Erich Maria Remarque

Három bajtárs
Regény

Irodalmi Könyvkiadó Bukarest 1969

Erich Maria Remarque: DREI KAMERADEN

Verlag Kurt Desch, Wien--München--Basel,

1957 Copyright © by Erich Maria Remarque

Fordította MAJTÉNYI ERIK

A borítólapon CSEH GUSZTÁV rajza

I.

Az ég úgy fénylett, mint a sárgaréz, még nem szennyezte be a kémények füstje. A gyártet k
fölött élesebben derengett. Felkel ben volt a nap. Megnéztem az órámat. Nyolc sem volt még.
Negyedórával hamarabb értem be. Kinyitottam a kaput, és el készítettem a benzinkutat.
Ilyenkor be-beállt már néhány kocsi, hogy tankoljon. Váratlanul rekedt krákogást hallottam,
olyasfélét, mintha rozsdás fogaskerekek csikorognának a föld alatt. Abbahagytam a munkát,
és fülelni kezdtem. Aztán keresztülvágtam az udvaron, hátramentem, és óvatosan kinyitottam
a m hely ajtaját. Odabent egy kísértet dülöngélt a félhomályban. Piszkosfehér kend volt
rajta, kék kötényt és vastagtalpú papucsot hordott, egy sepr vel hadonászott, és legkevesebb
kilencven kilót nyomott. Mathilde Stoss volt, a takarítón nk.

Egy darabig csöndben maradtam, és elnéztem, amint egy víziló kecsességével tántorog ide-
oda a gépkocsih t k között, és rekedtes hangon dúdol egy dalt a h séges huszárról. Az ablak
melletti asztalon két konyakosüveg állt. Az egyiknek már csak a fenekén maradt egy kis ital.
Az este még tele volt, és én elfelejtettem bezárni.

-- De Stossné kedves! -- szóltam rá.

Az ének megszakadt. A sepr a padlóra hullt. Az önfeledten vigyorgó arc elkomorodott. Most
már én voltam a kísértet.

-- Uram-Jézus! -- dadogta Mathilde, és rám emelte gyulladásos szemét. -- Magát igazán nem
vártam még…
-- Azt meghiszem! De legalább ízlett?

-- Hogyne ízlett volna! Csak olyan kellemetlen nekem. -- Megtörölte a száját. -- Kissé
becsiccsentettem...

-- Hagyjuk csak, ne menteget zzék. Egyszer en berúgott. Mint a csacsi.

Nehezére esett egyenesen állnia. A bajuszkája megrándult, szemhéja pedig remegett, mint egy
öreg bagolyé. Aztán lassanként sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Elszántan lépett felém.

-- Lohkamp úr... hiszen emberek vagyunk... el bb csak megszagolgattam... aztán ittam egy
kortyocskát... a gyomrom nem volt egészen rendben... no igen, és aztán... aztán alighanem
megszállt az ördög. De nem is szabad egy magamfajta szegény asszonyt kísértésbe vinni, és
kint hagyni a flaskát...

Nem el ször értem tetten az asszonyt. Reggelente két óra hosszat takarított a m helyben, s az
ember bármilyen összeget kint hagyhatott, hozzá nem nyúlt volna. De az itókára rájárt, mint a
pocok a szalonnára.

Az ablak felé emeltem az üveget.

-- No persze, a vev k konyakjába bele sem kóstolt, de a jófélét, a Köster úrét alaposan
elintézte.

Vigyorgás ült ki Mathilde viharvert vonásaira.

-- Hát, ami igaz, az igaz, értek valamicskét hozzá! De ugye nem árul el, Lohkamp úr? Egy
védtelen özvegyasszonyt...

Megráztam a fejemet:

-- Ma nem!

Mathilde leeresztette szoknyájának felt zött szegélyét.

-- Akkor én most elpárolgók. Ha megjönne Köster úr... Uramisten!

A szekrényhez lépteim, és kinyitottam.

-- Mathilde! -- szóltam utána.

Sietve kacsázott vissza. Egy négyszögletes, barna üveget emeltem az ablak felé.

Tiltakozva emelte karját a magasba:

-- Ez nem én voltam! Becsületszavamra! Hozzá sem nyúltam!

-- Tudom -- mondtam, és kitöltöttem egy pohárkával. -- De azért megismeri?

-- Már hogyne ismerném! -- nyalta meg a szája szélét. -- Rum! Jamaikai rum, öreg, mint az
ország útja!

-- Helyes. Akkor igék meg egy pohárkával!

-- Én? -- kérdezte és visszarettent. -- Lohkamp úr, ez már sok! Hogy is vetemednék ilyesmire?
Az öreg Stossné suttyomban vedeli a konyakját, s akkor maga még egy kupica rummal is
megjutalmazza. Hiszen maga egy szent, szavamra mondom, hogy egy szent! Nem, ezt nem
fogadhatom el, inkább meghalok!

-- Csakugyan? -- kérdeztem, s úgy tettem, mintha visszavenném a poharat.

-- Üsse k ! -- felelte, és mohón nyúlt utána. -- Ami jó, azt sosem kell visszautasítani. Még
akkor sem, ha az ember nem tudja, miért kapja. Kedves egészségére! Talán csak nincs
születésnapja?

-- De igen, Mathilde. Eltalálta.

-- Hát valóban? -- kérdezte, és derekasan megrázta a kezemet. -- Isten éltesse! Soha ki ne

fogyjon a dohány a tárcájából! Lohkamp úr -- tette aztán hozzá, és megtörölte a száját --,
egészen elérzékenyültem... Okvetlenül föl kell hajtanom még egy pohárkával. Hiszen úgy
szeretem, mintha a saját fiam volna!

-- No persze...

Még egy kupicával töltöttem neki. Felhörpintette, és hálálkodva elhagyta a m helyt.

Helyére raktam az üvegeket, és leültem az asztalhoz. A nap besütött már az ablakon, és sápadt
fénye a kezemre hullt. Különös érzéssel tölti el az embert egy ilyen születésnap, még ha nem
is csinál nagy ügyet bel le.

Harminc év... volt id , amikor azt hittem, hogy húsz sem leszek soha, olyan messzinek t nt az
a nap. És aztán...

Egy ívpapírt vettem el a fiókból, és számolni kezdtem. A gyerekkor, az iskolaévek -- mindez

valószín tlen messzeségbe veszett. Az életem valójában csak 1916-ban kezd dött. Akkor
vonultam be. Sovány, magas növés , tizennyolc éves kamasz voltam, és egy harcsabajszú
rmester vezényszavára gyakoroltam a "feküdj"-öt a kaszárnya mögötti réten. Az els esték
egyikén édesanyám meglátogatott a kaszárnyában; de több mint egy óra hosszat várnia kellett
rám. A borjúm nem volt szabályszer en összecsomagolva, s azzal büntettek meg, hogy szabad
id ben az árnyékszéket kellett sikálnom. Anyám még ebben is segíteni akart, de nem
engedték meg neki. Elsírta magát szegényke, én meg olyan dögfáradt voltam, hogy elaludtam,
mikor még ott ült mellettem.

1917. Flandria. Egy üveg vörös bort vettünk Middendorffal a kantinban. Meg akartuk inni a
születésnapomra, de arra már nem került sor. Kora reggel feldörögtek az angol nehézütegek.
Köster délben megsebesült, Meyer és Deters délután elesett. És este, amikor azt hittük, hogy
végre megpihentünk, s már fel is nyitottuk az üveget, jött a gáz, és beszivárgott a fedezékbe.
A gázálarcot idejében feltettük ugyan, de a Middendorfé szelelt. Kés n vette észre. Mire
letépte, és talált magának egy másikat, addigra túl sok gázt nyelt már, és vért hányt. Másnap
reggel halt meg, az arca zöldesfekete volt. A nyaka csupa seb, a körmével tépte fel, amikor
leveg után kapkodott.

1918. Tábori kórházban feküdtem. Pár nappal azel tt új szállítmány érkezett. Súlyos
sebesültek, a kötszerük papírból. Egész napon át ki-be gurítottak a lapos m t kocsikat.
Olykor üresen tértek vissza. Mellettem Josef Stoll feküdt. Mindkét lábát levágták, de nem
tudott még róla. Nem is láthatta, mert drótból font kosarat tettek a takarója alá. És el sem hitte
volna, mert úgy érezte, hogy sajog a lába. Éjszaka két ember halt meg a szobánkban. Az egyik
sokáig kínlódott...

1919. Ismét itthon. Forradalom. Éhínség. Odakint szünet nélkül kattogtak a gépfegyverek.
Katonák harcoltak katonák ellen. Bajtárs, bajtárs ellen.

1920. Puccs. Kari Brögert agyonl tték. Köstert és Lenzet letartóztatták. Anyám rákos volt, a
kórházban feküdt. Utolsó napjait élte.

1921...

Elgondolkoztam. Semmi sem jutott eszembe. Ez az esztend egyszer en kihullott az

emlékezetemb l. 1922-ben pályamunkás voltam Türingiában, 1923-ban egy gumigyár
reklámf nöke. Dühöngött az infláció. Kétszázbillió márka volt a havi fizetésem. Naponta
kétszer kaptunk pénzt, meg egy félóra szünetet, hogy kirohanjunk az üzletbe, és vásároljunk
valamit, amíg nem teszik közzé a dollár új árfolyamát... Mert akkor már csak fele annyit ért a
pénzünk.

És azután? A rákövetkez években? Letettem a ceruzát. Semmi értelme ennek az egész

mérlegnek. Sok mindent úgyis elfelejtettem már. Túlontúl összegabalyodtak a dolgok. Utolsó
születésnapomat a Café Internationalban ültem meg. Egy kerek esztendeig voltam ott
bárzongorista. Aztán ismét ráakadtam Kösterre és Lenzre. Most meg itt ülök a Kötágémü-ben:
Köster és Társa Gépkocsijavító M helyében. A Társa az én lennék meg Lenz, de a m hely
valójában egyedül a Kösteré. Együtt jártunk iskolába, kés bb volt a századparancsnokunk,
aztán pilóta lett, egy ideig egyetemi hallgató, majd gépkocsiversenyz -- végül megvásárolta
ezt a kócerájt. El ször Lenz állt be mellé, aki néhány esztend s dél-amerikai kóborlásáról tért
meg, azután én.

Cigarettát vettem el a zsebemb l. Végs fokon nem volt miért panaszkodnom. Nem ment
rosszul a sorom, munkám volt, jó er ben éreztem magam, bírtam a melót, makkegészséges
voltam, ahogy ezt mondani szokás -- de azért mégis jobb volt semmire sem gondolni.
Különösen így egyedül. És különösen este. Olyankor fel-felbukkant valami a múltból, és üres
szemgödrökkel bámult az emberre. Ez ellen viszont ott volt a pálinka.

Odakint megcsikordult a kapu. Eltéptem az ívet, amelyre életem adatait jegyeztem fel, s a
papírkosárba dobtam. Felpattant az ajtó, s a küszöbön ott állt Gottfried Lenz nyurgán,
soványán, szalmasz ke sörénnyel s olyan orral, amely inkább illett volna valaki másnak az
arcába.

-- Robby, öreg csirkefogó -- harsogta --, vágd vigyázzba magad, ha az elöljáróid szólnak
hozzád!
-- Szent isten! -- pattantam fel a helyemr l. -- Pedig már azt reméltem, hogy megfeledkeztetek
róla! Kegyelmezzetek meg árva lelkemnek, fiúk!

-- Szeretnéd, ugye? -- kérdezte Gottfried, s egy gyanúsan megcsörren csomagot tett az

asztalra. Id közben Köster is bejött. Lenz hozzám lépett. -- Mondd csak. Robby -- kérdezte --,
ki volt az els teremtett lélek, akivel ma reggel találkoztál?

-- Egy táncoló öregasszony -- feleltem rövid gondolkodás után.

-- Szent Habakuk, ez rossz el jel! De a horoszkópodba tökéletesen beleillik. Tegnap

állítottam fel. A Nyilas jegyében születtél, megbízhatatlan vagy, ingadozol, mint nádszál a
szélben, és idén ráadásul a Szaturnus gyanús háromszögeivel meg egy haragos Jupiterrel is
számolnod kell.

S mivel mi ketten, Ottó meg én, apád és anyád helyét töltjük be, legel bb is átnyújtok neked
valamit, ami megvédelmez. Vedd ezt az amulettet! Az inkák leszármazottjától kaptam még
hajdanában, egy kékvér , lúdtalpas és tetves leányzótól, akinek megadatott a jöv be látás
képessége. „Királyi személyek hordták ezt az amulettet, sápadt arcú idegen -- mondottá --,
benne van a Nap, a Hold és a Föld minden varázsereje, hogy a kisebb bolygókról ne is
beszéljek -- adj nekem egy ezüstdollárt pálinkára, és akkor a tiéd lesz!" És én most neked
nyújtom át, hogy a szerencse lánca meg ne szakadjon. Meg fog oltalmazni, és pokolba küldi
azt a barátságtalan Jupitert.

Egy vékony láncon csüng kis fekete bábut akasztott a nyakamba.

-- Így, kérlek szépen! Ez megóv a magasabbrend nyomorúságtól. A rendes hétköznapitól

pedig emez: hat üveg rum, kétszer annyi id s, mint te! Ez Ottó ajándéka!

Kibontotta a csomagot, s egyenként sorakoztatta fel az üvegeket az asztalon. A reggeli

napfényben csillogtak, mint a borostyánk .

-- Csodálatosak! -- ismertem be. -- Honnan kerítetted ket, Ottó?

Köster kacagott.

-- Bonyolult história, nehéz lenne elmesélni. De mondd csak, hogy érzed magad? Milyen az,
amikor az ember harmincéves?

Legyintettem.

-- Mintha tizenhat éves lenne meg ötven is. Nincs benne semmi különös.

-- És erre mondod te, hogy nincs benne semmi különös? -- kérdezte Lenz. -- Hiszen ez a
legtöbb, amit remélhetsz. Magad alá gy rted az id t, és két életet élsz egyszerre.

Köster szemügyre vett.

-- Hagyd, Gottfried -- mondta aztán. -- A születésnap mindig nyomasztóan hat az önérzetre,

de legkivált kora reggel. Majd összeszedi magát.
Lenz rám kacsintott:

-- Minél kevésbé önérzetes az ember, annál többre becsülik. Ett l kissé megvigasztalódsz,
Robby?

-- Nem -- feleltem én --, egyáltalán nem. Mikor az embert becsülni kezdik, akkor átalakul
önmaga szobrává. Ezt pedig fárasztónak és unalmasnak tartom.

-- Te Ottó, ez filozofál -- szólt Lenz --, s akkor meg van mentve. Átvészelte az áhítat perceit!
A születésnapi áhítat perceit, amikor az ember szembenéz önmagával, s rájön, hogy milyen
szerencsétlen flótás. Most már megbékélten foghatunk munkához, és megkenegethetjük az
öreg Cadillac bels szerveit.

Alkonyaiig dolgoztunk. Aztán megmosakodtunk és átöltöztünk. Lenz sóváran nézte az

üvegeket.

-- Nem bontjuk föl az egyiket? -- kérdezte.

-- Ezt döntse el Robby -- felelte Köster. -- Nem éppen úri dolog, Gottfried fiam, ilyen durván
lerohanni a megajándékozottat.

-- És az talán úri dolog, hogy az ajándékozókat szomján hagyják veszni? -- vágott vissza
Lenz, és már fel is nyitotta az egyik üveget.

Csábos illattal telt meg a m hely.

-- Szent Habakuk! -- áradozott Gottfried.

Kéjesen szimatoltuk mind a hárman.

-- Micsoda illat, Ottó! Ehhez csak az emelkedettebb költészet szolgálhatna ill hasonlatokkal.

-- Nem is való ebbe a sötét kulipintyóba! -- jelentette ki Lenz. -- Tudjátok mit?

Kikocsikázunk, megvacsorázunk valahol, és magunkkal visszük az üveget is. Isten szabad ege
alatt nézünk a fenekükre.

-- Óriási ötlet!

Félretoltuk a Cadillacot, amelyen egész délután piszmogtunk. Különös, négykerek

tákolmány állott mögötte: Köster versenyautója, a m hely büszkesége.

Ezt a kocsinak titulált magas, ócska ládát bagóért vette meg annak idején Köster egy
árverésen. Szakemberek, akik szemügyre vették, egyhangúan úgy vélekedtek róla akkor, hogy
érdekl désre tarthat számot egy közlekedési múzeumban. A konfekciós Bollwies, egy
n ikabátgyár tulajdonosa és amat r gépkocsiversenyz , azt tanácsolta Ottónak, hogy alakítsa
át varrógéppé. De Köster senkivel sem tör dött. Szétszedte a kocsit, mint egy zsebórát, és
hónapokon át dolgozott rajta kés éjszakáig.

Aztán egyik este megjelent vele a bár el tt, ahol rendszerint tanyáztunk. Bollwies majd eld lt
a kacagástól, mikor ismét meglátta, mert a kocsi még mindig elég furán festett. Mer gúnyból
fogadást ajánlott föl Ottónak. Kétszáz márkát tett fel húsz ellenében, ha Köster megmérk zik
az új sportkocsijával. Tízkilométeres távon egy kilométer el nyt adott Ottónak. Köster
belement a dologba. A többiek kacagtak, s már el re élvezték a heccet. Ottó még tovább
ment: visszautasította a felajánlott el nyt, és szenvtelen képpel kínált föl ezret ezer ellen.
Bollwies gondterhelten kérdezte meg t le, hogy ne szállítsa-e be az rültekházába. Válaszként
Köster begyújtotta a motort. Egyszerre startoltak. Félóra múlva Bollwies olyan
megzavarodottan tért vissza, mintha egy tengeri szörnyeteggel találkozott volna. Szó nélkül
kitöltötte a csekket, azután még egyet. Azon melegében meg akarta venni a kocsit. Köster
kikacagta. Oda nem adta volna a világ minden kincséért. De a pompásan rendbe hozott kocsi
még mindig viharvert látványt nyújtott. Mindennapi használatra egy er sen régimódi
karosszériát szereltünk rá, amely az alvázhoz éppen hozzáillett. A lakkozása elhomályosult, a
sárhányóján lyukak éktelenkedtek, a teteje pedig testvérek között is tízéves volt. Szebben is
kiagyusztálhattuk volna -- de jó okunk volt rá, hogy ne tegyük.

A kocsit Karinak hívtuk. Karinak, az országút rémének.

Kari már a városon kívül fújtatott.

-- Ottó! -- szólaltam meg. -- Egy áldozat!

Mögöttünk egy jól megtermett Buick tülkölt türelmetlenül. Hamar felgyorsult, s a két h t
nemsokára egy vonalba került. A Buick vezet je hanyag pillantással végigmérte szegény
megviselt Karit. Aztán ismét el retekintett, s már meg is feledkezett rólunk.

Valamivel kés bb meg kellett állapítania, hogy Kari még mindig egy vonalban van vele.
Kissé kihúzta magát, kedélyesen ránk mosolygott, és gázt adott. De Kari nem tágított. Olyan
fürgén és olyan szerényen követte a nikkel-csillogású, fényesre lakkozott luxuskocsit, mint
egy foxi a dogot.

A mi emberünk keményebben markolta meg a kormánykereket. Teljességgel gyanútlan volt

még, s lenéz gúnnyal húzta el a száját. Szemlátomást meg akarta mutatni nekünk, hogy mit
tud a kocsija. Olyan er teljesen taposott bele a gázba, hogy a kipufogócs trillázásba fogott,
mint egy raj pacsirta a nyári mez n. De nem ment vele semmire; nem tudott megel zni. A
csúf és jelentéktelen Kari úgy odaragadt melléje, mintha ördöge lett volna. A mi emberünk
most már csodálkozva meredt ránk. Nem értette, hogy nem szabadulhat ett l az ódivatú
skatulyától még száz kilométeren felül sem. Hitetlenül nézte a sebességmér t, mintha abban
lenne a hiba. Aztán teljes gázt adott.

A két kocsi még mindig fej - fej mellett száguldott a hosszú, nyílegyenes országúton. Pár száz
méter után egy teherkocsi t nt fel az ellenkez irányból. A Buicknak mögénk kellett bújnia,
hogy utat engedjen neki. Alig csatlakozott fel ismét Kari mellé, egy temetkezési kocsi jött
szembe lobogó gyászszalagokkal, s a Buicknak megint mögénk kellett kerülnie. Aztán újra
szabaddá lett a szemhatár.

Id közben végleg elpárolgott a mi emberünk g gje; dühödten, összeszorított ajakkal, hajlott

háttal ült a kormánykeréknél -- elfogta a versenyláz, s becsületét attól tette függ vé, hogy a
mellette robogó kis csahos eb semmi szín alatt ne kerekedhessék fölébe.

Mi ezzel szemben tettetett közönnyel ültünk a helyünkön. Egyszer en nem vettük tudomásul
a Buickot. Köster az országúira szegezte nyugodt pillantását, én unottan bámultam a
semmibe, Lenz pedig, noha pattanásig feszültek az idegei, újságot vett el , s úgy böngészte,
mintha most ez lenne a legfontosabb.

Köster pár perc múlva felénk kacsintott. Kari sebessége alig észlelhet en csökkent, és a Buick
lassan el retört, majd elhúzott mellettünk széles, csillogó sárhányóival. A kipufogócs
mennydörgött, és kék füstöt lövellt az arcunkba. A Buick lassanként mintegy húsz méter
el nyre tett szert -- ekkor már a tulajdonos arca is megjelent az ablakban, és diadalittasan
vigyorgott felénk. Azt hitte, gy zött.

De a mi emberünk nem érte be ennyivel. A revansról semmi szín alatt nem tudott lemondani.
Intett, hogy próbáljuk meg utolérni. Méghozzá elég hanyagul intett, a biztos gy zelem
tudatában.

-- Ottó! -- figyelmeztette Lenz Köstert.

De fölösleges volt figyelmeztetnie. Kari már abban a szent pillanatban meg is ugrott. A
felgyorsult motor sivító hangot adott. Az integet kéz váratlanul elt nt az ablak mögött, mert
Kari elfogadta a kihívást, és már közeledett is. Közeledett feltartóztathatatlanul, már be is
hozta a két kocsi közötti távolságot -- s ekkor történt meg el ször, hogy mi is észrevettük a
Buickot. Ártatlan arccal néztünk át a mi emberünkre; kíváncsiak voltunk, miért intett. De
amaz kitartóan bámult az ellenkez irányba, mire Kari most már teljes gázzal elhagyta
kopottan, piszkosan, lobogó sárhányókkal, mint egy diadalmas, maszatos kis csibész.

-- Jól megadtad neki, Ottó! -- fordult Lenz Kösterhez. -- Fogadok, hogy ennek sem ízlik ma a
vacsorája.

Az efféle összecsapások miatt hagytuk meg Kari régi karosszériáját. Csak fel kellett t nnie az
országúton, és mindjárt került valaki, aki le akarta hagyni. Úgy hatott más kocsikra, mint egy
szárnyaszegett varjú egy sereg kiéhezett macskára. A legbékésebb családi dereglyéket is
versengésre ingerelte, s a legtiszteletreméltóbb nyárspolgárokat is elfogta az ámokfutók
becsvágya, amikor ez a rozoga járm imbolyogva felt nt el ttük. De ki is gyaníthatta volna,
hogy ebben a nevetséges jószágban egy versenymotor nemes szíve dobog?

Lenz állítása szerint Kari nevel hatást gyakorolt az emberekre. Tiszteletet ébresztett bennük
az alkotószellem iránt, amely többnyire jelentéktelen küls t ölt magára, így mondta Lenz, aki
saját meghatározása szerint az utolsó romantikus volt.

Megálltunk egy kiskocsma el tt, és kikászálódtunk a kocsiból. Szép, csöndes este volt. Lila
fényben csillogtak a friss szántások barázdái, szegélyük aranyosan és barnán tündökölt. A
felh k roppant flamingókként úsztak az almazöld égen, és jótékony karéjba vonták az újhold
keskeny sarlóját. Egy mogyoróbokor sejtelmesen ölelte magához az alkonyt, meghatóan
kopasz, de már rügyek reményét hirdet ágaival.

A kiskocsmából rostonsült máj illata áradt hagymaszaggal vegyest, s nekünk dagadozni

kezdett a szívünk.

Lenz az illatot követve berontott a házba. Átszellemült arccal tért vissza.

-- Az a sült burgonya, azt meg kell, hogy nézzétek! De szaporán, mert lemaradunk a javáról!

Ekkor egy másik kocsi motorja berregett fel. Földbe gyökerezett a lábunk. A Buick volt.
Er teljes zökkenéssel fékezett le Kari mellett.

-- Nesze neked... -- mondta Lenz. -- Az efféle ügyeink már többször végz dtek verekedéssel.

Az ipse kiszállt. Magas volt és vállas, b re szabott, barnás tevesz r raglánt viselt.
Rosszkedv en pislogott Kari felé, lehúzta vastag, sárga keszty jét, és odajött hozzánk.

-- Miféle márkájú ez a maguk kocsija itt? -- kérdezte Köstert l, aki legközelebb állt hozzá, és
olyan savanyú képet vágott, mint egy ecetes uborka.

Egy darabig mindhárman hallgatagon vettük szemügyre. Bizonyára ünnepl be öltözött

gépkocsiszerel knek nézett, akik kéjutazásra mentek a rájuk bízott kocsival.

-- Tetszett mondani valamit? -- kérdezte végül is Ottó, mint aki nem jól hallotta. Valójában
így akarta udvariasságra inteni.

A férfi elvörösödött.

-- A kocsi fel l érdekl dtem -- dörmögte változatlan hanghordozással.

Lenz kihúzta magát. Túlméretezett orrcimpái remegni kezdtek. Rendkívül sokat adott a mások
udvariasságára. De miel tt még egy szót szólhatott volna, váratlanul kinyílt a Buick másik
ajtaja, mintha egy szellemkéz nyomta volna le a kilincset -- aztán felt nt egy karcsú láb, majd
egy karcsú térd, végül pedig egy leány szállt ki a kocsiból, és lassan megindult felénk.

Meglepetten néztünk egymásra. Nem vettük észre, hogy a kocsiban más is ül. Lenz sürg sen
változtatott a viselkedésén. Szepl s arcára széles mosoly ült ki. És mosolyogni kezdtünk
mindannyian, a jó ég tudja, hogy miért.

A kövér pasas elképedve nézett ránk. Elbizonytalanodott, s szemlátomást nem tudta már,
hogy mire vélje az egészet.

-- Binding -- mondta végtére félszeg meghajlással, mintha bele akarna kapaszkodni a saját
nevébe.

A lány odaért hozzánk. Még barátságosabbak lettünk.

-- Mutasd már meg azt a kocsit, Ottó -- mondta Lenz, és gyors pillantást vetett Kösterre.

-- Ezer örömmel -- felelte Ottó, és hamiskásan viszonozta Lenz pillantását.

-- Csakugyan megnézném magamnak -- mondotta most már békülékenyebb hangon Binding.

-- Átkozottul gyors kocsi lehet. Mire észbe kaptam, faképnél hagyott.

Átmentek a parkolóhelyre, és Köster felkattintotta Kari motorházának fedelét.

A lány nem tartott velük. Karcsún, hallgatagon állt az alkonyatban Lenzcel és velem. Arra
számítottam, hogy Gottfried él az alkalommal, és villámgyorsan támadásba megy át. Mert
ehhez aztán nagyon értett. De akkor mintha megnémult volna. Máskor úgy dürgött, mint egy
fajdkakas, most pedig mozdulatlanul állt ott, mint egy szabadságos karmelita szerzetes.

-- Bocsásson meg, kérem -- törtem meg végül is a csendet. -- Nem láttuk, hogy ott ül a
kocsiban. Higgye el, másként nem követtük volna el azt az ízetlenséget.

A lány rám nézett.

-- De miért nem? -- kérdezte csöndesen és meglep en mély hangon. -- Nem is volt rossz...

-- Hát, ha rossz nem is volt, de azért nem is túlontúl tisztességes. Ennek a kocsinak körülbelül
kétszáz kilométer a maximális sebessége.

-- Kissé el rehajolt, és kezét a kabát zsebébe süllyesztette.

-- Kétszáz kilométer?

-- Egészen pontosan száznyolcvankilenc és kétszáz méter, szavatoltan stoppolva -- felelte

büszkén a villámgyorsan felocsúdó Lenz.

A lány nevetett.

-- Mi meg olyan jó hatvanasra, hetvenesre taksáltuk.

-- Látja, kérem -- mondtam én --, ezt igazán nem gyaníthatták.

-- Nem -- felelte a lány --, ezt igazán nem gyaníthattuk. Azt hittük, hogy a Buick kétszer olyan
gyors, mint a maguk kocsija.

-- Hát igen -- folytattam, miközben cip mmel egy letört gallyat löktem félre --, túl nagy
el nyünk volt. És bizonyára jól fel is bosszantottuk vele Binding urat.

A lány elnevette magát.

-- Az els pillanatokban minden bizonnyal. De veszteni is tudnia kell az embernek; nem úgy
van?

-- No persze...

A beszélgetés elakadt. Segélykér én néztem Lenzre. De az utolsó romantikus ott állt remeg
orrcimpával, vigyorgott, és benne hagyott a pácban. Csak a nyírfák lombja susogott, s egy
tyúk kotkodácsolt a ház mögött.

-- Csodálatos id nk van -- mondtam végül is, hogy megtörjem a csendet.

-- Igen, gyönyör az id -- felelte a lány. --- És milyen enyhe -- tette hozzá Lenz.
-- Mondhatnám, hogy szokatlanul enyhe -- vágtam rá én is kiegészítésül.

Ismét szünet állott be. A lány elég bárgyú fajankóknak nézhetett bennünket, de bármennyire
meger ltettem is magam, semmi sem jutott eszembe. Lenz beleszagolt a leveg be.

-- Párolt alma -- mondta mély érzelemmel. -- Úgy látszik, párolt almát is adnak a májhoz. Ez
aztán az ínyencfalat.

-- Kétségtelenül:-- bólintottam rá, és magamban átkot szórtam mindkett nkre.

Köster és Binding visszatért. Binding az alatt a néhány perc alatt a felismerhetetlenségig

megváltozott. A megszállott autósoknak ahhoz a fajtájához látszott tartozni, amely egészen
átszellemül, ha valahol egy szakemberre bukkan, akivel elbeszélgethet.

-- Nem vacsoráznánk együtt? -- kérdezte.

-- Hiszen az csak természetes -- felelte Lenz. Bementünk a kocsmába. Gottfried rám

kacsintott az ajtóban, és a lány felé intett:

-- Te, ez tízszeresen ellensúlyozza a ma reggeli táncos vénasszonyt.

Vállat vontam.

-- Meglehet. De akkor miért hagytad, hogy ott dadogjak egyedül?

Elnevette magát.

-- Egyszer már neked is bele kell jönnöd, öcsi!

-- Semmi kedvem, hogy valamibe is belejöjjek -- feleltem.

A többiek után siettünk. Azok már le is ültek az asztalhoz. A kocsmárosné éppen megjött a
pirított májjal meg a sült krumplival. Bevezet ül még egy nagy palack rozspálinkát is hozott.

Bindingb l olyan szóáradat tört el , mint egy hegyi patak. Elképeszt volt, hogy mennyi
mindent össze tudott hordani a gépkocsikról. Amikor meghallotta, hogy Ottó autóversenyeken
is részt vett, a vonzalma nem ismert többé határt.

Jobban szemügyre vettem. Magas, tagbaszakadt férfi volt, az arca vörös, a szemöldöke s r .
Kissé dicsekv , kissé lármás, de minden bizonnyal nagyon jóindulatú, mint az olyan emberek
általában, akiknek sikerük van az életben. El tudtam képzelni, hogy esténként, lefekvés el tt
komoly, méltóságteljes és elismer pillantással néz a tükörbe.

A lány levetette köpenyét, és szürke angol kosztümben ült köztem és Lenz között. Csomóra
kötött fehér kend t viselt a nyakában, amilyet lovagláskor hordanak. Selymes, barna haja
borostyánosan csillogott a lámpafényben. Válla a szokottnál egyenesebb volt, kissé
el rehajlott, a keze keskeny, hosszúkás, inkább csontos, mint puha. Az arca is keskeny volt és
sápadt, de tágra nyílt szeme szinte szenvedélyes kifejezést adott neki. Nagyon csinos,
állapítottam meg magamban, de egyébre nem gondoltam.
Lenz ezzel szemben egészen t zbe jött. El bbi magatartásához képest mintha kicserélték
volna. Szalmasárga üstöké úgy villogott, mint a búbos banka bóbitája. Ötletek sziporkázó
t zijátékát eregette, és Bindinggel egyetemben hatalmába kerítette az asztalt. Én csak ültem
ott szótlanul, és nemigen vontam magamra a figyelmet; legföljebb a tálat nyújtottam oda
valakinek, vagy cigarettával kínáltam meg. És koccintottam Bindinggel. Elég s r n.

Lenz váratlanul a homlokára csapott.

-- A rum! Robby, hozd csak ide a születésnapi rumot!

-- Születésnapi rumot? Csak nincs valakinek születésnapja? -- kérdezte a lány.

-- Nekem -- vallottam be. -- Reggel óta ezzel bosszantanak.

-- Bosszantják? Akkor bizonyára terhére vannak a jókívánságok?

-- Azok nem -- feleltem. -- Azokkal más a helyzet.

-- Hát akkor minden jót kívánok!

Keze egy pillanatig a kezemben nyugodott, s én éreztem meleg, száraz szorítását.

Aztán kimentem, hogy behozzam a rumot.

Az éjszaka hallgatagon és fenségesen borult a kis házra. A kocsi b rülése nyirkos volt már.
Megálltam egy pillanatra, s elnéztem a látóhatárt, a város bíbor fényeit az ég szegélyén.
Szívesen kint maradtam volna még egy darabig, de Lenz már szólított.

Binding nem bírta a rumot. Ez már a második pohárka után meglátszott rajta. Kitámolygott a
kertbe. Én is fölkeltem, és a söntéshez mentem Lenzcel. Gottfried egy üveg gint kért, és
megkérdezte:

-- Mit szólsz a kislányhoz? Egészen rendkívüli, ugye?

-- Nem tudom, Gottfried -- feleltem. -- Nem figyeltem meg különösebben.

Egy darabig fürkészve nézett szivárványosan csillogó kék szemével, aztán megrázta
hirtelensz ke üstökét.

-- Miért is élsz te tulajdonképpen, öcsi?

-- Ezt már én is régen szeretném tudni. Elkacagta magát.

-- Tudni szeretnéd, mi? De nem olyan egyszer a dolog. Most viszont ki kell szimatolnom,
hányadán áll a lány ezzel a kövér autókatalógussal.

Kiment a kertbe Binding után. Kis id múltán mindketten visszajöttek a söntéshez. Gottfried
meg lehetett elégedve a puhatolózás eredményével, mert szemlátomást szabadnak látta az
utat, s ezért kitör lelkesedéssel és viharosan rászállt Bindingre. Birtokukba vették a gint, s
egy óra múlva már tegez dtek. Ha Lenznek jókedve kerekedett, volt benne valami
ellenállhatatlanul vonzó és leny göz . Olyankor még önmagának sem tudott ellenállni. Most
a szó szoros értelmében levette Bindinget a lábáról, és nemsokára katonadalokat énekeltek a
kinti lugasban. A lányról pedig teljesen megfeledkezett az utolsó romantikus.

Mi hárman bent maradtunk az ivóban. Váratlanul mély csöndbe merültünk. Csak a

schwarzwaldi óra ketyegése hallatszott. A kocsmárosné leszedte az asztalt, és anyás pillantást
vetett ránk. A kályha el tt egy vadászkutya nyújtózott. Álmában olykor halk és panaszos
fejhangon el-elvakkantotta magát. Odakint zúgott a szél, de a katonadalok foszlányai
túlharsogták, és én úgy éreztem, mintha a kis helyiség a magasba emelkedne, és velünk együtt
szárnyalná be az éjszakát meg az esztend ket a fel-felbukkanó emlékképek sorfala közt.

Különös hangulat uralkodott el rajtunk. Mintha megállt volna az id . Már nem az a szüntelen
áramlás volt, amely a sötétb l jön és a sötétbe vész, hanem kiszélesedett, mint egy tó, amely
hangtalanul tükrözi az életet. Ott ültem pohárral a kezemben, a rum csillogott, s azokra a
feljegyzésekre gondoltam, amelyeket reggel a m helyben vetettem papírra. Akkor kissé
szomorú voltam. Ez most elmúlt. Az ember utóvégre él, és minden mindegy. Kösterre
pillantottam. Hallottam, hogy a lányhoz beszél, de nem figyeltem a szavakra. Hatalmába
kerített a kezdeti részegség jótékony mámora, amelyt l fölhevül a vér; ezt szerettem, mert a
kaland fényével ragyogja be a bizonytalanságot. Lenz és Binding az argonnei erd dalát fújta
odakint. Mellettem az ismeretlen lány beszélt halkan és vontatottan, azon a sötét színezet ,
izgató, kissé rekedtes hangján. Kiittam a poharat.

A másik kett is bejött. A friss leveg némileg kijózanította ket. Szedel zködtünk.
Felsegítettem a lányra a kabátot. Szorosan el ttem állt, a válla rugalmasan engedett hátra, a
feje rézsút felém fordult, a szája kissé résre nyílt, és úgy mosolygott a mennyezet felé, hogy
ez a mosoly nem szólt senkinek. Karom a kabáttal egy pillanatra aláhanyatlott. Hát hol volt a
szemem egész este? Álomkóros voltam? Egy csapásra megértettem Lenz lelkesedését.

A lány egy félfordulatot tett, és kérd n nézett rám. Ismét magasra emeltem a kabátot, és
Bindingre pillantottam, aki paprikavörösen és még mindig kissé mereven állt az asztal mellett.

-- Gondolja, hogy vezethet? -- kérdeztem a lánytól.

-- Ó, igen...

Még mindig a szeme közé néztem.

-- Ha nem vezet elég biztosan, egyikünk magukkal tarthat.

El vette a púderesdobozát és felnyitotta.

-- Fog az menni -- mondta aztán. -- Sokkal jobban vezet, ha ivott valamit.

-- Jobban, és valószín leg kevésbé el vigyázatosan -- tettem hozzá.

Rám pillantott a kis tükör kerete fölött.

-- Reméljük, hogy minden jól megy majd -- mondtam. Volt ebben egy kis túlzás is, mert
Binding elég t rhet en állt a lábán. De valamit okvetlenül tennem kellett, hogy ne így váljunk
el.
-- Felhívhatom holnap reggel, és megérdekl dhetem, hogy rendben hazaért-e? -- kérdeztem
végül.

A válasz késett.

-- Annyit összeittunk itt, hogy minket is terhel némi felel sség -- folytattam. -- Különösen
engem, a születésnapi rummal.

A lány nevetett.

Jól van, ha ragaszkodik hozzá... Westen 2796. Odakint rögtön felírtam a számot. Megvártuk,
hogy Binding elinduljon, majd felhajtottunk még egy pohárkával. Aztán szabadjára
eresztettük a felüvölt Karit. Nekivágott a ritkás márciusi ködnek. Gyorsabban szedtük a
lélegzetet, a város fényei imbolyogva törtek felénk a párafelh n át, s a köd örvényéb l tarka,
kivilágított hajóként bukkant föl Freddy bárja. Kari horgonyt vetett. Arányló sugárban ömlött
a konyak, a gin kékesen csillogott, a rum pedig maga volt az élet. Szilárdan megültük a
bárszéket, a zene csobogott, a lét der s volt és biztonságos; a der látás mindent elsöpr
áradata öntött el bennünket, feledésbe merültek a ránk váró, vigasztalanul puszta bútorozott
szobák, szertefoszlottak a megélhetés fenyeget kétségei, a bárpult az élet parancsnoki
hídjává lépett el , és mi fergetegesen hajóztunk a jövend felé.

II.

Másnap vasárnap volt. Sokáig aludtam, s csak arra ébredtem fel, hogy a nap az ágyamra t z.
Sietve ugrottam ki, és föltéptem az ablakot. Odakint tiszta, der s id volt. A spirituszf z t a
párkányra tettem, és megkerestem a kávésdobozomat. Zalewskiné, a szállásadón m
megengedte, hogy bent a szobában f zzem meg a magam kávéját. Az övé elég híg volt.
Különösen az esti ivászatok után.

Két éve laktam már a Zalewski panzióban. Szerettem ezt a környéket, ahol szoros
közelségben állt egymás mellett a szakszervezeti székház, a Café International meg az
üdvhadsereg központja, és mindig történt valami. A ház el tt ráadásul egy hajdani temet
terült el. Magas fák álltak ott, mint a parkban, és csöndes éjszakákon azt is képzelhette az
ember, hogy faluhelyt él. De az éjszaka csak kés re csöndesedéit el, mert a temet mellett egy
vurstli volt ringlispillel és hajóhintával.

Zalewskiné okosan gyümölcsöztette a temet t. A friss leveg re utalt, a szabad kilátásra, és

magasabbra szabta a házbért. Ha valaki tiltakozni merészelt, menten rávágta:

-- De kedves uram, gondolja csak meg, micsodafekvés!

Elég lassan öltöztem fel, ez vasárnapi hangulattal töltött el. Megmosdottam, a szobában
ténferegtem, elolvastam az újságot, megf ztem a kávét, az ablakhoz álltam, néztem, hogy
törik fel az aszfaltot, hallgattam a temet magas fáin csivitel madarakat, amelyek a Jóisten
kis ezüst sípjaiként kísérték a vurstli halk, álmatag moraját s a kintornák mélabús dalát. Úgy
válogattam az ingek és zoknik között, mintha legalább hússzor annyi lenne bel lük, és
fütyörészve ürítettem ki a zsebeimet: aprópénz, zsebkés, kulcs, cigaretta, és az a tegnapi
papírszelet, rajta a lány neve meg a telefonszáma. Patrice Hollmann. Fura egy keresztnév:
Patrice! Az asztalra tettem a papírt. Valóban tegnap este történt mindez? Milyen messze van
már ez is -- szinte elmerült az alkohol gyöngyszín párájában.
Mégiscsak jó dolog az ital -- olyan gyorsan összehozza az embereket, de ugyanakkor
esztend nyi id közzel választja el a reggelt az estét l.

Egy rakás könyv alá tettem a cédulát. Fel fogom-e hívni? Talán -- de az is lehet, hogy nem.
Nappal mindig másképp fest az ilyesmi, mint este. Voltaképpen szerettem is, ha békén
hagynak. Túlontúl zajosak voltak az utóbbi esztend k. Csak semmit testközelbe engedni,
mondogatta Köster. Amit testközelbe enged az ember, azt meg is akarja tartani. És megtartani
semmit sem lehet...

Ebben a pillanatban, a szomszéd szobában elszabadult a szokásos vasárnap délel tti vihar. A
kalapomat kerestem, de úgy látszik, elhagytam valahol az este. Hallgatóztam. Hasseéknál
megint kitört a botrány. Már öt éve éltek a parányi hónapos szobában. Alapjában véve nem
voltak rossz emberek. Ha lett volna egy háromszobás lakásuk, az asszonynak egy konyhája, s
talán egy gyerekük is, akkor valószín leg zavartalan házaséletet éltek volna. De a lakás
pénzbe kerül, s egy gyerek ezekben a bizonytalan id kben -- ki engedheti meg magának? Itt
ültek hát egymás nyakán, az asszony hisztérikus lett, a férfit szüntelen félelem gyötörte, hogy
elveszti azt a kis állását. És akkor vége. Negyvenöt éves volt. Ha munkanélküli lesz, senki föl
nem veszi többé. Micsoda nyomorúság -- azel tt apránként tört le az ember, és mindig akadt
egy újabb lehet ség, hogy kissé összeszedje magát, de most minden felmondás mögött az
örökös munkanélküliség szakadéka tátongott.

Megpróbáltam észrevétlenül kisurranni, de már kopogtak, és Hasse támolygott be a szobába.

Egy székre roskadt.

-- Nem bírom tovább -- mondta.

Csapott vállú, apró bajszú, szelíd ember volt, szerény és kötelességtudó hivatalnok. De
ezeknek ment manapság legrosszabbul a soruk. Bizonyára mindig ezeknek ment
legrosszabbul a soruk. A szerénység és a kötelességtudás csak a regényekben nyeri el
jutalmát. Az életben kihasználják az ilyen embert, és aztán félreállítják. Hasse magasba
emelte a karját:

-- Gondolja csak meg, ismét elbocsátottak két alkalmazottat az üzletb l. Most már rajtam a
sor, meglátja!

Ennek a félelemnek az árnyékában élt elsejét l elsejéig. Töltöttem neki egy pohár pálinkát.
Egész testében reszketett. Látszott rajta, hogy egy nap össze fog csuklani. Mégpedig
hamarosan.

-- És ezek a sz nni nem akaró szemrehányások -- suttogta.

Az asszony valószín leg szemére vetette a helyzetüket. Negyvenkét éves volt, kissé püffedt és
hervatag, de még nem olyan elny tt, mint a férje. Ráadásul elfogta a klimax el tti rettegés.

A beavatkozásnak nem volt semmi értelme.

-- Idehallgasson, Hasse -- mondtam neki --, üljön itt nyugodtan, amíg kedve tartja. Nekem el
kell mennem. A szekrényben konyak is van, ha azt jobban szereti. Ez itt rum, itt vannak az
újságok. Délután pedig vigye már ki egyszer a feleségét ebb l az odúból. Menjenek talán
moziba. Az sem drágább, mint ha két órát ül a kávéházban, és többet is ér! Felejteni kell, nem
pedig tépel dni: ez most a jelszó!

Megveregettem a vállát, de a lelkiismeretem nem volt egészen tiszta. Ámbár a mozi nem is
olyan rossz ötlet. Ott mindenki kedvére álmodozhat.

A szomszédos ajtó nyitva volt. Az asszony szaggatott sírása kihallatszott a szobából.

Végigmentem a folyosón. A következ ajtó csak be volt támasztva, ott valaki hallgatózott.
Parfümillat áradt ki a résen. Erna Bonig magántitkárn lakott ott. A fizetéséhez képes túl
elegánsan öltözködött; de egyszer egy héten hajnalig diktált neki a f nöke. A rákövetkez
napon mindig rosszkedv volt. Esténként viszont táncolni ment. Élni sem tudna, ha nem
táncolhatna, szokta mondani. Két barátja is volt. Az egyik szerette, attól virágot kapott. A
másikat szerette, és pénzt adott neki.

Mellette Orlov gróf lakott, egy sz halántékú emigráns orosz százados, parkett-táncos, pincér,
filmstatiszta és selyemfiú, aki remekül gitározott. Esténként a kazanyi Sz zanyához
könyörgött, hogy tegye meg szobaf nöknek egy közepes szállodába. Ha berúgott, könnyen
elsírta magát. Másik ajtó. Benderné -- ápolón egy csecsem gondozóban, ötvenéves. Férje
elesett a háborúban. Két gyereke a rossz táplálkozás következtében halt meg 1918-ban. Volt
egy tarka macskája. És semmi egyebe.

Mellette Müller, nyugalmazott számtanácsos. Egy bélyeggy jt -egyesület titkára. Eleven

bélyeggyüjtemény, és ezzel vége. Boldog ember...

Az utolsó ajtón bekopogtam. -- Nos, Georg -- kérdeztem --, még mindig semmi?

Georg Block megrázta a fejét. A negyedik félévet hallgatta az egyetemen. Két évig bányában
dolgozott, hogy ezt a négy szemesztert elvégezhesse. Most már végére jutott a megtakarított
pénznek, alig két hónapra futotta még bel le. A bányába nem térhetett vissza -- épp elég
bányász maradt kenyér nélkül. Minden követ megmozgatott, hogy valamilyen keresethez
jusson. Egy héten át egy margaringyár reklámcéduláit osztogatta, de a gyár cs döt mondott.
Röviddel ezután rikkancsnak alkalmazták, és már-már föllélegzett. Három napra rá két
micisapkás alak tartóztatta fel a hajnali szürkületben, elvették az újságait, összetépték ket, és
figyelmébe ajánlották, hogy meg ne lássák még egyszer egy olyan szakmába belekontárkodni,
amelyhez semmi köze. Elég sok a munkanélküli rikkancs. Másnap reggel mégis útnak indult,
noha az eltépett újságokat is ki kellett fizetnie. Akkor egy biciklista hajtott neki. Az újságok a
sárba hullottak. Ez két márkájába került. De harmadszor is elment, hogy fölhasított öltönnyel
és összevert képpel térjen vissza. Feladta ezt is. Most kétségbeesetten ült naphosszat a
szobájában, és megszállottan magolt, mintha még lett volna valami értelme. Egyszer evett
csak napjában. Ráadásul tökéletesen mindegy volt, hogy a hátra maradt féléveket
végiggürcöli-e vagy sem -- diplomával a zsebében is legalább tíz évet kellett volna várnia,
amíg állást kap. Egy csomag cigarettát csúsztattam oda.

-- Hagyd az egész vacakot a fenébe, Georgie! Én is azt tettem. Kés bb majd újra
nekifoghatsz.

Megrázta a fejét.

-- Láttam én, amikor kijöttem a bányából. Az ember mindenb l kiesik, ha nem csinálja nap,
mint nap. Én másodszor nem tudok neki kezdeni.
Sápadt arc elálló fülekkel, rövidlátó hunyorgás, cingár test, beesett mellkas -- kutya egy
világ...

-- Hát akkor csak rajta, Georgie. A szülei sem éltek már.

A konyha. Az ajtó fölött kitömött vaddisznófej. Az elhunyt Zalewski hagyatéka.

Telefonkészülék. Félhomály. Gázszag, avas zsiradékb z. A bejárat ajtaja, számos névjegy a
cseng gomb alatt. Közte az enyém is: „Róbert Lohkamp, a bölcsészeti kar hallgatója.
Csengessen kétszer hosszan!" A névjegykártya megsárgult, piszkos. A bölcsészkar hallgatója.
Nesze neked! Milyen régen volt! Lementem a lépcs n, hogy benézzek a Café Internationalba.

Sötét, füstös, hosszúra nyúlt helyiség volt az International, több különszobával. A zongora
elöl állott, a söntés mellett. Nem volt felhangolva, egy-két húrja megpattant, és az elefántcsont
billenty knek is hiányzott némelyike. Mégis szerettem ezt a derék, kiszolgált jószágot. Hisz
megosztotta velem életemnek azt az esztendejét, amikor bárzongorista voltam ebben a
lokálban.

A kávéház hátsó szobáiban a marhakeresked k tartották rendes közgy léseiket; olykor a

vurstli népsége is. El l a kurvák székeltek.

A kávéház üres volt. Csak Alois, a lúdtalpú pincér állott a söntés mögött.

-- A szokottat? -- kérdezte.

Bólintottam. Egy pohár italt hozott, fele portói, fele rum. Leültem az egyik asztalhoz, és üres
tekintettel bámultam magam elé. A napsugár szürke kévéje rézsút tört át az ablaküvegen, és
megállapodott a polcon sorakozó pálinkásüvegeken. A cherry brandy úgy tündökölt, mint egy
nagy rubink .

Alois a poharakat öblögette. A tulajdonos macskája a zongorán ült és dorombolt. Unottan

szívtam a cigarettámat. Elálmosított a légkör. Milyen különös hangja volt annak a tegnapi
lánynak. Mély, kissé érdes, már-már rekedtes és mégis lágy.

-- Adj ide néhány képeslapot, Alois -- mondtam végül.

Az ajtó megnyikordult. Rosa lépett be. Rosa, a temet kurvája, akit vaskancának hívtak.
Ehhez a melléknévhez elny hetetlen mivolta juttatta hozzá. Egy csésze kakaóra jött be.
Ennyit minden vasárnap reggel megengedett magának; aztán elutazott Burgdorfba, hogy
meglátogassa a gyerekét.

-- Szervusz, Róbert.

-- Szervusz, Rosa. Hogy van a kicsi?

-- Épp oda indulok. Nézd csak, mit viszek neki. Pirospozsgás babát göngyölt ki egy
csomagból, és megnyomta a hasát. „Ma-ma" -- nyekeregte a baba. Rosa sugárzott a
boldogságtól.

-- Óriási! -- mondtam.
-- Figyeld csak meg! -- folytatta Rosa, és hátára fektette a babát, mire az egy kattanással
lecsukta a szemét.

-- Hát ez egészen csodálatos, Rosa! Megelégedetten csomagolta el.

-- Látom, Róbert, hogy értesz az effélékhez. Jó férj lesz majd bel led.

-- Ugyan kérlek -- feleltem kétked n.

Rosa imádta a gyerekét. Amíg nem tudott a kicsi járni, magánál tartotta a szobájában. A
foglalkozása sem akadályozta meg ebben. Volt egy kis kamrája, s ha esténként pasassal tért
haza, valamilyen ürüggyel kint hagyta egy percre, el resietett, betolta a gyerekkocsit a
kamrába, rácsukta az ajtót, s csak aztán fogadta a vendéget. Decemberben viszont túl s r n
költöztette át a kicsit a meleg szobából a f tetlen kamrába. A gyerek megh lt, és gyakran épp
olyankor sírt fel, amikor anyjának látogatója volt. Akármilyen nehezére esett is, meg kellett
válnia t le. Három hónappal ezel tt beadta egy úribb gyermekotthonba. Ott tisztes
özvegyasszonynak hitték, másként föl sem vették volna a kicsit.

Rosa fölkelt.

-- Remélem, eljössz pénteken? Bólintottam.

De Rosa tovább er sködött:

-- Ugye tudod, hogy mi lesz itt pénteken?

-- Persze hogy tudom.

Fogalmam sem volt róla. De kérdez sködni sem akartam. Ezt már így szoktam meg
bárzongorista koromban, így volt a legkényelmesebb. Mint ahogy azt is megszoktam, hogy
tegezzem ezeket a lányokat. Másképp nem is ment volna.

-- Szervusz, Róbert. -- Szervusz, Rosa.

Még elüldögéltem egy darabig. De nem ringatott el az a megszokott, álmos nyugalom, mint
más vasárnapokon, amikor az International afféle menhelyem volt. Fölhajtottam még egy
pohárka rumot, megsimogattam a macskát és elmentem.

Egész nap céltalanul döngtem. Nemigen tudtam, mihez kezdjek, és sehol sem bírtam ki
huzamosabb ideig. Kés délután benéztem a m helybe. Köster odabent volt, a Cadillacon
dolgozott. Ócska kocsi volt, nemrég vettük potom áron. Most már alaposan rendbe hoztuk, és
Köster épp az utolsó simításokat végezte rajta. Tisztára spekuláció volt. Azt reméltük, hogy jó
áron adunk túl rajta. Én kételkedtem az üzlet sikerében. Nehéz id kben az emberek inkább
kiskocsit vesznek, nem egy ilyen behemót omnibuszt.

-- A nyakunkon marad, Ottó -- mondtam neki. De Köster bizakodóbb volt.

-- A közepes kocsikra nem kerül vev , Robby fiam -- magyarázta. -- Az emberek ilyenkor
vagy olcsó kocsit, vesznek, vagy nagyon drágát. Mert szép számmal akadnak még olyanok,
akik tele vannak pénzzel. Vagy akik ezt a látszatot akarják kelteni.
-- -- Hol van Gottfried? -- kérdeztem t le.

Valami politikai összejövetelen... -- Elment az esze! Mit keres ott? Köster csak nevetgélt.

-- Azt maga sem tudja. Alighanem a tavaszi nyugtalanság. Ilyenkor mindig valami új kell
neki.

-- Meglehet -- feleltem. -- No, hadd segítsek egy kicsit...

Sötétedésig piszmogtunk a Cadillacon.

-- Most már elég volt -- jelentette ki Köster. Megmosakodtunk.

-- Mit gondolsz, mi van a zsebemben? -- kérdezte Köster, és az irattárcájára ütött.

-- Mi?

-- Két jegy a ma esti bokszmeccsre. Jössz? Haboztam. Megütközve nézett rám.

-- Stilling bokszol Walkerrel. Kemény harc lesz.

-- Vidd el inkább Gottfriedot -- ajánlottam neki, és máris nevetségesnek éreztem, hogy nem
megyek. De nem volt semmi kedvem, magam sem tudtam, miért.

-- Készülsz valahova? -- kérdezte Ottó.

-- Nem.

Ismét végigmért.

-- Inkább hazamegyek -- mondtam. -- Megírok egy-két levelet, meg a többi... Azt is kell
néha...

-- Beteg vagy? -- kérdezte aggódó hangon.

-- Dehogy, szó sincs róla. Lehet, hogy engem is a tavaszi nyugtalanság z.

-- Hát jó. Ahogy gondolod.

Hazakocogtam. De mikor már a szobában ültem, végképp nem tudtam, mihez fogjak.
Tanácstalanul tébláboltam. Már azt sem értettem, hogy voltaképp minek is jöttem haza. Végül
kiléptem a folyosóra, hogy benézzek Georgie-hoz. Zalewskinébe ütköztem.

-- Nahát -- szólt rám elképedve --, maga itthon van?

-- Hát ezt nehéz lenne letagadni -- feleltem kissé ingerülten.

Megrázta szül fürtjeit.

-- Hogy maga ilyenkor nem mászkál a városban! Vannak még csodák!

Georgie-nál sem volt sokáig maradásom. Egy negyedóra múlva visszatértem a szobámba.
Elt n dtem, hogy igyak-e valamit. De nem volt kedvem hozzá. Az ablakhoz ültem, és az
utcát bámultam. Az alkony kiterjesztette denevérszárnyát a temet re. Az ég olyan zöld volt a
szakszervezeti székház fölött, mint az éretlen alma. Odakint már égtek a lámpák, de úgy
tetszett, mintha dideregnének, mert még nem sötétedett be egészen. El kotortam a könyveim
alól azt a papírt a telefonszámmal. Utóvégre föl is hívhatom, ezt félig-meddig meg is ígértem
neki. Különben nem tartottam valószín nek, hogy a lány ilyenkor otthon van.

Kimentem az el térbe, ahol a telefon állt, leakasztottam a hallgatót, és bemondtam a számot.

A beállott szünetben úgy éreztem, hogy a várakozás lágy és könnyed hulláma tör fel a fekete
kagylóból. A lány jelentkezett. Amint sötét árnyalatú, kissé rekedtes hangja hirtelen és
kísértetszer en eljutott hozzám Zalewskiné el szobájában, a vaddisznófejek, a zsírszag és az
edénycsörömpölés közepette, amint halkan és kissé vontatottan beszélt, mintha minden szót
külön mérlegelne, egy csapásra vége szakadt a nyugtalanságomnak. Helyére akasztottam a
kagylót, miután az udvarias érdekl désen kívül egy találkát is megbeszéltem vele
holnaputánra. A teljes kilátástalanság nyomasztó érzése váratlanul megsz nt. „ rültség" --
gondoltam magamban, és megráztam a fejemet. Aztán ismét leakasztottam a hallgatót, és
felhívtam Köstert. -- Megvannak még azok a jegyek, Ottó?

-- Meg.

-- Jó. Akkor elmegyek veled a meccsre.

Utána még barangoltunk egy keveset az éjszakai városban. A fényben úszó utcák üresek
voltak. A cégtáblák tündököltek. A kirakatokban céltalanul égtek a lámpák. Az egyikben
festett fej meztelen viaszbábuk álltak. Perverz, kísérteties látvány volt. A másikban ékszerek
sziporkáztak. Aztán egy áruház következett: a fehér fény úgy elöntötte, mint egy
székesegyházat. Színes, csillogó selymek örvénylettek habzón a kirakataiban. Egy mozi el tt
sápadt, kiéhezett alakok gubbasztottak. Mellettük fényárban úszott egy élelmiszerüzlet
kirakata. Bádogtornyokként magasodtak a konzervhegyek, vattába ágyazva sorakoztak a
mosolygó kalvil-almák, kövér libák füzére csüngött alá, mint fehérnem a szárítókötélr l,
kerek, barna cipók hevertek a füstölt kolbászrudak között, halványsárgán és rózsaszín en
pompázott a fölszeletelt lazac és a ken májasok csokra.

A park közelében leültünk egy padra. H vös volt. A hold ívlámpaként rködött a házak felett.
Éjfél már rég elmúlt. A közelben munkások ütötték föl sátrukat az úttesten. A villamossíneken
dolgoztak. A hegeszt lámpák sisteregtek, és szikraes özönlött a komoran görnyedez
árnyékokra. Mellettük nagy, szurkos üstök fortyogtak, mint a gulyáságyúk.

Szabadjára eresztettük gondolatainkat.

-- Fura dolog a vasárnap, ugye, Ottó?

Köster bólintott.

-- Az ember tulajdonképpen örül, ha a végére ér. Köster vállat vont:

--- Talán annyira belejöttünk már a gürcölésbe, hogy zavar ez a kurta pihen .

Felhajtottam a galléromat.
-- Gondolod, hogy eltoljuk az életünket, Ottó?

Rám nézett és elmosolyodott.

-- Rég eltolta azt már valami, Robby!

-- Ez igaz! -- feleltem. -- De mégis...

A hegeszt éles fénye zöldesen fröcskölte az aszfaltot. A pályamunkások kivilágított sátra

olyan volt, mint egy kis meleg otthon.

-- Gondolod, hogy keddre megleszünk a Cadillackal? -- kérdeztem.

-- Lehetséges -- felelte Köster. -- Miért kérded?

-- Csak úgy...

Felkerekedtünk, és elindultunk hazafelé.

-- Egy kicsit dilis vagyok ma, Ottó -- mondtam.

-- Mindenkivel megeshetik. Jó éjszakát, Robby!

-- Jó éjszakát, Ottó!

Otthon még fennmaradtam egy ideig. Hirtelen ellenszenvesnek éreztem a kuckómat. A csillár
szörny volt, a fény bántóan éles, a székek kopottak, a linóleum vigasztalanul sivár, a mosdó,
az ágy, s fölötte a waterlooi csatát ábrázoló festmény -- rendes embert föl sem lehet hozni ide.
Egy n t még kevésbé. Legföljebb egy kurvát az Internationalból.

III.

Kedden délel tt kint ültünk a m hely el tt az udvaron, és reggeliztünk. A Cadillac elkészült.

Lenz diadalmasan pillantott ránk, és egy papírt szorongatott a kezében. Ö volt a
reklámf nökünk, és éppen egy hirdetést olvasott fel Kösternek és nekem. Az eladó kocsiról
szólt, és az imént fogalmazta, így kezd dött: „Ha szabadságra megy, ránduljon le
luxuskocsival a Földközi-tengerhez..." Valahol a költemény és a himnusz között mozgott.

Köster és én hallgattunk egy darabig, össze kellett szednünk magunkat a cikornyás fantázia
ilyetén zuhataga után. Lenz úgy érezte, hogy lehengerelt bennünket.

-- Van benne ihlet és lendület, nem igaz? -- kérdezte büszkén. -- A tárgyilagosság korában
romantikusnak kell lenni, ez a dolog nyitja. Ellentétek vonzzák egymást.

-- Kivéve, ha pénzr l van szó -- jegyeztem meg.

-- Kocsit nem azért vesz az ember, hogy belefektesse a pénzét, fiam -- oktatott ki elutasítóan
Gottfried --, hanem azért, hogy elköltse; és itt kezd dik a romantika, f ként, ha üzletemberr l
van szó. Egyébként a legtöbb embernél itt is végz dik. Neked mi a véleményed, Ottó?
-- Hát tudod... -- kezdte el óvatosan Köster.

-- Mit szaporítsuk a szót? -- vágtam én közbe. -- Ez a hirdetés megfelelhet egy üdül telepnek
vagy egy arcápoló krémnek, de egy autónak semmiképp.

Lenz félbe akart szakítani.

-- Egy pillanat -- folytattam zavartalanul. -- Minket elfogultaknak tartasz, Gottfried. De van

egy ajánlatom: kérdezzük meg Juppot. Hallgassuk meg az egyszer nép szavát.

Egyetlen alkalmazottunk volt ez a Jupp, egy tizenöt éves fiú, akit amolyan tanoncnak vettünk
fel. kezelte a benzinkutat, beszerezte a reggelit, és hozta rendbe a m helyt esténként.
Alacsony, csupa-szepl kölyök volt, s én még nem láttam senkit, akinek ekkora elálló füle lett
volna. Köster szerint Jupp nyugodtan kieshetik egy repül gépb l, mert semmi baja nem
történik: a két füle szelíd siklórepülésben hozza le a földre.

Odahívtuk, és Lenz felolvasta a hirdetést.

-- Elmennél megnézni egy ilyen kocsit? -- kérdezte Köster.

-- Kocsit? -- nézett ránk értetlenül Jupp. Elnevettem magam.

-- Hát persze hogy kocsit -- morogta Gottfried. -- Azt hitted, hogy egy szöcskét?

-- Mennyi a maximális sebessége, hány hengeres, és van-e hidraulikus fékje? -- érdekl dött
szenvtelenül Jupp.

-- Hiszen a Cadillacról van szó, te ökör! -- dühöngött Lenz.

-- Ezt nem hittem volna -- felelte széles vigyorral Jupp.

-- Hát ezt megkaptad, Gottfried! -- mondta Köster. -- íme, napjaink romantikája.

-- Takarodj vissza a benzinpumpához, átkozott szülöttje a huszadik századnak!

S ezzel Lenz bosszúsan vonult vissza a m helybe, hogy a költ i lendületen mit sem fékezve,
valamivel több m szaki tartást adjon a hirdetésnek.

Néhány perccel kés bb Barsig f felügyel jelent meg váratlanul a kapuban. A kell
tisztelettel fogadtuk. A Phönix gépkocsi-biztosítótársaság mérnöke és szakvéleményez je
volt, jelent s ember, amennyiben az révén lehetett javítandó kocsihoz jutni. Remek
viszonyban voltunk. Mint mérnök átkozottul nehéz fickó volt, semmit el nem nézett volna, de
annál jobb szív lett, ha átvedlett lepkegy jt vé. Gazdag gy jteménye volt, s mi egyszer egy
kövér szendert ajándékoztunk neki, amely beszállt éjszaka a m helybe. Barsig szinte
belesápadt, olyan ünnepélyes lett, amikor átnyújtottuk neki. Halálfejes lepke volt, ritka
példány, amelyet a gy jteménye mindaddig nélkülözött. Soha el nem felejtette nekünk, és az
óta a lehet ségekhez mérten ellátott kocsijavítással. Mi pedig minden hozzáférhet
molylepkét megfogtunk neki.
-- Parancsol egy pohár vermutot, Barsig úr? -- kérdezte Lenz, aki id közben jobb kedvre
derült.

-- Estig egy csöppet sem -- hárította el Barsig. -- Ezt az elvet soha meg nem szegem.

-- Pedig az elveket meg kell szegni, másként nincs bennük semmi örömünk -- szögezte le
Gottfried és töltött. -- Hát akkor a fagyallepkék, a pávaszemek és a gyöngyházpillék
egészségére!

Barsig még habozott egy csöppet.

-- Hát, ha ilyesmikkel jön, nem utasíthatom vissza -- mondta végül, és fölvette a poharát. --
De akkor koccintsunk a kis ökörszemekre is. -- Zavartan mosolygott, mintha valami
kétértelm t mondott volna egy n r l.

A napokban fedeztem fel, ugyanis egy új válfajukat: a sz rös csápú ökörszemet.

-- A kutyafáját -- mondta Lenz --, ez már igen! Hiszen akkor ön úttör , akinek nevét följegyzi
a természettudomány!

Mindhárman felhajtottunk még egy pohárral a sz rös csápú ökörszem tiszteletére. Barsig
megtörölte a bajszát.

-- Jó hírrel jöttem. Elhozhatják a Fordot. Az igazgatóság úgy döntött, hogy magukra bízza a
javítást.

-- Hát ez remek! -- mondta Köster. -- Már éppen ránk fért. És mi van az árajánlatunkkal?

-- Azt is jóváhagyták.

-- Alku nélkül? Barsig ránk kacsintott.

-- Az urak el bb húzódoztak. De végül is...

-- Egy teli pohárral a Phönix biztosítóra! -- kiáltotta Lenz, és újra töltött.

Barsig fölállt, és búcsúzkodni kezdett.

-- Képzeljék -- mondta kifelé menet --, az asszony, aki benne ült, mégis meghalt néhány
nappal ezel tt. Pedig csak összevagdalta magát. Valószín leg sok vért vesztett.

-- Hány éves volt? -- kérdezte Köster.

-- Harmincnégy -- felelte Barsig. -- És a negyedik hónapban volt. Húszezer márka

életbiztosítás.

Rögtön el is mentünk a kocsiért a pékmesterhez. Az ipse félig részegen szaladt neki éjszaka a
falnak. Csak a felesége sebesült meg. Rajta egy karcolás sem esett.
Bejött a garázsba, mikor az elszállításra váró kocsival vesz dtünk. Egy darabig ott állt kissé
megtörten, hajlott háttal, behúzott nyakkal, lecsüng , busa fejjel, és hallgatagon nézett ránk. A
pékekre jellemz , egészségtelenül szürkésfehér ábrázatával olyan volt a félhomályban, mint
egy nagy, szomorú lisztkukac. Lassacskán közelebb jött.

-- Mikorra készülnek el vele? -- kérdezte.

-- Körülbelül három hét múlva -- felelte Köster. A kocsi tetejére mutatott.

-- Ugye, ez is benne van?

-- Hogyhogy? -- kérdezte Ottó. -- Hiszen ennek semmi baja nem esett.

A pék türelmetlen mozdulatot tett.

-- No persze! De mit számít maguknak egy új tet ? Maguk egész szép kis rendeléshez
jutottak. Értjük egymást, ugyebár?

-- Nem, nem értjük egymást -- felelte Köster. Pedig nagyon is jól értette. Az ipse egy ingyen-
tet t akart jogtalanul kicsikarni a biztosítótársaságtól. Egy darabig ekörül folyt a vita. A pék
azzal fenyeget zött, hogy visszavonja a rendelést, és egy szolgálatkészebb m helyt l kéret új
árajánlatot. Kösternek végül is engednie kellett. Ha nem lett volna ekkora szükségünk a
munkára, nem állt volna kötélnek.

-- No látja, hamarabb is megegyezhettünk volna -- mondta pimasz mosollyal a pék. -- A

napokban benézek majd magukhoz, és kikeressük az anyagot. Gondolom, hogy drappot. Az
elég világos szín.

Elindultunk. Lenz odakint az ülésre mutatott. Nagy, fekete vérfoltok borították.

-- A halott feleség vére. És egy új tet t is kicsikart. Drappot. Az elég világos szín. Le a
kalappal! Föltételezhet , hogy az életbiztosítást is két halottért vágja zsebre. Hiszen az
asszony állapotos volt.

Köster vállat vont.

-- Valószín leg úgy gondolja, hogy a két dolognak semmi köze egymáshoz.

-- No persze -- felelte Lenz. -- Vannak emberek, akik még a gyászból is vigaszt merítenek. A
mi keresetünkb l viszont rámegy kerek ötven márka.

Délutánra bemondtam valami ürügyet és hazamentem. Ötre beszéltem meg a találkát Patrice
Hollmann-nal, de err l egy szót sem ejtettem a m helyben. Nem mintha titkolóztam volna, de
egyszerre olyan valószín tlennek éreztem az egészet.

Egy kávéházat jelölt meg. Sosem jártam még ott, csak annyit tudtam, hogy kisebb, elegáns
helyiség. Gyanútlanul mentem oda, és ijedten torpantam meg a küszöbön. A terem tele volt
csacsogó, duruzsoló asszonyokkal. Szabályszer n i cukrászdába nyitottam be.
Elég bajosan jutottam hozzá egy éppen megürül asztalhoz. Kelletlenül néztem körül. Rajtam
kívül csak két férfit sikerült fölfedeznem, de azok sem tetszettek nekem.

-- Kávét, teát, kakaót? -- kérdezte a pincér, miközben szalvétájával öltönyömre seperte az

asztalon szétszórt kalácsmorzsát.

-- Egy nagy pohár konyakot -- feleltem.

Hozta. De egyszersmind magával hozott egy csokorra való pletykafészket, amely nem jutott
szabad asztalhoz, s amelyet egy érett korú atlétan vezényelt strucctollas kalappal a fején.

-- Négy hely, tessék parancsolni! -- mondta a pincér, s az asztalomra mutatott.

-- Álljunk csak meg! -- mondtam én. -- Az asztal foglalt. Várok valakit.

-- Sajnálom, uram! -- felelte a pincér. -- Nálunk ebben az órában nem lehet helyeket
lefoglalni.

A pincérre pillantottam, aztán az atlétan re, aki egész az asztalig nyomult, és keményen
megmarkolta az egyik szék támláját. Az arcába néztem, és feladtam az ellenállást. Ágyúval
sem lehetett volna eltántorítani ezt a személyt attól az elhatározásától, hogy beveszi az asztalt.

-- De még egy konyakot, azt legalább hozhat, nem? -- morogtam kelletlenül.

-- Parancsára, uram! Ismét nagyot?

-- Ismét!

-- Kérem szépen! -- meghajtotta magát. -- Gondolja meg, uram, ez egy hatszemélyes asztal --
mondta most már engesztel hangon.

-- Jól van! Hozza csak a konyakot.

Az atlétan szemlátomást valamelyik antialkoholista klub tagja volt. Olyan megvet pillantást
vetett a konyakomra, mintha egy rothadt halat fogyasztottam volna. Rendeltem egy harmadik
pohárral is, hogy felbosszantsam, és mereven a szeme közé néztem. Váratlanul nevetségesnek
éreztem ezt az egész ügyet. Mit is keresek én itt voltaképp? És mit akarok attól a lánytól. Már
azt sem tudtam, hogy egyáltalán rá fogok-e ismerni ebben a lármás z rzavarban. Bosszúsan
hajtottam föl a konyakot.

-- Tiszteletem! -- szólalt meg valaki a hátam mögött. Felugrottam. Ott állt el ttem és nevetett.

-- Maga is jó korán kezdi! -- mondta.

Az üres poharat, amelyet még mindig a kezemben szorongattam, letettem az asztalra. Egészen
megzavarodtam. A lány egyáltalán nem úgy festett, ahogy az emlékezetemben élt. Itt, a
kalácsmajszoló, jól táplált asszonynép sokaságában olyan volt, mint egy karcsú, fiatal
amazon, h vös, tündökl , magabiztos és megközelíthetetlen. Nem is lesz köztünk soha
semmi, gondoltam magamban, aztán megkérdeztem:
-- Hogy tudott ilyen kísértetszer en felbukkanni? Egész id alatt lestem az ajtót.

Jobbra mutatott.

-- Van egy másik bejárat is. De elkéstem. Rég itt van már?

-- Ugyan! Legföljebb két-három perce. Én is csak az imént jöttem.

Az asztalomat körülül kávénénikék elhallgattak. Négy tisztes családanya megvet pillantását

éreztem a tarkómon.

-- Itt maradunk? -- kérdeztem.

A lány gyors pillantást vetett az asztaltársaságra. Az ajka megrándult, a szeme vidáman

csillogott.

-- Attól tartok, hogy minden kávéház egyforma. Megráztam a fejemet.

-- A néptelenek rokonszenvesebbek. Ez itt maga a pokol, ahol kisebbségi érzés fogja el az

embert. Legjobb lenne egy bárba menni.

-- Bárba? Hát van olyan bár, amely fényes nappal is nyitva tart?

-- Én tudok egyet! -- feleltem. -- Mindenképp nagyon csöndes hely. Ha úgy gondolja...

-- Hát... Néhanapján...

Felpillantottam. Hirtelenében nem tudtam, mit akart ezzel mondani. Az ironikus hang ellen
semmi kifogásom, ha nem nekem szól; de rossz volt a lelkiismeretem. -- Hát akkor menjünk -
- mondta a lány. Intettem a pincérnek.

-- Három nagy konyak! -- üvöltötte a szerencsétlen, de olyan hangosan, mintha egy sírba
szállott vendéggel számolna el. -- Három-harminc! A lány felém fordult:

-- Három konyak három perc alatt? Tiszteletre méltó;

-- Kett még tegnapról maradt.

-- Hazug fráter -- sziszegte az atlétan a hátam mögött. Utóvégre elég rég hallgatott már.

Feléjük fordultam és meghajoltam:

-- Boldog karácsonyi ünnepeket, hölgyeim! Aztán sietve odébbálltam.

-- Szóváltásuk volt? -- kérdezte odakint a lány.

-- Semmi különös! Csak éppen hogy kedvez tlen hatást gyakorolok tisztes körülmények
között él háziasszonyokra.

-- Én is! -- mondta a lány.

-- Ránéztem. Olyan volt, mint aki egy idegen világból csöppen elém. Sehogy sem tudtam
elképzelni, ki ez a lány, és hova tegyem.

A bárban biztonságosan mozogtam. Amikor beléptünk, Fred, a mixer állt a bárpult mögött, és
éppen a nagy konyakospoharakat törölgette. Úgy köszöntött rám, mint akit el ször lát
életében, s mintha nem neki kellett volna két nappal azel tt hazatámogatnia. Értette a dolgát,
és volt némi tapasztalata.

A terem üres volt. Csak az egyik asztalnál ült rendes szokása szerint Valentin Hauser. Még a
háborúból ismertem, egyazon századnál szolgáltunk. Egyszer el rehozott nekem egy levelet a
zárót zön keresztül, mert azt hitte, hogy az anyámtól jött. S tudta, hogy nagyon várom, mert
az anyámat röviddel azel tt operálták. De tévedett szegény -- a borítékban csak egy
reklámcédula volt, amely csalánból sz tt fejvéd beszerzésére szólított fel. Visszafelé menet
golyót kapott a lábába.

A háború után valami örökséghez jutott Valentin. Már el is itta az óta. Azt állította, hogy meg
kell ünnepe mié a szerencsés napot, amelyen épen és egészségesen tért haza. Hogy ez már jó
néhány esztend vel el bb volt, az nem izgatta különösebben. Szerinte az ilyesmit sosem lehet
eléggé kimerít en megünnepelni. Egyike volt azoknak az embereknek, akikben elevenen élt a
háború emléke. Mi többiek, sok mindent elfelejtettünk már, de pontosan emlékezett minden
napra, minden órára.

Láttam, hogy már jócskán benyakalt: magába roskadva ült a sarokban, és semmir l sem
látszott tudomást venni. Feléié biccentettem:

-- Üdv, Valentin! Felnézett és bólintott:

-- Üdv, Robby!

Egy másik sarokban telepedtünk le. A mixer odajött hozzánk.

-- Parancsol valami italt? -- kérdeztem a lánytól.

-- Talán egy Martinit -- felelte a lány. -- De száraz legyen!

-- Bízza csak Fredre! -- mondtam.

Fred egy futó mosolyt engedélyezett magának.

-- Nekem, mint rendesen! -- mondtam.

A bárhelyiség h vös volt és félhomályos. Elcsurgatott gin és konyak szaga terjengett, mintha
boróka és kenyér f szeres illata vegyült volna össze. A mennyezetr l egy vitorlás hajó fából
faragott modellje csüngött alá. A bárpult mögötti falat rézburkolat fedte. Vörösen tükrözte a
halvány lámpafényt, mintha egy föld alatti máglya lobogását verte volna vissza. A kis
kovácsoltvas-falikarok közül csak kett égett -- az egyik a Valentin, a másik a mi asztalunk
fölött. A lámpaerny k sárga pergamenjét ócska térképekb l vágták ki, s ez olyan volt, mintha
keskeny, kivilágított cikkelyekre szeletelték volna a földtekét.
Kissé elfogódott voltam, és nem nagyon tudtam, hol kezdjem el a beszélgetést. Hiszen ezt a
lányt egyáltalán nem ismertem még, és minél tovább néztem, annál idegenebbnek éreztem.
Elég sok ideje nem ültem már így, kettesben valakivel; kijöttem a gyakorlatból. Férfiak
társaságában otthonosabban mozogtam. Az imént túlságosan zajosnak éreztem a kávéházat --
itt meg a hallgatás vált váratlanul nyomasztóvá. Minden szónak úgy megn tt a súlya, hogy
nehezemre esett fesztelenül kimondanom. Már-már visszakívánkoztam a kávéházba.

Megjött Fred az itallal. Hozzáláttunk. A rum er s volt és zamatos, mint a csurgatott napfény.
Legalább volt valami elfoglaltsága az embernek. Kiittam a rumot, és a poharamat mindjárt
vissza is adtam Frednek.

-- Jól érzi itt magát? -- kérdeztem. A lány bólintott.

-- Jobban, mint odaát a cukrászdában?

-- Utálom a cukrászdákat -- felelte.

-- És akkor mért éppen ott kellett találkoznunk? -- kérdeztem elképedve.

-- Nem tudom. -- Letette a sapkáját. -- Más nem jutott eszembe.

-- Örvendek, hogy jól érzi magát ebben a lokálban. Mi gyakran járunk ide. Esténként pótolja
az otthonunkat.

Elnevette magát.

-- És ez nem szomorú?

-- Nem -- feleltem. -- Csak kortünet.

Megjött Fred a második pohárral. Egy zöld havannát is letett melléje.

-- Ezt Hauser úr küldi.

Valentin felém intett a maga asztalától, és rám emelte a poharát.

-- 1917. július 31., Robby! -- mondta nyomatékkal. Visszabólintottam, és én is fölemeltem a

poharamat. Valakit mindig fel kellett köszöntenie, másképp nem tudott inni. Emlékeztem
estékre, amikor a holdra vagy egy parasztkocsma orgonabokrára emelte a poharát. Olyankor
mindig a lövészárokra gondolt, valamelyik napra, amely nehezebben telt el a többinél, és
hálás volt, hogy él és itt ülhet.

-- A barátom -- mondtam a lánynak. – Háborús bajtársam. Az egyetlen olyan ismer söm, aki
egy kis boldogságot is ki tudott csikarni a nagy-nagy boldogtalanságból. Nem tudja, mihez
kezdjen az életével, ezért egyszer en csak örvend neki, hogy életben van.

A lány elt n dve nézett rám. Keskeny fénysugár hullott rézsút a homlokára és az ajkára.

-- Ezt meg tudom érteni -- mondta aztán. Felpillantottam.

-- Pedig nem kellene. Ahhoz még túl fiatal. Mosolygott. Könnyed és lebeg mosollyal, amely
csak a szeméb l sugárzott. Az arckifejezése alig változott közben, csak valami bels fény
derengett át rajta.

-- Túl fiatal... -- ismételte. -- Ezt csak úgy mondják. Szerintem sosem túl fiatal az ember.
Inkább túl öreg.

-- Egy sereg ellenvetést tehetnék -- mondtam, aztán intettem Frednek, hogy hozzon még egy
pohárral. A lány olyan magabiztos volt, olyan természetes, én pedig fatuskónak éreztem
magam. Szívesen bocsátkoztam volna egy könnyed, játszi beszélgetésbe, valami szellemeset
szerettem volna mondani neki, olyasmit, ami az embernek rendszerint csak utólag jut eszébe,
amikor magára marad. Lenz értett az effélékhez, de nálam ez mindig ügyetlenül és
nehézkesen ment. Igaza lehetett Gottfriednek, amikor megállapította rólam, hogy társalgás
tekintetében megrekedtem egy vidéki postatiszt színvonalán.

Szerencsémre Frednek is volt magához való esze. Az eddigi aprócska gy sz k helyett most
egy színültig töltött becsületes borospoharat hozott. Ilyenformán nem kellett folyvást ide-oda
szaladgálnia, és nem is volt olyan felt n , hogy mennyit iszom. Mert innom kellett, másként
nem tudtam ezt a kényelmetlen merevséget lerázni magamról.

-- Nem parancsol még egy Martinit? -- kérdeztem a lánytól.

' -- Maga mit iszik?

-- Rumot. Megnézte a poharamat.

-- Múltkor is azt ivott.

-- Igen -- feleltem --, legtöbbször azt iszom. Megrázta a fejét.

-- El sem tudom képzelni, hogy jó lehet.

-- Hogy jó-e, azt én már egyáltalán nem tudom. Kérd en nézett rám.

-- Akkor miért issza?

-- A rumot -- kezdtem el boldogan, hogy végre valahára én is beszélni tudok valamir l --, a
rumot nem azért isszák, mert jó. Ha alaposabban megnézzük, a rum nem is ital, inkább jó
barát. Jó barát, aki könnyít a bajunkon. Elviselhet bbé teszi a világot. És ezért issza az ember.
-- Félretoltam a poharat, és megkérdeztem: -- De ne rendeljek még egy Martinit?

-- Inkább rumot -- felelte. -- Én is megkóstolnám.

-- Rendben van -- feleltem --, de akkor ne ezt. Kezd knek kissé er s. Hozz egy Baccardi-
koktélt -- kiáltottam át Frednek.

Fred megjött a poharakkal. Sós mandulát és pörkölt kávészemeket hozott melléjük egy
csészében.

-- Hagyd csak itt az üveget is -- szóltam rá.

Lassanként fénnyel és értelemmel telt meg minden. A bizonytalanság szertefoszlott, a szavak
maguktól törtek el , és már nem is ügyeltem olyan nagyon, hogy mit mondok. Rendületlenül
ittam, és éreztem, hogy rám tör és elönt egy meleg hullám; a sivár alkonyi óra képekkel telik
meg, és az álmok hangtalan menete kísértetszer en bukkan föl a lét közönyös és szürke
egyhangúságából. A bár falai kitágultak, s akkor váratlanul már nem is a bárban ültünk --
hanem a világ égik meghitt sarkában, félhomályos fedezékben, amely körül szüntelenül dúl a
káosz csatája, s amelyben biztonságosan húzhattuk meg magunkat mi, akiket az alkonyati
derengés rejtélyes módon egymás mellé sodort. A lány ott kuporgott idegenül és titokzatosan
a maga székén, mint aki az élet túlsó partjáról vet dött ide. Hallgattam a saját hangomat, de
mintha már nem is én lettem volna, mintha másvalaki beszélne, az a bizonyos valaki, akivé
válni szerettem volna. A szavak már nem fedték a valóságot, eltolódtak, átsiklottak más,
színesebb területekre --- nem, amelyeken az életem apró eseményei zajlottak --, és én tudtam,
hogy már nem az igazat mondják, hogy képzelgéssé és hazugsággá válnak, de nem tör dtem
vele. hiszen az igazság vigasztalan volt és fakó, s csak az érzelem, csak az álmok visszfénye
fejezte ki az igazi életet...

A bár úgy fénylett a lámpafényben, mint egy rézkád. Valentin olykor magasra emelte poharát,
és egy-egy dátumot mormogott maga elé. Odakint tompán hömpölyg it az utca zaja, s az
autók vijjogtak, mint a ragadozó madarak. A kinti világ ránk rikoltott, valahányszor ajtót
nyitott valaki. Ránk rikoltott, mint egy irigy, civakodó vénasszony.

Mire Patrice Hollmannt hazakísértem, besötétedett. Lassú léptekkel indultam el visszafelé.

Egyszerre csak üresnek és elhagyatottnak éreztem magam. Apró szem es szitáit. Megálltam
egy kirakat el tt. Többet ittam a kelleténél -- ezt csak most vettem észre. Nem mintha
dülöngéltem volna -- de azért tisztában voltam az állapotommal.

Váratlanul fojtogató forróság öntött el. Kigomboltam a kabátomat, és a kalapomat

hátratoltam. A fene egye meg, hát már megint! És ki tudja, miket beszéltem össze az imént.
Még rágondolni sem mertem. De föl sem idézhettem volna, és ez volt a legrosszabb. Itt kint,
egyedül a h vös leveg n, a tovadübörg buszok között egész más színezete volt a dolognak,
mint odabent a félhomályos bárban. Átkoztam magam: szép kis benyomással térhetett haza az
a lány! Minden bizonnyal észrevette, hogy berúgtam, hiszen alig ivott valamit. És búcsúzóul
is elég különösen nézett rám…

Te jó isten! Hirtelen megfordultam. Erre összeütköztem egy kövér, alacsony emberrel.

-- A kutyafáját! -- dühöngtem.

-- Nyissa ki jobban a szemét, maga holdkóros égimeszel ! -- vakkantotta a kövér.

Rámeredtem.

-- Még nem látott embert, mi? -- csaholt rám ismét. Kapóra jött nekem.

-- Embert már igen -- válaszoltam --, de sétára indult söröshordót még soha.

A kis kövér szempillantásnyi szünetet sem tartott. Egyb l lehorgonyzott, és felfújta magát.

-- Hát tudja mit? -- sziszegte. -- Jelentkezzék az állatkertben. Mert egy álmodozó kengurunak
semmi keresnivalója az utcán.
Most vettem csak észre, hogy a szitkozódás egyik kiváló mesterével akadtam össze. Levertség
ide vagy oda, itt a becsületemet kell megvédenem.

-- Ballagj csak tovább, gyöngeelméj koraszülött! -- mondottam, és áldásra emeltem a jobb

kezemet.

De nem követte a tanácsomat.

-- Töltesd fel cementtel az agyadat, ráncos kép b g majom.

Én egy dekadens lúdtalppal tiszteltem meg, és kaptáin cserében egy vedl kakadut. Mire
munkanélküli hullamosónak neveztem. Erre már némi tisztelettel jegyezte meg rólam, hogy
rákbeteg szarvasmarha vagyok. Véget akartam vetni az ügynek, és két lábon járó beefsteak-
temet nek tituláltam. Fölragyogott az arca.

-- Beefsteak-temet ? Nem rossz! -- mondta. -- Ezt még nem hallottam. Beiktatom a

m soromba! Hát akkor...

Barátságosan meglengette a kalapját, és a kölcsönös tisztelet jegyében váltunk el egymástól.

Felfrissültem ett l a kis szitkozódástól. De a bosszúságom nem párolgott el. S t, minél jobban
kijózanodtam, annál inkább hatalmába kerített. Áporodott, kifacsart törülköz nek éreztem
magam. Lassanként már nemcsak magamra haragudtam, hanem mindenre, az egész világra,
még a lányra is. Hiszen miatta rúgtam be. Felt rtem a galléromat. Bánom is én, higgyen
rólam, amit akar, nekem most már mindegy -- legalább mindjárt az elején megtudta, hogy mi
a helyzet velem. Fel lem az egészet elviheti az ördög -- ami megtörtént, az megtörtént. Azon
már nem lehet változtatni. És talán jobb is volt így...

Visszamentem a bárba, és csak most rúgtam be igazán.

Az id langyosra és nyirkosra fordult, néhány napig esett is. Aztán kitisztult az ég, a nap
melegen sütött, s amikor pénteken reggel bementem a m helybe, ott láttam Mathilde Stosst az
udvaron, amint hóna alatt szorongatta a sepr nyelet, és olyan képet vágott, mint egy
meghatott víziló.

IV.

-- Lohkamp úr, nézze csak, milyen gyönyör ! Szavamra mondom, kész csoda.

Meglepetten álltam. Az éjjel kivirágzóit a benzinkút mellett az öreg szilvafa.

Egész télen át görnyedten és kopaszon állt. Ócska kerékgumikat akasztottunk az ágaira,

száradó olajos kanisztereket borítottunk rá. Nem volt egyéb, mint egy kényelmes állvány,
amire törl rongyot, h t t, bármit rá lehetett aggatni -- néhány nappal ezel tt még a kimosott
kék vászonnadrágjaink lobogtak rajta, és tegnap még senki észre nem vette volna -- most
pedig egy csapásra, egyetlen éjszaka leforgása alatt, mintegy varázsszóra, fehérben és
rózsaszínben tündökl felh vé változott, fényl szirmok felh jévé, mintha pillangók raja lepte
volna el a sáros udvart...
-- És micsoda illat! -- folytatta Mathilde, és égnek fordította rajongó szemét. -- Csodálatos!
Hajszálra, mint a maga rumja!

Az illatot nem éreztem. De azért mindent megértettem.

-- Mintha inkább a vev k konyakjára hasonlítana -- állapítottam meg.

Erélyesen tiltakozott.

-- De Lohkamp úr, maga talán náthás. Az is meglehet, hogy polipja van. Rengeteg embernek
van manapság polipja. Nem, az öreg Stossné szimatja olyan, mint a kopóé, nyugodtan
rábízhatja magát. Ez rum, ha mondom... és nem is akármilyen...

-- Isten neki, Mathilde...

Töltöttem neki egy pohárka rumot, aztán kimentem a benzinkúthoz. Jupp már ott volt.
Rozsdás konzervdobozban egy csokorra való virágzó gally pompázott el tte.

-- Mit jelentsen ez, Jupp? -- kérdeztem elcsodálkozva.

-- A hölgyeknek adom -- felelte Jupp. -- Aki benzint vesz, kap hozzá ingyen egy virágos ágat.
Már kilencven literrel többet adtam el így. Aranyat ér ez a fa, Lohkamp úr. Ha nem volna,
csinálni kellene egyet.

-- Jó üzleti érzéked van, te fiú.

Vigyorgott. A napfény keresztülsütött a fülén, amely olyan volt most, mint két rubintos szín
templomablak.

-- Már kétszer le is fényképeztek -- dicsekedett. -- Háttérben a szilvafával.

-- Vigyázz, még filmsztár lesz bel led! -- mondtam, és átmentem az aknához. Lenz éppen
akkor bújt ki a Ford alól.

-- Te Robby -- szólt --, eszembe jutott valami. Utána nézhetnénk annak a lánynak, aki
Bindinggel volt.

Rámeredtem.

-- Mit akarsz ezzel mondani?

--- Semmi különöset. De mit bámulsz úgy?

-- Nem bámulok...

-- Még a szemed is kidülledt... Mondd, hogy is hívták azt a lányt? Patrice... de mi a

családneve?

-- Nem tudom -- feleltem én. Fölegyenesedett.

-- Nem tudod? De hiszen fölírtad a címét. Láttam...

-- Elvesztettem a cédulát.

Mind a két kezével belemarkolt szalmasárga üstökébe:

-- Elvesztette! Hát ezért ültem én Bindinggel egy kerek óra hosszat odakint, ezért foglaltam le
annyi ideig! Elvesztette! De talán Ottó emlékszik még rá.

-- Ottó sem emlékszik rá. Rám nézett.

-- Szánalmas dilettáns! Még annál is rosszabb! Hat nem vetted észre, milyen tüneményes volt
az a lány? Uramisten! -- Égnek emelte a szemét. -- Végre befut valami komolyabb dolog, és
akkor ez a gyászvitéz elveszti a címét.

-- Szerintem semmi különös nem volt azon a lányon.

-- Mert egy ökör vagy -- felelte Lenz --, egy félkegyelm ökör, akinek nem sikerült még
felülemelkednie a Café International kurváinak a színvonalán! Te... Te zongorista!
Mondhatom neked: f nyeremény volt az a lány, valóságos f nyeremény! Persze, neked err l
fogalmad sincs! Megnézted legalább a szemét? Persze hogy nem nézted... a pálinkáspoharadat
nézted...

-- Pofa be! -- szakítottam félbe, mert a pálinkáspohárral elevenembe vágott.

-- És a keze -- folytatta Lenz ügyet sem vetve rám --, az a keskeny, hosszú kéz, amilyen csak
a mulatt n knek van! Mert hidd el nekem, ehhez az egyhez jól ért az öreg Gottfried! Szent
Habakuk! Végre egy olyan lány, amilyet vár az ember, szép, természetes, és ami a
legfontosabb, varázslatos légkört áraszt... -- Itt rövid szünetet tartott. -- Mondd, tudod te
egyáltalán, mi az a légkör?

-- Leveg , amit az abroncsba pumpálunk -- feleltem bosszúsan.

-- Az, leveg -- mondta lekicsinyl részvéttel. -- Leveg ! Atmoszféra, hajnalpír, sugárzás,

melegség, titok -- mindaz, ami lelket lehel a szépségbe, és életre kelti.. . De mit is beszélek...
A te atmoszférád a rumg z...

-- Most aztán hagyd abba, vagy a koponyádra ejtek valamit -- mordultam fel.

De Gottfried nem hagyta abba, és én egy ujjal sem nyúltam hozzá. Hiszen sejtelme sem
lehetett róla, hogy mi történt, hogy minden szava fájdalmasan hasított belém. Különösen, ami
az italt illette. Én már belenyugodtam az egészbe, és t rhet en meg is vigasztalódtam. Ö
pedig mindent újra felkavart bennem. Ki nem fogyott a lány dicséretéb l, és én végül valóban
úgy éreztem, hogy helyrehozhatatlanul megfosztottam magam valami rendkívülit l.

Bosszúsan nyitottam be hat óra tájt a Café Intemationalba. Ott volt az én menedékhelyem:
Lenz is ezt hányta szememre. Odabent meglepett a szokatlanul élénk forgalom. Torták és
kalácsok sorakoztak a bárpulton, és a lúdtalpú Alois egy tálcányi kávéskészlettel csörtetett a
hátsó helyiség felé. Megtorpantam. Ennyi kávéskanna? Akkor egy egész tökrészeg
egyesületnek kell valahol az asztal alatt hevernie.
De a tulajdonos felvilágosított: a hátsó teremben ma búcsúztatják ünnepélyes keretek között
Rosa barátn jét, Lillyt. A homlokomra csaptam. Hát persze, hiszen engem is meghívtak. S t,
én voltam az egyetlen férfi meghívott, ahogy ezt Rosa jelent ségteljesen hangsúlyozta -- mert
a homokos Kikit nem tartották annak. Elsiettem, és beszereztem egy csokor virágot, egy
ananászt, egy csörg t meg egy tábla csokoládét.

Rosa egy nagyvilági hölgy mosolyával fogadott. Mélyen kivágott, fekete ruha volt rajta, és az
asztalf n székelt. Aranyfogai tündököltek. Megkérdeztem, hogy van a gyerek, és átnyújtottam
neki a kaucsukcsörg t meg a csokoládét. Ragyogott az arca.

Az ananászt meg a csokrot Lillynek adtam:

-- Fogadd szívb l jöv szerencsekívánataimat!

-- Gavallér voltál világéletedben! -- mondta Rosa. -- Gyere. Robby, ülj ide közénk!

Lilly volt Rosa legjobb barátn je. Ragyogó karriert futott be. Minden kurva elérhetetlen
vágyálmát valósította meg. Szállodai tyúk lett. Egy hotel tyúk nem strichel az utcán -- a
szállodában lakik, és ott köti az ismeretségeit. Ritka az olyan kurva, aki ezt megengedheti
magának -- mert vagy nincs hozzá elég ruhája, vagy nincs elég pénze, hogy olykor hosszabb
ideig várjon egy-egy palira. Lilly is csak vidéki szállodákban m ködhetett; de az évek során át
mégiscsak összegy jtött majdnem négyezer márkát. Most férjhez akart menni. A
jövend belijének egy kis vízvezetékszerel -m helye volt. Mindent tudott a lány múltjáról, de
nem érdekelte. Ami a jöv t illeti, nyugodt lehetett. Az efféle lányokban meg lehetett bízni, ha
egyszer férjhez mentek. Jól ismerték az éjszakai életet, és torkig voltak vele. A h ségükhöz
nem férhetett kétség.

Lillyék hétf re t zték ki az esküv t. A búcsúuzsonnát Rosa szervezte meg. A lányok mind
eljöttek, hogy még egyszer lássák. Az esküv után nem jöhetett többé ide.

Rosa egy nagy csésze kávét töltött ki nekem. Aztán berobogott Alois, s egy mazsolával,
mandulával és cukrozott zöld citromhéjjal megt zdelt hatalmas kalácsot hozott. Rosa
tekintélyes szeletet kanyarított bel le, és elém tette. Tudtam, mi a dolgom. Szakértelemmel
ízlelgettem az els falatot, és elismer en, meglepetést színlelve csettintettem:

-- Az áldóját, ezt sem a boltban vették!

-- Magam sütöttem! -- jegyezte meg boldogan Rosa. Remekül sütött-f zött, és jó néven vette,
ha erre valaki fölfigyelt. Gulyásban, kalácsban egyszer en utolérhetetlen volt. Meglátszott,
hogy Csehországból származik.

Körülnéztem. Ott ültek az asztal körül Isten sz l hegyének munkásn i, a csalhatatlan

emberismer k, a szerelem zsoldosai: Wally, a széplány, akinek a múltkoriban ellopták egy
éjszakai kocsikázáskor az ezüstrókáját; a falábú Lina, aki még nyomorékan is fogott egy-egy
palit magának; Frici, a bestia, aki a lúdtalpú Aloisba volt szerelmes, noha már réges-rég saját
lakása lehetett volna, s egy barátja, aki kitartja; a pirospozsgás Margót, aki mindig
cselédlánynak öltözött, és disztingvált palikat fogott ezzel a trükkel; Marion, a legfiatalabb, a
túláradó és meggondolatlan; Kiki, akit nem vettek férfiszámba, mert n nek öltözött, és
kifestette magát; Mimi, a vén csataló, aki már nehézkesen korzózott a maga negyvenöt évével
és a visszereivel; egy-két bárlány és konzumn , akit nem ismertem, és a másik díszvendég, a
Mama, a kis, szürke Mama, az arca töpörödött, mint télen az alma, a Mama, minden éjszakai
vándor bizalmasa, vigasztalója és támasza, a Mama, aki a Nikolaistrasse sarkán éjszakánként
virslit f zött, mozgó büfét és pénzváltó kasszát tartott fenn, a Mama, aki nemcsak frankfurtit
árult, hanem titokban cigarettát és óvszert is, és akit meg is lehetett vágni egy kisebb kölcsön
erejéig.

Tudtam, hogy ilyenkor mit ír el az illend ség. Egy szót sem az üzletr l, egy tapintatlan
célzást sem -- elfelejteni Rosa csodálatos teljesítményeit, amelyek a vaskanca melléknévhez
juttatták; elfelejteni Fritzi értekezéseit a szerelemr l Stefan Grigoleit marhakeresked vel;
elfelejteni Kiki hajnali táncát a sóspereces kosár körül! Az eszmecsere színvonala becsületére
válhatott volna bármilyen hölgytársaságnak.

-- Rendben van minden, Lilly? -- kérdeztem t le. Bólintott.

-- A stafírungom már rég kész van.

-- És micsoda stafírung! -- áradozott Rosa. -- Még csipketerít is van benne.

-- Mire kell a csipketerít ? -- kérdeztem.

-- Na hallod, Robby! -- Rosa olyan szemrehányóan nézett rám, hogy gyorsan visszakoznom
kellett. Tudtam már, hogy mire való a csipkés terít , ez a horgolt holmi, amely nemcsak hogy
védi a bútort, hanem a kispolgári kényelem jelképe is, a házasság, az elveszett paradicsom
jelképe. Hiszen ezeket a lányokat korántsem a vérmérsékletük zte ki az utcára: a polgári lét
hajótöröttjei voltak. A családi ágy sokkal jobban vonzotta ket, mint a züllött élet. De ezt soha
be nem vallották volna.

A zongorához ültem. Rosa már várta ezt. Mint az efféle lányok általában, rajongott a zenéért.
Búcsúzóul eljátszottam Rosa és Lilly valamennyi kedvenc slágerét. El bb A sz z imáját. A
címe nem illett túlságosan ehhez a lokálhoz, de egyéb sem volt, mint egy cikornyás
virtuózszám. Ezt követte A madárka esti dala, Az Alpesek pírja, Ha meghal a szerelem,
Harlekin milliói s végül Visszavágyom a szül földre. Rosa ezt az utóbbit szerette a legjobban.
A kurvák érdes szív ek, de ugyanakkor a legérzelmesebb teremtések is. Minden dalt
végigénekeltek. A második szólamot a homokos Kiki fújta.

Lilly szedel zködött. A v legénye elé kellett mennie. Rosa nagy csókok közepette
búcsúztatta.

-- Föl a fejjel, Lilly! Ne hagyd magad! Ajándékokkal megrakottan távozott. Tudja a manó, de
az arca is más volt, mint azel tt. Mintha letörölték volna róla az emberi komiszságba ütköz k
jellegzetesen kemény vonásait; a kifejezése megenyhült, most valóban ismét olyan volt, mint
egy fiatal lányé.

Ott álltunk az ajtóban, és Lilly után integettünk. Mimi váratlanul vonyítani kezdett. Ö maga is
volt már egyszer férjnél. Az ura a fronton halt meg tüd gyulladásban. Ha elesett volna, akkor
egy kis járadékhoz jut, és nem kerül az utcára. Rosa megveregette a vállát:

-- Csak semmi ellágyulás, Mimi! Gyere, igyunk még egy korty kávét.
Úgy tért vissza az egész társaság a félhomályos Intcrnationalba, mint tyúkok az istállóba. A
hangulat végképp elromlott.

-- Játssz nekünk még egy utolsót, Robby! -- kérlelt Rosa. -- Az majd lelket önt belénk.

-- Rendben van -- feleltem. -- Akkor hadd jöjjön a Régi bajtársak indulója.

Utána én is elbúcsúztam. Rosa még becsomagolt nekem néhány szelet kalácsot.

Odaajándékoztam a Mama fiának, aki odakint már a virslis üstöt készítette el estére.

Törtem a fejem, hogy hova mehetnék. A bárba semmiképp, moziba még úgysem; nézzek be a
m helybe? Tanácstalan pillantást vetettem az órára. Nyolcfelé járt. Meglehet, hogy Köster
bent van. S ha ott van, akkor Lenz sem gyötörhet órák hosszat a lánnyal. A m helybe
mentem.

Bent világos volt. És nemcsak bent -- az egész udvar fényárban úszott. Köstert egyedül
találtam.

-- Hát ez mi, Ottó? -- kérdeztem t le. -- Tán csak nem adtál túl a Cadillacon?

Köster elkacagta magát.

-- Ugyan... Gottfried egy kis kivilágítást rendezett: a Cadillacnak égett mind a két reflektora.
A kocsit úgy állította be, hogy a fénycsóvák az ablakon át az udvarra irányultak, és fénybe
vonták a fehéren virágzó szilvafát. Csodálatosan festett ebben a krétás fehérségben. A
kettészelt sötétség olyan volt, mint két zúgó, tintafekete tenger.

-- Óriási! -- állapítottam meg. -- És hol van Gottfried?

-- Elment valami falnivalóért.

-- Szenzációs ötlet. Kissé furcsán érzem magam. Lehet, hogy egyszer en éhes vagyok.

Köster biccentett.

-- Enni mindig jó. Ez minden régi harcos alapvet törvénye. Én is valami furcsát tettem ma
délután. Beneveztem Karival a versenyre.

-- Micsoda? -- kérdeztem meglepetten. -- Tán csak nem hatodikára?

Bólintott.

-- Ezer ördög, Ottó, hiszen ott nagyágyúk vonulnak fel!

Ottó ismét bólintott.

-- Braumüller sportkocsi-csoportjában indulok. Felt rtem az ingem ujját.

-- Hát akkor nyomás, Ottó! Kedvenc csemeténk most alapos olajfürd t kap!
-- Megállni! -- kiáltotta az utolsó romantikus, aki ebben a pillanatban lépett be. -- El bb jön az
abrakolás.

Kicsomagolta a vacsorát. Sajtot hozott, kenyeret, jó kemény füstölt kolbászt és sprottnit.

Jégbe h tött sört ittunk hozzá. Úgy faltunk, mint egy kiéhezett aratóbanda. Aztán Karit vettük
kezelésbe. Két óra hosszat dolgoztunk rajta, minden golyóscsapágyat ellen riztünk és
megzsíroztunk. Utána Lenz meg én még egyszer megvacsoráztunk. Gottfried most a Ford
fényszóróját is meggyújtotta. Azt az egyet, amely a karambol alkalmával furamód nem tört
össze. Az ép fényszóró rézsút világított föl az ég felé az elgörbült alvázról.

Lenz elégedetten fordult felém:

-- Rendben van, Robby, hozhatod az üvegeket. Most megüljük „a virágzó szilvafa ünnepét".

Az asztalra tettem a konyakot, a gint, és melléje két poharat.

-- És te mib l iszol? -- kérdezte Gottfried.

-- Én nem iszom.

-- Mi a szösz? És miért nem?

-- Semmi kedvem többé ehhez az átkozott ivászathoz. Lenz egy kis ideig szótlanul nézett.

-- Ottó, ez a gyerek bedilizett -- mondta aztán Kösternek.

-- Hagyd békén, ha nincs kedve hozzá! Lenz színültig töltötte a poharát.

-- Már jó ideje kissé hibbant a fiatalúr.

-- És az mért baj? -- vágtam vissza.

A hold roppant korongja vörösen kúszott fel a szemközti gyártet re. Hallgatagon ültünk egy
darabig.

-- Idefigyelj, Gottfried -- kezdtem --, te ugyebár szaktekintély vagy a szerelemben?

-- Szaktekintély? Én vagyok a szerelem nagymestere -- felelte szerényen Lenz.

-- Akkor még jobb. Azt szeretném ugyanis megtudni, hogy a szerelmes ember minden esetben
hülyén viselkedik?

-- Hogyhogy hülyén?

-- Hát úgy, mintha enyhén be lenne rúgva, összehord hetet-havat, badarságokat beszél és
szélhámoskodik.

Lenzb l kitört a nevetés.

-- Hát ide hallgass, öcsi, hiszen az egész egy nagy szélhámosság! Természet anyánk
csodálatos szélhámossága. Nézd csak meg ezt a szilvafát! Most is szélhámoskodik.
Szebbnek mutatja magát, mint amilyenné kés bb válik. Pocsék egy dolog volna, ha a
szerelemnek valami köze is lenne az igazsághoz. De hál' istennek mégsem azoké a hitvány
etikusoké az utolsó szó.

Fölkeltem a helyemr l.

-- Neked tehát az a véleményed, hogy szélhámosság nélkül el sem képzelhet az egész?

-- El sem képzelhet , kisfiú!

-- De szörnyen nevetségessé teheti magát az ember...

Lenz vigyorgott

-- Egy dolgot jegyezz meg magadnak, kisfiam: soha, de soha nem válsz nevetségessé egy
asszony el tt, ha érte teszel valamit. Még akkor sem, ha a legbárgyúbb szerepet játszod. Tégy,
amit akarsz, állj a fejed tetejére, beszélj össze tücsköt-bogarat, hivalkodj, mint a páva, dalolj
az ablaka alatt -- csak egy dolgot ne tégy soha: ne légy tárgyilagos! Ne légy ésszer !

Felélénkültem.

-- Te mit szólsz ehhez, Ottó? Köster nevetett.

-- Valahogy így állnak a dolgok.

Felállt, és fölkattintotta Kari motorházának a fedelét. Elhoztam a rumosüvegemet meg egy

poharat, és az asztalra tettem. Ottó begyújtotta a kocsit. A motor mély, fojtott hangon búgott.
Lenz feltette a lábát az ablakpárkányra, és kifelé bámult. Mellé ültem.

-- Rúgtál már be egy asszony jelenlétében?

-- Sokszor -- felelte, és meg sem moccant.

-- Na és?

Lapos pillantást vetett felém.

-- Hogy mit csinálj, ha olyankor eltolsz valamit a háztól? Csak sose menteget zz, öcsi! Egy
szót se szólj! Küldj virágot! Még levelet se! Csak virágot! A virág mindent eltakar. Még a
sírhantokat is.

Ránéztem, de meg sem mozdult. Szemében a kinti fehér fény villogott. A motor még mindig
járt halk dörmögéssel, mintha a padló dübörg it volna alattunk.

-- Utóvégre nyugodtan megihatom egy pohárkával -- mondtam, és kidugaszoltam az üveget.

Köster megállította a motort. Aztán Lenzhez fordult:

-- Most már a holdfényben is megtaláljuk a poharunkat, Gottfried. Vess véget ennek a
t zijátéknak. Különösen a Fordot oltsd el. Ez a bestia a háborúra emlékeztet azzal a felszegett
nyakú fényszórójával. Bizony nem volt tréfadolog, mikor azok a fénycsóvák repül k után
keresgéltek...

Lenz bólintott.

-- Engem meg arra emlékeztet... No de hagyjuk, mindegy...

Fölkelt, és eloltotta a fényszórókat.

A hold már a gyártet k fölé kapaszkodott. Egyre fényl bbé vált, és sárga lampionként
csüngött a szilvafa ágai között. A gallyak csöndesen himbálóztak az enyhe szélben.

-- Különös -- szólalt meg Lenz egy id múltán --, miért emelnek szobrot ennek is meg annak
is, és miért nem a holdnak vagy egy virágzó gyümölcsfának?

Korán hazamentem. Zeneszó fogadott, amikor a bejárati ajtót kinyitottam. A titkárn

gramofonja volt, Erna Bönigé. Halk és tiszta n i hang énekelt. Aztán fojtott heged szó és
bendzsó-pizzicato csendült föl. Majd ismét az a n i hang, lágyan és mégis nyomatékosan,
túlcsorduló boldogsággal. Hallgatózni kezdtem, hogy megértsem a szöveget. Rendkívül
megható volt, ahogy az a n itt énekelt a sötét folyosón, Benderné varrógépe és a Hasse
házaspár b röndjei között. A konyhaajtó fölötti kitömött vaddisznófejre esett a pillantásom.
Hallottam, hogy a lány az edényekkel csörömpöl odabent. „Hogyan is élhettem eddig
nélküled?..." -- énekelte az a n néhány lépésnyire t lem, az ajtó mögött.

Vállat vontam, és a szobámba mentem.

Parázs veszekedést hallottam a szomszéd helyiségb l. Pár perc múlva kopogtattak az ajtómon,
és Hasse állított be.

-- Zavarom? -- kérdezte kimerültén.

-- Egy csöppet sem -- feleltem. -- Nem iszik valamit?

-- Inkább nem. Leülnék egy kicsit. Kifejezéstelenül bámult maga elé.

-- Magának könny -- mondta --, maga egyedül van.

-- Badarság -- feleltem. -- Az sem megoldás, higgye el nekem, ha az ember mindig csak

egyedül gubbaszt...

Magába roskadva ült a széken. Szeme üvegesen csillogott az utcalámpák halványan besüt
fényében. És azok a keskeny, csapott vállak…

-- Egészen másként képzeltem el az életet -- mondta egy id múltán.

-- Mindannyian másként képzeltük el -- feleltem. Fél óra múlva visszament a szobájába, hogy
kibéküljön a feleségével. Adtam neki néhány újságot meg egy fél üveg Curacaót, amely elég
rég került valahogy a szekrényembe. Émelyg sen édes ital volt, de neki megfelelt. Úgysem
értett hozzá…

Halkan, szinte hangtalanul hagyta el a szobámat, ahogy a fény kialszik, ahogy az árnyak
elmosódnak. Betettem mögötte az ajtót. A folyosóról színes selyemkend ként suhogtak felém
a zene foszlányai -- heged szó, bendzsók fojtott hangja. „Hogyan is élhettem eddig
nélküled?…"

Az ablakhoz ültem. A temet t kék holdfény öntötte el. A fényreklámok színes bet i
fölkapaszkodtak a fák hegyébe, a sírkövek felderengtek a homályból. Ott álltak némán, és
nem volt bennük semmi ijeszt . Gépkocsik dudáltak el mellettük, reflektorok fénye suhant át
elmosódott felirataikon...

Elég sokáig ültem ott, és sok minden megfordult a fejemben. Eszembe jutott, hogyan tértünk
meg annak idején a háborúból, fiatalon és hitetlenül, mint a beomlott tárnákból megmenekült
bányászok. Szembe akartunk szállni a hazugsággal, az önzéssel, a kapzsisággal, a lelki
tunyasággal, minden förtelmes felidéz jével annak, amit átéltünk -- megedz dtünk, és
senkiben sem bíztunk már, csak a mellettünk álló bajtársban, és még valamiben, amiben
sosem csalódtunk: a dolgokban -- az égben, a cigarettában, a fákban, a kenyérben, a földben;
de mi lett mindebb l? Minden összeomlott, hazugsággá foszlott, feledésbe ment. S aki nem
tudott felejteni, annak nem maradt egyebe, csak a tehetetlenség, a kétségbeesés, a közöny és a
pálinka. Letelt az emberi álmok, a fennkölt férfi ábrándok ideje. Az iparkodóbbak gy ztek.
Gy zött a korrupció. A nyomor.

„Magának könny , maga egyedül van" -- mondta Hasse. Volt ebben némi igazság: aki
magányosan élt, azt nem lehetett otthagyni. De olykor este összed lt az egész mesterséges
építmény, az élet panaszos és hajszolt zeneként vijjogott fel, vad vágyak, féktelen kívánságok,
borongások örvényévé lett, s a reménységé, hogy kitépjük magunkat ebb l az értelmetlen
tébolyból, ebb l az örökösen nyekerg ostoba verkliszóból, akármi lesz is azután. Ó, ez a
nyomorúságos sóvárgás egy kis emberi melegség után -- hát nem adhatta meg nekünk két
keskeny kéz és egy mindent megért arc? Vagy ez is csak ábránd volt, lemondás, menekülés?
Van-e még egyáltalán valami a magányon kívül?

Becsuktam az ablakot. Nem, semmi nincs! A többihez nincs elég talaj a lábunk alatt...

Másnap reggel mégis korábban keltem, és útban a m hely felé egy kis virágkereskedés
tulajdonosát zörgettem fel a lakásán. Kiválogattam egy csokorra való rózsát, és meghagytam,
hogy azonnal küldesse el. Kissé furcsán éreztem magam, amikor megcímeztem a kártyát:
Patrice Hollmann...

V.

Köster a legkopottabb ruhájában ment el az adóhivatalba. Valamicskét le akart alkudni az

adóból. Magamra maradtam Lenzcel a m helyben.

-- Gyerünk, Gottfried -- szóltam rá. -- El azzal a kövér Cadillackal!

El z este jelent meg a hirdetésünk. Már számíthattunk az érdekl d kre -- ha egyáltalán

érdekl dik valaki. El kellett készítenünk a kocsit.
El ször is jól lefényeztük. Úgy ragyogott, hogy az külön megért száz márkát. Aztán a lehet
legs r bb olajt töltöttük a motorba. A dugattyúk már nem voltak kifogástalanok, zörögtek egy
kicsit. A vastag olaj letompította a hangjukat, és a motor most már finoman zümmögött. A
kapcsolószekrénybe és a differenciálba is s r bb gépolajat tettünk, hogy zajtalanul
m ködjenek.

Aztán kimentünk vele az utcára. A közeli útszakaszon elég hepehupás volt a kövezet, ötven
kilométeres sebességgel futottuk be. A karosszéria recsegett-ropogott. Kiengedtünk egy
negyed légkört az abroncsokból, és újra kipróbáltuk. Így már jobb volt. Még egy negyed
légkört engedtünk ki. A kocsi zajtalanul futott.

Visszatértünk, és megolajoztuk a motorház fedelének csikorgó sarkait, egy kevés gumit

er sítettünk a szélébe, forró vizet töltöttünk a h t be, hogy a motor könnyebben begyúljon, és
bepermeteztük petróleummal az alvázat, hogy az is csillogjon. Gottfried Lenz égnek emelte a
kezét:

-- Jöjj hát, áldott vev ! Jöjj, szerelmetes pénztárca-tulajdonos! Úgy várunk, mint
menyasszonyát a v legény!

De a menyasszony még váratott magára. Ezért az akna fölé toltuk a pékmester taligáját, és
nekiláttunk, hogy kiszereljük az elüls tengelyt. Néhány óra hosszat dolgoztunk rajta
tempósan, és kevés szót váltottunk közben. Ekkor Jupp egy dalba fogott a benzinkútnál.
„Halld, valaki j dögél..." -- fütyülte.

El bújtam az aknából, és kinéztem az ablakon. Alacsony, zömök ember mustrálta a

Cadillacot. Szolid, polgári jelenség volt.

-- Nézd csak, Gottfried! -- súgtam oda. -- Gondolod, hogy egy menyasszony?

---Az! -- felelte Gottfried, aki csak egy röpke pillantást vetett rá. -- Nézz csak a képébe! Még
senkivel sem beszélt, és máris bizalmatlan. Mozgás, kifelé! Én itt maradok tartalékban. Ha
nem boldogulsz vele, utánad megyek. És alkalmazd a trükkjeimet!

-- Rendben van! Kimentem.

Az ember megnézett magának. Okos, fekete szeme volt.

-- Lohkamp -- mutatkoztam be.

-- Blumenthal.

Ez volt Gottfried els számú trükkje: a bemutatkozás. Azt állította, hogy az ilyesmi mindjárt
meghittebb légkört teremt. A másik az volt, hogy eleinte rendkívül tartózkodóan viselkedett,
kifürkészte a vev szándékait, és csak az alkalmas pillanatban vágott neki a dolognak.

-- A Cadillacra kíváncsi, Blumenthal úr? -- kérdeztem t le.

Blumenthal bólintott.

-- Odaát van -- mondtam és rámutattam.

-- Látom -- felelte Blumenthal.

Gyors pillantást vetettem rá. Vigyázzunk, gondoltam, ez egy alattomos fickó!

