Csak hát hova tart mindez?
Az álom, a kérlelhetetlen mutatványosok – mi legyen
velük? Miféle természetes magyarázat, miféle vég fűzhetné
őket együvé mind? Garp érezte, hogy megállt a tudomány,
csak az ösztönében bízott, hiszen az juttatta idáig is.
Ösztöne pedig azt súgta, hogy hagyja A Grillparzer
penzió-t, amíg a végéig be nem tekintheti.
Garp viszonylagos érettségének semmi köze nem volt a
tapasztalatához. A jó ösztönére számíthatott igenis, meg az
elszántságára, a korosztályáénál nagyobb türelemre,
munkaszeretetére. Ha a Tinchtől tanultakat is
hozzácsapjuk, ennyi volta tudománya. Bécsi életéből
csupán két mozzanat ragadta meg igazán: anyja szikla hite,
hogy kitelik tőle egy könyv, és hogy pillanatnyi életének
legjelentősebb kapcsolata egy prostituálthoz fűzi.
Életbölcsességet is e két mozzanatból merített.

168
 Mint mondani szokás, félretette A Grillparzer penzió-t.
Majd ha megadatik, gondolta. Annyit tudott, hogy több kell
hozzá, s hogy a többet most csak úgy szerezheti meg, ha
tovább figyeli Bécset. Bécs pedig veszteg maradt, és tűrte
a figyelmét. Charlotte életéből sok mindent megfigyelt,
figyelte anyját is, de a szeme fiatal volt a látáshoz. Tudta,
hogy távlatra lesz szüksége, a jelenségek rendeződésére.
Majd megadatik, hangoztatta, s mintha újabb
birkózóidényre készült volna magasugrással, körök
futásával kis salakpályán, súlyemeléssel, azaz majd ilyen
értelmetlen s mégis szükséges gyakorlatokkal.
Még Charlotte-nak is van távlata, gondolta el. Azt pedig
tudván tudta, hogy anyjának van. Garp szerint a világ még
korántsem volt oly jól betekinthető, mint Jenny Fields
szerint. Sejtette csupán, hogy maga idővel épít majd
világot – s akkor a való világ is a kezére játszik.

169
 6
A Grillparzer penzió
Mire a tavasz beköszöntött Bécsbe, Garp még nem járt
a végére A Grillparzer penzió-nak, és az írás kérdéseivel
együtt Charlotte-hoz meg a kollegináihoz fűződő élete is
kimaradt Helennek írt leveleiből. Jenny viszont még
jobban nekimelegedett az írásnak. Megtalálta végre azt a
mondatot, amelyik azóta motozott benne, mióta Garppal és
Charlotte-tal a kéj kérdését feszegették. Nem is volt új
mondat. Élete szövetéből húzta ki, s ezzel kezdte később
nevezetessé vált könyvét.
„Ilyen piszkos fantáziájú világban – így szólt a mondat
– lehetsz a felesége valakinek, vagy a kurvája, vagy az
egyik, vagy a másik állapot felé törekszel.” Ez szolgálta
könyv eddig hiányzó vezérfonalául. Jenny eszmélt, hogy
amint ezt a mondatot tűzte mondanivalója élére, egyben
légkört varázsolt életrajza köré és az egymással feleselő
részleteket is egybecsendítette, mint ahogyan a köd
foglalja össze a tájat, vagy a meleg jut el egy
áttekinthetetlen ház minden zugába. Ez a mondat más
hasonlókra indította, és Jenny, csínvesszőként használva
őket, úgy dolgozott tovább, mintha végtelen szőttest vetett
volna fel.
„Munkát akartam s élni magamban – írta. – Így váltam
kétes neművé.” E mondatból hasította ki címét is: A kétes
nem. Jenny Fields életrajza. E címmel ért meg nyolc
kemény kötésű kiadást, és fordították hat nyelvre – azután
következtek még papírfedeles kiadásai, amelyekből Jenny
akár légiónyi nővért ruházhatott volna az emberi kor
legvégső határáig.

170
 „Aztán gyermeket akartam, de nem olyan áron, hogy a
testemet vagy az életemet mással kelljen megosztanom –
írta Jenny. – Így sűrűsödött körülöttem a gyanú.” Ez volt
tehát a csínvessző.
Mire a tavasz Bécsbe beköszöntött, Garpnak kedve lett
volna az utazáshoz – akár Olaszországba ruccanni ki, akár
kocsit bérelni.
– Te tudsz vezetni? – kérdezte tőle Jenny ártatlanul.
Holott tudta, hogy Garp kocsivezetést nem tanult, hiszen
szükség sem volt rá. – No látod, én sem tudok – mondta
aztán. – Különben is dolgozom, s az írást félbe nem
szakíthatom most. Ha mehetnéked van, menj magad.
Az American Express irodájában, ahová leveleiket
címeztették, ismerkedett meg Garp az első maga korabeli
amerikai utazókkal, két lánnyal, akik a Dibbsben végeztek,
meg egy Boonak becézett fiúval, aki a Bathban
érettségizett. – Mit szólsz hozzánk? – nézett rá az egyik
lány kihívóan. – Egyenest a líceumból jöttünk!
Flossie-nak hívták, és Garp úgy látta, Boo barátnője. A
másik, a Vivian nevű, a Schwarzenbergplatzon egy kis
kávézó asztala alatt a két térde közé fogta, úgy szorongatta
Garp térdét, és nagy szemeket meresztett rá, amíg
vörösborát itta. – Moht holtam a hogorvohnál –
magyarázta –, éh annyi Nohokaint kahtam, hogy nem
tudom, nyitha-e a hám hagy sugha.
– Félárbocon – segítette ki Garp, de magában azt
gondolta: Nosza. Cushie Percy hiányzott neki, és a
prostituáltakkal való állandó kapcsolatában úgy érezte,
kétes neművé válik maga is. Charlotte, mint időközben
kiderült, valójában anyáskodik vele, és Garp hiába
képzelt más mindent is, Charlotte egyébként csak leápolta.
Flossie, Vivian és Boo Görögországnak tartott, azonban

171
szívesen fogadták, hogy Garp három napig Bécsben
kalauzolja őket. E három nap során kétszer Viviannal hált,
mikor a Novocain hatása elenyészett, egyszer pedig ágyba
bújt Flossie-val is, amíg Boo kiment az úticsekkjeit
beváltani és olajat cseréltetni az autóban. Boo a Bath
növendéke lévén nem udvariaskodott egy steeringistával,
de utoljára mégis ő nevetett.
Lehetetlen volt megállapítani, hogy Flossie-tól vagy
Viviantól kapott-e kankót, de az kétségtelennek látszott,
hogy Boo a kankófészek. Garp legalábbis esküdni mert
volna, hogy „bathi kankót” szedett össze. Első jeleinek
megjelenésekor a társaság persze már messze járt, és Garp
kínlódhatott maga a folyással meg az égető vizeléssel.
Ilyen csúnya tripper Európában nem is terem, gondolta.
„Elszereztem Boo búval baszott gatyabaját” – írta később,
mert akkor mindjárt nem hajlott a kedve szójátékokra.
Anyjához nem folyamodhatott egészségügyi tanácsért, már
azért sem, mert nem hitte volna Garpnak, hogy kurvától
szerezte a baját. Végül megemberelte magát, és Charlotte-
ot kérte, hogy ajánljon az efféle nyavalyákban járatos
orvost. Bár inkább Jennyhez folyamodott volna, gondolta
utóbb.
– Amerikai létedre lehetne több eszed! – háborgott
Charlotte. – Legalább anyádra lettél volna tekintettel!
Jobb ízlést néztem ki belőled! Az olyanok, akik újdonsült
ismerőseiknek ingyen osztogatják, legalább a
gyanakvásodat felkelthetnék! – Garp bánkódhatott megint,
hogy nem volt nála óvszer.
Ekkora vesszőfutás árán jutott el Charlotte
háziorvosához, egy Thalhammer nevű jó kedélyű doktor
úrhoz. Garp azt látta meg rajta először, hogy bal kezének
hüvelykujja hiányzik. – Pedig valamikor balkezes voltam

172
– tudatta Thalhammer doktor Garppal. – Azonban kellő
akarattal minden akadály legyőzhető. Megtanulhatunk
bármit, ha igazán elszánakozunk – állította törhetetlen
derűvel, és mindjárt meg is mutatta Garpnak, jobb kézzel
is milyen cifrán veti a betűket a receptre. A kezelés nem
volt fájdalmas. Jenny idejében a Bostoni Irgalmasban
bezzeg megtanították volna Garpot örök életére, hogy az
úrigyerek nem mind védett gyerek., Erről a kalandjáról
sem számolt be Helennek.
Tavasz nyíltával a város is mintha bimbóit bontva
mutatkozott volna mind több színével. Garp kedve
azonban elhanyatlott. Úgy érezte, térdig lejárta már a
lábát. Anyját csak közös vacsoráik erejéig szakíthatta el az
írástól. Amikor Charlotte-ot kereste, kolleginái elmondták,
hogy beteg, már hetek óta nem dolgozik. Garp nem
találkozott vele három szombatja a Naschmarkton. Mikor
aztán egy májusi estén a Kárntnerstrassén újból
érdeklődött volna, azt tapasztalta, hogy a kolleginák nem
szívesen szolgálnak hírekkel. Az a kurva, amelyiknek
himlőhelyét mintha barackmag hagyta volna a homlokán,
csupán annyit mondott, hogy Charlotte baja súlyosabb,
mint hitték. A Garppal egykorú, félreszájú és tört
angolsággal beszélő kurva megpróbálta elmagyarázni
Garpnak az anyanyelvén: – Szexbajos.
Az fura baj, gondolta Garp, de mikor elmosolyodott, a
fiatal kurva összeráncolta a homlokát, és hátat fordított
neki.

– Nem érted – mondta a tág keblű himlőhelyes. –

Legjobb lesz, ha kivered a fejedből.
Mikor Charlotte június derekára sem tért vissza a

173
Kärntnerstrasséra, Garp megkereste Thalhammer doktort,
és tőle érdeklődött, hol találhatná. – Nem hiszem, hogy
szívesen fogadná a látogatást – mélázott Thalhammer
doktor –, ámbár az emberi természet megbékél bármivel.

Közel Grinzinghez meg a Bécsi erdőhöz, kinn a

tizenkilencedik kerületben, amerre a kurva se jár, Bécs
mintegy a maga falusi utánzata – utcái még olykor
macskakövesek és a járdákat fák lombjai árnyékolják.
Garp nem ismerte ezt a városrészt, azért a 38-as
villamoson messzire talált kimenni a Grinzinger Alleen, s
vissza kellett gyalogolnia a Billrothstrasse meg a
Rudolfinergasse sarkán álló kórházig.
A Rudolfinerhaus magánsziget az állami egészségügy
tengerében. Ódon kőfalai Mária-Terézia-sárgák, akárcsak
a schönbrunni kastély vagy a felső és alsó Belvedere.
Díszudvarát teljesen körülöleli, és ehhez mérten kerül is
annyiba az itt időzés, mint az Egyesült Államok majd
valamennyi kórházában. A Rudolfinerhaus nem oszt
pizsamát betegeinek, mivel a betegek jobban bíznak a
maguk hálóruhájában. A jómódú bécsiek itt betegeskednek
legszívesebben, az idegenek pedig, akik tartanak az állami
gyógykezeléstől, a szívbajt kapják az árszabásától.
Garp első látogatása idején, júniusban úgy látta, hogy a
kórházat tegnap szült fiatal anyák töltik meg. Később
látnia kellett, hogy a nyavalygó jómódúak mellett akadnak
olyan jómódúak is, akik meghalni tértek ide, akár
Charlotte.
Egyágyas szobában találta, mert, mint Charlotte
elmondta, semmi oka már, hogy a garast a fogához verje.
Garp nyomban látta rajta, hogy napjai megszámláltattak.

174
Fogyott vagy tizenöt kilót, és a maradék gyűrűit a
mutatóujján meg a középső ujján viselte, oly aszott volta
keze, s a színe a Steering folyó sós vizének jege. A
látogatás nem lepte meg, de annyira tele volt
fájdalomcsillapítóval, hogy talán nem is lepte volna meg
semmi. Garp egy kosár gyümölcsöt vitt neki, mivel
piacozásaikból tudta, milyen gyümölcsöket szeret.
Charlotte-nak azonban naponta több óráig csövet vezettek
le a nyelőcsövén, és annyira felsértették vele, hogy csak
folyadékot ivott. Garp megevett egypár szem cseresznyét,
amíg Charlotte elsorolta, mi minden részét dobták ki. A
nemi részeit mind, úgy képzelte, s valami kiválasztó
szervének meg a gyomrának egy részét is. – Jaj, és a
melleim, ha igaz – jutott eszébe és hamuszín kezét ott
kulcsolta össze a paplan fölött. Garpnak a paplan alatti
domborulatból úgy tetszett, hogy a melleihez nem nyúltak,
ámbár, gondolta meg később, amilyen ragyogó nő volt
Charlotte, fekszik még az ágyban ma is úgy, hogy a
látszatot tartsa.
– Még isteni szerencse, hogy pénzzel győzöm – mondta
Charlotte. – Elvégre A osztályú kórházban fekszem.
Garp helyeselt. Másnap egy palack borral jelent meg. A
kórház fegyelme a látogatásokat meg a szeszes italokat
illetően laza volt, talán éppen ezt kellett a betegeknek
megfizetniük. – Még ha élve kerülnék is ki innen –
töprengett Charlotte – mihez kezdenék? A muffomat
kirámolták. – Megivott egy kevéske bort, aztán elaludt,
Garp megkérdezte az egyik segédápolónőt, mit akart a
muffal mondani Charlotte, bár volt némi sejtelme. A
segédnővér Garppal egykorú lehetett, talán fiatalabb is
nála. Félrefordult és elvörösödött, amikor a vagány
kiszólás magyarázatára kényszerült.

175
 Garp szépen köszönte.
Más látogatása alkalmával Charlotte két kolleginájával
is találkozott. Lányosan, szégyenlősen viselkedtek
Charlotte napfényes szobájának ragyogásában. A
fiatalabbik, amelyik az angolt törte és a Wanga névre
hallgatott, elmondta, hogy kiskorában elesett, mikor egy
üveg majonézzel szaladt haza a boltból. – Piknikelni
indultunk – magyarázta angolul –, aztán én csak a kórházig
jutottam.
Az érett hallgatagabbik, amelyik a barackmag formájú
himlőhelyét éppúgy nem rejthette el, mint a két dézsára
való mellét, az nem magyarázta, hogyan hibásodott meg. Ő
volt a nevezetes Tina, a „kajli munkák” szakértője.
Garp olykor Thalhammer doktorral is összetalálkozott
Charlotte-nál. A kórházat együtt hagyták el egyszer, és
amikor Garp elkísérte a kocsijáig, Thalhammer
udvariasan megkérdezte, beviheti-e a városba. A kocsiban
várakozó csinos kis diáklányt a lányaként mutatta be.
Útközben elcsevegtek a Die Vereinigten Staaten-ról,
méghozzá oly kellemesen, hogy Thalhammer hazáig
elfuvarozta Garpot. Lánya Helenre emlékeztette, mégsem
merte elképzelni sem, hogy találkát kérjen tőle.
Áthághatatlan akadálynak tetszett, hogy apja nemrégen
gyógyította ki a kankóból – és Thalhammer hiába szavalt,
hogy az emberi természet bármivel összebékül, nem hitte,
hogy Thalhammer összebékélne egy gatyabajnokkal.
Garp körül mintha haldoklott volna a város. A nyüzsgő
parkokban és kertekben hullaszagot szimatolt, a nagy
múzeumok nagy mestereinek képei is mind a halált
pedzették. A 38-as villamoson öregek és nyomorékok
zötyögtek a Grinzinger Allee felé, és a Rudolfinerhaus
díszudvarának ápolt gyepszőnyegén az ágyásokban nyíló

176
virágok, ki tudja, miért, temetésekre emlékeztették Garpot.
Eszébe jutottak azok a penziók, amelyekben első heteiket
töltötték Jennyvel szinte már egy éve, a fakult, foszló
tapéták, a poros szobadíszek, a csempe porcelán, a nyivó
ajtók. „Az ember életében – írta Marcus Aurelius – az idő
egy perc csupán... teste a nyüvek tápláléka...”
Az a fiatal segédnővér, amelyiktől a „muff” értelme
iránt érdeklődött, foghegyről kezdett beszélni vele. Egyik
nap, amikor a látogatási idő előtt érkezett, szemtelenül
nekiszegezte a kérdést, hogy ennél a nőnél mit keres
különben is. Családtag talán? Látta Charlotte többi
látogatóját, a cifra kolleginákat, és nyilván arra a
következtetésre jutott, hogy Garp a kikopott kurva
üzletfele. – Anyám – válaszolta neki. Maga sem tudta
miért, nagy elégtétellel látta a megdöbbenést a fiatal
segédnővér arcán. Attól fogva meg is adta a tiszteletet.
– Mit mondtál nekik? – kérdezte tőle Charlotte suttogva
néhány nap múltán. – Azt hiszik, a fiam vagy. – Garp
megvallotta kegyes hazugságát, majd megvallotta
Charlotte is, hogy egy szóval nem kívánta eloszlatni a
tévedést. – Köszönöm – rebegte. – Jólesik a disznókat az
orruknál fogva vezetni. Nagyra vannak a tudományukkal. –
S korábbi formájának romjait megvillantván hozzáfűzte: –
Ha a muffom megvolna, egyszer ingyen is megkaphatnád.
Vagy kétszer féláron.
Garp meghatódottságában könnyekre fakadt.
– Ne gyerekeskedj – rótta meg Charlotte. – Mid vagyok
én neked mégis? – Amikor elaludt, Garp megnézte a
kórlapját, és látta, hogy ötvenegy éves.
Egy héttel később meghalt. Amikor Garp belépett
szobájába, szellőztettek éppen. Ágyát lehántották,
kitakarítottak. Az ügyeletes nővér, egy ismeretlen

177
acélszürke hajú aggszűz a fejét rázta érdeklődésére. –
Frkilein Charlotte – magyarázta Garp – Thalhammer
doktor betege volt.
– Thalhammer doktornak sok betege van – mondta az
acélszürke aggszűz. A névjegyzékből próbált kiokosodni,
Garp azonban nem tudta Charlotte igazi nevét.
Az utolsó lehetőséghez folyamodott. – A kurva –
mondta.
– Tuniillik kurva volt a mestersége.
Az acélszürke aggszűz hűvösen mérte végig. E
pillantásából Garp sem együttérzést, sem idegenséget ki
nem olvasott.
– A kurva, az meghalt – mondta aztán, s Garp most
sejtett a hangjában némi diadalt.
– Egy szép napon kegyed is a sorsára jut – mondta neki,
majd kijutván a Rudolfinerhausból, elgondolta, mennyire
Bécshez méltó volt a válasza. Nesze, te sáros hátú város.
Fogadd ezt a ravatalon.
Azon este jutott el az Operába először. Meglepetésére
olasz volt az előadás, és mivel egy szavát sem értette, úgy
figyelte, mint a templomi szertartást. Utána kisétált a Szent
István-dóm elé, és óriás déli tornyát nézegette. Megtudta
egy feliratról, hogy építését a tizennegyedik század
közepén kezdték és 1439-ben fejezték be. Hátha nemcsak
Bécs halott, tűnődött Garp, hanem felöltöztetett és nyitott
koporsóban közszemlére bocsátott tetem a teljes Európa?
„Az ember java ideje szempillantás... jövője sötét...”
Ilyen gyászos kedvében ütközött bele a Kklitnerstrassén
a nevezetes Tinába. Himlőhelye mintha gyűjtőlencséje lett
volna a város fakó neonfényeinek, zöldeskékben játszott.
– Guten Abend, Herr Garp – szólította meg. – Hallotta
az újságot?

178
 Majd elmagyarázta, hogyan hagyatkozott Charlotte a
javára: egy ingyenfuvar erejéig övé lehet Tina és Wanga,
együtt vagy külön. Együtt érdekesebb volna, vélekedett a
kajli munkákhoz szokott Tina – és persze gyorsabb is. De
hátha Garpnak nincs kedve mindkettőjükhöz? Garp
megvallotta, hogy Wangához bizony nincs. Egykorúak
szinte – sőt azt is elárulta, ami felől Wanga jelenlétében
tapintatosan hallgatott volna, hogy tudniillik a majonézes
üveg valahogy nem tett jót a szájának.
– Akkor engem vihet el két fuvarra – állt rá Tina
jókedvűen. – Egyszer most, egyszer meg amikor az erejét
újból összeszedi. Ne búsuljon Charlotte miatt – fűzte
hozzá. – Ilyesmi megtörténik mindenkivel. – Garp azonban
még így sem akart kötélnek állni.
– Megvár – biztatta Tina –, nem kér enni. – Azzal
barátian alányúlt Garpnak. A meleg tenyere éppen jó
volna gatyapőcnek, gondolta el Garp, de csak meghajolt,
és mosolygott, mint Bécsben szokás, aztán lódult haza az
anyjához.
Élvezte tartózkodásának enyhe sajgását, de tudta azt is,
hogy elképzelnie több öröm, mit tenne Tina közönséges
húsával, mint megcselekedni. Az ezüstszínű heg a
homlokán majd akkora volt, minta szája – Garp nyitott sírt
látott benne, ha a képzeletét jól megeresztette.
Valójában az író rég áhított szent őrületét lelte meg
végre, s mintha teljes világa egyetlen hangnak
engedelmeskedett volna mostantól. „A testnek dolgai nem
különbek a víz járásánál – emlékezett –, a lélek pedig akár
a pára s a köd.” Júliusban fogott neki újból A Grillparzer
penzió-nak. Anyja addigra mára végső simításokat tette
azon a kéziraton, amely hamarosan mindkettőjük életén
fordított.

179
 Jenny a könyvét augusztusra fejezte be, s most ő
nyilvánította azt a szándékát, hogy utazna, hadd lásson
valamit Európából. – Talán Görögországot? – javasolta
Garpnak. – Menjünk vonaton valahová. Az Orient
expresszen kívántam utazni mindig. Hová is tart?
Párizsból Isztambulba, azt hiszem – felelte Garp. –
Azonban jobban tennéd, ha magad utaznál, anyu. Nekem
sok a dolgom.
Kölcsönkenyér visszajár, gondolta Jenny. A ketes nem-
mel annyira torkig volt, hogy még egyszer semmi pénzért
végig nem javította volna. Egyébként azt sem tudta, mit
kezdjen vele. Utazzon haza New Yorkba, és bízza rá élete
történetét valami vadidegenre? Nem bánta volna, ha Garp
elolvassa, azonban látta, hogy birkózik a témájával, és
inkább nem zavarta. Meggondolta azt is, hogy hiába az ő
élettörténete, jórészt mégis Garpról szól, és hátha
kizökkenti fiát a kerékvágásból.
Garp augusztusban szakadatlanul A Grillparzer penzio
végén dolgozott. Helen aggodalmában már Jennynek írt.
„Csak nem meghalt Garp? – tudakolta. – Részleteket
kérek!” Értelmes lány ez a Helen Holm, gondolta Jenny, és
bővebb választ küldött, mint amilyenre Helen számított,
mert összecsomagolta neki A kétes nem-et és néhány
hozzáfűzött sorban tudatta vele, hogy ezen a kéziraton
dolgozott teljes egy esztendeig – s mivel most Garpra jött
rá az írhatnék, szeretné, ha Helen mondana nyílt véleményt
a műről. És talán, toldotta meg Jenny a kérését, Helen
valamelyik tanára meg tudná mondani azt is, mit kezdhetne
a kézirattal?
Garp, ha nem írt, az állatkertben kereste üdülését, a
schönbrunni kastély parkjában. Úgy látta, több épülete
súlyosan megsérült a háborúban, és úgy állították helyre

180
lassan, ahogy az állatok elhelyezése kívánta. Garp
elképzelte az állatokat a háborúban, és e kísérteties kép
indította arra, hogy éjjelente elalvás előtt jobban
beletekintsen a megszállt Bécs történelmi szakirodalmába.
Érdeklődése korántsem volt idegen A Grillparzer penzió-
ban felbukkanó halálmotívumtól – megtanulta, hogy ha ír,
minden kapcsolatos minden egyébbel. Bécs haldoklik,
állatkertje a háborúból nem épült annyira újjá, mint az
emberek otthona. Egy város története család történetére
emlékeztet – bensősége van, talán érzelmessége is, a halál
azonban utoljára elválaszt mindeneket. Életben csak az élő
emlékezet őrizhet meg bármit, az író dolga tehát, hogy a
személyesség eszközével életre varázsolja az emlékeket.
Ahogy egyszer a géppuskatűz által ütött lyukakat
tapogatta házuk kapujában a Schwindgassén, megértette
azt is, mit jelenthet a nagyanya álma.
Helennek megírta, hogy fiatal írónak élnie kell
valakivel mindenképpen, s ha már kell, ő vele élne, akár
feleségül is venné, mert, így okoskodott, a nemi élet
létszükség, viszont a hozzájutás örökös törődés.
Mennyivel egyszerűbb, fedezte fel Garp, egy födél alatt
élni a létszükséggel!
Helen eldobott néhány válaszlevelet, amíg végre
elküldte Garpnak azt, amelyikről tudta, hogy nem teszi az
ablakába. Megfordult-e a fejében, kérdezte Garptól, hogy
ő nem azért tanul, mint az eszeveszett, hogy Garp fejtörés
nélkül juthasson a nemi élethez.
Garp nem teketóriázott a válasszal. Tudatta, hogy most
lefoglalja az írás, majd később magyarázkodik, és Helen
majd a kész műből ítélje meg szándékának komolyságát.
„A komolyságot nem is kétlem – válaszolta Helen –, s e
pillanatban több a soknál az olvasnivalóm.”

181
 Nem kötötte Garp orrára, hogy olvasnivalóját Jenny
ezeregyszázötvennyolc kéziratoldala teszi. S azt még
kevésbé, hogy lenyűgöző olvasmány – bár abban később
megegyezett Garppal, hogy irodalmi gyöngyszemnek nem
mondható.
Amíg Garp a maga jóval rövidebb történetének vége
felé járt, Jenny a következő lépését fontolgatta.
Nyughatatlanságában megvett egy amerikai képes hetilapot
az egyik bécsi újságárusnál, s egy cikkre bukkant, amely
egy jól ismert New York-i könyvkiadó vállalat
szerkesztőjének hőstettéről szólt: a kormány sikkasztásért
elítélt korábbi tagját kirúgta, kéziratával, a sikkasztások
regénynek álcázott történetével együtt. „Regénynek
smonca – idézte a lap a hős szerkesztőt. – A sikkasztásba
belebukott, az íráshoz nem ért... Miért keressen még pénzt
a tyúkszaros életén az ilyen senki?” A kéziraton persze
kaptak a más kiadók, és nem kellett hozzá jóstehetség,
hogy lesz min osztozniuk a szerzővel. „A lelkiismeret néha
mégis rám parancsolja, hogy nemet mondjak – idézte a
szerkesztőt a lap –, még akkor is, ha tudom, hogy az ilyen
smoncáknak van keletjük.” Valóban komoly kritikusok
taglalták aztán, mintha figyelmükre mi sem lehetne
méltóbb. Jennyt azonban annyira levette a lábáról a
szerkesztő becsületessége, hogy a cikket kiollózta a
lapból, s a nevét bekarikázta – rövid neve volt, n int
valami filmcsillagnak vagy mesehősnek: John Wolf.
Fényképet is közölt róla a lap – ápolt, jól öltözött
embernek látszott, a nyüzsgő New Yorkhoz illően, ahol
üzleti érzék és józan ész egyaránt azt súgja, hogy az ember
vigyázzon magára, és öltözzön jól – Jenny Fields
szemében azonban éppenséggel angyalnak tetszett ez a
John Wolf. Ő lesz a könyvem kiadója, gondolta. Hiszen az

182
ő élete nem tyúkszaros, és John Wolf meggyőződhet majd,
hogy joga van pénzt látni belőle.
Garp A Grillparzer penzió sorsát másként gondolta el.
Nem is hozott sokat a konyhára. Először egy „komoly”
irodalmi lapban jelent meg, s úgyszólván senki nem
olvasta. Évekkel később, mikor már a nevét ismerték,
szembeszökőbb formában látott napvilágot, és írtak is róla
szépeket, jogdíjaiból azonban soha nem tellett Garpnak
egy jó kocsira. Igaz, ő A Grillparzer penzíó-tól nem is
remélt egyebet, mint hogy Helen Holm vele éljen, akár
házasságban.
Amikor befejezte az elbeszélését, jelentette anyjának,
hogy most hazamenne, és Helen Holm elébe állna vele –
előbb azonban megküldi neki egy példányát, hogy
elolvashassa, mire hazaérnek. Szegény Helen, gondolta
Jenny, mert csak ő tudta, mennyire kijutott neki az
olvasásból az utóbbi időben. Az is szeget ütött a fejébe,
hogy Garp a Steeringet célozza meg a hazamenéssel – ha
azonban Helen elé akar állni, hát álljon, gondolta. Ernie
Holmnál elvendégeskedhetnek néhány napot. A Kutyafő-
öbölben nyitva áll előttük az atyai ház, ha megpihennének,
vagy új terveket kovácsolnának.
Megszállottságukban egyikük sem gondolta meg, hogy
Európából alig láttak valamit. Jenny egy-kettő
elcsomagolta nővéri egyenruháit, Garpnak pedig nem
maradt egyéb elintéznivalója, mint Tina gondozására
bízott örökségébe – befeküdni. A Grillparzer penzió írása
közben Charlotte hagyatkozása fűtötte Garp képzeletét,
azonban mint még annyiszor tapasztalnia kellett, az írás
kívánalmai nem mindig találkoznak az élet követelésével.
Írásra a képzelete sarkallta, most azonban, hogy az írással
végzett, a valóságot akarta Tina képében. Kiment keresni a

183
Kärntnerstrasséra, azonban a majonézes üveg angolul
gagyogó fiatal áldozata tudatta vele, hogy Tina kikopott az
első kerületből.
– Ilyen az élet – állapította meg Wanga bölcsen. – Verje
ki a fejéből Tinát.
Garpnak kivernie sem kellett a fejéből – a kéjvágy, mint
anyja nevezte, megtette a magáét. Ellenkezése, mint
tapasztalta, az idő múlásával nemcsak megenyhült Wanga
félre szája iránt, hanem éppenséggel tetszett már neki.
Ezért őt vitte el a két ingyenfuvarra, bár tapasztalnia
kellett azt is, amit életében oly sokszor, hogy írás
végeztével megfonnyad minden várakozás.
Tizenöt hónapot töltöttek Bécsben Jennyvel.
Szeptembert írtak megint. Garp és Helen tizenkilenc éves
volt még csak, és Helen készült vissza a főiskolára. A
repülőgépen Bécsből Frankfurtba Garp testében elültek a
kéj (Wanga) utolsó rezgései, és elgondolta, hogy Charlotte
mégis boldogan élt. Elvégre az első kerületből nem kopott
ki életében.
Frankfurtból továbbrepültek Londonba. Garp újra
elolvasta A Grillparzer penzió-t, és remélte erősen, hogy
nem kap kosarat Helentől. Londontól New Yorkig aztán
Jenny is elolvasta az elbeszélést. A maga egyéves
munkájához mérten légből kapottnak ítélte fia művét. Tudta
azonban, hogy az ő irodalmi ízlése fabatkát sem ér, azért
inkább csodálta fia képzeletét. Később többször elmondta,
hogy olyan elbeszélés mindenképp, amilyen egy csonka
családból cseperedett fiatal írótól várható.
Helen későbbi véleménye viszont úgy szólt, hogy az
elbeszélés vége sejteti, milyen lesz majd Garp szerint a
világ.

184
 A Grillparzer penzió
(vége)

A Grillparzer penzió reggelizőjében találkoztunk

aztán Herr Theobalddal meg az éjszakai
nyugodalmunkat háborító vendégseregletével. Tudván
tudtam, mint még soha, hogy apánk ezúttal felfedi
kilétét. – Emberek kézen járnak a folyosón! – kezdte
a háborgását.
– És besandítanak a WC ajtaja alatt! – kapott a
szaván nagyanyánk.
– Az ott! – mutattam vádlón egy magába roskadt
kis szivarra, komáinak, az álomlátónak meg a
magyarnótázónak a társaságában a sarokasztalnál.
– Kézen keresi a kenyerét – mentegette Herr
Theobald, s a kis szivar, mintegy igazolásául,
tenyérre ugrott.
– Ne fáradjon – intette le apánk. – Már láttuk, mi
telik tőle.
– Csak éppen azt nem tudják, hogy más sem telik –
szólalt meg az álomlátó váratlanul. – Gondolták-e,
hogy lábai haszontalanok? Hiányzik a sípcsontja.
Isteni szerencse, hogy legalább a kezén eljár! – S a
kis szivar, bármilyen bajos kézen állva, rábólintott.
– Foglaljon helyet! – kérlelte anyánk.
– A nyomorékság ellen nincs is panaszunk –
csattant fel nagyanyánk –, maga azonban gonosz
ember! – rivallt rá az álomlátóra. – Maga olyanokat
tud, amihez semmi köze! Az én álmomat fecsegte el!
– panaszolta Herr Theobaldnak, mintha a szobájából
loptak volna el valamit.
– Néha gonoszkodik – vallotta meg Herr

185
Theobald. – De nem mindig. S az utóbbi időben
határozottan megemberelte magát. Hogy látja az
álmot, arról meg utóvégre nem tehet.
– Gondoltam, megleckéztetem, nagysád – mondta
meg nyíltan az álomlátó. – Azt hittem, nem árthat. A
férje meghalt jó ideje, s az efféle álmokon rágódni
kár, kivált, ha azt vallja, hogy az álmokra nem ad.
– Hallgasson! – rivallt rá nagyanyánk.
– Csak úgy mondom – csendesedett el az álomlátó.
– Ne mondjon semmit – torkolta le Herr Theobald.
– Én a Vendégforgalmi Iroda embere vagyok –
nyilatkoztatta ki apánk, alighanem csak azért, mert
okosabb nem jutott az eszébe.
– Megszentelt kutyaszar! – hüledezett Herr
Theobald.
– Nem Theobald tehet róla – szólt bele a
magyarnótás. – Mi vagyunk a hibásak. Befogadott
minket, pedig rámegy a cég híre.
– Feleségül vették a nénémet! – sopánkodott Herr
Theobald. – A családban vannak! Mit tehetek?
– Vették? – tudakolta anyánk.
– Hát szóval először énhozzám jött – mondta az
álomlátó.
– Aztán éngemet meghallott énekelni! – dicsekedett
a magyarnótás.
– Amahhoz nem ment hozzá – mentette a helyzetet
Theobald, és a társaság bocsánatkérőn nézett a
hasznavehetetlen lábú kézenjáróra.
– Egy cirkuszi számban szerepeltek valamikor –
magyarázta Theobald –, csak aztán a politika
beleköpött a levesükbe.
– Mink voltunk Magyarország eleje – düllesztette

186
mellét a magyarnótás. – Hallották-e hírét a Szolnoki
Cirkusznak?
– Sajna nem – ingatta a fejét apánk.
– Pedig felléptünk mi Miskolcon is, Szegeden is,
Debrecenben is – mondta az álomlátó.
– Szegeden kétszer – helyesbített a magyarnótás.
– Talán Budapestre is betörünk, ha az oroszok
engedik – mondta a kézenjáró.
– Mert az oroszok neki a sípcsontján furulyáztak! –
vágta ki az álomlátó.
– Az igazat megvallva – mondta a magyarnótás –
őkelme már anélkül született. Bár az oroszokkal így
is volt összekoccanásunk.
– El akarták zárni a medvét – mondta az álomlátó.
– Csak az igazat – figyelmeztette Theobald.
– A nénjét úgy szöktettük meg tőlük – mondta a
kézenjáró.
– Hát mit tehettem egyebet – tárta szét a karját
Theobald befogadtam őket! Csakhogy kit érdekel itt
az ő számuk? Magyar szám az ilyen. Minálunk nincs
hagyománya az unicikliző medvének. Az álmaikra
meg fütyülnek a taplólelkű bécsiek.
– Az igazat megvallva – szólt közbe az álomlátó
nem nekik való álmokat fejtettem én. Egy éjszakai
mulatóban dolgoztunk a Kärntnerstrassén, de onnan
kifáztunk.
– Azt az egy álmot bizony jobban tetted volna, ha
lenyeled – rótta meg a magyarnótás az álomlátót.
– A te feleséged tehetett róla! – tiltakozott az
álomlátó.
– Akkoriban még teneked volta becses nejed –
feleselt a magyarnótás.

187
 – Egy polgári szóra! – vetette közbe Theobald.
– Azóta a bálokat rendezzük a nyomorék
gyermekek javára – magyarázta az álomlátó békítőn.
– Meg az állami kórházak javára dolgozunk
karácsony táján.
– Ha legalább a medvéből kihoznátok valamit! –
békétlenkedett Theobald.
– A nénéd fejével beszélj – tanácsolta neki a
magyarnótás. – Az ő medvéje. Ő nevelte. Azazhogy ő
nevelte félre. Őróla ragadt rá a hanyagság, a lustaság
meg a többi rossz szokás.
– A medve az egyetlen a társulatban, amelyik nem
piszkál engemet – mondta meg a magáét a kézenjáró
is.
– Torkig vagyok ezzel a cirkusszal – szólalt meg
nagyanyánk. – Nekem az ilyesmi nem mulatság.
– Szeretve tisztelt asszonyom – fordult feléje Herr
Theobald –, mi csupán azt bizonygatjuk mind, hogy
nem ártunk senkinek. Keserves időket élünk. A B
osztály azért kellene, hogy több turista térjen be
hozzánk, viszont az áldott jó szívem nem engedi, hogy
a Szolnoki Cirkuszt az utcára tegyem.
– Az az áldott jó szíve! – gúnyolódott az álomlátó.
– A nénjétől fél, mint a tűztől! Almában nem merne
kiszórni minket!
– Ha már álmodni merészelne róla, te befújnád a
nénjének! – állapította meg a kézenjáró.
– Igaz, ami igaz, félek a medvétől – vallotta meg
Herr Theobald. – Az megcselekszi, amit a néném
ráparancsol.
„Ő”, nem „az” – ripakodott rá a kézenjáró. – És ne
is tegezd, légy szíves. Finom medve, nem árt a

188
légynek se – fordult hozzánk. – Körme nincs, de foga
sincs ki a harminckettő.
– Nehezére esik a rágás szegénynek – hagyta rá
Herr Theobald. – Ahogy öregszik, úgy felejti az
illemet.
Hátrapillantottam, és láttam, hogy apánk ezt jegyzi
roppant tömbjébe: „Idősödő medve, szerződés
nélküli cirkusz. A cirkuszhercegnő idomítja mindet.”
Az ablakból láthattuk éppen, mint idomítja a
medvét a járdán. Ebben a reggeli órában gyér volt
még a forgalom. A törvény betűje szerint láncon
kellett volna vezetnie a medvét, póráza a szentelt
víznél nem ért többet. Az asszony ott sétált a járda
szélén jajvörös turbánjában, úgy követte a lomhán
kerekező medvét. Parkolóórától parkolóóráig
taposott, majd rátette a mancsát, s úgy fordult.
Tehetségéhez nem férhetett szó – azonban hova tart
egy medve uniciklin? Ennyit megértett a medve is
nyilván.
– Behozhatná már az utcáról – morgolódott Herr
Thebbald. – A cukrászék panaszkodtak, hogy elijeszti
a vendégeket.
– Erre a medvére úgy jönnek, minta mézre! –
lelkesedett a kézenjáró.
– Némelyike elretten, más meg nekibátorodik –
mondta az álomlátó álmatagon, aztán úgy meredt
maga elé, mint akit kijózanított az igazmondás.
A Szolnoki Cirkusz száma rabul ejtett
mindannyiunkat, olyannyira, hogy a vén Johannáról el
is felejtkeztünk. Mikor aztán anyánk látta, hogy sír,
szólt, hogy állítsam elő a kocsit.
– Megviselte az idegeit a cirkusz – súgta meg

189
apám bizalmasan Herr Theobaldnak. A Szolnoki
Cirkusz pironkodón állt egyik lábáról, illetve egyik
kezéről a másikra.
Kinn a medve odakerekezett hozzám, és átnyújtotta
a kocsi kulcsát. A kocsi ott állt nem messze. – Nem
mindenkinek tetszik, ha így kapja meg a kulcsot –
figyelmeztette Herr Theobald a nénjét.
– Szerintem az ifiúrnak tetszik – válaszolta a
nénje, és beletúrt a hajamba. Énrám úgy hatott, mint
valami bártündér – helyesebben csak éjszaka hatott
úgy, mert napvilágnál inkább a nagynénikéjének
látszott Theobaldnak, mint nénjének, de a két férjének
is inkább az anyósát néztem volna ki belőle. A
medvének mindenképpen anyja volt anyja helyett.
– Gyere ide – szólt rá szeretettel. A medve
lélekszakadva kerekezett oda és megkapaszkodott a
parkolóórában, majd nyalogatni kezdte az üvegét. A
cirkuszhercegnő rántott egyet a pórázán. A medve
rábámult. A cirkuszhercegnő ismét rántott rajta egyet,
s a medve lustán taposni kezdte a lábítót, hol előre,
hol vissza. Mintha érdekelni kezdte volna a
kerekezés, látván, hogy közönsége gyűlik. Szerepelt.
– Ne művészkedj! – szólt rá a cirkuszhercegnő, de
a medve mind gyorsabban taposott, előre, hátra, hol
keresztbe fordult és a parkolóórák körül
kacskaringózott. A cirkuszhercegnő elengedte a
pórázt. – Hagyd abba, Duna! – kiáltott, de a medve
elkanászodott. Egyszerre aztán a kereke odaszorult a
járda széléhez, és a nyeregből rábukott egy parkoló
kocsi ütközőjére. Ahogy rábukott, úgy zöttyent le a
járdaszélre, és látszott rajta, hogy nem nagyon ütötte
meg magát, csak zavarban van. Senki nem nevetett. –

190
Jaj, Duna! – korholta a cirkuszhercegnő, azzal
odament, és leült mellé a járdaszegélyre. A medve
megrázta busa fejét, és nem nézett rá. Szája széléről
nyál cseppent a bundájára. A cirkuszhercegnő kézzel
letörölte, a medve azonban ellökte a mancsával.
– Viszontlátásra! – rikkantotta Herr Theobald
kényszeredetten, amint beszálltunk a kocsiba.
Anyánk lehunyta szemét, és a halántékát dörgölte –
mindig így tett, ha nem akarta hallani, amit beszélünk,
mondván, hogy az egyenetlenkedő család ellen más
fegyvere nincsen.
Nem szívesen kezdtem volna a kocsival
kapcsolatos panaszommal, de aztán láttam, hogy
apám ügyrendre szorítja a családot: roppant
jegyzőtömbjét térdére terítette s úgy tekintett ránk,
mint akik egy szokásos vizsgálattal végeztünk éppen.
– Mit mond a kilométeróra? – kérdezte tőlem.
– Valaki beletett harmincöt kilométert –
válaszoltam.
– Befészkelődött a szörnyű medvéjük – mondta
nagyanyánk. – A szőrét itt látom a hátsó ülésen. A
szagát is itt hagyta.
– Én nem érzek semmit – szimatolt apánk.
– A turbános cigányasszony is itt hagyta a
pacsuliját – tódította nagyanyánk. – A kocsi fedele
táján szimatoljatok – ajánlotta. Segítettem apánknak a
szimatolásban. Anyánk egyre csak a halántékát
kenegette.
A kocsi aljában a fék körül mentazöld
fogpiszkálókat láttam elszórva, abból a fajtából,
amilyeneket a magyanótás szokott viselni a szája
sarkában, akár a zöld pállást. Hallgattam a

191
fogpiszkálók felől. Elég volt elképzelnem a
társulatot, amint a városban kóvályognak a
kocsinkban. A magyarnótás vezet, a kézenjáró integet
ki mellőle az ablakon a lábával – hátul meg, az
álomlátót választván el volt feleségétől ott
terpeszkedik a medve. Busa feje a kocsi fedelét
dörgöli, pusztító két mancsa bő ölében hever.
– Szerencsétlen népség – sóhajtotta anyánk lehunyt
szemmel.
– Hazudozó és bűnöző valahány! – vágta rá
nagyanyánk. – Vajákosok és hazátlanok a loncsos
medvéjükkel!
– Próbálkoztak – mentegette őket apánk. – De hát
nem sikerült nekik.
– Állatkertben a helyük – állapította meg
nagyanyánk.
– Én jól mulattam – mondta Robo.
– A C osztályból bajos kitörni – vélekedtem.
– Alább süllyedtek a Z-nél is – dohogott a vén
Johanna. – Kiestek az ábécéből.
– Mindenképpen megértek rá, hogy levélbeli
figyelmeztetésben részesüljenek – enyhített a súlyos
ítéleten anyánk.
Apánk mintegy áldón megemelte kezét, mi pedig
elcsöndesedtünk. Zavartalanul kívánt jegyezni
roppant tömbjébe. Arca szigort sugárzott. Tudtam,
hogy nagyanyánk bízik az ítéletében. Anyánk is tudta,
hogy a vita hiábavaló. Robo máris unatkozott.
Kicsiny utcák közt kanyarogtam. A Spiegelgassén
jutottam ki a Lobkowitzplatzra. A Spiegelgasse oly
szoros, hogy a kocsink kirakatokban tükröződött
kétfelől – mintha egymásra fényképezett filmen

192
vonultam volna át a városon, akár a tündérmese játék
városán.
– Nem hinném – szólalt meg anyánk, amikor
nagyanyánk elszunnyadt –, hogy az átminősítés akár
lendítene, akár rontana rajtuk.
– Nemigen – ingatta a fejét apánk. – Nemigen. –
De teljes igazságot akkor szolgáltattam neki csak,
amikor évek múltán ismét ellátogattam a Grillparzer
penzióba.
Hogy nagyanyánk éjjel álmában eléggé váratlanul
meghalt, anyánk kijelentette, elege volt a
cigányéletből. Valóságos oka inkább az lehetett, hogy
nagyanyánk álma neki is lidércévé vált. – Ilyen
gebéket! – mondta nekem egyszer. – Tudtam, hogy
lesoványodnak, de ennyire! Hát még a katonák!
Tudtam, hogy elkínzottak, de ennyire!
Apánk kivált a Vendégforgalmi Irodából, és egy
lopásokra szakosodott szállodai és áruházi helyi
nyomozóirodánál helyezkedett el. Új állásában
örömét lelte, csupán karácsony táján nem volt
hajlandó dolgozni, mert úgy vélekedett, hogy a
népnek e szentelt időben szíve joga a tolvajlás.
Szüleink öregségükben megbékéltek, és sejtésem
szerint nem jártak messze a boldogságtól. Az is igaz,
hogy nagyanyánk álmát elnyomta a valóság,
leginkább Robo sorsának képében. Magániskolát járt,
és ott szerették is, de első éves egyetemista korában
házi készítésű bomba ölte meg. Pedig nem is volt
politikus alkat. Szüleinknek írt utolsó levelében ezt
olvasom: „A diákfelkelések radikalizmusát általában
túlértékelik. Az igazság annyi, hogy a menzán
moslékot mérnek.” E levél megírása után bement a

193
történelem-előadásra, és a bomba szétszaggatta.
Szüleim halála után elhagytam a dohányzást, és
rákaptam az utazásra ismét. Második feleségemmel
tértem vissza aztán a Grillparzer penzióba. Az
elsővel még Bécsig sem jutottam el.
A penzió nem sokáig őrizhette meg apánk által
megajánlott B osztályát, sőt, mire visszatértem, nem
szerepelt már az osztályozott penziók sorában sem.
Herr Theobald nénje vezette, valamikori
cigányosságából kivetkőzötten, mint valami aggszűz
nagynéni. Elhízott, és haját vörösesre festette –
lábosok tisztogatásához alkalmazott bronzszálú
sikárlónak tetszett a feje. Rám már nem emlékezett,
csupán a kérdéseim tették gyanakvóvá. Mivel múltja
felől tájékozottnak bizonyultam, sejtette alighanem,
hogy a rendőrségnek dolgozom.
A magyarnótás megugrott – valami nőt megint
elbűvölt a hangja. Az álomlátót viszont úgy vitték – a
sárga házba. Tulajdon álmaival nem bírt, és éjjelente
vérfagyasztó ordításaira riadt a penzió. Eltávolítása,
mesélte Herr Theobald nénje, szinte egybevágott a
Grillparzer penzió B besorolásának elvesztésével.
Herr Theobald elhunyt. A hallban a szívéhez
kapott, és vége volt. Azt hitte éjjel, besurranó tolvaj
jár a házban, közben csupán Duna, az unatkozó
medve kísértett a folyosókon az álomlátó hátrahagyott
csíkos öltő ruhájában. Hogy Herr Theobald nénje mi
végre öltöztette fel így, azt éppen nem kötötte az
orromra, csupán annyit árult el, hogy a tébolyult
ruhájában kerekező medve látványa terítette le Herr
Theobaldot.
A kézenjáróval is súlyos baj történt. Karórájának

194
szíjvégét mozgólépcső fogai csípték be, ilyenformán
nem bírt leugrani, majd a nyakkendőjét – bár
nyakkendőt ritkán viselt, mert kézen jártában a földön
vonszolta – csípte be a mozgólépcső, és megfojtotta
vele ott helyben. A mögötte torlódók hátráltak egy-
egy lépést, és jó időbe beletelt, amíg kezdtek végre
átlépegetni rajta. Sok gonosz szerkentyű van a
világon, és bizony egyet sem kézenjáróknak
terveztek.
Ezek után, mesélte Herr Theobald nénje, a
Grillparzer penzió a C osztályból is kiesett, s az
igazgatás terhe oly súllyal nehezedett a vállára, hogy
Dunára mind kevesebb ideje maradt. A medvén az
aggkori elhülyülés csúfjelei ütköztek ki. Egyszer a
postást zavarta le a márványlépcsőkön, akkora
sietséggel, hogy a szerencsétlen egy lépcsősort
zuhant, és a csípőcsontját törte. A baleset a hatóság
fülébe jutott, és Herr Theobald nénjét rászorította
arra a régi városi tilalomra, hogy nyilvános helyen
állatot szabadon nem tarthat. Dunát kiakolbólították a
Grillparzer penzióból.
Egy ideig ketrecben tengődött az udvaron, a kutyák
meg a gyerekek azonban nem hagyták nyugtát, és a
bérház körfolyosóiról ételt meg még sokkal
rosszabbakat szórtak le a ketrecébe. Duna alamuszi
lett és fondorlatos. Mímelte csak az alvást, s egyszer
megette valakinek a macskáját. Ezután két ízben is
megmérgezték, és Duna már az evéstől is irtózott
ebben a veszedelmes környezetben. Herr Theobald
nénje nem tehetett egyebet, oda kellett ajándékoznia a
schönbrunni állatkertnek. De még az elajándékozás
sem volt sima ügy. Duna betegeskedett, elhullajtotta

195
fogait. Attól tartottak, ragadós a nyavalyája. Aztán
mivel emberhez hasonlatosan, emberek közt élt oly
sokáig, az állatkerti élet eseménytelenségébe sem
igen törődött bele.
Másrészt a Grillparzer udvarán csúzt szedett
össze, és egyetlen szép tehetsége, a kerekezés is
lassan elenyészett. Amikor az állatkertben először
kapta meg az uniciklijét, elesett vele. Valaki, aki
nézte, kinevette érte, márpedig amiért Dunát csak
kinevették, magyarázta Herr Theobald nénje, azt ő
soha nem tette többet. Dunának végül szegényházává
lett a schönbrunni állatkert, és odakerültének
második hónapját sem érte meg. Herr Theobald
nénjének nézete szerint magát emésztette el, mivel
domború mellkasán kiütések támadtak, s a szőrt le
kellett beretválni róla. Márpedig a csupasz medvét,
magyarázta el neki egy ápoló, a frász szokta kitörni.
Megtekintettem a megürült ketrecet a penzió rideg
udvarában. A madarak nem hagytak benne egy
gyümölcsmagot, csupán a sarkában tornyosult a
medve odakövesedett ürüléke. Életet nem lehelt már
a szaga sem, éppannyira nem, mint a Pompejiben
kiásott tetemeké. Ki tudja, miért, Robo jutott
eszembe. Őutána ennyi sem maradt.
Mikor a kocsimba visszaszálltam, elkedvetlenített
az is, hogy a kilométer-számlálón egy méter többletet
nem láttam. Senki a penzió lakói közül nem furikázott
vele.
– Amikor majd illő távolságban leszünk a te
drágalátos Grillparzer penziódtól – mondta második
feleségem a kocsiban –, szeretném, ha
elmagyaráznád, minek hoztál ebbe a koszfészekbe.

196
 – Nagy sora van annak – sóhajtottam, s az járt az
eszemben, mennyire hiányzott Herr Theobald
nénjének elbeszéléséből mind a lelkesedés, mind a
keserűség. Lapályos volt a története, mint az olyan
elbeszélőké, akik megszokták, hogy végül minden
rosszra fordul. Sem a tulajdon életében, sem
társaiéban nem látta a különösséget – mintha csupán
nevetséges és hiábavaló küzdelmet vívtak volna az
újraminősítésért.

197
 7
Még kéj
Helen hozzá is ment Garphoz, mert úgy ítélte, kezdetnek
jó az elbeszélése. Tetszett az öreg Tinchnek is. Csupa té-
téboly és siralom – áradozott Garpnak, és azt ajánlotta,
küldje el A Grillparzer penzió-t az ő legkedvesebb
irodalmi folyóiratának. Garp elküldte, és három teljes
hónapot várt erre a válaszra:

Az elbeszélés érdekessége mérsékeltnek mondható.

Sem a nyelvhez, sem a formához semmit hozzá nem
tesz. Véleményünk kérését mindenképpen
köszönettel nyugtázzuk.

Garp nem értette az elutasítás indoklását. Megmutatta a

levelet Tinchnek. Ő sem értette.
– Al-alighanem az új-új-új elbeszélés érdekelné őket.
– Az mi? – tudakolta Garp.
Tinch maga sem tudta bizonyosan. – Al-alighanem az
új-új-új forma és nyelv iránt ér-érdeklődik az is –
vélekedett. – De hogy miről szo-szo-szokott szólni, azt vé-
végképp nem tudom. Szerintem le-leginkább tulajdon
magáról.
– Hogyhogy tulajdon magáról?
– Af-afféle elbeszélés lesz az el-elbeszélésről.
Garp most sem értette, de a fontos az volt, hogy
Helennek tetszett az elbeszélés.
Majd tizenöt évvel később, amikor harmadik regénye
jelent meg, Tinch legkedvesebb irodalmi folyóiratának az
a szerkesztője, aki az elutasítást írta, levelet eresztett meg

198
Garpnak, ezúttal igen hízelgőt, és arra kérte, küldjön
valamit újabb írásai közül. T. L. Garpnak azonban
tündökletes volt az emlékezőtehetsége, és a mérgét jól
befőzte. Megtalálta a régi elutasítást is, amely szerint az ő
elbeszélésének érdekessége csupán „mérsékeltnek
mondható”. A levél elbarnult a kávéfoltoktól, és a
sokszoros hajtogatásban megtöredezett, Garp azonban
ezenmód borítékba tette, és elküldte a folyóiratnak e levél
kíséretében:

Érdeklődésem folyóiratuk iránt csupán

mérsékeltnek mondható, s azóta sem újítottam meg
sem a nyelvet, sem a formát. Hogy véleményemre
pályáztak, azt mindenképpen köszönettel
nyugtázom.

Garp egyénisége nem tűrte a sérelmet. Helen

szerencséje az volt, hogy ő maga sem született konokság
híján, mert anélkül hamarosan megutálta volna Garpot az
önbecsüléséért. De ilyenformán jól összejöttek. Akárhány
házaspár él együtt, amíg évek múltán ráébrednek, hogy
nem szeretik egymást. Mások rá sem ébrednek. Ismét
mások a legkellemetlenebb pillanatban ocsúdnak. Helen
és Garp alig ismerte egymást, csupán sejtéseiket táplálták,
házasságukban is, s a konok fejük szerint hullámzottak
érzelmeik.
Leginkább azonban nem elemezték szét a kapcsolatukat,
mert melyik-melyiket a maga pályafutása foglalta el.
Helen a főiskolát két éven belül a füle mögé tette, és
huszonhárom éves korára az irodalom doktora lett, első
állását pedig, egy tanársegédi helyet az egyik
leányfőiskolán huszonnégy éves korában foglalta el.

199
Garpnak öt évébe telt, amíg első regényét megírta, ez a
regény azonban meghozta neki a fiatal író tisztességét, még
ha sikere nem is járt pénzzel. A pénzt akkor már Helen
kereste mindkettőjükre. Amíg egyetemre járt és Garp a
regényét írta, Jenny állta a számlát.
Jenny könyve első olvasásra jobban megdöbbentette
Helent, mint Garpot – utóvégre Garp vele élt mindeddig, s
a különcködését ismerte. A könyv sikere azonban
meglepte, méghozzá kínosan. De arra semmiképpen nem
számított, hogy belőle úgy legyen beszéd tárgya, mint más
könyvének főszereplője, mielőtt még a maga szerzősége
jogán perdülhetett volna ki a közfigyelem színterére.
John Wolf, a becsületes szerkesztő se felejtette el azt a
reggeli pillanatot soha, amikor Jenny Fields megjelent
nála a szerkesztőségben.
– Betegápoló nővér keresi – jelentette égre emelt
szemmel a titkárnője, mint aki megbizonyosodott, hogy
főnökét gyermektartásért fogták üldözőbe. Sem ő, sem
John Wolf nem tudhatta, hogy a nővér nem csecsemőt hoz a
táskájában, ha nem egy ezerszázötvennyolc lapos
kézirattömeget.
– Rólam szól – tudatta John Wolffal Jenny, amikor a
súlyos kéziratot kiemelte a táskájából és íróasztalára
helyezte. – Mikor olvassa el? – John Wolfnak úgy tetszett,
hogy akár kivárná ezen helyt. Rápillantott az első
mondatra („Ebben a piszkos fantáziájú világban...”), és azt
gondolta: Na öcsi, ettől a csodabogártól hogy szabadulsz?
Később inkább az izgatta, hogy Jenny nem hagyott nála
telefonszámot, pedig mindenképp és azonnal értesítette
volna, hogy igenis ezt a kéziratot kiadja. Honnan sejtette
volna, hogy Jenny Fields a Steering tanintézetben
vendégeskedik Ernie Holmnál, és hajnalig beszélgetnek

200
naponta, mint két olyan szülő, aki felfedezte, hogy
gyermekeik összeházasodnának.
– Ugyan hova lesznek minden éjjel? – tűnődött Jenny,
mert annyit látott csak, hogy a két gyerek kettő-háromig elő
nem kerül, pedig az éjjel is esett. Esett hajnalig. S még
kocsijuk sincsen.
Hol lettek volna, ha nem a birkózóteremben? Helennek
persze volt hozzá kulcsa. S a szőnyeg kényelmesebb és
ismerősebb volt a számukra bármi ágynál. Nem szólva a
nagyságáról.
– Azt mondják, gyermekeket akarnak – panaszolta
Ernie. – Helennek előbb el kellene végeznie az egyetemet.
– Garp se fogja befejezni a regényét soha, ha gyerekek
nyínak a nyakán – jósolta Jenny. Elvégre amiatt kellett
tizennyolc esztendőt várnia neki is, amíg könyvét
egyáltalán elkezdhette.
– Elszánt népség – mondta Ernie mindkettejük
vigasztalására.
– Az a legkevesebb – vélekedett Jenny.
– Nem értem, miért nem elég nekik, hogy együtt éljenek
– töprengett Ernie. – Ha az együttélés beválik,
összeházasodhatnak, és alapíthatnak családot.
– Énnekem már az nem fér a fejembe, minek élne egyik
a másikával – mondta Jenny Fields.
Ernie mintha megütődött volna. – Maga se bánta, hogy
Garppal együtt élhet – emlékeztette Jennyt. – Én pedig
szívesen élek Helennel, és ha eljár az iskolába, hiányzik.
– Nem az együttélésről van szó, hanem a kéjről –
olvasta a fejére Jenny zordonan. – Kéjben fuldoklik a
világ.
Ernie-t aggasztották az ilyen kinyilatkoztatások. Nem
tudta még, hogy Jennyt éppen az effélék teszik majd

201
hírességgé.
– Meginna velem egy üveg sört? – érdeklődött inkább,
hogy másra terelje a szót.
– Nem, köszönöm.
– Derék gyerekek szerintem – mondta Ernie, mintegy
vigasztalásul ismét.
– Sok derék gyerek veszett már a kéjvágy örvényébe –
okoskodott Jenny Fields sötéten, Ernie Holm pedig
kilopakodott a konyhába és maga itta meg az üveg sörét.
A kétes nem-nek leginkább A kéj című fejezete zavarta
Garpot. Azt még lenyelte, hogy törvénytelen
származásával vált nevezetességgé, de azt már
bajosabban, hogy az olvasók kamaszkori kutyálkodásain
csámcsogjanak. Helen mulatott a fejezeten, noha
megvallotta, hogy nem érti, miért vonzódik Garp a
kurvákhoz.
„A kéj a legkülönb embereket kiforgatja mivoltukból” –
írta Jenny Fields, és ez a mondat kivált bőszítette Garpot.
– Ennek fogalma nincs se kéjről, se kéjvágyról! –
dühöngött Ernie. – Érezni soha nem érezte! Ezt nevezem
szaktekintélynek! Mintha növény akarná jellemezni az
emlősök ösztönvilágát!
Más kritikusai szelídebbek voltak Jennyvel, s bár a
komolyabb folyóiratok olykor megrótták hanyag
szerkesztéséért, a tömeghírközlés általában megértőn
fogadta könyvét. „Mint az első igazán feminista
önéletrajztól várható, épp akkora hévvel magasztalja az
egyik életformát, mint amennyi dühvel pocskondiázza a
másikat” – írta valaki. „Ez a bátor mű szemrebbenés
nélkül állítja, hogy élhet nő nemi kapcsolatok nélkül is” –
írta valaki más.
– Manapság – figyelmeztette John Wolf Jennyt – vagy a

202
várt szót mondja ki a szerző a várt időben, vagy azzal
rántják le, hogy egy fikarcnyi igaza nincsen. – Jenny
azonban a várt szót mondta ki a várt időben, és feszengett
nővéri egyenruhájában, fehéren abban az étteremben,
ahová John Wolf a legkedvesebb íróit hordta, most, hogy
„feminizmusát” annyira az orra alá dörgölték. Valójában
nem tudta, mi fán terem a feminizmus – a női tisztálkodás
tárgyköréből rémlett neki valami, talán a kankó
megelőzésének egyik módja? Mondani ennyit mondott
röstelkedőn, hogy ő csak a meggyőződése szerint való
életet választotta, és mivel választása azóta sem vált
éppen divatossá, úgy érezte, szólnia kell valamit a
védelmében. A gunyoros sors úgy akarta, hogy a
Tallahasseeben működő Floridai Állami Egyetem
hallgatónői igenis divatosnak ítéljék Jenny választását, és
némi vitát támasztottak azzal, hogy eltervezték
terhességüket. Az új divatból New York államában
irányzat lett, és úgy emlegették: ‚Jenny Fieldsezni” – Garp
azonban azt mondta rá: „Grillparzerezni.” Jenny ezután
sem mondott egyebet, mint hogy a nőknek – akárcsak a
férfiaknak – joguk, hogy életük útját megszabják, s ha őt
ezért elmondják feministának, hát lehet, hogy igazuk van.
John Wolfnak igen megtetszett Jenny Fields, de azt
hiába magyarázta neki, hogy könyvének sem dühös
támadóit, sem lelkes magasztalóit nem értheti. Jenny
valóban nem tudta, mennyire „politikus” a könyve – azt
pedig nem is sejtette, hogy politikai célokhoz mennyire
kiaknázzák majd.
– Betegápoló nővérnek tanultam – mondta később,
ártatlanságában lefegyverző sajtónyilatkozata során. – A
betegápoláshoz én vonzódtam azelőtt is, mert aki
egészséges – márpedig én egészséges voltam mindig –, az

203
olyanokon segítene, akik maguktehetetlenek. Könyvem is e
segítő szellemben fogant.
Garp szerint anyja soha nem hagyta el a nővérkedést.
Mellette nővérkedte végig az iskolát, Bécsben a tulajdon
élettörténetének bábája volt, míg végül bajba jutott nőket
állt oda pátyolgatni. Ő lett a nők sziklája, hozzá jártak
tanácsért. A kétes nem fél országra való nőt fedett fel, akik
mind választással vívódtak, s most Jenny példáján
nekibátorodva ráléptek a nem divatos útra.
Jenny Fieldset akármelyik újság megfogadta volna
tanácsadó rovata szerkesztőjéül, ő azonban úgy érezte,
elege volt az írásból, mint ahogy érezte már úgy is, hogy a
művelődésből van elege vagy Európából. Csak a
nővérséget nem elégelte meg soha. Apját, a cipellők
megrökönyödött királyát szívroham vitte el röviddel A
kétes nem megjelenése után, s jóllehet anyja nem okolta
Jennyt a haláláért, Jenny meg éppenséggel nem érzett
lelkiismeret-furdalást, annyit tudott, hogy anyja a
magányos életet nem bírná. Elütött lányától abban is, hogy
az együttélést kora ifjúságától megszokta, és Jenny
elgondolta, hogy ott tébolyogna a kutyafői úri lak tágas
szobáiban, mint aki párjával elveszítette utolsó csöpp
eszét.
Így hát őt is ápolóba fogta, és a kutyafői úri lakban
kezdte el az olyan nők istápolását is, akik az ő teketória
nélküli döntéseitől remélték üdvösségüket.
– Micsoda üdvösség! – panaszolta Garp, holott ő
valóban az üdvözültek boldogságát élte. Első gyermekük
szinte nyomban megszületett. Fiú lett, Duncan. Garp
gyakran elmondta, hogy első regényét azért írta oly rövid
fejezetekben, mert két etetés és két pelenkázás közé
szorított egyet-egyet. – Hogy csupa rövid lélegzet, szinte

204
zihálás – magyarázta később –, az Duncannak
tulajdonítható. – Helen naponta bejárt az egyetemre, azért
már jó előre megegyeztek, hogy a gyerekre Garpnak kell
gondot viselnie. Helen különben meg sem szülte volna.
Garpnak igen tetszett a házhozkötöttség. Etette-pelenkázta
Duncant, és írt, főzött és írt, aztán tovább etetett és
pelenkázott. Helen rendezett háztartásba tért haza, és azt
látta, hogy amíg Garp a regénnyel halad, addig nincs a
számára lélekölő házi munka. Csupán két órára hagyta
Duncant a földszinti lakásban lakó asszonyra, amíg
átugrott a tornaterembe. Később annak a leányfőiskolának
különcévé vált, ahol Helen tanított, mert ott futotta
végtelen köreit a hokipálya körül, és ott gyakorolta a
kötélugrást az iskola tornatermének talajgyakorlatokra
rendelt részében. Csupán a birkózás hiányzott neki, és
szemére hányta Helennek, hogy nem olyan főiskolán
vállalt tanítást, ahol birkózócsapat működik. Panaszolta
Helen is, hogy főiskoláján az irodalom tanszék kicsiny, s
hogy a diákfiúk mennyire hiányzanak, de az állás
egyébként megfelelt neki, ezért úgy határozott, megmarad
benne, amíg jobb nem kínálkozik.
Új-Angliában az a jó, hogy minden közel esik minden
egyébhez, így aztán sűrűn látogathatták Jennyt az öbölben
és Ernie-t a Steeringben. Garp Duncant is elvitte olykor a
Steering birkózótermébe, s ott hömbölygette a szőnyegen,
akár a labdát. – Itt birkózott apád – magyarázta neki.
– Itt cselekedett apád mindent – mondta Helen
Duncannak, és persze Duncan nemzését értette azon az
esős éjszakán, amikor a Seabrook Tornacsarnok
birkózótermének faltól falig érő bíbor szőnyegére
szorultak.
– Nos, végül megkaptál – suttogta Helen könnyesen

205
Garp fülébe, Garp azonban elterült a szőnyegen, és a
mennyezetre meresztett szemmel tűnődött, hogy ki kapott
meg kit.
Amikor Jenny anyja is meghalt, Jenny sűrűbben
látogatta Helent és Garpot, ámbár Garp mindig tiltakozott
azok ellen, akiket anyja, mint mondta, uszályaként vonszol.
Mert Jenny Fields leglelkesebb híveinek kicsiny
csapatával utazott, vagy olyanokkal, akik éppen a tanácsát
várták, vagy egy képzelt nőmozgalom tagjaival. Mindig
került olyan ügy vagy alkalom, amelyhez Jenny fehér
egyenruhája kellett a szónoki emelvényen, jóllehet Jenny a
maga jószántából nemigen szólalt meg, s ha mégis, szűken
mérte a szót.
A többi beszéd elhangzása után rendszerint elővezették
A kétes nem szerzőjét – ámbár fehér egyenruhájában
kivirított a közönségből amúgy is. Az ötvenes éveit taposó
Jenny Fields megmaradt szép termetű, ápolt és
semmitmondó nőnek. Felkelt ülőhelyéből, és ennyit szólt:
– Helyes – vagy olykor – Nem helyes – alig többet. Ő lett
az a döntőbíró, aki a döntést tulajdon életén tanulta, s azt
várták tőle éppen, hogy női sorskérdésekben tegyen
igazságot egy szóval.
Garp, ha ilyen cirkuszt látott, füstölgött napokig.
Egyszer egy nőknek szánt lap újságírónője jelent meg nála,
hogy kikérdezze, milyen érzés egy híres feminista fiának
lenni. Mikor az újságírónő látta, és meg is mondta a
szemébe Garpnak, hogy valójában a háztartásbeliek életét
éli, Garp felfortyant.
– Azt teszem, amit jónak látok! – harsogta. – Anyám is
azt tette mindig! Csak éppen, amit tett, azt ő látta jónak!
Az újságírónő azzal kezdte szorongatni, hogy kifakadása
keserűségre vall. Persze szomorú lehet, sugallta álnokul,

206
világszerte ismert anya jeltelen író fiának lenni. Őt csak az
szomorítja el, vágott vissza Garp, ha az emberek
értetlenek. Őt nem teszi féltékennyé anyja sikere,
legfeljebb új szövetségeseiben talál kivetnivalót. –
Azokban a maskarákban, akik rajta élősködnek – nyomta
meg a szót.
A nőknek szánt lapban megjelenő cikk utóbb rámutatott,
hogy anyján élősködik Garp is, de attól, mert ő jómódban
él, még nem kell a nőmozgalommal epéskednie. Garp
ekkor értesült először „a nőmozgalom”-ról.
Néhány nappal később Jenny ismét meglátogatta. Egyik
gorillája volt vele – hallgatásba burkolózó, nagydarab
dacos nő, aki csak megállt Garpék lakásának ajtajában, és
a kabátját nem volt hajlandó levetni. Ellenségesen
nézegette a kis Duncant, mintha attól tartott volna, hogy a
gyerek képes és hozzáér.
– Helen a könyvtárban van – tudatta Garp Jennyvel. –
Én meg éppen sétálni vinném Duncant. Eljössz? – Jenny
kérdőn tekintett a nagydarab nőre. A nő vállat vont. Anyja
új gyöngéje könyvének sikere óta, gondolta meg Garp,
hogy ilyen meghasonlott emancikákat ápol, akiknek
legfőbb bajuk, hogy A kétes nem-et nem ők írták, és a
sikerét nem ők aratják le.
Bosszantotta, hogy anyja néma kísérője feszengésre
készteti tulajdon lakásában. Talán a gorillája csakugyan?
Szinte látta, amint a kérlelhetetlen leszboszi testőr egy
ökölcsapással teríti le az anyja fehér egyenruháját
markolászó férfiakat.
– Csak nem a nyelvével van baja ennek, anyu? – súgta
Jenny fülébe. A nagydarab nő fensősége kezdett
tűrhetetlenné válni. Megpróbált vele szóba elegyedni a kis
Duncan is, de a nő merő tekintete elhallgattatta. Jenny

207
halkan tudatta Garppal, hogy valóban azért nem szól, mert
nincsen nyelve. – Kivágták – fűzte hozzá.
– Jesszus – hűlt el Garp. – Hogy történt?
Jenny égnek emelte a tekintetét. Ez a szokása fiáról
ragadt rá. – Csakugyan nem olvasol semmit? – kérdezte
Garptól. – Végképp nem érdekel, mi zajlik a világban? –
Valóban, Garpot a világ jóval kevésbé érdekelte, mint az a
világ, amelyet ő épített napjában. Anyja viselkedésében is
az ingerelte éppen, hogy amióta a női politikába
ártakozott, azóta egyebet sem hallani tőle, csak újságot.
– Most ez a legújabb újság? A híres nyelvvesztés,
amelyről olvasnom kellett volna?
– Ugyan már – legyintett Jenny fáradtan. – Nem véletlen
vesztette el nyelvét ő, hanem készakarva.
– Mármint hogy valaki készakarva metszette ki?
– Ez történt.
– Ne beszélj! – álmélkodott Garp.
– Nem hallottál Ellen Jamesről?
– Nem én – vallotta meg Garp.
– Nos, azóta társaság alakult Ellen James tragikus
történetének emlékezetére.
– Mi történt vele mégis? – tudakolta Garp.
– Két férfi megerőszakolta tizenegy éves korában, aztán
kimetszették a nyelvét, hogy el ne mondhassa, kik vagy
mifélék voltak. Ostobaságukban eszükbe nem jutott, hogy
egy tizenegy éves lány írhat is. Ellen James pedig oly
aprólékosan leírta a két férfit, hogy elfogták, elítélték és
börtönbe zárták mind a kettőt. A börtönben aztán megölte
őket valaki.
– Barátom! – suttogta Garp. – Szóval a hölgy Ellen
James? – És frissen kélt tisztelettel tekintett a nagydarab
hallgatag nőre.

208
 Jennynek ismét fölakadt a szeme. – Nem ő – felelte. – Ő
csupán az Ellen James Társaság egyik tagja. Ellen James
maga gyerek még, kese hajú kislány.
– Szóval az Ellen James Társaság tagjai szótlanságot
fogadtak – következtetett Garp –, mint akinek nyelvét
metszették?
– Dehogy. Mint mondtam, a társaság tagjainak nincs
nyelvük – magyarázta Jenny. – Kivágatták, hogy Ellen
James sorsa ellen tiltakozzanak.
– Barátom! – ütődött meg Garp, és újult utálattal bámult
a nagydarab nőre.
– Ellen-Jamesiánusoknak nevezik magukat – fűzte hozzá
Jenny a történethez.
– Ne is mesélj nekem ilyen baromságokat, anyu!
– Tudni akartad, azért mondtam el, hogy ez a nő itt
Ellen-Jamesiánus.
– Ellen James mennyi idős most? – érdeklődött Garp.
– Tizenkét esztendős. Egy éve erőszakolták és
csonkították meg.
– S ezek az Ellen-Jamesiánusok... Ezek közgyűléseket
rendeznek, elnököt, pénztárnokot választanak?
– Miért nem őt kérded? – hárította át a kérdést Jenny az
ajtót támasztó „liftajtóra”. – Mintha olyasmit mondtál
volna, hogy nem vagy kíváncsi rájuk.
– Minek kérdezzem, ha nincs nyelve, amivel
válaszoljon? – dühöngött Garp.
– Írni tud. Az Ellen-Jamesiánusok jegyzőtömbbel
járnak, arra írják, amit mondanának. Az írást ismered,
nem?
Garp mégsem úszta meg ennyivel az Ellen-
Jamesiánusokat. Akármennyire hátborzongató volt is Ellen
James sorsa, a gyomra kavargott, ha egyik savanyú képű

209
felnőtt majmolójával találkozott, aki valami hasonló
szövegű nyomtatott kártyát tolt az orra alá:

Szia! Martha vagyok, Ellen-Jamesiánus. Tudod-e,

mi az?

Aki nem tudta, annak újabb kártyát toltak az orra alá.

Garp az Ellen-Jamesiánusokban látta azt a fajta nőt, aki
az ő anyját isteníti, hogy otromba ügyüknek megnyerje.
– Mondok én valamit ezekről a néma nőstényekről, anyu
– bökte ki egyszer. – Ezeknek alighanem egy lyukas garast
nem ért a mondókájuk soha, azért a nyelvük kivágásával
nem vesztett sokat a világ. Sőt inkább ők lehettek
megverve a nyelvükkel, mint a harang.
– Sok rokon érzés nem lakik a szívedben – állapította
meg Jenny.
– Ellen Jamesszel együtt érzek.
– A maguk módján megszenvedtek mind – mondta
Jenny. – Azért tömörülnek társaságba.
– És a tömörülést újabb szenvedéssel pecsételik meg?
– A nemi erőszak minden nő baja – jelentette ki Jenny.
Garp pedig utálta anyját az általánosításaiért. Ez a
dühöngő demokrácia, gondolta.
– Eszerint minden férfi baja is. Legközelebb, ha
erőszakos nemi köszörülésről hallok, lemetélem a
pöcsömet és a nyakamba akasztom. Tisztelettel adózol
majd a hősiességemnek?
– Őszinte megnyilvánulásokról beszéltünk – mondta
Jenny.
– Ostoba megnyilvánulásokról beszélünk – szögezte le
Garp.
Első Ellen-Jamesiánusa azonban örökre megragadt az

210
emlékezetében – a nagydarab nő, amint ott álldigált
lakásában anyjával. S mikor elpályázott végre, cédulát
nyomott Garp markába, mint valami borravalót.
– Anyu kocsiba száll gorillástul – súgta oda Helennek,
amint búcsút intettek. Aztán olvasta csak el a gorilla
hátrahagyott üzenetét.

Belőled kettő nem ér fel anyáddal!

– így szólt.
Anyjának mégsem volt mit a szemére hánynia, mert
ötéves házasságukat is fizette, akár a katonatiszt.

Első regényét azért címezte Halogatás-nak, tréfálkozott

Garp, mert az írása elnyúlt, akár a rétestészta. Pedig csak
a gondos munka késleltette. Garp nem volt a halogatások
embere.
Regényét „történelminek” bélyegezték. Bécsben
játszódott a háború évei során, 1938-45-ben, majd a
megszállás időszakában. Főszereplője egy fiatal
anarchista, aki az Anschluss után lapulni kényszerül, úgy
várja az alkalmas pillanatot, hogy üthessen a nácikon.
Várakozása azonban halogatásnak bizonyul. A regény
csattanója, hogy a náci hatalomátvételt sem kellett volna
megvárnia – azonban még oly fiatal akkor, hogy nem
tekintheti át a helyzetképet. Anyja sem plántál
világosságot az elméjébe, mert kapzsi öregasszony, a
politika nem érdekli, csak elhunyt férje vagyonának
megőrzése.
A fiatal anarchista a schönbrunni állatkert őre a háború
éveiben. Amikor aztán Bécs népe éhezni kezd és az

211
éjszakai repülőtámadások során többször kifosztják az
állatkertet, az anarchista úgy határoz, hogy elszabadítja a
megmaradt állatokat, mert nem tehetnek arról, hogy a
halogatáshoz szokott ország oly könnyen összebékélt a
nácikkal. Csakhogy éheznek az állatok is, és amikor az
anarchista elszabadítja őket, felfalják. „Mint várható
volt”– fűzte hozzá Garp. Az állatokat aztán az orosz
hadsereg bevonulása előtt éhesen kódorgó bécsiek
mészárolják le, „mint várható volt” az is.
Az anarchista anyja túléli a háborút, és a város orosz
övezetébe kerül (Garp ugyanazzal a lakással ajándékozta
meg, amelyikben ők laktak a Schwindgassén). A kapzsi
özvegy idegeit felőrli a megszállás, majd a halogatáshoz
visszatérő Bécs első évében eszmél, milyen ernyedten
szemlélte a náci hatalom erősödését annak idején. A
megszállók kivonultával Bécs a régi medrébe tér, 1956-ot
írunk, de az özvegy gyásza most kezdődik fiáért és
elkínzott hazájáért. A részben újjáépült schönbrunni
állatkertben sétál minden hétvégén, és fiánál tett titkos
látogatásaira emlékezik. Az 1956-os év magyar eseményei
indítják cselekvésre végül, amikor menekültek százezrei
öntik el Bécset.
Hogy felrázza a halogatásba süppedt várost, azt teszi,
amit annak idején a fia: elszabadítja a schönbrunni
állatkert állatait. Azonban a jól táplált állatok most alig
csalhatók elő ketrecükből, és amelyek előjönnek, azokat
mindjárt a parkban befogják, és baj nélkül viszik vissza
ketrecükbe. Csupán egy korosodó medve szed össze
csúnya hasmenést a szökésben. Az özvegy tette jóakaratú,
de teljességgel értelmetlen, és a jelentőségét nem érti
senki. Mikor őrizetbe veszik, a rendőrorvos már végzetes
rákbetegségét állapítja meg.

212
 A sors fintora, hogy sokáig takargatott vagyona javára
válik, és a halálát könnyíti Bécs egyetlen
magánkórházában, a Rudolfinerhausban. Végső álmában
azt látja, hogy néhány állat, egy ázsiai feketemedvepár
mégiscsak megszökik. S végső látomása az, hogy
szaporulatukból majd új honos állatfajtája származik a
Duna-völgynek.
Ez azonban csak a vívódás látomása, mert az özvegy
halála után megdöglik a beteg medve is az állatkertben.
„Ennyit érnek napjainkban a forradalmak” – írta az egyik
kritikus, aki egyébként „antimarxista regény”-nek nevezte
a Halogatás-t.
Mások dicsérték történelmi háttérkutatásának
alaposságát, ami Garpot nem hatotta meg. Magasztalták
eredetiségéért, és fiatal szerzőkre nem jellemző tág
látóhatáráért. Szerkesztője, John Wolf egyetértésével meg
sem említették a borítólap „fülén”, hogy ez a nevezetes
feminista hős, Jenny Fields fiának első regénye, mégis alig
akadt kritikus, aki a körülményt említetlen hagyta volna.
„Szinte hihetetlen, hogy Jenny Fields immár nevezetes
fia azzá serdült, amivé maga is óhajtott” – írta egyikük. Az
efféle játszi utalások igen bosszantották Garpot, mert az ő
művét miért nem tárgyalhatják érdemei vagy hibái szerint?
John Wolfnak kellett rávezetnie arra a keserves igazságra,
hogy az olvasók legtöbbjét művénél jobban izgatja a
személye.
„Az ifjú Garpot még mindig a medvék foglalkoztatják –
írta egy másik okos, akiben azért lakott annyi filoszi
türelem, hogy a Grillparzer-novellát kiássa folyóirati
temetőjéből. – Talán ha megnő, ír egyszer majd
emberekről is.”
Irodalmi színre lépése mindenképpen jelentősebb volt a

213
szokásosnál – és zajosabb is. A regényt persze nem
kapkodták, és T. L. Garp nevét sosem tette közismertté –
nem vált „a háztartásban nélkülözhetetlenné” sem, ahogy
Garp gúnyolta anyja sikeres művét. De hát nem is szánta
annak, és ő sem született milliók kedvencének – ezt John
Wolf megjósolta jó előre.
„Mit vártál? – Írta neki. – Ha híres és gazdag akarsz
lenni, keress más szakmát. Ha az írás érdekel, ne
nyavalyogj. Jelentős művet alkottál, jelentőségéhez mérten
ismertettük meg a közönséggel. Nem erről a világról való
vagy, ha a sikeréből akarnál megélni. És ne feledd
huszonnégy esztendős korodat. Szerintem telik még regény
belőled.”
John Wolf becsületes és értelmes ember volt, Garpot
mégsem győzhette meg. Az elégedettségtől mindenképpen
távol állt. Némi pénzhez hozzájutott, Helen is fizetésért
dolgozott már – Garp tehát mostantól, hogy Jenny pénzére
nem szorult, szívesebben fogadta a kezéből, amikor mégis
adott. De úgy érezte, hogy egy jutalmat megszolgált:
megkörnyékezte Helent még egy gyerekért. Duncan
négyéves volt, már örült volna a kistestvérnek. Helen
beleegyezett, hiszen tudta, mennyire mentesíti a
gyermeknevelés terhétől Garp. Ha a következő könyvét is
pelenkázások között írná, hát az ő dolga.
Garpot azonban nem a szaporulat vágya hajtotta. Tudta,
hogy túlságosan aggodalmas apa, és azt remélte, a
második gyermek majd könnyít a Duncannal való
kapcsolatukon.
– Boldog vagyok – jelentette ki Helen. – Ha még akarsz
gyereket, csinálunk. Inkább neked kívánnám, hogy ne siess
semmivel, és megnyugvásban keresd a boldogságot. Írtál
egy jó könyvet, s ha majd telik belőled, írsz másikat. Nem

214
így akartál élni?
Garp azonban egyre a Halogatás kritikáin rágódott, és
azt panaszolta, hogy lassan ír. Anyját marta „talpnyaló
emancikáiért”, míg Helen egyszer rá nem pirított: – Sokat
kívánsz. Megkötések nélküli dicséretet, szeretetet. Neked
minden megkötések nélkül kellene. Követeled, hogy a
világ karját tárja és így üdvözöljön: „Szeretem az írásaid,
szeretlek téged.” Beteges követelés az ilyen.
– Pedig ezt mondtad te is – emlékeztette Garp. –
„Szeretem, amit írsz, szeretlek.” Szó szerint.
– De énbelőlem egy van – szólt Helen válasza.
Bizony egy volt csak belőle, és ezt az egyet Garp
„életem legbölcsebb döntésé”-nek becézte. Mert meg
kellett vallania, hogy nem minden döntése sikerült bölcsre
– de házasságuk első öt évében csupán egyszer csalta meg
Helent.
Akkor is futólag egy pótmamával a főiskoláról, Helen
egyik első éves irodalom szakos hallgatónőjével.
Cindynek hívták. Kedvesen bánt Duncannal, s bár Helen
szerint nem volt éppen észlény, olvasta Garp Halogatás-
át, és meghatotta, hogy esténként maga a szerző hordja
haza kocsin. Közben a regény felől kérdezgette. Hogy
jutott ez az eszébe? Miért így írta? Zavart, rebegő, csipogó
kis teremtés volt, és úgy odaszokott a házhoz, minta
galambok a Steering csatornájára. Helen Többsincsnek
becézte. Garpnak azonban nem járt rá a nyelve a
becézésre. A Percy család örökre megutáltatta vele a
beceneveket. Cindy kérdései is tetszettek neki.
Kimaradni készült a főiskoláról, mert úgy érezte, nincs
jó helye növendék lányok közt. Inkább felnőttekkel tanult
volna, férfiakkal, mint mondta, s bár a főiskola nem
parancsolta rá a diákotthont – a második félévben bérelt is

215
lakást magának –, mégis úgy érezte, „korlátozza”, és
hiányzott neki „a valóságosabb környezet”. Garp Bécsét
például valóságosabb környezetnek képzelte, hiába
magyarázta neki Garp, hogy nem valóságos Bécs sem.
Többsincsnek nincs több esze a tyúknál, gondolta Garp, és
oly puha, terelhető, akár a csibe. Ettől azonban még
kívánhatja, eszmélt, akár éppen ezért – hiszen könnyebben
hozzáférhető, mint a kurvák a Wártnerstrassén. Kerülni és
csupán néhány hazugságába kerül majd.
Helen egy nevezetes hetilap kritikáját olvasta fel neki:
„A Halogatás tanulságos történelmi visszhangokkal teljes,
bonyodalmakban gazdag és elragadó mű... Története
felöleli az ifjúság gyötrődésének és elvágyódásának
drámáját.”
– Szarok az ifjúság gyötrődésére és elvágyódására –
jelentette ki Garp, és nyilván az bántotta, hogy nincs vége
máig.
Ami viszont a drámát illeti – házasságának első öt
esztendejében T. L. Garp egyetlen valóságos drámával
került szemközt, az sem az ő életéből támadt.

A városerdőben kocogott, egyszer csak tízévesforma

pucéran szaladó kislányra lett figyelmes. Hátra-
hátratekingetett az ösvényen, és mikor azt látta, hogy
Garpot le nem hagyhatja, végigvágódott az avaron,
eltakarta az arcát, majd az ágyékát, majd a csenevész
mellét. Hideg őszi nap volt. Garp látta, hogy a kislány
szeme kisírt és a combja véres. Amint fölé hajolt, a
kislány sikoltozni kezdett.
– Mi történt veled? – kérdezte tőle, holott tudta jól.
Körülnézett, de nem látott senkit semerre. A kislány

216
felhúzta a horzsolt térdeit a mellére, úgy sikoltozott.
– Nem bántalak – biztatta Garp –, inkább segítenék. A
kislány azonban egyre sikongott. Az ám, jutott Garp
eszébe, a liliomtipró is ilyesmiket mondhatott neki pár
perce. – Hova lett? – kérdezte, aztán hangot váltott, hogy
nyilvánvaló legyen a jó szándéka. – Ha megmondod, hova
lett, megölöm. – A kislány némán bámult vissza rá, a feje
reszketett, két keze a vékony karjait markolászta. –
Először azt mondd meg, légy szíves – biztatta Garp –,
hová lett a ruhád? – Nem adhatott rá egyebet, mint a maga
átizzadt trikóját, de amikor lehúzta, a leányka megint
elkezdte a sikoltozást és eltakarta az arcát. – Ne félj, rád
akarom adni! – És éppen csak ráejtette a trikót, de a
leányka kicsusszant alóla és félrerúgta, majd kitátotta a
száját és megpróbálta az öklét belenyomni.
„Ránézvést meg nem mondta volna senki, fiú-e vagy
lány – írta Garp. – Csupán a mellbimbói enyhe
duzzanatából lehetett lányra következtetni. Szőrtelen
szeméremdombja, csontos keze sem árulta volna el. Talán
a megdagadt szájáról lett volna valami érzékiség
leolvasható, ha a dagadás nem úgy támadt volna, hogy
rávertek.”
Garp kiáltozni kezdett. Az ég fakó volt, levelek
hulladoztak, és ahogy Garp nekiállt a kiáltozásnak, a
kislány fogta a trikóját és magára terítette. Furcsa
csoportkép volt – a kiáltozó Garp lábánál kucorgó kislány
a trikóval – s így bukkant rájuk a lovas rendőrség
járőrkettőse. Mint akik a liliomtipróra s áldozatára
bukkannak, írta Garp később, egyikük a lovával közébük
nyomult, „és kis híján legázolta a kislányt”, a másik Garp
kulcscsontjára sújtott le a gumibotjával. Egyik fele, írta,
mintha nyomban megbénult volna, de nem a másik. Az

217
épen maradt kezével Garp lerántotta a rendőrt a
nyeregből. – Nem én voltam, te hülye! – bődült rá. – Egy
perce találtam itt!
Az avarba lehuppant rendőr rászegezte a pisztolyát. A
másik körülöttük jártatta a lovát, és rákiáltott a kislányra:
– Nem ő volt? – A kislány még a lovaktól is megrémült és
szótlanul pillogott. Talán azt sem tudja, mi történt, futott át
Garp agyán, nem még, hogy ki tette. De a kislány
félreérthetetlenül megrázta a fejét. – Hova lett? – szólt a
nyeregben maradt rendőr következő kérdése, de a kislány
nem vette le a szemét Garpról. Az állát s a két orcáját
dörgölte, mint aki a keze segítségével próbál értekezni.
Vagy szava nincs, gondolta Garp, vagy nyelve – és eszébe
jutott Ellen James.
– A szakállát mutatja – eszmélt a lerántott rendőr, és
feltápászkodott, de pisztolyát nem dugta vissza a
táskájába. – Azt akarja mondani, hogy szakállas volt.
Szakállat viselt akkor Garp is.
– Szóval szakállas valaki – visszhangoztatta Garp. –
Olyan szakálla volt, mint nekem? – fordult a kislányhoz, és
megsimogatta izzadságtól fényes, fekete körszakállát. A
kislány megint csak a fejét rázta, és elhúzta az ujját dagadt
felső ajka fölött.
– Bajusza is volt! – kiáltotta Garp s a kislány
rábólintott, azzal visszamutatott azon az ösvényen,
amelyen Garp futott idáig. Garp azonban nem látott ember
fiát, amióta az erdőbe betért. A nyergében maradt rendőr
fordított a lován, és nagy avarzörgés közepette elporzott a
megjelölt irányban. A másik rendőr a lova pofáját
veregette, de nem szállt nyeregbe. – Takarja be valamivel,
vagy kerítsen neki ruhát – szólt rá Garp, majd megindult ő
is az ösvényen a másik rendőr nyomában. Tudta, hogy

218
szemmagasságból jobban látni sok mindent, mint lóhátról
– ráadásul annyira bízott a lábában, hogy azt hitte,
lehagyja a lovat is, ha kell.
– Hé! Maga csak maradjon! – kiáltott utána a másik
rendőr, de Garp már messzi járt.
A rendőr lovának patanyomában maradt. Fél mérföldet
sem futott, amikor kétrét hajlott emberalakot látott jó két
szökkenésre az ösvénytől a fák sűrűjében. Ráordított, és
fehér bajuszos öregúr fordult feléje. A kiáltás annyira
meglepte, oly zavartan és restelkedőn bámult rá, hogy
Garp már azt hitte, megcsípte a tettest. Berontott a
bozótba, s azt látta, hogy az öregúr vizeléssel végzett
éppen, és a szemérmét gyömöszöli vissza a nadrágjába.
Úgy festett valóban, mint akit rajtakaptak.
– Én csak... – mentegetőzött, de Garp ott termett, s
szinte a képébe nyomta nyírott körszakállát.
– Megérzem rajtad, ha te voltál, bitang! – ripakodott rá.
Az öregúr elhúzódott volna a félmeztelen szörnyetegtől,
Garp azonban elkapta mindkét csuklóját s összezárta az
álla alatt, úgy szimatolt tovább. – Veszteg maradj! Te
voltál az?. Hova tetted a kislány ruháit?
– Kérem! Kérem! – hápogta a megrökönyödött öregúr. –
Én csak illemhelyet kerestem... – A nadrágja hasítékát nem
ért rá begombolni, és Garp gyanakvó szeme azon
állapodott meg.
„A nemi cselekmények szaga félreismerhetetlen – írta
később. – Leplezhetetlen elárad mindenen, akár a kidőlt
sör.”
Garp tehát térdre ereszkedett az avarban, kicsatolta az
öregúr övét, szétrántotta a nadrágját, és a gatyáját is
lehúzta bokáig, úgy vette szemügyre rémült szerszámát.
– Segítség! – rebegte az öregúr. Garp beleszimatolt ősz

219
fanszőrzetébe, aztán elengedte, s az öreg eldőlt,
kalimpálva, hogy a bozót sűrűje fenntartsa. – Istenkém,
segíts! – rimánkodott, de Garp addigra már az ösvény felé
loholt lobogón, sajgó kulcscsonttal.
Az erdő szélén ott téblábolt a lovas rendőr, és a
parkolóban álló kocsikba sandított be, majd a vécéket
rejtő négyszögű téglakunyhót jártatta körül. Néhányan
figyelték, sejtvén, hogy készül valami. – Sehol egy bajusz!
– kiáltotta oda a rendőr Garpnak.
– Ha előbb kiért ide, már rég kocsiba vágódott és
elporzott – szólt vissza Garp.
– Nézzen be a férfivécébe – ajánlotta a rendőr, azzal
egy nőhöz rúgtatott oda, aki pokrócokkal tornyosra rakott
gyermekkocsit tolt.
A nyilvános vécék szaga mindig mellbe taszította
Garpot. Most, amint éppen megtántorodott volna,
fiatalember surrant el mellette. Sima arca volt, oly simára
borotvált, hogy szinte ragyogott. Garp főiskolásnak nézte,
és szűkölőn lépett a belső helyiségbe, akár a hajszolt
kutya. Benézett a rekeszek ajtaja alá, nem lát-e lábat –
persze, ha kezet lát, az sem lepte volna meg. Akkor nézett
csak szét, ki áll háttal, a falnak fordulva a hosszú
vizelőcsatorna mentén vagy az elrozsdált mosdók és
vakoskodó tükrök előtt. A nyilvános vécében azonban nem
volt senki. Garp szimatolt. Nyírott körszakállát már oly
rég viselte, hogy a borotvahab szaga nem ütötte meg az
orrát nyomban. Csupán arra eszült, hogy valami idegen
illat kóvályog a savanyú szagú helyiségben. Akkor nézett
bele a legközelebbi mosdóba és megpillantotta a szőrös
borotvahab labdacsokat.
A főiskolás külsejű, sima képű fiatalember éppen a
parkolón vágott át sietős, de kimért léptekkel, amikor

220
Garp kifordult a téglakunyhóból. – Ő az! – rikkantotta. A
lovas rendőr tanácstalanul bámult a fiatalemberre.
– Nincs bajsza – állapította meg.
– Mivel épp most beretválta le! – kiáltott vissza Garp,
azzal a fiatalember után lódult. Az meg futólépésre váltott,
és a parkolót szegélyező bokrok sűrűjét igyekezett elérni.
Szaladtában mindenfélék hullottak ki a kabátja alól: Garp
ollót, borotvát, borotvahabos dobozt látott elmaradni,
majd ruhadarabokat, lánykaruhákat, egy farmert, hímzett
katicabogárral a fenekén, egy pulóvert, amelynek mellét
vigyorgó béka ékítette. Melltartó persze nem volt az
elhullatott holmik közt. Minek is lett volna? Garp
hulltában kapta el a bugyit – kék pamutbugyi volt, korca
alatt a kék virágot kék nyuszi szimatolta.
A lovasrendőr lerohanta a szökni próbáló fiatalembert.
Aló szügye a fején kapta s ellökte a parkoló salakos
behajtóján, majd hátsó patája mart ki a combjából egy
darabot. A fiatalember összekunkorodott, akár a magzat,
úgy szorította a lábát a törzséhez. Garp odaért, és a kék
nyulas bugyit felnyújtotta a rendőrnek. Többen köréjük
gyűltek – az asszonya feltornyozott gyermekkocsival, két
biciklis fiú, egy vézna ember újsággal a hóna alatt. Ők
hozták a többi mindent, amit a liliomtipró elszórt, a
borotvát, a lányka többi ruhadarabját. Senki nem szólt.
Garp azt írta később, hogy a liliomtipró rövid története ott
hevert a ló patái körül, az olló, a borotvahabos doboz. Hát
persze! Bajuszt ereszt, megtámad egy gyereket, majd
leberetválja bajszát, hiszen a legtöbb gyerek arra
emlékszik.
– Tettél már ilyet? – kérdezte tőle Garp.
– Nem szabad tőle kérdezni semmit – szólt rá a rendőr.
A liliomtipró ostobán rávigyorodott Garpra. – Eddig

221
nem kaptak el – felelte hetykén. Vigyorgása elárulta, hogy
a ló kirúgta az első fogait. Véres lyuk ásított a helyén.
Valami történhetett ezzel az alakkal, eszmélt Garp, hogy
ilyen érzéketlen – akár lórúgásra, akár másra.
Jött az erdei ösvény felől a másik rendőr is.
Kantárszáron vezette a lovát, s a köpenyével letakart
kislány ült a nyergében. Garp trikóját a kezében
szorongatta. De mintha nem ismert volna rá senkire. A
rendőr egyenest odavezette a lovat, ahol a liliomtipró
feküdt, de a kislány rá sem nézett. Az első rendőr leugrott
nyergéből, lehajolt a liliomtipróhoz és arcát a kislány felé
fordította. – Ő az? – kérdezte. A kislány üres tekintettel
bámult rá. A liliomtipró nyerített egyet és vért köpött. A
kislány erre sem rezdült. Garp ekkor vért törölt le a
liliomtipró szájáról és a felső ajka fölé mázolta bajusznak.
A kislány visongani kezdett, annyira, hogy a lovakat
csendesíteni kellett. El nem hallgatott, amíg a második
rendőr el nem vezette a liliomtiprót. Akkor odanyújtotta
Garpnak a trikóját, és veregetni kezdte a ló fekete
sörényét, mintha felfedezte volna, hogy lovon ül.
Garp azt gondolta, hogy az ülés fájhat neki a nyeregben,
de a kislány megkérdezte: – Nem kell ugye leszállnom
még? – Garp örült, hogy legalább a nyelvét nem
metszették ki.
Ekkor pillantotta meg a gondosan öltözött öregurat,
kinek bajsza ártatlannak bizonyult – szelíden bandukolt
kifelé az erdőből, és óvatosan nézett szét a parkolóban.
Azt az őrültet leshette, amelyik a nadrágját lerántotta és
úgy szimatolta, mint valami veszedelmes mindenevő.
Amikor meglátta Garpot a rendőr mellett, láthatóan
megkönnyebbült – azt hihette, hogy Garp kézre került
végre –, és nekibátorodottan elindult a csoport felé.

222
Garpnak megfordult a fejében, hogy eliramodik, mert
tartott a félreértésektől meg a magyarázkodástól, hanem a
rendőr éppen abban a pillanatban fordult hozzá: – A nevét
fel kell írnom. S hogy mivel foglalkozik. Ha nemcsak
azzal, hogy az erdőben szalajtja meg a liliomtiprókat –
nevetett.
– Író vagyok – mondta Garp. A rendőr mentegetőzött,
hogy sosem hallotta a nevét, de Garp tudatta vele, hogy
alig olvashatott tőle, mert a regénye akkor még nem jelent
meg.
– Tehát magának író? – tréfált a rendőr, Garp meg csak
hümmögött. – Hát miből él?
– Feleségem és anyám támogat.
– Akkor azt kell megkérdeznem, ők mivel foglalkoznak
– firtatta a rendőr. – A jegyzőkönyvben tisztáznunk kell a
kenyérkereseti forrást.
A sértett fehérbajuszos csupán a legutóbbi kérdés-
feleletet hallotta és beleszólt: – Sejtettem! Haszontalan
tekergője!
A rendőr rábámult. Kiadatlanságának kora írói éveiben
Garp valóban duzzogóvá vált, valahányszor rászorították,
hogy a megélhetéséről valljon. E pillanatban viszont úgy
érezte, inkább zavart keltene vele, mintsem tisztázná
helyzetét.
– Örülök, hogy elkapták – folytatta az öregúr. – Kies
hely volt ez a városerdő valamikor! Hanem azóta
mindenfélék beszabadultak. Sűríteni kellene az őrjáratokat
– oktatta ki a rendőrt, aki azt hitte, hogy liliomtiprásokra
céloz, azért a nyeregben ülő kislány felé hunyorított, hogy
rá való tekintettel ne részletezze.
– Csak nem ezzel a kicsiny leánykával cselekedte meg!
– jajdult fel az öregúr, mintha most eszmélt volna, hogy a

223
nyeregben ülő kislányon rendőrköpeny lóg és ruhácskáit a
kezében szorongatja. – Ekkora aljasságot! – meredt rá
Garpra. – Hogy fért rá a pofájára? Ugye, megadhatom a
nevemet én is? – fordult a rendőrhöz.
– Minek? – kérdezte a rendőr. Garp nem nyomhatott el
egy mosolygást.
– Még vigyorog, nézzék! – háborgott az öregúr. –
Minek! Hát tanúnak! Én elmondom a magamét akármelyik
bíróságnak, ha ilyen gazembert kell börtönbe juttatnom!
– Minek volt a tanúja mégis? – kérdezte a rendőr.
– Hát... hogy velem is hogy elbánt!
A rendőr Garpra nézett. Garp az égnek emelte a szemét.
A rendőr nem gondolhatott egyébre, minta liliomtiprásra,
de nem értette, miért acsarog Garpra az öreg. – Hát persze
– mondta aztán, hogy elhallgattassa, és felírta nevét-címét.
Hónapokkal utóbb hármas csomagolású óvszert
vásárolt a drogériában, amikor betoppant az öregúr.
– Micsoda! Maga itt! – förmedt Garpra. – Máris
elerisztették? Azt hittem, évekre kivonják a forgalomból!
Garpnak némi idejébe telt, amíg megismerte. A drogista
azt hitte, hogy a vén tojás megzavarodott. Az öregúr
nekiszegezte a bajszát Garpnak.
– Hát már elzüllik a törvény is? Vagy csak a jó
viseletéért erisztették ki? Odabe nem lehet se idős
embereket, se kislányokat szimatolni, mi? Vagy valami
zugügyvéd találta meg a kiskaput? Szerencsétlen gyermek
életében nem felejti az erőszakot, maga meg az erdőben
kóborog szabadon!
– Tévedni tetszik – próbálkozott Garp.
– Tévedés bizony, mert ez Mr. Garp – mondta a
drogista is, noha nem tette hozzá, hogy „az író”. Különben
is azt biggyesztette volna inkább a nevéhez, hogy „a hős”,

224
mert olvasta ő is az erdei liliomtipró-fogás kiszínezett
részleteit az újságban.

SIKERTELEN ÍRÓ SIKERES REGÉNYHŐS!

MEGFOGTA A RENDŐRNEK A LILIOMTIPRÓT!
A HÍRES FEMINISTA FIA MEGTANULTA, HOGYAN
SEGÍTSEN BAJBA JUTOTT LÁNYOKON!

Garpnak az írástól hónapokra elvette a kedvét az eset, a

cikket azonban megjegyezték a környékiek mind, akik
Garpot csak látásból, az ABC-áruházból vagy a
tornateremből ismerték.
Közben megjelent a Halogatás – de a regényt a
hőstettel senki nem kötötte össze. A bolti eladók hetekig
így ajánlották a vásárlók figyelmébe Garpot: – Ő az, aki
liliomtiprókat fogdos az erdőben!
– Miféle liliomtipró volt az?
– Hát a Bajuszos Rém a városerdőben. Kislányokat
szemeit ki.
– Jesszusmárja.
– De íme, Mr. Garp elkapta a frakkját.
– Igazság szerint a lovas rendőr gázolta le – helyesbített
Garp.
– De nemhogy elkapta, még a fogait is kiverte! –
hangoztatta az eladólányok és drogisták örvendező kara.
– A ló érdeme nagyobb volt – szerénykedett Garp.
– Hát Mr. Garp mivel foglalkozik egyébként? –
érdeklődött egy-egy lelkes híve.
A kérdést követő kínos csendben Garp többször
meggondolta, hogy nem főfoglalkozásának kellene-e
vallania a liliomtipró-fogást, vagy a mindenféle tragédiák
megelőzését – valóságos foglalkozásánál hihetőbb lenne

225
az is.
– Írok – nyögte ki végül, és minden alkalommal
csalódottságot kellett látnia híveinek arcán.
Szerencsétlenségére a drogériában még el is ejtette a
hármas csomagolású óvszert.
– Aha! – harsant fel az öregúr. – Ide nézzenek! Ezzel
meg mire készül?
Garp eltűnődött, vajon a legjobb szándékkal mire
készülhetne ezekkel.
– Szabadon a közveszélyes parázna! – folyamodott az
öregúr a drogistákhoz. – Keresi, kit becsteleníthet meg, kit
tehet tönkre!
Az erkölcsbíró vén tojás oly ingerlően hatott Garpra,
hogy már eloszlatni sem kívánta a félreértést – azért meg
éppenséggel nem kért volna bocsánatot, hogy a gatyát
lerántotta róla a városerdőben, inkább mulatott, ha eszébe
jutott a jelenet.
Nem sok időbe telt, amíg Garp ráébredt, hogy az
erkölcsbíróság nem csupán a vén tojásnak szíve joga.
Duncant vitte el egy középiskolai kosárlabda-bajnokságra,
s a bejáratnál döbbenten látta, hogy a jegyszedő nem más,
minta Bajszos Rém, a valóságos liliomtipró.
– Hát téged eleresztettek! – meredt rá Garp. S a
nyomorult szemtelenül mindjárt Duncanra vigyorodott.
– Egy felnőtt, egy gyerek – mondta, s eltépte a jegyüket.
– Hogyhogy kiszabadultál? – tudakolta Garp, de az izmai
beleremegtek az izgalomba.
– Nem volt, aki bemártson – vágta oda a kölök hetykén.
– A hülye kis portéka szólni se bírt. – Garpnak eszébe
ötlött, hogy tizenegy éves korában metszették ki Ellen
James nyelvét is.
Majd a vén tojás villant fel emlékezetében, és nagy

226
barátsággal gondolt vissza rá. Az igazságon akkora
sérelem esett, hogy bizony azon sem csodálkozott volna,
ha egy nő ilyenkor dühében a tulajdon nyelvét metszi ki.
Valami sérelmet ő is ejtett volna a Bajuszos Rémen,
lehetőleg Duncan szeme láttára. Ha hülyére verhetné
erkölcsi leckéül!
A befelé igyekvők azonban tolták. Elállta az útjukat.
– Állj odébb, szőrmók – biztatta a kölök Garpot, és
Garp mintha a világ gonoszságát látta volna
vigyorgásában. S a felső ajkán bajusz serkedt.
Évek teltek el, amíg az áldozattal összetalálkozott. A
kislány addigra felserdült, s ha az meg nem ismeri, Garp
sem ismert volna rá. Egy más városban jött kifelé a
moziból, a lány meg a befelé igyekvők közt állt a
barátaival.
– Nocsak! Hogy vagy? – bámult rá Garp. Örömmel látta
barátai körében talán nem hagyott rajta mélyebb nyomot az
átélt szörnyűség.
– Jó a film? – kérdezte tőle a lány.
– De megnőttél! – bámulta Garp. S amikor a lány
elvörösödött, akkor eszmélt csak, mekkora butaságot
mondott. – Mindenképp jó, hogy ami rég volt, az elmúlt –
ütötte helyre kedélyesen. A lány barátai igyekeztek befelé
és a lány utánuk nézett, hogy megbizonyosodjon, magára
marad-e Garppal.
– Igen, ebben a hónapban végzek – mondta.
– Érettségizel? Hát ilyen régen történt?
– Á, dehogy – nevetett a lány idegesen –, csak az
általánost végzem.
– Ez derék – mondta Garp, és maga sem tudta, miért,
hozzátette: – Elmenjek a záróünnepségre?
– Ne tessék – felelte a lány, s az arcán hirtelen rémület

227
tükröződött. – Ne tessék eljönni!
– Jól van, nem megyek – ígérte Garp szívesen.
Azután is látta még e lányt néhányszor, de az nem ismert
rá, mert ő közben leberetválta a szakállát. – Miért nem
eresztesz megint? – évődött vele Helen. – Vagy ha szakállt
nem, legalább bajuszt! – Garpot azonban a
simaképűségben éppen az erősítette meg, hogy a lány így
sosem ismert rá többet.

„Nyugtalanít – írta –, hogy egyszerre annyi nemi

erőszakkal kerülök szemközt.” Nyilván nemcsak
városerdei kalandjára utalt, hanem a tizenegy esztendős
Ellen Jamesre és hajmeresztő társaságára is – anyjának
maguk lett némáira. Újabb regé nyében évekkel később is
sokat foglalkoztatta a nemi erőszak. Mintha ez az egyetlen
tett taszíthatta volna csupán meghasonlásba – hogy
megutálja egyébként rendületlen nemi ösztönét. Ő ugyan
meg nem kényszerítene soha senkit, gondolta el, mégis
cinkosságba keverednek egymással a férfiak a nemi
erőszak cselekménye által.
Garp bűne a csábítás volt, a kis Többsincs elcsábítása,
és a bűnös cselekedetet a nemi erőszakhoz legfeljebb az
előre megfontolt szándék tette hasonlatossá. Hetekkel
előbb megvette hozzá az óvszert, tudva tudván egyetlen
célját. S vajon a legsúlyosabb bűntetteket nem megfontolt
szándékkal követik-e el mind? Nem a vér öntötte el az
agyát hirtelen, hogy a kívánságának ellene nem
szegülhetett – nem, eltervelte, hogy csak akkor cselekszik,
amikor már Cindy a tulajdon kívánságával nem bír. Ott a
drogériában mégiscsak belenyilallt a bűntudat, amikor az
óvszert elejtette, és a vén tojás rárikkant: – Keresi, kit

228
tehet tönkre! – Hát igen.
Gördített ugyan akadályt bűnös szenvedélyének útjába:
kétszer is eltette végleg az óvszert, de mindig megtalálta.
S aznap este, mikor Cindy utoljára vigyázott Duncanra,
Garp a késő délutáni órákban szinte leteperte Helent.
Vacsorázni indultak, és öltözniük kellett volna, Duncan
vacsorája sem volt még elkészítve, Garp azonban bement
a hálószobába, magukra zárta az ajtót, és megragadta az
öltözködő Helent.
– Meg vagy őrülve? – bámult rá Helen. – Indulnunk
kell!
– A kéjvágy – lihegte Garp. – Ne állj az útjába!
– Tisztelt szatír úr – kötekedett vele Helen –, én az hors
d’oeuvres előtt nem szoktam ilyesmibe fogni!
– Nekem meg te vagy az hors d’oeuvres-öm!
– Ó, hogy köszönjem meg! – rebegte Helen.
– Miért zártátok be, hé? – dörgette meg az ajtót Duncan.
– Ide figyelj, Duncan – kiáltott ki Garp. – Nézz körül
odaki, milyen az idő!
– Az idő? – kérdezte Duncan, és elhagyta a
dörömbölést.
– Szerintem a kertben havazik – mondta Garp. – Nézd
csak meg.
Helen a nevetését is meg a más mindenfajta hangját is
Garp izmos vállába fojtotta. Azon lepődött meg csupán,
milyen gyorsan végzett Garp. Mire Duncan visszaért és
jelentette, hogy a kertben tavasz van, Garp már be is
engedte.
Hogy azonban aznapra nem végzett, azt tudta jól. Azt is,
hogy az óvszer az írógép alatt lapul – a Halogatás
megjelenése óta tétlen írógép alatt.
– Fáradtnak látszol – mondta Helen, amikor a

229
vacsoráról hazafelé tartottak. – Hazavigyem Cindyt én?
– Á, nem számít – motyogta Garp. – Majd én.
Helen rámosolygott és hozzádörgölőzött. – Te délutáni
faun! – enyelgett. – Ilyen előételt mindig szívesen tálalok.
Garp sokáig ült Többsinccsel a kocsiban kinn a lány
lakása előtt. Az időt jól megválasztotta. Cindynek már
kifelé állt a szekere rúdja a főiskoláról, de a városból is,
és szorongó szívvel várta a búcsút legkedvesebb írójától
– vagy inkább élete egyetlen írójától.
– A következő éved, reméljük, jobban sikerül, Cindy –
biztatta Garp. – S ha látogatóba visszajössz, nézz be
hozzánk. Duncannak nagyon fogsz hiányozni.
Cindy belebámult a műszerfal hűvös fényébe, aztán
Garpra tekintett. Arcára könnyek mosták rá teljes
nyomorúságát. – Énnekem te fogsz hiányozni – sírta.
– Énmiattam ne sírjál – vigasztalta Garp.
– Szeretlek – suttogta Cindy, és hosszúkás fejét
esetlenül rábillentette Garp vállára.
– Ne mondj ilyet – tiltakozott Garp, és nem nyúlt
Cindyhez. Még nem. A kígyóként gyűrűző hármas
csomagolású óvszerek türelmesen vártak a zsebében.
Fenn a penészszagú lakásban egyet használt csak el
belőlük. Meglepetten látta, hogy a bútort Cindy már mind
elköltöztette – három tömött bőröndjét tolták egymás
mellé, azon vetettek kényelmetlen ágyat. Garp egy perccel
nem maradt tovább a kelleténél, nehogy Helen
megsokallja az utolsó íróolvasó találkozót.
A leányfőiskola telkén megáradt patak rontott keresztül,
Garp abba vetette a megmaradt két óvszert visszafelé tartó
kocsija ablakából, és mindjárt elképzelte, hogy a
szemfüles éjjeliőr meglátta, leereszkedett a meder
oldalába, hogy megszerezze a bűnjeleit. S az majd rávall

230
elkövetőjére.
De senki nem látta meg, senki nem leplezte le. Helen
már aludt. Amúgy sem tulajdonított volna jelentőséget a
nemi illatnak, mivelhogy gerjedhetett az órákkal előbb is
törvényes ágyban. Garp azonban óvatosságból
zuhanyozott, és tisztán bújt a hitvesi nyoszolyába, úgy
simult Helenhez, aki valami gyöngédséget duruzsolt, majd
ráemelte hosszú combját a csípőjére. Amikor Garp
rezdületlen maradt, hozzádörgölőzött. Garp nagyokat
nyelt, és áhítatosan megtapogatta Helen növekvő hasát.
Duncan egészséges gyerek lett. Garpot első regénye
azzá tette, aki mindig is lenni akart. A kéjvágyat ugyan ki
nem irthatta magából, mégis szerencsés volt, hogy vágya
leginkább Helennek szólt s Helené őneki. Jól elgondolt,
polgári kalandjukhoz újabb gyerek csatlakozik majd.
Életjelért tapogatta Helen hasát. Abban ugyan
megegyeztek, hogy a kedves az volna, ha leányuk születne,
Garp azonban titkon fiút kívánt.
Miért is? Eszébe jutott a lány a városerdőn, a
nyelvetlen Ellen James, és anyja súlyos döntései. Jól járt
Helennel, mert törekvő volt, és nem tőle várta az
útmutatást. De a kurvák is eszébe jutottak a
Kärntnerstrassén, meg a gyerekszülésbe belehalt Cushie
Percy. Legutoljára pedig – mert illatát vagy illatának
emlékét a víz nem moshatta el – a kis Többsincs. Sírt
alatta a bőröndök púpjain, és a szőke gyermekek kék ere
lüktetett a halántékán. S bár nyelvét meghagyta, nem szólt
hozzá, amikor eljött.
Garp a férfiak miatt nem akart leányt. Persze a gonosz
férfiak miatt nem – de még az ilyenek miatt se, gondolta,
mint én vagyok.

