Tartalom

Első Rész

Egy théta tuningszalonba látogat; a modern fegyverek fontosabb jellemzőiről

A Viktória-forrás és környezetének pontos jellemzői

A Bud életstílusából eredő pénzügyi bonyodalmakról; látogatás egy bankárnál

Királyi látogatás; Hackworthék léghajón nyaralnak; Charlotte hercegnő születésnapi

zsúrja; Hackworth egy főrenddel találkozik

Kezdetét veszi Bud bűnözői pályafutása; hogyan lehet megsérteni egy törzset;
következmények

BÁRMIT MEGTESZÜNK, HOGY FENNMARADJON MAO ÉS GONZALO

ESZMÉJE!

Hackworth reggeli töprengése, étkezése és munkába indulása

bud pere; a konfuciánus jogrendszer sajátosságai; felkérik, hogy sétáljon ki egy mólóra

NELL MEGTANULJA KEZELNI AZ ANYAGSZERKESZTŐT; IFJONTI

TÉVELYGÉSEK; MINDEN JÓRA FORDUL

Hackworth megérkezik a munkába; felkeresi a tervműhelyt; Cotton úr hivatása

Nell és Harv otthoni életének részletei; Harv csodás dolgot visz haza

Atlantisz/Sanghaj biztonsági intézkedéseiről

Nell különös dolgot lát; Harv magyarázata

Hackworth megszerkeszti az Ifjú hölgy illusztrált olvasókönyvét; a könyvhöz felhasznált

technológia részletei

„DINGLI 1.0-S VERZIÓ – SPECIFIKÁCIÓK MEGSZERKESZTVE”

Nell és Harv általános életkörülményei; a Bérelt Területek; Tequila

Hackworth Sanghajba megy a Töltésen; töpreng

Hackworth dr. X Hongjában

IOANNI HACVIRTUS FECIT

Hackworth távozik dr. X laboratóriumából; további tűnődései; Finkle-McGraw verset
idéz; kaland a banditákkal

BŰBÁJ

MIRANDA; HOGYAN LETT RAKTÍVSZÍNÉSZ; KARRIERJÉNEK KEZDETE

Harv ajándékot hoz Nellnek; a kislány kísérletei az olvasókönyvvel

Nell az olvasókönyvvel ismerkedik

Egy ifjú huligán Fang bíró színe előtt; a méltóságos úr megtárgyalja az ügyet
tanácsadóival; igazságot szolgáltatnak

Hackworth bemutatja Lord Finkle-McGraw-nak az olvasókönyvet

Nell második élménye az olvasókönyvvel; Nell hercegnő története dióhéjban

Fang bíró bejárja a körzetét; Pao kisasszony egy jelenséget szemléltet; az ellopott könyv
esete váratlan fordulatot vesz

Ó-Sanghaj leírása; a Parnasszus Színház környéke; MlRANDA munkája

Nell további élményei az olvasókönyvvel; Nell hercegnő születése

Fang bíró felkeresi a Mennyei Birodalmat; hagyományos teaceremónia; „véletlen”

találkozás dr. x-szel

Hackwortht váratlanul meglátogatja Csang őrmester

Miranda érdekelődését felkelti egy anonim ügyfél

További élmények az olvasókönyvvel; Nell hercegnő és harv a fekete kastélyban

Fang bíró kínzókamrája; egy barbár VALLAtása; sötét események belső-KÍNÁBAN; dr.
X VISSZAUTASÍthATATLAN meghívása

Otthoni életkép; Nell játszószobába megy; más gyerekek rossz viselkedése; az

olvasókönyv újabb tulajdonságai; Dinoszaurusz mesél

dinoszaurusz meséje

Fang bíró vacsorázni megy; látogatás egy titokzatos hajón; megdöbbentő felfedezés; a
csapda bezárul
Hackworth dilemmája; váratlan visszatérés dr. x hongjába; dr. x birodalmának eddig
ismeretlen bugyrai; igazságot szolgáltatnak egy bűnöző ügyében

Újabb mesék az olvasókönyvből; Dinoszaurusz és Dódzsó története; Nell megtanul

néhány apróságot az önvédelemről; nell édesanyja derék kérőre lel, majd el is veszíti;
Nell megerősíti pozícióját egy ifjú zsarnokkal szemben

IFJÚ HÖLGY ILLUSZTRÁLT OLVASÓKÖNYVE

avagy

Sok Hasznos Tanulmányozandó Útmutatás

amelyben elbeszélésre kerül

Nell hercegnő

és barátai, rokonai, ismerősei stb. története

Hackworth elegáns társaságban ebédel; diskurzus a képmutatásról; Hackworth helyzetét

újabb komplikációk árnyalják

Hackworth útnak indul Sanghajból; bepillantás a dr. x indítékait firtató spekulációiba

AZ IFJÚ HÖLGY ILLUSZTRÁLT OLVASÓKÖNYVE MEGKERÜLT

Nell és Harv a Bérelt Területeken vándorolnak; találkozás egy barátságtalan biztonsági

bottal; meghökkentő felfedezés az olvasókönyvvel kapcsolatban

Miranda az este történéseire reagál; a vigasz meglepő féltől érkezik; az olvasókönyv

lapjain elbukik egy hős; menekülés a Távoli Földre és a Szarkakirály birodalmába

***

Nell hercegnő a Szarkaktrály városában; hiénagondok; péter története; Nellnek egy

idegennel támad dolga

Titokzatos ajándék dr. X-től; Hackworth megérkezik vancouverbe; a szóban forgó város
atlantiszi negyedéről; Hackworth újfajta közlekedési eszközre tesz szert

Reggeli séta a Bérelt Területeken; dovetail; egy nyájas kapitány

Egy új barát; Nell valódi lovat lát; kirándulás Dovetail területén; Nell és Harv útjai
elválnak
A HAN ÁRVÁK A MODERN OKTATÁSTECHNOLÓGIA POZITÍV HATÁSAIBAN
RÉSZESÜLNEK; FANG BÍRÓ A KONFUCIANIZMUS ALAPELVEIN TŰNŐDIK

Hackworth kétértelmű üzenetet kap; utazás Vancouveren át; tetovált nő és

totemoszlopok; belépés a dobolok titkos világába

Második Rész

HACKWORTH EGYEDÜLÁLLÓ ÉLMÉNYE; A DOBOLóK RÍTUSA

nell élete dovetailben; újabb fejlemények az olvasókönyvben, kirándulás az Új-Atlantisz

enklávéban; bemutatják Miss mathesonnak; új lakás, régi ismerős

MISS MATHESON AKADÉMIÁJA A HÁROM GRÁCIÁHOZ

Carl Hollywood munkája a Parnasszusban; beszélgetés egy turmix mellett; magyarázat a

médiahálózatról; miranda rájön, milyen reménytelen küldetésre vállalkozott

élet az őrmesterrel; általános leírás; kedves időtöltései és egyéb különcségek; egy baljós
éjszaka; nell megismeri a múltját; beszélgetés vacsora közben

Carl Hollywood visszatér külföldről; megbeszélik MlRANDÁVAL, hogy ÁLL a lány

karrierje, és milyen jövőre számíthat

Három kislány felfedezőútra indul; beszélgetés Lord Finkle-McGraw és Mrs. Hackworth

között; délután a birtokon

Miranda szokatlan raktívüzenetet kap; Sanghaj utcáin; a Katii aj Hotel; egy kifinomult
este; carl hollywood bemutatja két furcsa alaknak

Nell hercegnő a Prérifarkas földjére ér

Nell élményei az iskolában; összetűzés Miss strickennel; a kiegészítő oktatás kínkeserve;

mlss matheson nevelési filozófiája; a három jó barát útjai elválnak

Hackworth felébred álmából; visszatérés a dobolók világából; időbeli anomáliák

Nell hercegnő keresztezi a titokzatos Egérsereg útját; látogatás egy beteg embernél

Hackworth naprakész információkat kap a nagy NaPIERTŐL

AZ olvasókönyv lapjain feltárul a turing-kastély kapuja; az utolsó beszélgetés Miss

Mathesonnal; eszmefuttatás Nell jövőjével kapcsolatban; beszélgetés egy őszülő
hoplltával; Nell útnak indul, hogy megcsinálja a szerencséjét
***

***

A Hackworth család újra egymásra talál; Hackworth kalandra indul; váratlan segítőtárs

Carl Hollywood leteszi az esküt; séta a Temze partján; találkozó Lord Finkle-McGraw-
val

Nell útja Putungon át; a véletlen szeszélye Madame Ping irodájához sodorja; beszélgetés
a nevezett asszonysággal

Sajátságos életkörülmények a vadonban; a Megreformált Szórványköztársaság;

rendkívüli eszmecsere egy rönkfaházban; a CRYPTNeT; hackworthék útra kelnek

NELLBŐL TURING HERCEGNŐJE LESZ; A ZSILIPEK KASTÉLYA; EGYÉB

KASTÉLYOK; A SIFRÍROZÓK PIACA; NELL UTOLSÓ ÚTJÁRA KÉSZÜL

Nell Madame Ping színházába látogat; pletykák az öklökről; egy fontos ügyfél; az Igaz
Harmónia Öklei lecsapnak; elmélkedés a raktívok belső rendszerének működéséről

Carl Hollywood visszatér Sanghajba; elődeiről és a magányos sasokról; kvan asszony

teázója

A Hackworth család utazik; Londonban; AZ east end; PÁRATLAN CSÓNAKÚT;

DRAMATIS PeRSONAE; SZÍNHÁZI ESTE

Carl Hollywood kódot fejt

Nell hercegnő a Prérifarkaskirály kastélyához ér; a kastély jellegzetességei; audiencia a

varázslónál; nell végső győzelme a prérifarkas felett; az elvarázsolt hadsereg

Hackworth Kínában; az Öklök pusztítása; találkozó dr. x-szel; szokatlan menetelés

Nell hercegnő visszatér a Fekete Kastélyba; HaRV halála; a könyv és a mag könyve; nell
hercegnő elindul megkeresni az édesanyját; a Töltés pusztulása; Nell az Öklök fogságába
kerül; cseberből vederbe; szabadulás

Carl Hollywood „lesétál” a vízpartra

Az Öklök végső rohama; a Mennyei Birodalom diadala; menekültek a dobolók között;

MIRANDA
Szerzőnkről - Neal Stephenson

SOROZATUNKBAN EDDIG MEGJELENT:

William Gibson – Bruce Sterling: A Gépezet

Joan Slonczewski: Génszimfónia

William Gibson: A holnap tegnapja

Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Az idő szeme

Neal Stephenson: Snow Crash

Szergej Lukjanyenko: Éjszakai Őrség

Róbert Charles Wilson: Pörgés

Kasztovszky Béla: GRIN

Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Napvihar

Joan Slonczewski: Ajtó az óceánba

László Zoltán: A Keringés

Szergej Lukjanyenko – Vlagyimir Vasziljev: Nappali Őrség

Nemere István: Elveszettek

Frederik Pohl: A hícsík nyomában

Szergej Lukjanyenko: Alkonyi Őrség

Jonathan Lethem: Amerikai amnézia

Arthur C. Clarke: A gyermekkor vége

Ken MacLeod: Kozmonauták vára

Jack McDevitt: Született stratéga

Elisabetta Vernier: ClipArt

Arthur C. Clarke: A város és a csillagok

Harry Harrison: Helyet! Helyet!

Clive Barker: Abarat

Jean-Claude Dunyach: Halott csillagok

Wolfgang Jeschke: A Cusanus-játszma I–II

China Miéville: Armada I–II

M. John Harrison: Fény

Mary Shelley: Az utolsó ember I–II

Robert Charles Wilson: Tengely

Brandon Hackett: Isten gépei

Joan Slonczewski: Elízium lánya

Szergej Lukjanyenko: Utolsó Őrség

David Brin: Dettó

Robert Silverberg: Lord Valentine kastélya

Szélesi Sándor: A beavatás szertartása

Róbert Charles Wilson: Bioszféra

Jack McDevitt: Poláris

Antal József: Justitia

Szergej Lukjanyenko: Ugrás az űrbe

Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Elsőszülöttek

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Lakott sziget

Kétszázadik

Vlagyimir Vasziljev: Káosz-Őrség

John Wyndham: Szemünk fényei

Harry Harrison: Édentől nyugatra

Andreas Eschbach: Hajszőnyegszövők

Clive Barker: Abarat – Varázsórák, véres éjek

Guy Gavriel Kay: Ysabel

Róbert Silverberg: Majipoor krónikái

Ken MacLeod: Sötét fény

László Zoltán: Nulla pont

Rudyard Kipling: Kívánságok Háza

Jean-Claude Dunyach – Ayerdhal: Haldokló csillagok I–II

Vernor Vinge: A szivárvány tövében

Róbert J. Sawyer: Flashforward – A jövő emlékei

Arthur C. Clarke: Mélység

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Bogár a hangyabolyban

Frederik Pohl: A hícsík birodalma

Cory Doctorow: Kis Testvér

Damien Broderick: Lenni vagy nem lenni

Jack McDevitt: Elveszett kolónia

Szergej Lukjanyenko: Ugrás az ismeretlenbe

Arthur C. Clarke – Frederik Pohl: Végső bizonyítás

Alan E. Nourse – William S. Burroughs: Pengefutár

Robert Silverberg: Valentine, Napkirály

Robert A. Heinlein: A Hold börtönében

Harry Harrison: Fagyos Éden

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Menekülési kísérlet

Arthur C. Clarké: Szigetek az égben

Lovas Lajos: N

Arthur C. Clarké: A Mars titka

Könyveink kedvezményesen megvásárolhatók a Galaktika szerkesztőségében és az

interneten, a http://www.galaktikabolt.hu honlapon. Címünk: 1024 Bp., Fény u 2. L/4.
Tel.: 457-0250 Hétköznap nyitva: 10-16 óráig

GBK-tagoknak 30% kedvezmény!

NEAL STEPHENSON

GYÉMÁNTKOR

A fordítás alapját képező kiadás:

Neal Stephenson

The Diamond Age

Bantam Spectra, 1996

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

Fordította:

Juhász Viktor és Maleczki B. Miklós

Szerkesztette:

Vas Annamária

Borító:

Sallai Péter

ISBN 978 963 9828 95 7 Ö

ISBN 978 963 9828 59 9

ISSN 0238-3063

Kiadó:

Metropolis Media Group Kft

© 1995 by Neal Stephenson

© Hungarian translation 2011, Juhász Viktor, Maleczki B. Miklós

© Hungarian edition 2011, Metropolis Media Group

www. galaktikamagazin. hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

Nyomdai munkák: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Az emberek természete szinte azonos, mégis igen különbözőképpen cselekszenek.

Konfucius

Első Rész

Az erkölcsi reformok és az erkölcsi romlás mögött mindig nagy erők állnak, melyeket
rendszerint az előző korszak szokásai ellen fellépő reakció kelt életre. Suhan a nagy inga
előre és hátra, ütemén mit sem változtat az a pár kiváló ember, akik a végére
kapaszkodnak.
Sir Charles Petrie

Egy théta tuningszalonba látogat; a modern fegyverek fontosabb jellemzőiről

Fent a hegyen megkondultak a Szent Márk-templom harangjai. Bud éppen a

tuningszalonba korizott, hogy felturbózzák a fejstukkerét. Ezekkel a tetszetős, új, keskeny
korikkal úgy százzal-százötvennel lehetett repeszteni, testsúlytól és öltözéktől függően.
Bud szerette a szűk bőrrucikat, mert azok jól kiemelték az izmait. Két éve, amikor ebben
a tuningszalonban járt, vett az izmaiba egy csomó zitát – szabad szemmel láthatatlan,
megfoghatatlanul apró kis dögök voltak, de Bud izomrostjait alaposan felpumpálták az
elektromos impulzusaikkal, ahogyan azt a tömegnövelő programjuk előírta. Az alkarjába
épített tesztoszteronpumpával kombinálva olyan hatást értek el, mintha éjjel-nappal az
edzőteremben gyúrt volna, csak így egy ujját sem kellett mozdítania, és meg sem izzadt.
Az egyetlen negatívumnak legfeljebb azt találta, hogy az állandó, enyhe rángásoktól
folyamatosan megfeszült a teste, és kissé darabosan mozgott. Már megszokta, de korival
elég gyanúsan nézett ki a dolog, különösen, ha százzal nyomult a zsúfolt utcákon. Persze
nem sokan kötöttek bele, még akkor sem, ha fellökte őket – mától pedig senki sem
kötekszik majd vele.

Meglepő módon Bud egy karcolás nélkül, sőt, ezer valutaegységgel a zsebében megúszta
az utolsó melót, ahol csali volt. A harmadát új, főleg fekete bőrruhákra költötte, egy
másik harmadát a korikra, és éppen arra készült, hogy a maradék egyharmadot a
tuningszalonban hagyja. Olcsóbban is hozzá lehetett jutni a fejstukkerhez, de ahhoz át
kellett menni a Töltésen Sanghajba, hogy egy sikátorban betegye valami zugdoki,
bonuszként csontfertőzéssel, arról nem is beszélve, hogy az ilyen alakok sokszor ki is
zsebelték az embert, amíg le volt szedálva. Ráadásul Sanghajba csak szűzen lehetett
bejutni. Akinek már eleve van bent egy fejstukkere (példának okáért Bud), nem ússza
meg Sanghaj fél rendőri állományának rommá vesztegetése nélkül. Felesleges lett volna
garasoskodnia. Bud fényes és csodás karrier előtt állt: csak úgy szökell majd felfelé az
életveszélyes nepperi pozíciók szamárlétráján, amelyekhez a csalimeló volt a fizetett
állásinterjú. Egy belépőszintű fegyverrendszer beépítése bölcs befektetésnek tűnt.

Az átkozott harangok meg csak kongtak és kongtak a ködben. Bud utasítást mormolt a
zenelejátszónak, amelynek hangkeltő gömböcskéi úgy pöttyözték mindkét dobhártyáját,
akár epret a magok. A hangerő feljebb ugrott, de nem tudta elnyomni a csontjaiban is
rezonáló harangjátékot. Ha már úgyis a tuningszalonba megy, nem kellene-e kifúratnia és
lecseréltetnie az elemeket a jobb oldali masztoid csontjában? Elvileg tíz év volt a
szavatossági idejük, de már hat éve folyamatosan hallgatta a zenét, és nem is halkan.
A szalonban hárman vártak előtte. Bud leült, és belenézett a dohányzóasztalon heverő
médiatronok egyikébe. Elsőre csak egy koszos, gyűrött, üres papírlapnak tűnt.

– Önvédelmi katalógus – mondta, elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja. Alapon
felderengett a kedvenc csatornájának lógója. A többségében animált és nagyon tutin
kinéző médiaglifák táblázatba rendezték magukat. Bud megkereste azt, amelyik a
különböző cuccok összehasonlítását jelképezte, és rákoppintott a körmével. Újabb
médiaglifák jelentek meg a méretes mozipanel körül, amely azt mutatta be, hogyan
tesztel a Katalógus stábja különféle fejstukkereket élő és élettelen célpontokon. Bud egy
csuklómozdulattal visszahajította a médiatront az asztalra – tegnap végig ezt a tesztet
bújta, és mivel nem frissítették, még mindig azt a kütyüt akarta, amit kinézett.

Előtte az egyik fickó csak tetováltatott, ami alig tíz másodpercig tartott. A másik csupán
újra akarta töltetni a fejstukkerét – az se volt hosszabb művelet. A lány pár zitát
cseréltetett ki a kondirendszerében, főleg a szeme körül, ahol már kezdett ráncosodni. Ez
eltartott egy darabig, úgyhogy Bud megint felkapta az asztalról a médiatront, és lehívta a
kedvenc sorozatát, a Kussolj, vagy dögölj meg! –et.

A tuningszaki látni akarta a valutaegységeit, anélkül nem nyúlt a stukkerhez. Ez máshol

talán sértésnek számított volna, de itt, a Bérelt Területeken teljesen szokványos
eljárásnak minősült. Miután meggyőződött róla, hogy nem szimpla rablásról van szó,
lezsibbasztotta Bud homlokát a szórópisztollyal, felemelte egy darabon a fejbőrét, és
odatolt egy fogorvosi felszerelésre emlékeztető, karcsú robotkarra ültetett gépet a fejéhez.
A kar magától becélozta a régi stukkert. Ijesztően gyorsan és határozottan mozgott. Bud,
aki az izomstimulátorok miatt mindenre rögtön ugrott, egy kicsit bepislogott. Csakhogy a
robotkar százszor gyorsabb volt nála, és tökéletes precizitással rántotta ki a régi stukkert.
A tulaj mindezt egy képernyőn követte végig, és mindössze egyetlen kommentárt fűzött
hozzá:

– A lyuk a koponyájában kissé érdes peremű, ezért a gép nagyobbra fúrja… Na, most jön
az új stukker.

A robotkar bepattintotta az újabb modellt. Bud agyában hangosan visszhangzott az undok

kattanás. Kölyökkorára emlékeztette, amikor a haverjai párszor főbe lőtték légpuskával.
Rögvest sajogni kezdett a feje.

– Most csak meggymagból van benne száz – magyarázta a tulaj –, hogy ki tudja próbálni
a hafit. Ha minden rendben, töltök bele rendes lőszert.

Összekapcsolta a bőrt Bud fején, hogy ne maradjon nyoma a műtétnek. Egy kis
pluszpénzért direkt hegesre is lehet kérni, mert akkor mindenki látja, mi van odabent, de
Bud azt hallotta, vannak lányok, akik nem csípik az ilyet. Kapcsolatát a női nemmel az
alantas ösztönök, homályos elképzelések, torz elméletek, fél füllel hallott
beszélgetésfoszlányok, félig-meddig észben tartott, rossz tanácsok és minden bizonnyal
eltúlzott sztorik babonás, kusza egyvelege jellemezte. Ezek alapján most éppen arra
jutott, hogy nem kéri a heget.

Ráadásul klassz gyűjteménye volt Sights napszemüvegekből. Nem voltak különösebben

ízléses darabok, azonban a domináns szemet takaró lencsébe célkeresztet építettek.
Fantasztikusan lehetett velük célozni, és éppen eléggé feltűnőek voltak ahhoz, hogy senki
se szarakodjon a tulajdonosukkal.

– Küldje csak meg! – mondta a fickó, és körbepördítette a márványmintás műanyaggal

bevont régi fodrászszéket.

Bud hirtelen a szoba sarkában álló bábuval találta szembe magát. A bábunak nem volt se
arca, se haja; a teste és a háta mögötti falat égett szélű, apró lyukak borították.

– Alapállapot – mondta Bud, és érezte, hogy a stukker lágyan vibrálni kezd. – Készenlét
– folytatta, és ismét vibrálás volt a válasz. Egyenesen a bábu felé fordította a fejét. – Uhu
– szólalt meg újra. Csak a foga között szűrte a hangokat, de a fegyver meghallotta. Az
enyhe visszarúgás hátrabillentette a fejét, a bábu felől ijesztő csattanás hallatszott, fölötte
pedig fény villant a falon. Bud kobakja most még jobban fájt, de nem törődött vele.

– Ha nagyobb sebességű lőszert használ, érdemes egy kicsit lejjebb célozni – jegyezte
meg a fickó. Bud megint megpróbálta, és ezúttal pontosan nyakon lőtte a bábut.

– Príma lövés! Ha Pokoltűz lett volna benne, most nem lenne feje – jelentette ki az ürge.
– Úgy látom, tudja, mit csinál, de vannak még más tüzelési módok is, és három tár a
különféle lőszereknek.

– Tudom – felelte Bud. – Utánanéztem a cuccnak. –A stukkernek pedig ezt az utasítást

adta:

– Tízes szórás, közepes sugár.

Ismét csak annyit kellett mondania, hogy „uhu”. A fejét most még erősebben hátracsapta
a visszarúgás. A bábu testén meg a falon pukkanó hanggal egyszerre tíz pörkölt lyuk
jelent meg. A helyiséget kezdte betölteni a füst és egyre erősebben érződött az égett
műanyag szaga.

– Százas szórás a maximum – közölte a fickó –, de a viszszarúgás alighanem kitörné a

nyakát.

– Azt hiszem, rendben lesz – jelentette ki Bud –, úgyhogy tarázzon be! Az egyesbe
elektrosokkolókat, a kettesbe csonkolókat, a hármas tárba mehet a Pokoltűz. És adjon egy
kurva aszpirint!
A Viktória-forrás és környezetének pontos jellemzői

A Viktória-forrás légszivattyúi százméteres, aranysárga tölcsérvirágként törtek elő a

Királyi Ökológiai Intézet kupolájából. Odalent, a mélyben a növényanalógiát tovább
hangsúlyozta az a fordított fa, amely gyökérszerű ágaival fraktálisan fúrta át Új-Csuszan
gyémántoid talaját, míg ki nem bukkant a Dél-kínai-tenger meleg vizének mélyén, több
száz méterrel a felszín alatt, ahol az intelligens korall képezte zátonyt ölelte körbe
számtalan hajszálvékony gyökérfonatával. A tengervíz felszivattyúzását egyetlen óriási
cső is elvégezhette volna, a virágkelyheket pedig helyettesíthetné egy hatalmas, tátongó
száj, amely üvöltve nyelné a levegőt; a beszippantott madarak meg a szemét nyilván
fennakadnának valahol egy véres rácson, nehogy eltömítsék a gépezetet.

Csakhogy az nem lett volna ökológiailag elfogadható. A Birodalmi Tektonikai Intézet

geotektonikai szakértői akkor se ismertek volna fel egy ökoszisztémát, ha történetesen a
kellős közepében élnek, de azt tudták, hogy különösen nagy velük a macera, ha
szétbarmolják őket, ezért aztán ugyanolyan módszeres, kitartó, zöldekre jellemző
szemellenzős mentalitással óvták a környezetet, mint ahogyan felüljárókat és csatornákat
terveztek. A Viktória-forrásba tehát mikrocsövecskéken át áramlott a víz, valahogy úgy,
mint a parti homokot átitató nedvesség, a levegő pedig csendesen sodródott lefelé a
tölcsérvirágkelyhek művészien ívelt, exponenciálisan növekvő nyakán; ezek a tölcsérek
az adott paramétertér ideális középpontjához erősen közelítő részén álltak. Elég erősek
voltak ahhoz, hogy kibírjanak egy tájfunt, mégis lágyan hajladoztak a szellőben. A
beltérben kószáló madarak úgy érezték, mintha az éjszakába húzná őket az ereszkedő
levegő, és inkább visszarepültek a szabadba. Még csak ide sem piszkítottak az ijedtségtől.

A tölcsérvirágok egy stadion méretű kristályvázából, a Gyémántpalotából sarjadtak,

amely a nagyközönség számára is nyitva állt. Egész évben hemzsegtek itt a turisták, az
aerocikliző nyugdíjasok meg az egyenruhás iskolások, és az üvegfalnak tapadva (ami
nem igazi üveg volt, hanem sokkal olcsóbb gyémánt) bámulták a Viktória-forrás névre
hallgató molekuláris bontóüzem futószalagjának különböző állomásait. A beérkező
elhasznált víz és szennyezett levegő tartályokba került. A sorban következő tankokban
már valamivel kevésbé koszos víz, illetve levegő volt. És ez így folytatódott, több tucat
tárolóedényen át. A végén tökéletesen tiszta, gázállapotú nitrogénnel és vízzel teli
ballonok álltak.

A tartálysort a mérnökök ravaszul Nagy Lépcsőnek nevezték el, bár a turisták ettől még
nem találták fotogénnek. Az izgalmas dolgok a tartályok közti falban történtek – a
mikroszkopikusnál is kisebb méretű, örökké forgó, sokfogú kerekek szinte végtelen
rácsában. A koszos oldalon minden fog megragadott egy nitrogén- vagy vízmolekulát, és
amint átfordult a túloldalra, elengedte. Ami sem nitrogén, sem víz nem volt, azt nem
kapta el semmi, így nem is került a következő tárolóba. Más kerekek a jóféle
nyomelemekkel, például a szénnel, kénnel, foszforral foglalkoztak – ezek a kisebb,
párhuzamos Lépcsőn estek át ugyanezen a precíz válogatáson. A makulátlan molekulák
tárolókba kerültek. Némelyikből egy kis kombinálással egyszerű, de ügyes bigyókat
gyártottak. Végezetül az összes végtermék a rengeteg molekuláris szállítószalagból
összeálló, úgynevezett Tápba került, melyet Atlantisz/Sanghaj több tucat hozzá hasonló
Forrásával együtt a Viktória is táplált.

A Bud életstílusából eredő pénzügyi bonyodalmakról; látogatás egy bankárnál

Bud saját magát is meglepte azzal, milyen sokáig képes az önuralomra ahelyett, hogy
haragjában a fejstukkerhez folyamodna. Elég volt felidéznie, mi van a koponyájában, és
csak úgy áradt belőle a veszély, ezért épeszű ember rá nem mozdult, pláne akkor, ha a
napszemüveget is feltette, és talpig fekete bőrbe bújt. Csak csúnyán nézett a népekre, és
rögtön mindenki visszavett az arcából.