Átvágtunk az udvaron. Kinyitottam a kocsi ajtaját, és begyújtottam a motort. Aztán csöndben

maradtam, hogy Blumenthal kedvére nézel dhessek. Majd csak talál valami kifogásolnivalót -
- s akkor rajtam a sor.

De Blumenthal nem nézel dött. Kifogásai sem voltak.

Hallgatott is, és csak állt, mint egy faszent. Nem volt mit tennem, vaktában kellett
támadnom.

Azzal kezdtem, hogy lassan és rendszeresen leírtam a Cadillacot, mint anya a gyermekét, s
közben igyekeztem kiszedni bel le, hogy ért-e valamit a kocsikhoz. Ha szakemberrel van
dolgom, a motorra kell összpontosítanom és a futóm re, ha nem, akkor a kényelemre és a
haszontalan apróságokra.

De még mindig nem árulta el magát. Csak hallgatott, én pedig annyit beszéltem már, hogy
könny nek éreztem magam, mint egy léggömb.

-- Mire kell önnek ez a kocsi? Csak a városba vagy hosszabb utakra is? -- kérdeztem végül,
hátha ebb l derítek ki valamit.

-- Erre-arra -- felelte Blumenthal.

-- Kérem! És ön vezetné vagy a sof r?

-- Mikor hogy...

Mikor hogy! Mint egy papagáj! Mint egy szerzetes, aki némasági fogadalmat tett.

Bátorításul rá akartam venni, hogy próbáljon ki valamit a kocsin. Az ilyesmit l rendszerint

fölenged a vev . És különben is attól tartottam, hogy elalszik.

-- Ahhoz képest, hogy mekkora ez a kocsi, elég könnyen jár a teteje -- mondtam. -- Próbálja
csak lehúzni. Fél kézzel is megteheti.

Blumenthal úgy vélte, hogy erre nincs szükség. Hiszen látja így is. Erre becsaptam nagy
er vel az ajtókat, és rázni kezdtem a kilincset.

-- Ez aztán nincs kikopva! És a kormány sem! Próbálja csak meg!

Blumenthal nem próbálta meg. Szerinte ez természetes volt. Átkozottul kemény dió!

Felhívtam a figyelmét az ablakokra.

-- Gyerekjáték leereszteni ket. És bármely magasságban szilárdan megállnak.

Meg se moccant.
-- És az üvegük törhetetlen -- folytattam már a kétségbeesés határán. -- Felbecsülhetetlen
el ny! Van odabent a m helyben egy Ford-kocsi...

El adtam a pékmester feleségének esetét, és még ki Is cifráztam, amennyiben megtoldottam

egy szörnyethalt gyerekkel.

De Blumenthal érzelmi élete olyan lehetett, mint egy páncélszekrényé.

-- Minden kocsiablak törhetetlen üvegb l van -- szakított félbe --, ebben nincs semmi különös.

-- A szériában gyártott kocsiknak nem törhetetlen az ablaküvegük -- feleltem kissé epésen. --

Legfeljebb némely típus szélvéd je. De a nagy oldalsó ablakok semmiképp.

Megnyomtam a dudát, és rövid el adást tartottam a kocsi belsejének a kényelmér l, a

csomagtartóról, az ülésekr l, az oldalsó zsebekr l, a m szerfalról. És mindezt messzemen
aprólékossággal tettem, még az öngyújtót is odanyújtottam Blumenthalnak, és fölhasználtam
az alkalmat, hogy megkínáljam egy cigarettával, hátha attól engedékenyebb lesz -- de
visszautasított.

-- Köszönöm, nem dohányzom -- mondta, s olyan unott pillantást vetett rám, hogy váratlanul
sanda gyanúm támadt: hátha nem is hozzánk jött, hátha csak tévedés van a dologban, nem is
kocsit akar vásárolni, hanem valami egészen mást, egy gomblyuk-varrógépet, egy
rádiókészüléket, s most csak tétován ácsorog itt egy darabig, miel tt odébbállna.

-- Ne vigyem el egy próbaútra, Blumenthal úr? -- ajánlottam fel végül is már elég
elcsigázottan.

-- Próbaútra? -- kérdezte értetlen arccal, mintha isten tudja mit akartam volna t le.

-- Igen, egy próbaútra. Hiszen meg kell gy z dnie a kocsi teljesít képességér l. És hogy
fekszik az országúton! Mintha sínen futna! És a motor úgy repíti el re, mintha nem is nehéz
túrakocsi volna, hanem egy tollpehely.

-- Minek az a próbaút? -- kérdezte Blumenthal és legyintett. -- Ott úgysem derül ki semmi. Ha

a kocsinak valami hibája van, azt mindig kés bb veszi észre a vev .

Hiszen ez természetes, átkozott ördögfattya! Csak nem kívánod meg t lem, hogy az orrodra
kössem a kocsi hibáit?

-- Hát akkor hagyjuk -- mondtam, és végképp feladtam a reményt. Nem komoly vev , ez most
már nyilvánvaló.

Ám ekkor váratlanul hozzám fordult, nyíltan a szemembe nézett, majd halkan, kurtán és
nyomatékosan megkérdezte:

-- Mibe kerül a kocsi?

-- Hétezer márka -- vágtam rá nagy hirtelen és szemrebbenés nélkül. Tisztában voltam vele,
hogy ennek az embernek egy másodpercnyi habozást sem szabad észrevenni. Mert minden
másodpercnyi habozásért egy ezrest alkuszik le. -- Nettó hétezer márka -- ismételtem meg
határozottan, magamban pedig ezt gondoltam: ha most ötezret kínálsz érte, a tied!

De Blumenthal nem kínált semennyit. Csak a fogai között sziszegte kurtán:

-- Drága!

-- Természetesen -- feleltem én, és végképp feladtam az ügyet.

-- Hogyhogy természetesen? -- kérdezte Blumenthal meglep en emberi hangon.

-- Blumenthal úr -- magyaráztam neki --, találkozott-e már manapság valakivel, aki egyebet
felel, mikor megtudja valaminek az árát?

Figyelmesen nézett rám. Aztán mintha egy halvány mosolyféle is átsuhant volna az arcán.

-- Igaza van -- mondta. -- De a kocsi valóban drága. Nem hittem a fülemnek. Ez már igen, ezt
a hangot vártam! Az érdekl dés hangját! Vagy ez megint csak egy újabb átkozott fogás?

Ekkor egy elegáns jampec jelent meg a kapuban. Újságot húzott el zsebéb l, még egyszer jól
szemügyre vette a házszámot, aztán felém indult.

-- Maguk hirdetnek egy eladó Cadillacot? Bólintottam, és szótlanul csodálkoztam rá a jampec

sárga bambuszpálcájára és szarvasb r keszty jére.

-- Megnézhetném? -- kérdezte szenvtelen arccal.

-- Ez az -- mutattam a kocsira --, de megkérném,, hogy várjon egy kicsit, mindjárt

rendelkezésére állok. Esetleg foglaljon helyet odabent.

A jampec néhány másodpercig a motorzúgást hallgatta, aztán el bb bíráló, majd elismer

képet vágott, és bejött velem a m helybe.

-- Hülye! -- ripakodtam rá, és visszatértem Blumeuthalhoz.

-- Ha egyszer kipróbálja a kocsit, mindjárt másképp vélekedik az áráról -- mondtam neki. --

Úgy próbálja ki, ahogy kedve tartja. Esetleg elvihetem egy esti próbaútra is, ha ez jobban
megfelel önnek.

De az el bbi hajlandóság már sehol sem volt. Blumenthal már megint úgy állt ott, mint egy
dalárda gránitba faragott elnöke.

-- Hagyja csak -- felelte. -- Most el kell mennem. Ha sor kerülne a próbaútra, telefonálok.

Láttam, hogy itt egyel re nincs mit tennem. A pasas hajthatatlan volt.

-- Rendben van -- mondtam én --, de nem adná meg a telefonszámát, hogy tudomására
hozzam, ha más érdekl d is jelentkezik?

Blumenthal jelent ségteljesen nézett rám.

-- Nem mindenki vev , aki érdekl dik -- jegyezte meg.

Szivartárcát vett el , és felém nyújtotta. Lám, egyszerre csak átvedlett dohányossá! Mégpedig
Corona-Coronast szívott -- hiszen ennek annyi pénze van, mint a pelyva! De én most már
fütyöltem az egészre. Elvettem egy szivart.

Barátságosan kezet fogott velem és elment. Utána bámultam, és halkan, de erélyesen

elküldtem a pokolba. Aztán visszatértem a m helybe.

-- Mit szólsz hozzá? -- kérdezte Gottfried Lenz, a jampec. -- Ugye els rangúan csináltam?
Láttam, hogy mekkora kínban vagy, s gondoltam, segítek egy kicsit. Még jó, hogy Ottó
átöltözött, miel tt az adóhivatalba ment! Itt lógott a jobbik öltönye -- egyb l magamra
kaptam, aztán ki az ablakon, és megint csak vissza, mint komoly vev ! Mestermunka volt,
nem?

-- Ökörség volt -- feleltem. -- Ez a pasas ravaszabb, mint mi ketten együtt! És nézd meg ezt a
szivart! Darabja másfél márka. Egy milliárdost kergettél el!

Gottfried kivette a kezemb l a szivart, megszagolgatta, aztán rágyújtott.

-- Egy szélhámost kergettem el. Milliárdosok garasos szivart szívnak, nem pedig ilyen
méregdrágát.

-- Az eszed tokja! -- vágtam vissza. -- Egy szélhámost nem hívnak Blumenthalnak. Esetleg
gróf Blumenaunak, vagy tudom is én minek...

-- Ez még visszajön -- jelentette ki Lenz reményteljesen, mint mindig, és szemein közé fújta a
saját szivarom füstjét.

-- Ez soha! -- feleltem mély meggy z déssel. -- Egyébként hol szerezted a keszty t meg a
bambuszfütyköst?

-- Kölcsönkértem a szemközti üzletben, Benn és Társától. Ismerem az elárusítón t. A botot

esetleg meg is tartom. Megtetszett...

Öntelten lóbálta meg a vastag sétapálcát.

-- Gottfried -- szóltam rá --, kár neked itt elkallódnod. Tudod mit? Állj be egy varietébe! Ott a
te helyed…

-- Telefonon keresték -- jelentette Frida, Zalewskiné kancsal cselédlánya délben, amikor

felugrottam a panzióba.

Megfordultam:

-- Mikor?

-- Fél órával ezel tt. Egy hölgy.

-- Mit mondott?
-- Hogy este még egyszer fölhívja. De én rögtön megmondtam neki, hogy nincs sok értelme,
mert este sosincs itthon.

Rámeredtem.

-- Mi? Ezt mondta neki? Úristen, mikor tanul már meg telefonálni?

-- Bízza csak rám, tudok én telefonálni -- felelte unottan Frida. -- És este az úr szinte sosincs
itthon.

-- Semmi köze hozzá! -- ripakodtam rá. -- Legközelebb majd azt is kibeszéli, hogy lyukas a
zoknim.

-- Ha úgy tetszik parancsolni -- felelte Frida, és vöröses, gyulladt szemével kárörvend en

nézett rám. Régi ellenségek voltunk.

A legszívesebben begyömöszöltem volna a levesesfazékba, de uralkodtam magamon, s

miután egy márkát nyomtam a markába, békülékeny hangon kérdeztem:

-- Nem mondta meg a nevét az a hölgy?

-- Nem -- felelte Frida.

-- És milyen volt a hangja? Kissé sötét színezet és mély, már-már rekedtes?

-- Nem emlékszem -- felelte Frida olyan egykedv en, mintha sosem nyomtam volna a kezébe
azt a márkát.

-- Milyen csinos gy r je van, igazán nagyon szép -- folytattam. -- És most törje egy kicsit a
fejét, hátha eszébe jut valami.

-- Semmi -- jelentette ki Frida, és ragyogott az arca a kárörömt l.

-- Akkor menj, és akaszd föl magad, undok boszorkány -- ripakodtam rá, aztán faképnél
hagytam.

Este hatra pontosan hazamentem. Amikor benyitottam, szokatlan kép tárult elém. A folyosón
ott állt Benderné, a csecsem gondozó ápolón je, körülötte pedig a panzióbeli hölgyek.

-- Jöjjön csak ide -- mondta Zalewskiné.

A gyülekezet egy szalagokkal ékesített, alig hathónapos csecsem köré tömörült. Benderné
gyerekkocsin hozta el az otthonból. Semmiben sem különbözött más hasonló korú gyerekt l,
a hölgyek mégis olyan tébolyultan elragadtatott arckifejezéssel hajoltak föléje, mintha ez lett
volna az els csecsem , aki a világra jött. Ráadásul gurgulázó hangokat hallattak, az ajkukat
csücsörítették, és ujjúkkal csettintettek a kis lurkó feje fölött. Még Erna Bonig is ott állt
sárkányos kimonóban, és részt vett a platói anyaságnak ezen az orgiáján.

-- Hát nem csodálatos ez a kis teremtés? -- kérdezte elhomályosult szemmel Zalewskiné.

-- Az ilyesmi többnyire csak húsz-harminc esztend után derül ki -- feleltem, és a
telefonkészülék felé bandzsítottam. Reméltem, hogy nem a közgy lés kell s közepén szólal
meg.

-- Nézze csak meg jobban! -- biztatott Hasséné.

Megnéztem. Szabályszer csecsem volt, képtelen voltam valami különösebbet fölfedezni

rajta. Legföljebb azt, hogy milyen apró a keze -- és milyen furcsa, hogy az ember maga is
ilyen parányi volt valaha.

-- Szegény kis poronty -- mondtam aztán --, sejtelme sincs a jöv r l. rá vajon melyik háború
vár?

-- Szívtelen ember -- szólt rám Zalewskiné. -- Hát egy csöppnyi érzés sincsen magában?

-- Vagy nagyon is sok -- feleltem --, másképp nem gondolnék effélékre.

Ezzel bementem a szobámba.

Tíz perc múlva csengetett a telefon. Hallottam a nevemet, és kimentem. Hát nem ott volt még
az egész társaság? Akkor sem oszlott föl, amikor fülemhez emeltem a kagylót, és
meghallottam Patrice Hollmann hangját, aki köszönetet mondott a virágokért. Tetejébe a
csecsem , aki szemlátomást a legértelmesebb volt mindnyájuk között, megunta a komédiát és
bömbölni kezdett.

-- Bocsásson meg -- mondtam kétségbeesetten a kagylóba --, egy szavát sem értem, mert itt
egy csecsem tombol; de nem az enyém...

A hölgyek úgy sziszegték körül az üvöltöz csecsem t, mint egy fészekre való óriáskígyó. De
ahelyett hogy megnyugtatták volna, csak annyit értek el, hogy a csecsem még hangosabban
üvöltözött. Most már én is láttam, hogy a képességei valóban rendkívüliek: tet t l talpig
egyetlen tüd volt, mással nem magyarázhattam meg magamnak ezt a mindent túlharsogó
bömbölést. Nehéz helyzetbe kerültem: miközben gyilkos pillantásokat vetettem az anyák
gyülekezetére, igyekeztem barátságos hangot megütni -- fejem búbjától az orrom hegyéig
villámló fergeteg voltam, orrom hegyét l az államig napsütötte tavaszi táj --, számomra is
rejtély volt, hogyan sikerült mégis egy másnap esti találkában megállapodnunk.

-- Hangszigetel telefonfülkét kellene fölállítania -- szóltam oda Zalewskinénak.

De neki is jól felvágták a nyelvét.

-- Miért? -- kérdezte villámló szemekkel. -- Olyan sok a rejtegetnivalója?

Válasz nélkül álltam odébb. Felajzott anyai érzésekkel nem tanácsos szembeszállni. Egy világ
erkölcse van a pártjukon.

Estére Gottfriedhoz voltunk hivatalosak. El is mentem, miután egy kiskocsmában meg

vacsoráztam. Útközben betértem a legel kel bb úridivat-kereskedésbe, és egy elegáns, új
nyakkend t vettem magamnak a nap tiszteletére. Még mindig azon csodálkoztam, hogy
milyen simán mentek a dolgok, és megfogadtam, hogy másnap olyan komoly leszek, mint egy
temetkezési vállalat vezérigazgatója.

Gottfried szobája meglehet sen látványos volt. Tele volt aggatva Dél-Amerikából hozott úti
emlékekkel. Tarka gyékények a falon, néhány álarc, egy összetöpörödött emberi koponya,
fura agyagedények, lándzsák, és mindenekfölött egy egész falat beborító, hihetetlenül gazdag
fényképgy jtemény: indián leányok és kreol n k, szép, barna, rugalmas n stények,
utolérhetetlenül bájos és nemtör döm teremtések.

Lenzen és Kösteren kívül Braumüller volt még ott és Grau. A napbarnított, rézszín
koponyájú Theo Braumüller a dívány karján üldögélt, és elragadtatva mustrálta Gottfried
fényképgy jteményét. Egy gépkocsigyár autóversenyz je volt, és Kösternek régi barátja. Ö is
részt vesz a hatodikai versenyen, amelyre Ottó benevezett Karival.

Ferdinánd Grau terebélyesen, püffedten és már elég részegen ült az asztalnál. Amikor
megpillantott, hatalmas mancsával maga mellé vont.

-- Robby -- kérdezte akadozó hangon --, mi dolgod neked a kitaszítottak között? Semmi
keresnivalód itt. Menekülj! Még nem kés ...

Lenzre néztem, pedig rám hunyorított.

-- Ferdinánd remek formában van. Két napja egy rokonszenves halottat iszik el. Megvették
egy képét, és helyben meg is kapta az árát.

Ferdinánd Grau fest volt. Ett l ugyan fel is fordulhatott volna éhen, ha nem gyümölcsözteti
kissé szokatlanul a tehetségét. Fénykép után rendkívül életh arcképet festett halottakról a
kegyeletteles hozzátartozók megrendelésére. Ebb l élt -- és nem is rosszul. Kiváló tájképeket
is festett, de azok a kutyának sem kellettek. Ezért többnyire kissé borúlátó hangot ütött meg.

-- Ezúttal egy vendégl s volt, Robby -- mondta. -- Illetve az elhalálozott örökhagyó nagynéni
ecettel és olajjal. -- Megborzongott. -- Szörny ...

-- Idehallgass, Ferdinánd -- szólt rá Lenz --, nem illik ilyen kemény kifejezéseket használni.
Utóvégre az egyik legszebb emberi tulajdonságból élsz: a kegyeletb l.

-- Egy fenét -- felelte Grau --, én a b ntudatból élek. Mert a kegyelet voltaképpen b ntudat.
Az emberek le akarják róni mindazt, amit a kedves megboldogultnak még életében kívántak,
és amit tettek vele. -- Rövid szünetet tartott, és megtörölte izzó vörös homlokát. -- Mit
gondolsz, hányszor kívánta a pokolba ez a vendégl s a nagynénikéjét, most pedig a
legder sebb színekben festeti meg magának, és a díványa fölé akasztja, így jobban szereti!
Kegyelet!... Az embernek mindig akkor jut eszébe az a néhány szegényes jótulajdonsága,
amikor már kés . Elérzékenyül a gondolatra, hogy milyen nemes szív lehetett volna, és
ebb l kifolyólag roppant erényesnek érzi magát. Erény, jóság, nemesség -- Grau legyintett
egyet hatalmas mancsával --, ezeket f ként másoktól követeljük meg, hogy átejthessük ket.

Lenz vigyorgott.

-- Te az emberi társadalom alapvet pilléreit kezded ki, Ferdinánd!

Az emberi társadalom alapvet pillérei a kapzsiság, a rettegés és a korrupció -- vágott vissza
Grau.

-- Az ember gonosz, és csak akkor híve a jótetteknek, ha mások m velik. -- Odanyújtotta

Lenznek a poharát. -- Most tölts nekem, és légy szíves, ne beszélj egész este, engedj másokat
is szóhoz jutni.

Áttornáztam magam a pamlagon Kösterhez. Váratlanul eszembe jutott valami.

-- Te Ottó, egy szívességre kérnélek. Szükségem lenne holnap este a Cadillacra.

Braumüller félbeszakította egy hiányos öltözet kreol táncosn beható tanulmányozását.

-- Már a kanyarokkal is boldogulsz? -- kérdezte. -- Eddig azt hittem, hogy csak egyenes úton
tudsz vezetni, feltéve, ha egy sof r fogja közben a kormányt.

-- Te csak hallgass, Theo -- feleltem --, bel led fasírozottat csinálunk a hatodikai versenyen.

Braumüller csukló nevetésbe fogott.

-- Hát, akkor hogy lesz, Ottó? -- unszoltam.

-- Tudod, hogy nincs bebiztosítva a kocsi -- mondta Köster.

-- Majd olyan lassan hajtok, mint a csiga, és úgy tülkötök, mint egy autóbusz. Néhány
kilométert teszek csak meg a városban.

Ottó keskeny résre hunyorította a szemét és mosolygott.

-- Jól van, Robby, elviheted.

-- Talán az új nyakkend dhöz kell a kocsi? -- kérdezte Lenz, aki id közben hozzánk lépett.

-- Fogd be a szád! -- mondtam és félretoltam. De Lenz nem tágított.

-- Mutasd csak, fiacskám! -- folytatta, és megtapogatta a nyakkend anyagát. -- Óriási. A

gyermekünkb l selyemfiú lesz. Vagy talán házt znéz be készülsz?

-- Ma úgysem tudsz megsérteni, te fregoli! -- vágtam vissza.

-- Házt znéz be? -- pillantott föl Ferdinánd Grau. --- Miért ne menne házt znéz be? --
felélénkülten fordult felém. -- Eredj csak, Robby! Te még nem késtél el. A szerelemhez
bizonyos fokú együgy ség kell. És benned ez megvan. Vigyázz rá, mert Isten áldása. És ha az
ember egyszer elveszti, nem nyerheti vissza soha többé.

-- Ne vedd túlságosan a szívedre -- vigyorgott Lenz. -- Butának születni nem szégyen. Csak
bután meghalni.

-- Hallgass már, Gottfried -- szólt rá Grau, és hatalmas mancsával félreseperte az útból. -- Ez a

dolog nem rád tartozik, te óvatos duhaj, te. Érted már úgysem kár!
-- Mondd csak ki, Ferdinánd, ami a bögyödben van -- felelte Lenz --, attól mindig
megkönnyebbül az ember.

-- Te egy falmelléki vagy -- szögezte le Grau --, egy fellengz s falmelléki.

-- Mindnyájan azok vagyunk -- vigyorgott Lenz. -- Már csak illúziókból és hitelb l élünk.

-- Úgy van -- hagyta jóvá Grau, és bozontos szemöldöke alól sorra végigmért bennünket. -- A
múlt illúzióiból és a jöv re szóló hitelekb l. -- Aztán megint hozzám fordult. -- Együgy séget
mondtam, Robby, csak az irigyek nevezik butaságnak. De attól nem kell búnak ereszteni a
fejedet, mert ez nem fogyatékosság, hanem adottság.

Lenz meg akart neki felelni, de Ferdinánd zavartalanul folytatta:

-- Ugye érted, mir l beszélek? Az egyszer lélekr l, amelyet még nem mételyezett meg a
kétkedés és a magasröpt bölcselkedés. Parzival ostoba volt. Ha okos lett volna, soha el nem
nyeri a szent Grált. Csak az ostobák diadalmaskodnak az életben; a többiek túl sok akadályt
vélnek fölfedezni, és már a kezdet kezdetén elbizonytalanodnak. Nehéz id kben az
együgy ség a legf bb kincs, varázsköpenyként takarja el azokat a veszedelmeket, amelyekbe
a túlontúl okosak szinte megb völten rohannak bele.

Ivott egy kortyot, és rám nézett azzal az öklömnyi nagy szemével, amely a der s ég kék
darabjaként tündökölt barázdált arcában.

-- Sose akarj többet tudni a kelleténél, Robby! Minél kevesebbet tud az ember, annál
gondtalanabbul él. A tudás szabaddá tesz -- de boldogtalanná is. Gyere és koccints velem az
együgy ségre, a butaságra, és mindenre, ami ehhez tartozik: a szerelemre, a jöv be vetett
hitre, a boldogság álmaira, a fenséges ostobaságra, az elveszett paradicsomra...

Ott ült lomhán, elnehezedve, önmagába és önnön részegségébe roskadva, mintha a

megközelíthetetlen szomorúság magányos dombja lett volna. Tönkrement ember volt, és
tudta, hogy többé már semmit sem képes rendbe hozni. Volt egy nagy m terme, ott is lakott,
és viszonya volt a gazdasszonyával. Az asszony nyers volt és er szakos. A jól megtermett
Grau ezzel szemben érzékeny és gyenge. Nem tudott az asszonytól megszabadulni, és ebbe
nyilván már bele is tör dött. Negyvenkét éves volt.

Noha tudtam, hogy az ital beszél bel le, mégis enyhe, különös borzongást éreztem, amint ott
láttam magam el tt. Ritkán jött közénk, többnyire magányosan ivott a m termében. Az
ilyesmi hamar kikészíti az embert.

Mosoly suhant át az arcán. Poharat nyomott a kezembe:

-- Igyál, Robby! És mentsd a menthet t. Gondold meg jól, amit mondtam.

-- Rendben van, Ferdinánd!

Lenz felhúzta a gramofont. Volt egy csomó néger dala, azok közül tett fel néhányat -- a
Mississippir l, a gyapotszed kr l, a kék trópusi folyamok fülledt éjszakáiról.

VI.
Patrice Hollmann egy nagy sárga bérházban lakott, amelyet keskeny gyepsz nyeg választott
el a járdától. A bejárat el tt utcalámpa állt. Annak a tövében fékeztem le a Cadillackal. A
himbálózó fényben olyan volt a kocsi, mint egy nedvesen és feketén csillogó, roppant elefánt.

Id közben folytattam az öltözetem kiegészítését. A nyakkend mellé új kalapot és egy pár

keszty t is vásároltam -- rajtam volt Lenz ulszterje, egy shetlandi gyapjúból sz tt csodálatos
szürke ulszter. Az els benyomást választékos megjelenésemmel szándékoztam er teljesen
ellensúlyozni.

Dudáltam. Rögtön utána rakétaként gy lt ki a lépcs ház lámpája öt egymás fölötti ablakban.
A felvonó zümmögni kezdett. Láttam, hogy lebeg lefelé, mintha az égb l bocsátottak volna
alá egy kivilágított szállítókast. Patrice Hollmann kinyitotta a lift ajtaját, és sietve jött le a
lépcs n. Rövid, barna bunda volt rajta és sz k barna szoknya.

-- Halló! -- nyújtotta felém a kezét. -- Úgy örvendek, hogy végre kikerülök a házból. Egész
nap otthon kuksoltam.

Szerettem, ahogy kezet adott -- ez a kézszorítás er sebb volt, mint amennyit kinéztem bel le.
Utáltam azokat, akik petyhüdten nyújtják oda kezüket, mint egy döglött halat.

-- Mért nem mondta hamarabb? -- kérdeztem. -- Már délben eljöttem volna.

-- Olyan sok ideje van?

-- Nincs. De szabaddá tettem volna magam. Mélyet lélegzett.

-- Micsoda leveg ! Ez már tavasz!

-- Addig kocsikázhat ezen a jó leveg n, ameddig csak kedve tartja -- mondtam. --

Kimehetünk a városból, átvághatunk az erd n -- kocsival vagyok.

Olyan hanyagul mutattam a Cadillacra, mint egy ócska Fordra.

-- Ezzel a Cadillackal? -- nézett rám meglepetten. -- A magáé?

-- Ma este igen. Egyébként a m helyünké. Rendbe hoztuk, és életünk nagy üzletét akarjuk
megcsinálni vele.

-- Kinyitottam a kocsi ajtaját. -- De talán menjünk el el bb a Traubéba, és vacsorázzunk meg.

Mit szól hozzá?

-- A vacsora ellen semmi kifogásom, de miért éppen a Traubéba?

Meghökkentem. A Traube volt az egyetlen elegáns vendégl , amelyet ismertem.

-- szintén szólva nem tudok jobb helyet -- feleltem.

-- És úgy gondolom, hogy a Cadillac is kötelez. Elkacagta magát.

-- A Traube alighanem merev és unalmas hely. Menjünk inkább máshova!

Tanácstalan voltam. Legkomolyabb terveim d ltek halomra.

-- Akkor ajánljon maga valamit -- mondtam végül. -- Azok a vendégl k ugyanis, amelyekbe
én járok, kissé közönségesek. Azt hiszem, nem magának valók.

-- Mért hiszi ezt?

-- Hát az ilyesmit nagyjából látja az ember... Gyors pillantást vetett rám:

-- Talán mégis megpróbálhatjuk...

-- Ahogy gondolja! -- feleltem, és gyors elhatározással borítottam föl az egész programot. --

Tudok egy helyet, ha nem ijed s természet . Alfonshoz mennénk.

-- Alfons? Nem hangzik rosszul -- felelte a lány --, és ma este nem is vagyok ijed s.

-- Alfonsnak söröz je van -- folytattam. -- És jó barátja Lenznek. A lány nevetett.

-- Látom, sok jó barátja van ennek a Lenznek. Bólintottam.

-- És elég könnyen csípi fel ket. Hiszen látta, hogy ment Bindinggel…

-- Hát igen..., mint a karikacsapás -- felelte. Elindultunk.

Testes, nyugodt ember volt Alfons. Kiálló pofacsontok, aprócska szem, felt rt ingujj, a karja,
mint a gorilláé. Aki nem tetszett neki, azt saját kez leg hajította ki a kocsmából. Még a
Honfih ség nevezet sportegyesület tagjait is. A garázdább vendégek számára egy kalapácsot
tartogatott a söntés alatt. És megfelel helyen állt a söröz je: egy kórház t szomszédságában,
így takarította meg a ment kocsival járó költségeket.

Sz rös mancsával letörölte a feny faasztal világos lapját.

-- Sört? -- kérdezte.

-- Rozspálinkát és valami ennivalót -- feleltem.

-- És a hölgy?

-- A hölgy is rozspálinkát kér -- szólt közbe Patrice Hollmann.

-- Derék dolog! -- mondta elismer en Alfons. -- Egyébként sertésbordánk van savanyú

káposztával.

-- A disznót te vágtad? -- kérdeztem t le.

-- Világos!

-- De a hölgy talán valami könnyebbet szeretne...

-- Nem hinném -- vélte Alfons. -- El bb meg kellene néznie azt a bordát.

Odahozatott egy adagot a pincérrel.

-- Els rangú koca volt: aranyérmes -- jegyezte meg. -- Kétszer is megkapta az els díjat.

-- Ennek nem is tudna senki ellenállni -- jelentette ki Patrice Hollmann, s ami a legkülönösebb
volt, olyan magabiztosan beszélt, mintha évek óta járna ebbe a lebujba.

Alfons ránk kacsintott.

-- Hát akkor két adaggal, nemde? A lány bólintott.

-- Értem! Magam fogom kiválasztani! -- mondta Alfons, és kiment a konyhába.

-- Ami a helyiséget illeti, minden fenntartásomat visszavonom -- szóltam a lányhoz. -- Maga

egyetlen rohammal levette Alfonst a lábáról. Csak a törzsvendégek adagját választja ki saját
kez leg.

Alfons visszatért.

-- Egy szál friss kolbászt is föltettem melléje.

-- Nem rossz ötlet -- mondtam.

Alfons jóindulatúan nézegetett bennünket. Közben megjött a rozspálinka. Három pohárral

hoztak, egyet Alfonsnak.

-- Hát akkor kedves egészségükre -- mondta . -- Pénzes papát a gyerekeinknek!

Felhörpintettük a pálinkát. A lány nem kortyolgatta, is egy hajtásra itta ki.

-- Derék dolog! -- jegyezte meg ismét Alfons, és visszacsoszogott a söntéshez.

-- Ízlett a rozspálinka? -- kérdeztem. A lány megrázkódott.

-- Kicsit er s. De nem vallhattam szégyent Alfons el tt.

A sertésborda kiváló volt. Bekebeleztem két nagy adagot, és Patrice Hollmann is jóval többet
evett, mint amennyit elvártam t le. Elb völ volt, ahogy mindenben velem tartott, és ahogy
fesztelenül feltalálta magát a lokálban. Kertelés nélkül megivott még egy rozspálinkát
Alfonsszal.

Emez bizalmasan rám kacsintott, ami azt jelentette, hogy minden rendben van. És Alfons
ebben a tekintetben szakért volt. Nem, ami a szépséget és a kultúrát, hanem ami a lényeget
és a tartást illeti.

-- Ha van egy kis szerencséje, megismerheti Alfons gyöngéjét is -- mondtam a lánynak.

-- Arra kíváncsi lennék -- felelte --, ki sem nézném bel le, hogy van neki.

-- Pedig van -- mondtam, és a söntés melletti asztalra mutattam. -- Ott, ni...

-- Micsoda? Az a gramofon?

-- Nem éppen a gramofon. Hanem a kórusok. Ez Alfons egyetlen gyöngéje. Nem a tánczene,
nem a klasszikus zene, hanem az énekkarok. Férfikórusok, vegyes karok -- amennyi lemezt
ott lát, az mind karének. Nézze csak, már jön is.

-- Ízlett a vacsora? -- kérdezte Alfons.

-- A szül anyánknál sem ettünk jobbat -- jelentettem ki.

-- És a hölgynek?

-- Életem legjobb sertésbordája volt -- felelte a hölgy határozottan.

Alfons elégedetten bólintott:

-- Akkor én most fölteszem a legújabb lemezemet. Azt hallgassák meg…

A gramofonhoz ment. A t megcsikordult, és egy er teljes férfikar harsányan rágyújtott Az

erd csendjére. Átkozottul hangos csönd volt.

Már az els ütemre elnémult az egész terem. Alfons veszedelmessé válhatott, ha valaki nem
tanúsított kell áhítatot. Sz rös karjával a söntésre könyökölt, arckifejezése ellágyult a zene
hatására. Álmodozóvá lett, annyi mélabú töltötte el, amennyi csak egy gorillától kitelik. A
kórusok leírhatatlan hatást gyakoroltak rá. Olyan szelíd lett t lük, mint egy zgida. Ha
verekedés közben csendült fel valahonnan egy férfikar, megb völten hagyott ott csapot-papot,
a fülét hegyezte, és kész volt a békekötésre. Régebben, amikor még hirtelenebb haragú volt, a
felesége mindig készenlétben tartotta kedvenc lemezeit. S amikor az ura veszélyessé vált,
amikor el szedte a kalapácsot a söntés alól, akkor gyorsan rátette a t t a lemezre -- mire a
kalapács lehanyatlott, Alfons fülelni kezdett és lecsillapult. Kés bb már nemigen volt szükség
az ilyesmire -- az asszony meghalt, arcképe ott csüngött a söntés fölött Ferdinánd Grau
ajándékaként, aki ezért ingyen fogyasztója volt a lokálnak -- Alfons pedig id sebb lett és
higgadtabb.

A lemez lejárt. Alfons hozzánk lépett.

-- Csodálatos! -- lelkendeztem én.

-- Különösen az els tenor -- egészített ki Patrice Hollmann.

-- Csakugyan -- vélte Alfons, és egy csapásra fölélénkült. -- Kegyed aztán ért hozzá! Az els
tenor egészen kiváló!

Elbúcsúztunk t le.

-- Üdvözlöm Gottfriedot! -- szólt utánunk. -- Már benézhetne egyszer…

Kint álltunk az utcán. A ház el tti utcalámpák nyugtalan fényekkel és árnyakkal fonták be egy
vén fa összegubancolt ágait. A gallyak már imitt-amott kizöldültek, s a fölfelé tör ,
bizonytalanul pisla fényben sokkal er teljesebbnek és magasabbnak látszott a fa. Olyan volt,
mintha koronája beleveszne a fölötte dereng alkonyatba --mint egy nagy, kiterjesztett kéz,
amely mondhatatlan esdekléssel mered az ég felé.

Patrice Hollmann kissé megborzongott.

-- Fázik? -- kérdeztem.

Felhúzta a vállát, és kezét a bunda ujjába mélyesztette.

-- Csak egy kicsit. Odabent meglehet sen meleg volt.

-- Elég könnyen van felöltözve -- mondtam neki. -- És az esték még h vösek.

Megrázta a fejét.

-- Ki nem állhatom a nehéz holmikat. Alig várom már a fölmelegedést. Nem szeretem a
hideget. Legalábbis városban nem.

-- A Cadillacban meleg van -- mondtam. -- És el vigyázatosságból egy pokrócot is hoztam.

Besegítettem a kocsiba, és térdére terítettem a pokrócot. Ö feljebb húzta:

-- Ez már igen! A hideg mindig elszomorító.

-- Nemcsak a hideg -- jegyeztem meg, és a kormányhoz ültem. -- Kocsikázzunk egy kicsit?

Bólintott:

-- Hát persze!

-- Merre menjünk?

-- Teljességgel mindegy. Csak végig az utcákon, lassan...

-- Értem...

Begyújtottam a motort, majd lassan, cél és irány nélkül jártuk a várost. Az esti csúcsforgalom
órája volt. Szinte hangtalanul suhantunk tova, olyan halkan zümmögött a motor. Mintha egy
hajón ültünk volna, amely csöndesen evez az élet sokszín csatornáin. Utcák suhantak el
mellettünk, kivilágított kapuk, csillogó fények, lámpasorok, a lét édes és lágy esti forgataga.
Elborított a csillogó éjszaka enyhe láza, s mindenekfölött a tet ereszek közti, acélszürke ég,
amely felé a város nyugtalan fényei törtek.

A lány némán ült mellettem; az ablakon keresztül fények és árnyak vetültek az arcára. Olykor
ránéztem, és újra eszembe jutott az els este, amikor megismertem. Az arca most komolyabb
volt, egy kissé idegenebb, mint az imént, de nagyon szép -- igen, ez volt az az arc, amely
akkor megragadott, és azóta sem eresztett el. Valami nyugalmas titkot sejtetett, mint általában
a természet körébe tartozó dolgok: a fák, a felh k, az állatok -- és olykor egy asszony.
Már a külváros csöndesebb utcáihoz értünk. A szél er sebben fújt, s úgy tetszett, mintha maga
el tt görgetné az éjszakát. Egy nagyobb téren állítottam meg a kocsit. Körülöttünk apró házak
aludtak apró kertekben.

Patrice Hollmann olyan mozdulatot tett, mintha álmából ocsúdott volna fel.

-- Milyen szép ez -- mondta rövid szünet után. -- Ha kocsim volna, ilyen lassú ütemben
járnám be minden este a várost. Van valami valószer tlen ebben a hangtalan suhanásban. Az
ember ébren van, s mégis mintha álmodnék. Úgy érzem, akkor nem is vágynék esténként az
emberek után…

Egy csomag cigarettát vettem el a zsebemb l.

-- Esténként szükségét érzi az embereknek, ugye?

Bólintott.

-- Esténként igen. A sötétedés, az mindig olyan különös...

Feltéptem a csomagot.

-- Amerikai cigaretta. Szereti?

-- Szeretem. S t, legjobban az amerikait szeretem.

Tüzet adtam. A gyufa meleg, közeli fénye egy másodpercre megvilágította az arcát meg a
kezemet, s én váratlanul arra a képtelenségre gondoltam, hogy mi már réges-rég
összetartozunk.

Lecsavartam az ablakot, hogy kiszálljon a füst.

-- Nem akar vezetni egy kicsit? -- kérdeztem. -- Bizonyára öröme telik benne.

Felém fordult.

-- Én is azt hiszem. De nem tudok vezetni.

-- Csakugyan?

-- Csakugyan. Sosem tanultam. Én csak erre a pillanatra vártam.

-- Binding már rég megtaníthatta volna -- jegyeztem meg.

Elkacagta magát.

-- Binding túlságosan bele van bolondulva a kocsijába. Senkit sem enged hozzányúlni.

-- Szamárság! -- mondtam elégedetten, hogy fúrhatom a kövért. -- T lem nyugodtan ülhet a

volánhoz. Jöjjön!
Fittyet hánytam Köster mindennem intelmeinek, és kiszálltam, hogy a lány a kormányhoz
ülhessen. Patrice megijedt:

-- De én csakugyan nem értek hozzá!

-- Dehogynem -- nyugtattam meg. -- Ért hozzá, csak még nem tud róla!

Megmutattam, hogyan kell kikuplungolni és sebességet váltani.

-- így ni! -- mondtam aztán. -- Indulhatunk!

-- Egy pillanat! -- szólt a lány, s egy autóbuszra mutatott, amely magányosan közelgett az
utcán. -- Ne várjuk meg, amíg elmegy?

-- Ugyan! -- vágtam rá, aztán gyorsan kapcsoltam, és elengedtem a kuplungot.

Görcsösen fogta a kormányt, és feszülten meredt maga elé:

-- Úristen, kissé gyorsan megyünk! A sebességmér re pillantottam:

-- Huszonöt kilométer. Valójában csak húsz. Szép teljesítmény egy maratoni futótól.

-- Én nyolcvannak érzem.

Néhány perc múltán elpárolgott a lány kezdeti félelme. Széles, egyenes utcán haladtunk. A
Cadillac kissé ide-oda dülöngélt, mintha a tartályába benzin helyett konyakot töltöttek volna,
és olykor gyanúsan közel húzott el a járdaszegély mellett -- de lassanként menni kezdett a
dolog, és minden úgy történt, ahogy én el re láttam: sikerült felülkerekednem, mert egy
csapásra tanítóvá és tanítvánnyá vedlettünk át, amit rögtön ki is aknáztam.

-- Figyelem! -- szóltam. -- Egy rend r!

-- Álljak meg?

-- Most már kés !

-- És mi történik, ha rajtakap, hogy nincs hajtási jogosítványom?

-- Akkor mindketten börtönbe kerülünk.

-- Szent isten! -- kiáltott föl, és lába ijedten kereste a féket.

-- Gázt adni! -- kiáltottam rá. -- Taposson bele a gázba! Gyorsan és méltóságteljesen kell
elhúznunk mellette. A törvényt csak szemtelenül lehet áthágni.

A rend r figyelemre sem méltatott bennünket. A lány föllélegzett:

-- Nem is hittem volna, hogy a forgalmi rend r olyan, mint a t zokádó sárkány -- mondta,
miután néhány száz méterrel magunk mögött hagytuk.
-- Tüzet csak akkor okádnak, ha nekik megy az ember.

Lassan kihúztam a kéziféket.

-- így ni, ez az üres mellékutca kiválóan megfelel, itt már nyugodtan gyakorolhatunk. Kezdjük
talán az indítással és a megállással...

Patrice Hollmann egyszer-kétszer ledöglesztette a motort. Erre kigombolta a bundáját:

-- Egészen belemelegedtem! De meg kell tanulnom! Buzgó figyelemmel ült a kormánynál, és

hallgatta az utasításaimat. Aztán apró, izgatott kiáltásokkal merészkedett neki az els
kanyaroknak, s közben úgy félt a szembe jöv kocsik fényszóróitól, mint ördög a
tömjénfüstt l, másrészt pedig hihetetlenül büszke volt, mikor szerencsésen túljutott rajtuk. A
m szerfal gyönge fényét l bevilágított félhomályban hamarosan létrejött az a bajtársi légkör,
amelyet a józan technikai dolgok hamar megteremtenek -- s egy óra múlva, amikor helyet
cseréltünk, hogy hazafelé már én vezessem a kocsit, sokkal meghittebb viszonyban voltunk,
mintha kölcsönösen elmeséltük volna egymásnak az életünk történetét.

A Nikolaistrasse közelében ismét megállítottam a kocsit. Fölöttünk egy mozi vörös

fényreklámja tündökölt. Az aszfalt tompán derengett, mint a kifakult bíborkelme. A
járdaszegély mentén nagy fekete olajfolt csillogott.

-- Úgy -- mondtam én --, most aztán csakugyan kiérdemeltünk egy-egy pohárka italt. Hol
igyuk meg?

Patrice Hollmann elt n dött egy másodpercre:

-- Menjünk el megint abba a kedves kis bárba a vitorlás-hajóval -- ajánlotta végül is.

Szörnyen megijedtem. Holtbizonyos, hogy az utolsó romantikus ilyenkor ott ül a bárban. Már
magam el tt láttam az arckifejezését…

-- Ó -- vágtam rá sietve ---, vannak sokkal mutatósabb helyek is...

-- Nekem a múltkor nagyon tetszett...

-- Valóban? -- kérdeztem szinte döbbenten. -- Magának a múltkor nagyon tetszett?

-- Igen -- vágta rá nevetve. -- Nagyon is tetszett... Hogy mik vannak? -- csodálkoztam. -- És

én még szemrehányást tettem magamnak!

-- Attól tartok, hogy ilyenkor kissé zsúfolt -- próbálkoztam meg az utolsó ellenvetéssel.

-- Azért megnézhetjük.

-- No persze! -- feleltem, s azon töprengtem, hogy mit is csináljak.

Megérkeztünk, és én sietve kiszálltam.

-- Csak éppen megnézem, mi a helyzet. Mindjárt itt vagyok.

Valentinen kívül senki ismer st nem láttam.

-- Mondd csak -- kérdeztem t le --, Gottfried volt már itt?

-- Igen -- felelte Valentin. -- Ottóval. Fél órája mehettek el.

-- Kár! -- mondtam és felsóhajtottam. -- Beszélni akartam velük.

Kimentem a kocsihoz.

-- Megkísérelhetjük -- mondtam a lánynak --, történetesen nincsenek is olyan sokan.

Mégis el vigyázatos voltam, és egy sötét sarok mögött hagytam a Cadillacot.

De alig ültünk tíz percig, és a bárpultnál már fel is bukkant Lenz szalmasárga üstöké. A
hétszentségit, gondoltam magamban, jól kifogtam! Ezzel még várhattunk volna egy-két hetet.

De úgy látszott, hogy Gottfriednak nincs maradhatnékja. Már azt reméltem, hogy
megszabadulok t le, amikor észrevettem, hogy Valentin felhívja rám a figyelmét. Így
bosszulta meg magát az el bbi hazugság. Amikor Gottfried megpillantott minket, olyan arcot
vágott, hogy azt egy hivatásbuzgó filmszínész nagy haszonnal tanulmányozhatta volna. A
szeme úgy kiguvadt, mint egy tükörtojás, és már attól tartottam, hogy végképp elejti az alsó
állkapcsát. Kár, hogy nem volt ott történetesen egy rendez , bizonyosra veszem, hogy Lenzet
ott helyben leszerz dteti, és eljátszatja vele, teszem azt, egy hajótörött matróz szerepét, aki
el tt váratlanul üvölt tengeri szörnyeteg bukkan fel.

Gottfried egykett re összeszedte magát. Könyörg pillantást vetettem rá, hogy t njön el
azonnal. Aljas vigyorral viszonozta, lesimította a zakóját, és odajött hozzánk.

Tudtam, hogy mi vár rám, ezért inkább én kezdeményeztem:

-- Hazakísérted már Bomblatt kisasszonyt? -- kérdeztem t le azzal a szándékkal, hogy már a

kezdet kezdetén semlegesítem.

-- Haza -- felelte Lenz, és egy szemrebbenéssel sem árulta el, hogy most hallja el ször
Bomblatt kisasszony nevét. -- Üdvözletét küldi, és arra kér, hogy hívd fel holnap korán
reggel.

A visszavágás nem volt rossz. Bólintottam:

-- Majd felhívom. Remélem, hogy csakugyan megveszi a kocsit.

Lenz ismét felelni készült, de sípcsonton rúgtam az asztal alatt, és olyan pillantást vetettem rá,
hogy somolyogva bár, de abbahagyta.

Megittunk néhány pohárkával. Én csak sidecart sok citrommal. Nehogy ismét kikészítsem
magam, mint a múltkor.

Gottfried pompás hangulatban volt.

-- Épp nálad jártam -- mondta. -- Gondoltam, velem jössz. Közben benéztem a vurstliba, és
láttam egy újonnan fölszerelt, csodálatos körhintát. Nem mennénk oda? -- kérdezte, és Patrice
Hollmannra nézett.

-- De még mennyire! -- felelte a lány. -- Imádom a körhintát.

-- Hát akkor gyerünk -- mondtam, és boldog voltam, hogy kikerülök a bárból. Odakint mégis
könnyebben boldogul az ember.

Kintornások, a vurstli el rsei. Édesbús verkliszó. A kopott bársonytakarón papagáj gubbaszt,

vagy egy piros mellényes, diderg kis majom kuksol. Majd a porcelánragasztót, üvegvágót,
törökmézet, léggömböt és ruhaszövetet árusítók rikácsoló hangja. A hideg kék fény és a
karbidlámpák b ze. A jövend mondók, a csillagjósok, a mézeskalácsosok sátrai, a hajóhinták,
a mutatványos bódék -- s végül a körhinták tarkán tündökl , kastélyként kivilágított, kereng
és zenél tornyai.

-- Gyerünk, gyerekek! -- kiáltotta Lenz, s lobogó üstökkel vette birtokába a hullámvasutat.

Ennek volt a legnépesebb zenekara. Minden aranyozott bódéból hat-hat trombitás lépett el ,
jobbra-balra forgolódott, rázendített egy indulóra, majd trombitáit lengetve visszavonult.
Leny göz volt.

Beültünk egy nagy hattyúba, és föl-le száguldottunk. A világ szikrázva siklott el mellettünk,
aztán aláhanyatlott s elt nt egy sötét alagútban, amelyen dobpergés közepette viharzottunk át,
hogy odakint ismét a fények árja és trombitaszó fogadjon.

-- Tovább! -- adta ki az utasítást Gottfried, és kiszemelt egy léghajós, repül gépes körhintát.
Fölkapaszkodtunk egy zeppelinbe, és három kört írtunk le.

Elfúló lélegzettel álltunk meg ismét a szilárd talajon.

-- És most az ördögkerékhez! -- vezényelt Lenz.

Az ördögkerék egy nagy, sima, enyhén kúpszer korong volt, amely egyre sebesebben
forgott, s az embernek meg kellett maradnia rajta. Gottfried mintegy huszadmagával szállt föl
rá. Úgy szteppelt, mintha megtébolyodott volna, és vastapsot kapott. A végén kettesben
maradt egy szakácsn vel, akinek akkora feneke volt, mint egy sörgyári lónak. Amikor a
szédület már-már kibírhatatlanná vált, a ravasz n személy egyszer en letelepedett a korong
kell s közepébe, Gottfried pedig ott szteppelt viharosan mellette. A többiek már mind
lependerültek. Végül az utolsó romantikusnak is betelt a sorsa: a szakácsn ölébe huppant, és
összeölelkezve sodródtak le a korongról. Karon fogta, és csatlakozott hozzánk. Minden
teketória nélkül Linának szólította. Lina szégyenl sen mosolygott. Lenz megkérdezte, hogy
nem vendégelhetné-e meg valamivel. Lina kijelentette, hogy csak a sör oltja a szomjúságot.
Erre mindketten elt ntek egy bajor paraszttáncoktól visszhangzó sátorban.

-- És velünk mi lesz? Mi hova menjünk? -- kérdezte csillogó szemmel Patrice Hollmann.

-- Az elvarázsolt kastélyba -- feleltem, s egy nagy gömbforma bódéra mutattam.

A kastély tekervényes folyosóin egyik meglepetés a másikat érte. Alig tettünk néhány lépést,
inogni kezdett a padló, kezek tapogatóztak felénk a sötétben, torz ábrázatok bukkantak fel
minden sarokból, kísértetek üvöltöztek -- mi pedig fölszabadultan kacagtunk, amíg a lány
meg nem h költ egy zölden világló halálfej el tt. Egy pillanatra a karomba d lt, éreztem
arcomon a leheletét, haja az ajkamat súrolta -- aztán ismét kacagni kezdett, és én
eleresztettem.

Eleresztettem, de a lelkem legmélyén valami nem eresztette el. Már rég kint voltunk, s én még
mindig karjaim közt éreztem a vállát, éreztem selymes haját és b rének enyhe barackillatát...
Kerültem a tekintetét. Egyszerre egészen más szemmel néztem.

Lenz már várt ránk. Egyedül volt.

-- És Lina? -- kérdeztem.

-- Iszik -- jelentette ki Gottfried, és fejével a bajor sátor felé intett. -- Egy kováccsal.

-- szinte részvétem -- mondtam erre.

-- Ne marháskodj -- felelte Gottfried --, inkább nézzünk már valami komolyabb férfimunka
után.

Egy bódénál állapodtunk meg, ahol tömör gumikarikákat dobáltak a benti kampókra, s ahol a
legkülönfélébb nyereményekkel kecsegtettek.

-- így ni! -- szólt Lenz Patrice Hollmannhoz, és hátrabökte a kalapját. -- Most egy kelengyére
valót nyerünk össze magának.

Ö dobott els nek, és egy ébreszt órát nyert. Én következtem, és egy játék mackó birtokába
jutottam. A bódé tulajdonosa átnyújtotta a két nyereményt, és nagy h hót csapott bel le, hogy
más kísérletez ket is odacsalogasson.

-- Majd elmegy a kedved a kiáltozástól -- somolygott Gottfried, és egy serpeny re tett szert.
Én pedig még egy játék mackóra.

-- Disznó szerencséjük van -- jegyezte meg a tulajdonos, és az újabb nyereményeket is

ideadta.

De nem tudta még, hogy mi vár rá. A században Lenz dobta célba a legügyesebben a
kézigránátot, és télen, amikor nemigen akadt tennivalónk, hónapokon keresztül a
legkülönfélébb kampókra hajigáltuk gyakorlatképpen a sapkánkat. Ahhoz képest gyerekjáték
volt ez a karikadobálás. A továbbiakban Gottfried minden meger ltetés nélkül jutott hozzá
egy kristályvázához, én meg egy fél tucat gramofonlemezhez. A tulajdonos most már némán
tolta ket elénk, és megvizsgálta a kampóit. Lenz célzott, dobott, és megnyerte a második
díjat, egy kávéskészletet. Már elég népes néz közönség ver dött össze. Gyors egymásutánban
három karikát dobtam ugyanarra a kampóra. Az eredmény egy b nbánó Magdolna volt
aranykeretben.

A bódé tulajdonosa olyan képet vágott, mintha fogorvosnál ülne, és nem akart nekünk több
karikát adni. Már mi is abbahagytuk volna, de a közönség botrányt rendezett. Azt követelte a
pasastól, hogy tovább hajigálhassunk. Látni akarták, hogyan fosztjuk ki. A legnagyobb lármát
Lina csapta, aki váratlanul felbukkant a kovács oldalán.
-- Mellédobni szabad? -- rikácsolta. -- Célba találni nem?

A kovács helyesl én dörmögött.

-- Rendben van, mindketten egy-egy sort dobunk még -- szögezte le Lenz.

Én kezdtem. Lett bel le egy mosdótál korsóval és szappantartóval. Lenz következett. Öt

karikát kért. Ebb l négyet gyors egymásutánban ugyanarra a kampóra hajított. Az ötödik el tt
hatásszünetet tartott, és el vett egy cigarettát. Hárman is ugrottak, hogy t zzel kínálják. A
kovács vállon veregette. Lina izgatottan rágcsálta a zsebkend jét. Aztán Gottfried megcélozta
a kampót, és leheletkönnyen dobta rá a karikát, hogy vissza ne pattanjon. Meg is állapodott
egy sorban a másik néggyel. A közönség tombolt. Lenz megkaparintotta a f nyereményt --
egy gyerekkocsit rózsaszíntakaróval és csipkés párnával.

A bódé tulajdonosa átkozódva tolta ki a kocsit. Mindent beleraktunk, s a következ bódé elé
vonultunk. A kocsit Lina tolta. A kovácsot ez olyan tréfás megjegyzésekre ihlette, hogy
jobbnak láttam kissé hátrább maradni Patrice Hollmann-nal. A szomszédos bódéban
borospalackok nyakára hajigálták a gy r ket. Aki eltalált egy borosüveget, az meg is kapta.
Hat palackot nyertünk. Lenz megnézte a címkéjüket, s a kovácsnak ajándékozta a bort.

Még egy ilyenszer bódé következett. De a tulajdonosnak jó szimatja volt, és mire odaértünk,
kijelentette, hogy már bezárt. A kovács botrányt akart csapni, észrevette ugyanis, hogy ott
sört lehetett nyerni. De mi lecsillapítottuk. A bódé tulajdonosa félkarú volt.

Népes sereg kísért el a Cadillacig.

-- És most mi lesz? -- kérdezte Lenz a fejét vakarva. -- Szerintem vontatni kellene a

gyerekkocsit.

-- Ez csak természetes -- jegyeztem meg --, de te beleülsz, és kormányozod, hogy föl ne

boruljon.

Patrice Hollmann tiltakozott. Attól tartott, hogy Lenz valóban képes rá.

-- Hát jó -- mondta Lenz --, akkor osszuk el a zsákmányt. A két mackót feltétlenül maga
kapja. És a lemezeket is. A serpeny t?

A lány megrázta a fejét.

-- A m hely tulajdonába megy át -- jelentette ki Gottfried. -- Vedd csak el, Robby, neves
mestere a tükörtojássütésnek. És a kávéskészlet?

A lány Lina felé intett. A szakácsn elvörösödött. Gottfried úgy nyújtott át külön-külön
minden darabot, mintha díjakat osztana. Aztán el vette a fajansztálat.

-- Mit kezdünk ezzel a mosdóalkalmatossággal? Nyilván a kollégáé lesz, nemde? Egy kovács
jó hasznát látja az effélének. Meg az ébreszt órának is, mert a kovácsok többnyire mélyen
alusznak.

Most a virágvázát adtam át Gottfriednak. pedig Linának nyújtotta.

A szakácsn dadogva utasította vissza. Nem tudta levenni a szemét a b nbánó Magdolnáról, s
attól tartott, hogy a kép a kovácsé lesz, ha elveszi a vázát. „Imádom a m vészetet" -- nyögte
ki végül. Meghatóan mohó volt, amint ott állt, és izgalmában céklavörös ujjait rágcsálta.

-- Kegyednek mi a véleménye, nagyra becsült kisasszonyom? -- kérdezte széles taglejtésekkel

Lenz, és a lány felé fordult.

Patrice Hollmann megfogta a képet, és odaadta a szakácsn nek.

-- Nagyon szép kép ez, Lina -- mondta.

-- Akaszd az ágyad fölé, és okulj bel le -- tette hozzá Lenz.

Lina könnyben úszó szemmel nyúlt a kép után. Úgy meghatódott, hogy csuklani kezdett.

-- Hát veled mi lesz? -- kérdezte Lenz elt n dve a gyerekkocsitól. Lina már el is feledkezett a
Magdolnájáról, és mohó fény gyúlt ki a szemében. A kovács úgy vélte, hogy sosem lehet
tudni, mikor lesz szükség effélére, s ezen akkorát kacagott, hogy elejtette az egyik
borosüveget. De Lenz egyebet forgatott a fejében.

-- Egy pillanat, mintha láttam volna valamit -- mondta és elt nt. Pár perc múlva visszatért,
fogta a gyerekkocsit és megint csak elment vele.

-- Minden rendben! -- nyugtatott meg, amikor üres kézzel megjött. Beültünk a Cadillacba.

-- Olyan volt, mint egy karácsonyeste! -- mondta a sok limlom közepette Lina, és búcsúzóul
felénk nyújtotta nagy, vörös mancsát.

A kovács félrevont minket egy pillanatra:

-- Aztán ha majd jól el akarjátok látni valakinek a baját, csak szóljatok be hozzám.
Leibnizstrasse tizenhat, hátsó udvar, második emelet balra. Ha netán többen vannak, elhozom
a fiúkat is.

-- El van intézve -- feleltük és elindultunk.

Amikor a vurstli szegletét megkerültük, Gottfried kimutatott az ablakon. Ott állt a

gyerekkocsink, benne egy igazi gyerek, mellette pedig egy sápadt és még mindig értetlen
asszony, aki a kocsit vizsgálgatta.

-- Jó ötlet volt, ugye? -- kérdezte Gottfried.

-- A mackókat is adja oda -- kiáltott föl Patrice Hollmann. -- Hiszen hozzátartoznak.

-- Esetleg az egyiket -- felelte Lenz --. a másikat meg kell tartania.

-- Nem, mind a kett t!

-- Jó...
Lenz kiugrott a kocsiból, az asszony karjába tette a plüssjószágokat, és még miel tt az
magához térhetett volna, úgy menekült vissza, mintha üldöznék.

-- így ni! -- mondta fellélegezve. -- Már szinte rosszul lettem a saját nagylelk ségemt l. Tégy
le az International el tt, okvetlenül meg kell innom egy konyakot.

Kiszállt, és én hazavittem a lányt. Nem úgy váltunk el, mint a múltkor. A lány ott állt a
kapuban, az utcalámpa fénye beragyogta az arcát. Gyönyör volt. A legszívesebben
fölmentem volna vele.

-- Jó éjszakát! -- mondtam. -- Szép álmokat!

-- Jó éjszakát!

Utána néztem, amíg ki nem aludt a fény. Aztán elindítottam a kocsit. Furcsa érzés kerített
hatalmába. Nem olyan, mint máskor, amikor az ember majd meg rül egy lányért, ha este el
kell válnia t le. Inkább gyöngédséget éreztem. Gyöngédséget és mondhatatlan vágyat, hogy
egyszer úgy istenigazából eleresszem magam, és zuhanjak, zuhanjak öntudatlanul...

Elmentem Lenz után az Internationalba. A kávéház szinte üres volt. Az egyik sarokban Fritzi
ült meg a barátja, Alois, a pincér. Veszekedtek. Gottfried a söntés melletti pamlagon üldögélt
Mimivel és Wallyval. El zékenyen bánt mindkett jükkel, még Mimivel, a szegény, öreg
teremtéssel is.

A lányok nemsokára fölkerekedtek. Hívta ket a kötelesség: közeledett a csúcsforgalom ideje.

Mimi nyögdécselt és sóhajtozott, fájtak a visszerei.

Leültem Gottfried mellé:

-- Hát akkor gyerünk a csipkel déseiddel... -- mondtam.

-- Miféle csipkel désekkel, fiacskám? -- kérdezte nagy megrökönyödésemre. -- Hiszen te

egész jól csinálod.

Megkönnyebbültem, hogy ilyen egyszer en fogja föl a dolgot.

-- Hamarabb is beszélhettem volna róla -- mondtam aztán.

Legyintett.

-- Ugyan…

Egy pohár rumot kértem.

-- Tudod -- folytattam én --, sejtelmem sincs, hogy ki ez a lány... Hiszen érted... Arról sem,
hogy mi köze Bindinghez. Tulajdonképpen mondott a pasas valamit akkor?

Rám nézett.

-- Te adsz az ilyesmire?
-- Nem.

-- Hát csak azért mondom. A kabát egyébként jól áll neked.

Elvörösödtem.

-- Csak sose pirulj. Neked van igazad. Bár én is ezt tenném…

Hallgattam egy kis ideig.

-- Hogy érted ezt, Gottfried? -- kérdeztem végül. Ismét rám nézett.

-- Úgy, hogy minden egyéb szart ér, Robby! Mert ma már semmi sincs, ami megérné. Gondolj
csak arra, amit Ferdinándtól hallottál tegnap. Egyáltalán nem volt badarság, amit az öreg,
kövér hullamázoló mondott. De most aztán ülj oda ahhoz a skatulyához, és játssz el egypár
régi katonanótát!

Eljátszottam a Három Liliomot és az Argonne-i erd t. Kísértetiesen hangzottak az üres

kávéházban, ha arra gondoltunk, hogy hol és milyen körülmények között énekeltük ket.

VII.

Két napra rá Köster sietve jött ki a m helyb l.

-- Robby, felhívott ez a te Blumenthalod. Tizenegykor légy nála a Cadillackal. Próbaútra akar

menni.

Lecsaptam a csavarhúzót meg a franciakulcsot.

-- Te Ottó, ha ez sikerül!

-- Mit mondtam én nektek? -- tört fel Lenz hangja az aknára állított Ford alól. -- Ez még
visszajön, megmondtam nektek! Hallgassatok csak mindig Gottfriedra!

-- Fogd be a szádat, most komolyra fordult a dolog -- intettem le. -- Mondd, Ottó, végs
esetben mennyit engedhetek az árból?

-- Legföljebb kétezret. Legeslegföljebb kétezer-kett t. És ha nem megy másképp, két és felet.

De ha azt látod, hogy egy rülttel van dolgod, akkor kétezer-hatot. Ebben az esetben azt is
megmondhatod neki, hogy örök életünkben átkozni fogjuk.

-- Rendben.

Tükörfényesre töröltük a kocsit, aztán beültem. Köster a vállamra tette a kezét.

-- Gondold meg, Robby, hogy katona voltál, és egyet-mást végigcsináltál már. Utolsó csepp
véredig védelmezd a m hely becsületét! Ha kell, halj h si halált az rhelyeden, és még
holtodban se ereszd el a Blumenthal pénztárcáját!

-- Úgy lesz! -- vigyorogtam.

Lenz egy érmet kotort el a zsebéb l, és elém tartotta.

-- Fogd meg ezt az amulettet, Robby!

-- Semmi kifogásom ellene! -- mondtam és megfogtam.

-- Abrakadabra, hatalmas Siva -- kezdte el gajdoló hangon Gottfried --, önts er t és bátorságot
ebbe a nyúlszív fickóba! Várj csak, jobb lesz, ha elviszed! Így ni, és most köpj ki háromszor!

-- Rendben van! -- mondtam, és a lába elé köptem, aztán elhajtottam Jupp el tt, aki
izgalmában a benzinkút töml jével tisztelgett.

Útközben néhány szál szegf t vásároltam, és m vészien elrendeztem a kocsi kristályvázáiban.

Ezzel Blumenthalnére akartam hatni.

Sajnos a megadott címen nem Blumenthal lakása volt, hanem az irodája. Várnom kellett egy
negyedórát. Ezt a trükköt ismerjük már, kispofám, gondoltam magamban, ezzel nem fogsz
megpuhítani. Megvesztegettem a gomblyukamba t zött szegf vel egy csinos
gépírókisasszonyt, és kikérdeztem az üzlet fel l. Kötöttáruk, a forgalom kielégít , kilenc
tisztvisel az irodában, egy csöndestárs, a legveszedelmesebb konkurens Meyer és Fia, a
Meyerfinek van egy kétüléses, piros Essexe -- eddig jutottam a puhatolózással, amikor
Blumenthal magához kéretett.

Mindjárt a nehézütegekkel kezdte.

-- Nézze, fiatalember -- mondta --, én nem állok b vében az id nek. A múltkor nem árat
mondott, hanem az önök vágyálmát. Most tegye a kezét a szívére, és mondja meg, hogy mibe
kerül a kocsi!

-- Hétezer márka -- feleltem.

Elfordult.

-- Hát akkor tárgytalan.

-- Blumenthal úr -- er sködtem én --, nézze meg még egyszer azt a kocsit…

-- Fölösleges -- szakított félbe --, a múltkor alaposan megnéztem.

-- Nézni sokféleképpen lehet -- vágtam vissza. -- De nézze meg aprólékosan. A lakkozása

els rangú, -- Voll és Ruhrbeck, az önköltség kétszázötven márka, az abroncsok is újak, áruk a
katalógus szerint hatszáz márka, ez már magában nyolcötven. Az ülések a legfinomabb
kordbársonyból…

Leintett, de én újra elkezdtem. Figyelmébe ajánlottam, hogy nézze meg a remek

szerszámkészletet, a kocsitet t borító kiváló b rt, a krómozott h t t, a korszer lökhárítókat,
hatvan márka a kett -- mint gyermek az anyjához, úgy igyekeztem vissza a Cadillachoz, és
megpróbáltam rávenni Blumenithalt, hogy jöjjön le velem. Tudtam, hogy odalent új er re
kapok, mint Antaeus. Az árak csak elvontan olyan ijeszt ek, ha valamit kínál értük az ember,
mindjárt másképp festenek.
De Blumenthal is tisztában volt vele, hogy csak az íróasztala mögött van biztos fedezékben.
Letette a szemüvegét, és csak most támadt rám istenigazából. Úgy küzdöttünk, mint tigris az
óriáskígyóval. Blumenthal volt az óriáskígyó. Mire észbe kaptam, már le is alkudott
ezerötszáz márkát.

Inamba szállt a bátorság. A zsebembe nyúltam, és keményen megmarkoltam Gottfried

amulettjét.

-- Blumenthal úr -- mondtam már elég kimerültén --, egy óra van, bizonyára ebédelni megy!

Már semmit sem akartam, csak kikerülni ebb l az irodából, ahol az árak úgy olvadnak, mint a
hó.

-- Csak kett kor ebédelek -- jelentette ki rendületlenül Blumenthal --, de tudja mit? Addig
megtehetjük azt a próbautat.

Föllélegeztem.

-- Aztán még beszélünk -- tette hozzá. Ismét elakadt a lélegzetem.

A lakására mentünk. Legnagyobb ámulatomra úgy megváltozott a kocsiban, mintha

kicserélték volna. Kedélyesen mesélt el egy Ferenc József-viccet, amelyet már rég ismertem.
Én is elmondtam egyet a villamoskalauzról. Ö egy eltévedt szász atyafiról, én pedig rögtön
utána a skót szerelmespárról -- csak a lakása el tt hagytuk abba. Arra kért, várjam meg, amíg
lehozza a feleségét.

-- Attól tartok, jó öreg Cadillac -- mondtam, és megkopogtattam a motorházat --, hogy a

viccek mögött valami újabb ördögi praktika van. De azért légy csak nyugodt, révbe juttatlak
én. Meg fog vásárolni az ipse -- ha egy zsidó visszatér az üzletre, akkor komoly vev . Ha egy
keresztény tér vissza, az még nem jelent semmit. Megtesz egy fél tucat próbautat, hogy
megspórolja magának a taxit, aztán váratlanul eszébe jut, hogy nem is kocsira van szüksége,
hanem egy konyhaberendezésre. Nem, a zsidók rendesek, és tudják, hogy mit akarnak. De
esküvel fogadom, kövér cimborám: ha a harcias Juda Makkabeusnak ez az egyenes
leszármazottja csak egy százast is le tud még alkudni, akkor egy csöpp pálinka nem sok, de
annyit sem iszom többé életemben.

Blumenthalné megjelent. Lenz minden tanácsát eszembe idéztem, és menten átváltoztam

gladiátorból gavallérrá. Blumenthal megvet mosollyal vette ezt tudomásul. Ez az ember
vasból volt. Mozdonyokkal kellett volna kereskednie, nem kötöttáruval.

Úgy rendeztem a dolgot, hogy üljön hátra, a felesége pedig mellém.

-- Hova tetszik parancsolni? -- kérdeztem mézédes hangon.

-- Ahova akarja! -- felelte anyáskodó mosollyal az asszony.

Csevegésbe kezdtem. Isten áldásának éreztem, hogy végre egy semleges valaki ül mellettem.
Olyan halkan beszéltem, hogy abból Blumenthal szinte semmit sem vehetett ki. Így nagyobb
biztonságban éreztem magam, noha már a puszta tény is zavart, hogy ott ül mögöttünk.
Megálltunk. Kiszálltam, és keményen szembenéztem az ellenféllel.

-- Blumenthal úr, be kell ismernie, hogy a kocsi olyan könnyen fut, mint egy gazella.

-- Mit kezdjek én egy gazella könnyedségével, fiatalember -- felelte szokatlanul barátságos

hangon --, amikor súlyos adókkal nyomorgatnak. Mekkora adót vetnek ki egy ilyen kocsira is!
Magának legyen mondva...

-- Blumenthal úr -- vágtam vissza, és azon voltam, hogy ehhez a hangnemhez igazodjam --,
ön üzletember, önnel nyíltan beszélhetek. Nem is adó ez voltaképp, hanem befektetés.
Mondja meg nekem, mi kell ma az üzlethez? Hiszen ön is jól tudja, hogy nem kell hozzá
nagyobb t ke, mint azel tt, csak több hitel! És mi juttatja hitelhez az embert? Csakis a jó
fellépés. A Cadillac szolid kocsi és mutatós is, kényelmes, de nem régimódi, igazi polgári
jólétr l tanúskodik -- eleven reklámja egy üzletembernek.

Blumenthal felvidultan fordult az asszonyhoz: -- Tisztára zsidó észjárása van, hát nem?
Fiatalember -- folytatta aztán még mindig bizalmasan --, manapság a hitelképesség legjobb
reklámja egy kopott öltöny meg egy buszbérlet. Ha a kett nké volna az a pénz, ami az itt fel-
alá száguldó luxuskocsik vételárából még nincs kifizetve, akkor bátran nyugalomba
vonulhatnánk. Magának legyen mondva. Hogy köztünk maradjon...

Gyanakvó pillantást vetettem rá. Mit akar ezzel a barátságos hangvétellel elérni? Vagy csak
az asszony jelenléte mérsékelte harci kedvét? Úgy döntöttem, hogy nyílt támadásba megyek
át.

-- Nem gondolja, nagyságos asszonyom, hogy ez a Cadillac mégiscsak más, mint egy Essex?
Mint a fiatalúr Essexe a Meyer és Fiától? Én még ajándékba sem fogadnám el azt a felt n ,
rikítóan vörös tragacsot...

Hallottam, hogy Blumenthal a torkát köszörüli, s ezért sietve folytattam:

-- Ennek a kocsinak a színe remekül illik kegyedhez. Sz ke hajhoz a tompa kobaltkék...

Blumenthal erre akkorát vigyorgott, mint egy egész majomsereglet.

--- Meyer és Fia... Nem rossz... -- vihogta. -- És végül még ezek a smoncák is...

Ránéztem, és nem hittem a szememnek: nem gúnyolódott! Tovább ütöttem a vasat, amíg
meleg volt:

-- Blumenthal úr, ugye megbocsát, ha helyesbítek valamit. Ha n kr l van szó, sosem smonca
a smonca. Hanem bók, s azt egyre kevesebbet kapnak ezekben a siralmas id kben. Az
asszony nem cs bútor, az asszony virágszál, amely nem a h vös tárgyilagosságot igényli,
hanem a der s napsugarat: a smoncát. Az ember jobban teszi, ha naponta valami kedveset
mond neki, mintha egy életen át egy öszvér kitartásával dolgozik érte. Önnek legyen mondva.
És maradjon ez is köztünk. És amit mondtam, egyébként nem is smonca; én csak a fizika
egyik alaptörvényét idéztem. A kék szín jól áll a sz kéknek.

-- Helyes a b gés, oroszlán -- jelentette ki ragyogó arccal Blumenthal. -- Idehallgasson,

Lohkamp úr! Én pontosan tudom, hogy kerek ezer márkát alkudhatok még le magánál...
Égy lépést tettem hátra. Fondorlatos sátán, gondoltam magamban, ez volt a kegyelemdöfés.
És már láttam magam, amint absztinensként élem le az életemet. Égy áldozati zgida
könyörg pillantását vetettem Blumenthalnéra.

-- De apa... -- vágott közbe az asszony.

-- Hagyd csak, anyám! -- mondta amaz. -- Tehát lealkudhatnám, de nem teszem. Mint
üzletember, elismeréssel figyeltem, hogyan dolgozik. Még kissé túlf tött fantáziával, de az a
Meyer és Fia az nem volt rossz. Történetesen nem zsidó az édesanyja?

-- Nem.

-- Dolgozott a konfekcióiparban?

-- Igen.

-- No látja, megismertem a stílusáról. És melyik ágában?

-- A lelki konfekcióban -- feleltem. -- Valamikor tanárnak készültem.

-- Lohkamp úr -- mondta Blumenthal --, minden tiszteletem az öné. Ha egyszer állás nélkül
marad, hívjon fel.

Égy csekket töltött ki, és átnyújtotta nekem. Nem hittem a szememnek! Kifizette el re az
egészet! Ez már a csodával volt határos.

-- Blumenthal úr -- mondtam lefegyverezve --, engedje meg, hogy ráadásul két kristály
hamutartót és egy gumisz nyeget ajánljak föl ingyen.

--- Ez igen -- felelte --, végre valahára az öreg Blumenthal is kap ajándékot.

Aztán meghívott, hogy vacsorázzam nála másnap este. Blumenthalné anyásán mosolygott
rám.

-- Töltött csuka lesz -- mondta lágy hangon.

-- Ínyencfalat -- jelentettem ki. -- Akkor a kocsit is házhoz szállítom. Holnap reggel átíratjuk.

Úgy repültem vissza a m helybe, mint egy fecske. De Lenz és Köster ebédelni ment.
Magamba kellett fojtanom a diadalmámort. Egyedül Jupp volt odabent.

-- Eladta? -- kérdezte a fiú.

-- Kíváncsi vagy ugye, te csirkefogó? -- feleltem. -- Nesze három márka, végy rajta
repül gépet.

-- Szóval eladta -- vigyorgott Jupp.

-- Most elmegyek ebédelni -- mondtam --, de jaj szegény fejednek, ha egy szót is elkotyogsz,
amíg vissza nem jöttem.
-- Úgy hallgatok, Lohkamp úr, mint a sír -- bizonygatta, miközben a hárommárkást feldobta a
leveg be.

-- Majd meglátjuk -- mondtam, és beletapostam a gázba.

Mikor visszatértem az udvarra, Jupp integetni kezdett. -- Mi az? -- kérdeztem t le. -- Nem
tudtad befogni a cs rödet?

-- Hova gondol, Lohkamp úr? Egy árva szót sem szóltam! -- vigyorgott rám. -- Csak azt
akartam mondani, hogy bent van az a pasas a Forddal.

A Cadillacot kint hagytam az udvaron, és bementem a m helybe. A pékmester volt odabent,

és egy festékkatalógusban lapozgatott. Kockás, deréköves felölt t viselt tenyérnyi széles
gyászszalaggal. Élénk, fekete szem , csinos n állt mellette, elnyomorítóan sz k lakkcip ben
és kopott nyúlprémszegélyes, nyitott kabátban. A fekete n személy virító cinóbervörös
mellett kardoskodott, de a pék húzódozott a vöröst l, mert gyászban volt. Halványszürkés
sárgát akart.

-- Ugyan -- szájalt a kis fekete --, egy Ford-kocsit élénk szín re kell festetni, másként csöppet
sem mutatós.

Cinkos pillantást vetett felénk, s mikor a pék ismét lehajolt, idegesen vállat vont, a száját
elhúzta, és ránk kacsintott. Rámen s kislány volt! Végül rezedazöldben állapodtak meg. A
lány világos kocsitet t akart. De most már megmakacsolta magát a pékmester: valahol
mégiscsak ki kell mutatni a gyászt. És ki is harcolt egy fekete b rb l készült tet t, amivel
mellesleg jó vásárt csinált, hiszen a tet t ingyen kapta, és a b r drágább volt, mint a szövet.

Végül is útnak eredtek, de csak az udvarig értek. Mert alig pillantotta meg a kis Cadillacot,
máris ott termett:

-- Nézd csak, Puppi, ez aztán a kocsi! Csodálatos! Ez már igen!

Már ki is nyitotta az ajtaját, már bent is ült, és a szeme fönnakadt a gyönyör ségt l.

-- Micsoda ülés! Kolosszális! Mint egy klubfotel! Össze sem lehet hasonlítani a Forddal!

-- Na, gyere már! -- nógatta rosszkedv en Puppi. Lenz megbökött, hogy lépjek m ködésbe, és
sózzam rá a kocsit a pékmesterre. De csak végigmértem Gottfriedot és hallgattam. Még
erélyesebben bökött oldalba. Én visszaböktem, és hátat fordítottam neki.

A pékmester csak nagy üggyel-bajjal ráncigálta ki szeme fényét a kocsiból, majd kissé
görnyedten és elég bosszúsan távozott vele.

Utánuk néztünk.

-- Íme, a gyors elhatározások embere! -- mondtam én. -- A kocsit rendbe hozatja, és már új
asszony is akadt belé. Minden elismerésem az övé!

-- Hát igen -- vélte Köster --, ebben még sok öröme fog telni.
Alig t ntek el amazok a sarok mögött, Gottfried máris nekem esett:

-- Végképp elment az eszed, Robby? Egy ilyen lehet séget elszalasztani! Hiszen ez
iskolapéldája volt annak, hogyan kell frontális támadást kezdeményezni.

-- Lenz rmester -- ripakodtam rá --, álljon vigyázban, amikor a feljebbvalójához beszél.

Maga azt hiszi, hogy én kapható vagyok bigámiára, és kétszer adom férjhez a kocsit?

Magasztos pillanat volt. Gottfried csak állt tágra nyílt, kidülledt szemmel.

-- Ne tréfálj szent dolgokkal -- dadogta végül. Rá sem hederítettem, hanem Kösterhez

fordultam.

-- Ottó, búcsúzz el h séges gyermekünkt l, a Cadillactól! Már nem a miénk. Fénye most már
az alsónadrág-kereskedelmet fogja beragyogni! Remélem, jó élet vár rá ott! Nem olyan h si,
mint nálunk, de biztonságosabb.

El vettem a csekket. Lenznek meg kellett fogóznia.

-- Csak nem... Csak talán nem… fizette ki? -- suttogta rekedten.

-- Hát mit képzelt, maga kezd ? -- kérdeztem, és meglengettem a csekket. -- Nos, kitalálni!

-- Négy! -- kiáltotta Lenz, és lehunyta a szemét.

-- Négy és fél -- mondta Köster.

-- Öt -- ordította Jupp a benzinkút mell l.

-- Ötezer-ötszáz -- harsogtam. Lenz kitépte a csekket a kezemb l.

-- Lehetetlen! Nyilván nincs rá fedezet!

-- Lenz úr -- mondtam méltóságteljesen --, ez a csekk olyan megbízható, amilyen

megbízhatatlan maga! Az én Blumenthal barátom hússzor ekkora összegre is jó. A barátom,
igen, a barátom, akinél holnap este töltött csukát vacsorázom. Példát vehetne rólam! Arról,
ahogyan barátságot kötök, átveszem el re a vételárat, és meghívatom magam vacsorára: így
kell eladni valamit! Na jó, és most pihenj!

Gottfried csak nehezen szedte össze magát. Még egy utolsó kísérletet tett:

-- Persze, a hirdetésem. Meg az amulett! Odalöktem neki az érmet.

-- Nesze a kutyabárcád, vedd vissza. Különben meg is feledkeztem róla.

-- Remek vásárt csináltál, Robby -- vágott közbe Köster. -- Hál' istennek túladtunk ezen a
taligán! Átkozottul ránk fért egy kis dohány!

-- Adsz rá ötven márka el leget? -- kérdeztem.

-- Százat is. Megérdemled.

-- Nem akarod a szürke felölt met is el legbe? -- kérdezte hunyorogva Gottfried.

-- Nem akarsz kórházba kerülni, te minden lében kanál, búskomor zabigyerek? -- vágtam
vissza.

-- Gyerekek, mára elég lesz! -- indítványozta Köster. -- A mait kikerestük, a többi már
istenkísértés lenne. Kivisszük Karit egy kis verseny el tti edzésre.

Jupp már rég otthagyta a benzinkutat. Izgatottan törölgette a kezét.

-- Köster úr, akkor én itt maradok, és átveszem a parancsnokságot, ugye?

-- Nem, Jupp -- felelte jókedv en Ottó --, velünk jössz!

El bb a bankba mentünk, és leadtuk a csekket. Lenznek nem volt nyugta, amíg ezt nem
tisztáztuk. Aztán nekiiramodtunk, hogy a kipufogó csak úgy szórta a szikrát.

VIII.

Ott álltam a háziasszonyom el tt.

-- Valami baj van? -- kérdezte Zalewskiné.

-- Semmi -- feleltem --, csak szeretném kifizetni a házbért.

A házbér csak három nap múlva volt esedékes, és Zalewskiné majd hanyatt esett a
meglepetést l.

-- Emögött van valami -- vélte gyanakodva.

-- Semmi a világon -- feleltem. -- De mondja, megkaphatnám ma estére a két brokáthuzatos

karosszéket a szalonból?

Harcra készen tette a kezét kövér csíp jére.

-- Hát innen fúj a szél? Már nem tetszik a szobája? -- Dehogynem. De a brokáthuzatos székek
még jobban tetszenek.

Elmondtam, hogy esetleg fölkeres az unokahúgom, s ezért szeretném kicsinosítani a

szobámat. Úgy kacagott, hogy rengett belé a keble.

-- Az unokahúga -- ismételte megvet en --, és mikor jön fel az unokahúga?

-- Még nem is olyan biztos -- feleltem --, de ha jön, természetesen a kora esti órákban várom
vacsorára. Egyébként mért nem hisz benne, Zalewskiné, hogy az embernek unokahúga is
lehet?
-- Hát persze hogy lehet -- mondta az asszony --, de az unokahúgát nem várja kölcsönkért
székekkel.

-- Én kivételesen igen -- szögeztem le --, bennem túlteng a családi érzés.

-- Magában aztán igen! Mind megérik a pénzüket, mondhatom! A karosszékeket azért

megkaphatja. De tegye addig a piros plüssszékeket a szalonba.

-- Köszönöm. Holnap majd mindent visszaviszek. A sz nyeget is.

-- A sz nyeget? -- Zalewskiné visszafordult. -- Ki beszélt itt sz nyegr l?

-- Én. És ön is, épp az imént. Felháborodott pillantást vetett rám.

-- Hiszen a székekhez tartozik -- tettem hozzá. -- Rajta állnak.

-- Lohkamp úr -- jelentette ki fejedelmi méltósággal Zalewskiné --, ne vigye túlzásba a

dolgot! Els a mértékletesség, mondogatta a megboldogult Zalewski. Egyszer már maga is
megszívlelhetné.

Tudtam, hogy a boldogult Zalewski e bölcs intelem ellenére is a szó szoros értelmében halálra
itta magát. Az özvegy más alkalmakkor elég s r n emlegette ezt. De most nem tör dött vele.
Boldogult férje a biblia szerepét töltötte be nála: idézett bel le. Minél több id telt el a halála
óta, annál több életbölcsességet tulajdonított neki. Már mindenre alkalmazható volt -- mint a
biblia.

A szobámat csinosítgattam. Délután felhívtam Patrice Hollmannt. Beteg volt, és már

majdnem egy hete nem láttuk egymást. Aznap nyolckor kellett találkoznunk, megbeszéltem
vele, hogy nálam vacsorázunk, utána pedig moziba megyünk.

A sz nyeg és a két brokáttal bevont szék remekül festett; a világítás annál szörny bb volt.
Bekopogtattam a szomszédba, hogy kölcsönkérjem a Hasse házaspár asztali lámpáját.
Hasséné fáradtan ült az ablaknál. A férje még nem jött meg. Naponta egy-két önkéntes túlórát
vállalt, nehogy felmondjanak neki. Az asszonyban volt valami, ami egy beteg madárra
emlékeztetett. De püffedt, öreged vonásai mögött még mindig föl lehetett ismerni a hajdani
keskeny gyermekarcot -- egy szomorú, csalódott gyermek arcát.

El álltam a kérésemmel. Kissé feléledt, és ideadta a lámpát.

-- Hát igen -- sóhajtotta --, ha elgondolom, hogy valamikor én is...

Ezt a történetet már ismertem. Arról szólt, hogy mire vihette volna, ha nem Hasse veszi el. De
hallottam már Hasse megfogalmazásában is. Hogy mire vihette volna , ha agglegény marad.
Minden bizonnyal ez a világ legs r bben elmesélt története. És a legkilátástalanabb is.

De azért elhallgattam még egy darabig, majd néhány közhellyel válaszoltam, és átmentem
Erna Bönighez, hogy elkérjem a gramofonját.

Hasséné csak „a szomszédos n személy"-nek nevezte Ernát. Lenézte, mert irigyelte. Én

kedveltem a lányt. Az élett l nem várt semmi különöset, tudta, hogy derekasan rá kell
kapcsolnia, ha olyasmiben akar részesedni, amit nagy általánosságban egy kevés
boldogságnak neveznek. De azt is tudta, hogy mindennek a kétszeres, háromszoros árát kell
megadnia. Mert a boldogság a legbizonytalanabb, de a legdrágább dolog is a világon.

Erna letérdelt, és egy csomó lemezt vett el a b röndjéb l.

-- Foxtrott jó lesz? -- kérdezte.

-- Nem -- feleltem. -- Nem tudok táncolni. Meglepetten pillantott fel.

-- Nem tud táncolni? Hát akkor mit csinál este a városban?

-- Tánczenére iszom. Ahhoz egész jól értek. Megrázta a fejét.

-- Na hallja, nálam hamar leszerepelne az a férfi, aki nem tud táncolni.

-- Az elvei túlontúl szigorúak -- feleltem. -- De hiszen vannak egyéb lemezei is. A

múltkoriban is hallottam egy nagyon szépet... Egy n i hang énekelt, valami hawaii zene
volt…

-- Ó, az csodálatos. „Hogyan is élhettem eddig nélküled?..." Ugye ez volt?

-- Igen! Hogy ezeknek a slágerszerz knek mi nem jut eszükbe! Azt hiszem, hogy ma már
csak bennük van romantika.

A lány nevetett.

-- Hát persze! Hiszen olyan ez a gramofon, mint egy emlékkönyv. Azel tt verseket írtak
emlékkönyvbe ma gramofonlemezt ajándékoznak. Ha vissza akarok valamire emlékezni, csak
föl kell tennem azt a bizonyos lemezt, és minden eszembe jut.

A földön szertehever lemezeket néztem.

-- Ha ez így áll, Erna, akkor magának egy sereg emléke van.

Fölállt, és hátrasimította vöröses hajfürtjeit.

-- Hát igen -- mondta, és egy rakás lemezt félretolt a lábával. -- De valamennyit odaadnám
egyetlen igaziért.

Kicsomagoltam a vacsorát, és szépen elrendeztem, már amennyire ez t lem telt. A konyhából

nem számíthattam semmilyen segítségre, ehhez túlságosan rossz viszonyban voltam Fridával.
Legföljebb földöntött volna valamit. De magam is elboldogultam vele, és kis id múltán nem
ismertem rá új fényben tündökl ócska szobámra. A karosszékek, a lámpa, a terített asztal...
éreztem, amint a nyugtalan várakozás úrrá lesz rajtam.

Noha több mint egy óra volt még hátra, elmentem hazulról. A szél fütyörészett az
útkeresztez déseknél. Az utcalámpák már kigyúltak. A házsorok között sötétkék tengerként
hullámzott az alkonyat. Az International kimustrált hadihajóként ringott ezen a tengeren.
Benyitottam.
-- Nocsak, Róbert! -- köszönt rám Rosa.

-- És te mit keresel itt? -- kérdeztem. -- Ma nem mész ki?

-- Ahhoz még korán van. Alois hozzánk sompolygott.

-- A rendes adagot? -- kérdezte.

-- Hármat -- feleltem.

-- Te aztán jól kezded -- jegyezte meg Rosa.

-- Egy kis kurázsira van szükségem -- mondtam, és fölhajtottam a rumot.

-- Nem játszol valamit? -- kérdezte Rosa. Megráztam a fejemet.

-- Ma nincs hozzá kedvem. Kissé furcsán érzem magam, Rosa. Mi van a gyerekkel?

Valamennyi aranyfogát rám villantotta.

-- Le kell kopogni! Holnap megint elmegyek hozzá. Szép kis pénzt szedtem össze a héten.
Bizsergeti már a tavasz a vén bakkecskéket. Új kabátkát viszek neki. Piros gyapjúból.

-- Most a piros gyapjú a legdivatosabb.

-- Irtó kedves fickó vagy, Robby.

-- Lehet, hogy tévedsz. Igyál meg te is egy pohárral. Ánizst?

Bólintott. Koccintottunk.

-- Mondd, Rosa, neked tulajdonképpen mi a véleményed a szerelemr l? -- kérdeztem. --

Gondolom, értesz hozzá...

Harsogó karajra fakadt.

-- Ugyan kérlek! -- mondta aztán. -- A szerelem! Ó, az én Arthurom, még mindig megremeg a

térdem, ha arra a csirkefogóra gondolok. De beszéljünk komolyan! Mondanék neked valamit,
Robby: az emberi élet túl hosszú a szerelemhez. Úgy, ahogy mondom: túl hosszú. Ezt Arthur
magyarázta meg nekem, miel tt kereket oldott. És igaza volt. Csodálatos dolog a szerelem.
De az egyiknek mindig túl sokáig tart. A másik pedig hoppon marad, aztán csak ül, és bámul
maga elé. Úgy bámul, mint aki meghibbant...

-- Értem -- mondtam én. -- De azért szerelem nélkül nem élet az élet.

-- Tedd azt, amit én tettem -- felelte Rosa. -- Csinálj magadnak egy gyereket. Azt szeretheted
is, és a nyugalmad is megmarad.

-- Ez aztán igen -- mondtam. -- Még csak ez hiányzik nekem!

Rosa álmodozó kifejezéssel ingatta a fejét.

-- Hogy eltángált néhanap az én Arthurom... és látod, mégis ha most benyitna,

keménykalapját a tarkójára lökve… ember, szavamra mondom, hogy már a gondolatára is
elfog a bizsergés…

-- Hát akkor igyunk Arthur egészségére! Rosa kacagott.

-- A kurvapecér egészségére! Szervusz! Kiürítettük poharainkat.

-- Hát akkor a viszontlátásra, Rosa! És jó palikat kívánok!

-- Köszönöm! Viszontlátásra, Robby!

Patrice Hollmann kapuja becsapódott.

-- Halló -- mondta a lány --, így elmerült a gondolataiba?

-- Nem, egyáltalán! De maga hogy van? Meggyógyult? Mi baja volt?

-- Ó, semmi különös. Megfáztam, és volt egy kis lázam.

Nem látszott sem betegnek, sem megviseltnek. Ellenkez leg -- a szeme sosem csillogott még
így, az arca enyhén kipirult, a mozdulatai pedig olyan hajlékonyak voltak, mint egy szép,
karcsú párducé.

-- Remek színben van -- mondtam. -- És amint látom, makkegészséges. Akkor egy jó kis estét
rendezünk, ugye?

-- Bizony, nem ártana -- felelte --, de ma nem lehet. Ma nem mehetek.

Értetlenül meredtem rá:

-- Nem jöhet? Megrázta a fejét.

-- Sajnos, nem!

Még mindig nem értettem. Azt hittem, meggondolta a dolgot, és nem akar feljönni hozzám,
nem akar nálam vacsorázni.

-- Fel is hívtam, hogy ne jöjjön hiába -- mondta aztán. -- De már elment hazulról.

Végre megértettem.

-- Csakugyan nem ér rá? Egész este nem ér rá? -- kérdeztem.

-- Ma nem. El kell mennem valahova. Sajnos, csak egy fél órája tudtam meg...

-- És nem lehet elhalasztani?

-- Nem lehet -- felelte és mosolygott. -- Úgy is mondhatnám, hogy üzleti jelleg megbeszélés.

Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vertek. Bármire számítottam, csak erre nem. Egyetlen
szavát sem hittem el. Üzleti jelleg megbeszélés... Egyáltalán nem úgy festett, mint akinek
ilyen jelleg megbeszélései lehetnek!

Valószín leg kifogás volt az egész. Holtbiztos, hogy az volt. Milyen üzleti megbeszélése lehet
valakinek este? Az ilyesmit délel tt intézik el! És az sem igaz, hogy fél órája tudta meg.
Egyszer en nem akart feljönni hozzám, és ennyi az egész…

Olyan csalódott voltam, mint egy akaratos gyerek. Csak most jöttem rá, mennyire örültem
ennek az estének. Haragudtam magamra, hogy ekkorát csalódhattam, de nem akartam, hogy a
lány észrevegye.

-- Hát akkor valóban semmit sem lehet tenni -- mondtam. -- Viszontlátásra.

Fürkész pillantást vetett rám.

-- A dolog nem éppen ennyire sürg s. Kilenckor találkozom az illet vel. Még sétálhatunk egy
keveset, egész héten ki sem mozdultam hazulról.

-- Ahogy gondolja -- mondtam kelletlenül. Hirtelen nagyon fáradtnak és kifosztottnak éreztem

magam.

Elindultunk lefelé az utcán. Az ég kitisztult, a tet ereszek között kigyúltak a csillagok. Füves
parkszegélyhez értünk, az árnyékban néhány bokor sötétlett. Patrice Hollmann megállt.

-- Orgona -- mondta --, orgonaszagot érzek! De hiszen ez képtelenség, ahhoz még túl korán
van.

-- Én nem is érzem! -- válaszoltam.

-- De igen! -- mondta, és a korlát fölé hajolt.

-- Ez egy Daphne indica, nagyságos asszonyom! -- szólalt meg egy érdes hang a sötétben.

A városi kertészet egyik munkása állt ott rézjelvényes sapkában egy fának támaszkodva.
Kissé imbolyogva közeledett, a zsebéb l egy üveg nyaka villant el .

-- Ma ültettük -- magyarázta szapora csuklások közepette. -- Ott áll...

-- Köszönöm -- felelte Patrice Hollmann, és felém fordult. -- Még mindig nem érzi?

-- De, úgy rémlik, hogy már igen -- válaszoltam rosszkedv en. -- Jó öreg rozspálinka…

-- Els rangú szimatja van -- mondta böfögve az árnyékban álló ember.

Éreztem a súlyos és édes virágillatot, amely ott terjengett a lágy félhomályban, de a világ
minden kincséért be nem vallottam volna.
A lány elnevette magát, aztán mélyet lélegzett.

-- Milyen szép is idekint, ha az ember olyan sokáig kuksolt a szobában! És milyen kár, hogy
el kell mennem! Ez a Binding, ennek mindig olyan siet s a dolga, és mindig az utolsó
pillanatban jut eszébe… Igazán elhagyhatta volna holnapra az egész ügyet…

-- Binding? -- kérdeztem. -- Tehát Bindinggel találkozik?

Bólintott.

-- Bindinggel és még valakivel. És épp az illet r l van szó. Valóban üzleti ügy. El tudja
képzelni?

-- Nem -- feleltem. -- Nem tudom elképzelni. Nevetett, és tovább beszélt. De én már nem
figyeltem oda. Binding -- ez olyan volt, mint der s égb l a villámcsapás. Eszembe sem jutott,
hogy jóval régebbr l ismeri, mint engem, csak a nagy tündökl Buick, a férfi drága öltönye
meg a pénztárcája bukkant föl a képzeletemben. Szegény, árva, kicicomázott hónapos
szobám! Hát mit is vártam voltaképp? Hasséné lámpája, Zalewskiné karosszékei! A lány
egyáltalán nem illett hozzám. Hát ki voltam én? Egy névtelen gyalogjáró, aki kölcsönkapott
egyszer egy Cadillacot, egy otromba pálinkásbutykos, semmi egyéb! Tucatjával lézengenék
az efféle fickók az utcasarkokon. Magam elé képzeltem a Traube portását, amint alázatosan
köszönti Bindinget, fényárban úszó, meghitt, elegáns helyiséget láttam, cigarettafüstöt és jól
öltözött embereket, zeneszót hallottam, és nevetést, igen, ott rajtam nevettek. Csak vissza,
gondoltam magamban, minél hamarabb, amíg nem kés ! Egy sejtelem, egy reménység --
másról még úgysem volt szó! Semmi értelme még jobban belemenni. Csak visszavonulni,
minél sürg sebben!

-- Találkozhatunk holnap este, ha kedve tartja -- szólalt meg Patrice Hollmann.

-- Holnap este nem érek rá -- feleltem.

-- Akkor holnapután vagy bármikor a héten. Az eljövend napokban szabad vagyok

-- Félek, hogy nem fog menni -- mondtam. -- Épp ma kaptunk egy postamunkát, és
valószín leg egész héten kés éjszakáig kell dolgoznunk.

Hazudtam, de nem tehettem egyebet. Túlontúl elöntött a harag és a szégyenérzés.

Átvágtunk a téren, és a temet melletti utcába tértünk be. Rosát pillantottam meg, amint
csillogó, magas szárú csizmában az International fel l jött. Kitérhettem volna az útjából, és
más alkalommal bizonyára ezt is tettem volna -- de most nyílegyenesen feléje tartottam. Rosa
úgy nézett el felettem, mintha vadidegen lennék, így is volt rendjén: ezek a lányok soha meg
nem ismerték az embert az utcán, ha mással látták.

-- Jó estét, Rosa! -- köszöntem rá.

Elképedve tekintett el bb rám, aztán Patrice Hollmannra, majd sietve felém biccentett, és
zavartan odébbállt. Néhány lépésnyire Fritzi követte vörösre mázolt szájjal, ringó csíp vel, és
a táskáját lóbálva. Olyan egykedv en nézett át rajtam, mint az ablaküvegen.
-- Adj' isten, Fritzi -- mondtam.

Méltóságteljesen bólintott, mint egy anyakirályn , és semmi jelét nem adta a

meghökkenésnek. De hallottam, amint megszaporázza a lépteit -- nyilván meg akarta beszélni
az ügyet Rosával. Még mindig betérhettem volna egy mellékutcába, hiszen tudtam, hogy sorra
jönnek a többiek is -- az els nagy portya ideje volt. De valami dac töltött el, és nem akartam
irányt változtatni -- végeredményben mért is térnék ki el lük? Sokkal jobban ismertem ket,
mint a mellettem lépked lányt a maga Bindingjével és a Buickjával. Hadd nézze csak
nyugodtan végig -- és minél alaposabban.

És jöttek is mind a lámpasor mentén -- a szép Wally sápadtan, karcsún és elegánsan, a falábú
Lina, a vaskos Erna, Marion, a csibe, a pirospozsgás Margót, a homokos Kiki
mókusprémbundában, és végül Mimi, a visszeres nagymama, aki olyan volt, mint egy kopott,
vén bagoly. Ráköszöntem mindnyájukra, s amikor végül a virslis üsthöz értem, a Mamával
még szívélyesen kezet is ráztam.

-- Elég sok ismer se van errefelé -- szólalt meg egy id múltán Patrice Hollmann.

-- Az effélék közt igen -- feleltem dacosan.

Észrevettem, hogy végigmér.

-- Azt hiszem, most már vissza kell fordulnunk -- mondta aztán.

-- Igen -- hagytam rá --, én is azt hiszem. Ismét a háza el tt álltunk.

-- Isten áldja -- mondtam --, és jó mulatást kívánok. Nem válaszolt. Tekintetem mintha
odatapadt volna a cseng gombjához. Amikor végre rápillantottam, nem akartam hinni a
szememnek -- ott állt, és ahelyett, hogy mélységesen megsért dött volna, mosoly bujkált az
ajka szegletében, a szeme csillogott, végül pedig tiszta szívb l és gondtalanul felkacagott;
igen, semmi kétség, egyszer en kikacagott.

-- Mekkora gyerek! -- mondta aztán. -- Istenem, mekkora gyerek!

Rámeredtem.

-- No igen... -- mondtam. -- Hát persze... -- és aztán egyszeriben megértettem a helyzetet. --

Maga most kissé hülyének néz engem, ugye?

Tovább kacagott. Gyors elhatározással melléje léptem, és szorosan magamhoz vontam -- most
már higgyen rólam, amit akar. Haja az ajkamat súrolta, arca egészen közel volt az arcomhoz,
éreztem b rének enyhe barackillatát – aztán a szeme közeledett az enyémhez, és az ajka
váratlanul a számhoz tapadt...

Jóformán föl sem ocsúdtam, és már el is ment.

Visszatértem a Mama virslis üstjéhez.

-- Adj nekem egy nagy adag szafaládét! -- mondtam ragyogó arccal.

-- Mustárral? -- kérdezte a Mama, aki tiszta, fehér kötényben állt ott.

-- Sok mustárral, Mama!

Lábon állva és nagy élvezettel fogyasztottam el a szafaládét, s közben egy korsó sört is
rendeltem az Internationalból. Alois menten ki is hozta.

-- Fura szerzet az ember, ugye, Mama? -- kérdeztem.

-- Meghiszem azt! -- felelte élénken a Mama. -- Tegnap ideállít egy úr, megeszik két pár
virslit mustárral, és végül nem tudja kifizetni. Na jó, elég kés volt már, senki sem járt az
utcán, mit tehettem volna, hiszen tudod, futni hagytam az ipsét. És képzeld csak, ma reggel
jön, kifizeti a virslit, és még borravalót is ad.

-- Ezek még a háború el tti erkölcsök, Mama. Egyébként hogy megy az üzlet?

-- Rosszul! Tegnap hét pár virslit adtam el és kilenc szafaládét. Ha a lányok nincsenek, már
rég kikészülök.

A lányok a kurvák voltak, akik úgy segítettek a Mamán, ahogy tudtak. Mikor egy-egy palit
felcsíptek, ha csak tehették, elcipelték a Mama virslis üstjéhez, és rendeltek egy szafaládét,
hogy az öregasszony is hozzájusson néhány garashoz.

-- Most nemsokára felmelegszik az id -- folytatta a Mama --, de télen a locspocsban és a

hidegben mindig fölszed valamit az ember, akármilyen melegen öltözik.

-- Adj még egy szafaládét -- mondtam --, úgy elfogott ma az életkedv! És otthon mi újság?

Rám emelte apró, víztiszta szemét:

-- Semmi! A minap az ágyat is eladta.

A Mama férjnél volt. Az ura tíz évvel azel tt ügyetlenül ugrott fel a földalatti egyik
mozgásban lév kocsijára, és a kerekek alá zuhant. Le kellett vágni mind a két lábát. A
szerencsétlenség különös hatással volt rá. Úgy szégyellte nyomorék voltát a felesége el tt,
hogy nem hált vele többé. Mindezek tetejében a morfiumra is rákapott a kórházban.
Egykett re lezüllött, homoszexuálisok közé keveredett, s az ötven évig normális életet él
ember már csak homokos suhancokkal érintkezett. El ttük nem szégyellte magát, mert férfiak
voltak. Azt hitte, hogy nyomorék volta csak utálatot és szánalmat válthat ki a n kb l, s ezt
nem bírta elviselni, míg a férfiak, elképzelése szerint, továbbra is csak egy szerencsétlenül járt
embernek tartják. S mivel a morfium meg a fiúk is pénzbe kerültek, mindenét elszedte a
Mamának, amihez hozzáfért és minden eladhatót eladott a házból. A Mama mégis
ragaszkodott hozzá, pedig nemegyszer meg is verte az öregasszonyt. Éjszakáról éjszakára ott
állt a fiával hajnali négyig a virslis üst mellett, napközben pedig mosott vagy lépcs t súrolt.
Állandóan n i bajokban szenvedett, és alig nyomot többet negyven kilónál, de azért mindig
barátságos volt mindenkihez. Úgy érezte, hogy még mindig egész jól megy a sora. Az ura
olykor elkeseredett, és nála sírta ki magát. Ezek voltak élete legszebb órái.

-- Megvan még az a jó kis állásod? -- kérdezte. Bólintottam.

-- Igen, Mama. Megvan.

-- Vigyázz, hogy meg is tartsd!

-- Majd vigyázok, Mama!

Hazamentem. Az el térben mintegy sorsszer én ott állt Frida, a cselédlány.

-- Maga egy elb völ gyermek -- mondtam neki, mert ellenállhatatlan vágyam támadt, hogy
valami jót cselekedjek.

Olyan képet vágott, mintha ecetet nyelt volna.

-- Komolyan beszélek, Frida! -- folytattam. -- Semmi értelme az örökös civakodásnak! Az élet

kurta, és tele van veszéllyel, meglepetéssel. Manapság össze kell tartaniuk az embereknek. Mi
is meglehetnénk egymással!

Megvet pillantást vetett a feléje nyújtott kézre, morgó hangon nyilvánított véleményt
bizonyos átkozott kocsmatöltelékekr l, és úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy
beleremegett a ház.

Bekopogtattam Georg Blockhoz, mert fénycsíkot láttam az ajtaja alatt. Csakugyan magolt.

-- Gyere, Georgie, faljunk valamit -- mondtam. Rám pillantott. Sápadt arcát elöntötte a vér.

-- Nem vagyok éhes -- mondta. Nem akarta elfogadni invitálásomat, mert azt hitte, hogy
szánalomból hívom meg.

-- El bb nézd meg, hogy mim van -- biztattam. -- Szívességet teszel vele, mert különben
megromlik…

Amikor végigmentünk a folyosón, észrevettem, hogy Erna Bonig résre nyitotta az ajtaját.
Visszafojtott lélegzést hallottam mogulé. No persze, gondoltam magamban, amikor a Hasse
házaspár kilincse is megnyikordult, és ott is egy centire nyílt az ajtó. Szemlátomást az egész
panzió az unokahúgomra volt kíváncsi.

A csillár éles fénybe vonta Zalewskiné brokáthuzatos karosszékeit. Ott díszelgett Hasséné
asztali lámpája is, ott tündökölt az ananász, az els rangú ken májas, a lazac, a sherry…

Amikor a csodálkozástól szóhoz sem jutó Georgie-val javában falatoztunk már, kopogtattak
az ajtón. Mindjárt tudtam, hogy ki az.

-- Jól figyelj, Gecrgie -- súgtam oda, majd az ajtó felé kiáltottam: -- Tessék!

Kinyílt az ajtó, és Zalewskiné lépett be. Csak úgy sugárzott a kíváncsiságtól. Ez volt az els
eset, hogy személyesen hozta be a postámat, egy nyomtatványt, amely arra szólított fel, hogy
térjek át sürg sen a nyerskosztra. Varázslatosán kicsípte magát, ismét a régi szép id k
úriasszonya volt csipkeruhában, rojtos sállal, medalionján a megboldogult Zalewski
képmásával. De váratlanul arcára fagyott a mézédes mosoly, amint döbbenten megpillantotta
az elfogódott Georgie-t. Gonoszkodva fölkacagtam, de hamar összeszedte magát.
-- Egyszóval hoppon maradt -- jegyezte meg epésen. -- Pontosan -- vallottam be, még mindig
az asszony ünnepi megjelenésének hatása alatt. Kész szerencse, hogy a tervezett vacsora
füstbe ment.

Zalewskiné rosszallóan mért végig:

-- Maga ezen nevet? Mondtam én mindig, hogy maga egy pálinkásflaskát hordoz a szíve
helyén!

-- Bölcs észrevétel -- feleltem. -- De nem tisztelné meg, ha csak rövid id re is, az asztalunkat,
nagyságos asszonyom?

Habozott, de végül is felülkerekedett benne a kíváncsiság: hátha mégis megtud valamit.

Felbontottam a sherryt.

Jóval kés bb, amikor a ház elcsendesedett, vettem a kabátomat meg egy pokrócot, és
kisurrantam a folyosóra, a telefonhoz. Letérdeltem a kisasztal elé, amelyen a készülék állt,
fejemre borítottam a kabátot meg a pokrócot, leemeltem a kagylót, és bal kezemmel
összefogtam alul a kabátot. Így aztán biztosra vehettem, hogy senki sem hallgathat ki. A
Zalewski panzió tele volt átkozottul éber és kíváncsi fülekkel. Szerencsémre otthon találtam
Patrice Hollmannt.

-- Már megjött arról a titokzatos megbeszélésr l? -- kérdeztem.

-- Közel egy órája.

-- Milyen kár! Ha tudtam volna… Nevetett.

-- Semmire sem ment volna vele. Ágyban vagyok, és megint van egy kis lázam. Még jó, hogy
korábban jöttem haza.

-- Láza van? Mit l?

-- Ó, nincs semmi jelent sége. És maga mit csinált ma este?

-- A háziasszonyommal értekeztem a világ dolgairól. Hát maga? Intézett valamit?

-- Remélem, hogy intéztem.

Dögmeleg volt már a fedezékemben. Ezért, valahányszor a lány beszélt, kissé

meglebbentettem a pokrócot, és mélyen tüd re szívtam a friss leveg t, aztán újra
elfüggönyöztem magam, és a kagylót szorosan a számhoz tartottam.

-- Mondja, nincs véletlenül egy ismer se, akit Róbertnek hívnak? -- kérdeztem.

Nevetett.

-- Azt hiszem, nincs.

-- Kár. Szívesen hallottam volna, hogyan mondja ki ezt a nevet. Nem akarja mégis
megpróbálni?

Megint csak nevetett.

-- Csak épp a tréfa kedvéért -- er sködtem. -- És csak ennyit: Róbert egy nagy szamár…

-- Róbert egy nagy gyerek…

-- Remekül ejti ki -- folytattam. -- És most mondja ugyanezt Robbyval. Robby...

-- Robby egy iszákos... -- tagolta lassan a halk, távoli hang. -- De most már aludnom kell.
Bevettem egy altatót, és már zsong t le a fejem...

-- Hát akkor jó éjszakát... Szép álmokat... Letettem a kagylót, és kikászálódtam a kabát meg a
pokróc alól. Fölegyenesedtem, és szinte k vé meredtem. Egy lépésnyire mögöttem ott állt,
mint egy kísértet, a nyugalmazott számtanácsos, aki a konyha melletti szobában lakott.
Bosszúsan morogtam valamit.

-- Pszt! -- szólt rám a számtanácsos és vigyorgott. Visszapisszegtem, és a pokolba kívántam.

Mutatóujját a magasba emelte.

-- Ne féljen, nem árulom el... Politikai ügy, nemde?

-- Micsoda? -- kérdeztem elképedve. Rám kacsintott.

-- Csak sose tagadja! Magam is a széls jobboldalhoz húzok. Titkos politikai megbeszélés,
ugye?

Észbe kaptam.

-- A lehet legtitkosabb! -- válaszoltam most már én is vigyorogva.

Bólintott, és a fülembe súgta:

-- Éljen felsége!

-- Háromszoros éljen! -- feleltem én. -- És most még valamit: nem tudja véletlenül, ki találta
föl a telefont?

Csodálkozva rázta meg kopasz fejét.

-- Én sem tudom -- mondtam. -- De remek fickó lehetett...

IX.

Vasárnap. A verseny napja. Köster egész héten edzett. Aztán estér l estére az utolsó csavarig
átnéztük Karit, majd kés éjszakáig olajoztuk, és rendbe hoztuk minden porcikáját. Most a
pótalkatrészek lerakata el tt ültünk, és Kosterre vártunk, aki a starthoz ment.
Mind ott voltunk: Grau, Valentin, Lenz, Patrice Hollmann és mindenekel tt Jupp. Juppon
kezeslábas volt, autószemüveg és bukósisak. Neki kellett Köster mellé ülnie, mert volt a
legkönnyebb testsúlyú. Lenz ugyan némi aggályokat nyilvánított ki. Azt állította, hogy Jupp
elálló fülei felfogják a leveg t, és húsz kilométerrel csökkentik a kocsi sebességét, vagy ami
még rosszabb, magasba emelik, mint egy repül gépet.

-- Mondja csak, hogy jutott hozzá ehhez az angol keresztnévhez? -- kérdezte Gottfried a
mellette ül Patrice Hollmanntól.

-- Az édesanyám angol volt. Öt is így hívták. Patnak.

-- Patnak? Hiszen az egészen más. Azt már könnyebb kimondani. -- Üveget és poharat
halászott el a zsebéb l. -- Hát akkor igyunk a bajtársi összefogásra, Pat! Az én nevem
Gottfried!

Rámeredtem. Amíg én még mindig a megszólítással bajlódom, fogja magát, és efféléket

rendez fényes nappal! A lány pedig kacag rajta, és valóban Gottfriednak szólítja.

De mi volt mindez Ferdinánd Grau viselkedéséhez képest? A fest egy csapásra belebolondult
a lányba, és le nem vette róla a szemét. Pattogó verseket szavalt, és kijelentette, hogy meg kell
festenie az arcképét. Mindjárt fel is kuporodott egy ládára, hogy elkészítse a vázlatot.

-- Idehallgass, Ferdinánd, te vén dögkesely -- ripakodtam rá, és elvettem a vázlattömbjét --,

hagyj békét az él knek! Maradj meg a hulláidnál! És jobb lesz, ha általánosabb hangvételt
ütsz meg. A lányra ugyanis kényes vagyok!

-- Jó, de elisszuk utána azt, ami a vendégl s örökhagyó nagynénikéjéb l megmaradt?

-- Hogy az egész maradékot elisszuk-e, azt nem tudom De a fél lábát feltétlenül.

-- Hát jó! Akkor majd tekintettel leszek rád fiacskám!

A motorok olyan veszettül berregtek, mintha gépfegyverek száguldottak volna körbe a

versenypályát. Égett olaj, benzin és ricinus szaga terjengett a leveg ben. Csodálatosan izgató
illat, csodálatosan izgató dobpergése a dübörg motoroknak!

Mellettünk a szerel k zajongtak b ségesen ellátott rekeszeikben. A mi felszerelésünk elég

sz kös volt. Kevés szerszám, gyújtógyertya, néhány pótkerék és tartalékabroncs, amelyet
ingyen kaptunk az egyik üzemt l, hozzá némi apróbb pótalkatrész -- és ennyi! Köster nem
egy gyár képviseletében versenyzett, nekünk mindent magunknak kellett beszereznünk. Alig
volt valamink.

Megjött Ottó és a nyomában Braumüller, aki már be is öltözött.

-- Hát, Ottó fiam -- mondta --, ha ma nem hagynak cserben a gyertyáim, akkor el vagy
veszve! De nem fognak cserben fognak hagyni!

-- Majd elválik -- felelte Köster. Braumüller megfenyegette Karit:

-- Rettegj a cs dörömt l!
A cs dör, Braumüller súlyos, vadonatúj kocsija volt, a verseny favoritja.

-- Kari majd alaposan megkerget, Theo! -- vágta rá Lenz.

Braumüller egy jó öreg kincstári választ akart megereszteni, de elharapta a szót, amikor
megpillantotta közöttünk Patrice Hollmannt. Nagy szemeket meresztett, bambán elvigyorogta
magát és eloldalgott.

-- No, ezt lef ztük -- állapította meg Lenz elégedetten. A pályát vijjogó motorkerékpárok
száguldottak be.

Köster készül dni kezdett. Karl a sportkocsik csoportjában indult.

-- Sok segítséget ne várj t lünk, Ottó -- mondtam, és a szerszámokra pillantottam.

Legyintett.

-- Úgysem érne semmit. Ha Karinak baja esik, egy egész javítóm hely sem hozza rendbe.

-- Ne jelezzük táblákkal, hogy hányadik vagy? Köster csak a fejét rázta.

-- Hiszen úgyis egyszerre indulunk. Magam is jól látom. És Jupp is megmondhatja.

Jupp buzgón helyeselt. Reszketett a felindultságtól, és egyfolytában csokoládét majszolt. De

csak a verseny kezdetéig izgult, a startlövés után olyan higgadt lett, mint egy tekn sbéka.

-- Hát akkor bicska bele! Odatoltuk Karit a starthoz.

-- Nehogy bedögölj nekünk az induláskor, jó öreg víziló -- mondta Lenz, és barátságosan

megpaskolta a h t t. -- Ne hozz szégyent sz atyádra, Kari!

Kari elszáguldott, és mi utána bámultunk.

-- Nézd csak azt a nevetséges tragacsot -- mondta valaki váratlanul mellettünk. -- Hátulról
olyan, mint egy struccmadár!

Lenz kiegyenesedett.

-- Arról a fehér kocsiról beszél? -- kérdezte vörösre gyúlt képpel, de aránylag még nyugodtan.

-- Arról -- szólt át lekicsinyl én a másik rekeszb l egy termetes szerel , és átnyújtotta

szomszédjának a sörösüveget.

Lenz hápogni kezdett dühében, és már azon volt, hogy átvesse magát az alacsony
deszkapalánkon. Hál' istennek nem fogott még bele kedves szidalmaiba.

-- Mit hülyéskedsz? -- cibáltam vissza. -- Nem gondolod, hogy szükségünk lehet rád? Mért
akarsz id nap el tt kórházba kerülni?
Csökönyös volt, mint az öszvér, és ki akarta tépni magát a kezem közül. Ha Kariról volt szó,
nem ismert tréfát.

-- Nézze ezt a megkergült kecskebakot -- mondtam Patrice Hollmann-nak --, állítólag ez lenne
az utolsó romantikus! Elhinné-e róla, hogy valaha verseket írt?

Ez hatott. Rátapintottam Gottfried sebezhet pontjára.

-- Ó, még sokkal a háború el tt -- menteget zött. -- És azt is vedd számításba, kisfiam, hogy
autóversenyen megkergülni nem szégyen! Ugye, Pat?

-- Megkergülni sohasem szégyen. Gottfried sapkájához emelte a kezét:

-- Ez aztán bölcs beszéd!

A továbbiakat elnyelte a motorok veszett dübörgése. A leveg megremegett. És a föld is

megremegett. A raj elszáguldott el ttünk.

-- Az utolsó el tti! -- morogta Lenz. -- Az induláskor megint kihagyott a nyavalyás.

-- Nem tesz semmit! -- mondtam én. -- A start Kari gyöngéje. Nehezen gyorsul fel, de aztán
abba sem hagyja...

A hangszórók túlharsogták a távolodó morajt. Nem akartunk hinni a fülünknek: Burger, egy
veszedelmes vetélytárs, ott ragadt a startnál.

