ÓRIÁSOK

2018
„Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Év-milliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát ujítni kell.”

Madách Imre: Az ember tragédiája

 A könyv fontosabb szereplői

Atya (Santarcangeli atya) Szerzetes.

Biti v. Bertie Az indián asszony, Moma társa. Részletesebben

lásd a Vijjogók című könyvben.

Escalante, Jorge Vermes barátja.

Falcone, Ettore Múzeumigazgató.

Fischer, Lena Régész és muzeológus.

Kox, Missy Madárszakértő (ornitológus).

Longo, Matteo Csendőrőrmester.

Mateos, Carmen Haciendatulajdonos. Vermes szomszédja.

Molina, Fabricio Vermes intézője.

Moma Bertie társa. Lásd a Vijjogókban. (Az indián asz-

szony.)

Schuster, Daisy Telepatikus képességek kutatója. Az első expedí-

ció résztvevője. Lásd: a Vijjogókban.
Sonya A Miénk az erdő társaság reklámfőnöke. A vadá-
szok vezetője.

Vadászok vezetői: Sonya

Delilah

Vadászok: Carter
Clinton
Hruscsov
Marilyn Monroe
Nixon
Obama

Vermes, Endre Haciendatulajdonos.

„Zöldek” (Környezetvédők?): Elias

Herbert
Konrad
Marta
Winnie
 1

Éjféltájban Matteo Longo csendőrőrmester arra ébredt, hogy verik az ablakát és

valaki hangosan szólongatja.
Matteo Longo nem szerette, ha verik az ablakát, azt pedig főleg nem, ha min-
dez már azután történik, hogy lefeküdt aludni. Sőt, már el is aludt. Nem sokszor
történt meg életében; a legutolsó alkalommal, amikor mégis megtörtént, azt
kívánta, hogy életében ne történjék meg még egyszer. Akkor azért ébresztették
fel, mert a halászok egy halottat fogtak ki a közeli tóból, ami azért nem volt
mindennapi esemény. A halászok úgy gondolták, hogy értesíteniük kell az őr-
mestert – ki a fene mást értesíthettek volna? –, ezért erőteljesen megverték az
ablakát. Longo őrmester akkor ezen annyira felháborodott, hogy előkapta a pisz-
tolyát, kinyitotta az ablakát, és kidugta rajta a stukker csövét. Két elmosódott
árnyat látott odakint, akik immár tisztes távolságban álldogáltak az ablakától.
Longo őrmester megköszörülte a torkát.
– Melyikőtöket lőhetem le? – kérdezte barátságosan.
Az árnyak megrebbentek, majd egyikük tett egy bizonytalan lépést az ablak
felé.
– Én vagyok az, Vittorio – mondta ijedt hangon. – Vittorio Conti.
– Azért még lelőhetlek, nem? – kérdezte az őrmester, visszahúzva a piszto-
lyát. – Mi a fenét akarsz ilyenkor, mi? Tudod egyáltalán, hány óra van?
– Hát úgy éjfél körül – felelte Conti.
– És mi a francot akarsz tőlem úgy éjfél körül? – hangzott a következő kérdés.
– Fogtunk egy hullát, őrmester úr – mondta tisztelettudóan Conti.
– Halat?
– Hullát.
 Cirka húsz másodpercbe került, amikor Longo őrmester végre megértette,
hogy mi az ábra.
– Hol fogtátok? – kérdezte, miközben a rémület már ott lopakodott a közelé-
ben. Attól tartott, hogy nem ússza meg a dolgot felkelés nélkül.
– A tóban – felelte a halász.
– Hol a tóban?
– Hát… a nádasban.
Később kiderült, hogy a hulla valóban a nádasban lebegett, miután valaki el-
vágta az illető torkát. További két hét múlva arra is fény derült, hogy az illető
torinói, ami azért is volt meglepő, merthogy Torino azért nincs Szardínia szom-
szédságában. Egészen a mai napig titok maradt, hogy miképpen került egy tori-
nói díler hullája Szardíniára, egy kisváros halastavába. Longo őrmestert nem
izgatta annyira a dolog – a dílereket általában ki szokták nyírni, többnyire a
haverjaik, minden józan életű ember csak örülhet neki, hogy ezáltal kevesebb
rontja a levegőt a nagyvárosokban. Persze hiú remény lett volna abban bízni,
hogy a dílerek száma ezzel eggyel is csökkent; a drogdílerek közismert tulajdon-
sága, hogy bármi is történjék, sosem lesznek kevesebben. Ahogy egyet kifognak
a halastóból, másik kettő lép a helyére.
Ez az esemény cirka öt évvel ezelőtt történt, és ezúttal ismét csak megverte
valaki az üveget. Az őrmester sóhajtott, kinyitotta az ablakot, majd kidugta rajta
a stukkere csövét.
Aztán majd hanyatt esett a meglepetéstől. Két árnyat látott odakint, csak ép-
pen, mivel erősen sütött a hold, nem voltak annyira kontúrtalanok, mint amikor
a torinói díler ügyében jöttek.
Longo ősmester egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy ismét Conti áll
odakint. Csak még abban nem volt biztos, hogy a társa is ugyanaz-e, mint akko-
riban, öt évvel ezelőtt.
– Mi van már megint? – sóhajtotta, és a párkányra tette a pisztolyát. – Csak
nem találtál újabb hullát, Vittorio? – kérdezte.
– Jó estét, őrmester úr – morogta Vittorio, és a másikra mutatott. – Ő Galli.
– Mondjam azt, hogy örvendek?
Conti csak a vállát vonogatta, nem is értette pontosan, mit akar ezzel az őr-
mester. Conti halász volt, a halakat jól meg tudta különböztetni egymástól, az
irónia azonban ismeretlen hal volt számára.
– Szóval, mi a helyzet? – kérdezte Longo őrmester.
Conti a Gallinak nevezett férfi felé bökött. S amíg a levegőbe dugdosta az uj-
ját, feltűnt egy harmadik alak is a holdfényben. Ez kicsi volt, majd feleakkora
csupán, mint a másik kettő. Longo őrmesternek meg kellett erőltetnie a szemét,
ha meg akart győződni róla, hogy a harmadik személy vajon egy törpe, egy kis-
gyerek, vagy egy nagy termetű kutya. Valamiért a kutyára tippelt.
Longo őrmester tévedett. A valaki egy kislány volt. És éppen szipogott. Az
őrmester nem tudta eldönteni, hogy a gyerek náthás-e, vagy kétségbeesésében
szipog.
– Szóval, akkor mi is a helyzet? – sóhajtott, és levette az ablakpárkányról a
stukkerét. Természetesen nem azért, hogy megijessze őket – pláne egy kisgyere-
ket –, éppen ellenkezőleg: biztos volt benne, hogy nem lesz rá szüksége.
Conti megfogta a gyerek vállát, és közelebb tolta az ablakhoz.
– Na akkor most meséld csak el szépen neki.
A gyerek nyögött egyet, de nem mert megszólalni. Longo őrmester becslése
szerint nem lehetett több nyolc-kilenc évesnél.
– Hadd halljam, mi az a fontos? – sóhajtotta az őrmester. – Az apád elkalapál-
ta az anyádat?
Halványan mintha ismerős lett volna neki a gyerek. Mintha az egyik család-
nál látta volna, ahova békíteni ment, mivel egy születésnapi vacsorán néhányan
összekaptak valamin, amiből általános pofozkodás lett. Még ő is kapott egyet a
nagy vita hevében, de legalább két éve történt a dolog, és lassan már meg is fe-
ledkezett róla.
A kisgyerek ekkor felemelte a fejét. Ijedt volt az arca, és maszatos. Mintha
bekente volna valamivel.
– Edita beleesett – mondta.
Longo őrmester megvakarta a füle tövét.
– Ki az az Edita? – kérdezte.
– Hát… a barátnőm – felelte a kislány.
– Hm. És mibe esett bele?
– A lyukba – mondta a kislány.
– Lyukba?
 – Lyukba.
– Na és hol van az a lyuk?
A kislány bizonytalan mozdulatot tett a karjával.
– Hát odafent… a régi köveknél.
– A nurághnál?
– Ott – mondta a kislány.
– Hogy is hívják a barátnődet?
– Editának.
– Farináék Editája – szólt közbe a Conti mellett álló férfi, Galli.
Longo őrmester már tudta, kicsoda a gyerek apja. Nem voltak valami nagy
barátságban, tekintettel arra a tényre, hogy Farina gyakran néz a pohár feneké-
re, és akkor feltétlenül valami balhét csinál. Szerencsére többnyire csak csalá-
don belül – már amennyire ez szerencse.
Longo őrmester sóhajtott, majd az ajtó irányába mutatott.
– Befelé! – mondta.

Amikor kijött a hálószobából, már teljes csendőri öltözékében lépett a megszep-

penve várakozók elé. Nem fordult gyakran elő, hogy az őrmester bárkit is behí-
vott volna magához. Mióta a menyasszonya lelépett, az őrmester nem engedett
közel magához senkit. Még azokat sem, akik a keserű esemény előtt a cimborái
voltak. Az őrmester a sebeit nyalogatta, ahogy többen is állították róla. És két-
ségkívül igazuk is volt.
– Nos, akkor mi is a helyzet? – kérdezte. – Meséld csak el még egyszer, Si-
mona.
A kislány már nem volt megszeppenve, inkább kíváncsiság tükröződött az ar-
cán.
– Itt tetszik lakni? – kérdezte körbepislogva.
– Itt – bólintott az őrmester. – Szóval, mi a helyzet a barátnőddel?
– Beesett a lyukba – mondta türelmesen a kislány.
– Azt mondod, a nurághnál?
 – Az óriások sírjában – felelte Simona.
Longo őrmester pontosan tudta, miről van szó. Az óriások sírja a nurágh fa-
lán kívül volt, nem messze a kőtorony maradványaitól. Azt a hatalmas, kőből
készített, jókora épületet nevezték így, melyet valamikor régen, talán még a
kőkorszak idején építettek az akkor élt emberek. A „sírnak” keresztelt őskori
épületben nem volt semmi, s nem is azért nevezték az óriások sírjának, mintha
egyetlen óriást is találtak volna benne, hanem mert szemmel láthatóan nem
normális nagyságú emberek számára készült. Longo őrmestert nem igazán ér-
dekelte, hogy az építmény annak idején milyen célt szolgálhatott, mint ahogy
nem érdekelte Szardínia története sem. Cagliariban, a múzeumban vannak szak-
emberek, érdeklődjenek iránta azok.
– Mi a fenét kerestetek ott? – kérdezte az őrmester. Lelke mélyén érezte,
hogy habozás nélkül útra kellene kelnie a sír felé, előtte riadóztatni néhány fér-
fit, de valamiért húzódzkodott tőle. Talán abban reménykedett, hogy úgyis vak-
lármának bizonyul az egész. Talán bújócskáztak, és a másik kislány azóta már
odahaza eszi a délről maradt spagettit.
– Bújócskáztunk – erősítette meg Simona. – Néha ott szoktunk bújócskázni.
– Csak ketten?
– Most csak ketten voltunk.
– A barátnőd eltűnt, és nem találod? Hm. Lehet, hogy hazament?
– Edita nem ment haza – rázta meg a fejét a kislány. – Edita a lyukban van.
– De hát nincs ott semmiféle lyuk – mordult fel immár kissé türelmetlenül az
őrmester.
– Már van – felelte a lány.
– Hogyhogy már van?
– Edita csinálta.
– Az meg hogy lehet?
– Hát… Edita beszaladt a sírba, hogy elbújjon előlem. Én biztos voltam benne,
hogy oda akar bújni, mert már jól ismerem azt a helyet. De aztán, akárhogy ke-
restem, nem találtam Editát… mert beleesett a lyukba… ami régen nem volt ott.
– Mikor régen?
– Hát… még tegnap sem volt ott.
– Tegnap is ott bújócskáztatok?
 A kislány bólintott.
– És akkor nem volt ott a lyuk?
– Akkor nem volt. Edita azt kiáltotta, hogy megnyílt a föld a lába alatt, és…
beleesett a lyukba. És nagyon meg van ijedve, mert… mert…
– Mert? – biztatta Longo őrmester.
– Mert még van ott lent valaki.
– A lyukban?
– Edita azt kiáltozta, hogy csontvázak vannak odalent, és nagyon fél tőlük. –
Hirtelen Longóhoz ugrott és elkapta a kezét. – Siessünk, kérem, mert Edita na-
gyon fél. Sír és retteg a csontvázaktól.
Longo őrmester dühösen felmordult.
– A francba! Maguk velem jönnek, és Simona is. Igyekezzünk, nehogy az a kis-
lány bepisiljen a félelemtől…

Mire elérték a nurághot, alaposan elmúlt éjfél. A nurágh bejáratánál többen is

álltak már az őrmesterre várva. Conti társának volt a feladata, hogy beszéljen a
lány szüleivel, egyúttal arról is meg kellett győződnie, hogy nem vaklárma-e
csupán az egész. Lehet, hogy Edita csak Simonát akarta megijeszteni? Az ilyen
korú lányok esetében minden elképzelhető.
Longo őrmester jól ismerte a nurághot. Amikor idehelyezték, ebbe a kis szar-
díniai faluba, már az első nap kisétált a romokhoz, hogy alaposan megnézze
magának őket. Akkor még érdekelték a régi emberek által emelt épületek; ez az
érdeklődés aztán úgy elkopott az idők folyamán, mint a csizmája talpa. A rom az
csak rom. Mi a nyavalyát kezdjen vele az ember? Ráadásul úgy hallotta, nem is
az olaszok ősei építették őket, akkor meg mi a fenéért érdekelje… Azzal minde-
nesetre tisztában volt, hogy a nurágh tulajdonképpen egy település maradvá-
nya, melyet nagy kövekből épített falak határolnak. A falakon belül ugyancsak
jókora kövekből épített lakóházak alapjait látni; közöttük pedig, mintegy a tele-
pülés mértani közepén, egy várszerű épület magasodik. Az építmény valószínű-
leg menedék lehetett arra az esetre, ha megtámadnák a települést. Ilyenkor a
népesség bemenekült a többszintes vártoronyba, és megpróbálta átvészelni a
nehéz időket. Ezt az egész együttest nevezték nurághnak. Lakóit pedig a nurághi
embereknek.
Egészen más volt viszont a helyzet az óriások sírjaival. Ezekről a kőkori
monstrumokról, azaz hatalmas kövekből épített, kitárt karral fekvő embert for-
mázó épületekről senki nem tudta, milyen célt szolgáltak. A tudósok persze több
lehetőséget is felvetettek. Voltak, akik ősi templomoknak, mások csillagvizsgá-
lóknak, míg ismét csak mások temetkezési helynek vélték őket. Csakhogy min-
degyik elméletnek voltak gyenge pontjai. A csillagvizsgálóknak például az, hogy
semmiféle jelét nem látták annak, hogy miképpen figyelték volna belőlük a csil-
lagokat. Nem voltak semmilyen meghatározott irányba betájolva – ahány csak
volt, annyifelé nézett –, nem voltak figyelőlyukak a falaikban, de temetkezőhe-
lyek sem igen lehettek, mert nem találtak bennük sem sírkamrákat, sem elhuny-
tak csontmaradványait. De mivel nagyok voltak – sírkamrának túlságosan is
hatalmasak –, ezért valaki az óriások sírjának kezdte emlegetni őket. Hogy ki, azt
persze már lehetetlen kideríteni, de az elnevezés találónak tűnt, és már tudo-
mányos körökben is ezt használták.
A kislány a nurágh falánál elkanyarodott és az óriások sírja felé fordult.
– Ott! – mutatta. – Ott van.
Addigra már két dolog is kiderült. Az egyik, hogy Edita valóban eltűnt, aggó-
dó szülei éppen keresni kezdték volna, amikor Vittorio barátja, Galli, értesítette
őket, hogy mi történt a lányukkal. Erre az egész Farina család felkerekedett, és
mire megközelítették az építményt, már fülsiketítő rikácsolásuktól volt hangos a
környék.
Az óriások sírjának bevezető nyílása dühös őslény kitátott szájaként fogadta
őket. Longo arra gondolt, hogy még világos nappal is össze kell szednie a bátor-
ságát annak, aki be akar jutni a belsejébe, nemhogy éjszaka…
Töprengését az eltűnt Edita apja zavarta meg, aki enyhén tántorogva állt meg
mellette.
– Az én szép kis… hukk… lányom – jajgatta, miközben megragadta az őrmes-
ter zubbonyának az ujját. – Elnyelte a pokol az én kis kincsemet.
Longónak sikerült elkapnia, mielőtt még hanyatt esett volna.
– Vigye már el innen valaki!
 Vittorio elkapta az éppen ismét elesni készülő férfit, és nem törődve az ellen-
kezésével, magával vitte és leültette egy magányos kőtömb mellé.
– Nos? – kérdezte az őrmester. – Ki akar bemenni?
Bár bízott benne, hogy lesz jelentkező, nem volt. Valamiért senki sem akart
bemászni az óriások sírkamrájába.
– Velem jössz? – kérdezte a kislányra pislogva.
A kislány bólintott.
– Majd én megyek – tolta félre Simonát Vittorio Conti. – Elfelejtettünk köte-
let hozni magunkkal…
Végül is hárman léptek be a sírkamra belsejébe. Vittorio felvillantotta a zseb-
lámpáját. Longo némileg csalódottan vette tudomásul, hogy a sírkamrában –
akár az, akár nem – nincs semmi misztikus. A falakra kent graffitik alatt egyszer
használatos fecskendők hevertek, jelezve, hogy néha egészen másfajta tevé-
kenység folyik a vastag falak mögött, mint amilyet az építők hajdan elképzeltek
maguknak.
– Hol az az izé…? – kérdezte a kislány felé fordulva az őrmester. – Nem lá-
tom…
Simona arca sápadt volt, mintha fehér maszkot viselt volna. A másik, ami
megdöbbentette Longót, hogy közvetlenül a lába előtt ott volt a lyuk, ahogy a
kislány nevezte, bár inkább hasadéknak látszott, amilyet a kisebb földmozgások
hagynak maguk után.
Lehet, hogy éppen ez történt itt is – gondolta az őrmester. Elvégre nemrég volt
egy földrengés a sziget északi felén.
Aztán nem messze a hasadék szélétől, és a csizmája hegyétől felsírt valaki a
föld alatt.
Longo őrmester hátrébb parancsolta a másik kettőt, majd letérdelt a hasadék
mellé, és lefelé fordította a lámpáját. A fénycsóva azonnal befogta a kislányt. A
hasadék falánál ült, felhúzott térdekkel, és rémülten, maszatos könnyekkel az
arcán bámult a lámpa fényébe.
– Megvan! – kiáltotta hátrafelé az őrmester. – Jól vagy, Edita?
A kislány szája remegett, de nem jött ki hang a torkán. Lassan feltápászko-
dott, majd felfelé nyújtotta a karját.
Az őrmester azt latolgatta magában, hogy vajon átfér-e a nyíláson, azaz a
„lyukon”, de mivel nem volt idő habozni, előrenyújtva a lábát, leszánkázott
Edita mellé. Az üreg, amelyben Edita ücsörgött, nem volt mély, ha a kislányok
nem estek volna pánikba, Edita talán magától is kikecmereghetett volna belőle.
Óvatos volt, mégis majdnem telibe találta Editát csizmája orrával. Szerencsé-
re centiméterekkel mellette érte el az üreg fenekét. Amint leért, felkapta a kis-
lányt és magához szorította.
– Csak nyugalom – mondta, miközben a mellkasán érezte Edita verdeső szí-
vét. – Már nincs semmi baj – nyugtatta a remegő teremtést. Aztán olyat is mon-
dott, amit talán nem lett volna szabad. – Itt van az apád is.
A kislány megremegett.
– Meg fog verni – mondta.
– Miért verne meg?
– Mindig megver. Azt mondja, rossz vagyok. Ha iszik, verekszik.
Longo őrmester megnyugtatón végigsimított a kislány izzadságtól nedves ha-
ján.
– Majd én elintézem, hogy ne bántson – ígérte, és a vállára kapta Editát. –
Vegye már el tőlem valaki a gyereket!
Longo őrmester megfordult, hogy mielőtt kimászna az üregből, még egyszer
visszanézzen a kislány börtönére, majd hirtelen megmerevedett és eltátotta a
száját meglepetésében.
Ekkor pillantotta meg a csontvázakat.

Longo őrmester nem véletlenül képedt el a csontvázak láttán. Sosem hallotta,

hogy az óriások sírkamráiban csontvázat találtak volna. Kivéve néhány csavar-
góét, akik a sírboltban laktak és ott haláloztak el. Persze nem itt történt, a falu
közelében, hanem a sziget másik végében valahol. Bár az is lehet, hogy csak du-
ma az egész, a szokásos helyi legendák egyike.
Longo őrmestert alaposan meglepte a csontvázak mérete. Jóval nagyobbak
voltak az átlagos emberi méretnél. Úgy gondolta, hogy olyan két és fél méter
magasak lehettek, amikor még éltek. Megfelelően épek voltak ahhoz, hogy meg
tudja becsülni a magasságukat.
Hosszasan rájuk világított a lámpájával, aztán becsukta a száját. Hacsak nem
tréfálkozik vele valaki, akkor ezek normális csontvázak. Azaz egyáltalán nem
normális csontvázak. Először arra tippelt, hogy talán az eldobható fecskendők
tulajdonosai narkós révületükben készítették őket, talán gipszből, vagy micso-
dából, hogy aztán… végül is tudja a fene, hogy mit akarhattak velük. Ha egyálta-
lán jó nyomon jár.
Nem járt jó nyomon.
Ezt valahogy ő maga is sejtette, bár abban azért nem akart hinni, hogy a
csontvázak valaha élt emberek csontjai lennének. Akkor viszont hogy a fenébe
kerülhettek ebbe a gödörbe, amely Edita lábai alatt nyílt meg?
Kimászott a sírból és magához intette Vittoriót.
– Itt maradsz a sírnál és nem engedsz ide senkit – mondta. – Ha valaki meg-
próbálkozna bemenni, mondd neki, hogy én állítottalak ide őrségbe, és ha ennek
ellenére bele akarna menni a lyukba a csontvázak körül legyeskedni, figyelmez-
tesd, hogy hirtelenharagú vagyok, előbb cselekszem, és csak azután gondolko-
dom, világos?
– Az – bólintott Vittorio.
Longo körbeforgott, majd elkapta Edita apjának a vállát.
– Te meg figyelj rám, barátom. Ha megtudom, hogy megverted a lányodat,
vagy akár csak rá is kiabáltál amiatt, hogy beleesett a lyukba, akkor összeakaszt-
juk a bajuszunkat – mondta. – Ha csak egy ujjal is hozzáérsz, holnap már indul-
hatsz is Cagliariba, hogy műfogsort csináltass magadnak, világos?
Edita apja elvigyorodott.
– Már van – mondta.
– Micsoda? – hökkent meg Longo őrmester, aki már jószerével el is felejtette
az előző mondatát.
– Hát műfogsorom – vigyorgott tovább Edita apja.
– Na és mi a helyzet az üvegszemmel?
– Az még nincs – mondta lehangoltan Edita apja. – Biztos lehet benne, őrmes-
ter úr, hogy egy ujjal sem nyúlok hozzá.
 5

Lena Fischernek nem indult valami jól a napja. Általában a többi sem szokott
simán indulni, ez azonban még azokon is túltett. Kezdődött azzal, hogy pokoli
fejfájással ébredt, amit az előző este elfogyasztott szárd vörösbornak köszönhe-
tett. Kollégái ezzel ünnepelték az érkezését, jelentős kacsingatással kísérve. A
kacsingatás egymásnak szólt, tárgya viszont Lena Fischer volt.
Ezzel kapcsolatban feltétlenül tudni kell, hogy Lena Fischer ösztöndíjasként
érkezett előző nap a múzeumba. A repülőtéren a múzeum két munkatársa várta.
– Mitől ijedtél meg ennyire? – kérdezte értetlenül az egyik, Danilo Morelli a
társát, aki korábban egy rágógumis dobozka felnyitásával bajlódott.
– Nézz csak oda, barátom! – bökött a levegőbe a másik, Eugenio Valentini.
Morelli felemelte a fejét és a mutatott irányba nézett. Aztán eltátotta a száját.
– Ez egy… bombázó! – nyögte.
Lena Fischer az is volt. Egy igazi bombázó.
– Látod a… lábát? – szisszent fel Valentini.
– Látom, főnök – nyöszörögte Morelli.
Mindketten látták és meg is csodálták.
Hát ha még azt is tudták volna, mire képes velük.

Lena Fischer úgy lépegetett feléjük, mint egy angyal. Ragyogó lábai voltak, ra-
gyogó keblei, Morelli hirtelenjében nem is tudott volna olyan helyet találni raj-
ta, amely ne lett volna ragyogó. Az arcán is ragyogó mosoly ült.
Valentini a lányra mosolygott, aki rögvest kitalálta, hogy az a két fiatalem-
ber, aki éppen csak az imént bukkant fel az orra előtt, az ő fogadására érkezett.
A csodálatos lábak és keblek tulajdonosa felemelte a kezét, hogy a férfiak felé
intsen, ám ebben a pillanatban a csodálatos lábak valahogy kicsúsztak alóla, és a
csodálatos hölgy ráhuppant a csodálatos fenekére. Közben úgy kapálódzott,
mintha pókhálóba került volna.
A két kutató sóbálvánnyá merevedett. Valentini ébredt elsőnek, és a lány
után kapott, mintha bizony még el tudta volna kapni. Természetesen nem sike-
rült. Fräulein Fischer ücsörgött egy kicsit a csempepadlón, majd laza mozdulat-
tal a feneke alá nyúlt és kiemelt alóla egy fél narancsot. Még mindig mosolyogva
a két férfi felé mutatta.
– Ez volt a tettes, hogy a fene vigye el! – mondta csodálatos hangon. – Ma-
guknál az a szokás, hogy szemétkosár helyett a padlóra dobálják az ételmaradé-
kot?
Valentini mélyet sóhajtott és végül elkapta a lány karját.
– Signorina Fischer? Örvendünk az érkezésének. Ez itt a kollégám, signor Mo-
relli.
Lehajolt, hogy talpra állítsa a lányt, mielőtt még nagyobb csődület támadna
körülöttük.
– Bocsásson meg, signorina.
A lány hóna alá nyúlt és felsegítette.
– Bocsánat, hogy ilyen kellemetlen helyzet… tudja, a gyerekek, akarom mon-
dani, néha… egy-egy narancs… egyszerűen csak… szóval…
A lány már ismét mosolygott.
– Nem tesz semmit. Néha amúgy is előfordul velem ilyesmi.
A két kutató megkönnyebbülve felsóhajtott. Arra gondoltak, hogy bizony né-
ha előfordulnak ilyen apró kis balesetek. Néha.
Signorina Fischerrel kapcsolatban azonban egészen más volt a helyzet. Az ő
esetében egészen mást jelentett a néha szó.
Azt jelentette, hogy gyakran. Méghozzá túl gyakran.

Ezt az igazgató, maga Ettore Falcone is megtapasztalta. Falcone alacsony, poca-

kos kis emberke volt, nagy, barna szemekkel, és letörölhetetlen jóindulattal az
arcán. Fő kutatási területe az etruszk kultúra volt, de jól kiismerte magát az itá-
liai vörösborok terén is. S mivel fiatalkorában hosszabb szakmai gyakorlaton
vett részt egy brüsszeli múzeumban, a sörökhöz is értett. Ennek megfelelően
úgy tíz évvel a nyugdíjazása előtt már enyhén vörösödött az orra. Ez aztán nem
kis meglepetést keltett benne, és a környezetében is, mivel valamennyien meg
voltak győződve róla, hogy az orr vörösödése csupán a borivókra jellemző. Nos
hát, signor Falcone kivétel volt ez alól.
Signor Falcone is megcsodálta signorina Fischer bombázó alakját és tündéri
arcát, majd leültette magával szemben egy elegáns karszékre.
– Megkaptam a papírjait Hamburgból, signorina – mondta a kezét dörzsöl-
getve. – Szóval, önt a nurágh kultúra érdekli?
A signorina mélyet sóhajtott.
– Nem feltétlenül.
– Nem-e? – hökkent meg az igazgató. – Ide az van írva.
– Herr Hufnagel írhatta bele – mondta. – Én még csak nem is hallottam róluk.
– Neves kollégámra, Herr Helmuth Hufnagelre gondol?
– Rá – bólintott a lány.
Signor Falcone megvakargatta vörösödő orra hegyét.
– Úgy érti. hogy neves kollégám… a maga kifejezett kívánsága ellenére írta
bele a papírjába, illetve a jelentkezési lapjára… illetve…
– Nem a kívánságom ellenére.
– Értem – dünnyögte az igazgató. – Azaz hogy nem értem.
– Szükségem volt egy kis… nyugalomra – sóhajtotta Fräulein Fischer. – A kel-
lemetlenségek miatt. Pedig többségük a véletlen műve volt. Ezért is pályáztam
meg egy ösztöndíjat.
Az igazgató érzett valamit a levegőben, ami nyugtalansággal töltötte el. Nem
szerette a meglepetéseket, s mintha valami, talán egy szellem, azt suttogta volna
a fülébe, hogy ezzel a csinos hölggyel még lesz gondja elég.
– Kellemetlenség? – kérdezte gyanakodva. – Mit ért…
– Apró malőr volt csupán – sóhajtotta a lány. – A lelettel kapcsolatban.
– Hm. És milyen leletről van szó?
– Egy hulláról – mondta a lány.
– Hulláról? – tátotta el a száját Falcone igazgató. – Kinek a hullájáról?
– Konkrétan nem lehet tudni. Engem bíztak meg, hogy tudjam meg. Külön-
ben egy mocsárban találtuk.
– Mocsárban?
– Észak-Németországban. Egy lápban.
 Az igazgató fejében derengeni kezdett valami.
– Maga egy… lápi múmiáról beszél?
– Talán nem voltam elég világos?
– Dehogynem – bólintott gyorsan az igazgató. – És mi is történt ezzel a lápi
emberrel?
– Majdnem elhamvasztották – felelte Fräulein Fischer. – De végül is rendbe-
jött minden. A kollégák segítettek. Így aztán a másik hullát hamvasztották el.
Világos, nem?
Ettore Falcone igazgató ekkor arra gondolt, hogy talán fel kellene hagynia az
ivással. Vagy legalábbis csökkenteni a napi adagját. Ha így folytatja, biztosan
meg fog hülyülni. Mert hiába hallgatja ennek a szemrevaló kolléganőnek a sza-
vait, valahogy nem áll össze az egész. Bizony, bizony: az alkohol butít és nyo-
morba dönt.
Fräulein Fischer közben lábat cserélt, s mivel felfogta, hogy az igazgató még
mindig nem érti a különben napnál világosabb történetet, nekikezdett a részle-
tes magyarázatnak.
– Az úgy volt – kezdte –, hogy megtaláltam a mocsárban a múmiát.
Az igazgató eltátotta a száját.
– Maga találta meg?
– Én – bólintott a csinos kollegina. – Én bizony.
– Na és hogy talált rá?
– Ráléptem – mondta Fräulein Fischer.
– Hogyhogy rálépett?
– Bementem a mocsárba és ráléptem.
– De miért… ment be a mocsárba?
– Egy virágért. Volt a közepében egy szép, sárga virág, már elfelejtettem a
nevét. Meg akartam nézni közelebbről, és amint a virághoz közeledtem, rálép-
tem a múmiára.
– Hát nagy szerencséje volt, az biztos – ismerte el az igazgató. – Nem min-
denki talál múmiát.
– Ez igaz. Csakhogy aztán… történt egy kis malőr. Szóval, az volt a helyzet,
hogy az ottani igazgatóm engem bízott meg a múmia kihalászásával, múzeumba
szállításával. Mivel nem állt rendelkezésemre megfelelő szállítóeszköz, felhív-
tam a temetkezési vállalatot, hogy küldjenek a mocsárhoz egy hullaszállítót,
mivel egy ember belefulladt a trutyiba.
– Jézusom!
– Nem is hazudtam, mert a fickó valóban belefulladt. Még a kötél is ott volt a
nyakán, amivel belefojtották. Szóval, az autó ki is jött, és belerakták a múmiát.
Jómagam nem mehettem velük, mert le kellett dokumentálnom a helyszínt,
hiszen tudja… A hullaszállítónak a lelkére kötöttem, hogy vigye a fickót a múze-
umba. Csakhogy a kocsiban már volt egy hulla, amiről én nem tudtam. Az ember
végül is nem tudhat a világ összes hullájáról, nem igaz?
– Hát… nem – mondta reményvesztetten a direktor.
– Na mármost – folytatta nagy lendülettel a lány. – Az a hülye fickó a volán-
nál részeg lehetett, vagy mi, mivel a másik hullát adta le a múzeumban: az én
emberemet, a múmiát, viszont elvitte a krematóriumba. Még szerencse, hogy ott
gyanúsnak tűnt a fickó és keresni kezdték a papírjait. Amíg keresték, én is végez-
tem a dokumentálással, és sikerült kiderítenem, hogy mi történt. Sajnos az igaz-
gatóm engem tett felelőssé, amiért kis híján elégették a múmiát, pedig csak az
átkozott véletlen szórakozott velem.
– Na és mi történt ezután? – kérdezte immár kíváncsian Falcone direktor.
– Kikértem magamnak, hogy engem hibáztatnak, és még egy kis balhé is lett
ezután… Szóval, az igazgatóhelyettes, Herr Pedersen, aki különben dán, és vala-
hogy a szívén viseli ezeknek a múmiáknak a sorsát, kiabálni kezdett velem, én
pedig annyira rosszul lettem tőle, hogy beleestem az egyik tárlóba.
– Jézusom!
– Az egy hülye tárló volt, már többször is megmondtam, hogy rossz helyen
áll, de senki nem hallgatott rám, szóval… ráadásul tele volt római kölnisüvegek-
kel, amik közül néhány… hm… összetört.
– Néhány? – hökkent meg az igazgató.
– Jó, hát nem néhány, hanem valamennyi, de mondom, hogy nem én állítot-
tam rossz helyre ezt a hülye tárlót. És kicsit ki is borultam. Főleg, amikor meg-
hallottam Herr Pedersen ajánlatát.
– És mit ajánlott magának? – kérdezte immár ismét csüggedt hangon signor
Falcone.
– Hogy menjek inkább férjhez – mondta.
 Falcone igazgatónak leesett az álla.
– Azt mondta, hogy… menjen inkább férjhez? – ismételte.
– Azt – bólintott a lány. – És szüljek sok gyereket.
– És… miért?
– Hogy ne legyek ezután sem mocsarak, sem tárlók közelében. Pedig egyik
balhénak sem én voltam az oka, ráadásul a múmiát végül is én találtam meg.
– És… kihez menjen férjhez, azt nem mondta? – kíváncsiskodott Falcone di-
rektor.
A lány megvonta a vállát.
– Természetesen hozzá. Megígérte, hogy jelentős tartásdíjat biztosít szá-
momra, ha véglegesen elhagyom a múzeum környékét.
– És maga… nem kapott az alkalmon?
Fräulein Fischer öntudatosan kihúzta magát.
– Igencsak szerény összeget kínált. Annál azért többre tartom magam.
Falcone igazgató agyába halvány gyanú kezdte befészkelni magát. Lehet,
hogy majd eljön a pillanat, amikor ő is hasonló ajánlatot tesz a lánynak. Most
már értette, hogy miért küldték ide a nurághokat tanulmányozni Fräulein
Fischert. Rögvest el is határozta magában, hogy valamennyi kollégája figyelmét
nyomatékosan felhívja a lányra.
– Különben minden rendben az itteni tartózkodásával kapcsolatban – mondta
önmagát is megnyugtatva. – A szállodáját lefoglaltuk, a kollégák majd eligazítják
a nurághokkal kapcsolatban. Hát akkor, signorina Fischer, nincs más hátra, mint
hogy jó munkát kívánjak önnek.
Felállt, jelezve vele, hogy részéről befejezettnek tekinti a megbeszélést. Fräu-
lein Fischer is felállt.
– Mindent köszönök – mondta. – Azt hiszem, hasznos munkát végezhetek
majd önöknél, és megváltozik az a rólam alkotott negatív kép, amelyet az ön
arcán látok, signor Falcone. Higgye el…
Fräulein Fischer ekkor már az ajtónál állt, onnan nézett vissza az igazgatóra.
– …mindent megteszek, hogy…
Kissé gesztikulálva beszélt, ami önmagában még nem lett volna baj, az vi-
szont már inkább, hogy elkerülte a figyelmét az ajtó melletti virágtartó állvány,
amely ezúttal nem virágot tartott, hanem egy vázát. Egy szépen festett kínai
vázát.
Ha a váza hangokat tudott volna kiadni magából, bizonyára sikoltozni kez-
dett volna a rémülettől. Sajnos a több száz éves kínai vázák többnyire némák,
ezért nem is tudta felhívni magára a lány figyelmét. Fräulein Fischer egy heves
mozdulatával oldalba találta, s a szerencsétlen váza a következő pillanatban már
le is bukott az állványról.
Ketten is utánakaptak: Fräulein Fischer közelről, signor Falcone pedig mesz-
sziről. Sajnos egyikük sem járt sikerrel. A váza a szőnyegre hullott és szétrob-
bant, mint egy égből érkezett meteorit.
– Bocsánat – nyögte kissé idegesen Fräulein Fischer. – Rossz helyen volt az
állvány. Nem hívta még fel senki az ön figyelmét rá, hogy rossz helyen áll?
Falcone direktor szomorúan tárta szét a karját.
– Ugyan már, semmiség – mondta. – Csak egy Ming-kori váza volt. Az értéke
felbecsülhetetlen. Szerintem ez, persze, alighanem erős túlzás; nem érhet többet
néhány millió eurónál. Mondom, hogy semmiség.
Fräulein Fischer mentegetőzve hátrált ki a szobából. Az igazgató a cserepek-
hez lépkedett, lehajolt, és elkezdte felszedegetni őket. Nem látszott az arcán sem
rémület, sem a veszteség feletti szomorúság.
Szándékosan nem árulta el a lánynak, hogy a váza csak másolat.

A polgármester hátradőlt a karosszékében, és az előtte álló dohányzóasztalka

lapjára meresztette a szemét.
– Biztos ez? – kérdezte összeráncolva a homlokát.
– Biztos – bólintott Matteo Longo őrmester. – Magam is láttam. Ezzel a két
szememmel.
– Az óriások sírjában?
– Pontosan ott.
– És az az Edita nevű kislány találta meg őket?
– Meg a másik. A barátnője.
– És most hol vannak?
 – Otthon. Edita apját megfenyegettem, hogy kiverem a fogát, ha egy ujjal is
hozzáér a kislányhoz.
– A fenyegetés sohasem árthat – bólintott a polgármester. – Ám én a csontvá-
zakra gondoltam.
– Ott, ahol megtaláltuk őket. A sírban.
A polgármester tanácstalanul malmozott az ujjaival.
– Szóval maga biztos benne, hogy ez nem valami átverés?
– Ki akarna átverni bennünket, és miért?
A polgármester megvonta a vállát.
– Talán a narkósok. Azt hallom, hogy már a szomszédos falvakból is ide jár-
nak. Le kellene záratnom az óriások sírját, és istenemre, meg is teszem. Kerül,
amibe kerül.
– Nem olyan drága egy vasrács – bólintott Longo őrmester.
– Vasrács? – hökkent meg a polgármester. – Elég egy nagy kő is. Csak kő és
darus kocsi kell.
Longo őrmester megvakargatta az állát.
– Be kellene jelentenünk – mondta.
– Úgy gondolja, őrmester?
– Előbb-utóbb úgyis kitudódik. Főleg, ha lezárjuk a bejáratot. Akár a fejünkre
is koppinthatnak miatta. Ezek a csontvázak régészeti leletek. Márpedig a törvé-
nyek…
– Ismerem a törvényeket – legyintett a polgármester. – Ha viszont átverés,
kiröhögnek bennünket. A környékbeli falvakban futótűzként terjed majd a hír,
és úgy fognak emlegetni minket, hogy ez az a hely, ahol megtalálták az óriások
csontjait, és közben jókat röhögnek. Maga szerint tényleg akkorák azok az izék?
– Tényleg – bólintott Longo.
– És valóban csontok? Nem gipsz, vagy valami másolat?
– Igazi csontok azok, polgármester úr.
– Maga szerint mekkorák?
– Hát… nagyok. Olyan cirka két és fél méteresek.
– Olyan magasak lehettek azok az emberek? De hát olyan nincs is, signor
Longo. Olyan magasra nem nőhet ember.
– Ezek szerint mégiscsak nőtt. Ráadásul kettő is.
 – Tudja, mire gondolok én, őrmester? Ha létezett egy ilyen magas ember,
akár férfi, akár nő, nem egykönnyen találhatott párt magának. Értem ezalatt,
hogy hozzá hasonlóan magas embert. És ezek mégiscsak összejöttek valahogy.
– Talán több is volt belőlük.
– Ne idegesítsen. Több óriás?
– Miért ne? Ahol kettő van, ott több is lehet.
– De nincs.
– Még.
– Tényleg azt hiszi, hogy több is volt belőlük? Mondjuk, egy egész falura va-
ló?
– Miért is ne?
– Na és az ő csontjaik hol vannak?
– Nem vagyok régész, polgármester úr. De ahol kettő van, ott – mint mond-
tam is –, több is lehet. Csak meg kellene bolygatni egy kicsit az óriások sírját.
A polgármester megdöbbent.
– Hogy mondta? Óriások sírja?
– Így hívják. Nem tudta?
– Dehogynem – mondta a polgármester. – Magam is használtam ezerszer is
ezt a kifejezést. Csak éppen nem gondoltam rá, hogy mit is jelent. Azok a kő-
építmények mégiscsak sírok lennének?
– Ha jól tudom, eddig még nem találtak csontvázat bennük. Egyikben sem.
Egyedül nálunk. Lehet, hogy híresek leszünk, és özönleni fognak hozzánk a tu-
risták?
A polgármester fejébe úgy beleragadt a gondolat, mint enyhe decemberben a
Mikulás csizmája a sárba.
– A francba hát, miért is ne? Na akkor figyeljen ide, Longo. Őriztesse azt az
izét, mert a végén még ellopják, és akkor fuccs a világhírünknek, sőt a végén
még kapunk hideget-meleget érte. Én meg beszólok a múzeumba. Jöjjenek ki, és
nézzék meg őket az okosok.
– Már intézkedtem – mondta halkan a csendőr.
Az egyre inkább fellelkesülni látszó polgármester összedörzsölte a tenyerét.
– Éppen jól jönne nekünk egy kis hírverés. Óriások! És a csontjuk is megvan.
Ragyogó! Ezzel leköröznénk a szomszédokat, vagy legalábbis felzárkóznánk mel-
léjük. Ha tényleg úgy van, ahogy mondja.
– Miért? A szomszéd faluban is találtak csontvázakat? – hökkent meg Longo
őrmester. Azt hitte, a polgármester tud valamit, amit mindeddig nem árult el
neki.
– Fenét – legyintett a polgármester. – De az se mindennapi, ami ott történt.
– Miért, mi történt ott?
A polgármester sóhajtott egy nagyot.
– Néhány héttel ezelőtt megjelent nekik Szűz Mária. Már attól féltem, hogy
végleg lemaradunk a turistákért folyó versenyben.

Ettore Falcone igazgató azt hitte, szórakoznak vele, vagy valaki berúgott és olyat
látott, ami a valóságban nem is létezik. Pedig a pasas nem volt részeg, ráadásul
hatósági ember volt. Egy csendőrőrmester. Többször is majdnem sikerült bele-
fojtania a szót, ám az őrmester mégiscsak elmondta, amit akart. Falcone igazga-
tó érezte, hogy az idegei rock & rollt játszanak a türelmetlenségtől. Előbb szép
szavakkal próbálta a Longóként bemutatkozó őrmestert meggyőzni, hogy olyan
nincs, amiről beszél, ő azonban makacs fajta volt, és nem hagyta lerázni magát.
– Figyeljen ide, őrmester – simogatta meg a homlokát. – Amiről maga beszél,
az egyszerűen nincs. Az nem létezik, mert nem létezhet. Két és fél méter magas
emberek nem voltak, és nem is lehettek. Eltört volna a hátgerincük, vagy mi. Az
evolúciónak törvényei vannak…
– És ha ezeknek semmi közük az evolúcióhoz?
– Úgy érti, hogy Isten teremtette őket ilyen nagyra? Akkor meg miért nekem
telefonált? Hogy akkor kinek? Talán a Vatikánnak kellene. A Bibliában előfor-
dulnak ugyanis óriások, méghozzá szép számmal.
– Megvannak a csontjaik.
– Az isten szerelmére, értse már meg, hogy ez lehetetlen. Amit maguk talál-
tak, az valami elfuserált művészeti alkotás lehet, szobor például. Van, mondjuk,
egy művész, aki valamiért gipszből csontvázakat csinált, aztán amikor már nem
kellettek neki, behajigálta őket egy lyukba. Néha…
 – Nézzék meg őket, kérem.
– Kedves őrmester, ha maga azt gondolja, hogy mi itt a múzeumban csak az
izénket vakargatjuk és nem csinálunk semmit, akkor nagyot téved. Szigorúan
meghatározott tervek szerint végezzük a munkánkat, nem csalinkázhatunk
egyik helyről a másikra, nem mehetünk ki minden egyes helyre, amelyről valaki
azt hiszi, hogy fontos lelőhely. Tudja, hányan hitték már azt, hogy csak egy kis
segítség kell nekik és megtalálhatjuk a templomosok elrejtett kincsét? Persze
ehhez fel kellett volna ásnunk fél Szardíniát…
Jó fél órájába került, amíg sikerült megszabadulnia a csendőrtől. Abban bí-
zott, hogy ezzel lezárult az óriási csontvázak „rejtélye”.
Pedig dehogy is zárult le!

10

Amikor öt perccel később felcsengett a telefonja, azt hitte, ismét a levakarhatat-

lannak látszó őrmester próbálkozik. Ám csalódnia kellett. Egy államtitkár volt a
minisztériumból.
Falcone jól ismerte, lévén, hogy együtt jártak egyetemre Bolognában. Amikor
felismerte hajdani barátja hangját, már sejtette, miről lehet szó. És abban is biz-
tos volt, hogy nem ússza meg szárazon. Barátja utasítani fogja, hogy nézze meg a
rejtélyes csontvázakat.
Minden úgy történt, ahogy elképzelte. Hajdani ivócimborája előbb mézesmá-
zos volt, aztán egyre hűvösebb lett, végül pedig már fenyegető.
– Kitöröm a nyakad – mondta szelíden –, ha nem leszel közreműködő. Külön-
ben pedig mit hülyéskedsz, Ettore? Küldj ki egy értelmes kollégát, hogy nézzen
ott körül. Ha kiderül, hogy marhaság, hagyjuk a fenébe az egészet. Oké?
Természetesen oké volt. Falcone igazgató sóhajtott és feladta az ellenállását.
Törte a fejét, hogy mit csináljon, aztán egyszer csak úgy robbant a világosság a
fejében, mintha egy ünnepi rakéta találta volna telibe.
Felvette a telefonját és Morellit hívta. Az alacsony, mindig bánatos képű Mo-
rellinek nemcsak a képe volt bánatos, hanem a hangja is.
– Itt Falcone beszél – mondta a kagylóba a direktor. – Ott van a környéken
Fräulein Fischer?
– A múmiák között van.
– Hm. És mit csinál ott?
– Port törölget. Korábban meg olvasott.
– Hm. És mit olvasott?
– Alighanem egy… az ókori parittyákról szóló könyvet.
– Csak nem akar idebent gyakorolni? – döbbent meg az igazgató.
– Tőle minden kitelik – sóhajtotta Morelli.
– Rendben van, azért ne csináljon be. Ha minden jól megy, hosszabb időre
megszabadulunk tőle. Hívja ide, kérem.
Öt perc múlva Fräulein Fischer belépett a direktor irodájába.
– Foglaljon helyet, signorina – mutatott Falcone a dohányzóasztal mögötti
karosszékre.
Signorina Fischer helyet foglalt. Látszott rajta, hogy ideges. Talán megsejtet-
te, hogy rövidesen történik valami, ami nem feltétlenül nyeri majd el a tetszését.
– Hogy van, Fräulein Fischer? – igazította mosolyra a képét Falcone. – Min
dolgozik mostanában? – kérdezte kissé előrehajolva. Éppen csak annyira, hogy
megcsodálhassa a signorina dekoltázsát. – Hogy megy a munka?
– Most éppen olvasgatok ezt-azt – mondta a lány.
– Hm. És… izé… nem történt közben valami… baleset…?
– Nem – felelte tömören a signorina.
Ezt egy bólintással Morelli is megerősítette.
Falcone igazgató megköszörülte a torkát, aztán lassan, óvatosan nekikezdett
a hadműveletnek.
– Mondja, signorina, részt vett már maga amolyan igazi ásatáson?
Fräulein Fischer falkapta a fejét.
– Természetesen. Nem is egyszer. Miért kérdi?
– Olyan igazi, belevaló ásatásra gondolok.
– Mit jelentsen az, hogy belevaló? – hökkent meg a lány.
– Úgy értem, hogy találtak is valamit.
– Hát hogyne. Beszéltem már a múmiáról, amit én találtam a mocsárban.
Falcone a homlokára csapott.
– Persze, persze. Egészen megfeledkeztem róla. Apropó, már régen meg akar-
tam kérdezni magától, hogy tudja-e, mik azok a nurághok?
A lány felhúzta a vállát.
– Valami ókori nép?
– Bingó! – örvendezett Falcone direktor. – Azaz… majdnem bingó. Nem egé-
szen ókori nép, inkább ókori építmények, amelyeket egy ókori nép emelt. Ha-
talmas kövekből összerakott, falakkal körülvett erődítmények, közepükben egy-
egy toronnyal, amelybe be lehetett menekülni veszély idején. A torony többszin-
tes, sokan befértek. Nos, ezt az épületegyüttest hívjuk nurághnak. Valószínűleg
szárd elnevezés. Igaz, signor Morelli? – nézett a régészre.
– Si – felelte bőbeszédűen Morelli.
– Azokat az embereket pedig, akik ezekben az építményekben éltek, a nu-
rághok népének nevezik. Viszonylag sok emléket hagytak maguk után, elsősor-
ban bronzból öntött kis figurácskákat, amelyek isteneket és harcosokat ábrázol-
nak. Vagy éppen életképeket. Például van egy, amely két birkózó küzdelmét
jeleníti meg.
Fräulein Fischer összeráncolta a szemöldökét. Vajon mi az ördögöt akarhat
tőle Falcone?
– És mikor virágzott ez a kultúra? – kérdezte, nehogy azt higgyék, hogy unja
az egészet. Pedig unta. Inkább a római kor érdekelte volna, mint ezek az isme-
retlen, köveket hurcolászó ókori emberek.
– Jó hosszú ideig – mondta Falcone direktor. – Morelli kolléga?
Morelli a lányra nézett.
– Cirka 1700 évvel az időszámításunk kezdete előttől kezdődött, és a római
birodalom bukásával nagyjából egy időben ért véget. A történelem szele elsö-
pörte a nurághi embereket. Ami a kultúrájukat illeti, több időszakot is megkü-
lönböztethetünk benne. Például…
Folytatta volna, de Falcone igazgató leintette.
– Jól van. Morelli kolléga, egyelőre ennyi is elég. Minden világos, kollegina?
– Hát… az – felelte nem nagy meggyőződéssel a kollegina. Csak nem akarja a
nurághok közé küldeni ez a baromarcú igazgató?
Nem véletlenül tiltakozott minden porcikája ez ellen a lehetőség ellen. Fräu-
lein Fischer nem merte bevallani senkinek, hogy régész létére kétféle iszonya is
van, amelyek jelentős mértékben akadályozzák a munkában. Az egyik a klauszt-
rofóbia. Ha szűk, zárt térbe került, azonnal verejtékcseppek ütöttek ki rajta, és
ájulás környékezte. Azok a régészek, akik tudtak róla, igyekeztek megkímélni
tőle, hogy barlangokba vagy nehezen megközelíthető járatokba kelljen bemász-
nia. Ezek a nyomorult nurághiak pedig minden bizonnyal olyan helyeken ta-
nyáztak, ahova normális ember be nem teszi a lábát.
A másik, ami ugyancsak nem kevés szenvedést okozott neki, a tériszonya
volt. Már a második emelet magasában kellemetlenül érezte magát, az ötödiken
túlra pedig sosem merészkedett. Kivéve persze, ha lift vitte fel, de még ekkor is
bele kellett kapaszkodnia valamibe, hogy ne járjon úgy a térde, mint a vásári
bicska, ha túl vastag szalonnát akarnak felaprítani vele. Jézusom, hát mit vétettem
én ellened, hogy ezeket a szörnyű nurághiakat akasztják a nyakamba?
– Most már tudja, hogy mik azok a nurághok – szögezte le Falcone direktor.
– Most már tudom – sóhajtotta Fräulein Fischer.
– Ajánlom, hogy nézzen meg alaposabban is egy nurághot, kollegina. Megéri.
Nézze meg a tornyot is, és csodálkozzon el rajta, hogy milyen találékonyak vol-
tak már akkoriban is az emberek.
Morelli falkapta a fejét és Falcone igazgatóra meredt. Tudomása szerint Fal-
cone még soha nem járt egyetlen nurághban sem.
– Szóval, tetszenek magának ezek a micsodák? – kérdezte Falcone kissé ösz-
szezavarodva, mert ismét csak Fräulein Fischer dekoltázsára nézett.
A lány megvonta a vállát. Mit lehet egy ilyen kérdésre válaszolni?
– Ezt értsem úgy, hogy… a jövőben az izékkel… nurághokkal kell foglalkoz-
nom?
Falcone igazgató megrázta a fejét.
– Nem, signorina. Magának az óriások sírjával kell foglalkoznia.

11

Lena Fischer ezen aztán alaposan meglepődött. Ez meg mi a fene? Nem a nu-
rághokat szúrta ki neki Falcone? És mi a csoda az az óriások sírja… ha jól érti
egyáltalán. Jól beszél olaszul, de azért nem tökéletesen. Előfordulhat, hogy félre-
értett valamit?
 – Óriások sírja? – kérdezte meghökkenve. – Azok meg kik? A nurághokban élő
népek…?
– Azt mi is szeretnénk tudni – sóhajtotta Falcone. – Eddig még azt sem sejtet-
tük, hogy léteznek.
– Mármint kik? – tudakolta a lány.
– Az óriások – felelte Falcone.
Fräulein Fischer értetlenül nézett egyikükről a másikukra. Morellitől várt
némi segítséget, de a régész lehajtott fejjel hallgatott.
– Nos – hajolt előre ismét az igazgató. – Az a helyzet, signorina, hogy nem
árultam el mindent önnek a nurághokkal kapcsolatban. Beszéltem magának
arról, hogy miből áll egy nurágh, az óriások sírjairól azonban még nem beszél-
tem részletesen. Igaz?
– Hát… még nem.
– Pedig azok is vannak. Csakhogy a nurághoktól eltérően nem lakóépületek,
hanem… az ördög tudja, pontosan micsodák. Óriási kövekből emelték őket, alap-
rajzuk egy kitárt karú emberhez hasonlít. Vagy egy kereszthez. A középkori ka-
tedrálisoknál is többnyire ez a forma a megszokott.
– Értem – bólintott Lena, bár fogalma sem volt róla, hogy végül is mi a fenére
akar kilyukadni az igazgató.
– Nehogy azt higgye, hogy csak az alapja maradt meg az épületeknek, vannak
közöttük sértetlenek is szép számmal.
– Hát… ennek örülök.
– Az emberek, hatalmas méretük miatt, az óriások sírjának nevezik őket. Ami
azt illeti, ekkora sírokba valóban csak óriásokat temethettek.
– Vagy sok nem óriást.
– Hát persze. Mindenesetre a néphagyomány szerint a feltételezett sírokban
óriások nyugodtak.
– És… valójában? – kérdezte kíváncsian a lány.
– Passz. Nem tudja senki. Sajnálatos módon mostanáig nem találtak bennük
csontokat. Egyetlenegyet sem. Sem emberét, sem állatét.
– Egyben sem?
– Egyben sem.
– Még egy csontocskát sem?
 – Azt sem. Véletlenül sem. Ezért azt gyanítottuk, hogy mégsem sírokról vagy
síremlékekről van szó. Maga például mire gondolna az én… illetve a kutatók
helyében?
– Hát ha nem sír, akkor valami más. Például csillagászati megfigyelő is lehe-
tett.
– Nehéz elképzelni – sóhajtott az igazgató. – Semmi olyasmi nem látszik rajta,
ami erre utalna. És… mivel jelentős része a föld alatt van…
– A föld alatt? – kezdett elmenni Fräulein Fischer kedve az egésztől. Jézusom,
csak nem azt akarják ezek itt, hogy föld alatti járatokban mászkáljon?!
– Akkor végül is… mit találtak ezekben az izékben?
– Semmit – mondta a direktor Morellire nézve. – Igaz, kolléga?
– Igaz – bólintott Morelli.
– Hát ez nem lep meg – bólintott lány. – A neolitikus építmények többségé-
ben nincs semmi érdekes. Ha volt is bennük valami, már régen elvitték emlékbe
az évezredek alatt arra járók.
– Persze egészen más lenne a helyzet – sóhajtotta ismét a dekoltázsba lesve
az igazgató –, ha beigazolódna, hogy mégiscsak síremlékekről van szó. Ehhez
viszont…
– Csontok kellenének – fejezte be Lena.
– Jól látja a helyzetet, Fräulein Fischer – dicsérte meg Falcone. – Pontosan er-
ről van szó. Ha csontokat találnának bennük, ez nagyjából eldöntené a kérdést.
Hogy tudniillik sírkamrákról van-e szó. Azaz síremlékekről. Az óriások síremlé-
keiről.
– Ez valami… tréfa? – kérdezte a signorina egyikükről a másikukra pislogva.
Még az is megfordult a fejében, hogy a két kolléga be akarja csapni, hogy az-
tán jót nevessen a hiszékenységén. Vigyázni kell az olaszokra, alapjaiban vidám
fickók, de néha nagy vidámságukban átlépnek bizonyos határokat, ami már túl-
megy a tréfálkozás szintjén. Csak óvatosan velük, óvatosan!
– Óriások pedig nincsenek! – mondta ennek ellenére támadó éllel.
Falcone hátradőlt a karosszékében.
– Biztos ebben, signorina?
– Persze hogy biztos vagyok! – csattant fel a lány. – Mint ahogy már dinosza-
uruszok sincsenek… bár azért azok legalább éltek valaha. Óriások viszont soha
nem is léteztek.
– Miért ne létezhettek volna?
Miért is? – kérdezte magában a lány. Miért is?
– Mert ez ellentmondana az evolúciónak.
– Hátha nem. Hátha az evolúció olyan lényeket is létrehozott, amelyeket ko-
rábban el sem tudtunk képzelni.
– Van erre valami bizonyíték? – kérdezte a lány.
– Hát… akadnak azért furcsa formák. Furcsa csontok, amelyekről nem is sej-
tik, mik lehettek.
Signorina Fischer előtt ekkor már világos volt a dolog. Ezek valóban tréfál-
kozni akarnak vele. Azt akarják, hogy keressen óriásokat a fosszilis emlékek kö-
zött. Elvégre a múzeumok raktárai telis-tele vannak még meg nem határozott
csontokkal: némelyikük már száz éve is ott hever, ahova egyszer lerakták, és
azóta még csak árva pillantást sem vetett rájuk senki. Ez pedig azt jelenti, hogy
besuvasztják egy raktárba, és álló éven át, amíg csak le nem jár az ösztöndíja,
régi csontokkal bíbelődhet. Szép kilátások, mondhatom!
Mielőtt az igazgató folytathatta volna a szórakoztató műsort – legalábbis
számára szórakoztató lehetett –, a lány feléje bökött a mutatóujjával.
– Maga hisz az óriásokban, signor Falcone?
Az igazgatót meglepte a kérdés.
– Hát… hogy is mondjam csak… A Bibliában is előfordulnak, a világ majd va-
lamennyi mitológiájában is…
– Találtak valahol valaha egyetlen bizonyítékot is arra nézve, hogy léteztek?
– Őszintén szólva… eddig még nem.
Fräulein Fischer felállt, mert már kezdett elege lenni a szívatásból.
– Szerintem pedig nincsenek óriások, nem is voltak, mint ahogy nem voltak
szárnyas oroszlánok, madárfejű emberek, emberfejű madarak, és még sok mar-
haság. Ezek csak mesék, igazgató úr. Akkor most, ha megengedi, mennék is, mert
még három szarkofágról le kell törölgetnem a port. Később lehet, hogy tanul-
mányt írok róla. A portörölgetés technikája, különös tekintettel az egyiptomi szarkofá-
gokra. Hogy tetszik?
Közben harciasan csillogott a szeme. Most aztán jól beolvasott nekik!
– Várjon, várjon, signorina – emelkedett fel a helyéről az igazgató. – Reggel
kaptam az értesítést, hogy egy faluban, Cagliaritól északra, az egyik síremlékben
– mi másnak nevezhetném? – találtak valamit. Egy helyi kislány alatt beszakadt
a síremlék alja.
– És? – ráncolta össze a szemöldökét Fräulein Fischer.
– A kislány beleesett egy gödörbe. Amikor kimentették, észrevettek valamit a
gödör fenekén.
– Milyen gödörről beszél?
– Az óriások síremlékének az alsó szintje szakadt be a kislány alatt. A beveze-
tő folyosó alja. Megnyílt a föld a lába alatt és belecsúszott a gödörbe. Amikor
kimentették…
– Mit találtak benne?
Falcone igazgató mélyet sóhajtott.
– Két csontvázat – mondta.
– És? – kérdezte a lány. – Kinek vagy minek a csontvázát?
A direktor diadalmasan akarta kivágni a tromfot, de valahogy félrecsúszott a
hangja, és csupán szánalmas nyikorgás lett belőle.
– Két… óriás csontvázát, signorina. Két óriáscsontvázat találtak odalent. Na
mit szól hozzá?

12

Fräulein Fischer csak ekkor döbbent rá, hogy ezek bizony nem ugratják, nem
akarják csőbe húzni, hanem igazat beszélnek.
– Ez lehetetlen – rázta meg a fejét a lány.
– Én is ezt mondom – csatlakozott hozzá az igazgató.
– Akkor meg mi a helyzet?
– Az, hogy valakinek meg kellene néznie.
– Felesleges – legyintett a lány. – Biztos, hogy állati eredetű csontvázról lehet
szó.
– Azt azért nem hinném – mondott ellent az igazgató. – Az ottaniak nem hü-
lyék. Meg tudják különböztetni az állatcsontokat az emberi csontoktól.
– Akkor hamisítványok lehetnek.
 – Hát… meglehet. Bár ki a fene hamisítana ilyet, és főleg miért?
Az igazgató immár bátortalanul nézett rá.
– Kedves kollegina… lassan március eleje lesz… kezdődik az ásatási szezon…
minden emberre szükségem van… az előkészületekhez, így hát arra gondol-
tunk… hogy talán ön…
Fräulein Fischer egészen elképedt, amikor meghallotta a saját hangját. Mint-
ha nem is ő beszélt volna.
– Azt szeretné, hogy menjek oda és nézzek körül?
– Hát… nem kényszeríthetem, de jó lenne.
Fräulein Fischer az igazgató felé bökte a mutatóujját.
– Na és hol található ez az elátkozott hely?
Signor Falcone részletes magyarázatba fogott.

13

Matteo Longo őrmester majd a fenekére ült meglepetésében, amikor megpillan-

totta a régésznőt. Egyáltalán nem ilyennek képzelte el, de hogy végül is ilyen
volt, egy cseppet sem bánta. Korábban biztos volt benne, hogy egy szemüveges,
lapos fenekű, tudálékos tyúkot küldenek a nyakára, ez a nő azonban más volt.
Nagyon is más. Olyannyira, hogy majd kiesett mindkét szeme, amikor a régésznő
bemutatkozott neki.
– Ön… ön… az? – dadogta. – Hát… isten hozta… nálunk, és… foglaljon helyet…
Még sok egyebet is dadogott, de erre később már szerencsére nem emléke-
zett vissza.
– Jöttem megnézni a csodát – mondta a nő, aki elkápráztatta, és aki doktor Fi-
scherként mutatkozott be. Jól beszélt olaszul, bár eléggé németes volt a kiejtése.
– Természetesen… signora…
– Signorina – javította ki a lány.
– Ó, értem. Foglaltattam önnek szobát a helyi szállóban, nem nagy, de meg
lesz vele elégedve. Holnap akár…
Fräulein Fischer kinézett a rendőrőrs ablakán. Sütött a nap odakint, s a kosz-
foltok az ablakon takarítónőért kiáltottak.
 Visszafordította a fejét és Longo őrmesterre mosolygott.
– Most – mondta aztán keményen.
Longo őrmester megköszörülte a torkát.
– Hát, ha óhajtja, signorina. De a csontok már nincsenek ott.
– Miért? Hol vannak? – kérdezte idegesen a lány.
– A múzeumban – felelte a csendőr.
– Ki a fene vitte oda? És milyen múzeumba?
– Helyi gyűjtemény – büszkélkedett Longo.
– Előbb ki szeretnék menni a… hogy is hívják…
– Óriások sírja – segített az őrmester.
– Kivinne oda valaki? – kérdezte a lány. – A csomagomat itt hagynám addig.
– Semmi probléma – legyintett Longo. – Kiviszem a szolgálati kocsival.
Fél óra múlva Fräulein Fischer már a hatalmas kőtömbökből felépített monst-
rum előtt állt és a bejáratot nézegette. Az épület hatalmas volt, ki tudja, hány
tonnás, lapos kövekből felhúzva, bejárata azonban alig volt nagyobb, mint azok
az ajtókba vágott nyílások, amelyeken át a macskák közlekednek. Reménytelen-
nek tűnt számára, hogy bemásszon rajta.
– Hoztam lámpát is, signorina – készségeskedett Longo. – Ha nem restelli,
maga előtt megyek és világítok.
Fräulein Fischer tiltakozni akart, hogy esze ágában sincs bekúszni ebbe az
elátkozott építménybe, ám aztán a szégyen hullámai futottak át az arcán. Az
ördögbe is, mit fog gondolni róla ez a csendőr, ha megfutamodik. A csendőr köz-
ben eltűnt a nyílásban, csupán a csizmatalpa volt még néhány pillanatig látható.
Jézusom, ez a fickó biztos benne, hogy utánamászom – gondolta elszörnyedve. És
mi van akkor, ha amíg odabent szorongok, beszakad ennek az izének a teteje?
Ennek ugyan némileg ellentmondani látszott, hogy az óriások sírja már több
ezer éven át szilárdan állt a talpán, és esze ágában sem volt beszakadni, ám Fräu-
lein Fischer tisztában volt vele, hogy mindig van egy első alkalom.
Letérdelt a bejárati nyílás mellé és letörölgette a verejtékcseppeket a homlo-
káról.
– Jól van, Matteo? – kiáltott be a nyíláson. Egyáltalán nem bánta volna, ha a
csendőr valami olyasmit felelt volna, hogy egyáltalán nincs jól, és ki akar mászni
a sírból, de Longónak vidám volt a hangja, mintha direkt élvezte volna a kalan-
dot.
– Kitűnően – kiáltotta vissza. – Jöjjön, ne féljen!
– Fél a fene! – tiltakozott Fräulein Fischer. – Elvégre régész vagyok!
– Nyugodtan odakint hagyhatja a lámpáját – hallotta ismét a csendőr hangját.
– Félhomály van idebent.
– Hogyhogy félhomály? – hökkent meg.
– Átszűrődik a fény a tetőn, jöjjön nyugodtan.
Signorina Fischer valószínűleg keresztet vetett volna, ha katolikus, de mivel
nem volt az, csupán felnézett az égre. Olyan könyörgő arccal, amelyről nem
lehetett eldönteni, hogy vajon melyik istennek szólhat. Mert azokból, ugye, van
éppen elég.
Mint amikor valaki fejest ugrik a vízbe, bevetette magát a nyílásba. Ráadásul
csukott szemmel. Hogy mászás közben mi történt vele, arra nem emlékszik visz-
sza, és nem is akar visszaemlékezni. Amikor magához tért, már bent is volt a
kőmonstrum belsejében.
És egyáltalán nem volt benne semmi félelmetes. A síremléknek csak a bejára-
ta volt szűk, belül viszont olyan tágas volt, hogy akár táncteremnek is beillett
volna. A tető felette soktonnás kőlapokból állt, s nem akart arra gondolni, hogy
mi lenne, ha egyszer csak megindulnának lefelé. De hát miért is indulnának
meg?
A folyosó, amelybe jutott, olyan magas volt, hogy nyugodtan felállhatott
benne, s még így is messze volt a feje a mennyezetet alkotó kövektől.
A csendőrőrmester szorosan mellette állt és a mennyezetre bámult.
– Azért bámulatos, mi? – kérdezte szemmel látható áhítattal.
– Kétségkívül – felelte Fräulein Fischer, és szinte a bőrén érezte, ahogy elpá-
rolog róla a félelem. – Tényleg nagyon impozáns.
Longo őrmester a hosszú folyosó vége felé mutatott.
– Ott van, amit keres.
Arrafelé, amerre Longo mutatott, még világosabb volt, a tetőt alkotó kőtöm-
bök között nagyobbak voltak a rések, mint máshol. Ettől aztán Fräulein Fischer
viszolygása úgy eltűnt, mintha elfújta volna a szél.
Immár nem törődve a kövekkel, lépett néhányat előre, majd egy gödör szélén
állapodott meg. Óvatosan, nehogy belecsússzon, megállt, és előrenyújtotta a
nyakát.
– Ez az? – kérdezte teljesen feleslegesen.
– Ez – bólintott a csendőr.
Fräulein Fischer azt gondolta, hogy a gödör vagy verem, amely megnyílt a
kislányok talpa alatt, jó mély, de csalódnia kellett. A gödör alja alig néhány lé-
pésnyire volt csupán a folyosó szintje alatt.
Longo őrmester is a gödör fölé hajolt és lemutatott a fenekére.
– Ott! Ott voltak a csontvázak.
– Azt hittem, mélyebben.
A csendőr megtörölgette a homlokát.
– Én is azt hittem. Amikor befutottak hozzám, hogy a kislány beleesett egy
gödörbe, hirtelenjében azt gondoltam, hogy a pokol mélyére zuhant. Pedig alig
másfél méteres az egész. Ha nem rémülnek meg annyira, Edita nyugodtan ki-
mászhatott volna belőle.
– Tehát temetkezőhely – mondta a lány.
– Tessék?
– Vége a találgatásoknak. Amit sokan eddig is hittek, beigazolódott. Az óriá-
sok sírjai valóban sírok, vagy síremlékek, és nem csillagvizsgálók. A fenébe is…
hogy vihették el innen a vázakat? Itt kellett volna hagyniuk, hogy kellőképpen
dokumentálni lehessen mindent. És főleg lefényképezni.
– Azt megtették – mondta Longo. – A helyi múzeumból kijött valaki, és elvé-
gezte, amit kellett.
– Ebben azért én nem lennék annyira biztos – kételkedett a lány.
– Signor Palmieri ért hozzá – mondta Longo őrmester. – Rómában tanult az
egyetemen.
Erre Fräulein Fischer nem válaszolt semmit. Nem óhajtott vitába keveredni a
helyi hatósággal.
Mivel töméntelen lábnyomot látott a gödörben, nem volt értelme, hogy távol
tartsa magát tőle.
– Nem tudja, találtak valami egyebet is a csontvázak mellett?
– Egyebet? Mire gondol, signorina?
– Tárgyakra gondolok. Ékszerekre, edényekre, ilyesmire.
– Tudtommal nem – felelte az őrmester.
 A lány a csendőr felé nyújtotta a karját.
– Fogja meg a kezem. Lemegyek a gödörbe.
Longo bólintott, és elkapta Fräulein Fischer csuklóját.
– Azért vigyázzon, signorina. Nem mély, de…
Mire befejezhette volna, Fräulein Fischer már a gödörben állt.
– Kösz. Elengedhet.
Longo őrmester elengedte a lányt. Nem szívesen, mert kellemesen meleg volt
a keze. Éppen elképzelte volna, hogy milyen lehet, ha ez a kéz a hátát simogatná,
de ennél tovább nem is ment az álmodozásban.
A lány a gödörben állt, majd lehajolt és az ujjai közé csippentett valamit. Az
orra elé emelte, aztán elhajította.
– Talált valamit, signorina?
– Semmit – rázta meg a fejét a lány. – Leszámítva egy csikket.
– Barbárok – mordult fel Longo. – Nem lennék meglepve, ha a fél falu lemá-
szott volna már ide. Errefelé felettébb kíváncsiak az emberek.
– Hát, alaposan összetapostak mindent, az biztos. A francba! – toppantott dü-
hösen Fräulein Fischer. Mondani akart valamit Longónak a falu kíváncsiságával
kapcsolatban, ám már nem maradt rá ideje. Megnyílt a föld a lába alatt, és be-
hullott az alatta támadt résbe. Úgy eltűnt benne, mintha a föld nyelte volna el.
Tulajdonképpen az is történt.

14

Longo őrmester hangos kiáltással hasra vágta magát. Attól tartott, hogy pillana-
tokon belül ő maga is belehullik egy gödörbe.
– A francba! – kiáltott fel félig rémülten, félig dühösen. – Mi az ördög történik
itt?
Önkéntelenül felfelé nézett, a kőlapokra, de nem látta, hogy megmozdultak
volna. Úgy álltak azok, mint a Sion hegye a Bibliában. Villámgyorsan a gödör
mellé mászott és lenézett a „mélybe”. Úgy nézett ki a dolog, hogy a padlószint
alatt rejtőző sírgödör alatt egy másik szint is található. Annak az alján állt a
signorina, nem a pokol fenekén.
 – Hé! Signorina! Jól van?
Mivel késett a válasz, még egyszer lekiáltotta ugyanezt.
– Megvagyok – hallotta aztán lentről. A signorinának csak kicsit remegett a
hangja.
– Mi történt… odalent? – kérdezte.
– Beszakadt alattam a talaj – felelte a lány. A csendőr örömmel nyugtázta,
hogy a szép signorina nyugodt maradt. Legalábbis a körülményekhez képest.
Nem hisztizett, nem visítozott, amint az elvárható lett volna.
– Várjon, kihúzom – morogta a csendőr, majd a nadrágszíjához nyúlt. Úgy
gondolta, hogy ha lehasal a gödör mellé és lenyújtja a szíjat, a lány belekapasz-
kodik, és ő valahogy kihúzza vele.
Éppen el akarta magyarázni a lánynak, hogy csak nyugalom, ne essen pánik-
ba, leereszti neki a szíját…
– Ó, a francba! – hallotta ismét a lány hangját, és rémülten látta, hogy a
signorina feje eltűnik a szeme elől. Vagy lehajolt valamiért, vagy… erre a vagyra
nem is akart gondolni.
– Signorina! – ordított immár valóban rémülten. – Mi történt magával? Ma-
radjon nyugodtan, megpróbálom… ha nem megy, hozok segítséget…
A lány arca ismét feltűnt a nyílásban. S mivel a csendőr korábban felkattin-
totta a lámpáját, most pontosan a signorina arcára irányult a fénye.
Lena Fischer a szeme elé kapta a kezét.
– Kapcsolja már le azt az izét, őrmester!
– Azt hittem… beleesett valamibe… egy újabb verembe…
– Ráléptem és kigurult a talpam alól – panaszkodott a signorina.
– Mi gurult ki? – hökkent meg csendőr.
– Hát amire ráléptem – nyögte a lány.
– És mire… lépett rá?
– Egy koponyára, őrmester.
Longo őrmester nyelt néhányat, amitől valahogy légbuborék ment a fülébe,
de szinte észre sem vette.
– Maga… talált valamit?
– Úgy néz ki – mondta remegő hangon a lány. – Néhány csontvázat. Itt fek-
szenek… nem is tudom, hány darab. Kissé összevissza vannak kuszálódva, de
nem is ez a lényeg…
– Hanem… micsoda? – nyögte az őrmester.
– Az, hogy ezek a csontvázak sem normál emberek csontvázai… Ezek óriások
csontvázai, őrmester.

15

– Mennyi? – ordított bele a telefonba Falcone igazgató.

– Ha jól számolom, három. Vagyis ennyire tippelek.
– Három csontváz? És mind a három óriásoké? Ez hihetetlen!
– Pedig így van – mondta a lány.
– És most hol vannak a csontok?
– Egyelőre még a sírban.
– Nagyon helyes. Ne engedjenek oda senkit. Hajtsák el a bámészkodókat.
– Úgy lesz.
– A fenébe is… de hát hogy történt?!
– Bemásztam a síremlékbe… és beszakadt alattam a gödör.
– Gödör?
– Az első alatt volt egy másik gödör is. Mondhatnám, gödör a gödör hátán.
– Azt mondja, hogy a felső gödör alja leszakadt maga alatt, és maga beleesett
az alatta lévő gödörbe?
– Úgy van, signor Falcone.
– És?
– Az alsó gödörben pont egy csontváz fejére léptem.
– A fejére?
– Pontosan.
Az igazgató hallgatott egy sort, majd mélyet sóhajtott.
– Magának rendkívül szerencsés lába van, signorina Fischer.
– Ezt… hogy érti?
– Ha jól emlékszem, amikor Németországban megtalálta a mocsári múmiát,
azt is úgy találta meg, hogy a fejére lépett. Igaz?
– Hát… igaz.
 – Most meg ismét a fejére lépett valakinek… egy csontváznak. És ismét talált
valami fontosat. Tudja, milyen mázlija van magának?
– Hát… tudom – mondta a lány.
– A fenét tudja! – rivallt rá az igazgató. – Óriási szerencséje, hogy nem a kö-
zépkorban él!
– Ezt… hogy érti, signor Falcone?
– Úgy, hogy ha akkor élt volna, már rég megégették volna magát boszorkány-
ságért, kisasszony.

16

Az elkövetkező év nagy változásokat hozott Fräulein Fischer életébe. És vala-

mennyi változás az óriások csontvázához volt kapcsolható. De menjünk csak
sorjában! Az első változás az volt, amire ő maga sem számított, nevezetesen,
hogy szerény kis cikke, amelyet az óriások csontvázainak megtalálásáról írt,
nagy port vert fel, és heves vitákat kavart. A kutatók többségének véleménye
szerint elszigetelt jelenségről lehet csupán szó, amely kizárólag Szardínia szige-
tére korlátozódik. A természet genetikai tréfájának következtében olyan popu-
láció jött létre, amely jóval magasabb termetű volt, mint az átlagos emberi ma-
gasság. Sőt, még a nyurga kosárlabdázók magasságát is jelentősen meghaladta. A
legmagasabb kosaras sem nyurgább két méter tíz-tizenöt centinél, de hogy még
ezt is túlnője valaki majd fél méterrel, az már a csodák birodalmába tartozik. És
mégis, a bizonyítékok ezt támasztották alá.
Szóval, a direktor engedélyével Fräulein Fischer írt egy cikket, amely tulaj-
donképpen csak szimpla anyagközlés volt különösebb következtetések levonása
nélkül. Mégis sokat jelentett Fräulein Fischernek. Cikke, ha rövidítve is, de szá-
mos szak-, sőt bulvárlapban is megjelent, ettől kezdve Fräulein Fischer a konfe-
renciák és ezoterikus klubok szívesen látott vendége lett. S amikor egy profesz-
szor megkérdezte tőle, hogy végül is hogy talált rá a csontvázakra, azaz minek
köszönheti a szerencséjét, Fräulein Fischer csak a vállát vonogatta.
– Talán csak jó fejre kell lépni – mondta, amit a kérdező tréfának vett, és jót
nevetett rajta.
 Pedig ez volt az igazság.
A másik dolog, ami fordulatot hozott az életébe, Falcone direktor meglepő
húzása volt. Azt ajánlotta ugyanis a lánynak, hogy maradjon még egy évig Szar-
dínián, és ha már egyszer megtalálta az óriások csontvázait, foglalkozzon tovább
velük. Ajánlatát természetesen már korábban megbeszélte a római felügyelő-
séggel, így amikor megkapta a beleegyezésüket, nyomban magához hívatta a
lányt és felajánlotta neki az ösztöndíja meghosszabbítását. Fräulein Fischer kért
némi időt, majd korábbi németországi munkahelyéhez fordult, ahol készséggel
eleget tettek a kérésének. Így hát Fräulein Fischer előtt szabaddá vált az út: ma-
radhatott Szardínián, és tovább kutathatott további óriások után.
Csakhogy volt valami, ami mégis kedvetlenné tette. Észrevette ugyanis, hogy
a kezdeti fellángolás után a felfedezés okozta tudományos izgalom csillapodni
kezdett. Egyre inkább az a feltételezés vált általánossá, hogy ez a néhány óriási
csontváz csupán egy apró pattanás az evolúció arcán, amit megfelelő krémmel
el lehet tüntetni. Ebben az esetben a megfelelő krém a felejtés volt. Pontosan ez
is történt: az óriások csontvázairól kezdett megfeledkezni a tudomány. És ha
még eszébe is jutott valakinek, az sem gondolt egyébre, mint hogy ez a pár óriás
olyan kivétel, amely erősíti a szabályt. Nevezetesen, hogy az emberi fejlődés
ködös útján sokféle fura szerzet lézengett, az óriások azonban nem voltak ezek
között. Mintha a tudósok viszolyogtak volna az óriásoktól. Mintha még haláluk
után sok-sok évvel is tartottak volna tőlük.
Fräulein Fischer számos alkalommal ücsörgött a cagliari múzeum raktárában
a csontvázak mellett, és néha már azon kapta magát, hogy társalog velük. Még a
hangjukat is hallani vélte ilyenkor.
Mi az óriások vagyunk – mondták a hangok. Hidd el, hogy azok vagyunk és létez-
tünk valaha.
Fräulein Fischer ilyenkor feltette a kezét, mintha megadná magát.
– Én elhiszem – mondta. – Kötelességem is, hogy elhiggyem. A baj az, hogy
mások nem hiszik el.
Ha élnék, jól fenéken rugdosnám őket – mondta elégedetlenül a csontvázak va-
lamelyike.
– Meg is érdemelnék – biccentett a signorina.
Fél év elmúltával aztán ketten is belátták, hogy hibás döntést hoztak. Falcone
igazgató rádöbbent, hogy felesleges volt itt tartania a lányt, nincs már semmi
haszna belőle. A csontvázak iránti érdeklődés megcsappant; egy ugyan még ott
darvadozott a kiállítóterem egy vitrinjében, ám a saját szemével is meggyőződ-
hetett róla, hogy nem sokan állnak meg előtte. Sok látogatónak fel sem tűnt,
hogy a csontváz majd fél méterrel magasabb még a legnyurgább kosárlabdázó-
nál is. Az alatta lévő magyarázó feliratot pedig a kutya sem olvasta el.
Ami a lányt illeti, szintúgy kezdte megbánni, hogy Olaszországban maradt és
leragadt a csontvázaknál. Kezdeti reményei, hogy az óriásokkal sikerül majd
megalapoznia a karrierjét, elolvadni látszottak, mint a napon felejtett fagylalt.
Sóhajtva állapította meg, hogy ráadásul még honvágya is van.
Később úgy emlékezett vissza arra napra, hogy az volt az, amelyen csoda tör-
tént.
Mert valóban az történt.

17

Reggel, nem sokkal azután, hogy megreggelizett a múzeum büféjében, pittyegni

kezdett a telefonja.
– Tessék – sóhajtotta. Azt hitte, a direktor lesz az. Az utóbbi időben signor
Falcone mintha egyre gyakrabban kereste volna. Néha csak úgy felhívta, de nem
mondott semmi érdemlegeset, csupán a hangját szerette volna hallani, amitől
Fräulein Fischer háta borsódzni kezdett. Csak nem akar tőle valamit ez az öreg
Mikulás? Eddig még nem is gondolt ilyesmire; azt hitte, hogy signor Falcone
érdeklődése csak annyiban érinti őt, hogy ő foglalkozik a csontvázakkal; most
viszont, amikor a vázakra a jótékony feledés homálya hullt, kezdett rádöbbenni,
hogy a direktor érdeklődése immár személyesen neki szól. Ó, hogy a fene egye
meg!
– Signorina Fischer? – kérdezte egy ismeretlen hang.
– Ő beszél – mondta Fräulein Fischer lenyelve az utolsó falat pizzáját. – Bo-
csánat.
– Én az atya vagyok – mondta a hang.
Fräulein Fischer azt hitte, rosszul hall.
 – Kicsoda? – húzta össze a szemöldökét.
– Atya. Maradjunk csak ennél.
Ekkor már biztos volt benne, hogy egy telefonbetyár incselkedik vele. Gyak-
ran megesik az ilyesmi. Biztos látta valahol, megszerezte a telefonszámát, és
most megpróbál egy randit kicsikarni tőle. Be kellett volna nyomnia a megfelelő
gombot, de valamiért mégsem tette. Lassan már az idejét is elfelejtette, hogy
mikor randizott utoljára.
– Mi az, hogy atya? És egyáltalán hogy képzeli…
– Ne tegye le, kérem – mondta gyorsan a hang. – Feltétlenül beszélnem kell
magával.
Meg kellett volna nyomnia a gombot, de még most sem nyomta meg.
– És mi a csodáról akarna beszélni velem? – kérdezte immár azzal a szándék-
kal, hogy meghallgatja ugyan, mit mond neki a fickó, aztán valóban kinyomja a
gombot. Sőt, ha valami disznóságot suttog a készülékbe, még előbb is.
– Az óriásokról – mondta a hang.
A lány ujjai erősen rákulcsolódtak a készülékre.
– Mit mondott?
– Jól hallotta – felelte a férfihang. Kellemes volt, olyan, amilyennek egy isme-
retlen férfihangnak lennie kell, ha a gazdája azt akarja, hogy hallgassák végig a
mondandóját.
– Az óriások…
– Róluk van szó – erősítette meg a hang.
– Mármint pontosan miről?
A hang nem a kérdésre válaszolt.
– A nevemet egyelőre nem árulhatom el önnek, csupán azt, hogy pap vagyok.
– Ez valami… vicc?
– Szó sincs róla – mondta a hang. – Maga találta meg az óriások csontvázát,
maga foglalkozott velük, és maga szenvedte el a nagy csalódást, hogy csak keve-
sen hittek magának, igaz?
A lány saját magát is meglepte a válaszával.
– Már túl vagyok rajta – mondta.
– Nos… el szeretnék mondani magának valamit, ami alighanem jó kedvre de-
ríti, signorina.
 – És mi lenne az?
A hang elnémult, pontosabban tartott egy kis szünetet, mielőtt ismét meg-
szólalt volna. Mintha a gazdája töprengett volna valamin.
– Magának igaza van, signorina.
– Mármint miben? – sóhajtotta a lány.
– Abban, hogy az óriások valóban léteztek.

18

Fräulein Fischer majd fenékre ült meglepetésében, amikor megpillantotta a

fickót. Bár a hangja lágy és bársonyos volt a telefonban, arra azért nem számí-
tott, hogy úgy néz ki, ahogy kinéz. A férfi magas volt, fiatal, úgy harmincöt kö-
rül, kreolbarna volt a bőre és szürke a szeme. Amint a lány az asztala mellé ért,
felnézett rá, majd felemelkedett, és kezét nyújtotta Fräulein Fischernek.
– Foglaljon helyet, Fräulein.
– Honnan tudja, hogy én vagyok az, akivel beszélt? – kérdezte gyanakodva
Fräulein Fischer.
– Onnan, hogy már láttam önt – mosolyodott el a férfi.
– Hol látott?
– Az utcán. Nemrégen ott álltam a múzeum előtt ebédidőben. Egy kollégája
mutatta meg nekem önt.
Fräulein Fischer leült a felkínált székre és a férfira nézett.
– Nem lett volna egyszerűbb, ha… egyszerűen odajön hozzám?
– Bizonyára – mosolyodott el a férfi. – Többnyire akad egyszerűbb megoldás
is annál, mint amelyet adott esetben választunk, ám ez csak utólag derül ki.
A pincér megállt mellettük.
A férfi kérdőn nézett a lányra.
– Egy kávét kérek – mondta Fräulein Fischer.
– Én is – csatlakozott hozzá a férfi.
Amikor a pincér eltávozott, a „telefonbetyár” megköszörülte a torkát.
– Bocsásson meg, hogy… ezt a megoldást választottam, de óvatosnak kell len-
nem.
 Fräulein Fischer úgy érezte, hogy nincs rendben valami ezzel a pasassal. Csi-
nos, az igaz, sőt kifejezetten szép férfi, ugyanakkor van valami furcsa is benne.
Mint az arkangyalokban. Isten harcosai, de az arcukon néha olyan düh ül, hogy
nincs kedve az embernek sokáig nézegetni őket.
Fräulein Fischer összekulcsolta a kezét, és legszívesebben valahol máshol lett
volna. Talán nem tette jól, hogy engedett a kíváncsiságának… Jézusom, egy őrülttel
ülök szemben. Fel kellene pattanni és elrohanni. Tuti, hogy nem normális. Felpattanok
és…
A pincér megérkezett a kávéval. Ez aztán valahogy elvette a kedvét a mene-
küléstől. Alighanem a kávé illata késztette maradásra.
– Azt azért megtudhatnám, hogy valójában kicsoda maga?
– Egyelőre hívjon csak atyának.
– Mintha a telefonban azt említette volna…
– Igen. Pap vagyok.
– Akkor hát hallgatom, atya.
Most már egészen biztos volt benne, hogy a fickó bolond. Miért van az, hogy
a jóképű pasasok között nagyon sok a bolond? Miért van az, hogy amit az Isten
az egyik kezével ad, a másikkal vissza is veszi? Születik egy jóképű fickó, csak
sajnos nem épelméjű. Borzalom. És neki most éppen egy ilyenbe kellett bele-
akadnia…
A férfi elmosolyodott.
– Bolondnak tart, mi?
Fräulein Fischer tisztában volt vele, hogy a bolondokkal nem szabad ellen-
kezni. Rájuk kell hagyni, akármit is mondanak. Még néhány pillanat, felpattan,
és itt hagyja a férfit… És ha utánaveti magát? Elég sokan vannak a környéken,
majd csak segít valaki. Remélem, nincs a nadrágzsebében egy stukker vagy egy kés.
– Miért tartanám annak? – kérdezte.
– Mert úgy néz rám.
A férfi szeme mosolygott.
Most fog rám támadni – gondolta a lány. Benyúl a zsebébe… kihúzza a kését, és…
Mintha rugók lökték volna a magasba. Felpattant, felkapta a kávéscsészéjét,
és a pasas képébe öntötte a tartalmát. Aztán futni kezdett. Hallotta, hogy egy
asztal felborul mögötte, összevissza kiáltoznak a megrémült vendégek, porce-
láncsészék törnek ripityára. Csak futott-futott, bár fogalma sem volt, hogy mer-
re.

19

Végül is a városi parkban fékezett le, a vasútállomással szemben. Ekkor már

magánál volt annyira, hogy lelassított, és mélyeket lélegezve igyekezett meg-
nyugodni. Az a fontos, hogy megmentette az életét. Biztos volt benne, hogy va-
lóban azt tette. Az ilyen pasasok, az ilyen szürke szeműek az igazi sorozatgyilko-
sok. Az acélszürke szem maga az erőszak. Mint az arkangyaloké is.
Lecsüccsent egy váratlanul eléje került padra és igyekezett csillapítani szíve
remegését. Haza kell mennie, nem is vitás. Az az igazság, hogy alaposan kivan-
nak az idegei. Túlságosan is sok időt töltött idegenben, vágyik a hazai környezet
után. Lehet, hogy amiatt reagálta túl a dolgot? Hátha mégsem sorozatgyilkos…
Akkor meg ki a fene? Ilyen angyalarccal nem lehet valaki pap.
Tenyerébe temette az arcát, és majdnem elsírta magát. A fene vigye el az
egészet! Itt vannak ezek a rohadék csontvázak is. Azt hitte, megcsinálta velük a
szerencséjét. Azt hitte, professzorrá teszik, és a világ nagy tudósai közé emelik.
Sajnos megette a fene. Nem érdekelnek már senkit az óriások nevetséges ma-
radványai. És ha ragaszkodik hozzájuk, nemcsak hogy nem segítik a tudományos
karrierjét, hanem még vissza is fogják, ha nem teszik tönkre mindörökre. Lassan
a kollégák összesúgnak a háta mögött, sőt még talán mutogatnak is rá. Vigyázza-
tok, itt jön a bolond, aki hisz az óriások létezésében! Jézusom, de nagy barom is
vagyok én!
– Magát aztán nem könnyű utolérni – hallotta hirtelen az ismerős hangot.
Villámgyorsan felpattant a szeme.
Az arkangyal ott állt előtte, és rámosolygott.
Fräulein Fischer szeme megtalálta a férfi szemét. A szürke, könyörtelen sze-
mét.
Bár az arca nevetett, a szeme nem nevetett vele.
 20

A férfi leült mellé. Még mindig kapkodva szedte a levegőt.

– Magát tényleg nehéz utolérni – ismételte. – Majd kiköptem a tüdőm.
Fräulein Fischer akkor észrevett valamit. Három rendőr és egy rendőrautó
álltak nem messze tőle a járda szélén. Ettől aztán bátorságot kapott, sőt harsány
diadalérzés öntötte el.
– Mi köze hozzá? – kérdezte kihívón. – Nem akarok tárgyalni magával.
– Fél tőlem? – kérdezte a férfi.
– És ha igen?
A férfi felsóhajtott.
– Nem tudok bánni a nőkkel – mondta panaszos hangon. – Az az igazság,
hogy nem volt időm megtanulni a szabályokat. Gondolom, azt hitte, hogy a bör-
tönből szökött gyilkos vagyok, zsebemben lapul egy tőr vagy bicska, és ha nem
engedelmeskedik nekem, az oldalába szúrom.
– Valóban valami hasonlóra gondoltam – bólintott a lány. – Most pedig, le-
gyen szíves, és takarodjon innen, mert különben szólok a zsaruknak.
– Tényleg késre gondolt? – mosolygott rá a férfi.
– Nem akarok tovább beszélni magával.
A férfi ekkor gyors mozdulattal átkarolta, majd magához húzta. Fräulein
Fischer moccanni sem tudott a meglepetéstől. Aztán megérzett valamit a dereka
táján. Mintha valami hegyes birizgálta volna a bőrét.
– Érzi? – kérdezte a férfi. – Ha sikoltozni próbál, megölöm. Csavarhúzó van
nálam, és mire a zsaruk felfigyelnének ránk, maga már halott lesz.
Fräulein Fischer úgy érezte, hogy nem kap levegőt a rémülettől. Szent isten,
hát mi történik itt?
– Nem… sikoltok, csak… kérem… engedjen el.
A férfi nem vette el az oldalától a csavarhúzót, de kicsit engedett az ölelésén.
– Ígérjen meg nekem valamit, cserébe én is megígérek magának valamit.
Oké?
– O…ké – nyögte rémülten a lány.
– Megígéri, hogy meghallgat, oké?
– O…ké.
 – Én pedig megígérem, hogy ha meghallgat, elengedem. Nem esik bántódása,
egyetlen szál haja sem görbül. Nos… áll az alku?
– Hát… áll – nyögte a lány.
– Rendben van – mondta a férfi, és eleresztette Lenát. Fräulein Fischer igazá-
ból ekkor döbbent csak rá, hogy mekkora veszélyben forgott és forog még min-
dig.
– A nevem bizonyos okból nem árulhatom el, hívjon csak Atyának – ismételte
meg a szürkeszemű arkangyal.
Rohadék – gondolta magában Lena.
– Pap vagyok, mint már említettem is. Sokáig a Vatikánban dolgoztam. A Va-
tikán könyvtárában. Gondolom, hallott már róla.
A lány szótlanul bólintott.
– Nos, ott volt alkalmam néhány igen érdekes szöveget elolvasni, ugyanis a
vatikáni könyvtár az a hely, ahol számos izgalmas szöveget lehet találni.
Úgy beszél velem, mint egy gyerekkel – gondolta Fräulein Fischer. Mintha nem
tudnám, hogy mik rejtőzködhetnek a Vatikán könyvtárában.
– Hallott már valaha a nefilimekről, Fräulein?
Fräulein Fischer nem hallott. Ebben biztos volt. Szó nélkül megrázta a fejét.
– A nefilimek óriások voltak – magyarázta az atya. – Tudja, mik azok az apok-
rif bibliai könyvek, kisasszony?
– Hogy a fenébe ne tudnám – mondta kissé megfeledkezve a még mindig fe-
nyegető veszélyről Fräulein Fischer. – Olyan könyvek, amelyek nem kerültek
bele a Bibliába. Akik a Bibliát összeállították, nem vették be őket.
– Pontosan így van – bólintott az atya. – Nem került be a Szentírásba például
Jakab apostol könyve sem.
Fräulein Fischer rémülten vette észre, hogy a rendőrök közben beszállnak a
kocsijukba és elhajtani készülnek.
A férfi a lányra nézett.
– Elmennek – mondta.
Fräulein Fischer hátán a félelem hideg hullámai futottak végig.
A férfi levette a karját a válláról és a kocsi felé intett.
– Ha akar, maga is elmehet. Nem tartom vissza.
Fräulein Fischer már-már felugrott volna, de hirtelen úgy érezte, visszafogja
valami. Nem a csavarhúzó volt, nem is a férfi karja, hanem valami más. Talán
kíváncsiság? Vagy a férfi egyáltalán nem papos öltözéke? A kávészínű nadrág, a
világoszöld pulóver és az elegáns cipő?
Fräulein Fischer látta, ahogy a zsaruk kocsija belecsobban a forgalom tavába.
– Köszönöm, hogy maradt – biccentett a férfi. – Miért?
Fräulein Fischer megvonta a vállát.
– Mert hülye vagyok – mondta.
A férfi ott folytatta, ahol abbahagyta.
– Tanult hittant annak idején, signorina?
– Csak mérsékelten – felelte Fräulein Fischer.
– De Dávid és Góliát történetét csak ismeri?
– Azt mindenki ismeri.
– Maga csak a hitelesnek számító verziót ismeri – mondta a férfi.
– Miért, másik is van?
A férfi behunyta a szemét.
– Idéznék magának valamit – mondta. – Ne ijedjen meg, nem lesz hosszú.
Nos, az idézet a következő: „Abban az időben, amikor az istenfiak bementek az
emberek lányaihoz, és azok gyermeket szültek nekik – sőt még azután is –, óriá-
sok éltek a földön. Ők voltak az ősidők nagy hírű vitézei.”
Elhallgatott és kinyitotta a szemét.
– Nos, hát ennyi – mondta. – Mit szól hozzá?
– Hát… mit szóljak? – kérdezte zavartan a lány. – Honnan való az idézet? Va-
lami régi… krónikából?
A férfi elmosolyodott.
– Ami azt illeti, réginek valóban régi, az viszont, hogy krónika lenne… hát,
nem is tudom.
– Tehát? Honnan való?
– A Bibliából – felelte az atya.
Fräulein Fischer meghökkenve harapta be a szája szélét.
– Ez most komoly?
– Persze hogy az. Ellenőrizheti, ha akarja, bár pillanatnyilag nincs nálam Bib-
lia.
– És… mit akar ez jelenteni?
 – Jó kérdés – mondta a férfi. – A probléma csupán az, hogy hihetünk-e neki?
– Mármint kinek?
– Mármint a Bibliának.
A lány felkapta a fejét.
– Éppen maga mondja ezt? Egy pap?
– Egyelőre még csak magamnak tettem fel a kérdést – sóhajtott az atya. –
Mentségemre legyen mondva, hogy nem a Bibliában magában kételkedem, vagy
akár Isten létében, egyelőre csupán egy bibliai szövegről van szó.
– Várjon csak egy pillanatra. Hol is található ez a szövegrész?
– A Bibliában, mint mondottam – felelte az atya. – A hivatalos Bibliában. Ha
hazamegy, nézze meg. Mózes első könyve, hatodik fejezet.
Fräulein Fischer nyelt egyet. Nem akarta bevallani, hogy nincs odahaza Bibli-
ája. És soha nem is volt. Nyomban el is határozta, hogy ha megszabadul ettől a
félnótástól, azért beszerez egyet.
– Már nem akar megölni? – kérdezte felbátorodva.
– Nem is akartam – morogta az atya.
– És az a csavarhúzó, vagy micsoda a zsebében?
– Hazudtam – mondta elpirulva a férfi. És tényleg. Fräulein Fischer látta,
hogy piros foltok ülnek az arcán. – Csak a mutatóujjammal…
– Szégyellje magát – szidta meg a lány.
– Mindenképpen beszélni szerettem volna magával – sóhajtott az atya. – Szó-
val, ott tartottunk, hogy az Ószövetség szerint valaha régen óriások éltek a föl-
dön. Őszintén szólva kissé zavaros dolog, mert egyáltalán nem tudni, hogy ezek
a fickók valójában kik voltak, és hogy kerültek a földre.
A lány megcsóválta a fejét.
– Nézze… kérem… atya, szóval én még soha nem olvastam a Bibliát, de biztos,
hogy egy vaskos könyv, amelynek ráadásul sok szerzője van, és a különböző
szerzők szövegei gyakran eltérnek egymástól. Ilyenkor kell egy jó szerkesztő, aki
összefésüli őket, feloldja az ellentmondásokat, kidob belőle oda nem illő részeket
és a többi. Ez valószínűleg a Biblia esetében is megtörtént – hogyne történt vol-
na meg –, csak éppen a szerkesztő nem bírt az anyaggal… így aztán következet-
lenségek maradtak benne, vagy elsikkadtak bizonyos cselekmények vagy ese-
mények magyarázatai.
 – Maga már szerkesztett könyvet? – kérdezte az atya.
– Volt szerencsém – sóhajtotta a lány. – Két vagy három konferencia anyagát
is nekem kellett egyetlen könyvvé összedolgoznom. Ne tudja meg, mennyit kín-
lódtam vele. Így aztán nem csodálkozom, hogy a Bibliában is bent maradt ez-az,
amit nehezen tudunk megmagyarázni. Mint például ezt is. Amennyire tudom, az
Ószövetség történetei sok száz évvel Krisztus születése előtt játszódtak le, ha
lejátszódtak egyáltalán. Ráadásul azon a területen, ahol számos vallást gyakorol-
tak az emberek. Bár ez egyáltalán nem az én asztalom, annyit azért tudok, hogy
a két nagy folyó, a Tigris és az Eufrátesz környékén számtalan istenben hittek a
népek. Hiedelmeik bizonyára hatottak is egymásra. Egyben persze valamennyi-
en megegyeztek – nevezetesen, hogy sok istent tiszteltek. Az egyistenhit nem
volt divat arrafelé. Kivéve a hébereket. Ők egy istenben hittek: Jahvéban. Javít-
son ki, ha nem így volt.
Az atya nem javította ki. Csak nézett maga elé, mintha a cipője orra előtt he-
verő csikk érdekelné igazán.
– Nyilván a sok istenben való hit beszivárgott valahogy a Bibliába is. Példa
erre Mózes története, amikor az Úr odaadta neki a Sínai-hegyen a törvényeket,
ám mire leért velük a hegy lábához, népe már az aranyborjút imádta… Különben
nem tartja furcsának, hogy én mesélem ezt magának, a papnak, akinek nyilván a
könyökén jön már ki ez az egész? Bocsásson meg a profán kifejezésért.
– Az imént mintha azt mondta volna, hogy ismeri Dávid és Góliát történetét.
– Ismerem is.
– Akkor tudja, hogy Góliát óriás volt.
– Ki tudja, az akkori emberek kit láttak óriásnak? Lehet, hogy a héberek kicsik
voltak – kis termetűek –, az a fickó, Góliát, viszont náluk jóval magasabb. Mai
szemmel nézve talán nem volt óriás, csak ők látták annak.
– De ő mindenkit legyőzött, aki csak ellenszegült neki. Ha csak nagynövésű
lett volna, képtelen lett volna erre. Ám ő sorban megölte a kihívóit, ami annyit
jelent, hogy rendkívüli erővel rendelkezett.
– Azaz?
– Óriás volt.
– Mondja maga.
– Nemcsak én mondom, hanem néhány másfajta leírás is. Ezek is azt bizonyít-
ják, hogy az óriások léteztek.
– Csak nem akarja felsorolni őket nekem? Bocsásson meg, mert ha már letett
arról, hogy megöljön, engedjen is el, mert vissza kell mennem a múzeumba dol-
gozni. Nem mintha ostorral kergetnének, de nem tölthetem a munkaidőmet egy
padon… óriásokról cseverészve.
Az atya a zsebébe nyúlt. Fräulein Fischer rémülten összerezzent. Csak nem
hazudott a fickó, és mégis van valami a zsebében, akár csavarhúzó, akár kés. És
már a zsaruk sincsenek sehol, csak két hajléktalan iszogat a bokrok alatt, de azok
is jó messze tőle. Te jó isten, hogy lehetett olyan hülye, hogy nem lépett le, ami-
kor még leléphetett volna…
Az atya azonban nem gyilkot húzott elő a zsebéből, hanem egy összehajtoga-
tott papírlapot.
A lányra nézett és megvakarta az orra hegyét.
– Ez egy régi ékírásos szöveg fordítása. A könyvtárban fedeztem fel. Nem is
olyan régen, cirka tíz évvel ezelőtt fordították le. Megengedi, hogy felolvassam?
Fräulein Fischer látványosan az órájára pislantott.
– Hosszú? – kérdezte.
– Nem – felelte az atya.
– Én mintha többoldalasnak látnám.
– Majd sietek vele – nyugtatta meg az atya.
– Jól van – sóhajtotta Fräulein Fischer. – Olvassa, de gyorsan.
– Hiányzik az eleje – figyelmeztette az atya. – De azért a lényeg benne van.
Annál jobb – gondolta a lány. Legalább annyival is rövidebb.
– Akkor hát kezdem – mondta az atya. – Szóval… mint mondtam, hiányzik az
eleje… tehát… „Ezúttal is azokkal az átkozott vízdíjakkal volt a baj. Nisuról már nem is
beszélve, aki úgy átvert, ahogy csak át lehet verni valakit. Mondtam is Rafinak, hogy ez a
fickó nem hozzá való, akármennyire is írnoknak tartja magát, és akármennyire is dicsek-
szik vele, hogy ő aztán mindent tud. Én már akkor gyanakodtam rá, mert aki egyre csak a
pofáját jártatja, és fűnek-fának eldicsekszik vele, hogy milyen okos, arról általában ki
szokott derülni, hogy annyi esze sincs, mint amennyi az Amos lepényére kent túró. Az is
hamis, meg ez is hamis, hogy Marduk isten tépje le a tökeit a saját, szent kezével!
Na, szóval ott tartottam, hogy ez a Nisu a semmiből jött elő, és mindjárt lecsapott a
lányomra, Rafira. Én persze féltékeny atyai szemmel kiszúrtam magamnak a pasast, és
egyből utáltam, mint a romlott kecsketejet. És az a mézesmázos mosoly az arcán… brrr, a
hideg kiráz tőle. Rafi persze nem úgy gondolta. Úgy megbabonázta a fickó, mint ahogy a
templomi lányok megbabonázzák a templomba igyekvőket. Ezekkel úgy van az ember,
hogy ünnepnapokon a templomba indul, aztán végül egy templomi lány ölében köt ki.
Különösen Ninivére jellemző a dolog. Ninivében annyian vannak a templomi lányok, mint
égen a csillag. Még az is megesik, hogy amint elmész egy templom mellett, a ruhádba
kapaszkodnak és igyekeznek berángatni a szállásukra. Van egy barátom, akiről egysze-
rűen letépték a ruhát a paráznák.
De végül is nem is erről van szó, hanem Rafiról. Én mint apa, igyekeztem nyitva tar-
tani a szemem, nehogy valami szégyenteljes történjék, de hát ki tudna manapság egy
érett leányzót szemmel tartani, hogy mit csinál, és kivel. Így jártam én is. Hiába tartot-
tam nyitva a pislogómat, leselkedtem meg minden, egyszer csak Rafi odajött hozzám, és
szemlesütve bevallotta nekem, hogy mi történt. Hogy Nisu meg ő… szóval, Rafi engedett a
fickó kérésének vagy követelésének. Már ez is szégyenteljes dolog volt, és megérdemelte
volna, hogy felpofozzam miatta, de nem vitt rá a lélek. Én még soha nem emeltem kezet a
lányomra, és a felségemre sem.
Hát ekkor majdnem megtettem. Ám tört szárnyú madárként zuhant le felemelt ka-
rom, amikor Rafi azt is bevallotta, hogy nemcsak megtörtént a dolog, hanem már az
eredménye is alakul. Hamarosan nagyapa leszek.
Úgy letörtem, mint a bikaisten szarva, amikor egy részeg nekitámaszkodott a temp-
lom előtt. Ádana igyekezett megvigasztalni, hogy ha már megtörtént, hát megtörtént,
legalább lesz unokánk, akinek majd örvendezhetünk. Így aztán lelohadt a harci kedvem,
és erőt vettem magamon, hogy próbáljam megkedvelni a vejemet, Nisut, mert a papok
hamarosan összekötik a fiatalok kezét és az életüket. Hiába erőlködtem, nem sikerült.
Pedig mindent megtettem, hogy sikerüljön. Amikor Nisu rám mosolygott, visszamoso-
lyogtam rá. Csak Marduk tudja, hogy mekkora erőfeszítésembe került.
Mivel már úton volt az unokám, és a vejem is egyre ott lógott a nyakamon, s bár egy
ismerősöm megígérte, hogy szerez Nisunak valamilyen munkát, ám eddig még nem szer-
zett, szóval, hogy ne unatkozzék a fickó, én magam bíztam meg a vízikerekek adójának
kiszámításával.
Tudnod kell, hogy tizennyolc vízikerék volt a birtokomban; kisebbek és nagyobbak
egyaránt. S mivel az enyém volt a legszélesebb vezetőárok, és ezen átfolyt a víz mások
földjére is – különböző nagyságú földdarabokra –, fel kellett kötnie a gatyáját annak, aki
megpróbálta kiszámítani a kincstár számára befizetendő járulékot. Ezt a munkát, sajnos,
magam sem tudtam volna elvégezni, ezért mielőtt eljött volna a számadás ideje, általá-
ban megbíztam egy királyi felügyelőt, hogy számolja ki a részemre utalt összegeket –
minden csepp általam szállított víz után, minden földterület gazdájától –, és mondja meg
a végösszeget. Őszintén szólva ehhez nagyobb tudás kell, mint amennyivel én magam
rendelkeztem. Sőt, az az igazság, hogy egyetlen földtulajdonos sem volt képes maga ki-
számítani a vízdíjakat, ezért aztán mindenki megbízott egy-egy felügyelőt. Szóval, nagy
volt a kereslet a felügyelők vagy akár a képzett írnokok után, így ezek túl magasan tartot-
ták az orrukat és az áraikat. Néha annyit kértek, hogy majd fenékre estem tőle. Csak hát
nem volt mese: fizetnem kellett.
Ekkor az eszembe ötlött valami. Hát itt van az én vejem, ez a drágalátos Nisu. Magától
nem ajánlkozott volna a szentem, pedig bevallása szerint abban az iskolában, ahol szá-
molni tanult, ő volt az első.
Hát hogy miben volt első, azt nem tudhatom, de a későbbiekből kiderül, hogy a szá-
molás és mérés tudománya nem volt közöttük, az biztos. Szóval éppen szundikált vagy
magokat rágcsált, már nem emlékszem pontosan, amikor odamentem hozzá, és nyájas
mosollyal az arcomon, megbíztam a feladattal, amelyet már ismertettem veletek.
Ahogy gondoltam, úgy történt. Nisu még végig sem hallgatta, mit akarok tőle, máris
hevesen tiltakozott, hogy fáj a feje mostanában, úgy látszik, megfázott a szélben, és ha-
sonlók. Ám én sem voltam ostoba; megmondtam neki, hogy ha nem lát hozzá a munká-
hoz, tekintet nélkül, hogy a vejem, és az unokám jövendő apja, kiviszem és belefojtom az
első vízelvezető csatornába. És még egy nagy követ is teszek a hátára, nehogy kimásszon
valahogy.
Nisu, belátván, hogy nem bújhat ki a feladat végrehajtása alól – bizonyára látta a
szememen és hallotta a szavamon, hogy nem a levegőbe beszélek –, elkezdte kiszámolni a
vízdíjat. Két napig számolta, majd azt mondta, hogy végzett a munkával. Némi elégedett-
séget éreztem a hangján, és ez el is altatta az éberségemet. Már-már kezdtem megbánni,
hogy kemény voltam vele, és néhány barátságos szót is szóltam hozzá. Mint kiderült, kár
volt. Ott a helyszínen agyon kellett volna ütnöm, vagy belefojtanom a csatornába. Éppen
kint ültem a vízikerék mellett, és vödrökbe mértem a vizet, olyan elmélyülten végezve a
munkámat, hogy se nem láttam, se nem hallottam. Ám egyszer csak a szomszédom reme-
gő hangjára lettem figyelmes.
– Sumas – mondta feltűnően ijedten. – Nézd, erre jönnek.
 Felemeltem a fejem és szörnyűséget láttam. Egy szemmel láthatóan írnokféle ember
közeledett felém, háta mögött két óriással. Nem a csatornák közti kanyargós gyalogúton
jöttek, hanem egyenesen felém tartottak. Az óriásoknak meg sem kottyant a csatorna,
belegázoltak vagy egyszerűen átléptek rajta. Még a legszélesebbeket is képesek voltak
átlépni.
Úgy megremegett a bensőm, mintha Marduk isten nyila csapott volna belém. Nem
szívelhettem az óriásokat, mint ahogy nem szívelhette őket más sem. Féltünk tőlük, és
nem is ok nélkül. Már a megjelenésük is olyan volt, hogy legszívesebben rájuk sem néz-
tem volna. A magasságuk pedig – félelmemben úgy láttam – egész a felhők aljáig ért.
Persze azért közel sem voltak olyan nagyok; csupán a rettegés emelte meg szememben a
magasságukat. Az átlagembernél azért jóval megtermettebbek voltak, talán még három
könyökkel is. Nem is volt vitás, hogy az istenek teremtették őket.
Lomhán jöttek felém, meghajolva, mintha arra vigyáznának, hogy el ne tapossák az
előttük peckesen lépkedő hivatalnokot. Sőt, még segítettek is neki átjutni egy-egy csator-
na túlsó partjára, ha nem mert volna valamelyikbe belegázolni.
A három közeledő megállt néhány lépésnyire tőlem, és a felügyelő felemelte a kezét.
– Te vagy az az ember, akit Sumasnak hívnak? – kérdezte.
– Én – mondtam, miközben éreztem, hogy a fogaimnak vacogni támadt kedvük, ezért
összeszorítottam őket.
A felügyelő kivett a válltáskájából két papiruszfecnit.
– Te küldted be ezeket az elszámolásokat? Egy Nisu nevű ember neve van a végén.
– Én merészkedtem – nyögdécseltem.
– Ki az a Nisu? – kérdezte.
– A vejem… – hebegtem.
– Az egy vadbarom – mondta a tisztviselő. – Megérdemelné, hogy a lábánál fogva
akasszák fel Marduk szobra előtt. Tíz éve vagyok felügyelő, de ekkora baromsággal még
sohasem találkoztam.
– Sajnálom – próbáltam meg a lehető legnagyobb bűnbánatot tanúsítani.
– És te is megérdemelnéd ugyanazt – förmedt rám a hivatalnok. – Először is azért,
mert ilyen hülye vejed van, a másik, hogy nincs egyetlen hibátlan eredmény a hetven-
nyolc között… továbbá… de ennyi elég is lesz ahhoz, hogy megemlegesd ezt a napot. Hé! –
intett az óriások felé. – Játsszatok vele macska-egeret!
Gőzöm sem volt róla, mi lehet az, de mivel nem hittem, hogy a játék kölcsönös pusziz-
kodással végződne, könyörgőre fogtam a dolgot.
A hivatalnok mintha meg sem hallotta volna a könyörgésemet. Lehet, hogy nem is
hallotta meg. Mindenesetre leült a vízemelő kerék mellé, szájába vett egy fűszálat, rágni
kezdte, miközben halkan dudorászott egy bizonyos Szudika kemény kebleiről szóló dalt.
Ez volt akkoriban a menő sláger Ninivétől egészen Babilónig.
Én már akkor repültem. Az egyik óriás elkapott és olyan könnyedén hajított fel a leve-
gőbe, mintha csupán apró kavics lettem volna. Átrepültem néhány árok és vízikerék
felett, majd egy jókora, piszkos vizű tócsában landoltam. Ez a tócsa arra való volt, hogy
munka végeztével ebben mossuk meg a szerszámokat. Nos, ott dideregtem a három fickó
közelében, és vártam a folytatást. Mert abban biztos voltam, hogy ezzel még nincs vége a
játéknak.
Igazam is volt, mert az igazi játék csak ekkor kezdődött. Az egyik elkapott, a másiknak
dobott, az is elkapott, majd belehajított egy árokba. Kis idő múlva kihalászott, hatalmas
kezeivel megpaskolta a képemet, és visszaküldött a feladónak. Így labdáztak velem, ki
tudja, meddig, feltehetően addig, amíg meg nem unták a dolgot.
Szerencsére addigra már elájultam, mert mikor kinyitottam a szemem, sötét volt, csak
a hold világított, én pedig az egyik emelőkerék mellett álltam, közel sem jószántamból.
Valaki egy rúdhoz kötött, amelyről Marduk ördögei tudják csupán, hogy kerülhetett oda.
Nos, ehhez kötöttek, méghozzá jó erősen, hogy hiába is rángattam a kezem, nem tudtam
kiszabadítani.
Ekkor olyan félelem tört rám, amihez képest semmiség volt az a rémület, amit akkor
éreztem, amikor az óriások játszadoztak velem. Egyedül voltam, holdfényben, egy farúd-
hoz kötve.
Őszintén be kell valljam, rettenetesen féltem a siri madaraktól. A félelmem nem is volt
alaptalan. Néhány holdtöltével ezelőtt egy szomszédomat kapták el és falták fel. Még
csont is alig maradt belőle. Ha a madarak megtudják, hogy hol vagyok, nem is kétséges,
hogy beköszönt életem utolsó órája.
Nem húzom tovább a dolgot, de amíg egyre csak feszegettem a kezemet, meghallot-
tam ronda vijjogó kiáltásaikat. Kelten társalogtak, egészen közel hozzám. Nem volt kétsé-
ges, hogy tudnak rólam. És az sem volt titok, hogy mi a szándékuk velem.
Hirtelen elsötétült a hold, pedig nem is volt felhő az égen. Biztos voltam benne, hogy a
szárnyaikkal fogták el előlem a fényt. Behunytam a szemem és azért imádkoztam Mar-
dukhoz, hogy minél előbb végezzenek velem. Gyorsan szerettem volna átérni Marduk
világába, ahova ezek a rohadékok remélhetőleg be sem merik tenni a lábukat. Egyszóval,
el voltam szánva a halálra.
Ők egyre csak ott vijjogtak körülöttem, s végül mégiscsak ki kellett nyitnom a sze-
mem, hogy megnézzem, mi is történik vijjogásuk közben.
Kár volt kinyitnom. A szörnyű lények ugyanis ott álltak velem szemben, és mintha
csak arra vártak volna, hogy szemügyre vegyem őket.
Ha megpróbálnám leírni, milyenek voltak, biztosan nem hinnéd el. Életemben először
láttam ilyen közelről őket, és biztos voltam benne, hogy utoljára is. Akkor, ott, egyetlen
pillanat alatt végigfutott előttem az egész életem. Nem bántam semmit, amit tettem,
igyekeztem végig tisztességes maradni, csupán egyvalamit sajnáltam. Nevezetesen, hogy
annak a rohadék, semmirekellő vejemnek nem nyomtam ki a szemét, vagy nem vágtam
úgy fejbe a kapámmal, hogy holtan maradt volna a csatorna partján. Sajnos ezzel már
elkéstem – gondoltam. Amit életében elmulaszt az ember, azt nincs idő és mód a halála
után korrigálni. Sajnos.
Visszatérve a siri madarakra, kénytelen voltam hitelt adni azoknak a mendemondák-
nak, amelyek szerint a madarakat maga Marduk teremtette, hogy velük tartsa sakkban a
szárnyas oroszlánokat, amelyek kiszöktek az alvilágból, és már Marduk parancsának sem
engedelmeskednek. Nos hát, ezeknek a szörnyű siri madaraknak madártestük volt, és
emberfejük. És rohadtul bűzlöttek. Még így is, amikor én magam is szaglottam a halálfé-
lelemtől, megéreztem az undorító bűzüket, amely onnan ered, hogy nem tudnak rendesen
tisztálkodni, és mindaz, ami csak kijön az alsó részükön, a hátsójukra ragad. Olyan undo-
rító volt mindez, hogy már ettől is majd meghaltam.
Szemük kerek volt, mint a madaraké. És természetesen repülni is tudtak. Fogalmam
sem volt róla, hogy valóban a szárnyas oroszlánokat megfenyítendő, Marduk isten hozta-
e létre őket, de hogy valaki jó munkát végzett rajtuk, az biztos. Nem hiszem, hogy akár-
melyik szárnyas oroszlán is szembe mert volna szállni velük. Már a szaguktól is megdög-
lött volna.
Két ilyen szörnyeteg állt velem szemben. Önkéntelenül is csőrt kerestem a fejükön, de
nem találtam. Márpedig, ha madarak lettek volna, csőrük is kellett volna hogy legyen. De
nem volt. Ezek szerint nem is voltak igazi madarak.
A lábuk azonban madárláb volt, akkora karmokkal, mint a kapám nyele. Ha ezekkel
megragadtak valamit, azt talán még maga Marduk sem lett volna képes kiszabadítani.
Amint egyikük közel dugta hozzám a fejét, láttam, hogy ha nincs is csőre, azért van va-
lami a szája felett és az orra alatt. Alighanem megszarusodhatott a szája, és olyan valami
fejlődött ki belőle, ami a kacsa csőrére emlékeztet.
És akkor – istenemre mondom, hogy így történt, nincs miért hazudnom – egyszerre
csak megértettem a beszédüket. Pedig nem beszéltek hangosan, akkor már nem is vijjog-
tak.
Mint mondottam, egyszerre csak meghallottam a hangjukat. Nem a fülemmel hallot-
tam meg, hanem az agyammal. Nem tudom, hogyan történt, de az agyam megértette
őket.
– Elkaptunk, elkaptunk – örvendezett egyikük hangja. – Nem menekülhetsz.
– Bizony nem – mondta a másik.
– Rettenetesen megkínzunk – nevetett az első. – Fájdalmasan megkínzunk, és csak
ezután eszünk meg.
Hirtelen eszembe jutott, hogy vajon hogy az ördögbe kötözhettek egy cölöphöz, ami-
kor nincs is kezük. Aztán bevillant az agyamba, hogy biztos a karmaikkal.
– Bűnös vagy és meg fogsz lakolni miatta.
Én meg, amilyen hülye vagyok, azt hittem, hogy Nisu miatt történt ez is. Hirtelenjé-
ben az jutott az eszembe, hogy a siri madarak bizonyára az elöljáróság és az adóvégrehaj-
tók alkalmazásában állnak, és most azért kell bűnhődnöm, mert az a baromarcú vejem
elszúrta a számításokat. Ekkor kezdtem gyanítani, hogy bizonyára nem is számolt az
semmit, valószínűleg valamelyik templomi lánynál húzta meg magát, aztán a hasára
ütött – nem a lányéra, hanem a sajátjára, bár ki tudja… –, majd csak találomra odafir-
kantott néhány számot a számítások végére. Hát ezek miatt bűnhődök én, hogy törje ki a
vejemet a nyavalya.
De nem. Ahogy tovább mondták a magukét, rájöttem, hogy téves az elképzelésem.
– Amikor még a régi időket éltük, nem voltak erre vizes árkok – mondta egyikük.
– És vízikerekek sem voltak – mondta a másik.
– És sok állat volt. Nem volt gondunk az élelemmel.
– Nem bizony.
– De aztán ti idejöttetek, elvettétek a földet, feltúrtátok, megöltétek és megettétek a mi
zsákmányunkat, és mi hoppon maradtunk. Ezért most benneteket eszünk, és isszuk a
véreteket.
Nem tudtam ellenállni és kétségbeesetten odakiáltottam nekik:
– Marduk majd bosszút áll értem! Marduk keze elér benneteket!
 Talán azért kiáltottam ezt, hogy hátha ettől megrémülnek. Nem is igen emlékszem
már rá, hogy miket vagdostam még a fejükhöz ijedtemben.
– Fogjuk be a száját! – halottam ismét a fejemben. – Együk meg, és a többit is, akiket
még elkapunk az éjszaka.
Arra gondoltam, hogy talán lesz még időm elrebegni Mardukhoz egy rövid imát, ám
hirtelen valami megmagyarázhatatlan történt. Valaki felordított a közelünkben. Akkora
erővel, hogy a fülemhez kaptam volna a kezem, ha nincs hozzákötözve az oszlophoz. Nem
gondolhattam másra, mint arra, hogy a szárnyas oroszlánok bukkantak elő valahonnan,
és a siri madarakra támadtak. Örültem volna neki rettenetesen, de kénytelen voltam
visszafogni magam, mivel gyanítottam, hogy cseberből vederbe kerültem. Ha a siri ma-
darak nem is esznek meg, a szárnyas oroszlánok majd megteszik helyettük.
És képzeld, barátom, nem a szárnyas oroszlán ordított, de nem ám. Ámuló szemeim
előtt az ordítást követően felbukkant az a két óriás, akik egész délután macska-egér játé-
kot játszottak velem. Szar volt, nem mondom, de ők legalább nem törtek az életemre.
Amint elhangzott az első ordítás, kibukkant a félhomályból a két óriás, és a siri mada-
rakra vetették magukat. Jóval magasabbak voltak náluk, elvégre a madarak magassága
nem haladja meg az emberét, sőt néha még el sem éri. Elkapták a nyakukat, majd addig
szorították, amíg a madarak meg nem fulladtak.
Amikor a siri madarak kinyuvadtak, az egyik óriás egyszerűen csak kihúzta a karót,
amihez hozzá voltam kötözve, majd eltépte a kötelékeimet és belehajította a csatornába.
– Beszartál, mi? – kérdezte a hirtelen elém toppanó írnok.
– Be – bólintottam.
– Te voltál a csali – vigyorgott. – Te lettél volna a harmadik, akit megesznek. Kettőt
már megettek, és urunk nem tűrheti tovább, hogy felzabálják az alattvalóit. Így azt a
cselt eszelte ki, hogy csalit tesz eléjük. Ez a két siri volt különösen utálatos urunk előtt,
mivel nem tiszteltek senkit, és még a palota udvaráról is elraboltak egy leányt, egyet
pedig a függőkért teraszán ettek meg. Nos, ember, abban a tisztességben lett részed, hogy
téged dobtunk csalétekül a madarak elé.
Örültem persze, hogyne örültem volna, hogy visszakaptam az életemet, és megeresz-
tettem egy gyors imát Marduk felé. Aztán, amilyen praktikus vagyok, megkérdeztem,
hogy ezzel a gesztussal, mármint hogy jót tettem az uralkodónak, megbocsát-e nekem, és
hogy remélem, nem kell befizetnem az elmaradt adót, főleg a büntetést. Az írnok azt vála-
szolta, hogy bár neki nincs joga dönteni a kérdésben, szerinte ne is gondoljak erre. Ha
nem számíttatom ki rendesen valakivel a vízdíjat, ismét következik a macska-egér játék,
és ezúttal addig tart majd, amíg annyi levegő marad bennem, mint egy döglött egérben.
Az életem szart sem ér, az adó sokkal fontosabb nálam.
Hát így történt, hogy találkoztam a siri madarakkal és az óriásokkal is. Egyelőre nincs
más gondolat bennem, mint hogy lehetőleg minél előbb dagadtra pofozzam a vejemnek,
annak az ostoba Nisunak a fejét. Ez persze csak a saját bosszúmat elégíti ki, a végső meg-
oldást valahol másutt kell keresnem. Sajnos horrorpénzt kell majd fizetnem egy felügye-
lőnek, aki kiszámítja a vízdíjat. Hát csak ennyit akartam mondani. Marduk legyen veled
és ivadékaiddal. Végezetül két jó tanácsot adok neked: az első, hogy mindig legyen valaki
a közeledben, aki akármennyit is kér, de hiba nélkül megállapítja a vízdíjadat; a másik
tanácsom, hogy amint lemegy a nap és feljön a hold, vonulj vissza a házadba, és ne törődj
semmivel, legfeljebb a feleségeddel, ha nagyon nyaggat. Az éjszaka nem az ember világa.
Marduk úgy rendelkezett, hogy az ember világa legyen a nappal, a démonoké pedig az
éjszaka. Nehogy valaha is összekeverd ezt a kettőt.”
Az atya ölébe engedte a papírokat és kíváncsian a lányra nézett.
– Mit szól hozzá, Fräulein?
Fräulein Fischer csak ült, enyhén tátott szájjal, és még annyi ereje sem volt,
hogy megköszörülje a torkát. Amikor aztán magához tért, csak néhány szót volt
képes kiejteni a száján.
– Ez meg mi? – kérdezte a papírokra mutatva.
Az atya megvonta a vállát.
– Nehéz lenne meghatározni a műfaját. Lehet levél, de lehet egy irodalmi mű
részlete is. Sajnos csak ennyi maradt ránk belőle.
– És… honnan származik?
Az atya megrázta a fejét.
– Fogalmam sincs róla. Én egy irattári dobozban találtam rá a könyvtárban.
– Ki fordította le? Mert gyanítom, hogy ez a pasas, akit a siri, vagy mifranc
madarak a fához kötöztek, nem angolul írta a szövegét.
– A fordítás a múlt században készült.
– Ahhoz túl modern a nyelvezete.
– Valaki átdolgozta.
– Lehet tudni, kicsoda?
– Egy bizonyos Freer atya. Már nem dolgozik a levéltárban.
 Fräulein Fischer maga is érezte, hogy elkapta a gépszíj. Érdeklődni kezd va-
lami iránt, amit hagynia kellene a fenébe. Felállni, udvariasan elköszönni és
eltűnni a bolond pap közeléből. De valami visszatartotta tőle.
Az óriások! Hiszen éppen ő találta meg a csontvázaikat. Megteheti-e ezek
után, hogy ne érdeklődjön utánuk?
Nem teheti meg.