231
 8
Gyerek, regény, szerelem másodjára
Másodjára is fiuk született. Duncan kisöccsét Waltnak
nevezték. Rövid neve olyan volt, akár a hód farkcsapása a
vízen vagy a labda pattanása. Walt ott termett a családban,
s négyen lettek.
Garp nekilátott második regényének. Helen a második
állását foglalta el – a leányfőiskolával szomszédos állami
egyetem tanársegédi állását az angol irodalom tanszékén.
Garp végre fiúk tornatermében játszhatott a két fiával, és a
zöldfülűek unalmától Helent is megváltotta egy-egy
tehetségesebb végzős hallgató. Értelmesebb kollégák is
kerültek.
Egyikük volt a viktoriánus regénnyel foglalkozó
Harrison Fletcher. Helen nem annyira az érdeklődéséért
szerette meg, mint inkább azért, mert író volt az ő felesége
is. Az írónőt Alice-nek hívták, s ő is a második regényén
dolgozott, ámbár az elsőt nem fejezte be. Mikor Garpék
először találkoztak Fletcherékkel, azt hitték, talán Alice is
Ellen-Jamesiánus, mert szavát nem lehetett venni.
Harrisont Garp nyomban Harrynak kezdte becézni, és
Harrison úgy örült az új nevének, mint valami kitüntető
ajándéknak. Helen azután is Harrisonnak szólította, de
Garpnak ő lett Harry Fletcher, legelső barátja – bár érezte,
hogy Harrynak nagyobb szüksége van Helen társaságára.
Sem Helen, sem Garp nem tudott kiokosodni a Néma
Alice-en, ahogy egymás közt elnevezték. – Rettenetes jó
regényt írhat – vélekedett Garp –, mert minden szavát
belegazolja.
Fletcheréknek egy lányuk volt, kisebb Duncannál és

232
nagyobb Waltnál, de azt is említették, hogy még egy
gyereket kívánnak. Azonban a mű, Alice második regénye
előbbre való volt – majd ha elkészül, akkor kerítenek sort
a gyerekre.
A két házaspár olykor együtt vacsorázott, noha
Fletcherék, mint mondták, „főttlenkedtek” – azazhogy főzni
egyikük sem főzött –, Garp pedig azt a korát élte, mikor a
leveses fazékja mindig rotyogott a tűzhelyen. Helen és
Harrison legtöbbnyire a tanítást, könyveket és kollégákat
vitattak meg, ebédelni amúgy is együtt ebédeltek a
menzán. Hosszabb lélegzetű beszélgetéseik azonban este
zajlottak, akárhányszor telefonon. Garp együtt járt el
Harryval labdarúgó- és kosárlabda-mérkőzésekre,
birkózók találkozóira, és háromszor hetente squash-t
játszottak, Harry legkedvesebb labdajátékát s egyben az
egyetlen sportját – Garp azonban így is fölért vele, mert
atlétának jobb volt, és az örökös futásban tartotta a
formáját. Oly jóízűeket játszottak együtt, hogy Garp még a
labdajátékoktól való viszolygását is elfelejtette.
Barátságuk második évében Harry elmondta Garpnak,
hogy Alice szívesen járna moziba. – Én azonban nem –
mondta. – Hanem ha te is elmennél olykor, mert Helentől
tudom, hogy szívesen járnál, miért nem viszed el Alice-t?
Alice Fletcher sokat vihogott a moziban, kivált, ha
komoly filmet játszottak, vagy ha nem vihogott, a fejét
ingatta ügyetlenül. Garpnak hónapjaiba telt, amíg
felfedezte, hogy Alicenek valami beszédhibája vagy
ideges gátlása lehet, bár lelki okok is magyarázhatták
beszédzavarát. Garp először azt hitte, a pattogatott
kukorica majszolása teszi a beszédét érthetetlenné.
– Valami nyelvhibád van szerintem – bökte ki végül,
amint kocsin hazafelé igyekeztek a moziból egyik este.

233
 – Lehetfégef – bólintott rá Alice. Olykor csak selypített,
máskor egyéb hibái is kiütköztek, s izgatottságában
akadozott is.
– Hogy halad a regényed? – tudakolta Garp.
– Jól – válaszolta Alice velősen. A múltkor éppen a
moziban vallotta meg Garpnak, mennyire tetszik neki a
Halogatás. – Ideadnál egy részletet?
– Oda – felelte Alice, és tömzsi ujjaival a szoknyáját
sodorgatta, ahogy a lánya szokta fölsodorni, akár a
vászonredőnyt, mind a bugyijáig. Alice azért előbb
megállt a sodrással.
– Valami gyermekkori baleset? – firtatta Garp. –
Mármint a beszédhibád. Vagy veled született?
– Velem fűletett – válaszolta Alice. Megálltak
Fletcherék háza előtt, és Alice megrántotta Garp kabátja
ujját, majd eltátotta a száját és belemutatott, mintha ott
benn nyilvánvalóvá válna minden. Garp azonban nem
látott egyebet, mint apró fogak tökéletes rendjét meg egy
gyermekien vaskos, rózsaszín nyelvet, de a kocsiban sötét
volt, és el nem gondolhatta, mit kell néznie. Amikor Alice
becsukta a száját, sírt – de mosolygott is, mintha ez a
magamutogatás hatalmas bizalom jele lett volna. Garp
bólintott, s úgy tett, mintha mindent értene. Alice az egyik
keze fejével arcát törölgette, másik kezével megszorította
Garp kezét. – Harrifonnak vifonya van egy nővel – tudatta.
Garp csupán afelől lehetett bizonyos, hogy nem
Helennel, de hátha szegény Alice őt gyanúsítja?
– Nem, nem – ingatta a fejét Alice. – Máffal.
– Kivel?
– Egy pifif diákkal! – panaszolta Alice.
Két év is eltelt már azóta, hogy Garp az ugyancsak
„pifif” Többsincset elcsábította. Más pótmamával is akadt

234
kalandja, de oly kérészéltű, hogy szégyenszemre a lány
nevét is elfelejtette. Azóta megfogadta s hitte is szentül,
hogy a pótmamákból ennyi elég lesz. A hír mégsem
tántorította el Harrytól – Harry elvégre a barátja, és Helen
sem közömbös iránta. Viszont húzott Alice-hez is.
Sebezhetőségét úgy viselte, mint a szoros pulóvert tömzsi
testén, s éppen ettől vált imádandóvá.
– Mit nem mondasz! – segített neki a sopánkodásban. –
Tehetnék-e valamit?
– Állipfa le magát, aft mondd meg neki.
Garpnak soha nem esett nehezére leállítania magát –
igaz, nem tanított és a „pififek” nem rajongták körül. Talán
Harry ügye nem is olyan egyszerű. Garpnak nem jutott
különb az eszébe, mint hogy a maga vétkeit vallja meg
Alice lelke könnyítésére.
– Megtörténik a legjobb családban is, Alice.
– Nem a tietekben.
– Énvelem kétszer is megtörtént.
Alice döbbenten tekintett rá. – Pfakif az igaltágot! –
szorította meg Garpot.
– Csakis az igazságot mondom. Kétszer megtörtént –
vallotta Garp. – Egy-egy pótmamával, összesen kétszer.
– Jévuf kereftje! – borzongott Alice.
– Jelentősége egyiknek sem volt – fűzte hozzá Garp –,
mert én szeretem Helent.
– Ev a fontof – állapította meg Alice. – Harrifon engem
fért, írni fem tudok!
Garp a beszédgátlást nem ismerte ugyan, de az
írásgátlással közeli ismeretségben volt, és igen megértette
Alice-t.
– Harry kurválkodik – tudatta Helennel.
– Tudom – felelte Helen. – Mondtam már neki, hogy

235
állítsa le magát, de hiába. Nem telik be vele. Pedig nem is
valami eszes hallgatónő.
– Mit tehetnénk?
– A kéjvágy! – sóhajtotta Helen. – Anyádnak igaza van.
Ez a férfiak baja. Neked kell vele beszélned.
– Alice elmondta, hogy te a pótmamákra szakosodtál –
mondta Harry Garpnak. – Viszont az én nőm nem
akármilyen.
– Nőm! Diáklány, az isten áldjon meg!
– Nem akármilyen diáklány – állította Harry. – De én
nem sumákolok, én becsületesen megvallottam mindent
Alicenek kezdettől. És megmondtam neki, hogy nem kell
tétlenül nyelnie.
– Neki nem állnak diákok a rendelkezésére – vetette
ellene Garp.
– Neki itt volnál te – mondta Harry szemrebbenés
nélkül –, hiszen már úgyis szerelmes beléd.
– Mit tegyünk? – kérdezte Garp Helentől. – Rám akarja
sózni Alice-t, hogy a keze szabadabb legyen.
– Annyit meg kell hagyni neki, hogy nem alamuszi –
mondta Helen Garpnak az éjszakai csendességben, amikor
a szuszogás jelzi, hogy a család több tagból való. Az
emeleti vakszobára nyíló hálószobaajtón át Duncan lassú
lélegzése hallatszott, egy majd nyolcévesé, aki tudja, hogy
van ráérő ideje bőven, Walté, a hebrencs kétévesé, és
Helené, egyenletesen és hűvösen. Csupán Garp fojtotta
vissza a lélegzetét. Fülébe jutottak Helennek a pótmamák?
– Harry eljártatta a száját?
– Akár elmondhattad volna nekem is, mielőtt Alice-nek
az orrára kötöd. Melyik volt a második?
– A nevére már nem emlékszem – restelkedett Garp.
– Elég vacak ügyek – állapította meg Helen. – Nem

236
méltók hozzám se, hozzád se. Remélem, kinőtted az
ilyesmit.
– Ki – felelte Garp, de csupán a pótmamákat értette.
Hogy a kéjvágyat kinőtte-e? Ugyan már. Jenny Fields
Bécsben elevenére tapintott a fiának.
– Segítenünk kell Fletcheréken – jelentette ki Helen. –
Jó barátaink, nem hagyhatjuk a dolgukat ennyiben. – Garp
akárhányszor csodálkozva állapította meg, hogy Helen úgy
intézi az életüket, mintha tanulmányt írna: bevezetőben
kifejti a kérdést, aztán haladéktalanul nekilát a
megoldásnak.
– Harry szerint a diáklány nem akármilyen –
figyelmeztette Helent.
– A férfiak kurvásak – mondta Helen. – Te intézd Alice-
t, majd én megmutatom Harrisonnak, milyen a nem
akármilyen.
Így aztán egyik este, amikor együtt elköltötték Garp
parádés paprikás csirkéjét, Helen utasította Garpot: – A
mosogatást ránk bízhatod Harrisonnal. Te kísérd haza
Alice-t.
– Haza? – álmélkodott Garp. – Már ilyenkor?
– Mutasd meg neki a regényed – fordult Helen Alice-
hez. Mutasd meg neki mindened, én pedig a férjednek
mutatom meg, mekkora seggfej.
– Hé, álljon meg a menet – tiltakozott Harry. – Elvégre
barátok vagyunk, és barátságban akarunk elválni, nem
igaz?
– Te tulok, te! – förmedt rá Helen. – Megkettyinted a
diáklányt, és azt hangoztatod, hogy nem akármilyen, mikor
a feleséged sérted vele! De engem is sértesz! Majd most
megtudod, milyen a nem akármilyen!
– Ne vadulj, Helen – figyelmeztette Garp.

237
 – Neked Alice-en legyen az eszed – vágott vissza Helen
Alice-nek meg azon legyen, hogy ő vigye haza kocsin a
pótmamát.
– Ejnye! – Harrison fülig vörösödött.
– Hallgaff, Harrifon! – kapott hangra Alice is, azzal
megfogta Garp kezét, és felkelt az asztal mellől.
– A férfi mind kurvás – füstölgött Helen, Garp pedig
némán, mint valami nyelvemetszett Ellen-Jamesiánus,
hazakísérte Alice-t.
– Én is hazavihetem a pótmamát – ennyit mondott csak.
– Pfak aftán fieff villa – kötötte a lelkére Alice.
Fennhangon elolvastatta Garppal regényének első
fejezetét. – Hallanám már egyfer – mondta neki –, mert
magam hiába olvafom. – Garp pedig megkönnyebbülten
állapította meg, hogy Alice szövege gyönyörűen hangzik.
Szinte énekelhetőre kottázta álmatag mondatait.
– Zene mindenik – dicsérte Garp, és Alice sírta
boldogságtól. Aztán megcselekedték, amit elvártak tőlük,
és megállapították, hogy akármit tart a közvélemény, ez
nem volt akármilyen.
Éppen itt lesz a hiba, gondolta Garp.
– Mit tehetünk? – kérdezte Helen. Mert neki sikerült
elfelejtetnie Harrisonnal a nem akármilyen hallgatónőt, és
Harrison most Helenben látta élete fényét.
– Te kezdted – figyelmeztette Garp. – Szerintem neked
kell megállítanod is, ha van megállás.
– Nem olyan egyszerű – tűnődött Helen. – Én úgy
ragaszkodom Harrisonhoz, mint a legjobb barátomhoz.
Elveszíteni semmiképpen nem akarnám, csupán hálni nem
szívesen hálok vele.
– Ő bezzeg szívesen hál veled!
– Tudom, ne félj.

238
 – Azt mondja, senki különbbel nem hált.
– Óriási – sóhajtotta Helen. – Alice repesni fog.
– Alice-nek máson jár az esze éppen – válaszolta Garp.
Alice-nek tudniillik rajta járt az esze. Garp ezt jól tudta,
és félt, hogy a mulatságuknak véget kell vetniük. Olykor
maga is azt hitte, hogy Alice-nél jobb nőt nem ölelt
életében.
– Hát te? – szegezte neki Helen a kérdést. („A világon
nincsenek egyenlőségek” – írta Garp később.)
– Én, köszönöm, jól vagyok – felelte most. – Szeretem
Alice-t is, Harryt is, téged is szeretlek.
– Hát Alice?
– Alice engem szeret.
– Nocsak – kapta fel a fejét Helen. – Szóval mindnyájan
szeretjük egymást, csupán annyi a bökkenő, hogy a
Harryval háláshoz nekem nem fűlik a fogam.
– Akkor fújd le a mérkőzést – ajánlotta Garp, és
igyekezett, hogy hangjából kiszűrje a csalódottságot. Alice
akárhányszor elsírta neki, hogy ugye, sose lesz vége (–
Nimpf megálláf! – zokogta).
– Nem javult talán a helyzet, amióta belekezdtünk? –
kérdezte Helen.
– De igen. Bizonyítottál – válaszolta Garp. – A
diáklányról leszoktattad Harryt. Most magadról szoktasd
le, ha tudod. – Hát te meg Alice?
– Ha egyikünk kiszáll, mindannyian kiszállunk – mondta
Garp. – Ezt parancsolja a méltányosság.
– Tudom én, mi a méltányosság, meg azt is, mi
lehetséges emberileg.
A búcsújelenetek Alice-szel, ahogy Garp elképzelte,
sok hiábavaló szóval és tikkadásig űzött szerelmi
csatározásokkal lesznek teljesek – hiú elhatározások édes

239
– verejtékes malasztjai – mert az ilyesmi marad malaftnak,
bifony.
– Szerintem Alice lökött – állapította meg Helen.
– Szerintem Alice író – vágott vissza Garp. – Igazi.
– Mind kurválkodik az író is – motyogta Helen.
– Harry nem hajlandó a tehetséget tekinteni Alice-ben –
böffent ki Garpból.
– Nocsak – motyogott Helen tovább. – Ez volt az
utolsó, hogy a más házasságának mentésébe fogok.
Helennek hat hónapjába telt, amíg Harryt emberségesen
levakarta. A közbülső időben Garp igyekezett minél többet
találkozni Alice-szel, és ráébreszteni, hogy négyesük
előbb-utóbb megbomlik. Élt a figyelmeztetéssel maga is,
bár rettegett a pillanattól, amikor Alice-nek valóban
búcsút kell majd mondania.
– Négyünk közt nincs egyenlőség – mondta Alice-nek. –
Ezért lesz hamarosan vége.
– Ha nimpf egyenlőfég, hát nimpf – vont vállat Alice. –
Eddig fe volt, mégfe lett vége.
– Még nem – hagyta rá Garp. Azóta Alice minden írott
szavát elolvasta fennhangon, és annyit győzködtek az
ágyban, hogy Garpnak a zuhany égette a bőrét, és az
ágyékszorítót nem bírta, ha futott.
– Addig igyekevvünk, amíg lehetfégef – buzdította
Alice lelkesen.
– Nem mehet így, tudod – próbálkozott Garp Harryval,
amíg a labdát ütötték.
– Tudom, tudom – mondta Harry is –, de amíg megy,
addig hadd szóljon, nem igaz?
– Hát nem igaf? – visszhangozta Alice. – Feretf?
Perfe, gondolta Garp, de csak bólogatott.
Mégis Helent kínozta a legjobban, holott a legkevésbé

240
élvezte a mulatságot mindőjük közt, hogy végét kell vetnie,
s amikor vége lett, nem titkolhatta megkönnyebbülését. A
többiek pedig nem titkolhatták sértettségüket, hogy Helen
boldog, mikor ők levertek. Szóba is alig foglalták, hogy
egy hónapig nem találkoznak. Helennek persze naponta
találkoznia kellett Harryval a tanszéken. Garp csupán
egyszer botlott bele Alice-be az ABC-áruházban, egyszer
meg Alice szándékosan nekitolta vásárlókocsiját az ő
vásárlókocsijának. A kis Walt beszorult a gyümölcsleves
és egyéb dobozok közé, Alice kislánya pedig nyikkanni
nem bírt rémületében.
– Ha találkofni nem, legalább öffeütköfni – mondta
akkor Alice. Aztán egyik éjjel felcsengette telefonon
Garpékat álmukból. Helen vette fel a kagylót.
– Nálatok van Harrifon? – tudakolta Alice.
– Nálunk nincs. Csak nem történt valami baj?
– Femmi, pfak itt fimf. Naphoffat nem volt idehava.
– Átmegyek hozzád beszélgetni – ajánlotta Helen. –
Garp meg elmegy és megkeresi Harrisont.
– Inkább Garppal befélgetnék – mondta Alice –, te meg
előáfhatod Harrifont.
– Az nem lesz jó. Garp inkább elboldogul Harrisonnal.
– Velem még jobban elboldogulna, tudom iftenem!
– Sajnálom, nem szolgálhatok vele.
– Én fajnálom, Helen! – sírta Alice a telefonba, és még
sok mindent mondott, amit Helen alig értett, azért átadta a
kagylót Garpnak.
Garp vagy egy óra hosszat hallgatta, s igyekezett
megnyugtatni. Harrison miatt egyikük sem aggódott igazán.
Helen úgy érezte, ő egyszer megtette a magáét, s a
többiektől elvárta, hogy legyen nekik is annyi önuralmuk,
mint neki volt hat hónapig.

241
 – Ha Harrison diáklányok után koslat, akkor meg sem
ismerem – jelentette ki. – Micsoda seggfej! Ha pedig
Alice írónak nevezi magát, miért nem ír? Ha nem fér meg
benne a „fó”, miért telefonba dönti?
Garp tudta, hogy az idő elsimítja ezt a hullámverést is.
Csupán azt nem hitte volna, hogy Alice írásáról való
véleményét is megváltoztatja. A mondatai gördülhettek
zeneien, azonban befejezni nem bírt semmit – második
regényét sem fejezte be, barátságuk évei során nem,
később sem. Szépen ír – magyarázta Helennek kritikusi
csalatkozását –, csak éppen nem tud pontot tenni. Nimpf
megálláf.
Harrynak sem volt megállása. Az egyetem nem kötött
vele újabb szerződést, Helen legnagyobb fájdalmára, mert
a jó kollégát nélkülözhette Harrisonban a legkevésbé.
Csakhogy az a hallgatónő, amelyiket Helen kedvéért ejtett
Harrison, nem hagyta lerázni magát oly könnyen. Sorsát a
tanszéken panaszolta el, és Harry kollégái rosszallóan
ráncolták a homlokukat. Aztán már Helen is hiába
támogatta folyamodását a szerződés meghosszabbításáért,
mert a hallgatónő elbeszélése kiterjedt Helen és Harrison
kapcsolatára.
Még Jenny Fields, a női jogok őrszentje is Garpnak
adott;igazat abban, hogy a tanszék csupán példát akart
állítani Helen szerződésével is: valaki megsúghatta nekik,
hogy ajánlatos lesz, ha nőt is alkalmaznak tanársegédnek,
és éppen Helen jelentkezett. Maga Helen sem hitte, hogy a
szerződését csakis képességeinek köszönheti.
Ő azonban nem keveredett össze a diákjaival. Akkor
még nem. Harrison Fletcher eléggé el nem ítélhető módon
elébe helyezte nemi örömeit a hivatásának. Jutott más
álláshoz így is, és a két házaspár barátságának maradékát

242
talán éppen az mentette meg, hogy Fletcheréknek el kellett
költözniük. Évente talán kétszer találkoztak azután, és a
távolság megenyhítette sértettségüket. Alice levelekben
csillogtathatta hibátlan prózáját Garpnak. A találkozások
és összeütközések (akár vásárlókocsival) lehetősége
ilyenformán megszűnvén, hasonlókká lettek a többi régi
baráthoz, akik közt megelevenedik a barátság, ha olykor
látják egymást vagy hallanak egymás felől, de ha nem, úgy
is jó.
Garp a papírkosárba vetette második regényét, és
második második regénybe kezdett. Az igazi író ő volt,
nem Alice. Nem mintha mondatai dallamosabbak lettek
volna, csupán azért, mert tudta, amit minden művésznek
tudnia kell. Garp így fogalmazta meg: „Ha a végére jársz
valaminek, s újat kezdesz, úgy nő be a fejed lágya.” Még
az úgynevezett kezdetek és végek is illúziók csupán. Garp
sem gyorsabban nem írt, sem többet, mint más, de őt az
egység érzése hajtotta.
Második regényének egységérzése az Alice-ügy
maradék erőiből táplálkozott.

Ez a második regény dagadt a sebző beszélgetésektől s

a sérelmes nemi cselekményektől, de a részvevők mégis
mintha egyre több sérelemre vágytak volna. Erre a
visszásságra több kritikusa felfigyelt, és az egyik „ragyogó
elgondolásnak”, a másik meg butaságnak nevezte. Egy
kritikusa „keserűen igaz”-nak magasztalta a regényt, ámbár
sietve hozzátette, hogy éppen keserűsége miatt minősíthető
csupán „kismesteri klasszikusnak”. Ha az író e
keserűségből „többet szublimál”, okoskodott,
„általánosabb igazságot szögezhetett volna le végül”.

243
 A regény „eszméjét” illetően még több szamárságot
hordtak össze. Az egyik kritikusnak a regény „végső
kicsengésé”-vel gyűlt meg a baja, vagyis, hogy az emberek
csupán nemi kapcsolatokban mutatkozhatnak meg
egymásnak, holott a részletekből inkább az derül ki, hogy
nemi életük során az is bennük reked, amit egyébként
megmutatnának. Garp kijelentette, hogy a regény végső
kicsengéséről nem tud – annyit azért kelletlenül elmondott
az újságírónak, hogy ő véres komédiát szándékozott írni a
házasságról és bohózatot a nemiségről. Később azt írta,
hogy legvéresebben komoly szándékainkat maga a nemiség
teszi bohózattá.
Garp azonban beszélhetett – sőt a kritika is
magasztalhatta vagy leránthatta kedve szerint –, a
regényből nem lett siker. Mindjárt címe, az Összeakadt
szarvak megzavarta az érdeklődőt. A kritika csupán
fokozta zavarát. A Halogatás-nál néhány ezer példánnyal
kevesebb kelt el belőle, és John Wolf hiába vigasztalta
Garpot azzal, hogy a második regények sorsa gyakran ez,
Garp életében először úgy érezte, kudarcot vallott.
A jó szerkesztő egy darabig dugdosott is egy kritikát
előle. Később mégis elküldte neki a nyugati partvidék
egyik lapjából kiollózott cikket, azzal a megjegyzéssel,
hogy szerzője hormonzavarokkal küzd. „Milyen leverő –
ítélt a cikk –, hogy T. L. Garp, a nevezetes feminista Jenny
Fields tehetségtelen fia érzékiségben dagonyázó és
tanulságokban szűkölködő művet dobott a piacra!”
A Jenny Fields mellett felcseperedett Garp éppen nem
azt tanulta, hogy nyomban elfogadja a mások véleményét,
de az Összeakadt szarvak Helen tetszését sem nyerte el,
sőt Alice Fletcher említést sem tett felőle végtelen
szerelmes leveleiben.

244
 Az Összeakadt szarvak-ban két összebonyolódott
házaspár szerepelt.
– Hajjaj – sóhajtott Helen, már amikor megtudta, mi
lesz a regény tárgya.
– Nem mirólunk szól – szögezte le Garp. – Csupán a
tapasztalatainkkal él.
– És még te magyarázod, hogy a regényeknek is
legrosszabb fajtája az önéletrajzi! – sopánkodott Helen.
– De mikor ez nem önéletrajz! Majd meglátod!
Helen nem látta akkor sem, amikor olvasta. Bár nem
Helenről meg Garpról és Harryról meg Alice-ről olvasott
benne, két pár volta szereplője, akik közt egyenlőség nem
lehetett, és nemileg ígéretes kalandjuknak ezért meg kellett
buknia.
A négyes fogat minden tagjának volt valami testi hibája.
Az egyik férfi vak volt, a másik oly csúnyán habogott,
hogy megértése fáradtságot okozott az olvasás során is.
Jenny megrótta Garpot, hogy a szegény megboldogult
Tinch rovására mulat, az írók azonban, mint Garp
fájdalmasan tudta, csupán megfigyelők, és legfeljebb jó-
rossz utánzói a megfigyelt viselkedéseknek. Nem is akarta
ő Tinch emlékét sérteni, csupán a legszembeötlőbb
szokása nyomán mintázott.
– Nem értem, hogyan veszed a lelkedre, hogy egyben
Alice-t is megszégyenítsd – hányta a szemére Helen.
A többi testi hibát is értette, kiváltképpen a női
szereplők testi hibáit. Az egyik nőnek rángógörcsös volt a
jobb karja, s olykor akarata ellenére borospoharakat,
virágcserepeket leütött, gyerekeket nyakon vágott, s
egyszer a férje férfiasságán is majdhogynem csorbát ejtett
egy ágmetsző horoggal. Csupán szeretője, a másik asszony
férje hatott oly jól erre a tehetetlen izomrángásra, hogy a

245
szerencsétlen asszony életében először lett testének
korlátlan ura. A másik asszonyt szelek bántották – vagyis a
fingós élete párja a habogós volt, s vaké pedig az
akaratlan jobbegyenesek asszonya.
Garp javára szólt, hogy legalább író nem akadt a
négyesben. (– Legyünk hálásak a szerző apró
ajándékaiért? – gúnyolódott Helen.) Az egyik házaspár
gyermektelen, és nem is kíván gyermeket, a másik
szeretne. A gyermekre vágyó asszony megfogan,
lelkesedését azonban hűti a többiek aggodalma, ki is az
atya valójában. Az újszülöttben az árulkodó tulajdonságot
keresik – habog-e, üt-e, vak-e? (Garp ezt az epizódot
pálcatörésnek szánta – anyja pártján – a génelméletek
fölött.)
Éppenséggel a jövőbe mutatónak is nevezhető volt a
regény, ha másért nem, mert barátságuk vezeti rá a
párokat, hogy nemi kapcsolatukat meg kell szakítaniuk. A
gyermektelen pár csalódottan elválik később, ámbár
válásuknak kevés a köze a négyes kalandhoz. A gyermekes
pár házasélete viszont megjavul, és a gyermek is látható
testi hiba nélkül fejlődik. A regény utolsó jelenete a két
asszony véletlen találkozása – áruházi mozgólépcsőn
pillantják meg egymást karácsony előtt. A fingós fölfelé
igyekszik, a jobbegyenesek asszonya lefelé, megrakottan
mindketten. Találkozásuk pillanatában az egyik csörgő,
láncos fingot ereszt meg, a másik kivágódó karja
jobbegyenesével leküldi az előtte álló öregembert a lenn
gomolygó tömegbe. Karácsonykor azonban megbocsátó a
hangulat, és nem is sérül meg senki. Az ellenkező irányban
haladó két asszony komor mosollyal nyugtázza egymás
keresztjét.
– Hát nem üti ki a szemeteket, hogy komédia! –

246
lázongott Garp akárhányszor. – Milyen bolond film
készülhetne belőle!
De még az olcsó kiadás jogáért sem folyamodott senki.
S a regény vége legfeljebb annyit árult el, hogy Garp a
grillparzeri kézenjáró végzete óta sem szabadult a
mozgólépcsőtől.
Helen elmondta, hogy a tanszéken senki egy szóval nem
említi az Összeakadt szarvak-at. A Halogatás-on
legalább a jóakaratú kollégák köszörülték a
vitakészségüket, de ez a regény, úgy sejti mindenki,
magánéletüket teregeti ki. Helen egyébként remélte, hogy
Garp kiírta magából a témát, és többé nem tér vissza rá.
– Őrület! Ezek képesek téged is belelátni? – lármázott
Garp. – Hát a kollégáid nem látnak a szemüktől? Te talán
rojtosra fingod az előadótermet? Vagy a tanszéki
értekezleteken beakasztasz a prof álla alá? Vagy a
szerencsétlen Harryt nem értik a diákjai, annyira habog?
Vagy én vagyok vak?
– Hát te aztán vak vagy – hagyta rá Helen. – Hogy mit
tekintesz képzeletnek és mit valóságnak, az nemcsak a te
dolgod, ha a kérdést mások elé bocsátod. A regényben
lévő tapasztalat mindenképpen személyes, hiába köríted
elképzelésekkel. Az emberek joggal látnak minket a
szereplőkben. Olykor magam is azt hiszem, mi magunk
szereplünk benne.
– A vakom ráadásul geológus – füstölgött Garp. – Azon
kapsz néha, hogy sziklákat görgetek? A fingós asszony meg
segédnővér a kórházban. Anyámtól hallottad talán, hogy a
személyeskedésemet panaszolja? Felhányja talán
énnekem, hogy a kórházban nem fingott soha életében, sőt
otthon is a legnagyobb titokban?
Jenny Fields igenis szót emelt az Összeakadt szarvak

247
ellen.
Ítélete úgy szólt, hogy a regény elkedvetlenítően szűk
körben játszódik, és tanulságai sem általánosabbak. – Hát
persze – gúnyolódott Garp. – Egy nő, akit életében nemi
vágy meg nem kísértett, az panaszolja a szűk körű
tanulságokat! Majd olyan jó, mint amikor a szüzességi
fogadalmat tett pápa millióknak szabja meg, gátolhatják-e
a fogamzást! Veszett világ!

Jenny legújabb védence egy Roberta Muldoon nevű,

nemet váltott kétméteres atléta volt, korábban Robert
Muldoon, a Philadelphiai Sasok oszlopos hátvédje.
Roberta korában leadott a száztizenhét kilós súlyából
huszonhetet, mikor a nem – változtató műtét után az
ösztrogénadagok kikezdték hajdani erejét és állékonyságát
– Garp szerint a labdát sem „szúrta meg” már régi híre
szerint, de Jenny Fields mellett így is toronymagasan állt.
Bálványozta Jennyt, mert Jenny könyvéből merített
bátorságot nemének megváltoztatásához egy télen, amikor
a kórházban térdműtétet hevert ki.
Jenny Fields támogatta Roberta ügyét a televíziós
adóknál, amelyek Roberta szerint suttyomban
megegyeztek, hogy nem fogadják fel közvetítőnek a
labdarúgóidényre. Mert Roberta labdarúgói ismeretei nem
csappantak meg az ösztrogén hatására, érvelt Jenny,
ellenben a főiskolákon éppen a nemváltoztatással nőtt meg
szurkolóinak tábora országszerte. Roberta értelmes volt,
jó beszédű, és tájékozott a labdarúgás terén, azért
mindenképpen javított volna a sportközvetítések szokásos
bumburnyákságán.
Garp is megszerette. Labdarúgásról beszélgettek és

248
squasht játszottak. Az első néhány menetet mindig Roberta
nyerte, mert erősebb is, edzettebb is volt –
állékonyságának megcsappanása és testmagassága
azonban Garp javára billentette a későbbi meneteket.
Roberta a televíziós adókkal való perlekedésbe is
belefáradt, de a fontosabb dolgokkal kapcsolatosan új női
szívósság fejlődött ki benne.
– Többet érsz, mint a teljes Ellen James Társaság,
Roberta – szokta dicsérni Garp. Jennynek is jobban örült,
amióta vele jött. Roberta odaállt adogatni Duncannal
órákra, és ígérte neki, hogy elviszi a Sasok egyik
mérkőzésére. Garp ennek az ígéretnek már nem örült
annyira. Elgondolta, hogy Roberta a gyűlölet céltáblájává
lett – meglincselhetik vagy bombákat tehetnek alája –, és
szinte látta, hogy tűnik el a philadelphiai stadion
tömegverekedésében Duncan, majd miképp válik
pederaszta áldozatává.
Azok a gyűlölködő levelek ébresztettek Garpban ilyen
rossz sejtelmeket, amelyek Roberta Muldoon postáját
árasztották el – de amikor Jenny is mutatott neki leveleket
a magáéból, Garp megdöbbent. Anyja népszerűségének az
árnyoldalát soha meg nem gondolta. Voltak, akik epébe
mártott tollal kívántak neki kínos rákhalált, Roberta
Muldoonnak pedig azt írták, remélik, hogy szülei már nem
érték meg a szégyenét. Egy házaspár tudatta Jennyvel, hogy
a legszívesebben elefántondóval termékenyítenék meg
mesterségesen, hogy belülről robbantsák fel. Levelüknek
alája is kanyarították: „Egy törvényesen megesküdt
házaspár.”
Egy férfi megírta Robertának, hogy életében csak a
Sasoknak szurkolt, mivel philadelphiaiak voltak már
nagyszülei is, de most átpártolt az Óriásokhoz vagy a

249
Rézbőrűekhez, és akár New Yorkba vagy Washingtonba is
eljár mérkőzésekre – „de még Baltimore-ba is, ha kell” –
mert Roberta a Sasok csatársorát is összefertezte a
langyosságával.
Egy nő viszont azt a reményét hangoztatta levelében,
hogy Robertát az Oaklandi Törekvők fogják partiba dobni.
Hite szerint a Törekvők, lévén az ország legundokabb
csapata, majd megmutatnák neki, milyen szép dolog nőnek
lenni.
Egy középiskolás csapat hátvédje azt írta Robertának
Wyomingból, hogy szégyelli hátvédi mivoltát, és miatta
átmegy balösszekötőnek.
Egy michigani jobbszélső pedig tudatta Robertával,
hogy ha netán Ypsilantiban jár, akár a vállvédőjét se
csatolja le, ő majd úgy zavarja be neki az ordast.
– Ez mind semmi – mondta Roberta Garpnak. – Néznéd
meg, anyád milyen leveleket kap. Őt gyűlölik csak igazán.
– Anyu – vette elő aztán Garp Jennyt –, miért nem
utazol el egy kicsit? Kapcsolódj ki. Vagy írj egy másik
könyvet. – Soha nem hitte, hogy majd ő ajánlja neki az
írást, csakhogy Garp már a jövendő áldozatot tekintette
anyjában, aki egy gyűlölködő és kegyetlen világ dühét
hívja ki más áldozatok felkarolásával.
Amikor a sajtó faggatta, Jenny gondolkodás nélkül
válaszolta minden alkalommal, hogy újabb könyvön
dolgozik. Csupán Garp, Helen meg John Wolf tudta, hogy
Jenny egy szót nem írt, mióta művét befejezte.
– Én a magam dolgával végeztem – felelte Jenny a
fiának. – Már csak a mások dolga érdekel. Te azonban
jobban tennéd, ha megmaradnál a magadénál – intette,
mint aki szerint a képzelet világában veszélyesebb az élet.
Helen is ilyesmitől tarthatott – olyankor kivált, amikor

250
Garp nem írt – márpedig az Összeakadt szarvak óta eltelt
egy év, és Garp munkátlan tengett. Majd írt megint egy
esztendeig, de a kéziratot papírkosárba lökte végül.
Közben leveleket eresztett meg szerkesztőjének, fejtörést
okozván neki nemhogy válaszírással, még az
elolvasásukkal is. Némelyik tíztizenkét lapon vádolta John
Wolfot, hogy nem tett meg mindent az Összeakadt szarvak
kereskedelmi sikeréért.
„Mindenki utálta – válaszolta John Wolf kertelés nélkül.
– Hogyan vihettem volna én sikerre?”
„Nem is törődtél vele soha” – hányta a szemére Garp.
Utoljára már Helen írt John Wolfnak, hogy legyen
türelemmel Garp iránt – John Wolfot azonban kérlelni sem
kellett, ismerte ő az írók fajtáját.
Garp másokkal bonyolódott levelezésbe. Válaszolt az
anyjának írt gyűlölködő levelekre, mármint arra a kevésre,
amelyikre nevet s címet írt a feladó. Minden igyekezetével
meg akarta őket szabadítani a gyűlölettől. – Népnevelő
leszel, meglásd – figyelmeztette Helen. Garp még Roberta
Muldoon gyűlölőit is megnevelte volna, Robertának
azonban új szerelme akadt, és a gyűlölködés lepergett
róla.
– Először átállsz az ellenfélhez, aztán beleszeretsz a
régi csapatodba! – sopánkodott Garp. – Csöcsös
hátvédben még ilyen unalmasat nem láttam, Roberta! – Jó
barátságban voltak és együtt ütötték a labdát, valahányszor
Jenny belátogatott Robertával a városba, azonban Garp
heverő idejét együtt sem tölthették ki. Duncannal játszott
tehát órák hosszat, és alig várta, hogy Waltot is
befoghassa. Máskülönben ketyegett a türelmetlenségtől.
– Mindig a harmadik regény az igazi – biztatta John
Wolf Helent, mert sejtette, hogy Garp türelmetlensége

251
kikezdte az idegeit, és valami vigasztalót mondania kell. –
Megérlelődik benne hamarosan.
– Honnan veszi? – füstölgött Garp. – A harmadik
regényem még nincs sehol. S amennyit Wolf a másodikkal
törődött, akár azt sem kellett volna megírnom. Ezekben a
szerkesztőkben dagadnak a jóslatok. Ha oly jól tudja, hogy
a harmadik regények az igaziak, miért nem ír mindjárt egy
harmadikat helyettem?
Helen azonban csak mosolyogta és csókolgatta
békítően, és eljárt vele moziba, akármennyire utálta a
mozit. Elégedett volt békítő szerepével, és a gyerekek sem
vallották kárát Garp türelmetlenségének. Jó apa volt, jó
szakács, és a szeretkezéssel is többet foglalkozott most,
mint amikor az írásba temetkezett. Hadd érjen, gondolta
Helen.
Az ő apján korai szívgyengeség jelei ütköztek ki – Ernie
azonban boldogan élt a Steeringben. Telente együtt utaztak
Garppal az iowai nagy birkózótalálkozókra. Helen néha
nem is fájlalta annyira, hogy Garp dologtalan.
– Af idő majd meghovva – mondta Alice Fletcher
Garpnak telefonon. – Kiforitani nem lehet.
– Nem akarok én semmit kiszorítani – tiltakozott Garp.
– Nincs is mit. – De a fejében az járt, hogy a kívánatos
Alice, aki életében semmit be nem fejezett, még iránta
való szerelmét sem, az aligha értheti, mit panaszol.
Aztán hozott a posta neki is gyűlölködő levelet, az
összeakadt szarvak-ért rótta meg egy sértett olvasó, nem
is vak, nem is habogós, nem is görcsben rángó, nem is
fingós. Csupán izgatott volt – de ennyi izgalom éppen
kellett a magába roskadt Garpnak.

Fostoskám! (– írta feltüzelt olvasója – )

252
 Kiolvastam a regényedet. Nagyon jókat mulatol te a
mások baján. Elnéztem a fényképedet a könyv
hátán. Azt hiszed, a nagy hajaddal jogod van
nagyokat röhögni a kopaszokon? Röhögöl az
olyanokon, akik nem élnek jó házaséletet, vagy nem
bírnak elmenni, vagy egymást csalják elül-hátul.
Pedig nehogy azt hidd, hogy az ilyeneknek majális
az élete. Nyisd ki a szemedet, Fostoskám, és mit
látsz? Hogy siralomvölgy a világ, és a nép nem
akar Istenben hinni és a gyerekét tisztességben
felnevelni. Te, Fostoskám, te még nem értél bajt az
életben, azért könnyen röhögöl!
Üdvözlettel
(Mrs.) I. B. Poole
Findlay, Ohio

A levél úgy érte Garpot, akár a pofon. Ritkán értették

félre ennyire. Miért gondolják az emberek, hogy aki
„humoros”, az nem lehet „komoly”? A világ a józanságot
ítéli mélyenjárónak, s a komolyságot a megfontoltsággal
cseréli össze! Annak nyert az ügye, aki olyan komoly, mint
a vakbélgyulladás. Lehet, hogy a más állatok sem nevetnek
egymáson, a nevetés azonban Garp szerint az együttérzést
bizonyította, amire pedig mind nagyobb lesz a szükség. Az
is lehet persze, hogy tulajdon gyermekkora nem lévén
éppen derűs, a nevetésre komolyabb szándék indítja, mint
másokat.
Mégis kínozni kezdte az a gyanú, hogy őt olyannak
látják, mint aki a mások rovására mulat, és regénye
kudarcáért is ezt a félreértést okolta már. Gondosan
fogalmazta válaszlevelét, mintha egy idegen és fenyegető
szálloda magasában gunnyasztó öngyilkosjelölthöz intézett

253
volna szózatot:

Kedves Mrs. Poole!

Siralom völgye a föld csakugyan. Emberek
szenvednek a hátán, Istennek sincs becsülete
előttük, és gyermekeiket nem nevelik tisztességre.
Ez mind igaz. Sőt az is, hogy a szenvedők nemigen
tekintik szenvedéseiket „majálisnak”.
Horace Walpole mondta egyszer, hogy komikusnak
azok látják a világot, akik gondolkodnak,
tragikusnak pedig azok, akik éreznek. Remélem,
megegyezünk abban, hogy Horace Walpole
némiképp egyszerűsített a kérdésen. Nyilván érzünk
is, gondolkodunk is mind a ketten. Mégis a világ,
Mrs. Poole, igen vegyesen tálalta elébünk
komikumát és tragikumát. Nem is értettem soha,
miért állítják szembe a komolyt a mulatságossal. Az
igazságnak színe s visszája csupán, hogy az emberi
kérdések oly gyakran mulatságosak, a kérdések
hordozói viszont szomorúak.
Megszégyenít, ha azt gondolja, kinevetem az
embereket. Egyébre valójában nem is tekintek én
komolyan a világban, csakis az emberekre, és
dolgaik részese vagyok – azonban vigasztalásukra
sincs egyebem a nevetésnél.
Nekem vallásom a nevetés, Mrs. Poole. S mint a
vallások természetéből következik, az én nevetésem
se önfeledt. Hogy miféle, azt hadd szemléltessem
egy történeten. Az indiai Bombayben játszódott,
ahol százával halnak éhen az emberek naponta,
ámbár Bombay városnak nem minden lakosa éhezik.
A nem éhező lakosság egy serege lakodalmat ült

254
nagyfénnyel. Akadtak olyan vendégek, akik
elefánton érkeztek. Nem tudták ők, hogy sértik vele
a más szemét, ők az elefántot csupán közlekedési
alkalmatosságnak tekintették. Azért sem voltak
felelőssé tehetők, hogy körülöttük éheztek. A teljes
vendégsereg „szabadságot” vett ki hétköznapi
gondjaiból vagy éppen a világ bajából, hogy
barátjuk lakodalmát megülhessék. Persze ha éhező
indiainak képzeli magát, aki ott tántorog el a fényes
szálló előtt, és látja, hogy benn mulatnak, kinn meg
elefántok parkolnak, akkor nem csodálom a
neheztelését.
Majd az történt, hogy a mulatozók egy csoportja
elázott, és sörrel itatta elefántját. Kiöntöttek egy
jegecvödröt, megtöltötték sörrel, majd nagy
nevetések közepette kivitték a parkolóba egy
szomjas elefántnak. S mivel csúszott neki, hoztak
még néhány vödörrel.
Ki látja azt előre, hogyan viseli az elefánt a sört? A
megittasodott vendégek nem akartak rosszat,
csupán jól mulattak, és akár elgondolhatjuk, hogy
életük java nem mulatságban telt. Rászorultak,
hogy a hámból kirúgjanak egyszer. Azonban a
mértéküket közben elvesztették.
Ha az éhező indus ott vánszorgott el a parkoló
mellett, bizony nem nézhette jó szemmel, hogy
mámoros mulatozók sörrel itatják az elefántot.
Magam én nem tudom, jó szemmel nézem-e vagy
rosszal, de ki nem nevetem őket, annyit láthat.
Majd az történt, hogy a megrészegült mulatozókat
eltanácsolták a társaságból, mert az elefántitatást
a többi vendég is megsokallta. Nem vethetjük a

255
szemükre, hogy barátságtalanul jártak el, hiszen
csupán attól tarthattak, hogy a mulatság „elfajul”.
Emberi történetekben efféle elfajulásoknak tanúi
vagyunk akárhányszor.
A sörgőzös eltanácsoltak felkaptak elefántjukra, és
nagy hajrával odébbálltak, ami nem történhetett
újabb botrányokozás nélkül, mert az elefánt is
megkótyagosodott a vödörszám vedelt sörtől, és úgy
dülöngött felfújtan és tétován, mint egy részeg
toronyház. S a lábának annyira nem volt ura, hogy
utoljára elütött egy villanyoszlopot, amely a fejére
zuhant vezetékestül, és ott helyben szénné égette
utasaival egyetemben.
Higgye el, Mrs. Poole, hogy én nem mulatok ezen a
szerencsétlenségen. Hanem arra jön az egyik éhező
indus, és látja, hogy a mulatozók barátaik, barátaik
pedig elefántjuk vesztét siratják nagyjajgatással,
ruhaszaggatással s a jó ételek-
italokfeldöntögetésével. Első dolga, hogy él az
alkalommal, besurran az étterembe, és összelopkod
némi ételt-italt éhező családjának. A második, hogy
a nevetéstől pukkadozón gondolja el, miképpen
végezték k: magukat a részegek elefántjukkal együtt
a világból. Akiket az éhhalál fenyeget, azoknak
mulatságos az ilyen halál – viszont a lakodalmasok
nem osztoznak a helyzet éhes humorában: tragikus
eseményről beszélnek, s talán megbocsátanák a
rühes koldusnak a betolakodást, akár még azt is,
hogy élelmet csent asztalukról, de semmiképpen,
hogy barátaik s elefántjuk pusztulását neveti.
Felháborodásukban fogják a koldust és belefojtják
az utolsó vödör sörbe, amelyet barátaik már nem

256
 vihettek ki elefántjuk itatására, és tettüket
igazságtételnek képzelik. Mi inkább arra hajlunk,
hogy a történetben az osztályharcot tekintsük
komoran. Én azonban meggondolom a katasztrófa
bolondságát, és azt látom, hogy az emberek olyan
helyzetet próbálnának elrendezni lóhalálában,
amelynek bonyodalmasságához föl nem érnek az
eszükkel. A bonyodalom pedig örök elemekből és
piszlicsári elemekből támadt.
Remélem, sikerült eszem járását szemléltetnem, de
ha nem is, köszönöm, hogy írt, mert szívesen
fogadom az olvasói kritikát.
Tisztelettel
„Fostos”

Garp nagy ömlengő volt, barátja a barokkos

túlzásoknak, a történetek túlhajszolásának, s hogy Mrs.
Poole félreértette egyszer, azt el nem felejtette volna, még
akkor sem, ha hosszadalmas leckéztetésére ezt a dühítő
levelet nem kapja válaszul:

Kedves Mr. Garp, (– szólt Mrs. Poole levele – )

Sose hittem volna, hogy majd válaszol is. Maga,
sajna, beteg ember. A nagy önbizalmat, azt
kiolvasom a leveléből, és abban hiba nincs is. Csak
amiket összeirkál, az zöldség, és nem azért
mondom, hogy nekem újra ideálljon
magyarázkodni, mert unom, és a fejem szétreped.
Híve
Irene Poole

Garp a hiteivel együtt végletek közt hányódott. Hol

257
figyelmes volt emberek iránt, hol iszonyúan türelmetlen –
hanem azt maga szabta meg, ki mennyi idejét és türelmét
érdemli. Egy darabig nyájaskodott, majd egyszerre úgy
döntött, hogy elég volt az édelgésből. Ilyenkor megperdült
és visszakézből odacsapott:

Kedves Irene! (– írta Mrs. Poole-nak – )

Vagy ne olvasson, vagy mélyedjen el jobban
olvasmányaiban, az a tanácsom.

Kedves Fostos! (– válaszolta Irene Poole – )

A férjem azt mondja, ha még egyszer zaklatni
merészel, szétveri a pofáját.
Őszinte híve
Mrs. Fitz Poole

Kedves Fitzy és Irene! (– írta vissza Garp nyomban –

)
Le vagytok tik szarval.

Íme így fogadta a világ az ő együttérző humorát.

A Grillparzer penzió-ban sikerült bohózatát
együttérzőre hangolnia. A történet nem fitymálta szereplőit
sem édelgéssel, sem más olyan túlzással, amelynek
magyarázata az lett volna ugyancsak, hogy a végkifejletet
segíti. Alakjainak szomorú sorsát sem siratta el.
Garp úgy érezte, hogy elbeszélői egyensúlya megbillent
azóta. Első regénye, a Halogatás, úgy ítélte most,
megroskadt az alatta történeti holtsúly alatt, amelyet
valóságos átélés nélkül rárakott. Második regénye
szegényes képzeletét sínylette meg – tulajdon közönséges

258
tapasztalatához nem képzelt hozzá eleget. Az Összeakadt
szarvak-at élettelennek kezdte érezni.
Újabban az a sejtelme támadt, hogy szerencséje, családi
életének boldogsága elkapatta, és csupán magáról ír.
Viszont ha messzi tekintett ki az életéből, a hóbortosság
kockázatával játszott. Mintha képzelete végképp csődöt
mondott volna. Ha érdeklődtek tőle, hogy halad az írással,
válasza Alice Fletchert csúfolta: – Nem foritok.

259
 9
Az Örök férj
Garp telefonkönyvének szakmutatójában a Házasság a
Fűrésztelepek hasábja alján bukkant fel. A Fűrésztelepek
után következtek a Halászati Társulások, a.
Hangszerkészítők, a Harisnyakötödék, a Használtcikk-
kereskedők, azután a Házasságszerzés és Házassági
Tanácsok. Garp fűrésztelepet keresett, mert colos deszkára
lett volna szüksége. A hasábon végigfutva akadt meg a
szeme a Házasságon, és a deszkánál érdekesebb kérdések
kezdték izgatni. Most eszmélt rá például, hogy több a
házassági tanácsadó, mint a fűrésztelep. De talán,
hessentette el a következtetést, a vidéki emberek jobban
érdeklődnek a fűrészáruk iránt.
Majd tizenegy éve volt már házas, de sem fűrészárura,
sem házassági tanácsra nem szorult még azóta. Most sem
annyira a colos deszka miatt lapozgatta a szakmutatót,
hanem azt próbálta elképzelni, miféle állást vállalhatna ő.
A Házassági Tanácsadók közt ott szerepelt a Keresztyén
Segítség meg a Közösség Pásztori Szolgálata – Garp
elképzelte, hogy derűt sugárzó lelkészek dörzsölik a
dologtalan kezüket és fújják, akár a szappanbuborékot:
„Magunkat sem áltatnók, hogy az önökéhez hasonlatos
egyéni kérdésekben hathatós segítséggel szolgálhatunk.
Egyéni megoldásokat kívánnak, hogy egyéniségük ne
csorbuljon. Tapasztalatuk mindazáltal, hogy egyéniségüket
sokan egyházunk kebelében lelik meg.”
Előttük pedig ott ül leesett állal egy házaspár, amelyik
az együttes élvezés rejtelmeiben szeretett volna
eligazodni.

260
 Garp megfigyelte, hogy házassági tanács nem csupán az
egyház kebeléből meríthető. Lelkészek egyénileg is
kínálják szolgálataikat, például a Lutheránus Szolgálat
részéről Dwayne Kuntz tiszteletes, továbbá egy Louise
Nagle, a Mindenszentek felkentje, valamint osztott
tanácsot olyan hangzatos nevű szervezet is, mint az
Egyesült Államok Házassági és Családi Tanácsközvetítő
Irodája. Garp ceruzát fogott, és kicsiny nullákat kanyarított
a házasok szép szavú pásztorítóinak neve elé. Dögivel
mérik az optimizmust, gondolta.
A „tudományos” képesítésükre hivatkozók tanácsai
felől nem volt ilyen bizonyos – igaz, a képesítettségükben
sem hitt. Az egyik klinikus-pszichológusként kellette
magát, a másik „bölcsészdoktor, klinikus” címet
biggyesztett a neve után. Akadt közgazdász, aki
szociológiát is végzett, meg egy „dr. B.” – botanikus
talán? Némelyike csak doktor volt, simán – orvos-e,
jogtudor-e, nem derült ki. Az egyik csoportterápiát
vezetett, a másik beérte a „lélektani bajmegállapítás”-sal.
Garp kettőt szemelt ki végül. Az egyik volt dr. O.
Rothrock „önérzeti műhelye – hitelkártyát elfogadok”.
A másik M. Neff – „csak bejelentéssel”. M. Neff
csupán a telefonszámát közölte. A kutya se képesítette,
vagy ismeri nevét ország-világ? Ki tudja. Ha tanácsra
szorulnék, döntött Garp, én M. Neffhez fordulnék csakis.
Dr. O. Rothrock az önérzeti szerelőcsarnokkal meg a
hitelkártyával nyilvánvaló svihák. M. Neff azonban csakis
komoly ember lehet. Akit így hívnak, az tudja a magáét.
Garp átkalandozott a Házasságot követő hasábba a
Hordókereskedők, Hölgyfodrászok és Húsfüstöldék
rengetegébe, és megállapította, hogy a világban még
szakmutató segítségével is bajos az eligazodás. Azzal

261
visszatért a Házassághoz.
Duncan érkezett az iskolából. Garp nagyobbik fia
tízéves volt már. Nyúlt, csontos termetét, finom arcát és
mandulaszemét anyjától örökölte. Tölgyszínű bőrét is.
Garptól idegességét, makacsságát s olykor feltáruló
mélységes sértettségét kapta örökül.
– Apu! – szólt be a dolgozószobába. – Ott maradhatok
Ralphéknál éjszakára? Máma nagyon fontos.
– Mi? – horkant fel Garp. – Nem. Hol?
– Már megint a telefonkönyvet bújod? – kérdezte
Duncan, mert valahányszor a telefonkönyvbe merülten
kapta, mintha álmából riasztotta volna apját kérdéseivel.
Garp nevekért szokta böngészni a telefonkönyvet. Onnan
keresett nevet szereplőinek, s ha elakadt az írással, csak
felcsapta a telefonkönyvet, és nekiállt a névvadászatnak.
Szereplőit többször is átkeresztelte, amikor pedig utazott,
a motelszobákban első dolga volt, hogy átfussa a helyi
telefonkönyvet. Többnyire el is csente végül.
– Apu! – Duncannak elszánt szándéka volt, hogy felveri
apját a telefonkönyv kábulatából. Garp csakugyan
elfelejtette már, hogy nem regényes okokból lapozta fel a
szakmutatót. Addigra elfelejtkezett már a fűrészárukról, és
azon kalandozott az esze, hogy a házassági tanácsadó
csakis olyan biztos föllépésű alak vagy éppenséggel ripők
lehet, mint M. Neff. – Apu! – türelmetlenkedett Duncan. –
Ha vacsora előtt nem hívom Ralphot, az anyja nem engedi
meg, hogy átmenjek.
– Ralphot? – ocsúdott Garp. – Ralph nincs itt.
Duncan felszegte szépen metszett állát, és szemét az
égre meresztette. A türelmetlenség ilyen jelzése is apai
örökség volt, csupán a felszegett állhoz való szép torkot
örökölte Helentől. – Ralph otthon van. Én itthon vagyok,

262
és várom az engedélyt, hogy átmehessek Ralphékhoz
éjszakára.
– Nem lehet, holnap iskolába mész.
– Ma péntek van, a jézusmárjáját.
– Ne káromkodj, Duncan – rótta meg Garp. – Ha anyád
megjön a munkából, talán ő elereszt. – Időhúzás volt,
maga is tudta, ez a Ralph azonban nem tetszett neki.
Viszolygott tól, hogy Duncan az éjszakát Ralphéknál töltse,
pedig nem először történt volna már. Ralph idősebb volt
Duncannál, ez sem tetszett Garpnak. De nem bízott Ralph
anyjában sem, mert megtörtént, hogy este elment hazulról,
és magukra hagyta a gyerekeket (Duncan kivallotta).
Helennek pedig egyszer kicsúszott a száján, hogy Ralph
anyja „loncsos”. Nem sok jót akart mondani vele, noha
Garp nem utálta a nők loncsosát. Ralph apja nem élt a
családdal, ilyenformán Ralph anyjának loncsosságát
aláhúzta, hogy afféle szabad személy.
– Nem várhatok anyura – tiltakozott Duncan. – Ralph
anyja megmondta, hogy vacsora előtt meg kell tudnia, mi
lesz. – Itthon a vacsora gondja Garpot terhelte, s most,
hogy az eszébe jutott, elébe tolakodott a Ralph-kérdésnek.
Azt sem tudta, mennyi az idő. Duncan úgy látszik, akkor
jön haza az iskolából, amikor jónak látja.
– Miért nem te hívod meg Ralphot? – tette fel Garp az
önmerős kérdést. Ralph ugyanis valahányszor itt ragadt
szállóvendégnek, nagyot könnyített Garp lelkén (mert nem
kellett aggodalmaskodnia Mrs. Ralph hanyagsága miatt –
az asszony családi nevét különben mindig elfelejtette).
– Ralph sokszor aludt már itt, apu – érvelt Duncan. –
Most én akarnék náluk aludni.
S abból mi jó sülne ki? – tűnődött Garp. Innátok, füvet
szívnátok, háziállatokat kínoznátok, kikémlelnétek Mrs.

263
Ralph loncsos nemi életét? Holott tudta, hogy Duncan
tízéves létére igen józan és körültekintő. Meglehet, épp azt
élvezi, hogy nem mosolygok örökké a háttérben és nem
érdeklődök, mivel szolgálhatnék. – Vagy hívd fel Mrs.
Ralphot, és kérd meg, legyen türelemmel, amíg anyád
megérkezik és biztosat mondhatsz – javasolta.
– Már megint Mrs. Ralph, a jézusmárjáját! –
fohászkodott Duncan. – Anyu meg azt fogja mondani:
„Felőlem mehetsz. Apádat kérdezd.” Mindig azt mondja.
Ravasz, gondolta Garp. Megfogott. Ha most el nem
sírom, hogy Mrs. Ralph rátok gyújtja a házat éjjel, mert
cigarettázik az ágyban, és a hajáról átterjed a tűz az
ágyneműre, és így tovább, nincs mit mondanom. – Jól van,
indíts – lökte oda Duncannak morcosan. Utóvégre azt sem
tudhatja, dohányzik-e Ralph anyja. Csupán annyit tud, hogy
a szeme sem áll jól, Ralph pedig, ha egyébért nem, mert
idősebb, égbe kiáltó gazságokra viheti rá Duncant.
Gyanakodott szinte mindenkire, akihez felesége és
gyermekei vonzódtak. Ellenállhatatlan vágy fűtötte, hogy
szeretteit megóvja a rémes „vadidegenektől”. Szegény
Mrs. Ralph nem az egyetlen áldozata üldözési mániámnak,
gondolta el Garp. Többet kellene eljárnom hazulról. Ha
például munkát vállalnék – fordult meg a fejében egy nap
többször is, amióta nem írt.
E világ állásai azonban nem kecsegtették – valójában
nem is kínálta a világ Garpot annyiféle állással, hiszen
érteni alig értett valamihez. Tudott írni, ha éppen tudott, és
olykor hitte is, hogy jól ír. Állásba azonban éppen azért
kívánkozott, hogy többet tudjon meg emberekről és
gyanakvásától szabaduljon. Az állás legalább
kapcsolatokat kényszerítene rá és meg kell férnie
másokkal. Garp tudta, hogy efféle kényszer nélkül

264
megmarad magának itthon.
Kezdetben az írás térítette el a munkavállalástól, most
pedig az írás érdekében vállalt volna munkát. Mindenféle
emberre nem futja a képzeletemből, okoskodott. Vagy talán
azok nem is igen tetszettek, akiket nem kellett elképzelnie?
Másrészt a tulajdon írása sem tetszik már évek óta.
– Megyek! – jelentette ki Duncan, és Garp kikászálódott
a tépelődésből. A gyerek ott állt, és narancssárga
hátizsákja alá göngyölte sárga hálózsákját. Mind a két
színt Garp választotta, hogy rikoltson.
– Majd én elviszlek – mondta, de látta máris, hogy
Duncan égnek fordítja a szemét.
– A kocsi anyunál van. Anyu meg még dolgozik.
Hát persze. Garp bután vigyorgott. Arra lett figyelmes,
hogy Duncan kerékpárra kap. – Miért nem gyalog mégy,
Duncan? – szólt utána az ajtóból.
– Miért mennék? – nézett vissza Duncan
kétségbeesetten.
Hogy a kis gerincedet el ne törje egy veszett kölök az
autójával, vagy egy részeg, akit vezetés közben ér a
szívroham, gondolta el Garp, és hogy oda ne kenjen a
járda széléhez, és hogy a kis koponyád szét ne loccsanjon,
és a kis testedet valami marha rongyos télikabátba ne
bugyolálja és ide ne hozzon nekem, mikor már a környék
pletykafészkei meghányták-vetették, hogy ki fia-borja vagy
(„Asszem abba a zöldesfehér házba laknak a Szilas meg a
Bucka sarkán”), majd nehogy csöngessen, és kérje a
bocsánatokat, és kitárja a kocsija hátsó ajtaját, és
rámutasson véres maradékodra, és megkérdezze: „A
magáé?” De mondani nem mondott többet: – Nem bánom,
menj kerékpárral, Duncan, csak vigyázz!
Kilépett a házból, úgy nézte, amint Duncan eltapos a

265
következő sarkig s ott befordul (ügyes fiú, szabályosan
jelzi a kanyarodás szándékát – ámbár lehet, hogy csak az
én kedvemért). Kicsiny és jó közbiztonságú város csöndes
villanegyedében éltek, zöldellő kertek és családi házak
között, az egyetem tanszemélyzetének szomszédságában. A
családi házak rendjét csupán itt-ott törte meg olyan
nagyobb épület, amelyet végzős diákoknak szabdaltak fel
lakásokká. Ilyen örök végzősnek számított Ralph anyja is,
bár ő a maga házában lakott, és idősebb volt Garpnál. A
természettudományi karon oktatott a férje, és alighanem
állta a tandíját. Helen olyasmit hallott a férjről, hogy egyik
hallgatónőjével költözött össze.
Mrs. Ralph alighanem derék asszony, gondolta el Garp.
Gyermekét maga neveli és nyilván szereti is. Életének
tehát van célja. Nem él hebehurgyán – csak egy kicsit
lenne körültekintőbb! Az emberek nem tudják, hogy elég
egy kis figyelmetlenség, s odavész minden.
– Hahó! – kiáltott rá valaki. Garp legalább azt hitte,
kiáltást hallott. Körülnézett, de aki rákiáltott, el is tűnt. Ha
ugyan nem képzelődött. Eszmélt, hogy mezítláb áll a
járdaszélen a házuk előtt (kora tavaszi nap volt, s a lába
fázott), kezében telefonkönyvvel. Szívesen szőtte volna
ábrándjait M. Neff meg a házassági tanácsadás felől, de
sejtette, hogy késő lehet – a vacsorát el kell készítenie, s
még nem is vásárolt hozzá. A sarokról feszültségváltó
zümmögését hallotta, az ABC-áruház hatalmas hűtőit
működtették. Emiatt választották a környéket – Garp
gyalogszerrel is bevásárolhatott, Helen járhatott el
munkába kocsival, és Garpnak liget is kínálkozott a
kocogáshoz. Garp állt és hallgatta az ABC-áruház
szellőztetőit, amint surrogva szívják ki a fülledt levegőt,
és kellemes ételillatokkal öntik el a környéket. Garp

266
örömest szimatolta. Szakács lelke lakott benne.
Napja írással (vagy legalább próbálkozással),
kocogással és főzéssel telt. Korán felkelt, reggelit készített
a gyerekeknek, ebédre nem volt otthon senki, ezért Garp
sem ebédelt, hanem a családi vacsorára összpontosította
igyekezetét. Legjobban a szertartása tetszett neki, mert a
főzte sorsa azon fordult, hogyan haladt aznap az írással és
hogy sikerült a kocogás. Ha az írásba beletört a bicskája,
nagy futással büntette magát érte, máskor meg az írással
való kínlódás csigázta el annyira, hogy egy mérföldes
kocogás alig telt tőle. Ilyenkor ünnepi vacsorában keresett
kárpótlást a rosszul sikerült napért.
A vacsorából Helen nem ítélhette meg, milyen napja
volt Garpnak. Az ünnepi vacsora lehetett akár sikeres nap
ünneplése, de az is megtörténhetett, hogy a teljes
sikertelenségtől éppen a vacsora mentette meg. „Aki
gondos – írta Garp –, aki körültekintően válogatja össze a
hozzávalókat, s aki az idejét megadja, az legtöbbnyire
jókat főz. A jó vacsora olykor a nap egyetlen mentsége. Az
írással azt tapasztalom, hogy hiába gazolom bele a legjobb
hozzávalókat, hiába adom meg bőségesen az idejét,
lehetek akármilyen körültekintő, mégsem jutok semmire.
Járhatok úgy vele, minta szerelemmel. A főzés tehát arra
való, hogy a becsületes igyekezetet letérítse tébolyhoz
vezető útjáról.”
Bement a házba, és cipőt keresett. Futócipője volt csak,
de az számtalan pár, melyik jobban, melyik kevésbé
betört. Garp is, gyermekei is tiszta, de gyűrött ruhában
jártak. Helen jól öltözött. A mosással még elbánt Garp, a
vasalás ellen azonban tiltakozott. A maga holmiját Helen
vasalta, és vasalt olykor egy-egy inget Garpnak is. A
szokásos háztartási teendők közül Garp egyes-egyedül a

267
vasalást nem vállalta. Főzött, gyereket gondozott, mosott,
takarított. A főzésben jeleskedett, a gyerekekkel talán
kissé ingerülten, de gondosan bánt, takarítani pedig keserű
muszájból takarított. Káromkodva szedte a széthányt ruhát,
játékot, az asztalon maradt mosatlan edényt, de elheverni
semmit nem hagyott. Eszelősen szedegetett folyton.
Reggelente, mielőtt nekiült az írásnak, végigjártatta a
porszívót a szobákon vagy letakarította a tűzhelyet. Házuk
sem rendetlen, sem piszkos nem volt, legfeljebb némi
elkapkodottság látszott a rendjében. Garp egykettő
kidobott holmikat, néha olyasmit is, ami aztán hiányzott.
Olykor hónapokig elfelejtett villanykörtét vásárolni, csak
égtek ki egymás után, amíg Helen arra nem eszmélt, hogy
szinte teljes sötétségben élnek két lámpa körül, amelyik
még ég. Vagy ha a villanykörte eszébe jutott, a szappanról
meg a fogkrémről felejtkezett meg.
Helen is vásárolt ezt-azt, Garpnak azonban az általa
került holmikra nem terjedt ki a figyelme. Például a
növényekre. Vagy Helen gondozta őket, vagy elpusztultak.
Amikor Garp azt látta, hogy valamelyik sárgul vagy
kókadozik, fogta s kilökte. Helen napokkal később
megkérdezte: „Hová lett a vörös arronzó?”
– Az a hernyófészek? – kérdezte Garp. – Abban már
nem volt élet. Telehullatta a padlót a töviseivel.
Ennyit ért Garp házvezetése.
Most a sárga futócipőjébe lépett bele, és csapta a
telefonkönyvet abba a konyhaszekrényrekeszbe, ahol a
fazekak nehezebbjét tartotta. (Tett ő el telefonkönyveket
különb helyekre is – aztán felforgatta a házat, ha
valamelyiket kereste.) Egyúttal elővett egy öntöttvas
serpenyőt, olajat öntött bele, és feltette melegedni. Közben
hagymát metélt. Későn állt neki a vacsorafőzésnek, de

268
talált paradicsomsűrítményt, száraztésztát – ilyenformán
csak zöldséget és friss kenyeret kell vásárolnia, amíg a
mártás fő. Igyekezett a hagymametéléssel (– A zöld
bazsalikomot ne feledjem! – ), de a fontos az volt, hogy a
serpenyőbe semmit ne borítson, amíg az olaj sercegni nem
kezd. De még füstöt ne vessen. Főzésnek-írásnak fortélya
egyaránt, hogy nem jó elsietni. Garp meg is fogadta a
maga jó tanácsát.
Amikor megcsöndült a telefon, annyira felbőszült, hogy
a maroknyi hagymát egyszerre fordította bele a
serpenyőbe, és a felsercenő olaj megégette a kezét. –
Bazmeg! – bődült el, és dühében megrúgta a tűzhely
melletti kis szekrény ajtaját. A pántja mindjárt meg is
pattant, ajtaja kifordult, és egy telefonkönyv bukott ki
belőle. Garp megbámulta, aztán takarékra állította a lángot
a hagyma alatt, hideg vizet eresztett a kezére, és
fájdalmában nyüszítve, esetlenül, bal kézzel nyúlt a
telefonkagylóért.
Álbölcsek, gondolta közben. Ugyan mi képesíthet
ilyeneket házassági tanácsadásra? Az analitikusok újabb
támadása az emberiség ellen.
– A dolgom közepébe szartál! – ordította a kagylóba,
közben a forró olajban senyvedő hagymát figyelte. Senki
olyan nem hívhatta, akit ez a jelentkezés a lábáról döntött
volna le – aki főnököt tart, nem veheti fel a kagylót így.
Szerkesztője, John Wolf legfeljebb annyit mondana, hogy a
jelentkezés rávall a stílusára. Helen megszokta már, s ha
neki szólt a hívás, ismerősei és kollégái rég tudták, hogy
Garp goromba fráter. Ha Ernie Holm hívja őket, Garp egy
pillanatig feszengett volna, mert szegény apósa
mentegetőzik a zavarásért úgyis eleget. Ha viszont az
anyja, az ordítana mindjárt vissza: – Hivatásos hazudozó!

269
Téged még semminek a közepében nem kapott senki! Te
mindent a széléről kóstolgatsz! – (Garp mindenképpen
remélte, hogy nem Jenny az.) Ekkoriban más nő nemigen
hívhatta. Ha ugyan nem a napköziből szólnak át, hogy a kis
Waltot baj érte, vagy Duncan az, hogy a hálózsákján
elromlott a húzózár vagy éppenséggel a lába tört – Garpot
legfeljebb akkor vette volna elő a lelkiismeret. Csakis az
ember gyermekeinek joga, hogy az ember dolga közepébe
szarjanak – s rendszerint élnek is e jogukkal.
– Minek a közepébe, cicám? – hallotta Helen hangját. –
Vagy kinek a közepébe? Remélem, jól érzitek egymást.
Helen hangja ingerlő volt a telefonban, s mindig
meglepte vele Garpot, mert egyébként nem volt kacérnak
mondható. Bizalmas kettesben megint ingerlő volt persze,
de sem ruhájával, sem mozgásával nem csábította a
világot. Garp mégis közönségesnek hallotta a
telefonhangját.
– Megégettem magam – jelentette tragikusan. – Az olaj
forró, s a hagyma már feketedik benne. Mi az isten van?
– Szerencsétlen férjecském – évődött tovább Helen. –
Üzenetet bezzeg nem hagytál Pamnél. – Pam az angol
tanszék titkárnője volt. Garpnak semmiképp nem akart
eszébe jutni, miféle üzenetet kellett volna Pamnél hagynia.
– Csúnyán megégtél? – tudakolta Helen.
– Nem – felelte Garp morcosan. – Miféle üzenetet nem
hagytam?
– A kétcolos deszkák felől – mondta Helen. Az ám, a
Fűrésztelepek, jutott eszébe Garpnak. Végig kellett volna
telefonálnia a Fűrésztelepeket, hogy majd mire Helen
hazafelé jön, leszabják a deszkát. Csak aztán a Házassági
Tanácsadás eltérítette a Fűrésztelepektől.
– Elfelejtettem – mondta, mintha Helen nem tudta volna

270
jó előre. Már nyilván elgondolta azt is, mi legyen a
teendője.
– Most hívd őket – ajánlotta –, én meg majd
visszahívlak, amikor eljutok a napköziig. Először Waltot
veszem fel, aztán a deszkát. Waltnak tetszenek a
fűrésztelepek. – Az ötéves Walt napközi otthonban vagy
iskola-előkészítőben töltötte a napot – de akármilyen
névre hallgatott az intézmény, mindenre kiterjedő
felelőtlensége a legszebb rémképekkel ajándékozta meg
Garpot.
– Nem bánom – egyezett bele –, mindjárt elkezdem a
telefonozást. – Aggasztotta ugyan a paradicsommártása,
mégsem akarta letenni a kagylót, épp amikor ennyi
udvariatlanság és szamárság terhelte. – Érdekes állásra
bukkantam – ezzel törte meg a pillanatnyi csendet.
Nem kellett sokáig várnia Helen válaszára. – Író vagy,
szívem, hadd emlékeztesselek. Van neked állásod elég
érdekes. – Garp azonban épp attól rettegett, hogy Helen
otthon marasz talja, hogy neki ne kelljen részt vállalnia a
házi gondokból Holott ő kereste a helyzetét magának.
– Meg kell kevernem a hagymát – vágta el, amit még He
len mondott volna. – Meg az égésem is fáj.
– Majd igyekszek a dolgod közepébe beletelefonálni
megint – búcsúzott Helen csúfondárosan, és a nevetése
csábította is, dühítette is Garpot.
Megkeverte a hagymát, beletört öt-hat paradicsomot az
olajba, aztán meghintette borssal, sóval, majoránnával.
Hanem hívni csak azt a fűrésztelepet hívta, amelyik Walt
napközi otthonához a legközelebb esett. Helen
pirimókosan hasonlítgatta az árakat, és Garp csodálta
ugyan a kicsinyességét, most mégis úgy okoskodott, hogy a
deszka az deszka, s a legjobbak, amelyik a legközelebb

271
kapható.
Házassági tanácsadó! – ötlött az eszébe ismét, amint egy
evőkanál paradicsomsűrítményt oldott meleg vízben és
hozzáöntötte a mártásához. Miért ülnek pancserek minden
felelős állásban? Utóvégre van-e nagyobb felelősség a
házassági tanácsadásnál? Mégis úgy látta, hogy a
házassági tanácsadó nem élvez általános bizalmat még
annyit sem, mint a csontkovács. Vajon a pszichiáterek is
úgy fitymálják-e, minta csontrakókat az orvosok? Garp
maga egyetlen szakmát nem fitymált annyit, mint a
pszichiáterekét, amiért a személyiség bonyodalmai közt
gyermeki együgyűséggel teremtenének rendet, mikor pedig
a legtöbbje nem bontakozik ki a maga személyiségének
zavaraiból soha.
A pszichiáter nem érti a rendetlenség természetét, úgy
vág bele a rendezésbe, okoskodott Garp. Célja, hogy a
fejekben tegyen rendet, márpedig a célját Garp véleménye
szerint másként el nem éri, mint hogy kidob mindent, amit
fölöslegesnek ítél. Ezt nevezte veszedelmes
egyszerűsítésnek. A lélek igazi újraszervezője, gondolta
Garp, hasznosítja a rendetlenséget. – lró könnyen mond
ilyeneket – állapította meg Helen. – A művészek tudják,
hogy a rendetlenség hasznosítható, a közemberek azonban
szabadulnának tőle. Szabadulnék én is. Micsoda
lélekidomár válna tebelőled! Mit tennél azzal a
szerencsétlennel, aki azzal állít oda hozzád, hogy a sorait
rendezné, te meg hazaküldenéd, hogy örüljön a
rendetlenségnek! Mintha azt tanácsolnád, hogy lásson neki,
és regénynek írja meg! – Garpnak eszébe jutott ez a
beszélgetésük, és elkomorult. Tudta, hogy őmaga is
egyszerűsítette mindazt a bosszúságát, amit a pszichiáterek
okoztak neki, mégis bennük látta a veszedelmet.

272
 Amikor a telefon megszólalt, beleszólt: – A Springfield
Avenue-ról nyíló fűrésztelep lesz az. A napközihez a
legközelebbi.
– Tudom, melyik – mondta Helen. – Csak azt az egyet
hívtad?
– Deszka az deszka – felelte Garp. – Akkor is, ha
kétcolos. Mire odaérsz, leszabják.
– Aztán miféle érdekes állást találtál? – tudakolta
Helen. Garp tudta, hogy az oldalát azóta is fúrja a
kíváncsiság.
– A házassági tanácsadást – felelte. Paradicsommártása
rotyogott és sűrű illatokkal töltötte meg a konyhát. Helen
az új ötletnek kijáró tisztelettel hallgatott a vonal túlsó
végén. Garp tudta, hogy nyomban nem fogja nekiszegezni a
kérdést, mi képesítené a tanácsadásra.
– Író vagy – csak ennyit mondott.
– Oda az kell – jelentette ki Garp. – A sokéves
töprengés gyakorlata emberi kapcsolatokon, a folytonos
rágódás két ember közösségén, a szerelem
reménytelenségén – sorolta Garp hivatásos
egyhangúsággal –, az egyezkedések bonyodalmain, a
részvét szükségén.
– Miért nem írsz mindezekről? – kérdezte Helen. –
Miért akarod másként megközelíteni az embereket? – De a
választ már tudta.
– Művészettel senki sorsán nem lendíthetek – felelte
Garp. – Az emberek nem tudnak mit kezdeni a
művészettel. Meg nem ehetik, testüket bele nem
burkolhatják, fedélnek hitvány, s ha megbetegszenek, hiába
nyelik, nincs foganata. – Helen ismerte már jól a művészet
haszontalanságáról szóló tételét. Társadalmi hasznának
gondolatát is elutasította. A művészetet meg a

273
könyörületességet zagyválni nem szabad, ez volt Garp
meggyőződése. S most mégis osztaná a jó tanácsot – anyja
fia, nem is tagadhatja. A zavar abból támadt, hogy Garp
fényűzési cikknek látta az irodalmat, mégis arra vágyott,
hogy nagyobb keletje legyen – s a kapós könyveket utálta.
– Megyek, viszem a deszkát – búcsúzott Helen.
– S ha a sokéves írói töprengés nem ajánlólevél ehhez a
szakmához – folytatta Garp zavartalanul –, hát nős ember
vagyok magam is, ha nem tudnád. Kétgyermekes
családapa. – Egy pillanatra eltűnődött. – Tapasztalatoknak
bővében vagyunk mind a ketten.
– Szóval a Springfield Avenue-i fűrésztelep – mondta
Helen. – Hamarosan otthon leszek.
– Tapasztalatomból két tanácsadó-szolgálatra való telne
– fújta Garp. – Megtapasztaltam az anyagi függőséget, a
hűtlenséget...
– Váljék egészségedre – vágott közbe Helen, azzal
lecsapta a kagylót.
Lehet, fűzte tovább a gondolatot Garp, hogy a házassági
tanácsadás szemfényvesztés még akkor is, ha tapasztalt és
érző ember a tanácsok kútfeje. Majd a helyére tette a
telefonkagylót. A szakmutatóban mindenképpen csalás és
ámítás nélkül hirdethetné magát így:

HÁZASSÁGRENDEZÉS ÉS CSALÁDTERVEZÉS
T. L. GARP
A HALOGATÁS ÉS AZ ÖSSZEAKADT SZARVAK
SZERZŐJE

Bele sem fűzné, hogy „című regények”. Hiszen a címük

szerint akár házassági tanácsadó kézikönyveknek is minő
sülhetnének!

274
 Már csak az a kérdés, otthon fogadja-e a rászorulókat,
avagy irodában?
Garp fogott egy zöldpaprikát és beleállította a gázláng
közepébe. Mikor megfeketedett, hűlni hagyta, aztán
lekaparta róla elszenesedett bőrét. Az édeskés sült
paprikát fel szokta szeletelni, úgy pácolta ecetben-olajban,
egy csipet majoránnával. A pácot aztán a salátára öntötte.
Ezt a salátaöntetet azért szerette, mert a paprika sülte
kellemes szagot árasztott a konyhában.
Csipesszel forgatta a paprikát, majd azzal tartotta a
vízcsap alá. A paprika felszisszent. – Beszélhetsz –
mondta neki Garp. – Nincs sok időd.
Az esze szertekalandozott. Főzés közben pedig nem
szerette a szórakozottságot. De most a házassági
tanácsadás bizalmi válságát élte.
– Az írásod bizalmi válságát éledezzel kezdte Helen,
amikor a konyhába lépett, a szokásosnál is
határozottabban, a kétcolos deszkákkal, mint valami
géppisztollyal a hóna alatt.
– Apu leégetett valamit – állapította meg Walt.
– Apu készakarva pörkölt paprikát – válaszolta Garp.
– Valahányszor megszorulsz az írással, szamárságokba
fogsz – olvasta a fejére Helen. – Bár, igaz, ami igaz, a
házassági tanácsadást jobb ötletnek mondanám az előző
ötleteidnél.
Garp tudta, hogy hallgatni fog Helentől a házassági
tanácsadás miatt, de azt nem gondolta, hogy ennyire harcra
készen érkezik. Legutóbbi ötletével persze a
pótmamásdira célzott.
Garp fakanállal kavargatta paradicsommártását, és
megrezzent, amikor valami hülye a ház előtt akkora
gumisivalkodással váltott sebességet, mintha macskát ütött

275
volna el. Önkéntelenül Waltra pillantott, de az ott állt a
konyha biztonságában.
– Duncan hol van? – kérdezte Helen, s lépett volna az
ajtó felé, de Garp elébe vágott.
– Átment Ralphhoz – felelte. Most éppen nem aggódott,
hogy Duncant ütötték el, csak éppen szokása volt, hogy
megleckézteti a gyorsan hajtókat. A környéken jól ismerték
a szokásáról. A háztömbök sarkán stopjelzések álltak
mindenütt – Garpnak csupán utol kellett érnie a kocsit, ha
ugyan megállt a jelzésnél.
Nekiiramodott, hogy elérje a sivalkodó kocsit. Amelyik
igazán beletaposott a gázba, azt három-négy sarkon át is
kergetnie kellett, amíg utolérte. Egyszer öt sarkot rohant s
annyira kifulladt, hogy a gyorsan hajtó azt hitte, gyilkosság
történt a környéken, és Garp vagy a bejelentője, vagy a
tettese.
A legtöbbjének nem volt mit mondania. Később talán
káromkodtak, de Garptól udvariasan bocsánatot kértek, és
fogadkoztak, hogy ezután óvatosabban vezetnek a
környéken – mert azt láthatták mindannyian, hogy Garp
erőnléte pompás. Legtöbbjük középiskolás volt, és
mindjárt elröstelkedett, hogy művészkedik és égett
guminyomot akar ott hagyni a szerelméék háza előtt. Garp
persze nem hitte, hogy a hülyeséget kibeszélheti belőlük,
legfeljebb azt, hogy majd más környéket választanak.
Ez a gyorshajtó nőnek bizonyult – Garp már messziről
látta a fülbevalója s a karperece csillanását, amint utána
rontott. Éppen indított volna a stopjelzéstől, amikor Garp
a fakanalával megzörgette az ablakát. A kanálról csorgott
a paradicsommártás, és első pillantásra úgy tetszett,
mintha vért kevert volna vele.
Megvárta, hogy az asszony letekerje az ablakot, s amíg

276
a bevezetését szövegezte („Bocsánat, asszonyom, hogy
zavarom, de egy nagy szívességre szeretném megkérni...”),
Ralph anyját ismerte fel benne – a hírhedt Mrs. Ralphot.
Duncan meg Ralph nem ült a kocsiban – az asszony maga
volt, s az arcán sírás nyomai látszottak.
– Tessék! – szólt ki az ablakon, és Garpnak fogalma
sem volt, tudja-e, hogy Duncan apjához – szól vagy sem.
– Bocsánat, asszonyom, hogy zavarom – kezdte Garp,
és megállt. Mit mondjon? Könnymaszatos arca elárulta,
hogy összekapott a volt férjével vagy a szeretőjével, de a
közeledő öregség is úgy rá volt írva, mint valami csúnya
megfázás. Szeme tévetegen vöröslött, gyűröttnek látszott a
teljes teste. – Bocsánat – motyogta Garp, mint aki az
asszony teljes életéért kéri a bocsánatot. Mondja meg
neki, hogy nem kér tőle egyebet, csak annyit, hogy egy
picit lassabban?
– Mi újság? – bámult rá az asszony.
– Duncan apja vagyok.
– Tudom – mondta. – Én meg Ralph anyja.
– Tudom – mosolygott rá Garp.
– Duncan apjának találkozása Ralph anyjával – rebegte
az asszony tévetegen, majd sírva fakadt, előrebukott, és
homloka megütötte a dudát. Akkor felegyenesedett, és
rácsapott Garpnak a letekert ablakon nyugvó kezére. Garp
elkapta volna, de a hosszú nyelű fakanalat beleejtette az
asszony ölébe. Mind a ketten a fakanalat bámulták. A
paradicsommártás jókora foltot ejtett ráncolt, homokszínű
szoknyáján.
– Hitvány anyának néz – állapította meg Mrs. Ralph. Az
örökké körültekintő Garp pedig átnyúlt az asszony térdén
és elfordította a slusszkulcsot. Közben úgy határozott,
hogy a kanalat az asszony ölében hagyja. Garp baja az

277
volt, hogy érzéseit nem palástolhatta senki előtt, még
vadidegenek előtt sem – akit megvetett, az megtudta
mindenképpen.
– Anyai minőségében nem ismerhetem. Ralph amúgy
kedves fiú.
– Undok kis szar tud lenni néha – morogta az asszony.
– Nem volna jobb, ha Duncan ma nem zavarogna
maguknál? – kérdezte (remélte) Garp, de aztán úgy látta,
hogy az asszony talán nem is tud Duncan ottlétéről, mert
tekintetét nem emelte fel az öléből. – Paradicsommártás –
magyarázta volna, de az asszonya legnagyobb
meglepetésére nem érte be a magyarázattal, hanem a
kezébe fogta és megnyalta a kanalat.
– Maga főz? – kérdezte Garptól.
– Én. Szeretek főzni.
– Jóízű – állapította meg az asszony, és visszanyújtotta
Garpnak a kanalat. – Én is inkább ilyet fogtam volna ki,
ilyen izmos kis pöcsit, amelyik főzni szeret.
Garp ötig számolt magában, aztán szólalt csak meg: –
Szívesen áthozom a gyerekeket, mert jól elvannak nálunk
is, ha ma inkább magára maradna.
– Magamra! – fakadt ki az asszony. – Én végképp
magamra maradtam! Inkább örülök, ha a gyerekek ott
vannak velem. De örülnek ők is, tudja-e miért? – sandított
rá Mrs. Ralph kajánul.
– Miért?
– Szeretnek meglesni a fürdőszobában. Az ajtó
hasadékán át. Nem aranyos, hogy Ralph a vénülő
anyukáját mutogatja a barátainak?
– De – mondta rá Garp.
– Maga nem helyesli, Mr. Garp – állapította meg az
asszony. – Maga engem sem helyesel.

278
 – Sajnálom, hogy ilyen rossz a kedve – nyögte ki Garp.
Az elkoszosodott kocsi ülésén az asszony mellett ott
hevert Dosztojevszkij Örök férj-ének olcsó kiadása.
Garpnak eszébe jutott, hogy hiszen Mrs. Ralph tanul. –
Milyen szakos? – érdeklődött bambán. Igen, ötlött az
eszébe, az örök diák az Örök férj-et olvassa – alighanem
nem akar összejönni a szakdolgozat.
Mrs. Ralph a fejét ingatta. – Maga nagy ívben kerüli a
veszedelmeket, mi? – szegezte Garpnak a kérdést. – Mióta
nős?
– Majd tizenegy éve.
Mrs. Ralph, aki tizenkét éve volt férjnél, unottan
tekintett rá. – A gyereke jó helyen van nálam, ne féljen –
mondta, mintha Garp gondolataiban olvasott volna. –
Ártalmatlan vagyok legalábbis a gyerekekre nézve. És
nem cigarettázok az ágyban.
– Én nem kétlem, hogy a fiúknak jót tesz, ha fürdőzni
látják – vigasztalta Garp, aztán már visszaszívta volna,
holott ennyit legalább igaz szívből mondott Mrs.
Ralphnak.
– Nem is tudom – tűnődött el az asszony. – A férjemnek
nem sok jót tett, pedig az elnézett évekig. – Rápillantott
Garpra, akinek már a szája fájt az erőszakolt
mosolygástól. Simogasd meg az arcát, veregesd meg a
karját, vagy mondj valamit, biztatta magát. A kedveskedés
azonban nem volt természete. Kikezdeni meg nem akart az
asszonnyal.
– Furák a férjek – motyogta. Garp, a házassági
tanácsadó ontja a jó tanácsot. – A legtöbbje talán nem is
tudja, mit kíván.
Mrs. Ralph keserűen nevetett. – A férjem fogott egy
tizenkilenc éves picsát, alighanem azt kívánja.

279
 – Roppantul sajnálom – habogta Garp. A házassági
tanácsadó roppantul sajnálkozik, mint az az orvos,
amelyiknek nincs szerencséje, mert a végzetes eseteket
mind ő fedezi fel.
– Maga író – tekintett rá Mrs. Ralph vádlón, majd
felkapta az Örök férj-et és megfenyegette vele. – Mit szól
ehhez a könyvhöz?
– Bámulatos történet – kapott a szón Garp, és örült,
hogy emlékszik a regényre – emberi visszásságok és lelki
bajok bámulatos kuszasága.
– Szerintem elmebaj – állapította meg Mrs. Ralph. –
Csak tudnám, mit esznek annyira Dosztojevszkijen.
– Ha meggondolom, talán jellemeinek mind
lélektanilag, mind érzelmileg bonyodalmas rajzát, a
kétséges helyzeteket...
– Nőalakjai még tárgyaknak sem illenek bevetette közbe
Mrs. Ralph. – Emberi formájú, az egy sincsen. Elméletek,
hogy a férfiaknak legyen mikkel sakkozni. S a nyitott
ablakon át Garphoz vágta a könyvet. A mellét érte s a
járdaszegély mellé esett le. Mrs. Ralph keze ökölbe
szorult, úgy bámulta ölében az ökörszem alakú vörös
foltot. – Ez az én formám – állapította meg egy idő múltán.
– Bocsánatot kérek – rebegte Garp. – Bizony
lehetséges, hogy a foltja megmarad.
– Mindennek megmarad a foltja! – Mrs. Ralphból olyan
lélektelen nevetés tört ki, hogy Garp megborzongott.
Mondani nem mondott semmit, s az asszony mégis mintha
válaszolt volna: – Maga szerint énalám egy görcsös nagy
pipa hiányzik csak.
Hogy az igazsághoz hívek maradjunk, Garp ilyesmit
ritkán ajánlott volna nőknek, de ha már Mrs. Ralph szóba
hozta, ő nem ellenezte.

280
 – És nyilván az jár az eszében, hogy akár a magáé is
megfelelne – olvasta a fejére Mrs. Ralph villámló
szemmel. S Garp ebben is megnyugodott volna csakugyan.
– Az talán mégsem – szerénykedett.
– Ne beszéljen – nevette Mrs. Ralph.
Garp lehorgasztotta a fejét. – Hát nem – mondta
konokul.
– Jó, nem bánom – engedett az asszony. – Magával
kesztyűs kézzel bánnék. – Rávigyorodott Garpra. –
Legfeljebb egy kicsit lefaragnék az elégültségéből.
– Miket beszél, mikor még nem is ismer?
– Sugárzik magáról – olvasta rá Mrs. Ralph. – Azt
képzeli, mindenek fölött trónol.
Hát szó se róla, gondolta Garp, és beletörődött, hogy a
házassági tanácsadás nem lesz a szakmája.
– Vezessen óvatosabban, legyen oly kedves – mondta
búcsúzóul, és ellendült a kocsi oldalától. – S ha
valamiben a segítségére lehetek, hívjon fel.
– Például pipa szűkében? – gonoszkodott Mrs. Ralph.
– Nem, abban nem segíthetek.
– Akkor minek állított meg?
– Mert szerintem vadul vezet.
– Fontoskodó faszkalap.
– Maga meg loncsos tehén – vágta oda Garp
tehetetlenül, s az asszony feljajdult, mintha megszúrta
volna.
– Nézze, ne haragudjon – kérte a bocsánatot megint –,
de én inkább átmegyek, és elhozom Duncant.
– Ne vigye el – fogta könyörgőre Mrs. Ralph. –
Mellettem nem lesz semmi baja! Én örülök, hogy ott van,
és annyira vigyázok rá, mint a magaméra! – Garpon talán
látszott, hogy ez a bizonykodás nem nyugtatja meg, azért

281
hozzátette: – Annyira nem vagyok loncsos tehén, ha
gyerekekkel bánok. – És Garpnak meg kellett állapítania,
hogy telik tőle csábos mosolygás is.
– Sajnálom, hogy...
– Én is – vágta el Mrs. Ralph, és mintha dolgukat jól
végezték volna, úgy indította el a kocsit a megálljtábla
mellől, hogy sem jobbra, sem balra nem nézett. Lassan
vezetett, és megmaradt az út közepén, Garp pedig ott állt,
és a fakanállal integetett neki.
Aztán felkapta az Örök férj-et és hazavitte.

282
 10
Kutya a közben, gyermek a mennyben
– Ki kell szabadítanunk Duncant az őrült asszony
házából – mondta Garp Helennek.
– Hát szabadítsd – hagyta rá Helen. – Te aggódsz.
– Látnod kellett volna, hogy vezetett!
– Duncant talán nem viszi kocsikázni.
– S ha mind a kettőt elviszi pizzát enni? – ötlött az
eszébe Garpnak. – Mert szinte bizonyos, hogy nem főz.
Helen az Örök férj-et nézegette. – Fura ajándék egy
asszonytól a más asszony férjének.
– Nem ajándékozta. Hozzám vágta.
– Felejthetetlen történet – tűnődött Helen.
– Mrs. Ralph szerint elmebaj – tárta szét a karját Garp.
– Szerinte a szerző kutyába se veszi a nőket.
Helen értetlenül rázta a fejét. – Nem emlékszem, hogy
nők egyáltalán szóba kerülnének benne.
– Nem hát! – fakadt ki Garp. – Erről van szó! Ez a nő
hülye! Anyám meglátná, megszeretné.
– Ne szapuld szegény Jennyt.
– Edd meg a tésztát, Walt – szólt rá Garp a fiára.
– Tömd a muffodba – hangzott Walt válasza.
– Derék beszéd – állapította meg Garp. – Csak énnekem
nincs muffom.
– De van – mondta rá Walt.
– Nem tudja, mit jelent – mentegette Helen. – Én sem
nagyon tudom.
– Utóvégre ötéves – borongott Garp. – Ötéves gyerek
ne mondjon ilyet felnőtteknek – oktatta ki Waltot.
– Nyilván Duncantól hallotta.

283
 – Duncan meg Ralphtól szedi – szögezte le Garp –, az
meg a kurva anyukájától!
– Inkább te vigyáznál a nyelvedre – intette Helen. –
Walt ezt a muffot szedhette akár tőled is.
– Éntőlem ugyan nem – jelentette ki Garp. – Én soha
nem élek ezzel a szóval.
– Ha nem ezzel, mással – mondta Helen epésen.
– A fejed tömjed azzal a tésztával, Walt! – rivallt rá
Garp a gyerekre.
– Nyugodj meg – csitította Helen..
Garp úgy meresztette a szemét Walt tányérjára, mintha
személyes sérelmet látott volna benne. – Mit is vesződök
én, kérdezte szónokian – ha ez a kölök semmit meg nem
eszik!
Szótlanul fejezték be a vacsorájukat. Helen tudta, hogy
Garp ilyenkor gondolja ki, mit meséljen Waltnak vacsora
után. Azt is tudta, hogy a mesén vezeti le aggodalmait,
mintha a jó mese a gyerekek őrzője volna.
Gyermekeivel Garp ösztönösen engedékeny volt és hű
hozzájuk, akár az állat. Jól ismerte a lelkét mindkettőnek.
Helen nem is képzelhetett volna szeretőbb apát nála,
mégis érezte, hogy Garp nem látja, aggodalmával ő teszi a
gyermekeket hol feszültté, hol meg idétlenkedővé. Néha
felnőttként kezelte őket, máskor meg annyira óvta, mintha
nem engedné, hogy felnőjenek. Ilyenkor elfelejtette, hogy
Duncan tízéves, Walt meg öt – mintha háromévesnek
rögződtek volna meg benne mind a ketten.
Helen a szokása szerint végighallgatta, miféle mesét
agyalt ki Waltnak. Úgy kezdődött mindenik, akár a többi
dajkamese, de a vége rendszerint olyanra sikerült, mint
amilyet Garp írt volna Garpnak. Az emberek azt hinnék,
hogy az író gyereke többféle történetet hall, mint a másé –

284
Garp azonban csak a tulajdon elmeszüleményein tartotta
gyermekeit.
– Volt egyszer egy kutya – kezdte.
– Milyen? – kérdezte Walt.
– Nagy német juhász.
– Hogy hívták?
– Neve nem volt neki – mondta Garp. – Egy német
városban élt a háború után.
– Milyen háború után?
– A második világháború után.
– Ja? – mondta rá Walt.
– Megjárta a háborút is – mesélte Garp. – Őrző kutya
volt, vad is, eszes is.
– És jó gonosz – sugallta Walt.
– Nem – vetette meg a lábát Garp. – Nem volt az se
gonosz, se jó, bár telt tőle néha gonoszság is, jóság is.
Olyan volt, amilyennek a gazdája nevelte. Az meg úgy
nevelte, hogy mindig szót fogadjon.
– Honnan tudta, hogy melyik szót fogadja meg?
– Azt én nem tudom – felelte Garp –, csak annyit tudok,
hogy a háború után új gazdája került. Ez a gazdája a
városi kávéház gazdája is volt. Hozzá jártak be az
emberek kávézni, teázni meg inni mindenféléket, meg az
újságokat elolvasni. A gazda aztán éjjelre égve hagyott
benn a kávéházban egy villanykörtét, úgyhogy aki a
kávéház előtt elment, láthatta benn az asztalokra
felborogatott székeket, a tisztára söpört padlót meg a nagy
kutyát, amelyik ott sétált benn föl-alá hajnalig. Olyan volt
ez a kutya, akár az oroszlán a ketrecében. Soha nem volt
nyugta. Olykor aki éjjel elment a kávéház előtt,
megzörgette a nagy tükörablakot, hogy a kutya figyelmét
magára vonja. A kutya azonban csak bámult rá. Nem is

285
ugatott, nem is morgott. Csak megállt föl-alá jártában, és
rábámult arra, aki bekopogott, és addig bámulta, amíg
odébb nem állt. Mert az lehetett a sejtelme, hogyha soká
bámulja a kutyát, még képes és keresztültör a nagy
tükörüveg ablakon. De persze a kutya soha nem tett ilyet.
Az is igaz, hogy a kávéházba se tört be senki éjnek
évadján. Elég volt ott járni-kelni annak a nagy kutyának.
– És gonosznak kinézni – toldotta meg Walt.
– Hát így élt a kutya. Éjszakáról éjszakára a
kávéházban, nappal meg kinn megláncoltan a kávéház
mellett. Hosszú láncon tartották, s a lánc végét egy
kimustrált katonai teherautó első tengelyéhez kötötték. A
teherautót egyszer betolták a kávéház mellől nyíló közbe
és ottfelejtették. Nem volt annak már kereke sem.
– Aztán tudod, milyenek a salakhányások – színezte
tovább Garp. – Hát ilyen salakhányásra állították fel a
teherautót. Talpfákra polcolták, hogy a tengelyén se
gördülhessen el, azért épp annyi hely maradt alatta, hogy a
kutya aláfekhetett, s az eső meg a tűző nap nem érte. A
lánca annyira engedte csak, hogy kijöhetett a közig,
elnézhette a járókelőket meg a kocsikat az utcán. Aki
járókelő a kávéház előtt elment, éppen csak az orrát
láthatta a kutyának, aki annyira jöhetett ki a közbe, tovább
nem. A kezét az utcáról odanyújthatta neki, s a kutya
megszimatolta. Nem nyalogatta, mint a más kutyák, de azt
sem szerette, ha őt simogatják. Aki simogatta volna, az
elől elkapta a fejét, és visszahúzódott a teherautója alá. És
úgy nézett az emberre, hogy az mindjárt megértette: tovább
követni nem lesz tanácsos.
– Mert megharapja – állapította meg Walt.
– Hát azt nem lehetett tudni – tűnődött Garp –, mert a
kutya még soha senkit meg nem harapott. Legalábbis akit

286
megharapott, az senkinek nem mesélte.
– Te ismerted? – kérdezte Walt.
– Ismertem – válaszolta Garp, mert tudta jól, hogy az
elbeszélőnek ismerősnek kell lennie a mesében.
– Walt! – szólt át a másik szobából Helen, pedig Garpot
idegesítette, ha tudta, hogy hallgatózik. – Ezt mondják
„kutyaélet”-nek, hallod?
Azonban Walt sem, az apja sem hederített Helen
közbeszólására. Walt csak annyit mondott: – Jól van,
mondjad tovább. Mi lett a kutyával?
Ilyenkor Garp előtt mindig ott tornyosult a kérdés:
miféle ösztöne követeli a hallgatónak, hogy most aztán
történjen valami? Aki történetbe kezd, emberről vagy
kutyáról, készüljön rá, hogy előbb-utóbb történtetnie kell
velük valamit. – Hadd hallom! – türelmetlenkedett Walt,
mert Garp a művészet körüli tűnődéseiben akárhányszor
elfelejtkezett közönségéről.
– Ha aztán sokan nyújtották oda a kezüket neki
szagolgatás végett – folytatta Garp –, visszahúzódott a
teherautója alá, s néha nem látszott belőle több, mint a
fekete orrának a csillogása. Vagy a lánca végén volt, kinn
a köz járdaszegélyénél, vagy benn a teherautója alatt.
Ragaszkodott a szokásaihoz, és semmi ki nem zökkentette
a kerékvágásból.
– Semmi? – kérdezte Walt csalódottan, vagy talán
aggodalmasan, hogy végül mégsem történik majd semmi.
– Mondjuk, hogy szinte semmi – engedett Garp, és Walt
hegyezte a fülét. – Mert valami bosszantotta igenis.
Nemhogy bosszantotta, dühítette. Amiatt még ugatni is
nekiállt. Ugatott dühösen.
– Macskára ugatott biztos!
– Az ám! De valami rettenetes macskára – mondta Garp

287
akkora nyomatékkal, hogy Helen az ölébe ejtette az Örök
férj-et, és visszafojtotta lélegzetét. Szegény Walt,
gondolta. Most jön az izgalom.
– Miért volt a macska rettenetes? – kérdezte Walt.
– Mert mindig piszkálta a kutyát – felelte Garp, és
Helen megkönnyebbült, hogy a rettenetessége ennyi csak.
– A piszkálódás tényleg nem szép – mondta Walt
tapasztalatainak mélyéből. Duncan piszkálódásainak
ugyanis mindig ő volt az áldozata. Inkább Duncannak
kellene okulnia ezen a mesén, gondolta Helen.
– A piszkálódás borzalmas – tódította Garp. – De ez a
macska, úgy ahogy volt, borzalmas volt, kóborló, piszkos
és aljas.
– Hogy hívták? – tudakolta Walt.
– Nem hívták sehogy, mert senkinek nem kellett. Örökké
éhes Volt, hát lopott, de senki felelősségre nem vonta.
Örökös csatározásban élt a többi macskával, s ezt sem
hányta a szemére senki, kivált azért nem, mert fél szeme
volt. A másikat már oly rég kikaparták neki, hogy a szőre
is ránőtt a helyére. Füle meg egyáltalán nem volt neki.
Lerágták mind a kettőt.
– Szerencsétlen pára! – jajdult fel Helen.
– Senki ezt a macskát nem leckéztette semmiért –
mondta Garp. – Ráférni is csak azért fért volna rá a
leckéztetés, mert a kutyát piszkálta. Ez nem volt
tisztességes dolog. Nem tartozott a macska
kenyérharcához. Ha éhes volt, lopott. Jó. Ha senki nem
viselte gondját, hát verekedett. Jó. De a kutyát nem kellett
volna piszkálnia.
– Piszkálódni nem szép – szögezte le Walt. A mese
határozottan Duncannak szól, gondolta el Helen.
– A macska pedig minden áldott nap kiment a közbe,

288
leült a járdaszegélyre, és nekiállt mosdani. A kutya meg
kibújt a teherautó alól, és rohanvást iramodott neki a
macskának. A lánca úgy csörgött a nyomában, akár a
csörgőkígyó. Láttál már ilyet?
– Hajjaj – mondta Walt.
– Aztán amikor a kutya kifogyott a láncból, az örv
megszorult a nyakán, a lánc meg lerántotta a lábáról, és
úgy esett a járdára, hogy a szusz kiment belőle és még a
fejét is megütötte. Hanem a macska onnan, ahova mosdani
leült, nem mozdult egy tapodtat sem. Tudta az, milyen
hosszú a lánc, azért csak ült, mosdott és a fél szemét,
éppen amennyi volt, a kutyán tartotta. A kutya meg
őrjöngött. Ugatott, vicsorgott, tépte a láncát, amíg a
kávéház gazdája, az ő gazdája is elő nem került és el nem
zavarta a macskát. Mikor eltakarodott, a kutya is
visszabújt a kocsi alá.
– Olykor azonban hamarosan visszatért, a kutya meg
csak feküdt a kocsi alatt, ameddig cérnával bírta, vagyis
nem sokáig. A macska nekiállt mosdani a járdaszélen, a
kutya meg nyítt-nyüszített, ahogy elnézte, aztán már
vonított is, mintha méhraj lepte volna meg, de a macskát
mindez nem zavarta. A kutya végül nekilódult, és új
rohamra indult, a csörgő lánc nyomában. Pedig őkelme is
tudta jól, mi lesz a vége. Tudta, hogy a lánc utoljára
lerántja a lábáról, és mire magához tér és feltápászkodik,
a macska ott ül zavartalan és mosdik, alig egy arasszal
odébb. Ő ugyan ugathat, az nem tágít, amíg a gazdája vagy
valaki el nem zavarja. Meg is utálta ezért a macskát
nagyon.
– Én is – mondta Walt.
– Én is megutáltam – tódította Garp, és Helen lelkében
a mese ellen fordult. Nincs benne semmi bonyodalom!

289
Mégsem szólt bele.
– Halljuk – mondta Walt, és Garp tudta, hogy á várt
kifejlettől némiképp el kell térnie.
– Egy szép nap – mesélte tovább – azt hitte már
mindenki, megveszett a kutya, mert naphosszat csak rontott
ki a kocsi alól, és rohant a járdaszegélyig, amíg a lánc a
lábáról le nem rántotta. Aztán feltápászkodott, visszament
a kocsi alá, és rontott elő megint. Akik nem tudták, hogy a
kutyán lánc van, letértek az útjukról, mert azt hitték, őket
vette célba.
– Azon az éjszakán annyira elcsigázott volt, hogy nem is
járt föl-alá a kávéházban. Csak aludt a padlón, akár a lőtt
kutya. Akárki betörhetett volna azon éjjel, mert szerintem
fel sem ébredt volna az a kutya. Másnap aztán kezdte
elölről a rohamozást, pedig tudni való volt, hogy mára
nyakát feltörte az örv, annyira nyüszített mindig, amikor a
lánca végére jutott. S azon éjjel mint hét lőtt kutya, úgy
aludt a kávéház padlóján.
– Hanem akkor már a gazdája állatorvost hívott – fűzte
tovább a szót Garp –, s az, úgy hiszem, beoltotta a kutyát
nyugtalanság ellen. Két éjszaka aztán ott aludt a kávéház
padlóján, két nap meg a kocsi alatt, és hiába sétált a
macska a járdán akár, és hiába mosdott a járdaszegélyen, a
szerencsétlen kutya a füle botját sem billentette.
– Elege volt – mondta Walt.
– De mit gondolsz, járt azért valami az eszében?
– Járt – felelte Walt bizakodón.
– Járt bizony – hagyta helyben Garp. – Mert
valahányszor kirohant a közbe, mindig rántott a teherautón
is egyet. Nem sokat. Egy hajszálnyit. Mert hiába, olyan
volt az, mintha gyökeret eresztett volna a salakhányásba. A
kutya éppen csak mozdított rajta. Mindig egy csöppet.

290
Gondolod, hogy az is elég volt?
– Szerintem – vélekedett Walt. És Helen is úgy vélte.
– Mert nem kellett két arasz se, hogy a macskát elérje –
magyarázta Garp, és Walt rábólintott. Helen már látta a
vérmocskos kifejletet, azért ismét belemerült az Örök
férj-be.
– Egy nap aztán – mesélte Garp lassan, megfontoltan –
jött a macska, letelepedett a járdaszegélyre, és elkezdte
nyalogatni a talpát. Mikor az elég nyálas volt már, nekiállt
vele dörzsölni azt a két helyet, ahol a fülét szokta tartani
régente, s aztán a szeme szőrös helyét is megdörzsölte,
majd fél szemével a teherautó alá sandított. Unta már, hogy
a kutya nem akar előjönni. Hanem most előjött.
– Mert már elmozdította – állapította meg Walt
elégedetten.
– Gyorsabban is rontott ki a közbe, mint eddig. A lánca
csak úgy tekergett utána. A macska pedig nem tágított, bár
a kutya most elérhette volna. De csak volna – emelte a
hangját Garp –, mert egy kevéske mégis hiányzott hozzá. –
Helen fölnyögött. – A kutya szája már a macska feje fölött
volt, de a lánc rántott rajta, és nem bírta rácsappantani. Az
örv fojtogatni kezdte, a macska pedig megfutamodott
közben.
– Ó! – tiltakozott Helen csalódottan.
– Na ne – morogta Walt is.
– Persze macskát se lehet rászedni kétszer – mondta ki a
tanulságot Garp. – A kutyának egyszer nyílott volna
alkalma, hogy visszafizessen neki, de azt az egy alkalmat
elszalasztotta. Soha nem ropogtathatta meg már a macska
fejét.
– Micsoda borzalmas történet! – szólt át a szomszéd
szobából Helen.

291
 Walt nem szólt semmit, de úgy tetszett, egyetért
anyjával.
– Csakhogy történt valami más – vette fel a fonalat
Garp, és Walt várakozón tekintett rá. Helen türelmetlen
volt ugyan, de a lélegzetét ismét visszafojtotta. – A
macskát annyira megzavarta a váratlan fordulat, hogy
kirohant az utcára, s nem nézett először balra, aztán
jobbra. Ugye te nem rohansz úgy az utcára, Walt?
– Nem én – felelte Walt konokul.
– Még akkor se, ha kutya fog űzőbe? Se akkor, se
máskor, igaz? Te az utcára úgy nem rohansz ki, hogy szét
ne néznél.
– Persze hogy nem – hagyta rá az apjára Walt. – De mi
lett a macskával?
Garp akkora erővel csapta össze a tenyerét, hogy Walt
megrettent. – Így kivasalták! Nyiff! És már vége is volt!
Azt már kanállal összevakarni nem lehetett. Jobban járt
volna, ha a kutya harapja le a fejét.
– Elütötte az autó? – érdeklődött Walt.
– A tizenkét tonnás teherautó – magyarázta Garp. – Az
ment rá a fejére neki, és az agya azon a két lyukon jött ki,
ahol a fülét szokta tartani régente.
– Szétkenyte? – kérdezte Walt.
– Akár a taknyot – felelte Garp, és a felemelt bal
tenyerén végigsimított a jobbal Walt figyelő kis képe előtt.
Mégiscsak Walt meséje ez, gondolta Helen. Ne ronts ki
vakon az utcára!
– Itt a vége – mondta Garp.
– Jojcakát – mondta Walt.
– Jó éjszakát – búcsúzott Garp is, és Helen hallotta,
amint megcsókolták egymást.
– Miért nem volt a kutyának neve? – tudakolta Walt.

292
 – Nem tudom – felelte Garp. – Csak annyit tudok, hogy
bolondjába ne ronts ki az utcára.
Helen és Garp szeretkezett, amikor Walt elaludt, és
Helennek mintha megvilágosodott volna Garp meséje. – A
kutya ugyan egy ujjnyival el nem mozdíthatta azt a
teherautót – mondta ki.
– Szent igaz – felelte Garp oly határozottan, mint aki
tapasztalja, hogy a kutya nem mozdít rajta.
– Akkor talán te mozdítottad el?
– Nem mozdíthattam rajta én sem – válaszolta Garp. –
Hanem azért éjszaka, amikor a kutya a kávéházban
strázsált, lecsíptem egy szemet a láncából, vettem a
vaskereskedésben egypár szem hasonlót, s a következő
éjjel megtoldottam vele. Talán két arasszal.
– Eszerint a macska már nem rohanhatott ki az utcára?
– Nem. Ezt a tanulságot Walt javára gondoltam ki –
vallotta meg Garp.
– Helyes – vélte Helen.
– Elég hosszú lett a lánc. A macska nem menekülhetett.
– Elkapta a kutya a grabancát?
– El, és elharapta. Kettébe.
– Ez Németországban történt?
– Ausztriában. Bécsben. Németországban nem jártam
én.
– Mégis az a kutya hogy járhatta meg a háborút?
Addigra legalább húszesztendősnek kellett lennie, mire te
Ausztriába jutottál.
– Nem is járta meg a háborút, csak a gazdája. A
kávéház tulajdonosa. Azért tudta, hogyan idomítsa a
kutyáját, mert arra idomította, hogy tépjen szét akárkit, aki
a kávéházba zárás után a lábát betenné. Amíg a kávéház ki
volt világítva, szabadon járhattak-kelhettek benne. Amikor

293
csak az az egy lámpa égett, akkor nem mert bemenni már a
tulaj se.
– Pompás idomítás! – csodálkozott Helen. – S ha tűz
támad? Jobban is elgondolhatta volna a tulaj.
– Az elgondolás, úgy látszik, a háborúból származott.
– Mesének mindenképpen érdekesebb így, mint hogy a
kutyát sétáltatod meg a háborúban.
– Azt mondod? – S Helen úgy érezte, Garp most először
szentel neki figyelmet beszélgetésük során. – Érdekes –
töprengett Garp –, mert ez a megoldás e pillanatban ötlött
az eszembe.
– Mármint hogy a kávés legyen hadastyán?
– Még más minden is – motyogta Garp.
– Hát melyik része pattant ki a mesének a te fejedből?
– Az utolsó szóig kitaláltam.
Együtt feküdtek az ágyban, és Helen nem mozdult. Ki
akarta lesni Garp titkát.
– Mondjuk úgy, nem minden szavát – helyesbített Garp.
Helen százszor ráunhatott, őmaga soha el nem unta ezt a
játékot. Megvárta, amíg Helen firtatni kezdi: Mit találtál ki
belőle? Melyik része az igazi? S akkor kioktatta, hogy nem
az igazság számít – azt mondja meg inkább, mit nem hitt el
a meséből. S akkor kitalált valamit a hihetetlen helyébe.
Amit Helen elhitt, azt Garp igaznak vallotta, amit nem hitt,
azon még dolgoznia kellett. Helen tudta jól, hogy az
igazsággal éppoly kérlelhetetlen, mint az
elmeszüleményével. Ha éppen az igazság nem bizonyult
hihetőnek, kigyomlálta, és mesébe illőbbet ültetett oda.
– Ha eluntad a javítgatást, mondd el, mi is történt
valójában – kérlelte Helen.
– Valójában! – sóhajtott Garp. – Valójában tacskó volt
az a kutya.