Eljött az ideje, hogy feljebb lépjen a ranglétrán. Kezdetben őrszemként próbált

elhelyezkedni. Az alternatív gyógyszeripar egyedi rendeléses-kiszállításos alapon
működött, nem halmoztak fel készleteket, hogy a zsaruknak ne legyen lefoglalható
bizonyítékuk. A cuccot illegális anyagszerkesztőkben gyártották le, olcsó, üres
albérletekbe mentették át, onnan vitték ki a futárok az utcai dílerekhez. Közben egy rakás
őrszem és csali járőrözött véletlenszerű útvonalakon a környéken – soha nem maradtak
annyi ideig egy helyben, hogy kiszimatolják őket a zsaruk, ellenben ők állandóan
figyelték a hekusok (meg a felderítőbotjaik) mozgását a napszemüvegük kijelzőjén.

Amikor Bud elküldte az előző főnökét a sunyiba, bízott benne, hogy simán elhelyezkedik
futárként. De az nem jött össze, ráadásul azóta jó pár méretes léghajó befutott Észak-
Amerikából, hogy aztán a hasában érkező, rongyos fehérekkel és feketékkel árassza el a
munkaerőpiacot. Budnak kezdett elfogyni a pénze, és már unta a nyilvános
anyagszerkesztőkből szerzett ingyenkaját.

A Peacock Bank egy jóképű, ősszel pettyezett kecskeszakállú fickóval volt azonos.
Citrusillat lengte körül, decens, kétsoros öltönye előnyösen emelte ki keskeny csípőjét. A
légikikötő és a bordélyokkal teleszórt vízpart között, egy piszkossárga háztömbben
tanyázott. Kopott kis irodája egy utazási cég fölött működött.

Miután kezet fogtak, a bankár nem sokat beszélt, inkább összefont karral az asztal
szélének támaszkodva, csendesen hallgatta Bud legfrissebb koholmányait, időről időre
még bólogatott is hozzá, mintha valami fontosat mondott volna. Ezzel sikerült kissé
meghökkentenie a fiút, aki pontosan tudta, hogy egyetlen szava sem igaz. De végül is
többször hallotta, milyen büszkék ezek a rongyfejűek a jó ügyfélkapcsolatra.

A monológja közepén járt, amikor a bankár széles mosollyal felkapta a fejét, és Bud
elhallgatott.

– Tehát hitelkerethez szeretne folyamodni – mondta olyan hangsúllyal, mint aki

kellemesen meglepődött, bár erre borzasztóan kicsi volt az esély.

– Olyasmihez – bólintott Bud, és azt kívánta, bárcsak ő is ilyen szépen meg tudta volna
fogalmazni a dolgot.

A bankár benyúlt a mellényzsebébe, és elővett egy háromfelé hajtott papírlapot.

– Sok előnyös információval gazdagodhat, ha áttekinti ezt a szórólapot – közölte Buddal,

majd hadarva mondott valamit a papírnak egy ismeretlen nyelven. Amint Bud átvette a
lapot, animált, színes, csinos cégembléma jelent meg rajta, és felcsendült a zene. A logó
pávává alakult. Alatta a vendéglátójára hasonlító – indiai, mégis arabos kinézetű –
úriember beszélt a videón.

– A párszik üdvözlik Önt a Peacock Bankban! – mondta.

– Kik azok a párszik? – kérdezte Bud a bankárt, aki válaszképpen csak enyhén
leeresztette a szemhéját, és hegyes szakállas állával a papírra bökött, ami meghallotta a
kérdést és közben már bele is fogott a részletes válaszba. Végül Bud megbánta, hogy
megkérdezte, mert a papír rengeteget blablázott ezekről a párszikról, akik szemmel
láthatóan nagyon fontosnak tartották, hogy még véletlenül se tévesszék össze őket a
pakikkal vagy az arabokkal – persze nem mintha bármi bajuk lett volna ezekkel a kitűnő
népcsoportokkal, ugyan. Bármennyire igyekezett nem figyelni, Bud többet tudott meg
úgy általában a párszikról, a dilis vallásukról, a világvándor természetükről, sőt még a
kicseszett konyhaművészetükről is (ez utóbbitól bizarrsága ellenére összefutott a nyál a
szájában), mint amennyit szeretett volna. Aztán a brosúra visszatért az eredeti témára,
azaz a hitelkeretekre.

Bud nem először került ilyen helyzetbe. A Peacock Bank is ugyanazzal jött, mint a
többiek: ha befogadták, ott helyben belelőtték a hitelkártyát. Ezek a fazonok a
csípőcsontba implantálták, mások a koponya csecsnyúlványába, de bármelyik
nagyméretű, bőrfelszínhez közeli csont megfelelt a célnak. Csontba kellett tenni, mert a
kártya rádiófrekvencián kommunikált, amihez megfelelően hosszú antenna is kellett.
Ezután elég volt rábökni valamire a boltban, és már meg is vette az ember; a részleteket a
Peacock Bank és a csípőcsontba injekciózott kártya intézte.

A bankok más-más kamatpolitikával, minimális havi forgalomfeltételekkel és

hasonlókkal operáltak. Budot ez mind hidegen hagyta. Őt csak az érdekelte, mit tesznek
vele, ha elmarad a fizetéssel. Egy jó darabig úgy tett, mintha nagyon figyelne a
kamatokkal kapcsolatos baromságokra, és aztán mintegy mellékesen, csak úgy
könnyedén felvetette a behajtási gyakorlat kérdését. A bankár érdektelenséget tettetve
nézett ki az ablakon.

A videó háttérzenéje laza dzsesszre váltott, a képen pedig különböző etnikumú hölgyek
és urak csoportja tűnt fel. Nem úgy néztek ki, mint akiket fizetésképtelenség miatt
bezsuppoltak – egy asztal körül ültek, és kézzel raktak össze vaskos népi ékszereket.
Láthatóan prímán érezték magukat: teát szürcsölgettek és élénken beszélgettek. Az
alapvetően gyanakvó Bud úgy vélte, kicsit túl sok teát ittak; sok minden elég ködös volt
neki, de a média manipulációs technikáit nagyon vágta. Túl nagy hangsúlyt helyeztek a
forró italra.

Az jó benyomást tett rá, hogy utcai viseletbe öltöztek, nem egyenruhába, és hogy
vegyesen voltak a nők és a férfiak.

„A Peacock Bank tiszta, biztonságos, kényelmes munkatelepek globális hálózatát

működteti, így ha előre nem látható nehézségek merülnek fel az életében és üzleti
kapcsolatunkban, netán helytelenül méri fel a lehetőségeit, addig az otthonához közel kap
szállást, amíg közösen meg nem oldjuk a helyzetet. A Peacock Bank munkaházainak
lakói saját ággyal, sőt esetenként külön szobával rendelkeznek. Természetesen a
gyermekei is önnel maradhatnak addig, amíg nálunk tartózkodik. Az iparágban
kiemelkedően jó munkakörülményeket biztosítunk, népi stílusú ékszergyártásunk magas
profitja pedig minden esetben biztosítja a felmerült helyzet gyors és kényelmes
rendezését.”

– Mi a… ööö… stratégiájuk abban az esetben, ha az ügyfeleknek be kellene vonulniuk,

de mégsem tesznek így? – kérdezte Bud. Ezen a ponton a bankár elveszítette az
érdeklődését, felállt, megkerülte az asztalt, és az ablakon keresztül a tengerre, Putung és
Sanghaj felé bámult.

– Ez a részlet nincs a brosúránkban – felelte –, mert a legtöbb leendő ügyfelünk nem

osztja az ön részletekbe menő kíváncsiságát e téren.

Az orrán fújta ki a levegőt, mint aki igyekszik kizárni egy jellegzetes szagot, és
végigsimított a kecskeszakállán.

– A behajtási rendszer háromlépcsős. Persze jól hangzó neveket találtunk ki az egyes

fázisokra, de egyszerűen úgy foglalhatnám össze, hogy az első az udvarias emlékeztető, a
kettes erősen túllépi a fájdalomküszöböt, a hármas pedig látványosan végzetes.

Budban felötlött, hogy ott helyben megmutatja ennek a párszinak, mi is az a látványosan

végzetes, de az ilyen bankokba általában komoly biztonsági rendszereket szereltek.
Egyébként az összes pénzintézet hasonlóan működött, és Bud valahol még örült is, hogy
nem köntörfalazott a fickó.

– Hát akkor majd még keresem – mondta. – Nem bánja, ha megtartom a brosúrát?
A párszi csak intett, hogy vigye, Bud pedig újra nekivágott az utcáknak, hátha valahol
könnyebben juthat pénzhez.

Királyi látogatás; Hackworthék léghajón nyaralnak; Charlotte hercegnő születésnapi

zsúrja; Hackworth egy főrenddel találkozik

A három geodéziai mag úgy siklott Atlantisz/Sanghaj tetői és kertjei fölött péntek
délután, mint egy hold méretű lopótök csírái. A Viktória-forrás parkjának ovális
krikettstadionjaiból két horgonyoszlop sarjadt egymás mellett. A legkisebb léghajó,
melyet a királyi címer díszített, a magasban állapodott meg, két nagyobb társa viszont
odalent horgonyzott le. Ballonjukat a nagy semmi töltötte meg, és szinte mindenütt
átlátszóak voltak. Nem fogták el a napsütést; besárgították és eltorzították, fenségesen
absztrakt fény- és árnyékjátékot varázsoltak belőle maguk alá, amit az ünnepi
krinolinszoknyácskákat és helyes kis nadrágokat viselő gyerekek kergettek odalent.
Rezesbanda játszott. Az Atlantisz nevű léghajó korlátjánál fehér ruhás, aprócska alak
integetett a lenti csemetéknek. Mindenki tudta, hogy ő maga a szülinapos, Charlotte
hercegnő, és lelkesen kiáltozva integettek neki vissza.

Fiona Hackworth nem sokkal ezelőtt még apja és anyja között ballagott a Királyi
Ökológiai Intézetben. A szülők abban reménykedtek, hogy ha így közrefogják, talán nem
lesz csupa sár és növényi hulladék a szoknyája. Stratégiájuk nem járt teljes sikerrel, de
John és Gwendolyn fehér kesztyűjükkel lesöpörték a mocsok nagyobb részét. A
ruhadarabról a szennyeződés egyenesen a levegőbe került – a legtöbb modern változatot
olyan végtelenül aprócska részekből álló anyagból gyártották, ami ravaszul kilökte
magából a koszt. Az ember csuklóig benyomhatta a kezét a sárba, és pár másodperccel
később újra fehér volt a kesztyűje.

Az Æther luxuskabinjai tökéletesen illettek az utasok rangjához: két út között a hajó elit
lakórészeit igény szerint teljesen szétbontották és újraalkották. Lord Finkle-McGraw-t,
három gyermekét, azok házastársait, valamint Elizabethet (a lord ez idáig egyetlen
unokáját) a léghajó saját lifttel vitte fel az orr legelején található, közel 180 fokos kilátást
biztosító lakosztályba.

Finkle-McGraw-ék mögött vagy egy tucat tőkelord – csupán earlök és bárók – tuszkolta
B-kategóriás lakosztályába az ifjúságot, főként az unokákat. Mögöttük pedig már
érkeztek is az igazgatók, akik apró e-mail dobozkákkal, telefonokkal, zseblámpákkal,
burnótos szelencékkel és egyéb fétisekkel díszített arany óraláncaikkal fogták össze a
pocakjukat elrejtő, sötét színű kabarjaikat. A legtöbb csemete elérte azt a kort, amikor a
szülein kívül már senki sem tartja édesnek, felgyűlt energiafeleslegük többé nem
csodálatos, hanem félelmetes, és a kicsi gyermekek esetében még ártatlanak vélt
intelligencia vérforralóan komisznak hat. Hiába van fullánkja, a nektárt gyűjtő méhecske
kellemes látvány, a háromszor akkora darázs feltűnésekor viszont mindenki valami
nehezebb tárgyat keres. Így aztán az első osztályú lakosztályokhoz vezető
mozgólépcsőkön nem egy ifjú karját ragadta meg a fogai közül odasziszegő, félrebillent
kalapja alól lopva tanúkat kereső atya.

John Percival Hackworth mérnök volt. A legtöbb mérnöknek apró, lehajtható ágyas szoba
járt, ám Hackworth a jól csengő artifex titulus birtokosa volt, és történetesen éppen ezt a
projektet vezette, ezért egy másodosztályú kabint érdemelt franciaággyal és kinyitható
kanapéval Fiona számára. A hordár éppen meghozta a víkendre csomagolt táskákat,
amikor az Æther felemelkedett a horgonyoszlopról, a húszméteres gyémántoid kacsról,
ami vissza is olvadt a stadion biliárdasztalra emlékeztető felszínébe, mire a hajó délnek
fordult. A Viktória-forráshoz igen közel eső park tele volt kataktonikus tápkábelekkel,
ezért aztán bármit nagyon gyorsan ki tudtak növeszteni belőle.

Hackworthék kabinja a hajó jobb oldalán volt, így amikor a légi jármű távolodni kezdett
Új-Csuszantól, sokáig nézhették az örök szénfüstön átragyogó, rőt sanghaji naplementét.
Gwendolyn egy órán át olvasott meséket Fionának az ágyban, John pedig közben átnézte
a Times esti kiadását, aztán szétterített néhány papírlapot a szobácska apró asztalán.
Később mindketten estélyibe öltöztek, de halkan tollászkodtak, nehogy felébresszék
Fionát. Kilenckor kiléptek a folyosóra, bezárták a kabinajtót, és a zenekar szólamait
követve elsétáltak az Æther nagy báltermébe, ahol éppen kezdetét vette a tánc. A terem
padlója egybefüggő, áttetsző gyémántból készült. A teremben félhomály honolt. A
vendégek szinte lebegtek a csillogó, holdfényes tenger felett, miközben szenvedélyesen
lejtették a keringőt, a menüettet, a lindyt és a robottáncot az éjszakában.

Napkeltekor a három léghajó már a Dél-kínai-tenger fölött ringatózott. Szárazföldnek

nyoma sem volt a láthatáron. Errefelé viszonylag sekélynek számított az óceán vize, bár
ezzel Hackworthön kívül csak egy maroknyi mérnök volt tisztában. Hackworthék
kabinjából egészen elfogadható kilátás nyílott a víztömegre, de a korán kelő John inkább
becserkészett magának egy jó helyet a bálterem gyémántján, rendelt a pincértől egy
eszpresszót és a Times egy példányát, s kellemesen eltöltötte az időt, amíg Gwen és
Fiona készülődött. Körülötte mindenhol az elkövetkező nagy eseményről csevegtek a
gyerekek.

Gwen és Fiona éppen csak annyit késett, hogy John elkezdhessen komolyan
bosszankodni. Várakozás közben vagy tucatszor vette elő mechanikus zsebóráját, míg
végül már el sem tette, csak idegesen csattintgatta a fedelét. Gwen letelepedett a padlóra,
maga alá húzta hosszú lábát, és takarosan elrendezte a szoknyáit az átlátszó felületen,
amit az állva maradt nők közül többen szúrós tekintettel szemléltek. John
megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a legtöbben alacsony beosztású mérnökök vagy
mérnökfeleségek voltak – a rangban felettük állóknak nem volt okuk rá, hogy a
bálterembe jöjjenek.
Fiona négykézláb állt, szinte a gyémánthoz nyomta az arcát, popsiját kitolta. Hackworth
megragadta a nadrágszárát, egy kissé feljebb húzta, és fél térdre ereszkedett.

Az intelligens korall olyan erővel tört fel a mélyből, hogy az még Hackwortht is
megdöbbentette, hiába látta a terveket és a próbákat. Az Atlanti-óceán sötét felszínén
keresztül nézve a hatás olyan volt, mintha törött üvegen át szemléltek volna egy
robbantást. A férfinak a kávéba öntött, sűrű tejszín jutott eszébe, mintha a képzeletbeli
csésze aljáról burjánzó, fraktális virágként tört volna felfelé, egészen a felszínig. A
folyamat sebessége gondosan megtervezett trükk volt; az intelligens korall már három
hónapja nőtt az óceán fenekén, energiáját az erre a célra növesztett szuprarétegből nyerte,
atomjait pedig közvetlenül a tengervízből és az abban oldott gázokból. A folyamat
odalent kaotikusnak látszott, és bizonyos értelemben az is volt, csakhogy minden egyes
litokula pontosan tudta, hová tart és mi a dolga. Tetraéder alakú, kalciumból és szénből
álló, mákszemnyi építőegységek voltak, mindegyik saját energiaforrással,
vezérlőegységgel és navigációval rendelkezett. Charlotte hercegnő jelére emelkedtek fel a
tengerfenékről, aki reggel a párnája alatt egy apró csomagot, benne egy láncon lógó
aranysípot talált, és azt az erkélyükön állva megfújta.

A korall minden irányból a sziget felé tört, némelyik litokulának kilométereket kellett
megtennie, hogy elérje a kijelölt pozícióját. A sziget térfogatával megegyező
menynyiségű vizet szorítottak ki, összességében több köbkilométernyit. Ez viharos
örvényléssel járt, az óceán felszíne úgy felpúposodott, hogy néhány gyermek sikoltozni
kezdett, mert azt hitték, a tajték felcsap a hajóig, és letaszítja őket az égből. Pár csepp
csakugyan elérte a jármű gyémánthasát, és a pilóta egy kicsivel feljebb libbent velük. A
bálteremben összegyűlt apák szívből jövő kacagással fogadták a gyors manővert, mert
lenyűgözte őket a veszély illúziója és a természet tehetetlensége.

Végül szétfoszlott a tajték és kitisztult a köd, alant pedig feltűnt a hajnali fénytől
lazacszínű sziget. A szakmabeliek mormogását elnyomta a tapsvihar és az üdvrivalgás. A
hangzavar az éles, izgatott gyermeki fecsegést is magába olvasztotta.

A művelet még eltartott pár óráig. Hackworth csettintett egy pincérnek, és friss
gyümölcsöt, gyümölcslevet, belga gofrit és újabb kávét rendelt. Amíg a szigetből
kastélyok, faunok, kentaurok és varázserdők sarjadnak, akár ki is élvezhetik az Æther
híres konyhájának remekeit.

A varázsszigetre lépő első emberi lény Charlotte hercegnő volt: kis barátnőivel együtt
sasszézott végig az Atlantis pallóján. Szalagokkal díszített, karimás kalapjaikban
megannyi kicsiny vadvirágra emlékeztettek. A barátnők átnyújtották ajándékokkal teli
kosárkáikat a hercegnőnek, aki a pár száz méterre horgonyzó Æther és Chinook felé
fordulva szólalt meg, és bár nem emelte fel a hangját, mindenki hallotta. A köténykéje
csipkegallérjában elrejtett nanofont a sziget felsőbb rétegeibe növesztett, fázisvezérelt
audiorendszer hangosította ki.
– Ezúton szeretnék hálás köszönetet mondani Lord Finkle-McGraw-nak, valamint a Gépi
és Fázisrendszerek Részvénytársaság összes alkalmazottjának ezért a csodálatos
ajándékért. Atlantisz/Sanghaj gyermekei, ezennel mindenkit meghívok a szülinapi
zsúromra! Ki tart velem?

Atlantisz/Sanghaj gyermekei mind sikongatva jelentkeztek, és leözönlöttek az Æther és a

Chinook pallóin. Erre az alkalomra az összes lejáratot megnyitották, hátha így nem lesz
sehol sem torlódás, ami balesethez vagy – isten ments! – durva viselkedéshez vezethetne.
Az első pár másodpercben a gyerekek úgy tódultak kifelé a hajókból, mint palackból a
gáz, aztán csoportokba gyűltek az izgalmasabb helyeken: egy legalább két és fél méteres
kentaurnál, aki fiával és lányával a rétet járta; a dinoszauruszbébiknél; egy lágy ívű
domboldalban ásító, varázslatos titkokat rejtő barlangszájnál; egy romos kastéllyal ékített
magaslatnál. A legtöbb felnőtt a hajón maradt, és kivárta a gyermeki tombolás első
hullámát. Lord Finkle-McGraw az Atlantis felé ballagott, és közben kíváncsian bökdöste
a földet sétapálcájával, mint aki arról akar megbizonyosodni, hogy királyi lábnak is
megfelel a talaj.

Az Atlantis pallóján felbukkant egy férfi és egy nő. Atlantisz királynője, II. Viktória a jó
ízlés és a nyári praktikum kényes egyensúlyát kereső, virágos öltözékben pompázott, és
hozzáillő napernyőt tartott a kezében. A szerencsétlen módon Joe névre hallgató királyi
férj elegáns, bézs színű vászonöltönyt viselt. Joe – akit formálisan Josephnek szólítottak –
lépett először az új földre, kissé eltúlzott mozdulattal, mint aki ezzel azt próbálja sugallni,
hogy „kis lépés ez az embernek, de…” Aztán megfordult, és a kezét nyújtotta
őfelségének. A királynő kecses, de unott mozdulattal fogadta el a segítséget, mintegy
emlékeztetve arra, hogy Oxfordban rendszeresen evezett, stanfordi gazdasági
tanulmányai során pedig versenyúszással, görkorcsolyázással és dzset-kun-dóval lazított.
Amint földet ért a királyi vászoncipő, Lord Finkle-McGraw meghajolt. A királynő felé
nyújtotta a kezét, a főrang pedig megcsókolta, ami kissé merész lépésnek számított, de
egy ilyen idős úriembernek, mint Alexander Chung-Sik Finkle-McGraw, még ezt is
elnézték.

– Még egyszer szeretnénk köszönetet mondani Lord Finkle-McGraw-nak, a Birodalmi

Tektonikai Intézetnek és a Gépi és Fázisrendszerek Részvénytársaságnak ezért a csodás
napért. Most pedig örüljünk együtt e nagyszerű szigetnek, mielőtt még örökre a tenger alá
süllyed, akárcsak az eredeti Atlantisz.

Az atlantisz/sanghaji szülők megindultak lefelé a pallókon, bár sokan még visszamentek

a kabinjukba, hogy a királynő és férje ruhájához passzoló öltözékbe bújjanak. A Times
divatrovatának munkatársai, akik teleszkópon követték az eseményeket, közben fel is
töltötték a nagy hírt, miszerint a napernyő újra módi.

Gwendolyn Hackworth ugyan nem csomagolt napernyőt az útra, de ez nem zavarta –

ösztönösen tudta, miként kell az aktuális irányzatnak megfelelően kinézni. Johnnal együtt
léptek a szigetre. Mire a nő szeme alkalmazkodott a napfényhez, Hackworth már a földön
guggolt, és az ujjai között egy talajrögöt morzsolgatott. Gwen hagyta, hadd foglalkozzon
a mániájával, és csatlakozott egy nőkből álló csoporthoz – főként mérnökfeleségek
voltak, egy-két bárónői rangot viselő tőkerészvényessel kiegészülve.

Hackworth talált egy rejtett ösvényt, ami egy domb fái között tiszta, édesvizű
tavacskához vezetett – a biztonság okáért belekóstolt a vízbe. Egy darabig csak állt ott, és
nézte a varázsszigetet, s közben eltűnődött, vajon mit csinálhat Fiona. Hamar azon kapta
magát, hogy álmodozik: mi van akkor, ha a lánya összefutott Charlotte hercegnővel,
akivel összebarátkoztak, és most éppen együtt fedezik fel a sziget egyik csodáját?
Egészen elmerült a nagy ábrándozásban, és alig vette észre, hogy valaki éppen verset
szaval a közelben.

Efféle éji vándorutakon

megtörtént néha, hogy józan eszem

legyőzte az erős vágy, s a madár, mely

más hálójánakfoglya volt, az én zsákmányom lett;

ily bűncselekedetre

bűnhődés jött: a magányos hegyek közt

valami halk légzés jött utánam,

és mozgás zaja következett; ha léptek,

a gyep csöndjénél alig hangosabbak.

S hogy a megművelt Völgyben langy tavasz lett,

mi fent fosztogattuk a fészkeket

akkor is, bármi magasban; lehet,

aljas céllal, hanem a végeredmény

megtisztult.

Hackworth a hang felé fordult, és egy hozzá hasonlóan szemlélődő, idősebb férfit
pillantott meg maga mellett. A genetikai jegyeit tekintve ázsiai, kissé délies amerikai
akcentussal beszélő ember legalább hetvenéves lehetett. Áttetsző bőre feszesen simult
széles arccsontjára, de a szemhéján, a fülén, az arca húsos részein cserzett és ráncos volt.
Trópusi sisakja alól nem kandikált ki haj: teljesen megkopaszodott. Mire Hackworth
lassacskán feldolgozta a látottakat, arra is rádöbbent, ki áll előtte.

– Wordsworth, nemde? – jegyezte meg.

A férfi a rétet bámulta. Végül félrehajtott fejjel Hackworth-re nézett.

– Mármint a vers?

– A tartalma alapján az Előszóra, tippelek.

– Ügyes – felelte az idős úr.

– John Percival Hackworth, az ön alázatos szolgája – lépett oda hozzá Hackworth, és

átnyújtotta a névjegyét.
– Örvendek – mondta a másik. Nem vesztegette az időt bemutatkozással. Lord Alexander
Chung-Sik Finkle-McGraw az Apthorp egyik hercegi rangú tőkelordj a volt. Az Apthorp-
ot hiába kereste volna az ember a telefonkönyvben – a pénzügyi zsargonban több gigászi
vállalat egy bizonyos stratégiai szövetségét nevezték így. A Gépi és Fázisrendszerek
Részvénytársaság és a Birodalmi Tektonikai Intézet is közéjük tartozott. Az
alkalmazottak a főnökök háta mögött John Zaibatsuként emlegették, hasonlóan ahhoz,
ahogy a távoli múltban a dolgozók a Kelet-indiai Társaságot egyszerűen csak a John
Társaságnak hívták.

A GFR fogyasztói cikkeket gyártott, a BTI pedig ingatlanokkal foglalkozott.

Természetesen az utóbbiban volt a nagy pénz, mint a történelem során mindig. Hektárban
kifejezve nem rendelkeztek túl sokkal – csak egy pár szigetnyi, stratégiailag jól
elhelyezett földet birtokoltak, de ezek értek a legtöbbet a világon (néhány elképesztően
drága helyet, például Tokiót, San Franciscót és Manhattant leszámítva). A BTI ugyanis
remek geotektonikai szakemberekkel rendelkezett, és ha ők terveztek egy földdarabot,
akkor az vonzó volt, mint Frisco, jó helyen feküdt, mint Manhattan, úgy áradt belőle a
feng shui, mint Hongkongból, és persze jutott oda Los Angeles sivár, ám kötelező
Lebensraumjából is. Már nem kellett hódfarkas kucsmákat viselő, koszos parasztokat
küldeni az ismeretlen, vad vidékre, hogy feltérképezzék, lemészárolják a helyieket és
kivágják az erdőket – elég volt hozzá egy zseniális, ifjú geotekt, egy egyszerű
anyagszerkesztő és egy brutális kapacitású Forrás.

A legtöbb neoviktoriánushoz hasonlóan Hackworth is fejből tudta Finkle-McGraw

életrajzát. A herceget eredetileg Koreából fogadták örökbe hat hónapos korában. A
mostohaszülei Iowa Cityben, az egyetemen találkoztak, és később Iowa és Dél-Dakota
határán hoztak létre egy biofarmot.

Még csak tizenegynéhány éves volt, amikor egy sugárhajtású utasszállító gép
kényszerleszállást hajtott végre Sioux City repterén, a kis Finkle-McGraw pedig a
cserkészvezető által sebtében összehívott társaival meg a többi megyéből odasereglett
mentőkkel, tűzoltókkal, orvosokkal és nővérekkel együtt ott álldogált a kifutó szélén. A
helyiek döbbenetesen jól szervezett mentőakciója bejárta a világsajtót, és tévéfilmet
forgattak belőle. Finkle-McGraw nem értette az okát. Hiszen csak azt tették, ami az adott
körülmények között logikus és emberileg elvárható volt – miért csodálkozott ezen
annyira az egész ország?

Talán azért nem értette igazán az amerikai kultúrát, mert a szülei egészen tizennégy éves
koráig otthon tanították. Finkle-McGraw tipikus iskolai napja abból állt, hogy lesétált a
folyóhoz az ebihalakat tanulmányozni, esetleg kivett a könyvtárból egy könyvet az ókori
Görögországról vagy Rómáról. A család nem állt túl jól anyagilag, ezért a nyaralás
számukra az volt, hogy a Sziklás-hegységben kirándultak, vagy Észak-Minnesotába
mentek kenutúrázni. Az ifjú Finkle-McGraw alighanem többet tanult egy-egy ilyen
vakáció során, mint a vele egykorúak egy iskolai tanévben. A többi gyerekkel leginkább
a cserkészcsapatban vagy a templomban találkozott – Finkle-McGraw-ék eljártak egy
metodista gyülekezetbe, egy római katolikus templomba és a Sioux City egyik
bérlakásában fenntartott, aprócska zsinagógába is.
A szülei állami gimnáziumba adták, ahol a maximális négy pontból stabilan hozta a 2,0-s
átlagot. A tananyag elképesztően ostoba volt, a többi gyerek pedig olyan tompa, hogy
Finkle-McGraw magaviselete erősen leromlott. Birkózóként és terepfutóként ugyan
szerzett magának némi hírnevet, de ezt sosem használta arra, hogy szexuális előnyökhöz
jusson, pedig az akkori laza erkölcsű környezetben nem lett volna nehéz. Volt benne egy
adag abból a fiatalokra sokszor jellemző, dühítő tulajdonságból, hogy pusztán a hecc
kedvéért nem alkalmazkodnak másokhoz, és hamar rájött, miképpen lehetetett abban a
korban bárkit megbotránkoztatni: elég volt hinni a helyes és a helytelen viselkedés
megkülönböztethetőségében, és ennek megfelelően élni.