21

Fräulein Fischer döbbenten figyelte, ahogy az atya a kabátja zsebébe nyúl és

kihúz belőle még egy csomó papírlapot.
– Jézusom! – kapott a fejéhez. – Csak nem akarja…
– Szeretném.
– Akkor ne kíméljen – adta meg magát Fräulein Fischer.
Az atya egyelőre még nem nézett a papírokra.
– Természetesen ez is fordítás: egy görög nyelvű jelentés fordítása.
Olyan kérlelő és ugyanakkor szégyenkező is volt a hangja, hogy Lena Fischer
meghökkent tőle. Mintha valami miatt restellte volna magát a férfi.
– Valami baj van? – kérdezte a lány.
Az atya kigombolt az ingnyakán egy gombot; mivel nem volt rajta nyakken-
dő, könnyedén megtehette.
– Őszintén szólva… néha megbánom, hogy a maga nyakába akaszkodtam.
– Hát furdalja is csak érte a lelkiismeret! – bólintott Fräulein Fischer. – Bár
való igaz, hogy már ezelőtt is benne voltam nyakig.
– Úgy érti, hogy… az óriások dolgában?
– Persze hogy úgy értem. Elvégre én fedeztem fel a csontvázaikat, és nem ha-
gyom, hogy a világ csak úgy ripsz-ropsz megfeledkezzék róluk.
– Köszönöm, hogy ezt mondja – biccentett az atya. – Akkor hát, beleegyezik,
hogy felolvassam ezt magának?
– Vágjon már bele, az ördögbe is! Sok beszédnek sok az alja.
Az atya nekiveselkedett az olvasásnak.
„Pathosznak, a küldöttnek!
 Tiszteltetlek, Pathosz, valamennyi házad népével és barátaiddal egyetemben. Tudom,
hogy nemrég tértél meg távoli utadról, melynek során még a világ végénél is messzibbre
jutottál. Hallottam, hogy épségben hazatértél, és igen sajnálom, hogy ahelyett, hogy jól
megérdemelt pihenődre vonulhatnál, újabb útra kell indulnod. Én kívánom ezt tőled,
elöljáród és barátod is: Argosz.
Nos, Pathosz barátom, miről is van szó? Mint már említettem, el akarlak küldeni va-
lahova; mentségemre szolgáljon, hogy nem tudok mást küldeni helyetted, mivel nincs
tapasztaltabb emberem nálad. Utazásodnak oka titkos, ezért utasítalak, és kérlek is rá,
hogy fogd be a szádat, ami az utazásod célját illeti. Mivel nem akarlak a városba hívatni
és személyesen beszélni veled – erre aligha lenne idő –, ezért inkább mestert hívattam és
lediktáltam neki a mondandómat, amely egyúttal parancs is. Bizony hogy az.
Nos, hallgasd csak meg a szavam, Pathosz. Talán tudsz róla, hogyne tudnál, hogy a
város melletti kertekben, és már azokon túl is, sőt magán a városon belül is, soha nem
látott szörnyek bukkantak fel, amelyek, túlzás nélkül állítom, kegyetlen pusztítást végez-
nek emberben és javakban egyaránt. Te, aki messze jártál, talán még nem is hallottál
arról, hogy milyen változások történtek az utóbbi időben nálunk. Rossz változások ezek,
barátom, gonosz változások. Felbukkantak ugyanis nálunk a hárpiák. Hogy mik ezek,
arról valószínűleg nincs tudomásod, ezért, hogy hűségesen beszámolhass róluk annak,
akihez küldelek, meg kell ismerkedned velük anélkül, hogy saját szemed által is megnéz-
hetnéd őket. Sürget az idő, mert a borzalmak csak egyre nőnek, az emberek tanácstala-
nok, s a végén még én iszom meg a levét. Tudod, hogy csak bizonyos időre választottak a
város vezetőjévé, s letett esküm során azt fogadtam meg, hogy ha baj vagy veszély törne
ránk, én mint elöljáró és katonai parancsnok, minden erőmmel és tehetségemmel megvé-
dem a város lakosait.
Tudod te egyáltalán, mik azok a hárpiák? Feltételezhetően nem. Fogalmam sincs róla,
hogy ki nevezte így elsőként ezeket a lényeket; hiába is nyomoztam utána, nem sikerült
felderítenem a szó eredetét. Mindenki hallotta valakitől, de hogy az első kitől hallotta,
fogalmam sincs róla, miként arról sem, hogy ki lehetett ez az első…
Akkor hát figyelj, barátom. A hárpiák ember és madár keverékei. Egészen pontosan
madártestű emberek, vagy emberfejű madarak. Vagy az egyik, vagy a másik. Nem hi-
szed? Majd meggyőződhetsz róla.
Nos, hogy egyéb tulajdonságaikat is említsem, ezek a lények úgy nagyjából akkorák,
mint egy ember. Madarak, és mégis ekkorák. Higgy nekem, valóban így van.
 Ezek a hárpiák egyszer csak megjelentek a kertjeinkben, és a várost övező tanyákon,
és ha azt mondom, hogy iderepültek, mit szólsz hozzá? Mert nemhiába írtam, hogy ma-
darak, kifejezetten madár tulajdonságokkal rendelkeznek: képesek például repülni.
Látom, barátom, hogy megcsóválod a fejed, és arra gondolsz, hogy bizonyára benya-
kaltam valamilyen jó édes, szamoszi vörösborból, és most az beszél belőlem. Vagy egysze-
rűen csak megbuggyantam. Az istenekre mondom, jó lenne, ha így lenne. Még mindig
jobb buggyantan élni, mint áldozatul esni a hárpiáknak.
És hogy valamit még mondjak róluk, tudd meg a következőket: említettem, hogy re-
pülni tudnak, de beszélni nem. Ha az egyikük a másikukkal közölni akar valamit, akkor
vijjog. Vijjog, barátom, mégpedig olyan szörnyű hangon, hogy belefagy a véred az ereid-
be. Ennek a vijjogásnak pedig azonkívül, hogy a kiszemelt áldozat menekülésképtelen lesz
tőle, még az is a célja, hogy ismereteket közöljön. Másképpen szólva, így beszélgetnek ezek
a gazemberek.
Képzelheted, hogy milyen rémítő hatással volt ránk, amikor egyszerűen csak iderepül-
tek a semmiből. Először nem hittünk a szemünknek, és azt mondogattuk magunkban,
hogy bizonyára az Olümposzról jöttek. Honnan a fenéből is jöhettek volna, amikor tudnak
repülni. Márpedig az istenek tudnak. Az istenek kényük-kedvük szerint változhatnak
azzá, amivé csak akarnak, de ha nem változnak át, akkor is képesek repülni. Az istenek
már csak ilyenek.
Szóval, Pathosz barátom, először némi félelemmel kevert tisztelettel közeledtünk hoz-
zájuk, hogy megtudakoljuk, miért jöttek errefelé, és hogy meddig szándékoznak maradni,
a hárpiák azonban nem válaszoltak, mondhatni, ügyet sem vetettek ránk. Mi annál in-
kább rájuk. Elsősorban azért, mert rettenetesen büdösek voltak és egyre növekedett a
számuk. A végén már arra gyanakodtunk, hogy vajon nem a Tartaroszból, az alvilág
legalsó bugyrából kiszabadult lelkek megtestesülései-e. Mert bizony erre kellett gondol-
nunk. Az első napokban még reménykedtünk benne, hogy csak megálltak nálunk, és
hamarosan továbbmennek, még áldozati ételt is helyeztünk ki számukra, hamarosan
rájöttünk azonban, hogy kár volt. Az áldozati ételt megették, a kerteket pedig trágya-
dombbá változtatták. Ürülékük olyan bűzös volt, hogy lépten-nyomon okádó embereket
láttál minden utcasarkon, és még a fórumon is, mint a nagy kolerajárvány idején.
Zeusz atyához imádkoztunk akkor, hogy beszélje rá a hárpiákat: húzzanak már el a
büdös francba. Ettek-ittak, kakáltak, és mivel nincs már dolguk nálunk, repüljenek át egy
másik városba, vagy akárhova, csak hagyjanak már békén bennünket. Néhány nap múl-
va aztán ránk tört a szörnyű felismerés: ezek a zabáló, szaró lények végleg meg akarnak
telepedni nálunk.
Hogy sorrendet tartsak, először a gyümölcsösökre repültek rá. Éppen dinnyeérés volt,
de barack is akadt, nem is kevés. Továbbá az olajfákon is megjelent a bogyó, nos hát ezek
a büdösbogarak lezabáltak mindent. Nem érdekelte őket, hogy a gyümölcs még éretlen:
úgy zabáltak, hogy néhány nap leforgása alatt odalett az egész termés.
Nos, Pathoszom, ezt még azért kibírtuk volna valahogy, ám ekkor rátértek a juhokra
és a kecskékre. Tudnod kell, hogy bár a hárpiáknak nincs csőrük, csak valami kis dudor
az orruk alatt, vannak viszont karmaik, de még milyenek! Ha egyszer elkapnak vele vala-
kit, annak vége, mint a botnak.
Legvégül pedig, igazából csak nehezen mondom ki a szót, de mi, emberek következ-
tünk. Senki nem tudja, ki volt az első áldozat, egyszer csak azon vettük észre magunkat,
hogy ez is, meg az is hiányzik közülünk. Egyre-másra tűntek el az emberek. Előbb a vá-
rosfalon kívül lakók közül, aztán már a városiak közül is.
Először nem akartuk elhinni, hogy a hárpiák tették volna, de be kellett látnunk, hogy
bizony azok voltak a hóhéraink. Egyre-másra jelentkeztek szemtanúk, akik esküdözve
állították, hogy a saját szemükkel látták, amint a hárpiák elkapnak, darabokra szaggat-
nak, és elfogyasztanak egy-egy embert. Mivel az első időkben leginkább csak éjszaka
vadásztak ránk, amikor minden rendes ember már otthon tartózkodik családja körében;
az utcákon csak részeg, hajléktalan, vagy rosszerkölcsű személyek lófrálnak, elsősorban
ezeket kapták el. Ezt, őszintén szólva, nem is bántuk, legalább kevesebb maradt belőlük.
Néhányon azt javasolták, hogy kapjunk el pár hárpiát, zárjuk ketrecekbe őket, és ha is-
mét túlságosan megszaporodnak a már említett, kétes egzisztenciák, nyissuk ki a ketre-
cek ajtajait és engedjük rájuk a hárpiákat.
Csakhogy a hárpiák tettek arra, hogy mit terveztünk, nyilván fel sem fogták, hogy
vannak köztünk értékes és értéktelen emberek. Őket nem izgatta a dolognak ez a része,
megették a különben tisztességes, őrjáratra kijelölt embereket is.
Ebből aztán rádöbbentünk, hogy védekeznünk kell valahogy ellenük. Csakhogy a dö-
gök majdhogynem sérthetetlenek voltak. Olyan kemény volt a szárnyuk a rásimuló tol-
laktól, hogy a dárdák úgy csúsztak le róluk, mintha márványra dobáltuk volna őket. Még
a legerősebb baltacsapásoknak is képesek voltak ellenállni.
Ekkor, amikor már arra gondoltunk, hogy elmenekülünk a városból, otthagyjuk java-
inkat, hajóra szállunk, hogy keressünk magunknak egy elhagyott szigetet, ahol tovább
folytathatjuk hajdan nyugodt életünket. Nos, ekkor felvillant egy halvány reménysugár.
És ez veled is kapcsolatos, barátom.
Egy napon felkeresett egy ember, aki tengerész volt, és sok országot, várost és vidéket
bejárt. Tartózkodott olyan földön is, amelynek nem értette a nyelvét; az emberek úgy
ugattak ott, mint a kutyák. Más egyéb, ismeretlen és szokatlan helyeket is bejárt, de ezek-
ről most nem beszélek. Viszont beszélnem kell arról, hogy egyszer miket látott ez az em-
ber. Ugye nem leszel meglepődve, ha azt mondom, hogy emberünk megfordult egy olyan
országban is, ahol hárpiák élnek. A tengerész egyre csak erősködött, amikor kételkedtünk
benne. Egyre csak azt hajtogatta, hogy bizony látott ott hárpiákat, de látott másféle cso-
dálatos lényeket is. Olyanokat, amelyek úgy néztek ki, mintha egy hentes sok, különféle
állatot vágott volna le, feldarabolta volna őket, és a darabokat csak úgy összevissza ki-
sebb halmokba rendezte volna, aztán valahogy életre keltette volna őket. Így keletkeztek
szárnyas oroszlánok, madárfejű oroszlánok, hárpiák, és olyan lények, amelyekre csak
ránézni is maga a borzalom. Ott éltek ezek a lények az emberek közelében, károkat is
okoztak nekik, de az ott lakóknak mégiscsak sikerült valahogy megóvni magukat tőlük.
Védekezésük olyannyira jól sikerülhetett, hogy a hárpiák és egyéb szörnyek féltek az
emberektől, és csak nagyon ritkán követtek el bűntetteket ellenük. Amikor aztán megkér-
deztük a tengerészt, hogy mik azok a módszerek, amelyekkel sakkban lehet tartani ezeket
a férgeket, nem tudott világos választ adni rá. Azzal védekezett, hogy az éppen általa
említett veszélyek miatt meg kellett raknia a hajóját áruval, és amilyen gyorsan csak
lehet, el kellett húznia a környékről. Sajnos nem tudott meggyőződni róla. hogy melyek a
használható eljárások a dögökkel szemben. Más szóval, mentette az irháját a nyomorult.
De hogy léteznek megjelelő eljárások a szörnyek ellen, az biztos. Jó lenne, ha odakül-
denénk valakit tudakozódni, hogy s mint megy a dolog. Hátha az ottaniak tudnának
tanácsot adni nekünk. Vagy esetleg nemcsak tanácsot, hanem szakértőket is, akik meg-
tanítanának bennünket a védekezés módozataira. Én persze nem hagytam annyiban a
dolgot, mindenképpen megpróbáltam kiszedni belőle az igazságot, de bármeddig is itat-
tuk, csak ennyit tudott mondani. Az mindenesetre igen fontos volt, hogy megfelelő leírást
tudott adni arról a földről, ahol azokról a furcsa lényekről értesült.
Hogy csak a lényeget mondjam el, ez a föld nincs közel hozzánk, de nincs igen messze
sem. Hajóval könnyen elérhető. Persze ne gondolja senki, hogy ez csak néhány hétbe
kerül, jó hosszú idő is eltelik, amíg valaki megközelíti a partjait. Ha megérkezel az ország
tengeri kikötőjébe, behajózhatsz egy folyóba, amely ismeretlen messzeségben ered. A
folyón felfelé hajózva találsz egy várost, amelynek a lakosai többnyire földművelők, kirá-
lyok és elöljárók uralkodnak rajtuk, szigorú törvényeik vannak, erős katonaságuk, és
védelmi erejük sem lebecsülendő. Inkább csak önmaguk között kereskednek, nem szoktak
a mi vizeinkre tévedni. Oda kell küldenünk valakit, hogy megtanulja a védekezés forté-
lyait. Mert ők aztán vigyáznak magukra. Gyümölcseik, szőlőik, bogyóik sértetlenek, nin-
csenek lezabálva, a datolyapálmák gyümölcse is ép, bár egyes emberek azt mondták ne-
künk, hogy azért néha előfordul, hogy összeütközésbe kerülnek a hárpiákkal, ám végül
valahogy mindig rendbe jönnek a dolgok. Az ország nagy része sivatag, abban élnek a
szörnylények. Valamit a származásukról is meséltek neki, de a tengerész már nem emlé-
kezett vissza, hogy mit. Mintha egy kegyetlen istennő szülte volna őket, vagy mi a fene.
Nos, bizonyára már sejted is, Pathosz barátom, hogy mi lesz a dolgod. Amilyen gyor-
san csak képes leszel rá, felszerelsz egy hajót, felkeresed azt az országot, és ellesed a ször-
nyek elleni védekezés módját. Ha ellested, próbálj meg alkudozni az ottani fejesekkel. Van
aranyunk és egyéb drágaságunk elég, azokat nem eszik a hárpiák. Ha kell, fizetünk a
titkukért. Ezért hát azt ajánlom neked, és ez baráti tanács is egyben, hogy igyekezz meg-
tudni mindent, mert ha nem teszed, és üres kézzel térnél vissza, minden baráti érzelmem
és tiszteletem ellenére végigrugdostatlak a fórumon, hogy taknyod-nyálad vendégségbe
megy egymáshoz…”
– Itt a vége – ejtette az ölébe a papírt az atya.
Fräulein Fischer jó ideig szólni sem tudott az ámulattól.
– Te jó isten! – nyögte végül. – Mindez igaz lenne?
Az atya összehajtogatta és a belső zsebébe dugta a papírokat.
– Mi már régóta tudunk az óriásokról.
– Kik azok a mi?
– Akiket egyáltalán érdekel a létük. Amíg nem bukkantam rá ezekre a papí-
rokra, addig is hittem bennük.
– Miért is?
– Mert benne vannak a Szentírásban. Akkor pedig hinni kell bennük. Csak…
– Csak? – húzta fel a szemöldökét a lány.
– Kissé zavaros az egész – mondta az atya. – Nem tudom, mit higgyek… Tisz-
tán akarok látni ebben a kérdésben.
Lena Fischer egyre csak a fejét csóválgatta.
– Nem értem magát, és bármennyire is megpróbálom, nem megy. Maga pap,
ha igaz, fel nem foghatom, hogy miért érdekli magát pont ez a kérdés. Gyanítom,
hogy sok egyéb, izgalmas dolog is van a Bibliában, ami magyarázatot követelne.
Az atya morgott valamit, amit Fräulein Fischer nem értett. És tulajdonkép-
pen nem is nagyon érdekelte. Az atya, illetve ez itt, aki atyának hívatja magát,
nyilvánvalóan bolond. Bolond papokkal pedig az egyház sem tud mit kezdeni.
Az atya maga elé meredt, és ki tudja, hogy meddig ücsörgött volna a padon,
ha a lány fel nem áll, és meg nem érinti a kezét.
– Nekem mennem kell, atya.
Az atya felriadt és bólintott.
– Persze, persze. Bocsásson meg, hogy eddig is feltartottam. Megnézhetném
még egyszer azokat a csontokat? Csak a múzeumban láttam, és… szeretném egy-
szer közelről is megnézni és megérinteni őket.
– Hát… talán el tudom intézni – mondta a nő. Nemigen tetszett neki az ötlet,
nem szerette volna, ha a kollégái azt hinnék, hogy van valami közte és a bolond
pap között. Ám nem volt ereje nemet mondani.
Az atya biccentett. Lena Fischer megfordult és elindult a múzeum felé. Még
akkor is füstölgött magában, amikor elérte a kapuját.
– Kellett nekem ezzel a hülye pappal találkoznom – morogta maga elé. –
Nincs anélkül is elég bajom? Úgysem alszom jól, most még ez is itt van… Már
csak egyetlen csontváz van a tárlóban, és ha jól sejtem, az se marad ott sokáig.
Nem érdekel már a kutyát sem.

22

Mégis meglepte, hogy amikor visszatért az atyával eltöltött másfél óra után, már
ez az egyetlen utolsó csontváz sem volt a tárlóban, helyét a nurágh kultúra em-
bereinek apró bronzszobrai foglalták el.
Valentini kollégája idegesen kapargatta a tárló keretét.
– Igen – sóhajtotta. – Én tüntettem el.
– Szabadna tudnom, hogy miért? – úgy süvített a kollegina hangja, mint
ahogy a kéményben szokott a szél a tengeri viharok idején.
Valentini behúzta a nyakát.
 – Az öreg parancsolt rám.
– Nem mondta, miért?
– Hát… nem kérdeztem.
– Maga gyáva alak – fújt rá a lány. – Nem tudott szólni nekem?
– Azt hittem, tudja – védekezett Valentini.
– Úgy látszik, elfelejtettek értesíteni. Mondja, Eugenio, egyáltalán ebben a
múzeumban dolgozom még?
– Kérem, signorina Fischer, ne kapja fel a vizet – vigasztalta a langaléta mu-
zeológus. – Így van ez mindenütt a világon, minden múzeumban. Ha egy kiállítá-
si tárgy érdektelenné válik, ki szokták cserélni egy másikra. Különben is, az ál-
landó kiállításokat kivéve a tárgyak gyakran cserélődnek.
– Ne magyarázzon itt nekem összevissza! Maga elárult engem. Szólnia kellett
volna.
– Esküszöm, hogy azt hittem, az öreg elmondta magának. Menjen, beszélje
meg vele. Hátha visszateszi a maga kedvéért.
Ettore Falcone direktor virágos jókedvében volt azon a reggelen. Általában is
jókedvű ember volt; szerette a munkáját, és szerette Szardíniát. Ma viszont még
énekelni is hajlandó lett volna. Vidámságának az volt az egyik oka, hogy tegnap
este legalább két üveg chiantit ivott meg, és ez még, úgy látszik, most is érezteti
a hatását. Így aztán, amikor a feldúlt állapotban leledző Fräulein Fischer beron-
tott hozzá, szeretetteljes érdeklődéssel fogadta. Éppen azon volt, hogy néhány
szóval megemlíti a lánynak, akármiért is jött, hogy tegnap este kiemelkedő telje-
sítményéért jutalmat kapott a polgármestertől. Plecsnit és oklevelet.
Fräulein Fischert azonban nem érdekelte sem a plecsni, sem az oklevél. Lena
Fischert kizárólag az a nyomorult csontváz érdekelte. Kissé ködös volt ugyan
még a feje, ám a direktor azért azt megértette, hogy a lány erősen sérelmezi a
történteket. Ő meg fel nem foghatta, hogy miért. Hiszen csak egy kiállított tárgy,
vagy mi a fene. Igaz, maga Fräulein Fischer fedezte fel a csontvázakat, ám ez
még nem ok arra, hogy ennyire kiboruljon a történtek miatt.
Lepotyogott a mosoly a homlokáról, és megpróbálta megmagyarázni a lány-
nak, hogy mi is a helyzet. Hogy bármennyire is fontos az a csontváz a tudomány
számára – amiről különben nem volt meggyőződve –, időnként cserélni kell a
tárlók tartalmát. Újabban senki nem írt a vendégkönyvbe a csontvázat illetően
egyetlen lelkesítő bejegyzést sem, ami azt jelenti, hogy csökkent a látogatók
érdeklődése a nagyra nőtt fickó iránt.
Signor Falcone hirtelen arra riadt, hogy már nem is tudja, mit beszél. Talán
nem kellett volna az este annyit innia. Mi a fenét is fecseg itt ez a lány? Kivették
a csontvázat a tárlóból? Hát aztán? Hogy a lány sérelmezi… A fenébe is, hát ha
annyira akarja, tegyék vissza még egy kicsit. Szép és kedves ez a Fräulein
Fischer, miért is ne járjon a kedvében. Tegyék vissza a pasast a tárlóba, ő addig
ledől egy kicsit a pamlagra, kicsinykét behunyja a szemét, de tényleg csak egy
kis időre…
Amikor Fräulein Fischer elhagyta a szobáját, már aludt. És halkan hortyogott
mellé.

23

Eugenio Valentinit kissé meglepte ugyan, amikor Fräulein Fischer közölte vele,
hogy a főnök beleegyezett a csontváz visszahelyezésébe. Arról azonban Lena
Fischer mélyen hallgatott, hogy szerinte a múzeum igazgatója holtrészeg. Ami-
kor bement hozzá, még csak alig látszott, hogy ki van ütve, majd amikor előadta
neki a sirámát, Falcone igazgató alighanem annyira a szívére vette, hogy úgy
felugrott benne az alkoholszint, mint a macska az asztalra.
Valentinin látszott, hogy mérlegeli magában, utánanézzen-e a dolognak, ám
aztán hagyta a fenébe az egészet. Ha az öreg beleegyezett, mi a fenéért akadé-
koskodjon? Hova is tette azt a nyomorult csontvázat? Be egy nagy szekrénybe a
raktárban. A szekrényt már úgysem használták semmire, éppen jó a csontváz-
nak. Az eszébe sem jutott, hogy a többi közé tegye. Már maga is egészen megfe-
ledkezett Fräulein Fischer többi leletéről.
– Szóval? – kérdezte éles hangon Lena.
Olyan éles volt a hangja, hogy bántotta Valentini doktor fülét. Borzongva
gondolt rá, hogy mi lenne, ha ilyen nőt venne feleségül. Szép, sőt csoda szép,
azonkívül okos is, de egyébként… Ha feleségül venné, holt biztos, hogy ő lenne a
ló, a lány pedig a lovasa. Olyan értelemben persze, hogy csak kiszolgálója lenne a
lány szeszélyeinek. Hol a francban is van az a rohadt csontváz?
 – A raktárban van – mondta aztán Fräulein Fischernek. – Magam vittem le.
– Én ezzel nem dicsekednék – vált ismét élessé a lány hangja.
– Én sem dicsekszem – mentegetőzött Valentini. – Csak éppen ez a helyzet.
– Megtenné, hogy fel is hozza?
– És a nurághiak bronzaival mit csináljak?
– Olvassza be őket harangnak – mondta a lány.
Valentini erre elnevette magát. Nem is tudta, mért nevet, és a lány is vele
nevetett. Hirtelen elszállt mindkettőjük mérge.
– Menjünk le érte – javasolta a lány. – És majd együtt kiszedegetjük a nurághi
bronzokat.
Valentini nem értette, miért ez a sorrend, de nem ellenkezett. Amíg a bron-
zokat szedegetik, majd nekitámasztják a csontvázat a falnak. Eléggé stabil ahhoz,
hogy ne hulljon darabjaira.
Valentini ment elöl, a lány mögötte. Végighaladtak egy folyosón, a végén be-
léptek a földszinten található raktárak egyikébe. A szekrény ott állt közvetlenül
a bejárati ajtó mellett.
– Ebben van? – kérdezte Fräulein Fischer, megállva a szekrénnyel szemben.
– Ebben – bólintott Valentini.
A lány ki akarta nyitni a szekrény ajtaját.
– Várjon… bezártam – figyelmeztette Valentini.
Akkor már ott volt a kulcs a kezében, amelyet óvatosan betolt a zárba és el-
fordította benne.
– Voilá! – mondta, miközben kitárta az ajtószárnyat. – Itt a csontváza!
Fräulein Fischer csípőre tette a kezét és benézett a szekrénybe. Felrántotta a
szemöldökét, majd signor Valentinire nézett.
– Maga most szórakozik velem?
Valentini nem tudván mire vélni a dolgot, kinyújtotta a nyakát és benézett a
szekrénybe. Amikor aztán a lányra pislogott, olyan volt a képe, mintha éppen
egy cápa készülődött volna kiúszni belőle.
Pedig nem volt a szekrényben semmi. Sem cápa, sem egyéb furcsa dolog.
Még csak egy csontváz sem volt benne.
 24

Fräulein Fischer a férfira nézett, signor Valentini pedig vissza rá.

– Ez meg mi az ördögöt jelentsen?
Valentini érezte, hogy kiveri a veríték. A meleg cseppek lefolytak a hátán,
furcsa rajzolatokat varázsoltak tarka ingére.
– Én ezt… nem értem – dadogta. – Én ezt…
Fräulein Fischer, hogy biztos legyen a dolgában, lehajolt és ismételten bedug-
ta a fejét a szekrénybe. Az egyik kezét is bedugta a feje után, és végigsimított a
szekrény alján. Nem volt azonban ott semmi gyanús, még csak egy darabka
csontszilánk sem.
– Itt nincs – mondta határozottan.
– Akkor… hol van? – nyögte Valentini.
A lány gyanakvón a férfira nézett.
– Eugenio… ugye nem játszadozik velem?
Valentini rémülten felcsuklott. Úgy kimeredt a szeme, mintha ki akarna esni
a helyéről.
– Az isten szerelmére, dehogy játszadozom. Én magam tettem be a csontvázat
a szekrénybe.
– Biztos benne?
– Maga hülyének néz engem?
– Ebbe a szekrénybe tette? Nem lehet, hogy téved és egy másik szekrénybe
rakta ehelyett?
– Hol van itt egy másik szekrény?
Valóban nem volt másik. Legalábbis ebben a raktárhelyiségben nem.
– Lehet, hogy raktárt tévesztett? Abba a kicsibe vitte?
– Oda jószerével be sem férne egy ekkora szekrény.
– De a többi csontváz ott van!
– Igen, de azok ládában vannak, nem szekrényben.
Csak álltak a szekrény előtt, és nem tudták, mit kezdjenek vele. A lány még
arra is gondolt, hogy hátha a szekrénynek kettős fala van – régen előfordult,
hogy az emberek óvatosságból, főleg, ha el akartak rejteni valamit, csalafinta
szekrényeket csináltattak maguknak. Betettek például egy csomagocskát, aztán
amikor becsukták az ajtót, a szekrény hátulsó fala elfordult és az elrejtésre szánt
csomag átsétált a szekrény mögött meghúzódó üregbe. Ez a szekrény azonban
nem ilyen volt.
A lány hallgatott, aztán megcsóválta a fejét.
– Ebben nincs, az biztos.
– Pedig én… esküszöm…
Fräulein Fischer Valentini karjára tette a kezét.
– Természetesen hiszek magának, Eugenio. Nincs valami ötlete, hogy ki te-
hette, és hogyan?
Signor Valentini a levegőbe emelte a szekrénykulcsot.
– Ezzel zártam be. Még emlékszem is, hogy kétszer is elfordult a zárban.
– Miért furcsa ez?
– Mert abban a korban, a XIX. század elején, amikor készült, nem szoktak két-
szer elforduló zárakat szerelni ilyenfajta szekrényekre.
– Hát, maga tudja – mondta a lány. – Végig magánál volt a kulcs?
– Dehogyis volt nálam – tiltakozott Valentini. – Nem szoktam a múzeum kul-
csait a zsebemben hordani.
– Akkor hol volt?
– A szobámban egy szegen.
– Észrevette volna, ha leemeli róla valaki?
– Dehogy vettem volna észre. Azon a szegen legalább tizenöt kulcs lóg egyet-
len kulcstartón. Nem szoktam mindennap ellenőrizni őket. Most jut eszembe,
hogy a takarítónak is van kulcsa.
– És Morellinek?
– Jó, hogy mondja. Neki is.
– Signor Falcone?
– Nála is van egy. Jól el vagyunk látva kulcsokkal.
– A fenébe is – sóhajtotta a lány. – Előfordulhat, hogy kivette valaki a szek-
rényből és átvitte a másik raktárba a többi csontváz mellé?
Ettől signor Valentini kissé megkönnyebbült.
– Az ördögbe is, valóban ez történhetett! De ki a fene… a takarítónő nem vet-
te volna magának a bátorságot, és különben is, mi a fenéért tette volna?
– Gyerünk, nézzük meg!
 Valentini előresietett, ezúttal fütyülve az udvariasságra. A lány a nyomában
loholt, és azon töprengett, hogy nem egy ellene irányuló összeesküvés áldozata-
e. Talán Falcone direktornak elege lett a jelenlétéből, és szívesen venné, ha ha-
zahúzna Németországba. Az óriások csontjával már nem büszkélkedhet a múze-
um, nem kíváncsi rájuk a kutya sem, tudományos cikkeket sem írnak róluk, úgy
elaludt az ügy, mint kutya a napon. Lehet, hogy ezek valamennyien csak szóra-
koznak vele? Hiába bizonygatja Valentini az ellenkezőjét, valószínűleg ő is nya-
kig benne van a buliban. Most aztán megjátssza magát, méghozzá egész jól.
Hamar megérkeztek a kettes számú raktárhoz. Amíg Valentini a kulcsaival
babrált, Fräulein Fischer rátette a kezét a kilincsre. Hátha. És ezúttal be is jött ez
a hátha, az ajtó nem volt bezárva.
– A fenébe – morgolódott Valentini. – Nem tudom, ki az ördög hagyja nyitva
állandóan az ajtót. Többször is figyelmeztettem már a többieket…
Előreengedte a lányt. Lena Fischer még a küszöbön állt, amikor szemébe öt-
lött a két nagy láda. Messziről is látta, hogy csukva vannak. Azon imádkozott
magában, hogy csak legyen benne a csontváz, az eltűnt is, és a többi is. Csak
legyenek benne.
De nem voltak. Sem az a csontváz nem volt bennük, sem a másik kettő.
Az óriások csontvázait ellopták.
Vagy megunták a ládát és új rejtekhelyét kerestek maguknak.

25

Longo őrmester éppen a papírjai között babrált, amikor a két kislány benyitott
hozzá. Hallotta az ajtó nyikorgását, halk cincogást, felnézett, de nem látott sen-
kit. Éppen folytatta volna a munkát, amikor ismét meghallotta a cincogást.
Ahogy kissé lejjebb engedte a fejét, Simonát és Editát látta maga előtt.
Feltolta a szemüvegét a homlokára és a kislányokra nézett.
– Titeket meg mi szél hozott ide? – kérdezte kíváncsian. – Csak nem találta-
tok megint valamit?
Edita nagy komolyan bólintott.
– Tajájtunk – selypítette.
 – Hm. És mit?
– Bácsi… fejét.
Longo őrmester érezte, hogy egyetlen pillanat alatt akkorára ment össze a
gyomra, mint egy pingponglabda.
– Milyen… bácsiról beszélsz, kicsim?
– Kőbácsijét – mondta Edita. – De most nem estem beje.
Longo őrmester megnyalta a szája szélét és erősen visszafogta magát, nehogy
a gyerek megijedjen és bezárkózzon.
– Nagyon ügyes vagy, Edita – mondta. Kikászálódott az asztala mögül és meg-
simogatta a kislány haját. – Te aztán mindig találsz valamit.
– Dijót is megtajájtam – dicsekedett a kislány. – Jeesett és megtajájtam.
– Biztos örült neki az anyukád – bólintott Longo őrmester.
– Nem öjüjt – vágott szomorú képet Edita.
– Miért nem örült? – hökkent meg Longo.
– Mejt a dijó kukacos vojt.
– Na és hol van az a kőbácsi?
A kislány a csendőr felé nyújtotta a kezét.
– Gyeje. Megmutatom.
– Elviszlek benneteket kocsival – mondta Longo. – Gyalog biztos messze van.
– Messze – bólintott a két kislány egyszerre.
Edita és Simona mutatták az utat. Messze jártak már, a város határán túl.
Longo máskor talán megszidta volna őket, amiért ilyen messzire merészkedtek
egyedül, ezúttal azonban eltekintett tőle.
Az óriások sírja a negyedik volt a város határán kívül sorakozó sírok között.
Legalább öt kilométernyire lehetett a kisváros központjától, ami ekkora gyere-
kek számára általában leküzdhetetlen akadály. Longónak ismét csak rá kellett
parancsolnia magára, hogy ne kezdjen el veszekedni a két kislánnyal.
Erőt vett magán és nagyot nyelt.
– Nem fáradtatok el, amíg… ideértetek? – kérdezte.
– Nem – mondta Edita.
A másik kislány, Simona, helyeslőn bólintott, majd a csendőrre nézett.
– Jó szaga volt – mondta.
Longo meghökkent.
 – Minek?
– A néninek – mondta a kislány.
– Néninek? Milyen néninek?
– Az autós néninek.
Longo a fékre taposott. Az óriások sírja immár ott volt előttük, ám az őrmes-
ter mégsem ezért lépett a fékre.
– Milyen autós néniről beszélsz, szívem?
– Hát, aki cukjot is adott – kapcsolódott a beszélgetésbe Edita.
Longo úgy szorította a kormányt, hogy majd belefehéredett a keze.
– Cukrot adott nektek? Nem mondták a szüleitek, hogy soha… – Gyorsan abba
is hagyta. Mire lenne jó, ha halálra rémítené a két kislányt? – Elmesélnétek,
hogy… hogyan szálltatok be a kocsijába? – kérdezte.
– Játszottunk – mondta Simona. – Akkor jött a néni, és azt mondta, hogy ad
nekünk cukrot és mutat olyan nagy kőembereket, mint amilyet… régen talál-
tunk.
– Beszálltatok a kocsijába? – kérdezte inkább magától, mint a két kislánytól
az őrmester.
– Be – mondta Simona.
– És… miért?
– Mert azt mondta, hogy ad cukrot.
– És… adott?
A kislány bólintott.
– Jó cukoj volt – vette át a szót Edita. – Volt benne jekváj…
– Azután… mi történt?
– Bementünk oda – mutatott a másik kislány a sírra.
– És… mit mutatott ott nektek?
– A kőbácsikat – mondta Simona.
– Nekem is megmutatjátok?
Szándékosan nem kérdezgette tovább őket, hogy mi történhetett még a kő-
monstrum belsejében. Lesz még arra idő bőven.
Longo őrmesternek déjà vu érzése támadt, amikor belépett a „sírba”. Alig lé-
pett előre kettőt, máris megpillantotta a gödröt a lába előtt. Nagyon úgy nézett
ki, mintha beszakadt volna a talaj egy nagyobb súly alatt. A gödör szélére lépett
és óvatosan lenézett a fenekére.
Két óriási csontváz feküdt egymás mellett, furcsán összefonódva, mintha
ölelkeznének. Mintha egymást védték volna valamilyen szörnyűség ellen.
A két kislány az ajtóban állt és nem jött beljebb. Longo őrmester fejében
egymást kergették a gondolatok, de hamar kitisztult minden.
– Menjetek ki szépen – mondta, és mint a tyúkanyó a csirkéit, elkezdte kifelé
terelgetni őket.
A kislányok kimentek.
Longo őrmester sóhajtott, majd körülnézett a monstrum belsejében. Amerre
csak nézett, jókora kövek – terméskövek, kavicsok – hevertek szerteszét. Az őr-
mester nekigyürkőzött, és mivel nem talált földet a környéken, elkezdte lehaji-
gálni a köveket a gödörbe. Óvatosan, nehogy egy is a csontokra essen. Levette a
zubbonyát, ráterítette őket az óriások koponyáira, majd elkezdte rájuk hordani a
köveket. Néhány perc múlva megtelt a gödör kővel. Alattuk ott hevert a két
ölelkező csontváz. Longo mélyet sóhajtott, megtörölgette a képét, amivel csak
annyit ért el, hogy szétkente rajta az izzadtságot. Amikor kilépett a kőépítmény
ajtaján, a két kislány éppen virágot szedett néhány méternyire tőle.
Longo magához intette őket.
– Emlékeztek még arra a nénire, aki idehozott benneteket?
A két kislány bólintott.
– Azt hiszem, varázsló volt – mondta Longo őrmester.
A két kislány olyan kerekre nyitott szemmel bámult rá, mint a madárfiókák
az anyjukra.
– Vajázsjó? – kérdezte kicsit megszeppenve Edita. – Jossz vajázsjó?
– Jó varázsló – mondta Longo. – Ez a néni jó varázsló volt. De azért… máskor
soha ne üljetek be mások kocsijába!
A két kislány komolyan bólintott.
– A cukor, amit kaptatok tőle, varázscukor volt – mondta.
A két kislány eltátotta a száját.
– Ha valaki eszik egy szemet a varázscukorból, akkor olyat is lát, ami nincs is
a valóságban, csak a mesében.
– Csak a mesében – biccentett Edita.
– A kőbácsik csontjai is csak a mesében léteznek. Nincs odabent semmiféle
kőbácsi.
– Nincs? – kérdezte Simona. – Én láttam.
– Az csak a varázscukortól volt – mondta Longo. – Meg akarjátok nézni?
A két kislány bólintott.
Longo beterelte őket a kőház belsejébe. Ekkor már nyoma sem volt a gödör-
nek. A két kislány eltátotta a száját meglepetésében.
– Nincs lyuk – mondta Simona.
– Nincs – csatlakozott hozzá Edita. – Csak a vajázscukojtól…
– Nincs kőbácsi.
Még akkor is ezt hajtogatták, amikor visszaértek az őrsre. Longo ekkor vette
a telefont, és felhívta a szüleiket.

26

Azért még volt egy kis dolga a gyerekekkel. Edita apja kis híján elfenekelte a
lányát, amikor Longo tudtára adta a történteket. Szerencsére végül nem került
sor tettlegességre, mivel még idejében lefogta a férfi kezét.
– Nyugodj már meg, ember – csillapította. – Nem történt baj.
– De történhetett volna. És ráadásul cukrot fogadott el?! Jézusom, pedig
hányszor mondtam neki… hogy mit nem szabad. De ha ezek ketten együtt van-
nak, ez a két ördögfióka… Maga szerint mi történt, őrmester?
– Szerintem semmi – mondta Longo. – Úgy értem, semmi komoly. Valami-
lyen hölgy vagy lány elvitte autókázni őket. Ő adta nekik a cukrot is. Aztán visz-
szahozta mindkettőt.
– Megesküszik rá, hogy nem történt semmi? Ne vigyem orvoshoz a gyereket?
– Felesleges – bizonygatta Longo. – Ártatlan kis séta volt az egész. Ráadásul
nő volt az illető.
– Attól még megfojthatta volna őket.
– Sokat nézel televíziót, barátom – mosolygott az őrmester.
Pedig belül nem mosolygott. Meg volt győződve róla, hogy hamarosan törté-
nik valami a közelében, amiről még nem tudja, micsoda, de már érzi a szagát.
Mint amikor valaki kiáll a puszta szélére, és a távolban közeledő felhőket bámul-
ja. Még semmi sem utal arra a tragédiára, amely nemsokára bekövetkezhet. De
már ott vannak a felhők az égen, és egyre közelebb úsznak felé.
Az okos ember felkészül a viharra.
Visszament az őrsre, becsukta az ajtót és elővette a stukkerét. Gondosan elle-
nőrizte, hogy minden rendben van-e vele. Amikor úgy látta, hogy igen, vissza-
tette a tokjába. Az asztalára könyökölt, lehunyta a szemét, és gondolkodni pró-
bált.
Az első kérdés, amit feltett magának, hogy ki lehetett a hölgy a kocsival, aki
felvette a gyerekeket és megmutatta nekik a vázakat. Vajon miért? Erre csak
egyetlen válasz létezik; azért, hogy a gyerekek világgá kürtöljék a hírt.
Nem volt régész; minden, ásatás iránti szenvedélyét kiélhette akkor, amikor
még Palermóban a maffiaellenes egységek tagja volt. Ott aztán volt ásnivaló
éppen elég. Volt olyan év, amikor több hullát termeltek ki a földből, mint
krumplit.
Éppen ezért azonnal észrevette, hogy azt a gödröt, amiben a csontvázak he-
vertek, csak nemrég ásták ki. Ez pedig azt jelenti, hogy a csontvázak az utolsó
komoly régészeti vizsgálat után kerültek oda. Valaki odavitte őket… De miért, az
isten szerelméért? Odavitte őket, és azt akarta, hogy a gyerekek tudjanak róla, és
meséljék el mindenkinek. Mi az ördög ez az egész?
Aztán azon kezdett gondolkodni, hogy mi a fenéért is temette be őket? Tudta,
hogy ezzel törvényellenes dolgot cselekedett, hiszen feltétlenül be kellene jelen-
tenie a leletet a megfelelő hatóságoknak. Például a múzeumban is szólnia kelle-
ne róla. Ők régészek, nekik tudniuk kell, hogy mi ilyenkor a teendő. És csak úgy
egyszerűen visszatemette őket…
De azért nem bánta meg, amit tett.
A csontvázaknak a föld alatt a helyük.

27

A férfi, aki biológiatanárnak mondta magát, belépett a műhelybe, ahol akkora

volt a por, hogy az orráig sem látott. Gyorsan le is kapta kerek szemüvegét. Attól
tartott, hogy a szállongó fehérség rászáll az üvegére, megkeményedik rajta, és
nem fog látni tőle semmit.
Maga a mester sietett elé, amint észrevette, hogy a porban egyik megrende-
lője fuldoklik.
– Maga az, tanár úr? Miért nem az üzleten át jött?
– Azt hittem… erre is bejöhetek. Van néhány vásárlója, nem akartam zavarni
őket.
– Már miért zavarta volna?
– Senki sem szereti, amikor vizsgálat közben figyelik. Láttam, hogy kés van az
egyik alkalmazottja kezében és ez is elborzasztott.
A mester felnevetett.
– El kell ismernem, hogy félreérthető a látvány. Mintha valakinek valóban le
akarnák vágni a lábfejét. Pedig csak a betét mintáját veszik le róla.
A tanár elmosolyodott.
– Sok a lúdtalpas errefelé?
– Mindenfelé sok – sóhajtotta a mester. – Ez egyrészt jó, mert van munkám,
másrészt viszont kellemetlen azoknak, akik rászorulnak a szolgáltatásomra. Ha
engem kérdeznének, nem engedném a gyerekeket vietnami papucsban meg
mindenféle szörnyűségekben járni. Ezekben még az is lúdtalpat kap, aki nem
örökölte a hajlamot.
– Sajnálatos – bólintott a tanár úr.
– Be kellene vezetni a tananyagba a helyes járásra való oktatást – mondta a
mester. – Több lenne a haszna, mint annak a sok felesleges szarságnak, amivel
manapság a gyerekek fejét tömik.
– Hát igen – sóhajtotta a tanár úr. – Bár ez messzire vezetne…
– Hogy viszi el, tanár úr?
– Itt állok a kocsimmal a ház előtt. Gondoltam, valaki segít majd feltenni rá.
Hány doboz az egész?
– Öt – mondta a mester. – Benne vannak a használati utasítások is, hogyan
kell összerakni őket. Azonnal szólok egy munkatársamnak. Kártya?
– Készpénz – mondta a tanár.
– Manapság már majd mindenki kártyával fizet. Pedig én még megbecsülöm a
jó öreg készpénzt. Csak amióta euró van…
A tanár fizetett, a dobozok pedig felkerültek a furgon rakterére.
 A tanár úr indított, és még mielőtt belefolyt volna a mellette elrobogó autók
áradatába, a mester üzletére pillantott. A nap éppen olyan szögben sütött, hogy
a kirakaton át látni lehetett a benne ücsörgő férfit, akinek a lábáról éppen abban
a pillanatban vágott le egy alkalmazott egy megszáradt gipszpakolást, hogy a
minta alapján elkészíthessék a megfelelő lúdtalpbetétet.
A tanár úr elmosolyodott és a gázra lépett.

28

Longo csendőrőrmester hullafáradt volt, amikor hazaért. Valami piti tolvajlási

ügyben nyomozott egészen pontosan: valaki lekapta a kiteregetett, nedves ruhát
egy idős asszony szárítóköteléről, és elszáguldott vele. Méghozzá luxusautón.
Legalábbis Luisa mama szerint. Nem lehetett a kárösszeg több ötven eurónál, ez
is csak azért annyi, mert a kárbecslő kedvelte a beszédes öreglányt. Longo, ha
tehette volna, inkább kifizette volna az ötven eurót a saját zsebéből, ha Luisa
néni nem tesz feljelentést ismeretlen tettes ellen. Ettől kezdve sajnos az őrmes-
ter nyakában lógott az ügy.
Szóval, Longo őrmester ki volt akadva. Elsősorban fizikailag. Úgy érezte, hogy
az ilyen ügyektől egyre jobban kopnak a csontjai és lassan nem marad belőlük
semmi. Az ő csontvázát biztos nem ássák kőépítmény alá. Ha így mennek tovább
a dolgok, nem is marad belőle semmi az utókorra. Még csak egy árva felirat sem,
hogy itt nyugszik Matteo Longo csendőrőrmester, aki abba halt bele, hogy Luisa
néni lepedőjét kereste. Az utókor régészei aztán tanakodhatnának, hogy mi a
rossebet is jelenthet a szöveg. Egy nem létező felirat felett viszont nem lehet
tanakodni, ugyebár.
Longo őrmester arra riadt, hogy a saját lakásában áll valaki szemben vele,
akinek semmi keresnivalója nincs ott. Még akkor sem, ha öltözékét tekintve
alighanem szerzetes az illető. A csuhája és a kapucnija legalábbis erre utal. Az
arca viszont nem utal semmire, mert sötét árnyék takarja.
Longo őrmester éppen megmozdította a kezét, hogy a pisztolya után nyúljon,
amikor olyan rémisztő érzése támadt, mint egyszer gyerekkorában, amikor két
ujjal belenyúlt a konnektorba.
 Ordított egy nagyot, aztán beköszöntött a filmszakadás.
Mintha kezdetben még csillagokat látott volna, majd már azokat sem.
Az őrmestert úgy kiütötte a sokkoló, mint kisbabát a kanyaró.
Amikor felébredt, nem bírta megmozdítani sem a kezét, sem a lábát. Csak né-
hány hosszú másodperccel azután, hogy magához tért, döbbent rá, hogy az
egyik konyhaszéken ül, keze-lába a szék háttámlájához és lábához ragasztva.
Ahogy lefelé pislantott, észrevette, hogy a férfi, aki a falhoz dőlve áll előtte,
olyan széles szigetelőszalagot használt, hogy bármennyire is feszegetné, képte-
len lenne eltépni. Arról nem is beszélve, hogy a fickó kést tart a kezében, és
aligha azért, hogy egy szelet kenyeret vágjon magának uzsonnára.
A férfi középtermetű, vékony fickó volt, arcát koromcsíkok szabdalták, mint
a kommandósokét. Longo tapasztalt csendőrszeme árulkodó rendellenességet
keresett rajta. De nem talált. Így hát a későbbiek során képtelen lesz azonosítani.
Főleg, ha egyáltalán lesz még későbbiek során.
A férfi mosolygott, bár Longo inkább csak kitalálta, mintsem látta volna.
– Bocsánat, hogy ilyen brutális eszközökhöz kellett folyamodnom, de… nem
akartam megsebesíteni.
– Kösz, hogy ennyire kíméletes volt – mondta gúnyosan Longo. – Mi a fenét
akar tőlem egyáltalán?
Ismét az a furcsa kifejezés a támadója arcán.
– Jobb helyet szeretnék szerezni ennél magának – mondta a fickó a kormos
csíkokkal a képén.
– Ezt meg hogy értsem? – hökkent meg az őrmester.
– Maga palermói, igaz?
– Honnan tudja?
– Utánanéztem.
Longo kezdett megijedni. Eddig még csak-csak tartotta magát, sőt igyekezett
kemény fiúnak mutatkozni, ám most megsejtett valamit. Ez a fickó nem azt
akarja, amit hasonló esetben elvárt volna a támadójától. Korábban ugyanis arra
gondolt, hogy bizonyára arra akarja rábírni, segítse egy haverját, netalántán az
öccsét, vagy az apját kiszabadítani a városi börtönből vagy hasonlót, de most
már biztos volt benne, hogy a csíkos képű nem ezt akarja.
Valami mást, valami sokkal rosszabbat.
 – Hogy érti, hogy jobb helyet akar szerezni nekem ennél?
– Maga nem repesett a boldogságtól, amikor ide helyezték, igaz?
Longo megvonta a vállát. Azt legalább nem ragasztotta le a fickó.
– Hát nem. Maga mindent tud rólam?
– Egyszerűen csak belepiszkáltam egy kicsit a múltjába.
– Ha azt hiszi, hogy el tudok intézni magának bármit is, akkor téved – sóhaj-
totta a csendőr. – Még ha akarnám, sem lenne hatalmam hozzá. Akár el is vág-
hatja a nyakam… bár ezt nem szívesen mondom ki. Pénzem meg nincs, úgyhogy
nem érdemes kirabolni. Ami pedig a váltságdíjat illeti, nem hiszem, hogy egy
fityinget is kapna értem. A csendőrség nem szórja a pénzt.
– Nem erről van szó – mondta a csíkos képű. – Egészen másról.
– Kíváncsivá tesz – mondta Longo, és most már valóban kíváncsi volt rá, hogy
mit akarhat tőle a fickó. Főleg, hogy ezek szerint nem sajnálta az idejét és az
energiáját, hogy utánaszimatoljon.
– Tehát utánam nézett. És mit talált?
– Csupa érdekes dolgot.
– Csak egyet mondjon – sóhajtotta Longo. – Én nem emlékszem egyetlen ér-
dekes dologra sem, ami velem történt volna Palermóban.
– Dehogynem – mondta a férfi. – Bellára sem emlékszik?
Longo őrmester hirtelen nyilallást érzett a szíve táján.
Ó, Bella… Istenem, Bella!
– Rá emlékszem – mondta. – Na és?
– Ha jól tudom, jegyben jártak.
– Mi köze hozzá?
– Miért nem vette feleségül?
Longo ekkor észrevett valamit. Valami furcsát a férfi arcán. A csíkok közül
két szürke szem fúródott a szemébe.
Ha akarta, ha nem, válaszolnia kellett ezeknek a szemeknek.
– Mert… a családja nem adta, és… mert később már ő sem akarta. A családja…
– Közel állt a maffiához, igaz? Az apja azért egyezett bele a maguk házasságá-
ba, mert azt remélte, hogy ha egy csendőr lesz a veje, egyre feljebb lépkedhet a
maffia szamárlétráján.
Longo csak morgott valamit.
 – Közvetlenül a házasságuk előtt, a lány apja nyíltan megkérdezte öntől, hogy
hajlandó lesz-e segíteni neki bizonyos dolgokban, azaz hajlandó lesz-e csatla-
kozni a maffiához, de maga nemet mondott. Miért?
Longo megvonta a vállát.
– Isten nem teremtett maffiózónak.
– Maga hisz a teremtésben?
– Tud jobbat?
A csíkos képű ismét mosolygott.
– Szóval, az a helyzet, hogy maga ezek után el akart kerülni Palermóból – és
természetesen azután, hogy fuccsba ment a házassága, mivel akkor már Bella
sem akarta a frigyet –, ezért felajánlották magának ezt az állást. Kapott egy őr-
mesteri rangot és iderakták Szardíniára. Öt éve már, hogy itt él, nem messze
Cagliaritól, és senki nem nyitja magára az ajtót. Se kutyája, se macskája. El akar
kerülni innen, vagy már beletörődött, hogy innen viszik ki a temetőbe?
– Ki az ördög maga? – tette fel a kérdést, ki tudja már, hányadszor Longo. – A
maffia keze nyúlt utánam? De most sem mondhatok mást, mint akkor. Nyírjon
ki, ha akar. Különben jól mondta, hogy nincs kutyám, se macskám. Néhány itteni
ismerősömön kívül még csak a szemöldökét se húzza fel senki, ha értesül a halá-
lomról.
Ez persze azért enyhe túlzás volt, és ezt a csíkos képű is tudta.
– Én ajánlok magának valamit – mondta a férfi. – Elkerülhet innen, ha akar.
– Csakugyan? Már említettem magának…
– Nincs szó maffiáról – tiltakozott a csíkos képű. – Én sem kedvelem őket.
Még csak kicsit sem.
– Akkor meg… miről van szó?
– Figyeljen ide – köszörülte meg a torkát a csíkos képű. – Mit szólna hozzá, ha
megígérném magának, hogy kiszabadítom innen?
Ez őrült – gondolta Longo. Személyesen ugyan még nem találkozott ilyennel,
hallani viszont annál többet hallott róluk. Ezek, az ehhez hasonló beteg állatok
azt képzelik magukról, hogy képesek megszabadítani az általuk kiválasztott em-
bereket a „szenvedéseiktől”. Úgy, hogy megölik őket. Ez a barom is meg van
győződve róla, hogy megszabadíthatja elfuseráltnak hitt életétől. Megváltónak
képzeli magát a hülye.
 – És… ezt hogy gondolja?
– Megoldható lenne, hogy egy nagyvárosba kerüljön, és itt gyűjtött tapaszta-
latai segítségével, és persze valakik támogatásával feljebb lépegessen a ranglét-
rán. Miniszteri tanácsos nem lehetne ugyan, de hadnagy, az igen. És egy jó he-
lyen. Bologna, Milánó? Melyik tetszik?
Longo testén hideg borzongás futott át. Mi van akkor, ha a fickó nem őrült és
nem is hazudik? De vajon miért? Mit kellene tennie ezért? Merthogy tennie kell
valamit, az biztos. Annak a kornak már vége, amikor még együttérzésből jóté-
konykodtak az emberek. Ma már mások a törvények. Hoci-nesze, picsi-pacsi.
– Még mindig nem értem, miért kellenék én magának? És mi az ördögért ra-
gasztott ide a székemre?
– Mert úgy gondoltam, bizonyos ideig jobb, ha nem mocorog, pontosabban
szólva, nem próbál rám támadni.
– Jól van – sóhajtotta Longo. – Megígérek magának én is valamit. Ha szaba-
don enged, békében elmehet. Nem tudom, mit akar tőlem, de akár maffiózónak,
akár másnak szeretne beszervezni, nem fog menni. Nem láttam az arcát, és nem
is akarom látni, így még akkor sem kaphatnám el magát, ha lenne kedvem hoz-
zá. De nincs. Ha elenged, elfelejtem az egészet.
A csíkos képű rövid töprengés után bólintott.
– Rendben van. Szabadon engedem. De figyelmeztetem: még így sem mara-
dok ártalmatlan. Értek valamicskét a keleti harcművészetekhez. Ezért arra ké-
rem, hogy ne próbálkozzék velem. Ha megteszi… nem tudom garantálni a testi
épségét. Ugye értjük egymást?
Longóban ekkor elpattant valami. A kezdeti engedékenység után fellobbant
benne a düh. Még hogy szabadon engedje… még hogy keleti harcművészet… Csak
szedd le ezt a szart rólam, majd meglátod, hogy mit ér a harcművészeted.
A fickó közel lépett hozzá, és három késvillanással megszabadította a ragasz-
tószalagtól. Ám a kést nem dugta a csuhája alá. Mert Longóban akkor tudatosult
csak igazán, hogy támadója csuhát visel. Szerzetesi csuhát.
– Mi az ördög? – hökkent meg. – Maga szerzetes?
– Pap vagyok – felelte a csíkos képű. – Isten szolgája.
– Na ez egyre cifrább lesz – mondta a csuklóját dörzsölgetve Longo. – És el
akarja hitetni velem, hogy maga a harcművészet mestere, vagy mi a csoda? – A
szerzetes kést tartó kezére nézett. Finom keze volt, nem harcra termett, sokkal
jobban imádkozásra. – Az én kezem erősebb – mondta fenyegetőn.
– Az enyémet viszont Isten vezérli – mosolygott a pap.
– Hát akkor lássuk csak…
Nem volt harag Longo szívében, inkább kíváncsiság. Ismét úgy érezte, hogy
rádöbbent az igazságra. Ez a fickó nem maffiózó, nem gazember, hanem szimp-
lán bolond. Ám közel sem ártalmatlan. Ott a kés a markában, és akár meg is öl-
heti vele. Vagy másokat. Mindenképpen el kell kapnia. Biztos volt önmagában,
abban viszont már nem annyira, hogy vajon nem történik-e valami baja ennek a
szerencsétlennek. Majd igyekszik vigyázni rá.
– Maga késsel, én meg puszta kézzel?
A csíkos képű szerzetes szó nélkül elhajította a kését.
Longo azonnal támadott. Nem volt a harcművészet kiválósága, éppen csak
annyit konyított hozzá, amennyire a rendvédelmi iskolában megtanították. De
nem is akart ő harcművészettel villogni. Úgy vágja pofán a fickót, hogy a mási-
kat a fal adja neki. Rá csak annyi marad, hogy feltakarítsa a romokat.
Célba vette a szerzetes fejét és nagyot ütött. A falra. Ott, ahol tizedmásod-
perccel ezelőtt a fickó állt, már nem állt senki. Csak a fal. Az pedig jól bírta az
ütést.
Longo feljajdult és összegörnyedt.
– Bocs – mondta a fickó. – Tudom, mit érez. Én is voltam már hasonló hely-
zetben.
Longo kiegyenesedett. Vérben forgott a szeme. Előrelendült, majd leült a
padlóra. Nem tudta, mitől került oda, de valahogy jó volt ott üldögélni. Mintha
vatta lett volna a fülében; messziről hallotta a szerzetes szavait.
– Sosem dühből, őrmester. Dávid se haraggal harcolt. Mert ha azt tette volna,
Góliát megette volna reggelire. Harcolni csak hideg fejjel szabad.
Longo úgy gondolta, hogy megpróbálja. Ekkor már kicsit homályos volt előtte
a világ, nem is látta jól a csuhást. Valahogy itt is volt, meg ott is.
Újabb ütése is a levegőt találta. Aztán a falnak esett és szépen lecsorgott róla,
mintha tojást vágtak volna egy plakáthoz.
Annyi ereje maradt csak, hogy felemelje a kezét.
– Jól van – mondta. – Maga nyert. Mi a jóistent akar hát tőlem?
 – Elmondom – bólintott a szerzetes.
Longo visszaült a székére, amelyen még mindig rajta lógtak a szigetelőszalag
maradványai, aztán a szerzetes felé nyújtotta a kezét.
– Vagy öljön meg, vagy hozzon egy pohár vizet.
A szerzetes megvonta a vállát.
– Menjen és hozzon maga. Nem szeretek más hűtőszekrényében turkálni.
– Nem tart tőle… hogy…
– Nem – mondta a fickó. – Isten szeme mindent lát.
– De maga nem Isten. Vagy tévednék?
– Ő majd szól nekem, ha maga megpróbálkozik valamivel.
Longo eltűnt, majd rövid idő múlva két pohár narancslével bukkant fel.
– Az egyik a magáé, ha meg meri inni.
A pap érte nyúlt.
– Nem fél, hogy megmérgezem?
– Nem.
– Miért?
– Mert maga kíváncsi. Kíváncsi az ajánlatra, amit tenni akarok magának. Ma-
gának fogalma sincs róla, honnan tudok Palermóról és Belláról, igaz?
– Lehet benne valami – bólintott Longo.
– Akkor meg mitől féljek?
Kiitták a poharukat, Longo a csíkos képű felé bökte az állát.
– Halljam, mit akar tőlem!
– Azt, hogy ne rejtegesse tovább azt a két csontvázat, amelyre az óriások sír-
jának a padlója alatt bukkant, és amelyet volt szíves visszatemetni.
Longo őrmester kezéből kiesett a pohár, de szerencsére nem tört össze.
– Maga… maga… honnan tud erről?
A csíkos képű elmosolyodott.
– Sok mindenről tudok, amit maga még csak nem is sejt.
– Ez azt jelenti… hogy belekeveredtem valamibe?
– Pontosan – biccentett a szerzetes.
– Megtudhatnám, hogy… végül is mire megy ki a játék?
A csíkos képű pap ekkor beszélni kezdett.
 29

Longo őrmesternek fél órájába került csupán, mire megtalálta a két kislányt.
Azon a játszótéren játszottak, amely a legközelebb volt a lakásukhoz. Úgy lát-
szott, hogy a szülői szigor egyelőre visszatartotta őket a kalandozástól.
Éppen azon vitatkoztak, hogy melyikük üljön a mérleghinta pirosra festett
végére. A másik végére, a zöldre, valamiért egyikük sem akart. Longo figyelte
egy kicsit őket, aztán odaballagott hozzájuk.
– Hintázni akajsz? – kérdezte Edita, amikor észrevette.
– Hát ha engeditek – mondta Longo.
– Te már nagy vagy – mondta Simona. – Nagyoknak nem szabad gyerekhin-
tán hintázni.
– Akkor csak nézem, ahogy hintáztok.
A két kislányt azonban már nem érdekelte a hinta.
– Nem szabad a síjhoz mennünk – panaszolta Edita. – Apu megszidott. Kéjdez-
te, hogy mit láttunk ott.
– Na és te mit mondtál?
– Hogy vojt ott nagy embej csontja. De nem vojt. Vojt is, de nem vojt is. Egy-
szej vojt, egyszej nem vojt. Én játtam, hogy vojt, te azt mondtad, nem vojt.
– Nem volt – erősítette meg Simona is.
Longo sóhajtott.
– Volt – mondta.
– Azt mondtad, nem vojt.
– Biztos rosszul értetted.
– De te azt mondtad, nem vojt.
– Tévedtem.
– Akkoj most hoj a csont?
– Ott, ahol megtaláltátok.
– Ejmondhatom apának?
– Persze. Ott van két nagy ember csontja a gödörben a kövek alatt – mondta
Longo.
Aztán felszedte a sátorfáját és továbbállt. Furdalta ugyan a lelkiismeret, hogy
pici gyerekeket is belekevert a dolgokba, de mivel biztos volt benne, hogy a gye-
rekeknek nem történhet bajuk, hamar el is hessegette magától a rossz érzést.
A többi már úgy ment, mint a karikacsapás. Simona elmondta az apjának, aki
azonnal befutott a múzeumba. Longo elégedetten figyelte, ahogy a régészek ki
rohannak az épületből, le a garázsba, akkor odament hozzájuk, és mint a hatóság
képviselője csatlakozott a csapathoz.
Röviddel éjfél előtt megtalálták a két óriás csontvázát.
A múzeum alkalmazottai Ettore Falcone vezényletével pezsgőt bontottak a
lelet örömére. Azután feltették a csontvázakat a platós kocsira. A vezetőfülkében
öten is szorongtak; maga a direktor, Falcone, Fräulein Fischer, Eugenio Valenti-
ni, Morelli és Longo csendőrőrmester.
A csontvázak a kisteherautó platóján pihentek. Mellettük Longo ült, puskával
a kezében. Arca komor volt, és felelősségteljes határozottság látszott rajta,
mintha az Egyesült Államok aranykészlete lett volna a feneke alatt.
Félúton járhattak, amikor egy mentőautó bukkant fel a szembejövő sávban. A
mentő villogott, majd megállt. Valentini kissé lejjebb húzódott, és tovább akart
hajtani, de amint elhúzott a kocsi mellett, látta, hogy a sofőr vadul integet neki.
– Ez meg mi a fenét akarhat? – kérdezte Morelli.
– Akármit is, nem a mi dolgunk. Addig nem állunk meg, amíg nincs a lelet a
raktárban.
– De hát mégiscsak…
– Mi mégiscsak?
– Ez egy mentő volt.
– Azt én is láttam. Mit akarsz ezzel mondani?
– Hátha… életveszélyben van valaki.
– És mit tehetek én érte?
– Hátha nem találja meg a helyet, amit keres.
– GPS is van a világon.
– Tudod, hogy errefelé elég megbízhatatlan.
– Megbeszéltük, hogy amíg be nem rakjuk a raktárba…
– Arról nem volt szó, hogy ha egy mentő segítséget kér tőlünk… ne álljunk
meg neki.
Valentini Falcone igazgatóra nézett. Ő azonban édesdeden aludt. Nem csoda,
hogy megviselte ez a nap. Fräulein Fischer is álmodozva meredt maga elé.
 Valentini dühösen a kormányra csapott.
– Ó, hogy a fene vinné el!
A visszapillantóból látta, hogy a mentő a leállósávban visszafelé tolat.
Megvárta, amíg mellé ér, aztán letekerte az ablakot.
– Mi a probléma, cimbora?
A mentőautó sofőrje is letekerte az övét, aztán kidugott rajta egy pisztolyt.
– Ez, cimbora.

30

Longo őrmester kezét ezen a héten már másodszor ragasztószalagozták össze. A

mentő utasai hárman voltak, és mindhárman fekete símaszkot viseltek. Mire
lekászálódott a platóról, már a mentő vezetőjének a képét is sí maszk takarta.
– Na, cimborák, mi is van ezen a kocsin? – kérdezte egyikük, amikor már va-
lamennyien kint voltak a mentőből. Mindhárman felugráltak a platóra és fel-
emelték a csontvázakra terített ponyvát.
Az egyik meghökkent és nagyot ugrott.
– Mi a franc ez? Figyuzzatok már ide!
A másik kettő odafigyuzott. Ők is hátratántorodtak, amikor meglátták a he-
venyészve becsomagolt vázat.
– Ezek… csontvázak?
– Azok bizony – mondta Longo őrmester. – Én meg csendőr vagyok. Nagy
bajban vagytok, haverom.
– Mindenki kipakolja a zsebeit! – mordult rá az egyik rosszfiú a régészekre. –
Értve? Aki nem engedelmeskedik, az megbánja. Pénzt, ékszert, igazolványokat
ide!
Amíg a rablás tartott, nem esett szó a csontvázakról. Csak amikor már min-
den értékesebb cuccuk a rablók zsebében volt, akkor került sor rájuk.
– Kinek a csontváza ez? – kérdezte jó erősen oldalba bökve Falcone direktort
az egyik fickó.
– Ki tudja? – vonta meg a vállát a direktor. – Régészeti leletek.
– Érhet ez valamit? – kérdezte a fickó a mentőautó vezetőjétől az egyik
csontvázra bökve.
– A csontváz? Szart se.
– Akkor kidobjuk?
– Dobjuk.
Fräulein Fischerben és a többiekben is felcsillant a remény, hogy ezzel meg-
úszták. De nem úszták meg.
– Jobb lenne, ha mégiscsak magunkkal vinnénk – javasolta az egyik álarcos. –
Talán néhány euróért el lehet passzolni.
– Kinek, te hülye?
– Mondjuk, egy iskolának. Szemléltető eszköznek talán.
– Jártál te egyáltalán iskolába? Hol vannak ma már csontvázak? Már csak vir-
tuti… virtuli… csontvázak vannak.
– Virtuális?
– Ja. Ma már azt mutogatják egy képernyőn.
– Akkor csak elviszem az egyiket emlékbe.
– Ha ilyen hülye vagy, a franc se bánja. Legfeljebb majd kidobod, ha az asz-
szony balhézik miatta.
– Nem lehetne… hogy a csontvázakat mégiscsak itt hagyják nekünk? Nem ér-
nek semmit, nem lehet eladni őket…
– Kuss, vén bagoly! – förmedt Falcone direktorra az egyik álarcos. – Azért is
magunkkal visszük. Jó lesz nyári hóembernek!
– Ilyenek a véletlenek – kesergett Falcone, amikor már a múzeumban pihen-
tek. Kedvetlenek voltak, és levertek. Lena Fischer legszívesebben elsírta volna
magát, és Valentini is közel állt a kétségbeeséshez.
– Reggel átkutatjuk a környéket – döntött Falcone. – Hátha kidobták őket va-
lahol.
Úgy tettek, ahogy megállapodtak benne. Másnap reggeltől estig a környéket
járták, hátha rábukkannak valahol a csontvázakra, de természetesen nem buk-
kantak rájuk.
Sőt, a mentőautót sem lelték sehol, amit különben furcsának találtak. Vala-
honnan lopniuk kellett, de honnan? Longo őrmester kiderítette, hogy azon az
éjszakán egyetlen mentőautó sem tűnt el Szardínia szigetén.
Fräulein Fischer biztos volt benne, hogy nem stimmel valami ebben a mentő-
autó ügyben. Valahonnan csak szerezniük kellett a tolvajoknak egyet. De vajon
hogyan lehet mentőautót szerezni, ha nem tűnt el egy sem a helyéről? Úgy,
hogy csinálnak egyet. És miért? Hogy hozzáférhessenek vele valamihez, amihez
nagyon szeretnének. Ezt viszont csak akkor teszik meg, ha nagy zsákmányban
reménykednek. Vagy készülnek valami nagy dobásra… Ennek viszont ellent-
mond, hogy kirabolták őket, még az aprópénzüket is elvették, tehát mégiscsak
pitiáner tolvajokkal van dolguk.
És valahol el is kellett rejtőzniük.
Fräulein Fischer törte még egy kicsit a fejét, aztán abbahagyta.
Igencsak meglepődött volna, hogyha egy körülöttük repkedő láthatatlan an-
gyal a fülébe suttogta volna, hogy van valaki közöttük, aki pontosan tudja, hogy
mi történt, és miért. Hogy ő maga is része az eseményeknek.
Az angyal azonban – ha volt egyáltalán ilyen a környéken – olyan halkan sut-
togott, hogy Lena Fischer a szél susogásának vélte.

31

A férfi az üzlet mögötti szobában éppen nagyítóval vizsgálgatott valamit, amikor

a fia belépett az ajtón. Amíg az öreg a szobában tevékenykedett, a fiú az üzletben
szolgálta ki a vásárlókat. Nem mondhatta volna, hogy kiverte a víz a sok munká-
tól, ezen a délelőttön csupán egyetlen ember kereste fel, az is valami olcsó kínai
vázát akart venni.
– Nos, mi a helyzet? – kérdezte az asztal fölé görnyedő férfi felemelve a fejét.
– Még semmi – rázta meg a fejét a másik.
Az idősebb férfi letette a nagyítót az asztalra és maga elé meredt.
A fú megnyalta a szája szélét.
– Miért vagy annyira nyugtalan? – kérdezte az apját.
– Rossz érzéseim vannak – morogta az öreg. Levette drótkeretes szemüvegét,
szarvasbőr törlőjéért nyúlt és automatikusan megdörzsölte vele a szemüveg
lencséjét, pedig patyolattiszta volt.
A fiú biztos volt benne, hogy csupán a feszültségét próbálja meg levezetni a
dörzsöléssel.
 – Nem lesz semmi baj – igyekezett megnyugtatni az apját.
– Mondod te – morogta az öreg.
– Az a bajod, hogy félsz minden újtól – sóhajtotta a fia.
– Nem akarok fejjel menni a falnak! – csattant fel az öreg. – Ti, fiatalok, min-
dig is hebehurgyák voltatok, az utóbbi időben meg különösen. Fejjel ugrotok a
strandmedencébe, mielőtt még meggyőződnétek róla, hogy van-e benne egyál-
talán víz.
– Van benne víz, megnyugtatlak. – A fiú dühösen megcsóválta a fejét. – Ma
már semmire sem mész azokkal az ócska dumákkal, hogy jobb a sűrű cent, mint
a ritka euró. Már csak az számít valakinek, aki nagyot szakít. Aki csak csipeget,
mint a csirke az udvaron, azt hülyének nézik. Legyen akár öreg, akár fiatal.
– Most jól megnyugtattál – mondta az öreg.
A fiú nem akart veszekedni, ezért egy ideig nem válaszolt. Amikor megszó-
lalt, bizakodó volt a hangja.
– Nem kell minden áldott nap ezt csinálnod. Elvégre csak a raktárról van szó.
Nem a mi felelősségünk.
– Miért, kié a raktár? Eddig úgy tudtam, hogy az enyém.
– Tudod, hogy nem erről van szó. Tőlünk csak bérlik. Honnan kellene tudnod,
hogy mi van benne?
– Gondolod, hogy ezt figyelembe veszik?
– Kire gondolsz konkrétan?
– Mondjuk, a zsarukra.
A fiú összetette a két tenyerét, mintha imádkozna.
– De hát hogyan jutnának be a zsaruk a mi raktárunkba? És különben is… a
föld alatt vannak, a kamrában.
– Egyáltalán, van fogalmad róla, hogy mit akarnak idehozni a nyakamra?
A fiúnak nem volt. Ám ezt nem mondhatta el az öregnek. A tízezer euró, amit
ígértek neki, óriási összeg volt, és semmiképpen sem akarta elszalasztani. Pedig
ő is nyugtalan volt egy kicsit, ha nem is mutatta.
– Remélem, nem kábítószer – zsörtölődött az öreg.
– Semmi esetre sem! Ki van zárva! Megesküdtek nekem, hogy ilyesmiről szó
sincs.
– Szabad tudnom, mióta ismered őket?
 A fiú habozott. Be kellett volna vallania, hogy csak egy hete ismeri a megbí-
zóit; hogy egy tengerparti vendéglőben ismerkedtek meg és neki sem tűntek
szimpatikusnak. Mégis ittak néhány kupica grappát, aztán az lett a vége a nagy
barátkozásnak, hogy elfogadta az ajánlatukat. Amikor elárulta nekik, hogy az
apja és ő régiségekkel foglalkoznak, meghökkentek, majd megeskették, hogy
amit most hallani fog tőlük, nem árulja el senkinek, mert ha megtenné, nagy
bajt hozna rá. Hogy miért mesélik el ezt neki? Mert éppen keresnek valakit, akit
gazdaggá tehetnének, ha hagyná magát. Műkincsekről, titkos, azaz illegális ása-
tásból származó cuccokról lenne szó. Nem kell aggódnia, nincs kábszer a dolog-
ban, az nem az ő bizniszük. Ők csak műkincsekkel foglalkoznak, ám azzal is csak
szelíd formában. Kiássák a cuccot, majd keresnek rá vevőt. Az ő működésük vér-
telen, és talán bizonyos értelemben még hasznos is. A leletek végül, ha kis kerü-
lővel is, de múzeumokban, nyilvánosan látogatható magángyűjteményekben
kötnek ki. Ha lelkiismereti problémája lenne, megnyugodhat.
Aztán a grappa hatására a tízezerből húszezer euró kerekedett, mert szimpa-
tikus nekik, ők pedig kedvelik a szimpatikus srácokat, akik ezt a pénzt akár
hasznosan is befektethetik. Szó szót követett; hajnalra megállapodtak, hogy az
illegális cuccot beviszik az apja üzletének a raktárába, és ott is tárolják egy ideig.
Pihentetik, ahogy szaknyelven mondják.
A cuccnak ezen a napon kellett megérkeznie.
A fiú visszagondolt rá, hogy milyen nehéz is volt meggyőzni az apját. Napokig
duruzsolt a fülébe, mígnem az öreg engedett.
– Jól van – mondta végül. – De ha valami baj lesz belőle, úgy kirúglak, hogy a
lábad sem éri a földet.
Hirtelen halkan megszólalt odakint az ajtócsengő.
– Itt vannak – mondta a fiú, és csak icipicit reszketett a keze. – Ezek ők.
Sóhajtott és kilépett az üzletbe. Az öreg letette a nagyítót és követte.
Ketten álltak a pult előtt. Két keménykötésű férfi. Az egyik már enyhén poca-
kos volt, a másik fiatal és sebhelyes képű. A vágások gyanúsak voltak az arcán, az
öreg biztos volt benne, hogy nem bibliaolvasgatás közben szerezte őket.
– Megjöttünk volna – mondta a sebhelyes.
– Ő Marcello – mutatta be a fiú az apjának.
– Örvendek, Marcello.
 Pedig nem örvendett neki. Mintha valami arra figyelmeztette volna, hogy
nem kellene örülnie.
– Ő pedig Matteo.
Matteo is bólintott.
Nem kérdezték meg az öreg nevét, és ő nem is mondta meg. Úgyis kint van a
cégtáblán. Miért is vesződne vele?
A fiú megköszörülte a torkát.
– Itt van… az izé?
Marcello bólintott.
– Hova vigyük?
– A raktárba – mondta a fiú.
Az öreg csak toporgott, nem tudta, mihez kezdjen. Menjen vissza a hátsó
traktusba, foglalkozzon az kézirattal, amit éppen olvas, vagy csak álljon, mint
Sion hegye a Bibliában?
– Hol az a raktár?
A fiú a hátsó fertályba vezető ajtó felé mutatott.
Marcello bólintott.
– Az a lényeg, hogy beférjen az ajtón.
A két férfi kisétált az utcára. Az öreg topogott egy kicsit, aztán visszament a
helyére. Nem kell, hogy itt álldogáljon, úgyis erre hozzák a cuccot.
Alig telt el néhány perc, máris felbukkant az ajtóban egy nagy faláda és a két
fickó. Ők hozták az árut, a fia csak segített nekik.
– Merre? – kérdezte Marcello.
Az öreg szó nélkül a harmadik helyiségbe vezető ajtóra bökött.
– Majd én mutatom, hogy merre – készségeskedett a fiú.
– Menj talán előre.
A fiú előrement. A faláda és a két fickó követte. Amint átértek a harmadik he-
lyiségbe, letették a ládát és körülnéztek.
– Itt… biztonságban lesz, nekem elhihetitek – büszkélkedett a fiú. – Itt ellehet
bármeddig is.
– Miért üres a raktáratok? – kérdezte Matteo a fiúra pislogva.
– Mert még… szóval, nincs olyan terjedelmes tárgyunk, amely ne férne el
odaát. Azért is kell a pénz, hogy kissé felfuttassuk az üzletet.
 – Szólj az apádnak, hogy zárja be az ajtót. Nem szeretném, ha meglepne ben-
nünket valaki.
A fiú kiment az ajtón. A két férfi ráült a ládára és várt.
– Oké – mondta a fiú, amikor visszatért. – Ma már nem engedünk be senkit.
– Jól van – bólintott Marcello. – Itt a részed.
Egy köteg pénzt vett elő a zsebéből, és a fiú kezébe nyomta.
– Ötvenezer.
A fiú majd leejtette a köteget meglepetésében.
– De hiszen csak…
– Tedd csak el, nem vagyunk szarevők.
A fiú hálát rebegett Jehovához, hogy rátalált ezekre a nagyvonalú férfiakra.
– Köszönöm – dadogta, miközben megpróbálta a zsebébe gyömöszölni a kö-
teget, hogy ha az apja bejönne, ne lássa nála. – Én igazán nem érdemlek ennyit.
– Dehogynem – mondta a sebhelyes képű. – Többet is megérdemelnél.
Úgy állt, hogy Marcello mögéje kerüljön.
A fiú szeme még mindig homályos volt az őrömtől, így már csak ezért sem
láthatta, hogy Marcello Matteo mögött felcsavar egy hangtompítót a pisztolyá-
ra, mert már az volt a kezében a zsebkendője helyett, amellyel korábban az arcát
törölgette.
A fiú a pénzköteget simogatta a zsebében, amikor Matteo kissé félrehúzódott.
A fiú nem hallotta a halk pukkanást, amikor Marcello fejbe lőtte.
Ráhanyatlott a ládára, és ott is maradt volna, ha Matteo félre nem rúgja. Ki-
vette a pénzköteget a halott zsebéből, és a sajátjába tette.
– Jó lesz uzsonnapénznek – mondta.
Aztán az öreg következett.
– Bejönne egy pillanatra? – kérdezte Matteo odakint a férfit. – A fia kérdezni
akar öntől valamit.
Az öregben egyetlen pillanatra kétség támadt, hogy nem valami kellemetlen-
ség történik-e velük, mondjuk, összeverik és megkötözik őket, de aztán elhesse-
gette magától a hülye gyanút és belépett a raktárba.
Ő sem hallotta a pukkanást.
Matteo kinyitotta az ajtót és halkan füttyentett egyet. Meg se várva, hogy vá-
lasz érkezzék rá, visszament az üzletbe, az ajtót azonban nyitva hagyta a háta
mögött.
A lassan beköszöntő sötétségből előtűnt egy férfi kis táskával a kezében, és
benyitott az ajtón. Matteo és Marcello az üzletben várták.
– Azért alaposabban is megnézném őket – mondta köszönés helyett a jöve-
vény.
– Felesleges – tiltakozott az órájára nézve a sebhelyes képű. – Csak az időt
lopjuk vele. Látta már őket képen, nem?
– Azért csak megnézném. Natúrba többet látok belőlük.
– Én meg azt mondom, hogy húzzunk innen a fenébe minél előbb! Maga csak
ne akadékoskodjék!
A férfi maga elé tette a táskáját.
– Ha nem nézhetem meg őket, már itt sem vagyok.
Matteo a mennyezetre emelte a tekintetét.
– Jól van, a fenébe is. Csak siessen. Nem szeretem, ha sokat vacakolnak velem.
– Azt majd én mondom meg, hogy mennyi időre van szükségem – makacsko-
dott a jövevény. – Ha nem tetszik, jelentenem kell, hogy maga…
– Csinálja már, ne óbégasson.
A férfi a táskával finom arcú úriember volt. Szelíd volt a tekintete.
– Keressünk egy jó helyet magunknak.
– A raktárban – mondta Matteo.
Levonultak a raktárba. A szelíd tekintetű a két holttestre nézett.
– Fordítsák a hátukra őket.
Lehajolt a halottakhoz. Előbb az öreget vette szemügyre. Többször is megsi-
mogatta az arcát, megnyomkodta, mintha csontot keresne a húsa és bőre alatt.
– Ez lesz maga – mondta Matteónak.
– Örvendek.
A férfi nem szólt többet, csak a ládára rakta a táskáját és előszedte belőle a
cuccait. Matteo úgy gondolta, hogy még a legmenőbb sminkesnek sincs annyi
kencéje, mint neki.
Fél óra múlva az öreg és a fia életre kelt.
A sminkes nézegette őket egy kicsit, aztán elégedetten felsóhajtott.
– Nem rossz, de azért lehetőleg ne menjenek túl közel senkihez. Zárják be a
boltot, és csak rövid időre nyissák ki. Lehetőleg ne adjanak el, és ne vegyenek
semmit. És főleg ne beszéljenek sokat. Sőt, ha lehet, semmit se.
– És ha kérdeznek?
– Nyöszörögjön csak, hogy torokgyulladása van. Maga meg elkapta tőle.
Amikor távozni készült, és már az utcára vezető ajtó előtt állt, Matteo még
utánaszólt:
– Fontoskodó hülye barom.
A sminkes visszafordult.
– Nem bánod, ha majd ráköpök a sírodra?
Becsukódott mögötte az ajtó.
Fél óra múlva újabb autó állt meg az akkor már mélyfeketébe öltözött üzlet
előtt. Két férfi ugrott ki belőle, bement az üzletbe, majd két nagyobb csomaggal
tért vissza. Beszálltak a kocsiba, és a kocsi elrobogott velük.
Csend volt az utcán, néma csend.

32

A reggeli órákban újabb autó érkezett az üzlet elé. Miután a vezető észrevette a
megállni tilos táblát, kissé tovább ment, majd éles fordulattal az utca túloldalán
állt meg.
– Itt van – mondta egy hang.
– Biztos benne? – kérdezte egy másik hang.
Kinyílt az ajtó, majd egy férfi kászálódott ki a kocsiból. Egy pap vagy szerze-
tes. Egy másik férfi, egy csendőr követte.
– Itt van – ismételte meg a szerzetes.
– Mit csináljunk? Üssünk rajtuk?
– Világért sem – tiltakozott a szerzetes. – Ez még csak a kezdet. A kis halak.
– Hm. Meddig akarja ezt csinálni?
– Még csak az a betűnél tartunk az ábécében. De azt azért megvárjuk, amíg
kinyit az üzlet.
Másfél órát kellett várniuk, majd felbukkant valaki az ajtóban. Idősebb,
szemüveges férfi volt, fején széles karimájú, fekete kalap. Hajlott volt a háta,
mint a rosszul bevert szeg. Kinézett a kirakaton át, végigpásztázta az utcát, majd
eltűnt az üzletben.
– Ő az – mondta a szerzetes. – Más nem lehet. Csakis a tulajdonos.
– Akkor most mit csináljunk?
– Várjunk – mondta a szerzetes. – Azt hiszem, hamarosan jelentkeznek értük.
– És akkor?
– Meglátjuk.
Vártak még egy kicsit, majd amikor egy újabb arc bukkant fel a kirakat üve-
gében, a szerzetes behúzta a nyakát.
– Mit csinál?
– Húzza be maga is a nyakát.
– Ez lehet a fia?
– Nagyon úgy néz ki.
– Engem annak idején még másra tanítottak – mondta a csendőr. – Ha a régi
protokoll szerint járnék el, már a kocsinkban lenne a két fickó.
– Na és azután?
– A többi már nem az én dolgom.
A szerzetes bólintott.
– Éppen ez a baj. Tudja, hány értékes holmi tűnt már el az elavult protokoll
miatt? Lecsukták a gyanúsítottat, de amit ellopott, azt nem találták meg soha.
Tudja, sok esetben mi lett a sorsa?
– Persze – sóhajtotta a csendőr. – A haverok, akik szabadlábon maradtak, el-
passzolták.
– Erről van szó. És különben is, ismeri azt a mondást, hogy a sas nem kapkod
legyek után?
– Minden olasz ismeri.
– Akkor hát mi se tegyük.
A csendőr elmosolyodott.
– Mi most sasok vagyunk?
– Inkább ravasz rókák.
– Tudja, mit? Úgy legyen, ahogy mondja. Azért furcsa az emberiség, nem?
– Ezt hogy érti?
– Néha nagyobb értéke van néhány kiszáradt, repedt csontnak, mint egy zsák
aranynak.
 – De maga már érti, miért?
– Értem – bólintott a csendőr.

33

A vámtisztviselő eltette a borítékot. Nem számolta meg a pénzt, ideje sem volt
rá, és különben sem szokott számolgatni. Egyszer sem fordult még elő vele, hogy
bárki is becsapta volna. Akinek megért annyit a segítsége, amennyit kialkudott
magának, annak nem állt érdekében a szemétkedés. Mindkét fél tisztában volt
vele, hogy a kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolat nagy érték. Kár lenne elkótya-
vetyélni. Így aztán csak zsebre vágta a borítékot.
A vámtiszt biztos volt benne, hogy fegyver van a ládákban. A három férfi, aki
eljött a cuccért, nem úgy nézett ki, mintha kábszerrel üzletelnének. Ahhoz vala-
hogy túl elegánsak és túl műveltek voltak, habár vigyázni kell az előítéletekkel:
manapság gyakran a milliomosok járnak rongyokban, és a piti kis csirkefogók
milliomosnak öltöznek. De van valami, ami elárulja, hogy ki kicsoda. Ő már fél
mondatból is kitalálja, kiféle-miféle a partner, és nem is szokott tévedni.
A három férfi komoran a ládákra bámult. A vámtiszt éppen el akarta monda-
ni nekik, hogy szerinte mi lenne a következő lépés, de a fekete szemű, elegáns,
szürke ruhát viselő férfi a minden oldalról feltornyozott bálák felé intett a fejé-
vel. A vámtiszt elértette a dolgot. Valószínűleg a következő üzletet akarja meg-
beszélni vele. A másik kettő a ládáknál maradt.
– És most hogyan tovább? – kérdezte a szürke ruhás, elegáns férfi már a bálák
mögött.
A vámtiszt megvonta a vállát.
– Maga a megrendelő.
– Lehet, hogy hamarosan ismét szükségem lesz magára.
– Legyen szerencsém – felelte a vámtiszt, és még szalutált is mellé. – Valami
konkrét?
– Egyelőre semmi – mondta a férfi. – Ha lesz, idejében értesítem.
A vámtiszt bólintott.
A fekete szemű férfi a fejük fölé mutatott, ahol egy kamera pislogott éppen
rájuk.
– És ez?
– Semmi – legyintett a vámtiszt. – Van egy emberem abban a fülkében… ott! –
mutatott egy távoli sarokba. – Innen nem látszik. Amint maguk elmennek, kicse-
réljük a szalagot.
– Megbízik benne?
– Az öcsém – mondta a vámtiszt.
Mintha halk pukkanás hallatszott volna nem is messzire tőlük. Mint amikor
eldurran egy luftballon.
– Akkor hát minden rendben – biccentett a szürke ruhás. – Mindent megbe-
széltünk.
A zsebébe nyúlt, mintha újabb borítékot akarna előhúzni belőle, vagy mintha
zsebkendő után tapogatózna a különben meglehetősen hűvös raktárban, de
amikor előhúzta a kezét, nem volt benne sem zsebkendő, sem boríték. Volt vi-
szont egy pisztoly, amelyen már rajta volt a hangtompító.
A vámtiszt meg akarta kérdezni, hogy mi a franc akar ez lenni, de már nem
maradt ideje rá.
Bezuhant a bálák közé, és ott is maradt.
Egy kerek kis lyukkal a homlokán.
A szürke ruhás megemelte a vámtiszt testét, aztán beljebb csúsztatta a bálák
közé. Akárki is járna erre, ne fedezhesse fel túl korán.
Amikor a társai is megérkeztek, lecsavarta a pisztolyról a hangtompítót, és
mindkettőt a zsebébe dugta.
– Oké – mondta a szürke ruhás. – Ideje lenne lelépni. Szóljatok a többieknek,
hogy jöhetnek a cuccért. Mi pedig húzzunk innen a fenébe.
Elhúztak.

34

A nő a szomszéd haciendáról alacsony volt, de annál határozottabb. Úgy har-

mincöt körül járhatott, s szemmel láthatóan nem volt rajta egyetlen felesleges
dekagramm sem. Molina már messziről észrevette, hogy feléjük tart. Kinyújtotta
a karját és a kutyák felé intett.
– Vissza! Azonnal vissza!
A csaholó kutyáknak nem tetszett, hogy visszaparancsolják őket, de a fegye-
lem megbénította a lábukat. Ugattak, de meg sem próbálták megszegni a paran-
csot.
Az asszony almásderes lovon ült, és Molina arra gondolt, hogy aki ilyen lovat
lovagol, az ad magára. Még nem ismerte a szomszéd birtok gazdáját, elvégre
csak nemrég vette meg az haciendát, de tetszett neki, hogy az asszony megadja a
módját az első látogatásának.
Molina visszafogta a saját lovát, aki hangos prüszköléssel üdvözölte az al-
másderest.
Az asszony megállította a lovát és felemelte a karját.
– Buenos días, señor!
– Buenos días! – érintette a kalapja széléhez a mutatóujját Molina. – Üdvöz-
löm, señora.
– Señorita – javította ki az asszony.
– Bocsánat – morogta zavartan Molina.
– Elváltam – mondta az asszony. Térdig érő indián szőttest viselt, amely már
közel sem volt olyan látványos, mint a ló. – Elkergettem a szemétládát és most
ismét señorita vagyok. Néha. És szabad.
Mosolygott és félrehajtotta a fejét. Molina szépnek ítélte az asszonyt, bár jó
néhány szarkaláb díszelgett a szeme mellett. Jelezve, hogy az idő elszáll, mint a
madár, bár az utóbbi időben nem szívesen emlegette a madarakat, amire meg is
volt minden oka.
– Hát… – morogta Molina. – Hát…
– És magában kit tisztelhetek? – kérdezte az asszony leugorva a lováról. Úgy
ért földet, mint egy cirkuszi artista. Könnyedén, ruganyosan. Molina kíváncsi
lett volna rá, hogy magával hozta-e a fitneszcuccait, akárhonnan is jött, vagy
egyszerűen csak jó génjei vannak.
– Fabricio Molina vagyok – mutatkozott be, és ismét megpöccintette a kalapja
karimáját.
– Ezek szerint nem maga a tulajdonos.
– Én az intéző vagyok – mondta Molina.
 – És a tulaj hol rejtőzik?
Molina a nem messze fehérlő tanyaházra mutatott.
– Ott valahol. Azt hiszem, még reggelizik.
Az asszony felhúzta a szemöldökét.
– Ilyenkor? Ilyenkor már a marhák között lenne a helye.
Molina úgy tett, mintha meg se hallotta volna. Nem akart hosszasan értekez-
ni a főnökével kapcsolatban, mert akkor el kellett volna mondania, hogy señor
Vermes, a főnöke, tulajdonképpen korán kelő fickó, csak most éppen nála ven-
dégeskedik Missy Kox, kiváló madárszakértő, és mostanában valahogy señor
Vermes később kel a megszokottnál. Ez persze nem az ő dolga, nem is beszél
róla.
– Azt hiszem… hamarosan előkerül.
Alighogy kimondta, már fel is bukkant egy dzsip a láthatáron. Megkerülte az
udvarházat, majd feléjük igyekezett. Az almásderes felkapta a fejét és most ő
prüszkölt egyet. Az asszony megnyugtatón az oldalára tette a tenyerét.
A férfi a volán mögött vékony, karcsú fickó volt, napsütötte arca akár egy in-
dián arca is lehetett volna. Kivéve a szemét. Világos szeme volt, és nem is vágott.
A terepjáró megállt, a férfi kiugrott a volán mögül, és az asszony felé intett.
– Señorita Mateos?
Az asszony csípőre tette a kezét.
– Ezt meg miből találta ki?
Vermes elmosolyodott.
– Valaki felhívta a figyelmemet az új szomszédomra – mondta. – Azt mondta,
hogy egy bizonyos Carmen Mateos vette meg az haciendát, egy gyönyörű nő, aki
nem sokkal ezelőtt még az egyik menő mexikói lap menő tudósítója volt. Amikor
felmondta az állását, fél Mexikó zokogott miatta.
Az asszony elismerőn bólintott.
– Magának aztán van dumája. Ha nem az lennék, illetve lettem volna, akit
volt szíves megemlíteni, talán még be is venném. Az az igazság, kedves izé…
– Vermes. Endre Vermes.
– Hogy a fenébe tudja ezt kimondani? Milyen név ez egyáltalán?
– Magyar – mondta Vermes.
– Az sincs a szomszédban – mondta a señorita. – Egyszer jártam már ott. Egy
drogbárót követtem Európában. Szóval, való igaz: én vagyok az új szomszédja.
– Szép a lova – dicsérte meg az almásderest Vermes.
– Egy pont a javára.
– A ló javára?
– A maga javára. Nem engem dicsér, hanem a lovamat.
– Bocs, de már magát is dicsértem.
Vermesnek feltűnt, hogy az asszony szellemesen és társasági eleganciával be-
szél, a szeme azonban mintha nem lett volna szinkronban az arcával. Az arca
mosolygós volt, a szeme azonban hideg, és mintha aggodalmaskodó is lett volna
egy kicsit.
Vermes éppen javasolni akarta, hogy kukkantson be egy kávéra hozzájuk, ám
a nő körbeforgott és alaposan megnézte a távolban fehéredő udvarházat.
– Hallom, van asszony a háznál – mondta.
– Hát… van – felelte Vermes.
– A jövendő felesége?
Vermesnek kezdett nem tetszeni a beszélgetés. Az asszony nyers volt, mint a
frissen szedett uborka. És udvariatlan. Szívesen megkérdezte volna tőle, hogy mi
köze hozzá, ám türtőztette magát. Elvégre ez a nő a szomszédja, a szomszédok-
kal pedig hasznos jóban lenni.
– Lehet – mondta röviden.
– Akkor magáról már lecsúsztam – sajnálkozott señorita Carmen. – Kezdek
rádöbbenni, hogy itt férfi nélkül nehezen boldogulok. Az az igazság, hogy nem
vagyok felkészülve a farmerségre. Tulajdonképpen semmihez nem értek, amihez
egy haciendán érteni kell.
– Talán señor Molina segíthet – mondta óvatosan Vermes. – Hátha ismer va-
lakit, aki intéző lehetne önnél.
– Ezt nagyon megköszönném – biccentett az asszony.
– Mit szólna egy kávéhoz odabent? – intett Vermes az udvarház felé. – Így le-
galább megismerheti Missy Koxot.
– Nem félti? – kérdezte hirtelen az asszony.
Vermes értetlenül meredt rá.
– Hogy nem féltem-e? Őszintén szólva… nem. Missy felnőtt nő, nem hiszem,
hogy veszély fenyegetné. Nos, akkor hát kávézunk?
 Az asszony bólintott.
– Nem akar inkább beülni mellém? – kérdezte a terepjáróra mutatva Vermes.
– Inkább oda lovagolnék. Van valami nálam, amit magának hoztam.
– Ahogy óhajtja, Carmen. Ugye szólíthatom így?
– Naná. Menjen csak nyugodtan, majd mi señor Molinával maga után me-
gyünk.
Vermes elindult az hacienda felé. A visszapillantóból látta, hogy az asszony
úgy pattant fel a nyeregbe, mintha profi lovas lenne. Molina is eltátotta a száját,
úgy bámult rá.
Vermes csak akkor riadt fel töprengéséből, amikor nekiment néhány kukori-
caszárnak, s az egyik orvul jól orron vágta.
Nem tetszett neki valami az orrba vágáson túl sem. Mintha az asszonyból,
Carmen Mateosból áradna valami, ami úgy hiányzik neki, mint vakondnak a
szemüveg.
A félelem.