294
 – Tacskó!
– Jó, hát vadásztacskó. Napközben bekötötték oda a
közbe azt is. De nem kimustrált katonai teherautó alá.
– Talán egy Volkswagen alá? – találgatta Helen.
– Szemetes szánhoz kötötték – felelte Garp. – Télen
azon húzták ki a szeméttartályokat a járda szélére, de
persze egy gyenge tacskó el nem mozdíthatja az ilyet se
télen, se nyáron.
– Hát a kávés? Az sem járta meg a háborút?
– A kávésné – helyesbített Garp. – A kávés özvegye. –
Hadiözvegy volt?
– Nem, annál jóval fiatalabb – mélázott Garp. – A férje
szaladt át az úttesten, azt ütötte el az autó. A kávésné pedig
igen ragaszkodott a kutyához, mert férjétől kapta
házasságuk első évfordulójára. Viszont a háziasszonya
abban a lakásban, ahova költözött, nem engedte, hogy
kutyát tartson, azért kellett a kávézóba bejárnia
éjszakánként. Jókora hodály volt, félt benne a kutya.
Félelmében tele is piszkította éjjelente. Az arra járók
besandítottak és nevették, hogy csupa kutyagumi a kávézó
padlója. A nevetéstől még idegesebb lett a kutya, hát még
többfelé hagyta ott a névjegyét. Az özvegy reggel jókor
bejött szellőztetni, és összetakarítani a kutyapiszkot, s
amikor megvolt, újságpapírtekerccsel elfenekelte a
kutyáját, és kivonszolta a közbe, majd kikötötte a szánhoz.
– Hát a macska?
– Ó, macska, az volt ott bőven – magyarázta Garp. – Ott
settenkedtek mindig, mert a kávézó szeméttartályaiból volt
mit bányászniuk. A kutya, az soha nem túrt volna bele a
szemétbe, mert félt az asszonyától, de a macskáktól
éppenséggel rettegett. Valahányszor macska jelent meg, a
kutya behúzódott a szán alá, és addig ki nem merészkedett,

295
amíg a macska odébb nem állt.
– Ejnye – sóhajtotta Helen csalódottan. – Eszerint nem
volt piszkálódás sem?
– A piszkálódás, az el nem marad soha – felelte Garp
komoran. – Volt például egy kislány, amelyik mindig betért
a közbe, és csalogatta ki a kutyát a járdára. Csakhogy
hozzá a kutya lánca el nem ért. Azért kijött, ameddig a
lánca engedte, s ott vakogott a kislányra. Az meg csak állt
és bosszantotta, amíg valamelyik ablakból rá nem szóltak,
hogy elég legyen az állatkínzásból.
– Ezt te is láttad?
– Láttuk mind a ketten anyámmal. Anyám ott írt fenn a
szobájában, s egyetlen ablaka arra a közre tekintett. Néha
már azt hitte, megvész a kutya örökös vakogásától.
– Egyszóval Jenny mozdította odébb a szemetes szánkát
– találgatott Helen –, aztán a kutya megette a kislányt, a
kislány szülei pedig feljelentették a kutyát a rendőrségen,
és utoljára a rendőrök végeztek vele. Te viszont az
özvegyet vigasztaltad kettős gyászában, mivelhogy a
negyedik ikszet éppen áthágta szegény.
– Még nem töltötte be a negyvenet – helyesbített Garp.
– De nem ez történt.
– Hát mi történt?
– A kutyát egyik éjjel szél ütötte a kávézóban. Sokan
maguknak tulajdonították az érdemet, hogy annyiszor
rázörögtek, riogatták, míg szél nem érte végül. Még
versengtek is, mert az egyik dörömbölt, a másik nyivákolt,
és röhögték, hogy a kutyára rájön a szapora.
– Szóval guta végzett vele – szögezte volna le Helen.
– Nem éppen. A guta csak a két hátsó lábát bénította
meg, vagyis a farát, úgyhogy attól fogva csak a fejét
csóválhatta. Az özvegy azonban ragaszkodott a kutyájához,

296
akár a férje emlékéhez, azért az asztalos szeretőjével egy
kis kocsit szerkesztetett a kutya béna hátsó feléhez. A
kocsin kerekek voltak, a kutya ment az első lábán, és húzta
a hátulját kocsin.
– Istenem! – sóhajtotta Helen.
– El nem hinnéd, micsoda nyikorgással vonult – fűzte
hozzá Garp.
– Képzelem.
– Anyám hallgatni nem bírta, mert az rosszabb volt még
a kutya vakogásánál is, amikor az a buta kislány ingerelte.
Aztán fordulni is bajosan fordult, mert olykor a kerekek
megfaroltak, és borulás lett a vége. Ha aztán felborult
egyszer, felkelni nem bírt a kutya, s mintha csakis énrám
számíthatott volna nyomorúságában, mert én szaladtam le
mindig, s én állítottam a lábára. De amint a lábán állt,
mindjárt meg is akart harapni. Szerencse, hogy két ugrás
kellett csak, s már nem kaphatott el.
– Így aztán egy szép nap – képzelgett Helen –
elszabadítottad a tacskót, az óvatlanul kirohant, akarom
mondani, kigördült utánad az utcára, és senkinek többé
nem lehetett panasza. Az asztalos feleségül vehette az
özvegyet.
– Azt már nem – jelentette ki Garp.
– Csakis az igazat – motyogta Helen félálmában. – Mi
lett a szélcsapta tacskóból?
– Itt vége az igazságnak – felelte Garp. – Hazautaztunk
anyámmal, s a többit már te jobban tudod.
Helen meggondolta még, hogy talán éppen a hallgatása
tesz majd Garpból igazmondót. Mert annyit tudott, hogy ez
a meseváltozat is lehet éppoly kitalált, mint a többi, vagy
hogy a többi változat is igaz volt nagyjából. De lehet ez is
szent igaz. Garptól minden kitelt.

297
 Már aludt, amikor Garp megkérdezte tőle: – Melyik
mese tetszettjobban? – Helen azonban belefáradt a
szeretkezésbe, és Garp hosszas mondókája is álmosította –
így szeretett a legjobban elaludni, hogy Garp szóval tartja.
Garpot viszont elkedvetlenítette a választalanság. A
motorja szinte kihűlt már lefekvés előtt, aztán a szerelem
begerjesztette megint, és most beszélt, evett, olvasott,
parádézott volna hajnalig. Írással mégsem kísérletezett
ilyenkor, legfeljebb pár szavas emlékeztetőket vetett
papírra.
Most ennyit sem tett. Csupán lehúzta a takarót Helenről,
és elnézte egy darabig álmában. Aztán betakarta, átment
Walt szobájába, és a gyereket nézte. Duncan Ralphéknál
hált, de ha Garp lehunyta a szemét, vörös izzást látott a
kertváros szemhatárán – Ralphék családi házának
tűzfényét.
Walt látványa mégis megnyugtatta. Befeküdt Walt mellé
az ágyba, és élvezte a gyerek üde leheletét. Emlékezett,
milyen kellemetlen volt Duncanon tapasztalnia, nem
sokkal hatodik születésnapja után, hogy a lehelete pállottá
vált, akár a felnőtteké. Mintha az enyészet, a lassú bomlás
folyamata kezdődött volna meg benne. Ekkor eszmélt fia
halandó voltára. A szája szagával az első foltok és
elszíneződések is megjelentek Duncan egyébként tökéletes
fogsorán. Talán elsőszülöttsége tette, hogy Duncanért
többet aggódott, mint Waltért, holott ötévesek körében
gyakoribbak a gyerekkori balesetek. Mikre is lehet
számítani? Hogy elgázolják? Hogy torkán akad a
földimogyoró? Hogy gyermekrablók kezére kerül? A rák
már olyasmi, amire számítani nem lehet.
Aggodalmaskodni azonban volt így is ok bőven, és
Garp éppen álmatlanságában gondolta el akárhányszor,

298
hogy talán alkalmatlan is ő apának. Ezzel egy tételt ismét
hozzáadott aggodalmaskodnivalóihoz – mert hátha kiderül,
hogy a gyermekeire leső legveszedelmesebb ellenség
éppen ő?
Hamarosan elaludt Walt mellett. De nem aludt soká,
mert iszonyú álmok gyötörték. A hóna alját sajdította, és
arra riadt, hogy Walt csöpp ökle a hónalja szőrébe
gabalyodott. Nyögött Walt is. Garp kibontotta a gyermek
öklét a szőre közül, s az jutott eszébe, hátha
mindkettőjüket egyazon álom gyötörte.
Walt azonban a maga lidérceivel küzdött. Garpnak meg
sem fordult volna a fejében, hogy a háborút járt kutya, a
piszkálódó macska és a végzetes teherautó tanmeséjéből
micsoda rémképeket sző majd Walt. Mert Walt az álmában
a nagy otthagyott katonai teherautóban gépfegyverekkel és
érthetetlen szerszámokkal megtűzdelt tankot látott inkább.
Szélvédője nem volt nagyobb a levelesláda résénél. És a
teljes alkotmányt feketében látta persze.
A teherautóhoz kötözött kutya mérete a pónilóéhoz
közelített, csak annál csikaszabb volt és gonoszabb.
Lomhán slattyogott ki a közbe, és vékony lánca tekergett
utána. Mintha ilyen vékony lánc meg se tarthatott volna
ekkora dögöt. A járdaszegélyen pedig őmaga állt, s a térde
annyira remegett, hogy nem is gondolhatott szökésre, csak
topogott bambán. Lenyűgözte az a gonosz dög. Amikor
aztán a lánc megfeszült, meglódult a teherautó, őt meg
elkapta a kutya. A szőrét markolászta csak, de az izzadt
volt és szálas – mármint az apja hónalja szőre –, de aztán
valamiért nem is markolhatta meg igazán. A kutya esett
volna már a torkának, de Walt rohant eszeveszetten ki az
utcára, ahol az otthagyott katonai teherautóhoz hasonló
félelmetes jószágok dörögtek el óriás fánkokhoz hasonló

299
gumikon. S mivel a lőrésnyi szélvédőjén nem látott ki a
vezetője egynek sem, hogyan láthatták volna meg a kicsiny
Waltot?
Akkor csókolta meg apja, s az álomnak vége szakadt.
Walt valami névtelen biztonságba jutott. Apját szimatolta,
érezte a kezét, és a hangját hallotta. – Álmodol csak, Walt.

Garp az álmában Duncannal ült egy repülőgépen.

Duncannak egyszer csak ki kellett mennie. Garp a gép
vége felé mutatott a folyosón, onnan nyíltak ajtók, egy
kicsiny konyhába, egy személyzeti fülkébe, egy vécébe.
Duncan azt akarta, hogy apja elkísérje és megmutassa
neki, melyik ajtó az, Garp azonban ingerülten ráförmedt: –
Tízéves vagy, Duncan! Olvasni is tudsz, de a
légikisasszonyt is megkérdezheted. – Duncan dacosan ült a
helyén, és nem mozdult. Garp kipenderítette a folyosóra. –
Benőhetne már a fejed lágya, Duncan! Ott valamelyik ajtó
lesz az. Indíts!
A gyerek morcosan megindult az ajtók felé. A
légikisasszony rámosolygott és beletúrt a hajába, Duncan
azonban, mint várható volt, nem kérdezett tőle semmit.
Eljutott a folyosó végéig, és duzzogón visszatekintett.
Garp meg intett utána türelmetlenül. Duncan megrántotta a
vállát. Mégis melyik ajtó?
Garp felpattant. – Nyiss be az egyiken! – kiáltotta oda,
és sokan hátrafordultak, úgy bámulták Duncant. Duncan
fülig vörösödött, és nyomban benyitott a legközelebbi
ajtón. Egy meglepett pillantást még vetett apjára, majd
mintha beszippantotta volna, eltűnt, s az ajtó rácsapódott.
A légikisasszony felsikoltott. A repülőgép merült egyet,
aztán igazított a magasságon. Mindenki kibámult az

300
ablakokon, némelyek elájultak, mások öklendeztek. Garp
szaladt volna Duncan után, de a pilóta meg egy hivatalos
személy elállta előtte az ajtót.
– Mondtam, hogy zárva tartsd, te hülye kurva! – rivallt
rá a pilóta a zokogó légikisasszonyra.
– Azt hittem, zárva van! – rimánkodott.
– Hova nyílik? – ordította Garp. – Hova nyílik? – De
látta, hogy egyik ajtóra sincs írva semmi.
– Hiába, tisztelt uram – mondta a pilóta –, üzemi
baleset. – Garp azonban addigra visszanyomta a hivatalos
személyt az ülésére, a pilótát félrelódította, a
légikisasszonynak lekent egyet, hogy a falnak esett, ő
pedig kinyitotta az ajtót. Látta nyomban, hogy elrohanó
felhőkre nyílik, de már nem is kiáltozott Duncanért. Az
ajtónyílás és fenn a felhős mennyek szippantották a fia
után.

301
 11
Mrs. Ralph
Ha Garpnak egyetlen együgyű kívánsága teljesedhet, a
világon a teljes biztonság lesz úrrá. Gyermekekre és
felnőttekre kiterjedő biztonság, mert Garp úgy látta, hogy a
világ oktalanul fenyegeti ezt is, azt is.
Helen elalvása után, Walt álma után, a maga álma után
visszament a hálószobába, és öltözni kezdett. Amikor az
ágy szélére ülve a futócipőjét fűzte volna, ráült Helen
lábára, és felébresztette. Helen kinyúlt a takaró alól, és az
atlétanadrágot tapintotta rajta.
– Hova mégy? – kérdezte Garpot.
– Megnézem Duncant.
Helen felkönyökölt, s az órájára pillantott. Éjfél után
egy volt az idő. – Hogyan nézed meg?
– Nem is tudom.

Akár az áldozatára leső orgyilkos, akár a szülők

szívébe félelmet plántáló pederaszta, úgy suhant át Garp a
kertváros tavaszi álmán. A lakosság horkolt, álmodott,
fűnyíró gépei pihentek, de még annyira nem volt meleg,
hogy légkondicionálójukat működtetniük kellett volna. A
néhány nyitott ablakon át hűtőszekrény zümmögése
hallatszott. A Kései Műsor bezárt karattyolása meg a
képernyők kékesszürke derengése szűrődött ki némelyik
házból. Ezt a derengést Garp az emberiség morfiumos
kábulatának tekintette. Az is meglehet, hogy a televízió
rákkeltő, gondolta el. Valójában az író berzenkedett benne:
tudta, hogy ahonnan ez a derengés kiszüremlik, ott nem

302
olvasnak.
Garp nem csattogott az utcán. Inkább kerülte a
találkozásokat. Futócipőjét lazára fűzte, atlétanadrágja
liffegett rajta. Ágyékkötőt nem kötött, hiszen nem készült
futásra. Inget se húzott, bár még hűvös volt a levegő. Az
elsötétült házakban itt-ott felhorkant egy kutya. Nyilván a
szeretkezés friss illatát érzi rajtam, gondolta Garp, mert az
jellegzetesebb az eper illatánál.
Járőrök sűrűn járták ezt a kertvárost, és Garpot
pillanatnyi aggodalom fogta el, hátha elkapják – talán
valami ismeretlen öltözködési rendszabály áthágásáért,
talán csak azért, mert nincs nála igazolás. Jobban
nekiiramodott. Az a meggyőződés hajtotta, hogy fiát
mentenie kell a loncsos Mrs. Ralph karmai közül.
Kis híján összeütköztek egy világítatlan biciklin
kerekező fiatal nővel. A haja úszott, a csupasz térde
fénylett, s a lehelete úgy csapta meg Garpot, mint a frissen
nyírott gyep meg a cigaretta illatának keveréke. Garp
hátrahőkölt, a fiatal nő elrántotta a kormányt, a lábítóra
állva egyensúlyozott egy pillanatig, majd lóhalálában
taposni kezdett, vissza sem nézett. Azt képzelheti, a
magam mutogatására készülök, s már el is hánytam majd
minden ruhámat, gondolta Garp. Majd azon töprengett egy
darabig, vajon a nő hol járhatott. Vagy miféle bajnak siet
elébe. – Azonban Duncan és Mrs. Ralph gondolata nem
hagyta soká képzelődni.
Meglátván Mrs. Ralph házát, azt hihette, hogy a
Legszebben Kivilágított Ház címére pályázik a környéken.
Minden ablakából a fény áradt, bejárati ajtaja tárva-nyitva
állt, és a rákkeltő televízió bőgött. Az a gyanúja támadt,
társaság mulat a házban, de amint közelebb surrant, látta,
hogy elhagyatott. Pázsitján kutyaszar és széthányt sportszer

303
mindenfelé. A televízió halálos sugarai a nappali
szobában villóztak, rakásban tornyosuló cipőkön és
ruhákon. A teknősödő heverő alján ott feküdt Duncan és
Ralph a hálózsákjában (alva persze), mégis azt sugallta a
kép, mintha a televízió végzett volna velük. A kórházi
fényben vértelen volt az arca mind a kettőnek.
Hát Mrs. Ralph merre lehet? Eljár valahol? Vagy
lefeküdt, égve hagyott minden villanyt, az ajtót tárva s a
gyerekeket sugárfürdőben? Vajon a tűzhely lapjait sem
kapcsolta ki?
A nappaliban hamutálakat látott mindenfelé. Nyilván,
hogy tele lesznek füstölgő csikkel. Megmaradt a sövényen
kívül, úgy osont a konyha ablaka alá, és a gázt szimatolta.
A mosogatóban halmozódott a mosatlan edény, az
asztalon egy üveg gin állt, és gáz helyett a felezett limo
illata hatolt az orrába. A konyhai falilámpa húzója
rövidnek bizonyulhatott, mert egy harisnyanadrág
összesodort fél szárával hosszabbították meg – a másik
feléről nem volt semmi hír. A nejlon lábfej a gin fölött
lengedezett, zsírosan. Garp nem érezte égés szagát, ha
ugyan a tűzhelyen heverő macska lassú tűzön nem
pörkölődött, amint az állát kecsesen nyugtatta egy
serpenyő nyelén. Inkább csak az őrzőfény melegíthette a
szőrös hasát. Egy darabig farkasszemet néztek Garppal,
majd a macska pislogott elsőnek.
Garp meggondolta, lehet-e annyi lelkiereje Mrs.
Ralphnak, hogy macskává változzék, majd úgy döntött,
nem. Otthona, akár az élete, fenekestül felfordult, Mrs.
Ralph vagy megszökött a süllyedő hajóról, vagy fenn
fekszik szeszes kábulatban. Kérdés, az ágyában-e – vagy a
kádban fulladozik? Hát az a dög, amelyik a pázsitot
elaknásította, merre lehet?

304
 Abban a percben valami dörgőn megindult lefelé a
hátsó lépcsőn, valami tehetetlen test, majd kivágta a
lépcsőház ajtaját a konyha felé, megugrasztotta a macskát,
és hogy a robaj nagyobb legyen, az leverte az öntöttvas
serpenyőt a tűzhelyről. Garp aztán látta, hogy a tárt ajtóban
Mrs. Ralph ül a pucér seggén, és vinnyog a linóleumon –
kimonószerű pongyolája szinte a nyakában, és telt pohara
csodával határos módon a kezében. Azt bámulta
meglepetten maga is, majd beleivott. Nagy mellének lefelé
szegülő bimbói fénylettek szeplős mellkasán, amint a
könyökére hanyatlott és böfögött. A konyha sarkában
meghúzódó macska rányávogott, mint akinek nagy a
panasza.
– Kuss, cica – förmedt rá Mrs. Ralph, és megpróbált
felkelni, de aztán hátradőlt a lépcsőn teljes hosszában.
Nedves fanszőrzete csillogott, és barázdás,
megereszkedett hasa szivacsosnak tetszett, mintha vízben
ázott volna sokáig. – Kiváglak innét, mint a taknyot –
fenyegette meg Mrs. Ralph a konyha mennyezetét, bár az is
lehetséges, hogy a macskát. Hátha eltörte a bokáját, és
nem érzi részegségében? De hátha a hátgerince tört?
Garp elsuttyant a sövény alján a bejárati ajtóig, s onnan
kiáltott be: – Vannak-e itthon? – A macska, az egyszer
kisurrant a lába közt, s már nem volt itthon. Garp várt.
Aztán hallotta, hogy a konyhából nagy nyögések közt
sikamlós hús indul nehézkesen.
– Vannak, mivelhogy élek, ha nem is virulok –
válaszolta Mrs. Ralph, amint kivágódott az ajtóba.
Fakóvirágos pongyoláját sikerült nagyjából összerántania,
és a poharát is letette közben valahol.
– Láttam, hogy a házban égnek a villanyok mind, és azt
hittem, valami baj történt – motyogta Garp.

305
 – Elkésett – vágta rá Mrs. Ralph. – Mind a két fiú
meghalt. Miért is nem mondtam nekik, hogy ne játsszanak
azzal a bombával! – Garp arcát fürkészte, nem fordul-e a
kedve, de Garp a gyerekek dolgában nem ismert tréfát. –
Hát akkor megtekinti a tetemeket? – Azzal beleakasztotta a
mutatóujját Garp kinyúló gatyakorcába, és maga felé
vonta. Garp tudta, hogy ágyékkötő nincs rajta, azért lépett
a futónadrágja után, míg bele nem ütközött Mrs. Ralphba.
Mrs. Ralph akkor nekicsattantotta hasának a futónadrág
gumiját és befordult a nappaliba. Garp az illatát nem tudta
hova tenni – vanília, nagy nedves papírzacskó aljában,
döntött aztán.
Mrs. Ralph a két karja alatt megragadta Duncant, és
meglepő erővel emelte rá hálózsákostul a gidres-gödrös
heverőre. A súlyosabb Ralphfal Garp segített neki. Szépen
elrendezték a gyerekeket lábbal egymásnak, és párnát
dugtak a fejük alá. Garp kikapcsolta a tévét, Mrs. Ralph
pedig a szobában kóvályogva oltotta a villanyokat és
öntötte össze a hamutálakat. Tettek-vettek, akár egy
házaspár a vendégek eltakarodtával. – Jojca-kát! –
suttogta Mrs. Ralph az elsötétült nappalinak, Garp pedig
belebotlott egy zsámolyba, amint kifelé tapogatózott a
konyha világossága felé. – Csak sose igyekezzék –
sziszegte Mrs. Ralph. – Innen még el kell takarítani
valakit! – Azzal belekarolt Garpba. Mindjárt el is ejtett
egy hamutálat, s a kimonója kinyílt. Garp amint a
hamutálért hajolt, a hajával súrolta az asszony fél mellét. –
Fönn hentereg a csücske a hálószobámban – magyarázta –,
és se elmenni nem akar, se kidobni nem hagyja magát.
– Csücske?
– Seggfejnövendék – részletezte Mrs. Ralph
zavartalanul. – És még lökött is.

306
 – Lökött?
– Igenis, lökött. Szóljon rá, hogy tűnjön el. – Ismét
beleakaszkodott a gatyakorcába, de ezúttal leplezetlenül
be is tekintett a futónadrág mélyébe. – Barátom! Nem
túlöltözött éppen. Nem fázik? – S a tenyerét rálapította
Garp pucér hasára. – Nem. Nem fázik – állapította meg
maga.
Garp elhúzódott tőle. – Kiről van szó? – tudakolta, mert
attól tartott, hogy netalán Mrs. Ralph férjének
kilakoltatásában kell segédkeznie.
– Jöjjön, majd megmutatom – suttogta Mrs. Ralph, s
kézen fogva vezette fölfelé a hátsó lépcsőn maradt keskeny
járaton, szennyes és kutyaeleség zacskói közt. Nem csoda,
hogy itt leesett, gondolta Garp.
A hálószobában először fekete labradori vizslát fedezett
fel Mrs. Ralph ringó vízágyán. A kinyúlt kutya
türelmetlenül fordult az oldalára, és kettőt csapott a
farkával. Mrs. Ralph a kutyával párzik, fordult meg Garp
fejében, s most nem bírja eltávolítani az ágyából. – Gyere,
öcskös – szólt rá: – Szállj le onnét. – De a kutya csak
hangosabban vert a farkával, s egy kis foltra valót
odavizelt az ágytakaróra.
– Nem ővele van a baj – mondta Mrs. Ralph, és
figyelmeztetésül akkorát taszított Garpon, hogy az ágyon
állapodott meg nagy tocsogás közepette. A kutya
barátságosan megnyalta az arcát. Mrs. Ralph az ágy
lábánál álló karosszék felé mutatott, Garp azonban Mrs.
Ralph öltözőasztalának tükrében látta meg először a
szóban forgó fiatalembert. Meztelenül ült a széken, és
szőke lófarkát fésülgette, majd átvetette a vállán, és Mrs.
Ralph egyik porlasztós hajrögzítőjével kezelgette. Hasa és
combja éppoly vajasan szivacsosnak tetszett, mint az

307
előbb Mrs. Ralph hasa alja, és korbácshoz hasonlóan ívelt
fiatal farka az ölében ágaskodott.
– Mizujs? – fordult a kölök Garphoz.
– Semmi különös – felelte Garp.
– Tegye ki innét, legyen kedves – mondta Mrs. Ralph.
– Próbálok neki a lelkére beszélni, értesz – panaszolta a
kölök Garpnak –, hogy ne ficánkoljon annyit, értesz.
– Ne bocsátkozzon beszélgetésbe vele – figyelmeztette
Mrs. Ralph Garpot –, mert lyukat beszél a hasába!
– Mindenki csak csinálja a feszültséget – nyavalygott a
kölök, s ahogy hátrafordult a széken, lábát felvetette a
vízágyra. A kutya nyalogatni kezdte hosszú lábujjait, de
Mrs. Ralph lerúgta a lábát az ágyról. – Látod? –
magyarázta a kölök szemrehányóan Garpnak.
– Azt szeretné, ha eltakarodnál – mondta neki Garp.
– Te vagy neki az ura? – kérdezte a kölök.
– Igenis ő – felelte Garp helyett Mrs. Ralph – és
kigyomlálja azt a vézna pöcsödet, ha nem pusztulsz innét
azonnal.
– Hát szedelőzzél – mondta neki Garp is. – Segítek
előkeríteni a ruhádat.
A kölök lehunyta a szemét, mint aki mélyen
elgondolkodik. – Ebben nagymester – mondta Mrs. Ralph
Garpnak. – Meditálni, azt igen.
– Hol a ruhád? – kérdezte Garp. És elgondolta, hogy a
kölök nem lehet több tizenhét-tizennyolc évesnél. Ilyenek
kerülnek főiskolákra meg a háborúkba. A kölök nem
mozdult, és Garp tapintatosan megrázta a vállát.
– Ne nyúlj hozzám, cimbora – sápítozott a kölök, de a
hangjában valami elkeseredett fenyegetés lappangott. Garp
visszahúzódott, és Mrs. Ralphra pillantott. Az asszony
vállat rántott.

308
 – Nekem is ilyeneket mond. – A vállrántásai éppoly
ösztönösek és őszinték, mint a mosolyai, állapította meg
magában Garp, azzal elkapta a kölök lófarkát és a nyaka
köré csavarta, majd karja hajlatába fogta a fejét és
megszorította. A kölök rácsodálkozott.
– Szedd a ruhád – parancsolt rá Garp.
– Ne nyúlj hozzám! – vinnyogta a kölök.
– Már megtörtént – mondta Garp, és szorított egyet a
kölök állán, – Jól van, megyek – mondta a kölök, és Garp
eleresztette. Lehetett egy arasszal szálasabb Garpnál, bár
könnyebb vagy öt kilóval. Kereste volna a ruháját, de Mrs.
Ralph máris nyomta a kezébe – egyetlen bíborszínű
kaftánt, amelybe a kölök úgy bújt bele, mintha páncélt
öltött volna.
– Kösz, hogy betökinthettem – mondta Mrs. Ralphnak
csak máskor csináld könnyedebben.
Mrs. Ralph érdes nevetésére még a kutya is elhagyta a
dobolást a vízágyon.
– Te meg jobb teszed – felelte a kölöknek –, ha
visszaképzed magad szűznek, és onnét kezded a
meditálást. – Azzal elnyúlt a vízágyon, és a vizsla
ráfordult a hasára.
– Csak csinálja nekem a feszültséget – panaszolta a
kölök Garpnak.
– Ő bezzeg énnekem nem – hangzott Mrs. Ralph
válasza.
Garp kikormányozta a kölket a hálószobából, levezette
a veszedelmes lépcsőn, majd a konyhán át kikísérte a
nyitott bejárati ajtóig.
– Az volt, értesz, hogy ő hívott be – magyarázkodott a
kölök. – Nem az én ötletem volt, értesz.
– Aztán megkért, hogy menjél.

309
 – Te is görcsölsz, értesz – sütötte rá a kölök.
– A gyerekek is látták, mi megy itt? Vagy már aludtak,
amikor fölmentél?
– A gyerekek miatt nem kell izgulni – mondta a kölök. –
A gyerekek gyönyörűek. És értenek mindent, cimbora.
Többet, minta felnőttek. A gyerekeknek csak a felnőttek a
bajuk. A gyerekekre nem volt semmi panasz. Nincs is
sose.
– Talán vannak neked is gyerekeid? – Ez a gúnyos
kérdés kikívánkozott Garpból. Mindeddig nagy
türelemmel volt a kölök iránt, mikor azonban gyermekeket
látott veszélyben, vége szakadt a türelmének, és nem
hagyta, hogy kioktassák. No, isten áldjon – mondta a
kölöknek, és taszított rajta. – Többet ne találkozzunk.
– Ne lökdösődjél! – förmedt rá a kölök, és ütött volna,
de Garp az ökle alá bukott, és két karjával átkapcsolta a
kölök derekát. Mintha nem lett volna súlyosabb negyven
kilónál. Fogása leszorította a kölök két karját is, úgy vitte
ki az utcára, s csak amikor a kapálózást elunta, akkor
eresztette el.
– Ismered itt a járást? – kérdezte tőle, de a kölök csak a
bordáit tapogatta és sóhajtozott. – Aztán nehogy a
barátaidat is ideküldjed a jóra. Telefonálni se telefonálj.
– Mit akarsz, a nevét se nem tudom a portékának,
cimbora! – siránkozott a kölök.
– És engem ne cimborázzál.
– Meglesz, cimbora – mondta rá a kölök.
Garpot kellemesen tikkadt érzés fogta el, mint olyankor,
ha birokra készült valakivel, azért inkább várt, s egy idő
múltán szólt csak rá a kölökre: – Séta bilire.
A kölök a sarokról visszakiáltott: – Szia, cimbora! –
Garp tudta, hogy elkaphatná, de mi haszna a cirkusznak?

310
Inkább búcsút intett neki. A kölök is beintett, úgy eredt
neki a kertvárosnak a bolond kaftánjában, mint valami
kora keresztyén.
Csak majd az oroszlánokkal vigyázz, gondolta, amint a
megszentelő messzeség nőtt közöttük. Néhány év, és
Duncan is hasonló korba jut. Remélhette csupán, hogy
Duncannal majd könnyebben értekezik.
Már a konyhából hallotta, hogy Mrs. Ralph sír fenn a
hálószobában, és a kutyájának beszél. – Jaj, Bill! Rosszul
bánok veled! Mikor te olyan rendes kutya vagy!
– Hát a viszontlátásra! – kurjantott fel Garp a lépcsőn. –
A barátját hazaküldtem. Eleredek én is.
– Nyavalyakórság! – kiáltott vissza Mrs. Ralph. –
Képes volna és csak menne ukmukfukk? – Hangja egyre
sírósabb lett, és Garp attól tartott, hogy a kutya is mindjárt
nekiáll nyüszíteni.
– Mit tehetek még? – szólt fel a lépcsőn.
– Legalább egy kicsit beszélgessen velem – kiáltotta
vissza Mrs. Ralph –, ha már ilyen könyörületes szívű!
Garp kelletlenül felbaktatott a lépcsőn.
– Azt hiszi most, hogy énnekem örökké ilyen bajaim
vannak – rebegte Mrs. Ralph összetörten a vízágyon.
Kimonójába burkolózottan ült keresztbe vetett lábbal, s a
kutya állva az ölében pihent.
Garp ilyesmit gondolt csakugyan, de inkább a fejét
rázta.
– Az se a formám, hogy megalázkodással gyógyítsam a
bajomat – magyarázta Mrs. Ralph. – Üljön már le, az isten
szerelmére. – Azzal lerántotta Garpot az ingó ágyra. –
Nincs benne sose elég víz. Azelőtt a férjem szokta
feltölteni. Mert már akkor is eresztett.
– Ejnye – sajnálkozott Garp, a házassági tanácsadók

311
gyöngye.
– Remélem, maga nem szokta otthagyogatni a feleségét
– mondta Mrs. Ralph, s amint az ölébe vette Garp kezét, a
kutya nyomban nyalogatni kezdte. – A legnagyobb szarság,
ami férfitól kitelik – elmélkedett. – Mostanában kellett
tőle azt is hallanom, hogy évekig csak úgy tett, mintha
érdekelném. Meg hogy ő akármilyen nőt meglát, fiatalt-
öreget, az őt mind jobban érdekli énnálam. Hát szabad
ilyet mondani?
– Nem – válaszolta Garp szigorúan.
– Higgye meg, én soha nem foglalkoztam más palikkal,
amíg itt nem hagyott – bizonykodott Mrs. Ralph.
– Elhiszem.
– Nagy csorba egy asszony magabecsülésén – borongott
Mrs. Ralph. – S ha már így fordult, miért ne kereshetném a
mulatságot?
– Miért is ne! – tódította Garp.
– De amikor annyira nem értek hozzá – zokogott fel
Mrs. Ralph, s az ágyon rengve elfödte a szemét. A kutya
megpróbált az arcához férkőzni, de Garp ellökte. Majd azt
hitte, hogy Garp játszana vele, és átugrott Mrs. Ralphon,
Garp azonban kissé keményen ütött az orrára, úgyhogy a
szerencsétlen nyüszítve bújt az ágy tövébe. – Ne bántsa
Billt! – rivallt rá Mrs. Ralph.
– Inkább segítettem volna – mentegetőzött Garp
ügyefogyottan.
– Ha Billt bántja, azzal rajtam nem segít! Jesszus, csupa
hülyével vagyok körülvéve?
Garp hátracsuklott a vízágyon, és lehunyta a szemét. Az
ágy úgy háborgott, mint valami apró tenger. – Nem tudom,
hogyan segíthetnék magán – nyögte. – Legfeljebb
sajnálkozhatok a bajain, de tenni mit tehetnék? Csak amit

312
elmond, abból indulhatok el – mondta tovább, lezárt
szemmel. – A rossz érzéseivel nincs mit kezdenem.
– Szívderítő – állapította meg Mrs. Ralph, és Garp a
hajában érezte Bill lihegését. Majd a fülén egy nyelv
próbálkozását. Bill-e? Mrs. Ralph-e? Végül Mrs. Ralph
kezét érezte a futónadrágja alatt. Tárgyilagosan
meggondolta: Ha nem ezt vártam, minek henteredtem végig
az ágyán?
– Hagyjuk ezt – mondta, de Mrs. Ralph is érezhette
érdeklődésének hiányát. Nem is erőltette a dolgot, csak
mellédőlt, majd azt is elunta, és hátat fordított neki. Az ágy
ringása hullámverésbe csapott, amint Bill megpróbált
közéjük férkőzni, de Mrs. Ralph bekönyökölt a bordái
közé, és a kutya köhögve ugrott le az ágyról.
– Ne haragudj, szegénykém – pityergett Mrs. Ralph.
Bill farka a padlót verte. S mintha Mrs. Ralph még
keservesebben meg akart volna alázkodni, elfingta magát.
Pityergése sűrű zokogássá változott, mint amikor a zápor
rázendít. Garp, a házasságok belső titkos tanácsnoka azon
töprengett, hogyan önthetne némi magabízást ebbe az
asszonyba.
– Mrs. Ralph... – kezdte tűnődőn, majd észbe kapott, s
már ezt is visszaszívta volna.
– Micsoda? – Az asszony fölkapott fektéből. – Hogy
szólított? – A könyökére ereszkedett, úgy bámult Garp
szeme közé. – Mrs. Ralphot mondott? Jesszus! Hát még a
nevemet sem tudja?
Garp fölült az ágyon, ámbár a legszívesebben Billhez
csatlakozott volna az ágy alján. – Szerintem maga nagyon
vonzó nő – motyogta, s a szeme Billen volt, bár Mrs.
Ralphnak szánta a bókot. – Nagyon.
– Hazug disznó – mondta Mrs. Ralph. – Akkor valljon

313
színt. Hadd látom.
– Nem azért nem szemléltetek, mert énszerintem nem
vonzó.
– Föl sem áll a fasza, ha rám néz, mit akar! – harsogta
Mrs. Ralph. – Itt fekszek félmeztelen, maga meg mellettem
ezen a kibaszott ágyon, és semmit nem tud felmutatni.
– Leplezni próbáltam – szabadkozott Garp.
– Sikeresen – állapította meg Mrs. Ralph. – Maga
szerint hogy is hívnak?
Garpot egyszerre meglepte tulajdon gyengeségének
érzése, s hogy őneki igenis mekkora a szüksége a
megértésre, a gyámolításra. Azt is látta, hogy minden
szavával jobban elmerül a hazugság kátyújában. Most
kezdett elméjében megvilágosodni a seggfej
természetrajza.
– A maga férje megzavarodott – mondta tovább mégis.
– Ha én hasonlítgatni kezdenék, az a maga javára dőlne el.
– Sose túráztassa magát – intette le Mrs. Ralph. –
Szerintem maga van megzavarodva.
Lehetséges, gondolta Garp is, mégsem eresztette el a
felkapott fonalat: – Több bizalma lehetne nemi
csáberejében, higgye el. S talán még fontosabb volna, ha
magabízását másfelől is megtámogatná.
– Az én magabízásom egyetlen pillére a csáberőm volt
– gondolkodott el Mrs. Ralph. – Annyira engem soha
semmi nem érdekelt, mint a szex. Csakhogy ma már az sem
érdekel igazán.
– De hiszen egyetemre jár! – szorította Garp.
– Csak tudnám, minek – mondta rá Mrs. Ralph. – Ha
ugyan nem az iskolapadban szereztetné velem vissza az
önbizalmamat. – Garp ismét lehunyta a szemét, és a
megváltó ájulásra vágyott. De mikor a vízágy ismét

314
háborogni kezdett, veszélyt sejtve kinyitotta a szemét. Mrs.
Ralph csakugyan nekivetkezett és meztelenül vetődött el
mellette. A hullámok egy darabig emelgették viharvert
testét, és Garp sós vízben cserzett, bukdáló ladikot látott
benne. – Ha valamit felmutat, elmehet, nem bánom –
mondta Mrs. Ralph. – Akkor hiszek, ha látom.
Garp megpróbálta elképzelni, hogy áll a dákója, de
hogy elképzelhesse, más képeket kellett segítségül hívnia,
azért lehunyta a szemét.
– Csaló – állapította meg Mrs. Ralph, de Garp addigra
már felmutatott valamit. Nem is volt olyan bajos, mint
gondolta. S amint a szemét most nyitotta rá Mrs. Ralphra,
magában meg kellett vallania, hogy az előbb nem is
lódított akkorát. Lehúzta tehát futónadrágját és
szemléltetett. Maga a szemléltetés még több szemléltetni
valót adott neki, és azon kapta magát, hogy vágyódón nézi
Mrs. Ralph nedvesen csillogó szőrét. Mrs. Ralphot
azonban se le nem vette a lábáról, sem el nem
kedvetleníthette a szemléltetés – inkább mintha
belenyugodott volna, hogy ez egyszer nem volt igaza.
Vállat rántott, aztán a fenekét fordította Garp felé. –
Szóval hiba nincs – szögezte le. – Köszönöm a
kedvességét. Aviszontlátás.
Garp pedig most már maradt volna. Zavarában úgy
érezte, elmenne akár úgyis, hogy csak nézi az asszonyt.
Aztán megindult mégis lefelé a botlókkal telirakott
lépcsőn. Vajon a megalázkodásból elege volt-e Mrs.
Ralphnak ma éjszakára? Vajon itt meri-e hagyni Duncant?
Végül úgy döntött, inkább itt virraszt hajnalig. A
konyhában rálépett az öntöttvas serpenyőre, és
nekikondította a tűzhelynek, de egy sóhajt nem hallott rá
válaszul föntről, csak Bill nyögött egyet. Ha valamelyik

315
gyerek felriad és kér valamit, nyugtatta meg a
lelkiismeretét, Mrs. Ralph nem hallaná.
Az óra fél négyet mutatott Mrs. Ralph elcsendesedett
hajlékában, mikor nekiállt a konyha rendbetételének, hogy
az időt elüsse virradatig. A háztartásban otthonos Garp
gyorsan megtöltötte a mosogatót szennyes edénnyel, és
megeresztette a vizet.
Amikor a telefon megcsöndült, nyomban tudta, hogy
Helen lesz az. Az is eszébe ötlött, mi mindent forgathatott
Helen a fejében azóta.
– Halló – szólt bele a kagylóba.
– Beszámolnál végre, mi az újság? – kezdte Helen, és
hangján érzett, hogy nem aludt azóta sem. Az óra négyet
mutatott.
– Semmi újság, Helen – válaszolta Garp. – Egy kis
kavarodás támadt, és nem akartam Duncant itt hagyni.
– A nő hol?
– Fönn az ágyában – tudatta Garp. – Nem bírta a
gyűrődést.
– Milyen gyűrődést?
– Többet ivott a kelleténél. Volt egy fiatalember
látogatója, s azt eltakaríttatta velem.
– Így aztán magatokra maradhattatok?
– Nem sokáig, mert Mrs. Ralphot hamarosan elnyomta a
buzgóság.
– Azazhogy nem kellett sokáig buzgólkodnia –
állapította meg Helen.
Garp nem sietett a válasszal. Helen féltékenységét
kitörni régen nem hallotta már, de a veszedelmes
indulatára jól emlékezett.
– Semmi újság nincs, Helen.
– Akkor mondd meg, mit teszel ebben a percben?

316
 – Mosogatok. – És hallotta, hogy Helen fojtottan fújja ki
dühét.
– És miért, ha tudhatnám?
– Nem akarom Duncant itt hagyni.
– Ha nem akarod, hozd haza. Azonnal.
– Helen – kérlelte Garp –, én nem tettem semmi rosszat.
– Mentegetőzése bénán hangzott még a tulajdon fülében is,
de lehet, csak azért, mert tudta, hogy valami rosszat mégis
tett. – Semmi nem történt – bizonykodott, mert úgy érezte,
ebben az állításban mégis több az igazság.
– Akkor miért álltál neki a mosatlanjának?
– Hogy az időt elüssem. – Most tekintett végig először
félórája művén, és látta, hogy igyekezetének nem sok a
látszata. Úgy várja itt a pirkadatot, mintha a
szerencsétlenségek csakis sötétben történnének. –
Kiböjtölöm, amíg Duncan felébredtette hozzá, de amint
kimondta, máris tudta, hogy ez is szamárság.
– Miért nem ébreszted fel?
– Mert régi jeles mosogató vagyok – próbálkozott
tréfával.
– Több mindenben jeleskedel te már régóta – hangzott
Helen válasza, szúrósabban, semhogy csipkelődésnek
beillett volna.
– Ha kínzod magad, belebetegszel – mondta Garp. – Ne
bolondozz, Helen. Nem tettem én semmi rosszat. – A
protestáns lelkiismeret pedig furkálta, hogy gondolatban
vétkezett.
– Már belebetegedtem – jelentette ki Helen, bár a
hangja megenyhült. – Légy szíves, gyere haza azonnal.
– Duncant hagyjam itt?
– Ha nem, akkor ébreszd fel, az istenért! Vagy vesd a
válladra.

317
 – Egykettő otthon leszek – ígérte Garp. – Ne aggódj, és
ne azon jártasd az eszed, amin jártatod. Elmondok
mindent. Még tetszeni is fog. – Bár nemigen hitte volna,
hogy a teljes történet tetszésére szolgál majd Helennek, és
már azon töprengett, hol kurtítson rajta.
– Jobban vagyok – tudatta Helen. – Várlak. Ne fejezd
be a mosogatást. – Azzal letette a kagylót. Garp még
egyszer betekintette a konyhát, és megállapította, hogy
félórás ügyködéssel nem sokat szépített Mrs. Ralph
szemétdombján. A dicséretét ki nem érdemelte
semmiképpen.
Elkeseredetten gondolta el, hogy a nappali szobában
tornyozódó ruhák közül ki kell válogatnia Duncanéit.
Ismerte fia holmiját, de első pillantásra nem akadt meg a
szeme egyen sem. Akkor ötlött az eszébe, hogy Duncan
hörcsög módjára szokta beletömni hálózsákjába, úgy
gubózik be közéje. Duncan is meglehetett negyven kiló, s
még a holmik meg a hálózsák – Garp úgy számította,
elviszi hazáig alva. A kerékpárjáért eljöhet holnap is.
Vagy nem itt ébreszti fel, mert abból botrány lehet, ha
tiltakozni kezd. Még Mrs. Ralph is felébredhet rá.
Így jutott eszébe Mrs. Ralph, és bármennyire rühellette,
egy utolsó pillantást még vetett volna vastag, közönséges
testére. Megújuló merevedése is sarkallta. Hátraosont a
lépcsőhöz, és szinte a szimata vitte fel a fülledt
hálószobába.
Tekintete nyomban az elágazását kereste, hogy kúszott
felfelé köldöke torz gödre, majd apró mellbimbói iránt.
Fura, hogy két ilyen tőgyhöz ekkorka mellbimbók járjanak!
Először pedig a szemét kellett volna keresnie, mert látta
volna nyomban, hogy Mrs. Ralph éberen lesi.
– Megvagyunk a mosogatással? – érdeklődött. – Jöttünk

318
elbúcsúzni?
– Látni akartam, nincs-e semmi baja.
– Nyavalyakórság. A szemét akarta legeltetni.
– Mi tagadás – mondta Garp, és lesütötte a szemét. –
Nem illett volna pedig.
– Dehogynem – biztatta Mrs. Ralph. – Máris jó napot
szerzett vele.
Garp megpróbálkozott egy mosolygással.
– Maga folyton mentegetőzik – pirongatta tovább Mrs.
Ralph. – Csupa bocsánatkérés. Ámbár a feleségének nem
juttatott belőle.
Ott volt mellette a telefon a vízágyon. Garp eszmélt,
hogy tévesen ítélte meg Mrs. Ralph állapotát. Íme, egy
csöppet nem részegebb Billnél. Vagy a kábulat meg a
másnaposság közti félórás tisztánlátást élvezi? Olvasott
ilyenről, de hinni nem hitte. Ennyivel is okosabb vagyok,
vigasztalta magát.
– Hazaviszem Duncant.
Mrs. Ralph rábólintott. – Én is hazavinném, ha magának
volnék.
Garp heves lelki tusa után lenyelte, ami illemkedő
vigasz erre a vallomásra kínálkozott volna.
– Megtenne mégis egy szívességet? – nézett rá Mrs.
Ralph. Garp merően visszanézett, de Mrs. Ralph nem
bánta. – Ne tálalja ki a feleségének a teljes éjszakát, jó?
Ne állítson oda ekkora disznónak. Színezze inkább
együttérzéssel a képet.
– Az együttérzés, az megvolna – motyogta Garp.
– Meg a bögyörödés is – állapította meg Mrs. Ralph a
kitüremlő futónadrágra pillantva. – Ezt jobb lesz, ha nem
viszi hazáig. – Garp nem válaszolt. Érezte, hogy a benne
ágáló erkölcscsősz megérdemel egypár pofont. – A

319
felesége egy percre nem veszíti a szeme elől, mi? Maga
sem tolt mindig ilyen jó fiú asszem. Tudja – szegezte neki
a kérdést –, mit mondott volna magáról a férjem? Azt,
hogy maga punciatúra alatt nyög.
– A maga férjének annyi esze lehet, mint a seggemnek
szüretkor – mondta Garp, hogy mégse hagyjon szó nélkül
minden sértést, de azt meg kellett hagynia, hogy Mrs.
Ralphnak éppen nem ment az agyára a szesz.
Mert lehengeredett az ágyról, és egy ugrással megállt
Garp előtt. A melle bimbója Garp mellét érintette. Garp
attól tartott, hogy még fönnakad a futónadrágján. –
Visszajön még maga! – fenyegette. – Mennyibe fogadjunk?
Garp válasz nélkül hagyta ott. Hanem két saroknál nem
jutott messzibb a háztól – és Duncan egyre fészkelődött a
hálózsákban odáig is –, amikor rendőrjárőr autója állt meg
mellette a járdaszélen. Kék fénye úgy villogott rá, mint
akit tetten értek: horogra került a félmeztelen
gyermekrabló zsákmányostul!
– Mit viszünk, koma? – kérdezte tőle egy rendőr a
kocsiból. Kettő ült benn, s még egy harmadik valaki a
hátsó ülésen, azt azonban nem nézhette meg jobban.
– A fiamat – felelte. Erre mind a két rendőr kiszállt a
kocsiból.
– Aztán hova viszi? – kérdezte a másik. – Baja nincs
semmi? – Zseblámpáját belevillantotta Duncan arcába.
Duncan álommal küzdött még mindig, és kábán pislogott.
– Egy barátjánál töltötte volna az éjszakát – magyarázta
Garp –, de másképp alakult, azért hazaviszem.
A rendőr végigjártatta zseblámpáját Garpon, a pucér
felsőtestén, a futónadrágján, a sávozott futócipőjén. –
Papír van magánál?
Garp letette Duncant hálózsákostul az egyik kertes ház

320
utcára rugó gyepszőnyegére. – Hogy volna? Hanem ha
elvinnének hazáig, otthon igazolhatnám magam.
A rendőrök összenéztek. Órákkal előbb hívta ki őket
egy fiatal nő azzal, hogy valami mutogatós ember tört rá a
sötétben, és talán erőszakra is kísérletet tett volna, ha ő a
kerékpárján el nem viharzik. – Régen kószál már az utcán?
– kérdezte az egyik rendőr Garptól.
A kocsiban ülő láthatatlan harmadik kidugta a fejét az
ablakon, és megnézte, mi történik. Amikor meglátta
Garpot, rákurjantott: – Nocsak, cimbora, megint
találkozunk?
Duncan ébredezett. – Ralph! – motyogta.
Az egyik rendőr letérdelt mellé és Garpra világított. –
Ez az apád? – Duncan zavarodottan pillogott apjáról a
rendőrökre és a kocsi kékes villogó fényébe.
A másik rendőr behajolt a kocsi hátsó ablakán. A
kaftános kölök ült benn csakugyan. A rendőrök mutogatós
embert kerestek, s őt szedték fel. Nem mondhatta meg
nekik, hol lakik, mert voltaképpen sehol nem lakott. –
Ismeri ezt az embert, amelyik a gyereket hozta? – kérdezte
tőle a rendőr.
– Hajjaj. Kajakos egy cimbora az.
– Semmi baj, Duncan – nyugtatta a fiát Garp. – Ne
ijedezz. Viszlek haza.
– Fiacskám – kérdezte a rendőr Duncant –, ez a te
apukád?
– Ilyen kérdésektől veszti el a gyerek a fejét –
állapította meg Garp.
– Ralph anyja nem volt jól. – Garp remélte, hogy ennyi
elég lesz magyarázatul, azonban a kölök a meseautóban
röhögni kezdett. A rendőr rávilágított a zseblámpájával, és
most Garpot kérdezte, ismeri-e. Nem lesz ennek vége-

321
hossza, gondolta Garp.
– Garp a nevem – vágta ki ingerülten. – T. L. Garp. Nős
vagyok, két gyermek apja. Duncan, az idősebbik, ez itt,
átlátogatott a barátjához, azzal, hogy náluk hál. Később
meggyőződtem, hogy barátjának anyja nincs olyan
állapotban, hogy fiamnak gondját viselhetné, ezért viszem
haza. Legalábbis a szándékom ez. A kölök meg – mutatott
be Garp a kocsi ablakán – a fiam barátjának anyjánál járt
látogatóban, amikor odaérkeztem. Az asszony addigra már
megunta, és kérte, hogy távozzon, ő pedig – mutatott be
Garp ismét az ablakon – távozott.
– Hogy hívják a fia barátjának anyját? – kérdezte az a
rendőr, amelyik a jegyzőtömbjébe összefoglalta volna a
teljes történetet. Egy pillanat udvarias várakozás után
feltekintett Garpra.
– Duncan – fordult Garp a fiához –, hogy hívják
Ralphot?
– Most van éppen változóban a neve – felelte Duncan. –
Eddig az apja nevét viselte, de most az anyja az ő nevére
akarja íratni.
– Jó, de mi volt az apja neve?
– Ralph – felelte Duncan.
Garp lehunyta a szemét.
– Ralph Ralph? – kérdezte a jegyző rendőr.
– Gondolkozzál, Duncan, légy szíves! Mi a vezetékneve
Ralphnak?
– Éppen az van változóban – mondta Duncan.
– Miről változik mivé? – firtatta Garp.
– Jobb lesz, ha Ralphot kérdezitek – vélekedett Duncan.
Garp a legszívesebben nekifogott volna sikoltozni.
– Azt mondja, Garp a neve? – fordult hozzá a másik
rendőr. – Azt – válaszolta Garp, mintegy a bizonyítékok

322
súlya alatt megtörten.
– Keresztnevének két kezdőbetűje T. L.? – faggatta
tovább a rendőr. Garp már tudta, mi következik, és
elfásult.
– Nem a két keresztnevem kezdőbetűje. Csupán T. L.
– Azt akarja mondani vele, hogy Te Lófasz! – ordított
fel a kölök a kocsiban, és röhögtében hátradőlt az ülésen.
– Az első kezdőbetű minek a rövidítése tehát, Mr.
Garp? – tudakolta az udvarias jegyző.
– Semminek.
– Semminek?
– Anyám csak ezt a két kezdőbetűt akasztotta rám
keresztnév helyett.
– Eszerint első keresztnevének a T. – t tekintsem?
– Garpnak ismer mindenki.
– Ha ezt a mesét kutyának adod be, fölfordul, cimbora!
– rikoltotta a kaftános kölök, de a másik rendőr rádörgette
gumibotjával a kocsi födelét.
– Ha még egyszer a koszos lábadat fölteszed az ülésre,
koma, lenyalatom veled!
– Garp – tűnődött el a jegyző, aztán felkapta a fejét. –
Tudom már, ki maga! – Garp magába szállt. – Maga kapta
el a liliomtiprót a városerdőn!
– Én – vallotta meg Garp –, csak az másutt történt,
évekkel ezelőtt.
– Úgy emlékszek rá, mintha tegnap lett volna! –
lelkendezett a rendőr.
– Hogy volt az? – kérdezte tőle a másik.
– Fiatal vagy, nem emlékezhetsz. Ez a Garp nevezetű
elkapott a városerdő szélén egy liliomtiprót... Hol is?
Elég az hozzá, hogy ő kapta el. Még arra is emlékszek,
hogy valami bolondsággal foglalkozott.

323
 – Hogyhogy? – meredt rá Garp.
– Mármint valami fura foglalkozása volt, nem igaz? Mi
is?
– Író vagyok – jelentette ki Garp.
– Télleg – emlékezett a rendőr. – Aztán azóta is
írogatunk?
– Azóta is – mondta rá Garp, mert annyit megtudott
azóta, hogy nem vallhatja magát házassági tanácsadónak.
– Nahát akkor – mondta a rendőr, de Garp látta rajta,
hogy valamit még mindig nem ért.
– Szakállam volt akkor – ajánlotta magyarázatul.
– Ez az! – ragyogott fel a rendőr. – S azóta leberetválta?
– Le én.
A két rendőr a stoplámpák vörös fényénél
megtanácskozta az ügyet, és úgy döntöttek, hogy Garpot
meg Duncant hazaviszik, azonban Garp tartozik nekik
személye igazolásával.
– Hiába, csak képen láttam akkor, nem ismerem meg a
szakálla nélkül – mentegetőzött az idősebb rendőr.
– Bizony, évek teltek el azóta – hagyta rá Garp
szomorúan –, meg aztán más városban is történt.
Már az nyugtalanította, hogy a kölök majd megjegyzi a
házukat, aztán egy szép nap beállít hozzájuk valamivel.
– Emlékszel rám? – kérdezte a kölök Duncantól.
– Nemigen – felelte Duncan diplomatikusan.
– Mivelhogy félálomban voltál – mondta rá a kölök.
Majd Garphoz fordult: – Nagyon aggodalmas vagy te a
gyerekkel, cimbora. Pedig elvannak a gyerekek. Ez az egy
szem fiad?
– Nem. Van még egy.
– Hozzájuk tehetnél, ha telik az ágy lábából, hogy egy
focicsapat kilegyen – ajánlotta a kölök. – Akkor nem

324
aggodalmaskodnál annyit, értel? – Garpot ez arra az
elgondolásra emlékeztette, amit anyja a Percy-féle
Gyermekseregleti Elméletnek nevezett.
– A következő sarkon balra – mondta –, aztán jobbra és
ott a ház, mindjárt.
A másik rendőr nyalókát nyomott Duncan kezébe.
– Köszönöm szépen – mondta Duncan.
– Hát én? – kérdezte a kaftános kölök. – Én is szeretem
a nyalókát. – A rendőr rámeredt, de amint elfordult,
Duncan odaadta a kölöknek, mivel ő a nyalókának sosem
volt nagy barátja.
– Kösz – súgta a kölök. – Látod, cimbora – mondta
Garpnak. – A gyerekek észbontóak.
Helen is az, gondolta Garp, amint a házbéli lámpák
fénykoszorúja előtt meglátta a bejáratnál. Földig érő kék
köntösének felhajtható volt a gallérja, és Helen fel is
hajtotta, mintha fázott volna. Mivel a szemüvege rajta volt,
Garp tudta, hogy már rég lesi őket.
– Cimbora – könyökölt a kölök Garpba, amint Garp
szállt volna ki a kocsiból –, akkor milyen gyönyörű lehet
ez a nagysága, amikor a szemüvegét leteszi!
– Anyu! Le vagyunk tartóztatva! – kiáltotta oda Duncan
Helennek. A meseautó a járdaszélen állt, és várta, hogy
Garp igazolványt kerítsen.
– Nem vagyunk letartóztatva – helyesbített Garp –,
csupán hazahoztak bennünket, Duncan. Semmi baj –
mondta Helennek ingerülten, s már szaladt fel a lépcsőn a
levéltárcájáért.
– Így mentél? – kiáltott utána Helen. – Egy szál
gatyában!
– A rendőrök azt hitték, elrabolt – újságolta Duncan.
– Ralphékhoz szálltak ki? – kérdezte Helen.

325
 – Nem. Apu hozott éppen haza – felelte Duncan. –
Csoda egy ideggóc az apu!
Garp lerobogott a lépcsőn. – Valaki mást kereshettek –
vetette oda Helennek. – Csak most már ne izguljál.
– Nem én izgulok – vágott vissza Helen.
Garp megmutatta az igazolványait a rendőröknek.
– Télleg – mondta az idősebbik. – T. meg L. Nem több.
Biztos könnyebben elboldogul vele.
– Az éppen nem biztos – felelte Garp.
Amint a meseautó elindult, a kölök még odakiáltott
Garpnak: – Nem vagy te rossz srác, cimbora, csak ne
izgulnál annyit!
Garpban éppen nem oldódott a feszültség, amint a kék
köntösében didergő Helenre nézett. Duncan már nem volt
álmos. Be nem állt a szája és éhségre panaszkodott. Garp
egyetértett vele. Helen lelkesedés nélkül nézte, hogy tömik
a fejüket a derengő konyhában. Duncan egy hosszú
tévéfilm tartalmát mesélte. Garp gyanúja az volt, hogy
Duncan elaludt közben, s mire felébredt, már másik filmet
játszottak. Azon tornáztatta képzeletét, vajon Mrs. Ralph
szereplése a két film közét töltötte-e ki, vagy belejátszik
Duncan meséjébe.
Helen nem kérdezett semmit. Részint azért nem, sejtette
Garp, mert mit is kérdezhetne Duncan füle hallatára?
Másrészt, akárcsak Garp, mondókájának megszerkesztésén
dolgozott. Valójában örültek mind a ketten Duncan
jelenlétének, mert érezték, hogy mire négyszemközt
maradnak, csillapodnak mind a ketten, és óvatosabbak
lesznek.
Ahogy azonban világosodott, egyre kevésbé türtőztették
magukat, és Duncan közvetítésével kezdtek tárgyalni.
– Mondd el anyunak, hogy fest a konyha – biztatta Garp

326
Duncant. – A kutyát is mondd.
– Billt?
– Azt hát. A derék Billt próbáld jellemezni.
– Milyen ruha volt Ralph anyján, amíg ott voltál? –
kérdezte tőle Helen, aztán álnokul rámosolyodott Garpra.
– Remélem, nem volt olyan hiányos az öltözéke, mint
apádnak.
– Mit vacsoráztatok? – tudakolta Garp.
– Fenn vannak a hálószobák vagy lenn? – érdeklődött
Helen. – Vagy fenn is, lenn is? – Garp megpróbált
jelentősen rápillantani: Ne kezdd megint, légy szíves!
Szinte látta, amint Helen régi, kipróbált fegyvereit
köszörüli. Például a pótmamákat. S ha egyszer neveket
kezd a fejéhez vagdosni, Garp tudta, hogy nincs mivel
visszavágnia. Még nincsen. Harrison Fletcher nem
számított érvnek.
– Hány telefon van a házban? – kérdezte Helen Duncant.
– Egy a konyhában meg egy a hálószobában? Vagy csak
egy a hálóban?
Mire Duncan eltakarodott, Helennek és Garpnak
félóránál nem maradt több ideje Walt ébredéséig. Helen
azonban elrendezte fegyvertárát addigra, és jól tudta, hol
találnak célzásai elevenbe.
– Tudod, mennyire szeretlek és mennyire ismerlek – így
kezdte.

327
 12
Helenre is rájár a rúd
Az éjszakai telefonoktól – a szív vészcsengőitől –
világéletében rettegett Garp. Kit ért szeretteim közül? Kit
csapott el a teherautó, kit fojtottak sörbe, kinek taposta ki
a belét az elefánt a vadon sötétjében?
De hiába tartott annyira az éjfél utáni hívásoktól, egy
száradt az ő lelkén is. Igaz, véletlenül. Egyik este Jenny
járt náluk látogatóban, és kicsúszott a száján, hogy Cushie
Percy meghalt szülésben. Garpnak újság volt a hír és
lesújtotta. Helennel akárhányszor évődtek Cushie iránt
érzett régi szerelmén, máskor nemigen fordult meg a
fejében, és megrökönyödött, hogy a nagy természetű és
rámenős Cushie-t holtnak kell elképzelnie. Nem borzadt
volna el jobban, ha arról hall hírt, hogy Alice Fletcherrel
történt valami – lelke kész volt rá, hiszen tudni való volt,
hogy szegény Néma Alice-szel bármikor történhet bármi.
Garp a konyhában kóválygott, s az időről is
elfelejtkezett meg arról is, hány sört bontott, hanem
egyszer azon kapta magát, hogy Percyék számát tárcsázza.
S már kicsöngött. Garp szinte látta, milyen messzi
ösvényen kanyarog elő a Haspók az álmok hímes
mezejéről a csengő telefonig.
– Jesszusmárja, kit hívsz ilyenkor? – rivallt rá Helen,
amint a konyhába kinézett. – Negyed három!
Stewart Percy azonban már felvette a kagylót. –
Nocsak! – szólt bele aggodalmasan, és Garp elgondolta,
hogy a tyúkeszű Midge milyen riadtan pillog mellette.
– Bocsásson meg, hogy felvertem – mondta Garp –, de
magam sem tudtam, hogy ilyen kései az idő. – Helen a

328
fejét ingatva kivonult a konyhából, Jenny pedig megjelent
az ajtóban, és vizsga tekintettel mérte végig a fiát.
Tekintete az anyák csalódottságánál jóval több indulatot
rejtett.
– Maga kifene? – tudakolta Stewart Percy.
– Garp vagyok, tanár úr – felelte Garp, régi kisfiús
hangján, mintha gyanús génjeiért kérte volna a bocsánatot.
– Te meg mi az anyád valagát akarsz? – bődült bele a
Haspók a kagylóba.
Jenny azt elfelejtette elmondani, hogy Cushie Percy már
hónapokkal ezelőtt meghalt, és Garp azt hitte, friss
gyászában vigasztalhatja a Haspókot.
– Részvétem, részvétem – habogta Garp.
– Hát még?
– Most értesültem róla – fogalmazott Garp sebtében –,
és csupán tudatni szerettem volna mindkettőjükkel, hogy
osztozom gyászukban. A tanár úr talán nem tudja, de én
nagyon szerettem...
– Te japi-szopi! – üvöltötte a Haspók. – Verd az
édesanyádba! – Azzal lecsapta a kagylót.
Ennyi gyűlöletet nem várt tőle. Viszont nem is értette a
helyzetet. Évek múltán tisztázódott csak, mert
szerencsétlen Percy Maci, az ütődött Bainbridge
elmagyarázta Jennynek, hogy amikor Garp telefonált,
Stewart már nem is gondolt a lányukra. Hanem aznap
éppen éjféltájt érte őket az a családi szerencsétlenség,
hogy a fogatlan fekete Kótya kiadta páráját, Stewart tehát
azt gondolhatta, Garpból a káröröm beszél.
S hogy most megcsöndült a telefon, Garp érezte, hogy
Helen álmából kapna érte, majd amikor mégis ő vette fel a
kagylót, Helen a két térde közé szorította a lábát, mintha
testét a biztonság mentőövének tekintené. Garp agyán

329
átcikáztak a lehetőségek. Walt fenn alszik. Duncan is.
Nincs Ralphéknál.
Helen rémei ezek voltak: Apám. Elvitte a szíve. Néha
kínozta az is, hogy rátaláltak anyjára, mégpedig a halottas
házban.
Garpnak volt még több is: Megölték anyut. Vagy
elrabolták, és negyven szűz nyilvános meggyalázását
követelik váltságdíjul, különben nem lesz belőle többet
jeles feminista. Követelésükhöz akár az én gyermekeim
életét is hozzácsapják, gondolta el Garp.
Amikor Roberta Muldoon jelentkezett, Garpnak csupán
azt a gyanúját erősítette meg, hogy Jennyt meglőtték. Pedig
Roberta volt meglőve.
– Elhagyott! – nyögte a kagylóba elcsuklón. – Dobott!
Engem! Ezt add össze!
– Ejnye, Roberta – méltatlankodott Garp.
– Soha nem hittem, hogy férfiak ilyen szarok tudnak
lenni, amíg nővé nem változtam – panaszolta Roberta.
– Roberta az – súgta oda Garp Helennek
megnyugtatásul. – A szeretője lelécelt. – Helen
megkönnyebbülten sóhajtott, eleresztette Garp lábát, és a
másik oldalára fordult.
– Persze téged nem érdekel! – állapította meg Roberta
epésen.
– Ejnye, Roberta – korholta Garp.
– Ne haragudj – mentegetőzött Roberta –, de már az
volt az érzésem, anyádat hívnom nem illik ilyenkor. –
Garp nem értette ezt az okfejtést, mert Jenny később fekvő
volt náluk. Viszont Robertához maga is nagyon
ragaszkodott, és tudta, ha ilyenkor telefonál, csakis a
szenvedés szól belőle.
– Azt mondta, nem vagyok én neki eléggé nő és

330
összezavarom... mármint nemileg... de hogy én se bírtam
magamat teljesen szétválogatni! – sírta Roberta. – A hülye
fasz! Csak az újságra bukott! Hogy mesélhessen a
barátainak!
– Azt nem értem, mit sírsz, Roberta. Miért nem verted
laposra?
– Nem értesz meg engemet – hüppögött Roberta. – Én
nem akarok senkit laposra verni! Én nő vagyok, nem
érted?
– Hát a nők sose vernének senkit laposra? –
ravaszkodott Garp. Erre már Helen is felült, és rántott
egyet a pöcsén.
– Én nem tudom, hogy vannak vele a más nők! Azt se
tudom, mit illene érezniük meg mit nem! Én csak azt
tudom, hogy én mit érzek!
– S mit mégis? – tudakolta Garp, hiszen megtudta volna
mindenképp.
– Most már az az érzésem, hogy laposra verném –
vallotta meg Roberta –, de amikor dobott, én csak ültem
ott, és magam alatt voltam. Zokogtam. Naphosszat csak
sírok és sírok – sírta –, de még azt is megtette a büdös
állat velem, hogy fölhívott, és azt mondta, ha még mindig
sírok, akkor áltatom magam!
– Mondd neki, hogy le van szarva – ajánlotta Garp.
– Ó csak azt az egyet akarta tőlem – panaszolta Roberta.
– Mondd, miért ilyenek a férfiak?
– Hm – mondta Garp.
– Jó, tudom, te nem – hagyta rá Roberta. – Terád nem is
hatok úgy.
– Már hogyne hatnál, Roberta.
– De nem úgy! Ne hazudjál! Te engem nem kívánsz!
– Nem igazán – rebegte Garp. – Ámbár bizonyos, hogy

331
vannak seregestül, akik kívánnak.
– Hát igen. Jó barátom vagy, az a fontos – nyugodott
meg Roberta. – Azért megmondom, hogy én se kívánlak
téged igazán.
– Ez így van rendjén – szögezte le Garp.
– Mivelhogy alacsony vagy – mentegetőzött Roberta. –
Én a szálasabbakhoz vonzódok, ha nem haragszol.
– Nem én – biztosította Garp. – De te se haragudj.
– Én nem haragszok.
– Ugyan hívjál reggel – ajánlotta Garp. – Addigra
nyilván jobban leszel.
– Nem leszek – hangoztatta Roberta. – Legfeljebb
rosszabbul. És már restellem, hogy felhívtalak.
– Miért nem beszélsz az orvosoddal? – fordított a szón
Garp. – Az urológussal. Amelyik operált. A barátod, nem?
– Szerintem csak meg akarna dugni – mondta Roberta
halálos komolyan. – Mindig az motoszkált neki a fejében.
Szerintem a műtétet is azért ajánlotta. Hogy először nőt
faragjon belőlem. Egy másik barátom mondja, hogy ilyen
mind.
– Micsoda barátokat tartasz te, Roberta! Ki mind ilyen?
– Hát az urológusok – válaszolta Roberta. – Jaj, nem is
tudom... Szerinted nem mind gyanús népek? – Szó, ami
szó, gondolta Garp, de nem akarta Robertát felizgatni.
– Hívd bátran anyut – szaladt ki a száján. – O majd
lelket ver beléd. Neki mindig eszébe jut valami.
– Jaj, anyád bámulatos! – sírt fel Roberta. – Neki
mindig jut valami az eszébe, csak én már annyiszor
folyamodtam ő hozzája!
– Anyám imád segíteni, Roberta – bizonykodott Garp,
még ha az igazat mondta is, de ő csak aludni kívánt már. –
Egy squashcsata talán segítene rajtad – ajánlotta

332
mentőötletként. – Gyere át egypár napra, és legalább a
labdát laposra verjük. Helen megint felült,
hozzátörleszkedett, és megharapta a mellbimbóját. Helen
is szerette Robertát, de tudta, hogy e korai nemi
válságokban barátnőnek hasznavehetetlen.
– Mintha kiszívtak volna belőlem minden energiát –
sóhajtotta Roberta. – Azt sem tudom, játszani lenne-e
kedvem.
– Meg kell próbálnod, Roberta – biztatta Garp. –
Evéstől jön meg az étvágy. – Helen nem volt az olcsó
bölcsességek barátja, s e szóra elfordult.
Hálásan fogadta mégis, hogy a késő éjjeli telefonokat
Garp intézi. Azt mondta, nem akarja ő megtudni elsőnek,
milyen halaszthatatlan ügyben telefonáltak. Ezért furcsa
volt, hogy amikor Roberta Muldoon néhány héttel utóbb
ismét hajnalban telefonált, Helen vette fel a kagylót.
Garpot azért is meglepte, mert a telefon az ő feléről állt a
franciaágynál, és Helennek át kellett hajolnia őrajta, hogy
a kagylót felvehesse. Ez alkalommal éppenséggel
átvetődött, és sietősen súgta a kagylóba: – Mi történt? – S
amikor Roberta jelentkezett, nyomban odaadta a kagylót
Garpnak, tehát nem őt kímélte volna az éjszakai
telefonálótól.
Amikor Roberta harmadszor is jelentkezett, Garpnak az
a sejtelme támadt félálmában, hogy elmaradt valami. –
Halló? Te vagy az, Roberta? – szólt bele a kagylóba.
Akkor ocsúdott, hogy Helen térde szorítása maradt el. De
nincs Helen sem, tapasztalta. Biztatóan beszélt Robertának
egy darabig, Helen hűlt helyét tapogatta, és megállapította,
hogy az idő két óra Roberta telefonideje. Amikor Roberta
végre befejezte, Garp elindult Helen keresésére. Ott
találta a nappali heverőjén egy pohár borral meg egy

333
kézirattal.
– Nem jött álom a szememre – mondta, de ezt a
semmitmondó újságot olyan pillantással kísérte, amelyet
Garp hirtelenében nem tudott hova tenni. Mintha ismerte
volna ezt a pillantást, de nem Helen szeméből.
– Dolgozatokat javítasz? – kérdezte. Helen rábólintott.
Garp látta, hogy csupán egy kézirat fekszik az ölében. A
kezébe vette.
– Olyan dolgozat, mint a többi – mondta Helen, és vette
volna vissza.
A dolgozat íróját Michael Miltonnak hívták. Garp
elolvasott egy bekezdést a művéből. – Mintha elbeszélés
akarna lenni – állapította meg. – Nem is tudtam, hogy írást
tanítasz a diákjaidnak.
– Azt ugyan nem – válaszolta Helen –, de olykor, ha
írnak valamit, megmutatják.
Garp elolvasott még egy bekezdést. Úgy ítélte, hogy a
stílusa magabiztos és mesterkélt, képzavarba azonban nem
botlott, és meg kellett hagynia, hogy egyéb hiba sem szökik
a szemébe.
– Egyik végzett diákom – fűzte hozzá Helen. – Igen
értelmes fiú, csak... – Megvonta a vállát, mint a
közömböst játszó zavart gyerek.
– Csak mi? – nevetett Garp. Helen kamaszlánynak
tetszett ebben a kései órában.
Hanem akkor Helen levette a szemüvegét, és ismét azt a
pillantást vetette rá, amelyet Garp az előbb nem tudott
hova tenni. – Ó, nem is tudom – válaszolta habozón. –
Talán csak fiatal. Eszes, de fiatal az eszéhez.
Garp áthajtott a következő lapra, még egy fél bekezdést
elolvasott, aztán visszaadta a dolgozatot. – Szerintem szar
– vetette oda.

334
 – Annak nem nevezném – mondta Helen megfontoltan. A
tanár mérlegel, gondolta Garp, és közölte, hogy fölmegy és
visszafekszik. – Mindjárt megyek én is – mondta rá Helen.
Garp a felső fürdőszoba tükrében fejtette meg végre
Helen pillantását. A maga szeméből. Sokszor látta már a
tükörben, de Helen arcán még nem. A bűnösség pillantása
volt. Töprengőn hevert az ágyon, de Helen csak nem jött.
Reggel Garp Michael Milton nevével ébredt. Holott éppen
csak rátévedt a szeme az éjjel a dolgozat írójának nevére.
Óvatosan átsandított Helenre. Helen nyitott szemmel
feküdt mellette.
– Michael Milton – mondta Garp csöndesen. Nem
éppen Helennek, de hallhatta Helen is. És belenézett a
rezzenetlen arcába. Vagy messzi jár az esze, és meg sem
hallott, vagy, gondolta el Garp, éppen Michael Miltont
forgatja a fejében, azért nem hallja meg, mert magában
elmondta már a nevét százszor is.
Michael. Milton, az összehasonlító irodalomtörténet
harmadéves hallgatója a Yale-en végzett francia szakon,
ha nem is éppen jelesen. A Steeringben érettségizett, bár
középiskolai éveiről nemigen beszélt. Ha látta, hogy yale-i
végzettségét megjegyezték, akkor már egyetemi éveiről
sem beszélt többet, csak a gólyaévét követő,
Franciaországban eltöltött idejéről. Aki Michael Miltont
hallgatta, aligha hitte, hogy csupán egy esztendőt töltött
Európában. Amit elmondott, az úgy hangzott, mintha teljes
fiatalsága ott telt volna. Huszonöt esztendős volt.
S mintha abban az egy évben életre szóló ruhatárat is
összevásárolt volna – széles gallérú, könyökükön
bőrfoltos tweedzakókat, testre szabott nadrágokat – csupa
olyan holmit, amelyekről lerítt már Garp idejében, hogy
európai szerzemények. Michael Milton kibuggyanó

335
inggallérja – ingjeinek két gombját gombolta ki mindig –
valami választékosan hanyag reneszánsz lobogást akart
jelképezni.
Michael Milton legalább annyira különbözött Garptól,
mint amennyire a strucc különbözik a fókától.
Felöltözötten elegáns volt, levetkőzötten talán inkább a
kócsagra emlékeztetett – hajlott nyurgaságát jól fedték a
tweedzakók, teste a tökéletes kabátakasztó lehetett volna –
azonban meztelenül szinte nem volt teste.
Minden egyébben is különbözött Garptól, csupán
hatalmas magabízásában nem. A büszkeség virtusában
vagy vétkében tehát osztoztak. Garpéhoz hasonlóan
támadó volt Michael Milton viselkedése is, mint csakis az
olyanoké, akiknek magukba vetett hite rendíthetetlen.
Garphoz valamikor éppen ezek a tulajdonságok vonzották
Helent.
Most új öltözékben jelentek meg, Helen azonban a
formai eltérések ellenére is rájuk ismert. Nem kedvelte
pedig az olyan divatbábokat, akik úgy beszélnek, mintha
Európában megtalálták volna a bölcsek kövét, holott
tapasztalataikat kocsik hátsó ülésén szerezték
Connecticutban. Viszont kislány korában a birkózók sem
érdekelték különösebben. Helen igazán a magukban
bízókhoz vonzódott, ha egyszer látta, hogy nemcsak a
mellényük nagy.
Michael Miltont olyasmi vonzotta Helenhez, ami a
férfiak szemét mind megfogta, a nőket azonban távol
tartotta tőle. Mert nem csupán harmincéves korának
szépsége volt vonzó, hanem hogy tökéletesnek tetszett.
Látszott rajta a jólápoltság, de az is, hogy van mire gondot
viselnie. S a látszat ez egyszer nem is csalt. Sikeres nő
volt valóban. S hogy az életét biztosan kormányozza, arról

336
a viselkedése beszélt, annyira, hogy csupán a magukban
igen bízó férfiak nem vették le róla a szemüket még a
buszállomásokon sem azután, hogy Helen visszanézett
rájuk.
Az angol irodalom tanszékének folyosóin pedig nem is
meresztette rá a szemét senki – inkább futó pillantásokkal
kísérték, ha tehették. Helent méltán meglephette azért,
hogy Michael Milton egy napon leplezetlenül és hosszan
megnézte. Megállt a folyosó közepén, úgy nézte a
közeledő Helent – utoljára Helen fordította el a szemét, és
érezte, hogy a diák tekintete követi a folyosó hosszán, sőt
hallotta, amint egyik társától fennhangon megkérdi: – Mit
keres itt ez a nő? Ide jár vagy tanít talán? Mit?
Az év második félévében Helen előadás-sorozatot
hirdetett meg „Az elbeszélő nézőszöge” címmel. Végzett
diákoknak s a legjobb végzősöknek szánta. Az elbeszélő
bújócskája foglalkoztatta a modern regényben. Már első
előadásán felfigyelt egy ritka kese bajszú, bő ingének két
gombját kigombolva viselő diákra, de csak futólag nézte
meg, amíg az előadássorozatával kapcsolatos kérdőíveket
osztotta. A kérdések között szerepelt az is, minek
készülnek a hallgatók, miért érdeklődnek az előadás-
sorozat iránt. Erre a kérdésre egy Michael Milton nevű ezt
a választ írta: „Mert amióta megláttam, a szeretőjének
készülök.”
Helen az előadás után, szobája magányában bukkant rá
erre a válaszra. Nyomban tudta, melyik lehetett Michael
Milton – ha mást képzelt volna válaszírónak, meg is
mutatja a kérdőívet Garpnak. És Garp válasza ilyesmi lett
volna: „Mutasd meg nekem azt a szarjankót!” vagy „Majd
bemutatjuk Roberta Muldoonnak.” Mind a ketten nevettek
volna, és Garp ingerkedett volna vele, hogy kelleti magát

337
a diákjainak. Helen jól tudta, ha szellőztetik a dolgot
egymás közt, nem is lehet az ilyen közeledésből semmi.
Azért máris bűnösnek érezte magát, hogy nem mutatta meg
a kérdőívet Garpnak, de úgy döntött, ha Michael Milton
valóban az, akinek nézte, nem bánja, ha egy kicsit
messzebb elmerészkednek. S Helen e percben, szobája
magányában nem hitte volna, hogy a kicsit messzebb igen
messzire viheti. Mert amennyit elgondolt, annyival még
nem lett volna ártalmára senkinek.
Ha Harrison Fletcher még ott van mellette, neki
mindenképpen megmutatja a kérdőívet, ha akár bizonyos
lett volna, hogy a meghökkentő külsejű fiatalember töltötte
ki. Harrisonnak és Helennek régebben is voltak apró
titkaik, ártatlan, de örök titkok Garp és Alice előtt. Helen
azt is tudta, hogy ha Michael Milton érdeklődésébe
beavathatja Harrisont, további közeledésének útját akkor
is elvágja.
Azonban Michael Milton érdeklődését Garp elől
elhallgatta, Harrisonnak pedig nem mondhatta el, mert
Harrison már régen másutt tanított. A kérdőívet Michael
Milton fekete tintával és tizennyolcadik századi kézírással
töltötte ki, betűi olvashatóbbak voltak a nyomtatásnál, és
Helen elolvasta a többi kérdésre írt válaszát is: születési
idejét, iskoláit, az angol irodalom vagy az összehasonlító
irodalomtörténet tárgykörébe vágó eddig felvett egyéb
előadás-sorozatokat. Megkereste nevét a vizsgajegyzékben
is. A jegyei jók voltak. Telefonon érdeklődött két
kollégájánál, akik az elmúlt félévben tanították. Azt
mondta mind a kettő, hogy jó diák, harcos szellem és a
hiúságig büszke. Érezte a szavukból azt is, bár nem
mondták, hogy tehetséges ugyan, de semmiképpen nem
szeretetre méltó. Helen elgondolta, hogy a kigombolt két

338
inggombját – más nem lehetett, csakis az inggombos –
majd ő begombolná. Aztán a ritka szálú cudar bajszát
forgatta a fejében. Később meglett a véleménye Garpnak
is Michael Milton bajszáról – mégpedig az, hogy az ilyen
rosszul fakadt szőrzet a bajuszviselés meggyalázása, és
Michael Milton az emberi szépérzéknek és tulajdon
arcának egyaránt jót tenne, ha leborotválná.
Helennen azonban tetszett ez a cudar bajusz. – Te nem
szereted a bajszokat – állította.
Ezt a bajszot nem szeretem, gondolta Garp. – Semmi
bajom a bajszokkal – bizonykodott, bár Helennek volt
némi igazsága. Amióta Garp a Bajuszos Rémmel
találkozott, elment a kedve tőlük. Tetszett Helennek
Michael Milton göndörszőke barkója is – Garp a fekete
szeme vonalában csapatta le az oldalszakállát, majdhogy
nem a füle fölött, bár a sűrű loboncos haja arra a fülére
mindig ráborult, amelyikbe a Kótya belekóstolt.
Helen arra is újabban eszmélt, mennyire dühítik férje
furcsa szokásai. Garp az írás kátyújában vergődött, talán
azért jutott több ideje a rigolyáira. Talán ezért, talán
másért, művészkedése a kocsifelhajtón Helen fejébe
kergette a vért. Mit aggodalmaskodik annyit a gyerekek
biztonsága miatt, mit hajszolja a gyorshajtókat, ha a
sötétben úgy megy neki a garázsnak, akár az eszeveszett?
Kocsifelhajtójuk felfelé tartott, hosszú, lejtős útszakasz
után meredeken. Amikor Garp tudta, hogy a gyerekek
alszanak, megszakította a gyújtást, kikapcsolta a lámpákat,
és a lejtőn szerzett lendületével sötétben lódult fel a sötét
garázsba. Szokását azzal mentegette, hogy nem akarja
felriasztani a gyerekeket – pedig akárhányszor újra el
kellett indulnia úgyis, hogy a pótmamát hazavigye. Helen
szerint a veszélyt kereste ezzel a gyerekes szokásával.

339
Játékokat tiport szét a sötét felhajtón, és bicikliknek
ütközött, ha a gyerekek nem tolták be eléggé a garázs
mélyére.
Egy pótmama egyszer panaszolta is Helennek, hogy fél,
amikor Garp a sötétben lefelé gurul. Mert szokása volt
gyújtást és lámpákat akkor kapcsolni be, amikor az útra
kiér.
Én volnék nyugtalan? – tépelődött Helen. Igaz, a maga
nyugtalanságát sem fontolgatta, amíg Garpét figyelni nem
kezdte. S ugyan mióta ingerlik ennyire Garp szokásai?
Meg nem mondhatta. Annyit tudott csupán, hogy
ingerültségén azután kapta magát először, hogy Michael
Milton kérdőívét elolvasta.

Helen az egyetemre tartott, és éppen azon járt az esze,

Mit mond majd ennek a nagyralátó fiúnak, amikor a
Volvójuk sebességváltójának gombja a kezében maradt, és
vaspálcája felsértette a csuklóját. Káromkodva állt le az
útfélre, és megvizsgálta a bajt.
A gomb már lejárt hetek óta, mert csavarmenete
kikopott, és Garp próbálta is leukoplaszttal rábugyolálni.
Helen többször a szemére hányta neki ezt a gányolást,
Garp azonban soha nem állította, hogy ezermester, és a
kocsi házi munkamegosztásuk szerint különben is Helenre
tartozott.
Bár a megosztás megegyezéses alapon történt, mégis
maradtak vitás pontjai. A háztartás gondja ugyan Garpra
hárult, de Helen vasalt („mert – így magyarázta Garp – te
adsz a vasalt ruhára”), és Helennek kellett volna a kocsit
karban tartatnia („mert – érvelt Garp – te jársz vele
naponta, és te tudod jobban a hibáját”). Helen vállalta a

340
vasalást, de úgy vélte, hogy a kocsival mégis Garpnak
kellene törődnie. Végképp nem tetszett neki, hogy az
egyetemre autómentő vigye be a javítóműhelyből, s az
olajos fiatal szerelő úgy tépjen vele, akár a meszes. A
javítóműhelyt még nem bánta volna, bár az alkudozás
szerinte nem volt neki való, sem az a visszatérő cirkusz,
hogy ki vigye be a professzornőt az egyetemre. A főnök
bekiáltotta kérdését a szerelőaknák homályos világába,
majd háromnégy lelkes, de olajos legény is előbukkant,
miután a franciakulcsot vagy a csőrös fogót lecsapták, és
egy percig versengtek, melyikük lesz az a szerencsés, aki a
csörgő alkatrészekkel teli kocsiban megsétáltatja a karcsú
professzornőt.
Garp elmagyarázta Helennek, hogy ha ő hordja
szerelőhöz a kocsit, a jelentkezők éppen nem tolonganak –
akárhányszor egy óra hosszat is várnia kellett, amíg valaki
kikászálódott az aknából, hogy hazahozza. Mivel délelőtti
munkáját ilyesmivel elpuskázni nem akarta, végül Helenre
hárította a Volvo gondját.
Már a sebváltó gombján is összeszólalkoztak egyszer. –
Ha jeleznéd nekik telefonon, hogy új gombot kérsz –
oktatta ki Helen odamehetnék és megvárhatnám, amíg
rámetszik a menetet és rácsavarják. Ha a kocsit egy napra
ott kell hagynom, ezt a vacakot fogják még egyszer
rábiggyeszteni. – Akkor is a kezében maradt gombot lökte
oda Garpnak, de Garp fogta, és sebragasztóval megint
visszavarázsolta.
Hiába, bosszankodott Helen, a gomb csak az én
kezemben marad. Persze jóval gyakrabban vezetett
Garpnál.
– Ott egye meg a fene – mondta végül, és rátenyerelt a
sebességváltó pálcára. Hegye a kezét sértette,

341
valahányszor sebességet váltott, és megkarcolt csuklójáról
frissen vasalt szoknyájára cseppent a vér. Mikor beállt az
egyetem parkolójába, a gombot magával vitte, fől a
szobájába. Megfordult a fejében, hogy bedobja a
csatornába, de apró, bevésett számokat látott rajta – a
szobájából, gondolta, felhívja a műhelyt, és beolvassa
nekik. Aztán is eldobhatja a gombot vagy akár – ötlött az
eszébe – elküldheti Garpnak postán.
Ilyen apró bosszúságok felhőzték a kedvét, amikor a két
inggombját kigombolva viselő nagy reményű
fiatalemberrel ismét összetalálkozott. Ott állt görnyedten
tanári szobája előtt, és Helen friss leltára szerint
tweedzakójának vállában szabóizmot viselt, a haja kissé
hosszú volt és elhanyagolt, cudar bajszának fél szára
pedig alája konyult a szája sarkának. Az új leltár
birtokában elbizonytalanodott, hogy ugyan nekiállna-e
gimbelni-gombolni ezt a fiatalembert.
– Korán kelt – ezzel üdvözölte, és a kezébe nyomta a
sebváltó gombját, amíg a szobája ajtaját megnyitotta.
– Megsértette a kezét? – érdeklődött a fiatalember. –
Nem vérzik? – Helennek később jutott eszébe, hogy talán a
vérszagra gyűlt ide, hiszen a karcolás ejtette sebből alig
egy csöpp vére csordult.
– Csak nem orvosnak készül? – kérdezte tőle, amint az
ajtót kitárta.
– Annak készültem – felelte Michael Milton.
– Mi jött közbe? – fűzte tovább a szót Helen, és benn a
szobájában az íróasztalát kerülgetve tette volna a rendet,
ha rendben nem hagyott volna mindent. Még a napvető is
úgy állt az ablakon, ahogy szerette. Aztán levette a
szemüvegét, hogy Michael Milton körvonalait
elmosódottabban lássa.

342
 – A szerves kémia jött közbe – felelte Michael Milton.
– Lemorzsolódtam. Különben is az volt a szándékom, hogy
Franciaországban éljek.
– S aztán élt is? – Helen tudta, hogy ezt kell kérdeznie
tőle, mert erre büszke, s erről szeret áradozni. Áradozott
is. Franciaországát nem felejtette le már a kérdőívről sem.
Sekélyes fiú, annyit rögtön látott, s mintha a látványtól
valahogyan meg is könnyebbült volna – mintha csökkent
volna a veszély, ő pedig kisebb kockázattal játszott volna.
Franciaországról beszélgettek, Helen nagy mulatságára,
mert bár ő még Európában sem járt, tudott annyit
Franciaországról, mint Michael Milton. Aztán megmondta
neki, hogy az előadás-sorozatára való jelentkezését nem
okolta meg elég alaposan.
– Tovább kellett volna mennem? – firtatta Michael
Milton mosolyogva.
– Megokolása semmiképpen nem cseng egybe az
előadássorozat céljával – mutatott rá Helen.
– Talán már van szeretője? – mosolygott Michael
Milton zavartalanul.
Ekkora szemtelenség már nem is sérthette Helent. Nem
vágott vissza sem azzal, hogy neki a férje elég, sem azzal,
hogy semmi köze hozzá, és különben is más
súlycsoportban vannak. Annyit mondott csupán, hogy
egyéni ambícióihoz egyéni hallgatóként kellett volna
jelentkeznie, amire Michael Milton válasza az volt, hogy
szívesen átiratkozik. Helen viszont leszögezte, hogy a
második félévben már nem fogadja el egyéni hallgatók
jelentkezését.
Tudta, hogy ezzel nem szegi Michael Milton kedvét, de
nem is bátorítja. Michael Milton ezután megfontolt
okfejtésbe kezdett, s vagy egy óra hosszáig taglalta

343
Virginia Woolf, mint elbeszélő szerepét a Hullámok-ban
és a Jacob szobájá-ban. A világítótorony című regényét
csupán érintette, és Helen rögtön tudta, hogy a Mrs.
Dalloway-t nem olvasta, mert amit mond róla, az hasalás.
Amikor elköszöntek, magában meg kellett erősítenie két
kollégájának véleményét Michael Miltonról: könnyedén
löki a szót, kitér a nehézségek elől, nincsenek gátlásai,
tehát semmiképpen nem szeretetre méltó. Még a törékeny
és áttetsző kis eleganciája sem hajlítja hozzá az ember
szívét. A kollégáknak nem szúrt szemet a pimasz mosolya,
meg hogy a ruháit úgy viseli, mintha kedve ellenére
öltözött volna fel. Helen kollégái azonban férfiak voltak,
és Michael Milton mosolyában nem olvashattak úgy, mint
Helen. Mert Helennek ezt mondta a mosolygása: ismerlek,
és tudom, mit akarsz. Dühítő volt, és arra ingerelte Helent,
hogy letörölje Michael Milton arcáról. Azt pedig nem
lehet másként, maga is tudta, mint hogy megmutassa
Michael Miltonnak, mennyire nem ismeri sem őt, sem az
akaratát.
Másrészt tudta azt is, hogy eszközökben nincs nagy
választéka.
Amikor hazafelé először kapott a Volvo
sebességváltójához, a pucér pálca belevájt a tenyerébe.
Emlékezett, hogy Michael Milton az ablakpárkányra, a
papírkosár fölé tette le a gombját, s ha a takarítónő
megtalálja, nyilván azt hiszi, kidobhatja. Ki is dobhatná
éppenséggel, ha ő el nem felejtkezett volna arról, hogy a
javítóműhelynek megtelefonálja a rásajtolt apró számokat.
Most aztán neki vagy Garpnak a számok segítsége nélkül
kell majd magyarázgatnia, melyik évből és melyik
sorozatból való a kocsijuk, és a vége az lesz, hogy az új
gomb is az ő kezében marad.

344
 Helennek azonban már nem volt lelke visszafordulni,
sem telefonálni a takarítónőnek, hogy ne dobja ki a
gombot. Talán el is késett volna vele.
Különben is, mentegette magát, nemcsak az én hibám.
Garp is éppúgy tehet róla. Vagy nem tehet róla senki?
Csak épp így jött ki a lépés?

Lelkiismeretétől azonban nem szabadulhatott. Még nem.

Amikor Michael Milton odaadta régibb dolgozatait,
elfogadta és végigolvasta, mert a tanítvány munkája
érthetően a tanár érdeklődésébe vág és
megbeszélnivalókat kínál. Amikor pedig Michael Milton
nekibátorodott, és úgy látta, közelebb férkőzik Helenhez,
ha megmutatja neki önálló elmeszüleményeit is,
elbeszéléseit és a gyöngyharmatnál gyöngébb
verselményeit Franciaországról, Helen még mindig úgy
érezhette, hosszú beszélgetéseik vezérlője a tanítvány
épülése.
Abban sem talált kivetnivalót, hogy együtt ebédelnek.
Michael Milton munkáit kellett megbeszélniük. Közben
tudták talán mind a ketten, hogy arról sok beszélnivaló
nincsen. Michael Miltonnak úgy minden beszédtárgy jó
volt, ha azt a célt szolgálta, hogy Helennel együtt lehessen.
Ami Helent illeti, ő már aggodalmasan tekintett annak az
időnek elébe, amikor Michael Milton a munkákból kifogy,
nem lesz mit elébe terjesztenie, és már olvasmányait is
mind megbeszélték. Látta, hogy az új tárgy gondja az övé
lesz majd, mert Michael Milton már kitűzte a következő
napirendi pontot. Azt is tudta, hogy arcátlanul
nyugalmasan várja, hogy ő elhatározásra jusson. Olykor
meggondolta, mi lenne, ha Michael Milton megpendítené a

345
dolgot, de látta, hogy ettől nem kell tartania. Tudták mind a
ketten, hogy a következő lépés Helent illeti. Michael
Milton elég, ha türelmével bizonyítja meglett korát. Helen
pedig semmire nem vágyott jobban, mint hogy Michael
Milton szája egyszer tátva maradjon.
Sokféle új érzése közt egyet nem állhatott – hogy
bűnösnek érzi magát. Mert Helen Holm megszokta, hogy
az ő háza elejét szó nem érheti. Azért úgy döntött, lerázza
az önvádat.
Lelkiismeretének emésztő terhétől végül Garp
szabadította meg. Talán éppen, mert megsejtette, hogy
versenybe került. Az írásba valamikor a versenyszellem
hajszolta, most pedig az írás kátyújából rántotta ki.
Annyit tudott, hogy olvasni mást olvas Helen. Meg sem
fordult a fejében, hátha súlyosabb dolgokat is fontolgat,
csupán az írói féltékenység kínozta, hogy a más műve nem
hagyja nyugodni éjszaka. Garp A Grillparzer penzió-val
hódította meg Helent, s most azt súgta neki valami, hogy a
hódítást kezdheti elölről.
Fiatal író nekilódításának talán alkalmas az efféle
indulat, a kiszáradt író azonban jobban tette volna, ha
megvárja, míg kútját elönti a víz – addig gondolkodjon,
tervezzen, de semmiképpen ne siettesse az írást. Helennek
írott új elbeszélése fogamzásának erőltetettségét tükrözte:
nem az életből, hanem szerzőjének aggodalmaiból
merített.
Rég-nem-írt író ujjgyakorlatának talán megfelelt –
Helennek azonban már az az igyekezet sem tetszett, ahogy
Garp az elbeszélését rátukmálta. – Végre befejeztem
valamit – jelentette. Vacsora után voltak, a gyerekek már
aludtak, és Helen szívesen összefeküdt volna Garppal.
Hosszas és erőt adó szeretkezést kívánt, mert a végére

346
jutott Michael Milton írásainak, s már meg is beszélt vele
mindent, ami csak írások tárgyában megbeszélhető. Tudta
viszont, hogy nem szabad majd csalódottságot
nyilvánítania Garp kéziratának olvastán –
csakhogy a fáradtság meglepte, amint ott állt a mosogató
fölött, és Garp az orra alá tolta az elbeszélést.
– Majd én elbánok a mosogatnivalóval – ajánlkozott
Garp, hogy az olvasásnak ne legyen akadálya. Helen
elkedvetlenedett. Annyit olvasott mostanában! Vagy
szeretkezés legyen, vagy legalább szerelem. Ez a téma
foglalkoztatta most. S vagy Garp tesz felőle, vagy Michael
Milton megteszi.
– Szeretgessél meg – mondta Garpnak.
Garp pedig úgy szedte az asztalról a mosatlant, minta
nagy borravalóban bízó pincér, és ránevetett Helenre. –
Olvasd el, aztán nekifekszünk.
Helennek nem tetszett a sorrend. Garp írása nyilván
nem hasonlítható Michael Milton szárnypróbálgatásaihoz.
Mert lehetett Michael Milton bármilyen tehetséges a
diákok közt, Helen tudta, hogy írásai örök
szárnypróbálgatások maradnak. Nem írásról van szó.
Rólam van szó, gondolta Helen. Én akarom, hogy
megszeretgessenek. Garp hódítási kísérlete dühítette.
Mintha ugyan Garp írását kellene együtt szeretniük! Nem
ez az ő tárgyuk most! Helennek Michael Milton miatt jóval
előbbre járt az esze Garpénál abban a kérdésben, mik a
részletezhető s a nem részletezhető témák. „Bár tudatnák
az emberek egymással, mi fáj nekik!” – írta Jenny Fields –
noha annyit tudott Jenny is, Garp is, mennyire jámbor óhaj
az ilyen.
Garp nekilátott a mosogatásnak, és várta, hogy Helen az
olvasásnak lásson neki. Helen pedig fogta a piros

347
ceruzáját, és tanárosan nekilátott. Engem ne így olvasson,
szűkölt Garp, mert még össze is szamaraz a végén!
Azonban zokszó nélkül mosogatott tovább. Látta, hogy
most már hiába.

T. L. Garp:
Őrködés

Míg a napi tíz kilométeremet lefutom, egy-két

szellemes kocsis mindig megáll mellettem, és
vezetőülésének biztonságából megkérdi: – Hát maga
mire edz?
Titkom a mély s egyenletes lélegzés. Nem zihálok,
nem is pihegek, amikor ezt válaszolom: – Őrzöm a
formámat az autóvadászathoz.
Az autósok útjai e válasznál elválnak. Fokozatai
vannak a butaságnak is, akár a sebességnek. Egyik
sem eszmél ugyan, hogy nem őt fogtam üldözőbe, s
hogy nem is őellene acélozom izmaimat – legalábbis
addig nem, amíg a nyílt úton száguld. Kinn a nyílt
úton eleresztem őket a fülem mellett, bár olykor az az
érzésem, elkaphatnám őket. Nem is azért futok a nyílt
úton, mint némely kocsis képzeli, mert az
érdeklődésére pályázok.
Környékünkön nincs hol futnom. Aki
középtávfutónak készül, már az is ki kell hogy fusson
a kertvárosból. Az én környékemen az
útkereszteződések mind a négy sarkán ott a
megálljtábla, a sarkok rövidek, és a járdaszegély éles
köveivel ajánlatos vigyázni. De a járdákat is
veszélyeztetik a gyermekjátékokkal
felkarácsonyfázott, gyeplocsolóktól csatakos kutyák.

348
S mikor végre hosszabb táv kínálkozik, kilép
valamelyik házból egy élemedett úr vagy hölgy,
mankón vagy görcsös boton, és elfoglalja a járda
szélét. Emberséges ember nem kurjant rájuk, hogy
„Vigyázz! Pálya!” Sőt én azt tapasztalom, ha szokásos
sebességemmel akár nagy ívben kikerülöm őket,
megijednek. Márpedig nem szándékom, hogy a
szívbajt hozzam rájuk.
Az edzésekhez tehát marad a nyílt út. Azonban én a
kertvároshoz edzem magam. S amilyen jó formában
vagyok, a gyorshajtásban vétkeseket el is kapom a
környéken. Ha a megálljtábláknak legalább félszívvel
engedelmeskednek, nem ronthatnak százzal a
következőig, mert ismét fékezniük kell – így aztán a
harmadik-negyedik saroknál utolérem őket. Odáig
viszont átvágok pázsitokon, előkerteken, átugrok
hintaállványokon, gyerekek lobácsoló medencéin,
áttörök vagy átvetődök eleven sövényeken. S mivel
az én motorom csöndes és sohasem akadozik, hallom
a más kocsik közeledtét is, azért nem kell fékeznem a
megálljjelzéseknél.
Végül utolérem és lemeszelem őket. Meg is állnak
mindig. Azonban nem a szembeötlőn jó kocsivadász
formám veszi le lábukat a gázról. Nem, szülői
mivoltom félemlíti meg őket, mert legtöbbnyire
fiatalok. Szülői fellépésem józanítólag hat rájuk. –
Látta a gyerekeimet valamerre? – Ezzel kezdem,
fennhangon és aggodalmasan. A megrögzött meszesek
is megrettennek az ilyen kérdéstől, mert azt hiszik,
elgázolták gyermekeimet, és nyomban védekezni
kezdenek.
– Két kicsiny gyermek apja vagyok – mondom

349
tovább, s a drámai bejelentésen még rezegtetek is egy
csöppet, mintha feltörő könnyeimet vagy kitörő
dühömet fojtogatnám. Azt hihetik, gyermekrablót
üldözök, vagy éppen bennük látom gyermekeim
megrontóját.
– Mi történt? – tudakolják mindannyian.
– Hát nem látta a gyermekeimet? – visszhangzom.
– Egy kicsiny fiút, aki nálánál kisebb lánykát vonszol
targoncán? – Ez persze mese. Két fiam van, s már
nem is olyan kicsik. A targoncát rég kinőtték. Éppen
tévét néznek vagy a parkban kerékpároznak, ahol
biztonságuk teljes, mert autók nem járnak.
– Nem – feleli a zavarodott meszes. – Gyerekeket
láttam itt-ott, de nem ilyeneket. Miért?
– Mert kis híján legázolta őket – mondom.
– Hiszen látni sem láttam azt a két gyereket –
tiltakoznak.
– Nem is láthatta őket, ha így vezet! – S ezt úgy
szegezem nekik, mint bűnösségük cáfolatlan
bizonyítékát. Ők pedig még jobban
elbizonytalanodnak. Hiába, a szövegemet sokszor
elpróbáltam. Meg a futás után kiver a veríték,
lecsöppen a bajszom hegyéről meg az államról a
meszes kocsija oldalára. Úgy sejtik, hogy csakis a
gyermekeit védő apától telik ilyen vad rohanás, ilyen
elszánt tekintet, ilyen szúrós bajusz.
– Bocsásson meg – kérlelnek már ilyenkor a
legtöbben.
– A környéken hemzsegnek a gyerekek –
magyarázom nekik. – Vezetnek utak másfele, arra
tűzhet, nem igaz? Gyermekeink nevében kérem,
mifelénk ne száguldozzon. – Kötekedő sohasem

350
vagyok. Szép szóval kérlelem őket, azonban
könnyben úszó becsületes szemem mögött a láncát
tépő tébolyultat látják valamennyien.
Akárhányszor fiatal gyerek ül a kormánynál.
Szeretik húzni a csíkot, vagy a rádiójukból dőlő zene
lüktetésével versengenek. Nem is akarom én móresre
tanítani őket, csupán azt remélhetem, hogy versenyzői
hajlandóságukat másutt élik ki. Legyen övék a nyílt
út, s ha ott futok, nem foglalok el többet az engem
megillető helynél. Az útpadkán, a forró fövenyben
kerülgetem a sörösüvegek cserepeit, a kitaposott belű
macskákat, az elütött madarakat meg a félresodródott
kotonokat. Hanem az én környékemen az autós nem
autokrata. Még nem.
Okulnak is a leckén többnyire.
Öt mérföldes futásaim után ötvenöt fekvőtámaszt
végzek, majd ötszáz méteres nekifutásokkal ugrok, és
ötvenöt híddal zárom az edzést. Nem mintha az ötös
száma bolondériám volna – csak a lélektelen
feszítettségben célirányosabb, ha nem kell sokféle
számot a fejemben tartanom. Zuhanyozás után, öt
órától lefekvésig aztán öt üveg sört engedélyezek
magamnak.
Éjszakánként nem vadászok kocsikra. Gyerekeket a
mi környékünkön ilyenkor már nem eresztenek ki
játszani. Másfelé se igen. Éjszaka kocsis bízvást
lehet az utak királya szerte a modern világban, akár a
kertvárosokban is.
Éjszaka magam is ritkán hagyom el a házunkat, és
családom tagjai se merészkednek ki az éjszakába.
Hanem egyszer kiszaladtam igenis, hogy közelebbről
megnézzek egy szerencsétlenséget – a sötétben

351
egyszerre fényszórópár fordult meg a levegőben,
majd elhalt, és a csöndet fémsikongás és
üvegpilinkélés törte meg. Fél sarokra tőlünk teljes
sötétségben az utca kellős közepén Land Rover
hevert a hátán, és olaját-benzinjét akkora tócsába
vérezte, hogy a holdat láttam benne. Csupán a forró
csövei adtak ki hűlő ping-ping hangokat. A Land
Rover olyan volt, akár a tank, amelyiket akna vetett
föl. Az aszfalton mutatkozó árkok és hasadások arra
vallottak, hogy többször is bukfencet vetett a
levegőben, mielőtt megállapodott hanyatt.
Ajtaján rést nyithattam csupán, de a belső világítás
csodával határos módon működött. Odabenn a
kormány mögött – fejjel lefelé ugyan, de élve – ott ült
egy kövér ember. Meg sem sérült. Feje búbja
kényelmesen pihent a kocsi tetején, azaz e pillanatban
az alján. A kövér ember mintha nem is igen törődött
volna a felfordult világgal. Pillanatnyi zavarát, úgy
tetszett, inkább az okozza, hogy feje mellett nagy
barna tekegolyó hengergett, mint valami más fej. A
fején ülő kocsis talán úgy érezhetett, mint akinek a
szeretője feje hengereg a feje körül, pedig az előbb
még a vállán nyugodott.
– Te vagy az, Roger? – kérdezte a kocsis. Nem
tudtam először, hozzám szól-e vagy a tekéhez.
– Nem Roger – feleltem aztán mindkettőnk
nevében.
– A hülye Roger – magyarázta a kocsis –
eltökítette a golyómat.
Hihetetlennek tetszett, hogy ekkora kövér kocsis
valamilyen nemi bonyodalom részleteit magyarázná.
Inkább a tekecsata utolját meséli, gondoltam.

352
 – Mivel ez Roger golyója – fűzte hozzá, és a feje
mellett billegő tekére sandított. – Tudhattam volna,
hogy nem az enyém, mivel nem fért a tekezsákomba.
Az enyém akármelyikbe belefér, csak Rogeréval van
valami difi. Éppen tessékeltem volna a zsákba,
amikor a Land Rover lekunkorodik nekem a hídról.
Bár tudtam, hogy a környékünkön híd nincsen,
megpróbáltam elképzelni, hogyan történt. Csak aztán
fontosabbnak látszott, hogy a benzin úgy gurguláz a
tartályából, mint a szomjas ember gégájának fordított
sörösüveg.
– Ki kellene kászálódni – ajánlottam a fején ülő
tekésnek.
– Megvárom Rogert – mondta. – Itt lesz az is
mindjárt.
Csakugyan, jött hamarosan a másik Land Rover,
mintha a Land Roverek oszlopáról szakadt volna le
méghozzá kikapcsolt fényszóróval jött, és nem
fékezett idejében, így aztán belerontott a hátán fekvő
Land Roverbe. Minta tolató vasúti kocsik, együtt
lódultak odébb vagy tíz métert az úton.
Már nem vitattam volna, hogy Roger hülye, mégis
megkérdeztem tőle a biztonság okáért: – Roger?
– A – szólt ki Roger a rázkódó Land Roverből,
mikor még a szélvédő üvege javában hullott, és a
hűtőrácsa le sem fordult az útra.
– Nem lehet más – vélekedett a kövér tekés, még
mindig a fején és még mindig életben. Baja egyéb
nem történt, mint hogy az orra vére eleredt, az is
csak, mert a teke fejbe kólintotta.
– Hülye vagy, Roger! – kiáltott ki ültéből. –
Eltökítetted a golyómat!

353
 – Valaki meg az én golyómat tökítette el – kiáltotta
vissza Roger.
– Nálam van a golyód, te hülye! – válaszolta a
fején ülő tekés.
– Az még semmi – mondta Roger. – A Land
Roverem is nálad van. – Roger cigarettára gyújtott a
sötét kocsiban. Egyáltalán nem igyekezett kifelé.
– Jelzőfényt kellene állítani – tanácsoltam neki –,
és a kövér barátjának is jó lenne kikászálódni a
kocsiból. A benzin tócsákban áll mindenfele. Nem
ajánlatos a dohányzás.
Roger azonban zavartalanul szívta a cigarettáját,
és fütyült rám Land Roverének barlangi sötétjében. A
kövér tekéző pedig, mint akinek álma újrakezdődik,
úgy kurjantott ki kocsijából: – Te vagy az, Roger?
Hazaballagtam és telefonáltam a rendőrségnek.
Nappal ugyan nem tűrtem volna ilyen garázdaságot a
környékemen, azonban az egymás kocsijában kárt
tevő éjjeli tekézők nem voltak az én szokásos
kertvárosi vendégeim, azért kiadtam ügyüket a
kezemből.
Tudtam én már, mit várhatok a rendőrségtől s mit
nem. Tudtam, hogy a polgári letartóztatásnak nem
támogatói, és valahányszor gyorshajtókat a kezükre
adtam volna, az eredmény nem volt kecsegtető. A
részletek nem érdekelték őket. Hallom, hogy nem
minden ügyben ilyen egykedvűek, de úgy
tapasztaltam, türelmesek a gyorshajtók iránt és a
bajuk inkább az olyan polgárokkal gyűlik meg, akik a
száguldók útját állják.
Mégis tudattam velük a balesetet és a helyszínt.
Amikor megkérdezték, mert a rendőrség mindig

354
megkérdi, ki a bejelentő, ennyit mondtam csak: –
Roger.
Ismervén a rendőrséget, tudtam jól, hogy a bűntény
bejelentőjére mindig kíváncsibbak, mint a bűnözőre.
Nem is lepett meg, hogy amint megérkeztek,
nyomban Rogert vették elő. Láttam, hogy ott
vitatkoznak az utcai lámpa alatt, de hallani a vitának
csak foszlányait hallottam.
– Ő a Roger – hangoztatta a kövér szüntelenül. – Ő
a Roger, és senki más.
– De én nem az a Roger vagyok, amelyik ilyen
faszfejeket idehív – vallotta Roger a rendőrségnek.
– Igaz – vallotta a kövér tekéző is. – Ez a Roger,
ez nem hívna rendőrt, ha kék fos esik se.
Egy idő múltán más Rogerért kezdtek kiáltozni
szerte a sötétségbe. – Van valaki Roger erre? –
kurjongatta az egyik rendőr.
– Roger! – bömbölte a kövér kocsis, de se az én
házam, se a más házak a környéken nem világosodtak
meg a szavukra. Tudtam, hogy mire virrad,
eltakarodnak, csupán az üvegcserép meg a fémszilánk
marad utánuk. Megkönnyebbülten és az automobilok
megsemmisülésében lelt szokásos kárörömömmel
virrasztottam hajnalig, amikor az egymásba mélyedt
két Land Rovert végre széjjelválasztották és
elvontatták. Olyanok voltak, mint a kertvárosi
fajtalankodáson kapott két fáradt rinocérosz. Roger
meg a kövér tekéző egy darabig még ott vitatkozgatott
a lámpafény alján, és nyomatékul meg-meglódították
tekéjüket, de aztán, mintegy jelre, kezet ráztak, és
megindultak kétfelé, gyalog.
Másnap reggel megjelent a rendőrség, és

355
kérdezősködésükből kitetszett, hogy a leginkább a
lehetséges Rogert keresik. Tőlem azonban nem tudtak
meg semmit, mint egyébkor sem, ha gyorshajtót
jelentek be. – Ha ismét történik ilyesmi – ezzel
válunk el mindig –, jelentse bátran.
Szerencsére ritkán szorulok rájuk. Többnyire
magam is elbánok az először vétkezőkkel. Egyazon
kocsist kétszer megállítanom csupán egyet kellett.
Arcátlan fiatalember volt, vérvörösre festett
vízvezeték-szerelő rakodókocsit vezetett. A kocsi
oldalán kanárisárga betűk hirdették, hogy
csapszerelékek, csapszelvények kaphatók náluk, és
mindenféle vízvezetékkel és csatornával kapcsolatos
munkát vállal a

CÉGTULAJDONOS: O. FECTEAU VÍZVEZETÉK-

SZERELŐ MESTER

A visszaeső bűnösökkel nem sokat kukoricázok.

– Jelentem a rendőrségen – fenyegettem meg –,
továbbá főnökének, a becsületben megőszült O.
Fecteaunak. Neki már legutóbb is szóvá tehettem
volna az ügyet.
– A magam gazdája vagyok – válaszolta a
fiatalember. – Legfeljebb nekem jelenthet. S most,
hogy jelentette, tűnjön a francba.
Látnom kellett, hogy magával O. Fecteau-val
kerültem szemközt, korántsem tisztességben
megráncosodott, de kétségtelenül sikeres
fiatalemberrel, akit a tekintély térdre nem kényszerít.
– A környéken sok a gyerek – mondtam. – Kettő az
enyém közülük.