Az érettségi után egy évig vezette a szülei mezőgazdasági vállalkozásának egyes részeit,
aztán felvételizett az amesi Iowa Állami Tudományos és Technológiai Egyetemre
(szlogenjük „Az alkalmazott tudomány” volt). A mezőgazdasági mérnök szakra vették
fel, de az első félév után átment a fizika tanszékre. A következő három évben hivatalosan
a fizikusképzésben vett részt, de közben mindenféle más órára is bejárt:
információtudományra, fémgyártásra, középkori, reneszánsz és barokk zenére.

Nem diplomázott le – de nem azért, mert rossz tanuló volt, hanem a politikai helyzet
miatt. Sok más, korabeli egyetemhez hasonlóan az iowai is kikötötte, hogy a diákoknak a
legkülönfélébb tárgyakat kell tanulniuk, többek között művészetet és humán
tudományokat. Finkle-McGraw a szabad idejében inkább könyveket olvasott, zenét
hallgatott és színházba járt. Egy nyáron, amikor Amesben egy elektronikai
laboratóriumban dolgozott kutatósegédként, akkora áradás volt, hogy a város egy pár
napra gyakorlatilag szigetté vált.

Sok más helyivel együtt Finkle-McGraw is eltöltött pár hetet a homokzsákos-nejlonfóliás

gátépítéssel. Ezúttal is meglepte az országos médiacirkusz – egymás után jöttek a
partvidéki nagyvárosokból a riporterek, hogy aztán némiképp értetlenül jelentsék a
nézőknek a fosztogatás hiányát. A Sioux City-i repülőszerencsétlenség során szerzett
tapasztalata ismét megerősítést nyert. Az előző évi Los Angeles-i lázongások tökéletes
ellenpéldaként szolgáltak ezekre az eseményekre. Finkle-McGraw-ban ekkor kezdett
kialakulni az a későbbi politikai nézeteit meghatározó vélemény, miszerint bár az
emberek genetikailag nem különböznek, kulturálisan annyira eltérnek egymástól,
amennyire csak lehetséges, és egyes csoportok egyszerűen jobbak, mint mások. Nem
szubjektív értékítélet volt ez a részéről – egyszerűen megfigyelte, hogy vannak virágzó és
gyarapodó, illetve hanyatló kultúrák. Legbelül mindenki egyetértett ezzel, de akkoriban
senki sem mondta ki.

Finkle-McGraw diploma nélkül távozott az egyetemről. Visszatért a farmra, amit néhány

évig ő igazgatott, mert az anyjánál mellrákot állapítottak meg, ezért az apja az összes
idejét vele töltötte. Anyja halála után Minneapolisba költözött, és elment dolgozni egy
céghez, melyet az egyik volt professzora alapított. Pásztázó alagútmikroszkópokat
gyártottak; ezek az akkor még újdonságnak számító szerkezetek lehetővé tették az egyes
atomok megfigyelését és manipulálását. Ismeretlen szakterületnek számított, a
megrendelőik nagy kutatóintézetek voltak, a gyakorlati alkalmazás pedig még jócskán
váratott magára. Viszont tökéletes területnek bizonyult a nanotechnológia iránt
érdeklődőknek, és Finkle-McGraw késő éjszakáig dolgozott a szabadidejében is.
Szorgalmának, önbizalmának és értelmének köszönhetően („jól alkalmazkodik, kitartó,
de nem briliáns elme”), a farmon összeszedett üzleti tapasztalatait is kamatoztatva
értelemszerűen bekerült a nanotechnológiai forradalom pár száz úttörője közé. Ezért nem
ment tönkre a saját vállalata sem, melyet a Minneapolisba költözés után öt évvel alapított,
így felvásárolta az Apthorp, ő pedig a cégcsoport politikai és gazdasági áramlatait
kiismerve végül tisztességes részvényesi pozícióhoz jutott.

Még mindig az övé volt az északnyugat-dakotai farm, nem is beszélve a néhány százezer
holdra rúgó szomszédos birtokról. Visszaalakíttatta magas füvű prérivé,
bölénycsordákkal népesítette be és igazi indiánokat hívott oda, akik megunták, hogy
összevizelt nadrágszárral tengődnek Minneapolis és Seattle sikátoraiban; szívesebben
vadásztak volna lóháton. De a legtöbb idejét Új-Csuszan-ban töltötte, ami funkcióját
tekintve hercegi birtokként szolgált.

– Píáros? – kérdezte Finkle-McGraw.

– Hogy mondta, uram?

A modern etikett praktikus szabályok szerint működött – egy ilyen informális helyzetben
nem kellett „kegyelmes uramnak” szólítania a főrangot.

– Melyik részlegtől van, uram?

Hackworth ugyan az előbb már udvariasságból átadta neki a kártyáját, de azon csak a
neve szerepelt, semmi több.

– Műszaki tervezés. Egyedi munkák részlege.

– Nohát. Azt hittem, legfeljebb a marketingosztály bölcsészei ismerik itt Wordswortht.

– Jelen esetben téved, uram. Csakugyan mérnök vagyok. Nemrégiben neveztek ki az

Egyedihez. Éppenséggel ezen a projekten is dolgoztam.

– Konkrétan melyik részén?

– Főleg a Pl-n – felelte Hackworth. Lehet, hogy Finkle-McGraw még lépést tart a
tudománnyal, és ismeri a pszeudointelligencia rövidítését, sőt talán még jól is esik neki a
feltételezés.

Finkle-McGraw kissé felderült.

– Tudja, gyerekkoromban még Ml-nek, mesterséges intelligenciának nevezték.

Hackworth engedélyezett magának egy kurta mosolyt.

– Nos, merész elnevezés volt, az biztos.

– Jelen esetben hogyan alkalmazták a pszeudointelligenciát?

– Kizárólag a projekt GFR-re eső részénél használtuk, uram.

A Birodalmi Tektonika hozta létre a szigetet, az épületeket és a növényzetet. A Gépi és

Fázisrendszerek Részvénytársaság, Hackworth cége csinált mindent, ami mozgott.

– A tipikus viselkedésmintákat fel tudtuk használni a madarakhoz, a dinoszauruszokhoz

és effélékhez, de a kentaurokat meg a faunokat interaktívabbá szerettük volna tenni. Úgy
is mondhatnám, hogy az értelem illúzióját akartuk megteremteni.

– Ügyes, rendkívül ügyes, Mr. Hackworth.

– Köszönöm, uram.

– Történetesen azzal is tisztában vagyok, hogy az Egyedihez csak a legjobb mérnökök

jutnak be. Elárulná, miként sikerült ez a romantikus költők tisztelőjének?

Hackwortht kicsit meglepte a kérdés, de igyekezett a nagyképűség látszata nélkül felelni.

– Az ön pozíciójából szemlélve a dolgot aligha beszélhetünk ellentmondásról…

– Csakhogy önt nem az én pozíciómmal rendelkező szakember vette fel az Egyedihez.

Éppen ellenkezőleg. És számukra igenis van ebben ellentmondás.

– Értem, mire gondol. Nos, az egyetemen angol irodalmat is tanultam, uram.

– Vagy úgy! Szóval nem nyílegyenes, szűk ösvényen haladt a mérnöki karrier felé.

– Valóban nem, uram.

– És mi a helyzet a kollégákkal?

– Nos, ha jól értem a kérdését, uram, akkor kijelenthetem, hogy a többi részleghez képest
az Egyedi mérnökei között… miképpen is fogalmazhatnám ezt meg… a szokásósnál
nagyobb arányban találni sajátos, érdekes múlttal rendelkező szakembereket.

– Mégis, vajon mi teszi valaki múltját a többinél érdekesebbé?

– Az ember mindig érdekesnek találja a szokatlan, új dolgokat.

– Ez már csak szószaporítás.

Lord Finkle-McGraw nem olyan típusnak látszott, aki nyíltan kimutatná, mit érez, most
mégis úgy tűnt, mintha megelégedésére szolgálna a beszélgetés alakulása. Egy kis időre
visszafordult és a gyerekeket nézte, a botját pedig jól beleszúrta a talajba, mint aki még
mindig nem igazán hisz annak szilárdságában. Aztán nagy ívben meglendítette a
sétapálcát, és körbemutatott vele a fél szigeten.

– Maga szerint ezek közül a gyerekek közül hányan élnek majd érdekes életet?

– Legalább ketten mindenképpen, uram. Charlotte hercegnő és az ön unokája.

– Gyorsan vág az esze, Hackworth, és ha jól sejtem, a nyelve is élesebb lenne, ha nem
rendelkezne ilyen erős erkölcsi tartással – jegyezte meg némi éllel Finkle-McGraw. –
Mondja csak, a szülei alattvalók voltak, vagy letette az esküt?

– Utóbbi, uram. Amint betöltöttem a huszonegyet. Őfelsége, a királynő trónörökös

korában, mielőtt megkezdte volna a tanulmányait a Stanfordon, észak-amerikai
körutazásra indult, én pedig a bostoni Szentháromság-templomban tettem le az esküt.

– De miért? Maga eszes fickó, járatos a kultúrában, nem úgy, mint rengeteg mérnök.
Beléphetett volna az Első Szórványköztársaságba, esetleg a nyugati partvidék több száz
szintetikus klánja közül valamelyikbe. Máshol is ígéretes jövő várt volna önre, és még
csak magára sem kellett volna erőltetnie ezeket a… – Finkle-McGraw a két nagy léghajó
felé bökött a botjával – rigorózus viselkedési normákat, amiket mi vállalunk. Miért
döntött így, Mr. Hackworth?

– Ha az abszolút személyes indokokat leszámítjuk – felelte Hackworth óvatosan –,

gyermekként két fajtáját ismertem a fegyelemhez való viszonynak: a szabályok teljes
hiányát és a túlzott szigort. Az első hozzáállás elkorcsosult viselkedéshez vezet. És ezt
nem tudálékosságból mondom, uram, hanem olyasmiről beszélek, ami markáns nyomot
hagyott saját gyermekkoromon.

Finkle McGraw rádöbbenhetett arra, hogy átlépett bizonyos határokat, mert buzgón
bólogatott.

– Ez ugye közismert érv.

– így van, uram. Nem állítom, hogy én vagyok az egyetlen, aki ifjúkorában megszenvedte
kultúrája szokásait.

– Nem is úgy értettem. Ám az önhöz hasonlók közül sokan választják a sokkal zordabb
elveket valló klánokat, ahol még minket is elpuhult korcsoknak tekintenek.

– Voltak időszakok az életemben, amelyeket a túlzó, oktalan szigor jellemzett, és

ironikus módon ilyenkor rendszerint azok próbáltak fegyelmezni, akik eredetileg a
lazaságért is feleltek. Másokhoz hasonlóan történelmi tanulmányaim vezettek arra a
következtetésre, hogy az előző század nem sok követendő példát kínált az emberiség
számára, szemben az ezernyolcszázas évek sokkal stabilabb társadalmi modelljével.

– Helyes, Hackworth, helyes! De bizonyára azzal is tisztában van, hogy az a társadalmi

berendezkedés, amelyre utal, nem sokkal élte túl I. Viktória királynőt.

– Annak az időszaknak sok balgaságán túlléptünk, és számos belső ellentmondását

felszámoltuk.

– Csakugyan? Ez felettébb megnyugtatóan hangzik. És vajon ezáltal biztosítottuk azt is,

hogy azok a gyermekek, akik éppen odalent játszanak, mind érdekes életet élhessenek?

– Bevallom, most nem tudom követni.

– De hiszen maga mondta, hogy az Egyedi részleg mérnökei, a legjobb szakembereink

mind érdekes életet élnek, nem úgy, mint az egyenes utat bejáró, szűk látókörű kollégák.
Ez azt sugallja, hogy itt van valami összefüggés, nemde?

– Nyilvánvalóan.

– Akkor viszont ebből az is következik, hogy ha olyan gyerekeket akarunk felnevelni,

akik a legtöbbet hozzák ki magukból, érdekessé kell tennünk az életüket. A kérdésem a
következő, Mr. Hackworth: ön szerint az iskoláink alkalmasak erre? Vagy olyanok, mint
azok, amelyekről maga Wordsworth is gyakran panaszkodott?

– Az én lányom még túl fiatal ahhoz, hogy iskolába járjon. De attól tartok, utóbbi
kijelentése még mindig megállja a helyét.

– Biztosíthatom, hogy jól gondolja, Hackworth úr. Jól ismerem az iskoláinkat, mivel az
én három lányom is ezekben tanult. Feltett szándékom Elizabethet másképpen neveltetni.

Hackworth érezte, hogy elpirul.

– Uram, szeretném emlékeztetni, hogy az imént találkoztunk először. Nem szolgáltam rá

ilyen mértékű bizalomra.

– Nem barátként, hanem szakmabeliként fejtettem ki a véleményem, Mr. Hackworth.

– Ez esetben kénytelen vagyok figyelmeztetni, hogy mérnök vagyok, nem

gyermekpszichológus.

– Ennek teljesen tudatában vagyok, Mr. Hackworth. Csakugyan mérnök, méghozzá

kiváló szakember, annál a cégnél, amelyet még mindig a sajátomnak tekintek, bár
tőkelordként formálisan már nem az enyém. Miután sikerrel zárta a projektből önre jutó
részt, az a szándékom, hogy egy új terv kivitelezésével bízom meg, amelyre véleményem
szerint tökéletesen megfelel.

Kezdetét veszi Bud bűnözői pályafutása; hogyan lehet megsérteni egy törzset;
következmények

Bud szinte véletlenül fosztotta ki a legelső áldozatát. Rossz irányba fordult, egyenesen
egy zsákutcába, és akaratlanul is sarokba szorított egy fekete férfit és egy nőt, akik
néhány kisgyerekkel tébláboltak ott, és hozzá hasonlóan ők is eltévesztették az utcát.
Félénknek tűntek, mint az újonnan érkezettek általában, és Budnak feltűnt, hogy a férfi
folyamatosan a Sights szemüvegét leste – nyilván próbálta eldönteni, hogy a kívülről
láthatatlan célkereszt vajon őt, az asszonyát vagy valamelyik kölykét fogta be éppen.

Bud nem állt félre az útból. Nála volt fegyver, náluk meg nem, úgyhogy térjenek ki ők.
De azok csak álltak ott dermedten.

– Valami gond van? – kérdezte Bud.

– Mit akar? – kérdezett vissza a fickó.

Már jó ideje senki sem foglalkozott ilyen őszintén Bud vágyaival, és ez imponált neki.
Rádöbbent, hogy férfi azt hiszi, ki akarja rabolni.

– Hát azt, amit mindenki más is. Pénzt, meg a többi szarságot – felelte Bud, mire a férfi
fogta magát, elővette a zsebéből a zsetont, átadta, majd ezek után lassan elhátrálva még
köszöntet is mondott neki.

Budnak tetszett, hogy egy fekete ilyen tiszteletet tanúsított iránta, mert emlékeztette
nemesi származására, az észak-floridai lakókocsiparkra, ahol született; és persze a pénz is
jól jött. Ettől kezdve kereste az ilyen félénk tekintetű feketéket. Ezek az emberek
folyamatosan adták-vették az illegális árut, szóval mindig volt náluk készpénz. Néhány
hónapig egészen jól megélt belőlük. Időről időre benézett a csajához, Tequilához, vitt
neki pár szép fehérneműt, sőt, néha még Harvnak is adott csokit.

Bud és Tequila abban kivételesen egyetértett, hogy Harv Budtól fogant. A fiú ötéves volt,
vagyis a szakítós-összejövős kapcsolatuk valamelyik jóval korábbi szakaszában hozták
össze. Most pedig megint terhes volt a kis szuka, szóval Budnak még több ajándékot kell
majd vinnie neki. Nem könnyű az apák élete.
Egy napon Bud egy különösen jól öltözött családot szemelt ki. A drága holmik keltették
fel a figyelmét. A férfin szigorú szabású öltöny volt, a nőn csinos, tiszta ruha, karon ülő
gyereküket pedig csipkés, fehér cuccba öltöztették. Ráadásul fizettek egy hordárnak,
hogy segítsen kivinni a csomagjaikat a légikikötő elé. A fiú fehér volt, és Bud valamiért
úgy érezte, hasonlítanak egy kicsit egymásra, ezért felbosszantotta, hogy a srác játssza itt
a málhás állatot a feketéknek. Amint elhagyták a forgalmas légikikötőt és egy
elhagyatottabb részre értek, Bud odament hozzájuk. Kihívó járását tükör előtt gyakorolta,
mutatóujjával pedig időnként az orrnyergére igazította a szemüveget.

Az öltönyös fickó azonban más volt, mint egy átlagos préda. Nem is próbált úgy tenni,
mint aki észre sem vette, nem akart elosonni, csak állt ott könnyű terpeszben, és kellemes
hangon így szólt hozzá:

– Miben állhatok a szolgálatára, uram?

Nem úgy beszélt, mint az amerikai feketék. Brit akcentusa volt, de a megszokottnál
tisztábban, pattogósabban csengett.

Közelebbről Bud már azt is látta, hogy a férfi nyakából színes, sálszerű ruhadarab lóg a
kabátja hajtókáira. Az arca felső részén éktelenkedő heget leszámítva ápolt, tisztes
embernek tűnt.

Bud csak ment tovább feléje, amíg kellemetlenül közel nem ért hozzá. Egészen az utolsó
pillanatig hátrahajtotta a fejét, mint aki hangosan élvezi a zenét (ez éppenséggel stimmelt
is), aztán hirtelen rámeredt a fickóra, egyenesen a szemébe nézett. Ezzel is azt
érzékeltette, hogy a koponyájában fegyver van, és általában ez hatott is az emberekre.
Viszont az öltönyös pasas egyáltalán nem úgy viselkedett, mint amihez Bud mostanra
egészen hozzászokott; egyetlen arcizma sem rándult. Talán otthon, ungabungaföldön nem
ismerik a fejstukkert.

– Uram – kezdte a férfi –, éppen a szállodánkba tartunk a családommal. Hosszú út áll

mögöttünk, fáradtak vagyunk, a lányom pedig fülgyulladástól szenved. Nagyon
megköszönném, ha sommásan kifejtené, mit kíván.

– Úgy vakerolsz, mint egy kibaszott viki – mondta neki Bud.

– Uram, hangsúlyoznám, hogy nem tartozom az ön által vikiknek nevezett törzsi

csoportosuláshoz, különben közvetlenül hozzájuk mentem volna. Nagy örömömre
szolgálna, ha a feleségem és a gyermekem jelenlétében visszafogottabban fogalmazna.

Budnak eltartott egy darabig, hogy megfejtse ez utóbbi mondatot, és még annál is több
idejébe került, mire leesett neki a lényeg: a fickót tényleg a csúnya szavak zavarták.
Azonban azt emésztette meg a legnehezebben, hogy ez a kis öltönyös milyen pimaszul
mert beszélni vele, a kigyúrt, fejstukkeres arccal.
– Azt mondok, baszodalássan, amit csak akarok, neked, a ribancodnak vagy a kis
szutyoknak! – förmedt rá teli torokból a férfira. Nem is bírta megállni vigyorgás nélkül.
Ez jó duma volt.

A fickó inkább türelmetlennek tűnt, mint ijedtnek, és nagyot sóhajtott.

– Mindenképpen szándékában áll fegyveres rablást végrehajtani? Tisztában van vele,

ennek milyen következményei lehetnek?

Bud válaszként csak annyit suttogott, hogy uhu, és csonkolót lőtt a fickó jobb bicepszébe.
A lövedék mélyen az izomban robbant, fekete lyukat égetett a zakó ujjára, és szépen,
egyenesen hátrafeszítette a kart, amit így mozdítani sem lehetett. A férfi összeszorította a
fogát, a szeme kidülledt, és pár pillanatig csak gurgulázó hangok törtek fel a tüdejéből,
mert próbált nem üvölteni.

Bud érdeklődve bámulta a sebet. Az egész olyan volt, mint a játékokban, csak a bige nem
sikítozott kegyelemért. Ami azt illeti, semmi különöset nem csinált, csak elfordult, a
testével takarta a gyereket, a válla fölött pedig hidegen nézett vissza Budra. Az ő arcát is
apró heg csúfította.

– A következő a szemedbe megy – jelentette ki Bud –, aztán megdolgozom a szukádat is.

A férfi megadóan tartotta fel épen maradt kezét. Kiszedett a zsebéből egy maréknyi
univerzális valutaegységet, átnyújtotta Budnak, aki aztán rögtön le is lécelt, mert a
figyelők – mandula nagyságú, kamerával, füllel és rádióval felszerelt légistacik, lebegő
egységek – alighanem meghallották a robbanást, és már úton voltak a helyszín felé.
Éppen befordult egy sarkon, amikor meglátta az elsőt; sziszegve suhant a levegőben, és
úgy lebegett mögötte a kis antenna, mint egy hajszálrepedés az égen.

Három nappal később Bud éppen könnyű prédát keresett a légikikötő területén, amikor
hatalmas léghajó érkezett Szingapúrból. Az ezernyi újonnan érkezett jövevény áradatából
kitűnt egy szorosan összetartó kis csoport, vagy két tucat erős alkatú, nagyon sötét bőrű
öltönyös, a nyakukban csonka sállal, az arcukon apró heggel.

Bud aznap éjjel hallotta életében először az asanti szót.

– Jött még huszonöt asanti Los Angelesből – jelentette be egy fickó az egyik bárban.

– Az asantik tartottak megbeszélést a Sheraton egyik konferenciatermében – mondta egy

nő az utcán.

– Egy asantitól kaptam öt egységet. Rendes népek ezek – lelkendezett az egyik ingyenes
anyagszerkesztőnél ácsorgó csöves.

Logikus volt hát, hogy amikor Bud összefutott az egyik ismerősével, akivel még a
csalibizniszben dolgoztak együtt, rögtön ezzel kezdte:
– Nyüzsögnek a városban ezek az asantik, mi?

– Aha – felelte erre a fiú, akit érthetetlenül ledöbbentett Bud látványa. Rendkívül
idegesítő módon folyamatosan ide-oda cikázott a pillantása, és nagyon zavartnak tűnt.

– Biztos valami gyűlést tartanak – töprengett Bud. –Múltkor pont egy ilyet zsebeltem ki.

– Igen, tudom – felelte a srác.

– Micsoda? És honnan tudod?

– Nem gyűlést tartanak, Bud. Az összes azért jött, hogy téged levadásszon.

Budot hirtelen cserben hagyták a hangszálai, és megszédült. Nem igazán jutott eszébe
hirtelen semmi értelmes.

– Lépnem kell – mondta a cimborája, és sietős léptekkel távozott a közeléből.

Bud a következő pár órában úgy érezte, hogy az összes járókelő őt nézi. A maga részéről
alaposan megbámult mindenkit – öltönyöket és színes sálakat keresett a tekintetével.
Aztán észrevett egy trikós, rövidnadrágos, feltűnően éles arccsontú, heges bőrű, szinte
ázsiaiasan vágott szemű, nagyon éber férfit. Szóval nem építhetett arra, hogy az asantik
mindannyian jellegzetes öltözéket viselnek.

Amilyen gyorsan csak tudott, ruhát cserélt a tengerparton egy hobóval – odaadta neki a
teljes fekete bőrszerelését, cserébe kapott egy pólót és egy rövidgatyát. A felső nagyon
szűk volt, hónaljban szorította és ráfeszült az izmaira, amitől a szokásosnál is jobban
érezte az apró izomrángásokat. Most éppen nagyon szerette volna csak legalább erre az
egy éjszakára kikapcsolni az idegingerlő kütyüt, de ahhoz el kellett volna mennie egy
tuningszalonba, azokat meg biztosan figyelték az asantik. Behúzódhatott volna
valamelyik bordélyházba is, de nem tudta, milyen kapcsolataik vannak ezeknek –
igazából azt sem értette, egyáltalán mi a franc ez az asanti dolog –, és abban sem volt
biztos, hogy egyáltalán felállna neki a jelen körülmények között.

Miközben a Bérelt Területek utcáit rótta, a szemüvege célkeresztje azonnal ugrott az

összes felbukkanó feketére, és a sors kegyetlenségén merengett. Honnan tudhatta volna,
hogy az a pofa valami törzs tagja? Jó, ez végül is kiderült abból, hogy szép ruhát viselt, és
különbözött a többiektől. A másságukból rögtön levághatta volna. Annak is gyanúsnak
kellett volna lennie, hogy nem félt. Úgy viselkedett, mint aki el sem akarja hinni, lehet
valaki elég ostoba ahhoz, hogy kirabolja.

Bud mégis volt olyan hülye, és még csak klánhoz sem tartozott, szóval cseszhette.
Hacsak nem szerez valahonnan egyet magának, de gyorsan.
Néhány évvel ezelőtt megpróbált csatlakozni a búrokhoz. Ők ugyanazt jelentették a Bud-
féle fehér söpredék számára, mint a legtöbb feketének az asantik. Markánsan szőkék
voltak, öltönyben vagy más, nagyon konzervatív ruhában jártak, rendszerint vagy fél
tucat kölyökkel a nyomukban, és piszkosul összetartottak. Bud néhányszor bekukkantott
a helyi lágerbe, az otthoni médiatronján megnézett pár raktívot a búr kiképzésről, és gyúrt
egy-két órát pluszban, hogy megfeleljen a felvételi szintnek, sőt, még az idegtépő
hittanórára is ellátogatott. Végül aztán mégsem voltak egymásnak valók. Rengeteget
kellett templomba járni – ezek szinte ott éltek. Tanulmányozta a történelmüket is, de a
sokadik búr-zulu összecsapás leírásánál kezdett becsavarodni. Szóval ez kiesett – ezt az
éjszakát nem egy lágerben fogja átvészelni.

A vikik persze az életben be nem engednék maguk közé. A többi törzs meg szinte mind
etnikai alapon szerveződött, mint azok a fárszik vagy kik. A zsidók csak akkor fogadnák
be, ha levágna egy darabot a farkából, és megtanulna egy vadidegen nyelven olvasni,
amit eléggé esélytelennek érzett, mert ez eddig még angolul se sikerült neki. Volt egy
csomó kolostortörzs is – vallásos arcok –, akik mindenféle etnikumot befogadtak, de a
legtöbbjük nem volt túl erős, és a Bérelt Területeken nem alapítottak enklávét. A
mormonoknak ugyan klávéjuk is volt, erőseknek is tűntek, de Bud gyanította, hogy nem
fogadnák be olyan gyorsan, mint amennyire kellene.

Akadtak még kitalált törzsek – szintetikus klánok –, de ezek általában azonos

képzettségre, egy bizarr alapgondolatra vagy rituáléra épültek, és az ilyesmit nem fél óra
alatt sajátítja el az ember.

Végül éjfél körül elment egy furcsa, szürke zakót és vörös csillagos sapkát viselő férfi
mellett, aki kis piros könyveket igyekezett rátukmálni a járókelőkre, és erről rögtön
beugrott a megoldás: a senderók. A legtöbb sendero inka volt vagy koreai, de bárkit
befogadtak. Jó nagy csoportban éltek a Bérelt Területeken, rendesen megvédték az
enklávét, és az összes tag kivétel nélkül őrült volt. Egy pár tucat asantival simán
elbánnak. És elég besétálni a kapun, máris belépett a klánba. Bárkit bevettek, kérdés
nélkül.

Az alapján, amit Bud hallott, kommunistának lenni annyira nem lehetett jó dolog, de
jelen körülmények között úgy vélte, jobb, ha ezt elfogadja, és igény szerint idézget a kis
piros könyvből. Amint az asantik lelépnek a városból, úgyis meglóg tőlük.

Miután ezt eldöntötte, minél hamarabb oda akart érni. Vissza kellett fognia magát, hogy
ne kezdjen el futni, mert arra biztosan felfigyeltek volna az utcákat járó asantik. A
menekülés kapujában szúrja el a dolgot? Már a gondolat is elviselhetetlennek tűnt.

Befordult a sarkon, és már látta is a Sendero enkláve négy emelet magas, utcahossznyi
falát – az egész egyetlen, hatalmas médiatron volt, a közepén aprócska kapuval. A
mozgókép egyik végén Mao integetett a láthatatlan sokaságnak, mögötte a lófogú
felesége és a bozontos szemöldökű csicskája, Lin Biao állt; a másik oldalon Gonzalo
elnök okított kisgyerekeket, közöttük pedig tízméteres betűkkel írt, gigászi jelszó virított:
BÁRMIT MEGTESZÜNK, HOGY FENNMARADJON MAO ÉS GONZALO
ESZMÉJE!