35

Missy Kox meglepődött, amikor Carmen Mateos felbukkant az ajtóban. Kérdőn

Vermesre pillantott. Carmen tett néhány lépést előre, aztán megállt Missyvel
szemben.
Vermes figyelte, amint Missy mosolyogva kinyújtja a kezét Carmen felé. Az
asszony is nyújtotta az övét, aztán hirtelen megállt a keze a levegőben.
Missy is meghökkent. Vermes biztos volt benne, hogy az emlékeiben kutat.
– Missy Kox – mondta félrehajtva a fejét Carmen. – Missy Kox… Most már em-
lékszem…
Megragadta és megrázta Missy kezét.
– Árnyak a múltból – mondta. – Maga persze nem emlékszik rám, mi?
Missy valóban nem emlékezett.
– Berlin – mondta a homlokára ütve Carmen. – A madártani konferencia…
Maga tartotta a legszínvonalasabb előadást.
– Maga pedig riportot készített velem! – tört ki Missyből a felismerés. – Hogy
a csodába kerül maga ide? Csak nem…
Carmen megrázta a fejét.
– Nem, dehogy. Már civil vagyok. Én vagyok az új szomszédjuk. Maga pedig
az hacienda úrnője?
– Egyelőre még csak látogató vagyok itt – pirult el Missy. – Bár az az igazság,
hogy… szóval még nem házasodtunk össze… de… Szólok Rosalie-nak, hogy ké-
szítse el a kávét. Üljünk inkább ki a teraszra. Ilyenkor még kellemes odakint a
levegő.
Mind a négyen kiültek. Éppen elhelyezkedtek, amikor egy dundi kis indián nő
kihozta tálcán a kávékat.
– Jó erősre főztem – dicsekedett. Volt valami a hangjában és a mosolyában,
ami meghökkentette Carmen Mateost. Rosalie felvihogott, eltakarta kezével az
arcát, aztán befutott a teraszról a házba.
– Ne lepődjék meg Rosalie-n – mondta Missy. – Enyhén fogyatékos. Endre
szerződtette a közeli intézetből. Az intézet vezetősége kérte meg, hogy alkal-
mazza. Rosalie igyekvő és kötelességtudó, csak éppen… néha furcsán viselkedik.
Señorita Carmen felemelte a csészéjét, és bár kávé volt benne, nem pezsgő, a
többiekre köszöntötte.
– Egészségünkre – mondta. – Mivel én vagyok a jövevény, az új szomszédjuk,
illendő, hogy meséljek valamit magamról. Bár… señorita Missyvel ezek szerint
régi ismerősök vagyunk. Nos, furcsa dolgot hallanak majd tőlem, de a tisztesség
azt mondatja velem, hogy áruljam el önöknek az én kis titkomat. Természetesen
csak akkor, ha kíváncsiak rá.
Egyikük sem tudta, mit kellene felelniük erre, mindenesetre Vermes széttár-
ta a karját.
– Hát ha úgy érzi, señorita, hogy el kell mondania valamit, természetesen
meghallgatjuk, bár azt hiszem, számunkra ennyi is elég.
– Igen. El akarom mondani – bólintott señorita Mateos. – Így kívánja a tisz-
tesség.
– Hát akkor…
Señorita Mateos biccentett.
– Rendben van. Szóval, Miss Kox felismert, vagy én ismertem fel őt, mindegy.
Az a lényeg, hogy egy évtizeden át dolgoztam Mexikóvárosban a legmenőbb
lapoknál, én voltam az első számú oknyomozó riporter. Sérthetetlennek tartot-
tam magam, és az ördögtől sem féltem. Többen is figyelmeztettek persze, hogy
vigyázzak magamra, mert Mexikóban nem lesz jó vége annak, ha valaki a hatal-
masságokkal akasztja össze a bajuszát, de én fütyültem a figyelmeztetésekre.
Valóban összeakasztottam a bajuszomat egyvalakivel… egy drogbáróval. Ennek
következtében aztán elraboltak.
– Magát… elrabolták? – hökkent meg Vermes.
Carmen mélyet sóhajtott.
– Ahogy mondja. Két hétig voltam valakinek a fogságában: egy kellemes úri-
emberében. Az én drogbáróm nem volt bunkó, erőszakos barom, szakállas, seb-
helyes csirkefogó – talpig úriember volt, művelt, egyetemet végzett. Talán még
bele is szerettem volna, ha nem az, aki. Az a két hét, amit nála töltöttem, tulaj-
donképpen vakációnak is felfogható volt. Egyetlen ujjal sem értek hozzám, csu-
pán értésemre adták, hogy a kezükben vagyok, és bármit megtehetnének velem,
amit csak akarnak. Egyik nap bevezettek egy szobába, amelyet üvegfal választott
el egy másik szobától. Abban a szobában egy fürdőkád állt, pontosan a szoba
közepén, s amikor megmutatták nekem, még semmi sem volt benne, csak valami
barnás folyadék. Széket hoztak és leültettek rá. Hirtelen kinyílt a másik szoba
ajtaja és behoztak rajta egy fiatal nőt. Úgy tűnt, hogy ájult volt, de az is lehet,
hogy már nem is élt. Megfogták és óvatosan beültették a kádba. A kádban vala-
milyen sav lehetett, sósav vagy kénsav. A többit el tudják képzelni, azaz deho-
gyis tudják. Mindaddig ott kellett ülnöm, amíg a kádban már alig maradt vala-
mi… Akkor aztán azt mondták, pontosabban a főnök, hogy ez velem is bármikor
megtörténhet, ha nem szállók ki a szakmából. Azt is pontosan megmondta, mit
tegyek. Ott kell hagynom az újságírást, ha élni akarok. Kárpótlásul vesznek ne-
kem egy haciendát valahol, ahol nyugodtan élhetem az életemet. Ha nem ezt
teszem, megölnek, és csak egy kád szennyvíz marad utánam. Hát ez a helyzet. Ja,
és még azt is közölték velem, hogy időről időre ellenőriznek, és ha nem tartom a
szavam… a többit tudják. Így hát most itt állok egy haciendával a nyakamon,
hozzávaló ismereteim nagyjából a nullával egyenlőek… de ezen valahogy majd
csak túlteszem magam.
Vermes szívesen megkérdezte volna, hogy komolyan gondolja-e a végleges
letelepedést, de aztán mégsem tette. Biztos volt benne, hogy az asszony ketrecbe
zárt madárnak érzi magát.
– Hát így áll a helyzet – sóhajtotta Carmen. – Én amolyan „muszáj farmer”
vagyok. Vagy ez, vagy a halál. Nos, úgy éreztem, tudniuk kell erről. Azért csak
megkérdezném, nagyon zavarja ez önöket?
– Istenem, hát mit lehet erre mondani? – suttogta nem is leplezett rémülettel
az arcán Missy. – Reménykedjünk, hogy mindenki betartja a szavát.
– Én betartom, az biztos – bólintott señorita Carmen. – Én láttam azt a fürdő-
kádat, és nem akarok belekerülni sem élve, sem holtan. Csakhogy… Valami nem
stimmel itt, az biztos.
– Mármint micsoda? – kérdezte Vermes.
– Azt hiszem… valaki rám szállt.
– Úgy érti, hogy a drogbáró…
– Pszt! – tette az ajkára az ujját Carmen. – Csak halkan. Attól tartok, még a le-
vegőnek is füle van. Egyelőre nem is tudom hova tenni a dolgot. Mindenesetre
telefonáltam nekik, de… letagadták.
Vermes és Missy összenéztek. Mindegyikük ugyanarra gondolt. Nevezetesen,
hogy Carmen Mateos nem normális. Lehet, hogy valóban elrabolták és meg-
buggyant az ott látott és átélt szörnyűségektől, ám az is lehet, hogy mástól bugy-
gyant meg. De hogy megbuggyant, ahhoz nem férhet kétség.
– Azt állítják, hogy ők betartják az egyezséget. És ha akarom, ideküldenek va-
lakit, aki szétnéz itt egy kicsit. Nyugodjak meg, ha szükségem lesz rájuk, csak
füttyentsek. Egyvalaki közülük tartozik nekem; állítólag az egyik riportom men-
tette meg az életét.
– Való…ban? – nyögte Vermes.
– Honnan a fenéből tudjam? – tárta szét señorita Mateos a karját. – Nem em-
lékszem rá, hogy bármelyik gazembernek is segítettem volna. Szándékosan nem,
az biztos. Lehet, hogy akaratomon kívül az egyik riportommal kihúztam valakit
a csávából. De ez a valami mégis iszonyattal tölt el.
– Mégis… mire céloz?
A señorita váratlanul hátrarúgta a székét és a lova felé intett.
– Jöjjenek velem, kérem.
Missy kérdő pillantást vetett Vermesre, aki némán megvonta a vállát. Úgy
látszik, ez a buggyantak napja.
 A ló, az almásderes ott állt, ahova kikötötték. Unottan mozgatta a füleit,
mintha legyeket hajtana le róluk, pedig még a legyek is elszálltak a környékről
ebben a hőségben.
Carmen Mateos lelépett a teraszról, a lovához ballagott és fellebbentette a
nyeregtakaróját. Ekkor látták csak, hogy a takaró alatt van valami gömbölyű.
Talán egy görögdinnye.
Carmen Mateos kézbe vette a csomagot, megfordult, és letette a terasz sarká-
ra.
– Ezt nézzék meg.
A csomag egy áttetsző műanyag zsák volt, és egyáltalán nem rejtette el előlük
a tartalmát.
A zsákban egy levágott emberfej látszott.
Egy bajuszos, ismeretlen férfié.
Carmen Mateos végighordozta rajtuk a tekintetét.
– Nem maguk közül vesztette el valaki? Nem szép dolog átdobálni a kerítésen
a szemetet.
Az asszony várt valamilyen reakciót a másik háromtól, talán azt, hogy tilta-
kozzanak, kiabáljanak, öklendezzenek vagy bármit, meglepődve tapasztalta
azonban, hogy azok csak hallgatnak, illetve csak a szemeik beszélnek. Egymásra
pislognak, mintha olvasni tudnának egymás tekintetéből.
– Végül is… mit szólnak hozzá? – kérdezte, miközben érezte, hogy a hisztéria
fekete kesztyűs keze a nyaka felé közeledik. – Mi az istent szólnak hozzá? Meg-
kukultak, vagy mi?
Egy örökkévalóságnak tűnt, amire Vermes megszólalt.
– Ezek ők – mondta. A másik kettő bólintott.
– Maguk tették? – kérdezte Carmen Mateos. Abban a pillanatban, amint ki-
mondta, már biztos is volt benne, hogy nem. Nem a szomszédai voltak. – Akkor
viszont… ki a fene? – kérdezte egyre idegesebben.
– A vijjogók – mondta mély sóhajt követően Vermes.
– Azok bizony – bólintott Missy Kox is.
Molina nem szólt semmit, csak helyeslőn hümmögött.
– Visszatértek ezek a rohadékok – törölgette meg az arcát Vermes.
Szavait megerősítendő, mintha halk vijjogás hallatszott volna a távolból.
 36

– Tudják, kivel szórakozzanak? – tört ki ingerülten a señorita. – Tisztában va-

gyok vele, hogy magukban jól mulatnak rajtam – és a fej sem valódi, hanem mű-
anyag –, ennek ellenére nem tartom jól sikerült viccnek a dolgot. Lehet, hogy
nem vagyok még ráhangolódva az itteni légkörre, de én inkább visszataszítónak
találom a tréfájukat. Néhány hónap múlva talán majd én is csak röhögni fogok
azon, hogy mennyire felháborodtam… de én még új vagyok itt… és lehet, hogy
hülyén viselkedem…
– Nem viselkedik hülyén – szakította meg a panaszáradatot Missy. – Maga
nagyon is helyénvalón viselkedik. És… sajnos… ez a fej valódi.
– Hogyhogy valódi? – hökkent meg Carmen Mateos.
– Úgy, hogy valódi. Nem műanyag.
Señorita Mateos a szája elé kapta a kezét.
– Azt mondja… tényleg igazi? Egy ember… egy halott ember levágott feje?
– Sajnos igen.
Vermes Molinára pillantott. Molina szemmel alig láthatóan biccentett. Tudta,
hogy mi a dolga. Ha a señorita elájulna, el kell kapnia, mielőtt még megcsókolná
a terasz deszkáit.
A señorita megdöbbent képet vágott.
– Én azt hittem… azt hittem, hogy ők… Persze azt egy pillanatig sem gondol-
tam, hogy egy igazi fejet dobnak be hozzám – főleg mivel semmi okuk nem lett
volna rá –, azt hittem, hogy ez egy… műanyag… Te jó isten…
Molina, bármennyire is igyekezett, elkésett. Señorita Carmen Mateos sikkan-
tott egyet, aztán elterült a padlón.
A sikkantásra, mintha csak startjel lett volna, felbukkant az ajtóban a csök-
kent szellemi képességű lány, és amikor meglátta a padlón fekvő vendéget, vi-
hogni kezdett. Úgy vihogott, hogy össze kellett görnyednie a vihogástól.
Missy tért leghamarabb magához, és megpróbálta talpra állítani a señoritát.
– Tequilát gyorsan! – kiáltotta Vermes a vihogó lánynak.
A lány tovább vihogott.
– De én… nem szeretem a tequilát, señor.
Molina levette a fejéről a kalapját és szomorúan meglegyezte vele a képét.
 – Ez a nap is jól kezdődik – dörmögte.

37

Señorita Carmen viszont kedvelte a tequilát, és nyomban le is döntött belőle két

pohárkával. Meg sem várta, hogy a lány sót és citromot hozzon hozzá, egyetlen
nyeléssel leküldte mind a kettőt egymás után. Talán még többet is elbírt volna,
de Vermes elhúzta előle az üveget. Már csak az hiányozna, hogy a szomszédasz-
szony az ijedtségen kívül ki is üsse magát.
Señorita Carmen ekkor már beszélni is tudott, sőt a fejében is összeálltak a
dolgok. Vagy legalábbis kezdtek összeállni.
– Várjon csak, várjon! – emelte fel az ujját, amikor már úgy érezte, hogy
nagyjából érti, mi történhetett vele.
– Maguk azt… állítják, hogy… nem az én… „barátaim” tették… ezt a szörnyű-
séget?
– Menjünk csak sorjában – mondta Vermes. – Mikor találta meg a fejet?
– Cirka két órával ezelőtt – felelte señorita Carmen. – Cirka ötven méterre a
házamtól.
– Maga találta meg?
– Persze hogy én.
– És… hogyan?
– Fontos ez?
– Az lehet.
– Kimentem a teraszra levegőzni, mert megizzadtam ebben a melegben, s
amint ott ücsörögtem, és szomorú sorsomon törtem a fejem, feltűnt valami a
látómezőmben. Valami… gömbölyű. Azt hittem, egy kő. Erre lementem, hogy
megnézzem…
– Miért?
– Hogy miért mentem le? Mert kíváncsi voltam rá. Arra gondoltam, hogy ha
már itt kell rohadnom életem végéig, legalább csináltatok az épület elé egy kis
parkot, hogy a régi életemre emlékeztessen. Még szökőkútra is gondoltam. Nos,
jól jött volna egy kő a parkba, amolyan természetes szobornak. És akkor meglát-
tam, hogy nem kő, hanem… arra gondoltam, hogy műanyag. Egyszer készítettem
egy riportot egy maszk műhelyben, ahol olyan élethű szörnyeket csinálnak,
hogy be lehet pisilni tőlük. Azt hittem, ez is ilyen. A lány, aki velem jött ide,
ugyancsak ezt gondolta.
– Maguk csak ketten vannak az haciendán? – kérdezte meghökkenve Vermes.
– Azt hittem…
– Egyelőre. Első lépésként szereznem kell valakit, aki segít embereket szer-
ződtetni. Abban reménykedem, hogy a szomszédaim majd ajánlanak valakit.
– Tehát megtalálta a fejet – próbált lökni egyet a történet kerekén Vermes. –
Arra gondolt, hogy a „jó barátai” akarják figyelmeztetni valamire? Kellene?
– Dehogy kellene! – tiltakozott señorita Carmen. – Ők is tudják, hogy betar-
tom a szavam. Első rémületem csillapodtával arra gondoltam, hogy talán maguk
szórakoznak velem. Tudja, mint a kamaszok az új fiúval az osztályban. „Üdvöz-
lésképpen” rajzszeget tesznek a székére, ilyesmi. De az istenért… mit jelent az,
hogy a vijjogók?
Tíz perc múlva megtudta. De nem örült neki. Úgy érezte, hogy ismét csak le
kell csúsznia a padlóra, hogy megszabaduljon a szédülésétől és a szeme előtt
ugrándozó fekete foltoktól.
Molina azonban ezúttal résen volt.

38

Señorita Carmen benyomott még egy tequilát.

– Ezt nem hiszem el – mondta aztán, megrázva a fejét. – Maguk át akarnak
verni engem.
– Eszünk ágában sincs – biztosította Vermes.
– Ilyen nincs – nevette el magát kínjában a nő. – Mint ahogy Loch Ness-i
szörny sincs.
– Korábban mi is azt hittük.
– Még hogy madár… – füstölgött señorita Carmen. – Egyenesen a mitológiá-
ból. Ez egész egyszerűen nevetséges.
Vermes készen állt rá, hogy meséljen neki az erdőben megélt kalandjaikról,
de a vihogó lány bedugta a fejét az ajtón.
– Jönnek – mondta. – Autóval.
– Kik? – kérdezte meghökkenve Vermes.
– Emberek. Rendőrök. Megismerem a kocsijukat. Ugye nem engedi, señor,
hogy elvigyenek?
– Dehogy engedem – nyugtatta meg Vermes.
– Mert egyszer már elvittek – mondta a lány. – Pedig csak moziba mentem.
A rendőrhadnagy fiatal ember volt, csak nemrég kerülhetett ki az akadémiá-
ról. Társa viszont barázdált arcú, sokat tapasztalt fickó. Megállították a kocsit a
falépcső előtt és felnéztek az éppen felbukkanó Vermesre.
– Señor Vermest keressük – mondta a hadnagy. – Jó helyen járunk?
– A legjobb helyen – bólintott Vermes.
A hadnagy kiszállt a kocsiból.
– Ön señor Vermes?
– Én vagyok – bólintott Vermes.
– Felmehetünk magához?
– Természetesen. Csak jöjjenek.
A két rendőr felment.
– Kik tartózkodnak jelenleg az haciendáján, Mr. Vermes? – kérdezte a had-
nagy az arcát törölgetve.
– Soroljam fel? – készségeskedett Vermes.
– Csak annyit áruljon el, hogy köztük van a szomszéd hacienda tulajdonosa,
señorita Mateos?
– Itt van – bólintott Vermes.
A hadnagy vágyakozó pillantást vetett az asztalon árválkodó tequilásüvegre.
– Beszélhetnék vele?
– Hát hogyne – mondta Vermes. – Kihívjam?
Mielőtt a hadnagy válaszolhatott volna, señorita Carmen meg is jelent az aj-
tóban. A hadnagynak nem lehetett kétsége afelől, hogy mindenki, aki a házban
van, a falhoz tapasztja a fülét.
– Engem keres, hadnagy úr? – kérdezte.
– Hát ha ön señorita Mateos. Az haciendáján kerestem, de csak egy lányt ta-
láltam. Azt mondta, átjött a szomszédba egy kis csevegésre.
 – Valóban – bólintott a señorita. – Mit óhajt tőlem, hadnagy úr?
A hadnagy megköszörülte a torkát.
– Csak körül szerettem volna nézni egy kicsit odaát. Tudja… amolyan ismer-
kedési célzattal.
Vermes látta, hogy a két rendőr pillanatokon belül elolvad. Ezért az árnyék-
ban várakozó székek felé intett.
– Nem ülnének le, señores?
– Köszönjük, señor Vermes.
A rendőrök leültek. Señorita Carmen állva maradt, úgy nézett le a rendőrök-
re.
– Nem ül le ön is, señorita? – kérdezte felpislogva rá a hadnagy.
– Inkább nem – felelte a señorita. – Ideges vagyok. Nem szoktam még meg ezt
a környezetet. A nagyvároshoz vagyok szokva.
– Érthető – bólintott a hadnagy.
Az ajtóban felbukkant Missy is. Egy tálcát tartott a kezében, rajta jeges limo-
nádé.
– Megkínálhatom önöket, uraim?
Amikor a limonádé eltűnt a poharakból, a hadnagy Vermes felé fordult.
– Mercado vagyok – mondta. – Felipe Mercado hadnagy. Gondolom, ismeri a
rangjelzéseinket. A társam Borges őrmester. Igazság szerint először a señoritá-
hoz igyekeztünk. Aztán pedig señor Vermeshez is átjöttünk volna, amolyan tisz-
telgő látogatásra. A kapitány úr a lelkünkre kötötte, hogy nézzük meg az hacien-
dáját, señorita Carmen, és az önét is, señor Vermes.
– Van valami különleges oka rá? – kérdezte remegő hangon señorita Carmen.
– Semmi vészes – felelte a hadnagy. – Csupán arról van szó, hogy a kapitány
úr kíváncsi rá, elhelyezkedett-e már az haciendán, és hogy rendben van-e itt
minden. Merthogy az utóbbi időben… hogy is mondjam csak… nem mindig
mennek errefelé rendben a dolgok. Úgy láttam, nincsenek még vaquerói, señori-
ta Mateos. A kapitány úr esetleg ebben is segíteni tudna önnek. Apropó, nem
észlelt valami furcsát mostanában a környéken?
– Dehogynem – biccentett a señorita. – Csak azt észleltem. Nekem itt minden
új és szokatlan. És furcsa is.
– Arra gondolok, hogy… nem talált valami különöset például valahol…
 – Eszerint beszélt a lánnyal.
– Beszéltem – bólintott a hadnagy. – Ő mondta, hogy éppen ma korán reggel
találtak valamit.
Señorita Carmen nyelt egy nagyot.
– Az a helyzet, señores, hogy a ragyogó hajnal ajándékaként találtunk egy le-
vágott fejet a házam előtt. Egy emberfejet. Mit szólnak hozzá?
Az idősebb rendőr arca meg sem rebbent, ami arra engedett következtetni,
hogy nem először látna ilyet életében.
– Csak úgy… találták? Ki találta?
– Hát én.
– És… hol találta?
– Nem messze a tornácomtól.
– Hm. Ez érdekes. Egy levágott fej. Az ember arra gondolna, hogy ez az haci-
endával jár.
– Ezt… hogy érti? – kérdezte idegesen señorita Carmen.
– Mr. Jonas Parrottól vette a birtokot, igaz?
– Hát… igen.
– Személyesen is találkozott Mr. Parrottal?
– Nem volt szerencsém. Egy ügynökségen keresztül vettem.
– Kár, mert akkor Mr. Parrot tájékoztathatta volna önt néhány apróságról.
– Például?
A hadnagy megvonta a vállát.
– Hogy ez már a kilencedik fej, amit az ön haciendáján találnak, señorita.

39

Señorita Carmen olyan vékonyra húzta össze a száját, hogy szinte csak egy vörös
fonálnak látszott az orra alatt.
– Az az igazság, hogy főleg marhafejekről van szó – mondta a hadnagy, mi-
közben élesen figyelte señorita Carmen arcát. – Hét közülük marhafej volt, Mr.
Parrot megölt marháinak a feje, de volt köztük két emberfej is. Két vaquero feje.
Ön tudott erről?
 – Nem… tudtam – suttogta señorita Carmen.
A rózsabimbóképű fiatal hadnagy összenézett idősebb társával. – Ilyenek az
emberek – sugározta a tekintete. – Vesznek valamit anélkül, hogy alaposan
megnéznék, aztán amikor kiderül, hogy nem kellett volna megvenniük, mert
szőr van a levesben, akkor hozzánk futkosnak, hogy segítsünk rajtuk.
– Úgy érti, hogy a farmom… el van átkozva? – kérdezte señorita Carmen.
– Ezt azért nem mondanám, de… történt ott valami, ami elűzte Mr. Parrotot.
Pedig korábban nagyon szeretett ott élni, és váltig hangoztatta, hogy haláláig
nem is óhajt elköltözni onnan. És hogy mégis megtette, annak komoly oka lehet.
Nem gondolja?
– Mit szól akkor az enyémhez? – kérdezte Vermes.
– Hát éppen ez az – bólintott a hadnagy. – Éppen ez az! Mintha csak ragályos
volna ez a fejvagdosás, vagy mi a fene. Ön, señor Vermes, a kapitány úr szerint
azt állította, hogy madárféle lények garázdálkodnak errefelé, azok vagdossák le
a marhák fejét, és néha az emberekét is. Madárfélék. Igaz ez?
– Igaz – bólintott Vermes.
– Én meg erre azt mondom, hogy véleményem szerint óriási tücskök laknak a
környéken, akik elkapják a marhákat, és az embereket is, és lerágják a fejüket.
– Nem rágják, hanem vágják – javította ki Vermes.
– Jó, legyen. Ahogy akarja. Szóval, mit szól az elméletemhez?
– Megjárja. Csakhogy van egy különbség az ön elmélete és az én tapasztala-
tom között. Tudja, mi? Hogy a madarakat sokan látták, a tücskökkel kapcsolat-
ban pedig nem hiszem, hogy tanúk százaival rendelkezne.
A hadnagy a levegőbe bámult. Az arca ebben a pillanatban olyan elgondolko-
dónak látszott, hogy Vermes biztos volt benne: sokkal okosabb annál, mint ami-
lyennek mutatja magát.
– Amint hallom, ön ismert egy bizonyos Mendoza hadnagyot, igaz?
– Ön nem ismerte?
– Az az igazság, hogy én foglaltam el a helyét. Mexikóvárosból helyeztek ide.
Tudja, a latin országok közötti bűnügyi együttműködés… Szóval, amint hallot-
tam, elődöm éppen itt halt meg, az ön haciendáján.
– Így van – bólintott Vermes.
– Ezt állapította meg a vizsgálat. De azok, akik a vizsgálatot végezték, nyomát
sem találták semmiféle madárnak. Csak a fejekre bukkantak rá. És arra az ábrára,
amit a levágott fejekből raktak ki. Kérdés, hogy mi az ördögöt akar ez jelenteni.
– Az ábrára gondol?
– Alaposan megnéztem a róla készült felvételeket. Mintha egy stilizált félhold
lenne.
– Kétségkívül hasonlít hozzá – bólintott Vermes.
– És maga szerint micsoda?
– Határ – mondta Vermes.
A hadnagy szeme elkerekedett.
– Micsoda?!
– Határ – ismételte Vermes. – A vijjogók ezzel jelölték ki a területük határait.
Úgy viselkednek, mint az agresszív államok. Kiterjesztik a határaikat, azaz an-
nektálják a területet. Onnantól fogva az az övék, és csak nekik van joguk ott va-
dászni.
Mercado hadnagy hátrafordította a fejét és a terasz szélére helyezett cso-
magra nézett. Vermesnek nem kerülte el a figyelmét, hogy a rendőrtiszt arcán
kellemetlen rándulás fut végig. Arra gondolt, hogy ez a szinte még gyerek rend-
őr csak megjátssza a cinikus zsarut, valójában azonban reszket a lelke a szörnyű-
ségek láttán.
– Tudja, kinek a feje ez, señor Vermes? – kérdezte aztán erőt véve magán
Mercado.
– Gondolom, hogy señor Parrot valamelyik emberéé lehet.
A hadnagy megrázta a fejét.
– Ki van zárva. Mr. Parrotnak ugyanis, mielőtt elutazott volna, már nem ma-
radt alkalmazottja. Tudja, kié a harmadik hacienda, amely tíz mérföldnyire van
Mr. Parrot haciendájától… azaz, bocsánat, señorita Carmen haciendájától?
– Fogalmam sincs róla – mondta Vermes. – Még nem találkoztam vele.
– Bizonyos Fernando Costáé. Neki három embere tűnt el, és… kettőnek meg is
találta a fejét. A harmadikét még nem. Gyanítom, hogy ez lehet az. Na és persze
kilenc marhát is megöltek a farmján. És ott is félholdat raktak ki a levágott fe-
jekből. Maga szerint határvonalat. Ez ön szerint mit jelenthet?
Vermes pillanatig sem habozott.
– Azt, hogy kiterjesztik a vadászterületüket. És ez nem tréfa, hadnagy.
 Mercado hadnagy mélyet sóhajtott, aztán Vermesre nézett.
– Tudja, mi itt a legnagyobb probléma, señor Vermes?
– Micsoda?
A hadnagy megcsóválta a fejét.
– Valamikor ez a hely, ahol a maga haciendája áll, no és természetesen a töb-
bi hacienda is, az indiánok területe volt. Itt laktak ősidők óta, vadásztak, gyűjtö-
gettek, a sámánjaik pedig szimbiózisban éltek az erdővel, mert akkor itt még
mindenütt erdő volt. A fák között nyüzsögtek a szellemek, csodalények, akik bár
különböztek egymástól, egyben megegyeztek: valamennyien erősebbek voltak
az embernél. Az indiánok mégiscsak kijöttek velük valahogy. Megtanulták tisz-
telni egymást, s a tisztelet egyensúlyt szült. Ám amikor mi, fehér emberek, ide-
jöttünk, úgy viselkedtünk, mint elefánt a porcelánboltban. Törtünk-zúztunk,
tönkretettünk mindent, amihez csak hozzáfértünk. Akár szándékosan tettük,
akár véletlenül, egyre megy. Ettől aztán megbomlott az egyensúly az indiánok és
az erdő között. Azok, akik valaha az ősidőkben megtanultak együtt élni, most
egymás ellen fordultak. Akár madarakról, akár szellemekről vagy természetfe-
letti lényekről legyen is szó. Alaposan belekavartunk a levesükbe, az biztos. Az-
tán még csodálkozunk, ha számunkra ismeretlen erők riogatnak bennünket. Sőt,
nemcsak csodálkozunk, hanem meg is vagyunk sértődve. Irtjuk az erdőt, aztán
meg a rohadt anyját szidjuk, amikor ránk zuhan egy fél hegynyi omladék.
– Maga hisz a szellemekben, hadnagy? – kérdezte Vermes.
– Attól függ, mit nevezünk szellemeknek – vonta meg a vállát Mercado. – Kü-
lönben nem ismerem az erdőt. Városban nőttem fel, nem tudom, milyen az igazi
erdő. Viszont beszéltem olyanokkal, akik visszatértek belőle a „civilizált” embe-
rek világába, és ők sok érdekes dolgot meséltek nekem. Tudja, miket? Rémtörté-
neteket. Ezekről nem szívesen beszélek, de van valami, amit azért elmondok
magának. Az emberek szerint az erdő élőlény. Egy hatalmas élőlény. Ráadásul
gondolkodó élőlény. Tudatában van vele, hogy mi történik benne és körülötte.
Ismeri a múltat, és következtetni képes belőle a jövőre. Mondhatjuk, hogy a jö-
vőbe lát. És védekezni is képes. Megpróbál túlélni bennünket.
– Úgy érti, az embereket?
– Megpróbálja a maga javára fordítani az eseményeket. Azt, hogy az élőlé-
nyek egymás ellen harcolnak. Mivel minden lénynek szűkült a területe, egymás
megsemmisítésében keresik a megoldást. És az erdő tudja ezt. Informátoraim
meséltek nekem idegszaggató történeteket, amelyeket kitaláltak maguk és má-
sok szórakoztatására; de meséltek olyanokat is, amelyek valóban megtörténtek
velük. Meséltek furcsa lényekről, amikről fogalmuk sincs, micsodák. Beszéltek
nagy madarakról, amelyek a vijjogásukkal is képesek ölni, és beszéltek óriások-
ról is.
– Ezek szerint ön többet tud, mint amennyit eddig elárult nekünk – mondta
Vermes.
– Az a dolgom, hogy megvédjem az haciendákat – felelte Mercado hadnagy. –
Ehhez pedig ismernem kell azt, aki vagy ami fenyegeti őket.
– A saját szemével is látott már vijjogót?
– Úgy még nem – rázta meg a fejét a hadnagy. – De hinnem kell bennük. Any-
nyian írták le őket, hogy ez már nem lehet véletlen. Ezeknek a lényeknek úgy
beszűkült az élettere, hogy terjeszkedniük kell, ha életben akarnak maradni,
márpedig az életben maradás a világ legerősebb törvénye.
– És akkor… hogyan tovább? – kérdezte Vermes.
– Őszinte legyek? – sóhajtotta Mercado. – Fogalmam sincs róla. Rendőr va-
gyok, nem politikus, nem döntéshozó. Az én dolgom a rám bízott életek védel-
me.
– Miért mondja el mindezt nekem?
– Mert én csak monitorozom az eseményeket – mondta a hadnagy. – Többet
nem tehetek. De maga igen.
– Én? – hökkent meg Vermes. – Mit tehetek én?
A hadnagy megdörzsölte az állát.
– Nálam biztosan többet. Maga okos ember, amint értesültem róla, olyan he-
lyeken dolgozott, ahol szavuk van az embereknek, próbáljon hát meg hatni
azokra, akik a döntéseket hozzák.
– Ahhoz én kicsi vagyok.
– Sok kicsi sokra megy – mondta Mercado. – Bármennyire elcsépelt mondás,
de azért van benne igazság. Lehet, hogy az erdők rejtik az emberiség fennmara-
dásának a titkát. Ha ezt a döntéshozók megértik, a maguk madarai sem rakják
tele levágott fejekkel az haciendákat. Ez minden, amit mondhatok önnek.
– Mi lesz az ön következő lépése? – kérdezte Vermes.
 A hadnagy megvonta a vállát.
– Természetesen jelentem a dolgot a feletteseimnek. Egyebet ne várjon tő-
lem. A fejet magammal viszem. Van kifogása ellene?
– Miért lenne? Nem én találtam meg, és nem is az én haciendámon bukkan-
tak rá.
Mercado hadnagy felállt és a kezét nyújtotta Vermesnek.
– Vigyázzon magára, señor Vermes. Valóban úgy tűnik, hogy ezek a repülő
fickók az ön haciendáját is a vadászterületüknek tekintik. És még valamit: bár
értjük az okát, amiért ezt teszik, arról ne feledkezzék meg, hogy számukra mi
csak zsákmányállatok vagyunk. Furcsa, de igaz: mi védeni szeretnénk őket, ők
viszont meg akarnak enni bennünket. Nyakatekert világ ez, nem gondolja?

40

A hadnagy és kísérője eltávoztak, ők viszont továbbra is a teraszon maradtak.

Néhány hosszú percig egyikük sem törte meg a csendet, aztán elsőnek señorita
Mateos szólalt meg.
– Én aztán jól bevásároltam – mondta. – Vagy mi a fenét is beszélek, inkább
jól bevásároltak nekem.
– Arra gondol, hogy szándékosan tették? – kérdezte Missy.
– Nem valószínű – intett nemet a señorita. – Ha meg akartak volna ölni, más-
képp is megtehették volna. Elvégre elraboltak és a birtokukban voltam. Szerin-
tem fogalmuk sincs róla, mibe cseppentem bele.
– Mi a szándéka a továbbiakban?
A señorita mélyet sóhajtott.
– Két dolgot tehetnék – mondta. – Az egyik, hogy megkeresem őket és kérek
egy másik haciendát. Ám ezt el akarom kerülni.
– Pedig első hallásra jó ötletnek tűnik.
– Egyáltalán nem az. Ha sokat akadékoskodom, idejön valaki és egyszerűen
lepuffant. Vagy levágják a fejemet egy szamuráj díszkarddal és a maguk madara-
ira kenik a dolgot. Megígérték, hogy nem háborgatnak, és én sem szeretném
háborgatni őket. Nemcsak hogy nem tanácsos az oroszlán bajuszát húzogatni, de
még a közelébe sem szabad menni. Nekem aztán elhiheti. Ismerem a dörgést.
– A másik? – kíváncsiskodott Vermes.
– Hogy megpróbálok magamtól boldogulni. Ha már ezt a sorsot szánták ne-
kem az istenek, alázattal elfogadom. Mintha korábban megígérte volna nekem,
hogy señor Molina segíthet megtenni az első lépéseket.
– Señor Molina? – fordult az intéző felé Vermes.
Az intéző megsimogatta a bajuszát.
– Hát… meg lehetne próbálni. – Látszott rajta, hogy szívesen mondana még
valamit, de nem meri, vagy nem akarja.
Vermes señorita Mateos felé fordította a fejét.
– Kérdezhetek öntől valamit? Kissé bizalmas ugyan a dolog, de…
– Nem vagyok drogos – mondta a señorita.
Vermes elmosolyodott.
– Nem arról van szó. Inkább arról, hogy egy hacienda beindítása… hm… nem
kis munka, és nem pár dollárba kerül.
A señorita biccentett.
– Ami azt illeti, jól el vagyok eresztve. Van annyi pénzem, amennyi kell.
Vermes biccentett.
– Señor Molina?
Molinának valahogy furcsán csillogott a szeme.
– Meg lehet próbálni señor – ismételte.
Vermes felállt és öntött mindenkinek egy pohárka tequilát.
– Akkor hát… üdvözöljük az új szomszédot. Isten legyen önnel, señorita. Tel-
jék sok öröme az haciendájában. És vigyázzon a fejére.
Ahogy señor Molina elégedett arcára tévedt a tekintete, arra gondolt, hogy
inkább neki kellene a fejére vigyáznia, nem az asszonynak. Csak persze másféle
értelemben.

41

Amikor Missy elment, mogorva lett és harapós. Úgy érezte – sokadszorra már –,
hogy változtatnia kellene ezen a kétlakiságon. Missy minden ígérete ellenére
sem volt képes változtatni az áldatlan állapoton. Bár Vermes madármegfigyelőt
is épített neki, és annyi madaras könyvet hordott össze, hogy lassan már új épü-
letet kellett volna összedobnia számukra, Missy nem tudta rászánni magát a
végleges letelepedésre.
Elhatározását még nehezebbé tette, hogy Missy abban a kutatóintézetben,
ahol dolgozott, egyre feljebb lépegetett a szamárlétrán. Egyik cikket írta a másik
után, konferenciákon vett részt, tanulmányutakon járt, leginkább csak pihenni
utazott az haciendára. Inkább a nyaralója volt ez, semmint az otthona. És a há-
zasságot is egyre halogatta. Nem volt senki más az életében – ezt Vermes meg-
érezte volna –, kivéve a tudományt. Márpedig a tudomány szívós ellenfél lehet.
Vermes korábbi életéből emlékezett rá, hogy nem egy kapcsolatot látott össze-
omlani, amelyben az egyik fél – ez leginkább a nőkre vonatkozott – a család he-
lyett a hivatását választotta.
Vermes többször is megpróbálta rábeszélni a lányt, hogy szabaduljon ki vég-
re ebből a pokoli helyzetből, s a lány néha meg is ígérte, ám ahogy kihúzta a
lábát az haciendáról, már meg is feledkezett az ígéretéről és minden maradt a
régiben.
Egy reggelen éppen a rántottáját sütögette a konyhában, amikor Rosalie be-
rontott hozzá. Tulajdonképpen neki kellett volna elkészítenie a reggelijét, de
néha előfordult, hogy a lánynak nyoma veszett. Elment sétálni, vagy egy sarokba
húzódva énekelgetett, vagy imádkozott.
A lány berontott a konyhába, majd úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy
csak úgy durrant. Vermes majdhogynem kiejtette a rántottál a kezéből.
– Jaj, señor Vermes! Jaj, señor Vermes!
Señor Vermes megijedt.
Istenem, csak nem találtak egy újabb fejet? Ha találtak is, add, hogy marhafej legyen,
ne emberé…
– Csak nyugalom, Rosalie – próbálta csitítani a kezét tördelő lányt. Rosalie
úgy futkosott a konyhában faltól falig, mint egy begolyózott rab a börtönében. –
Valami baj van?
– Autó jött! – mutatott ki az ablakon a lány. – Autó jött.
– Milyen autó? – vonta fel a szemöldökét Vermes. – A hadnagy?
– Nem hadnagy, nem! – kiáltotta Rosalie. – Nem ő! Nem!
 – Akkor kicsoda?
A lány hitelen leült egy székre és lihegett, mint a megkergetett kutya.
– Nem hadnagy! A szép ember!
– Szép ember? – hökkent meg Vermes. – Az meg ki a csoda? Eddig azt hittem,
hogy nincs errefelé rajtam kívül más szép ember.
Letette a félig kész rántottát, hogy kimenjen és megnézze, ki kavarta fel any-
nyira Rosalie lelkét, amikor egy ismerős hang rontott rá az ajtón túlról.
– Stop! – szólt a hang. – Le ne vedd a rántottát a tűzről. Olyan éhes vagyok,
hogy ha nem a rántottát, akkor Roselie-t eszem meg.
A lány vihogott, az ajtón pedig Jorge Escalante lépett be.
Vermes mélyet sóhajtott, mintha barátja érkezésétől valami megváltozott
volna a levegőben.
És nem a szalonnás rántotta semmihez nem hasonlítható illata okozta a vál-
tozást.

42

Jorge Escalante már a második whiskyjét itta, amikor végre a tárgyra tért. Ver-
mes mindaddig nem kérdezett semmit, azt sem, hogy mi hozta ide hozzá a távoli
Mexikóvárosból. Jorge Escalante még mindig a kormányzó titkáraként műkö-
dött, százféle megbízással elhalmozva. Vermes soha nem kérdezte ezekről, tud-
ta, hogy Escalante nem beszélhet. Vannak titkok, amelyek nem oszthatók meg
még egy régi baráttal sem. Vermes is őrzött néhány ilyet a lelke mélyén.
Ezért aztán hagyta, hogy Escalante egyen-igyon, nem ugrott neki a kérdései-
vel. Majd elmondja, hogy miért jött, ha akarja.
Escalante néhány évvel ezelőtt még együtt dolgozott Vermessel. Beutazták a
fél világot, néha kerestek valamit, néha őket keresték. Néha szimatoltak valami
után, sokszor utánuk szimatoltak. Gyakran építettek valamit – mert mindketten
sok mindenhez értettek –, amit aztán mások leromboltak. Általában hárombetűs
szervezeteknek dolgoztak, ám ezt csak kevesen tudták róluk. És talán még min-
dig együtt dolgoznának, ha Vermes életébe nem köszönt be a tragédia. Történt
ugyanis, hogy feleségéről, Gertrudról kiderült, hogy hírszerző, ami még nem lett
volna akkora baj, ha az Egyesült Államoknak szerez híreket. Gertrud azonban
sajnálatos módon másoknak szerzett. Lebukott és börtönbe került, Vermes pedig
kénytelen volt felhagyni az addigi tevékenységével, vett magának egy
haciendát, és immár a maga életét akarta élni. Elege lett belőle, hogy mások
rendelkezzenek felette.
Aztán újabb megbízatást kapott. A régi kezek közül utánanyúlt egy. A kéz Es-
calantéé volt, de nem ő maga mozgatta. Vermes kénytelen volt elvállalni egy
kényes feladatot: Escalantéval és néhány őrülttel együtt bevették magukat az
erdőbe, és annak rendje és módja szerint, ahogy általában történni szokott,
majdnem ott is hagyták a fogukat. Ott ismerkedett meg Missyvel, akivel azóta
úgy élnek, mint a madarak. A vándormadarak. Hol az egyik repül, hol a másik.
Fészket még nem sikerült raknia a párjával, és lassan-lassan a szíve mélyén már
kételkedni kezdett benne, hogy vajon valaha is sikerül-e.
Amikor Escalante evett-ivott, s Rosalie is eltűnt, hátrahagyva a mosatlan
edényeket, Vermes kiinvitálta Jorgét a teraszra. Kért volna egy-egy jeges limo-
nádét Rosalie-tól, ha a lány a közelben lett volna. De nem volt ott.
– Nos? – kérdezte végül Vermes. – Mi szél hozott ide, Jorge?
– Rég láttalak – vigyorgott Escalante.
– És ettől elfacsarodott a szíved, mi?
– Természetesen. De azért… van valami egyéb is, ami miatt idejöttem.
Vermes érezte, hogy Escalante izgatott. Nem látszott rajta, de Vermes az el-
múlt évtized alatt úgy megismerte Escalantét, mint a tenyerét. Hiába próbálta
elrejteni az izgalmát, hogy is sikerülhetett volna neki?
– Igen? – kérdezte oldalra hajtva a fejét. Úgy tett, mintha nem is érdekelné
annyira a dolog.
Escalante a zsebébe nyúlt és kihúzott belőle néhány papírlapot.
– Mielőtt bármit is mondanék, olvasd ezeket el.
Letette a papírlapokat az asztalra, aztán levetette a zakóját, majd besétált ve-
le a házba. Amikor visszatért, Vermes már kész volt az olvasással.
– Mi a fene ez? – kérdezte kissé meghökkenve. – Hol találtad?
– Az interneten – mondta Escalante. – Te is rábukkanhattál volna.
– Persze, ha lenne internetem.
Escalante a papírlapok fölé hajolt.
 – Ezt a cikket, mint látod, egy bizonyos Lena Fischer írta.
– Ismernem kellene?
– Nem kellene ismerned. Én sem ismerem.
– És… mi van vele?
– Olvastad, nem? Ez a nő rábukkant valamire.
– Ja, tényleg. Valami szobrokra vagy micsodákra.
Jorge komoran bámult rá.
– Elolvastad te ezt a cikket egyáltalán?
Vermes Escalante karjára tette a kezét.
– Ne haragudj, Jorge, de nem volt helyén az eszem. Tudod, valahogy Missy ju-
tott rólad az eszembe, és… nem tudtam koncentrálni.
– Rólam jutott eszedbe?
– Mondom, hogy ne haragudj. Együtt voltunk az erdőben, és itt is, így… ha
meglátlak, ő is az eszembe jut.
– Csak nem történt valami köztetek? – kérdezte aggódó hangon Escalante.
– Hát éppen ez az, hogy nem történt.
– Ha lennél szíves kissé bővebben is tájékoztatni…
– Hiszen ismersz bennünket, Jorge. Missynek ott a karrierje, én pedig jól ér-
zem magam itt. Mit keresnék én egy nagyvárosban? Legfeljebb portásnak vagy
testőrnek mehetnék el egy gyanús céghez.
– Azt hiszem, túlságosan is felfújod a dolgot, Endre.
– Felfújom? Elvégre már két éve tart ez az áldatlan állapot. Én nem mehetek
oda, ő pedig nem jön ide.
– Előbb-utóbb csak idejön.
– Hogy aztán rövid idő múlva vissza is menjen. Neki a tudomány az élete…
vagyis legalább a fele.
– Az idő majd meghozza a megoldást, Endre.
– A helyedben én is ezzel nyugtatnám magam.
Escalante sóhajtott és abbahagyta barátja vigasztalását.
– Legalább olvasd el rendesen ezt a cikket. Vagy olvassam fel inkább én?
– Hát ha megtennéd…
Escalante azonban nem olvasott, inkább a saját szavaival próbálta összefog-
lalni a cikk lényegét.
 – Egy német kutatónő írta és a cagliari múzeum adta ki. Ahol a nurágh kultú-
ra emlékeit őrzik.
– Mintha derengene valami.
Nászúton jártál arra Gertruddal. Még talán meg is van a képeslapod.
– Ne Jorge, kérlek, ne – szakította félbe Vermes.
Escalante bólintott.
– Emlékszel talán az óriások sírjaira… hatalmas, megalitikus építmények,
amelyeket így hívnak a közbeszédben.
– Valami rémlik.
– Mindenki úgy gondolja, hogy óriások temetkeztek beléjük. Csak éppen az a
probléma, hogy egyetlen csontvázat sem találtak eddig bennük, pedig van belő-
lük jó néhány. Mármint sírból. Ez a kutatónő azonban… talált néhány csontvá-
zat. Néhány óriáscsontvázat.
Vermes igyekezett a hőség ellenére ébren maradni. Ezt pluszban nehezítette
az Escalante tiszteletére lehajtott néhány whisky is.
– Mit jelent az, hogy óriáscsont…
– Hát nem érted? Óriások! Gondolj a mi óriásainkra! Ha nem húznak ki ben-
nünket a kakából, már nem is élnénk.
Ekkor Vermes hirtelen magához tért. Mintha felhő szállt volna el a szeme
elől.
– Mekkorák azok… a csontok?
– Akkorák, amekkorák a mi barátaink. Az ő csontjaik!
– Európában? Hol is?
– Szardínián.
– Hogy az ördögbe kerültek oda?
– Nem emlékszel Bertie papírjaira? Sajnos magával vitte őket, de én kristály-
tisztán emlékszem még rájuk. Egy öreg tudósé volt, akit megöltek a vijjogók.
– És akkor most mi van?
– Beszélnünk kell azzal a régésznővel, Endre. Meg kell tudnunk mindent ró-
luk.
– Mi a fenéért?
– Mert… veszélyben vannak. Ha megismerjük őket, talán tehetünk valamit
értük.
 – Hol is őrzik a csontjaikat?
– Egy kis múzeumban… őrizték.
– Mi az, hogy őrizték?
Escalante felsóhajtott.
– Mert ellopták őket, Endre.
Vermes eltátotta a száját.
– Ellopták? Ki lopta el?
– Ezért megyünk Szardíniára – mondta Escalante. – Hogy megtudjuk.

43

Fräulein Fischer beleszimatolt a levegőbe a lépcsőházban, de nem érzett más

szagot, mint amit általában érezni szokott. Még sosem gondolt rá, hogy kiele-
mezze, miből is állt össze a jellegzetes lépcsőházi illat; bár különösebb elemzés
nélkül is világos volt számára, hogy a káposzta a domináns benne. Főtt tésztát is
érzett, paradicsomszószt, és még valami egyebet is, amiből arra következtetett,
hogy signora Bellini éppen a csecsemőjét pelenkázza. Mielőtt Fräulein Fischer
rájöhetett volna, hogy mi az, ami mégis nyugtalanította, már a lakása ajtaja előtt
állt. A barátságos, világoskék színre festett ajtó is mintha kopottabb lett volna a
megszokottnál. Valahogy másmilyen volt a világ, mint bármikor ezelőtt.
Fräulein Fischer, mielőtt meg rádöbbenhetett volna, hogy nem a lépcsőházi
szagok nyugtalanítják, már bele is dugta a kulcsát a zárba. El akarta fordítani, de
nem ment. Még egyszer megpróbálta, akkor sem ment.
Fräulein Fischeren végighullámzott a vakrémület. A fenébe is, elromlott a
zár! Amikor elment, bizonyára megerőltette, vagy mi a fene. Hogy az ördögbe
nem vette észre?
Mély sóhajok közepette lenyomta a kilincset. Nem tudatosan tette, inkább
csak ösztönösen. Ahogy a postás is mindig kétszer csenget.
Majd fenékre ült meglepetésében, amikor az ajtó kinyílt. Nyikorgott egy ki-
csit, mint ahogy szokott; Fräulein Fischerre pedig rátört a lelkifurdalás, ahogy
szokott; tudniillik, hogy meg kellene kenetni valakivel a zsanért, vagy micsodát.
Holnap holtbiztos, hogy szól a múzeum karbantartó részlegében valakinek, hogy
fáradjon ki hozzá és gyógyítsa meg a beteg ajtót. Ám hirtelen ismét belészúrt a
rémület.
Istenem, hiszen betörtek hozzám! Valaki betört a lakásomba!
Mielőtt észhez tért volna, már bent is volt az előszobában és olyan megle-
pődve hallotta a saját hangját, mintha nem is az övé lett volna.
– Halló, van itt valaki? Van itt valaki, kérem?
A lába csak vitte előre, mintha önállósította volna magát. Aztán úgy érezte,
hogy kitisztult előtte a kép. Csakis az a Malferro gyerek tehette, akinek különben
még a szeme sem áll jól. Nemhiába rebesgetik a szomszédai, hogy a gyerek éj-
szakánként betörni vagy tolvajkodni jár, és ezért mindenki retteg is egy kicsit
tőle, biztos, most az ő lakását szúrta ki magának.
Itt volt az ideje, hogy sikoltson. Hogy megforduljon és kirohanjon az ajtón, ha
tud. Aztán a lépcsőházban megrezegtesse a hangszálait és akkorát visítson, hogy
rémületében kigyulladjon a már két hónapja kiégett villanykörte a mennyeze-
ten. Így kellett volna viselkednie egy magafajta, ártatlan és védtelen lánynak
idegen földön, a hazájától távol.
Lena Fischer azonban egyáltalán nem ezt tette. Lena Fischer ugrott egy na-
gyot, be a konyhába, kirántotta az egyik fiókot, kikapta belőle a legnagyobb
konyhakést, aztán maga elé tartotta, mint római katona a kardját.
– Gyere elő, te rohadék! – kiáltotta. – Ha nem jössz elő, elvágom a nyakadat!
Ez kissé erős fenyegetés volt, de már nem volt visszaút. Csak amikor már ki-
mondta, jutott eszébe, hogy vajon meg tudná-e tenni, ha előbújna a tettes? Hát a
nyakát biztosan nem vágná el… bár a fene se tudja.
Mivel nem moccant semmi, még egyszer megismételte a fenyegetést.
Erre is csak a néma csend válaszolt. Kis zúgást hallott, nem tudta, mi az, de az
is benne volt a pakliban, hogy a vérnyomása zúg a fülében.
Fräulein Fischer, kockáztatva vele, hogy később talán megbánja, amit tesz, a
villanykapcsolóhoz lépett, és nagyot ütött rá, miközben még mindig előretartot-
ta a kését.
Amit látott, olyannyira megdöbbentette, hogy egy kicsit hátra is tántorodott
tőle.
Abban a pillanatban ugyanis, ahogy a fény elárasztotta a szobát, két férfit fe-
dezett fel magával szemben. A dohányzóasztalnál ültek és éppen ettek valamit.
Csak kicsit később döbbent rá, hogy ezek a fickók alighanem látnak a sötétben,
mert a két férfi azelőtt is megtalálta a száját, hogy felkattintotta volna a villanyt.
A dohányzóasztalon néhány kisebb csomag feküdt. A csomagocskák nyitva
voltak, és ha nem is látott volna beléjük, akkor is kitalálta volna, hogy mit esz-
nek a betörők. A csomagokból friss kecskesajt sajátos illata áradt.
Lena Fischert majdnem padlóra küldte a látvány. Csak állt, remegő lábakkal a
kapcsoló közelében, és nem volt biztos benne, hogy nem álmodik-e. Ha a Mal-
ferro gyereket találta volna a szobájában, nem is lepődött volna meg nagyon, a
két férfi látványa azonban, akik a dohányzóasztalnál kecskesajtot ettek, úgy
megrázta, mintha korábban a sötétben a kapcsoló helyett a konnektorba nyúlt
volna bele.
A két férfi elegáns volt, mintha egy első osztályú régészeti konferencia házi-
gazdái vagy rendezői lettek volna. Mindketten csíkos öltönyt viseltek, ragyogó-
an fényes cipőt, és nagyon is jóképűek voltak. Fräulein Fischer ekkor már biztos
volt benne, hogy valóban álmodik. Csak azt nem értette, hogy ilyen két, első
osztályú jói adjusztált pasi miért kecskesajtot eszik és főleg, miért papírzacskó-
ból, bármennyire is csak álmodja őket.
A két férfi felnézett rá, majd az egyik a másikhoz fordult.
– Nicsak, megjött a házigazda. Fräulein Fischerhez van szerencsénk?
Ekkor Fräulein Fischer felébredt. Most lett volna igazán kedve sikoltani, csak
már nem volt miért. Ők már idebent voltak a lakásában. Fräulein Fischer hirte-
len arra gondolt, hogy vajon kijut-e belőle valaha is élve?
– Maguk… kicsodák? – kérdezte elfúló hangon. Meg sem próbált sikoltani. Bár
a sikoltás már ott toporgott a mandulái környékén ugrásra készen, azért csak ott
is maradt. Fräulein Fischer biztos volt benne, hogy a csontvázak miatt jöttek.
Az álom vagy micsoda tovább folytatódott. Fräulein Fischer azt kívánta, hogy
mégiscsak álom legyen a két férfi látogatása, ne a valóság. Nyilvánvaló, hogy
nem azokhoz tartoznak, akik elrabolták a csontvázakat, feltehetően egy másik
társaság emberei. Nyilván ők is a csontokra hajtanak, csakhogy megelőzték őket.
Mivel ő maga benne volt nyakig a csontok eltűnése körüli hercehurcában, talán
ezek a fickók azt hiszik, hogy ő… lopta el őket. És most kínozni fogják mindaddig,
amíg be nem vallja nekik… mi az ördögöt is? Hiszen gőze sincs róla, hogy hol
lehetnek az óriások.
 Mivel Fräulein Fischer egyelőre tanácstalanul álldogált, kezében a tekintetes
nagyságú késsel, a két férfi szeme végigfutott rajta, aztán mindketten egyszerre
mosolyodtak el.
Lena Fischer úgy érezte, hogy kissé meglágyult az agya a történtektől, mert
mielőtt még meggondolhatta volna, hogy mit is mond, máris kicsúszott a száján:
– Jó étvágyat kívánok.
A magasabb férfi biccentett.
– Kösz. Kér egy falatot?
A lány csak állt és a sajtra bámult.
– Csak bátran – biztatta a férfi. – Akitől vettük, azt állította, hogy ez Szardínia
legjobb kecskesajtja. Tényleg jó.
– Ami engem illet – mosolygott rá a másik is –, már régóta vágytam egy kis
igazi kecskesajtra. Sem New Yorkban, sem Mexikóvárosban, sem Caracasban
nem tudnak ilyen kiváló sajtot készíteni. Üljön közénk és kapjon be néhány fala-
tot.
A lány még mindig a kezében tartotta a konyhakést.
– Utálom a… kecskesajtot – nyögte.
– Nem is tudja, mit veszít. Azt mesélik, hogy a mennyország kapujánál ott áll
Szent Péter személyesen, és minden befelé igyekvőtől megkérdezi, hogy szereti-
e a kecskesajtot. Ha igent mond, mehet befelé, ha nem, akkor jöhet a csúszda.
– Csúsz…da? – rebegte Fräulein Fischer.
– Egyenesen a pokol közepébe lehet csúszni vele. Még át sem kell szállni.
Fräulein Fischer ekkor felsóhajtott és lehajította a nagykést. Egyenesen a
magasabb férfi lába elé.
A férfi szájában megállt a sajt. A késre bámult, aztán megvonta a vállát.
– Én inkább a sajátomat használnám. Jobban a kezemre áll, mint a magáé.
Fräulein Fischer megfordult, a pamlaghoz sétált, felvette a mellette álló sám-
lit, odavitte, ahol korábban ő állt, majd letette a padlóra és ráült.
– Meg akarnak ölni?
A magasabb férfi az alacsonyabbhoz fordult.
– Te meg akarod?
A megszólított a mellkasához kapta a kezét.
– Én? Dehogy. Hát te?
 – Én sem.
Fräulein Fischer ekkor rádöbbent valamire. Nevezetesen, hogy bárki is le-
gyen a két betolakodó, csak szívatják. Lehet, hogy kicsit szórakozni akarnak vele,
mielőtt megölik?
– Jól van – mondta sóhajtva. – Nem tudok semmit róluk. Az égvilágon sem-
mit. Sem azokról, amelyek a raktárban voltak, sem azokról, amelyeket később
raboltak el tőlünk. Gőzöm sincs róla, kik vihették el őket, nem mutatkoztak be.
Meg is ölhetnek, akkor sem tudok többet mondani.
– Pedig mi szeretnénk megtudni öntől valamit, Fräulein Fischer – mondta a
magasabbik férfi.
– Ezért jöttünk – így a másik.
– Hogy megöljenek?
Az alacsonyabb férfi megcsóválta a fejét.
– Magának ez a rögeszméje? – kérdezte.
– Akkor miért törtek be hozzám?
– Mert beszélni szeretnénk magával.
– Jobb módszert nem találtak rá?
Az alacsonyabb férfi válaszolt.
– Okunk van feltételezni, Fräulein Fischer, hogy ön állandó megfigyelés alatt
áll. Ezért nem lenne jó, ha nyilvános helyen mutatkoznánk önnel. Bár tudjuk,
hogy szokatlan az a mód, ahogy megszerveztük a találkozónkat, de szükség tör-
vényt bont. Itt zavartalanul társaloghatunk.
– Miről? – kérdezte kissé megkönnyebbülve a lány.
– A csontvázakról – mondta a magasabb férfi. – Amelyeket ön talált meg. És
amelyeket elloptak a múzeumból. De a legfőbb oka az, hogy meg szeretnénk
hívni önt egy kirándulásra, ennek pedig titokban kell maradnia.
Mégiscsak megölnek – zakatolt a felismerés a lány fejében. Autókázni vinni va-
lakit, vagy sétálni, tipikus maffiózószleng. A sétának aztán valahol a tengerpar-
ton vége is lesz, betonkockát kötnek a lábára…
– És hova lenne… az a kirándulás? – nyögte.
– A dzsungelbe – mondta az alacsonyabb férfi. – Közép-Amerikába.
– És… miért?
A férfi elmosolyodott.
 – Azért, mert ott megismerkedhet élőben is azokkal a lényekkel, akiknek a
csontvázait megtalálta. Nos, mit szól hozzá?
Fräulein Fischer lehajolt, felvette a konyhakést és az ajtó felé intett vele:
– Kifelé!

44

– Előbb hallgasson meg bennünket – kérte a magasabb férfi, aki erős spanyol
akcentussal beszélt németül. Közben olyan szavakat is használt, amelyeket kul-
turáltabb házaknál és főleg társaságban nem illik használni. Az alacsonyabb
pedig a nyelvtannal nem volt kibékülve, de azért egészen jól megértették egy-
mást. – Nem tréfa, amit mondtam – mosolygott a magasabb, és a lány felé nyúj-
totta a kezét. – Jorge Escalante vagyok – mondta. – Ő pedig Endre Vermes.
– Magyar? – kérdezte a lány.
– Miből gondolja?
– A nevéből – mondta Fräulein Fischer. – Nemrég jártam Magyarországon.
Lena Fischer még mindig nem tudta, mit tegyen. Hiába mutogatott a késével
az ajtó felé, azok mintha észre sem vették volna.
– Még egyszer elnézést kérek, Fräulein Fischer, hogy kellemetlenséget okoz-
tunk a felbukkanásunkkal, és meg is ijesztettük, különben jó ideig törtük is a
fejünket, hogy talán más módszert kellene választanunk, de aztán mégis ezt
tartottuk a legmegfelelőbbnek. Mit gondol, kik vagyunk?
Fräulein Fischer elmondhatta volna, hogy nyilván ők is a csontvázakra va-
dásznak, és csalódottak, mivel másvalakik meglovasították őket az orruk elől.
Most pedig arra akarják kényszeríteni őt, hogy árulja el, kik voltak a tolvajok,
mert talán még azt is feltételezik, hogy ő adta el nekik jó pénzért.
– A konkurencia – mondta belefáradva a nagy fejtörésbe. Történjék, aminek
történnie kell.
– Konkurencia? – ráncolta össze a homlokát a magasabb férfi, Escalante, vagy
kicsoda. – Ezt hogy érti?
Fräulein Fischer nem habozott. Elmondta, hogy mire gondol. Már nem érde-
kelte, hogy mi lesz vele. Picit szédült és a lába is fájni kezdett ott, ahol tegnap
feltörte a cipője. És nyilván az agyát is feltörte valami, talán a koponyája, ahogy
benne lötyögött.
Escalante, amikor a lány végére ért a szövegének, elnevette magát.
– Téved, Fräulein. Nem vagyunk mi sem rablók, sem tolvajok.
– Akkor viszont kicsodák?
– Ezt most hosszú lenne elmagyarázni.
– Na persze – bólintott a lány.
– Az a helyzet, hogy egyetlen kérdésünkre szeretnénk igazán választ kapni.
Arra, amit már feltettünk önnek, de végül is kosarat kaptunk. Hacsak azt nem
vesszük pozitív válasznak, hogy célba vett bennünket a késével. Feltegyem még
egyszer?
Fräulein Fischer elgondolkodott.
– Tegye.
– Tehát: az a kérdésünk, hogy ön, mint kiváló tudós, paleontológus és régész,
részt akar-e venni egy olyan expedícióban, amely azt a célt szolgálná, hogy meg-
ismerkedjék olyan lényekkel, amelyekről sokáig azt hitték, hogy régen kihaltak,
vagy még abban sem voltak biztosak, hogy valaha is léteztek-e.
– Például?
– Az óriásokra és a hárpiákra gondolunk.
A lány önkéntelenül is elnevette magát.
– Ne tréfáljanak, kérem. Élő óriások? Maguknak elment az eszük!
– Na és mit szól a hárpiákhoz?
– Azok kik is?
A két férfi röviden összefoglalta, amit csak a hárpiákról tudott. A lány hallga-
tott, majd amikor befejezték, megvonta a vállát.
– Ami azt illeti, valóban hallottam már róluk egy s mást. Birtokomba jutott
ugyanis néhány régi levél fordítása…
– A miénkbe is – hökkent meg Vermes. – A maga levelei például miről szól-
nak?
Fräulein Fischer megerőltette az agyát és amilyen részletesen csak képes volt
rá, összefoglalta a levelekben leírtakat. Amikor a végére ért, Escalante elfüttyen-
tette magát.
– Mintha csak a saját szövegünket hallanám… illetve annak az elejét. Most
pedig hallgasson ide. Fräulein.
Cirka egy órát tartott, amíg a végére értek a megbeszélésüknek. Amikor befe-
jezték, a lány még mindig bizonytalan volt.
– Egyáltalán hogy találtak el hozzám? – kérdezte.
– Olvastam a cikkét – felelte Escalante.
– Maga tudományos cikkeket olvas?
– Az az igazság, hogy az internet kereste ki nekem. Akkor már túl voltunk az
első expedíción. Világos volt előttem, hogy az óriások és a vijjogók, azaz a hárpi-
ák, a Közel-Keletről, illetve Európából származhattak át az amerikai kontinensre.
És ma is ott élnek.
– Nem akarnak maguk átverni engem? – kérdezte gyanakodva Fräulein
Fischer.
– Úgy nézünk ki? – kérdezte Escalante.
– Pontosan úgy – bólintott a lány. – Bárcsak ne lopták volna el azokat a
csontvázakat! Mit gondolnak, miért tehették?
– Hogy jó pénzért eladják őket.
Fräulein Fischer nagyon igyekezett, hogy hinni tudjon nekik, de azért nehe-
zen ment.
– És… hogy értik azt, hogy vegyek részt az expedícióban? Végül is mit keres-
nék ott?
– Szeretnénk, ha ott lenne – mondta Vermes. – Ha meg akarjuk menteni az
óriásokat, olyan szaktekintélyek kellenek, akiknek a jelenléte a további kutatá-
sok záloga. Magának neve van, ez kell nekünk. Na és persze az ön varázslatos
egyénisége is.
– Ki finanszírozza az expedíciót?
– Idejében meg fogja tudni.
– Remélem, nem Al Capone dédunokája. Különben hogy gondolják a dolgot?
Én itt vendégkutató vagyok, gyakornok… szóval, mivel indokoljam meg, hogy
lelépek hárpiákat és élő óriásokat keresni… a hova is?
– Egy őserdőbe. Különben jelentsen beteget. Vagy várjon csak… majd kitalá-
lunk valamit. Nézze, Fräulein Fischer, úgy gondoljuk, hogy kölcsönösen szüksé-
günk van egymásra. Amellett, hogy önnek kétségkívül óriási a szaktudása, a
neve kitűnő reklámhordozó. Vannak, akik csak azután nyitják meg a számláju-
kat, ha jó neveket látnak a résztvevők között. Éppen úgy, mintha filmet akar-
nánk készíteni. Sztárok kellenek ma már mindenhez, amit el akarunk adni.
Lena Fischer töprengett még egy kicsit.
– Jól van – sóhajtotta aztán. – Igent mondok, bár még mindig nem vagyok
meggyőződve róla, hogy nem ment-e el az eszem. Az a helyzet, hogy a tudomá-
nyos hírnevem forog kockán. Beugróm egy medencébe, amelyben nem tudom,
hogy egyáltalán van-e víz. Végül is, ha részt veszek a maguk expedíciójában… mi
hasznom lesz belőle?
– Válogathat az egyetemi katedrák között – mondta Escalante. – Kapkodnak
maga után a legrangosabb egyetemek.
– És az állatkertek, mi?
– Nem ez a célunk, hanem éppen az ellenkezője. Meg akarjuk védeni a maga
óriásait. És a hárpiákat is.
Fräulein Fischer bólintott.
– Rendben van. Előzetesen igent mondok, de véglegesen majd később döntök.
Van viszont egy feltételem.
– Máris teljesítve – vágta rá Escalante.
– Vinnék magammal valakit.
– Kutyát, macskát?
– Egy embert – mondta.
– A… barátját vagy kollégáját?
– Egy szerzetest – mondta a lány. – Egy katolikus szerzetest. Santarcangeli
atyát.
– Mi a fene! – hökkent meg Escalante. – Az erdei szellemek miatt? Azért ezt
még meg kell gondolnom. És mi a csodát keresne az a pap a dzsungelben?
– Istent – mondta Fräulein Fischer.

45

Az asszony gyönyörű volt. Ezt Mr. Moses Haley azonnal megállapította, ahogy
megpillantotta a kis emelvényen. Úgy állt ott, mintha maga a Szépség szobra
lenne. Kifogástalan alak, gyönyörű arc, amely magában foglalt egy icipicit kiug-
ró pofacsontot, kissé vastag ajkat, szépen ívelt szemöldököt és két mélybarna
szemet.
Mr. Haley éppen leheletnyivel lejjebb hajtotta a fejét, amikor az asszony
megszólalt.
– Üdvözlöm önöket, hölgyeim és uraim. Engedjék meg, hogy bemutatkozzam:
Mrs. Sonya Mattheus vagyok, a Miénk az erdő nevű társaság reklámfőnöke. Önök
pontosan tudják, miért jöttek ide, én pedig azért vagyok itt, hogy megvalósítsam
az önök vágyait, hogy felajánljak önöknek néhány olyan lehetőséget, amilyenek-
re sokan gyermekkoruk óta vágynak. Úgy válogattuk össze önöket, hogy még
véletlenül se kerüljenek önök közé olyanok, akiknek nincs érzéke a delikatesz
iránt. Önök valamennyien álarcot viselnek, tudják, hogy miért. De hogy világos
legyen minden, ha véget ér a mi kis összejövetelünk, önöknek távozniuk kell az
épületből, és attól az időtől kezdve nincs miért visszatérniük ide. Az épületet
átalakítjuk, nem marad senki benne, aki felvilágosítást tudna adni a mi kis ren-
dezvényünkről. Ezt csak azért közlöm önökkel, hogy nincs idő a hosszas gondol-
kodásra. Aki a megbeszélésünk után nem jelentkezik azonnal, az többé már nem
is teheti meg. Az ajánlat egyszeri és megismételhetetlen. Továbbá, mivel jelsza-
vunk az őszinteség, nem fogok mellébeszélni, azaz őszinte leszek, brutálisan
őszinte. Ha valaki pedig sértő megjegyzést próbálna tenni, nem is elsősorban
velem, hanem cégünkkel kapcsolatban, kérem, ne tegye. Nem kérünk az aggá-
lyoskodó véleményekből, a részvétel nem kötelező.
Diszkréten köhintett egyet, majd folytatta.
– Természetesen tisztában vagyunk az önök hajlamaival; tudjuk, hogy kiváló
vadászok vagy csak szeretnének azok lenni. Megkockáztatom, hogy önök vala-
mennyien, vagy legalábbis döntő többségükben imádnak ölni. Kérem, ne hábo-
rodjanak fel: ígértem, hogy brutálisan őszinte leszek. Alaposan utánanéztünk
önöknek, és bizton állíthatom, hogy az önök lételeme az ölés. Szeretik elvenni
valaminek az életét, legyen az állat vagy ember. Imádják a vér szagát, a megseb-
zett lények haláltusáját. Csakhogy nem azért hívtam ide önöket, hogy szarvas-,
medve- vagy éppen oroszlánvadászatra toborozzak résztvevőket. Önök már túl
vannak az ilyesmiken, nem hiszem, hogy különösebb lelkesedéssel fogadnák az
ajánlatomat.
Ismét köhintett egyet.
 – Én valami mást ajánlok önöknek. Valami izgalmasat. Olyat, amilyet ember
még nem élt át… mióta is? Mondjuk, az ókor óta.
– Bocsánat… jól hallottam? Ön az ókort említette?
– Igen. Azt említettem.
– Akkor ha megmagyarázná…
– Éppen azt teszem – mondta türelmesen az asszony. – Valóban azt mond-
tam, amit hallottak. Még egyszer hangsúlyozom: olyat ajánlok maguknak, olyan
vadászatot, amilyet ember utoljára az ókorban élvezett, ha egyáltalán élvezett,
mert akkoriban még más volt a helyzet a vadászatokkal kapcsolatban.
– Valami Jurassic Parkról beszél? – kérdezte egy másik hang.
Sonya biccentett.
– Valóban hasonlóra invitálnám önöket.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy valaki mégiscsak létrehozta a Jurassic Par-
kot? Remélem, nem kitömött és elektronikával rángatott lények vadászatára
akar rávenni bennünket.
– Én igazi élőlényeket ajánlok önöknek.
– Kutya legyek, ha értem…
Sonya felemelte a kezét, hogy megnyugtassa a kételkedőket.
– Azt javaslom, hogy mielőtt véleményt nyilvánítanának, hallgassák meg a
részletes ajánlatomat.
– Azért a pénzért, amit fizetnem kellene, jogom van kérdezősködni, nem? – a
férfi hangja kissé sértődöttnek tűnt.
Sonya lenyelte a mérgét. A fickónak végül is igaza van. Egymillió dollár az
mégiscsak egymillió dollár. Azért már valóban várhat valamit az ember.
– Akkor hát folytatom. S ha már megkérdezték: nincs szó kitömött állatokról,
tehát nincs szó átverésről, nincs szó klónozásról, vagy valamilyen más eszközzel
előállított lényekről sem. Ezek a lények, amikről rövidesen beszélni fogok, az
ókorból maradtak ránk. Túlélték az évszázadokat. Egyszerűen csak túlélték.
– Mesebeszéd – mondta valaki. – Ha lennének ilyenek, már rég megtalálták és
alighanem le is vadászták volna őket. Ilyenek csak az emberek bomlott elméjé-
ben létezhetnek, mint például a Loch Ness-i szörny. Különben magam is vadász-
tam rá. Aztán rájöttem, hogy én vagyok a világ hülyéje. A semmit próbáltam
puskavégre kapni. Ha létezik is élő fosszília, az csak a tengerben élhet, arra pedig
kár golyót pazarolni. A halak egyáltalán nem érdekelnek.
A halk morgásból, ami ezután jött, Sonya arra következtetett, hogy hallgatói-
nak többségét nem érdeklik a halak. Nem is volt ezzel semmi baj: elvégre nem
róluk szólt az ajánlata.
– Hogy rövidre zárjam a mesémet – a mese szót különben nem a hagyomá-
nyos értelemben használom –, nos, az a helyzet, hölgyeim és uraim, az önök
meggyőződésével ellentétben mégiscsak léteznek élő fosszíliák, ahogy valame-
lyikük meghatározta. És jól is határozta meg. Bizonyos élőlények, amelyekről azt
hitték, hogy már rég kihaltak, vagy egyáltalán nem is léteztek a valóságban,
csupán a legendák és mítoszok ködébe veszve, nos, ezek közül néhány fajta mé-
giscsak létezett és túlélte az évszázadokat. Ezeknek a kilövését ajánlom én, höl-
gyeim és uraim.
Néhány hosszú másodpercig csend volt, aztán – ezúttal – egy női hang szólalt
meg.
– Az imént azt sejtette velünk, hogy nem tengeri lényekről van szó. Nem ha-
lakról vagy egyéb tengeri herkentyűkről. Akkor hát, tisztelettel megkérdezem,
hogy ezek az ön által oly magabiztossággal létezőnek mondott élőlények hol az
ördögben vészelték át az évszázadokat?
– Az őserdőkben – felelte Sonya. – A dzsungelekben. Ott éltek háborítatlanul,
és élnek ma is. S az ugyancsak a dzsungelek mélyén élő indiánokon kívül más
nem találkozott velük. Vagy ha találkozott is, nem volt módja beszámolni róla.
Sejtik, hogy miért.
– Kinyírták őket a maga ősállatai?
– Pontosan. Mert ezek a lények, mondanom sem kell, hogy roppant veszélye-
sek. Ha szelídek lennének, mint a bárányok, mi értelme lenne az egésznek, nem
igaz?
– Naná – morogta valaki.
– Lényeink vadak és erősek, nem ismernek irgalmat. Csak a legjobbak kaphat-
ják el őket.
– Az az érzésem, asszonyom, hogy ön csak blöfföl – mondta valaki. – Egyfoly-
tában lényekről beszél, ősi fajokról anélkül, hogy meghatározná őket. Végül is
mi az ördögök ezek? Vérfarkasok, vámpírok, Isten bukott angyalai, zombik vagy
micsodák? Csak egyet említsen, könyörgök.
 Az asszony felemelte a fejét és végignézett a hallgatóságán.
– Hárpiák, például – mondta. – A görög mitológia hárpiái.

46

Alighogy elhangzott a mondat, valaki hangosan felnevetett.

– Maga el is hiszi, amit mond?
Sonya bólintott.
– Tisztában vagyok vele, hogy kevéssé hihetően hangzik, és mégis ez az iga-
zság. A hárpiák élnek. Túlélték az évezredeket, és itt élnek relatíve nem is mesz-
sze tőlünk. Pár órányi repülőútra csupán.
– Mi a francok ezek? – kérdezte valaki. – Én még sosem hallottam róluk.
– Kétségkívül csak kevesen tudnak róluk, manapság nem szokás a görög mi-
tológiát tanulmányozni, bár valószínű, hogy a hárpiák nem is görög eredetűek.
De lassan eltérünk a tárgytól, hölgyeim és uraim. Mindazonáltal néhány szóval
megpróbálom jellemezni őket. A hárpiák egy tengeristen gyermekei, legalábbis a
görög mitológia szerint. A valóságban viszont ember nagyságú madarak… és az
ember keverékei. Nagyjából úgy néznek ki, mint óriásira nőtt, fekete varjak,
csakhogy némiképpen el is térnek azoktól. De még ha nem is térnének el tőlük,
csupán valóban hatalmas, ember által eddig nem látott madarak lennének, ak-
kor sem lenne kisebb élvezet puskavégre kapni egy ilyet.
– Hát nem – mondta valaki. – Csak talán egy kicsit olcsóbban is megszámít-
hatnák.
Néhányan nevettek, Sonya pedig folytatta.
– A hatalmas varjaknak azonban nem madár-, hanem emberfeje van. Egy
vénségesen vén és ronda vénasszonyfeje. Nincs csőrük, ebben is az emberre
hasonlítanak. Két hatalmas szárnyuk alatt pedig emberi kezek rejtőznek. Fekete
tollúk olyan kemény, hogy lecsúszik róla a puskagolyó. Ezenkívül társalogni is
képesek. Csoportokban élnek, vagy vijjogással, vagy telepatikus úton kommuni-
kálnak. De főleg vijjogva. Ők a vijjogók. Mit mondjak még róluk…? Ja, a legfonto-
sabbat majd elfelejtettem. Újabban imádják az emberhúst. Ha valakinek nincs
szerencséje a vadászaton, nos, az a lények gyomrában végzi. Remélem, megér-
tették, hogy mekkora kockázatot vállal az, aki megpróbál rájuk vadászni.
– Ha nem fogja őket a golyó, hogy ejthetők el? – kérdezte hitetlenkedve vala-
ki.
– Hát, ezt maguknak kell megoldaniuk. Az óriások például kitekerik a nyaku-
kat. Én magam azt hiszem, hogy közvetlenül a szárnyaik alatt, ahol a kezeik is
vannak, sebezhetők. Csak ehhez a helyhez kell odaférkőznie valahogy a vadász-
nak.
– És maga el akarja hitetni velünk, hogy ezek a lények léteznek?
– Nem feltétlenül – mondta Sonya. – Én csak teszek önöknek egy ajánlatot.
Nem kötelező elfogadni.
– Óriásokról is beszélt – vágott közbe valaki. – Vagy rosszul értettem volna?
Sonya mély levegőt vett.
– Jól értette, mister. A másik élő fosszília: az óriások. – Megállt, mintha ismét
a köhögését próbálná visszatartani. – Bocsássanak meg, kissé náthás vagyok,
elvégre két nappal ezelőtt még a forró dzsungelben jártam, és… úgy látszik, nem
voltam elég óvatos.
– Maga a dzsungelben járt?
– Természetesen. Elő kellett készítenem az önök vadászatát.
– Mi előkészíteni való van azon?
– Például az élelem. Gondoskodnom kellett depókról, ahol az ételt és italt tá-
roljuk, s ahol önök az éjszakát tölthetik. Valamint jégkészítő gépet is oda kellett
szállíttatnom.
– Jeges whiskynek? – csettintett valaki.
– A holttesteknek – mondta az asszony.
Ettől kissé elcsendesedtek. Sonya hagyta, hogy elgondolkozzanak a dolgon. A
beállt csend azt mutatta, hogy valóban elgondolkodtak.
– Ez a vadászat nem arról szól – törte meg aztán a csendet Sonya –, hogy a
vadász fent ül a magaslesen, és ha felbukkan egy nyuszi a láthatáron, lepuffant-
ja. Jó magasról, hogy ha a nyuszi ellene fordulna, ne eshessék baja.
Valaki elröhögte magát, de aztán gyorsan elhallgatott.
– Ez a vadászat életre-halálra megy – mondta az asszony. – Semmi garancia
nincs rá, hogy ugyanannyian térnek vissza a bázisra, mint ahányan elhagyták.
Ezt nem tudom garantálni önöknek. Ez a vadászat olyan, amelyben a nyúl is
visszalőhet. Ha értik, mire gondolok. Ezért, ha van olyan maguk között, aki úgy
érzi, hogy ilyen körülmények mellett nem vállalja a vadászatot, az, kérem, ne
jelentkezzék. Ne fárasszák magukat egy felesleges úttal, és főleg ne szórják feles-
legesen a pénzüket. Ha dzsungelt szeretnének látni, azt jóval olcsóbban is meg-
tehetik. Csak az már nem a mi társaságunk műfaja. Világosan beszéltem?
Többen is bólogattak, köztük néhány hölgy is.
Sonya mély levegőt vett.
– Az imént kérdezte valaki, hogy mi lenne a másik fogás, s én azt feleltem,
hogy az óriások. És ez is a valóság. A vijjogók mellett az erdő mélyén óriások is
élnek.
– Meg tündérek, mi?
Sonya nem zavartatta magát.
– Tündérekre másutt kell vadászni – mondta.
– Ugyan hol?
– A mesekönyvekben.
A kérdező valószínűleg egy társaság bohóca lehetett, mert nem hagyta any-
nyiban a dolgot.
– És hogy lehet vadászni rájuk? – vihogta.
– Nagyon egyszerűen – magyarázta Sonya. – Vesz egy könyvet, amelyekben
tündérek vannak. Úgy értem, hogy velük illusztráltak egy-egy mesét. Fog egy
ollót és kivágja őket.
– És azután? – röhögött a pasas.
– Feltűzi őket rajzszeggel a szekrényajtóra. Aztán előveszi a puskáját, és durr!
Tündérvadászathoz sörétes puska is megteszi. Ha kész van, máris elindulhat…
– Hova? – kérdezte tétován a jópofa.
– Az elmegyógyintézetbe – mondta Sonya. – Van még valakinek ehhez hason-
lóan okos kérdése?
Nem volt. Még a jópofa is kussolt. Megérezte, hogy ezek itt mellette nem ve-
szik a lapot.
– Nos hát akkor térjünk vissza az óriásokra – folytatta sóhajtva Sonya. – Ma-
gasságuk cirka két és fél méter. Elismerem, talán kevésbé romantikus alakok,
mint a vijjogók, mert lényegében véve emberek ők is, csak a magasságuk haladja
meg a miénket… ugyanakkor mégsem emberek. Olyanok, akár a vijjogók. Csak
jobban hasonlítanak hozzánk.
– És… ön szerint hogy jöttek létre ezek a furcsa lények?
Sonya megvonta a vállát.
– Nem vagyok tudós, én csak vadászatokat szervezek, de két eset lehetséges.
Az egyik, hogy az evolúció hozta létre őket. Volt ugyanis egy lény, amely a ma-
jom és az ember között ingadozott, az Australopithecus, belőle több emberfajta is
kifejlődött… többek között az óriások, és talán a vijjogók is. A másik elmélet sze-
rint Isten teremtette őket, mint ahogy bennünket is. Szívem szerint én a tudo-
mányos elméletben hiszek, de ez nem tartozik a lényeghez. A vijjogók és az óriá-
sok is a dzsungelben élnek, és önök vadászni akarnak rájuk. Igaz? Ez a lényeg.
– És mi a helyzet a trófeákkal? – kérdezte valaki. – Ha megölök egy óriást, mit
csináljak vele?
– Mit csinál, ha elefántot öl? – kérdezte Sonya.
– Felakasztom a trófeát a falra.
– Már válaszolt is a kérdésére – mondta az asszony. – Egy éles kés és némi
szakértelem kérdése az egész.
– És ha meglátja valaki nálam? Ez különben a vijjogókra is vonatkozik.
– Ne mutogassa olyanoknak, akikben nem bízik meg – mondta a vállát vono-
gatva Sonya. – Említettem, hogy én csak a vadászatokat szervezem, a többi nem
a mi cégünk dolga. Különben meg azért van a jég, hogy a levágott fejeket ne
engedje elbomlani. A trófea szállításában is igyekszünk közreműködni, ha óhajt-
ják – csekély felár ellenében.
– Ez minden? – kérdezte valaki.
Sonya megköszörülte a torkát.
– Nem. Ez nem minden.
– És a maradék micsoda? – kíváncsiskodott a tréfamester, aki, úgy látszott,
magához tért sértettségéből. – Kinek a trófeáit rakhatom még a falamra?
– Az indiánokét – mondta Sonya.

47

Ismét csak rövid csend támadt. Sonya nem szólalt meg. Várta a hatást.
 – Ezt… hogy érti? – kérdezte valaki.
– Úgy, hogy az indiánok jelentik a szórakozást. A vijjogók és az óriások a va-
dászatot, az indiánok pedig a szórakozást.
– Ne haragudjon, de ez nem világos előttem.
– Pedig az. Annak, akinek sikerül lelőnie egy vijjogót vagy egy óriást, jogában
áll lelőni egy indiánt. Azt viszont nagyon nem ajánlanám, hogy az ő fejükből is
trófeát csináltassanak, és főleg, hogy a falukra tegyék. A hatóságok, bár aligha-
nem egyetértenének magukkal, nem tehetik meg, hogy félrenézzenek.
– De ezt… hogy képzeli?
Sonya mély lélegzetet vett.
– Figyelmeztetem önöket, hogy brutálisan őszinte leszek. Mint tudják, az in-
diánok az erdőben élnek, ki tudja, hányan, és azt sem tudjuk pontosan, hol.
Őszintén meg kell mondanom, hogy teljesen feleslegesek, értem ezalatt, hogy
semmi haszna belőlük az emberiségnek, sőt éppen kárára vannak. Hátráltatják a
fejlődést. Az erdőt sok mindenre fel lehet használni – a trópusi fák nagyon sokat
érnek. Bányákat lehet nyitni bennük, továbbá mezőgazdasági területté lehet
átalakítani őket, és így tovább. Az erdő hasznosításának ezerféle módja lehetsé-
ges. Csakhogy az indiánok nem hagyják.
– Ez igaz – mondta valaki.
– Annyira az, hogy vannak vállalkozások, amelyek erdőt vásárolnak, de kép-
telenek felhasználni, mert az indiánok éppen ott élnek. És nem lehet elkergetni
onnan őket. Méghozzá két okból sem. Az egyik, hogy ők sem engedik, vannak
fegyvereik…
– Szaros nyilaik.
Sonya lebiggyesztette a száját.
– Ha úgy adódna, tudnék egész temetőket mutatni magának, ahol olyanok
nyugszanak, akik ugyancsak szaros nyilaknak nevezték az indiánok fegyvereit.
Ezek a kis fickók olyan mérgeket képesek kikeverni, hogy akinek csak megsérti a
bőrét egy ilyen nyílvessző, az azonnal kezdheti keresni a túlvilágra vezető utat.
– Majd adnék én nekik…
– Megteheti – bólintott Sonya. – Csakhogy bizonyítania is kell valahogy, hogy
megölt egyet vagy akárhányat belőlük.
– Hogy bizonyítsam?
 Sonya elmosolyodott.
– Például levágja az egyik fülét. Erre prémiumot fizetünk – valamennyit visz-
szatérítünk a részvételi díjból.
– És ha valaki csal és egy indiánról két fület vág le?
Természetesen a tréfacsináló volt a kérdező.
– A dolog becsületkassza alapon működik – mosolygott Sonya. – Nincs szük-
ségük maguknak csalásra. És még valamit… Ha esetleg úgy alakulna a dolog,
hogy egy indián falura találnak rá, az külön jutalmat érdemel. Egy falu felgyújtá-
sa esetén a részvételi díj ötven százaléka is visszatéríthető. Az meg már nem
semmi, igaz? Most pedig arra kérem önöket, hölgyeim és uraim, hogy aki nem
óhajt részt venni a programunkban, az a bal oldali ajtón távozzék – mutatta,
hogy melyiken –, azok pedig, akik részt akarnak venni a vadászatokon, maradja-
nak a teremben.
Mindenki ülve maradt – a tizenháromból tizenkét álarcos –, csak a tizenhar-
madik, egy nő indult el a bal oldali ajtó felé. Mielőtt elérhette volna, megfordult
és Sonya felé köpött.
– Ezt az aljasságot – csóválta meg a fejét. Azt kívánom maguknak, hogy a ma-
guk vijjogói – ha léteznek egyáltalán – vájják ki a szemüket.
Sonya sóhajtott, de nem válaszolt.
Az asszony eltűnt az ajtó mögött.
Két nappal később közölték a napilapok és az internetes oldalak, hogy az
amerikai síkirálynő, Hanna Berg, aki szenvedélyes vadász hírében állott, eltűnt
londoni hotelszobájából, és egyelőre senki nem tudja, hova távozott.
Nem is került elő soha többé.

48

Fräulein Fischernek nem volt egyszerű megmagyarázni, hogy miért akar lelépni
a térképről. Mivel nem árulhatta el az igazságot, Vermes tanácsának megfelelő-
en megromlott egészségi állapotára hivatkozott.
Falcone igazgató végignézett rajta, aztán szégyentelenül a lány melle felé bö-
kött a mutatóujjával.
 – Magának romlott meg az egészségi állapota? Nem úgy néz ki.
– Pihennem kell – mondta a lány. – Kivannak az idegeim. Ez az utóbbi néhány
hét betett nekem. Előbb elrabolják a csontokat, mi újabbakat találunk, azokat is
elrabolják… De még ha csak úgy simán elrabolták volna… még meg is fenyeget-
tek… Ez egy kicsit sok volt nekem.
– És… hova szándékozik menni? – kérdezte Falcone igazgató.
– Talán Amerikába – felelte Fräulein Fischer.
– És ott?
– Meglátogatom a Grand Canyont. Már rég meg szerettem volna nézni.
Falcone direktor széttárta a karját.
– Mit mondhatnék erre? Ha megígéri, hogy visszajön, elengedem.
– Persze hogy visszajövök.
Akkor Ettore Falcone direktor olyat mondott, amiről néhány perccel ezelőtt
még nem hitte volna, hogy valaha is ki fogja mondani.
– Hiányozni fog.
– Maga is nekem.
Fräulein Fischer a direktorhoz lépett és cuppanós csókot nyomott a homlo-
kára.
– Visszajövök, megígérem magának.
És meg is tartotta az ígéretét. Visszatért, de Falconét már nem találta a he-
lyén. És ha kereste volna, sem találta volna már meg ezen a világon.
Eugenio Valentinivel azonban egészen más volt a helyzet.
– Elmész? – kérdezte Valentini, kétségbeesésében letegezve a lányt.
– El kell mennem, Eugenio – hajtotta le Fräulein Fischer kissé idegesen a fe-
jét.
– Mit jelent az, hogy kell?
– Egy… expedícióban veszek részt. De erről ne szólj az öregnek.
– Kinek az expedíciójában? – kérdezte Valentini.
– Egy… amerikai intézményében.
– Nem érdekelnek már… az óriások csontjai?
Fräulein Fischer összeszorította az ajkát. Legszívesebben elárulta volna Va-
lentininek, hogy őt már inkább az élő óriások és az élő hárpiák érdeklik. De böl-
csen befogta a száját. Tartott tőle, hogy Valentini – akiről csak ekkor derült ki
számára, hogy szerelmes belé – botrányt csinál, vagy ha nem is, az is éppen elég
lesz, ha telekürtöli a világot a hírrel. Akkor aztán feltehetően ugrott az amerika-
iak ajánlata.
– Féltelek – mondta Valentini hirtelen.
– Ugyan mitől? – kérdezte a lány. Magában arra gondolt, hátha máris kiszi-
várgott valahogy a dolog. Valentini szagot kapott és most megpróbálja megzsa-
rolni.
– A pasiktól – felelte Valentini.
– A… pasiktól? – tágult nagyra Fräulein Fischer szeme. – Milyen pasiktól?
– Az összestől – mondta Valentini. – Aki csak létezik a világon.
– De hát ez… hát ez… mi a fenét jelentsen ez? – hökkent meg a lány. – Nem is
értem…
Néhány másodperccel ezután megértette. Signor Valentini letérdelt a padló-
ra és feléje nyújtotta összekulcsolt kezét, mintha imádkozna.
– Fräulein Fischer – mondta megtört hangon. – Meg szeretném kérni a kezed.
Leszel a feleségem?
Fräulein Fischer érezte, hogy úgy meggyengülnek a lábai, mintha zselés cu-
korrá változtak volna.
– Ne hülyéskedj, Eugenio – nyelt egy nagyot. – Hiszen ez ostobaság.
– Dehogyis az! – tiltakozott a régész. – Már elég régóta akartam mondani, de
most… valahogy kijött belőlem.
– De hát még nem is ismerjük egymást!
– Akkor mostantól kezdve kezdjünk el komolyabban is ismerkedni.
Közelebb lépett a lányhoz. Fräulein Fischer biztos volt benne, hogy Valentini
meg akarja csókolni.
– Te megőrültél, Eugenio – kereste a szeme a menekülés útját. – Nekem még…
eszem ágában sincs férjhez menni. Főleg így.
– Mit kellene hát tennem?
Fräulein Fischer megnyalta a szája szélét. Hirtelen rátört a bizonyosság: nem
szerelmes Valentinibe, és feltehetően soha nem is lesz az. Igaz, tetszik neki mint
férfi, de hogy örökké, vagy ha csak egy rövidebb terminust veszünk is – élete
végéig –, nem lesz szerelmes belé. Hogy miért? Azt csak a jóisten tudja, aki az
embereket, állatokat, növényeket, óriásokat és a hárpiákat teremtette. Hogy
miképpen, az most mellékes. Egy a lényeg – bár kedveli Valentinit – soha… so-
ha… soha…
– Már ne is reménykedjek? – kérdezte síri hangon Valentini. Fräulein Fischer
már hallott ilyen hangot. Általában reménytelenül szerelmes férfiak adják ki
magukból a televíziós sorozatokban, mielőtt öngyilkosok lennének.
Fräulein Fischert ekkor elkapta a pánik. Háta a falat érintette, s alig néhány
centiméternyire ott állt tőle a férfi kitárt karokkal. Másodpercek kérdése, hogy
elzáródik előle a menekülés útja.
Fräulein Fischer cselekedett. Összeszedte minden erejét és orrba vágta a ké-
rőjét. Aztán lebukott, majdnem egészen a padlóig, és átbújva Valentini lábai
között, elrohant a szobája irányába.
Csak később döbbent rá, hogy azért talán szelídebb eszközökkel is megold-
hatta volna a problémát.

49

Fräulein Fischer éppen azon törte a fejét, hogyan tudna a szerzetes nyomára
bukkanni, amikor mintha csak meghallotta volna a lány hívását, felbukkant előt-
te az úton. Fräulein Fischer hazafelé sétált, óvatosan, és hátra-hátranézegetve,
mivel attól tartott, hogy esetleg megismétlődhet a Valentinivel folytatott kelle-
metlen beszélgetés, amikor a szerzetes kibukkant egy bokor mögül és odaintett
neki.
Fräulein Fischer csaknem felvisított rémületében. Egyetlen pillanatig azt hit-
te, hogy mégiscsak Valentini az, aztán rablóra tippelt, aki ki akarja fosztani,
majd egy erőszakoló jött volna a sorban, ám erre már nem volt ideje, mivel fel-
ismerte Santarcangeli atyát.
Az atya arca komor volt, mintha elveszítette volna kedvenc rózsafüzérét.
– Magára várok – dörmögte a szerzetes.
– Én meg magát keresem – mondta megkönnyebbülve a lány. – Ne üljünk le…
valahová?
– Sétáljunk inkább – mondta a pap.
– Megláthatnak bennünket – nyugtalankodott a lány.
 – Na és? Csak nem azt akarja mondani, hogy oda jutott a világ, hogy manap-
ság már szégyen egy pappal sétálgatni?
– Azt gondoltam… hogy talán magának az.
A szerzetes hallgatott egy sort, majd a lány felé fordult.
– Szeretném a segítségét kérni.
– Én is szerettem volna magával beszélni, atya – mondta. – Méghozzá sürgő-
sen. Ugye… még mindig úgy gondolja, hogy valóban léteztek óriások valamikor a
történelem hajnalán?
– Hát éppen emiatt…
– Hiszi vagy nem hiszi?
– Hiszem – bólintott az atya, egyelőre felfüggesztve a Fräulein Fischernek
szánt közlendőjét. – A Biblia is beszél erről, és a csontok is… mármint az óriások
csontjai… és…
– Jól van, nem kell annyit magyarázgatnia – torkolta le a lány. – Tehát hisz
bennük. Nem ülnénk le mégis arra a padra ott?
– Leülhetünk – vonta meg a vállát az atya. – De aztán én mondok magának
valamit…
Fräulein Fischer mintha meg sem hallotta volna.
– Jól ül, atyám? – kérdezte, amikor elhelyezkedtek egymás mellett a padon.
– Jól, de mi a fene… – Az atya ekkor kezdte csak felfogni, hogy a lány komo-
lyan beszélt, amikor azt mondta, hogy ő is találkozni akart vele. Méghozzá sür-
gős ügyben.
Fräulein Fischer viszont mintha nem ült volna jól. Fészkelődött a kemény pa-
don, majd az atyára nézett.
– Elmondok magának valamit, atya, de ne nézzen hülyének érte.
– Majd igyekszem – bólintott az atya.
– Az óriásokról és a hárpiákról van szó.
Az atya felrántotta szemöldökét.
– Mi van velük?
Mintha apró kis kaparászást érzett volna a torkában.
Fräulein Fischer megnyalta a szája szélét. Úgy érezte, hogy nyelv helyett egy
száraz szivacsdarab van a szájában.
– Mit szólna hozzá… ha azt mondanám magának, hogy ezek… mármint az óri-
ások és a hárpiák ma is léteznek?
– A csontjaikra gondol?
– Arra gondolok, hogy… élnek és virulnak. Nem haltak ki egészen.
Az atya megpróbálta értelmezni, amit hallott.
– Úgy érti, hogy egyes egyedeik élnek… illetve életben maradtak… illetve
nemzedékről nemzedékre…
– Valahogy úgy – bólintott a lány. – Nemrég kaptam az információt.
– Mennyit fizetett érte? Mármint az információért. Arra még nem gondolt,
hogy bármennyit is fizetett érte, alaposan lehúzta valaki?
– Azok az emberek… látták is őket!
– Na persze – mondta az atya, észre sem véve, hogy korábbi, kissé kenetteljes
stílusa nagyon is evilágivá lett. – A jetit is látták.
– És a Loch Ness-i szörnyet is. Tudom. De ezúttal fényképeket is készítettek
róluk.
Santarcangeli Fräulein Fischer karjára tette a kezét.
– Róluk is készítettek. Hallott már maga arról, hogy mi az a photoshop?
– Ne nevettesse ki magát, atya! Különben azért jöttem, hogy megismertessem
két emberrel. Szívesen találkoznának magával. A találkozóra úgy három óra
múlva kerülne sor. Addig lesz ideje becsomagolni a cuccait.
– A cuccaimat? – hökkent meg az atya. – Nekem alig vannak, izé… cuccaim,
de miért kellene…
– Mert utazunk – mondta. – Mégpedig ma éjszaka.
Az atya eltátotta a száját.
– Utazik? Hova utazik ilyen… váratlanul?
– Utazunk – javította ki a lány. – Maga is utazik, nem csak én.
– De hát… hogy gondolja, és… hova?
– Amerikába – felelte Fräulein Fischer.

50

Molinának úgy tűnt, mintha egészen közelről hallaná a vijjogást. Felriadt, felült
az ágyán, és hallgatódzott. Mivel a vijjogás nem ismétlődött meg, már-már bele-
nyugodott, hogy bizonyára álmodott, de hirtelen valaki megkopogtatta az abla-
kát.
Felkapta a nadrágját és az ablakhoz ment. Látott is valamit a holdfényben,
ami egészen ember formájú volt, sőt annyira az, hogy az is volt. Egy vaquero állt
odakint.
Molina kinyitotta az ablakot. A férfi odakint levette a kalapját.
– Ne haragudjék, hogy felébresztettem, señor Molina. Nem tudom, nem volt-
e hiba tőlem…
– Micsoda? – hökkent meg Molina. – Történt talán valami?
– Nálunk szerencsére nem – felelte a vaquero –, bár az emberek és a lovak is
rémüldöztek egy kicsit.
– Mitől?
– Hát a hangtól. A vijjogástól. Megfájdult a fejük.
– Más nem történt? Mintha azt mondta volna, hogy nálunk.
– Na igen, señor – mondta a vaquero, akit Molina még nem is ismert igazán.
– Kicsoda is maga, barátom?
– Sergio vagyok – mondta a vaquero. – Egy hete dolgozom itt.
– Tehát mi történt, Sergio?
A vaquero kinyújtotta a karját és a hajnali derengésbe mutatott.
– Odaát azonban nagy balhé lehetett.
Molina elsápadt.
– Pontosan hol?
– Hát a Mateos-haciendán.
Molinát eltöltötte a jeges rémület.
– Mit jelent az… hogy balhé?
– Hát… señor, nem szerettem volna egy órával ezelőtt azon a farmon lenni.
– Beszéljen már értelmesebben, hombre! – kiáltott Sergióra türelmét vesztve
Molina. – Mit hallottak egyáltalán?
– A társaim azt állítják, hogy megtámadták őket a vijjogók. Ott valami nagyon
kemény dolog történhetett, señor Molina.
– Fegyverkezzenek fel, és elő a kocsikkal! Egy ember velem jön. Megnézzük…
– aztán elugrott az ablaktól és felrántotta a cipőjét.
Ahogy señorita Mateosra gondolt, üvölteni tudott volna dühében.
 Az első emberre nem sokkal, talán néhány méterre a kerítéstől bukkantak rá.
A kerítés sűrű, erős drótból készült, állat át nem gázolhatott rajta. Molina szeme
hiába keresett gyanús nyomokat, nem talált.
Megállította a kocsit, a másik engedelmesen megtorpant mögötte.
– Lát valaki lyukat a kerítésen? – kiáltott hátra.
Senki sem válaszolt.
Molina arra gondolt, hogy végig kellene mennie az egyik terepjáróval a kerí-
tés mentén, de aztán gyorsan le is tett róla. Egy óránál is tovább tartana, amíg
visszaérkezik ide.
– Elő a drótvágó ollóval! – parancsolta. – Két ember rést vág rajta.
Három perc alatt megvolt a rés.
– Mindenki tartsa nyitva a szemét – adta ki a további parancsot. – Ha valaki
látna valamit…
– Én már látok is, señor.
Ekkor már Molina és a többiek is látták.
Egy férfi feküdt kezét-lábát szétvetve a füvön. Egy lefejezett férfi.
A vaquerók keresztet vetettek.
Molina a bal hóna alá szorította a puskáját, és odakormányozta a kocsit a ha-
lott mellé. A másik kocsi követte.
– Elvitték a fejét – mondta keresztet hányva magára az egyik vaquero. – Jé-
zus, Úristen, ezek elvitték a fejét!
Molina a halott fölé hajolt. A férfi fejét tényleg úgy vágták le: sima volt a vá-
gás helye, mintha egy igen éles macsete csapta volna le.
A vaquerók ekkor már valamennyien a halott körül toporogtak, és úgy villo-
gott a szemük, mint egy reményteljes kocsmai verekedés előtt.
– Elkapjuk, señor – mondta egyikük. – Kicsontozzuk a rohadékot.
– Egyelőre mindenki tartsa kézben a fegyverét. A házhoz megyünk. Addig
senki se lőjön, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy nem a házbeliek közül
menekül valaki.
– Úgy lesz, señor.
– Hányan vannak ideát? – kérdezte az egyik vaquero.
– Állítólag hárman – mondta Molina. – De többen is lehetnek. Épp egy hete
jártam erre utoljára.
 Molina torkában ott dobolt a rettegés.
Add, Uram, nehogy Carmen is… itt heverjen fejetlenül. Add, Uram.
Pedig ott hevert, nem messzire tőle. Az alatt a néhány lépés alatt, amíg a má-
sodik halottig megtett, a kínok kínját állta ki. Majdnem felrikkantott örömében,
amikor meggyőződött róla, hogy nem Carmen Mateos az.
A halott nőnek sem volt feje. Vékony volt, barna bőrű, furcsa tetoválások lát-
szottak sovány testén. És kicsi volt, talán másfél méter magas lehetett. Össze
volt kaszabolva és hiányzott is belőle néhány helyen a hús.
– Indián – mondta egy vaquero. Nem hallatszott a hangján, hogy nagyon
bánná a nő halálát.
– Szolgálólány – mondta egy másik.
– Az indiánok rossz szolgálók – jegyezte meg a harmadik. – Nem valók sem-
mire, csak…
– Kuss! – ordított rájuk Molina.
Az emberek befogták a szájukat.
Molina olyan gyorsan közeledett az épület felé, hogy a vaquero a másik ko-
csival alig tudta követni a hepehupás legelőn.
Molina kiugrott a terepjáróból és felszaladt a teraszra. Odafent néhány felbo-
rult szék, és egy-két lábát vesztett asztal állt. Mintha valakik verekedtek volna a
bútorokkal.
A házba vezető ajtót nem kellett kinyitnia, mert nem is volt a helyén. Darab-
jai szanaszét hevertek a szobában. Egy falról leszakadt kép haldoklott középen,
mellette hevert a kerete, maga a kép megtaposva, mintha annak, aki tette, vala-
miért nem tetszett volna a stílusa. Ahogy Molina felfigyelt a vászonra, rádöb-
bent, hogy annak, aki megtaposta, olyasfajta a talplenyomata, mint egy hatal-
mas madárnak. Egy vijjogó!
Molina megállt a szobában – miközben ő is rátaposott a szerencsétlen képre
–, és megpróbált élőlényt találni benne. Talált is.
Csakhogy ez a korábbi élőlény már nem volt életben. A szoba sarkában he-
vert összegömbölyödve. Molina megtorpant, amint megpillantotta, és a szája elé
kapta a kezét. A halott egy ugyancsak indián nő volt. És nemcsak hogy halott
volt, hanem alaposan meg is csonkították. Sebei még szörnyűbbek voltak, mint a
másik indián nőé, olyannyira, hogy ezek már nem is sebek voltak – egyszerűen
hiányzott a fél teste. A körülötte száradó vértócsák és a húscafatok arról árul-
kodtak, hogy a vijjogók mohón nekiestek és felfalták a szerencsétlent.
– Még egy indián – hallotta az egyik vaquero hangját. – Hogy a fenébe került
ide ennyi indián?
Molina érezte, hogy megszédül. Neki kellett dőlnie a falnak, hogy meg tudjon
maradni a lábán.
Ordítani akart, de csak valami vinnyogásfélére tellett az erejéből.
– Señorita… Car…men – nyögte. – Hol… van, señorita… Carmen?
– Jól van, főnök? – kérdezte az egyik vaquero, és átkarolta a vállát.
Molina ingerülten ellökte magától.
– Öt keressék! Az istenért, keressék már meg!
– Kire gondol, főnök?
– Hé! – hallottak hirtelen maguk mögül egy hangot. – Itt van valaki.
A vaquero a padlóra mutatott.
Molina abban a pillanatban hasra vágta magát és a deszkákra szorította a fü-
lét. Egyelőre nem hallott semmit, csupán néhány csizmás láb dobbant mellette.
– Álljanak már meg, az istenit neki!
A vaquerók kővé dermedtek. Molina hallgatta egy kicsit a padló hangját, a
halk reccsenéseket, a még halkabb dobogást – ami talán saját szívének a dobogá-
sa is lehetett –, s egyre inkább úgy érezte, hogy valóban van odalent valaki a
padló alatt.
Mielőtt megszólalhatott volna, az egyik vaquero felkiáltott:
– Van odalent valaki!
– Nem hallok semmit – mondta egy másik vaquero. – Képzelődsz, Juan.
– Az előbb tisztán hallottam. Valaki mocorog odalent.
– Hiába, nem hallok semmit.
– Mert piszkos a füled. Én még a halottak nevetését is hallom a föld alatt.
Molina végigpásztázta a padlót. Rejtett csapóajtót keresett, amely a szoba alá
épült pincébe vezethet. Csakhogy nem talált semmi ilyet. A padlódeszkákon sem
látszott, hogy elfűrészelték volna őket.
Az egyik vaquero váratlanul ugrott egyet. A padló döndülésére mintha halk
sikoly válaszolt volna.
– Mondtam én, hogy van odalent valaki.
 – De hol a fenében van az az odalent?
– Itt, a talpad alatt, te féleszű.
– És hogy lehet odajutni?
– Szereznünk kell egy fejszét…
Molina ekkor már ura volt a helyzetnek.
– Nem kell fejsze – állította le az ajánlkozót. – Maradjanak itt… Juan, maga ve-
lem jön.
– Si, señor.
– Ha vijjogót látna, azonnal lőjön. Próbálja meg fejen találni.
– Si, señor.
– Magukra ugyanez vonatkozik. Ha csak egyet is észrevesznek a dögök közül,
lőjék szitává. Emberre ne lőjenek.
– Indiánra se? – kérdezte egy vaquero.
– Aki megöl egyet is belőlük, magam tépem darabokra. Értve?
– Si, señor.
Ezután átrohant a másik szobába. Ez volt a ház legnagyobb helyisége. Ez már
érintetlen volt, amiből Molina arra következtetett, hogy kizárólag a másikban,
az előszobában zajlottak az események. Itt már nem látott halottat, sem indiánt,
sem fehér embert. Sőt, bútort sem látott. A szoba két karosszék és egy pamlag
kivételével üres volt. Korábbi gazdája magával vitte a bútorait, señorita Mateos-
nak pedig még nem volt ideje bebútorozni. Ezért Molinának nem kellett sokáig
keresgélnie, hogy észrevegye a padlóba vágott csapóajtót.
– Legyen mindenre készen, Juan – figyelmeztette a mögötte álló vaquerót. –
Csak akkor lőjön, ha muszáj.
– Si, señor.
Molina lehajolt és fogantyút keresett, amivel kinyithatná a csapóajtót. Persze
hogy nem talált. A rejtett csapóajtónak éppen az a lényege, hogy ne lehessen
könnyen észrevenni.
– Van kése, Juan?
Juan máris felé nyújtott egy kést.
– Ne szidjon majd, ha eltörik a pengéje.
– Nincs gond, señor. Ahol ezt vettem, maradt még elég.
Molina a padlóba vágott ajtó résébe dugta a pengét. Mély lélegzetet vett,
majd felfelé feszítette.
A következő pillanatban már repült is a mennyezet felé. A csapóajtó óriási
erővel találta telibe; olyannyira, hogy néhány pillanatra még az eszméletét is
elveszítette. Hallotta, hogy puska dörren a feje felett, Juan pedig egyfolytában
káromkodik valahol. Éppen felemelkedőben volt a padlóról, amikor ismét telibe
találta valami.
– Bocs, főnök – hallotta Juan hangját. – Nem magának szántam.
Hallotta a vijjogást is – olyan erősen, hogy majd megsüketült tőle. Rettenetes,
fúró fájdalom hasított a fejébe. Ahogy a kezére pillantott, rémülten látta, hogy
vörös, mint az erdei liliomok. Aztán ahogy az orrához kapta a kezét, további
vörös cseppek hullottak mellé a padlóra.
Üvegcsörömpölést hallott, majd erőteljes reccsenéseket, mintha a ház éppen
összeomlani készült volna. Feltérdelt és körülnézett. Azt hitte, rosszul lát. A
szoba fél fala hiányzott, mintha ágyúgolyó vitte volna magával.
Érezte, hogy valaki megfogja a könyökét és megpróbálja felsegíteni.
– Nem esett baja, señor Molina?
Molina sóhajtott, miközben Juan véres arcára esett a pillantása.
– Mi volt ez… Juan?
– Az apokalipszis, señor. Mintha eljöttek volna az apokalipszis lovasai. Csak-
hogy ezek nem lovak voltak, hanem madarak. A rohadék vijjogók.
– Megsebesült, Juan.
– Maga is, señor Molina.
– Mi… történt egyáltalán?
Juan a szoba közepére mutatott.
– Ott rejtőztek. A pincében. Ketten is voltak. Aztán egyszerre csak kitörtek
onnan.
– Mást is… találtak odalent?
– Nem tudom, señor. Lehet, hogy még többen is bujkálnak a pincében. Mon-
danék én magának valamit, señor Molina. Fel kellene gyújtani ezt az egész kóce-
rájt. Hadd égjenek halálra a dögök.
– És ha már nincsenek odalent?
– Jobb az óvatosság, señor.
Molina felállt és megnyomogatta az arcát. Nem érzett fájdalmat. Talán nem is
ütéstől eredt meg az orra vére?
– Megütötte magát a vijjogó? – kérdezte Juant.
Juan az orrához nyúlt.
– Nem hiszem, señor.
– Akkor mitől vérzik az orra?
– Amitől a magáé, señor.
Molina kiköpött egy nyeletnyi vért, aztán a csapóajtó felé intett.
– Lemegyek, Juan.
– Magával tartok, señor.
– Maradjon csak itt az ajtónál. Felesleges kockáztatnunk. Ha nem jönnék visz-
sza két perc múlva, gyújtsák fel a házat. Megértette?
Juan bólintott.
Molina rátette a lábát az első lépcsőfokra, aztán sorban a többire. A legalsó
előtti fokon ült valaki, fejét a térdére támasztva.
– Car…men? – kérdezte, óvatosan felé nyújtva a kezét. – Ön az… señorita?
A nő olyan gyorsan fordította felé a fejét, hogy összerezzent tőle. A valaki, aki
a lépcsőn ült, nem Carmen Mateos volt, de hogy ki lehetett, azt nem tudta volna
megmondani. Nem volt indián, talán egy félvér. Ruhája rongyos volt, mintha
valaki megpróbálta volna leszaggatni róla. Molina hiába szólongatta, nem rea-
gált rá.
Óvatosan, nehogy az illető szívbajt kapjon a rémülettől, felemelte az állát és
az arcába nézett.
Aztán kis híja volt, hogy ő maga nem kapott szívbajt. A nőnek véres volt az
arca, a szeme pedig fehér, mint a frissen esett hó. Szája széle is véres volt, mint-
ha nem sokkal azelőtt fejezett volna be egy nyers húsból álló ízletes reggelit.
Molina azonnal felfogta a lényeget; akárki is a nő, nem Carmen Mateos az.
Mindenképpen meg akart bizonyosodni róla, ezért két tenyere közé fogta a
nő fejét és az arcába suttogott.
– Car…men? Istenem, Car…men?
A következő pillanatban ismét repült: ki tudja, már hányadszor ezen a déle-
lőttön. A nő felugrott a helyéről, méghozzá olyan váratlanul, hogy Molina felki-
áltott meglepetésében. Hátra akart ugrani, de megcsúszott és felkapta mindkét
karját, hogy megpróbáljon egyenesben maradni. Ekkor a fehér szemű nő kirán-
tott valahonnan egy macsetét – csak a jó isten a megmondhatója, honnan –, és
Molina mellkasába szúrta.
Molina felordított és hátraugrott. Éppen idejében, hogy elkerülje a következő
szúrást. Köhögött és a mellkasára szorította a kezét.
A következő pillanatban óriási ütés érte hátulról a fejét.
Valaki fekete bársonyt borított az arcára.

51

Amikor kinyitotta a szemét, úgy találta, hogy nem a pincében fekszik, hanem
valahol másutt. Találgathatta volna, hol, de nem vesződött ilyen apróságokkal.
Majd az angyaltól megkérdezi. Abban nem nagyon reménykedett, hogy a
mennyországban van, a tisztelendő úr már ifjúkorában felvilágosította, hogy a
vaquerók nemigen jutnak be egyből a mennybe. A vaquerók káromkodnak, te-
quilát vedelnek, erkölcstelenkednek bizonyos lányokkal, sokan lopnak is – így
hát keményen meg kell küzdenie annak, aki közülük a mennyország-megállónál
akar kiszállni az élet vonatából.
Amikor az angyal föléje hajolt, Molina megrémült. Hiszen ez nem angyal,
sokkal inkább az a valaki, aki mellbe szúrta a macsetéjével.
– Hol vagyok? – kérdezte. Maga csodálkozott a legjobban, hogy milyen tisztán
szól a hangja.
– Csakhogy magához tért – mondta a nő. Mert egyre inkább annak tűnt, nem
valami túlvilági lénynek. – Már azt hittem, sikerült kinyírnom magát.
– Kicsoda… maga?
A nő megvonta a vállát.
– Magának most ez a legfontosabb?
– Van időm…
– Maga csak úgy gondolja. Az emberei éppen rendbe hozzák a házunkat, úgy-
hogy hamarosan visszamegyünk oda, maga meg gyógyuljon gyorsan, mert nincs
időnk betegekkel szarakodni.
Molina meghökkent.
– Azért barátságosabb is lehetne. Nem én szúrtam meg magát, hanem fordít-
va.
A lány mintha elmosolyodott volna.
– Nem ez volt a legsikerültebb szúrásom, az kétségtelen. Csakhogy
macsetével vívni nem a legkönnyebb a világon. Különben Beata vagyok. Carmen
húga.
– Nem is tudtam, hogy van húga.
A lány felnevetett.
– Éppen három.
– És… miért…
A lány megfogta a karját, és nagyot rántott rajta.
– Gyerünk, ki az ágyból!
Ekkor Molina arra gondolt, hogy mégiscsak álmodik. Nagyon valóságosnak
tűnik, de azért mégiscsak álom. Vagy már maga a halál?
– Ne sajnáltassa már annyira magát – mondta a lány. – Hiszen alig szúrtam
meg magát. Úgy billegett előttem a lépcsőn, hogy egyszerűen elbillegett előlem.
Pedig ritkán szoktam mellészúrni.
– Maga hol… szurkál úgy általában?
– A vívóteremben. Most pedig ki az ágyból, komolyan mondom. Fertőtlení-
tettem a sebét, és be is kötöztem. Ne legyen már annyira kényes, mint egy kis-
lány.
Molina egyszer csak azt vette észre, hogy ott áll a saját szobája közepén, al-
sónadrágban, meztelen felsőtesttel. Reflexeinek engedelmeskedve a nadrágjára
szorította a kezét, de a lány újra ráförmedt.
– Ne vacakoljon már annyit, itt a ruhája, vegye fel, különben szégyenlősköd-
nie is felesleges, láttam már olyat eleget.
Talán tovább is folytatta volna, ám ekkor egy éles női hang véget vetett a
szózuhatagnak.
– Beata! – parancsolta a hang. – Tűnj el onnan!
– Ne félj, lelépek. Csak bekötöztem a kis barátodat.
– Nem a kis barátom. Most pedig kopj le onnan, komolyan mondom.
Molina ekkor olyat látott, amire nem számított. Beata legyintett, majd mie-
lőtt eltűnt volna, Carmenre öltötte a nyelvét.
Carmen csak állt Molina előtt, és mélyeket lélegzett. Aztán hirtelen odaug-
rott hozzá, átkarolta a nyakát és hüppögve a vállára hajtotta a fejét.
– Kérem… señorita Mateos… kérem… – Carmen hirtelen eltolta magától.
– Engedje meg, señor Molina, hogy megköszönjem, amiért megmentette az
életemet.
– A magáét? – hökkent meg Molina. – Épp ez az, hogy még a sajátomat sem
voltam képes…
– Maga mentett meg – erősködött a señorita. – Mert még volt egy odalent.
– Mármint micsoda? – kérdezte Molina. – Csak nem azt akarja mondani, hogy
volt még egy vijjogó a pincében?
– Éppen ezt. Maga megijesztette, különben… különben… én lettem volna a
reggelije.
– Honnan veszi ezt?
– Összesen hárman voltak a pincében… valahonnan hátulról jutottak be, nem
a csapóajtón. A másik kettő rám támadt… de ez megvédett tőlük. Bizonyára nem
akart átengedni nekik. Ám amikor maga lejött a lépcsőn, otthagyott és elmene-
kült.
– Velem mi történt? – kérdezte Molina. – Mintha valaki leütött volna.
– Az… én voltam.
– Csak nem tévesztett össze egy vijjogóval?
– Azt hittem, hogy maga… a vijjogó lába, vagy micsoda. Alig láttam odalent
valamit.
– És hova lett a vijjogó?
– Kirepült egy lyukon. Amelyen át betörtek a pincébe.
– Hogy került ide a maga húga?
– Beata? Idehívtam, mert nem bírok egyedül rendet rakni. Alkalmaztam né-
hány indián lányt is, de csak nehezen boldogulok velük. Remélem, nem esett
bajuk. Úgy örülök, hogy magának sem… Mennyivel szörnyűbb lenne, ha most
hirtelen belépne egy pap, hogy feladja magának az utolsó kenetet. És mindezt
miattam.
Ebben a pillanatban nyílott az ajtó. Belépett rajta valaki.
Az asszony a szája elé kapta a kezét a rémülettől.
Egy papot pillantott meg, elegáns, barna csuhában, s miután belépett, Moli-
nára szegezte a szemét.
 – Nincs szüksége… bátorító szóra, barátom?
Molina visszahanyatlott az ágyára.
Biztos volt benne, hogy mégiscsak a túlvilágon jár.