356
 – Már hallottam – mondta a vízvezeték-szerelő, és
úgy túráztatta a motorját, mintha a torkát köszörülné.
Valami fenyegetést olvastam az arcáról, de még a
kaporszakálláról is, amely az állán serkedezett. Két
kezemet a kocsi ajtaján nyugtattam, egyiket a
kilincsen, másikat a letekert ablakon.
– Vezessen óvatosabban – kérleltem.
– Majd igyekszek – mondta rá O. Fecteau, és akár
hagyhattam volna a dolgot ennyiben. De ekkor
cigarettára gyújtott és rám vigyorodott. Olcsó gyári
arcán a sanda világ tükörképét láttam.
– Ha még egyszer így tép mifelénk –
figyelmeztettem beleültetem a fagyelzáró kulcsába.
Egymásra néztünk O. Fecteau-val, de a
pillantásomat nem állta. Eleresztette a kéziféket és
belelépett a gázba – úgy kellett felugranom a
járdaszegélyre. Bádogból préselt billenő játék kocsit
láttam a lábamnál, első kerekei hiányoztak.
Felkaptam, és iramodtam O. Fecteau után. Öt
sarokkal odébb eléggé elértem ahhoz, hogy utána
hajíthassam a billenő kocsit. Szép nagyot koppant a
kocsiján, de lepattant, nemigen tett kárt benne. O.
Fecteau azonban így is akkorát fékezett, hogy vagy öt
hosszú cső siklott le kocsijának rakodóteréről.
Szerszámos ládájának egy fiókja is kicsúszott, és
néhány tekercs vastag drót meg egy csavarhúzó gurult
ki belőle. O. Fecteau kiugrott a vezetőfülkéből,
bevágta az ajtót, és egy nagy csőfogó kulcsot lóbált.
Látszott rajta, hogy jajvörös kocsiján nem tűri a máz
legapróbb sérülését sem. Én az egyik lesiklott
ötlábnyi csövet kaptam fel, és egy koccantásra
lecsaptam vele O. Fecteau stoplámpáját. Attól fogva

357
egymás után következtek az ötösök: mellbőségem
például hüvelykekben mérve kerek ötvenötre tágult.
– A stoplámpája nem ég – figyelmeztettem O.
Fecteau-t. – Így nem lehet közlekedni.
– A zsarukat én hozom magára, maga vaddisznó! –
lázongott O. Fecteau.
– Akkor most polgári jogon letartóztatom –
mondtam neki. – Semmibe vette a
sebességkorlátozást, gyermekeim életét
veszélyeztette. Együtt megyünk be a rendőrségre. –
Azzal a csövet alátoltam a rendszámtáblájának, és
úgy összehajtogattam, akár az ezüstpapírt.
– Ha még egyszer hozzányúl a kocsimhoz –
fenyegetett O. Fecteau –, csúnya világ lesz! – A
csövet azonban oly lazán forgattam, minta tollaslabda
ütőjét, és melegében lepattintottam a másik
stoplámpáját is.
– A világ már most sem olyan szép, mint amikor
belehajtott – oktattam O. Fecteau-t. – Azért, ha még
egyszer idetéved, maradjon meg első sebességben, és
sűrűn villogtassa a stoplámpát. – Ahhoz, gondoltam
el a csövet forgatva, először is újat kell felszerelnie.
Idős asszony jött elő a házából a zajra. Nyomban
megismert. Nem az első kocsist állítom meg ezen a
sarkon. – Úgy is kell! – kiáltotta oda reszketegen.
Amint rámosolyogtam, totyogósan megindult felém,
közben megállt, és a kiskertjének jól ápolt
gyepszőnyegén megállapodott játék kocsit vette
szemügyre. Látható nemtetszéssel hajolt le érte, majd
odahozta nekem, én pedig a stoplámpa üveg- és
plasztikcserepeivel együtt felraktam a teherautó
rakodóterére. Tiszta környék ez. Nem tűröm a

358
szemetet. Kinn a nyílt úton, ha futok, úgyis csak a
szemetet látom mindenfelé. A többi csövet is
felraktam, de az egy kezembe valóval, amelyet úgy
forgattam, akár a harcos a dárdáját, összekotortam a
járda szélére gurult huzaltekercseket meg a
csavarhúzót. O. Fecteau szedte aztán össze és rakta
vissza szerszámosládájának fiókjába. Vízvezeték-
szerelőnek alighanem jobb, mint vezetőnek,
gondoltam el, mert a csőfogó kulcs jól állt a kezében.
– Szégyellhetné magát – mondta az idős asszony O.
Fecteau-nak. O. Fecteau majd felnyársalta a
szemével.
– Kutya egy ember – mondtam az idős asszonynak.
– Még ilyet! Érett férfi létére! – sápítozott az idős
hölgy. – Mikor nő be a feje lágya!
O. Fecteau úgy oldalgott el, mint aki a
legszívesebben hozzám vágná a csőfogó kulcsot,
aztán beugrana a kocsijába, és belefarolna a mámiba.
– Vezessen óvatosan! – szóltam utána, és akkor
csúsztattam be a csövemet a többi közé, amikor már
visszaült. Majd karon fogtam az idős hölgyet, és
felsegítettem a járdára.
A teherautó megugrott, és idegtépő zajt meg
égettgumi-szagot hagyott maga után. Ereztem az idős
hölgy könyökén, hogy minden porcikája remeg.
Félelméből rám is átháramlott annyi, hogy
ráébresztett, milyen veszedelmes az embereket dühbe
lovalni. O. Fecteau már vagy öt sarokra járt, de úgy
tépett, hogy magamban minden útjába kerülő kutyáért,
macskáért és gyermekért fohászt rebegtem.
Az is megfordult a fejemben, hogy nem folytatom
keresztes hadjáratomat a gyorsan hajtók ellen.

359
Hogyne gurítanám dühbe őket, amikor engem
magamat is dühít a hebehurgya, óvatlan, renyhe
életük, amellyel a magam életét s a családomét
veszélyeztetik. A kocsikat is mindig utáltam, azokkal
együtt, akik felelőtlenül száguldoznak. Felőlem
száguldozhatnának a sivatagban! Céllövőversenyeket
sem rendezünk a kertvárosi utcán! Akár repülőgépből
is ugrálhatnak ki kedvükre, de csakis az óceán fölött,
nem pedig ott, ahol a családom él!
– Mi lenne ebből a környékből maga nélkül? –
siránkozott az idős hölgy, akinek a neve soha nem
akar az eszembe jutni. Nélkülem? Talán békésebb
lenne. Halálos veszedelmek fenyegetnék, de legalább
csöndben. – Ilyen vadul vezetne mind – sopánkodott
az idős hölgy –, ha maga nem lenne! Olykor mintha
ott furikáznának a nappali szobámban! – Engem
azonban zavart, hogy nyolcvanévesek félelmeiben
osztozom – hogy életérzésem inkább az aggkori
elhülyülés remegése, mint az érett ifjúsághoz illő
megfontoltság.
Feneketlenül unalmas az én életem, gondoltam el,
amíg az idős hölgyet a járda hasadásain át
elkalauzoltam a portájáig.
Addigra visszatért O. Fecteau. Azt hittem, hogy az
idős hölgy a karjaimban hal meg. O. Fecteau
felhajtott a járdára, és mellettünk söpört el.
Beleszántott az idős hölgy pázsitjába, legázolt egy
facsemetét, és kis híján felborult, amikor éleset
kanyarodott és kitépett egy jókora darab élő sövényt,
a gyepből pedig palacsinta nagyságú hantokat
fordított ki. Aztán megint lezöttyent a járdáról, és
szórta a szerszámokat. O. Fecteau mára teljes

360
környékemet fenyegette – láttam még, amint a Dodge
és a Furlong sarkán kanyarodóban fölkap a
járdaszegélyre, és úgy súrolja egy ott álló kocsi farát,
hogy a csomagtartója kinyílik, s ott leppeg a veszett
vízvezeték-szerelő rohama után.
Amint a megrendült hölgyet betámogattam a
házába, a rendőrséget hívtam – meg a feleségemet,
hogy a gyerekeket ki ne eressze a házból. A
vízvezeték-szerelő megveszett csakugyan. Így segítek
én a környéken. Őrjítem az őrülteket.
Az idős hölgy kockás mintázatú székébe telepedett
le a zsúfolt nappaliban. Oly törékenyen ült ott, mint
valami palánta. Akkor sem mozdult, amikor O.
Fecteau újra támadott – ezúttal a nappali zárt erkélyét
súrolta, amint bőszen dudálva a kövecses sétány
mentén ültetett facsemetéket célozta meg. Én az
ajtóban álltam, úgy vártam a végső támadást, de
tanácsosabbnak véltem, ha nem mutatkozom, mert O.
Fecteau, ha meglát, még a házba is képes behajtani.
Mire a rendőrség megérkezett, a veszett
vízvezeték-szerelő már felfordult a teherautójával.
Egy kombit próbált volna kerülni a Cold Tull meg a
North Lane sarkán. O. Fecteau a kulcscsontját törte,
és nem bírt kimászni az oldalán fekvő kocsiból,
azonban dührohama csitulhatott, mert nyugalmasan
hallgatta a rádióját.
Azóta jobban ügyelek, hogy ne ingereljem a
gyorsan hajtókat, ha látom, hogy már attól felment a
pumpájuk, hogy megállítom őket és prédikálni kezdek
nekik. Az ilyeneknek csupán ennyit mondok, hogy
értesítem a rendőrséget, azzal otthagyom őket.
O. Fecteau-ról hiába derült ki, hogy akárhány

361
 hasonló bosszúhadjárat van a füle mögött, engem
csak furdalt a lelkiismeret. – Nézd, azzal semmi kárt
nem tettél, ha ezt a vízvezeték-szerelőt kivontad a
forgalomból – vigasztalt a feleségem is, holott ő
inkább azért rótt meg mindig, hogy a mások dolgába
minek ártakozok. Nekem mégis az jár az eszemben,
hogy egy munkásembert megvadítottam – s ha
dühöngésében csakugyan elüt egy gyermeket, ki a
hibás? Részint én.
Szerintem a modern korban vagy erkölcsi kérdéssé
lesz minden, vagy nincsenek erkölcsi kérdések. Vagy
a kérlelhetetlenség az úr, vagy a meghunyászkodás.
Azért úgy döntöttem, megmaradok őrhelyemen. Nem
tágítok.

Ne szólj semmit, intette magát Helen. Csókold meg,

törleszkedj hozzá, csald fel a hálószobába, s még aztán is
ráérsz véleményt mondani az elbeszéléséről. Nagyon
ráérsz. Közben tudta, hogy Garp nem fogja tűrni a
halasztást.
Garp elmosogatott, és leült az asztal túlsó végén.
– Gyere, szeretgessél meg – kérlelte Helen a
legcsábítóbb mosolyával.
– Hát nem tetszett? – kérdezte Garp.
– Beszéljük meg az ágyban.
– De az istenit – csattant fel Garp –, mikor ez az első
írás, amit tudomisénmióta befejezek, akkor hallani
akarom, mit szólsz!
Helen az ajkába harapott, és letette szemüvegét. Piros
ceruzájával egyet sem jegyzett a lapszélre. – Szeretlek –
ennyit válaszolt csak.
– Jó, jó – mondta Garp türelmetlenül. – Szeretlek én is,

362
de a szerelmünket elnyomtathatjuk bármikor. Milyen az
elbeszélés?
Helen végre megkönnyebbült. Mintha ezzel a kérdéssel
Garp elbocsátotta volna. Én megpróbáltam, gondolta, és
csak a megkönnyebbülés maradt a gondolat nyomában. –
Szar – mondta. – Nincs róla kedvem beszélni. Te meg azt
nem nézed, nekem mihez lenne kedvem. Olyan vagy, akár a
kisgyerek a vacsoránál. Neki legyen a szája először
betömve.
– Szóval nem tetszik?
– Semilyen se. Apró-cseprő. Mese habbal. Ha gerjed
benned valami, majd inkább azt lássam. Mert ez semmi, te
is tudod. Műhelyforgács. Ilyeneket a kisujjadból kirázol.
– Amúgy mulatságos, nem?
– Amúgy – mondta Helen. – Amúgy, akár az élcelődés.
Csupa benyögés. Azt sem tudom, mire véljem. Magad
figurázod ki? Nem vagy ahhoz elég öreg, írni sem írtál
még annyit. Azért inkább önigazolás, bizonykodás,
melldüllesztés. Másképp ügyes.
– Mi a fene. Ügyes?
– Örökké azokat ostorozod, akik simán írnak, bár
mondanivalójuk nincsen – dörzsölte az orra alá Helen. –
Akkor ezt minek nevezzem, ha nem ügyesnek? A
Grillparzer penzió-nak a bokájáig nem ér.
– A Grillparzer penzió első nagyobb lélegzetű írásom
volt – védekezett Garp. – Ez merőben más. Más
természetű elbeszélés.
– Vagyis az egyik szól valamiről, a másik meg nem –
szögezte le Helen. – Az egyiket emberekről írtad, a
másikat csakis magadról. Az egyik titkok árnyalt
ábrázolása, a másik csupa szellemesség. – Ha Helen
egyszer elindította kritikája gépezetét, bajos volt

363
megállítania.
– Nem igazságos az összehasonlításuk. Már a méreteik
miatt sem.
– Akkor ne hasonlítgassuk őket.
Garp duzzogó hallgatásba merült.
– Neked az Összeakadt szarvak sem tetszettek – mondta
aztán vádlón –, és alig hinném, hogy a következő majd
jobban tetszene.
– Milyen következő? – nézett rá Helen. – Mára
következő regényed írod?
Garp magába roskadt. Helen pedig gyűlölte, hogy ilyen
jelenetbe hajszolja bele, mégis szerette és kívánta.
– Szépen kérlek – fogta könyörgőre –, feküdjünk le!
Most azonban Garp érezte úgy, hogy egy kis
karcsavargatás árán közelebb jutnak az igazsághoz, és a
lehetőség felvillanyozta.
– Ne szólj semmit – kérlelte Helen. – Gyere, feküdjünk
le!
– Szóval szerinted A Grillparzer penzió-nál jobbat
életemben nem írtam, igaz? – Garp tudta, hogyan
vélekedik Helen a második regényéről, meg azt is, hogy a
Halogatás tetszett ugyan neki, mégis első regényt látott
benne.
– Mindeddig nem – felelte Helen a lehető
leggyöngédebben. – Abból tudtam meg, mennyire
szeretetre méltó író vagy.
– Csupán nem váltottam be a hozzám fűzött reményeket
– tette hozzá Garp undokul.
– Még ráérsz – mondta rá Helen, de vágyakozása egyre
fogyott.
Egymásra néztek, de Helen nem sokáig állta Garp
tekintetét. Aztán Garp indult meg felfelé a lépcsőn. –

364
Jössz? – kérdezte háttal Helennek. Sem szándékot, sem
érzelmet nem nyilvánított – vagy ezt is, azt is beletemette
semmitmondó művébe, gondolta Helen.
– Még nem – felelte.
Garp megállt a lépcsőn. – Talán valami olvasnivalód
van?
– Egy időre torkig vagyok az olvasással.
Garp felment. Mire Helen utánament, már javában
aludt. Ha egyetlen gondolatot szentelt neki az este, hogy
alhatott el most? Garp valójában érzéseinek kavarodását
nem bírta tovább. Ha sikerül egyfelé terelnie a teljes
gomolyt, bizonyára nem alszik el, és elébe vág sok
mindennek.
Helen leroskadt mellé, és több szeretettel nézte el
álmában, mint amennyi szeretetről e pillanatban számot
adhatott volna. Majd azt látta, hogy Garp hímvesszeje
ágaskodik, mintha őt várta volna mégis. Rádőlt és
gyengéden szopta, amíg Garp el nem élvezett.
Garp lelkiismeret-furdalásra ébredt. Helennek nem volt
semmi baja a lelkiismeretével, csupán olyan szomorúnak
látszott, hogy Garpnak még később is megfordult a
fejében: hátha tudta, hogy ő Mrs. Ralphfal álmodott.
Mire visszajött a fürdőszobából, Helen aludt. Hamar
elnyomta az álom. Mint aki megszabadult a bűntudat
terhétől, s most már álmodhat bátran. Garp éberen feküdt
mellette, és az arcán tükröződő bámulatos ártatlanságot
őrizte reggelig, amíg a gyerekek mocorogni nem kezdtek.

365
 13
Walt náthás
Garp nyugtalanul aludt, valahányszor Walt megfázott.
Mintha magáért is szuszogott volna meg a gyerekért is,
aztán hajnalok hajnalán odabújt mellé és babusgatta. Aki
látja, azt mondhatta volna, hogy Garp magára ragasztaná
Walt megfázását, úgy gyógyítja.
– Ugyan már – legyintett Helen –, nátha, semmi egyéb.
Duncan tavaszig ki nem mászott a náthából ötéves
korában. – Tizenegyedik évében Duncan mintha valóban
kinőtte volna az örökös náthát, az ötéves Walt azonban
egyikből a másikba esett, vagy egyazon náthába esett
vissza. A latyakos március jöttével Garp már attól tartott,
Walt ellenállása összeomlott – karcos, fulladozó köhögése
éjszakáról éjszakára ébren tartotta mindkettőjüket. Garpot
néha Walt mellkasán nyomta el az álom, majd arra riadt,
hogy nem hallja a szívverését, pedig a gyerek csupán
elhengerítette apja fejét, hogy megfordulhasson s alhasson
egy kicsit.
Az orvos is, Helen is hiába mondta Garpnak: – Nátha
csak.
Garp nem alhatott, ha Walt zihált, így aztán Roberta
telefonjai ébren érték. A hatalmas nő éjszakai szorongásai
már nem okoztak Garpnak kínos meglepetést – Garp
nyűgössége azonban Helent hozta ki a sodrából.
– Hatolna, amin dolgozz, nem vergődnél fél éjjel –
mondta Garpnak. – A képzelgés nem hagy aludni. –
Valóban, Garp is tudta, ha nem ír, a képzelete
átcsoportosítja erőit. Például az álmokra – mostanában
csak gyermekeivel kapcsolatos borzalmakat álmodott.

366
 Egyik visszatérő álma az volt, hogy a szörnyűség akkor
történik velük, amikor ő pornográfiát nézeget. Azaz hogy
egy képet néz csak, de az alig lehetne disznóbb. Az
egyetem birkózócsapata, akikkel olykor edzett, nevekkel
osztályozta az effélét. A nevek, mint tapasztalta, nem sokat
változtak steeringi nagydiák kora óta, legalábbis birkózók
közt nem.
Változás csupán annyi történt, hogy képekből azóta több
forgott közkézen.
Azt a fajta képet, amelyet Garp az álmában szemlélt, a
birkózók azóta is a pornográfia legfelső osztályába
sorolták. Az osztályozás tudniillik aszerint történt, hogy a
nőből mennyit mutat a kép. Ha csupán fanszőrzetét mutatta,
nemi szervét nem, málnás bozótnak nevezték, vagy csak
málnásnak. Ha a nemi szerv is látszott a bozót közt, azt
cukrozott málnának nevezték. A cukrozott málna jobbnak
számított a málnásnál. Ha a nyitott nemi szervbe bele is
lehetett látni, az volt a tisztított málna. De a pornográfia
legjavának számított, ha látszott a képen az is, hogy
levedzik – ezt úgy nevezték, hogy málna szörppel. A kép
ugyanis nemcsak a nő meztelenségét és feltárulkozását
mutatta, hanem a készségéről is vallott.
Garp tehát olyan képet nézett álmában, amelynek málna
szörppel volt a neve a birkózók keresztségében, amikor
gyermeksírást hallott. Nem tudta, kinek a gyerekei sírnak,
csak annyit tudott, hogy Helen és Jenny velük van. Jöttek
is le a lépcsőn hosszú sorban mellette, ő pedig dugta
volna a képet előlük. Fenn aludtak valamennyien, és
valami iszonyatosra riadtak, azért most lefelé tartottak a
pincének – mintha légoltalmi óvóhelyre igyekeztek volna.
S ahogy ezt meggondolta, Garp már hallotta is a bombák
tompa dübörgését – ocsúdott közben, hogy a vakolat hullik

367
és a fények pislákolnak – és akkor hatolt bele, miféle
veszedelem fenyegeti a gyerekeket. Kettesével vonultak
szipogva Helen és Jenny után, akik oly józanul vezették
őket az óvóhelyre, akár a hivatásos gyermekgondozónők.
Garpra nemigen néztek, csupán megvetésüket juttatták
neki, mintha a bombázást is ő hozta volna a nyakukra, most
pedig nem azon jár az esze, hogy segítsen.
A málnát nézegette szörpben, nemhogy az ellenséges
gépeket figyelte volna? Az álmok természetéhez híven ez a
kérdés meg nem világosodott soha – éppen azt nem tudta
meg, miért gyötri a bűntudat, és miért tekintenek rá oly
szemrehányón.
A sor végén Walt és Duncan jött – kezük
cserkészfogásban, ahogy Garp álmában a vésznek elébe
néző gyerekeket képzelte. A kis Walt úgy sírt, mint amikor
lidérces álmától nem bír szabadulni. – Olyan rosszat
álmodok! – szipogta, majd apjára nézett s ráförmedt: –
Rosszat álmodok!
Garp azonban álmában nem ébreszthette fel fiát rossz
álmából. Duncan egykedvűen pillantott rá. Féloldalt
fordított szép arcán elszánt vitézség tükröződött. Duncan
igen felnőttes volt mostanában, és ez a pillantása titok volt
a kettejük közt – azt jelentette, mindketten tudják, hogy
Walt nem álmodik és menthetetlen.
– Keltsd fel! – kiáltotta Walt, de a gyermekek hosszú
sora már eltűnt az óvóhely gádorában. S ahogy a
cserkészfogásban vergődött – Walt talán Duncan
könyökéig ha felért –, visszatekintett apjára. – Rosszat
álmodok! – ordította, mint aki maga sem hiszi. Garp nem
tehetett semmit, nem is szólt semmit, és nem is igyekezett
utánuk a lépcsőn, pedig a hulló vakolat már mindent
beborított. S a bombák dübörögtek egyre.

368
 – Álmodsz! – kiáltotta a kis Walt után. – Rossz álom! –
Pedig tudta, hogy hazudik.
Helen rúgására ébredt.
Helent az aggaszthatta már, mi lesz, ha Garp elszabadult
képzelete nem Walt körül kering, hanem őt kezdi nyomon
követni. Márpedig ha Garp feleannyi aggodalommal
követi Helent útjaiban, mint Waltot, látnia kell, mi készül.
Helen maga azt hitte, legalább ő tudja, mi. Tudta is
odáig, hogy tanszéki szobájának ajtaját megnyitotta a
falnak dőlő Michael Milton előtt és betessékelte, majd
amikor beléptek, becsukta az ajtót és gyorsan szájon
csókolta. A vékony nyakába úgy belekapaszkodott, hogy
Michael Milton szusszanni sem bírt, és ahogy Helen lába a
két lába közé benyomult, hátráltában felrúgta a
papírkosarat és elejtette jegyzeteit.
– Megvitatni valónk nincs több – jelentette Helen, azzal
megjártatta a nyelvét Michael Milton felső ajkán, közben
igyekezett eldönteni, szereti-e a cudar bajszát. Végül azzal
napolta el a döntést, hogy egyelőre megteszi. – Csakis a
lakására megyünk, sehova máshova – tudatta vele.
– A folyón túl van a lakásom.
– Tudom, hol – mondta Helen. – Rendes?
– Persze. És a folyóra gyönyörű kilátás nyílik.
– Az nem érdekel – mondta Helen. – Rendes legyen,
nekem az a fontos.
– Elég rendes, de majd rendet teszek benne.
– És csak a maga kocsiján mehetünk – rendelkezett
tovább Helen.
– Nincs kocsim.
– Tudom – mondta Helen. – Szereznie kell.
Michael Milton már mosolygott. Amint első
meglepetéséből ocsúdott, látta, hogy a szénája jól áll. –

369
Azért nem baj, ha nem álltam be máris a szoba ajtaja elé,
ugye? – kérdezte, és bajszával megcsiklandozta Helen
nyakát, majd a mellét fogta meg. Helen lerázta.
– Akkor szerez, amikor jónak látja – válaszolta. – Az
enyémbe nem ülünk, de a városon keresztül sem sétálunk
együtt, meg buszokon sem zötykölődünk együtt. Ha valaki
megneszeli a dolgot, rögtön lefújom, érti? – Letelepedett
az íróasztalához, és mivel Michael Milton nem kapott
felhatalmazást, hogy kövesse, ő a diákoknak szánt székre
ereszkedett le az íróasztallal szemközt.
– Értem, persze.
– Szeretem a férjemet, és meg nem bántanám – mondta
neki Helen, és Michael Miltonnak volt annyi esze, hogy el
ne vigyorodjon.
– A kocsi meglesz egykettő.
– És takarítsa ki a lakását vagy takaríttassa ki.
– Az is meglesz – mondta, és egy apró mosolygást már
megengedett magának. – Milyen kocsit parancsol?
– Az engem nem érdekel. Csak guruljon, ne álljon a
szerelőnél örökké. És nekem ne fotelülésest vegyen,
hanem olyat, amelyiknek az első ülése hátradönthető. –
Michael Milton nem értette, azért megmagyarázta neki: –
Végig akarok dőlni rajta kényelmesen, legfeljebb a
fejemet az ölébe ejtem, hogy senki ne lássa, ki fekszik
maga mellett. Érti?
– Ne aggódjon – mosolygott rá Michael Milton.
– Kicsi a város. Senkinek nem szabad megtudnia.
– Annyira azért nem kicsi – vélekedett Michael Milton
magabízón.
– Minden város kisváros, s ez kisebb, mint hinné.
Akarja hallani?
– Mit? – nézett rá Michael Milton.

370
 – A másodéves Margie Tallworthszel hál rendszeresen
– olvasta a fejére Helen. – 205-ös számú bejegyzett
hallgatója az én összehasonlító irodalomtörténeti
előadásaimnak. Továbbá egy igen fiatalos külsejű utolsó
évessel is foglalkozik, Dirkson angol irodalmának 150-es
hallgatójával. Én inkább elsőévesnek nézném, de hogy
hált-e vele, azt nem tudom. A jó szándék meglehetett
magában – tette hozzá Helen. – Végzett kollégáival
legjobb tudomásom szerint eddig még nem foglalkozott,
bár meglehet, hogy a seregszemlémből hiányzik valaki.
Michael Milton röstelkedett, büszke is volt, s annyira
elveszítette uralmát az arcizmain, hegy Helen elkapta róla
a szemét.
– Ilyen kicsiny ez a város – magyarázta tovább. – Azért,
ha velem kezd, a többieket szélnek kell eresztenie. Tudom,
mennyire nyitva a szemük a fiatal lányoknak, s amit
meglátnak, azt el nem hallgatják.
– Meglesz – mondta Michael Milton, mint aki magában
készíti Helen kívánságainak lajstromát.
– Hát jogosítványa van-e? – ötlött Helen eszébe, és
zavartan pillantott Michael Miltonra.
– Az van! – Nevettek mind a ketten, és Helen
megnyugodott, de amikor Michael Milton felkelt és
megkerülte az íróasztalt, hogy megcsókolhassa, megrázta a
fejét, és visszaintette a helyére.
– Itt pedig hozzám nem nyúl – figyelmeztette. – Ebben a
szobában a bizalmasságnak helye nincsen. Én nem zárom
az ajtómat, még csukni sem szívesen csukom. Nyissa ki,
legyen szíves – kérte, és Michael Milton
engedelmeskedett.
Régi fajta furgont szerzett, falambériás, testes Buick
Roadmastert. 1951-ben készült, és még a Korea előtti idő

371
krómja és tölgyborítása csillogott rajta. Majd három
tonnát nyomott, nyolc liter olaj fért bele és vagy
nyolcvanöt liter benzin. Ára annak idején 2850 dollár
volt, Michael Milton azonban 600 dollárnál olcsóbban
jutott hozzá.
– Nyolchengeres, háromezer-kétszáz köbcis, egytorku
Carter-porlasztós, szervokormányos jószág – magyarázta
az ügynök Michael Miltonnak. – A rozsda még nemigen
kezdte ki.
Semmitmondó, alvadtvér-színű kocsi volt, majd két
méter széles és öt méter hosszú. Első ülésén Helen
végigfekhetett térdhajlítás nélkül, s a fejét sem kellett
éppen Michael Milton ölébe ejtenie, bár megtette.
Nem is azért, mert kellett, hanem mert tetszett neki a
műszertábla látványa az öléből, s hogy arca közel lehet a
gesztenyeszínű bőrülés sima kényelméhez. Az ölébe ejtette
fejét, igen, mert szerette érezni Michael Milton két
lábának feszülését-ernyedését, a gáz és fék közt mozgó
csípőjét. Egyébként nyugalmas helyet talált az ölében,
mert a kocsinak nem volt tengelykapcsolója, és a
vezetőnek nem kellett sokat taposnia. Michael Milton
előrelátóan a zakója zsebébe tette át aprópénzét, Helen
ilyenformán csak kordnadrágjának bordáit érezhette, és
barázdái halványan rá is nyomódtak az arcára. Igaz, a
fülével vagy a tarkójával olykor keményedést érzett.
Néha azt is elképzelte, hogy szopja, amíg a városon át
döcögnek ebben a batárban, amelynek hűtőjén a
krómrácsozatban, mint a cápa fogai közt, úgy villogott a
Buick Nyolcas. Azonban tudta, hogy az veszélyes volna.
A veszély első jele az volt, hogy Margie Tallworth
egyetlen szó nélkül elmaradt Helen összehasonlító
irodalomtörténeti előadásairól. Helen rögtön gyanút

372
fogott, hogy nem az előadásaival gyűlt meg a baja, azért
behívta a szobájába.
A másodéves Margie volt már eléggé egyetemi polgár
ahhoz, hogy tudja, miért tartozik magyarázattal s miért
nem. A félév kezdetén meggondolhatta még a diák az
előadás látogatását, nem kellett hozzá az előadó
engedélye. – Muszáj leszek megokolni? – kérdezte Margie
bután.
– Nem – felelte Helen –, azonban ha súlyos az oka,
szívesen hallanám.
– Nem kell, hogy legyen rá okom – bökte ki Margie
Tallworth, és jóval tovább állta Helen tekintetét, mint a
legtöbb diák, aztán felkelt, mint aki megmondta a magáét.
Apró termetű volt, csinos és diáknak igen jól öltözött,
gondolta el Helen. Ha a következetességet kereste
Michael Milton ízlésében, egyébre nem juthatott, mint
hogy szereti a jól öltözött nőket.
– Hát sajnálom, hogy nem sikerült – mondta Helen,
amíg Margie cihelődött. Remélte, hátha elárul valamit
mégis.
De annyi bizonyos, hogy tudja, gondolta, és gyanúja
nyomban Michael Miltonra terelődött.
– Máris eljárt a szád – szegezte neki barátságtalanul,
ahogy csakis telefonon beszélhetett. – Hogyan dobtad
Margie Tallwortht?
– Amilyen tapintatosan csak lehetett – válaszolta
Michael Milton elégedetten. – De a dobás csak dobás,
akármilyen tapintatos.
Helen nem tűrte Michael Miltontól a kioktatást,
legfeljebb nemi tekintetben. Azt is azért, mert tapasztalta,
hogy a fiúnak szükséges a nemi úrhatnámság. Ilyesmivel
még nem került szemközt. Michael Milton olykor durva

373
volt, bár Helen szerint nem veszedelmes, s ha ő
vonakodott, Michael Milton is elállott a szándékától. Egy
ízben kereken megmondta neki: – Nem! Ez nekem nem
való, ezt nem teszem! – Azért egy „megérted, ugye?”-t
hozzáragasztott, mert nem volt biztosa dolgában, mit tesz
majd Michael Milton. Ő azonban hallgatott a szavára.
Keményen bánt ugyan Helennel, de Helen nem bánta.
Izgatta az is, hogy teljesen nem bízhat meg benne. Más
kérdés volt, hogy titoktartásában bíznia kellett, különben
vége a mulatságnak.
– Én nem mondtam neki semmit – tiltakozott Michael
Milton. – Csak annyit, hogy „nincs tovább, Margie”.
Valami ilyesmit. Azt sem sejtettem vele, hogy más nő
bukkant fel a láthatáron. Te szóba sem kerülhettél persze.
– Talán már előbb hallotta, hogy rólam beszéltél.
Mielőtt ez az ügy elkezdődött.
– Az előadásaiddal sohasem volt kibékülve, annyit
tudok – mondta Michael Milton –, mert arról beszéltünk.
– Nem tetszettek neki az előadásaim? – Helen ezen
akadt fenn igazán.
– Nem tehet róla, hogy nem észlény – vigasztalta
Michael Milton.
– Annyit mondok, jobb lesz, ha megbizonyosodsz, hogy
Margie csakugyan nem tud semmit – jelentette ki Helen.
Michael Milton azonban nem tudott meg semmi
bizonyosat. Margie Tallworth nem ereszkedett vele
tárgyalásba. Michael Milton telefonon próbálkozott, azzal
a magyarázattal, hogy egy régi barátnője tért vissza hozzá,
méghozzá más városból, nem volt hol a fejét lehajtania, és
ez lett belőle – de Margie lecsapta a kagylót, Michael
Milton hozzá sem foghatott a bonyodalom részletezéséhez.
Helen többet dohányzott mostanában, és néhány napig

374
aggodalmasan figyelte Garpot. Lelkiismerete egyszer vette
elő csupán, amikor szeretkezett vele – nem azért, mert
kívánta, hanem mert azt akarta, hogy megnyugodjon, ha
ugyan nyugtalanítja valami.
Garp azonban nem nyugtalankodott. Egyetlenegyszer
ébredt gyanú benne, amikor apró bevérzéseket látott Helen
csípője táján, a húsa vastagján. Garp erős ember volt
ugyan, de feleségével és gyermekeivel gyengéden bánt. Az
ujjak nyomán támadt bevérzéseket pedig jól ismerte,
hiszen birkózott. Egy-két nappal később Duncan felső
karján látott ilyesmiket és emlékezett, hogy a karján
ragadta meg a gyermeket, amikor birkóztak – s arra a
következtetésre jutott, hogy szeretteit, úgy látszik, a
kelleténél jobban megszorongatja. Vagyis az ujjnyomatok
Helenen őtőle származnak.
Ahhoz büszke volt, hogy a féltékenység hamar a
hatalmába kerítse. Azt a nevet pedig, amelyikkel egy
reggelen ébredt, elfelejtette azóta. Michael Milton
dolgozatai már nem hevertek szanaszét a házban, és nem
vették el Helen álmát. Helen valójában mind korábban tért
nyugovóra mostanában.
Újabban megszerette a Volvo hegyes sebességváltó
vaspálcáját – jólesett, hogy a tenyere párnáját marja,
amikor hazafelé igyekszik az egyetemről. Olykor rá is
nehezedett, hogy már úgy érezte, átlyukasztja a bőrét.
Csalhatott könnyeket is a szemébe ezzel a vaspálcával, s
mintha megtisztult volna hazáig, mire a fiúkat meglátta
integetni a tévészoba ablakából és mire Garp a
megérkezésekor jelentette, hogy kész a vacsora.
Margie Tallworth lehetséges tudomásától megrémült,
bár Michael Miltonnal is, magával is elhitette, hogy
kapcsolatuknak vége, mihelyt valaki megneszeli.

375
Időközben eszmélt, hogy bajosabb lesz szakítania, mint
először hitte, és reménykedően kapaszkodott Garp
nyakába a konyhában, hátha Margie Tallworth mégsem tud
semmit.
Hanem Margie Tallworth hiába volt tudatlan lány,
mégis tudott Michael Milton és Helen kapcsolatáról.
Tudatlanságát igazolta, hogy Michael Miltonhoz fűződő
sekélyes érzelmei felől úgy képzelte, „magasröptűek”
(mint mondta volna is), másrészt Helenre úgy tekintett,
mint aki Michael Miltonnál csupán érzékei mulatságát
keresi. Valójában Margie dagonyázott „a nemiségben” (ő
így nevezte), és bajos lett volna meghatározni, mitől
magasröptűek az ő érzelmei. Mégsem tévedett nagyot,
hogy Helen és Michael Milton kapcsolatának efféle a
természete.
Margie Tallworth tudatlansága kiütközött abban is, hogy
egy időben többet képzelt a valóságnál. Azonban jófelé
kereskedett. Amikor Michael Milton a munkáit beszélte
meg Helennel, Margie azt képzelte, már javában basznak.
Azt Margie Tallworth nem képzelhette, hogy Michael
Miltonnal lehetséges egyéb kapcsolat is. Ebben az egy
dologban nem volt tudatlan. Helen és Michael Milton
viszonya felől előbb képzelgett tehát, mint ahogyan Helen
beleereszkedett.
Az angol irodalom tanszékének épületéből, a negyedik
emeleti női mosdó tükörablakán át pedig beláthatott a
háromtonnás Buick füstös szélvédőjén, amikor a kocsi úgy
siklott ki a parkolóból, akár egy királyi koporsó, és benne
láthatta Mrs. Garpnak az első ülésen végignyúlt karcsú
lábszárait. Ilyen testhelyzetben furikázni csak a legjobb
barátok indulnak, ennyit tudott ő is.
Utoljára magamagánál jobban megértette az új

376
szeretőket, szokásaikkal együtt. Ekkor hosszas
gyalogsétákba kezdett, részint, hogy Michael Miltont
felejtse, részint, hogy Helen háza táját kifürkéssze. Helen
férjének szokásait csakhamar sikerült megismernie –
hiszen Garp állandóbb volt a bükkfalángnál. Reggelente
ott látta bóklászni a szobákban. Állástalan vajon? Ez
egybevágott volna Margie-nak a felszarvazott férjről
alkotott képével. Déltájt aztán futószerelésben kirontott a
házból, és elnyargalt, tett egy néhány mérföldes kört,
visszatért, és átolvasta a postáját, amely szinte mindig
addig érkezett, amíg ő futott. Aztán megint a házban
bóklászott. Részletekben vetkezett, útban a zuhany alá, és
az öltözködéssel utóbb sem sietett. Egyetlen tulajdonsága
nem illett össze Margie képével: a jó teste. S ugyan miért
vacakol el annyi időt a konyhában? Margie-nak az is
megfordult a fejében, hátha állástalan szakács.
Aztán megjöttek a gyerekek, és Margie Tallworth
szegény szíve elfacsarodott. Helyes embert látott Garpban,
ahogy eljátszott gyerekeivel, de a képbe ez is beleillett: a
férj ártatlan bolondozása, míg a feleségét tömik. Garp
birkózói is ezzel a szóval éltek már a Steeringben, a
nyakszíj meg a topogó napjaiban – valaki mindig
dicsekedett közülük, hogy töm egy málnát, szörpben.
Így aztán egy napon, amikor Garp kirobbant a házból
futószerelésében, Margie Tallworth csak addig várt, amíg
eliramodik. Aztán felment Garpék tornácára egy illatos
levélkével, hogy dobja a postaládájukba. Azt remélte,
Garpnak bőven lesz ideje elolvasni és megemésztenie,
amíg a gyerekek hazaérkeznek. Azért emészthetően
szövegezte a tudósítást. Csakhogy tudatlanságába
belegabalyodott megint egyszer.
Mára levélkével sokat küszködött, mert nem volt

377
erőssége a tollforgatás. Nem szándékosan sikerítette
illatosra, hiszen ami papírt egyszer magához vett, az mind
illatossá vált – ha azonban jobban meggondolja, látnia
kell, hogy céljához nem illik az illatos levélke. De
nemcsak névtelen levelek dolgában volt tudatlan. Amikor
Helen a 205-ös számmal jelzett első zárthelyijét kezébe
vette, annak is mellbe vágta az illata.
Garpnak szóló tudósítása ennyi volt:

A feleségének „liezonja” van Michael Miltonnal.

Margie Tallworth felnőtt fejjel is úgy szövegezett, hogy

a villamos megboldogítja azt, akit elvág, azért választotta
ki ekkora tapintattal az idézőjelbe tett „liezonja”
fordulatot. S ott állt illatos levélkéjével Garpék
tornácának lépcsőjén, amikor az eső megeredt.
Garpot semmi el nem téríthette napi pályafutásáról,
csakis az eső. Utálta, ha a futócipője átázik. Futott ő
fagyban is, hóban is, de ha az eső megeredt, csak hazafelé
futott. Otthon aztán nagy káromkodva nekiállt főzni.
Amikor a főzéssel megvolt, köpenyt terített magára, és
buszra kapott, hogy még elérje a birkózók edzését a
tornacsarnokban. Útközben beugrott a napközibe, és vitte
Waltot is. A tornacsarnokból hazatelefonált, hogy
megtudja, Duncan hazaérkezett-e. Olykor utasításokat
adott neki, ha az ételt főni hagyta a tűzön, de leginkább
csak a kerékpározással kapcsolatos tanácsait osztotta, és a
veszélyek esetére felírt telefonszámokat kérdezte tőle
vissza: tudja-e, kit hívjon, ha tűz támad, ha robban valami,
ha rablási kísérlet vagy utcai szerencsétlenség történik?
Edzés után vitte Waltot is zuhanyozni, s akkor újra
hazatelefonált – Helen rendszerint már hazaérkezett, és

378
értük mehetett.
Garp tehát nem szerette az esőt, hiába volt kedvére a
birkózás. Megzavarta élete egyszerű rendjét. Margie pedig
nem várta, hogy a dühösen ziháló Garp felbukkan mögötte.
– Aááááá! – szakadt ki belőle a kiáltás, és olyan
görcsösen markolta illatos levélkéjét, mintha halálra
sebzett kedves állatának fő ütőerét szorította volna el.
– Jó napot – vetette oda Garp, aki pótmamát látott
benne, és a pótmamákban az utóbbi időben nem látott sok
fantáziát. Rámosolygott ugyan Margie-ra, de nagyobb
figyelemmel nem ajándékozta meg.
– Aaaaa – mondta Margie, mert más hang nem fért ki a
torkán. Garp a kezében szorongatott levélkére pillantott.
Margie úgy tartotta oda neki, mintha tűzbe nyúlna.
Garp Helen diákjának nézte, akit Helen valami
üzenettel küldött haza. Most azonban, hogy szavát nem
vehette, s csak azt látta, hogy a levélkét nyújtja, másként
tekintett rá. Tapasztalata a szóra nem bírható és levélkét
nyújtó nőkkel nem terjedt túl az Ellen-Jamesiánusokon, s
egy pillanatra elöntötte a düh, hogy megint hülyével kell
megismerkednie. Netalán az izgalmas életű Jenny Fields
remeterák fiát jött kifürkészni?

Szia! Margie vagyok, Ellen-Jamesiánus.

– Nyilván így szól az első levélkéje. S a második:

Tudod-e, kik az Ellen-Jamesiánusok?

A következő az lesz, cikázott át Garp agyán, hogy az

Ellen-Jamesiánusok vallásos alapra helyezkednek, és
házához szállítják kegyes sületlenségeiket. Az is

379
elkeserítette, hogy már ilyen fiatal lányokra kivetik
hálójukat – pedig ezek még mit tudják, lesz-e szükségük a
nyelvükre életükben! Mindezt meggondolván megrázta
fejét, és elhárította a levélkét.
– Tudom, tudom, tudom. Még mi újság?
Szerencsétlen Margie Tallwortht ez az elutasítás
végképp készületlenül érte. Bosszuló angyalnak érkezett,
iszonyú kötelességében járt el, neki fájt a leginkább, hogy
Hióbhírét megossza az érdekelttel. És íme, az érdekelt már
tudja, és fütyül rá!
Levélkéjét rezgő két melléhez szorította, olyannyira,
hogy nemcsak a parfümöt sajtolta ki közülük, hanem
fiatalsága illatát is. Garp orrát csiklandozta az illat.
– Kérdem, még mi újság – bámult rá Margie-ra. –
Részvétet várt tőlem, hogy a tulajdon nyelvét kimetszette?
Margie megrémült. – Mi? – Ez az egy szó szakadt ki
belőle. Talán azért bóklász ez a szerencsétlen a házában
naphosszat, mert megbomlott?
Garp pedig szót hallott. Nem „áááááá”-t meg „aaa”-t,
hanem metszetlen nyelv művét, teljes szót.
– Mi? – csodálkozott el.
– Mi? – meredt rá Margie.
Garpnak ismét levélkéjére esett a tekintete. – Hát maga
tud beszélni?
– Persze – nyögte ki Margie.
– Hát ez? – mutatott Garp a levélkére. Margie azonban
már rettegett – ki tudja, mi kitelik ettől a felszarvazott
dühöngőtől? Őt gyilkolja meg, a gyermekeit irtja ki – látott
benne annyi erőt, hogy Michael Miltont megfojtsa fél
kézzel. Ráadásul gonosznak látszik mind, aki faggatja az
embert. Margie farolt kifelé a tornácról.
– Álljon meg! – förmedt rá Garp. – Nekem szól ez vagy

380
kinek? Helennek? Ki maga?
Margie Tallworth a fejét rázta. – Tévedés – suttogta, de
amikor megfordult, hogy futásban keresse menedékét,
összeütközött a postással, aki elejtette a levélcsomagját,
és Margie-t visszalökte Garp elé. Garp emlékezetében
felvillant Duna, az aggkori hülyeségben szenvedő medve,
hogy az is akkor került ketrecbe, amikor a postást lelökte a
szálló lépcsőjén – Margieval azonban csupán annyi
történt, hogy elesett a tornácon, a harisnyája elszakadt, és
fél térdéről lehorzsolta a bőrt.
A postás úgy látta, kínos pillanatban érkezett, azért
Garp postáját igyekezett elsőnek kiválogatni az elszórt
levelek közül, Garpot azonban csakis a síró lány levélkéje
érdekelte. – Mit hozott mégis? – kérdezte tőle gyengéden,
és talpra segítette volna, Margie azonban megmaradt
ültében, és zokogott.
– Bocsásson meg – ennyi telt csak tőle teljes zavarában.
Garp gyengédsége annyira megtetszett neki, hogy már el
sem képzelhette, hogyan bántaná meg ilyen újsággal.
– Nem veszélyes – állapította meg Garp a térdéről –, de
mindjárt hozok valamit és megfoltozzuk. – Bement a házba
fertőtlenítőért és ragasztószalagért, Margie pedig ezt az
alkalmat ragadta meg, hogy kibicegjen a házból. Nem
állhatott elébe a hírével, de eltagadni se lett volna szíve.
Azért otthagyta neki a levélkét. A postás nézett utána,
amint végigsántikált a mellékutcán a sarokig, ahol a
buszok megálltak, közben eltűnődött, miféle népek is ezek
a Garpék. Levelet többet kapnak, mint a más családok,
annyit már megállapított.
Válaszleveleket, nagyrészt John Wolftól. Érkeztek
könyvek is bírálatra – ezeket Garp továbbadta Helennek,
mert ő legalább elolvasta. Érkeztek azután folyóiratok is,

381
Helenéi, Garp szerint több is a kelleténél. Ő csupán két
folyóiratot járatott, az Ínyes-t meg az Amatőr Birkózók
Hírei-t. És jöttek persze a számlák. Meg egy-egy levél,
nem is ritkán, Jennytől. Írni csak levelet írt mostanában.
Meg néhány rövidre fogott sor Ernie Holmtól.
Olykor Harry Fletcher is írt mindkettőjüknek, és írt
Alice is, mint a vízfolyás, semmiségekről, csakis Garpnak.
Most pedig a szokásos posta közt ott illatozott a
könnyekkel áztatott levélke. Garp letette a
fertőtlenítőszeres üveget meg a sebragasztót, a lány után
nem is nézett, hanem mindjárt a levélkéért nyúlt. S már
sejtette, mi lesz benne.
Eltöprengett aztán, miért is nem eszmélt eddig, mikor
következtethetett volna annyi mindenből. De most, hogy
eszmélt, azt hitte, eszmélt már előbb is, ha nem is hatolt a
dolog a tudatába. A levélke széthajtogatása – óvatosan,
hogy el ne hasadozzon – ősz hangjait idézte, holott hideg
március volt, alig engedett fel a fagyos föld. Kemény
papírja úgy ropogott, mintha csontok törtek volna. És a
szétáradó illatából Garp egyre a tájékozatlan kis sikolyt
hallotta: – Mi?
Hogy mi, azt szinte tudta, csak még hogy kivel, azt nem
– azt a nevet, amelyik a nyelvére tolakodott akkor reggel,
elfelejtette azóta. A levélke emlékeztette rá. Michael
Milton. Úgy hangzott, mint valami különlegesség a
fagylaltos árlapján, mikor a fiúkat elvitte, hogy
csemegézzenek kedvükre. Mintha a Csoki Csikó meg a
Péche Melba közt olvasta volna, hogy Michael Milton.
Csömörletes név, Garp szinte érezte az ízét, azért kiment a
kerti lefolyóhoz, miszlikre tépte az illatozó levélkét, és
letömte a rácsán. Aztán visszament a házba, kikereste a
nevet a telefonkönyvből, és többször elolvasta.

382
 Úgy tetszett neki, Helennek régen lehet „liezonja”
valakivel, s mintha ő is tudott volna róla régen. De ilyen
nevezetűvel! Michael Miltonnal! Garp emlékezett, hogy be
is sorolta, mindjárt ott a társaságban, ahol bemutatták neki.
Mondta mindjárt Helennek, hogy ez a Michael Milton
puhány. A bajuszát is megvitatták. Michael Milton! Garp
oly buzgón olvasta a nevét, hogy amikor Duncan hazaért az
iskolából, azt hitte, apja megint regényhősök nevéért
böngészi a telefonkönyvet.
– Elhoztad Waltot? – kérdezte Duncan.
Garp el is felejtkezett Waltról. Pedig, kapott észbe,
náthás is. Most úgy vár rám, náthásan!
– Menjünk el együtt érte – ajánlotta Duncannak, és
Duncan meglepetésére bevágta a telefonkönyvet a
szemetesvödörbe. Aztán felkerekedtek, és kimentek a
buszmegállóba.
Duncan azt is furcsállotta, hogy esik ugyan, de apján
még mindig a futómez van. Nem szólt érte, csupán ennyit
tudatott: – Két gólt rúgtam ma. – Duncan iskolájában, ki
tudja, miért, a labdarúgás volt a testedzés egyetlen
formája. Ősszel, télen, tavasszal egyre csak a labdát
rúgták. Kicsiny iskola volt, és a labdarúgásra lehetett
valami fontos okuk, csak Garp elfelejtette, mi. Annyira
emlékezett, hogy nem volt megbékülve vele. – Két gólt –
hangoztatta Duncan.
– Óriási – mondta Garp.
– Az egyiket fejeltem.
– Fejelted? Bámulatos.
– Ralph gyönyörűen tette a fejemre a labdát.
– Még bámulatosabb – tódította Garp. – Mi kitelik
Ralphtól! – Átkarolta Duncan vállát, de azt tudta, hogy
megszégyenítené, ha megpróbálná megcsókolni. Walt, az

383
bezzeg nem bánja! Aztán arra gondolt, hogy Helent
csókolná meg, és hajszál híján a busz alá lépett.
– Apu! – meredt rá Duncan. S a buszban még meg is
kérdezte: – Nincs semmi bajod?
– Nincs hát – felelte Garp.
– Azt hittem, a tornacsarnokban leszel – mondta
Duncan. – Mivelhogy szakad.
Garp átlátott a folyón Walt napközijéből, és igyekezett
betájolni Michael Milton lakását. A címét betéve tudta
már a telefonkönyvből.
– Hol voltál? – támadt rá Walt. Köhögött, csöpögött az
orra és láza is lehetett, de mivel esett az eső, számított rá,
hogy birkózni mennek.
– Miért nem megyünk mindannyian, ha már benn
vagyunk a városban? – tudakolta Duncan. Következetes
kérdés volt, Garp mégis a fejét rázta. – Miért nem? –
firtatta Duncan.
– Nem látod, hogy a futószerelésében van, te majom? –
mondta neki Walt.
– Fogd be a szád, Walt – torkolta le Duncan. A buszon
még okoskodott egy darabig, amíg Garp azzal nem vágta el
okvetése fonalát, hogy Walt beteg, és lázasan nem lehet
birkózni.
– Nem vagyok beteg! – tiltakozott Walt.
– De beteg vagy – mondta Garp.
– De még milyen – tódította Duncan, és a halántékára
mutatott.
– Maradj veszteg, Duncan! – torkolta le Garp.
– Madarat lehet ma fogatni veled, apu – állapította meg
Duncan, és Garp meg akarta csókolni, hogy megmutassa,
mennyire nincs rosszkedvében. De mivel Duncan a
kísérlettől is elrestelkedett, Waltot csókolta meg.

384
 – Izzadsz is, meg vizes is vagy, apu! – panaszolta Walt.
– Mert a futószerelése van rajta, te majom – mondta
Duncan.
– Azt mondta rám, hogy majom! – nyafogta Walt.
– Hallom – mondta Garp.
– Én nem vagyok majom – nyítta Walt.
– Igenis az vagy – szögezte le Duncan.
– Fogjátok be a szátokat mind a ketten – rivallt rájuk
Garp.
– Apuval madarat lehet fogatni, mi, Walt? – fordult
Duncan az öccséhez.
– Hát – felelte Walt, s ezzel mintegy megkötötték az
egyezséget, hogy az apjukat piszkálják, amíg a busz le nem
tette őket a házuktól néhány sarokra az egyre sebesebb
esőben. Loncsos kis család voltak így hármasban, amikor
a házuktól egy sarokra egy suhanó kocsi hirtelen lassított
mellettük. Amint az ablaka nyekeregve letekeredett, a
párás belsejében Mrs. Ralph elnyűtt, izzadó arcát
pillantotta meg Garp. Mrs. Ralph rájuk mosolyodott.
– Nem láttad Ralphot? – kérdezte Duncantól.
– Nem én – felelte Duncan.
– Annyi esze nincs a hülyének, hogy ne esőben
kódorogjon – mondta Mrs. Ralph, majd Garphoz fordulva
jóakaratúan hozzáfűzte: – Persze maguknak sincs. – Egyre
mosolygott, és Garp megpróbált visszamosolyogni, mivel
értelmes válasz nem jutott az eszébe. Aztán ocsúdott, hogy
arcizmainak aligha ura, mert Mrs. Ralph máskor meg nem
állná, hogy ne évődjön vele, amikor kinn áll az esőben, de
az asszony arcán látszott, hogy megrettent Garp
kényszeredett mosolyától, és mindjárt tekerte is fel az
ablakát.
– Viszlát – kiáltott ki még, azzal elgördült. Lassan.

385
 – Viszlát – motyogta Garp. Egyre jobban tetszett neki
Mrs. Ralph, mégis keserűen gondolta el, hogy utoljára még
ő fogja a kegyeit keresni.
Odahaza forró fürdőt készített Waltnak, és a kádba maga
is beleereszkedett – a közös fürdés ürügyén birkózni
szokott Walttal. Duncan már megnőtt, nem dulakodhatott
vele a kádban.
– Mi lesz a vacsora? – kiáltott fel Duncan a lépcső
aljáról.
Garp elfelejtkezett a vacsoráról. – Kiment az eszemből
– kiáltott vissza.
– Fogta és kiment? – bámult rá Walt, de Garp
megbuktatta a vízben és megcsiklandozta, Walt pedig a
lubickolás közben szintén elfelejtkezett a vacsoráról.
– Hogyhogy kiment az eszedből? – kiáltotta Duncan a
lépcső aljáról.
Garp úgy határozott, hogy nem száll ki a kádból. Inkább
feleresztette meleg vízzel. A gőz használ Walt tüdejének.
Amíg Walt játékos kedvéből futja, gondolta, a vízben
marasztom.
Javában locskoltak még, amikor Helen megjött.
– Apunak kiment az eszéből a vacsora – újságolta
Duncan nyomban.
– Kiment az eszéből? – bámult rá Helen.
– Ki az – mondta Duncan.
– Most hol van? – kérdezte Helen.
– Fürdik Walttal. Már órák óta.
– Jesszus! Csak nem a fürdővízbe vesztek?
– Az tetszene neked, mi? – rikoltotta Garp a
fürdőkádból. Duncan nevetett. – Apuval madarat lehet
fogatni – tudatta anyjával.
– Hallom – mondta Helen, és a kezét óvatosan Duncan

386
vállára tette. Észre ne vegye a gyerek, hogy
rátámaszkodik. Helen alól ki akart menni a lába. Duncan
vállán nyugvó kézzel állt meg a lépcső aljában, és
felkiáltott Garpnak: – Rossz napod volt?
Garp azonban lebukott a víz alá. Óvatosságból, nehogy
Walt meglássa vagy meghallja, mekkora gyűlölet dühöng
benne.
Helen keze szorosabban markolta Duncan vállát. Csak
ne a gyerekek előtt, könyörgött magában. Ilyen helyzetben
még nem volt – hogy védekezőbe kellett volna vonulnia
Garppal szemben –, és megrémült.
– Felmenjek? – kiáltotta a fürdőszoba iránt.
Választ nem kapott most sem. Garp sokáig bírta
szusszal. Walt kiáltott vissza: – Apu a víz alatt van!
– Apu olyan faramuci – állapította meg Duncan.
Garp éppen felbukott, amikor Walt másodszor is
lekiáltott: – Bírja ám!
Remélem, gondolta Helen. Nem tudta, mit tegyen. Nem
mert elmozdulni a lépcső aljáról.
Egy perc vagy több is eltelt, amíg Garp odasúgta
Waltnak: – Mondd neki, hogy még a víz alatt vagyok, jó?
Walt kapott az ötleten és nagyot kurjantott: – Apu még
mindig a víz alatt van!
– Hűha – mondta Duncan. – Mérnünk kellett volna az
időt. Szerintem világcsúcs.
Helenen úrrá lett a rémület. Duncan kicsusszant a keze
alól és megindult a lépcsőn, hogy a két szemével lássa ezt
a lélegzet-visszafojtó bajnokságot – neki azonban mintha
ólomból lett volna a lába.
– Még mindig a víz alatt van! – rikoltotta Walt, bár
Garp már őt szárítgatta, és a fürdővizet eresztette lefelé.
Ott álltak együtt a nagy gyékényen a tükör előtt, amikor

387
Duncan belépett. Garp a szájára illesztette ujját, csöndre
intvén Duncant.
– Kiáltsátok együtt – súgta nekik Garp – egy-kettő-
háromra: „A víz alatt van!” Egy, kettő, három!
– A víz alatt van! – kiáltotta Duncan és Walt karban,
Helen pedig úgy érezte, az ő tüdeje hasad ki. Sikoltott, de
hang nem jött a torkán, és rontott fel a lépcsőn. Az jutott
eszébe, hogy ilyen bosszút csakis Garp agyalhat ki: vízbe
fojtja magát a gyerekek szeme láttára, és ráhagyja a
magyarázkodást.
Sírva robbant be a fürdőszobába. Duncan és Walt
annyira meglepődött, hogy Helennek meg kellett
emberelnie magát, nehogy megrémissze őket. Garp
meztelenül guggolt a tükör előtt, és a lábujjait törölgette –
úgy sandított fől rá, mint ahogy Ernie Holm tanította a
birkózókat, jutott eszébe Helennek: „A rést lessétek!”
– Elkéstél – mondta Garp. – Már meghaltam. Ámbár
amilyen megható, olyan meglepő, hogy izgulsz.
– Megbeszélhetnénk később? – nézett rá Helen
reménykedően, és még mosolygott is, mint a jól sikerült
tréfához illik.
– Becsaptunk! – mondta Walt, és megbökte Helent a
csípőcsontján.
– Hű, ha ezt rajtad próbáljuk ki – fordult Duncan az
apjához –, de pipa volnál!
– A gyerekek nem ettek – mondta Helen.
– Senki nem evett – válaszolta Garp. – Ha ugyan te
nem.
– Én várhatok – mondta Helen.
– Én is – felelte Garp.
– Készítek valamit a gyerekeknek – ajánlotta Helen, és
már tolta kifelé Waltot a fürdőszobából. – Tojás lesz a

388
háznál. Meg zabpehely.
– Vacsorára? – rémüldözött Duncan. – Ezt nevezem
vacsorának!
– Elfelejtettem, Duncan, hiába – mondta Garp.
– Én pirítóst kérek – nyítta Walt.
– Kaphatsz pirítóst is – hagyta rá Helen.
– Pirítóst tudsz főzni? – nézett Garp Helenre.
Helen nem válaszolt, csak mosolygott.
– Kenyeret pirítani még én is tudok – dicsekedett
Duncan. – A zabkásával meg Walt is elbánik.
– Viszont a tojásokkal vigyázni kell – mondta Helen, és
megpróbálkozott egy nevetéssel.
Garp a lábujjait törölgette még mindig. Amikor a
gyerekek kitakarodtak a fürdőszobából, Helen visszanézett
az ajtórésen. – Bocsáss meg nekem, de akkor is szeretlek
– szólt be, Garp azonban nem volt hajlandó feltekinteni a
megfontolt törölközésből. – Nem akartalak egy pillanatig
sem megbántani – mondta tovább Helen. – Hogy derítetted
ki? Az járt az eszemben egyre, hogy megtudhatod. Attól a
lánytól tudtad meg? – sugdosta, de Garp fel nem pillantott
volna a lábujjairól.
Mikor a gyerekek elébe tette a vacsorát (akár a
háziállatoknak, emlékezett később), visszament a
fürdőszobába. Garp a tükör előtt ült meztelenül a kád
szélén.
– Nincs őhozzá semmi közöm. Eddig sem tégedet
rövidítettelek meg – mondta Garpnak. – Most pedig vége.
Igazán.
– Vége, mióta? – kérdezte Garp.
– E pillanattól – felelte Helen. – Elég, ha megmondom
neki.
– Ne mondj neki semmit – hangzott Garp válasza. –

389
Majd kitalálja.
– Azt nem tehetem.
– Benne van a héj a tojásomban! – kurjantotta fel Walt a
konyhából.
– Megégett a pirítósom! – tódította Duncan. Vállvetve
igyekeztek, akár tudták, akár nem, hogy szüleiket
szétszedjék. Van hozzá szimatjuk, gondolta el Garp, mikor
szétválasztandók.
– Attól megehetitek – kiáltott le Helen. – Egyétek csak
meg!
Próbálta volna megsimogatni Garpot, de Garp kisiklott
a keze ügyéből, bement a hálószobába, és öltözni kezdett.
– Kapjátok be a vacsorát, aztán viszlek benneteket
moziba! – szólt le a gyerekeknek.
– Az mire jó? – kérdezte Helen.
– Hogy ne maradjak itt veled – felelte Garp. –
Elmegyünk, te pedig felhívod a puhányodat, és elköszönsz
tőle.
– Találkozni akar majd velem – mondta Helen bambán.
A szakítás szüksége, most, hogy Garp megtudta a dolgot,
úgy hatott rá, akár a Novocain. Elsőre megértette, mekkora
sérelmet ejtett Garpon, azonban részvéte tompulni kezdett,
és már a maga gondja nyomasztotta.
– Mondd neki, hogy vagy megbékül, vagy megkékül –
tanácsolta Garp. – De te nem találkozol vele.
Búcsúbaszás, az nincs. Telefonon intesz neki búcsút.
– Nem volt szó búcsúbaszásról – tiltakozott Helen.
– Telefonálj – hangoztatta Garp. – Én elviszem a
gyerekeket moziba, te meg tégy felőle, hogy vége legyen,
mire hazaérünk. Többet nem találkozhattok.
– Nem... Ígérem. – esengett Helen. – Csak még egyszer,
hogy szemtől szembe megmondhassam neki!

390
 – Szerintem úgy gondolod, hogy mindeddig
tisztességesen intéztél mindent – állapította meg Garp.
Helen nem tagadhatta, hogy így okoskodott. Szerinte
sem a gyerekekről, sem Garpról meg nem felejtkezett
kalandja során, azért most úgy vélte, a befejezést is van
joga kedvére megoldani.
– Beszéljük meg később – ajánlotta. – Később talán
tisztábban látunk.
Garp meg is üti, ha a gyerekek be nem tódulnak a
szobába.
– Egy, kettő, há-rom! – vezényelt Duncan Waltnak.
– Azab-pehelype-né-szes! – szavalták együtt.
– Fiúk, figyeljetek – mondta Helen. – Egy kicsit
veszekszünk apátokkal. Addig menjetek le békességben.
A fiúk rábámultak anyjukra.
– Menjetek – mondta nekik Garp is, és elfordult, hogy
sírni ne lássák. Duncan alighanem megsejtette, Helen
pedig tudta, hogy sír. Talán csak Walt nem eszmélt.
– Veszekvés van? – tudakolta.
– Gyere – biztatta Duncan aztán, és kézen fogva
vonszolta kifelé a hálószobából. – Gyere, Walt, másképp
nem megyünk moziba.
– Az ám, a mozi! – kurjantotta Walt.
Megrökönyödésére Garp az álombeli jelenetet élte újra
– hogy Duncan vezeti Waltot lefelé a lépcsőn és Walt
visszanéz. Integetett is még, de Duncan szorosra fogta a
karját, és vezette – lefelé, az óvóhelyre. Garp a ruhái közé
túrta fejét és sírt.
Helen megsimogatta volna, de Garp lerázta, és sírt
vigasztalan. Helen becsukta a hálószoba ajtaját.
– Jaj, ne – könyörgött. – Nem éri meg. Nem volt több az
öröménél – próbálkozott, de Garp hevesen rázta a fejét, s

391
a nadrágját vágta hozzá. Nem volt még felöltözve, csak
félig – és Helen megértette, hogy ez az állapot az igazán
megszégyenítő férfiakra nézve: se kinn nincsenek, se benn,
akár az ablakfél. Félmeztelen nő lehet parancsoló. A
félmeztelen férfi azonban nem oly vonzó, mint a meztelen,
és nincs akkora biztonságban, mint a felöltözött. – Öltözz
fel, kérlek – súgta és visszaadta a nadrágját. Garp
belebújt, és sírt tovább.
– Azt teszem, amit akarsz – mondta Helen.
– Nem találkozol vele többet?
– Nem. Többet soha.
– Walt náthás – mondta Garp. – A séta nem tesz jót neki,
de a moziban talán nem fázik rá. Nem maradunk el sokáig
– tette hozzá. – Nézd meg, elég melegen öltözött-e. –
Helen kiment.
Garp kihúzta a legfelső fiókot, amelyikben Helen a
fehérneműit tartotta. Kihúzta teljesen az almáriumból, és
belefúrta orrát a selymes illatokba – úgy állt ott, akár a
medve, ha a vályút a mellső mancsai közé fogja és
belefelejtkezik a zabálásba. Amikor Helen visszatért és
meglátta, olyan érzése támadt, mintha önfertőzésen kapta
volna. Garp zavarában a térdére ejtette a fiókot. Az alja
meghasadt, Helen fehérneműi szertehulltak a padlón. Garp
a feje fölé emelte a repedt fiókot és nekicsapta az
almárium sarkának, mintha a fiókhoz fogható nagy állat
gerincét akarta volna szegni. Helen kiszaladt a
hálószobából, Garp pedig befejezte az öltözködést.
Lenn a konyhában látta, hogy Duncan nagyjából
eltakarította a vacsoráját, Walt vacsorája viszont részint a
tányérján, részint a konyhaasztalon, részint a konyha
padlóján maradt.
– Ha nem eszel, Walt – intette fiát puhány leszel, mire

392
megnősz.
– Én nem növök meg – jelentette ki Walt.
Garp háta megborsózott, és úgy bámult Waltra, hogy az
is megrémült. – Ne mondj ilyeneket – korholta.
– Én csak nem akarok megnőni – mondta Walt.
– Értem – nézett rá Garp megenyhülten. – Azt mondod,
szeretsz gyerek lenni?
– Hát – mondta Walt.
– Walt olyan faramuci – panaszolta Duncan.
– Nem vagyok faramuci! – tiltakozott Walt.
– De az vagy – szögezte le Duncan.
– Ugorjatok be a kocsiba – szólt rájuk Garp. – Elég
legyen a veszekedésből.
– Ti veszekedtek – kockáztatta meg Duncan, de mivel
választ nem kapott, kituszkolta Waltot a konyhából. –
Indíts, megyünk moziba!
– Az ám, a mozi! – rikkantotta Walt kimenőben.
– És ide nem jöhet semmiképpen – mondta a magáét
Garp. – Ha ide be találod ereszteni, élve ki nem megy. Azt
se tudjam meg, hogy te elmentél. – De annyit hozzátett: –
Légy szíves. – Azzal elfordult.
– Jaj, szívem – sóhajtotta Helen.
– Még ilyen faszkalappal! – nyögte Garp.
– Hogy is lehetne tehozzád fogható? Hát nem érted?
Olyan lehetett csakis, aki merőben más!
Persze, amint eszébe jutottak a pótmamák, Alice
Fletcher, és megmagyarázhatatlan vonzalma Mrs. Ralph
iránt, mindjárt megértette Helent, és kifordult a konyha
ajtaján. Sötét is volt, esett is odaki, úgy tetszett, ólmos
eső. A felhajtón a sár éppen hogy nem ropogott. Garp
megfordult a kocsival, aztán megszokásból felhúzódott a
lejtő legvégébe, és kikapcsolta a motort meg a lámpákat.

393
A Volvo szépen gurult, Garp ismerte a felhajtó minden
bakkanóját. A gyerekeket felvillanyozta a murva
csikorgása és az ikrázó tócsák látványa a sötétben. Amikor
Garp a lejtő aljában rálépett a tengelykapcsolóra és
bekapcsolta a lámpákat, üdvrivalgásban törtek ki.
– Melyik filmet nézzük meg? – tudakolta Duncan.
– Amelyiket akarjátok – felelte Garp, és a belvárosnak
tartott, hogy végignézhessék a hirdetéseket.
Nyirkos hideg terjengett a kocsiban, és Walt köhögött. A
szélvédőt befogta a pára, bajos volt látni, mit hirdetnek a
mozik. Walt és Duncan mindegyre a két kagylóülés közti
helyért viaskodott. Valamiért ezt tekintették a legjobb
helynek, hogy oda álljanak vagy térdepeljenek, és
viaskodásuk közben meg-meglökték Garp könyökét,
amikor sebességet váltott.
– Tisztuljatok – szólt hátra.
– Látni innen lehet csak – állította Duncan.
– Látnom csak nekem kell – vetette ellene Garp. – Ez a
fagyásgátló meg annyira vacak, hogy én se látok ki.
– Miért nem írsz a Volvóéknak? – kérdezte a
következetes Duncan.
Garp elképzelte, hogy levelet ereszt meg Svédországba
a kocsi tökéletlenül megoldott fagyáselhárítási
rendszeréről, de nem sokáig játszhatott a gondolattal.
Duncan rátérdelt Walt lábára, és kiszorította a fotelülések
közötti hézagból. Walt egyszerre sírt és köhögött.
Garp lassabbra váltott, és a hirtelen mozdulatra a
sebességváltó pálcájának pucér hegye belemart a
tenyerébe.
– Látod ezt, Duncan? – fordult hátra Garp dühösen. –
Látod ezt a sebváltót? Akár a lándzsa. Bele akarsz esni, ha
hirtelen fékezek?

394
 – Miért nem csináltatod meg? – kérdezte Duncan.
– Tűnj innen az ülések közül! – mordult rá Garp.
– Már hónapok óta nincs gombja – állapította meg
Duncan.
– Legfeljebb hetek óta nincs – mondta Garp.
– Ha egyszer veszélyes, meg kell javíttatni – hangoztatta
Duncan.
– Anyád dolga – szólt Garp válasza.
– Szerinte a te dolgod, apu – vetette közbe Walt.
– Hogy vagyunk a köhögéssel, Walt? – vetette hátra
Garp. Walt válaszul köhögött. Melle sípolása mellkasához
képest túlméretezettnek tetszett.
– Ezt nevezem – mondta Duncan.
– Ügyes vagy, Walt – tódította Garp.
– Nem tehetek róla! – siránkozott Walt.
– Persze hogy nem – hagyta rá Garp.
– De igenis tehet róla – állította Duncan. –
Pocsolyákban tölti a fél életét.
– Nem töltöm! – tagadott Walt.
– Nézz már egy filmet, amelyik érdekesnek látszik,
Duncan – fordult hátra Garp.
– Másképp nem látok, csak ha betérdelhetek az ülések
közé.
Gurultak. Egy bolyban voltak a mozik mind, mégis
többször kellett fordulniuk, amíg elhatározták, melyik mozi
legyen az, majd megint egypárszor, parkolóhely
keresésében.
A gyerekek éppen azt a mozit nézték ki, amelyik előtt
sorba álltak. A jegyre várakozók sora a mozi esővetője
alól a járdára kígyózott ki, az ólmos esőbe. Garp a zakóját
Walt fejére vetette, és koldusgyerekké varázsolta – hátsó
udvarok csenevészévé, aki csapzottan keresi az

395
együttérzést. Nyomban bele is gázok egy pocsolyába, és
eláztatta a cipőjét. Garp felkapta és úgy hallgatta a mellét,
mintha a lucsok az ázott cipőjéből nyomban a tüdejére
húzódott volna.
– Faramuci vagy apuci – mondta Duncan.
Walt furcsa kocsira lett figyelmes. Sebesen sistergett
végig az ázott utcán, és neonok visszfényeit vonzotta a
pocsolyákból – alvadtvér-színű testes batár volt, oldalán
faborítás csillant az utcai lámpák alatt. Mintha nagy hal
bordái lettek volna, amint elsuhant a holdfényes vízben. –
Néda, ez miféle! – kiáltotta Walt.
– Halottaskocsi lesz – vélekedett Duncan.
– Dehogyis – mondta Garp. – Régi Buick. Régibb
tinálatok.
A Buick, amelyet Duncan halottaskocsinak nézett, éppen
Garpék háza felé tartott – bár Helen mindent megtett, hogy
Michael Miltont eltántorítsa szándékától.
– Nem találkozhatunk – közölte vele telefonon. –
Tekintsd úgy, hogy ezennel lefújtam. Megmondtam már az
elején: ha megneszeli, lefújom. Nem akarom még jobban
megbántani.
– Hát engemet? – berzenkedett Michael Milton.
– Téged sajnállak – mondta Helen. – De te tudtad.
Tudtuk mind a ketten.
– Találkozni akarok veled – makacskodott Michael
Milton. – Találkozzunk holnap?
Helen akkor megmondta neki, hogy Garp azért vitte el a
gyerekeket moziba, mert azt akarja, hogy a szakítás addig
megtörténjen.
– Akkor átszaladok – mondta Michael Milton.
– Ide nem.
– Kocsikázzunk egyet.

396
 – Hazulról sem mehetek el.
– Megyek mégis – mondta Michael Milton, és letette a
kagylót.
Helen megnézte, mennyi az idő. Még bele is férne,
gondolta, ha idejében elküldi. A filmek legalább másfél
órásak. De az feltett szándéka volt, hogy Michael Miltont
a házba be nem ereszti. Figyelte, mikor jelenik meg a
fényszórópár a felhajtón, és amint a Buick megállt, akár
valami nagy hajó a sólya alján, kiszaladt a házból, és
nekitámaszkodott az ajtajának, hogy Michael Milton ki se
nyithassa.
Az eső tócsát formálta lába körül, és cseppjei fagyosan
csípték a nyakát, amint behajolt az ablakon.
Michael Milton csókkal kezdte. Helen könnyedén arcon
csókolta volna, Michael Milton azonban odafordult és a
nyelvét nyomta a szájába. Helennek eszébe jutott Michael
Milton cikis hálószobája – Paul Klee Szindbád, a
tengerész-ének plakátméretű nyomata az ágy fölött.
Szindbádnak képzeli magát alighanem, gondolta Helen,
Európa szépségeihez vonzódó merész kalandornak.
Azért visszahúzódott. Érezte, hogy a hideg eső átáztatja
a blúzát.
– Nem lehet így végét vetni – motyogta Michael
elkeseredetten, és Helen meg nem mondhatta, eső áztatja-e
az arcát a nyitott ablakban vagy sírás. Meglepetten látta,
hogy Michael leborotválta a bajszát, és felső ajka sodrott,
mint a kicsiny gyermekeké – akár Walté, csakhogy őhozzá
illik. Szeretőhöz nem éppen.
– Hová lett a bajszod?
– Azt hittem, nem tetszik. Leborotváltam.
– Pedig nekem tetszett – mondta Helen, és
megborzongott a hideg esőben.

397
 – Szállj be, annyit megtehetsz – mondta Michael.
Helen a fejét rázta. Blúza hozzátapadt libabőrös
testéhez, és hosszú kordbársony szoknyája nehezebb lett a
sónál. Csizmája sarka meg-megcsúszott az ikrázó
pocsolyán.
– Nem viszlek sehova – ígérte Michael. – Csak ülünk itt
a kocsiban. Nem lehet így véget vetni – hangoztatta.
– Tudtuk jó előre – mondta Helen. – Tudtuk mind a
ketten, hogy hamarosan vége lesz.
Michael Milton a kormányon csillogó fémkarikára
ejtette a fejét, de a dudája nem szólalt meg. A nagy
Buickban nem volt élet. Az eső lassan ráólmosodott az
ablakaira és jégpáncélt borított rá.
– Gyere, szállj be-könyörgött Michael Milton. – Én
innen nem tágítok – tette hozzá határozottan. – Énnekem
nincs mit félnem tőle. Engedelmeskednivalóm sincsen.
– Nekem engedelmeskedsz – mondta Helen. – Menned
kell.
– Nem megyek – makacskodott Michael Milton. –
Ismerem én a férjedet, akár a tenyeremet.
Garp eddig nem került szóba köztük. Helen tiltotta.
Nem tudta most, mit akar mondani Michael Milton.
– Jelentéktelen író – vágta ki Michael vakmerően.
Helen megütődött. Nem tudott róla, hogy Michael
Milton olvasta Garp munkáit. Még azt is mondta egyszer,
hogy nem szeret élő írókat olvasni, mert a mű a
megítéléséhez szükséges távolságot csakis írója halála
után nyerheti. Merő szerencse, hogy Garpnak ez a
bölcsesség nem jutott a fülébe, mert még jobban megutálta
volna érte Michael Miltont. Helen előtt sem lett
kedvesebb, kivált most nem.
– Jó író a férjem – állapította meg csendesen, de akkora

398
borzongás futott végig rajta, hogy a két karját újra össze
kellett fonnia a mellén.
– Nem jelentős – nyilatkoztatta ki Michael. – Higgins is
megmondta. Nyilván tudod magad is, hogyan vélekedik a
tanszék a férjed munkásságáról.
Helen csak annyit tudott, hogy Higgins nemcsak
szélsőségekre hajló, összeférhetetlen kolléga, hanem
álmosítóan buta is. A tanszék véleményét semmiképpen
nem képviselhette, ámbár több más gyenge képességű
kollégához hasonlóan megpróbálta bennfentességével
szédíteni a végzett hallgatókat. Az is lehet, hogy ilyen
módon akarta bizalmukba férkőzni.
– Azt sem tudtam, hogy a tanszék az ügyben véleményt
táplál – mondta hűvösen. – A tanszemélyzet legtöbbje nem
olvas mai irodalmat.
– De amelyik olvas, azt vallja, hogy Garp jelentéktelen
– erősködött Michael.
Ez az ostoba bizonykodás éppen nem hajlíthatta hozzá
Helent – megfordult, hogy bemegy a házba.
– Én innen nem tágítok! – hepciáskodott Michael
Milton. – Én megmondom neki a szemébe, hogy velem
nem rendelkezik!
– Én rendelkezek veled, Michael – mondta Helen.
Michael Milton feje a kormányra csuklott. Sírva fakadt.
Helen odament hozzá, s az ablakon át a vállára tette a
kezét.
– Beülök hozzád egy percre – mondta neki. – De csak
ha megígéred, hogy aztán elmégy. Sem neki, sem a két
gyereknek nincs szüksége ilyen jelenetekre.
Michael Milton megígért mindent.
– Add ide a kocsi kulcsát – rendelkezett Helen, de aztán
meghatottan látta, mennyire bántja Michaelt a

399
bizalmatlansága. A kulcsot szoknyája felvarrott nagy
zsebébe eresztette, azzal megkerülte a kocsit és beült.
Michael Milton feltekerte az ablakot, aztán ott ültek
egymás mellett mozdulatlanul, míg az ablakokat befogta a
pára s a kocsit az ólmos eső.
Michael Milton egy idő múltán megtörten vallotta, hogy
Helent többre tartja Franciaországnál, és Helen, tudván,
mekkora szó ez, átölelte. Rettegett közben, hogy nem tudja,
mennyi idő telt el már itt a fagyos kocsiban. Ha Garpék
rövidebb filmet fogtak ki, akkor is lehet talán félórájuk,
huszonöt percük még. Viszont Michael Milton nem akarta
elkezdeni a búcsúzkodást. Jelentősen megcsókolta, hátha
ezzel útnak indítja, Michael Milton azonban csak a
nyirkosan hideg mellét babrálta válaszul. Helen nem
melegedett fel iránta a kocsiban sem, de nem hárította el.
– Így nem vethetjük végét – hangoztatta Michael Milton.
Az ügynek Helen magában már véget vetett, mégis azon
kellett az eszét jártatnia, hogyan vethetne a jelenetnek
véget. Visszabillentette Michael Miltont ülő helyzetébe,
majd maga nyúlt végig a hosszú ülésen, és szoknyáját a
térdére húzva ölébe hajtotta a fejét.
– Jusson eszedbe – magyarázta neki szép szóval –, hogy
én a legjobban ezt szerettem, amikor a kocsin vittél, és
tudtam, hova. Próbálj az emlékével megbékélni. Én se
teszek egyebet.
Michael Milton feszesen ült és a kormányt markolászta.
Helen a fülén érezte a merevedését.
– Hagyjuk ennyiben, Michael – kérlelte. S egy
pillanatig azt képzelték mind a ketten, hogy Michael
lakásának tart ismét a régi Buick. Michael Milton azonban
nem volt az ábrándok embere. Helen nyakán nyugvó keze
megmarkolta a nyakszirtjét, a másik nadrágja hasítékát

400
nyitotta.
– Michael! – tiltakozott Helen.
– Mindig te akartad – emlékeztette Michael Milton.
– Csakhogy azóta befejeztük, Michael.
– Még nem – mondta Michael Milton. Hímtagja Helen
szempilláját súrolta és homlokának támaszkodott. Helen
akkor eszmélt, hogy Michael Milton olyan, akár a lakásán.
Nem riad vissza egy kis erőszaktól. Helennek ugyan most
nem fűlött hozzá a foga, de meggondolta, hogy ha
ellenkezik, a hosszúra nyúló jelenettől semmi nem menti
meg. Márpedig ha Garpot is a képben látta, örök időkre
elment a kedve mindenféle jelenettől.
– Ne légy ilyen utálatos fasz – húzódozott. – Hagyj
békémet, Michael.
– Mindig te akartad – hangoztatta Michael Milton. –
Csak azt mondtad, veszélyes. Hát most nem veszélyes. A
kocsi áll. Nem okozhat szerencsétlenséget.
Furcsa, gondolta el Helen, de így egyszerűbb. Nem azt
tekintette már, hogyan eresztheti szélnek tapintatosan.
Inkább megörült, hogy Michael Milton maga vezeti rá
némi erőszak árán, mi őneki a fontosabb. És a lelkén az a
bizonyosság könnyített, hogy őneki fontosabb igenis Garp
meg a két gyerek. Waltnak nem volna szabad kinn
csatangolnia ilyen időben, jutott az eszébe borzongva.
Garp pedig jelentősebb az életében, mint jelentéktelen
kollégái és előadásain a végzett hallgatók együttesen.
Michael Milton mindig tett felőle, hogy Helen férfihoz
méltóan közönségesnek lássa. Szopd le, ez volt gondolata,
majd akkor eltakarodik. Gondolatához az a keserves
emlék is csatlakozott, hogy a férfiak, ha egyszer magjukat
öntötték, nem követelőznek tovább. S amennyire Michael
Miltont a lakásáról ismerte, tudta azt is, hogy nem kell

401
soká dolgoznia rajta.
Elhatározásába az idő is belejátszott. Húsz perce lehet
még akkor is, ha Garpék a legrövidebb filmet választották.
Azért úgy látott a dolgához, mint akinek egy zavaros ügyet
kell elintéznie, amely végződhetett volna jobban, de
rosszul nem végződik így sem. Némi büszkeséggel
gondolta el, hogy nincs végre semmi kétsége, mi a fontos
az életében, s hogy Garp is majd egy napon megérti.
Oly buzgón dolgozott, hogy meg sem érezte, amint
Michael Milton szorítása lazult a nyakán. Úgy fogta most a
kormányt mind a két kezében, mintha teljes felelősséggel
irányítaná a kísérletet. Felőlem gondolhat, amit akar, futott
át Helen agyán. Neki a családja járt az eszében, s közben
nem figyelhette, hogy az eső már jégesőként kopog a Buick
fedelén számtalan apró kalapácsütéssel. Azt sem érezte,
hogy a régi kocsi nyög és recseg a jég terhe alatt.
Nem hallhatta a telefont sem, mert az benn, a barátságos
ház mélyében csengett. Nem ügyelhetett mindenre.

Buta egy film volt. Rávall a gyerekek ízlésére, gondolta

Garp. Rávall az egyetemi városra is. Rávall mind az
országra. Mind a világra! Garpot a düh rágta, és inkább
Walt nehézkes légzését figyelte meg a két orrlika alatt a
fényes takonycsatornákat.
– Torkodon ne akadjon a pattogatott kukorica! – súgta
oda.
– Dehogyis – mondta Walt, és le sem vette szemét az
óriási vászonról.
– Sípol a melled – magyarázta neki Garp –, azért ne
tömj annyit a szádba, mert még beszippantod a
légcsövedbe. Az orrod nem szelel, hallom. – Azzal Walt

402
orrára fogta a zsebkendőt. – Fújd – biztatta. Walt fújta.
– Hát nem szédületes? – susogta Duncan
elragadtatottan. Garp Walt forró taknyát tapogatta a
zsebkendőben, és elgondolta, hogy a gyereknek lehet akár
harminckilenc fokos a láza, azért kelletlenül sandított
Duncanra.
– Óriási – tódította.
– Nyugodj meg, apu – ajánlotta Duncan fejcsóválva. Az
ám, gondolta Garp, ha csak fognám s megnyugodhatnék!
Walton gondolkodott, a feszes kis seggén, az izmos lába
szárán, az édes illatú izzadságán, amikor szaladtában a
haja a füle mögé tapad. Hogy lehet az ilyen tökéletes kis
test beteg? Ment volna Helen neki az ólmos esőnek! Azt
kellett volna mondanom, hívja fel a vezéregerét az
egyetemről. És mondja meg neki, hogy dugja a
konnektorba. Aztán rákapcsolhat.
Énnekem kellett volna felhívnom a nyavalyaszarót,
gondolta Garp. Énnekem kellett volna hozzá bekocognom
éjjelek éjjelén. S amikor felkelt s megindult a széksorok
közt, hogy telefont keressen az előcsarnokban, Walt
köhögését hallotta még kifelé is.
Ha még nem hívta fel, okoskodott Garp, inkább
megmondom neki, hogy ne is próbálkozzon. Majd én
elintézem az ügyet. Hullámzó érzelmei most éppen azt
sugallták neki, hogy Helen megcsalta ugyan, mégis őt
szereti igazán és neki tulajdonít fontosságot csak – mert
hogy csalása közben is ő járt az eszében. Gyűlölet és
szerelem között billegett. Nem volt érzéketlen, és nem
mondta, hogy felesége nem kívánhatja meg, amit ő
annyiszor megkívánt, és azt sem, hogy nem az ő
kívánkozása láttán kapta el Helent a gépszíj. Kínozta a
sors iróniája is, hogy éppen a takaros Helennek kell így

403
lebuknia. De amikor Helen a telefont nem vette fel, ezek a
finomságok egyszerre kimaradtak a latolgatásból, és csak
megcsaltságának dühe fortyogott benne tovább.
A rossz kurva, gondolta minden telefoncsöngésre.
Eszerint mégis elment találkozni vele! Vagy éppen benn
működnek a házban! Garp szinte hallotta Michael Miltont:
„Még egyszer utoljára.” Kitelik ettől az izmos fűszáltól,
ahogy a kapcsolatai is szövődnek nyálas elbeszéléseiben
rosszul világított európai éttermek színterén! Szövődnek,
majdnem. Mert egyszer a hős nem az alkalomhoz illő
kesztyűt húzza, és visszamegy a parti, máskor meg az a
baja a nőnek, hogy a férfi feszesre gombolja az inge
nyakát.
Hogyan bírja Helen olvasni az ilyen szent szart? S
ahhoz a nyápic testhez hogy bírt hozzányúlni?
– Még hol a vége a filmnek! – tiltakozott Duncan. –
Most jön a párbaj!
– Nézzük meg! – követelte Walt. – Mi az a párbaj?
– Megyünk – parancsolt rájuk Garp.
– Nem megyünk! – erősködött Duncan.
– Walt beteg – magyarázkodott Garp. – El sem kellett
volna jönnünk hazulról.
– Annyira nem beteg – vetette ellene Duncan.
– Keljetek és indulás – parancsolt rájuk Garp, és
Duncant az inge elejénél fogva rántotta talpra. Walt a
látványra maga megindult. Duncan vicsorogva követte
őket.
– Mi az a párbaj? – fordult Walt Duncanhoz.
– Az egy érdekes valami – felelte Duncan –, és te soha
nem fogod meglátni.
– Ne légy gonosz az öcsédhez – intette le Garp.
– Te vagy a gonosz – vetette a szemére Duncan.

404
 – Így igaz – mondta Walt.
A Volvót befogta a jég, a szélvédőt páncélként feküdte
meg. Talán vannak a csomagtartóban kaparó szerszámok
meg hóseprő, gondolta el Garp. Csakhogy márciusra az
efféle készségeknek mindig nyomuk veszett, a gyerekek
játszottak velük s elhányták. Különben sem lett volna
türelme nekiállni a kocsi tisztogatásának.
– Hogy látsz majd így? – tudakolta Duncan.
– Ismerem az utat – mondta Garp. – Vakon is elvezetek.
Valójában le kellett tekernie az ablakát és nézegetni
kifelé a csípős ólmos csőbe úthosszat.
– Fázok – vacogta Walt. – Tekerd fel az ablakot!
– Látnom kell – mondta Garp.
– Azt hittem, elvezetsz vakon – mondta Duncan.
– Nagyon fázok! – panaszolta Walt, és köhögött hozzá.
Garp úgy látta most, hogy mindenről Helen tehet. Hogy
Walt megfázott, hogy egyre jobban köhög, arról is. Meg
hogy Duncannak vadállatot kell látnia az apjában, mert
úgy rántja ki a zsöllyéből – arról is ő tehet, a rossz kurva a
nyámnyila szeretőjével!
Csakhogy a hideg szélben meg a pergő esőben
megindult a szeméből a könny, és eszébe jutott az is,
mennyire szereti Helent, és hányszor bántotta meg ő is –
megfogadja neki, tette fől, hogy ilyesmi többé meg nem
történik.
Ugyanebben a pillanatban Helen tisztának érezte a
lelkiismeretét. Garp iránt való érzései fennen ragyogtak.
Érezte azt is, hogy Michael Miltont hamarosan útjára
bocsáthatja. A jelek ismerősek voltak – ahogyan kétrét
görnyedt, ahogy a csípője csontját egyébre alig való
izmainak segítségével meresztette. Mindjárt megvagyunk,
gondolta Helen. Orra Michael Milton övének hideg

405
rézcsatját érte, feje búbja a kormánykerék alsó karéjába
ütközött mindegyre, s közben Michael Milton úgy markolta
a kormányt, mintha attól tartott volna, hogy a háromtonnás
Buick a levegőbe emelkedik.
Garp talán nyolcvannal gurult rá háza felhajtójára.
Harmadik sebességben tért le az útról, s még egyszer gázt
adott. A nyitott ablakon át látta, hogy a felhajtón csillog az
odafagyott eső és egy percig tartott is attól, hogy a Volvo
megcsuszamlik az emelkedőn. Nem is vette le a
sebességet, amíg nem érezte, hogy jól megfekszi a murvás
utat – akkor üresbe állította a sebváltó pőre pálcáját, majd
kikapcsolta a motort meg a fényszórót. Így robogtak felfelé
a sötét esőben. Olyan érzés volt, mint amikor a repülőgép
felemelkedik a pályáról. A gyerekek sikongtak
izgalmukban. Garp ott érezte őket a könyökénél, amint
szorították volna egymást kifelé kedves állásukból a két
fotelülés közül.
– Hogy látsz most? – tudakolta Duncan.
– Nem kell neki látni – felelte Walt, de Garp kihallotta
hangjából az izgalmat s a megnyugvás vágyát.
– Elvezetek itt álmomban is – mondta Garp.
– Mintha a víz alatt utaznánk! – kiáltotta Duncan, és
visszafojtotta a lélegzetét.
– Mintha álomban utaznánk! – rebegte Walt, és bátyja
kezéért nyúlt.

406
 14
Marcus Aurelius szerint a világ
Így lett Jenny Fields betegápoló nővér megint. Fehér
egyenruhájában évekig a nőmozgalmat pátyolgatta. S az
egyenruhát most ismét szerepére szabták. Jenny ajánlotta
azt is, hogy a Garp család költözzön át Fieldsék úri lakába
a Kutyafő-öbölbe. Ott volt elég szoba az ápolásukhoz, és
jótét tengermoraj, mindent tisztára mosó árapály várta
őket.
A tengermoraj Duncannak a lábadozása idejét juttatta
eszébe mindéletében. A kötést nagyanyja cserélgette
mintegy a vízjárás fordultával azon a helyen, ahol Duncan
jobb szeme volt. Apja és anyja nem bírta az üres gödör
látványát, Jenny azonban régen megszokta, hogy addig
nézze a sebeket, amíg be nem hegednek. Első üvegszemét
is Jenny kezéből fogadta Duncan. – Látod? – kérdezte tőle
Jenny. – Nagy, barna. Nem olyan szép talán, minta bal, de
majd ügyelsz, hogy a lányokra a bal szemed vesd. – Ilyen
biztatás nem válik éppen egy feminista dicséretére,
gondolta el Jenny, de ő inkább azt mondta s azt cselekedte,
amit nővérként kellett.
Duncan szeme akkor folyt ki, amikor a két kagylóülés
közt előrevágódott. A sebváltó pőre pálcáján akadt fenn,
és Garp a jobb karjával már későn rekesztette volna el az
útját. Duncan már előrevágódott, és beletört három ujja is
a biztonsági öv zárszerkezetébe.
A Volvo a becslések szerint felfelé nem haladhatott
sebesebben ötvennél – legfeljebb hatvanöttel –, de az
összeütközés jóval nagyobb erejű volt. A háromtonnás
Buick nem mozdult egy tapodtat. A Volvóban a gyerekek

407
úgy röpködtek, mint két tojás a meglendített tojásos
rekeszben, de a Buick is megrendült.
Helen feje hátranyaklott és kis híján szétloccsant a
kormányrúdon. Így csak a nyakszirtje ütközött neki.
Birkózók gyermekeinek keményebb lehet a nyaka, mert a
kormányrúd nem szegte Helen nyakát, bár sínben tartották
majd hat hétig, s a hátfájás elő-elővette élete során. Jobb
kulcscsontját alighanem Michael Milton felszegülő térdén
törte, orra tövét pedig úgy felhasította övének csatján,
hogy kilenc öltéssel varrták össze. Száját az ütközés oly
hevesen csapta össze, hogy két foga eltört, és a nyelvébe
is kellett két öltés.
Először azt hitte, a nyelvét harapta el, mert valami hús a
vérrel teli szájába úszott, de a feje annyira sajgott, hogy a
száját ki se merte nyitni, mindaddig, amíg már lélegzethez
nem jutott. Nem bírta mozdítani a jobb karját se, azért a
bal tenyerébe köpte, amit a nyelvének hitt. De hát nem a
nyelve volt, hanem Michael Milton hímtagjának mintegy
kétharmada.
A meleg vér úgy érte Helen arcát, akár a benzin.
Sikoltozni kezdett. Nem a maga biztonságáért, hanem
Garpéért meg a gyerekekéért. Tudta ő, mi ütközött a
Buicknak, s küszködni kezdett nyomban, hogy Michael
Milton öléből kikeveredjen.
Látnia kellett, mi történt a családjával. Amit először a
nyelvének hitt, azt a Buick aljába ejtette, és az élő bal
karjával nagyot taszított Michael Miltonon, mert a csípője
őt szorította a kormányrúdnak. Akkor hallotta csak, hogy
sikoltozik más is. Michael Milton persze – de Helen már a
Volvóig elhallott. Szinte bizonyosan tudta, hogy Duncan
hangját hallja, és a bal karjával átnyúlt Michael Milton
vérző ölén, és megnyitotta az ajtót. Az ajtó nyíltával már

408
lökte is kifelé Michael Miltont a kocsiból. Iszonyú erőt
érzett magában. Michael Milton nem is változtatott kétrét
görnyedt ülő helyzetén, úgy dőlt ki, ahogy volt a latyakba
és bőgött, mint a sebzett bika.
Amikor a Buick belső világítása kigyulladt, Garp
nagyjából áttekinthette a vérmocskot a Volvo belsejében –
Duncan patakzó arcát, s a jajongására Garp is elbődült,
bár nyüszítésnél erősebb hang nem jött belőle. A hangja
magát is annyira meglepte, hogy szólt volna Duncanhoz, de
akkor eszmélt, hogy nem bír beszélni.
Amikor a karját Duncan útjába tette, félrefordult
ültében és a kormánynak ütköző álla eltört. Elharapta a
nyelvét is (tizenkét öltés). Garpnak szerencséje volt
lábadozása hosszú heteiben, hogy Jenny annyit
foglalkozott Ellen-Jamesiánusokkal. Írásban értekeztek,
mert Garp állát feldrótozták. Olykor egymás után fordította
ki a lapokat írógépéből, Jenny pedig vitte tovább és
olvasta Duncannak – Duncan ugyan olvashatta volna maga
is, mégsem látszott tanácsosnak, hogy a fél szemét korán
erőltesse. Garpnak viszont már korán volt mondanivalója
– csak éppen mondania nem volt mivel. Morgott csak, ha
megsejtette, hogy anyja meghúzza a leveleit – a Duncannak
szólókat, de a Helennek írt többlaposakat is –, mert a
gyógyuló nyelvére vigyázott. S amikor morogni is többet
morgott a kelleténél, Jenny Fields, megértő nővér lévén,
különszobában helyezte el.
– Ez a Kutyafő-kórház – mondta Helen egyszer
Jennynek. Helennek mozgott a nyelve, mégis ritkán
jártatta. Leveleket megtöltő mondanivaló nem is volt.
Lábadozásának idejét leginkább Duncan szobájában
töltötte. Olvasott a fiának, mert Jennynél jobban olvasott
fennhangon. A nyelvében lévő két öltés felől tehette.

409
Lábadozásuk kezdeti szakaszában viszont Jenny értett
jobban Garp nyelvén.
Helen legtöbbnyire fia mellett üldögélt. Duncan szobája
egy ablakkal tekintett a tengerre, és Duncan ezen az egy
ablakon figyelte a tengert folyton, mint valami ipari
kamera. Fél szemhez hozzászokni olyasmi, mint ipari
kamerán át látni a világot – vesződséges a mélységélesség
beállítása. Amikor Duncan a helyzetét kezdte megérteni,
Helen vett neki egy fényképezőgépet, egylencsés
tükörreflexest, és segítségével Duncan tovább
tanulmányozhatta a látását.
Duncan gyakran emlékezett, hogy ebben az időben
festőnek és fényképésznek készült. Tizenegy esztendős volt
akkor. Hiába fejlődött termetre atlétának, fél szeme
gyanakvóvá tette a labdajátékok iránt. E tekintetben apjára
ütött. Futások során viszont azt panaszolta, hogy
látómezeje szűk. Azon meg végképp elszomorodott az
apja, hogy birkózni sincs kedve. Duncan a fényképezés
nyelvén beszélt addigra, és a mélységélességgel való
bajának tekintette azt is, hogy a birkózószőnyeg helyzetét
nem érzékeli. „Amikor birkózom – mondta Garpnak –,
olyan, mintha lefelé tartanék a sötétbe, s hogy mi történik,
azt csak akkor tudom meg, amikor leérkeztem.” Garp
persze arra következtetett, hogy a szerencsétlenség elvette
Duncan sportokhoz való merszét, Helen azonban
emlékeztette, hogy Duncan félénk volt mindig – nem
szívesen vállalt részt az olyan játékokból sem, amelyekben
éppenséggel ügyesnek bizonyult. Olyan ügyes nem volt
soha, mint Walt, a vadonatúj helyzeteket kereső, az acélos,
a szívós, a vakmerő Walt. Hármótok közt az igazi atléta ő
volt, állította Helen, és Garp egy idő múltán igazat adott
neki.

410
 – Helennek gyakran van igaza, tudod-e – mondta Jenny
egy este Garpnak a Kutyafő-öbölben. Valami indíthatta
erre a megállapításra, mert nem sokkal a szerencsétlenség
után tette, amikor még ő volt a hírhordó Duncan
különszobája, Helen különszobája és Garp különszobája
közt.
Lehetséges, gondolta Garp, azonban anyjára morcosan
tekintett s válaszul ezt írta neki:

Ezúttal nincs, anyu

– amivel talán Michael Miltonra célzott, talán a teljes

szerencsétlenségükre.

Nem éppen Michael Milton miatt történt, hogy Helen

otthagyta a professzori állását. Jenny tágas kórháza az
óceán partján Garppal is, Helennel is hamarosan
megértette, hogy így szabadulnak a legkönnyebben házuk
és kocsifelhajtójuk komor emlékétől.
Az egyetemi tanszék szabályzatában a javadalom
megvonásának egyik lehetséges oka a „feddhetőség” volt,
ez pedig Helen ügyében szóba se került. Nem törtek azok
felett pálcát, akik a diákjaikkal háltak. Rejtett oka talán
lehetett ez is némely javadalom megvonásának, és Helen
is meggondolhatta, hogy egy diák hímvesszejének
kétharmados csonkolása éppen eléggé feddhető
cselekedet. Magánál az együtthálásnál járhattak a diákok
rosszabbul is, például az életükre szóló beskatulyázással.
A hímvessző csonkolása azonban méltatlanul súlyos
büntetése volta legkomiszabb diáknak is, és Helen úgy
ítélkezett, hogy magát kell megbüntetnie. Ilyenformán

411
megvonta magától mindazt a gyönyörűséget, amely
tanulmányainak gyümölcse volt, az irodalom magyarázatát
és megvitatását. Későbbi életére azonban
boldogtalanságot takarított meg azzal, hogy a bűnvallást
elutasította. Ha a Michael Milton-ügyre visszatekintett,
inkább dühöt érzett, mint töredelmet, mert lelkében derék
asszonynak tekintette magát, s az is volt valójában, csak
éppen úgy fordult, hogy egy ballépéséért drágán kellett
fizetnie.
De akkoriban még csakis a maga és családja gyógyulása
foglalkoztatta. Mivel neki magának anyja nem volt és
Jenny Fields sem sokat anyáskodott fölötte, Helen a
kutyafői kórházban Duncan anyás ápolásának szentelhette
az életét, és remélte, hogy Garp meglesz az anyjával
összezördülés nélkül.
A kórházi légkör Garp számára nem lehetett újság,
hiszen legelső félelmei, életre szóló álmai és első nemi
tapasztalata is kórházban érték mind. Alkalmazkodott
tehát, és alkalmazkodása segítette, hogy írásba foglalhatta
mondanivalóját. Az írás pedig többször is meggondoltatta
vele, mit akar mondani valójában. Mikor a papíron látta
gondolatait első odavetettségükben, akkor ocsúdott, hogy
ilyesmit nem szabad vagy nem illik mondania, és vagy
újraszövegezte mondanivalóját, vagy elvetette
mindenestül. Helennek például ezt írta egyszer:

Kétharmada kevés volt.

Aztán eldobta. Majd amit eljuttatott hozzá, az így szólt:

Nem okollak.

412
 Később megeresztett még egyet –

Magamat sem okolom

– ezzel.
Másként nem lehetünk egyek megint

– fűzte hozzá anyja részére.

Jenny Fields pedig fehéren járta a sós-nyirkos házat

Garp üzeneteivel. Egyébre nem is futotta Garpnak
akkoriban.
A kutyafői úri lak persze már sok gyógyulást látott.
Jenny sebzett női itt kaptak életmagra. A sós illatú szobák
elfelejtett boldogtalanságokról regéltek. Egyebek között
Roberta Muldoon boldogtalanságáról. Mert ott élt Roberta
is nemi újraszerveződésének legválságosabb korában.
Voltaképpen nem élhetett egyedül – de férfiakkal sem –, és
ismét visszaköltözött a Kutyafő-öbölbe, mire Garpék
megérkeztek.
Tavasz nyíltával, amint a gödör Duncan jobb szemének
helyén lassan kitelt és a beleverődő porszemekre már nem
volt olyan érzékeny, Roberta kezdte kihordani Duncant a
tengerpartra. Itt a parton fedezte fel Duncan a
mélységélességgel való bajait, méghozzá labdázás közben,
mert Roberta Muldoon az adogatás során hamarosan
képen találta Duncant. A labdázást akkor elhagyták, és
Roberta megelégedett annyival, hogy a homokba vázolta
mindazokat a meleg helyzeteket, amelyeket a Philadelphiai
Sasok hátvédjeként megért a trikóján 90-es számot viselő
Robert Muldoon korában. Újrajátszotta Duncannak,

413
hogyan adott előre labdát az ellenfél kapujához, hogyan
dobott büntetőket, hogyan cselezett ki egy teljes csatársort.
– A Cowboyok ellen játszottunk – mesélte egyszer –
Dallasban, emlékszem, amikor a Tekergő Nyolcas, így
hívta mindenki, vakon nekiugrott... – Roberta a nyelvébe
harapott s ránézett a csöndes Duncanra, majd fordított a
szón.
Garpnak szóló állandó tárgya nemi átalakulásának egy
csiklandós részlete volt. Azért lovagolt rajta annyit, mert
Garpot láthatóan érdekelte ez a részlet, Roberta pedig úgy
gondolta, jót tesz Garppal, ha másféle kínszenvedések
felől tartja szóval.
– Tudtam én mindig, hogy lánynak kellett volna
születnem – magyarázta. – Mindig azt álmodtam, hogy
férfi szeret, de csakis úgy, hogy a nőt szereti bennem.
Férfiszerelmet nem álmodtam. – Roberta nem hallgathatta
el viszolygását a homoszexuálisok iránt, és Garp
elgondolta, milyen furcsa, hogy akik a maguk jószántából
állnak át egy hátrányos helyzetű csoporthoz, azok milyen
kevéssé türelmesek más hátrányos helyzetű csoportok
iránt. Roberta még az olyan gyötrött életű nőket is szidta,
akik menedéküket Jenny Fieldsnél keresték. – Nyavalyás
buzik – háborgott Garpnak. – Olyan ügynek próbálják
megnyerni anyádat, ami nem is lehetett soha neki való.
– Olykor azt hiszem, anyám épp ilyen ügyekre vágyik –
válaszolta Garp Roberta bosszantására. – Pártfogoltjait
azzal boldogítja éppen, hogy nézhetik akárminek, kedvük
szerint.
– Engem is megpróbáltak összezavarni – panaszolta
Roberta. – Amikor a műtétre készültem, eltérítettek volna.
Állj miközénk, mondták. Ha férfiak kellenek, megkapod
őket úgy is, ahogy vagy. Ha nővé változol, az lesz a vége,

414
hogy átvágnak. Ilyenekkel etettek, mert egynek sincs vér a
pucájában – végezte a panaszát Roberta. Garp pedig tudta,
hogy sajnos igazuk volt, mert Robertának sorsa lett, hogy
átvágják.
Roberta nem állt egymagában panaszaival, és Garp
eltöprengett, anyjának hány más pártfogoltja és ápoltja
lehet a türelmetlenség áldozata – mert valahánnyal
találkozott, a maga bajának osztályosait marta mind. Az
efféle belvillongásokat sem értette, meg azt sem, hogyan
szedi anyja szét a civódókat, és hogyan békíti meg őket
időről időre. Emlékezett, hogy Roberta a műtétje előtt,
még Robert korában, hónapokig járt női álöltözetben.
Hazulról reggel Robert Muldoonnak öltözötten ment el,
majd női ruhákat vásárolt, és szinte senki nem tudta, hogy
a nemváltoztató műtétjét legényegyletek és klubok
vacsoráin kivágott beszédeinek tiszteletdíjából fizette.
Esténként pedig a Kutyafő-öbölben új ruháiban kellette
magát Jennynek meg az úri lakban tanyázó többi nőnek.
Majd amikor az ösztrogén hormonok hatására nőni kezdett
a melle és hátvédnek elformátlanodott, elhagyta a
szónoklást a fehér asztaloknál, és férfias kosztümökben,
divatjuk múlt parókákban járt ki az úri lakból. A műtét
előtt megpróbált Roberta lenni, amikor még nemi szerve
és urológiai felszereltsége hiányzott hozzá.
– Persze foganni nem foganhatok – magyarázta Garpnak.
– Nincs peteérésem és havibajom. – Millió más nőnek
sincs, nyugtatta meg Jenny Fields. – Amikor hazakerültem
a kórházból – mesélte Roberta Garpnak –, tudod mit
mondott anyád?
Garp a fejét rázta. Annyit tudott csak, hogy haza
Roberta a Kutyafő-öbölbe jött.
– Azt mondta nekem, hogy a legtöbb gyámolítottjánál

415
egyértelműbb vagyok nemi tekintetben. Rá is szorultam a
vigasztalására – emlékezett –, mert mindig ezt a nyomorult
tágítót kellett dugdosnom magamba, hogy a vaginám össze
ne záruljon. Olyan voltam a tulajdon szememben, akár a
gép.

Drága jó anyám

– írta fel Garp egyik nap.

– Írásodban annyi az együttérzés – tűnődött el Roberta,
Garp keze írását látván –, hogy nem értem, miért marad ki
a való életedből. – Ilyesmit szokott a szemére hányni
Jenny Fields is.
Mostanára, úgy érezte, tenger együttérzés gyülemlett
benne, mióta az állát feldrótozták, mióta feleségét csak
felkötött karral látja, mióta ajóképű Duncan fél arca ép
már csak. Mintha azóta a kutyafői úri lak más nyomorultjai
is részvétre indították volna.
A város nyári napfényben verődött. A nyaralások évadát
megelőzően a zsindelyes, tornácos, fehérre meszelt ház
egymaga volt lakott a fakózöld dűnék és a fehér partvonal
hosszában húzódó Óceán soron. Egy-egy kósza kutya
szimatolgatta csupán a partra vetett csontszínű töremorát,
és a nyugdíjasok, akik jóval beljebb laktak korábbi nyári
lakjaikban, olykor kisétáltak a partra, és a kagylókat
hánytorgatták. Nyaranta nyüzsögtek a parton a gyerekek, az
anyák, a kísérők, a kutyák, a parton és az öbölben mindig
ringott egy-két rikító színű hajó. Amikor Garpék
odaköltöztek Jennyhez, elhagyatott volt a vidék, a téli nagy
áradatokkal kimosott uszadék öntötte el a partot. Az
Atlanti-óceán színe áprilisban és májusban elkékült
zúzódásokra – közelebbről Helen orra nyergére

416
emlékeztetett.
A látogatókat, ha nem a nyári idényben érkeztek,
nyomban megismerte mindenki: ők azok a gazdátlan nők,
akik Jenny Fieldsben, a híres feministában keresik
pásztorukat. Nyaranta viszont elkószálhattak egy napot is
az öbölben, amíg megtudták valakitől, hol lakik Jenny. A
tömegben elvesztek a lakosok, akik mind tudták: „Az ott,
az Óceán sor utolsó háza.” Akár meg is mutatták az
árváknak. „Mint valami szálloda, szívecském. El sem
tévesztheti.”
A pásztorkeresők olykor kikutyagoltak a partra, onnan
nézték el a házat, és gyűjtötték erejüket a bekopogáshoz.
Olykor Garp látta meg őket, ahogy jönnek, magukban,
párosan vagy hármasban, aztán letelepszenek a széljárta
dűnéken, és úgy lesik a házat, mintha le akarnák olvasni
róla, vendégbarátsággal várja-e őket. Ha többen jöttek,
megtanácskozták, melyik kopogjon be, a többiek pedig
kinn kuncsorogtak a dűnék közt, illedelmesen, minta kóbor
kutyák, várván, hogy beszólítsák őket.
Helen teleszkópot vett Duncannak, azzal figyelhette a
citerázó látogatókat olyan messziségekből már, hogy
elteltek órák is, amíg megjelentek az ajtóban. – Jönnek a
nagymamához – jelentette Duncan ilyenkor, és élesre
állította teleszkópját. – Huszonnégy éves, úgy nézem.
Várjunk csak. Inkább tizennégy. Kék tarisznyás. Narancsot
szorongat a kezében, de mintha nem akarná megenni. Aki
vele jön, annak nem látom az arcát. Arcra is borul? Nem.
Hány. Nem. De valamivel összekente az arcát. Anya-lánya
is lehet. Talán barátnők. No, most nekifogott a narancsnak.
A színe nem valami biztató. – Olykor Roberta is
belenézett a teleszkópba, máskor meg Helen. Az ajtót
Garp nyitotta.

417
 – Anyám, igen – magyarázta –, csak most éppen eljár
vásárolni. Tessék besétálni. Idebenn is megvárhatja. – És
mosolygott zavartalanul, holott oly apróra megnézte ezeket
mind, akár a nyugdíjasok a parti kagylókat. Amíg nem forrt
össze az állkapcsa és nem hegedt be a nyelve, levélkékkel
várta a látogatókat. Sokuk meg sem lepődött, mert maguk
is levélkék útján közlekedtek:

Jó napot, Beth a nevem. Ellen-Jamesiánus vagyok.

Garp pedig a maga levélkéjével válaszolt:

Jó napot. Garp a nevem. Az állkapcsom tört.

Azzal rájuk mosolygott. Második levélkéjét az

alkalomhoz illően választotta ki. Az egyik így szólt:

A konyhában barátságos tűz ropog. Tessék balra

fordulni.

Egy másik levélke így biztatta az érkezőt:

Ne tessék nyugtalankodni, anyám megjön

hamarosan. Vannak itt már más nők is. Találkozna
velük?

Ebben az időben sportzakókat kezdett viselni – nem a

Steeringben vagy Bécsben töltött idők emlékezetére, nem
is azért, mert a kutyafői kórház jólöltözöttséget kívánt,
hiszen itt a nők közt csupán Roberta ügyelt az
öltözködésére, hanem mert minden zsebére szüksége volt a
levélkék miatt.

418
 Futásokkal is megpróbálkozott a parton, nem sok
sikerrel.
Állkapcsa hasogatott, nyelvét meg a fogai sértették,
azért inkább gyalogolt csak, mérföldeket. Ilyen sétájából
tért meg egyik nap, amikor rendőrségi járőrkocsi állt a ház
elé s két rendőr karon fogva segített fel egy fiatalembert a
tágas első tornác lépcsőjén.
– Ön Mr. Garp? – tudakolta az egyik.
Garp futómezt öltött sétáihoz, nem volt nála levélke, és
csupán bólintott a kérdésre.
– Ismeri ezt a legényt? – tudakolta tovább a rendőr.
– Háhogyne ismerne – válaszolta Garp helyett a
fiatalember. – Maguk, zsaruk nem hisznek senkinek.
Maguk folyton idegesek.
A bíborkaftános kölök volt az, akit Mrs. Ralph
hálószobájából akolbólított ki. Mintha évszázadokkal
ezelőtt történt volna, gondolta el, és megfordult ugyan a
fejében, hogy jobb lenne, ha nem ismerné meg, mégis
rábólintott.
– Mivel a fiúnak pénze nincs – magyarázta a rendőr –,
nem is lakik ezen a környéken, munkája meg mégúgy
sincsen. Iskolába nem jár és amikor a szüleinek
telefonáltunk, azt mondták, nem tudják, merre eszi a fene.
Nem is nagyon kíváncsiskodtak. Őtőle meg azt hallottuk,
hogy önt ismeri, s hogy ön majd szól az érdekében.
Garp persze nem szólhatott, csupán rámutatott álla
drótketrecére és tenyerére tett mutatóujjával jelezte az írás
szándékát.
– Mikor rácsoztak be? – érdeklődött a kölök. – A
legtöbbje gyerekkorában kapja, de én még ilyen jóképűt
ketrecben nem láttam.
Garp a válaszát a rendőr által odanyújtott

419
szabálysértési jegyzőtömb hátoldalára írta:

Vállalom érte a felelősséget, igen, bár szólni nem

szólhatok, mert az állkapcsom tört.