A kaput most is két tizenkét éves, piros nyakkendőt és karszalagot viselő kölyök őrizte
ősrégi, tolózáras puskával. A végére igazi szuronyt tűztek, amely most a vállukon pihent.
Egy szőke, fehér kislány és egy dundi, ázsiai kisfiú. Bud és a fia, Harv órákat töltött
azzal, hogy megpróbálták megnevettetni ezeket a kölyköket: pofákat vágtak, letolták a
gatyájukat előttük, vicceket meséltek nekik. Egyik sem vált be. De legalább látta, hogyan
mennek itt a dolgok: keresztbe tett puskával állták útját, és csak akkor akarták beengedni,
ha örökre felesküszik Mao és Gonzalo eszméjére, aztán…

Egy ló, vagy valami lóhoz nagyon hasonló, mesterségesen növesztett dolog galoppozott
végig az utcán. A patái sem úgy kopogtak, mintha megpatkolták volna. Bud felismerte:
egy chevaline volt, lobot, egy négylábú robotizé.

A lóboton egy rikító ruhás afrikai ült.

Búdnak szemet szúrt a színes mintázat, és nem kellett keresgélni a sebhelyet, anélkül is
tudta: asanti. A fickó elkapta Bud tekintetét, és egy rúgással feljebb váltott, vágtába. El
akarta érni Budot, mielőtt belépne a senderók kapuján. Ahhoz még túl messze volt, hogy
a fejstukkerrel eltalálja – a végtelenül pici lövedékek fájdalmasan rövid távra voltak
hatásosak.

A háta mögött surrogást hallott, hátranézett, mire valami keményen fejbe vágta és
egyúttal a homlokához tapadt. Mezítlábas asantik osontak mögé.

– Uram – mondta az egyik –, bölcsebben tenné, ha nem használná a fegyverét, ugyanis

akkor a saját koponyájában robban a golyó. Érti? – Az idegen teli szájjal mosolygott,
hatalmas, tökéletes, fehér fogsorral, és a fejére mutatott. Bud megérintette a homlokát, és
a szemöldökénél, pont a fejstukker fölött valami keményet tapintott.

A lobot ügetésre váltott, és felé tartott. Mindenhol asantik bukkantak elő a semmiből.
Bud azon tűnődött, vajon mióta követik. Mindnek csodaszép volt a mosolya. A kezükben
az aszfaltra irányzott apró tárgyakat tartottak, az ujjuk a cső mellé simult, amíg a lóboton
ülő fickó meg nem szólalt. Akkor mindannyian rögtön Budra emelték a fegyverüket.

A lövedékek a bőrére és a ruhájára tapadtak, és szétloccsantak rajta; sok négyzetméternyi

súlytalan hártya ért rajta egymásba és kezdett zsugorodni. Az egyik tarkón találta, és az
anyag körbefröccsent a fején, begubózta az arcát. Körülbelül olyan vastag lehetett, mint
egy szappanbuborék, és elég jól átlátott rajta – az egyik szemhéját ráadásul felragasztotta
a szemöldökéhez, úgyhogy nem is tehetett mást –, de a világ immár csodás
szivárványszínben tündökölt, mintha csakugyan egy buborékon nézne át. Az egész
zsugorfóliázás nem tartott tovább fél másodpercnél; a műanyagba mumifikált Bud arccal
előrezuhant. Az egyik asanti volt olyan kedves és elkapta. Lefektették a földre, és a
hátára fordították. Valaki egy zsebkéssel felvágta a száján a hártyát, így újra kapott
levegőt.

Több asanti is azzal foglalatoskodott, hogy a fóliára fogantyút ragasztott – kettőt a

vállaira, kettőt a bokáira. A lóbotos közben leszállt géphátasáról, és fölé térdelt.

Az arcát több feltűnő heg is díszítette.

– Uram – közölte mosolyogva –, a vád ön ellen az Egyetemes Gazdasági Protokoll egyes

kitételeinek megsértése, amit egy alkalmasabb időpontban részletesen kifejtek önnek.
Ezennel letartóztatom. Kérem, vegye figyelembe azt is, hogy az ilyen módon
letartóztatottak ellen szökés kísérlete esetén gyilkos fegyver használata is engedélyezett,
bár erre most csekély az esély, haha! Az eljárásrend mégis azt követeli, hogy
figyelmeztessem. Mivel ez a terület egy az Egyetemes Gazdasági Protokollt elismerő
nemzetállam tulajdona, jogában áll a vádakat a szóban forgó nemzetállam, jelen esetben
tehát a Kínai Partvidéki Köztársaság igazságszolgáltatásának keretén belül megismernie.
Ez a nemzetállam maga dönti el, hogy milyen egyéb jogokat ad önnek, vagy tagad meg
öntől. Pár pillanat, és megtudjuk, amint tájékoztattuk a helyzetről az illetékes
hatóságokat. Á, már jön is tőlük valaki, ha nem tévedek.

A sanghaji rendőrség pedomotívba szíjazott lábú embere gyalogolt feléjük az ilyen

szerkezetekre jellemző, hatalmas léptekkel, és asantik görkoriztak a nyomában. Utóbbiak
mind mosolyogtak, a járőr jellegzetes pókerarcot vágott.

Az asantik vezére kecsesen meghajolt a rendőr felé, majd ismét hosszasan idézett az
Egyetemes Gazdasági Protokoll apró betűs részéből. A járőr ezt többször egy hanyag
meghajlásnak is beillő biccentéssel jutalmazta, aztán Budhoz fordult, és azt hadarta:

– Tagja ön bejegyzett törzsnek, klánnak, diaszpórának, franchise típusú, nemzeti jellegű

közösségnek, királyi államnak vagy bármely más, az EGP-be tartozó közérdekű
szervezetnek?

– Ez most valami szar vicc, ugye? – felelte Bud. A zsugorfólia összenyomta a száját, és
úgy hápogott, mint egy kacsa.

A négy fogantyút megmarkolta négy asanti, és felemelték Budot a földről. Követték a

hosszú léptű járőrt a tengeren át Sanghajba vezető Töltés felé.

– Azzal mi van – hápogta Bud a zsugorfólia résén át –, amit a fickó mondott, hogy
lehetnek más jogaim is? Vannak más jogaim?
A rendőr a válla fölött hátranézett, óvatosan, nehogy elveszítse az egyensúlyát a
pedomotívon.

– Ne legyél barom – mondta elég jó angolsággal –, ez Kína!

Hackworth reggeli töprengése, étkezése és munkába indulása

John Percival Hackworth folyamatosan a másnapi bűntényen gondolkodott, ezért aztán

rosszul aludt, és háromszor is felkelt azzal az indokkal, hogy vécére kell mennie.

Mindháromszor megnézte a fehér csipkehálóingében kiterült Fionát, aki feje fölé nyújtott
kézzel szaltózott hátra Morfeusz ölelésébe. A sötét szobában csak annyira látszott az arca,
mintha a holdat több réteg fehér selyembe tekerték volna.

Hajnali ötkor az észak-koreaiak brutális médiatronjai éles, pentatonikus ébresztőt

rikoltottak. Sendero névre keresztelt enklávéjuk nem sokkal a tengerszint fölött terült el,
Hackworthék épületétől egy mérfölddel alacsonyabban, az átlagos nappali hőmérséklet
náluk húsz fokkal volt melegebb. Mégis, valahányszor felcsendült a női kórus pengeéles
refrénje a Kedves Vezér mindenható jóságáról, úgy tűnt, mintha a szomszédból jönne.

Gwendolyn meg sem rezzent. Még egy órát alszik majd mélyen, hacsak nem jön be
korábban a komorna, Tiffany Sue, hogy kikészítse a ruháit: a reggeli edzéshez az
elasztikus fehérneműt, no meg az átöltözéshez a munkakosztümöt, a kalapot, a kesztyűt
és a fátylat.

Hackworth kivett a szekrényből egy selyemköntöst és a vállára vetette. Az övet

megkötötte a derekán – a pamacsok hűsen simítottak végig az ujjain a sötétben –, majd
benézett a nyitott ajtón Gwendolyn gardróbjába, és azon túl a budoárjába. A végében, az
ablaknál állt a neje apró, márványlapos íróasztala, tele a saját és mások papírjaival – még
ilyen távolról is nagyjából ki tudta venni, hogy szortírozásra váró névjegyek, jegyzetek és
meghívók voltak. A budoár padlójának nagy részét egy foszlott szőnyeg fedte, ami
helyenként egészen az alap jutarétegig kikopott, de még kínai rabszolgák szőtték kézzel a
Mao-dinasztia idejében. A tényleges funkciója csak az volt, hogy megvédte a padlót
Gwendolyn edzőfelszerelésétől. A sanghaji felhőkről szétszóródó fényben csillogott a
Beaux-Arts stílusú, kovácsoltvas lépcsőzőgép, a vergődő tengeri siklókat és feszes testű
sellőket formázó evezőpad, valamint a súlyzóállvány, melyet négy szép farú tartószobor
emelt a magasba. Nem köpcös görög nők voltak, hanem modern asszonyok a négy fő
embertípusból, szépen kiemelt tricepsszel, farizommal, széles hátizommal, szabóizommal
és egyenes hasizommal. Ez aztán a klasszikus építészet remeke! A szobrok motivációs
mintapéldányok voltak, és a kisebb faji különbségek ellenére mindegyikük teste ideálisan
szemléltette az aktuális ízlést: ötvenhat centis derék, legfeljebb tizenhét százalékos
testzsír. Nincs az az alsónemű, ami ilyennek mutatja az alakot, bármit is hazudjanak a női
magazinok. A divatos, hosszú, fűzős, szappanbuboréknál is vékonyabb anyagú ruhákban
minden jól látszott. Emberfeletti akaraterő híján a legtöbb nő nem bírta ilyen kondícióban
tartani a testét, ha nem volt komornája, hogy naponta legalább kétszer-háromszor
szigorúan megdolgoztassa. Ezért aztán miután Fiona abbahagyta a szopást, és lassan
eljött az ideje a kismamaruhák leselejtezésének, felvették Gwennek Tiffany Sue-t.
Hackwortht ez (és még sok más, gyerekkel kapcsolatos kiadás számlája) egészen
váratlanul érte. Gwen pedig félig-meddig komolyan azzal vádolta, hogy szemet vetett
Tiffany Sue-ra. Az ilyen gyanúsítgatás a modern házasságok szinte kötelező
velejárójának számított, hiszen az összes komorna a fiatal, csinos és tökéletes alkatú
lányok közül került ki. Csakhogy Tiffany Sue tipikus théta volt, harsány, közönséges, és
mindig erősen sminkelt. Hackworth ki nem állhatta. Akkor már inkább a súlyzóállvány
tartószobrai – azok legalább tényleg ízléses darabok.

Mrs. Hull nem hallotta a mászkálását, és álmosan motoszkált tovább a saját szobájában.
Hackworth betett a grillsütőbe egy édes süteményt, és kiment a lakásuk apró erkélyére
egy pohár teával, hogy még élvezhesse kicsit a Jangce torkolata felől fújó hajnali szelet.

Hackworthék épülete több más házzal együtt egy tömbnyi alapterületű kert mellé épült.
Néhány korán kelő már sétáltatta is odalent a spánieljét, mások a lábujjukat érintgették.
Új-Csuszan távoli lejtőin ébredeztek a Bérelt Területek; senderók özönlöttek elő
barakkjaikból, az utcákon sorban állva kántálták és énekelték végig reggeli
csuklógyakorlataikat. A szintetikus klánok nyomorult kis enklávéjába szorult összes théta
felhangosította a médiatronját, hogy elnyomja a senderók zaját; tűzijáték- vagy
fegyverropogás hallatszott (sosem lehetett tudni, éppen melyik), és a belsőégésű motorok
megszállottjai beindították az egész sávot elfoglaló, dübörgő gépezeteiket. A
metróállomásoknál feltorlódtak a gyalogosok, várták, hogy sorban felkerüljenek a
Töltésen át Külső-Sanghajba tartó járatokra – úti céljuk innen csupán a horizontot
betöltő, neonfoltos, szénszagú szmogfelhőnek látszott.

Ezt a környéket a rossz nyelvek Süketítőnek becézték, de Hackwortht nem igazán zavarta
a ricsaj. Az panaszkodik állandóan ilyesmire és akar a városban házat, vagy a szárazföld
belsejében birtokot, aki vélt vagy valós nemesi származását fitogtatja.

Végül a Szent Márk harangjai elütötték a hatot. Mrs. Hull az első kondulásnál berontott a
konyhába, és szabadkozott, amiért Hackworth előtte ért oda, valamint felháborodott azon,
hogy más lábatlankodik a szent területen. A helyiség egyik sarkában lévő
anyagszerkesztő automatikusan elkezdett legyártani egy pedomotívot a munkába induló
Hackworth számára.

Az ötödik harangütésnél csatlakozott a kongáshoz egy nagy vákuumszivattyú puff-puff-

puffogó hangja is. A Királyi Vákuumművek mérnökei már javában bővítették az
eutaktikus környezetüket. Komoly szivattyúk lehettek, és Hackworth tippje szerint
alighanem egy épületet húztak fel, talán az egyetem új szárnyát.
Leült a konyhaasztalhoz. Mrs. Hull már kente is a süteményre a narancsdzsemet. Az
asszony kirakta az asztalra a tányérokat és az evőeszközöket, Hackworth pedig kézbe vett
egy nagy, üres papírt.

– A szokásosat – mondta, mire a papír tüstént átalakult a Times címlapjává.

Hackworth az összes társadalmi helyzetének megfelelő hírt járatta, és még pár

pluszszolgáltatást is – kedvenc cikkírói és karikaturistái anyagait a világ minden sarkából.
Az apja még mindig szívén viselte fia műveltségét, ezért állandóan válogatott cikkekkel
bombázta, továbbá ott voltak az uitlanderekre, Új-Atlantisz évtizedekkel ezelőtt Dél-
Afrikába menekült, kisebb brit klánjára vonatkozó történetek. Hackworth erre azért
fizetett elő, mert az anyja uitlander volt.

Egy magasabb rangú és nagyobb felelősséget viselő úriember minden bizonnyal más
jellegű információkra szomjazna, Új-Csuszan valódi elitje pedig papírról olvashatta a
Times tudósításait. A nagy, antik nyomdagép mindennap hajnali háromkor kiszórt száz
példányt. Új-Atlantisz klánjának egyedi arculatáról sokat elmondott az a tény, hogy a
legmagasabb rangú társadalmi réteg nyomtatott formában kapta kézhez a híreket.

A nanotechnológia mára közel mindent lehetővé tett, így aztán nem a lehetséges
felhasználási módok kiötlése volt fontos, hanem a felhasználás szabályozása. A
viktoriánus reneszánsz új keletű bölcsessége abban nyilvánult meg, hogy nem tartották
feltétlenül hasznos dolognak, ha mindenki teljesen más újságot olvas reggelente – minél
magasabbra jutott valaki a társadalmi hierarchiában, annál jobban hasonlított a rangban
vele egyenlőkéhez a Timesa.

Hackworthnek majdnem sikerült felöltöznie úgy, hogy nem ébresztette fel Gwendolynt,
de a neje végül mocorogni kezdett, amikor a férfi már az óraláncát igazgatta a zakója
gombjai és zsebei körül. Nem csak az órája lógott rajta, volt ott mindenféle kincs: a
tubákos doboza, amivel időnként kissé feldobta magát, meg egy aranytoll, ami csilingelt,
ha üzenete jött.

– Jó munkát, édesem! – motyogta Gwen. Aztán pislogott párat, és az ágy festett

kartonbaldachinjára meredt. – Ma befejezed, ugye? – kérdezte.

– Igen – felelte Hackworth. – Későn jövök. Egészen későn.

– Nem baj, megértem.

– Dehogy érted – szaladt ki Hackworth száján. Aztán gyorsan vissza is nyerte az

önuralmát. Elég, gondolta.

– Hogy mondtad, szívem?

– Nem erről van szó… a projekt befejezi magát. Viszont munka után, ha minden jól
megy, szerzek Fionának egy ajándékot. Egy nagyon különleges ajándékot.

– Mindennél többet jelent, ha hazaérsz hozzánk vacsorára.

– Tévedsz, szívem. Ez tényleg rendkívüli dolog lesz, hidd el.

Megcsókolta, és a bejárati ajtóhoz lépett. Mrs. Hull már várta, az egyik kezében a
kalapját, a másikban az aktatáskáját nyújtotta felé. A pedomotívot már korábban kivette
az anyagszerkesztőből, és az ajtó mellé tette – a készülék elég okos volt ahhoz, hogy
tudja, nem odakint van, és teljesen behúzta a lábait, így nem is segített sokat a járásban.
Hackworth rálépett a talplemezekre, és érezte, hogy a szíjak körülölelik végtagjait.

Arra gondolt, hogy még nem késő feladni a dolgot, de ekkor valami vörösen villant a
szeme sarkában, és észrevette, ahogy a pizsamás, boglyahajú Fiona Gwen felé lopózik,
hogy meglepje. A szemében látta, hogy mindent hallott. Dobott felé egy csókot, aztán
eltökélten kilépett az ajtón.

bud pere; a konfuciánus jogrendszer sajátosságai; felkérik, hogy sétáljon ki egy mólóra

Az utóbbi pár napot Bud a szabad ég alatt töltötte, a Csang Csiang (ahogyan több ezer
rabtársa hívta) alacsony fekvésű, büdös torkolatában épített börtönben. Bud Jangce néven
ismerte a folyót. A börtön falai pár méterenként leszúrt bambuszrudakból álltak, a
csúcsokat vidáman csapdosó, narancsszín műanyag szalag kötötte össze. Bud csontjaiba
új készüléket ültettek, ami tudta, hol a határ. Helyenként egy-egy hulla hevert a szalag
túloldalán – a tésztaszaggatók darabokra szedték a testüket. Bud először azt hitte,
öngyilkosok, de aztán a szemtanúja volt egy lincselésnek: egy rab állítólag ellopta az
egyik társa cipőjét, mire a tömeg felkapta, akár egy rocksztárt, és hiába csapkodott fogást
keresve, kézről kézre adták. Amikor elérte a bambuszrudakat, egy utolsó lökéssel
átsegítették rajta, és amint átrepült a láthatatlan határon, gyakorlatilag szétrobbant a teste.

A lincselés állandó veszélye apró kellemetlenségnek tűnt a szúnyoghordához képest. Így

aztán amikor Bud fülében megszólalt egy hang, hogy jelentkezzen a telep északkeleti
végében, azonnal indult is – részben azért, mert nagyon szeretett volna már elkerülni
innen, amúgy meg, ha nem megy, távolról is kicsinálhatják, csak a gombot kell
megnyomniuk. Ha azt mondják, menjen el a bíróságra és üljön le, hát úgy tesz, de a
látszat kedvéért küldtek egy zsarut, kísérőnek.
A bíróság magas mennyezetű helyisége egy régi épületben volt a Töltés mentén, és nem
sokat adtak a berendezésére. A szoba végében, az emelvényen piros terítővel letakart,
kinyitható asztal állt. A szövetbe aranyszálakkal hímeztek valamit – unikornist, sárkányt
vagy valami hasonló szarságot. Bud sohasem ismerkedett túl behatóan a kitalált
állatokkal.

Bejött a bíró, akit az egyik segédje, egy zömök, kerek fejű, mentolos cigaretta csábító
illatát árasztó kínai mutatott be Fang bíró úr néven. A zsaru, aki idáig kísérte Budot, a
földre mutatott, és Bud engedelmesen térdre hullott, majd homlokát a padlóhoz érintette.

A bíró másik samesza egy szemüveges, parányi ázsiaiamerikai nő volt. Manapság nem
sokan használtak szemüveget a látásuk javítására, úgyhogy ez alighanem valamiféle
fantaszkópot hordott, amivel mindenfélét nézhet az ember, például raktívokat. Bár ha
nem szórakozásra használták, volt rá egy fellengzősebb szó is: fenomenoszkóp.

A fantaszkópot a retinára is rá lehetett ültetni, mint ahogy Bud dobhártyájára a

hangrendszerét. Persze be lehetett csatolni a teleérzékelést a gerincvelőbe a megfelelő
csigolyáknál, de ennek sokak szerint több volt a kára, mint a haszna – ellene szólt a
hosszú távú idegsérülés lehetősége, meg az, hogy a nagy médiacégek hackerei állítólag
megtalálták a módját a beépített védelem megkerülésének, és mindenféle szemetet
hirdettek az áldozat periférikus látásában (vagy akár a kurva látómező közepén), éjjel-
nappal, még akkor is, ha aludt. Bud ismert egy csávót, akit valahogy megfertőzött egy
mém, és a látótere jobb alsó szegletében addig futott egy lepukkant moteleket hirdető
reklám hindiül, amíg végül kicsinálta magát.

Fang bíró meglepően fiatal volt, nem lehetett még negyven sem. Leült a piros terítős
asztalhoz, és kínaiul kezdett beszélni. A két samesza a háta mögött állt. Volt ott egy szikh
is, aki most felkelt, és pár szót szólt a bíróhoz kínaiul. Búdnak ötlete sem volt, vajon hogy
került oda egy szikh, de már megszokta, hogy ezek mindig akkor tűnnek fel, amikor a
legkevésbé van rájuk szükség.

Fang bíró ezúttal New York-i akcentussal szólalt meg:

– A Protokoll képviselője azt javasolja, hogy angolul tartsuk meg az ülést. Van
ellenvetés?

Közben megjelent a fickó, akit kirabolt. Sérült kezét kissé mereven tartotta, de amúgy
egészségesnek látszott. A felesége is elkísérte.

– A nevem Fang, és én vezetem a tárgyalást – folytatta a bíró, és egyenesen Budra nézett.

– Bíró úrnak szólíthat. Tehát, Bud, a jelen lévő Kwamina úr olyan cselekedetekkel
vádolja, amelyek a Partvidéki Köztársaságban illegálisak. A vád szerint az általunk is
elismert Egyetemes Gazdasági Protokoll bizonyos kitételeit is megszegte. Ezen vétkei
szorosan kapcsolódnak a már említett bűnökhöz, bár kissé eltérnek azoktól. Érti, amit
elmondtam?
– Nem teljesen, bíró úr – felelte Bud.

– Szerintünk maga kirabolta ezt a fickót, és lyukat lőtt a karjába – mondta erre Fang bíró
–, amit nem szeretünk. Capiche?

– Igen, uram.

Fang bíró biccentett a szikhnek, aki vette a lapot.

– Az EGP törvénykönyve szabályozza az egyének és szervezetek közti összes gazdasági

kölcsönhatást – kezdte a szikh. – Ilyen a rablás is. A megnyomorítás szintén ide tartozik,
amennyiben akadályozza az áldozat gazdasági tevékenységét. Mivel a Protokoll nem
rendelkezik állami fennhatósággal, együttműködünk az EGP-t elismerő tagok saját
jogrendszerével az ilyen esetekben.

– Ismeri a konfuciánus jogrendszert, Bud? – kérdezte Fang bíró. Bud kezdte úgy érezni,
mintha egy teniszmeccset követne, és ettől megfájdult a feje. – Ha jól sejtem, nem. Jól
van, szóval, bár a Kínai Partvidéki Köztársaság már semmilyen szinten nem konfuciánus,
mégis ez alapján működik a jogrendszerünk. Létezik már pár ezer éve, és egészen jól
bevált. A lényege, hogy nekem több szerepem van: én vagyok a nyomozó, a bíró, az
esküdtszék, és szükség esetén a hóhér is.

Bud ezen a poénon jót kuncogott, aztán esett csak le neki, hogy Fang bírónak nincs olyan
nagyon jó kedve. Csak a New York-i dialektus miatt hitte, hogy normális arc.

– Tehát ebben a minőségemben szeretném megkérdezni először is önt, Kwamina úr,

felismeri-e a gyanúsítottat.

– Ő az – mutatott Bud homlokára Kwamina –, aki fenyegetett, rám lőtt és elvette a

pénzem.

– És ön, Kum asszony? – kérdezte Fang bíró. Bud felé fordulva hozzátette:

– Az ő kultúrájukban a feleség nem veszi fel a férje nevét. Mrs. Kum Bud felé biccentett
a fejével, és csak annyit mondott:

– Ő a vétkes.

– Pao kisasszony, önnek van hozzáfűznivalója?

A szemüveges, aprócska nő felnézett Budra, majd texasi kiejtéssel azt mondta:

– Ennek a férfinak eltávolítottam a homlokából egy hangvezérlésű nanogránátvetőt,

közönséges nevén fejstukkert, aminek a tára háromféle lövedéket tartalmazott. Ezek
közül az egyik, az úgynevezett csonkoló az, amelyet Mr. Kwamina ellen használtak. A
lövedékek sorozatszámának nanoléptékű vizsgálata és ezek összehasonlítása a Mr.
Kwamina sebéből eltávolított maradványokkal azt mutatta, hogy a Kwamina úr ellen
használt lövedéket a gyanúsított homlokába ültetett fegyverből lőtték ki.

– Azt a rohadt…! – nyögte Bud.

– Jól van – mondta Fang bíró, és egyik kezével futólag megmasszírozta a homlokát.
Aztán Budhoz fordult.

– Ön bűnös.

– Na! És mi lesz a védelemmel?! – méltatlankodott Bud. – Tiltakozom!

– Ne legyen seggfej – felelte Fang bíró. Most a szikh szólalt meg:

– Mivel az elkövető nem rendelkezik számottevő vagyonnal, és munkájával sem tudná

érdemben kárpótolni áldozatát az elszenvedett kárért, a Protokoll ezennel visszavonul az
ügytől.

– Tiszta sor – vágta rá Fang bíró. – Hát akkor mondja, Bud, öregfiú, van valaki, akit
eltart?

– Van egy barátnőm – felelte Bud. – Van egy Harv nevű fia, aki az én kölköm, ha nem
tévedünk. És azt hallottam, hogy a csaj terhes.

– Hallotta vagy tudja?

– Amikor utoljára megnéztem, pár hónapja, még az volt.

– Mi a neve?

– Tequila.

A Protokoll egyik gyakornoka – egy fiatal nő – felől fojtott röhögés hallatszott, és a

szájára szorította a kezét. A szikh mintha a nyelvébe harapott volna.

– Tequila? – kérdezett vissza hitetlenkedve Fang bíró. Lassan egyértelművé vált, hogy
sok hasonló esettel találkozott már, ezért nagyra becsülte az alkalmankénti mókás
pillanatokat.

– A Bérelt Területeken tizenkilenc Tequila nevű nőt tartanak nyilván – olvasta a

fenomenoszkópjáról Miss Pao –, az egyikük egy Nellodee nevű lányt szült három napja.
Van egy Harvard nevű ötéves fia is.

– Azta – szólalt meg erre Bud.

– Gratulálok az apasághoz, Bud – mondta neki Fang bíró. – A reakciójából arra
következtetek, hogy ez némiképp meglepte. Mivel ezzel a Tequila nevű nővel minden jel
szerint súlytalan a kapcsolata, nem érzem úgy, hogy figyelembe kellene vennem enyhítő
körülmény gyanánt. Ezért aztán legyen kedves, lépjen ki azon az ajtón – mutatott a terem
vége felé –, utána pedig menjen le a lépcsőn. Távozzon a kijáraton, menjen át az út másik
oldalára, ott talál egy a folyó fölé nyúló mólót. Menjen a végébe, álljon a vörösre festett
részre, és várjon a további utasításokra.

Bud kelletlenül mozdult, de Fang bíró türelmetlenül intett neki, így végül kiment az ajtón,
le a lépcsőn, majd kilépett a Töltésre, a Huang Pu nevű folyó mentén futó, nagy, vén,
európai stílusú házakkal teli útra. Egy gyalogos aluljárón át kiért a vízpartra, amit
megtöltöttek a sétáló kínaiak, meg a lábatlan, magukat ide-oda vonszoló nyomorultak.

Egy csapat középkorú kínai ósdi dallamokat bömböltetett a parton felállított hifiből, és
keringőztek. Bud máskor idegesítőnek és szokatlannak tartotta volna ezt a zenét és
táncstílust, most valamiért mégis elszomorította a kissé magamutogató, egymás karján
lágyan forgó, boldognak tűnő emberek látványa.

Végül megtalálta az említett mólót. Át kellett nyomakodnia néhány sárga között, akik egy
hosszú, vászonba csavart csomagot cipeltek, és próbálták megelőzni.

Szép volt itt a kilátás – a háta mögött a Bundnak nevezett kikötőrész régi épületei, a
szemközti parton pedig a Putungi Szabadkereskedelmi Zóna szédítő neonfala szolgált a
főként mély merülésű uszályokból álló forgalom háttereként.

Csak a móló legvége volt vörös, és ott már erősen a folyó felé lejtett. Valami tapadós
cuccal volt bevonva, azért nem csúszott ki Bud alól a lába. Megfordult, és felnézett a
bíróság kupolás épületére, hátha megpillantja az ablakból kinéző Fang bírót vagy
valamelyik csicskáját. A kínai család követte a hosszúkás csomaggal, amit
virágkoszorúkkal díszítettek, és Bud rádöbbent, hogy alighanem egy családtag holtteste
van benne. Hallott már ezekről a helyekről – temetőmólónak hívták az ilyet.