52

A teraszon ültek és az este kihunyó fényeit bámulták.

– Ez egyszerűen csodálatos – lelkesedett Fräulein Fischer. – Rég láttam ilyen
gyönyörű naplementét.
A többiek már közel sem voltak ilyen lelkesek. Amint megérkeztek, az a rossz
hír fogadta őket, hogy a vijjogók megtámadták a Mateos-haciendát. Molina, mi-
után végérvényesen magához tért, részletesen elmesélte nekik a történteket.
Carmen pedig kiegészítette a saját meséjével. Elmondta, hogy a kora reggeli
órákban érte őket a vijjogók támadása. Neki és a húgának az volt a szerencséje,
hogy mielőtt még a vijjogók elkaphatták volna őket, sikerült lemenekülniük a
pincébe. Csakhogy a vijjogók oda is bejutottak, és kis híján meg is reggelizték
őket. Ha nincsen señor Molina és a vaquerói, bizonyára már nem is élnének.
Señor Molina mindeközben szerényen hallgatott, és csak néha csodálkozott el
rajta, hogy milyen pokoli szerencséje is volt. Ha a Vermes-haciendát támadják
meg a vijjogók; ha Carmen húga mélyebbre szúrja a macsetéjét, akkor bizony
ezóta már ő is alulról szaglászná a kaktuszvirágokat. És még ez lenne a jobbik
eset. A rosszabbik pedig egyértelműen az, ha a vijjogók megették volna.
Fräulein Fischerben – bár valóban élvezte a csodás naplementét – többször is
feltámadt a kétség, hogy nem csinált-e emeletes marhaságot akkor, amikor en-
gedve Vermes és Escalante hívásának, vállalkozott erre az útra. Most Olaszor-
szágban ülhetne, talán éppen Valentini társaságában, könnyű vörösbort szopo-
gatva, csupa érdekes, ámde veszélytelen dologról társalogva ahelyett, hogy is-
meretlen országban, ismeretlen szörnyekkel kellene hadakoznia. Merthogy ha-
dakozni fog velük, abban biztos volt.
– Éhesek – mondta Vermes, és megcsóválta a fejét. – Elértünk arra a pontra,
amikor már itt sem vagyunk biztonságban. Vadállatok ezek, és olyan erősek,
hogy meg is szerzik maguknak az eledelüket. És ez az eledel, sajnos, egyre in-
kább mi vagyunk.
– Az sem lenne sokkal jobb, ha kizárólag marhákat ennének – mondta Esca-
lante.
– Ez igaz. És abban is igazad lehet, hogy tennünk kell valamit. Most már nem
babra megy a játék.
– Miért? Eddig arra ment?
– Eddig még volt rá remény, hogy korlátozottak a lehetőségeik, és ha nem
vagyunk a szabadban, kivédhetjük a támadásaikat. Ezzel a támadással viszont
átléptek egy határt. Mostantól kezdve már a házunkban sem vagyunk bizton-
ságban tőlük.
– Pincét kell ásnunk.
– Oda is be tudnak jutni.
– Akkor hát mit kellene tennünk?
– Két útra is léphetünk – mondta Vermes. – Az egyik, hogy riadóztatjuk a
kormányt. Ami, azt hiszem, rövidesen meg is fog történni. Ez pedig azt jelenti,
hogy minden fegyvert bevetnek a vijjogók ellen.
– Úgy kell nekik! – szólt közbe Carmen húga. – Úgy sajnálkoznak rajtuk,
mintha megérdemelnék. Kérdezze meg a halott indián lányokat, hogy ők mit
szólnak a dologhoz! Ja, hogy hogyan kérdezze meg? Majd egy sámán megkérdezi
őket maga helyett.
– És mi a másik út? – kérdezte Fräulein Fischer.
– Megpróbáljuk mi megakadályozni, hogy még ennél is jobban elfajuljanak a
dolgok.
– Miért annyira fontos magának, hogy ne vadásszák le ezeket a dögöket? –
kérdezte a lány.
Vermes megvakarta a feje búbját.
– Nem tudom, hogy mennyire racionálisak az érveim, mindenesetre úgy
gondolom, hogy az erdő egy hatalmas ökoszisztéma…
– Ami azt illeti, a Földanya maga az. A Gaia-elmélet hívei azt hirdetik, hogy a
föld egy óriási, tudatos élőlény, amely a saját szabályai szerint működik.
– Én ilyen messzire azért nem mennék. De tegyük fel, hogy az erdő, legaláb-
bis amelyben a vijjogók és az óriások élnek, valóban egy hatalmas ökoszisztéma,
talán úgy is mondhatjuk, hogy élőlények társulása. Olyan, mint egy hatalmas
gépezet. Apró csavarokból, alkatrészekből áll, és mindegyiküknek megvan a
maga helye. És mindegyikre szükség is van, mert ha csak egyetlen szem is kiesik
a láncból, a szerkezet nem működik többé, vagy nem úgy, ahogy elvárható lenne
tőle. Ha az emberi beavatkozás eltávolít belőle egy csavart, az egész összeomlik.
Lehet, hogy nem azonnal, de lassan össze fog omlani, az biztos.
A lány megnyalta a száját. Vermesnek feltűnt, hogy ha Fräulein Fischer erő-
sen töpreng valamin, általában ezt teszi.
– Maga tehát azt állítja, hogy a vijjogók és az óriások is egy-egy csavar vagy
alkatrész?
Vermes bólintott.
– Igen. Így képzelem.
– És hogyan tovább?
– Ha mi nem lépünk, lépnek mások.
– Hm. Ez konkrétan mit jelent?
– Konkrétan azt, hogy megölik a vijjogókat és az óriásokat is, ahogy már emlí-
tettem, egytől egyig.
– Ne ölj! – szólt közbe az atya. – Minden élőlénynek joga van az élethez.
– De nincs joga mások életét elvenni.
– Ön szokott húst enni, atya? – kérdezte Carmen Mateos.
Az atya nem válaszolt.
Vermes folytatta az elmélkedését.
– Sokat beszéltünk már róla, és nem is óhajtom megismételni a vitánkat, de
egyet tudnunk kell: nem a vijjogók a hibásak azért, hogy ide jutottunk. Talán
nem is tudna róluk a világ, ha mi nem avatkozunk be az életükbe. Elkezdtük
meghódítani, és ezzel együtt tönkretenni az erdőt, elvettük az életterüket, em-
berevésre kényszerítettük őket, most pedig meg vagyunk sértődve, amiért ben-
nünket is besoroltak a táplálékaik közé. És a haszonállatainkat is. Ez pedig tud-
ják, hova vezet?
– Háborúhoz – mondta a pap.
– Úgy bizony, atya, pontosan ahhoz. Gondolják csak végig, barátaim, hogy mi
lesz, mi lehet ennek a háborúnak a következménye. Mivel a vijjogóknak a meg-
szokott vadászterületükön már nincs mire vadászniuk, kiterjesztik birodalmuk
határait, s ezen a frissen kijelölt területen fekszenek a mi haciendáink. Mostan-
tól kezdve mi is a zsákmányállataik lettünk. De nemcsak mi, hanem széles kör-
zetben a többi hacienda is. Márpedig az haciendák gazdái ezt nem fogják tűrni.
És ebben igazuk is van.
– Nahát! – bólintott elégedetten Carmen. – Ezt mondom én is. Bár nem va-
gyok vérszomjas nő, de még mindig az ájulás kerülget, ha a meggyilkolt indián
asszonyokra gondolok. És pokoli lelkifurdalás gyötör, elvégre én vagyok az oka a
haláluknak.
Vermes bólintott.
– Így érzek én is. És még nagyon sokan fognak így érezni. A lelkifurdalást pe-
dig hamarosan a bosszú gondolata váltja fel. Az haciendák megteszik majd a
kellő óvintézkedéseket. A vijjogóknak fogalmuk sincs róla, hogy mi vár rájuk. Ők
azt hiszik magukról, ha egyáltalán megfordul ilyen a fejükben, hogy ők a csúcs-
ragadozók.
– Na és az óriások? – kérdezte Fräulein Fischer.
– Róluk inkább később. Szóval, a vijjogók megtámadják az haciendákat, a tu-
lajdonosok pedig úgy védekeznek, ahogy tudnak. Géppuskákkal, ágyúkkal, bio-
lógiai hadviseléssel. Ebben a háborúban az első menetben a vijjogók csak veszít-
hetnek – a katonák vagy a tulajdonosok kiirtják őket.
– Efelől semmi kétség – bólintott Carmen Mateos. – Remélem is, hogy így
lesz.
– Azaz öngólt rúgunk – mondta Vermes.
– Ezt meg miért gondolja?
– Mert ezzel megváltoztathatjuk az ökoszisztémát. Kiiktatunk egy csavart a
gépezetből. Nagy esélyünk van rá, hogy nem javítunk, hanem rontunk a helyze-
ten. Ha az erdő ökoszisztémája összeomlik…
– Hagyja már a fenébe ezt az ökoszisztémát! Ne mondja nekem, hogy ha né-
hány vadállatot, amelyek mindenkire veszélyesek, likvidálunk, ezzel magunknak
teszünk rosszat!
Vermes megvonta a vállát.
– Pedig nagy esélyünk van rá.
– Maga jövőbelátó, vagy mi?
– Egyáltalán nem kell ahhoz a jövőbe látni. Nem hallott még róla, hogy a szűz
területek meghódítói néha olyan „kártevőkkel” találkoznak, amelyek ellensége-
sek velük szemben? Akár őket eszik, akár azt az élelmiszert, amely őket, jövevé-
nyeket táplálja. A telepesek ekkor olyan állatokat vetnek be ellenük, amelyek
megsemmisítik őket. Nyulakat, macskákat, békákat. A behozott állatok rendben
el is végzik a dolgukat; megváltoztatják az ökoszisztémát, természetes ellenség
híján elszaporodnak, és ők maguk válnak ellenséggé. Még nagyobb bajt okoznak,
mint a régi „ellenség” okozott. Erre mondom én, hogy az ember meggondolat-
lanságában gyakran bakot lő.
– Biztos benne, hogy a maga ökoszisztémájának annyira szüksége van a vijjo-
gókra?
– Ezt kellene megtudnunk. Meg kellene ismernünk őket.
– És ezt hogy gondolja?
– Tanulmányoznunk kell őket. Ha megismerjük az életüket, a szándékaikat,
talán egyezségre juthatunk velük.
– Maga megbolondult, Mr. Vermes. Maga madarakkal akar egyezkedni?
– Mindannyian tudjuk, hogy ezek nem egyszerűen csak madarak. Már a kiné-
zetük is eltér tőlük. Na és amit a különböző forrásokban olvasni róluk…
– Azok akár hamisítványok is lehetnek.
– Ismét csak visszatérünk oda, ahonnan elindultunk. Ahelyett, hogy megpró-
bálnánk irtani őket, meg kellene ismerkednünk velük.
– És ha ők nem akarják ezt?
– Valahogy… tudtukra kellene adnunk, hogy veszélyben vannak. Halálos ve-
szélyben.
– Igazán kíváncsi lennék, hogy akarja csinálni? Már el is képzelem, ahogy
odamegy hozzájuk, hogy megtudakolja, kifélék-mifélék. Gondolja, hogy szóba
állnak magával?
Vermes megvakarta a fejét.
– Valószínűleg nem.
– Akkor? Tudja, mit gondolok én? Az lenne a vége a nagy megismerkedésnek,
hogy a maga feje is hamarosan odakerülne a többi mellé határkőnek. Épp magá-
tól hallottam, hogy fejekkel jelölik ki a területük határát. Milyen érzés lenne, ha
úgy hirtelenjében kilométerkővé változna a feje?
– Nem úgy gondoltam – sóhajtotta Vermes.
– Hát hogyan?
 – Nem arra céloztam, hogy küldjünk hozzájuk delegációt… abból valóban csak
baj származhat. Ne feledjék, hogy bár nem vehetik fel a fegyvereinkkel a ver-
senyt, ők sem egészen védtelenek.
– A csőrükre gondol?
– Valószínűleg nincs csőrük. Vagy legalábbis nem mindegyiküknek van.
– És a lábuk? A karmaik?
– Én inkább a vijjogásukra tippelek.
– Erre már én is gondoltam – mondta señorita Carmen. – Mi az ördög lehet ez
a vijjogás?
– Sok minden – mondta Vermes. – Lehet egyszerű kommunikáció, de lehet
fegyver is. Egyszerűen megbénultunk tőle. Vérezni kezdett az orrunk, és talán
még ennél is kellemetlenebb meglepetések érhetnek bennünket, ha nem va-
gyunk tisztában a képességeikkel.
– A kérdés változatlan. Hogy akarja megismerni őket? Fogságba ejtünk néhá-
nyat és megpróbáljuk átnevelni őket? Időigényes munka, és egyáltalán nem
biztos, hogy sikerrel kecsegtetne. Hiába cirógatja a jegesmedvét, sosem lesz
nyuszi belőle.
– Nem is magunkra gondoltam – szögezte le Vermes.
– Hogyhogy? – hökkent meg señorita Mateos.
– Másvalakit kell megkérdeznünk róluk, aki ismeri őket. Jobban, mint mi. Mi
még soha nem kerültünk békés körülmények között a közelükbe.
– Hagyja már a fenébe ezt az idomítási agybaját! Ahhoz idő kell, sok idő. Az
haciendám elleni támadás fényében csak azt mondhatom, hogy a visszaszámlá-
lás már megkezdődött. És más haciendák esetében is, nem csak az enyémben. Itt
már nincs idő fészekrablásra vagy tojásgyűjtésre, ha fiatal, talán még idomítható
egyedekhez akarnánk jutni.
– Ha egyáltalán tojásokat tojnak – szólt közbe Beata, Carmen Mateos húga. –
Egyáltalán, látott már valaki fiókát közöttük?
Nem válaszolt senki, mivel egyikük sem látott még olyat.
– Ismétlem, nem arra gondoltam, hogy mi próbáljuk megismerni őket – vette
vissza a szót Vermes. – Olyasvalakiket kell megkérdeznünk, akik valószínűleg
jobban ismerik őket, mint bárki más a világon.
– Kikre gondol, señor Vermes?
 – Az óriásokra, señorita.

53

Döbbent csend ülte meg a teraszt. Escalante is eltátotta a száját. Még ő sem gon-
dolt arra, ami pedig valóban kézzelfoghatónak tűnt.
De nem mindenki számára.
Voltak, akik nem értettek az egészből semmit. Közéjük tartozott señorita Car-
men is, és bizonyos értelemben señor Molina is. Ez utóbbi hallott ugyan rebes-
getni valamit bizonyos, erdőben élő óriásokról, de a vijjogók okozta problémák
miatt nem volt ideje bővebben is foglalkozni velük. Különben is, az erdei embe-
rek telis-tele vannak babonával, misztikus történettel, félelmetes víziókkal, nem
volt hát meglepő számára, ha valakitől azt hallja, hogy az erdőben óriások is
laknak. De hogy a főnöke, señor Vermes is hisz bennük, azt különösnek tartotta.
– Kikről beszél maga egyáltalán? – kérdezte Carmen. – Kik azok az óriások?
Vermes intésére egy indián lány friss lepényt tett az asztalra, és megtöltötte
borral a poharaikat. Aztán csendben, lopakodó léptekkel távozott. Fräulein Fisc-
hert kellemetlen érzés fogta el. Még egyetemi hallgató korában hallott egy elve-
szett, Peruban tevékenykedő expedícióról, amelyet az indiánok legyilkoltak.
Éjszaka lopóztak be a sátrakba és mindenkinek elvágták a torkát. Nagyon is jól el
tudta képzelni, hogy egy ilyen gazellamozgású, kígyókarcsú lány beoson egy
sátorba, és késével…
Megrázta a fejét és nyomban el is szégyellte magát. Mi oka lenne nem meg-
bízni egy másik emberben, csak azért, mert másképpen mozog, mint ő?
Ismét megrázta a fejét. Éppen idejében tért vissza kellemetlen gondolatai kö-
zül a teraszra. Vermes a korábbi expedíciójáról beszélt. Egyre gyorsabban dobo-
gott a szíve, amint hallgatta. Elvégre az ő óriásairól van szó! Akiknek a csontjait
ő találta meg. Vermes története vérfagyasztó volt. De vérfagyasztó volt az a le-
írás is, amit az atya papírjaiban olvasott. Olaszországban még csak mesefigurák-
ként gondolt rájuk, itt azonban, az erdő megfogható közelségében, már egészen
más volt a helyzet. Itt már mintha rájuk vetült volna az óriások árnyéka.
– Maga szerint tényleg léteznek? – csodálkozott señorita Carmen. – Látta is
őket?
– Persze hogy láttam – bólintott Vermes. – És señor Escalante is látta őket.
– És… ugyanúgy viselkedtek, ahogy maga elmondta?
Vermes elmesélte, hogy az óriások és a vijjogók ellenségei egymásnak: az óri-
ások képesek megölni a vijjogókat; egyszerűen fizikai erejükkel. Kitekerik a nya-
kukat, vagy a fák törzséhez csapják őket.
– És… hogy néznek ki a fickók? – kérdezte señorita Mateos.
Vermes ezt is elmesélte. Hogy cirka két és fél méteresre nőttek, és hangokkal
és máshogyan is képesek kommunikálni egymással. Ezt a másféle kommunikáci-
ót akár telepatikus módnak is nevezhetnénk. Ők tudnak a legtöbbet a vijjogók-
ról.
– Ha képesek lennénk szót érteni velük, talán megtalálhatjuk a módját, hogy
a vijjogókkal is felvegyük a kapcsolatot.
– Tehát… én azért vagyok itt, hogy… nem is tudom, miért – sóhajtotta Fräu-
lein Fischer. – Én csak régész vagyok, señor Vermes. Nem ismerem az óriásokat;
annyira sem, mint maga. Én még csak nem is láttam őket, kivéve persze a csont-
vázaikat. Én halottakkal foglalkozom, ha úgy tetszik. Meghalt emberek csontjai-
val és tárgyi emlékeivel. Ha a csontjaiból feltámadna egy óriás, nem is tudnám
hirtelenjében, mit kezdjek vele. Azt hiszem, sikoltozva próbálnék elmenekülni
előle. A csontvázát viszont szeretem. Az az én világom. Megtalálni és közkinccsé
tenni, továbbá leolvasni a csontokról mindent, ami leolvasható. Hogyan élt, mit
evett, milyen betegségei voltak és a többi. De egy olyan élőlénnyel, amelynek a
csontvázát szeretettel simogatom, ha valóban szembejönne velem élve és virul-
va, aligha tudnék mit kezdeni. Más elképzelni valamit, mint a valóságban is meg-
tapasztalni.
– Azért csak ne érezze feleslegesnek magát – mosolygott rá Vermes. – Maga
igazi szaktekintély köztünk. Az expedícióhoz engedélyek kellenek, és ha az ön
publikációs listájára néznek, nincs az a kételkedő tisztviselő, aki azt állíthatná,
hogy amatőrök gyülekezete vagyunk.
– Eszerint én vagyok a maguk publikációs listája, akire hivatkozni lehet?
Vermes behúzta a nyakát. Ugyan mit felelhetett volna erre?
– Nos, hogy tetszik ez önnek, señorita Carmen? – kérdezte aztán az asszony-
hoz fordulva.
 – Marhaság – legyintett a señorita. – De azért ki lehet próbálni. Bár néha az
az érzésem, hogy egy helyen toporgunk. Azon a színpadon, amely az őserdőt
jelenti, folyamatosan változnak a szereplők, és mi mindig egyforma távolságban
vagyunk tőlük.
– Ezt… hogy érti? – húzta össze a szemöldökét Vermes.
– Úgy, hogy először az volt a problémánk, hogy hogyan próbáljunk meg a vij-
jogók közelébe jutni. Igaz?
– Igaz.
– Aztán maga azt javasolta, hogy keressük meg ezeket a mesebeli lényeket, az
óriásokat, és forduljunk hozzájuk segítségért. Beszélgessünk velük egy jót, majd
csak úgy mellékesen, néhány pohárka tequila elfogyasztása után vessük fel a
kérdést, hogy nem mesélnének-e egy kicsit nekünk a vijjogókról. Ha megkérde-
zik majd, hogy mi a fenéért akarunk mi bármit is megtudni róluk, akkor elmond-
juk, hogy szerintünk baj lehet az ökoszisztémával, ha nem lépünk gyorsan. Be-
szélhetünk akár a hiányzó csavarokról is, és felvázolhatunk nekik egy boldogta-
lan jövőképet. Gondolja, hogy ez menni fog?
– Talán – felelte Vermes.
– És hogy lesz a gyakorlatban? Hogyan keressük meg őket? Maga szerint ezek
a hórihorgas fickók még a vijjogókat is képesek a falhoz kenni. És ha nem izgatja
őket, hogy bizonyos értelemben hasonlítunk egymásra, és bennünket is odaken-
nek? Miért feltételezi, hogy békés lények és sírva ölelnek a keblükre, ha megma-
gyarázzuk nekik, hogy rokonok vagyunk. Mi?
Vermes megvonta a vállát.
– Nem kell odamennünk hozzájuk.
– Nem-e? – hökkent meg señorita Carmen. – Akkor hogy akarja nekik elsírni
a bánatunkat? Hogy találjuk meg őket ebben a határtalanul nagy erdőben? Bár
azért úgy látszik, van határa. Emberfejekből kirakva.
– Már megtaláltuk őket – sóhajtotta Vermes.
– Eszerint maga tudja, hol kell keresni a nagyfiúkat?
– Meg fogom tudni.
– Úgy érti, hogy megálmodja?
Vermes elmosolyodott. Tetszett neki az asszony stílusa.
– Kapcsolatba kell lépnem valakivel – mondta, és Escalantéra nézett. Escalan-
te alig észrevehetően bólintott. – Jó, akkor elárulok önöknek valamit. Van valaki,
jobban mondva, valakik, apa és lánya, akik engedélyt kaptak az óriásoktól, hogy
felkereshessék őket.
Escalantét kivéve mindenki elhűlve meredt rá.
– Maga… igazat beszél? – nyögte señorita Mateos.
– Tudom, mit beszélek.
– És… hogy jutottak az óriások közé?
– Mondom, hogy megengedték nekik.
– Miért? Miért pont nekik engedték meg?
Vermes sóhajtott.
– Mert ők is képesek ugyanarra a kommunikációra, mint az óriások. Képesek
a hangtalan beszédre.
– Telepátiára gondol?
– Akárhogyan is nevezhetjük. Az óriások meg akarják tudni, hogy kik azok,
akik ismerik az ő kommunikációs módszerüket. Kíváncsiak ránk. Talán.
– És kik azok…
– Bizonyos Miss Daisy Schuster és az apja.
– Tudja, hogy hol tartózkodnak?
– Pontosan nem.
– Akkor hogyan keresi meg őket? Ne mondja, hogy maga is képes a telepátiá-
ra?
Vermes sajnálkozva rázta meg a fejét.
– Sajnos nem vagyok képes rá. Néha úgy érzem, hogy keresnek engem, de én
képtelen vagyok fogni az adásukat.
– Akkor… honnan tudja, hogy az óriások hogyan bánnak velük?
– Nem tudom – felelte Vermes.
– Ezek szerint azt sem tudja – kérdezte gyanakodva señorita Mateos –, hogy
vajon élnek-e még?
– Sajnos ezt sem tudom.
– Akkor… hogy akar kapcsolatba kerülni velük? Hogy akarja megkeresni
őket? És egyáltalán, miért?
– Mert ők az egyetlen reményünk – felelte Vermes.
 54

Ahogy esteledett, már csak négyen-öten maradtak a teraszon. Köztük Sant-

arcangeli atya.
– No és ön, atyám? – kérdezte felé fordulva Vermes. – Ön miért is tart ve-
lünk? Csak nem azért, hogy szükség esetén feladhassa nekünk az utolsó kenetet?
– Még arra is sor kerülhet – bólintott az atya.
– És maga ezt csak így mondja?
– Isten útjai kifürkészhetetlenek. Az az igazság, hogy szeretnék megbizonyo-
sodni valamiről.
– Elmondhatja nekem, mi az?
– Természetesen – bólintott az atya kissé már bizonytalanabbul.
– Akkor hát rajta!
– Meg szeretném tudni, hogy… hogyan értelmezzem a Bibliát. A Szentírás ér-
telmezésének ugyanis két módja is létezik. Az egyik, hogy úgy fogom fel, mint
isteni alkotást, amin egyetlen betűt sem szabad változtatni. Amelynek minden
betűjében hinni kell, és minden apró részletét úgy kell hinni, ahogy le van írva.
– Hm. És mi a másik?
– Hogy a Biblia gyakran nem szó szerint értelmezendő. A bennük leírtak…
hm… gyakran nem a földhözragadt valóságot tükrözik, hanem a mesélőt egysze-
rűen elragadta a hév, és sok helyen túlzásokba bocsátkozott. Szép számmal ta-
lálhatók kitalált történetek a Biblia szövegében, és olyanok is, amelyeket nem
kell szó szerint vennünk. A Biblia telis-tele van mesékkel, legendákkal, ősi hie-
delmekkel, amelyeket aligha lehet valóságként értelmezni.
Vermes megpróbálta megérteni a pap szavait, de nem volt biztos benne,
hogy sikerült-e.
– Ezt felfogtam, de… miért annyira fontos, hogy melyik elméletet fogadja el?
– Azért – mondta az atya –, mert ha szó szerint értelmezem a Biblia szavait,
akkor… nem tudom, mit kellene tennem. Miben higgyek, és miben ne.
– Hát… ehhez nem tudok hozzászólni, atya.
Vermes kezdett megerősödni abbéli hitében, hogy az atyának nincs ki mind a
négy kereke. Csak azt nem értette, hogy Fräulein Fischer mi az ördögért ragasz-
kodott annyira hozzá.
 Az atya hirtelen elkapta a karját.
– Mit szól ehhez, señor Vermes? – kérdezte nagyot nyelve.
– Mihez? – hökkent meg Vermes.
– „Abban az időben, amikor az istenfiak bementek az emberek leányaihoz, és azok
gyermekeket szültek nekik – sőt még azután is –, óriások éltek a földön. Ők voltak az ős-
idők nagyhírű vitézei.”
– Hát nem is tudom…
– Még nincs vége – emelte fel hangját az atya. – És ehhez mit szól? „Történt
pedig, hogy amikor az emberek kezdtek elszaporodni a földön, és leányaik születtek, lát-
ták az istenfiak, hogy szépek az emberek leányai, ezért feleségül vették közülük mindazo-
kat, akiket kiválasztottak maguknak.”
Vermes alig volt képes leplezni a zavarát.
– És… hol találta mindezeket, atya?
– A Bibliában. Mózes első könyvének hatodik fejezetében. Ez pedig, tudja, mit
jelent?
– Majd maga elmagyarázza – mondta szelíden Vermes.
– Azt jelenti – sóhajtott az atya –, hogy két lehetőség közül választhatok. Az
egyik, hogy szó szerint veszem a leírást. Akkor pedig hinnem kell abban, hogy
léteztek óriások a biblikus időkben.
– Nincs ebben semmi csodálatos – mondta Vermes.
– Ebben talán még nincs – emelte fel a mutatóujját az atya. – Abban viszont
már igen, hogy istenfiak gyerekeket nemzettek földi asszonyokkal. Kik ezek az
istenfiak maga szerint, señor? Isten, a Teremtő, Egy Örök Igaz Isten fiai? Hát
istennek fiai is vannak, akik nem mi vagyunk? Talán nem is egyedül teremtett
bennünket az Úr? Netalántán a Teremtőnek van családja, ők segítettek neki?
Vermes megvakargatta a tarkóját, és segítségkérőn Escalantéra pislogott. Ő
azonban lehorgasztotta a fejét, mintha szundikálna.
– Tudja, ez mit jelent, señor?
– Mit? – sóhajtotta Vermes.
– Azt, hogy a világot egy istencsalád teremtette. Akkor pedig újra kell gon-
dolnunk az egész teremtést.
– Tegyük fel, hogy ez csak mese – sóhajtotta Vermes. – Allegorikusan kell ér-
telmezni.
 – Nem tudom, mi abban az allegória, ha azt olvasom, hogy az istenfiak földi
asszonyokkal háltak. Eszerint az isteneknél is úgy megy ez, mint az embereknél?
Ki sem merem mondani mindazt, ami ezzel kapcsolatban a fejemben forog. Mert
ha feltételezzük, hogy ez a történet csak mese, akkor azt is fel kell tételeznünk,
hogy a többi is, vagy sok minden, ami a szent könyvben meg van írva, úgyszin-
tén mese. Ki tudja akkor megkülönböztetni az igazságot a kitalációtól?
– Hát ez bizony probléma, atya – keresett egérutat Vermes. – Én most me-
gyek, és…
Az atya azonban nem engedte. Megfogta a karját és visszatartotta.
– Meg kell bizonyosodnom róla – mondta.
– Miről?
– Hogy valóban léteztek-e óriások. Mert ha nem, akkor kiegyenesedik min-
den, ami görbe. Akkor valószínűleg tévedett az, aki Mózes könyveit írta. De ha
léteznek, akkor… léteztek az isten fiai is, és…
Nem fejezte be; kétségbeesett képpel maga elé bámult.
Vermes megsajnálta. Sóhajtott, aztán megveregette az atya karját a szabad
kezével.
– Nézze, atyám, a dolgok csak ritkán feketék-fehérek. Lehet, hogy a króniká-
sok tévedtek. Lehet, hogy valóságnak tüntetik fel az álmaikat vagy vízióikat.
– Látni akarom őket – erősködött az atya. – Az óriások szemébe akarok nézni!
– És ha szabad kérdeznem, miért?
– Látni akarom bennük Isten képét – felelte Santarcangeli atya.

55

– Hát megint én maradok itthon? – kérdezte lemondóan Molina, amikor meg-

tudta, hogy Vermes ismét csak nem jelölte a csapatába. Volt némi szemrehányás
a hangjában, de már közel sem annyi, mint amennyire Vermes számított. Mint-
ha Molina nem is erősködött volna annyira, mint az első expedíció esetében.
– Valakinek itthon is kell maradnia – mondta Vermes, miközben az intéző ar-
cát fürkészte. Vajon mi az ördög történhetett vele? Csak nem szállt végül is iná-
ba a bátorsága? A fenébe is, dehogy. Molina már ezerszer is példáját adta a bá-
torságának. Akkor meg mi a fene lehet a háttérben? Aztán hirtelen az agyába
villant valami. Hát persze. Az utóbbi időben Molina egyre gyakrabban látogatott
át a Mateos-haciendára, hogy Vermes kívánságát teljesítve segítsen egy-két
ügyes-bajos dolgot elintézni az asszonyoknak. Például, ha kellett valami a város-
ból, Molina beugrott a kocsijába, és már el is porzott. Itt lehet hát valahol a ku-
tya elásva! Vermes csak mosolygott magában, és örült, hogy nem kell ezután
Molina fancsali, magányos képét nézegetnie.
Gondja azonban így is akadt elég. Nagyjából sejtette, mi vár rájuk az őserdő-
ben – ezért is volt nyugtalan. Két jövendő expedíció-résztvevőt ismert csak iga-
zán: saját magát és a barátját, Jorge Escalantét. A többiek azonban nagy, fehér
foltok voltak a térképén. Ahogy például – persze csak óvatosan, nehogy észreve-
gye – szemrevételezte Fräulein Fischert, gondolatban elkeseredetten megcsóvál-
ta a fejét. Ahogy visszatértek Amerikába, nyomban kárhoztatni kezdte magát,
amiért az az eszeveszett ötlete támadt, hogy beszervezi az expedíciójába. Koráb-
ban azt gondolta, hogy jól jöhetnek még a lány óriásokkal kapcsolatos ismeretei,
később aztán rá kellett döbbennie, hogy Fräulein Fischer semmiféle ismeretek-
kel nem rendelkezik az óriások világát illetőn. Sőt, a kutatókedve is – az elmúlt
napok eseményei miatt – a nullára csökkent, és ez meg is látszott rajta. Vermes
elhatározta hát, hogy ha meggondolta magát, és már nem óhajt részt venni a
kutatásban, megkönnyíti a dolgát. Felajánlja neki a tisztes visszavonulás lehető-
ségét. És a papnak is.
Öt percébe került, amíg sikerült megtalálnia a lányt. A ház mögött ücsörgött
egy széken, közel a hátulsó ajtóhoz, amely résnyire nyitva volt. Vermes jó ötlet-
nek tartotta, hogy a Fräulein biztosította a hátországát. Így csak néhány lépést
kellett megtennie és máris bemenekülhetett a házba.
Nézte egy kis ideig a szundikáló lányt, aztán felsóhajtott. Azt hiszi a szeren-
csétlen, hogy ha jönnek, észreveszi őket. Fogalma sincs róla, hogy ezek az ördögi
lények milyen gyorsak.
Két-három lépésnyire volt a lánytól, amikor megköszörülgette a torkát. Csak
finoman; nem akarta megijeszteni.
– Hogy van, Fräulein Fischer? – kérdezte tisztes távolságból, csípőre téve a
kezét.
A lány felnézett rá. Napszemüvegétől Vermes csupáncsak az arca alsó részét
látta.
– Lena – mondta a lány. – Különben vegyesen.
– Hm. Ezt hogy értsem?
– Az a dolog… már ami a Mateos-haciendán történt, mélyen megrázott.
– Eszerint meggondolta magát?
Fräulein Fischer levette a napszemüvegét. Értetlenül nézett Vermesre.
– Meggondoltam magam? Hogyhogy?
– Úgy értem, talán…
– Inamba szállt a bátorságom? Lehet… hogy talán izgulok egy kicsit, ez való-
ban előfordulhat, de hogy meggondoltam volna magam… nem, azt nem!
– Csak azért mondom, hogy nem kell szégyenkeznie, ha mégiscsak ez történt
volna. Maga szép és okos nő, a dzsungel viszont nem feltétlenül szép és okos
nőknek való.
A lány kíváncsian nézett rá.
– Eszerint maga ki akar rúgni engem? Erről van szó?
– Istenem, dehogy! – tiltakozott Vermes. – Én csak lehetőséget szeretnék adni
magának…
– …hogy tisztességgel megpucolhassak, mi?
– Azt hiszem, maga félreért engem.
A lány felállt és odasétált Vermeshez.
– Na jó, nézze, jóember. Elmondok magának valamit. Tudja, hogy régész va-
gyok és muzeológus… és hogy őszinte legyek, nem voltam mind ez idáig valami
sikeres.
– Nem-e? – hökkent meg Vermes. – Ha jól értesültem róla, írt néhány cikket,
amiket nagyra becsül a régésztársadalom.
– Ki mondta magának ezt a marhaságot? Még hogy becsül? Tudja, kit becsül
igazán az ön által említett társadalom? Azt, aki talál valamit. Aki megtalálta Tu-
tanhamon sírját, azt igen!
– Na de maga is talált valamit. Nem is akármit.
– Hát éppen erről van szó – mondta a lány. – Éppen erről.
– Pontosan miről is?
– Na figyeljen ide, maga farmer. Én eddig többnyire csak csontokat kerestem,
és találtam is néhányat, de ezek azért nem sötétítették el a napot. Bár az, hogy
megtaláltam az óriások csontvázait, azért már valóban valami. Csakhogy ezzel
nem vagyok egyedül a világon. Más régészek mást találtak. A paleontológusok
naponta találnak csontokat, új fajokat, sárkánygyíkokat, és még emberi fogakat
is. Ezekből aztán új elméletek születnek. De nem is ez a fontos. Inkább az, hogy a
csontok mindig csak csontok maradnak. Érti? Mindörökre. Persze sok mindenre
lehet következtetni belőlük. Például arra – szerencsés esetben –, hogy hogyan is
nézett ki az a valami, aminek a csontjait megtaláltuk. Érti?
– Őszintén szólva…
– Ha bemegy egy nagy múzeumba és megnézi az őslényeket, sárkánygyíko-
kat, mit lát? Egy csontdarabokból összerakott monstrumot. Igaz?
– Hát…
– Egy baromi nagy sárkánygyíkot. Néha monumentálisat. Csakhogy ezeknek a
lényeknek van egy óriási bajuk. Tudja, mi?
– Csak nem arra gondol, hogy hiányzik belőlük itt-ott egy-egy darab?
– Fenét. Csupán arra, hogy ezek a monstrumok, őslények nem élnek. Csak
csontok. Nincs rajtuk hús, nincs bennük élet. Érti?
– Hát az valóban nincs, egyik sem – biccentett megengedőn Vermes. – Ám
még mindig nem értem, mire akar kilyukadni.
A lány diadalittasan nézett rá.
– Hogy mire? Arra, hogy én lehetek az első régész a történelemben, aki felfe-
dezi egy őslény csontvázát, ezúttal egy ősemberét, ha embernek lehet egyáltalán
nevezni, de nemcsak a csontjait fedezi fel… hanem magát az élőlényt is. Egy ki
tudja, milyen ősi lényt. Én fedeztem fel a csontvázát, én fogom a róla szóló régi
leírásokat a tudomány és a nagyközönség elé tárni, és minden eddigi kutatások
csúcsaként élő valójában is megmutatni őt. Olyan ez, mintha élő mamutokat
találnánk egy erdőben. Élő fosszíliákat, őslényeket. Tudja, mit jelentene ez?
– Hát… sejtem – mondta Vermes.
– Ezek után maga azt képzeli, hogy visszalépek? Gondolkozzon csak, ember!
Ha például maga előtt állna a lehetőség, hogy bemegy a Királyok völgyébe, egy
maga által feltárt sírba, és egy élő Nofertitivel a karján jöhet ki belőle, maga mit
tenne? Üres kézzel jönne ki a sírból?
Vermes megcsóválta a fejét.
– Én be se mennék. Ebben biztos lehet.
 56

Az atyát tulajdonképpen meg sem kellett volna kérdeznie, ám ő mégis megtette.

Santarcangeli először mintha nem is értette volna meg a kérdését, aztán amikor
mégis, bólintott.
– Természetesen.
– Tehát nem gondolta meg magát?
– Úgy érti, hogy nem rezeltem-e be? Hát nem is tudom… Félni nem félek – le-
galábbis az óriásoktól és a hárpiáktól nem. Inkább mástól tartok.
– Igazán? És mi lenne az?
– Az, hogy találkozom velük.
Vermes megvakargatta a feje búbját.
– Ezt, őszintén szólva, nem értem.
Az atya mélyet sóhajtott.
– Az emberek nagy része nem fél az ördögtől. És tudja, miért? Mert még so-
sem találkozott vele. Maga már igen?
– Attól függ, mit nevezünk annak.
– Én most az igazi, szarvas-patás ördögre gondolok.
– Vele még valóban nem találkoztam.
– És nem is fél tőle?
– Természetesen nem.
– Mert nem hisz benne. Mert még soha nem látta. Mi lenne viszont akkor, ha
találkozna eggyel? Egy igazi szarvas-patás ördöggel?
Vermes valami vicceset akart mondani, de végül is befogta a száját. Az atya
komolyan beszélt: nem illett volna hülyére venni.
– Csodálkoznék – mondta.
– Maga nemcsak csodálkozna – ingatta meg a fejét az atya –, hanem egész
egyszerűen össze lenne zavarodva. Úgy érezné, hogy valami rémes és vissza-
vonhatatlan történt a világban. A világ nem olyan, amilyennek elképzelte. Mert
ha az ördög létezik, talán azok a történetek is igazak lehetnek, amelyek róla
szólnak. Akkor mindaz, ami tagadta az ördög létezését, semmissé válna. Újra
kellene írni a történelmet és összeomlana minden, amiben maga eddig hitt. Át
kellene fazonírozni a maga saját hitvilágát. Tud követni?
 – Hát úgy… nagyjából.
– Akkor megérti, hogy mi a problémám. Attól félek, hogy az óriások valóban
léteznek. Ők az istenek fiai. Akkor hát hány isten létezett a világban annak ide-
jén? És hány létezik most? Ezért félek én bemenni abba az erdőbe.
– Ha akar… nem feltétlenül kell bejönnie.
– Csak úgy őrizhetem meg a hitemet, ha a szemükbe nézek. Csak erre tudok
gondolni az utóbbi időben. Kizárólag erre.

57

Molina félve nyújtotta át neki a levelet. Szerencsére Vermes annyira el volt me-
rülve a gondolataiban, hogy észre sem vette intézője nyugtalan tekintetét.
– Bent jártam a városban, gondoltam, benézek a postára – mondta. – Ez… ön-
nek jött.
Valóban neki jött. És Missy írta. Ugyanazt a zöldes borítékot használta, ami-
lyet mindig szokott. Bár az utóbbi időben inkább telefonált, ha éppen ráért. Saj-
nos mostanában mintha egyre ritkábban ért volna rá. És egyre ritkábban láto-
gatta meg.
A levél rövid volt, és talán sokkal szárazabb is, mint a korábbiak. Mintha írója
attól tartott volna, hogy a hosszabb levél alkalmat adhatna rá, hogy hibázzon.
Hogy olyat is megírjon benne, amit nem szeretne. Még nem.

„Drága Endre!
Nagyon sajnálom, igazán sajnálom. Sajnálom, hogy nem mehetek veled.
Képzeld, éppen most kaptam a hírt, hogy Costa Ricában három új
kolibrifajt fedeztek fel; még senki sem tudja, hogy valóban új fajok-e, vagy
mutáns színekkel van dolgunk. A Henderson Alapítvány engem kért fel,
hogy nézzek utána. Ha valóban új kolibrifajokkal van dolgunk, abból nagy
durranás lehet. Ugye megérted, szívem? Én és Zack megyünk, tudod, az a
szemüveges fickó, akiről már beszéltem neked, és aki roppantul jó fej, és
nagyon ért a kolibrikhez. Megígérem, hogy naponta legalább százszor gon-
dolok rád…”
 Vermes maga mellé tette a levelet, és a tenyerébe hajtotta a fejét. Megpróbál-
ta eldönteni, hogy a hír rossz-e, vagy jó. Annyiban jó volt, hogy ha Missy nem
jön az erdőbe, nincs kitéve veszélynek; Costa Ricában nincsenek óriások és vijjo-
gók. Ott van viszont a szemüveges Zack… Hogy a fene vinné el!
Vermesben még a régi időkben kifejlődött az a tulajdonság, hogy megérezte,
ha valami nem tiszta. Márpedig Missy levele valahogy nem volt tiszta. Érezni
lehetett rajta, hogy az, aki írta, kétségek és feszültségek közepette alkotta a mű-
vét, és talán még a golyóstollát is rágta közben. És az is lehet, hogy néhány kísér-
leti példányt össze is tépett, míg végre sikerült megalkotnia a végső változatot.
Aztán azon is eltöprengett, hogy ezt a szép és okos nőt, Missy Koxot vajon mi
az ördög tartaná itt, egy isten háta mögötti tanyán. Ott, ahova még a madarak is
csak ritkán járnak, kivéve a vijjogókat. Talán az ő két szép szeme?
Immár meg volt győződve róla, hogy az az igazgyöngy, amely eddig a tenye-
rén nyugodott, és még az öklét sem kellett összeszorítania, hogy megtartsa ma-
gának, talán már ki is gurult a kezéből.
Az volt a kérdés, hogy megtalálja-e még valaha?

58

Azután történt még valami, ami csak még jobban összezavarta. Másnap délután
megjelent nála Carmen Mateos. Egy kicsit még össze volt karmolva a képe, de
nem annyira, hogy rémüldöznie kellett volna tőle. Az asszony, az ajtót kivágva
berontott a szobába, miközben ő éppen egy üveg hideg sör társaságában azon
törte a fejét, hogy ha visszatér a dzsungelből, vajon mit mondjon Missynek.
Vermes eltátotta a száját. Nemcsak azért, mert váratlanul érte Carmen bevo-
nulása, hanem azért is, ahogy a nő kinézett. És nem csupán a még kissé látszódó
karmolásokról volt szó. Carmen ugyanis mintha jelmezbe öltözött volna. Egy
száz évvel ezelőtti spanyol farmerasszony jelmezébe. Térd alá érő, fodros szok-
nya, hímzett mellény, csipkés blúz, a lábán papucs – egyszóval, mintha a múlt
századból bukkant volna elő.
– Hogy tetszik? – perdült meg Vermes előtt.
Vermes se köpni, se nyelni nem tudott meglepetésében.
 – Hát… tetszik.
– Egy hete rendeltem meg. Reggel érkezett.
– És honnan… rendelte?
– Egy újságból. Úgy gondoltam, ha farmer leszek, úgy is kell kinéznem. És egy
szafari ruhát is rendeltem magamnak. Az is megjött.
– Szafari ruhát? – tartott tovább Vermes meglepetése. – Minek az magának?
– Hogyhogy minek? Nem mondtam még?
– Még nem – motyogta Vermes. – Mit kellett volna mondania?
Carmen Mateos csípőre tette a kezét.
– Azt, hogy én is magukkal megyek.

59

A város széli, elhagyatottnak tűnő, lerobbant házban nagy volt a lárma. Kívülről
úgy hallatszott, mintha részeg fiatalok csinálnák odabent a balhét, s ez utóbbi
stimmelt is, a részegtől azonban valamennyien messze jártak.
– Vegyük úgy, hogy sikertelen volt a vállalkozásunk. Nem tért vissza egyikük
sem.
– Hátha még visszatérnek – mondta egy alacsony, fekete bőrű fiú.
– Erre kicsi a remény – legyintett egy hosszú szakállú férfi, aki a vezetőjüknek
látszott. Lehettek a két szobában vagy tízen-tizenöten. A két szoba most egynek
számított, mivel leakasztották a zsanérjáról a szobákat elválasztó ajtót, hogy jól
hallják, lássák egymást.
– A remény hal meg utoljára – mondta valaki.
– Ja. Csak nem két év után. Ha élnének, már hallattak volna magukról.
– Már vissza is jöttek volna.
– És ha fogva tartják őket?
– Kikre gondolsz? – kérdezte egy barna copfos, magasra nőtt lány.
– Bárkire – felelte a fekete srác. – Elkaphatták őket a bányászok is. És most
dolgoztatják őket.
– Az is lehet. De más is.
– Például?
 – Az indiánok megölték őket. Vagy ők dolgoztatják őket.
– Az indiánok nem dolgoztatnak senkit. Az indiánok maguk szerzik meg a ka-
jájukat. A rejtőzködő törzsek nem ismerik a földművelést. Nem is lenne hol. In-
kább vadásznak és gyűjtögetnek.
– Egy a biztos – mondta a szakállas. – Úgy lenyelte őket az erdő, mint hülye
fóka a golflabdát.
– Utánuk kell mennünk – mondta egy rövidnadrágos, kissé kövérkés fiú.
– És ha mi is úgy járunk, mint ők?
– Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Ha elkapták, megpróbáljuk ki-
szabadítani őket.
– Csak úgy?
– Ha kell, erővel.
– Ezalatt pontosan mit értesz?
– Most mit magyarázzam? Te még nem voltál velünk, amikor a japán bálna-
vadászokat tanítottuk móresre.
– Akkor végül is mi legyen?
A szakállas felemelte a kezét.
– Egy kétségtelen: utánuk kell mennünk. Nincs apelláta. Meg kell tudnunk,
hogy mi történt velük. Ha élnek, ki kell szabadítanunk őket az erdőből.
– Mégis, ki mondja ezt?
– Én mondom, Elias.
A fekete fiú gúnyos képet vágott.
– Fegyverekkel, mi?
– Hát ha nem megy másképpen.
– Én pedig azt mondom, hogy igenis másként kellene csinálni.
– Szerintem meg nem – vágta rá a szakállas. – Akkor szavazzunk róla – mond-
ta. – A kérdés tehát: igen vagy nem?
– Álljatok már meg, az istenért! – kiáltotta a nyúlánk lány, és hogy nyomaté-
kot adjon a szavainak, még össze is kulcsolta a kezét, mintha imádkozna. – Nem
lehetne ezt nyugodtan megbeszélnünk?
A szakállas férfi maga elé kapta két tenyerét.
– Nem én kezdtem! Tudjátok, hogy én mindig a békés megoldások híve vol-
tam. És az is maradok.
 – Meg kell a szívnek hasadni – dörmögte valaki.
– Elmondhatom a véleményemet? – kérdezte a szakállas.
– Már elmondtad egyszer.
– Istenem, hát nem fognátok be a szátokat? Eliasnak igaza van – háborgott a
lány. – Legalábbis abban, hogy ne ítélkezzetek azonnal. Rajta, Elias mondd el,
hogy szerinted mit kellene csinálnunk!
A szakállas megbirizgálta a szakállát.
– Nos, jól van – mondta, és biccentett is mellé. – Elmondom az álláspontomat.
De jó, ha tudjátok: ez nemcsak az én álláspontom, hanem a szervezet álláspontja
is. A vezetőség álláspontja. Abban valamennyien egyetértünk, hogy meg kell
védeni az erdőt.
– Ebben nincs is vita köztünk – bólintott a fekete bőrű srác.
– Tudom, Herbert. Csak a módszereink mások.
Herbert bólintott.
– Az én elvem az, hogy hulljon a férgese – mondta a szakállas. – Nem akarok
példabeszédeket tartani nektek, de vegyünk csak egy gyümölcsöst…
– Tehát mégiscsak tartasz – nevette el magát egy cifra nadrágtartós, kövérkés
fiú.
– Igen, mert a fafejűek néha csak ebből értenek.
– Elias!
– Jól van, akire nem illik, ne vegye magára. Szóval, van ez a gyümölcsös,
amely tele van tetűvel.
– Milyen tetűvel?
– Nem az a lényeg. Hanem az, hogy a tetvek kártevők. Szóval, mit kell ilyen-
kor csinálni? Permetezni, barátaim. Permetezni, hogy a tetvek dögöljenek meg;
a gyümölcsös pedig gyümölcsöt teremjen, ne tetűtojást. A jó gazda nem sajnálja
a tetveket. Persze előfordul, hogy a tetvek mellett más bogarak is laknak a fákon,
ártatlan rovarok, és ők is áldozatául esnek a permetezésnek. Ők a járulékos vesz-
teség. Van, aki veszít, van, aki nyer.
– Nincs igazad, Elias – mondta a nadrágtartós. – Rossz a hasonlatod.
– Éspedig miért?
– Mert azokat, akiket keresünk, nem szabad a tetvekhez hasonlítani.
– Miért ne lenne szabad?
 – Mert azok emberek, Elias.
– De az a tevékenység, amit végeznek, nagyon is hozzájuk teszi hasonlóvá
őket.
– Akkor sem lehet egyenlőségjelet tenni közéjük.
– Fordítsuk le emberi nyelvre a hasonlatodat – mondta a fekete fiú, Herbert.
– A bányák kétségkívül kárt okoznak az erdőnek, a fairtások is, gyakorlatilag
minden emberi tevékenység. Az erdőt egyszerűen csak békén kellene hagyni: ő
majd törődik önmagával.
– Ebben egyetértünk – bólintott a szakállas. – Csakhogy ezt nem nekem kel-
lene mondanod. Azoknak inkább, akik engedik, hogy a rohadékok nekiessenek a
fáknak.
– Egyelőre nem engedélyezi senki.
– De nem is akadályozzák meg. Behunyják a szemüket a nyomorultak.
– Akkor talán tüntetnünk kellene ellenük.
– Azt hiszed, nem próbáltuk meg? Köpnek ezek a tüntetéseinkre. Az egyetlen
megoldás, ha felvesszük az elénk dobott kesztyűt.
– És ezt úgy gondolod, hogy öljük meg azokat, akik az erdőt rombolják?
– Hát ha másképp nem megy. Bár a látszat ellenére nincsenek gyilkos ösztö-
neim. Inkább azt mondanám, hogy kergessük el őket. És ha közben néhányan
áldozatul esnek… hát azokat nagyon sajnáljuk. Ők is a járulékos veszteség.
– Beszéljünk nyíltan – mondta a fekete srác. – Azt mondják, hogy a te javasla-
tod az, hogy… például, robbantsuk fel az illegális bányákat.
– Erről van szó.
– És a bányászok?
– Aki bújt, bújt, aki nem, megyek, és bumm!
– De hát azok emberek, Elias. Hányszor ismételjem?
– Az erdő meg erdő. Melyik a fontosabb? Az egész világot éltető erdő, vagy
néhány ostoba fajankó, akiknek hiába a szép szó.
– És ha ők nem a te bosszantásodra szövetkeztek? Ha csak így tudják fenntar-
tani az életüket?
– Lárifári! Mindig mindenkinek van választási lehetősége. Különben… min-
denképpen be kell mennünk az erdőbe. Akár szeretnétek, akár nem. Muszáj. És
itt már nem kizárólag az erdőről van szó.
 – Akkor miről? – kérdezte kíváncsian Herbert.
A szakállas megsimogatta a szakállát.
– Tudjátok, hogy két évvel ezelőtt az irányítás még Balfour kezében volt.
Rudy Balfouréban.
– Ő az, aki eltűnt? – kérdezte a lány.
– Ja.
– Mit tudsz róla? Hogy tűnt el?
– Kolumbiában elkapták a gerillák, és lenyisszantották a fejét. Azt hitték,
hogy a hadsereg kémje. Az ő filozófiája is az volt, ami az enyém, konkrétan: be
akarta robbantani a bányákat. És ehhez megszerezte a megfelelő technológiát.
– Ez meg mit jelent?
– Azt, hogy olyan robbanószerkezeteket szerzett, amilyeneket még nem is-
mer a világ. Állítólag még a legmélyebb barlangokat is berobbantja. És néhány
négyzetkilométeren minden élőlényt megöl. Elszívja az oxigént, vagy micsoda.
Őszintén szólva nem értek hozzá, de akivel beszéltem róla, azt mondta, hogy a
gerillák elleni harcra találták ki. Olyan az ereje, mint egy mini atombombának.
És kicsi: alig nagyobb egy mobiltelefonnál.
– Azannya! – mondta valaki.
– Ezt akarta bevetni az illegális bányák ellen. Egy ilyen kis „mobil” képes elin-
tézni őket. Még egy kukac sem marad életben a robbanás után.
– Remélem, Balfour sírba vitte a titkát.
A szakállas megrázta a fejét.
– Hát nem. Balfour utasítására egy háromfős csapat indult útnak, hogy be-
robbantson néhány bányát. Ők tűntek el. A magukkal vitt bombákkal együtt.
Néhány pillanatig jeges csend uralkodott el rajtuk. Aki megszólalt, annak is
mintha jégdugó lett volna a torkában.
– Azok a bombák…?
– Azok – mondta a szakállas.
A fekete fiú arca hamuszürke volt a rémülettől.
– Akkor bármelyik pillanatban…
A szakállas megrántotta a vállát.
– Nem tudom. Gőzöm sincs róla.
– Most akkor… mit akarunk csinálni?
 A szakállas megköszörülte a torkát.
– Engem azzal bíztak meg, hogy bármi áron találjam meg, és szerezzem vissza
azokat az izéket.
A fekete fiú meghökkent.
– Ki bízott meg vele?
– Azzal te ne törődj – mordult rá Elias. – Az a lényeg, hogy meg kell találnunk
a szerkezeteket.
– Ki az ördög vagy te? Közénk tartozol egyáltalán?
– Mit izgat az annyira téged? – fakadt ki Elias. – Az a lényeg, hogy valameny-
nyien egyet akarunk. Nem akarjuk, hogy azok a rohadt bombák felrobbanjanak
és ne csak az erdőt nyírják ki, hanem a közeli városokat is. A legközelebbit min-
denképpen. Ha sikerrel járunk… nagyon sok pénz üti a markunkat.
– Ki fizet érte? – kérdezte gyanakodva Herbert.
– Nem mindegy? Az a lényeg, hogy a pénzt a mozgalom céljaira fordíthatjuk.
És ezzel a vezetőség is egyetért. Nos, nem is lopom tovább az időt. Most, hogy
tudtok mindent, a tiétek is a felelősség. Ha nem szerezzük vissza a bombákat,
amiket az a hülye Balfour összelopkodott, akkor eláruljuk az erdőt. Gyáván ma-
gára hagyjuk. Én már ki is jelöltem egy négyfős csapatot, azaz velem együtt öten
leszünk. Megpróbáljuk visszaszerezni…
– Egy pillanat! – emelte fel az ujját a nadrágtartós fiú. – Talán mondj valamit
azokról, akik elvesztek az erdőben. Kik voltak egyáltalán?
A szakállas legyintett egyet.
– Nem ismeritek őket. Egy orosz volt a vezető, bizonyos Igor, aztán volt egy
Bertie nevű, és egy lány, Katie.
– Eszerint egyikük sem adott hírt magáról.
– Mondtam.
– Kinél volt a robbanószer?
– Ki tudja? Mindhármuknál. Gondolom, felváltva cipelték.
– Hány bombáról lehet szó?
Elias sóhajtott egy nagyot.
– Talán ötvenről.
– Te jó isten! Mégis… mire gondolsz, mi történhetett velük?
Elias tovább vonogatta a vállát.
 – Honnan tudjam? Egy biztos: mindhárman meghaltak. Ha nem így lenne,
már előkerült volna valamelyikük. Vagy akár mind a hárman.
– De nem kerültek elő.
– Nem. Lehet, hogy a bányászok fülelték le őket, lehet, hogy az indiánok, le-
het, hogy megbetegedtek és meghaltak, lehet, hogy szerencsétlenül jártak…
– Jól van, el tudjuk képzelni. És vajon hol lehetnek azok a bombák?
– Hát ez az! – bólintott Elias. – Vajon hol? Oda kell mennünk, hogy megnéz-
zük.
– Pontosan hova?
– Ismerem az első bánya helyét. Legalábbis van hozzá egy térképem. Az még
nem fekszik a szellemek területén.
Herbert felkapta a fejét.
– Mi az, hogy szellemek területe?
– Az erdőnek az a része, ahova még nem jutott el a „civilizáció”. Olyan tör-
zsek lakják, amelyek még nem kötöttek barátságot a civilizációval, és nem is
akarnak. Rejtőzködőknek is hívják őket.
Herbert megcsóválta a fejét.
– Tudsz valamit róla, hogy… hogyan kell kezelni azokat az izéket?
– Nem – sóhajtotta Elias. – Egyáltalán nem. De ők hárman tudták.
– És hajlandók lettek volna felrobbantani magukat is?
Elias még egyet sóhajtott.
– Nem hiszem, hogy elmondták volna nekik, hogy mire számíthatnak.
– Kinek a dolga lett volna ez?
– Balfouré. Csakhogy őt kinyírták.
– Ha egy ilyen izé egy indián kezébe kerül és elkezdi tapogatni… felrobban-
hat?
Elias széttárta a karját.
– Könnyebbet kérdezz.
Dermedt csend ereszkedett rájuk.
– Hogy is hívták őket? – kérdezte Herbert.
– A vezetőjük Igor volt, egy orosz srác. Aztán volt Bertie, a harmadik egy
lány, Katie.
– És egyik sem került elő…
 Erre nem tett megjegyzést senki. Felesleges is lett volna.
– Akkor hát elmondom, mire gondoltam én. A csapatot én vezetem. Van elle-
ne kifogása valakinek?
Nem volt senkinek.
– A tagjai… Herbert… Mit szólsz hozzá?
A fekete fiú megvonta a vállát.
– Azért lenne szükségem rád, mert te mindig ellentmondasz nekem. Én pedig
szeretem, ha ellentmondanak, így legalább még egyszer végig kell gondolnom,
amit kitaláltam. Szóval, Herbert?
Herbert grimaszt vágott, de beleegyezőn megrántotta a vállát.
– Winnie?
A hosszúra nőtt, barna copfos lány sóhajtott egyet.
– Azért jöttem, hogy a dzsungelbe menjek, ám… nem éppen így gondoltam.
De azért oké.
– Marta?
Egy kövérkés lány bólintott.
– Végül Konrad.
– Csak ha vihetem a nadrágtartómat – mondta tréfás hangon.
– Miért? Talán ebben hordod az eszed?
– Babonából. Különben oké.
Maradtak még vagy négyen, akiket nem jelölt ki Elias semmiféle feladatara,
ám ők ezt nem is bánták. Legalábbis nem látszott rajtuk, hogy meg lennének
sértődve mellőzésükért.
– És még valamit – emelte fel az ujját Elias. – Tudjátok, hogy mindenféle
mendemondák járnak az erdőről. Amit nem ismerünk, azt hajlamosak vagyunk
furcsa lényekkel kapcsolatba hozni. Ha ókori útleírásokat olvastok, telis-tele
vannak szörnyekkel teli erdőkkel. Így van ez a mi erdőnkkel is.
– Nafene – húzta fel a szemöldökét Herbert. – Vajon mit mesélnek róla? Vad,
meztelen indiánokkal van talán megtömve?
– Azokkal is, és ez egyáltalán nem túlzás. Viszont, hogy valami jót is mondjak:
nekik eszükben sincs megtámadni bennünket – mármint azokat, akik az erdőbe
merészkednek. Inkább visszavonulnak a vackaikra.
– Jól is teszik.
 – Viszont élnek benne fura lények. Például ember nagyságú madarak, akik-
nek emberfeje van.
Herbert elnevette magát.
– Fehérek vagy feketék?
– Feketék, és ez most nem vicc. Feketék, mint a varjak.
– Remélem, méltányolják majd, hogy én is fekete vagyok. Van még egyéb fe-
kete is?
– Ezek a madarak embert esznek, és nem valószínű, hogy társalogni akarná-
nak velünk. A színünktől függetlenül.
– Honnan a fenéből hallottad mindezt?
– Olyanoktól, akik gyakran megfordulnak az erdőben.
– Látták is őket?
– Nem, de attól még létezhetnek. Megismerkedtem egy volt bányásszal, aki
miattuk hagyott fel a bányászattal. Azt mondta, neki kedves az élete.
– Ki vele, Elias, van még valami egyéb is?
– Például az óriások – mondta Elias.
Erre már többen is felnevettek.
– Óriások? Mi a szarról beszélsz? – vigyorgott Herbert.
– Óriások. Nagy emberek.
– Milyen nagyok?
– Ki a franc tudja? Nagyok, mint a fák. Állítólag a fekete varjak ellenségei.
Megölik, ha elkapnak egyet-egyet.
– És?
Mielőtt Elias folytathatta volna, Marta, a kis duci lány, felemelte mindkét ke-
zét és nagyot kiáltott.
– Elég, Elias! Nem elég, hogy itt vannak azok a rohadék bombák, amelyek rö-
vid úton a pokolba küldhetnek valamennyiünket, még ezekkel a szarságokkal is
rémítgetsz bennünket?!
– Teljesen igaza van – bólintott Konrad a nadrágtartóját simogatva. – Külön-
ben is, lehet, hogy szellemek, azok pedig gyakran megjelennek, ha emlegetik
őket. Ezért szép szelíden csak annyit mondok neked, Elias, hogy kuss! Fogd be a
pofád, amíg szépen mondom. Már így is a torkomban dobog a szívem, semmi
szükségem nincs rá, hogy egészen elkapjon a pánik.
 Elias csillapítón emelte fel a kezét.
– Jól van, már be is fogtam. Én is valószínűnek tartom, hogy csak mese az
egész. Az a legfontosabb, hogy a bombákra koncentráljunk, és próbáljuk megta-
lálni őket.
– És… mikor indulnánk? – érdeklődött Konrad.
– Két nap elég lesz az előkészületekre – mondta Elias. – Aztán előttünk az er-
dő.
A duci lány megcsóválta a fejét.
– Ami engem illet, azt szeretném, ha már mögöttünk lenne.

60

A vadászok összesen hatan voltak: öt férfi és egy nő. Mindannyiuk arcát fekete,
eltéphetetlen selyemből készült maszk takarta. Az álarcokra négy amerikai el-
nök képét festették: Nixonét, Carterét, Clintonét és Obamáét. Ketten közülük
viszont soha nem voltak amerikai elnökök: sem Hruscsov, sem pedig Marilyn
Monroe.
– Maguk valamennyien vadászok – mondta Sonya, amikor a helikopter már
felszállt a levegőbe, és ők ott maradtak egy tisztáson az erdő mellett. – Igaz?
– Hülye kérdés – vonta meg a vállát Carter elnök. – Ha nem lennénk azok,
nem lennénk itt.
– Akkor jó – bólintott Sonya. – Akkor nyilván képesek lesznek felverni a sát-
raikat.
– Hé! Erről nem volt szó – tiltakozott Obama. – Nekem nem szabad fizikai erőt
kifejtenem… Akkora sérvem van, mint egy teniszlabda.
– Márpedig itt meg kell szokniuk, hogy mindent maguknak kell csinálniuk,
például főzni is. Az alapvető nyersanyagok itt vannak összecsomagolva; egy
egész konyha van ebben a ládában, gázpalackokkal, miegyébbel. Ám ha valaki
nem óhajtana részt venni a főzőcskében, annak nem kell semmi egyebet tennie,
csupán belenyúlni az amott heverő zsákocskák valamelyikébe, és annyi szendvi-
cset talál benne, hogy egy-két hónapig nyugodtan elélhet rajtuk. Most pedig
lássanak neki a sátorverésnek!
 – Na és maga, aranyom, maga mit csinál? Arra számít talán, hogy a magáét is
mi verjük fel? – kérdezte az egyik elnök.
– Ha utána bejönne egy kicsit hozzám éjszaka, bizonyisten, felverném magá-
nak a sátrát – vigyorgott Clinton.
Sonya olyan hideg tekintettel mérte végig, hogy ott látszottak a jéghegyek a
szemében.
– Majd szólok, ha szükségem lenne valamelyikükre. Remélem, nem azért jöt-
tek ide, hogy énrám vadásszanak. Ha ezt akarták volna, nem kellett volna ide-
jönniük. Otthon is megtaláltak volna.
– Én sem tudok sátrat verni – panaszkodott egy fáradtnak tűnő férfihang
Hruscsov álarca mögül. – Nekem mindig felveri valaki, ha vadászni megyek.
– Hát ez kellemetlen – mondta Sonya. Olyan lágy volt a hangja, mintha való-
ban sajnálkozna. – Bár azt hiszem, ezt azért meg lehet oldani.
– Jézusom, hát akkor oldja meg – könyörgött Hruscsov.
– Megoldjuk – bólintott Sonya. – Bár… őszintén meg kell mondanom… ez egy
kis pénzbe kerül.
– Ha pénzbe kerül, hát pénzbe kerül – vakkantott Hruscsov. – Engem nem ér-
dekel a pénz, főleg egy rohadt sátorverés ára.
Sonya mosolygott.
– Akkor rendben van minden – morgott tovább Hruscsov. – Csinálják már, az
ördög vigye el magukat, alig állok a lábamon. Ugorjanak már neki!
A szőke lány, aki Sonya mellett állt, és akiről senki nem tudta, kicsoda, le-
biggyesztette a száját.
– Csak egyetlen pillanat még – emelte fel a mutatóujját Sonya. – Még egyszer
megismétlem, amit mondtam. Az extra szolgáltatások pluszpénzbe kerülnek.
Hruscsov erre csak legyintett egyet.
– És mennyi az annyi?
– Százezer dollár – mondta Sonya.
Hruscsov levegő után kapkodott.
– Mennyi?
Sonya a vörösesszőke hajú, izmos lányra mutatott. A nő úgy nézett ki, mint a
görög mitológiai sorozatok amazonjai a tv-ben.
– Delilah majd megcsinálja. Na és persze én is besegítek neki.
 – Maga megőrült! – vicsorgott a Hruscsov-álarcos. Olyan mozdulatokat tett,
mintha le akarná tépni magáról az álarcot. – Maga tisztára bedilizett! Ennek a
szar kis sátornak a felveréséért százezer dollárt kér? Ugye ez valami ugratás,
asszonyom?
Sonya megvonta a vállát.
– Nézze meg, kérem, alaposan a szerződését. Főleg a hetedik pontját. Ebben
világosan az áll, hogy pluszszolgáltatásokért a cég anyagi ellenszolgáltatást kér-
het. Márpedig a sátor felverése pluszszolgáltatás. Ha alaposabban is áttanulmá-
nyozza a szerződést, látni fogja, hogy részletesen felsoroljuk benne az extra
szolgáltatásokat, s ezek között megtalálja a sátorverési illetéket is.
– De nem százezer dollárért.
– A szerződése nem tartalmaz árlistát. Az árat a piaci viszonyok, pontosabban
a körülmények határozzák meg. Ha az erre élő indiánok sátorveréssel is foglal-
koznának, és hajlandók lennének olcsóbban is felverni az önök sátrait, akkor mi
is lejjebb engednénk az árat. Ez a piac, hölgyem és uraim. Éppen önök ne tud-
nák? Különben is, kedves Hruscsov, önnek ez a pénz zsebpénznek is kevés volt
gyerekkorában. Nos, mi a válasza?
Hruscsov hallgatott, végül mélyet sóhajtott.
– Rendben van.
– Kérem, hogy töltse ki ezeket a rubrikákat. Amíg tölti, Delilah felveri a sát-
rát.
Delilah bólintott, majd elindult a ládák felé. Amint elérte őket, visszanézett
Hruscsovra.
– Addig ücsörögjön és pihenjen egy kicsit. Fél óra múlva kész a sátra.
– És mindez százezerért, mi? Maga fél óra alatt keresett egy luxuskocsit.
A lány elmosolyodott.
– Ha nagyobb lesz a kereslet, gyorsíthatnánk a tempón.
A lány nem dolgozott soká egyedül a ládák között. Előbb Clinton ment oda
hozzá, aztán sorban a többiek. Csak Marilyn Monroe igyekezett egyedül boldo-
gulni.
Körülfogták Delilah-t és egyszerre kezdtek beszélni hozzá.
– És ha továbbmegyünk? – kérdezte valamelyik volt elnök. – Minden alka-
lommal százezerért veri fel a sátrainkat?
 – Nem olvasta figyelmesen a szerződést – mondta Delilah. – A költség tíz al-
kalomra vonatkozik.
– Még jó, hogy nem csak egyre.
Delilah megvonta a vállát.
– Az se sokat számítana önnek, igaz?
– Nem, de zsarolni azért nem hagyom magam.
– Hja, a pluszköltségeket mindenütt meg kell fizetni.
– Magát is meg lehet rendelni?
Delilah arcán egyetlen pillanat alatt sötét felhő futott át.
– Persze – mondta.
– Na és mennyi az ára?
– Én ingyen vagyok.
– Hát ez ragyogó – dörzsölte össze a tenyerét Clinton. – Ma éjszaka még al-
szom egy jót, aztán majd beszélünk róla.
– Legyen szerencsém – bólintott Delilah.
Fél óra elmúltával Marilyn Monroe kivételével valamennyien kiállították az
elismervényt a százezer dollárról. Két óra múlva pedig valamennyi sátor úgy állt
egymás mellett, mint szemek a bicikliláncban.
Sonya és Delilah felverték az utolsó sátrat is – az volt a nagysátor –, aztán De-
lilah elégedetten felsóhajtott.
– Ezzel vége – mondta. – Meg vagy elégedve, szivi?
– Legmesszebbmenőkig – felelte Sonya. – Ha a lányokat szeretném, te lennél
az első a sorban.
– Kösz, ez jólesett.
Estefelé, miután mindenki pihent egy keveset, Sonya összehívta a nagygyű-
lést a nagysátorba. Ládákon ültek, törődötten, fáradtan, álmosan és kissé csaló-
dottan is. Valahogy nyomasztotta őket az erdő.
Sonya felállt ültéből, amikor Delilah is megérkezett, és nem sokat játszotta az
eszét. Egyből a dolgok közepébe vágott.
– Nos, hölgyem és uraim, megérkeztünk vadászatunk színhelyének a szélére.
Ha néhány lépésnyire beljebb megyünk az erdőbe, az már a vijjogók felségterü-
lete.
– Vijjogók? – hökkent meg Clinton elnök.
 – A nagy madarak.
– Ó, már értem. Ez azt jelenti, hogy itt még nem bukkanhatnak fel?
– Nem azt jelenti – ingatta meg a fejét Sonya. – Itt is felbukkanhatnak. Ettől a
pillanattól kezdve vegyék úgy, hogy megkezdődött a vadászat. És most nem tré-
fálok. Jobban tennék, ha mindenki, attól függetlenül, hogy mit csinál, fegyvert
tartana a keze ügyében. A vijjogók bárhol és bármikor felbukkanhatnak. Kérem,
használják a füldugókat is. Nagyon úgy néz ki a dolog, hogy hm, a vijjogók… ve-
szélyes tulajdonságokkal rendelkeznek. Például képesek megbénítani a vijjogá-
sukkal jövendő áldozataikat. Még ha WC-re mennek is… vigyék magukkal a fegy-
vereiket.
– WC? – kérdezte a Nixon álarcot viselő férfi. – Hol van itt WC? Maga a fákat
nevezi annak?
Sonya megvonta a vállát.
– A WC nincs benne a szerződésben. Ezzel kapcsolatban két eset lehetséges.
Vagy elkerítünk egy kis részt az erdőben és, hm… odajár mindenki…
– Vagy? – kérdezte Nixon, mivel Sonya nem folytatta a szövegét.
– Vagy építünk egy WC-sátrat.
– Ingyen? – kérdezte Nixon gyanakodva.
– Sajnos, elnök úr, ez is a rendkívüli szolgáltatások kategóriájába tartozik.
– Kétszázezer?
– Ó, ez már luxusszolgáltatás. Ez már félmillió.
Valaki dühösen felkiáltott, Nixon azonban elnevette magát.
– A fenébe is, azt hittem, hogy harmincöt éves koromban már senki sem ké-
pes átverni. Csodálom magát, asszonyom.
– Nincs ebben semmi átverés – tiltakozott Sonya. – Senkit nem kényszerítünk
semmire.
Obama a hasát fogta nevettében.
– Minden alkalommal százezer vagy akárhányszor bemehetünk a sátrunkba?
És mire vonatkozik a félmillió?
Sonya megvető mosollyal nézett rájuk.
– Ez már a maguk dolga. Mi csak az előkészületekért kérünk pénzt. De az
imént említettem valamit, ami talán még további magyarázatra szorul. Jelenleg
még nem tartózkodunk a vijjogók vadászterületén, ám ettől függetlenül bármi-
kor lecsaphatnak ránk. Persze, az is lehetséges, hogy nem támadnak meg ben-
nünket; akkor viszont nekünk kell megkeresnünk őket. Mi vadászunk rájuk és
nem megfordítva.
– Hát ez izgalmas – lelkesedett Marilyn Monroe. – Soha nem fordult még elő
velem, hogy attól kellett tartanom, hogy a vad kezd el vadászni rám.
– Pedig ebben az esetben ez a helyzet. Ami pedig a fegyvereiket illeti, az önök
dolga, hogy mit és hogyan használnak a vijjogók ellen. Egy azonban tilos: neve-
zetesen robbanószerek használata. Senki ne próbáljon meg kézigránáttal vagy
aknával dolgozni, mert ez részben büntetendő cselekmény, egyébként pedig
értelme sem lenne. Mit érnének vele, ha cafatokra tépnék a madarat? Mindene-
setre legyenek éberek, oké? Persze megtehetnénk, hogy érzékelőket szerelünk
fel a sátraik köré, csakhogy…
– Újabb millió, nem igaz?
– Nem lenne sok értelme, mivel a vijjogók tudnak repülni, és sajnos a levegő-
be nem telepíthetünk semmit. Úgyhogy vigyázzanak magukra. Ettől kezdve
önök felelnek önmagukért. Mi csak a vadászat lehetőségét teremtettük meg. A
többi a maguk dolga. Önök tapasztalt vadászok. Sok sikert kívánok hát a vadá-
szathoz.
Meghajolt, mintha éppen egy értékes irodalmi estet zárt volna, aztán Delilah
kíséretében kiviharzott az ajtón a szabadba.
– Most akkor mi van? – kérdezte rövid csend után Nixon.
– A vadászat elkezdődött – mondta valaki.
– Mondanék én valamit – emelte fel a mutatóujját Marilyn Monroe. – Szerin-
tem teljesen feleslegesek ezek a hülye álarcok. Mosakodáshoz úgyis le kell venni
őket. Nem lenne jobb, ha valamennyien nyílt kártyákkal játszanánk?
– Én magamon tartom – mondta sietve Hruscsov.
– Én is.
– Sőt, még én is.
– Jól van – vonult vissza Miss Monroe. – Ha nem, hát nem. Gondoltam, úgy
kényelmesebb lenne.
– Tisztában van vele, aranyom, hogy idegen országban engedélyek nélkül mit
csinálunk? Ezért börtön járna, amiből ha ki akarna szabadulni, többe kerülne,
mint a WC-sátor felállítása.
 – Nekem… valahogy rossz érzéseim vannak – panaszkodott Carter. – Nem tu-
dom, miért, de… mintha nem kapnék rendesen levegőt.
– Csak nem izgul, öregfiú?
– Ami azt illeti, a születésemkor izgultam utoljára. Nem voltam biztos benne,
hogy kifér-e a fejem… Nem félelem az, amit érzek, hanem valami… nem is tu-
dom, micsoda. Mintha figyelmeztetne valaki, hogy tűnjek el innen.
– Valaki?
– Valaki a lelkem mélyén vagy a hátam mögött, mit tudom én. Mintha valaki
itt lenne mellettem láthatatlanul, és azt suttogná, hogy húzzak el a fenébe. Még-
pedig futva.
– Őszintén szólva én sem vagyok egészen nyugodt – csatlakozott hozzá Hrus-
csov. – Ám én nem az őseim szellemére gyanakszom, hanem a dzsungelre. Érzik,
mennyire párás a levegő? Arról már nem is beszélve, hogy sötét van. Néhány
perc alatt sötétedett be. Még jó, hogy kész vannak a sátraink. Nekem is kóvályog
egy kicsit a fejem, de majd megszokjuk.
Fél óra múlva csend volt a rögtönzött tábor környékén.
A várakozás csendje.

61

Obama békésen aludt a sátrában. Természetesen levetette az álarcát és megmos-

ta az arcát abban a flakon ásványvízben, amelyet pedig inkább meg kellett volna
innia. Igazán kíváncsi volna rá, hogy vajon mennyibe kerülne, ha megbízná a két
nőt, hogy ássanak ki a sátra előtt egy úszómedencét. Vajon milliárd alatt meg-
úszná? Sonya ugyan azt ígérte, hogy másnap majd találnak egy patakot, ahol
megfürödhetnek, de hát az csak holnap lesz. Nem is emlékezett rá, hogy mikor
feküdt le utoljára zuhanyozás nélkül. Vakaródzott egy kicsit, aztán behunyta a
szemét, és már aludt is.
A két ember nagyságú madár óvatosan, mondhatni, hang nélkül közeledett a
sátra felé. Közvetlenül a bejárat előtt megtorpantak és váltottak egymással né-
hány szót. Csakhogy nem hanggal kommunikáltak, hanem a kezükkel, ponto-
sabban szólva az ujjaikkal. Halvány holdfény világított az égen: jól látták egymás
ujjait.
A két fekete óriásmadár közül az egyik megpróbálgatta a sátorponyva ajtaját.
Igazság szerint Obamának be kellett volna kötnie a ponyvát egy erre rendelt
szíjjal, de elfelejtette. Az egyik madár bólintott és beosont a sátorba. Obama mé-
lyen aludt. A madár kinyújtotta a kezét és megpróbálta megkeresni a sötét sá-
torban Obama puskáját, amelynek az ágy mellett lett volna a helye, de nem volt
ott. Három-négy lépésnyire az ágyától, a fal mellett hevert. A madár felvette a
puskát és odanyújtotta a másiknak, aki nemes egyszerűséggel kihajította a nyílá-
son. Hirtelen fény villant a sátorban, mintha az egyik nagy madár szárnya vége
világított volna. A vijjogó összeszedett mindent, amit csak fegyvernek gondolt,
és ezeket is kihajigálta az ajtón.
Amikor elkészültek, az egyik madár biccentett és eltűnt az ágy alatt. A másik
pedig körbeforgott, majd az ágyba halkan horkoló Obamára vetette magát.
Obama csak akkor ébredt, amikor már késő volt. Érezte a hideg fémet a nya-
kán, s amikor kinyitotta a szemét, egyetlen pillanatra sem gondolta, hogy álmo-
dik. Abban a minutumban tökéletesen tisztában volt vele, hogy a vijjogó támad-
ta meg, és végezni akar vele. Ott érezte a torkán a csőrét – mintha vasból lett
volna –, és a súlyát is érezte, mert a madár a mellére ült és lenyomta az ágyra.
Obama megpróbált a fegyvere után tapogatózni, ám ekkor rátört a megvilá-
gosodás. A puskája nem karnyújtásnyi távolságra volt tőle, ahogy Sonya asszony
kérte, hanem… hol a fenében is? És a pisztolya sincs mellette… Te jó isten! Lehet,
hogy a következő pillanatban már nem is él?
Aztán a madár felvijjogott. Élesen és fenyegetőn. Ismét érezte a csőrét a tor-
kán, amint egyre mélyebben nyomódik a bőrébe. Istenem, ha ez a rohadék elvágja a
nyakam… levágja a fejem… Jaj, istenem, segíts!
Az igazi meglepetés azonban csak ezután következett. A hatalmas madár ke-
zében élesen világító láng lobbant, majd Obama érezte, hogy a hideg csőr eltávo-
lodik a nyakától. Gyorsan oda is kapott: a csőr már nem volt a gigáján.
Az éles fénytől hirtelenjében nem látott semmit, mivel egyenesen a szemébe
világított. Csupán nagy, fekete léggömbök úszkáltak a levegőben. Aztán meghal-
lotta Sonya hangját.
– Irányítsd a falra a lámpát!
A fény felkúszott a sátor falára és ott is maradt.
 Obama rémülten meredt a madárra. Döbbenten látta, hogy a madár – a
Sonya-hangú madár – a fejéhez nyúl és leveszi. Először azt hitte, hogy valóban a
fejét kapta le, majd rádöbbent, hogy Sonya csak a fejét borító maszktól szabadult
meg. Megkönnyebbülve felnyögött. Jézusom, ezt megúsztam.
Addigra már mindenki felébredt és Obama sátra körül tolongott. Kíváncsi ki-
áltások röpködtek a levegőben.
– Jöjjön mindenki a nagysátorba! – parancsolta az asszony. – Mindenki tegye
fel az álarcát, aki levette volna.
Öt perc múlva a sátorban voltak mindannyian. Sonya asszony megperdült a
tengelye körül, mintha táncolni akarna, és partnert keresne hozzá magának.
Testét fekete, tollakkal borított köpenyféle borította, amely elég bő volt ah-
hoz, hogy a karjait is betakarja. A felületes szemlélő valóban összetéveszthette
volna egy embernyi varjúval. Feje már nem volt a helyén, azt a hóna alatt tartot-
ta, mint Fejetlen Ted kapitány, teleholdkor, Aruba felé, a Görbe Kard fedélzetén.
Delilah ott állt mögötte és derűs egykedvűséggel szemlélte az eseményeket.
Mindenki lesunyta a fejét, és nem mert Sonyára nézni.
Sonya sóhajtott és lerúgta magáról a madárgúnyát. Néhány kisebb darabká-
tól eltekintve nem maradt rajta ruha. Őt azonban nemigen érdekelte, hogy a
többiek mit szólnak hozzá.
– Hát így állunk, hölgyem és uraim – mondta monoton hangon. Nem volt
benne sem harag, sem szemrehányás.
Valaki horkantott egyet, de ez volt minden.
– Hiába mondtam nekik, hogy mik a szabályok; a hölgy és az urak nem vették
komolyan – mondta Delilah-hoz beszélve. – Egyszerűen köptek arra, mit mon-
dok nekik. Látod, mi minden megtörténhet, ha nem hallgatnak rám? Nem mint-
ha különösebben izgatna, hogy mi történik a renitensekkel, elvégre felnőtt em-
berek, saját maguk megválaszthatják, hogyan távozzanak ebből a világból, csak-
hogy ezzel nekem nagyon rosszat tesznek. Ha kitudódik, hogy olyan veszélyes
helyekre vezetem őket, ahol könnyedén otthagyhatják a fogukat, az tragédia
lenne. Egy-két kalandor persze így is vállalkozna az útra, csakhogy a kalando-
roknak általában kevés a pénzük. Ezért elemi érdekem fűződik hozzá, hogy min-
den rendben menjen, vadászaim élményekben és zsákmányban gazdagon hagy-
hassák el a területet, és talán még vissza is térjenek ide egyszer. Ha megöletik
magukat, saját magukat is nagy élménytől fosztják meg, hiszen azért jöttek ide,
hogy hazavághassanak egy-egy vijjogót, óriást és néhány koszos kis indiánt. De
ha nem ügyelnek magukra… nem hallgatnak rám, itt lesznek eltemetve… a vijjo-
gók gyomrában. Arra pedig, ami marad belőlük, aligha lehetne emléktáblát állí-
tani.
Sonya nem durván, de azért határozottan kiosztotta őket. Obama csak akkor
gondolt rá, hogy cirka húsz éve nem osztotta ki senki – ki is merte volna? –, ki-
véve persze az unokáját, de az kétéves volt jelenleg.
Sóhajtott, az ágya mellé tette a puskáját, a feje alá a pisztolyát, és megpróbált
újra elaludni.
Nehezen sikerült.

62

Ismét furcsa zajra ébredt. Felemelte kicsit a fejét, és amikor az arcát teljesen
beborító maszkhoz akart nyúlni, észrevette, hogy nincs rajta. Nem történhetett
más, mint hogy levette magáról az éjszaka. Bizonyára nyomta a fülét vagy az
orrát.
Kinyújtotta a karját. Sorozatlövője az ágya mellett volt, a pisztolya a párnája
alatt. Aztán nagyot nyögött.
Ismét csak ott állt vele szemben a nagy, fekete madár. A holdfény besütött az
ablakon: Obama nem értette, hogyan, elvégre a sátornak nincs is ablaka, vele
szemben mégis látott valami résfélét, amelyen át bekúsztak a sátorba a kíváncsi
sugarak.
Obama felült, majd amikor észrevette a madarat, hanyatt vágta magát.
– Jézusom, miért megint én? Hiszen vannak itt még rajtam kívül néhányan.
Nyugodjon meg, señorita Sonya, mindent úgy tettem, ahogy meghagyta. Rajtam
a maszk… azaz, inkább csak volt, mert leesett, de azonnal felteszem. Fegyelme-
zett vagyok, pontosan megteszem, amire utasított. Oké? Csak hagyjon már végre
aludni.
A nagy, fekete madár, aminek nem madárfeje volt – ezt Obama csak később
vette észre –, nem mozdult. Szemét a szemébe fúrta.
 S akkor Obama valami mást is észrevett. Nevezetesen, hogy bár a madárnak
madárfeje van, az „arca” nem madáré. Egy vénségesen vén öregasszony arca.
– Jó a maszkja – mondta, és elnyomott egy rátörő ásítást. – Nálam minden
rendben. Úgyhogy, ha megkérhetném…
A madár villámsebesen lecsapott rá. Obama többé már nem látott vagy hal-
lott semmit. Úgy lerepült a feje a nyakáról, mintha a francia forradalom során a
nyakazógép vágta volna le.
Arra sem volt ideje, hogy felkiáltson. A madár föléje hajolt és gyors mozdu-
lattal kicsipkedte mindkét szemét.
Elégedetten cuppogott, majd enni kezdte Obama holttestét.
Egészen addig ette, amíg jól nem lakott vele.

63

Sonya arra riadt, hogy furcsán érzi magát. Néhány pillanatig csak a levegőbe
bámult, aztán gyorsan fel is ült. Erdőbeli tapasztalatai megtanították rá, hogy
nagyon is oda kell figyelnie az érzéseire. Ha nyugtalanságot észlel a levegőben,
vagy akár önmagában is, azonnal meg kell győződnie róla, hogy mi az oka. Aki
elhanyagolja a természetet és saját teste jelzéseit, nagyon csúnyán megjárhatja.
Főleg itt, az erdő belsejében.
Felkapta magára a rövidnadrágját és kinyitotta az ajtót. Egészen pontosan ki-
oldotta a szíjat, amellyel az ajtót helyettesítő ponyvákat összekötötte.
Ahogy észrevette a lassan felé közeledő alakot, visszabújt a sátorba és kezébe
vette a sorozatlövőjét. Azt, amelyikbe robbanógolyóval töltött tár volt bekészít-
ve. Hóna alá vette, majd óvatosan kilesett az ajtón. A homályosan látható alak
megtorpant a sátor előtt és halkan megszólalt.
– Sonya. Ébren vagy, Sonya?
Sonya kilépett az ajtón.
– Mi a helyzet, Delilah? Nem tudsz aludni?
Sonya, bár nem vonzódott a saját neméhez, ezúttal is megcsodálta a lány ki-
dolgozott alakját, erőtől duzzadó izmait, lágy, és mégis határozott mozgását,
ahogy felé közeledett.
 Delilah megállt előtte.
– Utálom ezt a rohadt meleget – mondta. Rövid, hullámos, vörösesszőke haja
kissé csapzottnak látszott. – Mintha kemencében feküdnénk – panaszkodott. –
És éppen pizzát próbálnának sütni belőlem. Vajon mi a fenétől mozognak egy-
folytában ezek az ágak?
A körülöttük lévő fákon mintha szél futott volna végig. A lombok összehajol-
tak és suttogtak egymás között.
– Fogalmam nincs róla – törölgette meg a homlokát Sonya. – Lehet, hogy
majmok tanyáznak odafent.
– És ez itt micsoda?
Delilah a föld felé fordította a zseblámpáját. Bár erősen világított a hold, csu-
pán egy hosszúkás valamit látott a páfránybokrok között.
– Mi micsoda?
– Itt, a lábam előtt. Már idefelé is belebotlottam. Ha egy ezerlábú lenne, kér-
lek, te nyírd ki!
– Csak nem félsz tőle, te wellnesshotel-töltelék? – kérdezte Sonya tréfásan,
hogy magát is megnyugtassa.
– Hogy a francba ne félnék – sóhajtotta Delilah. – Tudod, hogy nem ijedek
meg a saját árnyékomtól, de ez az egyetlen, amivel ki lehetne kergetni a világ-
ból.
– Mármint az ezerlábú?
– Egyszer gyerekkoromban megcsípett egy, s egy egész hónapot töltöttem a
kórházban, mert elfertőződött a csípésem. Képzeld, az orvosok már lemondtak
rólam, csak az utolsó percben sikerült valahogy visszatáncolnom a szakadék
széléről. Egyetlen órácskára voltam a haláltól. Aztán visszafordultam valahogy.
Az orvosok sem értették, hogyan.
– Akkor nekem jut a megtiszteltetés, hogy kinyírjam – mondta Sonya. – Add
ide a lámpát, hogy megnézzem, melyik vége a feje, és melyik a farka.
Delilah átnyújtotta neki a lámpáját, Sonya rávilágított az ezerlábúra.
Majd kiejtette a kezéből a lámpát. Ki is ejtette, ám az utolsó pillanatban sike-
rült valahogy elkapnia. Közben kiáltott is egyet.
Delilah, amint megpillantotta a valamit, szája elé kapta a kezét, és olyan ré-
mület ült ki az arcára, mintha az az edzőterem, ahova legszívesebben járt, le-
égett volna az éjszaka.
– Ez… mi ez…? Mi az isten ez…? Jézusom, ez egy… egy…
Sonya mély lélegzetet vett, kifújta a levegőt a tüdejéből, majd ezt még há-
romszor-négyszer megismételte.
– Ez egy… ez egy…
Sonya elkapta a karját és megszorította.
– Ha visítasz, megöllek.
– Dehogy visítok… csak én… csak én…
– Ez egy ember keze – mondta immár megnyugodva Sonya. – Van nálad fegy-
ver?
– Ni…incs.
– Sétálj szépen vissza a sátradba, mintha mi sem történt volna, és hozd ma-
gaddal a puskádat.
– És… te?
– Itt várlak. Ha nem lennék itt, mire visszajössz… hagyd a fenébe az egészet,
és indulj a helikopterpálya irányába. Van esélyed, hogy túléld.
– És a többiek?
– Szard le őket.
Delilah elment, majd visszajött. Kezében tartotta Sonya sorozatlövőjének a
mását.
– Láttál valamit?
– Semmit.
– Obama keze – mondta Sonya. – Rajta van a csuklóján a karperec.
Ekkor már Delilah is visszaemlékezett rá, hogy Obama karján valóban egy
csillogó, talán aranyszálakból szőtt karkötőt látott. Talán valamilyen társaság-
nak a jele lehetett.
– Most akkor… ébresszük fel a többieket?
– Előbb benézünk a sátrába.
Néhány lépéssel elérték Obama sátrát. Sonya azonnal észrevette a nyílást a
sátor oldalán. Pedig a szállító megígérte neki, hogy az anyag ellenáll még a leg-
élesebb vágószerszámnak is.
– Ott ment be – mutatta. – Az oldalán.
– Lehet, hogy én nem is akarom látni, ami odabent van? – kérdezte az egyre
inkább magához térő Delilah.
– Pedig látni fogod. Ez a munkád.
Sonya első próbálkozásra nem tudta kinyitni a sátor ajtaját, de nem is igen
akarta. Kényelmesen befért a nyíláson is. Amint belépett a sátorba, azonnal
megpillantotta azt a valamit, ami még nem is olyan régen Obama elnök volt.
Gondolatban végigfutott a teendőin és azonnal cselekedett. Először is kihúzta
a kését a pizsamája zsebéből – a kést automatikusan kapta fel és dugta zsebre,
amikor úgy érezte, hogy ki kell mennie a sátorból –, és a levágott fejre nézett.
Közvetlenül az ágy széle mellett hevert a füvön, mintha megpróbált volna elrej-
tőzni a támadója elől – mindhiába.
Sonya gyors mozdulattal levágta az álarcot a halott fejéről, majd elhajította a
grafénszálakkal megerősített selyemmaszkot. Letérdelt, és a késével összevissza
kaszabolta Obama arcát. Amikor úgy látta, hogy már felismerhetetlen, abba-
hagyta a kaszabolást, beletörölgette a kés pengéjét a fűbe, majd az ágy felé pis-
logott.
Obama szemeit kereste.
Természetesen nem találta. Mint ahogy nem találta Obama egyik kezét és lá-
bát sem. Olyan mesteri vágással szabadították meg tőlük a törzset, hogy egy
képzett hentesmester is megirigyelhette volna.
– Mi… történt… Sonya? – kérdezte enyhén remegő hangon Delilah. – Be…
menjek én is, vagy…
– Gyere.
Delilah a szája elé szorította a kezét.
– Hát ezt… alaposan… kikészítették. Hogy csinálhattak ilyet… Istenem?

64

Ez volt az első kérdés, amikor már valamennyien a nagysátorban voltak – meg-

lehetősen hiányos öltözékben. Marilyn Monroe-nak szinte ki volt mindene abból
a tüllköpenyből, amit hirtelenjében magára kapott.
– Bocsika – mondta enyhén nyafogó hangon. – Csak ez akadt a kezembe… az a
helyzet, hogy mindig meztelenül alszom.
 Sonya nem soká gatyázott, néhány egyenes és keresetlen mondattal beszá-
molt nekik a történtekről.
Olyan némán hallgatták végig, mintha egy közeljövőbeli, mindent elsöprő
cunamiról beszélt volna.
– Végül is… kicsoda volt az illető? – kérdezte Clinton elnök.
– Erről nincs módomban nyilatkozni – vonta fel a vállát Sonya.
– Most már úgyis mindegy – mondta valaki.
– Neki igen. Csupán a hátramaradottak nem biztos, hogy lelkesednének érte.
– Megnézhetjük?
– Természetesen.
– Most akkor… ezzel vége is a kalandnak? – kérdezte sajnálkozó hangon Ma-
rilyn Monroe.
– Dehogy van vége – csattant fel Nixon. – Miért lenne vége? Valaki meghalt a
vadászok közül, és annyi. Vadászbaleset. Minden vadászatnál előfordul.
– De hát… ez azért nincs rendben így. Jelentenünk kellene a hatóságnak.
– Még csak az hiányzik – kapott a fejéhez Nixon. – Mindenkinek csak baja le-
hetne belőle.
– Akkor most… mit csináljunk? Maga a vezető, Sonya, mondja meg maga.
– Először döntsük el, hogy mit is akarunk – mondta Sonya. – Csendben visz-
szavonulhatunk és elfelejthetik az egészet. Mi majd eltüntetjük a nyomokat.
– Na és a pénz, amit befizettünk?
Sonya felsóhajtott.
– Nem szívesen mondom, de a szerződés szerint nem kaphatják vissza. Olvas-
sák el a kilencedik pontot. Tehát?
Mindenki felnyújtotta a kezét annak jeleként, hogy folytatni akarja a vadá-
szatot.
– Még talán jó is, hogy ez történt – mondta Jimmy Carter. – Már persze a ha-
lott ezt aligha mondhatná el magáról. Azért mondom, hogy jó is, mert legalább
megtanított bennünket arra, hogy ne vegyük félvállról a dolgot. Elvégre nem
vadlibákra vadászunk, hanem másféle madarakra. Ezeknek a dögöknek fegyver
van a szárnyuk alatt, tehát úgy is kell bánni velük.
– Például?
– Őrséget kell állítanunk éjszakára. Már eddig is kellett volna. Miért nem fi-
gyelmeztetett erre, he? A maga dolga lett volna… Sonya.
A nő megrázta a fejét.
– Ebben téved, Carter. Nézze meg a szerződését. Az én dolgom az, hogy olyan
helyre vezessem önöket, ahol rátalálhatnak a vadra. Ezt teljesítettem is. Annak
az eldöntése, hogy állítanak-e éjszakára őrséget, vagy sem, a maguk dolga.
Rövid csend ülte meg a sátrat.
– Mostantól fogva szorosabban együtt kell működnünk egymással – mondta
Hruscsov. – Nem bízhatjuk a dolgot a hölgyekre. Én katona voltam… és bizonyos
értelemben vagyok is… én szívesen átveszem a parancsnokságot.
– Ezt ni! – mutatta Carter feléjük a felemelt középső ujját. – Ismerem a kato-
nákat. Az lesz a vége a nagy összeborulásnak, hogy maga learatja előttünk a ba-
bérokat. Én majd vigyázok magamra, mindenki tegye ugyanezt saját magával.
Ezután valamennyien úgy döntöttek, hogy átmennek a néhai Obama sátrába.

65

Hruscsov először Obama fejét vette szemügyre. Sőt, egy kis fadarabbal meg is
piszkálgatta. Különösen azt a helyet nézte meg alaposan, ahol a vágás érte.
– Talált valamit rajta? – kérdezte Marilyn Monroe. – Úgy nézegeti, mintha
meg akarná sütni magának vacsorára.
– Csak a vágás helyét nézegetem.
– Na és mit lát rajta?
– A vágás maga is érdekes. Látja? Valami szerszámmal vághatták le.
– Nem a madár csőrére gondol?
– Nem biztos, hogy van csőre. Bár az arcán a vágások mégiscsak csőrre utal-
nak.
– Vagy karmokra. Valamivel csak fel kellett hasítania a sátor oldalát.
Sonyát némiképpen meglepte, hogy ilyen nyugodtan fogadják a történteket.
Senki nem lett rosszul, nem sikoltozott, nem ájuldozott, mintha csak egy felkon-
colt állat tetemét nézegették volna.
Bár azért valamennyiük kezében ott volt a sorozatlövő, robbanógolyókkal
feltöltve.
 Sonya nem sokáig nézegette a halottat. Kisétált a sátorból és szembetalálko-
zott a hajnal első fényeivel. Még csak születőben voltak, de már lila foltokat raj-
zoltak a fák lombjaira.
Nem kellett sokáig nézegetni, hogy felfedezze a kart és a lábat a fán. Oda vol-
tak erősítve valamilyen vékony liánnal, hogy a szél le ne fújja őket. Még most
sem értette igazán, hogy miért a közeli fákra erősítik a bespájzolnivalókat a vij-
jogók, talán az elrettentés volna a céljuk vele? De hát mitől akarják elrettenteni
őket?
A többiek kisétáltak a sátorból és felsorakoztak a két nő mögött. Delilah ad-
digra már tökéletesen magához tért és légzőgyakorlatokat végzett.
– Ott van a keze és a lába – mutatta Marilyn Monroe. – Felrakta őket a fára a
rohadék.
– Eldugta a többi elől – bólintott Clinton. – Ezért is nem vitte messzebbre. Ez
az ő zsákmánya.
– És mi? – kérdezte gunyorosan Marilyn Monroe. – Mi nem vagyunk azok?
– Valószínűleg mi is. Bár azt hiszem, a többiek is felfigyeltek már ránk.
– A fenébe is – morogta Nixon. – Ha ezekre a kitépett végtagokra nézek, felte-
szem magamnak a kérdést, hogy nem inkább egy olyan vadászatra kellett volna
befizetnem, ahol festékgolyókkal lövöldöznek egymásra a résztvevők?
– Beijedt, barátom? – kérdezte Hruscsov.
– Á, csak néha hülyeségeken jártatom a fejem. Abban a festékpatronosdiban
nincs semmi izgalom.
– Mi legyen a holttesttel? – kérdezte Clinton.
Rövid hallgatás után Nixon szólalt meg.
– Valaki azt mondta, hogy még jó is, hogy az történt, ami.
– Carter volt az – mondta Monroe. – De én is így gondolom.
– Vajon miért?
– Mert vadászni akarunk – mondta Monroe. – Nem pedig menekülni előlük.
Meg akarunk ölni egyet-egyet, nem igaz?
– És akkor?
– Ez lesz a csali. Ami itt van. A kéz és a láb a fán, valamint a test a sátorban.
Nem szabad hozzányúlnunk. Úgy kell hagynunk, ahogy van. Értik már?
– Részben – mondta Carter.
 – Ha a többiek megszagolják, hogy valamelyikük közülük zsákmányhoz jutott,
akkor azt is tudni fogják, hogy a maradékot elrejtette valahol. És keresni fogják,
hogy hol. Mi pedig lesben állunk, és mindenki meglőheti a maga zsákmányát.
– Ez nem is olyan rossz – mondta Clinton. – Ön nem valami hadi stratéga ci-
vilben, asszonyom?
– Nem – felelte Monroe –, nem vagyok az.
– Nem bánja, ha megkérdezem, hogy akkor micsoda?
– Próbálja meg.
– Akkor hát megkérdezem; mi volt ön azelőtt, művésznő, hogy csatlakozott
volna hozzánk? Igazán kíváncsi lennék rá.
Marilyn Monroe érezhetően elmosolyodott az álarca alatt.
– Gyilkos – mondta tömören.
– Nafene… És kit ölt meg?
– A férjemet.
– Levágta talán a fejét?
– Egy drónt irányíttattam a hálószobájába. Amikor én nem voltam benne,
természetesen. Mondok én magának valamit, Clinton elnök. A kérdéseivel kap-
csolatban.
– Hm. És mi lenne az?
– Hogy ha még egyszer kérdez tőlem valamit, levágom a fejét és a lábait – a
kezéről sem feledkezve meg –, és felakasztom őket egy faágra. Van még kérdése?
Clinton elnök meghajolt Marilyn Monroe előtt.
– Nincs több, asszonyom.

66

Marta az erdőt nézte, aztán érezte, hogy a gyomra kezdi megelégelni a dolgot. A
himbálódzó faágak tengeri hullámok ringatását idézték az emlékezetébe. És a
tengeribetegségét is.
– Elszundikáltál, szivi? – kérdezte egy hang, amiben Konradéra ismert. A férfi
nyakában törülköző lógott.
– Na mit gondolsz? – kérdezte a lány.
 – Pokoli meleg van – sóhajtotta a fiú. – Jobban szeretem az északi oldalt.
– Minek az északi oldalát?
– Hát a földét. Az az igazság, hogy visszasírom Japánt. Bár a japán börtönök
azért nem a kényelem netovábbjai. És ahogy azok a börtönőrök néznek rád!
Mintha egy szamurájképzőből bújtak volna elő. Különben fürödni megyek. Nem
jössz velem?
– Miben fürdesz, barátom?
– Egy csobogó patakban. Itt csobog ötvenméternyire tőlünk.
Ekkor felbukkant Herbert is. Megvárták, amíg a közelükbe ér, akkor Konrad a
vállára ütött.
– Napozni mész, haver?
Herbert csokoládészínű volt. Mintha csak nemrég mászott volna ki egy hordó
csokoládémasszából.
– Jó vicc, haha! – mondta Herbert. – Ha nem ismernélek, azt hinném, rasszis-
ta vagy.
– Én meg azt hinném rólad, hogy sértődős.
– Hol van végül is az a patak?
– Délre. Legalábbis Elias szerint.
– Ő járt már itt?
– Kérdezd meg tőle. Elias szerintem mindenütt járt a világon. Különben van
egy térképe az erdőről.
– Még szerencse.
– Csak az a baj, hogy cirka Kolumbusz idejében készült. Amikor az utazó még
azt hitte, hogy Indiában jár.
Hirtelen meghallották a patak csobogását.
– Na, ennyit Kolumbuszról – mondta Konrad. – Van valakinek fegyvere?
Herbert lefelé mutatott, egy olyan helyre, ahova úriemberek nem szoktak
mutogatni.
– Hahaha! – morogta Konrad. – Hát ez iszonyúan szellemes volt. Különben itt
a patak.
Valóban ott volt. Négy-öt méter széles, partját áthatolhatatlan páfrányerdő
borította.
– Figyu, Herbert – torpant meg Konrad, amikor megpillantották a patakot. –
Szerinted minden oké ezekkel az erdei patakokkal? Azt hallottam, hogy bélfér-
gek lehetnek bennük.
– Hát ne igyál belőle.
– Igen, de a bélférgek alulról másznak beléd.
– Ha félsz, maradj a parton – mondta Herbert. – Én fekete vagyok, a feketéket
pedig elkerülik a bélférgek.
Néhányszor elfüttyentette magát, majd nekivágott a páfrányosnak.
– Ez bolond – szögezte le Konrad. – Ez semmitől sem fél. Egyszer például
fugut evett. Tudod, a gömbhal mája, amit, ha megeszel, totál halott leszel tőle.
Öt perc alatt végez veled.
– Nem jöttök? – hallották hirtelen a páfrányokon túlról Herbert hangját. –
Frankó a víz.
– Megyünk? – kérdezte Konrad.
– Na és a bélférgek?
– Kockázat nélkül nincs siker – idézte valahonnan Konrad.
– Ezt te találtad ki? – kérdezte a lány.
– Nem, de amilyen okos vagyok, én is kitalálhattam volna.
– Én… itt vetkőzöm le – cövekelte le magát a duci lány. – Ha megkérhetnélek,
hogy menj előre…
– Máris, madame – bókolt a fiú, ahogy a kosztümös filmekben a márkik szok-
tak a szép hölgyek előtt. – Akkor a gyors viszontlátásra.
Elindult arrafelé, ahonnan Herbert kiáltása hallatszott. Azt azért nem tudta
megállni, hogy hátra ne pillantson, mielőtt belépett volna a páfrányok közé. A
lány már meztelen volt, éppen a fél lábát próbálta átdugni a nadrágján.
– Nem is rossz – morogta maga elé Konrad. – Csak azért lehetnének kisebbek
is azok a hurkák a dereka körül. Vajon mit szólna hozzá, ha megpróbálkoznék
nála? Ugyan mit veszítenék vele?
Néhány lépés után megcsillant előtte a víz tükre. Első pillantásával Herbertet
kereste, de egyelőre nem látott a vízben senkit. Mielőtt kilépett volna a partra,
letolta a nadrágját, levetette a pólóját, lekapcsolta a nadrágtartóját, majd szem-
ügyre vette a környéket, hogy hova rejtse. Hirtelen megállapodott a szeme egy,
a többinél vastagabb törzsű páfrányon.
– Ez éppen jó lesz – mondta, és lerakta a nadrágtartót a páfrány alá. – Aztán
viselkedj jól, nehogy elkóborolj! – fenyegette meg a mutatóujjával. – Úgyis meg-
talállak!
Azért Konrad a látszat ellenére nem volt bolond. Csak annyira, amennyire a
fanatikus gyűjtök azok. Azok, akik bélyeget, gyufacímkét, baseballkártyákat vagy
sörösdobozokat gyűjtenek. Imádta a hózentrógereket, bár fogalma sincs róla,
miért éppen azokat. Gyerekkora óta rajongott a szépen kivarrott nadrágtartó-
kért. Volt is belőle otthon vagy százötven. Ezt pedig, amelyet magával hozott az
útra és most elrejtett a páfrány alá, különösen kedvelte. Bolhapiacon vette
Arkansasban, egy megbízható árustól. Azt állította, a nadrágtartó európai ter-
mék, osztrák a címkéje szerint és legalább százéves. Az árus meg is kérte vasta-
gon az árát. Konrad néha elgondolkodott rajta, hogy vajon ki mindenki hordhat-
ta az elmúlt évek során. Vajon hány osztrák hölgy nézhette körömrágó izga-
lommal, amikor partneréről lehullott a nadrág.
Mielőtt a vízbe lépett volna, körülnézett. A patak ott csobogott az orra előtt,
Herbertnek azonban nem volt se híre, se hamva.
A következő pillanatban aztán megbánta, hogy egyáltalán bedugta az orrát a
dzsungel fái közé. Valami ugyanis kinyúlt a vízből, elkapta a lábát, kirántotta
alóla, majd a fülébe vijjogott.
Most jön a halál – futott át a fején a rémület. Isten veletek, nadrágtartók!
Még egy vijjogás, majd a vijjogó magával húzta a patak fenekére.