A kölök a rendőr háta mögül olvasta.

– Höhőj – vigyorgott. – Hát a másik palimadár él még?
A farka boldogabbik vége nélkül, gondolta Garp, de ezt
már nem írta rá a kihágási jegyzőtömb hátára. Se máshová.
Kéziratpapírra éppen nem.
A kölökről kiderült, hogy a börtönben elolvasta Garp
regényeit. – Ha tudtam volna, hogy ilyeneket írogatsz –
jelentette ki –, akkor nem pofátlankodok veled. –
Randynek hívták, és Garp elszánt híve lett. Garp úgy látta,
hogy híveinek zömét hajléktalanok, elbitangolt gyermekek,
későn kamaszodó felnőttek, idegroncsok teszik, s csak
elvétve kerül közéjük egy-egy csodával határos módon ép
ízlésűnek megmaradt polgárember. Randy pedig most úgy
ült a lábánál, mintha az egyetlen igaz prófétát találta volna
meg benne. Garp nemigen lökhette ki a kutyafői
közkórházból.
Roberta Muldoon vállalta, hogy a Garpot és családját
ért szerencsétlenséget elmagyarázza Randynek.
– Ki ez az emeletes angyal? – érdeklődött Randy
megilletődötten Garptól.

Nem ismered meg?

– írta neki Garp.

Ő volt a Philadelphiai Sasok hátvédje.

420
 Garp tüskés válaszai azonban nem kedvetleníthették el
Randyt. Olykor órákig mulattatta Duncant.

Ki tudja, mivel

– panaszolta Garp levélkéje Helennek.

Alighanem megnyitja neki kábítószeres

tapasztalatai gazdag tárházát.

– Nem szed semmit a gyerek – nyugtatta meg Helen. –

Anyád kivallatta.

Akkor rovott múltját részletezi Duncannak

– írta Garp.
– Randy írónak készül – mondta Helen.

Mindenki írónak készül!

– írta Garp. Csak hát ez nem volt igaz. Ő például már

nem készült írónak. Megelégelte az íróságot. Ha olykor
belepróbált az írásba, nyomban a legiszonyúbb téma lepte
meg. Pedig Garp tudta, hogy elfelejtenie kell, nem pedig
életre csiklandoznia és még nagyítani rajta írói
eszközeivel. De hiába tudta, mégis mindegyre szemközt
került a vigyorgó témával, vérmocskával, hullaszagával.
Azért nem kísérletezett tovább.
Randy végre felkerekedett. Duncan fájlalta, hogy
elmegy, Garp megkönnyebbült. Azt a levélkét sem mutatta
meg senkinek, amelyet Randy hagyott neki.

421
 Biztos nem leszek olyan klassz semmiben, mint te
De azér nem szép, hogy ennyire beledörgölöd az
orromat.

Szóval nem szép, gondolta Garp. Hát még mi újság?

Azzal eldobta Randy levélkéjét.
Amikor a drótjait leszedték, és a zsibongás kiállt a
nyelvéből, megint elkezdte a kocogást. S mikor melegre
fordult az idő, Helen belefogott az úszásba. Az orvos
megmondta neki, hogy izmait és kulcscsontját egyaránt
erősíti vele, azért úszott, még ha fájdalmas volt is eleinte,
kivált a mellúszás. Kilométereket úszott, az aggodalmas
Garp legalábbis úgy látta – kiúszott a nyílt vízre, majd a
part vonalát követte. Azt mondta, azért úszik ki annyira,
mert a nyílt víz nyugalmasabb – a part közelében inkább
paskolják a hullámok. Garp azonban aggódott
mindenképpen. Egymás kezéből szedték ki Duncannal a
teleszkópot, úgy figyelték Helent. Mi lesz, ha valami baja
történik, tépelődött Garp. Ő maga gyenge úszó volt.
– Anyu jól úszik – biztatta Duncan, aki, úgy látszott, jó
úszóvá serdül maga is.
– Messzi kimerészkedik – mondta Garp.
Amikor a nyár meghozta a nyaralókat, a Garp család a
testedzés kevésbé szembeötlő módjait kereste. A parton
vagy a vízben csakis a kora reggeli órákban hancúroztak.
A déli meg a délutáni nyüzsgést úri lakjuk árnyas
tornácáról figyelték.
Garp lassan javult. Igen óvatosan, de megpróbálkozott
ismét az írással. Mesét szőtt, szerepeket osztott. A
főszereplők sorsát félretette – legalábbis azt hitte, ők
lesznek a főszereplők: férj, feleség, gyerek. Inkább egy
detektíven formált, aki nem tartozott a családhoz. Garp

422
tudta, hogy az iszonyat ott lappang majd könyve mélyén, s
talán azért hatolt személyes réme iránt olyan szereplő
segítségével, aki hűvös távolságból tekintheti, mint a
detektív a bűntettet. Másképp mi fűz engem egy
detektívhez, tűnődött, mégis olyanná formálta, hogy
beleférjen maga is. Aztán a téma: a detektív gubanca
megint csak ráköszönt. A kötés lekerült Duncan szeme
gödréről, és a fekete ellenző szinte jól mutatott naptól
cserzett arcán. Garp nekifohászkodott a regénynek.
Késő nyári lábadozásában kezdte el a Bensenhaver
szerint a világ-ot. Ez idő tájt bocsátották el a kórházból
Michael Miltont is. Görnyedten járt, mint a műtöttek, és
arcáról eltűnt a mosolygás. Vízháztartásának bajaiból
következő fertőzés miatt le kellett venni hímvesszejének
megmaradt harmadát is. Garp erről nem szerzett tudomást,
de ha megtudta volna, az se indítja már kárörömre.
Helen látta, hogy Garp nekidől a regénynek. – Én ugyan
nem fogom elolvasni – jósolta jó előre. – Egy szavát sem.
Tudom, meg kell írnod, de rám ne számíts. Nem bántani
akarlak, érts meg. Nekem felejtenem kell, neked meg kell
írnod. Ki így temet, ki úgy.
– Nem éppen „arról” szól – mondta Garp. – Nem írok
önéletrajzi regényt.
– Tudom, tudom – felelte Helen. – Mégsem olvasom el.
– Megértelek.
Tudta ő mindig, hogy az írás magányos munka. S ő
ebben a magányos szakmában még magányosabbá lett. Azt
tudta, hogy Jenny el fogja olvasni. Jenny szívós, akár az
áztatott vessző – gyógyulásához segítette minden betegét,
közben fogadta az újabb betegeket.
Egy Laurel nevű csúnyavirág volt az egyikük, aki azt a
hibát követte el, hogy kikezdte Duncant a közös reggelinél.

423
– Átköltözhetnék a ház más részébe? – fordult Jennyhez. –
Ez a látcsövező, fényképező, szemellenzős gyerek a frászt
hozza rám! Folyton engemet basztat a látcsövével! Hát
nem szemétség, hogy a csajokat basztassák még a gyerekek
is! A félszemű is pont énrajtam legelteti azt a ritka szép
szemét.
Garp szürkületkor kinn futotta parton, elesett, és az
állkapcsát újra fel kellett drótozni. Régi levélkéi nem
voltak kéznél, azért hirtelenében a papírszalvétára
firkantott üzenetet Laurelnak:

Baszod a sánta nénikédet

– majd odavetette elébe.

– Hát ez az! – mondta Laurel Jennynek. – Pont az ilyen
beszédek elől menekültem ide! A férfiak örökké
basztassák az embert. Kinek hiányoznak az ilyen
faszfejek? Nem azért jöttem ide, hogy itt is basztassanak!

A ravatalon

– fűzte volna hozzá Garp a következő üzenetében, Jenny

azonban addigra kitessékelte Laurelt, és elmagyarázta neki
szép szóval a látcső meg a fényképezőgép történetét.
Laurel azontúl kerülte Garpot.
A házban sem sokáig maradt meg, mert hamarosan
jöttek érte: egy New York-i rendszámtáblás sportkocsi s
benne egy alak, akire csakugyan ráillett a faszfej – kinézett
az is belőle, hogy ő „basztassa” szegény Laurelt örökösen.
– Sziasztok langyoskák! – kiáltott oda Garpnak meg
Robertának. Kinn ültek egymás mellett a tornác hintáján,
mint valami régimódi szerelmespár. – Ide zártátok be

424
Laurelt ebbe a jatatába?
– Bezárni éppen nem zártuk be – szólt vissza Roberta.
– Nekem mesélhetsz, szopi – vetette oda a New York-i,
amint feljött a lépcsőn. Sportkocsiját üresben járatta – a
motor evett, kihányta s evett megint. A New York-i
cowboycsizmát viselt és lobogó szárú nadrágot hozzá zöld
szarvasbőrből. Szálas, deltás ember volt, ha nem is olyan
szálas meg nem is olyan deltás, mint Roberta Muldoon.
– Nem vagyok szopi – mondta Roberta.
– Azzal együtt nem vagy kőszűz – állapította meg a New
York-i. – Hová a picsába tettétek Laurelt? – Narancsszínű
trikóján zöld betűkkel virított a két mellbimbója közt

KÖSD FÖL!

Garp a zsebében keresgélt ceruzát-papírt, hogy egy

levélkét megeresszen neki, de csupán régi levélkéket
talált, és egyik sem illett volna a kezébe ennek a bunkónak.
– Tud róla Laurel, hogy jössz? – érdeklődött Roberta,
és Garp nyomban sejtette, hogy a nemi azonosulás újabb
válsága szól belőle. Nyilván megpróbálja fölpiszkálni ezt
az alakot, hogy jogos felháborodásában bemoshasson
egyet neki. Azonban Garp úgy látta, hogy a New York-i
bátran kiállhatna Robertával. A sok ösztrogén nemcsak
elformátlanította Robertát, okoskodott Garp, hanem
elernyesztette az izmait is, és Roberta ezt a változást
kifelejti a számításából.
– Ide hallgassatok, buzillák – mondta a New York-i
mindkettőjüknek –, ha Laurelt elő nem varázsoljátok
nekem, én kirámolom a boltot. Miféle műintézet ez úgy
mégis? Mindenütt csak erről hallani. Egyből idetaláltam,
mivel hogy minden eszetlen tyúk tud már New Yorkban

425
erről a picsameresztőről itten.
Roberta mosolygott, és rengetni kezdte a hintát, hogy
Garpnak a gyomra fordult fel tőle. Lázasan kutatott a
zsebében, és egyik hiábavaló levélkét a másik után húzta
elő.
– Nézzétek, cicabogarak – mondta a New York-i a
magáét – énszerintem idea lányok azzal jönnek, hogy lesz
boszi vagy nem lesz boszi. – Azzal úgy megrúgta a hinta
egyik oszlopát, hogy Garpék keringeni kezdtek. – Hát te? –
fordult Garphoz.
– Te vagy a házi herélt itten?
Garp egy levélkét nyújtott oda neki:

A konyhában barátságos tűz ropog. Tessék balra

fordulni.

Azonban augusztus lévén ez a levélke sem illett az

alkalomhoz.
– Nekem ne jöjjetek hátulról – méltatlankodott a New
York-i. Garp másik levélkével ajándékozta meg:

Ne tessék nyugtalankodni, anyám megjön

hamarosan. Vannak itt már más nők is. Találkozna
velük?

– Baszom az anyádat! – vágta oda a New York-i, és

megindult a befelé nyíló szúnyoghálós ajtónak. – Laurel! –
bődült be. – Itt vagy, te rossz kúródeszka?
Azonban az ajtót Jenny Fields nyitotta. – Jó napot –
köszönt rá a New York-ira.
– Ismerem én magát is – szólt a New York-i válasza. –
Mindenütt beszélik, micsoda egy nagyszerű lókórházi

426
kedvesnővér. De Laurel nem a maga esete, azt
megmondom. Az én Laurelom baszik, akár a kiniglinyúl.
– Talán nem magával – vetette ellene Jenny Fields.
Ha újabb undok szóáradat készült kitörni a KÖSD FÖL!
– emberből, hát benneszorult, mert Roberta Muldoon
bedobta neki a csutkát, amint lépett volna beljebb. Csúnya
csutka volt, szabadrúgást ítéltek volna érte a Philadelphiai
Sasok ellen. A New York-i akkora erővel vágódott el a
tornác hajópadlóján, hogy a gerendákra függesztett
virágcserepek is meglódultak. A csutka a térde vápáján
érte, és talán tokszalagszakadást is okozott – éppen ezért
járt érte szabadrúgás a futball világában. A New York-
iban nem volt elég küzdőszellem, hogy a gyalázkodást
fektében is folytassa. Szép csöndesen feküdt, csak
holdvilágképe sápadt bele a fájdalomba.
– Ez erős volt, Roberta – állapította meg Jenny.
– Hozom Laurelt – mondta Roberta röstelkedőn, és
besuttyant a házba. Tudta Garp is, Jenny is, hogy Roberta
csupa nőiesség – a lelkében. Teste azonban csupa acélos
férfierő volt.
Garp végre talált egy levélkét, amely az alkalomhoz
illett, és ráejtette a New York-i mellére, éppen a KÖSD
FÖL! feliratra. E levélkéből volt a legtöbb példánya:

Jó napot! Garp a nevem. Az állkapcsom tört.

– Az én nevem Harold – nyögte a New York-i. – Ronda

dolog. Sajnálom az állkapcsát.
Garp végre ceruzát is talált, és megereszthetett egy
személyre szóló levélkét:

Sajnálom a térdkalácsát, Harold.

427
 Laurel is előkerült.
– Jaj, picim – áradozott –, hát megtaláltál?
– A kurva kocsit nemigen bírom elvezetni – nyögte
Harold. Sportkocsija még mindig úgy toporzékolt lenn az
Óceán soron, mint valami nagy állat, amelyik homokot
követel abraknak.
– Elvezetem én, picim – ajánlkozott Laurel. – Sose
engedel vezetni úgyse.
– Most engedlek, ne félj – nyögte Harold.
– Jaj, de jó! – lelkendezett Laurel.
Haroldot Roberta és Garp vitte le a kocsihoz. – Télleg
rászorulok most Laurelra – vallotta meg bizalmasan. –
Szaros kagylóülések! – panaszolta, amikor óvatosan
besegítették. Harold mintha kinőtte volna a kocsiját.
Garpnak úgy tetszett, évek óta nem látott kocsit ilyen
közelről, és annyira meg találta nézni, hogy Roberta a
vállára tette a kezét. Garp elfordult.
– Szerintem nagyon kellek Haroldnak – mondta Laurel
Jenny Fieldsnek búcsúzóul, és megrántotta a vállát.
– Csak éppen Laurelnak miért kell Harold? – tette fel a
kérdést Jenny Fields a nagy általánosságnak, amikor a
sportkocsi elrugaszkodott. Garp kószálni indult a parton,
Roberta pedig vezeklésül a megbicsaklott nőiességért
bement Duncant pátyolgatni.
Harrisonék telefonon jelentkeztek, hogy eljönnének
látogatóba. Talán segítenek rajtunk, gondolta Helen, és
igaza is lett. S hogy igaza lett, megnőtt a magabecsülése –
végre igaza van egyszer megint.

Harrison és Alice egy hétig maradt. Végre került a

428
házhoz gyerek is, akár lány, akár kisebb – mégis gyerek,
akivel Duncan eljátszhatott, s aki tudott a szeme sorsáról.
Mire Fletcherék elmentek, már a szemellenzője sem
bántotta annyira, és kiment maga játszani a partra olyankor
is, ha más gyerekekkel találkozhatott, kockáztatván, hogy
kérdezgetik vagy éppenséggel csúfolják.
Harrison ismét bizalmasa lett Helennek, és Helen
elmondhatott neki a Michael Milton-ügyből olyan
részleteket is, amelyek Garp fülének trágárak lettek volna
– Helen mégis el kellett hogy mondja valakinek. Meg
kellett vallania azt is, mennyire aggódik házasságáért, s
hogy a történteket mennyire másképp tekinti, mint Garp.
Harrison új gyereket ajánlott. Maradj teherben tőle,
mondta. Helen megvallotta neki, hogy nem szedi már a
pirulát, de azt nem említette, hogy nem hál Garppal – a
szerencsétlenség óta. Nem is kellett említenie, hiszen
Harrison látta külön két szobájukat.
Alice viszont arra vette rá Garpot, hogy szokjon le a
levélkézésről. Beszélhetne is, ha nem volna olyan hiú. Ha
én beszélhetek, érvelt Alice, akkor te is kinyögsz valami
értelmeset, akár feldrótozott állal, akár sajgó nyelvvel.
– Alez – próbálta Garp.
– Ef af – dicsérte Alice. – Ef a nefem. Hát a tiéd?
– Arp – szorította ki Garp.
Jenny hátán végigfutott a hideg, amint fehéren átlibegett
a szobán.
– Ianzik Alt – vallotta meg Garp.
– Perfe hogy hiányfik – vigasztalta Alice, amíg Garp a
vállára borulva sírt.
Így is időbe telt, amíg Helen átlátogatott Garp
szobájába egy éjjel, Fletcherék távozása után. Nem is
csodálkozott, hogy ébren találja, mert Garp ugyanarra a

429
zajra fülelt, amit ő is hallott, s nem alhatott tőle.
Jenny valamelyik újabb vendége fürdött. Garpék
először a vízcsobogást hallották a telő kádban, majd a
szappanos fickándozást. Halk énekszó és dudorászás is
hatolt a fülükbe.
Az jutott az eszükbe mindkettőjüknek, hogyan fürdött
Walt a fülük hallatára, ők pedig hogyan lesték a beszédes
hangokat vagy a legijesztőbb hangot – a csöndet. Akkor
beszóltak a fürdőszobába: „Walt!” Walt pedig visszaszólt:
„Mi a?” Ilyenkor megnyugtatták: „Semmi baj, csak hallani
akartunk!” Walt szerette a fülét bemeríteni a vízbe s úgy
figyelni, hogyan bőgőznek az ujjai a kád oldalán, így aztán
gyakran nem hallotta meg, hogy Helen vagy Garp szólítja.
Akkor nézett csak fel meglepetten, amikor az aggodalmas
arcuk megjelent a kád fölött. – Nincs semmi bajom –
mondta, és felült.
– Szóljál, ha szólítunk, az isten szerelmére! – dorgálta
Garp.
– Nem hallottam, hogy szóltok – mondta Walt.
– A fejed legyen kinn a vízből – intette Helen.
– Akkor hogy mossam a hajamat?
– Ne így – mondta Garp. – Nekem szólj, majd én
megmosom.
– Öhö – hagyta rájuk Walt, aztán, amikor kimentek,
megint lecsusszant a víz alá, és hallgatta a bőgőszót.
Egymás mellett feküdtek Garp keskeny ágyán a kutyafői
kórház egyik padlásszobájában. Volt a házban fürdőszoba
nem egy – azt sem tudták, melyikből hallatszik a hang, de
hallgatták tovább.
– Nő lesz – vélekedett Helen.
– Itt? – csodálkozott rá Garp. – Csakis.
– Azt hittem először, gyermekhang.

430
 – Tudom – mondta Garp.
– Talán a dudorászás miatt – tűnődött Helen. –
Emlékszel, mit összemotyogott magában?
– Emlékszem.
Egymást átölelve feküdtek a mindig nyirkos ágyban. Az
óceán közel volt, hiába tártak ablakot, hiába döngtek a
szúflyogrekesztő ajtók naphosszat a keresztszélben.
– Akarok helyette másikat – jelentette ki Helen. –
Meglesz – válaszolta Garp.
– Mielőbb.
– Akár most. Miért ne?
– Ha lány lesz – mondta Helen – Jennynek nevezzük
anyádról.
– Nem bánom.
– Mi legyen, ha fiú lesz?
– Nem Walt – felelte Garp.
– Igaz.
– Walt egy volt, több nem lehet – mondta Garp. – Bár
hallottam más szokást is.
– Ne tegyük – mondta Helen.
– Lehet akármi más, ha fiú.
– Remélem, lány lesz – mondta Helen.
– Nekem nyolc.
– Felőlem is lehet akár fiú.
– Ne haragudj – mondta Garp, és megölelte Helent.
– Te ne haragudj – mondta Helen.
– Te ne – mondta Helen.
– Te ne – mondta Garp.
Igen óvatosan szeretkeztek. Helen azt képzelte, ő
Roberta Muldoon, frissen a műtőből, és a vadonatúj
hüvelyét próbálja ki. Garp megpróbált semmit nem
képzelni.

431
 Mert valahányszor a képzelete megindult, a véres
Volvót látta. Hallotta Duncan sikoltozását, kintről Helen
kiáltásait és még valaki másét is. Kikászálódott a
kormánykerék mögül, rátérdelt az ülésre, úgy fogta
Duncan arcát a két keze közé – Duncan vére azonban egyre
buzgott, és Garp nem látta, mitől.
– Nincs semmi baj – susogta Duncannak. – Ne
jajgassál. Nem lesz semmi baj. – A szájából azonban neki
is csak vér pergett.
Duncan jajveszékelt, Helen is, és valaki bőgött – a
kutya álma lehet ilyen. De mi ijesztett rá Garpra igazán?
Mi még?
– Nem lesz baj, Duncan, hidd el – locsogta véresen és
érthetetlenül. – Semmi, meglátod. – A gyerek torkáról
törölte a vért, s látta hogy nem az vérzik, majd a
halántékáról, és hogy az sem szakadt be. Kirúgta az ajtót, s
a belső világítás fényénél Duncan szeme segélyt kérőn
rávillant. Az egyik. Törölte tovább a vért az arcáról, de a
másik szemét nem látta. – Semmi baj – suttogta
Duncannak, de Duncan még hangosabban jajveszékelt.
Duncan ott látta apja háta mögött az anyját a Volvo
nyitott ajtajában. Felhasadt orrából meg a szájából dőlt a
vér, és a jobb karja úgy lógott, mintha kiakadt volna.
Duncan azonban igazán attól a rémülettől rémült meg, amit
anyja arcán látott. Garp is megfordult, és az iszonyat akkor
fogta el.
Nem Helen sikoltozásától, nem Duncan
jajveszékelésétől – sőt, ha azt is sejtette, hogy Michael
Milton bőg odaki, felőle bőghetett. A nagyobb oka a
rémületre a csönd volt. A hang hiánya.
– Walt hol van? – Helen elhagyta a sikongást, és
bemeredt a Volvóba.

432
 – Walt! – kiáltotta Garp, majd visszafojtotta a
lélegzetét. Duncan is elhagyta a jajveszékelést.
Nem hallottak semmit. Garp pedig tudta, ha Walt náthás,
azt hallani a szomszéd szobából – akár a másodikból is,
mert a melle úgy sípol.
– Walt! – ordították.
Helen és Garp egymásnak megvallotta később, hogy
abban a pillanatban mindkettejük reménysége az volt,
hátha, Tíz alatt a füle, és az ujjával bőgőzik a kád oldalán.
– Én mindig látom – suttogta Helen az ágyban.
– Mindig – helyeselt Garp. – Tudom.
– Lehunyom a szemem és látom – mondta Helen.
– Ez az. Tudom.
De a legjobban Duncan tudta. Duncan mondta néha,
hogy mintha a jobb szemét nem is hagyta volna ott. –
Olykor látok vele – magyarázta. – De csak az emléket.
– Azzal látod az álmaidat – mondta neki Garp.
– Lehet – vélekedett Duncan. – Mégis olyan valóságos.
– Az lehet a képzelő szemed. Márpedig a képzelet, az
valóságos.
– A jobb szememmel látom Waltot – mondta Duncan. –
Elhiszed?
– Tudom.

Sok birkózó gyerekének vastag a nyaka, de nem

mindenikének.
Garp gyengédségének Helen és Duncan iránt mintha
nem is lett volna vége-hossza ezentúl. Egy évig csak szép
szóval szólt hozzájuk. Egy évig türelmetlen sem volt
velük. Talán már őket tette türelmetlenné a türelmével.
Jenny Fields megfigyelte, hogy egymást ápolják életre

433
ezek hárman.
S közben azon tűnődött, hová teszik egyéb érzéseiket.
Helen elrejti. Helen erős. Duncan talán azokat is csak a
jobb szemével látja. Hát Garp? Erős ő is, de annyira nem.
Nekiállt írni a Bensenhaver szerint a világ-ot, abba
gazolja bele minden más érzését.
Amikor szerkesztője, John Wolf az első fejezetet
olvasta, ezt írta Jennynek: „Mi a jóisten zajlik ott
maguknál? Mintha a gyász annyira elfacsarta volna Garp
szívét, hogy nem is olyan már, mint az emberi szív.”
T. L. Garpot azonban mintha Marcus Aurelius indulata
vezette volna. Hiszen ő jegyezte le bölcsessége teljében:
„Az ember életében az idő egy perc csupán... Érzése
Elginus tüzéhez hasonlatos.”

434
 15
Bensenhaver szerint a világ
Hope Standish volt otthon a fiával, Nickyvel,
amikor Oren Rath benyomult a konyhájukba. Hope
éppen törölgetett, és nyomban meglátta a vékony vasú
halászkést a kezében – fényes volt és hosszú, hegye
fűrészfogas. A halászok belező- és vakarókése ilyen.
Nicky még nem töltötte be a harmadik évét. Magas
etetőszékben ette a reggelijét, amikor Oren Rath
mögéje került, és nekiszegezte kése fűrészes hegyét a
torkának.
– Hagyd az edényeket – vetette oda Hope-nak.
Mrs. Standish nyomban szót fogadott. Nicky
felnézett, úgy bugyogott az idegenre. A kés hegye alig
csiklandozta az álla alját.
– Mit akar? – kérdezte Hope. – Megadok mindent.
– Tudom én – mondta Oren Rath. – Hogy hívnak?
– Hope-nak.
– Engem meg Orennek.
– Szép név – mondta rá Hope.
Nicky megfordulni már nem bírt az etetőszékben,
hogy lássa, ki ez az idegen, aki a torkát csiklandozza.
Tejbepapi tapadt minden ujjához, úgy nyúlt Oren
Rath keze felé. Rath közelebb lépett az etetőszékhez,
és halászkésének beretvaélével kanyarított egyet a
gyerek arcán, mintha a pofacsontját kereste volna.
Majd hátrahúzódott, úgy figyelte Nicky meglepetését
és kitörő jaját, amint a vér vékony vonalban
kiserkedt. Mintha kopoltyú jelent volna meg a gyerek
arcán.

435
 – Nem kukoricázok – mondta Oren Rath. Hope
megindult Nicky felé, de Rath visszaparancsolta. –
Nem te kellesz neki. Se a papi. Neki sütemény kell. –
Nicky bőgött.
– A torkán akad, ha sír – mondta Hope.
– Engem akarsz meghazudtolni? – rivallt rá Oren
Rath. – Nekem mondod, tanárnak? Mert én egykettő
kigyomlálom a bögyörőjét, és a szájába teszem, azon
aztán fulladozhat!
Hope kétszersültet nyomott a kezébe. Nicky
csakugyan elhagyta a sírást.
– Na ugye – mondta Oren Rath, azzal felkapta az
etetőszéket Nickystül és magához ölelte. – Most
pedig indulunk a hálószobába – mondta, és a fejével
Hope felé bökött. – Menj előre.
Együtt billegtek végig a folyosón. A Standish
család tanyaházban lakott. Amikor a gyerek
megszületett, megegyeztek, hogy a tűz veszedelme
tanyaházban kevésbé fenyegető. Hope belépett a
hálószobába, Oren Rath pedig letette az etetőszéket
az ajtó elé. Nicky arcán szinte el is állt a vérzés.
Csupán néhány csöpp alvadt vér maradt rajta. Oren
Rath letörölte a keze fejével, a keze fejét meg
beletörölte a nadrágjába. Majd Hope nyomában
belépett a hálószobába. Amint az ajtót becsukta,
Nicky sírni kezdett.
– Jaj, ne – fordult hozzá Hope könyörgőn. – Még
képes és megfullad! Vagy kimászik az etetőszékből,
vagy fölbillen vele! Nem szeret egyedül lenni!
Oren Rath az éjjeliszekrényhez lépett, és
halászkésével elmetszette a telefon zsinórját, oly
könnyedén, mintha szotyos körtét szelt volna kettébe.

436
– Nekem ne magyarázzál – mondta.
Hope leroskadt az ágyra. Nicky sírt, ha nem is
keservesen. Úgy tetszett, elhagyja előbb-utóbb. Aztán
ő fakadt sírva.
– Vetkezzél – szólt rá Oren, és segített neki
szabadulni a ruhától. Szálas veresszőke ember volt,
haja olyanformán tapadt a fejéhez, mint a szálas fű a
földhöz, ha az eső megverte. Szaga olyan volt, minta
silótakarmánynak, és Hope-nak eszébe jutott az a
türkizkék dobozkocsi, amelyik a ház előtt megállt,
egy pillanattal előbb, mint ahogy Oren megjelent
volna a konyhában. – Hö. Te még szőnyeget is terítel
a hálószobába – állapította meg Oren. Sovány, inas
ember volt, a két nagy keze ügyetlenül babirkák Hope
ruháján, mint az olyan kutyakölyök mancsa,
amelyikből még nagy kutya lesz. A teste nem lehetett
szőrtelen, de a bőre annyira fehér volt, hogy meg sem
látszott rajta.
– Az uramat ismeri? – kérdezte tőle Hope.
– A szokását, azt ismerem, hogy mikor van idehaza
meg mikor nincs – felelte Rath. – Figyelj – mondta
aztán, és Hope visszafojtotta a lélegzetét. – Hallod?
Nem sír már a kölyök se. – Nicky az ajtó előtt
bugyogón beszélt a kétszersültjének. Hope-on erőt
vett a sírás. Amikor Oren Rath az esetlen kezével
nyomban a szemérmének törekedett, Hope azt sem
hitte, hogy ilyen kedvében akár a vaskos ujját
befogadja-e.
– Várjon egy kicsit – könyörgött.
– Ne magyarázzál.
– Nem az, inkább segítenék – mondta Hope, és
csakugyan azt kívánta, hogy Oren a lehető

437
leggyorsabban végezzen. Nicky volt az eszében kinn
a folyosón. – Jobbá is tehetem – mondta mulyán, mert
nem tudta, hogyan kell mondania, amit mondani akart.
Oren Rath megfogta fél mellét, és Hope tudta, hogy
ilyen jéghideg kézzel még a melléhez nem nyúltak.
Ügyetlenségében a feje búbjával még Hope állát is
felütötte.
– Ne magyarázz – dörmögte.
– Hope! – kiáltott be a házba valaki. Hallották a
kiáltást mind a ketten, és megdermedtek. Oren Rath
az elmetszett telefonzsinórra bámult.
– Hope!
Margot volt az, barátnője a szomszédból. Oren
Rath a kés hűs vasát Hope mellbimbójára tette.
– Fogja s bejön – suttogta Hope. – Jó barátnőm.
– Ejnye, Nicky – hallották. – Te csak morzsázol
szanaszét. Anyád öltözik?
– Meg kell basszam ütet is, aztán kiirtlak
mindőtöket – suttogta Oren Rath.
Hope a két karcsú lábával ollóba fogta és a
melléhez szorította Orent meg a kését. – Margot! –
ordította. – Kapd Nickyt és szaladj! Gyorsan! –
rikoltotta. – Itt egy őrült, megöl mindnyájunkat!
Nickyt vidd, Nickyt vidd!
Oren Rath meredten dőlt Hope-nak, mintha
életében először került volna ilyen szorítóba. Nem
kapálózott, nem is szurkált. Dermedten feküdtek, és
hallgatták, hogyan rángatja ki Margot az etetőszéket
Nickyvel a folyosóról a konyhába s tovább. Az
etetőszék egyik lábát le is törte a hűtőszekrény
kilincsén, de ki nem vette volna Nickyt a székből,
amíg a maga házának ajtaján be nem lökte.

438
 – Ne öljön meg – suttogta Hope. – Szaladjon
gyorsan, megmenekül. Margot rögtön hívja a
rendőrséget.
– Öltözzél – mordult rá Oren Rath. – Még
beakasztok teneked, ne félj. – Amikor fejével
felütötte Hope állát, Hope a szája szélébe harapott,
és megindult a vére. – Én nem kukoricázok –
hangoztatta, bár már nem volt a dolgában olyan
bizonyos. Mintha a csontja zörgött volna öltözés
közben, akár a fiatal tinónak. Hope alsóneműt nem
húzhatott, úgy tuszkolta végig a folyosón mezítláb – ő
meg a bakancsát vitte a hóna alatt. Hope addig nem is
eszmélt, amíg mellette nem ült a dobozkocsiban, hogy
Oren a férje egyik flanelingét kapta magára.
– Margot alighanem felírta a rendszámot – mondta
Hope, azzal maga felé fordította a visszapillantó
tükröt, és a felrepedt ajkát nyomogatta ruhája széles,
leffegő gallérjával. Oren Rath átnyúlt rajta, és
elpofozta az ablaktól.
– Az a tükör nekem kell – reccsent rá. – Ne
rendezkedj itten, mert én teszek rendet. – Hope
melltartóját magával hozta, s most azzal kötötte két
csuklóját a lelógó kesztyűtartóajtó rozsdásodó
pántjához.
Megfontoltan vezetett, mint akinek nem sürgős a
városból kijutnia. Nem türelmetlenkedett, amikor a
hosszú pirosba belekerült az egyetem előtt. Elnézte
az úttesten átkelőket, és hol a fejét rázta, hol
csettintett, ha valamelyik diák öltözete felkeltette a
figyelmét. Hope innen láthatta férje szobájának
ablakát, de azt nem tudta, hogy a szobájában van-e
vagy órán.

439
 Bizony a szobájában volt – csakhogy fönn a
negyedik emeleten. Dorsey Standish kinézett éppen
az ablakán, és látta, amint a villanyrendőr zöldre
vált, és a forgalom áradása megindul. A diákhorda
megrekedt az egyetem kapuja és a gyalogosátjáró
közt. Dorsey Standish gyakran elnézte az úttest
forgalmát. Egyetemi városban sok az idegenből jött
fényes kocsi, és a forgalomban elvegyülnek a
vidékiek járműveivel – farmerek teherautóival,
amelyeknek belécezett oldalán disznók-borjak
tekingettek ki, és a szokatlan szerkezetű
aratógépekkel, amelyeket bevert a dűlőutak sara.
Standish nem értett a gazdálkodáshoz, de a gépeket
szerette elnézni, kivált a veszedelmes rovarokhoz
hasonló alkalmatosságokat. Ott is görög egy, tessék,
ernyős – ugyan mi végre ernyős? –, és a drótkötelek
teljes hálózata húz vagy feszít benne valami súlyosat!
Standish szerette elképzelni az efféle gépek
működését.
Ablaka alatt a kocsioszlopban most haladt el egy
elhanyagolt türkizkék dobozkocsi. Sárhányóit ragya
verte, hűtője benyomódott, és bogarak, akár madarak
tetemeitől feketéllett. Vezetője mellett mintha valami
csinos nőt látott volna – haja és arcéle, amennyi
látszott belőle, Hope-ra emlékeztette, egy villanásnyi
időre még a ruhája színe is. Négy emelet
magasságából és a többivel nekilódult kocsi sárfoltos
ablakán át azonban többet nem láthatott, s már éppen
indult volna a fél tízes órájára. Így aztán azzal a
gondolattal fordult el az ablaktól, hogy csinos nő
aligha ül bele ilyen mocsok kocsiba.
– Az urad biztos tömi a diáklányait – állapította

440
meg Oren Rath. Kést szorító nagy cipóökle Hope
ölében nyugodott.
– Azt nem hiszem – válaszolta Hope.
– Te szart se tudsz – mondta Oren. – Majd ha én
megtömlek, akkor tudod meg, hány hét a világ.
– Azt tesz velem, amit akar – mondta Hope. – A
kisfiam már megmenekült.
– Azért teveled még történhet ez-az – mondta
Oren. – Ez is meg az is.
– Tudom. Mivel maga nem kukoricázik –
gúnyolódott Hope. A farmok vidékének tartottak.
Oren jó darabig nem szólt semmit, majd
megállapította: – Nem vagyok én olyan
megveszekedett, mint amilyennek nézel.
– Szerintem nem is megveszekedett – hazudta
Hope. – Szerintem maga vidéki surmó, és nem tud
mit kezdeni a kangörcsével.
Orennek ebben a pillanatban éreznie kellett, hogy a
rémisztésen szerzett előnyét elvesztegeti. Hope pedig
nem kereshetett tovább egérutat, mert nem tudta, van-
e esze Orennek annyi legalább, hogy megalázhassa.
Hosszú földútra tértek le egy tanya felé. Ablakai
fóliahólyagosak voltak, kusza füvén
traktoralkatrészek és mindenféle vashulladékok
hevertek. Hope a postaládáról ennyit olvashatott le:
R. R. W. E. & O. RATH.
Ezek a Rathok nem voltak ugyan rokonságban a
vágóhidas Rathokkal, mégis disznóhizlalással
foglalkoztak. Hope hosszú sor pajtát látott,
hullámlemez tetejüket kikezdte a rozsda. Egy barna
csűr rakodópartján hízott disznó hevert az oldalán, és
zihálva szedte a levegőt – két ember állt mellette.

441
Hope Orennel egyazon fajtából fajzottnak nézte őket.
– A fekete kocsi kell – vetette oda nekik Oren. –
Emezt már keresik. – És gondolkodás nélkül
elmetszette Hope melltartójának pántjait, amelyek a
kesztyűtartó ajtajához kötötték.
– Mi a bánat – bökte ki az egyik.
A másik csak vállat vont. Lila folt virított az arcán,
színére és formájára szeder. Neve is így ragadt rá a
családban: Szeder Rath. Szerencsére Hope efelől
nem tudott.
Se Orenre, se Hope-ra nem néztek a férfiak. A
csöndet a ziháló sertés törte meg hosszas, csörgő
fingással. – Mámegin basszaja zannyját – állapította
meg a kettő közül az, amelyiken anyajegy nem volt.
Ez a Weldon nevű még elment volna az épek közt
olvasatlan, ha a szeme villanása el nem árulja.
Szeder Rath üveget tartott a disznó orra alá, mintha
itallal kínálná, s ezt olvasta az üveg címkéjéről:
„Mellékhatásként szeleket gerjeszt.”
– De nem szélvészt – jegyezte meg Weldon.
– A fekete kocsi kell – mondta Oren újból.
– A kulcsot benne találod – válaszolta neki
Weldon. – Aztán te tudod.
Oren Rath elindította Hope-ot a fekete dobozkocsi
felé. Szeder Rath akkor emelte fel csak a tekintetét a
disznónak nyújtott üvegről, amikor Hope
megszólította: – Ez elrabolt! Meg akar erőszakolni! A
rendőrség már keresi!
Szeder Rath szeme Hope-on állapodott meg,
Weldon azonban Orenhez fordult. – Nagy
bolondságot teszel – mondta.
– Affenét – válaszolta Oren. Azzal a két ember

442
megint a disznónak széntelte teljes figyelmét.
– Várok egy órát, aztán belétessékelek még egy fél
decit – mondta Szeder Rath. – Nem járt eleget a
lódoktor már ide a héten? – Bakancsa orrával
megvakargatta a disznó csatakos nyakát. A disznó
fingott.
Oren hátravezette Hope-ot a csűr mögé, ahova az
elhullott mag pergett. Malackák túrtak benne,
kismacskáknál alig nagyobbak, s akkor szaladtak
csak szét, amikor Oren elindította a fekete
dobozkocsit. Hope megint sírva fakadt.
– Elereszt végre? – kérdezte Orentől.
– Még nem végeztünk – felelte Oren.
Hope-nak fázott a tavaszi sártól kérges lába. – Fáj
a lábam – panaszolta. – Hová megyünk?
Akkor látta meg a dobozkocsi aljában a ganéjjal
összefent, törekkel megszórt régi pokrócot. A
kukoricaföldre megyünk, jutott az eszébe. Ott veti
alám ezt a pokrócot, aztán mikor megvan velem és a
torkom elmetszette, kibelez a halászkésével, és
belecsomagol a pokrócba, amely úgy hever ott a
dobozkocsi aljában, mint amelyikbe már nem egy
dögöt belecsavartak.
– Jó helyet találok, ott gyuklak meg – mondta Oren
Rath. – Idehaza is meggyukhattalak volna, de akkor
osztozni kelletett volna a többivel.
Hope Standish igyekezett megfejteni, merre forog
Oren Rath esze kereke. Mert annyit sejtett, hogy nem
úgy forog, mint a más emberé.
– Nem helyesen cselekszik – mondta Orennek.
– Máhogyne – kapta fel a fejét Oren. –
Dehogyisnem.

443
 – Maga meg akar erőszakolni – mondta Hope. –
Az erőszak bűn.
– Én csak a kedvemet tölteném rajtad – válaszolta
Oren. Ezúttal hozzá se kötözte Hope csuklóját a
kesztyűtartóhoz. Úgyse lett volna merre menekülnie.
Mérföldes dűlőutakon kanyarogtak nyugatnak,
ahogyan a huszár halad a sakktáblán, egy kockával
előre, kettővel oldalvást, eggyel oldalvást, kettővel
előre. Hope először nem értette, majd meggondolta,
hogy Oren talán a dűlőutakat jobban ismeri, és a
lakott településeket ilyenformán kerülné el.
Településeknek csupán a tábláját látták, s bár az
egyetemtől nem jártak messzibb harminc
kilométernél, Hope a hírüket nem hallotta:
Coldwater, Hills, Fields, Plainview. Talán nem is
települések, jutott az eszébe, hanem csak dűlők, s a
tábla az erre járók emlékeztetője.
– Nincs joga ilyet tenni velem – próbálkozott.
– Nyavalyát nincs – mondta Oren, és beletaposott
a fékbe. Hope feje nekivágódott a szélvédő
üvegének, és lecsúszott a műszertáblára. A kezét
maga elé kapta ugyan, de az orra mintha így is eltört
volna. S izom lehetett-e vagy csont, ami a
mellkasának pattant? Oren akkor a gázra taposott rá
megint, és visszabillentette Hope-ot az ülésre. –
Nekem ne magyarázz – mondta.
Hope orra vére eleredt. Fejét előrehajtotta volna,
hogy a tenyerébe csorogjon, de a ruháját vérezte
össze a combja táján. Egy kicsit szipogott, s a vér
most a felső ajkán folyt le és a fogát fogta be.
Hátrabillentette a fejét, hogy megízlelhesse. A vér
ízlelése valahogyan megnyugtatta, és összeszedhette a

444
gondolatait újból. Tudta, hogy a homlokán kék púp nő
a sima bőre alatt. Végigsimított az arcán, és a keze
azon állapodott meg. Oren Rath ránézett és nevetett.
Hope szemközt köpte volna, de vérrel elegyes
vékony nyála az arcán érte Orent és lecsorgott férje
flanelingének gallérjára. Oren péklapát keze a hajáért
nyúlt. Hope két kézzel kapta el az alsó karját,
szájához rántotta a csuklóját, és oda harapott, ahol a
szőr nem nő, hanem kék erek futnak össze kötegesen.
Ilyen lehetetlenül ölte volna meg, de a fogának
Oren bőrén áthatolni nem volt ideje. Oren karja oly
erős volt, hogy megemelte Hope teljes felsőtestét, s
az ölébe fordította. Hope rábukott a kormányra s a
dudán csakugyan az orrát törte. Oren bal kézzel
kormányzott, s jobbjával az ölébe szorította fejét.
Arcát nekinyomta a hasának, és csak akkor engedett
szorításán, amikor Hope már nem kapálózott. Akkor
oldalt fordította fejét az ölében, és fülére ejtette a
markát, mintha a duda szavát akarta volna
bennefogni. Hope egy darabig a szemét sem nyitotta
ki, annyira sajgott az orra.
Oren többször balra fordult, majd többször jobbra.
Hope annyit tudott, hogy minden kanyarulatig egy
mérföld az út. Oren marka már a nyakszirtjén
nyugodott. Hope ismét hallott, és érezte, hogy Oren
ujjai lassan beletúrnak a hajába. Mintha a teljes arca
elzsibbadt volna.
– Nem akarlak megölni – mondta Oren.
– Akkor ne ölj ön – felelte Hope.
– Muszáj lesz – mondta Oren. – Ha egyszer a
kedvemet töltöttem, muszáj leszek.
Ez a beszéd úgy hatott Hope-ra, mint a vérének

445
íze. Tudta, hogy Oren nem vitatkozik, és azt is
megértette, hogy veszített egy lépést, az erőszakot.
Hogy majd a kedvét tölti. Azt ő már olybá veheti,
hogy megtörtént. Most már csak az élet számít, vagyis
hogy ő maradjon életben, ne Oren. Akár elfogatja,
akár megöleti, akár maga öli meg.
Oren zsebében az aprópénz nekinyomódott az
arcának. Farmernadrágját a gazdaság pora és a gépek
olaja puhította ragacsossá. Derékszíjának nagy csatja
a homlokába sajtolódott, száján az olajos szíj ízét
érezte. A halászkést tokba csúsztatta Oren, annyit
látott, de hogy a tok hova lett? Látni nem látta, és nem
is mert érte kotorászni. Egyszerre a szeme táján
érezte, hogy Oren hímvesszeje merevedik. Akkor
lepte meg először a vakrémület, és már nem látta, mi
a tennivalója. Ismét Oren lendített rajta.
– Azt nézd, hogy a kölked megúszta – mondta
vigasztalón. – Mind a kettőtöket meg akartalak ölni.
Oren Rath furcsa józansága mintha életre keltette
volna Hope érzékeit. Hallotta a szembejövő kocsikat.
Sokat nem hallhatott, de pár percenként elsüvített
mellettük egy. Nem bánta volna, ha látja is őket, de
annyit legalább tudott, hogy nem járnak néptelen
vidéken, mint az előbb. Most, villan az eszébe, amíg
el nem jut oda, ahova akar – ha ugyan tudja, hova
akar eljutni. Addig kell, amíg le nem tér erről az
útról, mert az megint néptelen lesz.
Oren Rath fészkelődött. A merevedése lett neki
kényelmetlen. Hope meleg arca, a haja tapintása
hatott rá. Most, gondolta Hope. Arcával a combja
felé fordult, nem nagyot, és Oren nem akadályozta.
Úgy fordult, mintha csak arcának keresett volna

446
kényelmesebb helyet az ölében, holott a száját akarta
megakasztani Oren merevedésén. Addig mocorgott
tehát, amíg érezte, hogy a koszos nadrágon áthatott a
lehelete, s akkor elkezdett rálehelni. Az orrán amúgy
is bajosan szuszogott. O-t formált a szájával és
céltudatosan, meggondoltan szívta-fújta a levegőt.
Jaj, Nicky, gondolta. Hát a férjemet látom-e még!
Remélem. A figyelmes huhogáson kívül gondolatot
nem juttatott Orennek egyebet, mint ezt: Ráfizetsz,
büdös.
Hamarosan kiderült, hogy Oren Rath nemi
tapasztalatai nem terjedtek olyan finomságokra; mint
Hope huhogása. Igyekezett ugyan Hope fejét úgy
fordítani, hogy lássa az arcát, de a forró lehelete is
jólesett neki. Látott volna belőle még többet, de erről
a kellemességről sem tett volna le, azért csak
fészkelődött. Hope pedig nem erőltette a dolgot.
Fészkelődése közben került a mocskos nadrág dudora
még közelebb a szájához. Oren Rath altestét átjárta a
meleg pára. Nyögni kezdett. Kocsi közeledett s
elrobogott mellettük. Oren igazított a kormányon.
Úgy látszik, eszmélt, hogy csalinkázik az út közepén.
– Mit csinálsz? – kérdezte Hope-tól. Mert Hope
finoman harapdálni kezdte a nadrág duzzanatát. Oren
felkapta a térdét, rálépett a fékre, és úgy megrengette
Hope fejét, hogy az orra belesajdult, majd kezét
besüllyesztette az arca elé. Hope már azt hitte, újabb
fájdalom következik. Oren azonban csak a
húzózárával küszködött. – Láttam már képen ilyet –
tudatta.
– Majd én – mondta Hope. Kissé fel kellett
emelkednie, hogy a nadrág hasítékát megnyithassa.

447
Közben szétnézett, merre járnak. Persze elhagyatott
vidéken, de az úton festettek voltak a
választóvonalak. Kibuggyantotta Oren hímvesszejét a
nadrágból és a szájába vette, Orenre rá sem nézett.
– Hűjnye – mondta Oren. Hope azt hitte, ha meg
nem fullad, elhányja magát. Aztán a torkáig bukott rá
a hímvesszőre, mert úgy számított, tovább meglesz
vele így. Oren meredten, remegve ült, és Hope tudta,
hogy a kéjes képzelgései határán már túljutott.
Nekibátorodott azért, és számítani kezdte az időt,
ahogy munkához látott. Figyelte a kocsikat is, és
érezte, hogy Oren lassít. Ha képes és letér az útról,
változtatni kell a terveimen. Vajon leharaphatnám?
Aztán meggondolta, mert nem bízott sem a sikerében,
sem a gyorsaságában.
Két teherautó viharzott el mellettük gyors
egymásutánban, és Hope mintha egy harmadik
dudálását is hallotta volna. Gyorsabban szopott, és
egy kissé kiemelte Orent az ülésből. Mintha
gyorsítottak volna ők is. Előzték őket – szinte
súrolták, gondolta Hope –, és rájuk dudáltak. – Baszd
az anyád! – rikkantott utánuk Oren, mert már ugrálni
kezdett az ülésen. Hope-nak sajgott ugyan az orra,
mégis vigyáznia kellett, nehogy fájdalmat okozzon
Orennek. Majd egyszerre, biztatta magát. Majd ha a
fejét elveszti.
Kavics pattogott a dobozkocsi aljában. Hope szája
rázárult a hímvesszőre. De nem készült se fára
mászás, se árokba fordulás, csupán kiálltak a
forgalomból. Oren a két tenyere közé fogta Hope
arcát, combja megfeszült, és egyenletesen verdeste
Hope állát. Most jön a fulladás, gondolta Hope,

448
azonban Oren kiemelte arcát az öléből. – Ne! Ne! –
kiáltozta, de egy teherautó megszórta őket kaviccsal
és elvágta a szavát. – Nincsen rajtam acskó –
tiltakozott Oren. – Ha valami betegséged van, a bacik
mind jönnek fől belém!
Hope térdre emelkedett. Szája zsibongott, orra
lüktetett. Oren gumi feltételére készült, hanem amikor
ezüstpapírjából kitépte, csak bámult rá, mint aki nem
ezt várta – s zöldet lát! Nemigen tudta, mit kezdjen
vele. – Vetkezzél – horkant fel, mert zavarta, hogy
Hope figyeli. Hope közben betekintette a
kukoricaföldeket az út mindkét felén, és elolvasta azt
a hirdetőtáblát is, amely előtt vagy tíz lépéssel
megálltak. Házat, útjelzőt, útkereszteződést nem látott
semerre. Se kocsik, se teherautók nem jöttek. Azt
hitte, megáll a szívverése.
Oren Rath lerántotta a férje ingét és kilökte a
vezetőülés ablakán. Hope ott látta lebegni az út
közepén. Aztán a fékbe akasztotta bakancsa sarkát,
úgy húzta le, közben beleütötte fehér térdét a
kormánykerékbe. – Mozdulj odább! – mondta. Hope
nekiszorult a túlsó ajtónak. Ha meg is nyithatná az
ajtót, számította, Oren elkapná futtában. Cipője
nincsen, Oren lábán pedig látta a vaskos kérget.
Oren a nadrágjával bajmódott, s a foga közt
tartotta a gumit. Végre ott ült pucéran – a nadrágját
leejtette valahova – és a gumit oly durván kezdte
sodorni a hímvesszejére, mintha a teknősbéka
elszarusodott farkánál érzéketlenebb lett volna. Hope
a ruháját gombolgatta és a sírással küzdött, amikor
Oren elkapta a göncét és a fején át húzta róla lefelé.
A karján elakadt, azért Hope-nak a könyökét jól a

449
feje fölé kellett emelnie.
Oren nem dőlhetett végig az üléseken, az egyik
ajtót ki kellett nyitni. Hope hátranyúlt a kilincsért, de
Oren beleharapott a nyakába. – Nem! – bődült rá,
azzal átfordult, feléje. Hope látta, hogy a sípcsontja
vérzik, a bakancs lehúzásánál sértette meg a dudán.
Oren úgy fordult, hogy a két lábával a vezetőülés
ajtaját rúgta ki. Hope a háta mögül figyelte a szürke
öntött utat – Oren keskeny bokája jól kilógott a
sávba. A forgalom azonban teljesen elcsitult. Hope-
nak most be kellett nyomakodnia Oren alá, és
igyekezete közben Oren érthetetleneket nyögött. Majd
a gumival bevont hímvesszejét érezte a hasán. Akkor
megfeszült a teste és Hope arra rezzent fel, hogy a
vállába harap.
– Basszam! – hörögte Oren. – Már el is mentem!
– Van ott még – buzdította Hope, és magához
ölelte, mert tudta, hogy ha nincs tovább, Oren végez
vele. – Van ott bőven – suttogta a poros fülébe.
Közben nyalta az ujját, hogy nedvesítse magát. Hogy
fogom én betessékelni ezt, gondolta el, de aztán a
másik kezével elkapta Oren hímvesszejét, és érezte,
hogy a gumi nedvesített.
– Hö – nyögte Oren. Szinte mozdulatlanul feküdt,
meglepetten mintegy, hogy Hope miféle helyzetbe
sodorta. – Hö – nyögte bután.
Most mi lesz, töprengett Hope. Egy kocsi vörös
villanással surrant el a nyitott ajtó előtt, és a
felharsanó dudája mögül gúnyos füttyök hallatszottak.
Nyilván üzekedő napszámosokat látnak bennünk,
gondolta Hope. Látni ilyet az útfélen sűrűn. Senki
meg nem áll miattunk, ha ugyan a rendőrség nem.

450
Elképzelte, hogy valami cipóképű rendőrcsizma
megáll az ajtóban, és büntetéscédulát ír Orennek. Ne
má az út közepén, koma – mondja majd, és amikor
sikoltozni kezdene, hogy Erőszak! Segítség! – a
rendőrcsizma csak rákacsint Orenre.
A zavarodott Oren Rath olyan óvatosan kezdett
motozni benne, mintha keresett volna valamit.
Mennyi idő kell neki vajon, gondolta Hope, amíg
újból elmegy? Azonban inkább kecskebakot látott
benne, mint embert, és elgondolta, hogy gyerekesen
forró bugyogása lesz az utolsó hang, amit életében
hall.
Megnézett mindent, amit csak megnézhetett. Az
indító kulcsa messze is volt, haszontalannak is
tetszett. A háta megfájdult, azért kezével nekinyomult
a műszertáblának, hogy fordítson mindkettőjükön egy
keveset. Ez mintha izgatta volna Orent, mert nyögni
kezdett a fülébe. – Ne mocorogj – mondta aztán, és
Hope engedelmeskedett. – Hö – nyögte Oren
elégedetten. – Ez a jó. Gyorsan öllek le, ne félj.
Észhöl se térsz. Ha ilyen jól működöl, nem lesz
semmi baj.
Hope keze fémgombot súrolt. Sima volt és kerek.
Ujját ráhajlította, és Orenről el sem kellett fordítania
a tekintetét, tudta úgyis, mi az. Megnyomta és
megnyitotta vele a kesztyűtartót. A rugós ajtó súlya a
kezére nehezedett. Hangos nagy „Haaaa!”-t nyögött,
hogy elnyomja a holmik zörgését a kesztyűtartóban.
Rongyot tapintott, olajosan homokosat. Majd
huzaltekercset, majd éles apróságokat – csavart,
szeget, csavaranyát, valami pántfélét. Használhatót
semmit. A könyöke belefáradt a kotorászásba, azért

451
leejtette a kezét, és a kocsi alját simította végig.
Amikor újabb teherautó robogott el mellettük, és
csak füttyöt meg miákolást hallott, lassítás hangját
nem, sírva fakadt.
– Le kell ölj elek, hiába – nyöszörögte Rath.
– Tett már ilyet? – kérdezte tőle Hope.
– Hát – felelte Oren, és nagyot taszított rajta,
mintegy dicsekvőn.
– És azokat is megölte? – kérdezte Hope. A keze
céltalanul babrált valamit, valami bőrfélét lenn a
kocsi padlóján.
– Az jószág volt mind – vallotta meg Oren. –
Azokat is le kelletett – Hope gyomra felkavarodott.
Talán valami régi zekén babirkál?
– Disznókat? – kérdezte.
– Méghogy disznókat! – méltatlankodott Oren. – Ki
baszik disznót? – Akad ember mindenre, gondolta
Hope. – Birka volt az mind – mondta Oren. – Meg
egy bornyú. – Nem lesz jó a kérdezősködés, gondolta
meg Hope, mert érezte, hogy Oren lankad. Zokogása
mintha hányással együtt akart volna kitörni belőle.
– Ne gyötörjön meg!
– Akkor ne beszélj – mondta Oren. – Úgy
mozogjál, mint az előbb.
Hope mozgott is, de úgy tetszett, nem jól. –
Netene! – kiáltotta Oren, és ujjai belevájtak a hátába.
Megpróbált másképp mozogni. – Ez az – mondta
Oren, és maga is nekilendült, süketül, gépiesen.
Istenem, fohászkodott Hope. Jaj, Nicky. Jaj,
Dorsey. Akkor eszmélt, mit tapogat: Oren nadrágját.
S az ujjbegyei egyszerre oly figyelmesek lettek, mint
a Braille-olvasóé. Végigzongorázták a húzózárat,

452
beletúrtak az apróba a zsebében, majd a zsebből
kifelé az övet járták körül.
– Hö, hö, hö – lihegte Oren.
Birkanyáj, gondolta el Hope, meg egy tinó. – Ott
legyen az eszed! – biztatta magát fennhangon.
– Ne magyarázzál – mondta Oren.
Hanem addigra már Hope kezében volt a szíjas
hosszú bőrtok. Itt a horga, tudatták az ujjai,
kankapocs, ez meg – bizony! – a szukája, itt meg a
nyele annak a halászkésnek, amelyikkel a fia arcát
megmetszette.
Nem volt veszélyes metszés Nicky arcán, mégis
mindenki azon törte a fejét, miként került oda. Nicky
még nem beszélt, csak boldogan nézegette a tükörben
a máris összehúzódott metszés vékony félkaréját.
– Nagyon éles valamivel ejthették – közölte az
orvos a rendőrséggel. Margot, a szomszédasszony
úgy gondolta, jobban teszi, ha orvost is hív, mert vért
látott Nicky előkéjén. A rendőrség aztán bukkant
vérnyomra a hálószobában is – egyetlen cseppre a
vajszínű ágyterítőn. Nem értették, hogyan került oda,
mert erőszaknak nyoma nem maradt, és Margot úgy
látta, Mrs. Standish sértetlenül jött ki a házból. Az
egy csepp vér Hope felhasadt ajkáról csöppent az
ágyterítőre, amikor Oren a fejével felütötte az állát –
erről azonban nem tudhatott senki. Margot
elgondolta, hogy akár erőszakos közösülés is
történhetett, de ezt a sejtelmét nem hangoztatta. A
megdöbbent Dorsey Standish pedig még
gondolkodáshoz sem juthatott. A rendőrség
véleménye szerint közösülésre nem volt idő. Az
orvos annyit látott, hogy Nicky arcán a seb nem

453
ütéstől és nem is esésből származott. – Vagy
borotvával ejthették – vélekedett –, vagy borotvaéles
késsel.
A nyugdíj előtt álló pirospozsgás, köpcös nyomozó
látta meg az elnyírt telefonzsinórt a hálószobában. –
Kés volt az – mondta ki. – Méghozzá lendületes
metszésű. – Arden Bensenhavernek hívták, valamikor
ő volt Toledo rendőrkapitánya, de módszereinek
eredetiségével sokan nem akartak megbékülni.
Majd rámutatott Nicky arcára. – Odarajzolt
metszés – mondta, és csuklólendítéssel mutatta is
mindjárt a mozdulatot. – Rugós késsel szoktak ilyet
ejteni, de ez nem a rugós kések hazája. Valami
vadász- vagy halászkés műve lehet.
Margot úgy jellemezte Oren Ratht, mint valami
poros kocsiból kiszállt vidéki surmót. Csakhogy a
kocsi színe, a türkizkék, már a város meg az egyetem
kivetkeztető hatására vallott. Dorsey Standishnek
eszébe sem jutott az a türkizkék kocsi, amelyet az
ablakából látott, sem az az asszony, akiről egy
pillanatig azt hitte, Hope-hoz hasonlít.
Gondolattársításokra éppen nem tellett tőle.
– Levelet nem hagytak? – kérdezte bambán. Arden
Bensenhaver rábámult, az orvos a padlót nézte. –
Mármint a váltságdíjról – magyarázkodott Standish.
Irodalom szakos tanár volt, akkor értette volna a
helyzetet, ha írást lát. Mintha az „emberrablás” szó is
elhangzott volna hát nem váltságdíjért szokás embert
rabolni?
– Levelet nem hagytak, Mr. Standish – válaszolta
neki Bensenhaver. – Ez nem ilyen természetű ügy
lesz.

454
 – Benn voltak a szobában, amikor Nickyt elvittem
innen az ajtó elől – magyarázta Margot. – De amikor
Hope kijött a házból, úgy látszott, semmi baja. Pedig
jól megnéztem.
Hope bugyiját nem is említették Standishnek. Ott
találták a hálószoba padlóján – csak éppen a hozzá
való melltartó nem akart előkerülni, pedig Margot
állította, hogy Mrs. Standish soha ki nem lép a házból
melltartó nélkül. Most viszont mezítláb ment el. Ezt
tudatta Bensenhaverrel. Meg azt is, hogy a surmón
Dorsey ingét látta. De a rendszámtábláról a számot
nem olvashatta le teljesen. Az államból való kocsi
volt, első két számából az is kiderült, hogy a
megyéjükből való. De a többi számot már nem látta a
ráverődött sártól. Elölről pedig hiányzott a
rendszámtábla.
– Megtaláljuk úgyis – bizakodott Arden
Bensenhaver. – Türkizkék dobozkocsi nem sok
szaladgál. Már a megyei seriff emberei tudni fogják,
kié.
– Mi történt, Nicky? – kérdezte Dorsey Standish a
fiát, s az ölébe ültette. – Mi történt anyuval? – A
gyerek kimutatott az ablakon. – Meg akarja
erőszakolni, arról van szó? – nézett rájuk Dorsey
Standish.
– Várjunk inkább, Dorsey, amíg megtudunk valamit
– ajánlotta Margot.
– Várjunk? – meredt rá Standish.
– Bocsásson meg a kérdésemért – szólalt meg
Arden Bensenhaver –, de a felesége ugye nem
találkozgatott senkivel?
Standish agyáig el sem hatolt a kérdés, mégis úgy

455
tett, mintha latolgatná. – Nem, nem találkozgatott –
felelt helyette Margot. – Soha nem találkozgat
senkivel.
– Mr. Standish válaszára várok – mondta
Bensenhaver.
– Hajmeresztő – suttogta Margot.
– Nem hinném – felelte végül Standish a
nyomozónak.
– Már hogy találkozhatott volna, Dorsey! –
torkolta le Margot. – Sétáljunk egyet Nickyvel –
ajánlotta aztán. Talpraesett, tettre kész asszony volt,
Hope nagyon ragaszkodott hozzá. Megfordult náluk
napjában ötször is, és sertepertélt örökké. Évente
kétszer kikapcsoltatta a telefonját, majd
visszakapcsoltatta megint – úgy volt a telefonnal,
mint a dohányzással azok, akik elhagynák. Voltak
gyerekei neki is, de már idősebbek, naphosszat az
iskolában, így aztán Margot vigyázhatott Nickyre, és
Hope-nak a maga dolgára is jutott ideje. Dorsey
Standish házi bútornak tekintette Margot-t, és hiába
tudta róla, hogy kedves és jószívű, őt az efféle
tulajdonságok nem döntötték le a lábáról. Most
eszmélt, hogy Margot nem is valami csinos. A férfiak
nem fordulnak meg utána, gondolta keserűen. Margot-
t ugyan nem üldözné a szerelmével senki – Hope-on
viszont megakad a szeme mindenkinek, és miért ne
kívánnák meg?
Dorsey Standish tévedett. Az erőszakos
közösülésben nem lévén járatos, nem tudta, hogy az
áldozat szépsége nem számít. Egyszer-másszor
megkörnyékeznek az életben mindenkit, elég, ha
lélegzik. Vagy még az sem kell. Egyiknek a holttest,

456
másiknak az állat is jó.
Arden Bensenhaver viszont járatos volt az
erőszakos közösülések ügyeiben, azért most
kijelentette, hogy hozzá kell látnia a nyomozáshoz.

Bensenhaver megkönnyebbült, ha nagy szabad

térségeket látott. Első szolgálati útjait éjszaka rótta a
2-es úton Sandusky és Toledo közt. Nyaranta
sörkertek szegélyezték és kézzel írott táblák mutattak
KUGLI! BILIÁRD! FÜSTÖLT HAL! és ÉLŐ CSALI!
irányába. Arden Bensenhaver lassan szokott
végiggördülni a Sanduskyöbölig, aztán az Erie-tó
partján Toledóig, vagy játszotta a fogócskát
beszeszelt kamaszokkal, halászokkal a világítatlan
kétsávos úton. Később, rendőrkapitány korában már
kocsikáztatták ezen az ártalmatlan útszakaszon, és
látnia kellett, hogy az élőcsali-üzletek, a
gyorszabáldák meg a sörkertek mennyire nem
fenyegetőek napvilágnál. Mintha régi híres verekedőt
látott volna nekigyürkőzni évtizedek múltán –
bikanyaka, mellkasa hordója, vaskos karja – s mikor
az atlétatrikó is lekerült róla, ott állt a trágár hasával.
Arden Bensenhaver nem volt az éjszaka barátja.
Sokáig könyörgött Toledo város tanácsának, hogy
szombat éjjel jobban világítsák meg az utcákat.
Munkásváros volt Toledo, és Bensenhaver azt a
meggyőződést szerezte benne, hogy ha a város a
szombat este erejéig jobban a zsebébe nyúlna, a
késeléseknek és leütéseknek legalább fele elmaradna.
Azonban sötét volt Toledo város tanácsa is, és sem
Bensenhaver elgondolásait, sem a módszereit nem

457
vette be a bögye.
Bensenhavert megnyugtatta most is a szabad
messziség. A veszedelmes világnak szíve szerint való
széles látóhatára nyílt előtte. Helikopterben körözött
a sík vidék fölött, s mint valami kényúr, hűvösen
tekintett megregulázott és megvilágított birodalmára.
Örömét csupán az zavarta, hogy a megye helyettes
rendőrfőnöke beszélt a fülébe. – Dobozkocsi
türkizszínű egy van a vidéken összesen. A nyomorult
Rathoké.
– Hány van belőlük? – kérdezte Bensenhaver.
– Egy fészekalja – felelte a rendőrfőnök helyettese.
– Utálok kijárni hozzájuk.
– Miért? – tudakolta Bensenhaver. Közben
figyelte, hogy a helikopter árnya patakra vetődik
alattuk, majd útra, majd kukoricatábla szélére, majd
szójabab fölött vonul.
– Mert dinnyék – válaszolta a kisfőnök.
Bensenhaver ránézett. Pufók képű, apró szemű
fiatalember, vállát verő haját lófarokban lógatja ki a
kalapja alól, amúgy kellemes. Bensenhavernek
rögbijátékosok jutottak az eszébe, akiknek a
bukósisakjuk körül lobog a hajuk. Annyi eszük lenne
legalább, hogy befonnák, gondolta. Most meg már így
járnak a rendőrök is. Örült, hogy nemsokára
nyugdíjba vonulhat. Nem értette, miért akarnak úgy
festeni az emberek, ahogy festenek.
– Dinnyék? – visszhangozta. Nemcsak a hajuk egy,
a beszédük is. Hanem azt kurtára fogják. Négy-öt
szóval elintéznének mindent.
– A legfiatalabbikról például a múlt héten érkezett
hozzám panasz – magyarázta a kisfőnök. Bensenhaver

458
fülét nem kerülte el a „hozzám”. A panasz nyilván a
rendőrfőnökséghez érkezett, és a nagyfőnöknek
egyszerűbb volt, hogy ezt a gyereket zavarja ki a
tanyákra. De miért fogja a főnök most is a
könnyebbik végét a dolognak?
– A legfiatalabbikat Orennek hívják – magyarázta
a kisfőnök. – Az is dinnye volt, aki ilyen neveket
adott nekik.
– A panasz hogy szólt? – érdeklődött Bensenhaver,
közben a szeme követte a hosszú dűlőutat, amelynek
mentében mintha találomra potyogtatták volna el a
csűröket meg a fészereket. Köztük ott kellett hogy
álljon az a tanyaház is, amelyben a gazdáék laknak,
de Bensenhaver meg nem mondhatta volna, melyik
lehet. Ezek a gányolt viskók mintha még állatok
lakásául sem lettek volna alkalmasak.
– A panasz úgy szólt, hogy ez az Oren a
szomszédék kutyáját baszogatja.
– Baszogatja? – nézett rá Bensenhaver türelmesen.
Mondhat ezzel akármit.
– Szóval a szomszédék, akiké a kutya volt, azt
gondolták, hogy Oren bassza a kutyájukat.
– És rábizonyult?
– Nem éppen. Orent nem értem otthon, a kutyának
meg nem volt kutya baja. Elvégre hogyan lehessen azt
megmondani egy kutyáról, hogy meg-e baszták?
– A kutya se kérdezte tőle – szólt bele a helikopter
pilótája. Ez is gyerek, állapította meg Bensenhaver,
még a kisfőnöknél is fiatalabb. Megmozdulásáért
azonban a kisfőnök undorral mérte végig.
– Ilyen ütődötteket ad nekünk kölcsönbe a Nemzeti
Gárda – súgta oda Bensenhavernek. Azonban

459
Bensenhaver addigra már felfedezte a türkizkék
dobozkocsit. Hosszú pajta mellett állt kinn a
szabadban. El sem dugták.
Disznók őrlődtek tágas karámban a helikopter
hangjától zavarodottan. Két ösztövér ember
kezeslábasban a hízó fölött guggolt, amelyik ott
feküdt kinyújtózva a pajta rakodós terén. Szemüket
ernyőzték a szúró porfelhőtől, úgy tekintettek fel a
helikopterre.
– Ne olyan közel! Tegye le a szérűre – mondta
Bensenhaver a pilótának. – Megőrjíti a jószágot.
– Se Orent nem látom, se az öreget – állapította
meg a kisfőnök. – Ezekből így is több a soknál.
– Kérdezze meg ezt a kettőt, hogy Oren merre van
– mondta Bensenhaver. – Én közben megnézem a
dobozkocsit.
A két férfi nyilván jól ismerte a kisfőnököt, mert rá
sem igen emelték a szemüket. Hanem Bensenhavert a
sötétbarna öltő ruhájában és nyakkendőjében jól
megnézték, amint a szérűskerten át odament a
türkizkék dobozkocsihoz. Bensenhaver nem nézett
rájuk, de a tekintetük az arcát égette. Ezek bizony
féleszűek, gondolta. Látott ő mindenféle rossz életű
embert Toledóban – gonoszakat, hörcsögöket, gyáva
és tökös tolvajokat, pénzért gyilkolni kész
elvetemülteket, meg olyanokat is, akiket a kéjmámor
visz a gyilkosságba. Ilyen megállapodott
rosszakaratot azonban még emberi arcon nem látott,
mint Weldon és Szeder Rath arcán. A háta is
beleborsózott, és elgondolta, hogy Mrs. Standisht
bizony jó lesz mielőbb előkerítenie.
Nem tudta ugyan, mit keres, amikor kinyitotta a

460
türkiz dobozkocsi ajtaját, hanem azt tudta, hogyan
kell a nem vártat keresni. Meg is pillantotta rögtön az
elmetszett melltartót. Egy darabja még mindig ott
lógott a kesztyűtartón, a másik kettő a vezetőfülke
aljában hevert. Vérnyomot nem látott. A melltartó
természetes homokszín volt, választékos. Arden
Bensenhaver maga nem volt választékos ember, de
még a tetemekről is megmondta, melyik öltözött
választékosan. Markába gyűrte a selymes tapintású
melltartó darabjait, aztán mindkét kezét zakója
kitágult zsebébe mélyesztette, úgy indult meg a
kisfőnök felé, aki már javában faggatta a Rath
testvéreket.
– Naphosszat nem látták az öccsüket – tudatta
Bensenhaverrel. – Azt mondják, éjszaka is
kimaradozik.
– Kérdezze meg, melyikük ült utoljára a kocsiban
– mondta Bensenhaver a kisfőnöknek. Ő maga rájuk
sem nézett a Rath testvérekre, inkább úgy tett, mintha
nem értenének a nyelvén.
– Már megkérdeztem – felelte a kisfőnök. – Azt
mondják, nem emlékszenek.
– Akkor azt kérdezze meg tőlük, utoljára mikor ült
csinos fiatal nő a kocsiban. – A kisfőnöknek azonban
elébe vágott Weldon nevetése. Bensenhaver még
hálás volt a másiknak, amelyiknek a képén a
szederjes cifraság virított, hogy legalább csöndben
marad.
– Nincs errefelé csinos fiatal nő – magyarázta
Weldon –, nemhogy még olyan, amelyik a mi
kocsinkba tenné be a drágalátos seggét.
– Mondja meg neki – fordult Bensenhaver a

461
kisfőnökhöz –, hogy hazudik.
– Hazudsz, Weldon – tolmácsolta a kisfőnök.
Szeder Rath mégiscsak kinyitotta a száját. – Ez
meg kifene, hogy ide jön kiosztani minket? – kérdezte
a kisfőnöktől.
Arden Bensenhaver előhúzta a melltartó három
darabját a zsebéből, és a két ember közt fekvő
disznóra szegezte a tekintetét. A disznó fél szeme
rémülten forgott, mintha mindannyiukat azzal
próbálná figyelemmel kísérni – hogy a másik szeme
hova tekintett, azt bajos lett volna megmondani.
– Kan ez vagy nőstény? – kérdezte Bensenhaver. A
két Rath összenevetett. – Gője ez, nem lássa? –
mondta Szeder.
– Hát kanoknak szokták-e kivágni a tökét? –
tudakolta Bensenhaver. – S azt maguk teszik vagy
embert fogadnak hozzá?
– Mink herélünk – felelte Weldon, aki maga is
vadkanhoz hasonlított a sörtehajával s a füléből
kimeredő szőrével. – Értjük mink azt. Nem nagy
mesterség.
– No, hát akkor – mondta Bensenhaver, azzal
feltartotta a melltartót, hogy a kisfőnök is, meg a Rath
testvérek is jól lássák – erről rendelkezik éppen az új
törvény, amelyet a nemi bűncselekményekre szabtak.
– Se a kisfőnök, se a testvérek nem mukkantak. – Ma
már minden nemi bűncselekmény büntethető
heréléssel. Akár megerőszakolnak valakit, akár
segédkezet nyújtanak hozzá azzal, hogy a nyomozást
nem segítik, heréjük vesztével bűnhődnek.
Weldon Rath Szederre nézett, de az új törvény
mintha azt is megzavarta volna. Weldon végül

462
rávigyorodott Bensenhaverre, és megkérdezte: –
Maguk végzik a herélést, vagy hínak hozzá mást? –
Azzal megbökte a bátyját. Szeder megpróbálkozott
egy vigyorgással, és félrehúzta a szedrét.
Bensenhavernek azonban arcizma nem rándult,
amint a melltartót forgatta. – Nem magunk tesszük,
persze – mondta. – Van ahhoz már vadonatúj
felszerelés. A Nemzeti Gárda kórházában végzik,
azért is jöttünk mindjárt a Gárda helikopterével.
Csak bevisszük magukat a kórházba, aztán már
hozzuk is haza. Hiszen mondják maguk is, hogy nem
nagy mesterség az.
– Minknekünk sok a testvérünk – szólalt meg
Szeder. – Nem tudjuk azt, mikor melyik kocsival
melyikünk furikázik.
– Hát van másik kocsijuk? – fordult Bensenhaver a
kisfőnökhöz. – Nem említette.
– El is felejtettem – mondta a kisfőnök. – Van egy
fekete is. – A Rath testvérek rábólintottak.
– Hát az hol van? – Bensenhaver hangja higgadt
volt, de az indulat érzett belőle.
A testvérek összenéztek. – Azt se láttam már egy
ideje – bökte ki Weldon.
– Lehet, hogy Oren ment el vele – vélekedett
Szeder.
– Az is lehet, hogy apánk – mondta rá Weldon.
– Nem szarakodunk tovább – szólt oda
Bensenhaver a kisfőnöknek. – Megtudjuk a súlyukat,
aztán összeadjuk és megkérdezzük a pilótát, elbírja-e
őket egyszerre. – Ez a kisfőnök, gondolta el, majd
annyira dinnye, mint a testvérek. – Halljuk – fordult
hozzá, aztán türelmetlenségében maga kérdezte meg

463
Weldont: – Neve?
– Weldon Rath.
– Súlya?
– Mármint az én súlyom?
– Kérdem, mennyit nyom – mondta Bensenhaver
mert tudnunk kell, megbírja-e a helikopter.
– Hetven-valahány kiló – felelte Weldon.
– Hát maga – vette Bensenhaver a fiatalabbikat.
– Nyolcvan-valahány – felelte amaz. – Énnekem a
nevem Szeder.
Bensenhaver lehunyta a szemét. – Számítsuk
százhetven kilónak – mondta, majd odaszólt a
kisfőnöknek: – Kérdezze meg a pilótát, felvesz-e
ekkora élősúlyt.
– Csak nem elvisznek? – meredt rá Weldon.
– Nem messzire, csak a Nemzeti Gárda kórházába
– felelte Bensenhaver. – Aztán, ha az asszony
előkerül, és semmi baja, hazahozzuk magukat.
– De ha baja lett, akkor foghatunk ügyvédet, igaz-
e? – tudakolta Szeder. – Olyat, amelyik a bíróságon
felszólamlik.
– Kinek lett baja? – szegezte rá a szemét
Bensenhaver.
– Hát annak az asszonynak, akit keres – mondta
Szeder.
– Ha annak baja lett – felelte Bensenhaver –, akkor
maguknak a tökét mindjárt ott a kórházban kikapják,
aztán jöhetnek haza. Maguk ezt már jobban értik. Én
sose láttam herélést, de nem tart semeddig se, igaz-e?
– De ott a bíróság, meg ott az ügyvéd! – tiltakozott
Szeder.
– Ott hát – intette le Weldon. – Fogd a pofádat.

464
 – Az ilyesmit nem viszik bíróság elé, amióta az új
törvényt szabták – mondta Bensenhaver. – A nemi
bűncselekményekre másként tekintenek, amióta ott az
új felszerelés. Kikapják és megvan.
– Mehet – kiáltotta a kisfőnök a helikopterről. –
Ráférnek!
– Basszam! – mondta Szeder.
– Kuss! – mondta Weldon.
– Az én tökömet ki nem metszik! – förmedt rá
Szeder. – Nekem oda se kínálta a nőt! – Weldon
akkorát öklözött Szeder gyomrába, hogy Szeder
összecsuklott és a kinyúlt disznóra dőlt rá. A disznó
visított, rövid lábai görcsösen megrándultak, aztán
retteneteset ürítkezett, de másképp nem mozdult.
Szeder levegőért kapkodva feküdt a disznó bűzös
ürüléke mellett, és Arden Bensenhaver megpróbált
egy kecsketúrót beemelni Weldon töke alá. Weldon
azonban gyorsabbnak bizonyult – elkapta
Bensenhaver lábát, és a térdénél fogva odalökte
Szederre meg a disznóra.
– A francba – szakadt ki Bensenhaverből.
A kisfőnök előhúzta revolverét, és a levegőbe lőtt.
Weldon a fülére kapta a két kezét, és térdre esett. –
Nincs semmi baja, felügyelő úr? – tudakolta a
kisfőnök.
– Nincs hát – felelte Bensenhaver, azzal felült a
disznóra Szeder mellé. Szégyenkezés nélkül
megállapította, hogy egyenrangú lett velük. – Ide
figyeljen, Szeder – mondta, de a szemét le kellett
hunynia közben –, ha a tökének jót akar, megmondja,
hova lett az asszony. – Szeder szedre úgy világított
Bensenhaverre, mintha neon lett volna.

465
 – Fogd a pofádat, Szeder – figyelmeztette Weldon.
Bensenhaver a kisfőnökhöz fordult. – De ha ez még
egyszer kinyitja a száját, lője el a tökét. Eggyel
kevesebben leszünk a helikopteren. – Közben remélte
erősen, hogy a kisfőnök nem annyira dinnye, hogy
meg is tenné, amit hall.
– Oren vitte el a fekete kocsin – vallotta ki Szeder.
– Hova?
– Nemtom. Kocsikázni.
– Akkor még nem volt baja, amikor innen
elmentek?
– Asszem nem – felelte Szeder. – Oren nemigen
bánthatta addig. Meg se igen gyukta.
– Miért nem?
– Mert ha meggyukta volna – okoskodott Szeder
akkor minek má neki? – Bensenhaver lehunyta a
szemét, aztán lábra kapott.
– Tudja meg tőle, mikor indultak – fordult a
kisfőnökhöz. – Aztán vágja haza a türkiz kocsit,
nehogy odébbállhassanak. És mikor megvan, maga is
tegye fel a drágalátos seggét a helikopterre.
– Ezeket meg itt hagyjuk? – kérdezte a kisfőnök.
– Itt hát – válaszolta Bensenhaver. – Lesz még idő
kikapni a töküket.
Arden Bensenhaver rádióüzenetet küldetett a
pilótával, hogy a nőrabló neve Oren Rath, és hogy
fekete dobozkocsiban menekül, nem pedig
türkizkékben. Az üzenet egybevágott a pilóta által
vett üzenettel, hogy egy fekete dobozkocsi vezetője
összevissza kanyarog a sávokon, mint aki „kába vagy
részeg, vagy egyéb baja van”. A pilóta ezt a hírt nem
követte tovább, mert azt hitte, a türkizkék

466
dobozkocsira vonatkozókat kell figyelnie. Persze azt
nem tudhatta Arden Bensenhaver sem, hogy a fekete
dobozkocsi vezetője valójában nincs egyedül – hogy
tudniillik Hope Standish feje ott az ölében. A hír
csupán megborzongatta: ha Rath egymaga van,
valamit már tett az asszonnyal. Csupán rákiáltott a
kisfőnökre, hogy igyekezzen, mert most már azt a
fekete dobozkocsit keresik, amelyiket a megyei utakat
átszelő másodrendű úton láttak utoljára egy Sweet
Wells nevű város közelében.
– Tudja nagyjából, hol? – kérdezte tőle
Bensenhaver.
– Hát – mondta rá a kisfőnök.
Felemelkedtek, és ismét maguk alatt látták a
disznók rémült őrlését a karámban. A szerencsétlen
agyongyógyszerezett gője, amelyikre ráestek, éppoly
mozdulatlanul feküdt az oldalán, mint amikor
megérkeztek. Hanem a Rath testvérek egyetértésének
vége szakadt – összeverekedtek, méghozzá csúnyán.
Minél magasabbra emelkedett s messzibb jutott a
helikopter tőlük, annál örvendetesebb lett a józanság
légköre Arden Bensenhaver számára. A verekedők
bogarakká zsugorodtak messzi lenn, keleten, és mikor
a kisfőnök találgatásokba bocsátkozott, hogy Szeder
talán, ha meg nem hagyja magát félemlíteni, el is
kalapálná Weldont, Bensenhaver a fanyar toledói
nevetésével válaszolt.
– Állatok – mondta a kisfőnöknek. A kisfőnök
láthatóan megütközött, hiába élt benne a
fiatalemberek lelketlensége. – Ha megölnék egymást
– folytatta Bensenhaver –, mindaz az étel, amit még
megennének életükben, értelmesebbek táplálására jut.

467
– A kisfőnök eszmélt, hogy Bensenhaver füllentése a
nemi bűncselekményeket nyomban heréléssel büntető
törvény felől több a merő füllentésnél. Mert
Bensenhaver ugyan tudja, hogy ilyen törvény nincsen,
mégis azt helyeselné, ha volna. Az ilyenfajta
módszereit nem vette be a toledói tanács bögye.
– Szerencsétlen asszony – motyogta Bensenhaver,
és a kék eres keze fejére csavarta a melltartó
darabjait. – Mennyi idős ez az Oren? – kérdezte a
kisfőnöktől.
– Tizenhat vagy tizenhét. Kölyök még. – A
kisfőnök lehetett vagy huszonnégy.
– Ha ahhoz elég idős, hogy a farka után induljon –
tört pálcát Bensenhaver –, elég idős ahhoz is, hogy a
farkát messék.

Mit messek ki belőle? Jaj, hova szúrjak? A hosszú,

vékony vasú halászkés csöndesen pihent a kezében.
Hope a tenyerében érezte érverését, mégis mintha a
kés szíve dobogott volna a markában. Lassan
megemelte a csípőjéig a foszlott szélű ülés fölé, hogy
egy pillantást vethessen a vasára. A fűrészfogas fokát
fordítsam neki vagy az élesnek tetsző hegyét? Hogy
lehet ilyennel embert ölni? Oren Rath izzadó segge
dombja alatt távoli csodának tetszett a kés a kezében.
Megmessem vele vagy belevágjam? Tanácstalan volt.
Orennek mind a két lapáttenyere benn volt az ő
feneke alatt, azzal emelgette, igazgatta. Álla fájón
ékelődött a kulcscsontja fölé. Majd azt érezte, hogy
az egyik keze kisiklik alóla, és amint a kocsi alja felé
nyúlt, súrolta az ő kést szorongató kezét.

468
 – Mozogjál! – nyögte. – Most mozogjál! – Hope
ívelte volna a hátát, de nem bírta. A csípőjén sem bírt
mozdítani. Érezte, hogy Oren a végjátékhoz való
ütemet keresi. A feneke alatt megmaradt keze
szétfeszült, a másik a kocsi alján tapogatott.
Akkor eszmélt, hogy Oren a kést keresi s ha az
üres tokot találja, baj lesz.
– Hööö! – nyögte Oren.
Gyorsan! – biztatta magát. A bordák közé? Az
oldalába, aztán rántani a nyelét fölfelé, vagy a
lapockák közé verni be keményen, át a tüdején, amíg
a hegyét a maga megnyomorgatott mellén nem érzi?
Hope fellendítette a karját Oren púposodó háta fölé,
és látta a megvillanó kést – közben azt is, hogy Oren
keze felveti a kormánykerékre az üres nadrágját.
Oren megpróbált föltámaszkodni, de alsóteste
végre megtalálta a kedvező ütemet. Csípőjén apró,
görcsös rezgések futottak végig, s a mellkasa
megemelkedett, ahogy mind a két kezével nekifeszült
Hope vállának. – Hát a késem? – kérdezte bambán. A
feje izgatottan forogni kezdett, nézett le, nézett föl s
nézett maga mögé. A két hüvelykujja felfelé feszítette
Hope állát, ahogy Hope az ádámcsutkáját próbálta
takarni vele.
Akkor rákulcsolta két lábát Oren szeplős seggére,
az meg nem bírta abbahagynia tömő mozdulatokat,
holott az agyáig már eljutott, hogy egyéb fontos
teendők várnák. – Hát a késem? – kérdezte újból.
Hope akkor átnyúlt a vállán, és a metsző hegyével a
nyakába szúrta. Egy pillanatig nem látott sebet, csak
Oren fojtogatását érezte. Aztán az egyik keze lesiklott
Hope torkáról, hogy a maga torkát tapogassa meg, és

469
eltakarta szeme elől a szúrást, amit Hope látni
szeretett volna. Aztán mégiscsak kitört a vér a
szorosra zárt ujjai közül. Oren akkor Hope kést
markoló kezéért kezdett kapkodni, a nyakából pedig
nagy sugár vér fröccsent, Hope olyan hangot hallott,
mint amikor málnaszörp alján szörcsög a szalmaszál.
Megkönnyebbült. Hova is lett a két keze? Mintha
rebegett volna mind a kettő most, mint az ijedt madár,
a háta mögött.
A dereka táján nyomta bele újból a hosszú kést, és
úgy gondolta, a veséjét találta vele, mert könnyedén
kihúzta. Oren az arcára fektette arcát, mint valami
kisgyerek. Nyilván ordított volna most, ha az első
szúrásával el nem metszi a légcsövét meg a
hangszálait.
Feljebb próbálkozott, de bordába vagy más
keménységbe ütközött. Dolgavégezetlen emelte
feljebb a kést. Oren úgy vergődött, mintha le akart
volna szállni róla. Teste vészt jelzett, de a jelek nem
jutottak el az agyáig. Feltámaszkodott és nekidőlt az
ülés támlájának, de a fejét nem bírta megtartani, és az
egyre mozgó hímvesszeje Hope-hoz szegezte. Hope
megragadta az alkalmat, hogy oldalvást hasba szúrja.
Benn a köldöke vonalában tehetett nagyobb kárt, mert
Oren törzse rádőlt és beszorította Hope csuklóját.
Azonban csak mozgatnia kellett egy kicsit, és
kiszabadította a síkos késsel együtt. Érezte, hogy
Oren beleiben lazul valami, aztán már csak
nedvességet meg szagot érzett. A kocsi aljába ejtette
a kést.
Oren Rathból mintha nem is literszám, hanem
vödörszám ürült volna a vér. Hope valóságosan is

470
megkönnyebbült. Oly síkos lett a testük, hogy
erőlködés nélkül kicsusszanhatott alóla. Majd a
hátára fordította Orent, és úgy guggolt mellette a
kocsi alján a vértócsában. Hajára súlyosan alvadt az
Oren nyakából rádőlt vér. Amikor pislogott,
összeragadt még a szempillája is. Oren egyik keze
megrezdült, és Hope rácsapott. – Elég! – szólt rá.
Akkora térde emelkedett meg s mindjárt vissza is
csúszott. – Elég volt! Elég volt! – kiáltotta Hope.
Mármint Oren életéből.
Az arcába nem akart belenézni. A testét burkoló
feketés iszapból kivirított a gyöngyházszínű, áttetsző
gumi – úgy tapadt zsugorodó hímvesszejére, mint a
véres-béles emberi anyagtól merőben idegen
alvadék. Hope-nak az állatkert jutott az eszébe. Ott
szerzett egy teveturhát egyszer a bordó pulóverére.
Zsugorodott a töke is. Ez a látvány megint dühvel
töltötte el Hope-ot. – Elég! – ordította íjból. A
kemény, kerekded herezacskó egyszerre elernyedt. –
Legyen szíves – suttogta Hope megenyhülten. –
Legyen szíves, haljon meg! – Apró sóhajtás
hallatszott, amilyet illendőségből sem kell
visszafojtani, de Hope még ott guggolt, mert nem
tudta, a maga szíve dobogását érzi-e vagy Orenét.
Meghalt elég gyorsan, állapította meg később.
Oren Rath elvértelenedett lába, égnek szegülő
fehér nagylábujja kilógott a nap perzselte kocsi
ajtaján. Benn alvadozott minden, Hope karján a pihe
is húzta a bőrét. Ami sikamlott az előbb, az tapadt
mind.
Fel kellene öltöznöm, gondolta. De az idő mintha
hirtelen viharosra fordult volna.

471
 Az ablakon át látta, hogy a napfény villózni kezd,
mintha a sugara gyorsan forgó szélkeréken töredezne.
Az útszéli homok pedig apró pamacsokban
emelkedett fel, és a tavalyi kukorica szemetjével
együtt boszorkányszél örvényébe került – csakhogy
ez a szél föntről fújt lefelé! S mekkora zajjal! Mintha
robogó nagy teherautó nyomdokába kerültek volna –
csakhogy az úton semmi forgalom nem volt.
Tornádó, gondolta Hope. Utálta a Közép-Nyugat
szeszélyes időjárását. Keleti születésű volt, és a
hirtelen forgószelek nem fértek a fejébe. Hát még a
tornádók! Látni ugyan nem látott tornádót, de
időjárás-jelentésekben folyton a tornádóőrségeket
emlegették. Mit lehet a tornádón őrizni? Ezt a
kavargást talán, ezt a hangzivatart, hogy
megemelkednek a rögök is, s hogy a nap barnára
válik?
Dühében rácsapott Oren ragacsos, hűlő csípejére.
Alighogy ezt megúszta, jön a tornádó! Mintha vonat
robogott volna át a visszhangzó dobozkocsin. Talán a
szél már több kocsit összehordott mögöttük! Azt is
hallotta szinte, hogy a motorjuk jár. Homok zúdult be
a nyitott ajtón, és rátapadt vérmázas testére. A
ruhájáért nyúlt, és kitapintotta a szakadt karöltőket.
Jó lesz ujja nélkül is.
De hogy magára húzhassa, ahhoz ki kell lépnie a
kocsiból. Oren mellett, a homokkal kristályosodó
vérmaszatban nincs hely. Kinn meg majd, eszmélt, a
szél kitépi a ruhát a kezéből, ha őt fel nem kapja s
nem viszi az égig. – Nem bánom! – suttogta először,
aztán sikoltva visszhangozta: – Nem bánom! – És
újból rácsapott Oren tetemére.

472
 Akkor iszonyú hang hatolt a kocsiba, a
leghangosabb hangosanbeszélőnél dörgőbb: HA
ODABENN VAN, JÖJJÖN ELŐ! KEZÉT
KULCSOLJA A FEJÉRE! VAGY MÁSSZON FÖL A
DOBOZKOCSI TETEJÉRE ÉS OTT FEKÜDJÖN
HASRA!
Meghaltam, gondolta Hope. Fenn vagyok a
mennyben, és Isten szólít. Ha volna Isten, csakis ilyen
kötekedőn harsogva szólna.
– GYERE KI, A KURVA ANYÁDAT! – szólt az
Isten. – AZONNAL GYERE KI!
Miért ne mennék, ha egyszer szólítasz, gondolta
Hope. A kurva anyádat. Mit tehetsz még velem? Még
az erőszakra rá akarsz tenni egy lapáttal?

A fekete dobozkocsi fölött rezgő helikopterben

Arden Bensenhaver ugatott a mikrofonba.
Bizonyosnak hitte, hogy Mrs. Standish halott. A
kocsiajtón kilógó láb nemét megállapítani nem tudta
ugyan, de a láb nem mozdult a helikopter ereszkedése
közben. Annyira színeveszettnek tetszett a
napfényben, hogy Bensenhavernek nem is volt a
kétségre oka. Hogy a halott lehet Oren Rath is, az
nem fordult meg sem az ő fejeben, sem a
kisfőnökében.
Azt sem hitték, hogy gazságainak elkövetése után
Rath otthagyta volna a kocsit, azért Bensenhaver
utasította a pilótát, hogy maradjon meg fölötte. – Ha
benn van az asszonnyal a rohadék – mondta a
kisfőnöknek akkor legalább fagyasszuk bele a
fülzsírt.

473
 Amikor Hope Standish kisiklott a két meredt láb
mellett, és a kocsi oldalának támaszkodva igyekezett
a szemét elernyőzni a kavargó homok elől, Arden
Bensenhaver majdhogy el nem ejtette a mikrofont.
Hope a szakadt ruháját kapta az arca elé, és a kocsi
fara felé hátráltában úgy libegett kezében a ruha, akár
a tépett vitorla – mert kígyózott is, hogy a homok ne
üljön rá tapadós bőrére.
– A nő az! – hüledezett a kisfőnök.
– Hátráljon! – rivallt rá Bensenhaver a pilótára.
– Mi történt ezzel, a Jézusát? – bámult a kisfőnök
rémülten, amíg Bensenhaver a kezébe nem nyomta a
mikrofont.
– Még hátrébb – vezényelt. – Ott valahogy tegye le
az út mentén.
Hope úgy érezte, megfordult a szél, és a tornádó
tölcsére elvonult fölötte. Letérdelt az út mentén, és
lobogó ruhaujja csendesedett a kezében. Most a
szájához fogta, mert a kavargó por a torkát karcolta.
Kocsi jött szemből, de nem is hallotta. Az út
mentében álló fekete dobozkocsi mellett suhant el, az
út túlsó felén meg éppen a helikopter ülepedett volna
le. A vérrel és homokkal kérges, imádkozó nő fel sem
nézett – a kocsi vezetője azt hitte, pokolból felszállt
angyalt lát. Oly sokára tért észhez, hogy csupán száz
méterrel odébb próbálkozott meg félfordulattal az
úton, és nem is lassított. Első kerekei megcsúsztak a
laza útpadkán, és a kocsi fara belendült az árkon át a
tavaszi szántatú nyirkos babtáblába. Mindjárt bele is
süppedt az ütközőjéig, annyira, hogy a vezető az ajtót
nem bírta nyitni, aztán csak az ablakot tekerte le, és a
kátyúból bámult az útra, mint valami békés horgász,

474
akivel elszabadult a tanyahajó.
– Segítség! – sikkantotta. A látvány annyira
megrendítette, hogy azt hitte, kerül itt még több ilyen
nő, vagy a véres kéz, amelyik összemaszatolta, az
nyúl ki valahonnan újabb áldozatokat szedni.
– Oda nézzen! – fordult Bensenhaver a pilótához. –
Erről a marháról maga gondoskodjon. Miért adnak
jogosítványt mindenkinek? – S már ugrott is ki a
kisfőnökkel a helikopterből, bele ugyanabba a sárba,
amelyik az autóst foglyul ejtette. – Az istenbe –
mondta.
– A kurva anyját – fűzte hozzá a kisfőnök.
Hope most emelte rájuk a szemét az út túlsó
feléről. Két káromkodó alak gázolt feléje a sáros
földön. A helikopter légcsavarjának forgása lassult.
Még egy embert meglátott, az a kocsija ablakából
bámult rá bárgyún, de jóval odébb. Hope belelépett
ruhája maradékába. A tépett karöltő továbbhasadt, és
Hope-nak a könyökével kellett magához szorítania a
lifegő ruhát, hogy a melle ne lásson. Akkor eszmélt,
mennyire sajog a válla meg a nyaka.
A ziháló és térdig sáros Arden Bensenhaver
egyszer csak ott állt előtte. A sár annyira befogta a
nadrágja szárát, hogy Hope először azt hitte,
lovaglónadrágot visel. – Mrs. Standish? – nézett rá
az idősödő férfi, Hope pedig hátat fordított neki,
eltakarta az arcát és úgy bólintott. – Mennyi vér –
csodálkozott a férfi tehetetlenül. – Sajnálom, hogy
ilyen sokára érkeztünk. Megsérült?
Hope visszafordult, rámeredt, és Bensenhaver
láthatta duzzadt szeme táját, tört orrát meg a kék
púpot a homlokán. – A vér, az mind az övé – mondta

475
Hope. – De ő volt az erőszakoló.
Bensenhaver előkapta a zsebkendőjét. Meg akarta
törölni Hope arcát, ahogy a gyerek száját törlik a
felnőttek, aztán gondolta csak meg, milyen
reménytelen Hope tisztába tétele. El is tette a
zsebkendőt mindjárt. – Bocsásson meg –
mentegetőzött. – Igyekeztünk pedig. Láttuk a kisfiát
is. Neki semmi baja.
– Szopnom kellett – mondta Hope, és Bensenhaver
lehunyta a szemét. – Aztán nekivetkezett és baszott,
és ígérte, hogy megöl aztán. Megmondta, nem is
egyszer. Azért nekem kellett megölnöm. És nem is
bánom.
– Persze hogy nem bánja – nyugtatta meg
Bensenhaver. – Bánni nincs is oka, Mrs. Standish.
Helyesebben nem cselekedhetett volna. – Hope
rábólintott, aztán lebámult a lábára, majd kinyújtotta
a karját, és megtámaszkodott Bensenhaver vállán.
Magasabb volt nála, és ezért össze kellett húznia
magát, hogy ráhorgadhasson.
Bensenhaver akkor eszmélt, hogy a kisfőnök
közben megnézte Oren Ratht és odahányt a kocsi első
sárhányójára a pilóta szeme láttára, aki a megrendült
autóst kihúzta a kocsijából és már vezette az úton
feléjük. Az Oren lábához hasonlóan elvértelenedett
képű kisfőnök hangos szóval könyörgött
Bensenhavernek, jöjjön s nézze, mi történt,
Bensenhavernek azonban előbbre való volt Mrs.
Standish megnyugtatása.
– Aztán megölte, mikor elernyedt az erőszak után?
– Nem utána, közben – súgta Hope a nyakába
kapaszkodva. Iszonyú szagától kis híján felfordult a

476
gyomra Bensenhavernek, mégsem fordította el arcát,
hogy jól halljon minden szót.
– Az erőszak közben, Mrs. Standish?
– Igen – súgta Hope. – Még bennem volt, amikor
megtaláltam a kését a kocsialjba ejtett nadrágjában.
Azzal akart végezni énvelem. Meg kellett előznöm.
– Meg hát – hagyta rá Bensenhaver. – Nem számít.
– Azt akarta mondani, mindenképpen jól tette, hogy
megölte, s még akkor is jól tette volna, ha Orennek
nem lett volna gyilkos szándéka. Arden Bensenhaver
szemében nem volt súlyosabb bűn a nemi erőszaknál
– még a gyilkosság sem, ha ugyan nem gyerek volt az
áldozata. Ilyesmiben nem is vezethették személyes
érzések, mert gyermektelen ember volt.
Hét hónapos házas korában erőszakolták meg
terhes feleségét egy automata tisztítóüzemben, amíg ő
kinn várt rá a kocsiban. Három kölök műve volt az
erőszak. A rugós ajtajú nagy szárítót megnyitották,
oda ültették fel a lengőajtóra, és a fejét benyomták a
meleg szárítóba, ahol a sikoltásait elnyelték a fojtóan
forró lepedők és párnahuzatok. A dob forgásába
minden hang beleveszett. Két karja is benn volt, nem
tehetett semmit, a lába nem érte a földet. A rugós ajtó
ingott mindhármuk alatt, bár az asszony nem mozdult.
A kölkek persze nem is sejtették, hogy a
rendőrfőkapitány feleségét erőszakolják, de a
szombat esti Toledo díszkivilágítása sem menthette
volna meg tőlük az asszonyt.
Bensenhaverék korán kelő népek voltak. Hétfőn
reggel még reggeli előtt elvitték szennyesüket az
automata tisztítóba. Amíg várakoztak, elolvasták az
újságokat, majd a mosott ruhát betették a szárítóba,

477
és hazamentek reggelizni. A száraz ruhát mindig Mrs.
Bensenhaver hozta ki, amikor a férjével bement a
kapitányságra. Bensenhaver a kocsiban várta. Néha
megtörtént, hogy valaki kivette a ruhájukat a
szárítóból, amíg reggeliztek – ilyenkor Mrs.
Bensenhavernek vissza kellett tennie néhány percre,
Bensenhaver azonban várt türelmesen. Mégis
szerették a kora reggeli mosást, mert az automatában
kevesen fordultak meg ilyenkor.
Bensenhaver gyanúja akkor ébredt csak fel, amikor
a három kölket elmenni látta, milyen sok időbe telik
feleségének a száraz ruha összeszedése. A nemi
erőszak azonban nem telik sok időbe, még a
háromszoros sem, Bensenhaver bement a felesége
után, és látta, hogy a lába lóg csak ki a szárítóból, a
cipője leesett. Holtak lábát látta már addig is, de a
felesége lába nagyon fontos volt a számára.
A tulajdon mosásába fulladt – vagy a hányásába de
a fontos az volt, hogy szándékosság ténykörülménye
nem forgott fenn. A tárgyaláson ezt sokat
hangoztatták. A kölkek védőügyvédje többször
rámutatott, hogy védencei az asszonyt „csupán meg
akarták erőszakolni, megölni nem állt szándékukban”.
Ez a „csupán” úgy hatott Bensenhaverre, mintha az
ügyvéd azt mondta volna: „Hát nem szép tőlük?”
– Jól tette, hogy megölte – súgta Hope Standish
fülébe. – Mi ugyan méltón meg nem büntethettük
volna. Nagyon jól tette.
Hope a rendőrséggel másféle találkozást várt –
firtatást vagy gyanakvó rendőrt, de mindenképpen
mást, mint amilyennek Arden Bensenhaver bizonyult.
Mindenekelőtt azért volt hálás neki, hogy idős ember

478
– benne járt a hatvanban nyilvánvalóan –, s hogy úgy
viselkedik, akár a nagybátyja, vagy még annál is
öregesebben. Akár a nagyapja. Megkönnyebbült, úgy
érezte, semmi baja már, és mikor fölegyenesedett és
hátrált egy lépést, akkor látta, hogy Bensenhaver
arcát és inge nyakát összekente. Bensenhaver
azonban vagy nem érezte, vagy ügyet sem vetett rá.
– No, hadd látom – mondta a kisfőnöknek, azzal
gyengéden rámosolygott Hope-ra, és ment a dolgára.
– Jézus Mária! – sopánkodott a szerencsétlen
autós. – Nézze meg, az istenért, mi ez? A mája? A
mája lesz, nem? – A pilóta bambán meresztette a
szemét, azért Bensenhaver mindkettőjüket megfogta a
vállánál és ellódította onnét. Meg is indultak a kocsi
fara felé, ahol Hope törölgette magát, Bensenhaver
azonban rájuk reccsent: – Hagyják békén Mrs.
Standisht! Maga meg menjen és rádión mondja be,
hol vagyunk – utasította a pilótát. – Mentőkocsit vagy
mit küldjenek ki. Mrs. Standisht magunkkal visszük.
– Ezért elég lesz, ha nejlonzacskót küldenek –
mutatott a kisfőnök Oren Rathra. – Meg kanalat,
amivel összekotorjuk.
Szó se róla – mondta Arden Bensenhaver, majd
jobban belenézett a vezetőfülke belsejébe, és
elfüttyentette magát.
– Közben történt, amíg... – kérdezte volna a
kisfőnök.
– Közben – vágta el kérdését Bensenhaver, azzal
benyúlt az iszonyú mocsokba a gázpedálhoz. Nem
látszott rajta undor, amikor a kést előhúzta, a
zsebkendőjébe csomagolta és eltette.
– Nini! – súgta oda a kisfőnök cinkosan. – Tetszett

479
már olyat látni, hogy az erőszakoló gumit húzott
volna?
– Nemigen – hagyta rá Bensenhaver –, bár történt
olyan is.
– Énnekem gyanús – mondta a kisfőnök és
hüledezőn nézte, hogy Bensenhaver a hegye alatt
megfogja az óvszert, összecsippenti és úgy kapja le,
hogy egy csöpp nem csordul el belőle, aztán a
fénynek tartva vizsgálgatja. Majd akkora volt, mint a
teniszlabda, és szorításra sem eresztett a vérből,
amely megtöltötte.
Bensenhaver elégedettnek látszott. Csomót kötött a
gumira, ahogy a léggömb szájára szokás, és amilyen
messzire csak tudta, bedobta a babtáblába.
– Nehogy még azzal álljon elő valaki, hogy nem
történt erőszak – mondta a kisfőnöknek félhangosan.
– Érti?
A kisfőnök válaszára nem is várt, fordult és ment
vissza Mrs. Standishhez.
– Mennyi idős volt ez az... ember? – kérdezte tőle
Hope.
– Elég idős – felelte Bensenhaver. – Talán
huszonöt vagy huszonhat – fűzte hozzá, mert nem
akarta kisebbíteni Mrs. Standish érdemét. Legalább a
maga szemében nem. Majd intett a pilótának, hogy
segítse fel Mrs. Standisht a helikopterre, és a
kisfőnökhöz fordult: – Maga maradjon itt a tetemmel
meg ezzel a szerencsétlen flótással.
– Nem vagyok szerencsétlen flótás – nyavalygott
az autós. – Maga látta volna azt a véres nőt ott
térdepelni az útfélen...
– És a dobozkocsitól tartson távol mindenkit –

480
hagyta meg Bensenhaver.
Az úton ott hevert Mrs. Standish férjének inge –
Bensenhaver felkapta, úgy szaladt a helikopterhez a
köpcösek kacsázó lépteivel. A kisfőnök meg az autós
nézte, amint bemászik, majd amint a helikopter
megemelkedett, az enyhe tavaszi napfényt mintha
elvitte volna. Egyszerre nem volt mit tenniük. A
vezetőfülkébe nem telepedhettek – az autós kocsijába
csak a sáron át juthattak volna. Azért kinyitották a
dobozkocsi hátsó ajtaját, ott ültek le a rakodótér
peremére.
– Ugyan kér-e autómentőt nekem? – tűnődött az
autós.
– Alighanem elfelejti – válaszolta a kisfőnök.
Bensenhaveren járt az esze. Csodálta is, tartott is
tőle, a megbízhatóságában is kételkedett. A nyomozás
törvényességének kérdése például megfontolandó lett
volna, azonban a kisfőnök teendői bokrosak lévén,
maga sem gondolkodott el ezen soha.
Az autós a dobozkocsi belsejében kóválygott, ami
bosszantotta a kisfőnököt, mert rázkódott ültében a
rakodószín peremén. Az autós ugyan kerülte a
sarokba vetett büdös pokrócot, de a vezetőfülkébe
tekintő sárfoltos, poros ablakot megtörölgette, hogy
időről időre pillantást vethessen Oren Rath kibelezett
tetemére. A vér már rászáradt, és az ablak homályos
szemén át a holttest színe és fénye olyan volt, akár a
tök. Az autós elunta az ácsorgást, és leült a kisfőnök
mellé – akkor meg az kelt fel, hogy besandítson a
vezetőfülkébe.
– Mondok magának valamit – szólalt meg az autós.
– Csak látni lehetett, hiába volt rongyos, hogy formás

481
asszony ez.
– Szó se róla – hagyta rá a kisfőnök. A válaszra az
autós megint felkelt, és róni kezdte a dobozkocsi
belsejét, majd a kisfőnök unta el, és visszaült a
helyére.
– Már ne haragudjon az ilyen beszédért – mondta
az autós.
– Én nem haragszok – mondta a kisfőnök.
– Mert én nem azt akartam mondani, hogy
megértem az olyat, aki meg akarja erőszakolni –
bizonykodott az autós.
– Tudom én, hogy mit akart mondani meg mit nem
– válaszolta a kisfőnök, mert bármekkora zavarban
volt maga is, az autós együgyűsége, úgy érezte,
rászorítja, hogy a Bensenhavertől tanult megvetéssel
sújtsa.
– Biztos lát ilyet sokat – vélte az autós tisztelettel.
– Mármint erőszakot meg gyilkosságot.
– Látok épp eleget – jelentette ki a kisfőnök
méltóságosan, bár nem látott még soha egyet sem.
Meggondolta most, hogy ezt az elsőt is Bensenhaver
szemével látta félig-meddig, s a gondolat még jobban
megzavarta. Úgy érezte, illő, hogy eltérjen a
véleménye Bensenhaverétől.
– Hát tetszik tudni – szólalt meg újra az autós, és
ismét benézett a vezetőfülkébe –, én is láttam egyet s
mást a katonáéknál. De ilyet soha.
A kisfőnöknek erre nem volt mit mondania.
– Szerintem ez olyasmi, mint a háború – állapította
meg az autós. – Vagy mint a tábori kórház.
A kisfőnöknek megfordult a fejében, hogy talán
mégse nézegesse ez a tökfej a tetemet szabadon.

482
Viszont kinek árt vele? Rathnak ugyan nem. Akkor a
dinnye családjának? Vagy a rendőrségnek? Meg nem
mondhatta. Bensenhaver talán eltiltaná az ablaktól?
– Tessék mondani, egy személyes kérdésért nem
tetszene megharagudni? – kérdezte az autós.
– Nem én – felelte a kisfőnök.
– Mert én azt kérdezném, hova lett a koton?
– Miféle koton? – meredt rá a kisfőnök.
Bensenhaver józan eljárását ugyan kétségbe vonta ő
is, de e tekintetben igazat szolgáltatott neki. Ha
Bensenhaver szerint olyan a világ, hogy a nemi
erőszak égbe kiáltó vétek, jobb, ha nem enyhíti
semmi. Hát úgy legyen.

E pillanatban Hope Standish is biztonságban

érezte magát Bensenhaver világában. Ott emelkedett
s merült az oldalán a mezők fölött, és csak azon
igyekezett, hogy émelygésén úrrá legyen. Eszmélt a
testére újból – szagára és apró sajdulásaira, sőt
undorodott volna tőle, ha nem ül itt vele ez a derűs
rendőr, és nem csodálja leplezetlenül vadállati
sikerét.
– Nős, Mr. Bensenhaver? – kérdezte tőle.
– Nős vagyok, Mrs. Standish. Nős.
– Nagyon szépen bánnak velem, de én most azt
hiszem, rosszul leszek.
– Hát persze – mondta Bensenhaver, azzal
felkapott egy zacskót a lába mellől. Zsírpapír volt a
pilóta uzsonnájának, s a benne maradt néhány szem
burgonyaszirom szinte áttetszővé tette. Bensenhaver
szinte a tulajdon kezét is látta a zacskón keresztül. –

483
Tessék – nyújtotta. – Ne zavartassa magát.
Hope addigra már öklendezett. Kikapta a zacskót
Bensenhaver kezéből és elfordult. Mintha nem lett
volna elég a zacskó mindahhoz a rondasághoz, ami
kikívánkozott belőle. Bensenhaver egyik súlyos kezét
a hátán érezte, a másikkal egy hajfürtjét fogta el a
zacskó szájától. – Úgy is kell – biztatta. – Ki vele,
mindjárt megkönnyebbül, meglátja.
Hope-nak eszébe ötlött, hogy valahányszor Nicky
hányna, ő is így biztatja. Bámulta Bensenhavert, hogy
még a hányásban is diadalát látja, de azt meg kellett
hagynia, hogy sokkal jobban lett csakugyan. Az
egyenletes emelkedés-merülés megnyugtatta eztán,
akár Bensenhaver száraz, nyugalmas keze a tarkóján.
Amikor a zacskó oldala kifakadt, Bensenhaver szinte
dicsérően mondta: – Semmi baj, Mrs. Standish!
Minek is a zacskó! A Nemzeti Gárdáé a helikopter.
Majd a Nemzeti Gárda kitakarítja. Elvégre mire
tartjuk a Nemzeti Gárdát?
A pilóta rezdületlen arccal vezetett.
– Micsoda napja volt, Mrs. Standish! –
csodálkozott rá újból Bensenhaver. – Büszke lesz a
férje magára! – Bár elgondolta közben, hogy efelől
jobb lesz meggyőződnie. Beszélnie kell Standishsel.
Arden Bensenhaver tapasztalata szerint ugyanis a
férjek nem feleségük sikerét ünneplik az erőszakban.

484
 16
Első gyilkos
„Hogyhogy »Első fejezet«? – Írta Garpnak a
szerkesztője, John Wolf. – Kell ebből a végből még? Sok
már így is! Mit akarsz még hozzáfűzni?”
„Lesz még – írta vissza Garp –, majd meglátod.”
– Nem akarom meglátni – mondta John Wolf Garpnak
telefonon. – Hagyd abba. Legalább tedd félre. Miért nem
utaztok egyet inkább? Neked is, Helennek is jót tenne
szerintem. Duncan is utazhatik már, nem?
Garp azonban nemcsak állította, hogy a Bensenhaver
szerint a világ regény lesz, hanem követelte, hogy John
Wolf az első fejezetét adja el egy folyóiratnak. Ügynököt
sosem tartott Garp. Írásaival csupán John Wolf
foglalkozott, és intézte szerzői jogügyeit is, akárcsak Jenny
Fieldsnek.
– Ezt adjam el? – berzenkedett John Wolf.
– Ezt hát – mondta rá Garp. – Hadd legyen a regénynek
híre.
Első két könyvéből is adtak el folyóiratoknak
szemelvényeket. John Wolf azonban próbálta megértetni
Garppal, hogy ez az első fejezet egyrészt kiadhatatlan,
másrészt a lehető legrosszabb hírverés – ha ugyan
valamelyik fejre ejtett könyvkiadó jelentkeznék a
regényért. Magyarázta, hogy Garpnak „kicsiny, de
komoly” az írói híre, mivel első két regényét a kritika
kedvezően fogadta – és olvasótábora ugyancsak „kicsiny,
de lelkes”. Garp kijelentette, hogy „kicsiny, de komoly”
hírére fütyül, bár tudta, hogy John Wolf éppen ekörül
bábáskodik.