A véráramában több tucatnyi tésztaszaggatónak nevezett, mikroszkopikus bomba

robbant.

NELL MEGTANULJA KEZELNI AZ ANYAGSZERKESZTŐT; IFJONTI

TÉVELYGÉSEK; MINDEN JÓRA FORDUL
Nell kinőtte a kiságya matracát, úgyhogy Harv, a bátyja azt mondta, segít szerezni egy
újat. Mintegy mellékesen megjegyezte, hogy ő már elég nagy az ilyesmihez. Nell ment is
utána a konyhába, ami tele volt mindenféle dobozszerű, érdekes, ajtós dologgal.
Némelyik meleg volt, mások hidegek, volt ablakos, meg olyan is, ami zajt csapott. Nell
gyakran látta, hogy Harv, Tequila vagy valamelyik pasija kaját vesz ki belőlük, a
fogyaszthatóság különféle állapotaiban.

Az egyik ilyen dobozra azt írták, hogy „A”. A pult fölötti falba építették. Nell odahúzott
egy széket, és nézte, ahogy Harv ügyködik vele. „A” ajtaja egy médiatron volt, ami azt
jelentette, hogy kis képek mozogtak rajta, hangok jöttek elő belőle, vagy mindkettő. Harv
megbökte az ujjával, és beszélt hozzá, mire az apró képek táncolni kezdtek körbekörbe.
Nellt a raktívokra emlékeztette, melyeket a nappali nagy médiatronján játszott le, amikor
nem használta egyik idősebb családtagja sem.

– Mik azok? – kérdezte Nell.

– Médiaglifák – felelte Harv öntelten. – Egyszer majd te is megtanulsz olvasni.

Nell egy részüket már meg tudta fejteni.

– Pirosat vagy kéket? – kérdezte Harv nagylelkűen.

– Pirosat.

Harv még az eddigieknél is teátrálisabb mozdulattal bökött a panelre, mire feljött egy új
médiaglifa, egy fehér kör, a tetején keskeny, zöld ékkel. Az ék egyre szélesebb lett. A
közben felhangzó halk dallam azt jelentette, hogy várni kell. Harv a hűtőhöz ment, és
kivett két flakon gyümölcslét, egyet magának, egyet Nellnek. Megvetően nézte a gépet.

– Röhejes, hogy meddig tart – jelentette ki.

– Miért?

– Mert csóró Tápon vagyunk, csak pár gramm jön másodpercenként. Szánalmas.

– Miért vagyunk csóró Tápon?

– Mert ez egy csóró lakás.

– Miért csóró a lakás?

– A gazdaság miatt nem engedhetünk meg magunknak többet – felelte Harv. – Anyunak
mindenféle kínaival kell versenyeznie, nekik meg nincs semmi önérzetük, úgyhogy
ingyen dolgoznak. Ezért aztán anyunak is ingyen kell dolgoznia.

Az „A”-ra nézett, és a fejét csóválta.

– Szánalmas. A Bolhacirkuszban ilyen vastag Táp van! – Összeérintette az ujjai hegyét,
és két karjával mutatta a méretet. – Ez meg biztos csak akkora, mint a kisujj ad.

Hátrébb lépett az „A”-tól, mint aki a közelségét sem bírja, majd nagyot slukkolt a
gyümölcsléből, és besasszézott a nappaliba raktívozni. Nell csak nézte, ahogy egyre nő a
zöld ék, félig kitölti a kört, aztán olyan lesz az egész, mintha egy zöld körben lenne fehér
ék, ami egyre keskenyebb. Végül egy döccenéssel abbamaradt a zene, pont amikor eltűnt
a fehér rész.

– Kész van! – mondta.

Harv megállította a raktívját, bemasírozott a konyhába, és megbökte a mozgó, nyíló ajtót

ábrázoló médiaglifát. Az „A” hangosan sziszegett. Harv észrevette, milyen riadt a húga,
és megborzolta a haját. Nell nem tudta ellökni a kezét, mert a fülét fogta.

– Kiereszti a vákuumot – magyarázta Harv.

A sziszegésnek vége lett, és felpattant az ajtó. Ott volt mögötte Nell új, takarosan
összehajtogatott, piros matraca.

– Add ide! Add ide! – kiabálta Nell bőszen, amikor Harv kivette. A bátyja egy kicsit még
szórakozott vele, el-elrántotta előle, de aztán odaadta. Nell beszaladt a közös szobájukba,
és úgy bevágta maga után az ajtót, ahogy csak bírta. Dinoszaurusz, Kacsa, Péter és Bíbor
már várta.

– Szereztem egy új ágyat – mondta nekik. Megragadta a régi ágybetétet, és a sarokba

cipelte, majd precízen széthajtogatta az újat a földön. Elszomorítóan vékony volt, inkább
takarónak nézett ki, mint matracnak. De amikor teljesen kisimította, halkan szuszogni
kezdett, mint Harv éjszaka. Minden egyes pöffenéssel egyre vastagodott, és amikor
abbahagyta, igazi matracnak nézett ki. Nell a karjába vette Dinoszauruszt, Kacsát, Pétert
és Bíbort, aztán biztos ami biztos, pár százszor fel-le ugrált rajta.

– Tetszik? – kérdezte Harv az ajtóból.

– Nee! Menj ki! – sikította Nell.

– Nell, ez az én szobám is – mondta neki a bátyja. – Le kell bontani a régi matracodat.

Harv később elment a haverjaival, és Nell egy időre egyedül maradt a lakásban. Úgy
döntött, hogy a skacoknak is kellenek saját ágybetétek, úgyhogy a pulthoz rángatta a
széket, és felmászott az „A” elé, aztán próbálkozott a médiaglifákkal. Egy csomót nem
ismert, de azt megfigyelte, hogy Tequila beszélni szokott, ha valamit nem tud elolvasni,
úgyhogy ő is így csinált.

– Kérem, biztosítson szülői felügyeletet – hajtogatta az „A” újra meg újra.

Most már értette, hogy Harv miért bökdösődik beszéd helyett. Addig nyomogatta a
médiaglifákat, amíg megtalálta azt, amit Harv használt a matrachoz. Az egyiken egy férfi
és egy nő aludt egy nagyon nagy ágyban. A másikon egy férfi és egy nő egy valamivel
kisebb ágyban. A harmadikon egy férfi, egyedül, a negyediken egy gyerek, egyedül, az
ötödiken egy baba.

Nell megbökte a babát. Feltűnt a fehér kör és a piros ék, szólt a zene, az „A” felszisszent
és kinyílt.

Nell kiterítette a padlón az új matracot és udvariasan megmutatta Dinoszaurusznak, aki

még túl kicsi volt ahhoz, hogy egyedül tudjon ugrálni rajta, ezért Nell segített neki. Aztán
visszament az ,A”-hoz, és szerzett ágybetétet Kacsának, Péternek és Bíbornak. Mostanra
már tele volt a padló matracokkal, és Nell arra gondolt, milyen jópofa lenne, ha az egész
szoba egyetlen, hatalmas ággyá válna, ezért aztán csinált párat a legnagyobból. Végül
Tequila is kapott egyet, meg a pasija, Rog is.

Amikor Harv hazajött, szörnyülködött és ámuldozott.

– Anyu ezért szarrá veret minket Rogdzsal – mondta. – Most rögtön le kell bontanunk ezt
a sok cuccot!

Sebaj, jó móka volt. Nell elmagyarázta kis barátainak a helyzetet, aztán segített Harvnak
a sajátján kívül az összes matracot bepréselni a bontó adagolóján. A fiú alig bírta bezárni
a gép ajtaját.

– Reménykedjünk, hogy lebomlik a cuccos, mire anyu hazaér, mert ez nem megy
gyorsan.

Később mindketten bebújtak az ágyukba, és egy darabig csak feküdtek némán,

zsibbadtan várva, hogy kinyíljon a bejárati ajtó. De aznap éjjel se anya, se Rog nem jött
haza. Tequila reggel állított be, felvette a szobalányruháját, és szaladt a Vikiklávéba tartó
buszhoz – be sem dobta a szemetet a bontóba, csak a földre hajította. Amikor később
Harv benézett a masinába, üres volt.

– Ezt most megúsztuk – mondta a húgának. – Nell, óvatosan kell használni az

anyagszerkesztőt.

– Mi az az anyagszerkesztő?

– Az, amit röviden „A”-nak hívunk.

– Miért?

– Mert az ,A” az az anyagszerkesztőt jelenti, legalábbis azt mondják.

– Miért?

– Csak. Gondolom, betűvel írva.

– Mik azok a betűk?

– Hát olyanok, mint a médiaglifák, csak feketék, picik és nem mozognak. Régiek,
unalmasak és nagyon nehéz elolvasni őket. De arra jók, hogy hosszú szavakból rövidet
csináljunk velük.

Hackworth megérkezik a munkába; felkeresi a tervműhelyt; Cotton úr hivatása

A magasba nyúló, kovácsoltvas kapu felé haladó Hackworth makulátlan bakancsán

esőcseppek csillogtak. A pedomotív talplemezeiről alágördülő cseppecskékben az ég
ezüstszürke fénye tükröződött; minden lépéssel újabb adagokban záporoztak a
barnásszürke macskakövekre. Hackworth udvariasan átküzdötte magát egy csapat
elveszettnek tűnő hindun. Kemény cipőik meg-megcsúsztak a köveken, az állukat
felemelték, hogy ne ütközzön magas, fehér gallérjukba. Órákkal korábban indultak el az
Új-Csuszantól délre található szigetről, a sokemeletes hindu lakótelep csomagmegőrzőnyi
méretű lakásaiból. Hajnalban értek át Sanghajba a motokorikkal és velocipédekkel, s
alighanem lefizettek egy rendőrt, hogy felengedje őket a városból Új-Csuszanba vezető
Töltésre. A Gépi és Fázisrendszerek Részvénytársaság számított rájuk, mert itt voltak
minden reggel. Persze a cég a Töltéshez közelebb is berendezhetett volna egy felvételi
irodát, vagy akár bent Sanghajban, mégis inkább a főhadiszálláson töltették ki velük a
jelentkezési lapot. A komolytalanok nem jutottak el idáig, és az állandó hindu sokaság
emlékeztette az alkalmazottakat, milyen szerencsések is ők, hogy még nem vette át a
helyüket a bőséget éhesen bámuló seregélycsapat.

A Tervműhely egyetemi épületegyüttesre hasonlított, és nem csak az építészeti

megoldások miatt. Megfelelt az eredeti definíciónak – hatalmas, díszes épületek által
határolt, négyszögletű alaprajzú, zöldellő terület –, de akkor is stimmelt a hasonlat, ha az
egyetem meghatározása egyfajta gyár, ahol a nagy, dohos helyiségekben monoton
munkát végző emberek ülnek egymás mellett.

Hackworth átvágott a Merkle Hallon. Ez a tervműhelyekre jellemző, gót stílusú, gigászi

méretű helyiség volt. Boltíves mennyezetét gipszre festett, valódi freskó díszítette. Mivel
az egész épületet (falfestményestül) egyenesen a Tápról növesztették, egyszerűbb lett
volna egy médiatront üzemeltetni a mennyezeten, és azon képet is lehetett volna váltani.
Ám az újviktoriánusok szinte sosem használtak médiatront. A valódi anyagok
alkalmazása komoly művészi hozzáértést kívánt – csak egyszer lehetett megcsinálni,
véglegesre.

A freskó központi témája a kiberkerubok raja volt. Mindegyik gömb alakú atomot tartott
a vállán, és a centrum, a készülő mű, a sok száz szimmetrikus csillagalakzatba rendezett
részecske felé tartott vele. A félkész alkotás csapágyat, esetleg motort sejtetett. Óriási,
egyértelműen aránytalan, fehér ruhás mérnök hajolt fölé tűnődve, az egyik szemén
nanofenomenoszkóppal. Ilyet a mélységélesség hiánya miatt valójában nemigen használt
senki, de a freskón jól mutatott, mert így látszott a Mérnök másik, acélkék, tágra nyílt
szeme, amint a végtelent fürkészi, mint egy roppant csillagászati távcső. Az egyik
kezével viaszolt bajszát simogatta. A másik egy nanomanipulátorban volt, és a dicsfényes
trompe-l'oeil egyértelművé tette, hogy az atomot cipelő kerubok úgy táncolnak, ahogyan
ő fütyül; uralta őket, akár Neptunus a tenger népét. A freskó sarkait is telefestették –
baloldalt, fent Feynman, Drexler és Merkle, Chen, Singh és Finkle-McGraw buckyballon,
némelyikük könyvet olvasott, mások konstruktív kritikát sugalló mozdulattal mutattak az
alkotófolyamat felé. A jobb felső sarokban II. Viktória királynő ült szerényen, annak
ellenére, hogy a trónja színtiszta gyémántból készült. A kép alját kor szerint elrendezett,
apró alakok borították, főleg gyerekek, helyenként szenvedő arcú anyjukkal. A bal
oldalra jutottak a korábbi generációk szellemei, akik balszerencséjükre túl korán jöttek a
világra, ezért nem élvezhették a nanotechnológia vívmányait. A művész a véres
részleteket ugyan nem mutatta, de egyértelműen éreztette, hogy már nem létező kórságok
miatt adták be a kulcsot (rák, skorbut, fekélyek, vonatszerencsétlenségek, utcai
lövöldözés, pogromok, villámháborúk, beomló bányák, etnikai tisztogatás, felrobbant
atomerőművek, kés, villa vagy olló, palacknyi megivott hipó, széntüzelésű kályha és
embert belező bikák). Ehhez képest nem tűntek keserűnek – mindnyájan a Mérnököt és
szorgos kerublényeit nézték, gyermeki, felfelé tartott arcukat megvilágította a kép
középpontjából sugárzó fény, felszabadította őket a kijelölt potenciálkutakba hulló
atomok kötési energiája (Hackworth elméje ezt a fennkölt témát is mérnökként kezelte).

A középen álló gyerekek hátat fordítottak Hackworth-nek, és a legtöbbnek csak a

körvonala látszott, ahogy felemelt fejjel, magasba tartott karral törtek a fény felé. A jobb
alsó sarokban lévő kölykök egyensúlyozták ki a bal oldal angyalseregét – a még meg nem
született gyermekek lelkei, akik élvezik majd a Mérnök munkájának gyümölcsét, és
láthatóan már alig várják, hogy a világra jöhessenek. A kép fénylő, hullámzó háttere sarki
fényként ragyogott – valójában a fent trónoló II. Viktória leomló szoknyájának volt a
folytatása.

– Elnézést, Mr. Cotton – szólalt meg Hackworth, szinte lehelve a szavakat. Évekkel
ezelőtt már dolgozott itt, és ismerte a helyi etikettet. A teremben száz tervező ült
rendezett sorokban. Mindegyikük fenomenoszkópot viselt a fején. Hackworth
jelenlétének csupán egy maréknyian voltak tudatában: Tung felügyelő főmérnök, a
segédei, Csu, DeGrado és Beyerley, no meg a falnál álló néhány vízhordó fiú és futár.
Nem volt szép dolog megzavarni a mérnököket; illett hozzájuk hangosan közelíteni,
megszólítani pedig halkan kellett őket.

– Jó reggelt, Mr. Hackworth? – köszönt Cotton.

– Jó reggelt, Demetrius! Maradjon csak nyugodtan ülve.

– Egy perc, és kész vagyok, uram.

Cotton bal kezén fekete kesztyű feszült, amelybe láthatatlanul aprócska, merev
alkatrészeket szőttek – motorokat, pozíciószenzorokat és tapintásszimulátorokat. Az
érzékelők figyelték a kéz helyzetét, az ujjpercek ízületeinek elfordulását, és így tovább. A
többi egység azt az érzetet keltette, hogy valódi tárgyakat fog meg.

A kesztyű mozgása egy nagyjából egy könyöknyi sugarú félgömbre korlátozódott – amíg
Cotton könyöke kényelmes elasztomerfészkében vagy annak közelében volt, a keze
szabadon mozoghatott. A dolgozóasztalon álló fonógépekből végtelenül finom szálak
vezettek a kesztyűbe. A csöppnyi fonodák motoros csévélőkként funkcionáltak –
állandóan feszesen tartották az apró sodronyokat, és időnként meghúzták a kesztyűt
valamelyik irányba, szimulálva az erőhatásokat. Persze nem motorok voltak, hanem pici
kábelgyárak; ha lazítani kellett a sodronyon, gyártottak még, ha húzni kellett rajta,
beszívták és elemésztették. Az összes szálat egy pár milliméter átmérőjű köpeny védte,
nehogy az óvatlan látogató ujjait levágja a láthatatlan fonál.

Cotton valami bonyolult szerkezeten dolgozott, amely feltehetőleg több százezer atomból
állt. Ezt Hackworth is látta, mert az összes munkaállomásnak volt egy a külső szemlélő
számára kétdimenziós képet mutató médiatronja. Ez megkönnyítette a fel-alá sétáló
felügyelők munkáját is, hiszen azonnal látták, ki mivel foglalatoskodik.

Hackworth is csinált ilyet korábban egy pár évig, mostanra mégis fájdalmasan
darabosnak tűnt számára ez a fajta munka. A Merkle Hall dolgozói mind fogyasztói
tömegcikkeket állítottak elő, ami lényegében sosem volt túl nagy kihívás. Komoly
szoftvereket használtak, amelyek elvégezték helyettük a munkafolyamat különféle
fázisait. Ezzel a módszerrel gyorsan meg lehetett tervezni a termékeket, ami a szeszélyes
és erősen befolyásolható fogyasztói piacon létfontosságú volt. Csakhogy az így konstruált
darabok mindig óriásiak lettek. Az automatizált tervezőrendszerek addig szórták az
atomokat a szerkezetbe, amíg el nem érték, hogy minden jól működjön. A teremben
nanotechnológiás kenyérpirítókon és hajszárítókon dolgozó mérnökök mindegyike
Hackworth munkájára vágyott az Egyedi Termékek Részlegénél, ahol az elegancia maga
volt a cél, egyetlen atomot sem pazaroltak el, és minden alrendszert egy konkrét feladatra
terveztek. Az efféle munkához intuíció kellett és kreativitás, de ezeket a tulajdonságokat
a Merkle Hallban nem sűrűn lehetett megtalálni – és itt nem is voltak kívánatosak. Mégis,
időről időre, golfozás közben, netán egy karaokéval vagy szivarozással töltött este során
Tung és a többi felügyelő meg-megemlítették néhány ígéretes ifjú tehetség nevét. Mivel
Hackworth jelenlegi projektjét, az Ifjú hölgy illusztrált olvasókönyvét.

Lord Alexander Chung-Sik Finkle-McGraw finanszírozta, a pénz nem volt akadály. A

herceg nem tűrte a lébecolást, de a gazdaságosság sem érdekelte, így aztán az egyedi
termékeket gyártó részleg mindent annyira tökéletesre csinált, amennyire csak lehetett, és
minden atomnak megvolt a helye.
Az olvasókönyv tápegysége ettől függetlenül nem volt különösebben érdekes –
ugyanolyan elemek működtették, mint amilyenek a játékoktól a léghajókig minden mást
is hajtottak. Ezért aztán Hackworth a munkának ezt a részét Cottonra bízta, hogy lássa,
van-e hozzá tehetsége.

Cotton kesztyűs keze megremegett, és úgy vergődött a fekete hálóban, mint egy
beleragadt bögöly. A megfigyelő médiatronon Hackworth látta, hogy Cotton egy (a
Merkle Hall definíciója szerint) közepes méretű alegységen dolgozik, feltehetőleg valami
jóval nagyobb nanotechnológiai szerkezet egy részén. Ezek a fenomenoszkópok a
szénatomot alapesetben zölddel, a ként sárgával, az oxigént vörössel, a hidrogént pedig
kékkel jelölték. Ebből a távolságból Cotton szerkezete főként türkiz színben játszott, mert
a szén- és hidrogénatomok domináltak benne, és Hackworth elég messze állt a
képernyőtől ahhoz, hogy a sok ezer atom színei összeolvadjanak. A rácsszerkezetet a
megfelelő szögben összerakott, hosszú, egyenes, de dudorokkal teli rudak halmaza
alkotta. Hackworth felismerte a mintát: egy mechanikus logikára épülő rendszer volt,
mely a számítógépeket működtette.

Cotton ezt kísérelte meg összerakni egy nagyobb alkatrésszel. Ebből Hackworth azt a
következtetést vonta le, hogy az automatikus illesztési folyamat (mert ezt Cotton biztosan
megpróbálta már) nem volt teljesen sikeres, ezért igyekszik most manuálisan a helyére
tenni. Ez persze nem orvosolja a hibát, de a fonalak által a kezébe jutó telesztézikus
erőhatásokból rájöhet arra, hogy mely rudak vannak megfelelő pozícióban a lyukakkal, és
melyek nem. Intuitív módszer volt ez, amit a Királyi Nanotechnológiai Intézet oktatói
erélyesen tiltottak, de Hackworth pimasz és zseniális kollégáinak körében nagy
népszerűségnek örvendett.

– Jól van – jelentette ki végül Cotton –, már látom, mi a gond.

Kezének remegése abbamaradt. A médiatronon az alegység magától ellebegett a nagyobb

anyaghalmaztól, majd lelassult, megállt, és ismét zuhanni kezdett felé, ahogy vonzani
kezdték a gyenge Van der Waals-erők. Cotton jobb keze egy kis zongorabillentyűzeten
nyugodott – ekkor rácsapott az egyik gombra, és lefagyasztotta a szimulációt, majd
Hackworth helyeslő biccentésére pár másodpercig nyomkodta a billentyűket, beírt valami
szöveget. Közben a bal kezét kihúzta a kesztyűből, és levette a fejéről a készüléket. A
szíjak és pántok helye tisztán látszott a frizuráján.

– Ez lenne az intelligens smink? – bökött az állával Hackworth a képernyő felé.

– Nem, ez a következő lépés – felelte Cotton. – A távvezérlés.

– Milyen vezérlés? Hafi? – kérdezte Hackworth, aki rögtön a Hangfelismerő Interfészre

gondolt.

– Igen, uram, annak egy egyedi változata – felelte Cotton. Majd halkabban hozzátette:
– Állítólag kísérleteztek nanoreceptorokkal, galvanikus bőrreakciók, pulzus, izzadás,
satöbbi, hogy reagáljon a tulajdonos érzelmi állapotára. Ez a triviálisnak tűnő, ha szabad
úgy fogalmaznom, kozmetikai apróság azonban filozófiai magasságokba csapó
hullámokat kavart…

– Hogyan? Ennek filozófiai vonzata van?!

– Gondoljon csak bele, Hackworth úr! Vajon a sminknek az a feladata, hogy jelezze a
viselőjének érzelmi állapotát, vagy éppen az ellenkezője?

– Nekem ez már csakugyan magas – ismerte be Hackworth.

– Felteszem, a Dingli tápegységére kíváncsi – vetette fel Cotton, aki ezúttal az Illusztrált
olvasókönyv kódnevét használta. Cottonnak fogalma sem volt arról, miféle készülék a
Dingli, csak annyit tudott, hogy egy viszonylag hosszú élettartamú tápegység kell neki.

– Úgy van.

– Elkészültek a módosítások, amiket kért. Lefuttattam a megadott teszteket, és még párat,

ami az eszembe jutott. Itt van minden, dokumentálva – mondta, majd megragadta a
dolgozóasztal fiókjának vaskos, bronzszerű fogantyúját, és várt egy pillanatot, hogy a
beépített ujjlenyomat-olvasó nyitni tudjon. A zár kioldott, Cotton pedig kihúzta a fiókot.
Pontosan ugyanolyan kacatokkal volt tele, mint időtlen idők óta minden asztalfiók.
Papírlapok – üresek, nyomtatottak, összefirkáltak –, és az egyiken csupán egyetlen szó,
Cotton precíz, műszaki írásával: DINGLI. Kivette, és azt mondta neki:

– Demetrius James Cotton átadja az összes jogot Hackworth úrnak.

– John Percival Hackworth átvette – mondta erre Hackworth, és így is tett. – Köszönöm,
Cotton úr.

– Szívesen, uram.

– Fedlap – adta ki az utasítást Hackworth a papírlapnak, mire szöveg jelent meg rajta,
valamint három kép, amelyek mozogtak – egy gépfázis rendszerének ciklusait mutatták.

– Ha bátorkodhatom megkérdezni – vetette közbe Cotton –, mostanában szerkeszti majd

meg a Dinglit?

– Igen valószínű, hogy még ma – felelte Hackworth.

– Kérem, ne habozzon megemlíteni az esetleges hibákat! – jegyezte meg Cotton az

udvariasság kedvéért.
– Köszönöm, Demetrius – felelte erre Hackworth. – Borítékforma – mondta a
papírlapnak, mire az szépen háromba hajtotta magát. Hackworth becsúsztatta a zakója
mellényzsebébe, és kisétált a Merkle Hallból.

Nell és Harv otthoni életének részletei; Harv csodás dolgot visz haza

Amikor Nell kinőtte a ruháit, Harv mindig bevágta őket a dekompba, és csináltatott neki
újakat. Tequila néha olyan helyekre vitte, ahol más anyukák is voltak a gyerekeikkel;
ilyenkor egyedi, csipkés-szalagos holmikat csináltatott neki az anyagszerkesztővel, hadd
lássák a többiek, milyen különleges kislány Nell, és mennyire szereti őt az anyja. A
gyerekek a médiatronon néztek valami passzívot, a mamák pedig a közelükben ültek és
beszélgettek, vagy ők is a műsort bámulták. Nell figyelte, mit mondanak, különösen,
amikor az anyjára került a sor, de nem értette meg az összes szót.

Azt tudta – mivel Tequila állandóan hajtogatta –, hogy amikor terhes lett Nellel, egy
szabadsággépnek nevezett dolgot használt, olyan gépatkát, ami az ember méhében él, és
elcsípte, majd megette a petéket. A viktoriánusok nem éltek ezzel, de a kevésbé finnyás
kínaiaktól és a hinduktól bárki beszerezhette. Csakhogy sosem lehetett biztosan tudni,
mikor merültek ki ezek a kis izék, és Tequila így lett állapotos. Az egyik nő azt mondta,
létezik olyan szabadsággép, ami bemegy oda, és megeszi a magzatot. Nellnek fogalma
sem volt róla, mi az a magzat, de az anyukák mind tudták, és úgy vélték, hogy ilyesmit
csak a kínaiak és a hinduk képesek kitalálni. Tequila azt mondta, ő pontosan tudott erről a
gépről, de nem akarta használni, mert attól félt, hogy túl undorító lenne.

Tequila néha igazi ruhákat is vitt haza a munkahelyéről, mert a gazdag viktoriánusoknak,
akiknek dolgozott, úgysem hiányoztak. Sosem engedte meg Nellnek, hogy játsszon
velük, így aztán nem is derült ki, mi a különbség az anyagszerkesztett és a valódi ruhák
között.

Harv egyszer talált egy valódi ruhát. A Bérelt Területeknek, ahol éltek, volt saját
tengerpartja, oda járt Harv a barátaival hajnalonként kincset keresni – Sanghajból és az
Új-Atlantisz enklávéból néha partra sodródott ez-az, amit lehúztak a vécén. Harvék
nyúlós, sikamlós nanocuccra vadásztak. Néha óvszer formájában találtak egyet-egyet,
máskor csomagolófóliák is akadtak, ami a gépatkáktól védte a tárgyakat. Mindenesetre
összeszedték ezeket és eladták olyanoknak, akik tudták, hogyan kell megtisztítani, és
védőöltözékké vagy más, hasznos dologgá hegeszteni.

Harv azt a bizonyos szövetdarabot szép csendben a cipőjébe gyömöszölte, és

hazabicegett, nem szólt róla senkinek. A piros matracon szunyókáló Nell aznap éjjel
zavarosakat álmodott, fakó, villódzó fényekről, és arra riadt fel, hogy egy kék szörnyeteg
van a szobájában – valójában Harv matatott valamit a takarója alatt egy zseblámpával.
Nell kimászott az ágyából, óvatosan, nehogy felébressze Dinoszauruszt, Kacsát, Pétert és
Bíbort, és bedugta a fejét Harv pokróca alá. A bátyja a fogai között tartotta a zseblámpát,
és két fogpiszkálóval ügyködött valamit.

– Harv – kérdezte –, mit csinálsz, atkát?

– Dehogy, te csacsi – suttogta vissza Harv alig érthetően, mert közben a fogaival tartotta
a gomb alakú lámpát. – Az atkák sokkal kisebbek. Nézd csak!

Nell egy kicsit előrébb mászott. Vonzotta a meleg és a biztonság érzete, de a kíváncsiság
is. Harv keresztbe tett bokáin valami puha, mintás, barna izé hevert, pár centiméteres,
rojtos szélekkel.

– Mi ez?