67

Alighogy lemerült a víz alá, már jött is felfelé. Ismét feltűnt a szeme előtt az ég, a
zöld páfrányok a parton és egy óriási gömböt formázó szitakötőcsapat. A vijjogót
nem látta sehol.
Azt nem, de Herbertet igen. Ott vigyorgott mellette, és ha kilátszott volna a
hasa, Konrad láthatta volna, hogy azt fogja nevettében.
– Becsináltál, mi? – ordított a fülébe, és még egy jót bele is vijjogott.
– Te őrült vagy! – kiáltotta, és majdnem belehányt a vízbe. – Nincs elég
eszed? Hogy lehet ilyen barom valaki?
– Csak látni szerettem volna, hogy milyen képet vágnál, ha valóban elkapott
volna a vijjogó.
Konrad végre magához tért és szégyellni kezdte a rémületét.
– Neked tényleg nincs elég eszed – mondta békülékenyen. – Arra nem gon-
dolsz, hogy megállhat a szívem, mi?
Tovább akarta folytatni, ám ekkor megjelent a patak partján a lány. Mindket-
ten önkéntelenül is feléje fordították a tekintetüket.
– Na? – kérdezte Herbert. – Hogy tetszik?
Konrad megvonta a vállát.
– Hasban kicsit erős.
– Na és? Nem kell feleségül venni.
– Hát azt nem.
– Csak óvatosan, haver – figyelmeztette Herbert. – Óvatosan, ha rászánnád
magad.
– Minek óvatoskodni? – nagyszájúskodott Konrad. Meg akarta mutatni, hogy
az előző percek ellenére ő azért bátor legény. – Hátha ő is döglik értem?
– Akkor jól rejtegeti.
A lány intett nekik, kiáltott egyet, majd odacsobbant melléjük.
– A fenébe… ez nem is olyan meleg.
– Patak ez, nem pocsolya.
– Akkor is melegebb lehetne.
Herbert éppen azon volt, hogy a lány mögé kerüljön, amikor valami furcsa
hangot hallott. Ráadásul olyan erősen szólt, mintha az, ami kiadta, ott lapult
volna valahol a közelükben.
A hang valóban furcsa volt. Mintha valaki fájdalmában nyögdécselt volna.
Hol kiélesedett, hol pedig tompává szelídült, mintha gazdája kifogyott volna a
szuszból. Rövid ideig tartó csend támadt, majd ismét felhangzott. Herbert halk
vijjogást is hallani vélt.
A lány megállt a vízben – alig lehetett mélyebb egy méternél –, és a hang irá-
nyába bámult.
– Ez meg… mi a fene?
– A franc se tudja – felelte Konrad. – Lehet, hogy valamilyen állat.
– Remélem – nyögte a lány.
– Hogyhogy reméled?
 – Mert, ha nem állat, akkor más.
– Mi az ördögre gondolsz?
– Tudod, mit? Jobb, ha nem mondom ki.
A csend most már jó néhány perce tartott. S mivel úgy tűnt, hogy akármi is
történt a közelükben, befejeződött, Herbert lebukott a víz alá, hogy elkapja a
lány lábát. Marta felsikkantott és hanyatt vágódott. Konrad odaugrott hozzá,
elkapta a karját, majd a feneke alá nyúlt, hogy felsegítse. Meglepve tapasztalta,
hogy a hurkák ellenére olyan feszes a lány feneke, mint egy gumilabda.
Talán még feljebb is tapogatózott volna, de a lány lába éppen telibe találta.
Nem tudhatta, hogy szándékos volt vagy véletlen, ám a rúgás kijózanította Kon-
radot. A végén még felelősségre vonják zaklatásért…
Amikor felbukkant a víz felszínére, a lányt kereste a szemével, hogy azonnal
bocsánatot kérjen tőle, és a víz sodrására fogja a dolgot, de a lány éppen a hátát
mutatta felé. Egyetlen pillanatra felbukkant Konrad agyában a gondolat, hogy
milyen látványt nyújtana a lány háta az ő nadrágtartójában. Felül nadrágtartó,
alul semmi.
A lány mintha vacogott volna. Konrad arra gondolt, hogy talán kisebb sokk
érte, amikor megszorongatta a fenekét, de a lány nem felé, hanem a part irányá-
ba mutatott.
– Ott – mondta.
– Mi ott? – kérdezte Konrad.
– Nem hallottad?
– Éppen a víz alatt voltam. És a fenekedet fogdostam – tette aztán hozzá gondo-
latban.
– Ismét kiáltott.
Herbert éppen ekkor jött fel a víz alól.
– Te sem hallottad? – kérdezte tőle Marta.
– Mit?
A lány éppen tovább akart magyarázni, amikor újra felhangzott a furcsa
hang. Nyöszörgés, pittyegés, vijjogás, aztán zuhanások, mintha páfrányok törtek
volna ketté, majd kiáltások, amelyek mintha emberi kiáltások lettek volna, de
valahogy mégsem azok voltak.
– A francba – suttogta Herbert. – Itt történik valami.
 – Ezek állatok – mondta Konrad. – Talán vízilovak lehetnek. Bár… úgy tudom,
hogy errefelé nem él víziló.
– Ebben a vacak patakban biztosan nem.
– Tudsz jobbat?
– Tudnék, de nem akarom kimondani. És az különben sem jobb.
A dulakodás tovább folytatódott; merthogy ekkor már valamennyien bizto-
sak voltak benne, hogy dulakodás folyik a parton.
– Levél – suttogta Herbert. – Te vagy közelebb…
– Mi van? – értetlenkedett a másik.
– Ott! A fejed mellett!
Konrad ekkor észrevette a hatalmas leveleket. Talán tavirózsa levelei lehet-
tek, de virágot nem látott rajtuk. Csak a nagy, zöld tányérokat.
Nem kellett megkérdeznie, miért mutogat Herbert a levelekre, magától is ki-
találta. És a lány is. Amikor Konrad feléje tolta a levelet, utánakapott.
A következő levél Herberté volt, ő maga pedig a harmadikat kapta el. Aztán
úgy igazgatta alá a fejét, hogy ő kilásson alóla, őt viszont ne lássa senki a levél
alatt.
– Kuss! – suttogta Herbert a szájára téve az ujját. – Csend legyen!
Konrad érezte, hogy a lány hozzá bújik. Máskor örült volna neki, most azon-
ban nem díjazta. Talán még egy új nadrágtartó sem dobta volna fel a hangulatát.
Hirtelen szétnyíltak a páfrányok ágai és valaki kidugta a feltáruló nyíláson a
fejét. Egy arcot látott csupán felvillanni, egy ember arcát. Bármilyen is volt, nem
lehetett másé, csak emberé. Majomé biztosan nem, hiszen ezen a kontinensen
nem élnek emberszabásúak. Akkor viszont ki a fene lehet?
Az arc furcsa volt, főleg így, hogy nem látszott semmi a testéből. Mintha egy
trófea lett volna a falon. Egy ismeretlen állat trófeája.
A lény hirtelen eltátotta a száját és bömbölni kezdett. Ez a bömbölés azonban
egészen másféle volt, mint az állatoké általában. Konrad megesküdött volna rá,
hogy a bömbölést csak ő hallja annak, valójában valamiféle beszéd. Nem volt
olyan tagolt, mint az emberé, de azért meg lehetett különböztetni egyes külön-
álló részeket benne.
Még mindig ordított, amikor egy másik arc is felbukkant mellette.
Úgy tűnt, az ismeretlenek nem veszik észre őket. Magában azért imádkozott,
nehogy a lány vagy Herbert elveszítse a fejét és valami visszavonhatatlan osto-
baságot csináljon. Például menekülni kezdjen.
Előrenyúlt a lány hóna alatt és a mutatóujját Marta szájára tette. A lány erő-
teljesen hozzányomta a fenekét.
Ebben a pillanatban ismét felhangzott a fájdalmas, vijjogó kiáltás. A két arc
eltűnt a páfrányok között, majd feltűnt valami a levegőben – mintha egy óriási
madár szállt volna el felettük. Lehuppant a túlsó partra és a háta mögé ordított.
Konrad ekkor látta csak, hogy a valami nem madár, hanem egy ember, s nem
azért repült a levegőben, mintha szárnyai lettek volna, hanem mert átugrotta a
patakot. Lehuppant a túloldalon és felnevetett. Olyan volt a nevetése, mintha
egy üres benzineshordóból jött volna.
Maga az emberi alak valamivel nagyobb volt, mint ők. Szőrös volt, mint
ahogy a jetit képzelik, csupán a dereka körül lengedezett valami, ami akár egy
szőttes ágyékkötő is lehetett.
A szőrös lényt egy másik követte. Ő is átugrott a patakon és ő is nevetett. Úgy
nevettek, olyan öblösen, mintha a nevetésükkel próbálták volna ledönteni a
közeli fákat. Megelevenedett mesefigurák voltak mind a ketten.
Az innenső oldalon még mindig folyt a csetepaté. Vijjogás, fájdalmas jajon-
gás, csipogás, majd ordítás. A szőrös emberek ordítottak.
Konrad visszaemlékezett arra, amit Elias mesélt. Hogy óriások élnek az erdő-
ben. Állítólag. Nos, hát nem állítólag, hanem a valóságban. Itt vannak előtte és
valami rejtélyes dolgot művelnek. Talán verekszenek vagy micsoda.
Hirtelen recsegni-ropogni kezdtek a páfrányok, és felbukkantak a mindeddig
láthatatlanul verekedő óriások. Mert azok voltak, ahhoz kétség sem férhetett. És
pillanatok alatt letaposták az összes páfrányt.
Úristen, a nadrágtartóm! – futott ál a rémület Konradon. Száz dollárt adtam érte!
De mi a francnak kellett egy ilyen hatalmas baromnak egy nadrágtartó? Elvégre nadrág-
ja sincs…
A partszakasz percek alatt olyan kopár lett, mintha jég verte volna el. Konrad
hiába erőltette a szemét, nem látta a nadrágtartóját.
Ekkor megpillantotta a másik valamit. Mintha egy hatalmas varjút látott vol-
na. A madár akkora volt, mint egy ember, és fekete volt, mint a mellette kucorgó
Herbert. Olyan furcsa hangokat adott ki magából, amilyeneket eddig elképzelni
sem tudott.
A madár – mert biztos volt benne, hogy ez az az óriásmadár, amiről már hal-
lott, talán Elias is említette – ott feküdt vagy ült az óriások között a páfrányok
romjain. Fejét félrehajtotta, és valahogy furcsán tartotta a nyakát.
Az óriások – akik végül is nem is voltak olyan magasak, inkább csak szőrös
testük tette furcsává őket, na és természetesen lapos orruk, előreugró fogaik és
széles, magas homlokuk – körülfogták a madarat és játszottak vele.
A madár egy kört alkotó óriáscsapat legközepén ült, ferdén tartott fejjel. És
vijjogott. Segítségkérőn és fájdalmasan. Az óriások mindegyikének hegyes végű
bot volt a kezében, és időnként a madár felé böktek vele. Némelyikük el is talál-
ta. A bot hegyes vége helyet keresett magának a madár tollai között, és a nyo-
mában felhangzó fájdalmas vijjogás jelezte, hogy a döfés célt ért. A madár ugrott
egyet, de kísérletet sem tett a repülésre. Konrad észrevette, hogy furcsán, fer-
dén tartja az egyik szárnyát is, amiből azt a következtetést vonta le, hogy az
óriások eltörték, és most halálra kínozzák a szerencsétlent.
Néhány pillanatra elöntötte a sajnálat, ám ez gyorsan el is párolgott. A madár
hirtelen felugrott, előrevetette magát és nekicsapódott az egyik szőrös fickónak.
Konrad felkiáltott, amikor megpillantotta a karmait, amelyeket a szőrös fickó
mellkasába vájt. A szőrös hátratántorodott és lezuhant a fűre.
A szőrösek a madárra ugrottak. Megállás nélkül szurkálták a botjaikkal, mi-
közben az áldozat vijjogott, és olyan kiáltásokat hallatott, mintha kegyelemért
könyörögne.
Akkor az egyik szőrös ember felkapta a madarat. Valahogy sikerült mögéje
kerülnie, s amikor már mögötte volt, elkapta a nyakát és tekert egyet rajta. A
madár felvijjogott és a hátára zuhant. Karmos lábai a fák lombjára meredtek.
Konrad biztos volt benne, hogy vége.
Ebben azonban tévedett. Az, aki megcsavarta a madár nyakát, felemelte az
áldozatot, óvatosan eltartotta magától, majd nagy lendülettel egy vastag fa tör-
zséhez csapta. Konrad azt hitte, hogy a madár már halott, de még nem volt az.
Amikor teste a fa törzséhez vágódott, majd visszapattant róla, ismét felvijjogott.
Élesen, erősen. Konrad biztos volt benne, hogy segítségért kiáltozik. A társait
hívja.
Az a szőrös lény, aki a fához vágta a madarat, ismét elkapta, lendületet vett,
majd messzire hajította. A madár felemelkedett és repülni kezdett a levegőben.
Ez a repülés azonban amolyan kényszerrepülés volt. Mint amikor egy kőda-
rab repül a levegőben. A madár meg sem kísérelte a szárnyait használni. Átre-
pült a patak felett; alig néhány méternyire attól a helytől, ahol a három fürdőző
a levelek alatt rejtőzött. Konrad imádkozni kezdett magában, nehogy felfedezzék
a rejtekhelyüket. Valamiért nem szeretett volna a levegőben röpködni.
A madár áthúzott a patak felett, aztán lezuhant a túlparton. Azaz inkább le-
zuhant volna. Mielőtt ugyanis leeshetett volna, az ottani szőrös lények közül az
egyik elkapta és megforgatta a feje felett. A madár ismét átszállt a patak felett.
Aztán vissza. Mindeközben kétségbeesetten rikoltozott és vijjogott.
Konradnak fogalma sem volt, hogy mire gondolhatnak a társai; olyannyira
belemerült az előtte zajló események szemlélésébe, hogy még Marta fenekéről is
megfeledkezett.
Ki tudja, meddig tartott volna a jelenet, hányszor repült volna át a sérült ma-
dár a patak felett, amikor is hatalmas bömbölés szakította félbe a játékot. Mert
Konrad ekkor már biztos volt benne, hogy a szőrös valakik játszanak a sebesült
madárral. Kínozzák, és ide-oda hajigálják. Úgy bánnak vele, mint a vásott gyere-
kek a sebesült kutyával vagy macskával.
Bár kezdetben langyos volt a víz, lassan fázni kezdett benne. Érezte, hogy
Marta feneke is reszket a combjához tapadva.
Az újabb ordítás megremegtette a véletlenül állva maradt néhány óriási páf-
rányt. Két újabb szőrös lény bukkant fel a fák között. Konrad érezte, hogy Marta
megremeg, és mintha még szorosabban bújt volna hozzá.
Ezek a lények jóval nagyobbak voltak az eddigieknél. Lehettek vagy két és fél
méter magasak.
Igazi óriások – gondolta Konrad. A kisebbek minden bizonnyal a gyerekeik.
A frissiben jött óriások alaposan kiosztották a játszadozókat. Úgy ordítottak
rájuk, mintha nyomban meg akarnák ölni őket. A gyerekek pedig – néhány kivé-
teltől eltekintve – szétszaladtak a világ minden tája felé.
Az egyik óriás a földön fekvő madárra nézett, majd kíméletlenül belerúgott.
Aztán felvette, a nyakánál fogva, és ő is egy fatörzshöz csapta. Amikor a madár
lezuhant a földre, kitekerte a nyakát. Konrad hallotta a csontok reccsenését.
Pár perc múlva csendes volt a környék, ám ők még mindig ott reszkettek a
tavirózsa levelei alatt. Herbert szája remegett, mintha imádkozna; Konrad arra
gondolt, hogy vajon mi maradt kedvenc nadrágtartójából; Marta viszont jó na-
gyot csapott a vízre.
– Mi lenne, ha levennéd a mancsod a fenekemről, szivi?

68

A reggeli órákat megelőző hajnali szürkületkor világító bogarak raja tört rájuk.
Vermes csak akkor ébredt fel, amikor Escalante megveregette az ajtókeretet.
– Ébren vagy, Endre?
– Most már igen.
– Bocs, de hallottam, hogy köhögsz, ezért mertem beszólni hozzád. Nem né-
zed meg?
– Mit? – morogta Vermes.
– A csillaghullást.
– Várj, mindjárt kint leszek.
Két perc múlva kint volt a sátorból és felnézett az égre.
– Bogarak?
– Világító bogarak. Még sosem láttam ilyet.
– Még én sem. Ne keltsük fel a többieket?
– Inkább hagyjuk őket aludni. Ki lehetnek dögölve a tegnapi gyaloglástól.
Diszkrét köhécselés figyelmeztette őket, hogy van valaki a közelükben, aki
hallja minden szavukat.
– A pap – súgta Escalante Vermesnek.
A pap valóban ott ált. Nem messze tőlük egy fa oldalának dőlve.
– Jó reggelt, atya – köszöntötte Vermes. – Nem tud aludni?
– Idegen nekem ez a világ – felelte az atya. – Bár már többször megfordultam
a trópusokon.
– Akkor bizonyára látott már világító bogarakat.
– Nem emlékszem rá – mondta az atya. – Általában éppen kergettem valakit.
– Kergetett? – hökkent meg Vermes. – Csak nem eretnekeket üldözött? Vagy
lelopták a temploma csúcsáról a keresztet?
 – Akkor még azok közé a szerzetesek közé tartoztam, akiknek az volt a felada-
tuk, hogy nézzenek utána néhány dolognak, és ez az utánanézés bizony néha
üldözésbe torkollott.
– Csak nem valami zsaru volt?
– Mondhatjuk – bólintott az atya. – Az volt a feladatom, hogy azt, aki szé-
gyent hozott az egyházra vagy kárt okozott neki, beszéljem rá, hogy menjen a
Vatikánba, és jelentkezzen önként kihallgatásra. És ez nem csak egyházi szemé-
lyekre vonatkozott.
– Konkrétan?
– Túlvilágiakra is – mondta az atya.
– Ezt meg hogy érti? – hökkent meg Escalante. – Csak nem az ördögökre gon-
dol?
– Pont rájuk gondolok – válaszolta az atya.
– Ördögűzéssel is foglalkozott?
– Természetesen.
– Még most is?
– Hát, ha alkalom adódik rá.
Mintha valaki megfújt volna egy láthatatlan és hallhatatlan kürtöt, mindenki
felébredt, senkinek sem akaródzott a sátrában maradni. Señorita Carmen Mate-
os a szemét dörzsölgette, Fräulein Fischer hangosan ásított, majd a szája elé
kapta a kezét.
– Bocsánat. Sajnálom.
– Éppen arról beszélgettünk az atyával… – kezdte Escalante. – Miről is?
– Az ördögökről – mondta az atya.
– Inkább a vijjogókról beszélgetnének – mordult rájuk señorita Mateos. – Én
vagyok az, aki alig tud róluk valamit. Különben rosszat sejtek. Azt mondják,
hogy ahol felbukkan egy pap, ott jó okkal kereshetsz ördögöket is. Igaz ez, atya?
A férfi megvonta a vállát.
– Sok mindent beszélnek az emberek.
– Ön például miért van itt? Azt hiszi, hogy gonosz lelkek vagdossák le az al-
kalmazottaim és a marháim fejét?
– Nem gondolok ilyet – felelte az atya. – Inkább azt hiszem, hogy akik ezt te-
szik… azért teszik, mert nem tehetnek másképpen. A kényszer pedig nagy úr.
 – Pontosan kikről beszél?
Az atya mintha meg sem hallotta volna.
– Szeretném látni, kicsodák…
– A vijjogók?
– És az óriások.
– Róluk aztán végképp nem tudok semmit.
– Engem a teremtés izgat – mondta aztán az atya, mintha magában beszélne.
– Vajon az Australopithecus volt az Ádám, akit az Úr elsőként megteremtett?
Azért hozta létre, hogy benépesítse velük a földet?
– És imé az Úr megteremté az Australopithecust – mondta ünnepélyesen Es-
calante. – Australopithecus Ádámot és Évát. Belőlük fejlődtünk ki aztán mi, mai
emberek.
– Csakhogy a Bibliában nem éppen az áll. Ott az áll, hogy az emberek istenek-
től származnak. És óriásoktól. És mindez Mózes könyveiben található. Feltétle-
nül beszélnem kell hát velük.
– Kikkel, atyám? – kérdezte aggodalmas hangon Escalante.
– Hát az óriásokkal.
– Gondolja, hogy emlékeznek rá, ki teremtette őket?
– Hátha igen. Hátha ők többet tudnak, mint Mózes. Meg kell ismernem a ha-
gyományaikat, a hitüket, az elképzeléseiket, hátha ezáltal közelebb kerülök Is-
tenhez.
– Na és ön, Fräulein Fischer?
– Ezt már többször is megbeszéltük – mondta kissé ingerülten a lány. – Én ta-
láltam meg a csontvázaikat Szardínián. És ha már megtaláltam őket, szeretnék
minél többet megtudni róluk. Amikor hírét vettem, hogy egyes példányok még
élnek belőlük, majd elment az eszem örömömben.
Señorita Mateos megcsóválta a fejét.
– Nekem viszont azt kell hinnem, hogy maguk ajtót tévesztettek. Az én em-
bereimet és a magáéit, señor Vermes, nem az óriások ölik és zabálják meg, ha-
nem a vijjogók. Mózes talán róluk is írt, atyám?
– Nem tudok róluk – sóhajtotta az atya.
– Láttak már óriásokat az haciendák környékén?
– Hát… nem.
 – Vijjogókat igen? Akkor magyarázza már el nekem valaki, hogy mi a csodá-
ért nem őket keressük, és róluk beszélgetünk, hanem az óriásokról? Az óriások
tudtommal nem okoztak kárt nekünk. Ha az atya kíváncsi rájuk, valami zavaros
ügyből kifolyólag, amit nemigen értek, az az ő dolga, de nekünk inkább a gyilkos
madarakat kellene megkeresnünk.
– Csak ne akarjon annyira találkozni velük – csillapította a felháborodását
Vermes. – Nehogy megbánja, amiért olyan kíváncsi volt rájuk.
– Hogy is volt csak az előző expedícióján, señor Vermes? Akkor találkoztak
velük először, igaz?
– Igaz – bólintott Vermes.
– Milyennek találta őket?
– Visszataszítónak.
– Oké – mondta az asszony. – És akkor mi lesz, ha szemtől szemben állunk ve-
lük?
Vermes hallgatott egy sort, majd megvonta a vállát.
– Tárgyalnunk kell egymással.
– Tárgyalni? Madarakkal?
– Ezek nem madarak.
– Hanem mik?
– Félig emberek, félig… nem tudom, mik.
– Hallja, atyám? Lehet, hogy ezek a fickók is az Australopithecusból fejlődtek
ki. Repülő ősemberek? Mit szól hozzá?
Az atya megcsóválta a fejét.
– Hogy világossá tegyem, mit keresek itt, elmondom, hogy mi a problémám.
Látom, hogy nemigen értik, mi izgat engem. Mi az, amit tudni szeretnék. Mi az,
ami egész életemen át hajszol engem. – Egy fának támaszkodott és behunyta a
szemét. – Nem akartam beszélni róla… mert… arra gondoltam, hogy már a két-
ségeim megfogalmazása is bűn. Halálos bűn. Nos… most bevallom maguknak. Ez
arra is választ ad talán, hogy miért vagyok itt. És miért mentem Cagliariba az
óriások sírjához.
– És miért? – kérdezte kíváncsian Vermes.
– Mert el kell döntenem egy kérdést, amire nem kapok feleletet a Bibliában.
Arról van szó, hogy mi a Teremtés, és hogy ment végbe.
 – Erről pedig van leírás a Bibliában elég – mondta señorita Mateos.
– Hát nem érti? – jajdult fel az atya. – A lényeget nem érti?
– Akkor hát, árulja el, atyám, hogy mi a lényeg!
Az atya beszívta a levegőt, majd lassan kifújta a tüdejéből.
– Alapigazság, hogy a világot Isten, azaz a Teremtő hozta létre. Csak az a kér-
dés, hogyan.
– Erre is van válasz a Bibliában – mondta Vermes.
– Mert két eset lehetséges – mondta az atya, talán meg sem hallva a másik
szavait. – Az egyik hogy minden úgy történt, ahogy Mózes leírta. Az Atya, a Te-
remtő, lépésről lépésre menve megteremtette a világot. A világosságot, a tenge-
reket, majd végül létrehozta az embert. És mindezt ő, egyedül.
– És mi a másik? – kérdezte kíváncsian Carmen Mateos.
Az atya az égre pillantott, mintha arról szeretne meggyőződni, hogy vajon
meddig tart a Teremtő türelme. Nem készülődik-e éppen nyilat ragadni, hogy
villámfegyverével lesújtson a kételkedőre.
– A másik az, hogy csak egy porszemet teremtett.
– Egy micsodát? – hökkent meg Escalante.
– Mondjuk, egy sejtet.
– Sejtet?
– Egy életcsírát. Ne kérdezzék, honnan jutott hozzá, ennek értelmezése már
meghaladná szellemi képességeinket. Készített egy üres bolygót, napot hozzá,
aztán kitette a csírát a bolygó felszínére és adott neki egy jó tanácsot.
– És vajon mi volt az? – kérdezte majdnem nevetve Escalante, akinek valami-
ért tetszett az atya elmélete.
– Azt, hogy menjen, és kezdjen valamit magával.
– Ezt mondta volna a Teremtő a maga csírájának?
– Én csak feltételezem – mondta az atya.
Escalante mélyet sóhajtott.
– Hát, azt nem tudom, atya, hogy mi az igazság, de egyben biztos vagyok.
Hogyha néhány száz évvel ezelőtt él, és elkezdte volna terjeszteni az elméletét,
akkor holtbiztos, hogy máglyán végezte volna.
– Pedig egyre jobban megerősödik bennem ez az elképzelés – mondta az atya.
– Az Úr, vagy akárhogyan is nevezzük, elindított egy folyamatot és nem avatko-
zott többé bele. Lehet, hogy azóta is kíváncsian lesi a felhők közül, hogy mi lesz
belőlünk.
– Már csak egy kérdésünkre feleljen, atyám – mondta Escalante. – Ha találko-
zunk az óriásokkal, megkérdezi tőlük, hogy mi a véleményük a teremtésről? Mi
értelme ennek?
– Az – mondta az atya –, hogy ha ők is ebből az egyetlen élő csírából fejlődtek
ki, akkor nem emlékeznek semmire, ám ha ők maguk is részt vettek a teremtés-
ben úgy, mint az istenek gyermekei, és azok leszármazottai, akkor génjeiknek
emlékezni kell sok mindenre, amit nem említ a Biblia. Akkor talán azt is meg-
tudhatjuk, hogy ki a Teremtő, és mi a célja velünk?
– És ha emlékeznek, csak nem árulják el magának? – kérdezte rosszmájúan
señorita Carmen.
– Akkor orrba verem őket – mondta az atya.

69

Escalante elgondolkodva nézett az atyára. Sosem gondolta volna a szelíd lelkű

papról, hogy mi tombolhat a lelkében.
– Hagyjuk már a fenébe az óriásokat – tette össze könyörögve a kezét
señorita Carmen. – Engem a vijjogók érdekelnek. Ezek a lények, akár madarak,
akár nem, akár félig emberek és félig madarak, ösztönlények. Az ösztöneik ve-
zérlik őket. Az ilyenekkel pedig nem lehet tárgyalni. Két dolgot tehetünk: vagy
megöljük őket, vagy karanténba zárjuk. Mi határozzuk meg a területük határait,
nem ők. Ha megpróbálnak átlépni a mi területünkre, az orrukra koppintunk.
Szerencsére nincsenek fegyvereik.
– Dehogy nincsenek – ellenkezett Vermes. – A vijjogásukkal képesek gyilkol-
ni. Telepaták, akárcsak az óriások. Ők is képesek nem létező valóságot mutatni
nekünk.
– Pedig, ha nincs más megoldás, akkor… mégiscsak meg kell ölnünk őket.
– Mi éppen ezt szeretnénk elkerülni – sóhajtotta Vermes.
– Nem mondaná meg, hogyan?
– Dehogynem – bólintott Vermes. – Semmi esetre sem fegyverekkel. Rá kell
bírnunk őket, hogy ne lépjék át a területük határait. Azonkívül őriztetnünk kell
a határokat.
– A hadsereggel? – kérdezte gúnyosan señorita Mateos. – Tankokkal és repü-
lőgépekkel? Akkor a maga őserdejéből rövidesen semmi sem marad.
– Nem a hadsereggel – mondta Vermes. – Semmi esetre sem.
– Akkor mégis kikkel?
– Az óriásokkal – mondta señor Escalante.

70

Señorita Mateos nem vágott semmilyen képet, nyugodt maradt a tekintete,

mintha egy nagyon egyszerűen kivitelezhető tervet hallott volna.
– Ezért beszéltünk hát annyit az óriásokról – bólintott. – Mindenesetre ko-
rábban is tudomásunkra hozhatta volna a tervét. Tudja egyáltalán, hogy hol
tartózkodnak az óriásai?
– Nem – mondta Vermes.
– Akkor miről beszélünk?
– Megkeressük őket.
– Ebben az erdőben?
– Pontosabban szólva, ők keresnek majd meg bennünket.
– Égnek a vágytól, hogy beszélgethessenek velünk, mi?
– Ők a vijjogókat akarják. Tudják, hogy a vijjogók viszont bennünket akarnak.
Számukra az emberhús delikatesz. Nem mindig volt ez így, de már így van év-
századok óta.
– Mi a fenéért akarnák az óriások a vijjogókat?
– Momentán ezt is meg kellene kérdeznünk tőlük. Valószínűleg ősi háború-
ság dúl közöttük. Talán valaha az emberek szövetkeztek velük a vijjogók ellen, s
ennek a szövetségnek az emléke él a génjeikben. Az Australopithecus leszárma-
zottai ők is, mi is. Csak éppen itt-ott különbözünk egymástól.
– És hogy akarják felvenni velük a kapcsolatot? Odaállnak eléjük és szélesre
tárt karokkal, könnyes szemmel átölelik őket, azt az egyetlen szót rebegve, hogy
testvéreink? Mi a biztosíték rá, hogy nem dolgoznak be bennünket az őserdő tala-
jába?
– Már a személyes találkozás előtt felvesszük velük a kapcsolatot – mondta
Escalante.
– Ismétlem: hogyan?
– Közvetítők segítségével.
– És kik közvetítenek? Csak nem erre lesz jó az atya? Nem hiszem, hogy eb-
ben a szituációban – bocsásson meg, atyám – az atya imái sokat érnének. Hívő
vagyok, de nem vagyok biztos benne, hogy az ima minden esetben meghallga-
tásra talál. Ha így lenne, már rég találtam volna egy rendes pasit magamnak.
– A mi közvetítőink már közöttük vannak – mondta Vermes.
Señorita Mateos meghökkent.
– Közöttük?
– Miss és Mr. Schuster – mondta Vermes. – Ahogy korábban már említettem
is.

71

Carter nem az a fickó volt, aki megszokta, hogy visszautasítsák. Megvoltak a

módszerei, hogy ne kerülhessen ilyenre sor. Ha esetleg nagy ritkán mégis meg-
történt a megtörténhetetlen, hát erre is volt orvossága. Mégpedig gyorsan és
radikálisan ható.
Carter a dzsungelben sem bírt magával. Mivel még nem kezdődött meg a va-
dászat, úgy buzgott benne az energia és az adrenalin, mintha szökőkút dolgozott
volna minden sejtjében.
A lányt, Delilah-t, már a kezdet kezdetén kinézte magának. A főnökasszony is
szemrevaló volt, nagyon is az, és szívesen eltársalgott volna vele is, de valami
mégis visszatartotta tőle. Mintha a valami azt suttogta volna a fülébe, hogy ez a
nő – Sonya – nem neki való. Amikor a szemébe nézett, jéghegyeket látott úsz-
kálni benne. Tuti, hogy a nő hülyét csinálna belőle. Márpedig nem megnyugtató,
ha egy dzsungelben hülyét csinálnak valakiből. Delilah azonban más. Aztán el-
jött a pillanat, amikor úgy érezte, hogy vagy megkapja a lányt vagy olyat tesz,
amit végül maga is megbán.
 Feltette magának a kérdést, hogy miért éppen ő az, akitől annyira bevadult.
Rövid gondolkodás után aztán már rá is jött az okára. Ez a lány nem olyan, mint
a többiek. Egyáltalán nem. A többi lány, így-úgy szelíd volt, nőies. Ez a nő azon-
ban egészen más. Ez nem szolgálni akar, hanem uralkodni. Talán az egész férfi-
társadalmon. Ahogy kidolgozott izmaira, erős, kissé talán férfias alakjára nézett,
úgy érezte, hogy ez az. Ez az a valaki, akire mindig is vágyott.
A lányt egy ledőlt fatörzsön ülve pillantotta meg. Úgy ült rajta, egyetlen kis
nadrágocskában, egyik lábát felhúzva, testét és a fejét hátrahajlítva, mint egy
pihenő nimfa. Fogalma sem volt róla, miért éppen ez a hasonlat jutott az eszébe,
hiszen a nimfák aligha olyanok voltak, mint Delilah. Egyszer egy képen látott
néhányat belőlük, amint szatírok kergették őket. Tutira biztos volt benne, hogy
végül sikerrel is jártak, bár a képen nem látszott utalás erre. Ő is el fogja érni ezt
a nimfát. El bizony.
Leült a fatörzs végére és halkan köhögött. A lány kinyitotta a szemét és ráné-
zett. Mintha pontosan tudta volna, hova kell néznie.
Kiegyenesedett és lassan, lebiggyesztett ajakkal rátette a tenyerét meztelen
melleire.
– Zavarja? – kérdezte Cartertől.
– Egyáltalán nem – mondta Carter. – Dzsungelben vagyunk, és dögmeleg van.
Delilah nem felelt, csupán leeresztette a kezét.
Carter morgott valamit, de korábbi elhatározását elfeledve – hogy tudniillik
mivel szólítja meg a lányt –, csak hallgatott, mint a béka a fűben.
– Tehetek valamit önért? – kérdezte Delilah készségesen.
– Talán igen – felelte Carter.
– Na és miről lenne szó?
Carter úgy döntött, hogy nem mismásol. Ez a lány nem olyan, aki arra vár,
hogy lehozzák neki a csillagokat az égről. Neki a pénz is elég.
– Magáról – mondta Carter. – Azaz… rólad.
Delilah szeme meg sem rebbent.
– Ezt hogy értsem? – kérdezte rövid hallgatás után.
– Megtetszettél – mondta Carter. – Arra gondoltam, hogy kissé… közelebb ke-
rülhetnénk egymáshoz. Lehetségesnek tartod ezt?
A lány lassan felé fordította az arcát.
 – Minden lehetséges – mondta. – De az is lehet, hogy semmi sem az. Végül
is… mit szeretnél konkrétan tőlem?
– Téged – mondta Carter. – Tetőtől talpig. Minden négyzetcentiméteredet.
A lány most már egészen feléje fordult. Néhány izom egyfolytában ugrált raj-
ta, s Carternek egyre inkább az az érzése támadt, hogy a rövidnadrágocskája
egyre lefelé csúszik rajta, bár hozzá sem ér a kezével. Talán az izmai dolgoztak
helyette.
A lány egyenes volt, mint az országutak az Egyesült Államokban.
– Arra gondolsz, amire én? – kérdezte.
Carter mélyen a szemébe nézett, aztán lassan lefelé futtatta a lány testén a
tekintetét.
– Pontosan arra gondolok.
Delilah megvonta a vállát.
– Egy alkalmat nem vállalok. Én csak hosszabb távú kapcsolatban vagyok ér-
dekelt.
– Annál jobb – mondta Carter. – Én sem csak egy alkalomra gondoltam.
– Drága vagyok – mosolygott a lány. – Jól gondold meg, ha velem akarsz kez-
deni.
– Már meggondoltam – mondta Carter. – Pénz nem számít.
– Félmillió – mondta a lány.
Carter meghökkent. Ennyire olcsó lenne?
– Persze vannak járulékos költségek – tette hozzá sietve Delilah. – Akarod,
hogy beszéljünk róla?
– Én őszintén szólva mást akarnék.
A lány ismét elmosolyodott.
– Azért csak gondold végig. A trópusokon könnyen potyognak az ígéretek.
Akkor hát, hogy is állunk?
– Hol lehetünk egyáltalán együtt? – kérdezte rekedten Carter.
A lány megvonta a vállát.
– Talán nálad. Vagy a természet lágy ölén. Most pedig menj vissza a sátradba
és írj egy csekket.
– Nem lehetne… most? Majd aztán megírom.
– Előbb megírod.
 – Siessek?
– Nem nekem sürgős.
Carter leugrott a fatörzsről és a sátra felé nézett.
– Azonnal megírom.
A lány megcsóválta a fejét.
– Nagyon ki lehetsz készülve.
– Úgy érzem magam, mint szomjas vándor a sivatagban. Éppen ideje, hogy
vízhez jussak.
– Este bejövök hozzád – mondta a lány. – Amikor már csend van a környéken.
Addig csak kibírod valahogy.
– Hát… megpróbálom.
A lány lecsúszott a fatönkről, aztán rá sem nézve Carterre, elindult a sátra fe-
lé.
– Hé! – kiáltott a lány után idegesen Carter. – Ugye nem feledkezel meg… – A
lány befordult egy sátor mögé és eltűnt a szeme elől. – …rólam?
Carter megtörölgette a homlokát.
Vigye el az ördög. Úgy érezte, sosem múlik majd el ez a nap.

72

De azért lassan csak elmúlt. És nemcsak ő viselte türelmetlenül az órák nyo-

masztó terhét, hanem a többiek is.
Az elnökök és Marilyn Monroe is idegesek voltak. Szerettek volna már puska-
végre kapni egy vijjogót. Bosszút szerettek volna állni Obamáért. A válasz azon-
ban egyértelmű nem volt. Meg kell várniuk a támadókat. Mert abban biztosak
lehetnek, hogy a vijjogók támadni fognak.
Carternek egészen este nyolcig kellett várnia. Már-már azon a ponton volt,
hogy leönti magát egy palack langyos ásványvízzel, amikor a lány belépett a
sátorba.
– Csakhogy – nyögte. – Csakhogy.
A lány nem öltözte túl magát. Ezúttal sem volt rajta egyéb, mint a nadrágocs-
kája és egy póló.
 – Te jó isten! – nyögte Carter. – Gyere már ide…
A lány azonban eltolta magától.
– Hol van a csekk?
– A fenébe is, hogy tudsz most erre gondolni?
A lány ismét eltolta magától.
– Kérem a csekket.
Carter remegő kézzel a párnája alá nyúlt. Kihúzta a csekket és a lány felé
nyújtotta.
A lány biccentett. Betette a papírt a nadrágja zsebébe, aztán leült a tábori
ágyra.
Carter szó szerint rávetette magát.
A lány ismét hátratolta, de nem szólt semmit. Ő maga vette le magáról a blú-
zát, aztán a nadrágocskájától is megszabadult.
– Gyere… most már jöhetsz…
Carter elnök érezte, hogy leszakad róla az álarc. Ő maga tépte le hát gyorsan
magáról.
A lány két lába valahogy a feje köré tekeredett és kényelmetlen szorítást ér-
zett a nyakán.
– Ne olyan… szorosan… – nyögte. – Ne olyan…
A két láb egyre szorosabban tapadt rá, és ez már igazán kellemetlen volt.
– Ne olyan… gyorsan – nyögdécselte. – Várj, majd én megmondom, hogyan…
Belenyilallt a nyakába a fájdalom. Mintha a torkát is nyomta volna valami.
– A fené…be is… vigyázz… jaj… hagyj már… te átkozott…
Amikor Carter meghalt, a lány kiszállt az ágyból és nyugodt mozdulatokkal
felöltözött. Aztán kilesett a sátorból.
Nem járt odakint senki. Ekkor Carter fölé hajolt, hogy meggyőződjön róla,
hogy valóban halott-e. Az volt.
Az ajtóhoz ment és még egyszer kilesett rajta. Most sem látott senkit. Kinyúj-
totta a karját és behúzta a páfránybokor alá rejtett macsetéjét.
Habozás nélkül lecsapta vele Carter fejét. Úgy, ahogy a szomszédos utcabeli
banda csinálta az ellenfeleivel még gyerekkorában. Óvatos volt, vigyázott rá,
hogy ne vérezze össze a ruháját. Harmadszor is kilesett az ajtón, sóhajtott és
felvágta a macsetével a sátor oldalát. A vastag ponyva csak nehezen hasadt el, s
közben olyan hangot hallatott, mintha messziről dörögni kezdett volna az ég.
Visszafordult a halotthoz.
Ami ezután történt, még a vijjogóknak is tetszett volna. Előbb Carter egyik
kezét, majd a lábát csapta le. Aztán oldalára fektette a holttestet és alaposan
összeszabdalta a törzsét. Amikor kész lett, megkönnyebbülve felsóhajtott.
Összebarmolt mindent a sátorban, mintha egy egész vijjogócsapat harcolt
volna odabent. Mielőtt elhagyta volna, még visszanézett: elégedett volt a mun-
kájával. Elégedett is lehetett, nem vitás.
Megfordult, hogy felemelje a levágott lábat és kezet, ezért csak későn vette
észre, hogy belép valaki a sátorba.
Hatalmas ütés érte a homlokát és elfeketedett előtte a világ.
Fogalma sem volt róla, hol járt az álmok birodalmában. Végig, amíg odaát
járt, mintha ringatta volna valaki. Mintha teveháton utazott volna egy sivatag-
ban.
Amikor kinyitotta a szemét, egy nőt látott maga előtt.
– Felébredtél, kedvesem? – kérdezte a nő szelíd, megnyugtató hangon. – Sut-
togd csak szépen ide a fülembe, kishúgom, hogy mi az ördög történik itt?
Ahogy tovább élesedett a látása, felismerte a támadóját. Az a nő volt, aki a
Monroe-maszkot viselte, s akinek természetesen ismerte az igazi arcát is.
Delilah mozdult volna, hogy megkaparintsa elejtett macsetéjét, de a nő ne-
met intett a mutatóujjával.
– Én nem tenném a helyedben – mondta.
Delilah mély levegőt vett, majd felült a füvön.
– Hát mit tenne? – kérdezte?
– Mérlegelném a helyzetemet – mondta a nő.
– Pontosan?
– Válaszolnék néhány kérdésre, amit felteszek neked.
– Oké – bólintott Delilah. – Halljam a kérdéseket.
A nő a szörnyű maradványokra mutatott.
– Mi az ördögöt jelentsen ez? – kérdezte. – Vagy ezt már kérdeztem volna?
– Nem számít – legyintett Delilah. – Felülhetek?
Monroe lehajolt és felvette a földről Delilah macsetéjét.
– Nem szeretem az ilyesmit – mondta. – Utálom, ha feldarabolnak valakit. Bár
igaz, hogy kedvem lelem az ölésben, de a darabolásban már nem annyira. Az a
véleményem, hogy amit Isten egésznek teremtett, maradjon is az.
Delilah arra gondolt, hogy a nő nem normális. Hogy az ördögbe nem vette
eddig észre…
– Hát akkor beszélj – mondta Monroe mélyet sóhajtva. – Meséld el, hogy mi
történt itt.
– Meg akart erőszakolni – mondta Delilah és megpróbált a halottra mutatni.
Csakhogy Carter immár több darabra vágva hevert a földön és Delilah habozott,
hogy melyikre mutasson. Végül is, értelemszerűen a fejénél kötött ki.
Monroe elnevette magát.
– Ő? Téged? Mi a fene? És te nem hagytad magad?
– Engem… ne nézzen utcalánynak senki. Mert ha bárki is erre ragadtatná ma-
gát…
– Akkor mi lesz? – kérdezte kíváncsian Monroe.
– Ez – mutatott Delilah Carter fejére.
– A fene sem gondolta volna, hogy ennyire erkölcsös vagy – húzta el a száját
Monroe. – Akkor most mi legyen?
– Mondja meg maga – vonta meg a vállát Delilah. – Úgyis a maga szava dönt.
– Ezt már szeretem – bólintott Monroe. – Nos, add ide a csekkjeidet.
– Milyen csekkjeimet? – színlelt meglepetést Delilah.
– Tudod te jól, hogy miről van szó, ezért ne is húzzuk feleslegesen az időt.
Tudom, hogy jó néhány milliót kiszedtél belőlük. Kérem a csekkeket.
– Nincsenek nálam – mondta Delilah. – A sátramban vannak.
Monroe felnevetett.
– Azt hiszed, beveszem ezt az ócska trükköt? Nem olyan vagy te, aki a sátrá-
ban tartja a millióit.
Delilah értetlenül csóválta meg a fejét.
– De hiszen maga dúsgazdag. Mit érdekli magát néhány millió dollár?
– Emlékbe viszem – felelte Monroe. – Kitapétázom vele a szobám falát. Kü-
lönben, mit szólnál hozzá, ha lehúznám rólad a bugyidat is, kiscicám?
Úristen! – ujjongott magában Delilah. A végén még szerencsém lesz. Ez a nő a csek-
kek mellett engem is akar…
Lassan, ahogy a profik teszik, vetkőzni kezdett. Úgy vonaglott, mint a kígyó:
ide-oda himbálta a felsőtestét, és mélyen Monroe szemébe süllyesztette a sze-
mét.
Monroe mintha beleveszett volna a tekintetébe. Mint akit hipnotizáltak.
Csak még két lépés, csak egy lépés – számolt magában Delilah –, már ott is vagyok
és megfojtom ezt a rohadt dögöt.
A következő pillanatban éles fájdalmat érzett a mellkasában. Azonnal észre-
vette a kis vércsíkot a mellei között. A vércsíkból vörös cseppek hullottak a fűre.
Monroe ott állt előtte, egyetlen lépésnyire tőle, kezében kés csillogott. A hold
sejtelmes fénye megtört a pengéjén.
– Ide azokkal a rohadt csekkekkel! – kiáltotta fojtott hangon. – Ha nem adod
szépszerével… megöllek!
Delilah keserűen elmosolyodott. Immár biztos volt benne, hogy ha odaadná
is őket, akkor sem úszná meg élve. Monroe elhatározta, hogy megöli, és ebben
semmi sem akadályozhatja meg. Sem csekk, sem varázslat. Csak ő maga.
Kilépett a nadrágjából és Monroe felé nyújtotta. Majd amikor Monroe lehe-
letnyit előrehajolt, támadója arcába vágott vele. Volt gyakorlata a közelharcban,
volt esélye rá, hogy sikerült úgy eltalálnia Monroe szemét, hogy néhány pilla-
natra elveszíti tőle a látását.
De nem volt szerencséje. Ezen az estén nem. Hogy pontosan mi történt, nem
tudhatta, és nem is tudta meg soha. Csupán annyit érzett, hogy égni kezd a
mellkasa, mintha parázs pottyant volna rá egy kellemes, esti tábortűznél.
Sötétség hullott rá.
És rajta is maradt mindörökké.

73

Monroe megtörölgette a kését Delilah nadrágjában, aztán mélyet sóhajtott.

Megkereste a nadrágocska hátulsó zsebét, és kivette belőle a csekkeket, amelye-
ket Delilah egy kis műanyag tasakban tartott. Miután a csekkek az ő zsebébe
vándoroltak át, Delilah holttestét vette szemügyre. A lány szeme már üvegesed-
ni kezdett.
Most aztán mi a francot csináljak veled? – kérdezte csak úgy magában. Így nem
hagyhatlak… Brrr! Jézusom, de utálom a hentesmunkát!
Pedig meg kellett tennie. Méghozzá habozás nélkül. Mielőtt még lebukna.
Sonya nem hülye, azonnal átlátná a helyzetet, és aligha úszná meg élve a történ-
teket. Gyorsan kell hát cselekednie!
És Monroe cselekedett is. Ahogy végignézett Carter elnök maradványain,
tudta, mit kell tennie.
Felvette a fűről a macsetét és dolgozni kezdett. Hirtelen Dexterre gondolt,
arra a pszichopata sorozatgyilkosra, akit csak nemrég látott a tévében, bezzeg
neki nem okozott problémát feldarabolni valakit.
Sóhajtott és nekilátott a munkának. Tíz perc múlva Delilah is több darabra
vágva hevert, összekeveredve Carter darabjaival. Monroe megsimogatta a hom-
lokát, aztán kiugrott a sátorból. A legközelebbi fához futott és hányni kezdett.
Amikor visszatért, már bent voltak a legyek a sátorban. Ott zümmögtek a fel-
darabolt halottak felett.
Felkapta a macsetét, ismét kifutott a szabadba, tett vagy tíz métert az erdőbe,
majd, bár kicsit forgott körülötte a világ, két kis gödröcskét vájt a földbe. Az
egyikbe Delilah nadrágját tette, a másikba pedig a csekkeket.
Visszament a sátorba, alaposan körülnézett, majd vett egy mély lélegzetet.
Sikoltani akart, de meggondolta magát. Az elrejtett nadrághoz futott, alaposan
letaposta felette a talajt, majd a macsetével kiásott egy tüskés ágakkal teli bok-
rot és a kincs fölé ültette.
Minden kész volt a sikoltozásra.
Még egy pillantás és bele is kezdett.
Amikor befejezte, elégedetten maga elé bámult.
Rajta már nem múlik semmi.

74

Egészen addig sikoltozott, amíg a többiek hozzá nem értek. Amikor megpillan-
tották, megtorpantak és rémülten néztek rá.
– Úristen! – kiáltotta Clinton. – Ez meg kicsoda?
A vérben úszó nő Carter sátra előtt feküdt, kiterjesztett lábakkal és karokkal,
mintha a fűhöz szögezték volna. Szeme nyitva, teste rángatódzott, mintha gör-
csök kínoznák.
– Jézusom! Ez… ez… Marilyn Monroe! – nyögte Nixon elnök. Clinton, aki ott
állt mellette, két tenyere közé szorította a fejét, és csak állt, mintha ő is halott
lenne. Állva halt volna meg, mint a fák.
Sonya megsimogatta a homlokát, aztán Hruscsovhoz fordult.
– Hol a puskája? – kérdezte.
– A… a… sátramban – mondta Hruscsov.
– Menjen be és hozza ki. Különben mindenki tartsa magán az álarcát. Aki le-
veszi, lelövöm, oké? Menjen, de gyorsan!
Hruscsov eliramodott. Amíg vissza nem tért, súlyos csend várakozott velük.
Arra várt, hogy Hruscsov visszatérjen.
Amikor megjelent, Sonya maga mellé állította.
– Maga itt marad mellettem – mondta. – Bármi is történne, ne tágítson mellő-
lem. Ha valaki megtámadna, használja a fegyverét, bárki is az.
– És ha… engem támadnak meg?
– Ne legyen már hülye.
– Jól van, én csak megkérdeztem.
– A madarak – morogta Clinton. – Ezek az elátkozott madarak…
– Hiszen éppen ezt akarta, nem?
– Én csak lőni akartam egyet… trófeának. Arról nem volt szó, hogy rosszul is
elsülhet a dolog.
– Bizony hogy nem – csatlakozott hozzá Hruscsov is.
– Hát most van – sziszegte ingerülten Sonya. – Bemegyek a sátorba – mondta.
– Maga velem jön, Hruscsov!
– Miért éppen én?
– Mert azt mondom, hogy maga jön velem, oké?
Hruscsov dühösen felhorkant.
– Maga csak ne parancsolgasson nekem. Elvégre busásan megfizettem a va-
dászat árát.
– Nem vette még észre, hogy az életéről van szó?
Ettől aztán Hruscsov némiképpen megnyugodott. Görbe hátú kis fickó volt,
kissé púpos is.
 – Jól van – morogta. – Akkor csak menjen előre, itt vagyok maga mögött. A
francba, ezek a rohadt legyek, a végén még kiverik a szememet.
Sonya megtorpant, amikor megpillantotta a feldarabolt holttesteket. Érezte,
hogy megremeg a teste, a lába pedig úgy meggyengült, mintha egy üveg whiskyt
ivott volna meg éjszaka, s így hajnal felé már kevés választotta el, hogy össze ne
rogyjon.
Sonya érezte, hogy Hruscsov puskája nekiütődik az oldalának.
– Nehogy elájuljon itt nekem – mondta félig hátrafordulva. – Nem látott még
ilyet? Dehogynem látott. A maga szakmájában naponta előfordul. Vagy kiörege-
dett már belőle?
– Bocsánat – mentegetőzött Hruscsov. – Megbotlottam valamiben.
Sonya utat engedett Hruscsovnak, aki ekkor viselkedett utoljára zavartan és
tétován. Hirtelen mintha elfújták volna a zavarát; belépett a nő mellett a sátor-
ba.
– Nem semmi – mondta elismerő fejcsóválás mellett. – Sosem gondoltam
volna, hogy a madarak ilyesmire is képesek.
– Azok nem is – mondta Sonya.
– Akkor mire gondol?
– Ezek nem madarak. Ezek a vijjogók.
– Mi az ördög történhetett itt? – sóhajtotta a púpos férfi. – Csak úgy rájuk
rontottak?
– Nézze a ponyvát – mutatott Sonya a sátor oldalán látszó jókora karcolásra.
– Gondolja, hogy a maga vijjogói képesek macsetével dolgozni?
– A karmaikkal dolgoznak – mondta Sonya.
– És ha itt ez mégiscsak macsete nyoma?
– Ne legyen már ostoba.
Hruscsov hümmögött, majd egy időre elhallgatott. Sonya tisztában volt vele,
hogy a férfi gyakorlott gyilkos, olyan szeme van, mint a hiúznak, és az esze is a
helyén van. Még szerencse, hogy nem őt nyírták ki a vijjogók.
Amikor megszólalt, tiszta volt a hangja.
– Mi az ördögöt keres itt egy macsete?
– Gondolom, Carteré lehet. Elvégre, az ő sátrában vagyunk. Lát rajta vérnyo-
mokat? Mert én nem.
 – Carternek nem is volt macsetéje – mondta Hruscsov.
– Biztos benne?
– Holtbiztos.
– Akkor idehozta valaki. Talán Delilah. Neki viszont volt.
– Mi az ördögöt keresett a maga barátnője egy macsetével Carter sátrában?
Sonya sejtette, mit. Delilah óvatos volt; nem akarta, hogy Carter olyasmire
kényszerítse, amit nem akar. Ami pedig azt illeti, hogy egyáltalán miért ment be
Carter sátrába, hát ezzel kapcsolatban is megvolt a véleménye. Carter, úgy lát-
szik, el akarta kapni Delilah-t egy fordulóra, s valószínűleg nem sajnálta érte a
pénzt. Csakhogy történt valami, ami megakadályozta a vidám vasárnapot. Bár ki
tudja? Mindenestre Delilah meztelen volt… Márpedig, ha egy nő egy sátorban
tartózkodik meztelenül egy férfival, akkor aligha kopogós römit játszanak – mint
ahogy Delilah sem ezt tette.
– Maga szerint mi történhetett itt? – kérdezte többedszerre is Hruscsovtól. –
Csak van valami véleménye.
Hruscsov megvonta a vállát.
– Persze hogy van.
– Na, és micsoda?
– Carter megegyezett a lánnyal, aki bement Carter sátrába. Amint látom, le is
vetkőzött… apropó, mi az ördögöt vethetett le magáról? Nem látok itt semmit,
amit levethetett volna.
– Talán a vijjogók magukkal vitték. Bár ezek a dögök aligha fétisgyűjtők.
Hruscsov széttárta a karját.
– Maga jobban ismeri őket, mint én.
– Valami nem stimmel itt – ingatta meg a fejét rövid töprengés után Sonya. –
Vajon miért nem ettek belőlük…?
– Micsoda? – hökkent meg Hruscsov. – Különben nem vehetném le ezt a hü-
lye maszkot? Legalább addig, amíg idebent vagyunk. Egyre nehezebben kapok
levegőt.
– Nem – mondta tömören Sonya. – Minél kevesebbet tudunk egymásról, an-
nál jobb. Elég, ha én tudom, hogy ki kicsoda.
– Miért gyanús az magának, hogy nem ettek belőlük?
– Ezek azért esznek, mert éhesek. És ezért is gyilkolnak. Ezek nem emberek.
 – A fenébe is, én valahogy másként képzeltem el ezt a vadászatot.
Sonya is másképpen képzelte el, nem is vitás. Bár tisztában volt vele, hogy a
vijjogók nem olyan ártalmatlan lények, mint a riadt őzikék a réten, azért erre
nem számított.
– Várjon itt – mondta Hruscsovnak. – Körülnézek egy kicsit a környéken. Öt
perc és itt vagyok.
Hruscsovnak nem tetszett a dolog. Már csak azért sem, mert elszokott tőle,
hogy parancsolgassanak neki. Az utóbbi évtizedekben kizárólag ő parancsolga-
tott másoknak.
– És ha visszajönnek a maga madarai?
– Akkor kapjon le belőlük egyet.
– Egyet?
– Ahányat csak akar.
– És maga hova megy?
– Mondom, hogy körülnézek a környéken.
Miután elhagyta a sátrat, Sonya igyekezett kifújni a levegőt a tüdejéből. A ha-
lottak furcsa illata annyira beleette magát a torkába, hogy aligha tud rövid idő
alatt megszabadulni tőle.
Sonya nem volt nyeretlen kétéves. Nem kevés időt töltött az erdőben, nem
volt nehéz kiismernie magát benne. És kezdte kiismerni a vijjogókat is. Hihetet-
lennek tűnt számára, hogy rátámadjanak valakire, megöljék, de ne kóstolják
meg. Vajon miért? És a halottak sem tetszettek neki. És nemcsak azért, mert
halottak voltak, hanem azért is, ahogy kinéztek. Ha a vijjogók ölték volna meg
őket, telis-tele lennének apróbb csőrvágásokkal és karmolásokkal. Ám ha nem a
madarak tették, akkor vajon kik?
Az indiánok – adta meg magának a kérdésére a választ. Csakis az indiánok le-
hettek. A rejtőzködők. Úgy látszik, túlságosan is megközelítették az egyik faluju-
kat. Ez pedig annyit jelenthet, hogy valami kiűzte őket évszázadokon keresztül
lakott területükről. Talán nyílt valahol a szomszédságukban egy illegális arany-
bánya?
Valójában ez az ötlet sem tetszett neki. Maga sem tudta volna megmondani,
miért, de nem tetszett. Hátha majd Marilyn Monroe elárul valamit, amitől ki-
gyulladnak a fejében a lámpácskák.
 Körbejárta a tábort, de nem talált semmit, ami gyanakodásra adhatott volna
okot. Azaz dehogynem. Nem látott sehol fára akasztott maradványokat. Sem
kezet, sem lábat. Pedig a vijjogóktól megszokott dolog, hogy Mikulás-
csomagokat aggatnak a faágakra. Vajon miért változtatták meg a szokásukat?
Maga sem tudta, miért, de lehajtott fejjel még egyszer körbejárta a sátrat.
Ezúttal sem talált semmi említésre méltót. Mélyet sóhajtott és visszatért a nagy-
sátorba, ahol a többiek már izgatottan várakoztak rá. Nem merték levenni az
álarcaikat, és Sonya meg is döbbent egy kicsit, amikor rájuk nézett.
A nagysátorban, ahova bevitték a még mindig ájult Monroe-t, Sonyát már
nem zavarhatták a halottak. Ott maradtak Carter sátrában a legyek között.
– Csakhogy itt van már végre – mordult fel Hruscsov. – Még mindig ragasz-
kodik hozzá, hogy rajtunk maradjon ez az izé?
– Mindannyiuknak jobb – mondta komoran Sonya. – Ha bárki bármikor meg-
kérdezné, hogy kik voltak a társaik, legalább nem kell hazudniuk, ha azt felelik,
hogy fogalmuk sincs róla.
– Viszket tőle a pofám – panaszkodott Clinton bedugva a mutatóujját a maszk
mögé. – Néha az az érzésem, hogy tetvek laknak alatta.
Sonya tekintete ekkor Monroe-ra tévedt. Marilyn Monroe lassan éledezni
kezdett; megfordult, a hátát mutatva feléjük, majd visszafordult és nagyot nyö-
gött.
– Jézusom… hol vagyok?
– A nagysátorban – mondta Clinton.
– Micsoda? – hördült fel Monroe kidugva a lábát a hevenyészve ráterített le-
pedő alól. – Mi az ördögöt…
Elakadt a szava és visszaesett a párnájára. Lihegett, majd erőt véve magán,
ismét felült.
– Hogy kerülök én… ide… így… és mi történt velem?
Sonya leült mellé az ágy szélére. Úgy tűnt, mintha Marilyn Monroe az elmúlt
órákban vérben fürdött volna.
– Rosszul lett, asszonyom – világosította fel Sonya.
– Hogy az ördögbe… Jézusom, én bent voltam Carter sátrában, és…
– Mit keresett ott? – csapott le rá Sonya.
– Tulajdonképpen nem is tudom – nyögte Monroe.
 – Nem emlékszik rá, hogyan és miért került oda?
Marilyn Monroe végigsimított az arcán, majd egyszerre csak megdermedt a
keze.
– Hogy a fenébe került rám ez a kulimász? Mi az ördög van rajtam?
– Vér mondta rosszkedvűen Hruscsov.
Monroe-nak meg kellett kapaszkodnia az ágy szélében, hogy ki ne essen belő-
le. Felfújható gumiágy volt, nem lehetett benne felelőtlenül ficánkolni.
– Vér? Jézusom… Hogy a csodába került rám vér? És… kinek a vére egyálta-
lán? – felemelte a kezét és nagyot csapott a tenyerével a homlokára. – Emlékezz
már, az isten verjen meg…! Emlékezz!
– Kezdjük talán az elején – sóhajtotta Sonya. – Van ellene kifogása, hogy a
többiek is hallják, amit mond?
– Istenem, hát mi lenne? De végül is… mi a csoda történt velem? Elájultam
vagy mi? Na és a vér… súlyos a sebem? – Csak úgy áradt a szavaiból a félelem,
amely átvette az értetlenség helyét. – Megtá…madtak talán?
– Ha nincs kifogása ellene, hogy tanúi legyenek a beszélgetésünknek… akkor
felteszem a kérdéseimet. Mr. Hruscsov, lesz szíves…
– Mi a fenét akar már megint tőlem?
– Álljon az ajtó elé, és figyelje, hogy nem bukkan-e fel a közelünkben hívatlan
látogató.
– Hallani akarom én is, hogy mit mesél ez a nő. Jogom van hozzá!
– Álljon szorosan a bejárathoz. A szemével a környéket figyelje, a fülét vi-
szont bedughatja hozzánk. Oké?
– A francba is, miért megint én?
– Mert magának van bizonyos tapasztalata…
– Jól van, de ne hallgassanak el semmit előlem.
Elégedetlenül morgott, aztán az ajtónyíláshoz sétált.
Monroe fel akart kelni, de Sonya visszanyomta az ágyra.
– Emlékszik rá, hogy került Carter sátrába?
– Azt hiszem… azt hiszem…
– Mit hisz?
– Ő hívott be. Most már emlékszem. Korábban behívott magához.
– Miért?
 Monroe megvonta a vállát. Sonyában felmerült a gondolat, hogy talán meg
kellene mosdatni az asszonyt, ám gyorsan elhárította a hirtelen felbukkant saj-
nálatot. Majd azután, ha meggyőződött róla, hogy nem Monroe követte el a rém-
tettet.
– Tehát behívta magához. Miért?
Monroe megrázta a fejét.
– Nem azért, amire maga gondol.
– Nem gondolok én semmire – felelte Sonya. – Csupán felelős vagyok magu-
kért. Tudnom kell, hogy mi történik itt, és miért.
– Azt mondta… velem akar vadászni.
– Magával? Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy párosával indulunk az erdőnek. Ez a gyakorlat – mondta. – Álta-
lában így szoktuk csinálni. Legalábbis az illegális vadászatokon.
Sonya sajnálta, hogy nem konyít a dúsgazdagok vadászataihoz; amikor fel-
bukkant benne az ötlet, nem volt már ideje szerezni egy profit, aki elmagyaráz-
hatta volna neki, hogy néz ki egy ilyen csoportos állatgyilkolás.
– Tehát magával akart vadászni. Hm. Mást nem akart?
– Gőzöm sincs róla – rázta meg a fejét Monroe. – De ha akart volna, csupán a
szeme alá kaphatott volna egyet. Ha vadászom, nem törődöm semmi mással.
Nem tudom, érti-e, mire gondolok. Ha vadászat, akkor vadászat, ha etyepetye,
akkor meg az. Tisztán szeretem a dolgokat, ezért is utálom például a whiskyt
szódával.
– Nem tudja, mit keresett Carternél Miss Delilah?
– Nem.
– Nem is sejti?
– De. Sejtem.
– Hm. És mi az?
– Amit velem kapcsolatban feltételez. Máskülönben miért lett volna Miss De-
lilah meztelen?
– Hátha nem is volt az.
– Amikor én beléptem a sátorba, már az volt.
Sonya egyfolytában a fejét törte. Nehezen akarta elhinni, hogy Delilah mezte-
lenül bóklászott a sátrak között és úgy ment be Carteréba. Lehet, hogy Carternek
tetszett volna a dolog, de vajon miért vállalt volna Delilah ekkora kockázatot?
Ha a férfiak meglátták volna, botrány is kerekedhetett volna belőle. Talán a töb-
biek is részt kívántak volna venni a buliban… Nem, ezt Delilah nyilván nem koc-
káztatta volna meg. Akkor viszont hol a fenében lehet a ruhája? A vijjogók vitték
talán magukkal?
– Tehát meztelen volt – sóhajtotta. – Megkérdezhetem, hogy… mit csináltak
ők ketten?
Monroe pillanatig sem habozott a válasszal.
– Ültek – felelte.
– Hol? – kérdezte Sonya.
– Az ágy szélén – felelte Monroe.
– Csak úgy ültek?
– És fogták egymás kezét.
– Biztos benne?
– Ez az utolsó, amiben még biztos vagyok. Azután következett az a szörnyű-
ség.
– Konkrétabban?
– Széthasadt a sátor oldala. Egy nagy vágás keletkezett rajta. Éppen arrafelé
néztem, így jól láttam mindent. Szóval, a sátor széthasadt.
– Erre maga mit csinált?
– Sóbálványt játszottam. Csak néztem, amint beront rajta valaki. Hirtelen azt
hittem, valamelyik a férfiak közül, ám aztán rájöttem, hogy tévedek. Az a vala-
mi… nem ember volt.
– Látta, hogy nézett ki?
– Persze hogy láttam. Hiszen éppen erről beszélek. Aki berontott a résen,
nem ember volt, hanem egy nagy madár.
– Csak egy?
– Egyszerre csak egy. Később még ketten követték. Mintha ők is maszkot vi-
seltek volna. Madármaszkot. Vagy egy boszorkányét. Mintha egy mesebeli ma-
dár és egy vénasszony arcából lettek volna összefércelve.
– Maga meg csak bámulta őket, mi?
Monroe mintha kicsit szégyellte volna magát.
– Ne gondolja, hogy gyáva vagyok, mert egyáltalán nem vagyok az. Csak a
meglepetés ereje letaglózott. Elvégre még élelemben nem láttam ilyet.
– Pedig meséltem maguknak róluk eleget.
– Na ja, egészen más dolog hallani valamit valamiről, mint másfél méterről
szembenézni vele. Még a fegyveremet sem vittem magammal.
– Látja, ez hiba volt.
– Most már én is belátom. Szóval, cirka hárman lehettek. Hogy mi történt
pontosan… sajnos erre nem emlékszem jól. Amire emlékszem, hogy a vijjogók
rájuk vetették magukat és… a szárnyaikkal ütötték őket, ahol érték.
– Magát nem?
– Csupán arra emlékszem, hogy a földön fekszem, azok a dögök pedig rajtam
taposnak.
– Nincsenek komoly sérülései.
– Hála istennek.
– Egyéb?
– Azt hittem, megvakultam. Nem láttam semmit. Valami az arcomba fröcs-
csent. Lehet, hogy vér?
Sonya nem szólt semmit. Látszott rajta, hogy erősen töri valamin a léjét.
– Biztosan az volt – folytatta Monroe. – Éreztem, hogy meleg. A vijjogók pe-
dig egyre ott repkedtek felettem… és alaposan megtapostak.
– Repkedtek? – hitetlenkedett Sonya. – Abban a kis sátorban?
– Lehet, hogy eltúlzóm a dolgot – sóhajtotta Monroe. – Talán nem is repked-
tek, csak én láttam úgy. Lehet, hogy csak… öldököltek felettem.
– Vijjogtak is?
Monroe megsimogatta még mindig véres arcát.
– Nem hinném. Nem hallottam. Nem emlékszem rá.
– Nem vijjogtak – mondta Sonya. – Ha vijjogtak volna, akkor mi, többiek,
meghallottuk volna.
– Szoktak ezek… némán is ölni? – kérdezte Monroe.
– Szoktak – bólintott Sonya. – Mire emlékszik még?
– Hogy ebben a sátorban ébredtem. És nyomban tudtam, miről lehet szó. Úgy
látszik, nem sokáig voltam kiütve. Még arra is emlékszem, mintha… Miss Delilah
fejét láttam volna… Egészen közel volt hozzám, és csak a fejét láttam. A testét
nem. Jézusom, csak nem…
 – Levágták a fejét – bólintott Sonya.
– Jézusom! És Carter?
– Az övét is.
– Akkor az enyémet miért nem? Engem miért nem öltek meg és miért nem
vágták le?
Kis híján zokogni kezdett.
Sonya végignézett a többieken. Hruscsov még mindig az ajtónál állt, mozdu-
latlanul, puskájára támaszkodva, Clinton és Nixon dermedten maguk elé bámul-
tak.
– Akkor most… mi lesz? – kérdezte hirtelen Clinton.
– Hogyhogy mi lesz? Mire gondol?
– Arra, hogy folytassuk-e a vadászatot, amit még el sem kezdtünk, vagy ha-
zamenjünk.
– Ebben az esetben egy fillért sem térít vissza a társaság – mondta Sonya –,
mivel a vadászat megszakítása nem a társaságunk hibájából történt. Ha úgy
óhajtják, hogy vessünk véget a vadászatnak, ehhez a jelenlévők szavazatának
kétharmadára lesz szükség.
– Felesleges szavazgatni – legyintett Clinton. – Valamennyien maradni aka-
runk. Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy mire vállalkoztunk. Normális
vadászat közben is megtörténik, hogy valakit agyontapos egy elefánt. Azzal is
tisztában vagyunk, hogy senki nem térítene meg nekünk egy fillért sem: illegális
vadászatra nincs biztosítás.
– Ja – helyeselt Nixon is. – Engem különben sem vág földhöz a dolog. Tudják,
hány emberi testet láttam én már? És korántsem egészben.
– Csak nem egy boncmesterhez van szerencsém? – kérdezte rosszmájúan
Clinton.
– Valaha aknát szedtem. Ott aztán megtanulhatott az ember repülni. Már-
mint darabokban. Na és maga, Hruscsov?
– Le akarom puffantam ezeket a dögöket – mondta a még mindig az ajtóban
álló Hruscsov.
– Ez a beszéd! – rikkantotta Nixon. – Így csak még izgalmasabb a dolog.
– Akkor ezzel meg is volnánk… apropó, és ön, Miss Monroe?
– Egy-két nap, és rendbe jövök – biccentett az álarcos nő. – Nem szokásom
megfutamodni. Ahogy egyik ősöm mondotta még a lovagkorban: az én hátamat
még nem látta ellenség.
– Na és ön? – kérdezte Hruscsov kíváncsian Sonya felé fordulva. – Magával mi
a helyzet?
Sonya megvonta a vállát.
– Én csak egy alkalmazott vagyok. Azt teszem, amit önök óhajtanak. Külön-
ben én sem vagyok ijedős.
– Nem is néz ki úgy – mondta Hruscsov.
– Nem fürödhetnék meg valahol? – kezdett nyafogni Monroe. – Úgy érzem
magam, mintha a Vörös-tengerben lubickoltam volna. Lemehetnék a közeli pa-
takhoz?
– Majd Clinton odakíséri – mondta Sonya. – Ugye nem kell mondanom, hogy
nem veszélytelen elhagyni a tábort.
– Itt maradni az?
Sonya elmosolyodott.
– Akkor csak menjen. Csoda romantikus lehet holdfényben fürdeni. Mr. Clin-
ton majd vigyáz magára.
– Meghiszem azt! – vigyorgott Clinton.

75

Sonya már akkor az egereket itatta, amikor belépett Carter sátrába. A többiek-
nek legkisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mintsem hogy a halottakkal törőd-
jenek. Egyiküket sem izgatta, mi lesz a holttestekkel. Senki nem tartozott senki-
hez, senki nem volt a másik ismerőse vagy barátja, ezért érzelmi szálak sem fűz-
ték egymáshoz őket. Az volt a lényeg, hogy mindenki vigyázzon magára.
Sonya belépett a sátorba és szemügyre vette Carter holttestét. Jobban mond-
va, ami megmaradt belőle. Bár a vijjogók nem hagytak arra utaló nyomokat,
hogy nemcsak megölték, hanem meg is kóstolták őket, nem lehetett biztos ben-
ne, hogy nem vittek-e mégis magukkal néhány darabot.
Carter holtteste úgy nézett ki, ahogy az a számtalan holttest, amelyeket már
korábban is látott az erdőben. A fejet egyetlen csapással választották le a testről,
s a karmaikkal is alaposan megdolgozták az áldozatot. Mintha elemi düh dolgo-
zott volna bennük. Düh az emberek iránt.
Arra gondolni sem lehetett, hogy kitisztítsa a sátrat, kár lett volna energiát
fecsérelni rá. Ezek az emberek a WC-s néninek több borravalót adnak, mint egy
sátor ára.
A sátor ponyvájához támasztotta a fejét és kisírta magát. Nem is emlékezett
rá, hogy mikor is sírt utoljára. Előbb a kétségbeesés és a sajnálat potyogott
könnycseppek formájában a szeméből, aztán a méreg. Ezek a rohadékok! Fel
kellene gyújtania az erdőt, hogy vesszen oda valamennyi…!
Aztán hamarosan rátört a józanság. Ha eltűnne az erdő, vele tűnnének azok a
milliók is, amelyek könnyedén az ölébe hullanak. Nem, az erdőnek élnie kell!
Megrázta a fejét, majd odament Delilah fűben heverő fejéhez, és feltette az
ágyra. Carter fejével nem törődött, azzal nem volt semmi dolga.
– Te hülye! Te átkozott hülye! – kiáltotta az öklét rázva Delilah orra előtt. –
Mi a francért kellett ezt csinálnod, vajon miért? Az átkozott kapzsiságod az oka
mindennek! Miért nem elégedtél meg azzal, ami neked járt volna? Miért akartál
többet, mint amennyiben megállapodtunk, miért? Sajnállak, te szerencsétlen,
pedig inkább gyűlölnöm kellene téged. Itt hagytál a szarban ezekkel az idióták-
kal. Rútul cserben hagytál, Delilah! Most aztán mit kezdjek veled?
Nem várt választ, és nem is kapott.
– A fenébe is… ne akard bemesélni nekem, hogy meztelenül jöttél ehhez a ba-
romhoz. Ha nem úgy, akkor viszont miben? És hol vannak a cuccaid?
Lehajolt, hogy még egyszer alaposan megvizsgálja a sátor belsejét. Carter te-
repszínű nadrágja zsebében aztán megtalálta a csekkfüzetét.
– Vajon mit akart tőled, és te mit akartál cserébe adni érte? Annyira összeza-
varodtam, hogy gondolkodni sem tudok… És a fejedet is itt hagyták a vijjogók…
ez pedig nem jellemző rájuk. Történt valami, amit egyszerűen nem értek. Nem
segítenél, szívem?
A fej mintha megmoccant volna.
– Delilah, ugye, akarsz nekem mondani valamit?
A fej ismét biccentett. Sonya nem tudta, hogy a feltámadó szél kezdte-e csap-
kodni a sátorajtó elé feszített ponyvát, vagy Delilah próbál kapcsolatba kerülni
vele.
 Ismét csak arcul akarta ütni a levágott fejet, de ismét csak az utolsó pillanat-
ban megállt az ökle a levegőben.
Valami néhány perccel ezelőtt feltűnt neki Carter holttestén. Valami, amit
már korábban észre kellett volna vennie. Vajon miért jutott éppen most az eszé-
be? Otthagyta az ágyon Delilah fejét, Carterét viszont felemelte, és nem törődve
a makacsul ráragadt legyekkel, közel tartotta a szeméhez. Így már jól látszottak
a gyanús zöld foltok a bőrén.
Letette a fejet az ágyra, aztán odalépett az összevagdosott testhez a sátor-
ponyva mellé, és minden erejét összeszedve, megemelte.
Minden úgy volt, ahogy gyanította. Sonya jobban ismerte az emberi testet,
mint jó néhány egyetemi tanár, és azonnal észrevette, amit észre kellett vennie.
Carter úgy halt meg, hogy kitörték a nyakát.
– Átkozott hülye! – üvöltötte Delilah fejének. – Te idióta! Miért kellett meg-
ölnöd? Tudtam, hogy te ölted meg, éreztem. Miért tetted, te eszement? Annyi
pénzt kereshettél volna, amennyivel akár egy szigetet is vehettél volna az óceá-
non, és te mégsem tudtál parancsolni magadnak, mi? Csak többet, még többet!
Most aztán megnézheted magad, te eszelős!
Sonya nem a levegőbe beszélt. Évek óta ismerte Delilah-t, szinte már a test-
vérének tekintette, tudott róla mindent, amit csak tudni lehetett. Tudta, hogy
Delilah éveket töltött Keleten, és úgy otthon volt a küzdősportokban, mint az
egér a gazdagon megpakolt konyhában. Delilah megölte Cartert. De hát miért,
miért, miért?!
De őt ki ölte meg? Valóban a vijjogók?
Ha Delilah ölte meg Cartert, akkor ki ölte meg őt? Monroe váltig állítja, hogy
mindkettejüket a vijjogók nyírták ki. De vajon igaz lehet ez?
Már akkor kételkedett ebben, amikor Monroe előadta a verzióját. Hogy a vij-
jogók elkapták őket, és őt is majd megölték. Monroe valószínűleg hazudott. Car-
tert nem a vijjogók ölték meg, hanem Delilah. Ha a vijjogók támadtak volna rá-
juk, akkor riasztotta volna őket a vijjogásuk. Delilah megölte Cartert, Delilah-t
pedig Monroe. Ki más? De vajon miért? Miért kellett megölnie? Talán Carter
miatt? Vagy a pénz miatt? De hiszen az a nő dúsgazdag, többször is ellenőriz-
ték… Akkor vajon mi az ördög történhetett itt?
Erős késztetést érzett, hogy búcsúcsókot nyomjon Delilah homlokára, ám az
utolsó pillanatban visszarettent tőle. Hátha ezzel olyat tesz, amivel kinyit egy
titkos kaput, amelyet aztán képtelen lesz bezárni. Sonya hitt benne, hogy az e
világ és a túlvilág között átjárók vannak, amelyeket a régi idők nagy erejű mágu-
sai zártak be. Néha sajnos előfordul, hogy valaki vigyázatlanul megnyitja az
egyiket – anélkül, hogy tudna róla –, és soha nem látott lények rontanak ki rajta,
hogy kedvükre kigyilkolhassák magukat ideát. Közéjük sorolta a vijjogókat és az
óriásokat is. Nem hitt semmiféle evolúcióban, és egyáltalán nem izgatta, hogy
miképpen jöttek létre ezek az ocsmány lények. Itt voltak, és neki meg kell küz-
denie velük. És közben jó üzleteket kötni. Persze, nem velük, hanem velük kapcso-
latban. Mert ez a világ olyan, hogy mindenből pénzt lehet csinálni, még az ördög
bőréből is, csak okosan kell hozzálátni a lenyúzásához.
Ezért aztán nem csókolta meg Delilah arcát, bármennyire is szerette volna.
– Maradj itt, a fenébe – mondta, és mélyet sóhajtott mellé. – Itt hagylak, mert
nem tehetek mást. Eláshatnálak, de nem lenne értelme, ebből a talajból könnyen
kikaparnak a vadak. Különben is csak az idegeimet koptatnám vele. Jó lenne
persze, ha elárulnád, hogy mi az ördögért kellett ezt csinálnod, és miért hagytad
megöletni magad, te, aki nem adja könnyen magát… de hát ez a te dolgod. Any-
nyit tehetek csupán érted, hogy kiviszlek a sátorból és kelet felé fordítom az
arcod, hadd lásd a napfelkeltét.
Kivitte Delilah fejét, és a sátor előtt kelet felé fordította.
Éppen akkor bújt ki a hold az égen bolyongó fekete felhők közül. A fák koro-
nájától Sonya nem láthatta magát az égitestet, csupán a fényét érzékelte.
Az pedig nem volt barátságos. Hideg volt, és lélektelen, mintha jupiterlámpák
fénye lett volna.
Megrázkódott és otthagyta Delilah-t, Cartert, a sátrat és mindent, ami benne
volt.
Ajándékul a vijjogóknak.

76

Jó negyedórája kanyarogtak már a fák között, amikor Clinton végre megszólalt.

– Hol az ördögben van már a maga patakja?
 – Valahol itt kell lennie – mondta Monroe. Lihegett, és hétrét görnyedt. – Er-
refelé hallottam a csacsogását.
– Mit hallott maga? – hökkent meg Clinton.
– A csacsogását. A patakét.
Clinton eltátotta a száját.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy még nem is látta?
– De hallottam a hangját.
Clinton legszívesebben ráfogta volna a puskáját és meghúzta volna a ravaszt.
– Vigye el az ördög magát! – szitkozódott szinte már ordítva. – Nem tudta
volna ezt korábban közölni velem?
– Mert akkor mi lett volna?
– Eszem ágában sem lett volna elkísérni magát. Tudja egyáltalán, hol va-
gyunk? Majd fél órája botladozom maga után abban a tudatban, hogy tudja, ho-
va megyünk. De magának fogalma sincs róla, ahogy látom.
– Mondtam, hogy errefelé hallottam a patak csacsogását.
– És ha egy madár volt? Az erdők tele vannak olyan madarakkal, amelyek ra-
gyogóan utánozzák mások hangját. Hátha akad közöttük egy, amely a patak csa-
csogását utánozza… bár már kezd az idegeimre menni ez a csacsogás szó is. Még
hogy csacsog… Az istenit neki!
– Fogja már be a száját! – mordult rá Monroe. – Mit gondol, örömömben ha-
gyom, hogy kísérgessen? Volt már maga abban a helyzetben, hogy a bőrére szá-
radt mások vére, és képtelen volt vízhez jutni, amellyel lemoshatta volna?
– Még nem. De rövidesen én is véres leszek, ha nem találja meg azt a rohadék
patakot. Bár szívesebben használok puskát, mint kést.
– Maga most fenyeget engem?
– Eszem ágában sincs. De ha záros határidőn belül nem találja meg a vizet,
akkor megfordulok és visszamegyek a táborba, maga meg csinálhat, amit akar.
Keresgélheti a csacsogó patakját, amerre csak akarja. Majd a barátnője eljön
magáért.
– Nem a barátnőm – tiltakozott Monroe. – Ugyanúgy az üzletfele vagyok csu-
pán, mint maga.
Clinton hirtelen megdermedt.
– Fogja be a száját…
 – Fogjam be? Mit gondol, maga neveletlen strici, hogy ki vagyok én? Ha még
egyszer…
Clinton odaugrott hozzá és a tenyerét a nő szájára szorította.
– Kitöröm a nyakát, ha nem kussol. Nem akarom megerőszakolni, ha annyira
félti az erényeit, és megölni sem akarom. Csupán annyit kérek, hogy fogja be a
száját.
– De… miért? – nyögte Monroe Clinton ujjain keresztül.
– Mert alighanem bajban vagyunk.

77

Ekkor már Monroe is érezte, hogy van valaki a közelükben. Mintha valahogy
megváltozott volna körülöttük a világ. Néhány közeli faág szapora lengedezésbe
kezdett anélkül, hogy szél fújt volna a környéken.
Clinton levette a tenyerét Monroe szájáról.
– Ha sikoltozni vagy kiáltozni kezd…
– Nem fogok – ígérte Monroe.
– Maga is hallja?
– Nem hallok semmit, de érzem, hogy nem vagyunk egyedül.
– Gondolja, hogy… a vijjogók?
– Honnan az ördögből tudjam…?
– Nem hozott fegyvert magával?
– Nem szoktam felfegyverkezve fürdeni.
– Pedig néha nem ártana.
– Látja a… faágakat?
– Naná, hogy látom. Mozognak.
– Vissza kell jutnunk valahogy a táborba.
– Már nem ragaszkodik a fürdéshez?
– Ez nem a szemrehányás ideje, ember. Alighanem az életünkről van szó.
– Korábban kellett volna gondolkodnia.
Hirtelen megreccsent a közelükben egy faág. Mintha valaki rálépett volna.
Clinton látta is. amint egy nagy fekete folt eltakarja előlük a hold egy kis darab-
káját, aztán eltűnik.
– Valaki van a fán – mondta Clinton, miközben letörölte a homlokáról a ve-
rejtéket. – Pörköljek oda neki?
– Eszébe ne jusson – tiltakozott Monroe. – Hátha nem támadnak meg ben-
nünket.
– Ebben azért ne nagyon bízzon.
Ebben a pillanatban felvijjogott egy madár a fejük felelt. Hosszan, élesen.
Olyan csend támadt a vijjogás után, mintha egyetlen szempillantás alatt ki-
halt volna az erdő. Mintha a hang elpusztított volna minden élőt a közelükben.
– Jézusom – nyögte Monroe, fülére szorítva a tenyerét. – Ha még egyszer ezt
csinálja, kilyukad a dobhártyám.
– Próba, szerencse – vonta meg a vállát Clinton, és arrafelé nézett, amerről a
hangot hallani vélte. Felemelte a puskája csövét és az egyik fa koronájára sze-
gezte.
– Mit csinál? – rémüldözött Monroe. – Mi az ördögöt csinál? Csak nem akar…
A fegyver felugatott. Mintha eső verte volna a leveleket, úgy pattogtak rajtuk
a golyók. Ismét felhangzott az éles vijjogás. Ezúttal mintha meglepetés vagy
fájdalom rejtőzött volna benne.
– Eltaláltam – mondta vigyorogva Clinton.
– A fenébe is, miért kellett…
– Mert amíg magukhoz térnek, lesz időnk lelépni. Forduljon meg és gyerünk
vissza!
– Merre vissza? – kérdezte Monroe.
– Amerről jöttünk. Jézusom, maga tényleg nem jegyezte meg az utat?
– Miért, nekem kellett volna?
Amíg szemrehányásokkal halmozták el egymást, a fák lombjában is fortyo-
gott az élet. Az ágak tovább remegtek-ingadoztak, s mindketten látták a rajtuk
ugráló árnyakat.
– Körülfogtak bennünket – rémüldözött Monroe. – Most mit csináljunk?
– Várjunk – nyugtatta Clinton. – Hátha a többiek meghallották a fegyver
hangját és a segítségünkre sietnek.
– És… addig?
– Bújjon mögém. Ha elkapnának, vegye fel a fegyveremet és irtsa őket, ahogy
csak bírja.
Akármik is voltak odafent a lombok között és akárhányan is voltak, hirtelen
abbahagyták a mocorgást, ám a vijjogást nem.
– Legjobb védekezés a támadás – sziszegte Clinton. – Figyeljetek, kicsikéim,
kaptok egy kis csemegét!
Megszólalt a kezében a fegyver, amitől ismét csak megemelkedett a vijjogás
szintje. Már-már harci kiáltásnak tűnt.
– Ott! – hallotta Clinton Monroe hangját. – Látja azokat a bokrokat? Ott talán
védve vagyunk.
Clinton bólintott és összegörnyedve futni kezdett a bokrok felé.
– Jöjjön már maga is!
Monroe azonban nem jött. A lábához kapott és összegörnyedt.
– A… lábam – nyögte. – A bokám.
– Mi az ördög történt vele?
– Talán… kificamodott – jajongott Monroe. – Néha előfordul, hogy kiugrik a
helyéről. Maga csak menjen és rejtőzzön el. Van esélye rá, hogy elbújhat előlük…
– Erőteljesen megtaszította Clintont. – Menjen már, és hagyjon itt engem! Én
voltam a felelőtlen, megérdemlem, ha megcsipkednek a csőröcskéikkel. Menjen
már, az ördögbe is…
Még mindig annak a láthatatlan körnek a közepében topogtak, amelyet a vij-
jogók alkottak a faágakon ülve. Monroe biztos volt benne, hogy a kör pillanato-
kon belül összezárul. Csak egyetlen módja van…
– A fenébe is, dehogy hagyom itt! – kiáltott rá Clinton. – A vadászok összetar-
tanak. Maga nem igazi vadász, mi? Akárki is legyen, nem hagyom itt megdögle-
ni. Majd csak kivágjuk magunkat valahogy.
Monroe pontosan tudta, hogy reménytelen a helyzetük. Csak akkor úszhat-
nák meg élve a következő perceket, ha a kollégáik a segítségükre sietnének.
Vagy talán…
Felpattant a fűről és elkapta Clinton karját.
– Jöjjön! Támadt egy ötletem!
– De hát a lába…
– Oda. Ahhoz a fához!
Clinton még a halvány fényben is észrevette azt a fát, amelyre Monroe muta-
tott. Egyenesen állt, s olyan tiszta volt a törzse, mintha szorgos mókusok dolgoz-
tak volna rajta.
– És ha odaérünk…?
– Gyerünk, ember! Ha nem akar a vacsorájuk lenni.
– Segítsek egy kicsit?
– Csak magával törődjék. Annyit kibírok, hogy eljussak odáig.
Néhány ugrással a fánál termett. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy valami
baj lenne a lábával. Clinton meg is akarta kérdezni tőle, de már nem volt ideje rá.
Az asszony a fához támasztotta a hátát és magára húzta a férfit. Olyan erősen
szorította, hogy Clinton felszisszent.
– Mi a fenét akar, Monroe? Ezen a nyomorult, sima törzsön képtelenség fel-
mászni. Talán egy másikkal kellene próbálkozni, bár azzal sem nyerne semmit.
Ezek az ágakon vannak és… alighanem ügyesebben mozognak odafent, mint
maga… Mi a fene van magával? Hát totál begolyózott?! Itt akar, és éppen most,
amikor…
A nő még erősebben szorította magához, majd elkezdett kotorászni a férfi
ágyéka körül.
– Maga megőrült! – tiltakozott Clinton. – Hagyjon már, a fenébe is… Csak nem
képzeli…
Monroe elérte a férfi övére csatolt kését és gyors mozdulattal kirántotta a
tokjából.
– Vigye innen a kezét! – tiltakozott tovább Clinton, aki még mindig abban a
meggyőződésben élt, hogy Monroe a szerelem istenének akar áldozni vele. Talán
utoljára lesz rá alkalom.
Tovább akart tiltakozni, miközben az ágak vadul rángatóztak felettük, a vijjo-
gás pedig, mintha a fülükön át az agyukba akarná befúrni magát.
– Hagyjon békén…! – üvöltötte Clinton Monroe fülébe. – Hagyjon, mert lelö-
vöm!
Érezte, hogy fellángol a gyomra, mintha egész tányér csilit kapott volna be
egyszerre. Fegyvere kihullott a kezéből és értetlen képpel meredt Monroe arcá-
ba.
– Mi az ördög… mit csinált maga… maga…
Monroe újra szúrt. Aztán újra meg újra. Talán a tizedik szúrás után eleresz-
tette Clintont, aki lezuhant a fűre. Mire leért, már halott volt.

78

Monroe nem tétovázhatott. Felkapta a sorozatlövőt, szerencsére ultrakönnyű

kis darab volt, és a hóna alá csapta. Minden erejét összeszedve lehajolt, felemel-
te Clinton testét és a kör közepére húzta.
– Áldozat – mondta az ágak felé. – Nektek adom áldozatul. Azt mondják, min-
dig éhesek vagytok. Legyen a tiétek, nem kell érte megküzdenetek senkivel.
Meg sem várva, hogy válasz érkezzen, eliramodott a tisztás közeléből. Be az
erdő sűrűjébe. Még mindig nem lehetett biztos benne, hogy megússza élve, ezért
nem próbált a madarak jóindulatára számítani. Hiszen ezek csak állatok, vagy
micsodák, nem lehetett biztos benne, hogy megértik-e a gesztusait.
Elégedetten tapasztalta, hogy a tisztás pokollá változik mögötte. Ismét állan-
dóvá vált a rikoltozás, mintha a vijjogók egymásra támadtak volna. És alighanem
ezt is tették.
Monroe korábban felszedett annyit az indiánoktól, hogy megpróbálja megér-
teni a vijjogók természetét. A vijjogók keveset esznek, mindig éhesek, mivel az
utóbbi időkben alaposan megcsappant a táplálékuk. Egyre messzebb kell repül-
niük az erdőtől, hogy jóllakhassanak.
Monroe sejtette, mi történik a tisztáson. A vijjogók egymással küzdenek a
zsákmányért. De hogy ezek után hálásak lesznek-e neki érte, abban már nem
volt biztos. Az éhség rendszerint legyőzi a hálát.
Csak reménykedhetett benne, hogy nem téveszti el az utat. Annak a fának,
amelyet errefelé jőve kinézett magának, itt kell lennie valahol a közelben. Ha
elvéti, és a vijjogók előbb falják fel Clintont, mint elrejtőzhetne előlük, akkor
vége.
Szerencsére hamar megtalálta a fát. Kapokfa volt, óriási, lapos, deszkához ha-
sonló gyökerekkel. Könnyű volt bemászni közéjük. Fejjel előre ugrott be, két
lapos gyökér közé, és ott is maradt meglapulva. Közben remegett, mint levelek a
viharban.
Nem kellett soká várnia, hogy a vijjogók utolérjék. Azaz utolérték volna, ha az
általuk kitaposott ösvényen marad. Az ösvény szót persze csak átvitt értelemben
használhatja, mivel a letaposott fűszálak és páfránylevelek valószínűleg már
kiegyenesedtek azóta, hogy a „csacsogó” patakot keresték.
Nem merte kidugni a fejét a rejtekéből, ezért csak a hangokból tájékozódott.
A vijjogók ott voltak valahol a közelében és a kapokfák gyökereit kopogtatták.
Csak a vakszerencsén múlik, hogy rátalálnak-e. Mindenesetre addig lövi őket,
amíg el nem fogynak a töltények.
Aztán bekövetkezett az, amire gondolt. Amint szívére szorított kézzel a ko-
pogtatást és a vijjogást hallgatta, hirtelen elsötétült előtte a világ.
Valami eltakarta előle a holdfényt. Valami ott állt a gyökerek alkotta mene-
dék előtt, és megpróbálta beerőltetni a fejét. Nem is volt vitás, hogy a következő
pillanatban felfedezik és ki is rángatják a rejtekéből. Gyorsan kell hát cseleked-
nie.
És Monroe cselekedett is. A barlangocska bejáratára fogta a fegyverét és
meghúzta a ravaszt.
A fegyverdörrenést fájdalmas vijjogás követte. Fekete test emelkedett fel a
gyökér-menedék előtt, majd betakarta a keskeny nyílást a szárnyával.
Monroe-nak egyetlen lapra kellett feltennie mindent.
Mivel a vijjogások kissé távolabbról hallatszottak, magához szorította a fegy-
vert és bemászott a már alig mocorgó állatszörny alá. Úgy elrejtőzött alatta,
mintha egy égből leereszkedő esernyő alá került volna.
A madár még rángatózott egy kicsit, s ezzel is messzebbre került a menedék-
hely bejáratától. És szerencse, hogy így történt. A dögmadarak hosszú percekig
ott repdestek a lombok alatt vagy az ágakon kuporogva lesték meglőtt társukat.
Meg akartak győződni róla, hogy meghalt-e, vagy még magához tér. Monroe
hallgatta a sebesült szívének szapora dobogását, aztán hirtelen már nem volt
mit hallgatnia.
A vijjogó szíve megszűnt dobogni.
A vijjogók aligha szoktak gyászszertartást tartani elesett bajtársaik felett,
mert rövid vijjogás után továbbálltak.
Monroe visszamászott a gyökerek közé és behunyta a szemét.
 79

Arra ébredt, hogy rázza valaki. A fegyvere után kotorászott, de nem találta se-
hol. Úgy emlékezett, hogy amikor otthagyta az elpusztult madarat, s visszamá-
szott a rejtekébe, maga után húzta. És most, bárhogyan is kotorászott, nem talál-
ta sehol.
Amikor aztán felfedezte, kicsoda a leselkedő, elvigyorodott.
– Maga vezet majd oda? – kérdezte.
Az arc meghökkenve meredt rá.
– Hova? – kérdezte tétovázva.
– Hát a kapuhoz – felelte. – Szóval, ez lett a vége?
A kukucskáló arcon nem sikerült felfedeznie az értelem leghalványabb jelét
sem. Pedig ráncos volt a betolakodó homloka, mintha megpróbálna erősen kon-
centrálni.
– Öööö – nyögte. – Maga mit keres itt?
– Én? – hökkent meg Monroe. – Hogyhogy mit keresek? Hát nem azért jött,
hogy odavezessen?
– Hova? – ismételte meg a férfi, akinek tonzúra volt a fején, és mintha a nya-
kán is lett volna egy papokra emlékeztető fehér kendő.
Monroe lassan kételkedni kezdett benne, hogy a férfi valóban angyal-e, aki-
nek az a dolga, hogy a mennyország kapujához vezesse. De azért mégiscsak
megkérdezte:
– Maga melyik? Gábriel vagy Mihály?
– Santarcangeli – felelte az angyal.
– Ez sem rossz – felelte Monroe, de a kételkedés magva már kikelt a szívében.
– Hát… nem is panaszkodom miatta.
– Maga… végül is… kicsoda?
– A nevem Santarcangeli atya. De ezt már említettem. Bocsásson meg, de
hogy került ön ide?
Még mindig fennállt a lehetőség, hogy halott és az angyal a mennyországba
kerüléséről jött tárgyalni vele. Ámbár az is lehet, hogy nem halt meg, csak éppen
úgy beverte valamibe a fejét, hogy víziói támadtak tőle.
– Nem látott véletlenül odakint egy döglött vijjogót? – kérdezte a halántékát
nyomogatva.
– De – bólintott az atya.
– Én nyírtam ki.
Az atya elismerő pillantást vetett rá.
– Igazán? Hát ez nagyon dicséretes. Megsebesült?
– Nem tudom. Nem hiszem.
– De hiszen csupa vér.
– Az más vére, azaz…
Az atya letérdelt a rejtekhely előtt.
– Nem óhajtana véletlenül kijönni? – Ekkor vette csak észre, hogy a valaki,
akit felfedezett a kapokfa gyökerei között, nevetséges maszkot hord vagy inkább
csak hordott. A valami ugyanis már darabokban lógott le róla, csak azért nem
esett le, mert a zsinórja fennakadt az egyik fülén.
– Bocsásson meg, de valami… nem is tudom, micsoda lóg magáról. Ezt a meg-
lepetést…!
Őszinte meghökkenés ült ki az atya képére.
Monroe ekkor döbbent csak rá, hogy az atya mindeddig azt hitte, hogy férfi-
val van dolga. Most azonban, hogy jobban megnézte az arcát, rádöbbent, hogy
tévedett.
– Igen, nő vagyok, ha arra gondol – mosolyodott el Monroe.
– Hát ez kissé… hogy is mondjam csak…
– Meglepi?
– Őszintén szólva igen. Megengedi, hogy ezt… levegyem?
Az atya a Monroe arcáról lelógó maszkdarabokra gondolt. Monroe meg arra,
hogy íme, lelepleződött a fickó előtt. A pap, vagy kicsoda, meglátta az arcát,
ezért normális körülmények között meg kellene ölnie. Csakhogy nem teheti
meg. Nem lehet csak úgy kinyírni egy papot, arról nem is beszélve, hogy még
szüksége lehet rá, ha a vijjogók meglepnék őket.
Monroe az arcához nyúlt és megpróbálta letépkedni a maszkdarabokat. Amíg
a törmeléket kapirgálta, egyre azon töprengett, hogy mit mondjon a papnak.
– Hát – mondta végül. – Ez egy izé. Akarom mondani, csak volt izé. Egy maszk
maradványai.
– Maszk? – hökkent meg az atya. – Milyen maszk?
 – Rovarok ellen – magyarázta Monroe.
– Ja vagy úgy… már értem. Nekem eddig még nem volt szükségem ilyesmire.
Éppen azon töprengtem a minap is, hogy furcsa módon kevés erre a szúnyog. De
nem akarna kijönni innen?
– Ha segítene…
– Nyújtsa, kérem, a kezét. Megpróbálom kihúzni.
Monroe igyekezett meggyőződni róla, hogy rendben van-e a toalettje. Még-
sem állhat csak úgy félmeztelenül egy pap elé.
– Ha fájna valamije, csak szóljon, majd…
– Nem sebesültem meg – rázta meg a fejét Monroe. – Csak egy kicsit elszóra-
koztak velem.
– Mármint ez a szörnyűség? – nézett a pap a döglött vijjogóra.
– Plusz a haverjai.
– Na akkor, Isten nevében, fogja meg a kezem. Jól fogja?
Az atya óvatos volt, nem rántott nagyot rajta. Így is szinte azonnal sikerült
kiszabadulnia a gyökerek közül.
– Jézusom… de hát mi történt magával… asszonyom?
Monroe pillanatig habozott, aztán kezét nyújtotta az atyának.
– Monroe a nevem. Miss Monroe.
– Üdvözlöm, Miss Monroe. Megkérdezhetem, hogy mit keres ebben a szörnyű
őserdőben?
– Gyógynövényeket gyűjtök – mondta Monroe.
– Hát ez igazán nagyszerű – lelkesedett az atya, bár nem látszott az arcán,
hogy valóban olyan nagyszerűnek tartaná a gyógynövénygyűjtést. – Veszélyes
helyen gyűjt gyógynövényeket, Miss Monroe. Egyedül van vagy vannak társai
is?
Monroe néhány pillanatig habozott.
– Többen is vagyunk – felelte kedvetlenül.
Monroe-nak valamiért nem tetszett a pap. Amikor csak ránézett, mintha
vészcsengők szólaltak volna meg a lelkében. Arra figyelmeztették, hogy legyen
óvatos a fickóval. Még a szeme sem áll jól.
– Na és maga hogy kerül ide… atyám?
– Megpróbálok szót érteni velük – mondta.
 – Mármint kikkel?
– Hát a fickókkal.
– Konkrétan kikre gondol?
– Az erdei emberekre.
Most Monroe-n volt a meglepetés sora.
– Maga… hittérítő vagy micsoda?
– Úgy is lehet nevezni – felelte a pap. – Bár én inkább csak Isten szolgájának
nevezném magam. Őket keresem.
– Azt akarja mondani, hogy nem találja őket? Hiszen nem messze vannak in-
nen az indiánok falvai.
– Ó, azokat természetesen már megtaláltuk. De nem őket keressük.
Monroe fejében megfordult az a hihetetlen gondolat, hogy az atya és a hozzá
hasonlóan hibbant társai talán a vijjogókat óhajtják megtéríteni. Erőt kellett
vennie magán, hogy fel ne nevessen.
– Csak nem ezekre gondol?
Nyomaték kedvéért belerúgott a vijjogó testébe. Az atya tett egy óvatos lé-
pést hátrafelé, mintha attól tartana, hogy a rugdosás hatására a vijjogó feléled és
nekik esik.
– Ó, nem, egyáltalán nem – tiltakozott az atya. – Mi mások után kajtatunk. Na,
és ön? Mi történt önnel?
– Elhatároztam, hogy kijövök a patakhoz – felelte Monroe.
– Van erre patak?
– Látni még én sem láttam, csupán a csacsogását hallottam.
– Értem. Gondolom, meg akart fürdeni ebben a nagy melegben – bólintott az
atya. – Eredetileg én is meg akartam, de nem találtam a patakot. Kellemetlenül
melegem van a csuha alatt. Bár vékony anyagból készült, mégis úgy érzem ma-
gam, mintha egy zsákba lennék beletuszkolva.
Dögölj meg a csuhádban – gondolta Monroe. Legszívesebben lepuffantanálak. Csak
az a baj, hogy a haverjaid is meghallhatnák a lövés dörejét… ha már eddig is meg nem
hallották. Kár, hogy papok levadászása nincs benne a programban. Pedig jól mutatna a
trófeájuk az ágyam felett.
– Bocsánat – mondta aztán, amikor végignézett magán, és úgy látta, hogy
szörnyű állapotban van rajta az a néhány könnyű ruhadarab, amelyben fürödni
indult. Még a legmodernebb, szaggatott ruhákon is túltett. Vagyonokat kaphatnék
értük egy zsibvásáron – vigyorodott el magában. – Elnézést, hogy ilyen szörnyű
állapotban van a cuccom.
– Nem tesz semmit – legyintett a pap. A paradicsomi angyalok ruháit sem
Gucci tervezte. Különben, végül is megtalálta a patakot?
– Nem én – sóhajtotta Monroe. – Mielőtt rábukkanhattam volna, rám támad-
tak a vijjogók.
A pap megcsóválta a fejét.
– És mi még komolyan azt hittük, hogy biztonságban vagyunk.
– Én is – bólintott Monroe. – Aztán rá kellett jönnünk, hogy… korántsem így
áll a helyzet. Még el sem értük a patakot, amikor ránk támadtak.
– Ránk? Többen is voltak?
– Csak ketten. Clinton és én.
Az atya szótlanul a fejét rázogatta.
– Úgy gondoltuk, hogy a vijjogók messze vannak tőlünk – mesélte tovább
Monroe. – Egyik este hallgattuk is a vijjogásukat. Sonya szerint nagy távolságra
lehettek. Ez aztán sajnos tévedésnek bizonyult. Nem vettük figyelembe ugyanis,
hogy félig madarak és tudnak repülni. Istenem, ha rájuk nézek, nem hiszem el,
hogy a valóságot látom.
– Valaha az ördögöt ábrázolták hasonlóan – bólogatott az atya. – Nagy, feke-
te, hártyás szárnyak, éles fogak, könyörtelen ábrázat.
– Hát… ezek sem nyernének szépségversenyt, az biztos.
Az atya megvakargatta a feje búbját, majd mélyet sóhajtott.
– És… mi lett a társával?
Monroe úgy tett, mintha megszédült volna. A pap gyorsan utánakapott és
megfogta a karját.
– Jól van, asszonyom?
– Jól, csak egy kicsit… tudja… elég szörnyű látvány ez egy botanikusnak. – Is-
mét vett egy mély lélegzetet és a papba kapaszkodott. – Meg kell néznem. Anél-
kül nem mehetek vissza, hogy ne nézzem meg.
– A társáról van szó?
– Persze hogy róla. Amit láttam… rettenetes volt. Elkapták és… kivégezték.
Nincs rá megfelelőbb szó. Egyszerűen kivégezték. Maga még nem látott olyat,
atyám. Darabokra vagdosták és kibelezték. Én is csak alig voltam képes elmene-
külni előlük. Így is tele vagyok karcolással. Ha Clintonra gondolok, egyből… elfog
a hányinger. És azt hiszem, ettek is belőle. Szörnyű volt.
– Szerintem nem fontos, hogy megnézze.
– Hiszen a társam volt.
Olyan hangon mondta, hogy az atya megrettent tőle. Mintha maga a Fájdalom
beszélt volna belőle.
– Hát… ha akarja, elkísérhetem. Remélem, tud bánni a fegyverével.
– Ezzel ne legyen gondja… De tudja, mit, atyám? Maga menjen csak szépen
vissza a barátaihoz. Nem kell, hogy az életét kockáztassa miattam.
– De hát… nem engedhetem vissza egyedül oda.
– Miért ne engedhetne? Jártam én már erdőben eleget. Azt mondják, hogy
egy védőszellem röpdös felettem.
– Őrangyal – vágott a szavába nem tetsző mosollyal az atya.
– Az a lényeg, hogy valaki… védi az életemet. Legalábbis eddig megvédte. Fel-
tehetően ezután is meg fogja.
– Az őrangyal nem egy AK-47-es – mondta az atya feddő hangon. Általában
segít, de néha azért elhanyagolja a munkáját, mint ahogy az AK-47-es is bera-
gadhat. Bízzon benne, de azért egészen ne bízza rá az életét.
– Akkor jöjjön – sóhajtotta Monroe megvonva a vállát. – Talán valóban elkel-
het a segítsége.
Elhatározta, hogy nem ellenkezik tovább a pappal.
Inkább megöli.

80

Monroe természetesen nem lehetett tisztában vele, hogy a pap valóban az-e,
akinek mondja magát – hittérítő vagy mi a frász –, abban azonban biztos volt,
hogy ha nem szabadulnak meg még idejében tőle, kellemetlenséget okozhat
számukra. A papnak társai vannak, akik talán nem nézik majd jó szemmel a va-
dászatukat. A vijjogók elejtését még csak elnéznék nekik, de ha indiánokat ölnek
vagy falvakat gyújtanak fel, az már kiverné náluk a biztosítékot. Első dolguk
lenne, ha kiszabadultak az erdőből, jelenteni a hatóságoknak, hogy gyanús ala-
kokkal futottak össze a dzsungelben. Még csak ez hiányozna, semmi más. Ha
viszont megszabadulnak a paptól, talán lesz módjuk elkerülni a hittérítőket.
Vagy akár nyom nélkül eltüntetni őket.
– Jól van – sóhajtotta. – Akkor hát jöjjön velem. De, kérem, legyen nagyon
óvatos.
– És ezzel… mi legyen? – kérdezte a pap a halott vijjogóra bökve.
– Majd elviszik a társai.
A pap mintha kissé elsápadt volna.
– Úgy gondolja, hogy… megeszik?
– Elképzelhető. Botanikusként nem vagyok tisztában ezeknek a szörnyeknek
a szokásaival.
Monroe ment elöl, az atya mögötte botladozott. Monroe nevetségesnek talál-
ta a csuhás atyát, és kíváncsi lett volna, hogy milyen benyomást tenne a vijjo-
gókra, ha élve látnák. De nem fogják élve látni. Meg kell elégedniük a testével.
Akár meg is reggelizhetnek belőle.
Monroe erős iramot diktált. Jó néhány percig haladtak a már kitaposott ös-
vényen, amikor egy kis tisztás szélén megpillantottak valamit, ami éppen ke-
resztben feküdt az ösvényen.
Miss Monroe felemelte a kezét.
– Látja? Mintha lenne ott valami.
Azzal tisztában volt, hogy Clinton nem lehet, elvégre látta, amikor a vijjogók
darabokra szaggatták.
– Talán a társa? – suttogta az atya. – Odamegyek és megnézem.
– Kérem, legyen nagyon óvatos.
A holttest – mert néhány lépésről annak tűnt – nem Clintoné volt. De még
csak nem is emberé. Egy vijjogó feküdi előttük, akiben már alig pislákolt az élet.
Monroe el nem tudta képzelni, mitől dögölhetett meg. Talán sikerült eltalálnia?
Az atya a vijjogó fölé hajolt és felemelte a kezét. Monroe még azt is el tudta kép-
zelni, hogy meg akarja simogatni a haldokló szörnyeteg tollas fejét.
Majdnem elhányta magát. Ez az őrült pap még képes megmenteni ennek a
szörnyűséges, repülő vénasszonynak az életét. Vagy legalábbis megkönnyíteni a
halálát. Óvatosan, nehogy a pap megneszeljen valamit, mögéje lépkedett, majd
fölé hajolt. A pap nyaka hívogatón mezítelen volt – valahol elveszíthette a ken-
dőjét az úton.
Gyerünk! – biztatta magát. Öld meg a papot! Gyerünk!
Előhúzta rongyos ruhája alól Clinton kését, aztán felemelte, készen rá, hogy
lecsapjon vele. Gyerünk hát, hogy a fene vigye el!
Lendületet vett és lecsapott az atya nyakára. Dögölj meg, csuhás!
A kés elérte az atya bőrét, aztán történt valami hihetetlen. Ahelyett, hogy az
atya nyakába fúródott volna, tett egy cirkalmas kanyart a levegőben, majd visz-
szafordult, mintha megrémült volna az előtte álló feladattól.
Azután ő következett. Ő is a levegőbe emelkedett, és rövid repülés után egy
fatörzshöz csapódott. Onnan csorgott le, mint lekvár a falról.
Kiáltani akart, de nem tudott. Hiába nyitogatta a száját, nem jött ki rajta
hang. Arra gondolt, hogy a pap átverte, észrevette a szándékát, és még idejében
elütötte a kést tartó kezét.
Aztán igen rövid idő múlva kénytelen volt megváltoztatni a véleményét. Ép-
pen csak sikerült a hátára fordulnia, amikor felbukkant felette valaki. Egy ször-
nyeteg. Egy lény, amely leginkább a Csillagok háborújának Csubakkájára emlékez-
tette. Ott tornyosult felette a fogait vicsorgatva.
Megpróbált felemelkedni, de nem sikerült. Alig emelkedett néhány centi mé-
ternyire, érezte, hogy valami a mellkasára nehezedik és lenyomja a földre.
Monroe nagyot visított. Azt hitte, még ott van a kés a kezében, és megpróbál-
ta felemelni, hogy a szőrös rém szemébe nyomja, de a kés már nem volt nála.
Úgy elröppent, mint az utcákon szálldosó papírszemét.
Egyetlen égő fájdalom volt a feje; azt hitte, menten darabokra hullik.
Ami ezután következett, az még az eddigieknél is rosszabb volt. Érezte, hogy
ismét a levegőbe emelkedik, majd rövid repülés után valami puhára hullik. Mon-
roe ekkor kinyitotta a szemét.
Amit látott, egyszerűen nem hitte el. Egy hatalmas, emberhez hasonlító lény
tartotta a karjában, majd lehajította a fűre.
Istenem, add, hogy gyorsan meghaljak! Kérlek!
Maga számára is furcsa volt, hogy Istent szólongatja, hiszen már jó ideje el-
szakadt tőle.
Meghalok – gondolta. Ennyi volt. Pedig még mennyi csodálatos vadászat várt volna
rám. Akárhogy is van, jól kicsesztek velem az égiek.
Aztán hirtelen majdnem elnevette magát. Pillantása a papra esett. Az atya
fent ült egy fán, egy vastag faágon, és rémült szemekkel bámult a vakvilágba.
Vajon érti-e ez a szerencsétlen, hogy ütött az utolsó órája? A vijjogók a papokat
sem kímélik.
De megkímélték. Az egyik óriás – mert többen is mozogtak körülötte – egy-
szerűen lerázta az atyát az ágról. Mintha érett gyümölcs lett volna. Az atya le-
hullott a fűre és fájdalmasan felkiáltott.
Ezután már nem tudta az atyát figyelni. Az egyik hatalmas fickó megállt mel-
lette, felemelte az egyik lábát és szemmel láthatóan rá akart lépni. Eltaposni,
mint egy undorító bogarat.
Érezte, hogy a halál már felemelte a kaszáját, ezért becsukta a szemét. Vajon
mit érez majd utoljára? Hirtelen furcsa hangok kezdtek keringeni körülötte, és
önkéntelenül is kinyitotta a szemét. Az óriás még mindig a levegőben tartotta a
lábát, készen rá, hogy végezzen vele.
Monroe moccanni sem mert. Aztán óvatosan felemelte a fejét. Amit maga
előtt látott, leginkább egy mesekönyv illusztrációjára emlékeztette. Néhány
lépésnyire tőle két óriás is állt, előttük pedig egy női alak kitárt karral, lebegő
köpenyfélében. Az óriások a nőt nézték. Monroe meg volt győződve róla, hogy
figyelmesen hallgatják anélkül, hogy ő egyetlen szót is hallott volna a nő szavai-
ból. Monroe-nak az volt az érzése, hogy a nő szidalmazza valamiért az óriásokat.
Olyan furcsa volt a jelenet, mintha egy történelmi filmsorozat hangját tréfá-
ból letekerte volna valaki. A nő némán fenyegetőzött, a rettenetes fickók pedig
nem nagyon akartak engedelmeskedni neki.
Aztán végül mégis engedelmeskedtek. Elindultak és belevesztek a fák közé.
Egyikük előtte azért még megfordult és dühösen a levegőbe ütött. Nem volt két-
séges, hogy miért. A széttárt karú nő nem engedte, hogy széttapossák a foglyai-
kat. Pedig szívesen megtették volna.
Monroe kegyetlen fájdalmat érzett az oldalában, de azért csak felemelkedett
valahogy. A nő habozott, majd odalépkedett hozzá.
– Jól vagy? – kérdezte furcsa, fátyolos hangon, mint aki már elszokott a be-
szédtől.
– Hát… azt nem mondanám – felelte Monroe.
 – Eltört… valamid?
– Nem tudom – nyögte Monroe. – Nem hiszem.
– Hogy kerültél ide? – kérdezte az ismeretlen.
– Egy… expedíció tagja vagyok.
– Miféle expedícióé?
– Gyógynövényeket gyűjtünk.
Monroe úgy érezte, hogy az ismeretlen nő a veséjébe lát. Átlátszóan világos
szeme volt, mint az angyaloké.
– Hányan vagytok?
Monroe összerántotta a szemöldökét.
– És te ki vagy?
– Én kérdeztem előbb.
– Jól van – sóhajtotta Monroe. – Feltehetően megmentetted az életemet. Öten
vagyunk. És te?
– Rossz helyen jártok – kerülte meg a választ a nő. – Ez a hely nem arra való,
hogy növényeket gyűjtsenek rajta. Ez a hely a halál földje.
– Erről nem kell meggyőznöd – sóhajtotta Monroe. – Kik voltak ezek az izék?
Az ismeretlen nő rövid habozás után válaszolt.
– Az… óriások.
– És te… mit keresel errefelé?
A nő ismét habozott egy kicsit.
– Itt élek – mondta aztán.
– Úgy érted… velük?
– Inkább csak a közelükben. Tudod, hogy megölték az egyik társadat?
– Naná, hogy tudom! De te honnan tudsz róla?
– Láttam. Ott jártam, nem messze tőle.
– Láttad, amikor… megölték?
A nő tagadón rázta meg a fejét.
– Későn érkeztem. Csak a holttestét láttam. Nem tudtam megakadályozni,
hogy megöljék. Különben Daisynek hívnak. És téged?
– Marilynnek – mondta Monroe.
– Tehát többen is vagytok. Üzennék veled valamit, Marilyn.
– Üzensz? Kinek?
 – A többieknek. Biztos van vezetőtök. Talán te magad vagy az?
Monroe akaratlanul is megrázta a fejét.
– Az Sonya.
– Akkor üzenek ennek a Sonyának. Kérlek, mondd el neki. Azt is hozzátehe-
ted, ami veled történt… és a társaddal.
– Hm. És mi az üzeneted?
– Az, hogy amilyen gyorsan csak lehet, hagyjátok el ezt a helyet.
– Miért?
– Nem láttál még eleget? Nem láttad a vijjogókat és az óriásokat? Elátkozott
hely ez, Marilyn. Aki átlépi a határát, az felhagyhat minden reménnyel. Sajná-
lom, hogy megölték a társadat. Róla is beszélj a vezetőtöknek.
– Persze hogy beszélek! – felelte kissé ingerülten Monroe. Mintha robot lenne
ez a nő, nem élő ember. Esetleg az erdő szelleme, aki uralkodik a dzsungel túlvi-
lági lényei felett.
– Ahogy megölték a társadat… téged is meg fognak ölni. Mindannyiótokat
megölnek… és fel is falnak.
– De… miért?
– Mert kevés az ennivalójuk. Hosszú évek óta mást sem tesznek, csak mene-
külnek.
– Kikről beszélsz?
– A vijjogókról. Menekülniük kell, mert ha nem tennék, elpusztulnának. Az
ember erősebb, mint ők, s ezt ők is tudják, vagy legalábbis sejtik.
– Te… honnan tudsz minderről?
– Tudok – felelte Daisy.
– Azt akarod mondani, hogy… te is közéjük tartozol?
– Egyszer már mondtam, hogy nem. Vagy ki tudja? Még nem látok a lelkükbe,
és talán ők sem a sajátjukba. De egyre többet értenek meg a világból.
– Most… éppen kikről van szó? A vijjogókról?
– Az óriásokról.
Monroe gyanította, hogy a nő nem egészen normális. Sőt, semennyire sem.
Vajon ki az ördög lehet? Talán olyasféle, mint Maugli? Elveszett a dzsungelben,
és azóta itt él az állatok között? Vagyis dehogy állatok között. Sem a madarak,
sem az óriások nem állatok. Valahol az ember és az állat határán billegnek.
 – Most mennem kell – mondta Daisy. – Hívnak. Az óriások. Mennem kell.
– Én nem hallok semmit – értetlenkedett lehajtva a fejét Monroe. – Semmit
az égvilágon. – Elhatározta, hogy nem engedi el a lányt. Nem akarta bántani,
csupán bevinni a sátortáborba, hogy Sonya elbeszélgethessen vele.
– Megyek – mondta Daisy, és mintha icipici sajnálkozás vegyült volna a hang-
jába. – Mondd el a vezetőtöknek, amit tőlem hallottál, és amit megtapasztaltál.
És a tanácsomról se feledkezz meg. Menjetek el innen, amíg még megtehetitek.
Nemcsak a vijjogók, de az óriások is kiszámíthatatlanok. Néha azt hiszed, hogy
egyenlő partnerként kezelnek, de hamar rájössz, hogy csupán a lelkedet próbál-
gatják. És az értelmedet. Menj és beszélj róluk a vezetődnek. Most már tényleg
mennem kell. Hívnak.
– Én nem hallok semmit – vonta meg a vállát Monroe. – Te hallasz valamit?
Daisy elmosolyodott.
– Én igen.
– Akkor én miért nem hallom?
Daisy mélyet sóhajtott.
– Mert te nem vagy kiválasztott. Isten áldjon. És ne feledkezz meg…
Megperdült, és mielőtt Monroe megakadályozhatta volna, elnyelte az erdő.
Monroe felvette a fűről Clinton puskáját, és megfeledkezve az atyáról, elin-
dult a táboruk felé.