485
 – Inkább legyek gazdag, hogy fütyülhessek gyulladt
szemű olvasóim komolyságára – mondta John Wolfnak.
Csakhogy akadt-e már író, aki fütyülhetett olvasóira?
Garp úgy gondolta, pénzért védett lehet a való világ
rémségétől. Várat képzelt, amelyben meg nem érinti „az
élet alja” sem őt, sem Duncant és Helent, sem születendő
gyermeküket.
– Miféle rémálom ez? – bámult rá John Wolf.
Kérdezte ezt már Helen is, Jenny is. Jenny Fieldsnek
azonban tetszett a Bensenhaver szerint a világ első
fejezete. Kivált helyénvalónak ítélte a fontossági
sorrendet: hogy a fejezet hősének kit tett meg, hogy
erkölcsi felháborodása jól elhelyezett, hogy a „kéjvágy”
kellően nevetségessé válik. Garpot Jenny dicsérete jobban
zavarta John Wolf lesújtó véleményénél. Irodalmi ízlése
volt az mindenekelőtt, amit Garp az anyjában gyanúsnak
ítélt.
– Tessék, hasonlítsd össze az ő könyvével! – biztatta
Helent. Helen azonban ígérete szerint nem ereszkedett
összehasonlításokba, mert Garp új regényének egy szavát
sem volt hajlandó elolvasni.
– Miért gazdagodna meg egyszerre? – tudakolta John
Wolf Helentől. – Miféle új rögeszme ez?
– Nem is tudom – mondta Helen –, de azt hiszem,
védelemre vágyik.
– Védelemre? – hüledezett John Wolf. – Mitől? Kitől?
– Várd meg a könyv végét – intette türelemre Garp a
szerkesztőjét. – A pénznek nincs szaga. Én ezt a könyvet
pénzért írom, te pedig pénzért adod el. Hogy neked
tetszik-e vagy nem, az engem nem érdekel.
– Én nem vagyok zugkiadó – tiltakozott John Wolf –, te
pedig nem vagy zugíró. Öreg hiba, hogy erre én

486
figyelmeztetlek. Garp nemcsak a lelkébe gázolt bele,
hanem kioktatta a pénz felől, holott ahhoz John Wolf
sokkal jobban értett. John Wolf azonban tudta azt is, hogy
Garp sokat szenvedett, és remélte, hogy jó író lévén, jobb
könyveket is ír majd s azokat kiadhatja.
– A pénznek nincs szaga – hangoztatta Garp. – Ha
ízléstelennek ítéled a könyvet, annál könnyebben elsózod.
– Az ízléstelenség sem biztos recept – állapította meg
John Wolf szomorúan. – Senki meg nem mondhatja, mitől
kelendő a könyv.
– Ezt a bölcsességet már hallottam – válaszolta Garp.
– Nincs jogod így beszélni velem, barátoddal – mondta
John Wolf, és Garp tudta, hogy igaza van. Azért letette a
telefonkagylót; nem válaszolt többé levelekre, és két héttel
Helen szülése előtt pontot tett a Bensenhaver szerint a
világ végére.
A Jenny segítségével megszült harmadik gyerek lány
lett, ilyenformán megtakarította szüleinek azt a fáradságot,
hogy olyan nevet találjanak neki, amelyik nem emlékezteti
őket Waltra. Jenny Garp lett – ezt a nevet vette volna fel
Jenny Fields is, ha Garp megszerzése során a kitaposott
úton jár.
Jenny így is örült, hogy nem marad kutyára a neve. –
Bár abból zavar keletkezhet – töprengett el –, hogy ketten
szaladgálunk a házban.
– Nekem úgy is mindig „anyu” maradsz – vigasztalta
Garp. Arra nem emlékeztette, hogy Jenny nevére már ruha
is hallgat, mivel egy ruhatervező róla nevezte el az egyik
ruhafantáziáját. New Yorkban fel is kapták vagy egy évre.
Fehér ápolónői egyenruha volt, bal melle fölött piros szív
virított. SZÍVVEL-LÉLEKKEL JENNY FIELDSÉ – ez
volt a szívbe hímezve.

487
 Éppen csak Helen nem fűzött szót Jenny Garphoz. Hálás
volt, mert úgy érezte, hogy a szülés gyásza terhétől
szabadította meg.
A Bensenhaver szerint a világ, amely Garppal tette
ugyanezt, New Yorkba került, és John Wolf olvasta el,
többször egymás után. Elintézte, hogy első fejezete olyan
pornómagazinban jelenjen meg, hogy könyvének bukása
felől Garpnak ne lehessen kétsége. A magazin az Elágazás
címet viselte, és kipúposodott Garp kamaszkorának „maci
a málnásban”-féle képeitől, ez a száma pedig az erőszakos
közösülést és a rámért bosszút szemléltette. Garp először
a szemére hányta John Wolfnak, hogy szántszándékkal adta
el a fejezetet éppen ennek a lapnak, be sem kopogtatott
vele a különb folyóiratokhoz. Wolf azonban állította, hogy
végigpróbálta mindet, és csak akkor folyamodott a
pornómagazinhoz, amikor már minden madzag elszakadt. S
íme, történetét véresen rikoltó trágárságnak értelmezték.
– Pedig nem erről van szó – bizonykodott Garp. – Majd
meglátod.
Garp maga is gyakran eltűnődött az Elágazás-ban
megjelent első regényfejezete során. Olvasta-e valaki?
Aki ilyen magazint megvesz, olvassa-e a szöveget
egyáltalán?
– Mikor kirázták a képek fölött, akkor talán
nekiereszkednek – vélekedett John Wolfnak írott
levelében, és azzal folytatta az eszmefuttatást, hogy talán
ez az ernyedt lelkiállapot az olvasás legalkalmasabb
ideje. – De hátha megalázott az olvasó és bűntudattal
küzd? Az már nem volna szentelt ideje az olvasásnak. Az
írásnak meg éppen nem, annyit tudok.

488
 A Bensenhaver szerint a világ a férjnek, Dorsey
Standishnek arról a reménytelen vágyáról szól, hogy
feleségét és gyermekét megmentse a vadállati világtól –
ezért fogadja fel Arden Bensenhavert, akit a rendőrség
nyugállományba helyezett törvénytelen őrizetbe vételei
miatt, hogy a Standish családdal éljen egy fedél alatt, mint
valami fegyveres nagybácsi.
A szeretetre méltó családi testőrrel először Hope-nak
gyűlik meg a baja. Bár a való világ legrosszabbját neki
kellett megtapasztalnia, mégis férje tart igazán a világtól.
Mikor Hope nem tűri Bensenhaver állandó társaságát,
Standish a ház körül röpdöső angyalnak tartja meg és
fizeti. Ezután Nicky nyomában kell járnia. Bensenhaver
azonban szeszélyes pásztora a gyereknek, és iszonyú
emlékei annyira hatalmukba kerítik, hogy olykor
fenyegetőjévé válik inkább a családnak, mintsem
védelmezőjévé. Regénybeli jellemzése szerint „az utolsó
fénysugárban bujdosó kivénhedt vizsla, éjszakán innen,
estén túl”.
Hope azt reméli, hogy egy második gyerekkel
megenyhíti férje rettegését. A gyerek megszületik, azonban
mintha Standish üldözési mániája is megkölykezett volna:
már nem támadástól félti feleségét és gyermekeit, inkább
attól tart, hogy feleségének van valakije. Ráeszmél, hogy
őt a hűtlensége jobban sértené, mintha megerőszakolnák
(újból). Kételkedni kezd Hope iránti szerelmében, de
tulajdon magában is. Bűntudattól gyötrötten könyörög
Bensenhavernek, kémlelje ki Hope-ot, és szerezzen neki
bizonyosságot. Az öreg rendőr azonban unja a Sanda
Janda szerepét, és azzal érvel, hogy őt a család
biztonságáért fogadták meg, nem pedig azért, hogy a
család tagjait szabad választásában korlátozza. Dorsey

489
Standish elveszti a fejét Bensenhaver támogatása nélkül.
Egyik éjszaka őrizetlenül hagyja gyermekeit, mikor a
felesége után ólálkodik, és a kisebbik megfullad Nicky
rágógumiján.
Tombol a bűntudat, mint Garp valahány regényében.
Hope-ot pusztítja a lelkiismeret, mert csakugyan találkája
volt (bár ennyi gyötrés után ugyan ki csodálkozhat?),
Bensenhavert pedig, a felelősségébe gárgyult őrangyalt a
guta üti. Fél fele megbénulván visszakerül Standishékhez.
Dorsey érte is felelősnek érzi magát. Hope újabb gyereket
akar kierőszakolni, csakhogy férje tehetetlenné vált a
gyötrődésben. Rááll azonban, hogy Hope „gyereket
szerezzen” a szeretőjétől, mint mondja, de a kapcsolatot
ne folytassa (a sors fintora, hogy Jenny Fields a regénynek
éppen ezt a részét ítélte hihetetlennek.)
Dorsey Standish ismét összehasonlítana, „az élettel
folytatott kísérletül inkább, mint az életben”, írta Garp.
Hope az ilyen laboratóriumi helyzetet nem viseli – vagy
van szeretője, vagy nincs. Dorsey a gyerekbeszerző
találkák idejét és hosszát is meghatározza, közben él a
gyanúperrel, hogy Hope az ő menetrendje szerint is
találkozik szeretőjével meg titokban is. Riasztja az
elhülyült Bensenhavert, hogy a ház táj át kerülgeti valaki
nemi erőszak vagy gyermekrablás szándékával, és már a
szomszédok is figyelmessé lettek rá.
Dorsey Standish azonban csak nem nyugszik,
razziaszerűen jár haza a legváratlanabb időkben. Hope-ot
ugyan nem kapja semmin, de Bensenhaver rajtakapja őt. A
hülyeségében is ravasz, szélütötten is fürgén kerekező
Bensenhaver módszerei változatlanul törvénytelenek,
olyannyira, hogy Dorseyt tizenkét lövetű forgópisztolyával
két méternél kisebb távolságból lövi meg. Dorsey az

490
emeleti öltözőszoba szekrényében rejtőzött el, és zajt
csapott felesége cipői közt, amíg azt várta, hogy Hope
majd a hálószobából telefonál és kihallgathatja. Sorsát
persze megérdemelte.
Sebe halálos. A veszett vén Bensenhavert elviszik a
háztól. Hope a szeretője gyermekével várandós. Amikor
megszületik, először a tizenkét éves Nicky tapasztalja,
hogy a családi feszültség megenyhült. Az életüket
megrontó rettegéstől megszabadultak. Hope jól elboldogul
két gyermekével, még a vén Bensenhaverrel is, aki úgy él,
képzeleg és tajtékzik az ön- és közveszélyes aggok
házában, mint akibe beleszáradt a lélek. Hope a
gyerekekkel gyakran látogatja. Nemcsak jószívűségük
viszi őket, mert jószívűek is, hanem tulajdon ép elméjük
megbecsülése. Hope-ot a szívós természete meg a két
gyereke végül arra is rávisz, hogy derűsen tekintsen a
vénember tombolására.
Az ön- és közveszélyes aggok furcsa háza egyébként
meghökkentően hasonlított a kutyafői kórházhoz.
A végeredmény, hogy „Bensenhaver szerint a világ”
nem annyira téves vagy torz, mint amennyire aránytalan,
mert a világnak igenis több érzéki öröm és melegség kell.
Dorsey Standish „sem élt a való világhoz híven”, mert
felesége és gyermekei iránt érzett gyengéd szerelmében
sebezhetővé vált – Bensenhaverrel együtt mindkettőjükről
elmondható, hogy „nem erről a világról valók”. Mert erre
a világra születni eleve védetten kell.
Hope-nak s az olvasónak egyaránt az a reménye, hogy
gyermekeiknek különb élet jut. A regény azt sugallja, hogy
a nők felvértezettebbek félelem és brutalitás ellen, és
szerelmük sem teszi őket oly törékennyé. Hope úgy
emelkedik ki a műből, mint a gyenge férfiak világának

491
megváltója.

John Wolf viszont New Yorkban kotlott a kéziraton, és

azt remélte, hogy Garp nyelvének gyomorszorongató
realizmusa, szereplőinek feszültsége menti meg a könyvet
a ponyva sorsától. Másrészt, okoskodott Wolf, Rettegés az
élettől címmel óriási nappali tévésorozatot lehetne belőle
írni nyomorékoknak, nyugdíjasoknak és iskolába nem járó
gyerekeknek. John Wolf végül mégis oda lyukadt ki, hogy
a Bensenhaver szerint a világ, gyomorszorongató
realizmus ide vagy oda, pornóponyva.
Jóval később Garp is egyetértett vele abban, hogy a
legrosszabb munkája ez. „Csak hát a szaros világ az első
kettőt nem becsülte meg – írta John Wolfnak –, azért
ütöttem rajta egyet.” Garp többnyire ilyen viszonyban volt
a világgal.
John Wolf legfőbb gondja mégis az volt, hogy
megokolhassa a könyv megjelenését. S volt egy szinte
csalhatatlan módszere az olyan művekkel, amelyek nem
nyerték meg a tetszését. A kiadóban irigyelték is azért a
híréért, hogy mindig megszimatolja, melyik mű lesz
sikeres. Mert ha ő megmondta – akár jó volt a könyv, akár
csak tűrhető vagy éppenséggel tűrhetetlen –, hogy sikert
arat, úgyszólván sose fogott mellé. Sikeres könyv persze
jelent meg sok az ő szerkesztői ámenje nélkül is, azonban
soha sikertelennek nem bizonyult az olyan, amelyet ő
sikeresnek jósolt.
Senki nem tudta jóslatainak titkát.
Először Jenny Fieldsnek jósolta meg a sikert, majd
utána egy-két évente mindig befutott egy könyve.
Dolgozott egy asszony a kiadóban, aki egyszer azt

492
találta mondani John Wolfnak, hogy ő még letehetetlen
könyvet nem látott. John Wolfot, mint afféle könyvimádót
bosszantotta a dolog, és évekig adogatott ennek az
asszonynak könyveket, jót s rosszat vegyesen – de a sorsa
mindeniknek az lett, hogy az asszony elaludt rajtuk. Meg is
mondta, hogy nem szeret ő olvasni, Wolf azonban nem
fogyott ki a türelemből. Senki más a kiadóban nem
nyomott volna könyvet a kezébe, a véleményére meg
éppen nem volt kíváncsi senki. Az asszony úgy tett-vett a
kiadóban elheverő könyvek közt, minta nem dohányos a
hamutartók rengetegében. Takarítónő volt. Naponta
kiürítette a papírkosarakat és kitakarította a szerkesztőségi
szobákat munkaidő után. A folyosók futószőnyegeit hétfőn
porszívózta, a könyvtárlókat kedden törölgette, a titkárnők
asztalán szerdán tett rendet, a mosdókat csütörtökön
ganézta ki, és péntekente mindent befújt légfrissítővel,
hogy a hét végén legyen ideje a holmiknak megüdülni,
magyarázta John Wolfnak, és a következő héten kellemes
illat fogadhassa a munkatársakat. John Wolf évek óta
elnézte ezt az asszonyt, de soha rajta nem kapta, hogy a
maga jókedvéből könyvet forgatott volna.
John Wolf aztán kísérleti nyúlként alkalmazta
nemszeretem könyveihez – s próbaként az olyanokhoz is,
amelyekért lelkesedett. És már-már kedvét szegte az
asszony következetessége, amikor egyszer utoljára még
próbát tett A kétes nemmel, Jenny Fields élettörténetével.
A takarítónő a kéziratot elolvasta egyik napról a
másikra, és kérte John Wolfot, juttasson neki is egy
példányt belőle, ha majd megjelenik, mert ő elolvasná
újból.
John Wolf ezután mindig kikérte az asszony véleményét.
Nem is kellett csalódnia. A legtöbb könyv nem tetszett

493
neki, de ha valami tetszett, afelől John Wolf tudhatta, hogy
sok más olvasójának is tetszeni fog.
Szinte szokásból nyomta már a kezébe a Bensenhaver
szerint a világ-ot, aztán hazament és gondolkodóba esett.
Megpróbálta többször is felhívni az asszonyt, hogy
megmondja: jobb, ha nem is fárad vele, mert eszébe jutott
első fejezete, s hogy ez az asszony nagyanya és persze
anya is, végül pedig, mert nem tudja, hogy a kapott
olvasnivalókért is fizetik. Csupán csak John Wolf volt a
tudója, miért húzott az asszony a takarításért úri fizetést.
Az asszony maga azt gondolta, hogy jó takarítónőnek jó
pénz jár.
Jillsy Slopernek hívták, és John Wolf ámultan
állapította meg, hogy a New York-i telefonkönyvben
egyetlen Sloper sincs, nemhogy J. névjeles. A Sloperek,
következtetett, nyilván éppúgy irtóznak a telefonkönyvtől,
mint Jillsy a könyvektől. Azért bejegyezte a hétfői napra
határidőnaplójába, hogy reggel első dolga legyen
bocsánatot kérni tőle. A keserves hétvégét pedig levél
szövegezésével töltötte, amelyben tudtára adta volna T. L.
Garpnak, hogy a tulajdon érdekében, ne pedig a kiadó
érdekében tekintsen el a Bensenhaver szerint a világ
megjelentetésétől.
Keserves hétvége volt, mert John Wolf szerette Garpot
és hitt benne. Azt is tudta róla, hogy senki olyan barátja
nincs, aki elháríthatná feje fölül a hitelvesztés
veszedelmét – márpedig a jó barátok egyebek közt erre is
valók. Alice Fletcher annyira bálványozza, hogy
tántoríthatatlan híve minden leírt szavának is – s ha valami
mégse tetszenék neki, elhallgatná. Roberta Muldoon
irodalmi ítélete viszont újdonsültebb a neménél is. Helen
meg el nem olvasná a regényt semmi pénzért. Jenny Fields

494
pedig hiába nem elfogult fia iránt az anyák módján, ízlése
gyanússá tette már akkor, amikor a sikerültebb műveit
ledorongolta. Jenny gyöngéje, gondolta meg John Wolf, a
könyv tárgya. Ha a tárgy fontosnak tetszik Jenny szemében,
fontos a könyv is. Jenny Fields pedig úgy ítélte most, hogy
fia műve korlátolt férfiak félelmeiről szól, amelyekkel
nőknek szereznek szenvedést. Azzal nem foglalkozott,
milyen a fia könyve.
Ez volta bökkenő éppen. Ha Jennynek tetszik a
Bensenhaver szerint a világ, az akár biztosítéka lehet az
ízlésborzoló könyv sikerének – John Wolf azonban tudta,
akárcsak Garp, hogy Jennyből félreértések sorozata csinált
politikai figurát.
Wolf annyit törte a fejét a levélen, hogy hétfőn reggel
elfelejtette megnézni a határidőnaplóját, s ezért nem sietett
elébe Jillsy Slopernek a bocsánatkéréssel. Hanem Jillsy
egyszerre ott állt véreres szemmel, másnaposan, és a
Bensenhaver szerint a világ kézirata a kérges barna
kezében remegett.
– Istenkém – rebegte a szemét forgatva.
– Jaj, Jillsy – nézett rá John Wolf –, ne haragudjon rám!
– Istenkém! – visszhangozta Jillsy. – Kutyább hétvéget
én még nem értem! Álom nem jött a szememre, egy falat a
gégámon le nem ment, de még a temetőbe se jutottam ki a
rokonok látogatására!
Jillsy Sloper hétvégéjének kívánatos rendje szeget ütött
ugyan John Wolf fejébe, mégsem szólt, csak hallgatta, akár
az orákulumot.
– Eszeveszett ember ez – állapította meg Jillsy. – Mert
én azt mondom, ilyen könyvet nem írt még ember fia!
– Nem kellett volna odaadnom, Jillsy – szabadkozott
John Wolf. – Elfelejtkeztem az első fejezetéről.

495
 – Az első fejezet még megjárja – ítélkezett Jillsy. – Az
még csak-csak. Engemet a tizenkilencedik fejezet vert a
földhöz. Az, bizony isten! – sopánkodott.
– Elolvasta mind a tizenkilenc fejezetet? – bámult rá
John Wolf.
– Mivelhogy többet nem tetszetett adni – válaszolta
Jillsy. – Istenkém, hát van ebből még?
– Nincsen – nyugtatta meg John Wolf. – Ennyi és nem
több.
– Úgy van jól – mondta ki Jillsy. – Nincs ezen a csonton
több rágnivaló. A meggárgyult vén rendőrt betette a többi
közé, ahová való, a megveszekedett férjnek meg szétlöveti
a fejét. Az ilyen férjjel, én meg is mondom, akkor jár az
ember a legjobban, amikor a fejét széjjellövik.
– Hát mindent elolvasott belőle? – álmélkodott John
Wolf.
– Istenkém! A férje, az meg úgy tett neki, minthogyha
őtet kényszerítették volna meg! – háborgott Jillsy. – Rávall
a férfiakra! Egyik pillanatban megkényszerítik az embert, a
másikban meg azon abajognak, kinek adja oda az ember
jókedvéből! Mi közük hozzája, ha akár így, akár úgy?
– Hát én nem is tudom – mondta John Wolf, és
tanácstalanul bámult. – Szóval nem tetszett a könyv.
– Hogy tetszetett-e? – visszhangozta Jillsy. – Mi
tetszetett volna rajta?
– Mégiscsak elolvasta – vetette ellene John Wolf. –
Miért olvasta el?
– Istenkém – sóhajtotta Jillsy, mintha John Wolfon
sajnálkozna, amiért ilyen tökkelütött. – Spekulálok néha,
tetszik tudni, mi végre ezek a könyvek, amiket szerkeszteni
tetszik a szerkesztő úrnak – mondta a fejét ingatva. – Néha
elspekulálok, miért a szerkesztő úrnak tetszik szerkeszteni

496
és miért én ganézom a mosdókat. Ha ugyan azért nem,
hogy én szívesebben ganézok, mint olvasom azt a sok
könyvet. Istenkém! – sóhajtotta Jillsy.
– Ha egyszer utálta, miért olvasta el? – szorongatta
tovább John Wolf az egyenes válaszért.
– Azért, amiért minden mást – felelte Jillsy. – Hogy
megtudjam, mi lesz a végén.
John Wolf rámeredt.
– A legtöbb könyvbe tudni, hogy nem lesz a végén
semmi – magyarázta Jillsy. – Azt én már úgy tudom! Más
könyvekbe meg azt tudni, mi lesz! Elolvasni se kell. Ebbe
a könyvbe – rázta meg a kéziratot Jillsy – azért tudni, hogy
valami lesz, mert annyira farral indul neki! De hogy mi
lesz, azt csak az tudhatja, aki a farával spekulál!
– Szóval azért olvasta el, hogy megtudja, mi lesz a
vége?
– Hát mi végre az olvasás mégis, tessék mondani? –
válaszolta Jillsy Sloper, azzal lecsapta a vaskos kéziratot
John Wolf asztalára, és megszorította nem éppen
darázsderekán a porszívó hosszabbító zsinórját, amelyet
hétfőnként öv gyanánt viselt. – De amikor könyv lesz
belőle – fűzte hozzá még a kézirathoz –, akkor tessen
szíves juttatni nekem is egyet, hogy meglegyen. Ha
lehetséges – toldotta meg a kérést szerényen.
– Szeretné, ha meglenne? – hüledezett John Wolf.
– Ha telik egy.
– Most, hogy már tudja, mi lett a vége – szorította
tovább John Wolf –, most már minek olvasná el újból?
– Hát... – nézett rá Jillsy zavarodottan, John Wolf pedig
zavarodottan nem látta még, legfeljebb álmosan –, hát
talán odakölcsönözném valakinek, hadd tudja meg az is,
milyen emberek élnek a világon.

497
 – Maga már újból el nem olvasná? – vizslatta John
Wolf.
– Hát tán nem végig – vélekedett Jillsy. – Vagy ha igen,
nem egyvégtében. – Zavartnak tetszett megint. –
Lehetséges – mondta lapos pillantással –, hogy inkább
csak részeket olvasnék belőle.
– Miért? – tudakolta John Wolf.
– Istenkém – sóhajtotta Jillsy fáradtan, mintha már elege
volna John Wolfból –, mivel olyan igaz! – zengte, akár a
vöcsök az éjjeli tó fölött.
– Igaz? – csodálkozott John Wolf.
– Istenkém, hát tőlem kérdi? – bámult rá Jillsy. – Ha
nem tudja, melyik könyv az igaz, melyik nem, akkor bizony
jobb lesz, ha munkát cserélünk! – Nagyot nevetett, és úgy
fenyegette John Wolfot a háromnyelvű hosszabbító
dugasszal, mint valami revolverrel. – Csak aztán tanulja
meg a szerkesztő úr, mikor tiszta egy mosdó – magyarázta
édesdeden, majd John Wolf háta mögé lépett, és
beletekintett a papírkosarába meg hogy mikor kell a
papírkosarat üríteni. A könyv, az akkor igaz, ha igaz –
szögezte le. – Akkor igaz, ha az olvasó azt mondja: „Így
tesznek bizony a büdösek akárhányszor, a szemem láttára!”
Akkor tudni, hogy igaz.
Azzal belehajolt a papírkosárba, kiszedett az aljáról
egy ív papírt, és begyűrte takarítóköténye zsebébe. Annak
a levélnek volt a fogalmazványa, amelyet John Wolf
próbált meg kiizzadni a hétvégén Garpnak.

Hónapokkal később, amikor a Bensenhaver szerint a

világ már a nyomdába került, Garp azt panaszolta John
Wolfnak, hogy a könyvet nincs kinek ajánlania. Walt
emlékének nem ajánlotta volna semmiképp, mert „a való

498
élet ilyen olcsó meglovaglása azt a látszatot kelti az
olvasó szemében, mintha a szerző tragikus ember volna”.
Anyjának sem ajánlotta, „mert miért csatlakozzak a Jenny
Fields neve körül zajló ingyencirkuszhoz?” Helen szóba
sem kerülhetett persze, és Garp röstelkedőn gondolta el,
hogy Duncannak sem ajánlhatja, ha nem engedné neki,
hogy elolvassa. Nem elég érett még a gyerek. De vajon ő
elég érett-e, ha olyasmit irkál, amit a gyerekeinek tilt?
Fletcheréket feszélyezné, ha a könyvet nekik, mint
házaspárnak ajánlaná – ha meg Alice-nak, akkor Harry
sértődik meg.
– Csak nekem ne ajánld – mondta John Wolf. – Ezt az
egyet ne.
– Rád nem is gondoltam – hazudta Garp.
– Hát Roberta Muldoonnak?
– Ennek a könyvnek végképp semmi köze Robertához –
jelentette ki Garp, bár meggondolta, hogy Roberta volna
az egyetlen, aki nem tiltakozna az ajánlás ellen. Milyen
fura olyan könyvet írni, amelynek az ajánlása majd
mindenkire nézve sértő! – Talán az Ellen-Jamesiánusoknak
ajánlom – töprengett elkeseredetten.
– Ne golyózzál ezen – ajánlotta John Wolf. – Nem éri
meg. Garp visszavonult magányos tépelődésébe.

Mrs. Ralphnak?

– ötlött az eszébe. Csakhogy az igazi nevét nem tudja

azóta sem.
Ott volna Helen apja, az ő régi derék edzője, Ernie
Holm – Ernie azonban nem értené, minek köszönheti a
megtiszteltetést. Meg aztán a könyv sem tetszene neki.
Garp szinte remélte, hogy nem kerül Ernie kezébe. Milyen

499
fura olyat írni, hogy a szerző reménye szerint minél többen
ne olvassák el! Legyen a

Haspóknak, a régi indulattal

– vagy

Michael Miltonnak, Kótya emlékezetére?

Itt elakadt. Senki más nem jutott az eszébe.

– Ismerek valakit – állt elő John Wolf megint –, akit
megkérdeznék, nem haragudna-e meg az ajánlásért.
– Roppant szellemes – morogta Garp.
John Wolfnak azonban Jillsy Sloper járt az eszében,
hiszen Garp a könyve megjelenését neki köszönhette
valójában.
– Nem akármilyen asszony – mondta John Wolf –, mert
rajongott a regényedért. Váltig állította, hogy „olyan igaz”.
Garp hegyezte a fülét.
– Odaadtam neki a kéziratot egy hétvégére, és étlen-
szomjan-álmatlan olvasta végig.
– Miért adtad oda neki?
– Rászabottnak tetszett – felelte John Wolf, mint afféle
jó szerkesztő, aki nem fecsegi ki a titkait.
– Nem bánom – állt rá Garp. – Mintha pucér lenne a
könyv ajánlás nélkül. Mondd meg neki, hogy örömet
szerezne vele. Közeli ismerősöd?
John Wolf rákacsintott Garpra.
– Miről jó az? – tudakolta Jillsy Sloper John Wolftól
gyanakvón. – Miről jó az, hogy nekem ajánlja a szörnyű
könyvét?
– Értésére adná a világnak, milyen nagyra tartja a maga

500
ítéletét – válaszolta John Wolf. – Nekem is megvallotta,
hogy mintha végig magára gondolt volna a könyv írása
közben.
– Istenkém – ámuldozott Jillsy. – Énrám? Mi végre?
– Elmondtam neki, miként vélekedett a könyvéről, és
szerinte maga az ő igazi olvasóközönsége.
– Mármint én? – hüledezett Jillsy. – Istenkém, ennek
elment a jódolga!
– Meg aztán nincsen is kinek ajánlania – bökte ki John
Wolf.
– Olyasmi ez, mint amikor esküvőn tanúskodik az
ember?
– Olyasmi – hagyta rá John Wolf.
– Nem az, hogy én írom a nevemet alája az ő művének?
– Dehogyis – tiltakozott John Wolf.
– Csak nehogy nekem aztán mégis – ingatta a fejét
Jillsy.
– Senki magának a szemére hányni nem fogja, hogy a
könyvben mit olvasott – nyugtatta meg John Wolf.
– Azért – mondta Jillsy.
John Wolf megmutatta neki, hova kerül az ajánlás. Ami
néhány könyvet kinyitogatott, az mind tetszett Jillsy
Slopernek, és sűrű bólogatása arra vallott, hogy barátkozik
a gondolattal.
– Csak nehogy találkozni kellessen vele – kötötte ki
még.
– Az tenné be az ajtót – mondta John Wolf, és Jillsy
helyeselt hozzá.

Még egy huszárvágás hiányzott, hogy a Bensenhaver

szerint a világ megkezdhesse útját azon a rejtelmes senki

501
földjén, ahol a „komoly” könyveknek éppúgy
bolyonganiuk kell egy darabig, mint az
„olvasmányosaknak”. John Wolf öreg róka volt, és tudta
jól, miféle élettörténeti célzásokra indul meg az olvasó
nyála.
Helen évekkel később megállapította, hogy a sikerét a
Bensenhaver szerint a világ csakis a borítóra nyomott
hirdetőszövegnek, szerkesztői szóval a fülének
köszönhette. John Wolf nem bánta, ha Garp maga ír fület a
könyveinek – ez azonban oly nehézkesre és mogorvára
sikeredett, hogy John Wolf maga gyürkőzött neki a
nemszeretem munkának.
„A Bensenhaver szerint a világ – így kezdődött a
szövege – olyan emberről szól, aki szeretteit borzalmaktól
félti, de amilyen helyzeteket félelmében teremt,
olyanokban meg is történnek a borzalmak valóban.”
„T. L. Garp – folytatódott a fülszöveg – a jeles
feminista Jenny Fields egyetlen fia.” John Wolf hátán
végigszaladt a hideg, amikor ezt a mondatot nyomtatásban
meglátta, mert bár ő írta, és jól tudta, miért, emlékezett,
hogy Garp számtalanszor elmondta: ezzel az életrajzi
adattal ne támasszák alá az ő érdemét. „T. L. Garp maga is
apa” – súgta meg a fül, és John Wolf a fejét rázva olvasta
tovább a szégyenletes kelletést „...és nemrégiben
ötesztendős fia tragikus halálát kellett elszenvednie. Ez a
fájdalmas mű a szerencsétlenség emlékével küzdő apa
lelkében fogant...” S így tovább.
Garp szerint az ilyen megokolások éppen nem indítanak
olvasásra. Ő utálja a legjobban, vallotta meg, ha
hánytorgatják, „mi az igaz”, vagyis „mennyire alapszik a
mű személyes élményen”. Ha tehát nem Jillsy Sloper
igazságát firtatják, hanem „az élethez” való hűséget. Garp

502
néha nagy türelemmel magyarázta, hogy valamely regény
élettörténeti alapja – még ha van is – legkevésbé érdekes
eleme a munkának. Az írás értéke, hangoztatta, a képzelet
igaza. A személyes emlékek – ”semmitmondó életünk
legfájdalmasabb sebei” – indításul a leggyanúsabbak. „A
regény sokkalta jobban szervezendő az életnél – írta Garp,
és megvetően emlegette „a sebek tárogatását”. Neki ne
mondják, hogy egy mű azért „fontos”, mert szerzőjének
életében fontos dolgok történtek. Semmi ok nincs egy
regénybe azért csempészni bele valamit, mert valóban
megtörtént. „Egyszer minden megtörténik valóban! –
füstölgött. – Regényben azért történjen valami, mert
elérkezett az ideje!”
– Mondhat nekem bármit, ami valóban megtörtént
magával – szegezte neki Garp egy újságírónőnek egyszer
–, én az eseményt úgy egyengetem ki, hogy a részletek
ragyogjanak. – Négygyermekes elvált asszony volt az
újságírónő, és egyik gyermekét rák emésztette. Garp látta
elszánt boldogtalanságát az arcán, hogy a bajából ki nem
mozdítható, azért megenyhülten folytatta: – Ha szomorú a
történet, vagy ha akár szívszaggató, én megművelem úgy,
hogy még fájdalmasabb legyen. – Garp azonban látta a
hitetlenségét, s azt is megfigyelte, hogy a jegyzése kihagy.
Nem is jelent meg nyomtatásban ez a mondata.
John Wolf is jól tudta, hogy a legtöbb olvasó minél
többet kilesne az író életéből. Azért írta Garpnak: „A
korlátolt képzeletek azt be nem veszik, hogy Te javítanál a
valóságon.” A Bensenhaver szerint a világ fülszövegében
tehát előbb fontossággal ajándékozta meg Garp személyét
(„a jeles feminista Jenny Fields egyetlen fia”), majd
érzelgős érdeklődést keltett a Garpot ért sorscsapás iránt
(„nemrégiben ötesztendős fia tragikus halálát kellett

503
elszenvednie”). Nem is bántotta különösebben, hogy ennek
a két adatnak Garp művészetére nézve semmi jelentősége
nincsen. Maga Garp vadította el John Wolfot a pénz
dicséretével.
„Nem a legjobb műved – írta Garpnak, amikor a
kefelevonatot megküldte. – Ráébredsz majd magad is.
Legsikeresebb műved mégis ez lesz, meglásd. El sem
gondolnád még, hányféle utálatos okon sarkallik műved
sikere, azért ajánlom, hagyd el az országot néhány
hónapra. További ajánlatom, hogy csak azokat a kritikákat
olvasd, amelyeket én küldök meg neked. S ha elül a por –
mert minden por elül egyszer –, hazajöhetsz, és a bankban
kellemes meglepetéssel szolgálnak majd. Reménykedhetsz
abban is, hogy a Bensenhaver sikerére sokan előveszik
első két regényedet, amelyekért sikert inkább érdemeltél
volna. Helentől kérj bocsánatot a nevemben, Garp, és tudd
meg Te is: érdeked tartottam a szemem előtt mindig. El
akartad adni ezt a könyvet, hát én eladom. A pénznek nincs
szaga, igaz-e?”
Garp nem tudta, honnan fúj a szél. Persze a fülek
levonatát nem kapta meg.
„Miért kéred a bocsánatot? – Írta vissza John Wolfnak.
– Ne nyavalyogj. Nyomjad.”
„Mivelhogy a pénznek szaga nincs”– válaszolta John
Wolf.
– Tudom, tudom – mondta Garp telefonon.
– Fogadd meg tanácsomat – mondta Wolf.
– Csakhogy én szeretem olvasni a kritikákat! –
tiltakozott Garp.
– Ezeken nem lesz mit szeretned – ígérte John Wolf. –
Kérlek, utazz el. – Majd Jenny Fieldsnek küldte meg a fül
kefelevonatát, azzal, hogy fogjanak össze, és Garpot

504
távolítsák el az országból.
– Utazz el, fiam – tanácsolta ezután Jenny is. –
Okosabbat nem tehetnél magad s családod érdekében. –
Helen szívesen meg is fogadta volna a tanácsot, hiszen
soha nem járt idegenben. Duncan olvasta apja első
elbeszélését, A Grillparzer penzió-t, és Bécsbe
kívánkozott.
– Bécs nem olyan ám a valóságban – figyelmeztette
Garp, bár a lábáról levette, hogy a gyereknek annyira
tetszik régi műve. Maga sem bánta volna már, ha utóbbi
műveire feleannyi szeretettel gondolhatna, mint A
Grillparzer penzió-ra.
– Minek hurcoljunk meg Európában egy újdonsült
csecsemőt? – panaszolta mégis. – Nem értem. Bonyolult.
Az útlevelek. Aztán a szerencsétlen gyereket mi minden
ellen kell beoltatni!
– Téged is be kellett volna oltatni sok minden ellen –
vágott vissza Jenny Fields. – A csecsemőn nincs mit
féltened.
– Hát nem látnád szívesen újra Bécset? – kérdezte
Helen.
– Helyszíni szembesítés a régi vétkekkel! – kurjantotta
John Wolf vidoran.
– Régi vétkekkel? – morogta Garp. – Tudja fene.
– Menjünk, apu! – könyörgött Duncan, és Garp soha
nem intette le könyörgő fiát. Belenyugodott, hogy utaznak.
Helen az első lelkesedésében belepillantott a
Bensenhaver szerint a világ kefelevonatába. Mindjárt az
ajánláson megakadt a szeme.

Jillsy Slopernek

505
 – Ki ez a Jillsy Sloper úgy mégis? – tudakolta Garptól.
– Én ugyan nem tudom – felelte Garp. Helen gyanakvón
ráncolta a homlokát. – Nem, nem – bizonykodott Garp. –
Johnnak valami barátnéja. Elmondta róla, hogy rajongott a
könyvért, letenni sem bírta. Wolf azt hiszem, égi jelet látott
a rajongásában. Az ajánlás ötlete tőle származik, de én
sem bánom.
– Hm – mondta Helen, azzal félretette a levonatot.
Magukban elképzelték John Wolf barátnéját. John Wolf
elvált még azelőtt, hogy őket megismerte, s bár felnőtt
gyerekeivel találkoztak, első és egyetlen feleségével nem.
John Wolf körül mindig keringett egy-két jól
megválasztott, fagyos fényű barátnő. Fiatalabbak voltak
nála egytől egyig, némelyikük a kiadói szakmában
dolgozott, de a legtöbbjük elvált, gyerekes asszony volt és
pénzes – legalábbis hordozták a pénz látszatát
valamennyien. Garp a legtöbbjére a finom illatáról, a
pirosítója ízéről és ruházkodása szembeötlő
választékosságáról emlékezett.
Sem Helen, sem Garp el nem képzelhette Jillsy Slopert,
egy fehér ember meg egy negyedvér fekete nászának
gyümölcsét – hogy tehát Jillsy nyolcadvér, azaz
egynyolcadában fekete. Bőre sápadt barna volt, akár a
diópáccal bekent nyers fenyődeszka, szálas és ébenfekete
haja őszült ráncos homlokába göndörített fürtjein. Szélébe
szabott, rövid törzse mellett két hosszú kar lóbált és bal
kezéről hiányzott a gyűrűsujj. A jobb orcáján végighúzódó
mély sebhelyről sejthető volt, hogy abban a csatában
szerezte, ahol elhagyta a gyűrűsujját. Egy fegyver műve is
lehetett a kettő – de rossz házasságé mindenképpen, bár
Jillsy sohasem panaszolta.
Negyvenöt esztendősnél több nem lehetett, mégis

506
hatvannak látszott. Termete leginkább a vemhes labradori
vizsláéra emlékeztetett, csoszogó járása pedig az örök
lábfájósokéra. Néhány év múltával majd annyira
elhanyagolta a mellében tapintott és soha meg nem
vizsgáltatott keménységet, hogy értelmetlen rákhalál vitte
el.
A telefonszáma azért volt titkos, mert valamikori férje
havonta gyilkossággal fenyegette azelőtt, és Jillsynek
elege lett a fenyegetőzésből – telefonra pedig azért volt
egyáltalán szüksége, hogy gyermekei hívhassák –
díjáthárítással – gyorssegélyekért.
– John Wolf ezért a könyvért mindent megtett, éppen
csak meg nem írta – mondta Helen.
– Bár meg is írta volna! – szakadt ki Garpból. Mióta a
kefelevonatot olvasta, eltelt kétséggel. A Grillparzer
penzió-ban, okoskodott, eléggé világos, hogyan működik a
világ. A Bensenhaver szerint a világ nemigen tudósított a
világról, s Garp öregedése jelét látta a hiányban. A
művész öregedése azonban érés, úgy tudta.
Garp és Helen a hűvösödő Új-Angliából kerekedett fel
a csecsemő Jennyvel meg a félszemű Duncannal –
Európából akkortájt indultak az utasok visszafelé.
– Miért nem várjátok meg a hálaadás ünnepét? –
tudakolta Ernie Holm. Csakhogy a Bensenhaver szerint a
világ megjelenése éppen októberre volt várható John Wolf
már körözte a javítatlan kefét, és az első kritikákat is látta.
Csupa lelkes kritika volt – vagy lelkesen dicsérték a
regényt, vagy lelkesen szapulták.
A műszaki példányokat dugdosta Garp elől – persze
leginkább a borítót. Ami viszont Garp lelkesedését illeti,
az annyira megcsappant tulajdon műve iránt, hogy John
Wolfnak nem kellett a műszaki példányok megérkezését

507
körömszakadtáig tagadnia.
Garpot már inkább az utazás izgatta, és megírandó
könyveiről beszélt. (– Jó jel – mondta John Wolf
Helennek.)
Garpékat Jenny és Roberta vitte be kocsin Bostonba, ott
szálltak fel a New York-i repülőgépre. – Ne féljetek a
repüléstől – biztatta őket Jenny. – Nem zuhan le a gép.
– Ugyan, anyu – torkolta le Garp. – Mit tudsz te a
repülőgépekről? Úgy hullanak, akár a legyek.
– Mozgasd a karodat egyre, mintha szárny lenne –
mondta Roberta Duncannak.
– Ne ijesztgesd, Roberta – szólt rá Helen.
– Én nem vagyok ijedős – mondta Duncan.
– Amíg apád szárnyal, úgyse eshettek le – vélekedett
Jenny.
– Ha Garp szárnyalni kezd – vetette ellene Helen –,
leszállni nem tudunk. – De azt látták mind a ketten, hogy
Garp egyre ingerültebb.
– Ha le nem szálltok rólam, fingok úthosszat – mondta
–, és nem esünk le szépszerével, hanem felrobbanunk.
– Írjatok gyakran – mondta Jenny.
Garpnak az európai utazásról a boldog emlékezetű öreg
Tinch és az ő utolsó európai útja jutott az eszébe, és ezzel
búcsúzott anyjától: – M-most csak em-emésztem, amit
látok, anyu. Ír-ír-írni én nem írok egy szó-szót se. – Egy
darabig nevetgéltek a tréfán, és Jenny Fields még sírt is
egy kicsit, bár csak Garp látta meg szemében a könnyet.
Búcsúcsókot nyomott az arcára, Roberta pedig, aki nagy
csókcsattogtató lett neme változása óta, többször is
végignyalta mindannyiukat.
– Elég legyen, Roberta – figyelmeztette Garp.
– Majd én vigyázok az öreglányra, amíg eljártok –

508
ígérte Roberta, és védő karja alatt Jenny egyszerre
aprónak és törékenynek tetszett.
– Énrám nem kell vigyázni – tiltakozott.
– Inkább mindenkire anyu vigyáz – mondta Garp.
Helen megölelte Jennyt, mert tudták valamennyien,
mekkora igazat mondott Garp. A repülőgépből még látták,
hogy integet Robertával a repülőtér teraszáról. Közben
helyet is cseréltek. Duncan a gép bal felére akart
áttelepedni.
– Jobb felől éppoly jól látni – mondta a légikisasszony.
– Jobb szemmel, ha van – válaszolta Duncan
szavakészen, és Garp csodálta a merészségét.
Helen a csecsemővel egy sorban ült velük a gép túlsó
felén. – Látod a nagymamát? – kérdezte Helen.
– Látom – felelte Duncan.
Jóllehet a teraszt elöntötték mindazok, akik a gép
felszállását látni akarták, a kicsiny termetű Jenny Fields
kivirított közülük fehér egyenruhájában. – Miért lett
egyszerre akkora a mama? – kérdezte Duncan Garptól. És
valóban: Jenny Fields fölébe tornyosult a tömegnek. Garp
eszmélt, hogy Roberta a magasba emelte, akár egy
gyermeket. – Ohó, Roberta kapta fel! – kurjantotta Duncan.
Garp elnézte anyját a régi hátvéd biztos szorításában.
Jenny szégyellős s mégis magabiztos mosolygása
meghatotta. Integetett neki az ablakból, holott tudta, hogy
Jenny nem láthat be a repülőgépbe. Most látta az anyját
először öregnek, és inkább átnézett a sor túlsó felére,
Helenre meg a kicsire.
– Indulunk – jelentette Helen. Egymás kezét fogták a
közbülső folyosón át, amíg a gép emelkedett, mert Garp
tudta, hogy Helen irtózik a repüléstől.
New Yorkban John Wolf a lakásán helyezte el őket –

509
Garpnak, Helennek meg a kicsinek a hálószobáját engedte
át, ő pedig Duncannal meghúzódott a vendégszobában.
A felnőttek vacsorája az éjszakába nyúlott, és bőven
fogyott a konyak is. Garp a következő három regényét
mesélte el John Wolfnak.
– Az elsőnek Apám illúziói lesz a címe. Egy
sokgyerekes idealistáról fog szólni. Apró utópiákat
varázsol a gyermekei köré, míg fel nem cseperednek, majd
főiskolákat alapít nekik. Azonban megbuknak- a gyerekek
is, a főiskolák is. Az apa az ENSZ közgyűlésen szeretne
szóhoz jutni, és többször is kipöndörítik. Mindig egyazon
beszéddel áll elő, azt csiszolgatja egyre. Aztán ingyenes
kórházzal próbálkozik, és persze belebukik abba is. Majd
országos szállítmányozási rendszerrel próbálkozik,
ingyenessel. Közben a felesége elválik tőle, és gyermekei
zavaros életű, szerencsétlen emberekké serdülnek. Semmi
különössé. Egyetlen közös emlékük az az iszonyú
álomvilág, amelyben az apjuk nevelte őket. Az apából
végül Vermont kormányzója lesz.
– Éppen Vermonté? – nézett rá John Wolf.
– Igenis Vermonté – válaszolta Garp. – S bár
kormányzó, királynak képzeli magát. Nem bír az álmaival.
– Vermont kírálya – latolgatta John Wolf. – Címnek
jobb. – Nem lehet – mondta Garp. – Abból másik könyv
lesz. Az Apám illúziói-hoz nem fűzi ugyan semmi, de a
másik kötet címe Vermont halála lesz.
– A szereplők azonosak? – kérdezte meg Helen.
– Nem – felelte Garp. – Más história. Vermont haláláról
van szó benne.
– Szeretem a világos címeket – jelentette ki John Wolf.
– Egyszer csak nem tavaszodik ki egyik évben – fűzte
tovább a szót Garp.

510
 – Vermontban különben sem tavaszodik – mondta
Helen.
– Nem úgy – csóválta a fejét Garp. – Azon évben nem
következik nyár sem az elmaradt tavaszra. A télnek nem
akar vége lenni. Aztán valamikor májusban rügyezik,
másnapra már lombosodik, harmadnapjára meg sárgulnak
a levelek. Ősz lesz. Lombhullás.
– Rövid évszakok – jegyezte meg Helen.
– Roppant szellemes – nézett rá Garp –, de ez történik.
Tél lesz megint, s véget sem ér.
– Hullanak az emberek is? – tudakolta John Wolf.
– Az emberek felől még nem gondoskodtam – felelte
Garp. – Lesznek bizonyára, akik elköltöznek Vermontból.
– Talán ők járnak a legjobban – vélte Helen.
– Maradnak is, halnak is. Lehet, hogy ott pusztul mind –
jósolta Garp.
– S mi lesz ebből? – kérdezte John Wolf.
– Majd megtudom, ha eljutok odáig – válaszolta Garp.
Helen nevetett.
– Hát a harmadik regény? – kérdezte John Wolf.
– Annak Kelepce óriásnak lesz a címe – mélázott Garp.
– Wallace Stevens írt ilyen című verset – mondta Helen.
– Ő hát – felelte Garp, azzal elmondta a verset a
társaságnak.

Kelepce óriásnak

Első lány
Ha jön fütykösét forgatva
A melák s lábával kaszál, én
Szaladok előtte,
Hintem lenge illatát

511
 Szagolatlan szegfűnek.
Attól meghökkenik.

Második lány
Szaladok előtte,
Lebegtetek kendőt
Ikrázót, foszlót,
Szivárványt –
Lobogtán megbomlik.

Harmadik lány
Oh, la... le pauvre!
Szaladok előtte,
Szelesen zihálok,
S ha fülét hegyezi,
Korgó kagylójába
Seppegek selymeset,
Megesik, olyat.

– Milyen kedves vers! – lelkesedett Helen.

– A regény is háromrészes lesz – mondta Garp.
– Első Lány, Második Lány, Harmadik Lány? – kérdezte
John Wolf.
– Hát az óriás beleesik a kelepcébe? – kíváncsiskodott
Helen.
– Csakis óriás esik bele – válaszolta Garp.
– Hát a regénybeli, az igazi óriás lesz? – érdeklődött
John Wolf.
– Még bizony nem tudom – felelte Garp.
– Te leszel az óriás a kelepcében? – kérdezte Helen.
– Remélem, nem – mondta Garp.
– Én is remélem – mondta rá Helen.

512
 – Írd ezt meg elsőnek – biztatta John Wolf.
– Írd csak meg utolsónak – mondta Helen.
– Mintha a Vermont halála kínálkozna utolsóul – vélte
John Wolf.
– Én inkább a Kelepcé-t szánom utolsónak – jelentette
ki Garp.
– Aztán fogj csak neki, hogy megözvegyültél – mondta
Helen.
Nevettek mind.
– Három regény – tűnődött el John Wolf. – Aztán mi
lesz? Hármat megírsz, s aztán?
– Meghalok – mondta Garp. – Az összesen hat regény.
Annyi elég is.
Nevettek megint.
– Talán azt is tudod, hogyan halsz meg? – kérdezte John
Wolf.
– Hagyjuk ezt a henye beszédet – szólt közbe Helen,
majd Garphoz fordult: – Ha azt feleled, hogy repülőgépen,
hát soha meg nem bocsátom neked. – Kapatos beszédében
John Wolf komolyságot sejtett. Kinyújtóztatta a két lábát.
– Jobb lesz, ha lefeküsztök – tanácsolta. – Aludjatok
nagyot az út előtt.
– Hát nem vagytok kíváncsiak, hogyan halok meg? –
tette fel a kérdést Garp a társaságnak.
Senki nem szólt.
– Elemésztem magam – felelte Garp készségesen. –
Klasszikussá válásomhoz elengedhetetlen az öngyilkosság.
Meg kell hagynotok, hogy mainapság senki nem veszi az
írót másképp írószámba. S mivel írhat akármit, nem hiszik,
más eszközökkel kell a hitelét megszereznie. Aki megölte
magát, annak már elhiszik, hogy nem tréfált. Ugye, nem
hiszed? – fordult Helenhez, gunyoros kérdésével azonban

513
választ nem húzhatott ki belőle, csupán egy sóhajtást. John
Wolf ismét nyújtózkodott. – Tette nyomán pedig – végezte
a szavait Garp – nagyítóval keresik sorai között is az
elkeseredést.
Garp ingerült pillanataiban többször megpendítette már,
hogy az öngyilkosság családfői kötelessége, és szívesen
idézte az olyan közepes írók példáját, akiket azóta is
lelkesen és csodálattal olvasnak, amióta tettüket
elkövették. Titokban remélte, hogy közülük egynéhányan,
akiket maga is tisztelt, legalább tettük pillanatában tudták,
mennyit használnak hírüknek. Tudta viszont, hogy az
elszántak nem azzal a regényes szándékkal végeztek
magukkal, hogy olvasóik és kritikusaik szája tátva
maradjon.
Garp tudta azt is, hogy ő nem öngyilkosjelölt. Walt
halála óta ugyan a dolgában nem volt annyira bizonyos. Az
öngyilkosság éppoly távol állt tőle, akár a nemi erőszak –
helyzetet nem képzelhetett hozzá. Mégis szívesen
színezgette magában az öngyilkosságra készülő író kaján
képét, amint búcsúlevelét szerkeszti – kellően
elkeseredettre fogott és bánatos búcsúlevelet. Aztán
amikor megvan vele, kiáll az ablakpárkányra, mérget nyel
és főbe lövi magát – gonosz nyerítéssel, mert még egyszer
meggondolja, hogy sikerült kifognia az utókoron. Az ő
búcsúlevele így hangzott volna: „Marhák! Most értetek
félre utoljára.”
– Beteges ötlet – jegyezte meg Helen.
– Író halála nem lehet egészségesebb – makacskodott
Garp.
– Későre jár – mondta John Wolf. – Gondoljatok a
holnapi útra.
A vendégszobában ébren találta Duncan Garpot. – Az

514
úti izgalomban nem jön álom a szemedre? – kérdezte tőle
John Wolf.
– Apám már járt Európában – dünnyögte Duncan –, én
még nem.
– Tudom.
– Sok pénzt összekeres majd apám? – tudakolta Duncan.
– Reméljük.
– Nem mintha kellene – mondta Duncan –, hiszen van a
nagymamámnak elég.
– Nem árt, ha van az embernek magának is.
– Miért? – kérdezte Duncan.
– Talán a hírrel jó, ha vele jár.
– Tetszik gondolni, hogy apuból híres ember lesz?
– Szerintem.
– A nagyi már híres – állapította meg Duncan.
– Tudom.
– Csak nem hiszem, hogy örül neki.
– Miért? – tudakolta John Wolf.
– Sok az idegen körülötte – felelte Duncan. – Mondja is
mindig: „Teli a ház idegennel.”
– Talán apád másféle híresség lesz – vélekedett John
Wolf.
– Hányféle híresség van? – tudakolta Duncan.
John Wolf fohászra való sóhajt eresztett meg, aztán
elkezdte sorolni Duncan Garpnak, hogy csak a könyv
hányféleképpen teheti híressé szerzőjét. Magyarázott
olvasmányos művekről és sikerregényekről, vitára indító
alkotásokról és botránykönyvekről. A könyvkiadás
rejtelmeibe is bevezette Duncant. Sokkalta többet
elmondott neki, mint apjának valaha, mert Garpot az
ilyesmi nemigen érdekelte. Valójában nem érdekelte
Duncant sem. El nem mondhatta volna utóbb, mikről

515
hallott, mert alig kezdte el John Wolf a fejtegetést, őt
elnyomta a buzgóság.
Csupán annyi történt, hogy hosszú, nagy lélegzetű
eszmefuttatásra áhított. Így magyarázott neki Roberta
Muldoon is Jennyről, Helenről, Garpról a kutyafői
kórházban, hogy álmában lidérc ne környékezze. Duncan
pedig annyira megszokta a hosszas magyarázatot, hogy
New Yorkban sem alhatott el nélküle.

Garp és Helen reggel John Wolf öltözőfülkéjét túrta.

Találtak egy igen szép pongyolát – alighanem John Wolf
valamelyik fagyos szépségéé lehetett, aki tegnap kimenőt
kapott –, továbbá összeszámoltak vagy harminc öltő sötét
ruhát, krétasávosat és roppantul választékost, Garpnak
azonban minden nadrág szára hosszú volt vagy egy
arasszal. Aztán mégis belebújt az egyikbe, s a reggelihez
feltűrt nadrágszárral telepedett.
– Neked még a bőröd alatt is ruha van – mondta John
Wolfnak.
– Csomagolj be egyet – biztatta John Wolf –, vagy akár
kettőt-hármat. Azt mindenképp vidd, amelyik rajtad van.
– Hosszú – mutatta Garp a lába szárát.
– Metéltess le belőle – ajánlotta John Wolf.
– Miért nincs teneked egy rend ruhád? nézett rá Helen
Garpra.
Garpnak annyira megtetszett a rajta lévő, hogy abban
akart kimenni a repülőtérre. – Majd feltűzöm a szárát.
– Jesszus! – háborgott Helen.
– Én is röstellek kikísérni, de más egyébért – vallotta
meg John Wolf az autójában. Mégis a két szemével akarta
látni, amint Garp elhagyja az országot.

516
 – Nézd csak! – szisszent fel. – Már megint elfelejtem a
könyved műszaki példányát!
– Veszem észre – mondta Garp.
– Nem baj, majd utánad küldök egyet.
– Azt sem láttam, mi került a borítójára – állapította
meg Garp.
– A hátoldalára a fényképed, méghozzá egy régi
fényképed – magyarázta John Wolf –, azt nyilván jól
ismered.
– Hát előre? – érdeklődött Garp.
– Mi kerül? Hát a cím kerül – mondta John Wolf.
– Igazán? – gúnyolódott Garp. – Azt hittem, úgy
döntöttél, hogy a címet lehagyod.
– Csak a cím, semmi egyéb. Egy fényképfélén.
– Fényképfélén? Milyen az a fényképféle?
– Talán lesz belőle egy az aktátáskámban – mondta John
Wolf. – A repülőtéren megnézem.
Azóta óvatoskodott ennyire, amióta kicsúszott a száján,
hogy a Bensenhaver szerint a világ pornóponyva. Garp
azonban úgy lerázta az ítéletét, akár a kutya a vizet. – Meg
kell hagyni, hogy megírni pompásan megírtad – fűzte hozzá
John Wolf –, de pornóponyva akkor is. Ráadásul sokallom
valahogy.
– Abbizony – sóhajtotta Garp. – Az élet pornóponyva.
Ráadásul sok.
John Wolf aktatáskájában igenis ott lapult a könyv
borítójának elülső fele – nem a hátulra kerülő fénykép és
persze nem a két fül. Úgy tervezte, hogy a borítónak ezt a
felét a búcsúzáskor adja Garp kezébe, mégpedig
borítékban, amely másik borítékot rejt, a borító abban
lesz, hogy Garp csak akkor jusson hozzá, amikor már a
repülőgépből ki nem jöhet. Aztán mikor Európában lesz,

517
tervezte el John Wolf, majd utána küldi a teljes borítót.
Akkor talán nem gerjed már akkora dühre, hogy nyomban
hazarepüljön.
– Ez nagyobb a másiknál – állapította meg Duncan,
amint letelepedett a repülőgép bal felén, a szárnyától kissé
előbbre.
– Nyilván nagyobb, ha az óceánt kell átrepülnie –
hagyta rá Garp.
– Erről egy szót se többet – torkolta le Helen.
Duncannal és Garppal egy sorban ült a gép túlsó felén, és
a légikisasszony éppen batyut szerkesztett az előtte való
ülés hátratekintő felére a kicsiny Jennynek. Mikor
beletette, úgy lógott benne, mint a más gyereke vagy
valami indián csecsemő.
– John Wolf azt mondta, híres és gazdag ember leszel –
tudatta Duncan az apjával.
– Nocsak – mondta Garp. Éppen John Wolf gondosan
leragasztott borítékjainak nyitásával vesződött.
– És leszel is? – szegezte neki a kérdést Duncan.
– Reméljük – felelte Garp. Végre megnyílt a titok mind
a hét pecsétje, és szemtől szembe láthatta a Bensenhaver
szerint a világ borítóját. Először nem tudta, hogy a nagy
repülőgép hirtelen emelkedésének súlytalanságát érzi-e,
vagy a fényképféle kólintotta főbe.
A fekete-fehér nagyítás – akkora szemcsékkel, mint egy-
egy hópehely – kórház előtt megnyitott mentőkocsit
ábrázolt. A mentősök arcának fakó egykedvűsége arra
vallott, hogy sietségre okuk már nincsen. A lepedő
eltakarta a hordágyon fekvő kicsiny testet. A BALESETI
OSZTÁLY fenyegető felirata a kórházi bejárón azt
sugallta, hogy akárhová, akármikor, de későn érkeztek a
mentők.

518
 Mintha nedves lett volna ez az akármelyik bulvárlapban
megjelent rémkép, szemcsézettsége azt sejtette, hogy esős
éjszakán készült. Jeltelen halálról beszélt, jeltelen időben,
jeltelen helyen, de persze Garpot arra az éjszakára
emlékeztette, amikor ők álltak ott Walt nyakaszegett teteme
fölött.
A Bensenhaver szerint a világ borítója fenyegető
figyelmeztetés volt: Vigyázat, borzalom! A követelt
figyelmet meg is kapta. Az olvasóra ráereszkedő
iszonyatot viszont már Garp szavatolta.
Ha a reptéren a fülek regény-összefoglalását és
életrajzismertetését is megkapta volna John Wolftól,
alighanem Európában felkap az első New Yorkba induló
gépre. Ilyenformán azonban volt ideje összebékélni a John
Wolf által elgondolt harsány hirdetéssel. S mire a füleket
megkapta, a borító békáját már lenyelte.
Helen bezzeg sem le nem nyelte, sem John Wolfnak meg
nem bocsátott soha. Legkivált nem a borító hátlapjának
fényképéért. Helen maga készítette jó néhány évvel a
szerencsétlenség előtt Garpról, Duncanról és Waltról,
Garp pedig karácsonyi üdvözlőlap helyett küldte el John
Wolfnak. Maineben készült egy horgásztanyán. Garpon
csupán úszónadrág volt, és a kép pompás formájában
mutatta. Méltán. Duncan mögötte állt, vézna karja apja
vállán pihent – rajta sem volt egyéb az úszónadrágjánál,
és a hetykén fejére csapott fehér tengerészsapka jól
mutatta bőrének cserzettségét. Két szép szeme
mosolygósan tekintett bele a fényképezőgép lencséjébe, s
a lencse nem bírta szemrebbenés nélkül.
Walt Garp ölében ült. Abban a pillanatban mászhatott ki
a vízből, s olyan fényes volt a bőre, akár a fókakölyöké.
Garp megpróbálta törölközőbe burkolni, de Walt

519
ellenkezett. Ilis csibészképe ragyogását is megörökítette az
anyai kép.
Ahogy Garp elnézte, Walt nedvesen hideg testének
sikamlását is érezte a bőrén.
A fénykép alatta szöveg az emberi együttérzés legalsó
fórumához fellebbezett:

T. L. GARP GYERMEKEIVEL,
SZERENCSÉTLENSÉGÜK ELŐTT

Az az ígéret is benne sejlett, hogy aki a könyvet

elolvassa, az bővebbet megtud szerencsétlenségükről.
Ami persze nem volt igaz. Erről nem regélt a Bensenhaver
szerint a világ – ámbátor szerencsétlenségekről volt szó
benne elég. Garpékéról csupán még a gyanús fülszöveg
tudósított, azonban az apa képe ártatlan gyermekeivel –
akikre ráles a végzet – érzékcsiklandó volt mindenképpen.
Az emberek seregestül vásárolták Jenny Fields
megszomorodott fiának könyvét.
Európának repülve Garp még csak a mentőautós képen
tornáztathatta képzeletét, de még ilyen magasságban is
elképzelte jól a vevőket seregestül. Ült és utálattal
gondolta végig mindazokat, akik veszik, majd arra a fajta
könyvre gondolt utálattal, amelyik a vevőt seregesen
vonzza.
Semminek a serege nem békíthette meg, kivált emberek
serege nem. Itt a repülőgépben is egyedüllétre és
elszigeteltségre vágyott maga és családja javára –
olyasmire, amiben része többé nem lehetett.
– Mihez kezdesz a sok pénzzel? – szegezte neki Duncan
a kérdést.
– A sok pénzzel? – bámult rá Garp.

520
 – Hát amikor híres és gazdag ember leszel – magyarázta
Duncan. – Akkor mi lesz velünk?
– Jót mulatunk – ígérte Garp, jóképű fiának fél szeme
azonban kétkedőn mustrálta.
– Utunk javát harmincötezer láb magasságban tesszük
meg – jelentette a pilóta.
– Huha – álmélkodott Duncan, és Garp a felesége
kezéért nyúlt a folyosón át. Kövér ember indult meg
kacsázva a folyosón a mosdó felé, Garp és Helen
ilyenformán szemük játékával pótolták az
összekapaszkodást.
Emlékezete szemével Garp Jenny Fieldset látta talpig
fehérben, amint Roberta Muldoon az égnek emeli. Nem
tudta, mire vélje ezt az emléket, de a képe éppúgy
elborzasztotta, mint a mentőautóé a Bensenhaver szerint a
világ borítóján. Fecsegni kezdett Duncannak
mindenfélékről.
Duncan meg a nevezetes családi történetet, a
fenékhullámot vette elő. Amióta Duncan az eszét tudta, a
Garp család a New Hampshire-i Kutyafő-öbölben töltötte
minden nyarát a tenger partján, amelyet Jenny Fields telke
lábának mentében mérföldhosszat elmart a veszedelmes
fenékhullám. Amikor már Walt eléggé kinőtt a földből,
hogy a vízhez lemerészkedhetett, Duncan azt mondta neki,
amit hallott ő is a szüleitől évekig: „Vigyázz a
fenékhullámmal!” Walt pedig tisztelettel hátrált néhány
lépést. Három nyáron át intették Waltot. Duncan jól
emlékezett még, miféléket szoktak mondani a füle
hallatára:
„A fenékhullám emelkedik máma.”
„Rág a fenékhullám.”
„Hamis ma a fenékhullám.”

521
 Abban az időben Walt sokat kérdezgette, mit tehet „az”
ővele, s válaszul olyasmit kapott, hogy kisodor a tengerre.
Azt nem mondták neki, hogy beszop és elnyel örökre.
A negyedik nyarát töltötte a Kutyafő-öbölben, amikor
Duncan egyszer arra lett figyelmessé szüleivel együtt,
hogy Walt merően nézi a tengert. Bokáig állta vízben és
rezdületlenül figyelte a tengerjárást, nem tett egy lépést se
előre, se hátra. A család együtt ereszkedett le a partra
utána.
– Mit csinálsz itt, Walt? – tudakolta Helen.
– Mit nézel, pupák? – kérdezte Duncan.
– Figyelem a fenékhullát – felelte Walt.
– Micsodát? – meredt rá Garp.
– A fenékhullát – válaszolt Walt. – Nézem, mekkora
mégis.
Elámultak mindhárman. Majd eszméltek, hogy Walt
totyogó korától hulla képét nevelgeti magában – hogy az
lappang a part mentében, az les rá, mikor kaphatja el s
viheti ki a nyílt vízre. A Fenékhulla.
Garp azután megpróbált Walttal képzelegni. Vajon
felbukik a színre? Lebeg egy darabig? Vagy mindig a
fenéken görög, és dagadtan lesi, kit szophat be? A hamis
Fenékhulla.
A Fenékhulla Helen és Garp szorongásainak jelképévé
lett. Walt képzeletéből már kisöpörték a rémét
(„Fenékhullám, te pupák, nem fenékhulla!” – röhögte
Duncan), Helen és Garp azonban emlegette gyakran,
amikor a forgalom sűrű volt, vagy az út síkos, vagy
levertség telepedett rájuk. Azt mondták ilyenkor:
„Felütötte a fejét a Fenékhulla.”
– Emlékszel – kérdezte Duncan az apjától a gépen –,
hogy még azt is megkérdezte, zöld-e vagy barna?

522
 Összenevettek. Garp azonban elgondolta, hogy sem zöld
nem volt, sem barna. Én voltam. Mi voltunk Helennel.
Ólmoseső-színű volt és épp akkora, mint egy autó.

Garp Bécsben úgy érezte, hogy a Fenékhulla igen

nyugtalankodik. Helen mintha nem érezte volna, Duncan
pedig a többi tizenegy évessel együtt hol ezt érezte, hol
azt. Bécs olyan volt Garpnak, mintha a Steering
tanintézetbe tért volna vissza. Az, utcák, az épületek, de
még a múzeumok képei is régi, megöregedett tanáraira
emlékeztették – alig ismert rájuk, azok meg éppenséggel
nem tudták, hogy ő kicsoda. Helen meg Duncan jól
megnézett mindent – Garp nézelődés helyett a kicsiny
Jennyvel sétált. A városhoz illő barokkos kocsiban
tologatta a lagymatag őszben, és rámosolygott minden
nyelvcsettegető öregre, aki csak a kocsiba belenézett és
helyeslően bólogatott újdonsült gyermekére. A bécsiek jól
tápláltnak látszottak, és élvezték életük kényelmeit,
amilyeneket Garp nem tapasztalt Bécsben azelőtt. A
megszállás évei, a háború emléke, a romok képe
csillagmérföldes távolba került. Bécs akkoriban, amikor
Jennyvel itt élt, haldoklott vagy halott is volt már – Garp
azonban úgy érezte most, hogy a régi várost újság és
közönségesség keltette életre.
Mégis szerette Duncannak és Helennek mutogatni.
Személyes történetét várostörténettel elegyítette körútjaik
során. – Innen intézte Hitler első beszédét a város
népéhez. És erre szoktam bevásárolni járni szombat
délelőtt. Most a negyedik kerületben járunk, a hajdani
orosz megszállási övezetben. Amott a nevezetes
Karlskirche. Ez itt az alsó meg a felső Belvedere. A Prinz-

523
Eugen-Strasse (itt balról) meg az Argentinierstrasse közt
az a kis utca, amelyikben anyuval...
A negyedik kerületben béreltek szobákat egy kellemes
penzióban. Szóba került az is, hogy Duncant beiratják
angol iskolába, de az messzi lett volna autóval is,
nemhogy Strassenbahn-on reggelente. Nem is igen
tervezték, hogy fél évnél tovább maradnak. Úgy képzelték,
a karácsonyt mára Kutyafő-öbölben töltik Jennyvel,
Robertával és Ernie Holmmal.
John Wolf végül elküldte a könyvet teljes borítójával,
ettől Garp a Fenékhulla tevékenységét tűrhetetlennek
érezte napokig. Aztán lebukott, és lenn nyüzsgött a szín
alatt. Egy időre mintha el is tűnt volna. Garpnak sikerült
higgadt levelet kerekítenie szerkesztőjének. Belefoglalta,
hogy személyében ugyan sértett, megérti azonban, hogy
John Wolfot a legjobb szándék vezette, üzletileg szólván.
Mégis... És így tovább. Mi joga haragudnia csakugyan? Ő
főzte meg, Wolf csupán tálalta.
Jennytől értesült, hogy az első kritikák „nem éppen
nyájasak”, azonban Jenny – John Wolf tanácsára – nem
csatolt egyet sem a leveléhez. John Wolf maga a fontos
New York-i kritikák első rohamából kikapott néhányat. „A
nőjogosítók végre elmondhatják, hogy jelentős hatással
voltak egy jelentős férfi íróra” – írta az egyik kritikus, aki
egyébként egy nőkérdésekkel foglalkozó tanszék docense
volt valahol. Azt fejtegette továbbá, hogy a Bensenhaver
szerint a világ első mélyre hatoló férfitanulmánya azoknak
a férfineurózisoknak, amelyektől nőknek kell szenvedniük.
– Bődület – háborgott Garp. – Mintha ugyan
disszertációt írtam volna! Verjem bele az orrát, hogy ez
regény, nagysága? És itt támadt a fejemben?
– Mintha pedig tetszene neki – jegyezte meg Helen. –

524
Nem ez tetszik neki – szögezte le Garp –, hanem valami
más.
Ez a kritika azonban megvetette az alapját annak a
hiedelemnek, hogy a Bensenhaver szerint a világ
feminista regény.
„Úgy nézem – írta Garpnak Jenny –, hogy hozzám
hasonlóan Te is haszonélvezője leszel korunk számtalan
közkeletű tévedésének.”
Más kritikák a regényt lázas elme és üldözési mánia
művének tekintették, amelynek az oldala kipúposodik az
oktalanul belehordott erőszaktól és közösüléstől. Ezek a
kritikák nem kerültek Garp szeme elé, de a regény
kelendőségét alighanem serkentették.
Egyik kritikusa meghagyta Garpnak, hogy nem
akármilyen író, regénye azonban „barokkos túlzások
ámokfutása”. John Wolf nem állhatta meg, hogy ezt a
kritikát el ne küldje – leginkább azért, mert egyetértett
vele maga is.
Jenny tudatta, hogy újabban „belemászott” a New
Hampshire-i politikába.
„A New Hampshire-i kormányzóválasztás
korteshadjárata felemészti minden időnket” – írta Roberta
Muldöon.
„Ugyan ki szentelné minden idejét New Hampshire
kormányzójának?” – szólt Garp válasza.
Valami feminista kérdés körül dúlt a küzdelem –
helyesebben az idejetelt kormányzó lehetetlen maradiságai
körül. A kormányzat ugyanis eldicsekedett, hogy egy
megbecstelenített tizennégy évestől megtagadta a művi
vetélést, hogy ezzel is gátat vessen a nemzet elfajzásának.
A kormányzó azt is nehezményezte, hogy a szegényeket
segíti az állami vagy a szövetségi költségvetés, mert ő a

525
szegénységet egy Felsőbb Hatalom méltán kiszabott
büntetésének tekintette. Az idejetelt kormányzó
kellemetlen, de értelmes alaknak tetszett: sikerült félelmet
gerjesztenie a lakosságban, hogy New Hampshire-t
erkölcsi fertőkbe taszítják a seregesen betelepülő New
York-i elvált asszonyok.
Mert seregesen jöttek, állítólag, és elszánt szándékuk az
volt, hogy New Hampshire asszonyait belevigyék a
leszbikusságba, de legalább a hűtlenségbe. Feltették
továbbá, hogy a derék New Hampshire-i férjeknek
elcsavarják a fejét, és megrontják a középiskolás fiúkat. A
New York-i elvált asszonyok az idejetelt kormányzó
beszédeiből kitetszően a szabad szerelmet, a
szocializmust, a nőtartást képviselték, s még egy, sötét
célzásokkal érintett irányzatot, amelyre a New Hampshire-
i sajtó ezt a nevet ragasztotta: „Csoportos Nőközösség”.
A Csoportos Nőközösség gócát persze a Kutyafő-
öbölber jelölték meg, „a harcos feminista Jenny Fields
barlangjá”-ban.
A kormányzó szerint futótűzként terjedt a vérbaj is, „a
nőszabadítás rákfenéje”. Hazudott persze, mintha
könyvből olvasta volna. Ez ellen az esélyes csirkefogó
ellen a nők állítottak jelöltet, korteseik pedig Jennyn és
Robertán kívül „New York-i elvált asszonyok, seregesen”
– mint Jenny írta.
Így történt, hogy New Hampshire államának egyetlen
nem helyi jelentőségű lapja Garp „elfajzott” regényét „az
új feminista Bibliának” nevezte.
„Korunk erkölcsi romlásának és nemi fertőjének izgága
himnusza ez” – írta a regény egyik kritikusa a nyugati
partvidéken.
„Fájdalmas tiltakozás tapogatózó korunk

526
erőszakosságai és nemi túlkapásai ellen” – írta egy másik
valahonnan.
Mindannyian általában újságnak tekintették, akár
szeretem, akár nemszeretem újságnak. Márpedig a regény
sikerének egyik útja, hogy személyes hírnökként kerüljön
olvasója elé. Ez történt a Bensenhaver szerint a világ-gal
is. Újság lett belőle is, mint New Hampshire ostoba
kormányzójából.
„New Hampshire olcsó politikát űző mucsai állam –
írta Garp az anyjának. – Bele ne mássz a politikába, az
isten szerelmére!”
„Ilyeneket hallok tőled mindig – írta válaszában Jenny.
– De amire hazajössz, híresség leszel. Majd akkor
meglátom, te mibe mászol bele.”
„Csak jól nyisd ki a szemed – írta vissza Garp. –
Énnekem még kísértéssel sem kell küzdenem.”
A tengerentúli levelezés annyira lefoglalta Garpot, hogy
a pusztító Fenékhullának nem szentelhetett figyelmet –
Helen azonban nem hagyta szó nélkül, hogy érzi a
jelenlétét.
– Induljunk haza – kérlelte Garpot. – Kellemesen
nyaraltunk.
Hanem John Wolf távirata másként szólt. „Maradjatok.
Az emberek seregesen viszik a könyvet.”
Roberta feliratos trikót küldött Garpnak:

A NEW YORK-I ELVÁLT ASSZONY NEW

HAMPSHIRE-BE VALÓ

– Bődület – mondta Garp Helennek. – Ha már

felkerekedtünk, várjuk meg, hogy vége legyen ennek az
agyalágyult kormányzóválasztásnak.

527
 A határozattal szerencsésen elszalasztották azt a
„másként gondolkodó feministát”, aki a regényről egy
kótyagos képes újságban eresztette meg a véleményét. A
Bensenhaver szerint a világ, írta, „basaként ragaszkodik
ahhoz az elképzeléshez, hogy a nők résekből épültek a
ragadozó férfiak használatára... T. L. Garp tovább szövi
azt a dühítő férfimesét, hogy a derék apa családjának
testőre, a derék anya pedig soha nem nyitja meg – sem szó
szerinti, sem képes értelemben – házának ajtaját más férfi
előtt.”
Még Jenny Fieldset is belerántották a regény
kritizálásába, és Garpnak ismét csak szerencséje volt,
hogy nem kellett hallania, amit anyja nyilvánosan mondott
róla. Meghagyta ugyan, hogy fiának legjobb műve ez, mert
tárgya mind közt „a legkomolyabb” – azonban, mint
mondta, „ennyi férfirögeszme egy rakáson fárasztja az
olvasó nőt”. Jenny azonban ragaszkodott ahhoz is, hogy fia
jó író és egyre jobb lesz, mert „a helyén a szíve”.
Ha Garp ezt olvassa, talán úgy dönt, hogy megmarad
Bécsben. A család azonban már készült haza, és Garpot
siettette az aggodalom. Egyik este Duncan még sötétedés
után sem érkezett haza a parkból, és amint Garp kiszaladt
utána, visszakiáltott Helennek, hogy ez legyen a végső jel
– amint tehetik, elindulnak. A nyüzsgő nagyvárosban Garp
a szokásosnál is jobban aggódott Duncanért.
A Prinz-Eugen-Strassén nyargalt végig, a
Schwarzenbergplatzon álló orosz háborús emlékműig. Volt
ott egy cukrászda, ahova Duncan szívesen betért, bár Garp
akárhányszor megrótta érte, mondván, hogy a
cukrászsütemény elveszi a vacsorához való étvágyát. –
Duncan! – kiáltozta futtában, és a vaskos kőfalak úgy
verték vissza a hangját, mintha a Fenékhulla öblös

528
böfögése lett volna. A ragacsos Rémnek szinte a bűzét
szimatolta.
Duncan gondtalanul majszolta Grillparzer-tortáját a
cukrászdában.
– Napról napra korábban sötétedik – magyarázkodott. –
Nincs is még olyan későn.
Csakugyan nem volt késő. Békességben sétáltak haza, és
a Fenékhulla eltűnt az egyik mellékutca sötétjében – talán
nem is Duncanra les, gondolta Garp. Inkább mintha a maga
bokáján érzett volna rántást, de ez csak pillanatnyi
sejtelme lehetett.
A telefon régi riadalma – amikor az őrt álló harcosba
kést vernek és az égre bőgi rémületét – felverte
penziójukat, és mint valami kísértetet, úgy hajszolta a
remegő háziasszonyt a szobájukba.
– Bitte, hitte – jött rimánkodón, és tudatta, hogy Garpot
az Egyesült Államokból keresik.
Hajnali kettő lehetett. A fűtést kikapcsolták, és Garp
dideregve indult meg az öregasszony után a penzió
folyosóján. „Az elnyűtt szőnyeg az árnyék színeiben
játszott”, jutott az eszébe. Évekkel ezelőtt írta ezt. S már
kereste a szereplőit is: a magyarnóta-énekest, a kezénjárót,
a loncsos medvét – halálos képzelgéseinek hajdani
vándorcirkuszát.
A porondon azonban csak az öregasszony lépdelt
meredt derékkal – javított a görnyedtségén, amennyit bírt.
Útjuk mentében nem lógtak gyorskorcsolyázók képei, a
WC ajtajának nem dőlt unicikli, mégis Garp mintha a
harsány villanyfényben egy ostromlott város tábori
műtőjén haladt volna át a Halál Angyala nyomában. Majd
sietett le a lépcsőn, és a telefonkagylón is mintha a
Fenékhulla bűzét szimatolta volna.

529
 – Tessék – szólt bele rekedten.
Egy pillanatra megkönnyebbült, hogy Roberta Muldoon
hangját hallja – újabb csalódásáról számolna be nyilván.
Vagy talán a New Hampshire-i kormányzóválasztás
legfrissebb híreivel szolgálna. Garp rápillantott a
háziasszony kíváncsi arcára, és megállapította, hogy
sietségében nem tette be a fogsorát – az arca boltozata
beomlott, petyhüdt húsa leroskadt az álla alá. A
Fenékhullát szimatolta megint.
– Nem akartam, hogy a tévéhíradón lásd – mondta
Roberta –, ha ugyan odaát is mutatják, nem tudom. Vagy
hogy az újságban olvasd.
– Ki győzött? – kérdezte Garp odavetetten, bár Roberta
hangjából sejtette, hogy nem kormányzókról lesz szó.
– Lelőtték anyádat – mondta Roberta. – Megölték,
Garp! Egy bitang a vadászpuskájával végzett vele.
– Kicsoda? – rebegte Garp.
– Egy férfi! – sírta Roberta. Ez volt a szótárának
legtrágárabb szava: férfi! – Nőgyűlölő férfi! Vadász! –
zokogta. – Vadászidény van, vagy közeledik, nem tudom,
de senki nem furcsállott egy vadászpuskás embert a
tömeggyűlésen. Az lőtte meg.
– Meghalt?
– Én fogtam fel! – hüppögött Roberta. – Egy szót se
szólt! Azt se tudta, mi történt, Garp, hidd el!
– Az alakot elkapták?
– Valaki lelőtte, vagy ő lőtte főbe magát.
– Meghalt?
– Meg, a dög – felelte Roberta. – Ő is meghalt.
– Egymagad vagy, Roberta? – kérdezte Garp.
– Nem – sírta Roberta. – Sokan vagyunk itt! Itt, a
házadban! – Garp el is képzelte a kutyafői nőközösséget,

530
amint meggyilkolt vezérüket siratják.
– Az volt a kívánsága, hogy a tetemét a klinika kapja –
mondta Garp. – Hallasz, Roberta?
– Hallak, igen. Borzalmas.
– Pedig így kívánta.
– Tudom – mondta Roberta. – Haza kell jönnöd.
– Indulok azonnal.
– Nem tudjuk, mihez kezdjünk – panaszolta Roberta. –
Mi a tennivaló? Nincs mihez kezdeni.
– Tenni kellene valamit – vélte Roberta –, de anyád azt
is mondta, hogy neki ne rendezzenek temetést.
– Nem hát, mivel a klinikának szánta magát. Azt tedd,
Roberta, amit mondott.
– Valamit mégis kellene rendezni – tiltakozott Roberta.
– Ha nem is egyházi temetést, valamit.
– Ne bonyolódj semmibe, amíg haza nem érek.
– A nők arról beszélnek, hogy valami nagygyűlés kéne.
– Megmondhatod nekik, Roberta, hogy az egyetlen
hátramaradott én vagyok.
– De minekünk is szerettünk volt! – vetette ellene
Roberta.
– Meg is ölettétek! – gondolta Garp, de szólni nem
szólt.
– Én megpróbáltam vigyázni rá! – sírta Roberta. –
Megmondtam neki azt is, hogy ne álljon ki szónokolni
abban a parkolóban!
– Senki nem hibás – mondta Garp megenyhülten.
– Pedig te azt hiszed, hogy hibás valaki – vádolta
Roberta. – Nem is te volnál, ha nem hinnéd.
– Ejnye, Roberta – csitította Garp. – Te vagy a legjobb
barátom.
– Majd én megmondom neked, kit okolj, Garp! A

531
férfiakat! A piszkos fantáziájú, gyilkos nemedet! Ha meg
nem baszhattok minket kedvetekre, hát gyilkoltok
százféleképp!
– Én nem, Roberta, engedd meg!
– De igenis – csuklott el Roberta hangja. – Barátja a
nőnek férfi nem lehet.
– Én mégis a barátod vagyok – mondta ki Garp, és
Roberta ezen elsírdogált egy darabig. Amit Garp a
telefonban hallott, olyan volt, mintha az eső mély tó színét
verte volna.
– Ne haragudj – hüppögte utoljára Roberta. – Ha láttam
volna azt a puskás embert... csak egy pillanattal
korábban... én elálltam volna a golyó útját, hidd el!
– Tudom, Roberta – mondta Garp, s közben eltűnődött,
ő vajon elébe állt volna-e. Szerette persze anyját, és a
veszteség fájó terhét is érezte már. De ekkora odaadás
volt-e benne valaha, mint nemének elkínzottjaiban?
Bocsánatot kért a háziasszonytól a kései telefonért, s
amikor tudatta vele, hogy anyja halt meg, az öregasszony
keresztet vetett – beomlott arca és üres fogínye elárulta,
hogy látott halált a családban eleget.
Helen sírta legtovább, és magához ölelte Jenny kicsiny
druszáját. Duncan meg Garp az újságokat böngészte, de a
hírek napos késéssel jutnak Ausztriába – ha a televízió
csodája nincs.
Garp végignézhette anyja meggyilkolását a háziasszony
tévéjén.
Az egyik New Hampshire-i bevásárló központban állt a
választási cécó. A környék tengerparti tájra emlékeztetett.
Garp később ismert rá – néhány mérföldnyire lehetett
csupán a Kutyafő-öböltől.
Az idejetelt kormányzó a régi hazugságait hangoztatta.

532
Női ellenjelöltje műveltnek, megértőnek és idealistának
látszott, s mintha dühével alig bírt volna a kormányzó
hazugságai hallatán.
A bevásárló központ parkolóját tehertaxik vették körül.
Rakodóterükön vadászkabátos-vadászkalapos férfiak
álltak – láthatóan ők képviselték a helyi érdekeket a
betolakodott New York-i elvált asszonyok érdekeivel
szemben.
Nyilván New York-i elvált asszonyt láttak a kellemes
ellenjelöltben is. Hogy az asszony tizenöt esztendeje élt
New Hampshire-ben, s hogy gyermekei ott jártak iskolába,
az a kormányzót s a tehertaxikon köröző híveit nem hatotta
meg.
Tábláikat emelgették, fütyültek egyre.
Jelen volt egy középiskolai labdarúgócsapat is, mezben
– dugós cipőjükkel topogtak a parkoló betonján. A női
jelölt egyik fia is tagja volt a csapatnak. Abban a
reményben hozta ki társait, hogy megmutatja New
Hampshire-nek: nem férfiatlan dolog az ő anyjára
szavazni.
A tehertaxikon álló vadászoknak viszont az lehetett a
véleményük, hogy aki erre a nőre szavaz, az langyos, akár
a leszbikusságra, a szocializmusra, a nőtartásra és New
Yorkra tenné le a voksát. A híradót figyelő Garpnak
meggyőződésévé vált, hogy ilyesmiket nem tűrnek New
Hampshire-ben.
Garp, Helen, Duncan meg a kicsiny Jenny ült a bécsi
penzióban, és várta Jenny Fields meggyilkolását. Zavart
öreg háziasszonyuk kávét és aprósüteményt tett elébük.
Enni csak Duncan evett.
Utoljára Jenny Fields emelkedett szólásra egy teherautó
rakodóterén. Roberta Muldoon emelte fel és rakta elébe a

533
mikrofont. Jenny kicsinynek látszott odafönn, kivált,
amikor Roberta is melléje ugrott, de nővérruhája kiemelte
a tömegből.
– Jenny Fields vagyok – mondta tapsok, füttyök és
miákolások közepette. A parkoló körül mozgó
tehertaxikról vadászkürtszó felelt rá. A rendőrség
hangosanbeszélőn figyelmeztette a tehertaxisokat, hogy
táguljanak. Tágultak és visszakerültek megint. – Többnyire
tudják is, ki vagyok – mondta aztán Jenny Fields. Ismét
taps, ismét fütty, ismét vadászkürtszó hallatszott – majd
lövés éles csattanása, megfellebbezhetetlen, mint a
villámcsapás.
Senki nem látta, honnan jött. Jennyt Roberta Muldoon
kapta el a hóna alatt. Fehér egyenruháját kis fekete folt
éktelenítette el. Majd Roberta leugrott a kocsiról, és
Jennyvel a karjában hátvédhez méltóan süvített keresztül a
tömegen, mint aki viszi a labdát előre. A tömeg szétnyílt.
Jenny fehér nővérruhája elveszett Roberta ölelésében.
Rendőrautó indult meg feléjük. Amikor a közelükbe
jutottak, Roberta szinte nyújtotta nekik Jenny Fields testét.
Garp egy pillanatig látta anyja rezdületlen fehér ruháját,
amint egy rendőr besegítette a kocsiba Robertával együtt.
Azzal elhajtottak, mint mondják. A kamera figyelmét a
köröző tehertaxik és a rendőrség közt kitört tűzharc vonta
magára. Később egy vadászkabátost mutatott
mozdulatlanul a parkoló betonján – mintha olajfolton
csúszott volna el –, még később fegyvert totálplánban, és a
hírmagyarázó azt mondta róla, vadászpuska.
Sokat hangoztatták, hogy a vadászidény még nem
kezdődött el hivatalosan.
Bár pucérság nem volta közvetítésben, Garp mégis
megállapította, hogy ponyvapornó az elejétől a végéig,

534
aztán szépen megköszönte a háziasszonynak, hogy
megnézhették, és két órával később Frankfurtban voltak –
ott szálltak New York-i gépre. A Fenékhulla nem
jelentkezett – még Helennél sem, pedig ő félt a repüléstől
–, és egy darabig tudták mind a hárman, hogy a dolga
másfelé szólította.
Garpnak egyre az járt az eszében az Atlanti-óceán
fölött, hogy anyja bizony az alkalomhoz illő végszót
mondott. „Többnyire tudják is, ki vagyok” – ezt mondta.
Megpróbálkozott vele ő is.
– Többnyire tudják is, ki vagyok – suttogta. Duncan
aludt, Helen azonban meghallotta és átnyúlt a folyosón,
hogy megfogja a kezét.
T. L. Garp sok ezer lábbal a tenger színe fölött sírt,
útban vad hazájába a hírnév felé.

535
 17
Az első feminista temetés és egyéb
temetések
„Amióta csak Walt meghalt – írta T. L. Garp –, életem
merő epilógus.”
Jenny Fields halálával még inkább úgy érezhette, hogy
az ideje menetrendszerű. Az ám, de hova tart a vonat?
John Wolf New York-i irodájában üldögélt, és próbálta
betekinteni a szerteágazó vágányok sokaságát.
– Én temetésre nem adtam engedélyt – szögezte le. –
Hogy lehet akkor temetés? Hol a tetem, Roberta?
Roberta Muldoon türelmesen válaszolta, hogy ott,
ahová Jenny szánta. Nem a teteméről van szó.
Megemlékezés készül, nem temetés.
A lapok pedig azt harsogták, hogy ez lesz az első
feminista temetés New Yorkban.
A rendőrség úgy nyilatkozott, hogy erőszakos
cselekményektől kell tartani.
– Az első feminista temetés? – kérdezte Garp.
– Sok nő zárta a szívébe – mondta Roberta-, azért ne
haragudj. Utóvégre nincs anyádra tulajdonjogod.
John Wolf a mennyezetre emelte tekintetét.
Duncan Garp az ablakon bámult negyven emelet
magasságból Manhattanre. Úgy érezhette, repülőgépen
utazik még mindig.
Helen a szomszédos irodából próbált apjának
telefonálni a Steeringbe – azt szerette volna, ha a bostoni
repülőtéren várja őket.
– Nem bánom – mondta Garp vontatottan. A kicsiny

536
Jenny Garpot a térdén lovagoltatta. – Nem bánom.
Tetszeni nem tetszik, azt tudod, Roberta, de elmegyek.
– Elmégy? – nézett rá John Wolf.
– Dehogy jössz! – szakadt ki Robertából, aztán
helyesbített: – Nem kell eljönnöd.
– Tudom. Igazad van, mégis. Bizonyára ő sem bánta
volna, ha ilyesmit rendeztek, tehát elmegyek. Mi lesz a
műsor?
– Egy csomó szónoklat – tért ki Roberta a válasz elől –,
az téged úgysem érdekel.
– És a könyvéből olvasnak – fűzte hozzá John Wolf. –
Néhány példányt a vastartalékból ajándékoztunk az
alkalomra.
– Nem érdekel az téged úgyse, Garp – visszhangozta
Roberta idegesen. – Ne gyere, légy szíves!
– El akarok menni – jelentette ki Garp. – Ígérem, nem
fogok se pisszegni, se fütyülni. Felőlem mondhatnak róla a
nőstények, amit akarnak. Van nálam, amit felolvashatnék
éppen – tűnődött. – Tudjátok, mi volta véleménye arról,
hogy rásütik a feminizmust? – Roberta összenézett John
Wolffal. Megviseltnek látszottak. – Ezt írta: „Utálom, ha
feministának bélyegeznek, mert nem mond semmit az
írásomról, de a férfiakkal kapcsolatos érzelmeimről sem!”
– Nem vitatkozom veled, Garp – mondta Roberta. –
Legalábbis most nem. Mondott ő más mindenféléket is, jól
tudom. Feminista volt, ha tetszett neki, ha nem. Rámutatott
a nőket ért méltatlanságokra, és csupán annyit kívánt, hogy
a nők a maguk életét élhessék és a maguk kedvére
dönthessenek.
– Igazán? – gúnyolódott Garp. – Netán hitte azt is, hogy
nőkkel azért történik méltatlanság, mert nők?
– Beszélsz bolondjába, Garp – intette le Roberta. –

537
Mindannyiunkat Ellen-Jamesiánusoknak nézel?
– Ne kötözködjetek – kérlelte őket John Wolf.
Jenny Garp rikkantott egyet és Garp térdére csapott.
Garp meglepetten nézett rá. Mintha elfelejtette volna, hogy
élő holmival játszik.
– Mi újság? – kérdezte, de a kicsi elcsendesedett, és
John Wolf irodájának előttük rejtett kapcsolatait kereste a
szemével.
– Hánykor lesz ez a tor? – kérdezte Garp Robertától.
– Délután ötkor.
– Szerintem úgy tűztétek ki – mondta John Wolf-, hogy a
New York-i titkárnők fele egy órával előbb otthagyhassa a
munkáját.
– Nem minden dolgozó nő titkárnősködik New Yorkban
– állapította meg Roberta.
– Azonban hiányozni csak a titkárnők fognak a főnöknek
négy és öt közt – vágott vissza John Wolf.
– Netene – szólt rájuk Garp.
Helen jött be azzal, hogy nem érhette el apját telefonon.
– Edzésen lehet – vélte Garp.
– A birkózóidény el sem kezdődött még – mondta
Helen. Garp az órájára pillantott. Jó néhány órával a New
York-i idő előtt járt utoljára Bécsben állította be, de a
naptáráról láthatta, hogy Helennek igaza van. A
birkózóidény a hálaadás ünnepe után kezdődik valóban.
A tornacsarnok irodájában azt mondták, odahaza van –
panaszolta Helen. – Otthon meg senki nem veszi fel.
– Bérelünk kocsit a reptéren – mondta Garp. –
Különben sem indulhatunk el esténél előbb. El kell
mennem erre a nyomorult torra.
– Nem kell eljönnöd – sietett volna a segítségére
Roberta.

538
 – Igazság szerint – mondta: Helen – nem is mehetsz.
Robertán és John Wolfon megviseltség látszott megint,
Garpon csupán tájékozatlanság.
– Hogyhogy nem mehetek?
– Ez az első feminista temetés – világosította meg
Helen. – El is olvastad a cikket az újságban, vagy
elakadtál a főcímnél?
Garp szemrehányóan bámult Robertára, Roberta
azonban az ablakon kitekintő Duncant nézte. Duncan
előszedte a látcsövét, azzal kémlelte Manhattant.
– Nem jöhetsz, Garp – vallotta meg végre Roberta. –
Igaz, ami igaz, nem. Azért hallgattam el, hogy meg ne
sértődj végképp. Azt hittem, el sem jönnél.
– Nem eresztenek be?
– Csak nőknek rendezik – magyarázta Roberta. – Nők
szerették, nők gyászolják. Így akartuk mindannyian.
– Hát én nem szerettem? – csattant fel Garp. – Én
vagyok az egyetlen gyermeke! Engem kirekesztenétek a
torból, mert fiának találtam születni?
– Megtisztelnél, ha nem neveznéd tornak – mondta
Roberta.
– Mi az a tor? – érdeklődött Duncan.
Jenny Garp megint rikkantott egyet, de az apja meg sem
hallotta. Helen leemelte a térdéről.
– Anyám temetésén férfiak meg sem jelenhetnek? –
hitetlenkedett Garp.
– Nem éppen temetés – felelte Roberta. – Inkább
gyűlés. Tüntető emlékezés.
– Ott leszek, Roberta, akárminek nevezed.
– Hajjaj – nyögte Helen, azzal kifordult az irodából,
karján a kicsiny Jennyvel. – Megpróbálom apámat újból –
szólt vissza.

539
 – Látok egy félkarú embert – jelentette Duncan.
– Ne gyere, Garp – tanácsolta Roberta.
– Igaza van – csatlakozott hozzá John Wolf. – Én is el
akartam menni. Elvégre a szerkesztője voltam. De rájuk
hagyom. Rendezzék, ahogy akarják. Jenny is azt mondaná.
– Nem érdekel, Jenny mit mondana – jelentette ki Garp.
– Ez az igazság, látod – hagyta rá Roberta. – Már ezért
se gyere.
– Nem tudod, Garp, mennyire fölhorkant némely
nőjogosító a könyved olvastán – tette hozzá John Wolf.
Roberta Muldoon ingerülten tekintett fel a mennyezetre.
Garpot valóban megvádolták, hogy anyja hírén élősködik.
És Roberta már látta a Bensenhaver szerint a világ-nak
azt a hirdetését, amelyet John Wolf Jenny
meggyilkolásakor nyomban kibocsátott. Garp könyve
mintha csakugyan tőkésítette volna anyja halálát is – a fiát
vesztett szerencsétlen szerzőnek, sugallta a hirdetés, íme,
most az anyja is oda.
Szerencsére Garp nem látta ezt a hirdetést sem. Azóta
már John Wolf is megbánta.
Hanem Bensenhaver szerint a világ-ot egyre
kapkodták, vitatták, egyetemeken tanították. A vitába
szerencsére belerántották két másik regényét is. Egy
szeminárium együtt foglalkozott Jenny önéletrajzával,
Garp három regényével és Stewart Percynek Az Everett
Steering Akadémia történeté-vel. A szeminárium célja
nyilván az volt, hogy Garp életének minden „igaz” adatát
felkutassa.
Szerencsére Garp erről a szemináriumról sem értesült.
– Látok egy féllábút – jelentette Duncan, aki azóta is
Manhattan utcáit és ablakait kajtatta hibásakért és
nyomorékokért. Munkájának vége-hossza nem ígérkezett.

540
 – Hagyjad, Duncan – kérlelte Garp.
– Ha csakugyan el akarsz jönni – suttogta Roberta –,
álruhát kell öltened.
– Ha férfinak ilyen bajos bejutnia – vágott vissza Garp
akkor reméljük, rajtad se végeznek
kromoszómavizsgálatot az ajtóban. – Harapott volna a
nyelvébe, amint látta, hogy Roberta magába roskad, azért
kezébe fogta a két péklapát kezét, és addig nem eresztette,
amíg nem érezte Roberta baráti szorítását. – Bocsáss meg
– kérlelte. – Ha csakugyan álöltözetben kell megjelennem,
inkább hálás lehetnék, hogy itt vagy. Számíthatok a
szakértelmedre, igaz?
– Számíthatsz.
– Ne hülyéskedjetek – háborgott John Wolf.
– Mert ha ott némelyikje megismer – hangoztatta
Roberta –, miszlikre tép. Még jól jársz, ha be nem
eresztenek.
Helen visszatért a rikoltozó Jennyvel.
– Felhívtam Bodger dékánt – tudatta. – őt kértem meg,
hogy kerítse elő apát. Nem szokott így eltűnni.
Garp a fejét ingatta.
– Innen nyomban indulhatnánk is a repülőtérre –
ajánlotta Helen. – Bostonból mehetünk bérelt kocsin ki a
Steeringbe. A gyerekek ott megpihenhetnek, te pedig, ha
bele akarsz ereszkedni a korteskedésbe magad is, hát
visszajössz New Yorkba.
– Menj csak – mondta Garp. – Én majd egy későbbi
géppel megyek utánatok, és bérelek magamnak kocsit.
– Fontoskodás – ítélkezett Helen.
– És drága mulatság – fűzte hozzá Roberta.
– Pénzem már van elég – állapította meg Garp,
kényszeredett mosolyát azonban John Wolf nem

541
viszonozta. Hanem vállalta, hogy Helent meg a gyerekeket
kifuvarozza a repülőtérre.
– Egy félkarú, egy féllábú, egy sánta – összegezett
Duncan – meg egy, akinek orra nem volt.
– Ha megvárod apádat, őt is hozzászámolhatod –
biztatta Roberta.
A kivénhedt birkózó női ruhában illeg anyja temetésén,
képzelte el Garp, azzal megcsókolta Helent, a gyerekeket,
de még John Wolfot is. – Ne aggódj apádért – kötötte a
lelkére Helennek.
– És Garpért se – tette hozzá Roberta. – Úgy
felöltöztetem, hogy békén hagyja mindenki.
– Csak te is hagynál békét mindenkinek – mondta Helen
Garpnak.
Egyszerre újabb nő tetszett elő John Wolf irodájának
sűrűjéből. Először nem látták meg, hiába igyekezett John
Wolf tekintetét elkapni. A búcsúzás utáni csend
pillanatában szólalt meg. S akkor ránéztek mind.
– Mr. Wolf. – Ennyit mondott. Szürkésbarna volt és
öreg, láthatóan kínlódott a lábával s a vaskos derekán
kétszer körülcsavart hosszabbító zsinór lógott.
– Tessék, Jillsy – mondta John Wolf, és Garp rábámult
az asszonyra. Jillsy Sloper volt, persze. John Wolfnak
tudnia illett volna, hogy az írók névmemóriája jó.
– Azt akarnám megkérdeni – mondta Jillsy –, el-e
mehetnék elébb ma délután... El-e tetszene engedni, mivel
elmennék arra a temetésre én is. – Leszegett állal beszélt,
azaz motyogott, és alig jött ki a szó belőle. Úgy látszott,
idegenek társaságában nem szívesen nyitja ki a száját.
Garpot is megismerte, de nem kívánta a megismerkedést –
nem, egy porcikája se.
– Elmehet, persze – adta meg az engedélyt John Wolf

542
sietve, mert ő sem akarta bemutatni Garpnak.
– Egy szóra – szólt közbe Garp. Jillsy Slopernek is,
John Wolfnak is földbe gyökerezett a lába. – Maga volna
Jillsy Sloper?
– Nem ő – bökte ki John Wolf. Garp villámló szemmel
nézett rá.
– Alászolgája – mondta Jillsy illedelmesen Garpnak, de
nem emelte rá a tekintetét.
– Én vagyok az alázatos szolgája – mondta Garp. Egy
pillantással láthatta ezen az összetört asszonyon, hogy ez
nem „rajonghatott” az ő művéért, mint John Wolf állította.
– Részvétem a mama végett – mondta Jillsy.
– Köszönöm szépen – válaszolta Garp, de látta – mint
ahogy látták a többiek is –, hogy Jillsy Slopert rágja
valami.
– Kettő-hárommal is fölért olyannal, mint maga! –
rivallt rá egyszer csak Garpra, és könnyek jelentek meg az
agyagos-sárga szemében. – A rémes könyveivel meg
néggyel-öttel is felér! Istenkém! – hápogta, amint kifordult
John Wolf irodájából. – Istenkém, Istenkém!
Sántikál megint egy, gondolta Duncan, de azt is látta jól,
hogy apja nem óhajt részt venni az áldozatok
összeszámlálásában.

A gyásznép nem tudta, hogyan viselkedjen New York

városának első feminista temetésén. Talán azért sem, mert
a szertartást nem templomban rendezték, hanem a városi
egyetem tömbjének egyik rejtelmes épületében – egy
csarnokban, amelynek falai részvéttelenül végighallgatott
előadásoktól voltak visszhangosak. Régi tapsviharokról is
regélt a nagy hodály – talán rockegyütteseknek szólt, talán

543
jeles költőknek. Százak körmölhettek itt jegyzeteikbe
dermedetten.
A Beteggondozástani Intézet előadóterme volt –
ilyenformán éppen megfelelt jelen céljának.
Megkülönböztetni is bajos volt az Eredeti Jenny Fieldsek
hímzett szívét a keblükön viselő gyászolókat a valóságos
nővérektől örökké divattalanul fehér egyenruhájukban – ők
az intézethez tartoztak, és inkább csak bekukkantottak a
terembe, akár kíváncsian, akár részvevőn.
A sok nyüzsgő fehér ruha láttán Garp nyomban szidni
kezdte Robertát. – Nem megmondtam, hogy inkább
nővérnek öltöznék! Nem volnék ennyire szembeszökő!
– Azt hittem, nővérnek még szembeszökőbb lennél –
suttogta Roberta. – Nem gondoltam, hogy ennyi nővér lesz.
– Össznépi divat lesz a nővérségből, meglásd – jósolta
Garp sötéten, de aztán nem szólt többet, csak megült
kicsinyen, de rikoltón Roberta mellett. Úgy érezte,
mindenki gyanítja férfiúi mivoltát – vagy ha azt nem,
csupán ellenséges érzületét, mint Roberta is
figyelmeztette.
A roppant csarnok holt terében ültek, három széksorral
a dobogótól. Tenger nő csődült be utánuk, és telepedett a
mögöttük húzódó sorokban. Még hátrább, ahol már nem
voltak ülőhelyek, olyanok jöttek be s álltak egy időre, akik
a teljes ceremóniát nem kívánták végigülni. Úgy tetszett,
mintha a nagyobb, leülepedett társaság Jenny Fields nyitott
koporsója lett volna, amelyet a hátsó becsődülők és
kisomfordálók elnéznek egy darabig.
Garp persze úgy érezte, hogy ő a nyitott koporsó, és őt
nézi minden nő – a sápadtságát, a festett pírját, a lehetetlen
álruháját.
Roberta alkotása volt úgy, ahogy ott ült – talán éppen a

544
bosszúja azért, hogy jönni akart mindenáron – ha nem a
kromoszómavizsgálattal kapcsolatos kegyetlen tréfájáért.
Olcsó türkizszínű kötött kezeslábasba öltöztette Garpot,
olyan színűbe, amilyen Oren Rath dobozkocsija volt. A
kezeslábason aranyozott húzózár szaladt fől az ágyékától a
torkáig. A kezeslábast a csípője táján talán nem töltötte ki
eléggé, de a melle – azazhogy a műmelle, amelyet Roberta
formált a számára, felszegte a leffegő mellzsebeket és
félrerántotta a veszedelmes húzózárat is.
– Óriási dudák! – lelkesedett Roberta.
– Te disznó! – torkolta le Garp.
A melltartó vállpántja a húsába metszett, mégis
valahányszor úgy érezte, hogy valamelyik nő nagyon
megnézi, s talán éppen a nemében kételkedik, Garp
félfordulatot tett ültében, hogy megmutassa neki a dudáit.
Ezekkel eloszlat minden kételyt, gondolta.
A vendéghajában már nem bízott ennyire. Zilált kurva
hirtelenszőkeségét viselte, s viszketett a feje bőre alatta.
Nyakán zöld selyemkendőcske hivalkodott.
Arca barna bőrét Roberta szürkére púderezte azzal,
hogy a borostáját elkendőzi, de a vékony száját hiába
pirosította cseresznyére, Garp kényszeresen nyalogatta, s
az egyik sarkán már el is kente.
– Mintha most búcsúztál volna el a szeretődtől –
nyugtatta meg Roberta.
S fázhatott Garp, Roberta nem engedte neki, hogy az
anorákját magára kapja, mert abban igen vállasnak
látszott. A lábára undok piros műanyag csizmát húzott,
mert, érvelt, az illik a pici szájához. Garp megnézte magát
az egyik kirakatban, és megállapította, hogy olyan, mint
egy fiatalkorú riherongy.
– Kivénhedt fiatalkorú – helyesbített Roberta.

545
 – Akár egy homokos ejtőernyős – módosított Garp.
– Akár egy nő, Garp – biztatta Roberta. – Nem éppen jó
ízlésű nő, de nő.
Így ült be Garp a Beteggondozástani Intézet
előadótermébe, és zavartan birizgálta szatyra
vállravetőjének bojtját. Keleti mintájú szőrös kenderzsák
volt, épp akkora, hogy a levéltárcája belefért. Való énjét,
férfiruháit Roberta Muldoon hozta kitömött oldalzsákban.
– Ez Manda Horton-Jones – suttogta Roberta, és
rábökött arra az orrhangon dünnyögő, egérfejét leszegő
nőre, aki az esetlenül fogalmazott beszédét olvasta éppen.
Garp nem tudta, kicsoda Manda Horton-Jones, de vállat
vont, és tűrte a beszédet. Hangja az egységre buzdítás
harciasságától a személyes emlékek fájdalmasságáig
terjedt. Az egybegyűltek nem tudták, tapsoljanak-e, vagy
úgy tegyenek, mint akik csöndesen imádkoznak –
hangoztassák-e felháborodásukat, vagy csak mogorván
bólogassanak. A légkör gyászt is, egyetértést is sugallt – a
haladás ígéretét. Garp mindezt illőnek érezte anyja
emlékéhez is, meg a nőmozgalomról alkotott ködös
elképzeléseihez is.
– Ez Sally Devlin – suttogta Roberta. A szónoki
emelvényre felkapó asszony kellemesnek, okosnak és
valahonnan ismerősnek is tetszett, ezért nyomban úgy
érezte, védekeznie kell ellene. Sérteni nem akarta, csupán
Roberta bosszantására állapította meg: Jó lába van.
– Jobb, mint teneked – válaszolta Roberta, és sajgót
csípett az ülepébe hüvelykjével és mutatóujjával – azzal,
gondolta el Garp, amelyiket annyiszor törte
büntetődobásoknál Philadelphiai Sas korában.
Sally Devlin lágy, szomorú tekintete rajtuk pihent,
mintha két iskolást rótt volna meg némán, akik nemhogy

546
nem figyelnek, még veszteg se maradnak.
– Ez az értelmetlen gyilkosság nem is lenne oka
összejövetelünknek – emelte fel a szavát Sally Devlin –,
ha Jenny Fields nem segített volna annyiunkon, ha nem lett
volna oly türelmes és nagylelkű annyi elgyötört nővel.
Márpedig akin életében segítettek, ő vagy más, megérti,
milyen rettenetes dolog történt.
Garp is megértette e pillanatban, amint a nők százainak
zokogásba fúló sóhajtását hallotta. Roberta széles válla
rázkódott mellette. A maga vállába pedig kezet érzett
belekapaszkodni. A mögötte ülő nő ragadta meg iszonyú
türkiz kezeslábasát. Garp meggondolta, vajon leráncigálni
akarhatja-e róla az alkalomhoz nem illő, iszonyú öltözetet,
vagy csupán támaszt keres a gyász órájában. Hiszen
nővérek most valamennyien.
Felnézett, hogy lássa, mit beszél Sally Devlin. De az ő
szeme is könnyes volt, ezért csak hallotta, hogy Sally
Devlin zokog, szívből, igazán. Megpróbálta ugyan
folytatni a beszédét, de nem talált vissza a lapon oda, ahol
elhagyta. A lap recsegését lehetett hallani a mikrofonban.
Egy debella, akire Garp mintha emlékezett volna – akkora,
mint a liftajtó, anyja testőreként láthatta –, lesegítette
volna az emelvényről, de Sally Devlin nem akart megválni
a helyétől.
– Nem volt szándékomban, hogy ilyen cirkuszt
rendezzek – magyarázta hüppögve. – Még volna mit
mondanom – folytatta, de a hangja megint elcsuklott. – Az
istenit – bökte ki akkora méltósággal, hogy Garp
belerendült.
A liftajtó egyszerre maga állt a mikrofonnál. A
gyászolók némán lesték. Garp úgy érezte, a vállába
markoló kéz megremeg. Vagy rántott is rajta? Garp

547
tekintete a Roberta ölében összekulcsolt két péklapát
kézre esett, és tudta, hogy a vállára nehezedő kéz kicsiny
lehet.
A liftajtó nagyon mondott volna valamit, és a gyásznép
várt. Azonban várhattak volna örök Roberta felemelkedett
Garp mellől, és megtapsolta a liftajtó lenyűgöző
hallgatását a mikrofonnál. Többen csatlakoztak a tapshoz –
még Garp is, bár sejtelme nem volt, miért.
– Ellen-Jamesiánus – súgta meg Roberta. – Nem
mondhat semmit. – Elkínzott arca mégis megtette a hatását
a megszomorodottákra. Kinyitotta a száját, mintha dalra
fakadna, de hang nem jött ki rajta. Garp látta is a nyelve
csonkját. Emlékezett, mennyire pártolta anyja ezeket az
eszeveszetteket, bár megvallotta, lehet, csak Garpnak,
hogy tettüket elítéli. „Magukat áldozzák fel – mondta
Jenny –, és a férfiakra haragszanak az áldozatért. Miért
nem fogadnak hallgatást férfiak jelenlétében például?
Érthetetlen, mit mond az ember az öncsonkítással!
Garp azonban az eszeveszett liftajtó láttán
végiggondolta az öncsonkítók világtörténetét, és arra a
következtetésre jutott, hogy bármily hebehurgyán, mégis
iszonyú sérelemnek adják tanújelét. – Elmondhatatlan, ami
velünk történik – mondta a liftajtó nagy arca, és elúszott
Garp könnyeiben.
Hanem a vállára nehezedő kis kéz sértette. Eszmélt,
hogy nők közt ül egy női szertartáson. Hátrafordult. Fáradt
arcú fiatal nőt látott. Ismerősnek tetszett, de nem tudta
hova tenni.
– Ismerlek – mondta a fiatal nő, és hangjából nem szólt
a felismerés öröme.
Roberta figyelmeztette, hogy ki ne találja nyitni a száját,
azért Garp jó előre elgondolta, mit kell tennie. Megrázta a

548
fejét, majd apró jegyzettömböt húzott elő hatalmas
dudájának feszülő mellzsebéből, és ceruzát kapott ki a
lehetetlen szatyrából. A nő karmos ujjai belevájtak a
vállába, mintha szökésben akarná akadályozni.

Hahó! Ellen-Jamesiánus vagyok!