Ismét zúgva közeledett a kocsiraj. Messzir l olyan volt, mintha nagy, remeg sáskák lepték
volna el a pályát, aztán növekedni kezdtek, elhúztak a szemközti tribün alatt a nagy kanyar
felé. Hatan jöttek, Köster még mindig az utolsó el tti helyen volt. Készenlétben álltunk. Hang
és visszhang hol dübörg bben, hol elfojtottan hatolt el hozzánk a kanyarból. Aztán felbukkant
a raj. El bb az els kocsi, aztán a második meg a harmadik közvetlenül a nyomában, és
utánuk Köster. A kanyarban egérutat nyert, és most már volt a negyedik.

A nap el bújt a felh k közül. Szélesen váltakozó világos és szürke sávok szabdalták fel a
pályát, amely olyan volt most, mint egy fény és árnyék csíkozta tigris. Felh foltok tarkították
a lelátókon szorongó embertömeget.

A fergeteges motorzúgás mennydörg zeneként korbácsolta fel mindnyájunk vérét. Lenz

szüntelenül fészkel dött, én péppé rágtam a cigarettámat, Patrice Hollmann pedig úgy
szimatolt bele a leveg be, mint csikó a hajnalba. Csak Valentin és Grau sütkérezett
egykedv en a napon. A versenykocsik ismét dübörg n elviharzottak a tribün el tt. Kösterre
néztünk, de megrázta a fejét: nem akart kereket cserélni. A következ körben megint némi
el nyre tett szert: szorosan felcsatlakozott a harmadik kocsi farához, így robogtak tova a
végtelenbe vesz egyenes szakaszon.

-- Az áldóját! -- sziszegte Lenz, és jót húzott az üvegb l.

-- Ezt jól begyakorolta -- mondtam Patrice Hollmannnak. -- A kanyarban rákapcsolni, ehhez

nagyon ért!
-- Nem iszik egy kortyot a bütykösömb l, Pat? -- kérdezte Lenz.

Bosszúsan néztem rá. De keményen állta a tekintetemet.

-- Inkább pohárból -- felelte a lány. -- Nem tudok üvegb l inni.

-- Hát igen -- jegyezte meg Gottfried, miközben pohár után keresgélt. -- Ezek a modern
nevelés fogyatékosságai.

Még egy-két kör, és a kocsik jobban eltávolodtak egymástól. Braumüller vezetett. Az els
négy kocsi lassanként mintegy háromszáz méter el nyre tett szert. Köster a harmadik kocsival
teljesen egy vonalban fordult be a tribün mögé. Aztán ismét felénk tartott a kocsisor.
Felugrottunk a helyünkr l: hol maradt a harmadik? Ottó egymaga száguldott az els kett
mögött. És akkor végre el döcögött a harmadik is. Cafatokban lógott a hátsó gumija. Lenz
kárörvend vigyorral állapította meg, hogy a szomszédos rekesz elé húz. A termetes szerel
átkozódott. Egy perc, és a kocsi ismét elindulhatott.

A következ körök nem változtattak a sorrenden. Lenz maga elé tette a stopperórát, és
számításokba merült.

-- Kari még nem érte el a csúcsteljesítményt -- állapította meg aztán.

Félek, hogy a többiek sem -- feleltem.

-- Kicsinyhit ! -- mondta Lenz, és megsemmisít pillantást vetett rám.

Már az utolsó el tti kört futották, és Köster még mindig tagadóan intett a fejével. Vállalta a
kockázatot, hogy nem cserél abroncsot. Még nem volt olyan meleg, hogy a gumik ne bírják
ki.

A feszültség megfoghatatlan és mégis jelenvaló ragadozóként feküdte meg a széles pályát és a

tribünöket, mikor a kocsik a végs küzdelemnek vágtak neki.

-- Fogjatok meg valamit, ami fából van -- mondtam, és megmarkoltam egy kalapácsnyelet.
Lenz a fejemhez kapott. Ellöktem, mire vigyorogva nyúlt a korláthoz.

A zúgás harsogássá dagadt, a harsogás üvöltéssé, az üvöltés mennydörgéssé, a legmagasabb

fordulatszámmal futó kocsik süvít , füttyös vijjogásává. Braumüller szinte röptében suhant át
a kanyaron, közvetlenül mögötte a második kocsi száguldott, a hátsó kereke porzott és
csikorgótt, úgy látszott, hogy kissé lefelé tart, mert bizonyára a bels , élesebb kanyarban akart
a másiknak elébe vágni.

-- Hiszen azt nem lehet! -- kiáltott föl Lenz, de akkor már Köster is megugrott, kocsija zúgva
kanyarodott fel a kör legszélére, egy pillanatra megfagyott a vér az ereinkben, mert úgy
tetszett, hogy átrepül a pálya peremén, de aztán dübörögve irányt változtatott.

-- Teljes gázzal vette a kanyart! -- kiáltottam. Lenz bólintott:

-- Meg van veszve!

Messze kihajoltunk a korlát fölött, és lázas izgalommal figyeltük, hogy sikerült-e.
Fölsegítettem Patrice Hollmannt a szerszámosládára.

-- Így jobban lát! Támaszkodjék csak nyugodtan a vállamra. És nézze meg, elébe fog vágni a
fordulóban!

-- Már elébe is vágott! -- kiáltott föl a lány. -- Elhagyta!

-- És most rámegy Braumüllerre! Szentséges atyaúristen -- harsogta Lenz --, ez csakugyan

elhagyta a másikat, és rámegy Braumüllerre!

Mintegy viharfelh közepette száguldott felénk és porzott tova a három kocsi, mi pedig úgy
üvöltöztünk, mint a tébolyodottak, még Valentin is kiáltozott, és Grau is megeresztette a maga
mennydörg basszusát. -- Kösternek sikerült a vakmer kísérlet, elébe került a küls körben a
második kocsinak, amely elszámította magát, s ezért a bels , élesebb kanyarban le kellett
csökkentenie a sebességet; Kari most már úgy csapott le Braumüllerre, mint a héja, amannak
alig volt húszméternyi el nye, és úgy t nt, mintha kihagyna a gyújtása.

-- Nyírjad, Ottó! Nyírd csak! F zd le a cs dört! -- üvöltöttük feléje integetve.

A kocsik elt ntek az utolsó kanyarban. Lenz hangos szóval könyörgött segítségért Ázsia és
Dél-Amerika valamennyi istenségéhez, közben pedig az amulettjét lóbálta. Én is el rántottam
az enyémet. Patrice Hollmann a vállamra nehezedett, és el re d lt; fürkész arca -- mint egy
hajóorr faragott bálványa.

És már jöttek is. Braumüller motorja még mindig köpködött, és ki-kihagyott. Én lehunytam a
szememet. Lenz megfordult, és háttal állt a pályának -- így akartuk lekenyerezni a sorsot. Egy
kiáltás térített vissza bennünket. És már csak annyit láttunk, hogy Köster kétméternyi
el nnyel száguld át a célvonalon.

Lenz rjöngeni kezdett. A földre szórta a szerszámokat, majd tótágast állt az abroncson.

-- Hogy is mondta az el bb? -- ordított rá a herkulesi termet szerel re, mikor ismét talpra
állt? -- Az a tragacs?

-- Mit vartyogsz ott? -- kérdezte rosszkedv en a szerel . S el ször történt meg, amióta
ismertük egymást, hogy az utolsó romantikus nem kapott dührohamot egy sértés hallatára,
hanem elfogta a nevet görcs.

Ottóra vártunk. Még dolga volt a verseny rendez ivel.

-- Gottfried! -- szólalt meg egyszerre egy rekedt hang mögöttünk. Egy emberóriás állt ott
túlontúl sz kre szabott csíkos nadrágban, feszül marengó-kabátban és fekete
keménykalapban.

-- Alfons! -- kiáltott föl Patrice Hollmann.

-- Méghozzá teljes életnagyságban -- jegyezte meg amaz.

-- Gy ztünk, Alfons! -- mondta a lány.

-- Derék dolog! Akkor úgy nézem, hogy kés n jöttem, mi?

-- Te sosem jössz kés n, Alfons -- jelentette ki Lenz.

-- Voltaképp egy kis harapnivalóval akartalak megkínálni. Hideg disznósültet hoztam meg
egy kis pácolt bordát. Fel van szeletelve.

-- Add csak ide, és ülj le, te rangyal! -- kiáltotta Gottfried. -- Mindjárt hozzálátunk!

Alfons kicsomagolt.

-- Te jó isten! -- jegyezte meg Patrice Hollmann. -- Hiszen ezzel egy egész ezredet jól lehet
tartani!

-- Az mindig csak utólag derül ki -- jegyezte meg Alfons. -- Egyébként hoztam egy kis
köményes pálinkát is.

Két üveget vett el .

-- Már ki is dugaszoltam ket!

-- Derék dolog! -- szögezte le Patrice Hollmann. Alfons kedélyesen rákacsintott.

Kari odapöfögött hozzánk. Köster és Jupp kiszállt bel le. Jupp olyan volt, mint egy ifjú
Napóleon. A füle -- mint két templomablak. Egy szörnyen ízléstelen, óriási ezüstserleget
szorongatott a karján.

--- Ez már a hatodik -- mondta nevetve Köster. -- Semmi újat nem tudnak ezek az ipsék
kitalálni.

-- Csak ezt a tejesfazekat adták? -- kérdezte tárgyilagosan Alfons. -- Valami dohány nem esett
le?

-- De, adtak dohányt is -- nyugtatta meg Ottó.

-- Hát akkor tele vagyunk pénzzel -- állapította meg Grau.

-- Jó kis görbe estének nézünk elébe…

-- Nálam? -- kérdezte Alfons.

-- A becsület is ezt diktálja -- felelte Lenz.

-- Borsólevesem van disznófüllel, hasaszalonnával és csülökkel -- jelentette Alfons, és még

Patrice Hollmann is elismer arcot vágott. -- Természetesen ingyen -- tette hozzá.

Felbukkant a balszerencséjét átkozó Braumüller is egy marék maszatos kocsigyertyával.

-- Ne vedd a szívedre, Theo -- szólt rá Lenz. -- A legközelebbi gyerekkocsiverseny els díja

holtbiztosán a tiéd lesz.
-- Mit szóltok egy visszavágóhoz? Konyakkal... -- kérdezte Braumüller.

-- Akár söröskorsókban -- vágta rá Grau.

-- Nem sok esélye van, Braumüller úr -- jelentette ki szakavatottan Alfons. -- Köstert még
sosem láttam pityókosan.

-- Én sem láttam még Karit a versenykocsim el tt -- vágta rá Braumüller. -- Csak ma!

-- Viseld méltósággal a csapást! -- mondta Grau. -- Fogd ezt a poharat, és igyunk egy utolsót a
kultúrára, amelyet a gépek lehengerelnek!

Szedel zködni kezdtünk, és magunkkal akartuk vinni Alfons maradék elemózsiáját. Még jó
néhány embernek elégséges lett volna. De csak az üres papír került el .

-- Ördög és pokol! -- fakadt ki Lenz. -- No persze!

-- És ezzel Jupp felé bökött, aki ott vigyorgott zavarában. A keze még tele volt, a hasa pedig
úgy elállt, mint egy nagydob. -- Rekord ez is, a javából!

Patrice Hollmann-nak nagyobb sikere volt az uzsonna után Alfonsnál, mint szerettem volna.
Graut is rajtakaptam, amint ismételten fölajánlotta, hogy lefesti. De Patrice csak kacagott, és
kijelentette, hogy az túl sok id t vesz igénybe. Inkább lefényképezteti magát, az
kényelmesebb.

-- És Ferdinándnak is inkább vág a szakmájába -- mondtam némi éllel. -- Esetleg fénykép

után festi meg a portrét.

-- Hallgass, Robby -- szólt rám magabiztosan Ferdinánd, és öklömnyi kék gyermekszeme

megpihent Paton.

-- Téged a pálinka feldühít, engem megért vé tesz. Ez a különbség a kett nk nemzedéke

között.

-- Körülbelül tíz évvel id sebb nálam -- vetettem közbe.

-- Tíz év ma egy nemzedék -- folytatta Ferdinánd. -- Egy egész élet! Egy évezred! Mit tudtok
ti, fiatalok, az életr l? Hiszen még a saját érzelmeitekt l is féltek! Nem írtok levelet --
telefonáltok. Nem álmodoztok -- víkendre mentek. A szerelemben meggondoltak vagytok, a
politikában meggondolatlanok. Szánalmas népség!

Csak fél füllel hallgattam oda, közben Braumüllerre is figyeltem. Épp azt magyarázta kissé
spiccesen Patrice Hollmann-nak, hogy okvetlenül meg kell tanulnia t le kocsit vezetni.
Minden fogásába beavatja…

Kés bb, mikor alkalom adódott rá, félrevontam:

-- Nem egészséges dolog, Theo, ha egy sportember túlzottan foglalkozik a n kkel.

-- Engem az nem zavar -- jelentette ki Braumüller --, én olyan edzett vagyok, mint a vas.
-- Na jó! De akkor mondok neked valamit, ami téged is feltétlenül zavarni fog: ez az üveg,
amellyel fejbe váglak.

Vigyorgott.

-- Hagyjuk a kardcsörtetést, kisfiú! Tudod, mir l lehet egy úriembert megismerni? Arról,
hogy részegen sem feledkezik meg a tisztességr l! És tudod, mi vagyok én?

-- Egy szájh s!

Egyébként nem tartottam t le, hogy bármelyikjük is kikezdene a lánnyal; ilyesmi nem
fordulhatott el közöttünk. De nem tudtam pontosan, hogy állok magával a lánnyal --
utóvégre könnyen megeshetett, hogy valamelyik egy csapásra megtetszik neki. Hiszen alig
ismertük egymást, és én semmiben sem lehettem biztos. Voltaképp mikor is lehet biztos az
ember?

-- Mi lenne, ha észrevétlenül lemaradnánk? -- kérdeztem t le.

A lány bólintott.

Jártuk az utcákat. Az id nyirkosra fordult. Köd szitáit csöndesen a városra, zöldes, ezüstös
köd. Megfogtam Pat kezét, és a kabátzsebembe süllyesztettem. Jó ideig így mendegéltünk.

-- Elfáradt? -- kérdeztem. Megrázta a fejét és mosolygott.

Az el ttünk sorakozó lokálokra mutattam.

-- Menjünk be valahova?

-- Már megint? Inkább ne!

Továbbmentünk, és odaértünk a temet höz, amely csöndes szigetként terült el a házak

k tengerében. Zúgtak a lombok. A fák csúcsát már nem lehetett látni. Kerestünk egy üres
padot és leültünk.

A közeli járdaszegélyen sorakozó utcai lámpáknak narancsszínben remeg udvaruk volt. Az

egyre tömörebb ködben tündérmeséket sz ttek a fények. Részeg cserebogarak röppentek el a
hársak lombürüjéb l, táncot jártak a lámpák körül, és koppanva ütköztek neki a nedves
üvegnek. A köd megváltoztatta a dolgok körvonalait, a magasba emelte és eloldotta ket, a
szemközti szálloda óceánjáróvá lett, és kivilágított kabinok sorával imbolygott az aszfalt sötét
tükrén, a mögötte felnyúló templom szürke árnyéka kísérteties vitorlássá vált, magas árbocai
belevesztek a szürkésvörös fénybe, aztán a házak uszálysorai is megindultak, és lomhán
tovalebegtek...

Hallgatagon ültünk egymás mellett. A ködben minden olyan valószín tlenné lett -- még mi is.
A lányra néztem, tágra nyílt szemében megcsillant a lámpák fénye.

-- Gyere -- mondtam --, simulj hozzám szorosan, másként elsodor a köd...

Felém fordította az arcát. Mosolygott, a szája keskeny résre nyílt, megcsillant a fogsora, rám
függesztette kerekre nyílt szemét -- de nekem úgy tetszett, mintha nem is látna engem --
mintha rajtam keresztül a szürkés-ezüstös áradatba mosolyogna bele, mintha a lombok zúgása
és a fatörzsek túlvilági üzenettel szólnának hozzá, mintha egy sötét, néma hang szólítaná a fák
mögül, a mindenség mögül, mintha tüstént föl kellene állnia, és el kellene mennie, hogy cél
nélkül és mégis céltudatosan kövesse a köd örvényén keresztül a földnek és az életnek azt a
sötét, titokzatos hívó szavát.

Sosem fogom elfelejteni -- sosem fogom elfelejteni, hogyan hajolt aztán felém, hogyan lett
kifejez vé az arca, hogyan lepte el a lágyság, a gyöngédség és a felfényl csend, mintha
kivirágzótt volna -- sosem felejtem el, hogyan csillant felém az ajka, hogyan közeledett a
szeme az enyémhez, hogyan nézett rám kérd n, komolyan, tágra nyíltan és csillogón, és
hogyan hunyta le aztán a szempilláit, mintha megadná magát...

A köd szüntelenül szitáit. Gomolygásából sápadtan törtek el a sírkövek. Magunkra terítettem

a kabátomat. A város elsüllyedt, az id meghalt…

Sokáig ültünk így. Lassacskán er re kapott a szél, és imbolygó árnyakat pillantottam meg a
szürke félhomályban. Lépések reccsentek, halk mormolást és gitárok elfojtott pengését
hallottam. Körülnéztem. Az árnyak közeledtek, sötétl alakokká váltak, és körbe tömörültek.
Csönd lett, aztán váratlanul fölzengett az ének:

Jézus, Jézus rád is vár...

Kiegyenesedtem, és az éneket hallgattam. Mi történt itt? Feljutottunk a holdba? Hiszen ez egy

énekkar. Kétszólamú n i kar…

B nös ember, szállj magadba...

-- Harsogott a dal a temet ben, mint egy ezredinduló. Rámeredtem Patra.

-- Szinte hihetetlen -- mondtam.

Szállj magadba, gyónj meg már…

-- Énekelték pattogó ütemben tovább. Hirtelen mindent megértettem:

-- Szent isten, hiszen ez az üdvhadsereg!

B neidet megtagadva…

--- Dörögték fenyeget en és emelkedett hangon az árnyak.

Pat barna szemében szikrázó fények gyúltak. Remegett az ajka, a válla megborzongott.

Az ének föltartóztathatatlan fortissimóban zengett tovább:

Poklok tüze vár reád, Kínok kínja, sanyarú! Ámde Jézus megbocsát, Jöjj hát, tékozló fiú!
-- Csönd legyen, azt a leborult hétszentségit! -- üvöltött rájuk váratlanul egy fölháborodott
hang a ködb l.

Egy pillanatig döbbent csend állt be. De az üdvhadsereget nem lehetett kihozni a sodrából. Az
énekkar még hangosabban zendített rá:

E földön mit akarsz te még?

-- Smacizni, a szüzmáriátokat! -- harsogta a felháborodott hang. -- Még itt sem hagytok

békén?

Hol Sátán káprázata áltat...

-- Csendült fel újra váratlan hanger vel.

-- Engem már rég nem tudtok áltatni, vén szipirtyók! -- jött meg a csattanó válasz a ködb l.

Kirobbant bel lem a kacagás. Már Pat sem állhatta tovább. Dülöngélve nevettünk a fura
temet i párbajon. Az üdvhadsereg megneszelte, hogy a város zaja el l elhúzódó
szerelmespárok ezeken a padokon lelnek menedékre. Úgy döntött, hogy irgalmatlanul lecsap
rájuk. Ezért szervezte meg ezt a lélekment vasárnapi razziát. Az iskolázatlan hangok
jámborul, hív n és teli torokból üvöltözték a szöveget. És a gitárok vadul festették alá az
éneket.

Megélénkült a temet . Vihogás és egy-egy kiáltás tört fel a ködb l. Úgy látszott, hogy minden
pad foglalt. A szerelem magányos lázadója mellé láthatatlanul csatlakozott fel az együtt érz k
népes tábora. Így jött létre a tiltakozó ellenkar. Leszerelt katonák is lehettek közte, akiket az
induló hangjai t zbe hoztak, mert rövid id múltán er teljesen csendült föl az elévülhetetlen
dal:

Hamburgban vígan éltem én, Láttam, a világ, mint ragyog…

Tagadd meg b nét a világnak!

-- Sikoltott föl újra, még élesebben az üdvhadsereg cukorsüveg-kalapos aszkétáinak énekkara.

A helyzet válságos volt.

És gy zött a Gonosz:

A nevemet ne kérdezd, hiszen pénzért kapható utcalány vagyok!

-- De most aztán menjünk -- mondtam Patnak. -- Ismerem ezt a dalt, több szakasza van, és
egyre cifrább lesz. Gyerünk!

Ismét a városban voltunk, a tülköl kocsik, surranó kerekek forgatagában. De a várost is

elvarázsolta a köd, a buszok mesebeli szörnyetegekké váltak, a gépkocsik parázsló szem
vadmacskákká, a kirakatok pedig a káprázat színpompás barlangjaivá.
A temet menti utcán indultunk el, és átvágtunk a vurstlin. A körhinták tündökl , zúgó,
muzsikáló tornyokként magasodtak fel a nyirkos párában, az ördögkerék bíborló, aranyos
fények, és kacajok szikráját ontotta, az elvarázsolt kastély kéken és sejtelmesen derengett.

-- Áldott kastély! -- mondtam.

-- Miért? -- kérdezte Pat.

-- Hiszen a múltkor együtt voltunk odabent... Bólintott.

-- Mintha már tömérdek id telt volna el az óta.

-- Menjünk be még egyszer?

-- Ne! Most ne! -- feleltem. -- Innál valamit? A fejét rázta. Gyönyör volt. A páraszer ,
könny köd még varázslatosabbá tette.

-- Nem fáradtál el?

-- Nem, még nem...

A karikás-kampós bódéhoz értünk. Sisterg , fehér fény karbidlámpák lógtak el tte. Pat rám
nézett.

-- Nem -- mondtam --, ma nem dobok! Egyetlen karikát sem! Még akkor sem, ha Nagy
Sándor borospincéit nyerhetném meg!

Elhagytuk a vurstlit, és a városi parkhoz értünk.

-- Valahol itt van a Daphne indica -- mondta Pat.

-- Igen, érzem már az illatát a pázsit fel l. Egész határozottan. Vagy csalódom?

Rám nézett.

-- Nem -- mondta aztán.

-- Most már alighanem kivirágzott. Az egész város megtelt az illatával.

Fürkészve néztem jobbra-balra, nem látok-e valahol egy üres padot. Nem tudom, hogy a
Daphne indica tette-e vagy a vasárnap, vagy rajtunk múlt -- de egyet sem sikerült
felfedeznem. Minden pad foglalt volt. Megnéztem az órámat. Éjfél is elmúlt már.

-- Gyere -- mondtam. -- Fölmegyünk hozzám, ott egyedül leszünk.

A lány nem felelt, de már indultunk is visszafelé. A temet ben váratlan látvány fogadott
bennünket. Az üdvhadsereg er sítéseket kapott. Már négysoros karéjba tömörült az énekkar,
és nemcsak a n vérek daloltak, hanem kétsornyi egyenruhás fivér is. És már nem két
szólamban zengett a dal, hanem négyszólamúan dübörgött föl, mint egy roppant orgona. Egy
kering ütemére harsogta a sírkövek fölött: „Ó, mennyei Jeruzsálem…"
Az ellentábor hallgatott, mintha elseperték volna. „Az állhatatosság -- szokta volt mondogatni
Hillermann úr, egykori iskolaigazgatóm --, az állhatatosság és a szorgalom többet ér, mint a
rakoncátlan zsenialitás..."

Kinyitottam az ajtót. Haboztam egy másodpercig, aztán felkattintottam a villanyt. A hosszú,

keskeny folyosó sárgán és ellenszenvesen ásított felénk.

-- Hunyd le a szemedet -- mondtam halkan Patnak --, csak a kötélidegzet ek viselik el ezt a
látványt!

Könnyedén ölbe kaptam a lányt, s mintha egyedül lennék, a szokott léptekkel vonultam el a
b röndök és a gázrezsók között a szobámig.

-- Ugye szörny ? -- kérdeztem zavartan, ahogy elnéztem az el ttünk éktelenked plüsshuzatú

székeket. Igen, csak most láttam, mennyire hiányzanak Zalewskiné brokát karosszékei, a
sz nyeg, Hasséné lámpája…

-- Nem is olyan szörny -- mondta Pat.

-- De igen -- feleltem, és az ablakhoz léptem. -- A kilátás viszont annál szebb. Húzzuk talán
az ablakhoz a székeket.

-- Nem is olyan rossz -- mondta Pat, miután körüljárta a szobát. És remekül be van f tve.

-- Fázol?

-- Szeretem, ha meleg van -- felelte a lány, és kissé felhúzta a vállát. -- Ki nem állhatom a
hideget meg az es t. És nem is nagyon bírom.

-- Úristen... És mi egész este kint ültünk a ködben…

-- Annál kellemesebb most idebent... Kinyújtózkodott, és könny léptekkel ismét járkálni

kezdett. Nagyon elfogódott voltam, és gyorsan körülnéztem. Hál' istennek nem sok holmi
hevert szerteszét. A rongyos házicip met sietve az ágy alá rúgtam.

Pat a ruhásszekrény el tt állt, és felnézett a tetejére. Egy ócska b rönd hevert ott, amelyet
Lenzt l kaptam, és amelyet színes címkékkel ragasztott tele kalandos utazásai során.

-- Rio de Janeiro... -- olvasta a lány – Manáos… _ Santiago... Buenos Aires… Las Palmas…

Helyére tolta a koffert, és hozzám fordult:

-- Ezt mind bejártad már?

Motyogtam valamit, de a lány megfogta a karomat:

-- Mesélj valamit, mesélj ezekr l a városokról. Hiszen csodálatos lehet egy ilyen messzi út...

Mit tehettem volna? Ott állt el ttem fiatalon, elragadóan, várakozásteljesen, mint egy
meseszép pillangó,, amely szerencsés véletlen folytán röppent be az én rideg, kopott
szobámba, az én értelmetlen kis szürke életembe... és most itt volt nálam, de talán mégsem
volt itt.... Hiszen egyetlen lehelet magasba emelhette és elsodorhatta ismét... Hát akkor
kárhoztasson érte, aki akar, ítéljen el... De képtelen voltam rá, nem tudtam visszautasítani,
nem mondhattam meg neki, hogy sosem jártam ott, most semmiképp sem mondhattam…

Az ablaknál álltunk, s r gomolyokban hömpölyg it felénk a köd, és én ismét éreztem, hogy

mögötte lesben áll valami, amit elhallgatunk, amit elrejtünk, ami elmúlt, a borzongás nyirkos
napjai, a pusztaság, a mocsok, a nyomorúságos lét roncsai, a kiúttalanság, egy céltalanul
eliramló élet minden hiú er fitogtatása -- ám itt mellettem itt van a félhomályban, itt van
döbbenetes közelségben ez a halk lélegzés, ez a megfoghatatlan jelenvalóság, ez az áldott
melegség, ez a tiszta élet... meg kellett tartanom, meg kellett nyernem…

-- Rio -- mondtam akkor --, Rio de Janeiro... Mesebeli kiköt . Hétszeres ívben öleli át az
óceán az öblöt, és a város fehéres és csillogón emelkedik fölébe…

És elkezdtem mesélni a trópusi városokról meg a végtelen síkságokról, iszapos, sárga

folyókról, ver fényes szigetekr l és krokodilusokról, serd kr l, amelyek elnyelik az utakat,
jaguárok éjszakai üvöltözésér l, mikor a folyami g zös a vanília, a fülledt h ség, az
orchideák, a rothadás és a sötétség pára- és illatfelh i közt pöfög. Mindezt voltaképp Lenzt l
hallottam, de most úgy tetszett, mintha magam is láttam volna, olyan csodálatosan fonódott
egybe emlék és vágy azzal a kívánsággal, hogy valamelyes csillogást vigyek életemnek
jelentéktelen és szürke összevisszaságába, s ilyeténképp el ne veszítsem ezt az el ttem
tündökl , megfoghatatlanul szép arcot, ezt a váratlan reménységet, ezt a boldogító kivirágzást,
amelyet a puszta létemmel nem érdemeltem ki. Kés bb mindezt tisztázhatom még, kés bb,
amikor már több leszek, amikor minden bizonyossá válik, kés bb, csak éppen most nem…

-- Manáos -- mondtam --, Buenos Aires... -- és minden szavam áhítatos könyörgés volt…

Éjszaka esni kezdett. Lágyan, gyöngéden hullottak a cseppek. Már nem koppantak keményen
a hársfák tar ágain, mint egy hónappal annak el tte, most halkan csordultak alá a hajlékony
fiatal faleveleken, hozzájuk simultak, és végigömlöttek rajtuk; misztikus ünnep volt ez,
titokzatos szivárgás a gyökerek felé, ahonnan majd ismét a magasba emelkednek, hogy
levelekké váljanak, és maguk is áhítozzak az es h s cseppjeit tavaszi éjszakákon.

Csönd volt -- az utca lármája elhalt, csak egy magányos lámpa pislogott a járda fölött. A fák
alulról megvilágított zsenge levelei szinte krétafehérek voltak, már-már áttetsz k, és a hársak
koronái csillogóan világos vitorlákká váltak.

-- Hallod az es t, Pat?

-- Hallom…

Mellettem feküdt. Fürtjei feketén rajzolódtak ki a fehér párnán. Arca túlontúl sápadtnak t nt a
haj sötét keretében. Egyik válla magasabban feküdt, olyasféle fény ragyogta be, mint az
elhomályosult bronzot, meztelen karjára pedig egy keskeny fénycsík hullt.

-- Nézd csak! -- mondta, és a kezét is a fénypászmába emelte.

-- Azt hiszem, az utcalámpa fénye -- mondtam. Felült. Most már az arcát is beragyogta a fény,
aztán lesiklott a vállán meg a mellén viaszos-sárgán, mint a gyertyafény, fokozatosan színt
váltott, összefolyt, narancssárga lett, kék körök szikráztak át rajta, majd váratlanul enyhén
pirosas sugárzás derengett fel mögötte, mint a dicsfény, és följebb kúszott, majd csöndesen
suhant át a szoba mennyezetén.

-- Azt hiszem, hogy a szemközti cigarettareklám.

-- Most már látod, hogy milyen szép a szobád?

-- Szép, mert te itt vagy. És mostantól fogva ilyen is marad -- mert itt voltál!

Ott térdelt az ágyban, és halványkék fény ölelte át.

-- De hiszen én még sokszor eljövök ide... sokszor... Csöndben feküdtem, és néztem a lányt.
Most olybá t nt nekem minden, mintha mély és pihentet álmot látnék, olyan felszabadult,
megbékélt, nyugodt, és olyan nagyon boldog voltam.

-- Milyen szép is vagy te, Pat! Sokkalta szebb, mint bármely ruhádban!

Elmosolyodott, és fölém hajolt.

-- Szeress engem nagyon, Robby! Nem tudom, mihez kezdhetnék szerelem nélkül!

A tekintete fogva tartott. Arca egészen közel hajolt hozzám. Kifejezése most élénk volt,
mondhatatlanul nyílt és szenvedélyes.

-- Tarts er sen -- suttogta --, szükségem van valakire, aki er sen tart. Másként elesem. És úgy
félek...

-- Nem szoktál te félni!

-- De igen! Csak titkolom. Sokszor nagyon félek...

-- Majd er sen tartalak! -- feleltem még mindig ebben a félig öntudatlan és valószer tlen
állapotban, ebben a lebeg en éber félálomban. -- Nagyon er sen tartalak majd, Pat. Magad is
csodálkozni fogsz rajta...

Két tenyere közé fogta az arcomat:

-- Igazán?

Bólintottam. A válla olyan zöldesen ragyogott, mint a tiszta vizek mélye. Megfogtam a kezét,
és lehúztam magamhoz... Aztán elöntött a hullám, világló, lélegz , lágy áradás kerített
hatalmába, és mindent kioltott...

A karjaim közt aludt. Gyakran fölébredtem, és hosszasan néztem. Úgy éreztem, hogy ez az
éjszaka sosem érhet véget. Valahol az id határain kívül lebegtünk. És mindez olyan
váratlanul jött, hogy jóformán föl sem foghattam. Egyáltalán nem foghattam föl, hogy egy
emberi lény megszerethet engem. Csak annyit tudtam magamról, hogy megbízható bajtársa
lehetek egy férfinak; de el sem képzelhettem volna, miért szeretne belém egy asszony. Úgy
gondoltam, hogy ez nem is tarthat tovább egyetlen éjszakánál, és mire felébredünk, szerte is
foszlik minden.

Kint szürkülni kezdett. Mozdulatlanul feküdtem. A karom Pat feje alatt nyugodott, és úgy
elzsibbadt, hogy már nem is éreztem. De nem mozdultam. Csak amikor a lány megfordult
álmában, és feje alá gy rte a párnát, csak akkor mertem elvenni. Halkan felkeltem, zajtalanul
fogat mostam, és megborotválkoztam. Bedörzsöltem néhány csöpp kölnivízzel a hajamat és a
tarkómat. Olyan furcsán éreztem magam néma és félhomályos szobámban a magam
gondolatai között, míg odakint sötéten bontakoztak ki a fák körvonalai. Mikor megfordultam,
Pat már nyitott szemmel feküdt, és a mozdulataimat követte. Megálltam.

-- Gyere ide! -- mondta Pat. Odamentem hozzá, és leültem az ágy szélére.

-- Mondd, még mindig igaz minden? -- kérdeztem.

-- Miért kérded?

-- Nem tudom. Talán azért, mert megvirradt... A szobában egyre világosabb lett.

-- Most ide kell adnod a holmimat -- mondta a lány. Felvettem a padlóról a vékony
selyemfehérnem t.

Olyan könny volt, olyan kevés. A kezemben tartottam. Már ez is egészen más -- gondoltam.
-- Aki ilyesmit hord, az egészen más. És én nem értem meg soha, de soha.

Odaadtam a holmiját. Átkarolta a nyakamat és megcsókolt.

Aztán hazakísértem. Alig beszéltünk valamit, csak bandukoltunk egymás mellett a reggel
ezüstös fényében. A tejeskocsik zörögtek a macskaköveken, és már az újságok kihordása is
megkezd dött. Az egyik ház el tt egy öregember ült és aludt. Az álla reszketett, mintha most
mindjárt leesne. Biciklisták surrantak el zsömlyéskosarakkal. Meleg, friss kenyérszag
terjengett az utcán. Fönt, a kék magasban egy repül gép húzott el.

-- Ma este? -- kérdeztem Pattól a kapuban. Mosolygott.

-- Hétkor? -- kérdeztem ismét.

Egyáltalán nem látszott fáradtnak. Olyan üde volt, mint aki jól kialudta magát. Búcsúzóul
megcsókolt. Ott ácsorogtam a ház el tt, és megvártam, hogy kigyúljon szobájában a villany.

Aztán elindultam visszafelé. Útközben még sok minden eszembe jutott, amit elmondhattam
volna neki: szebbnél szebb szavak. Jártam az utcákat, és folyvást arra gondoltam, mennyi
mindent mondhattam és tehettem volna, ha nem olyan vagyok, amilyen. Aztán a
vásárcsarnokba mentem. A zöldséggel, hússal és virággal megrakott kiskocsik már ott
sorakoztak. Tudtam, hogy itt háromszor annyi virágot adnak ugyanannyiért, mint az üzletben.
Minden pénzemért tulipánt vettem. Tüneményesen frissek voltak, és vízcseppek ragyogtak a
kelyhükben. Egy ölre valót adtak. Az elárusítón megígérte, hogy tizenegykor felküldi a
virágot Pathoz. Miközben megnyugtatott, hogy pontos lesz, rám nevetett, és egy nagy csokor
ibolyát is odatett a tulipánok mellé.
-- Legalább két hétig örvendhet a hölgy a virágnak -- mondta. -- Csak egy-egy piramidont kell
olykor a vízbe tennie.

Bólintottam, és odaadtam a pénzt. Aztán lassú léptekkel hazafelé indultam.

X.

A Ford javításával elkészültünk. Újabb munkát nem kaptunk. Ideje volt már utánanézni
valaminek. Elmentem Kösterrel egy árverésre. Egy taxit akartunk ott megvenni. Taxikat
mindig jól tovább lehetett adni.

Az árverést a város északi felében tartották, egy hátsó udvaron. A taxin kívül dobra vertek ott
egy sereg egyéb holmit is. Egy részük kint állt az udvaron. Ágyak, rozoga asztalok, egy
papagáj, amely aranyozott kalitkából kiáltott ránk, hogy „Isten hozott, kedves", egy állóóra,
könyvek, szekrények, egy ócska frakk, konyhaszékek, edények -- egy süllyed ,
széjjeltöredez élet minden nyomorúsága.

Korán érkeztünk, az árverési kikiáltó még nem jött meg.

A kiállított holmik között turkáltam, és belelapoztam néhány könyvbe -- görög és latin

klasszikusok tönkreolvasott, olcsó kiadásába, amelyeknek lapjait rengeteg kézírásos
széljegyzet szegélyezte. Már nem Horatius versei, nem Anakreón dalai szóltak a kifakult,
szamárfüles lapokról, hanem egy hajótörött élet tehetetlensége és segélykiáltásai. Aki ezeket a
könyveket forgatta, menedéket lelt bennük, és az utolsó percig ragaszkodott hozzájuk -- aki
idehozta ket, az már mindent föladott.

Köster a vállamon keresztül beléjük pillantott.

-- Szomorú dolog ez, Robby, ugye? Bólintottam, és a többi limlom felé böktem.

-- De ez is, Ottó! Jókedvében senki sem hoz ide konyhaszékeket és ruhásszekrényeket.

Az udvar sarkába mentünk, ott állt a kocsi. A lakkozása kopott volt és repedezett, de a kocsi
maga tiszta, még a sárhányója alatt is. Egy lecsüng karú, széles rnancsú, alacsony férfi állt a
közelben, és kifejezéstelen arccal bámult ránk.

-- Megnézted a kocsit? -- kérdeztem Köstert l.

-- Már tegnap -- felelte. -- Eléggé el van használva, de kifogástalanul karban tartották.

Bólintottam.

-- Meg is látszik rajta. Ezt a kocsit még ma reggel is megmosták, Ottó. És gondolom, hogy
nem az árverez pofa...

Köster megrázta a fejét, és szemügyre vette a köpcös férfit.

-- Ez lesz a tulajdonos -- mondta. -- Tegnap is itt volt, és a kocsit tisztogatta.

-- Nyomorult élet! -- káromkodtam. -- Olyan ez az ember, mint egy elgázolt kutya.

Egy fiatalember vágott át az udvaron, és a kocsi felé tartott Deréköves felölt t hordott, és
ellenszenvesen rámen s volt.

-- Hát ez az a taliga? -- kérdezte félig t lünk, félig a szemközti férfitól, és sétapálcájával

megkopogtatta a motorház fedelét.

Láttam, hogy a tulajdonos arca megrándul.

-- Nem történt semmi -- jegyezte meg nagyvonalúan a deréköves --, a festék már úgysem ér
egy lyukas fityinget. Tiszteletreméltó egy tragacs. Voltaképp a múzeumban volna a helye,
nincs igazam? Jót nevetett a saját viccén, és úgy nézett ránk, mint aki t lünk is
tetszésnyilvánítást vár. De mi nem nevettünk. Erre a tulajdonoshoz fordult:

-- Mennyit akar az öregúrért?

A másik nyelt egyet és hallgatott.

-- Kilóra adja, mint az ócskavasat? -- vihogott széles jókedvében a fiatalember, aztán hozzánk
fordult:

-- Az urakat is érdekli, ugyebár? -- Majd halkabbra fogta a hangját: -- Ha mutyiban

dolgozunk, megkapjuk bagóért a kocsit, és megfelezzük a hasznot. Mért tömjük dohánnyal
ezeket a pasasokat? Egyébként Guido Thiess vagyok az AUGÉKÁ-tól.

Megpörgette a bambuszpálcáját, és meghitt fölényességgel kacsintott ránk. Ez a huszonöt

esztend s féreg nem sokat tépel dhetik, gondoltam magamban, és mert megsajnáltam a kocsi
mellett hallgatagon ácsorgó embert, így szóltam a deréköveshez:

--- Magát nem Thiessnek kellene hívni!

-- Miért? -- kérdezte önelégülten, mint aki hozzászokott már, hogy a dörzsöltségéért bókot
kap.

-- Nem bizony -- folytattam rendületlenül. -- Szarházinak kéne hívni. Szarházi Guidónak!

Visszah költ.

-- No persze -- dadogta végül is --, ketten egy ellen...

-- Ha csak ez zavarja -- feleltem --, akkor én egyedül is elmegyek magával, ahova csak
parancsolja.

-- Köszönöm! -- mondta Guido h vösen. -- Igazán köszönöm! -- és ezzel visszavonult.

Az alacsony, zavart kép férfi úgy állt ott, mintha semmi köze sem lenne az egészhez, és a
kocsira meredt.

-- Nem kellene megvenni, Ottó! -- szóltam én.

-- Akkor az a deréköves mókus, a Guido veszi meg -- felelte Köster. -- Emezen pedig úgysem
tudunk segíteni.
-- Az igaz -- hagytam rá --, de azért mégis, van benne valami nemszeretem dolog...

-- Miben nincs manapság, Robby? Hidd el nekem: ennek az embernek még jó is az, hogy itt
vagyunk, így talán valamivel többet kap a kocsiért. Annyit megígérhetek, hogy ha az a jampec
nem kínál semmit, én sem megyek bele.

Megjött az árverez . Sietett, úgy látszik, sok dolga volt, hiszen árverések tucatjait kellett
naponta lebonyolítania. Gyakorlott taglejtésekkel fogott hozzá, hogy dobra verje a szegényes
kacatot. A humora törhetetlen volt, és olyan tárgyilagosan tevékenykedett, mint aki nap-nap
után szembenéz a nyomorral anélkül, hogy meghatotta volna.

A holmik garasokért keltek el. A legtöbbet viszonteladók vették meg. Hanyagul emelték föl
az ujjúkat, vagy egyszer en megrázták a fejüket, mikor az árverez feléjük pillantott. Az
árverez tekintetét egy másik szempár is követte, egy gondterhes asszonyé, aki reménnyel és
félelemmel bámulta ket, és isteni rendelésnek nézte az árusok fölemelt ujját. A taxira hárman
tettek árajánlatot. Els nek Guido kínált háromszázat. Szégyentelen ajánlat volt. Az alacsony
ember közelebb lépett. Az ajka hangtalanul mozgott. Úgy állt ott, mintha is be akarna
szállni. Aztán leeresztette a karját, és hátrább lépett.

A következ ajánlat négyszáz márka volt. Guido fölment négyötvenre. Rövid szünet állt be.
Az árverez körülnézett:

-- Senki többet?... El ször... másodszor...

A tulajdonos ott állt a taxi mellett, és megkövült tekintettel bámult maga elé. A fejét
lehorgasztotta, mint aki halálos csapást vár a tarkójára.

-- Ezer! -- kiáltotta Köster. Ránéztem.

-- Hármat is megér -- dörmögte --, és különben sem tudom végignézni, ahogy ezt az embert
kizsigerelik!

Guido kétségbeesetten integetett felénk. A szarháziról is megfeledkezett, ha üzletr l volt szó.

-- Ezeregyszáz! -- mekegte, és mindkét szemével egyszerre kacsintott ránk. S ha lett volna a

fenekén egy harmadik szeme, azzal is ránk hunyorít.

-- Ezerötszáz! -- mondta Köster.

Az árverez lendületbe jött. Úgy lóbálta a kalapácsát, mint egy karmester. Ez már nem az
iménti két márka, két és fél márka volt...

-- Ezerötszáztíz! -- vágta rá Guido gyöngyöz homlokkal.

-- Ezernyolcszáz! -- kiáltotta Köster.

Guido becsmérl én mutatott a homlokára, és föladta a harcot. Az árverez fészkel dni

kezdett. Én váratlanul Patra gondoltam.

-- Ezernyolcszázötven! -- mondtam be akaratlanul. Köster álmélkodva fordult felém.

-- Azt az ötvenet én teszem hozzá -- súgtam oda gyorsan. -- Valami célom van vele... tudod,
el vigyázatosságból...

Bólintott.

Az árverez nekünk ítélte a kocsit. Köster ott helyben kifizette.

-- De ilyet! -- mondta Guido, aki nem tudta magába fojtani bosszúságát, és odajött, mintha mi
sem történt volna. -- Ezer márkáért is megkaphattuk volna ezt az ócska ládát. A harmadikat
már az elején kiütöttük volna a nyeregb l.

-- Isten hozott, kedves... -- szólt rá egy recseg hang a háta mögött.

A papagáj volt, épp most került sorra az aranyozott kalitkában.

-- ... szarházi! -- tettem hozzá én. Guido vállat vont és eloldalgott.

Odamentem a kocsi volt tulajdonosához. Egy sápadt asszony állt mellette.

-- Tudja... -- kezdtem el zavartan.

-- Hagyja csak, tudom -- felelte amaz.

-- A legszívesebben nem tettük volna -- mondtam, -- De akkor maga kevesebbet kap…

Bólintott, és esetlenül tördelte a kezét.

-- Jó kocsi ez, kérem – tette hozzá váratlanul szapora szóval. -- Jó kocsi, és meg is éri azt a
pénzt, higgyék el nekem. Nem fizettek rá, a kocsival nincs semmi baj, szavamra mondom...
nem azzal volt baj… hanem…

-- Hagyja csak... -- feleltem.

-- A pénzb l semmit sem kapunk -- mondta az asszony. -- Elmegy az utolsó garasig...

-- Majd rendbe jövünk, anyjuk -- vágott közbe a férfi. -- Maja ismét rendbe jövünk...

Az asszony nem válaszolt.

-- Egy kicsit csikorog, mikor az els b l átkapcsolnak a másodikba -- mondta az ember --, de
azzal ne tör djenek, új korában is ezt tette. -- Úgy állt ott, mintha egy gyerekr l beszélne. --
Három éve járok már vele, és nem volt soha semmi baja. Csakhogy... Tudja, el bb beteg
voltam... aztán behúztak a cs be… egy barátom…

-- Egy szélhámos -- vágott közbe keményen az asszony.

-- Hagyd, anyjuk -- mondta az ember és rápillantott. -- Majd csak összeszedem magam. Nem
igaz, anyjuk?

Az asszony nem felelt. Az ember csupa verejték volt.

-- Adja meg a címét -- mondta Köster. -- Talán szükségünk lesz egyszer egy sof rre…

Az ember buzgón írta föl a címét azzal a súlyos, becsületes kezével. Kösterre néztem. Mind a
ketten tudtuk, hogy itt már csak a csoda segíthet. És a csodák ideje lejárt. Csak újabb bajok
jöhettek.

Az ember lázasan beszélt, egyre csak beszélt. Az árverés véget ért. Már csak mi voltunk az
udvaron. Megmagyarázta, hogyan kezeljük télen az önindítót. Újra meg újra a kocsin babrált.
Aztán elhallgatott.

-- Menjünk már, Albert! -- mondta az asszony.

Kezet szorítottunk. Aztán elmentek. Megvártuk, amíg befordulnak, és csak azután gyújtottuk
be a motort.

A kapualjban egy vézna kis öregasszonyt pillantottunk meg. Karjai közt tartotta a kalitkát a
papagájjal, és egy sereg gyermek ellen hadakozott. Köster megállt.

-- Hova megy, néniké? -- kérdezte t le.

-- Ó, édes istenkém, hiszen nincs nekem pénzem taxira -- felelte.

-- Nem tesz semmit -- mondta Ottó. -- Ma van a születésnapom, ma ingyen utazhat.

Bizalmatlanul szorongatta a kalitkát.

-- Aztán a végén mégis pénzbe kerül. Megnyugtattuk, mire beült mellénk.

-- Miért vette meg a papagájt, nénike? -- kérdeztem, amikor kiszállt.

-- Csak úgy… estére… felelte. -- Mit gondol, sokba kerül a madáreledel?

-- Nem -- feleltem. -- De hogyhogy estére?

-- Ez tud beszélni -- mondta az anyóka, és rám függesztette tiszta, öreg tekintetét. -- Legalább
szól valaki hozzám.

-- Ja igen... -- mondtam.

Délután eljött a pékmester, hogy átvegye a Fordot. Rosszkedv volt és kesernyés. Egyedül
álldogáltam az udvaron.

-- Tetszik a színe? -- kérdeztem.

-- No igen -- felelte, és bizonytalanul nézegette a kocsit.

-- Szép lett a teteje…

-- Szép...
Ott ácsorgóit, mint aki nem tudja rászánni magát, hogy elhajtson. Már attól tartottam, hogy
még valamit ki akar csikarni bel lünk ráadásul, egy emel t, egy hamutartót vagy tudom is
én...

De nem ezt tette. Miután ott szuszogott még egy darabig a kocsi körül, rám emelte véreres
szemét és megszólalt:

-- Ha elgondolja az ember... néhány héttel ezel tt még itt ült egészségesen és vidáman...

Kissé meglepett ez a váratlan ellágyulás. Azt kellett föltételeznem, hogy már idegeire megy a
fürge kis fekete dög, aki a múltkor vele volt. A bosszúság könnyebben érzelg ssé teszi az
embert, mint a szerelem.

-- Jó asszony volt -- folytatta a pék --, áldott jó asszony! Nem kért soha semmit. Tíz évig
hordott egy kabátot. A blúzait is maga szabta ki otthon meg minden egyebet. És a háztartást is
egyedül vezette -- sosem volt lányunk…

Hát így állunk, gondoltam, ezek azok a dolgok, amiket az új n valószín leg nem tesz. A
péket most már nem lehetett megállítani. Hosszan beszélt a felesége takarékosságáról.
Jellemz volt, hogy ez a korhely fickó milyen meghatottan emlékezett vissza a megtakarított
pénzekre. Az asszony még le sem fényképeztette magát tisztességesen, azt is drágállotta. Nem
is maradt utána csak az esküv i képük meg néhány kisebb pillanatfelvétel.

Támadt egy ötletem.

-- Egy szép képet kellene festetnie a feleségér l -- mondtam. -- Akkor mégiscsak marad egy
tartós emléke. A fényképek id vel elsárgulnak. Tudok egy fest m vészt, aki ilyesmivel
foglalkozik.

Beszámoltam neki Ferdinánd Grau tevékenységér l. Rögtön bizalmatlanná vált, mert attól
tartott, hogy az efféle sokba kerül majd. Megnyugtattam: ha velem jön, mérsékelt árra
számíthat. Kibúvót keresett, de nem hagytam, er sködtem, hogy ha ennyire szerette a
feleségét, akkor most nem szabad garasoskodnia. Végül is ráállt. Mindjárt fel is hívtam
Ferdinánd Graut, és megbeszéltem vele a dolgot. Aztán elhajtottunk a pékmesterrel, hogy
magunkhoz vegyük az asszony fényképeit.

A fekete n személy a péküzletb l penderült elénk. Körüljárta a kocsit:

-- A piros szebb lett volna, Puppi! De neked mindig a saját fejed után kell menned!

-- Hagyd már abba... -- dörmögte Puppi bosszúsan.

Felmentünk a nappaliba. A kis fekete szüntelenül a nyomunkban volt, fürge tekintete ide-oda
cikázott. A pékmester ideges lett. Nem akarta a fényképeket a n jelenlétében el keresni.

-- Hagyj magunkra egy kicsit -- förmedt rá végül. A n kihívóan feszítette el re a mellét a

sz k dzsömper alatt és kiment. A pékmester néhány képet szedett el egy zöld bársonnyal
bevont fényképalbumból, és megmutatta nekem. A volt feleség menyasszonyi ruhában,
mellette maga hegyesre pödört bajusszal -- itt még mosolygott a n ... Aztán egy másik kép,
amint véznán, elny tten, ijedt szemekkel gubbaszt egy szék szélén. Két kicsiny kép volt csak -
- de egy egész élet.

-- Ezek jók lesznek -- mondtam. -- Ezekr l meg tudja csinálni…

Ferdinánd Grau Ferenc Jóskában fogadott. Méltóságteljes volt és ünnepélyes. Ez már

hozzátartozott az üzlethez! Jól tudta: sok gyászolónak még fájdalmánál is fontosabb az, hogy
tiszteljék a fájdalmát.

A m terem falán néhány mutatósabb olajportré függött aranyozott keretben. Mindegyik alatt
ott volt a hozzátartozó kis fénykép. A vev k ilyenformán egy csapásra meggy z dhettek róla,
mit lehet a legelmosódottabb pillanatfelvételb l is kihozni.

Ferdinánd sorra megmutatta a képeket a pékmesternek, és megkérdezte t le, hogy milyet

akar. A pék erre érdekl dni kezdett, hogyan viszonyul a kép ára a méretéhez. Ferdinánd
megmagyarázta, hogy nem a négyzetméter számít, hanem a kivitelezés. Erre persze a
legnagyobbik kép tetszett meg neki.

-- Remek ízlése van -- mondta elismer en Ferdinánd. -- Ez történetesen Borghese hercegn

képe. Az ára keretest l nyolcszáz márka.

A pék megrezzent.

-- És keret nélkül?

-- Hétszázhúsz.

A pékmester négyszázat ígért. Ferdinánd megrázta oroszlánsörényét.

-- Négyszáz márkáért csak egy kisebb arcképet kaphat profilból. Nem pedig egy ül alakot
szemb l. Azon kétszer annyit dolgozom.

A pékmester úgy vélte, hogy megteszi egy arckép is profilból. De Ferdinánd felhívta rá a
figyelmét, hogy mindkét fényképet szemb l vették föl. Arról még maga Tizian sem tudna
profilképet festeni. A pékmester verejtékben úszott: szemlátomást azon dühöngött, hogy miért
nem volt elég körültekint annak idején a fényképésznél. Be kellett látnia, hogy Ferdinándnak
igaza van -- így egy fél arccal többet kell megfestenie, mint profilból. A magasabb ár indokolt
volt. Tanácstalanul tépel dött. Ferdinánd, aki addig meglehet sen begombolkozott, most
kezdte rábeszélni. Er teljes, basszusa tompán visszhangzóit a m teremben. Értek hozzá
valamit és mondhatom, hogy -- a maga módján -- remekelt. A pék hamarosan megpuhult,
f ként miután Ferdinánd hosszan ecsetelte, milyen hatást gyakorol egy ilyen nagyszabású kép
a rosszindulatú szomszédokra.

-- Rendben van -- mondotta végül. -- De készpénzfizetés esetén tíz százalékos árengedményt

tesz.

-- El van intézve -- felelte amaz --, tíz százalék engedmény, de akkor adjon háromszáz márka
el leget festékre meg vászonra.
Egy darabig még folyt a huzavona, de végül is egyezséget kötöttek, és megbeszélték a
részleteket. A pékmester külön kikötött egy gyöngysort meg egy gyémántköves arany mellt t.
Ezek nem voltak rajta a fényképeken.

-- Ez csak természetes -- mondta Ferdinánd. -- A felesége ékszereit nem hagyhatjuk el.

Legjobb lesz, ha egyszer egy órára elhozza ket, tudja, hogy életh ek legyenek.

A pék elvörösödött.

-- Már nincsenek meg… illetve... a rokonoknál vannak…

-- Értem. De nem tesz semmit. Olyan volt a mellt , mint itt, ezen a festményen?

A pék bólintott.

-- Csak valamivel kisebb.

-- Hát akkor rendben van, megcsináljuk. A nyakláncra nincs szükségem, hiszen egyik gyöngy
olyan, mint a másik.

A pék föllélegzett.

-- És mikorra lesz meg a kép?

-- Hat hét múlva.

-- Jó.

A pék elbúcsúzott.

Egy darabig még elüldögéltem Ferdinánddal a m teremben.

-- Csakugyan hat hétre van szükséged hozzá? -- kérdeztem.

-- Ugyan. Négy-öt napra. De ezt nem köthetem az orrára, mert akkor kiszámítja, hogy mennyi
az órabérem, és úgy érzi, hogy rászedték. A hat héttel viszont meg lehet elégedve. És
Borghese hercegn vel is. Ilyen az emberi természet, Robbykám! Ha megmondom, hogy a kép
egy varrólányt ábrázol, sokkal kevesebbre taksálná a magáét. Ez különben is a hatodik eset,
amikor elhalálozott feleségek ugyanolyan ékszert hordtak, mint amilyen ezen a képen van. A
véletlen szeszélyes játéka. De be kell látnod, hogy remek reklám a derék Luise Wolff
portréja!

Körülnéztem. Csupa olyan arc meredt ránk a falakról, amely már rég a sírban porladt.
Halottak, akiknek a képmásáért nem jöttek el a hozzátartozóik, vagy nem fizették ki ket. És
mindezek az emberek valaha lélegzettek és reméltek…

-- Mondd, Ferdinánd, nem válsz te itt lassacskán mélabússá?

Vállat vont.
-- Nem, legföljebb cinikussá. Mélabús akkor lesz az ember, ha az élet kérdésein rágódik --
cinikussá pedig akkor, ha látja, hogy a többség hogyan éli le az életét.

-- Azért egyesek mégiscsak mélyebben éreznek…

-- No persze. De azok nem festetnek képeket. Fölkelt a helyér l.

-- Valahogy így is van ez jól, Robby, hogy ragaszkodnak a maguk fontos kis semmiségeihez,
amelyek megtartják és megvédelmezik ket. Egyedül maradni, egyes-egyedül és illúziók
nélkül, az már a tébollyal szomszédos meg az öngyilkossággal.

A nagy, tátongó helyiség alkonyi félhomályban úszott. A szomszédból halk léptek zaját
hallottam. Ferdinánd házvezet n je volt. Sosem mutatkozott, ha valamelyikünk Graunál volt.
Utált minket, azt hitte, hogy ellene ingereljük a fest t.

Elmentem. Az utca zaja és forgataga úgy elöntött, mint egy langyos fürd .

XI.

Útban voltam Pat felé. Ez volt az els eset, hogy meglátogattam. Addig csak jött fel
hozzám, vagy én vártam meg a házuk el tt, hogy együtt menjünk valahova. De volt ebben
valami, ami a lányt csak futó látogatómmá tette, és én többet akartam tudni róla. Látni
akartam, hogyan él.

Eszembe jutott, hogy vihetnék virágot neki. Mi sem volt könnyebb. A vurstli mögötti városi
park virágba borult már. Átvetettem magam a rácson, és nekiláttam, hogy megkopasszak egy
fehér orgonabokrot.

-- Mit csinál maga ott? -- csattant föl váratlanul egy érces hang.

Felpillantottam. Egy borvirágos arcú, kipödört fehér bajszú férfi meredt rám megbotránkozva.
Nem volt sem rend r, sem cs sz. Nyugalmazott törzstiszt lehetett, ez messzir l lerítt róla.

-- Ezt igazán nem nehéz megállapítani -- feleltem udvariasan. -- Orgonát tépek.

Az én emberemnek elakadt egy másodpercre a lélegzete.

-- És nem tudja, hogy ez egy városi park? -- kérdezte fölháborodottan.

Elnevettem magam.

-- Persze hogy tudom, ön azt hitte, hogy én a Kanári-szigeteken képzelem magam?

Az ipse elkékült. Attól tartottam, hogy ott helyben megüti a guta.

-- Kifelé, csirkefogó! -- kiáltott rám félreérthetetlen kaszárnyaudvari hangsúllyal. -- Maga a

város tulajdonát dézsmálja! Le fogom csukatni!

Már épp elég orgonám volt.

-- Ahhoz el bb meg kell fognod, apuskám! -- kiáltottam oda az öregnek, majd átlendültem a
szemközti rácson és elszeleltem.

Pat háza el tt még egy utolsó pillantást vetettem az öltözetemre. Aztán fölmentem a lépcs n
és körülnéztem. Új, modern épület volt -- mer ellentéte az én túlcicomázott és tönkrerongált
barakkomnak. A lépcs t vörös futósz nyeg borította; ilyesmi nem akadt Zalewski mamánál.
A felvonóról nem is beszélve.

Pat a második emeleten lakott. Az ajtón önérzetes réztábla díszelgett: Egbert von Hake
alezredes. Hosszan megbámultam, és önkéntelenül megigazítottam a nyakkend met, miel tt
becsengettem.

Fehér bóbitás, patyolatköténykés lány nyitott ajtót -- nem is lehetett volna egy napon említeni
a mi kancsal és tenyeres-talpas Fridánkkal. Kényelmetlen érzés fogott el.

--- Lohkamp úr? -- kérdezte a lány.

Bólintottam.

Átvezetett a kis el szobán, és kinyitott egy ajtót. Az sem lepett volna meg különösebben, ha
odabent maga a díszegyenruhás Egbert von Hake alezredes fogad kihallgatásra -- olyan
tiszteletet parancsolóan hatottak mindazok a kitüntetésekkel teleaggatott tábornokok, akiknek
az arcképe haragosan tekintett alá az el szoba faláról rám. szegény, szánalmas civilre. De már
jött is felém Pat az könnyed, rugalmas lépteivel, s a szoba hirtelen der s, meleg szigetté
változott. Betettem az ajtót, és mindenekel tt óvatosan megöleltem. Aztán átadtam neki a
lopott orgonacsokrot.

-- Parancsolj -- mondtam --, s ezzel egyidej leg fogadd a városi tanács üdvözletét.

Elrendezte az orgonaágakat egy nagy, világos agyagvázában, amely az ablak el tt állt, a

padlón. Én közben körülnéztem a szobájában. Lágy, tompított színek, néhány szép, régi bútor,
halványkék sz nyeg, kifakult bársonyhuzatú, alacsony karosszékek.

-- Te jó isten, hogy találtál egy ilyen szobára, Pat? -- kérdeztem. -- Az emberek rendszerint a
kimustrált holmijukkal és a hasznavehetetlen születésnapi ajándékokkal töltik meg a kiadó
szobáikat.

Óvatosan a falhoz tolta a virágvázát.

Elnéztem sovány, el rehajló nyakát, egyenes vállát és kissé vézna karját. Úgy térdelt ott, mint
egy gyerek; mini egy védelemre szoruló gyerek. De a mozdulata olyan volt, mint egy
rugalmas párducé, s amikor ismét fölegyenesedett és hozzám támaszkodott, már nem volt
gyerek a szeme és a szája már újra azt a titokzatos és kérd várakozást sugározta, amely
mindig zavarba hozott, amelyr l úgy véltem, hogy nincs is hozzá fogható ezen a nyomorult
világon.

Átkaroltam a vállát. Milyen jó is volt ilyen közel tudni magamhoz!

-- Ezek mind az én saját dolgaim, Robby. A lakás az édesanyámé volt. Amikor meghalt,
lemondtam róla, és csak két szobát tartottam meg magamnak.
-- Akkor ez a te lakásod? -- kérdeztem megkönnyebbülten. -- És Egbert von Hake alezredes
az albérl d?

Megrázta a fejét.

-- Már nem az enyém. Nem tarthattam meg. A többi bútort eladtam, és a lakásról véglegesen
lemondtam. Most már én lakom itt bérben. De mi bajod neked az öreg Egberttel?

-- Semmi. Csak természetemnél fogva viszolygok a rend rökt l meg a törzstisztekt l. Ezt
még katonáéktól hoztam magammal.

Nevetett.

-- Az én apám is rnagy volt.

-- rnagyig bezárólag elviselem ket -- feleltem.

-- Ismered egyáltalán az öreg Hakét? -- kérdezte a lány.

Sanda gyanúm támadt.

-- Mondd csak, nem egy alacsony, zömök, vörös kép . fehér bajuszos és nagyhangú emberke,
aki s r n látogatja a városi parkot?

-- Hát így állunk? -- kacagott Pat, miután el bb az orgonát, aztán engem mért végig. -- Nem,
éppen ellenkez leg. Magas, sápadt férfi, és szarukeretes szemüveget visel.

-- Akkor nem ismerem.

-- Bemutassalak neki? Nagyon kedves ember.

-- Isten rizz! Egyel re jobb nekem a kocsiszerel k és a Zalewski-félék között.

Kopogtattak. A lány, aki az imént ajtót nyitott, rnost egy kerekeken görg alacsony
tálalóasztalt tolt be. Áttetsz , fehér porcelán, egy ezüsttálcán kalács, egy másikon
valószín tlenül parányi szendvicsek, papírszalvéta, cigaretta, és tudom is én mi minden egyéb
-- elképedve meredtem rá.

-- Irgalmazz nekem, Pat! -- mondtam aztán. -- Ilyesmi csak a filmekben van! Már a
lépcs házban észrevettem, hogy mi más-más társadalmi szinten állunk. Gondold meg, hogy
én a Zalewskiné ablakpárkányán szoktam étkezni zsírpapírból, a h séges, öreg spirituszf z
meghitt társaságában. Kegyelmezz meg a rideg panzió lakójának, ha zavarában esetleg fellök
egy csészét!

A lány nevetett.

-- Nem szabad ilyet tenned! A gépkocsiszerel k becsülete is tiltja ezt. Ügyesnek kell lenned! -
- mondta, és fülön fogott egy kannát. -- Teát iszol vagy kávét?

-- Teát vagy kávét? Hát van mind a kett b l?

-- Van hát! Nézd csak!

-- Óriási! Mint a legjobb lokálokban. Már csak a zene hiányzik.

A lány oldalt hajolt, és bekapcsolt egy kis hordozható rádiót, amelyet addig észre sem vettem.

-- Végül is mit akarsz? Teát vagy kávét?

--. Kávét, Pat, egyszer en kávét. Én csak egy szegény vidéki vagyok. És te mit iszol?

-- Veled kávézom.

-- De egyébként teát iszol?

-- Igen.

-- Na látod!

-- Már kezdek hozzászokni a kávéhoz. És kalácsot akarsz hozzá vagy szendvicset?

-- Ezt is, azt is, Pat. Az efféle alkalmat jól ki kell használni. Utána még teát is iszom. Mindent
ki akarok próbálni, amit itt látok.

Nevetett, és jól megrakta a tányéromat. Tiltakoztam:

-- Elég lesz már! Gondold meg, hogy a szomszédban egy alezredes székel. A hadsereg
mértékletességet követel meg az alacsonyabb rangúaktól!

-- Csak ami az italt illeti, Robby! Az öreg Egbert maga is él-hal a tejszínhabért és a kalácsért.

-- És a kényelemért -- feleltem. -- Minket viszont alaposan leszoktattak róla annak idején. --

Ide-oda tologattam a gumikerek asztalkát. Egyszer en nem lehetett ellenállni neki, olyan
simán és hangtalanul gördült a sz nyegen. Körülnéztem. Minden együvé illett a szobában.

-- Hát igen, Pat -- mondtam--, így éltek az el deink!

A lány nevetett:

-- Miket beszélsz itt összevissza?

-- Nem beszélek összevissza! Kortörténeti megállapításokat teszek.

-- Hiszen csak mer véletlen, Robby, hogy ez a pár holmi itt van még.

Megcsóváltam a fejemet.

--- Nem is olyan véletlen. És nem is a holmikról van szó. Inkább arról, amit jelképeznek. A
biztonságról. De ezt te nem értheted. Ezt csak olyasvalaki értheti meg, aki már kicsöppent
mindezekb l.
Rám nézett.

-- Hiszen ha valóban akarnád, te is épp úgy megszerezhetnéd mindezt.

Megfogtam a kezét.

-- Látod, Pat, éppen err l van szó, hogy nem akarom. Mert akkor szélhámosnak erezném
magam. A magamfajta ember mindig csak a percnek él. Ehhez már hozzászokott. A kor
szoktatta hozzá.

-- És kényelmesebb is így... Elkacagtam magam.

-- Meglehet. És most adj egy kis teát. Hadd kóstoljam meg azt is!

-- Nem! -- felelte a lány. -- Megmaradunk a kávé mellett. És egyél még valamit. Élj most is a
percnek!

-- Kiváló ötlet! De vajon Egbert, a szenvedélyes kalácsfogyasztó nem számít némi

maradékra?

-- Lehetséges. De számoljon akkor az alacsony sarzsik bosszújával is! Mert ez is korjelenség!

Edd meg nyugodtan az egészet!

A szeme ragyogott, remekül festett.

-- Te -- mondtam neki --, én valóban a percnek élek, de tudod, hol ér ez véget irgalmatlanul?

Nem válaszolt, csak elgondolkozva nézett rám.

-- Nálad! -- mondtam. -- És most lelkiismeret-furdalás nélkül ragadjunk fegyvert Egbert ellen!

Ebédre csak egy tányér húslevest ettem egy kiskocsmában, ahol f ként sof rök étkeztek, így
nem esett nehezemre mindent elfogyasztani. Végül is Pat buzdítására az egész kanna kávét
megittam.

Az ablaknál ültünk és rágyújtottunk. A tet ket vörös fénybe vonta az alkony.

-- Szép itt nálad, Pat -- mondtam. -- Még azt is meg tudnám érteni, ha valaki ki sem mozdulna
innen, amíg az egész kinti nyomorúságot el nem felejti.

A lány mosolygott.

-- Volt id , amikor alig vártam, hogy már egyszer kijussak innen.

-- Mikor?

-- Amikor beteg voltam.

-- Az egészen más. Mi bajod volt?

-- Ó, semmi különös. Csak éppen feküdnöm kellett. Bizonyára azért, mert hirtelennövés
voltam, és nem kaptam eleget enni. Hiszen a háború alatt és még utána is nem sok ennivaló
akadt. Bólintottam.

-- És mennyi ideig feküdtél? Egy pillanatig habozott.

-- Körülbelül egy évig.

-- Hiszen az nagyon sok! -- mondtam, és figyelmesen megnéztem.

-- Ó, most már rég elmúlt. De akkor egy örökkévalóságnak t nt. Beszéltél nekem egyszer a
bárban a barátodról, arról a Valentinról. Hogy sosem felejtette el a háború után, mekkora
szerencse az, ha valaki életben marad. És hogy semmi egyéb nem érdekli, csak ez.

-- Jól megjegyezted magadnak! -- mondtam.

-- Mert nagyon is megértem. Azóta engem is olyan könnyen fog el a vidámság. Azt hiszem,
meglehet sen felületes vagyok...

-- Csak azok felületesek, akik ezt nem hiszik magukról.

-- De én biztosan az vagyok. Nincs sok érzékem az élet komolyabb kérdéseihez. Csak a

szépséghez. Ez az orgona már boldoggá tesz.

-- Ez nem felületesség, ez a legmélyebb filozófia!

-- Nálam nem az. Én felületes vagyok és könnyelm .

-- Én is.

-- De másként. Az el bb mondtál valamit a szélhámosokról. Én vérbeli szélhámos vagyok.

-- Látod, ezt én is gyanítottam -- vágtam rá.

-- Úgy is van. Már rég másik lakásba kellett volna költöznöm, állásba mennem és pénzt
keresnem. De folyvást csak halogatom. Egy darabig úgy akartam élni, ahogy jónak látom.
Függetlenül attól, hogy értelmesen cselekszem-e. És meg is tettem.

Elnevettem magam. -- És miért kell ehhez ilyen dacos képet vágnod?

-- Mert mindenkit l azt hallottam, hogy végtelenül könnyelm vagyok, hogy inkább
takarítsam meg azt a kevéske pénzemet, hogy menjek állásba és dolgozzam. De én egy ideig
könnyedén, vidáman és gondtalanul akartam élni, hogy azt tehessem, ami jólesik. Ez anyám
halála után volt, és miután olyan sokáig nyomtam az ágyat.

-- Testvéreid vannak? -- kérdeztem. Intett, hogy nincsenek.

-- Gondolhattam volna -- jegyeztem meg.

-- Neked is az a véleményed, hogy könnyelm voltam?

-- Nem! Bátor.

-- Ö, az a bátorság... nem vagyok én túlontúl bátor. Hiszen közben is elég sokszor rettegtem.
Mintha a más székét foglaltam volna el a színházban, és mégsem akaróznék, hogy fölkeljek.

-- Maradjunk abban, hogy bátor voltál -- szögeztem le. -- Csak az lehet bátor, aki olykor fél is.
Ráadásul okosan is tetted. A pénzed csak elveszett volna, így legalább hasznát láttad. Mit is
csináltál voltaképp?

-- Voltaképp semmit. Csak úgy beleéltem a világba…

-- Le a kalappal! Ez a legbölcsebb dolog, amit az ember tehet.

Mosolygott.

-- Most már nem tart sokáig. Hamarosan munkába állok.

-- És mihez akarsz fogni? Csak nem ez volt a Bindinggel folytatott üzleti megbeszélés tárgya?

Bólintott.

-- De igen. Bindinggel tárgyaltam és doktor Max Matuscheittal, egy villamos lemezjátszó cég
igazgatójával. Zenéhez ért elárusítón ket keres.

-- Hát igen -- jegyeztem meg. -- Nyilván egyéb nem is jutott eszébe annak a Bindingnek.

-- Eszébe jutott egyéb is -- felelte a lány. -- De abba én nem mentem bele.

-- Nem is ajánlom neki. És mikor kell belépned?

-- Augusztus elsején.

-- Addig még épp elég id nk van. Hátha valami jobbat is találunk. Ránk minden esetre
számíthatsz, mint állandó vev idre.

-- Van egyáltalán lemezjátszód?

-- Nincs, de az csak természetes, hogy rögtön veszek egyet. Egyel re viszont nem nagyon
tetszik nekem ez a dolog.

-- Nekem igen -- ellenkezett a lány. -- Hiszen semmihez sem értek. És mindez sokkal
egyszer bbnek is t nik, amióta itt vagy velem. De nem kellett volna elmondanom neked.

-- Miért? Ezen túl mindent el kell mondanod nekem! Gyors pillantást vetett rám.

-- Jól van, Robby -- mondta, aztán fölkelt, és egy kisszekrényhez lépett. -- Tudod, hogy mi
van itt? Rum. Neked vettem. Gondolom, jó min ség .

Egy pohár rumot tett az asztalra, és várakozásteljesen nézett rám.

-- Jó min ség , azt már a szagáról érzem -- mondtam. -- De ide hallgass, Pat, nem kellene-e
most egy kicsit meghúznod magad? Hogy némileg elhalaszd azokat a lemezjátszókat?

-- Nem -- felelte a lány.

-- Ahogy gondolod...

A rumot megkeresztelték, ezt már a színe elárulta. Bizonyára a keresked csapta be Patot.
Kiittam a poharat.

-- Els osztályú -- jelentettem ki. -- Adj még egy pohárral. Hol szerezted?

-- A sarki üzletben.

No persze, gondoltam magamban, csak egy ilyen átkozott csemegekereskedés lehetett.

Föltettem magamban, hogy alkalmilag benézek majd, és megmondom a magamét.

-- Most ugye el kell már mennem, Pat? -- kérdeztem a lánytól.

Rám nézett.

-- Még nem...

Az ablaknál álltunk. Odalent villogtak a fények.

-- Mutasd meg a hálószobádat is -- kértem.

Kinyitotta az ajtót, és meggyújtotta a villanyt. Megálltam a küszöbön és benéztem.

Mindenféle megfordult a fejemben.

-- Ez hát a te ágyad, Pat -- szóltam végül is. Mosolygott.

-- Hát ki másé lenne, Robby?

-- Igazad van! -- Fölpillantottam. -- És itt a telefon. Most már ezt is tudom. De mennem kell.
Isten veled, Pat!

Tenyere közé fogta a halántékomat. Remek dolog lett volna ott maradni a ránk tör estében,
és szorosan egymáshoz tapadni a hálószobában, a puha, égszínkék paplan alatt... de valami
mégis visszatartott. Nem gátlás, nem is félelem, még csak nem is el vigyázatosság...
egyszer en valami nagy-nagy gyöngédség, és ez a gyöngédség még a vágynál is er sebb volt.

-- Isten veled, Pat! -- mondtam. -- Jó volt itt nálad. Jobban éreztem magam, mint ahogy el
tudod képzelni. Tudod, a rum... és az, hogy gondoltál rám…

-- Hiszen ez természetes…

-- Nekem nem az. Nem vagyok hozzászokva.

Zalewskiné nyomortanyája. Egy darabig elüldögéltem a szobámban. Rosszul esett, hogy Pat
rá van szorulva Bindingre. Végül is kimentem a folyosóra, és benyitottam Erna Bönighez.

-- Komoly ügyben jövök, Erna -- mondtam neki. -- Mi a helyzet a n i munkaer piacán?

-- Ejha -- felelte a lány --, és ezt csak így kérdi, minden teketória nélkül? A helyzet egyébként
középrohadt…

-- Semmi kilátás?

-- Mire?

-- Titkárn nek, asszisztensnek… Legyintett.

-- Százezren futkosnak állás után. Egyáltalán ért valamihez a hölgy?

-- Remek a fellépése.

-- És a szótag-teljesítménye? -- kérdezte Erna.

-- Nem értem!

-- Hány szótagot ír le egy perc alatt? És hány nyelven?

-- Sejtelmem sincs róla -- feleltem. -- De tudja, hogyha reprezentálni kell…

-- Kedves barátom -- szakított félbe Erna --, már szinte hallom: jobb családból való hölgy,
valaha szebb napokat látott, de most rákényszerült, satöbbi… Teljesen reménytelen, én
mondom magának! Legföljebb ha valaki különösebben szívén viseli a sorsát, és ezért kiszorít
neki valami helyet. El tudja képzelni, hogy miért. De gondolom, ezt nem akarja?

-- Furcsa egy kérdés -- jegyeztem meg.

-- Nem is olyan furcsa, mint amilyennek hiszi -- felelte Erna kissé kesernyésen. -- Épp elég
esetet ismerek…

A f nöke jutott eszembe...

-- De volna egy jó tanácsom -- folytatta a lány. -- Intézze úgy, hogy két embert tarthasson el.
Ez a legegyszer bb megoldás. A házasság…

-- Az nem is lenne rossz -- mondtam nevetve. -- Ha én ennyire megbízhatnék önmagámban…

Erna különös pillantást vetett rám. Minden elevenségét meghazudtolva, váratlanul id sebbnek
és már-már hervadtnak tetszett.

-- Mondok én magának valamit -- szólt aztán. -- Jól élek, és hozzájutok egy csomó dologhoz,
amire nincs is szükségem. De higgye el nekem, ha valaki egyszer eljönne hozzám, és
felajánlaná, hogy éljek vele, de úgy tisztességesen és igazából, otthagynám ezt az egész
kacatot, és ha kellene, egy padlásszobába is elmennék vele. -- Arca most visszanyerte az
el bbi kifejezést. -- De hagyjuk ezt! Mindenkiben van egy kis adag titkolt szentimentalizmus.
-- A cigaretta füstjén keresztül rám kacsintott.

-- Úgy nézem, hogy magában is...

-- Ugyan... -- mondtam.

-- Csak sose szégyellje -- jegyezte meg Erna. -- Az ember akkor esik bele a legkönnyebben,
amikor nem is hinné…

-- Én nem -- feleltem.

Nyolcig még elüldögéltem a kuckómban, de akkor már torkig voltam ezzel a magányos
téblábolással, és elmentem a bárba, hátha találok ott valakit.

Valentinre bukkantam.

-- Ülj le -- szólt rám. -- Mit iszol?

-- Rumot -- feleltem. -- Mától fogva különös viszonyba kerültem a rummal.

-- A rum a frontharcosok anyateje -- mondta Valentin. -- Egyébként jó színben vagy, Robby.

-- Úgy látod?

-- Igen. Mintha megfiatalodtál volna.

-- Hát ez kedves... -- feleltem. -- Egészségedre, Valentin!

-- Egészségedre, Robby!

Letettük a poharat az asztalra, és egymásra bámultunk. Aztán mindkett nkb l kitört a

kacagás…

-- Öregfiú -- mondta Valentin.

-- Nyomorult lóköt -- feleltem én. -- És most mit iszunk?

-- Ismét csak ugyanazt.

-- El van intézve! Fred ismét töltött.

-- Prosit, Valentin!

-- Prosit, Robby!

-- Jó szó ez, hogy prosit, nem igaz?

-- A legjobb...
El is mondtuk még jó néhányszor. Aztán Valentinnek el kellett mennie.

Én ott maradtam. Csak Fred volt bent, más senki. A kivilágított ócska térképet nézegettem, a
hajó megsárgult vitorláit, és Patra gondoltam. A legszívesebben fölhívtam volna, és er t
kellett vennem magamon, hogy ne tegyem. Már az is zavart, hogy szüntelenül jár az
eszemben. Szerettem volna, ha megmarad váratlan és boldogító ajándéknak, amely az ölembe
csöppent, s aztán már nincs is -- ennyit akartam és semmi egyebet. Elhessegettem a
gondolatot, hogy többet is jelenthet nekem. Tudtam, hogy minden szerelem magában
hordozza az örökkévalóság vágyát, és ezért válik örökösen kínzóvá. Mert semmi sem marad
meg bel le. Semmi.

-- Tölts még egy pohárral. Fred -- mondtam végül.

Egy férfi jött be egy n vel. Cobblert ittak a bárpultnál. Az asszony fáradtnak látszott, a férfi
sóvárnak. Nemsokára elmentek.

Kiittam a poharamat. Talán jobb lett volna, ha nem megyek föl délután Pathoz. Nem tudtam a
belém rögz dött képt l megszabadulni, a félhomályba vesz szobától, az alkony lágy, kékes
árnyaitól és a karosszékben kuporgó, gyönyör leánytól, aki azon a sötét színezet , érdes
hangján az életér l mesélt, és arról, hogy mennyire szereti az életet. Az ördögbe is, hát nem
elfogott az érzelg sség? De vajon mindaz, ami eddig csak egy lélegzet-visszafojtó, váratlan
kaland volt, nem oldódott-e fel máris a gyöngédség felh iben, nem kerített-e máris jobban a
hatalmába, mint hittem és szerettem volna, nem éreztem-e ma, éppen ma, hogy mennyire
megváltoztam? Mért mentem el t le, mért nem maradtam nála, ahogy eredetileg
szándékoltam? A mindenségit neki, már gondolni sem akartam rá -- sem az egyikre, sem a
másikra! Hát jöjjön, aminek jönnie kell, bánom is én, ha bele rülök a boldogtalanságba,
mikor majd elveszítem, de most még itt van, egyel re itt van még, a többire pedig fütyülök, a
többit vigye el az ördög! Hát érdemes? Ezért a csöpp kis biztonságért? Egy szép napon úgyis
rám tör a végs hullám, és mindent elvisz!

-- Iszunk egy pohárral, Fred? -- kérdeztem.

-- Velem aztán bármikor! -- felelte.

Megittunk egy-egy abszintot. A következ kett ért már kockát vetettünk. Én nyertem. Ez nem
volt ínyemre, ezért tovább kockáztunk. De csak az ötödik dobásra vesztettem. Igaz, hogy
akkor háromszor egymás után.

-- Berúgtam, vagy csakugyan mennydörög odakint? -- kérdeztem.

Fred fülelni kezdett.

-- Valóban mennydörög. Az els zivatar ezen a tavaszon.

Az ajtóhoz mentünk, és fölnéztünk az égre. De semmit sem láttunk. Fülledt meleg volt, és
olykor egy-egy mennydörgés csattant.

-- Erre voltaképp ihatnánk még egyet -- jegyeztem meg.

Fred benne volt.

-- Átkozott málnaszörp! -- mondtam, és letettem az üres poharat a bárpultra. Fred is azon a
véleményen volt, hogy valami becsületeset is ihatnánk már. Ö cseresznyepálinkát ajánlott, én
a rum mellett kardoskodtam. Hogy hajba ne kapjunk, fölváltva ittuk a kett t. És jó nagy
poharakat választottunk, hogy Frednek ne kelljen annyit vesz dnie a töltögetéssel. A hangulat
már ragyogó volt. Hellyel-közzel ki-kilestünk, hogy villámlik-e. Látni akartuk a cikázó
villámot, de nem volt szerencsénk. Mindig olyankor villámlott, amikor odabent voltunk. Fred
elmondta, hogy menyasszonya van, egy önkiszolgáló étkezde tulajdonosának a lánya. De még
várni akar a n süléssel, amíg az öreg elpatkol, mert biztosra szeretné venni, hogy a lánnyal
együtt az étkezdét is megkapja. Én ezt az óvatosságot túlzottnak tartottam, de Fred
megmagyarázta, hogy az öreg egy kiszámíthatatlan disznó, akit l még az is kitelik, hogy az
utolsó pillanatban a metodista egyházközségre hagyja az étkezdét. Erre már igazat adtam
neki. Fred egyébként meglehet sen derülátó volt. Az öreg ugyanis megh lt, és Fred azt
remélte, hogy influenzás, ami ugyebár elég veszélyes betegség. Sajnos, fel kellett
világosítanom, hogy egy alkoholistának meg sem kottyan az influenza, ellenkez leg, olyan
iszákosok, akikbe mát hálni járt a lélek, a szó szoros értelmében kivirágzottak az influenza
hatására, és pocakot eresztettek. Fred kijelentette, hogy nem bánja, akkor esetleg egy autó is
elütheti az öreget. El kellett ismernem, hogy f ként a nedves aszfalton megvan rá az esély.
Fred erre kiment megnézni, hogy esik-e már. De az aszfalt száraz volt, csak az ég dörgött
egyre hangosabban. Egy pohár citromlevet itattam meg vele, aztán a telefonhoz mentem. Az
utolsó pillanatban jöttem rá, hogy nem volt szándékomban telefonálni. Búcsút intettem a
készüléknek, és meg akartam emelni a kalapomat, de meg kellett állapítanom, hogy
hajadonf tt vagyok.

Mire visszatértem, megjött Köster és Lenz.

-- Lehelj rám -- mondta Gottfried.

Ráleheltem.

-- Rum, cseresznye és abszint -- szögezte le. -- Abszint, te disznó!

-- Ha arra célzol, hogy be vagyok rúgva, akkor tévedsz -- mondtam. -- Hol voltatok?

--- Egy politikai összejövetelen. De Ottó hülyeségnek tartotta. Fred mit iszik ott?

-- Citromlevet.

-- Te is megihatnál egy pohárral.

-- Holnap -- jelentettem ki. -- Most inkább ennék valamit…

Köster egész id alatt gondterhelten nézegetett.

-- Ne nézz rám olyan furcsán, Ottó -- mondtam. -- Nem bánatomban csíptem be.
Jókedvemben.

-- Akkor rendben van -- felelte. -- De azért gyere csak, és egyél valamit.

Tizenegyre tökéletesen kijózanodtam. Köster azt ajánlotta, hogy nézzük meg, mi van Freddel.
Visszamentünk. Holtrészegen találtuk a bárpult mögött.
-- Vigyétek át a szomszéd helyiségbe -- mondta Lenz --, én addig kiszolgálom a vendégeket.

Köster meg én talpra állítottuk Fredet. Meleg tejet töltöttünk belé. A hatás azonnal beállt.
Aztán leültettük egy székre, és megmondtuk neki, hogy pihenjen egy félórácskát, Lenz addig
majd kiszolgál helyette.

Gottfried derekasan helyt is állt. Tisztában volt az árakkal, és az ismertebb koktélek

receptjével is. Úgy forgatta a koktélkever t, mintha soha egyebet nem tett volna.

Egy óra múlva Fred is megjelent. Edzett gyomra volt, hamar rendbe jött.

-- Sajnálom, Fred -- mondtam neki --, valamit falnunk kellett volna el tte.

-- Már nincs semmi baj -- felelte. -- És néha jót is tesz az ilyesmi.

-- No persze…

A telefonhoz mentem, és fölhívtam Patot. Most már édes mindegy volt az egész, amin az este
annyit rágódtam. A lány jelentkezett.

-- Egy negyedóra múlva ott vagyok a kapud el tt -- mondtam, és gyorsan visszaakasztottam a

hallgatót. Attól féltem, hogy fáradt, de ezzel most nem akartam tör dni. Látni akartam.

Lejött. Amikor kinyitotta a kaput, megcsókoltam az üveget, ahol a feje kirajzolódott. Mondani
akart valamit, de nem engedtem szóhoz jutni. Öt magát is megcsókoltam, aztán futva
indultunk el lefelé az utcán, amíg egy taxit találtunk. Dörgött és villámlott.

-- Siess, mert itt az es a nyakunkban -- kiáltottam. Beszálltunk. Az els cseppek akkor

koppantak a taxi tetején. A kocsi rázott az egyenetlen utcaköveken. Ez is csodálatos volt,
hiszen minden rázkódásra hozzám ért Pat. És csodálatos volt minden, az es , a város, az
ivászat, remek volt minden és nagyvonalú. Abban a színjózan, der s hangulatban voltam,
amely olyankor fogja el az embert, ha berúgott, és utána összeszedte magát. A gátlásaim
feloldódtak, az éjszaka csupa tündöklés volt és csupa eleven er , semmi bajom nem eshetett
többé, semmi aggály nem bántott már.

A zápor akkor kezdett csak rá igazából, amikor kiszálltunk. Amíg fizettem, csak sötét cseppek
tarkították az aszfaltot, mint egy párducot -- de még el sem értük az ajtót, már feketéll n és
ezüstösen csillogott a reázúduló víztömegt l. Nem gyújtottam lámpát. A villámlás
bevilágította a szobát. A vihar ott tombolt a város fölött, egyik mennydörgés a másikat érte.

-- Most legalább kedvünkre lármázhatunk -- kiáltottam oda Patnak --, nem kell tartanunk t le,
hogy valaki meghallja!

Az ablak szinte lángra gyúlt. A temet fáinak fekete körvonalai másodpercenként magasodtak
föl a kékesfehér ég felé, aztán ismét dübörögve nyelte el ket az éjszaka, és másodpercenként
ragyogott fel a vaksötétség villódzó szüneteiben Pat hajlékony, foszforeszkáló alakja az ablak
el tt; átöleltem a vállát, hozzám bújt, éreztem az ajkát, a leheletét, és semmire sem
gondoltam már…

XII.
A m helyünk még mindig üresen állt, mint aratás el tt a cs r. Ezért úgy döntöttünk, hogy
nem adjuk el a taxit, amelyet az árverésen vásároltunk, hanem befogjuk egy darabig
utasszállításra. Lenz és én felváltva vezetjük, hiszen amíg ismét munkához jutunk, Köster
maga is elláthatja Jupp-pal a m helyt.

Kockát vetettünk Lenzcel, hogy ki menjen ki els nek. Én nyertem. Teleraktam a zsebemet
aprópénzzel, magamhoz vettem az irataimat, aztán szép lassan hajtottam utca hosszat, hogy
mindenekel tt egy jó taxisstandot keressek. El ször kissé furcsán éreztem magam. Bármelyik
tökfilkó megállíthatott, és rendelkezhetett velem. Ez pedig nem volt különösképpen felemel
érzés…

Az üzleti negyed kell s közepében, szemben a Waldecker Hof elnevezés szállodával

találtam egy taxiállomást, ahol csak öt kocsi vesztegelt. Ez a hely élénk forgalmat ígért.
Leállítottam a motort, és kiszálltam. Az egyik elüls kocsiból egy b rkabátos, jól megtermett
fickó jött felém.

-- T nj el innen! -- reccsent rám.

Nyugodtan szembenéztem vele, és közben kiszámítottam, hogy ha sor kerül rá, a legjobb lesz
egy alulról jöv horogütéssel elintézni az ipsét, mert ebben a b rkabátban nem tudja elég
gyorsan fölemelni a karját.

-- Nem érted? -- kérdezte a b rkabátos, és a lábam elé köpte a cigarettavéget. -- T nj el! Épp
elegen vagyunk, nincs szükségünk újakra!

Nyilvánvalóan a taxik meggyarapodása idegesítette, de nekem jogom volt közéjük állni.

-- Fizetek egy rundot, és megváltom a helyemet -- mondtam.

A dolog ezzel el is lett volna intézve. Az áldomás bevett szokás volt, ha valaki újonnan állt
be. Egy fiatal sof r jött oda hozzám.

-- Rendben van, kolléga. Hagyd békén, Gustav!

De Gustavnak valamilyen oknál fogva nem tetszett a fizimiskám. Tudtam, mi baja van velem.
Megszimatolta, hogy újonc vagyok.

-- Háromig számolok... -- jelentette ki. Egy fejjel magasabb volt nálam, erre épített.

Láttam, hogy nincs kivel beszélnem. Vagy elmegyek, vagy odavágok. Ehhez már nem fért
kétség.

-- Egy... -- kezdte el Gustav, és kigombolta a b rkabátját.

-- Ne hülyéskedj -- próbáltam meg utoljára. -- Jobb lesz, ha felhajtunk egy-egy kupicával...

-- Kett ... -- morogta Gustav.

Láttam, hogy ez szabályszer en ki akar készíteni.

-- És kett meg egy, az annyi, mint... -- folytatta, és hátrabökte a sapkáját.

-- Fogd be a pofádat, barom! -- ripakodtam rá váratlanul.

Gustav úgy meglep dött, hogy kitátotta a száját, és lépett egyet felém. Épp oda, ahova vártam.
És már el re is lendült az öklöm. Olyan volt, mint egy kalapácsütés, az egész testsúlyomat
beleadtam. Ezt a horogütést Köstert l sajátítottam el. Egyébként nemigen tudtam bokszolni,
és fölöslegesnek is tartottam, mert az ember legtöbbször nem jut tovább az els
ökölcsapásnál. Az pedig sikerült. Gustav elterült a földön.

-- Nem is árt a vén köteked nek -- mondta a fiatal sof r.

Fölszedtük, és beültettük a kocsijába.

-- Majd csak magához tér...

Kissé nyugtalan voltam. A nagy sietségben nem ügyeltem a hüvelykujjamra, és az ütés

kificamította. Ha ez a Gustav magához tér, azt tesz velem, amit akar. Ezt be is vallottam a
fiatal sof rnek, és megkérdeztem t le, nem lenne-e okosabb, ha odébbállnék.

-- Marhaság -- felelte --, a dolog el van intézve. És most gyerünk a kocsmába, hadd lássuk azt
az áldomást! Te nem vagy hivatásos sof r, ugye?

-- Nem...

-- Én sem. Színész vagyok.

-- És akkor?

-- Az ember úgy él, ahogy tud -- mondta nevetve. -- Színház nincs ugyan, de cirkusz, az igen.

Öten voltunk, két id sebb sof r és három fiatal. Kis id múltán Gustav is megjelent a
helyiségben. Kifejezéstelen pillantást vetett az asztalunkra, majd odajött. Zsebembe
süllyesztettem a bal kezemet, és jól megmarkoltam a kulcscsomómat. Úgy döntöttem, hogy
bármi lesz, az utolsó leheletemig védekezni fogok.

De nem került rá sor. Gustav egy széket lökött cip je orrával az asztal mellé, és rosszkedv en
lehuppant rá. A kocsmáros egy poharat tett le elébe. Gustav is felhörpintette a magáét. Még
egy rundot hozattam. Gustav rám bandzsított. Fölemelte a poharát.

-- Prosit! -- szólt át hozzám fancsali képpel.

-- Prosit! -- bólintottam, és felhajtottam az italt. Gustav egy doboz cigarettát vett el . Felém
nyújtotta, de kerülte a tekintetemet. Kivettem egyet, és cserében tüzet adtam. Aztán rendeltem
egy sor dupla köményest. Megittuk. Gustav ismét rám pislogott a szeme sarkából.

-- Tökfilkó! -- mondta, de tisztelettudóan.

-- Hatökör! -- feleltem ugyanabban a hangnemben. Most már teljesen felém fordult:

-- Jó kis ütés volt…

-- Tiszta véletlen -- mondtam, és megmutattam s hüvelykujjamat.

-- Pech... -- felelte vigyorogva. -- Egyébként Gustavnak hívnak.

-- Engem pedig Róbertnek.

-- Szép. Hát akkor minden rendben van, Róbert, nem igaz? Azt hittem, amolyan mama
kedvence vagy...

-- Rendben van, Gustav... Attól fogva jó barátok voltunk.

A kocsik lassacskán el bbre kerültek. A színész, akit társai Tommynak neveztek, remek
fuvart kapott az állomásra. Gustav egy harminc pfennigest a közeli vendégl höz. Majd
megveszett dühében, mert tíz pfennig keresetért a sor végére kellett állnia. Nekem valami
egészen rendkívüli jutott -- egy angol hölgy, aki meg akarta tekinteni a várost. Majdnem egy
óra hosszat kocsikáztattam. Visszaúton még elfogtam egy-két kisebb fuvart. Délben, amikor
ismét ott ültünk mindnyájan a kiskocsmában, és a vajas kenyerünket ettük, már hivatásos
taxisof rnek éreztem magam. S volt az egészben valami az öreg bajtársak egymáshoz
tartozásából. A legkülönfélébb szakmájú emberek ver dtek itt össze. Legfönnebb ha a fele
zte régt l fogva ezt a mesterséget, a többi így vagy amúgy belecsöppent.

Elég virágos hangulatban hajtottam be délután a m hely udvarára. Lenz és Köster már várt
rám.

-- Mi volt a bevétel, fiúk? -- kérdeztem.

-- Hetven liter benzin -- jelentette Jupp.

-- Semmi egyéb?

Lenz dühös arckifejezéssel meredt föl az égre.

-- Igazán megeredhetne már az es ! Jól fogna most egy kis karambol a síkos aszfalton, de
pontosan a kapunk el tt! Sebesültek nélkül! Csak egy tisztességes, alapos kocsijavítás.

-- Idenézzetek! -- és harmincöt márkát nyújtottam feléjük a tenyeremen.

-- Nagyszer ! -- jelentette ki Köster. -- Húsz márka tiszta haszon. Ennek ma a fenekére

verünk. Megtartjuk az avatási ünnepséget.

-- És iszunk egy Waldmeister-bólét -- tette hozzá Lenz.

-- Bólét? -- álmélkodtam. -- Miért bólét?

-- Mert Pat is velünk jön.

-- Pat?
-- Csak ne tátogj olyan ostobán -- felelte az utolsó romantikus. -- Már rég elrendeztünk
mindent. Hétkor érte megyünk, már vár ránk. Ha neked nem jutott eszedbe, magunknak
kellett elintéznünk. Utóvégre nekünk köszönheted, hogy megismerkedtél vele.

-- Ottó -- kérdeztem --, ennél orcátlanabb újoncot láttál-e már?

Köster nevetett.

-- De mi van a kezeddel, Robby? Olyan furcsán tartod.

-- Azt hiszem, kificamítottam az ujjamat -- feleltem én, és elmondtam az esetemet Gustavval.

Lenz végigmért.

-- No persze! Keresztényi és nyugalmazott orvostanhallgatói min ségemben eltekintek a

pimaszságodtól, és megmasszírozom neked. Na gyere, te bokszbajnok.

Bementünk a m helybe, és Gottfried olajjal kenegette a kezemet.

-- Megmondtad Patnak, hogy az egynapos taxisof ri jubileumomat üljük meg? -- kérdeztem.

Füttyentett egyet.

-- Ez talán zavarna, öcskös?

-- Fogd be a szád! -- förmedtem rá gorombán, f ként mert igaza volt. -- Megmondtad vagy
nem?

-- A szerelem -- jegyezte meg rendületlenül Gottfried -- csodálatos dolog. De rossz hatással

van az emberek jellemére.

-- A magány viszont tapintatlanná tesz, te búskép szólótáncos!

-- A tapintat nem egyéb, mint hallgatólagos megegyezés, hogy nem gyomlálgatjuk egymás
hibáit, hanem szemet hunyunk fölöttük. Piszok megalkuvás! Egy valamirevaló német veterán
nem is megy bele, öcskös.

-- Te mit tennél helyemben -- kérdeztem Lenzt l --, ha beülne egy utas a taxidba, és
kiderülne, hogy Pat?

Hamiskásan mosolygott.

-- Semmiképp sem fogadnám el a viteldíjat, fiam! Úgy meglöktem, hogy a háromlábú bakról
a földre pottyant.

-- Tudod, mit fogok csinálni, te ájtatos manó? Egyszer en fogom a taxit, és én megyek el érte.

-- Ez már beszéd! -- mondta a feltápászkodó Gottfried, és áldón emelte fölém a karját. -- Csak
a szabadságot nem elveszíteni! Mert az a szerelemnél is drágább! Erre mindig csak utólag jön
rá az ember. De a taxit mégsem kapod. Szükségünk van rá, hogy elhozzuk Ferdinánd Graut és
Valentint. Tisztes, de azért nagyszabású este lesz.

Egy város végi kiskocsma kerthelyiségében ültünk. A nedves fény hold vörösl fáklyaként
csüngött az erd fölött. Csillogtak a gesztenyefák sápadt gyertyavirágai, részegít illatot
ontott az orgona, a mügeszagú borral telt hatalmas üvegedény világos opálként tündökölt a
kora esti fényben, s az alkony utolsó kék és gyöngyszín sugarait gy jtötte egybe az
asztalunkon. Már a negyedik edény volt.

Az asztalf n Ferdinánd Grau trónolt. Mellette ült Pat. A ruhájára egy szál halványrózsaszín
orchideát t zött, amelyet Grau hozott neki.

Ferdinánd egy tiszavirágot halászott ki a borospoharából, és óvatosan az asztalra csöppentette.

-- Nézzétek meg! -- mondta. -- Micsoda szárnyak! A legdrágább brokát is mosogatórongy

ehhez képest. S mindössze egy napig él, aztán vége. -- Körülhordozta rajtunk a tekintetét. --
Tudjátok-e, gyerekek, mi a legfélelmetesebb dolog ezen a földön?

-- Egy üres pohár -- vágta rá Lenz. Ferdinánd egyetlen legyintéssel elhessentette.

-- Az égvilágon semmi sem csorbít annyit egy férfi becsületén, Gottfried, mint az állandó
bohóckodás.

-- Aztán ismét hozzánk fordult: -- Gyerekek a legfélelmetesebb valami az id . Igen, az id . A

másodperc, amelyet élünk, és amelynek mégsem vagyunk urai. El vette zsebóráját, és Lenz
képe elé tolta.

-- Nézd csak meg, te kocaromantikus! Íme, a pokolgép, amely folyvást ketyeg,

föltartóztathatatlanul ketyeg bele a semmibe! Egy hógörgeteget vagy egy földcsuszamlást
esetleg megállíthatsz -- de ezt soha!

-- Nem is áll szándékomban -- felelte Lenz. -- Békésen meg akarok öregedni. Mellesleg
imádom a változatosságot.

-- Az emberek pedig nem tudják elviselni -- folytatta Grau, és figyelemre sem méltatta a
másikat. -- Egyszer en képtelenek rá. Ezért folyamodnak egy tetszet s ábrándhoz, az
örökkévalóság ócska, könnyfakasztó és reménytelen emberi ábrándjához.

Gottfried elnevette magát.

-- Ide hallgass, Ferdinand! Miért a világ legsúlyosabb betegsége a gondolkodás? Mert

gyógyíthatatlan.

-- Ha ez volna az egyetlen betegség, akkor halhatatlan lennél -- felelte Grau. -- Úgy bizony, te
szénhidrátból, kalciumból, foszforból és egy kevéske vasból összegyúrt labdacs, akit e rövid
földi id szakban Gottfried Lenznek neveznek.

Gottfried elégedetten mosolygott. Ferdinánd megrázta oroszlánsörényét.

-- Gyerekek, az élet betegség, és a halál már a születéssel megkezd dik. Minden lélegzetünk
és minden szívverésünk egy csöpp kis halál, parányi közeledés a véghez…

-- És mindenegy korty nemkülönben -- vágta rá Lenz. -- Egészségedre, Ferdinánd. Olykor

átkozottul könnyen hal meg az ember.

Grau fölemelte a poharát. Széles ábrázatát elöntötte a mosoly.

-- Egészségedre, Gottfried, te vidám kis bolha az id k morzsoló görgetege fölött! Vajon mire
gondolt a minket mozgató varázser , amikor téged megteremtett?

Ezt már intézze el önmagával. Egyébként éppen te vagy az, akinek nem szabad ilyen megvet
hangon nyilatkozni efféle dolgokról. Ha az emberek örök élet ek lennének, elvesztenéd a
kenyeredet, jó öreg él sdije a halálnak.

Grau úgy elkezdett kacagni, hogy reszketett belé a válla. Aztán Pathoz fordult:

-- Mit szól hozzánk, megrögzött fecseg khöz, táncoló vizek csöpp kis virága?

Kés bb kettesben sétáltunk Pattal a kertben. A hold magasabbra hágott, és szürkés-ezüst

fénnyel öntötte el a mez ket. A fák árnyéka hosszan és feketén nyúlt el fölöttünk, mint a
bizonytalanság megannyi sötét útjelz je. Lementünk a tóhoz, aztán visszatértünk. Útközben
Gottfried Lenzre bukkantunk, aki egy kertiszéket vitt ki magának, és mélyen betolta az
orgonabokrok közé. Ott üldögélt, és csak a sárga üstöké meg a cigaretta parazsa világított ki a
bokrok közül. Egy poharat tett le maga mellé a földre és a maradék májusi bólét.

-- Ez aztán a remek hely! -- jegyezte meg Pat. -- Az orgonabokrok kell s közepén.

-- El lehet viselni -- mondta Gottfried és fölállt. -- Próbálja meg!

Pat leült a kertiszékre. Arca ott csillogott a virágok között.

-- Bolondulok az orgonáért -- jegyezte meg az utolsó romantikus. -- Az orgona nálam azonos

a honvággyal. Huszonnégy tavaszán egyszer hanyatt-homlok menekültem haza Rio de
Janeiróból, mert eszembe jutott, hogy itthon virágoznia kell már az orgonának. Persze hogy
kés n érkeztem... Ez már így szokott lenni -- tette hozzá nevetve.

-- Rio de Janeiróból? -- kérdezte Pat, és maga felé húzott egy virágzó ágat. -- Együtt voltak
ott?

Gottfried meghökkent. Nekem végigfutott a hideg a hátamon.

-- Nézzétek csak a holdat! -- vágtam sietve közbe, s ugyanakkor figyelmeztetésképpen Lenz

lábára tapostam.

A cigaretta villanó fényében enyhe mosoly suhant át az arcán, és rám kacsintott. Meg voltam
mentve.

-- Nem, nem voltunk együtt -- mondta Gottfried. -- Akkor épp egyedül voltam. De nem
innánk még egy utolsó korty bólét?
-- Nem! -- rázta meg Pat a fejét. -- Nem tudok annyi bort inni.

Hallottuk, hogy Ferdinánd szólít és odamentünk. Ott állt természetesen az ajtóban.

-- Gyertek be, gyerekek -- szólt ránk. -- A magunkfajta embernek semmi keresnivalója sincs
éjszaka a természetben. A természet magára akar maradni. Egy parasztember vagy egy halász,
az már egészen más. De minket, megnyirbált ösztön városlakókat nem t r meg. -- A kezét
Gottfried vállára tette. -- Az éjszaka nem egyéb, mint a természet tiltakozása a civilizáció
bélpoklossága ellen, Gottfried! Rendes ember nem is bírja itt sokáig. Érzi, hogy a fák, az
állatok, a csillagok és az öntudatlan élet néma körei kitaszítják. -- Mosolygott azzal a különös
mosolyával, amelyr l sosem lehetett tudni, hogy nem szomorú-e. -- Gyertek be, gyerekek!
Melengessük a kezünket az emlékek parazsa fölött! Ó, azok a csodálatos id k, amikor még
zsurlók és kétélt ek voltunk, úgy ötven-hatvanezer évvel ezel tt. Istenem, hova züllöttünk
azóta…

Megfogta Pat kezét.

-- Ha nem lakozna bennünk ez a csöpp kis érzék a szépség iránt --, akkor minden elveszett
volna. -- Roppant mancsának egy gyöngéd mozdulatával karjára helyezte a lány kezét. --
Ezüstös hullócsillag a morajló szakadék fölött, nem inna meg egy pohár bort egy söreg
emberrel?

Pat bólintott.

-- De igen -- felelte. -- Amit csak akar… Bementek. Olybá t ntek egymás mellett, mintha Pat
a Ferdinánd lánya lett volna. Karcsú, merész és fiatal lánya egy fáradt óriásnak, aki az
skorból maradt itt.

Tizenegykor visszatértünk a városba. Valentin és Ferdinánd a taxiba ült. Valentin vezetett. Mi

többiek Karllal mentünk. Az éjszaka meleg volt, és Köster egy kis kerül t tett. Átvágtunk
néhány falun, amely álmosan, kevéske pisla fénnyel és gyér kutyaugatás közepette kuporgott
az országút menten. Lenz elöl ült, Ottó mellett, mi Pattal hátul húzódtunk meg.

Köster remekül vezetett. Madárként suhant át a kanyarokon, olyan biztonságosan, hogy

játéknak t nt az egész. Nem hajtott darabosan, mint a legtöbb versenyz . A kocsi olyan simán
futott, hogy még a szerpentinek hajt kanyarjaiban is aludni lehetett volna. A sebességet sem
észlelte az ember.

A kerekek zaja árulta csak el, hogy az út változik. Az aszfalton sziszegtek az autógumik, a
kövezeten tompán dübörögtek. A reflektorok fénycsóvái -- megnyúlt test , fakó agarak --
száguldottak el ttünk, remeg nyírfasort szaggattak ki a sötétb l, jegenyék feszes glédáját,
tovarohanó távíróoszlopokat, gubbasztó kunyhókat és díszes erd szegélyt. Ezer csillaggal
övezve, méltóságteljesen kísért bennünket odafent a tejút fehéres füstfelh je.

A sebesség egyre n tt. A kabátomat Patra terítettem. Rám mosolygott.

-- Szeretsz te engem tulajdonképpen? -- kérdeztem. Megrázta a fejét.

-- Hát te engem?
-- Én sem. Még szerencse, ugye?

-- Nagy szerencse.

-- Akkor semmi bajunk sem eshet, ugye?

-- Semmi -- felelte, és a kabátok alatt a kezemet kereste.

Az országút széles ívben kanyarodott a vasúti töltés mellé. Megcsillantak a sínek. Nagy
messzire vörös fény pislogott fel. Kari elb dült és nekiiramodott. Gyorsvonat volt,
hálófülkékkel és egy kivilágított étkez kocsival. Utolértük, és nemsokára párhuzamosan
futottunk vele. Az ablakokból utasok integettek felénk. Mi nem intettünk vissza. Aztán
lemaradtak mögöttünk. Hátranéztem. A mozdony füstöt és szikrát ontott. Feketén dohogott a
kékl éjszakában. Elhagytuk -- de mit értünk vele, ha vissza kellett térnünk a városba, a
taxihoz, a javítóm helyekhez, hónapos szobákhoz. pedig erd k, mez k és folyók mentén
dübörgött tova a messzeségbe, távoli kalandok felé.

Házak és utcák tünedeztek föl. Kari elhalkult, de még mindig úgy morgott, mint egy
ragadozó.

Köster a temet környékén fékezett le. Nem Pathoz vitt el, nem is hozzám, hanem egyszer en
a közelben állapodott meg, mert nyilván úgy gondolta, hogy kettesben akarunk maradni.
Kiszálltunk, k menten tovaszáguldottak, és hátra sem néztek. Utánuk bámultam. Egy
pillanatra olyan furcsa volt mindez. k elszáguldanak, a bajtársaim elszáguldanak, én pedig
itt maradok. Itt maradok…

Elhessegettem a gondolatot.

-- Gyere -- szóltam Patnak, aki úgy nézett rám, mintha megérzett volna valamit.

-- Menj velük -- mondta a lány -- Nem megyek -- feleltem.

-- De te velük szerettél volna menni...

-- Ugyan -- feleltem én, noha tudtam, hogy igaza van. – Gyere…

A temet hosszában mentünk, és a kocsikázástól meg a zúgó szélt l még imbolyogtunk egy
kicsit.

-- Robby -- mondta Pat --, én inkább hazamennék.

-- Miért?

-- Nem akarom, hogy miattam bármir l is lemondj.

-- Hogy mik nem jutnak eszedbe! -- feleltem én. -- Mir l mondok le?

-- A bajtársaidról...

-- Egyáltalán nem mondok le róluk, hiszen holnap reggel ismét találkozunk.

-- Te tudod, hogy én mire gondolok -- mondta a lány. -- Azel tt jóval többet voltatok együtt.

-- Mert akkor még nem voltál te -- feleltem, és kinyitottam a kaput.

Megrázta a fejét.

-- Az egészen más.

-- Persze hogy más, hál' istennek!

Fölkaptam, és úgy vittem végig a folyosón a szobámig.

-- Szükséged van a bajtársaidra -- lehelte az arcomba.

-- Rád is szükségem van -- válaszoltam.

-- De nem annyira…

-- Azt még meglátjuk…

Belöktem az ajtót, és letettem a lányt. Továbbra is belém kapaszkodott.

-- Én nagyon rossz bajtárs vagyok, Robby.

-- Remélem is -- mondtam én. -- Egy n ne is legyen nekem bajtársam. Csak szeret m.

-- Az sem vagyok -- mormogta.

-- Hát akkor mi vagy?

-- Valami a fél és az egész között. Töredék…

-- Hiszen az a legjobb -- feleltem. -- Fölcsigázza a fantáziát. Az ilyen n ket örökké szeretik. A

kifogástalan n kre hamar ráun az ember. Az értékesekre is. A töredékekre soha.

Hajnali négykor kísértem haza Patot, aztán visszatértem. Az ég már derengett, a reggel illata
ott terjengett a leveg ben.

A temet mentén bandukoltam, és a Café Internationalhoz értem. A szakszervezeti székház

mellett kinyílt a sof rök kiskocsmájának ajtaja, és egy lány lépett az utcára. Kis sapkája volt,
kopottas piros kabátkája és magas lakkcsizmája, már szinte magam mögött hagytam, amikor
ráismertem.

-- Lisa…

-- Hát téged is lát az ember? -- mondta a lány. -- Honnan jössz? -- kérdeztem.

Tétova mozdulatot tett.

Vártam itt egy darabig. Gondoltam, hogy erre kell jönnöd. Hiszen ilyenkor szoktál
hazamenni.

-- No persze...

-- Nem jössz velem? -- kérdezte. Haboztam.

-- Nem lehet...

-- Nem baj, ha nincs pénzed -- vágta rá gyorsan.

-- Nem azért -- feleltem meggondolatlanul --, van pénzem.

-- Szóval így... -- jegyezte meg keser en, és hátrált egy lépést.

A keze után nyúltam.

-- Ugyan, Lisa…

Véznán, haloványan állt ott a néptelen, szürke utcán. Így leltem rá akkor is, évekkel azel tt,
amikor még egyedül és eltompultan, gondolattalanul és reménytelenül éltem bele a világba.
Eleinte gyanakvó volt, mint ezek a lányok általában, de miután jó néhányszor elbeszélgettünk,
közlékenyebb lett, és ragaszkodni kezdett hozzám. Fura viszony alakult ki közöttünk -- olykor
hetekig nem láttam, máskor meg váratlanul ott ácsorgott valahol, és rám várt. Mindvégig
egyikünknek sem volt senkije és semmije, ilyenformán sokkal jobban megbecsültük azt a kis
melegséget és együttlétet, amelyet egymásnak nyújthattunk, mint egyébként tettük volna. Már
rég nem láttam -- egyáltalán nem láttam, amióta Patot megismertem.

-- Hol voltál olyan sokáig, Lisa? Vállat vont.

-- Nem mindegy? Csak látni akartalak. Hát akkor én már le is léphetek…

-- Hogy élsz mostanság?

-- Hagyd csak... -- felelte a lány. -- Ne er lködj! Az ajka megremegett. Éhesnek látszott.

-- Még egy kicsit elkísérlek -- mondtam.

Az utcalányokra jellemz szegény kis közömbös arcocskája megelevenedett és gyerekessé

vált. Az egyik kiskocsmában, amely egész éjjel nyitva tartott a sof röknek, vásároltam néhány
apróságot, hogy megvendégeljem. Eleinte semmit sem akart elfogadni. Nem is adta be a
derekát, amíg azt nem mondtam, hogy magam is éhes vagyok. Attól fogva viszont árgus-
szemmel vigyázott, nehogy becsapjanak, vagy gyöngébb min séget sózzanak rám. Az ellen is
tiltakozott, hogy fél kiló sonkát vegyek; úgy vélte, hogy elég lesz egy negyed kiló, ha
frankfurtit is veszünk hozzá. De én ragaszkodtam a fél kilóhoz meg a két doboz frankfurti
virslikonzervhez.

Egy padlásszobában lakott, amelyet némileg lakályossá tett. Az asztalon petróleumlámpa állt,
az ágy mellett pedig egy üvegnyakra ragasztott gyertyacsonk. A falakat folyóiratokból
kivágott és rajzszögekkel odaer sített képek tarkították. A komódon néhány detektívregény
hevert, mellettük egy csomó pornográf fénykép. Egyes látogatók, különösen a házasemberek,
szívesen nézegették az ilyesmit. Lisa besöpörte ket a fiókba, majd egy foszladozó, de azért
tiszta abroszt vett el .

Kicsomagoltam az ennivalót. Lisa közben átöltözött. El bb a ruháját vetette le, noha tudtam,
hogy mennyire fáj a lába. Hiszen folyvást az utcákat járta. Ott állt magas szárú, térdig ér
lakkcsizmában és fekete kombinéban.

-- Hogy tetszik a lábam? -- kérdezte.

-- Klassz, mint mindig.

Elégedetten és megkönnyebbülten ült le az ágyra, hogy kif zze a csizmát.

-- Százhúsz márkába került -- mondta, és felém nyújtotta. -- Amíg az ember ezt kikeresi, már
ismét leszakad a lábáról.

Kimonót vett el a szekrényb l és egy pár kopott, még a jobb id kb l meg rzött brokátcip t.
Közben már-már b ntudatosan mosolygott. Tetszeni akart. De nekem, abban a kis
padlászugban váratlanul úgy elszorult a torkom, mintha valakim meghalt volna.

Ott ültünk, és én óvatosan vittem a szót. De mégis észrevett rajtam valamit. A szemébe kiült
a félelem. Soha más egyéb nem esett meg közöttünk, mint amit a véletlen hozott magával. De
ez talán sok egyébnél többre kötelezett, és szorosabban egymáshoz f zött bennünket.

-- Már mész is? -- kérdezte, amikor felkeltem. Mintha már rég ett l tartott volna…

-- Találkoznom kell még valakivel… Rám meredt.

-- Ilyenkor?

-- Üzleti ügy. És nekem nagyon fontos, Lisa. Mindenképpen meg kell még találnom az illet t.
Ilyenkor rendszerint az Astoriában ül.

Az ilyesmit egyetlen n sem érti meg jobban, mint a Lisa-féle lányok. De nincs is n , akit
nehezebb lenne félrevezetni, mint ket. Lisa kifejezéstelen arccal bámult rám.

-- Neked van valakid…

-- De Lisa… hiszen olyan ritkán találkoztunk… már szinte egy éve… hát értsd meg…

-- Nem, nem ilyesmire gondoltam. De van valakid, akit szeretsz! Nagyon megváltoztál. És én
érzem…

-- Ugyan, Lisa…

-- De igen! Valdd be!

-- Magam sem tudom... Meglehet... Egy darabig ott álldogált, aztán bólintott.
-- Hát persze… természetesen… milyen ostoba is vagyok… hiszen semmi sincs köztünk... --
Végigsimított a homlokán. -- Nem is tudom, hogy jövök hozzá…

Vézna alakja olyan törékeny, olyan nyomorúságos volt. A brokátcip k... a kimonó... a hosszú,
üres esték, az emlékek…

-- Viszontlátásra, Lisa…

-- Hát elmész? Nem maradsz egy kicsit? Elmész… máris?

Tudtam, mire gondol. De nem tehettem meg. Magam is furcsálltam, de valahogy nem
tehettem meg, ezt határozottan éreztem. Azel tt sosem fordult el ilyesmi. Ami a h séget
illeti, nem voltak túlzottan merev elképzeléseim. De most egész egyszer en nem ment.
Rádöbbentem, milyen messze van már mindez.

Az ajtóban állt.

-- Elmész... -- mondta, és visszafordult a szobába. -- Tudom, hogy pénzt hagytál itt nekem...
az újság alatt... de nekem nem kell… igen... itt van... itt van… eredj csak…

-- Mennem kell, Lisa!

-- És nem is jössz többé vissza…

-- Dehogynem…

-- Nem, nem jössz többé vissza… tudom én azt! És ne is gyere! Eredj csak, hát eredj csak…

Sírt. Lementem a lépcs n, és nem néztem vissza.

Még hosszú ideig kóboroltam az utcán. Különös éjszaka! Teljesen éber voltam, nem tudtam
volna elaludni. Elmentem az International el tt, és Lisára gondoltam, az eltelt évekre, sok
mindenre, amit elfelejtettem, de mindez olyan messze volt már t lem, mintha soha semmi
közöm sem lett volna hozzá. Aztán elmentem abba az utcába, ahol Pat lakott. A szél
er teljesebben zúgott, a ház valamennyi ablaka sötét volt, a hajnal szürkén surrant el a kapuk
el tt, s én végül is hazatértem. Istenem, gondoltam magamban, azt hiszem, boldog vagyok…

XIII.

-- Azt a hölgyet, akit mindig itt dugdos -- mondta Zalowskiné --, nem kell többé dugdosnia.
Ne tartson semmit l, jöjjön csak el nyíltan. Az a hölgy tetszik nekem…

-- Hiszen még nem is látta soha -- vetettem ellene.