81

– Hol a fenében hagyta a maszkját? – mordult rá Sonya, amikor Monroe már

ott ült vele szemben a sátrában. – Van legalább még egy belőle?
– Nincs – felelte Monroe. – Azt hittem, egy is elég lesz.
– Láthatja, hogy nem elég.
– Ha előre sejtettem volna, hogy mi történik, akár egy tucattal is hozhattam
volna.
– Késő bánat – sóhajtotta Sonya. – Talán az én hibám is. Figyelmeztetnem
kellett volna magukat, hogy a maszk fogyóeszköz is lehet. Akkor hát meséljen!
– Clinton meghalt.
 Sonya összerezzent, mintha korbáccsal vágtak volna végig rajta.
– Mi az… hogy meghalt?
– Megtámadtak bennünket.
Sonya felugrott tábori székéről, felkapta és dühösen a sátor oldalához vágta.
– Az istenit neki! Sejtettem, hogy ez lesz belőle. Mi az ördögért kellett magá-
nak hülyéskednie azzal a patakkal? Nem az Oscar-díj-átadási ceremóniájára ké-
szülünk, direkt jól áll magának az a kis kosz a képén. Mesélje el, mi történt.
Monroe elmesélte. Beszélt az óriásokról, a vijjogókról, Clinton halálát termé-
szetesen az utóbbiakra kente. Sonya szó nélkül végighallgatta, aztán idegesen
járkálni kezdett a sátorban.
– A többiek már tudják?
– Magához jöttem elsőnek. Maga itt a főnök.
– Csak nem akarja feladni a vadászatot?
– Miért? Maga fel akarja?
– Én ugyan nem. De a maguké a döntés. Különben beszéljen nekem még egy
kicsit arról a nőről.
Monroe beszélni kezdett. Elmondta, hogy a nő még meglehetősen fiatal, ám
azért nehéz lenne megbecsülni a korát. Fényes az arcbőre, ami azt jelenti, hogy
bizonyára keni magát valamivel, talán a rovarok ellen. Szürke köpenyt hord,
világos a szeme. Nem mindennapi jelenség, az biztos. Neki magának az a véle-
ménye róla, hogy nem teljesen normális. Talán gyerekkorában elveszítették az
erdőben és az állatok nevelték fel, mint Tarzant a majmok.
– Ilyen csak a mesében létezik – legyintett Sonya. – De azért kíváncsi lennék
rá, kicsoda.
– Menjünk és keressük meg.
– Az lesz a vége – bólintott Sonya. – Szóval, mit tud még róla?
– Üzent magának.
– Nekem? – hökkent meg Sonya. – Ismer talán engem?
– A vezetőnknek üzent.
– Hm. És mit?
– Hogy… takarodjunk el a környékről, mert meghalunk.
– Így mondta, hogy takarodjunk el?
– Kissé finomabban. De ez volt a lényege.
 – Ő öl meg bennünket?
– Inkább a vijjogók és az óriások.
– Más?
– Közben beszélgetett velük. Telepatikus módon.
– Kikkel?
– Gondolom, az óriásokkal.
– Ezt meg honnan tudja?
– Hogy velük beszélgetett? Ő maga mondta, és látszott is rajta, hogy igazat
beszél. Azt mondta, hogy hívják, mennie kell.
– Konkrétan?
– Majdnem biztos, hogy az óriásokra gondolt. Velük beszélgetett.
– Maga is hallott talán valamit?
Monroe megrázta a fejét.
– Nem hallottam semmit. Csak olyan… furcsa volt a levegő. Mintha cseppfo-
lyós lett volna.
– Azután?
– Felszívódott.
– Nem gondolt rá, hogy lelője?
– Gondoltam – bólintott Monroe. – És meg is tettem volna, de nem sikerült.
Megmentették tőlem az óriások.
Elmesélte, hogyan.
– Akkor most mi legyen? – kérdezte Sonya.
– Szeretnék egy óriástrófeát is – mondta Monroe az ajtó felé indulva.
Sonya elvigyorodott. Akármennyire is fegyelmezetlennek tartotta a Monroe-
álarcot viselő nőt, azért tetszett neki. Nem egy beszari darab, az biztos.
Monroe közben a bejárathoz ért, majd a homlokára csapott és megfordult.
– Majdnem elfelejtettem valamit.
– Hát akkor mondja el – biztatta Sonya.
– Még nem beszéltem a papról.
– Bocsánat, kiről?
– Találkoztam egy pappal is. Egy szerzetessel.
Sonya eltátotta a száját.
– Pappal? Miféle pappal?
 – Feltehetően katolikussal, mert csuhában volt.
– Csuhában? – képedt el Sonya. – Ebben a baromi melegben? És mit csinált ez
a pap?
– Az erdőben találkoztunk. Azt mondtam neki, hogy gyógynövényeket gyűj-
tünk.
– Ezt mondta?
– Megkérdezte, hogy mit keresünk itt, erre azt feleltem, hogy gyógynövénye-
ket. Már korábban elhatároztam, hogy ezt fogom mondani, ha elkapna valaki.
Persze nem a vijjogókra és az óriásokra gondoltam.
– És… mit keresett a pap az erdőben?
– Hittérítő. A még pogány indiánokat akarja megtéríteni.
– De hiszen azok már megtértek.
– Alighanem a rejtőzködőkről lehet szó.
– Többen is vannak? Úgy értem, papok?
– Feltehetően. Én csak egyet láttam belőlük. Őt.
– Van neve is a fickónak?
– Santarcangeli. Mellesleg megmentette az életemet. A vijjogók megölték
Clintont, és engem is megöltek volna, ha nincs a pap.
– Nem mondta, hogy hol táboroznak?
– Hát itt… a közelben.
– Mi történt azután, hogy megmentette az életét?
– Lelépett. Jött a világos szemű nő, ő pedig lelépett. Mire észrevettem, már
nem volt sehol.
– Hát ez… érdekes.
– Most ahogy visszagondolok rá, roppant furcsa az egész. Mintha… kísértetek
vonultak volna fel előttem. Előbb a vijjogók jöttek, aztán az óriások, aztán a pap,
és végül a szürke szemű nő. Nekem valahogy úgy tűnt… hogy ezek… valameny-
nyien ugyanazok. Ugyanaz a valaki formát váltott, és hol így, hol úgy jelent meg
előttem. Akár több személyre szakadva is. Szerintem a túlvilág kerülget ben-
nünket. Vagy az erdő szellemei.
– Szóval, már nem ragaszkodik a trófeáihoz? – kérdezte csalódottságot mí-
melve Sonya.
Monroe elmosolyodott.
 – Ellenkezőleg. Jobban kívánom őket, mint valaha is kívántam.

82

Monroe Sonya tábori ágyán aludt, amikor a férfiak besorjáztak a sátorba. Amint
megpillantották Monroe-t, meghökkentek. Annyit láttak csupán, hogy aki az
ágyon fekszik, nő, és hogy nincs rajta maszk.
– Ez meg ki a csoda? – hökkent meg Hruscsov. Nixon nem szólt semmit, csak
zsebre vágta a kezét. Készen rá, hogy bármikor előkaphassa a kézifegyverét.
– Monroe – mondta Sonya. – Marilyn Monroe.
– Hogy az ördögbe néz ez ki? – hökkent meg Hruscsov.
– Megtámadták a vijjogók.
– A fenébe! – szisszent fel Nixon. – Micsoda mázlija van. Remélem, sikerült
megszereznie az első trófeáját.
– Egyelőre más a probléma – mondta Sonya. – Látják, hogy nincs rajta maszk?
– És miért nincs? – tudakolta Hruscsov.
– Leszakadt róla – felelte Sonya. – Ez aztán felvet egy kérdést. Hogy mivel ke-
vesebben maradtunk, érdemes-e még maszkot viselnünk.
– Hogyhogy kevesebben maradtunk? – hökkent meg Nixon.
– Jobb, ha tőlem tudják meg… Clinton meghalt.
– Micso…da? – suttogta Hruscsov. – Mit mond?
– Clinton meghalt.
– Uramisten. És… hogyan?
– Megölték a vijjogók. Ha Monroe majd felébred, elmeséli maguknak részlete-
sen is, hogyan történt.
– De hát fürödni mentek, vagy mi a fene.
– Útközben kapták el őket. Monroe csodával határos módon maradt életben.
Nem sokon múlt, hogy nem növelte ő is eggyel halottaink számát.
Hruscsov és Nixon egymásra bámultak, hosszú másodpercekig egyikük sem
tudott megszólalni.
Hruscsov törte meg a csendet.
– Mi van az arcával? Megsebesült?
 – Csak a maszkot tépték le róla, bekentem a képét korommal. Ha felébred…
– Csinált vele valamit a kormozáson kívül is?
– Csupán altatót kapott. Rettenetesen ki volt borulva. Összevissza beszélt.
Szóval, mi legyen a maszkokkal? Leveszik őket?
– Nem! Én nem egyezem bele. Az áll a szerződésünkben, hogy maszkot kell
viselnünk. Nem mindenki szeretné, ha mások megismernék a titkait. Például
jómagam sem. Ezért igenis ragaszkodom a maszkhoz. Hát maga, Nixon?
– Naná! – bólintott Nixon. – Én is ragaszkodom. Nem tudna csinálni valamit a
képével?
– Majd megpróbálom – sóhajtotta Sonya. – Addig, azt hiszem, a korom is
megfelel. Most pedig figyeljenek ide. Maguk szerint mi legyen a következő lépé-
sünk?
– Folytassuk, amit elkezdtünk – mondta határozottan Hruscsov. – Én nem va-
gyok bébicsősz, a saját magamén kívül nem érdekel senki sorsa. És azt sem
igénylem, hogy mások törődjenek velem. Ha párban vadászom valakivel, termé-
szetesen szigorúan betartom a megfelelő szabályokat, de ha vége a vadászatnak,
nem óhajtok hetyegni senkivel.
– Tudomásul vettem – bólintott Sonya.
– Ez nem magának szólt – mentegetőzött Hruscsov. – Eleve benne volt a pak-
liban, hogy kevesebben térünk vissza, mint ahányan vadászni indultunk. Szeret-
nék négyszemközt beszélni magával, Miss Sonya.
Nixon bólintott és a sátor kijárata felé indult.
– Jól van, úgyis van még egy kis dolgom.
Amikor egyedül maradt Hruscsovval, Sonya Monroe felé nézett. A nő tovább-
ra is behunyt szemmel feküdt a tábori ágyon.
– Figyelmeztetni szeretném önt valamire, Sonya – kezdte Hruscsov. – Őszin-
tén szólva meglepett, hogy a fél expedíció viszonylag rövid idő alatt átsétált a
másvilágra. Maga hogy van ezzel?
– Erre azért én sem számítottam – sóhajtotta a nő.
– Remélem, hogy így is van.
– Ezt hogy érti? – húzta fel a szemöldökét Sonya.
– Nem óhajtom részletesebben is magyarázgatni, elvégre pontosan tudja, mi-
re célzok.
 Sonya megcsóválta a fejét.
– Arra, hogy esetleg én is közreműködtem a megölésükben?
– Nem mondtam semmi ilyesmit – lépett hátrébb Hruscsov. – Eszem ágában
sincs megvádolni magát. Csak úgy véletlenül kicsúszott a számon.
– És véletlenül mi csúszna még ki rajta?
– Mesélnék magának valamit, Miss Sonya – mosolygott Hruscsov. – Amikor
eljutott hozzám a maguk ajánlata, őszintén megörültem neki. Nem egy ország-
ban vettem már részt hasonló vadászatokon. Nem sorolnám fel, hogy miket lőt-
tem, egy környezetvédő bizonyára azonnal infarktust kapna tőle.
– Örülök, hogy sikerrel járt.
– Mivel a vadászatok nem voltak veszélytelenek, ezeken tanulva, ideutazá-
som előtt, bizonyos értelemben bebiztosítottam magam. Mit gondol, hogyan?
Sonya szó nélkül felvonta a vállát.
– Nos, hát úgy, hogy megbíztam valakit azzal, hogy kövesse végig az utamat.
Persze, csak virtuálisan. Egy egyszerű, szerény, kötelességtudó bérgyilkosról van
szó. Ha gyanúsnak találná a halálomat, kinyírja az utazásszervezőt. Azaz magát.
Korábban is el akartam mondani, de azt hittem, nem lesz rá szükség. Ez hát a
helyzet. Ha valami bajom történne, magának is vége, Sonya. Ha én meghalok,
meghal maga is. Közvetlenül a pokol kapuja előtt várom majd. Biztos vagyok
benne, hogy nem kell soká várakoznom.
Sonya megcsóválta a fejét.
– Ha jól értelmezem fenyegető szavait, akkor maga mégis arra gyanakszik,
hogy volt valami részem társaink halálában.
– Ó, egyáltalán nem – hárította el magától a vádat Hruscsov. – Nem vádolom
én magát semmivel. Csak tudja, ezekben a hatalmas erdőkben mások a dimenzi-
ók, mint a városokban. Itt néha pokolian nehéz megmondanunk, kinek ki az
ellensége, és kinek mihez fűződik érdeke. Bár azért odakint sem könnyű. Szóval,
azt szerettem volna csak a tudomására hozni ezzel az üres locsogással, hogy ha
gyanús körülmények között az életemet veszíteném, ez önre nézve is tragikus
következményekkel járna.
– Értem – bólintott Sonya. – De mi érdekem fűződne hozzá, hogy megöljem
például magát?
– Ki tudja, Sonya? – kérdezte a mosolygós Hruscsov-maszk. – Néha nehéz ér-
telmeznünk mások szándékait. Én tisztességes ember vagyok, Sonya. Nem va-
gyok sumák, megfizetem mindennek az árát, és ezért megfelelő szolgáltatást
kérek. És vigyázni is tudok magamra – persze csak bizonyos határig. Szóval,
gondolkozzék el a dolgon.
– Nem kell aggódnia – mondta Sonya. – Nem érdekem, hogy elriasszam a po-
tenciális vendégeimet. Nekem az az üzlet, ha mindenki elégedetten távozik a
vadászat végén. Csak őszintén szólva… kissé megnehezült a helyzetem. Delilah-t
azért alkalmaztam, hogy a segítségemre legyen például a sátor verésben. Most,
hogy nincs többé…
– Emiatt ne aggódjék, Sonya – nyugtatta meg Hruscsov. – Megértjük a helyze-
tét. Nos, az a véleményem, hogy innentől kezdve, mindezek ellenére rá kell kap-
csolnunk. Tulajdonképpen hárman maradtunk, így meg kell változtatnunk az
akciótervet is. De emiatt se aggódjék, ez is legyen a mi gondunk. Megbeszélem
Nixonnal, és ha felébred, Miss Monroe-val is. Lehet, hogy sokat fecsegtem, bo-
csásson meg nekem.
Sonyához lépett, meghajolt előtte, imitálva, hogy kezet csókol neki.
Végül aztán mégsem lett a csókból semmi.
Sonya hálás volt érte.

83

– Nos, akkor mi is a helyzet? – kérdezte Jorge Escalante Vermest. A sátrak

előtt ültek a nagy fa alatt, és Escalante mindeddig a pipája meggyújtásával bajló-
dott. Az utóbbi időben, ha nem tetszett neki valami, rágyújtott egy pipára. A
pipafüst megnyugtatta.
– Várunk – felelte Vermes. – Mi az ördögöt tehetnénk egyebet?
– Daisy nem jelentkezik.
– Lehet, hogy már nem is él. Sem ő, sem pedig az apja.
– Gondolod?
– Ki a fene tudja? – vonta fel a vállát Vermes. – Bármi megtörténhetett velük.
– Az a furcsa, hogy meg sem próbáltak kapcsolatba kerülni velünk.
– És ha megpróbálták? Csak nem sikerült?
 – Az eredmény ugyanaz.
– Nem egészen. Más, hogy ha azért hallgatnak, mert kussolniuk kell, és az is
más, ha meghaltak.
– Te mindig a legrosszabbra gondolsz?
– Lehet, hogy nem is ez a legrosszabb.
Tovább is folytatták volna az eszmecserét, ha a sátrak között fel nem kiált va-
laki.
– Jézusom! Maga az, atya?
A választ nem hallották.
– Hogy a fenébe néz ki maga?
A rémült hang Carmen Mateosé volt.
Ezúttal sem hallották a választ.
– Mi az ördögért mászkál maga az erdőben, ráadásul csuhában?
Jorge legyintett, kiverte a pipáját a tenyerébe, aztán feltápászkodott.
– Gyerünk, nézzük meg, hogy mi történt az atyával, a végén még elharapja a
torkát ez a nő.
– Szegény atya – emelte az ég felé a szemét Vermes. De csak az alacsonyan fe-
lettük húzódó lombkoronákig jutott el a tekintete.
Az atya valóban megviseltnek tűnt. És kissé zavartnak is, mintha nem lenne
egészen magánál. Vermes igazolva látta eddigi, az atyával kapcsolatos sejtéseit:
a pasi nem teljesen százas, amit zavaros elméletei is bizonyítottak. Hol ellensé-
get, hol pedig barátot látott az óriásokban; hol embert, hol pedig átmenetet egy
majomszerű lény és az ember között. Hol a paradicsomkertről beszélt, hol pedig
tagadta a létezését. Szóval, elég nehéz volt eligazodni rajta.
Az atya a földön ült, hátát egy sátornak támasztva. Arca verejtékben fürdött,
sebesen kapkodta a levegőt.
– Kér egy kis vizet, atya? – hallotta Vermes Carmen hangját.
– Ha kaphatnék…
– Persze hogy kaphat, hiszen most ajánlottam fel.
– Azért… illik megkérdezni, nem?
– Atya, maga aztán képes néhány szavával is kiborítani az embert – nyögte
Carmen.
– Pedig én csak…
 – Jól van. Tudom. Itt a víz. Igyon egyet.
Az atya ivott, aztán visszaadta a kulacsot Carmennek.
– Köszönöm.
Carmen az atyára meredt.
– Atya… magának kint van a… hogy is mondjam csak…
– Micsoda? – nyögte a homlokát törölgetve az atya.
– A segge a csuhájából.
Az atya odakapott. Hát, ha a mondott testrészét nem is lehetett teljességében
látni, mivel a sátor fala egyrészt eltakarta a kíváncsiskodók elől, azért néhány
jókora szakadás így is látszott a csuháján.
– Bocsánat… a balhé közben…
Erre fel sem figyeltek. Főleg, mert señorita Carmen a fejét csóválgatva tovább
korholta az atyát.
– Nem súgná ide a fülembe, atyám, hogy mi a fenéért tartja magán ezt a csu-
hát, ebben a rohadt melegben? Azt gondolja talán, hogy az Isten naponta bekuk-
kant a fák koronája alá, hogy megnézze, vajon ez a Santarcangeli atya viseli-e a
csuháját, vagy rövidnadrágban csatangol a fák között? Ha rajta van a csuha, oké,
ha nem, akkor a pokolba kerül. Nos, erre gondol, atya?
Az atya szelíden rámosolygott.
– Hát, nem egészen.
– Akkor meg mi a frászra?
– A csuha erőt ad. Egyszerűen erőt merítek belőle.
– Hát ez azért nem nagyon jött össze – csóválta meg a fejét señorita Mateos. –
Amint látom, nem sok erőt kapott tőle. De tényleg: csak nem a vijjogókkal vere-
kedett?
– Hát majdnem azt tettem.
Vermes megütődve bámult rá.
– Maga most tréfál, atya?
– Eszem ágában sincs – rázta meg a fejét az atya. – Igazából nem is volt az ve-
rekedés, inkább gyilkossági kísérlet.
– Mi a fenét hord maga itt összevissza?
– Hát az az igazság, hogy először a nőt pillantottam meg.
Ekkor már mindegyikük az atyára figyelt. Ő pedig, mintha nem is látta volna
a csoportosulást. Mintha elmerült volna magában. Mintha megpróbálta volna
kirángatni a történteket a feledés vizéből.
– Mentem a patak felé… és akkor hallottam a zajt. Mintha valaki kiáltozott
vagy sikoltozott volna. Egy nő.
– Hol? – kérdezte előrehajolva Escalante.
– Az erdőben, természetesen. Aztán láttam, hogy fut… valaki kergeti. Elbúj-
tam egy fa mögé, és megfigyeltem, hova rejtőzik.
– A nő? – kérdezte Vermes. Mintha megbabonázták volna, úgy itta az atya
szavait.
– Egy… nő. Igen. Egy… nő. Elbújt a kapokfa gyökerei közé. Oda bújt.
– Aha – motyogta Vermes. – És valaki kergette. Ki volt az, látta?
– Hát… néhány vijjogó. Olyan nagy madár, tudják, aki olyan, mint…
– Tudjuk, milyen a vijjogó, hiszen, ha százszor nem beszéltünk magával róla,
akkor egyszer sem. Azt mondja inkább, hogy mi történt ezután? Hogy nézett ki
az a nő? Jézusom, ez talán Daisy lehet.
– Meg volt rémülve – mondta az atya. – Nem is csodálom. Nagyon csúnyán
nézett ki. Akárcsak a férfi.
– Milyen férfi? Az imént még nőről beszélt.
– A férfi halott volt. És akkor még nem volt elszakadva a csuhám.
Señorita Carmen nagyot fújt a levegőbe.
– Mit gondolnak, uraim, a pokolba kerül valaki, ha megfojt egy papot?
Az atya a fenyegetés hallatán valahogy összekapta magát, ám látszott rajta,
hogy azért még mindig nem százas.
– Volt ott egy férfi is – mondta. – Egy álarcos férfi.
– Micsoda? – hökkent meg Escalante. – Álarcos férfi? Miről beszél, atya?
– Hát róla. Egy férfiról, akit megöltek a vijjogók.
Mindannyian eltátották a szájukat. Aztán señorita Carmen bágyadtan fel-
emelte a kezét, és a mutatóujját a halántékához érintve csavarintott néhányat
rajta. Jelezve, hogy az atya megbuggyant. Valami összekutyulódott az agyában.
Bizonyára megrázta a vijjogók látványa.
Az atya ekkor ismételten magyarázkodni kezdett. Az volt a lényege, hogy a
vijjogók megölték az álarcos férfit, a nő pedig elrejtőzött egy kapokfa gyökerei
közé, mivel minden valószínűség szerint őt is meg akarták gyilkolni a madarak.
 – És… még mi történt? – szólalt meg Fräulein Fischer, aki mindeddig szótla-
nul figyelte az atyát, és meg volt győződve róla, hogy az egyáltalán nem ütődött,
csak valami nagyon megkavarta a gondolatait.
– Hát… megtámadtak bennünket a vijjogók.
– Jézusom! – nyögte señorita Mateos. – Nem sebesült meg, atya?
– Nem hiszem – ismételte meg az atya. – Igaz, hogy megszorongattak egy ki-
csit.
– A vijjogók?
– Az óriások is.
– Óriások? – hökkent meg señorita Mateos. – Én mindjárt elájulok. Ezek sze-
rint mégiscsak léteznek?
– Maga kételkedett bennük? – kérdezte Fräulein Fischer. – Hiszen megtalál-
tuk a csontjaikat.
– Csontok, csontok! – legyintett señorita Mateos. – Én csak levesben látom
szívesen őket. Aztán mekkorák azok a csontok?
– Az ön levesestányérjába biztosan nem férnének bele – mondta rosszmájúan
Fräulein Fischer.
– No de hölgyeim – csitította őket Vermes. – Hiszen már eleget beszéltünk ró-
luk. Folytassa, atya!
– Hát, amikor már ki akartak nyírni bennünket, akkor jöttek ők. Egyszerűen
csak ott voltak, és… alaposan megtáncoltatták a vijjogókat… Néhányat meg is
öltek közülük. Isten alighanem eltekint a megbüntetésüktől, hiszen nem tudták,
hogy mit cselekszenek.
– Én meg azt hiszem, hogy nagyon is tisztában voltak vele – sóhajtotta Esca-
lante. – De ami a fő, sikerült végre a nyomukra bukkanni. Meséljen csak róluk
egy kicsit, atya.
Az atya nem tudott sokkal többet, mint amennyit már elmondott.
– Nem látta, merre mentek? – csapott le rá türelmetlenül señorita Mateos.
– Hogyhogy merre? – kérdezte értetlenül az atya.
– Milyen irányba?
– Hát… én csak a fákat ismerem itt, az irányokat nem. Tegnap sikerült rábuk-
kannom egy régi ösvényre, és tudom, hol kell rátérni róla egy másik ösvényre,
ha haza akarok találni.
 – Visszatalálna oda, ahol ezek történtek?
– Remélem – mondta az atya. – És még valami lenne… majdnem megfeledkez-
tem róla.
Csak néztek rá szótlanul; vártak, hogy végre kipotyogjanak a száján a szavak.
– Hát… – kezdte az atya… – hát… őróla elfelejtettem beszélni.
– Kiről? – kérdezte visszafogva magát señorita Carmen. – Kiről, atyácska? –
Mézédes mosoly ült az ajkán, de Vermes számára úgy tűnt, hogy viperaméreggel
van bekenve az ajka.
– Hát… egy nőről – nyögte az atya. – Volt még egy nő.
– Aztán milyen nőről, atyácska? Egy tündérlányról vagy angyalról netalán?
Ez a maga szakterülete.
Az atya egészen illetlenül megvakargatta a hátulsó felét, amely mocorgása
közben valahogy napvilágra került volna, ha lett volna napvilág. De azért így is
csak az nem látta, aki nem akarta.
– Hogy nézett ki az a nő?
Az atya abbahagyta a vakarózást.
– Szép nő volt, bár…
– Bár?
– Valahogy… mintha a túlvilágról jött volna. Világos volt a szeme, mintha…
nem tudom… nem is lett volna neki. Legalábbis úgy láttam.
– Na álljon csak meg, atya! – emelte fel a mutatóujját Escalante. – Maga talál-
kozott egy nővel, akinek világos volt a szeme?
– Őszintén szólva kicsit meg is ijedtem tőle. Szerintem… lehet, hogy egy tisz-
tátalan lélek volt. Nem tudom. Nem volt nálam semmi, amivel megpróbálhattam
volna kicsalogatni belőle a gonoszt, ha benne van. Egy vijjogó sajnos elcsípett, és
már éppen a szememet akarta kivájni, amikor elkapta az egyik óriás, és a fához
vágta. Csak úgy nyekkent. Én meg ezalatt megpucoltam. Most aztán itt vagyok. A
nő… közben eltűnt. Már három veszély is leselkedik ránk.
– Csak kettő – sóhajtotta Vermes. – A vijjogók és az óriások.
– Na és a világos szemű nő?
– Ő Daisy Schuster – mondta Vermes.
Érdekes volt, hogy tulajdonképpen alig emlékeztek már a lányra, az apjára
pedig még kevésbé. Vermes is csak nehezen tudta maga elé képzelni Daisyt. Kar-
csú, szép arcú, hallgatag nő volt, aki néha egészen furcsán viselkedett.
– Ki a fene ez a Daisy? – tudakolta señorita Carmen. – Hé! Válaszolna rá vala-
ki?
– Hosszú történet – sóhajtotta Escalante. – De mintha már beszéltünk volna
róla.
– Van időnk elég – legyintett Carmen. – Úgy látszik, az én fejem is olyan, mint
egy lyukas vödör.
Escalante Vermesre pislogott, aki megvonta a vállát.
– Az az igazság, hogy mi sem tudjuk pontosan.
– Akkor meg mi az ördögben reménykednek? Abban, hogy ez a jószerével is-
meretlen valaki rábeszéli a vijjogókat, hogy ne zabálják fel a marháimat?
– Nos, ennél azért többet tudunk róla.
– Örömmel hallanánk, ha elmondanák, mi az a több.
Escalante intett Vermesnek, hogy nyissa már végre ki a száját.
Vermes széttárta a karját.
– Eleinte nem tartozott közénk. Aztán… egyszer csak felbukkant az apjával
együtt, és csatlakozott hozzánk.
– Csak úgy?
– Mondhatnám igen. Felbukkantak itt, az erdőben, és megkértek bennünket,
hogy bizonyos ideig hadd maradhassanak velünk.
– Mit mondtak, mit keresnek itt?
– Sámánokat.
– És mit akartak tőlük?
– Mindazt, amit a sámánok tudnak.
– Miért, mit tudnak a sámánok?
– Jó kérdés. Ők meg voltak győződve róla, hogy nagyon sokat. Például szavak
nélküli beszéddel kommunikálni.
– Az meg mi az ördög?
– Telepátia.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy telepaták voltak?
– Részben legalábbis.
– Konkrétan mit jelent ez?
– Azt, hogy… képesek voltak kapcsolatot teremteni az óriásokkal. És a vijjo-
gókkal is.
– Lett ennek valami eredménye?
– Akkor nem. Éppen ezért nem jöttek vissza velünk a civilizációba. Meg akar-
tak tanulni ezektől a lényektől mindent, amit tudnak.
– Nem vágták túl nagy fába a fejszéjüket?
– Akkor mi is ezt mondtuk nekik, de ők… meg voltak győződve róla, hogy ké-
pesek kapcsolatot teremteni két világ között.
– Két világ?
– A mi világunk és az övék.
– Konkrétan?
– A vijjogóké és az óriásoké.
– Ez már három.
– Jó, akkor legyen három. Mindenesetre ott akartak élni közöttük. Megígér-
ték, hogy majd üzennek nekünk.
– Kivel? Egy óriással vagy vijjogóval? Különben nem is rossz. A vijjogók az er-
dei légiposta. Na és üzentek?
– Ki tudja? Valószínűleg nem tudjuk fogni az adásukat. Talán Missy alkalmas
lett volna rá, de őt egy idő múlva már nem érdekelte az egész. És a támadások is
abbamaradtak. A két Schuster eltűnt az erdőben, mi pedig megnyugodtunk.
Egészen addig tartott ez a kegyelmi állapot, amíg ismét meg nem kezdődtek a
támadások. Missy ekkor megpróbálkozott ugyan, hogy kapcsolatot teremtsen
velük, de nem jött össze. Azt állította, hogy néha hall valamit, persze csak a fejé-
ben, mintha valaki megpróbálna szólni hozzá, ám ő képtelen megérteni. Szóval,
az az igazság, hogy semmit sem tudunk róluk.
– Akkor hát az sem biztos, hogy a világos szemű nő Daisy Schuster volt? –
szólt közbe Fräulein Fischer. – Atya?
– Hát… nem tudom, nem mernék megesküdni rá, már csak azért sem, mert az
Úrnak nevét hiába fel ne vedd, hanem azért sem, mert még soha életemben nem
találkoztam az említett hölggyel.
– Akkor most mit tegyünk?
Vermes látta, hogy Escalante is nyugtalanul fészkelődik a helyén, ezért meg-
vakargatta a feje búbját.
– Azt hiszem, jó úton járunk.
 – Hát, ha maga ezeket az ösvényeket útnak nevezi – morogta Carmen.
– Idáig pontosan az történt, amit elterveztünk – magyarázta Vermes. – Vissza
akartunk térni az erdőbe, hogy megpróbáljunk kapcsolatba lépni a vijjogókkal
vagy az óriásokkal. Mellesleg az is a terveink közé tartozott, hogy megpróbáljuk
megtalálni Daisy Schustert és az apját. A vijjogók itt vannak körülöttünk, az óri-
ások nemkülönben, és most már biztosak lehetünk benne, hogy Daisy és az apja
is. Egyelőre nem tehetünk mást, mint hogy várakozunk.
– Biztos, hogy jó ez? – kérdezte némi aggodalommal a hangjában Fräulein
Fischer.
– Nem tehetünk egyebet – mondta Vermes. – Nem indulhatunk neki a vakvi-
lágnak. Az óriások mindenesetre itt vannak a közelünkben. Talán rábeszélhetjük
őket, hogy segítsenek nekünk.
– Konkrétan miben is?
– Hogy beszélhessünk a vijjogók fejével.
Fräulein Fischer felnevetett.
– És ezt hogy gondolja? Ha jól vagyok tájékoztatva, a vijjogók és az óriások
halálos ellenségei egymásnak. Különben is… a vijjogók nem emberi lények.
– Na és az óriások?
– Atya, ön szerint emberek vagy nem emberek?
Az atya mélyet sóhajtott.
– Ez az egymillió dolláros kérdés, asszonyom.
– Mi az, hogy egymillió dolláros kérdés? – képedt el señorita Mateos. – Em-
berfélék vagy micsodák. Eddig legalábbis erről volt szó, nem?
– Lehet, hogy emberek – vonta meg a vállát az atya. – Lehet, hogy őket is Is-
ten teremtette a Paradicsomban. Lehet, hogy valaha, a teremtés idején Ádám és
Éva is olyanok voltak, mint ezek. Szőrösek és bozontosak. Lehet, hogy ők is a
teremtés gyermekei, illetve az ős-ős-őseik azok voltak. Másképpen mondva,
ősemberek, akik úgy maradtak, ahogy az Isten megteremtette őket.
– Ezek szerint az Isten óriásokat teremtett?
– Hát… végső soron ez is lehetséges.
– És… mi lehetséges még?
Az atya ismét a vállát vonogatta.
– Az, hogy a Teremtés sem úgy zajlott le, ahogy elképzeljük, és ahogy a régi
írásokban olvasható.
– Hát hogyan? – kérdezte kíváncsian señorita Mateos.
Az atyán látszott, hogy nehezen mondja ki, ami a fejében bujkál.
– A másik lehetőség, hogy létezik a teremtésnek egy kettes számú változata.
Hogy az Úr a csírát teremtette meg. Az élet csíráját. Nevezzük ezt akár egysejtű-
nek. Az Úr csak a lehetőségét teremtette meg annak, hogy létrejöjjön egy intelli-
gens lény, akár az ember, akár valami más. Hogy legyen, akire a földet bízhatja.
– Na hiszen! – legyintett señorita Mateos. – Kecskére káposztát. Hogy viszo-
nyul maga az evolúcióhoz, atya?
– Éppen ez a kérdés – sóhajtotta az atya. – Hogy miképpen viszonyuljak hoz-
zá? Az az igazság, hogy két fogaskerék fogai között őrlődöm. Az egyik fogaskerék
mohó fogai közül ezt hallom ki, hogy Isten a saját képére és hasonlatosságára
teremtette meg az embert, a másik fogaskerék pedig azt kattogja, hogy csak az
életcsírát teremtette meg, aztán a véletlenre bízta a továbbiakat. E között a két
fogaskerék között vergődöm, és arra gondolok, hogy talán ezek az óriások majd
elárulnak nekem valamit, aminek a révén közelebb kerülhetek a Nagy Titokhoz.
– Na és a vijjogók? – kérdezte señorita Mateos.
– Dögöljenek meg – mondta az atya. – Egytől egyig.

84

Winnie volt az első, aki be akarta dobni a törülközőt. Nem soká tétovázott; meg-
kopogtatta a sátor oldalát. Kopogtatása alig hallatszott ugyan a ponyván, Elias
azonban mégis meghallotta.
– Gyere be – mondta. – Akárki is vagy, bújj be.
Winnie bejött és megállt néhány lépéssel a küszöbön túl.
– Én vagyok az, Elias.
Elias szeme végigfutott a lányon. Winnie rövidnadrágban volt, mégpedig ab-
ból a fajtából, amelyet, ha megpillant valaki, nehezen tudja felfogni, hogy miért
kellett felvennie a gazdájának egyáltalán. Annyi erővel akár meztelenül is járha-
tott volna.
Mindezek ellenére meg sem rebbent a szeme. Elias képes volt kizárólag a fe-
ladatra koncentrálni. Sokan sejtették ugyan, hogy aligha van minden rendben
nála az emeleten, ám senki nem mert ellenkezni vele. Egyszer történt csak meg,
Okinava környékén, hogy egy bizonyos Henderson, azaz Hendi, vitába kevere-
dett vele és alaposan meg is járta. Éppen gúnyos ábrákat festett egy japán ha-
lászhajó oldalára, amikor is hirtelen megbillent a csónak alatta, Hendi belezu-
hant a tengerbe, és benne is maradt. Herbert, aki ugyancsak részt vett a mázo-
lásban, látta ugyan, hogy nem magától szédült a vízbe, hanem valami, talán egy
óriáskalmár rántotta be, de nem sokat beszélt róla. Nem akart ő is Hendi sorsára
jutni. Maga részéről meg volt győződve róla, hogy Elias keze van a dologban. Ő
rántotta bele Hendit a tengerbe. Másképpen szólva, Elias megölte Hendit. Csak
azért, mert egy kérdésben ellentmondott neki.
Azóta Herbert néha magán érzi Elias figyelő tekintetét.
– Nos, mi a helyzet, kiscsibém? – kérdezte Elias a lányra villantva a szemét.
– Beszélni akarok veled, Eli – mondta a lány.
Elias az ágyra ütött.
– Gyere, csüccsenj ide mellém.
A lány habozott egy kicsit, ám aztán mégiscsak engedelmeskedett.
– Nos, miről van szó, hölgyem?
Winnie magas volt, kissé magasabb az átlagosnál, de jó formájú, és valami
furcsa csáberő áradt belőle, amely magára vonzotta a férfiak tekintetét. És saj-
nos a kezét is. Így aztán már korán megtanulta, hogy bizonyos távolságot kell
tartania tőlük. Ha beszélget velük, főleg négyszemközt, tanácsos kartávolságon
kívül maradnia.
Ami Eliast illeti, ő is magas volt, szőke, derékig növesztett szakálla kifejezet-
ten skandináv külsőt kölcsönzött neki. Különben senkinek még csak fogalma
sem volt róla, honnan származhat, bár az ő köreikben ennek nem is volt különö-
sebb jelentősége.
– Néhány szót… szeretnék váltani veled.
Winnie meg volt szeppenve egy kicsit, ezért nem is látta a furcsa felvillanást
Elias szemében. Mintha a vezető már rég kitalálta volna, mit fog mondani neki a
lány.
– Nos hát akkor mondd, mi bánt, kicsim?
Elias néha úgy viselkedett, főleg a lányokkal, mintha az apjuk lett volna.
 Winnie összeszorította a száját, és még mindig azon töprengett, hogy el-
mondja-e Eliasnak, amit szeretne. Odakint, a sátoron kívül még biztos volt a
dolgában, idebent azonban, Elias figyelő tekintete előtt, megingott az elhatáro-
zásában.
Aztán nagyot nyelt és igyekezett legyőzni a félelmét. Mélyet sóhajtott, majd
kissé elhúzódott Eliastól, akinek a keze már ott nyugodott a vállán. Észre sem
vette, mikor került oda.
– Nyögd már ki, szivi.
– Az a helyzet – kezdte –, hogy le szeretnék lépni, Eli.
Elias meghökkenve nézett rá.
– Ez meg mit jelentsen, csibém?
– Haza szeretnék menni. Nem érzem itt jól magam.
Elias csodálkozó képet vágott.
– Úgy érted… rosszul érzed megad?
– Hát… igen.
– Nem kell mindjárt bepánikolni – nyugtatta Elias. – Van egy egész hátizsák
gyógyszerünk. Megmondod, hogy mi a hézag, és máris meglesz rá a gyógyír.
Tudod, hogy Marta ért a gyógyításhoz. Három szemesztert végzett az orvosin.
– Tudom, de… nem úgy értettem.
– Mit?
– A rosszullétemet.
– Jézusom, csak nem vagy állapotos? Ha az vagy, kitekerem a csibész nyakát.
Ki volt az? Herbert vagy Konrad?
A lány halványan elmosolyodott.
– Na még csak az hiányozna. Nem, nincs semmi ilyen problémám.
– Akkor végül is milyen van?
– Egyszerűen csak… haza akarok menni. Betege vagyok ennek az erdőnek.
Elias szeme sem rebbent. Tisztában volt ő már akkor, hogy mit forgat a fejé-
ben Winnie.
– Ezt komolyan mondod?
– A legkomolyabban, Eli.
– Hm. Hát ez egy kicsit azért váratlanul ért. De megértelek, csibém. Nagyon is
megértelek. Ha el akarsz menni, nem tart vissza senki. De azért ajánlanék vala-
mit. Menj ki egy kicsit levegőzni, és gondold át még egyszer a dolgot. Tudni sze-
retném például, hogy miképpen akarsz kijutni az erdőből. Főleg, hogy nem tu-
dok melléd adni senkit. Mindenkire szükségem van… rád is az lett volna.
A lány nagyot nyelt.
– Azt hiszem, felesleges lenne, Elias. Már döntöttem. Nem bírom itt tovább.
Kivannak az idegeim. Engedd, hogy elmenjek.
Elias sajnálkozva simogatta meg a lány meztelen hátát.
– Jól van, ha így akarod, legyen így.
– Csalódtál bennem, ugye? – kérdezte behunyva a szemét Winnie. – Nagyon
szégyellem magam, Elias.
– Hát akkor maradj!
– Nem bírom tovább, értsd meg, nem megy! Ez az erdő nem nekem való, és
ezek a szörnyetegek sem.
– Nem olyan veszélyesek, mint gondolnád.
– Nekem azok, Elias.
– Sajnos, bébi, egyedül kell visszamenned, bár én azért egy darabig elkísérlek.
– Azt hiszem, ez… nem szükséges…
– Majd én eldöntőm, mi az, és mi nem. Különben mikorra tervezed az indu-
lást?
– Holnap reggel… már mennék.
– Attól tartok, hogy a biztos halálba igyekszel. Nehéz kimondanom, de mégis-
csak kimondom: nem fogod kibírni az erdő széléig, szívem.
– Ha itt maradok, belehalok. Előtte pedig megbolondulok. Tökéletesen kiva-
gyok, Elias.
– Nem tudom, van-e jogom a halálba engedni téged? Ne feledd, a madarakat
és az óriási majmokat… Mi lesz, ha találkozol velük?
– Erre nem akarok gondolni, Elias. De ha nem engedsz el, öngyilkos leszek.
– Ugye csak tréfálsz velem?
– Egyáltalán nem tréfálok.
– Hívd be akkor Herbertet, kérlek. Neki is tudnia kell a szándékodról.
– Elias, én nem akarom…
– Hívd csak be, szívem, ne ellenkezz velem. Nem szeretnék haraggal elválni
tőled. Na menj már!
 Winnie nemszeretem képpel felállt, és az ajtó felé indult. Alighogy kilépett
rajta, a közelben ücsörgő Herberten akadt meg a tekintete.
– Herbert – mondta, vagy inkább nyögte. – Elias beszélni szeretne veled.
– Velem? – hökkent meg Herbert. – Nem tudod, mit akar?
– Nem – felelte a lány.
– Most menjek?
– Most.
Ő maga letelepedett a fűre és türelmesen várakozott. Néhány perc múlva
Herbert kijött Eli sátrából.
– Gyere be, Winnie.
Winnie elindult a sátorajtó felé. Herbert félreállt, hogy a lány beférhessen
mellette.
Amikor már odabent volt, Elias rámosolygott.
– Megbeszéltem Herberttel a dolgot, Winnie – mondta a lánynak. – Arra ju-
tottunk, hogy nem engedünk el, szívem. Nem tehetünk ki ekkora veszélynek,
amekkora rád várna. Ezért mint a rossz gyereket, szobafogságra ítélünk. Nem
jöhetsz ki a sátradból, amíg le nem nyugszol, és engedélyt nem kapsz rá. Vilá-
gos?
Winnie elveszítve a fejét Elias felé ugrott.
– Ezt nem teheted, Elias!
Elias ismét felvillantotta a mosolyát.
– Dehogynem tehetem, szívem. Hiszen éppen azt teszem.
– Te rohadék!
– Ezt csak megrendült idegállapotodnak tudhatom be, Winnie. Szóval, szivi,
szépen a sátradban csücsülsz, mindaddig, amíg úgy döntünk, hogy most már
kijöhetsz belőle. Remélem, addigra összekapod magad és nem is gondolsz erre a
hülyeségre. Nos, jó lesz ez így?
– Nem! Nem lesz jó! Megígérted, hogy…
A probléma az, volt, hogy nem figyelt Herbertre. Összeszűkült a látása és a
hallása: csakis azt hallotta és látta, ami Eliastól indult ki. Ezért aztán nem is vette
észre, hogy Herbert valami gyanús tárgyat tart a kezében.
Halántékán érte az ütés.
Elsötétült előtte a világ.
 85

A saját sátrában ébredt fel. Egy jókora, fekete bogár mászott meztelen lába szá-
rán, alighanem az ébresztette fel.
Felállt, az ajtóhoz tántorgott és kinézett rajta. Herbert ácsorgott a kijárat
előtt, és amikor kidugta a fejét, sajnálkozva nézett rá.
– Sajnálom, Winnie, de a főnöknek igaza van.
– Engedj ki, Herbert!
Herbert megrázta a fejét.
– Sajnálom, Winnie, de nem tehetem. Elias megparancsolta, hogy tartsalak a
sátorban, semmiképpen ne engedjelek ki. Most be vagy pörögve egy kicsit, de
meglásd, nem tart sokáig. Velem is megesett már egyszer-kétszer, hogy itt akar-
tam hagyni az egészet, aztán hirtelen megjött az eszem – talán egy angyal érin-
tett meg. Most nem fogod fel, de szüksége van rád az emberiségnek. Meg kell
mentenünk önmagától. És ebben te nagy harcos vagy, Winnie.
– Engedj ki, kérlek.
– Nem lehet, szivi.
Winnie nekiugrott Herbertnek. El akarta lökni az ajtó elől, de Herbert nem
hagyta magát.
– Ne bomolj már, kislány! Tudod, hogy én vagyok az erősebb. Elias megpa-
rancsolta, hogy ha sokat szívóskodsz, kötözzelek meg. Az jobb lenne? Mindjárt
jön a vacsorád. Lehet, hogy éjszaka kialszod ezt az egész marháskodást.
Winnie hirtelen magához tért. Immár világosan látott mindent. Azt is, hogy
mit kell tennie.
Visszaült az ágya szélére és bólintott.
– Oké, Herbert. Előbb a vacsora, aztán a gondolkodás.
Leült, térdére hajtotta a fejét, és addig meg sem szólalt, amíg Marta be nem
lopakodott a sátorba egy serpenyővel. A serpenyőből kellemes illatok áradtak
szerteszét. Marta alig mert Winnie-re pillantani, szólni pedig végképp nem.
Winnie a sátor falára vetődött árnyékokból látta, hogy Konrad is odakint lesel-
kedik a sátor oldalára tapasztva a fülét.
– Itt a finom vacsora – mondta Herbert megkönnyebbült sóhaj kíséretében. –
Olyan finom, hogy kiveri az ember fejéből a borús gondolatokat. Csak óvatosan,
Marta, ki ne boruljon.
Marta letette a serpenyőt a fűre, aztán egy tányért húzott elő a hóna alól, és
elkezdte átterelni a hússzeleteket a serpenyőből a tányérra.
– Kenyeret kérsz mellé? – kérdezte óvatosan Winnie-re pislogva.
Ebben a pillanatban megmozdult a sátor bejárata elé feszített ponyva, és Elias
lépet be rajta. Winnie-re pillantott, majd Martához fordult.
– Eszik a kislány?
– Már éppen… mindjárt…
– Csak nyugodtan – mondta megsimogatva a szakállát Elias. – Nem sietünk
sehova. Szóval, Winnie? Még mindig ragaszkodsz a hülyeségedhez?
Winnie nem válaszolt.
– Eszerint még haragban vagyunk – szögezte le Elias. – Nem baj, majd megbé-
külsz. Be kell látnod, szívem, hogy nem engedhetlek csak úgy el. Akkor kellett
volna meggondolnod a dolgot, amikor induláshoz készülődtünk. Akkor még ki
tudtalak volna cserélni valakivel. Most azonban már késő. Meg kell szereznünk
az aknákat, fel kell robbantanunk néhány kijelölt objektumot. Kérlek, Winnie,
gondold végig mindezt. Ha ezeken túl vagyunk, mehetsz, amerre látsz. Őszintén
megígérhetem neked. De most nem engedhetek a kérésednek.
– Megértem – mondta hirtelen Winnie.
Elias nem erre számított. Meg is hökkent tőle rendesen.
– Tessék?
– Meggondoltam a dolgot – mondta Winnie. – Majd reggel újra beszélünk.
Most pedig… éhes vagyok.
– Adj neki, Marta.
Elias gyanakodva figyelte a lányt, nehezen akarta elhinni, hogy Winnie ilyen
rövid idő alatt változtatott a szándékán.
– Úgy érzed, már jobban vagy?
– Azt hiszem… már nem szédülök.
– Akkor hát…
Ezt a pillanatot használta fel Winnie. Elkapta a serpenyő nyelét, amelyen még
mindig ott sistergett a hús maradéka, kirántotta Marta kezéből, majd a tartalmát
Elias arcába öntötte.
– Nesze, te rohadék, nesze!
 A felcsapó üvöltéskórus felébresztette a körülöttük szundikáló dzsungelt.
Madarak rikoltoztak, apró állatok menekülő csörtetése hallatszott a bokrok kö-
zül, s még a hold is mereven bámult le rájuk. Mintha az üvöltéstől odafagyott
volna az éghez.
Elias ordított, ahogy a torkán kifért, leroskadt a fűre, hétrét görnyedt, és
hányni kezdett. Üvöltött Marta is, mivel az ő kezén is végigömlött a hús szaftja,
üvöltött Konrad és Herbert is – ők inkább csak a rémülettől.
– Úristen! – ordított Elias. – Megvakultam! Megölöm ezt a kis szemetet!
Winnie egyetlen pillanatig sem habozott. Amint felharsant Elias üvöltése, ki-
ugrott a sátorból, és beleveszett a bokrok közé.
Távolról mintha meglepett vijjogás szűrődött volna át a fák között.

86

Elias eltolta magától a lányt. Marta megkönnyebbülten lépett hátrébb.

– Gyere ide, Konrad.
– Itt vagyok, Eli.
– Szerinted hogy nézek ki?
– Hát… semmi különös. Kicsit vörös a képed.
– Majdnem megvakultam – panaszolta Elias. – Ha a szememet találja el, most
vak lennék.
– Igen – bólogatott Konrad. – Szerencsére nem történt komolyabb bajod.
– Menjetek ki a sátorból! – parancsolt rájuk Elias. – De ne menjetek messzire.
Gondolkodnom kell. Az istenit, de fáj az arcom!
Elias gondolkodott pár percig, aztán behívta őket.
– Utánamegyünk – mondta. – Utánamegyünk, és elkapjuk.
– Mindannyian?
– Persze hogy mindannyian.
– Mikor, Eli?
– Most.
– De hiszen alig látni valamit odakint, Eli. Itt, a lombok alatt…
– Kuss! – vágott közbe Elias. – Marta majd bekeni az arcomat a gyógykenő-
csével, aztán máris indulunk.
– De hát miért kell ennyire sietnünk…?
– Azért – mondta Elias jéghideg hangon –, mert ha előbb találkozik vele más,
mint mi, akkor füstbe mehet a tervünk. El kell kapnunk, mielőtt még kifecseg-
hetné, hogy mi az ördögöt kószálunk errefelé.
– És… hogy gondolod ezt? – rántotta fel a szemöldökét Konrad. – Ebben az er-
dőben még nappal sem ismeri ki magát az ember, nemhogy éjszaka.
– Én kiismerem magam – mondta Elias. – Nagyon is jól kiismerem.
– Mégiscsak meg kellene várnunk a reggelt, Eli. Sötétben bármi történhet ve-
lünk.
Elias elfordult, majd hirtelen mozdulattal kirántott az inge alól egy pisztolyt.
Mire Konrad felocsúdhatott volna, a pisztoly csöve már a mellkasát érintette.
– Nem akarok ellenkezést hallani – mondta Elias. – Én igenis kiismerem ma-
gam az erdőben. Van némi gyakorlatom benne. Jobb, ha elhiszitek.
– Persze, Eli – mondta békítőn Konrad. – Persze hogy hiszünk neked.
– Akkor negyedóra múlva legyetek itt, a sátram előtt. Nem szeretném, ha
bárki is akadékoskodna, ugye értitek?
– Világos minden, mint a nap – bólintott Herbert. – Akkor hát, negyedóra
múlva.

87

Winnie csak akkor hagyta abba a rohanást, amikor már fogalma sem volt róla,
merre jár. Nem volt rossz irányérzéke, elvégre tíz évet töltött az életéből cser-
készvezetőként, ez alatt az idő alatt megtanulta, hogyan kell tájékozódni az er-
dőben. Csakhogy azok az erdők másféle erdők voltak.
Amikor aztán már úgy érezte, hogy egyetlen lépést sem képes megtenni, le-
roskadt egy bokor alá, és letörölgette a könnyeit.
– Jézusom – suttogta magában. – Jézusom, Jézusom, segíts!
Ekkor kezdte csak felfogni, hogy mekkora bajba került. Fogalma sincs róla,
hol van, merre van az a régi ösvény, amelyet korábban sikerült felfedeznie, és
hogy merre van az előre és merre a hátra. Még a végén visszajut oda, ahonnan
elmenekült. Akkor pedig nem sok jóra számíthat. Többet tudott Eliasról, mint a
többiek, s ennek a többnek a fele is elég lett volna ahhoz, hogy rettegjen a férfi-
tól. Immár nem is értette magát, hogy miért volt hajlandó elvállalni a feladatot,
amelynek az is része volt, hogy Elias közelében kellett tevékenykednie.
Winnie régi motoros volt a szakmában, régi természetvédő, lelkes aktivista.
Sokáig vakon követte Eliast, akit csodált, és talán szerelmes is volt egy kicsit
belé, ám ez az újabb megbízatás elbizonytalanította. Felrobbantani bányákat,
embereket ölni rohadt dolog.
Amikor egészen magához tért, és úgy érezte, elmúlt a szédülése, amely a vak
rohanás közben tört rá, rádöbbent, hogy egy nagy páfránybokor alatt ücsörög,
és még egy nyomorult kése sincs, amivel megvédhetné magát. Csak egy törött
végű botot szorongatott a kezében, amelyről viszont fogalma sem volt, hogy
került hozzá. Bizonyára fejvesztett rohanása közben kapta fel valahol.
Most aztán merre? – tette fel magának a kérdést. Szemernyi kétsége sem volt,
hogy ha megtalálják, Elias megöli. Elvégre képen öntötte a forró olajjal. Ezt, saj-
nos, nem kellett volna. Elvégre nem akart ő ártani senkinek. Te jó ég, mi van
akkor, ha Elias megvakult? Uramisten, uramisten…
Egyetlen pillanatig még az is felmerült benne, hogy megfordul, visszamegy
Eliashoz, vállalva a következményeket. Csak éppen hogy találhatna oda hozzá?
Gőze sincs róla, hol jár és merre tart.
Még szerencse, hogy nem látja senki. Senki nem tudja, hol rejtőzik.
Winnie nem ismerte a dzsungel egyik fő szabályát. „Sose gondold, hogy a
dzsungelben úgy elbújhatsz, hogy senki sem tud róla. Még akkor is kíváncsi,
vagy csodálkozó szempárok lesnek rád minden irányból, ha azt hiszed, hogy
vákuum van körülötted. És a szempárok gazdái többnyire éhesek.”

88

Az indián asszony hallotta a csörtetést, amit a menekülő ember okozott. Úgy

futott, mintha elment volna az esze. Közben persze beleütközött mindenbe,
amibe csak beleütközhetett. Márpedig a dzsungelben sok olyasmi akad, amibe
nem öröm beleütközni.
 Meg volt győződve róla, hogy a menekülő vagy buggyant, vagy vak. Nem az
ösvényen haladt, amelyet talán valamelyik hosszabb ideig errefelé pihenő törzs
vágott ki magának, s amelyet hamarosan elnyel az erdő, hanem párhuzamosan
haladt az ösvénnyel. Mintha szántszándékkal meg akarta volna nehezíteni a
saját dolgát.
Az indián asszony megcsóválta a fejét, aztán elhatározta, hogy megnézi ma-
gának ezt a hülyét. Biti miatt nem kell nyugtalankodnia, elmagyarázta neki,
hogy csak másnap tér vissza. Azt is megpróbálta tudtára adni, hogy miért kell
elmennie. Majd egy óra hosszat magyarázta, amíg Biti végre megértette.
Nos, az volt a helyzet, hogy cirka tíz napkeltével ezelőtt felfedezett egy olyan
helyet az erdőben, amely nagyon jó lett volna nekik. A hely egy jókora tisztás
volt, és fogalma sem volt róla, miképpen keletkezett és hogyan maradt fenn a
fák között. Lehet, hogy egy régen elvándorolt törzs vágta ki a fákat és létesített
ültetvényt a helyükön? Akárhogy is kapirgálta a talajt, nem látta jelét, hogy bár-
ki is megbolygatta volna. Még egy árva törött ásóbotot sem talált, amely a régi
emberek hajdani jelenlétére utalt volna.
Moma elhatározta, hogy megszerzi magának a tisztást, és kukoricát termeszt
rajta. Kellett a hely, mert a régit kinőtték. A föld lassan kezdett kimerülni. Egyre
kevesebb szemet hozott rajta a kukorica, ideje volt új helyet keresni maguknak.
Mindenesetre szólt Bitinek, hogy elmegy, és reggel visszatér. Biti rábólintott a
dologra. Az asszony még mindig nem ismerte annyira a férfi nyelvét, így nem
lehetett biztos abban, hogy Biti megértette. Sokáig magyarázta pedig neki, mert
attól félt, hogy úgy jár majd, mint az első emberével, a Szakállassal. Ő éppen
abba halt bele, hogy nem ismerték egymás nyelvét, és a szokásaikat sem.
Megcsóválta a fejét, aztán követni kezdte a menekülőt. Mivel alig néhány lé-
pésnyire volt csak tőle, nem közelítette meg jobban. Amikor aztán az ember,
mert az volt a csörtető, megállt, majd bezuhant egy páfránybokor alá, odalopó-
dzott hozzá, és megnézte, kiféle-miféle.
Félnie nem kellett, hogy az ismeretlen észreveszi, mert ez talán még azt sem
vette volna észre, ha kihúzzák a dzsungel földjét a feje alól. Olyan mozdulatlan-
ná dermedt, mintha belehalt volna a menekülés izgalmába.
Moma alaposabban is szemügyre vette az alvót. Ember volt, nem is vitás.
Méghozzá nő. És eszement. Más nem is lehetett, hiszen az, aki éjszaka nekivág a
dzsungelnek, az eszement. Kivéve persze, ha kergetik. Vajon egy bányából szö-
kött volna el?
Az indián asszony azon törte a fejét, hogy mit csináljon ezzel a szerencsét-
lennel; hagyja-e magára és forduljon el a jövőbeni kukoricaföld felé, vagy kezd-
jen vele valamit, mint annak idején Bitivel is tette. Vigye haza, és…
Nem, nem, nem! – zakatolt a fejében a tiltakozás. Haza nem viszi. Még csak az
kellene, hogy Biti beleszeressen és otthagyja őt a kedvéért. Nem, ezt nem teheti
meg.
A holdfény ráesett a menekülő arcára. Szép nő – ismerte el Moma. A szépség
pedig nagyon veszélyes. A férfiak bolondulnak a szép nőkért, és talán Biti is be-
lebolondulna, ha hazavinné.
És ha csak úgy kivezetné a dzsungelből? Jó lenne, de pokolian messze van a
széle. Hetekig tartana, amíg elérnék. Nem teheti meg, hogy magára hagyja Bitit.
Szegény talán meghalna addig, és ő akkor ismét ember nélkül maradna. Akkor
hát mit csináljon?
Oda fogja vezetni egy bányához. Lehet, hogy elkóborolt és nem találja a visz-
szavezető utat. Az első bányában majd útbaigazítják. Ezt fogja tenni.
Ekkor Moma megérzett valamit, ami rémülettel töltötte el. Megérezte a vijjo-
gó szagát.

89

A vijjogó egy faágon ült, nem messze tőlük. Vastag ágon, amelyről szemmel
tarthatta az embert, azaz a nőt. Fiatal egyed volt még, alig túl a gyerekkoron.
Már tudott ölni, de még nem szívesen támadott meg egyedül senkit. Ha éhes
volt, a nagyok adtak neki enni. Most bizonyára azt várja – gondolhatta az asz-
szony –, hogy megjöjjön a bátorsága, mielőtt lecsapna a zsákmányára. Ez a hülye
szép nő még csak nem is sejti, hogy az élete veszélyben forog. Bitit ismerve, tisz-
tában volt vele, hogy az emberek általában véve hülyék. Úgy mozognak az erdő-
ben, mintha pocsolyában járnának. Büdösen és bizonytalanul.
Az indián asszony tovább figyelte a vijjogót, miközben moccanni sem mert.
Ha megmoccan, a vijjogó észreveszi, és talán őt fogja követni. Vagy értesíti a
többieket. Kellett neki felfigyelnie erre a szerencsétlenre…
A vijjogó izgett-mozgott a fán, látszott rajta, hogy erőt gyűjt magában. Félt is
jövendő zsákmányától, ugyanakkor kívánta is a küzdelmet. Moma biztos volt
benne, hogy ez lenne az első harca egyedül egy ember ellen. Micsoda büszkesé-
get érezne, ha meg tudná ölni!
Moma tudta, hogy könnyedén megtehetné. Elvégre a nő már alig lélegzik a
fáradtságtól, nem lenne nagy dolog szétszabdalni.
Óvatosan előhúzta övéből a kését és várt. A vijjogó előbb-utóbb támadni fog.
Akkor pedig ő következik.
Winnie természetesen nem sejtette, hogy a halál ott toporog felette egy fa-
ágon, és talán már csak percek választják el a túlvilágtól.
Éppen fel akart állni, hogy tovább folytassa az útját, amikor éles rikoltást hal-
lott, valami lezuhant az égből és visszalökte a földre. Esés közben látta, hogy egy
madár támadt rá. Egy nagy madár… Csak éppen mégsem úgy nézett ki egészen.
Látta a szárnyát, amint kitárta a földet érés közben, és látta a fejét is, amely
azonban nem tűnt madárfejnek. Mintha egy zsugorított emberi koponya lett
volna. Egy zanza.
Winnie úgy érezte, hogy elérkezett az utolsó pillanata. Az emberfejű madár a
mellkasán ült, és éppen bele akarta vágni a karmait a testébe, amikor ismét csak
repülni kezdett felé valaki. Nem gondolhatott másra, mint hogy a boszorkány-
madarat egy másik követi. Hogy ezután mi történt, egyszerűen kiesett az emlé-
kezetéből. Annyit észlelt csupán, hogy az emberfejű madár hirtelen legördül
róla, és erősen vérzik, mintha támadás közben megsértette volna magát. Vijjo-
gása inkább segítségkérőnek tűnt, mint támadónak. Ahogy a fejét rángatta, vér-
cseppek repültek szerteszét.
– Fuss el! – kiáltotta egy hang a fülébe. Angolul kiáltotta, de olyan kiejtéssel,
hogy alig értette meg. A döglött madár lehullott róla, ő pedig végigterült a fü-
vön.
Moma, az indián asszony ismerte jól a vijjogók hangját, és biztos volt benne,
hogy a távoli vijjogások, amelyeket már másodpercek óta hall, hamarosan közeli
vijjogásokká változnak. Övébe dugta a kését és a nőre nézett. Az csak ült mozdu-
latlanul a fűben, éppen úgy, mint egy totemszobor, és kétségbeesetten nézett rá.
Moma látta, hogy könnycseppek potyognak a szeméből, s ezek a könnycseppek
pirosak.
– Mit bámulsz? – kérdezte tőle saját nyelvén az indián asszony. – Mi az ördö-
göt bámulsz? Inkább szedd a lábad, húzz el innen, mielőtt még a vijjogók ideér-
nének!
A rémült nő meg sem moccant. Csak nézte Momát, mintha félnie kellene tőle,
pedig az indián asszony legalább egy fejjel alacsonyabb volt nála.
– Mondtam már, hogy húzz a fenébe! – kiáltozott tovább Moma. – Azonnal itt
lesznek és kihúzzák a beleidet a fenekeden át. Sokan lesznek, és te nem tehetsz
ellenük semmit. Legalább húzódj be a bokrok alá… talán még van esélyed.
A nő még mindig csak ült és vért csepegtető szemével kétségbeesetten nézett
rá.
– Hát akkor csak maradj itt – sóhajtotta Moma. – Én ugyan haza nem viszlek.
A végén még elveszed tőlem Bitit. Na abból nem eszel. Zabáljanak csak meg a
vijjogók.
Morgott még valamit, aztán bevette magát az erdőbe. Tudta, merre kell
mennie, hogy a vijjogók ne találjanak rá egykönnyen. Itt be kell fordulnia egy
rejtett ösvényre, amelyre csak röviddel ezelőtt bukkant rá…
Mielőtt azonban befordult volna, megállt és hallgatózott. A hangokból rá-
döbbent, hogy a vijjogók már itt is vannak egészen a közelében. Pontosabban
szólva, a vérző szemű nő közelében.
Megtorpant és szinte látta maga előtt, hogy mi következik. A vijjogók észre-
veszik halott társukat, és rettentően feldühödnek tőle. Megtalálják a nőt, miért
ne találnák meg, hiszen el sem rejtőzik előlük a hülyéje – azután darabokra vag-
dossák, majd felfalják. Még egy kis darabka sem marad belőle. És az a szerencsét-
len még csak nem is sejti, mi következik.
Leült a földre, és ütni kezdte két oldalán is a fejét. Az a szerencsétlen hülye, az a
szerencsétlen hülye!
Mintha rugók lökték volna magasba. Mielőtt gondolkodhatott volna, már fu-
tott is visszafelé, ahonnan jött. A vijjogók mintha a feje felett vijjogtak volna.
Talán csak szöcskeugrásnyi idővel sikerült megelőznie őket. Amint megpil-
lantotta a még mindig a füvön szobrozó nőt, odaugrott hozzá és megragadta a
karját.
– Gyere!
 A nő kábán nézett rá. Majd a halott vijjogóra fordította a fejét.
– Gyere már, hallod?!
Aztán már cselekedett is. Megragadta a véres szemű nőt, és belökte a páf-
ránybokrok alá. Kilesett az ágak közül, majd továbbvonszolta. Egészen addig,
amíg ki nem fogyott belőle a szusz.
– Hogy én milyen ostoba vagyok – ütött a homlokára Moma. – Hagynom kel-
lene a fenébe. A végén még engem is elkapnak ezek a disznók.
Ismét kilesett a bokrok közül. Egy vijjogó éppen az orra előtt sétálgatott nagy
peckesen.
Az indián asszony villámgyorsan befogta a szerencsétlen, véres szemű nő
száját. Az meg úgy hánykolódott a kezei között, mintha őt tartaná ellenségének,
nem a vijjogókat.
– Kuss! – súgta a fülébe az indián asszony. – Ha nem maradsz veszteg, elvá-
gom a nyakad. Most már nemcsak rólad van szó, hanem rólam is.
Ebben a pillanatban félrehajlottak a bokrok ágai és kibújt közülük Herbert.
Macsetét tartott a kezében.

90

Mindketten azonnal észrevették: ő is és az indián asszony is. Winnie önkéntele-

nül is felnyüszített, a félelem egérhangon szakadt ki belőle. Az indián asszony
meglepetten felszisszent, és még erősebben szorította a szájára a tenyerét.
– Ha nem maradsz nyugton, megöllek – suttogta a nő fülébe. – Legalább kus-
solj, ha már bajba kevertél.
Az indián asszony elcsodálkozott, hogy a pasas, aki kilépett a bokrok közül a
macsetével, milyen ostoba. Egyszerűen felfoghatatlan. Ahelyett, hogy felfelé
nézegetne, és a fa ágait venné szemügyre, a fűhöz és a talajt borító futónövé-
nyekhez ragasztja a szemét. Hát nem tudja ez az együgyű lélek, hogy nem alul-
ról, hanem felülről fenyegeti a veszély?
A férfi a macsetével megtorpant és felemelte a kést. Mintha megérezte volna,
hogy figyelik, hogy nincs egyedül a tisztás szélén. Hiába forgatta azonban a fejét
jobbra-balra, nem látott senkit sem maga előtt, sem maga mögött.
 Az indián asszony nem értette, hogy miért nem támadnak a vijjogók. Aztán
megértette. A vijjogók tudják, hogy a jövevény nincs egyedül. Társai is vannak,
akik követik. És a vijjogók őket sem akarták elszalasztani. A többit majd elraktá-
rozzák az ágak között. Megvárják, amíg a közeledők utolérik a társukat, akkor
rájuk támadnak.
Az indián asszonyban csak egyetlen pillanatra merült fel a kérdés, hogy meg
tudná-e menteni őket, aztán reménytelenül megrázta a fejét. Nagy szerencséje
lesz, ha ennek a szerencsétlen hülyének az életét meg tudja óvni. A sajátjáról
nem is beszélve.
– Hé! Herbert! – hallott egy halk kiáltást. – Merre vagy?
Az indián asszony nem értette, mit jelent a kiáltás, de nem kellett sok ész
hozzá, hogy kitalálja; a hátul jövők egyike keresi a macsetést.
A macsetés férfi kilépett a tisztásra. Fekete bőrű férfi volt – az indián asz-
szonynak nem tetszett az arca. Lapos orra volt, és vastag szája. Igaz, neki csak
Biti tetszett, akármilyen is volt. Mert azért legyünk őszinték: az ő szemében Biti
sem volt valami gyönyörű. Csakhogy őt már megszokta. A többi fehér ember
azonban egyenesen undorító volt számára.
A macsetés férfi megfordult, és arrafelé nézett, ahonnan jött.
– Hol a fenében vagytok már?
– Bekeveredtünk néhány tüskés bokor közé – felelte egy női hang.
– Jézusom, hát nézzetek jobban a lábatok elé.
Másodpercek múlva egy vaskos, zömök nő bújt ki a bokrok közül.
– Hát ez nem a Buenos Aires-i főutca – mondta, és idegesen kapkodott jobb-
ra-balra. – És ezek az iszonyatos pókok…! Ha még egy a nyakamba mászik, visí-
tani fogok.
– Még csak az hiányozna – mondta mögötte egy hosszú, szőke hajú férfi. – A
végén még idecsődítesz nekem egy párducot. Különben hol van Konrad?
– Gőzöm sincs róla – felelte a lány, majd tölcsért csinálva a tenyeréből, na-
gyot kiáltott. – Hol vagy, Konrad?
A szőke, hosszú hajú odaugrott hozzá és majdnem hanyatt lökte mérgében.
– Nem megmondtam, hogy maradjatok csendben? – fújtatott dühösen. – Nem
megmondtam?
– De. Megmondtad, Elias – vonult vissza békülékenyen a lány. – Csak vala-
hogy… megfeledkeztem róla. Olyan furcsa itt minden.
– Számomra is az, de mégsem ordítok úgy, mint a szamár. Értve?
– Értve, Elias.
– Várjunk egy kicsit.
Vártak. Nem sejtették, hogy a fejük felett néhány méternyire egy kis csapat
velük várakozik.

91

Az indián asszony csodálta a fehér emberek türelmét. Ő bizony nem várakozott

volna egy kicsit sem. Ha észreveszi a vijjogókat, bevette volna magát az erdő
legmélyébe. Persze csak ha fehér ember lett volna. Ezek azonban süketek és
vakok. A törzsében, ahol korábban élt, halálra nevették volna a férfiak magukat
rajtuk. Egy csecsemőnek több esze van, mint ezeknek. Még csak véletlenül sem
néznek felfelé. Pedig már korábban meg kellett volna tenniük. Akkor bizonyára
nem kerültek volna ilyen helyzetbe.
Az indián asszony a jelre várt, mert pontosan tudta, hogy mi fog következni.
Hirtelen felvijjogott egy szörny madár a feje felett. Élesen, örömmel teli.
Elkapták őket – gondolta magában az indián asszony.
A hosszú hajú fickó a puskájához nyúlt.
– Ez meg mi a szentség?
– A… vijjogók – mondta áhítattal a kövérkés lány. – Ezek azok az izék.
A szőke férfi ekkor nézett fel először a faágakra.
– Az ördögbe is… ott vannak.
A kövérkés lány akkor korábbi ígéretét megszegve, hatalmasat visított.
– Jézusom, Elias, ezek itt ülnek a fán!
Valóban ott ültek. Elias a félhomály miatt nem tudta megszámolni őket, de
ha tudta volna sem akarta volna.
– Elő a fegyverekkel! – parancsolta. – Ha megtámadnak bennünket, össztűz
rájuk. A fenébe is, hol marad Konrad?
– Valószínűleg elkapták – mondta dünnyögve a fekete bőrű férfi a madarakat
figyelve. – És bennünket is el fognak kapni.
 – Tűnjünk innen, Elias – könyörgött a lány. – Húzzunk innen a fenébe.
– Ja – mondta a hosszú hajú. – És hogy gondolod kivitelezni, szivi?
– Én nem tudom, Elias, te vagy a vezetőnk…
Ebben a pillanatban mintha bomba robbant volna az ágak között. A vijjogók
feljebb röppentek és ott repkedtek láthatatlanul a lombok felett.
– Készüljetek – mondta Elias. – Támadni fognak.
– Csapdába csaltak bennünket – morogta a másik férfi.
– Magunk sétáltunk bele – mérgelődött a hosszú hajú. – Nem voltunk elég
óvatosak.
Ismét felhangzott a vijjogás, majd rájuk zuhant valami. Ezúttal nem egy vijjo-
gó, hanem egy emberi test.
Konrad teste.

92

A hosszú hajú férfi néhányszor a levegőbe durrantott a fegyverével. A másik is

követte, és egészen addig tüzelt, amíg a hosszú hajú le nem állította.
– Ne pazarold a muníciót, Herbert. Már elkergettük őket.
– Biztos vagy benne?
– Látsz egyet is belőlük?
Konrad ott feküdt a tisztás szélén, kezeit széttárva, mintha a napsütést élvez-
né. Nem zavarta, hogy szürkület van, és ha az éppen kelő hold nem küld a lom-
bokon át néhány lágy sugarat feléjük, fekete lett volna minden, mint a fekete
szőrű kecske feneke.
– Konrad… – kezdte szólongatni Herbert. – Konrad… jól vagy?
– Őt aztán hiába kérdezgeted – legyintett Elias. – Aki ekkorát esik, az nem
ússza meg élve. Menj oda, Marta, és nézd meg.
– Én nem – mondta határozottan a lány. – Én aztán nem. Ha megölsz sem né-
zem meg. Haza akarok menni. Elegem volt az egészből.
– Na persze – sóhajtotta Elias. – Istenem, már évek óta ilyen beszari alakokkal
vagyok megáldva.
– Ezek megölnek minket, Elias.
 – Hát értetek nem is kár.
– Most akkor mit… csináljunk?
Elias sóhajtott.
– Maradjatok itt. És fedezzetek.
– Azt hogy kell?
Már nem volt ideje elmagyarázni nekik, hogyan csinálják. Bár nem látta vilá-
gosan a vijjogókat, nem tétovázott: leadott egy sorozatot a levegőbe. Csak re-
mélhette, hogy néhány golyó beletalál a szörnyekbe.
Hogy a továbbiakban mi történt, már nem látta, de el tudta volna képzelni,
ha akarta volna. De nem is akarta. Nem érdekelte, mi van a hátramaradottakkal,
élnek-e még, vagy megölték őket a szörnyek; neki a maga útját kell járnia. Végre
kell hajtani az utasítást. Különben is, hulljon a férgese.
Nem érdekelte az ösvény sem. Legalábbis egyelőre. Ha az ösvényen folytatná
az útját, a biztos halálba menne rajta.
Amilyen gyorsan csak tudta, lekapcsolta derekáról a tábori ásóját, és dolgozni
kezdett vele. Nem volt nehéz dolga, annak ellenére sem, hogy a dzsungel szép
lassan kezdte kiszívni az erejét.
– Ennyit még ki kell bírnom – morogta maga elé. – És ki is fogom bírni.
Olyan gödröt ásott magának, amely sírnak is elment volna. A föld laza volt, és
engedelmes: nem követelt nagy erőkifejtést tőle.
Néhány perc alatt kész volt a hosszúkás gödör, amelyben elrejtőzhetett. Bele-
feküdt, majd magára kotorta a kiásott földet. Már korábban az arcára tett né-
hány nagyobb falevelet, nyálával rátapasztotta őket, majd kezében a puskájával
várta a vijjogókat.
Azok azonban nem jöttek.
Amikor felkelt a nap, várt még egy kicsit, aztán kimászott a gödörből.
Nem látott vijjogót a közelben.
Úgy tűnt, hogy megúszta az éjszakai kalandot.

93

A többiek azonban nem úszták meg. Ha érzékeny lett volna Elias gyomra, biztos
nem vágyott volna reggeli után. Elias azonban tudta, hogy ennie kell, különben
sosem szabadul ki a dzsungel bénító öleléséből.
Óvatosan lopakodott vissza a tisztásra. Már messziről megérezte azt a jelleg-
zetes illatot, amelyet annyiszor érzett megannyi csata után: a rothadó vér bűzét.
Ott voltak mind a hárman: Konrad, Herbert és Marta. Úgy lógtak lefelé a fa-
ágakról, mint a denevérek barlangjuk mennyezetéről.
Akkor kicsit nagyobbakat kellett lélegeznie, amikor észrevette, hogy egyik
test sem hiánytalan már. Konradnak a szeme hiányzott, Martának az orra, Her-
bertnek pedig az egyik keze.
Megfordult, és anélkül, hogy búcsúpillantást vetett volna társaira, elindult
visszafelé a táboruk irányába.
Ekkor érte a meglepetés. A korábban gondosan felállított tábor romokban
hevert, mintha forgószél gázolt volna át rajta. Elias szívét rémület járta át. Hol
vannak vajon a robbanószerek?
Megkönnyebbült, amikor megtalálta őket. A vijjogók ügyet sem vetettek a két
ládára, nem találták ehetőnek őket.
Elias az aknákra bámult, majd rádöbbent, hogy tévedett. Egyedül nem bír ve-
lük. Mert mi van akkor, hogyha nem talál embert, aki segítene neki? Társai ha-
lottak, az pedig, hogy valamelyik illegális bányából szerezzen embereket, nem
tűnt reális tervnek. Hát mégsem olyan szép a világ, mint amilyennek még az
éjszaka is látta… Csak nem fog szégyenszemre megfutamodni?
Ekkor hirtelen az eszébe villant valami. Vagy inkább valaki. Winnie. Winnie
meglógott, és ha szerencséje van, nem ették meg a vijjogók. Az lesz a legkézen-
fekvőbb, ha elkapja a lányt – még nem lehet messze a tábortól. Elkapja, aztán
majd tesz róla, hogy Winnie azt csinálja, amit parancsol neki.
Felbontott egy konzervet, megette, majd egyelőre nem törődve a robbanó
szerkezetekkel – csupán behúzta őket a legközelebbi bokor alá –, elindult, hogy
megkeresse Winnie-t.

94

Elias sokáig azon töprengett, hogy jól csinálta-e, amit az éjszaka csinált. Őszin-
tén szólva nem volt sok választása: amikor felfedezte a vijjogókat a fán, tudta,
hogy veszített. Vagy odadobja nekik áldozatul a társait, vagy maga is velük hal.
Egyetlen lehetőség volt számára, hogy zűrzavart csinál, s ezalatt meglép vala-
hogy. Nem áll ellen, nem lövöldözik a sötétben a fák lombja között megbúvó
ellenségre, hanem lelép. Eltűnik és megvárja a reggelt.
Végül megnyugodott. Talán csak egyetlen hibát követett el. Valakit magával
kellett volna vinnie. Talán Konradot vagy Herbertet… Ketten lennének és vihet-
nék tovább a robbanószert. Egyedül sajnos nem képes rá.
Úgy gondolta, hogy kikerüli azt a tisztást, ahol az éjszakai csetepaté zajlott.
Egy darabig az ösvényen ment, fel sem nézve az ágakra, aztán amikor már
úgy érezte, hogy eleget ment előre, beváltott az aljnövényzetbe.
Ott talált rá a két nőre.
Egymás mellett fekve aludtak. Az egyik Winnie volt, a másik egy majdnem
tökéletesen mezítelen indián nő.
Elias elvigyorodott, és óvatosan mozogva, hogy fel ne ébredjenek, előhúzta a
tőrét és az indián asszony mellé térdelt.
– Kakukk! – mondta megrázva az asszony vállát. – Hajnalt jelez a kakukkos
óra.
Az asszony kinyitotta a szemét, majd abban a pillanatban fel is ugrott. Azaz
mégsem ugrott fel. Már a levegőben volt, amikor akkora pofont kapott a fölé
hajoló férfitól, hogy elájult.
Amikor ismét felébredt, már óvakodott ugrándozni. Vigyázva nyitotta ki a
szemét. Szerencsére a hosszú hajú férfi, akit a tisztáson látott, mielőtt megtá-
madták volna a fehér embereket a vijjogók, nem rá figyelt, hanem arra a nőre,
akit megmentett a haláltól. Az indián asszony sejtette, hogy mi történhetett a
tisztáson. Azok az emberek már fejjel lefelé lógnak az ágakon.
Elias boldog volt, hogy sikerült elkapnia Winnie-t. Egy a százezerhez volt az
esély rá. És ő mégis elkapta. Ilyen csodák is csak az őserdőben történhetnek meg.
– Megbocsájtok neked, Winnie – mondta mély sóhaj kíséretében Elias. – Csú-
nyán kicsesztél velünk, de azért én mégis megbocsájtok. Ha nem lógsz meg, a
társaid még mindig élnének. Akkor nem kellett volna utánad jönnünk. Az aggo-
dalom hajtott bennünket, Winnie. Féltettünk, szívem. És ez a társaid életébe
került. Ezt pedig csak egyféleképpen teheted jóvá. Ha segítesz nekem végrehaj-
tani a tervet.
– Persze hogy segítek – szipogta a lány. – És bocsáss meg nekem, Elias.
– Földet rá – legyintett Elias. – Csak mi ketten tudunk róla. Ez a nő meg ki-
csoda?
– Indián – mondta Winnie.
– Azt látom. Nem vagyok vak.
– Alighanem megmentette az életemet.
– Csakugyan?
– Hát… legalábbis azt hiszem. Én is belefutottam a vijjogókba, illetve ők futot-
tak belém, már nem is tudom, de akkor jött ez az indián nő…
– Nem mondta, kicsoda?
– Valamit mondott, de nem értettem. Pedig angol szavakat is kevert a beszé-
débe.
Elias elgondolkodott. A fenébe is, egyre bonyolódik a helyzet. Nem elég neki
a lány és a feladat, itt van még ez az indián némber is. Mi a fenét kezdjen vele?
Nem tudja, kicsoda, és csak baj származhat belőle, ha továbbra is itt lófrál körü-
löttük. Lehet, hogy a vadabbik fajtából való, és a törzséhez vezeti őket, ahol az-
tán végeznek velük. Szörnyű dolgokat beszélnek a rejtőzködő törzsekről; jobb
lett volna meg sem születnie annak, aki közéjük téved.
– Tudsz angolul? – kérdezte az indián asszonytól Elias.
Az asszony nemet intett.
Elias csodálkozva jártatta a szemét a majdnem teljesen mezítelen nőn. Kicsi
és formás. Méghozzá milyen formás.
– Merrefelé laksz? – kérdezte felemelve az asszony állát.
Az asszony csak a fejét rázogatta.
Elias belátta, hogy nem megy vele semmire. Az asszony semmire sem jó, leg-
feljebb…
Arra meg nincs idő. A feladatot kell teljesítenie mindenáron. Ha nem tudja
megcsinálni, vége. Nemcsak leveszik a kezüket róla, hanem még ki is nyírják.
Efelől nem lehettek kétségei.
– Gyere – mondta az asszonynak. – Indulj el arra.
Az indián asszony habozott. Megértette, mi a szándéka vele a férfinak. A nőre
nézett, akinek megmentette az életét. Az azonban semmi jelét nem adta, hogy
hálás lenne érte.
Elias ravasz volt, mint a róka. Pontosan tudta, hogy mi játszódik le Winnie-
ben, és azt is, hogy mire készül. Lelőhetné, de akkor nem lesz segítője. Egyedül
nem cipelheti az aknákat.
Nem volt idő tétovázásra – ki tudja, ezek a szörnymadarak mikor jönnek visz-
sza? –, ezért sürgősen cselekednie kellett. Az indián asszonyt nem engedheti
szabadon, Winnie-t pedig nem ölheti meg.
Felemelte a puskáját, és az indián nőre fogta. Talán meg is húzta volna a ra-
vaszt, ha Winnie fel nem sikolt mellette.
– Jézusom, mit csinálsz, Elias?
Elias megvonta a vállát.
– Megölöm – mondta az indián asszonyra bökve. – Mi mást csinálhatnék?
– Ezt nem teheted – szakadt ki Winnie-ből a tiltakozás.
– Pedig megteszem – mondta Elias. – Meg én.
Ám mégsem tette meg.
Valaki megakadályozta benne.

95

A valaki ott állt nem messzire tőle, félig egy vastag fatörzs mögé rejtőzve. Elias
mégis jól látta, hogy ott van. A bujkáló odakiáltott neki valamit, természetesen
nem értette, hogy mit. Még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán emberi be-
szédet hall-e.
Felemelte a fegyverét, és a rejtőzködőre fogta. Az azonban ahelyett, hogy
megijedt volna tőle, inkább felbátorodott. Eközben, kissé távolabb, egy másik
fatörzs mögül is kivált egy hatalmas alak.
Az óriások – zakatolt Elias fejében a gondolat. Ezek azok az óriások, amelyek-
ről már hallott, de még nem látott egyet sem belőlük.
A jövevények valóban óriásiak voltak. Elias úgy két és fél méternyire becsülte
a magasságukat.
Amikor az egyik óriás tett néhány lépést feléjük, Elias erőteljesen megrázta a
fegyverét.
 – Ne közelíts! – kiáltotta nekik. – Ne közelítsetek felénk!
Az óriások megálltak, mintha megértették volna a szavait.
– Így már jól van – mondta elégedetten Elias. – Nem akarlak bántani benne-
teket. Egyáltalán nem. Van egy kis dolgom itt, az erdőben, amit el kell intéznem.
Nem szeretnék balhét. Ti nagyok vagytok, biztosan rohadtul erősek, de nekem
meg géppisztolyom van. Tudjátok, mi az a géppisztoly? Hm?
Az egyik óriás felhorkant. Mint ahogy a vaddisznók röfögnek. Eliasnak fogal-
ma sem volt róla, hogy beszéd-e, amit hall vagy csak a meglepetés hangjai.
Feljebb emelte a fegyverét és célba vette a közelebb állót.
– Amint látom, döntetlenre áll a helyzet – mondta. – Békés ember vagyok,
nem szeretnék konfliktust. Azt javaslom, hogy kerüljük ki egymást. Én arrafelé
megyek – találomra egy legalább tízölnyi vastag kapokfa fele mutatott –, ti meg,
amint látom, másfelé. Kikerüljük egymást, aztán mindenki megy a maga útján.
Na mit szóltok hozzá?
Amíg beszélt, alaposan szemügyre vette őket. Hirtelen gyerekkorában hallott
mesék elevenedtek fel az emlékezetében. Apja annak idején számtalan mesét
olvasott fel neki kedvenc mesekönyvéből, amelyben csak úgy hemzsegtek az
óriások. Volt azonban egy jelentős különbség azok között és ezek között: neveze-
tesen, hogy a mesekönyvek óriásai jól öltözöttek voltak, éppen, mint az embe-
rek, csak termetüknek megfelelően nagyobb ruhákat viseltek. Még a kalapjukra
is emlékezett: akkora volt, mint egy kocsikerék.
Ezek a fickók itt, vele szemben viszont nem hordtak széles karimájú kalapot,
sem buggyos nadrágot térdig érő harisnyával, sem pitykés mellényt, ezek az
óriások egyáltalán nem viseltek semmit. Még egy árva ágyékkötő sem volt raj-
tuk. Így aztán nem volt nehéz meghatározni a nemüket. Mindketten férfiak vol-
tak. És erősen szőrösek.
– Elias… ezek megölnek bennünket – motyogta Winnie. – Engedd el az indián
asszonyt.
– Majd ha megőrültem – tiltakozott Elias. – Nagyobb szükségem van rá, mint
gondoltam volna.
Felnézett a mozdulatlanul álló férfiakra, aztán fegyverét az indián asszony
halántékához szorította.
– Figyeljetek ide, nagyfiúk – kezdte. – Mondok nektek valamit. Itt van ez az
asszony. Ha kell, megölöm. Attól függően, hogy viselkedtek. Ha jó fiúk lesztek, és
kitértek az utamból, életben hagyom, sőt meg is ígérem nektek, hogy később
szabadon engedem. Ha viszont… és erre gondolni sem akarok… forgattok vala-
mit abban a nagy busa fejetekben, akkor ennek az asszonynak vége. Megölöm,
mint ahogy benneteket is megöllek. Bármennyire is erősek vagytok, ez a pár
centis kis szar még nálatok is erősebb. Hogy tévedés ne essék, egy golyóra gon-
dolok. Nos, mondjatok már valamit értelmes emberi nyelven is. Tudtok egyálta-
lán beszélni?
Persze hogy tudtak. Csak éppen a társalgásuk nem hasonlított az emberi be-
szédre. Egy-két vakkantás volt csupán az egész. Akkor aztán történt valami, ami
kissé megijesztette Eliast.
A két óriás megindult felé. Az, akit először pillantott meg, odasétált hozzá.
Elias meghökkenve látta, hogy ahogy közeledik, egyre magasabb lesz. Messziről
jóval kisebbnek látta, mint amilyen a valóságban volt.
Eliasba belefagyott a levegő. Megölheti ugyan az indián asszonyt, de hát mire
megy vele? Talán fikarcnyit sem izgatná őket a halála. És ez még a jobbik eset.
Mert mi van akkor, ha beindulnak tőle és szarrá tapossák őket?
Az egyik óriás már olyan közel állt hozzá, hogy bőre a fegyver csövét érintet-
te. Kinyújtotta a kezét a fegyver után. Elias vett egy mély lélegzetet, és úgy dön-
tött, hogy akármi is lesz a következménye, meghúzza a ravaszt.
De nem húzta meg. Maga sem értette, hogy miért, ám bármennyire is erőlkö-
dött, nem volt képes rá.
Az óriás ekkor felnevetett. Elias képtelen volt eldönteni, hogy valóban nevet,
esetleg kiabál, dühös vagy a szeretetét akarja kimutatni.
A másik vele nevetett. Akkor már ő is ott állt a társa mellett, és furcsa hango-
kat adott ki magából. Mindeközben egyetlen arcizma sem rándult. Elias emléke-
zetében felmerült, hogy azt olvasta valahol: az állatok nem tudnak nevetni. Nin-
csenek hozzá megfelelő arcizmaik vagy mi. Ki látott már röhögő tigrist?
Az egyik óriás megfogta az automata csövét. Óvatosan, két ujjal. Elias moz-
dulni akart, de még mindig nem tudott.
Az óriás kivette a kezéből a fegyvert. Elias engedte, mert engednie kellett:
izmai nem engedelmeskedtek az akaratának.
Az óriás felemelte az automatát, a magasba tartotta, aztán egyszerűen ketté-
törte. Mintha csak egy száraz faág lett volna. Teleszívta óriási mellkasát levegő-
vel, aztán elhajította a két fél fegyvert. Méghozzá olyan ügyesen, hogy az egyik
fele az egyik, a másik pedig az ellenkező irányba röppent.
Ezt elszúrtam – gondolta Elias. Amilyen barom vagyok, elszúrtam. De hogy szúrhat-
tam el? Lőnöm kellett volna, kinyírnom az indián nőt, akkor lehet, hogy megrémültek és
eliszkoltak volna. Valamiért nem működött a kezem… Mi az ördög történhetett velem?!
Az óriás, amelyik kettétörte az automatát, lehajolt hozzájuk. Elkapta Eliast, és
a levegőbe emelte. Előbb röfögött egy kicsit, aztán megszólalt. Elias óriási meg-
lepetésére érthetően és angolul.
– Rossz! – mondta. – Ember rossz! Ember… – aztán összevissza hadarásba tor-
kollott a beszéde.
Hatalmas testéhez nem illő gyorsasággal megforgatta a feje felett Eliast, az-
tán az egyik, közeli fatörzshöz vágta. Mint ahogy a vijjogókat szokták.
Elias földrengető csattanást hallott, éles fájdalom hasított a testébe. Amikor
úgy-ahogy magához tért, már a fa gyökereinél feküdt az oldalát tapogatva.
Az óriások nem voltak sehol.
És nem volt sehol a két nő sem.

96

Vermes ezen az éjszakán sem tudott rendesen aludni. Egyre az az érzés munkál-
kodott benne, hogy döntő fordulathoz közeledik az expedíciójuk. Már jó ideje
forgolódhatott egyik oldaláról a másikra, amikor belátta, hogy akármeddig is
forgolódik, ettől nem fog elaludni. Ásított, felkelt és kisétált a sátrából.
Az éjszaka már nem volt olyan forró, mint megszokta. Még az este történhe-
tett valami a légkörben; a fák is erőteljesebben nyikorogtak, mint korábban, a
lombok összeborultak és titkokat suttogtak egymásnak. Talán a vijjogókról, ta-
lán az óriásokról.
– Maga sem tud aludni? – kérdezte halkan egy női hang. Vermes felkapta a
fejét. Nem messze a sátrától, alig néhány méternyire Fräulein Fischert látta egy
ledőlt fatörzsön ücsörögni. Vermes mosolygott és odasétált hozzá.
– Társaságra vágyik, vagy magányra? – kérdezte.
 – Ha magányra vágynék, nem szólítottam volna meg.
Vermes leült a fatörzsre. Szeme végigfutott a lányon. Lena Fischer sem öltöz-
te túl magát ezen az éjszakán. Rajta is csak egy rövidnadrág volt, és egy fürdőru-
ha felső.
– Nos, magával mi a helyzet? – kérdezte Vermes.
– Gondolkodom – mondta a lány. – Illetve, inkább csak gondolkodtam az ágy-
ban. Márpedig vagy gondolkodik, vagy alszik az ember. A kettő nem megy
együtt.
– Mint az én esetemben is – sóhajtotta Vermes. – Mindenféle ostobaság forog
a fejemben. Alighanem változik az időjárás, ettől van az egész.
– Mit nem mond – csodálkozott Fräulein Fischer. – Eddig azt hittem, hogy a
dzsungelekben mindig egyforma az időjárás.
– Nem hallott még soha esős évszakról?
– De most nem az van. Direkt megkérdeztem, mielőtt ide indultam volna.
– Azért messzire jutott a csontoktól az élő óriásokig.
– Nem is tudom, mit mondjak erre – vonta meg a vállát a lány. – Kicsit azt
hittem, hogy állatkertbe jövök. Kiülök az erdő szélére, és máris jönnek az óriá-
sok, hogy elbeszélgessenek velem. De nem jönnek. És… egyáltalán nem olyanok,
amilyennek elképzeltem őket.
– Miért? Milyennek képzelte őket?
– Sokkal barátságosabbaknak. És főleg érdeklődőbbeknek. Néha már az is
megfordult a fejemben, hogy mi az ördögöt keresek én még itt? Lehet, hogy
elhamarkodottan döntöttem? Elvégre én muzeológus régész vagyok, nem állat-
kerti gondozó.
– Na és a vijjogók?
Fräulein Fischer megvonta a vállát.
– Azokhoz végképp nincs semmi közöm. Az az ornitológusok dolga.
– Bocsánat – hallottak hirtelen egy hangot a hátuk mögül. – Én vagyok az… az
atya. Csak figyelmeztetném magukat, hogy minden szavukat hallottam, és nem
szeretném, ha azt hinnék, hogy szándékosan hallgatózom.
Vermes megfordult és a félhomályból előbukkanó atya felé intett.
– Jöjjön csak, jöjjön, atya. Ha mindent hallott, akkor megkérdezném, hogy
önnek mi a véleménye erről a kulimászról, amelyben benne ülünk?
 Az atya odasétált hozzájuk. Ezúttal nem volt rajta csuha, csupán egy rövid-
nadrág. Vermesnek feltűnt, hogy az atya milyen sportos alkatú; így, félmeztele-
nül, senki meg nem mondaná róla, hogy pap.
– Nem egyszerű kérdés – sóhajtotta az atya Vermes mellé ülve. – Magam sem
tudtam még eldönteni, hogy mi lehet az igazság.
– Mármint mivel kapcsolatban? – kérdezte Vermes.
– Hogy melyik elmélet az igaz.
– Igen?
– Hogy ki az ember, és ki nem, és hogy miképpen jött létre. Teremtettek-e
bennünket, avagy a törzsfejlődés melléktermékei vagyunk.
– Magának nem lenne szabad ezeken töprengenie – mondta kissé gúnyosan,
de azért közel sem bántó hangon Vermes. – Magának abban kell hinnie, ami a
Bibliában van, atya.
– Én hiszek is benne – bólintott az atya. – Szépen néznénk ki, ha nem hinnék.
Olyan lenne, mintha egy villamosmérnök nem hinne ez elektromosságban. Csak
éppen az a kérdés, hogy miképpen jöttünk létre. Nem hiszem, hogy sok pap
akadna akár a Vatikánban is, aki elhinné, hogy minden pontosan úgy történt,
ahogy a Bibliában meg van írva. Azaz szó szerint. Egyre többen hisszük, hogy a
biblikus történetek mesék, versek, szerelmes énekek gyűjteményei: emberek
rakták össze őket, mai nyelven úgy mondanánk, hogy szerkesztők dolgoztak
rajta. És ami a legfontosabb: ez egyáltalán nem kérdőjelezi meg azt a tényt, hogy
isteni akarat hozott létre bennünket. A Teremtő Isten csak egy szikrát csiholt, és
ebből később erdőtűz támadt. „A gép forog, az alkotó pihen.”
– Ez meg micsoda? Maga ilyen ékes szájú? – szólt közbe Fräulein Fischer.
– Egy magyar költő írta – bólintott Vermes. – És nagyon kifejező.
– Álljon csak meg – mondta hirtelen az atya.
– Igen?
– Tegyenek úgy, mintha nem vettek volna észre semmit.
– Miért, mit kellett volna észrevennünk? – ijedezett Fräulein Fischer.
– Nézzenek csak jobbra. De ne feltűnően. És ne egyszerre.
Fräulein Fischer óvatosan jobbra fordította a fejét. Először nem látott sem-
mit, aztán mintha egy hatalmas emberi alak sziluettje bontakozott volna ki a
sötét háttérből. Valahol villant valami; alighanem villám vágott le az égből.
Mennydörgést azonban nem hallottak.
– Ott… van valaki – nyögte immár rémülten Fräulein Fischer. – Ott egy em-
ber.
– Egy óriás – mondta az atya. – Bibliai óriás.
– Jézusom! – nyögte a lány, és a szája elé kapta a kezét.
– Csuk nyugalom – nyugtatta Vermes. – Nincs semmi baj.
– Dehogy nincs – mondta mögöttük egy hang. Hátra sem kellett fordulniuk,
hogy tudják; Escalante áll kedvenc tüskés bokruk mellett.
– Én is itt vagyok – suttogta Carmen Lena Fischer fülébe.
– Látja az óriást? – nyögte elszorult torokkal Lena.
– Naná, hogy látom. Sőt, az imént alighanem szexuális zaklatás tárgya vol-
tam.
– Ezt meg hogy a fenébe érti? – hökkent meg Vermes.
– Komolyan mondja?
– Csak félig komolyan. Egy ilyen hatalmas fickó megtapogatott.
Némi csend után Escalante szólalt meg.
– Csak?
– Csak? – suttogta felháborodottan señorita Carmen.
– Magának ez csak? Nekem éppen elég volt elviselni.
– Miért nem kiáltott segítségért?
– Na, találja ki, miért? Ha a maga ágya szélén ülne egy Szabadság-szobor mé-
retű szörny, és a torkán kotorászna, kíváncsi lennék rá, maga mit tenne?
– De hát… hogy történt? – kérdezte halkan Vermes. Közben az óriást figyelte,
aki csak nézte őket, ám egy tapodtat sem mozdult a helyéről.
– Ne is kérdezze, még most is a hideg ráz tőle.
– Azért ne izgassa fel magát.
– Most már miért izgatnám, elvégre elengedett. Arra ébredtem, hogy valaki
lehúzza rólam a takarót. Éreztem, amint húzza. Még gondoltam is rá, hogy mi-
csoda hülye álmaim vannak ebben az erdőben. Előbb majmokra gyanakodtam…
és kicsit szomorú is voltam.
– Mi az ördögért? – kérdezte Escalante.
– Hogy rólam már csak a majmok húzkodják le a takarót.
– És?
 Carmen mélyet sóhajtott.
– Kinyitottam a szemem, és egy ilyen fickót láttam az ágyam mellett. Engem
tapogatott.
– Tapogatta? – kérdezte nagyokat nyelve Escalante.
– Miért? Maga úgy gondolja, hogy engem már kár tapogatni? Igenis tapoga-
tott! És már a hálóingem sem volt rajtam.
– Jézusom!
– Persze megrémültem, és megpróbáltam megszabadulni tőle. Végül is nem
volt rá szükség. Elment magától is. Összevissza taperolt, majd kiment a sátorból.
És közben majd összedöntötte nekem. Csak úgy remegett az egész. Mint ahogy
én is.
– Vigyázzanak – suttogta Fräulein Fischer –, elindult…
– Jézusom, ez végezni akar velünk – nyögte Carmen. – Úgy látszik, nem elég-
szik meg a tapogatással.
– Többen is vannak – mondta halkan az atya.
– Hol többen?
– Forgassák csak a fejüket. Legalább tíz egyedet látok.
– Mondjon gyorsan egy imát, atyám.
– Mondhatok, de nem vagyok biztos benne, hogy szükséges.
Ekkor az óriások, mintha adott jelre tennék, egyszerre elindultak előre. Most
már nyugodtan forgathatták a fejüket, az óriások körülvették őket. Menekülésre
nem volt esélyük.
– Figyeljék csak… valaki idejön hozzánk.
Mire kimondta, egy óriás már ott állt mellettük. És tartott valamit a kezében.
Egy csomagot, amely egy halott ember is lehetett.
– Ez hozott nekünk valamit – mondta halkan az atya.
– Ajándékot? – kérdezte Fräulein Fischer.
– Fogalmam sincs róla – suttogta Escalante.
– Mondjon neki valamit – biztatta Carmen.
– De hát mit mondjak?
– Kérdezze meg tőle, mennyi az idő.
Az óriás ekkor beszélni kezdett. Valamennyien biztosak voltak benne, hogy
beszéde nem emberi beszéd. Bár voltak tagolt egységek benne, és világosan meg
lehetett különböztetni a magán- és a mássalhangzókat, mégsem volt emberi
nyelv.
Az óriás, amikor befejezte a „beszédét”, letette a csomagot a földre, a lábuk
elé, majd rövid várakozás után rátette a lábát.
– Azt akarja, hogy nézze meg valaki – suttogta az atya.
– Magáé az elsőség, atya – biztatta Escalante. – Nincs véletlenül a zsebében
egy kis szenteltvíz?
Az atya keresztet vetett. Az óriás barátságtalan gesztusnak vehette, mert lé-
pett egyet hátrafelé és morgott valamit.
– Csak óvatosan, atya. Vágjon jó képet hozzá.
Az atya a csomaghoz lépett és az óriásra nézett. Az óriás bólintott. Ez kifeje-
zetten emberi gesztus volt. Az atya még egyszer keresztet akart vetni, ám meg-
gondolta magát. Félbe maradt a mozdulata és a csomagra pislogott. Nyögve fel-
emelte, majd kiborította a tartalmát.
Señorita Carmen szája elé kapta a kezét és aprót sikkantott.
– Jézusom! – nyögte Fräulein Fischer – Jézusom!
A csomag tartalma tovább gurult, és Escalante lábánál állapodott meg.
– Ez meg mi a franc? – kérdezte hátrébb lépve Escalante. – Csak nem egy em-
ber?
Az atya meghallotta és hátrafordult.
– Egy vijjogó – mondta.

97

Az óriás büszkén elröffentette magát. A többiekre nézett és mondott nekik va-

lamit. Aztán csend támadt. Vermes biztos volt benne, hogy még nincs vége az
óriások közti kommunikációnak. Beszélnek azok, csak ők nem hallják őket. Ki
tudja, meddig tartott volna a csend, ha az óriások hirtelen fel nem szedik a sá-
torfájukat. Mintha vezényszóra tennék, megfordultak és eltűntek az éjszakában.
– Megnézi közelebbről is? – kérdezte Escalante señorita Carmentól a halott
vijjogóra mutatva.
– Nézi a fene – tiltakozott az asszony. – Már így is többet láttam, mint ameny-
nyit szerettem volna.
Azért mégiscsak a vijjogó köré gyűltek.
– Biztos, hogy halott? – kérdezte gyanakodva Carmen.
– Egyértelműen – felelte az atya.
– Mi a fenéért hozták ide? Hogy a nem létező gyerekeket ijesztgessük vele?
– Ajándék – mondta az atya.
– Inkább tartották volna meg maguknak.
– Honnan veszi, hogy ajándék, atya? – kérdezte Escalante.
– Mi egyéb lenne?
– Talán figyelmeztetés. Vagy akár más is lehet.
Az atya megvonta a vállát.
– Mi más?
– Lehet, hogy azt akarják a tudomásunkra hozni, hogy ha nem takarodunk el
a környékről, úgy járunk, mint a vijjogó.
– Figyeljenek csak ide – emelte fel az atya a hangját. – Amikor Düsseldorfban,
egy rendházban laktam, volt ott egy szerzetes, bizonyos Schumacher atya. Az
atya nagy állatbarát volt, a rendházban viszont tilos volt az állattartás. Még egy
macskánk sem lehetett, pedig, bár szokatlan egy rendháztól, gyakran megfor-
dultak benne egerek. Nos, ami Schumacher atyát illeti, egyszer egy beteg macs-
kával tért vissza a városból. Azt mondta, hogy az úton találta, feltehetően elütöt-
te egy autó. A macska szörnyen nézett ki, eltörött az egyik lába, és a koponyája
megrepedt. Brodszki atya, a rendfőnök, nem különösebben kedvelte az állatokat,
így a macskákat sem; ez a macska azonban olyan elesett volt, hogy képtelen volt
kitenni az utcára. Nem engedélyezte a macska megtartását, de ellene sem tett
semmit. Egyszerűen levegőnek nézte. Nem vett róla tudomást. Így tartott ez
mindaddig, amíg a macska meg nem gyógyult. Akkor aztán elkezdődtek a bajok.
A macska, akit Bertalannak neveztünk el – Szent Bertalan után –, elkezdte „tör-
leszteni” a háláját. Nyilván úgy érezte, hogy tartozik nekünk, amiért megmen-
tettük a haláltól.
– Maga szerint a macska tudta, hogy mi történt vele?
– Tudta – bólintott az atya. – Addig nem hittem volna, de akkor meg kellett
győződnöm róla. Mint mondottam, a macska hálás volt nekünk, és elkezdett
ajándékokkal elhalmozni bennünket.
 – Csak nem ékszert lopott a helyi ékszerésztől? – kérdezte señorita Carmen.
– Tulajdonképpen azt is megtehette volna, bár aligha volt tisztában vele,
hogy mi az az ékszer. Persze, amit hozott nekünk, bizonyos értelemben az is
ékszer volt.
– Ne is mondja tovább, már kitaláltam a végét – sóhajtotta Fräulein Fischer.
Az atya azonban folytatta.
– Madarakat. Kis énekesmadarakat. Pedig kapott enni eleget. Bertalan nem az
éhség miatt ölte meg a madárkákat, hanem mert kedveskedni akart nekünk ve-
lük. Mindaddig büszkék voltunk a kertünkben megtelepedett madarakra, szeret-
tük hallgatni a trillázásukat, boldogsággal töltött el bennünket a hangjuk – ettől
az időtől kezdve viszont elkezdtek fogyatkozni szegények. Egyre kevesebben
lettek, egyre több halott madarat találtunk a rendház bejárati ajtajának a küszö-
bén. Sejtettük, hogy a madárkák a költözés gondolatával foglalkoznak.
– Maga szerint a madarak gondolkodnak? – kérdezte kételkedve Vermes.
– Nevezze, ahogy akarja – legyintett az atya. – Egy biztos: a madarak el akar-
tak távozni a kertből. Ezt különben Péter atya is megerősítette. Péter atya ör-
dögűző volt, de nemcsak az ördögöt űzte ki a megszállottakból, hanem néha az
állatokkal is elbeszélgetett. Persze, mi nem hittünk neki. Ki a fene hiszi el, hogy
egy ember megérti az állatokat? Brodszki atya, bár egyáltalán nem gondolta,
hogy Péter atya érti a madarak nyelvét, készséggel elhitte, hogy a madarak el
fognak költözni, ha a macska marad, ezért magához hívatta Schumacher atyát,
és parancsba adta neki, hogy tüntesse el Bertalant. Schumacher atya aztán el is
tüntette. Bevitte egy állatmenhelyre. Hogy aztán mi lett a sorsa, nem tudjuk,
nem tudakozódtunk utána.
– Na és a madarak? – kérdezte Fräulein Fischer.
– Nem költöztek el, sőt ismét megszaporodott a számuk. A következő tavasz-
ra helyreállt a természet rendje: a madarak újra énekeltek, és mi örömmel hall-
gattuk a dalolásukat.
– Tanulságos történet – bólintott Fräulein Fischer. – Azt akarja mondani,
hogy ez a madárdög itt ajándék?
– Szerintem az – felelt az atya.
– Van valami tippje, hogy mi a fenét csináljunk vele?
– Legalább nézzük meg alaposan. Úgysem láttunk még ilyen közelről vijjogót.
 – Magam részéről nem is vagyok kíváncsi rá – húzódott hátrébb Fräulein
Fischer. – Engem inkább az óriások érdekelnek… bár ahogy most láttam őket,
már ők sem annyira. Azt hiszem, tévedés áldozata lettem, amikor Olaszország-
ban még úgy gondoltam, hogy élmény lesz találkoznom velük.
– Miért nem az?
– Hát élménynek élmény, az kétségtelen.
– Világítson már valaki ide a lámpájával – kérte Vermes, aki a halott vijjogót
vizsgálgatta.
– Nem valami vonzó darab – morogta señorita Carmen.
– De legalább büdös – bólintott Escalante. – És hátrafelé áll a feje.
– Mert kicsavarták a nyakát. Ezt a vijjogót az óriások ölték meg.
– Valami baj van, atya? – kérdezte gyanakodva Vermes. Volt ideje kiismerni a
férfit: biztos volt benne, hogy forgat valamit a fejében. Azt is észrevette, hogy az
atyának egyre komorabb a tekintete.
– Csak az eszembe jutott valami.
– Micsoda? – érdeklődött tovább Vermes.
– A madárkáink – felelte ez atya. – Amiket Bertalan ajándékba hozott nekünk.
– Hát… nem valami vidám történet, az kétségtelen, de a természet már csak
ilyen. Mindenki enni akar. A macskájuk azt hitte, hogy maguk is. Ahogy neki
ízlik a madárka, biztos maguknak is ízleni fog.
– Nem erről van szó – csóválta meg a fejét az atya. – Inkább arról, hogy ami-
kor Bertalan megölte az első madarat, a többiek köré gyűltek és sokáig ott is
maradtak mellette. Láthatóan gyászolták. Azt szerették volna, ha magához tér.
– Ostobaság ez, atya – csóválta meg a fejét Escalante is. – Olvastam valahol,
hogy a madaraknak kevés az eszük, azaz kicsi az agyuk. Nem gyászolnak meg
senkit, mert nincsenek tisztában a halállal.
– A mi madaraink tisztában voltak vele, hogy mi történt – erősködött az atya.
– Ezért is támadtak rá a macskára.
– Mi a fene – hökkent meg Escalante. – Hogyhogy rátámadtak?
– Úgy, hogy fölé repültek és óriási csivitelést produkáltak. Ha lett volna esz-
közük rá, biztosan bántalmazták volna őt. Bosszút álltak volna a gyilkoson. Csak
hát – ezt készséggel elismerem – a macska és a madárkák nincsenek egy súlycso-
portban.
 Fräulein Fischer hirtelen felkiáltott.
– Jézusom, atya, maga arra gondol?
– Arra, bizony – mondta az atya. – Ennyi erővel egy időzített bombát is küld-
hettek volna nekünk ajándékba.
– Mi? Hogy? – kapkodta a fejét Escalante. – Miről beszélnek maguk?
Az atya a halott vijjogóra mutatott.
– El fognak jönni érte.
– Kik, atya?
– Hát a társai. A bosszúszomjas vijjogók.
– Maga feltételezi, hogy a vijjogók rajtunk állnak bosszút megölt társukért? –
nyögte señorita Carmen. – Jézusom, erre nem is gondoltam.
Az atya felugrott a fűről és nagyot ordított.
– Gyorsan! Be a sátrakba!
Ebben a pillanatban ezüstfehér holdfény borította be a tisztást. A hold éji
vándorútja során olyan helyre ért, ahol jókora lyuk tátongott az erdő lomboza-
tában, és nyomban le is kukucskált rajta a lombok alá. Amit látott, nem töltötte
el örömmel – éppen megfordítva. Nézte egy darabig, hogy mi történik odalent,
aztán maga elé rántott egy fekete felhőt.
– Be a nagysátorba! – kiáltotta Vermes is. – Jöjjenek utánam!
A többi sötétségbe veszett. Ki erre futott, ki arra. Az atya csak a nagysátorban
számolhatta meg őket. Señorita Carmen hiányzott csak a csapatból.
– Kinek van fegyvere? – kérdezte Escalante.
Kiderült, hogy senkinek. Valamennyien az ágyukból keltek ki, és csupán a
holdsugarakat akarták élvezni. Ehhez pedig nem feltétlenül szükségesek a fegy-
verek.
– Mi az ördögöt csinálunk, Jorge? – lihegte Vermes. – Valakinek ki kellene
mennie…
Amikor valami nagyot csattant az egyik sátor oldalán, nem is folytatta to-
vább.
– Itt vannak – mondta Escalante. – Legalább tegyük nehezebbé a dolgukat.
Csináljunk barlangot a ládákból.
Alig néhány perc alatt elkészült valami, amit búvóhelynek lehetett nevezni.
Escalante tisztában volt vele, hogy a vijjogók percek alatt végeznek velük így is,
de nem tehette meg, hogy csak üljön tétlenül.
Odakint pillanatokra sem szünetelt a fülhasogató vijjogás. A sátorponyván
tompán koppantak a kemény szárnycsapások.
Ott kucorogtak a ládákból eszkábált menedékben és várták a halált.

98

Egészen addig, amíg egyszerűen elrepült a fejük fölül a sátor. Odakint forgószél
támadt, tépte, csavargatta a faágakat, azok pedig sírtak, mint éhes boszorkányok
a falu szélén. Akármerre néztek csak vijjogókat láttak.
Vermes úgy érezte, hogy felvillant előttük egy reménysugár. Vékonyka,
gyenge, de azért reménysugár volt. Ha a vihar tovább erősödne…
Hason feküdt a földön a zuhogó esőben. Érezte, hogy iszonyatos erők tom-
bolnak felette. Látta, hogy egy vijjogó kétségbeesetten próbál belekapaszkodni
egy faágba, de a szél egyszerűen csak letépte róla.
A korábbi harcias vijjogás immár kétségbeesetté vált. A vijjogók megpróbál-
tak menedéket keresni, de nem bírtak a széllel.
Megpróbált egy vastag fatörzset keresni magának, de a szél megakadályozta
benne. Úgy fújta ide-oda a bokrok között, mint a pusztán az ördögszekeret. Egy-
szer csak szembe találta magát egy vijjogóval. A vijjogó felé kapott. Vermes lát-
ta, hogy éles karmok cikáznak a szeme előtt, majd a szörnymadár beleveszett a
viharba.
Aztán jött a fa. Vermes mindaddig abban a tudatban élt, hogy a fák nem tud-
nak vándorolni; egész életüket azon a helyen élik le, ahol megszülettek. Ez a fa
azonban kivétel lehetett, mert mozdonyként száguldott felé. Megpróbált kitérni
előle, de nem sikerült.
A fatörzs éppen telibe kapta. Később arra emlékezett csupán, hogy a fa elta-
lálta és nekilökte egy vijjogónak. Aztán a levegőbe emelkedett és repült, repült.
Fogalma sem volt, merre, és már meg sem lepődött, amikor egy óriás karjában
találta magát. Az óriás lenézett rá és odaordított neki valamit. Persze nem értet-
te, mit. Azt már a halála előtti víziónak hitte, hogy az óriás még egyet üvölt,
majd felhajítja az égbe.
 És ő szállt, repült, fel, egyre feljebb, minden földi köteléktől megszabadulva
az örökkévalóság felé.