– Csodás cucc. Ezt nézd! – felelte Harv. Valamit kicincált belőle a fogpiszkálókkal.

– Cérna jön ki belőle! – ámult el Nell.

– Csitt!

Harv a körmei közé csípte a fonál végét, és megrántotta. Rövidnek tűnt, de egyre többet
húzott ki belőle; a szövet rojtos széle olyan gyorsan szaladt le, hogy alig lehetett látni,
aztán teljesen kijött a szál. Harv alaposan megnézte magának, aztán hagyta, hadd hulljon
bele a már kész kupacba.

– Mennyi ilyen van benne? – kíváncsiskodott a kislány.

– Nell – fordult hozzá Harv, és a fény a szemébe világított, a hangja pedig isteni
megnyilatkozásnak tűnt –, nem érted. Nem fonalak vannak benne – ez az egész
fonalakból van! Egymás alatt átbújó fonalakból. Ha az összesét kihúzod, nem marad
belőle semmi.

– Atkák csinálták? – kérdezte Nell.

– Ez olyan… annyira digitális dolog… minden szál átmegy egy csomó másik alatt és
fölött, és van, amelyik az összes fölött és alatt végigmegy… – Harvnak elakadt a szava,
és némán töprengett ezen az embertelenül, pimaszul felfoghatatlan műveleten és kusza
viszonyrendszerén. – Biztos, hogy atkák csinálták, Nell, más nem képes ilyesmire.
Atlantisz/Sanghaj biztonsági intézkedéseiről

Atlantisz/Sanghaj Új-Csuszan szárazföldi területének legpazarabb kilencven százalékát

foglalta el – egy belső fennsíkon épült, a tengerszint felett másfél kilométerrel, ahol a
levegő tisztább volt és hűvösebb. Egyes részeit csinos, kovácsoltvas kerítés határolta, de
a terület valódi védelmét az úgynevezett kutyabotmező adta – a részben önálló légistacik
csapata.

Légistacinak neveztek összefoglaló néven mindent, ami a levegőben lebegett. Már jó

ideje nem okozott gondot az ilyesmik legyártása. A nanotech alapanyagok erősebbek
voltak a korábbiaknál. A számítógépek végtelenül aprók lettek. A tápegységek sokkal
nagyobb kapacitást biztosítottak. Kis túlzással a levegőnél nehezebb tárgyak gyártása vált
igazi kihívássá. A legegyszerűbb dolgok, például a csomagolóanyagok – vagyis a szemét
nagy része – súlytalanul lebegtek, és a tíz kilométeres magasságban szálló repülőgépek
pilótái megszokták a szélvédő mellett elsuhanó üres, elhajított bevásárlószatyrok
látványát (amelyeknek egy része a hajtóműben kötött ki). Földközeli pályáról nézve a
légkör felső rétegét mintha kavargó korpafelhő töltötte volna be. A Protokoll
megkövetelte, hogy mindent a szükségesnél nehezebbre tervezzenek, és olyan anyagból,
amit lebont az ultraibolya sugárzás – viszont nem mindenki tartotta be a szabályokat.

Mivel a levegőnél könnyebb dolgok előállítása nem ütközött nehézségekbe, egy

légturbinát hozzácsapni már igazán nem volt ördöngösség. Mindössze egy, esetleg több
egyszerű propellerről volt szó, amit a légistaciban kialakított, csőszerű lyukba építettek.
Az egyik oldalon beszívta, a másikon kifújta a levegőt, így hozta létre a hajtóerőt. Az
olyan gép, ami több tengely mentén adta le a tolóerőt, képes volt egy helyben lebegni,
illetve természetesen bármilyen irányban mozogni is.

A kutyabotmező minden légistacija tükröző felületű, áramvonalas könnycseppre hajazott,

legvastagabb részükben éppen elfért volna egy pingponglabda. A programjuk szerint egy
hatszögű mezőben, a föld közelében egymástól mindössze tíz centire őrködtek (elég
sűrűn ahhoz, hogy egy kutya már ne férjen át köztük, ellentétben egy macskával – innen
eredt a nevük is, a „kutyabot”). A földtől távolodva egyre nőtt közöttük a távolság. Az
Új-Atantisz klávé tehát egy félgömb alakú, megfoghatatlan határkupolával borította be
szent és sérthetetlen légterét. Ha fújt a szél, a botok szélzsákként sodródtak vele, és kicsit
torzult az őrmező, de végül mind visszatalált a helyére. Légturbináik furcsa lazacokként
tolták őket a légárral szemben. A turbinák vékony, sziszegő hangot hallattak, mint amikor
borotvapenge vagdossa a levegőt, és ha sokan nyüzsögtek az ember közelében, nem volt
kellemes az élmény. Ha túl sokat birkóztak a széllel, lemerült az akkujuk. Ilyenkor a bot a
szomszédjához úszott, és az orrukkal összecsókolóztak, mint egy szerelmes szitakötőpár
– a legyengült bot áramot vett fel az erősebbtől. A rendszer része volt egy sor nagyobb,
tápbotnak becézett légistaci is, melyek az őrmező véletlenszerűen kiválasztott botjait
töltötték fel nagy mennyiségű árammal, azok pedig továbbadták a töltést a társaiknak. Ha
egy bot műszaki hibát észlelt, üzenetet küldött a Királyi Őrezred létesítményébe, a
Viktória-forrás alá, ahonnan új bot repült ki a helyére, ő pedig hazaszállt, hogy
lebonthassák.

Sok nyolcéves kissrác kitapasztalta, hogy a kutyabotmező kupoláját nem lehet

megmászni, mert a botok felhajtóereje nem bírja el a súlyukat – csak annyit értek el, hogy
a földbe taposták az első botot, amire ráléptek. Az persze próbálta visszaküzdeni magát a
pozíciójába, de ha sárba nyomta a kis láb, vagy megsérültek a turbinák, egy másik bot
vette át a helyét. Így egyszerűen le lehetett szedni egy botot a levegőből, és el is vihette a
lurkó. Amikor gyerekként Hackworth kipróbálta a dolgot, minél messzebbre jutott az
őrhelytől, annál forróbb lett a szerkezet, és közben katonás stílusban folyamatosan
figyelmeztette, hogy jobb, ha elengedni, mert különben valamiféle (nem részletezett)
súlyos következményekkel kell számolnia. De ma már gond nélkül ellophatott az ember
egyet-kettőt, csak jött a helyükre új, és amint megtudták, hogy már nem részei a
mezőnek, törölték a programjukat, és nyomban holt szuvenírré váltak.

A felhasználóbarát hozzáállás nem azt jelentette, hogy nyugodtan lehetett volna piszkálni
a mezőt. Bárki átsétálhatott rajta, csak a botokat kellett félrelökdösni az útból – kivéve,
ha a Királyi Őrezred parancsa szerint sokkolni kellett az illetőt, vagy cafatokra
robbantani. Bár először még ez esetben is elhangzott egy udvarias figyelmeztetés. No és
ha nem tettek vele semmit, a légistacik nézték és figyelték a kérdéses személyt, úgyhogy
bárki és bármi haladt is át a mezőn, azonnal rengetegen fordítottak rá kiemelt figyelmet
az Egyesült Királyi Haderőktől.

Hacsak nem mikroszkopikus méretű dolog volt. Mostanában az ilyen behatolók

jelentették az igazi veszélyt. Ott volt példának okáért a Vörös Dögvész, más néven a
Hétperces Halál, egy apró, aerodinamikusan kialakított kapszula, ami becsapódáskor
szétpukkant, és nagyjából ezer részecskeméretű egységet, közönséges nevén
tésztaszaggatót juttatott az áldozat vérébe. Az emberi szervezetnek körülbelül hét percbe
telik a vér teljes körbeáramoltatása, ez alatt az idő alatt jutottak el a tésztaszaggatók az
áldozat létfontosságú szerveibe és a végtagjaiba.

A tésztaszaggató alakja egy tablettára emlékeztetett, de annál vaskosabb felső és alsó

ívvel, hogy jobban ellenálljon a környező nyomásnak, mivel a legtöbb nanotechnológiás
géphez hasonlóan vákuum volt a belsejében. A vákuumban két, ugyanazon a tengelyen
ellentétes irányban forgó centrifuga kapott helyet, melyek kioltották egymás
pörgettyűhatását. Többféleképpen is működhetett a szerkezet, a hétperces időzített bomba
volt a legegyszerűbb felhasználása.

A robbanás felbontotta a centrifugákat összetartó kötéseket, és kirepült az ezernyi apró

lövedék. A héjuk könnyen széttört, és az összes részecske lökéshullámot váltott ki. Szűk
pályájukon először meglepően kis kárt okoztak, csak némelyik hasított ki egy-egy
csontszilánkot, ám hamar a hangsebesség közelébe lassultak, és a lökéshullámok
összessége hangrobbanást idézett elő. Ebben az egyetlen pillanatban fejtették ki valódi
hatásukat. Mindez a detonációhoz képest a centrifugák kezdeti sebességétől függő
távolságban történt, és az ez által meghatározott átmérőn belül szinte semmi sem sérült
meg, de annak közelében minden kis darabokra szakadt – ezért nevezték
„tésztaszaggatónak”.

Az áldozat felől ilyenkor ostorcsapásszerű reccsenés hallatszott – repeszek szakították át

a húst és a bőrt, majd a darabkák átlépték a hangsebességet. A riadt szemtanúk még
éppen láthatták, amint a szerencsétlen illető bőre élénk rózsaszínűvé változik. Ahol a
robbanás gömbje a testfelülettel érintkezett, a bőrön hirtelen vérvörös félholdak jelentek
meg, a kórboncnokok nagy örömére, akik egy referenciakártya segítségével ebből rögtön
látták, milyen típusú tésztaszaggatóról volt szó. Ezen a ponton az áldozat egy nagy zsák
csorgó-csöpögő szövetkupaccá vált, és ezt – nem meglepő módon – senki sem élte túl.

Az efféle találmányok nem kevés aggodalomra adtak okot, hiszen ki tudhatta, mikor
támad kedve X klánnak alávaló módon halálos gépecskéket juttatni Y klán tagjainak
testébe, hogy ezzel a remek műszaki megoldással valósítsák meg az emberiség egyik
ősrégi, édes és banális álmát, az általuk nem kedvelt egyedek pépesítését. Történt is
néhány célzott lépés a dolog ellen, és tartottak pár tömeges, zárt koporsós temetést, de
nem túl sokat. A masinák célzott irányításával ugyanis akadtak gondok. Ha megették
vagy megitták őket, esetleg a testben maradtak, de ugyanilyen könnyen juthattak a
táplálékláncba, onnan pedig nyugodtan bekerülhettek olyasvalaki szervezetébe is, akit
történetesen kedvelt az ember. Az igazi gondot mégis az immunrendszer jelentette, ami
elég nagy balhét csapott ilyenkor, s ebből a leendő áldozat gyakran megsejtette, hogy
gond van.

Ami a testben kárt tesz, kárt tehet másban is, ezért aztán a legtöbb klánnak mára saját
immunrendszere volt. Az áteresztő pajzs paradigmája nanoszinten nem működött, ezért a
jól védett klávékat légi biztonsági övezet vette körül, ahol nyüzsögtek az immunokulák –
mikroszkopikus légistacik, melyek célja a behatolók levadászása és elpusztítása volt.
Atlantisz/Sanghaj esetében ez a zóna mindig legalább húsz kilométer szélesre nyúlt. A
legbelső gyűrű a kutyabotmező két oldalán található zöldövezet volt, a külső gyűrűt pedig
Bérelt Területeknek nevezték.

A Bérelt Területeket örökös köd lepte el, mert a levegő immunokuláin kicsapódott a
vízpára. Ha valaki erősen összpontosított egy a szemétől pár centire lévő pontra a
ködben, láthatta az ezernyi miniatűr keresőfény ragyogását, az immunokulák pásztázó
lidarsugarát. A lidar a radar rövidebb hullámú rokona volt, hullámhosszát történetesen
puszta szemmel is lehetett látni. Egyedül a villódzó keresőfények árulkodtak a rengeteg
mikroszkopikus csatahajó létezéséről, amelyek kérlelhetetlenül vadásznak egymásra a
ködben, mint valaha a tengeralattjárók és a rombolók az Atlanti-óceán fekete vizén.

Nell különös dolgot lát; Harv magyarázata

Amikor Nell az egyik reggel kinézett az ablakon, a világ olyasfajta szürke árnyalatot
öltött, mintha ceruzabéllel satírozták volna végig. Az autók, a velocipédek, a quadpédek,
de még a motokorisok is magasba tornyosuló, fekete örvényeket hagytak maguk után a
levegőben. Harv, aki egész éjszaka kimaradt, éppen akkor jött haza. Amikor Nell
meglátta, hangosan felsikított, mert a bátyja kormos szörnyeteggé vált, arcán két
dudorral. Aztán levette a szűrőálarcot, és alatta szürkés rózsaszín volt a bőre. Nellre
villantotta fehér fogsorát, majd köhögni kezdett. Módszeresen krákogott, a tüdeje
legmélyebb bugyraiból is felharákolta a slejmet, és szép nagyokat köpött a vécébe.
Időnként szünetet tartott, és vett levegőt is, ilyenkor enyhén sípolt a torka.

A fiú sokáig nem szólt semmit. Lecsavarta a maszkjáról a dudorokat, és a belőlük

előhúzott sötét izék fekete porfelhőt kavarva csattantak a padlón. Újakat tett a helyükre,
amiket nanofóliából csomagolt ki, és mire ez megvolt, fehér felületükön tökéletesen
látszott szurtos ujjlenyomatainak minden kis részlete. Egy pillanatra a fény felé tartotta a
nanofóliát.

– Első fokú protokoll – krákogta, és a szemetes felé dobta.

Aztán Nell arcához nyomta a maszkot, a fejére húzta a szíjakat, és becsatolta. A kislány
hosszú haja beleakadt a csatokba, de méltatlankodását elfojtotta az álarc. Egy kicsit
nehezebben lélegzett. Amikor beszívta a levegőt, a maszk az arcára szorult, amikor
kifújta, szuszogó hangot adott ki.

– Ne vedd le! – mondta neki Harv. – Megvéd a tonertől.

– Mi az a toner? – motyogta Nell. A szavak nem jutottak át az álarcon, de Harv látta a

szemében a kérdést.

– Atkák – mondta. – Vagy legalábbis a Bolhacirkuszban azt mondják.

Felvette a földről az egyik fekete izét, és megpöckölte az ujja hegyével. Hamuszerű

felhőcske szállt fel belőle, és kavargott egy helyben lebegve, mint egy csepp tinta egy
pohár vízben. Fény csillogott benne, olyan volt, akár valami tündérpor.

– Látod, ott vannak benne az atkák. A csillogással beszélnek egymással – magyarázta

Harv. – Ott vannak a levegőben, az ennivalóban és a vízben, mindenben. Ezeknek az
atkáknak be kell tartaniuk mindenféle szabályokat, amiket protokollnak hívnak. Van egy
régi protokoll, ami szerint nem árthatnak az ember tüdejének. Szét kell esniük
biztonságos darabokra, ha belélegzed őket. – Harv itt színpadias szünetet tartott, és
felküzdött egy újabb köpetnyi szénfekete nyálkát (tele biztonságos atkadarabkákkal,
gondolta Nell). – De vannak, akik néha megszegik ezt a szabályt. Akik nem tartják be a
protokollt. Gondolom, ha túl sok atka van a levegőben, ami mind a tüdődben esik szét,
sok millió, akkor már nem olyan biztonságos a dolog. Mindenesetre a srácok a
Bolhacirkuszban azt mondják, hogy néha az atkák háborúznak egymással. Mondjuk
csinál valaki Sanghajban egy atkát, ami nem követi a protokollt, aztán az
anyagszerkesztőjével csináltat belőle egy csomót, majd átküldi az egész bandát az Új-
Atlantisz klávéba kikémlelni a vikiket, vagy akár azért, hogy bántsa őket. Akkor aztán
egy viki, az egyik helyi protokollőr csinál egy olyan atkát, ami megkeresi és megöli az
ártalmasakat, és háborúznak. Ma éppen ez történik, Nell. Atkák harcolnak atkákkal. Ez a
por, amit mi tonernek hívunk, igazából azoknak az atkáknak a hullája.

– És mikor lesz vége ennek a háborúnak? – kérdezte Nell, de Harv nem hallotta, mert
megint rátört a köhögőroham.

Végül feltápászkodott, és az arca köré csavart egy darab fehér nanofóliát. Az anyag
azonnal beszürkült a szájánál. Kipattintotta az atkapuskájából az elhasznált lőszereket, és
megtöltötte újakkal. Fegyver alakú volt, de nem lőtt ki dolgokat, hanem beszívta a
levegőt. Harmonikaredős papírhengerek kellettek bele. Amikor bekapcsolta az ember,
sziszegve szívta át a bélésen levegőt, és – remélhetőleg – kiszűrte belőle az atkákat.

– Mennem kell – mondta Harv, és párszor meghúzta a ravaszt. – Lehet, hogy találok
valami érdekeset.

Már ment is az ajtóhoz, a talpa fekete tonernyomokat hagyott, de rögtön elsodorták őket
az általa keltett szélörvények, mintha sosem járt volna odabent.

Hackworth megszerkeszti az Ifjú hölgy illusztrált olvasókönyvét; a könyvhöz felhasznált

technológia részletei

Az Egyedi Termékek Részlege egy dombon álló, viktoriánus ház volt, oldalszárnyakkal,
tornyokkal, átriumokkal és szellős verandákkal teli épülettömb. Hackworth még nem
jutott elég magas pozícióba ahhoz, hogy saját tornyot vagy erkélyt kapjon, de innen is
szép kilátás nyílt a gardéniával és puszpánggal teli kertre. Az asztalánál ülve a látványt
ugyan nem élvezhette, de a virágok illatát érezte, különösen, ha a tenger felől fújt a szél.

A Dingli jelenleg egy méretes papírkupac formájában tanyázott az asztalán. A lapok

többségét a JOHN PERCIVAL HACKWORTH kézjegy díszítette.

Megnyitotta Cotton dokumentumát. Még mindig futott rajta az a kis ipari rajzfilm. Cotton
láthatóan élvezte a munkáját. Igaz, senkit sem rúgtak ki azért, mert túlságosan kedvelte a
fotorealisztikus megjelenítést, de Hackworth a tizenkilencedik századi szabadalmak
világából merítette a saját stílusát – fekete a fehér alapon, a szürkét szinte
mikroszkopikus keresztvonalkák adták, régi stílusú, a szélükön kissé durva nyomdai
betűk. Teljesen megvadultak tőle az ügyfelek – mindig fel akarták nagyítani a
diagramokat a tervezőasztal médiatronján. Cotton vette a lapot. Ugyanabban a stílusban
készítette el az ábráit, nanotechnológiás eleme egy VII. Edward korabeli csatahajó
fogaskeréksoraként vonult végig a lapon.

Hackworth a Dingli-halom tetejére tette Cotton anyagát, kezébe vette a papírokat, és az

asztalnak ütögetve rendbe tette a lapokat, csak úgy a látszat kedvéért. Az irodája
szegletébe, az ablakhoz vitte a stócot, ahová nemrég új bútordarabot tolt be a hordár, egy
cseresznyefából készült, bronzkerekes, fiókos szekrényt. A derekáig ért. Simára
polírozott bronzgépezet volt a tetején – egy levehető tálcás, automata
dokumentumolvasó. A hátán lévő apró ajtó mögött rejtőzött a Táp csatlakozója – csak
egy centiméteres, tipikus háztartási méret, de ipari környezetben meghökkentően
csökevényesnek hatott, különösen, mivel ebben a szekrénykében lapult a föld egyik
legerősebb számítógépe – öt köbcentinyi az Egyedi Termékek Részlege által tervezett
mechanikai logika. Százezer wattot fogyasztott, a Táp szupravezető rétege látta el
árammal. A beérkező energiát el is kellett disszipálnia, mert különben elégette volna
magát az épület nagy részével egyetemben. Ez sokkal fajsúlyosabb mérnöki feladat volt,
mint megépíteni magát a pálcikalogikás gépet. A legújabb Tápprotokollban már benne
volt a megoldás – egy készülék, amely a Tápról mikroszkopikus méretű jégdarabok
formájában vette le a vizet, és meleg folyadék távozott belőle.

Hackworth a dokumentumetető tálcára tette a papírokat, és utasította a gépet, hogy

szerkessze meg a Dinglit. Halk suhogás hallatszott, ahogy az olvasó egy-egy pillanatra
megragadott minden lapot, és letöltötte a tartalmát. A szekrényke orgazmusszerű
rándulásokkal, meg-megmerevedve szívta be hiperszonikus sebességgel a jeget és
nyomta ki magából a forró vizet a falból belefutó, rugalmas kábelen. A kimeneti tálcán
megjelent egy új papiros.

A lap tetején az állt:

„DINGLI 1.0-S VERZIÓ – SPECIFIKÁCIÓK MEGSZERKESZTVE”

Ezen kívül mindössze egyetlen illusztráció díszelgett rajta, a végtermék képe, Hackworth
saját, gravírozásra emlékezető stílusában. Pontosan úgy nézett ki, mint egy könyv.

Az Egyedi legnagyobb átriumának végtelenül hosszú csigalépcsőjén lefelé tartva

Hackworth hamarosan elkövetendő bűntényén merengett. Most már rég túl késő volt
visszatáncolni. Zavarta, hogy hónapokkal ezelőtt úgy döntötte el tudat alatt, hogy utólag
nem is emlékezett rá pontosan.
Habár az Egyedi nem gyártással, hanem tervezéssel foglalkozott, azért voltak saját
anyagszerkesztőik, néhány meglehetősen nagy gép is akadt – száz köbméteresek.
Hackworth egy szerényebb, asztali darabot foglalt le, csupán egytized köbméterest.
Ezeknek az anyagszerkesztőknek a használatát szabályozni kellett, ezért először
azonosította magát és a projektet is, a gép csak azután vette be a lap szélét.

Hackworth utasította a masinát, hogy azonnal kezdje el a kivitelezést, majd a tömör

gyémántfalon át nézte az eutaktikus belső környezetet.

A világegyetem rendezetlen volt, zűrzavaros; őt csupán az előre megtervezett jelenségek

érdekelték valamennyire. Egyszer elvitte a családját csónakázni a park tavára. A sárga
evezők végéről kisebb örvények váltak le, és Fiona, aki a folyadékok viselkedését addig
számos kiöntött ital és a fürdőkád segítségével tanulmányozta, magyarázatot követelt a
vízben támadt lyukakra. Áthajolt a csónak peremén – Gwendolyn tartotta az övénél fogva
–, és a kezével is megérintette az örvényeket, annyira meg akarta érteni őket. A tavacska
úgy általában nem tűnt érdekesnek a számára, hiszen csupán víz volt, különösebb minta
nélkül.

Az ember ritkán törődik az űr feketeségével, a csillagokra figyel inkább, különösen

akkor, ha alakzatokba rendeződnek. A levegővel hasonló a helyzet, de Hackworth
pontosan tudta, hogy az ezüst holdfényben a kiságyában alvó Fiona minden lélegzetét
felhasználja a szervezete, bőrré, hajjá és csonttá alakítja. A levegő Fionává vált, így
megérdemelte – mi több, megkövetelte – a szeretetet. Az anyag rendszerezése volt az élet
egyetlen célja, az óceán őslevesének sokasodó molekuláitól kezdve a rostokból
ruhaszövetet gyártó, gőzhajtású angol gépezeteken át az ágyában fekvő, a légből Fionát
gyártó Fionáig.

Egy papírlap körülbelül százezer nanométer vastag, ami egyharmad millió atomot jelent.
Az intelligens papír médiatronok közé ágyazott, végtelenül apró számítógépekből állt. A
médiatron olyan anyagból készült, amely meg tudta változtatni a színét minden pontján;
két rétege a papír vastagságának kétharmadát tette ki, a köztük lévő rétegben százezer
atom vastagságú szerkezetek fértek el.

A fény és a levegő könnyedén eljutott eddig a rétegig, ezért a szerkezet vakuolákban,

üregecskékben kapott helyet – légmentes buckminsterfullerén héjakban, melyeket
tükröző alumíniumkéreg borított, hogy ne zuhanjanak össze, amint fény éri őket. A
buckyballok belsejében tehát kvázi eutaktikus környezet volt. Itt lakott a pálcikalogikás
szerkentyű, amitől a papír intelligens lett. Az összes ilyen számítógép-gömböcskét
rugalmas, légüres bucky-csőben lévő tolórudak kapcsolták össze négy északi, keleti és
délnyugati szomszédjával, így az egész oldal egyetlen, nagyjából egymilliárd
processzorból álló, párhuzamos számítógépet alkotott. Az egyes processzorok nem voltak
különösebben okosak vagy gyorsak, és annyira érzékenyen reagáltak a behatásokra, hogy
rendszerint csak egy töredékük működött, ennek ellenére az intelligens papír többek közt
egy rendkívül erős grafikai komputer is volt.
Mégis, gondolta Hackworth, Dinglihez képest sehol sincs. Dingli vaskosabb,
számítószerkezetekkel sokkal sűrűbben megpakolt oldalai négyszeresen hajtva adtak ki
egy tizenhat oldalas ívet, és harminckét ilyet fogott össze a gerince, amely nem csupán a
lapok egyben tartásáért felelt, hanem bámulatos képességű váltórendszerként és
adatbázisként is működött. Masszívra tervezte, bár megszületnie az eutaktikus méhben
kellett, a kis anyagszerkesztőt rejtő, tömör gyémánt vákuumkamrában. A gyémántba
kevertek valamit, ami csak a vörös fényt engedte át – a szabványos mérnöki eljárás
kizárta az olyan kötéseket, amelyeket még a leglustább fotonok, a látható spektrum
sorhajtói is felbontottak, így aztán végső biztonsági intézkedésként az ablakon át követni
lehetett a prototípus növekedését. Ha bugos volt a kód, és túl nagyra nőtt a termék, még
mindig le lehetett állítani a folyamatot egy nevetségesen őskori megoldással, a Táp
lekapcsolásával.

Hackworth emiatt nem aggódott, de azért végignézte a kezdeti növekedési szakaszt, mert
mindig érdekesnek találta. Először üres volt a kamra gyémánt félgömbje, s halványan
pislákolt benne a vörös fény. A bura alapjának közepén a nyolc centiméteres Táp
keresztmetszetének csupasz nyílását lehetett látni; a központi vákuumcsövet kisebb
vezetékek vették körbe, a nanomechanikai építőelemek és sok tucat egységből álló, kész
modulok mikroszkopikus futószalagjai.

Az anyagszerkesztő a Táp végénél tanyázott, és a programjának megfelelően kapkodta le

a molekulákat a szalagokról, hogy aztán bonyolultabb szerkezetekké kapcsolja őket
össze. Hackworth volt a programozó, Dingli a program. Egy sor alprogramból állt,
amelyek pár perccel ezelőtt külön papírokon léteztek csupán, amíg Hackworth irodájában
a rendkívüli képességű számítógép össze nem olvasztotta őket egyetlen, az
anyagszerkesztő számára is értelmezhető nyelven megírt kóddá.

A Táp végén áttetsző köd jelent meg, mint túlérett epren a penész. Sűrűsödni kezdett, és
lassan alakot öltött; egyes részei valamivel magasabban képződtek a többinél. Szétterjedt
a kis padlón, eltávolodva a Táptól, míg ki nem töltötte az alaprajzát – az egy tucat
centiméteres sugarú kör negyedét. Hackworth addig nézte, amíg meg nem bizonyosodott
róla, hogy kinő belőle a könyv felső pereme.

A labor sarkában állt egy fejlettebb másológép, amely szinte bármilyen információt át
tudott alakítani más formátumúvá. Igazolt megsemmisítésre is alkalmas volt, ami a kissé
paranoiás Egyedi Terméknél jól jött. Hackworth beletette a kész Dingli-dokumentumot,
és megsemmisíttette. Igazolhatóan.

Amikor elkészült a szerkezet, Hackworth feltöltötte a vákuumot, és felemelte a piros

gyémántkupolát. A kész könyv függőlegesen állt a tömörítőn, ami a levegővel érintkezve
azonnal romhalmazzá vált. Hackworth jobb kézzel kivette a könyvet, ballal megfogta a
tömörítőt, és az utóbbit a szemetesbe hajította.

A könyvet betette egy fiókba, fogta a kalapját, kesztyűjét, sétapálcáját, belelépett a

járógépébe, és elindult a Sanghajba vezető Töltés felé.
Nell és Harv általános életkörülményei; a Bérelt Területek; Tequila

Kína a víz túloldalán terült el, a partról lehetett látni. A felhőkarcolós várost a másik
oldalon Putungnak hívták, mögötte terült el Sanghaj. Harv néha ellátogatott oda a
barátaival. Azt mondta, nagyobb, mint amilyennek Nell hiszi, régi és koszos, és tele van
fura emberekkel meg érdekes látnivalókkal.