-- Legyen csak nyugodt, láttam már -- felelte nyomatékosan Zalewskiné. -- Láttam, és tetszik
nekem… nagyon is tetszik... Csak éppen hogy nem magához való!

-- Úgy gondolja?
-- Úgy! Csodálkoztam is, hogy akadhatott ilyesmire a maga kocsmáiban. De persze mindig a
legzüllöttebbek...

-- Eltér a tárgytól, asszonyom -- vágtam közbe.

-- Ez a hölgy -- felelte csíp re tett kézzel -- egy jól szituált, biztos állású férfit érdemel.
Egyszóval egy gazdag embert!

Na tessék --- gondoltam magamban --, ezt jól megadta nekem! Egyéb már nem is hiányzott...

-- Ezt minden n r l elmondhatja -- vágtam rá ingerülten.

Megrázta szül fürtjeit.

-- Várja be a végét! A jöv engem fog igazolni!

-- No persze, a jöv ! -- mondtam, és kézel gombjaimat haragosan az asztalra dobtam. -- Ki

gondol manapság a jöv re? Az ember ne csináljon magának gondokat, amíg nem muszáj!

Zalewskiné aggódva csóválta meg méltóságteljes fejét.

-- Maguk fiatalok mind olyan különösek. A múltat gy lölik, a jelent lenézik, a jöv nek pedig
fittyet hánynak. Hát lehet ennek jó vége?

-- Mit ért azon, hogy valaminek jó vége lesz? -- kérdeztem. -- Jó vége csak annak lehet, ami
azel tt egyfolytában rossz volt. Akkor mégis jobb, ha valaminek csak a vége rossz.

-- Ezek olyan zsidós okoskodások -- felelte méltósággal Zalewskiné, és már lépett is erélyesen
az ajtó felé. Már a kilincsen volt a keze, amikor megtorpant, és lába a földbe gyökerezett.

-- Szmoking? -- sziszegte meglepetten. -- Maga és szmoking?

Tágra nyílt szemmel meredt Ottó Köster öltönyére, amely a szekrényajtón csüngött.
Kölcsönkértem, mert estére színházba készültem Pattal.

-- Igen, én és szmoking! -- válaszoltam gonoszkodva. -- A kombináló képessége

felülmúlhatatlan, nagyságos asszonyom...

Végigmért. Gondolatok fergetege vonult át kövér arcán. Végül is mindez széles, cinkos
mosollyá szelídült.

-- Hát így! -- mondta, aztán megismételte: -- Hát így! -- S csak odakint folytatta hamiskásan,
és szinte átszellemülten attól az örömt l, amelyet örök id kt l fogva éreznek az asszonyok,
mikor effajta fölfedezést tesznek:

-- Hát így állunk!

-- így bizony, átkozott kerít n ! -- fakadtam ki, amikor már biztosra vehettem, hogy nem
hallja meg. Aztán dühömben dobozostól földhöz csaptam az új lakkcip met. Gazdag embert...
-- mintha nem tudnám!
Elmentem Patért. Készen felöltözve várt rám a szobájában. Szinte elakadt a lélegzetem, mikor
megpillantottam. Amióta ismertem, ez volt az els alkalom, hogy estélyi ruhában láttam.

A ruha ezüstös brokátból volt, és karcsún, puhán omlott alá a lány egyenes válláról. Sz knek
tetszett, de mégis elég b volt ahhoz, hogy ne akadályozza Patot szép, rugalmas járásában.
Elöl eltakarta a nyakát, de hátul V alakú, mély kivágása volt. A fénytelen, kék alkonyatban
olyannak t nt benne Pat, mint egy ezüst fáklya. Hirtelen és meghökkent en alakult át
ünnepélyes és nagyon távoli jelenséggé. A háta mögött Zalewskiné szelleme bukkant fel, mint
egy árnyék, és int n emelte ujját a magasba.

-- Jó, hogy nem ebben a ruhában ismertelek meg -- mondtam. Sosem merészkedtem volna a
közeledbe.

-- No, ezt nem hiszem el csak úgy egykett re, Robby -- felelte mosolyogva. -- Tetszik?

-- Valósággal zavarba ejt! Egészen más n vagy benne.

-- És miért ejt ez zavarba? Hiszen arra valók a ruhák...

-- Meglehet. De engem lehengerel az ilyesmi. Ebben a ruhában egy másik férfi illene melléd.
Olyan, akinek pénze van.

Nevetett.

-- Az olyanok többnyire szörny ek, Robby!

-- De a pénz nem az, ugye?

-- Nem -- felelte. -- A pénz nem.

-- Gondolhattam volna.

-- Te nem így látod?

-- De igen -- mondtam. -- A pénz nem boldogít ugyan, de rendkívül megnyugtatóan hat az

emberre.

-- Függetlenné tesz kedvesem, és ez még annál is több. De ha akarod, más ruhát vehetek.

-- Isten rizz! Hiszen csodálatos! A n i szabókat mától fogva el bbre helyezem a

filozófusoknál! Megszépítik az életünket, és ez százszorta többet ér, mint a legmélyebb
gondolatok! Vigyázz, a végén még beléd szeretek!

Nevetett. Lopva végignéztem magamon. Köster valamivel testesebb volt nálam, és a nadrágot
biztosítót vel kellett az övnél összefognom, hogy megálljon. Istennek hála, megállt.

Taxival mentünk a színházig. Útközben kissé hallgatag voltam, magam sem tudtam pontosan,
hogy miért. Mikor kiszálltam és fizettem, ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy
megnézzem magamnak a sof rt. Kialvatlan, karikás szemmel ült ott, borotválatlanul, és
nagyon fáradtnak látszott. Közönyösen vette el a pénzt.
-- Jól ment ma? -- kérdeztem t le halkan. Felpillantott.

-- Ki lehet bírni -- felelte h vösen. Nyilván afféle kíváncsiskodónak nézett.

Egy másodpercig arra ösztökélt valami, hogy visszaüljek melléje, és elhajtassak vele. Aztán
megfordultam. Ott állt Pat karcsún és hajlékonyán, kurta, b ujjú ezüstös kabátkában a
csillámló estélyi ruha fölött, gyönyör volt és várakozásteljes.

-- Siess, Robby, mindjárt kezd dik!

A bejáratnál összetorlódott a tömeg. Díszbemutató volt, a színház homlokzatát fényszórók

világították meg. Egyik kocsi a másikat követte, csillogó ékszerekkel felcicomázott, estélyi
ruhás hölgyek szálltak ki bel lük és kipárnázott, rózsás arcú, frakkos férfiak – mosolygóak,
vidámak, fölényesek és magabiztosak -- közben pedig csikorogva, nyögve dübörgött tova a
taxi, és benne az elcsigázott sof r.

-- Gyere már, Robby! -- kiáltotta Pat, és sugárzóan, felindultan tekintett rám. -- Elfelejtettél
valamit?

Ellenséges pillantást vetettem a körülöttünk tolongó emberekre.

-- Nem -- mondtam --, semmit sem felejtettem el.

A/tán a pénztárhoz mentem, és kicseréltettem a jegyeimet. Két páholyülést váltottam, pedig

egy vagyonba került. Nem akartam, hogy Pat ezek közé a magabiztos emberek közé üljön be,
akik mindent olyan természetesnek találnak. Nem akartam, hogy hozzájuk tartozzék.
Kettesben akartam maradni vele.

Már rég nem voltam színházban. El sem mentem volna, ha nem Pat akarja. Színház,
hangverseny, könyvek -- nagyjából le is szoktam már ezekr l a polgári szórakozásokról. Az
id sem nekik kedvezett. Elég komédiát játszottak a politikában… másfajta hangversenyt
nyújtottak a minden esti lövöldözések... és a nyomor roppant nagy könyve meggy z bb volt
minden könyvtárnál.

A földszint és a karzat teljesen megtelt. Alig találtuk meg a helyünket, máris sötét lett. A
néz téren csak a rivalda visszaver d fénye derengett. A zene harsányan rázendített, és
magasba emelte, lebegésbe hozta a termet.

Hátratoltam székemet a páholy sarkába, hogy ne lássam se a színpadot, se a néz k elmosódott

feje búbját. A zenét hallgattam csupán, és Pat arcát néztem.

Varázsereje volt a zenének. Mint a déli szél, mint egy fülledt éjszaka, mint dagadó vitorla a
csillagos égbolt alatt… teljességgel valószer tlenül hatott ez a zene, Hoffmann meséinek
zenéje. Mindent kitágított és színpompássá tett, mintha az élet sötét árja zúgna benne, nem
volt többé sem teher, sem határ, nem volt egyéb, csak fény, dallam és szerelem, és az ember
egyszer en el sem hitte volna, hogy miközben ez a zene szól, odakint a nyomor, a kín és a
kétségbeesés uralkodhat.

Pat arcát titokzatosan ragyogta be a színpad visszfénye. Teljes odaadással figyelt, és én hálás
voltam, hogy nem támaszkodik rám. nem nyúl a kezem után, igen, hogy felém sem néz. S t
úgy tetszett, hogy nem is gondol rám. hogy tökéletesen megfeledkezett rólam. Ki nem
állhattam azt, ha a dolgokat összezavarják, ki nem állhattam az egymást sóvárgó
majomszeretet megnyilvánulásait, mikor egy nagy m er szakos szépsége tör rá az emberre.
Utáltam a szerelmespárok elnedvesedett tekintetét, az egymáshoz bújásnak ezt az eltompult
gyönyörét, ezt az illetlen birka-boldogságot, amely semmi mástól nem hatódik meg, csak
önmagától. Utáltam az üres locsogást a szerelemben való eggyéválásról, mert úgy véltem,
hogy sosem különülhetünk el eléggé, sosem távolodhatunk el elégszer egymástól ahhoz, hogy
ismét egymásra találjunk. Az együttlét boldogságát csak az ismerheti meg igazán, aki újra és
újra magára marad. Minden egyéb megzavarja a feszültség titokzatosságát. És mi más
vonzhat er teljesebben a magány mágikus birodalmába, mint a felkavart érzelmek, a
megrázkódtatás teljes átélése, az elemi er k, a fergeteg, az éj, a zene? És a szerelem...

A fény kigyúlt. Egy pillanatra lehunytam a szememet. Mire is gondoltam az imént? Pat felém
fordult. Láttam, hogy az emberek az ajtók felé tolonganak. Kezdetét vette a nagy szünet.

-- Nem akarsz kimenni? -- kérdeztem.

Pat megrázta a fejét.

-- Hál' istennek! Idegeimre megy az a kinti egymásra bámulás.

Elindultam, hogy Patnak egy pohár narancslevet hozzak. A büfét szabályszer en

megostromolták. Figyelemre méltó, hogy a legtöbb ember megéhezik, ha zenét hallgat. A
forró virsli úgy fogyott, mintha éhtífusz tört volna ki.

Mikor pohárral a kezemben visszatértem a páholyba, egy férfi állt Pat széke mögött. A lány
feléje fordult, és élénk beszélgetést folytattak.

-- Róbert, ez Breuer úr -- mutatta be Pat.

Szarvasmarha úr, gondoltam magamban, és kelletlenül néztem rá. A lány nem Robbynak
nevezett, hanem Róbertnek. A páholy könyökl jére tettem a poharat, és vártam, hogy ez az
alak elmenjen. Csodálatos szabása volt a szmokingjának. De nyugodtan locsogott a
rendezésr l meg a szereposztásról, és meg sem moccant. Pat hozzám fordult:

-- Breuer úr megkérdezte, nem mennénk-e el adás után a Kaskadéba.

-- Ha kedved tartja... -- feleltem.

Breuer úr megjegyezte, hogy esetleg táncolhatnánk egy keveset. Rendkívül udvarias volt, és
voltaképp tetszett is nekem. Csak ne lett volna olyan idegesít en elegáns és fesztelen.
Tartottam t le, hogy ez hatással lehet Patra, annál is inkább, mert bel lem hiányoztak ezek a
tulajdonságok. Hirtelen felfigyeltem, és nem hittem a fülemnek: tegezte a lányt. Noha erre
százegy semmitmondó jogcíme lehetett, a legszívesebben azonnal lehajítottam volna a pasast
a zenekarba.

Csöngettek. A muzsikusok hangolni kezdtek. A heged k flageolette-futamokat hallattak.

-- Hát akkor megegyeztünk: a kijáratnál találkozunk -- mondta Breuer, és végre valahára

elment.
-- Hát ez miféle széltoló? -- kérdeztem.

-- Ez nem széltoló, ez egy nagyon rendes ember. Régi ismer söm.

-- Ki nem állhatom a régi ismer söket – mondtam.

-- Kedvesem, hallgass inkább oda! -- szólt rám Pat. A Kaskade, gondoltam magamban,
átkozott tanyája a pénzlegombolásnak... és azon töprengtem, mennyi lehet még nálam.

A sötét kíváncsiság hajtott, hogy velük tartsak. Csak ez a Breuer hiányzott még Zalewskiné
kuvik-jóslataihoz! Már ott várt a kijáratnál.

Odaintettem egy taxit.

-- Hagyja csak -- mondta Breuer --, van elég hely a kocsimban.

-- Hát jó... -- hagytam rá. Nevetséges lett volna visszautasítanom. És mégis bosszantott a
dolog.

Pat már ismerte Breuer kocsiját, egy nagy Packardot. Átvágott rézs t a parkolóhelyen, és
egyenesen feléje tartott.

-- Hiszen ezt újrafestették -- mondta, és megállt a kocsi el tt.

-- Igen, szürkére -- felelte Breuer. -- Jobban tetszik?

-- Sokkal jobban. Breuer hozzám fordult.

-- És önnek? Szereti ezt a színt?

-- Nem tudom, milyen volt azel tt -- mondtam.

-- Fekete.

-- A fekete nagyon jó szín.

-- No persze. De az ember néha változatosságra vágyik. sszel úgyis új kocsit veszek.

A Kaskadéhoz hajtottunk. Nagyon elegáns mulatóhely volt, és kiváló zenekar játszott benne.

-- Úgy látszik, tele van -- örvendtem meg, mikor a bejárathoz értünk.

-- Kár -- jegyezte meg Pat.

-- Ó, azon mindjárt segítünk -- felelte Breuer, és tárgyalásba bocsátkozott az üzletvezet vel.

Szemlátomást jól ismerték a lokálban, mert csakugyan odahoztak nekünk egy asztalt meg
székeket, és máris ott ültünk a táncterem legjobb helyén, ahonnan az egész parkettet be
lehetett látni. A zenekar tangót játszott. Pat a korlátra könyökölt.

-- Már olyan rég nem táncoltam… Breuer fölállt.

-- Megengedi?

Pat sugárzó arccal nézett rám.

-- Én majd rendelek addig valamit -- mondtam.

-- Jó!

A tangó sokáig eltartott. Pat tánc közben olykor felem pillantott, és rám mosolygott. Én
bólintottam, de nem éreztem magam a legjobban. A lány remekül festett, és kiválóan táncolt.
Sajnos Breuer is jól táncolt, és együtt festettek remekül. Úgy táncoltak, mint akik már rég
összeszoktak a parketten. Én egy nagy pohár rumot rendeltem. Aztán visszajöttek. Breuer
odament néhány emberhez, hogy üdvözölje ket, s én rövid ideig kettesben maradtam Pattal.

-- Mióta ismered ezt a pofát? -- kérdeztem.

-- Már rég. Miért kérded?

-- Csak úgy. Sokszor voltatok már itt? Rám nézett.

-- Már nem is tudom, Robby.

-- Az ilyet számon tartja az ember -- makacsoltam meg magamat, noha jól tudtam, mit akar
mondani.

Megcsóválta a fejét és mosolygott. Most nagyon szerettem. Hiszen a szavai azt jelentették,
hogy a múltat mindenest l elfelejtette. De engem gyötört valami, amit magam is
nevetségesnek tartottam, és mégsem tudtam megszabadulni a gondolatától. Az asztalra tettem
a poharamat.

-- Nyugodtan megmondhatod. Hiszen nincs abban semmi.

Ismét rám nézett.

-- Gondolod, hogy akkor itt lennénk most? -- kérdezte.

-- Nem -- feleltem megszégyenülten.

A zenekar ismét rákezdett. Breuer is megjött.

-- Blues -- szólt oda hozzám. -- Csodálatos szám. Nem akar táncolni?

-- Nem! -- mondtam én. – Sajnálom…

-- Megpróbálhatnád egyszer, Robby -- kérlelt Pat.

-- Inkább ne!

-- De miért? -- kérdezte Breuer.

-- Mert nem tudom, mi élvezet van benne -- feleltem barátságtalanul. -- Nem is tanultam soha.
Nem volt rá id m. Táncoljanak csak nyugodtan, én nagyon jól megvagyok közben.

Pat habozott.

-- De Pat... -- szóltam rá --, hiszen úgy szeretsz táncolni.

-- Persze... De csakugyan jól megvagy itt egyedül?

-- Hogyne lennék? -- feleltem, és a pohárra mutattam. -- Ez is olyan, mint a tánc.

Elmentek. Odaintettem a pincért, és fölhajtottam még egy pohárral. Aztán csak ültem, és a sós
mandulát számlálgattam. Mellettem pedig Zalewskiné árnyéka trónolt.

Breuer néhány vendéget hozott az asztalunkhoz. Két csinos n t meg egy madárfej , teljesen
kopasz fiatalembert. Aztán egy negyedik férfi is odaült hozzánk. Mindnyájan rugalmasak,
magabiztosak voltak, és könnyedek, szinte súlytalanok. Pat valamennyiket ismerte.

Nehézkesnek éreztem magam, mint egy tuskó. Azel tt mindig csak kettesben voltam Pattal.
Els ízben találkoztam olyan emberekkel, akiket régt l fogva ismert. Nem tudtam, mihez
kezdjek velük. Könnyedén és fesztelenül mozogtak, olyan világból jöttek, ahol minden simán
megy, ahol semmi olyat nem lát meg az ember, amit nem akar meglátni: egy vadidegen
világból. Ha egyedül ülök ott, esetleg Lenzcel vagy Kösterrel, fütyülök rájuk, és észre sem
veszem ket. De tekintettel kellett lennem Patra, az ismer sei voltak, s ett l minden fonákká
vált, bénítóan hatott rám, és összehasonlításra késztetett.

Breuer azt ajánlotta, hogy menjünk át egy másik lokálba.

-- Robby -- kérdezte Pat, miközben kifelé tartottunk --, ne menjünk inkább haza?

-- Nem -- mondtam. --- Minek?

-- Mert unatkozol.

-- Szó sincs róla. Miért unatkoznám? Ellenkez leg! És te is olyan jól érzed magad.

Rám nézett, de egy szót sem szólt.

Nekiláttam az ivásnak. Nem úgy, mint el bb, hanem alaposan. A madárfej fölfigyelt rám.
Megkérdezte, hogy mit iszom.

-- Rumot -- mondtam.

-- Grogot?

-- Nem, rumot.

is megkóstolta, de neki cigányútra ment.

-- A teremtésit -- mondta elismeréssel --, ezt meg kell szokni el bb!

Most már a két n is engem fürkészett. Pat Breuerrel táncolt, és gyakran nézett felém. Én nem
viszonoztam a pillantását. Tudtam, hogy igazságtalan vagyok, de rám jött a makacsság. A
többiek figyelni kezdték, hogyan iszom, és ez is felbosszantott. Semmi kedvem nem volt
hozzá, hogy h sködjem el ttük, mint egy gimnazista. Fölkeltem, és a bárpulthoz mentem.
Már idegennek éreztem Patot. Vigye el az ördög, ezekkel az alakokkal együtt! Hiszen
hozzájuk tartozik. Nem, mégsem tartozik hozzájuk! Illetve mégis!

A madárfej utánam jött. Megittunk egy-egy vodkát a mixerrel. A mixerek mindig vigasztaló
jelenségek. Mert velük szavak nélkül is megérti magát az ember itt és mindenütt a világon. Ez
is rendes fickó volt. A madárfej viszont gyönge legénynek bizonyult. Ki akarta önteni a
lelkét, amelyet valami Fifi kavart fel. De elég hamar napirendre tért fölötte. Most már azt
mesélte, hogy Breuer évek óta szerelmes Patba.

-- Úgy? -- jegyeztem meg.

A madárfej vihorászott. Hallgatásra bírtam egy Prairie Oysterrel. De amit mondott, az szeget
ütött a fejembe. Dühöngtem, hogy effélékbe keveredtem bele. Dühöngtem, hogy ez bánt. És
dühöngtem, hogy nem vágtam oda ököllel az asztalra. Valami hideg kegyetlenség töltött el,
amely rombolásra ingerelt. De nem a többiek ellen keltem ki. Csakis önmagam ellen...

A madárfej hamarosan dadogni kezdett, majd elt nt. Én ott maradtam. Hirtelen egy kemény,
feszes mellhez ért a karom. Egyike volt a két n nek, akiket Breuer hozott az asztalunkhoz.
Szorosan mellém ült. Ferde vágású, szürkészöld szeme lassan végigsiklott rajtam. Olyan
pillantás volt, amely után tulajdonképpen nem is kell már semmit mondani -- csak
cselekedni…

-- Csodálatos, hogy így bírja az italt -- szólalt meg kis id után.

Nem feleltem. A poharam után nyúlt. Ékszerekt l csillogó keze olyan volt, mint egy gyík,
száraz és inas, a mozgása pedig lassú, mintha kúszna. Tudtam, hogy mi a helyzet. Veled
hamar végzek, gondoltam magamban. Alábecsülsz, mert rájöttél, hogy bánt valami. De
tévedsz. A n kkel hamar végzek -- csak a szerelemmel nem tudok végezni. A be nem
teljesedés tesz szomorúvá.

A n beszélni kezdett. A hangja kissé tompa csengés volt és érdes. Észrevettem, hogy Pat
figyel, de nem tör dtem vele. A mellettem ül n vel sem tör dtem. Az volt az érzésem, hogy
egy sima falú, feneketlen aknában csúszom lefelé. És ez már nem Breuerrel vagy a barátaival
függött össze. Még csak Pattal sem. Ez már a sötét titok volt, az élet titka, amely vágyakat
ébreszt az emberben, és nem tudja kielégíteni ket. A szerelem titka, amely bennünk
kezd dik, de nem bennünk ér véget. Az a titokzatos mód, ahogy mindez egyid ben jelen
lehet: az ember, a szerelem, a boldogság, az élet... s ahogy ez mindig milyen iszonyúan kevés,
és minél többnek látszik, annál kevesebbé lesz. A szemem sarkából Patra pillantottam. Ott
táncolt ezüstös ruhájában, fiatalon és szépen, az élet felragyogó lángjaként. És én szerettem
t, és ha azt mondom, neki: „gyere", akkor jön, és már semmi sem választott el t le, olyan
közel kerültünk egymáshoz, amennyire csak két ember kerülhet -- és rejtélyes módon olykor
mégis minden elsötétült és gyötrelmessé vált, nem tudtam a dolgok bilincséb l kiszabadítani,
nem tudtam kitépni a lét hullámköreib l, amelyek bennünk és körülöttünk gy r znek,
amelyek ránk kényszerítik a maguk törvényeit, a lélegzetvételt és az elmúlást, a semmiben
folyvást szertefoszló jelen csalóka fényét, a villanó érzéki csalódást: a birtoklás és az
elveszítés egyidej egymásba torkollását. Sosem lehet mindezt feltartóztatni, soha! Sosem
lehet az id csörren láncát megoldani, a nyughatatlanság sosem válik nyugalommá, a keres
bolyongás pihenéssé, a zuhanás megkapaszkodássá. Még a véletlent l sem téphetem el,
semmit l, ami hajdan történt, mikor még nem ismertem, ezer gondolattól és emlékt l,
mindattól, ami kialakította, mikor én még nem voltam, még csak ezekt l az emberekt l sem
téphetem el...

Az érdes hangú n ott ült mellettem, és folyvást csak beszélt. Partnert keresett, egyetlen
éjszakára csak, egy idegen élet töredékét, hogy felkorbácsolja az érzékeit, hogy
megszabaduljon önmagától és attól a nagyon is fájdalmas felismerést l, hogy soha semmi sem
maradandó, sem az Én, sem a Te, és legkevésbé a Mi... Voltaképp nem ugyanarra vágyott,
amire én? Társra, aki mellett megfeledkezhetik az élet magányosságáról, bajtársra, akinek az
oldalán elviselheti a lét értelmetlenségét?

-- Jöjjön -- mondtam neki --, vissza kell mennünk az asztalhoz. Amit maga akar, az
reménytelen... és amit én akarok az is...

Egy pillanatra rám meredt. Aztán hátravetette a fejét és kacagott.

Más lokálba is benéztünk. Breuer fölhevült, beszédes lett és reményked . Pat sokkal
hallgatagabb. Semmit sem kérdezett, nem tett szemrehányást, nem igyekezett semmit
megmagyarázni, egyszer en csak jelen volt, néha táncolni ment, olyankor szép, csöndes,
karcsú hajóként suhant tova a bábfigurák meg a torzképek özönében, és egyszer-egyszer rám
mosolygott.

Az éjjeli mulatók ernyedt szürkéssárga tenyere végigsuhant a falakon és az arcokon. A

zenekar mintha egy ravatal üvegbaldachinja alatt játszott volna. A madárfej kávét ivott. A
gyíkkez n mereven maga elé bámult. Breuer néhány szál rózsát vásárolt egy holtfáradt
virágárusleánytól, és elosztotta ket Pat meg a másik két n között. A nyiladozó bimbókon
apró szem , tiszta vízcseppek tündököltek.

-- Hadd táncoljak veled is egyszer -- fordult hozzám Pat.

-- Nem -- válaszoltam, és a kezekre gondoltam, amelyek ma már megérintették. --- Nem --

ismételtem meg, és kutyául nevetségesnek éreztem magam.

-- De igen -- er sködött tovább, és a szeme elhomályosult.

-- Nem -- feleltem. -- Nem, Pat! Végül is felkerekedtünk.

-- Hazaviszem magukat -- mondta Breuer.

-- Jó! -- feleltem.

Volt egy takarója a kocsiban, azt Pat térdére terítette. Rendkívül sápadtnak és kimerültnek
t nt most a lány. A n , akivel a bárpultnál ültem, búcsúzóul egy papírszeletet csúsztatott a
tenyerembe. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, és beszálltam. Útközben
kibámultam az ablakon. Pat a sarokban gunnyasztott, és meg sem mozdult. Még a lélegzését
sem hallottam. Breuer el bb a lányt vitte haza. Tudta, hol lakik, nem kellett megkérdeznie.
Pat kiszállt. Breuer kezet csókolt neki.
-- Jó éjszakát -- mondtam én, és rá sem néztem.

-- Hol tehetem le önt? -- kérdezte aztán Breuer.

-- A következ sarkon -- feleltem.

-- Szívesen hazaviszem -- vágta rá kissé túl siet sen és túlzott udvariassággal.

Meg akart akadályozni benne, hogy visszatérjek. Azon töprengtem, hogy lekeverjek-e neki
egyet. De ahhoz túl közömbös volt nekem a pasas.

-- Hát jó, akkor vigyen el a Freddy-bár elé --- mondtam.

-- Beengedik még ilyenkor? -- kérdezte.

-- Kedves, hogy így tör dik velem -- válaszoltam --, de legyen nyugodt, engem még
mindenhova beengednek.

Alig mondtam ki, már meg is bántam. Egész este nyilván rendkívül dörzsöltnek és
ellenállhatatlannak érezte magát. Az ilyesmit nem illik elrontani.

Barátságosabban búcsúztam el t le, mint Pattól.

A bár még meglehet sen tele volt. Lenz és Ferdinánd Grau ott pókerezett a konfekciós
Bollwiesszal és másokkal.

-- Szállj be -- szólt rám Gottfried --, ma kedvez az id a pókernek.

-- Nem... -- feleltem én.

-- Ide nézz -- mondta, és egy halom pénzre mutatott. -- Blöffölnöm sem kellett. Egyik flush a
másikat követi.

-- Na jó -- adtam meg magam -- ossz nekem is. Két királlyal blöfföltem, és három embert
kopasztottam meg.

-- Ez igen! -- mondtam. Úgy látszik, a blöffnek is kedvez az id ...

-- Mint rendesen -- jegyezte meg Ferdinánd, és egy cigarettát tolt elém.

Nem akartam sokáig maradni, de végre biztos talajt éreztem a lábam alatt. Nem mintha
különösebben jól éreztem volna magam, de ez volt az én jó öreg, becsületes pátriám.

-- Tégy ide egy fél üveg rumot -- kiáltottam Frednek.

-- Tölts hozzá egy kis portóit -- ajánlotta Lenz.

-- Minek? -- kérdeztem én. -- Mit vesztegessem az id t kísérletezéssel? Be akarok rúgni.

--- Akkor igyál valami édeset. Lik rt. Baj történt?

-- Ugyan...

-- Ne próbáld letagadni, fiam. És ne hazudozz a te öreg Lenz atyádnak, aki otthonosan mozog
az emberi szívek szakadékaiban. Mondd, hogy mi bánt, aztán igyál!

-- Egy asszonnyal sosem lehet baja az embernek. Legföljebb bosszúsága.

-- Hajnali háromkor ezek túlzottan árnyalt különbségek. Nekem egyébként mindegyikkel

bajom volt. Ha az embernek nincs már baja velük, akkor közeleg a vég…

-- Jól van -- mondtam --, de ki oszt?

-- Te -- felelte Ferdinánd Grau. -- Megérzésem szerint kissé világfájdalmas vagy, Robby. Rá

se ránts! Az élet színpompás, de tökéletlen. Egyébként a világfájdalmadhoz képest egész jól
blöffölsz. Két királlyal..., ez már szemtelenség.

-- Részt vettem egyszer egy licitben, ott hétezer frank állt az én két királyommal szemben --
szólt át Fred a bárpult mögül.

-- Svájci frank vagy francia? -- kérdezte Lenz.

-- Svájci.

-- Szerencséd volt -- mondta Gottfried. -- Francia frankkal nem lett volna szabad fölkelned az
asztaltól.

Még egy óra hosszat játszottunk. Elég sokat nyertem. Bollwies állandóan veszített. Közben
ittam is, de csak a fejem fájdult meg t le. A barnás, lebeg fátylak elmaradtak. Csak a
körvonalak ütköztek ki élesebben. És égett a gyomrom.

-- Úgy, most aztán hagyd abba, és egyél valamit -- mondta Lenz. -- Fred, adj neki egy
szendvicset és néhány szardíniát. Te pedig tedd zsebre a pénzedet, Robby.

--- Még csak egy kört.

-- Jó. De ez lesz az utolsó. Megduplázzuk a tétet?

-- Meg -- vágták rá a többiek.

Treff tízesre és királyra eléggé kilátástalanul három kártyát kértem. Bejött a búb, a dáma meg
az ász. Bollwiesszal mentem össze és nyertem. Neki négy nyolcasa volt, és az egekig licitált.
Átkozódva számolt le egy rakás pénzt.

-- Látod -- jegyezte rneg Lenz --, mondtam, hogy a flush járja!

A bárpulthoz ültünk. Bollwies Kari felöl érdekl dött. Nem tudta elfelejteni, hogy Köster
lehagyta a sportkocsiját, és még mindig meg akarta venni Karit.

-- Beszélj Ottóval -- mondta Lenz --, de attól tartok, hogy hamarabb eladja a fél kezét.
-- Ugyan kérlek -- csóválta meg a fejét Bollwies.

-- Ezt sosem fogod megértem, kalmárlelk gyermeke a huszadik századnak -- felelte Lenz.

Ferdinánd Grau elnevette magát. Fred úgyszintén. Végül is mindnyájan kacajra fakadtunk. Ha
az ember már a huszadik századot sem neveti ki, akkor l je f be magát. De sokáig nevetni
rajta -- azt sem lehetett. Akkor már inkább üvölteni…

-- Tudsz te táncolni, Gottfried? -- kérdeztem.

-- Természetesen. Hiszen voltam már tánctanár is. Elfelejtetted?

-- Hogy elfelejtette-e? -- szólt közbe Ferdinánd Grau. -- Hadd, hogy felejtse el. A feledés az
örök ifjúság titka. Csak az emlékezés öregít. Szerintem túl keveset felejtünk…

-- Nem -- mondta Lenz. -- Az a baj, hogy nem azt felejtjük el, amit kellene.

-- Meg tudnál tanítani rá? -- kérdeztem.

-- A táncra? Egyetlen este, öcsi. Ennyi bajod van csak? -- Nincs semmi bajom -- feleltem --,
csak a fejem fáj.

-- Ez korunk betegsége, Robby -- jegyezte meg Ferdinánd. -- A legjobb lett volna fej nélkül
születnünk.

A Café Internationalba is benéztem még. Alois már épp le akarta húzni a red nyt.

-- Van még valaki odabent? -- kérdeztem.

-- Rosa.

-- Gyere, igyunk meg egy-egy pohárkával!

-- El van intézve.

Rosa a söntés mellett ült, és parányi gyapjúharisnyát horgolt a kislányának. Megmutatta a

mintát. Már egy kabátkát is kötött neki.

-- Hogy megy az üzlet? -- kérdeztem.

-- Rosszul. Senkinek sincs már pénze.

-- Adjak kölcsön? Nézd, ezt pókeren nyertem...

-- Apád, anyád ide jöjjön -- köpdöste meg Rosa a pénzt, aztán eltette.

Alois három pohár italt hozott. Majd egy negyediket, amikor Fritzi is megjött.

-- Fájront! -- mondta aztán. -- Hullafáradt vagyok.

Eloltotta a lámpát. Mi is felkerekedtünk. Rosa az ajtóban búcsúzott el t lünk. Fritzi
belecsimpaszkodott Aloisba. Frissen, könnyedén lépkedett mellette, amaz pedig csoszogva
húzta lúdtalpát a járdán. Megálltam, és utánuk néztem. Láttam, amint Fritzi lehajol a
szutykos, görnyedt hátú pincérhez és megcsókolja. Alois unottan hárította el. Magam sem
tudom, hogyan történt, de amikor megfordultam, és tekintetem befogta a néptelen utcát, a
sötét ablakú házakat meg a h vös éjszakai eget, váratlanul mintha egy ököl sújtott volna le
rám, hogy szinte beletántorodtam, olyan iszonyú vágy fogott el Pat után. Már nem értettem
semmit -- sem magamat, sem a viselkedésemet, sem az egész estét, semmit a világon...

Egy ház falának támaszkodtam, és magam elé meredtem. Nem tudtam ésszel fölérni, miért
tettem mindazt, amit tettem. Olyasvalamibe csöppentem bele, ami teljesen megzavart,
meggondolatlanná és igazságtalanná tett; ide-oda hánykolódtam t le, és felborult bennem
minden, amit olyan nagy igyekezettel tettem rendbe. Elég gyámoltalanul álldogáltam, és
sejtelmem sem volt, hogy mit tegyek. Haza nem akartam menni -- ez lett volna a legrosszabb.
Végül eszembe jutott, hogy Alfons még nem zárhatott be. Oda mentem. Nála akartam bevárni
a reggelt.

Alfons nemigen szólt hozzám, mikor benyitottam. Kurta pillantást vetett rám, és ismét
elmélyedt az újságolvasásban. Leültem az egyik asztalhoz, és a semmibe révedtem. Rajtunk
kívül senki sem volt odabent. Patra gondoltam. Folyvást csak rá. Meg az esti viselkedésemre.
Egyszerre csak minden apróságra világosan visszaemlékeztem. És mind ellenem is fordult.
Egyedül én voltam a hibás. Szörnyen elkeseredtem, dühödten fordultam önmagam ellen, és
sejtelmem sem volt róla, hogy mit tehetnék. Hiszen én, egyedül én tettem tönkre mindent!

Éles reccsenés térített magamhoz. Teljes er vel összeroppantottam a poharamat.

-- Szép kis szórakozás -- jegyezte meg Alfons, és fölkelt, hogy kipiszkálja kezemb l a
szilánkokat.

-- Sajnálom -- mondtam. -- De észre sem vettem... Vattát hozott és ragtapaszt.

-- Menj a kupiba -- ajánlotta --, az jobb lesz.

-- Hagyd csak -- feleltem --, már elmúlt. Csak dühömben tettem...

-- A dühöt szórakozással gyógyítják, nem ilyen rohamokkal -- oktatott ki Alfons.

-- Igazad van -- hagytam rá --, de ahhoz érteni is kell ám!

-- Tréning dolga. Ti mindig fejjel rohantok a falnak. Id vel majd leszoktok róla.

A gramofonhoz ment, és föltette a Misererét a Trubadúrból. Rohamosan világosodott.

Hazamentem. Alfons még belém diktált egy nagy pohár Femet-Brancát. Mintha puha bárdok
csapkodták volna belülr l a homlokomat. A járdát már hepehupásnak éreztem. Vállaimra
ólomsúly nehezült. Totál kikészültem.

Lassan mentem fel a lépcs n, és a kulcsok után keresgéltem a zsebemben. Arra lettem
figyelmes, hogy a félhomályban valaki lélegzik. A legfels lépcs fokon egy halvány,
bizonytalan körvonalú alak kuporgott. Két lépést tettem feléje...
-- Pat... hát teveled mi van? Megrezzent.

-- Velem? Azt hiszem, elszundítottam...

-- Jó, de hogy kerülsz ide?

-- Hiszen adtál egy kapukulcsot...

-- Nem azt kérdem. Hanem azt... -- dadogtam, s közben az ittasságom elpárolgott, csak álltam,
és elnéztem a kikopott lépcs fokokat, a málladozó vakolatot és a lány ezüstös ruháját, a
keskeny, világló cip t... -- Azt kérdem, hogy mit keresel itt... -- böktem ki végül.

-- Én is ezt kérdezem magamtól egész id alatt... Fölállt, és nyújtózkodni kezdett, mintha az

égvilágon mi sem lenne magától értet d bb annál, hogy kés éjszaka itt gubbaszt a lépcs n.
Aztán szimatolni kezdett.

-- Lenz most azt mondaná: konyak, rum, cseresznye, abszint...

-- És hozzá még Fernet-Branca -- ismertem be. Csak most gy lt világosság a fejemben. -- Az

áldóját neki, hiszen te remek lány vagy, Pat, én pedig egy szánalmas idióta…

Ölbe kaptam, kinyitottam az ajtót, és végigvittem a folyosón. Ott pihegett a mellemen, mint
egy ezüstös kócsag, én meg félrefordítottam a fejemet, hogy ne leheljem rá a pálinkab zt, és
éreztem, hogy remeg, noha mosolygott.

Beültettem egy karosszékbe, meggyújtottam a villanyt, és odavittem egy takarót.

-- Ha sejtettem volna, Pat... de én csak kóricáltam, meg elüldögéltem ahelyett, hogy... ó, én

szerencsétlen barom ... Felhívtalak Alfonstól, és fütyöltem az ablakod alatt... De azt hittem,
hogy nem akarsz viszontlátni… mert nem jelentkeztél…

-- Mért nem jöttél vissza, miután hazavittetek?

-- Hát azt én is szeretném tudni...

-- Jobb lesz, ha legközelebb lakáskulcsot is adsz -- mondta a lány --, hogy ne kelljen odakint
várakoznom.

Mosolygott, de az ajka megremegett, és én váratlanul rájöttem, hogy mi késztette erre. A

visszatérésre, a várakozásra, és most erre a bátor, fenegyerekes hangra…

-- Pat -- mondtam hirtelen a zavar tet fokán --, Pat, te bizonyára fázol, valamit innod kellene,
láttam, hogy Orlownál ég a villany, átugrom hozzá, ezeknél az oroszoknál mindig akad egy
kis tea, mindjárt visszajövök... -- hadartam, miközben éreztem, hogy elönt a forróság. -- Ezt
soha az életben nem fogom elfelejteni neked -- tettem hozzá az ajtóból, aztán végigsiettem a
folyosón.

Orlow még le sem feküdt. Ott ült a sarokban, szemközt a Szüzanya képével, amely el tt egy
kis mécses pislákolt, a szeme vörös volt, az asztalon pedig csakugyan egy kis szamovár
g zölg tt.
-- Kérem, bocsásson meg -- mondtam --, kellemetlen véletlen… amelyet nem láthattam
el re… nem adhatna nekem egy csésze forró teát?

Az oroszok hozzá vannak szokva a kellemetlen véletlenekhez. Adott nekem két pohár teát,
cukrot és egy tányér süteményt.

-- Szívesen rendelkezésére állok -- mondta --, és ha megengedi... magam is többször voltam

már hasonló... Néhány szem pörkölt kávé... elrágcsálni...

--- Köszönöm -- feleltem --, valóban nagyon szépen köszönöm! És szívesen elfogadom…

-- Ha még szüksége lenne valamire -- tette hozzá Orlow, s a magatartása egészen elb völ
volt --, én még fönt maradok egy darabig, örömmel állok rendelkezésére...

Végig a folyosón a kávészemeket rágcsáltam, mert tudtam, hogy elveszik a pálinka b zét. Pat
a lámpa mellett ült, és éppen púderezte magát. Megálltam egy pillanatra a küszöbön. Megható
volt, amint ott ült, amint figyelmesen nézegette magát a kis tükörben, és púderpamaccsal
simítgatta a halántékát.

-- Igyál egy kis teát -- mondtam neki --, még forró.

Elvette a csészét, én pedig elnéztem, ahogyan a teát itta.

--- Az ördög tudja, hogy az este mi történt, Pat...

-- Én tudom -- felelte.

-- Te igen? Mert én nem...

-- Fölösleges is, Robby. Ahhoz, hogy zavartalanul boldog légy, már így is egy kicsit többet
tudsz a kelleténél.

-- Meglehet -- mondtam. -- De az még sincs rendjén, hogy amióta téged ismerlek, egyre
gyerekesebb leszek.

-- De igen! Még mindig jobb, mintha egyre megfontoltabb lennél.

-- így is meg lehet indokolni -- feleltem. -- Egész jól értesz hozzá, hogy kihúzd az embert a
csávából. De ett l függetlenül az az érzésem, hogy sok minden összejött az este.

Letette a csészét az asztalra. Én az ágyhoz támaszkodtam, s úgy éreztem magam, mint aki egy
hosszú és viszontagságos utazásról végre hazatért.

Odakint csivitelni kezdtek a madarak. A folyosón megnyikordult egy ajtó. Benderné volt, aki
a csecsem gondozóba indult. Az órára pillantottam. Fél óra múlva Frida a konyhában van, s
akkor már nem távozhatunk észrevétlenül. Pat még aludt. Mélyen, egyenletesen lélegzett.
Barbárság volt felkölteni. És mégis meg kellett tennem.

-- Pat...
Motyogott valamit álmában.

-- Pat... -- szólottam ismét, és átkot szórtam a világ valamennyi hónapos szobájára. -- Pat, kelj
fel! Itt az ideje, hogy felöltözz!

Felnyitotta a szemét, és álomittasan mosolygott, mint egy gyerek. Mindig meglepett ez a

der s ébredés, és nagyon szerettem érte. Én mindig morcosán keltem.

-- Pat... Zalewskiné már a m fogsorát mossa.

-- Ma nálad maradok...

-- Itt?

-- Igen... Felegyenesedtem.

-- Kiváló ötlet... de a dolgaid? Hiszen estélyi ruhában vagy, és a cip d is...

-- Akkor hát estig maradok...

-- És mi lesz otthon?

-- Hazatelefonálunk, hogy ottmaradtam valakinél éjszakára.

-- Jó, ezt majd elintézzük. De nem vagy éhes?

-- Még nem.

--- Minden eshet ségre elcsenek neked néhány friss zsemlét. Ilyenkor már ott lógnak az
ajtókilincsen.

Mikor visszajöttem, Pat az ablaknál állt. Csak az ezüstös cip je volt rajta. A kora reggeli
der s fény áttetsz fátyolt terített a vállára.

-- Azt a tegnapi dolgot elfelejtjük, ugye, Pat? -- kérdeztem.

Hátra sem fordult, úgy bólintott.

-- Ezentúl egyszer en nem jövünk össze másokkal. Az igazi szerelem nem viseli el az
idegeneket. Akkor nem lesz több z r, sem pedig féltékenységi jelenet. Az ördög vigye el ezt a
Breuert és az egész társaságot! Nincs igazam?

-- De igen -- felelte. -- És azt a Markovitznét is!

-- Markovitznét? Ki az?

-- Az a n , akivel a bárpultnál ültél, a Kaskadéban.

-- Ja persze! -- vágtam rá némi elégtétellel. -- Most már tudom…

A zsebemben kotorásztam.

-- Nézz csak ide! Legalább valami hasznunk is van az egészb l. Egy csomó pénzt nyertem
pókeren. Mit szólnál hozzá, ha ma este is kiruccannánk? De csak mi ketten, a többiek nélkül.
A többiek meghaltak a számunkra, ugye?

Bólintott.

A szakszervezeti székház teteje fölött felragyogott a nap. Villogni kezdtek az ablakok. Pat
haja csupa fény volt, a válla színarany.

-- Hogy is mondtad csak, ki ez a Breuer? Úgy értem, hogy mivel foglalkozik?

--- Építész.

-- Építész -- ismételtem meg kissé leforrázva, mert jobb szerettem volna, ha semmivel sem
foglalkozik --, építész, hát mondd meg nekem, az is valami?

-- Semmi, kedvesem.

--- Nem nagy dolog, ugye?

-- Nem bizony -- felelte Pat mély meggy z déssel, miközben hátrafordult és rám nevetett. --
Egyáltalán nem nagy dolog! Egy kis szarság!

-- És ez a szoba, ugye, nem is olyan nyomorúságos ez a szoba, Pat? Mások természetesen

jobb...

-- Isteni ez a szoba -- szakított félbe Pat --, egyenesen tündéri ez a szoba, én ennél szebbet
sosem láttam, még, kedvesem!

-- És ugye, Pat, nekem megvannak a magam hibái, én csak egy taxisof r vagyok, de azért...

-- Te egy b bájos, kedves zsemletolvaj vagy, egy rumivó, egy drága kis kölyök!

Egyetlen ugrással a nyakamba csimpaszkodott.

-- Ó, te ostoba, milyen szép is az élet!

-- De csak veled, Pat! Csak veled!

Gyönyör , napsugaras reggel volt. Lent, a sírkövek között könny ködfoszlányok szakadoztak
szét, és ide-oda úszkáltak. A fák csúcsa már fényben ragyogott. A kéményekb l örvényl n
tört el a füst. Rikkancsok kínálták harsányan a kora reggeli lapokat. Lefeküdtünk, hogy
szundítsunk egyet, egy kis reggeli, félig éber, félig szenderg álomra hajtottuk a fejünket,
összeölelkezve abban a csodálatos lebegésben, amelyben a lélegzetünk is egybeölelkezett.

Kilenckor el bb magával Egbert von Hake alezredessel beszéltem, és Burkhard titkos

tanácsosnak adtam ki magam, aztán Lenzet hívtam fel, és megkértem, hogy délel tt álljon ki
helyettem a taxiállomásra.
De Gottfried rögtön félbeszakított:

-- Hagyd csak, fiacskám, a te Gottfriedod nem hiába jártas az emberi lélek állhatatlanságának
kérdéseiben. Már számoltam vele. Jó mulatást, cukorfalat!

-- Fogd be a szád -- förmedtem rá boldogan, aztán, bejelentettem a konyhán, hogy nem érzem
jól magam, és délig ágyban maradok. De háromszor kellett még Zalewskiné aggódó
támadásait visszavernem, mert hol kamillateát, hol aszpirint, hol pedig borogatásokat akart
rám tukmálni. Végül is sikerült becsempésznem Patot a fürd szobába, s attól fogva nyugton
hagytak.

XIV.

Egy héttel kés bb a pék Ford-kocsija hajtott be váratlanul az udvarunkra.

-- Eredj ki, Robby -- mondta Lenz, és dühös pillantást vetett rá az ablakon keresztül --, ennek
a kalácsfonó Casanovának alighanem valami panasza van...

A pékmester morózus kedvében volt.

-- Valami baja van a kocsinak? -- kérdeztem t le. Megrázta a fejét.

-- Ellenkez leg. Remekül fut. Úgy, mint új korában.

-- Az már igaz! --- vágtam rá, és kíváncsian méregettem.

-- Hát szóval... -- kezdte el --, hogy is mondjam... Másikat szeretnék venni. Nagyobbat... –
tette hozzá és körülnézett. -- Mintha lett volna a múltkoriban egy Cadillacjuk.

Rögtön megértettem, hogy mir l van szó. Mégiscsak megpuhította az a kis fekete cafrája.

-- No igen, a Cadillac! -- feleltem elábrándozva. -- Arra hamarabb kellett volna rátennie a

kezét! Micsoda kocsi volt! Hétezer márkáért vették meg! Tisztára ajándékba kapta az illet …

-- Nono, nem éppen ajándékba…

-- Ajándékba, ha mondom! -- ismételtem nyomatékosan, s közben már törtem is a fejem, hogy

mit lehetne tenni. -- De megérdekl dhetem -- tettem aztán hozzá --, lehet, hogy a pasas, aki
megvette, pénzzavarban van. Az ilyesmi s r n el fordul manapság. Csak egy perc türelmet…

Bementem a m helybe, és röviden el adtam az esetet. Gottfried felpattant:

--- Gyerekek, hol teszünk szert sebtében egy ócska Cadillacra?

-- Bízd csak rám az ügyet -- mondtam --, és tör dj inkább azzal, hogy a pék ne lépjen olajra!

-- El van intézve! -- bólintott Gottfried, és már el is t nt. Felhívtam Blumenthalt. Nem mintha
különösebben bíztam volna a dologban, de azért megpróbálhatja az ember. Az irodában volt.

-- Nem akarja eladni a Cadillacot? -- tértem rá egyenesen a tárgyra.

Blumenthal elnevette magát.

-- Volna rá egy vev nk -- folytattam --, készpénzzel fizet, méghozzá azonnal.

-- Készpénzzel... -- ismételte meg Blumenthal rövid t n dés után. -- Ez manapság egyike a

legkölt ibb kifejezéseknek.

-- Szerintem is -- vágtam rá most már élénkebben. -- Hát akkor mi a helyzet, beszélhetünk

róla?

-- Beszélni? Mi sem könnyebb annál -- felelte Blumenthal.

-- Jó, és mikor kereshetném fel?

-- Ma délben. Ebéd után szabad vagyok. Mondjuk, kett re várnám az irodámba.

-- Ott leszek. Letettem a kagylót.

-- Ottó -- szóltam oda kissé izgatottan Kösternek --, lehet, hogy a Cadillac visszatér hozzánk.
No, ezt sem hittem volna…

Köster felpillantott a papírjairól.

-- Ne beszélj! Hajlandó eladni?

Bólintottam, és kinéztem az ablakon. Ott állt Lenz, és szemlátomást élénken lelkére beszélt a
péknek.

-- Félek, hogy rosszul csinálja -- jegyeztem meg nyugtalanul --, túl sokat beszél. A pékmester
maga a megtestesült bizalmatlanság. Csak az megy nála valamire, aki teljességgel begubózik.
Sürg sen le kell váltanom Gottfriedot.

Köster kacagott.

-- Sok szerencsét, öcskös -- mondta --, csak el ne kiabáljam…

Rákacsintottam és kimentem. De nem hittem a fülemnek: Gottfriednak esze ágában sem volt,
hogy elhamarkodott dicshimnuszt zengjen a Cadillacról, nem, csak azt magyarázta el jobb
ügyhöz méltó buzgalommal a pékmesternek, hogyan sütik a dél-amerikai indiánok a
kukoricakenyeret. Elismer pillantást vetettem rá, aztán a pékhez fordultam:

-- Az az ember sajnos nem akarja eladni a kocsiját…

-- Én is attól tartottam -- vágta rá Lenz, mintha összebeszéltünk volna.

Vállat vontam.

-- Kár... de igazat kell adnom neki… A pék tanácstalanul álldogált. Én Lenzre pillantottam. --
Nem próbálnád meg még egyszer? -- kérdezte gyorsan Gottfried.
-- Persze, mindenesetre -- feleltem. -- Annyit már sikerült elintéznem, hogy ma délben
elmenjek hozzá. Utána hol találom meg önt? -- kérdeztem a pékt l.

-- Négy tájt van valami dolgom errefelé. Akkor majd ismét benézek…

-- Rendben van, addigra én is választ kapok. Reméljük, hogy mégis menni fog a dolog.

A pékmester bólintott. Aztán beült a Fordjába és elrobogott.

-- Neked teljesen elment a szépeszed -- ripakodott rám Lenz, miután amaz elt nt a sarok
mögött. -- El bb azt mondod, hogy tartsam itt er szakkal a pofát, aztán meg se szó, se beszéd,
futni hagyod!

-- Szegény jó Gottfriedom -- feleltem, és megveregettem a vállát --, logika és lélektan

dolgában még mindig elég gyönge lábon állasz…

Félrelökte a kezemet.

-- Lélektan! -- mondta megvetéssel. -- Egy szerencsés véletlen többet ér minden lélektannál! S

ez a pasas már a markunkban volt. Most persze soha többé nem jön vissza!

-- Négykor visszajön… Gottfried szánakozóan mért végig.

-- Fogadjunk? -- kérdezte.

-- Nem bánom -- feleltem én --, de elveszíted. Ezt az alakot jobban ismerem, mint te! Ezt
sokáig kell puhítani. És különben sem adhatok el neki valamit, ami még nincs a
birtokunkban...

-- Istenem, ha csak err l lenne szó -- mondta Gottfried, és rosszallóan csóválta meg a fejét. --
Ezzel a felfogással nem viszed sokra, fiacskám! Na gyere, hadd tartsak neked egy ingyenes
el adást a jelenkori gazdasági életr l...

Délben elmentem Blumenthalhoz. Útközben úgy éreztem magam, mint egy fiatal kecskebak,
aki egy vén farkashoz készül. A járda átforrósodott a napsütésben, s bennem lépésr l lépésre
csökkent a hajlam, hogy roston süttessem meg magam Blumenthallal. Legjobb lesz, ha nem
teketóriázom sokat. Épp ezért, alighogy beléptem, sietve fogtam a mondókámhoz, nehogy
szóhoz juthasson.

-- Blumenthal úr --- mondtam --, már innen a küszöbr l tisztes ajánlatot teszek önnek. Ön
ötezer-ötszáz márkát fizetett ki a Cadillacért -- én hatot ajánlok érte, azzal a feltétellel, hogy
sikerül túladnunk rajta. És ez ma este eld l…

Blumenthal az íróasztala mögött trónolt, és épp egy almát rágcsált. Fölhagyott az evéssel és
rám pillantott.

-- Jól van -- dünnyögte, aztán tovább evett. Megvártam, hogy a csutkát a papírkosárba dobja.

-- Akkor megegyeztünk? -- kérdeztem.

-- Egy pillanat! -- mondta, és újabb almát vett el az íróasztal fiókjából. -- Parancsol maga is
egyet?

-- Köszönöm, most talán nem... Beleharapott a ropogós gyümölcsbe.

-- Sok almát kell ennie, Lohkamp úr! Az alma meghosszabbítja az ember életét! Minden
napra néhány alma, és sosem lesz orvosra szüksége!

-- Akkor sem, ha eltöröm a karomat?

Vigyorgott, elhajította a második csutkát, aztán fölállt.

-- Egyszer en ne törje el a karját! -- mondta.

-- Ez csakugyan megszívlelend tanács -- feleltem, és lestem, hogy most mi következik.

Gyanús volt nekem ez az egész alma-ügy.

Blumenthal szivar-ládikót vett el egy kis szekrényb l, és megkínált. Coronas volt, mint a
múltkor is.

-- A szivar is meghosszabbítja az életet? -- kérdeztem.

-- Nem, az megkurtítja. De az almával kiegyenlít dik a dolog.

S r füstfelh t eregetett, és félrebillent fejjel nézett föl rám, mint egy töpreng madár.

-- A kiegyenlítés, Lohkamp úr, a szüntelen kiegyenlítés, ez az élet alapvet titka…

-- Már aki ért hozzá... Hunyorgott.

-- Igen, érteni kell hozzá, ez a dolog nyitja. Túl sokat tudunk, és túl kevéshez értünk. Éppen,
mert túl sokat tudunk... -- mondta, és elnevette magát. -- Megbocsát, de étkezés után kissé
hajlamos vagyok a bölcselkedésre...

-- A legmegfelel bb id erre a célra! -- jegyeztem meg. -- Akkor, ami a Cadillacot illeti, mi is

kiegyenlítettük a dolgokat, ugye?

Fölemelte a kezét.

-- Egy pillanat...

Alázatosan szegtem le a fejem, mint aki föladja a küzdelmet. Blumenthal észrevette, és

elkacagta magát.

-- Nem, nem arról van szó, amire gondol. Csak az elismerésemet óhajtottam kifejezni. Maga
nyílt kártyákkal játszott, s már a küszöbr l rajtam ütött. Úgy látom, jól kiismerte az öreg
Blumenthalt. Tudja, mire vártam én?

-- Hogy négyezer-ötszáz márkánál kezdem…

-- Pontosan! De pórul járt volna vele. Hiszen maguk hétezerért akarják eladni, ha nem
csalódom.

El vigyázatosságból vállat vontam.

-- Miért éppen hétért?

-- Mert a kezdet kezdetén t lem is ennyit kért...

-- Remek az emlékez tehetsége, Blumenthal úr -- jegyeztem meg.

-- Csak ha számokról van szó. Sajnos, csak ha számokról van szó. De száz szónak is egy a
vége: hatezerért elviheti a kocsit.

Felém nyújtotta a kezét, és én belecsaptam.

-- Hál' istennek! -- mondtam és fellélegeztem. -- Hosszú id után az els komoly üzlet. Úgy
látszik, szerencsét hoz ránk ez a Cadillac.

-- Rám is -- felelte Blumenthal. -- Hiszen én is kerestem rajta ötszáz márkát.

-- Az igaz! De voltaképp mért adja el ilyen gyorsan? Nem tetszik önnek?

-- Pusztán babonából -- világosított föl Blumenthal. -- Minden olyan üzletet megkötök,

amelyen keresni lehet…

-- Nem rossz babona -- jegyeztem meg. Elgondolkozva ingatta tükörfényes koponyáját.

-- Lehet, hogy nem hisz nekem… pedig ez így van. Nehogy másutt ráfizessek. Mert aki ma
egy üzletet elszalaszt, az a sors haragját hívja ki maga ellen. És azt senki sem engedheti meg
magának!

Gottfried Lenz délután ötkor jelent ségteljes arcot vágott, és egy üres ginesüveget állított
elém az asztalra.

-- Jó lenne, kisfiam, ha megtöltenéd ezt az üveget -- mondta. -- Méghozzá ingyen! Remélem,

nem feledkeztél meg a fogadásunkról?

-- Nem feledkeztem meg -- válaszoltam. -- Csak kissé elhamarkodod a dolgot.

Gottfried szótlanul tolta elém az óráját.

-- Fél öt -- mondtam --, ennyi a pontos id . De mindenki elkéshetik egyszer. Egyébként azt
ajánlom, hogy emeljük duplájára a tétet, s akkor én kett t teszek egy ellen...

-- Benne vagyok -- jelentette ki ünnepélyesen Gottfried. -- Ez azt jelenti, hogy négy üveg gint
kapok ingyen. Ezt nevezem h sies helytállásnak a reménytelen rhelyen! Tiszteletreméltó
magatartás, kisfiam, csak éppen hogy kudarcba fúl...

-- Várjuk ki...
Korántsem voltam olyan biztos a dolgomban, mint amilyennek föl akartam t nni.
Ellenkez leg, már magam is lemondtam a pékmesterr l. Nem lett volna szabad elengednem a
reggel. Ahhoz túlontúl megbízhatatlan volt.

Mikor a szemközti rugógyár szirénája öt órát dudált, Gottfried szótlanul szedett el még
három üres ginesüveget, és elém tette az asztalra. Aztán az ablakdeszkához támaszkodott, és
rám függesztette a tekintetét.

-- Szomjas vagyok -- mondta nyomatékosan egy kis id múlva.

Ebben a pillanatban egy Ford-motor félreismerhetetlen hangja zúgott föl az utcán, és a

pékmester kocsija már be is fordult a kapunkon.

-- Ha szomjas vagy, Gottfried fiam -- feleltem én, amilyen méltóságteljesen csak tudtam --,
akkor szedd a lábad a nyakad közé, és vedd meg azt a két üveg rumot, amit nyertem t led. Azt
sem bánom, ha megiszol egy kortyot útközben. Mert a pékmester megjött, ugyebár. Gy zött a
lélektan, fiatalember! És most tüntesd el innen az üres ginesüvegeket. Utána portyára
indulhatsz a taxival. Mert a magasabbrend üzlethez még nem n tt be a fejed lágya. Na,
viszlát, fiacskám!

Kimentem az udvarra, s azt mondtam a péknek, hogy a kocsit valószín leg mégis ideadják. A
vev ugyan hétezer-ötszáz márkát kér érte, de ha készpénzt lát, szerintem héttel is
megelégszik.

A pék olyan szórakozottan hallgatta, hogy meghökkentem.

-- Hatkor ismét fel kell hívnom az illet t -- mondtam végül is.

-- Hatkor? -- kérdezte a pék és fölrezzent. -- Hatkor nekem... -- Váratlanul felém fordult és

kibökte: -- Nem jönne velem?

-- Hova? -- kérdeztem csodálkozva.

-- A barátjához, ahhoz a fest höz. Kész a kép.

-- Ja úgy, Ferdinánd Grauhoz… Bólintott.

-- Jöjjön velem. Utána a kocsit is megbeszélhetjük. Úgy vettem észre, hogy semmi szín alatt
sem akar egyedül odamenni. És nekem is jó okom volt rá, hogy ne hagyjam többé magára.

-- Nem bánom -- szóltam hát --, de elég messze van. A legjobb lesz, ha mindjárt el is
indulunk.

Ferdinánd Grau rossz b rben volt. Szürkészöld, duzzadt, elborult arccal fogadott a m terem
küszöbén. A pékmester alig méltatta figyelemre. Felt n en idegesnek és bizonytalannak
látszott.

-- Hol a kép? -- kérdezte kurtán.

Ferdinánd az ablak felé mutatott. Ott volt a kép egy állványon. A pék sietve odament, és
megállt mozdulatlanul a kép el tt. Kis id múltán levette a kalapját. Olyan sebbel-lobbal tört
be az imént, hogy err l meg is feledkezett.

Én ott maradtam Ferdinánddal az ajtóban.

-- Hogy vagy, Ferdinánd? -- kérdeztem. Bizonytalan mozdulatot tett.

-- Mi történt veled? -- faggattam.

-- Mi történt volna?

-- Rossz b rben vagy…

-- Ennyi az egész?

-- Ennyi -- feleltem. -- Csak ennyi!

Hatalmas mancsát a vállamra tette, és úgy mosolygott bele az arcomba, mint egy kivénhedt
bernáthegyi kutya.

Még egy darabig várakoztunk. Aztán bementünk a pékhez. A kép engem is meglepett.
Remekül sikerült, kivált az arc. A lakodalmi fénykép és a másik, er sen gondterhelt felvétel
alapján Ferdinánd egy elég fiatal asszonykát festett, aki komoly, kissé nyugtalan szemmel
bámul maga elé.

-- Igen -- motyogta a pék anélkül, hogy felénk fordult volna. -- Ez !

Inkább csak magában beszélt, és szerintem észre sem vette, hogy hangosan mondja.

-- Elég a világosság? -- kérdezte Ferdinánd.

A pék nem válaszolt.

Ferdinánd közelebb lépett, hogy kissé hátrébb húzza az állványt. Aztán visszajött, és intett,
hogy kövessem a m terem melletti szobába.

-- Hát ezt sosem hittem volna -- mondta elképedve. -- Ez az alkudozós pasas kikészült.
Elb gte magát…

-- Egyszer mindenki kikészül -- jegyeztem meg. -- De egy kicsit elkésett vele…

-- Elkésett -- hagyta rám Ferdinánd. -- Mindig elkésik az ember. Ilyen az élet, Robby!

Elgondolkozva járkált föl és alá.

-- Hagyjuk egy kicsit magára, amíg megnyugszik. Addig egy parti sakkot is lejátszhatunk.
-- Irigylésre méltó kedélyed van -- mondtam. Megállt el ttem.

-- Hogyhogy? Hiszen a péknek se nem használok, se nem ártok vele. Ha az ember folyvást
ilyesmikre lenne tekintettel, senki fia el nem nevethetné magát többé…

-- Megint csak neked van igazad -- feleltem. -- Hát akkor gyerünk azzal a sakkal.

Felraktuk a sakkfigurákat, és belefogtunk a játszmába. Ferdinánd minden meger ltetés nélkül

rám vert. Bástyával és futóval adott mattot -- a királyn jéhez hozzá sem nyúlt.

-- Na tessék! -- mondtam. -- Itt ülsz ezzel az elny tt képeddel, mint aki három napja nem aludt
már, s közben úgy játszol, mint egy kalózvezér.

-- Mindig jól játszom, amikor szomorú vagyok -- jegyezte meg Ferdinánd.

-- És mit l vagy szomorú?

-- Tudom is én... Talán attól, hogy besötétedik. Rendes emberen mindig er t vesz alkonyatkor
a búskomorság. Nem mintha különösebb oka lenne rá. Úgy általában...

-- De csak ha egyedül van -- mondtam.

-- No persze! Mert ez az árnyak órája. És a magányosság órája. Ilyenkor van pompás íze a
konyaknak…

Egy üveget és két poharat vett el . -- Nem kellene visszamennünk a pékhez? -- kérdeztem.

-- Mindjárt! -- felelte és töltött. -- Egészségedre, Robby! Igyunk arra, hogy egyszer

mindnyájan megdöglünk.

-- Egészségedre, Ferdinánd! Igyunk arra, hogy egyel re még élünk!

-- Ami azt illeti -- jegyezte meg Grau --, sokszor csak kicsi híja volt... Erre is ihatunk egyet!

-- Él van intézve!

Visszamentünk a m terembe. Er sen alkonyodott már. A pékmester még mindig ott állt
roskadozó vállal a kép el tt. Szánalmasan magányosnak tetszett a nagy, puszta helyiségben, s
nekem úgy t nt, mintha összement volna.

-- Csomagoljam be a képet? -- kérdezte Ferdinánd. Fölrezzent.

-- Ne... -- mondta.

-- Akkor majd holnap hazaküldöm.

-- Nem maradhatna itt még egy darabig? -- kérdezte tétova hangon a pék.

-- Miért? -- csodálkozott el Ferdinánd, és közelebb lépett hozzá. -- Nem tetszik?

-- De igen... de azért mégis itt hagynám még...

-- Nem értem…

A pék segélykér én pillantott rám. Tudtam, hogy honnan fúj a szél -- félt hazavinni a képet,
és kiakasztani a kis fekete dög szeme láttára. S talán a halott el tt is szégyenkezett, hogy épp
oda viszi...

-- Ugyan, Ferdinánd -- szólaltam meg --, a kép nyugodtan itt maradhat még egy darabig, ha
egyszer úgyis kifizették…

-- No igen, természetesen...

A pék megkönnyebbülten vette el a csekkfüzetét. Az asztalhoz mentek.

-- Négyszázzal tartozom még? -- kérdezte.

-- Négyszázhússzal -- felelte Ferdinánd. -- Ha levonjuk a tíz százalékot. Parancsol nyugtát

róla?

-- Igen -- mondta a pék --, a rend kedvéért. Szótlanul írták alá a csekket meg a nyugtát. Az
alkonyi félhomályban ott derengtek körben a falakon az el nem szállított és ki nem fizetett
aranykeretes arcképek. Olyanok voltak, mint a kísértetek, akik túlvilági tanácskozásra ültek
össze, s úgy tetszett, mintha valamennyien meredt szemmel bámulnák az ablak melletti képet,
amelyet most be kell fogadniuk, s amelyet az alkonyi fénysugár még egyszer utoljára életre
keltett. Különös hangulattal töltöttek el az asztal fölé görnyed alakok, az árnyak és a
hallgatag arcképek.

A pékmester visszajött az ablakhoz. Véraláfutott szeme olyan volt, mint az üveggolyó, a szája
résre nyílt, alsó ajka lefittyedt, és el t nt a sárgálló fogsor -- nevetséges volt és szomorú,
ahogy ott állt. A m terem fölött valaki zongorázni kezdett, ujjgyakorlatok lehettek, mert
folyvást ugyanazok a cérnavékony, megkínzott akkordok hangzottak fel. Ferdinánd Grau ott
maradt az asztal mellett. Szivarra gyújtott. A gyufa lángja bevilágította az arcát. S a vörösl
fényben, amely eloszlatta egy pillanatra a félhomályt, a m terem kéknek hatott, és
valószín tlenül megn tt.

-- Tudna-e még változtatni valamit a képen7 -- kérdezte a pékmester.

-- Mit?

Ferdinánd hozzánk lépett. A pék az ékszerre mutatott.

-- Ezt le lehet még szedni?

A nagy arany mellt volt, amelyet a megrendeléskor külön kikötött.

-- Miért ne? -- kérdezte Ferdinánd. -- Egyébként zavaróan is hat. Ha leveszem, azzal még
jobban kidomborítom az arcot.
-- Én is úgy gondoltam -- mondta a pék, aztán nagy nehezen kibökte a kérdést: -- És mibe
kerül, ha leveszi?

Összenéztünk Ferdinánddal.

-- Nem kerül semmibe -- mondta Ferdinánd nagylelk en --, ellenkez leg, nekem kellene
valamennyit visszafizetnem. Hiszen a képen kevesebb marad akkor…

A pék meglepetten figyelt föl. Egy másodpercig úgy tetszett, hogy ráharap. De aztán er t vett
magán és kijelentette:

-- Ugyan kérem, hagyja csak... Végtére mégiscsak meg kellett festenie...

-- Hát, ami azt illeti, ez is igaz…

Felcihel dtünk. Amikor a lépcs n lefelé menet ott láttam magam el tt a pék görnyedt hátát,
kissé meghatott a magatartása, az, hogy a lelkiismerete mégiscsak föllázadt a képre
csempészett mellt ellen.

És bántott, hogy épp ebben a hangulatban kell rátámadnom a Cadillackal. De aztán arra
gondoltam, hogy noha bizonyára szintén gyászolja a halott asszonyt, ehhez nyilván az is
hozzájárul, hogy milyen utolsó ringyó az új n je, akit otthon hagyott, és ett l egészen
felfrissültem.

-- Jöjjön el hozzám, otthon is megbeszélhetjük a dolgot -- mondta a pékmester kint az utcán.

Bólintottam. Nekem ez tökéletesen megfelelt. A pék arra számított ugyan, hogy a maga négy
fala közt nagyobb ellenállást fejthet ki -- én viszont biztos voltam a kis fekete n személy
támogatásában.

Már várt is ránk a kapuban.

-- Fogadja szinte szerencsekívánataimat -- köszöntem rá, még miel tt a pék kinyithatta volna
a száját.

-- Mihez? -- kérdezte mohón felcsillanó szemmel.

-- A Cadillachoz... -- feleltem arcátlanul.

-- Kis bogaram! -- kiáltotta a lány, és a pékmester nyakába vetette magát.

-- De hiszen még nem tartunk ott... -- mondta a pék, és megpróbált kibontakozni az ölelésb l,
hogy megmagyarázza a dolgot. A lány azonban nem engedte el, s t úgy megforgatta jó
néhányszor, hogy a péknek elakadt a lélegzete. Ilyenformán hol a lány hamiskásan hunyorgó
képe villant felém, hol pedig a pék szemrehányó és hasztalanul tiltakozó lisztkukac-pofája,
aszerint, hogy melyik bukkant fel a másik válla fölött.

A pasasnak végül mégiscsak sikerült kiszabadulnia a lány karjai közül.

-- Hiszen megmondtam, hogy nem tartunk még ott -- lihegte.

-- De igen -- jelentettem ki rendkívül udvariasan --, már ott tartunk! Magamra vállalom, hogy
lealkuszom azt az ötszáz márkát, önnek hétezer márkájába kerül a Cadillac, egy pfenniggel
sem fizet többet! Jó lesz így?

--- Hát persze! --- vágta rá gyorsan a kis fekete. -- Hiszen az igazán olcsó, kicsi bogaram!

-- Megállás! -- kiáltotta a pék, és magasba emelte a kezét.

-- Mi ütött beléd már megint? -- támadt rá a n . -- El bb azt mondod, hogy megvan már a
kocsi, most pedig itt állsz, és nem akarod!

-- Hogyne akarná -- avatkoztam be --, hiszen már mindent meg is beszéltünk.

-- De kicsi bogaram... Hát akkor mire való mindez? -- gügyögte a lány, és szorosan
hozzásimult.

A pékmester ismét szabadulni próbált, de a lány telt keblei nem engedték. Dühödt képet
vágott, de az ellenállása csökkent.

-- A Ford ... -- kezdte el.

-- Annak az árát természetesen levonjuk...

-- Négyezer márka...

-- Annyiba került újonnan? -- kérdeztem barátságos hangon.

-- Négyezret vonnak le érte -- jelentette ki határozottan a pék. Végre megtalálta azt a szilárd
pontot, ahonnan rajtaütésszer én ellentámadásba lendülhet. -- Hiszen olyan az a kocsi, mintha
új volna...

-- Köszönöm szépen! -- jegyeztem meg. -- Miután alaposan helyrepofoztuk...

-- Ma délel tt maga is elismerte...

-- Amit ma délel tt mondtam, az nem tartozik ide! Egy kocsit többféleképpen tekinthetünk
újnak, aszerint hogy eladjuk vagy megvesszük. A maga Fordja akkor érne meg négyezer
márkát, ha aranyból lenne a lökhárítója.

-- Négyezer márka, vagy nincs mir l tárgyalni! -- makacskodott a pék. Most megint olyan
volt, amilyennek megismertem, s úgy látszott, hogy jóvá akarja tenni a délutáni
elérzékenyülést.

-- Hát akkor a viszontlátásra! -- feleltem én, s a kis feketéhez fordultam: -- Sajnálom,

nagyságos asszonyom... de ráfizetéses üzleteket nem engedhetek meg magamnak. A
Cadillacon úgysem keresünk semmit, és akkor még vegyünk át egy ócska és méregdrága
Fordot is? Isten áldja…

A n visszatartott. A szeme villámot szórt, s olyan hevesen támadt rá a pékre, hogy emez azt
sem tudta, fiú-e vagy lány.
-- Hát nem te magad mondtad számtalanszor, hogy a Ford egy hajítófát sem ér? -- sziszegte
végül is könnyes szemmel.

-- Kétezer márka! -- szögeztem le ismét. -- Kétezer márka, noha ez is kész öngyilkosság...

A pék hallgatott.

-- Na gyerünk, mondj már valamit! --- prüszkölt a kis fekete. -- Mit állsz itt, mért nem
beszélsz?

-- Én szíves engedelmükkel elmennék a Cadillacért -- mondtam. -- Lehet, hogy id közben

meg tudnak egyezni.

Megérzésem szerint, nekem most el kellett t nnöm. Ez volt a legokosabb, amit tehettem. A
kis feketénél jó kezekben volt az ügyünk.

Egy óra múlva visszatértem a Cadillackal. Rögtön megállapíthattam, hogy a nézeteltérést a

lehet legegyszer bb módon oldották meg. A pék kissé gy röttnek látszott, s az öltönyén egy
tollpihét fedeztem fel -- a kis fekete ezzel szemben csupa ragyogás volt, és ringó keblekkel,
jóllakottan, cinkosan mosolygott. Id közben átöltözött, és most vékony selyemruha volt rajta,
amely szorosan az idomaihoz tapadt. Egy óvatlan pillanatban rám kacsintott, és intett, hogy
minden rendben van. Próbaútra mentünk. A kis fekete kényelmesen elnyúlt a széles ülésen, és
be nem állt a szája. A legszívesebben kidobtam volna az ablakon, de szükségem volt még rá.
A pék kissé leverten gubbasztott mellettem. Már el re gyászolta a pénzét -- s ez most már
nyilván a leg szintébb gyász volt, amit csak el lehet képzelni.

Visszatértünk a pék háza elé, és fölmentünk a lakásba. A pék magunkra hagyott, hogy
behozza a pénzt. Váratlanul sokkal öregebbnek látszott, és megfigyeltem, hogy festi a haját. A
kis fekete lesimította a ruháját.

-- Ezt jól megcsináltuk, ugye?

-- Igen -- feleltem kelletlenül.

-- Ebb l nekem is leesik egy százas...

-- Vagy úgy... -- jegyeztem meg.

-- A vén fukar bakkecskének még a b re alatt is pénz van! -- súgta a lány, és közelebb jött
hozzám. -- Csak nehéz kivakarni bel le! Még végrendeletet sem akar csinálni. Persze, aztán
minden a gyerekekre marad, én pedig itt állok megfürödve! Mert higgye el, nem nagy élvezet
az öreg szivarral...

Még közelebb jött, és ringatni kezdte a mellét.

-- Akkor én holnap átszaladok azért a százasért. Mikor van bent? Vagy elhozza inkább maga?
Holnap délután egyedül vagyok -- mondta kacarászva.

-- Majd elküldöm -- vágtam rá. Tovább kacarászott.

-- Hozza el inkább személyesen. Vagy talán fél? Szemlátomást ügyetlennek nézett, és
kézzelfoghatóbban akart rávezetni, hogy mir l is van szó.

-- Félni éppen nem félek -- feleltem --, de nincs id m. Sajnos, holnap orvoshoz kell mennem.
Van egy kikezeletlen vérbajom, hiszen megérti... Az ilyesmi nagyon megkeseríti az ember
életét...

Villámgyors lépést tett hátrafelé, hogy szinte keresztülesett egy széken. A pék éppen akkor
lépett be. Gyanakvó pillantást vetett a kis feketére. Aztán leszámolta készpénzben az egész
összeget. Lassan, vontatottan rakta le a bankjegyeket az asztalra. Az árnyéka közben ott
imbolygott a rózsaszín tapétán, és vele számolt. Miközben kitöltöttem a nyugtát, eszembe
jutott, hogy ez a jelenet egyszer már lejátszódott ma este -- éppen csak hogy Ferdinand Grau
töltötte be akkor a helyemet. Semmi szokatlan nem volt benne, mégis különösnek éreztem.

Olyan jólesett ismét kint állni az utcán. Az id enyhe volt és nyárias. A Cadillac ott csillogott
a járda mellett.

-- Köszönöm, öregfiú -- mondtam, és megkopogtattam a motorház fedelét. -- Térj vissza

hamarosan, újabb tettekre készen!

XV.

A pázsit fölött szikrázóan tündökölt a nap, amint ott ültünk Pattal egy erdei tisztás szélén és
reggeliztünk. Kétheti szabadságot vettem ki, és útban voltam Pattal a tenger felé.

Kint az országúton egy régi kis Citroen vesztegelt. Eladtuk a pékmester kocsiját, és a Citroent
beleszámították a Ford árába. Köster pedig ideadta az útra. B röndökkel megrakottan
álldogált, mint egy türelmes öszvér.

-- Remélem, nem esik szét útközben -- jegyeztem meg.

-- Nem fog szétesni -- felelte Pat.

-- Honnan tudod?

-- Az ilyesmit tudja az ember, Robby. Csak nem hagy cserben, amikor nyaralni megyünk…

-- Lehet, hogy igazad van -- mondtam. -- De én, sajna, ismerem a hátsó tengelyét. Rossz
ránézni. Különösen, ha meg is terheljük…

-- Kari kisöccse! És már ezért is kibírja.

-- Karinak, sajnos, angolkóros a kisöccse . ..

-- Ne köss belé, Robby. Jelenleg a világ legragyogóbb kocsija!

Egy darabig még ott hevertünk egymás mellett a f ben. Az erd fel l enyhe, langyos szell
fújdogált, és az erdei növényzet gyantaszaggal vegyes, nyers illatát hozta.
-- Mondd csak, Robby -- szólalt meg Pat kis id múltán --, voltaképp miféle virág az, ott túl a
patakon?

-- Kökörcsin -- feleltem anélkül, hogy odapillantottam volna.

-- De kedvesem, már hogy lenne kökörcsin, mikor az sokkal kisebb, és csak tavasszal nyílik.

-- Igazad van -- mondtam. -- Most látom, hogy kankalin.

Megrázta a fejét.

-- A kankalint ismerem. Még csak nem is hasonlít rá.

-- Akkor csillaghúr!

-- Ugyan, Robby! A csillaghúr nem piros, hanem fehér.

-- Hát akkor nem tudom. Eddig, bárki megkérdett, jól kijöttem ezzel a három virágnévvel.
Valamelyiket mindig elhitték.

Pat kacagott.

-- Ha ezt hamarabb tudom, már a kökörcsinnel beértem volna.

-- Csillaghúr -- mondtam elrévedezve --, a csillaghúrral volt mindig a legnagyobb sikerem.

A lány felkönyökölt.

-- No lám! És sokszor kérdezgettek már?

-- Ó, nem olyan sokszor. És nem ilyen körülmények között.

-- Voltaképp szégyellnünk kellene magunkat -- mondta tenyerére támaszkodva --, hogy itt
futkosunk ezen a földön, és szinte semmit sem tudunk róla. Még egy virágnevet sem…

-- Ezért ne keseredj el -- feleltem. -- Sokkal nagyobb szégyen, hogy azt sem tudjuk, mi végre
is futkosunk ezen a földön. Ehhez képest egy-két virágnév aligha nyom a latban.

-- Igen, szerinted! De félek, hogy bel led csak a lustaság beszél.

Feléje fordultam.

-- Hát persze! De az emberek még korántsem töprengtek eleget a lustaság felett. A lustaság
minden boldogság kútforrása és minden bölcselkedés végkövetkeztetése. Gyere, feküdj vissza
mellém! Az emberek túl keveset heverésznek. Folyvást állnak és üldögélnek. S ez nem elégíti
ki a velünk született állati restséget. Csak a heverész ember békélhet meg igazán önmagával.

Egy autó közeledett zümmögve, majd tovahajtott.

-- Négyhengeres kis Mercedes -- mondtam, és föl sem néztem.

-- Még egy kocsi jön -- figyelmeztetett Pat.

-- Igen, hallom már. Renault. Nézd csak meg, nem olyan a h t je, mint a disznó orra?

-- De igen.

-- Akkor Renault. De figyelj oda, mert ami most jön, az aztán a kocsi! Egy Lancia! Ez úgy
kergeti a másik kett t, mint a farkas a bárányokat! Hallod a motorját! Szinte muzsikál, mint az
orgona!

A kocsi elszáguldott.

-- Ha kocsiról van szó, nem akadsz el az els három névnél, ugye? -- jegyezte meg Pat.

-- Persze hogy nem. Ráadásul a valóságnak is megfelelnek…

Nevetett.

-- És mondd, ez most szomorú vagy nem?

-- Egyáltalán nem! S t, természetes. Nem adnék oda egy jó kocsit húsz virágba borult
mez ért.

-- Megátalkodott gyermeke a huszadik századnak. Te aztán nem vagy érzelg s…

-- De igen, hát nem veszed észre? Ha kocsikról van szó...

Rám nézett.

-- Én is így vagyok vele...

Kakukk szólt a fenyves fel l. Pat számlálni kezdett.

-- Hát ez mire való? -- kérdeztem.

-- Nem tudod? Ahányat kakukkol, annyi évig élünk.

-- Ja, persze. De én egyebet is tudok. Ha kakukkszót hall az ember, meg kell csörgetnie a
pénzét. Attól megfiadzik.

Kivettem a zsebemb l az aprópénzt, és er teljesen megcsörgettem a két tenyerem közt.

-- Látod, ez vagy te -- mondta Pat kacagva. -- Én élni szeretnék, te pedig pénzre vágysz.

-- Az élethez pénz kell -- feleltem. -- A vérbeli idealisták mindig pénzre áhítoznak. Mert a
pénz ércbe sajtolt szabadság. A szabadság pedig: élet.

-- Tizennégy -- számolt Pat. -- Nyilatkoztál te már másképp is err l...

-- Sanyarúbb id kben igen. De a pénzr l nem szabad megvetéssel beszélni. Vannak
asszonyok, akik ha pénzr l van szó, még szerelmesek is lesznek. A férfiakat viszont a
szerelem teszi pénzsóvárrá. Íme, így mozdítja el a pénz az idealizmust, a szerelem pedig a
materializmust.

-- Jó formában vagy ma -- jegyezte meg Pat. -- Harmincöt.

-- A férfit csak az asszonyok igényei teszik pénzéhessé -- folytattam. -- Ha nem volnának

asszonyok, akkor pénzre sem lenne szükségünk, a férfiak pedig mind h sök lennének. A
lövészárokban nem voltak asszonyok, ott nem is számított különösebben, hogy kinek mije
van; a hangsúly azon volt, hogy ki milyen ember. Ezt nem a lövészárkok védelmében
mondom, csak hogy helyes megvilágításban lásd a szerelmet. A szerelem felkorbácsolja a
férfiak b nös ösztöneit, a birtoklásra, az érvényesülésre, a pénzszerzésre és a
megállapodottságra való törekvést. Nem véletlen, hogy a diktátorok jó szemmel nézik, ha a
munkatársaik házasemberek -- azoktól kevésbé kell tartaniuk. És nem hiába kell n tlenségi
fogadalmat tenniük a katolikus papoknak -- egyébként nem is válhattak volna önfeláldozó
hittérít kké.

-- Els rend formában vagy ma -- mondta elismeréssel Pat. -- ötvenkett .

Visszatettem a pénzt a zsebembe, és rágyújtottam egy cigarettára.

-- Nem hagynád abba azt a számlálást? -- kérdeztem. -- Már a hetven esztend n is jóval túl
vagy!

-- Százig számolok, Robby! Szép, kerek szám a százas. Annyit akarok élni!

-- Le a kalappal! Ezt nevezem bátorságnak! De mire mész vele?

Gyors, futó pillantást vetett rám.

-- Azt majd meglátom. Nekem err l más a véleményem, mint neked.

-- No persze! És állítólag csak az els hetven év nehéz. A többi már úgy megy, mint a
karikacsapás.

-- Száz! -- jelentette ki Pat és fölkerekedtünk.

Roppant, ezüstfény vitorlaként villant felénk a tenger. Már jó el re megcsapott a sós lehelet -
- a látóhatár egyre tágabbá, egyre világosabbá vált, és a tenger váratlanul ott volt el ttünk,
nyugtalanul, végtelenül és mindenhatóan.

Az országút széles ívben kanyarodott a part közvetlen közelébe. Aztán egy erd be értünk, és
az erd n túl egy faluba. Megtudakoltuk, hol van az a ház, ahol meg akartunk szállni. Kissé
kívül esett a falun. A címet Köstert l kaptuk, aki a háború után majdnem egy esztend t töltött
itt.

Aprócska, magányos nyaraló volt. Elegánsan kanyarodtam a Citroennel a kapu elé, és

tülköltem. Széles arc jelent meg az egyik ablakban, sápadtan meredt ránk egy pillanatra, aztán
elt nt.
-- Remélem, nem Müller kisasszony -- jegyeztem meg.

-- Mindegy, hogy milyen -- felelte Pat.

Kinyílt a kapu. Hál' istennek ez a n nem Müller kisasszony volt, hanem a cselédlánya. De
rögtön utána megjelent Müller kisasszony is, a nyaraló tulajdonosa. Szürkül hajú, törékeny,
vénkisasszonyos jelenség volt. Állig begombolt fekete ruhában jött elénk, és egyetlen
ékszerként egy aranykeresztet hordott a nyakában.

-- Jó lesz, ha felt röd a harisnyádat, Pat -- súgtam a keresztre pillantva, aztán kiszálltam.

--- Azt hiszem, Köster úr jelezte már, hogy jövünk -- mondtam.

-- Igen, megkaptam a sürgönyt -- felelte Müller kisasszony, és alaposan szemügyre vett. --

Hogy megy Köster úrnak?

-- Ó, egészen jól, már amennyire ez manapság lehetséges.

Bólintott, de még mindig fürkészve mustrált.

-- Régóta ismeri? -- kérdezte aztán.

Hát igen, gondoltam én, ez amolyan felvételi vizsga -- aztán megmondtam, hogy mióta
ismerem Ottót. Úgy látszott, meg van elégedve a válasszal. Közben odajött Pat is, aki közben
csakugyan felt rte a harisnyáját. Müller kisasszony némileg megenyhült. Patot szemlátomást
jobban a kegyeibe fogadta.

-- Kaphatunk szobát? -- kérdeztem.

-- Nálam mindig kaphatnak szobát, ha Köster úr táviratozik -- jelentette ki Müller kisasszony,

és rosszalló pillantást vetett rám. -- Méghozzá a legszebbiket -- fordult aztán Pathoz.

A lány mosolygott. -- Müller kisasszony is mosolygott.

-- Jöjjön be, megmutatom!

Egymás mellett lépkedtek a keskeny ösvényen, amely egy kis kerten vezetett át. Én ott
baktattam mögöttük, és meglehet sen fölöslegesnek éreztem magam, mert Müller kisasszony
csak Pathoz beszélt.

Egy földszinti szobába értünk, amelynek külön bejárata volt a kert fel l. Ez nagyon tetszett
nekem. A világos, barátságos és eléggé tágas szobához kis kétágyas hálófülke is tartozott.

-- Nos? -- kérdezte Müller kisasszony.

-- Nagyon szép -- felelte Pat.

-- Elragadó -- tettem hozzá én, hogy behízelegjem magam. -- És hol a másik szoba?

Müller kisasszony kínos lassúsággal fordult felém.

-- A másik szoba? Miféle másik szoba? Talán jobbat akar? Ez nem tetszik magának?

-- S t, csodálatosnak tartom -- feleltem én --, de...

-- Mi az, hogy de? -- szólt rám kissé epésen Müller kisasszony. -- Jobb szobám, sajnos, nincs!

Már éppen meg akartam magyarázni, hogy nekünk két különálló szobára lenne szükségünk,
de a szavamba vágott:

-- A feleségének nagyon tetszik!

A feleségemnek -- úgy éreztem, hogy ett l a szótól visszah kölök. Valójában meg sem
rezzentem. Óvatos pillantást vetettem Pat felé, aki az ablaknak támaszkodott, és alig tudta
visszatartani a nevetését, amint végignézett rajtam.

-- Hát persze, ha a feleségem... -- dadogtam, és rámeredtem a Müller kisasszony nyakából

aláfityeg keresztre. Nem tehettem semmit, nem tárhattam föl el tte a tényállást. Azt hiszem,
felsikoltott volna, és ott helyben elájul.

-- Külön szobához szoktunk otthon -- mondtam. -- Úgy értem, hogy külön hálószobához...

Müller kisasszony helytelenít en csóválta a fejét.

-- Még hogy házastársak, és külön hálószobában... ez is csak manapság jöhetett divatba...

-- Ö, nem -- szóltam közbe, még miel tt gyanút fogott volna.-- Csakhogy a feleségem nagyon
éberen alszik, én pedig, sajnos, elég hangosan horkolok...

-- Egyszóval horkol! -- jegyezte meg Müller kisasszony, mint aki erre magától is rájöhetett
volna.

Már attól tartottam, hogy a második emeleten nyit nekem különszobát, de úgy látszott, hogy a
házasság szentségét, mindennél el bbre helyezi. Kinyitott egy mellékajtót, amely mögött még
egy parányi szoba volt: alig fért el benne az ágy.

-- Remek! -- kiáltottam fel. -- Ez tökéletesen megfelel. De nem zavarok itt valakit? --

kérdeztem, mert meg akartam bizonyosodni a fel l, hogy egyedül lakjuk a földszintet.

-- Senkit sem zavar -- jelentette ki Müller kisasszony most már sokkal kevésbé
méltóságteljesen. -- Önökön kívül senki sem lakik idelent. A többi szoba üres. -- Rövid
szünetet tartott, aztán szedel zködni kezdett. -- A szobában óhajtanak étkezni vagy az
ebédl ben?

-- A szobában -- feleltem. Bólintott és elment.

-- Hát kedves Lohkampné asszony, most aztán benne vagyunk a pácban! -- mondtam Patnak.
-- Láttad, hogy mukkanni sem mertem, a vén boszorkában valami templomi fennköltség van...
És azt hittem, nem is igen nyertem el a tetszését. Furcsa, mert általában jól kijövök az öreg
hölgyekkel.
-- Ez nem öreg hölgy, Robby! Ez egy nagyon rendes, id sebb kisasszony.

-- Rendes? -- kérdeztem, és vállat vontam. -- De meg kell adni, hogy van benne tartás. A
házban egy lélek sincs, s akkor ez a méltóságteljes viselkedés...

-- Nem volt éppen méltóságteljes...

-- Veled nem is...

Pat elkacagta magát.

-- Nekem tetszett. De most gyere, hozzuk be a b röndöket, és csomagoljuk ki a fürd holmit!

Egy óra hosszat úszkáltam, aztán elheveredtem a napfényes tengerparton. Pat még a vízben
volt. Fehér fürd sapkája fel-felbukkant a kéken duzzadó hullámok közül. Sirályok rikácsoltak
odafent. A szemhatáron egy hajó siklott méltóságteljesen, és a füst sötét zászlaját lobogtatta.

Forrón t zött le a nap, és álmos, gondolattalan odaadássá bágyasztotta minden ellenállásomat.

Lehunytam a szememet, és kinyújtózkodtam. Csikorgott a forró homok, az enyhe hullámverés
pedig ott zúgott a fülemben. Valamire emlékeztetett, egy hajdani napra, amikor épp így
heverésztem...

1917 nyarán történt. A század akkortájt Flandriában állomásozott, és mi, Meyer, Holthoff,
Breyer, Lütgens, én és még egypáran néhány napos nem remélt szabadságot kaptunk, és
kiruccantunk Ostendébe. A legtöbben közülünk még sohasem látták a tengert, s azon a néhány
napon, a haláltánc már-már hihetetlennek t n szünetében, vad kétségbeeséssel adtuk át
magunkat a napnak, a homoknak, a tengernek. Reggelt l estig a parton voltunk, ruhátlanul
hevertünk a homokban a napon -- hiszen meztelenül járkálni, és nem egyenruhában,
fegyverekkel megrakottan, ez szinte már a béke volt. Mondom, ott tomboltunk a parton,
viharosan rontottunk be a hullámok közé, s a tagjainkat, a lélegzetünket, a mozdulatainkat az
az elemi er kerítette hatalmába, amely akkoriban az élet dolgait töltötte el -- s mi azokban az
órákban mindenr l megfeledkeztünk, és mindent el is akartunk felejteni. Este azonban,
amikor a nap leáldozott, alkonyatkor, mikor szürke árnyak kúsztak a láthatár fel l, és
elborították a sápadó tengert, másféle hang vegyült a hullámverés zúgásába, egyre
er teljesebb lett, s végül sötét fenyegetésként harsogta túl a tenger moraját: az ágyúdörgés.
Olyankor s r n megesett, hogy a beszélgetést nyomasztó hallgatás szakította meg, feszülten
figyeltünk, s a játékba belefáradt boldog arcok gyermeki mosolya mögül váratlanul a
harcosok kemény vonásai törtek el , amint egy másodpercre lélekbe markolóan suhant át
rajtuk valami álmélkodásféle és az a neve-nincs szomorúság, amely mindent magába s rített,
mindent, amit nem mondtunk ki addig: a bátorságot, a keser séget és az életszomjat, a halál
korai kiválasztottjainak kötelességtudását, kétségbeesését, reményeit és titokzatos bánatát.
Néhány napra rá megindult a nagy offenzíva, és a század július harmadikáig alig harminckét
f re apadt le. Meyer, Holthoff és Lütgens már nem volt az él k sorában...

-- Robby! -- kiáltott rám Pat.

Felnyitottam a szemem. Egy másodpercig elt n dtem, hogy tulajdonképpen hol is vagyok.
Valahányszor rám törtek a háborús emlékezések, mindig messzi tájakra sodortak. Más
emlékek soha.
Fölegyenesedtem. Pat kijött a vízb l. A tengert beragyogó nap mögötte tündökölt, széles
fénypászmák vetültek a vállára, és a sugarak úgy körülözönlötték, hogy az alakja szinte
teljesen elsötétült. És amint kifelé jött a homokon, minden lépéssel magasabbra n tt a
ver fényben, míg a kés délutáni nap a fejét dicsfénybe vonta.

Olyan valószín tlen volt ez a kép, hogy felugrottam. Mintha egy más világ vetítette volna
felém ezt a tág és mélykék eget, a tenger hószín habfüzéreit és ezt a gyönyör , karcsú n i
alakot -- mintha egyedül lettem volna a földön, és a világ els asszonya kelt volna ki a
tengerb l. Egy hosszú másodpercig eltöltött a szépség csöndes és elemi ereje, és megéreztem,
hogy hatalmasabb az egész véráztatta tegnapnál, és így is van rendjén, hogy hatalmasabb
legyen, máskülönben össze kellene roskadnia a világnak, bele kellene pusztulnia saját szörny
z rzavarába. És még ennél is er teljesebben átéreztem, hogy itt vagyok, egyszer en itt
vagyok, és Pat is itt van, hogy élek, és kilábaltam az iszonyat birodalmából, hogy van
szemem, kezem, gondolatom, elönt a vér forró hulláma, s hogy mindez megfoghatatlanul
csodálatos.

-- Robby! -- kiáltott ismét Pat, és integetni kezdett. Fölkaptam a földr l a fürd köpenyét, és
elébe siettem. --- Túl sokáig voltál a vízben -- mondtam.

-- Pedig még melegem van -- felelte kifulladva. Megcsókoltam a nedves vállát.

-- Eleinte kissé óvatosabbnak kell lenned!

Megrázta a fejét, és kipirultan nézett rám.

-- Épp elég sokáig voltam óvatos!

-- Gondolod?

-- Hát persze! Túlontúl sokáig! Hadd legyek már egy kicsit meggondolatlan is! -- mondta
kacagva, és arca az arcomhoz simult. -- Hadd legyünk mind a ketten azok, Robby! Ne
gondoljunk semmire, az égvilágon semmire, csak magunkra meg a napra meg arra, hogy a
tengerparton nyaralunk!

-- Jól van! -- feleltem, és el vettem a frottírleped t. -- De el bb szárazra dörgöllek. Mondd

csak, hol sültél le ennyire?

Fölvette a fürd köpenyt.

-- Ez még a megfontoltság esztendejének az emléke. Amikor naponta egy óra hosszat kellett
az erkélyen napfürd znöm. Este nyolckor pedig lefeküdnöm! Ma este nyolckor még egyszer
megfürdöm.

-- Majd meglátjuk -- feleltem. -- Az ember könnyen elhatároz valamit, de annál nehezebben

hajtja végre. És ezt vonzónak érzem benne…

Az esti fürd zésb l semmi sem lett. Kisétáltunk a faluba, aztán kocsikáztunk egyet az
alkonyaiban -- de Pat váratlanul elfáradt, és haza akart menni. Már többször megfigyeltem
nála, milyen hirtelen hanyatlik le az életkedve, tör rá a fáradtság. Nem volt sem ellenálló
képessége, sem pedig kitartása, noha ez egyáltalán nem látszott meg rajta. Olykor
kimeríthetetlenül rugalmasnak és fiatalnak látszott -- aztán jött az a pillanat, amikor arca
váratlanul elsápadt, a szeme beesett, árnyékos lett -- s ezzel vége volt. Egy csapásra terítette le
a fáradtság, nem pedig fokozatosan, mint másokat.

-- Vigyél haza, Robby -- mondta, és sötét színezet hangja még mélyebb volt, mint
rendszerint.

-- Haza? Elfriede Müller kisasszonyhoz, akinek aranykereszt pompázik a keblén? Ki tudja,

mit eszelt ki megint a sátánfajzatja…

-- Haza, Robby -- felelte Pat, és ernyedten d lt hozzám. -- Más otthonunk nincs…

Jobb kezemmel elengedtem a kormányt, és átöleltem a vállát, így haladtunk lassan a kékl ,
párás alkonyban, s mikor végre megpillantottam a kivilágított ablakú, kicsiny nyaralót, amely
kuporgó állatként húzta meg magát a völgytekn aljában, csakugyan elfogott egy olyan érzés,
hogy hazaértünk.

Müller kisasszony már várt ránk. Átöltözött, most nem a fekete gyapjúkosztüm volt rajta,
hanem egy hasonlóan szemérmes szabású fekete selyemruha. S már nem az aranykeresztjét
hordta, hanem az egymásba ékelt szívet, horgonyt és keresztet: a hit, a remény és a szeretet
egyházi jelképét.

Sokkal barátságosabb volt, mint délután, és megkérdezte, hogy jó lesz-e vacsorára a tojás,
hideg sült és füstölt hal, mert azzal várt.

-- Hát persze! -- feleltem.

-- De talán mégsem szeretik? Pedig frissen füstölt lepényhal -- mondta, és kissé aggódó arccal
leste a válaszomat.

-- No igen -- jegyeztem meg h vösen.

-- A frissen füstölt lepényhalnak fölséges íze lehet -- jelentette ki Pat, és szemrehányó

pillantást vetett rám. -- Pompás vacsora, Müller kisasszony, kívánni sem lehet jobbat a
tengerparton eltöltött els nap után. S ha volna mellé egy jó forró tea is...

-- Hát hogyne volna! Jó forró tea! Hát persze! Mindjárt ide is küldetem -- felelte Müller
kisasszony, és megkönnyebbült sietséggel suhogott tova a selyemruhájában.

-- Csakugyan nem szereted a halat? -- kérdezte Pat.

-- De még mennyire! És legkivált a lepény halat! Napok óta fenem rá a fogam!

-- Akkor miért beszéltél olyan fölényesen? Kissé eltúlzod a dolgot!

-- Valahogy meg kellett neki fizetnem a ma délutáni fogadtatásért!

-- Édes istenem! -- kacagta el magát Pat. -- A világon semmit ki nem hagynál. Én már rég
elfelejtettem volna...
-- Én nem -- mondtam. Nem felejtek olyan könnyen...

-- Pedig jobban tennéd.

Megjött a cselédlány a tálcával. A lepényhal b re olyan volt, mint az aranytopáz, füstös,

remek illata pedig a tengert idézte. Friss rákot is kaptunk melléje.

-- Most mintha már kezdenék felejteni -- jegyeztem meg ábrándosán. -- Azonkívül meg kell
állapítanom, hogy éhes vagyok, mint egy farkas.

-- Én is. De azért tölts nekem el bb egy csésze forró teát. Különösen hangzik, de fázom.
Pedig odakint jó meleg van…

Rápillantottam. Holtsápadt volt, noha mosolygott.

-- Hát a hosszas fürd zésekr l még beszélünk -- jegyeztem meg, majd a lányhoz fordultam: --
Kaphatnánk egy kis rumot?

-- Mit?

-- Rumot. Az egy szeszes ital, amit palackban tartanak.

-- Rumot?

-- Azt.

-- Az nincs.

Kifejezéstelenül meredt rám azzal a tésztából gyúrt holdvilágképével.

-- Az nincs! -- ismételte meg.

-- Rendben van -- feleltem. -- Nem tesz semmit. És most minden jót kívánok. Isten magával!

Elkacsázott.

-- Mekkora szerencse, Pat, hogy vannak még el relátó barátaink -- mondtam. -- Ma reggel,
amikor útnak indultunk, Lenz még sebtében egy elég nehéz csomagot gyömöszölt a kocsiba.
Nézzük csak meg, mi van benne!

Elhoztam a csomagot a kocsiból. Kis ládikó volt, benne két üveg rum, egy üveg konyak meg
egy palack portói bor. Magasra emeltem az egyik rumosüveget.

-- Méghozzá St. James! Meg lehet bízni a fiúkban!

Kidugaszoltam, és jó adag rumot töltöttem Pat teáscsészéjébe. Közben arra lettem figyelmes,
hogy reszket a keze.

-- Ennyire fázol? -- kérdeztem.

-- Csak végigfutott rajtam a hideg. Most már el is múlt. És a rum jólesik. De utána rögtön
lefekszem.

-- Már most feküdj le, Pat -- szóltam rá --, majd odatoljuk az asztalt, és úgy eszünk.

Engedelmeskedett. Hoztam neki még egy takarót az ágyamról, és eligazítottam az asztalt.

-- Mondd csak, Pat, nem innál meg egy tisztességes grogot? Az még jobb lesz. Én hamar el is
tudom készíteni.

Megrázta a fejét.

-- Már sokkal jobban vagyok.

Ránéztem. Valóban összeszedte magát egy kicsit. A szeme ismét csillogott, az ajka vérpiros
volt, a b re tompán fénylett.

-- Csodálatos, hogy ez milyen gyorsan ment -- jegyeztem meg. -- Biztos a rum…

Mosolygott.

-- Az ágynak is része van benne, Robby. Igazából csak az ágy tesz jót nekem. Ez az én
menedékem .

-- Furcsa! Én bele rülnék, ha ilyen korán le kellene feküdnöm. Már úgy értem, egyedül...

Pat nevetett.

-- Egy n nél ez egészen más.

-- Ne mondd többé, hogy egy n nél... Te nem vagy n !

-- Hát mi?

-- Tudom is én? De n , az nem vagy. Ha valódi n lennél, olyan, mint a többiek, akkor nem
tudnálak szeretni.

Rám nézett.

-- Hát tudsz te egyáltalán szeretni?

-- Na tessék -- feleltem --, hogy neked mik nem jutnak eszedbe vacsora közben! Még sok
ilyen kérdésed van?

-- Esetleg. De hogy állunk az els vel? Kitöltöttem magamnak egy pohár rumot.

-- Egészségedre, Pat! És meglehet, hogy igazad van! Lehet, hogy senki sem tud már szeretni.
Úgy, mint a múltban, gondolom... De így sem rosszabb. Csak más. Kevésbé látszik meg
rajtunk.
Kopogtattak. Müller kisasszony lépett be a szobába, kezében egy parányi üvegkancsóval,
amelynek a fenekén kevéske folyadék lötyögött.

-- Rumot hoztam -- mondta.

-- Köszönöm -- feleltem, s megindultan pillantottam a gy sz nyi üvegcsére. -- Igazán

kedvesnek tetszett lenni, de már segítettünk magunkon.

-- Szent isten! -- kiáltott fel, amint az asztalon sorakozó négy palackot megpillantotta. -- Ezt
mind megissza?

-- Ö, ez csak gyógyszer -- feleltem nyájasan, és kerültem Pat tekintetét. -- Orvosi rendelésre

iszom. Kissé száraz a májam, Müller kisasszony. De nem tisztelne meg vele, hogy iszik egy
pohárkával?

Felnyitottam a portóit.

-- Kedves egészségére! És arra, hogy a nyaraló hamarosan megteljék!

-- Köszönöm szépen -- sóhajtott fel Müller kisasszony. Szertartásosan meghajolt, és úgy

szürcsölte az italt, mint egy madár. -- Kellemes nyaralást kívánok! -- Aztán hamiskásan rám
mosolygott: -- Kissé er s! De azért jó!

Ez a fordulat úgy megdöbbentett, hogy majd elejtettem a poharamat. Müller kisasszonynak

kipirult az arca, a szeme csillogott, s egy sereg olyan dologról kezdett el beszélni, ami minket
egyáltalán nem érdekelt. Pat angyali türelemmel hallgatta.

Végül ismét hozzám fordult:

-- Azt mondta, hogy Köster úrnak jól megy a sora? Bólintottam.

-- Akkoriban rendkívül csöndes volt -- mondta. -- El fordult, hogy napokon keresztül szavát
sem lehetett hallani. Még mindig ilyen?

-- Ami azt illeti, most már beszél is néha...

-- Majdnem egy évig lakott itt. És végig egyedül volt...

-- Hát igen -- jegyeztem meg --, olyankor keveset beszél az ember.

Komoly képpel helyeselt, aztán Patra pillantott.

-- Bizonyára fáradt.

-- Hát egy kicsit -- felelte Pat.

-- Nagyon -- tettem hozzá én.

-- Akkor már megyek is -- mondta ijedten. -- Jó éjszakát kívánok! Szép álmokat!

Látszott, hogy nehéz szívvel távozik.

-- Azt hiszem, örömest itt maradt volna még egy darabig -- mondtam, miután elment. --- Hát
nem furcsa, hogy ilyen váratlanul megváltozott?

-- Szegény teremtés -- felelte Pat. -- Képzeld el, amint estér l estére egyedül üldögél a
szobájában, és eltöpreng a gondjai fölött.

-- No igen, persze -- ismertem be --, de az az érzésem, hogy alapjában véve elég kedves
voltam hozzá.

-- Az voltál -- felelte a lány, és megsimogatta a kezemet. -- De most nyisd ki egy kicsit az

ajtót!

Az ajtóhoz léptem és kinyitottam. Világos éjszaka volt, a holdfény végigkúszott az ösvényen,

és behatolt a szobába. S mintha a kert is csak arra várt volna, hogy kinyissuk az ajtót: a viola,
a rezeda és a rózsák édes éjjeli illata olyan er teljesen tódult felénk, hogy egykett re
betöltötte az egész helyiséget.

-- Nézd csak! -- mondtam, és kifelé mutattam. Egyre több fényt árasztott a hold, s a kerti
ösvényt végig lehetett látni. A lombok úgy ragyogtak, mint a párás ezüst, a lecsüng szárú
virágok pedig, amelyek nappal világló szirmokat bontottak az út szegélye mentén, most
halvány pasztellszínekben derengtek, kísértetiesen és szelíden. A holdfény és az éjszaka
megfosztotta ket élénk színeikt l -- az illatuk viszont sokkal áthatóbb és részegít bb volt,
mint nappal.

Patra néztem. Az arca most keskenynek és légiesnek t nt. Fekete haja beborította a fehér
párnát. Öt is elhagyta az ereje -- de azért benne is megvolt az a törékeny titokzatosság, a
dereng holdfényben úszó virágok titokzatossága.

Kissé fölemelte a fejét.

-- Csakugyan nagyon fáradt vagyok, Robby -- suttogta. -- Baj?

Leültem az ágy szélére.

-- Ugyan! -- mondtam. -- Jól fogsz majd aludni.

-- De te még nem akarsz lefeküdni...

-- Kisétálok a tengerpartra.

Bólintott, és visszafeküdt. Egy darabig ott ültem még mellette.

-- Hagyd nyitva éjszakára az ajtót -- mondta álomittasán. -- Ez olyan, mintha az ember a

kertben aludnék…

A lélegzése egyenletesebb lett, én pedig fölkeltem, és kimentem az éjszakába. Megálltam a

léckerítés mellett, és elszívtam egy cigarettát. Beláttam a szobába. Pat fürd köpenye ott lógott
az egyik széken, rajta a ruhája és néhány odavetett fehérnem , a földön pedig a cip je. Az
egyik felborult. Különös, otthonos érzés töltött el, amint elnéztem a holmiját, és arra
gondoltam, hogy íme, van itt valaki, aki itt is marad, és nekem csak néhány lépést kell
tennem, hogy lássam, hogy vele legyek ma is, holnap is, és talán hosszú-hosszú ideig...

Talán… gondoltam magamban, mindig ez a talán… mindig ez az egy szó, amely nélkül már
meg sem lehet az ember! Igen, a biztonság érzete az, ami hiányzik -- mindenkib l és
mindenb l csak a biztonság érzete hiányzik.

Lementem a partra, a tenger és a szél elébe, ahhoz a tompa morajhoz, amely úgy zúgott, mint
távoli ágyúdörgés.

XVI.

A parton ültem ismét, és a naplementét néztem. Pat nem jött ki velem. Napközben nem érezte
jól magát. Mikor besötétedett, fölkeltem, hogy hazainduljak. Akkor pillantottam meg a
cselédlányt, aki az erd fel l közelgett. Intett a kezével, s mintha kiáltott volna valamit. De
úgy zúgott a szél, úgy morajlott a tenger, hogy nem értettem. Visszaintettem, hogy várjon,
mert megyek már. De futva jött felém, és kezéb l tölcsért formált a szája elé.

-- A nagysága... gyorsan... -- csak ennyit vettem ki bel le.

Futva értem oda.

-- Mi történt?

A lány kapkodva lélegzett.

-- Gyorsan... a nagysága... baj van... -- habogta. Végigfutottam a homokos ösvényen, keresztül

az erd n, a nyaralóig. A kert léckapuját átugrottam, mert nem akart kinyílni, és berontottam a
szobába. Pat ott feküdt az ágyon, a melle véres volt, a keze görcsbe meredt, és vér szivárgott a
szájából is. Mellette ott állt Müller kisasszony egy csomó törülköz vel, meg egy tál vízzel.

-- Mi történt? -- kiáltottam, és félretoltam az útból. Mondott valamit.

-- Hozzon kötszert! -- ripakodtam rá. -- Hol a seb? Reszket ajakkal nézett rám.

-- Ez nem seb... Fölegyenesedtem.

-- Tüd vérzés... -- tette hozzá.

Úgy éreztem magam, mint akit pöröllyel fejbe ütnek.

-- Tüd vérzés? -- kérdeztem, majd felugrottam, és kitéptem kezéb l a tálat. -- Hozzon jeget,
hozzon gyorsan egy kis jeget!

Megmártottam egy törülköz t a vízben, és Pat mellére terítettem.

-- Nincs jég idehaza -- mondta Müller kisasszony. Megfordultam, és úgy néztem rá, hogy
visszah költ.
-- Hozzon jeget, az isten szerelmére, küldjön el érte a legközelebbi kocsmába, és telefonáljon
azonnal az orvosnak!

-- Hiszen nincs is telefonunk...

-- A betyár istenit! Hát hol van itt telefon?

-- Massmannéknál.

-- Hát akkor menjen oda. De azonnal! Telefonáljon a legközelebbi orvosnak. Hogy hívják az
orvost? Hol lakik?

Felelni sem tudott, mert már ki is tuszkoltam.

-- Gyorsan, gyorsan, siessen hát! Mennyire van ide?

-- Három percre -- felelte Müller kisasszony, és már szedte is a lábát.

-- Hozzon jeget is! -- kiáltottam utána. Intett, hogy érti és elsietett.

Friss vizet tettem a tálba, és ismét belemártottam a törülköz t. Nem mertem hozzányúlni
Pathoz. Sejtelmem sem volt róla, hogy jól fekszik-e, és kétségbe ejtett, hogy épp azt az egyet
nem tudom, amit most tudnom kellene: hogy tegyek-e a feje alá párnát, vagy sem.

Hörögni kezdett, majd fölemelte a fejét, és ajka közül megint habzón tört el a vér. Nyögve,
szaggatottan lélegzett, mondhatatlan rémület ült a szemében, fulladozva köhögött, és a
szájából ismét csörgött vér. Szorosan tartottam, s ha kellett, utánaengedtem, átkaroltam a
vállát, éreztem, amint szegény, megkínzott háta belerázkódik, és úgy t nt, hogy mindez egy
örökkévalóságig tart -- aztán er tlenül visszahanyatlott...

Müller kisasszony lépett be, és úgy nézett rám, mintha kísértetet látna.

-- Mit csináljak vele? -- kiáltottam türelmetlenül.

-- Mindjárt megjön az orvos -- suttogta. -- Tegyen addig jeget a mellére... és ha lehet, a

szájába is...

-- De támasszam föl, vagy hagyjam így, err l beszéljen, de gyorsan, azt a leborult
hétszentségit!

-- így kell hagyni... mindjárt jön... Jégdarabkákat raktam Pat mellére, s fellélegeztem, hogy
végre tehetek már valamit. Aztán egy darab jeget apróra tördeltem borogatásnak, s miközben
feltettem, már nem is láttam egyebet, csak azt az édes, azt a szépséges eltorzult száját, azt az
egyetlent, amelyb l most vér szivárgott…

Kerékpár zörgött odakint. Fölegyenesedtem. Az orvos volt.

-- Segíthetek valamit? -- kérdeztem, de csak a fejét rázta, és kicsomagolta a táskáját. Ott

álltam szorosan Pat mellett, és keményen megmarkoltam az ágy támláját. Az orvos rám
pillantott. Egy lépést hátráltam, de le nem vettem róla a szememet. Megtapogatta Pat bordáit,
mire a lány felnyögött.

-- Súlyos? -- kérdeztem.

-- Ki kezelte a feleségét? -- fordult felém az orvos.

-- Hogy ki kezelte? -- dadogtam.

-- Igen! Melyik orvos? -- faggatott türelmetlenül.

-- Nem tudom... -- feleltem. -- Semmir l sem tudok... és nem hiszem... Rám meredt.

-- De hiszen tudnia kellene...

-- Mégsem tudom! Sosem beszélt róla.

Pat fölé hajolt, és t le is megkérdezte. A lány válaszolni akart, de megint elfogta a köhögés,
és vér buggyant ki a száján. Az orvos kissé megemelte. Kapkodva, sípolva lélegzett.

-- Jaffe -- nyögte ki végül hörögve.

-- Jaffe professzor? Félix Jaffe? -- kérdezte az orvos. Pat a szemével intett, hogy igen.

Az orvos hozzám fordult:

-- Fel tudná hívni? Az volna a legjobb, ha t le kérnénk tanácsot.

-- Igen -- mondtam --, már megyek is. Utána majd eljövök önért. Jaffét mondott?

-- Félix Jaffe -- felelte az orvos. -- A tudakozó megmondhatja a számát.

-- Túléli? -- kérdeztem.

-- Meg kell állítani a vérzést -- mondta az orvos. Kirohantam az útra, és a cselédlányt is

magammal hurcoltam. Megmutatta, melyik házban van a telefon. Becsengettem. Odabent
kisebb társaság kávézott és sörözött. Gyorsan körbejártattam rajtuk a tekintetemet, és képtelen
voltam felfogni, hogyan sörözhetnek egyesek, amikor Pat vért hány. Sürg s beszélgetést
kértem, és ott várakoztam a készülék mellett. Miközben a kagyló surrogását hallgattam,
ködösen és mégis rendkívül élesen bontakozott ki el ttem az ajtó függönyén keresztül a
szomszédos szobarészlet. Egy ide-oda himbálózó kopasz fejet láttam, amely sárgán verte
vissza a fényt, egy túlontúl szoros ruha fekete taftjára t zött mellt t, egy dupla tokát
cvikkerrel és tornyos frizurával, egy csontos kezet kidagadt erekkel, amint az asztalon dobolt -
- mindezt nem akartam látni, de védtelen voltam, mert a kép bántó élességgel ostromolta a
szememet.

Végre-valahára jelentkezett a szám. A tanárt kértem.

-- Sajnálom -- mondta a n vér --, Jaffe professzor úr nincs itthon!

A szívverésem elállt, majd ismét megindult, mint egy g zkalapács.

-- Hol van? Azonnal beszélnem kell vele!

-- Nem tudom. Lehet, hogy visszament a klinikára.

-- Hívja fel, kérem, a klinikát. Megvárom a választ. Vagy nincs másik készülékük?

-- De igen. Egy pillanat...

Ismét zúgni kezdett a feneketlen sötétség, amely fölött csak egy vékony fémszál lebegett,
összerezzentem. Mellettem egy letakart kalitkában fütyörészni kezdett egy kanári. Aztán
ismét a n vér hangját hallottam:

-- Jaffe professzor úr már elment a klinikáról.

-- Hova?

-- Ezt igazán nem tudhatom, kedves uram. Hát akkor vége... A falnak támaszkodtam.

-- Halló -- kérdezte a n vér --, ott van még?

-- Igen... Ide hallgasson, kedves n vér! Nem tudja, mikor jön vissza a professzor úr?

-- Az teljesen bizonytalan.

-- Hát nem hagyja meg? Hiszen meg kellene hagynia. Hol találja meg az ember, ha történik
valami?

-- Van ügyeletes orvos a klinikán…

-- És nem lehetne esetleg... -- kezdtem el, de rájöttem, hogy semmi értelme, az ügyeletes
úgysem mondhat semmit. -- Köszönöm, kedves n vér -- folytattam teljesen kimerülten --, és
ha Jaffe tanár úr megjön, legyen szíves, kérje meg, hogy azonnal hívjon vissza… Bediktáltam
a telefonszámot. -- De mondja meg, kedves n vér, hogy sürg s…

-- Okvetlenül megmondom, uram -- felelte a n vér, megismételte a számot, és letette a

kagylót.

Magamra maradtam. Az imbolygó fejek, a tar koponya, a mellt , az egész másik szoba
valószín tlenül lebegett valahol a messzeségben. Körülnéztem. Itt már semmi keresnivalóm
sem volt. Csak meg kellett mondanom a háziaknak, hogy küldjenek értem, ha felhív valaki.
De nem tudtam rászánni magam, hogy eleresszem a kagylót. Mintha egy életment kötelet
eresztettem volna el. Aztán váratlanul világosság gyúlt a fejemben. Leakasztottam a kagylót,
és bemondtam Köster számát. Otthon kell lennie! Egyszer en képtelenségnek éreztem, hogy
ne legyen otthon.