99

Amikor kinyitotta szemét, fogalma sem volt róla, hogy hol van. Mivel összefolyó,
zöld színt látott maga előtt, arra gondolt, hogy a mennyországi mezők bizonyára
ugyanolyan zöldek, mint a földiek, és ha mázlija van, oda is került. És ha nem? –
tört fel belőle a rémület. Mi van, ha a pokol is zöld? Amikor még élt, nem sokat
törődött ezzel az egésszel, főleg a túlvilág színeivel, most azonban, hogy aktuá-
lissá vált a dolog, természetesen jobban szerette volna, ha mégiscsak a menny-
ország zöldell előtte.
Becsukta a szemét és várakozott. Az angyalok vagy az ördögök biztosan ha-
marosan érte jönnek, és elmagyarázzák neki, mi is a teendője.
Hirtelen kiverte a víz a félelemtől. Mi van akkor, ha mégiscsak van pokol? Ta-
lán kár volt kinevetni azokat, akik hittek benne.
Rövidesen hangokat hallott.
– Ott van! – kiáltott fel egy örömteli férfihang. – Megtaláltam!
A hang valahogy Escalante hangjára emlékeztette. Escalante, istenem! Ő volt a
barátja még a földi életében. Eszerint ő is a túlvilágra került?
– Hol?
Ez egy női hang volt.
– Ott, a fán!
– Jézusom, hogyan került oda?
– Felfújta a szél.
– Most hülyéskedsz? – kérdezte egy újabb női hang.
– Miért? Az Ózban is megtörtént.
– Jó lenne, ha nem tréfálkoznánk – idegeskedett valamelyikük. – Inkább azon
törjük a fejünket, hogyan szedjük le.
– Biztos, hogy életben van?
– Ahhoz, hogy meggyőződhessünk róla, valakinek fel kell másznia hozzá,
vagy neki kell lejönnie.
 – Nem lehetne lepiszkálni valahogyan?
– És akkor mi lenne? Még ha életben van is, meghalna. Darabokra törné ma-
gát.
Vermes kezdett gyanakodni, hogy mégsem a túlvilágon lehet. Lepiszkálni?
Honnan akarják lepiszkálni? Talán a fáról, ahol a tudás almája rejtőzött?
Amint kinyitotta a szemét, legszívesebben be is csukta volna. Ekkor vált bi-
zonyossá számára, hogy él. Nem halt meg, él, csak azt kell még kiderítenie, hol.
Ahogy a hangok irányába bámult, rémisztő felfedezést tett. Valahol az ég és a
föld között lebeg, mint a hagyomány szerint Mohamed koporsója. Vajon hogy az
ördögbe kerülhetett ide?
– Hol vagyok? – kérdezte azért a biztonság kedvéért. Az emberek, akiket ma-
ga alatt látott, kicsik voltak, mint a törpék.
– Magához tért – mondta egy izgatott hang. – Már beszél, hé, Endre!
Vermes megkönnyebbülten felsóhajtott. Ezek ismerik a nevét. Akkor nagy
baj nem lehet.
– Hol vagyok, mondja már meg valaki, az istenért!
– Mit mond?
– Szeretné tudni, hogy hol van. Árulja már el neki valaki.
– Egy fán – hallotta Fräulein Fischer hangját. – Egy jó magas fán.
– Értem – sóhajtotta. – És mit csinálok én itt?
Erre nem érkezett válasz.
– Nem tudnál lejönni, Endre? – kérdezte Escalante.
Kissé távolinak tűnt a hangja.
Vermes körülnézett. Cirka három emelet magasban trónolt egy vastag fa-
ágon, vékonyabb gallyakkal körbefonva. Nyilván ezek akadályozták meg, hogy
lezuhanjon.
– Jó magasan vagyok, mi?
Ekkor pillantott meg valakit nem messze tőle. Ő is egy ágon ült, mozdulatla-
nul.
Egy madár – gondolta. Egy rohadék madár. Egy vijjogó. Ahogy körbeforgatta a
fejét, legalább tíz madarat látott az ágakon, kisebbeket, nagyobbakat, ám egyben
valamennyien megegyeztek: mindannyian halottak voltak.
– Látjátok, hol vagyok? – kiáltott le a többieknek.
 – A fán – hallotta señorita Mateos hangját. – Hol az ördögben lenne?
– Temetőben – felelte Vermes. – Úgy látszik errefelé halott vijjogókat terem-
nek a fák.
– Megpróbálsz lejönni? – kérdezte Escalante.
– Mert ha nem? – kérdezte, miközben már a megfelelő ágakat kereste.
– Akkor fent maradsz. Mint amikor bemásztál annak a perzsa lánynak az ab-
lakán. Emlékszel rá? Eltört a tyúklétra, te pedig…
– Kuss! – kiáltotta Vermes, és elindult lefelé.

100

A tábor gyakorlatilag megsemmisült. Fél napjukba tellett, amire úgy-ahogy lak-

hatóvá tették.
– Ezzel megvolnánk – dörzsölte össze a kezét Escalante. – Nem mondhatnám,
hogy sikeres volt a találkozónk az óriásokkal.
– Na és a vijjogók? – kérdezte señorita Carmen.
– Azokról legalább tudjuk, kicsodák – mondta Vermes. – Az óriásokról viszont
mindeddig sokkal jobb véleménnyel voltam.
– Nem dobja el egy kicsit messzebbre a kalapácsot a kelleténél? – kérdezte az
atya.
– Miért? Mit kellene mondanom? Semmivel sem viselkedtek különbül, mint a
vijjogók.
– Hé, hé, maguk meg miről beszélnek? – kérdezte értetlenül señorita Carmen.
– Hogy viselkedett a kicsoda?
Vermes szomorúan csóválta meg a fejét.
– Az óriások átvertek bennünket.
– Hogyhogy átvertek? Mivel?
– Az ajándékukkal.
Señorita Carmen megkocogtatta a homlokát.
– Lehet, hogy az én fejemmel van a baj, de kukkot sem értek az egészből. Mit
jelent az, hogy átvertek bennünket az ajándékukkal? Nem volt halott vijjogó a
csomagban?
 – Dehogynem – mondta Vermes. – Olyan halott volt, hogy halottabb már nem
is lehetett volna.
– Akkor meg miről beszél?
Vermes sóhajtott, és megcsóválta a fejét.
– Az óriások több legyet is akartak ütni egy csapásra.
– Legyet?
– Ezt csak átvitt értelemben mondom. Mi kapartuk ki nekik a gesztenyét.
– Ha lenne szíves kissé érthetőbben…
Vermes legyintett egyet.
– Pedig egyszerű az egész. Az óriások tudják, kik vagyunk.
– Miért? – kérdezte Carmen. – Kik vagyunk?
– Szerintük ostoba lények, akik úgy bolyonganak az őserdőben, mintha el-
ment volna az eszük. Úgy gondolták, hogy a mi segítségünkkel kinyírhatnak jó
néhány vijjogót.
– És?
– Mint tudjuk, az óriások a vijjogók esküdt ellenségei. Valószínűleg a vadász-
terület miatt van háborúság közöttük. Mindketten megközelítőleg ugyanazt
fogyasztják és…
– Embert? – vágott közbe undorodva Fräulein Fischer.
– Nem hiszem, hogy az óriások kannibálok lennének. És azt sem, hogy a vijjo-
gókat ennék. Inkább ugyanazokat az állatokat vadásszák. Ez aztán ellenségekké
tette őket, ha nem voltak már korábban is azok. Érthető?
– Eddig igen, de mi a fene…
– Ebben a konkurenciaharcban, ami az élelemért folyik közöttük, az óriások
hátrányban vannak a vijjogókkal szemben.
– Igazán? Én nagyon nem így látom. Szerintem nem halott óriások, hanem
vijjogók lógnak a fákon.
– És ezt mind nekünk köszönhetik.
– Kutya legyek, ha értem magát – törölgette meg homlokát Fräulein Fischer.
– Majd mindjárt megérti. Tehát, harc folyik a két faj között, s ebben a harc-
ban a vijjogók a sikeresebbek. Képesek például gyorsan helyet változtatni, míg
az óriások nem tehetik meg ugyanezt. Nekik nincsenek szárnyaik.
– Jó, hogy felhívja rá a figyelmünket – mondta csúfondárosan señorita Car-
men. – Különben észre sem vettük volna.
– Az óriások elhoztak hozzánk ajándékba egy halott vijjogót, a vijjogók pedig
azt hitték, hogy mi öltük meg. Elhatározták, hogy bosszút állnak rajtunk – meg-
ölnek valamennyiünket. Nem is sejtették a hülyék, hogy ezzel belesétálnak az
óriások állította csapdába. Sokan gyűltek össze, talán több tucatnyian is, az óriá-
sok pedig hagyták, hogy ránk támadjanak. Aztán amikor velünk voltak elfoglal-
va, lecsaptak rájuk és sokat megöltek közülük. Nézzenek csak fel a fákra. Ott
lógnak rajtuk a vijjogók. Elkapták őket, megfojtották, vagy kitörték a nyakukat,
aztán felhajigálták őket az ágakra. Teljes sikerrel járt az akciójuk. És ezt nekünk
köszönhetik.
– Arra nem gondoltak, hogy mi lesz velünk? – méltatlankodott Fräulein
Fischer. – Hogy a vijjogók mit fognak csinálni velünk, ha elkapnak bennünket?
Vermes megvonta a vállát.
– Még a régi jó gyarmati időkben az angolok úgy vadásztak Indiában tigrisre,
hogy csapdába csalták. Építettek egy magaslest egy fára, alá karót vertek, ahhoz
pedig hozzákötöttek egy kecskét. Megvárták, amíg beköszönt a szép, holdfényes
éjszaka, felmásztak a lesbe és vártak. A kecske egyfolytában mekegett félelmé-
ben, mert érezte a tigris szagát. A tigris meghallotta a mekegést és megtámadta
a kecskét. A vadász pedig lelőtte a tigrist.
– És?
– Mit gondolnak, a győztes vadász hálás volt a kecskének? Többnyire odaadta
a segítőinek, hogy egyék meg ebédre. Az óriások számára mi voltunk a kecske.
– Gondolja, hogy az óriások azt is előre tudták, hogy vihar tör majd ki?
– Ki tudja? – vonta meg a vállát Vermes. – Mindenesetre jól jött nekik. Jelen-
tősen korlátozta a vijjogók repülési képességét. A földön kellett maradniuk, s így
az óriások végezhettek velük. Megfojtották őket és felhajigálták a testüket a fák
ágaira.
– Mégis miért?
Vermes ismét csak megvonta a vállát.
– Talán ez a hagyomány.
– Akkor most mi a teendőnk? – kérdezte az atya a nyomortelepnek tűnő sát-
rakra nézve.
– Két eset lehetséges – mondta Escalante. – Vagy dolgunk végezetlenül ha-
zamegyünk, vagy pedig maradunk. És várjuk a jó szerencsét.
– Maga szerint… mi az a jó szerencse?
– Úgy hívják, hogy Daisy Schuster – mondta Vermes.

101

Két nappal később az óriások visszatértek. Először csak egy bukkant fel a köze-
lükben, aztán még egy. Nem kis meglepetésükre ezek már nem voltak meztele-
nek, leszakított vijjogószárnyak fedték az altestüket.
Vermes éppen ládákat tologatott ide-oda a lyukas nagysátorban, amikor
Fräulein Fischer rontott be hozzá.
– Itt vannak! – kiáltotta. – Hé! Hagyja ezt abba, ember, visszajöttek.
Vermes az egyik láda tetején heverő sorozatlövője után kapott.
– A vijjogók?
– Az óriások.
Vermes megvakargatta a feje búbját, aztán visszatette a helyére a fegyverét.
– És most hol vannak?
– A füvön ülnek. A tisztás szélén.
– Akarnak valamit?
– Honnan tudjam? Csak azért jöttem, hogy szóljak magának.
Vermes mégiscsak magához vette a sorozatlövőjét.
– Remélem, nem kell használnom.
Kilépett az ajtón, és arrafelé nézett, ahol Fräulein Fischer híradása szerint az
óriásoknak lenniük kellett.
Ott is voltak.
A többiek lassan Vermes köré gyűltek. Az atya kivételével valamennyien
fegyvert tartottak a kezükben.
A két óriás csak bámulta őket. Semmi jelét nem mutatták, hogy közeledni
próbálnának hozzájuk.
– Mi az ördögöt csinálhatnak ezek? – kérdezte señorita Carmen. – Hogy essen
ki a szemetek!
– Megfigyelnek bennünket – mondta az atya. Már ismét csuhában volt. Seño-
rita Carmen meg volt győződve róla, hogy az atya számtalan csuhát hozott ma-
gával az őserdőbe.
Az óriások arca kifejezéstelen volt, s még akkor sem mozdult meg egyetlen
izom sem rajtuk, amikor egy-egy szemtelen légy megkerülte az orrukat.
– Nem hessentik el a legyeket – suttogta señorita Carmen. – Én már frászt
kaptam volna tőlük.
– Talán nem érzik, hogy rajtuk mászkálnak.
– Vastag lehet a bőrük.
– Remélem, nem újabb ajándékot hoztak – rémüldözött Carmen.
– Aligha – rázta meg a fejét Vermes. – Annyi eszük bizonyára van, hogy tud-
ják; ezt a színházat nem lehet még egyszer eljátszani.
– Odamegyek hozzájuk – határozta el az atya.
– Megtanítja imádkozni őket?
– A fenébe is – morogta Vermes. – Ezek a fickók felhajítottak egy fa tetejére.
– Hát nem a vijjogók karmából pottyantál ki?
– Egy óriás hajított fel.
– Mi a fenéért?
– Lehet, hogy meg akart óvni a társaitól, nehogy agyontapossanak.
– Az atya odamegy hozzájuk.
– Jézusom, miért csinálja ezt?
Az atyát azonban nem lehetett visszatartani. Ahogy a két óriás felé lépdelt,
azok egyre komorabban néztek rá.
– Álljon meg, atya! – kiáltotta Vermes. – Nem tetszik nekik, hogy közelebb
megy hozzájuk. Álljon meg, mert…
Az egyik óriás hirtelen kinyitotta a száját és nagyot horkantott. Valamennyi-
en ugrottak egyet hátrafelé, csak az atya maradt mozdulatlan. S mivel az óriások
ültek, ő is letelepedett velük szemben. Alig két-három méter választotta el őket
egymástól.
– Ne menjen közelebb, atya!
Az atya azonban nem hallgatott Fräulein Fischerre. Csak úgy csúszva-mászva
már jó egyméternyire megközelítette őket. Ekkor az egyik óriás ismét felhor-
kant. Sőt, a kezét is felemelte. Olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná ütni az
atyát.
 – Maradjon veszteg, atya!
Az atya veszteg maradt. Nem látszott félelem az arcán, pedig úgy érezhette
magát, mint azok a századokkal ezelőtt élt jezsuita papok, akik reszkető szívvel
álltak szemben a szamurájokkal vagy emberevőkkel.
Az egyik óriás ekkor feltápászkodott. Hatalmas termetéhez mérten elég gyor-
san.
– Fusson, atya! – kiáltotta señorita Carmen, és maga is felpattant, hogy az
atya segítségére siessen.
Az atya azonban nem mozdult. Szerencsére Vermes és Escalante néhány má-
sodperc alatt leszerelte a harcias amazont.
– Megbolondult, Carmen? – támadt rá Vermes. – Ha megharagítjuk őket, pil-
lanatok alatt megölhetnek bennünket.
– És ha így is megölnek?
Az óriás lehajolt, és egyetlen mozdulattal felrántotta a fűről az atyát.
– Nyugalom – suttogta Vermes Escalanténak. – Nyugalom, Jorge.
Az atya az óriás karján lógott. Úgy, hogy a lábfeje azért érintette a talajt.
– Mi a fenét akar ez vele…?
Az óriás felmordult, majd gyors mozdulattal letépte az atyáról a csuhát. Szó,
ami szó, az atya így is jól mutatott: csíkos alsónadrágjában, pólója alatt csak úgy
ugrándoztak az izmai.
Az óriás megforgatta a kezében a csuhát, majd gyorsan lecsúsztatta magáról
az ágyékkötőjét.
– Kéretik a hölgyeknek eltakarni a szemüket – mondta Jorge.
– Atyavilág, ez úgy néz ki, mint a David Firenzében – csodálkozott Fräulein
Fischer.
– Csak az nem szőrös – mondta Escalante.
Az óriás megpróbálta magára venni a csuhát, de sehogy sem sikerült neki. A
másik röfögött egy sort, majd nyitott tenyerével többször is a fűre ütött.
– Ez kiröhögi a másikat – mondta Vermes. – Kiröhögi magát is, atya.
Az óriás felemelte a csuhát, és meglengette, mint a győzelmi zászlót, majd a
derekára csavarta. A másik eközben még mindig a füvet ütötte nagy jókedvében,
majd hirtelen elhallgatott. Mintha csalódott lett volna a tekintete. Felállt, az
atyához ment, és néhányszor a fenekére vert, majd a magáéra is. Közben mor-
gott, és idegesítő torokhangján magyarázni kezdett valamit.
– Mi a fenét akarhat ez? – kérdezte Fräulein Fischer. – Csak nem akarja elfe-
nekelni az atyát?
– Csuhát akar – mondta señorita Mateos. – Azt akarja, hogy ő is kapjon egyet.
– Jézusom, honnan szerzünk neki csuhát?
– Hé, atya, ne izguljon, itt vagyunk maga mellett. Van még csuhája valahol?
– Kettő is – mondta az atya. – Bent van a sátram…ban.
Fräulein Fischer máris az atya sátra felé iramodott. Nem tellett bele néhány
perc, és jött is vissza, karján egy csuhát lengetve.
– Megtaláltam, atya.
Az atya hátra sem fordult. Mintha sajnálkozva nézte volna régebbi csuháját.
– Hozza ide, kérem.
Fräulein Fischer mély lélegzetet vett.
– Itt vagyok, atya.
– Adja neki.
Nem kellett átadás-átvétel ceremóniát rendezniük, az óriás úgy kapta ki a
csuhát Fräulein Fischer kezéből, hogy majd elszakadt. Fräulein Fischer azonban
szerencsére idejében elengedte.
Az óriás maga köré tekerte a ruhadarabot, és odakiáltott a másiknak valamit.
Szemmel láthatóan tetszettek maguknak az új cuccban.
Olyannyira, hogy két-három kaffantásnak hangzó szó után pillanatok alatt el-
tűntek a szemük elől.
Az atya szomorúan nézett utánuk.
– Csak nincs lelkifurdalása? – kérdezte Escalante, vigasztalásul átölelve az
atyát. – Úgy érzi, hogy megszentségtelenítették a csuháját?
Az atya szomorú mosollyal rázta meg a fejét.
– Nem gondolnám. Isten ártatlan gyermekei ők. Tiszták, mint a legtisztább
patak vize. Mármint a lelkűkre gondolok – tette aztán hozzá gyorsan.
Vermes a még mindig a fákon lógó vijjogókra nézett, aztán megcsóválta a fe-
jét.
Nem szeretett volna még egyszer közéjük kerülni.
 102

Odabent, a megviselt nagysátorban csend uralkodott: valamennyien hallgatagon

bámultak maguk elé.
Escalante volt az, aki végül is megtörte a csendet.
– Hát akkor hogyan is tovább, barátaim? Alighanem az út végére értünk.
– Vagy egy elágazáshoz – tette hozzá Carmen Mateos.
– Mindegy, minek nevezzük – sóhajtotta Vermes. – Egy a lényeg: tennünk kell
valamit.
– Például mit? – kérdezte Carmen.
Mindannyian Escalantéra néztek. Elvégre ő volt az expedíció vezetője. Esca-
lante azonban továbbpasszolta a kérdést Vermesnek.
– Endre?
Vermes megvonta a vállát.
– Miért nekünk kell döntenünk?
– Mert mi vagyunk döntési helyzetben – mondta Jorge Escalante. – Rajtunk
múlik minden. Legalábbis sok minden – javította ki gyorsan magát.
– Ezt mindannyian tudjuk – bólintott Fräulein Fischer.
– Vegyük sorba a lehetőségeket. Carmen?
Señorita Mateos mélyet sóhajtott.
– Őszintén mondom, soha nem álltam még ilyen nehéz döntés előtt. Legfel-
jebb akkor, amikor rájöttem, hogy Frederico megcsal. Frederico a férjem volt. A
második – tette aztán hozzá.
– Miért? Hány férje volt? – kérdezte Vermes.
– Mondhatnám, mi köze hozzá? – mordult rá az asszony. – De nem mondom.
A hivatalosakra, vagy az összesre gondol? A nem hivatalosakra is?
– Bocsánat – vonult vissza Vermes. – Csak úgy kicsúszott a számon.
– Szóval, nehéz döntés előtt állunk – bólogatott az asszony. – Az a helyzet,
hogy nekem a többi hacienda-tulajdonos érdekeit is képviselnem kell. A magáét
is, többek között, señor Vermes. Akárhogyan is töprengek, valóban két eset le-
hetséges: vagy a pusztítás, vagy a megegyezés. Számomra a megegyezés jobban
tetszene.
– Most a vijjogókról beszélünk, vagy az óriásokról?
 – Mind a kettőről – mondta Carmen. – Ha elszabadul a pokol, az elkeseredett
emberek nem tesznek különbséget a kettő között.
– Maga milyen jövőt vizionál? – kérdezte Vermes.
– Ha nem tudunk megegyezni velük, szörnyűt. Egy biztos: akár ott is hagy-
hatjuk az haciendáinkat, rövidesen háborús övezetté válnak.
– Jó, akkor én is felvázolok egy első lehetőséget – vette át a szót Escalante. –
Összecsomagolunk és búcsút mondunk az erdőnek. Hagyjuk, hogy történjen,
aminek történnie kell. A vijjogók támadásai egyre gyakoribbak lesznek; egyre
több szarvasmarhát ölnek meg, és egyre több lesz az emberi áldozat is.
– Az tuti – bólintott rá señorita Carmen.
– Az haciendák tulajdonosai védekezésre kényszerülnek. Kitalálnak majd
mindent, hogy elpusztítsák a szörnymadarakat. Nem is vehetjük rossz néven
tőlük. A vijjogók dúvadak, amiket pusztítani kell. És ehhez meg is kapják a meg-
felelő engedélyeket. Ezzel kezdetét veszi a vijjogók szervezett irtása. Ami az
haciendákat illeti, nem olyan tragikus a dolog, elvégre néhány vijjogó nem a
világ. De az irtás a kerítéseken átlépve másutt is folytatódik majd.
– Úgy érti… az erdőben?
– Természetesen. Az haciendák tulajdonosai rádöbbennek, ha csak a betörő
madarakat irtják, sosem szűnik meg a fenyegetettségük. Gyökerestől kell kiirtani
a gyomot, azaz a madarakat. Expedíciók indulnak majd az erdőbe, és ennek
szörnyű következményei lesznek.
– Megölik a vijjogókat.
– Ez nem is vitás. A vijjogók, bár veszélyes lények, tehetetlenek a lőfegyve-
rekkel szemben. Kiirtják hát őket az utolsó szálig. Hiába tiltakoznak majd a ter-
mészetvédők, ilyen-olyan szervezetek, nem sokra mennek vele. Azokat az embe-
reket, akik irtani fogják a szörnymadarakat, nem olyan fából faragták, hogy
megrémüljenek mindenféle ilyen-olyan tiltakozásoktól. Ha azt a feladatot kap-
ják, hogy meg kell ölniük a madarakat, ráadásul még fejpénzt is tűznek ki rájuk,
akkor a vijjogók sorsa megpecsételődött, mint sok fajé a történelem folyamán.
Én akkor is sajnálom őket, ha valójában szörnyetegek.
– Csak élni akarnak – mondta Vermes. – Éppen úgy, mint minden élőlény a
földön.
– Ehhez pedig menedék és táplálék kell.
 – Szóval – vette vissza a szót Escalante –, úgy áll a helyzet, hogy a vijjogók
sorsa megpecsételődik. Néhány példányt talán sikerül majd megmenteni az utó-
kor, azaz a jövő iskolásai számára, csak éppen az a kérdés, hogy ez a szándék is
beteljesül-e. Vajon hogyan bírják a rabságot a vijjogók, ha bírják egyáltalán. Ha
elszabadul a pokol, akkor a vijjogóknak végük.
– Ismét kihúzhatunk egy fajt a történelem nagy leltárkönyvéből.
– És ha nem sikerül kiirtani őket?
– Úgy érti, Fräulein Fischer, hogy a vijjogók nem hagyják magukat? Ez nem
történhet meg. Legszélsőségesebb esetben megsemmisül maga az őserdő is…
akkor pedig nem csak a vijjogók pusztulnak el.
– Az óriások is?
– És még tengernyi más érték. Ha az emberek rákattannak a gyilkolásra, min-
dent elpusztítanak maguk körül. Majd kitalálja valaki, hogy a halott óriások tes-
tét meg kell szárítani, amikor már elég szárazak, mozsárban megtörni, a port
pedig megfelelő címkével árusítani. Például, hogy megnöveli a potenciát… Ez
pedig oda vezet, hogy az óriásokat is kiirtják. Pedig ők nem azonosak a vijjogók-
kal. Az óriások a testvéreink… vagy inkább az unokatestvéreink.
– Nem túloz egy kicsit?
– Hát, ha ők is az Australopithecusból fejlődtek ki, akárcsak mi, akkor valami-
lyen rokonságban mégiscsak vagyunk egymással. Az a helyzet, hogy testvérgyil-
kosok leszünk.
– És mi lenne a másik opció? – kérdezte Lena Fischer.
– Hogy békét teremtsünk az erdőben. Békét a vijjogók és az óriások között.
Fräulein Fischer önkéntelenül is elnevette magát.
– Békét? Meg vannak maguk húzatva? Ezek nem kultúrlények. Az óriások
nem tudnak értelmes nyelven beszélni, ami rendkívül sajnálatos, a vijjogók pe-
dig fel sem fognák, hogy miről van szó. A vijjogók nem tudnak gondolkodni,
csupán az ösztöneik vezérlik őket. Hogy magyaráznánk meg nekik, hogy mi a
probléma? Ennyi erővel a pumáknak vagy leopárdoknak is beszélhetnénk. A
vijjogók nem értelmes lények – ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni. Velük
nem lehet tárgyalni.
– Szerintem az óriásokkal sem – legyintett señorita Mateos. – Hiába hasonlí-
tanak ránk, azért nem emberek. Mi sok százezer évvel előttük járunk.
 – Majd utolérnek bennünket.
– Hát, ha az lesz a jövőjük, amire számítani lehet, akkor soha.
Vermes bólintott.
– Úgy gondolom én is, hogy a vijjogókkal hiába is próbálkozunk. Soha nem
fogjuk megérteni egymást. A papagájokat is hiába próbálnánk rábeszélni, hogy
ne egyék le a termést a fákról, nem mennénk sokra vele. Kényszeríteni kell rá
őket.
– Megölni, mi?
– Elkergetni.
– Helyben is vagyunk – mondta Fräulein Fischer. – Ha nem tudnak élelemhez
jutni, elpusztulnak a puskagolyóktól vagy az éhségtől. Maga melyiket választa-
ná?
– Ez esetben etetnünk kell őket – mondta Vermes.
Señorita Mateosból kirobbant a nevetés.
– Etetni? Normális maga? Mivel etetné őket, emberi tetemekkel?
– Ez a jövő kérdése, de hullákkal biztosan nem. A vadászok is etetik a vada-
kat… főleg Európában, ha a téli fagyban nem jutnak kellő mennyiségű élelem-
hez. Ha mindegyik faj megtalálja a maga táplálékát az erdőben, akkor a vijjogók
nem fognak az haciendákon marhákra vadászni, az óriások sem törődnek majd
velük. A vijjogók úgyis a fákon élnek, ők pedig a földön.
– Maga tényleg hisz ebben? – kérdezte Fräulein Fischer Vermeshez fordulva.
Vermes megvakargatta a feje búbját.
– Őszintén szólva néha magam is azt gondolom, hogy ez a világ legutópiszti-
kusabb marhasága, amit ember csak kitalált a maga gyenge eszével, de aztán
feltámad bennem a dac, hogy miért is ne? Miért ne csinálhatnánk meg? Elvégre
vannak óriási nemzeti parkok a világon, ahol az első az ott élő fajok védelme,
miért ne lehetne itt is egy nemzeti park?
– Na és mi kell ehhez?
Fräulein Fischer megvonta a vállát.
– Pénz – mondta. – Sok-sok pénz.
 103

Jó néhány hosszú másodpercig törték a fejüket, mielőtt Fräulein Fischer ismét

megszólalt volna.
– Hát ez nagy munka lenne, kétségtelen. De szerintem nem lehetetlen. Gratu-
lálnék annak, aki belekezdene.
– Miért, maga nem kezdene bele? – kérdezte Escalante. Fräulein Fischer cso-
dálkozva nézett rá.
– Én? De hiszen én nem értek az állatokhoz. Csak a csontjaikhoz.
– Sokkal izgalmasabb élőlényekkel foglalkozni, mint a csontjaikkal, higgye el.
– Mondja maga. Csakhogy én azt tanultam, és azt is szeretem csinálni. Lehet,
hogy hülyén hangzik, de nem tudnék mit kezdeni velük. Sem a vijjogókkal, sem
az óriásokkal.
– És ha egy dinoszaurusz életre kelne a múzeumban?
– Akkora sikítást még nem hallott a világ, amekkorát én produkálnék.
– Maga mit gondol, atya?
Az atya felriadt álmodozásából és megcsóválta a fejét.
– Azt hiszem nekem is akadna itt munka. Főleg, ami az óriásokat illeti. Elvég-
re ők is emberek. És gyámolítást igényelnek.
– Netalántán meg akarná téríteni őket?
– Eszem ágában sem lenne – rázta meg a fejét az atya. – Ahhoz, hogy valaki
megértse Isten szavát, nem árt egy kis műveltség.
– Sok indián is megértette.
– Csakhogy ezek az óriások még a rejtőzködők színvonalát sem érik el. Kér-
dezhetek én is valamit?
– Hogy a fenébe ne – húzta fel a szemöldökét Escalante. – Mit akar kérdezni,
atyám?
– Csak annyit, hogy ki a fene fog tárgyalni velük?
Csak néztek egymásra szótlanul.
Erre a kérdésre még nem tudták a választ.
 104

Az indián asszonynak néha kettős látása volt, ilyenkor egy fatörzsnek támaszko-
dott és hozzádörzsölte izzadó homlokát.
Már megint megbetegedtem – mérgelődött magában. Éppen úgy, mint amikor Bitit
vittem haza. Biztos van itt valami a levegőben, ami megbetegít. Pedig most szükségem
lenne minden erőmre. Az a férfi bizonyára követni fog bennünket. Hazáig követ, ott aztán
megöl minket, és megöli Bitit is. Pedig kár lenne Bitiért, Biti jó ember. Ő viszont rossz
asszony. Bárhova is megy, mindegyre bajba kerül.
A nő, akit megmentett, ott hevert mellette a füvön, és ő is betegnek látszott.
Turkált kicsit az emlékezetében, aztán sorra vette azokat a szavakat, amiket Biti-
től tanult.
– Rossz? – kérdezte a lánytól. – Rossz?
Winnie bólintott.
– Rossz.
Az indián asszony Winnie homlokára tette a kezét.
– Meleg – mondta.
– Lázam van – suttogta Winnie.
– Én is lázam…
– Utolér bennünket – mondta Winnie. – Megöl mindkettőnket. Elias nem ke-
gyelmez senkinek. Nekem még inkább, mert szüksége lehet rám, de téged bizto-
san megöl. Tudod, miért? Mert fél tőled. Tőlem nem. Tudja, hogy én… gyűlölöm
az erőszakot, és nem lennék képes megölni őt. De te képes lennél rá. Az lenne a
legjobb, ha lelépnél, és itt hagynál engem. Az életedet mented meg vele. Tűnj el,
engem úgyis megtalál.
– Megtalál? – kérdezte az asszony.
– Bárcsak tisztában lennék vele, hogy érted-e, amit mondok.
Az indián asszony valószínűleg megsejtette, miről beszél a másik, mert egy-
szerre csak könnycseppek csordultak ki a szeméből.
– Biti – sírta. – Biti.
– Ez meg vajon mit jelent? – sóhajtott Winnie.
– Majd én elmagyarázom – mondta egy hang, és Winnie megkövülve látta,
hogy Elias lép elő a bokrok közül. Úgy vigyorgott, mintha sikerült volna néhány
illegális bányát felrobbantania, és jó néhány bányászt a pokolra küldenie.
Winnie megpróbált felállni, de Elias visszanyomta a fűre.
– Maradj még ott egy kicsit. Ez a nő meg kicsoda?
– Nem látod? – nyögte Winnie. – Egy indián lány vagy asszony.
– Ó, már emlékszem – bólintott Elias, és letette maga mellé a géppisztolyát. –
Ami azt illeti, én is szarul érzem magam. Honnan is van ez a nő?
– Nem tudom – rázta meg a fejét Winnie. – Nem tudom.
– Miért nem kérdezed meg tőle?
– Mert nem tudom, hogyan kérdezzem. És ha válaszolna sem érteném meg.
Neki is láza van.
Elias gondolataiba mélyedt.
– Én is beteg vagyok – riadt fel aztán néhány másodperc után. – És te is beteg
vagy…
– Tudom.
– Bizonyára mocsári láz – mondta Elias. – Sajnos nincsenek gyógyszereink.
Már a vijjogók eszik őket.
– Én… szívesen visszamennék megnézni…
– Hülyének nézel? – vigyorodott el Elias. – Sosem jönnél vissza. Útközben
meghalnál, vagy megennének a vijjogók, esetleg az óriások morzsolnának szét.
Szóval, ki is ez a nő?
– Mondom, hogy nem tudom. Miért érdekel annyira?
Elias megköszörülte a torkát. Láthatóan fájdalmai voltak.
– Azért, mert meg akarok gyógyulni. Ez a nő biztosan a falujába megy.
– És?
Elias megvakarta az állát.
– Ha minden igaz, minden faluban van egy sámán. A sámán képes meggyó-
gyítani a betegeket. Ne hidd, hogy a sámánok kelekótya fickók, akik csak szem-
fényvesztéssel foglalkoznak. Értenek azok a gyógyításhoz is. – Leeresztette a
nadrágját és megmutatta az oldalát a lánynak. – Látod?
Elias lábán jókora vágás látszott, amely már kezdett gennyesedni. Pedig alig
néhány órája sebesülhetett csak meg.
– Megvágott egy rohadt vijjogó – panaszolta. – És most el fog mérgedni a se-
bem. Csak egy indián sámán lenne képes meggyógyítani. Kényszeríteni fogom,
hogy vigyen el a falujába. – Felállt és az indián asszony mellé guggolt. Nem szólt
semmit, csak a sebére mutatott. – Látod?
Az indián asszony látta.
Ennek már annyi – gondolta, de a szeme sem rebbent. Még nem látott kukacot
a sebben, de biztos volt benne, hogy a következő napon már ott nyüzsögnek
benne.
– Sámán – mondta Elias. – Van sámán a falutokban?
– Sámán? – húzta fel a szemöldökét az asszony. – Sámán?
– Tudod, mi az?
– Sámán?
– Az hát, hogy a fene vigyen el! Hogy lehet valaki ennyire ostoba? Meg aka-
rok gyógyulni – mutatott a sebre. – Egy sámán meg tudna gyógyítani.
– Gyógyítani – bólintott az indián asszony.
Elias maga mellé húzta a fegyverét.
– Tudod, mi ez?
– Tudod – bólintott az indián asszony.
– Ha nem mutatod meg a faludat, és nem szerzel nekem egy sámánt, akkor
véged. Agyon foglak lőni. – Az indián asszony halántékához szorította a fegyver
csövét. – Meghúzom a ravaszt, és bumm!
– Ne! – kiáltott fel kétségbeesetten Winnie. – Ha megölöd, meghalsz te is.
– Szeretnéd, mi? – kérdezte Elias. – Biztosíthatlak, hogy te sem fogod meg-
úszni. Mielőtt meghúznám a ravaszt, hogy végezzek magammal, te kapod a má-
sodik golyót. Ez a nő meg az elsőt. Imádkozz, hogy azelőtt a falujába érjünk, mie-
lőtt nagyon rosszul lennék.
– Hol vannak az… aknák? – kérdezte a lány. – Remélem… nem akarod tovább
cipelni őket.
– Ó, te kis bárányka – nézett rá Elias. Csak úgy sütött a szeméből a gyűlölet. –
Az olyanok miatt megy tönkre a világ, mint amilyen te is vagy. Jaj, csak embert
ne öljünk, jaj, csak ne essen baja senkinek…! Ha meg akarod óvni a természetet,
gyilkolni kell érte. Kezdetektől azért drukkoltál, hogy ne sikerüljön felrobbanta-
nunk egyetlen bányát sem. Most aztán örülhetsz, mert eddig még nem sikerült.
De sikerülni fog. A ládák jó helyen vannak, majd még visszajövünk értük. Te is,
drágám. Abban a kitüntetésben részesülhetsz, hogy te nyomhatod meg ez első
detonátor gombját. De előtte… meg kell gyógyulnunk. Egyetértesz velem, ugye?
Ezalatt az indián asszony a fejét törte. Már nincs messze Biti. Valahogy érte-
sítenie kellene, hogy mi történt vele, hogy egy gonosz ember fogságba ejtette, és
őt is fogságba ejti, ha nem tud neki szólni. Csak az a baj, hogy Biti hülye az erdő-
höz. Nem ért meg semmit, amiből következtethetne rá, hogy baj közeledik felé.
Ó, erdei szellemek, segítsetek!
Az erdei szellemek csupán annyit segítettek, hogy bizonyos idő után a bete-
gek jobban lettek. Az indián asszony nem mérte az időt – nem is lett volna neki
mivel –, azt azonban észrevette, hogy a fejük felett összezáródó lombkoronán túl
már lement a nap.
– A fenébe is, Winnie! – hallotta a lány Elias hangját. Ekkor már annyira sötét
volt, hogy alig látták egymást. – Itt vagy még?
Bárcsak ne lennék – gondolta a lány. Akár el is mehettem volna. Le is léphettem vol-
na. Kár, hogy nem tettem meg.
Abban a pillanatban már meg is szólalt egy kételkedő hang a fejében.
Aztán mi lett volna veled? Egyedül a dzsungelben? Élelem, víz és remény nélkül?
Az indián asszony egyelőre szótlanul figyelte az eseményeket. Ő is leléphetett
volna, de ő sem tette meg. Nem is lett volna hozzá ereje, azonkívül sajnálta
Winnie-t. Így viszont Biti élete foroghat kockán. Mi a csodát csináljon?
Soká nem törhette a fejét, mert az ember, aki ismerte Winnie-t, sőt talán a
társa is volt, odament hozzá és mellé guggolt.
– Hogy érzed magad, te… izé?
Az indián asszony nem értette, de biztos volt benne, hogy azt kérdezi, jól
van-e?
– Nem vagyok jól – mondta a saját nyelvén. – Sőt, nagyon is szarul vagyok. És
ennek éppen te vagy az egyik oka.
– Karattyolni azt tudsz – bólintott Elias. – De hiába beszélsz, semmit nem ér-
tek belőle. És te sem abból, amit én mondok neked. Ám azért még nincs veszve
minden.
Elias kiegyenesedett, majd ismét lehajolt, és elkapta az indián asszony kezét.
Felrántotta a fűről. Nem messze tőlük, alig néhány méternyire kopár volt a talaj,
mintha egy állat heverészett volna rajta. Talán egy óriás pihente ki ott a fára-
dalmait?
 Az indián asszony csak akkor próbált ellenállni, amikor Elias a tisztás felé
rángatta.
– Hagyj békén! – kiáltotta, és megpróbált visszaülni a fűre. – Ne merj hozzám
érni!
Igyekezett bátran viselkedni, de érezte, hogy egész lényét elönti a rémület. Ez
az ember meg fogja ölni. Segítsetek, szellemek!
Ekkor Winnie Eliasra vetette magát. Gyenge volt, remegtek a lábai, de azért
sikerült ellökdösnie az indián asszonytól.
– Hagyd békén, Elias! – kiáltotta. – Ne merj hozzá nyúlni!
– Mit vagy úgy becsinálva, nem a rokonod – mondta Elias, kényszerítve az in-
dián asszonyt, hogy üljön le. – Te is maradj veszteg. Ha tudnék beszélni veled,
abbahagynád ezt a hülye kapálódzást. Mi a fenéért nem tanultál meg valamilyen
értelmes nyelvet?
Winnie úgy látta, hogy Elias tényleg nem akarja megölni az indián asszonyt,
és feltehetően őt sem. Még nem. Egyelőre valami másban töri a fejét.
Eliasnak sietnie kellett, mert már igencsak félhomály volt a fák között. Rá-
adásul hatalmas páfránylevelek borultak föléjük, mintha csak rá akartak volna
tenni egy lapáttal a kezdődő sötétségre.
Elias elkezdte kotorni a földet, odébb lökdöste az éles tüskéket hordozó indá-
kat is.
– Csináld te is! – kiáltott az indián asszonyra. – De gyorsan, mielőtt sötét len-
ne.
Ismét nekiállt kotorni a földet. Az indián asszony megértette, hogy mit akar
tőle a férfi. És nyomban a hideg futott végig rajta. Ez a disznó a sírját akarja
megásatni vele.
Elias azonban nem azt akarta. Letört egy száraz faágat az egyik bokorról és a
megtisztított földre rajzolt vele valamit, majd a bottal rámutatott a művére.
– Látod?
Az indián asszony természetesen látta. Egy kunyhó volt a földbe karcolva.
– Kunyhó – mondta ki ő is a saját nyelvén.
– Te! – mutatott az indián asszonyra, majd a kunyhóra. – Te?!
Az indián asszony azonnal felfogta, hogy mi a helyzet. A férfi azt akarja tudni,
hogy kunyhóban lakik-e. Miért, hol másutt lakhatna az erdőben?
 Előbb gondolkodott, csak aztán bólintott. Talán sikerül megijesztenie a férfit.
De hogy aztán mi lesz, arról fogalma sem volt. Csak Bititől kell elterelnie vala-
hogy. Szereti Bitit, nem akarja, hogy baja essék. Ha Bitinek baja esne, megölné
magát. A folyóba ugrana a krokodilok közé. Ezért aztán, hogy ez ne történhessen
meg, ő is letört egy pálcát, és gyorsan a kunyhó mellé rajzolt még egy kunyhót,
majd emellé is egyet. A továbbiakban kunyhók helyett már csak kis vonalakat
húzott, de Elias így is megértette, hogy mit akar velük.
– Szóval sok… kunyhó – dörzsölte össze a tenyerét. – A fene egye meg, megint
kiráz a hideg. Egy sámánhoz kellene jutnom, mielőtt még bekrepálok.
– Sok – mondta angolul az indián asszony.
Elias megborzongott, és érezte, hogy a körülöttük áramló forró levegő elle-
nére egyre jobban rázza a hideg. Pedig nem is az Északi-sarkon voltak. A láz, ez a
rohadt láz! – gondolta. Sóhajtott és egy embert karcolt a földbe. Amolyan pálcika-
ember volt, de azért mégiscsak ember. Egymáshoz érintette az ujjait, aztán igye-
kezett úgy alakítani a pálcikaember fejét, hogy elférjen rajta valami tolldíszféle.
Nem sikerült valami jól, ezért dühösen lesimította a földet, majd ismét az em-
berke fejére koncentrált. Ezúttal már jobban sikerült a tollkorona, ám még min-
dig nem volt biztos benne, hogy az indián asszony megérti-e, mire gondol.
Az indián asszony először persze hogy nem értette meg. Azt hitte, hogy Elias
– már tudta, hogy ez a neve – azt akarja tudatni vele, hogy valakinek valami
ráesett a fejére. Aztán hirtelen eszébe jutott a falujabeli öreg sámán, aki úgy
egyébként normális ember volt, csak ha berúgott, vagy ha rájött a dili, rakott
tollakat a fejére. De azért jó sámán volt, meg kell hagyni. Értett a szellemek
nyelvén – ezt sokan meg is tapasztalhatták.
Maga sem tudta, hogyan történt, de egyszerre világossá vált előtte mindaz,
amit Elias akar tőle. Azt akarja, hogy vezesse a falujába, és a sámán gyógyítsa
meg a betegségét. Nem gondolhatott egyébre, mint hogy ősei szellemei siettek a
segítségére.
– Igen – mondta Eliasnak. – Igen.
– Mi igen? – kérdezte Elias.
– Én beteg – mondta. – Te beteg, ő beteg – bökött aztán sorban magukra. –
Van ember… ember van… gyógyító… én nem beteg, te nem beteg, és ő nem be-
teg.
 Elias megsimogatta az asszony fejét.
– Bingó – mondta. – Kicsi vagy, de nem vagy buta. Kialusszuk magunkat, reg-
gel felkerekedünk és megkeressük a sámánodat. Most pedig, ha haragszol, ha
nem, odakötözlek ezzel a zsinórral a lábamhoz – egy kis gombolyagot húzott ki a
zsebéből. – Csak biztos szeretnék lenni benne, hogy nem lépsz le az éjszaka. Ha
megpróbálod, elvágom a torkodat! – azzal kirántott a gombolyag után egy kést is
a zsebéből. – Most pedig kuss legyen! Aludjon mindenki.
Ha nem parancsol rájuk is így tettek volna.
Átaludták az éjszakát.

105

Bertie majdnem összeesett rémületében, amikor megpillantotta a háta mögött a

vijjogót. Éppen a patak fölé hajolva a haját mosta, amikor megjelent az arca mel-
lett a vijjogó feje. Kis híja volt, hogy be nem pisilt rémületében. Nem volt nála
semmi, amivel megvédhette volna magát. Legfeljebb a patakba ugorhatott vol-
na, de mivel a víz ezen a helyen alig félméternyi lehetett csupán, nem sokra
ment volna vele.
Soha nem látta még ilyen közelről egy élő vijjogó arcát, és el is kábult tőle
rendesen. Olyasmi volt, amilyet a rémfilmekben látni, bár Bertie nem gyakran
szokott rémfilmeket nézni. Egy múmia és egy boszorkány arcának a keveréke:
olyan amilyet csak legvadabb álmaiban lát az ember.
Bertie mozdulatlanná dermedt. Egészen addig így is maradt, amíg a madár el
nem esett mellette. Bertie nagyot ugrott, mert azt hitte, hogy a szörnymadár rá
akarja vetni magát, de a vijjogó egyszerűen csak végigvágódott a földön.
Bertie szoborrá dermedve állt mellette. Aztán észrevett valamit, ami nem
nyugtatta ugyan meg, de némi bátorságot csepegtetett a szívébe. A vijjogó sebe-
sült volt. Ahogy elesett, és az oldalára fordult, jókora sebet látott rajta. Úgy tűnt,
hogy valaki meglőtte vagy megszúrta.
A vijjogó hol lehunyta a szemét, hol pedig kinyitotta. Sőt, a lábát is megmoz-
dította néhányszor. Ekkor mintha valaki megszólalt volna Bertie fejében.
Segíts! – mondta a hang.
 Bertie rádöbbent, hogy a madár beszél hozzá. Nem hangosan és nem valami-
lyen nyelven. A fejében beszél a madár, és fogalma sincs róla, hogyan. Nem sza-
vakkal, az biztos.
– Majd, ha meszet ettem – mondta Bertie. – Puszit is adjak, mi?
Segíts rajtam!
– Majd, ha fagy – lépett óvatosan hátrébb Bertie. – Ha mernélek, belöknélek a
vízbe. Így, sajnos, várnom kell, hogy magadtól kinyiffanj.
Hirtelen iszonyú fájdalom hasított az agyába. Olyan fájdalom, hogy majdnem
belezuhant tőle a vízbe. A homlokához kapott, és behunyta a szemét.
Segíts! – hallotta ismét a hangot a fejében.
– Nem.
Akkor meghalsz – mondta a hang. Megöllek.
Bertie-n eluralkodott a vakrémület. Ez a rohadék még képes és valóban meg-
öli. Valami telepatikus micsodával, ami kocsonyát csinál az agyából.
Ismét belenyilallt a fájdalom a fejébe. És már a gerincoszlopán is érzett vala-
mit. Furcsa nyomást, amiből arra következtetett, hogy a vijjogónak ugyancsak
gazdag az arzenálja.
Bertie ekkor tett egy utolsó kísérletet.
– Ha nem ölsz meg, én sem öllek meg téged.
A fájdalom nem csitult a fejében, és már a gerince is egyetlen, égő viszketés
volt.
– Állj – kiáltotta. – Állj!
Segítesz? – hallotta a hangot.
– Mi a fenét akarsz, mit csináljak? Hova rejtselek?
Meg akarnak… ölni. Óriások. Emberek. Más emberek. Megsebesültem. Rejtekhely kell.
Magam meggyógyulok. Rejtekhely.
– Hova a fenébe rejtselek el? – kérdezte másodjára is.
Rejtekhely – mondta makacsul a vijjogó.
Bertie feje lüketett, égett, és egyáltalán nem volt biztos benne, hogy magánál
van-e. Elvégre teljesen abszurd, ami történik vele. Elkapja egy sebesült vijjogó,
és arra kényszeríti, rejtse el. Fáj a feje és fáj a háta. Biztos az ágyán fekszik, ál-
modik, Moma ráfeküdt a karjára, vagy a tegnapi kerti munka miatt lehet a fejfá-
jása. Hát persze, Moma rá is szólt, hogy tegyen valamit a fejére, mert napszúrást
kap. És kapott is. Pedig feltette a tökhéj sisakot, amit az asszony készített neki.
De hol az ördögben lehet Moma? Már rég vissza kellett volna jönnie.
A kamra – jutott hirtelen az eszébe. A kamra, amit majd tíznapnyi nehéz
munkával épített fel, merthogy kezdték kinőni a kunyhót. Moma nemrég szer-
zett néhány hasznos tárgyat, például két lapátot és csákányt is, amikkel köny-
nyebben tudták kiásni a fák gyökereit, ezért szükség volt a tárolóra. És ő el is
készítette.
– A tároló – mondta hangosan.
A vijjogó nem felelt, de a fejét még mindig tekergette a fájdalomtól.
Rejtekhely – fenyegetőzött a hang a fejében. Ha nem… megöllek.
– Jól van, értem – mondta. – Ha nem rejtelek el, végem. Vajon kik sebesítet-
tek meg?
A vijjogó ettől kezdve beszüntette a kommunikációt. Hiába kérdezgette, nem
válaszolt.
– Jól van – sóhajtotta ismét maga elé, amikor megkönnyebbülve érezte, hogy
csökkent a fejében a fájdalom, majd meg is szűnt. – Elrejtelek. Csak aztán mi a
szart csináljak veled? De legyen ez a későbbiek dolga. Elhúzlak a rejtekhelyre.
Lennél szíves jelezni, hogy élsz még, vagy már megdöglöttél?
A madár nem válaszolt, csak feküdt a patak partján, és hol kinyitotta a sze-
mét, hol becsukta. De azért ott ült benne a figyelmeztetés.
– Elkapom a lábad – mondta Bertie. – Ne izgulj, csak azért teszem, mert ha
nem kapom el, meg sem tudlak mozdítani. Ezért hát, ha lehet, ne akard levágni a
fejem. A francba is, nem akármilyen karmod van.
A vijjogó megremegett, ahogy megfogta a lábát.
– Csak nyugi – monda Bertie. – Csak nyugi.
A madár lába annyira undorító volt, hogy majdnem elhányta magát tőle.
Rücskös volt és büdös a ráragadt piszoktól. Ebből aztán megértette, hogy a vijjo-
gók aligha kedvelik a vizet. Talán mégiscsak bele kellett volna löknie a patakba.
Egy örökkévalóságig tartott, amíg sikerült a pataktól a tárolóig jutnia. A ma-
dár nem volt türelmetlen; néha behunyta a szemét, de amikor nyitva volt, sem
volt már benne fenyegetés. Úgy tűnt, rábízta magát Bertie-re.
Amikor a kamra előtt megálltak, Bertie lecsúsztatta a válláról a vijjogót, és
maga is mellé roskadt.
 – Szűzanyám – nyögte. – Mintha egy elefántot húztam volna fel a Himalája
legmagasabb csúcsára.
Kinyitotta a tároló ajtaját, és be akarta rángatni a vijjogót, de az az utolsó pil-
lanatban megmakacsolta magát. Bertie ismét érezte a feltámadó fájdalmat a
fejében, de már korántsem annyira, mint nem sokkal ezelőtt.
– Rejtekhely – mondta a vijjogónak a tárolóra mutatva. – Rejtekhely.
A sebesült madár mintha habozott volna.
Szűzanyám – gondolta Bertie. Ilyen képet vághattak a boszorkányok a máglyához
közeledve.
A szörnymadár egyszer még a karmait is rámeresztette, de amikor Bertie
kérdőn nézett rá, leejtette a földre a lábát.
– Behúzlak a tárolóba – mondta Bertie. – Ha megölsz, te is meghalsz. Gondolj
mindig erre. Különben nem forralok ellened semmit. Ha majd egészséges leszel,
megbeszéljük a dolgot. Csak nehogy úgy járjak veled, mint az a pasas, aki talált
egy megfagyott kígyót, amiben már csak pislákolt az élet. Hazavitte, felmelegí-
tette, s amikor a kígyó magához tért, első dolga volt megölni a jótevőjét. Na,
nyomás be a sötétbe. Ha megjön Moma, majd bekeni valamivel a sebedet. Ha
bekeni. Bár az a gyanúm, hogy ő inkább…
Becsukta az ajtót. Kicsit hallgatódzott, de nem hallott semmit. Lehet, hogy a
vijjogó elaludt?
Kiült a kunyhó elé és várta Momát.

106

Éppen arra gondolt, hogy talán kellene vinnie valamit a vijjogónak, de hát mi a
fenét vigyen neki? Ha nem csal az emlékezete, a vijjogók húst esznek, nála pedig,
önmagán kívül, pillanatnyilag egyetlen darabka hús sem találtatik. Vajon esznek
a vijjogók babot? Nem valószínű.
Ezen törte a fejét, amikor hirtelen örömteli kiáltást hallott.
– Biti!
Úgy ugrott fel, mintha rugók lökték volna magasba. A kunyhót védő bokrok
közül elé penderült Moma és a nyakába ugrott. Arcához dörzsölte az arcát, és
úgy is maradt, mozdulatlanul.
Nem volt ugyan tisztában vele, hogy hol járt Moma, az volt a lényeg, hogy
visszajött. Az asszonynak megvannak a titkos útjai, amelyekről nem számol be
neki. Egyszer-kétszer megpróbálta ugyan kiszedni belőle, de Moma mosolyogva
csak a fejét ingatta, így aztán feladta a kérdezősködést.
– Rossz ember! – súgta váratlanul a fülébe Moma. – Vigyázz… rossz ember!
Bertie felkapta a fejét, aztán eltátotta a száját, amint meglátta a közeledőket.
Két ember bukkant elő Moma után a bokrok közül – egy nő és egy férfi. Bertie
egyiküket sem ismerte, de mintha a férfi mégiscsak ismerős lett volna. Talán
találkozott már vele valahol?
Sorozatlövőt tartott a kezében, és úgy csillogott a szeme, mintha üvegből lett
volna.
Lázas – gondolta magában Bertie. És Moma is alighanem az. A nőről már nem is
beszélve.
A férfi Bertie-re fogta a fegyverét.
– Te meg ki a szar vagy?
Bertie csak nézte a szőke, hosszú hajú férfit, aztán hirtelen beugrott az agyá-
ba a felismerés.
Ez Elias. Az a fickó, akivel nem akart együtt dolgozni.
Elias leült Bertie-vel szemben, hanyagul a térdén nyugtatva a fegyverét.
– Azt azért nem gondoltam volna, hogy olyan fehér embert találok itt az in-
diánok földjén, aki egy indián nővel él és földet művel. Hogy a fenébe kerültél te
ide?
– Idejöttem – mondta Bertie. – Erre tévedtem.
– Hm. Amerikai vagy?
– Valaha német voltam – mondta Bertie.
– A németek nagy vándorok – bólintott Elias. – Egyedül vagy, vagy kolóniátok
van itt a környéken?
– Egyedül vagyok.
– Na és ez az asszony? Hogyan tettél szert rá?
– Hosszú történet.
– Hát azt nincs kedvem végighallgatni. Kicsodád neked?
– Együtt vagyunk – felelte Bertie.
 – Aha. Messze van innen a legközelebbi falu?
– Kétnapnyi járóföldre, cirka.
– Az a helyzet, hogy beteg vagyok. Valami az agyamat rángatja, és lázas is va-
gyok. Nincs valami gyógyszered láz ellen?
– Van – felelte Bertie. – Hozzak néhány darabot?
– Na és a sámánok? – kérdezte felelet helyett Elias. – Velük mi a helyzet?
– Csak egy öreg sámán él a közelben, de jobb, ha lázcsillapítót veszel be.
– Akkor ezt megbeszéltük. Ismerős vagy te nekem, fiú.
– Biztos hasonlítok valakire – vonta meg a vállát Bertie. – És te ki vagy?
– Vándor – mondta Elias. – Csak jövök, megyek. Van egy kis dolgom a kör-
nyéken, és már azt hittem, fel kell adnom a tervem, de a te segítségeddel majd
csak megyek valamire, igaz?
– Mire gondolsz? – kérdezte Bertie.
– Á, csak egy kis apróságról lenne szó. Egy cuccot kellene elvinni innen oda.
Elvigyorodott, mint aki biztos benne, hogy akinek beszél, az egy kukkot sem
ért az egészből.
– Konkrétan? – kérdezte Bertie.
– Majd később megbeszéljük.
Bertie tudta, hogy óvatosnak kell lennie, méghozzá nagyon is annak. Ha igaz,
amire gondol, akkor ennek a fickónak nincsenek gátlásai.
– Kár, hogy nem érek rá – mondta a másik szemébe nézve. – Kár, pedig szíve-
sen segítenék neked. Mégis mi a fenéről lenne szó?
Elias megvonta a vállát.
– Hát úgy nagyjából annyi, hogy fel kellene robbantani néhány illegális bá-
nyát, és megölni azokat, akik megpróbálnak ellenállni.
– Csak?
– Látom, belevaló fickó vagy. De mit jelentsen az, hogy nem érsz rá?
– A kukoricával bíbelődöm.
– Aha. És hol?
Bertie a patak felé intett a fejével.
– Ott van egy kis földem. Elég sok gondozást igényel, így bármennyire is saj-
nálom, nem mehetek veled.
Elias biccentett.
 – Elég szar lehet errefelé egyedül élni, mi?
– Nem vagyok egyedül – tiltakozott Bertie. Most már igazán nyugtalan volt.
Látta a jövevényen, hogy nincs egészen magánál. Talán a dzsungel, a betegség és
a forróság ment az agyára. De hogy nincs nála rendben valami, az biztos.
– Hamarosan egyedül leszel – mondta Elias.
– Ezt… hogy érted? – kérdezte Bertie. Érezte, hogy kissé remeg a hangja.
– Segítségre van szükségem – sóhajtotta Elias. – Már csak Winnie maradt a
csapatból, ő pedig nem jó semmire. Igaz, Winnie? Te nem vagy jó semmire.
A lány felnyögött.
– Nem vagyok… jó… semmire.
Bertie tisztában volt vele, hogy a lány teljesen kikészült. Ilyen állapotban va-
lóban nem való semmire.
– Hozok lázcsillapítót.
– Csak nyugalom, nyugalom – intette le a géppisztolya csövével Elias. – Egye-
lőre csak beszélgetünk, aztán majd meglátjuk. Szóval, itt van Winnie, és itt vagy
te. És, hogy meg ne feledkezzek róla, itt van ez az indián nőszemély is. Még min-
dig nem akarsz nekem segíteni, Bertie?
– Segítenék, de…
– Akkor viszont egyedül maradsz. Mint az ujjad. Azaz dehogy maradsz egye-
dül. Akárhogyan is, de téged magammal viszlek. Őt azonban nem – mutatott az
indián asszonyra. – Ő veszélyes. Indián. Ismeri az erdőt, ami jól is jönne… ha
bíznék benne. Egyelőre még habozok, Bertie. De ha nemet mondasz, akkor már
nem is kell törnöm a fejem.
Bertie, bár nem értett mindent, amit Elias mondott, azért a nagyját felfogta.
Elias felemelte a mutatóujját.
– Ha nem segítesz nekem, megölöm a nődet.
Bertie felugrott a fűről. Szeme sarkából látta, hogy Elias kicsit oldalra billenti
a sorozatlövő csövét.
– Csak nyugalom, Bertie. Mást nem tehetek. Kényszerítenem kell téged, hogy
segíts nekem. Márpedig hogyan másképp kényszeríthetnélek? Ha igent mon-
dasz, lehet, hogy megkegyelmezek ennek az indiánnak, de ha nem, akkor meg-
ölöm. Tisztességes ajánlat, nem? Megértetted?
– Meg – bólintott Bertie. Nyelt egy nagyot és igyekezett jámboran nézni Eli-
asra. – Hagyd, hogy végiggondoljam a dolgot.
– Csak ne gondolkozz soká. Mondd meg az asszonynak, hogy hozzon vizet.
Hideg, inni való vizet.
Bertie bólintott, és mutatta az asszonynak, hogy mit akar. Moma már moz-
dult volna, hogy engedelmeskedjék, de Elias hirtelen ráfogta a fegyverét.
– Te meg hova mész? – kérdezte.
– Víz – mondta az indián asszony.
– Hol a víz? – kérdezte Elias.
– Bent a kunyhóban – magyarázta Bertie. – Van egy nagy korsóval.
Eliasnak nagyot ugrott az ádámcsutkája.
– Te menj be a kunyhóba, Winnie – mondta a lánynak. – Bemész és kihozod a
korsót, oké?
– Igenis, Elias – suttogta Winnie.
– Akkor jó. Te már ismersz engem jól, igaz?
– Ismerlek, Elias.
– Akkor tudod, hogy nem a levegőbe beszélek. Ha valami disznóságon töritek
a fejeteket, ráfizettek.
– Te kértél vizet – mondta Bertie.
– Kuss! – torkolta le Elias. – Csak akkor beszélj, ha kérdeztelek, különben…
Morgásba fulladt a hangja. Bertie abban reménykedett, hogy Elias hamarosan
összeomlik. Lehet, hogy súlyos beteg, de az is lehet, hogy csak kiszáradt az úton.
Elias hirtelen kinyitotta lefelé csúszó szemhéját és nagyot kiáltott.
– Hé, te indián, gyere ide!
Moma Bertie-re pillantott, aztán odament a férfihoz.
– Ülj ide mellém – mondta Elias. – Egészen közel, hogy elérhesselek.
Moma leült Elias mellé.
Elias fél karjával magához szorította.
– Gyere már… még közelebb… nem bántalak. Tudod, hogy jó… melleid van-
nak? Hadd szorongassam már meg egy kicsit őket.
Az indián asszony arca megkeményedett. Elias nem láthatta, mert egyszerre
többfelé is figyelnie kellett. Részben az asszonyra, részben pedig Winnie-re, aki
éppen ebben a pillanatban bukkant ki a kunyhóból, kezében a bádogkancsóval.
Az ajtóban megállt, és Eliasra meredt, aki éppen az indián asszonyt próbálta még
közelebb rángatni magához.
– Itt a víz… Elias! – kiáltotta, és felé mutatta a korsót.
Bertie azt hitte, Elias elengedi Momát, s amíg iszik, megpróbálkozhat valami-
vel, de Elias eszén nem lehetett túljárni. Eltolta ugyan magától az asszonyt, de
csak karnyújtásnyira. Felemelte a kancsót, és ivott a vízből. Moma Bertie-re né-
zett. Bertie gyorsan felmérte a helyzetet, aztán alig észrevehetően nemet intett.
Túl veszélyes lenne még. Abban bízott, hogy lesz ennél jobb alkalom is.
Ekkor történt valami, amire egyikük sem számított. Furcsa zaj hallatszott a
szerszámos kamra felől, ahova a…
Elias lehajította a kancsót a fűre és a kamrára fogta a fegyverét.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Bertie felé fordulva.
– Micsoda? – kérdezte Bertie.
– Hallottam valami zajt… onnan – fejével a kamra felé bökött.
Bertie felhúzta a vállát.
– Én nem hallottam semmit.
Ekkor megismétlődött, ami korábban történt. Ismét mocorgott valami a tőlük
alig néhány méterre lévő kamrában.
– Most sem hallottad? – kérdezte gúnyosan Bertie felé nézve.
Bertie nem válaszolt. Azt próbálta kitalálni, hogy a mocorgás a tárolóban
segít-e nekik, avagy sem.
Úgy tűnt, hogy Elias magához tért a hideg víztől és a rövid kis pihenéstől.
Immár nem akart elaludni, és mintha a keze sem remegett volna, amint a gép-
pisztolyt fogta.
– Mi a túró az ott? – kérdezte a kamrára bökve.
– Szerszámok vannak benne – felelte Bertie.
– Igazán? – vigyorgott Elias. – Azt mondod, szerszámok? – Felemelte a fegy-
verét. – Mit szólnál hozzá, ha csak úgy tréfából, belelőnék egy sorozatot?
Elias ekkor már tökéletesen magánál volt. Az arcán vigyor ült, a szeme azon-
ban fenyegetőn meredt a kamrára.
– Csak nem gondoljátok, hogy elhiszem, amivel meg akartok etetni? Csak
nem rejtezik odabent valaki?
– Dehogy… dehogy – mondta lapos pillantások kíséretében Bertie. – Mondom,
hogy nincs odabent senki…
 Bertie csak később gondolt rá, hogy mégiscsak történhetett valami Elias
agyával, hogy nem ismerte fel a csapdát.
– Én meg azt gondolom, hogy igenis rejtőzik odabent valaki – mondta Elias. –
Odamegyek és megnézem.
Ebben a pillanatban furcsa dolog történt a kamrában. Egy kisgyerek kezdett
el bőgni benne. Vagy talán kettő is. Úgy jajgattak, hogy Winnie szíve belereme-
gett.
Elias elvigyorodott.
– Nocsak, nocsak – mondta csúfondárosan. – Hát nektek gyerekeitek is van-
nak? Gondolhattam volna. Na persze, mit is csinálhattok itt estefelé, amikor
nincs se okostelefonotok, de még televíziótok sem. Ez aztán meg is könnyíti a
helyzetemet… Nos, a gyerekek lesznek a túszaim. Ha nem segítetek nekem, ak-
kor… bármennyire is nehezen mondom ki, kénytelen leszek megölni őket, akár-
hányan is vannak. És ne gondoljátok, hogy vérszomjas vadállat vagyok, de meg
kell mentenem ezt az erdőt. És bármennyire nem értitek, hogy miért van ez
így… mi egy szebb világot akarunk, és ez bizony áldozatokkal jár. Még akkor is
megéri, ha gyerekek az áldozatok. A dzsungel élni fog. Mit számít akkor egy-két
halott emberi lény?
A kamrában ismét felsírt egy kisgyerek.
Felállt, és bár kicsit megtántorodott, azért megállt a talpán.
Fejével Moma felé intett.
– Menj oda, nyisd ki az ajtót, és hozd ki a gyerekeket.
– Nem – mondta Moma. – Nem. Nem.
– Igazi anya – sóhajtotta Elias. – Szóval, Bertie, beszéld rá az asszonyodat,
hogy hozza ki a gyerekeket, különben… baj lesz.
Bertie odasúgott valamit Momának. Az asszony ellökte magától és ordítani
kezdett. A földre vetette magát, és mivel Bertie nem akarta elengedni, ütni-verni
kezdte a férfit. Ordított, ahogy a torkán kifért: szeméből ömlöttek a könnyek,
folyt az orra és a kamra felé nyújtogatta a kezét.
– Nem, neeeem, neeeem…
– Winnie, kérlek, fogd már le ezt a némbert! – kiáltott a lányra Elias. – Ki kell
engednem a gyerekeket. Ők lesznek a túszaim. Mondd meg neki, hogy ha nem
nyugszik… olyat teszek, amit magam sem szeretnék.
 Az indián asszony nem csillapodott. Üvöltött, és igyekezett négykézlábra
ereszkedve elérni a kamrát. Bertie elkapta a lábát, és visszafelé húzta. Winnie
visított, mintha nyúznák, odabent a kamrában pedig egyfolytában bőgtek a gye-
rekek.
Elias ekkor elveszítette a fejét. Ő maga is ordítani kezdett, előbb a levegőbe
lőtt egy rövidke sorozatot, majd a kamrába is beleeresztett egy-két golyót. Olyan
magasságban, hogy ne találhasson el egy gyereket sem.
– Majd én bemegyek és kirángatom őket – fenyegetődzött. – Majd én…
A kamrához ugrott és megpróbálta kinyitni az ajtaját. Amikor észrevette,
hogy lakat lóg rajta, Bertie felé fordította a fegyvere csövét.
– Hol a kulcs?
Bertie nem tiltakozott. Zsebébe nyúlt, és kivette belőle a lakat kulcsát. Meg-
lendítette a kezét, és Elias felé hajította. Elias elkapta, majd a lakat fölé hajolt és
beledugta a kulcsot.
Odabent csend támadt, mintha a gyerekek meghallották volna a zörgést, és
ijedten befogták volna a szájukat.
– Ne ijedezzetek, gyerekek – mondta Elias a lakatnak. – Csak Elias bácsi akar
bemenni hozzátok. Jókat fogunk játszani… kergetőzünk az erdőben. Szerettek
kergetőzni? Ne féljetek, kis buták, nem akarlak bántani benneteket, nekem csak
anyára és apára van szükségem, ti majd elmagyarázzátok nekik, hogy…
A lakat lehullott a fűre.
Elias hátrafordult. Olyan volt a képe, mintha az ördög szállta volna meg. Za-
vart, ugyanakkor kegyetlen is.
– Ha megmoccantok, megfojtom őket! Maradjatok ott, ahol vagytok, és nem
lesz semmi baj.
Először csak a fejét dugta be a szerszámos kamra belsejébe, majd egy pillanat-
tal később már odabent volt a teste is.
A gyereksírás abbamaradt. Éles rikoltásféle hallatszott, majd Elias ordított
egy nagyot. A kamra deszkából épült fala megremegett, és mintha az egész
építmény megemelkedett volna.
Winnie felpattant a fűről, és a kamra felé botladozott.
– Ez… megöli a… gyerekeket… Ez egy vadállat… Meg kell akadályozni…
Mivel nem volt elég ereje, négykézlábra állt, és úgy igyekezett a kamra felé.
De nem jutott el odáig: Bertie elkapta a lábát és visszafelé húzta.
– Engedj! – rugdalt hátrafelé Winnie. – Engedj… ez egy szörnyeteg…
– Nyugalom! – kiáltotta a fülébe Bertie. – Nem lesz semmi baj.
Winnie csodálkozva látta, hogy az indián asszony nem fut a kamra félé, ha-
nem mosolyog és keze fejével az orrát törölgeti. Jaj, istenem, a gyerekek…
Aztán nagyot csattant valami, a kamra ajtaja kiszakadt a helyéről, felröppent
a levegőbe, és eltűnt a fák között.
Winnie megkövülve nézett utána. A gyerekek… Istenem… Elias felrobbantotta…
őket…
Ismét nagyot rúgott hátrafelé, mire Bertie eleresztette a lábát. Újra rúgott
egyet, majd sebesen továbbmászott. Aztán megállt, mert az ajtó helyén kiröp-
pent valami. Nem akart hinni a szemének. Annyi gyötrelem érte már ezen a
napon, hogy azt hitte, a túlvilágra került, és a helyszínt tekintve nem is a
mennyországba.
Az ajtó helyén egy emberi láb röppent ki a kamrából, és elhúzott az ajtó után.
Meghibbantam – szögezte le magában Winnie. Vagy Elias megölt. Vagy a betegség
vetít elém szörnyű képeket.
A rémálom folytatódott.
A láb után egy vijjogó bukkant fel a szeme előtt. Winnie még így, félájultan is
látta, hogy egy emberi lábat tart a szájában. Feléjük nézett, mintha megbillen-
tette volna az egyik szárnyát, majd nehézkesen felröppent a levegőbe, és eltűnt
a sötét lombok között.
Az indián asszony felült és csak nevetett, nevetett, amíg Bertie be nem fogta
a száját.

107

Winnie felült a füvön, és a kamra felé nézett.

– Hol van… Elias? – kérdezte a mellette lihegő Bertie-től, aki még mindig
szaggatottan szedte a levegőt.
Bertie megvonta a vállát.
– Az a kérdés, hogy melyik részét keresed.
 – Ezt… hogy érted?
– Az egyik lába… elrepült, a másikat elvitte magával a vijjogó.
– Vijjogó?
– Egy vijjogó volt a kamrában.
– Hogyan került… oda?
– Ő volt az albérlőnk – mondta Bertie.
Ekkor Winnie megértette, hogy minden, ami a szeme előtt zajlott, s ami az
indián asszonyt és Bertie-t illeti, csak szemfényvesztés volt. Az indián asszony
kiválóan alakította a gyermekeit veszélyeztetve érző anyát.
– Elias most…
– Odabent van – mondta Bertie a kamrára bökve. – Meg akarod nézni?
A lány ekkor olyat mondott, amit sosem gondolt volna magáról.
– Csak azért, hogy meggyőződjek róla, valóban meghalt-e.
– Ebben biztos lehetsz – bólintott Bertie. – De azért csak nézd meg, ha akarod.
Winnie majdnem elájult, amikor rádöbbent, hogy mi maradt Eliasból. A kam-
ra oldalának támaszkodott, kis híja volt, hogy el nem hányta magát. Felötlött
benne mindaz, amit el kellett tűrnie tőle, és egyszerre a fejére dőlt a világ. Úgy
érezte, nem érdekli már az erdő, nem érdekli a természet, sem a zöld mozgalom;
semmi sem érdekli ezen a világon.
Aztán mintha hangosan rászólt volna valaki. Női hang volt, és a fejében be-
szélt.
Most mit vagy úgy oda? – hallotta a hangot. Ilyenek is vannak, de szerencsére nem
mindenki ilyen. Az, hogy valaki szörnyűségeket követ el, mert elvakultságában azt hiszi,
hogy egy nemes célért minden módszer megengedett, hát az nagyot téved. Azt előbb-
utóbb eléri a kezem, és szétmorzsolja.
Winnie még így, rosszulléte alatt is biztos volt benne, hogy egy emberfeletti
hatalom beszél hozzá. Vagy lehet, hogy nem természetfeletti, hanem maga a termé-
szet.
Ki vagy te? – nyögte, miközben azzal is tisztában volt, hogy nem mondja ki
hangosan a szavakat, és az sem szavakkal beszél, aki az imént szólt hozzá.
Az erdő – mondta a hang a fejében.
Winnie bólintott, eltolta magát a faltól és kiment az ajtónyíláson.
Mielőtt azonban továbbment volna, visszafordult és ráköpött arra a kupacra,
ami Eliasból maradt.

108

Az atya egy fatörzsön ült és elkeseredetten bámult maga elé. Mi a fenét csinál-
jon, ha nem akarnak szóba állni vele? Olaszországban még úgy gondolta, hogy
besétál az erdőbe és megkeresi az óriásokat. Előbb-utóbb elfogadják barátnak,
vagy legalábbis tétlen szemlélőnek, és maguk közé engedik. Most viszont már
kezdi belátni, hogy nem is olyan egyszerű a dolog, mint odahaza elképzelte. Itt
van az erdőben, készen rá, hogy találkozzék velük, az óriások azonban ügyet sem
vetnek rá.
Már a tizenkettedik napja, hogy itt él a közelükben, és mintha ő is egy lenne a
körülötte hajladozó fák közül. Az óriások úgy elmennek mellette, hogy még csak
rá sem pillantanak.
Az atya azon töprengett, vajon mivel tudná magára vonni a figyelmüket. Áll-
jon fejre, vagy kezdjen el énekelni nekik?
Az óriások úgy bukkantak fel, ahogy szoktak. Nagyok voltak; még a gyerekek
is meghaladták az ő magasságát. Ha akarták volna, könnyedén felhajították vol-
na az alacsonyabb ágakra. Ezt szerencsére nem tették, de nem is törődtek vele.
Az atya elővette a szájharmonikáját, és játszani kezdett rajta. Nem egyházi
énekeket, hanem néhány régi, ismert slágert. Elsőként a Szentek bevonulását,
mert azt különösen kedvelte. Már akkor is, amikor eszébe sem jutott, hogy pap
legyen belőle.
Az óriások most is ott húztak el a közelében, mint egyéb napokon. Mintha
munkába mennének. De vajon hova az ördögbe mehetnek… Egyetlen percig sem
gondolta, hogy dolgoznának. Akkor viszont mi a fenét csinálhatnak? Vadásznak?
Az is megfordult a fejében, hogy mi lenne, ha a vijjogók rátámadnának? Egye-
lőre nem nagyon tartott ettől, hiszen az óriások az ellenségeik voltak, márpedig
a mondás szerint az ellenségem ellensége a barátom. Ez így nagyon jól is hang-
zik, csak éppen a valóságban is így működik-e?
Az óriások anélkül, hogy rápillantottak volna, eltűntek a bokrok között.
Egy kivételével. Egy gyerek, vagy a magasságát tekintve tinédzser, viszont
visszafordult, és addig bámult rá, amíg a többiek el nem tűntek. Hogy véletlenül
vagy szándékosan várt-e erre a pillanatra, azt az atya nem tudhatta.
A tinédzser odalépett hozzá és megállt előtte. Az atya abbahagyta a harmoni-
kázást, és markába szorította a hangszert.
Az első, amit megállapított, hogy a fickó emberi szemmel nézve nem üti meg
Alain Delon színvonalát. Kissé lapos volt a képe, kissé nagy a feje, szőrös az arca,
vastag a szája és a szemei is furcsán álltak. Az orra csapott, a fülei hegyesek, a
fogai pedig, ahogy elővillantak vastag ajkai közül, élesek és kissé kiugróak vol-
tak, kivéve a tépőfogait, amelyek az atyát Drakula gróf fogaira emlékeztették.
A fickó ott állt előtte, teljes életnagyságban. Az atya illendőségből és valami
más miatt sem merte alaposan megnézni magának. Aztán ahogy mégiscsak lej-
jebb futtatta a szemét az óriás testén, megkönnyebbülve állapította meg, hogy
fiú az illető.
Önkéntelenül is feljebb emelte a tekintetét és a szemébe nézett.
A szemkontaktus megzavarhatta az óriást, mert lépett egyet hátrafelé, és
morgott is mellé. Az atya érezte, hogy úgy ver a szíve, mint egy elszabadult lég-
kalapács.
Az óriás ekkor felemelte a kezét, az atya pedig behúzta a nyakát, hogy ha
megüti, lehetőleg ne repüljön le a feje.
Az óriás szívott egyet az orrán, aztán az atya kezében lévő harmonikára bö-
kött. Az atya nem tudta hirtelenjében, mit tegyen. Játsszon tovább?
Csak úgy tétován a szájához emelte a harmonikáját és óvatosan belefújt. Az
óriás elmosolyodott. Az atya azt gondolta, hogy az Isten mentsen meg minden jó
szándékú embert a mosolyától.
Az óriás ekkor lépett kettőt oldalra, majd lehajolt, és amikor felegyenesedett,
egy fűszálat tartott a kezében.
Az atya nem tudta mire vélni a dolgot. Csak nem azt akarja, hogy füvet
egyen? Talán ő is azt eszik? Kizárt dolog, elvégre ő is emberféle, még ha óriás
növésű is, az emberfélék gyomra pedig alkalmatlan a fű megemésztésére. Akkor
mi az ördögöt akar tőle a fűvel?
Hamar megtudta. Az óriás feléje nyújtotta a fűszálat, és figyelte, hogy mit
tesz vele. Ő pedig nem tett semmit. Még elvenni sem merte. Útmutatásra várt.
Az óriás ismét mosolygott. Óvatosan összetette a kezét és a fűszálat két hü-
velykje közé szorította. Az atyára nézett, majd a szája elé emelte mindkét kezét.
Rájuk hajolt és kifújta a levegőt a tüdejéből. Éles, cirpelő hang futott át a bokrok
között. Az óriás cirpelt egy kicsit a fűszállal – az atya néha még valami dallamfé-
lét is felfedezett, de ebben egyáltalán nem volt biztos. Lehet, hogy csak ő hallott
dallamot a káoszban.
Ám azért udvariasan bólogatni kezdett. És mosolygott is mellé. Nem tudta,
mennyire hiú az előadó – lehet, hogy nemtetszés esetén képes rá és felhajítja
egy faágra. A dzsungelben minden előfordulhat.
Az óriás eldobta a fűszálat, majd a harmonikára mutatott. Az atya bólintott,
és ismét eljátszotta a Szenteket.
Ha azt várta, hogy az óriás ettől majd táncra perdül, tévednie kellett. Félre-
hajtotta a fejét, hallgatta egy kicsit a zenét, majd hirtelen mozdulattal kirántotta
az atya kezéből a harmonikát, és felhajította a levegőbe. Nagyot kiáltott, majd
eltűnt a sűrűben.
Az atya megcsóválta a fejét. Talán nem volt jó ötlet, hogy játszani kezdett ne-
ki. Honnan is támadt ez a hülye gondolata? Hirtelen felbukkant az emlékezeté-
ben egy film, amely jezsuita hittérítő szerzetesekről szólt, akik sípszóval kerül-
tek közelebb egy mindaddig civilizálatlan indián törzshöz; ők arról voltak híre-
sek, hogy szívesen lődöztek mérgezett nyílvesszőket az utánuk érdeklődők fene-
kébe.
Nem, ez aligha volt jó ötlet. Lecsusszant a fatörzsről, és amikor rövid várako-
zás után úgy látta, hogy nyugodtan megkeresheti a szájharmonikáját, keresni
kezdte. De nem találta.
Ennek annyi – gondolta magában. Ez, sajnos, nem jött be. Vajon mi mással hívhat-
nám még fel magamra a figyelmüket. Eh… hiába is próbálkozom, nem megyek semmire.
De azért másnap ismét kiült a fatörzsre.
Az óriások pedig ismét csak jöttek, mint mindennap, ugyanabban az időpont-
ban. Akár órát is lehetett volna igazítani hozzájuk. Mivel nemigen volt képes
megkülönböztetni őket egymástól, fogalma sem volt, hogy mindig ugyanazok
vonulnak-e el előtte, vagy váltják egymást.
Az atya már nem harmonikázott – nem volt mivel. Ekkor arra gondolt, hogy
fütyülni fog. Egy szerzeteshez nem méltó ugyan a füttyögés, de szükség törvényt
bont. A Bibliában nem szerepel, hogy tilos lenne fütyülni. Jahve sok mindent
megtiltott ugyan Izrael népének, és vele természetesen az egész világnak, de
arról nem volt szó, hogy nem szabad fütyülniük. Éppen össze akarta csücsöríteni
a száját, amikor halk cirpelést hallott a bokrok között. A szeme sem rebbent,
csupán szelíd pillantásokat vetett a távozók után.
Amikor összecsapódtak a bokrok az óriások mögött, hirtelen egy újabb óriás
bukkant fel a közelében. Az atya mosolyogni próbált, de valahogy már nemigen
akart sikerülni neki. Látott valamit a fickó kezében, ami nyugtalansággal töltötte
el. Mintha egy kődarab lett volna.
Akkor pedig, amikor ismét megrezdültek a bokrok ágai, és immár két, mezíte-
len fickó bújt ki közülük, megérezte, hogy veszélyben az élete. A tinédzserek
meg akarják ölni. Mint ahogy odahaza, Európában, az Istentől elrugaszkodott,
alkohollal és gyűlölettel feltöltött csirkefogók csak úgy, szórakozásból megölik a
hajléktalanokat.
A három óriás lassan közeledett felé. Elöl az jött, akinek harmonikázott már –
persze azért ebben sem lehetett egészen biztos. Még nem érzékelte a szeme az
óriások közti különbségeket.
Az óriástinédzserek megálltak szemben vele, majd egyikük meglendítette a
karját. Az atya látta, hogy az öklében ott szorongatja a valamit. Kissé lejjebb
csúszott az eldőlt fatörzsön, hogy ha megkapja az első ütést, és nem hal bele,
legyen ideje megkísérelni a menekülést.
Az óriás keze meglendült, és a valami feléje suhant. Hallotta, hogy egyikük
felmordul mögötte, de ekkor már csak a meneküléssel törődött. Bár mindig is
csodálta a mártírokat, akik hagyták magukat megkövezni inkább, de nem voltak
hajlandók lemondani a hitükről, mégis el szerette volna kerülni, hogy így végez-
ze. Valamiért nem vágyódott a mártíromság után.
Behunyta a szemét és várta a csapást. Csak a szemét ki ne verjék, mert akkor
aztán valóban mártír lesz belőle. Vak mártír. Talán még szentté is avatják érte,
bár ezt is el szerette volna kerülni.
Hallotta a morgást, majd nem történt semmi. Óvatosan kinyitotta a szemét.
Az óriás ott tornyosult előtte, de nem ökölbe szorított kézzel, hanem éppenség-
gel nyitott tenyérrel. A tenyerén ott villogott a harmonikája.
Az atya csak lassan tért magához. Egyelőre odáig jutott, hogy kinyissa a szá-
ját, és megpróbálja kilihegni magát, de ez sem akart sikerülni. Az óriás felmor-
dult, majd az atya szájába nyomta a herflit.
Ő pedig játszani kezdett. Előbb a Szenteket, aztán néhány olasz dalt. Az óriá-
sok pedig hallgatták.
Az atya attól tartott, hogy hamar véget ér a repertoárja, és ekkor mi a fene
lesz vele? Ismételnie kell a dalokat, elölről kell kezdeni a sorozatot. De mi van
akkor, ha az óriások nem díjazzák az ismétléseket?
Amíg töprengett, valami furcsa dolog történt: hallgatósága egyetlen pillanat
alatt felszívódott. Még a harmonikát is ott hagyták nála.
Csuhája alá dugta a zeneszerszámot. Éppen idejében ahhoz, hogy amikor is-
mét felbukkant néhány óriás és fenyegetőn megállt előtte, már ne legyen a ke-
zében semmi. Az óriások gyanakodva ácsorogtak. Fejük mozgásából azt olvasta
ki, hogy beszélgetnek. Anélkül, hogy kinyitnák a szájukat. Azt már sejtette, sőt
biztos volt benne, hogy az óriások telepaták. Most aztán meg is győződhetett
róla. Álltak vele szemben és beszélgettek.
Aztán eltűntek ők is. Santarcangeli atya sóhajtott, lemászott a gerendáról és
hazafelé vette az útját.
Tudta, hogy ezen a napon az óriások már nem jönnek vissza.

109

De nem jöttek másnap, sőt harmadnap sem. Az atya nem tudta, miért nem jön-
nek, a harmadik napon már magát kezdte korholni, hogy biztosan elkövetett
valami hibát. Talán túlságosan is erőszakosan nyomult, vagy a harmonikázással
volt valami bajuk? Még szerencse, hogy nem ölték meg. Lehet, hogy megsértett
valamilyen szabályt… Te jó isten, ha arra gondol, hogy információkat szeretett
volna nyerni tőlük a Teremtéssel és a származásukkal kapcsolatban… Hiú ábránd
volt csupán. Legfeljebb harmonikázhat nekik, ha úgy tartja kedvük. Bár az el-
múlt napokból arra következtethet, hogy aligha tartja úgy.
A negyedik napon aztán minden úgy történt, mint korábban. Megjelentek az
óriások és elvonultak előtte. Még a fejüket is félrefordították közben.
Néhány perc múlt el így, csak a fákon élősködő növények óriási levelei susog-
tak felette, amikor ismét felhangzott a már jól ismert cirpelés. Hátrafordította a
fejét. Az óriástinédzserek sorra kibújtak a bokrok közül. Immár hatan voltak,
egész kis csapat.
Az atyának volt alkalma megfigyelni, hogy azok az óriások, akikkel már ko-
rábban is találkozott, barátságosak vele, az újonnan érkezettek viszont két-
három lépéssel mögöttük járnak, és mintha vonakodva lépkednének felé.
Aztán ismét megszólalt a Szentek vonulása. A hat óriás csak állt és hallgatta. Az
atya közben az arcukat kémlelte. Csalódnia kellett, ha korábban arra gondolt,
hogy valamilyen módon majd előbb-utóbb kifejezik a tetszésüket – talán hoznak
neki egy vijjogólábat ajándékba –, egyetlen izom sem rezdült az arcukon. Az atya
arra gondolt, hogy ezeknek a furcsa lényeknek – embereknek? – talán hiányoz-
nak azok az izmok a képükről, amelyekkel az érzelmeiket fejeznék ki.
A szemük azonban nevetett. Ahogy az O Sole Miót játszotta, még a színük is
megváltozott.
– Ki a fenék vagytok ti egyáltalán? – tette fel magának a kérdést. – Emberek
vagytok, vagy mi? Tegyük fel, hogy volt az az Australopithecus nevű lény, ame-
lyik nem volt majom, de ember sem volt! Mindez jó néhány millió évvel ezelőtt.
Aztán ebből az Australopithecusból többféle lény fejlődött ki – természetesen
hosszú évmilliók során. Létrejöttek a hominidák, az emberfélék, az emberek
ősei, a Homo sapiens, a neandervölgyi ember és még sokan mások. Mint ti is.
Már minden tudós azt hitte, hogy nem léteztek, és most tessék, itt állok veletek
szemben, harmonikázok nektek. Mint egy sci-fi filmben.
Ebben a pillanatban furcsa, nyögésszerű kiáltás hangzott fel a bokrok közül.
Az atya úgy hallotta, hogy még a fák tetejéről is áradnak a fenyegető hangok.
A koncertjét élvező közönség komolyan megrémülhetett. A szemük egyetlen
pillanat alatt összehúzódott és színt váltott. Szürkéből vöröses lett. Az atya meg
volt győződve róla, hogy a piros szem a félelem jele.
Ami történt, ott zajlott közvetlen közelében, és csak amikor félő volt, hogy a
verekedők agyonnyomják, akkor csusszant be a fatörzs alá.
Onnan aztán látott, amit látott. Látta, hogy újabb óriások bújnak ki a bokrok
közül, és a hallgatóságára vetik magukat. Azok pedig menekülnek, amerre lát-
nak. A jövevények utánuk rohannak és megpróbálják nyakon csípni őket.
Fogalma sem volt róla, mit tegyen. Rejtőzzön-e tovább, vagy bújjon elő és
próbáljon meg szót érteni velük? Elrejtőzni talán egészségesebb dolog lenne, de
nem hagyhatja cserben azokat, akiknek ő okozta a bajt. Nincs mese, elő kell
másznia.
Elő is mászott. Pechjére. Alig emelte fel a fejét, hogy meggyőződjön róla, nem
szörnyű öldöklés vette-e kezdetét, csak annyit látott, hogy a felnőtt óriások,
hónuk alá szorítják a tinédzserek fejét, egy másik óriás pedig jókora ütéseket
mér a fenekükre.
Úgy gondolta, tiltakoznia kellene. Elvégre ezek a kis óriások csak őt hallgat-
ták, a zene különben is ártatlan dolog, azonkívül ő az oka mindennek és a többi;
szép és humanista gondolatai azonban végleg benne maradtak a fejében.
Akkora pofont kapott valamelyik óriástól, hogy jobbnak látta elájulni.

110

Arra ébredt, hogy csiklandozza valami az orrát. Jézusom, bemászott egy ezerlábú a
sátramba! Pedig Vermes külön is felhívta a figyelmet ezekre a dögökre. Csípésük akár
tartós bénulást is okozhat.
Kinyitotta a szemét, és nyomban rádöbbent, hogy nem a sátrában van, mivel
fák lombja látszik a feje felett. Egy óriás szintén ott tornyosult fölötte, mintha
maga alá akarná temetni. Aztán észrevette, hogy az óriás tart a kezében valamit
és az orrát piszkálgatja vele. Az atya nem tudta visszafojtani a tüsszögését. Úgy
robbant ki belőle a levegő, mintha defektet kapott volna a feje.
Az óriás megragadta a karját és felrángatta. Az atya felült és óvatosan pislo-
gott jobbra-balra. Egy hatalmas tisztáson volt, körülötte az óriások. Legalább
ötvenen lehettek, egy egész kis tömeg. És valamennyien őt nézték.
Az az „ember”, aki mellette állt, kissé megbiccentette a fejét és morgott va-
lamit. Az atya úgy érezte, hogy van a morgásában valami rendszer, valószínű,
hogy hozzá beszél.
Az atya kétségbeesett képet vágott. Hogy a fenébe adja tudtukra, hogy nem
érti, amit mondanak? Vajon ez a morgásféle egy nyelv lehet?
Az óriások valószínűleg tisztában voltak vele, hogy a foglyuk nem érti nyel-
vüket, ezért aztán mással próbálkoztak. Abbahagyták a morgást, és csak némán
ingatták a törzsüket, néha-néha még a kezüket is felemelték. Az atya biztos volt
benne, hogy kommunikálnak egymással.
A mellette álló óriás felemelte a kezét, és a tenyerét a szájára szorította. Az
atya minden erejét összeszedte, hogy megértse, ami előtte zajlik.
Ami ezután történt, már nem érte meglepetésként. Az óriás kezében lévő,
mindaddig láthatatlan fűszál cirpelni kezdett. A termetes férfi fújta egy kicsit,
aztán abbahagyta.
Az atya nem tudta, mit tegyen. Persze hogy eljátszaná nekik az O Sole Miót, ha
meglenne a harmonikája. De nincs meg. Amikor megtámadták, elejtette.
Meg akarta magyarázni valahogy, mi a helyzet, de nem volt szükség rá. Az
óriás immár a harmonikáját nyújtotta neki fűszál helyett.
Az atya bólintott. Megértette, hogy mit akarnak tőle. Azt, hogy játsszon.
És ő játszott is nekik.

111

A következő napon megismétlődött a dolog. Két óriás jött érte, és magukkal vit-
ték. És az atya újra végigjátszotta nekik a repertoárját.
Az ötödik vagy hatodik napon aztán már nem zenélni hívták, hanem beszél-
getni. Bármennyire nevetségesnek is tűnhet, tényleg azért.
Leültették a „helyére”, majd amikor elővette a harmonikáját, egy óriás leült
vele szemben és rámeresztette a szemét. Kék volt, kissé pirosba hajló.
Az atya meghökkent. Ha nem akarnak zenét hallgatni, vajon mire kellhet
még nekik? A lelke azonban bizakodó volt. Hátha egyszer csak megtörik a jég.
Csak éppen azzal nem volt tisztában, hogy miképpen zajlik majd a kommuniká-
ció. Hiába beszél ő kilenc nyelven, ha az óriások egyen sem.
Ekkor hirtelen meghallotta a hangot. Azonnal rájött, hogy nem a fülében
hallja, hanem… nem is tudja, hol. Talán az agyában.
Az óriás kezébe vette a kezét. Az atya úgy érezte, mintha satugépbe dugta
volna. Az óriás bármelyik pillanatban összetörhette volna, vagy vért préselhe-
tett volna ki belőle.
Az óriás azonban olyan óvatosan szorította a kezében, mintha kismadár lett
volna. Az atya halk zúgást érzett, majd mintha a zúgás valamilyen hanggá ala-
kult volna át.
Mit… akarsz? – érezte a hangot, vagy valami egészen más, ismeretlen szubsz-
tanciát. – Mit akarsz… tőlünk?
Az atya megdermedt. Hogyan válaszoljon? Neki nincs meg az a képessége… ő
csak beszélni tud.
– Meg akarlak ismerni benneteket – mondta maga elé.
És… miért? – jött a válasz.
– Mert kíváncsi vagyok rátok – mondta.
Mi az a… kíváncsi?
– Tudni szeretnék rólatok mindent.
Miért?
– Meg akarom óvni az életeteket. És… másokét is.
Megóvni… miért?
– Mert… tisztellek benneteket.
Tisztelni… miért?
– Mert minden élőlény… tiszteletet érdemel.
Vijjogók is…?
Az atya már majdnem kimondta, hogy igen, de még idejében visszafogta ma-
gát.
– Hamarosan bajban lesztek – mondta helyette.
Mi bajban? Mi erősek, vijjogók gyenge. Hol itt a baj?
– Az emberek… erősek.
Nem vagy erős. Gyenge vagy. Ha… akarjuk, meghalsz. Nekünk te semmi. Szélben… fa-
levél.
– Sokan vagyunk – mondta az atya, ügyelve rá, hogy bármit is mond, ne tűn-
jék fenyegetésnek. – Nagyon sokan.
Mi az sok? Mennyi?
Az atya megerőltette az agyát.
– Láttál az erdőben… fehér fenekű szarvast?
Itt valami kis komplikáció adódhatott a párbeszédben, mert egy ideig csak
érthetetlen zúgás töltötte be a fejét. Amikor újra megszólalt a hang, már kris-
tálytiszta volt.
Fehér fenekű szarvas… táplálék. Jó a húsa. Jó.
 – Egyszer én is láttam egyet – mondta az atya. – Döglött volt.
Te… ölted meg?
– Én nem ölök – sóhajtotta az atya. – A szarvas meghalt.
Vijjogók…?
– Kis, szürke férgek. Sok szürke féreg.
Kis szürke féreg? Mi ismerjük…
– Akkor azt is tudnotok kell, hogy a kis szürke féreg nagyon veszélyes. Képes
megölni a szarvast.
Képes – zúgott valami visszhangféle a fejében.
Az atya azon imádkozott magában, hogy értsék meg a példabeszédét. Hátha
akkor jobban felfogják ezt az egész problémát. És a saját, nem is olyan távoli
jövőjükét is.
– A szürke férgek belebújnak a szarvas bőrébe, és ott tojásokat tojnak… Kis
fehér tojásokat.
Kis fehér… tojás?
– A tojások kikelnek, a sok szürke féreg elszaporodik, és nagyon sok lesz belő-
le.
Nem baj. Bőr lenyúz.
– Megölik a szarvast – mondta az atya. – Én láttam. Szép nagy szarvas volt…
és szürke volt a bőre, a sok szürke féregtől… a szarvas már majdnem egészen
szürke volt tőlük. A sok szürke féreg kiszívta a fehér fenekű szarvas vérét. A
szarvas meghalt.
Hogy… meghalt?
– Kiszívták a vérét. Nem maradt vére.
Vijjogók?
– Nem a vijjogók. A szürke férgek. A vijjogók nem annyira veszélyesek. A vij-
jogók elől el lehet bújni. A szürke féreg elől nem lehet elbújni. Akárhogyan is
vakaródzik a szarvas, a férgek nem esnek le róla, csak szívják tovább a vérét és
megölik. A fehér fenekű szarvas meghal.
Miért mondod?
– Mert ti vagytok a fehér fenekű szarvas.
Mi nem szarvas.
– Nem, de hasonló a sorsotok.
 Mi hasonló?
Az atya nekifohászkodott. Tisztában volt vele, hogy ha nem értik meg a ha-
sonlatot, ha nem tudnak absztrakt módon gondolkodni, hiába az egész. Akkor
nem fogják megérteni. Majdnem felkiáltott örömében, amikor a nemhang ismét
megszólalt a fejében.
Mi… fehér fenekű szarvas? Biztos?
A fenébe is, sokkal okosabbak, mint gondolta volna – vett egy mély lélegzetet
az atya, aztán tovább folytatta.
– Ti vagytok a fehér fenekű… szarvas.
És… szürke féreg? Vijjogó? Vijjogó nem veszélyes. Mi megfog vijjogó és kicsavarja a
nyakát. Vijjogó fél tőlünk. Mi nem fél vijjogótól.
– A szürke féreg nem a vijjogó.
Akkor ki?
Az atya ismét mélyet sóhajtott.
– Mi – mondta. – Az emberek.

112

Hosszas zsongó csend támadt a fejében. Az atya csak óvatosan mert felnézni.
Lehet, hogy a következő pillanatban már nem is lesz feje, bár a fejlevágás inkább
a vijjogók szokása.
Kicsik vagytok – mondta a nemhang. Nem félünk tőletek. Ha kisgyerek odamegy
hozzád, megfogja a fejed a két tenyerében, a koponyád széttörik. Ha felemel és a fához
vág, minden csontod eltörik. Gyengék vagytok, hogy merészeltek fenyegetni bennünket?
Aki bejön az erdőbe, megöljük.
– Sokan vagyunk – mondta az atya, miközben érezte, hogy egy kés pengéjén
egyensúlyozik. Minden azon múlik, hogy mennyire értelmesek. Ha csak az ere-
jükben bíznak, nem tehet semmit. Akkor veszített, és vele együtt az óriások is
veszítettek. – Nagyon sokan vagyunk. Annyian, mint a szürke férgek. Ti vagytok
a fehér fenekű szarvas. Az ember a szürke féreg. Ha sokat megöltök belőlük,
mindig újak jönnek. Mint a szürke férgek a szarvason. A végén már nem is lát-
szik a szarvas a sok szürke féregtől. A férgek megölik a szarvast.
 Ti… szürke férgek… megölitek minket, szarvast?
– Én nem – mondta gyorsan az atya, és a mellkasára szorította a tenyerét. –
Én csak… figyelmeztetni szeretnélek benneteket. Hogy vigyázzatok.
Te, szürke féreg… miért törődsz szarvassal?
Az atya mélyet sóhajtott.
– Mert… testvérek vagyunk.
Testvér?
– Egy anya szült bennünket.
Anya? Milyen anya? Mi a neve anya?
– Australopithecus – mondta az atya.

113

Az atya érezte, hogy lassan ismét megfájdul a feje. Mintha egy láthatatlan kéz
megszorongatta volna a koponyáját. Pontosan értette, hogy mi történik. És azt
is, hogy továbbra is csak hajszálon múlik az élete. Ha nem értik meg, mit akar
tőlük… Márpedig erre nagy az esély.
És bekövetkezett, amire számított. Mielőtt még bármit is tehetett volna, a
mellette térdelő óriás elkapta, a levegőbe emelte, majd elhajította. Úgy, hogy
pontosan az óriások alkotta félkör közepére essen.
Az atya oda is esett. De nem akkorát, hogy csontját törhette volna. Csak ké-
sőbb fedezte fel, hogy a teret, amelynek a peremén az óriások ültek, vastag le-
vélréteg takarja. Persze nem tudhatta, hogy véletlen-e, vagy az óriások rendez-
ték így. Talán ezen tartják a szertartásaikat.
Az atya lepuffant a puha talajra. Aztán ott is maradt. Nem mert moccanni, sőt
még imádkozni is elfelejtett.
Egyre ott zúgott a fejében valami, mintha egy kis transzformátor állomás
dolgozott volna benne.
Az atya a mártírokra gondolt, akiket a történelem során a pogányok kemé-
nyen megkínoztak, eltörték a csontjaikat, fojtogatták őket, késekkel szurkálták a
szerencsétleneket – szóval volt mitől rettegnie. És az atya rettegett is rendesen.
Ekkor döbbent csak rá, hogy normális ember nem készülhet fel a mártírságra.
Aki képes rá, az egyszerűen nem normális.
A nemhang ismét megszólalt a fejében.
Igazat mondtál.
Az atya nem értette, mire céloz a nemhang.
Mi rokonok… vagyunk. Mi testvérek. Semmi sincs neked, ami más lenne, mint mi. És
semmi nincs nekünk, ami más lenne, mint teneked. Mi egyformák. Csak te kicsi, mi pedig
nagy.
Mintha hatalmas kő zuhant volna le az atya válláról. Az óriások értették, mit
akar mondani nekik. Az már csak hab volt a tortán, ami ezután következett.
Mi láttunk titeket, ismerünk titeket – mondta a nemhang a fejében. Láttuk, hogy
nektek van csöves fegyver.
– A pisztolyra gondol – dünnyögte maga elé az atya.
Láttam embert – folytatta a hang. Ember találkozott vijjogóval. Ember felemelte
csöves fegyver, és a vijjogó leesett a földre. Meghalt. Ember nem hitte el, csak megnézte.
Megölte a vijjogót. Messziről ölte meg. Mi nem tudjuk így megölni. A csöves fegyver gyors.
Mi nem vagyunk ilyen gyorsak. De láttunk mást is. Ott voltunk közel. Láttuk a hegyet.
– Milyen hegyet? – kérdezte meglepődve az atya.
Hegyet. Volt ott hegy, és sok ember. Mint sok szürke férgek. Aztán egyszerre csak a
hegy már nem volt ott a helyén. Eltűnt a hegy. A szürke férgek lerombolták a hegyet.
Később megnéztük, mi az. Ládában volt másféle fegyver. És eltűnt tőle a hegy. És eltűnt
sok közülünk is.
– Sajnálom – mondta rekedt hangon az atya.
Ott voltak, közel a hegyhez. Kíváncsiak voltak, mit csinál az ember. Amikor a hegy el-
tűnt… akkor az óriások, ahogy ti hívtok bennünket, is eltűntek. Csak sok-sok darabjuk
volt sok-sok helyen. Az emberek… erősek. Mi lesz velünk?
Az atya mélyet sóhajtott.
– Erről beszélek én is. Mi testvérek vagyunk.
És vijjogók?
– Hát a vijjogók… azok nem.
Ők nem a mi anyánktól vannak!
– Nem – mondta az atya. – Nekik alighanem más anyjuk volt.
Nem az Australopithecus?
Az atya meglepődött. Beleborzongott, ahogy meghallotta a nevet. A hangnél-
küli hang olyan hibátlanul mondta ki, hogy az egyszerűen felfoghatatlan volt.
Talán az ő hangját adták vissza?
Szerinted… mi legyen? – kérdezte a hangnélküli hang.
– Beszélnünk kellene egymással. Mi segítünk nektek. Az emberek nem fognak
bántani benneteket. Csak előbb meg kellene ismernünk egymást.
Meg kell beszélnünk… vele.
Az atya felkapta a fejét.
– Kivel?
A kerek szeművel.
– Ő… kicsoda?
Ekkor a hangnélküli hang valahogy megváltozott. Mint amikor az Australo-
pithecus nevét mondta ki. Ezúttal is úgy hangzott, mintha egy ismeretlen han-
got utánozna.
Daisy. Daisy Schuster.
– Ő… hol van?
Régebben azt mondta, amit te. Mi nem hittünk neki. Még nem láttunk csöves fegyvert,
és hegyet eltüntetőt sem láttunk. Elkergettük, de mindig visszajött. Ő is mondta, hogy
veszélyben vagyunk. Most már… hinnünk kell. De meg kell értened valamit. Ez az erdő a
miénk. Itt él a fehér fenekű szarvas, és… mi nem akarunk innen elmenni. Inkább harcolni
fogunk. Meghalunk, de… nem megyünk el innen. És a vijjogók sem mennek el. Tudjuk.
Segítsetek nekünk, de nem megyünk el. Ha harc lesz, sok halott lesz. Itt akarunk maradni.
– Beszélhetnék azzal a… Daisyvel?
Beszélhetsz.
– Mikor?
Most – felelte a nemhang.

114

Az atya felugrott, amikor meglátta a nőt. Daisy Schuster úgy a harmincas évei
felé járhatott. Mintha egy százéves Tarzan-filmből lépett volna elő. Ruháján
kisebb-nagyobb lyukak éktelenkedtek, s mezítláb volt, mint az óriások.
Az atya eléje akart menni, de valami megakadályozta benne. A nő néhány
méternyire megállt tőle, és mintha utasításokat hallgatott volna. Félrehajtotta a
fejét, és egyszerre csak elmosolyodott.
– Tudja, hogy nevezik magát? – kérdezte nevetve. – Denevérnek.
Az atya meghökkent.
– Engem? Aztán miért?
– Hát az öltözéke miatt. Mi ez, esőköpeny?
– Csuha – mondta az atya. – Szerzetesi csuha.
– Maga… szerzetes? Hogy az ördögbe keveredett ide?
– Hosszú történet – legyintett az atya. – Különben Santarcangeli a nevem.
Tudom, kissé hosszú, ezért hívjon csak atyának.
– Én pedig Daisy vagyok. Daisy Schuster.
– Hallottam már magáról – mondta az atya. – Señor Vermestől, és…
– Beszélni szeretnék velük – mondta Daisy. – Néhányszor már láttam őket.
– Arra várnak, hogy kapcsolatba léphessenek magával.
– Én is szerettem volna, de eddig nem lehetett. Nem bíztak meg bennem.
– Csoda, hogy nem ölték meg.
– Ezek az emberek nem gyilkosok, atya. Nem ölnek csak úgy jókedvükből. Sőt,
kevesebb agresszivitás él bennük, mint bennünk, Homo sapiensekben. Csak ak-
kor ölnek, ha az életüket fenyegeti valaki. Minden agresszivitásuk a vijjogók
üldözésében merül ki. Hát… ők valóban élet-halál harcot vívnak egymással.
– Miért éppen a vijjogókkal?
– A vijjogók elrabolják a gyerekeiket. Ősidők óta ezt teszik. A vijjogók imádják
a gyerekek húsát. Ezért nem kímélik őket. Köztük és a vijjogók között soha nem
lehet béke, mint ahogy a macskák és az egerek között sem. Jó időbe tellett, amíg
ezt megértettem. Addig az volt a tervem, hogy megpróbálok valahogyan békét
teremteni köztük, de mint mondottam, rá kellett jönnöm, hogy ez lehetetlen.
– Akkor mit lehet tenni? Kiirtani az összes vijjogót?
Daisy megrázta a fejét.
– Akkor mi is gyilkosok lennénk. Szántszándékkal kiirtani egy fajt? Csak
azért, mert ragadozónak született?
– Megoldás?
– El kell különíteni őket egymástól – mondta Daisy Schuster.
– És ezt… hogy csinálnánk? – kérdezte hitetlenül az atya.
 – Éppen ezen töröm a fejem – mondta Daisy. – Most, hogy már szabadon mo-
zoghatok közöttük…
– Eddig talán fogva tartották?
– Ennél azért bonyolultabb a helyzet. Elmehettem volna, de akkor nem en-
gedtek volna vissza maguk közé. Ezért maradnom kellett… és maradtam is…
főleg, hogy meghalt az apám.
– Sajnálom.
– Itt maradtam közöttük, és sikerült két év alatt elérnem, hogy nem tekinte-
nek ellenségüknek. Egy kicsit már értek is a nyelvükön. Bár… alighanem re-
ménytelen, hogy úgy megtanuljam, ahogy ők tudják. Erre a mi agyunk képtelen.
S ebben, ha vétkes valami, akkor az az evolúció. Némely fajnak megadta a tele-
pátia adományát, néhánynak pedig fityiszt mutatott. Nekünk is, embereknek.
– Mi hát a terve, Daisy?
– Beszélni szeretnék a többiekkel. Señor Escalantéval elsősorban. Ő is itt van?
– Ő vezeti az expedíciót – mondta az atya. – Tehát eljöhet közénk?
– Csak azért… illene szólnom nekik.
Hogy miképpen zajlott Daisy és az óriások között a beszéd, senki sem árulta
el az atyának. De hát ki is árulhatta volna el? Különben nem volt titok. Bárki
megtanulhatta volna, ha benne lett volna a fejében az a valami, ami képessé
tette volna a hang nélküli kommunikációra.
De nem volt.

115

Olyan ováció fogadta az eltűnt atyát és a feltűnt Daisyt, hogy majd felborultak
tőle a sátrak.
– Istenem, már azt gondoltuk, hogy örökre eltűntek ebben a meseerdőben.
Különben Carmen Mateosnak hívnak – szólította meg legvégül egy kellemes
arcú asszony Daisyt.
– Maga is… tudós? – kérdezte Daisy. Tetszett neki ez az energikus nő. Ez biz-
tos nem ijedne meg az óriásoktól. – Minek a tudósa?
– Egyelőre a marhaszaré, kedvesem – mondta az asszony. – Van egy hacien-
dám, amit a vijjogók kinéztek maguknak.
Escalante elkapta Daisy karját, és behúzta egy fa alá. A nap keményen tűzött
odafent az égen, csak éppen nem sokat láttak belőle.
– Nos hát… visszatért – mosolygott rá Escalante. – Már aggódtunk maga
miatt.
– Őszintén szólva már én is szerettem volna hazatérni.
– Csak nem szeretett bele valamelyik óriásba? – kérdezte Jorge.
Daisy érezte, hogy bármilyen ostobának is tűnt a kérdés, azért nem annyira
az. Escalante természetesen biztos volt benne, hogy ez nem történhetett meg,
csupán azt érzékeltette vele, hogy még mindig gyengéd érzelmeket táplál iránta.
– Ha megtettem volna, bánta volna? – kérdezte Daisy.
– Elmentem volna és megöltem volna az óriást. – Jorge a lány elé állt, és meg-
érintette a vállát. – Nagyon hiányzott nekem, Daisy. Mennyi ideje is már…?
– Két éve, hét hónapja, kilenc napja, hogy nem láttam magát.
– Nem is mertem remélni, hogy néha gondol rám.
– Pedig gondoltam.
– A gondolatról jut eszembe, hogy maga már két évvel ezelőtt is képes volt
mások gondolataiban olvasni. Igaz ez?
– Bizonyos értelemben igen.
– Bizonyos értelemben? Ez pontosan mit jelent?
– Hogy valóban megérzem, hogy mások mire gondolhatnak. De közel sem ér-
tek annyira hozzá, mint az óriások vagy akár a vijjogók.
– Maga szerint ki a jobb kettejük közül?
– Ez nem verseny, Jorge – hökkent meg Daisy. – Egy mindenesetre biztos: mi,
emberek, soha nem tudjuk elérni az ő színvonalukat. Az evolúció a mi őseinket
nem a hangtalan, hanem a hangos beszédre tanította meg.
Escalante hirtelen felriadt. A fenébe is, rossz, felé tart a beszélgetésük. Ideje,
hogy visszazökkentse a megfelelő kerékvágásba.
– Bocsánat, csak azért kérdeztem, mert tudni szeretném, hogy akkor, két év-
vel ezelőtt… olvasott az én gondolataimban is?
Daisy elpirult.
– Olvastam – mondta halkan.
– Hm. És mit olvasott ki belőle?
 – Az maradjon az én titkom.
– Dehogy maradjon! – mondta tettetett felháborodással Escalante. – Elvégre
mégiscsak az én gondolataimról van szó. A gondolataim az én tulajdonaim. Az,
aki hozzájuk fér, köteles megindokolni, hogy mi vezette a betörésre.
– Betörésre? – hökkent meg a lány.
– Amit maga művelt, az gondolatlopás. De nem felelt a kérdésemre. Mit olva-
sott ki a fejemből, ha szabad kérdeznem? Természetesen önnel kapcsolatban.
– Semmi különöset – vonta meg a vállát a lány.
– Hazudik – mondta Escalante.
– Miért? Mit kellett volna megtudnom?
– Például azt, hogy nagyon tetszik nekem ez a Daisy Schuster.
Daisy most már határozottan elpirult.
– Igyekeztem elhessegetni magamtól a gondolatot – sóhajtotta a lány. – Nem
akartam, hogy megzavarja a terveimet. Nekem… oda kellett mennem, ahol az
óriások élnek, hogy… ott legyek közöttük, és…
– És?
Daisy szinte támadó hangon fordult szembe Jorgéval.
– A fenébe is… ezt nem gondolhatja komolyan. Maga nem ismer engem… nem
tudhatja, ki vagyok.
– Egy álruhás vijjogó, például?
A lány elnevette magát.
– Ó, hát az azért talán mégsem. De így is elég teher lennék magának. Képzelje
csak el: azzal a tudattal kellene élnie, hogy nincsenek titkai. Ott van maga mel-
lett valaki, aki beleturkálhat a fejébe. Az első napon kiszúrnám, ha beújítana
mellém egy barátnőt.
– Maga mellett eszembe sem jutna bárkit is beújítani.
– Ezt csak most mondja. Talán az első időkben még elviselné, sőt talán tet-
szene is magának, idők múltával aztán már terhes lenne, és megszabadulna tő-
lem.
– Maga tényleg ezt gondolja? – hökkent meg Escalante.
– Tényleg. Vagy… majdnem tényleg.
– Akkor most figyeljen. Bele tudna hallgatni a fejembe?
– Ez egyáltalán nem biztos – csóválta meg a fejét a lány. – Ez nem valami vá-
sári mutatvány, hogy hopp! – bújj be az agyamba, kedvesem.
– Azért a kedvemért mégiscsak megpróbálná?
– Nem értem, miért…
Aztán hirtelen megértette. Anélkül, hogy a legkisebb mértékben is megeről-
tette volna magát, hirtelen felfogta, mire gondol Escalante. Egy sátor belseje
jelent meg a szeme előtt, valószínűleg Escalante sátráé. Még sosem volt benne,
így nem is vehetett mérget rá, hogy valóban az övé-e. Az ágyban ketten voltak:
egy nő és egy férfi. Az egyik ő volt, a másik Escalante.
Nem! – próbálta elhessegetni maga elől a képet. Nem, nem, nem! Ha megtörtén-
ne, nem lenne jó vége. Tényleg rohadt dolog lehet valakivel együtt élni, aki olvas a gondo-
latainkban. Escalante még nem sejti, mi várna rá. Nem szabad, hogy megtörténjen.
Ha most enged Escalanténak… akkor meg fog történni. De hát mit tegyen,
ha… egyszerűen beleszeretett a fickóba. Már akkor is tetszett neki – két évvel
ezelőtt –, de akkor fontosabb dolga is akadt, mint a szerelem. Most viszont, hogy
minden akadály elhárult… Nem mehet be a sátrába, nem, nem, nem!
– Nos? – kérdezte Escalante. – Mi a helyzet? Mit lát a fejemben?
Most még becsaphatom – sóhajtotta magában a lány. Most még megfutamodhatok.
Most hogy látom, mi történik a tábori ágyban, még fordíthatok a dolgon. Vagy úgy tehe-
tek, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Csak egy kicsit kell hazud-
nom neki… és magamnak is. A többit pedig bízzuk az időre. Vagy a gondviselésre, vagy a
fene tudja, kire.
Rövid hallgatás után megcsóválta a fejét.
– Csalódni fog bennem, Jorge – mondta. – Az a helyzet, hogy… nem tudok be-
bújni a fejébe.
– Ó, aztán miért nem?
– Mert nem mindenkiébe vagyok képes.
– Hogyhogy nem mindenkiébe? Ne okozzon csalódást nekem.
– Pedig így van, Jorge.
– Ez meg hogy lehet?
– Az evolúció – mondta. – Mivel ez adomány, nagyon veszélyes – egyes egye-
deket más egyedek zsákmányává tehet –, az evolúció később megpróbálta be-
tömködni ezt a biztonsági rést. Maga olyan, hogy nem vagyok képes… rá.
– No de két évvel ezelőtt…
 – Hazudtam magának az imént. Akkor sem voltam képes olvasni a gondolata-
iban, Jorge.
Jorge Escalante arcán bizonytalan öröm futott át.
– Tehát… nem tudja, most mire gondolok?
– Nem – hazudta Daisy.
– Nem is sejti?
– Nem én.
Jorge feléje kapott, mintha fel akarná emelni és magához szorítani, ám gyor-
san magához tért és visszahúzta a kezét.
– Nem jön be a sátramba, Daisy? – kérdezte csábító hangon a férfi. – Készítek
magának egy teát. Vagy inkább inna egy adag whiskyt?
A lány nyelt egy nagyot. Ebben a pillanatban ismét feltűnt előtte Escalante
sátra, amely különben ott állt alig néhány méternyire tőlük, benne a kis tábori
asztalkával, rajta üres whiskyspohárral. Ő maga és a sátor gazdája pedig az ágy-
ban… szentséges Úristen…!
Egész testében remegett, amikor érezte, hogy Jorge megfogja a kezét.
– Egy whisky jólesne.
– Ugye biztos, hogy nem tud olvasni a gondolataimban, Daisy?
– Sajnos nem – hazudta a lány.
– Akkor igyunk egy whiskyt. Nyugodtan bejöhet velem, nem fog történni
semmi, aminek komoly következményei lehetnek.
Ó, hát persze – gondolta a lány, és Escalante nyomában elindult a sátor bejára-
ta felé.