Ők a B.T.–ben laktak; Harv szerint ez volt a Bérelt Területek betűkből rövidített neve.
Nell már ismerte is a médiaglifáját. Harv megtanította neki a Bűbáj jelét, ugyanis így
hívták a lakótelepet, a Területet, ahol éltek – a glifa egy hercegnőt ábrázolt, aki a
pálcájából szürke házakra szórt aranyport, azok pedig ettől fénylő sárgává váltak. Nell azt
hitte, a por atkákból van, de Harv makacsul állította, hogy az atkák túl kicsik, és nem
látni őket, úgyhogy varázspálca az, meg tündérpor. Mindenesetre Harv megjegyeztette
vele a médiaglifát, mert ha egyszer elveszne, azzal hazatalálhat.

– De jobb, ha felhívsz – mondta neki Harv –, érted megyek.

– Miért?

– Mert rossz emberek is élnek itt, és egyedül sohasem mászkálhatsz a B.T.–ben. Soha!

– Milyen rossz emberek?

Harv zavartnak tűnt, mert nagyokat sóhajtott és nyugtalanul mocorgott.

– Emlékszel arra a raktívra, amivel a múltkor játszottam? A kalózosra, amiben

összekötözték a gyerekeket, és kihajtották őket a pallóra?

– Aha.

– A B.T.–ben is vannak kalózok. –Hol?

– Hiába nézelődnél, úgysem látnád őket. Nem úgy öltöznek, mint a mesékben, nincs nagy
kalapjuk és kardjuk se. De legbelül kalózok, elkapják a gyerekeket, és megkötözik őket.

– És kihajtják a pallóra?

– Úgy valahogy.
– Hívni kell a rendőrséget.

– Szerintem nem segítenének. Bár lehet, hogy mégis.

A rendőrök kínaiak voltak. A Töltésen jöttek át Sanghajból. Nell egyszer látta őket
közelről is, amikor bekopogtattak hozzájuk, hogy letartóztassák anyu pasiját, Rögöt. A
férfi nem volt otthon, csak Nell és Harv, úgyhogy a bátyja beengedte és leültette őket a
nappaliban, aztán csinált nekik teát. Beszélt velük egy pár szót sanghajiul, mire
elvigyorodtak és összekócolták a haját. Harv azt mondta Nellnek, menjen a szobájukba és
ne is jöjjön elő, de ő azért kiosont, és leskelődött. Három rendőr volt, kettő
egyenruhában, egy öltönyben. Üldögéltek, cigarettáztak és médiatront néztek, amíg Rog
megérkezett. Aztán veszekedtek vele, és végig kiabáltak, amíg kivitték. Rog utána már
nem jött többet, Tequila pedig Markkal kezdett járni.

Marknak volt munkája, nem úgy, mint Rognak. Az Új-Atlantisz klávéban tisztította a viki
lakások ablakait. Késő délutánonként járt haza, fáradtan és koszosan, és mindig sokáig
zuhanyozott a fürdőszobában. Néha bevitte Nellt is, hogy segítsen lemosni a hátát, mert
nem érte el a közepét. Máskor megnézte a haját, és azt mondta, ráférne a fürdés; ilyenkor
Nell levetkőzött, és vele tusolt, ő meg segített neki mosakodni.

Nell egy nap megkérdezte Harvtól, hogy Mark vele is zuhanyzik-e. A fiú erre nagyon
dühös lett, és mindenféléről faggatózott. Később Harv elmondta Tequilának is, de az
asszony veszekedni kezdett vele, és amikor visszaküldte a szobájába, Harv arcának egyik
fele vörös volt és duzzadt. Aztán Tequila beszélt Markkal. A nappaliban ordibáltak, a
puffanások áthallatszottak az ő szobájukba is, miközben Harv ágyában kucorogtak.

Aznap éjjel Harv és Nell úgy tettek, mintha aludnának, de a kislány hallotta, hogy a
bátyja felkel, és kisurran a lakásból. Egész éjszaka nem jött vissza. Reggel Mark
feltápászkodott és dolgozni ment, aztán felkelt Tequila is, alaposan kisminkelte magát,
majd munkába indult.

Nell napközben egyedül volt, és azon tűnődött, vajon este együtt kell-e fürödnie Markkal.
Abból, ahogy Harv reagált a beszámolójára, világossá vált, hogy a zuhanyozós játék
rossz, és ez egy kicsit jól is esett neki, mert így már értette, hogy ő miért érezte
helytelennek. Nem tudta, miképpen akadályozhatná meg, hogy Mark megint vele
tusoljon. Elmondta a dolgot Dinoszaurusznak, Kacsának, Péternek és Bíbornak.

Csak ők négyen élték túl a tavalyi nagy mészárlást, amit Mac követett el, anyu egyik
pasija, aki dühében összeszedte Nell szobájában az összes játékot, és betömködte őket a
dekompba.

Amikor Harv pár órával később kinyitotta, csak ez a négy állatka maradt benne. Azt
magyarázta neki, hogy a bontó csak olyan holmikon működik, amik eredetileg is ászolva
voltak, és azt, amit „kézzel” csináltak (ezt nem igazán tudta elmagyarázni), nem bontja
le. Dinoszaurusz, Kacsa, Péter és Bíbor „kézzel” gyártott dolgok voltak.
Amikor Nell elmesélte nekik, miről van szó, Dinoszaurusz bátran azt mondta, szálljon
szembe Markkal. Kacsának is támadt pár ötlete, de főleg butaságok, mert ő még kicsi
volt. Péter úgy gondolta, az lenne a legjobb, ha Nell elszökne. Bíbor szerint varázsolnia
kellett volna, beszórni Markot tündérporral – annak egy része atka, és (ahogy Harv
mesélte) a vikik atkákkal védték meg magukat a rossz emberektől.

A konyhában volt ennivaló, amit Tequila előző este vitt haza, és evőpálcikák is, a
nyelükben falatozás közben fel-alá szaladgáló médiaglifákkal. Nell tudta, hogy abban
biztos vannak atkák, azok csinálják a glifákat, úgyhogy ez lett a varázspálcája. Volt egy
műanyag, ezüst színű léggömbje is, amit Harv készített neki az anyagszerkesztőben. Már
kiment belőle az összes levegő. A kislány úgy gondolta, príma pajzs lesz, olyan, mint
amit Harv egyik raktívjában látott egy lovag karján. Csak ült a szobája sarkában, a
matracon, előtte Dinoszaurusz és Bíbor, a háta mögött Kacsa és Péter, és várt.
Szorongatta a varázspálcáját és a pajzsát.

De Mark nem jött haza. Tequila viszont megérkezett, és nem értette, hol van Mark, bár
nem úgy tűnt, mintha nagyon szomorú lenne miatta. Végül Harv késő éjjel ért haza,
miután Nell már lefeküdt, és valamit a matraca alá dugott. Nell másnap megnézte – két
nehéz bot volt, karhosszúságúak, középen rövid lánccal összefogva, és az egészet
barnáspiros, ragacsos, lepergős izé borította.

Amikor legközelebb beszélt Harwal, a bátyja azt mondta neki, hogy Mark már sosem jön
vissza, és pont olyan kalóz volt, mint akikről mesélt, meg hogy ha valaki megint ilyesmit
akar tőle, fusson el, sikítson, és rögtön szóljon Harvnak meg a barátainak. Nell teljesen
elképedt – egészen addig nem hitte volna, hogy ilyen ravaszok ezek a kalózok.

Hackworth Sanghajba megy a Töltésen; töpreng

Atlantisz/Sanghaj egész létezését a Töltésnek köszönhette, ami összekötötte Új-Csuszant

a Putungi Szabadkereskedelmi Zónával, és valójában mindkét végén rettentő
nyomócsapágyakkal szabályozott, gigászi tápkábel volt.

A tömeg és a pénzáramlás szempontjából nézve Új-Csuszan, ami az intelligens korall

tüdejeként lebegett és lélegzett az óceánban, fizikai megtestesülésében egyetlen célt
szolgált, nem többet és nem kevesebbet: Kína fogyasztói társadalmát látta el. Egyedüli
feladata az volt, hogy sok megatonnányi nanoholmit öklendezzen a Középső Birodalom
földműveseinek egyre növekvő, havonta újabb és újabb milliókkal gyarapodó rétegét
éltető Táphálózatba.
A Töltés nagy része a vízszint maximális magasságában húzódott, de a középső egy
kilométert megemelték, hogy átférjenek alatta a hajók. Nem mintha bárkinek is szüksége
lehetett volna erre a közlekedési eszközre, de azért akadt pár makacs hajós meg egy
maroknyi kreatív idegenforgalmi iroda, akik dzsunkáikkal a Jangce torkolatában szelték a
habokat. Kifejezetten jól mutattak az óriási Táp íve alatt, és el lehetett sütni velük
kapcsolatban „a múlt és a jelen találkozása” közhelyet, amitől a National Geographic
olvasótábora mindig elérzékenyült. A csúcspontról Hackworth remekül ellátott mindkét
irányba, ahol a többi Töltés Sanghaj külvárosait kötötte össze egyéb mesterséges
szigetekkel. A Nippon Nano formája a Fudzsit idézte, a vízszint körül irodaházak
gyűrűjével, fölöttük a lehető legmagasabbra épített házakkal, mögöttük golfpályákkal, a
felső harmadot pedig kerteknek, bambuszligeteknek és hasonló, mikromenedzselt
Természetnek tartották fenn.

A másik oldalon egy kis darab Hindusztán feküdt. Az ő szigetük geotektúrája inkább a
szovjet korra hajazott, mint a mogulok idejére, és nem erőltették az ipari mag álcázását
fraktális mesterkedéssel. Úgy tíz kilométerre meredezett Új-Csuszantól, tönkretette a
fantasztikus panorámát, és számos durva ázsiai vicc alapjául szolgált. Hackworth nem
humorizált ilyesmin, mert tájékozottabb volt, mint a legtöbben, és tudta, hogy a
hindusztániak jó eséllyel a földbe tapossák a viktoriánusokat és a japánokat a Kínáért
vívott harcban. Ők is voltak olyan okosak, mint bárki más, sokkal nagyobbra rúgott náluk
a népesség száma, és ismerték a parasztok gondolkodását.

Az ív tetején álló Hackworth ellátott Külső-Putung sík vidéke fölött egészen a

metropolisz magasba törő középső negyedéig. Mint mindig, most is megdöbbentette a
régi városok esetlensége, a lepusztított felszín, amit évszázadokon át különféle
módszerekkel áldoztak fel a dolgok mozgatásának szent ügyéért. Sztrádák, hidak,
vasutak, a hozzájuk tartozó füstös vagy fényszikráktól csillogó telkek, nagyfeszültségű
vezetékek, csőrendszerek, a szampanoknak és dzsunkáknak épített, kézi erővel meg darus
konténerekkel működtetett kikötők, repülőterek. Hackworth szerette San Franciscót, és
mindig megérintette a város hangulata, de Atlantisz/Sanghaj láttán örökké rátört az érzés,
hogy az óvilág városaira pusztulás vár, legfeljebb nyílt téri múzeumnak tartják majd meg
őket, mert a jövőt az új városok jelentik, melyeket atomonként építenek fel a mederből,
és a Táphálózatuk ugyanolyan részét képezi a testüknek, mint az érhálózat az emberi
szervezetnek. Sanghaj régi, táptalan vagy felsőtápos, bambuszrudakra tákolt negyedei
ijesztően esendőnek hatottak, akár egy forgalmas belvárosi utcán guggoló ópiumfüggő,
aki csak fújja az édes füstöt a fogai közül, és ősi álomba réved, miközben a rohanó
gyalogosok az egész létezését agyuk ritkán használt zugába száműzték.

Hackworth éppen az egyik efféle negyedbe igyekezett, olyan gyorsan, ahogy csak tudott.

Ha az ember közvetlenül a Tápból hamisít, az előbb-utóbb feltűnik, mert az összes

anyagszerkesztő visszaküldi az információkat a Forrásba.

Az embernek saját, a Táphálózattól független Forrás kellett volna az ilyesmihez, és olyat

nem volt könnyű csinálni. Azonban egy kellőképpen elszánt, briliáns és türelmes
hamisító összerakhat olyan Forrást, ami tíz és száz dalton közötti mennyiségben képes
biztosítani egyszerű építőelemeket. Sanghajban épp elég ilyen ember létezett, és egyesek
türelmesebbek és briliánsabbak voltak, mint a többiek.

Hackworth dr. X Hongjában

A szike éle pontosan egy atom vastagságú volt – úgy hasította Hackworth tenyerén a
bőrt, mint repülőgép szárnya a szmogot. A penge gombostűfejnyi cafatot hámozott le a
kezéről, és dr. X-nek nyújtotta, aki elefántcsont színű evőpálcikáival megragadta,
megmártotta egy vegyi szárítófolyadékkal teli, csodaszép sodronyzománc tálkában, majd
egy tömör gyémántlapkára igazgatta.

Dr. X igazi neve egy csomó susogó hangból, testetlen, fémes zizegésből, idegen, félig
németes magánhangzókból és a nyugatiak által örökké megnyomorított, félig elnyelt r-
ekből állt. Feltehetőleg politikai okokból döntött úgy, hogy sok más ázsiaitól eltérően
nem vesz fel nyugati álnevet, helyette enyhén lekezelően mindenkinek azt javasolta,
hívják dr. X-nek, a neve pinjin átírásának kezdőbetűje után.

Dr. X most egy rozsdamentes acélból készült hengerbe csúsztatta a gyémántlemezt. A cső
egyik végét teflonnal szigetelt, csavarfuratokkal teli fedőlap zárta le. Dr. X a hengert az
egyik asszisztensének adta, aki két kézzel vitte, mintha selyempárnán nyugvó aranytojás
lenne, és összekapcsolta egy két asztalt szinte teljesen elfoglaló, masszív rozsdamentes
acél csőrendszerre szerelt másik hengerrel. Az asszisztens asszisztensének az a feladat
jutott, hogy az összes fényes csavart betekerje egy kulccsal.

Aztán az asszisztens felkattintott egy kapcsolót, ami puffogó életre keltett egy ósdi
vákuumszivattyút, és a következő pár percre lehetetlenné tett minden kommunikációt.
Hackworth ezalatt körülnézett dr. X laboratóriumában, és megpróbálta beazonosítani,
vajon a különféle műtárgyak melyik évszázadból származhatnak – néhány esetben a
dinasztia korát kellett volna megtippelnie. Egy magas polcon tárolóedények sorakoztak,
leginkább vizeletben úszó, szárnyasapróléknak látszó valamikkel megtöltve. Hackworth
rég kihalt fajok epehólyagjaira tippelt, amelyek értéke minden eltelt évvel folyamatosan
nő, jobban, mint akármilyen portfolióé. Egy lelakatolt fegyverszekrény és egy kortól
megzöldült, ősrégi Macintosh irodai gép tulajdonosuk korábbi kalandjairól tanúskodtak a
társadalmilag elítélendő viselkedés világában. Egy falba vágott ablakon át rá lehetett látni
a sírhely nagyságú belső udvarra, ahol göcsörtös juharfa nőtt. Ezen kívül annyi apró,
barna, ráncos és szervesnek látszó tárggyal volt tele minden, hogy Hackworth feladta az
azonosítgatás kilátástalan küzdelmét. Helyenként kalligráfiák is feltűntek a falakon,
valószínűleg valami vers részletei.
Hackworth ugyan mindent megtett, hogy legalább egy pár kínai szimbólumot
megjegyezzen, és megismerje népük intellektuális hátterének főbb jellemzőit, de
alapjában véve szerette tisztán látni a transzcendenciát – mondjuk egy szép ólomüveg
ablak formájában –, ellenben nem rajongott azért, ha bele volt szőve az élet minden
aspektusába, mint aranyszálak a brokátba.

A szivattyú hangja odabent senkiben sem hagyott kétséget afelől, mikor ért véget a
folyamat. Végre elérte saját olajának gőznyomását. Az asszisztens lezárt egy szelepet,
amivel izolálta a rendszer többi részétől, majd átváltott a teljesen hangtalan
nanoszivattyúkra. Turbinák voltak, olyanok, amilyeneket a sugárhajtóművekben
használnak, csak kicsik, és nagyon sok volt belőlük. A dr. X vákuumrendszerét kritikusan
szemlélő Hackworth látta, hogy van egy dögevőjük is, egy gyerekfej nagyságú henger,
belül döbbenetes, sokszorosan redőzött felülettel, telis-tele a kósza molekulákra vadászó
nanogépekkel. A nanoszivattyúk és a dögevő között a vákuum szintje nagyjából elérte azt
az értéket, ami a Tejút és az Androméda galaxisai között jellemző. Aztán dr. X is
kikecmergett a székéből, és körbevánszorgott a szobában, hogy beélesítsen egy raklapnyi
tiltott eszközt.

A más-más technológiai korszakokból származó felszerelést különféle forrásokból

szerezte be és hozatta ide, a Külső Birodalomba, de mind ugyanazt a célt szolgálta:
röntgensugár-elhajlással, elektronmikroszkópos módszerekkel és közvetlen, nanoméretű
mintavétellel vizslatta a mikroszkopikus világot, a szerzett információkat pedig egyetlen
háromdimenziós képpé szintetizálta a rendszer. Ha ezt a munkahelyén csinálta volna,
Hackworth már régen elkészül a feladattal, de dr. X berendezése úgy működött, akár a
lengyel demokrácia, és a rendszer összes tagjának egyhangú jóváhagyását igényelte, ezért
alrendszerenként ellenőrizte a helyzetet. Dr. X és asszisztensei összegyűltek az éppen
leginkább renitensnek vélt egység körül, majd egy darabig sanghaji, mandarin és angol
szakzsargon keverékén üvöltöztek egymással. Az alkalmazott terápiák a következőkből
álltak (a teljesség igénye nélkül): a gépek ki- és bekapcsolása; pár centiről történő
leejtésük; a nem létfontosságú készülékek lekapcsolása ebben a szobában és a többiben;
fedélleszedés, a nyáklapok piszkálása; kisebb szennyeződések, úgymint rovarok és
tojásaik szakszerű eltávolítása az (áramot ugyebár nem vezető) evőpálcikákkal;
kábelmocorogtatás; füstölőgyújtás; asztallábak kitámasztása összehajtott papírfecnik
alkalmazásával; teaivás, duzzogás; láthatatlan erőkhöz fohászkodás; futárok szalajtása
más helyiségekbe, épületekbe és kerületekbe csodás kalligráfiájú üzenetekkel – ők aztán
idővel poros, megsárgult kartondobozokba csomagolt alkatrészekkel tértek vissza; no és a
szoftverek semmivel sem kevésbé bonyolult vuduzása.

Végül aztán az asszisztens teátrálisan szétterített egy alacsony, fekete lakkasztalkán egy
egy méter széles médiatront, és azon bámulták John Percival Hackworth lenyiszszantott
darabkáját. Amit kerestek, az nanotechnológiai szempontból hatalmasnak számított, ezért
nem nagyították fel túlzottan – bár Hackworth bőrének felszíne még így is olyan volt,
mint egy gyűrött újságpapírral megrakott asztallap. Talán dr. X – Hackworthhöz
hasonlóan – kényelmetlenül érezte magát, de az biztos, hogy nem mutatta. Csak ült ott a
hímzett selyemköntösében, ölbe tett kézzel, de Hackworth kissé előrehajolva látta, hogy
megsárgult, három centiméteres körmeit egy régi Nintendo kontrolleren nyugtatja.
Megmoccantak az ujjai, felnagyította a képet. A látómező tetején sima, szervetlen anyag
tűnt fel, valamiféle távvezérelt manipulátor. Dr. X mozdulatai nyomán beletúrt a száraz
bőrkupacba. Persze rengeteg atkát láttak, természeteset és mesterségeset egyaránt.

A természetes atkák apró rákoknak látszottak, és évmilliók óta lakoztak észrevétlenül

más lények testében. A mesterségeseket az elmúlt pár évtizedben fejlesztették ki. A
legtöbb gömb vagy ellipszoid alakú volt, különféle kitüremkedésekkel. A test maga egy
sejtüregecskéből állt, mely aprócska eutaktikus környezetet teremtett, ez babusgatta az
atka fázisgép-belsőségeit. A külső, gyémántoid szerkezetet vékony alumíniumréteg védte
a fénytől, amitől picinyke űrhajónak látszottak az atkák – ámbár kívül volt a levegő, és
belül a vákuum.

A külső héjon mindenféle felszerelés kapott helyet: manipulátorok, szenzorok,

mozgatórendszerek és antennák. Utóbbiak egyáltalán nem hasonlítottak rovarcsápokra; a
legtöbb rövid bolyhokkal teli, vékony folt volt csupán, a levegőben látható fényt kutató
fázisgépek sokasága. Az atkák nagy részén a protokollnak megfelelően feltüntették a
gyártó nevét és az alkatrész számát. Néhányon nem látszott jelölés. Ezek voltak az
illegális példányok, amelyeket a dr. X-félék terveztek, vagy a protokollra fittyet hányó,
törvényen kívüli klávék, illetve az általában a zaibacuk számlájára írt, titkos laborok.

A Hackworth bőrének körülbelül egy négyzetmilliméteres darabkáján végzett félórás

böngészés során láttak egy pár tucat mesterséges atkát, bár ebben manapság nem volt
semmi szokatlan. Majdnem az összes megdöglött. Az atkák nem bírták sokáig, mert
kicsik voltak ugyan, de bonyolultak, így redundáns megoldásokra nemigen maradt hely.
Amint eltrafálta őket egy kozmikus sugár, pályafutásuk bevégeztetett. Energiatárolásra
sem volt sok lehetőségük, ezért aztán egy idő után egyszerűen lemerültek. A gyártók
ezeket a hiányosságokat azzal kompenzálták, hogy rengeteget csináltak belőlük.

Szinte az összes atkának volt valami köze a viktoriánusok immunrendszeréhez; a

legtöbbjük immunokula volt, és Új-Csuszan mocskos partvidékén kószált lidarral kutatva
a protokollt be nem tartó atkákat. Ha ilyenre bukkantak, elpusztították – mindössze azzal,
hogy megragadták, és nem eresztették. A viktoriánusok rendszere darwini elveket
használt a zsákmányhoz igazodó ragadozó létrehozásához, amely elegáns és hatékony
módszernek bizonyult, de olyan gyilkosokat eredményezett, melyek egyszerűen túl
bizarrak voltak ahhoz, hogy emberek találják ki őket; ha a világot homo sapiensek
teremtik, a meztelen földikutya se jutott volna eszükbe. Dr. X lassan ráközelített egy
különösen ijesztő, gyilkos nanolényre, amely halálos ölelésben tartott egy címkézetlen
atkát. Ettől Hackworth bőre még nem feltétlenül számított fertőzöttnek, de egy átlagos
asztalon heverő döglött atka elkeveredhetett a porral, és amikor hozzáért, a testére
tapadhatott.

A keresett típus szemléltetésének céljából Hackworth magával hozott egy bogáncsot,

melyet Fiona hajából szedett ki egy parkban tett séta után. Megmutatta dr. X-nek, aki
azonnal megértette, miről van szó, és végül meg is találta. Teljesen másképp nézett ki,
mint a többi atka, mert bogáncslétének az volt a célja, hogy hozzáragadjon ahhoz, ami
először hozzáér. Pár órával korábban hozta létre az Egyedi Termék anyagszerkesztője,
amely Hackworth utasításának megfelelően bevonta a tankönyv fedelét milliónyi
ilyennel. Jó néhány darab beleakadt a bőrébe, amikor megfogta a könyvet. Sok maradt
persze a fedőlapon is, az irodájában, de Hackworth ezzel is számolt.

Nyomban tisztázta a dolgot, nehogy dr. X és a stábja valami komiszságra ragadtassa

magát:

– A bogáncsban van egy visszaszámláló – mondta –, ami a létrehozásától számított

tizenkét óra elteltével megsemmisíti. Hat óránk van még az információ kinyerésére.
Természetesen titkosítva van.

Dr. X ekkor mosolyodott el először.

A doktor éppen rossz híre miatt volt tökéletes ember az adott feladatra. Anyaghacker
volt. Mesterséges atkákra vadászott, mint valami hibbant viktoriánus lepkegyűjtő.
Atomonként szedte szét őket, hogy megfejtse a működésüket, és ha okos fejlesztésre
bukkant, már mentette is le az adatbázisába. Mivel a legtöbb ilyen fejlesztést a
természetes kiválasztódás hozta létre, rendszerint dr. X volt az első emberi lény, aki
tudomást szerzett róla.

Hackworth volt a kovács, dr. X pedig a csiszolómester. A két kategória közötti különbség
legalább az első digitális számítógép óta létezett. A kovács létrehozta az új technológiát,
aztán már a következővel foglalkozott, pedig még csak a felszínét kapargatta meg a
lehetőségeknek. A csiszolókat senki nem tisztelte annyira, mert a technológia
szempontjából úgy tűnt, le vannak maradva – olyan rendszerekkel vacakoltak, melyek
már nem számítottak újnak, és addig módosítgatták őket, amíg csak lehetett, olyan
dolgokat is kihozva belőlük, amikről a tervezők nem is álmodtak.

Dr. X kiválasztott egy pár levehető manipulátorkart rendkívüli arzenáljából. A legtöbb

manipulátort új-atlantisziak, japánok vagy hinduk alakították ki, és Hackworth ismerte
őket, de a többi bizarr, természetesnek látszó készüléket mintha nem is tervezték volna,
hanem új-atlantiszi immunokulákból származó szerkezetekből szakították volna ki őket.
A doktor két efféle karral ragadta meg a bogáncsot. Az alumíniumborítású, óriási
buckyballon hegyes tornyokként meredeztek a szálkás tövisek, sokat felszúrt bőrdarabkák
tettek egyedibbé.

Hackworth irányításával addig forgatta a bogáncsot, amíg egy apró, tövismentes részhez
nem ért. A gömb felszínébe kör alakú, lyukakkal és dudorokkal szabályosan pettyezett
mélyedést terveztek, amely leginkább egy űrjármű dokkolójára emlékeztetett. Köré volt
írva a tervezője szignója:

IOANNI HACVIRTUS FECIT

Dr. X-nek nem kellett elmagyarázni, mit lát. Szabványos port volt. Alighanem vagy fél
tucat manipulátorkarja is akadt a rácsatlakozásra. Kiválasztott egy megfelelőt, a helyére
igazgatta a hegyét, majd adott egy utasítást sanghajiul. Aztán levette a fejéről a
készülékét, és várt, amíg az asszisztense töltött neki egy újabb csésze teát.

– Meddig tart? – kérdezte.

– Nagyjából egy terabájt – felelte Hackworth. Ez ugyan nem idő, hanem adatmennyiség
mértékegysége volt, de tudta, hogy dr. X-nek nem esik nehezére átszámolni.

A gömbben egy fázisgép-adatszalag rendszer volt, nyolc párhuzamosan kötött, saját író-
olvasó egységgel felszerelt tekerccsel. Maguk a szalagok polimer láncokból álltak,
különböző, a logikai egyet és nullát jelző molekulacsoportokkal. Szabványos komponens
volt, és dr. X tudta, hogy amikor azt mondja neki, lejátszás, másodpercenként úgy
egymilliárd bájtot köp majd ki magából.

Hackworth azt mondta, hogy a szalagokon összesen egy-trillió bájt van, úgyhogy ezer
másodpercet kellett várniuk. Dr. X kihasználta az időt, és az asszisztensei által támogatva
elhagyta a szobát; ment intézni a bizonyos körökben csak Bolhacirkusz néven ismert
vállalkozása egyéb, párhuzamosan futó ügyeit.

Hackworth távozik dr. X laboratóriumából; további tűnődései; Finkle-McGraw verset

idéz; kaland a banditákkal

Dr. X asszisztense kitárta az ajtót, és pimaszul intett az állával. Hackworth a fejébe

nyomta kürtőkalapját, és kilépett a Bolhacirkuszból. Kína bűzétől pislognia kellett – a
levegő füstös volt, mint százmillió pohárnyi lapszang szucsong tea, sertészsír édes és
nyers szaga keveredett kopasztott csirkék kénes bűzével meg a csípős, fokhagymás szósz
illatával. Sétapálcája hegyével tapogatta ki a kockaköveket, amíg hozzá nem szokott a
szeme. Több ezer zsetonja bánta a tranzakciót. Komoly befektetés volt, de egy apának
mindenképpen megérte.

Dr. X Sanghaj Ming-dinasztia kori negyedében lakott, a szürke stukkós, cseréptetős,

gyakran díszes fallal övezett, apró téglaházak nyomorában. Az emeleti ablakokból
ruhaszárító vasrudak álltak ki, a szűk utcák épületei mintha folyton dárdaharcot vívtak
volna egymással. Errefelé lehetett az ősi városfal alapja, melyet eredetileg a kíváncsi
japán róninok távol tartására emeltek, de azóta már elbontották, és körutat építettek a
romok helyén.

A Külső Birodalomhoz tartozott, tehát ide beengedték a külhoni ördögöket is, feltéve,
hogy egy kínai kísérte őket. A túloldalon, az ősi negyed mélyében volt állítólag a
Középső Birodalom egyik csücske – a Mennyei Királyság, röviden M.K. –, ahová
semmiféle külföldi be nem tehette a lábát.