És akkor az éjszakai morajban valóban fölcsendült Köster nyugodt hangja. Magam is rögtön
lecsillapodtam, és elmondtam neki mindent. Éreztem, hogy közben már jegyzi is.
-- Rendben van -- felelte --, már indulok is, hogy megkeressem. Majd felhívlak. Légy
nyugodt, megtalálom!

Vége. Csakugyan vége volt? A világ lecsendesedett. A lidércnyomás megsz nt.

Hazarohantam.

-- Nos? -- kérdezte az orvos. -- Beszélt vele?

-- Nem -- feleltem --, de beszéltem Kösterrel.

-- Kösterrel? Még nem hallottam róla. És mit mond? Milyen kezelésben részesítette?

-- Kezelésben? Semmilyen kezelésben nem részesítette. Csak elment utána.

-- Ki után?

-- Jaffe után.

-- Az isten szerelmére, hát ki az a Köster?

-- Hát persze... Bocsásson meg, doktor úr! Köster a barátom. Elindult, hogy megkeresse a
tanárt. Mert én nem tudtam érintkezésbe lépni vele.

-- Kár -- mondta az orvos, és ismét Pat felé fordult.

-- Meg fogja találni -- folytattam. -- Ha id közben meg nem halt, akkor meg fogja találni.

Az orvos úgy nézett rám, mintha elment volna a szépeszem. Aztán vállat vont.

A lámpa éles fénnyel öntötte el a szobát. Megkérdeztem, hogy segíthetek-e valamiben. Az

orvos tagadóan intett. Az ablakra meredtem. Pat hörgött. Betettem az ablakot, és kiálltam az
ajtóba. Az utat lestem.

Kiáltást hallottam:

-- A telefonhoz… Visszafordultam.

-- Telefonhoz hívnak. Menjek? Az orvos felugrott.

-- Nem, majd inkább én. Jobban tudom, hogy mit kell kérdezni t le. Maga addig maradjon itt.
De ne csináljon semmit. Mindjárt visszajövök.

Odaültem Pat ágya mellé.

-- Pat -- szóltam hozzá halkan --, itt vagyunk mindnyájan. És vigyázunk rád. Meglásd, semmi
bajod sem lesz! Semmi bajod sem lehet. Felhívott a professzor. majd mindent eligazít.
Holnapra minden bizonnyal itt is lesz. Segíteni fog rajtad. És neked meg kell gyógyulnod.
Miért nem mondtad meg soha, hogy még mindig beteg vagy? Az a kevéske vér igazán
semmiség, Pat! Ne félj, visszaszerezzük. Köster elment a professzorért. Most már minden
rendben van, Pat!
Az orvos visszatért.

-- Nem a tanárral beszéltem... -- mondta.

Fölkeltem.

-- ... hanem önnek egy barátjával -- folytatta. -- Lenznek hívják.

-- Köster nem tudta el keríteni?

-- De igen. Utasításokat kapott t le. Ezeket mondta be Lenz. Egészen jól elmagyarázta ket.
Mondja, nem orvos ez a Lenz?

-- Nem, csak annak készült. És Köster? Az orvos rám nézett.

-- Lenz azt üzeni, hogy Köster pár perccel el bb útnak indult a professzorral.

Meg kellett támaszkodnom.

-- Ottó -- mondtam magam elé.

-- Hát igen -- tette hozzá az orvos --, csak ebben az egy dologban tévedett a barátja. Azt
mondta ugyanis, hogy két órán belül itt lesznek. De én ismerem az utat. Bármilyen sebesen
hajtanak is, három óránál hamarabb nem érkeznek ide. De nem tesz semmit…

-- Doktor úr -- feleltem --, Kösterben megbízhat. Ha két órát mondott, akkor két órán belül itt
is lesz!

-- Lehetetlen! Sok a kanyar, és sötét van...

-- Majd meglátja!

-- Mindazonáltal... csak érkezzék meg... és jobb is, ha eljön…

Nem bírtam ki tovább. Kimentem a szabadba. Az id ködösre fordult. A távolban morajlott a

tenger. Vízcseppek hulltak alá a fákról. Körülnéztem. Már nem voltam egyedül. Valahol
délen, túl a látóhatáron, egy motor dübörgött. A ködfüggöny mögötti fakó országutakon
száguldott már felénk a segítség, reflektorok fénysugarakat fröcsköltek, az abroncsok
felvisítottak, két kemény kéz fogta a kormányt, és egy h vös, magabiztos tekintet fürkészte az
éj sötétjét -- a barátomé!

A részleteket Jaffe mondta el kés bb.

Köster, miután velem beszélt, tüstént fölhívta Lenzet, és meghagyta neki, hogy maradjon
készenlétben. Aztán elment Kariért, és Lenzcel egyetemben Jaffe klinikájára hajtottak. Az
ügyeletes n vér szerint a tanár minden bizonnyal vacsorázni ment. Meg is nevezett néhány
vendégl t, ahol étkezni szokott. Köster nekivágott a városnak. Fütyült minden forgalmi
tilalomra, és fittyet hányt az útját álló rend röknek. Mint egy tüzes paripát, úgy vitte bele a
kocsit a legvadabb forgalomba. A negyedik étteremben rá is bukkant a tanárra. Jaffe rögtön
visszaemlékezett a betegére. Otthagyta a vacsorát, és beült a kocsiba. A professzor lakására
hajtottak, hogy magához vegye a legszükségesebb holmikat. Ez volt az egyetlen útszakasz,
amelyet Köster gyorsan járt meg ugyan, de nem lóhalálában. Nem akart id nek el tte
ráijeszteni a tanárra. Jaffe útközben megkérdezte, hol van Pat. Köster egy alig negyven
kilométerre fekv helységet nevezett meg. Neki csak az volt a fontos, hogy a professzor üljön
be a kocsiba. A többi majd megy magától, mint a karikacsapás. A tanár, miközben
becsomagolt a táskájába, megadta az utasításait, hogy Lenz telefonon továbbítsa ket. Aztán
beült Köster mellé.

-- Aggasztó a beteg állapota? -- kérdezte Köster.

-- Igen --: felelte Jaffe.

Kari egy csapásra hófehér kísértetté vedlett át. Egyetlen ugrással lendült neki és elporzott.
Réseken száguldott keresztül, fölment két kerékkel a járdára, szemközt haladt a kötelez
egyirányú forgalommal, hogy a városból kivezet legrövidebb utat válassza.

-- Meg rült? -- kiáltott fel a professzor.

Köster szinte átsiklott egy busz magas lökhárítója alatt, s egy másodpercre levette a lábát a
gázról, aztán ismét felvijjogott a motor.

--- Hajtson lassabban -- ordította a tanár --, mi haszna van bel le, ha nekimegyünk
valaminek?

-- Nem fogunk semminek nekimenni!

-- Két percen belül felfordulunk, ha továbbra is így hajt.

Köster balra rántotta a kocsit egy villamos el l.

-- Nem kell balesett l tartania -- mondta, miután egy hosszú, egyenes utcába tért be. A tanárra
pillantott: -- Hiszen én is tudom, hogy sértetlenül kell odaszállítanom. Bízza rám magát, és ne
tör djön vele, hogyan vezetek!

-- De mi értelme van ennek az esztelen száguldásnak? Alig néhány percet takaríthat meg...

-- Nem -- felelte Köster, miközben egy kövekkel megrakott teherkocsi mellett húzott el. --
Még kétszáznegyven kilométer van el ttünk.

-- Micsoda?

-- Jól hallotta -- szögezte le Köster, miközben egy postaautó meg egy busz között siklott át. --
Csak nem akartam megmondani önnek.

-- Nyugodtan megmondhatta volna -- morogta Jaffe --, én nem a kilométerek számától teszem
függ vé, hogy rendelkezésére állok-e a betegeimnek. Hajtson a pályaudvarra! A vonat
gyorsabban elvisz...

-- Nem! -- mondta Köster, aki már a külvárosban járt, s a zúgó szélben alig hallatszott a szava.
-- Már megérdekl dtem... a vonat túl kés n indul…
Ismét Jafféra pillantott, s az orvos valami egészen rendkívülit fedezhetett föl a tekintetében.

-- Isten nevében! -- dörmögte. -- A barátn je?

Köster tagadóan rázta meg a fejét. Nem válaszolt többé. Már a veteményeskerteket is
elhagyta, és kiért az országúira. A kocsi most teljes gázzal száguldott. Az orvos
összekuporodott az alacsony szélvéd mögött. Köster odatolta neki a b rsapkáját. A duda
szünet nélkül szólt. A falvakban csak akkor csökkentette Köster a sebességet, amikor nem
lehetett elkerülni. A kipufogó robbanásainak mennydörg visszhangja mögött szürke
szalagokként csaptak össze a házsorok, a kocsi átviharzott közöttük, miután reflektorainak
fakó fényébe rántotta ket, és el remered sugárkévéivel ismét belefúrta magát az éjszakába.

Az abroncsok ropogtak, visítottak, üvöltöttek, sziszegtek -- a motor csak most mutatta meg
igazán, hogy mit tud. Köster el regörnyedt, már csupa fül volt, úgy figyelte, úgy sz rte át a
mennydörg , vijjogó zajokat, hogy felfogja a legparányibb mellékzörejt, bármely gyanús
reccsenést és csikorgást, amely üzemzavart vagy a halált jelenthette volna.

Az országút nedves volt. A kocsi ide-oda csúszkált és farolt a sárban. Kösternek csökkentenie
kellett a sebességet. Kárpótlásul még élesebben nyírta a kanyarokat.

Már nem az értelmével, csak az ösztöneivel vezetett. A fényszóró csupán a kanyar felét
világította be, úgyhogy a kocsit tömör, fekete sötétség várta a fordulóban. Köster a keres
lámpával pótolta a hiányt, de az elég keskeny fényt vetett. Az orvos hallgatott. A fényszórók
sugárkévéjében váratlanul rezgésbe jött a leveg , és halványezüst fátyolként hullámzott. Ez
volt az egyetlen eset, amikor Jaffe káromkodni hallotta Köstert. S egy percre rá benne voltak a
köd s r jében.

Köster rövid fényre váltott. Vattaszer közegben lebegtek, árnyak suhantak el mellettük,
bizonytalan körvonalú fák a tejfehér tengerben, már országút sem volt, semmi sem volt, csak
a véletlen és az esetlegesség, csak a növekv és a fogyó árnyak, csak a motor eszeveszett
dübörgése.

Mikor tíz perc múlva kiértek a ködb l, Kösterre nem lehetett ráismerni, úgy beesett az arca.
Jafféra nézett, és valamit dünnyögött. Aztán visszanyerte önuralmát, és el regörnyedve,
higgadtan, teljes gázzal száguldott tovább.

Ólomsúlyú, fülledt csend nehezedett a szobára.

-- Még nem állt el? -- kérdeztem.

-- Nem -- felelte az orvos.

Pat felpillantott. Rámosolyogtam. Er lköd fintor lett bel le.

-- Még egy fél óra -- jegyeztem meg. Az orvos rám nézett.

-- Másfél, ha nem kett . Megeredt az es .

Az es cseppek halkan, dallamosán surrogtak a kert lombjai és cserjéi között. Elhomályosult

szemmel néztem ki. Be rég is volt az, amikor éjnek évadján fölkeltünk, és kint a kertben
bevettük magunkat a violák és az aranyes bokrai közé, Pat pedig kis gyermekdalokat dúdolt.
Be rég is volt az, amikor az ösvény hófehéren csillogott a holdfényben, és Pat karcsú
párducként suhant a bokrok közt.

Már századszor mentem ki a kapuba. Tudtam, hogy ennek semmi értelme sincs, de
könnyebbé tette a várakozást. A leveg párás volt. Szitkozódtam, mert tudtam, hogy Köstert
ez mennyire hátráltatja. Egy madár rikácsolt bele a ködbe. „Tartsd a cs röd!" -- mordultam rá.

Eszembe jutott mindaz, amit a vészmadarakról hallottam. „ rültség!" -- mondtam

fennhangon, de azért beleborzongtam. Valahol egy bogár zümmögött... de nem jött
közelebb... nem jött közelebb... Halkan, egyenletesen duruzsolt... most kihagyott... aztán újra
rákezdett... és most megint... a térdem remegni kezdett... hiszen ez nem is bogár, hanem egy
messzi-messzi kocsi, amely teljes sebességgel veszi a kanyarokat. Dermedten álltam,
visszatartottam a lélegzetemet, hogy jobban halljam: ismét és megint csak az a halk,
cérnavékony zümmögés, mint egy haragos darázs. És egyre hangosabb lett, már világosan
kivehettem a motorzúgást. És akkor a pattanásig feszült láthatár váratlanul összeomlott, lágy
végtelenségbe hanyatlott, és maga alá temette az éjszakát, a félelmet, az iszonyt --
visszah költem, megfogóztam az ajtóban, és elkiáltottam magam:

-- Jönnek, doktor úr! Pat, jönnek már. Hallom ket! Az orvos egész este kissé kelekótyának
tartott. Most fölkelt, és fülelni kezdett.

-- Bizonyára egy másik kocsi -- mondta aztán.

-- Nem, ráismerek a motorra!

Ingerült pillantást vetett rám. Szemlátomást autószakért nek tartotta magát. Patot olyan
türelmesen és el vigyázatosan gondozta, mint anya a gyermekét; de ha kocsiról beszéltem,
villámokat szórt rám a szemüvegén keresztül, és mindent jobban tudott.

-- Lehetetlen! -- jelentette ki most is, és visszament a szobába.

Én kint maradtam. Reszkettem a felindultságtól.

-- Kari... Kari... -- mondogattam.

Most alábbhagyott a csaholás, bizonyára az erd mögött volt -- most hol tompán, hol élesen
tört felém a motorzúgás -- a kocsinak már itt kellett lennie a faluban, tébolyult ütemben
vágtathatott a házsorok közt -- és most tombolva, ujjongva harsogott fel, sugárzó fénypászma
hasított a ködbe, már láttam a reflektorokat is; mennydörg robaj, az orvos elképedve állott
mellettem, az er s fény teljesen megvakított, a kocsi csikorogva zökkent egyet, és lefékezett a
kert ajtaja el tt. Odarohantam. A professzor épp akkor szállt ki bel le. Rám sem hederített,
egyenesen az orvos felé tartott. Mögötte Köstert pillantottam meg.

-- Hogy van Pat? -- kérdezte Ottó.

-- Még vérzik.

-- El fordul -- mondta --, azért még ne hagyd el magad!

Szótlanul néztem rá.

-- Van egy cigarettád? -- kérdezte aztán. Adtam neki.

-- Jó, hogy eljöttél, Ottó... Mélyeket szippantott.

-- Gondoltam, így lesz a legjobb. -- Gyorsan megjártad...

-- Jól ment. De volt egy ködös útszakasz... Ott ültünk egymás mellett a padon és vártunk.

-- Gondolod, hogy megússza? -- kérdeztem.

-- Persze. Egy kis vérzés még nem olyan veszélyes.

-- Sosem beszélt róla... Köster bólintott.

-- Életben kell maradnia, Ottó -- folytattam. Nem nézett rám.

-- Adj még egy cigarettát -- mondta. -- Az enyémet elfelejtettem zsebre tenni.

-- Életben kell maradnia! -- ismételtem meg. -- Másként megette a fene az egészet...

Kijött a professzor. Fölkeltem.

-- Vigyen el az ördög, ha én még egyszer beülök a maga kocsijába -- szólt Kösterhez.

-- Bocsásson meg! -- mondta Köster. -- A barátom felesége...

-- Úgy! -- mondta Jaffe és végigmért.

-- Életben marad, tanár úr? -- kérdeztem. Továbbra is figyelmesen méregetett.

-- Azt hiszi, hogy itt töltenem az id met magával, ha akkora volna a veszély? -- kérdezte.

Összeszorítottam a fogamat, és a kezem is ökölbe szorult. Könnyek öntötték el a szememet.

-- Bocsásson meg -- mondtam --, egy kicsit gyorsan ment…

-- Az ilyesmi sosem megy elég gyorsan -- mosolygott rám Jaffe.

-- Ne vedd zokon, Ottó -- fordultam Kösterhez --, hogy így elb gtem magam...

Köster vállon ragadott, és az ajtó felé fordított.

-- Eredj már be! Ha a professzor úr megengedi...

-- Már összeszedtem magam -- mondtam. --- Bemehetek?

-- Igen, de csak egy másodpercre -- felelte Jaffe. -- És ne beszéljen hozzá. Nem szabad
felizgatni.
Odabent nedvesen fényl világosságot láttam, egyéb semmit. Hunyorogtam. A fény
csillogóan megremegett. Nem mertem megtörölni a szememet, mert Pat azt hihette volna,
hogy nagyobb baj van, és azért könnyezek. Találomra mosolyogtam az ágy felé.

Aztán gyorsan kimentem.

-- Jól tettük, hogy eljöttünk, tanár úr? -- kérdezte Köster.

-- Igen -- felelte Jaffe --, jobb így.

-- Holnap reggel hazavihetem.

-- Köszönöm, inkább ne! -- mondta Jaffe.

-- Óvatosan vezetnék…

-- Még egy napot itt maradok, hogy lássam a fejleményeket. Az ön ágya szabad? -- fordult
hozzám.

Bólintottam.

-- Jó, akkor itt alszom. Meg tud hálni valahol a faluban?

-- Persze. Szerezzek egy fogkefét meg egy pizsamát a professzor úrnak?

-- Nem szükséges. Hoztam magammal. Mindig felkészülök az effélékre. Csak az ámokfutásra

nem.

-- Bocsásson meg, tanár úr -- mondta Köster --, belátom, hogy joggal haragszik rám.

-- Egyáltalán nem haragszom -- felelte Jaffe.

-- Akkor sajnálom, hogy nem mondtam meg az igazat, mikor beszállt.

Jaffe nevetett.

-- Elég rossz véleménye lehet az orvosokról. És most nyugodtan elmehetnek. Én itt maradok.

Összekapkodtam néhány holmit Kösternek és magamnak. Bementünk a faluba.

-- Fáradt vagy? -- kérdeztem.

-- Nem -- felelte. -- Még leülhetünk valahova.

Egy óra múlva elfogott a nyugtalanság.

-- Ha a tanár itt marad, akkor biztosan baj van, Ottó -- mondtam. -- Másként miért tenné meg?

-- Azt hiszem, hogy mer el vigyázatosságból -- felelte Köster. -- Nagyon szereti Patot.
Elmondta nekem, hogy már az anyját is kezelte...
-- Hát már az anyja is...

-- Nem tudom -- vágta rá sietve Köster --, az is lehetséges, hogy más baja volt. Nem fekszünk
le?

-- Eredj csak, Ottó. Én szeretném még egyszer... csak úgy, messzir l.

-- Jó. Akkor veled megyek.

-- Tudod mit, Ottó? Nyáron úgyis szívesebben alszom idekint. Ne zavartasd magad. Többször
megtettem már a napokban.

-- Nyirkos az id .

-- Nem baj! Felhajtom Kari tetejét.

-- Rendben van. Én is szeretek a szabadban aludni.

Láttam, hogy nem tudom lerázni. Összeszedtünk néhány takarót és párnát, aztán
visszamentünk Karihoz. Kioldottuk a tartószíjakat, és hátratoltuk az elüls ülést, így egész jó
fekvés esett.

-- Aludtunk mi a fronton már rosszabbul is -- jegyezte meg Köster.

Az ablak világos négyszöge odalátszott a párán keresztül. Jaffe árnyéka többször felt nt
benne. Egy egész doboz cigarettát elszívtunk. Akkor leoltották a villanyt, és csak az
éjjeliszekrény kis lámpája maradt égve.

-- Hál' istennek -- mondtam.

Es cseppek doboltak a kocsi tetején. Enyhe szél fújdogált. A leveg leh lt.

-- Odaadhatom az én takarómat is, Ottó -- mondtam.

-- Hagyd csak, nem fázom.

-- Remek fickó ez a Jaffe, ugye?

-- Az. És gondolom, hogy érti a dolgát.

-- Minden bizonnyal...

Nyugtalan félálomból rezzentem fel. Már szürkült odakint. H vös volt a hajnal. Láttam, hogy
Köster is ébren van.

-- Nem aludtál, Ottó?

-- De igen.
Kikecmeregtem a kocsiból, s a kerti ösvényen az ablakhoz surrantam. Az éjjeliszekrény kis
lámpája még mindig égett. Pat lehunyt szemmel feküdt az ágyban. Egy másodpercig attól
tartottam, hogy meghalt. De aztán észrevettem, hogy megmoccan a jobb keze. Nagyon sápadt
volt, de már nem vérzett. Ismét megmozdult. Ezzel egyid ben a szomszédos ágyon alvó Jaffe
is felnyitotta a szemét. Gyorsan visszaléptem. Megnyugodtam: jó kezekben van.

-- Gondolom, jobb lesz, ha elt nünk innen -- mondtam Kösternek. -- Még azt hihetne, hogy
szemmel tartottuk.

-- Rendben van minden odabent? -- kérdezte Ottó.

-- Igen, már amennyire idekintr l meg lehet állapítani. De hogy milyen akkurátusán alszik ez
a tanár! Perg t zben is húzza a lób rt, de rögtön felriad, ha egér motoszkál a kenyérzsákja
körül.

-- Megfürödhetnénk -- ajánlotta Köster. -- Isteni a leveg ! – tette hozzá és megropogtatta a

tagjait.

-- Menj egyedül! -- mondtam.

-- Gyere te is! -- er sködött Ottó.

Az ég szürkesége szerteszakadozott. Narancssárga sávok öntötték el. A szemhatáron

szétlebbent a felh k kárpitja, és tiszta almazöld fény derengett föl mögötte.

A vízbe vetettük magunkat, és jó mélyen beúsztunk. A hullámok szürkén és vörösen

tündököltek.

Aztán visszatértünk. Müller kisasszony már fenn volt. Petrezselymet szedett a kertben, és
összerezzent, amikor megszólítottam. Zavartan menteget ztem az estéli káromkodásért,
amelyet kissé túlzásba vittem. Elsírta magát.

-- Szegény asszonyka! -- mondta. -- Hiszen olyan szép! És még olyan fiatal!

-- Száz esztendeig fog élni! -- jelentettem ki, mert bosszantott, hogy úgy sír, mintha már Pat
halálát gyászolná. Hiszen Pat nem fog meghalni. Pat nem halhat meg, ahogyan a h vös
reggel, a friss szél, a tenger fölkorbácsolta der s életérzés sem halhat meg bennem. Csak
akkor halhat meg, ha én föladom a reményt. Hiszen itt van Köster, a bajtársam, és itt vagyok
én, Pat bajtársa -- el bb nekünk kellene meghalnunk! De amíg élünk, kivágjuk a bajból...
Hiszen így volt ez mindig. Tudtam, hogy amíg Köster életben van, nekem sem eshetik bajom.
És Pat sem halhat meg, amíg mi ketten életben vagyunk.

-- A sorsunkat alázatosan kell elviselnünk! -- mondta a vénkisasszony, és az a ráncos, barna,

sültalma-képe egy kis szemrehányást tükrözött. Nyilván a tegnapi káromkodásokra utalt.

-- Alázatosan? -- kérdeztem. -- Miért legyek alázatos? Az úgysem használ semmit. Ebben az

életben kétszeresen, háromszorosan meg kell adni mindennek az árát! Hát akkor mért legyünk
alázatosak?

-- Csak úgy... mert az jobb…

Alázat, gondoltam magamban. Hát segíthet az valamin? Harcolni kell, folyvást harcolni ebben
a nagy dulakodásban, amelyben végül úgyis alulmarad az ember. Meg kell verekednünk azért
a kevésért, amit szeretünk. Hetvenéves korunkban is ráérünk alázatosnak lenni.

Köster néhány szót váltott vele. Müller kisasszony már megint mosolygott, és megkérdezte,
hogy mit akar ebédre.

-- Látod -- mondta aztán Ottó --, ez az öregkor nagy adománya. Könny és mosoly gyors
váltakozása, minden átmenet nélkül. Ez nekünk is jól jönne -- tette hozzá elgondolkodva.

A ház körül ténferegtünk.

-- Minden perc alvás jót tesz neki -- mondtam. Visszatértünk a kertbe. Müller kisasszony már
várt a reggelivel. Forró feketét ittunk. Felkelt a nap. Az id rohamosan fölmelegedett. A fák
lombja szikrát vetett a nedves tündöklésben. A tenger fel l sirályok vijjogása hallatszott.
Müller kisasszony egy csokor rózsát tett az asztalra.

-- Ezt kés bb majd odaadjuk neki -- mondta. A rózsák illata régi gyermekkori kerteket idézett.

-- Tudod, Ottó -- jegyeztem meg --, úgy érzem magam, mintha én is beteg lettem volna. Már
nem úgy van, mint régen volt. Nyugodtabbnak kellett volna lennem. Meggondoltabbnak.
Minél nyugodtabb valaki, annál többet segíthet!

-- Nem megy az mindig, Robby! Id nként én is pánikba esem. Minél tovább él az ember,
annál idegesebb lesz. Mint a bankár, aki egyre többet veszít…

Kinyílt az ajtó, és a küszöbön Jaffe jelent meg pizsamában.

-- Rendben van minden! -- intett le, amikor látta, hogy szinte feldöntöm az asztalt. -- Már
amennyire rendben lehet...

--- Bemehetek?

-- Még nem. Egyel re a lány ment be. Reggeli mosdás és egyebek.

Kávét töltöttem neki. Hunyorgott a napfényben, majd Kösterhez fordult:

-- Végtére is hálával tartozom magának, így legalább én is kikerültem egyszer a négy fal
közül.

-- Ezt többször is megtehetné -- mondta Köster. -- Elindulna este, és másnap estére

visszatérne.

-- Megtehetném, megtehetném... -- felelte Jaffe. -- Nem vette még észre, hogy az

önkizsigerelés korszakát éljük? Hogy sok mindent megtehetnénk, de a jó ég tudja miért,
mégsem tesszük? Ma, amikor annyi embernek nincs kenyere, olyan félelmetes dologgá n tt a
munka, hogy minden egyebet elfojt. Pedig milyen szép is itt! És én már jó néhány éve nem
láttam effélét! Két kocsim van, tízszobás lakásom és elegend pénzem, de mire megyek vele?
Mivé zsugorodik mindez egy ilyen nyári reggel mellett a szabad leveg n? A munka... Konok
megszállottság, örökös illúzió, hogy egyszer majd másképp lesz. Sosem lesz másképp. Mi
pedig nevetségesek vagyunk, mert tönkretesszük az életünket!

-- Én úgy gondolom, hogy az orvos ama kevesekhez tartozik, akik legalább tudják, mi végre
élnek -- jegyeztem meg. -- Mit szóljon akkor egy könyvel ?

-- Kedves barátom -- felelte Jaffe --, téved, ha azt hiszi, hogy ezt mindenki egyformán
érzékeli…

-- Igaza van, tanár úr -- mondta Köster --, de az emberek foglalkozását sajnos nem az
érzékenységi fokuk határozza meg.

-- Ez már így van -- hagyta rá Jaffe. --- Nehéz ügy! -- folytatta aztán, és felém intett. -- Most
már lehet... De csöndesen, ne nyúljon hozzá, és ne hagyja beszélni...

Ott feküdt er tlenül a párnák között, mint akit leütöttek. Az arca fakó volt, az ajka vértelen,
szeme alatt mély, kék karikák húzódtak. Csak a szeme csillogott tágra nyíltan.

Túlontúl tágra nyílt, és túlontúl csillogott.

Megfogtam a kezét, hideg volt és petyhüdt.

-- Pat, öregfiú -- mondtam elfogódottan, és le akartam ülni melléje. Ekkor megpillantottam az

ablaknál a tésztakép cselédlányt, aki kíváncsian meredt rám.

-- Menjen ki! -- szóltam rá bosszúsan.

-- Össze kell húznom a függönyt! -- felelte.

-- Jó, akkor húzza össze, és menjen ki!

Behúzta a sárga függönyöket, de még mindig nem ment el. Lassú mozdulatokkal hozzáfogott,
hogy összet zze ket gombost vel.

-- Ide hallgasson -- mondtam --, ez nem színiel adás. Szedje már a sátorfáját!

Lomhán felém fordult:

-- El bb azt mondják, hogy t zzem össze, most meg azt, hogy ne...

-- Te mondtad neki? -- kérdeztem Pattól. Bólintott.

-- Bánt a kinti fény? -- kérdeztem. Megrázta a fejét.

-- De jobb lesz, ha ma csak félhomályban látsz... --- Pat -- szóltam rá ijedten --, nem szabad
ilyeneket mondanod! És ha csak err l van szó…

Kinyitottam az ajtót, és a cselédlány végül is elt nt. Visszamentem az ágyhoz. Már nem
voltam olyan elfogódott, s t magamban még áldottam is a cselédlányt. Hiszen átsegített az
els percek zavarán. Átkozottul nehéz volt Patot így viszontlátni!
Az ágy mellé ültem.

-- Pat -- mondtam --, nemsokára túl leszel rajta... Az ajka megmoccant.

-- Már holnap…

-- Hát nem éppen holnap, de néhány nap múlva. Akkor fölkelhetsz, és megyünk haza. Nem
kellett volna ide jönnünk, ez a leveg árt neked…

-- Dehogy árt -- suttogta --, hiszen nem vagyok beteg, Robby. Csak egy véletlen baleset
volt…

Ránéztem. Csakugyan nem tudja, hogy beteg? Vagy nem akarja tudni? A szeme nyugtalanul
repdesett ide-oda.

-- Nem kell félned... -- súgta.

Nem értettem meg mindjárt, mit akar mondani, és miért fontos az, hogy éppen én ne féljek.
Csak annyit láttam, hogy felindult, s a tekintete valamilyen rendkívüli megkínzottságot és
rettegést fejez ki. Hirtelen mindenre rájöttem. Tudtam már, mire gondol. Azt hitte, hogy félek
t le, mert beteg.

--- Úristen -- mondtam --, te valóban ezért nem szóltál soha semmir l?

Nem felelt, de láttam, hogy jó helyen kereskedem.

-- A mindenségit neki -- fakadtam ki --, hát miféle embernek nézel te engem?

Föléje hajoltam.

-- Feküdj egy pillanatig egész nyugodtan és mozdulatlanul.

Megcsókoltam. Az ajka száraz volt és forró. Amikor fölegyenesedtem, észrevettem, hogy sír.
Hangtalanul sírt, tágra nyílt szemmel, úgy, hogy egyetlen arcizma sem moccant meg. Csak a
könnyei csorogtak...

-- Az isten szerelmére, Pat...

-- Hiszen boldog vagyok -- mondta.

Csak álltam és néztem. Egyetlen szó volt csupán, de ezt az egy szót még soha így ki nem
mondták el ttem. Ismertem már asszonyokat, de csak futó viszonyaim voltak, egy-egy kaland,
egy hangulatos óra, egy este, menekülés önmagámtól, a kétségbeesést l, a bennem lakozó
ürességt l. És nem is kellett egyéb, hiszen jól megtanultam, hogy az ember semmiben sem
bízhat meg, csakis önmagában és legföljebb a bajtársában. Most pedig egy csapásra rájöttem,
hogy jelentek valamit egy embernek, már a puszta jelenlétem is jelent neki valamit, s hogy
boldog, ha mellette vagyok Ez így elmondva kissé egyszer en hangzik, de ha elgondolja az
ember, akkor rájön, hogy iszonyúan nagy dolog, hogy egy életre szól. Olyan er ez, amely
ízekre tépheti az embert, és tökéletesen meg is tudja változtatni. Egyszóval szerelem, de
ugyanakkor más egyéb is. Valami, amiért élni lehet. A szerelemért nem élhet egy férfi. De
egy emberért igen!

Mondani akartam valamit, de képtelen voltam rá. Nehéz szavakra lelni ilyenkor. S ha rá is
találunk a legmegfelel bb szóra, szégyelljük kimondani. Az efféle szavakat az el z
évszázadok elkoptatták. A mi korunk még nem talál szavakat az érzelmeire. Csak a
legényked könnyedséghez ért -- a többi mind hamisan cseng.

-- Pat -- mondtam --, jó, öreg cimbora… Ekkor lépett be Jaffe. Azonnal fölfogta a helyzetet.

-- Csodálatos teljesítmény -- morogta --, valami effélére is számítottam!

Felelni akartam, de minden további nélkül kidobott.

XVII.

Két héttel kés bb Pat annyira helyrejött már, hogy elutazhattunk. Becsomagoltunk, és
Gottfried Lenzet vártuk. Neki kellett hazaszállítania a kocsit, mert Pat meg én vonatjegyet
váltottunk.

Tejfehér, meleg nap volt. A felh k mozdulatlanul, tömött vattaként sorakoztak az égen, a
homokdomb fölött rezgett a forró leveg , a tenger ólomszürkén terült el az áttetsz én
csillámló párák mögött.

Gottfried ebéd után érkezett meg. Sz ke üstöke már messzir l világlott a kerítések fölött.
Csak akkor vettem észre, hogy nincs egyedül, amikor befordult Müller kisasszony nyaralója
elé. Miniat r kocsiversenyz -utánzat jött mellette; egy hatalmas, kockás sapka hátrafordított
ellenz vel, egy roppant porszemüveg, egy fehér kezeslábas, és két rubinvörösen tündökl ,
elálló fül.

-- Úristen, hiszen ez Jupp! -- kiáltottam föl álmélkodva.

-- Méghozzá személyesen, Lohkamp úr -- felelte Jupp vigyorogva.

-- És hogy kiöltöztél! Mit jelentsen ez?

-- Hát nem látod? -- mondta Lenz elégedetten, miközben kezet ráztunk. -- Kocsiversenyz vé
képezzük ki! Már nyolc napja tanítom vezetni Addig könyörgött, amíg magammal hoztam.
Legalább alkalma lesz rá, hogy az els hosszabb útját megtegye.

-- Meglátja, Lohkamp úr, milyen jól fog menni! -- jelentette ki buzgón Jupp.

--- De még milyen jól! -- mondta somolyogva Gottfried. -- Életemben nem láttam még ilyen
megszállottat! Ez az átkozott kis sátán már az els leckén megpróbált lehagyni egy Mercedest
a mi jó öreg taxinkkal.

Jupp beleizzadt a gyönyör ségbe, és áhítattal nézett Lenzre.

-- Úgy gondoltam, megel zöm azt a pöffeszked pasast, Lenz úr! Hogy rátörök a kanyarban,
ahogy Köster úrtól láttam…
Nevetnem kellett. -- Te is jól kezded, Jupp!

Gottfried atyai büszkeséggel mérte végig tanítványát. -- Egyel re törj rá ezekre a b röndökre,
és vidd ki ket az állomásra!

-- Egyedül? -- kérdezte Jupp, és majd szétvetette az izgalom. -- Megtehetem egyedül azt a

rövid útszakaszt az állomásig, Lenz úr?

Gottfried bólintott, Jupp pedig berontott a házba.

Feladtuk a b röndöket, aztán visszamentünk Patért, és elvittük az állomásra. Negyedóránk

maradt még az indulásig. A peron üres volt, csak néhány tejeskanna unatkozott a napon.

--- Menjetek már, gyerekek -- mondtam --, különben kés n értek haza.

Jupp sért dött pillantást vetett rám a kormány mell l.

-- Idegesítenek az efféle megjegyzések, ugye? -- kérdezte Lenz.

Jupp kihúzta magát.

-- Lohkamp úr -- mondta szemrehányó hangon --, mindent kiszámítottam már. Nyolc órára
kényelmesen beérünk a m helybe.

-- Helyes -- veregette meg a vállát Lenz. -- Akár fogadhatsz is Lohkamp úrral. Mondjuk, egy
üveg ásványvízbe.

-- Abba talán mégsem -- felelte Jupp --, de egy doboz cigarettát bármikor megkockáztatok.

Kihívó pillantást vetett rám.

-- Tudod, hogy elég rossz az út? -- kérdeztem.

-- Mindent belekalkuláltam, Lohkamp úr!

-- A kanyarokat is?

-- A kanyaroktól nem félek. Drótkötélb l vannak az idegeim...

-- Rendben van, Jupp -- mondtam komoly képpel.

-- Akkor tartom a fogadást! De Lenz úrnak nem szabad vezetnie!

Jupp a szívére tette a kezét.

-- Szavamat adom rá!

-- Jó, jó. De mondd csak, mit szorongatsz olyan görcsösen a kezedben?

-- A stopperórámat. Útközben stoppolni akarom az id t. Kíváncsi vagyok, mit tud ez a vén
taliga.

Lenz mosolygott.

-- Úgy bizony, gyerekek. Jupp remekül fel van szerelve. Gondolom, hogy a jó öreg
Citroennek már minden dugattyúja el re reszket bele!

Jupp eleresztette a füle mellett a gúnyolódást. Idegesen gy rögette a sapkáját.

-- Indulhatunk, Lenz úr? Mert a fogadás, az fogadás.

-- Hát persze, te kis kompresszor! Viszontlátásra, Pat! Viszlát, Robby! -- búcsúzott Gottfried,
és beült a kocsiba.

-- Jól van, Jupp, és most mutasd meg a hölgynek, hogy startol egy igazi gavallér, aki ráadásul
a világbajnoki cím várományosa!

Jupp lehúzta a porszemüvegét, úgy intett felénk, mint egy öreg sof r, aztán délcegen indult
neki egyenesben az országút felé vezet macskaköveken.

Egy darabig még elüldögéltünk Pattal egy kis padon, a pályaudvar el tt. A nap forrón, fehéren
t zött le az állomás deszkapalánkjára. A sós leveg gyantaszagú volt. Pat hátrad lt, és
lehunyta a szemét. Csöndesen ült ott, és arcát a nap felé fordította.

--- Fáradt vagy? -- kérdeztem.

Megrázta a fejét.

-- Nem, Robby!

-- Jön a vonat -- mondtam.

A mozdony feketén dübörgött felénk, s olyan kicsinynek látszott, hogy szinte beleveszett a
tág, rezg messzeségbe. Fölszálltunk. A vonat meglehet sen üres volt. Prüszkölve indult el. A
mozdony füstje tömötten és sötéten állt meg a leveg ben. Lassan körbefordult a táj, a falu a
maga barnálló zsúptet ivel, a rétek a legelész tehenekkel és lovakkal, az erd és végül
Müller kisasszony békésen szunnyadó nyaralója a homokbuckák mögötti völgykatlanban.

Pat ott állt mellettem az ablaknál, és a házat nézte, amelyet a töltés széles ívben megközelített,
úgyhogy jól be lehetett látni a szobába. Nyitva volt az ablaka, s a fehér ágynem t kitették
szell zni a napra.

-- Nézd csak, Müller kisasszony! -- mondta Pat.

-- Csakugyan az.

Müller kisasszony a kapuban állt és integetett. Pat el vette a zsebkend jét, és feléje
lobogtatta.
-- Azt nem látja meg -- mondtam --, ahhoz túl kicsi és áttetsz . Nesze, itt az enyém.

Elvette és meglengette. Müller kisasszony élénken integetett vissza.

A vonat lassan kiért a lapályra. A ház elt nt a szemünk el l, a homokbuckák is elmaradoztak.

Az erd k sötét sávja mögött egy darabig még fel-felvillant a tenger. Olyan volt, mint egy
fáradt, utánunk néz szem. Aztán szélben ringó kalászok következtek, s a földek
aranyoszöldje elnyúlt a láthatárig.

Pat visszaadta a zsebkend met, és beült egy sarokba. Fölhúztam az ablakot. Ez is elmúlt! --
gondoltam. Istennek hála, elmúlt! Álom volt az egész, átkozott, gonosz álom!

Röviddel hat el tt megérkeztünk. Intettem egy taxinak, és beraktam a b röndöket. Aztán Pat
lakására hajtattunk.

-- Feljössz? -- kérdezte a lány.

-- Természetesen!

El bb t kísértem fel, aztán visszamentem, hogy a b röndöket is felvigyük a sof rrel. Amikor
benyitottam, Pat még az el szobában állt, Hake alezredessel meg a feleségével beszélgetett.

Bementünk a szobájába. Szép, der s kora este volt. Az asztalon váza állt, benne halványpiros
rózsák. Pat az ablakhoz lépett és kitekintett. Aztán felém fordult:

-- Mennyi ideig voltunk oda, Robby?

-- Kerek tizennyolc napig.

-- Csak? Mintha sokkal több lett volna.

-- Én is többnek érzem. De ezzel mindig így van az ember, ha kiruccan hazulról.

Megrázta a fejét.

-- Nem, nem mindig...

Kinyitotta az erkélyajtót és kilépett. Odakint egy összehajtogatott, fehér nyugágy állt a falnak
támasztva. Közelebb húzta magához, és elt n dve nézegette.

Mire ismét bejött, arcvonásai megváltoztak, a szeme alatt árnyék ült.

-- Nézd a rózsákat -- mondtam. -- Köster küldte ket. Itt van a névjegye.

Fölvette a névjegyet, majd ismét visszatette az asztalra. Aztán a rózsákra pillantott, de láttam,
hogy alig veszi észre ket. A gondolatai még mindig kint kalandoztak a nyugágy körül. Már
azt hitte, hogy megszabadult t le, és íme, most úgy látszik, megint rá kell fanyalodnia.

Nem akartam megzavarni, és egy szót sem szóltam többet. Hasztalan próbáltam volna
elterelni a figyelmét. Ezt el kellett intéznie magában, és még mindig jobb volt, ha addig teszi,
amíg mellette vagyok. Itt a szavak nem segíthettek, legfönnebb elodázták volna ezt a
pillanatot, amelynek el bb-utóbb el kellett jönnie, és lehet, hogy kés bb még nehezebben
vészelte volna át.

Egy darabig ott állt az asztal mellett a tenyerére támaszkodva, és lehorgasztotta a fejét. Aztán
kiegyenesedett, és rám nézett. Hallgattam. Lassan megkerülte az asztalt, és kezét a vállamra
tette.

-- Öregfiú -- mondta.

Rám nehezedett, és én szilárdan megtámasztottam.

-- Most aztán rendbe hozunk, ugye? Bólintott, majd hátrasimította a haját.

-- Csak egy pillanatig tartott, Robby!

-- No persze...

Kopogtattak. A szobalány begurította a tálalóasztalkát.

-- Köszönöm! -- mondta Pat.

-- Akarsz egy kis teát? -- kérdeztem.

-- Nem. Inkább kávét. Jó er s kávét!

Maradtam még egy félórácskát. Aztán láttam a szemén, hogy elfogta a fáradtság.

-- Le kellene feküdnöd egy kicsit -- mondtam.

-- És te mit csinálsz?

-- Hazamegyek, és én is alszom egyet. Két óra múlva visszajövök, és elmegyünk vacsorázni.

-- Te is fáradt vagy? -- kérdezte kétked en.

-- Egy kicsit. A vonatban meleg volt. És még a m helybe is be kell néznem.

Felhagyott a kérdez sködéssel. Olyan kimerült volt, hogy majd összeesett. Lefektettem és
betakartam. Abban a szent pillanatban elaludt. Az éjjeliszekrényre tettem a rózsákat, és
melléjük Köster névjegyét is, hogy azt lássa meg els nek, amikor felébred. Aztán elmentem.

Útközben betértem egy nyilvános telefonfülkébe. Úgy döntöttem, hogy azonnal felhívom
Jaffét. Otthonról nehezebb lett volna. Tartani lehetett t le, hogy az egész panzió kihallgatja a
beszélgetést.

Leakasztottam a hallgatót, és bemondtam a klinika számát. Kis id múltán el került Jaffe.

-- Itt Lohkamp beszél -- mondtam, és megköszörültem a torkomat. -- Ma érkeztünk meg. Már

egy jó órája itthon vagyunk.
-- Kocsival jöttek? -- kérdezte Jaffe. -- Nem, vonattal.

-- Értem. És hogy érzi magát a beteg?

-- Jól.

Elgondolkozott egy pillanatra.

-- Holnap megvizsgálom Hollmann kisasszonyt. Holnap délel tt tizenegykor. Lesz olyan

szíves és értesíti?

--- Nem -- feleltem. -- Nem szeretném, ha megtudná, hogy felhívtam önt. Holnap minden
bizonnyal is telefonál majd. S akkor ön mondja meg neki.

-- Nem bánom. Akkor abban maradunk, hogy majd én rendelem be.

Gépiesen toltam félre a vastag és zsíros telefonkönyvet, amely ott hevert a keskeny
deszkapolcon. Fölötte ceruzával írott telefonszámok tarkították a falat.

-- Megengedi tanár úr, hogy holnap délután én is fölkeressem? -- kérdeztem.

Jaffe nem felelt.

-- Meg szeretném tudni, mi a helyzet vele -- tettem hozzá.

-- Ezt holnap még úgysem mondhatom meg -- felelte Jaffe. -- Legalább egy hétig megfigyelés
alatt kell tartanom. De akkor majd részletesen tájékoztatom.

-- Köszönöm -- mondtam, és még mindig a kis polcra meredtem. Valaki egy kövér
szalmakalapos lányt rajzolt rá, és azt írta alája: „Ella, te víziló!" -- Nem kell valami
különösebbet csinálnia addig? -- kérdeztem.

-- Azt majd holnap látom meg. De azt hiszem, odahaza is elég gondos ápolásban részesülhet.

-- Nem tudom. Azt hallottam, hogy a háziak el akarnak a jöv héten utazni. És akkor egyedül
marad a szobalánnyal.

-- Igen? Hát akkor holnap ezt is megbeszélem vele. Ismét eltakartam a rajzot a
telefonkönyvvel.

-- És mit tetszik gondolni... úgy értem, hogy tarthatunk még újabb rohamtól?

Jaffe késett a válasszal.

-- Azt persze sosem lehet tudni, de nem valószín . Határozott választ csak akkor adhatok,
amikor alaposan megvizsgáltam. Majd felhívom önt.

-- Köszönöm!
Visszaakasztottam a hallgatót. Még egy kis ideig elálldogáltam az utcán. A leveg fülledt volt
és poros. Aztán hazamentem.

A küszöbön Zalewskinébe ütköztem. Mintha puskából l tték volna ki, úgy rontott el
Benderné szobájából. Amikor észrevett, megtorpant.

-- Már haza is jött?

-- Amint látni tetszik. Van valami újság?

-- Semmi. Még levele sem jött. Benderné viszont elköltözött.

-- Igen? Miért? Zalewskiné csíp re tette a kezét.

-- Mert a világ tele van szélhámosokkal. Most beköltözött a Keresztény Menhelyre a

macskájával és huszonhat márka összvagyonával.

Aztán elmondta, hogy a csecsem gondozó, ahol Benderné ápolón volt, id közben cs dbe
ment. A lelkész, aki vezette, szerencsétlen börzespekulációkba bocsátkozott, és mindene
elúszott. Bendernének felmondtak, és kéthavi fizetését is elvesztette.

-- Nem talált még állást? -- kérdezte szórakozottan. Zalewskiné jól megnézett.

-- No persze, hol is találhatott volna... -- motyogtam.

-- Pedig mondtam neki, hogy nyugodtan itt maradhat, nekem a házbér nem sürg s. De nem
akart...

-- A szegény ember többnyire becsületes -- mondtam. -- És most ki költözik a helyébe?

-- Hasséék. Mert olcsóbb, mint az eddigi szobájuk. -- És azzal mi lesz? Vállat vont.

-- Majd meglátjuk. Egyel re nem sok reményem van rá, hogy kiadjam.

-- Mikor szabadul fel a szoba?

-- Holnap. Hasséék már hurcolkodnak.

-- Tulajdonképpen mennyit kér azért a szobáért? -- kérdeztem, mert már valami felötlött
bennem.

-- Hetven márkát.

-- Az nagyon sok -- jelentettem ki most már sokkal élénkebben.

-- Reggeli kávéval, két zsemlével és egy nagy adag vajjal?

-- Úgy még több. A Frida reggeli kávéját nyugodtan elhagyhatja. És akkor kérhet érte ötvenet,
egy pfenniggel sem többet.
-- Csak nem akarja kibérelni? -- kérdezte Zalewskiné.

-- Esetleg.

Bementem a kuckómba, és elgondolkozva vettem szemügyre a Hasséék szobájától elválasztó

ajtót. Pat a Zalewskiné panziójában! Nem, ezt képtelenségnek éreztem. De kés bb mégis
kimentem a folyosóra és bekopogtattam.

Csak Hasséné volt otthon. Kalappal a fején ült a tükör el tt, és ott púderezte magát a félig
kirámolt helyiségben.

Ráköszöntem, és közben körülnéztem. Nagyobb volt a szoba, mint hittem volna. Ez csak most
látszott, mikor a bútorok egy részét már kihordták. Az egyszín , világos tapéta még
meglehet sen új volt, az ajtókat és az ablakokat nemrég festhették, az erkélyt pedig tágasnak
és csinosnak néztem.

-- Gondolom, hallotta már, hogy mit merészelt meglenni velem -- mondta Hasséné. --
Beköltöztet annak a n személynek a szobájába! Micsoda szégyen!

-- Szégyen? -- kérdeztem.

-- Na hallja! -- tört ki indulatosan. -- Hiszen tudja, hogy ki nem állhattam, és Hasse most arra
kényszerít, hogy költözzem be a szobájába. Ahol balkon sincs, és ablak is csak egy. Pusztán
azért, mert olcsóbb! Gondolja el, hogy diadalmaskodhat az a másik a Keresztény Menhelyen!

-- Nem hiszem, hogy éppen diadalmaskodna...

-- De igenis diadalmaskodik az a kétszín szoptatós dajka, az a csendes víz, akinek annyi vaj
van már a fején. És ráadásul még az a ringyó is a szomszédban, az az Erna Bonig! És a
macskab z!

Nem akartam hinni a fülemnek! Csendes víz, akinek vaj van a fején? Be kellett ismernem,
hogy senki sem használ annyi eredeti és kifejez képet, mint a szitkozódó ember. Milyen
egyhangúak a szerelmes szavak -- és ezzel szemben milyen változatos a szitkok skálája!

-- Hiszen a macska tiszta és kedves állat -- jegyeztem meg. -- Egyébként épp az imént voltam
ott, és nem éreztem macskab zt.

-- Úgy? -- kérdezte ellenséges hangon Hasséné, és megigazította a kalapját. -- Szerintem, ez

attól függ, hogy kinek milyen érzékeny az orra. De nekem eszemben sincs, hogy részt vegyek
ebben a cirkuszban! Csak cipelje át egyedül a bútorát! Én kimegyek ma este a városba!
Legalább ennyim legyen ebben a megveszekedett életben!

Fölállt. Püffedt arca úgy reszketett a felindultságtól, hogy lepergett róla a púder. A száját ég
vörösre festette, és egyébként is agyoncicomázta magát. Suhogva távozott és olyan illatosán,
mint egy egész drogéria.

Elképedve bámultam utána. Aztán még egyszer alaposan megnéztem magamnak a szobát.
Azon töprengtem, hova állíthatjuk a Pat bútorait. De felhagytam vele... Hogy Pat itt legyen,
mindig itt legyen mellettem – ezt el sem tudtam képzelni! Soha meg sem járta volna az
eszemet, ha egészséges, így viszont... Kinyitottam az ajtót, és kiléptem az erkélyre. Aztán
megcsóváltam a fejemet, és visszamentem a szobámba.

Pat még aludt, mikor benyitottam hozzá. Zajtalanul ültem le az ágy melletti székre, de mégis
felébredt.

-- Nem akartalak felkelteni -- mondtam.

-- Egész id alatt itt voltál?

-- Nem. Az imént érkeztem vissza. Nyújtózkodott, majd tenyerembe fektette az arcát.

-- Akkor jó. Nem szeretem, ha valaki néz, mikor alszom.

-- Igazad van, én sem szeretem. Nem is azért ültem le, hogy nézzelek. Csak nem akartalak
fölébreszteni. Nem alszol még egy keveset?

-- Nem, már kipihentem magam. Mindjárt fölkelek. Átmentem a másik szobába, hogy
felöltözhessék. Alkonyodott. Egy szemközti nyitott ablakból a hohenfriedbergi indulót
harsogta egy gramofon. Egy kopasz, nadrágtartós pasas tette föl a lemezt. Aztán föl-alá járkált
a szobában, és tornagyakorlatokat végzett az induló ütemére. Kopasz feje úgy ragyogott a
félhomályban, mint a telihold. Közönyösen, eltompultan néztem, és váratlanul rám tört a
szomorúság.

Pat nyitott be -- gyönyör en, felfrissülten, arcán nyoma sem volt már a fáradtságnak.

-- Remek színben vagy -- mondtam meglepetten.

-- Remekül is érzem magam, Robby. Mintha egy egész éjszakát átaludtam volna. Az ilyesmi
elég gyorsan megy nálam.

-- Hát, tudja isten, néha már olyan gyorsan, hogy képtelen vagyok követni.

A vállamhoz támasztotta az arcát, és fölnézett rám.

-- Túl gyorsan, Robby?

-- Nem. Bennem lesz a hiba. Kissé lassan követlek. Elmosolyodott.

-- Lassan, de biztosan. Én ezt szeretem benned: a biztonságot!

-- Biztonság? Mint dugó a vízen... -- jegyeztem meg.

A fejét rázta.

-- Sokkal állhatatosabb vagy, mint hinnéd. Általában nem olyan vagy, mint amilyennek hiszed
magad. Ritkán láttam embert, aki olyan tévesen vélekedik önmagáról, mint te.

Elengedtem a vállát.
-- Igen, kedvesem -- mondta, és bólintott hozzá. -- Ez már így van. De most menjünk
vacsorázni!

-- Hova menjünk? -- kérdeztem.

-- Alfonshoz. Viszont kell látnom mindenkit. Úgy érzem magam, mintha egy örökkévalóságig
odalettem volna.

-- Rendben van! -- feleltem. -- De elég éhes is vagy hozzá? Mert Alfonshoz csak éhesen
szabad bemenni. Különben kidob.

Elnevette magát.

-- Olyan éhes vagyok, mint egy farkas.

-- Hát akkor rajta! -- mondtam, és egy csapásra virágos kedvem kerekedett.

Alfonshoz diadalmenetben vonultunk be. A vendégl s köszöntött bennünket, majd elt nt, s
amikor visszatért, fehér gallér volt rajta s egy zöldpettyes nyakkend . Még a német császárt
sem fogadta volna így. Öt magát is zavarba ejtették a hanyatlásnak ezek az elképeszt jegyei.

-- Mi jót ad nekünk, Alfons? -- kérdezte Pat, és az asztalra könyökölt.

Alfons hamiskásan mosolygott, összecsücsörítette a száját, és hunyorgott hozzá:

-- Szerencséje van! Ma rákkal szolgálhatok.

Egy lépést hátrált, hogy megfigyelje a hatást. És a hatás nem is késett.

-- Melléje pedig egy üveg fiatal moselit hozok -- suttogta elragadtatással, és még egy lépést
hátrált. Viharos tetszést aratott, és furcsamód az ajtó fel l is. Mert az ajtóban ebben a
pillanatban jelent meg vadul lobogó sz ke sörénnyel, vigyorgó képpel és a napsütésben
pirosra sült orra hegyével az utolsó romantikus.

-- Gottfried! -- kiáltott föl Alfons. -- Te vagy az? Hisz akkor nagy nap van ma! Gyere, borulj a
keblemre!

-- Most mindjárt látsz valamit! -- súgtam oda Patnak.

Egymás karjába estek. Alfons megpaskolta Lenz hátát, de olyan er teljesen, mintha egy
kovács verné a vasat valahol a közelben.

-- Hans! -- kiáltott rá a pincérre. -- Hozd a Napóleont!

Aztán a söntéshez cipelte Gottfriedot. A pincér egy nagy poros üveget hozott el valahonnan.
Alfons színültig töltött két poharat.

-- Prosit, Gottfried, átkozott ördögfattyú!

-- Prosit, Alfons, jó öreg börtöntöltelék! Egy hajtásra itták ki a poharukat.

-- Els rangú! -- jelentette ki Gottfried. -- Istenek asztalára való konyak!

-- Szégyen-gyalázat, hogy csak úgy leöntöttük a torkunkon -- helyeselt Alfons. -- De hogy is

ihatnám lassan, amikor ekkora öröm ért! Gyere, igyunk még eggyel!

Újra töltött, és fölemelte a poharát. -- Átkozott, h tlen pernahajder! Lenz kacagott.

-- Egyetlen, öreg Alfonsom... Alfonsnak elnedvesedett a szeme.

--- No még egyet, Gottfried -- mondta elérzékenyülten.

-- Rajta! -- felelte Lenz, és odatartotta a poharát. -- Ezt a konyakot csak akkor utasítom vissza,
amikor már nem tudom fölemelni a fejemet a padlóról.

-- Ez már derék! -- mondta Alfons, és harmadszor is töltött.

Lenz kissé kifulladva lépett az asztalunkhoz. El vette az óráját.

--- A Citroen tíz perccel nyolc el tt befutott a m helybe. Mit szóltok hozzá?

-- Rekord! -- felelte Pat. -- Éljen Jupp! T lem is kap egy doboz cigarettát!

-- Te pedig kapsz egy extra adag rákot -- jelentette ki Alfons, aki nyomon követte Gottfriedot.
Aztán valami szalvétafélét nyújtott felénk. -- Vessétek le a zakótokat, és kössetek kend t a
nyakatokba. Ugye, a hölgynek sincs kifogása ellene?

-- S t, feltétlenül szükségesnek tartom -- mondta Pat. Alfons megelégedetten bólintott.

-- Magácska egy bölcs leány, ezt mindig tudtam. A rákot zavartalanul kell élvezni, és nem a
pecsétekt l rettegni közben. -- Elmosolyodott. -- De magácskának természetesen valami
szebbet adunk.

Hans, a pincér patyolatfehér konyhaköpenyt hozott be. Alfons széjjelhajtogatta, és fölsegítette

Patra. -- És milyen jól áll -- mondta elismeréssel. --- Derék dolog! -- felelte Pat és nevetett.

-- Örvendek, hogy még emlékszik rá -- mondta Alfons felvidulva. -- Jólesik az ilyesmi...

-- Alfons! -- szólt rá Gottfried, aki úgy kötötte nyakába az asztalkend t, hogy a csücske
hosszan elállt. -- Egyel re úgy festünk, mintha borbélyra várnánk!

-- Lesz ez mindjárt másképp is. Addig hódoljunk a m vészetnek!

A gramofonhoz ment, és nemsokára feldübörgött a zarándokok kara a Tannháuserból.

Szótlanul hallgattuk.

Alig hangzott el az ének, nyílt a konyhaajtó. Hans, a pincér egy akkora tálat hozott be, mint
egy fürdet tekn . A tál g zölgött, és színültig tele volt rákkal. Lihegve tette le az asztalra.

-- Hozz nekem is egy asztalkend t -- szólt rá Alfons.

-- Te is velünk tartasz, öreg cimbora? -- kiáltott fel Lenz. -- Mekkora kitüntetés!

-- Ha a hölgyet nem bántom meg vele!

-- Ellenkez leg, Alfons!

Pat odébb húzta a székét, és Alfons a lány mellé ült.

-- Jobb is lesz, ha ide ülök, magácska mellé -- mondta elfogódottan. -- Elég jól értek hozzá,
hogy fölbontsam. Kicsit unalmas mesterség egy hölgynek!

Benyúlt a tálba, és tüneményes gyorsasággal bontott föl egy rákot. Olyan ügyesen, szinte már
kecsesen tette ezt hatalmas mancsaival, hogy a lánynak nem maradt egyéb dolga, mint a villa
hegyén feléje nyújtott étvágygerjeszt falatot bekebelezni.

-- Ízlik? -- kérdezte a vendégl s.

--- Pompás! -- felelte a lány, és fölemelte a poharát. -- Egészségére, Alfons!

Alfons ünnepélyesen koccintott vele, aztán lassan szürcsölte ki a borát. Patra néztem. Jobb
szerettem volna, ha valami alkoholmenteset iszik. A lány megérezte ezt.

-- Üdv, Robby! -- mondta.

Csodálatosan szép volt, és ragyogott az örömt l.

-- Üdv, Pat -- mondtam, és kiittam a boromat.

-- Hát nem nagyszer itt? -- kérdezte, és még mindig engem nézett.

-- Remek! -- feleltem, és újra töltöttem magamnak.

-- Egészségedre, Pat! Arca földerült.

-- Egészségedre, Robby! Prosit, Gottfried! Ittunk.

-- Jó ez a bor! -- jegyezte meg Lenz.

-- Graachi Abtsberg, tavalyi termés -- mondta Alfons. -- Örvendek, hogy értékelni tudod.

Még egy rákot vett ki a tálból, fölfeszítette az ollóját, és Pat felé nyújtotta. A lány tiltakozott.

-- Ezt egye meg maga, Alfons. Hiszen magának nem jut semmi.

-- Majd kés bb. Úgyis gyorsabban bontom föl, mint a többiek.

-- Hát akkor nem bánom -- mondta, és elvette. Alfons ragyogott a megelégedettségt l, és

továbbra is a lány körül szorgoskodott. Mintha egy nagy, öreg bagoly egy csöpp madárfiókát
táplált volna.
Végezetül megittunk egy-egy Napóleont, aztán elbúcsúztunk Alfonstól. Pat sugárzott a
boldogságtól.

-- Remek volt minden, Alfons! -- mondta. -- Szívb l köszönöm! Valóban csodálatos volt!

Odanyújtotta a kezét. Alfons dünnyögött valamit, és kezet csókolt neki. Lenz úgy
elcsodálkozott, hogy majd kiesett a szeme.

-- Még nézzenek be hozzám, de minél hamarabb! -- mondta Alfons. -- És te is, Gottfried!

Odakint fázósan és elhagyatottan várt ránk a Citroen egy utcalámpa alatt.

-- Ó! -- szólt Pat és visszatorpant. Az arca megrándult.

-- A mai teljesítmény után Herkulesnek keresztelem! -- mondta Gottfried, és kinyitotta az

ajtaját. -- Vigyelek benneteket haza?

-- Ne! -- felelte Pat.

-- Gondoltam. Hát akkor hova?

-- A bárba? Ugye, Robby? -- fordult felém.

-- No persze -- feleltem. -- Persze hogy benézünk még a bárba.

Lassan hajtottunk végig az utcákon. Tiszta, langyos id volt. A kávéházak el tt emberek

üldögéltek. Valahol zene szólt. Pat ott ült mellettem. Hirtelen az volt az érzésem, hogy nem is
lehet igazából beteg, ett l egész melegem lett.

A bárban Ferdinándra és Valentinre bukkantunk. Ferdinánd remek kedvében volt. Fölkelt, és

elébe sietett Patnak.

-- Diana -- mondta --, amint visszatér a rengetegb l...

Pat mosolygott. Ferdinánd átkarolta a vállát. -- Mit iszunk, ezüstíjas, merész és lebarnult
istenn je a vadászatnak? -- kérdezte.

-- Gottfried félretolta Ferdinánd karját.

-- A patetikus emberekb l hiányzik a tapintat -- mondta. -- A hölgy két úriember társaságában

van, ha ezt nem vetted volna észre, te derék bölény!

-- Romantikusok nem tartozhatnak egy hölgy társaságához. Legföljebb a kíséretéhez --

jelentette ki Grau rendületlenül.

Lenz vigyorgott, aztán Pathoz fordult:

-- Most valami egészen rendkívülit keverek magának. Egy kolibri-koktélt. Brazil

különlegesség!
A söntéshez ment, mindenfélét összeöntött, aztán hozta.

-- Hogy ízlik? -- kérdezte.

-- Egy kicsit gyönge... ha még olyan brazil is -- felélte Pat.

Gottfried nevetett.

-- Csalóka ital, mert éppen hogy er s. Rum van benne és vodka.

Csak ránéztem, és rögtön tudtam, hogy ebben se rum, se vodka nincs, hanem gyümölcslé,
citrom, paradicsom, és legföljebb egy csöpp angosztúra-keserü. Alkoholmentes koktél volt, de
ezt Pat hál' istennek nem vette észre.

Három nagy pohár kolibrit kapott, s láttam, milyen jólesik neki, hogy nem betegként kezelik.
Egy óra múlva mindnyájan fölkerekedtünk, és magára hagytuk Valentint.

Ezt Lenz rendezte így. Begyömöszölte Ferdinándot a kocsiba és elviharzott. Így elkerültük azt
a látszatot, hogy mi hamarabb megyünk haza. Ez rendkívül megindító volt, de én egy
pillanatra mégis kutyául éreztem magam.

Pat belém karolt. Ott lépkedett mellettem, azzal a szép, rugalmas járásával, éreztem kezének
melegét, felélénkült arcán megcsillant az utcalámpa fénye -- nem, képtelen voltam felfogni,
hogy beteg, ezt csak nappal érthettem meg, de semmi szín alatt este, amikor az élet olyan
meghitt, olyan meleg, olyan ígéretteljes...

-- Feljössz egy kicsit hozzám? -- kérdeztem. Bólintott.

A folyosón égett a villany.

-- Mi az ördög? -- fakadtam ki. -- Mi van itt? Várj csak egy percig.

Kinyitottam az ajtót, és el rementem. A folyosón homályos fény derengett, mint egy

külvárosi sikátorban. Benderné ajtaja tárva-nyitva volt, és odabent is égett a villany. Hasse
botorkált el kis, fekete hangyaként, egy rózsaszín selyemerny j állólámpa alatt
görnyedezve. Hurcolkodott.

-- Jó estét! -- köszöntem rá. -- Hát még ilyen kés n is?

Felém fordította ritkás, fekete bajszú, halvány arcát.

-- Alig egy órája jöttem meg a hivatalból. Ilyenkor érek csak rá...

-- A felesége nincs itthon? Megrázta a fejét.

-- Elment a barátn jéhez. Hál' istennek, hogy végre-valahára akadt egy barátn je, akivel
s r bben összejön.

Jámbor, megelégedett mosollyal botorkált el. Bevittem Patot.

-- Gondolom, jobb lesz, ha meg sem gyújtom a villanyt --- mondtam odabent a szobában.

-- Csak egy pillanatra, kedvesem. Utána rögtön el is olthatod.

-- Telhetetlen vagy -- mondtam, aztán hagytam, hogy a lámpafény elöntse egy pillanatra a
vörös plüss-gyönyör ségeket, majd sürg sen eloltottam.

Az ablak nyitva állt, s a fák felöl erdei fuvallatkent csapott meg a friss éjszakai leveg .

-- Szép itt -- mondta Pat, és az ablakpárkány sarkába kuporodott.

-- Komolyan mondod?

-- Szavamra, Robby. Mint egy nagy nyári park kell s közepén. Csodálatos!

-- Nem néztél be a szomszéd szobába, amikor eljöttünk el tte? -- kérdeztem.

-- Nem. Miért néztem volna?

-- Ez a gyönyör , nagy erkély itt balra ahhoz a szobához tartozik. Egészen be van fedve, és
szemközt sincs semmi. Ha itt laknál, fürd ruha nélkül napozhatnál.

-- Hát igen, ha itt laknék...

-- Nincs semmi akadálya -- vetettem oda könnyedén. -- Láttad, hogy a szoba kiürül a
napokban...

Mosolyogva nézett rám.

-- Gondolod, hogy ez jót tenne nekünk? Ha állandóan együtt lennénk?

-- Hiszen nem is lennénk állandóan együtt -- feleltem. -- Napközben sosem vagyok itthon.
Este is csak ritkán. De ha együtt akarnánk lenni, nem kellene folyvást lokálokban
ücsörögnünk, s aztán olyan sietve elválnunk egymástól, mint egy futó látogatás után.

Mocorogni kezdett a sarokban.

-- Ez úgy hangzik, kedvesem, mintha magadban mar jól meghánytad-vetetted volna a dolgot.

-- Úgy is van -- feleltem. -- Egész este ezen törtem a fejem.

Fölegyenesedett.

-- Te ezt valóban komolyan gondolod, Robby?

-- Persze hogy igen, a hétszentségit! -- feleltem. -- Hát még mindig nem veszed észre?

Egy pillanatra elhallgatott.

-- Robby -- mondta aztán, s a hangja mélyebb volt, mint addig --, miért éppen most jutott
eszedbe?

-- Azért -- feleltem hevesebben, mert szerettem volna, de hirtelen megéreztem, hogy most a
szobánál sokkal komolyabb dologban fogunk dönteni --, azért, mert az elmúlt hetekben
rájöttem, milyen csodálatos az, ha mindig együtt vagyunk. Már nem bírom elviselni ezeket a
pár órás találkákat! Többet akarok! Azt akarom, hogy mindig mellettem légy, semmi kedvem
sincs ehhez a megfontolt szerelmi bújócskához, torkig vagyok vele, nincs többé szükségem rá,
én csak téged akarlak, és megint csak téged, mert nem tudok betelni veled, és én egyetlen
percr l sem akarok lemondani!

Hallottam, hogy szaporábban lélegzik. Ott ült az ablakpárkányon, átölelte a térdét és

hallgatott. A szemközti neon-reklámok vörösen derengtek föl a fák mögött, és halvány fénybe
vonták világos cip jét. Aztán a szoknyáját világították meg, majd a kezét.

-- Nyugodtan ki is kacaghatsz -- mondtam.

-- Kikacaghatlak? -- kérdezte.

-- No persze, mert folyvást csak azt mondom: „akarom, akarom". Utóvégre neked is akarnod
kell.

Fölpillantott.

-- Tudod, hogy nagyon megváltoztál, Robby?

-- Nem.

-- De bizony megváltoztál. Most már akarsz is valamit. A sok kérdez sködés helyett kereken
kijelented, hogy akarsz valamit.

-- Ez még nem olyan eget ver változás. És te nyugodtan nemet mondhatsz, ha én mégúgy
akarom is.

Váratlanul felém hajolt.

-- Miért mondanék nemet, Robby? -- kérdezte most nagyon lágy, és meleg hangon. -- Hiszen
én is akarom…

Meglepetten öleltem át a vállát. Haja az arcomat súrolta.

-- Igaz ez, Pat?

-- Hát persze, kedvesem!

-- A mindenségit -- fakadtam ki --, sokkal nehezebbnek hittem az egészet...

Megrázta a fejét.

-- Hiszen csak rajtad áll, Robby...

-- Már szinte én is elhiszem -- mondtam csodálkozva. Átölelte a nyakamat.

-- Néha olyan jólesik az embernek, ha nem kell semmivel sem tör dnie. Ha nem kell mindent
magának csinálnia. Ha van kire támaszkodnia. Voltaképp semmi sem nehéz, ha mi magunk
nem tesszük azzá.

Keményen összeszorítottam a számat egy másodpercre. Hogy ezt épp mondja nekem!

-- Úgy van! -- mondtam aztán. -- Igazad van, Pat! Pedig nem volt igaza...

Egy darabig még elüldögéltünk az ablakban.

-- Minden holmidat elhozzuk majd -- mondtam. -- Hogy semmiben se szenvedj hiányt. Még
egy tálalóasztalkát is beszerzünk. Majd kioktatjuk Fridát...

-- De hisz az van nekem, kedvesem. A tálalóasztalka az enyém.

-- Annál jobb. Akkor holnap befogom Fridát egy kis edzésre.

Vállamra hajtotta a fejét. Megéreztem, hogy fáradt.

-- Most vigyelek haza? -- kérdeztem.

-- Mindjárt. Csak led lök egy másodpercre... Némán, nyugodtan feküdt az ágyon, mintha
elaludt volna. De a szeme nyitva volt, és néha felvillantak benne a fényreklámok sziporkái,
amelyek hangtalanul, színpompás északi fényként suhantak át a falakon és a mennyezeten.
Odakint elültek a zajok, csak a szomszéd szobából hallatszott át olykor, amint Hasse ott
motoz a házassága, a reményei és talán az egész élete törmelékei között.

-- Mindjárt itt is maradhatnál -- mondtam. Fölült.

-- Ma még nem, kedvesem...

-- Jobb szeretném, ha itt maradnál...

-- Holnap…

Fölkelt, és halkan keresztülment a sötét szobán. Arra az éjszakára gondoltam, amikor el ször
maradt nálam, s amikor a hajnali derengésben éppilyen halkan kelt föl, hogy felöltözzék. Nem
tudtam pontosan megnevezni, de volt az egészben valami meghatóan magától értet d ,
valami megrázó; olyan volt, mint egy távoli, elsüllyedt múlt szertartása, mintha szótlanul
vetn k alá magunkat egy rég elfelejtett törvénynek. Visszalépett hozzám a sötétb l, és tenyere
közé fogta az arcomat.

-- Szép volt itt nálad, kedvesem. Nagyon szép. És jó, hogy itt vagy!

Nem feleltem. Nem tudtam, mit felelhetnék.

Hazavittem, aztán visszamentem a bárba. Köster is ott volt.

-- Ülj le -- mondta --, mi újság?

-- Semmi különös, Ottó.

-- Iszol valamit?

-- Ha innék, sokat kellene innom. És azt nem akarom, így is ki kell bírnom. Valami egyébhez
volna kedvem. Gottfried oda van a taxival?

-- Nincs.

-- Jó. Akkor járnék vele néhány órát. --- Bemegyek veled -- mondta Köster.

-- Kihoztam a kocsit, és elbúcsúztam Ottótól. Utána a taxiállomásra hajtottam. Két kocsi állt
már ott. Aztán megjött Gustav és Tommy, a színész. Majd a két el ttem álló kocsit elvitték, és
én is fuvarhoz jutottam. Fiatal lányvolt, akit a Vinetába vittem.

A Vineta népszer mulató volt, asztali telefonnal, cs postával és egyéb ilyen vidéki paliknak
való dolgokkal. Egy félrees , sötétebb utcában állott.

Megérkeztünk. A lány a táskájában kotorászott, és egy ötvenmárkást nyújtott felém. Vállat

vontam.

-- Sajnos, nem tudok visszaadni. Közben odalépett a portás.

-- Mennyivel tartozom? -- kérdezte a lány.

-- Egy-hetvennel.

A lány a portáshoz fordult:

-- Lesz szíves kifizetni majd? Jöjjön, felváltom a kasszánál.

A portás felrántotta az ajtót, és bement vele a kasszához. Aztán visszajött: -- Nesze...

Megszámoltam a pénzt.

-- Ez csak egy-ötven... -- mondtam.

-- Hagyjuk a süket dumát, vagy most léptél le a falvéd r l? Húsz pfennig az enyém, amiért
visszajöttem. És most t nj el!

Voltak portások, akiknek valóban járt borravaló. De, csak ha zsíros fuvart szereztek, nem
pedig amikor vendéget hozott az ember.

-- Épp arról van szó, hogy nem a falvéd r l léptem le! Nekem egy-hetven jár.

-- Kaphatsz egyet, ha tovább pofázol -- mordult rám. -- Na, mozgás, fiam, én itt jobban
ismerem a dörgést!

Nem a húsz pfennigr l volt szó, hanem arról, hogy ne próbáljon átejteni.
-- Hagyjuk a mesét, és add ide a dohányt -- mondtam.

A portás olyan váratlanul ütött, hogy védekezni sem tudtam. És ki sem térhettem el le a sz k
sof rülésen. Belevertem a fejemet a kormányba. Kábultan egyenesedtem ki. A halántékom
szörnyen lüktetett, és vér csepegett az orromból.

-- Akarsz még egyet, te kriptaszökevény?

Egy másodperc leforgása alatt fölmértem a helyzetet. Nem volt mit tennem. A fickó er sebb
volt nálam, csak úgy bánhattam volna el vele, ha rajtaütésszer én támadok. De ezt a kormány
mell l nem tehettem, mert gyönge lett volna az ütés. És mire kiszállok a kocsiból, háromszor
is leterít. A szeme közé néztem. Sörszagú lehelet csapott meg.

-- Még egy szó, és özvegyasszony a feleséged!

Meg sem moccantam, de közben jól szemügyre vettem. Belebámultam abba a széles,
egészséges pofájába, szinte faltam a szememmel, amint azt néztem, hogy hova kellene ütnöm.
A düh jéghideg marokkal szorongatta a torkomat. De nem mozdultam. Mintha nagyítóüvegen
keresztül nézném, olyan közelr l, olyan pontosan rajzolódott ki, olyan hatalmasra n tt az
arca, és én minden sz rszálat, a b r minden pórusát külön láttam…

Egy rend rsisak villant föl mellettünk.

-- Mi történik itt?

A portás alázatos fintort vágott:

-- Semmi, biztos úr. Aztán rám nézett.

-- Semmi -- mondtam.

A portásról felém siklott a rend r pillantása.

-- De hiszen maga vérzik!

-- Megütöttem magam.

A portás hátrált egy lépést. A szeme gúnyosan villogott. Nyilván azt hitte, hogy nem merem
följelenteni.

-- Hát akkor gyerünk! -- mondta a rend r.

Gázt adtam, és visszahajtottam a taxiállomásra.

-- Te aztán jól kikészültél -- mondta Gustav.

-- Csak az orrom vérzik -- feleltem, aztán elmondtam, hogy mi történt.

-- Gyere be a kocsmába -- hívott Gustav --, nem hiába voltam rvezet a szanitéceknél.
Disznóság lerohanni egy embert, aki a volánnál ül.
A kocsmából hátravitt a konyhába, jeget kért, és jó félórás kezelésbe vett.

-- Meg sem fog dagadni -- jelentette ki aztán. Végül eleresztett.

-- Na, hogy van a fejed? Ugye, már nem fáj? Hát akkor ne is vesztegessük az id t!

Tommy lépett be.

-- Az a nagydarab portás a Vinetából? -- kérdezte. -- Híres vereked s. És még nem kapta meg
a magáét, sajnos!

-- Most azért kap egy keveset -- mondta Gustav.

-- Igen, de t lem! -- jegyeztem meg. Gustav kételkedve nézett rám:

-- Amíg te kiszállsz a kocsiból...

-- Már ki is eszeltem valamit. S ha netalán nem megy, még mindig közbeléphetsz…

-- Hát jó...

Föltettem Gustav sapkáját, és az kocsijába ültünk, hogy a portás ne fogjon gyanút.

Különben sem láthatott sokat, elég sötét volt az utcájuk.

Megérkeztünk. Egy lélek sem járt arra. Gustav kiugrott egy húszmárkással a kezében.

-- Az áldóját, nincs apróm! Nem tudja fölváltani? -- fordult a portáshoz. -- Egy-hetven?

Fizesse ki, legyen szíves…

Úgy tett, mintha bemenne a kasszához. A portás köhécselve lépett hozzám, és egy-ötvenet
fizetett ki.

Én csak nyújtottam tovább is feléje a tenyerem.

-- Pusztulj innen! -- mordult rám.

-- Ide a többivel is, rühös kutya! -- ordítottam. Egy másodpercre szinte k vé meredt.

-- Apafej -- mondta aztán csöndesen, és a szája szélét nyalogatta --, ezt még hónapokig
megemlegeted!

És már ütött is! Akkorát, hogy attól menten kinyúltam volna. De én felkészültem rá,
félrehajoltam, és összehúztam magam: a portás ökle iszonyú er vel vágott bele a kemény
acélkurbliba, amelyet erre a célra tartogattam a bal kezemben. Üvöltve tántorodott vissza, és a
kezét rázta. Úgy fújtatott fájdalmában, mint egy g zgép, és ott állt el ttem védtelenül.

Kiugrottam a kocsiból.

-- Most már megismersz? -- sziszegtem, és gyomorszájon vágtam.

A földre rogyott.

-- Egy! -- kezdte a számolást Gustav, aki a pénztár fel l jött. -- Kett ... három...

Ötnél meredt, üveges szemmel tápászkodott fel a portás. Akárcsak az el bb, most is
aprólékosan szemügyre vehettem az arcát, ezt a széles, buta és közönséges arcot, ezt az
egészséges, bikaer s fickót, ezt a disznót, aki sohasem lesz tüd bajos, és ett l vérbe borult a
szemem, és vér öntötte el az agyamat, s akkor nekilendültem, és lesújtottam rá egyszer,
kétszer, lesújtottam mindenre, ami felgyülemlett bennem, az eltelt napokra és hetekre és erre
az egészséges, széles, baromi arcra, amíg vissza nem rántottak...

-- Ember, hiszen agyonütöd! -- kiáltotta Gustav. Körülnéztem. A portás a falnak

támaszkodott, és csupa vér volt. Aztán összecsuklott, majd négykézláb kúszott lassan a bejárat
felé, mint egy csillogó egyenruhába bújtatott, roppant féreg.

-- Ez sem üt meg egyhamar valakit -- jegyezte meg Gustav. -- De most aztán gyere, t njünk el
innen, amíg nem jön valaki! Ez már súlyos testi sértés volt!

A járdára dobtuk a pénzt, aztán beszálltunk és elhajtottunk.

-- Én is vérzek -- kérdeztem --, vagy ez csak a portás vére?

-- Megint az orrod -- mondta Gustav. -- Kaptál t le egy tisztességes balegyenest.

--- Észre sem vettem. Gustav elnevette magát.

-- És tudod -- folytattam --, most már sokkal jobban érzem magam!

XVIII.

A taxi a bár el tt állt. Bementem, hogy leváltsam Lenzet, és átvegyem t le a slusszkulcsot

meg a papírokat. Gottfried kikísért.

-- Milyen volt a bevétel? -- kérdeztem.

-- Mérsékelt -- felelte Gottfried. -- Vagy túl sok a taxi, vagy az utas kevés. És neked hogy
ment?

-- Rosszul. Egész éjjel kint álldogáltam, és még húsz márkát sem szedtem össze.

-- Nehéz id k -- mondta Gottfried, és felvonta a szemöldökét. -- Hát akkor ma sincs miért

sietned, mi?

-- Mért kérded?

-- Hogy elvigyél egy darabon.

-- Jó -- mondtam és beszálltunk. -- Tulajdonképpen hova vigyelek? -- kérdeztem aztán.

-- A dómhoz.
-- Micsoda? -- kérdeztem. -- Te, lehet, hogy én mostanában rosszul hallok? Úgy értettem,
hogy a dómhoz.

-- Egész jól hallottad, fiacskám. Azt is mondtam. Csodálkozva néztem rá.

-- Hé, ne csodálkozz, hanem indíts! -- mondta Gottfried.

-- Jó. Elindultunk.

A dóm a város másik felében állt egy szabad térségen, amelyet a parókia épületei vettek körül.
Megálltam a f kapu el tt.

-- Tovább! -- szólt rám Gottfried. -- Kerüld meg egészen.

Egy kis hátsó bejárat el tt állított meg és kiszállt.

-- Jó mulatást! -- mondtam. -- Föltételezem, hogy gyónni mész.

-- Gyere velem! -- hívott. Elnevettem magam.

-- Ma nem. Ma reggel imádkoztam már, és abból egész napra futja...

-- Hagyd ezeket a zöldségeket, fiam! Gyere be. Ma nagylelk leszek, és mutatok neked
valamit.

Kíváncsian követtem. Beléptünk a kisajtón, és egyenest a keresztfolyosókhoz értünk. Ezek

egy jókora négyszöget képeztek, s a bolthajtásaikat támasztó szürke gránitoszlopok egy kertet
vettek körül. A kert közepén korhadó feszület magaslott, körben pedig domborm vek
sorakoztak, a kálvária k be vésett jelenetei. Minden kép el tt ócska imazsámoly állt: Az
elvadult kert telis-tele volt virágokkal.

Gottfried néhány nagyobbacska bokorra mutatott, amelyen fehér és piros rózsák nyíltak.

-- Ezt akartam megmutatni neked! Rájuk ismersz?

Meglepetten álltam.

-- Persze hogy rájuk ismerek -- feleltem. -- Szóval itt volt az aratás, te vén templomrabló!

Pat már egy hete Zalewskinéhez költözött. A hurcolkodás estéjén Lenz egy hatalmas
rózsacsokrot küldött föl neki Jupp-pal. De olyan sok volt, hogy Jupp két részletben hozta fel, s
mindkét alkalommal tele volt a karja virággal. Törtem is a fejem, honnan szerezhette
Gottfried a rózsát, mert ismertem azt az életelvét, hogy virágért nem szabad pénzt adni. A
városi parkokban pedig sosem láttam ezt a rózsafajtát.

-- Óriási ötlet! -- mondtam elismeréssel. -- Hogy mit ki nem eszelsz!

Gottfried somolygott.
-- Aranybánya ez a kert! -- jelentette ki, és kezét ünnepélyesen a vállamra helyezte. -- Ezennel
fölveszlek csöndestársnak! Gondolom, most épp kapóra jön neked.

-- Miért éppen most? -- kérdeztem.

-- Mert a városi parkok pillanatnyilag meglehet sen kopárak. És úgy nézem, hogy eddig
nemigen volt más vadászterületed.

Bólintottam.

-- Ráadásul most lépsz abba a szakaszba, amikor kiderül, hogy mi a különbség egy burzsoá és
egy vérbeli gavallér között -- folytatta. -- A burzsoá annál figyelmetlenebb lesz egy n höz,
minél régebben ismeri. A gavallér pedig annál figyelmesebb. -- Széles taglejtéssel mutatott a
kertre: -- És ez, amit itt látsz, a gavallérok legjobbjainak sorába emelhet!

Nevettem.

-- Ez mind szép és jó, Gottfried -- mondtam --, de mi lesz, ha rajtacsípik az embert? Innen
nehéz meglógni, s az is könnyen megeshetik, hogy a jámbor hiv k szent helyek
megbecstelenítésének nyilvánítják a dolgot.

-- Édes öregem -- felelte Lenz --. látsz te itt egy teremtett lelket? A háború óta inkább politikai
gy lésekre járnak az emberek, mint templomba.

Ebben igaza volt.

-- És a lelkiatyák?

--- A lelkiatyák nem tör dnek a rózsákkal, hiszen látod, milyen elhanyagolt ez a kert. És hidd
el, hogy a Fennvaló is jó szemmel nézi, ha örömöt szerzel valakinek a virágokkal. Ö
egyáltalán nem olyan…

-- Mondasz valamit!

Szemügyre vettem a terebélyes, öreg bokrokat.

-- Akkor én jól el vagyok látva a következ hetekre, Gottfried!

--- Még tovább is. Szerencsés fickó vagy. Ismerem ezt a rózsafajtát, kés ig nyit. Szeptemberig
semmi gondod. Akkorra viszont szirózsa is lesz meg krizantém. Gyere, mutassam meg azt
is!

Átvágtunk a kerten. A bódító rózsaillatban zümmög felh ként szállt a méhek serege virágról
virágra.

-- Nézd meg ket! -- figyelmeztettem Gottfriedot és megálltam. -- Vajon honnan kerülnek ide,
a város szívébe? Hiszen itt sehol sincsenek kaptárok a közelben. Vagy gondolod, hogy a
lelkiatyák méhkasokat tartanak a háztet n?
-- Nem, barátocskám -- felelte Lenz --, holtbiztos, hogy valamelyik paraszttanyáról jönnek.
Jól ismerik az utat -- folytatta és rám kacsintott. -- Nem úgy, mint mi, ugye?

Vállat vontam.

--- Lehet, hogy mi is ismerjük. Legalább egy darabkáját. Ameddig ellátunk. Te nem?

--- Én nem! És nem is akarom! A határozott célkit zések polgárivá alacsonyítják az embert...

A dóm tornyára pillantottam. Selymeszölden, id tlenül és nyugalmasan tört a kék ég felé.

Fecskék rajzottak körülötte.

-- Milyen csend van itt! -- jegyeztem meg. Lenz bólintott.

-- Igen, öregfiú, itt jövünk rá, hogy jó emberekké is válhattunk volna, csak nem volt hozzá
elég id nk, mi?

-- Id nk és nyugalmunk -- feleltem. -- Nyugalmunk sem!

Elnevette magát.

-- Kés bánat! Most már ott tartunk, hogy el sem tudnók viselni a nyugalmat! Hát akkor
indulás! Vár a kinti zenebona!

Letettem Gottfriedot, és a taxiállomásra hajtottam. Útközben a temet felé tértem. Tudtam,

hogy Pat ilyentájt az erkélyen napfürd zik. Tülköltem, de nem jött el . Ezzel szemben kissé
odébb Hassénét pillantottam meg, amint valami taftruhaféleségben lebegett végig az utcán, és
befordult a sarkon. Utána hajtottam, meg akartam kérdezni, hogy ne vigyem-e el valahova. De
mire az útkeresztez déshez mentem, épp beszállt egy kocsiba, amely a sarok mögött
várakozott. A huszonhármas gyártmányú, kissé rozoga Mercedes azonnal elpöfögött. A
volánnál egy férfi ült, felt n en kockás öltönyben, az orra pedig leginkább a kacsa cs rére
emlékeztetett. Elég sokáig bámultam a kocsi után. No lám, hova jut egy asszony, ha folyvást
egymagában ül odahaza! Elgondolkodva értem az állomáshelyemre, és beálltam a várakozó
taxik mögé.

A nap forrón t zött le a kocsi tetejére. Alig haladtunk el re. Magam elé bámultam, és
megpróbáltam szundítani egyet. De ez a Hasséné nem ment ki a fejemb l. Tudtam, hogy
mer ben másról van szó, de utóvégre Patot is naphosszat magára hagyom.

Kiszálltam, és el rementem Gustav kocsijához.

-- Igyál egy kortyot! -- kínált meg amaz, s egy termoszpalackot nyújtott felém. -- Saját
találmányom! Figyeld meg, milyen hideg! Jegeskávé! A legnagyobb h ségben is órákon át
ilyen marad! Az ilyesmikhez jól ért Gustav!

Elvettem egy bögrével és megittam.

-- Hát ha te mindenhez értesz -- mondtam aztán --, akkor mit tanácsolsz, miféle szórakozást
nyújthat az ember egy asszonynak, ha túl sokszor hagyja magára?
-- Az a legegyszer bb! -- felelte Gustav fölényesen. -- Még ennyit sem tudsz, Róbert? Egy
gyerek kell ilyenkor vagy egy kutya! Máskor pedig kérdezz valami nehezebbet!

-- Egy kutya? -- kérdeztem meglepetten. -- Az áldóját neki, hát persze hogy egy kutya!
Eltaláltad, Gustav! Akinek kutyája van, az sosincs egyedül.

Megkínáltam egy cigarettával.

-- És mondd csak, nem tudod véletlenül, hol kaphatnék egy kutyát? Gondolom, hogy a
kuvaszokat elég olcsón vesztegetik manapság.

Gustav szemrehányóan csóválta meg a fejét.

-- Róbert, te engem csakugyan nem értékelsz kell képpen! Hiszen a jövend beli apósom a
dobermann- és pincsikutyatulajdonosok egyesületének másodtitkára! Találunk mi neked egy
fiatal kankutyát. A pedigréje kifogástalan lesz, és pénzbe se kerül. Épp most kölykezett az
egyik: négy kan, két szuka. A nagymamájuk pedig nem más, mint a díjnyertes Hertha von
Toggenburg.

Ez a Gustav burokban született. Jövend belijének az apja nemcsak dobermann-tenyésztéssel

foglalkozott, hanem volt egy kocsmája is, a Neue Klause -- a menyasszonyának pedig
mosodája. Gustav úgy élt, mint hal a vízben. Ingyen evett-ivott az apósánál, a menyasszonya
pedig mosott és vasalt rá. Így esze ágában sem volt, hogy megn süljön -- akkor a gondok
mind ráhárultak volna.

Megmagyaráztam Gustavnak, hogy nem dobermannt akarok. Kissé nagy lenne, és a

jellemében sem bízom. Gustav eltöprengett.

-- Gyere velem -- mondta. -- Szaglásszunk körül. Tudok egy jó helyet, de te ne ártsd bele
magad a dologba.

--- El van intézve!

Egy kis bolt elé vitt. A kirakatban moszatos akváriumok álltak. Egy ládikóban néhány
búskomor tengerimalac kuporgott. Kétoldalt kalitkák csüngtek, bennük fáradhatatlanul ide-
oda ugráló cinkék, csízek és kanárik.

Egy görbe lábú, alacsony emberke jött elénk kötött barna ujjasban. A szeme vizeny s volt, a
b re halvány, az orra vörösen fényl : csak sörrel és pálinkával élhetett.

-- Mondd csak, Anton, mi van Astával? -- kérdezte Gustav.

-- Második díjat nyert Kölnben meg egy vigaszdíjat is -- felelte Anton.

-- Disznóság! -- fakadt ki Gustav. -- Mért nem az els t?

-- Az els díjat Udo Blankenfels kapta -- morogta Anton.

-- Kész röhej! -- azokkal a nevetséges hátsó lábaival!

A bolt mögötti helyiségb l nyüszítés és vinnyogás hallatszott. Gustav átment, és két
kölyökfoxit hozott a nyakánál fogva: a bal kezében egy fekete-fehéret, a jobban pedig egy
vörösesbarnát. A vörösesbarnát tartó jobb keze alig észlelhet en megrándult. Ránéztem: ez
az!

Csodaszép, játékos kiskutya volt. A lába egyenes, a teste szögletes, a feje kocka alakú, okos
és szemtelen. Gustav mindkett t eleresztette.

-- Furcsa kis korcs -- mondta, és rámutatott a vörösesbarnára. -- Hol szerezted?

Anton állítólag egy hölgyt l kapta, aki Dél-Amerikába utazott. Gustav hitetlenkedve
mosolygott. Anton megsért dött, és egy családfát kotort el , amely Noé bárkájáig ment
vissza. Gustav legyintett, és a fekete-fehér iránt kezdett érdekl dni. Anton száz márkát kért a
vörösesbarnáért. Gustav ötöt kínált érte. Nem tetszett neki a dédapja. A farka sem tetszett
neki. És a füle sem volt kifogástalan. A fekete-fehéret viszont tökéletesnek tartotta!

A sarokból figyeltem ket. Váratlanul a kalapomhoz nyúlt valaki. Meglepetten fordultam

hátra. Egy kissé görnyedt hátú, aprócska majom ült ott egy rúdon. A sz re sárgás volt, az arca
szomorú, a szeme kerek és fekete, ajka pedig lefittyedt, mint egy bánatos vénasszonyé. A
hasán b röv feszült, annál fogva láncolták a rúdhoz. A keze kicsiny volt, fekete és ijeszt en
emberi.

Csöndesen, mozdulatlanul álltam. A majom lassacskán közelebb jött hozzám. Közben

egyfolytában rám nézett, de még azt sem mondhatnám, hogy gyanakvóan -- inkább
tartózkodó volt a tekintete. Végül is óvatosan felém nyújtotta a kezét. Odatartottam az
ujjamat. Egy pillanatra visszah költ, de aztán megfogta. Különös, h vös tapintása volt ennek
az ujjamba csimpaszkodó, vézna gyerekkéznek. Olyan volt, mint egy szegény kis néma
ember, akit gonosz varázslat parancsolt ebbe a szánalmasan parányi görbe testbe, s aki most
megváltásért esdekel. Nem álltam sokáig végtelenül szomorú tekintetét.

Gustav szuszogva kecmergett ki a családfák erdejéb l.

-- Hát akkor rendben volnánk, Anton! -- mondta. -- Kapsz érte egy hím dobermann-kölyköt a
Hertha nemzetségéb l. Életed legjobb üzlete! -- Majd hozzám fordult: -- Mindjárt el is akarod
vinni?

-- Mibe kerül?

--- Semmibe. Elcserélem a dobermann-nal, amelyet az imént ajándékoztam neked. Mert

Gustavra rábízhatja magát az ember. Gustavban még senki sem csalódott...

Megbeszéltük, hogy kés bb jövök el a kutyakölyökért, mikor a szolgálatom lejár.

-- Tudod, mihez jutottál hozzá? -- kérdezte Gustav odakint. -- Egy egészen rendkívüli
példányhoz. Egy ír foxterrierhez. A lehet legjobb fajtából. Nincs semmi hibája, és a
törzskönyve, ember, hát az olyan, hogy nem is szabad belenézned, mert akkor mindig mélyen
meghajtanád magad, miel tt rászólnál erre a dögre…

-- Gustav -- mondtam --, óriási szívességet tettél nekem. És most gyere, iszunk egyet a
legrégibb konyakból, amelyet csak föl tudunk hajtani!
-- Ma nem! -- tiltakozott Gustav. -- Ma biztos kézre van szükségem. Estére az egyletbe
megyek kuglizni. Igérd meg, hogy eljössz egyszer velem. Irtó rendes emberek járnak oda.
Még egy postaf titkár is!

-- Elmegyek! -- mondtam. -- Még ha nincs is ott a postaf titkár.

Röviddel hat óra el tt visszatértem a m helybe. Köster már várt rám.

-- Délután telefonált Jaffe. Meghagyta, hogy hívd fel. Egy pillanatra elállt a lélegzetem.

-- Mondott valamit, Ottó?

-- Nem, semmi különöset. Csak annyit, hogy délután ötig rendel. Aztán a dorottyások
kórházában van. Most már ott kell felhívnod.

-- Jó.

Bementem az irodába. Fülledt meleg volt odabent, de én borzongtam, és reszketett a

kezemben a kagyló.

„ rültség!" -- mondtam, és keményen odakönyököltem az asztalra.

Elég soká tartott, amíg Jaffét el kerítették.

-- Van egy kis ideje? -- kérdezte.

-- Van.

-- Akkor jöjjön fel ide, de siessen, még egy órát vagyok itt.

Meg akartam kérdezni, hogy történt-e valami Pattal. De képtelen voltam rá!

-- Jól van -- mondtam --, tíz perc múlva ott vagyok.

Letettem a kagylót, majd ismét fölvettem, és felhívtam a panziót. A cselédlány jelentkezett.

Pat iránt érdekl dtem.

-- Nem tudom, hogy itt van-e -- dörmögte bosszúsan Frida. -- Majd megnézem.

Vártam. A fejem zúgott, a homlokom kiforrósodott. A várakozás végtelennek t nt. Aztán egy
kis mocorgás, és fölcsendült Pat hangja:

-- Robby?

Lehunytam egy másodpercre a szememet.

-- Hogy vagy, Pat?

-- Jól. Mostanáig kint ültem a balkonon és olvastam. Egy nagyon izgalmas könyvet.
-- Úgy, egy nagyon izgalmas könyvet? Rendben van, csak annyit akartam mondani, hogy ma
kissé kés bb jövök haza. Végére értél már annak a könyvnek?

-- Nem, a közepén tartok. Beletelik még néhány óra. amíg befejezem.

-- Addig én már rég otthon leszek. Eredj csak gyorsan, és olvass tovább!

Ülve maradtam egy másodpercig. Aztán fölkeltem a székr l.

-- Ottó -- fordultam Kösterhez --, ide adhatnád Karit?

-- Természetesen. Ha akarod, veled megyek. Itt már úgysincs semmi dolgom.

-- Nem szükséges. Nincs semmi baj. Már beszéltem Pattal.

Micsoda fény, gondoltam magamban, miközben Karllal kikanyarodtam az utcára, micsoda

pompázatos alkonyfény ragyog a tet k felett! Milyen szép, milyen édes ez az élet!

Néhány percig várnom kellett Jafféra. A n vér bevezetett egy kisebb szobába, amely tele volt
régi folyóiratokkal. Az ablakpárkányon futónövények virágcserepekben. Mindig ugyanazok a
barna papírral beborított folyóiratok, mindig ugyanazok a futónövények -- minden orvos és
minden kórház várótermében.

Jaffé lépett be hófehér köpenyben, amelyen még kiütköztek a vasalt hajtások. Amikor leült, a
köpeny jobb ujján, belül, egy parányi világos vérfoltot vettem észre. Én már sok vért láttam
életemben, de ez a parányi foltocska nyomasztóbban hatott rám, mint az a rengeteg vérrel
átitatott pólya a katonakórházakban. És a bizakodó hangulatom egyb l elpárolgott.

-- Megígértem önnek, hogy beszámolok Hollmann kisasszony állapotáról -- kezdte Jaffe.

Bólintottam, és a tarka mintás plüss asztalterít t nézegettem. Rámeredtem az egymásba ékelt

hatszögekre, és az az rült ötletem támadt, hogy minden jól fog menni, ha megállóm pislogás
nélkül, amíg Jaffe újra beszélni kezd.

-- Két évvel ezel tt hat hónapot töltött egy szanatóriumban. Tud róla?

-- Nem -- feleltem, és továbbra is az asztalterít t bámultam.

-- Aztán javult az állapota. Most alaposan megvizsgáltam. Télen megint szanatóriumba kell
mennie. Nem maradhat a városban.

Mozdulatlanul meredtem a hatszögekre. Elhomályosultak, és táncba fogtak.

-- Mikor kell elutaznia? -- kérdeztem aztán.

-- sszel. Legkés bb október végén.

-- Akkor nem csupán múló vérzésr l volt szó?

-- Nem. -- Felnéztem.
-- Valószín leg nem kell mondanom önnek -- folytatta Jaffe --, hogy ez a betegség
teljességgel kiszámíthatatlan. Egy évvel ezel tt úgy látszott, hogy jobban van, beállt az
elmeszesedés, és számítani lehetett a gyógyulásra. És ezt a rohamot is meglepetésszer
javulás követheti. Nem az ön megnyugtatására mondom -- ez így van. Magam is tanúja
voltam már jó néhány teljesen váratlan felgyógyulásnak.

-- Súlyosbodásnak is? Rám nézett.

-- Hát persze, annak is.

Aztán a részletekre tért rá. Mindkét tüd meg volt támadva, a jobb oldali kevésbé, a bal
er sebben. Majd elhallgatott, és csengetett a n vérnek.

-- Hozza be a táskámat!

A n vér behozta. Jaffe két nagy filmet vett el . Kihúzta a zörg borítékból, és az ablak felé
tartotta ket.

-- Így jobban látja. Ezek a röntgenfelvételek.

Egy gerinc csigolyáit pillantottam meg az áttetsz , szürke lemezen, a lapockákat, a

kulcscsontokat, a fels kart és a bordák lapos ívét. De én többet is láttam ennél -- egy
csontvázat láttam. Sötéten és kísértetiesen rajzolódott ki a felvétel halvány, összefutó árnyai
közül. Pat csontvázát láttam. Pat csontvázát.

Jaffe egy csipesszel követte a lemez egyes vonalait és elszíntelenedéseit, közben pedig
magyarázatot f zött hozzájuk. Nem vette észre, hogy már oda se nézek, hatalmába kerítette a
tudósok alapossága. Végül is hozzám fordult:

-- Megértette?

-- Igen -- mondtam.

-- Mi baja van? -- kérdezte a tanár.

-- Semmi -- feleltem. -- Nem szeretek efféléket látni.

-- Vagy úgy! -- mondta, és megigazította a szemüvegét. Aztán visszacsúsztatta a felvételeket a

borítékba, és fürkész n nézett rám. -- Nem kell fölöslegesen tépel dnie.

-- Nem tépel döm! De azért mégiscsak nyomorult, istenverte dolog ez! Millió ember
egészséges! Hát akkor ez az egy mért nem az?

Jaffe hallgatott egy darabig.

-- Erre senki sem válaszolhat magának -- mondta aztán.

-- Tudom -- feleltem. Rettenetes keser ség tört rám,, és a düh szinte egészen elvakított. -- Erre
senki sem válaszolhat! Persze hogy nem! Ha a nyomorról van szó vagy a halálról, senki sem
tud válaszolni! Átkozott élet! És még tenni sem lehet ellene!
Jaffe hosszan nézett rám.

-- Bocsásson meg! -- mondtam aztán. -- Megveszekedett természetem van, képtelen vagyok

az önáltatásra.

Még mindig engem nézett.

-- Van egy kis ideje? -- kérdezte aztán.

-- Igen -- feleltem. -- Ráérek... Fölállt.

-- Esti vizitre kell mennem. Szeretném, ha velem tartana. Majd kap egy fehér köpenyt a
n vért l. A betegek azt fogják hinni, hogy az asszisztensem.

Nem tudtam, mit akar t lem, de magamra öltöttem a köpenyt, amelyet a n vér hozott.

Végigmentünk a hosszú folyosón. A széles ablakokon beözönl it a rózsaszín alkonyfény.

Lágyan, letompítottan, valószín tlenül lebeg fény volt. Egy-két ablak nyitva állt, és
megcsapott a virágzó hársak illata.

Jaffe benyitott az egyik ajtón. Fülledt, áporodott szag vágott mellbe. Egy asszony a professzor
felé emelte ernyedt kezét. A haja csodálatos színben pompázott, s tündökl én verte vissza a
fény csillámait, mint az antik arany. Nemes vonalú homloka elkeskenyedett a halántéka felé.
De a szemét l a szájáig kötés borította az arcát. Jaffe óvatosan lebontotta. Láttam, hogy az
asszonynak nincs orra. Két gennyes, varos, vöröses lyuk tátongott a helyén. Jaffe visszatette a
kötést.

-- Rendben van -- mondta, és kiment a szobából. Becsukta maga mögött az ajtót. Odakint egy
pillanatra megtorpantam, és belebámultam a lágy alkonyfénybe.

-- Jöjjön! -- mondta Jaffe, és belépett a következ szobába. Egy magas lázban gyötr d beteg
forró és reszel s zihálása tört felénk. Egy férfi feküdt odabent, hamuszürke arcán különös,
élénkvörös foltok. Dülledt szemmel kapkodott leveg után, a keze nyugtalanul járt föl és alá a
takarón, önkívületben volt. A lázgörbe tartósan negyven fokot mutatott. Az ágy melletti
széken egy n vér olvasott. Mikor Jaffe belépett, letette a könyvet és fölállt. A professzor a
lázgörbére pillantott, és a fejét csóválta.

-- Kétoldali tüd gyulladás és mellhártyagyulladás. Már egy hete úgy ellenáll, mint egy bivaly.
Visszaes beteg. Pedig már szinte egészen felépült. De túl hamar állt be a munkába. Feleség
és négy gyerek. Kilátástalan.

A melléhez hajolt, aztán kitapintotta az érverését. A n vér szolgálatkészen segített. A könyve

közben leesett a földre. Fölemeltem és megnéztem. Egy szakácskönyv volt. A beteg keze,
mint két nagy pók, szüntelenül a takarót karmolászta.

-- Ma éjjel maradjon mellette, n vér -- mondta Jaffe. Aztán elhagytuk a szobát. A rózsaszín
alkonyfény még színpompásabban derengett, és felh ként ülte meg a folyosót.

-- Átkozott fény! -- fakadtam ki.

-- Miért? -- kérdezte Jaffe.

-- Mert nem fér össze emezekkel.

-- De igen. Összefér!

A következ szobában egy asszony hörgött az ágyon. Délután hozták be súlyos Veronal-
mérgezéssel. Az ura el z nap szerencsétlenül járt. Eltörte a hátgerincét. Teljesen magánál
volt és üvöltözött, amikor hazavitték a feleségéhez. Otthon halt meg az éjszaka folyamán.

-- Túléli? -- kérdeztem.

-- Valószín leg.

-- Minek?

-- Az elmúlt esztend ben öt hasonló esetem volt -- mondta Jaffe. -- Ezek közül csak az egyik
kísérelte meg másodszor is az öngyilkosságot. Kinyitotta a gázcsapot. Meghalt. A másik négy
közül kett már férjhez ment azóta.

A következ szobában egy férfi feküdt, aki már tizenkét esztendeje béna volt. Viaszsárga b r,
szokatlanul nagy és nyugodt szem, az arca körül keskeny szakáll.

--- Hogy érzi magát? -- kérdezte Jaffe.

A férfi bizonytalan mozdulatot tett. Aztán kimutatott az ablakon.

-- Nézze meg az eget, tanár úr. Es lesz, érzem. -- Mosolygott. -- Ha esik, jobban alszik az
ember.

El tte a takarón b rb l készült sakktábla állt rögzíthet figurákkal. Mellette egy rakás újság
és néhány könyv.

Továbbmentünk. Láttam egy kétségbeesett tekintet és szederjes ajkú fiatalasszonyt, aki

teljesen belerokkant egy nehéz szülésbe... egy vízfej nyomorék gyermeket kitekert, vézna
lábacskákkal... egy embert, akinek kivették a gyomrát... egy bagolyszer vénasszonyt, aki
elsírta, hogy a hozzátartozói nem tör dnek vele; szerintük túlontúl lassan hal meg... egy vak
n t, aki abban bízott, hogy ismét látni fog... egy vérbajos fiúcskát, aki tele volt nyílt sebekkel,
s az apját, aki ott ült az ágya mellett… egy asszonyt, akinek aznap reggel vágták le a
megmaradt fél mellét... egy másikat, akit görnyedtté nyomorított az izületi reuma… egy
harmadikat, akinek kivágták a petefészkét... egy munkást, aki összezúzta mindkét veséjét… és
így tovább szobáról szobára, és minden szobában ugyanaz a látvány... nyögdécsel , görcsbe
ránduló testek, mozdulatlan, szinte már élettelen arcok, a jajgatás, a rettegés, a lemondás, a
kín, a kétségbeesés, a remény és a nyomor özöne, amely nem akart véget érni; és
valahányszor egy-egy ajtó becsukódott mögöttünk, váratlanul ismét az alkony földöntúli
rózsaszín fénye fogadott a folyosón, a szobák celláinak borzalmait mindig ez a szürkés-
aranyban tündökl , lágy és könny felh követte, s én már nem is tudtam, hogy minek
vegyem: iszonyú gúnynak-e vagy emberfeletti vigasznak. Jaffe most megállt a m t ajtajában.
Éles fény hatolt ki az ajtó tejüvegén keresztül. Két ápolón egy lapos betegszállító kocsit
gördített be. Egy asszony feküdt rajta. A pillantásunk találkozott. De nem engem látott,
valahova a bizonytalan messzeségbe révedt a tekintete. És én mégis összerezzentem: annyi
bátorságot, önuralmat és nyugalmat fejezett ki a szeme.

Jaffe arcán fáradtság suhant át.

-- Nem tudom, hogy jól tettem-e -- mondta --, de semmi értelmét sem láttam, hogy szavakkal
nyugtassam meg. Úgysem hitte volna el. Most láthatta, hogy ezeknek az embereknek a
legtöbbje sokkal betegebb, mint Patrice Hollmann. Egyesekben már csak a remény tartja a
lelket. De nagy részük megmarad. Fel fog épülni. Csak ezt akartam megmutatni magának.

Bólintottam. -- Jól tette, professzor úr!

-- Kilenc évvel ezel tt meghalt a feleségem. Huszonöt éves volt, azt sem tudta, mi a betegség.
Az influenza vitte el. -- Elhallgatott egy másodpercre. -- Érti, ugye, hogy miért mondom ezt
magának?

Ismét bólintottam.

-- Semmit sem tudhatunk el re. Halálosan beteg emberek élik túl az egészségeseket. Különös
dolog az élet…

Az arca most ráncosabbnak t nt, mint egyébkor. Egy ápolón lépett hozzá, és valamit súgott
neki. A tanár kiegyenesedett, és a m t felé biccentett.

--- Be kell mennem. Titkolja el Pat el tt az aggodalmait. Ez a legfontosabb. Meg tudja tenni?

-- Igen -- feleltem.

Kezet nyújtott, majd elt nt az ápolón vel együtt az üveges ajtó mögötti terem krétafehér
fényében.

Lassan bandukoltam lefelé a temérdek lépcs n. Minél lejjebb értem, annál s r bb volt a
félhomály. Az els emeleten már égett a villany. Mikor kiléptem az utcára, a rózsaszín
alkonyi fény mély lélegzésként lobbant még egyet a szemhatáron. Aztán rögtön kialudt, s az
eget elöntötte a szürkeség.

Ott ültem még egy darabig a kocsiban, és a semmibe meredtem. Aztán összeszedtem magam,
és visszahajtottam a m helybe. Köster a kapu el tt várt. Bevittem a kocsit az udvarra és
kiszálltam.

-- Te tudtad? -- kérdeztem.

-- Igen -- felelte. -- De Jaffe ragaszkodott hozzá, hogy mondja meg neked.

Bólintottam. Köster rám nézett.

-- Ottó -- kezdtem --, nem vagyok már gyerek, és tudom, hogy még semmi sincs elveszve. De
talán mégis nehezemre fog esni, hogy ma este ne áruljam el magam, ha kettesben maradok
Pattal. Holnap már menni fog. Túl leszek rajta. Nem mennénk el ma este mindnyájan
valahova?
-- Magától értet dik, Robby. Már gondoltam rá, és Gottfriednak is szóltam.

-- Akkor még add ide egy kicsit Karit. Hazamegyek, és el bb Patot viszem el, aztán egy óra
múlva titeket is.

-- Rendben van.

Elhajtottam. A Nikolaistrasse sarkán eszembe jutott, hogy megfeledkeztem a kutyáról.

Visszafordultam, hogy elhozzam.

Az üzletben sötét volt, de az ajtaja nyitva állt. Anton ott ült a háttérben, egy tábori ágyon. A
kezében palackot tartott.

-- Gustav átejtett -- motyogta, és úgy b zlött, mint egy pálinkaf zde.

A foxi elém szaladt, körülszaglászott, és megnyalta a kezemet. A szeme zöldesen csillogott a

kintr l betör fényben. Anton felállt. Imbolygott, aztán váratlanul elsírta magát:

-- Kiskutyám, most te is elmész... Mindenki elmegy... Thilde meghalt... Minna odavan...

mondja, miért is él még a magamfajta?

Még csak ez hiányzott! A kis vigasztalan villanykörte, amelyet most meggyújtott, a

tekn sbékák és a madarak motoszkáló zaja s ez a kis emberke a boltban.

-- A pocakosok, azok igen... de a magamfajta miért is él még, ezt mondja meg nekem! Minek
is él az ilyen szerencsétlen flótás, uram?

A majom panaszosán felvisított, és mintha megtébolyodott volna, úgy ugrált ide-oda a rúdon.
Nagyra n tt árnyéka követte a falon.

-- Koko -- zokogta a kis emberke, aki addig egymagában ült és ivott a sötétben --, gyere ide,
egyetlenem!

Odatartotta neki az üveget. A majom utánakapott.

-- Hiszen kikészíti az állatot, ha inni ad neki -- mondtam.

-- Mit számít az? -- motyogta Anton. -- Pár év ide vagy oda, mikor úgyis láncra van verve...
Hát nem mindegy?... Minden mindegy... uram...

Fogtam a kutyát, amely barátságosan törleszkedett hozzám, és kimentem. Rugalmasan, lágy

és kecses mozdulatokkal futott mellettem a kocsiig.

Hazahajtottam, és óvatosan vittem fel a pórázra kötött foxit. Megálltam a folyosón, és a

tükörbe néztem. Az arcvonásaimon nem fedeztem fel semmi rendkívülit. Bekopogtattam Pat
ajtaján, majd résre nyitottam, és beengedtem a kutyát.

A póráz végét marokra fogtam, és odakint várakoztam. De Pat hangja helyett Zalewskiné nem
várt basszusa csendült fel:
-- Te jó isten!

Föllélegeztem és bekémleltem. Csak a viszontlátás utáni els percekt l tartottam. És így már
könnyebben ment minden. Zalewskiné remek lökhárító volt, meg lehetett bízni benne.
Méltóságteljesen trónolt az asztalnál, el tte egy csésze kávé meg egy csomag kártya, amelyet
titokzatos sorrendben teregetett szét. Pat csillogó szemekkel üldögélt mellette, és jövend t
mondatott magának.

-- Jó estét! -- köszöntem rájuk most már vidáman.

-- Itt jön -- jelentette ki Zalewskiné ünnepélyesen --, a legrövidebb úton, és egy fekete úrral
állít be alkonyi órán a házhoz...

A kutya kitépte magát a kezemb l, átsurrant a lábam között, és ugatva rontott be a szobába.

-- Szent isten! -- kiáltotta Pat. -- Hiszen ez egy ír terrier!

-- Le a kalappal! -- mondtam. -- Én ezt néhány órával ezel tt még nem tudtam.

Pat lehajolt, és a kutya viharosan ugrándozott feléje.

-- Hogy hívják, Robby?

-- Sejtelmem sincs róla. Ha az utolsó gazdájára gondolok, akkor valószín leg Konyaknak,
Whiskynek vagy effélének.

-- A miénk?

-- Igen. Már amennyire egy él lény valakinek a tulajdona lehet.

A lélegzete is elállt örömében.

-- Robby, nevezzük Billynek! Anyámnak volt lány korában egy foxija, és annyit mesélt róla.
Azt is Billynek hívták!

-- Hát akkor jól eltaláltam!

-- Szobatiszta? -- kérdezte Zalewskiné.

-- Olyan családfája van, mint egy hercegnek -- feleltem. -- És a hercegek szobatiszták.

-- Kiskorukban k sem. Mennyi id s?

-- Nyolchónapos. Az annyi, mintha tizenhat éves fiú lenne.

-- Úgy nézem, hogy nem szobatiszta -- aggályoskodott Zalewskiné.

-- Meg kell füröszteni, ennyi az egész.

Pat fölkelt, és Zalewskiné vállára tette a karját. Elképedve néztem.

-- Mindig egy ilyen kiskutyára vágytam -- mondta. -- Ugye, megtarthatjuk? Ugye, nincs
semmi kifogása ellene?

Amióta csak ismertem, most els ízben jött Zalewski mama zavarba.

-- Hát... fel lem -- hagyta rá. -- És a kártyában is benne volt az úr, aki egy meglepetéssel állít
be a házba...

-- Az is benne volt, hogy ma este kiruccanunk? -- kérdeztem.

Pat fölnevetett.

-- Arra még nem került sor, Robby. Még csak nálad tartottunk.

Zalewskiné fölkelt, és összeszedte a kártyáit.

-- Az ember vagy hisz benne, vagy nem, vagy tévesen hisz benne, mint a megboldogult
Zalewski. Neki mindig a pikk kilences jött ki a cseppfolyós elem gonosz el hírnökeként. Azt
hitte szegény, hogy a vízt l kell óvakodnia -- pedig a pálinkától meg a pilseni sört l kellett
volna.

-- Pat -- szóltam hozzá, miután a háziasszonyunk magunkra hagyott, és én szorosan

átölelhettem --, nem csodálatos, hogy hazajövök, és itt talállak? Számomra ez mindennap
újabb meglepetést jelent. Amikor az utolsó lépcs fokra érek, és kinyitom az ajtót, mindig
elfog a szívdobogás, hogy talán mégsem igaz.

Mosolyogva nézett rám. Úgyszólván sosem válaszolt, ha ilyesféléket mondtam neki. El sem
képzelhettem volna, s azt hiszem, nehezen viselem el, ha valami hasonlót felel... Nem
tartottam helyesnek, ha egy n megmondja a férfinak, hogy szereti. Csak a szeme ragyogott
föl boldogan, s az többet mondott, mint a legszebb, legmeghittebb szavak.

Szorosan magamhoz öleltem, éreztem b rének melegét meg a haja könny illatát... Szorosan
tartottam, és rajta kívül már semmi sem volt igaz, a sötétség meghátrált, de itt volt, élt,
lélegzett, és még semmi sem volt elveszve.

-- Csakugyan kimegyünk valahova, Robby? -- kérdezte, és gyöngéden az arcomhoz simult.

-- Méghozzá mindnyájan -- feleltem. -- Köster és Lenz is. Kari már odalent vár a kapu el tt.

-- És Billy?

-- Billy természetesen velünk tart. Másként mihez is kezdenénk a vacsora maradványaival!

Vagy te már ettél?

-- Még nem! Rád vártam.

-- Ne várj rám! Soha! Szörny az, mikor valakire várni kell!

Megrázta a fejét.
-- Ehhez te nem értesz, Robby! Csak az a szörny , ha az embernek nincs kire várnia.

Felgyújtotta a tükör el tti villanykörtét. -- Most aztán hozzá kell fognom az öltözködéshez,
különben sosem leszek meg. Te nem öltözöl át?

-- Kés bb -- feleltem --, hiszen én gyorsan elkészülök. Hadd maradjak itt még egy csöppet!

Magamhoz szólítottam a kutyát, s az ablak melletti karosszékbe telepedtem. Szívesen

elüldögéltem ott, és néztem, ahogy Pat öltözik. Soha nem éreztem így a n örök
idegenségének titokzatosságát, mint amikor ezt a tükör el tti halk ide-odajárkálást követtem,
ezt az eltöpreng önvizsgálatot, ezt a teljes önmagába mélyedést, ezt a visszasiklást a n i nem
öntudatlan ösztönvilágába. Jóformán el sem tudtam képzelni egy n t, amint csacsogva vagy
nevetgélve öltözik... s ha meg is teszi, bizonyára hiányzott volna bel le az örök
megfoghatatlanság titka és soha meg nem fejthet varázsa. Szerettem Patban, hogy milyen
lassúdan és mégis rugalmasan mozog a tükör el tt; kész csoda volt végignézni, amint a haját
igazgatta, vagy amikor olyan óvatosan és figyelmesen emelte halántékához a szemöldökfest
rudacskáját, mint egy nyílvessz t. Olyankor volt benne valami egy z vagy egy karcsú párduc
kecsességéb l, és valami a viadalra készül amazonból is. Mindenr l megfeledkezett, ami
körülötte történt, az arca komoly volt és fegyelmezett, nyugodtan és figyelmesen nézett
szembe a tükörképével, s miközben egész közel hajolt hozzá, olybá t nt, mintha már nem is a
tükörképét nézné, mintha a valóság és az ezredévek derengésének két asszonya vizsgálná
egymást merészen, si és mindentudó pillantással.