116

Azon a napon, amikor Nixon is meghalt, megváltozott a világ. Mindhárman

megértették, hogy nem mehet semmi úgy tovább, mint eddig.
Sonya már korábban rádöbbent, hogy Nixonnal nehéz bármit is kezdeni.
Olyan gyorsan változtak a szándékai, mint az időjárás.
Ez azon a reggelen is kiderült, amelyen Sonya bejelentette, hogy elkészült a
tervvel. Azzal a tervvel, amelyben nagyvonalakban még az előző nap délutánján
megállapodtak. Nixon is beleegyezett, sőt ő bólogatott legbuzgóbban. A terv
lényege az volt, hogy nem két-két ember alkot egy csoportot, hanem mind a
négyen együtt maradnak – tisztes távolságban egymástól. Így a legbiztonságo-
sabb.
Sonyának sajnálattal kellett tudomásul vennie, hogy az elmúlt két évben je-
lentősen megváltoztak a viszonyok az őserdő eme szegletében. És azt is tudta,
miért. Egyre több önjelölt bányász özönlött be az erdőbe, hogy megpróbálja
megerőszakolni a szerencse istennőjét. Természetesen illegális bányákat nyitot-
tak – nem volt engedélye jószerével egyiküknek sem.
Az erőszakolni igyekvők hada köpött engedélyekre, papírokra, s ha megfelelő
helyet vélt találni magának, azon nyomban nekikezdett a vakondmunkának.
Lépten-nyomon illegális bányákról árulkodtak a légi felvételek, a hatóságok
pedig egyelőre tehetetlennek bizonyultak. Egy sebtében összerántott parlamenti
bizottság megvizsgálta az ügyet, és az őserdő, valamint a benne élő indiánok
védelmében szigorú szabályozásra készült a közeljövőben. Mindezek ellenére az
ellenzék egyre inkább szorongatta az elnököt, hogy addig is tegyen valamit az
erdő védelme érdekében.
Hidalgo elnökben meg is volt a jóindulat, csakhogy hatalmas lobbiérdekek
szálltak szembe vele. Azok, akik nem akarták, hogy az erdő érintetlen maradjon:
elvégre választóiknak földre volt szükségük, hogy megéljenek valahogy. Ki kell
hát irtani az erdőt, és a bányászatot is engedélyezni kell. Hidalgo elnök kétség-
beesetten vergődött a köz- és a magánérdekek kusza hálójában.
A bányászat és az erdőirtás következtében jó néhány fajnak – vijjogóknak,
óriásoknak – összeszűkült az élettere. Elfogytak a zsákmányállataik, s egyre
messzebbre kellett merészkedniük a lakott területek, haciendák felé, ha élni
akartak.
Sonya terveit a régi világra szabta. Úgy gondolta, hogy kettesével vadásznak
majd, figyelve egymásra, és akkor nem lesz semmi baj. Összeszedik a trófeákat,
szórakozásból felgyújtanak majd néhány indián falut, aztán amikor már mindez
megtörtént, a sikeres munkával elégedetten hazatérnek.
Sonya azért nem volt egészen nyugodt. Nem tetszett neki, hogy egyre több a
vijjogó körülöttük – két éve még nem voltak ennyien –, és az óriások is egyre
többen ólálkodnak a közelükben.
 Végül csak sikerült legyűrnie rossz érzéseit. Ha ez a vadászat sikerül, néhány-
szor még megismétlik, amilyen gyorsan csak lehet, aztán akár be is fejezheti a
kalandozást. Addigra már lesz annyi pénze, hogy ne legyen rászorulva további
piszkos munkákra. Ha ölnie is kell – ki tudja, mit hoz a jövő? –, inkább emberek-
kel teszi, mint ezekkel a sunyi vijjogókkal. Utálta őket, undorodott tőlük.
Alaposan meglepődött hát, amikor Nixon közölte vele, hogy a megbeszéltek
ellenére egyedül óhajt vadászni.
– Biztos benne? – kérdezte, amikor a férfi ismertette vele a szándékát.
– Biztos – bólintott Nixon.
– Elárulná, hogy miért?
A férfi megvonta a vállát.
– Szerződésünk szerint a vadász határozhatja meg a vadászat módját.
– Ez így is van – bólintott Sonya. – Csak éppen megkérdeztem.
Nixon nem kertelt.
– Maguk valamennyien balfácánok – mondta.
– Én miért?
– Nem kifejezetten magára gondoltam. Maga nem is vadász. De a másik kettő
az. Mégsem bízom rájuk az életemet. Megvan a külön elképzelésem a vadászat-
ról.
– Tegnap miért nem említette?
– Az éjszaka újra végiggondoltam az egészet. Úgy döntöttem, hogy a saját ér-
dekemben egyedül vadászom.
– Hát… ahogy óhajtja. Van valami kérdése most, hogy megváltoztatta a ter-
vét?
– Semmi különös. Bár aggódom, hogy belém lőnek ezek az ostobák. Eszem
ágában sincs társat választani közülük.
Sonya megvonta a vállát.
– Ahogy óhajtja. Én még nem tudom, hogy mit csinálok. Valószínűleg nem is
veszek részt a vadászaton.
– Bölcsen tenné – mondta Nixon. – Elárulok magának valamit: jómagam is fé-
lek egy kicsit.
– Fél? – hökkent meg Sonya. – Mitől?
– Sokan vannak a vijjogók – mondta Nixon. – Nem lehet eléggé figyelni rájuk.
Lassan az az érzésem, hogy ők vadásznak ránk, és nem megfordítva.
– Hát ha akarja, maradjon a sátrában és akassza a ruhafogasra a fegyverét.
Sajnos ebben az esetben társaságunk nem tudja visszatéríteni a részvételi díjat,
amelyet…
– Nem szeretek veszíteni – intette le Nixon. – Ezentúl a magam útját járom.
– Szólnom kell róla a többieknek.
– Nincs ellene kifogásom.
És ha lenne? – kérdezte magában Sonya. Akkor is el kellene mondanom nekik, te
barom!
Marilyn Monroe rezzenéstelen tekintettel hallgatta, amikor a sátrak előtt
Sonya bejelentette, hogy Nixon nem tart velük.
– Nem sírom vörösre miatta a szemem – mondta.
– A maga dolga, hogy mit csinál a szemével – vonta meg a vállát Nixon.
– Akkor most mi a helyzet? – kérdezte Hruscsov. – Egyedül megyek, vagy jön
velem valaki?
– Ha kívánja, én magával mehetek – ajánlkozott Sonya. Olyan bizonytalanul
tette, hogy nem lehetett nem felfigyelni rá.
– Vadászott már valaha, Miss Sonya? – kérdezte Hruscsov.
– Hát hogyne – felelte Sonya. – Csak nem… ilyenekre.
– Mint a vijjogók és az óriások?
– Hát… igen.
– Oké – bólintott Hruscsov. – Akkor egyedül megyek. És magával mi lesz, Ma-
rilyn?
– Majd csak megleszek valahogy – felelte a nő. – Engem ne féltsenek.
– Jó lenne, ha lassan indulnának – biztatta őket Sonya. – Nem akarok bele-
szólni a dolgukba, de esni fog. A barométer úgy hullik lefelé, mint a hullócsillag.
– Van valami, amit kíván tőlünk? – kérdezte Hruscsov.
Sonya bólintott.
– Járjanak sikerrel. És hozzanak trófeát.
A két férfi eltűnt a sátrában, Marilyn viszont Sonyához fordult.
– Veled mi lesz, szépségem?
– Elleszek a sátramban.
– Nem akarsz velem jönni?
 – Kösz, de nem. Szükségem van egy kis pihenésre.
– Ahogy gondolod. Készen vannak a hűtőtartályok?
– Készen – bólintott Sonya. – Várják a trófeákat.
– Meg is lesznek – bólintott Marilyn. – Nekem mindig szerencsém van.
– Úgy legyen – bólintott az asszony.
Fél óra múlva üres volt a tábor.
Sonya a gondolataiba mélyedt. Biztos volt benne, hogy Monroe ölte meg
Delilah-t. Ezért pusztulnia kell. Nagyon szerette a lányt: nem engedheti, hogy
bosszulatlan maradjon a halála. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy Monroe
is tudja ugyanezt, és Delilah után őt is ki akarja nyírni. Valószínűleg annyira
megtetszhetett neki a vadászat, hogy át akarja venni a helyét. Akárhogyan le-
gyen is, Monroe-val végeznie kell. Inkább tévedjen, mintsem óriási hibát köves-
sen el.
Sonya felállt a székéről, amelyen eddig a sátra előtt ücsörgött, kinyitotta a sá-
tor ajtaját, és behajította rajta a széket. Körülnézett a sátortábor környékén, de
mivel nem látott semmi gyanúsat, lábára csatolta a szegekkel kivert speciális
bakancsot. Korábban már megtanulta használni: éjszaka pedig, amikor már
mindenki aludt, épített magának egy kényelmes kis fészket egy fán, ahol szükség
esetén meghúzhatja magát.
Sóhajtott és felkapaszkodott a helyére. Oda, ahol három, egymással szemben
álló ág futott ki a törzsből. Kényelmes kis fészek volt, bár azért néhány óránál
többet nemigen lehetett kibírni benne. Mindenesetre jobb pár órányi kellemet-
lenség élve, mint hosszú, kényelmes fekvés holtan.
Hruscsov, amikor elhagyta a tábort, még elégedett volt, amiért megszabadult
a többiektől, de ahogy egyre távolodott a sátraktól, egyre magányosabbnak
érezte magát. Legszívesebben fütyörészni kezdett volna, hogy magabiztosságot
merítsen a füttyszóból, de aztán meggondolta magát. Milyen az a vadász, aki
fütyül vadászat közben? Eszement. Nem is lehet más.
Ekkor bukkant rá egy csontvázra. Ott feküdt a lába előtt. Amerre az ösvényről
letérve lépkedett, soha nem látott, tüskés bokrok nyújtogatták felé az ágaikat.
Mintha valamennyi ágacska izgő-mozgó kígyó lett volna.
Ezután egy óriási fa gyökerein akadt meg a szeme. Közöttük is egy csontváz
feküdt.
 Kicsit nyugtalanította a dolog. A jelek szerint indiánok lehettek, életükben
alig érhették el egy fehér ember vállmagasságát. És azok a tépett, színes tollak is
indiánokra utaltak, amelyek ott lógtak a páfrányok levelein.
Azon töprengett, hogy nem lenne-e jobb, ha azon a kis ösvényszerű úton jár-
na, amely a tábor mellett vezetett a végtelenbe, de már nem látta sehol.
Lassan kezdte megbánni, hogy egyedül vállalkozott a vadászatra. Talán mé-
giscsak együtt kellett volna indulnia Marilyn Monroe-val, csak az meg halálra
idegesítette volna.
Csak ment előre, óvatosan, lassan lépkedve a páfrányok és tüskés növények
között, és az iránytűje után nyúlt. Meghökkenve vette észre, hogy a készülék
nincs a helyén. A másik zubbonya zsebében hagyta. Te jó ég, mielőbb vissza kel-
lene térnie az ösvényre… Jó kétórányi keserves menetelés után végre rátalált.
Megkönnyebbült, de aztán el is komorodott. Az erdőben az ösvények kísértetie-
sen hasonlítanak egymásra, ezért nem lehet biztos benne, hogy ez az ösvény az
az ösvény-e, amelyről letévedt.
Eső kezdett kopogni, magasan a feje felett. Rádöbbent, hogy igazi rémálomba
keveredett. Egyedül van egy dzsungelben, amelyben képtelen tájékozódni.
Egy órát mehetett előre, aztán nekidőlt egy nagy fatörzsnek, és lihegett, mint
egy nyúlkergetésben kimerült vadászkutya. Fojtó volt a levegő, mint a szauná-
ban, szakadt róla a veríték, szeme káprázott a zöld csillogástól.
A csontvázak erősen nyugtalanították. Indiánok lehettek a csontok valamiko-
ri gazdái, és minden bizonnyal úgy ölték meg őket. Az emberek nem szoktak
csak úgy maguktól, s egyszerre többen is, természetes módon kimúlni. Ezeket
kinyírta valaki, az kétségtelen. Választhatott a lehetőségek között: kinyírhatták
őket a vijjogók, az óriások, de kinyírhatták ezek a kis törpék is egymást. Nem
messze innen már az ő világuk terül el, a rejtőzködőké, akik nem akarnak kap-
csolatba kerülni a civilizációval, amit különben jól is tesznek.
– Hú! – hallott hirtelen egy éles kiáltást. – Hú!
Felkapta a fegyverét, és a hang felé tartotta. Azonnal észre is vette az indiánt,
aki egy páfránybokor közepén állt. Kezében fúvócsövet tartott, és szemmel lát-
hatóan rászegezte. Hruscsov habozás nélkül meghúzta a ravaszt és előrevetette
magát. Egyenesen bele egy tüskés bokorba. Csaknem felüvöltött a fájdalomtól:
csak az utolsó pillanatban volt képes visszafogni magát. Az hiányozna még, hogy
ordítozni kezdjen.
Óvatosan kinyújtotta a nyakát és kilesett a páfránybokor mögül. Az indán
köddé vált.
– Most aztán mit tegyek? – tette fel magának a kérdést. Válaszolni már nem
volt ideje rá.
– Hú!
Villámsebesen megperdült, és máris ott látta maga előtt az indiánt. Kis kerti
törpe volt, talán ha a válláig érthetett, pedig maga sem volt az a kimondottan
szálfa termet.
Ismét lőtt. Az indián pedig eltűnt.
Ezúttal már óvatosabb volt. Nem maradt a fatörzsnél, hanem lehasalt a
földre.
– El kell kapnom a kis fickót! – nyögte. – Ezzel két legyet is ütök egy csapásra.
Az első, hogy ártalmatlanná teszem, a második pedig, hogy rákényszeríteni:
mutassa meg a kivezető utat ebből a pokolból.
– Hú!
Az indián ott szobrozott közvetlenül mellette. A fúvócső immár nem a kezé-
ben, hanem a hátán pihent. Nem volt semmi egyéb rajta, csak néhány tetoválás.
És azok sem meztelen indián lányokat ábrázoltak, ahogy normális lett volna,
hanem pontokat és vonalakat.
– Hé! – kiáltott oda neki, de nem is kellett volna kiáltania, elvégre az indián
alig néhány lépésnyire volt tőle. – Értesz valamilyen nyelven?
Az indián vihogott. Tenyerébe temette az arcát és csak úgy rázta a vihogás.
Hruscsov kissé megkönnyebbült.
Ezek csak szórakoznak velem – gondolta. Várj csak, mindjárt levakarom a viccet a
pofádról.
– Hú! – kiáltotta ismét az indián.
– Ezt kapd ki, vigyori! – mondta Hruscsov, és megcélozta a fegyverével. Az
indián lehúzta a fejét és eltűnt a bokorban. Hruscsov nem gondolhatott másra,
mint hogy a maszkja miatt szórakoznak vele. Aztán rádöbbent, hogy már akkor
elhajította, amikor elhagyta a tábort. Olyan rongyos volt már, hogy úgysem ta-
kart az arcából jószerével semmit.
– Hú!
 Most már biztos volt benne, hogy az indiánok játszadoznak vele. Körülfogták
– ki tudja, hányan –, és most ijesztgetik. Minden oldalról huhognak rá, hogy
szarja össze magát. Pedig ezzel már elkéstek. Ez már régebben megtörtént…
A nevetés a hahotázásig erősödött. Minden nevetett körülötte, a fák, a fű, a
bokrok. Az indiánok hol lebuktak a bokrok mögé, hol kibukkantak az ágak közül,
s abban a pillanatban már el is kiáltották magukat.
– Hú!
Hruscsovot elöntötte a harag és a kétségbeesés. Nos, jó – gondolta magában.
Ha ti így, akkor én meg úgy.
Felemelte az automatát és többször is meghúzta a ravaszt. Egyenesen belelőtt
a bokrokba. Abban reménykedett, hogy így is eltalálja valamelyiküket egy golyó.
Ha nem ölné meg, csupán megsebesítené, az lenne aztán a jó. Túszul ejtené a
fickót, tárgyalásokra kényszerítené őket…
De már nem volt rá módja, Abban a pillanatban, ahogy befejezte a lövöldö-
zést, érezte, hogy valami nincs rendben vele. Egyáltalán nincs. Hirtelen elgyen-
gült és majdnem lerogyott a fűre. Fegyvere kihullott a kezéből, és hiába akarta
felvenni, nem hajlott a dereka. Felnyögött és a karjára nézett. Olyasvalami állt ki
belőle, mint egy tollaslabda.
– A kis rohadékok – nyögte. – Hát nem belém lőttek valamit? Biztos mérge-
zett. Rohadékok, rohadékok, rohadékok! – Kiáltozni akart, de nem jött ki hang a
torkán. Csak feküdt a földön, miközben bosszúálló gondolatok kavarogtak a fejé-
ben.
Aztán felbukkantak felette az indiánok. Ki tudja, hányan lehettek, mindene-
setre annyian, hogy alig látta tőlük a lombkoronát. Ott álltak felette és nevettek.
Néhányan azt kiabálták, hogy hú, hú, mások egymás vállát verték, kiáltoztak, és
csak nevettek, nevettek, nevettek…
– Ne… – próbált meg beszélni. – Ne… bru… bru…
Az indiánok a hasukat fogták nevettükben. Hruscsov tehetetlenül feküdt.
Érezte, hogy nehezen lélegzik, és olyan lassan ver a szíve, mintha minden pilla-
natban meg akarna állni.
Ekkor az egyik indián fölé hajolt. Hruscsov fel akart ordítani, de már erre is
képtelen volt. A halált látta vigyorogni az indián tetoválásokkal körbefont sze-
mében.
 Az indián felemelte a kezét, és felé nyújtotta a tenyerét. Hruscsov látta, hogy
valami nagy és fekete van rajta. Aztán felismerte. Egy pók… nem is… két pók…
három pók.
Az indián nevetve rákiáltott. Hruscsov ekkor már indulni készült, és sejtette,
hogy hol végződik majd az útja.
Az indián mutatta, hogy nyissa ki a száját. A többiek vele nevettek, és vala-
mennyien együtt érzőn tátogtak, mint a madárfiókák.
Az indián mosolygott, majd ismét lehajolt hozzá, és az arcához nyúlt. Béna
szája kinyílt tőle, mintha az indián egy rejtett gombot nyomott volna meg rajta.
Ezen is jót nevetett mindenki. Az indián a pókokkal még jobban előrehajolt,
elkapta az egyiket és Hruscsov nyitott szája fölé tartotta. A pók megdermedt,
mintha nem értené, mi történik vele, aztán gyorsan elkezdett lefelé ereszkedni a
saját maga által készített szálon. Hruscsov ordítani akart, hiszen világéletében
gyűlölte a pókokat, de ekkor már a második pók is lefelé ereszkedett, sőt a har-
madik is.
Hruscsov úgy érezte, hogy kaparja valami a torkát és valami rettenetes erő
arra készteti, hogy hunyja be a szemét. Mit tehetett mást, behunyta.
És nem is nyitotta ki soha soha többé.

117

Bár nem beszélték meg előre a dolgot, minden Sonya tervei szerint alakult.
Egyelőre ott kuksolt a fán, és várta, hogy ki tér vissza előbb.
Nixon nem sokat várt a Monroe-val való kapcsolatától, de amikor az asszony
felajánlotta, hogy minden addigi elhatározásukkal ellentétben, mégiscsak va-
dásszanak együtt, belement. Elvégre miért ne ment volna bele? Ha a nő profi,
még hasznára is válhat. Ha meg nem, akkor hulljon a férgese.
Szegény Nixon még álmában sem gondolt arra, ami végül is bekövetkezett.
Mint ahogy arra sem, hogy miképpen fog a vadászat lezajlani. Persze futólag
felötlött a fejében, hogy mi lesz, ha a vijjogók nem mutatkoznak a közelükben,
de aztán elhessegette magától az aggodalmát. Vijjogók mindenhol vannak. Any-
nyian, hogy ha feldob egy követ a levegőbe, biztos, hogy vijjogót talál el vele.
Vagy egy óriást.
Ez egy kissé idegesítette is. Ha megöli a vijjogót – mert a szerződés értelmé-
ben csak egyet szabad megölnie –, levágja a fejét – ez rendben is van –, és gyor-
san visszafordul, hogy Sonya betehesse a hűtőtartályba. Ha viszont, és ez volt a
problémája, egy óriást ölne meg… hát ezzel kissé másként áll a helyzet… A vijjo-
gó ugyanis madár. Állat. Vagy akármi is, de nem ember. Nem embert megölni
természetesen képes… egy embert azonban nem. Ám ha mégis megtenné, mesz-
sziről, fegyverrel, amit az emberek többsége a háborúkban is megtesz, nos, az
még elmenne valahogy, de ami utána következik… hát azt már nem biztos, hogy
meg tudná tenni. Levágni egy ember fejét… az bizony nehezen menne neki.
De itt van ez a Monroe nevű nő. Ez biztosan nem rettenne meg tőle.
– Min töri a fejét, Nixon? – kérdezte Monroe, amikor elhagyták a sátortábort.
– Van valami, amit el akar mondani nekem?
– Mi lenne? – vonta meg a vállát a férfi. – Megyünk és keresünk egy jó helyet.
Monroe furcsán nézett rá.
Ez tényleg ilyen hülye? – kérdezte magában.
– Nem tetszik valami? – kapta fel a fejét Nixon.
– Dehogynem – mondta Monroe. – Keressünk egy tisztást. Itt kell lennie egy-
nek, nem messze, északi irányban.
– Ismerem – vigyorgott Nixon. – Már én is kinéztem magamnak.
– Ott nőnek olyan fák, amelyeken a vijjogók imádnak megpihenni.
– És ha ott találjuk őket, maga szerint mi a teendő?
– Lekapunk kettőt belőlük. Egyet nekem, egyet magának. Aztán lekapjuk a fe-
jüket, és sipirc vissza a táborba.
Nixon meg akarta kérdezni, hogy mi van akkor, ha óriásokkal vagy indiánok-
kal találkoznak, de inkább befogta a száját. Majd meglátják.
De nem látta meg.
Éppen egy tüskés bokor állta az útját, és azt próbálgatta, hogyan tudná úgy
megkerülni, hogy ne szúrják halálra a tüskék, amikor megszólalt mögötte Mon-
roe hangja.
– Hé! Nixon!
– Igen? – fordult hátra.
Abban a pillanatban érte az első lövés. Érezte, hogy gyenge ütés éri a mellka-
sát. Látta, hogy az asszony lekapja az álarcát, és ledobja a fűre.
Mellkasához kapta a kezét. Amikor visszahúzta, merő vér volt a tenyere.
Megroggyant a lába, térdre esett, és az asszonyra nézett.
– De, hát… miért?
– Csalinak – mondta az asszony. – Jézusom, hát milyen vadász maga?
– Nem… kell… csali.
– Dehogynem – replikázott a nő. – Mindig kell. Mi a biztosíték rá, hogy pont
ma erre járnak a vijjogók?
– Erre járnak.
– Ez az, ami nem biztos. Nem várhatok addig. Ide kell csalnom őket. Ezt pedig
csak nyers hússal lehet. Friss, nyers hússal. Maga az én csalim. Sajnálom. Meg
kellett tennem.
Nixon már halott volt, amikor elérte a második golyó.
Ez már nem osztott és nem szorzott. Monroe sóhajtott és elkezdte vetkőztet-
ni a férfit. Amikor teljesen levetkőztette, elkapta a két lábát, és bár pokoli meleg
volt és a sűrű párától alig kapott levegőt, vonszolni kezdte maga után.
Amikor a nagy tisztásra ért, amelyet korábban már kiszemelt magának, leha-
jította a testet a fűre. Legszívesebben rágyújtott volna egy cigarettára, de végül
elhessegette magától a csábító gondolatot. Most nem töltheti hiábavalóságokkal
az időt.
Két órája várt, amikor megjelent az első vijjogó. Nehézkesen repült, feltehe-
tően sebesült volt, ám amikor meglátta a meztelenül fekvő férfit, felrikkantott
örömében.
Éhes – gondolta az asszony.
A vijjogó rávetette magát a zsákmányára. Elsőnek a szemeit ette ki, aztán fel-
hasította a gyomrát és a beleit vette sorra.
Az asszony undorodva félrehúzta a száját, majd gondos célzás után lőtt. A vij-
jogó rémülten felvijjogott és megpróbált a levegőbe emelkedni. Szerencsére
nem maradt ereje hozzá. Elterült a füvön és behunyta a szemét.
Monroe a válltáskájához nyúlt és egy hosszú pengéjű kést húzott elő belőle.
– Majdnem olyan jó vagy, mint a macsete – mondta. – Na, essünk neki! Egy,
kettő, három! – vezényelt, és felemelte a kést. Háromra lecsapott vele. A vijjogó
feje a levegőbe emelkedett, majd visszahullott a fűre. Az asszony megfogta és
belegyömöszölte a táskájába. – Hozzál nekem szerencsét – mondta. – Beteszlek a
gyűjteményembe.
Megfordult és a vijjogó fejével a táskájában visszatért a táborba.
De csak a szélére.

118

Monroe nem tudta, hova rejtőzött a nő, pedig biztos volt benne, hogy elrejtő-
zött. És őrá vár. Lehet a fákon, lehet a bokrok között, sőt a magas fákon, de a
páfrányok mögött is.
Tanácstalanul álldogált egy kapokfa gyökerei mögé bújva, de akárhogyan is
pislogott, nem látta sehol. Az idő pedig sürgette. Hátha a vijjogók megszagolják
társuk halálát, és a nyomait követve könnyedén becserkészhetik.
Akkor hát jöjjön a kettes számú terv – gondolta magában, és vetkőzni kezdett.
Lehúzta magáról terepszínű vászonruháját; elővette a kését, sietősen kaszabolni
kezdte a körülötte burjánzó növényzetet. Majd a lekaszabolt zölddel teletöm-
ködte a már levetett ruháját. Amikor kész lett, elégedetten – és főleg halkan –
felnevetett.
Várt egy kicsit, majd kiáltozni kezdett.
– Hé! Hé! – kiáltozta. – Hol vagy, Sonya?
Nem érkezett válasz a kérdésére.
– Hallasz engem? Hova az ördögbe tűntél? Meghoztam, amiért mentem. Majd
elmesélem, hogyan történt. De komolyan… hol a fenében vagy?
– Itt vagyok – mondta akkor Sonya hangja. – A sátramban. – Recsegett-
ropogott a hang. Monroe biztos volt benne, hogy egy hangszórót hall. Ez a hülye
liba azt hiszi, hogy átverheti.
– Oké – mondta elégedetten. – Megjöttem, itt vagyok. Máris ott vagyok a sát-
radnál. Ezt nézd, mi ez! – Óvatosan kigurította a vijjogó fejét a sátor elé. – Nos,
hogy tetszik? – Felemelte a kitömött figurát is, és a vijjogó feje után lökte.
Ebben a pillanatban lövés dördült. Monroe a hang irányába fordította a fejét.
Azonnal észrevette odafent az egyik fa ágain a Sonya által épített fészket.
– Hát te mit keresel odafent, barátnőm? – kérdezte. – Várj csak egy kicsit!
 Felemelte a puskáját, és meghúzta a ravaszt.
Sonya úgy zuhant le a fáról, mint a túlérett gyümölcs.
Még élt, amikor Marilyn Monroe odasétált hozzá.
Sonya fátyolos tekintettel nézett rá.
– Mi…ért? – nyögte. Vér bugyogott a szájából. – Miért?
Monroe mélyet sóhajtott.
– Bonyolult az élet, barátnőm.
A biztonság kedvéért fejbe lőtte Sonyát.
Aztán dudorászva besétált a sátrába.

119

– Tudod, mi a legfurcsább ebben a történetben? – kérdezte Daisy Escalantét.

– Hogy végül is fogalmam sincs róla, kicsodák.
Egymás mellett feküdtek a tábori ágyon. Daisy egy pohár bort szopogatott,
Escalante pedig azon törte a fejét, hogy vajon mikor volt ilyen boldog és elége-
dett utoljára. Akárhogyan is törte, képtelen volt visszaemlékezni rá.
– Most éppen kire gondolsz? – kérdezte Jorge. – Rám?
– Ugyan már – taszította oldalba Daisy. – Még csak az kéne. Kizárólag az óriá-
sokra. Lassan megbíznak bennem. Így-úgy már kommunikálni is képes vagyok
velük, de még mindig nem tudom pontosan, honnan az ördögből kerülhettek
ide.
– Mindig is itt voltak – mondta Escalante.
– Úgy érted, ebben az erdőben?
– Úgy értem, hogy ezen a világon. Még pontosabban: a földön.
Daisy megcsóválta a fejét.
– Őket is Isten teremtette?
– Bizonyos értelemben kétségtelen. Az atya meg van győződve róla, hogy Is-
ten csak az első lökést adta meg a földi életnek. Nem úgy teremtette az embert,
ahogy elképzelik. Isten teremtett, az evolúció pedig végezte a dolgát.
– Ezt hogy értsem?
– Úgy, hogy az evolúció dolgozott, Isten pedig hátradőlt a karosszékében, és
figyelte, hogy mi történik azzal az életcsírával, amit a földre telepített, amit akár
paradicsomnak is mondhatunk. Nem akarok visszamenni a legősibb időkig, nem
vagyok szakember, de annyit tudok, hogy a kutatók szerint három-, négy- vagy
éppen ötmillió évvel ezelőtt az evolúció létrehozott egy lényt, amely a kutatók-
tól az Australopithecus nevet kapta.
Daisy összeráncolta a homlokát.
– Ő volt az első ősember?
– Ő még nem volt ember. Legalábbis a mai tudásunk szerint. Úgy képzeld el,
mint egy fatörzset, amelyből ágak nőttek ki. Az egyik ág például a Homo sapiens
volt, amelyből végül is mi, a mai emberek fejlődtünk ki.
– Na és a többi ág?
– A többi? Az egyik például a neandervölgyi ember lehetett. Nemrég pedig
Indonézia egyik szigetén kicsi, emberszerű lények csontvázaira bukkantak: ők a
Homo floresiensis, és talán egy harmadik ág is létezett: az óriások. Vagy akár ne-
gyedik, ötödik…
– Na és a vijjogók?
– Nehéz elképzelni, hogy ők is emberfélék lennének, bár ki tudja? Bizonyos
értelemben hasonlítanak az óriásokhoz. Ők is beszélnek, hangosan is, és telepa-
tikus úton is, és kezük is van… az agyuk pedig minden bizonnyal az emberi agy-
hoz hasonlít, nem pedig a madarak agyához… bár ezt még nem vizsgálta senki.
Ha bebizonyosodna, hogy a vijjogók is az Australopithecustól származnak, ak-
kor, bármennyire is nehéz kimondani, ők is az unokatestvéreink, mint a nean-
dervölgyiek vagy az óriások.
Daisy oldalra fordult, letette a poharát és befogta Jorge száját.
– Ideje volna, ha a szörnyek helyett velem foglalkoznál még egy kicsit –
mondta határozottan. – Bár én nem vagyok az unokatestvéred.
– Szerencsére – mosolygott Escalante.

120

Az óriások hárman voltak. És már közel sem voltak annyira ősemberi lények,
mint amikor Daisy Schuster először találkozott velük. Igaz, nem a székekre ül-
tek, hanem a fűre, hiába gyakoroltatta velük Daisy a széken ülést, nem tartották
meg a szavukat. Maguk alá húzva a lábukat, úgy ültek, ahogy egy, a civilizációtól
elkényeztetett fehér ember öt percnél aligha bírta volna tovább.
Fräulein Fischer meg sem tudta különböztetni őket egymástól.
Fogódzópontokat keresett a szeme, amelyekbe belekapaszkodhatott volna,
aztán lassan meg is találta őket. Az egyiknek például kisebb volt a füle, mint a
másiké, a másiknak laposabb volt az orra, a harmadik pedig feltűnően ráncos
képű volt.
Ültek a földön és mogorván maguk elé bámultak. Cirka öt perce ültek már a
sátrak előtt a fűben, de meg sem moccantak. Vermes csak várt, várt, aztán
Daisyre nézett.
– Most akkor mi van? – kérdezte. – Mit kellene csinálnom?
– Bízza magát az ösztöneire mondta Daisy.
– Jó, jó, de még sosem tárgyaltam ősemberekkel. – Esetleg… kérnek egy teát?
Ekkor Daisy hirtelen felemelte a kezét.
– Várjanak csak… igen… már értem.
– Ha lenne szíves…
Daisy megcsóválta a fejét.
– Addig nem akarnak tárgyalni, ameddig maguk fent vannak, ők meg lent.
– Ez valami… találós kérdés? – találgatta Escalante.
– Korántsem – válaszolta a lány.
– Akkor meg mi van? – türelmetlenkedett Vermes is. – Mi az, hogy fent meg
lent? Biztos, hogy jól érti, amit mondanak?
– Főleg, hogy nem is mondanak semmit – dünnyögte Carmen Mateos. – Attól
tartok, kissé elnyúlik a tárgyalásunk.
– Azt jelenti, hogy mi széken ülünk, a fejünk pedig így az ő fejük felett van.
– Hát akkor… üljenek fel ők is a székekre.
– Nem ülnek fel – rázta meg a fejét Daisy.
– Akkor ez patthelyzet – sóhajtotta Fräulein Fischer. – Megoldás?
Vermes villámgyorsan átlátta a helyzetet.
– Az a megoldás, hogy mi ülünk a fűre. Akkor az ő fejük lesz feljebb. De az is-
tenért: miért kell nekik ez a cécó?
– Mert itt, az erdőben – kivéve a madarakat és a vijjogókat – ők a legmaga-
sabb lények, azaz nekik van a legmagasabban a fejük.
– Még szerencse, hogy nem élnek erre zsiráfok – sóhajtotta Carmen. – Őket is
a fűre ültetnék?
– Megszokták, hogy ők a legmagasabbak, elnéznek minden más élőlény feje
felett. Ez magabiztossággal tölti el őket. Ha viszont mi a széken ülünk…
– Világos – biccentett Jorge. – Költözzünk csak szépen le a fűre. Maga is,
atyám. Nincs kivétel.
Leköltöztek a fűre.
– Én beleültem valamibe – panaszkodott Fräulein Fischer. – Vakondtúrás
vagy micsoda.
– Szálljon le róla, mert a végén még a maga feneke és egy vakondtúrás lesz az
oka, hogy megszakadnak a tárgyalásaink.
– Jól van, majd keresek egy alacsonyabb vakondtúrást.
Escalante Daisyre nézett.
– Van még valami, ami nem tetszik nekik?
– Egyelőre nincs – sóhajtotta a lány. – Majd később meglátjuk… Vagy várjon
csak… igen… igen… – Daisy ekkor morogni kezdett. Nem nézett senkire csak
morgott.
– Jézusom! – nyögte Fräulein Fischer. – Ezek még akarnak valamit.
Daisy bólintott.
– Azt akarják, hogy… igen… imádkozni akarnak a Nagy Mennydörgőhöz.
– Az meg kicsoda? – kérdezte gyanakodva az atya.
– Ő teremtette a világot – magyarázta Daisy. – Azt hiszem, maga a menny-
dörgés. Elérkeztek arra a fokra, amikor magyarázatot keresnek a természeti
jelenségekre, nem csak menekülnek előle. Isteneket kreálnak maguknak. Ez a
valaki, aki létrehozta az erdőt, és talán őket is, a Nagy Mennydörgő.
– És nekünk mi dolgunk van vele? Nekem legalábbis semmi – mondta rosszal-
lón az atya.
– Hozzá kell fordulniuk minden kérdésben. Neki kell döntenie.
– Mármint a Mennydörgőnek?
– Úgy tűnik.
– Rosszat sejtek – súgta Carmen Fräulein Fischer fülébe.
– Azt kívánják, hogy mi is fohászkodjunk hozzá.
 – Na és ezt hogyan képzelik?
– Figyeljen csak…
A három óriás felemelte az egyik karját, tenyerüket a saját fejükre téve.
– Maguk is – sürgette őket Daisy. – Csinálják, mert nem lesz a tárgyalásból
semmi.
Grimaszokat vágtak, de azért a fejükre tették a tenyerüket. Ott is tartották,
amíg az óriások le nem eresztették a kezüket.
– Mi lesz a következő tornamutatvány? – kérdezte Vermes. – Remélem, nem
kell fára másznunk.
– Vége – mondta Daisy. – Most ők beszélnek magukhoz. Kérem, ne szóljanak
közbe. Ezt alighanem ellenkezésnek vennék. Oké?
– Egy mukkot sem! – nyomatékosította Vermes végighordozva a többieken
tekintetét. – Nos, Daisy…?
Ekkor az egyik óriás, aki valamivel magasabb volt a másik kettőnél, beszélni
kezdett. Azaz dehogy kezdett beszélni. Inkább csak morgott, alig használt ma-
gánhangzókat, majd egyszerre csak azokat kezdett használni, és a mássalhang-
zókat hanyagolta.
– Ez most… beszél? – suttogta maga elé Fräulein Fischer, de senki nem vála-
szolt rá.
Ekkor Daisy is megszólalt. Ő már emberi nyelven. Egészen pontosan angolul.
– Sokáig csak a vijjogók voltak – kezdte. Valamennyien tudták, hogy nem be-
szél, csak gondolatokat közvetít. Az óriások gondolatait. – Csak vijjogók. Őket
szellemek teremtették. Ők ellenségeink voltak. Mindig is ellenségek voltak, és
harcoltak ellenünk. Már apáink is harcoltak, nagyapáink is harcoltak, sokan
harcoltak… Vijjogóknak mi voltunk ennivaló. Ha megöltek, megettek bennün-
ket. Sokszor imádkoztunk Nagy Mennydörgőhöz, hogy ölje meg őket, de Nagy
Mennydörgő nem tette. Nem tudjuk, miért. Nem mondta meg soha. Beszélő Em-
ber sem tudta. Nagy Mennydörgő neki sem árulta el.
– Ez alighanem a sámán lesz – suttogta maga elé Fräulein Fischer.
– Vittünk Nagy Mennydörgőnek áldozatot, de a vijjogókat nem ölte meg. Azt
üzente, hogy az erdő a vijjogókkal teljes. És nem ölte meg őket. Lassan elfogytak
a szarvasok és más vadak. Elfogytak. Megölték és elkergették őket azok a kis
emberek, akik bejöttek az erdőbe. Kivágtak sok fát, megölték és megették az
állatokat. A vijjogók éhesek maradtak. Mi is éhesek voltunk. De mi nem esszük
vijjogókat. A vijjogóknak nem jó a húsa. Büdös és száraz. Nekünk nem kell. És
nem kellett azoknak sem, akik az erdőt kivágták, és a földet túrják. És mi éhez-
tünk, és éhezünk ma is. Megöljük a vijjogókat, de nem esszük meg őket. Sokan
vagyunk az erdőben, és nem ehetünk, nincs mit. És a vijjogók sem ehetnek mást,
csak bennünket, mert nincs mit. Láttuk, hogy azok az emberek, kicsik, mint ti,
hogyan vadásznak. Durranó bottal. És mennydörgéssel. A Nagy Mennydörgő
nem haragszik rájuk… talán szövetséget kötött velük. Ha enni akarunk, men-
nünk kell… messze. Még nem mentünk, de megyünk. Vijjogók már mentek… és
amikor visszajöttek, finom húst hoztak. Voltak, akik követték a vijjogókat, és
látták, hogy sok húst találtak maguknak. Emberek állatainak a húsát. Mi elvettük
tőlük, és megettük. Jó volt. Mi nem akarunk harcolni emberekkel, mi szeret-
nénk, ha elmennétek… mi majd megküzdünk a vijjogókkal. De tudjuk, ha ti jöt-
tök, sokan jöttök, nekünk már nincs helyünk az erdőben. Meghalunk. És a vijjo-
gók is meghalnak. A durrogó botok megölik őket. Régen, amikor gyerek voltam,
még nem láttunk durrogó botot, ma pedig egyre több ember jön durrogó bottal.
Megölnek mindent, ami mozog. Indiánokat is megölik… hiába olyanok, mint ti.
Durrogó botos ember nem válogat. Mindent megöl. És nem segít nekünk senki. A
Nagy Mennydörgő elhagyott bennünket.
Vermes felemelte a fejét. Az óriások arcán bánat ült – saját elmúlásuk bánata.
– Nem tudjuk, Nagy Mennydörgő magához vesz-e bennünket. Nagy Menny-
dörgő országában jó az élet. Van sok hús, és nincsenek vijjogók. De vajon oda-
visz-e bennünket? Nem tudjuk. Talán megharagudott ránk. Akkor mind a Sötét
Országba kerülünk, ahol nincs fény, de vannak vijjogók, és esznek bennünket.
Megesznek, kijön belőlük, amit megettek, és akkor mi újra megszületünk. Fekete
Országban. És ismét mi vagyunk. És akkor a vijjogók újra megesznek bennün-
ket… Ti mit mondotok erről?
– Van nekünk is egy nagy emberünk, aki vezet bennünket – szólalt meg rövid
csend után Escalante. – Ő a mi Beszélő Emberünk. Amit mond, az úgy van. Ő azt
akarja, hogy az erdő megmaradjon, ti is megmaradjatok és minden megmarad-
jon.
– A vijjogók is? – kérdezte Daisy lefordítva az óriás kérdését.
– Ők is.
 – Ők… miért?
– Mert a Beszélő Emberünk szerint ők is az erdő része.
– Rossz része.
– A világ két részből áll: jóból és rosszból.
– Ki kell irtani rossz részt.
– Ki mondja meg, hogy melyik a rossz és melyik a jó? A szarvasok, amelyekre
vadásztok, biztos azt gondolják, hogy ők a jó rész, és ti a rossz.
– Ez igaz.
– Beszélő Emberünk azt ígéri nektek, hogy minden olyan lesz, mint régen. A
Beszélő hatalmas ember, neki nem lehet ellenállni. Neki van ereje elkergetni a
durrogó botokkal harcoló, erdőt kivágó, a földet feltúró embereket. És ezt meg is
teszi. És ad nektek élelmet.
– Miért? – kérdezte Daisy.
– Minden a régi lesz. Kaptok sok ennivalót, nyugalmat és békét.
– Miért, miért, miért?
– Visszatartjátok a vijjogókat – mondta Escalante. – Ők is kapnak enni, és nem
eszik meg az összes szarvast, ti is vadászhattok rájuk. Visszaáll a régi rend. A
vijjogók nem jönnek ki az erdőből, mert ti nem engeditek ki őket. Úgy élhettek,
mint régen. Ti erősebbek vagytok, mint a vijjogók. Elbírtok velük.
– Biztos ez? – kérdezte Daisy.
– Egészen biztos. Menjetek el, és mondjátok meg mindenkinek, hogy mi lesz
majd a jövőben.
– Mit adjunk nektek…
– Semmit. Csak figyeljetek. És vigyázzatok a vijjogókra.
Amikor az óriások elmentek, Fräulein Fischer a vakondtúrásán ücsörögve
Vermeshez fordult.
– Ha szerződést kötünk velük, egyet vegyenek be a szerződésbe.
– Hm. Nem hiszem, hogy ők úgy értelmeznék a szerződés fogalmát, mint ma-
ga. De végül is… mire gondol?
– Arra – mondta a lány –, hogy ha legközelebb tárgyalásra kerülne a sor, és
rám is számítanának, csak akkor megyek bele, ha normális székre ülhetek.
Capito?
– Ezt készséggel megígérhetem – mosolygott Vermes.
 121

A viskó előtt ültek, és a levegőbe bámultak. Önkéntelenül is arrafelé fordították

a fejüket, ahonnan a vijjogók támadhatnak. Egyelőre még távolról sem hallat-
szott vijjogás.
– Talán ma már nem jönnek – mondta Bertie. – Meg kell csinálnom az ajtót,
és meg kell erősítenem az oldalfalakat is.
– Te végleg itt akarsz maradni? – csodálkozott Winnie. – Végleg?
– Most azt hiszem, hogy igen.
– Miért, Bertie?
– Mert jól érzem itt magam.
– Vele? – bökött az indián asszonyra. Moma ellenségesen nézett vissza rá.
Érezte, hogy olyan dologról társalognak, amely meghatározhatja egész életét.
– Persze hogy vele.
– És ez… nem unalmas?
– Egyáltalán nem az.
– Csak nézed, hogyan nő a kukorica?
– Csak nézem.
– Nem érzed úgy, hogy vár a világ?
– Nem – mondta Bertie. – Rám nem vár senki. Inkább attól tartok, hogy bár
nem akarok a világtól semmit, az majd akar tőlem valamit.
– Mi lesz akkor, ha mégis megunod… már úgy értem hátha megunod, hogy
nem tudsz vele semmi másról beszélni csak a kukoricáról.
– Nem tudom – vonta meg a vállát Bertie. – Egyszer már elmentem, de vissza-
jöttem. Itt most jó.
– Na és jövőre?
– Az majd kiderül.
– Bolond vagy te, Bertie.
– Mindig is az voltam.
– Már akkor is bolond voltál, amikor Igorhoz csatlakoztál.
– Most már én is így gondolom.
– Pedig szerettél a tengerekre járni.
– Szerettem. Imádtam bálnákat menteni. Imádtam azoknak a japán fickóknak
a csalódott képét, amikor odaálltunk közéjük és a bálnák közé.
– Én már akkor ismertelek téged – mondta Winnie. – Őszintén szólva nem
tetszettél.
– Na és miért nem?
– Mert azt hittem, Igor samesza vagy. És hogy te sem ismersz könyörületet.
– És te? Te milyen voltál? Miért jöttél Eliasszal az erdőbe?
– Nem voltam tisztában vele, hogy ez valójában mit jelent. És megsúgok ne-
ked valamit, Bertie. Nekem az az érzésem, hogy ez az Elias… bűnöző volt. Tudod,
az a gyilkos fajta. Ilyeneknek mindegy, hogy kit ölnek, csak ölhessenek. Nekik a
zöld mozgalom csak ürügy, hogy kiélhessék szenvedélyüket. Szóval, csak azt
akarom mondani, Bertie, hogy visszamegyek Berlinbe, bár azt nem tudom, hogy
ott majd mit fogok csinálni. Eztán majd jobban megválogatom, hogy kihez csat-
lakozom. Nem jössz velem?
– Nem – mondta Bertie. – Én már csak itt maradok.
– Ezzel a kis törpével?
– Lehet, hogy kicsi, de nagy a szíve.
– Nem úgy gondoltam, hogy úgy gyere velem, hanem hogy ne menjek egye-
dül. De ha boldog vagy, hát maradj itt.
– Egyelőre ez a tervem. Különben Moma majd megmutatja neked az utat.
– És ha jönnek a vijjogók, és lecsapnak rátok?
– Felkészülök a védelemre.
– Na és ő? Mi lesz, ha egyszer csak lelép? Ezeknek az indiánoknak a vérükben
van a vándorlás. Megunnak egy helyen maradni, felkerekednek, és elmennek
onnan. Vagy ha beteg leszel? Én csak… sajnállak, Bertie. De végül is ez a te dol-
god. Tudsz valamit a robbanóanyagról, amit Elias az erdőbe hozott?
– Hogy tudnék?
– Azt hittem, tudsz. Csak azért mondom, hogy ha tudod is, ne tudj róla, nem
lenne jó, ha rossz kezekbe jutna. Ha akarod… elmondhatod nekem, én majd kül-
dök valakiket, akik megsemmisítik.
– Nem akarom – mondta Bertie. Felállt és megmutatta neki a szállását. Egy
kis rejtett viskót a páfránybokrok között.
 122

A Winnie távozását megelőző éjszaka az indián asszony mintha duzzogott volna.

Amikor Bertie közeledni próbált hozzá, eltolta magától.
– Menj! – mondta síró hangon. – Menj, Biti.
– Hova menjek? – hökkent meg Bertie.
– Ahova akarol – mondta Moma. – Menj vele.
– Kivel menjek?
– Lány. Winnie.
– Dehogy megyek – tiltakozott Bertie. – Jó nekem itt.
– Nem jó.
– Mi az, hogy nem jó? De jó!
– Láttam, nem jó.
– Honnan veszed ezt a butaságot?
– Te sokat beszél vele.
– Na és aztán? Azért van az embernek a szája, hogy jártassa.
– Nekem te nem beszél velem. Csak keveset.
– Akkor is jó nekem itt, veled – mondta.
– Meddig jó?
– Sokáig. Amíg csak meg nem halunk.
– Ha te elmész, Moma meghal – mondta az asszony.
Bertie meghökkent. Ilyet még soha nem hallott tőle. Moma meg akarja zsa-
rolni, vagy mi a fene?
– Ne gondolj ilyenre – mondta.
– Tudod, hogy hal Moma? Levetkőzik meztelen, aztán megkeresi vijjogókat.
Érted?
– Nem. De nem is akarok hallani ilyen marhaságról.
– Moma odafekszik tisztásra vijjogóknak. Vijjogók nagyon örül… és megeszik
Momát. Momából semmi sem marad… Semmi… Csak gondolat.
– Milyen gondolat?
– Gondolat tefeléd. Neked.
– Mégis milyen gondolatról beszélsz?
– Majd arra gondol, amikor vijjogó esz, hogy volt egyvalaki, Biti, akit Moma
nagyon szerette. És még arra gondolok, hogy kívánom Bitinek, legyen boldog…
boldog fehér lányok, asszonyok, és gyorsan felejtse el Momát. Nem jó sokáig
emlékezni valaki. Emlék nyomaszt és megkötöz. Nem lehetsz boldog, ha mindig
arra gondolsz, hogy… valaki, aki téged szeret, meghalt… főleg, ha megették vij-
jogók. Nem szép halál.
Bertie felkönyökölt.
– Te bolond vagy, ezt még nem is vettem idáig észre. Nem vagy normális.
Az asszony hirtelen sírni kezdett.
– Moma nem hal… meg… akkor kell, hogy itten maradj, mert… nagyon kell…
– Miért kell? – kérdezte Biti.
– Mert… mi… majd leszünk… hárman.
– Mikor? – kérdezte Bertie, és lélegzetvisszafojtva várta a választ.
– Hamarosan… Biti.
Egymás karjában aludtak el.

123

Molina lehajtott fejjel ült Vermessel szemben, és legszívesebben elsüllyedt volna

szégyenében. Hogy a fenébe ne, amikor nem álltak jól a dolgok. De nem ám. Sőt,
ha őszinte akart lenni, akkor be kellett vallania magának, és ami a legrosszabb,
señor Vermesnek is, hogy rosszul állnak. Nagyon is rosszul.
– Nos, señor Molina – kezdte Vermes. – Miről tudna beszámolni nekem? Lá-
tom, azért az hacienda áll a lábán. Tehát, hogy mennek a dolgok?
Señor Molina olyannyira el volt a keseredve, hogy amikor korábban Vermes
felszólította, hogy foglaljon helyet az asztalnál, véletlenül megtaposta a földre
ejtett kalapját. Most ezt simítgatta – kevés eredménnyel –, mert szegény kalap
egyelőre úgy nézett ki, mintha egy tank vonult volna át rajta. Abból is a leg-
monstrumabb hernyótalpas.
– Tehát?
Molina mélyet sóhajtott.
– Hát, ami azt illeti, señor Vermes, nem mennek valami jól.
– Ez meg mit jelentsen? – rántotta össze a szemöldökét Vermes.
 – Tovább folytatódtak a támadások – mondta Molina.
– Veszteség?
– Harminc.
– Szarvasmarha?
– Si, señor.
– Na és ló?
– Az egy sem. Talán nem szeretik őket, vagy éppenséggel félnek tőlük.
– Remélem, hogy ember…
– Sajnos, señor.
– Kicsoda?
– Egy vaquero. Nem hiszem, hogy ön ismerte.
– Hogy történt… a dolog?
– Éjszaka. Kiment a házból… látta, hogy éppen akkor falnak fel egy marhát.
Amilyen vigyázatlan volt, elkezdte hergelni őket, és rájuk is lőtt. Nem találta el
egyiküket sem. Őt viszont megölték. Egy… fejre mért ütés volt a halál oka. A
vijjogók nem bántották a holttestét.
– Nem ették meg?
– Nem, señor. Sőt, ha szabad ilyet mondanom, meg sem kóstolták. Jobban íz-
lik nekik a marhahús.
– A hatóság?
– Természetesen kint voltak… katonák. És le akartak tartóztatni gyilkossá-
gért.
– Magát?
– Engem, señor. Aztán elmentek, mert belátták, hogy feltehetően nem ember
ölte meg a vaquerót.
– Feltehetően?
– Látták a marha maradványait. Megmutattam nekik a koponyákat is. Erre
azt mondták, hogy egy megveszekedett örült garázdálkodhat a környéken, és
majd hamarosan visszajönnek.
– Jöttek?
– Még nem, señor. De majd jönnek. A gyilkosságokról nem szokott megfeled-
kezni a hatóság. Csak éppen… azt mondták, van egy kis dolguk, mert kitört a
drogháború két nagy banda között, és annyi a hullájuk, hogy már be sem férnek
a hullaházba. Most éppen bejelentésre mennek, és csak azért ugrottak be hoz-
zánk, hogy körülnézzenek. Találtak valami félreeső helyen egy autóbuszt tele
hullával. Vagy negyven halott volt belezsúfolva.
– Szép kis világ – csóválta meg a fejét Vermes. – No és mi a helyzet señorita
Carmen farmján?
– Náluk is jártak. Ha jól tudom, öt marhát ettek meg. Ja, és még a díszszarvast
is.
– Micsodát? – hökkent meg Vermes.
– Hát… señorita Carmen díszszarvasát.
– Az meg mi? – hökkent meg Vermes.
– Amikor señorita Carmen ideérkezett, hozott magával egy szarvast is. Állító-
lag még kicsi korában kapta valakitől, és ő nevelte fel. Aztán idehozta. Jópofa
szarvas volt, de időközben akkorára nőtt, mint egy… szarvasmarha. Őt is meget-
ték.
– Na és… señorita Mateos?
– Hát… ki van borulva.
– Remélem, megvigasztalta.
Señor Molina megrázta a fejét.
– Próbáltam, de nem lehetett. Átkozottul ki van akadva. Azt mondta, a szar-
vas volt a legjobb barátja, és nem lett volna szabad magára hagynia.
– Remélem, megígérte neki, hogy maga majd helyettesíti.
Molina elpirult.
– Hát… mondtam neki valami hasonlót, az kétségtelen, de egyelőre még nem
jött el az ideje.
– Na igen – sóhajtotta Vermes.
– Majd elfelejtem… Señorita Missy is idelátogatott.
Vermesnek elakadt a lélegzete.
– Való…ban?
– Egy férfi volt… vele.
Vermes úgy érezte, mintha meglőtték volna. Szép lassan forogni kezdett vele
a szoba. Molina észrevette, és ijedtében ismét leejtette a kalapját.
– Rosszul van… señor Vermes?
– Már… semmi… semmi. Csak tudja, ez a hőség… Na és… miért jöttek ide?
 Megkérdezte, pedig jól tudta, miért. Amiatt az ember miatt, aki vele jött, és
akiért el akarja hagyni őt. Vagy már el is hagyta. Ezt akarta megbeszélni vele.
– Milyen volt az a férfi…? Gondolom…
– Öreg – mondta Molina. – Olyan izé…
– Mizé?
– Hát olyan… tudósféle.
– Miből gondolja, hogy az volt?
– Hát… először is a kecskeszakállából. Kecskeszakálla vagy a tudósoknak, vagy
az államelnöknek van. Nem hiszem, hogy az államelnök lett volna. Akkor viszont
csak tudós lehetett.
– És… mit csináltak itt?
– Megnézték a koponyákat. Mivel éppen volt egy döglött marhánk, azt is
megnézték.
– És?
– A szakállas azt mondta, hogy egy biztos: nem papagájok csinálták. A szakál-
las egy egyetemen tanít és madárszakértő. És nagyon öreg – tette hozzá meg-
nyugtató hangon.
– És… Missy? Nem üzent nekem valamit?
– Azt, hogy majd… jön.
– Azt nem mondta, mikor?
– Azt nem.
– Térjünk csak vissza a vijjogókra – sóhajtotta Vermes. – Mikor történt az
utolsó eset?
– Tegnap, señor.
Vermes látta Molina szemén, hogy majd kifúrja az oldalát a nyugtalanság,
ezért oldalba ütötte, mire Molina ismét csak leejtette a kalapját.
– Adok magának egy utasítást, Molina. Szigorúan végrehajtandó. Megértette?
– Si, señor. És mi lenne az?
– Átmegy a Mateos-farmra, és megvigasztalja señorita Carment.
– Én átmennék, de…
– Semmi de. És ne hagyja magát elküldeni, ember. Az az asszony olyan ke-
mény, mint a kő. Nem akarja, hogy bárki is gyengének lássa. Ha el is küldi magát,
ne menjen el.
 – Si, señor. Mondhatom neki, hogy ezt az ön… utasítására…
– Dehogy mondhatja! Ne legyen már ostoba, Molina. Az az asszony csak arra
vár, hogy maga vigasztalgassa. Holnap viszont már szükségem van magára. Ha
alaposan megvigasztalta, jöjjön majd vissza. Különben nagy marha maga, señor
Molina.
– Én? – kérdezte megülődve Molina. Még sosem mondott neki ilyet a főnöke.
– Én… Miért?
– Majd rá fog jönni magától is. Úgy látom, bizonyos dolgokkal kapcsolatban
kissé lassan forognak a kerekek a fejében.
– Ezt nem egészen… értem.
– Majd megérti – legyintett Vermes. – Most pedig húzzon át a szomszédba, ne
legyen már olyan szerencsétlen. Mars át!
Molina észre sem vette, hogy ismét leejtette, és rá is lépett a kalapjára ide-
gességében.
Jorge két héttel később érkezett az haciendára. Ahogy kivette a csomagját a
kocsiból, nyomban elsütött néhány régi viccet, de Vermes észrevette, hogy
olyan erőltetetten teszi, mintha valaki ráparancsolt volna. Mint ahogy ő tette
Molinával.
Jorge Escalante rendbe hozta magát, aztán megivott két pohár sört, mielőtt a
tárgyra tért volna.
– Kiszáradtam, mint egy szivacs – mondta. – Tudok még egy jó viccet. El-
mondjam?
– Ne – felelte Vermes.
Escalante kifújta a levegőt a tüdejéből.
– Bocs, hogy ilyen… tudod, csak… Daisy miatt.
– Kaptál tőle értesítést?
– Nem. Sajnos. Éppen ezért is vagyok kissé… kissé…
– Ha jól tudom, azt ígérte, hogy megpróbál majd telepatikus úton beszélni ve-
led.
Lehet, hogy már el is küldte az első üzenetét, néha zúg a fülem, mint egy
nagytemplom harangja, de csak ennyi. Nekem nem telepítettek Australo-
pithecus őseim adó-vevőt a fejembe. Őszintén szólva ideges vagyok miatta.
– Azt hiszem, felesleges. Az a lány már harmadik éve él az óriások között. Mi-
ért most esne baja?
– Miért ne most?
– Jól van, ezzel nem megyünk semmire – sóhajtotta Vermes. – Ki vele! Mire
mentél a kormányzóval?
– Találkoztam vele. Tudod, mindig én voltam a legjobb embere. A kormányzó
még mindig a régi. És szereti a természetet, ez a fő. Úgyhogy kertelés nélkül
elmondtam neki mindent.
– És ő? – hajolt előre kíváncsian Vermes.
– Először persze nem akart hinni nekem. Azt hitte, vagy részeg vagyok, vagy
megbolondultam, de végül sikerült elhitetnem vele, hogy mi történik odabent az
erdőben. Persze azért maga is meggyőződött a dologról. Felhívta néhány isme-
rősét, akik megerősítették a szavaimat. Egyöntetűen azt jelentették neki, hogy
az indiánok szerint is furcsa lények garázdálkodnak az erdőben. Fényképeket is
mutattam neki. A vijjogókról készülteket, és az óriásokról készítetteket is. Ám őt
tulajdonképpen nem ez kavarta fel.
– Hát akkor mi a fene? – türelmetlenkedett Vermes.
– Csak semmi izgalom – nyugtatta Escalante. – Jó irányba haladnak a dolgok.
A kormányzót jobban izgatják az illegális bányák. Jelenlétemben hívta be a szo-
bájába a katonai parancsnokot, és utasította, hogy indítson nagyszabású akciót
az illegális bányák felszámolására. Ahogy ismerem, meg is tartja a szavát.
– Én már nem vagyok annyira biztos benne – kételkedett Vermes. – Óriási el-
lenszélben kellene tevékenykedniük.
– Ezzel ő is tisztában van. A vijjogókkal és az óriásokkal azonban még mindig
csak óvatosan bánik. Csak úgy tudtam meggyőzni, hogy… volt egy jó húzásom.
– Jó húzásod? – hökkent meg Vermes. – Mi az ördögről beszélsz?
– Ajándékot vittem neki – mondta Vermes.
– Jézusom, csak nem?!
– De bizony. Tudtam, hogy másképpen nem győzhetem meg. Vittem neki
egy…
– Óriást? – nyögte Vermes.
Escalante elvigyorodott.
– Egy vijjogót, Endre.
 124

Hamar kiderült, hogy a vijjogó halott volt, az egyik haciendán sikerült elejteni.
Ebből aztán a kormányzó két dolgot is megértett: egyrészt, hogy ezek a furcsa
lények valóban léteznek, másodszor pedig, hogy az erdőt körülvevő haciendák
tulajdonosai legalább akkora lobbierőt képviselnek, mint a bányák urai.
– Két év múlva választások lesznek, Endre – folytatta Escalante. – A kormány-
zóknak szükségük lesz a farmok szavazataira! Sok hacienda, sok munkással sok
szavazatot jelent. Ezért a kormányzó maga írt az államelnöknek, majd személye-
sen beszélt is vele. Úgy látszik, sínen van a dolog. Az elnök vevő a tervre.
– Milyen tervre?
– Amit te fogsz elkészíteni.
– Én… nem hiszem, hogy képes lennék rá. Katona voltam világéletemben,
akár egyenruhát hordtam, akár nem.
– Egy katonának is lehet esze, nem?
– Na és… milyen tervet kellene készítenem?
– Amiről már annyit beszéltünk, Endre. Azt az erdőt el kell szeparálni a világ-
tól. Hogy ne mehessen be senki, aki megzavarná a dzsungel évezredek alatt ki-
alakult rendjét. Vissza kell állítani az eredeti állapotot. Ameddig pedig nem áll
vissza, addig táplálni kell a benne lévő lényeket. Elvégre akárhogyan is, de kö-
tődnek hozzánk, emberekhez. A Homo sapienshez.
– Gondolod, hogy elfogadják?
– Biztos vagyok benne. Ja, és maga az államelnök tett egy javaslatot.
– Az elnök? Csak nem akar örökbe fogadni néhány vijjogót, és esetleg néhány
óriást is mellé?
– Nem, Endre. Viszont máris a parlament elé vitte a dolgot. Az pedig ünnepé-
lyes határozatot hozott, hogy azt a területet, amely az állam egy százaléka, nem-
zeti parkká nyilvánítja. Szigorú, keménykezű, megvesztegethetetlen vezetővel
az élén. Aki képes megakadályozni, hogy bárki is illegális tevékenységet folytas-
son a területen.
– Értem. És van már jelöltje rá?
Escalante a levegőbe bámult, mint aki nem nagyon ért egyet az államelnök és
a kormányzó döntésével.
 – Na és… ki lenne az?
Escalante elmosolyodott.
– Te, Endre.
– Te most ugratsz engem, Jorge?
– Egyáltalán nem, Endre.
– Szerintem Daisy alkalmasabb lenne rá.
– Frászt – legyintett Escalante. – Te csak ne akard elválasztani tőlem. Külön-
ben is ő lesz a helyettesed.
Vermes nem mutatta, de madarat lehetett volna fogatni vele.
Csak éppen nem vijjogót.

125

Amikor a kormányzó felesége, Felícia Morales hazaérkezett, a kormányzó örült

is neki meg nem is. Örült, mert szerette a feleségét, ám mostanában annyi a dol-
ga, hogy cseppnyi szabadideje sincs. Márpedig Felícia munkaigényes feleség:
utál néhány napnál tovább a fenekén ülni. Neki pedig van elég elintéznivalója,
sőt túl sok is ahhoz, hogy ezúttal is együtt tudjon utazni a feleségével.
Merthogy Felícia az utazás és a kalandok megszállottja volt: alig volt a világ-
nak olyan rejtett szeglete, ahol meg ne fordult volna. Világhírű hegymászókat
alkalmazott hegyi vezetőnek, búvárokat a vízitúrákhoz, művészettörténészeket
a romvárosokhoz, akik vele utaztak és segítettek neki.
Ha bárki is ezek után arra gondolna, hogy Felícia Morales megcsalta velük a
férjét, téved. Felícia nem csalta meg, mert nem érdekelte maga a megcsalás.
Egyébként meg szerette a férjét, és az a típus volt, akiben nem ég állandó jelleg-
gel ezer fokon a szerelem tüze.
Másképpen mondva, nem a szex miatt utazott csinos férfiakkal a világ vé-
gére.
Hogy akkor miért?
Gyilkolni.
 126

Amikor a kormányzó estefelé hazaérkezett, s amikor már úgy érezte, hogy zsib-
bad a feje, mint öregember karja éjszaka, leült a felesége mellé és kezébe vette az
asszony kezét.
– Örülök, hogy megjöttél, Felícia.
– Én is örülök – mondta az asszony.
Felícia úgy harminc körül járhatott és még alig érintette meg a hervadás.
Még virág volt, szép virág, csak itt-ott halványult el egy-egy szirma.
– Végül merre is jártál, kicsim? – kérdezte a kormányzó.
– Egy erdőben – felelte az asszony. – Egy nagy, mesebeli erdőben.
– Érdekes – hökkent meg a kormányzó. – Mostanában én is éppen egy mese-
beli erdővel foglalkozom. Na és mit láttál az erdőben?
– A fákon kívül? – nevetett Felícia, és a nyaka köré fonta két karját. – Minden-
féle furcsa lényt.
A kormányzó figyelme közben elkalandozott. Megcsinálja azt a nemzeti par-
kot, ha a fene fenét eszik is, amely majd az ő nevét viseli. Éppen elég a sok Simón
Bolívar-szoborból, utcából, térből. Neki is kijárna valami.
A kormányzó ásított egy nagyot.
– Azt hiszem, megyek és lefekszem. Te nem jössz?
– Dehogynem, szívem. De adj nekem még fél órát, oké?
– Hát persze – futott végig a kormányzó szeme a feleségén. Jó is, hogy vissza-
jött. Éppen ideje volt. Úgy látszik, a távollétek csak erősítik a szerelmet. A nem
túl hosszú távollétek legalábbis.
Amikor a kormányzó eltűnt a fürdőszobában, Felícia várt egy kicsit, majd be-
sétált a saját szobájába és megállt a szekrénye előtt. Hatalmas szekrény volt, a
nagymamájától örökölte. Attól, akit harminc évvel ezelőtt Sandro Batista tábor-
nok kivégeztetett.
Szegény nagyinak az volt a szokása, hogy kegyetlen módon megölte azt, aki
éppen a szeretője volt. Méghozzá röviddel azután, hogy az lett.
Csak sajnos a nagymamának az volt a pechje, hogy fétisgyűjtő is volt. Szokása
volt a megöltektől elvenni egy-egy kedves tárgyat – kizárólag a haláluk után.
Ezeket aztán szépen összegyűjtötte, és ha valami felizgatta, és meg akart nyu-
godni, kinyitotta a rejtett ajtót és megnézegette őket. Már az első pillantástól,
amit rájuk vetett, nyugalom árasztotta el. Mintha a mennyországban lett volna.
Hogy hogyan történt, nem tudni; ki tudja, mi fortyog egy emberben, a gének
és hormonok boszorkánykonyhájában, egyszer csak Felícia is észrevette magán,
hogy kedvét leli a gyilkolásban. Először csak idevágó filmeket nézegetett, aztán a
gyakorlatban is kipróbálta.
Felícia kinyitotta a szekrény ajtaját, amelyben ruhadarabok lógtak. Nem, ezek
nem az elhunytak ruhái voltak. Nem bizony.
Oldalra húzta a felakasztott ruhákat, majd a fehér falban feketedő kulcslyuk-
ra nézett. Előhúzott a kabátkája zsebéből egy kulcsot, a zárba dugta, elfordította.
Az ajtó, amely a falba vágva rejtezett, kitárult előtte. Felícia hangulatát már ez is
feldobta.
Kilépett a szekrényből, bement a konyhába, és kihúzta az asztal alá rejtett
hűtőtáskát. Visszabújt a szekrénybe és bepréselte magát a kis rejtett kamrácská-
ba.
Amit odabent látott, megbizsergette a szívét, és kellemes emlékekkel töltötte
el. Például itt a polcon ez a síszemüveg. Azé a kellemes kinézetű, fiatal síoktatóé
volt, aki a sízés mellett megpróbálta egyébre is oktatni. A szerencsétlen kitörte a
nyakát egy téli túrán. Pedig azt tartották róla, hogy nagyon ügyes, sőt a legügye-
sebb a gleccseren.
Az úszónadrág az úszóoktatóé volt, akit a cápák kaptak el, de a holttestét nem
sikerült megtalálni. A véres nadrágot azonban igen.
A türkizkék nyakkendő pedig azé a szépfiúé, aki két hétig csapta a szelet neki
Acapulcóban.
Na az szép eset volt. Felvitte a szobájába, hogy nyugodtan kinyírhassa, ám
majdnem a pasas nyírta ki őt. Amikor rádöbbent, hogy Felícia nem „olyan” asz-
szony, és nem hajlandó a kedvére tenni, el akarta vágni a torkát. Nos, az ő nyak-
kendőjét is elvitte emlékbe. És most itt van ez a Delilah nevű kis nő és Sonya
bugyija. Előhúzta a zsebéből őket, és rájuk meresztette a szemét. Istentelenül
jólesett nézegetnie. Pedig a nők amúgy nincsenek rá semmiféle hatással, még a
férfiaknál is kevésbé. És itt van Sonya karkötője is – csinos darab, nem is vitás. És
a csekkek.
Legutoljára egy kis Marilyn Monroe-álarcot húzott ki pizsamája zsebéből. Ez
is a dzsungelbéli szép napokra emlékezteti. Ő, de szép volt, amikor Delilah-nak
kifröccsent a vére. No és Sonya…!
A legszebb azonban csak ezután következett. Az igazi nagy dobás.
Betette a kamrába a hűtőtáskát, fölé hajolt és kinyitotta a tetejét.
– Szép napot, kincsem – köszöntötte a vijjogófejet, amely a táska aljában pi-
hent. A vijjogó szeme nyitva volt, mintha éberen figyelné, hogy mit szándékozik
tenni vele az asszony. Felícia nem vette ki a táskából, csupán egy műanyag ká-
belt kotort ki a sarokból; egyik végét a táskára kapcsolta, a másikat pedig bedug-
ta a fali konnektorba.
– Nem lesz semmi bajod – mondta a fejnek. – A hideg levegő épségben meg-
őriz. Te vagy a legszebb cucc ebben a kamrában.
Majdnem kicsordult a könnye az elégedettségtől. Még akkor is könnyes volt a
szeme, amikor bebújt a férje mellé az ágyba.

127

Felícia nem találta szimpatikusnak Daisyt, és attól tartott, hogy ez meg is látszik
rajta. Igyekezett hát rendezni az arcát. Mosolygott, amikor előrenyújtotta a ke-
zét.
– Gratulálok, señorita. Ön nagyon szimpatikus nekem.
Daisy sem találta vonzónak a kormányzó feleségét, de azért ő sem mutatta.
– Köszönöm – mondta. – Már megköszöntem a férjének is a nagyszerű lehe-
tőséget.
– Jól elpirult, mi? A férjem nem szereti, ha megköszönnek valamit neki. Ő
már csak ilyen. Ezúttal azonban valóban megérdemli a köszönetét. Megfelelő
embereket választott a megfelelő helyekre. Szóval, maga lesz señor Vermes he-
lyettese? Úgy hallottam, hogy kiváló szakember.
– Valóban az.
– Hadd kérdezzek magától valamit, señorita. De ezt veheti akár kérésnek is.
– Igen? – hajtotta oldalra a fejét Daisy.
– Kinek kell engedélyezni, hogy valaki bejuthasson a nemzeti park területé-
re? Úgy hallottam, hogy a végső döntés az öné.
 – Igen, ez így van – mondta Daisy.
– Imádok erdőkben járni – mondta ábrándosan Felícia. – Igazi nagy kiránduló
vagyok.
– Kirándulni egészséges – mosolygott Daisy, miközben Felícia arcát fürkészte.
Mi a fenére akar kilyukadni ez a nő?
– Nos… arra gondoltam, adhatna nekem egy olyan igazolást, hogy bármikor
bemehessek a kísérőimmel az erdőbe, azaz a nemzeti parkba. Megtenné ezt ne-
kem?
Daisy érezte, hogy valami nincs rendben ezzel a kéréssel, de mivel éppen
most vette át a megbízatását a kormányzótól, csúnya dolog lenne, ha megtagad-
ná a felesége kérését.
De azért ellenkezett egy kicsit.
– Bármikor megkaphatja, ha hozzám fordul.
Felícia tovább mosolygott.
– Tudja, nálam gyakorta előfordul, hogy hirtelen tör rám az utazási vágy.
Reggel felébredek, és azt tervezem, hogy elmegyek és vásárolok ezt-azt, aztán tíz
óra tájban viszketni kezd a talpam, és egy kisördög azt sugdossa a fülembe, hogy
utazzak el valahova és mozgassam meg berozsdásodott csontjaimat. Elkedvetle-
nítene, ha nem találnám önt vagy señor Vermest. Ha nem sikerül, amit eltervez-
tem, rám tör a depresszió… tudja, hogy van ez.
Daisy igyekezett palástolni a viszolygását.
– Rendben, asszonyom. Természetesen kap tőlem egy állandó belépőt.
Felícia megragadta Daisy kezét, és megszorította.
– Köszönöm, kedvesem. Máris a barátjának érzem magam. Ha viszonozni
tudnám a kedvességét… bármikor megteszem, amit csak akar tőlem.
Daisy biccentett. És neheztelt magára, amiért nem tetszik neki ez a kedves,
csinos nő. Úgy látszik, az óriások között töltött idő alatt az óvatosság és a gya-
nakvás úgy beleköltözött a lelkébe, hogy nem lesz egyszerű kiverni belőle.
Ezután ünnepség következett, és el is feledkezett a viszolygásáról.
Felíciát olyannyira rázta a harag és az idegesség, hogy neki kellett támasz-
kodnia a falnak.
Ez a kis szajha… ez a kis senki. Meg kellett volna akadályozni, hogy a férje ezt
a kis szemetet nevezze ki a nemzeti park igazgatóhelyettesévé. De hát mit te-
gyen, jó képet kell vágnia hozzá. Nem fordulhat a férjéhez, erről már lekésett. És
különben is: a férje utálja, ha Felícia beleszól a dolgaiba. Nem is értené, hogy mi
az ördög ütött belé.
Önkéntelenül is feltűnt a szeme előtt egy jövőbeli hűtőtáska. Benne egy fej.
Látta magát, amint leteszi a táskát a padlóra, és kiveszi belőle a fejet. A kezébe
veszi és megnézegeti, miközben elégedettség önti el az arcát.
A táskából kiemelkedik a fej, és rákacsint. Mintha elégedett lenne azért, hogy
a hűtőtáskába került.
Egy óriás feje.

128

Fabricio Molina ismét csak lelkifurdalástól gyötörve ült Vermessel szemben, és a

kalapját forgatta a kezében. Aztán ahogy ilyenkor lenni szokott, ki is ejtette be-
lőle, s amíg az asztal alatt keresgélte, többször is rátaposott.
– Ez ugyanaz a kalap? – érdeklődött Vermes, miután sikerült megkaparinta-
nia. Érdeklődve megszemlélte, majd az asztal felett visszaadta Molinának.
– Pardon, señor?
– Azt kérdeztem, hogy ez-e az a kalap, amelyikre általában rá szokott lépni.
Molina megköszörülte a torkát.
– Több kalapom is van, señor.
– Nos hát, señor Molina… beszéljen.
Vermes pontosan tudta, mit akar mondani neki a gazdatisztje. Már el is dön-
tötte magában, hogy természetesen eleget tesz a kívánságának. Így a kecske is
jóllakik és a káposzta is megmarad.
Molina nyelt egy nagyot, de még mindig nem vette a bátorságot magának,
hogy elárulja, miről van szó. Egyre csak visszanyert kalapját forgatta a kezében
és többször is nekifutott a mondandójának.
Vermes elhatározta, hogy segít neki.
– Csak nem señorita Carmenról van szó? – kérdezte.
Molina arca felragyogott.
– De… róla, señor.
 – Ezt értsem úgy, hogy… szorosabb kapcsolat létesült kettejük között?
– Hát… igen – nyögte Molina.
– Csak nem akarnak netalántán összeházasodni?
– De igen, señor.
– Gratulálok, señor Molina!
– Köszönöm, señor.
– Ez annyit is jelent, hogy fel akarja mondani a nálam betöltött állását?
– Si, señor.
– Nem szégyelli magát?
– De, señor.
– És maga ennek ellenére ragaszkodik hozzá, hogy elmenjen tőlem?
– Sajnálom, señor.
– Tudja, hogy engem mivé neveztek ki?
– Si, señor.
– Ez pedig azt jelenti, hogy igen gyakran kell majd akár hosszabb időre is tá-
vol maradnom a birtoktól. Ami… némi zavart okoz nekem, Érti?
– Si, señor.
– Ezért arra gondoltam, hogy kellene valaki, aki távollétemben irányítja az
haciendát. Ám maga nem teheti meg, mert maga is haciendatulajdonos lesz.
Igaz?
– Si, señor.
– Bizonyára ismer valakit, aki a maga helyére lépne.
– Si, señor.
– Csak nem Juanra gondol? Maga szerint a legjobb vaqueróm – legalábbis ezt
mondta egyszer.
– Si, señor.
– Akkor ezzel meg is lennénk. Igaz?
– Hát… igen, señor.
– Remélem, meghív az esküvőjére.
– Si, señor.
Vermes felállt és a kezét nyújtotta Molinának.
– Mindig öröm magával elbeszélgetni. Fabricio. És még valamit. Magam is
nagyon megkedveltem señorita Carment, és ha egyszer meghallom, hogy nem
bánik vele jól, idejövök, megkeresem magát, és valami szörnyű dolgot teszek.
Molina ekkor bátorságot vett magának. Érezte, hogy lassan kezd magához
térni.
– Mit, señor? – kérdezte megnyalva a szája szélét.
– Rálépek a kalapjára. És többször is egymás után – mondta Vermes fenyege-
tőn.
– Si, señor – bólintott Molina, és vijjogót lehetett volna fogatni vele.

129

Annak a napnak a délutánján Missy is megérkezett. És ezúttal sem volt egyedül.

Vele volt a szakállas férfi, aki nem is volt olyan öreg, mint amilyennek Molina
lefestette. Szakállas volt, és világoskék szemű.
– Örülök, hogy megismertem, señor Vermes – mondta immár a nappaliban,
ahol a szerencsés megérkezést kipihenendő letáboroztak. – Missy sokat mesélt
magáról.
Vermes önkéntelenül is Missyre nézett. A lány lesütötte a szemét.
– Daniel Kratochwill professzor vagyok – mondta a férfi. – Missy talán már
bekonferálta az érkezésemet.
– Nem. Még nem – intett nemet Vermes.
– Az a helyzet, hogy én voltam a témavezetője az egyetemen. Ő volt a valaha
létezett legkiválóbb tanítványom. Én javasoltam a kutatóintézetbe, ahol most
dolgozik. Úgy tekintek rá, mint a lányomra.
Vermes felkapta a fejét. A professzor Missyre nézett. Vermes elkapta a pillan-
tását, úgy látta, hogy egyáltalán nem olyan, ahogy egy apának a lányára illene
pillantgatni. Abszolút nem. Mintha valami furcsa sugárzott volna a szeméből,
ami nagyon nem tetszett Vermesnek. Ekkor már azt is sejtette, miért jöttek.
– És… minek köszönhetem a látogatását, professzor úr? – kérdezte.
– Alighanem Missynek – felelte a professzor.
– Hát, ebben az esetben…
A professzor előrehajolt a székén.
– Igencsak érdekelnének a maga madarai, señor Vermes.
 – A… madaraim?
– A vijjogók. Ez egy óriási felfedezés – dörzsölte össze a tenyerét a professzor.
– Élő fosszíliák. Tudja, ez mit jelent?
– Hát… őszintén szólva csak sejtem.
– Ez egy hatalmas felfedezés. Az óriásokról nem beszélek, mert… az nem az
én szakmám. Tudja, miért óriási? Mármint a vijjogók felfedezése?
– Őszintén szólva…
– Akkor figyeljen ide. Mit gondol, mit történt a sárkánygyíkokkal?
– A… dinókkal? – rántotta össze a szemöldökét Vermes.
– Velük. Pontosan velük.
– Tudomásom szerint kipusztultak. Jött egy nagy meteor, és bumm!
A professzor izgatottan hajolt előre.
– Hát nem! Hát nem! Nem pusztult el mind. A kicsik megmaradtak.
– A komodói varánuszra gondol?
A professzor dühösen az asztalra csapott.
– Dehogy. A kisebb hüllőkre. Aztán az evolúció továbbhajtotta őket.
– Tovább…hajtotta?
– Úgy van. Belőlük lettek a madarak.
Vermes eltátotta a száját.
– Ezt komolyan… mondja?
– Még nem hallott róla? Ez egy elmélet, egy lehetőség, barátom. Több tudós is
állítja, hogy a sárkánygyíkok… hm… nos… tollasak voltak. Legalábbis egy részük.
Vermes csaknem elnevette magát. Annak ellenére, hogy nem volt nevetgélni
való kedve.
– Ez egy marhaság.
A professzor hátradőlt a székén és szomorúan felsóhajtott.
– Ezt kapjuk mi, tudósok. Ha felfedezünk valami szokatlant, ami eltér attól,
amit hosszú időn át belénk vertek, megkapjuk a minősítést, hogy őrültek va-
gyunk. És még jó, ha csak ezt mondják ránk. Mindenesetre a tudósok egy része
azt állítja, hogy közel sem marhaság.
– Ön is?
– Nem mindegy az, hogy én mit állítok? De ha kíváncsi rá: én nem állítok
semmit. Én csak vizsgálom a lehetőségeket. Bevallom, én is ennek az elméletnek
a híve voltam… csakhogy a maga vijjogói kissé megkeverték az agyamat. Mi van
akkor – tettem fel a kérdést –, ha a vijjogók is az Australopithecustól származ-
nak? Tőle származunk mi, a mai emberek, a neandervölgyiek, a kis, törpe Homo
floresiensis… mi van akkor, ha a madáremberek is tőlük származnak?
Vermes összetette a kezét.
– De hát… professzor úr… ez tényleg marhaság. – Hirtelen forróság futott át
az arcán. Rádöbbent, hogy csak azért bántja a professzort, mert elveszi tőle
Missyt. Vagy már el is vette. Ezért megpróbálta leköszörülni szavai élét. – Bo-
csásson meg, csak úgy… kicsúszott a számon.
– Nem tesz semmit, señor Vermes. Nos, az a helyzet, hogy szeretném alapo-
sabban is megvizsgálni őket. Engem nem az érdekel, hogy milyen tulajdonsá-
gokkal rendelkeznek, hanem az, hogy honnan jöttek. Emberek, madarak, madár-
emberek? Hogyan hozta őket létre az evolúció? Kérem, mutassa meg nekem
azokat a koponyákat, amelyekkel tudomásom szerint jelezni akarnak valamit.
Mert, ha az úgy van, ahogy Missy gondolja, nevezetesen, hogy ezzel a területük
határait jelölték ki…
Missy mintha rákacsintott volna. Vermes nem volt biztos benne, hogy való-
ban ez történt-e, ezért csak óvatosan reagált rá.
– Hát… professzor úr, magáé a terep – mondta. – Majd szólok a gazdatisztem-
nek, señor Molinának, hogy vezesse végig a birtokon. Amint hallom, egyszer
már jártak itt a távollétemben… nálam…
– Csak futólag – mondta a professzor. – Missy és én papagájok után kutat-
tunk.
Amikor kettesben maradtak, kínos csend nehezedett rájuk. Végül Vermes
törte meg.
– Örülök, hogy látlak, Missy.
– Én is örülök, Endre. Hallottam, hogy mik történtek az erdőben. Örülök,
hogy nem esett bajod.
– Hát… akadtak kemény pillanatok, az biztos – bólintott Vermes.
– Na és… találtál magadnak valami tündérlányt a bokrok között? Vagy egy
indián szépséget?
Vermesből ekkor kitört a méreg.
– Te meg nem találtál jobbat ennél? Lehet, hogy okos, professzor, vagy mife-
ne, de ha összehasonlítasz bennünket, nem biztos, hogy különb nálam. Igaz, én
nem értek a tollas dinókhoz, ám azért nekem is lehetnek értékes tulajdonsága-
im!
– Csak egyet mondj! – vágott könyörgő képet Missy.
Vermesből úgy tört ki a szó, mint tűzhányóból a láva.
– Az, hogy szeretlek és… azt akarom, hogy örökké mellettem maradj.
Missy megcsóválta a fejét és lazán Vermes nyakába ugrott.
– Ó, hogy te mekkora marha vagy, szívem. Mekkora egy marha! Az óriások
melletted kisegerek. Én is szeretlek… még jobban, mint amikor elmentél. Azt
akarom, hogy most már valóban együtt maradjunk. És hogy ne történjék semmi
velünk… ami megzavarhatná ezt a szép napot.
Ebben a pillanatban egy vaquero rontott be a szobába. Úgy sietett, hogy ko-
pogtatni is elfelejtett.
Amikor észrevette az összeölelkezett párt, megtorpant, és félrenézett.
– Señor Vermes… kérem… alighanem egy kis baj történt odakint.
– Micsoda? – nyögte Vermes, és még erősebben szorította magához a lányt.
– A vijjogók… a professzor…
– Micsoda? – ordított fel Vermes, és eltolta magától Missyt. Meg sem hallotta
a lány kétségbeesett sikoltásait. – Hiszen nappal van… eddig még egyszer sem
jöttek nappal… Megölték?
– Kicsodát? – hökkent meg a vaquero.
– Hát a professzort. Azt mondta, hogy a vijjogók…
– Hát ott történt – nyögte a legény.
– Hol ott?
– Ahol a koponyák vannak.
– Mondja már, hogy mi történt, mert megölöm! Ha nem a vijjogók, akkor…
kicsoda?
– Egy tehén, señor – lihegte a vaquero.
– Egy tehén? Mi a francot…
– Felöklelte a professzort. Elesett és kitörte a lábát.
Így hát a nap, bár összességében szerencsésen végződött, mégsem volt egé-
szen az.
Főleg, hogy azon az éjszakán, amikor Missy és Vermes hosszú idő után végre
ismét egy ágyban aludtak, a vijjogók megöltek és jószerével a helyszínen meg is
ettek két tehenet.

130

Az atya és Fräulein Fischer ugyanazon a padon ültek, amelyen az első randevú-

jukat bonyolították le. Az atya fagylaltot evett, és olyan feldúltan beszélt, hogy
le is ette a csuháját.
– Szóval mi is lett a vége, atyám? – kérdezte a lány a nap felé fordítva az ar-
cát. – Mit szűrt le ebből az egészből?
– Azt, hogy van Isten – mondta az atya.
– Ezt már másoktól is hallottam – bólintott Fräulein Fischer. – Egy paptól
nem is meglepő.
– Csak az a kérdés, hogy milyen ez az Isten?
– Milyen? Ezt hogy érti?
– Az emberekben létezik egy istenkép, és ez majdnem valamennyiünkben
egyforma. Kivéve talán a protestáns szekták egynémelyikét. És ez az istenkép
egyáltalán nem megnyugtató.
– Nocsak – hökkent meg a lány. – Mit nem mond.
– Az emberek többsége számára Isten egy szakállas nomád törzsfő, aki ott ül a
sátorpalotájában, a mennyország közepén, és az utolsó ítéletre vár. Ő pedig ked-
veli a büntetést. Ítélete ellen nincs apelláta. Olyanokért is büntet, amit el sem
követtünk. De Isten egyáltalán nem ilyen.
– Miért, maga szerint milyen?
– Szerintem olyan, mint egy tervezőmérnök. Szeret létrehozni dolgokat.
Megtervezni például egy világegyetemet, számos csillagával és fekete lyukával
együtt.
– Eszerint ezeket is Isten alkotta?
– Ki más? Szóval, ez az isten, aki tervező, elővesz papírt, ceruzát vagy éppen
számítógépet, megtervezi a bolygót – mondjuk –, és életet is lehel bele.
– És ő hogy néz ki? Mármint a tervező?
Az atya megvonta a vállát.
 – Bizonyára nem nagy szakállú patriarcha. Úgy gondolom, leegyszerűsítve
persze a dolgokat, hogy ez a nagy hatalmú tervező létrehozza az élet csíráját,
aztán lehelyezi e csírát egy bolygóra, ad neki kellő energiát, hogy kezdjen magá-
val valamit. Nem határozza meg, hogy milyen forma legyen belőle. Ezt a véletle-
nekre bízza. Egy azonban biztos: az ő lelke lakik benne. Valamennyien Isten lel-
kéből hordozunk magunkban egy darabot. És fejlődünk valami felé. Gyanítom,
hogy ő sem tudja, merre. Lehet, hogy csak gyönyörködni akar a teremtményei-
ben, és a véletlenre bízza, merre fordul a sorsuk. Nem tudom. Azt viszont tudom,
hogy nem piszkálgat bele a fejlődésünkbe. És törvényeket sem ad. Talán maga is
kíváncsian várja, hogy mi lesz belőlünk.
– Azért furcsa gondolatai vannak önnek, atya.
– Már akartam is szólni magának… mi lenne, ha ezután Enricónak hívna?
– Köszönöm, atyám… illetve Enrico. Köszönöm, hogy megosztotta velem a
titkát. De nem lesz abból baja, ha fennen hirdeti? Az elméletére gondolok.
Az atya megvonta a vállát.
– Először is nem hirdetem fennen, ennyi eszem van. Másodszor pedig tulaj-
donképpen nem is az én elméletem… Élt a XIX. és XX. század fordulóján egy
jezsuita szerzetes, bizonyos Teilhard de Chardin… nem hallott még róla?
– Őszintén szólva…
– Nos, én az ő nyomdokain haladok… bár azért nem mindenben szeretném
követni.
– Konkrétan mire gondol?
– Például arra, hogy többször is megfenyítette az egyház, eltiltották a tanítás-
tól, könyveit nem jelentették meg, éppen csak meg nem fosztották a hivatása
gyakorlásától.
– Kérdezhetek még valamit? – sóhajtotta Fräulein Fischer, akit szemmel lát-
hatóan nem érdekelt Chardin atya munkássága.
– Amit csak akar, Lena.
– Végül is… mit bizonyít az ön számára ez a kis kirándulás az óriások földjén?
Az atya megvonta a vállát.
– Ezen még gondolkodnom kell. Újra kell értelmeznem magamban a Terem-
téstől kezdődően Isten és az élővilág kapcsolatát.
– No és a Biblia? Mintha régebben azt mondta volna, hogy vele is problémái
vannak.
Az atya szomorúan elmosolyodott.
– Úgy látszik, én vagyok az a szerzetes, akinek csak problémái vannak. Nos, ha
már megkérdezte, abban sem vagyok biztos, hogy minden úgy történt, ahogyan
a szent könyvekben le van írva. Szerintem a Biblia mítoszok gyűjteménye, bár ez
semmit sem változtat a Teremtő és az ember kapcsolatán. Isten gyermekei va-
gyunk, még ha nem is a Paradicsomban, hanem egy átvitt értelmű kémcsőben
láttuk meg a napvilágot.
A lány sóhajtott egy nagyot.
– Hát… maga tudja, Enrico. Sokban egyetértek magával, ám azért jó lenne
tudni, hogy van valaki, akárki is legyen az, aki figyel engem, és ha kell, megfogja
a kezem.
Hallgattak egy kicsit, majd az atya törte meg a csendet.
– Kirándulásunk során rádöbbentem, hogy meglehetősen kacskaringós volt
az ember jelenlegi állapotához vezető út. Az evolúció más értelmes lényeket is
létrehozott, nem csak bennünket. Így az óriásokat és talán a vijjogókat is. És még
nem tudni, mi lesz a végállomás.
– Ezt hogy érti? – hökkent meg a lány.
Az atya kuncogott.
– Valamennyien azt hisszük, hogy az ember az evolúció végállomása. Hátha
az alkotó, Isten, nem ezt gondolja. Az evolúció tovább dolgozik és… ki tudja, mi
lesz a vége? Az alkotó néha lenéz ránk, legyint, és azt mondja, hogy go on! Talán
egyszer majd megállítja az evolúciót, ha elégedett lesz az eredménnyel. Ez pedig
aligha az emberiség lesz.
– Hát ez elég pesszimistán hangzik, atyám, azaz Enrico.
Enrico atya megcsóválta a fejét, a lányra nézett, mintha azon töprengene,
hogy elmondja-e neki, amire gondol. Aztán elmondta.
– Be kell, hogy valljak magának még valamit, Lena. Hosszasan töprengtem
azon, hogy beszéljek-e róla. Nos, mi a fenével is kezdjem? Talán azzal, hogy alig-
hanem két lélek rejtőzik bennem. Két személyiség, hogy úgy mondjam.
Fräulein Fischer aggódó képpel csóválta meg a fejét.
– Hát ez egyel több, mint kellene.
– Az egyik lelkem… az, amiről már beszéltem, az istenkereső. Megpróbálok
rájönni, hogy mi kapcsol össze bennünket vele… kicsoda ő… de ezeket már el-
mondtam. Ám van egy másik énem is. Ez sokkal prózaibb, hogy úgy mondjam. A
Vatikán leginkább csak ezt ismeri, ezért tartanak ott.
– Maga a Vatikánban dolgozik? – hökkent meg Fräulein Fischer. – Hogyhogy
nem rúgták még ki onnan?
– Mert… szükségük van rám, én pedig szívesen csinálom, amivel megbíznak.
– Amivel megbízzák? De hát mivel bízzák meg? Épp az imént mondta, hogy
ha kiderülne, miben töri a fejét csillagos éjszakákon, fenékbe billentenék érte,
mint Teilhard de Chardint.
– Azért igen, de a másikért nem. Arra nagyon is szüksége van a gazdáimnak.
Fräulein Fischer gyanakodva nézett rá.
– Végül is ki a fene maga? Csak nem maga az igazi pápa? A másik csak dublőr,
vagy micsoda.
– Ó, hát pápa azért nem vagyok – mosolyodott el Santarcangeli. – És nem is
szeretnék az lenni.
– Akkor ki az ördög maga?
– Ördög? A Vatikánban? Zsaru vagyok, Lena.

131

Lena mellényelt, és néhány perc kellett hozzá, hogy rendbe jöjjön. Két idősebb
hölgy közben messziről figyelte az eseményeket, majd szörnyülködve nézett
össze. Látták, hogy egy fiatal lány ül összegörnyedve egy padon, mellette csuhás
szerzetes, aki tenyerével üti-veri a lány hátát.
– Jesszusom… megfulladok maga miatt – nyögte Fräulein Fischer. – Mellé-
nyeltem. Azt hiszem, rosszul értettem valamit. Én megkérdeztem, mi a csodát
csinál maga a Vatikánban, erre maga azt felelte, hogy zsaru. Legalábbis így hal-
lottam. Úgy látszik, kezdek megsüketülni, vagy hallucinálok.
– Egyik sem – mondta az atya. – Valóban zsaru vagyok.
– Sosem hallottam, hogy rendőrőrs lenne a Vatikánban.
– Az nincs is… csak éppen vagyunk páran… kalandvágyó papok, akikre néha
kényes feladatokat bíznak.
 – Maguk kapják el, aki kilopja a perselypénzt?
Az atya hangosan felnevetett.
– Lassan megszűnnek a perselyek, Fräulein. Az adományokat ma már bank-
kártyáról emelik le. Kellemetlenségek persze azért adódnak szép számmal. Lopá-
sok, például. Értékes tárgyak tűnnek el templomokból, egyházi gyűjtemények-
ből, s ezeket a mi feladatunk megtalálni.
– Úgy érti, hogy maguk keresik a szent grált, vagy Krisztus keresztjének egy
darabját is? Itt is ilyet keres?
– Igen. Ilyet keresek. S maga sokat segített nekem.
– Én? Miben? – kapott a szívéhez a lány.
– Majd azt is elmondom. Szóval azzal kell kezdenem, hogy az utóbbi időben
jelentősen megnövekedett az egyházi gyűjteményekből ellopott tárgyak száma.
És nemcsak drága kegytárgyak tűntek el, hanem ereklyék is.
– Emberi csontok?
– Igen.
– És… kinek a csontjai?
– Szenteké, például.
– Már megbocsásson az illetlen kérdésért, de van egyáltalán ezekre kereslet?
Az atya megvonta a vállát.
– Mondhatnám, hogy mindenre van kereslet, bár ez talán kis túlzás. A cson-
tokra mindenesetre van.
– Hihetetlen! És ha valaki ellopta, mit csinál vele? Bedugja az ágya alá?
– Eladja – mondta az atya. – Nem is sejti, hányan vágynak rá, hogy egy igazi
ereklye kerüljön a birtokukba. Egyesek szerint az ereklyék szerencsét hoznak,
mások szerint egyszerűen csak sokat érnek. Bármikor továbbadhatók.
A lány megcsóválta a fejét.
– Lehet, hogy pályát tévesztettem? Lehet, hogy nekem is ereklyetolvajnak
kellett volna állnom? Ellopok valamelyik múzeumból, vagy kiások a temetőből
egy koponyát, elhíresztelem, hogy valamelyik szent koponyája, és egymillió
dolcsit kérek érte. Ki fogja megvenni tőlem?
– Feltehetően senki – mondta az atya.
– Akkor?
– A legtöbb hiteles ereklye tudományos bizottságok által igazolt példány. Ha
az egyház elismeri az ereklyét igazi ereklyének, akkor az az is. Szóval, az utóbbi
időben felpezsdült az ereklyepiac. Megnövekedett az ellopott tárgyak száma.
Kicsit utánanéztünk a dolognak, és erősen valószínűsíthető, hogy egy banda
ráállt az ereklyekercskedelemre. Egy szardíniái banda.
– Aha. És miért éppen Szardínián működnek?
– Az egész országban működnek, vagy akár egész Európában, de itt van a
központjuk.
– Biztos benne?
– Kilencvenkilenc százalék.
– Konkrétan hol?
– Cagliariban.
– Azt hittem, magát kizárólag az óriások érdeklik. Azért jött ide.
– Az a másik énemhez tartozik. Szóval, azt kérdezi, miért jöttem Cagliariba?
Mert egy kollégám itt járt szerencsétlenül. Két éve dolgozunk azon, hogy lebuk-
tassuk a bandát, ő itt nyomozott egy ideig… amíg csak meg nem halt. A tengerbe
fulladt.
Fräulein Fischer a nyakához szorította a kezét.
– Megölték?
– Igen.
– Biztos ez?
– Biztos. Megvizsgálták a holttestét. Megfojtották, majd a biztonság kedvéért,
még szíven is szúrták.
– Egy… papot?
– Hát, ha összeszámolnám, hogy a történelem folyamán hány papot fojtottak
meg és hányat szúrtak le, jó néhány nullát kellene odatennem egy bizonyos
szám után. Szóval, azt a következtetést vontuk le a halálából, hogy Cagliariban
működhet a banda. Annál is inkább így lehet, mert innen jelentették az első lo-
pásokat még öt évvel ezelőtt. Vannak persze kisebb gyanúsítottjaink, de az igazi
nagyhalakat nem sikerült még azonosítanunk. Ezért elhatároztam, hogy csapdát
állítok nekik.
– Jézusom! Remélem, nem azt akarja mondani, hogy én is a csapda része va-
gyok.
– Hát… majdnem. Ugyanis a maga cikkének, amelyben leírja, hogyan találták
meg az óriások maradványait, nagy szerepe volt abban, hogy egy lépéssel köze-
lebb jutottunk a fickókhoz.
– Ezt aztán végképp nem értem.
– Nos, a maga cikke és néhány újságcikk felhívta a figyelmet az óriások csont-
jaira. A banda is felkapta rá a fejét. Mivel csontokra specializálták magukat, tisz-
tában voltak vele, hogy az óriáscsontok nagy értéket képviselnek. Igaz nem
ereklyék, de talán még azoknál is többet érhetnek. Ahogy vannak olyanok, akik
sok pénzt adnak egy szent csont darabkájáért, bizonyára akadnak olyanok is,
akik hajlandók milliókat áldozni egy igazi unikumra. Egy óriás csontvázára. Csak
zárójelben jegyzem meg, hogy amikor elolvastam az ön cikkét, kutatni kezdtem,
és nemcsak az óriásokkal kapcsolatos leírásokra bukkantam, hanem a vijjogók-
kal kapcsolatosakra is. Persze akkor még nem gondoltam, hogy valaha is dolgom
lesz velük. Inkább mesefiguráknak láttam őket, mintsem igazi élőlényeknek.
De visszatérve az óriások csontjaira: biztos voltam benne, hogy a banda ki-
nézte magának őket. S mivel nem volt helyismeretem, szükségem volt valakire,
aki kiismeri magát a környéken, és megismertet olyanokkal, akik szoros kapcso-
latban állnak a csontokkal. Így jött maga a képbe.
– Hát… tulajdonképpen szégyellheti magát.
– Egy nyomozó soha ne szégyellje magát. Ez az elvem. Egy kicsit rontott az
elképzeléseimen, hogy lassan csillapult a csontok iránti érdeklődés. A tudósok
nagy része részben kételkedett a valódiságukban, részben pedig meg volt győ-
ződve róla, hogy nem különálló emberi fajtáról van szó: az óriások nem ember-
faj, hanem genetikai mutáció. Genetikai hiba. S mivel az érdeklődés csökkent
irántuk, bekerültek a tárlókból a múzeum raktárába. A muzeológusok szerint
sincs helyük az állandó kiállításokon. Én azonban biztos voltam benne, hogy
részben magának van igaza, egy új valamit fedezett fel, és abban is, hogy egyszer
még majd ismét felértékelődnek a csontok. Így gondolhatta a banda is, mert az ő
érdeklődésük nem csappant meg irántuk. Akkor úgy sejtettem, hogy működhet
a csapdám. Ehhez azonban segítségre volt szükségem.
– Énrám.
– Magára is.
– Hát még kire?
– Matteo Longo őrmesterre.
 – Hát… ez valóban egy kicsit magas nekem.
Az atya maga elé mosolyogott.
– Kiötöltem egy tervet, hogyan kaphatnám el őket.
– Mármint kiket?
– A maffiát.
A lány megrázta a fejét.
– Atya, nem szívesen mondom ki, de maga alighanem megbuggyant egy ki-
csit. A maffiát még senkinek sem sikerült elkapni.
– Úgy értem, hogy azokat, akik szervezik, kivitelezik a lopásokat, és kicsem-
pészik az árut külföldre. Akikről mindenki tud Cagliariban.
– Ezt hogy érti, atya?
– Ahogy mondom. Mindenki sejti, hol rejtőzhetnek azok a műkincsek és erek-
lyék, amelyeket az utóbbi időben templomokból és magángyűjteményekből
emeltek el, és amelyek most pihennek.
– Pihennek?
– Így mondják. Ellopásuk után pihentetik őket valahol, amíg le nem lohad
irántuk az érdeklődés. Amikor aztán már az emberek többsége lemond róluk,
tudomásul veszi, hogy eltűntek és talán már soha nem is kerülnek többé elő,
akkor megjelennek a piacon. Természetesen az illegális műkincspiacra gondo-
lok. Úgy gondoltam, hogy a csontokon keresztül kapom el őket. Érti már?
– Nem – felelte határozottan Fräulein Fischer. – És attól tartok, hogy nem is
fogom soha megérteni. Először is, miből gondolta, hogy a maga műkincseit,
ereklyéit és a csontvázakat ugyanaz a banda lopta el?
– Ezt mindenki tudta. A zsaruk is.
– Akkor meg miért nem kapták el ők őket?
– Mert nincs ellenük bizonyíték. Különben köztiszteletben álló emberek, akik
jelentős helyeket foglalnak el a városi közigazgatásban. Nem lehet csak úgy,
bizonyíték nélkül megvádolni őket. Nos?
– Még mindig semmi – mondta a lány. – Még nem járt át az értelem melege.
– Akkor folytatom. Maga megtalálta a csontvázakat, a banda pedig ellopta
őket, eddig világos?
– Eddig igen.
– Szerencsére megvoltak a méretei.
 Fräulein Fischer kissé elvörösödött.
– Az enyémek?
– A csontvázaké! Sikerült megtalálni a jegyzőkönyveket a múzeum könyvtá-
rában. Áldott emlékezetű Falcone direktor adta át nekem őket. Persze fogalma
sem volt róla miért vetem rájuk magam olyan igyekezettel. Azt hitte, még min-
dig azt kutatom, hogy Isten teremtette-e őket, vagy pedig az evolúció, holott én
csak a méreteikre, voltam kíváncsi.
Fräulein Fischer értetlenül csóválta meg a fejét.
– Mondja, Enrico, mi a fenéért volt maga annyira kíváncsi a csontok méretei-
re?
Az atya megvonta a vállát.
– Hogy újrateremthessem őket.

132

Fräulein Fischer eltátotta a száját, és talán sokáig így is maradt volna, ám sze-
rencsére kibukkant a bokrok közül egy kiskutya, és hozzájuk rohant, hogy meg-
szaglássza őket. Ez aztán feloldotta a görcsöt, ami a hatalmában tartotta a lányt.
– Mit beszél, atya? – kérdezte Fräulein Fischer, némiképpen magához térve. –
Hogyhogy újrateremtette őket?
– Kerestem egy mestert, aki csontlisztből csinált nekem néhány óriási csont-
vázat.
– Jézusom, maga csontvázakat hamisított?
Az atya az ég felé fordította a tekintetét.
– Az Úr majd megbocsát nekem. Legalábbis remélem – tette aztán hozzá. –
Mindenesetre sikerült találnom egy mestert, aki régen iskolai szemléltető eszkö-
zökét készített, és még ma is készít, bár egyre ritkábban. Rendeltem tőle néhány
csontvázat, azoknak a méreteknek az alapján, amelyeket a múzeumból szerez-
tem. Három csontvázat készített nekem a mester.
– Jézusom!
– A mester csontlisztet használt, hogy minden felületes vizsgálat csontnak
mutassa.
 – A vázakat?!
– Hát persze. Ha a rosszfiúk gyanút fogtak volna, igazi csontokat mutasson a
feltételezett vizsgálat. De mondom tovább. Elrejtettem a csontokat egy sírkam-
rában, azaz eltemettem őket. Azt akartam, hogy valaki megtalálja. A kislányokat
használtam fel erre a célra. Nőnek öltözve megkerestem őket, elvittem a sírhoz,
és megmutattam nekik a csontokat. Arra kértem őket, hogy menjenek haza, és
meséljék el apunak, anyunak, hogy mit találtak. Ők ezt meg is tették. Csakhogy
Longo, aki azóta már Rómában dolgozik, beleköpött a levesembe. Megijedt, hogy
az újabb csontok újra csak bajt hoznak a városkára, ezért gyorsan visszatemette
őket. Ezért kellett Longóhoz fordulnom.
A két kislány másodszor is „megtalálta” a csontokat, amire számítottam is. A
csontvázak bekerültek egy rejtekhelyre, ahova a rosszfiúk tették őket „pihenni”.
Így tehát valamennyi csontváz a rosszfiúk birtokába jutott. Azokéba, akik a
kegytárgyakat is meglovasították a templomokból.
– Na és? Mire ment ezzel?
– Mint mondottam, a csontvázak, amiket csináltattam… kis képzavarral élve
nem csontvázak voltak, hanem…
– Mi az ördög? – vágott közbe élesen Fräulein Fischer.
– Trójai faló.
Fräulein Fischer meghökkent.
– Mit zagyvál maga itt összevissza?
– Azt – ismételte türelmesen az atya –, hogy a csontvázak trójai falóként mű-
ködtek. Mindegyikben ott ült Odüsszeusz.
Fräulein Fischer alig észrevehetően elhúzódott az atyától.
– Odüssze…usz? Ezt nem értem.
– Én annak nevezem.
Fräulein Fischer összetette két tenyerét és könyörögve nézett az atyára.
– De mit, drága atya?
Az atya elvigyorodott.
– Azokat a kis jeladókat, amelyeket a csontvázakba épített be a mester.
 133

A kocsiban hatan szorongtak, Fräulein Fischer két megtermett zsaru között.

Egészen pontosan két géppisztoly között, amelyek pokolian nyomták az oldalát.
Mégsem bánta, hogy vállalkozott a kalandra, ha már az atya elintézte, hogy jelen
lehessen, amikor az Odüsszeusz-hadművelet zajlik. Jelen lehetett, mivel az akció
vezetője úgy ítélte meg, hogy nemigen kell erőszakra vagy lövöldözésre számí-
tani. Ma már nem divat, hogy előkelő emberek fegyverrel szálljanak szembe a
hatóságokkal. Arra ott vannak az ügyvédek.
Ebben az esetben sem történt másként. Az épületet már korábban beazonosí-
tották. Most körbefogták a csendőrök, a csendőrparancsnok pedig becsengetett
a villába.
A tulajdonos és a helyi rosszfiúk vezetője egy becsületben megőszült, kecske-
szakállú úriember volt, aki a legkisebb ellenállást sem tanúsította, amikor az
akció vezetője házkutatási parancsot lobogtatva bekéredzkedett hozzá. Együtt-
működő volt, talán túlságosan is az.
Fräulein Fischer és az atya félrehúzódva álltak, de minden szót hallottak.
Amikor a parancsnok közölte a ház urával, aki két ciklussal korábban a város
vezetői közé tartozott, hogy mit szándékozik tenni, Őszbecsavarodott Szakáll
maga tárta ki előttük az ajtót.
A házkutatás természetesen nem hozta meg a várt eredményt.
Ekkor következett Odüsszeusz. A megfelelő műszer leirányította őket a bo-
rospincébe, ahol több ezer kitűnő és drága palack bor mögött egy titkos ajtót
találtak a falban, mögötte pedig egy termet, zsúfolva mindazzal, ami az elmúlt
néhány év során eltűnt a környék templomaiból. Köztük voltak az óriások
csontvázai is.
Őszbecsavarodott Szakáll minderről természetesen mit sem tudott – fel nem
foghatta, hogy ki az ördög építtethetett kincsestárat az ő tudta nélkül a boros-
pince mögé.
Őszbecsavarodott Szakállt nem vették őrizetbe a bizonyítékok ellenére sem.
Pedig ha megteszik, talán nem találták volna meg a holttestét három nappal
később a pályaudvar egy eldugott sarkában.
Az atya biztos volt benne, hogy két „család” is hajtott a csontvázakra, és „haj-
tás” közben egymás embereit sem kímélték. De hogy ki lőtt kire, már nem volt
érdekes. A hamis vázak már senkit sem érdekeltek.
Amikor az atya elolvasta az újsághírt, egy közmondás jutott az eszébe.
„Csak a barátaimtól ments meg Uram, az ellenségeimmel majd csak magam is
elbánok valahogy.”
Ezután történt még néhány dolog, ami említést érdemel.
Az atyát megfelelő körök magukhoz hívatták a Vatikánban, és megdicsérték,
amiért sikerült visszaszereznie jó néhány eltűnt ereklyét és kegytárgyat. Az
óriások csontvázairól nem esett szó. Ugyanakkor alaposan meg is feddték a Te-
remtéssel, az evolúcióval, és az Australopithecusszal kapcsolatos elhajló nézetei
miatt. Az atya természetesen nem vette a szívére, és a Himalájába utazott, ahol
egy bizonyos Leslie L. Lawrence nevű barátja a segítségét kérte.
Egy távoli kontinensen ezalatt egy nő és egy férfi felkeltek a padról, amelyen
ültek, és a férfi magához intette néhány lépésnyire játszadozó kisfiát.
– Gyere, Patrick – hívta. – Ideje lefeküdni.
A kisfiú felállt és bevonultak az hacienda épületébe vacsorázni.
Vacsora után a kisfiú elaludt fehérre festett kis ágyikójában.
A pár ott állt az ágya felett és egymásra mosolygott.
– A fenébe is… tudod, mire gondolok, Missy?
– Amire én – mosolygott vissza a csinos, barna bőrű hölgy. – Hogy milyen jó,
hogy az óriások őriznek bennünket. Mennyi ideje is már annak, hogy nem jöttek
hozzánk a vijjogók?
A nő az ablakra nézett, és biztos, ami biztos, lakattal lezárta a leeresztett ab-
lakrácsot.
Azért jó az óvatosság.
A kisfiú álmában elmosolyodott.
– Tündérekről álmodik – mondta az asszony.
– Azaz rólad – mondta a férfi.
A kisfiú azonban másról álmodott.
Arról a csúnya, de barátságos képű nagy, fekete madárról, amely néha megje-
lent az ablakában, és kérte, hogy nyissa ki a rácsot, mert játszani szeretne vele.
A kisfiú is szeretett volna játszani a madárral, de nem tudta kinyitni. Lefekvés
előtt anyuci lelakatolta.
 El is határozta – persze álmában –, hogy egyszer, amikor apu és anyu majd
nem figyel oda, elveszi a kulcsot, kinyitja vele a rácsot és beengedi a madarat.
Bár csúnya az arca, de azért biztos jó lehet játszani vele.
Holnap elveszi a kulcsot és beengedi a madarat.
Aztán jöhet a játék.