– firkantotta fel Garp a jegyzettömbre, majd kitépte a

lapot, és hátranyújtotta a fiatal nőnek. Az ki sem vette a
lapot a kezéből.
– Nyavalyakórság – szólt a hangos válasz. – Te vagy T.
L. Garp!
Ez a Garp úgy gördült el a liftajtóra figyelő néma
gyásznép feje fölött, mint valami ismeretlen állat
böfögése. Roberta hátrafordult, s mintha megfagyott volna
benne a vér. Ezt a fiatal nőt nem ismerte.
– Nem tudom, a szálas barátod kiféle, de te T. L. Garp
vagy, annyi bizonyos – hangoztatta a fiatal nő. – Nem
tudom azt se, a parókád meg a nagy csöcsöd ki akasztotta
rád, de én megismerlek száz méterről ellenszélben.
Semmit nem változtál, amióta a nénémet megbasztad...
Igenis, agyonbasztad! – emelte fel a hangját. És Garp
mindjárt tudta, ki került mögéje. A Percy família
fenékfészke, Bainbridge! Percy Maci, akit még tízéves
korára is pelenkáztak – bár Garp felől lehetett pelenkában
akár a mai napig.
Jobban megnézte. Nagyobb a csöcsöm a tiédnél,
gondolta. Maci ráadásul nem kereste a hatást öltözetével.
Haját uniszexdivat szerint nyírta, arca nem volt sem bájos,
sem durva. Őrmesteri rangjelzésű kincstári inget hordott, s
az ingen kortes-jelvényt annak a nőnek a képével, akit a
New Hampshire-i kormányzóválasztáson pártolt – és Garp

549
akkor eszmélt, hogy a női jelölt Sally Devlin volt. Vajon
győzött-e?
– Szervusz, Maci – szólt hátra Garp, és látta, hogy a nő
arca megvonaglik, nyilván gyűlölt beceneve hallatán,
amelyet immár senkitől nem kell hallania. – Bainbridge –
fűzte hozzá Garp erőtlenül, de ennyi a barátsághoz már
nem volt elég. Az a vonat elment már azon éjjel, amikor
Garp leharapta a Kótya fülét, elvette Cushie helyi
becsületét a Gyengélkedőn, bár soha nem szerette – és
nem jelent meg sem az esküvőjén, sem a temetésén.
Percy Maci akár Garpot okolta mindezért, akár a
férfinemet, az ellenséget végre a markában tartotta.
Roberta meleg nagy tenyere Garp tarkójára tapadt, és a
dörgő hangja biztatta: – Szedd magad gyorsan, egy szót se
szólj!
– Férfi! – rikoltott bele Bainbridge Percy az
előadóterem gyászos csendjébe. Erre még az összetört
liftajtó is megindult egy nyikkanás erejéig. – Férfi! –
sikoltotta Maci. – T. L. Garp! Garp van itt!
Roberta próbált neki gyorsan utat törni a padsorok közti
folyosóig. A hátvédtámadások felfogására jobb szokott
lenni, mint támadások indítására, de a nők ilyen tömegét
még ő sem foghatta fel.
– Engedelmet – motyogta mindegyre. – Engedelmet.
Anyja volt elvégre. Ő az egyetlen gyermeke.
Az egyetlen anyám, gondolta el Garp, amint Robertát
tolta hátulról, és Percy Maci karmát az arcában érezte.
Maci lekapta a vendéghaját is, de Garp kitépte a kezéből,
és úgy szorította hatalmas kebeléhez, mintha drága kincset
mentene útonálló elől.
– Agyonbaszta a nénémet! – sikoltozta Percy Maci.
Garp el nem képzelhette, hogyan élhet ő így Maci

550
emlékezetében – márpedig így élt nyilvánvalóan. Maci
átugrott a padsoron, és Garp nyomában haladt, amíg
Roberta ki nem jutott a sorok közti folyosóra.
– Az anyám volt – magyarázta Garp egy asszonynak
elmenőben, aki állapotát tekintve maga is az anyaság felé
tartott. Az arcában megértést és kedvességet fedezett fel,
bármilyen megvetően és elutasítón tekintett rá.
– Hadd menjen – morogta az állapotos asszony nem sok
meggyőződéssel.
Akadtak együttérzők. Valaki azt kiáltotta, hogy joga itt
lenni igenis – de az általános hurrogásban elvesztek az
efféle hangok.
Odébb a folyosón a nyüzsgésben valaki beleöklözött a
mellébe. Kapott volna Robertáért, de azt kellett
tapasztalnia, hogy Robertát, mint a labdarúgásban
mondják, kiállították. Azaz lefektették. Több fiatal
katonazubbonyos nő ült rajta. Garpnak megfordult a
fejében, hogy alighanem azt hiszik, Roberta is álruhás
férfi. Mekkora lesz a csalatkozásuk!
– Szedd a lábad, Garp! – kiáltotta Roberta legalulról.
– Iszkolj, tökös! – sziszegte utána az egyik
katonazubbonyos.
Iszkolt is.
Szinte már kijutott a hátul be- s kiáramló nők
forgatagában, amikor valaki a mentendőjét célozta meg –
sikeresen. A Steering birkózóedzései óta tökön nem
rúgták, és azóta el is felejtette a tökön rúgás hatását.
Lerogyott s összekunkorodott. A vendéghajat
megpróbálták kitépni a kezéből, majd az undok kis
kenderzsákját. Táskákat és hegyes orrú cipőket érzett,
végül egy idősebb nő térdelt le mellé.
– Próbáljon felkelni – mondta nyájasan. Garp látta rajta

551
rögtön, hogy nővér, valóságos. A mellén nem hordott piros
hímes szívet, csupán a szokásos kék vésetű réz névtáblát.
– Pötyinek hívnak – mondta a nővér, holott lehetett vagy
hatvanéves.
– Köszönöm szépen, Pötyi – lihegte Garp.
Pötyi karon fogta, és gyors léptekkel keresztülvezette a
maradék tömegen. Mintha a védőszárnyai alatt már senki
nem akarta volna bántani. Engedték az útjára.
– Van pénze taxira? – érdeklődött Pötyi, amikor
kijutottak az előadóteremből.
– Azt hiszem, van – felelte Garp, és megtapogatta undok
zsákocskáját. Benne volt a tárca. A vendéghaj pedig a
hóna alatt lapult. Igaz valójának ruházata azonban ott
maradt Robertánál, és Garp hiába forgott hátra, nem volt
várható, hogy Roberta egyhamar elhagyja New York első
feminista gyászszertartásának színterét.
– Tegye fel a vendéghajat – tanácsolta Pötyi –, különben
még transzvesztitának nézik. – Garp szót fogadott, és
kínlódva a fejére húzta. Pötyi segített, és hozzáfűzte: – A
legtöbb gorombaságot nekik kell zsebre vágniuk. – Azzal a
maga ősz hajából húzott ki néhány csatot, hogy
helyreállítsa Garp nőiességét.
Azt is megmondta, hogy a karmolás az arcán nem fog
vérezni semeddig. Az intézet lépcsőin még egyszer s
utoljára szálas fekete asszony rázta az öklét Garpra –
méltó ellenfele lehetett volna Robertának Garp egy szóval
nem tiltakozott. Hátha Ellen-Jamesiánus, gondolta. Nők
gyülekeztek körülötte, és már attól tartott, nyílt
összecsapásra készülnek. Csoportjuk szélén, de talán nem
is volt hozzájuk köze, dúlt lány állt. A piszkos szőke
hajbozótjából kimeredő szempár Garpot kávéfoltos
csészealjakra emlékeztette – talán a kábszer, talán a sűrű

552
könnyhullatás nyomai? A pillantása megdermesztette. Ez
volt itt az első igazi őrült nő – talán a nőmozgalom kamasz
bérgyilkosa, aki revolvert hord hatalmas táskájában?
Belekapaszkodott undok zsákjába, és magabízón gondolta
meg, hogy tárcája tele hitelkártyával – készpénze is lesz
annyi, hogy a taxit a repülőtérig kifizethesse, a kártyák
pedig képletesen szólva, elrepítik Bostonig, szerető
családjának kebelére. A kebelekből neki magának épp
elege volt, de nem szabadulhatott tőlük – mintha vele
születtek volna –, viszont női mivoltával veleszületett ez a
hol szűk, hol bő kezeslábas is. Meg kell békülnie
állapotával. Az előadóteremből kiszűrődő lárma tudatta
vele, hogy Roberta helyzete tovább bonyolódik. Valakit –
akár elájult, akár leütötték – hoztak kifelé. Rendőrség
nyomult befelé.
– Pompás nővér volt az édesanyja, s nőnek is olyan,
hogy valamennyien büszkék vagyunk rá – állapította meg
Pötyi. – Anyának is jó lehetett.
– Az volt bizony – mondta Garp.
Pötyi leintett egy taxit. Garp beült s nézett Pötyi után,
amint visszaindul az épületnek. A fenyegető nők, úgy
tetszett, nem miattuk csoportosultak. Rendőrerősítések
érkeztek egyre. Majd a csészealjszemű lányt kereste, de
nem látta a nők csoportjában.
Megkérdezte a taxisofőrt, ki lett az új kormányzó New
Hampshire-ben. Megpróbálta ugyan vékonyra fogni a
hangját, de a taxisofőr már tapasztalhatott egyet s mást a
szakmájában, és sem Garp hangja, sem a külseje nem lepte
meg.
– Mivelhogy nem voltam idehaza – magyarázta Garp. –
Nem vesztettél semmit, szivi – válaszolta a pilóta. – Letört
a bilije füle a portékának.

553
 – Sally Devliné?
– Méghozzá ott a képernyőn, hogy mindenki lássa –
mondta a pilóta. – Annyira meghatotta az a gyilkosság,
hogy nem bírt magával. Belesült a beszédébe. Mert
nekifogott sírni, értesz? Énszerintem szédült tyúk –
szögezte le. – Minek állna kormányzónak az olyan,
amelyik nem bír magával? – Garp már értette, min bukott
meg. Az idejetelt kormányzó, a csirkefogó, nyilván az orra
alá dörgölte a választóknak, hogy Sally Devlin
viselkedése „nőre vall”. S ha egyszer ennyire nem ura az
érzelmeinek, mikor Jenny Fieldset az orra előtt lövik le,
akkor hogyan őrizné meg roppant fontos kormányzói
teendők közben a lélekjelenlétét?
Garp pironkodott – valójában a választókért.
– Énszerintem – mondta ki a pilóta – a lövöldözés jó
volt annyiból, hogy a választó megtudta, hogy nem nőnek
való a kormányzás.
– Fogja be a száját és vezessen – förmedt rá Garp.
– Ide figyelj, szivi – mondta a pilóta –, nekem nem kell
ám mindent zsebre vágni, amit te mondasz, tudod-e?
– Hallja, maga faszkalap – mondta Garp –, ha egy szó
nélkül nem visz a repülőtérre, én magára hozom a
rendőrséget, hogy engemet megcsöcsörészett.
A pilóta beletaposott a gázba, és dacos csöndben
vezetett. Azt remélhette, hogy a nyaktörő sebességgel
megfélemlíti utasát.
– Ha nem lassít – figyelmeztette Garp –, azt mondom a
rendőrnek, hogy megvalagászott.
– Szar csíra – köpte hátra a pilóta, de lassított
mégiscsak, és szó nélkül vitte ki Garpot a repülőtérre.
Garp a borravalót a motorházra tette le, és az apró egy
darabja begurult a motorház és a sárhányó résébe. – Szar

554
nők – állapította meg a pilóta.
– Szar férfiak – vágott vissza Garp, s úgy érezte, nem
éppen tiszta lelkiismerettel, hogy a nemek háborújának
folytatásáért megtesz minden tőle telhetőt.
A repülőtéren nem akarták elfogadni American Express
hitelkártyáját, és egyéb igazolást kértek. A „T. L.” persze
szóba került. A jegyeladó nyilván nem volt járatos az
irodalmi világban.
Garp végül azt mondta neki, hogy a T. a Tillie
rövidítése, az L. pedig a Lauráé.
– Tillie Laura Garp? – bámult rá a jegyeladó. Fiatal nő
volt, és láthatóan nem tetszett neki Garp esetlenül cafkás
ruhája. – Se feladnivalója, se kézipoggyásza? – tudakolta.
– Semmi – felelte Garp.
– Kabátja csak van? – kérdezte a légikisasszony
leereszkedően.
– Nincs kabátom – válaszolta Garp, és a légikisasszony
megrezzent öblös hangja hallatán. – Nincs semmi cuccom
– tette hozzá negédes mosollyal. Különbed úgy érezte,
terhe csupán a két duda, amelyekkel Roberta szerelte fel,
ezért esett vállal, görnyedten ment előre a gép elejébe.
Ekkora jószágokat azonban leplezni sem lehetett.
Amint leült, egy alak nyomban mellételepedett. Garp
kinézett az ablakon. Az utasok még egyre igyekeztek
fölfelé a lépcsőn. Libasorukban megpillantott egy
piszkosszőke hajú dühödött arcú lányt. Annak se volt
kabátja meg kézipoggyásza, csupán egy nagyméretű
táskája, de az akkora, hogy egy bomba bízvást elfért volna
benne. Garp a fészkelődő Fenékhullát sejtette az ülése
alatt. A széksorok közti folyosó felé fordult, vajon a lány
hova telepszik, de csak a mellette ülő, kocsányon lógó
szemű férfit láthatta.

555
 – Ha már repülünk – szólította meg a férfi bizalmasan
–, talán meghívhatnám egy csöpp valamire? – S apró
szemei mintha rátapadtak volna Garp dülledt
kezeslábasának húzózárjára.
Garp úgy érezte, vele igazságtalanul bánik a sors. Nem
kért ő Robertától ekkora bájakat! Mennyivel szívesebben
beszélgetne ő a kellemes és megértő Sally Devlinnel, New
Hampshire bukott kormányzójelöltjével! Megmondaná
neki, hogy ilyen kiváló nőnek kár volt kormányzóságra
pályáznia.
– Csodálatos a ruhája – állapította meg kocsányon lógó
szemű szomszédja.
– Nyald ki a fülemből a vitamint – förmedt rá Garp,
mint az olyan asszony fia, aki a moziban szikével
rendszabályozta meg a kézimunkázót.
Szomszédja felkapott volna, de nem sikerült talpra
állnia – biztonsági öve nem engedte. Tehetetlenül tekintett
Garpra, Garp pedig áthajolt rajta és egy kattanással
kiszabadította fogságából. Közben szinte megszédült
tulajdon parfümjétől, amelyet Roberta locsolt rá. Riadt
szomszédjának azért még a fülébe súgta útravalóul: – Ha
már szállunk, szivi, menj ki a klotyóra, ott vár rád a Marok
Marcsa.
Eltakarodtával azonban megürült a folyosó felőli
ülőhely, és Garp villámló szemmel tekintett szét, melyik
férfi merészeli elfoglalni. Hanem a bátorsága inába
szállott, amikor meglátta jövendő szomszédját, akármilyen
vézna lány volt, akármilyen gyermeteg kézzel kapaszkodott
hatalmas táskájába. A Fenékhulla ma csöpp nők képében
jelentkezik, gondolta Garp, s amikor a kislány benyúlt a
táskájába, Garp nyomban kapta is el a csuklóját és húzta
ki. A kislány nem volt erős és nem markolt revolvert. Még

556
csak kést sem. Garp csupán jegyzőtömböt és elrágott
radírvégű ceruzát látott a táskájában.
– Bocsásson meg – súgta a kislánynak, de már sejtette
is, miféle lehet, ha egyszer nem bérgyilkos. „Miért vagyok
csupa kukával meg hibás beszédűvel körülvéve? – Írta
egyszer. – Vagy író lévén jobban bántanak?”
Az ártalmatlan keszeg lány firkantott valamit a
jegyzőtömbjére és odanyújtotta neki.
– Tudom, tudom – mondta Garp kedvetlenül. – Ellen-
Jamesiánus.
A kislány az ajkába harapott és vadul rázta a fejét, majd
mégis Garp markába nyomta jegyzetlapját:
Ellen James vagyok

– s egy másikat is mindjárt:

nem Ellen-Jamesiánus!

– Maga az Ellen James? – nézte meg jobban Garp a

kislányt, bár szükségtelenül, hiszen tudhatta, hogy igazat
írt. Csakugyan, tizenegy éves lehetett, amikor
megerőszakolták és kimetszették a nyelvét. A kávéfoltos
csészealjszeme is inkább álmatlanságtól lehetett véreres,
az alsó ajkát meg csak elrágta, akár a ceruzáján a radírt.
De a lány már írt újból.

Illinois-ból jövök. Szüleim nemrégiben

autószerencsétlenség áldozatai lettek. Azért
utaztam idáig, hogy találkozzak az édesanyjával.
Írtam neki, és gyönyörű választ kaptam a levelemre!
Meghívott és a lelkemre kötötte, hogy addig
Magának minden könyvét olvassam el.

557
 Garp egymásra rakta az apró jegyzetlapokat és csak
bólogatott meg mosolygott.

Csakhogy édesanyját meggyilkolták!

Ellen James barna babos kendőt húzott elő túlméretezett

táskájából, és belefújta az orrát.

Egy New York-i női közösséghez költöztem, de az

Ellen-Jamesiánusokból már addigra elegem volt.
Mást nem is nagyon ismerek.
Százával kapom tőlük a karácsonyi üdvözleteket.

És várt, amíg Garp az utolsó sort is elolvasta.

– Képzelem – mondta Garp bátorítón.

Aztán elmentem a gyászszertartásra, persze mert

tudtam, hogy Maga ott lesz.

Ismét megszakította az írást. Rámosolygott Garpra,

majd belerejtette arcát a szurtos barna kendőbe.
– Velem akart találkozni? – kérdezte Garp.
A lány vadul bólogatott, majd táskájából előhúzta a
Bensenhaver szerint a világ foszlott példányát.

Ilyen jó megbecstelenítést még nem olvastam

– írta a jegyzetlapra, és Garp hátán végigfutott a hideg.

Tudja, hányszor elolvastam a könyvet?

558
 Garp belenézett könnyes, rajongó szemébe és megrázta
a fejét, kukán, mint valami Ellen-Jamesiánus. Ellen James
odanyúlt, s megérintette az arcát, esetlenül, akár a
gyerekek, azzal Garp elébe tartotta az ujjait, hogy olvassa
meg. Egyik kis kezét tartotta oda meg a másiknak három
ujját.
– Nyolcszor! – szörnyülködött Garp.
A lány bólintott, rámosolygott, majd úgy dűlt hátra az
ülésen, mint aki élete célját betöltötte, most, hogy Garp
mellett ül és Boston felé repül – ha már nem azzal az
asszonnyal, akit Illinois-tól fogva csodált, legalább az
egyetlen fiával.
– Főiskolára járt? – tudakolta Garp.
Ellen James egy szurtos ujját emelte meg és keserves
képet vágott.
– Egy évig? – fordította Garp. – Nyilván nem tetszett és
nem is sikerült.
Ellen James buzgón bólogatott.
– És mi akar lenni? – kérdezte Garp, és éppen csak
hozzá nem tette: mire megnő.
A lány rámutatott és elpirult. Meg is bökte a trágár
dudáját.
– Író? – kockáztatta meg Garp. Ellen James boldogan
mosolygott. Milyen jól megértesz, sugallta az arca. Garpot
viszont olyan érzés szorongatta, mintha halálra ítélt
gyermek ülne mellette. Sokat olvasott olyanokról, akiknek
antitestjeik nincsenek, azaz a szervezetük nem gyűrheti le a
betegségeket. Amelyiket nem tartják nejlonzacskóban, azt
elviszi az első megfázás. Az illinoisi Ellen James pedig,
íme, kimászott a nejlonzacskóból.
– A szülei meghaltak mind a ketten? – kérdezte tőle. A
lány bólintott, és ismét beleharapott rongyos alsó ajkába.

559
– Más rokona sincs? – Ellen James a fejét rázta.
Garp tudta, anyja mit tenne. Tudta azt is, hogy Helen
felől teheti, és persze Roberta mindig a segítségére lesz.
Meg azok a nők is, a maguk módján, akik a sérüléseikből
felépültek.
– Hát most lesznek – tudatta vele, és megfogta a kezét,
holott sírt benne a lélek, hogy ilyen hangzatos kijelentést
tesz. A régi ponyva visszhangja: A jóságos nővér
kalandjai.
Ellen James úgy hunyta le a szemét, mintha eszét vette
volna az öröm. Amikor a légikisasszony megkérte, hogy
csatolja be biztonsági övét, meg sem hallotta. Garp
csatolta be neki. Hanem aztán meg sem állt a keze
Bostonig. Egyre írt.

Utálom az Ellen-Jamesiánusokat

– így szólt az első lap.

Ilyet nem tennék magammal.

Azzal kinyitotta a száját, és belemutatott az ürességbe.

Garp megborzongott.

Én beszélni akarok. Én el akarok mondani mindent.

Garp megfigyelte, hogy elformátlanodott hüvelykujja és

bütykös mutatóujja majd kétakkora, mint nem író bal
kezén. Ellen Jamesbe sosem áll bele az írásgörcs,
gondolta el.

Csak úgy dől belőlem a szó

560
 – írta, és várta Garp helyeslését. Ha Garp bólintott, írt
tovább. Megírta neki a teljes életét. Középiskolai
irodalomtanárát, aki igazán számított az életében. Anyja
ekcémáját. A Ford Mustangot, amelyet mindig bolondul
vezetett az apja.

Mindent elolvastam, ami betű

– írta. Garp elmondta neki, hogy Helen is nagy olvasó,

és biztatta, hogy megszereti majd Helent. Reménységet
látott Ellen James arcán.

Ki volt a kedvenc írója kamaszkorában?

– Joseph Conrad – válaszolta Garp. Ellen James

sóhajtva helyeselt.

Énnekem Jane Austen volt a legkedvesebb.

– Derék – bólintott rá Garp.

Mire leszálltak a Logan repülőtéren, Ellen James szinte
jártában aludt már. Garp kormányozta ki, és nekidöntötte a
pultnak, amíg ő a kocsibérléshez szükséges űrlapokat
töltötte ki.
– T. L.? – nézett rá az ügyintéző. Garp egyik dudája
félrecsúszott, és az ügyintéző attól tartott alighanem, hogy
öngyilkosjelöltnek kölcsönzi ki a kocsit.
A Steering felé robogtukban Ellen James úgy aludt a
hátsó ülésen, mint az összecsombolyodott macska. Garp a
visszapillantó tükörből látta, hogy a térde lehorzsolt és a
hüvelykujját szopja álmában.

561
 Jenny Fields mégis megkapta illő végtisztességét – s az
öröksége is átszállt fiára. Íme, gondolta Garp, máris
nővérkedek. Most eszmélt anyja igazi tehetségére: hogy
mindig tudta, mit kell éppen tennie. Egyszer majd,
reménykedett, megleli a kapcsolatot anyja leckéje s az írás
közt. De az odébb lesz. Pillanatnyi leckéje az volt, hogy a
kocsit elvezesse a Steeringbe az alvó Ellen Jamesszel, és
hogy anyjához méltóan bánjon szerencsétlennel.

„A Halál, úgy tetszik, nem várja meg, hogy

nekikészüljünk – írta Garp. – A Halál huncut, és van
érzéke a drámához.”
Garp zavartalanul vonult be apósa, Ernie Holm házába,
karján az alvó Ellen Jamesszel, mint aki a Fenékhullától
már a repülőgépen megszabadult. Ellen James lehetett
tizenkilenc éves, de könnyebbnek bizonyult Duncannál.
Garp nem készülhetett neki, hogy a gondoktól barázdált
arcú Bodger dékánt magát találja majd Ernie félhomályos
nappali szobájában a tévé előtt. A nyugdíjba készülődő
dékán szeme meg sem rebbent Garp kurvás öltözete láttán,
hanem Ellen Jamesre igenis rémülten bámult.
– Ő is...
– Alszik – mondta Garp. – Hol a család? – S hogy a
kérdést feltette, mintha máris a Fenékhulla dübörgését
hallotta volna a néma ház padozatán.
– Próbáltalak telefonon elérni – mondta Bodger dékán.
– Ernie-re is rákerült a sor.
– A szíve – sóhajtotta Garp.
– Az – mondta Bodger. – Helennek altatót adtak. Fenn
van az emeleten. Én meg gondoltam, megvárlak, hogy ha a
gyerekek felébrednének, ne őt zavarják. Fogadd

562
részvétemet, Garp. A baj, úgy látszik, csőstül jön.
Garp tudta, hogy Bodger jó barátja volt anyjának is.
Lefektette az alvó Ellen Jamest a nappali heverőjére, és
kikapcsolta a tévét, mert a sugarai beteges színűre
festették a lány arcát.
– Álmában érte? – tudakolta, míg a vendéghaját fejtette
le. – Itt találtál rá?
A szegény dékánt zavar lepte meg. – Fenn leltem az
ágyon... Felszóltam érte, de már tudtam, hogy fel kell
mennem. Aztán egy kicsit rendbe tettem, mielőtt szóltam
volna másnak.
– Miért kellett rendbe tenni? – kérdezte Garp, közben
lerántotta az iszonyú türkiz kezeslábas húzózárát, és
lefejtette dudáit. Az öreg dékán az hitte, híressé vált
írónak álruhában kell utaznia.
– Légy szíves, ezt ne mondd el Helennek – kérlelte
Garpot.
– Mit ne mondjak el?
Bodger képes újságot húzott elő mellényéből – az
Elágazás-t, amelyben a Bensenhaver szerint a világ első
fejezete megjelent. A lap igen elnyűttnek látszott.
– Ernie éppen ezt nézegette – magyarázta Bodger –,
amikor a szíve megállt.
Garp elvette tőle a lapot, és elképzelte, hogy Ernie
Holm kirázza a halálos ágyán. Garp idejében az a tréfa
járta a Steeringben, hogy a legdicsőbb elmúlás ilyen.
Szóval Ernie így múlt el, és a jóságos Bodgernek fel
kellett rángatnia a nadrágját, a lapot pedig el kellett
tüntetnie a lánya elől.
– A halottkémnek persze el kellett mondanom –
mentegetőzött Bodger.
Garp kelletlenül emlékezett, mit is mondott volna anyja,

563
ha Ernie halálát megéri. „Ismét leterített egy derék embert
a kéjvágy!” De az is elkeserítette, ha Ernie magányos
életére gondolt.
– És szegény anyád is – sóhajtotta Bodger, s a Steering
kertjébe messze kivilágító tornác fénye alatt ingatta ősz
fejét. – Nem volt akármilyen asszony – mélázott. – Kardos
asszony volt – állapította meg, majd büszkén hozzátette: –
Őrzöm még a Stewart Percynek írt néhány levele
másolatát.
– Neki szolgáltattál igazat mindig – emlékezett Garp.
– Felért száz Stewart Percyvel – mondta Bodger.
– Az már igaz.
– Tudod-e, hogy ő is elment?
– Mármint a Haspók?
– Tegnap. Hosszas szenvedés után... Tudod, mit akarnak
hosszas szenvedéssel mondani?
– Nem – felelte Garp. Még soha nem gondolta meg.
– Rákot – adta meg a választ Bodger komoran. Rég
kínlódott vele.
– Szerencsétlen – mondta rá Garp, és Maci meg Cushie
emléke villant fel benne. Meg a Kótyáé, mert a füle ízét
érezte néha álmában.
– A Steering kápolnájában nagy lesz a forgalom –
tűnődött Bodger. – Helen majd jobban elmagyarázza.
Stewartot reggel ravatalozzák fel, Ernie-t valamikor
délután. Aztán hallottad-e, Jennyvel mit terveznek?
– Jennyvel?
– A gyászszertartásról nem hallottál?
– Nem én – álmélkodott Garp. – Itt is rendeznének?
– Járnak azóta lányok is ide – magyarázta Bodger. –
Inkább azt kellene mondanom, nők. Nem is tudom. Pedig
olyan fiatalok – rázta a fejét elgondolkodóan. – Mondjuk

564
mégis inkább, lányok.
– Szóval a diáklányok?
– Igen. Ők szavazták meg, hogy a Gyengélkedőt
Jennyről nevezzék el.
– A Gyengélkedőt?
– Szó, ami szó, eddig nem volt neve. Pedig a legtöbb
épületünk hordja a nevét valakinek.
– A Jenny Fields Gyengélkedő – motyogta Garp
bambán.
– Nem is hangzik rosszul, mi? – nézett rá Bodger
bizonytalanul. Garp azonban nem latolgatta tovább a
dolgot.

A hosszú éjszakán a kis Jenny egyszer felriadt – de mire

Garpnak sikerült kikászálódnia Helen mély álomba merült
teste mellől, Ellen James már talpon volt, és melegítette a
teás üvegét. Fura döngéseket-nyögéseket hallatott
csecsemőnyelven a nyelvtelen Ellen James. Illinois-ban
napközi otthonban dolgozott, mint Garppal már tudatta a
repülőgépen. Értett a kicsinyekhez, válaszolt a mindenféle
hangjaikra.
Garp rámosolygott, és visszafeküdt aludni.
Reggel elmondta Helennek Ellen James történetét.
Aztán Ernie-ről beszélgettek.
– Még jó, hogy álmában érte – merengett el Helen –, ha
anyádat meggondolom.
– Hát bizony.
Duncant megismertették Ellen Jamesszel. Félszemű és a
nyelvtelen, gondolta el Garp. Összetartó család lesz.
Amikor Roberta hívta őket, hogy elújságolja őrizetbe
vételének körülményeit, Duncan volt a család

565
legszavakészebb tagja, azért ő tudatta Robertával Ernie
halálát.
Helen megtalálta a konyhai szemetesvödörben a türkiz
kezeslábast meg a degeszre tömött melltartót, s mintha
kedvre derült volna. A cseresznyeszínű műanyag csizma
neki jobban állt, mint Garpnak, mégis kilökte. Ellen James
elkérte tőle a nyakba való zöld kendőt, de aztán Helen
elvitte a lányt ruhákat vásárolni. Duncan a vendéghajat
könyörögte el, és Garp bosszúságára abban szaladgált
délelőtt.
Telefonált Bodger dékán is, és a segítségét ajánlotta.
A Steering új gazdasági igazgatója benézett hozzájuk, és
tapintatosan elmagyarázta Garpnak, hogy Ernie szolgálati
lakásban lakott itt, azért kívánatos volna, hogy amint
Helen lelki állapota engedi, kiürítsék. Garp addigra
megtudta, hogy a régi Steering-ház, amelyben Percyék
laktak, visszajutott néhány éve az iskola tulajdonába –
Midge Percy és a Haspók ünnepélyes ajándékaképpen –,
azért kérte a gazdasági igazgatót, hogy a költöztetéshez
adjon Helennek is annyi időt legalább, mint amennyit
Midge-nek megad.
– Azon a gyönyörűségen fogjuk s túladunk – súgta meg a
gazdasági igazgató Garpnak –, mert bizony törököt fogtunk
vele.
Pedig a Steering-lak gyönyörűségként élt Garp
emlékezetében. – Az iskola története fűződik hozzá –
mentette volna. – Ha mást nem, legalább az ajándékot
tekintsék benne.
– Vízvezetéke-csatornázása hajmeresztő állapotban
maradt – mondta a fiatal gazdasági igazgató, sejtetvén,
hogy az aggkori hülyesége felé közeledő Percy pár
okolható érte. – Lehet, hogy ódonságában szép, azonban az

566
iskolának a jövőt kell tekintenie. Történelemmel már teli a
padlás. Nem megengedhető, hogy az épületek állaga is
történelmivé váljon. Használható tantermekre volna
szükségünk, nem lerobbant családi fészkekre.
Amikor Garp elmondta Helennek, hogy a Percy-lakot
áruba bocsátják, Helen sírva fakadt. Apját is siratta
persze, de azt a gondolatot ő sem viselhette el, hogy
gyermekkoruk legnemesebb emlékezetű háza nem kell a
kutyának se.
Garpnak ezután el kellett mennie az orgonistához
megbeszélni, nehogy véletlen ugyanazt játssza délután
Ernie-nek is, mint amit reggel a Haspóknak játszott. Helent
bosszantotta ez a lehetőség – Garpot nem is érdekelte,
hogy értelmetlen ügyben jár el.
A Steering kápolnája, zömök Tudor-stílű építészeti
próbálkozás, mintha csak egy fekvőtámasz erejéig bírt
volna felemelkedni a földről, tovább nem engedte a
borostyán. Amíg Garp eljutott a síri leheletű kápolnáig és
belesett az ajtaján, John Wolf sötét, halszálkás rend
ruhájának nadrágszárán taposott – nem vitte szabóhoz,
maga hajtotta fel. Az orgonamuzsika első rohama úgy
szállt el a feje fölött, mint valami füstfelleg. Ijedten látta,
hogy a Haspók gyászszertartása már elkezdődött. A
vénséges vén gyászolókat meg sem ismerte – hivatásos
gyásznépnek tetszettek, akik maguknak is részvétet
nyilvánítanak minden alkalommal. Erre a szertartásra azért
csődült össze ennyi belőlük, számítgatta, mivel az özvegy
Midge, az utolsó Steering Stewart Percy nemigen
dicsekedhetett barátokkal. A padsorokban sűrűn ültek az
özvegyek. Fátyolos kis fekete kalapjuk olyan volt, minta
mennyezetről rájuk esett pók hálóstul.
– Örülök, hogy eljöttél, öcsém – szólt rá egy gyászba

567
öltözött férfi. Garp pedig azt hitte, sikerült észrevétlen
surrannia a leghátsó padsorba. Ott akarta kivárni a
kínszenvedés végét, hogy aztán beszélhessen az
orgonistával. – Koporsóemelőnek szűkében vagyunk –
mondta a gyászruhás, és Garp már sejtette, hogy a
temetkezési vállalkozó lehet.
– Nem vagyok én gyászhuszár – tiltakozott.
– De bizony most az leszel – mondta a temetkezési
vállalkozó. – Különben itt marad a megboldogult, amilyen
nagy lombár ember volt.
Áradt belőle a szivarbűz, és Garpnak csak szét kellett
tekintenie a napsugár pöttyözte padsorok közt, hogy lássa,
mennyire igaza van. Deres fejek, kopasz fejek virítottak ki
a sűrű özvegyi sorokból – boton járhattak mind. Két
tolószékest is felfedezett. Nem is húzódozott már, amikor a
temetkezési vállalkozó belekarolt.
– Azt mondták, lesz itt olyan több, aki kitesz egy embert
– panaszolta.
Azzal előrevezette Garpot, a családi padsor túlsó
felére, azonban Garp rémülten tapasztalta, hogy ahova
ültette volna, azon a padon egy vénember nyúlt végig.
Azért a családi padsorba kalauzolták Midge mellé.
Átfutott az agyán, hogy a vénember is a sorára vár.
– Harris Stanfull bácsi az – súgta oda Midge, s a
holtnak tetsző vénember felé biccentett.
– Horace Salter bácsi, anyám – helyesbített a Midge
jobbján álló férfi. Garp eszmélt, hogy csak Stewie Kettő
lehet a vörös arcú, testes ember, a legidősebb Percy s
egyben a család egyetlen élő fiúgyermeke. Garp annyit
tudott felőle, hogy alumíniummal foglalkozik
Pittsburghben. Ötéves korában látta utoljára, és persze
nem ismerte meg Stewie Kettő sem.

568
 Midge-en nemigen látszott, mintha bárkit megismerne.
Összetöpörödött, megőszült, májfoltok terjedeztek az
arcán, és úgy rezgett a feje, akár a tétova csirkéé, amelyik
nem tudja, melyik szemért kapjon.
Garp láthatta, hogy hárman lesznek koporsóvivők,
Stewie Kettő, a temetkezési vállalkozó meg jómaga, és a
dolguk nem ígérkezett könnyűnek. Szörnyű lehet, ha
annyira nem szeretik az embert, gondolta meg, rámeredvén
arra a fakó hajóra, amely Stewart Percy – szerencsére zárt
– koporsója volt.
– Bocsásson meg, fiatalember – súgta oda Midge, és
kesztyűs keze oly gyengén kapaszkodott Garp karjába,
mintha a Percy család valamelyik arapapagája szállt volna
rá –, de bizony a nevére nem emlékezem – vallotta meg,
hülyeségében is bájosan.
– Ööö – nyögte Garp, és végigfuttatta emlékezetén a
Smithek és Jonesok névsorát, végül olyan névre bökött rá,
amelyikkel magát is, Midge-et is meglepte. – Smoans –
mondta ki végérvényesen.
– Smoans? – billegtette a fejét Midge.
– Smoans, igen – bizonykodott Garp. – Smoans.
Hatvanegyben végeztem. Hallgattam Mr. Percy történelmi
sorozatát. – Abbizony. A részemet a csendes-óceáni
csatákban.
– Persze, Mr. Smoans! Milyen kedves, hogy eljött! –
lelkendezett Midge.
– Megdöbbenéssel értesültem – motyogta Mr. Smoans.
– Mindannyian – helyeselt Midge, és óvatosan
körülpillantott a kápolnában. Egyszerre mintha görcs
rántotta volna össze az arcát, s a laza bőr leffegni kezdett
rajta.
– Anyám – intette Stewie Kettő.

569
 – Tudom, Stewart – mondta Midge, majd Mr.
Smoanshoz fordult: – Milyen kár, hogy nem lehet minden
gyermekünk jelen.
Garp persze tudta, hogy Dolfin kiadott a gyenge szíve,
Bili-Vili eltűnt a háborúban, és hogy Cushie beleszakadt a
gyerekszülésbe. Azt is sejtette, Maci merre lehet, mégsem
fájlalta, hogy nem őmögötte ül.
Az elhullott Percykre emlékezvén jutott az eszébe egy
jelenet gyermekkorából:
– Hova leszünk, amikor meghalunk? – kérdezte az
anyjától Cushie egyszer. A Haspók böfögött és kifordult a
konyhából. Akkor jelen volt minden Percy csemete: Bili-
Vili, akire a csatapiac várt, Dolfi, akinek a szíve már
javában hájasodott, Cushie, akinek a sok nekifutás se
javította szaporodókáján, és Stewie Kettő, akit azóta az
alumínium éltetett. (Ki tudja, mi élteti Macit!) És persze
ott volt a kis Garp is a Steering család tekintélyes úri
lakának vidékiesen tágas konyhájában.
– Hát gyerekek – húzta el a szót Midge Steering Percy
–, ha meghalunk, nagy házba jutunk mind, olyasmibe, mint
ez.
– Csak nagyobba – toldotta meg Stewie Kettő komoran.
– Remélem – rebegte Bili-Vili.
Dolfi nem értette a dolgot, Maci még nem beszélt,
Cushie meg azt mondta, ő nem hiszi – Isten tudja csak, ő
miféle házban kötött ki.
Garp ismét elgondolta, hogy a pazar Steering-lak eladó,
és azon kapta magát, hogy megvételét fontolgatja.
– Mr. Smoans – bökte meg Midge.
– He?
– Indítunk, öcsém – súgta a temetkezési vállalkozó,
Stewie Kettő pedig már nyomakodott volna el mellette,

570
ahogy a roppant koporsót bámulta, apja porhüvelyének
házát.
– Ide legalább négy ember kell – mondta a vállalkozó.
– Én az egyik felét fogom magam is – vállalkozott Garp.
– Mr. Smoans igen erősnek látszik – támogatta az
elgondolást Midge. – Nem szálas ember, de erős.
– Anyám – intette le Stewie Kettő.
– Jó, jó, Stewart – mondta rá Midge.
– Négy ember kell, hiába – szögezte le a temetkezési
vállalkozó.
Garpnak nem fért a fejébe a dolog. Hiszen ő megemelné
egymaga is. – Maguk álljanak ketten a túlsó felére –
vezényelt –, aztán gyía!
A gyásznép gyenge nyöszörgést hallatott az iszonyúnak
tetsző teher láttán. Garp azonban bízott magában. A házban
a Halál lakik, az meg nem nehezebb Jenny Fieldsnél, Ernie
Holmnál meg a kis Waltnál (bár a legnehezebb ő volt mind
közt). Garp úgy vetette meg a lábát a koporsó mellett, mint
aki egy hujára kivinné a gyászosokat is mind.
Végül Bodger dékán törekedett elő negyediknek.
– Nem hittem volna, hogy eljössz – súgta Garpnak.
– Ismeri Mr. Smoanst? – kérdezte Midge a dékántól.
– Smoans a hatvanegyesek közül, szolgálatjára –
mondta Garp.
– Smoans? Hát hogyne! – És a galambász, a Steering
rendjének lőcslábú őre nagyot emelt a koporsón. Így
kísérték át a Haspókot másik életébe, ahol remélhetően
nagyobb ház várta.
Bodger hátramaradt Garppal a botladozó menet mögött.
Mind a kocsikhoz igyekeztek, hogy Steering városának
temetőjébe kísérjék a megboldogultat. Amikor a vének
elfogytak, Bodger bevitte Garpot a Rosszcsont büfébe

571
kávéra. Egy szóval nem panaszolta, hogy Garp éjjel nemet
vált, nappal meg nevet.
– Ha igaz, Smoans – tűnődött el –, akkor most
kerékvágásába zökken az életed, és nekifoghatsz
gazdagnak meg boldognak lenni.
– Gazdagnak legalábbis – hagyta rá Garp.
Az orgonistáról el is felejtkezett, hogy majd ne azt
húzza Ernie Holmnak, amit a Haspóknak húzott. Felőle
ugyan húzhatja – Helen meg nem volt ott a szertartáson, ő
se fog ráismerni. Ernie végképp nem.
– Miért nem maradsz a körünkben egy darabig? –
kérdezte Bodger, és nagy húsos keze elsöpört a
Rosszcsont koszos ablakain túlra, a Steering körét
jelezvén. – Nem is olyan rossz hely – fűzte hozzá biztatón.
– Nekem az egyetlen helyem, ha meggondolom.
Anyja is a Steeringet választotta, ha egyébért nem, hogy
gyermekét nevelhesse. Márpedig, gondolta Garp, Jenny
mindig tudta, mi a tennivalója. Megitta kávéját és
szívélyesen megrázta a dékán kezét. Még egy temetés,
aztán meghányják-vetik a jövőt Helennel.

572
 18
A Fenékhulla járása
Helent igen hívták az irodalmi tanszékre, mégsem
döntött, tanítson-e a Steeringben.
– Azt hittem pedig, tanítanál – buzdította Garp is, de
Helen habozott, mert az ő iskolás korában nem jártak még
lányok a Steeringbe.
– Majd amikor Jennyt beíratjuk – mondta végül. –
Addig örülök, ha olvasni szakíthatok időt.
Garp mint író részint irigyen, részint gyanakvóan
tekintett mindazokra, akik Helenhez hasonlóan sokat
olvastak.
Közben mindkettőjüket aggasztotta, hogy az életüket oly
óvatosan tervezik el, akár az öregek. Garp persze mindig
aggódott gyermekei sorsáért, de most megértette, miért
akart megmaradni fia mellett Jenny Fields.
Garpék is megmaradtak a Steeringben. Pénzük volt
bőségesen, életük végéig, és Helennek nem kellett
semmihez fognia, ha nem akart. Garpnak azonban tenni
kellett mindenképp.
– Majd írsz – mondta Helen egykedvűen.
– Mostanában nemigen – vélekedett Garp. – Később se
tudom. Majd meglátjuk.
Helen az efféle választ az aggkori elhülyülés korai
jelének tekintette, de abban megegyezett Garppal, hogy
óvniuk kell, amijük van, ép eszüket mindenekelőtt –
házaséletükért való aggodalmában pedig osztozott régtől.
Nem volt ellenvetése, hogy Garp a Steering testedzési
tanszékén Ernie Holm helyébe ajánlkozik. – Fizetésre nem
szorulok – közölte. – A pénz nem számít. Fontos, hogy a

573
birkózók edzője lehessek. – Garpból tisztességes edzőt
néztek ki. Különben pedig tudták, hogy Ernie nélkül a
Steeringben halálra ítélt a birkózósport.
– Csakugyan nem kell fizetés? – hitetlenkedett a tanszék
vezetője.
– Nem pénz kell – szögezte le Garp. – Tennivaló. Ami
nem írás. – Azt persze csak Helen tudta, hogy T. L. Garp
két dologhoz ért ezen a világon, nem többhöz: az íráshoz
meg a birkózáshoz.
És Helen tudhatta csak, írás miért nem telik tőle,
legalábbis egy ideig még. Elgondolását később egy A. J.
Harms nevű kritikus fejtette ki, mondván, hogy Garp
művészete úgy gyengült, ahogy a tulajdon életéhez
mindinkább közeledett. „Nemcsak halványult – megbénult.
Bénította a személyesség, az emlékek hánytorgatása, de az
is, hogy képzeletének szerepe mind jelentéktelenebb” –
írta Harms. Garp szerinte nem képzelhette el többé
szabadon az életet, holott éppen ezt a szabadságot ígérte
olvasójának a pompás Grillparzer penzió-ban. Harms úgy
vélte, Garp az igazságot már az emlékezésben kereste
csupán, az pedig – merőben másképp, mint a képzelete –
lelki ártalmára volt, és gyümölcsözőnek sem bizonyult.
Harms azonban hátul hordta az eszét Helen már akkor
látta Garp baját, amikor edzőnek jelentkezett. Tudta pedig
Garp is, hogy nem léphet Ernie nyomdokába. Annyit akart
elérni, hogy a Steering csapata többször győzzön, mint
ahányszor veszít.
– Próbálkozz tündérmesékkel – ajánlotta Helen, aki
Garpnál többet törte a fejét a megoldáson. – Próbálj
kitalálni egy történetet első betűjétől az utolsóig. – Azt
soha nem fűzte hozzá, hogy „olyat, mint A Grillparzer
penzió”, bár Garp is egyetértett volna vele: jobbat máig

574
nem írt. Elsőszülöttje bizonyult a legkülönbnek, sajna.
Valahányszor írni próbált, személyes életének nyers
emlékeivel került szemközt: a fakó New Hampshire-i
parkolóval, Walt dermedt kis testével, a vadászok fényes
viharkabátjával és vörös sipkájával, Maci nemére
rácáfoló vakbuzgóságával. Ezek a képek pedig semerre
nem terelték a képzeletét. Sok időt elvacakolt új házával
is.
Midge Steering Percy talán soha meg nem tudta, kié lett
a családi lak. Ha Stewie Kettőnek a fülébe jutott is, volt
annyi esze, hogy anyjának ne mondja el, ha már Garpról
való emlékeit oly kellemesen elhomályosította Mr.
Smoansszal való találkozása. Midge Steering Percy
különben aggok házában hunyt el Pittsburghben, mégpedig
azért, mert Stewie Kettő nem szakadhatott el az
alumíniumtól.
Hogy Maci sorsa mi lett, azt senki nem tudta.
Helen és Garp rendbe tette az iskola emlékezetében
Steering úri lakként élő házat. A Percy név csakhamar
kihullott a közös emlékezetből. A legtöbben Midge-et is
Midge Steeringnek emlegették. Garp új otthona a
legfényesebb ház volt az iskola messzi környékén, és ha a
diákok a szüleiket vezették körbe, vagy a leendő
növendékeket, nemigen magyarázták, hogy „itt az 1781-
ben épült Steering úri lakban pedig T. L. Garp lakik, az
író”. A játszi kedvű diákok inkább ilyesmit mondtak: „Itt
lakik birkózóink edzője.” S a szülők álmélkodón
összenéztek, a leendő növendékek pedig megkérdezték:
„Ilyen fontos a birkózás a Steeringben?”
Duncan is hamarosan a Steering növendéke lesz,
gondolta el Garp felhőtlen örömmel. Az edzéseken ugyan
hiányzott neki a fia, de azt megelégedetten látta, hogy az

575
uszodában meglelte a helyét – akár a természetére
hallgatott, akár a szeme miatt választotta az úszást. Olykor
megjelent a birkózók közt törölközőkbe csavartan és
dideregve, azonmód, ahogy a vízből kikászálódott, és
letelepedett a birkózószőnyegre a hőfúvó alá.
– Űzöd az ipart? – nézett rá Garp. – Össze ne lucskold
nekem a szőnyeget!
– Annyira azért megtörölközök – mondta Duncan.
Helen gyakrabban megjelent. Megint nekifogott az
olvasásnak, és könyveivel szívesen járt a birkózók közé,
mondván, hogy itt „mintha szaunában olvasna”.
Olvasmányából csak hangosabb puffanásra vagy jajszóra
tekintett fel, és csupán az zavarta, hogy a szemüvege
elhomályosul.
– Hát középkorúak lettünk? – kérdezte Helen Garpot
egyik este gyönyörű házuk tornácán, ahonnan csillagfényes
éjszakákon jól láthatták a Jenny Fields Gyengélkedő
világos ablakait és toldaléképületének egyetlen
kapulámpáját a gyepszőnyegen túl – Garp gyermekkorának
színterét.
– Ugyan már – legyintett Garp. – Középkorúak?
Nyugdíjasok vagyunk már. Középkorunkat átugrottuk, és
egyenest az élemedettek közé jutottunk.
– Nem nyomaszt? – érdeklődött Helen óvatosan.
– Még nem – felelte Garp. – Amikor majd nyomasztani
kezd, mást csinálok. Legalábbis csinálok valamit. Úgy
számítom, Helen, mi az első menetet olyan hamar
lezavartuk, hogy most fújhatunk egyet.
Helen nem lelkesedett éppen a birkózónyelvért, holott
hallotta gyerekkorától. Garp pedig boldognak látszott írás
nélkül is. Helen olvasott még estelente, ő meg a tévét
nézte.

576
 Munkásságának furcsa híre kelt, éppen nem kedve ellen
való. Furcsább annál is, mint amilyent John Wolf várt.
Mindkettőjüket meglepte, mennyire politikai feléről
csodálják vagy szapulják a Bensenhaver szerinti világot –
viszont a könyv hamis híre is visszafordította az olvasók
figyelmét korábbi műveire. Garp a főiskolákra szóló
vendégelőadói meghívásokat elutasította, ha azt kérték
tőle, foglaljon állást egyik vagy másik „nőkérdésben”,
vagy ha anyjával való kapcsolatára vagy hőseinek „nemi
szerepére” voltak kíváncsiak. Az ilyen érdeklődésben „a
szociológia és a pszichoanalízis művészetpusztító hatását”
látta. Elfogadott azonban meghívásokat, ha csupán
felolvasást vártak tőle – kivált, amikor Helen is vele
tartott volna.
Boldogan élt Helennel, nem volt hűtlen hozzá. A
hűtlenség vágyára is alig emlékezett már. Talán Ellen
James jelenléte riasztotta el a lányoktól, ami pedig az
idősebb nőket – Helen nemzedékét – illette, nem esett
éppen nehezére, hogy az akaraterejére támaszkodjon. Elég
bajt hozott rá a kéjvágy.
Ellen James, akit tizenegy éves korában rontottak és
nyelvetlenítettek meg, tizenkilenc éves korában került
Garpékhoz. Nyomban nénje lett Duncannak, és egyben
tagja annak az esett társaságnak is, amelyhez a szelíd
Duncan tartozott. Jól megértették egymást. Ellen James
segített Duncannak a leckéivel, mert gyorsan írt és
olvasott, Duncan pedig bevonta az úszásba meg a
fényképezésbe. Garp sötétkamrát rendezett be nekik az úri
lakban, s órákat töltöttek benn előhívással – Garp csupán
Duncan lencsenyílásról és fényről szóló szakadatlan
fecsegését meg Ellen James ó-jait meg á-jait hallotta
kintről.

577
 Helen filmfelvevő gépet vett nekik, ők meg közös
forgatókönyvet írtak, és el is játszották filmjüket – egy vak
herceg történetét, aki részben visszanyeri látását egy fiatal
takarítónő csókja által. A herceg csupán fél szemével lát
azontúl is, mert a takarítónő csupán a fél orcáját engedte
megcsókolni. Szájon azért nem csókolhatja senki, mert
nyelvét vesztette. Hiányaikat azonban áthidalják és
egymáséi lesznek. A bonyoldalmas történetet némajáték
fejtette ki és Ellen feliratai segítették. A legsikerültebb az
volt benne, mint Duncan később mondani hogy csupán hét
percig tartott.
Ellen James sokat segített a kis Jenny körül is.
Duncannal váltva pótmamáskodtak, Garp pedig vasárnap
délutánonként bevitte a kislányt a birkózóterembe, mert azt
állította, hogy ott esések nélkül tanul meg járni – bár
Helen véleménye szerint inkább azt a téves érzést keltette
benne, hogy az anyaföld majd, akár a szivacs, mindig
mindenütt olyan lesz a lába alatt.
– Hát nem olyan? – kérdezte Garp.
Amióta az írást elhagyta, viszályai mással nem is
támadtak, csupán legjobb barátjával, Roberta Muldoonnal.
Nem mintha a viszály forrása Roberta lett volna. Garp
felfedezte, hogy Jenny Fields hagyatéka óriási, és hogy
Jenny, mintegy a bosszantására, őt jelölte meg a vagyonnal
és a kutyafői kórházzal kapcsolatos végakaratának
egyedüli végrehajtójául.
– Miért engemet? – siránkozott. – Miért nem téged? –
szegezte a mutatóujját Robertának.
De sértődött volt Roberta is. – Nem fér a fejembe, miért
éppen téged szúrt ki a lehetséges milliók közül?
– Rám akarta húzni a vizes lepedőt – vélte Garp.
– Vagy észre akart téríteni – vetette ellene Roberta. –

578
Egy anya mindig anya marad.
– Hajjaj – sóhajtotta Garp.
Hetekig azt az egyetlen mondatot forgatta a fejében,
amelyben Jenny a pénzről és a kutyafői ház sorsa felől
rendelkezett:

Legyen érdemes nők menedéke, ahol az eszüket

összeszedhetik s a formájukat egymás közt
meglelhetik.

– Hajjaj – vakarta a fejét Garp.

– Alapítványfélének szánhatta – okoskodott Roberta.
– Fields-féle Alapítványnak – mondta ki Garp.
– Óriási! – lelkesedett Roberta. – Az ám! Ösztöndíj és
hajlék nőknek!
– Mi végre? – bámult rá Garp. – Miféle ösztönüket
díjazzam?
– Hát hogy felépüljenek, ha bajuk van és egymás közt
lehessenek – töprengett Roberta. – Aztán írhassanak, ha az
hiányzik nekik... vagy festhessenek.
– Vagy hogy a zabigyereküket legyen hol megszülniük?
Gyermekágyi alapítvány? Hajjaj.
– Ne marháskodj – intette le Roberta. – Fontosabb ez
annál. Nem érted? Anyád azt akarta, hogy megértsd a nők
szükségét. Hogy a bajukba beletekints.
– Hát azt ki dönti el, hogy melyik nő „érdemes”? Jaj,
anyám! – siránkozott, s az égre emelte tekintetét. – Bizony
kitekerném a nyakad, ha élnél!
– Neked kell eldöntened – szögezte le Roberta. – Így
jön meg az eszed.
– Miért nem te döntesz? Inkább terád szabták az
ilyesmit, Roberta.

579
 Roberta kétségek közt vergődött. Őt is fűtötte Jenny
Fieldsnek az a vágya, hogy Garpot és más férfiakat
rávezessen a nők jogos követeléseinek megértésére,
másrészt tudta, hogy Garp döntőbírónak kétbalkezes lenne,
s hogy ő különbül végezné a dolgát.
– Majd döntünk együtt – ajánlotta. – Azaz te döntesz, én
ajánlok. És figyelmeztetlek, ha úgy látom, hogy a döntésed
hibás.
– Roberta – rázta a fejét Garp –, te minden döntésemet
hibásnak ítéled.
Roberta kacéran szájon csókolta, aztán a vállára csapott
– ezt is, azt is akkora hévvel, hogy Garp feljajdult.
– A Fields Alapítvány! – lobogott Roberta. – Csodás
lesz!
Efféle viszálykodás nélkül Garp alighanem el is
felejtette volna, milyen a világ. A viszálykodás tartotta
benne a lelket, amikor nem írt, s a hozzávalót Roberta
Muldoon meg a Fields Alapítvány szolgáltatta.
Roberta lett az alapítvány székes elnöke a Kutyafő-
öbölben, a ház pedig írók alkotóházává, lábadozók
otthonává, kismamák védőintézetévé vált – világos
padlásszobái meg festő nők műterméül szolgáltak. Amikor
a nők kórében híre terjedt a Fields Alapítványnak, sokan
töprengeni kezdtek, kinek szánják az ösztöndíjat.
Töprengett Garp is eleget. A pályázók Robertának írtak, ő
pedig válogatott női testületet gyűjtött maga köré, akik –
szerették vagy utálták Garpot – mindig vitába szálltak
vele. Havonta kétszer, Robertával az élükön és Garp
kelletlen jelenlétében választottak érdemeseket a pályázók
közül.
Jó időben kinn üléseztek a ház félreeső tornácán, bár
Garp mind kedvetlenebbül járt ki a Kutyafő-öbölbe. – Sok

580
nekem ennyi félbolond – mondogatta Robertának, így aztán
inkább a Steeringbe tevődött át az ülések színhelye, a
Steering úri lakba, a birkózók edzőjének hajlékába, ahol
Garp valamivel jobban tűrte a harcias nők társaságát.
Legszívesebben talán a birkózóterembe terelte volna
valamennyit, bár tudván tudta, hogy a pompásan küzdő
Robertától ott sem nyerhetett volna el pontokat könnyedén.
Az 1048. számú pályázót Charlie Pulaskinak hívták.
– Azt hittem, csak nőkkel foglalkozunk – vetette ellene
Garp. – Ennyiben legalább sikerült megállapodnunk.
– Charlie Pulaski nő – állította Roberta. – Csak éppen
Charlie-nak becézik.
– Szerintem ezért már ki is esik – mondta Marcia Fox,
az egyszálbél költőnő, akivel Garp gyakran összecsapott,
bár verseit szerette.
– Mit kíván ez a Charlie Pulaski? – kérdezte Garp,
amikor rákerült a kérdezés sora. Mert némelyik pályázó
csupán pénzt kért, más meg elélt volna a Kutyafő-öbölben
is egy darabig. Ismét mások pénzt és örök időkre szóló
szállást reméltek a Kutyafő-öbölben.
– Charlie-nak csak pénz kell – mondta Roberta.
– Névváltoztatásra? – érdeklődött Marcia Fox epésen.
– Ott akarja hagyni a munkáját, hogy könyvet írhasson –
felelte Roberta.
– Hajjaj – sóhajtott Garp.
– Ajánld neki, hogy maradjon meg állásában –
tanácsolta Marcia Fox, az írók és leendő írók esküdt
ellensége.
– Marcia utálja az írókat még haló porukban is – súgta
Garp Robertának.
Azonban amikor ő is elolvasta a pályázathoz csatolt
kéziratot, megegyezett Marciával abban, hogy Charlie

581
Pulaski ragaszkodjon az állásához körme szakadtáig.

Az 1073. számú pályázó a mikrobiológia docense volt

valahol, és könyvet akart írni ő is.
– Regényt vajon? – tudakolta Garp.
– Tanulmányt a molekuláris virológia tárgyában –
válaszolta dr. Joan Axe, maga is a Duke Egyetem
tanulmányi szabadságosa. Amikor Garp részletek iránt
érdeklődött, azt a titokzatos választ kapta, hogy a pályázót
„a vérkeringés láthatatlan megbetegedései
foglalkoztatják”.

Az 1081. számú pályázó biztosítatlan férje repülőgép-

szerencsétlenség áldozata lett. Ötévesnél fiatalabb
gyermeke volt három, és egy féléve lett volna még, hogy
francia szakon diplomát szerezzen. Ehhez kért anyagi
segítséget s hogy aztán tisztességes állást keríthessen –
továbbá magának, gyermekeinek és a pótmamának
pályázott szobákra a Kutyafő-öbölben.
Az alapítványi tanács egyhangúlag megszavazta a pénzt
tanulmányainak befejezéséhez meg a pótmama tartásához,
azonban úgy határoztak, hogy a pótmama meg a gyermekek
éljenek csak ott, ahol az anya egyetemre jár. A Kutyafő-
öblöt nem szánták gyermekeknek és pótmamáknak. Éltek itt
olyan nők is, akik gyereket látván vagy gyerekhangokat
hallván megbomlottak volna. Mások meg a pótmamákat
sínylették már eleget.
Ez a döntés nem okozott sok fejtörést a tanácsnak.

582
 Az 1088-as pályázóval nem boldogultak ilyen könnyen.
A pályázó Jenny Fields gyilkosának volt az elvált
felesége. Három gyereket nevelt – egyet éppen nem, mert
az javítóintézetbe került – és a gyermektartás azzal
megszűnt, hogy férjét a New Hampshire-i parkolóban
leterítette a rendőrök meg az ott köröző vadászok sortüze.
A néhai Kenny Truckenmiller alig egy évvel azelőtt vált
el feleségétől. Barátainak gyakran panaszolta, hogy nem
győzi a gyermektartás fizetését. Azt is elmondta, hogy a
felesége fejét a nőjogosítók csavarták el, ezért kellett
elválnia. Mrs. Truckenmiller válóperes ügyvédje pedig
New Yorkból odaszármazott elvált asszony volt. Kenny
Truckenmiller tizenhárom évig verte a feleségét hetenként
legalább kétszer, de gyermekeivel is irgalmatlanul bánt.
Mrs. Truckenmiller viszont sem magát nem ismerte eléggé,
sem lehetséges jogait, amíg el nem olvasta A kétes nem-et,
Jenny Fields élete történetét. Akkor fordult meg a fejében
először, hogy talán a rendszeres verésekért meg a
gyerekekkel való kutya bánásért Kenny Truckenmillert is
okolhatná – mert ő tizenhárom esztendeig azt hitte, jobb,
ha magára vet és békén viseli keresztjét.
Felesége eszméléséért a nőmozgalmat okolta Kenny
Truckenmiller. Az asszony házakhoz járt fodrászkodni a
New Hampshire-i North Mountain városában azután is,
hogy a bíróság kitette Kennyt a közös lakásból. A
gyerekpénzek ritkábban érkeztek azontúl, a házi
fodrászkodás pedig oly keveset hozott az asszony
konyhájára, hogy kusza kézírással beküldött pályázatában
megvallotta: meg kellett alkudnia gyermekeinek betévő
falatjáért, ő azonban az efféle megalkuvást nem bírja.
Mrs. Truckenmiller, akinek leánykori neve nem derült
ki a pályázatából, azon sem csodálkozott volna, ha, mint

583
írta, az alapítványi tanács a pályázatát férje tettére való
tekintettel elveti.
Az akarata ellenére tiszteletbeli tanácstaggá megtett
John Wolf pénzügyi koponyának számított, és nyomban
megmondta, hogy a Jenny Fields Alapítvány hírének igen
jót tenne, ha Jenny Fields gyilkosának „szerencsétlen
hozzátartozóját” megsegítenék. Napnál világosabbá válna
az alapítvány emberbaráti célzata, érvelt, s a segítség meg
is térülne az alapítvány javára teendő adományokból.
– Adományt kapunk eleget így is – állapította meg Garp
vonakodón.
– S ha a nő megalkuvása merő kurvaság? – vetette fel a
kérdést Roberta. A tanács összenézett. Körükben Roberta
volt az egyetlen, aki női fejjel is, meg az egykori hátvéd
fejével is gondolkodott. – Gondoljátok csak meg –
folytatta Roberta –, akármilyen rossz rinyának lehet
megalkuvás a kenyere, mi meg ott állunk megfürödve a jó
szívünkkel.
– Környezettanulmányra lenne szükség – vélte Marcia
Fox.
– Valakinek beszélni kellene vele – csatlakozott hozzá
Garp is –, hogy kiderüljön, valóban igyekszik-e megállni a
maga lábán.
Rábámultak mindannyian.
– Én ugyan nem kérdezem ki, kurva-e vagy sem –
vetette meg a lábát Roberta.
– Talán én turkáljak a szennyesében? – tiltakozott Garp.
– Merre van ez a North Mountain egyáltalán? – vetette
közbe Marcia Fox.
– Én sem indulhatok neki nyomozni – tárta szét a karját
John Wolf. – Az időm drága.
– Hajjaj – vakarta a fejét Garp. – S ha énrám rám

584
ismer? Nem ő volna az első.
– Alig hinném – szólt közbe a lelki gondozással
foglalkozó Hilma Bloch, akit Garp szívből utált. –
Akikhez élettörténetek szólnak, azokhoz nem szólnak a
regények. Legfeljebb érintőlegesen. Más szóval, ha ez az
asszony elolvasta a Bensenhaver szerint a világ-ot,
csakis édesanyád élettörténete miatt volt rá kapható.
Viszont a regény elolvasásának még ez sem igazi oka. Ha
meggondoljuk, hogy házhoz jár fodrászkodni, nemigen
szakíthatott rá időt. Ugyancsak nem emlékezhet rád a
borítólapon látott fényképről, tekintve, hogy fényképed
Jenny meggyilkolása előtt vált közismertté. Inkább
édesanyád arcára emlékezhet, hiszen ez az asszony több
időt tölt tévénézéssel, mint olvasással.
John Wolf is, Roberta is a mennyezetre emelte
tekintetét.
– Köszönöm az okfejtésed, Hilma – mondta Garp. A
tanács pedig úgy határozott, hogy igenis Garp látogassa
meg Mrs. Truckenmillert „a jellemrajzához szükséges
adalékok megszerzése végett”.
– Hogy legalább a keresztneve kiderüljön – epéskedett
Marcia Fox.
– Fogadjunk, hogy Charlie – nyögte be Roberta.
A jelentésekre tértek – ki időzik éppen a kutyafői
házban, kinek jár le az ideje, ki költözik be a távozó
helyett. S miféle bökkenők támadtak az utóbbi időben.
A padlásteret éppen két festőnő lakta, az egyik a déli
szobájába került, a másik az északiba. A déli megirigyelte
a festőnek valóbb északi világosságot, így aztán két hétig
acsarogtak. Reggelinél nem váltottak szót, és postájuk
állítólagos eltűntéért egymást vádolták. Végül egymásba
szerettek. Ezután már csak az északi festőnő festett –

585
akttanulmányokat a déliről, aki naphosszat ott állt neki
modellt a „jó” fényben. A házban való meztelenkedés
ellen panaszt tett az ugyancsak ott időző clevelandi
drámaírónő, a leszbikusság esküdt ellensége, aki különben
álmatlansággal küzdött, mert, mint panaszolta, zavarja a
tengermorajlás. Inkább talán a két szerelmes csatájának
hangjai zavarhatták, de azért az idejét a házban már
többször hosszabbította. Panaszai is megszűntek, mihelyt a
másik házi írónő azt javasolta, rendezzenek szereposztásős
olvasópróbát a drámaírónő készülő művéből. Ami sikerrel
megtörtént, s a ház boldogan elcsendesedett.
A ház másik írónőjét Garp ajánlotta lelkesen az
alapítványi tanácsnak pompás novelláiért. Ideje lejáróban
volt neki is. Ki költözzön a helyébe?
Az az asszony-e, akinek az anyósa elvetette a gyerekeit,
miután férje elemésztette magát?
– Egyszer már megmondtam, hogy ez nem jöhet –
szögezte le Garp.
Az a két Ellen-Jamesiánus letelepedhet-e, akik a
napokban se szó, se beszéd, beállítottak?
– Megálljunk – csapott az asztalra Garp. – Mi ez? Az
Ellen Jamesiánusok csak úgy beállíthatnak?
– Jenny mindig befogadta őket – mondta Roberta.
– Változott a világ – felelte Garp.
Az alapítványi tanács tagjai általában egyetértettek
vele. Az Ellen-Jamesiánusoknak kitelt a becsületük. Nagy
sohasem volt, de az elszántságuk egyre fájdalmasabb
részvétlenségbe ütközött.
– A ház hagyományáról van szó – makacskodott
Roberta, és két „régi” Ellen-Jamesiánus történetét mondta
el példaként, akik Kaliforniában sanyarogtak egy darabig,
aztán visszatértek, s a házban megtalálták életük értelmét.

586
 – Hagyjuk ezt a számot, Roberta – legyintett Garp. –
Tedd ki a szűrüket.
– Anyád gondot viselt rájuk – tiltakozott Roberta.
– A szájukat, azt legalább nem jártatják – állapította
meg Marcia Fox, akinek szűkszavúságát Garp mindig
csodálta. De a tréfáján is ő nevetett csak.
– Én is azt mondom, tanácsold el őket, Roberta –
mondta dr. Joan Axe.
– Az egész társadalommal van bajuk – vélte Hilma
Bloch –, ami ragályossá válhat. Másrészt megfontolandó,
hogy szinte a ház szellemeinek nevezhetjük őket.
John Wolf a mennyezetre nézett.
– Itt volna például az az orvosnő, aki a rákkal
kapcsolatos vetélésekkel foglalkozik – szólt bele dr. Joan
Axe. – Vele mi legyen?
– Helyes, ő kerüljön az emeletre – mondta ki Garp. –
Volt hozzá szerencsém. Aki ott fenn összetalálkozik vele,
abba belefagy a fülzsír.
A kutyafői ház – kétkonyhás és négy fürdőszobás –
földszintje volt a legtágasabb – tizenketten is ellakhattak
lenn kényelmesen. S még a tanácstermek, ahogy Roberta
nevezte a Fieldsek idejéből ott maradt társalgókat és
szalonokat. Lenn volta tágas ebédlő is, ahová a postát
gyűjtötték – gyűlésezhettek ott a nők éjjel-nappal.
Ez volt a ház társas szintje, ahová ritkán helyeztek
írókat és festőket. Öngyilkosjelölteknek a legalkalmasabb
szint, mondta Garp egy alapítványi ülésen, mert, érvelt, az
óceánba veszni egészségesebb, mint az emeleti ablakon
kiugrani.
Roberta azonban hátvédhez méltó keménységgel
igazgatta a házat. Akit meg nem győzhetett, azon erővel lett
úrrá. A helyi rendőrség több együttérzéssel tekintett

587
működésére, mint Jennyére valaha. Néha járőrkocsi hozta
vissza elkódorgott védenceit, mert a testület tagjai
valamennyien labdarúgó-szurkolói voltak – emlékeztek
Robert Muldoon nagy felmentéseire.
– Határozatot kérek, hogy a Fields Alapítvány
segítségére Ellen-Jamesiánus nem pályázhat – mondta
Garp.
– Helyes – csatlakozott hozzá Marcia Fox nyomban.
– Vitatható indítvány – emelte fel a szavát Roberta. –
Ilyen határozatnak nem érzem szükségét. Ostoba politikai
megmozdulásokat egyébként sem támogatunk. Viszont ezek
a nyelvetlen nők kerülhetnek bajba egyébként is. A
menedéküket nálunk egyszer megtalálták, ezért alig
hinném, hogy elesettségükben ne fordulnának hozzánk
ezentúl is.
– Hülyeségükben – helyesbített Garp.
– Általánosítás – állapította meg Hilma Bloch.
– Teremtő kedvű nők nemhogy magukba fojtanák a szót
– érvelt Marcia Fox –, inkább felemelnék szavukat. Nem
látom értelmét az önkéntes kukaság díjazásának.
– Hallgatni arany – mondta Roberta.
– Ne hülyéskedj – intette le Garp. Derengeni kezdett
neki, hogy az Ellen-Jamesiánusok, ki tudja miért, a Kenny
Truckenmillereknél is jobban ingerlik, és hiába múlták
divatjukat, a világból nem múltak ki az ő kedve szerint.
Azért megszégyenítéssel siettette volna őket. Helen már a
fejére olvasta, hogy gyűlölete messzi meghaladja a
jelentőségüket.
– Csakis együgyűek tesznek ilyet őrjöngésükben –
mondta Helen. – Miért nem szállsz le róluk végre?
– Kérdezzük meg Ellen Jamest – makacskodott Garp. –
Illő, hogy az ő véleménye dönthessen. A legjobb volna, ha

588
a véleményét nyomtatásban dörgölhetnénk az orruk alá.
– Ennyire személyes ügyben nincs haszna az
odamondogatásnak – állapította meg Hilma Bloch.
Mindannyian ismerték Ellent, és tudták, hogy utálja mind a
nyelvetlenséget, mind az önkéntes nyelvetleneket.
– Tegyük félre a kérdést – ajánlotta John Wolf.
– No tessék! – lázongott Garp.
– A kedvedért én inkább szavazásra bocsátanám –
mondta Roberta, mert tudta, hogy Garpot mindannyian
leszavaznák s az ügy lezárulna.
– Visszavonom a javaslatot – mondta Garp álnokul. –
Éljenek az Ellen-Jamesiánusok!
Egyébként nem visszakozott.
Elvégre anyja is őrjöngés áldozata lett. Az őrjöngésbe
fordult önsajnálaté és bizonykodásé. Kenny Truckenmiller
éppen csak megveszekedettebb volt a más hozzá
hasonlóknál. Annyira behajtotta volna a világon a maga
igazát, hogy mind esküdt ellensége lett, aki mást állított.
De vajon mennyivel különbek nála az Ellen-
Jamesiánusok? Nem az a megveszekedettség felhőzi el a
szemüket, amelytől az élet többrétűségét nem látni?
– Ugyan már – csitította John Wolf. – Ezek nem öltek.
– Még nem – mondta Garp. – De a fegyverük megvan
hozzá. Vakon hisznek az igazukban. Csak a pillanat
gyújtása kell.
– Gyilkoláshoz annyi nem elég – vetette ellene Roberta.
De aztán hagyták Garpot, hadd füstölögjön. Egyebet
úgysem tehettek. Garpnak nem volt erőssége a
türelmetlenek iránti türelem. Az őrültek megőrjítették.
Mintha azt nem bocsátotta volna meg nekik, hogy engedtek
az őrületüknek – alighanem azért nem, mert neki sem
ingyen adták a józanságot. Ha valaki nem küzdött meg

589
érte, vagy elbukott a küzdelemben, Garp rásütötte, hogy
nem vetette bele minden erejét.
– Korunk legkeményebb leckéje éppen a türelmetlenek
iránti türelem – leckéztette Helen, és Garp hiába tudta,
hogy Helen messzitekintőbb nála, nem hajlott a szavára.
Persze nem hajlottak a szóra az Ellen-Jamesiánusok
sem, és gyűlölték Garpot testületileg.
Mind anyjával való kapcsolatát, mind munkáját lesújtó
kritikával illették. Garpot megmarták, ő meg visszamart.
Nem tudni, min kezdődött s miért kellett elkezdődnie
egyáltalán, a nőmozgalomban mégis az Ellen-
Jamesiánusok szították a vitát Garp személye körül, és a
vízválasztói is ők lettek, melyik nőjogosító kedvelje
Garpot, melyik ne.
Nyelvetlenségük jelképénél mindenképpen
bonyodalmasabb érzésekkel tekintettek Garpra, és a sors
fintora volt, hogy éppen életük példája, Ellen James
mérgesítette el a hosszas hidegháborújukat.
Szokásává vált, hogy írásait szüleiről, Illinois-ról szóló
történeteit, némaságának fájdalmas költészetét, a látványos
művészetekért meg az úszásért való rajongásának
tanúbizonyságát megmutatta Garpnak. Körültekintőn,
szabatosan és lendületesen írt.
– Megvan az írásában, ami kell – dicsérte Garp
Helennek. – A tehetség is, meg az indulat is. S a mersze,
reméljük, maradandó.
A merszbe Helen nem kötött bele, mert attól tartott,
Garpból az veszett ki végképp. Se a tehetségével, se az
indulatával nem volt baj, azonban beszűkülésén csakis
mersszel segíthetett volna.
Annak pedig jelét sem látván, elszomorodott. Egy
darabig nem is csitította Garp indulatait, akár a birkózás

590
körül kavarogtak, akár az Ellen-Jamesiánusok körül, mert
úgy okoskodott, hogy az indulat erőt gerjeszt és idővel
írásra sarkallja.
Akkor sem próbálta mérsékelni, amikor előállt Ellen
James esszéjével: „Miért nem vagyok Ellen-Jamesiánus?”
Megrendítő írás volt, megríkatta Garpot.
Megbecstelenítése sivár történetét azzal egészítette ki
Ellen James, mennyire nem felejthette el sem ő, sem a
környezete, és a teljes kép eltörpítette az Ellen-
Jamesiánusokat, ahogy személyes nyomorúságában
politikai követőivé szegődtek volna. Ellen James szerint
az Ellen-Jamesiánusok súlyosbították terhét, mert a
nyilvánosságot foglalkoztatták vele. És Garpnak
kétszeresen fájt, ha valaki akaratlan vált a nyilvánosság
áldozatává.
Hozzátartozott az igazsághoz, hogy az Ellen-
Jamesiánusok jobbjait nem csupán „politikai
meggondolások” vezették: a nőket fenyegető veszedelmet
akarták a nyilvánosság elé tárni nyelvük kimetszésével.
Ellen James követésében személyesek voltak azok is, akik
osztoztak vele a nemi erőszak tapasztalatában, és jelezni
akarták, hogy nyelvük odaveszett a tapasztalatukkal – a
férfivilág örökre befogta a szájukat.
Hogy az Ellen-Jamesiánusok szervezete eszelősöktől
nyüzsgött, azt nem is tagadta senki. Még ők maguk sem.
Mindenre elszánt egyesülésük a nőmozgalom
követeléseinek értékét illetően kételyt támasztott. Ellen
James ellenük fordulása azonban éppoly meggondolatlan
volt az egyének szándékait tekintve, mint ahogy az Ellen-
Jamesiánusok meggondolatlanul használták cégérüknek
Ellen Jamest, mert meg sem fordult a fejükben, hogy egy
tizenegy éves leányka egymaga előbb megemésztené

591
életének iszonyatát.
Így aztán tudták is Amerika-szerte, hogyan vesztette a
nyelvét Ellen James – talán csak a legfiatalabb nemzedék
nem, mert ők egy kalap alá vették az Ellen-
Jamesiánusokkal. S a legjobban ez fájt Ellennek, hogy azt
hiszik, a nyelvét maga metszette ki ő is.
– A dühét ki kellett tombolnia, azt értem – mondta
Helen Garpnak az esszéről. – A lelke épségét szolgálta.
Meg is mondtam neki.
– Én pedig azt mondtam, hogy jelentesse meg.
– Ugyan! – tiltakozott Helen. – Mi lenne a haszna?
– Haszna? Hogy az igazság napvilágot lát. Ellen lelke
épségét az szolgálja a leginkább.
– Meg a te lelked gyönyörűségét – tette hozzá Helen,
mert tudta, hogy Garp valójában az Ellen-Jamesiánusok
nyilvános megszégyenülésére vágyik.
– Igaz – hagyta meg neki Garp. – Jó, jó. De azért a
legfontosabb, hogy a bálványuktól tudják meg ezek a
féleszűek, hogyan vélekedik felőlük.
– A legfontosabb? – nézett rá Helen. – Egyáltalán
fontos?
– Jó, jó – motyogta Garp, mert a szíve mélyén tudta,
hogy Helen jól beszél. Meg is mondta Ellennek, hogy az
esszéjét inkább tegye félre. Ellen ezután egy hétig kerülte
Garpékat.
Csupán John Wolf telefonhívásából tudták meg egy hét
múltán, hogy Ellen neki küldte el a művét. – Mit kezdjek
vele? – panaszolta a derék szerkesztő.
– Küldje vissza – sugallta Helen Garpnak.
– Azt már nem! – csattant fel Garp. – Ellentől kérdezze
meg inkább!
– Poncius Pilátus mossa a kezét – állapította meg

592
Helen.
– Mit tennél vele mégis? – szegezte John Wolfnak a
kérdést Garp.
– Én? Énnekem ebben az ügyben akaratom nem lehet.
Annyit tudok, hogy jól megírt és kiadható.
– Nem éppen azért kiadható, mert jól megírt, magad is
tudod – kötözködött vele Garp.
– Nem – vallotta meg John Wolf –, mégis nyom valamit
a latban.
Ellen csak annyit tudatott Garppal, hogy az írást meg
akarja jelentetni. Helen továbbra is eltérítette volna a
szándékától, Garp azonban már nem szólt a dologba.
– Elég volt egyszer beleártakoznod – vetette a szemére
Helen. – S ha most hallgatsz, az történik, amit akartál, és
az a bántó irat megjelenik!
Garp tehát megpróbált Ellen lelkére beszélni mégis. A
maguk s mások által meggyötört zavaros teremtések
szószólójaként lépett fel. Mi az értelme nyilvánosan
perlekedni velük? Öt év múltán elfelejtkezik róluk a világ.
Bárki kezébe nyomják a levélkéjüket, ezzel a kérdéssel
kerülnek szembe: „Mi az, hogy Ellen-Jamesiánus? Nem
bír beszélni? Nincs nyelve tán?”
Ellen azonban megkutyálta magát.

Én meg nem bocsátok nekik!

– írta Garpnak.

Öt év, dehogy, ötven év nem lesz elég, hogy

elfelejtsem Őket –
emlékezni fogok rájuk, akár a nyelvemre!

593
 Garp tárgyilagosan megállapította, hogy Ellen mindig
tudja, hova tegyen gondolatjelet, de mondani csak ennyit
mondott:
– Nem tanácsos, Ellen.

Megharagszol rám, ha mégis kiadatom?

– kérdezte. Garp pedig nem mondhatta neki, hogy meg.

Hát Helen?

– Helen legfeljebb énrám haragszik majd – felelte

Garp.
– Mindig magadra haragítasz mindenkit – lobbantotta a
szemére Helen az ágyban. – Ha téged hallgatnak, feljön a
fejük vize. Ne izgasd az embereket, szépen kérlek. Láss
végre a dolgodnak. Ne tekints egyébre. Régebben azt
hajtogattad, hogy a politika ostobaság és semmi részed
nem kívánja. Akkor volt igazad. Most azért jártatod a
szád, mert az könnyebb, mint a semmiből teremteni írással
valamit. Beborítod a szobák falát könyvespolcokkal, a
padlót dörgölöd, a kertben szarakodsz! Hát mindeneshez
mentem én? Vagy politikai megmozdulások csahosához?
Te a könyvet írd, s lesz, aki polcot készít hozzá. Nem
mondhatod, hogy nincs igazam, Garp!
– Nem is mondom – válaszolta Garp, és azon járt az
esze, mi indította A Grillparzer penzió első mondatára.
„Apám az Osztrák Vendégforgalmi Irodának dolgozott.”
Hogyan támadt ez a mondat? Megpróbált kiagyalni
hasonlókat. „Ötéves volta gyerek, de a köhögése messzibb
mélyekből szólt, mintha a szűk, csontos mellkasából
szólna.” Különb nem jutott az eszébe. Csupán emlékezete

594
működött, az meg ízetlenségeket böfögött föl. A képzelete
megbénult.
A birkózók termében három álló napig emelgette a
legnehezebb súlyzót – büntetésül-e?
– Szarakodás ez is, hogy a szavaddal éljek – mondta
Helennek.
Majd a küldetésével állt elő, hogy neki a Fields
Alapítvány ügyében kell eljárnia a New Hampshire-i
North Mountainban, érdemes-e egy Truckenmiller
nevezetű asszony az ösztöndíjukra.
– Szarakodás a kertben – vágta rá Helen. –
Könyvespolc, csahoskodás, olyan emberek foglalatossága,
akiktől teremtés nem telik.
Garp azonban csak eleredt. Már nem volt otthon,
amikor John Wolf telefonált, hogy tudassa: Ellen James
Miért nem vagyok Ellen-Jamesiánus? című esszéjét egy
jó nevű hetilap hajlandó közölni.
John Wolf hangjából a telefonon a Régi Rém
torokköszörülése szólt – a Fenékhulláé, gondolta Helen,
bár nem sejthette, miért.
Tudatta a hírt Ellen Jamesszel, és máris megbocsátott
neki, sőt azt sem bánta, hogy Ellen izgalma elragadja.
Kiruccantak kocsival a part mentében Duncannal meg a
kis Jennyvel, és langusztát vettek Ellen kedvére, Garpnak
meg fésűskagylót, mert ő nem volt barátja a langusztának.

Pezsgőt!

– írta Ellen a kocsiban, majd óvatosabb lett:

Illik a pezsgő a langusztához meg a

fésűskagylóhoz?

595
 – Persze – nyugtatta meg Helen. – Miért ne illenék? –
Meg is vették, aztán benéztek a kutyafői lakba, és a
díszvacsorára meghívták Robertát.
– Mikorra ér haza apu? – tudakolta Duncan.
– Én bizony nem tudom, merre van North Mountain –
felelte Helen –, de azt ígérte, velünk vacsorázik.

Nekem is ígérte

– tódította Ellen James.

Nanette Szépészeti Intézete North Mountainban, Mrs.
Kenny Truckenmiller konyhájában működött.
– Nanette-nek tetszik lenni? – érdeklődött tőle Garp
félénken, a tornácfeljáró aljáról, amint ott állt latyakkal és
sóval beverten.
– Nanette, az nincsen – felelte az asszony. – Én Harriet
Truckenmiller vagyok. – A konyha sötét mélyéből nagy
borjú kutya törekedett kifelé vicsorgón, azonban Mrs.
Truckenmiller csontos csípeje elzárta az útját. Sebhelyes,
fakó bokájával éppen csak rést tartott a konyhaajtón.
Papucsa kék volt, hosszú pongyolájába beleveszett az
alakja – Garp annyit látott belőle, hogy szikár asszony, és
most szállhatott ki a fürdőkádból.
– Tetszik férfit is nyírni? – érdeklődött tovább.
– Nem – válaszolta az asszony.
– Egyszer nem tetszene kivételt tenni? Énnekem nincs
bizalmam a borbélyokhoz.
Harriet Truckenmiller gyanakvón nézett Garp fekete
sísapkájára, amelyet a fülére s a teljes hajzatára ráhúzott,
csupán néhány fürtje göndörödött alóla rövid nyakába.
– Nem látom a haját – mondta Mrs. Truckenmiller. Garp

596
lekapta sapkáját, s a haja villamosan ágaskodott a hideg
szélben.
– Nemcsak hajnyírás kellene – tette hozzá Garp
semmitmondón, és elnézte az asszony megnyúlt, szomorú
arcát meg a szürke szemek körül gyülekező szarkalábakat.
Szalmasárga haja csavarókban állt a feje tetején.
– Nem jelentkezett be – állapította meg Mrs.
Truckenmiller.
Garpnak látnia kellett, hogy ez a hervadt asszony nem
kurva, inkább fél tőle.
– Mit akar ezzel a hajjal?
– Egy kicsit nyírni kellene – motyogta Garp –, de egy
hullámot is tetetnék bele.
– Hullámot? – nézett rá Mrs. Truckenmiller Garp
meredező sertéjére. – Dauert gondol?
– Hát – tűnődött el Garp és beletúrt –, amit ki lehet
belőle hozni. Tetszik érteni.
Harriet Truckenmiller vállat vont. – Föl kell öltöznöm –
mondta. A hamisnak is, erősnek is tetsző kutya a lába közt
igyekezett volna kifelé, és széles pofája ott vicsorgott a
külső meg a belső ajtó közt. Garp már várta, hogy felfogja
a támadását, Harriet Truckenmiller azonban megemelte
csontos térdét, s egy rúgással hátralódította a nyívó állatot
a konyha mélyébe.
A fagyos udvar víztócsáiban kutyagumik jegesedtek.
Állt az udvaron három kocsi is, ámbár Garp szerint
nemigen mozdulhattak innen. Odébb fát hánytak le
halomba, de nem volt, aki felmáglyázza. A homokszín
alumíniumborítású falnak tévéantenna dőlt – valamikor
fenn állhatott a tetőn, de most olyan volt, mint a törött
ablakban szövődő pókháló.
Mrs. Truckenmiller hátralépett és megnyitotta az ajtót.

597
Garp szeme viszketni kezdett a fafűtéses kályha melegétől.
Sütemény párája keveredett hajmosóillattal – a konyha
egyébként a háztartás és a mesterség közt oszlott meg. A
rózsaszín mosdóba hajmosó tömlő kígyózott bele. A
polcon paradicsombefőtt sorakozott. A tükörtriptichont
rivaldafény fogta körül. A fűszerpolcon egy rendben
üvegcsék, tégelyek és porlasztók. Egy vasszék fölé a
mennyezetről hajszárító bura ereszkedett vascsövön – akár
a villamosszék őse.
A kutya is eltűnt, Harriet Truckenmiller is. Garp
megfésülködött, azután beletekintett a tükörbe, mint aki
meggyőződne, megvan-e még.
Majd nyílt a külső ajtó s vörös vadászsapkás,
tagbaszakadt ember lépett a konyhába. Karján tűzifa
tornyosult, azt beleborította a kályha mellé állított
faládába. Most derült ki, hogy a kutya a mosdó alatt
feküdt, és éppen csak az állát kellett volna felszegnie Garp
bokájáért, mert amikor az ember benyitott, vakkantás
nélkül felkelt s odaoldalgott hozzá. Nyilván bejáratos a
házba a vadászsapkás, állapította meg Garp.
– Feküdj a helyedre, melák – szólt rá a vadászsapkás,
és a kutya szót fogadott.
– Te vagy az, Dickie? – hallatszott Harriet
Truckenmiller hangja valahonnan a házból.
– Miért, kit vársz? – kurjantott vissza a vadászsapkás,
aztán megfordult s meglátta Garpot a tükör előtt.
– Jó napot kívánok – mondta Garp, a Dickie nevezetű
meg rámeredt. Ötvenéves lehetett, nagy arcát megcsípte a
dér, és Garp, jól ismervén Duncan arcjátékát, nyomban
látta, hogy a fél szeme üveg.
– Janapot – mondta Dickie.
– Vendégem jött! – hallatszott Harriet hangja.

598
 – Látom – morogta Dickie. Garp idegesen igazított a
haján, mintha bizonyítani akarná Dickie-nek, milyen fontos
neki, ha elhozta mindidáig, a New Hampshire-i North
Mountainba, Nanette Szépészeti Intézeté-be.
– Hullámot kér a hajába! – tudatta Harriet, talán a ház
túlsó végéből. Dickie ugyan nem tette le a vörös
vadászsipkáját, Garp látta mégis, hogy kopasz lehet.
– Én nem tudhatom, mi a maga szíve vágya – súgta oda
Dickie Garpnak –, de csak a hullámra számíthat, egyébre
nem, hallja?
– Nincs bizalmam a borbélyokhoz – motyogta Garp. –
Nekem meg magához nincs – mondta Dickie.
– Nem vétett semmit, Dickie! – Harriet Truckenmiller
olyan testhezálló türkiz nadrágban lépett be, amely Garpot
női vendégszereplésének napjára emlékeztette, s olyan
virágos kartonblúzban, amilyen virágokat New Hampshire
legszebb tavasza nem hány. A haját merő más
zöldségekkel ékes kendő szorította hátra. Tett az arcára
festéket is, de nem sokat – „helyes” volt éppen csak, mint
az olyan családanya, aki ad magára. Garp néhány évvel
nézte fiatalabbnak Dickie-nél, inkább csak egy-kettővel.
– Nem a hullámért jött ez, Harriet – mondta Dickie. –
Ez azt akarja, szerintem, hogy a fejét babirkálják neki.
– Nem bízik a borbélyokhoz – hangzott Harriet
Truckenmiller válasza, és Garpnak megvillant a fejében,
hátha Dickie borbély.
– Én nem illetlenkedni jöttem – mondta ki Garp. Látott
is már mindent, amit látni akart, és elszánt szándéka volt,
hogy utasítja a Fields Alapítványt: ajánlják meg a kért
pénzt Harriet Truckenmillernek. – Ha fejtörést okozok –
mondta –, akkor inkább hagyjuk. – Azzal nyúlt az
anorákjáért, de amióta a székre ledobta, a kutya már

599
rátette a mancsát az ujjára.
– Ne tessen azért haragudni – szabadkozott Harriet. –
Dickie vigyáz az erkölcsömre. – Dickie pedig láthatóan
elröstelkedett: egyik csizmája talpával taposta a másik
fejét.
– Csak aprófát hoztam – mentegetőzött. – Illetett volna
kopogni, az igaz. – És a kályhát nézte dacosan.
– Ne má, Dickie – szólt rá Harriet, és szerető csókot
nyomott a nagy rózsaszín képére.
Dickie még egy lesújtó pillantást vetett Garpra, és
kifordult a konyhából. – Szerencsés nyiretkezést – szólt
vissza gúnyosan.
– Köszönöm – felelte Garp, de az egy szava elég volt,
hogy a kutya morogva megrázza az anorákját.
– Nyughass – intette Harriet a kutyát, és visszatette
Garp anorákját a székre. – Nem azért, hogy marasztaljam
– mondta Garpnak –, de Dickie énnekem csakis az
erkölcsemre vigyáz.
– A kedves férje? – kérdezte Garp kétkedőn.
– Az én férjem Kenny Truckenmiller volt – válaszolta
Harriet. – Engem ha nem is ismer, őróla csak hallott.
– Hallottam.
– Dickie a bátyám, és igen szívén viseli a sorsomat –
mondta Harriet. – Mert azóta, hogy Kenny elment, tennék a
férfiak a szépet. – Azzal nekidőlt a kivilágított hármas
tükör szekrényének és türkiz csípőjére vetette két kék eres
kezét. Garpra rá sem nézett, csak sóhajtott. – Én nem
tudom, mi jutott a fülébe, mi nem – mondta –, de én csak
hajakkal foglalkozok. Én megcsinálom a fejét, de másról
nem lehet szó – szögezte le.
– Csak a hajról van szó – erősítette meg Garp. – Erről.
– Azért – mondta Harriet, de még mindig nem nézett rá.

600
 A tükör szélébe fényképek voltak bedugdosva. Az egyik
esküvői kép volt. Az ifjú Harriet Truckenmillert mutatta
vigyorgó férjével, Kennyvel, amint a lakodalmi tortát
megszegik.
Egy másik kép áldott állapotában örökítette meg
Harrietet, karján egy totyogóforma gyerekkel, egy Walt
korabeli gyerek meg a szoknyájának törleszkedett. Harriet
fáradtnak látszott a képen, de nem elnyűttnek. Dickie-ről is
volt fénykép: Kenny Truckenmillerrel állt egy fán lógó,
kibelezett szarvas mellett. A fára ráismert Garp-Nanette
Szépészeti Intézeté-nek első kertjében nőtt. Ezt a képet
már látta – egy országos képeslap közölte Jenny
meggyilkolása után, nyilván azzal a célzattal, hogy
szemléltesse az állat és ember ölésére termett Kenny
együgyűségét.
– Miért éppen Nanette? – kérdezte Garp némi hallgatás
után. Harriet szenvedő arcába nem mert belenézni, csupán
a szorgos ujjait figyelte.
– Szerintem olyan franciás – mondta Harriet. Aztán
meggondolhatta, hogy Garp messziről jött ember, és
nevetett a tulajdon magyarázatán.
– Szó se róla – nevetett vele Garp. – Nem az, csak
olyan. – És barátságosan összemosolyogtak.
Amikor a nyírás elkészült, Harriet szivaccsal
letörölgette a kutya nyálát Garp anorákjáról. – Hát meg
sem nézi? – biztatta Harriet. – Mármint a haját. – Garp
visszafojtott lélegzettel bámult bele a hármas tükörbe.
Gyönyörű, állapította meg elragadtatottan. Színe se, hossza
se változott. Mintha előző életében hordott volna ilyen
hajat. Habosan könnyű volt, és az egy hullám valahogy
elvonta a figyelmet tört orráról és rövid nyakáról. Garp
úgy érezte, az arca is jobban illik hozzá, mint valaha.

601
Persze szépészeti intézetben nem járt még. Jenny nyírta,
amíg meg nem nősült, akkortól pedig Helen. Nem fordult
meg tehát borbélynál sem.
– Bámulatos! – lelkesedett. Az új haj tapintatosan borult
csonka fülére.
– Menjen má – nevetgélt Harriet, és taszított rajta egyet.
Garpnak azonban szándékában állt, hogy a Fields
Alapítvány intézőbizottságának részletesen ismerteti a
taszítás természetét, mert abban kacérság, magakelletés
nem volt semmi. Akár mindjárt el is árulta volna
Harrietnek, hogy ő Jenny Fields fia, annyira baráti taszítás
volt, de ő kellette volna magát.
„Nem illő az érzelmi sebezhetőséget kiaknázni” – írta
egykor a kardos Jenny Fields. Újabban Garp is magáénak
fogadta tételét, azért szépen megköszönte a munkát, és
elbúcsúzott Harriet Truckenmillertől.
Dickie fát aprított odakinn. Ügyesen forgatta a fejszét,
de megállt vele, amikor Garp megjelent. – A
viszontlátásra – kiáltotta oda Garp. Dickie megindult
feléje – a fejszével.
– Hadd látom a fejét – mondta.
Garp megállt és Dickie megvizsgálta.
– Kenny Truckenmiller barátja volt talán? – kérdezte
tőle Garp.
– A – felelte Dickie. – Más barátja se volt. Én ajáltam
el neki Harrietet.
– Hát igen. Borzasztó – bólogatott Garp, elgondolván,
milyen az élet.
– Nem is rossz – állapította meg Dickie a húga keze
munkájáról.
– Jenny Fields az anyám volt – mondta Garp, mert
tudatni akarta valakivel, és tudta, Dickie-t nemigen

602
zsarolja meg vele érzelmileg.
– Neki nem mondta, ugye? – bökött Dickie a ház felé a
fejszéje nyelével.
– Nem, nem – nyugtatta meg Garp.
– Akkor jó. Mert ilyesmiket nem szeret hallani.
– Gondoltam – mondta rá Garp, és Dickie helyeslően
bólintott. – Igen kedves nő a húga – tette hozzá Garp.
– Abbion – bólogatott Dickie buzgón.
– Hát a viszontlátásra. – Garp fordult volna, de Dickie
gyengéden megbökte a fejsze nyelével.
– Én is lőttem rája, azt tudja-e?
– Kennyre?
– Mondom, én is, több közt. Kenny megveszett. Le
kellett lőni.
– Ejnye – borongott Garp.
Dickie vállat vont. – Én amúgy szerettem. De aztán
megdühödött Harrietre meg a maga anyjára. És az már
látszott, hogy többet az ép eszére nem tér. Megveszítették a
nők.
– Borzalmas.
– No, a viszonlátás – mondta Dickie, azzal fordult
vissza a farakásnak. Garp kocsija felé indult az udvart
pettyező eljegesedett kutyagumik közt. – Jó ám az a haj! –
kurjantotta utána Dickie, és dicsérete szívbélinek tetszett.
Már javában aprította a fát, amikor Garp a kocsiból
kiintett neki. Nanette Szépészeti Intézeté-nek ablakából
Harriet Truckenmiller integetett utána. Nem bátorítóan –
azt Garp nem is hitte. Kigördült North Mountainból, aztán
felhajtott egy csésze kávét és tankolt a benzinkútnál.
Mindenki rajta felejtette szemét a tollán. Garp is megnézte
minden tükörben, de még hazaért Ellen szerzőavató
díszvacsorájára.

603
 Lehet, hogy feszengett annyira, mint Helen, de látszani
nem látszott rajta. Végigette a langusztát, a fésűskagylót,
megitta a pezsgőt, s egyre azt várta, hogy majd Helen vagy
Duncan mond valamit a hajáról. Mosogatott már, amikor
Ellen James elázott levélkét nyomott a kezébe.

Megvolt a birkanyírás?

Ingerülten rábólintott.
– Nekem nem tetszik – mondta Helen az ágyban.
– Szerintem isteni.
– Nem illik hozzád – állapította meg Helen, és kócolta
volna erőnek erejével. – Akár egy hulla haja – mondta a
sötétben.
– Nofene.
– Mint akit a temetkezési vállalkozó fésült helyre –
háborgott Helen, és egyre Garp haját túrta. – Minden
szálát helyre tette. Élőnek ilyen tökéletes a haja nem is
lehet. – Aztán sírva fakadt, és Garp duruzsolt neki
vigasztalón. Nem fért a fejébe, mi lehet a baj.
Ezúttal nem eszmélt a Fenékhullára, azért csak
duruzsolt, majd szeretkeztek, amíg el nem aludtak.

Ellen James megjelent esszéje – Miért nem vagyok

Ellen-Jamesiánus? – mintha senkit indulatra nem
gerjesztett volna. Azonban idő kell a szerkesztőségnek írt
levelek közléséhez is.
Ellen James levelesládája persze megtelt a várható
postával: gyengeelméjűek sajnálkozásával, betegek
házassági ajánlataival, és – mint Garp jó előre megmondta
Elennek – olyan nőgyűlölő és feleségverő akarnokok
válaszával, akik meg akarták mutatni, hogy ők

604
igazságosak.
Csak az Ellen-Jamesiánusok nem nyilatkoztak.
Garp első steeringi birkózócsapata szép eredményeket
ért el az idényben. Közeledett az ősellenséggel, a csúnya-
rossz bathiakkal való összecsapás. A csapat erősségei
azok voltak, akiket Ernie Holm nevelt két-három évig,
Garp azonban pompás formában tartott mindenkit: Éppen
az esélyeket mérlegelte súlycsoportról súlycsoportra a
Steering úri lak konyhájának asztalánál, amikor Ellen
James robbant be sírva szerzőavató folyóiratának
következő számával.
Garp eszébe ötlött, hogy a folyóiratok módszereit mégis
ismertetnie kellett volna vele. Ebben a számban az
EllenJamesiánusok testületileg válaszoltak hosszú
levélben Ellen Jamesnek arra a vádjára, hogy személyes
nyomorúságát cégérüknek használják. A levél hangja
éppen olyan volt, amilyet az efféle folyóiratok imádnak.
Kivált a szerkesztőjére haragudott Ellen James, mert csak
az árulhatta el az Ellen-Jamesiánusoknak, hogy ő a hírhedt
T. L. Garp házában él.
Az Ellen-Jamesiánusok ezzel meg is kapták a koncukat:
szerencsétlen Ellen Jamest behálózta a nőellenesek fő
cselszövője. Aki anyja eszméit sárba tiporta! A
nőmozgalom haszonlesője!
A levelet követően néhányan még közönségesnek,
aljasnak és alpárinak mondták el a kettejük kapcsolatát.

Ne haragudj!

– írta Ellen.
– Semmi baj. Semmi baj. Nem tehetsz róla – vigasztalta
Garp.

605
 Én nem vagyok a nők ellensége!

– Persze hogy nem – mondta rá Garp.

Ami nem fehér, az nekik fekete!

– Az bizony – bólintott Garp.

Legfeljebb ezért utálom őket. Mert vagy hozzájuk

szegődök, vagy az ellenségük vagyok!

– Hát hiába – sóhajtotta Garp.

Én beszélni szeretnék!

Ezzel kitört belőle a zokogás. Garp vállán sírta ki

bugyborékoló dühét, oly hangosan, hogy Helen is előkerült
a nagy ház távoli könyvtárszobájából, Duncan is a
sötétkamrából, és a kis Jenny fölébredt.
Garp bolondjában eldöntötte, hogy felveszi a kesztyűjét
ezeknek a vakhitükben megrögzött szédülteknek, akiknek
nem elég, hogy bálványuk nem akar tudni róluk, ők
próbálnak mindent jobban tudni felőle.
„Ellen James nem bálványnak született – írta Garp. –
Meggyalázták és megcsonkították, mikor még nem tudta,
mire vélje a férfiakat és a szerelmet.” Ilyen mederben
folytatódott az írása. Kaptak rajta persze és közölték. Olaj
volt a tűzre – s hozzá még első írása botrányos regénye, a
Bensenhaver szerint a világ megjelenése óta.
Azazhogy a második. Nem sokkal Jenny halála után
Garp egy kicsiny folyóiratban tette közzé első s egyetlen

606
versét. Fura egy vers volt. Gumióvszerekről szólt.
Úgy érezte, életét szegélyezik a kéj következményeitől
való óvás férfias szerei. Elkísérték hajnali parkolókba, a
part fővényébe, ahonnan gyermekek ásták elő. Üzenetet is
közvetített, mint amikor ajtajuk kilincsére húzták a
Gyengélkedő szárnyépületében. Kotonok úsztak a Steering
diákszállóinak vécécsészéjében, ájultan hevertek
nyilvános pössentőkben. Vasárnapi lap közé hajtogatva is
talált már egyre, de a postaládában akárhányra. Egyszer a
régi Volvójuk sebességváltójára is húztak, mert
eltulajdonították éjszakára, de nem furikázás céljából.
A kotonok úgy megtalálták Garpot, akár a hangyák a
cukrot. Füle mögé tett száz mérföldeket, átrepült
kontinenseken és íme – mi fátyolozza a máskülönben tiszta
hotelszoba bidéjének lefolyóját? Mi húzódik meg a hátsó
taxiülés résében, mint valami nagy hal kioperált szeme?
amelyik akkor is őt nézi, ha már fél napja hurcolja a
cipője talpán?
Mintha csatárláncba fogóztak volna az idők kezdetén.
Akkor talán, amikor első tenyészetükre bukkant a régi
ágyútorokban.
Nem volt rossz vers, de szinte senki nem olvasta el a
trágársága miatt. Sokkal többen olvasták vitairatát Ellen
James meg az Ellen-Jamesiánusok perlekedésében, mert
újsággal szolgált. Olvashatták akár a nap híreként. És
Garp is tudta, hogy sajnos a hír érdekesebb a művészetnél.
Helen hiába könyörgött neki, hogy ne engedje magát
belerángatni az ügybe. Ellen James is megértette vele,
hogy ez az ő ügye, és nem kérte a segítségét.
– Szarakodsz a kertben tovább – pirongatta Helen. –
Taknyolod a könyvespolcokat.
Garpnak azonban jót diktálta dühe. Azt mondta, csak

607
határozottabban, amit Ellen James. Azoknak az értelmes
nőknek a nevében szólt, akikre a nőmozgalommal együtt
veti árnyát „az Ellen-Jamesiánusok önpusztító
radikalizmusa”. Ilyesmikkel dorongolta őket, mégpedig
hatásosan. Helen kérdése viszont épp oly jogos volt: „Ki
látja a hasznát? Akad-e értelmes nő, aki nem tudja, hogy
az Ellen-Jamesiánusok futóbolondok? Nekik vered a hírt.
Még Ellent sem segíted. Egy év nem kellene, mindenki
elfelejtkezne róluk. Te nem engeded, hogy divatjuk
kimúljon a világból. Miért?”
Garp azonban konok volt, mint az olyanok, akik bármi
áron behajtanák az igazukat. Kétséget csupán az ébresztett
benne, hogy az igazával magára maradt. Ellen is
belefáradt a hadakozásba, és már bánta, hogy nekikezdett.
– De mikor ők kezdték! erősködött Garp.

Nem éppen. Az kezdte, aki úgy gyalázott meg

valakit, hogy aztán ne panaszolhassa

– írta Ellen James.

– Igaz – hagyta rá Garp. – Igaz, igaz. – Ellen
lefegyverezte.
A Steering birkózócsapata 9:2 arányban verte meg az
idény utolsó összecsapásában a Bath Akadémiát,
megszerezte a második helyezést az új-angliai
bajnokságban, és kiállított egy nyolcvanöt kilós bajnokot
is, Garp fáradozásainak legfőbb tárgyát. Azonban az idény
véget ért, és Garpnak, a dologtalan írónak megint nem volt
mit kezdenie magával.
Robertával volt együtt sülve-főve. Véghetetlen
squashmérkőzéseket játszottak, a három hónap során négy
ütőt törtek el és Garp bal kezének kisujját. Garp viszont

608
egy óvatlan lendülettel kilenc öltésre való sebet ejtett
Roberta orrán, holott Roberta nem sérült a Sasoknál töltött
küzdelmes ideje óta, és igen fájlalta a szépségén esett
csorbát. Mikor aztán a pálya közepén csaptak össze
egyszer, Roberta hosszú térde akkorát emelt Garp
lágyékán, hogy egy hétig attól sántált.
– Ide figyeljetek, szíveim – olvasta a fejükre Helen –,
ha motelben tombolnátok ki a szerelmeteket, kevesebb
kárát látnátok!
Ők azonban megmaradtak barátoknak, s ha éppen felkelt
bennük a vágy, tréfával ütötték el. Roberta egyébként
elrendezte szerelmi életét, tapintatosan és titokban, akár
egy született nő. A Fields Alapítvány kutyafői házában
korlátlanul uralkodott, aztán a hétvégeken bevágódott New
Yorkba, ahol hódolóinak válogatott csapata várta. –
Bombabiztos szervezés – bizonykodott.
– Jónak látszik – vélte Garp is. – Nem mindenki osztja
meg az erőit ilyen szerencsésen.
Azzal lejátszottak egy újabb squashmérkőzést – majd
ahogy melegedett az idő, együtt futottak a Steeringtől a
tengerpartig kanyargó utakon. Az egyiken éppen hat
mérföld volt a Kutyafő-öböl, így aztán egyik háztól
futottak a másikig. Ha Robertát a szerelmek New Yorkba
szólították, Garp maga futott.

A Kutyafő-öbölnek éppen feleútjára ért magányos

futásában, amikor egy piszkosfehér Saab kanyarodott
elébe. Mintha lassított volna, aztán mégiscsak nekilódult
és eltűnt Garp szeme elől. Az út bal oldalán szaladt, mert
a szembejövő kocsiknak jobban kitérhetett – a Saab a jobb
útfélen hagyta el, csupán a lassítás szándéka tette

609
emlékezetessé.
Garp azon a felolvasó estén gondolkodott éppen,
amelyen a Kutyafő-öbölben kellett szerepelnie. Roberta
beszélte rá, hogy a Fields Alapítvány ösztöndíjasainak és
meghívott vendégeiknek olvasson fel – elvégre ő az
alapítvány elnöke, Roberta pedig szívesen rendezett
hangversenyeket és szavalóesteket – szóval sok szólt a
szereplés mellett, Garp mégis vonakodott, kivált most,
mikor az Ellen-Jamesiánusok ellen írt vitairatában oly sok
nőt megbántott. S hiába értettek vele egyet az
értelmesebbek, az sem kerülte el figyelmüket, hogy Garpot
gyűlölet fűti, mert az átütött az érvelésén. Megsejtették
benne a férfiakra valló féktelenséget – türelmetlenségét,
mint Helen mondta, a türelmetlenek iránt. A legtöbb nő
tudta, hogy Garp az igazat írja, de könyörtelensége
elvadította őket. A birkózó Garp a kemény küzdőszellem
embere volt. Keménysége taszította hallgatóságát még a
főiskolákon is – ahol a durva hang akkor éppen nem élte
divatját –, és szerepléseit a kétnemű hallgatóság kínos
csendje kísérte. A papírról lázongókat ismerték, Garp
kérlelhetetlenségén viszont megütköztek.
Roberta eltérítette attól is, hogy valamelyik nemi
jelenetét olvassa. – Nem mintha a Fields Alapítvány
ösztöndíjasai ellenségesen hallgatnák az ilyesmit. Csak
éppen bizalmatlanok. Válogathatsz a más jeleneteidből –
mondta. Szóba sem került azonban az a lehetőség, hogy
valami újat olvasson. Főként ezért idegesítették Garpot
egyre inkább a felolvasóestek.
Felszaladt a dombtetőre a fekete skót marhát tenyésztő
gazdaság kerítése mentén – a Steering meg a tenger közt ez
volt az egyetlen domb –, s elhagyta a második
mérföldkövet. A marhák kékesfekete orra úgy szegeződött

610
rá az alacsony kőfal fölött, mint megannyi kétcsövű puska.
Mindig szólt hozzájuk, vagy ha nem, rájuk bődült.
A piszkosfehér Saab megfordult és szemből közeledett.
Garp letért az útpadka porába. Az egyik marha
visszabődült, más kettő elfarolt a kőfaltól. Garp rajtuk
felejtette a tekintetét. A Saab nem közeledett száguldón –
nem volt semmi oka, hogy a szemét rajta tartsa.
Valójában az emlékezete mentette meg. Az írók
emlékezete válogatós, és Garp szerencsére megjegyezte a
korábbi perceknek azt a mozzanatát, hogy a Saab lassított,
amikor a másik irányba tartott – s mintha a vezető még jól
megnézte volna a visszapillantó tükörből.
Levette a szemét a fekete marhákról, és látta, hogy a
kikapcsolt motorral közeledő Saab egyenest őneki tart a
laza útpadkán és fehér porba burkolja a vezető
kormánynak szegett, elszánt fejét. Ahogy közeledett, Garp
jól elképzelhette, életében először, milyen a toronylövész
munkában.
Két ugrással elérte a kőfalat és átvetődött rajta. A
fölötte húzódó egy szál huzalt nem látta ugyan, csupán a
húsa vastagján érezte az áram csípését, de a kerítésen
átjutott és leélt legelő zöld gyepére huppant.
Ott, a ganéjfoltok közt fekve hallotta a Fenékhulla undok
harákolását, az elrobogó marhák patazaját, a Saab kőnek-
csendülő-acél találkozását a fallal. Feje nagyságú két
vándorkő huppant melléje lustán. Egy véreres szemű
fekete marha nem tágított – de nem rohamozott mégsem,
talán, mert a Saab beragadt dudája megfagyasztotta benne
a vért.
Garp érezte, hogy kutya baja – a vér íze a szájában
annyi volt csak, hogy az ajkába harapott. Egykettő ott
termett, ahol a Saab a falat megnyitotta s a roncsa

611
fönnakadt rajta. Vezetője ezúttal többet veszített a
nyelvénél.
Negyvenes nő volt. A Saab hátranyomuló motorja
főllökte két térdét az elgörbült kormányra. Kemény teleket
látott vörös kezének tömpe ujjain nem volt gyűrű. A
szélvédő kerete vagy a feléje eső ajtófél beleszántott az
arcába és kilyukasztotta a halántékát. Arca félrebillent,
vérrel itatott barna hajába beleborzolt a szélvédő helyén
ki-be járó meleg nyári szél.
Garp a szeméből látta, hogy meghalt. Azt is megtudta,
hogy Ellen-Jamesiánus, mert belelátott a szájába. Aztán
megnézte a kézitáskáját. A várható jegyzőtömböt és
ceruzát találta csupán benne, mellette régebben s újonnan
megírt levélkéket. A bemutatkozó s egyéb levélkék közt ez
akadt a kezébe:

Magadra vess!

Elgondolta, hogy ennek a levélkének kellett volna

futónadrágja korca alá kerülnie, mikor a Saab ott hagyja
vérébe fagyottan az útfélen.
Egy költői hangzású üzenetet is talált – amilyet az
újságok kéjjel közölnek:

Nem voltam erőszak áldozata, nem is vágytam rá.

Nem voltam férfival soha, nem is vágytam rá.
Életem értelme nem egyéb, minthogy Ellen
Jamesszel megosszam a szenvedését.

Hajjaj, gondolta Garp, de ezt a levélkét is ott hagyta a

többi közt. Írónak se, embernek se volt az a fajta, aki
elsikkasztja a fontos vagy éppen eszelős üzeneteket.