A nyitott ablakon keresztül az este h vös lehelete áradt be a temet fel l. Ott ültem
nyugodtan, semmit sem felejtettem el abból, ami délután történt, mindenre pontosan
visszaemlékeztem -- de amint Patra néztem, éreztem, hogy azt a tompa szomorúságot, amely
súlyos k ként merült el bennem, vad reménység árja borítja el; hogy ez a szomorúság színt
vált, és sajátos módon egybemosódik a reménységgel; minden összefolyik, a szomorúság, a
remény, az alkony s ez a szépséges lány a csillogó tükrök és fények között. Igen, egy hosszú
másodpercig az a furcsa érzés töltött el, hogy csak ez jelentheti az élet legigazabb és
legmélyebb értelmét s talán még a boldogságét is; ez a szerelem, ez a keser bánattal,
félelemmel és titkolódzó tudással gazdag szerelem.

XIX.

A parkolóhelyen álltam a kocsival és vártam. Megjött Gustav, és mögém húzott.

-- Mi van a kuvasszal, Róbert? -- kérdezte.

-- Remekül érzi magát -- feleltem.

-- És te? Rosszkedv en legyintettem.

-- Én is remekül erezném magam, ha többet keresnék. Képzeld el, mindössze két

ötvenpfenniges fuvart csíptem el ma.

Bólintott.

-- Az élet mind nehezebb. Napról napra nehezebb. És ki tudja, mi jön még!

-- Ráadásul egyre több pénzt kellene keresnem! -- mondtam. -- Éppen most! Egyre többet!

Gustav megvakarta az állat.

-- Több pénzt? -- kérdezte, majd rám pillantott. -- Az igazság az, Róbert, hogy manapság
sehol sem lehet komolyabb dohányt felmarkolni! Csak némi kockázattal! Mit szólnál a
lóversenyhez? Épp ma van a napja. Tudok a közelben egy remek versenyirodát. A minap
huszonnyolcszoros pénzt kaptam Aidára.

-- Nekem édes mindegy. A f dolog, hogy valami esélyem legyen.

-- Fogadtál már?

-- Soha.

-- Hiszen akkor sz zkéz vagy! Azzal már lehet kezdeni valamit -- mondta, és az órájára
pillantott. -- Megyünk? Épp odaérünk.

-- Nem bánom! -- feleltem. A kutya-história óta vakon bíztam Gustavban.

A versenyiroda elég tágas helyiség volt. Jobb kéz fel l egy elrekesztett trafik, balra pedig a
totalizator. A kirakatban mindenfelé zöld vagy rózsaszín sportújságok és géppel kitöltött
versenyhirdetések csüngtek. Az egyik fallal párhuzamosan hosszú pult húzódott, amelyen írni
lehetett. Mögötte három férfi tevékenykedett megszállottan, az egyik a telefonba ordítozott, a
másik föl és alá szaladgált cédulákkal a kezében, a harmadik ott állt a pultnál kabát nélkül,
felt rt ingujjal, fején egy hátratolt kemény kalappal, s miközben egy fekete, tönkrerágcsált
brazil szivart görgetett a foga között, a téteket jegyezte be. Az inge ég lila színben tündökölt.

Ámulatomra élénk forgalom zajlott a helyiségben. Jobbára kisemberek tolongtak odabent,

iparosok, munkások, kistisztvisel k meg néhány kurva és selyemfiú. Már az ajtóban elénk állt
egy piszkosszürke kamásnis, szürke keménykalapos és elny tt szürke ferencjóskás alak.

-- Von Bieling -- mutatkozott be. -- Szolgálhatok tippekkel az uraknak? Holtbiztosak!

-- A holdban! -- felelte Gustav, akinek az arckifejezése váratlanul tökéletesen megváltozott a

versenyirodában.

-- Csak ötven pfennig -- er sködött Bieling. -- Személyesen ismerem az edz ket. Még
régebbr l -- tette hozzá, amikor elfogta a pillantásomat.

Gustav már a versenylistákat tanulmányozta.

-- Mikor jön ki Auteuil? -- szólt át a pulton.

-- Ötkor -- rikoltotta a tisztvisel .

-- Oltári egy dög ez a Philomene -- morogta Gustav. -- Jól bírja a laza pályát -- tette hozzá, és
verejtékezni kezdett izgalmában. -- Utána mi jön? -- kérdezte aztán.

-- Hoppegarten -- mondta valaki mellette. Gustav ismét elmerült a tanulmányozásban.

-- Els nek Tristant tesszük meg zígre, két-két márka erejéig -- szólalt meg.

-- Legalább van valami fogalmad az egészr l? -- kérdeztem.

-- Fogalmam? Minden lópatát külön ismerek!

-- És akkor maga Tristanra tesz? -- csodálkozott el valaki mellettünk. -- Ember, hiszen

Fleissiges Lieschent kell megtenni, az az egyetlen esélyes! Nekem Johnny Burns személyes jó
barátom...

-- Én pedig a Fleissiges Lieschen istállójának vagyok a tulajdonosa -- vágott vissza Gustav --,
és jobban tudom…

Bemondta a fogadásainkat a pult mögött körmöl férfinak. Kaptunk egy cédulát, és

letelepedtünk a helyiség el termében, ahol asztalok és székek álltak. A legfurább nevek
röpködtek körülöttünk a leveg ben. Néhány munkás a nizzai versenylovakról tárgyalt, két
postás a párizsi id járás-jelentést böngészte, egy kocsis pedig azzal kérkedett, hogy valaha
üget versenyz volt. Csak egy kefehajú kövér alak ült közönyösen az asztalnál, és egyik
szendvicset a másik után kebelezte be. Két férfi nézte sóváran a falnak támaszkodva. Egy-egy
tétjegyet szorongattak a kezükben, és olyan beesett volt az arcuk, mintha már napok óta nem
ettek volna egy falatot sem.

Fölcsilingelt a telefon. Mindenki a fülét hegyezte. A tisztvisel kikiáltotta a neveket.

Tristanról egy vak hangot sem ejtett.

-- Hogy az ördög vinné el! -- kiáltott fel Gustav, és egész belevörösödött. --- Salomon futott
be. Ki hitte volna? Talán maga? -- fordult dühösen a Fleissiges Lieschenhez. -- A magáét is
úgy említették: futottak még...

Von Bieling hozzánk lépett.

-- Tisztelt uraim, én is Salomont ajánlottam volna, ha meghallgatnak. Csak Salomont! Egy

tippet a következ futamra?

Gustav oda se figyelt. Már lecsillapodott, és most Fleissiges Lieschennel folytatott bonyolult
szakmai megbeszélést.

-- Ért ön a lovakhoz? -- fordult hozzám Bieling.

-- Nem! -- feleltem.

-- Akkor fogadjon! Habozás nélkül! De csak ma -- tette hozzá suttogva --, csak ma, és soha
többé! Hallgasson rám! Fogadjon, mindegy, hogy kire, Lear királyra vagy Silbermottéra, talán
L'heure bleu-re. Nem akarok keresni magán. Csak akkor adjon valamit, ha nyert. -- Az álla
megremegett a játékszenvedélyt l.

Ismertem a póker törvényeit: a kezd k többnyire nyernek.

-- Hát jó -- mondtam --, és melyikre tegyek? -- Amelyikre akar… teljesen mindegy…

-- L'heure bleu, az nem is hangzik rosszul -- határoztam el magam --, hát akkor tíz márkát
L'heure bleu-re.

-- Meg rültél? -- ripakodott rám Gustav.

-- Nem -- feleltem.

-- Tíz márkát arra a rozoga gebére? Már rég szalámit kellett volna csinálni bel le...

Fleissiges Lieschen, akit Gustav az imént még kutyapecérnek nevezett, most tele szájjal
helyeselt.

-- Hallottak már olyat? L'heure bleu-t teszi meg? Az nem ló, az egy tehén! Maientraum úgy
húzza le, uram, ahogy jólesik neki. Még két lábon is! Zígre tett?

Bieling könyörg pillantást vetett rám.

-- Zígre! -- feleltem.

-- Keresztet vethet rá! -- dörmögte megvet en Fleissiges Lieschen.

Gustav is úgy mért végig, mintha beálltam volna hottentottának:

-- Ember, hiszen Gipsy Kett t kell megtenni, ezt már a csecsem k is tudják az anyjuk
méhében.

--- Én megmaradok L'heure bleu mellett -- jelentettem ki.

A kalandorok minden titkos törvényének ellentmondott volna, ha másra térek át.

A lila inges ideadta a cédulámat. Gustav és Fleissiges Lieschen úgy nézett rám, mintha kiütött
volna rajtam a búbópestis. Elhúzódtak mell lem a pulthoz, s Gipsy Kett re és Maientraumra
tettek. Gúnyos kacajjal kísérték egymás tétjét, de benne volt ebben a kacajban a szakemberek
kölcsönös tiszteletadása is.

Ekkor valaki összeesett. Egyike azoknak a sovány férfiaknak, akik elöl álltak, az asztal
mellett. Lecsúszott a fal mentén, és nehézkesen zuhant a padlóra. A két postás fölemelte, és
egy székre ültette. Az arca szürkésfehér volt, a szája nyitva.

-- Jézuskám! -- kiáltott föl az egyik kurva, egy lenyalt hajú, alacsony homlokú, tömzsi, fekete
n . -- Hozzon már valaki egy bögre vizet!

Csodálkozva tapasztaltam, milyen keveset tör dnek az ájult emberrel. A legtöbben csak futó
pillantást vetettek rá, aztán ismét visszatértek a fogadáshoz.

-- S r n el fordul -- magyarázta Gustav. -- Munkanélküliek, akik az utolsó pfennigjüket

teszik fel. Mindig a nagy pénzre lesnek, tízre ezret szeretnének.

A kocsis egy pohár vizet hozott a trafikból. A fekete kurva belemártotta a zsebkend jét, és
benedvesítette a férfi homlokát meg a halántékát. Amaz fölsóhajtott, és kinyitotta a szemét.
Volt valami iszonyatos a már-már kihunyt arcban s a föléled szemekben, mintha valaki más,
egy ismeretlen lény pillantott volna ki h vös kíváncsisággal egy merev, szürkésfehér álarc
szemrésein.

A lány fogta a poharat, és inni adott a férfinak. Közben úgy ölelte magához, mint egy
gyereket. Majd elvett egy szendvicset az asztalnál falatozó közönyös kefehajú el l, és odaadta
neki.

-- Edd meg szépen... De csak lassan... lassan... ne harapj az ujjamba... jól van, és most igyál
még egy kortyot...

Az asztalnál ül férfi a szendvicsre sandított, de egy szót sem szólt. A másikba lassan
visszatért az élet. Még evett egy keveset, aztán imbolyogva föltápászkodott. A lány elvezette
az ajtóig, és miután gyors pillantást vetett hátra, felkattintotta a retiküljét.

-- Nesze... most pedig t nj el, és fogadás helyett inkább egyél valamit.

Az egyik strici, aki egész id alatt háttal állt neki, most visszafordult. Lakkcip s, sportsapkás
fickó volt, a képe mint egy ragadozó madáré, a füle pedig messzire elállt.

-- Mennyit adtál neki? – kérdezte.

-- Pár garast.

Mellbe vágta a könyökével.

-- Volt az több is! Legközelebb majd megkérdezel, jó?

-- Ne vidd túlzásba, Eddy! -- mondta a másik. El vette a púderesdobozát, és festeni kezdte az

ajkát.

-- Hát nem volt igazam? -- kérdezte Eddy. A kurva nem felelt.

A telefon ismét felcsöngött. Én Eddyt figyeltem, és nem hallottam az eredményt.

-- Ezt nevezik disznó szerencsének! -- harsogta váratlanul Gustav. -- Uraim, ez már a disznó
szerencsénél is disznóbb, ez egy óriáskoca, húsz szopósmalaccal! -- A vállamra csapott. --
Száznyolcvan márkát zsebelsz be, emberfia! Befutott az a furcsa nev kancád.

-- Ne beszélj!

A szétrágott brazil szivaros, élénk lila inges pasas savanyú képpel bólintott, és elvette a
cédulámat.

-- Kit l kapta a tippet? -- kérdezte.

-- T lem -- vágta rá sietve Bieling, majd egy hihetetlenül alázatos és várakozásteljes mosoly
kíséretében odanyomult hozzám, és meghajolt el ttem. -- T lem, ha meg tetszik engedni... az
én összeköttetéseim…
-- Majd éppen magától... -- mondta a f nök, és rá sem nézett, hanem elém számolta a pénzt.
Egy másodpercig mély csönd ülte meg a helyiséget. Mindenki rám nézett. Még a
rendületlenül falatozó ipse is fölvetette a fejét.

Zsebre gy rtem a bankjegyeket.

-- Abbahagyni! -- súgta Bieling. -- Abbahagyni! -- Piros foltok gyúltak ki az arcán. Tíz márkát
nyomtam a kezébe.

Gustav vigyorgott, és oldalba bökött. -- Nem megmondtam neked? Csak Gustavra kell
hallgatni, máris cs stül jön a pénz!

Tartózkodtam t le, hogy az egykori szanitéc- rvezet nek Gipsy Kett r l tegyek említést. De
úgy látszott, hogy magától is eszébe jut.

-- Menjünk innen -- mondta --, ma rossz napjuk van a szakma m vészeinek!

Az ajtóban valaki meghúzta a kabátujjamat. Fleissiges Lieschen volt.

-- Kire tippelne ön a Maslowski-emlékversenyen? -- kérdezte sóvár tisztelettel.

-- Csak az O Tannenbaumra -- feleltem, és elmentein Gustawal a legközelebbi kocsmába,

hogy felhajtsunk egy pohárral L'heure bleu tiszteletére.

Egy óra múlva már harminc márkát vesztettem a nyereségb l. Nem tudtam megállni, hogy ne
játsszam tovább. De aztán abbahagytam. Amikor elmentem, Bieling egy cédulát csúsztatott a
markomba:

-- Ha egyszer szüksége lesz valamire! Vagy az ismer seinek. Én képviselem a céget...

Reklámcédula volt, és házi vetít gépeket hirdetett. -- Viselt ruhák eladását is közvetítem ---
kiáltotta utánam. -- Készpénzzel fizetünk.

Hétre visszahajtottam a m helybe. Kari az udvaron állt, és már be volt gyújtva.

-- Jó, hogy megjöttél, Robby -- mondta Köster --, éppen próbaútra indulunk. Szállj be!

Az egész cég várakozásteljesen készült erre az útra. Ottó ugyanis kisebb javításokat és
módosításokat eszközölt Karion, mert két hét múlva részt akar venni egy hegyvidéki
versenyen. Most próbálta ki el ször a kocsit.

Beszálltunk. Jupp Köster mellé ült, és föltette a hatalmas porszemüveget. Megszakadt volna a
szíve, ha nem visszük magunkkal. Lenz hátul ült velem.

Kari nekiiramodott. Kiértünk az országúiba torkolló hosszú utcára, és már száznegyvenessel

mentünk. Lenzcel szorosan megkapaszkodtunk az elüls ülések támlájába. Úgy vágott a szél,
hogy szinte levitte a fejünket. Az országút két oldalán sorakozó jegenyék veszettül nyargaltak
tova, az abroncsok vijjogtak, és a motor gyönyör hangja a szabadság diadalkiáltásaként járta
át minden porcikánkat. Negyedórával kés bb egy szüntelenül növekv fekete pontot
pillantottunk meg magunk el tt. Elég nehéz kocsi volt, amely nyolcvan és száz kilométer
között hajtott. Nem feküdhette meg elég jól az utat, mert ide-oda ugrándozott. Az országút
meglehet sen keskeny volt, és Köster csökkentette a sebességet. Mikor mintegy száz méterre
közelítette meg a kocsit, és éppen rá akart dudálni, egyszerre csak láttuk, hogy egy motoros
tart felénk az egyik beköt úton, majd az útkeresztez dés közvetlen közelében váratlanul
elt nik egy kerítés mögött.

-- Ezer ördög! -- kiáltott föl Lenz. -- Ebb l baj lesz!

S abban a másodpercben ismét megpillantottuk a motorost, amint húsz méterre az autó el tt

rátér az országúira. Bizonyára lebecsülte a gépkocsi sebességét, s széles ívben próbált elhúzni
el tte. A kocsi rézsút balra vágott, hogy elkerülje, de a motorkerékpár is balra csúszott. A
gépkocsit most jobbra rántották, egyik sárhányója súrolta a motorkerékpárt, amely
felbukfencezett, és el redobta a motorost az úttestre. A kocsi farolt, nem tudott többé
egyenesbe jönni, kidöntötte az útjelz táblát, kettétört egy lámpaoszlopot, és recsegve-
ropogva ütközött neki egy fatörzsnek.

Mindez néhány másodperc alatt játszódott le. Mi még mindig elég nagy sebességben voltunk,
s a következ pillanatban oda is értünk a baleset színhelyére. Az abroncsok recsegtek, Köster
úgy vitte be Karit a motoros, a kerékpár meg a keresztben álló füstölg kocsi közé, mint egy
versenyparipát, baloldalt már-már megérintette a motoros kinyújtott kezét, jobbra pedig a
kocsi hátsó lökhárítóját, aztán felb gött a motor, Köster ismét egyenesbe kényszeríttette Karit,
csikorgott a fék, és végül csönd lett.

-- Ez derekas teljesítmény volt, Ottó! -- jegyezte meg Lenz. Visszarohantunk, és feltéptük a

kocsi ajtaját. A motor még járt. Köster a m szerfalhoz kapott, és kitépte a slusszkulcsot. A
gép zihálása megsz nt. Nyögéseket hallottunk odabentr l.

A nehéz alkotmány minden ablaka betört. A benti félhomályban egy asszony vérrel elöntött
arcát pillantottuk meg. Mellette egy férfi szorult be a kormánykerék és az ülés közé. El bb az
asszonyt emeltük ki, és letettük az útra. Az arca össze volt vagdalva, néhány üvegszilánk állt
ki bel le, de a vér egyenletesen szivárgott. Úgy tetszett, hogy a jobb karja sérült meg a
legkomolyabban. A fehér kosztümkabát ujján átütött a vér, és folyvást csöpögött. Lenz
feltépte a kabátujjat. Erre már sugárban tört el a vér, aztán lüktetve folyt tovább. Lenz
lekötözte a n karját a zsebkend jével.

-- Szedjétek ki a férfit -- mondta --, a n t egyedül is ellátom. Gyorsan a legközelebbi kórházba

kell szállítani ket!

A férfihoz csak úgy fértünk hozzá, hogy lecsavartuk az ülés támláját. Szerencsére elég
szerszámunk volt, és gyorsan végeztünk vele. A férfi is vérzett, és szemlátomást eltörte egy-
két bordáját. Mikor kisegítettük a kocsiból, felüvöltött és elájult. A térdének is valami baja
eshetett. De pillanatnyilag nem segíthettünk rajta.

Köster a baleset színhelyéig hátrált Karllal. Az asszony úgy megrémült a feléje tartó kocsitól,
hogy eszeveszett sikoltozásba fogott, pedig Ottó csak lépésben közeledett. Lehajtottuk az
elüls ülés támláját, hogy rá tudjuk fektetni a férfit. Az asszonyt hátra ültettük. Én melléje
álltam a kocsihágcsóra, Lenz túloldalt kapaszkodott meg ugyanúgy, és a férfit fogta.

-- Jupp, te maradj itt, és vigyázz a kocsira! -- szólt Gottfried.

-- Hát a motoros hova lett? -- kérdeztem én.

-- Elszelelt, amíg mi ezekkel foglalkoztunk -- felelte Jupp.

Óvatosan indultunk el. A következ falun túl egy kis szanatórium állt. Amikor arra jártunk,
sokszor láttuk az alacsony, fehér épületet egy domb tetején. Úgy tudtuk, hogy valamilyen
magán-idegklinika könnyebb betegek részére, ahova tehet sebb emberek juthatnak be
csupán... de rendel je csak kellett hogy legyen és orvosa úgyszintén.

Fölhajtottunk a dombra és becsengettünk. Egy rendkívül csinos n vér jött ki. Amikor a vért
megpillantotta, elsápadt és beszaladt. Rögtön utána egy másik, jóval id sebb n vér lépett ki a
kapun.

-- Sajnáljuk -- mondta --, de nem vagyunk balesetekre berendezkedve. A Virchow-kórházba

kell menniük, az sincs olyan messze.

-- Majdnem egy órára van ide -- felelte Köster. A n vér visszautasító pillantást vetett rá.

-- Egyáltalán nem rendezkedtünk be az effélékre -- ismételte meg. -- Orvosunk sincs…

-- Akkor önök megszegik a törvényt -- jelentette ki Lenz. -- Az ilyenszer magánintézetekben

mindig kell lennie egy ügyeletes orvosnak. Megengedi, hogy telefonáljak? Felhívnám a
f kapitányságot és egy napilap szerkeszt ségét.

A n vér elbizonytalanodott.

-- Azt hiszem, nem kell nyugtalankodnia -- jegyezte meg h vösen Köster --, a munkáját
biztosan jól megfizetik. Mindenekel tt egy hordágyra lenne szükségünk. És nyilván az orvost
is el keríti majd...

A n vér még mindig habozott.

-- A hordágyat ugyancsak el írja a törvény -- magyarázta Lenz --, akárcsak a megfelel

mennyiség kötszert...

-- Hát persze, persze -- felelte nagy sietve a n vér, akit az el írásoknak ez az alapos ismerete
szemlátomást lehengerelt. -- Mindjárt küldök valakit...

Sarkon fordult és elment.

-- Hallatlan! -- jegyeztem meg én.

-- A városi kórházban is megesik az ilyesmi -- felelte Gottfried szenvtelenül.-- El bb a pénz,

aztán a bürokrácia és csak legvégül a segítség…

Visszamentünk a kocsihoz, és kisegítettük bel le az asszonyt. Egy szót sem szólt, csak a kezét
nézte. Bevittük egy kis földszinti rendel be. Aztán kihozták a hordágyat, s mi ráfektettük a
férfit. Amikor megemeltük, felnyögött.

-- Csak egy percre -- mondta. Ránéztünk. Lehunyta a szemét.

-- Szeretném, ha nem tudná meg senki... -- folytatta akadozva.

-- Maga egyáltalán nem volt hibás -- felelte Köster. -- Mi mindent pontosan láttunk, és
készségesen elmehetünk tanúskodni.

-- Nem err l van szó -- mondta a férfi. -- Más okom van rá, hogy ki ne szivárogjon valami.
Hiszen értik... -- tette hozzá, s az ajtóra pillantott, amelyen bevitték az: asszonyt.

-- Akkor a legjobb helyre hoztuk -- jegyezte meg Lenz. -- Ez egy magánszanatórium. Most
még csak a kocsija kell, hogy elt njön, miel tt a rend rség fölfedezi.

A férfi felkönyökölt.

-- Megtennék még ezt is? Hogy felhívjanak egy javítóm helyt... És adják meg a címüket... Én
ugyanis... Egyszóval ki szeretném fejezni a hálámat...

Köster elutasítóan legyintett.

-- De igen -- er sködött a férfi --, tudni szeretném...

-- Ezt elég egyszer en megoldhatjuk -- vágott közbe Lenz. -- Történetesen gépkocsiszerel k

vagyunk, m helyünk is van, és jól ismerjük ezt az autótípust. Ha beleegyezik, mi rögtön
elszállítjuk, és rendbe hozzuk a kocsiját. Ezzel magán is segítünk, és bizonyos fokig
magunkon is...

-- Rendben van -- mondta a férfi. -- Itt a címem... Aztán majd elmegyek érte. Vagy elküldök
valakit.

Köster zsebre tette a névjegyet, aztán bevittük a hordágyat. Közben megjött az orvos.
Fiatalember volt. Már lemosta a vért az asszony arcáról, s most jobban látszottak rajta a mély,
vágott sebek. Az asszony az ép fél karjára könyökölt, és a m t széken álló tükörfényes
nikkeledényben megnézte magát.

-- Ó! -- mondta halkan, és rémült tekintettel hanyatlott vissza.

A faluba hajtottunk, és egy m hely után kérdez sködtünk. A kovácshoz küldtek, s attól egy
vontatót meg egy kötelet kértünk kölcsön. Húsz márkát ígértünk érte. De a kovács
gyanakvóan méregetett, és meg akarta nézni a kocsit. Magunk mellé ültettük és
visszahajtottunk.

Jupp az országút közepén állt és integetett. De mi már láttuk, hogy mi történik. Az út szélén
egy ócska, magas tetej Mercedes állt, négy ember pedig azon fáradozott, hogy elvontassa a
kocsironcsot.

-- Épp idejében érkeztünk -- mondta Köster.

-- Ezek a Vogt fivérek -- jegyezte meg a kovácsmester. -- Veszedelmes társaság. Odaát

laknak. Amire egyszer rátették a kezüket, azt nem eresztik el többé.

-- Meglátjuk -- mondta Köster.

--- Én már mindent megmagyaráztam nekik, Köster úr -- súgta oda Jupp. -- Piszkos
konkurencia. A saját m helyükbe akarják becipelni a kocsit.

-- Rendben van, Jupp. Egyel re maradj itt! Köster odament a legtermetesebbhez a négy fivér
közül, és tárgyalni kezdett vele.

-- Van nálad valamilyen keményebb tárgy? -- kérdeztem Lenzt l.

-- Csak a kulcscsomóm, de az nekem kell. Végy magadhoz egy kisebb franciakulcsot!

-- Inkább nem -- feleltem --, abból súlyos testi sértés származhat. Kár, hogy ilyen könny cip
van rajtam. Mert másképp egy jó rúgás is megtenné…

-- Velünk tart? -- kérdezte Lenz a kovácstól. -- Akkor négyen vagyunk négy ellen.

-- Eszem ágában sincs! Hogy ezek holnap összetörjék a m helyt? Szigorúan somleges
maradok.

-- Az is valami! -- jegyezte meg Gottfried.

-- Én benne volnék a bunyóban! -- jelentette ki Jupp.

-- Nehogy megpróbáld! -- szóltam rá. -- Maradj itt, és figyeld, nem jön-e valaki. Mást ne
csinálj!

A kovács kissé eltávolodott t lünk, hogy ezzel is kifejezze a maga szigorú semlegességét.

-- Hagyjuk ezt a süket dumát! -- ripakodott rá épp akkor a legnagyobbik Vogt Kösterre. -- Aki
el bb jön, az szüretel. Végeztem! És most eredj innen!

Köster még egyszer megmondta neki hogy a kocsi a miénk. Felajánlotta Vogtnak, hogy
elviszi a szanatóriumba, s ott megérdekl dheti. Emez megvet en vigyorgott. Közelebb
léptünk Lenzcel.

-- Ti is szanatóriumba akartok kerülni? --- kérdezte Vogt.

Köster nem válaszolt, hanem odament az autóhoz. A három másik Vogt fölegyenesedett, és
szorosan egymás mellé állt.

-- Adjátok ide a vontatókötelet, szólt Köster nekünk.

-- Ember, gondold meg... -- mondta a legid sebb Vogt. Magasabb volt egy fejjel Kösternél.

-- Sajnálom -- felelte Köster --, de a kocsit visszük.

Lenz meg én zsebre tett kézzel sompolyogtunk még közelebb. Köster lehajolt a kocsihoz.
Abban a pillanatban a legid sebb Vogt egy rúgással félretaszította. De Ottó csak ezt várta.
Villámgyorsan kapta el a lábát, és Vogt hanyatt vágódott. Köster kiegyenesedett, és úgy
gyomorszájon vágta a másik fivért, aki épp az emel rúdjával készült lesújtani rá, hogy amaz
imbolyogni kezdett, aztán is lebukott a földre. A következ percben Lenz meg én a másik
kett re vetettük magunkat. Az els pillanatban kaptam egyet az arcomba. Nem volt veszélyes,
de megeredt az orrom vére, és elvétettem a következ ütést, az öklöm lecsúszott az ellenfél
zsíros állán, mire egy második csapást mértek a szememre, és olyan szerencsétlenül estem el,
hogy az a Vogt, akit gyomorszájon vágtak, elkapott odalent a földön. Az aszfalthoz nyomott,
és a nyakamat szorongatta. Megfeszítettem az izmaimat, nehogy megfojtson, közben pedig
megkíséreltem, hogy összehúzzam magam, és kiguruljak alóla, mert akkor a lábammal
félrependeríthettem, vagy gyomron rúghattam volna. De Lenz épp a lábam fölött dulakodott a
maga Vogtjával, s én nem tudtam kiszabadulni. És noha teljes er mb l megfeszítettem a
nyakizmaimat, a lélegzésem mégis elnehezült, mert vérz orromon keresztül sem jutottam
leveg höz. Hirtelen üveges fényben kezdett el ttem csillogni minden, Vogt arca reszketett
fölöttem, mint a kocsonya, s mintha fekete árnyak gyülekeztek volna a koponyámban. Még
csak annyit láttam, hogy Jupp váratlanul felbukkan mellettem -- ott térdel az árokban, onnan
követi higgadtan és figyelmesen a vonaglásomat, s mikor úgy véli, hogy itt az ideje, odasújt
egy kalapáccsal Vogt csuklójára. Emez csak a második ütésre eresztett el, hogy dühödten
kapjon, még mindig a földr l, Jupp felé, de a fiú mintegy félméternyit visszacsúszott, s a
legnagyobb lelki nyugalommal sújtott amúgy isten igazából el bb az ujjaira, aztán pedig a
fejére. Föltápászkodtam, rávetettem magam, és most már én kaptam el a torkát. Ebben a
pillanatban állati üvöltés hangzott fel, majd egy szánalmas nyöszörgés:

-- Eresszen el! Eresszen!

A legid sebb Vogt rimánkodott Kösternek, aki hátracsavarta a karját, és a magasba rántotta.
Vogt arccal bukott a földre, Köster pedig a hátára térdelt, és még egyet csavarintott a karján.
Ezzel egyidej leg a térdével is Vogt tarkója felé nyomta a kitekert kart. A fickó üvöltött, de
Köster tudta, hogy tisztességesen el kell bánnia vele, ha nyugton akarnak maradni t lük. Egy
utolsó rántással kificamította a karját, és csak aztán engedte el. Vogt egy darabig ott maradt az
aszfalton. Felpillantottam. Az egyik fivér még harcképes volt, de bátyja üvöltése a szó szoros
értelmében a földhöz cövekelte.

-- És most pusztuljatok innen, másként még kaphattok! -- kiáltott rá Köster.

Búcsúzóul még egyszer odavertem az aszfalthoz ellenfelem fejét, aztán eleresztettem. Lenz
már ott állt Köster mellett. A zakója fölhasadt, a szája sarkából vér szivárgott. A verekedés
végkimenetele döntetlennek látszott, mert Lenz Vogtja is talpon maradt, noha is vérzett. De
a legid sebb Vogt veresége mindent eldöntött. Egyikük sem mert többé megmukkanni.
Fölsegítették bátyjukat a földr l, és a kocsijukhoz mentek. A még sértetlen fivér visszajött, és
elvette az emel t. Úgy sandított Köster felé, mintha magát az ördögöt látná. Aztán elporzott a
Mercedes.

Egyszerre csak ott volt mellettünk a kovács.

-- Jól megadták nekik! -- mondta. -- Ezeknek rég volt részük ilyesmiben! A legid sebb már
ült is emberölésért.

Senki sem felelt neki. Köster megrázta magát.

-- Disznóság! -- mondta, majd körülnézett. -- Gyerünk!

-- Már itt is vagyok! -- jelentkezett Jupp, és odagurította a vontatót.

-- Gyere ide! --- szóltam rá. -- Mától fogva rmesterré lépsz el , és b rszivart szívhatsz.

A vontatóra emeltük a kocsi elejét, és Karihoz er sítettük a drótkötéllel.

-- Gondolod, hogy nem árt meg neki? -- kérdeztem Köstert l. -- Elvégre Kari versenyparipa,
nem öszvér.

Megrázta a fejét.

-- Nem visszük messzire, és az út is jó.

Lenz beleült a kocsironcsba, és óvatosan elindultunk. Zsebkend met az orromhoz szorítottam,

s elnéztem az alkonyba hanyatló szántóföldeket meg a naplementét.

Rendíthetetlen nyugalmú, roppant béke honolt a tájon; a természet a lehet legközönyösebben

szemléli mindazt, amit az emberiségnek nevezett rosszindulatú hangyaboly m vel ezen a
világon. A felh k lassacskán aranyszegély bércekké tömörültek, az alkony lila árnyai
hangtalanul suhantak felénk a láthatár peremér l, a pacsirták az ég végtelenségéb l hazatértek
a barázdák közé, s csöndesen leszállt az éj.

Behajtottunk az udvarunkra. Lenz kikászálódott a kocsironcsból, és ünnepélyesen megemelte

el tte a kalapját.

-- Légy üdvözölve, áldott kocsi! Szomorú események vezéreltek hozzánk, de szeretetteljes

pillantásunk felületes becslése szerint is három- vagy három és fél ezer márkát hozol nekünk a
konyhára. Most pedig adjatok egy nagy pohár cseresznyepálinkát meg egy szappant: le
akarom mosni magamról a Vogt családot.

Mindnyájan megittunk egy-egy pohárkával, aztán rögtön nekiláttunk, hogy a sérült kocsit a
lehet ségekhez mérten szétszereljük. Olykor ugyanis nem volt elegend , ha csak a tulajdonos
bízta ránk a javítást. El fordult, hogy utólag a biztosítótársaság is jelentkezett, és máshova
szállította a kocsit, olyan m helybe, amellyel szerz déses viszonyban volt. De a mi
esetünkben a kocsi összeszerelésének költségei már olyan magasra hágnak, hogy kifizet d bb
lesz nálunk hagyni a munkát. Besötétedett, mire abbahagytuk.

-- Jársz meg egyet ma este a taxival? -- kérdeztem Lenzt l.

-- Eszem ágában sincs -- felelte Gottfried.

Semmilyen körülmények közt sem szabad túlhajtani a pénzkeresést. Én beérem ezzel a

kocsironccsal.

-- Én nem! -- mondtam. -- Ha te nem akarsz kimenni, én tizenegyt l kett ig letarolnám az

éjjeli mulatókat.

Inkább mondj le róluk -- somolygott Gottfried --, és nézz a tükörbe. Az utóbbi id ben
többször pórul jártál az orroddal. Senki sem száll be hozzád, ha megpillantja ezt a
takarmányrépát. Menj csak haza nyugodtan és borogasd.
Igaza volt. Ezzel az orral csakugyan nem lehetett taxivolán mellé ülni. Így hát nemsokára
elbúcsúztam a fiúktól, és elindultam hazafelé. Útközben Hassével találkoztam, és együtt
mentünk a panzióig. Gondozatlan volt és szánalomraméltó.

-- Lefogyott! -- jegyeztem meg.

Bólintott, és elmondta, hogy mostanában nemigen vacsorázik. A felesége azoknál az új

ismer söknél tölti szinte minden estéjét, és csak kés n tér haza. Egyrészt örvend neki, hogy az
asszony szórakozik, másrészt nincs hozzá semmi kedve, hogy esténként egymagában
f z cskézzék. Nem is igen érzi az éhséget; ahhoz már túlontúl fáradt.

Lopva rápillantottam, amint görnyedten ott lépkedett mellettem. Lehet, hogy hitt abban, amit
mondott, mégis siralmas volt végighallgatni. Csak egy kevéske biztonság és egy kevéske pénz
hiányzott ahhoz, hogy ez a házasság és ez a szelíd, szerény élet ne fusson zátonyra. Arra
gondoltam, hogy emberek milliói jutnak hasonló sorsra, és mindig csak egy kevéske
biztonságon meg egy kevéske pénzen múlik. Iszonyú módon tönkremennek az életek a puszta
létért vívott nyomorúságos küzdelemben. A délutáni verekedésre gondoltam, meg arra, amit
az elmúlt hetekben láttam, mindenre, amit átéltem, aztán Pat jutott eszembe, és váratlanul úgy
éreztem, hogy mi se remélhetünk semmit. Túlontúl sokat merészeltem, és az élet túlontúl
nyomorúságos ahhoz, hogy boldogságot is nyújtson: a boldogság nem lehet tartós, és hinni
sem szabad benne, mert csak lélegzetvételnyi szünetet jelent, nem pedig biztonságos kiköt t...

Felmentünk a lépcs n, és kinyitottuk az ajtót. Hasse az el térben maradt.

-- Hát akkor viszontlátásra…

-- Egyék ma valamit -- mondtam neki.

Er tlen mosollyal rázta meg a fejét, mintha bocsánatot kérne, és visszavonult a vigasztalan,
sötét szobába. Utánanéztem, majd lassan végigmentem a töml szer folyosón. Hirtelen halk
énekszóra lettem figyelmes. Megálltam és hallgatóztam. Nem Erna Bonig gramofonja volt,
ahogy az els pillanatban hittem, hanem Pat hangja.

Egyedül volt a szobájában és énekelt. Visszanéztem az ajtóra, amely mögött Hasse elt nt,
aztán ismét el rehajoltam, és füleltem, majd váratlanul ökölbe szorult a kezem; a teremtésit
neki, mit bánom én, ha ezerszer is úgy van, hogy nem biztonságos rév, hanem csak egy
lélegzetvételnyi szünet, ha ezerszer is olyan messze esik t lünk, hogy hinni sem lehet már
benne -- hiszen a boldogság talán épp azért olyan döbbenetesen új mindig, talán azért olyan
leny göz , mert hinni sem lehet benne!

Pat nem hallotta meg, hogy jövök. A tükör el tt kuporgott a padlón, és éppen egy kis fekete
kalap próbálgatásával volt elfoglalva. A lámpa ott állt mellette a sz nyegen. A szoba
aranyosbarnán derengett, és a fény csak az arcát öntötte el. Egy széket húzott maga mellé,
amelyr l egy darabka selyem csüngött alá. Az ülésen olló csillogott.

Csöndesen megálltam a küszöbön, és elnéztem, milyen komoly arccal munkálkodik azon a

kalapon. Szeretett a padlón üldögélni, s már nemegyszer találtam rá úgy, hogy ott aludt el a
szoba egyik sarkában, a padlón, egy könyvvel meg a kutyával maga mellett.
A kutya most is ott heverészett a sz nyegen, és morogni kezdett. Pat fölnézett, és
megpillantott a tükörben. Elmosolyodott, és én úgy éreztem, hogy ett l a mosolytól egy kicsit
minden világosabb lesz ezen a földön. Bementem, mögéje térdeltem, és a nap annyi
felgyülemlett mocska után megérintettem ajkammal meleg, puha b rét a tarkóján.

Magasra emelte a fekete kalapját.

-- Átalakítottam! Tetszik így neked? -- Csodálatos egy kalap -- feleltem.

--- Hiszen nem is nézted meg! Hátul lerövidítettem, és elöl fölhajtottam a szélét.

-- Nagyon is jól megnéztem --- mondtam, és arcomat a hajába temettem. -- A sárga irigység
fogná el a párizsi kalaposokat, ha látnák!

-- De Robby! -- tolt el kacagva magától. -- Neked fogalmad sincs az egészr l! Egyáltalán

látod te valaha, hogy mi van rajtam?

-- Minden apróságot észreveszek -- jelentettem ki, és szorosan melléje kuporodtam a padlóra,

de úgy, hogy az árnyékban maradjak, és ne lássa meg az orromat.

-- Igen? Akkor mondd meg, mi volt rajtam tegnap este?

-- Tegnap? -- kérdeztem és eltöprengtem. Valóban nem tudtam.

-- Látod, kedvesem? Hiszen te szinte semmit sem tudsz rólam.

-- Igazad van! -- feleltem. -- De hidd el, hogy ez a legszebb a dologban! Minél többet tudunk
meg egymásról, annál inkább félreértjük egymást. És minél jobban megismeri egyik ember a
másikat, annál inkább elidegenedik t le. Nézd meg a Hasse házaspárt! Azok már mindent
tudnak egymásról, és nagyobb az ellentét köztük, mint két vadidegen között.

Föltette a kalapkát, és megnézte magát a tükörben.

-- Amit mondtál, annak csak a fele igaz, Robby!

-- Minden igazsággal ez a helyzet -- állapítottam meg. -- Többre nem is telik t lünk. Ezért
vagyunk emberek. Hiszen így is épp elég ostobaságot követünk el a magunk féligazságaival.
A teljes igazságtól már élni sem tudnánk.

Levette a kalapot és elrakta. Aztán felém fordult, és meglátta az orromat.

-- Hát ez mi? -- kérdezte ijedten.

-- Semmi különös. Vagy csak látszatra az. A kocsi alatt dolgoztam, és rám esett valami.
Hitetlenkedve mért végig.

-- Ki tudja, merre jártál megint! Hiszen nem mondsz meg nekem soha semmit! Én is éppolyan
keveset tudok rólad, mint te énrólam.

-- Jobb is így! -- feleltem.

Egy tál vizet hozott meg egy törülköz t, és borogatást tett az orromra. Aztán még egyszer
szemügyre vett.

-- Mintha megütött volna valaki. A nyakad is össze van karmolva. Alighanem valamilyen
kalandba keveredtél, kedvesem!

-- A mai nap legnagyobb kalandja csak ezután következik -- mondtam.

Meglepetten pillantott rám.

-- Ilyen kés n, Robby? Mit akarsz még csinálni?

-- Itthon maradok! -- feleltem, miközben elhajítottam a borogatást, és a karjaim közé zártam. -

- Egész este itt maradok veled!

XX.

Der s, meleg augusztus volt, és nyáriasan enyhe szeptember követte. De a hónap végén esni
kezdett, a felh k naphosszat mélyen alá csüngtek a városra, az ereszek csöpögtek, az id
zivatarosra váltott, s mikor egy vasárnap reggel felébredtem, és az ablakhoz léptem., kénesen
sárga foltokat pillantottam meg a temet fáinak lombja közt, s már az els kopasz ágak is
kiütköztek.

Egy darabig az ablaknál maradtam. Milyen különös volt ez a néhány hónap, mióta
visszajöttünk a tengerr l… Hiszen tudtam, minden órában tudtam, hogy Patnak sszel el kell
utaznia, de ezt csak úgy tartottam számon, ahogy sok minden egyebet számon tartunk: azt,
hogy múlnak az évek, az ember öregszik, és nem élhet örökké. A jelen mindig er sebbnek
bizonyult, félreseperte a gondokat, s amíg Pat itt volt, amíg a fákat üde zöld lombok
borították, addig az olyan szavak, hogy sz és elutazás és búcsú, halvány árnyékként
vesztegeltek a láthatáron, s annyi szerepük volt csak, hogy még érzékletesebbé tegyék a
közelség és a még-mindig-együttlét boldogságát.

Néztem az es áztatta, nedves temet t és a piszkos, barna levelekt l tarkálló sírköveket. A köd
az éj leple alatt szomjas nadályként szívta ki a falevelek zöld nedvét. Fáradtan és er tlenül
csüngtek az ágakon, és minden rájuk tör szélroham újabb és újabb leveleket tépett le, hogy
maga el tt pörgesse ket... És most el ször hasított belém éles, kegyetlen fájdalomként annak
a tudata, hogy közeleg a válás, hogy kézzelfogható valósággá lesz, éppolyan valósággá, mint
az sz, amely átsuhant a fák koronái közt, és rajtuk hagyta sárgálló keze nyomát.

A szomszéd szoba felé lestem. Pat még nem ébredt fel. Az ajtóhoz léptem, és ott álldogáltam
egy darabig. Nyugodtan aludt, és nem köhögött. Égy pillanatra eltöltött a reménység: Jaffe ma
vagy holnap vagy az eljövend napok egyikén fölhív, és bejelenti, hogy Patnak mégsem kell
elutaznia. De utána mindjárt azokra az éjszakákra gondoltam, amikor lélegzetének alig
észlelhet zihálását hallgattam, azt a szabályos, tompa sípolást, amely olyan egyenletesen
szólt, mint egy nagyon távoli, vékony f rész sivítása... s a remény éppolyan gyorsán aludt ki
bennem, amilyen váratlanul fellobbant.

Visszamentem az ablakhoz, és újra kibámultam az es be. Aztán leültem az íróasztalhoz, és

hozzáfogtam, hogy megolvassam a pénzemet. Ki akartam számítani, mennyi id re futhatja
bel le Patnak, de valósággal rosszul lettem bele, s így abbahagytam.
Az órára néztem. Hét felé járt az id . Még legalább két órám volt, amíg Patot felkölthetem.
Gyorsan magamra kaptam a ruhámat, hogy cserkésszek egyet a kocsival. Még mindig jobb
volt, mint a szobában ülni és tépel dni.

A m helybe mentem, kihoztam a taxit, és lassan róttam az utcákat. Alig találkoztam

emberekkel. A munkásnegyedekben kopáran sorakoztak a bérkaszárnyák, mint es ben
diderg szomorú utcalányok. A homlokzatuk viharvert volt és mocskos, a homályos ablakok
örömtelenül csillantak meg a reggeli világosságban, a málló vakolatot sárgásszürke lyukak
tarkították, mint a himl helyek.

Átvágtam az óvároson, és a dómhoz hajtottam. Megálltam a hátsó bejárat el tt, és kiszálltam a

kocsiból. A súlyos tölgyfakapun túlról elmosódott orgonaszót hallottam. A reggeli mise órája
volt, s az orgona hangjai azt jelezték, hogy odabent éppen áldozásra járulnak a hív k… Úgy
számítottam, hogy legalább húsz percem van még a mise végéig, amikor kijönnek az
emberek.

A kertbe mentem. Szürke fény fogadott. A rózsabokrokról es cseppek peregtek alá, de a

legtöbbje még virágzott. B es köpenyem alatt jól elrejthettem a lenyesett ágakat. Noha
vasárnap volt, senkivel sem találkoztam, és az els nyaláb rózsát akadálytalanul vihettem ki a
kocsihoz. Akkor visszatértem, hogy még egy csokorra valót nyessek. Már a kabátom alá
rejtettem, amikor meghallottam, hogy valaki jön a keresztfolyosón. Fél karommal er sen
magamhoz szorítottam a csokrot, és megálltam az egyik kép el tt, mintha imádkoznék.

Az illet közeledett, de nem ment tovább, hanem megállt a hátam mögött. Nyomasztó érzés
fogott el. Áhítatosan pillantottam a domborm re, majd keresztet vetettem, és lassan
továbbmentem a következ ig, amely messzebb esett a fordulótól. A lépések követtek, és
megint csak mögöttem állapodtak meg. Nem tudtam, mit tegyek. Nem mehettem mindjárt
tovább, ott kellett maradnom legalább annyi ideig, amennyi alatt tíz Üdvözlégyét meg egy
Miatyánkot el lehet mormolni... Különben rögtön leleplezem magam. Ott álltam tehát, majd
óvatosan, s mint akit ájtatosságában megzavartak, kissé szemrehányó arccal pillantottam
hátra, hogy megnézzem, ki az.

Egy lelkipásztor barátságos, kerek arcát láttam magam el tt és föllélegeztem. Már azt hittem,
hogy meg vagyok mentve, mert tudtam, hogy ima közben nem fog megzavarni. De aztán
észrevettem, hogy szerencsétlenségemre épp a kálvária utolsó jelenetéhez értem. Ha mégoly
lassan imádkozom is, néhány percen belül be kell fejeznem és a lelkipásztor szemlátomást,
csak ezt várja. Semmi értelme sem volt, hogy tovább húzzam az id t. így hát lassan és
közönyösen a kijárat felé indultam.

-- Jó reggelt! -- köszöntött rám a pap. -- Dicsértessék a Jézus Krisztus!

-- Mindörökké, ámen! -- feleltem a katolikus egyházi köszöntéssel.

-- Ritka dolog, hogy valaki ilyen korán itt van már -- jegyezte meg barátságosan, és rám
függesztette nyílt, kék gyermekszemét.

Valamit mormogtam.

-- Sajnos ma már ritkán fordul el az ilyesmi -- folytatta szomorúan. -- Kivált az, hogy férfiak
imádkozzanak a kálvária képei el tt. Ezért örvendek úgy magának, és ezért is szólítottam
meg. Bizonyára van valami különleges kívánsága, az hajtotta ide ilyen korán ebben a cudar
id ben...

No persze, az, hogy megszabaduljak t led, gondoltam magamban, és megkönnyebbülten

bólintottam. Úgy látszott, még nem vette észre a virágokat. Hamar le kellett ráznom
magamról, nehogy megneszeljen valamit.

Ismét rám mosolygott.

-- Éppen misére készülök, s majd az ön óhaját is belefoglalom az imádságba.

-- Köszönöm -- mondtam meglepetten és zavartan.

-- Egy halott lelkiüdvéért könyörgött? -- kérdezte aztán.

Egy pillanatra rámeredtem, és közben a virágcsokor csúszni kezdett lefelé.

-- Nem -- feleltem sietve, és karommal er teljesen szorítottam le a kabátomat.

Fürkész tekintete tiszta volt és jóindulatú. Valószín leg arra várt, hogy feltárjam el tte, miért
imádkoztam. De nekem nem támadt semmilyen elfogadható ötletem, és nem is akartam a
szükségesnél többet hazudni. Ezért csak álltam és hallgattam.

-- Akkor egy bajba jutott ismeretlenért fogok könyörögni -- jelentette ki végül.

-- Jó -- feleltem. -- Ha lesz olyan szíves, hálásan megköszönöm.

Mosolyogva utasította vissza a hálálkodást.

-- Semmit sem kell megköszönnie. Mindnyájan Isten kezében vagyunk…

Rám nézett, miközben a fejét kissé ferdén el rebiccentette, s nekem úgy rémlett, mintha
valami átsuhant volna az arcvonásain.

-- Bízzék csak, fiam! -- folytatta aztán. -- Bízzék a Mennyei Atya segedelmében. mindig
segít rajtunk, még ha olykor nem is értjük meg.

Aztán felém bólintott és elment.

Utánanéztem, amíg az ajtó be nem csukódott mögötte. No persze, gondoltam, ha ez ilyen

egyszer lenne! Segít, mindig segít! De segített-e Bennhard Wiesén, amikor üvöltözve feküdt
haslövéssel a houtholsti erd ben; segített-e Katczynkin, aki Handzaeme mellett esett el, s
beteg feleséget meg egy kisgyereket hagyott hátra, akit még nem is látott; segített Mülleren és
Leeren és Kemmerichen; segített-e a kis Friedmanrion és Jürgensen és Bergeren és a többi
milliókon? Az áldóját, kissé túl sok vér folyt el a világon, hogy ilyen hittel bízzunk a Mennyei
Atyában!

Letettem otthon a virágokat, aztán visszavittem a kocsit a m helybe és hazamentem. A

konyha fel l frissen f zött kávé illata csapott meg, és hallottam, amint Frida tesz-vesz. Furcsa
volt, de a kávé szaga fölvidított. Még a háborúból ismertem ezt az érzést; nem a nagy dolgok
vigasztalják meg az embert, mindig csak a jelentéktelen apróságok.

Alig tettem be a folyosó ajtaját, Hasse rontott el a szobájából. Az arca viaszsárga volt és
duzzadt, a szeme kialvatlan és véreres, az embernek az volt az érzése, hogy felöltözve aludt.
Határtalan csalódás ült ki az arcára, amikor megpillantott.

-- Ó, hát maga az... -- mormolta. Meglepetten néztem rá.

-- Vár valakit? Ilyen korán?

-- Igen -- felelte halkan --, a feleségemet. Még nem jött haza. Nem látta valahol?

Megráztam a fejemet.

-- Csak egy óra hosszat voltam oda. Bólintott.

-- Azt hittem... hiszen megtörténhetett volna, hogy látta valahol...

A vállamat vonogattam.

-- Biztosan kés bb jön meg. Nem telefonált neki? Félénk pillantást vetett rám.

-- Tegnap este elment az ismer seihez. Nem tudom pontosan, hol laknak.

-- A nevüket sem tudja? Hiszen megérdekl dhetné a tudakozótól.

-- Már megpróbáltam. A tudakozóban nem ismerik a nevet.

A tekintete olyan volt, mint egy megvert kutyáé.

-- Mindig olyan titokzatosan beszélt róluk, s ha kérdez sködni kezdtem, megharagudott.

Inkább ráhagytam. Örvendtem, hogy van társasága. Pedig szerinte még ezt is sajnáltam t le.

-- Lehet, hogy mindjárt megjön -- mondtam. -- S t biztosra veszem, hogy nemsokára megjön.
Felhívta minden eshet ségre a ment állomásokat meg a rend rséget?

Bólintott.

-- Fel. Semmit sem tudnak róla.

-- Na látja -- mondtam --, akkor nem kell izgatnia magát. Lehet, hogy az este nem érezte jól
magát, és ott maradt éjszakára. Az ilyesmi gyakran el fordul. Egy-két órán belül minden
bizonnyal visszatér.

-- Gondolja?

Kinyílt a konyhaajtó, és Frida jelent meg egy tálcával.

-- Kinek viszi? -- kérdeztem.

-- Hollmann kisasszonynak -- felelte a lány, akit a puszta jelenlétem is ingerültté tett.

-- Fölébredt már?

-- Úgy látszik, hogy igen -- vágta rá Frida talpraesetten --, másként miért csöngetett volna a
reggeliért.

-- Isten fizesse meg, Frida -- feleltem --, a reggeli tevékenysége határozottan áldásos. És
mondja, nehezére esnék, hogy mindjárt az én kávémat is megf zze?

Valamit morgott, majd elindult a folyosón, és közben magvet én ringatta a fenekét. Meg kell
vallanom, értett hozzá. Még sosem láttam, hogy valaki ezt ilyen kifejez en csinálja.

Hasse szótlanul várakozott. Elszégyelltem magam, amikor feléje fordultam, és láttam, hogy
milyen csöndesen, milyen alázatosan áll ott.

-- Egy-két óra múlva már semmi gondja sincs -- mondtam, és a kezemet nyújtottam.

Nem fogadta el, hanem különös pillantást vetett rám.

-- Nem lehetne megkeresni? -- kérdezte halkan.

-- Hiszen nem is tudja, hogy hol van!

-- De talán megkereshetjük -- ismételte makacsul. -- Ha beleülnénk a kocsijába... én

természetesen mindent megfizetnék -- tette hozzá gyorsan.

-- Nem arról van szó -- feleltem --, hanem arról, hogy az ügy kilátástalan. Hova akar menni?
Csak nem gondolja, hogy a felesége ilyenkor az utcát járja?

-- Nem tudom -- folytatta ugyanazon a halk hangon. -- Csak arra gondoltam, hogy meg
lehetne keresni…

Frida visszatért az üres tálcával.

-- Nekem most mennem kell -- mondtam --, és azt hiszem, hogy feleslegesen aggódik. Én
mindezek ellenére szíves-örömest a rendelkezésére állnék, de Hollmann kisasszonynak
hamarosan el kell utaznia, és szeretném a mai napot vele tölteni. Lehet, hogy ez az utolsó
vasárnapja itthon. Ugye megérti?

Bólintott.

Megsajnáltam, amint ott álldogált szárnyaszegetten, de már türelmetlenül igyekeztem Pathoz.

-- Ha mégis el akarna menni, odalent talál taxit -- folytattam --, de nem ajánlom. Inkább
várjon még... Kés bb felhívhatom az én Lenz barátomat, vele majd megkeresheti az asszonyt.

Az volt az érzésem, hogy nem is figyel rám.

-- Még nem látta ma reggel? --- kérdezte váratlanul.

-- Nem -- feleltem csodálkozva --, akkor már rég megmondtam volna.

Ismét bólintott, majd szótlanul ment vissza a szoljába, mint aki se nem lát, se nem hall.

Pat már járt bent nálam, és megtalálta a rózsákat. Nevetve fogadott.

-- Robby -- mondta --, mit szólsz hozzá, hogy én milyen jóhiszem vagyok? Fridának kellett
fölvilágosítania, hogy vasárnap a kora reggeli órákban kizárólag lopás útján juthat valaki friss
rózsákhoz. Továbbá azt is tudomásomra hozta, hogy ez a rózsafajta egyáltalán nem kapható a
környékbeli virágkereskedésekben.

-- Gondolj, amit akarsz --- feleltem. -- F az, hogy örömed telik benne.

-- Jobban, mint bármikor, kedvesem. Hiszen veszélyek közepette zsákmányoltad.

--- Méghozzá mekkora veszélyek közepette! -- mondtam, és a lelkipásztorra gondoltam. -- De

hogy keltél föl ma ilyen korán?

-- Nem tudtam tovább aludni. Meg aztán álmodtam is valamit. Valami rosszat.

Fürkészve néztem rá. A szeme karikás volt, és fáradtnak látszott.

-- Mióta álmodsz efféléket? -- kérdeztem. -- Azt hittem, hogy ez az én kiváltságom…

Megrázta a fejét.

-- Észrevetted, hogy megjött az sz?

-- Nálunk ezt nyárutónak hívják -- feleltem. -- Hiszen még nyílnak a rózsák. Csak annyit
látok, hogy esik az es .

-- Esik az es -- ismételte meg. -- Nagyon régen esik már az es , kedvesem. Olykor éjszaka,
amikor felriadok, úgy érzem, hogy már egészen eltemet ez a sok es .

-- Hozzám kellene jönnöd éjszaka -- mondtam --, akkor nem gondolnál effélékre. Hanem épp
ellenkez leg, arra, hogy milyen szép, amikor két ember egymás mellett fekszik a sötétben, és
odakint esik az es .

-- Lehet -- felelte Pat, és hozzám simult.

-- Én még szeretem is, ha vasárnap esik -- tettem hozzá. -- Olyankor jobban átérezzük, hogy
milyen jó itt. Együtt vagyunk, van egy szép, meleg szobánk, és egy hosszú szabad nap áll
el ttünk. Szerintem ez nagyon nagy dolog!

Földerült az arca.

-- Ugye, jól megvagyunk mi ketten, kedvesem?

-- Szerintem remekül megvagyunk. Ha a múltra gondolok -- uramisten! Sose hittem volna,

hogy nekem még egyszer ilyen jó lesz.
-- Olyan jó ezt hallani t led. És én rögtön el is hiszem. Többször kellene mondanod.

-- Nem mondom elégszer?

-- Nem!

-- Meglehet -- szóltam. -- Azt hiszem, nem vagyok elég gyöngéd. A jó ég tudja, de valahogy
nem megy nekem. Pedig szeretném!

-- Ne bánkódj, kedvesem, én így is nagyon jól megértelek. Csak olykor szívesen hallaná az
ember.

-- Mától fogva minden alkalommal szóval is megmondom neked. Még akkor is, ha ostobának
t nök föl magam el tt.

-- Ostobának? -- kérdezte. -- A szerelem nem ismer ostobákat.

-- Hál' istennek nem -- feleltem. -- Rossz elgondolni, hogy mivé válnánk akkor!

Kettesben reggeliztünk, utána Pat visszafeküdt az ágyba, így szólt Jaffe utasítása.

-- Itt maradsz? -- kérdezte a paplan alól.

-- Ha akarod -- feleltem.

-- Szeretném, de azért nem muszáj... Az ágya mellé ültem.

-- Nem úgy gondoltam. De emlékszem még, hogy régebben nem szeretted, ha néz valaki,
miközben alszol.

-- Régebben csakugyan nem szerettem... De mostanában el fordul, hogy félek egyedül

maradni.

-- Ez velem is megtörtént már -- mondtam. -- Operáció után a tábori kórházban. Akkortájt

még aludni is féltem éjszaka. Inkább olvasgattam vagy eltöprengtem valamin, és csak
virradatkor aludtam el. De az ilyesmi elmúlik.

Tenyerembe fektette az arcát.

-- Az ember attól fél, hogy nem tér többé vissza, Robby…

-- Igen -- feleltem --, de az ember visszatér, és aztán elmúlik az egész. Nézz rám! Az ember
mindig visszatér… még ha nem is mindig ugyanoda...

-- Látod, ez az -- felelte kissé már álmosan, félig lecsukott szemmel. -- Ett l félek én is. De te
vigyázol rám, ugye?

-- Persze hogy vigyázok -- mondtam, és megsimítottam a homlokát meg a haját.

Egyenletesebben lélegzett, és kissé oldalt fordult. Egy perccel kés bb már mélyen aludt.
Ismét az ablakhoz ültem, és kibámultam az es be, amely most szürke nyalábokban zuhogott.
Olyan volt a ház, mint egy kis sziget a szomorú végtelenben. Nyugtalanság fogott el, mert
ritkán fordult el , hogy Pat már korán reggel búnak ereszti a fejét és elcsügged. De aztán arra
gondoltam, hogy milyen eleven volt és milyen jókedv még néhány nappal ezel tt, s hogy a
mostani rosszkedvének is vége szakad, mihelyt fölébred. Tudtam, hogy sokat foglalkoztatja a
betegsége. Jaffe pedig megmondta, hogy az állapota még mindig nem javult... De én már
annyi halottat láttam életemben, hogy szerintem minden betegség életet jelentett még és
reményt. Tudtam, hogy az ember belehalhat egy sebesülésbe -- ezen a téren épp elég
tapasztalatom volt --, s talán épp ezért gyakran el sem akartam hinni, hogy az egyébként
egészségesnek látszó ember veszélyes betegségben szenvedhet, így aztán gyorsan elintéztem a
váratlanul rám tör csüggedést.

Kopogtattak az ajtón. Odaléptem és kinyitottam. Hasse volt. Ujjamat az ajkamhoz emeltem,

és kiléptem a folyosóra.

-- Bocsásson meg... -- dadogta.

-- Jöjjön be hozzám -- mondtam, és kinyitottam a másik szoba ajtaját.

Hasse a küszöbön maradt. Az arca mintha összezsugorodott volna. Krétafehér volt.

-- Csak azt akartam megmondani önnek, hogy nem kell már mennünk a kocsival -- mondta
szinte mozdulatlan ajakkal.

-- Jöjjön nyugodtan -- tessékeltem be. -- Hollmann kisasszony alszik, úgyhogy ráérek.

Egy levél volt a kezében, s úgy állt ott, mint akit éppen eltalált egy golyó, de még mindig azt
reméli, hogy csak megütötték.

-- Jobb, ha elolvassa -- mondta, és ideadta a levelet.

-- Kávézott már? -- kérdeztem. A fejét rázta.

-- Olvassa el a levelet...

-- Jó, de közben ihat valamit…

Kimenteni, és behozattam Fridával a kávéját. Aztán elolvastam a levelet. Alig pár soros
üzenet volt Hassénétól. Közölte a férjével, hogy még vár valamit az élett l, és ezért nem tér
többé haza. Van valakije, aki jobban megérti, mint Hasse. És Hasse ne is próbáljon tenni
valamit ez ellen, fölösleges, mert semmilyen körülmények között sem jön többé vissza. A
férjének is jobb lesz így. Nem kell többé azon rágódnia, hogy megélnek-e a fizetésb l.
Holmijának egy részét már elvitte. A többit majd alkalomadtán elviteti.

Világos, tárgyilagos levél volt. Összehajtogattam, és visszaadtam Hassénak. Úgy nézett rám,
mintha most már minden t lem függne.

-- Mit csináljak? -- kérdezte.

-- El ször is igya meg a kávét, utána pedig egyék valamit -- feleltem. -- Semmi értelme annak,
hogy f höz-fához kapkodjon, és tönkretegye magát. Majd meghányjuk-vetjük a dolgot. Most
igyekezzék megnyugodni, kés bb majd higgadtabban dönthet.

Engedelmesen megitta a kávéját. De a keze reszketett, és nem tudott enni.

--- Mit csináljak? -- ismételte meg a kérdést.

-- Semmit! -- mondtam. -- Ki kell várni. Legyintett.

-- Miért? Mit akar csinálni? -- kérdeztem.

-- Nem tudom. Képtelen vagyok felfogni... Hallgattam. Bajosan is mondhattam volna valamit.

Csak annyit tehettem, hogy megnyugtatom, a többi felöl neki kellett döntenie. Feltehet en
nem is szerette már az asszonyt, de hozzászokott, s egy könyvel életében a szokás hatalma
még a szerelemnél is többet jelenthet.

Egy id múltán beszélni kezdett, de olyan zavarosan, hogy abból csak a teljes tanácstalansága
derült ki. Aztán szemrehányásokat tett magának. Egy szót sem ejtett az asszony ellen. Be
akarta beszélni magának, hogy egyedül a hibás.

-- Bolondokat beszél, Hasse --- mondtam. -- Az efféle ügyekben nehéz megállapítani, hogy ki
a hibás. És végül is nem maga hagyta ott az asszonyt, hanem ment el. Nincs semmi értelme,
hogy szemrehányást tegyen magának.

-- De van -- felelte, és a kezét nézegette. -- Semmire sem vittem.

-- Mit csinált?

-- Nem vittem semmire. És az nagy hiba, ha az ember semmire sem viszi.

Csodálkozva néztem a piros plüss-széken kuporgó szerencsétlen alakra.

-- Hasse úr -- mondtam aztán nyugodt hangon --, ez lehet ok, de semmiképp sem hiba. Arról
nem is beszélve, hogy valamiképp mindig boldogult eddig.

Hevesen megrázta a fejét.

-- Nem, hiszen folyvást rettegtem az elbocsátástól, és ezzel szinte az rületbe kergettem az

asszonyt! És az sem igaz, hogy boldogultam. Hát mit nyújtottam én neki? Semmit...

Szótlan töprengésbe süllyedt. Fölkeltem, és el vettem a konyakot.

-- Igyunk meg egy pohárral -- mondtam. -- Hiszen semmi sincs még elveszve.

Fölvetette a fejét.

-- Semmi sincs még elveszve -- ismételtem meg. -- Egy embert csak akkor veszíthetünk el, ha
meghal.
Sietve rábólintott, és a pohár után nyúlt. De aztán ismét letette anélkül, hogy beleivott volna.

-- Tegnap irodaf nökké léptettek el -- mondta csöndesen. -- F könyvel vé és irodaf nökké.

Az este mondta meg a cégvezet . Azért léptettek el , mert annyit túlóráztam az elmúlt
hónapokban. Összevontak két irodát, és a másik irodaf nököt elbocsátották, ötven márkával
emelték a fizetésemet -- tette hozzá, és kétségbeesett pillantást vetett rám. -- Gondolja, hogy
itt maradt volna, ha megtudja?

-- Nem -- feleltem.

-- Ötven márka fizetésemelés. Odaadhattam volna neki. Vásárolhatott volna ezt-azt magának.
És ezerkétszáz márkám van a takarékban! De kinek kuporgattam össze? Azt is neki, hogy
legyen, ha valami baj történik. Érte vertem a fogamhoz a garast, és most elment.

Ismét maga elé meredt.

-- Hasse -- mondtam --, azt hiszem, hogy ezeknek a dolgoknak kevesebb közük van
egymáshoz, mint hinné. Nem is kell tépel dnie fölöttük. Most az legfontosabb, hogy túljusson
az els néhány napon. Akkor majd jobban látja, hogy mit kell tennie. Lehet, hogy a felesége
ma este vagy holnap reggel visszatér. Hiszen is azon töpreng most, amin maga.

-- Soha többé nem jön vissza -- mondta Hasse.

-- Azt nem tudhatja.

-- Ha tudomására lehetne hozni, hogy megemelték a fizetésemet, hogy szabadságra

mehetnénk, elutazhatnánk valahova a megtakarított pénzb l...

-- Ezt mind megmondhatja majd neki. Az emberek nem szakadnak el olyan könnyen
egymástól.

Csodálkoztam rajta, hogy eszébe sem jut az a másik férfi, aki benne van a dologban. De úgy
látszott, hogy ezt még nem éri föl ésszel. Még csak ott tartott, hogy a felesége elment --
minden egyéb ködbe és homályba veszett. A legszívesebben megmondtam volna neki, hogy
néhány hét múlva talán örvend is már a felesége távozásának, de úgy meg volt zavarodva,
hogy ezt durvaságnak éreztem. A sértett érzelmek mindig durvának, szinte elviselhetetlennek
tartják az igazságot.

Még mellette maradtam egy darabig, csakhogy kibeszélhesse magát. De semmire sem
mentem vele, mindig ugyanoda tért vissza; mégis úgy éreztem, hogy közben kissé
megnyugodott. Már egy pohár konyakot is megivott. Akkor Pat szólított odaátról.

-- Egy pillanat -- mondtam, és fölálltam.

-- Igen -- felelte, mint egy engedelmes kisfiú, és is fölemelkedett.

-- Maradjon csak, mindjárt visszajövök.

-- Bocsásson meg...
-- Azonnal jövök -- mondtam, és átmentem Pathoz. Felült az ágyban, friss volt és der s.

-- Remekül aludtam, Robby! Bizonyára dél van már.

-- Pontosan egy óra hosszat aludtál -- feleltem, és odanyújtottam az órámat.

A számlapra pillantott.

-- Annál jobb, hiszen akkor még rengeteg id nk van. Mindjárt fölkelek.

-- Jó. Tíz perc múlva visszajövök.

-- Látogatód van?

-- Hasse -- feleltem --, de nem marad sokáig.

Visszamentem, de Hassét már nem találtam ott. Kinéztem az ajtón: a folyosó is üres volt. Az
ajtajához mentem és bekopogtattam. Nem válaszolt. Kinyitottam az ajtót, és láttam, hogy ott
ácsorog a szekrény el tt. Néhány fiók ki volt húzva.

-- Hasse -- szóltam rá --, vegyen be egy altatót, feküdjék le, és aludjon egyet a dologra. Most
túlságosan felindult állapotban van.

Lassan felém fordult.

-- Mindig csak egyedül, estér l estére! Mindig csak itt üljek, mint tegnap...

Azt feleltem, hogy ez nem lesz mindig így, és hogy számtalan ember ül este magányosan.
Bizonytalan választ adott. Még egyszer a lelkére kötöttem, hogy feküdjék le, talán nem is
olyan súlyos a dolog, talán estére vissza is jön a felesége. Bólintott, és kezet nyújtott.

-- Este még benézek egyszer -- mondtam és elmentem, örvendtem, hogy kikerültem a

szobájából.

Pat el tt ott hevert az újság.

-- Elmehetnénk ma délel tt a múzeumba, Hobby! --ajánlotta.

-- A múzeumba? -- kérdeztem.

-- Igen. Perzsaszönyeg-kiállítás nyílt meg. Azt hiszem, nem sokat jártál múzeumba.

-- Még sosem voltam! -- feleltem. -- Mit kerestem volna ott?

-- Hát ebben igazad van -- kacagta el magát.

-- Egyébként nem bánom -- mondtam. -- Ilyen es s id ben m vel dhetik egy kicsit az ember.

Felöltöztünk és elindultunk. Odakint csodálatos leveg volt. Nedves erd k illatára

emlékeztetett. Mikor az International el tt mentünk el, Rosát pillantottam meg. A söntés
mellett ült. Ott volt el tte a rendes vasárnapi kakaója meg egy kis csomag az asztalon.
Bizonyára a gyerekéhez készült, mint rendesen. Már rég nem voltam az Internationalban, és
most furcsálltam, hogy Rosa éppolyan egykedv en üldögél, mint mindig. Annyi minden
megváltozott az életemben, hogy azt hittem, mindenki így van vele.

A múzeumhoz értünk. Azt vártam, hogy ott magunkra leszünk, és elcsodálkoztam, milyen sok
a látogató. Megkérdeztem az egyik múzeum rt l, mi ennek az oka.

-- Semmi -- felelte az r --, ez mindig így van azokon a napokon, amikor a belépés díjtalan.

-- Látod -- mondta Pat --, egy sereg olyan ember van még, akiket érdekelnek az efféle dolgok.

A múzeum r feljebb tolta a sapkáját.

-- Hát nem éppen ez a helyzet, nagyságos asszonyom. Ezek szinte mind munkanélküliek.
Nem a m vészet érdekli ket, egyszer en nem tudják, hogy mihez kezdjenek az idejükkel. Itt
legalább van valami látnivaló.

-- Ezt a magyarázatot már jobban megértem -- jegyeztem meg.

-- Ó, ez még semmi! -- felelte a múzeum r. -- Télen kellene egyszer eljönnie. Akkor a termek
zsúfolásig megtelnek. Mert be vannak f tve...

Bementünk abba a csöndes, kissé félrees terembe, ahol a sz nyegkiállítás volt. A magas
ablakokon keresztül kiláthattunk a kertre, egy óriási platánfára. Már teljesen sárga volt a
lombja, és a helyiséget is halványsárga fénnyel árasztotta el.

A sz nyegek csodálatosak voltak. Akadt köztük két állatrajzos sz nyeg a tizenhatodik

századból, néhány iszpahán s egy-két smaragdzöld szegély , lazacszín lengyel
selyemsz nyeg. A kor és a napfény enyhe patinával vonta be a színezésüket, és olybá t ntek,
mint valami roppant, mesebeli pasztellrajzok. Olyan id tlen hangulattal és harmóniával
töltötték be a termet, amit festményekkel sosem lehetett volna elérni. A platánok szi lombját
s a gyöngyszürke eget keretbe foglaló ablak is antik sz nyegként tetszett.

Egy darabig még ott álldogáltunk, aztán a többi termekbe is benéztünk. Közben tovább
gy ltek az emberek; most már világosan látszott, hogy nem ide tartoznak. Sápadt arccal,
kopott ruhában, hátratett kézzel és kissé félénken jártak teremr l teremre, a szemük pedig
mintha egészen mást látott volna, mint a reneszánsz festményeit és az ókor márványszobrait.
Sokan a körben sorakozó piros párnás padokra telepedtek. Fáradtan ültek, olyan testtartással,
mintha bármikor készen lennének rá, hogy fölkeljenek, ha valaki jön és kiutasítja ket.
Szemlátomást nemigen értették, hogy ezeken a párnázott padokon csakugyan ingyen
üldögélhetnek, és kipihenhetik magukat. Megszokták már, hogy ingyen semmihez sem jutnak
hozzá.

A termekben csend honolt, s noha rengeteg volt a látogató, szinte egy szó sem hangzott el --
mégis úgy éreztem, hogy egy roppant küzdelemnek vagyok tanúja, olyan emberek hangtalan
küzdelmének, akiket már legy ztek, de még nem akarják megadni magukat. Kitaszították ket
a munkájuk, a törekvéseik, a hivatásuk meghitt köréb l, és most behúzódtak a m vészet
csöndes otthonába, hogy ne essenek az elfásulás és a kétségbeesés martalékaivá. A kenyérre
gondoltak, mindig csak a kenyérre meg a munkára; ide viszont azért jöttek, hogy néhány órára
megszökjenek a gondolataik el l, s a céljuk vesztett emberek nehézkes járásával,
el regörnyedt vállal kóboroltak a határozott arcél római fejek és a múlhatatlan kecsesség ,
fehér görög n alakok között -- és én elnéztem a vigasztalan képet, a szörny ellentétet a
között, amit az emberiség az évezredek során elért, és a között, amit még nem ért el: a
halhatatlan m remekek legszebbjeit, szemben azzal az állapottal, amely még annyi kenyeret
sem biztosított, hogy minden embertestvért kielégíthessen vele.

Délután moziba mentünk. Mire véget ért a film, az ég is kitisztult. Almazöld volt, és még
egész világos. De az utcákon és az üzletekben már gyúltak a lámpák. Lassan bandukoltunk
hazafelé, és közben a kirakatokat nézegettük.

Egy sz rmekereskedés fényben úszó kirakata el tt megálltam. Az esték már h vösek voltak,
és a kirakat tele volt ezüstrókákkal és meleg téli bundákkal. Patra néztem: még mindig a rövid
sz rmekabátját hordta, és egyébként is túl könnyen volt felöltözve.

-- Ha én most az a filmbeli h s lennék, bemennék ide, és választanék neked egy bundát --

mondtam.

Mosolygott.

-- Melyiket választanád?

-- Ezt! -- mutattam rá az egyikre, amelyik szemlátomást a legmelegebb volt.

Elnevette magát.

-- Jó ízlésed van, Robby! Ez nagyon szép kanadai nercbunda.

-- Akarod? Rám pillantott.

-- Tudod, mennyibe kerül egy ilyen bunda, kedvesem?

-- Nem -- feleltem --, és nem is vagyok rá kíváncsi. Jobban esik elképzelni, hogy mindent
neked ajándékozhatok, amit akarok. Miért csak mások engedhessék ezt meg maguknak?

Figyelmesen nézett rám.

-- De én egyáltalán nem akarok ilyen bundát, Robby!

-- És mégis meg fogod kapni! -- jelentettem ki. -- Egy szót sem többet! Holnap elküldünk
érte.

Mosolygott.

-- Köszönöm, kedvesem -- mondta, és a nyílt utcán megcsókolt. -- De most rajtad a sor --

folytatta, és megállt egy férfidivat-kereskedés el tt. -- Megkapod ezt a frakkot. Szükséged
lesz rá a nercbunda mellé. És azt a cilindert is. Vajon hogy állna neked a cilinder?

-- Mint egy kéménysepr nek...

Megnéztem a frakkot. Szürke bársonnyal kárpitozott kirakatban pompázott. Figyelmesebben
szemügyre vettem. Ez volt az az üzlet, ahol tavasszal nyakkend t vásároltam, miután els
ízben voltam kettesben Pattal és berúgtam. Elszorult a torkom -- magam sem tudom, mit l.
Tavasszal... akkor még sejtelmem sem volt semmir l.

Megfogtam Pat keskeny kezét, és egy pillanatra az ajkamhoz emeltem.

-- De valamire még szükséged van hozzá -- mondtam aztán. -- Ez a nercbunda olyan

egymagában, mint a motor nélküli autó. Jól jönne még két-három estélyi ruha is.

-- Estélyi ruha? -- kérdezte, és megállt a széles kirakat el tt. -- Látod, az estélyi ruhát
nehezebben utasítom vissza...

Három csodálatos ruhát választottunk ki. Láttam, hogy Pat mennyire felélénkül a játéktól.
Egészen belejött, hiszen az estélyi ruha egyik gyöngéje volt. Mindjárt kiválasztottunk néhány
hozzávaló apróságot is, és a lány egyre élénkebb lett. Csillogott a szeme. Ott álltam mellette,
hallgattam a szavait, nevettem, és arra gondoltam közben, milyen megveszekedett dolog is
szeretni egy asszonyt, és szegénynek lenni.

-- Gyere -- mondtam végül is már-már kétségbeesett vidámsággal --, ha elkezdtünk valamit,

végezzük el becsületesen! -- És egy ékszerüzlet elé cipeltem. -- Nézd csak azt a smaragd
karköt t! És mellé azt a két gy r t meg a fülbevalót! Ne is szaporítsuk a szót! Minden
drágak közül a smaragd illik a legjobban hozzád!

-- De te akkor megkapod a platinaórát és azt az igazgyöngy kézel gombot!

-- Te pedig az egész üzletet! Alább most már nem adom...

Nevetett, majd mélyet lélegzett és nekem d lt.

-- Elég is lesz, kedvesem! Most már csak néhány b röndöt vásárolunk, elmegyünk egy utazási
irodába,, aztán mindent becsomagolunk és elutazunk. Itt hagyjuk ezt a várost, ezt az szt, ezt
a sz nni nem akaró es t.

Igen -- gondoltam --, édes istenem, hát persze, és ott hamarosan meg is gyógyulnál...

--- Hova menjünk? --- kérdeztem. -- Egyiptomba? Vagy még messzebb? Indiába vagy
Kínába?

-- A napfénybe, kedvesem, valahova délre, ahol meleg van. Pálmák, sziklák, tengerparti fehér
házak, agavék közé. De lehet, hogy ott is esik az es . Lehet, hogy mindenütt esik...

-- Akkor egyszer en továbbutazunk -- feleltem --, valahova, ahol nem esik az es . A

trópusokra vagy a déli tengerekre...

A Hamburg-Amerika-Linie utazási iroda fényben ragyogó kirakata el tt álltunk. A közepén

egy óceánjáró modellje úszott kék papírhullámok között, a háttérben pedig a Manhattan
felh karcolóinak felnagyított fényképe állott. Körülötte nagy, színes térképek csüngtek,
amelyeken pirossal tüntették fel az útvonalakat.
-- Amerikába is elmegyünk -- mondta Pat --, Kentuckybe és Texasba és New Yorkba és San
Franciscóba és Hawaiiba. És aztán tovább, Dél-Amerika felé. Mexikón és a Panama-
csatornán keresztül Buenos Airesbe. Hazafelé pedig Rio de Janeiro felé kerülünk.

-- Igen...

Ragyogó szemmel nézett rám.

-- Sose jártam ott -- mondtam. -- Hazudtam neked akkor...

-- Tudom -- felelte a lány.

-- Tudod?

-- De Robby! Persze hogy tudom. Már akkor is tudtam.

-- Akkor meglehet sen bolondos voltam. Bizonytalan, ostoba és bolondos. Azért hazudtam.

-- És most?

-- Most még inkább -- feleltem. -- Hiszen láthatod -- folytattam, s a kirakatban álló g zhajóra
mutattam.

-- A mindenségit neki, hogy az ember nem utazhat el vele!

Mosolyogva karolt belém.

-- Ó, kedvesem, miért is nem vagyunk gazdagok? Remekül értenénk hozzá, hogy mit
kezdjünk a pénzünkkel! Hiszen annyi gazdag ember van, aki semmi jobbat nem tud, mint
hogy naponta bemegy az irodájába vagy a bankba.

-- Hiszen azért gazdagok -- mondtam. -- Mi nem lennénk sokáig azok.

-- Azt meghiszem. Biztosan elfolyna kezünk közül a pénz.

-- Talán azért is, mert szüntelenül rettegnénk, hogy nem élvezhetjük ki eléggé. Gazdagnak
lenni manapság külön szakma. És nem is a legkönnyebb.

-- Szerencsétlen gazdagok! -- sóhajtott föl Pat. --Akkor az lesz a legjobb, ha elképzeljük, hogy
már voltunk egyszer gazdagok, és aztán mindent elvesztettünk. Te egyszer en cs dbe mentél
a múlt héten, és mindent el kellett adnod, a házunkat, az ékszereimet és az autóidat. Mit szólsz
hozzá?

-- Ez mostanság mindennapi dolog -- feleltem.

Elnevette magát.

-- Hát akkor gyere! A két szegény cs dbe ment milliomos most visszatér a maga kis
penziószobájába, és ott mesélni fog egymásnak az elmúlt szép id kr l.
-- Jó ötlet...

Lassan róttuk tovább az alkonyba boruló utcákat. Egyre több lámpa gyúlt ki, s mikor a
temet höz értünk, egy kivilágított ablakú repül gépet pillantottunk meg, amint a zöldes égen
elhúzott fölöttünk. Magányosan, szépen repült a tiszta, hatalmas és magányos égbolton,
mintha a vágy csodálatos madara röppent volna el egy régi meséb l. Megálltunk, és
utánanéztünk, amíg el nem t nt a szemünk el l.

Alig félórája voltunk otthon, amikor kopogtattak az ajtómon. Azt hittem, hogy ismét Hasse, és
kinyitottam. De Zalewskiné volt. Felindultnak látszott.

-- Jöjjön már gyorsan -- súgta.

-- Mi történt?

-- Hasse...

Kérd pillantást vetettem rá, mire felvonta a vállát.

-- Bezárkózott, és nem válaszol.

-- Egy pillanat...

Visszamentem, és azt mondtam Patnak, hogy pihenjen le. Nekem valami megbeszélnivalóm
van Hasséval.

-- Rendben van, Robby! Úgyis megint fáradt vagyok...

Követtem Zalewskinét a folyosón. Az egész penzió összever dött már Hasse ajtaja el tt: Erna
Bonig tarka, sárkányos kimonóban és ég vörös hajjal, amely két héttel ezel tt még
platinasz ke volt; a bélyeggy jt számtanácsos katonás szabású házikabátban; Orlow, aki épp
az ötórai teáról jött meg sápadtan és nyugodtan; Georgie, aki idegesen kopogtatott és fojtott
hangon szólítgatta Hassét; és végül Frida, aki bandzsított az izgalomtól, félelemt l és
kíváncsiságtól.

-- Mióta kopogsz már, Georgie? -- kérdeztem t le.

-- Jó negyedórája -- vágta rá Frida sietve és pipacsvörösen --, tudom, hogy itthon van,
egyáltalán el sem ment, dél óta állandóan csak jött-ment a szobában, folyvást le-fel futkosott,
és aztán elcsendesedett...

-- A kulcs a zárban van -- mondta Georgie. Zalewskinére pillantottam.

-- Ki kell löknünk, hogy kinyithassuk az ajtót. Van tartalékkulcsa?

-- Hozom a kulcscsomót -- mondta Frida szokatlanul szolgálatkészen. -- Lehet, hogy

valamelyik nyitja.

Kértem egy drótot, egyenesbe igazítottam vele a kulcsot, és kilöktem a zárból. Koppanva hullt
odaát a padlóra. Frida felsikoltott, és eltakarta az arcát.
-- T njön el innen, de jó messzire -- szóltam rá, és nekiálltam, hogy kipróbáljam a kulcsokat.
Az egyik talált. Megforgattam a zárban, és kinyitottam az ajtót. A szobában félhomály volt, és
els látásra úgy tetszett, hogy nincs bent senki. Szürkésfehéren derengett a két ágy, a székek
üresen meredtek felénk, a szekrény be volt csukva.

-- Ott áll! -- sziszegte Frida, aki megint közelebb nyomult és a vállam felett lesett be a
szobába. Hagymaszagú lehelete az arcomba csapott. -- Ott hátul, az ablaknál!

-- Ne! -- mondta Orlow, aki belépett a szobába, és mindjárt vissza is fordult. Félretaszított, a
kilincs után nyúlt, és behúzta az ajtót. Aztán a többiekhez fordult: -- Jobb, ha elmennek innen.
Nem éppen kellemes látvány...

Lassan tagolta a szavakat a maga kemény, oroszos németségével, és ott maradt az ajtó el tt.

-- Édes istenem! -- rebegte Zalewskiné és visszahúzódott. Erna Bonig is hátralépett. Csak

Frida próbált a kilincshez lépni. Orlow félretolta.

-- Higgye el, jobb lesz... -- ismételte.

-- Uram! -- ripakodott rá váratlanul a számtanácsos, és kidüllesztette a mellét. -- Miket enged

meg magának külföldi létére?

Orlow végigmérte.

-- Méghogy külföldi létemre... -- mondta. -- Ez most teljesen mindegy... Itt nem arról van
szó...

-- Halott, ugye? -- kíváncsiskodott Frida.

-- Zalewskiné -- szóltam az asszonyhoz --, azt hiszem, jobb lesz, ha csak maga marad itt, és
talán Orlow meg én.

-- Telefonáljon azonnal orvosért -- mondta Orlow. Georgie már föl is emelte a kagylót. Az
egész alig tartott tovább öt másodpercnél.

-- Én itt maradok! -- jelentette ki pulykavörösen a számtanácsos. -- Mint német férfiúnak,

jogom van hozzá...

Orlow vállat vont, és kinyitotta az ajtót. Aztán meggyújtotta a villanyt. A n k sikoltva

rettentek vissza. Hasse kékesfekete arccal és a foga között feketén kicsüng nyelvvel lógott az
ablakban.

-- Le kell vágni! -- kiáltottam fel.

-- Semmi értelme -- mondta Orlow halkan és szomorúan. -- Ismerem ezt... ezt az arcot… már
több órája halott...

-- De próbáljuk meg legalább…

-- Inkább ne... El bb hívjuk ki a rend rséget. Ekkor megszólalt a cseng . A szomszédban lakó
orvos jött át. Kurta pillantást vetett a keskeny, meggörbült testre.

-- Nincs mit tenni -- mondta aztán. -- De azért mégis próbáljunk meg mesterséges légzést
alkalmazni. Hívják föl azonnal a rend rséget, és adjanak egy kést.

Hasse egy vastag, rózsaszín selyemzsinórra kötötte föl magát. A felesége pongyolájának az
övére. Odaer sítette az ablak fölötti kampóhoz, és szappannal is bedörzsölte. Bizonyára
fölkapaszkodott az ablakpárkányra, és onnan csúszott alá. A keze görcsbe szorult, az arca
rettenetes volt. Észrevettem, hogy más öltöny van rajta, mint reggel. A legjobb ruhája lehetett,
egy kék kamgarn-öltöny, amelyet láttam már rajta. Megborotválkozott, és tiszta fehérnem t
vett. Az asztalon ott sorakozott példás rendben az igazolványa, egy takarékbetétkönyv, négy
tízmárkás bankjegy és némi ezüstpénz. Mellette két levél; az egyik a feleségének, a másik a
rend rségnek. A feleségének írt levélhez odatett még egy ezüst cigarettatárcát és a
jegygy r jét.

Alaposan meggondolhatta a dolgot, hiszen mindent rendbe tett. A szobát is kitakarította.

Amikor jobban körülnéztünk, találtunk még némi pénzt a komódon, s mellette egy cédulát,
amelyen ez állt: „Házbérhátralék elsejéig." Külön rakta, mintha ezzel is jelezni szerette volna,
hogy ennek semmi köze a halálához.

Csöngettek. Két polgári ruhás rend rtisztvisel érkezett. Az orvos, aki id közben levágta a
holttestet, fölegyenesedett.

-- Halott -- mondotta. -- Kétségkívül öngyilkos lett.

A tisztvisel k nem válaszoltak. Betették maguk mögött az ajtót, és alaposan körülnéztek a

szobában. Néhány levelet vettek el az egyik szekrényb l, és összehasonlították az írást az
asztalon fekv levelekével. A fiatalabbik bólintott.

-- Tudja valaki, hogy mért?... -- kérdezte. Elmondtam, amit tudtam. Ismét bólintott, és fölírta
a nevemet.

-- Elszállíttathatjuk? -- kérdezte az orvos.

-- Iderendeltem egy ment kocsit a Charitétól -- felelte a fiatalabbik tisztvisel . -- Mindjárt itt
lesz.

Várakoztunk. A szobában csönd volt. Az orvos Hasse mellett térdelt a padlón. Kigombolta a
ruháját, és hol a mellét dörzsölgette egy törülköz vel, hol pedig mesterséges légzést próbált
alkalmazni. Közben egyéb nem hallatszott, csak a halott tüd b l ki-beáramló leveg hörg -
sziszeg hangja.

-- Ezen a héten a tizenkettedik -- jegyezte meg a fiatalabbik tisztvisel .

-- Hasonló okokból? -- kérdeztem.

-- Nem. Majdnem minden esetben a munkanélküliség miatt. Kett családos volt, egyik jük
háromgyermekes apa. Persze, gázzal. A családosok szinte mindig gázzal csinálják.
Megjöttek az emberek a hordággyal. Frida is besurrant velük. Kíváncsian meredt Hasse
szánalmas testére. Az arcán piros foltok ütköztek ki és verejtékezett.

-- Mit keres itt? -- kérdezte gorombán az id sebbik tisztvisel .

Visszah költ.

-- Hiszen nekem is vallomást kell tennem -- hebegte.

-- Kifelé! -- kiáltott rá a tisztvisel .

A hordágyas emberek egy pokrócot terítettek Hasséra és kivitték. Aztán a két tisztvisel is
elment. Magukkal vitték a papírokat.

-- A temetési költségeket letétbe helyezte -- mondta a fiatalabbik. -- Majd átadjuk illetékes

helyen. Ha megjönne a felesége, legyenek szívesek, mondják meg neki, hogy jelentkezzék a
kerületi rend rség b nügyi osztályán. Ráhagyta a pénzét. A többi holmi itt maradhat még?

Zalewskiné bólintott.

-- Úgysem tudom kiadni többé a szobát...

-- Kérem.

A tisztvisel köszönt és távozott. Mi is kimentünk a folyosóra. Orlow bezárta az ajtót, és

átnyújtotta Zalewskinénak a kulcsot.

-- Legjobb lenne, ha minél kevesebbet beszélnénk az ügyr l -- mondtam.

--- Nekem is az a véleményem -- felelte Zalewskiné.

-- F képp magára gondolok, Frida -- tettem hozzá. Frida mintegy önkívületb l rezzent föl. A
szeme csillogott. Nem válaszolt.

-- Ha egyetlen szót is elejt Hollmann kisasszony el tt -- mondtam --, akkor Isten legyen
magához irgalmas!

-- Tudom én azt magamtól is -- felelte szemtelenül. -- A szegény nagysága így is elég beteg!

A szemem szikrát szórt. Csak nehezen uralkodtam magamon, hogy föl ne pofozzam.

-- Szegény Hasse! -- sóhajtott föl Zalewskiné. A folyosón már egészen sötét volt.

-- Kissé gorombán viselkedett Orlow gróffal --- szóltam rá a számtanácsosra. -- Nem kellene
odamennie, és bocsánatot kérnie t le?

Az öreg rám meredt. Aztán kitört:

-- Egy német férfiú sosem kér bocsánatot! És legkevésbé egy ázsiaitól! -- kiáltotta, és bevágta
maga mögött az ajtót.
-- Mi ütött ebbe a megkergült bélyeggy jt be? -- kérdeztem csodálkozva. -- Hiszen ez olyan
kezes volt mindig, mint a bárány!

-- Néhány hónapja egyik választási gy lésb l a másikba megy -- felelte Georgie a sötétb l.

-- Vagy úgy!...

Orlow és Erna Bonig elment már. Zalewskiné váratlanul sírva fakadt.

-- Ne vegye úgy a szívére -- szóltam hozzá. -- Úgysem tud már segíteni rajta.

-- De olyan borzasztó -- zokogta. -- El kell költöznöm, másként nem élem túl.

-- Túl fogja élni -- feleltem. -- Egyszer több száz ilyen embert láttam egy rakáson.
Gáztámadásban elpusztult angol katonákat. És túléltem...

Kezet adtam Georgie-nak, és a szobámba mentem. Sötét volt odabent. Akaratlanul is az

ablakra pillantottam, miel tt meggyújtottam volna a villanyt. Aztán Pat szobája felé lestem.
Aludt. A szekrényhez léptem, el vettem a konyakosüveget, és kitöltöttem magamnak egy
pohárral. Jó konyak volt, és jó volt, hogy van konyakom. Az asztalra állítottam az üveget.
Utoljára Hasse ivott bel le. Arra gondoltam, jobb lett volna, ha nem hagyom magára.
Nyomasztó érzés volt, mégsem tehettem szemrehányást magamnak. Már olyan sok mindent
megértem, hogy tudtam: vagy minden cselekedetéért szemrehányást tesz magának az ember,
vagy semmiért sem. Hassénak az volt a peche, hogy vasárnap történt, ami történt. Hétköznap
elment volna a hivatalába, s talán napirendre tért volna a dolog felett.

Megittam még egy pohár konyakot. Semmi értelme, hogy tovább rágódjam. Ki tudja, mi vár
ránk is? Senki sem tudhatja, nem fogja-e valaha boldognak tartani azt, akin most szánakozik.

Hallottam, hogy Pat mocorog, és átmentem. Rám nézett.

-- Ez valósággal kétségbeejt , Robby! -- mondta. -- Már megint aludtam!

-- Jól tetted -- feleltem.

-- Nem igaz! -- tiltakozott és felkönyökölt. -- Nem akarok annyit aludni!

-- Miért nem? Nekem olykor kedvem támad rá, hogy a következ ötven esztend t
egyhuzamban átaludjam.

-- De persze nem úgy, hogy utána ötven évvel id sebb légy!

-- Mit tudom én? Az ilyesmit mindig csak utólag mondhatja meg az ember.

-- Szomorú vagy? -- kérdezte.

-- Nem! -- feleltem. -- S t, éppen most határoztam el, hogy felöltözünk, és egy nagyszabású
vacsorát csapunk. Eszünk-iszunk, amit a szemed-szád kíván. Egy kicsit be is csípünk.

-- Az jó lesz -- egyezett bele Pat. -- Ez még a nagy cs dhöz tartozik?

-- No persze -- feleltem --, ez még hozzátartozik.

XXI.

Október közepén magához hívatott Jaffe. Reggel tíz óra volt, de az ég úgy beborult, hogy a
klinikán égtek még a lámpák. A villanyfény s az odakint dereng köd sápadt, beteges
világossággá olvadt össze.

Jaffe egyedül ült a tágas rendel ben. Amikor beléptem, fölemelte fényl , kopasz fejét.
Mogorván mutatott az es csapkodta nagy ablakra.

-- Mit szól ehhez az átkozott id höz? Vállat vontam.

-- Reméljük, hogy hamarosan vége lesz.

-- Ennek már nem lesz vége!

Rám nézett és hallgatott. Aztán fölvett egy ceruzát az íróasztaláról, szemügyre vette,
megkopogtatta vele az asztal lapját, majd ismét letette.

-- Sejtem, professzor úr, hogy miért hívatott -- mondtam.

Jaffe morgott valamit. Én egy pillanatra elhallgattam, aztán megkérdeztem:

-- Patnak nagyon hamar el kell utaznia, ugye?

-- Igen...

Jaffe bosszúsan meredt maga elé.

-- Azt hittem, hogy majd csak október végén. De ha ilyen az id ...

Ismét az ezüst ceruza után nyúlt.

A zápor dobolása az ablakon úgy hangzott, mint távoli géppuskaropogás.

-- Mit tetszik gondolni, mikor kell elutaznia? -- kérdeztem.

Váratlanul fölpillantott, és alaposan végigmért.

-- Holnap -- mondta.

Egy másodpercig úgy éreztem, hogy megindul a talaj a lábam alatt. A leveg megsürüsödött,
mint a vatta, és beleragadt a tüd mbe. Aztán összeszedtem magam, és olyan nyugodtan tettem
föl a kérdést, amennyire ez t lem telt -- noha a hangom messzir l csendült felém, mintha
valaki más kérdezne:

-- Ilyen hirtelen fordult rosszabbra az állapota? Jaffe hevesen megrázta a fejét és fölkelt.
-- Ha ilyen gyorsan rosszabbra fordult volna, akkor egyáltalán el sem utazhatna -- magyarázta
barátságtalanul. -- De jobb lesz neki így. Ilyen id ben minden nap újabb veszedelmet hozhat.
Megfázást, miegyebet...

Néhány levelet vett föl az íróasztalról.

-- Mindent el készítettem, hogy azonnal indulhassanak. A szanatórium f orvosát még

diákkoromból ismerem. Nagyon jó szakember. Mindenr l tájékoztattam.

Ideadta a leveleket. Elvettem, de még nem tettem zsebre ket. Rám pillantott, aztán megállt
el ttem, és kezét a karomra helyezte. Olyan könny volt, mint egy madár szárnya --
egyáltalán nem is éreztem.

-- Tudom, hogy milyen nehéz -- mondta halkan és egész más hangnemben. -- Azért is vártam
vele, amíg csak lehetett.

-- Nem nehéz... -- kezdtem el. Közbevágott.

-- Hagyja csak...

-- Nem -- folytattam --, nem úgy értettem. Egyet szeretnék tudni: visszajön még?

Jaffe elhallgatott egy másodpercre. Keskeny, sötét szeme megcsillant a zavaros, sárgás
fényben.

-- Miért akarja ezt most tudni? -- kérdezte egy Id múlva.

-- Mert ha nem, jobb, ha el sem utazik! -- feleltem. Fölkapta a fejét.

-- Miket beszél maga?

-- Azt mondtam, hogy akkor jobb, ha itt marad! Rám meredt.

-- Tudja-e, hogy ez mit jelentene? Méghozzá elkerülhetetlenül? -- kérdezte aztán halkan, de

éllel.

-- Igen -- feleltem. -- Azt jelentené, hogy nem kell egyedül meghalnia. És hogy ez mit jelent,
azt is jól tudom.

Jaffe felvonta a vállát, mintha dideregne. Aztán lassan az ablakhoz ment, és kibámult az
es be. Mire visszajött, arca merev volt, kifejezéstelen. Szorosan elém állt.

-- Hány éves maga? -- kérdezte.

-- Harminc -- feleltem.

-- Harminc -- ismételte különös hangsúllyal, mintha önmagához beszélne. -- Harminc,

uramisten! -- Visszament az íróasztalához és megállt. Most alacsonynak látszott, szinte
elveszett a nagy, csupasz bútordarab mellett. -- Én nemsokára hatvan leszek -- folytatta
anélkül, hogy rám nézett volna --, de nem tudnék így gondolkodni. Újra és újra megkísérelnék
mindent, folyton-folyvást, még akkor is, ha tudnám, hogy nincs semmi értelme!

Hallgattam. Jaffe úgy állt ott, mintha megfeledkezett volna mindenr l. Aztán egy mozdulatot
tett, és arckifejezése is megváltozott. Mosolygott.

-- Én biztosra veszem, hogy odafent ki fogja bírni a telet.

-- Csak a telet? -- kérdeztem.

-- Remélem, hogy tavaszra ismét visszatérhet.

-- Reméli? -- kérdeztem. -- Mit jelent az, hogy reméli?

-- Mindent -- felelte Jaffe. -- Mindig mindent. Most nem mondhatok többet magának. A többi
csak lehet ség. Ki kell várnunk, hova fejl dnek a dolgok odafent. De er sen hiszem, hogy
tavasszal visszatérhet.

-- Igazán?

-- Persze -- felelte, miközben megkerülte az íróasztalt, és olyan hevesen rúgott be egy nyitva
álló fiókot, hogy megcsörrentek benne az üvegek. -- Az isten áldja meg, ember, hiszen nekem
sem mindegy, hogy el kell mennie! -- dörmögte.

Egy ápolón lépett be. Jaffe intett neki, hogy hagyjon magunkra. De a tömzsi, tenyeres-talpas,
bulldogképü és szes hajú n vér meg sem mozdult.

-- Kés bb -- ripakodott rá Jaffe --, jöjjön be kés bb!

Az ápolón bosszúsan sarkon fordult. Miel tt kiment volna, eloltotta a villanyt. A nappali
világosság szürkén és tejszer en öntötte el a szobát. Jaffe arcszíne egyb l fakóra vált.

-- Vén boszorkány! -- mondta. -- Húsz esztendeje ki akarom már dobni. Csak ne lenne olyan
ügyes... -- Aztán hozzám fordult: -- Nos? -- kérdezte.

-- Ma este elutazunk -- feleltem.

-- Ma?

-- Igen. Ha már úgyis meg kell lennie, akkor inkább ma, mint holnap. Elkísérem. Néhány
napig kimaradhatok.

Bólintott, és a kezét nyújtotta.

Elindultam. Nagyon hosszúnak éreztem az ajtóig vezet utat.

Odakint megálltam. Csak akkor vettem észre, hogy a leveleket még mindig a kezemben
szorongatom. Néhány es csepp fröccsent rájuk. Letöröltem és betettem ket a kabátom
zsebébe. Aztán körülnéztem. Közvetlenül az épület el tt megállt egy busz. Dugig tömve volt,
és egy sereg ember özönlött ki bel le. Néhány csillogó fekete es köpenyes lány a kalauzzal
nevetgélt. A kalauz fiatal volt, és napbarnította arcából kivillant fehér fogsora. Hiszen ez
lehetetlen, gondoltam, ez teljességgel lehetetlen! Minden csupa élet, és Patnak el kell mennie!

A busz csengetett és elindult. Kerekei vastag sugárban fröcskölték a vizet a járdára. Útnak
eredtem, hogy megbeszéljem a dolgot Kösterrel, és megváltsam a vonatjegyeket.

Délre értem haza. Mindent elintéztem, és sürgönyöztem a szanatóriumba is.

-- Pat -- kezdtem rá már a küszöbön --, be tudsz estig mindent csomagolni?

-- El kell mennem?

-- Igen -- feleltem. -- El kell menned, Pat.

-- Egyedül?

-- Nem. Együtt. Elkísérlek.

Az arcába ismét visszatért a vér.

-- Mikorra kell meglennem? -- kérdezte.

-- A vonat ma este tízkor indul.

-- És még el kell menned valahova?

-- Nem, itt maradok, amíg indulunk. Fellélegzett.

-- Hiszen akkor minden nagyon egyszer , Robby, --mondta. -- Fogjunk mindjárt hozzá?

-- Ráérünk még…

-- Én hozzá szeretnék fogni. Hogy meglegyek vele.

-- Rendben van.

Hamar összeszedtem azt a néhány holmit, amit magammal akartam vinni. Fél óra alatt
elkészültem. Aztán átmentem Zalewskinéhoz, és megmondtam neki, hogy este el kell
utaznunk. Megegyeztem vele, hogy november elsejére kiürítem a szobákat, hacsak addig nem
adja ki. Már épp egy hosszabb beszélgetésre készült föl, de én sietve faképnél hagytam.

Pat a szekrényb röndje el tt térdelt, körülötte ruhák, az ágyon ott hevert a fehérnem , és épp
a cip it csomagolta. Eszembe jutott, hogy akkor is így térdepelt itt, amikor beköltözött, s úgy
éreztem, hogy ez már nagyon régen volt... De mégis mintha tegnap történt volna. Felpillantott.

-- Az ezüstös ruhádat is magaddal viszed? -- kérdeztem.

Bólintott.

-- És mit csinálunk a többi dolgaimmal, Robby? A bútorral?

-- Már megbeszéltem Zalewskinéval. Amennyit tudok, átviszek bel le a magam szobájába, a
többit elraktározzuk egy szállítóvállalatnál. Amikor visszajössz, ismét elhozatjuk.

-- Amikor visszajövök -- mondta elgondolkozva.

-- Igen -- feleltem --, tavasszal, amikor majd jól lebarnulva visszatérsz.

Segítettem a csomagolásban, és kés délután, mire besötétedett, már meg is voltunk vele.
Különös: a bútorok még ott álltak mind a régi helyükön, csak a szekrények meg a fiókok
ürültek ki, s a szoba mégis váratlanul kopár és vigasztalan lett. Pat leült az ágyra. Kimerültnek
látszott.

-- Gyújtsunk villanyt? -- kérdeztem. A fejét rázta.

-- Hagyd még egy kicsit. Melléje ültem.

-- Akarsz egy cigarettát?

-- Nem, Robby. Csak egy kicsit üldögélek.

Fölkeltem, és az ablakhoz léptem. Odakint az es ben nyugtalan fényt árasztottak az

utcalámpák. A szél vadul cibálta a fákat. A járdán Rosa baktatott csillogó, magas szárú
csizmában. Csomagot szorongatott a hóna alatt, és az International felé tartott. Valószín leg a
kötését vitte magával, hogy valami meleg gyapjúholmit készítsen a kicsinek. Rosát Fritzi
követte és Marion -- mindkett n, új fehér, testhez álló es kabát volt. Egy id múltán Mimi
t nt fel fáradtan és tör dötten.

Megfordultam. Közben úgy besötétedett, hogy már nem is láttam Patot. Csak a lélegzését
hallottam. Lassan, fokozatosan gyúltak ki a temet fái mögött a fényreklámok. A
cigarettareklám vörös neonbet i egy érdemrend színes szalagjaként lobogtak fel a háztet n, a
borpincék kék és smaragdzöld karikái szikrázni kezdtek, és fölragyogtak egy
fehérnem reklám világos körvonalai is. A tündökl reklámok fénye beözönlött az ablakon, és
halványan, elmosódottan öntötte el a falakat meg a mennyezetet. A fény ide-oda imbolygott, s
a szoba egy csapásra tétova kis búvárharanggá változott, amely leszállt a tenger fenekére, és
most körülzúgják a hullámok, a fenti színpompás világnak pedig csak gyönge visszfénye hatol
le hozzá a messzeségb l.

Este nyolc óra volt. Odalent megszólalt egy autóduda.

-- Ez Gottfried a taxival -- mondtam --, vacsorázni visz.

Fölkeltem, az ablakhoz léptem, és lekiáltottam, hogy mindjárt megyünk. Aztán felgyújtottam

a kis asztali lámpát, és átmentem a szobámba. Átkozottul idegennek éreztem. El vettem a
rumosüveget, és gyorsan fölhajtottam egy pohárral. Aztán leültem egy székre, és a fal
kárpitjára meredtem. Kis id múlva ismét fölkeltem, és a mosdóhoz léptem, hogy
megfésülködjem. De mindjárt meg is feledkeztem róla, mert a tükörben váratlanul
megpillantottam az arcomat. H vös kíváncsisággal vettem szemügyre. Elhúztam a számat és
szembevigyorogtam. A képmásom mereven, sápadtan vigyorgott vissza.

-- Te... -- mondtam hangtalanul. Aztán visszatértem Pathoz.

-- Indulunk, öregfiú? -- kérdeztem.

-- Igen -- felelte --, de bemennék még egyszer a szobádba.

-- Miért? -- ellenkeztem. -- Abba a nyomorult kuckóba?

-- Maradj itt! -- mondta. -- Mindjárt visszajövök.

Vártam egy keveset, aztán utánamentem. A szoba közepén állt, és összerezzent, amikor
megpillantott. Még sosem láttam ilyennek: mintha egy szikra élet sem maradt volna benne.
De csak egy pillanatig tartott, aztán már ismét mosolygott.

-- Gyere -- mondta --, most már mehetünk.

A konyhaajtóban Zalewskiné várt ránk. Hajának szes fürtjei táncba kezdtek, és fekete
selyemruháján ott volt a mellt a boldogult Zalewski képmásával.

-- Légy er s -- súgtam oda Patnak --, meg fog ölelni!

A rákövetkez pillanatban Pat szinte elt nt az asszony roppant keblei közt. Feje fölött
megvonaglott a széles arc. Már csak másodpercek kérdése volt, hogy Patot
visszavonhatatlanul elöntse az ár; ha Zalewski mama sírva fakadt, akkor a könnyzacskói
olyan nyomás alá kerültek, mint a szódavizes üvegek.

-- Bocsásson meg -- szóltam rá --, de nekünk azonnal indulnunk kell. A legf bb ideje!

-- Legf bb ideje? -- kérdezte Zalewskiné, és megsemmisít pillantást vetett rám. -- A vonat

csak két óra múlva indul! Addig nyilván le akarja itatni ezt a szegény gyermeket!

Pat nem állhatta meg nevetés nélkül.

-- Ugyan, Zalewskiné! A többiekt l is el akarunk még búcsúzni.

Zalewski mama hitetlenkedve csóválta a fejét.

-- Hollmann kisasszony, maga úgy néz erre a fiatalemberre, mintha színaranyból volna. Pedig
legföljebb egy arannyal befuttatott pálinkásfiaskó!

-- Elragadó kép -- jegyeztem meg.

-- Édes gyermekem... -- kezdte rá Zalewskiné, akit ismét hatalmába kerített a meghatottság. --

Jöjjön vissza minél hamarabb! A szobája mindig várja! És ha maga a császár laknék benne,
annak is ki kellene hurcolkodnia, ha maga megjön!

-- Köszönöm szépen, Zalewskiné -- felelte Pat. -- Köszönök mindent. A kártyavetést is. Nem
felejtettem el!

-- Azt jól tette! Gyógyuljon meg szépen, és térjen vissza makkegészségesen!

-- Megkísérlem -- felelte Pat. -- Viszontlátásra, Zalewskiné! Viszontlátásra, Frida!

Elmentünk. A folyosó ajtaja becsapódott mögöttünk. A lépcs ház félhomályban derengett;
néhány körte ki volt égve. Pat egy szót sem szólt, miközben halk és lágy léptekkel ment lefelé
a lépcs n. Úgy éreztem, hogy szabadságon voltunk, s most lejárt, és a reggeli szürkületben az
állomásra megyünk, hogy a frontra utazzunk.

Lenz kinyitotta a taxi ajtaját.

-- Csak óvatosan! -- mondta.

A kocsi tele volt rózsával. Két hatalmas csokor feküdt a hátsó ülésen, egy hófehér meg egy
vérvörös. Rögtön rájuk ismertem: a dóm kertjéb l származtak.

-- Ez az utolja -- jelentette ki önelégülten Gottfried. -- Némi fáradságomba kerültek. Ugyanis

hosszasan értekeztem róluk egy pappal.

-- Nem egy olyan világoskék gyermekszem vel? -- kérdeztem.

-- Lámcsak, hát akkor te voltál az, öregem? -- kapott észbe Gottfried. -- Egyszóval rólad
mesélt nekem! Eléggé csalódott volt, mikor észrevette, mire megy ki a kálváriajárás. Már-már
azt hitte, hogy ismét föllendül ben van a férfilakosság vallásossága.

-- És könnyen eleresztett a virágokkal? -- kérdeztem.

-- Szót lehetett érteni vele. A végén még segített is rózsát szedni.

Pat elnevette magát.

-- Valóban így volt? Gottfried somolygott.

-- Természetesen. És milyen remekül festett a tisztelend úr, amint a félhomályban a

legmagasabb ágak felé ugrándozott. A szó szoros értelmében magával ragadta a sportszellem.
Elmesélte, hogy valaha jó futballistának tartották a gimnáziumban. Jobbösszeköt volt, ha
nem csalódom...

-- Tolvajlásra csábítottál egy lelkipásztort -- jegyeztem meg. -- Ezért jó pár száz évet kell
majd a pokolban töltened. De hol van Ottó?

-- Már vár ránk Alfonsnál. Remélem, ott akartok vacsorázni?

-- Az csak természetes -- felelte Pat.

-- Akkor gyerünk!

Alfonsnál spékelt nyulat kaptunk vöröskáposztával és párolt almával. Végezetül a

gramofonhoz ment, és egy doni kozákkórust tett föl nekünk. Valami nagyon csöndes dal volt,
a kórus tompán zümmögött csak, mintha egy orgona szólna a távolban, s a zümmögés fölött
egyetlen magányos és tiszta énekhang lebegett. Úgy éreztem, hogy az ajtó csöndesen kinyílik,
belép rajta egy fáradt öregember, majd leül szótlanul az egyik asztal mellé, és meghallgatja
ifjúsága dalát.
-- Gyerekek -- szólt hozzánk Alfons, mikor az ének egyre halkabbá vált, és végül elcsitult,
mint egy sóhajtás. -- Gyerekek, tudjátok, mi jut eszembe, valahányszor ezt a dalt hallgatom?
1917 márciusa Ypernben... Emlékszel még, Gottfried, arra az estére Bertelsmann-nal?

-- Igen, Alfons -- felelte Lenz --, emlékszem még. És a cseresznyefákra...

Alfons bólintott. Köster fölállt.

-- Azt hiszem, ideje lesz indulni -- mondta, és az órára nézett.

-- Igen, mennünk kell!

-- Még egy pohárka konyakot -- er sködött Alfons --, abból a valódi Napóleonból. Hiszen
kizárólag nektek tartogatom!

Megittuk a konyakot és fölkerekedtünk.

-- Viszontlátásra, Alfons! -- mondta Pat. -- Mindig olyan szívesen jöttem ide! -- tette hozzá, és
feléje nyújtotta a kezét.

Alfons a füle tövéig elvörösödött. Két hatalmas mancsával er sen megfogta a lány kezét.

-- Szóval, hogyha majd szüksége lesz valamire... akkor csak szólni kell -- mondta a zavar
tet fokán. -- Hiszen most már közénk tartozik. Sosem hittem volna, hogy egy n is közénk
tartozhat.

-- Köszönöm, Alfons -- felelte Pat --, köszönöm. Ennél szebbet nem is mondhatott volna.
Viszontlátásra, és minden jót kívánok.

-- Viszontlátásra! És minél hamarabb!

Köster és Lenz kikísért az állomásra. Megálltunk egy percre a penzió el tt, és lehoztam a
kutyát. A b röndöket Jupp már kivitte a pályaudvarra.

Épp idejében érkeztünk. Alig szálltunk be, máris indult a vonat. A mozdony már sebesen
pöfögött, amikor Gottfried egy becsomagolt üveget vett el a zsebéb l, és felnyújtotta nekem.

-- Fogd, Robby! Az ilyesmi mindig jól fog az úton!

-- Köszönöm -- mondtam --, de ezt nektek kell ma este meginnotok, fiúk. Nálam már van
valami...

-- Vedd csak el -- szólt Lenz --, az efféléb l sosincs elég.

Ott futott a tovagördül vonat mellett, és földobta nekem az üveget.

-- Viszontlátásra, Pat! -- kiáltotta. -- Ha idelent beüt a krach, felmegyünk mindannyian

magához. Ottó jól sízik, én tánctanár leszek, Robby pedig zongorista. Magával együtt teljes
lesz a csoport, s majd szállodáról szállodára vándorolunk!
A vonat felgyorsult, és Gottfried lemaradt. Pat kihajolt az ablakon, és integetett neki, míg a
pályaudvar el nem t nt a kanyarban. Aztán visszafordult. Sápadt volt, a szeme nedvesen
csillogott. Átöleltem.

-- Gyere -- mondtam --, igyunk most valamit. Remekül álltad a sarat!

-- De csöppet sem érzem magam remekül -- felelte er szakolt mosollyal.

-- Én sem -- válaszoltam. -- Épp ezért kell most valamit innunk.

Felnyitottam az üveget, és egy kupica konyakot töltöttem neki.

-- ízlik? -- kérdeztem. Bólintott, és a vállamhoz simult.

-- Mondd, kedvesem, mi lesz velünk?

-- Nem szabad sírnod -- mondtam. -- Olyan büszke voltam rád, hogy egész nap egyszer sem
sírtad el magad.

-- Hiszen én nem sírok -- felelte, és megrázta a fejét. Keskeny arcán végigcsorogtak a

könnyek.

-- Na gyere, igyál még egy csöppet -- mondtam, és szorosan átöleltem a vállát. -- Mindig csak
az els perc nehéz, aztán, meglátod, elmúlik...

Bólintott.

-- Igen, Robby. Ne is tör dj vele! Mindjárt túl leszek rajta, és jobb, ha nem is látod. Hadd
üljek itt néhány percig magamban, és akkor egykett re rendbe jövök.

-- De miért? Hiszen olyan bátor voltál egész nap, hogy most nyugodtan kisírhatod magad.

-- Egyáltalán nem voltam bátor. Csak te láttad úgy.

-- Meglehet -- feleltem --, de akkor épp ez az... Mosolyogni próbált.

-- Hogy érted ezt, Robby?

-- Úgy, hogy nem adtad meg magad -- feleltem, és megsimogattam a haját. -- Aki nem adja
meg magát, az fölébe kerekedik a sorsnak.

-- De nálam ez nem a bátorság jele, kedvesem -- suttogta. -- Hanem a félelemé. Iszonyúan

félek a nagy, az utolsó félelemt l.

-- Az is bátorság, Pat! Hozzám támaszkodott.

-- Ó, Robby, hisz te nem is tudod, hogy mi a félelem...

-- De tudom! -- mondtam.
Nyílt az ajtó. A kalauz kérte a jegyeket. Odaadtam.

-- A hálókocsijegy a hölgyé? -- kérdezte. Bólintottam.

-- Akkor kegyednek át kell mennie a hálókocsiba -- fordult Pathoz. -- Más vagonban nem
érvényes a jegye.

-- Rendben van.

-- A kutyát pedig át kell vinni a poggyászkocsiba -- tette hozzá. -- A kutyákat a

poggyászkocsiban szállítják.

-- Kérem -- feleltem. -- Hol van a hálókocsi?

-- Jobbra a harmadik vagon. A poggyászkocsi egész elöl van.

Továbbment. A nyakában egy kis lámpás himbálózott. Olyan volt, mintha egy bánya tárnáit
járná.

-- Akkor menjünk át, Pat -- mondtam. -- Billyt majd becsempészem hozzád. Semmi
keresnivalója a poggyászkocsiban.

Magamnak nem váltottam hálókocsijegyet. Gondoltam, hogy egész jól eltölt m az éjszakát
egy fülke sarkában. Ráadásul olcsóbb is volt így.

Jupp a hálókocsiban helyezte el Pat csomagjait. Mahagónival borított, csinos kis helyiség volt
a hálófülke. Pat az alsó ágyat kapta. Megkérdeztem a kalauztól, hogy a fels is foglalt-e.

-- Frankfurttól igen -- felelte.

-- És mikor érünk Frankfurtba?

-- Fél háromkor.

Borravalót adtam neki, mire visszavonult a kuckójába. -- Félóra múlva visszajövök a kutyával
-- mondtam Patnak.

-- Nem lehet! A kalauz itt marad a vagonban. -- Fog az menni! Csak hagyd nyitva az ajtót!

Visszamentem, és elhaladtam a kalauz el tt, aki rám pillantott. A következ állomáson

kiszálltam a kutyával, elindultam a peronon és túlmentem a hálókocsin a következ vagonig.
Megvártam, amíg a kalauz kiszáll, és szóba elegyedik a vonatvezet vel. Akkor ismét
fölszálltam, végigmentem a folyosón a hálókocsifülkéig, és benyitottam Pathoz anélkül, hogy
valaki észrevett volna. Puha, fehér pongyolát vett fel: gyönyör volt benne. A szeme
csillogott.