612
 Lágyéktáji fájdalma kiújult a vetődéstől, de azért
kocogott egy darabon Steering városa felé, amíg egy
tejeskocsis fől nem vette. Együtt mentek be a
tejeskocsissal a rendőrségre.
A Garp után igyekvő tejeskocsis látta a
szerencsétlenség színhelyét, de mire odaért, a fekete
marhák már kiszabadultak a fal résén, és úgy keringtek a
piszkosfehér Saab körül, mintha a háborúját vesztett
törékenységet gyászolták volna.
Ezért sejthettem én a Fenékhullát, gondolta Helen
éberen az igazak álmát alvó Garp oldalán. Majd
hozzátörleszkedett meleg testéhez, és szinte belesajtolta
nemének illatát. Talán a halott Ellen-Jamesiánus volt a
Fenékhulla maga, gondolta, és úgy megszorongatta Garpot,
hogy fölébredt.
– Mi az? – kérdezte, de Helen, akár Ellen, választalanul
nyalábolta a derekát s a foga Garp mellén vacogott. Aztán
Garp ölelgette, amíg ki nem állt belőle a vacogás.
Az Ellen-Jamesiánusok „szóvivője” úgy nyilatkozott,
hogy a merénylő tette egyéni akció volt, az Ellen-
Jamesiánusok Társasága nem biztatta – nyilván csak „T. L.
Garp férfias erőszakra hajló személyisége” tüzelte fel.
Nem vállaltak ugyan „felelősséget az akcióért”, de sem
meg nem döbbentette őket, sem nem sajnálkoztak miatta.
Roberta közölte Garppal, hogy megértené, ha ilyen
helyzetben nem óhajtana nőknek felolvasni. Garp azonban
igenis megjelent a Fields Alapítvány ösztöndíjasai s
hozzátartozóik előtt a Kutyafő-öbölben. Száz főnél
kevesebb volt a hallgatóság, kényelmesen elfért Jenny
örökének nappalijában. A Grillparzer penzió-t olvasta
nekik, s ezzel vezette be: „Első zsengém és egyben
legkülönb írásom ez. Máig nem tudom, hogyan agyaltam

613
ki. Szerintem a halálról szól, bár akkoriban még a halálról
sem tudtam sokat. Azóta többet tudok felőle, viszont nem
írok. E történet tizenegy hőse közül heten meghalnak, egy
megbolondul, egy megszökik valami nővel. A hátralévő
két hős sorsát nem ismertetem, de látni való lesz, hogy
ebből a történetből nemigen kerülhetnek ki ép bőrrel.”
Ezután következett a felolvasás. Némelyek nevettek,
négyen sírtak, a tüsszögés meg a köhögés szinte folytonos
volt, alighanem az óceáni nyirkosság miatt. De senki ott
nem hagyta a felolvasást, és tapsolt mindenki. Egy idősebb
asszony hátul a zongoránál végigaludta, de végül
csatlakozott a tapsolók karához.
Az est felvillanyozta Garpot. Duncan is ott ült a
közönség soraiban. Kedves olvasmányát hallotta újra –
valójában egyet apja ritka írásai közül, amelyet
elolvashatott. Duncan művésznek készült – és mikor
hazaértek, megmutatta apjának a történethez készült
ötvennél több rajzát. Üde, könnyű kézzel odavetett munka
volt a java, de Garpnak tetszett valahány. A vén medve
hervadt combjai közt a lehetetlen kerék, az öreganya
pipaszár lábai a WC ajtaja alatt, a kajánság az álomlátó
arcán, Herr Theobald cigányos szépségű nénje („...aki sem
a tulajdon életében, sem társaiéban nem látta a
különbséget – mintha csupán nevetséges és hiábavaló
küzdelmet vívtak volna az újraminősítésért”). És a kézen
járó ember bátor derűlátása.
– Mióta rajzolod ezeket? – tudakolta Garp, és majd
sírva fakadt büszkeségében.
Első lelkesedésében javasolta John Wolfnak, rendezze
sajtó alá A Grillparzer penzió-t Duncan rajzaival. „A
történet megérné, hogy könyv alakban megjelenjen – írta
Wolfnak. – Ismerik a nevemet eléggé, elkelne. Egy

614
jelentéktelen folyóiratban meg egy-két antológiában látott
napvilágot, nem poros máig sem, és nézd, milyen bájosak
a rajzok! Utálom, amikor egy író aprópénzre váltaná a
hírét és minden tűzre való szemetet kiárusít a fiókjából. Itt
azonban, magad is tudod, másról van szó.”
John Wolf tudta. Látta Duncan rajzainak üdeségét is,
mégsem mondhatta őket különösen jónak. Elvégre
akármilyen tehetséges a gyerek, a tizenharmadik évét sem
töltötte be. Mégis úgy döntött, hogy az illusztrált könyv
megjelentetése épkézláb ötlet. A titkos Jillsy Sloper-
próbát Garp története, kivált azonban Duncan rajzsorozata
fényesen megállta. Csupán azt panaszolta Jillsy, hogy Garp
sok ismeretlen szóval él.
Apa és fia közös könyve, gondolta el John Wolf, kapós
lesz karácsonyra. S a történet szomorú bája talán
megenyhíti az Ellen-Jamesiánusokat. Garp lágyékának
sajgása mindenképpen megenyhült, azért az utat a
Steeringtől a tengerig naponta befutotta, és naponta
odaköszönt a bús skót marháknak a vendéglátásukért.
Szinte magát látta bennük, amint gondtalan legelészik és
szépen pendül – hogy utoljára a vágóhíd a sorsa, az most
nem járt az eszében. Vigyázott az autókra, bár nem
aggodalmasan.
– Egyéni akció volt – mondta Helennek, Robertának és
Ellen Jamesnek. Mindhárman rábólintottak, azonban
Roberta Garppal futott, ha tehette. Helen úgy okoskodott,
hogy majd a hidegek jöttével megenyhül az aggodalma
neki is, amikor Garp beszorul a Miles Seabrook Field
Stadion futópályájára. Vagy amikor már csak a birkózóival
foglalkozhat. A kipárnázott terem s a meleg szőnyegek a
biztonság képét ébresztették benne, hiszen abban a meleg
keltetőben cseperedett maga is.

615
 Garp is várta a birkózóidényt – meg persze T. L. Garp
és Duncan Garp közös művének megjelenését. Végre
gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt nyújt valamit. Új
kezdetek csírázását sejtette. Aztán nekifogott az írásnak.
Először levelet eresztett meg annak a folyóiratnak,
amely vitairatát közölte, és bocsánatot kért kirohanásáért.
„Bár változatlanul hiszem, hogy Ellen Jamest kihasználták,
a nyomorúságára való tekintet nélkül, megértem, hogy a
szükségük nagy volt rá. Éppen ezért felelősnek érzem
magam, és bánkódom az erőszakosságra feltüzelt asszony
haláláért.”
Az efféle mentegetőzések persze keveset érnek a hívők
körében, akik csak hófehéret vagy szurokfeketét látnak. A
szerkesztőségnek levélben válaszoló Ellen-Jamesiánusok
egytől egyig azt írták, hogy Garp nyilván a tyúkszaros
életét félti, és elmondták minden nőkínzó pasának.
Garp nemigen törődött az efféle megnyilvánulásokkal,
ha ugyan elolvasta őket. Bocsánatkérésre inkább az írás
szándéka szorította – íróasztalát kellett tisztába tennie,
nem a lelkiismeretét. Végezni akart egyszer s mindenkorra
a polctaknyolással, a kertben való szarakodással, amivel
az életét kitöltötte. Úgy gondolta, békejobbot nyújt az
Ellen-Jamesiánusoknak s egyben elfelejtkezik róluk. Helen
azonban nem felejtett. Ellen James sem. Roberta pedig
résen volt, valahányszor Garp oldalán futott.

Egy jó mérfölddel a marhatenyészeten túl már a tenger

felé futottak egy szép napon, amikor Roberta egy közeledő
Volkswagenben egyszerre orgyilkost sejtett – csodálatos
csutkát dobott be Garpnak, és egy lökéssel letaszította a
háromméteres töltésről az árokba. Garp kificamította a

616
bokáját, és az árokparton ülve szidta Robertát. Roberta
követ kapott fől, azzal fenyegette a házibuliból hazatérő
ijedt kamaszokkal teli Volkswagent, utoljára rávette őket,
hogy szorítsanak helyet Garpnak. Be is vitték a Jenny
Fields Gyengélkedőbe.
– Te vagy a veszedelem! – acsargott Garp Robertára,
Helen azonban örült a régi hátvéd szemfülességének.
A bokaficam két hétig az írógépéhez kötötte Garpot.
„Apakönyvén” dolgozott, az elsőn abból a három
regényből, amelyeknek tervét szeszközi nagyvonalúsággal
vázolta John Wolfnak Európába indulásuk előtt. Ez lett
volna az Apám illúzíói. Mivelhogy az apát el kellett
képzelnie, abba a világba került megint, amelyből A
Grillparzer penzió támadt. S ráébredt, hogy tévelyeg
azóta. Képzelete szemét az homályosította el, amit újabban
„a mindennapi élet véletlenei és szerencsétlenségei
nyomában járó lelki sérülések”-nek nevezett. Ismét
beléköltözött a régi hányavetisége. Úgy érezte, tőle bármi
kitelik.
„Apánk különb életet szánt mindannyiunknak – ezzel
kezdte –, de hogy minél különbet, azt nem tudta
bizonyosan. Alig hiszem, hogy tudta az életről, milyen. A
fontos az volt neki, hogy a miénk különb legyen.”
Családot teremtett, akár A Grillparzer penzió-ban –
testvéröcsökkel, húgokkal, nénikékkel ajándékozta meg
magát, egy bogaras és gonosz bácsikával is – és úgy
érezte, regényíró ismét. Kezdett formát ölteni a
bonyodalom is.
Esténként Ellen Jamesnek és Helennek olvasta aznapi
termését. Olykor Duncan sem feküdt le még, és ha Roberta
ott maradt vacsorára, velük együtt hallgatta. Garp a Fields
Alapítvány ügyeiben is bőkezűbb lett. Az alapítványi

617
tanács nem tudta mire vélni, hogy Garp minden pályázónak
juttatna valamit. – Hát nem nyomorult élete volt? –
Ilyeneket kérdezett. – Hát nincs elég pénzünk, hogy adjunk
neki?
– Nem soká lesz, ha így haladunk – állapította meg
Marcia Fox.
– Ha nem válogatunk szigorúbban a jelentkezők közül –
tódította Hilma Bloch végünk.
– Végünk? – csudálkozott rá Garp. – Hogy lenne
végünk? – Az egy Robertát nem számítva Garp a teljes
tanács szemében vérző szívű liberálissá változott, akinek
fájt mindenki baja. Holott csupán írott családjának képzelt
bajai tették a világ palijává.
Jenny meggyilkolásának, Ernie Holm és Stewart Percy
temetésének évfordulója szinte jeltelenül múlt el
felkavarodott tehetségének forgószelében. Aztán egyszerre
nyakán volt a birkózóidény. Helen még soha ilyen
elfoglaltnak, célratörőnek és igyekvőnek nem látta. Ismét
az az elszánt fiatal Garp volt, akibe beleszeretett.
Megújult szerelmében akárhányszor sírva fakadt, ha
Garpot a dolga elszólította hazulról. Úgy érezte, gyakran
marad magára. Amióta Garp ismét dolgozott, azóta
eszmélt, mennyi időt eltétlenkedett ő is. Engedett tehát a
Steering tanintézet ismételt kérelmének, és beállt tanítani,
hogy a tekintetét Garphoz hasonlóan célra szegezhesse.
Ellen Jamest is tanította vezetni, így aztán Ellen maga
járhatott be az Állami Egyetemre hetente kétszer alkotói
írást tanulni. – Két író nem fér meg a családban, Ellen –
tréfált vele Garp, s a tréfás kedvének örültek mindannyian.
Helen sem volt annyira aggodalmas azóta, hogy dolgozott.
Garp szerint a világ este örömtől volt zajos, reggelre
gyilkosko dástól.

618
 Később gyakran elmondták (Roberta is), milyen jó,
hogy Garp még látta A Grillparzer penzió-t – mert Duncan
rajzaival egyetemben megjelent időben, karácsony előtt –,
mielőtt a Fenékhullát látta volna szemtől szembe.

619
 19
A világ Garp után
Mint A Grillparzer penzió-ból is kiviláglik, Garp
szerette az utóhangokat.
„Az epilógus – írta – nemcsak az áldozatok
megolvasása. Úgy tesz, mintha a múlt maradékát
csomagolná, közben a jövőbe tekintő intelmet mond el.”
Ezen a februári napon Helen a fürdőszobából hallotta,
hogyan tréfálkozik a reggelinél Garp Ellen Jamesszel és
Duncannal. Bizakodóbb alig lehetett volna. Helen a kis
Jenny Garpot fürdette, hintőporozta, olajozta, apró körmét
metélgette és belebújtatta Walt valamikori kinőtt sárga
kezeslábasába. Érezte még a kávé illatát is, mikor Garp
megfőzte, és hallotta, hogy elbocsátja Duncant az iskolába.
– Ne azt a sapkát, Duncan, az isten megáldjon! Az egy
madarat se tartana melegen. Mínusz kettő van odaki!
– Plusz kettő, apu! – feleselt Duncan.
– Szőrszálhasogatás – jelentette ki Garp. – Hideg van,
az a fontos.
Ellen James a garázson keresztül jöhetett be, és levélkét
tett oda Garpnak, mert Helen hallotta, hogy Garp azt
válaszolja, mindjárt megy és segít – Ellen nyilván nem
tudta elindítani a kocsit.
Aztán csönd lett egy darabig a nagy házban. Helen
mintha a távolból hallotta volna csizmák csikorgását a
havon, aztán a fagyos motor köhögését. – Járj
szerencsével! – kiáltotta aztán Garp a fia után. A hosszú
kocsibehajtón battyogott ki alighanem az iskola felé.
– Meglesz! – kiáltotta vissza Duncan. – Te is!
A motor berobbant. Ellen James elindult az egyetemre.

620
– Óvatosan vezess! – kurjantott utána Garp.
Helen magában itta meg a kávéját. A kis Jenny öblögető
hangjai olykor az Ellen-Jamesiánusokra emlékeztették,
vagy éppen a magából kikelt Ellen Jamesre – de ezen a
reggelen csönd volt. Jenny hangtalan rakosgatta
plasztikjátékait. Helen csupán Garp írógépének kattogását
hallotta.
Három óra hosszat kattogott rajta. Olykor, akár a
gépfegyver, három-négy oldalig meg sem állt, aztán akkora
csönd támadt, hogy Helen azt képzelte, Garp a lélegzetét is
visszafojtja. Majd amikor a csöndbe felejtkezve tovább
olvasott, vagy Jennyvel kellett tennie valamit, egyszerre
megint megszólalt az írógépfegyver.
Fél tizenkettőkor hallotta, hogy Roberta Muldoonnak
telefonál. Edzés előtt még lezavart volna vele egy menet
squasht – ha Roberta elszabadulhat „a lányoktól”, ahogy
Garp a Fields Alapítvány ösztöndíjasait nevezte.
– Hogy vannak a lányok, Roberta? – érdeklődött.
Roberta azonban nem szabadulhatott. Helen hallotta a
csalódottságot Garp hangjában.
Szegény Roberta később sokszor elsírta, hogy jöhetett
volna pedig. A játék őt felajzza, hajtogatta, s a valóság
szimatára ő felrezzent mindig, ha Garp figyelme
elkalandozott.
Garp írt még egy félórát. Helen a gépkopogásból
sejtette, hogy levelet ír. Az Apám illúziói-ról írt John
Wolfnak. Megírta neki, milyen jól halad vele, aztán
elpanaszolta, hogy Roberta igen belefelejtkezett a
lányokba, és a nagy elfoglaltságot a formája sínyli meg – ő
tintanyalásra annyi időt nem áldozna, mint Roberta a
Fields Alapítványra. Majd A Grillparzer penzió gyenge
kelendőségén elmélkedett. A fontos azonban, biztatta

621
magát is, hogy aranyos könyv, szereti elnézegetni,
elajándékozni, és újjászületése az ő újjászületésévé is lett.
Elmondta, hogy a tavalyinál jobb birkózóidényre számít,
bár nehézsúlyúja térdműtét miatt kiesett, új-angliai
bajnoka pedig érettségizett. Elmondta azt is, milyen
hervasztó és milyen serkentő egyszersmind a könyvfaló
Helennel élni. „Olyan olvasnivalóval ajándékoznám meg,
hogy minden más könyvet kiüssön a kezéből.”
Délre végzett a levéllel, és bement elbúcsúzni Helentől
– megcsókolta, meglapogatta és megcsókolta a kis Jennyt
is többször, amíg ráhúzta Walt valamikori bundaruháját –
Walt előtt hordta azt már Duncan is –, majd bevitte a
napközibe, amint Ellen James visszaérkezett a kocsival.
Dolga végeztével beült a Rosszcsont falatozóba szokásos
mézes teájára, mandarinjára és banánjára. Ilyen ínséges
koszton futott és birkózott. Hogy miért, azt az irodalmi
tanszék új tanárjának magyarázta el. Donald Whitcombnak
hívták, nemrég végzett, rajongott Garp műveiért, és
elragadtatásának habogva adott hangot. Garpot a néhai Mr.
Tinchre emlékeztette – de a habakolását hallgatva olykor
Alice Fletcher jutott eszébe, és a vére megpezsdült.
Garp aznap beszélt az írásról is, s az ifjú Whitcomb
boldogan hallgatta. Garp akkor mondta el neki, milyen
érzés regénynek nekikezdeni. „Mintha holtakat támasztanál
létre – magyarázta. – Nem, nem is... Mintha éltetni
akarnád őket mindörökké. Még azokat is, akikre végül
halál vár. Azoknak kell a leginkább élniük.” Garp nagy
kedvvel beszélt. „Olyan orvos a regényíró, aki csakis
végzetes esetekkel foglalkozik” – mondta. Whitcomb nem
győzött jegyezni.
Életrajzát évekkel később magasztalták és szidták mind.
azok, akik Garp életrajzának megírására pályáztak.

622
Whitcomb pedig úgy ítélkezett, hogy Garp virágzása e
korszakát – mert így nevezte – a halálélménynek
köszönhette csakis. A piszkosfehér Saabbal életére törő
Ellen-Jamesiánus, állította Whitcomb, oltotta Garpba az
íráshoz kellő sürgősség tudatát. Tételével Helen is
egyetértett.
Elgondolásnak nem volt rossz, ámbár Garp nevette
volna. Ő már el is felejtette az Ellen-Jamesiánusokat, és
nem várt a táboruk felől újabb támadást. Lehetséges
azonban, hogy a sürgősség tudata benne dolgozott.
Garp mind az edzés kezdetéig szóval tartotta
Whitcombot a Rosszcsont falatozóban. Elfelé jövet (s a
fizetést Whitcombra hagyta, mint életrajzából kiderül),
Bodger dékánba ütközött, aki valami szívpanasszal töltött
három napot a kórházban.
– Nem találtak semmit – panaszolta Bodger.
– A szívedet csak megtalálták? – ugratta Garp.
Összenevettek mind a hárman, majd Bodger elmondta,
hogy egyéb olvasnivalót nem vitt a kórházba magával,
csak A Grillparzer penzió-t, azt pedig elolvashatta
háromszor is. Kórházi olvasmánynak nem éppen
szívderítő, állapította meg Bodger, bár elégedetten
hozzátette, hogy ő még nem látta az öreganya álmát, tehát
élhet még egy darabig. Mindenestül tetszett neki a történet.
Whitcomb úgy emlékezett, hogy Garp arcán zavar
tükröződött, bár örült Bodger dicséretének. Whitcomb és
Bodger együtt intettek búcsút Garpnak. Kötött sísapkáját,
azt ottfelejtette, de Bodger megnyugtatta Whitcombot, hogy
beviszi neki a tornacsarnokba. Elmondta Whitcombnak azt
is, hogy szereti Garpot birkózói körében elnézni. – Ott van
elemében – állapította meg.
Donald Whitcomb nem rajongott a birkózásért, annál

623
inkább dicsérte Bodgernek Garp írásait. S abban
korkülönbségük ellenére egyetértettek, hogy Garpban
buzog a tettvágy.
Whitcomb megírta, hogy akkor visszatért kicsiny
lakására a diákszállóban, és megpróbált mindent
lejegyezni, amit a beszélgetés során érdemlegeset hallott,
s az írást csak vacsoraidőben hagyta el. Amire lejutott a
menzába, talán már csak ő nem hallotta a Steering
tanintézetben, mi történt. Bodger dékán állította meg a
menza ajtajában – a szeme vörös volt s arca mintha éveket
öregedett volna dél óta. Most ő felejtette kesztyűjét a
tornacsarnokban, viszont Garp sísapkáját azóta is
szorongatta. Mikor Whitcomb meglátta a kezében, tudta –
még bele se nézett a dékán szemébe –, hogy nagy a baj.

Garpnak mindjárt eszébe jutott a sapkája, amint a

Rosszcsont falatozóból kifordulva ügetni kezdett a
tornacsarnoknak vezető havas ösvényen. Mégsem fordult
vissza érte, inkább szaporázta, s nem telt három percébe,
benn volt a tornacsarnokban. A feje fázott, de a lába is,
azért az edzők melegedőjében gyúrta egy darabig a lába
ujjait, mielőtt birkózócipőjébe bújt volna.
Ott nyitott rá a hetvenkétkilósa. A gyerek a kisujját
akarta sebkötözővel hozzámerevíteni a gyűrűsujjához,
hogy ne erőltesse tovább, mert valamelyik edző szerint
meghúzódott. Garp megkérdezte, röntgeneztette-e. Igen,
mondta a fiú, de a kép nem mutat törést. Garp
megveregette a vállát, úgy érdeklődött, mennyit nyom ma.
Füllentesz, gondolta a válasz hallatán. A nyakam ráteszem,
hogy két és fél kilóval több vagy. Azzal átment az
öltözőbe.

624
 Még egyszer visszatért, mint azt egy jelen lévő edző
elmondta, azért, hogy vazelint tegyen a fülére. Garpnak
karfiolfüle fejlődött, és a vazelinnel tette volna síkossá
védekezésül. Fej védőt tenni nem szeretett – amikor ő a
csapatban küzdött, nem volt még kötelező, s már késő lett
volna rászoknia.
A tornacsarnokban futott egy mérföldet a
hetvenhatkilósával, mielőtt birkózói összejöttek. Az utolsó
körben, gondolta, jól megzavarja, de a hetvenhatkilós jó
testhosszal megelőzte a végén. Majd a birkózóteremben
bemelegítés helyett ‚játszott vele”. Ötször vagy hatszor
ledöntötte a lábáról, majd hajszolta a szőnyeg körül vagy
öt percig, amíg a fiún ki nem ütközött a fáradtság. Akkor
fordított a játékon, és fekvő helyzetben védekezett,
azonban érezte, hogy a hátában egy izom nem
engedelmeskedik, azért meghagyta hetvenhatkilósának,
hogy mással játsszon tovább. Ő maga leereszkedett a
párnázott fal tövébe, és boldogan izzadva nézte a csapat
gyülekezését.
Rájuk hagyta a bemelegítést – nem szerette a vezényelt
talajtornát –, aztán párokba állította a legényeket. –
Keményebb párt válassz, Eric – szólt rá az egyikre –,
különben velem gyakorolsz!
A hatvanhat kilós Eric szerette a könnyebb végét fogni a
gyakorlatoknak. Ha tehette, mindig szobatársával és
legjobb barátjával, a tartalék ötvenhétkilóssal állt párba.
Amikor Helen bement a terembe, harmincfokos lehetett
a hőmérséklet, s egyre emelkedett. Az összekapaszkodott
fiúk ziháltak a szőnyegen. Garp nem vette le a szemét a
stopperóra másodpercmutatójáról. – Egy percünk van! –
kurjantotta. Amikor Helen elment mellette, mára szájában
volta síp, azért nem csókolta meg.

625
 S hogy nem csókolta meg, azt fájlalta Helen élete
végéig – vagyis még nagyon sokáig.
Aztán letelepedett a terem szokásos sarkába, ahol
nemigen eshettek rá, és kinyitotta könyvét. Szemüvegét
nyomban pára lepte be – levette, megtörölte. Már feltette
megint, mikor nővér lépett a terembe, a Helen
olvasósarkától legtávolibb sarokajtón. Helen azonban nem
szokott felnézni a könyvéből, csak ha valaki nagyot puffant
a szőnyegen vagy ha szokatlanul éles jajkiáltást hallott. A
nővér becsukta az ajtót maga mögött, és a szőnyegen
fetrengők mentén sietősen megindult Garp felé. Garpnak a
stopperóra volt a kezében, aztán kikapta a sípot a
szájából, úgy kiáltotta: Tizenöt másodperc! – Neki se volt
többje hátra, amikor a sípot visszadugta a szájába, és
nézte az órát, mikor fújhatja le a gyakorlatot.
A nővért a kötélfonatban viselt acélszürke hajáról
először annak a Pötyi nevezetű jóságos nővérnek nézte, aki
az első feminista temetésről megszöktette. Nem tudhatta,
hogy a hajfonat paróka. A nővér pedig rámosolygott, és
nem volt nő, akire Garp bátrabban mosolygott volna
vissza, mint éppen egy nővérre. Aztán a stopperra
pillantott. Még tíz másodperc.
Amikor ismét felnézett a nővérre, akkor látta meg a
kezében a pisztolyt. Arra gondolt éppen, milyen lehetett
Jenny Fields, majd húsz éve, amikor ide beállított.
Fiatalabb volt ennél a nővérnél, számította Garp. Ha
Helen is felnézett volna és meglátja a nővért, talán
megzavarodik, és azt képzeli ismét, hogy anyja került elő
régi rejtekéről.
Mire Garp a pisztolyt meglátta, látta már azt is, hogy a
nővér egyenruhája nem igazi – Jenny Fields-féle divat
csak, mert mellén ott a vörös szív. A nővér mellére is

626
akkor lett figyelmes – hogy kicsiny, de egy acélszürke hajú
nőhöz fiatalosan feszes –, csípője is karcsú volt, lába is
lányos. Amint jobban belenézett az arcába, felfedezte rajta
szögletes állát, amellyel Midge Steering megajándékozta
családja minden tagját, meg a Haspók rézselt homlokát. Ez
az apai-anyai örökség tette támadó tengeri járművekhez
hasonlóvá minden Percy gyerek fejét.
Az első lövés a sípot csapta ki a szájából. Egy
sikkanással állapodott meg a földön stopperórája mellett.
Garp leült. A szőnyeg meleg volt. A golyó a gyomrát járta
át és a gerincén akadt fönn. A stopperórán nem volt öt
másodperc hátra a gyakorlat végéig, amikor Percy Maci a
másodikat lőtte. A golyó átütötte Garp mellkasát, és ülő
helyzetéből nekidöntötte a párnázott falnak. A fiúk
megdermedtek. Helen kényszeríttette le a szőnyegre végül
Bainbridge Percyt, hogy harmadikat már nem lőhetett.
Helen sikoltozása riasztotta fel a birkózókat
kábulatukból. Egyikük, a tartalékos nehézsúlyú leszorította
Macit a hasára, és kitépte alóla a pisztolyt szorító kezét.
Könyökével szájon ütötte Helent. Helen azonban meg sem
érezte az ütést. A kezdő hetvenkétkilós meg, amelyik a
kisujját a gyűrűsujjához tapasztotta, úgy csavarta ki Maci
kezéből a pisztolyt, hogy eltörte neki a hüvelykujját.
Abban a pillanatban, amikor a csontja reccsent, Percy
Maci felsikoltott, és láthatta még Garp is, mi lett belőle.
Sikoltásra nyílt szájában olyan volt a friss csonkítás,
mintha fekete hangyák lepték volna el azt a tömzsököt,
ahol a nyelve volt azelőtt. A tartalékos nehézsúlyú annyira
megrémült a látványtól, hogy ránehezedett Macira és
elrepesztette egy bordáját. Friss Ellen-Jamesiánizmusáért
újabb fájdalmakkal kellett fizetnie.
– Iho! – ordította. – Oha ihó! – Amit „rohadt disznó”-

627
nak érthetett, aki az Ellen-Jamesiánusok nyelvetlenségét
értette.
A kezdő hetvenkétkilós kartávolságra tartotta a pisztolyt
magától, lefelé a szőnyegnek, a terem üres sarka iránt. –
Iho! – ordította rá Maci, de a remegő fiú egyre az edzőjét
bámulta.
Garpot Helen tartotta, hogy ne csússzon le a fal tövébe.
Garp tudta, hogy nem beszélhet, nem érezhet, nem is
tapinthat. Csupán a szimata meg a szeme működött és az
emlékezete élt.
Örült, most először, hogy Duncant a birkózás nem
érdekelte. Az úszásban lévén érdekelt, kimaradt ebből a
jelenetből – Garp tudta, hogy Duncan vagy most jön az
iskolából, vagy már úszik.
Helent sajnálta, hogy ezt látnia kellett, mégis boldoggá
tette, hogy ilyen közelből szimatolhatja. Szagát jól
kiválaszthatta a terem sűrű testszagai közül. Ha beszélhet,
meg is mondja Helennek, hogy a Fenékhullától ne tartson
ezentúl. Őt magát lepte meg a legjobban, hogy a
Fenékhulla nem idegen és éppen nem titokzatos, inkább
oly ismerős, mintha együtt nevelkedtek volna.
Képlékenyen puha, mint a birkózószőnyeg, és a szaga akár
a jól tartott, tiszta kisfiúknak – vagy éppen Helennek, első
és utolsó szerelmének. Garp már azt is tudta, hogy a
Fenékhulla nővér képében is megjelenhet, mert az ismeri a
halált, és megtanulta, hogyan kell elbánni a fájdalommal.
Amikor Bodger dékán benyitott a birkózóterembe a
sísapkájával, Garp nem képzelhette, hogy újabb
mentőakció szervezésére érkezett – hogy a Gyengélkedő
szárnyépületének négyemeletnyi magasából kapjon el egy
hulló testet és a biztos anyaföldön állítsa talpra. Mert az
anyaföld nem biztos. Annyit tudott, hogy Bodger dékán

628
megtesz majd minden lehetőt, azért hálásan rámosolygott –
rá, Helenre meg a birkózóira, akik közül sírtak egypáran.
Garp szeretettel nézte tartalékos nehézsúlyúját, amint
testével szorította le Percy Macit a szőnyegre, mert
elgondolta, milyen keserves idénynek tekint elébe
szerencsétlen elhízott kölök.
Aztán Helenre nézett. Mozdítani csak a szemét bírta.
Látta, hogy Helen igyekszik visszamosolyogni rá. A
szemével biztatta hát, hogy ne aggodalmaskodjon,
legfeljebb nincs élet a halál után. Hát aztán? Garp után van
élet mindenképp, hidd meg. S ha csak halál van a halál
után (s azután is halál), légy hálás az apró ajándékokért.
Például, hogy a szerelemből születés lesz néha. S ha
szerencsés vagy, a születésből szerelem! Bifony,
bizonykodna Alice Fletcher. S ha egyszer élsz, mondta
Garp szeme, remélheted, hogy meglesz az erőd is hozzá.
Azt pedig ne felejtsd Helen, hogy az emlékezetedre
számíthatsz, mondta még a szeme.
„Garp szerint a világ – írta Donald Whitcomb – olyan,
hogy emlékeznünk kell mindenre.”
Garpot ki sem vihették, ott halt meg a birkózóteremben.
Harminchárom esztendős volt, annyi, mint Helen. Ellen
James akkor hagyta el a húszat. Duncan a tizenhármat. A
kis Jenny Garp harmadik évét taposta. Walt nyolc lett
volna.

Amikor Garp halálának híre futott, a kiadónak nyomban

második, majd harmadik kiadást kellett előkészítenie apa
és fia közös könyvéből, A Grillparzer penzió-ból. John
Wolf ivásba fojtott egy hosszú hétvégét, és megfordult a
fejében, hogy otthagyja a szakmát. Máskor is

629
megbotránkoztatta már, hogy az erőszakos halál milyen jót
tesz egy könyv kelendőségének. Megnyugvást abból
merített, hogy Garpot is meglepné, ha láthatná, hogy
halálával az öngyilkosságnál jóval többet használt írói
hírnevének. Nem járt rosszul, ha azt tekinti, hogy
harminchárom éves korára egy jó elbeszélést és talán
másfél jó regényt is megírt. Halála pedig oly tökéletesre
sikerült, hogy John Wolf elmosolyodott, ha meggondolta,
mennyire tetszett volna neki is. Bolond, hajmeresztő és
nevetséges elemei mind őt igazolták. Ilyen halált,
magyarázta John Wolf Jillsy Slopernek, csakis Garp
agyalhatott volna ki.
Helen keserűen említette, de csak egyszer, hogy Garp
halála valójában öngyilkosság volt. – Akár a teljes élete –
fűzte hozzá sötéten. Később fejtette csak ki, hogy szerinte
Garp megvadította az embereket.
Percy Macit nyilván, ehhez nem is férhetett kétség.
A tisztelet jelei, aprók és furcsák, később érkeztek. A
Steering tanintézetnek jutott az a megtiszteltetés, hogy
sírkövét temetőjében állíthatta fel – teste ugyan nem került
alá, mert az orvostudományé lett az övé is. A Steering
tanintézet továbbá úgy tisztelgett emlékének, hogy egyetlen
mindeddig névtelen maradt épületére az ő nevét
akasztotta. Az eszme Bodger dékán fejéből pattant ki. A
Jenny Fields Gyengélkedő szárnyépületének, követelte,
legyen ezentúl Garp Szárnyépület a neve.
Az évek során módosult mindkét épület szerepe, bár a
nevük nem változott. A Jenny Fields Gyengélkedőből az új
Steering Klinika és Laboratórium régi szárnya lett, a
Garpféle toldalékot pedig tárolási célra használták főként.
Orvosi, konyhai és tantermi eszközöket tartottak benne, de
szükség szerint járványos betegeket is. Persze járványok

630
már nemigen dühöngtek akkoriban. Garpnak talán
tetszenék is, hogy a nevét raktár viseli. Egyszer azt írta,
hogy a regény „tárolja mindazt a fontos tapasztalatot,
aminek írója nem veheti hasznát életében”.
Tetszenék neki az epilógus gondolata is – azért tessék:
álljon itt „intésül a jövőre”, ahogy T. L. Garp megírta
volna.

Alice és Harrison Fletcher házassága megállt jót-

rosszat – részint talán azért, mert Alice befejezni semmit
nem bírt. Egyetlen leánygyermekük csellózott. Oly szépen
játszott az ügyetlen formájú és selymes hangú
zeneszerszámon, hogy Alice egy-egy előadás után órákig
nem szabadulhatott a beszédzavaraitól. Harrison viszont,
mikor már az egyetemi oktatásban biztosan megvetette a
lábát, letett a csinosabb diáklányok hajkurászásáról – úgy
akkortájt, amikor tehetséges lánya is megállapodott
muzsikus lett már.
Alice a második regényét sem fejezte be, nemhogy a
harmadikat meg a negyediket. Második gyermeke meg
mégúgy se vállalkozott. Ékesszóló volt egy-egy lap
erejéig, de teste megmaradt erőtelennek. „Valakije” se lett
aztán soha, és Garphoz fűződő kapcsolata oly
szenvedélyes maradt emlékezetében, hogy a Helennel való
barátkozásnak útját szegte örök időkre. Harrynak Helen
iránt érzett régi szerelme pedig halványult minden futó
kalandjával, végül Fletcherék már alig tudták, ki él, ki hal
a Garp családból.
Duncan Garp egyszer találkozott a Fletcher lánnyal
New Yorkban, a veszedelmes városban, amikor éppen
szólócselló-bemutatkozását rendezte. Duncan elvitte

631
vacsorázni.
– Hasonlít az anyjára? – kérdezte Harrison a lányát.
– Az anyjára nemigen emlékszem – felelte a lánya. –
Kikeftett veled? – tudakolta Alice.
– Nem mondanám – felelte a lánya, akinek első
választottja és leghívebb szerelme a testes cselló maradt.
A Fletcher házaspár aztán késő javakorában halt meg,
amikor a karácsonyi szünetben Martinique-nek tartó
repülőgépük lezuhant. A repülőtérre Harrison egyik
tanítványa vitte ki őket.
– Aki Újúj-Angliában él – elmélkedett Alice a kocsiban
a diák javára –, af tartofik magának egy verőfényef
nyaraláffal, igaf, Harrifon?
Helen szerint Alice „kicsit lüttyő” volt mindig.

Helen Holmnak, leginkább Helen Garpnak hosszú-

hosszú élet lett az osztályrésze. A megnyerő arcú, szabatos
beszédű karcsú, barna asszonynak szeretőkből kijutott
ugyan, de férjhez többé nem ment. Minden szeretője
megsínylette Garp jelenlétét – nem csupán Helen
hajthatatlan emlékezete által, hanem mindazon tárgyak
láttán is, amelyeket Helen a ritkán elhagyott Steering-
lakban maga köré gyűjtött: Garp könyveit, Duncannak
minden róla készült fényképét s még Garp birkózótrófeáit
is.
Helen sokat hangoztatta, hogy Garpnak meg nem
bocsátja, amiért olyan fiatalon meghalt s őt magára hagyta
élete java részére – ahhoz is nagyon elkényeztette, mint
mondta, hogy mással az együttélést akár megpróbálhassa.
A Steering tanintézet egyik legmegbecsültebb tanereje
lett, bár őmaga mindig rosszmájúan tekintett a tanintézetre.

632
Szerzett néhány barátot a tanárok körében is, bár nem
sokat – a vén Bodger dékán megmaradt mellette haláláig,
és Donald Whitcomb, az ifjú irodalomtudós éppoly
elragadtatottan tekintett rá, mint Garpra. Barátnője is akadt
egy meghívott vendégművész, egy szobrásznő
személyében, akit Roberta mutatott be neki.
John Wolf is megmaradt barátjának élethossziglan, és
Helen apránként meg is bocsátott neki, bár soha teljesen
azért a sikeréért, hogy Garpból sikeres írót csinált.
Robertával való jó barátságának sem lett soha vége –
olykor csatlakozott is Robertához, ha kedve szottyant
beruccanni New York városába. Megöregedvén és
szokásaiban megcsontosodván vaskézzel kormányozták a
Fields Alapítványt, olyannyira, hogy a külvilágról tett
epés megjegyzéseikkel már-már közönséget vonzottak a
Kutyafő-öbölbe. Időről időre, ha Helen a Steeringre ráunt,
vagy a magány lett úrrá rajta – mikor már gyermekei
felnőttek és másutt keresték boldogulásukat –, átköltözött
Robertához Jenny Fields régi birtokára. Ott mindig zajlott
az élet. Amikor aztán Roberta meghalt, Helen is mintha
húsz esztendőt öregedett volna egyszerre.
Jóval később – mikor már elpanaszolhatta Duncannak,
hogy legkedvesebb kortársait mind eltemette – hirtelen
kórság támadta meg, olyan, amelyik a nyálkahártyákat
kezdi ki. Álmában ragadta el a halál.
Sikerült azonban túlélnie jó néhány marakodó
életrajzírót is, akik mind az ő halálát várták, hogy majd
lecsaphassanak Garp hagyatékára. Helen őrizte Garp
leveleit, az Apám illúziói kéziratát, naplóit és legtöbb
feljegyzését, a reménybeli életrajzíróknak pedig azt
mondta, amit Garp is mondott volna: „A munkáját
olvassák. Az életét hagyják.”

633
 Írt maga is cikkeket, szakmai hírét öregbítették egytől
egyig. Az egyiknek A kalandor ösztöne az elbeszélésben
volt a címe. Joseph Conrad elbeszélésmódját vetette
egybe Virginia Woolféval.
Háromgyerekes özvegyként tekintett magára – mint
Duncan, a kis Jenny és Ellen James anyjára. Sírtak is,
minta záporeső a temetésén mindhárman. Csodálkozó
fiatalságukban ennyit Garp temetésén nem is sírhattak.

Bodger dékán, aki Helennel együtt sírt Garp temetésén,

megmaradt a kutyánál hívebbnek, a bükkfalángnál
állhatatosabbnak. Nyugalomba vonulása után még sokáig
kísértett a Steering parkjában éjjelente, mikor szemét
elkerülte az álom, és szedte össze mindazokat, akik az
ösvények mentén ólálkodtak vagy az ódon épületek tövén,
sűrű bokrok alján tettek-vettek.
Addig nem is vonult nyugalomba, amíg Duncan Garp
nem érettségizett. – Apád érettségijén is ott ültem, öcsém
– mondta Duncannak. – Én érettségiztetlek téged is, de ha
tehetem, még a húgodat is. – Addigra azonban már
nyugdíjazták. Egyebek közt nem hunyhattak szemet afölött,
hogy az öreg motyog istentisztelet közben, s hogy éjek
éjjelén csapatostul kíséri be a fiúkat meg a lányokat. Azt
sem hagyták szó nélkül, hogy mindig azt képzeli, a Garp
gyereket fogta fel testével azon a hajdani éjszakán, nem
pedig a nyakaszegett galambot. Bodger dékán azonban
nyugdíjaztatása után sem tágított az iskola területéről, s
talán éppen makacssága miatt lett a Steering
legnevezetesebb nyugalmazott tanára. Előrángatták
valahány iskolai ünnepségre, felállították a színpadra,
bemutatták olyanoknak, akiknek sejtelmük nem lehetett, ki

634
ő, aztán elvezették. Alighanem azért tűrték fura
viselkedését is, hogy az ilyen jeles alkalmakon
kiállíthassák. Bodger azért nyolcvan felé is azt hitte, ő
még a dékán.
– Hát az vagy nem az? – ingerkedett vele Helen.
– Az hát! – bőgte Bodger.
Gyakran találkoztak, de ahogy Bodger süketült, mind
gyakrabban látták a kellemes Ellen James karján, mert ő
értette a nyelvét a süketeknek.
Bodger dékán hű maradt a Steering birkózócsapatához
is, holott a dicsőségük régen lehanyatlott. Olyan edzőjük
nem került többé, mint Ernie Holm, de még olyan se, mint
Garp. De hiába lettek örök vesztesek, Bodger csakis nekik
szurkolt, és végigüvöltötte még az utolsó menetet is,
amikor Steering;– növendék a hátán kapálózva várta, hogy
két vállra fektessék.
A halálát is versenyen lelte. A nehézsúlyúak
osztályának szokatlanul szoros küzdelmén a Steering-
növendék már csak kóválygott hozzá hasonlóan elcsigázott
és rossz formában lévő ellenfelével. Úgy vergődtek, akár
a partra vetett cápakölykek a mérkőzés utolsó
másodperceiben, a pontokért. – Tizenöt másodperc! –
kurjantotta a bíró. A testes gyerekek egymásnak estek,
Bodger buzdítón talpra ugrott. – Gott! – tört ki belőle a
németsége utoljára.
A mérkőzés végén, amikor az ülések kiürültek, a
nyugalmazott dékán ott maradt a helyén – holtan. Helennek
kellett vigasztalnia az érzékeny Whitcombot, hogy
megnyugodjon a dékán elvesztésében.

Donald Whitcomb mégsem hált Helennel soha, bár a

635
reménybeli életrajzírók azt rebesgették mind. Megmaradt
remetének teljes életében, s barlangjául a Steering
tanintézetet választotta. Elvégre itt érte az a szerencse,
hogy Garppal találkozhatott és megoszthatta vele utolsó
óráit, de azt is szerencsének tekintette, hogy özvegye
barátságát megnyervén, az viselt gondot rá. Helen
valójában bízott Whitcombban, hogy még nálánál is
kritikátlanabbul bámulja Garpot.
Családi körben „Whitcomb úrfi”-nak emlegették, holott
már rég kinőtt az úrfisorból. Szakállt ugyan nem eresztett
és két orcája rózsaszínen ragyogott mindig, de gesztenye
haja őszbe csavarodott lassan. Beszéde megmaradt
éneklősen habogónak mindvégig, és a keze tördeléséről
sem szokott le. Helen azonban mégis ebbe a két kézbe tette
volna le a legszívesebben a család maradékának és
irodalmi örökségének sorsát.
Garpról írt életrajzát Helen az utolsó fejezet híján
elolvasta, mert az utolsó fejezettel, amelyet Helen
magasztalásának szánt, évekig várt Whitcomb. Garp
szakértője, művészetének megítélésében a végső szó
Whitcomb lett. Duncan gyakran megállapította, hogy az
életrajzíráshoz elengedhetetlen szolgalélek, az benne
lakozik. A család nézőszögéből is a legjobb életrajzírónak
bizonyult: nemcsak Helen szavának hitt, hanem Garp
valahány hátrahagyott jegyzetének is, sőt ha Helen valami
megállapítást Garpnak tulajdonított, nem kételkedett abban
sem.
„Az élet, sajnos – írta Garp – más szerkezetű, mint a
régi jó regények. A végével akkor futsz el, amikor a
nyakadon a vég. Legföljebb az emlékezet vigasztalhat.
Emlékezni azonban a legelkeseredettebb nihilista is
emlékezik.”

636
 Whitcomb csodálta Garpot legkergébb szertelenségében
is.
Garp iratai közt Helen ezt a feljegyzést találta: „Bármi
szart hordok össze a legvégén, ragaszkodj hozzá, hogy
utolsó szavaim ezek voltak: »Mindig tudtam, hogy
végzetes lesz kiválóságra törni.«„
Az elragadtatott Whitcomb pedig ezt írta életrajzába
Garp utolsó szavai gyanánt.
– S ha Whitcomb mondja, hát úgy is volt – állapította
meg Duncan nemegyszer.
Jenny Garp és Ellen James is mindenben egyetértett
vele.

Családi ügy elvégre Garpot megmenteni a

keselyűktől

– írta Ellen James.

– Persze – bólintott rá Jenny Garp. – Ugyan mivel
maradt adósa apám a közönségnek? Mindig hangoztatta,
hogy hálával csak a más művészeknek tartozik, meg
azoknak, akik szerették.

Akkor nem is maradt ki senki az osztozkodásból

– szögezte le Ellen James.

Donald Whitcomb híven teljesítette Helen utolsó
kívánságát is. A hirtelen halállal elhunyt helyett ugyanis
neki kellett ragaszkodni ahhoz, hogy a sírköve ne a
Steering tanintézet temetőjébe kerüljön Garpé és Jennyé
mellé, apja és a Haspók szomszédságába, mert Helen
megmondta még életében, hogy a városi temető neki
megfelel. Az orvostudományt sem óhajtotta

637
megajándékozni földi maradványaival. Megöregedett,
összetöpörödött, s úgy gondolta, nemigen vennék hasznát.
Azért hamvasszák el, kötötte a lelkére Whitcombnak,
hamvai felől pedig rendelkezzék Duncan, Jenny Garp és
Ellen James. El is temethetik, csak egyet nem tehetnek: azt,
hogy elszórják a Steering tanintézet területén. Mert azt
nem tűrné, jelentette ki Whitcomb füle hallatára, hogy a
Steering, ha lánykorában tanítványul nem fogadta, haló
porát fogadja be.
A városi temetőben állítandó sírkövére annyi kerüljön,
hagyta rheg Whitcombnak, hogy ő volt Helen Holm, a
birkózóedző Ernie Holm lánya, és mivel lánynak
sikeredett, nem maradhatott meg apja mellett a
Steeringben – továbbá szerető felesége volt T. L. Garp
regényírónak, kinek sírköve, mint a Steering
növendékének, a tanintézet sírkertjében látható.
Whitcomb végrehajtotta az akaratát, és Duncannak
szerzett vele mulatságot. – Hogy örülne apu! – nevetett. –
Megveszne a gyönyörűségtől!
Jenny Garp meg Ellen James inkább Jenny Fields
szellemének helyeselt.

Ellen Jamesből író lett csakugyan. Igazinak bizonyult,

Garp felfedezte. Két mestere azonban – Garp és Jenny
Fields szelleme – akkora árnyékot vetett rá, hogy prózával
nemigen kísérletezett. Jó költő lett, ha nem is a
legolvasottabb.
Első verseskötete, a Virágoknak, állatoknak szól
büszkesége lehetett volna Garpnak is, Jennynek is – így
azonban csak Helen lehetett büszke a szerzőjére, hiszen
anyja s barátnője volt egy személyben.
Ellen James átvészelte az Ellen-Jamesiánizmust. Az

638
Ellen-Jamesiánusokat Garp meggyilkolása visszariasztotta
a nyilvános szerepléstől, harci színeikben meg éppen nem
mutatkoztak a következő évek során.

Bocsánat, néma vagyok

– mondták levélkéik, vagy

Baleset következtében nem tudok beszélni, de írni

szívesen írok, amint látja.

– Csak nem maga is Ellen-Micsodánus? – szegezték

nekik a kérdést olykor.

Micsoda?

– Erre a válaszra kapott rá a legtöbbje. Csupán a

legbecsületesebbektől telt ilyen vallomás:

Nem. Már nem.

A legtöbbjük csöndben törekedett, hogy a dolgát némán

is megtalálja. S a legtöbbjük alkalmasnak bizonyult, hogy
tehetetleneken segítsen, és segítőtársa legyen a
tehetetlenkedőknek is. Ahogy közös sorsuk cégérét
elvetették, egyre többen jelentek meg maguk szerezte jó
hírnévvel a közélet porondján. Tetteik érdeménél fogva
egyikük-másikuk sikeresen pályázta meg a Fields
Alapítvány ösztöndíját.
Némelyek persze tovább próbálkoztak az Ellen-
Jamesiánizmussal, hiába felejtkezett el róluk a világ. A
legtöbb embernek olyasmi rémlett, hogy az Ellen-

639
Jamesiánusok kérészéltű bűnszövetkezetet alkottak
valamikor a század derekán. Más emlékezők furcsa módon
éppen azokkal zagyválták össze őket, akik ellen tiltakoztak
volna. Egy Ellen-Jamesiánus azt írta Ellen Jamesnek, hogy
ellen-jamesiánusi nevét akkor tette le, amikor
érdeklődésére egy kislánytól ilyen választ kapott:
– Nem az az Ellen-Jamesiánus, aki a kisfiúkat
erőszakolja?
Egy rossz, de igen kapós regény is segített az ajtót
betenni nekik. Garp halála után vagy két hónappal jelent
meg, megírása három hétbe telt, megjelentetése öt hétbe
mindössze. Az Egy Ellen-Jamesiánus vallomásai című
fércművet férfi írta persze, előbb az Egy pornókirály
vallomásai, még előbb az Egy liliomkereskedő
vallomásai gonosz szerzője, aki félévente más bőrbe bújt.
Az Egy Ellen-Jamesiánus vallomásai-nak kiagyalt
csattanója az volt, hogy a leszbikus elbeszélő-hősnő
tulajdon nyelve kimetszése után eszméi csak: nem lesz jó
ezután leszbikusnak sem.
Az égetni való vacak olvasottsága elkeserítette az
EllenJamesiánusokat, némelyiket a halálba kergette. „Az
öngyilkosjelöltek mindig azok – írta Garp –, akik meg nem
mondhatják, mi fáj nekik.”
Végre azonban Ellen James megkereste őket, és
egyenként összebékült velük. Úgy gondolta, Jenny Fields
sem tenne mást. Ellen egyébként Roberta Muldoonnal
rendezett felolvasóestéket. Ott ült a dörgő hangú Roberta
mellett, és meglátszott rajta, mennyire maga mondaná
inkább a verseit. Az esték sok olyan Ellen-Jamesiánust
előcsaltak rejtekükből, akik maguk is szívesen szólaltak
volna meg. Ellen Jamesszel többen összebarátkoztak.
Ellen James nem ment férjhez. Lehetett ugyan dolga

640
egykét emberrel, de inkább azért, mert költők voltak ők is.
Ellen James jó költőnek és buzgó feministának bizonyult.
Jenny Fields életét állította példaképéül és T. L. Garp
írását, vagyis makacs volt véleményeiben és gyengéd az
emberek iránt. Duncan Garppal megmaradt testvéri
csipkelődésben élete végéig.
Duncan sokat bánkódott a halálán. Ellen már java
korában kedvelte meg a messzi úszásokat – akkoriban,
amikor Robertát követte a Fields Alapítvány
igazgatóságában. Ellen odáig vitte, hogy átúszta a
Kutyafő-öböl széles torkát többször is. Utolsó és legjobb
verseinek az úszás meg óceán vonzása lett
vezérmetaforájává, ő maga azonban megmaradt a
középnyugati lánynak, és soha nem értette meg a
fenékhullám természetét. Így nyelte el aztán, amikor
fáradtan merészkedett be a vízbe egy hűvös őszi napon.
„Apáddal való megerőltető, de serkentő
összecsapásaink jutnak az eszembe, ha úszok – írta
Duncannak –, és érzem, hogy harasztban vergődő szívem
után kap a tenger. A harasztban vergődő segged után,
mondaná apád, de a tengerrel én is így incselkedek. Te,
amilyen mosdatlan szájú vagy, biztos azt mondanád, hogy
ez az én pótcselekvésem.”
Florence Cochran Bowlsby, Garp legjobb emlékezete
szerint Mrs. Ralph, élt tovább kelekótyán, és nem talált –
ha igaz, nem is keresett – tehetségének egyéb
kibontakozást, mint a nemi életet. Végül csakugyan
sikerült ledoktorálnia összehasonlító irodalomtörténetből,
és állást kapott egy nagy és zavaros irodalmi tanszéken,
ahol a tanszemélyzetet egyetlen érzés tömörítette egységbe
– a Mrs. Ralphtól való rettegés. Mrs. Ralph ugyanis gyors
egymásutánban elcsábította, majd nevetségessé tette a

641
tanszék tizenhárom adjunktusát és docensét. Egyik nap
befogadta őket az ágyába, másik nap kipöccintette belőle.
Diákjai Dinamitnak becézték, és a becenevéből, ha más
nem, ő maga erőt meríthetett.
Behúzott farkú szeretői nem becézték, és Mrs. Ralph
úgy helyezte el őket emlékeinek tárában, mint a házából
valamikor megfutamodott Garpot.
Garp halálhírének első döbbenetében tollat ragadott, és
részvevő levelet eresztett meg Helennek. „Hogy
csábításomnak nem engedett – írta –, azt részint sajnáltam,
részint tisztelettel adóztam érte Neki.”
Helen szinte megszerette, s később is váltott vele egy-
egy levelet.
Roberta Muldoonnak is nyílt alkalma a levélváltásra
Mrs. Ralphfal, amikor pályázatát elutasította a Fields
Alapítvány ösztöndíjára. Mrs. Ralphtól ugyanis ezt a velős
válaszlevelet kapta:

Belétek is.

Úgy tetszett, nem ért egyet az elutasítással.

Egyetlen gyermekét, Ralphot túlélte – a fiúból jó tollú
újságíró lett, aztán, akár William Percy, ott veszett
valamelyik háborúban.
Bainbridge Percy, Garp emlékezetében inkább csak
Percy Maci nagy kort ért meg. A vele foglalkozó
pszichiáterek utolsó csapata végül gyógyultnak
nyilvánította, de az is meglehet, hogy Percy Maci csupán a
hosszas kezelések unalmában tett le az erőszakról.
Végül azonban sikerült visszaadni a társadalomnak, ha
nem is tevőleges szószólójaként, de legalább többé-
kevésbé megbízható és hasznos tagjának. Már ötven körül

642
járt, amikor a gyerekek érdekelni kezdték. Ütődöttekkel
kivált nagy türelemmel foglalkozott. Gyermekgondozói
minőségében gyakran találkozott más Ellen-
Jamesiánusokkal, akik a maguk módján ugyancsak
meggyógyultak mind, vagy legalább javukra változtak.
Maci talán húsz esztendeig nem is említette néhai
nővérét, Cushie-t, azonban gyermekszeretetével nem bírt
végül, és ötvennégy éves korára – maga sem tudta, hogyan
– teherbe esett. Ismét intézeti megfigyelés alá került,
mindenki várta, hogy nénjéhez hasonlóan a szülésbe fog
belehalni. Mikor kiderült, hogy nem, Maciból önfeláldozó
anya vált, és az ütődötteket is tovább gondozta. Tulajdon
gyermeke, akinek később nagy megrázkódtatás volt anyja
hányatott élete történetét megtudni, nem lett ütődött –
Garpot talán Cushie-ra emlékeztette volna.
Némelyek szerint Percy Maci beilleszkedése a
társadalomba fényes példával szolgálhatott azoknak, akik
a halálbüntetés eltörlését követelik. Példája csupán
Helenen és Duncan Garpon nem fogott – szerintük az lett
volna a költői igazság, ha Percy Maci ott marad a
birkózószőnyegen, amikor az „Iho!”-t kiáltja.
Egyszer persze meghalt ő is – szél ütötte Floridában,
amikor a lányát látogatta –, s Helennek sovány vigasza
volt, hogy túlélhette.
A hűséges Whitcomb olyannak jellemezte művében
Percy Macit, amilyennek Garp az első feminista
temetésről történt szökése után. „Csíra a képe, húgyban
ázott az agya – mondta akkor Bodger dékánnak –, hiszen
majd tizenöt évet töltött pelenkában.”

Garp teljes életrajza, Donald Whitcomb műve, a Téboly

643
és gyász – T. L. Garp élete és művészete John Wolf
társainak kiadásában látott napvilágot, mivel John Wolf a
mű megjelenését már nem érhette meg. A kézirat javának
gondos megszerkesztésében azonban jelentős része volt
korai halála előtt.
Tüdőrák vitte el New Yorkban, viszonylag fiatalon.
Szinte teljes életében figyelmes, gondos, lelkiismeretes és
választékos ízlésű ember volt, nyughatatlanságát és
borúlátását azonban mással nem csendesítette, nem is
leplezhette, mint tizennyolc éves kora óta napi három
csomag füstszűrő nélküli cigaretta elszívásával. Mint
akárhány elfoglalt ember, aki környezete szemében
egyébként higgadt és szervezett, John Wolf is valójában
megmérgezte magát.
Garpnak és Garp művészetének tett szolgálata
felbecsülhetetlen értékű. Egy ideig ugyan gyötörte á
lelkiismerete, hogy ő vert olyan hírt Garpnak, amelyért
megölték, gondolkodó ember lévén azonban nem rágódott
sokáig. A gyilkosság Wolf véleménye szerint „az
agyaggalamblövészetnél felkapottabb sportág lett”, az
„igazhitűek” pedig – és John Wolf szinte mindenkit
igazhitűnek nevezett már – esküdt ellenségei a művésznek,
hiszen az, talán szemérmetlenül, de nem akar engedni
személyes látásából. Wolf különben is tudta, hogy Percy
Maci nem akkor vadult meg, amikor elszegődött Ellen-
Jamesiánusnak, és nem Garp epés cikkei indították
cselekvésre – sérelmére rátehetett ugyan még a politika,
de az éppoly gyermekkori és mélyen gyökerező volt, mint
hosszas rászorultsága a pelenkázásra. Maci valamikor a
fejébe vette, hogy Garp és Cushie futó kapcsolata lett
Cushie végzete – a valóságban aztán Garp végzetévé lett.
Olyan kiadói világban lévén szerkesztő, ahol az író híre

644
jórészt szerkesztői mű, John Wolf mindvégig büszkén
emlegette, hogy legszebb munkája A Grillparzer penzio,
az apa-fiúi közös mű megjelentetése volt. Büszkén
tekintett Garp korai regényeire is, és a Bensenhaver
szerint a világ-ról később mindig elmondta, hogy
„elkerülhetetlen volt, ha meggondoljuk, mekkora a
jelentősége Garp életében az erőszaknak” – azonban
felemelő tettét mégis a Grillparzer-ben látta. Abban meg
az Apám illúziói-ban – mert az, mint elérzékenyülten
megállapította, Garp „visszaútja volt az igazi íráshoz”.
Évekig szerkesztette az összevissza javított első
változatot, évekig terjesztette javaslatait Helen és Donald
Whitcomb elé.
– Csak a halálom után – mondta ki végül Helen. – Garp
semmit ki nem adott a kezéből, csakis a végső változatot.
– Wolf ebben meg is egyezett Helennel. Helen azonban
túlélte jóval, így aztán az Apám illúziói-nak kései,
posztumusz kiadása Whitcombra és Duncanra maradt.
Duncan volt a legtöbbet Wolf mellett kínos vívódásában
a tüdőrákkal. Egy New York-i szanatóriumban feküdt, és
olykor el-elszívott egy cigarettát a légcsövén levezetett
csövön.
– Vajon ehhez mit szólna apád? – kérdezte Duncant. –
Nem beleillenék egyik haláljelenetébe? Nem eléggé
faramuci helyzet? Mesélte neked azt a prostituáltat, aki
Bécsben halt meg, a Rudolfinerhausban? Hogy is hívták?
– Charlotte – felelte Duncan. Kapcsolatuk John Wolffal
meghitt volt. Wolf még azokat a gyermeteg rajzait is
megszerette, amelyeket A Grillparzer penzió-hoz készített.
Duncan időközben beköltözött New Yorkba, és elmondta
Wolfnak, hogy először akkor akart festő lenni, és mindjárt
fotográfus is, amikor az első feminista temetés napján az

645
irodája ablakán kitekintett Manhattanre.
John Wolf ott a halálos ágyán levelet mondott tollba
Duncannak, és meghagyta munkatársainak, hogy engedjék
Duncan Garpot kitekinteni irodája ablakából,
valahányszor kedve tartja és valameddig az iroda a
kiadóhivatalé.
Duncan élt is a lehetőséggel még évekig John Wolf
halála után. Az irodában dolgozó szerkesztő lehetett ugyan
új fiú, de abban a kiadóban a Garp név minden szerkesztő
közös emléke volt. Évekig jöttek be a titkárnők és
jelentették: „Bocsánat, az ifjabb Garp van itt. Ki szeretne
nézni az ablakon.”
John Wolfnak sok idejébe telt, amíg végre meghalhatott,
de annak az időnek jó részét Duncannal töltötte, s azt
magyarázta neki, milyen jó író volt az apja.
– Lehetett volna a legjobbak közül való – mondta.
– Lehetett volna – ingatta a fejét Duncan. – Fiának szóló
kései vigasz.
– Nem, én nem szépítek, arra szükség nincsen.
Látomása is, nyelve is volt a művészetéhez. De főként a
látomása. Az személyesebb volt. Egy ideig letért a helyes
útról, de az utolsó műve visszazökkentette a kerékvágásba.
Ráébredt, honnan merítse ihletét. A Grillparzer penzió
legbájosabb műve, ha nem is a legeredetibb. Fiatalkori
mű. Efféléket mások is írtak. A Halogatás már jóval
eredetibb és első regénynek briliáns. Azonban első regény
mégiscsak. Az összeakadt szarvak mulatságos mű, a címe
talán jobb a többi címénél, eredeti is, de mégiscsak a
társas illedelmek képe, s nem is valami hatalmas vásznon.
A Bensenhaver szerint a világ a legeredetibb regénye
kétségtelenül, még akkor is, ha pornóponyva. Azonban
akármilyen hatásos, nyers koszt. Ki kívánja, hogy mellbe

646
vágják aztán meg csak gyúrják-gyötörjék?
– Apád mozdíthatatlan ember volt. Egy tapodtat nem
engedett. De éppen ez az. A tulajdon szimatát követte,
másét nem. S korán az eszébe vette a dolgát. Gyerekfejjel
mindjárt a világról kezdett írni! Aztán, mint sok más író,
befelé fordult... De ő a világot sem hagyta annyiban.
Utoljára ráunt a tulajdon életére, és amikor ismét írni
kezdett, a teljes világon volt a szeme megint. Persze azt ne
feledd, Duncan, hogy összevissza harminchárom esztendős
volt a végén!
– És nem volt fáradt – tette hozzá Duncan.
– Telt volna még tőle bőven – bólintott rá John Wolf.
Aztán rájött a köhögés, és nem szólt többet.
– Inkább megpihenni nem bírt, az volt a baja – vélte
Duncan. – Nem kiégett volna-e időnek előtte?
John Wolf a fejét rázta – nagyon nem merte, nehogy a
cső a torkában meglazuljon. – Ő aztán nem – hápogta
köhögés közben.
– Így bírta volna az idők végezetéig? – kérdezte
Duncan.
A köhögő Wolf rábólintott. A halál is köhögés közben
ragadta el.
Roberta és Helen persze kiment a temetésére. New
York kisvárosi köre rég köszörülte a nyelvét rajtuk, s a
pletyka szerint John Wolf nemcsak Garp irodalmi
hagyatékára tette rá a kezét. Aki azonban ismerte Helent,
az nem adott hitelt az efféle szóbeszédnek. Ha Helen
hallotta, hogy a pletyka összeboronálja valakivel, csak
nevetett. Roberta Muldoon azonban nem állta meg szó
nélkül a szállongó híreket.
– Még hogy John Wolf. – háborgott. – Helen és Wolf!
Elment a jó dolgotok!

647
 Roberta tudta, mit beszél. John Wolffal is találkozott
egyszer-kétszer, amikor rávetette magát New Yorkra.
– S ha meggondolom, hogy még láttalak is játszani! –
mélázott John Wolf.
– Még ma is elnézhetsz, ha játszok – mondta rá Roberta.
– Mármint amikor a labdát rúgtad.
– A labdarúgás nem a világ – válaszolta Roberta.
– Persze te sok mindenben jeleskedsz.
– A férfiak mind hazudnak – állapította meg Roberta, és
hogy honnan tudja, azt tőle nem kérdezhette senki.

Roberta Muldoon, azelőtt Robert Muldoon, a

Philadelphiai Sasok hátvédje nemcsak John Wolfot élte
túl, hanem a legtöbb szeretőjét, és választott nemébe végül
teljesen beletalálkozott. Ötven felé járt, amikor megsúgta
Helennek, hogy a középkorú férfiak hiúságai és a
középkorú nők aggodalmai is kínozzák. – A kettősség
haszna azonban – fűzte hozzá –, hogy jó előre tudom,
mivel állnak elő a férfiak.
– De hiszen tudom én is, Roberta – felelte Helen, és
Roberta kieresztette harsogó hahotáját. Megmaradt végig
az a szokása, hogy barátait csontroppantó ölelésébe fonta.
Egyszer eltörte Helen szemüvegét is.
A felelős munkával sikerült féket vetnie különcködő
egyéniségére. A Fields Alapítványnak oly lankadatlanul
dolgozott, hogy Ellen James becenevet akasztott rá:

Tengernyüvő kapitány!

– Affenét! – csattant fel Roberta. – A Tengernyüvő

kapitány az Garp volt!

648
 Csodálta Robertát a Kutyafő-öböl nyaralóközönsége is.
A régi időkben a ház nem örvendett valami jó hírnévnek,
de Roberta kivette részét a község ügyeinek intézéséből is,
nem úgy, mint Jenny Fields. Tíz évig elnökölt a helyi
iskola szülői munkaközösségében, bár nem járt gyermeke
az iskolába persze. Megszervezője, edzője és játékosa
volt a Rockingham megyei női baseballcsapatnak, és
tizenkét évig vitték a pálmát New Hampshire államában.
Még a régi, csirkefogó kormányzó azt ajánlotta, hogy
rendeljenek el kromoszóma-vizsgálatot Robertánál,
mielőtt rangadó mérkőzéseken játszani engedik – Roberta
viszont azt ajánlotta neki, álljon ki vele a zöld gyepen a
mérkőzés előtt, és bizonyítsa a közönségnek, hogy
„megküzd vele férfihoz illőn”. A párviadalból ugyan nem
lett semmi, de mivel a politika huncutság, a rangadón a
kormányzó dobta be a labdát. Roberta pedig kivágta,
kromoszómákra való tekintet nélkül az oldalvonalon túlra.
Az meg a Steering sportigazgatójának dicséretére vált,
hogy Robertának felajánlották a tanintézeti futballcsapat
csatársorának edzői állását. A valamikori hátvéd azonban
udvariasan elutasította az ajánlatot. – Az a sok fiatal fiú! –
sóhajtotta. – Nem tudnám, hova kapjak!
Legkedvesebb fiatal fiújának Duncant tartotta meg
mindéletében – mellette bábáskodott, fölötte anyáskodott,
őt kábította parfümjével és nővéri szeretetével. Szerette
Robertát Duncan is. Egy volt az olyan ritka férfiak közül,
akiket a Kutyafő-öbölben vendégül befogadtak – bár
Roberta egyszer annyira megharagudott rá, hogy meg sem
hívta két évig. Duncan elcsábított egy fiatal költőnőt.
– Apja fia – mondta rá Helen. – Csábos egyéniség. – Ez
a baja – szólt Roberta válasza. – A költőé meg, hogy
könnyen csábul. Idős is Duncanhoz.

649
 – Nem vagy véletlenül féltékeny, Roberta? –
érdeklődött Helen.
– A bizalom szenvedett sérelmet – jelentette ki Roberta,
és Helen ráhagyta. Duncan bocsánatot kért. De még a
költőnő is.
– Én csábítottam el – közölte Robertával.
– Olyan nincs – mondta ki Roberta. – Nőtől olyan nem
telik.
Két év múltán tél utoljára merült csak feledésbe a
história, amikor Roberta vacsorameghívással lepte meg
Duncant New Yorkban. – Bitang jó nőt hozok neked, a
barátnőmet – telefonált rá Roberta. – Vakard le a festéket
a kezedről, mosd meg a hajadat és fess tisztességesen.
Megmondtam neki, hogy kedves fiú vagy, és tudom,
lehetsz is, ha igyekszel. Neked biztosan tetszeni fog.
Roberta megkönnyebbült, hogy végre a maga
választottjával szerelheti fel Duncant. A kutyafői
botrányban az volt a legkellemetlenebb, hogy Roberta nem
szabadulhatott a költőnő iránt támadt gyűlöletétől.
Amikor Duncan egy vermonti kórháztól futamodásnyira
összetörte magát a motorkerékpárjával, Roberta volt az
első látogatója – valamivel feljebb, északon sízett, és
Helen telefonon tudatta vele, mi történt.
– Hóban motorozni! – bömbölte Roberta. – Apád mit
szólna? – Duncannak suttogásra alig futotta az erejéből.
Mintha összetört volna minden porcikája, de a veséjével
is történt valami – és amit még nem tudott sem Duncan,
sem Roberta, később le kellett vágni az egyik karját is.
Helen és Jenny Garp szorongott három napig, amíg
Duncan túl volt az életveszélyen. Ellen James annyira
megrendült, hogy velük sem tarthatott Vermontba. Roberta
meg egyvégtében dühöngött.

650
 – Mit motorozik a fél szemével? Nincs látósugara
hozzá!
A szerencsétlenséget valóban ez okozta. Egy ittas
vezető átment a piroson, és Duncan későn látta meg, de
megpróbált elébe kerülni, és leragadt, szinte céltáblájául
az elszabadult kocsinak.
– Mindenben az apjára ütött – búslakodott Helen. A
Tengernyüvő kapitány azonban tudta, hogy nem
mindenben. Roberta szerint Duncanból hiányzott apja
céltudata.
Amikor Duncan túljutott az életveszélyen, Roberta nem
türtőztette magát tovább. – Ha meg találsz halni, te
takonypóc, engem is a sírba rántasz! Talán anyádat is meg
Ellent is, de énrám számíthatsz! – Sírt, akár a záporeső, és
Duncan vele zokogott, mert tudta, hogy minden szava igaz.
Jenny Garp akkor volt első éves főiskolás. Mindjárt ki
is maradt, hogy Vermontban ápolhassa Duncant, amíg
lábra nem áll. Kitüntetéssel végezte a Steering
tanintézetet, a főiskolára visszajuthatott később gond
nélkül. Segédnővérnek jelentkezett a vermonti kórházba,
Duncan nagy megnyugvására, mert hosszas lábadozásnak
nézett elébe. A lábadozásban persze szerzett már némi
gyakorlatot.
Helen hetente felkerekedett a Steeringből Duncan
látogatására, Roberta meg New Yorkba utazott, hogy
Duncan műteremlakása felől tegyen. Duncan ugyanis attól
tartott, hogy festményeit, fényképeit és sztereóját
ellophatják.
Amikor Roberta berobbant a műteremlakásba, egy
keszeg lányt talált ott Duncan festékes ruháiban. Nem
derült ki, hogy festőnek mit ért, csupán az, hogy a
mosogatás körül nem jeleskedett.

651
 – Szedd a cumódat, cicabogár – förmedt rá Roberta, le
sem tette még Duncan kulcsát. – Duncan visszatért szerető
családja kebelébe.
– Te ki vagy? – meredt rá a lány. – Az anyja?
– A felesége, cicamókus – felelte Roberta. – Én mindig
kisebbekkel kezdtem.
– A felesége? – hüledezett a lány. – Nem tudtam, hogy
nős!
– A gyerekei jönnek fől a liften – mondta Roberta –,
azért jobb, ha a lépcsőn osonsz ki. A gyerekek mind majd
akkorák, mint az anyjuk.
– Gyerekek? – álmélkodott a lány, de már szökött is.
Roberta kitakaríttatott, és fiatal barátnőjét rendelte oda
a műteremlakás őrzésére. Műtét útján cserék nemet az is
nemrégiben, és a lelki átalakuláshoz éppen ilyen lakásra
lett volna szüksége. – Ez az, amit az orvos rendelt –
biztatta Roberta. – Bomba srác lakik benne, de a dolga
néhány hónapra elszólította. Viselj gondot a holmijára,
álmodj szépeket felőle, aztán majd szólok, ha költöznöd
kell.
Vermontba visszaérve megint beolvasott Duncannak. –
Remélem, megjön az eszed. Térdig motorbiciklizni az
életed szemétjében nem lehet. Csajokkal összeállni, akik
azt sem tudják, nős vagy-e! Vadidegenekkel! Ne apádról
vedd a példát, mert te még azt sem tudod, mi a munka! Ha
a művész a dolgához lát, Duncan, nincs többet ideje
szarakodásra! Mert abba belefullad!
Duncannal apja halála óta csak a Tengernyüvő kapitány
beszélhetett így. Helen nem merte sérteni egy szóval most,
hogy alig élt, Jenny pedig tíz évvel volt fiatalabb nála –
feltekintett rá és gyámolította. Ellen James önzőbben és
elszántabban szerette, s annyira elkeseredett Duncan

652
felelőtlenségén, hogy eldobta jegyzőtömbjét és ceruzáját –
így aztán nem volt mit mondania.
– Félszemű, félkarú festő – sóhajtotta Duncan. – Hajjaj!
– Fontos, hogy ne élj félszívvel – vigasztalta Roberta. –
A motorbiciklihez két szem meg két kéz kell, pupák, de a
festéshez jó leszel így is.
Jenny Garp annyira szerette bátyját, mintha apja is lett
volna egyszersmind – apját nem ismerhette valójában.
Szeretete vitte rá a versírásra, amíg Duncan a kórházban
lábadozott, élete egyetlen versére, mivel apa s fia művészi
hajlandósága hiányzott Jennyből.

Fele se tréfa, egy szem fiú!

Félfiú? Majdnem.
Nem, ő nem hiú,
Hogy fél a karja s a szeme.
Él benne apja üzenete:
„Semmit feléből-harmadából!”
Mert telik a Garp-féle garmadából.

Gyatra vers volt, Duncannak mégis tetszett.

– Telik – ígérte Jennynek.
Az újdonsült nő, akit Roberta a műteremlakásba
telepített, jobbulást kívánó képeslapokat küldözött New
Yorkból.

A növények szépen fejlődnek, de az a nagy sárga

festmény a kandalló fölött elvetemedett – talán nem
volt jól ráfeszítve a rámájára – azért levettem és
beállítottam a többi közé a kamrába, mivel ott
hűvösebb van. A kékfestményt meg a rajzokat
imádom – az összes rajzot, ahogy vannak! De azt a

653
 legjobban, amelyikről Roberta elmondta, hogy
önarckép.

– Hajjaj – nyögte Duncan.

Jenny végigolvasta neki Joseph Conrad teljes
életművét. Conrad kedves írója volt Garpnak is
kamaszkorában.
Helennek most kivált jót tett a tanítás. Nem kellett
örökké Duncan miatt aggodalmaskodnia.
– Fölépül a fiú – biztatta Roberta.
– Hiszen már férfiember – vetette ellene Helen. –
Akkor se kamasz már, ha kamaszosan viselkedik.
– Nekem fiú marad – mondta ki Roberta. – Fiú volt
Garp is. Én is fiú voltam, aztán lány lettem. Duncan nekem
megmarad fiúnak.
– Szóval neked minden napod fiús – gúnyolódott Helen.
– Jobban tennéd, ha elkezdenél sportolni – ajánlotta
Roberta. – Az megnyugtatna.
– Miket beszélsz, Roberta – berzenkedett Helen.
– Állj neki futni.
– Te fuss. Én majd olvasok.
Roberta futott is. Többet a kelleténél. Hatvan felé már
nem szedte rendszeresen az ösztrogénjét, pedig az
átoperáltaknak szedniük kell életük végéig, hogy a női
formájuk megmaradjon. Az ösztrogénhiány és a
megerőltető futás Helen szeme láttára változtatta vissza
Robertát Robertté.
– Néha nem tudom, minek tiszteljelek, Roberta –
mondta neki.
– Engem is izgat, hogy nem tudom, minek érezhetem
magam, s néha azt sem, kit lássak magamban.
Beszállt három maratoni futásba még ötven után,

654
azonban vérerek pattantak meg benne, és az orvosa azt
tanácsolta, fogja rövidebbre a távfutásokat. Huszonhat
mérföld sok volt már a régi hátvédnek – a Vén Sasnak,
ahogy Duncan becézte. Néhány évvel idősebb volt
Garpnál meg Helennél, és a korából le nem tagadhatott
volna. Akkoriban visszatért a Garppal annyiszor befutott
hat mérföldes útszakaszra a Steering meg a tenger közt, és
Helen soha nem tudhatta, mikor robban be Roberta
izzadtan, lihegve, hogy lezuhanyozna. Fürdőköpenyt és
több váltás ruhát tartott Helen házában az ilyen
alkalmakra, és Helen akárhányszor feltekintett
olvasmányaiból, Roberta ott állt előtte futómezében és
péklapáttenyerén úgy tartotta a stopperórát, akár a tulajdon
szívét.
Azon tavasszal érte a halál, mikor Duncan a vermonti
kórházban lábadozott. Rövid vágtákat rendezett a Kutyafő-
öbölben, de sűrűn meg kellett állnia, s amikor
visszaballagott a tornácra, pattogó hangokat panaszolt a
tarkójában, olykor a halántékában is. Hol itt, hol ott,
mondogatta. Aztán csak ült a tornácon a függőágyban,
bámult ki az óceánra, és beküldte Ellen Jamest egy csésze
jeges teáért. Ellen az egyik alapítványi ösztöndíjassal
küldte ki neki a levélkéjét:

Citrommal?

– Nem, csak cukorral! – kiáltotta vissza Roberta.

Ellen vitte a teát, Roberta pedig kiitta egy hajtásra.
– Pompás volt – állapította meg, és Ellen már fordult,
hogy egy másik csészével is készít neki. – Pompás –
visszhangzott Roberta. – Ha a teljes élet ilyen lehetne!
Mire Ellen megérkezett a teával, Roberta holtan feküdt

655
a függőágyban. Valami megpattant benne.
Halála lesújtotta Helent is, azonban fia gyászával
többet kellett törődnie. Ellen James, akin Roberta annyit
segített, talán nem gyászolhatta meg illően. Felelősség
szakadt a nyakába. Magára kellett vállalnia a Fields
Alapítvány összes ügyeinek intézését – vagyis Roberta
cipőjében járt ezután, az pedig negyvenötös volt. Jenny
Garp soha nem állt oly közel Robertához, mint Duncan –
azért a még mindig ágyban húzatott Duncant érte a
legfájdalmasabb veszteség. Jenny mellette volt és
bátorította legjobb tehetsége szerint – Duncannak azonban
Roberta tehetsége hiányzott, hiszen oly gyakran fordította a
teljes Garp család bátorítására.
Duncan sírt vigasztalanul, s annyit, hogy a gipszágyát ki
kellett cserélni.
Bérlőnőjétől New Yorkból ezt a táviratot kapta:

HOGY R. ELKOELTOEZOETT KOELTOEZOEK

EEN IS. LEHET KELLEMETLEN VAGYOK. NEM
TUDOM. KOELTOEZZEEK. KEERDEES.
MEGKAPHATNAAM E AZT A KEEPET AMIT R-
ROEL KEESZITETTEEL. AZ ALIGHANEM TE
LESZEL OTT A LABDAAVAL BAAR A SASOK
MELEGITOEJEEBEN KICSIT LOETYOEGSZ.

Duncan a bérlőnő lapjaira eddig nem válaszolt, mint

akit nem érdekel, hogyan fejlődnek a növényei, és hogy
állnak-e vagy lógnak-e a festményei. Hanem erre a
táviratára válaszolt – a Vén Sas szellemében, mert annyit
tudott, hogy ezt a zavarban vergődő szegény lány-fiút
Roberta ezután is gyámolította volna.

656
 Maradj, ameddig akarsz, de az a fénykép nekem is
kell. Ha visszakeveredek, készítek róla másolatot
Neked.

Roberta sokszor a lelkére kötötte, hogy rendezze el

végre az életét, és Duncan igen fájlalta, hogy Roberta nem
lesz tanúja az ő jobbra törekvésének. Eltöprengett apja
élete rendjén, hogyan dolgozhatott, hogyan nevelhette a
gyerekeit, őt kivált, mikor olyan fiatal ember volt még.
Duncan sokféle fogadalmat tett ott a vermonti kórházban,
és a legtöbbjét meg is tartotta.
Írt Ellen Jamesnek is, aki még mindig nem szedte össze
az erejét, hogy megnézze gipszben és összeszögezve.

Legfőbb ideje, hogy munkához lássunk mind a

ketten – ámbár nekem, azt hiszem, még a Te
nyomodba kell hogy érjek. A Vén Sas elültével
megint kisebb a család. Igyekezzünk, nehogy
elveszítsünk mást is.

Azon lendületében anyjának is megírta volna, hogy lesz

még őrá büszke, de aztán elröstelkedett. Különben is tudta,
milyen szívós asszony az ő anyja, mennyire nem szorul
efféle buzdításokra. Végül a kis Jennyre öntötte friss
lelkesültségét.
– Szentségit, muszáj, hogy legyen erőnk! – szavalta
húgának, pedig annak volt ereje elég. – Ezt nem láthattad
te az öregben, ezt az erőt! S ahogy gerjesztette!
– Én nem panaszkodhatok – mondta Jenny. – Mit
gondolsz, egyebet sem teszek, csak téged pátyolgatlak?
Vasárnap délután volt. Ilyenkor Jennyvel nézték a profi
labdarúgó-mérkőzéseket a kórházi tévén. A jó jelek

657
sokasága közt egy, gondolta el Duncan, hogy azon a
vasárnap a vermonti adó közvetítette a mérkőzést
Philadelphiából. A Cowboyok köpték a markukat, hogy
laposra verik a Sasokat. Maga a mérkőzés nem is volt
annyira érdekes – Duncant a készülődés percei
lelkesítették tovább. A Sasok félárbocra eresztették
lobogójukat hajdani hátvédjük emlékezetére. Duncannak
látnia kellett, hogy az idők nagyot változtak. Feminista
temetéseket rendeztek már mindenfelé – a minap éppen,
mint olvasta, Nebraskában volt egy. A sportközvetítő
pedig most Philadelphiából jelentette kuncogás nélkül,
hogy a zászló Roberta Muldoonért leng félárbocon.
– Pompás atléta volt – szorította ki a közvetítő –,
aranylábú játékos!
– És nem mindennapi egyéniség – fűzte hozzá a társa.
– Nem ám – kapta fel, a szót az első közvetítő. – Sokat
tett a... – Itt elakadt, és Duncan leste, mit fog kisütni.
Kiért-miért tett sokat? Langyosakért, nemüket váltottakért,
az ő apjáért és anyjáért, vagy akár ő magáért és Ellen
Jamesért? – Sokat tett a bonyodalmakkal küzdő
emberekért – vágta ki magát a közvetítő, maga és Duncan
legnagyobb meglepetésére.
A zenekar rázendített, majd a Dallasi Cowboyok rúgták
ki a labdát, és a Sasok nyomban megszerezték – nem
utoljára ezen a mérkőzésen. Duncan pedig elgondolta,
mennyire megértette volna apja a közvetítő kínját.
Elképzelte, hogy ott fetreng röhögőgörcsben Robertával –
mert valahogy Robertának is ott kellett lennie Garppal,
hogy a tulajdon gyászbeszédét meghallgassa.
És Garp majmolta volna a közvetítőt: – Sokat tett a
pisológia felborogatásáért!
– Huhua! – hahotázott volna Roberta.

658
 – Höj! – törölgette volna Garp a homlokát. – Hajjaj!
Duncan emlékezett, hogy amikor Garpot megölték,
Roberta azzal fenyegetőzött, hogy visszaoperáltatja magát.
Inkább rossz hordár leszek – siránkozta –, mint olyan
nőkkel vállaljak közösséget, akik most örvendeznek a
mocskos picsa tettén!

Hallgass! Hallgass! Ezt meg ne halljam még

egyszer

– firkantotta Ellen James egy levélkére.

Köztünk csak olyanok lehetnek, akik szerették meg

akik nem ismerték – de a férfiak közt is!

A jelenet vége az lett, hogy Roberta felkapdosta őket és

mindeniküknek lekent egy ünnepélyes nagy csókot.
Amikor Roberta meghalt, a kutyafői lak valamelyik
nyelves lakója tudatta a hírt Helennel telefonon. Helen,
amint magához tért, felhívta Jennyt Vermontban, és
hosszasan megbeszélte vele, hogyan tudassa Duncannal.
Jenny Garp azonban örökölte nevezetes nagyanyjának
nővéri tapintatát.
– Rossz hírt hozok – suttogta bátyjának két csók közt. –
A Vén Sas elült.

Duncan Garp megúszta mindkét szerencsétlenségét –

egyiket, igaz, a fél szeme, másikat a fél karja árán, de
festőnek jó lett így is. A színes fényképezés művészetnek
gyanús sűrűjében végzett úttörő munkát, részint festői
szemére, részint apjának személyes látásmódjára

659
hagyatkozva. Nem mosta össze a színeket, inkább valami
érzéki, kísérteti és majdhogynem elbeszélő realizmust
teremtett. Élete történetét ismerve könnyű volt kimondani,
hogy ez inkább írói, mint képteremtői művészet, és képeit
azzal dorongolni le, hogy „irodalmiak”, mint ahogy meg is
próbálkoztak vele.
– Irodalmiak! – füstölgött Duncan. – Örülj ennek, hogy
a fél szemem meg a fél karom többre használom
egyvalaminél!
Apja jókedve végre kitör belőle, gondolta el Helen
büszkén.
Talán száz képet is festett egy Családi album című
sorozatához – s akkoriban ezzel a sorozatával aratta a
legnagyobb sikerét. Az ismertté vált festmények jó részét
azokról a fényképekről festette, amelyeket
gyermekkorában készített, nem sokkal szeme vesztése után,
Robertát, Jenny Fieldset ábrázolták, amint a Kutyafő-
öbölben úszik, a part mentében feldrótozott állal futó
apját. Ugyancsak sorozatot festett a piszkosfehér Saabról
és A világ színei címet akasztotta rá, mivel, mint mondta, a
sorozat tizenkét darabja minden színt felölel.
Készített változatokat Jenny Garp csecsemőkori
képeiről is, de a nagy családi csoportképeket többnyire
elképzelte. A kritikusok szerint a képzelt kamerának háttal
álló csöpp alak minden csoportképen a kis Walt volt.
Duncan maga nem akart gyereket. – Sebezhetövé
tennének – mondta anyjának. – Nem bírnám a várakozás
feszültségét, amíg felnőnek. – Úgy értette nyilván, hogy azt
a feszültséget sokallaná, ha nem nőnének fel.
S ha már így okoskodott, szerencséje volt, hogy
gyerekek miatt nem is kellett aggodalmaskodnia soha.
Négy hónap múltán megtért Vermontból New York-i

660
műteremlakásába, és ott találta szegény kétes nemű
bérlőjét a legnagyobb magányban. A műtermet azonban
olyan rendben tartotta, mintha a művész ott élt volna
szakadatlan, mert – talán Duncan képeiből – mintha jól
tudta volna, kit várjon. S már szerelmes volt bele. Íme,
Roberta végső ajándéka! És akadtak olyanok is, akik
állították, mint például Jenny Garp, hogy a nőnek átvedlett
bérlő szép.
Össze is házasodtak, mert ha akadt a világon
házasulandó legény, aki nem melengetett a szívében
balítéleteket az átvedlettek iránt, hát Duncan Garp volt az.
– Ez a házasság az égben köttetett – mondta Jenny Garp
az anyjának. Vagyis hogy ez Roberta műve volt az égben.
De Helen megmaradt aggodalmasnak továbbra is, mert az
aggodalom Garp halálával az ő öröke lett, s mióta Roberta
is meghalt, úgy érezte, nincs kivel osztoznia Duncan miatti
aggodalmában.
– Nem tudom, nem tudom – mondogatta, majd egyszerre
kitört: – Te erőszakos nőstény, Roberta, te! Megint meglett
az akaratod!

Legalább nem kell a nem kívánt terhességek

gondjával élniük.

– írta Ellen James.

– Hagyj békem! – torkolta le Helen. – Mindig vágytam
unokákra, egyre-kettőre legalább.
– Majd éntőlem megkapod – ígérte Jenny.
– Hajjaj – sóhajtotta Helen. – Ha megérem, kicsim.
S a sejtelme nem csalta meg, bár terhesen látta még
Jennyt, és elképzelhette magát nagyanyának. Márpedig
Garp ezt írta: „Képzelni jobb, mint emlékezni.” S abban

661
Roberta ígérete szerint örömét lelhette mindenképp, hogy
Duncan élete végre elrendeződött.
Helen halála után Duncan derekasan együtt dolgozott a
jámbor Whitcombbal Garp befejezetlen regényének, az
Apám illúziói-nak formába öntésén. Akár A Grillparzer
penzió apa-fiúi kiadását, ezt is Duncan illusztrációi tették
könyvvé – egy olyan apáról készült képsorozat, aki veszett
dühvel teremtené a gyermekeinek boldog biztonságot
kínáló világot. Duncan apaképei többnyire Garpot
ábrázolták.
Nem sokkal a könyv megjelenése után Duncant
megkereste egy öregember. Azt állította, hogy Garp
kritikai életrajzán dolgozik. Duncan azonban hamar
türelmét vesztette a kritikus kérdései hallatán. Az
öregember ugyanis egyre azt hánytorgatta, miféle
eseménysorozat vezetett ahhoz a szerencsétlenséghez,
amelybe Walt belehalt. Duncan nem mondott neki semmit
(mivel nem is tudott semmit), azazhogy az életrajzok
nyelvén szólva, nem bizonyult jó adatközlőnek. Az
öregember persze nem volt más, mint Michael Milton.
Duncannak a csonkák ösztöne azt súgta, hogy nem ép
ember az öregúr sem. De sem készülőben lévőnek mondott
életrajzából nem lett soha semmi, sem őfelőle nem
hallottak többet.
De ha a kritikusok céhe az Apám illúziói-nak
megjelenése után is kötötte volna az ebet a karóhoz, hogy
Garp „torzonborz tehetség” vagy éppenséggel, jó író, de
nem nagy író”, Duncan felől már beszélhettek. Utolsó
együttes munkájuk során tudta meg igazán, ki volt az apja.
Tapasztalta azt is, hogy Garp vakbizalmat követel az
olvasójától.
– Tőlem csak félszemű bizalmat – szokta aztán

662
mondani.
Hárman együtt Jenny húgával és Ellen Jamesszel olyan
tolvajnyelven beszéltek, amelyet más nemigen érthetett.
– Tengerivók a tengernyüvőkre! – kurjantották, és
emelték poharukat együtt. – Az estét az átvedlettek
tiszteletére vedeljük át! – zajongtak, amikor már egy darab
tengert felöntöttek a garatra. S ha az életkedvükkel baj
nem volt, azt vallották, hogy „feszíti őket a Garp”.
Duncan ugyan élt még sokáig, mégis korán halt meg, és
korai halálát éppen a jókedve okozta. A maga tréfáin
nevetve ragadta el a halál, ilyenformán kiegészítette a
Garp család albumát. Új átvedlettnek, felesége
barátnőjének első bálja lett volna az estély, és Duncan
nevettében félrenyelt egy olajbogyót, azon fulladt meg.
Akármilyen ostoba halála volt, barátai megegyeztek
abban, hogy Duncan jót nevetett volna rajta, mert
kompozíciójába beleillett. Duncan Garp ugyanis elmondta
gyakran, hogy apját Walt halála jobban megkínozta, mint
amennyire bármi bárkit megkínzott a családban, ha pedig
kínja nincs, egyre megy, miféle a halál. „Férfiak s nők közt
– mondta Jenny Fields valamikor – csupán a halál oszlik
meg igazságosan.”
Jenny Garp a halál természetében sokkal messzibb
menő kutatásokat végzett, mint hírneves nagyanyja, és nem
osztozott a véleményében. Úgy tapasztalta, hogy nincs
egyenlőség e tekintetben sem. Férfiaknak nagyobb dolog a
halál is.

Jenny Garp maradt utolsónak a családból. Ha ott

lehetett volna azon az estélyen, amikor bátyja az
olajbogyót félrenyelte, bizonyára megmenthette volna. De

663
azt mindenképp tudta volna, mi a teendő, mert Jennyből
orvos lett. Mondta is mindig, hogy Duncan mellett töltött
ideje a vermonti kórházban, az vitte az orvoslásra, nem
pedig hírneves nővér nagyanyja. Azt ő csak híréből
ismerhette.
Jeles tanuló volt. Megjegyzett mindent, amit csak
elolvasott, akár anyja, de a tudománya nem szorult bele.
Emberekről való tapasztalatát Jenny Fieldshez hasonlóan
kórházak járása során szerezte, látván, mifélék a
könyörületesség mértékei.
Cselédkönyves korában hozzáment egy fiatal orvoshoz.
A nevét nem tette le – megmaradt Garpnak –, és hosszas
családi háborúságban kivívta, hogy gyermekei is egytől
egyig Garpok lehessenek. Később elvált és újra férjhez
ment, de a módját a második házasságának jobban
megadta. Idősebb festőhöz ment hozzá, s ha családja még
élt volna, hogy piszkálhassa házasságáért, nyilván rásütik,
hogy Duncant keresi férjében.
– Hát aztán? – mondta volna rá Jenny, mert nemcsak
nevét tartotta meg nagyanyjához hasonlóan, hanem benne
élt anyja elszántsága is.
Hát apjáé? Őhozzá hasonlított-e Jenny Garp? – hiszen
tanulni személyesen aligha tanulhatott tőle valamit.
Külön utakat járt, igen. Megtette, hogy bement minden
könyvesboltba és apja könyvei iránt érdeklődött. Ha a bolt
nem tartott belőlük raktáron, megrendelte. Tudta, mi az
írói halhatatlanság: aki ott van a polcon és kapható, az él.
Hamis címeket és neveket hagyott a könyvesboltokban
Amerika-szerte, azzal, hogy majd elkél a könyv. Tett
efelől, hogy amíg élt, Garp műveit mindig újranyomták.
Ápolta feminista nagyanyjának emlékét is buzgón, bár
apjához hasonlóan nem sokat adott az életírására. A kétes

664
nem-et nem rendelte meg a boltokban.
Leginkább abban ütközött ki hasonlósága apjához, hogy
orvosnak milyen lett. Magángyakorlatot nem folytatott,
kórházba egy idő múltán csak akkor tette be a lábát, ha ő
maga lett beteg. Inkább élt a tudományának. Éveket töltött
a connecticuti rákszűrőben, végül az Országos Rákkutató
egyik osztályát igazgatta. S a jó íróhoz hasonlóan, aki
szeretettel forgat minden részletet, Jenny Garp is hosszú
órákat töltött egyetlen emberi sejt erkölcsének
megfigyelésével. Célratörő is volt, mint a jó író, mert
váltig remélte, hogy a végére járhat a ráknak. Egyféleképp
sikerült is a végére járnia, mert abba halt bele.
Jenny Garp úgy tartotta meg hippokratészi esküjét,
ahogy Garp magyarázta egyszer Whitcomb úrfinak – pedig
Garp mint regényíró fogadkozott csak: „...örök életet adna
mindenkinek. Még azoknak is, akiknek meg kell halniuk a
végén. Azoknak adna örök életet a leginkább.” Azért a
rákkutatás sem keseríthette el Jenny Garpot. Úgy tekintette
magát, mint apja a regényírót:
„Olyan orvos, aki csak végzetes eseteket vizsgál.”
A világhoz Garp kell – mondták a családban utóbb.
Jenny nagyanyja valamikor Külsősöknek, Belsősöknek,
Távoliaknak meg olyanoknak látta betegeit, akik a Halál
Fiai. Ezzel szemben Garp szerint a világ Végzetesekkel
van teli.

665
 Utószó
John Winslow Irving 1942-ben született Exeterben,
New Hampshire államban. Mostohaapa nevelte, aki annak
az egyetemi előkészítő gimnáziumnak volt tanára és
gazdasági igazgatója, amelyikben Irving is tanult.
Felsőfokú tanulmányait a Pittsburghi Egyetemen kezdte.
Két középiskolás kori szenvedélye – a birkózás és az írás
– közül itt kezdett lohadni az előbbi, hogy nagyobb teret
engedjen az utóbbinak. Pittsburghben egy évet töltött
1961-62-ben, majd rövid ideig a New Hampshire
Egyetemen tanult. Egy harvardi német nyelvi kurzus után
1963-64-ben a Bécsi Egyetemre került. Bécs sűrű
történelmi levegője éppoly döntő hatással volt rá, mint a
motorkerékpáron száguldozó, birkózó, művészek
társaságát kereső bohém életmód, melyet folytatott.
Bécsből a New Hampshire Egyetemre tért vissza, ahol
Thomas Williams és John Yount írók tartoztak tanárai
közé, és ahol baccalaureatusi bölcsészképesítést szerzett
1965-ben.
Ezután két év következett az Iowai Íróiskolán. Itt Vance
Bourjaily és Kurt Vonnegut tanították, utóbbi kéziratban
olvasta Irving első regényét. Iowában bölcsészdiplomát
kapott 1967-ben.
1968-ban jelent meg első regénye. Többek közt ennek
filmváltozatát kívánta elkészíteni, amikor 1969 és 1971
közt ismét Bécsben tartózkodott. A vállalkozás kudarcba
fulladt, 1972-től Irving újra az Egyesült Államokban
dolgozott, a kirobbanó sikerű, meg is filmesített Garp-
regényig még rászorulva az alapítványi ösztöndíjakra
(Rockefeller, Nemzeti Művészeti Alap majd Guggenheim)

666
meg a tanításra. Tanított a massachusettsi Mount Holyoke
Főiskolán, 1972 és 1975 között pedig az Iowai Íróiskolán.
Ma már anyagilag független, de félállásban még mindig
szívesen vállal tanítást. Felváltva él putneyi (Vermont) és
cambridge-i (Massachusetts) otthonában.
Irving művészetében sajátosan és eredeti módon
keverednek a posztmodern elemek a konvencionális
értékrenddel és a XIX. századi nagyrealista, cselekményes
regénytechnikával. Dickens jellemvilága és
ábrázolástechnikája éppúgy hatott rá, mint a vonneguti
világlátás és irónia. H. M. Ruppersburg joggal hasonlítja
hőseit Walker Percy kereső figuráihoz – hogy még egy
támpontot említsünk. Meg kell viszont jegyeznünk, hogy
Irving a Percy-féle filozofikus mélységeknél egyelőre
intellektuálisan gyermetegebb, sekélyesebb.
Az Irving-regény egyén és világ dialógusa. Viszonyuk
mindahányszor újradefiniálódik, és mindegyik mű új
megvilágításba is helyezi a „valóság”-nak nevezett
absztrakciót. Legjellemzőbben mint történelem, mint
erőszak, mint köznapiság, mint a másik ember, mint a
világszemlélő szubjektum önvalósága áll szemben a
valóság az emberrel. Az ütközet csatateréül pedig
rendszerint a család szolgál.
Eleinte elbeszéléseket írt. Első regénye, a Setting Free
the Bears (A medvék kiszabadítása, 1969) salingeres-
brautiganos figurákat vonultat fel egy állatkertmodellű
világban, mely Peter S. Beagle The Last Unicorn (Az
utolsó egyszarvú) című regényével is szembetűnőbb
rokonságot mutat. A kritikusok többségével ellentétben a
legjobbak közé soroljuk ezt az Irving-könyvet, mely
Béccsel, a második világháborús háttérrel meg a
medveszimbólummal több későbbi Irving-mű

667
mikrokozmosza. Bírálói épp a regény legmaibb
tulajdonságaival, tehát a pynchonosan bonyodalmas-
ironikus történelemkezeléssel, a vonnegutos börleszkkel
és a többivel szemben értetlenek.
A második regény, a The Water-Method Man (A
vízkúrás ember, 1972) több szempont szerint és
többszörösen rétegzett világában bonyolult tükörrendszer
veri vissza ugyanazt a témát, vagyis posztmodernül
egybevetített, történetileg távoli kultúrák (skandináv saga,
második világháború és mai Amerika), kevert médiumok
(próza; hangszalag és film), a mában rétegzett generációk,
és tragikus-bohózatos kalamajkák tükrében szemlélheti
magát a modern társadalom hétköznapiságtól beteg
embere.
A The 158-Pound Marriage (Váltósúlyú házasság,
1974) című párcserés regény John Hawkes és Ford
Madox Ford hatását viseli magán, és a házasság
intézményének elsúlytalanodásáról folytatott meditáció –
mint Gabriel Miller mondja: – ”komikus mese szabadság
és felelősség kérdéséről.”
Irving a Garp szerint a világ-gal futott be (The World
According to Garp, 1978). Erre a regényre részletesen
visszatérünk. Ismét a család kerül mikroszkóp alá a
kritikusok körében mérsékeltebb sikert aratott, több mint
fél évig bestsellerként futott The Hotel New Hampshire-
ben (A New Hampshire Szálló, 1981). Ennél megint jobb
teljesítmény a dickensi The Cider House Rules
(Almaprésház-regula, 1985), bár a vélemények erősen
megoszlanak. Benjamin DeMott szerint ez Irving első
igazán értékes regénye. Robert M. Adams elismeri, hogy a
Cider House Irving viktoriánus regénye – de a viktoriánus
regény morális súlya nélkül.

668
 A negyedik regénnyel, a Garp szerint a világ-gal állt
elő Irvinggel kapcsolatban az a kritikai szempontból kínos
jelenség, melyet úgy nevezhetünk, hogy „Irving, a
bestselleríró”. Nem mindenkinek okoz gondot a
bestsellerség, hisz megvan az Irvinget dicsőítők tábora,
akik szerint: „végre valaki, aki úgy műveli a komoly
irodalmi rangú regényt, hogy vissza is talál a
nagyközönséghez”; és létezik a lehurrogók kórusa, akik
epésen legyintenek mindenre, ami csak bestseller, csak
„népszerűséghajhász”, és úgy vélik hogy Irvingnek is ez az
elbánás jár. Ez tehát önmagában nem kényelmetlen, hiszen
– anélkül, hogy Irving tehetségét az övékéhez kívánnánk
mérni – így volt ezzel (van ezzel?) a komoly kritika
Somerset Maugham, Graham Greene esetében, és Joyce
óta mindenkivel, aki túlságosan közérthetően ír.
Amitől kínos az Irving-jelenség, az inkább az, hogy
kevesektől eltekintve egyik szélsőséges tábor sem lehet jó
lelkiismerettel teljességgel meggyőződve a maga igazáról.
Irving ugyanis valóban tehetséges művész, aki tett már le
kitűnő regényt az asztalra. Nagy regényt, remekművet még
nem. A Garp-könyv óriási népszerűséget hozott neki, azóta
bestselleríró, akinek – olykor úgy érezzük – talán
túlságosan könnyű lett a sorsa ahhoz, hogy mélyen megélt
és megszenvedett értéket termeljen ki magából. Ez is lehet
igaz is, nem is. Az egzisztenciális gondoktól eleve
független életű és/vagy még éltükben sikeres írók-költők
szép számmal akadnak az irodalom történetében. Abban
pedig, hogy kinek mitől könnyű vagy nehéz az élete, nem a
külsőségek a mérvadók.
Irving a külső szemlélői ítéletet befolyásoló
közönségsikerre is azt mondaná, hogy nem jött könnyen.
Elvégre a negyedik regénnyel futott be igazán. Az első

669
három olyan szerényen kelt – bár a kritikai visszhang
biztató volt –, hogy kiadót változtatott. A készülő Garp
kéziratát már nem a Random House-hoz, hanem Duttonhoz
vitte, nevezetesen Henry Robbins, azóta elhunyt
szerkesztőhöz, aki nem kisebb neveket menedzselt, mint
Joan Didion és Stanley Elkin. Robbins lektori jelentése
‚jelentős regény”-ről beszélt (igaza lett), mely „áttörést”
jelent majd a harmincas éveinek közepén járó író számára
(így lett). Függetlenül attól, hogy a jövőben Irvingben
(meg Doctorowban és még néhány szerzőben) látjuk-e azt
a fordulatot, mely kivezeti a mai zsákutcából az amerikai
posztmodern regényt, és attól is, hogy könnyen részesült-e
szerzőnk a sikerben vagy sem, annyi bizonyos, hogy Irving
jó üzlet lett a kiadónak, a reklámráfordítás pedig
meghozza a várt eredményt a gazdag emberré lett írónak.
Önmagában még ez sem volna baj. Az ellenérzést az
amerikai könyvkiadás és könyvforgalmazás jelenlegi
rendszerének ellentmondásossága termeli: míg talán
sokkal értékesebb alkotások alacsony példányszámban, kis
kiadóknál, esetleg önköltségen jelennek meg, a The Cider
House Rules-t egyből negyedmilliós keménykötésű
példánnyal indították, és az indítóreklámra kétszázezer
dollárt irányoztak elő. A könyv kommerciális sikere és
olvasottsága tehát nem irodalmi értékeinek függvénye,
még kevésbé a kritikai fogadtatásé. Maga Irving ezért
aligha marasztalható el. De ha ezt fenn akarja tartani,
minőségi engedményeket kell tennie – a kritika eldöntheti,
hogy már megtette-e? – annak az olvasóközönségnek,
amelyre ez a könyvkereskedelmi számítás épít. Hogy
szerzőnk, akinek munkáit máris tizenöt nyelven olvassák,
túléli-e mindezt, vagyis lesz-e belőle a jövő figyelmére is
érdemes író – a jövő zenéje. Mindenesetre érdemes

670
izgulni érte, mert tehetséges.
A Garp szerint a világ már címében pontosan megjelöli
témáját. Irvinget a mai világ nagy keretei és hatóerői
érdeklik, a nagy kérdéskörök, a valóság kínálta mai
küzdésformák, melyek a mai embert szólítják „szorító”-ba,
valamint az, ahogyan ezek a nagy valóságkeretek és
valóságszintek viszonyulnak egymáshoz, meg ahogyan az
emberi sorsot egyéni és nagyobb közösségi szinten
formálják. Vagyis: Amerika, a család, a párkapcsolatok, a
művészetek, a sportok, a feminizmus küzdőporondjain
zajlik az élet Garp világában, a mai zűrzavaros időkre
jellemző erőszakos kiszámíthatatlansággal. Szerzőnk
kitűnő realitásérzékkel tartja egyensúlyban az indulatosan
sokkoló szatirikus módszert, a groteszk bonyodalmakat
végletességükben is valóságízűvé tipizálja, és a korábbi
Irving-regények tanulságait (hogy az értelmes, humánus
élet lehetőségét nem szabad feladni; hogy az örömökért
súlyos árat kell fizetni), motívumkincsét (amilyen a
mutatványos medve) és hatásvilágát – többek közt Bécset,
Franz Grillparzert – mesterien alkalmazza. Hogy az egyén
– legyen az Garp vagy világának olvasója Irving
szemüvegén át milyennek érzékeli a mai idők káoszát, azt
a regény eredetileg tervezett címe foglalja össze a
legfrappánsabban: „Lunacy and Sorrow”, „Téboly és
bánat”, azaz elszomorítóan abnormális a világ.
Az eddigiekben érzékeltetett boltozat alatt a könyvben a
témák tömkelege kel életre. A regény hallatlan
népszerűségét kutató John Epstein szerint a Garp-ot, ahogy
a való világot is, „nemcsak fűszerezi, hanem valósággal
átitatja az erőszak”. Hozzátehetjük az erőszakhoz, no meg
a szexhez, hogy szól továbbá a könyv az
osztályhelyzettémáról, ütköző értékrendekről, az entrópia

671
kontra energia témáról, a nemzedéki kapcsolatokról, a
fanatizmusról, a különféle manipuláltságokról,
devianciákról, a tömegkultúráról, a halálról. A mű
hatásának mai regényirodalombeli különösségét Nagy
Péter fogalmazza meg a legtömörebben, amikor az irvingi
Garp-definíciót – „ravaszul álcázott melodráma” –
kommentálja: „Annyiban igaz is ez, hogy igen intenzív
érzelmeket hív ki a mű: nevettet és ríkat, sőt, gyakran sírva
nevettet. Nem szégyelli az érzelmeket s az érzelmek
felkeltését, sőt, gyakran váratlanul erős hatásokkal
dolgozik – melyekről csak visszatekintve vesszük észre,
mennyi írói ravaszsággal készítette elő azokat.”
T. L. Garp egy ápolónő apátlan gyereke, akinek a sorsát
korán megkeserítik a gőgös felsőosztálybeli játszótársak,
és aki már sporttal, írogatással, nyiladozó szerelemmel és
szexuális kalandokkal kitöltött gyerekkorában egyedül érzi
magát az univerzumban. 1961-ben szintén írói ambíciójú
anyjával Bécsbe utaznak. Mindketten sikert hozó művel
térnek haza Amerikába: az anyjából, Jennyből ünnepelt író
lesz, Garp pedig kissé mindig az ő árnyékában marad.
Feleségül veszi gyerekkori szerelmét, Helent, de továbbra
is vannak nőügyei, párcserére is sor kerül, mígnem Helen
bonyolódik bele egy kapcsolatba, melynek egyik fiuk
halálát, a másik fél szeme világát – meg a szerető péniszét
– követelő baleset vet véget. Garp anyját, aki
meggyőződése ellenére sodródik bele a kivágott nyelvű
feministák Ellen-Jamesiánus szervezetébe, mely őt
zászlajára tűzi, egy viharos tömeggyűlésen lelövik. Rövid
időre maga Garp is belekeveredik a feminista polémiába,
majd végre nyugodalmasabb alkotói és birkózóedzői
korszak következne, ám mindenre pontot tesz az
értelmetlen lövés, melyet az Ellen-Jamesiánus torzult

672
elméjű Percy Maci ad le rá, aki gyerekkoruk óta gyűlöli
Garpot a Maci testvérével folytatott szexuális kaland
miatt.
A Garp szerint a világ túl nagy lélegzetű, túl
sokdimenziós alkotás ahhoz, hogy a jelen terjedelemben
részletesen elemezhető legyen. A műegész összképi
nézőpontjából nézve nem részletkérdés viszont, hogy noha
a Garp-ban kerek egész a világ, és mind a problematikát,
mind a jellemseregletet tekintve hatalmas társadalmi
merítésű a könyv, és noha – mint az elején említettük – a
valósághoz való viszony változatainak sokaságát dolgozza
ki, mégis valamennyit egyetlen ember világhoz való
viszonyának alakulásvonalába, egyetlen
fejlődéstörténetbe, családtörténetbe tereli Irving. A Garp
tehát fejlődésregény is, családregény is.
Az sem részletkérdés, hogy Garp meg az anyja író. A
Garp művészregény is. A világnézetileg-technikailag
dickensithackeray-i és joyce-i-elioti elemeket egyaránt
asszimiláló fejlődésregény-művészregény mégis a
posztmodern ember fejlődésrajza, a posztmodern kor és
művészet viszonyának elemzése, posztmodern iróniáktól
övezett tanulságokkal – ha a Megelőző Irving-regényekhez
képest hagyományosabb előadásmodorban is. Meglehet,
hogy még 1978-ban is, Irvingnél is „pusztaország”
érzetünk van, de az elioti elvont szimbolizálás helyett egy
értékkonfúzióba hanyatlott mai világ regénybeli nyers
reáliáiból áll össze ez az érzés.
Művészet és valóság viszonyának témája az
önreflexivitás és metafikcionalitás színeit is kevergeti a
palettán, anélkül hogy ez az oly élénken elutasított William
Gass-féle metafikcionalitás irányába sodorná Irvinget.
Garp regényen belüli elbeszélései és regényei

673
megjelennek a műben, és az Irvingtémák színskáláját
szélesítő fénytöréssel verik vissza mindazt, amiről a
szerzőjüket (Garpot) fikcionáló szerző (Irving) szólni
kíván. Ezek a betétek egyúttal bújtatott nézőponttechnikai
játékot visznek a dologba, hiszen – mint a C. C. Harter-J.
R. Thompson-monográfia felhívja rá a figyelmet –
megtörik a harmadik személyű perspektíva uralmát, és
Garp tudatán belülre vezetnek bennünket.
Mit mond hát Irving művészet és posztmodern világ
viszonyáról? A regénybeli két művész – anya és fia –
eltérően viszonyul a valósághoz. Bár az értelmetlen
erőszak martalékává vált világ két gyilkossággal tesz
önkényesen egyenlőségjelet Jenny és Garp filozófiája
közé, alighanem Jennynek van igaza, amikor nem fél a
durvaságtól és az erőszaktól, és Garp fokozatosan
elhumortalanodó, a világ iránt elbizalmatlanodó, egyre
agresszívebb morális haragú és egyre introvertáltabb
életmódját tartja veszélyesebbnek. Ámbátor úgy is
felfogható a kérdés, hogy önmegszüntető, a társadalomból
önmagát kikapcsoló volta miatt veszélyes a garpi
álláspont. Vagyis a társadalomnak használó, a világot
alakítani tudó művészet szempontjából – és az egyén
szempontjából pszichésen is – önfelőrlő, öngyilkos. Az
életveszélyt viszont mégis inkább a világgal való ujjat
húzás jelenti. Garp sorsát feltehetően az pecsételte meg,
hogy beleártotta magát a feminista csatába. Jennyben és
Garpban, illetve a garpi belső fejlődésben a művész
tennysoni dilemmáját dramatizálja Irving: az izolálódás
szükségességének és lehetetlenségének
ellentmondásosságát. Garp az öngyilkos elszántsággal
megtestesített morál képviselője a kificamodott világgal
szemben. Vélekedése szerint a modern időkben vagy

674
morális kérdés minden, vagy semmi sem az, „vagy nincs
morális kompromisszum, vagy csak kompromisszum
létezik”. Meglehetősen elszigetelten áll ő ezzel a morális
határozottsággal a mai amerikai regény áldozat-hősei közt.
Bellow-nál, Percynél, Hellernél, Gardnernél kell
keresnünk a rokonait.
A világgal gyürkőző morális lényként Garp az Irving-
életművön belül is különös fejlemény: úgy szintetizálja a
korábbi hősöket, hogy végig is járja azok fejlődési
fokozatait, mintegy illusztrálva „az ontogenezis megismétli
a filogenezist”-tételt. A Setting Free the Bears Siggyje
tulajdonképpen fut a valóság elől, majd – a medvék
kiszabadításával – szimbolikus ellenhúzással él a világgal
szemben. A második regény vízkúrás embere a privát
szféra irányába tér ki a világ elől. A The 158-Pound
Marriage a valósággal való tényleges – bár a privát
szférában, két házasság mikrovilágában zajló – gyürkőzés
(a birkózás itt is metaforikus értelmet nyer), de még
értelmetlen módon. Garp valamennyi fokozaton átmegy, és
eljut a közösségről alkotott érdemi ítéletalkotásig, sőt, a
tényleges beleszólásig.
A Garp így lesz pesszimisztikus-ironikus csattanó a
korábbi Irving-regények után. Míg ugyanis a medvék
kiszabadítása hiábavaló akciónak bizonyul a Setting Free
the Bears-ben, Trumper megtanul egy kicsit másokkal
törődni a The WaterMethod Man-ben, és meg lehet
próbálni mindent elölről kezdeni a The 158-Pound
Marriage-ben, addig a Garp nagyon is a mai időkre
vallón tesz pontot a világ minden további lehetőségére. Az
elődei foglalkozását is egyesítő író-birkózó Garp (az első
regényben két vagabund, a másodikban egy disszertációt
író tanár és kutató, a harmadikban egy író és egy birkózó

675
szerepelt) az első regény szimbolikus lázadása után, a
második regény mikrokörnyezetet teremtő belső krízisű
válságvilága után és a mikrokörnyezeti kudarcával
makrokörnyezetileg eszképista harmadik regény után most
az emberi-társadalmi makrokörnyezettel vállalkozik
érdemi interakcióra, még ha elsősorban a művészet
vértezetében is, az izolálódás stratégiáját választva is.
Annak kíván érvényt szerezni, aminek jegyében az első
regény szimbolikusan lázad, aminek hiányát a második
regény mikrokörnyezettel pótolja, és aminek pótlására nem
megoldás a harmadik regénybeli megoldás.
A Setting Free the Bears-ben nem érzékeli a világ a
támadó egyént. A The Water-Method Man-ben a világ
kötekedik a kikapcsoló emberrel. A The 158-Pound
Marriage privát világok kalamajkája, mely alig árul el
valamit a nagyvilágról. Garp világában mindez komplex
szintézisben egyesül, és az eredmény – pusztulás, bár
Garp elvei eleven hatóerőként élnek tovább a családban.
A regény fontos témái közé tartozik ez is: valami – az
emlék – azért megmarad, és hatni fog.
Abádi Nagy Zoltán

676
 TARTALOM
1 A Bostoni Irgalmas
2 Kékveresben
3 Mi lesz belőle, ha megnő
4 Érettségi
5 Ahol Marcus Aurelius a lelkét kilehelte
6 A Grillparzer penzió
7 Még kéj
8 Gyerek, regény, szerelem másodjára
9 Az Örök férj
10 Kutya a közben, gyermek a mennyben
11 Mrs. Ralph
12 Helenre is rájár a rúd
13 Walt náthás
14 Marcus Aurelius szerint a világ
15 Bensenhaver szerint a világ
16 Első gyilkos
17 Az első feminista temetés és egyéb temetések
18 A Fenékhulla járása
19 A világ Garp után
Utószó

677
678
Tartalomjegyzék
1 A Bostoni Irgalmas 3
2 Kékveresben 36
3 Mi lesz belőle, ha megnő 72
4 Érettségi 95
5 Ahol Marcus Aurelius a lelkét kilehelte 123
6 A Grillparzer penzió 170
7 Még kéj 198
8 Gyerek, regény, szerelem másodjára 232
9 Az Örök férj 260
10 Kutya a közben, gyermek a mennyben 283
11 Mrs. Ralph 302
12 Helenre is rájár a rúd 328
13 Walt náthás 366
14 Marcus Aurelius szerint a világ 407
15 Bensenhaver szerint a világ 435
16 Első gyilkos 485
17 Az első feminista temetés és egyéb
536
temetések
18 A Fenékhulla járása 573
19 A világ Garp után 620
Utószó 666

679
680