-- Most már egészen elmúlt, Robby! -- mondta.

-- Nagyon helyes. De nem akarsz lefeküdni? Elég sz ken vagyunk itt. S akkor melléd ülhetek.

-- Igen, de... -- mondta, és habozva mutatott a fels ágyra. -- Ha az ajtóban most váratlanul
megjelenne a bukott lányokat megtérít egyesület elnökn je...

-- Frankfurtig elég id nk van még -- feleltem. -- Én nem alszom el, és majd vigyázok rád.

Mikor már közel jártunk Frankfurthoz, visszamentem a helyemre. Leültem egy sarokba az
ablak mellé, és megpróbáltam elaludni. De Frankfurtban beszállt egy rozmárbajuszú férfi, aki
rögtön kicsomagolta a b röndjét, és falatozni kezdett. Olyan odaadással evett, hogy nem
tudtam elaludni. A lakoma majdnem egy óra hosszat tartott. Akkor a rozmár megtörölte a
bajszát, elnyúlt az egyik ülésen, és olyan hangversenybe fogott, amilyet még életemben nem
hallottam. Nem volt ez mindennapi horkolás, hanem vonító sóhajtozás, amelyet olykor-olykor
nyögdécselés és kitartó bugyborékolás szakított meg. Olyan sokoldalú volt, hogy semmilyen
rendszert sem sikerült felfedeznem benne. Szerencsére fél hatkor kiszállt a pasas.

Mire fölébredtem, odakint patyolatfehér volt a táj. Nagy pelyhekben hullt a hó, és a fülke
valószín tlen félhomályba süllyedt. Már a hegyek között jártunk. Nagyot nyújtóztam, aztán
kimentem, hogy megmosdjam és megborotválkozzam. Mire visszatértem, Pat ott állt már a
fülkémben. Kipihentnek látszott.

-- Jól aludtál? -- kérdeztem. Bólintott.

-- És milyen volt az a vén spiritiszta hölgy a fülkédben?

-- Fiatal és csinos. Helga Guttmann-nak hívják, és is abba a szanatóriumba utazik, ahova én.

-- Valóban?

-- Igen. De te rosszul aludtál, Robby, meglátszik rajtad. Tisztességesen meg kell reggelizned.

-- Kávét iszom -- jelentettem ki. -- Kávét és egy kis cseresznyepálinkát.

Átmentünk az étkez kocsiba. Sokkal jobb hangulatban voltam. Már nem láttam olyan sötéten
a dolgokat, mint az este.

Helga Guttmann már ott ült. Karcsú, eleven, déli típusú lány volt.

-- Különös -- mondtam --, hogy ugyanabba a szanatóriumba igyekeznek, és így összejöttek.

-- Nem is olyan különös -- felelte a lány. Rápillantottam. Nevetett.

-- Hiszen ilyen tájban gyülekeznek mindig a vándormadarak. Nézze csak -- mutatott az

étkez kocsi sarkába --, az az egész asztal ugyanoda tart.

-- Honnan tudja? -- kérdeztem.

-- Még tavalyról ismerem ket. Itt fent mindenki ismeri egymást.

-- Megjött a pincér a kávéval.

-- Hozzon melléje egy nagy pohár cseresznyepálinkát -- kértem.

Valamit innom kellett. Hirtelen minden olyan egyszer nek látszott. Itt ülnek ezek az emberek,
mindnyájan a szanatóriumba utaznak, egyesek már másodszor, és úgy látszik, hogy nem
csinálnak nagyobb dolgot bel le, mint egy sétautazásból. Badarság volt az a nyomasztó
félelem. Hiszen Pat éppúgy vissza fog jönni, ahogy a többiek is visszajöttek. Arra már nem
gondoltam, hogy ezek a betegek újra csak oda utaznak -- elég volt tudnom, hogy az ember
visszatérhet onnan, és megint egy egész esztend áll el tte. És egy év alatt annyi minden
történhetik. A múltunk megtanított rá, hogy csak rövid lejáratra gondolkodjunk.

Kés délután érkeztünk oda. Az ég teljesen kitisztult, a nap aranyosan t zött le a hómez kre,
és az ég olyan kék volt, amilyennek már hetek óta nem láttuk. Az állomáson egy sereg ember
várakozott. Integetve köszöntöttek, az érkez k pedig visszaintegettek. Helga Guttmannt egy
kacagó sz ke asszony és két golfnadrágos férfi fogadta. A lány rendkívül felindult és
szeleburdi volt, mintha csak hazaérkeznék hosszas távollét után.

-- Viszontlátásra majd odafönt! -- kiáltott felénk, és szánkóba ült a barátaival.

Az emberek hamar elszéledtek, és néhány percre rá már magunkra maradtunk a peronon. Egy
hordár lépett hozzánk.

-- Melyik szállóba parancsolnak? -- kérdezte.

--- A Waldfrieden-szanatóriumba -- feleltem.

Bólintott, és odaintette az egyik kocsist. Aztán mindketten nekiláttak, és fölrakták a

csomagokat egy világoskék szánra, amely elé két szürke volt befogva. A lovak fején színes
tollbokréta pompázott, és a lehelet gyöngyszín felh ként g zölg it a pofájuk körül.

Beültünk.

-- Hajtsak a drótkötélpályához, vagy menjünk föl szánnal? --- kérdezte a kocsis.

-- Mennyire van ide, ha szánnal megyünk?

-- Félórára.

-- Akkor szánnal.

A kocsis csettintett a nyelvével, és a szán elindult. Az út kivezetett a faluból, majd

kanyarogva tört fölfelé. A szanatórium a falu fölött állt egy magaslaton. Szélesen elnyúló,
fehér épület volt, hosszú ablaksorokkal. Minden ablak egy-egy erkélyre nyílt. A tet n zászló
lengett az enyhe szélben. Arra számítottam, hogy kórházszer en lesz berendezve. De,
legalábbis ami a földszintet illette, sokkal inkább emlékeztetett szállodára. A csarnok
kandallójában égett a t z, és egy csomó kisasztal teára volt megterítve.

Bejelentkeztünk az irodán. Egy háziszolga behozta a poggyászunkat, egy id sebb hölgy pedig
közölte, hogy Pat a 79-es szobát kapja. Megkérdeztem, hogy nem vehetnék-e ki én is néhány
napra egy szobát.
A fejét rázta.

-- A szanatóriumban nem. Csak a melléképületben.

-- Hol a melléképület?

-- Itt a szomszédban.

-- Rendben van -- mondtam --, akkor legyen szíves, nyittasson nekem ott egy szobát, és
vitesse át a poggyászomat.

Teljességgel zajtalan lift vitt föl a második emeletre. Odafent már sokkal inkább kórházban
éreztem magam, összkomfortos kórházban, de mégiscsak kórházban. Fehér folyosók, fehér
ajtók, minden csupa csillogó üveg, nikkel és tisztaság. A f ápolón fogadott.

-- Hollmann kisasszony?

-- Igen -- felelte Pat. -- 79-es szoba, ugye?

A f ápolón biccentett, és el rement, hogy kinyissa az ajtót.

-- Ez a szoba!

Világos, közepes nagyságú helyiség volt. A széles ablakon besütött a lenyugvó nap. Az
asztalon egy csokor sárga és piros szirózsa állt, odakint pedig szikrázva tündököltek a
hómez k, és nagy, puha paplanként ölelték körül a falut.

-- Tetszik? -- kérdeztem Pattól.

Egy másodpercig a szemem közé nézett.

-- Igen -- felelte aztán.

A háziszolga felhozta a b röndöket.

-- Mikor kell vizitre mennem? -- kérdezte Pat a n vért l.

-- Holnap délel tt. A legjobb lesz, ha ma este korán lefekszik, és kipiheni magát.

Pat levetette a kabátját, és odadobta a hófehér ágyra, amely fölé új láztáblát tettek.

-- Nincs telefon a szobában? -- kérdeztem.

-- Van csatlakozás -- felelte a n vér --, és behozhatunk egy készüléket.

-- Kell még valamit csinálnom? -- kérdezte Pat. A n vér megrázta a fejét.

-- Ma semmit. Holnap az orvosi viziteken mindent el írnak. A vizit tízkor van. Majd magáért
jövök.
-- Köszönöm, kedves n vér -- mondta Pat.

A n vér elment. A háziszolga ott várt még az ajtóban. Borravalót adtam neki, mire is
távozott. Váratlanul nagy csend lett a szobában. Pat az ablaknál állt és kinézett. Feje sötéten
rajzolódott ki az alkonyi tündöklésben.

-- Fáradt vagy? Megfordult.

-- Nem -- mondta.

-- Pedig annak látszol -- mondtam.

-- Másképp vagyok fáradt, Robby. De arra még van id m!

-- Át akarsz öltözni? -- kérdeztem. -- Vagy lemegyünk el bb egy órácskára? Azt hiszem, jobb
lesz, ha el bb lemegyünk.

-- Igen -- felelte Pat. -- Jobb lesz!

A hangtalanul surranó felvonó levitt a földszintre, és ott helyet foglaltunk a csarnok egyik
kisasztalánál. Kés bb megjött Helga Guttmann is a barátaival. Az asztalunkhoz ültek. Helga
Guttmann izgatott volt és túlf tötten vidám, de én örvendtem, hogy itt van, és hogy Pat máris
néhány ismer sre tett szert. Mert mindig az els napon a legnehezebb túljutni.

XXII.

Egy hétre rá hazautaztam. Este érkeztem meg. Változatlanul esett, és mégis úgy éreztem,
hogy egy egész esztend eltelt már, amióta Pattal elutaztunk.

A pályaudvarról egyenest a m helybe mentem.

Köster bent ült az irodában Lenzcel.

-- Épp jókor! -- mondta Gottfried.

-- Hadd legalább bejönni -- szólt rá Köster. Leültem hozzájuk.

-- Hogy van Pat? -- kérdezte Ottó.

-- Jól. Már amilyen jól lehet. De most mondjátok meg, hogy mi történt!

A kocsironcsról volt szó. Rendbe hoztuk, és két hete leszállítottuk. Köster tegnap elment,
hogy fölvegye a pénzt. De közben a kocsi tulajdonosa tönkrement, és a kocsit a cs dtömegbe
sorolták.

-- Az nem baj -- mondtam. -- Hiszen a biztosítótársasággal számolunk el.

-- Mi is azt hittük -- jegyezte meg szárazon Lenz. De a kocsi nincs bebiztosítva.

-- Az áldóját neki! Igaz ez, Ottó? Köster bólintott.

-- Csak ma tudtam meg.

-- Hát ezért gondoskodtunk úgy az atyafikról, mint az irgalmas n vérek, és ráadásul még meg
is verekedtünk azért a tragacsért -- morogta Lenz. --- Most pedig itt állunk, és elúszik
négyezer márkánk!

-- Ki hitte volna? -- kiáltottam föl. Lenz keser kacajra fakadt.

-- Hülye egy dolog!

-- És most mit csinálunk, Ottó? -- kérdeztem.

-- A cs dtömeggondnoknak bejelentettem már a követelésünket, de attól tartok, hogy nem

sokra számíthatunk.

-- Becsukjuk a boltot, arra számíthatunk -- mondta Gottfried. -- Az adóhivatal is szorongat a

pénzért.

-- Félek, hogy igazad van -- bólintott rá Köster. Lenz fölkelt.

-- Higgadtság és nemes tartás a katona legszebb ékessége a nehéz pillanatokban! -- jegyezte

meg, majd a szekrényhez lépett, és el vette a konyakot.

-- Ez ráadásul olyan konyak, amely h siességre is buzdíthat -- mondtam én. -- Ha nem

csalódom, az utolsó üveg jó min ség itókánk.

-- A h siesség, fiam, csak a nehéz id kben ér valamit -- felelte Lenz rendreutasítóan. -- De mi

kétségbeesett id ket élünk, s ilyenkor csak a jó humorérzék ér valamit -- tette hozzá, és
fenékig ürítette a poharát. -- Na jó, akkor én most fölpattanok a mi derék öreg Rosinanténkra,
hogy összefurikázzak vele egy kis aprópénzt.

Átment a sötét udvaron, és elhajtott a taxival. Köster meg én még elüldögéltünk egy darabig.

-- Ezt a pechet, Ottó! -- szólaltam meg. -- Átkozottul sok pechünk volt az utóbbi id ben!

-- Már megszoktam, hogy csak azon törjem a fejem, amin föltétlenül kell -- felelte Köster. --
Az is sok! Milyen volt odafent?

-- Ha nem lenne ez a betegség, kész paradicsom! Hó és napsütés.

Fölvetette a fejét.

-- Hó és napsütés... Kissé valószín tlenül hangzik, mi?

-- No igen. Átkozottul valószín tlen. Odafent minden valószín tlen.

Rám nézett.

-- Mit csinálsz ma este? Vállat vontam.

-- Legel ször is haza szeretném vinni a b röndömet.

-- Nekem el kell mennem egy órára. Benézel utána a bárba?

-- Természetesen -- válaszoltam. -- Mit is tehetnék egyebet?

Elmentem a b röndömért a pályaudvarra és hazavittem. Olyan halkan nyitottam ki az ajtót,

amennyire csak tudtam. Semmi kedvem sem volt valakivel is szóba ereszkedni. Sikerült is
besurrannom anélkül, hogy Zalewskiné rám tehette volna a kezét. Egy ideig ott üldögéltem a
szobámban. Az asztalon levelek és újságok hevertek. A borítékokban csak nyomtatványokat
találtam. Nem volt senkim, akit l levelet várhattam volna. Most már lesz, gondoltam.

Kis id múltán fölálltam, hogy megmosdjam és átöltözzem. A b röndömet nem csomagoltam

ki, azt akartam, hogy maradjon valami dolgom kés bbre is, amikor egyedül hazatérek. Pat
szobájába sem nyitottam be, noha tudtam, hogy senki sem lakja még. Halkan lopóztam végig
a folyosón, és föllélegeztem, amikor kiértem.

A Café Internationalba mentem, hogy egyem valamit. Alois, a pincér, már az ajtóból rám
köszönt.

-- Csak hogy magát is láthatjuk már.

-- Az ember mindig visszatér -- feleltem.

Rosa és a többi lány egy nagy asztal körül ült. Szinte mind ott voltak, mert az els és a
második portya közt érkeztem.

-- Te jó isten, hiszen ez Róbert! -- kiáltott föl Rosa. -- Ritka vendég!

-- Hagyd! -- mondtam. -- A f , hogy megint itt vagyok.

-- Hogyhogy? Ezután s r bben látunk?

-- Valószín leg.

-- Ne vedd a szívedre -- mondta és rám nézett. -- Egyszer minden véget ér.

-- Úgy van -- feleltem. -- Ez a világ legnehezebben cáfolható igazsága.

-- Persze -- mondta Rosa. -- Lilly is mesélhetne róla!

-- Lilly? -- kérdeztem meglepetten, mert csak most vettem észre Rosa mellett. -- Hát te mit
keresel itt? Hiszen férjhez mentél, és most otthon kellene ülnöd a szerel m helyben.

Lilly nem válaszolt.

-- A szerel m helyben... -- jegyezte meg gúnyosan Rosa. -- Amíg futott a pénzéb l, tejbe-
vajba fürösztötték. Lillykém így és Lillykém úgy, a múltra pedig fátyol borult. Kerek fél
esztendeig tartott ez az édeni állapot! De amikor az utolsó pfenniget is kiszedte bel le az a
finom úr, mert a Lilly pénze azzá tette, minden átmenet nélkül rájött, hogy egy volt kurva nem
lehet az felesége. Egyszeriben úgy tett, mintha semmir l sem tudott volna. Az asszony
múltja mérhetetlenül meglepte. Olyan mérhetetlenül, hogy válóok lett bel le. A pénz
természetesen elúszott... -- fejezte be Rosa egy sóhajjal.

-- Mennyi volt? -- kérdeztem.

-- Csekély négyezer márka! Gondold el, hány disznóval kellett ennyi pénzért lefeküdnie!

-- Négyezer márka! -- jegyeztem meg. -- Hát már megint? Úgy látszik, babonás szám…

Rosa értetlenül bámult.

-- Játssz valamit -- kérlelt --, hadd viduljunk egy kicsit!

-- Jó... Ha már ilyen szépen együtt vagyunk megint. A zongorához ültem, és eljátszottam
néhány slágert.

Zongorázás közben arra gondoltam, hogy Pat pénze körülbelül január végéig elég, és hogy
többet kell keresnem, mint eddig. A kezem gépiesen futott végig a billenty kön, és fél
szemmel a pamlagon ül Rosát néztem, amint elragadtatva hallgatta a zenét, mellette pedig
Lilly sápadt és a határtalan csalódástól szinte k vé meredt arcát, amely most hidegebb és
élettelenebb volt, mint egy halotté.

Váratlan kiáltás zökkentett ki a töprengéseimb l. Rosa felriadt álmodozásából. Az asztal

mögött állt, kalapja félrecsúszott, a szeme tágra nyílt, s a kávéja anélkül, hogy észrevette
volna, lassan folyt ki a feldöntött csészéb l az asztal lapjára, onnan pedig a nyitott retiküljébe.

-- Arthur! -- dadogta. -- Arthur, te vagy az?

Abbahagytam a játékot. Egy szikár, csoszogó járású férfi lépett be. Keménykalapját magasra
tolta a homlokán, egészségtelen, sárgás arcszíne volt, hatalmas orra és kis, tojás alakú feje.

-- Arthur -- dadogta ismét Rosa. -- Te vagy az?

-- Mért, ki lenne más? -- morogta Arthur.

-- Édes istenkém, hát te honnan jössz?

-- Honnan jönnék? Az utcáról, az ajtón keresztül… Ahhoz képest, hogy milyen hosszú id
múltán jött vissza Arthur, nem volt túlzottan barátságos. Kíváncsian vettem szemügyre. Ez
volt hát Rosa legendás bálványa és gyermekének apja! Olyan benyomást keltett, mintha
egyenesen a börtönb l érkeznék. Semmit sem tudtam felfedezni rajta, ami Rosa
majomszeretetét legalább részben megindokolta volna. Ám lehet, hogy éppen ez tette
ellenállhatatlanná. Furcsa, hogy kinek d ltek be ezek a lányok, akik úgy ismerték a férfiakat,
mint senki más. Arthur anélkül, hogy bárkit is megkérdezett volna, elvett egy korsó sört Rosa
el l és kiitta. Közben az ádámcsutkája úgy járt föl és alá vézna, inas nyakán, mint egy
felvonó. Rosa ragyogó arccal bámulta.

-- Akarsz még egyet? -- kérdezte.

-- Természetesen -- morogta Arthur. -- De nagyobbat!

Rosa boldogan intett a pincérnek.

-- Alois -- mondta --, még egy sört akar!

-- Nem vagyok süket! -- jegyezte meg Alois szemtelenül, és már csapolta is a sört.

-- A kicsi, Arthur! Hiszen te még nem is láttad a kis Elvirát!

-- Te! -- horkant föl Arthur, és els ízben vált most kissé élénkebbé, miközben a karját
védekez én maga elé emelte. -- Err l nekem ne is nyekeregj! Semmi közöm hozzá! Én el
akartam csináltatni a kölköt és el is csináltattam volna, ha... -- Most borús töprengésbe merült.
-- Biztosan egy vagyonba kerül...

-- Ki lehet bírni, Arthur! És kislány!

-- Az is pénzbe kerül -- jegyezte meg Arthur, és a második korsó sört is fölhajtotta. -- Talán
akad valami megkergült gazdag fehérnép, aki örökbe fogadja. Persze tisztességes
végkielégítés ellenében. Ez lenne az egyetlen megoldás.

Aztán kizökkent a töprengésb l.

-- Van valami dohány nálad? -- kérdezte.

Rosa szolgálatkészen vette el kávétól maszatos retiküljét.

-- Öt márka, Arthur. Honnan sejthettem, hogy megjössz? De otthon még van.

Arthur úgy csúsztatta az ezüstpénzt a mellényzsebébe, mint egy török basa.

-- Így nem lehet pénzt keresni, ha itt melengeted a fenekedet a díványon -- morogta
kelletlenül.

-- Megyek már, Arthur. De ilyenkor, vacsoraid ben, alig van valami fölhajtás.

-- Aprójószág is trágyázik -- jegyezte meg Arthur. -- Megyek már!

-- Csak azért mondom... -- szólt Arthur, és megbökte a keménykalapját. -- Éjféltájt megint

benézek...

Hosszú himbálózó léptekkel távozott. Rosa megbabonázva pislogott utána. De a férfi nem
nézett vissza, és az ajtót is nyitva hagyta maga mögött.

--- Dromedár! -- dörmögte Alois, és betette az ajtót.

Rosa büszkén pillantott ránk.

-- Hát nem csodálatos egy férfi? Ezzel packázzon valaki! De vajon hol mászkált ennyi ideig?
-- Az meglátszik azon a sápadt képén -- felelte Wally. -- A sitten. Ronda egy féreg!

-- Nem ismered még...

-- Máris elegem van bel le! -- mondta Wally.

-- Ehhez te nem értesz -- vágott vissza Rosa és fölállt. -- Ez talpig férfi, nem anyámasszony
katonája! Hát akkor én mennék is. Szervusztok, gyerekek!

Fiatalosan és könnyedén libegett a kijárat felé. Most végre megint van valakije, akinek
lepengetheti a keresetét, hogy az leszopja magát, és ráadásul még el is tángálja. Boldog volt.

Félóra múlva a többiek is elmentek. Csak Lilly üldögélt továbbra is dermedt, kifejezéstelen
arccal. Egy darabig még elkalimpáltam a zongorán, aztán megettem egy vajas kenyeret, és én
is leléptem. Nem bírtam ki sokáig így kettesben Lillyvel.

Kint bandukoltam a nyirkos, sötét utcán. A temet be ismét kiszállt az üdvhadsereg egyik
osztaga. Sípok és trombiták kísérték a mennyei Jeruzsálemr l szóló éneket. Váratlanul úgy
éreztem, hogy nem bírom ki Pat nélkül, egymagámban. Rámeredtem a temet sápadtan
dereng sírköveire, és azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy egy esztend vel ezel tt
sokkal inkább egyedül voltam, hogy akkor még Patot sem ismertem, és hogy most mégiscsak
van valakim, ha nincs is mellettem -- de mindez nem segített. Feldúlt voltam és tanácstalan.
Végül is fölmentem a szobámba, hogy megnézzem, nem kaptam-e levelet t le. Teljesen
értelmetlen dolog volt, hiszen még nem érkezhetett semmi, és nem is érkezett -- de én mégis
fölmentem.

Mikor ismét elindultam, Orlowval futottam össze az ajtóban. Nyitott felölt je alatt
szmokingot viselt, és a szállodába igyekezett, ahol éppen parkett-táncos volt. Megkérdeztem,
hallott-e valamit id közben Hassénéról.

-- Nem -- felelte --, még nem járt itt azóta. A rend rségen sem jelentkezett. Jobb is, ha nem
jön ide vissza!

Együtt mentünk végig az utcán. A sarkon egy szeneszsákokkal megrakott teherkocsi

vesztegelt. A sof r fölemelte a motorház fedelét, hogy rendbe hozzon valamit. Aztán
visszakapaszkodott a sof rülésre. Épp akkor indította el a motort, amikor odaértünk, és er s
gázt adott üresjáratban. Orlow összerezzent. Ránéztem, és láttam, hogy az arca falfehér.

-- Beteg? -- kérdeztem.

Mosolyra húzta holtsápadt ajkát, és a fejét rázta.

-- Nem -- felelte --, de a motorzaj, ha váratlanul ér, szörnyen megijeszt. Mikor apámat
Oroszországban agyonl tték, egy teherkocsi motorját járatták odakint, hogy elnyomja a
lövések zaját. De mi mégis hallottuk... Ismét elmosolyodott, mintha menteget zne.

-- Anyámmal már nem csinálták ilyen körülményesen -- folytatta. -- Kora reggel l tték agyon
egy pincében. Rákövetkez éjszaka sikerült megszöknöm a bátyámmal. Volt még néhány
gyémántunk. De a bátyám útközben megfagyott.
-- Miért l tték agyon a szüleit? -- kérdeztem.

-- Apám a háború el tt egy kozákezred parancsnoka volt, és részt vett egy felkelés
elfojtásában. Tudta, mi vár rá, és az egészet, hogy úgy mondjam, rendjén valónak is találta.
Az anyám már kevésbé...

-- És maga?

Fáradtan legyintett, mintha el akarná hessegetni a kérdést.

-- Annyi minden történt azóta...

-- Hát igen -- jegyeztem meg. -- Több, mint amennyit megemészthetne az ember.

Megérkeztünk a szálló elé, ahol alkalmazásban volt. Egy Buickból épp akkor szállt ki egy
hölgy, és örömkiáltással rohant Orlow felé. Jól öltözött, meglehet sen elhízott n volt, sz ke
és mintegy negyvenéves. Jellegtelen arca arról árulkodott, hogy sem szükséget nem látott,
sem gondjai nem voltak soha.

-- Bocsásson meg -- szólt Orlow, és szinte lopva pillantott rám --, az üzlet…

Meghajtotta magát a sz ke hölgy el tt, és kezet csókolt neki.

A bárban már ott volt Valentin, Köster és Ferdinánd Grau. Lenz kissé kés bb érkezett.
Leültem hozzájuk, és egy fél üveg rumot rendeltem. Még mindig kutyául éreztem magam.

Ferdinánd arca beesett volt, tiszta kék szeme szomorú, súlyosan és terebélyesen trónolt az
egyik sarokban. Már mindenfélét összeivott.

-- Nos, Robby fiacskám -- szólított meg, és a vállamra csapott --, veled mi van?

-- Semmi, Ferdinánd -- feleltem --, hiszen épp ez a baj!

Szótlanul nézett.

-- Semmi? -- kérdezte aztán. -- Azt mondod, hogy semmi? Hiszen az a legtöbb! A semmi az a
tükör, amelyben megláthatjuk a világot.

-- Bravó, Ferdinánd -- kiáltott föl Lenz. -- Hallatlanul eredeti vagy.

-- Hallgass, Gottfried! -- mondta Ferdinánd, és feléje fordította busa, nagy fejét. -- A

magadfajta romantikus csak ágál nagykép en az élet kültelkein. Mindent félreért, és minden
tévedését világraszólónak érzi. Mit tudsz te a semmir l, te könny súlyú filozófus?

-- Épp eleget ahhoz, hogy szíves-örömest megmaradjak könny súlyúnak -- felelte Lenz. -- A
becsületes emberek egyébként tisztelik a semmit. Nem turkálnak benne, mint a vakondok.

Grau rámeredt.

-- Egészségedre -- mondta Gottfried.

-- Egészségedre! --- viszonozta Ferdinánd. -- Egészségedre, te mitugrász!

Felhajtották a poharukat.

-- Hidd el, hogy szívesen lennék mitugrász -- jegyeztem meg, és én is kiittam a poharamat. –
Olyan, aki tudja, hogy miért ugrál, s akinek sikerül is minden. Legalább egy darab ideig.

-- Hitszeg ! -- mordult rám Ferdinánd, és nekivetette magát a széktámlának, hogy csak úgy
recsegett. -- Dezertálni akarsz? Elárulni a bajtársaidat?

-- Nem! -- feleltem. -- Semmit sem akarok elárulni. Azt szeretném csupán, ha nem
szenvednék mindenben hajótörést.

Ferdinánd el red lt. Széles és durva ábrázata megrándult.

-- De hiszen épp ezért tartozol a szerzetünkhöz, testvér -- mondta --, a sikertelenek, az

ügyefogyottak szerzetéhez, azokéhoz, akiknek céltalanok a kívánságaik, gyümölcstelenek a
vágyaik, jöv tlen a szerelmük és értelmetlen a kétségbeesésük. Titkos testvéri szövetsége ez
mindazoknak -- folytatta mosolyogva --, akik inkább elpusztulnak, semhogy érvényesüljenek,
akik inkább eljátsszák, elaprózzák, elveszejtik az életüket, semhogy tudatosan meghamisítsák
vagy elfelejtsék az elérhetetlen eszményképet. Igen, az eszményképet, amelyet
kitörölhetetlenül hordoznak a lelk k mélyén azoktól az óráktól, napoktól és éjszakáktól fogva,
amikor semmi egyéb nem volt igaz, csak a meztelen élet és a meztelen halál.

Fölemelte a poharát, és a bárpult felé intett Frednek:

-- Valami piát!

Fred odajött az üveggel.

-- Tegyek föl egy lemezt? -- kérdezte.

-- Ne! -- szólt rá Lenz. -- Dobd ki a lemezeidet, és hozz nekünk nagyobb poharakat! Aztán
olts el a lámpákból, és t nj el az irodádban!

Fred bólintott, és leoltotta a mennyezeti világítást. Csak az ócska térképekb l készült

pergamenerny j kislámpákat hagyta égve. Lenz színültig töltötte a poharakat.

-- Egészségünkre, fiúk! Arra, hogy élünk és hogy lélegzünk! Az életre, amelyet olyan
er teljesen átérzünk, hogy már nincs is mit kezdenünk vele!

-- Ahogy mondod -- jegyezte meg Ferdinánd. -- Csak a boldogtalanok tudják, hogy mi a

boldogság. A boldogok az élet érzéketlen próbabábui. Csak bemutatják, de nem élik az életet.
A fény sem világít, ha világos van -- csak a sötétben! Igyunk a sötétségre! Aki egyszer már
átélte a vihart, mihez kezdjen egy parányi villanymotorral? Átkozott legyen a vihar! És legyen
áldott a mi kis életünk! És mivel szeretjük, ne adjuk ki kamatra! Hágjunk inkább a nyakára!
Igyatok, fiúk! Vannak csillagok, amelyek éjszakáról éjszakára kigyúlnak, noha már tízezer
éve szétrobbantak! Igyatok, amíg még lehet! Éljen a boldogtalanság! Éljen a sötétség!

Teletöltött konyakkal egy vizespoharat, és fenékig itta.

A rum riadót dobolt a halántékomon. Csöndesen fölálltam, és átmentem Fredhez az irodába.
Fred aludt. Felköltöttem, és felhívattam vele a szanatóriumot.

-- Megvárhatod -- szólt Fred --, ilyenkor gyorsan megjön az összeköttetés.

Öt perccel kés bb felcsengett a telefon, és jelentkezett a szanatórium.

-- Hollmann kisasszonnyal szeretnék beszélni -- mondtam.

-- Egy pillanat, kapcsolom a mellékállomást. A f ápolón jelentkezett.

-- Hollmann kisasszony alszik már.

-- Nincs telefon a szobájában?

-- Nincs.

-- Nem kelthetné fel?

-- Nem. Ma nem is szabad felkelnie! -- felelte kissé habozva.

-- Valami baj van?

-- Nem. Csak ágyban kell maradnia néhány napig.

-- Biztos, hogy nem történt semmi?

-- Nem, nem, az elején mindig így van. Agyban kell maradnia, amíg megszokja itt.

Visszaakasztottam a kagylót.

-- Már kés volt, ugye? -- kérdezte Fred.

-- Hogy érted ezt? Az órájára nézett.

-- Nemsokára éjfél.

-- No persze -- feleltem. -- Egyáltalán nem is kellett volna fölhívnom.

Visszamentem, és tovább ittam.

Kett kor felkerekedtünk. Valentint és Ferdinándot Lenz vitte haza a taxival.

-- Gyere! -- szólt hozzám Köster, és begyújtotta Kari motorját.

-- Azt a néhány lépést gyalog is megtehetem, Ottó. Rám nézett:

-- Kocsikázzunk egy kicsit!

-- Nem bánom -- feleltem és beszálltam.

-- Vezess te! -- mondta Köster.

-- Hülyeség, Ottó. Be vagyok rúgva, nem tudok vezetni.

-- Vezess csak! Az én felel sségemre!

A motor felberregett. A volán reszketett a kezemben. Az utcák himbálózva maradtak el, a

házak dülöngéltek, a lámpaoszlopok rézsút álltak az es ben.

-- Nem megy, Ottó -- mondtam. -- Nekihajtok valaminek!

-- Hajts neki!

Rápillantottam. Az arca nyugodt volt, feszült és magabiztos. Az utcát nézte, amint szembefut
velünk. Nekivetettem a hátamat a támlának, és keményebben markoltam meg a
kormánykereket. Összeszorítottam a fogamat, és hunyorítva figyeltem az utat. Lassanként az
utca is élesebb körvonalakkal bontakozott ki el ttem.

-- Hova megyünk, Ottó? -- kérdeztem.

-- Ki a városból!

Elértük a városból kivezet utcát, majd az országutat.

-- Kapcsolj át hosszú fényre -- szólt rám Köster.

Világosszürkén csillant meg el ttünk az aszfaltút. Alig esett már, a cseppek mégis jéges ként
vágtak az arcomba, a szél pedig heves rohamokkal ostromolt. Közvetlenül az erd k felett
alacsonyan csüngtek a széjjelszakadozó felh k. A szememr l fölszállt már a köd. A motor
remegése átáramlott a karomba, és elöntötte a tagjaimat. Kitapinthatóan érzékeltem a gépet, a
gép erejét. A hengerek robbanásai fölrázták agyam merev tompultságát. A dugattyúk
szivattyúzva dübörögtek a véremen át. A kocsi vad vágtában száguldott az országúton.

-- Gyorsabban! -- parancsolt rám Köster.

Az abroncsok visítottak. Kétfel l surrogva húztak el a fák meg a távíróoszlopok. Egy falu is
elrobogott mellettünk. Most már végképp kitisztult a fejem.

-- Még több gázt! -- sürgetett Köster.

-- De hogy tartom majd kordában a kocsit? Nedves az út!

-- Majd meglátod! A kanyarban visszakapcsolsz hármasba, és gázt adsz.

A motor felb gött. A leveg az arcomat csapkodta. És váratlanul a testem mintha eggyé vált
volna a kocsival, rnár csak egyetlen nekifeszülés volt, egyetlen vijjogó rezgés, lábam alatt ott
éreztem a kerekeket, az országutat is éreztem, a sebességet; egy zökkenéssel helyrejött
bennem valami; az éjszaka zúgott és vonított, minden egyéb érzést kipréselt bel lem, az
ajkam összeszorult, a kezem harapófogóvá vált, s már magam sem voltam egyéb, csak
öntudatlan s ugyanakkor feszülten figyel száguldás, szárnyalás...
Egy kanyarban megcsúszott a kocsi hátulja. Megrántottam a kormányt, aztán gázt adtam. Egy
másodpercig úgy éreztem, hogy olyan könnyedén lebegünk, mint egy léggömb, aztán ismét
úrrá lettem a kocsin.

-- Ez jó volt -- mondta Köster.

-- Nedves lombon csúsztunk meg -- mondtam, és éreztem azt a feloldó forróságot, amely
minden veszély után elönti az ember tagjait.

Köster bólintott.

-- Átkozottak ezek az erdei kanyarok sszel. Akarsz egy cigarettát?

-- Igen -- feleltem. Megálltunk egy cigarettaszünetre.

-- Most már megfordulhatunk -- szólt Köster. Visszahajtottam a városba és kiszálltam.

-- Jó volt ez a kocsikázás, Ottó! Egészen rendbe jöttem t le.

-- Legközelebb megtanítlak majd egy másik kanyartechnikára. Az ember fékkel hajítja át a

kocsit! Persze csak száraz úton!

-- Rendben van, Ottó! Szép álmokat!

-- Neked is, Robby!

Kari elviharzott, én pedig bementem a házba. Halálosan kimerültem, de nyugodt voltam már,
és a szomorúságom is elpárolgott.

XXIII.

November elején eladtuk a Citroent. Kaptunk érte annyi pénzt, hogy egy darabig még
fenntarthattuk bel le a m helyt, de a helyzet hétr l hétre rosszabbodott. Az emberek télire
leállították a kocsijukat, hogy megtakarítsák a benzint meg az adót, és egyre kevesebb
javítanivaló került. A taxi némileg kisegített ugyan bennünket, de a jövedelem elég sz kös
volt hármunknak. Nagyon megörvendtem, amikor az International tulajdonosa azzal jött, hogy
decembert l zongorázzam esténként a lokálban. Szerencséje volt az utóbbi id ben. A
marhakeresked k egyesületét, amely az International egyik hátsó helyiségében tartotta heti
összejöveteleit, a lókeresked k egyesülete követte és végül a halotthamvasztó társaság is.
Ilyen alapon Lenzre és Kösterre hagyhattam a taxizást, és különben is megfelelt nekem a
dolog, hiszen úgysem tudtam, hol töltsem el az estéimet.

Pat rendszeresen írt. Sóváran vártam a leveleit, de nem tudtam elképzelni, hogyan élhet, és a
sötét, mocskos decemberi napokon, amikor még délben sem világosodott ki tisztességesen az
ég, úgy éreztem néha, hogy már rég elveszítettem a lányt, és mindennek vége. Úgy tetszett,
hogy iszonyúan sok ideje távol van, és el sem hittem már, hogy valaha is visszatérhet.
Olyankor törtek rám a súlyos, vad vággyal teli esték, amikor semmi sem segített, csak az,
hogy reggelig ültem és ittam a kurvákkal meg a marhakeresked kkel.
A tulaj engedélyt kapott, hogy szentestén is nyitva tartson. Valamennyi egyesület agglegényei
együtt akarták megülni az ünnepet. Stefan Grigoleit sertéskupec, a marhakeresked k
egyesületének elnöke két szopós malacot és jó néhány csülköt áldozott erre a célra. Két
esztendeje maradt özvegyen. Lágyszív ember volt: a karácsonyt társaságban akarta tölteni.

A tulaj beszerzett egy négy méter magas jegenyefeny t, és a söntés mellett állíttatta föl. Rosa,
aki a meghitt és otthonos dolgokban szaktekintélynek számított, elvállalta a fa feldíszítését.
Marion is segített meg a homokos Kiki, akit a hajlama ugyancsak fogékonnyá tett a szép iránt.
Már délben munkához láttak. Töméntelen mennyiség színes gömböcskét, gyertyát és
angyalhajat használtak fel, de pompásan is festett aztán a fa. Egy csomó rózsaszín
marcipánmalackát is fölaggattak az ágakra a Grigoleit iránti figyelmesség tanújeleként.

Délután lefeküdtem, és aludtam néhány órát. Mire fölébredtem, besötétedett. Egy pillanatig
azon t n dtem, hogy este van-e vagy reggel. Valamit álmodtam is, de nem tudtam már, hogy
mit. Valahol messze jártam álmomban, és mintha egy fekete ajtó csapódott volna be
mögöttem. Akkor eszméltem rá, hogy valaki kopogtat.

-- Ki az? -- kérdeztem.

-- Én vagyok, Lohkamp úr. Felismertem Zalewskiné hangját.

-- Jöjjön be -- kiáltottam --, nyitva van az ajtó.

A kilincs megcsikordult, s az ajtó keretében felt nt Zalewskiné, amint a folyosó sárgás fénye
megvilágította.

-- Hasséné van itt -- suttogta. -- Jöjjön gyorsan! Nem tudom megmondani neki.

Meg sem moccantam. El bb össze kellett szednem magam.

-- Küldje el a rend rségre! -- feleltem aztán.

-- Lohkamp úr -- emelte magasba a karját Zalewskiné --, senki sincs itthon. Segítenie kell
rajtam, ha istent ismer!

Fekete árnyként imbolygott az ajtó négyszögében.

-- Hagyja már abba! -- szóltam bosszúsan. -- Megyek!

Felöltöztem és kimentem. Zalewskiné a folyosón várt rám.

-- Tud egyáltalán valamit? -- kérdeztem. Zalewskiné a fejét rázta, és ajkához szorította a

zsebkend jét.

-- Hol hagyta?

-- A régi szobájában.

A konyhaajtóban Frida állt, homloka gyöngyözött az izgalomtól.

-- Kócsagtollas kalapja van, meg gyémántbrossa -- súgta.

-- Vigyázzon, hogy ez az elfuserált dézsatündér ne hallgatózzék! -- mondtam Zalewskinének

és bementem.

Hasséné az ablaknál állt. Sietve megfordult, mikor beléptem. Szemlátomást másvalakire

számított. Hülye dolog, de els pillantásom akaratlanul is a kalapra meg a brossra esett. Frida
nem túlzott: a kalap oltári volt. A bross már kevésbé. Az asszony egyébként is úgy
kicicomázta magát, mint aki kérkedni akar vele, hogy milyen jól megy a sora. Végs fokon
nem festett rosszul; mindenesetre jobban, mint idehaza az elmúlt esztend során.

-- Hasse persze még szentestén is dolgozik, mi? -- kérdezte epésen.

-- Nem -- feleltem.

-- Hát akkor hol van? Szabadságon?

Ringó derékkal lépett felém. Átható parfümje facsarta az orromat.

-- Mit akar t le? -- kérdeztem.

-- Osztozkodni. Végtére is a holmik egy része az enyém.

-- Azon már nem kell osztozkodni -- feleltem. -- Minden a magáé.

Rám meredt.

-- Hasse meghalt -- tettem hozzá.

Szívesebben mondtam volna másképp. Felkészíthettem volna rá apránként is. De nem tudtam,
hogy fogjak hozzá. Ráadásul kótyagos voltam még a délutáni alvástól; attól a mély, délutáni
álomtól, amelyb l ha fölverik az embert, közel jár az öngyilkossághoz.

Hasséné a szoba közepén állt, s abban a pillanatban, amikor az ura halálát közöltem vele,
furcsamód csak arra gondoltam, hogy ha most elvágódik, semmibe sem veri bele magát.
Különös volt, de egyébre nem gondoltam.

De nem roskadt össze. Ott maradt állva, és rám szegezte a tekintetét.

-- Úgy -- mondta --, úgy...

Csak a kócsagtollak remegtek a kalapján. És az el ttem álló, felcicomázott, parfümös hölgy a

szemem láttára öregedett meg, minden átmenet nélkül. Mintha az id zivatarként tört volna rá
a maga másodpercekbe s rített esztendeivel -- a feszültség elernyedt, a diadalmámor kialudt,
az arc elfonnyadt. Ráncok lepték el, mint a giliszták, s mikor keze bizonytalanul tapogatózó
mozdulattal nyúlt egy szék támlája után, és az asszony végre leült -- de úgy, mint aki fél, hogy
össze ne törjön valamit --, akkor mintha már nem is lett volna, olyan fáradt volt, olyan
magába roskadt, olyan öreg.

-- Mi baja volt? -- kérdezte mozdulatlan ajakkal.

-- Váratlanul történt -- mondtam. Nem figyelt rám. A kezét nézte.

-- És én most mit csináljak? -- mormolta. -- Mit csináljak?

Vártam egy keveset. Kutyául éreztem magam.

-- Bizonyára van valakije, akihez mehet -- mondtam végül is. -- Az lesz a legjobb, ha elmegy.
Hiszen nem is akart itt maradni.

-- Most már minden másképp van -- felelte anélkül, hogy fölpillantana. -- Mit csináljak?

-- Gondolom, csak van valakije, aki várja. Menjen el hozzá, és beszélje meg vele! Aztán
karácsony után menjen el a rend rségre. Ott vannak letétben a holmik meg a betétkönyv is.
Jelentkeznie kell, hogy megkapja a pénzt.

-- A pénzt? -- mormogta. -- Miféle pénzt?

-- Elég nagy összeget. Körülbelül ezerkétszáz márkát. Fölvetette a fejét. A szemében

váratlanul megcsillant a téboly.

-- Nem! --- rikácsolta. -- Ez nem igaz! Nem feleltem.

-- Vallja be, hogy nem igaz -- suttogta az asszony.

-- Lehet, hogy nem igaz. De az is meglehet, hogy titokban gy jtötte össze az ínséges id kre.

Fölállt. Egy csapásra megváltozott. A mozdulatai most szaggatottan gépiessé váltak. Egész
közel nyomult hozzám az arcával.

-- Persze hogy igaz! -- sziszegte. --- Érzem, hogy igaz! Ó, ez az utolsó féreg! Ez a senkiházi!
Végig játszatja velem ezt az egész komédiát, és akkor lám, mi derül ki! De én el fogom venni
azt a pénzt, és elverem, egyetlen este költ m el az egészet! Kidobom az ablakon, hogy semmi
se maradjon bel le! Semmi, semmi!

Hallgattam. Torkig voltam vele. Most már túljutott a kezdeten, tudja, hogy Hasse meghalt, a
többit egyedül kell elintéznie. Bizonyára ismét összeroskad, ha megmondják neki, hogy az ura
fölakasztotta magát, de ez már az dolga. Hassét nem lehetett az kedvéért föltámasztani.

Most már sírt. Könnyek öntötték el az arcát. Felhangon és panaszosán zokogott, mint egy
kisgyerek. Ez is eltartott egy darabig. Sokért nem adtam volna, ha rágyújthatok egy
cigarettára. Látni sem bírtam, ha valaki sír.

Végül is abbahagyta. Fölszárította az arcát, gépiesen nyúlt a kézitáskája után, bepúderezte

magát anélkül, hogy a tükörbe pillantana. Aztán elrakta a kis ezüst szelencét, de a retikült
elfelejtette visszacsukni.

-- Semmit sem tudok már -- mondta megtörtén. -- Semmit sem értek már. Alighanem jó
ember volt...

-- Az!
Megadtam neki a kerületi rend rség címét, de azt mondtam, hogy szentestén zárva tartanak.
Gondoltam, jobb, ha nem megy most oda. Mára elég volt.

Mikor elment, Zalewskiné is el bújt a szalonból.

-- Mondja, rajtam kívül más nem volt itthon? -- kérdeztem dühösen.

-- Csak Georgie úr. Mit mondott az asszony?

-- Semmit.

-- Annál jobb.

-- Ahogy vesszük. Néha nem is olyan jó...

-- Nem tudom sajnálni -- jelentette ki erélyesen Zalewskiné. -- A legkisebb mértékben sem!

-- A sajnálat a világ leghaszontalanabb portékája -- feleltem bosszúsan. -- A káröröm

ellentéte. Ezt tudnia kellene! Hány óra van?

-- Háromnegyed hét.

-- Hétkor föl szeretném hívni Hollmann kisasszonyt. De úgy, hogy ne hallja senki. Lehetséges
ez?

-- Georgie úron kívül senki sincs itthon. Fridát már elküldtem. Ha akarja, beülhet a konyhába.
A huzal elér odáig.

-- Köszönöm.

Bekopogtattam Georgie-hoz. Már rég nem voltam nála. Az íróasztal fölé görnyedt, és
átkozottul rossz b rben volt. Egy csomó ronggyá tépett papír hevert körülötte.

-- Szervusz, Georgie! -- köszöntem rá. -- Mit csinálsz itt?

-- Leltárt! -- felelte szomorú mosollyal. -- Jó kis karácsonyi foglalatosság!

Az egyik papírfoszlány fölé hajoltam. Jegyzet volt, tele vegyi képlettel.

-- Mit csinálsz?

-- Nincs már semmi értelme, Robby!

Nagyon sápadt volt. A füle mintha viaszból lett volna.

-- Mit ettél ma? -- kérdeztem. Legyintett.

-- Mindegy! Nem arról van szó. Nem az evésr l. Hanem arról, hogy képtelen vagyok
folytatni. Abba kell hagynom!
-- És az nagyon nagy baj?

-- Igen! -- felelte.

-- Georgie -- szóltam hozzá higgadt hangon --, nézz rám! Nem gondolod, hogy valaha én is
másról álmodtam, mint hogy zongorista legyek a Café Internationalban, a kurvák tanyáján?

A kezét tördelte.

-- Tudom, Hobby! De rajtam már semmi sem segít. Én erre tettem föl mindent. És most be
kell látnom, hogy nincs semmi értelme. Hogy semminek sincs értelme. Miért is él az ember?

Nevetnem kellett, ha mégolyan siralmasan ült is ott, és mégoly keser komolysággal beszélt
is.

-- Csacsi -- mondtam --, most aztán igazán nagy dolgot fedeztél föl! Azt hiszed, hogy
egymagád vagy ezzel a világra szóló bölcsességeddel? Persze hogy nincs értelme! Nem is
azért él az ember, mert van valami értelme. A dolog korántsem ilyen egyszer ! Na gyerünk,
öltözz fel! Velem jössz az Internationalba! Megünnepeljük, hogy férfi lett bel led. Mert eddig
csak iskolás gyerek voltál. Félóra múlva érted jövök.

-- Nem megyek! -- mondta Georgie. Iszonyúan le volt törve.

-- De jössz -- jelentettem ki. -- Megteszed nekem ezt a szívességet. Ma nem szeretnék egyedül
lenni.

Kétked pillantást vetett rám.

--- Bánom is én! -- mondta végül is bátortalanul. -- Utóvégre mindegy!

-- Na látod! -- mondtam. -- Kezdetnek nem is rossz jelszó!

Hétkor felhívtam a telefonközpontot, és feladtam a rendelést. Hét után fél áron beszélhettem -
- tehát kétszer annyi ideig. Az el szoba asztalára ültem és várakoztam. Nem akartam a
konyhába menni. Ott a zöldbab átható szaga terjengett, és azt még egy telefonbeszélgetés
során sem akartam valamilyen vonatkozásba hozni Pattal. Negyedóra múlva kapcsolták a
szanatóriumot. Pat késedelem nélkül jelentkezett. Amikor azt a meleg, sötét színezet , kissé
vontatott hangját meghallottam, olyan izgatott lettem, hogy szinte szólni sem tudtam. Olyan
volt ez, mint a reszketés vagy a vértolulás, amely ellen a legjobb akarattal sem tehet az ember.

-- Istenem, Pat -- mondtam --, csakugyan te vagy az? Nevetett.

-- Honnan beszélsz, Robby? Az irodából?

-- Nem, itt ülök Zalewskiné asztalán. Hogy érzed magad?

-- Jól, kedvesem. -- Fenn jársz már?

-- Igen. Itt ülök a szobámban, az ablakpárkányon, és a fehér fürd köpenyem van rajtam.
Odakint havazik.
Váratlanul világosan láttam magam el tt. Láttam az örvényl hópelyheket, láttam keskeny és
lesült arcát, egyenes, kissé el red lt vállát és napsütötte b rét.

-- A jóistenit neki, Pat! -- mondtam. -- Mindig az az átkozott pénz! Ha pénzem volna, rögtön
repül re ülnék, és ma este már nálad is lennék.

-- Ó, kedvesem...

Aztán elhallgatott. A vezeték halk zümmögését figyeltem.

-- Még ott vagy, Pat?

-- Itt vagyok, Robby! De nem kellene ilyesmiket mondanod. Egész belekábultam!

-- Én is -- feleltem. -- Mesélj valamit, miket csinálsz odafent?

Beszélni kezdett, de kis id múlva már nem is hallottam, mit mond. Csak a hangját
hallgattam, s amint ott kuporogtam a sötét el térben a vaddisznófej és a konyha zöldbabja
között, úgy éreztem, mintha nyílna az ajtó, s egy álommal, vággyal és ifjúsággal telített,
langyos és fényl léghullám öntene el színpompásan és simogatóan mindent. Az asztalnak
vetettem a lábamat, fejemet a kezemre támasztottam, és elnéztem a vaddisznófejet meg a
lepattogzott konyhaajtót, de az sem használt: váratlanul rám tört a nyár, a szél, a kalásszal
ringó földek alkonya, az erdei ösvények zöldes fénye. A hang elhallgatott. Mélyet
lélegzettem.

-- Milyen jó is veled beszélgetni, Pat! És ma este mit csinálsz?

-- Ma este egy kis ünnepélyt rendezünk. Nyolckor kezd dik. Épp most öltözöm.

-- Mit veszel fel? Az ezüstös ruhádat?

-- Igen, Robby! Az ezüstös ruhámat, amelyik akkor volt rajtam, amikor el ször maradtam
nálad reggelig.

-- És kivel leszel?

-- Senkivel. Hiszen idebent tartjuk a szanatóriumban. Lent a hallban. Ott mindenki ismeri
egymást.

-- Nehezedre fog esni, hogy ne csalj meg az ezüstös ruhában! -- mondtam.

Nevetett.

-- Abban aztán nem! Ahhoz emlékek f znek.

-- Engem is. Láttam, hogyan hat. De voltaképp nem is akarom megtudni. Akár meg is
csalhatsz, csak ne tudjak róla. Kés bb, majd ha visszajössz, úgyis olyan lesz csak, mint egy
álom, amely elmúlik, amelyet elfelejtesz.
-- Jaj, Robby -- felelte halkan, s a hangja is mélyebb csengés volt, mint addig --, nem tudlak
én téged megcsalni. Ahhoz túl gyakran gondolok rád. Te nem tudod, hogy élünk mi itt. Mint
egy tüneményesen szép börtönben. Ha olykor eszembe jut a szobád, nem is tudom, mit
csináljak. Lemegyek az állomásra, és nézem az odalentr l érkez vonatokat, néha beszállok
egy fülkébe, vagy úgy teszek, mintha várnék valakit; az már olyan, mintha közelebb lennék
hozzád.

Összeharaptam az ajkam. Ilyesmit még sosem mondott. Többnyire tartózkodó volt, a

vonzalmát nem szavak tolmácsolták, hanem egy-egy mozdulat, egy-egy pillantás.

-- Igyekszem, hogy meglátogathassalak, Pat! -- mondtam.

-- Igazán, Robby?

-- Igen. Talán január végén.

Tudtam, hogy ez aligha lehetséges, hiszen februártól kezdve a szanatórium költségeit is el

kell teremtenünk valahonnan. Csak azért mondtam, hogy legyen valami, amivel gondolatban
eljátszhat. Kés bb már nem lesz olyan nehéz elhalasztani a dolgot addig a napig, amikor
úgyis visszatérhet.

-- Isten veled, Pat! -- mondtam. -- Erezd jól magad, és légy jókedv , akkor én is jókedv
leszek. F ként ma este erezd jól magad!

-- Igen, Robby, ma boldog vagyok.

Bementem Georgie-ért, és levittem a Café Internationalba. A vén, füstös lebujra alig lehetett
ráismerni. A karácsonyfát kivilágították, és a söntés valamennyi üvege, pohara, nikkeltárgya
és rézcicomája tündökl én verte vissza a lágy fényt. A kurvák estélyi ruhában, hamis
ékszerekkel fölcicomázva, várakozásteljesen ülték körül az asztalt.

Pontosan nyolckor bevonult az egyesült marhakeresked k dalárdája. Szólamok szerint

sorakoztak föl az ajtóban, jobb kéz felé az els tenor, bal szélen pedig a második basszus.
Stefan Origóiéit özvegyember és sertéskeresked hangvillát húzott el , megadta a hangot,
aztán négy szólamban csendült föl az ének:

Ó, szenteste, ragyogj fennen -- hozz szívünkre áldott békét! Hogy a vándor megpihenjen --
csillapítsd a szenvedélyt, Csillag ragyog fönn az égen -- pompázatos éji fényben, A mi lelkünk
oda vágyik -- szólítja az áldott kék ég!

-- Milyen megható! -- mondta Rosa, s a szemét törölgette.

Elénekelték a második szakaszt is. Dörg tapsot arattak vele. A dalárda hajlongva köszönte
meg az elismerést. Stefan Grigoleit megtörülte verejtékez homlokát.

-- Hiába, Beethoven, az Beethoven! -- jelentette ki.

Senki sem mondott neki ellent. Stefan eltette a zsebkend jét.

-- Most pedig fegyverbe!

A nagy gy lésteremben terítettek meg vacsorára. Az asztal közepén két ezüsttálca állt, alatta
kis borszeszlánggal, s a tálcákon ott pompáztak a szopós malacok. A szájukban citrom volt, a
hátukat kis ég gyertyás feny gallyak ékesítették, de a malacok már semmin sem
csodálkoztak.

Alois egy újrafestett frakkban jelent meg, amelyet a tulajdonostól kapott ajándékba. Hat korsó
Steinhágert hozott, és megtöltötte a poharakat. Mögötte Potter jött, a halotthamvasztó
egyesület képvisel je, aki délután még részt vett egy hamvasztáson.

-- Békesség a földön! -- mondta kenetteljesen, majd kezet nyújtott Rosának, és leült melléje.
Stefan Grigoleit, aki Georgie-t azonnal meghívta vacsorára, fölkelt, hogy elmondja életének
legrövidebb és legsikerültebb beszédét. Fölemelte poharát, amelyben megcsillant a
feny pálinka, sugárzó arccal nézett körül, és elkiáltotta magát:

-- Prosit!

Aztán leült a helyére, Alois pedig becipelte a csülköket, a savanyú káposztát és a sült
krumplit. A tulaj is megjött, és aranysárga pilsenit hozott magas poharakban.

-- Lassan egyél, Georgie -- szóltam rá. -- A gyomornak el bb hozzá kell szoknia a zsíros
húshoz.

-- Mindenhez hozzá kell el bb szoknom -- felelte és rám pillantott.

-- Megy az gyorsan -- mondtam. -- Csak nem kell összehasonlítgatni a dolgokat. Akkor menni
fog…

Bólintott, és újra a tányérja fölé hajolt.

Az asztal végén váratlanul veszekedés tört ki. Potter rikácsoló hangon csattant fel. Koccintani
akart az egyik vendéggel, a szivarárus Buschsal, de Busch azzal a megindokolással utasította
vissza, hogy nem iszik, mert akkor nem tud eleget enni.

-- Ugyan! -- förmedt rá Potter. -- A vacsorához inni is kell! S t éppen az tud többet enni, aki
iszik!

-- Marhaság! -- dörmögte Busch, egy tömpe orrú, szarukeretes szemüveg , szikár, magas
férfi.

Potter fölpattant.

-- Marhaság? Ezt merted mondani nekem, te szivaros bagoly?

-- Csönd legyen! -- kiáltott rájuk Stefan Origóiéit. -- Szentestén nem t rök botrányt!

Megmagyaráztatta magának, hogy azok ketten min kaptak hajba, és salamoni ítéletet hozott.
A dolgot ki kell próbálni! A küzd felek elé több, egyforma nagyságú, hússal, burgonyával és
káposztával megrakott tálat helyeztek. Hatalmas adagok voltak. Potter azt ihatott melléje,
amit akart, Buschnak nem volt szabad a pohárhoz nyúlnia. Hogy a dolog még izgalmasabb
legyen, a vendégek fogadásokat kötöttek. Grigoleit volt a totalizator.
Potter széles karéjban rakta maga elé a söröspoharakat. Apró gyémántszemekként csillant
meg köztük kis kupicákban a Steinháger. A többség 3 : l arányban rá fogadott. Aztán
Grigoleit jelt adott, hogy kezdhetik.

Busch mélyen a tányérja fölé hajolt, és mogorván evett. Potter kihúzta magát, és egyenes
derékkal harcolt.

S r n ivott, és minden korty el tt vidám prositot kiáltott Busch felé. Amaz gy lölköd
pislogással válaszolt.

-- Rosszul vagyok -- hajolt hozzám Georgie.

-- Gyere, kiviszlek.

A mosdóba vezettem, én pedig leültem az el térben, hogy megvárjam.

A gyertyák édeskés illata elvegyült a ropogva megpörköl d feny t k szagával. És váratlanul

úgy tetszett, hogy halk, kedves lépteket hallok, meleg lélegzés csap meg, és egy szempár
csillan meg közvetlenül el ttem...

--- Az áldóját -- mondtam és fölkeltem. -- Mi van velem?

Ezzel egyid ben hangos ordítozást hallottam.

-- Éljen Potter! Éljen Aloysius! Gy ztek a halotthamvasztók.

A hátsó teremben s r szivarfüst terjengett, és már a konyakot hordták körül. Én még mindig
a söntés mellett ültem. A lányok el rejöttek, és szaporán sugdolóztak.

-- Mi van veletek? -- kérdeztem.

-- Meglepetés! -- felelte Marion.

-- Vagy úgy -- mondtam, majd fejemet a söntésnek támasztva eltöprengtem, vajon mit
csinálhat most Pat. Magam elé képzeltem a szanatórium el csarnokát, a bef tött kandallót és
Patot is, amint ott ül Helga Guttmannnal és másokkal az egyik ablak melletti asztalnál.
Milyen rég volt minden! Olykor arra gondoltam, hogy az ember egyszer csak fölébred reggel,
és mindennek vége, ami azel tt volt; minden feledésbe merül, elsüllyed, megsemmisül. Mert
nincs bizonyosság -- meg az emlékezés sem az!

Megszólalt egy cseng . A lányok úgy szaladtak át a biliárdszobába, mint egy fészekalja
felriasztott csirke. Odabent Rosa rázta a cseng t. Intett, hogy menjek én is. A biliárdasztalon
egy kis feny alatt jó néhány, selyempapírral letakart tányér sorakozott. Mindegyiken cédula,
rajta egy név, alatta pedig egy kis csomagban azok az ajándékok, amelyekkel a lányok
kölcsönösen meglepték egymást. Ezt Rosa szervezte meg így. Minden lánynak át kellett
adnia, amit a többinek szánt, pedig elrendezte a kis csomagokat a tányérokon.

A lányok izgatottan csacsogtak összevissza, és olyan türelmetlenek voltak, mint a gyerekek,

hogy minél el bb megtudják, ki mit kapott.
-- Neked nem kell a tányérod? -- kérdezte Rosa.

-- Miféle tányérom?

-- A tiéd. Te is kaptál ajándékot!

És valóban ott állt az én nevem is, ráadásul rondírással cirkalmazták ki, két színben, pirossal
és feketével. Alma, dió, narancs --- Rosától egy maga kötötte pulóver, a tulaj feleségét l egy
f zöld nyakkend , a homokos Kikit l egy pár rózsaszín , valódi m selyem zokni, a szép
Wallytól egy b röv, Alois pincért l egy fél üveg rum, Mariontól, Mimit l és Linától közösen
fél tucat zsebkend és a vendégl st l két üveg konyak.

-- Gyerekek -- mondtam --, gyerekek, én ezt becsszóra nem vártam!

-- Sikerült a meglepetés? -- kérdezte Rosa.

-- De még mennyire!

Megszégyenülten álltam ott, és ami a legrosszabb, egészen elérzékenyültem.

-- Gyerekek -- folytattam --, tudjátok, mikor kaptam én utoljára ajándékot? Már nem is
emlékszem rá. A háború el tt lehetett. És én most nem adhatok cserében semmit!

Kitör lelkesedéssel vették tudomásul, hogy a meglepetés ilyen jól sikerült.

-- Ezt azért kaptad, mert mindig olyan szépen zongorázol nekünk -- jelentette ki Lina és
elpirult.

-- Játssz most is valamit! Ez lesz a te ajándékod -- kérlelt Rosa.

-- Amit akartok -- feleltem. -- Most bármit eljátszom.

-- Játszd azt, hogy Ó, az ifjúság!... -- kiáltotta Marion.

-- Nem, inkább valami vidámat! -- ellenkezett Kiki.

De lehurrogták. Egyébként sem vették egészen emberszámba. A zongorához ültem, és

belekezdtem a dalba. A lányok énekszóval kísértek.

Ó, az ifjúság -- csendült föl e régi dalban, Hej, be messze szállt -- ami boldogság volt hajdan...

A tulaj felesége minden lámpát leoltott, csak a pislákoló gyertyák világítottak. A söntés
söröscsapja halkan csöpögött, mint egy távoli forrás az erd mélyén, a lúdtalpas Alois pedig
úgy kísértett a háttérben, mint egy imbolygó Pán. Belekezdtem a második szakaszba. A
lányok csillogó szemmel és a nyárspolgári családanyák megbékélt arcával állták körül a
zongorát -- és lám csak, kinek folyt össze taknya-könnye a meghatottságtól! Kikinek, a
luckenwaldi sósperec-Kikinek...
Csöndesen megnyílt a gy lésterem nagy ajtaja. A dalárda libasorban és dallamos
zümmögéssel vonult be, hogy felsorakozzék a lányok mögött. Élükön Origóiéit jött fekete
brazil szivarral.

Tündérszép remény -- csábított el messze földre, Visszatértem én -- s minden elmúlt

mindörökre...

A vegyes kar fokozatosan halkult el.

-- Milyen szép! -- sóhajtott föl Lina.

Rosa meggyújtotta a csillagszórókat. Sziporkázva sercegtek.

-- És most valami vidámabbat! -- kiáltotta aztán. -- Hogy Kikinek is jókedve kerekedjék!

-- És nekem is! -- jegyezte meg Stefan Grigoleit.

Tizenegykor befutott Köster és Lenz. A söntés melletti asztalhoz telepedtünk a sápadt

Georgie-val. Beleparancsoltunk néhány szelet kétszersültet, hogy összeszedje magát. Lenz
nem sokkal utána elveszett a kupecek tömkelegében. Negyedórával kés bb Stefan Grigoleittal
t nt fel a söntésnél. Egymásba fonták a jobb karjukat, és pertut ittak.

-- Stefan! -- mondta Grigoleit.

-- Gottfried! -- felelte Lenz, és fölhajtották a konyakot.

-- Küldök neked holnap egy csomag véres-májast, Gottfried! Rendben van?

-- A legteljesebb mértékben! -- mondta Gottfried, és a vállára vert. -- Jó öreg Stefanom!

Grigoleit sugárzott a boldogságtól.

-- Olyan jóíz en tudsz kacagni -- jelentette ki föllelkesülve. -- Szeretem azt, ha valaki jóíz en
kacag. Nekem épp az a bajom, hogy hamar elszomorodom.

-- Nekem is -- felelte Lenz --, épp ezért kacagok ennyit. Gyere, Robby, igyál velünk a véget
nem ér egyetemes kacajra!

Hozzájuk léptem.

-- Hát ennek a kisfiúnak mi baja van? -- kérdezte Stefan, és Georgie-ra mutatott. -- Mit l
olyan búvalbélelt?

-- Könnyen boldoggá lehet tenni -- jegyeztem meg. -- Csak munkához kellene juttatni.

-- Mostanság elég bravúros teljesítmény az ilyesmi -- felelte Stefan.

-- Mindent elvállal!

-- Manapság mindenki mindent elvállal -- mondta kissé józanabb hangon Stefan.

-- Ennek a fiatalembernek havi hetvenöt márkára volna szüksége.

-- Badarság. Abból nem lehet megélni!

-- Ö megél bel le -- vágta rá Lenz.

-- Gottfried -- fordult hozzá Grigoleit --, én egy iszákos fráter vagyok! Ez rendben is volna.
De ha munkáról van szó, nem ismerek tréfát! Ma senkinek sem adhatunk semmit úgy, hogy
aztán holnap visszavesszük t le. Ez rosszabb, mintha megn sítünk valakit, és másnap már el
is visszük t le az asszonyt. De ha ez a fiú tisztességes, és ki tud jönni hetvenöt márkából,
akkor disznó szerencséje van. Jelentkezhetik nálam kedden reggel nyolckor. Szükségem van
valakire, aki helyettem futkos az egyesület ügyeiben és más effélékben. Ráadásul egy-egy
csomag disznótoros kóstolót is kaphat olykor. Mert úgy nézem, hogy ráfér!

-- Akkor ez el van intézve? -- kérdezte Lenz.

-- Ha Stefan Grigoleit egyszer a szavát adta rá...

-- Georgie -- kiáltottam --, gyere ide!

Remegni kezdett a térde, amikor meghallotta a hírt. Én visszamentem Kösterhez.

-- Ide hallgass, Ottó -- fordultam hozzá --, volna-e kedved újrakezdeni az életedet?

-- És épp így kéne leélnem?

-- Épp így!

-- Akkor nem! -- felelte Köster.

-- Én sem! -- mondtam.

XXIV.

Egy hétre rá, egy hideg januári estén ott ültem az Internationalban, és huszonegyest játszottam
a tulajjal. A helyiség üres volt, még a kurvák sem jöttek be. Az utcákon nyugtalanság
uralkodott. Percenként vonultak el odakint a menetoszlopok, egyesek harsány katonadalokat
énekeltek, mások az Internacionálét, utánuk hosszú, hallgatag sorok meneteltek megannyi
transzparenssel, amelyek munkát és kenyeret követeltek. A végeérhetetlen léptek úgy döngtek
a kövezeten, mint egy roppant és kérlelhetetlen óra ketyegése. Délután már összeütközésre
került sor a sztrájkolok meg a rend rség között, tizenkét ember megsebesült, s a rend rség
teljes riadókészültségben volt. Az utcák szüntelenül visszhangzották a ment kocsik szirénáit.

-- Nem akar csend lenni! -- jegyezte meg a tulaj, és tizenhatot mutatott fel. -- A háború óta
nincs már csend. Pedig mi akkor nem vágytunk egyébre, mint csendre. Bolond egy világ!

Tizenhetet terítettem le, és besepertem a tétet.

-- A világ nem bolond -- feleltem --, csak az emberek azok!

Alois, aki ott állt a tulaj mögött és gibicelt, tiltakozva beleszólt a vitába:

-- Nem is olyan bolondok. Inkább telhetetlenek. Mindenki a másikra irigykedik. És mert túl
sok van mindenb l, a legtöbbjének nem jut semmi. Minden az elosztáson múlik.

-- Igazad van -- feleltem, és két kártyára passzoltam. -- De már néhány ezer éve azon múlik.

A tulaj leterítette a lapjait. Tizenötje volt, és kétked pillantást vetett rám. Aztán még egy
lapért nyúlt. Ászt húzott és befuccsolt. Megmutattam a lapjaimat. Tizennégyem volt csak --
tizenöttel simán megnyerte volna.

-- De most aztán abba is hagyom, a jó egit neki! -- szitkozódott. -- Még hogy ekkorát
blöfföljön! Azt hittem, legalább tizennyolca van.

Alois heherészett, én pedig besepertem a pénzt. A tulaj ásított, és az órára nézett:

-- Mindjárt tizenegy. Azt hiszem, zárunk. Már úgysem jön senki!

-- Épp most jön valaki -- jegyezte meg Alois. Nyílt az ajtó, és Köster lépett be.

-- Van valami újság odakint, Ottó?

Bólintott.

--- Verekedés a Borussia-termekben. Két súlyos sebesült, néhány tucat könnyebb sérülés,
mintegy száz letartóztatás. Két t zpárbaj az északi negyedben. Agyonl ttek egy rend rt. Nem
tudom, hányan sebesültek meg. És persze most jön csak a java, amikor véget érnek a
nagygy lések. Befejezted mára?

-- Igen -- feleltem. -- Éppen zárni akartunk.

-- Akkor gyere velem!

A tulajra néztem. Biccentett.

-- Hát akkor jó éjszakát! -- mondtam.

-- Jó éjszakát! -- felelte lomhán a tulaj. -- Vigyázzanak magukra!

Kiléptünk az utcára. Havazásra állt az id . Röpcédulák hevertek szanaszéjjel, mint nagy,

fehér, halott pillangók.

-- Gottfried elt nt -- mondta Köster. -- Valamelyik nagygy lésen lehet. Azt hallottam, hogy
szétkergetik ket, és félek, hogy sok minden egyébre is sor kerül. Jó lenne, ha még a gy lések
végezte el tt elcsíphetnek valahol. Hiszen nem tartozik a legnyugodtabbak közé.

-- Tudod legalább, hogy hol van? -- kérdeztem.

-- Nem tudom pontosan. De a három legnépesebb gy lés egyikén kell lennie. Sorra járjuk
ket. Gottfriedot hamar felismerjük a világló üstökér l.
-- Rendben van!

Beszálltunk, és Kari elviharzott velünk az els gy lésterem felé.

Az utcán egy rend rökkel zsúfolt teherkocsi vesztegelt. A rend rök leeresztették a
rohamszíjat a sisakjukon. Tompán csillantak meg a karabélycsövek a lámpafényben. Színes
zászlók csüngtek az ablakokban. A bejárat el tt egy sereg egyenruhás ember tolongott. A
legtöbbje nagyon fiatal volt.

Két jegyet váltottunk, és miután visszautasítottunk brosúrákat, gy jt perselyeket és belépési

nyilatkozatokat, bementünk a terembe. Zsúfolásig megtelt, és éles fény árasztotta el, hogy
könnyebben megláthassák a közbekiáltókat. Megálltunk az ajtóban, és a rendkívül éles szem
Köster a sorokat mustrálta.

Az emelvényen er teljes, zömök férfi állt. Mély és dörg hangja volt, a terem legtávolibb
zugában is jól meg lehetett érteni a szavait. Olyan meggy z en csengett a hangja, hogy a
mondanivalójára nem is igen kellett ügyelni. És amit mondott, azt egyébként sem volt nehéz
megérteni. Fesztelenül járkált föl és alá az emelvényen, kurta kézmozdulatokkal kísérte a
beszédét, olykor megivott egy korty vizet, és még egy-egy tréfát is megeresztett. De utána
váratlanul elhallgatott, szembefordult a közönséggel, és most már teljesen más hangon,
metsz en és ostorozva tagolta a mondatokat, miközben olyan igazságokról beszélt, amelyeket
mindenki ismert, a nyomorról, az éhségr l, a munkanélküliségr l; egyre jobban belejött,
magával ragadta a hallgatóságot, végül pedig mindent elsöpr en harsogta:

-- Ez nem mehet így tovább! Ezen változtatnunk kell!

A közönség tombolva helyeselt, és úgy tapsolt, úgy éljenzett, mintha ezzel már mindent meg
is változtatott volna. A férfi kivárta, amíg ismét csönd lett. Az arca sugárzott. És aztán
meggy z en, ellenállhatatlanul elkezdett ígérgetni -- ígéretek záporoztak a teremre, maga a
paradicsom bontakozott ki és ívelt fel varázslatos színpompával a tömeg feje fölé; ez már
valósággal lutri volt, amelyen minden sorsjegy a f nyereményt ütötte meg, és mindenki
föllelhette benne a maga személyes boldogságát, személyes jogát és személyes bosszújának
kielégítését.

Elnéztem a hallgatóságot. A legkülönfélébb foglalkozású emberek ver dtek össze, könyvel k,

kisiparosok, tisztvisel k, sok munkás és rengeteg asszony. Most itt ültek a túlf tött teremben,
hátratámaszkodva vagy el regörnyedve, egyik sor a másik mögött, egyik arc a másik mellett,
és a szavak áradata tovahullámzott felettük: az volt a legmeglep bb, hogy noha annyi
mindenben különböztek egymástól, az arcukat mégis ugyanaz az elfásult kifejezés ülte meg,
és mindannyian valamely ködösen távoli délibábra meredtek, ugyanazzal az álomkóros
tekintettel, amelyben üresség is volt és emberfeletti várakozás is, -- a bírálatot, a kétkedést, a
kérdéseket és az ellentmondásokat, a mindennapokat, a jelent, a valóságot, az égvilágon
mindent lebíró várakozás. S az az ember odafent mindent tudott, minden kérdésre kész
felelete volt, és minden bajnak ismerte az orvosságát. Jó volt bízni benne, jó volt
olyasvalakire találni, aki mások helyett gondolkodik. Jó volt hinni!

Köster megbökött. Lenz nem volt a teremben. Fejével a kijárat felé intett. Bólintottam, és
kimentünk. A terem rök sötét, gyanakvó pillantást vetettek ránk. Az el csarnokban
rezesbanda állt, készen a bevonulásra. Mögötte zászlók és jelvények erdeje tömörült.
-- Jól csinálja az ipse, mi? -- kérdezte Köster odakint.

-- Els rangúan. Ezt, mint öreg propagandaf nök is megállapíthatom.

Néhány utcával odébb hajtottunk. Ott tartották a másik politikai nagygy lést. Más zászlók,
más terem: egyébként minden ugyanolyan volt, mint amott. Az arcokon a bizonytalan
reménységnek és a hiv semmitmondásnak ugyanaz a kifejezése. A széksorokkal szemben
fehér lepellel letakart elnöki asztal állt. Mögötte a párttitkárok, a vezet ség és néhány
túlbuzgó vénkisasszony. A szónok, egy hivatalnok-kép férfi, gyengébb volt, mint az el bbi.
Papirosízü németséggel beszélt, számokat és bizonyítékokat sorolt fel, és mindez igaz is volt,
mégis jóval kevésbé ragadta magával a hallgatóságot, mint a másik, aki semmit sem
bizonyított, mindent csak állított. Az elnöki asztalnál ül párttitkárok fáradtan meredtek
maguk elé; efféle gy lések százain vettek már részt.

-- Gyere! -- mondta kis id múlva Köster. -- Itt sincsen. Egyébként nem is számítottam rá,
hogy itt találom.

Továbbhajtottunk. A zsúfolásig megtelt termek elhasznált leveg je után h sen és frissen

legyintett meg a szél. A kocsi végigrobogott az utcákon. A csatornához értünk. Az
utcalámpák visszfénye olajos sárgán csillant meg a sötét víztükrön, amely csöndesen
csapkodta a betonból öntött partot. Fekete uszály húzott el lassan a vízen. A vontatóg zösön
piros és zöld jelz lámpák sziporkáztak. A fedélzetr l egy kutya ugatott felénk, aztán egy férfi
haladt el a lámpák el tt, és elt nt egy csapóajtó mögött, amelynek nyílása aranyosan derengett
fel egy pillanatra. A csatornán túl teljes fényben tündököltek a nyugati városnegyed házsorai.
Egy híd ívelt át az innens partra, és a hídon végtelen sorban jöttek-mentek a gépkocsik, a
buszok és a villamosok, mintha egy szikrázó, színpompás kígyó kúsznék át a lomha, fekete
csatornán.

-- Gondolom, jobb lesz, ha itt hagyjuk a kocsit, és gyalog tesszük meg az utolsó útszakaszt --
jegyezte meg egy id múlva Köster. -- így kevésbé keltünk felt nést.

Egy kiskocsma el tti lámpaoszlop tövében parkoltunk le Karllal. Fehér macska suhant tova,
amikor kiszálltunk. Valamivel odébb néhány kötényes kurva álldogált egy boltíves
kapualjban, és elhallgattak, mikor el ttük mentünk el. Az egyik ház sarkának d lve egy
kintornás aludt. Egy vénasszony a járda melletti szemétben kotorászott.

Hatalmas, mocskos bérkaszárnyához értünk, amelynek több hátsó épülete, udvara és átjáró
sikátora volt. A földszinten néhány bolt sorakozott, egy pékség, meg egy vállalat, amely
rongyokat és ócskavasat vásárolt fel. Az els sikátor bejáratánál két, rend rökkel megrakott
teherkocsi vesztegelt az utcán.

Az elüls udvar egyik sarkában egy kis deszkabódét csaptak össze, a falán néhány nagy tábla
volt az állatöv jegyeivel. Egy papírokkal borított asztal mögött turbános férfi állt egy kis
emelvényen. A feje fölött cégér pompázott: „Asztrológia, Tenyérjóslás, Jövend mondás -- Az
Ön horoszkópja csak 50 pfennig!" Egy sereg ember állt körülötte. A turbános férfi sárgás,
ráncos arcára vakító fényt vetett egy karbidlámpa. Rábeszél hangon szólott a némán
bámészkodó hallgatósághoz -- amelynek éppolyan révedt, elkalandozó és csodaváró volt a
tekintete, mint az iménti zászlós-rezesbandás gy lés részvev ié.
-- Ottó -- szóltam az el ttem lépked Kösterhez --, most már tudom, mit akarnak az emberek.
Nem politikát, hanem valami olyat, mint a valláspótlék.

Körülnézett.

-- Hát persze -- felelte. -- Ismét hinni szeretnének valamiben. Mindegy, hogy miben. És ezért
is ilyen fanatikusak!

A második udvarra értünk, ahol a gy lésterem épülete állt. Minden ablaka világos volt.
Odabent hirtelen zaj támadt. Ezzel egyid ben, mintegy el re megbeszélt jelre, egy csapat
viharkabátos fiatalember rohant ki az udvarra egy sötét mellékajtón, és közvetlenül az ablakok
alatt osonva a terem bejáratához tódult. Egyik jük felrántotta az ajtót, és mindannyian
bezúdultak.

-- Rohamcsapat -- szólt Köster. -- Gyere ide a falhoz, a söröshordók mögé!

A terem üvöltözni és tombolni kezdett. A következ pillanatban betört egy ablak, és valaki
kirepült rajta. Rögtön utána az ajtó is kivágódott, és egy sereg ember rohant ki hanyatt-
homlok. Az els sor elvágódott, a többiek pedig rájuk estek. Egy asszony visítva kiáltozott
segítségért, és kirohant a kapu boltíve alatt. Az els hullámot a második követte tombolva,
összegabalyodva és széklábakkal meg sörösüvegekkel hadonászva. Egy hatalmas termet
mesterember ugrott ki a tömegb l, kissé félreállt, s valahányszor felt nt egy-egy ellenfél
kobakja, kaszálva lendítette meg hosszú karját, és visszalökte az ipsét a sokadalomba.
Mindezt a legteljesebb nyugalommal végezte, mintha csak fát vágna.

Újabb emberáradat robbant el , és alig három méterre t lünk váratlanul felbukkant Gottfried
sz ke üstöké, amelyet egy nagy bajuszos, dühödt alak szorongatott a mancsai között.

Köster kissé meghajolt, és elt nt a kavarodásban. Néhány másodpercre rá a nagy bajuszos

eleresztette Gottfriedot, és végtelenül csodálkozó képpel csapta szét a karját, majd kidöntött
fatörzsként hullott vissza a tömegbe. Rögtön utána Köstert pillantottam meg, amint gallérjánál
fogva ráncigálta maga után Lenzet.

Lenz védekezett.

-- Csak egy pillanatra eressz még oda, Ottó! -- lihegte.

-- Marhaság! -- kiáltotta Köster. -- Mindjárt nyakunkon a rend rség! Egy-kett fel, ott hátul!

Átvágtunk az udvaron, és a sötét mellékajtó felé rohantunk. Az utolsó pillanatban értünk oda.
Mert ugyanabban a másodpercben éles füttyszó hangzott fel a hátunk mögött, megcsillant a
rend rök fekete sisakja, és az udvart lezárták. Felrohantunk a lépcs n, nehogy a többiekkel
együtt mi is az rszobába kerüljünk. A lépcs ház ablakából végignézhettük a továbbiakat. A
rend rség tiszta munkát végzett. Elzárta a kijárást, éket vert a tömegbe, elszakította egymástól
a csoportokat, és már hozzá is fogott az elszállításukhoz. Els nek az elképedt mesterembert
cipelték el, aki hasztalanul igyekezett magyarázkodni. Ekkor ajtónyikorgás hallatszott
mögöttünk. Vékony lábszárú, ingre vetkezett, mezítlábas n dugta ki a fejét. A kezében
gyertya égett.

-- Te vagy az? -- kérdezte mogorván.

-- Nem! -- felelte Lenz, aki közben egészen lecsillapodott.

Az asszony becsapta az ajtót, Lenz rávilágított zseblámpájával az ajtó melletti névjegy

táblára. Gerhard Peschke k müvespallért várták itt haza.

Odalent elhalt a lárma. A rend rség elvonult, az udvar üres volt. Vártunk még egy keveset,
aztán lementünk a lépcs n. Az egyik ajtó mögött felsírt egy gyerek. Halkan és panaszosán
sírdogált.

Az elüls udvarba értünk. Az asztrológus elhagyatottan topogott a zodiákusai alatt.

-- Parancsolnak horoszkópot az urak? -- kiáltotta. -- Vagy inkább tenyérb l jósoljak?

-- Gyerünk -- mondta Gottfried, és odatartotta a tenyerét.

Az asztrológus hosszan tanulmányozta.

-- Valami baj van a szíve körül -- állapította meg végül is határozott hangon. -- Az
érzelemvilága fejlett, az értelem vonala nagyon rövid, ezzel szemben tehetsége van a zenéhez.
Sokat álmodozik, de férjnek nem alkalmas. Mégis három gyereket látok itt. Diplomatikus
természet, zárkózottságra hajlamos, és körülbelül nyolcvan évet fog megérni.

-- Stimmel! -- jelentette ki Gottfried. -- Ezt az én hajadon anyám is mindig mondogatta: a

gonoszok magas kort érnek meg. Mert az erkölcsöt az emberek találták ki, az élet
törvényeib l nem is lehet levezetni.

Kifizette a tenyérjóst, aztán továbbmentünk. Az utca üres volt. Egy fekete macska surrant el
el ttünk. Lenz rámutatott:

-- Most voltaképp vissza kellene fordulnunk!

-- Hagyd csak -- mondtam --, az el bb egy fehéret láttunk, a kett semlegesíti egymást.

Továbbbandukoltunk. A túloldalon egy csoport jött velünk szembe. Négy fiatal suhanc. Az
egyik világossárga b rkamásnit viselt, a másik három valamilyen katonacsizma-féleséget.
Megálltak, és felénk nézegettek.

-- Ott a pacák! -- kiáltott föl váratlanul a kamásnis. Rézs t átszelte az utcát, és felénk szaladt.
A következ pillanatban két lövés csattant, a suhanc visszafordult, és mind a négyen
elszeleltek, amilyen gyorsan csak tudtak. Láttam, hogy Köster utánuk akar iramodni, de aztán
furcsa ívben megfordul, kinyújtja a karját, és vad, fojtott kiáltással próbálja meg felfogni
Lenzet, aki döngve vágódik el a járdán.

El bb azt hittem, hogy csak elesett. Aztán megpillantottam a vért. Köster letépte Gottfried
zakóját, felhasította az ingét, mire a vér vastag sugárban tört el . A zsebkend mmel
szorítottam le.

-- Maradj itt, hozom a kocsit! -- kiáltotta Köster és elfutott.

-- Gottfried -- szóltam én --, hallod, amit mondok? Az arca hamuszürke volt, a szemét félig
lehunyta. A szemhéja nem mozdult. Fél kezemmel a fejét tartottam, a másikkal a sebre
szorítottam a zsebkend t. Ott térdeltem mellette, a hörgését lestem vagy a lélegzetét, de nem
hallottam semmit. Mély csend vett körül, hallgatott a végtelen utca, hallgattak a végtelen
házsorok, a végtelen éjszaka néma volt, csak a kövezetre csöppen vért hallottam, és tudtam,
hogy ez már épp így megtörtént egyszer, és tudtam, hogy ennek nem szabad igaznak lennie.
Köster mellénk robogott. Hátradöntötte az elüls ülés támláját, majd óvatosan fölemeltük
Gottfriedot, és lefektettük a két ülésre. Beugrottam a kocsiba, és Köster nekiiramodott. A
legközelebbi ment állomásra hajtottunk. Köster óvatosan lefékezett.

-- Nézd meg, van-e odabent orvos! -- szólt hozzám. -- Másképp tovább kell hajtanunk.

Berontottam. Egy szanitécbe ütköztem.

-- Van orvosuk? -- kérdeztem.

-- Van. Hoztak valakit?

-- Igen. Jöjjön gyorsan! Hordággyal!

A hordágyra helyeztük Gottfriedot és bevittük. Az orvos már ingujjra vetk zve várt.

-- Ide! -- mondta, és egy alacsony asztalra mutatott. Ráemeltük a hordágyat. Az orvos egy
lámpát húzott le közvetlenül Gottfried fölé.

-- Mi történt vele?

-- Belel ttek.

Vattacsomót vett el , letörölte a vért, majd Gottfried pulzusa után nyúlt, fülét a mellére
tapasztotta, aztán fölegyenesedett.

-- Már semmit sem lehet csinálni! Köster rámeredt.

-- De hiszen oldalt érte a lövés. Nem lehet olyan veszélyes...

-- Két lövés érte! -- mondta az orvos.

Ismét letörölte a vért. El rehajoltunk, és egy másik sebet pillantottunk meg rézsút az els
alatt, amely még mindig er sen vérzett -- egy kis sötét lyukat a szív tájékán.

-- Pillanatokon belül meghalt -- mondta az orvos.

Köster fölegyenesedett. Gottfriedot nézte. Az orvos vattát tett a sebekre, és leragasztotta ket
angoltapasszal.

-- Meg akar mosdani? -- kérdezte t lem.

-- Nem -- feleltem.
Gottfried area most viaszsárga és beesett volt. A száját kissé félrehúzta, a szemét félig
lecsukta -- az egyiket valamivel jobban, mint a másikat. Minket nézett! Egyfolytában minket
nézett!

-- Hogy történt? -- kérdezte az orvos. Egyikünk sem felelt.

Gottfried ránk nézett. Meredten nézett ránk.

-- Itt maradhat -- mondta az orvos. Köster megmozdult.

-- Nem -- felelte. -- Magunkkal visszük!

-- Nem szabad! -- mondta az orvos. -- Föl kell hívnunk az rszobát. És a b nügyi rend rséget
is. Azonnal meg kell mindent tenni, hogy elfogják a tettest.

-- A tettest? -- kérdezte Köster, és úgy nézett az orvosra, mint aki nem érti. -- Hát jó! --
mondta aztán. -- Elmegyek a kocsival, és elhozom a rend röket.

-- Telefonáljon nekik. Gyorsabban ideérnek.

Köster csöndesen rázta a fejét.

-- Nem! Elmegyek értük.

Kiment, s én hallottam, hogy Kari megugrik. Az orvos széket tolt felém.

-- Nem ülne le addig?

-- Köszönöm -- mondtam, de állva maradtam. Az éles fény még mindig Gottfried mellére
t zött. Az orvos kissé följebb tolta a lámpát.

-- Hogy történt? -- kérdezte aztán másodszorra is.

-- Nem tudom! Azt hiszem, összetévesztették valakivel.

-- Volt a fronton? -- kérdezte az orvos. Bólintottam.

-- Meglátszik a forradásokon -- mondta. -- És a szétl tt karján. Többször is megsebesült.

-- Igen. Négyszer.

-- Gazemberség -- szólt közbe a szanitéc. -- Csupa fiatal csirkefogó, akit akkor még bölcs ben
ringattak.

Nem válaszoltam.

Gottfried rám nézett. Szüntelenül rám nézett. Soká tartott, míg Köster visszatért. Egyedül jött.
Az orvos letette az újságot, amelyet addig olvasott.
-- Megjöttek a rend rtisztvisel k? -- kérdezte. Köster csak állt, és nem is hallotta az orvos
kérdését.

-- Megjött a rend rség? -- kérdezte másodszorra az orvos.

-- Igen -- felelte Köster --, a rend rség... Föl kell hívni ket, hogy kijöjjenek!

Az orvos ránézett, de egy szót sem szólt, hanem a készülékhez lépett. Néhány percre rá két
rend rtisztvisel lépett be. Leültek az asztalhoz, és egyik jük följegyezte Gottfried adatait.
Nem tudom, miért, de rültségnek tartottam, hogy most, amikor már halott, be kell mondani a
nevét, az életkorát meg a lakcímét. Csak néztem a fekete ceruzacsonkot, amelyet a tisztvisel
olykor megnedvesített az ajkával, és gépiesen válaszolgattam.

A másik hozzáfogott, hogy elkészítse a jegyz könyvet.

-- Le tudná nekem nagyjából írni a tettest? -- kérdezte.

-- Nem -- felelte Köster. -- Nem figyeltem meg.

Rápillantottam, és eszembe jutott a sárga kamásni meg az egyenruha.

-- Nem tudja, melyik politikai párthoz tartozik? Nem látta a jelvényét, az egyenruháját?

-- Nem -- felelte Köster --, a lövések el tt semmit sem vettem észre. Utána pedig csak vele... -
- itt egy percre elakadt a hangja --, csak a bajtársammal tör dtem.

-- Tagja ön valamelyik politikai pártnak?

-- Nem.

-- Azért kérdem, mert bajtársának nevezte...

-- Együtt voltunk a fronton -- felelte Köster. A tisztvisel hozzám fordult:

-- Ön le tudná írni a tettest? Köster mereven nézett rám.

-- Nem! -- feleltem. -- Én sem láttam.

-- Különös! -- jegyezte meg a tisztvisel .

-- Beszélgettünk, és nem figyeltünk semmi egyébre. Villámgyorsan történt az egész.

A rend rtisztvisel felsóhajtott.

-- Akkor kevés kilátás van rá, hogy kézre kerítjük azokat a fickókat.

Elkészült a jegyz könyvvel.

-- Magunkkal vihetjük? -- kérdezte Köster.

-- Hát, voltaképp... -- habozott a tisztvisel , és az orvosra pillantott. -- A halál okát minden
kétséget kizáróan megállapította?

Az orvos bólintott.

-- Már meg is írtam a látleletet.

-- És hol van a golyó? A golyót el kell vinnünk!

-- Két golyó van, mind a kett bent maradt a sebben. Én akkor...

Az orvos tétova mozdulatot tett.

-- Mind a kett t meg kell kapnom -- mondta a tisztvisel . -- Meg kell állapítanunk, hogy
ugyanabból a fegyverb l l tték-e ki ket.

-- Igen! -- felelte Köster az orvos kérd pillantására. A szanitéc beállította a hordágyat, és

lejjebb húzta a lámpát. Az orvos el vette a m szereit, és benyúlt egy csipesszel a sebbe. Az
els golyót hamar megtalálta, az nem feküdt mélyen. A másodikért föl kellett metszenie a
húst. Könyökig felhúzta a gumikeszty t, majd kapcsokat szedett el meg egy sebészkést.
Köster sietve odalépett a hordágyhoz, és lecsukta Gottfried szemét, amely még mindig félig
nyitva volt. Elfordultam, amikor a kés halk nyisszentéseit hallottam. Az els pillanatban oda
akartam ugrani és félrelökni az orvost, mert felötlött bennem, hogy Gottfried talán csak
önkívületi állapotban van, és az orvos most öli meg igazán -- de aztán ráébredtem a valóságra.
Épp elég halottat láttunk már ahhoz, hogy ráébredhessek.

-- Itt van! -- mondta az orvos és kiegyenesedett. Letörölte a golyót, és átnyújtotta a

tisztvisel nek.

-- Egyformák. Ugyanabból a fegyverb l l tték ki ket, ugye?

Köster lehajolt, és alaposan szemügyre vette a két kis tompa fény golyót, amely ide-oda
görgött a tisztvisel tenyerében.

-- Igen! -- felelte.

A tisztvisel papírba göngyölte, és zsebre tette ket.

-- Voltaképp tilos -- mondta aztán --, de ha mindenképpen haza akarják vinni... A tényállás
világos, ugye, doktor úr?

Az orvos bólintott.

-- Hiszen ön törvényszéki orvos is -- folytatta a rend rtisztvisel --, hát akkor... ahogy
akarják... csak éppen hogy... meglehet, hogy holnap még kiszáll egy bizottság…

-- Tudom -- felelte Köster. -- Mindent pontosan úgy hagyunk!

A rend rtisztvisel k elmentek.

Az orvos id közben újra bekötözte és leragasztotta Gottfried sebeit.

-- Hát, akkor hogy lesz? -- kérdezte. -- Elvihetik a hordágyat is, de a holnapi nap folyamán
vissza kell küldeniük.

-- Köszönöm! -- mondta Köster. -- Gyere, Robby!

-- Segíthetek -- szólt a szanitéc. Megráztam a fejemet.

-- Így is menni fog!

Fölemeltük a hordágyat, kivittük, és elhelyeztük a két ülésen, amelyet a lehajtott támlával

pamlaggá alakítottunk át. A szanitéc kijött az orvossal, és a járdáról nézte, hogyan helyezzük
el. Letakartuk Gottfriedot a kabátjával és elhajtottunk. Kis id múlva Köster hozzám fordult:

-- Még egyszer végighajtunk az utcán. Már az el bb is megtettem, de még korán volt. Most
talán már útban vannak.

Lassan havazni kezdett. Köster szinte zajtalanul vezette a kocsit. Kikuplungolt, és gyakran
még a gyújtást is leállította. Nem akarta, hogy meghallják, noha az a négy fickó, akit
kerestünk, úgysem tudhatta, hogy kocsival vagyunk. Fehér kísértetként suhantunk nesztelenül
az egyre s r bb hóhullásban. Kivettem a szerszámok közül egy kalapácsot, és letettem
magam mellé, hogy rögtön kiugorhassak a kocsiból, és már üthessek is. Megérkeztünk abba
az utcába, ahol a dolog történt. Egy lámpaoszlop alatt még ott feketéllt a vértócsa. Köster
eloltotta a fényszórókat. Szorosan a járdaszegély mellett siklottunk el, és az utcát figyeltük.
Senkit sem láttunk. Csak egy kivilágított kiskocsmából sz r dtek ki zajok.

Köster megállt a sarkon.

-- Maradj itt! -- mondta. -- Én benézek a kocsmába.

-- Veled megyek -- feleltem.

Olyan pillantást vetett rám, mint valaha régen, amikor egymaga indult rjáratba.

-- Úgysem a kocsmában intézem el -- mondta aztán --, ott kicsúszhat a kezem közül. Csak
meg akarom nézni, hogy bent van-e. Ha igen, akkor majd megvárjuk idekint. Maradj
Gottfried mellett!

Bólintottam, mire elt nt az örvényl havazásban. A hópelyhek az arcomra hulltak és

elolvadtak. Nem bírtam elviselni, hogy Gottfried be van takarva, mintha már nem is tartoznék
hozzánk, és elhúztam a kabátot a fejér l. Most már neki is hópelyhek hullottak az arcára, a
szemére és a szájára, de nem olvadtak el. Letöröltem az arcát, és megint betakartam.

Köster visszatért.

-- Semmi? -- kérdeztem.

-- Semmi! Beszállt.
-- Most bejárjuk a környez utcákat is. Az az érzésem, hogy rájuk akadunk.

A kocsi felb gött, de Ottó azonnal lefojtotta a motorzúgást. Halkan siklottunk a fehéren
örvényl éjszakában, jártuk az utcákat, a kanyarokban megfogtam Gottfriedot, hogy le ne
csússzék, és olykor megálltunk száz méterre egy-egy kocsma után, Köster pedig futólépésben
sietett vissza, hogy benézzen. Sötét és hideg megszállottság kerítette hatalmába, már nem is
gondolt arra, hogy Gottfriedot el bb haza kellene vinnünk, noha kétszer is nekiindult, de mind
a kétszer visszafordult, mert úgy érezte, hogy a másik négynek éppen akkor kell útban lennie.

Váratlanul embercsoport sötétlett föl el ttünk egy hosszú, néptelen utca végén. Köster
azonnal leállította a motort, eloltotta a lámpákat, és hangtalanul megközelítette ket. Az
emberek nem is vették észre. Beszélgettek.

-- Négyen vannak -- súgtam oda Kösternek.

A kocsi hirtelen felb gött, végigszáguldotta az utolsó kétszáz métert, elüls kerekével
felhajtott a járdára, majd csikorogva és farolva fékezett le alig egy méterre a négy felordító
embert l. Köster már félig kint is volt a kocsiból, a teste ugrásra kész acélívvé feszült, az arca
pedig kérlelhetetlen volt, mint maga a halál.

Négy békés, id sebb férfi volt. Egyik jük részegen dülöngélt. Szitkozódni kezdtek. Köster
nem válaszolt. Továbbhajtottunk.

-- Ottó -- szóltam én --, ma úgysem találjuk meg. Nem hinném, hogy kimerészkedik az utcára.

-- Lehet, hogy igazad van -- felelte rövid szünet után és megfordult. Ottó lakására hajtottunk.
Különbejáratú szobája volt, úgyhogy senkit sem kellett felkeltenünk. Mikor kiszálltunk,
megszólaltam:

-- Miért nem akartad megadni a személyleírást a rend rségnek? Segíthettek volna megkeresni.
Hiszen elég jól láttuk!

Köster rám pillantott.

-- Mert ezt egyedül intézzük el, a rend rség nélkül. Mit gondolsz, ha elcsípném, átadnám a
rend rségnek? -- kérdezte aztán halk, visszafojtott és vészjósló hangon. -- Hogy megússza
néhány év börtönnel? Hiszen tudod, hogyan tárgyalják le az efféle pereket! És a fickók is
tudják, hogy számíthatnak a bírák jóakaratára! Ha a rend rség ráakadna, én akkor is
tagadnám, hogy volt, másképp nem tehetném rá a kezemet! Gottfried meghalt, pedig
életben maradjon? Soha!

Leemeltük a hordágyat az ülésr l, hogy szélrohamok és hófúvás közepette bevigyük a házba,

s ez olyan volt, mintha ismét Flandriában lennék, és az egyik elesett bajtársunkat vinn k hátra
a lövészárokból.

Koporsót vásároltunk meg egy sírhelyet a városi temet ben. A temetés napján tiszta és
ver fényes volt az id . Magunk szegeztük be a koporsót, és levittük a lépcs n. Nem sokan
jöttek velünk. Ferdinánd, Valentin, Alfons, Fred, a bármixer, Georgie, Jupp, özvegy Stossné,
Gustav, Stefan Grigoleit meg Rosa. A temet kapuja el tt megvárakoztattak egy darabig. Két
temetési menetet kellett el re engednünk. Az egyik koporsót fekete halottszállító autó hozta, a
másikat a temetkezési vállalat fekete, ezüstcicomás lovai, mögötte pedig az élénken társalgó
gyászolók végtelen sora jött.

Leemeltük a koporsót a kocsiról, és magunk eresztettük le kötéllel a sírba. A sírásó még

örvendett is neki, mert épp elég dolga volt a másik két sírnál. Papot is hozattunk. Nem tudtuk
ugyan, hogy Gottfried mit szólt volna hozzá, de Valentin az egyházi temetés mellett
kardoskodott. Mindenesetre megkértük a lelkipásztort, hogy ne mondjon sírbeszédet, csak
néhány verset olvasson föl a bibliából. A pap öreg volt és rövidlátó. Amikor a sírhoz lépett,
megbotlott egy göröngyben, és bele is esett volna a gödörbe, ha Köster és Valentin meg nem
fogja, így csak megtántorodott, de közben elejtette a bibliáját meg a szemüvegét, amelyet épp
föl akart tenni. A sírgödörbe hullottak. A lelkész ijedten nézett utánuk.

-- Hagyja csak, tiszteletes úr -- mondta Valentin --, kárpótolni fogjuk érte!

-- Nem a könyvr l van szó -- felelte halkan a pap --, hanem a szemüvegr l. Szükségem van
rá.

Valentin letört egy ágat a temet sövényér l. Aztán a sír mellé térdelt, és sikerült egyik
száránál fogva kihorgásznia a szemüveget a koszorúk közül. Arany kerete volt. Talán azért
ragaszkodott hozzá a pap. A biblia becsúszott a koporsó mellé. El bb ki kellett volna
emelnünk a koporsót, aztán valakinek le kellett volna szállnia a gödörbe, hogy megkeresse.
Ezt már a pap sem kívánta t lünk. Zavartan álldogált.

-- Mondjak akkor inkább néhány szót? -- kérdezte.

-- Hagyja, tiszteletes úr -- nyugtatta meg Ferdinánd. -- Hiszen odalent vele van az egész
testamentum!

A földhányásnak átható illata volt. Az egyik göröngyben egy cserebogár lárváját pillantottam
meg. Ha ismét betemetik, tovább él majd gubóként odalent a földben, tavasszal pedig áttöri a
kérget, és kiröppen a fényre. De Gottfried meghalt. Ott álltunk a sírjánál, tudtuk, hogy
megvan még a teste, a haja, a szeme, ha meg is változott kissé, de még megvan, ám azt is
tudtuk, hogy mégis elment, mégsem jöhet vissza soha többé. Ezt nem lehetett ésszel felfogni.
Nekünk meleg volt a testünk, a gondolataink csapongtak, a szívünk vért szivattyúzott az
ereinkbe, úgy álltunk ott, mint azel tt bármikor, nem hiányzott a fél karunk, nem vakultunk
meg, nem némultunk meg váratlanul, minden olyan volt, mint máskor, és nemsokára el kellett
mennünk, de Gottfried Lenznek ott kellett maradnia, és soha többé nem jöhetett utánunk. Ezt
nem lehetett ésszel felfogni!

Göröngyök zuhogtak a koporsóra. A sírásótól néhány lapátot kaptunk, és most betemettük a

gödröt, Valentin, Köster, Alfons meg én, ahogy már nem egy bajtársunkat elföldeltük.
Bennem egy régi, szomorú katonanóta harsogott föl, amelyet Gottfried sokszor énekelt:
„Argonne-i erd , argonne-i erd -- maholnap csupán sírokat rejt ..."

Alfons egyszer fekete fakeresztet hozott, amilyen százezerszámra sorakozik a franciaországi

végtelen tömegsírok felett. A sírhant fejéhez állítottuk.

-- Gyertek! -- szólt végül is rekedten Valentin.

-- Igen -- felelte Köster, de meg sem mozdult. Egyikünk sem mozdult. Valentin sorra ránk
pillantott.

-- De miért? -- kérdezte halkan. -- Miért? Senki sem válaszolt.

Valentin fáradtan intett:

-- Gyerünk!

Elindultunk a kavicsos úton a temet kapuja felé. Odakint Fred várt ránk, Georgie meg a
többiek.

-- Olyan csodálatosan tudott kacagni! -- mondta Stefan Grigoleit, és könnyek csorogtak végig
borús, szomorú ábrázatán.

Visszanéztem. Senki nem jött utánunk!

XXV.

Februárban utoljára üldögéltem Kösterrel a m helyben. El kellett adnunk, és az árverez re

vártunk, hogy dobra verje a berendezési tárgyakat meg a taxit. Kösternek kilátása volt rá,
hogy tavasszal egy kis autós vállalat fölveszi gépkocsiversenyz nek. Én megmaradtam a Café
Internationalban, és azon igyekeztem, hogy szert tegyek valami mellékes nappali munkára, s
így többet kereshessek.

Az udvaron lassanként jó néhány ember ver dött össze. Megjött az árverez .

-- Kimész, Ottó? -- kérdeztem.

-- Minek? Hiszen minden odakint van, és az árverez tudja a dolgát.

Köster mintha fáradt lett volna. Igaz, hogy ez sosem látszott meg rajta, de aki jól ismerte, az
rájött. Az arca feszültebb volt, mint máskor, a vonásai keményebbek. Estér l estére folyvást
kikocsizott, és mindig ugyanazt a környéket járta. Már rég tudta annak a fickónak a nevét, aki
Gottfriedot lel tte. Csak nem lehetett ráakadni, mert amaz félt a rend rségt l, megváltoztatta
a lakhelyét, és ki tudja hol bujkált. Ezt mind Alfons derítette ki. Ö is fente rá a fogát. Persze,
az a lehet ség is fönnállt, hogy a másik elhagyta már a várost. Azt viszont nem tudhatta, hogy
Köster és Alfons a nyomában van. Ezek pedig csak arra vártak, hogy visszatérjen, ha majd
biztonságban érzi magát.

-- Én kimegyek nézel dni egy kicsit, Ottó -- mondtam.

-- Eredj!

Az udvarra léptem. Odakint egy csomóba rakták a satupadokat és az apróbb holmikat. A fal
mellett, jobb kéz fel l állt a taxi. Tisztára lemostuk. Szemügyre vettem a kárpitozást és az
abroncsait. Gottfried a mi jó öreg fej stehenünknek nevezte mindig. Nem is volt olyan
egyszer megválnunk t le.
Valaki megérintette a vállamat. Meglep dve fordultam hátra. Egy kellemetlen, tolakodó kép
fiatalembert láttam deréköves felölt ben. Rám kacsintott, és meglóbálta bambuszpálcáját a
leveg ben.

-- Halló! Mi ismerjük egymást! Persze, hiszen az!

-- Guido Thiees az AUGÉKÁ-tól!

-- Ahogy mondja -- szólt a deréköves mókus. -- A múltkor is ez a tragacs hozott össze

bennünket! De hogy maga micsoda undok egy pasassal volt akkor! Majdnem lekevertem neki
vagy kett t!

Akaratlanul elhúztam a számat arra a gondolatra, hogy majdnem lekevert vagy kett t
Kösternek. Thiess ezt mosolynak min sítette, és is el villantotta elég rossz állapotban lév
fogsorát.

-- Fátyolt a múltra! Guido nem haragtartó. Maguk akkor horribilis árat pengettek le ezért az
ócskavasért. Legalább kifizet dött?

-- Ki -- feleltem én. -- Jó kis kocsi. Thiess vihorászott.

-- Ha rám hallgatnak, többet hoztak volna ki bel le. És én is. No de fátyolt a múltra! Meg van
bocsátva, el van feledve! De most a kezemre játszhatna. Ötszáz márkáért simán megkapjuk
ezt a taligát. Egyetlen licitképes pofát sem látok itt. Megegyeztünk?

Észbe kaptam. Ez azt hiszi, hogy annak idején eladtuk a kocsit, és sejtelme sincs róla, hogy a
mi m helyünket árverezik. Ellenkez leg, úgy gondolja, hogy az autót másodszorra is meg
akarjuk vásárolni.

-- A kocsi még ma is megér ezerötszázat -- feleltem. -- Nem beszélve a taxikoncesszióról.

-- Err l van szó! -- vágta rá buzgón Guido. -- Felmegyünk ötszázig, mármint én. Ha
megkapom, magának háromszázötven márka üti a markát készpénzben.

-- Nem mehetek bele -- mondtam. -- Vev m van a kocsira.

-- No de talán... -- er sködött Guido, és újabb ajánlatot készült tenni.

-- Nincs semmi értelme... -- feleltem, és az udvar közepére mentem. Tudtam már, hogy
ezerkett ig van szabad keze.

Az árverez hozzáfogott a holmik kikiáltásához. A berendezési tárgyakkal kezdte. Azokból

nem sok jött be. A szerszámokból sem. Aztán sor került a taxira. Az els ajánlat háromszáz
márka volt.

-- Négyszáz -- mondta Guido.

-- Négyszázötven -- jelentette ki hosszas habozás után egy szerel ruhás férfi.

Guido fölment ötszázra. Az árverez megismételte az ajánlatot. A szerel ruhás hallgatott.
Guido rám kacsintott, és négy ujját mutatta felém.

-- Hatszáz! -- szóltam én.

Guido a fejét rázta, és fölment hétre. Én tovább licitáltam. Guido kétségbeesve követett.
Ezernél szinte könyörögve pislogott felém, és az ujjával mutatta, hogy még egy százast
kereshetek. Ezertízet kínált. Ezeregyszáznál kivörösödött, ellenségesen fordult el t lem, de
mégis bekiáltotta az ezeregyszáztízet. Én fölmentem ezeregyszázkilencvenre, s vártam, hogy
majd ezerkett t kínál. Aztán meg akartam állni.

De Guido most megdühödött. Azt hitte, hogy ki akarom túrni, s ezen úgy felbosszankodott,
hogy egyb l fölment ezerháromszázra. Gyorsan meggondoltam a dolgot. Ha még mindig meg
akarta volna venni a kocsit, ezerkett nél holtbiztosán megállt volna. Most már azon
igyekezett, hogy bosszúból felsrófolja az árát. Arra következtetett a beszélgetésünkb l, hogy
én fölmegyek ezerötig, és még nem érezte veszélyben magát.

-- Ezerháromszáztíz -- mondtam.

-- Ezernégyszáz -- vágta rá sietve Guido.

-- Ezernégyszáztíz -- ajánlottam én habozva. Féltem, hogy a nyakamon marad.

-- Ezernégyszázkilencven! -- harsogta Guido, és gúnyos, diadalmas pillantást vetett rám. Azt

hitte, hogy ezzel jól elintézett.

Álltam a tekintetét és hallgattam. Az árverez megismételte egyszer, kétszer, aztán fölemelte

a kalapácsot. Abban a pillanatban, amikor odaítélte a kocsit, tanácstalan álmélkodás ült ki
Guido el bb még diadalmas képére. Magánkívül jött oda hozzám:

-- Azt hittem, hogy maga...

-- Én nem -- feleltem.

Összeszedte magát, és megvakarta a fejét.

-- Az áldóját! Nehéz lesz megmagyarázni a cégnek. Azt hittem, hogy maga fölmegy ezerötig.
No de mindegy! Most legalább elkaparintottam maguk el l a kocsit!

-- Hiszen ezt is akartam -- vágtam rá.

Guido nem értette. Csak akkor kapott észbe, amikor megpillantotta a közeled Köstert. A
haját tépte dühében.

-- Úristen, hát a maguké volt a kocsi? Én szamár, én megkergült szamár! Átejtettek! Behúztak
a cs be! És hogy ez éppen velem történjék meg! Guidóval! A legócskább trükknek ugrottam
be! No de fátyolt a múltra! Mindig a legdörzsöltebb fickók d lnek be a legismertebb
fogásoknak. Majd bepótolom máshol.

A kormányhoz ült és elhajtott. A kocsi után néztünk, de nem voltunk túlontúl jókedv ek.
Délután bejött Mathilde Stoss, hogy fölvegye az utolsó bérét. Köster odaadta a pénzt, és azt
tanácsolta, vétesse föl magát takarítón nek a m hely új tulajdonosával. Juppot is nála
helyeztük el. De Mathilde a fejét rázta.

-- Nem, Köster úr! Én becsukom a boltot. Nem bírják már a csontjaim.

-- Mihez akar fogni? -- kérdeztem.

-- A lányomhoz utazom. Bunzlauban van férjnél. Járt már Bunzlauban?

-- Nem, Mathilde.

-- De Köster úr csak járt ott?

-- Én sem, Stossné.

-- Furcsa -- jegyezte meg Mathilde --, senki sem járt még Bunzlauban. Már sokaktól
megkérdeztem. Pedig a lányom már tizenkét éve ott van férjnél. Hivatalf nök az ura.

-- Akkor annak a Bunzlaunak is léteznie kell. Egészen biztosra veheti. Ha lakik ott egy
hivatalf nök...

-- No persze! De azért csak furcsa, hogy még senki sem járt ott, nem igaz?

Egyetértettünk vele.

-- Maga miért nem költözött hozzájuk mostanáig? -- kérdeztem.

Mathilde elmosolyogta magát.

-- Oka van annak! De most lemegyek az unokákhoz. Négy gyerekük van már. És a kis
Eduárdot is várják.

-- Azt hiszem, hogy Bunzlau környékén nagyon jó pálinkát f znek -- mondtam. --

Szilvapálinkát vagy ilyesmit...

Mathilde elhárító mozdulatot tett.

-- Éppen ez volt az oka. A v m ugyanis absztinens. Ezek olyan emberek, akik semmit sem
isznak.

Köster levette az utolsó üveget a megürült polcról.

-- Stossné kedves, akkor igyuk meg a búcsúpoharat!

-- Én benne vagyok -- jelentette ki Mathilde. Köster poharakat tett az asztalra és töltött.

Mathilde olyan elképeszt gyorsasággal hajtotta föl a rumot, mintha szitán öntené keresztül.
A fels ajka hevesen rángatózott, és a bajuszkája is megremegett.

-- Még egyet? -- kérdeztem.

-- Nem utasítom vissza!

Megivott még egy nagy teli pohárral, aztán elbúcsúzott.

-- Minden jót Bunzlauban! -- mondtam.

-- Ó, nagyon szépen köszönöm. De mégiscsak furcsa, hogy még senki sem járt ott, ugye?

Elkacsázott. Mi még ott maradtunk egy darabig az üres m helyben.

-- Ami azt illeti, mi is mehetnénk -- vélte Köster.

-- Igen! -- feleltem. -- Itt már semmi dolgunk. Bezártuk az ajtót és kimentünk. Aztán
elindultunk Kariért. Egy közeli garázsban tartottuk most. Nem adtuk el a többi holmival.
Elmentünk a bankhoz meg a postára, és Köster kifizette a pénzt a cs dtömeggondnoknak.

-- Most alszom egyet -- mondta, amikor kijött. -- Megtalállak utána?

-- Egész estére szabaddá tettem magam.

-- Jó, akkor nyolc tájt érted megyek.

Egy kiskocsmában vacsoráztunk, a városon kívül, aztán ismét befelé tartottunk. Már a
külvárosban jártunk, amikor kilyukadt az egyik els kerekünk. Kicseréltük. Rég nem mostuk
le Karit, és a kerékcserével eléggé bemocskoltam magam.

-- Kezet kellene mosnom, Ottó -- mondtam.

Elég nagy kávéház állt a közelben. Bementünk, és leültünk az egyik asztalhoz a bejárat
közelében. Nagy álmélkodásunkra a helyiség majdnem zsúfolt volt. Egy n i zenekar játszott,
és nagy vidámság uralkodott. A zenekar tagjai színes papírcsákót hordtak, a vendégek egy
része jelmezt viselt, szerpentinek röpködtek asztaltól asztalig, léggömbök szálltak, a pincérek
megrakott tálcákkal futkostak ide-oda, nyüzsgés, kacagás, lárma töltötte be a termet.

-- Mi történik itt? -- kérdezte Köster.

Egy közelünkben ül sz ke lány konfettifelh vel árasztott el bennünket.

-- Hát hol élnek maguk? -- kérdezte kacagva. -- Nem tudják, hogy ma van farsang els napja?

-- Vagy úgy -- feleltem --, akkor én megyek, és kezet mosok.

Át kellett vágnom a termen, hogy a mosdóhoz érjek. De néhány részeg föltartóztatott: egy n t
akartak er nek erejével az asztalra emelni, hogy ott énekeljen. Visítva tiltakozott, mire
felborult az asztal, s vele együtt az egész társaság. Megvártam, amíg felszabadul az átjárás --
ám akkor váratlanul mintha áramütés ért volna. Ott álltam k vé meredten, a helyiség
elsüllyedt, már nem hallottam sem a lármát, sem a zenét, körülöttem csak imbolygó és
bizonytalan árnyak keringtek, de annál világosabban, annál élesebben és tisztábban
rajzolódott ki egyetlen asztal, és az asztal mellett egy félrecsapott bohócsipkás fiatalember,
aki fél karjával egy becsípett lányt ölelt át. A szeme üveges volt, a tekintete ostoba, az ajka
egészen keskeny, és én az asztal alatt megpillantottam egy pár felt n en világossárga,
fényesre vikszolt b rkamásnit...

Nekem jött egy pincér. Szinte kótyagosan mentem odébb, és ismét megálltam. Elöntött a
forróság, mégis egész testemben reszkettem. A tenyerem egy verejték volt. Most már láttam
az egész asztaltársaságot. Kihívó arccal énekeltek valamit kórusban, és söröskorsóval verték
ki az ütemet az asztalon. Megint belém botlott valaki.

-- Ne állja el az utat! -- morogta.

Gépiesen továbbmentem, megtaláltam a mosdót, és szinte észre sem vettem, hogy majd
leforráztam a kezemet. Aztán visszatértem.

-- Mi bajod? -- kérdezte Köster. Egy hangot sem tudtam kinyögni.

-- Rosszul vagy? -- kérdezte ismét.

Megráztam a fejemet, és a szomszédos asztal felé pillantottam, ahonnan a sz ke lány épp

felénk lesett. Köster hirtelen elsápadt. A szeme összesz kült. El red lt.

-- Itt van? -- kérdezte suttogva.

-- Igen! -- feleltem.

-- Hol?

Arrafelé intettem a szememmel.

Köster lassan fölkelt. Mintha egy óriáskígyó emelkedett volna a magasba.

-- Vigyázz! -- súgtam. -- És ne itt, Ottó!

Kurta, elhárító mozdulatot tett, és már indult is. Készenlétben álltam, hogy utánavessem
magam. Egy n zöld-piros süveget nyomott a fejébe, és rá akart akaszkodni. De lemaradt
anélkül, hogy Ottó hozzányúlt volna, és értetlenül bámult utána. Köster széles ívben
megkerülte a termet és visszajött.

-- Már nincs itt -- mondta.

Fölkeltem és körülnéztem. Kösternek igaza volt.

-- Gondolod, hogy megismert? -- kérdeztem. Köster fölvonta a vállát. Csak most vette észre a
papírsüveget, és leseperte a fejér l.

-- Nem értem -- mondtam --, legföljebb egy vagy két percet töltöttem a mosdóban.

-- Több mint egy negyedóráig odavoltál.

-- Micsoda? -- kérdeztem, aztán ismét a felé az asztal felé pillantottam. -- A többiek is
elmentek. Egy lány is volt köztük, azt sem látom már. Ha felismert volna, akkor valószín leg
egyedül t nik el.

Köster odaintett egy pincért.

-- Van egy hátsó kijáratuk is?

-- Igen, odaát a túloldalon. A Hardenbergstrasséra nyílik.

Köster pénzt vett el , és a pincér kezébe nyomta.

-- Gyere -- mondta.

-- Kár -- szólt mosolyogva a sz ke lány a szomszéd asztalnál. -- Ilyen komoly gavallérok!

Odakint heves szél csapott meg. A kávéház fülledtsége után jéghidegnek éreztük.

-- Eredj haza! -- mondta Köster.

-- Többen voltak! -- jegyeztem meg, és beültem melléje.

A kocsi nekiiramodott. Valamennyi utcát átfésültük a kávéház körül, egyre messzebb

kerültünk, de nem láttunk senkit. Köster végül is lefékezett.

-- Meglógott! -- mondta. -- De nem baj, most már el bb vagy utóbb kézre kerítjük!

-- Ottó! -- mondtam. -- Hagyjuk az egészet! Rám nézett.

-- Gottfried meghalt -- folytattam, de magam is csodálkoztam rajta, hogy miket beszélek --, és
ett l már úgysem fog föltámadni.

Köster még mindig mereven nézett.

-- Robby -- felelte aztán halkan --, én már nem is tudom, hány embert öltem meg. De
emlékszem még egy fiatal angol pilótára, akit agyonl ttem. Csütörtököt mondott a fegyvere,
és tehetetlen volt. Én közvetlen közelében repültem, és jól láttam ijedt gyermekarcát, a
rémületet a szemében; els repülése volt, ezt utólag állapítottuk meg, és alig lehetett
tizennyolc éves, én pedig egy géppuskasorozatot eresztettem ebbe a rémült, tehetetlen, jókép
gyermekbe. Úgy szétment a koponyája, mint egy tyúktojás. Nem ismertem azt a fiút, és
semmit sem vétett nekem. Tovább is tartott, mint máskor, amíg napirendre tértem fölötte, és
megnyugtattam a lelkiismeretemet azzal az átkozott okoskodással, hogy a háború, az háború.
Most viszont azt mondom neked, hogy ha én nem ölöm meg ezt a fickót, aki Gottfriedot
meggyilkolta, aki minden ok nélkül lel tte, mint egy kutyát, akkor ez az egész história az
angollal egyb l rettenetes, megbocsáthatatlan b nné válik! Megértesz?

-- Meg! -- feleltem.

-- És most eredj haza! Végére kell járnom a dolognak. Olyan ez, mintha folyvást egy falba
ütközném. Nem tudok továbbmenni, amíg le nem döntöm.
-- Nem megyek haza, Ottó! Ha ez a helyzet, akkor együtt kell maradnunk.

-- rültség! -- mondta türelmetlenül, és fölemelte a kezét, amikor látta, hogy közbe akarok
szólni. -- Majd vigyázok! Akkor csípem el, amikor egyedül van. Ne félj semmit!

Idegesen tuszkolt ki a kocsiból és elszáguldott. Tudtam, hogy semmit sem akadályozhatok

meg. És azt is tudtam, hogy miért nem vitt magával. Pat miatt. Gottfriedot magával vitte
volna.

Alfonshoz mentem. Ö volt az egyetlen, akinek szólhattam a dologról. Meg akartam beszélni
vele, mit lehet csinálni. De Alfons nem volt a kocsmájában. Egy álmos szem lány fogadott,
és azt mondta, hogy egy órával azel tt valami gy lésre ment. Leültem az asztalhoz, hogy
megvárjam.

A helyiség üres volt. Csak egy halvány villanykörte égett a söntés fölött. A lány ismét leült, és
rögtön elaludt. Én Ottóra gondoltam meg Gottfriedra, és kinéztem az ablakon keresztül az
utcára, amelyet lassacskán teljesen megvilágított a tet k fölé kúszó telehold. A sírra
gondoltam, a fekete fakeresztre meg a ráakasztott acélsisakra, és hirtelen azon vettem észre
magam, hogy könnyezek. Megtöröltem a szememet. Kis id múltán halk, szapora lépteket
hallottam. Kinyílt az udvar fel li ajtó, és Alfons lépett be rajta. Az arca csillogott a
verejtékt l.

-- Én vagyok, Alfons -- szóltam.

-- Gyere gyorsan ide!

Utánamentem a söntést l jobb kéz felé es szobába. Alfons a szekrényhez lépett, és két ócska
kincstári kötszercsomagot vett el .

-- Be tudsz kötözni? -- kérdezte, miközben lehúzta a nadrágját.

A fels combja fel volt hasadva.

-- Ez olyan, mintha golyó súrolta volna -- mondtam.

-- Az is volt -- morogta Alfons. -- Gyerünk, kösd be gyorsan!

-- Alfons, hol van Ottó? -- kérdeztem és fölegyenesedtem.

-- Honnan tudhatnám, hogy hol van Ottó? -- dörmögte, és kinyomta a sebet.

-- Nem vele voltál?

-- Nem.

-- Nem is láttad?

-- Nem én! Bontsd ki a másik csomagot is, és pólyázd körül. Jelentéktelen karcolás.

Továbbra is dörmögve bíbel dött a sebbel.

-- Alfons... -- kezdtem. -- Mi láttuk a pasast... tudod, aki Gottfriedot... ráakadtunk ma este, és
Ottó most a nyomában van...

-- Micsoda? Ottó? -- figyelt föl Alfons. -- Hol van Ottó? Hiszen már nincs semmi értelme!
Ottónak el kell t nnie!

-- Nem fog elt nni! Alfons félrelökte az ollót.

-- Fogadj egy kocsit, és menj utána! Nem tudod, hol lehet? Azonnal el kell t nnie! Mondd
meg neki, hogy a Gottfried ügye el van intézve! Én hamarabb megtaláltam az ipsét, mint ti.
Hiszen látod! Rám l tt, de félreütöttem a csuklóját. Aztán én l ttem. Hol van Ottó?

-- Valahol a Mönkestrasse környékén.

-- Hál' istennek. Már rég nem lakik ott. De Ottót azért mégis vidd el onnan!

A telefonhoz mentem, és fölhívtam Gustav taxiállomását. Ott volt.

-- Gustav -- mondtam --, el tudnál jönni a Wiesenstrasse és a Bellevueplatz sarkára? De

azonnal? Ott várok rád!

-- El van intézve! Tíz perc múlva ott vagyok! Visszaakasztottam a hallgatót, és bementem
Alfonshoz. Épp másik nadrágot húzott.

-- Nem tudtam, hogy ti is nyomon vagytok -- mondta, és az arca még mindig tiszta verejték
volt.

-- Jobb lett volna, ha valahol üldögéltek, hogy alibitok legyen. Megtörténhetik, hogy
kihallgatnak. Sosem tudhatja az ember...

-- Gondolj inkább magadra -- mondtam.

-- Ugyan! -- válaszolta szaporább hangon, mint egyébként. -- Nem látott senki. A szobájában
vártam rá. Egy kerti lugasban húzta meg magát. Sehol egy szomszéd. Ráadásul önvédelem
volt. Rögtön rám l tt, mikor belépett. Nekem nincs szükségem alibire. És különben is egy
tucatot szerezhetek, ha éppen akarok.

Rám nézett. Ott ült a széken, kerek, izzadt arcát felém fordította, a haja is csupa verejték volt,
széles ajkát ferdén félrehúzta, és a pillantása szinte elviselhetetlen volt, annyi p re és
reménytelen kínt, fájdalmat és szeretetet fejezett ki egyszerre.

-- Most Gottfried is megnyugodhat -- tette hozzá halk, rekedtes hangon. -- Folyvást gyötört a
kétség, hogy addig nem nyugszik meg.

Ott álltam, és egy szót sem szóltam.

-- Eredj már! -- mondta.

Átvágtam a termen, és a kijárat felé tartottam. A lány még mindig aludt. Hangosan
szuszogott. Odakint magasan állt már a telehold, és az utca egész világos volt. A
Bellevueplatzra mentem. Ezüstös tükrökként csillogtak a házak ablaksorai. A szél elállt. Mély
csend honolt az utcán.

Pár perccel kés bb megjött Gustav.

-- Mi van, Robby? -- kérdezte.

-- Ellopták az este a kocsinkat. Most hallottam, hogy valaki a Mönkestrasse környékén látta.
Elviszel oda?

-- Hiszen az csak természetes! -- vágta rá Gustav buzgón. -- Hogy manapság mi mindent

össze nem lopnak! Naponta jó néhány kocsit. De többnyire csak addig sétifikálnak vele, míg
kifogy a benzin, aztán otthagyják.

-- Remélem, hogy a miénkkel is ez a helyzet. Gustav elmesélte, hogy nemsokára megn sül.
Útban van a kicsi, nincs mit tennie. Végighajtottunk a Mönkenstrassén, aztán betértünk a
keresztutcákba.

-- Itt van! -- kiáltott föl hirtelen Gustav.

A kocsi egy félrees , sötét mellékutcában állt. Kiszálltam, el vettem a slusszkulcsomat és

begyújtottam.

-- Rendben van, Gustav -- mondtam. Köszönöm hogy elhoztál!

-- Nem hajtunk föl valahol egy pohárkával? -- kérdezte.

-- Nem, ma nem. Holnap. Most sürg s dolgom van. A zsebembe nyúltam, hogy kifizessem a
viteldíjat.

-- Meg rültél? --- kérdezte.

-- Hát akkor köszönöm, Gustav! Nem akarlak tovább feltartani. Viszlát!

-- Mi lenne, ha várnánk még egy kicsit, hátha nyakon csípjük az ipsét, aki ellopta?

-- Hagyd csak, az már biztosan messze jár -- feleltem, miközben valami vad türelmetlenség
fogott el. -- Viszlát, Gustav!

-- Van még benzin a tartályban?

-- Van még elég. Már megnéztem. Hát akkor jó éjszakát!

Gustav elhajtott. Vártam egy darabig, aztán utánaeredtem, kiértem a Mönkestrasséra, és

harmadik sebességben szép lassan végighajtottam rajta. Mire visszaértem, Köster már ott állt
a sarkon.

-- Hát ez mi?
-- Szállj be! -- szóltam rá sietve. -- Már nincs miért lesben állnod. Alfons is a nyomába
szeg dött. Alfons... már találkozott vele.

-- És?

-- Igen! -- feleltem.

Köster némán ült be a kocsiba. Nem a kormányhoz, hanem mellém. Ott kuporgott magába
roskadva, én pedig indítottam.

-- Hazamenjünk? -- kérdeztem t le.

Bólintott. Gázt adtam, és a csatorna menti útra tértem. A víz széles ezüstszalagként nyúlt el
mellettünk. A szemközti oldal házacskái sötéten húzták meg magukat az árnyékban, de az
úttestet lágy és fakó világoskék fény borította, s mint láthatatlan havon, úgy suhantak rajta az
abroncsok. A háztet k mögött a dóm terebélyes barokk tornyai törtek az égnek. Zölden és
ezüstösen rajzolódtak ki a messzibe vesz , foszforeszkáló égbolton, amelyr l a hold nagy
gömbként csüngött alá.

-- Örvendek neki, Ottó, hogy így történt -- mondtam.

-- Én nem -- felelte Köster.

Zalewskinénál égett még a villany. Épp kilépett a szalonból, amikor benyitottunk az ajtón.

-- Távirata jött! -- mondta.

-- Táviratom? -- kérdeztem csodálkozva. Még mindig a történtek hatása alatt álltam. Aztán
felocsúdtam, és a szobámba siettem. A távirat krétafehéren feküdt az asztal közepén, amint az
éles fény rávetült. Feltéptem a bélyeget, amellyel leragasztották, a mellkasom összeszorult, a
bet k elhomályosultak a szemem el tt, szétfutottak, majd ismét összeálltak; majd
föllélegeztem, minden nyugtalanságom elpárolgott, aztán átnyújtottam a sürgönyt Kösternek.

-- Hál' istennek! Már azt hittem, hogy... Három szó volt csak: „Robby, gyere nemsokára!"
Ismét kezembe vettem a papírt. A megkönnyebbülés véget ért. Újra elfogott a félelem.

-- Mit jelentsen ez, Ottó? Istenem, miért nem telefonál? Mégis történnie kellett valaminek!

Köster az asztalra tette a sürgönyt.

-- Mikor beszéltél vele utoljára?

-- Egy hete. Nem, még régebben.

-- Hívd fel. Ha valami baj van, rögtön megyünk. Kocsival. Van menetrended?

Bemondtam a központnak a szanatórium számát, aztán már hoztam is Zalewskiné szalonjából

a menetrendet. Köster belelapozott, amíg a beszélgetésre vártunk.
-- A legközelebbi vonat, amelynek csatlakozása van, csak holnap délben indul -- mondta. --
Jobb lesz, ha beülünk a kocsiba, és addig megyünk, amíg lehet. Akkor még mindig
elfoghatunk egy jobb csatlakozást. Néhány órát biztosan meg tudunk takarítani. Neked mi a
véleményed?

-- No persze, mindenesetre -- feleltem, és el sem tudtam képzelni, hogyan viselhetném el a

vonatban töltött tétlen órákat.

A telefon felcsengett. Köster bement a menetrenddel a szobámba. Jelentkezett a szanatórium.

Patot kértem a készülékhez. Az ügyeletes n vér azzal tért vissza egy perc múlva, hogy jobb,
ha Pat nem jön a telefonhoz.

-- Miért, mi van vele? -- kiáltottam fel.

-- Volt egy kis vérzése néhány nappal ezel tt. És ma egy kevés láza.

-- Mondja meg neki, hogy máris indulok hozzá -- kiabáltam bele a kagylóba. -- Kösterrel és
Karllal. Azonnal indulunk. Megértette?

-- Kösterrel és Karllal -- ismételte az ügyeletes n vér hangja.

-- Igen. De azonnal mondja meg neki. Rögtön indulunk.

-- Mindjárt értesítem.

Visszamentem a szobámba. A lábamat furán könny nek éreztem. Köster az asztalnál ült, és a
vonatjáratokat jegyezte ki.

-- Csomagold be a b röndödet -- mondta. -- Én hazamegyek, és elhozom a magamét. Félóra

múlva itt vagyok.

Levettem a szekrény tetejér l a b röndöt. Az a színes szállodacímkékkel teleragasztott b rönd

volt, amelyet Lenzt l kaptam. Sietve becsomagoltam, és közöltem Zalewskinéval meg az
International tulajdonosával, hogy elutazom. Aztán visszamentem a szobámba, az ablakhoz
ültem, és vártam Kösterre. Mély csönd vett körül. Arra gondoltam, hogy másnap este Patnál
leszek, és váratlanul elfogott a vad, forró türelmetlenség, amely elhomályosította a félelmet, a
gondot, a gyászt, a kétségbeesést, mindent. Holnap este nála leszek -- elképzelhetetlen
boldogság volt ez, valami, amiben szinte már nem is hittem. Olyan sok minden ment már
azóta veszend be.

Fogtam a b röndömet és lementem. Váratlanul minden meghitté és meleggé vált, a lépcs k, a

kapualj áporodott szaga és az aszfalt hideg, csillogó gumiszürkéje, amelyen épp akkor
fékezett le Kari.

-- Hoztam egy-két pokrócot -- mondta Köster. -- Hideg lesz, csavard ket tisztességesen
magad köré.

-- Felváltva vezetünk, ugye? -- kérdeztem.

-- Igen. De egyel re eressz engem, én aludtam délután.

Nemsokára elhagytuk a várost, és magába fogadott a tiszta, holdas éjszaka roppant némasága.
Az országút fehéren futott el ttünk egész a láthatárig. Olyan világos volt, hogy fényszórók
nélkül mehettünk. A motor úgy szólt, mint egy mélyen búgó orgona. Nem törte meg a
csendet: érzékelhet bbé tette.

-- Aludnod kellene! -- mondta Köster. Megráztam a fejemet.

-- Nem tudok, Ottó!

-- De legalább nyúlj el, hogy holnap reggel pihenten érkezz! Még egész Németország el ttünk
van.

-- Így is kipihenem magam.

Továbbra is ott ültem mellette. A hold szelíden úszott az égen. A szántók gyöngyszín en
tündököltek. Nagy néha falvak suhantak el mellettünk, olykor egy város is üresen és mély
álomba merülten; a házsorok közötti utcavölgyek megteltek kísértetiesen anyagtalan
holdfénnyel; az éjszaka valószín tlen filmnek tetszett.

Reggel felé hideg lett. A mez kön váratlanul dér csillant fel, a fák mintegy acélba öntötten
rajzolódtak ki az egyre fakóbb égen, az erd k megborzongtak: a kéményekb l itt-ott füst
szállt fel. Helyet cseréltünk a kormánynál, és tízig én vezettem. Aztán sebtében
megreggeliztünk egy út menti kocsmában, majd tovább vezettem tizenkett ig. Attól fogva
mindvégig Köster maradt a kormánynál. Gyorsabban haladtunk, ha csak vezetett.

Kés délután, mikor már szürkülni kezdett, megérkeztünk a hegyekbe. Vittünk magunkkal
kerékláncokat és hólapátot is. Megérdekl dtük, hogy meddig juthatunk el.

-- Ha fölteszik a láncot, megpróbálhatják -- mondta az autóklub titkára. -- Idén nagyon kevés

hó hullt. Csak azt nem tudom pontosan, hogy az utolsó tíz kilométer milyen. Lehetséges, hogy
ott elakadnak.

Jóval a vonat el tt jártunk, és úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk följutni. Hideg volt, és
nem kellett ködt l tartanunk. A kocsi egy óram precizitásával kapaszkodott a
szerpentineken. Félúton láncot tettünk az abroncsokra. Az útról eltakarították ugyan a havat,
de sokhelyütt jeges volt, és a kocsi ide-oda csúszkált és farolt. Néha ki is kellett szállnunk,
hogy megtoljuk. Kétszer megrekedtünk, és el kellett lapátolnunk a havat a kerekek el l. Az
utolsó faluban kértünk egy vödör homokot, mert igen magasan jártunk, és attól tartottunk,
hogy lefelé csúszós kanyarok várnak ránk. Már teljesen besötétedett, a hegyek kopáran és
meredeken törtek föl kétoldalt, a szoros egyre sz kebb lett, a motor veszettül b gött egyesben,
és a lejt n kanyart kanyar követett. A reflektor fénycsóvája váratlanul lesiklott a hajlatról, a
semmibe fúródott, a hegyek széttárulkoztak, s mi megpillantottuk odalent a lábunk el tt a falu
fénysz nyegét.

A kocsi mennydörögve száguldott a f utca tarka kirakatai között. Járókel k ugrottak félre,
mert megijedtek a váratlan látványtól, lovak horkantak fel, egy szán félrecsúszott. A kocsi
már a szanatórium felé vezet kanyarokon járt, és nemsokára lefékezett a f kapu el tt.
Kiugrottam bel le. Kíváncsi arcokat pillantottam meg, mintegy fátyolon keresztül, embereket,
az irodát, a felvonót, aztán végigszaladtam a fehér folyosón, fölrántottam az ajtót, és
megpillantottam Patot, ahogy már százszor is magam el tt láttam álmomban és a vágyaimban,
szembejött velem, és én a karjaim közt tartottam, mint magát az életet, vagy még annál is
sokkal többet.

-- Hál' istennek! -- mondtam, mikor kissé már összeszedtem magam. -- Azt hittem, ágyban
vagy.

Megrázta a fejét, amely ott nyugodott a vállamon. Aztán fölegyenesedett, két tenyere közé
fogta az arcomat, és a szemembe nézett.

-- Csakhogy itt vagy -- mormolta. -- Csakhogy megjöttél!

Olyan óvatosan, komolyan és vigyázva csókolt meg, mint valamit, amit nem akar összetörni
az ember. Mikor megérintett az ajkával, reszketni kezdtem. Kissé gyorsan történt minden,
jóformán föl sem fogtam. Valójában még nem is voltam ott, még az utazás töltött el, a
motorzúgás, az országút. Úgy jártam, mint aki a hideg éjszakából f tött szobába jut -- a b re
már érzi a meleget, már a testét is átjárta --, de még fázik.

-- Gyorsan hajtottunk -- mondtam.

Pat nem válaszolt. Még mindig hallgatagon nézett. Komoly arca megindító kifejezést öltött, a
szeme ott csillogott közvetlenül el ttem, s úgy tetszett, mintha valami nagyon fontosat
szeretne megkeresni, újra megtalálni. Egész zavarba jöttem. Kezemet a vállára tettem, és
lesütöttem a szememet.

-- Most itt maradsz? -- kérdezte. Bólintottam.

-- Mondd meg azonnal! Mondd meg ha ismét elmégy, hadd tudjam meg most, azonnal!

Azt akartam felelni, hogy még nem tudom, minden valószín ség szerint néhány napon belül
vissza kell utaznom, mert nincs elég pénzem, hogy maradjak. De erre képtelen voltam. Úgy
nézett rám, hogy lehetetlen volt megmondani neki.

-- Igen -- feleltem --, itt maradok. Addig, amíg majd együtt utazhatunk el.

A vonásai meg sem rezzentek, az arca mégis egy csapásra felderült, mintha valami bels fény
világította volna meg.

-- Ó -- mormolta aztán --, el sem tudtam volna viselni…

Válla fölött az ágy fejéhez lestem, a lázgörbét próbáltam leolvasni. Észrevette, gyorsan kitépte
a papírlapot a keretb l, összegy rte, és az ágy alá dobta.

-- Ez most már nem érvényes -- mondta. Megfigyeltem, hova gurult a papírgombóc, hogy
kés bb, amikor majd nem látja, megkaparintsam.

-- Beteg voltál? -- kérdeztem.

-- Egy kicsit. De már elmúlt.

-- Mit mond az orvos? Fölnevetett.

-- Most ne érdekeljen az orvos! És ne is kérdezz semmit! Itt vagy, és ez elég!

Pat megváltozott. Nem tudom, az volt-e az oka, hogy már olyan rég nem láttam, de egészen
másnak tetszett, mint azel tt. A mozdulatai hajlékonyabbak lettek, a b re melegebb; másképp
simult hozzám, már nemcsak egy szép, fiatal lány volt, akit meg kell oltalmazni, valami
többet fedeztem föl benne, s ha régebben nem tudtam mindig, hogy valóban szeret-e, most
világosan éreztem, hogy már semmit el nem titkol el ttem; élénkebb volt, és közelebb állt
hozzám, mint valaha. Élénkebb volt, közvetlenebb és szebb, boldogítóbb, de különös módon
nyugtalanítóbb is.

-- Pat -- mondtam --, nekem most sürg sen le kell mennem. Vár rám Köster, és szállás után
kell néznünk.

-- Köster? És Lenz hol van?

-- Lenz -- feleltem --, Lenz otthon maradt. Semmit sem vett észre.

-- Leszabad jönnöd aztán? -- kérdeztem. -- Vagy jöjjünk mi fel?

-- Nekem mindent szabad. Most már mindent szabad. Lemegyünk, és iszunk valamit. Majd
nézlek titeket, ahogv isztok.

-- Jó. Akkor megvárunk odalent a hallban.

A szekrényhez lépett, hogy el vegyen egy ruhát. Kihasználtam az alkalmat, hogy zsebre
dugjam az összegy rt láztáblát.

-- Akkor gyere le hamar, Pat!

-- Robby!

Utánam jött, és átölelte a nyakamat.

-- Annyi mindent akartam neked mesélni.

-- Én is neked, Pat. De most nincs rá id nk. Holnap egész nap mesélhetünk egymásnak. Nem
lehet mindjárt azzal kezdeni.

Bólintott.

-- Igen, majd mindent elmesélünk egymásnak. S akkor olyan lesz, mintha soha el sem váltunk
volna. Akkor mindent megtudunk majd egymásról, mintha egész id alatt együtt lettünk
volna.

-- Együtt is voltunk -- mondtam. Pat mosolygott.

-- Én nem voltam veled. Bennem nincs annyi er . Nekem nehezebb volt, engem, ha magamra
maradok, nem vigasztalnak meg az emlékek. Akkor csak egyedül vagyok, és nem is tudok
egyébre gondolni. Szerelem nélkül könnyebb egyedül lenni.
Még mindig mosolygott. Er szakolt mosoly volt, még ha jól is sikerült.

-- Pat -- mondtam --, bátor öregfiú!

-- Ezt már rég nem hallottam -- felelte, és a szeme megtelt könnyel.

Lementem Kösterhez. Már kirakodta a b röndöket. Két szomszédos szobát kaptunk a

melléképületben.

-- Nézd csak -- mondtam, és megmutattam neki a lázgörbét. -- Milyen hegyes-völgyes!

Átvágtunk a csikorgó havon, és fölmentünk a lépcs n.

-- Kérdezd meg holnap az orvost -- felelte Köster --, a lázgörbe nem mond még semmit.

-- Én eleget látok bel le -- mondtam, majd összegy rtem a papírt és zsebre tettem.

Megmosdottunk. Utána Köster bejött a szobámba. Olyan friss volt, mintha az imént kelt volna
ki az ágyból.

-- Föl kell öltöznöd, Robby -- mondta.

-- Igen -- rezzentem fel t n déseimb l, és hozzáláttam, hogy kicsomagoljam a b röndöt.

Visszatértünk a szanatóriumba. Kari még ott állt a kapu el tt. Köster egy pokrócot terített a
motorházra.

-- Mikor utazunk haza, Ottó? -- kérdeztem. Megállt.

-- Nekem holnap este vagy holnapután reggel el kell mennem. De te még itt maradsz.

-- Hogyan? -- kérdeztem kétségbeesve. -- A pénzemb l legföljebb tíz napra futja. És a Pat

szanatóriuma is csak tizenötödikéig van kifizetve. Vissza kell mennem, hogy pénzt keressek.
Itt valószín leg semmi szükség a magamfajta kontár zongoristára.

Köster Kari h t je fölé hajolt, és megemelte a pokrócot.

-- Én majd szerzek valami pénzt -- mondta aztán és kiegyenesedett. -- Nyugodtan itt

maradhatsz.

-- Ottó -- mondtam --, én pontosan tudom, mid maradt az egész árverésb l. Alig háromszáz
márka.

-- Nem arra gondolok. Majd kitalálok valamit. Ne tör dj vele! Nyolc napon belül itt a pénz.

-- Örökölsz? -- kérdeztem akasztófahumorral.

-- Olyasvalami. Bízd csak rám! Te most nem utazhatsz el.

-- Nem -- hagytam rá. -- Azt sem tudom, hogy mondanám meg neki.
Köster visszaterítette a pokrócot a motorház fedelére. Könnyedén végigsimított rajta. Aztán
bementünk a haliba, és leültünk a kandalló mellé.

-- Hány óra van tulajdonképpen? -- kérdeztem. Köster megnézte az órát.

-- Fél hét.

-- Különös -- mondtam. -- Azt hittem, sokkal több. Pat jött felénk a lépcs n. A
sz rmekabátkája volt rajta, és sietve vágott át a csarnokon, hogy Köstert köszöntse. Csak
most figyeltem meg, mennyire lebarnult.

Bronzvörösre sült le, és leginkább egy világos b r , fiatal indián n benyomását keltette. De
az arca keskenyebb lett, és a szeme túl fényl n csillogott.

-- Lázad van? -- kérdeztem.

-- Egy kevés -- mondta sietve és kitér én. -- Itt esténként mindenki lázas. De ez most csak
attól van, hogy megjöttetek. Fáradtak vagytok?

-- Mit l?

-- Akkor bemegyünk a bárba, jó? Hiszen ez az els eset, hogy látogatóim vannak idefent.

-- Hát van itt egyáltalán bár?

-- Igen, még ha kicsike is. Egy sarok, amely olyan, mint egy bár. Hozzátartozik a kezeléshez.
Elkerülni mindent, ami kórházra emlékeztet! Úgysem adnak semmit annak, akinek sem
szabad innia.

A bár tele volt. Pat üdvözölt néhány vendéget. Köztük egy olaszt. Leültünk egy asztalhoz,
amely épp felszabadult.

-- Mit parancsolsz? -- kérdeztem.

-- Rumos koktélt. Amilyet a bárban ittunk mindig. Tudod a receptjét?

-- Egyszer -- mondtam a kiszolgálólánynak. -- Fele portói bor, fele jamaikai rum.

-- Kett t -- kiáltotta Pat. -- És egy különlegeset.

A lány két Porto-Roncóval és egy halványpiros itallal tért vissza.

-- Ez az enyém -- mondta Pat. A két rumot felénk tolta. -- Üdv!

Letette a poharát, amelybe bele sem kóstolt, körülnézett, majd villámgyorsan elvette az
enyémet és kiitta.

-- Ó! -- mondta aztán. -- Hogy ez milyen finom!

-- Te mit rendeltél itt? -- kérdeztem, és megízleltem azt a halványpiros micsodát. Málnaszörp-
és citromíze volt. Egy csöpp alkoholt sem tettek bele. -- Egész jó! -- mondtam.

Pat rám pillantott.

-- Ha szomjas az ember – tettem hozzá. Nevetett.

-- Rendelj még egy Porto-Roncót. De magadnak. Nekem nem adnak.

Intettem a lánynak.

-- Még egy Porto-Roncót meg egy különlegeset -- mondtam. Láttam, hogy a többi asztalnál is
elég sok különlegeset isznak.

-- Ugye ma szabad innom, Robby? -- kérdezte Pat. -- Csak ma! Úgy, mint régen! Ugye,
Köster?

-- Ez a különleges egész jó -- feleltem, és a második poharat is kiürítettem.

-- Gy lölöm! Szegény Robby, hogy mit kell neked itt innod!

-- Ha elég gyorsan rendelünk, majd csak hozzájutok én is az enyémhez -- mondtam.

Pat elnevette magát.

-- A vacsorához nekem is szabad innom egy keveset. Vörös bort.

Még néhány Porto-Roncót rendeltünk, aztán átmentünk az étterembe. Pat csodaszép volt.
Szinte kigyúlt az arca. Az ablak mellé ültünk, a hófehér abrosszal letakart kisasztalok
egyikéhez. Odabent meleg volt, lent pedig a falu havas utcái csillogtak.

-- Hol van Helga Guttmann? -- kérdeztem.

-- Elutazott -- mondta rövid hallgatás után Pat.

-- Elutazott? Ilyen korán?

-- Igen -- felelte Pat, és én tudtam már, hogy mit ért ezen.

A lány már hozta is a sötétvörös bort. Köster színültig töltötte a poharakat. Most már
valamennyi asztal foglalt volt. Mindenfelé emberek ültek, és beszélgettek. Éreztem, hogy Pat
kezemre teszi a kezét.

-- Szerelmem -- mondta nagyon halkan és gyöngéden. -- Nem bírtam már nélküled...

XXVI.

A f orvos szobájából jöttem, Köster a hallban várt rám. Amikor megpillantott, felállt.
Kimentünk, és leültünk egy padra a szanatórium el tt.
-- Baj van, Ottó -- mondtam. -- Nagyobb, mint gondoltam!

Egy csoport síz haladt el zajongva közvetlenül el ttünk. Volt köztük néhány er teljes,
lebarnult arcú, villogó fogsorú, napolajtól csillogó b r n is. Arról beszéltek, hogy olyan
éhesek, mint a farkasok. Megvártuk, amíg elmennek.

-- Az ilyenek persze élnek -- jegyeztem meg. -- Élnek és makkegészségesek. Tisztára

hányinger.

-- Magával a f orvossal beszéltél? -- kérdezte Köster.

-- Vele. A magyarázatait csupa záradékkal és megszorítással bástyázta körül. De végül is oda

lyukadt ki, hogy Pat állapota rosszabbodott. Noha szerinte javult.

-- Nem értem.

-- Azt állítja, hogy ha lent maradt volna, már nem lenne semmi remény. Itt a folyamat
lassabban ment végbe. És ezt javulásnak nevezi!

Köster vonalakat húzott cip je sarkával a kérges hóba. Aztán fölpillantott.

-- Akkor hát remél még?

-- Egy orvos mindig remél, ez hozzátartozik a mesterségéhez. De nekem átkozottul kevés

reménységem maradt. Megkérdeztem, hogy alkalmazott-e pneumothoraxot. Azt felelte, hogy
már nem lehet. Már csináltak egyet évekkel ezel tt. Most mind a két tüd beteg. Nyomorult
história, Ottó!

Egy kitaposott gumicip j vénasszony állt meg a pad el tt. Az arca kékes volt és beesett, a
szeme fénytelen, seszín , mint a vakoké. A nyaka körül régimódi tollboát hordott. Lassan
fölemelte a lornyonját, és szemügyre vett bennünket, aztán elcsoszogott.

-- Undok kísértet!

-- Mit mondott még? -- kérdezte Köster.

-- Megmagyarázta, honnan eredt a betegség. Számos hasonló korú páciense volt már. A
háború következményei. Rossz táplálkozás a kamaszkorban. De mi közöm nekem ehhez? Én
azt akarom, hogy meggyógyuljon! -- jelentettem ki, és Ottóra néztem. -- Persze, hozzátette,
hogy már gyakran látott csodákat. Épp erre a betegségre jellemz , hogy a folyamat
váratlanul megáll, a tüd elmeszesedik, és a beteg még a teljesen reménytelen állapotból is
felgyógyul. Ezt Jaffe is mondta. De én nem hiszek a csodákban.

Köster nem felelt. Némán üldögéltünk egymás mellett. Mit is mondhattunk volna? Túl sokat
éltünk már át mindketten ahhoz, semhogy vigasztaló szavak még nyomhattak volna a latban.

-- Semmit sem szabad észrevennie, Robby! -- mondta végül is Köster.

-- Persze hogy nem! -- feleltem.

Ott ültünk, amíg Pat meg nem jött. Semmire sem gondoltam. Még csak kétségbeesett sem
voltam, csupán eltompult, érzéketlen és halott.

-- Vigyázz, jön! -- figyelmeztetett Köster.

-- Igen -- szóltam és fölálltam.

-- Halló! -- integetett Pat. Kacagva jött, és mintha enyhén támolygott volna.

-- Berúgtam egy kicsit. A naptól. Ha kifekszem a napra, úgy imbolygók utána mindig, mint
egy öreg tengerész.

Ránéztem, és egy csapásra megváltozott minden. Már nem hittem az orvosnak. A csodában
hittem. Hiszen itt volt, élt és kacagott -- s ett l minden aggodalmam eloszlott.

-- Milyen képpel ültök ti itt? -- kérdezte.

-- Városi képpel, amely egyáltalán nem illik ide -- felelte Köster. -- Még nem sikerült
hozzászoknunk ehhez a ver fényhez.

Pat kacagott.

-- Ma jó napom van. Lázmentes vagyok. Ki szabad ruccannom. Nem megyünk le a faluba,

hogy felhörpintsünk egy kis gyomorer sít t?

-- Dehogynem!

-- Hát akkor indulás!

-- Ne üljünk inkább szánkóra? -- kérdezte Köster.

-- Ó, én így is bírom -- felelte Pat.

-- Tudom -- mondta Köster --, de még sosem ültem efféle alkalmatosságon. Ki szeretném
próbálni.

Odaintettünk egy kocsist, és lesiklottunk a szerpentineken a faluba. Egy kávéház el tt

szálltunk ki, amelynek kis, napsütötte terasza volt. Sokan ültek ott, és én ráismertem jó
néhány betegre a szanatóriumból. Köztük volt az olasz is a bárból. Antonionak hívták, és
odajött az asztalunkhoz, hogy köszöntse Patot. Elmesélte, hogy az éjjel néhány tréfamester az
egyik beteget ágyastól kigurította a szobájából, és beállította egy söreg tanítón ágya mellé.

-- És miért csinálták ezt? -- kérdeztem.

-- Felgyógyult, és a napokban elutazik -- felelte Antonio. -- Az ilyeneket mindig megtréfálják.

-- Ez az itt maradók hírhedt akasztófahumora, kedvesem -- tette hozzá Pat.

-- Idefenn gyerekessé válik az ember -- jegyezte meg menteget zve Antonio.

Felgyógyult, gondoltam magamban, felgyógyult, és hazautazik.

-- Mit innál, Pat? -- kérdeztem aztán.

-- Egy Martinit. Egy száraz Martinit.

Megszólalt a rádió. Bécsi kering ket játszott. Mint könny , világos zászló lebegett a zene a
meleg napsütésben. Megjött a pincér a Martinival. Jó hideg volt, és még gyöngyözött a
napsütésben.

-- Ugye milyen jó itt üldögélni? -- kérdezte Pat.

-- Remek -- feleltem én.

-- De néha már nem lehet kibírni – tette hozzá.

Ebédre is odalent maradtunk. Ezt Pat nagyon akarta. Az utóbbi id ben nem hagyhatta el a
szanatóriumot, és ez volt az els kimen je. Azt mondta, hogy kétszer olyan egészségesnek
érzi majd magát, ha lent ebédelhet a faluban. Antonio is velünk tartott. Aztán ismét
felhajtottunk, és Pat visszavonult a szobájába, mert két órára le kellett feküdnie. Elmentem
Kösterrel a garázsba, és felülvizsgáltuk Karit. Két törött rugólapot ki kellett cserélnünk. A
garázsmester szerszámot adott hozzá, és mi dologhoz láttunk. Aztán feltöltöttük olajjal a
kartert, és megzsíroztuk a futóm vet. Mikor mindent elvégeztünk, kitoltuk a kocsit. Sárosan
álldogált a hóban.

-- Megmossuk? -- kérdeztem.

-- Nem, útközben soha! -- felelte Köster. -- Még rossz néven venné.

Pat is kijött. Jó színben volt, meglátszott rajta, hogy kialudta magát. A kutyája ott ugrándozott
körülötte.

-- Billy! -- kiáltottam rá.

Lehasalt, de nem volt túlzottan barátságos. Nem ismert rám, és roppant zavarba jött, amikor
Pat megrótta ezért.

-- Ez már így szokott történni -- jegyeztem meg. -- Adjunk hálát az Istennek, hogy az emberek
jobban emlékeznek egymásra. De hol volt tegnap?

Pat kacagott.

-- Mindvégig az ágy alatt kuksolt. Féltékenykedik, ha látogatóm jön, és olyankor bosszúsan

visszavonul.

-- Remek színben vagy! -- mondtam. Boldogságtól sugárzó pillantást vetett rám, aztán
Karihoz lépett.

-- Úgy szeretnék ismét beleülni, és menni vele.

-- Mi sem könnyebb annál -- feleltem. -- Ugye, Ottó?

-- Magától értet dik. Hiszen jó meleg a kabátja, és van még itt egy csomó sálunk meg
takarónk.

Pat el reült Köster mellé a szélvéd menedékébe. Kari felb gött. A kipufogó benzinfüst
kékesfehéren g zölgött a hideg leveg ben. A motor még nem melegedett be. A láncok
kelepelve kezdték darálni a havat, Kari szuszogva, csattogva, dörmögve száguldott le a
faluba, mint egy behúzott nyakú farkas a f utcán üget lovak és csilingel szánok közt.

Kiértünk a faluból. Kés délután volt, és a hómez k vörösen csillogtak a lemen nap
fényében. Néhány szénaboglya hóval betemetett fehér kupacként állt a hajlatban. Mint finom
írásjelek, úgy siklottak le az utolsó síz k a völgybe. Közben elhaladtak a vörösen lebukó nap
el tt, amely roppant, parázsló gömbként állt a hegyperem fölött.

-- Erre jöttetek tegnap? -- kérdezte Pat.

-- Igen.

A kocsi fölért az els dombvonulat ormára. Köster megállt. Leny göz látvány tárult elénk
odafentr l. El z nap, amikor az üvegeskék estében jöttünk erre, semmit sem láttunk bel le.
Csak az utat figyeltük.

A változatos domborzatú völgyben egyik magaslat a másikat követte. A messzi hegység

pereme élesen és tisztán rajzolódott ki a sápadt, zöld égbolton. Aranyosan fénylett föl a
gerinc. Aranyporral beszórt foltok tarkították a csúcs alatti hómez ket is. A hajlatok egyre
pazarabb fehér-piros színt öltöttek, az árnyak egyre kékebbé váltak. A nap pontosan két
felfényl csúcs közé bukott le, s a magaslatokkal és hajlatokkal tarkázott, messzi völgy úgy
hatott, mint egy hatalmas és némán tündökl felvonulás, amely egy haldokló fejedelem színe
el tt hódol. Az országút lilás szalagja a dombokra tekeredett, el-elt nt, majd ismét felbukkant
a kanyarok sötétjéb l, és falvakon át tört egyenest a láthatáron magasodó hágóig.

-- Még sosem jöttem el ilyen messzire a falutól -- mondta Pat. -- Ez az út vezet haza?

--- Igen!

Hallgatott, és lenézett a völgybe. Aztán kiszállt, és tenyerét a szeme fölé emelte, így nézett
mereven észak felé, mintha a város tornyait is megpillanthatná.

-- Milyen messzire vagyunk? -- kérdezte.

-- Mintegy ezer kilométerre. Májusban erre utazunk haza. Ottó majd értünk jön.

-- Májusban -- ismételte. -- Édes istenkém, májusban…

A nap lassan lenyugodott. Megelevenedett a völgy. Az árnyékok, amelyek mindaddig

mozdulatlanul húzták meg magukat a terep ráncai közt, most hangtalanul el suhantak, és mint
kék óriáspókok kúsztak föl a magasba. A leveg leh lt.
-- Vissza kell térnünk, Pat -- mondtam. Fölpillantott, és hirtelen kusza lett az arca a
fájdalomtól. Egy csapásra rájöttem, hogy mindent tud. Tudta, hogy soha az életben nem jut
már túl a szemhatár könyörtelen hegyvonulatán, tudta, de el akarta titkolni el ttünk, ahogyan
mi is el akartuk titkolni el tte. Egy pillanatra mégis elhagyta az ereje, és a világ minden
fájdalma ott sajgott a tekintetében.

-- Hadd, menjünk még egy kicsit lefelé -- kérlelt. -- Csak egy egész picikét!

-- Gyere --- feleltem, miután jelent ségteljesen pillantottam Kösterre.

Hátraült mellém, én átkaroltam, és magunkra húztam a pokrócot. A kocsi csöndesen indult

lefelé a völgybe, az árnyak közé.

-- Robby, kedvesem -- suttogta Pat a vállamra d lve --, ez most olyan, mintha hazautaznánk…

-- Igen! -- feleltem, és fölhúztam a pokrócot egész a hajáig.

Minél mélyebbre értünk, annál rohamosabban sötétedett. Patot elborították a pokrócok. A

keze benyúlt az ingem alá, és ott nyugodott a mellemen: éreztem b römön a melegét, aztán a
lélegzetét az arcomon, az ajkát és végül a könnyeit.

Köster a következ falu piacterén széles ívet írt le, és óvatosan fordította meg a kocsit, hogy
Pat ne vegye észre, aztán elindult visszafelé.

A nap már leáldozott, mire ismét elértük a magaslatot, s a keleti égen s r söd felh k között
haloványan és tisztán csillant meg a hold. Visszafelé robogtunk, a láncok egyhangú zajjal
rölték alattunk a havat, nagy csend szállott reánk, én is csöndesen, mozdulatlanul ültem, és
Pat könnyeit éreztem, mintha a szívem vérzett volna.

Egy óra múltán lent várakoztam a hallban. Pat fölment a szobájába, Köster pedig elment a
meteorológiai állomásra, megtudakolandó, kell-e havazástól tartania. Kint párák terjengtek, a
holdnak udvara volt, és az este lágy, szürke bársonyként terült az ablakokra. Egy id múlva
bejött a hallba Antonio, és leült mellém. Néhány asztallal odébb egy hájzsák terpeszkedett
homespun-öltönyben és túlontúl rövid golfnadrágban. Csecsem arca volt, lefittyedt ajka,
hideg pillantása, és gömbölydeden vörösl , kopasz feje úgy fénylett, mint egy biliárdgolyó.
Mellette egy bánatos, könyörg arckifejezés , vézna n ült. Szeme alatt mély, sötét karikák
voltak. A hájzsák roppant elevennek látszott, a fejét szüntelenül ide-oda forgatta, rózsaszín
mancsa pedig széles ívet írt le a leveg ben.

-- Csodálatos hely ez idefent, isteni hely! És micsoda kilátás, micsoda leveg , milyen gondos
ápolás! Remekül megy neked itt...

-- Bernhard -- szólt csöndesen az asszony.

-- Esküszöm, hogy nekem is jót tenne néha efféle ápolás és dédelgetés! -- jegyezte meg
simulékony kacajjal. -- No de nem sajnálom t led...

-- Ó, Bernhard -- mondta az asszony csüggedten.

-- Hát mit akarsz, mondd meg nekem, hogy mit akarsz? -- vágott közbe lármásán és
jókedv en a hájzsák. -- Jobb dolgod nem is lehetne! Úgy élsz itt, mint a paradicsomban!
Tudod te, hogy mi van odalent? Holnap megint be kell állnom a taposómalomba, örvendhetsz,
hogy messze vagy t le. De igazán boldog vagyok, hogy te milyen jól érzed itt magad!

-- Ugyan, Bernhard, én itt egyáltalán nem érzem jól magam! -- mondta az asszony.

-- De kicsikém -- csattant föl Bernhard --, hagyjuk a kényeskedést! Mit szóljak én? Én, akinek
egy perc nyugtom sincs, csupa cs d, magas adók... no de szívesen csinálja az ember...

Az asszony hallgatott.

-- Jó húsban van a fickó -- szóltam Antoniohoz.

-- De még milyen jóban -- felelte amaz. -- Tegnapel tt jött meg, s azóta bármit is mond neki a
felesége, egyb l lefegyverzi azzal, hogy „milyen remek dolgod van itt". Semmit sem hajlandó
tudomásul venni, hiszen ért engem, sem az asszony félelmeit, sem a betegségét, sem a
magányosságát. Gondolom, hogy Berlinben már réges-rég összegurult egy másik hájzsákkal,
itt pedig félévenként megjelenik a kötelez beteglátogatáson, miközben joviálisán dörzsöli a
kezét, és semmire sincs tekintettel, csak a saját kényelmére. Semmir l sem akar tudni. Ez
gyakori jelenség idefent.

-- Mióta van itt az asszony?

-- Körülbelül két esztendeje.

Egy csoport hangosan vihogó fiatalember futott át a termen. Antonio elnevette magát.

-- Ezek a postáról jönnek. Táviratot adtak fel Rothnak.

-- Ki az a Roth?

-- Akit a napokban elengednek. Megsürgönyözték neki, hogy a szül városában

influenzajárvány dühöng, és nem térhet haza, itt kell még maradnia. A szokásos tréfa! Mert
nekik itt kell maradniuk, hiszen ért engem...

Kinéztem az ablakon a felh kbe vesz hegyek szürke bársonyára. Hiszen ez mind nem igaz,
gondoltam magamban, ez nem lehet igaz, ilyen nincs is a valóságban! Ez csak egy színpad,
ahol a szerepl k meghalósdit játszanak. Mert ha az ember meghal, ha valóban meghal, az
sokkal komolyabb dolog ennél. A legszívesebben a fiatalok után futottam volna, hogy
megkérdezzem t lük: „Ugye, ez csak amolyan m halál, és ti a haldoklás vidám m kedvel i
vagytok? Utána pedig mindenki fölkel, és meghajtja magát! Hiszen így nem is lehet meghalni,
egy kis láztól meg egy sípoló lélegzést l! A halált lövések el zik meg és sebek! Az igen, azt
én is ismerem..."

-- Maga is beteg? -- kérdeztem Antoniotól. --- Természetesen -- felelte mosolyogva.

-- Ez a kávé els rangú -- kiáltott föl mellettünk a hájzsák. -- Odalent sehol sem f znek ilyet.
Valóságos eszem-iszom ország!
Megjött Köster a meteorológiai állomásról.

-- El kell utaznom, Robby! A barométer süllyed, ma éjjel havazásra számítanak. Most még
átverg döm valahogy, de holnap már itt rekednék.

-- Rendben van. De még együtt vacsorázunk?

-- Igen. Most gyorsan összecsomagolok.

-- Veled megyek -- mondtam.

Összecsomagoltuk Köster holmiját, és levittük a garázsba. Aztán visszamentünk Patért.

-- Hívjál föl, Robby, ha történik valami -- mondta Ottó.

Bólintottam.

-- A pénz néhány napon belül itt lesz. Egy id re futja. És tégy meg mindent, amit kell!

-- Rendben van, Ottó -- szóltam habozva. -- De van még otthon néhány fiola morfiumunk.
Nem küldhetnéd el nekem?

Rám nézett.

-- Minek?

-- Nem tudom, mire számíthatok itt. Talán nem is lesz rá szükségem. A helyzet súlyos, de én
még mindig remélek. Mindig, amikor vele vagyok. Mikor magamra maradok, nem. És nem
akarom, hogy szenvedjen, Ottó! Hogy ott fetrengjen az ágyon, és már semmi egyéb ne
következhessék, csak a mérhetetlen kín. Lehet, hogy k is adnak majd neki. De engem
megnyugtat, ha tudom, hogy segíthetek rajta.

-- Ennyi az egész, Robby? -- kérdezte Köster.

-- Ennyi, Ottó! Szavamra mondom! Másként nem is szóltam volna.

Bólintott.

-- Már csak ketten maradtunk -- mondta aztán csöndesen.

-- Igen!

-- Hát akkor rendben van, Robby!

A haliba mentünk, és én lehívtam Patot. Sebtében megvacsoráztunk, mert az égen mindjobban

gyülekeztek a hófelh k. Köster kihozta a garázsból Karit, és a kapu elé hajtott.

-- Minden jót, Robby! -- mondta.

-- Neked is, Ottó!

-- Viszontlátásra, Pat! -- szólt a lányhoz. Kezet nyújtott neki, és a szemébe nézett. -- Tavasszal
feljövök magukért.

-- Isten vele, Köster! -- mondta Pat, és nem eresztette el Ottó kezét. -- Úgy örvendek, hogy
még láthattam. És üdvözölje Gottfried Lenzet is a nevemben.

-- Jó! -- szólt Köster.

Pat még mindig fogta a kezét. Az ajka remegett. Aztán váratlanul odalépett hozzá és
megcsókolta.

-- Isten vele! -- mormolta aztán fojtott hangon. Köster arca egyszerre lángba borult. Mondani
akart még valamit, de aztán elfordult, beszállt a kocsiba, helyb l nekiiramodott, és lefelé
száguldott a szerpentinen anélkül, hogy visszanézett volna. Utánabámultunk. A kocsi
végigmennydörgött a f utcán, majd magányos szentjánosbogárként vágott neki a kanyarnak,
miközben fényszóróinak fakó pászmáját el revetítette a szürke hóra. A magaslaton megállt, és
Köster integetni kezdett. Ott állt sötéten a háta mögötti derengésben, aztán elt nt, de mi még
sokáig hallgattuk a motor egyre halkabb zümmögését.

Pat el rehajolt, és feszülten figyelt mindaddig, amíg hallott valamit. Aztán felém fordult:

-- Az utolsó hajó is elment, Robby!

-- Az utolsó el tti -- feleltem. -- Az utolsó én vagyok. Tudod, mire gondoltam? Másutt

szeretnék lehorgonyozni. Nem érzem jól magam abban a szobában, a melléképületben. Nem
értem, miért nem lakhatnánk együtt? Megpróbálom, hátha kapok egy szobát a közeledben.

Pat mosolygott.

-- Lehetetlen! Nem kapsz. Hogy akarod csinálni?

-- Örülnél, ha mégis sikerülne?

-- Micsoda kérdés! Csodálatos volna, kedvesem! Szinte olyan, mint Zalewski mamánál!

-- Jó, akkor hagyj magamra egy félóráig, hogy munkához lássak!

-- Rendben van! Addig majd Antonioval sakkozom. Itt tanultam meg.

Az irodára mentem, és bejelentettem, hogy hosszabb ideig itt maradok, és ezért Pat folyosóján
szeretnék szobát bérelni. Egy deszkamell id sebb hölgy fölháborodottan mért végig, és a
házirendre hivatkozva kereken visszautasított.

-- Ki bocsátotta ki azt a házirendet? -- kérdeztem.

-- Az igazgatóság! -- vágott vissza a hölgy, és lesimította ruhája ráncait.

Végül is meglehet sen kelletlenül hozta tudomásomra,, hogy kivételes esetekben a f orvos
szokott dönteni.
-- De a f orvos már nincs itt -- tette hozzá. -- És este csak hivatalos ügyekben szabad a
lakásán zavarni.

-- Helyes -- mondtam én. -- Akkor majd hivatalos ügyben fogom zavarni. A házirend
ügyében.

A f orvos egy kisebb házban lakott a szanatórium közelében. Azonnal fogadott, és rögtön
meg is adta a kért engedélyt.

-- A kezdeti kudarc után nem is hittem volna, hogy ez ilyen könnyen megy -- jegyeztem meg.

Elnevette magát.

-- No persze, bizonyára az öreg Rexroth kisasszony akadékoskodott! Mindjárt telefonálok

neki.

Visszamentem az irodára. Az öreg Rexroth kisasszony méltóságteljesen elt nt, amikor az én

kihívó képemet megpillantotta. A titkárn vel viszont mindent elintéztem, aztán megkértem a
háziszolgát, hogy hozza át a poggyászomat, és szerezzen néhány üveg italt. Majd kimentem
Pathoz a hallba.

-- Sikerült? -- kérdezte Pat.

-- Még nem, de néhány napon belül elintézem.

-- Kár! -- mondta, aztán fölborította a sakkfigurákat és felállt.

-- Mit csináljunk? -- kérdeztem. -- Menjünk a bárba?

-- Esténként kártyázni szoktunk -- mondta Antonio. -- Kint már fúj a f n, és idebent is

érezzük. Ilyenkor nincs jobb a kártyánál.

-- Te kártyázol, Pat? -- kérdeztem csodálkozva. -- Miféle kártyajátékot tudsz? Fekete Pétert

vagy pasziánszt?

-- Pókért, kedvesem! -- felelte Pat. Elnevettem magam.

-- Valóban tud -- er sítette meg Antonio. -- Csak egy kicsit vakmer én játszik. Elképeszt en
blöfföl.

-- Én is! -- jegyeztem meg. -- Akkor mindjárt ki is próbálhatjuk.

Leültünk az egyik sarokba, és játszani kezdtünk. Pat nem is pókerezett rosszul. És csakugyan
úgy blöffölt, hogy a falnak lehetett menni t le. Egy óra múlva Antonio az ablak felé intett, és
kimutatott a tájra. Havazott. Kövér hópelyhek hulltak szinte függ legesen és olyan lassan,
mintha haboznának, hogy lehulljanak-e.

-- Teljes szélcsend van -- mondta Antonio. -- Ilyenkor b ségesen havazik.

-- Vajon hol lehet most Köster? -- kérdezte Pat.

-- Már túljutott a legmagasabb hágón -- feleltem. Egy másodpercre élesen fölvillant el ttem
Kari, s váratlanul mindent olyan valószín tlennek éreztem -- azt, hogy én itt ülök, hogy
Köster hazafelé tart, és hogy Pat mellettem van. Sugárzón mosolygott rám, és kezében a
kártyákkal az asztalra könyökölt.

-- Gyerünk, Robby! -- nógatott.

A hájzsák végigjárta a termet, megállt a hátunk mögött, és jóakaratú arckifejezéssel kibicelni

kezdett. A felesége bizonyára aludt, pedig szórakozni óhajtott. Letettem a kártyákat, és
ellenségesen meredtem rá, amíg odébb nem állt.

-- Nem vagy túlzottan barátságos -- jegyezte meg Pat jókedv en.

-- Nem -- feleltem. -- Nem is akarok barátságos lenni!

Aztán bementünk a bárba, és ittunk még néhány különlegest. Utána Patnak le kellett feküdnie.
A hallban búcsúztam el t le. Lassan lépkedett fölfelé a lépcs n, vissza-visszanézett, és meg is
állt, miel tt befordult volna a folyosóra. Vártam még egy kicsit, aztán az irodára mentem, és
elkértem a szobám kulcsát. A kis titkárn mosolygott.

-- Hetvennyolcas -- mondta. Ez a Pat melletti szoba volt.

-- Tán csak nem Rexroth kisasszony intézkedett így? -- kérdeztem.

-- Nem, Rexroth kisasszony a missziós házban van -- felelte a titkárn .

-- Némelykor igazi áldás egy ilyen missziós ház -- mondtam, majd fölsiettem. A poggyászom
már ki volt csomagolva. Félóra múlva kopogtattam a két szobát összeköt ajtón.

-- Ki az? -- kiáltotta Pat.

-- Az erkölcsrendészet! -- feleltem.

A kulcs megcsikordult a zárban, és az ajtó kivágódott.

-- Te vagy az, Robby? -- dadogta Pat ijedten.

-- Én! -- feleltem. -- Én, aki legy ztem Rexroth kisasszonyt! Én, a konyak és a Porto-Ronco
birtokosa. Fürd köpenyem zsebéb l el húztam a palackokat.

-- És most mondd meg azonnal, hány férfi járt már ebben a szobában! -- tettem hozzá.

-- Egy labdarúgó csapaton és a b vített filharmónián kívül senki -- felelte Pat kacagva. --
Kedvesem, hiszen akkor visszatértek a régi szép id k!

Vállamra hajtotta a fejét, és úgy aludt el. Én még sokáig ébren maradtam. Egy kis villanykörte
égett csak a szoba egyik sarkában. A hópelyhek halkan ütköztek az ablaknak, s mintha ebben
a bágyadt, aranyosbarna derengésben megállt volna az id . A szobában igen meleg volt. A
f t test id nként kattant egyet. Pat megmozdult álmában, és a takarók zizegve csúsztak le a
padlóra. Ó, gondoltam én, tüneményes, bronzb r ragyogás! Hosszú combok csodája! Keblek
zsenge titkai! Éreztem fürtjeit a vállamon, ajkam pedig felfogta lüktet érverését. „És neked
meg kell halnod -- gondoltam. -- Nem halhatsz meg! Hiszen te vagy a boldogság!"

Óvatosan húztam helyükre a takarókat. Pat valamit motyogott, aztán felém fordult, és
álmában tarkóm alá csúsztatta a kezét.

XXVII.

A következ napokon egyfolytában havazott. Pat lázas volt, és ágyban kellett maradnia.
Sokan belázasodtak a szanatóriumban.

-- Az id járás teszi -- mondta Antonio. -- A meleg és a f n. Ilyenkor szökik fel a láz.

-- Kedvesem, menj ki egy kicsit a szabadba -- kérlelt Pat. -- Tudsz sízni?

-- Nem. Honnan is tudnék? Még sosem jártam a hegyekben.

-- Antonio majd megtanít. Örömmel megteszi, kedvel téged.

-- Sokkal szívesebben üldögélek idebent.

Felült az ágyban. A hálóing lecsúszott a válláról. Átkozottul vézna volt a válla. Átkozottul
vékony a nyaka is.

-- Robby -- mondta --, tedd meg az én kedvemért! Nem szeretem, ha folyvást itt ülsz az
ágyam mellett. Tegnap is, tegnapel tt is. Már épp elég volt!

-- Szívesen ülök itt -- feleltem --, és egyáltalán nem vágyom ki a hóba.

Mélyet lélegzett, és én hallottam lélegzetvételének szabálytalan és reszel s hangját.

-- Nekem ezen a téren több a tapasztalatom -- mondta aztán a könyökére támaszkodva. --

Majd meglátod, hogy mindkett nknek jobb lesz -- tette hozzá, és kényszeredetten mosolygott.
-- Délután és este még épp eleget üldögélhetsz itt. Délel tt viszont nyugtalanítasz, kedvesem.
A lázas betegek szörnyen festenek reggelente. Este más a helyzet. Én pedig olyan ostoba
vagyok, nem szeretem, ha olyankor is látsz, amikor csúnya vagyok...

-- De Pat! -- tiltakoztam és fölálltam. -- Jól van, akkor elmegyek egy kicsit Antonioval. Délre
visszajövök. Remélem, nem töröm össze minden csontomat azokkal a síszerszámokkal.

-- Hamar megtanulod, kedvesem -- mondta, és arcán feloldódott a feszültség. -- Egykett re

belejössz, remekül fog menni, meglátod.

-- Alig várod, hogy elkotródjam innen, látom -- feleltem és megcsókoltam. A keze nyirkos
volt és forró, az ajka száraz és cserepes.

Antonio is a második emeleten lakott. Egy pár sílécet és bakancsot kaptam t le kölcsön.
Remekül talált a lábamra. Aztán kimentünk a gyakorlópályára, amely túl volt a falun. Antonio
útközben fürkészve pillantott rám.
-- A láztól nyugtalan lesz az ember -- mondta. -- Különös dolgok is megestek már itt --
folytatta, majd letette a síléceket, és fölcsatolta ket. -- A legrosszabb a várakozás meg a
tehetetlenség. Az meg rjíti és kicsinálja az embert.

-- Az egészséges embert is -- feleltem. -- Aki ott ül a beteg mellett, és nem tud rajta segíteni.

Bólintott.

-- Vannak köztünk olyanok, akik dolgoznak -- folytatta aztán --, mások meg egész
könyvtárakat olvasnak ki. De a legtöbbje visszavedlik iskolás kölyökké, aki úgy blicceli el a
fekv kúrát, mint hajdan a tornaórákat, és nevetve menekül be az üzletekbe meg a
cukrászdákba, ha véletlenül a kezel orvosába botlik. Titokban dohányoznak, titokban isznak,
tiltott mulatozásokat rendeznek a szobákban, pletykáinak, gonosz tréfákat eszeinek ki -- ezzel
próbálják a szörny rt kitölteni. És elkend zni az igazságot. Játékos, könnyelm és bizonyos
tekintetben h sies semmibe vevése ez a halálnak. De mit is tehetnénk egyebet?

„Hát igen -- gondoltam magamban --, mit is tehetnénk egyebet mi, mindnyájan."

-- Megpróbáljuk? -- kérdezte Antonio, síbotját a hóba mélyesztve.

-- Igen.

Megmutatta, hogyan kell a sítalpakat felcsatolni, és hogyan rzi meg az ember az

egyensúlyát. Nem volt nehéz. Elég sokszor elestem, de aztán lassacskán belejöttem, és már
ment is a dolog. Egy óra múlva abbahagytuk.

-- Mára elég! -- jelentette ki Antonio. -- Estére így is izomláza lesz.

Lecsatoltam a sítalpakat. Éreztem, hogy a vérkeringésem meggyorsult.

-- Jó volt idekint, Antonio! -- mondtam aztán.

Bólintott.

-- Minden délel tt kijöhetünk. Legalább nem tépel dik az ember folyvást.

-- Nem innánk meg valahol egy pohárkával? -- kérdeztem.

-- Dehogynem. Egy Dubonnet-t Forsternél.

Megittuk a Dubonnet-t, aztán visszatértünk a szanatóriumba. Az irodában azzal fogadott a

titkárn , hogy keresett a levélhordó. Meghagyta, hogy menjek le a postára. Pénzem jött. Az
órára pillantottam. Még volt id m, tehát visszamentem. A postán kétezer márkát számláltak le
elém. Köster levelét is ideadták. Ne csináljak gondot magamnak, maradt még pénze. Csak
írjak, ha kell.

Rámeredtem a bankjegyekre. Hol szerezhetett pénzt ilyen gyorsan? Hiszen ismertem a

forrásainkat. Váratlanul rájöttem. Magam el tt láttam Bollwiest, amint sóváran kopogtatja
meg Karit este a bár el tt, miután elvesztette a fogadást, és fülembe csengett a hangja is: „Erre
a kocsira bármikor vev vagyok." Úristen! Köster eladta Karit! Onnan van egyszerre ennyi
pénze! Karit, akir l azt mondta, hogy inkább levágja a fél kezét, semhogy odaadja! Kari nincs
többé! Bollwies tette rá kövér mancsát, Ottó pedig, aki egy kilométerr l is megismeri a motor
zúgását, hallgathatja majd, amint kivert ebként csahol az utcán.

Zsebre tettem Köster levelét és a kis csomagot a morfiumfiolákkal. Még mindig ott álltam
tanácstalanul a tolóablak el tt. A legszívesebben azonnal visszaküldtem volna a pénzt, de nem
tehettem, szükségünk volt rá. Kisimítottam a bankjegyeket, és eltettem ket. Aztán kimentem.
Mától kezdve minden autót széles ívben ki kell majd kerülnöm! Az autó jó barátja az
embernek, de Kari még ennél is sokkal többet jelentett nekünk. Bajtársunk volt! Kari, az
országút réme! Egymáshoz tartoztunk, Kari és Köster, Kari és Lenz, Kari és Pat. Tehetetlen
dühvei tapostam a havas utat. Lenz meghalt, Kari elment. És Pat? Elhomályosult szemmel
meredtem föl az égre, a végtelen szürke égre, amely mögött egy tébolyult isten a maga
mulatságára találta föl az életet és a halált.

Délután megfordult a szél, az ég kiderült, a leveg lehült, és Pat estére jobban érezte magát.
Másnap reggel már föl is kelhetett, és néhány nappal kés bb, amikor Róth, a felgyógyult
beteg elutazott, kimehetett a többiekkel együtt az állomásra.

Rothot népes sereg kísérte ki. Ez mindig így volt, ha valaki elutazott. Ami Rothot illeti, nem
volt különösebben vidám. A maga módján peche volt. Két évvel azel tt megkérdezett egy
szaktekintélyt, hogy mennyit élhet még, mire az legföljebb két esztend t jósolt neki a
leggondosabb kezelés mellett is. El vigyázatosságból elment egy másik orvoshoz és rávette,
hogy vallja be -- becsületszóra -- a színigazat. Emez még kevesebbet adott neki. Mire Roth
beosztotta a vagyonát két esztend re, és kíméletlenül fenekére vert az egésznek, a betegségére
pedig fütyült. Végül is súlyos vérzéssel hozták be a szanatóriumba. Itt a rohamos gyógyulás
útjára lépett. Amikor megérkezett, alig kilencven fontot nyomott. Felvitte százötvenre, és úgy
rendbe jött, hogy nyugodtan eltávozhatott. De a pénze közben elúszott.

-- Mihez kezdjek odalent? -- kérdezte t lem, és megvakarta vöröses üstökét. -- Maga onnan
jön, mondja, mi van odalent?

-- Sok minden megváltozott -- feleltem, miközben elnéztem kerek, egészséges arcát és

színehagyott szempilláit. Meggyógyult, pedig már lemondtak róla: semmi egyéb nem érdekelt
rajta.

-- Valami állást kell keresnem -- folytatta. -- Ezen a téren mi a helyzet?

Vállat vontam. Miért világosítottam volna föl, hogy aligha kap odalent állást? Magától is
idejében rá fog jönni.

-- Van valami összeköttetése, vannak barátai vagy ilyesmi? -- kérdeztem.

-- Barátaim? Hiszen tudja... -- mondta, és gúnyosan elnevette magát. -- Ha valakinek

váratlanul elfogy a pénze, úgy széjjelugranak, mint döglött kutyáról a bolhák.

-- Hát akkor elég nehéz lesz... Összeráncolta a homlokát.

-- Sejtelmein sincs, mit fogok csinálni. Alig néhány száz márkám maradt. És semmihez sem
értek, csak a költekezéshez. Úgy látszik, hogy a professzornak mégiscsak igaza volt, ha nem
is abban az értelemben. Letelt a két év, és én csakugyan beadom a kulcsot: golyót repítek a
fejembe!

Váratlanul rült düh fogott el, amint ezt a szószátyár hülyét hallgattam. Hát ez nem tudja,
hogy mi az élet? Antoniot néztem és Patot, amint ott lépkedtek el ttem. Láttam, hogy
lesoványodott a lány, és képes lettem volna ott helyben megölni Rothot, ha ett l Pat
felgyógyult volna.

A vonat elindult. Roth a kalapjával integetett. A kísér k kacagva kiáltoztak utána mindenfélét.
Egy lány botladozva szaladt még egy darabig a vonat mellett, és elcsukló, vékony hangon
visította: „A viszontlátásra! A viszontlátásra!" Aztán sírva fakadt. A többiek zavartan nézték.

-- Halló! -- kiáltotta Antonio. -- Aki az állomáson elsírja magát, bírságot fizet! Ez a

szanatórium si törvénye! Bírságot a legközelebbi ünnepély kasszájába!

Széles lendülettel nyújtotta oda a tenyerét. A többiek már újra kacagtak. A lány meggyötört,
könnyes arcán is mosoly suhant át. Kopott pénztárcát vett el a kabátja zsebéb l. Irtó rosszul
éreztem magam. Ezek az arcok itt körül... hiszen ez már nem is nevetés, görcsös, kínos
vidámság, kényszeredett fintor...

-- Gyere! -- mondtam Patnak, és keményen belekaroltam.

Hallgatagon mentünk a f utcán lefelé. Megálltam a legközelebbi cukrászda el tt, és egy

doboz édességet vásároltam.

-- Pörkölt mandula! -- nyújtottam oda neki. -- Ugye szereted?

-- Robby! -- szólt Pat, és megremegett az ajka.

-- Egy pillanat -- mondtam, és átsiettem a szemközti virágkereskedésbe. Kissé nyugodtabban

tértem vissza egy csokor rózsával.

-- Robby! -- szólt ismét Pat.

Elég szánalmasra sikerült a vigyorom.

-- Még gavallér lesz bel lem öreg napjaimra, Pat!

Nem tudom, mi ütött belénk. Bizonyára az az átkozott, tovarobogó vonat volt az oka.
Ólomsúlyú árnyék nehezedett ránk, szürke szél kerekedett, és magával ragadott mindent, amit
er nek erejével meg akartunk tartani. Egy csapásra két eltévedt gyerekké váltunk, akik már
nem tudják, merre induljanak, de azért bátornak akarnak látszani.

-- Gyere, igyunk meg gyorsan valamit! -- mondtam. Bólintott. Benyitottunk a legközelebbi

kávéházba, és leültünk egy üres asztalhoz az ablak mellé.

-- Mit parancsolsz, Pat? -- kérdeztem.

-- Rumot -- felelte és rám nézett.

-- Rumot -- ismételtem, és a keze után nyúltam az asztal alatt. Hevesen megszorította a
csuklómat.

Megjött a rum. Baccardi citrommal.

-- Kedvesem... -- szólt Pat, és fölemelte a poharát.

-- Öregfiú! -- mondtam én. Még elüldögéltünk egy darabig.

-- Néha nagyon furcsa, mi? -- kérdezte Pat.

-- Igen. De aztán elmúlik.

Bólintott. Kimentünk, és szorosan egymáshoz simulva sétáltunk. A szánokba befogott lovak

párát lihegve ügettek el mellettünk. Fáradt, lebarnult síz k jöttek velünk szembe, piros-fehér
szvetteres jégkorongozók. Zajlott az élet.

-- Hogy érzed magad, Pat? -- kérdeztem.

-- Jól, Robby!

-- Fütyülünk mindenkire, ugye?

-- Mindenkire, kedvesem! -- felelte, és magához szorította a karomat.

Az utca elnéptelenedett. Az alkonypír rózsaszín takaróként borult a hófedte csúcsokra.

-- Pat -- mondtam --, te még nem is tudod, hogy van egy rakás pénzünk. Köster küldte.

Megállt.

-- Hiszen ez csodálatos, Robby! Akkor végre egy tisztességes kiruccanást is megengedhetünk

magunknak.

-- Nyugodtan -- feleltem. -- Ahányat csak akarsz.

-- Akkor elmegyünk szombat este a kúrszalonba. Ott rendezik meg az idei farsang utolsó nagy
bálját.

-- De neked nem szabad este kimaradnod!

-- A többieknek sem szabad, mégis megteszik. Aggódó arcot vágtam.

-- Robby -- szólt Pat --, amikor nem voltál itt, én egész id alatt azt tettem, amit el írtak
nekem. Egy riadt kis recept voltam, semmi egyéb. Nem használt. Rosszabbul lettem. Ne
szakíts félbe, tudom, hogy mit akarsz mondani. Azt is tudom, hogy miért. De amennyi id m
még van, amennyit veled tölthetek, azt hagyd, hogy töltsem kedvem szerint.

A lemen nap fénye vörösbe vonta az arcát. Komoly volt ez az arc, nyugodt és mérhetetlenül
gyöngéd.
„Mir l is beszélünk itt? -- gondoltam magamban elszorult torokkal --, hiszen ez lehetetlen,
hogy mi itt állunk, és olyasmir l beszélünk, ami sosem fog megtörténni, aminek sosem
szabad megtörténnie! És éppen Pat beszél így, ilyen szenvtelenül, nem is szomorúan, mintha
már semmit sem lehetne tenni ellene, mintha a remény utolsó foszlánya is eloszlott volna; Pat
beszél így, aki még szinte gyerek, akit meg kell védenem; Pat, aki váratlanul iszonyúan
eltávolodott t lem, aki megadta magát, aki immár egy másik világ Névtelenjének a
meghittje!"

-- Nem szabad így beszélned! -- mormogtam végül is. -- Csak arra gondoltam, hogy esetleg
engedélyt kérhetnénk az orvostól.

-- Senkit l sem kérünk semmiféle engedélyt! -- rázta meg szép, keskeny fejét, és rám nézett
azzal a drága, meghitt pillantásával. -- Semmir l sem akarok tudni! Én már csak boldog
akarok lenni!

Este nagy jövés-menés és sugdolózás volt a szanatórium folyosóján. Antonio nyitott be

hozzánk, és egy meghívót hozott. Valami összejövetelre készültek egy orosz szobájában.

-- És én csak úgy egyszer en veletek tarthatok? -- kérdeztem.

-- Itt? -- válaszolt Pat kérdéssel a kérdésre.

-- Itt sok mindent megtehet az ember, amit egyebütt nem -- szólt mosolyogva Antonio.

Sötét b r , id sebb úr volt az orosz. Két szobát foglalt el, és telezsúfolta ket sz nyegekkel.
Egy fiókos szekrényen pálinkásüvegek sorakoztak. A szobákban félhomály uralkodott. Csak
gyertyák égtek. A vendégek közt volt egy rendkívül szép spanyol lány is. Az tiszteletére
gy ltünk össze, hogy megünnepeljük a születésnapját.

Sajátos hangulata volt ezeknek a gyertyafényes szobáknak, amelyek leginkább fedezékre

emlékeztettek félhomályukkal és a közös sorsra ítélt vendégek különös testvéri
összefogásával.

-- Mit akar inni? -- fordult hozzám az orosz. A hangja mély volt és bársonyos.

-- Ami van.

Egy üveg konyakot meg egy korsó vodkát vett el .

-- Maga egészséges? -- kérdezte.

-- Igen -- feleltem zavartan.

Hosszú, papírszopókás cigarettával kínált. Aztán ittunk.

-- Itt némely dolgot bizonyára furcsállhat -- jegyezte meg aztán.

-- Ne gondolja -- feleltem. -- Nem vagyok normális élethez szokva.

-- Hát igen -- mondta a házigazda, és elgondolkodó pillantást vetett a spanyol lányra. --
Sajátságos világ ez idefent. Megváltoztatja az embert.

Bólintottam.

-- És különös a betegség is -- folytatta aztán elgondolkodva. -- Elevenebbé teszi az embert. És

néha még jobbá is. Misztikus betegség. Megtisztít a salaktól...

Fölkelt, felém biccentett, aztán átment a spanyol lányhoz, aki mosolyogva várta már.

-- Kenetteljes egy pasas, mi? -- kérdezte valaki a hátam mögött.

Egy arc, amelynek hiányzott az álla. Duzzadt homlok. Nyugtalan, lázas szempár.

-- Én vendég vagyok itt -- mondtam. -- ön nem?

-- Ezzel szédíti a n ket -- felelte amaz, rám sem hederítve --, ezzel veszi le ket a lábukról.
Azt a kis spanyolt is...

Nem feleltem.

-- Ki volt ez? -- kérdeztem Pattól, mikor az ipse elment.

-- Muzsikus. Heged m vész. Reménytelenül szerelmes a spanyol lányba. Az meg hallani sem
akar róla. Az oroszt szereti.

-- A helyében én is az oroszt választanám. Pat elnevette magát.

-- Úgy értem, hogy olyan ember, akibe bele lehet szeretni -- tettem hozzá. -- Szerinted nem?

-- Nem! -- felelte.

-- Te nem szerettél bele senkibe idefent?

-- Nem nagyon.

-- Nekem édes mindegy lett volna -- mondtam.

--- Szép kis vallomás! -- jegyezte meg Pat és fölállt. -- De én nem akarom, hogy neked ez
édes mindegy legyen!

-- No, nem éppen úgy értem. Meg sem tudnám pontosan magyarázni, hogy mit is értek ezen.
Már azért sem, mert még mindig nem tudom, hogy egyáltalán mit szeretsz te rajtam!

-- Hadd csak, az az én gondom -- felelte.

-- De te legalább tudod?

-- Hát olyan egész pontosan nem -- mondta mosolyogva --, mert akkor már nem is lenne
szerelem.
Az orosz ott hagyta az üvegeket. Töltöttem magamnak néhány pohárral és fölhajtottam.
Nyomasztott a szoba hangulata. Nem szívesen láttam Patot ezek közt a betegek közt.

-- Nem tetszik neked itt? -- kérdezte Pat.

-- Nem nagyon. El bb hozzá kell szoknom.

-- Szegény kisfiam -- mondta, és megsimogatta a kezemet.

-- Nem vágyók szegény, ha te itt vagy -- feleltem.

-- Ugye nagyon szép ez a Rita?

-- Nem! -- mondtam. -- Te szebb vagy!

A spanyol lánynak gitár feküdt a térdén. Néhány akkordot pengetett, aztán énekelni kezdett. A
dala olyan volt, mintha egy sötét madár lebegne a helyiségben. Spanyol dalokat énekelt fojtott
hangon -- a betegek érdes hangján. És én nem tudtam, hogy az idegenül cseng , mélabús
dalok teszik-e vagy a leány megrázó alkonyati hangja, a székeken és a padlón kuporgó
betegek árnyai vagy az orosz: széles, barna és jóindulatú arca, de váratlanul úgy éreztem,
hogy mindez halk és panaszos megidézése a sorsnak, amely odakint, a lefüggönyözött
ablakok el tt áll és várakozik; hogy mindez könyörgés, sikoly és félelem, félelem attól, hogy
az ember magára marad a halkan emészt semmivel.

Másnap Pat vidám volt és csintalan. A ruhatárával foglalatoskodott.

-- Ez is b lett meg ez is -- mondta, miközben a tükörben nézegette magát. Aztán hozzám

fordult:

-- Mondd csak, kedvesem, elhoztad a szmokingodat? -- kérdezte.

-- Nem -- feleltem. -- Nem tudtam, hogy idefent szükségem lehet rá.

-- Akkor eredj Antoniohoz, és kérd el az övét. Hiszen egyforma termetüek vagytok.

-- De neki is szüksége lehet rá!

-- Ö majd frakkban jön -- mondta, és feltüzött egy ráncot az egyik ruhán. -- És aztán eredj
sízni! Nekem dolgom van, és ha itt téblábolsz, nem tudom megcsinálni.

-- Ezt az Antoniot -- mondtam --, ezt a szó szoros értelmében kifosztom. Mit is kezdenénk
nélküle?

-- Rendes gyerek, ugye?

-- Igen -- feleltem --, ez a helyes kifejezés. Rendes gyerek.

-- Nem is tudom, mit csináltam volna, ha nincs itt mellettem, amikor még egyedül voltam.

-- Ezt inkább felejtsük el -- mondtam. -- Hiszen olyan régen volt.

-- No persze! -- mondta és megcsókolt. -- Most pedig eredj sízni!

Antonio már várt.

-- Gondoltam rá, hogy nem hozott magával szmokingot. Próbálja fel a kabátot!

A kabát kissé sz k volt, de azért egész jól állt rajtam. Antonio elégedetten füttyentett, és
kiakasztotta a szmokingot.

-- Jó kis muri lesz holnap -- mondta. :-- Szerencsénkre a kis titkárn lesz irodaszolgálatos. Az
öreg Rexroth nem eresztene ki. Hiszen hivatalosan tilos. De ha félhivatalosan vesszük,
magától értet dik, hogy nem vagyunk már gyerekek.

Elmentünk sízni. Egész jól belejöttem, és már nem kellett a gyakorlópályára mennünk.
Útközben egy férfival találkoztunk. Kockás nadrágot viselt és lobogó m vésznyakkend t, az
ujján pedig briliánsgyürüt.

-- Fura alakok mászkálnak errefelé! -- jegyeztem meg.

Antonio elnevette magát.

-- Ez fontos személyiség. Halottkísér .

-- Micsoda? -- kérdeztem csodálkozva.

-- Halottkísér -- ismételte Antonio. -- Ide a világ minden sarkából jönnek betegek. Még Dél-
Amerikából is. Elég sokan. És az csak természetes, hogy a legtöbb család otthon akarja
eltemetni a hozzátartozóját. Az efféle halottkísér k pedig megfelel tiszteletdíj ellenében
hazaszállítják a cinkkoporsót. Ilyenformán jól megszedik magukat, és még világot is látnak.
Ezt például piperk ccé avatta a halál.

Még egy darabig fölfelé kapaszkodtunk, aztán felcsatoltuk a síléceket, és elindultunk lefelé. A
fehér lejt k föl-alá himbálóztak, mögöttünk pedig csaholva és néha hasig hóban Billy
száguldott, mint egy vörösesbarna gombolyag. Ismét hozzám szokott, bár néha útközben
megfordult, hogy lobogó fülekkel visszarohanjon a szanatóriumba.

A krisztiániát gyakoroltam. Valahányszor újabb lesiklásra készültem, és laza izmokkal

lendületet vettem, mindig arra gondoltam, hogy ha ez sikerül és nem esem el, akkor Pat
meggyógyul. A szél az arcomba vágott, a hó nedves volt, és tapadva ellenállt, de én újra és
újra nekifeszültem, egyre meredekebb lejt ket, egyre nehezebb terepet kerestem, és amikor
ismét meg ismét sikerült, arra gondoltam, hogy Pat meg van mentve! Tudtam, hogy rültség,
és mégis olyan jókedv lettem t le, mint már régen.

Szombaton este csoportosan és nagy titokban szöktünk ki. Antonio szánokat rendelt, amelyek
a szanatóriumtól kissé odább várakoztak. Ö maga boldogan jódlizva szánkázott alá
lakkcip ben és nyitott kabátban, amely alól el villant a frakk fehér ingmelle.

-- Ez bolond -- mondtam.
-- Sokszor megteszi -- felelte Pat. -- Határtalanul könnyelm . De ez tartja benne a lelket.
Különben nem lehetne mindig ilyen vidám.

-- Téged viszont annál jobban becsomagollak! Ahány sálunk és takarónk volt, azt mind
ráraktam.

Aztán a szánok elindultak lefelé. Hosszú oszlop volt. Aki csak tehette, megszökött. Azt
hihette volna az ember, hogy lakodalmas menet tart a völgy felé, olyan ünnepélyesen lengtek
a lovak színes tollbokrétái a holdfényben, miközben mindenfelé vidám nevetés csendült, és az
utasok átkiáltoztak egyik szánról a másikra.

A kurszalont pazarul földíszítették. Már táncoltak, mire mi megérkeztünk. A szanatóriumbeli

vendégeknek fenntartottak egy sarkot, ahova nem ért el a huzat. A teremben meleg volt,
virágok, parfümök és borok illata terjengett.

Egész sereg ember ült az asztalunknál: az orosz, Rita, a heged m vész, egy vénasszony, egy
kifestett, hullakép n a hozzá tartozó selyemfiúval, Antonio és még néhányan.

-- Gyere, Robby -- mondta Pat --, próbáljunk egy kicsit táncolni!

A táncparkett lassan körbcforgott alattuk. A heged és a cselló hangja lágyan tört föl a
zenekar zsongásából. A táncosok talpa halkan súrolta a parkettet.

-- De kedvesem, hiszen te egyszerre csak remekül táncolsz! -- szólt Pat meglepetten.

-- Hát, hogy éppen remekül...

-- Bizony. Hol tanultál meg?

-- Gottfried tanítgatott -- feleltem.

-- A m helyben?

-- Igen... és a Café Internationalban. Hiszen lányok is kellettek hozzá. Rosa, Marion és Wally
végezte el rajtam az utolsó simításokat. Attól tartok, hogy ez némileg csökkenti a tánc
eleganciáját.

-- Ugyan! -- mondta Pat, és a szeme csillogott. -- És gondold meg, Robby, el ször táncolunk
egymással!

Mellettünk az orosz táncolt a spanyol lánnyal. Mosolygott, és felénk biccentett. A spanyol

lány nagyon sápadt volt. Feketén csillogó haja hollószárnyként keretezte homlokát.
Rezzenetlen, komoly arccal táncolt. Csuklóján nagy, négyszögletes smaragdokkal kirakott
karköt t viselt. Tizennyolc éves volt. A heged m vész sóváran követte minden mozdulatát az
asztaltól. Visszatértünk.

-- Most pedig kérek egy cigarettát -- mondta Pat.

-- Jobb lenne, ha nem dohányoznál -- óvakodtam.

-- Csak néhány szippantást, Robby! Már olyan rég nem cigarettáztam.

Rágyújtott, de aztán mindjárt el is nyomta.

--- Nem ízlik, Robby! Egyszer en nem ízlik már.

Nevettem.

-- Ez mindig így történik, ha az ember egy darabig megvan nélküle.

-- Sokáig megvoltál nélkülem? -- kérdezte Pat.

-- Csak a mérgekre áll ez -- feleltem. -- A pálinkára meg a dohányra.

-- Az ember még a pálinkánál és a dohánynál is er sebb méreg, kedvesem!

Ismét fölnevettem.

-- Okos kislány vagy te, Pat!

Az asztalra könyökölt és rám nézett.

-- Ugye, te még sosem vettél engem úgy igazából komolyan?

-- Én magamat sem vettem még soha úgy igazából komolyan -- feleltem.

-- És engem sem. Mondd csak meg az igazat!

-- Nem tudom! Csak annyit tudok, hogy minket, kett nket rettenetesen komolyan vettem
mindig.

Elmosolyodott. Antonio felkérte. A parkettre mentek, és én elnéztem, amint táncoltak. Pat

mindig rám mosolygott, ha elsuhantak el ttem. Egy antilop kecsességével lebegett, ezüstös
cip je alig érintette a padlót.

Az orosz ismét a spanyol lánnyal táncolt. Mindketten hallgattak. Az orosz széles, barna arcát
gyöngédség árnyékolta be. A heged m vész megkísérelte, hogy táncba vigye a spanyol lányt,
de ez csak a fejét rázta, és az orosszal lépett a parkettre.

A heged m vész egy cigarettát morzsolt szét hosszú, csontos ujjai között. Váratlanul
megsajnáltam. Az enyémb l kínáltam meg, de elutasított.

-- Vigyáznom kell magamra -- mondta tagoltan. Bólintottam.

-- Ez a pasas -- folytatta aztán vihogva, és az oroszra mutatott --, ez ötven cigarettát is elszív
naponta.

-- Hát az egyik így csinálja, a másik meg úgy -- mondtam.

-- De én meg fogom t kapni, még ha nem is akar velem táncolni!

-- Kit?

-- Ritát.

Közelebb húzta a székét.

-- Tudja, én jóban voltam vele -- magyarázta. -- Együtt muzsikálgattunk. És akkor jött ez az

orosz, és elkaparintotta el lem a tirádáival. De én ismét meg fogom t kapni!

-- Ahhoz meg kell er ltetnie magát egy kicsit -- mondtam. Nem tetszett nekem az ipse.

A heged m vész heherészni kezdett.

-- Még hogy én meger ltessem magam? Milyen ártatlan bárányka maga! Nekem csak várnom
kell.

--- Hát akkor várjon.

-- Ötven cigaretta -- suttogta --, napi ötven! Tegnap láttam a röntgenképét. Egyik kaverna a
másik mellett. A végét járja! -- tette hozzá nevetve. -- Eleinte egyformán álltunk. Akár össze
is cserélhette volna a röntgenképeinket! De nézze meg most a különbséget! Két fontot híztam!
Nem, kedves barátocskám, nekem csak várnom kell, és kímélnem magam. Már el re
örvendek a következ felvételnek. A n vér mindig megmutatja. Ha elpatkol, én kerülök sorra.

-- Hát ez is egy módszer! -- mondtam.

-- Hát ez is egy módszer... -- utánozott csúfondárosan. -- Az egyetlen módszer, maga

zöldfül ! Ha én az oroszt most megpróbálnám kiütni a nyeregb l, a kés bbi esélyeimet
rontanám el a lánynál. Nem így kell azt csinálni, maga kis újonc... hanem der sen,
nyugodtan... várni...

A leveg s r vé és súlyossá vált. Pat köhögött. Észrevettem, hogy közben aggódva les rám,
de úgy tettem, mintha nem hallottam volna. A gyöngyökkel teleaggatott vénasszony
csöndesen és magába roskadva ült a székén. Néha sipítva fölkacagott. Aztán rögtön
elcsendesedett, és visszaesett az el bbi mozdulatlanságba. A hullaarcú hölgy összeveszett a
selyemfiújával. Az orosz egyik cigarettát szívta a másik után. A heged m vész adott neki
tüzet. Egy lány görcsösen csuklani kezdett, szája elé emelte a zsebkend jét, aztán belenézett
és elsápadt.

Végignéztem a termen. Itt álltak a sportolók asztalai, amott az egészséges polgárok ültek,
franciákat láttam, angolokat és hollandusokat, szavaik tempós hangsúlya messzi réteket és
tengereket idézett, és közöttük a halál kis kolóniája húzta meg magát lázasan, gyönyör en és
menthetetlenül. Mez k és tengerek... Patra néztem… mez k és tengerek... habok és homok és
fürd zés... Ó -- gondoltam --, te kedves, te drága, keskeny kis arc! Ti kedves kezek! Te
kedves élet, amelyet csak szeretni lehet, megmenteni nem!

Fölálltam és kimentem. Elöntött a forróság a szorongásoktól meg a tehetetlenségt l. Lassan

róttam az ösvényt. Átjárt a hideg, és megborzongtam a házak mögül rám tör szélt l. A
kezem ökölbe szorult, hosszan meredtem a könyörtelen fehér hegyekre s a kétség, düh és
fájdalom vad egyvelege tombolt bennem.
Lent az utcán egy szán csilingelt. Visszamentem. Pat elém jött.

-- Hol voltál?

-- Csak kimentem egy kicsit.

-- Rosszkedv vagy?

-- Nem, egyáltalán...

-- Légy vidám, kedvesem! Légy ma vidám! Az én kedvemért! Ki tudja, mikor mehetek még
bálba!

-- Még sokszor. Vállamra hajtotta a fejét.

-- Ha te mondod, akkor biztos, hogy úgy is lesz. Gyere, táncoljunk. Hiszen ma táncoltam
veled el ször!

Táncoltunk. A meleg, lágy villanyfény irgalmas volt; elkend zte az árnyakat, amelyeket az
el rehaladott éjszakai óra az arcokra festett.

-- Hogy érzed magad? -- kérdeztem.

-- Jól, Robby!

-- Milyen szép vagy te, Pat! Ragyogott a szeme.

-- Az a szép, hogy mondod...

Éreztem, hogy forró, száraz ajka az arcomhoz tapad.

Kés re értünk vissza a szanatóriumba.

-- Nézze csak, milyen rossz b rben van -- mondta vihogva a heged m vész, és lopva az
oroszra mutatott.

-- Maga éppolyan rossz b rben van -- vágtam rá bosszúsan.

Elképedve meredt rám.

-- No persze, maga azzal a bikaegészségével! -- felelte gy lölködve.

Kezet fogtam az orosszal. Biccentett, majd óvatosan és gyöngéden támogatta föl a spanyol
lányt a lépcs kön. A lépcs n, a gyönge éjszakai megvilágításban olyan volt az orosz széles,
görnyedt háta meg a lány keskeny válla, mintha a világ valamennyi terhét k cipelnék. A
hullaarcú maga után hurcolta a folyosón a szájaló selyemfiút. Antonio halkan jó éjszakát
kívánt nekünk. Kísérteties volt ez a suttogó búcsúzkodás.

Pat a fején keresztül húzta le a ruháját. Kissé el rehajolt, s amikor a vállát akarta kiszabadítani
bel le, elszakadt a brokát. Pat a fölhasadt kelmét nézegette.
-- Biztosan elvékonyodott már -- mondtam.

-- Nem tesz semmit -- szólt Pat --, úgysem lesz többé szükségem rá!

Fogta a ruhát, de nem akasztotta vissza a szekrénybe, hanem összehajtogatta, és a b röndjébe

tette. Arcára váratlanul kiült a fáradtság.

-- Nézd csak, mi van itt -- mondtam gyorsan, és egy üveg pezsg t húztam el a kabátom
zsebéb l. -- Most a mi külön kis murink következik.

Poharakat hoztam és töltöttem. Pat már megint mosolygott, és szürcsölni kezdte a pezsg t.

-- Egészségünkre, Pat!

-- Igen, kedvesem, és a szerelmünkre!

Minden olyan különös volt: a szoba, a csönd, a szomorúságunk. Az ajtón túl vajon csakugyan
a végtelen élet terült-e el, erd kkel, folyókkal, mozgalmasan és nyugtalanul, és a fehér
hegyeken túl csakugyan készült-e már a március, hogy ráköszöntsön az ébred földekre?

-- Nálam maradsz ma éjjel, Robby?

-- Igen, és azt mondom, hogy feküdjünk is le. Hogy olyan közel legyünk, amennyire két
ember közel lehet egymáshoz. A poharainkat majd az éjjeliszekrényre tesszük, és úgy iszunk.

Pezsg . Pat aranyosbarna b re. Virrasztás. Várakozás. Csönd és az imádott lény mellkasából
feltör halk hörgés.

XXVIII.

Hófaló f n tört a vidékre. Lucskos, nedves meleg terjengett a völgyben. A hó kásás lett. A
tet ereszek cseperegtek. A lázgörbék emelked ben voltak. Patnak ágyban kellett maradnia.
Az orvos két-három óránként benézett hozzá. Arca egyre gondterhesebbé vált.

Egyik délben épp ebédnél ültem, amikor bejött Antonio, és helyet foglalt mellettem.

-- Meghalt Rita -- mondta.

-- Rita? Talán az orosz?

-- Nem, Rita, a spanyol lány.

-- Lehetetlen -- mondtam én, és éreztem, hogy megfagy a vér az ereimben. Rita korántsem
volt olyan beteg, mint Pat.

-- Itt sok minden lehetséges -- felelte szomorúan Antonio. -- Ma délel tt halt meg.
Tüd gyulladásban.

-- Tüd gyulladásban? Az más -- mondtam megkönnyebbülten.

-- Tizennyolc éves volt. Rettenetes. És olyan nehezen halt meg.

-- S az orosz?

-- Jaj, ne is kérdezze. Nem akarja elhinni, hogy meghalt. Er sködik, hogy csak tetszhalott. Ott
ül az ágya mellett, és senki sem tudja kivinni a szobából.

Antonio elment. Az ablakra meredtem. Rita meghalt. De én csak ott ültem, és arra gondoltam,
hogy nem Pat halt meg. Nem Pat.

A heged m vész t nt föl az üvegfalú folyosón. Odajött hozzám, még miel tt fölkelhettem
volna. Szörnyen festett.

-- Maga dohányzik? -- kérdeztem, éppen csak hogy mondjak valamit.

Fölkacagott.

-- Miért ne? Ez csak természetes! Most már minden mindegy!

Vállat vontam.

-- Biztosan örvend neki, maga nagy kép erénycs sz! -- szólt gunyorosan.

-- Maga meg rült! -- feleltem.

-- Meg rültem? Nem, csak át vagyok ejtve! -- mondta, miközben elterpeszkedett az asztal
fölött, és konyakb zt lehelt rám. -- Át vagyok ejtve! Atejtettek ezek a disznók! Mert mind
disznók! Maga is az… Egy erkölcsös disznó!

-- Ha nem lenne beteg, kidobnám az ablakon -- mondtam.

-- Beteg, beteg -- ismételte fitymálón. -- Egészséges vagyok, szinte makkegészséges, hiszen

épp onnan jövök! A gyors elmeszesedés csodálatosan egyedi esete! Jó vicc, mi?

-- Örvendjen neki -- mondtam. -- Ha innen kikerül, minden bánatát elfelejti...

-- Igen? -- kérdezte. -- Ezt csakugyan így képzeli a maga gyakorlatias agytekervényeivel?

Isten tartsa meg azt a kicsattanó kis lelkét!

Eltántorgott, de aztán ismét visszatért.

-- Jöjjön! Maradjon velem és igyunk! Mindent én fizetek! Nem tudok egyedül maradni.

-- Nincs id m! -- feleltem. -- Keressen másvalakit magának!

Visszamentem Pathoz. Feküdt, a háta párnákkal volt föltámasztva, és nehezen lélegzett.

-- Nem akarsz sízni? -- kérdezte. Megráztam a fejemet.

-- Ebben a hóban? Olvad mindenfelé.

-- Akkor talán sakkozhatnál Antonioval.

-- Nem -- feleltem --, itt akarok maradni.

-- Szegény Robby! -- mondta, és egy mozdulatot kísérelt meg. -- Hozz legalább valami italt
magadnak!

-- Látod, ezt megtehetem!

Átmentem a szobámba, és egy üveg konyakkal meg egy pohárral tértem vissza.

-- Nem akarsz egy csöppet? -- kérdeztem. -- Hiszen tudod, hogy szabad.

Csak egy kis kortyot ivott, és kés bb még egyet. Aztán visszaadta a poharat. Teletöltöttem és
fölhajtottam.

-- Nem kellene ugyanabból a pohárból innod -- jegyezte meg.

-- Még csak az hiányzik! -- mondtam, majd ismét teletöltöttem a poharat, és felhörpintettem

az egészet.

A fejét csóválta.

-- Ezt nem szabad tenned, Robby! Megcsókolnod sem szabad többé! És már nem is lenne
szabad ilyen sokáig mellettem ülnöd. Nehogy elkapd t lem.

-- Meg foglak csókolni, és fütyülök mindenre! -- feleltem.

-- Nem, nem szabad! És nem szabad többé az ágyamban aludnod!

-- Jó, akkor majd te alszol az enyémben.

-- Hagyjuk ezt, Robby! -- Elhúzta el lem az ajkát.

-- Neked még sokáig kell élned. Azt akarom, hogy egészséges maradj, hogy gyerekeid
legyenek meg asszonyod.

-- Nincs szükségem gyerekekre. És asszonyra sem rajtad kívül. Te vagy az én gyerekem és az

asszonyom is!

Egy darabig hallgatagon feküdt.

-- Nagyon szerettem volna egy gyereket t led, Robby -- mondta aztán, és fejét a vállamra
hajtotta. -- Azel tt sosem akartam ezt. El sem tudtam képzelni. De most már gyakran
gondolok rá. Arra, hogy milyen jó, ha valami megmarad az emberb l. Egy gyerek, akir l
olykor eszedbe jutnék. Akkor továbbra is sokáig melletted maradnék.

-- Lesz még nekünk gyerekünk is -- feleltem. -- Majd ha felgyógyulsz. Én is szeretnék t led

egy gyereket, Pat. De kislány legyen, és hívják t is Patnak.
Elvette kezemb l a poharat és még ivott egy kortyot.

-- Talán mégis jobb, hogy nincs gyerekünk. Hogy semmit sem hagyok magam után, így
könnyebben elfeledsz. S ha olykor mégis eszedbe jutok, akkor is csak arra gondolj, hogy
milyen szép volt minden -- semmi egyébre. És ne légy szomorú.

-- Attól leszek szomorú, ha ilyesmiket beszélsz. Egy darabig rajtam nyugtatta a tekintetét.

-- Ha az ember ennyit fekszik, sokat gondolkodik. És sok mindent érez furcsának, ami
egyébként talán természetes. Tudod, mi az, amit semmiképp sem tudok megérteni? Hogy két
ember ennyire szeresse egymást, mint mi, és az egyiknek mégis meg kell halnia.

-- Hallgass -- szóltam rá. -- Az egyiknek mindig el bb kell meghalnia, ez már így van. De
még korántsem tartunk ott.

-- Az embernek csak akkor lenne szabad meghalnia, ha egyedül van. Vagy ha gy löli a
másikat. De nem akkor, ha szereti...

Mosolyt er ltettem magamra.

-- Igen, Pat -- mondtam, és tenyerembe vettem forró kezét. -- Ugye, szebb lenne ez a világ, ha
ránk bíznák a berendezését?

Bólintott.

-- Igen, kedvesem. Mi ilyesmit nem engednénk meg. Ha az ember legalább tudná, hogy mi
jön azután. Gondolod, hogy jön még valami utána?

-- Igen -- feleltem. -- Olyan rosszul van megcsinálva, hogy nem érhet véget.

Pat mosolygott.

-- Így is lehet érvelni. De nézd csak, ez is rosszul van megcsinálva?

Egy csokor sárga rózsára mutatott az éjjeliszekrényen.

-- Hiszen éppen err l van szó -- feleltem. -- A részletek csodálatosak, de az egésznek nincs
semmi értelme. Mintha olyasvalaki csinálta volna, akit az élet gyönyör sokszín sége semmi
egyébre sem ösztönzött volna, mint hogy megsemmisítse.

-- És újra megteremtse -- tette hozzá Pat.

-- Ennek sem látom az értelmét -- vetettem ellene. -- Nem lett t le jobb mind a mai napig.

-- De igen, kedvesem -- suttogta Pat. -- Velünk például egészen jól megcsinálta. Jobban már
nem is lehetett volna. Csak rövidre szabta. Nagyon rövidre…

Néhány nappal kés bb szúrást éreztem a mellemben, és köhögni kezdtem. A f orvos

figyelmes lett rá, amikor elment az ajtóm el tt, és bedugta a fejét.
-- Jöjjön csak át a rendel be -- mondta. --- Nem komoly dolog -- feleltem.

-- Mindegy -- szólt a f orvos. -- Ha így köhög, nem szabad Hollmann kisasszony mellett
üldögélnie. Jöjjön azonnal velem!

A rendel ben fura elégtétellel húztam le az ingemet. Az egészség idefent már-már jogtalan
el nynek számított. Az ember szinte dugárusnak vagy frontlógósnak érezte magát.

A f orvos különös pillantást vetett rám.

--- Mintha még örvendene is neki -- mondta, és összeráncolta a homlokát.

Aztán alaposan megvizsgált. A falak mentén sorakozó csillogó készülékeket néztem, közben
pedig hol lassú, hol pedig gyors lélegzetet vettem, ahogy az orvos kívánta. Ismét éreztem azt a
szúrást a mellemben, és megelégedetten gondoltam rá, hogy ami Patot illeti, máris csökkent
az el nyöm.

-- Megfázott -- mondta a f orvos. -- Legjobb lenne, ha egy-két napig ágyban maradna, de

legalább a szobáját ne hagyja el. Hollmann kisasszonyhoz nem szabad többet bemennie. Nem
magáról van szó, hanem róla.

-- Az ajtóból beszélhetek vele? -- kérdeztem. -- Vagy a balkonról?

-- A balkonról igen, de csak néhány percig, és nem bánom, az ajtóból is, ha el tte
tisztességesen kiöblíti a torkát. A megfázáson kívül gégehurutja is van a sok dohányzástól.

-- És a tüd m? -- kérdeztem, mert furamód arra számítottam, hogy legalább egy aprócska
rendellenességet fölfedez rajta. Jobban éreztem volna magam Pat miatt.

-- A maga tüdejéb l éppen háromra futná -- jelentette ki a f orvos. -- Rég láttam olyan
egészséges embert, mint maga. Csak a mája keményebb a szokottnál. Bizonyára sokat iszik.

Felírt valamit, aztán visszatértem a szobámba.

-- Robby -- kérdezte Pat túlnanról --, mit mondott a f orvos?

-- Hogy egy darabig nem szabad átmennem hozzád -- feleltem az ajtón keresztül. -- Szigorúan
megtiltotta. Mert fönnáll a fert zés veszélye.

-- Látod -- mondta ijedten --, én már rég nem akarom...

-- Nem te vagy a veszélyes, Pat, hanem én.

-- Hagyd ezt a butaságot! Mondd el inkább pontosan, mi történt!

-- Pontosan úgy van, ahogy mondom -- feleltem. -- N vér -- kértem az ügyeletes ápolón t, aki
épp az orvosságomat hozta --, mondja meg, legyen szíves, Hollmann kisasszonynak, ki a
veszélyesebb kett nk közül?
-- Lohkamp úr -- jelentette ki a n vér. -- Nem szabad elhagynia a szobát, nehogy megfert zze
a kisasszonyt.

Pat hitetlenked arccal nézett hol a n vérre, hol pedig reám. Megmutattam neki az ajtórésen
keresztül a gyógyszereimet. Végre megértette, hogy valóban ez a helyzet, s úgy elkezdett
kacagni, hogy a könnyei is kicsordultak, aztán fájdalmas köhögésben tört ki, és a n vér
odaszaladt, hogy föltámassza a hátát.

-- Istenem -- suttogta aztán --, hogy ez milyen nevetséges. És milyen büszke vagy rá,
kedvesem!

Egész este jókedv volt. Természetesen nem hagytam magára, hanem éjfélig üldögéltem az
erkélyen, vastag télikabátban és sállal a nyakam körül, egyik kezemben cigarettával, a
másikban pohárral s konyakosüveggel a lábam el tt. Apró történeteket meséltem az
életemb l, s a halk, dallamos nevetés, amely folyvást félbeszakított, szüntelenül arra
ösztökélt, hogy folytassam. Már hazudtam is, mindent összebeszéltem, ami csak eszembe
jutott, hogy az arca mosolygóvá simuljon, és boldog voltam, valahányszor elfogott a köhögés,
és megittam az egész konyakot, és reggelre kutyabajom sem volt.

A hófaló f n visszatért. Rázta az ablakokat, a felh k alacsonyan csüngtek, a hó összeroskadt,

és éjszakánként nagy zajjal csúszott alá a tet kr l. A betegek ingerlékenyen és fölkorbácsolt
idegekkel virrasztottak, és a kinti zajokra füleltek. Védettebb hajlatokon már kivirágzott a
sáfrány, az utcán pedig megjelentek az els magas kerek kocsik is a szánok között.

Pat egyre gyöngébb lett. Már nem is tudott fölkelni. Éjjelente gyakran voltak fulladásos
rohamai. Az arca olyankor hamuszürkévé vált a halálfélelemt l. Nyirkos, er tlen kezét a
kezemben tartottam.

-- Csak ezt az órát kell túlélnem -- lihegte. -- Csak ezt az órát, Robby! Ilyenkor halnak meg
itt...

A hajnalt megel z utolsó éjszakai órától rettegett. Úgy vélte, hogy az éjszaka vége felé az
élet titkos árama elgyöngül, kialszik -- és csak ett l az órától félt, ilyenkor nem akart magára
maradni. Másként olyan bátran tartotta magát, hogy gyakran össze kellett szorítanom a
fogamat, nehogy kitörjön bel lem a zokogás.

Szobájába vitettem az ágyamat, és melléje ültem, valahányszor fölébredt, valahányszor a

kétségbeesett könyörgés kiült a szemébe. Gyakran gondoltam a b röndömben rejl
morfiumos fiolákra, s bizonyára habozás nélkül be is adom ket, ha nem lett volna olyan hálás
minden napért, amelyet megért.

Ott ültem az ágya mellett, és mindenfélét meséltem, ami éppen eszembe jutott. Nem volt
szabad sokat beszélnie, és szívesen hallgatta, ha olyasmir l beszéltem, ami velem történt.
Legjobban az iskolai élményeim tetszettek neki, s amikor egy-egy roham után sápadtan és
megviselten feküdt a párnái között, mindig újra meg újra kért, hogy utánozzam valamelyik
tanáromat. Olyankor hadonászva, szuszogva és képzeletbeli körszakállamat simogatva jártam
föl és alá a szobában, miközben recseg hangon ontottam a tanáros aranyköpéseket. Egyre
újabbakat találtam ki, és Pat lassanként már jól meg tudta különböztetni egymástól az osztály
köteked csirkefogóit és faragatlan fickóit, akik egyre újabb dolgokat eszeltek ki, hogy borsot
törjenek a tanárok orra alá. A rektor mennydörg basszusa egyszer az éjjeli szolgálatos
ápolón t is becsalta a szobába, és Pat nagy derültségére csak jó id múlva vallottam be, hogy
nem bolondultam meg, amiért éjnek évadján, vállamon köpennyel, fejemen széles karimájú
puhakalapban föl-alá szökdösök a szobában, és alaposan ráncba szedek egy bizonyos Kari
sségét, aki álnok szándékkal belef részelt a katedrába.

Aztán lassan-lassan beszivárgott a hajnali fény a szobába. A hegygerinc élesen és feketén

rajzolódott ki az ég hideg és sápadt hátterén, az éjjeliszekrény lámpájának fénye
halványsárgára fakult, és Pat a tenyerembe fektette verejtékes arcát.

-- Elmúlt, Robby! Ismét nyertem egy napot!

Antonio áthozta a rádiókészülékét. Bekapcsoltam a vezetékbe, és leföldeltem a f t testen.

Este kipróbáltuk Pattal. A készülék recsegett, sivított, de aztán váratlanul lágy, tiszta zeneszó
tört el .

-- Mi ez, kedvesem? -- kérdezte Pat. Antonio rádióm sort is hozott. Belelapoztam.

-- Azt hiszem, Róma.

De már hallottuk is a bemondón fémes csengés hangját:

„Radio Roma -- Napoli -- Firenze..." Továbbmentem a skálán. Zongoraszólót fogtam.

-- Ennek utána sem kell néznem -- mondtam. -- Beethoven Waldstein-szonátája. Én is

játszottam valaha. Még amikor azt reméltem, hogy tanár vagy esetleg zeneszerz lesz
bel lem. De már rég nem merném megpróbálni. Keressünk valami mást, szomorú emlékek
ezek.

Meleg alt hang énekelt nagyon halkan és behízelg en:

Parlez moi d'amour...

-- Ez Párizs, Pat!

El adás a filoxéra leküzdésér l. Továbbmentem. Hirdetések. Vonósnégyes.

-- Mi ez? -- kérdezte Pat.

-- Prága. Vonósnégyes, opus 59 kett Beethovent l -- olvastam a m sorból.

Vártam, amíg a tétel véget ér, aztán elcsavartam, és heged szót hallottunk, csodaszép
heged szót.

-- Ez Budapest lesz, Pat -- mondtam. -- Cigányzene. Pontosan beállítottam a skála mutatóját.

A cimbalom, a heged k és a klarinétok hangja egybefolyt, és a dallam lágyan s mégis telten
lebegett fölöttük.

-- Ugye, csodálatos, Pat?

Hallgatott. Feléje fordultam. Tágra nyílt szemmel sírt. Hirtelen mozdulattal zártam el a
készüléket.

-- Mi van veled, Pat? -- kérdeztem, és keskeny válla alá csúsztattam a karomat.

-- Semmi, Robby. Tudom, hogy ostobaság. Csak ha ilyesmit hall az ember, hogy Párizs,
Róma, Budapest... istenem, és én boldog lennék, ha még egyszer lemehetnék a faluba!

-- De Pat!

Másról kezdtem beszélni, hogy eltereljem a gondolalatait. De csak a fejét rázta.

-- Nem vagyok szomorú, Robby! Ne hidd! Nem vagyok szomorú, mégha sírok is. Néha talán
el fordul, de nem tart sokáig. Ahhoz túlontúl sokat gondolkodom.

-- Min gondolkodsz? -- kérdeztem, és megcsókoltam a haját.

-- Az egyetlen dolgon, amin még el tudok gondolkodni... az életen és a halálon. S ha olyankor

elszomorodom, és már semmit sem értek, azzal nyugtatgatom magam, jobb ha az ember,
akkor hal meg, amikor még élni szeretne, mint akkor, amikor már meg szeretne halni. Neked
err l mi a véleményed?

-- Nem tudom.

-- Pedig így van -- mondta, és vállamnak támasztotta a fejét. -- Ha az ember még élni akar,
akkor van valami, amit szeret. Ez megnehezíti, de meg is könnyíti a dolgot. Nézd, nekem
mindenképp meg kellett halnom, és most hálás vagyok a sorsnak, hogy te az enyém voltál.
Hiszen magamra is maradhattam volna, boldogtalan is lehettem volna. Akkor szívesebben
haltam volna meg. így persze nehezebb. Másrészt viszont tele vagyok szerelemmel, mint a
méhecske mézzel, amikor esténként visszatér a kasba. S ha választanom kellene a kétféle
lehet ség között, csak ezt választanám.

Rám nézett.

-- Pat -- mondtam --, van egy harmadik lehet ség is... hogy, a f n alábbhagy, és akkor jobban
leszel és elutazunk.

Továbbra is fürkészve nézett rám.

-- Miattad félek, Robby! Neked sokkal nehezebb, mint nekem.

-- Ne beszéljünk többé róla -- szóltam.

-- Csak azért mondtam, nehogy azt hidd, hogy szomorú vagyok -- felelte.

-- De én nem is hiszem, hogy szomorú vagy. Karomra tette a kezét.

-- Nem kapcsolnád be ismét azt a cigányzenét?

-- Akarod?
-- Igen, kedvesem!

Bekapcsoltam a rádiót, s el bb halkan, aztán egyre teltebben csendültek föl a szobában a

heged k meg klarinétok és a cimbalom tompa arpeggiói.

-- Milyen szép ez! -- mondta Pat. -- Mint a szél. Mint egy szélroham, amely elviszi az embert.

Esti hangverseny volt, amelyet valamelyik budapesti kerthelyiségb l közvetítettek. A zene

zsongásából olykor kihallatszott a vendégek beszélgetése, és nagy ritkán egyegy hangos,
vidám kiáltás is eljutott hozzánk. Az ember maga elé képzelte a Margit-szigeti kizöldült
gesztenyefákat, a holdfényben halványan csillogó lombokat, amelyek néha felsuhognak,
mintha a hegedüszó szell je legyintette volna meg. Lehet, hogy ott már melegek az esték, az
emberek kint ülnek a szabadban, és aranysárga magyar bor csillan meg a poharukban; a fehér
kabátos pincérek ide-oda futkosnak, a cigányok muzsikálnak, s aztán mindenki hazatér a
tavaszi zöldes derengésben, és én akkor elgondoltam, hogy Pat itt fekszik, és soha többé ki
nem lép ebb l a szobából, és soha többé föl nem kel ebb l az ágyból.

Aztán váratlanul és nagyon gyorsan zajlott le minden. Az arcáról leapadt a hús, a csontok
kiütköztek rajta, a halántéka gödrös lett. A karja olyan vékony volt, mint egy kisgyereké,
bordái kifeszítették a b rét, s a láz egyre újabb rohamokkal tört rá a vézna testre. Az ápolón
oxigénes palackokat hozott, az orvos pedig minden órában benézett.

Egyik délután érthetetlenül gyorsan ment le a láza. Pat fölébredt, és hosszan nézett rám.

-- Adj egy tükröt! -- suttogta aztán.

-- Minek neked tükör? -- kérdeztem. -- Pihend ki magad, Pat. Azt hiszem, túl vagy rajta. Már
lázad sincs.

-- Nem -- mondta megtört, kiégett hangon --, adj egy tükröt!

Megkerültem az ágyát, elvettem a tükröt, de szándékosan leejtettem. Cserepekre tört.

-- Bocsáss meg! -- mondtam. -- Hogy én milyen ügyetlen vagyok! Egyszer en kiesik a

kezemb l, és ezer szilánkra törik.

-- A táskámban is van egy, Robby!

Kis krómnikkel tükör volt. A tenyeremhez szorítottam, hogy elhomályosodjék, aztán

odaadtam Patnak. Gondosan tisztára dörgölte, és er lködve megnézte magát benne.

-- El kell utaznod, kedvesem -- suttogta aztán. -- Miért? Meg akarsz szabadulni t lem?

-- Nem szabad többé rám nézned. Ez már nem én vagyok.

Elvettem a tükröt.

-- Ezek a fémholmik fabatkát sem érnek, Pat! Nézd csak meg, hogy én milyennek látszom
benne! Sápadtnak és soványnak. Pedig jó er ben vagyok és lebarnultam. Hullámos ez a
vacak…
-- Másként kell megmaradnom az emlékezetedben -- suttogta ismét. -- Utazz el, kedvesem!
Elintézem én ezt egyedül.

Megnyugtattam. Ismét elkérte a tükröt meg a kézitáskáját. Aztán hozzáfogott, hogy

kipúderezze a szegény, összeaszott arcocskát, a szeme alatti mély barna üregeket.

-- Hogy ne lásd, milyen csúnya vagyok -- mondta, és mosolyogni próbált.

-- Tehetsz, amit akarsz -- feleltem --, úgysem leszel soha csúnya. Számomra a legszebb n
vagy, akit valaha láttam.

Elvettem a tükröt meg a púderes szelencét, és óvatosan a homlokára tettem a tenyeremet. Egy
id múlva nyugtalankodni kezdett.

-- Mi van, Pat -- kérdeztem.

-- Olyan hangosan ketyeg -- suttogta.

-- Mi? Az óra? Bólintott.

-- Úgy zúg... Lecsatoltam a karórámat. Ijedten nézte a másodpercmutatót.

-- Tedd el...

Fogtam az órát, és a falhoz csaptam.

-- Így ni, most már nem ketyeg. Most megállt az id . Mintha elvágtuk volna! Csak mi ketten
vagyunk most itt, csak mi ketten, te meg én, és más senki.

Rám nézett. A szeme iszonyúan kikerekedett.

-- Kedvesem -- suttogta.

Nem bírtam elviselni a tekintetét. Messzir l jött, és átsiklott rajtam, hogy ismét a messzeségbe
vesszen.

-- Öregfiú -- mormogtam --, te drága, bátor öregfiú!

Az éjszaka utolsó órájában halt meg, közvetlenül hajnal el tt. Nehezen halt meg, sokat
kínlódott, és senki sem segíthetett rajta. Szorosan fogta a kezemet, de már nem tudta, hogy ott
vagyok mellette. Aztán valaki megszólalt:

-- Meghalt!

-- Nem -- feleltem. -- Még nem halt meg! Szorosan tartja a kezemet...

Világosság. Kibírhatatlanul vakító világosság. Emberek. Az orvos. Lassan szétnyitottam a

tenyeremet. Pat keze aláhanyatlott. Vér. Eltorzult, fulladásos arc. Meggyötört, merev
szemgolyó. Barna, selymes haj.
-- Pat – szóltam hozzá. -- Pat! Els ízben nem válaszolt nekem.

-- Szeretnék magamra maradni... -- mondtam.

-- Nem kellene el bb...? -- kérdezte valaki.

-- Nem -- mondtam. -- Kimenni! Nem hozzányúlni!

Aztán lemostam róla a vért. Merev voltam és érzéketlen, mint egy tuskó. Megfésültem a haját.
A teste már kih lt. Átfektettem az én ágyamba, és ráterítettem a paplant. Ott ültem mellette,
és képtelen voltam valamire is gondolni. Ültem a széken és rámeredtem. Bejött a kutya, és
leült mellém. Láttam, amint Pat area lassan megváltozik. Nem tehettem egyebet, csak ültem
ott mellette, és üres tekintettel bámultam. Aztán megjött a reggel, de már nem volt többé.

Vége.

ERICH MARIA REMARQUE

(1898)

Erich Maria Remarque 1898. június 22-én született Osnabrückben. Tizennyolc éves korában,
a tanítóképz padjaiból került ki a frontra. A világháború után volt könyvel , keresked ,
falusi tanító, majd riporter és újságíró. 1923--24-ben a hannoveri Echo Continental cím
lapnál dolgozott, 1925-t l a berlini Sport im Sildet szerkesztette. Beutazta Olaszországot,
Svájcot, Törökországot és a balkáni államokat.

1928-ban jelentette meg „Nyugaton a helyzet változatlan” (lm Westen nichts Neues) cím
világhír regényét, amely a német kiadást követ másfél év alatt huszonöt nyelven, három és
fél millió példányban jelent meg. A regényt Olaszországban, 1929-ben indexre tették, és
1933-ban a hitleri Németországban nyilvánosan elégették az „És aztán” (Dér Weg zurück,
1931) cím könyvével együtt

Remarque 1931-ben Svájcba, majd 1939-ben New Yorkba költözött. 1938-ban a fasiszta
Németország megvonta t le német állampolgárságát.

A „Három bajtárs” (Drei Kamerádén, 1938) és a „Szeresd felebarátodat ”, 1940 (Liebe deinen
Náchsten) cím regényeit második világsikert aratott könyve, „A Diadalív árnyékában” (Arc
de Triomphe, 1946) követte.

További regényei: Dér F nké Lében, 1952 (Egy szemernyi élet), A szerelem és a halál órája
(Zeit zu lében und Zeit zu sterben, 1954), Dér schwarze Obelisk, 1956 (Fekete obeliszk), Dér
Hímmel kennt keine Gtinstlinge, 1961 (Az égnek nincsenek kegyeltjei), Die Nacht von
Lissabon, 1962 (Lisszaboni éjszaka).

Megjelent a Magyar Népköztársaság és Kománia Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási

megállapodása keretében
A könyv szerkeszt je: Kacsa Judit M szaki szerkeszt : Bálint Lajos

A nyomdai munkák megkezdése: 1969. 06. 23. A nyomás megkezdése: 1969. 07. 07. A
megjelenés éve: 1969. Papír: 45 g-os újság és 63 g-os íéltamentes és iamentes. Alak:
54X84/16. Kiadói ívek száma: 25,05. Nyomdai ívek száma: 28. Megrendelés száma: 8665. £.-
12272/1969. Tizedes osztályozás nagy Jtönyvldraft számára; 83--31 = 94.51Í. Kis könyvtárak
számára: 83.

Intreprinderea Poligrafica Cluj,

str. Brassai nr. 5--7,

Cluj -- Republica Socialists Románia.

Comanda nr. 490/1969.