Az egyik asszisztens egészen a határig kísérte Hackwortht, ahol átlépett a Kínai

Partvidéki Köztársaságba, egy teljesen más jellegű országba, ami többek közt
gyakorlatilag egész Sanghajt is magába foglalta. Mintha éppen ezt a tényt akarnák
szemléltetni, nyugati ruhát viselő, fiatal férfiak lógtak a sarkoknál, hangos zenét
hallgattak, füttyögtek a nők után, és úgy általában botrányosan viselkedtek.

Leinthetett volna egy autoriksát, ami még éppen elfért a vén utcácskákon – a biciklin és a
gördeszkán kívül ez volt az egyetlen itt előforduló jármű. Csakhogy az ember sosem
tudhatta, ki és hogyan figyeli meg egy sanghaji taxiban. Egy új-atlantiszi úriember az éj
kellős közepén távozik a Bolhacirkuszból – ez még a csendőrök képzeletét is
megmozgatja, akik amúgy olyannyira rettegésben tartották a bűnözőket, hogy lassan új
célpontokat kellett keresniük maguknak, ha nem akartak unatkozni. A bölcsek, látnokok
és elméleti fizikusok is a találgatásra voltak utalva, ha a sanghaji rendőrség elképesztően
széles körű tevékenysége és a tényleges rendfenntartói munka közötti kapcsolat került
szóba. Szánalmas módon a Francia Telep szerteágazó mellékutcáit rovó Hackworth igen
hálás volt ezért. Több háztömbbel előtte maroknyi csapat osont át az egyik
kereszteződésen, tagjainak szedett-vedett, piti bűnözőkre utaló nanoöltözékén megcsillant
egy médiatron vérvörös reklámfénye. Hackworth azzal nyugtatgatta magát, hogy
alighanem a Bérelt Területek egyik bandája az, csak átjöttek a Töltésen. Nemigen
vetemednek ezek arra, hogy a nyílt utcán megtámadjanak egy urat, méghozzá
Sanghajban. A biztonság okáért Hackworth inkább elkerülte a kereszteződést. Mivel még
soha semmi illegálisát nem tett, most hirtelen rá kellett döbbennie, hogy a hozzá hasonló,
kreatív bűnözőknek mekkora segítséget jelent a brutális rendőrség.

Dél óta immár sokadszor tört rá a szégyenérzet, és ismét racionális gondolatokkal

száműzte az érzést – hiszen igazából mi rosszat is tett ő? Nem adta el senkinek a Lord
Finkle-McGraw által megrendelt és az Egyedi által legyártott technológiákat. Neki
közvetlenül semmi haszna nem származott a dologból. Mindössze arra törekedett, hogy
leszármazottainak jobb hely jusson a világban, ez pedig minden apa legfontosabb
feladata.

A régi Sanghaj közel feküdt Huang Púhoz – a mandarinok egykoron kerti faházaikból
élvezték a folyó látványát. Hackworth pár perc alatt átért a hídon Putungba, és a
kivilágított felhőkarcolók közötti keskeny sikátorokban igyekezett keletre, a néhány
mérföldnyire lévő partszakasz felé.
Hackworth a céges gyalogok közül a médiatronos evőpálcika ötletének köszönhetően
került egyenesen az Egyedi Termék elit csapatába. Akkoriban San Franciscóban
dolgozott. A vállalat mindent megtett, hogy kínai dolgokkal jöjjön elő. Próbálták beérni a
japánokat, akik rájöttek, hogyan lehet elfogadható rizst gyártani közvetlenül a Tápról
(méghozzá öt különböző típusút!). Ezzel átvágták a rizsföldek és a kulik létezésért
folytatott versenyének ősi gordiuszi csomóját, és egy csapásra kétmilliárd paraszt
akaszthatta szögre csúcsos kalapját, hogy hasznosabb dolgokkal töltse az idejét – persze a
japánok erre is rengeteg ötletet adtak. A központban akadt egy menedzserzseni, aki sokat
fortyogott a japánok nanotechnológiai rizstermelésből szerzett előnyén, majd úgy döntött,
túl kell tenni rajtuk azzal, hogy kész ebédet gyártanak, a wontontól egészen az interaktív,
digitális szerencsesütikig. Hackworth azt a kevéssé fontosnak tűnő feladatot kapta, hogy
írja meg a programot az anyagszerkesztőre az evőpálcika tömörítéséhez.

Műanyagból a hülye is meg tudta volna csinálni – a polimerek úgy passzoltak a

nanotechnológiához, mint fogkeféhez a fogkrém. Azonban Hackworth diákként ugyan
rengeteg kínai kaját evett, de sosem kedvelte meg a gwailók ügyetlen kezében mindig
csúszós, esetlen műanyag evőpálcikákat. A bambuszt jobban szerette – és némi
képzelőerővel nem volt túl nehéz megírni rá a programot. Innen már csak egy lépésre
lapult az ötlet, hogy reklámra is használják az átok kis rudacskákat, hiszen az evőpálcikák
tökéletesen megfeleltek a függőleges kínai írás megjelenítésére. Nem sok idő telt bele,
már be is mutatta a prototípust a feletteseinek – íme a rendkívül felhasználóbarát,
reklámokat élőben fel-le futtató pálcika, például a Times Square hirdetéseivel. Hát ezért
röpítették Hackwortht a Csendes-óceán túloldalára, az Atlantisz/Sanghajban működő
Egyedi Termékhez. Manapság mindenhol az ő evőpálcikái virítottak. A tőkelordoknak
milliárdokat hozott a találmánya, neki pedig egy újabb heti fizetést. Pont ez volt az
osztálykülönbség lényege. A legtöbb embertársához képest egyáltalán nem élt rosszul,
mégis bántotta a dolog. Fionának jobbat kívánt ennél. Azt akarta, hogy a lányának legyen
saját tőkéje. Nem csak a szokványos részvényekbe fektetett pár penny, hanem komoly
pozíció egy fontos cégnél.

Az egyetlen helyes út egy saját cég felfuttatása volt. Hackworth fejében meg-megfordult
az ötlet, de végül mégsem vágott bele. Nem tudta volna megmondani, miért nem, mert
rengeteg jó elképzelése volt. Aztán feltűnt neki, hogy az Egyedi tele van olyanokkal, akik
sosem valósították meg hasonlóan ragyogó elgondolásaikat. Találkozott néhánnyal a
nagy hatalmú urak közül is, Lord Finkle-McGraw-val pedig számottevő időt töltött a
Dingli megalkotása során, és rá kellett döbbennie, hogy sokkal okosabb emberek is
vannak nála. A különbség nem a veleszületett intelligenciában, hanem a személyiségben
rejlett.

Hackworthnek már késő volt megváltoztatnia a hozzáállását, de Fionának még nem.

Azelőtt is sokat töprengett ezen, hogy Finkle-McGraw megkereste a Dingli tervével,

rendszerint olyankor, amikor Fionával sétáltak a parkban. Tudta, hogy a lánya elég
távolinak érzi őt, hiába szerette olyan nagyon – de csak azért, mert valahányszor vele
volt, állandóan a jövőjén merengett. Hogyan tudná belenevelni a nemesek érzelmi világát
– a bátorságot, hogy kockáztasson, céget alapítson, ha kell, többet is, amíg sikeres nem
lesz? Több elismert ember életrajzát is olvasta, és nem sok közös vonást talált bennük.

Már ott tartott, hogy feladja, és a véletlennek tulajdonítja a kiemelkedő eredményeket,

amikor Lord Finkle-McGraw meghívta a klubjába, és teljesen váratlanul pont erről
kezdett beszélni. A lord nem tudta megakadályozni, hogy az unokáját, Elizabethet azokba
az iskolákba küldjék, amelyeket ő már nem tartott sokra, hiszen nem szólhatott bele a
neveltetésébe. Nagyszülőként az a szerep jutott neki, hogy elkényeztesse és ajándékokkal
halmozza el a kislányt. Akkor miért ne adjon olyasmit, ami éppen a siker titokzatos
összetevőjét biztosítja, azt, amit iskolában nem lehet megszerezni?

Hackwortht meglepte Finkle-McGraw fesztelen ravaszsága, és azt felelte, zseniális az

ötlet. De mi is az a bizonyos hiányzó valami?

„Pontosan nem tudom – válaszolta akkor Finkle-McGraw –, de kezdetnek az is megteszi,

ha otthon eltűnődik a »forradalmi« szó jelentésén.”

Hackworthnek ehhez nem kellett sok idő, talán azért, mert ő maga is olyan régóta
gondolkodott ezen a kérdésen. Az ötlet magja már hónapok óta érlelődött az elméjében,
de még nem bontott szirmokat, éppen azért, amiért céget sem alapított soha. Hiányzott
belőle valami, és most rögtön megértette, hogy az bizonyos valami a forradalmi szikra.
Lord Alexander Chung-Sik Finkle-McGraw, a viktoriánus eszme megtestesítője
forradalmi szellemű ember volt, aki azért boldogtalan, mert a gyermekei nem azok, és
szörnyűnek tartja, hogy Elizabethet a szülei a maguk unalmas szokásai szerint nevelik.
Ezért próbálta „forradalmasítani” a saját unokáját.

Néhány nappal később már csilingelt is Hackworth óraláncán az aranytoll. Elővett egy
üres papírlapot, és lehívta az üzeneteket. A lapon a következő levél jelent meg:

Samuel Taylor Coleridge: A holló (1798)

ISKOLÁS FIÚ KARÁCSONYI MESÉJE KISTESTVÉREINEK

Egy öles, öreg tölgy alatt

disznók rágcsáltak, nagy csapat,

s vígan röfögtek: hullt a fa

érett makkjának zápora.

Nőtt egyre a szél, hát mind elcsörtetett,

ott hagytak egy makkot, egy árva szemet.

Meglátta, ki akkor ért éppen oda,

egy holló, beszélik: a bú rokona.

A tolla szénnél feketébb

s száraz, noha verte esővel az ég.

Fölkapta a makkot – elásta, ahol

nem mesze nagy folyam árja sodor.

S később aztán merre járt?

Hegyen-völgyön át,
fent suhant, lent suhant, feketén messze szállt.

Sok őszön, tavaszon

utazott vándor szárnyakon,

s annyi nyáron, annyi télen,

felét is sok elmesélnem.

A párjával tértek meg újra oda,

hol égre szökött fel a makkból a fa.

Fészküknek a csúcsa kínálva helyet,

élt nyugton a pár s a madár-gyerekek.

De jött egy favágó, kin bőrzeke volt,

előre meredve szemöldöke, mord,

kezében balta. Egy szót sem beszélt,

hümmögve sorozta a durva ütést,

kivágta áfát – a madár örökét.

Ott vesztek a gyönge, parányifiak,

s az anyjuk utánuk: a szíve szakadt.

S a törzs lekopasztva az ágaitól

úszott a folyón, s kikötött valahol.

Fűrész, gyalu, marta: sok arra való

deszkából a parton épült a hajó,

majd vízre került. – Aztán látta a

part támadni körötte a vészt, a vihart.

Sziklára rohant, a bordája törött…

S fent szállt a madár, károgott, körözött,

Hallotta halók sikolyát, s odanézz!…

Még egy roham, és a hajó belevész!

Boldog volt a madár, repesőn sietett:

fenn trónolt a Halál vihar árja felett,

s ő elébe borult, neki járt köszönet:

bosszút állt, amiért mije volt, oda lett.”

Mr. Hackworth!

Remélem, hogy a fenti vers megfelelő megvilágításba helyezi azt a gondolatot, amelyet
csak felszínesen érintettem a múlt keddi találkozásunk során, és ezzel is hozzájárulok
szólásmód-elemzési tanulmányaihoz.

Coleridge ezt a művét a korabeli gyermekirodalom stílusára írta válaszul. Az akkori

didaktika nem sokban különbözött napjaink ún. „legjobb” iskoláinak módszereitől. Mint
ön is láthatja, Coleridge elképzelése a gyermekversről üdítően nihilista.

Lehet, hogy valami efféle többlet segíthet a keresett tulajdonságokra való nevelésben.

Örömmel várom a témához kapcsolódó, további beszélgetéseinket.

Finkle-McGraw

Ez csupán a kezdete volt a két évig tartó, és pontosan ezen a napon kiteljesedő
fejlesztésnek. Alig egy hónap múlva karácsony. A négyéves Elizabeth Finkle-McGraw
akkor kapja majd meg az Ifjú hölgy illusztrált olvasókönyvét a nagyapjától.

Fiona Hackworth is kap egy példányt, mert ez volt Hackworth bűne: arra programozta az
anyagszerkesztőt, hogy gyártson Elizabeth könyvének külsejére bogáncsokat. Megfizette
dr. X-et, hogy szedjen ki egy ilyen bogáncsból egy terabájtnyi adatot. Az adat valójában
az Ifjú hölgy illusztrált olvasókönyvét létrehozó program egy titkosított példánya volt.
Megfizette dr. X-et az egyik anyagszerkesztője használatáért is, amely a doktor saját
Forrásaira volt kötve, és nem kapcsolódott egyetlen Tápra sem. Megalkotta a tankönyv
második, titkos példányát.

A bogáncsok már megsemmisítették magukat, tehát nem maradt nyoma a bűnének. Dr.
X-nek alighanem volt egy másolata a programról valamelyik gépén, de az a rejtjeles
változat, dr. X-nek meg van annyi esze, hogy törölje, mert minek foglalja a helyet – a
Hackworth-félék által alkalmazott titkosítás feltöréséhez isteni sugallat kellene.

Egyre szélesebbek lettek az utcák, az aszfalton guruló kerekek susogása a Putung lankás
partján megtörő hullámok robajával vegyült. Az öböl túloldalán az Új-Atlantisz klávé
fehér fényei tornyosultak a Bérelt Területek sokszínű mozaikja fölé. Távolinak tűnt,
úgyhogy Hackworth hirtelen ötlettől vezérelve kibérelt egy velocipédet egy
öregembertől, aki a Töltés talpcsapágyának egyik szélvédett zugában állította fel a
bódéját. Felgurult a Töltésre, majd a kezére és az arcára lecsapódó hűs párától felfrissülve
úgy döntött, teker egy darabig. Amikor elérte a meredek emelkedőt, hagyta, hogy a
bicikli akkujai vigyék felfelé. A csúcson megint kikapcsolta a motort, és szabadon suhant
lefelé, élvezte a sebességet.

Hirtelen lerepült a kürtőkalapja. Pedig jó kis fejfedő volt, intelligens szalaggal, aminek
elvileg éppen az ilyen incidenseket kellett volna megakadályozni, de Hackworth
mérnökként sosem vette komolyan a gyártók állításait. Túl gyorsan ment ahhoz, hogy
biztonságosan vissza tudjon fordulni, úgyhogy fékezett. Amikor végül irányt változtatott,
meglátta a kalapot. Egy másik biciklis alak jött felé. Fiatal volt, testhezálló nanoruhában,
egyedi módon a fején Hackworth kürtőkalapjával.

Hackworth kész volt megbocsátani ezt a kis heccet. A lejtőn lefelé nyilván két kézzel
fogja az ember a kormányt, így hát a fiú csak a fején tudta biztonságosan utána hozni a
kalapot. Csakhogy nem úgy tűnt, mintha fékezne, és Hackworth felé száguldva még ki is
húzta magát, mindkét kézzel elengedte a kormányt, és megragadta a kalap karimáját.
Hackworth azt hitte, oda akarja hajítani neki, de ahogy elhúzott mellette, a saját fejébe
húzta a fejfedőt, és pimaszul rávigyorgott.
– A mindenit! Állj csak meg! Az az én kalapom! – kiabálta Hackworth, de a srác nem
lassított. Hackworth csak állt a biciklije fölött, és hitetlenkedve nézte, ahogy a fiú eltűnik
a távolban. Aztán bekapcsolta a bicikli motorját, és üldözőbe vette.

Az ösztöne azt diktálta, hogy hívja a rendőrséget. De mivel a Töltésen voltak, a

sanghajiak szállnának ki. És a rendőrök semmiképpen sem tudnák elcsípni a fiút, aki már
majdnem át is ért a Töltésen, ahol aztán simán letér valamelyik Bérelt Területre.

Hackworth kis híján elkapta. A motoros rásegítés nélkül sem lett volna nagy kihívás,
mert Hackworth mindennap edzett a klubjában, a fiú pedig tipikus, pufi kis théta volt.
Viszont jó nagy előnnyel indult. Mire elérték az első lehajtót a Bérelt Területekre,
Hackworth már csak tíz-húsz méterre volt tőle, olyan közel, hogy nem bírt ellenállni a
kísértésnek, és követte a srácot. A magasban ez állt egy táblán:

BŰBÁJ

A lehajtón mindketten ismét felgyorsultak, és a fiú megint megragadta a kalap karimáját.

Ez alkalommal azonban befordult a bringa első kereke. A kölyök lerepült az ülésről. A
bicikli elcsúszott valahová a távolba, és nekicsapódott valaminek. A fiú pattant egyet az
aszfalton, majd bukdácsolt és csúszott pár métert. A félig benyomódott tetejű kalap a
karimáján gurult egy darabig, majd a földre huppant, és imbolyogva megállapodott.
Hackworth berántotta a féket, de még így is elhagyta a srácot néhány méterrel. Már
megint kellemetlenül sokáig tartott megfordulnia.

Ekkor döbbent rá, hogy a kölyök nem egyedül jött, hanem a bandájával, valószínűleg
azokkal, akiket Sanghajban látott; hogy követték a Töltésen, és az elvesztett kalapját is
csak arra használták, hogy a Bérelt Területekre csalják; hogy a banda többi tagja, négy-öt
biciklis fiú gyorsan közelít felé a lehajtón, és a Bérelt Területek médiatron-posztereinek
fényködében nuncsakuk krómlánca csillog a kezükben.

MIRANDA; HOGYAN LETT RAKTÍVSZÍNÉSZ; KARRIERJÉNEK KEZDETE

Miranda ötéves korától raktívokban akart szerepelni. Tinédzserként, miután anyu
elszakította aputól (és egyúttal apu pénzétől is) mindenes cselédként dolgozott – hagymát
vágott, tisztította mások színezüst étkészleteit, tortadíszítő lapátjait, halkéseit. Amikor
már elég ügyesen bánt a frizurával és a sminkkel ahhoz, hogy tizennyolcnak adja ki
magát, öt évig nevelőnőként dolgozott, amivel egy kicsit jobban keresett. Amilyen csinos
volt, biztosan elmehetett volna elit cselédnek – társalkodónőnek vagy szobalánynak, de ő
inkább a nevelőnői munkát választotta. Bármennyit is kellett szenvednie a szülei miatt,
legalább elég normális iskolákba járatták, ahol megtanult görögül olvasni, latinul ragozni,
beszélni pár újlatin nyelven, rajzolni, festeni, néhány egyszerűbb függvényt integrálni és
zongorázni. Nevelőnőként mindennek hasznát vette. Ráadásul még az elkényeztetett
kölyköket is jobban kedvelte, mint a felnőtteket.

Amikor a szülők végre hazavonszolták a fáradt seggüket, hogy családi életet éljenek,
Miranda mindig leszaladt az alagsori szobájába, és becsatlakozott a legolcsóbb,
leggagyibb raktívba, amit talált. Nem követte el azt a hibát, hogy a keményen
megkeresett pénzét menő raktívokra pazarolja. Keresni akarta velük a pénzt, nem költeni
rájuk, és a raktívszínészkedést egy lapos, lövöldözős darabban ugyanolyan jól tudta
gyakorolni, mint egy élőben leadott Shakespeare-drámában.

Amint összejött elég univerzális valutaegysége, végre megtette a várva-várt utat a

tuningszalonba. Fekete pulcsijának magas nyaka fölött álla úgy szelte a levegőt, mint
klipper orra a tenger hullámait. Olyan volt, akár egy igazi raktívszínész. A Jodie-t kérte.
Erre persze sokan felkapták a fejüket a váróban. Ettől fogva mást sem hallott, mint
„igenis, asszonyom”, meg „kérem, itt foglaljon helyet”, és „megkínálhatjuk teával,
hölgyem?” Ez volt az első alkalom, amióta az anyjával elköltöztek otthonról, hogy valaki
teával kínálta, nem pedig teát követelt tőle, és pontosan tisztában volt azzal, milyen
sokáig nem is lesz ilyen, ha ugyan lesz egyáltalán.

A tetkógép tizenhat órán át dolgozott rajta; váliumot csöpögtettek a vérébe, hogy ne

nyafogjon. Manapság a legtöbb tetkóhoz csak annyi idő kellett, mint egy
hátbaveregetéshez. „Akkor a koponya lesz?”„Ja, az.”„Ez már tuti?” „Tuti.”„Okés.” Puff,
már ott is volt a koponya, csorgott belőle a festett vér és genny, a gép akkora erővel
küldte át a felhámon, hogy majd leesett az ember a székről. Csakhogy a bőrsablon más
lapra tartozott, és a Jodie csúcsminőségű cucc volt – százszor annyi nanozitát
tartalmazott, mint a legtöbb pornócsillagocska kedvencei, az alacsony felbontású
változatok. Csak az arcba ment vagy tízezer. A legundorítóbb résznek azt találta, amikor
a gép lenyúlt a torkán, és végigültette nanofonokkal a hangszálaitól egészen az ínyéig.
Ehhez már becsukta a szemét.

Boldog volt, hogy a karácsony előtti napon csináltatta meg, mert utána nem bírt volna a
kölykökkel. Felduzzadt az arca, bár ezt mondták előre, különösen a szája és a szeme
körül, ahol a legnagyobb volt a ziták koncentrációja. Krémeket és tablettákat kapott, és
használta is őket. Egy nappal később hanyatt esett az úrnő, amikor felment reggelit
csinálni a gyerekeknek. De nem szólt semmit, biztos azt hitte, a karácsonyi bulin
felpofozta a részeg pasija. Az ilyesmi nem volt jellemző Mirandára, de egy új-atlantiszi
nőnek kényelmes magyarázat lehetett.
Amikor az arca megint pont ugyanolyan lett, mint amilyen a tetkószalon előtt volt,
bepakolta mindenét egy útitáskába, és bement a metróval a városba.

A színháznegyednek volt egy rossz és egy jó része. A jó része lényegében évszázadok óta
semmit nem változott. A rossz rész nem vízszintesen, hanem függőlegesen terjeszkedett;
egy maréknyi magasba meredő, vén irodaépület, amelyeket immár kevésbé tiszteletre
méltó célokra használtak. Az efféle felhőkarcolókhoz hasonlóan nem sok látnivaló volt
rajtuk, de a raktívval foglalkozó cégeknek tökéletesen megfeleltek – arra tervezték őket,
hogy egy csomó ember dolgozzon bennük egymás melletti, félig elválasztott fülkékben.

– Na, hadd hesszeljem meg a sablonod, édesem – mondta neki egy magát Fred („csak
álnév”) Epidermis-ként bemutató fickó, miután kivette a szájából a szivart, és hosszasan,
alaposan, egész testében letapogatta a tekintetével.

– Nem az Édesem a sablonom – felelte Miranda. Az Édesem™ és a Hős™ sok millió nő,
illetve férfi sablonja volt. A legtöbbjük soha nem is akart raktívszínész lenni, csak jól
szerettek volna kinézni az általuk használt raktívokban. Néhányuk elég ostoba volt ahhoz,
hogy elhiggye, ez már egyenes út a sztárok világába – Fred Epidermis rengeteg ilyen
lánnyal találkozhatott.

– Hú, de izgis – mondta erre Fred, és enyhén megmozgatta a csípőjét, amitől Miranda
akaratlanul is halványan elmosolyodott. – Akkor színpadra veled, és lássuk, mid van!

A fülkék, ahol Fred raktívszínészei ügyködtek, általában fejszínpadok voltak, mert csak
az arcot vették. Akadt azért pár egész testes pódium, alighanem azért, hogy teljesen raktív
pornót is tudjon kínálni. Az egyik ilyenhez terelte Mirandát, aki besétált, becsapta maga
mögött az ajtót, a fal méretű médiatron felé fordult, ahol most először nézhette meg új
Jodie-önmagát.

Fred Epidermis konstellációmódba állította a színpadot. Miranda előtt hirtelen húsz-

harmincezer fehér fényponttal pettyezett, fekete felület tűnt fel. Együttesen kiadtak egy
háromdimenziós Miranda-képet, és ha megmozdult, azok is mozogtak. Minden fénypötty
egy nanozitát jelentett, pozíciójuk pedig pontosan megfelelt annak, ahová a tetkógép
beültette őket a tizenhat órás beavatkozás során. A rendszer nem mutatta a hálózatot, ami
az ideg-, nyirok-és érrendszerhez kötötte a zitákat.

– Ez beszarás! Ez a csaj valami Hepburn, vagy mifene! – kiáltotta a színpadon kívül egy
második monitort figyelő Fred Epidermis.

– Ez egy Jodie – mondta Miranda, de majdnem belebicsaklott a nyelve, mert az állkapcsa

és a szája mozgását lekövető fénypontokat nézte.

Odakint Fred Epidermis a lány galaxismag sűrűségű arcára közelített a szerkesztőpulttal.

Ehhez képest a karja és a lába csak ritkás csillagköd volt, a tarkója pedig alig látszott,
mindössze pár száz zita szóródott szét a fejbőrén, akár viszonyítási pontok egy geodéziai
félgömbön. A szemek üres lyukak voltak, bár (legalábbis Miranda úgy gondolta) csak
addig, amíg be nem csukta őket. Kíváncsiságból belekacsintott a médiatronba. A
szemhéján olyan sűrűn ültek a ziták, mint golfpályán a fűszálak, de harmonikaszerűen
összeugrottak, ha a bőr nem feszült rá a szemgolyóra.

Fred Epidermis látta a kacsintást, és olyan hirtelen közelített rá a szemére, hogy Miranda
kis híján fenékre esett. Hallotta a férfi röhögését.

– Majd megszokod, szívem – mondta neki. – Most ne mozogj, megnézem a zitákat a

szádon.

Az ajkára fókuszált, jobbra-balra forgatta a képet, Miranda pedig csücsörített és

lebiggyesztette a száját. Most örült csak igazán, hogy közel eszméletlenre kábították,
amíg ez elkészült – ezrével voltak benne a nanoziták.

– Nocsak, hát ez itt egy igazi művésznő – jelentette ki Fred Epidermis. – Be is teszlek az
egyik legnehezebb szerepünkbe.

A médiatronon a következő pillanatban szőke, kék szemű nő jelent meg Miranda

pozitúrájában. Fehér pulóvert viselt a közepén egy nagy F betűvel, hozzá botrányosan
rövid szoknyát. Méretes, színes, bolyhos gömböket tartott a kezében. Miranda felismerte
egy régi passzívból: egy múlt századi amerikai tinédzser volt.

– Ő Spirit. Neked vagy nekem kissé régimódinak tűnhet ugyan, de a felhasználók szeretik
– mondta Fred Epidermis. – Persze a te hálód ehhez túlzás, de végül is azt kell
nyújtanunk, amire igény van, lépést tartunk a korral, ugye.

De Miranda nem igazán figyelt rá. Életében először fordult elő vele, hogy valaki más
pontosan követte a mozgását; a színpad most Miranda hálójára vetítette a képzeletbeli
testet. Miranda összecsücsörítette a száját, mintha most rúzsozta volna ki, és Spirit is
ugyanazt tette. Kacsintott, és Spirit is kacsintott. Megérintette az orrát, és Spirit az arcába
nyomta a pompont.

– Futtassunk le egy jelenetet! – unszolta Fred Epidermis. Spirit helyét egy üres,
elektronikus nyomtatvány vette át, a nevek, számok, dátumok és egyéb adatok nem
voltak kitöltve. Fred csak átlapozta, Mirandának nem volt ideje elolvasni – a próbához
nem kellett szerződés. Aztán újra előtűnt Spirit, ezúttal két különböző kameranézetből. A
médiatron több részre bontotta a képet. Az egyik kamera Spirit arcát mutatta, ami még
mindig Miranda mimikáját tükrözte. Egy másikon kettős kép látszott: Spirit és egy
idősebb férfi állt egy nagy gépekkel teli helyiségben. Volt egy közelkép a pasasról is, akit
(Miranda most vette csak észre) Fred Epidermis alakított. Az idős férfi megszólalt:

– Jól van, tartsd észben, hogy ezt általában a fejszínpaddal vesszük, úgyhogy Spirit karját
és lábát nem te irányítod, csak a feje a tiéd…
– És hogyan mozgok? – kérdezte Miranda. Szellemszája vele mozdult, és a médiatronból
Spirit hangja szólalt meg – nyafogósan, lihegősen. A színpadot úgy programozták be,
hogy átskálázza a torkába épített nanofonok jelét.

– Sehogy. A számítógép dönti el, mikor merre mész. Ez itt a mi kis titkunk: a raktívunk
nem igazán raktív, csak egy sztorifa. De a vevőknek megteszi, mert a fa levelein… az
ágak végén, ugye… pontosan az van, amiért fizetnek, érted? Mindegy, majd meglátod –
mondta az öregember a képernyőn Spirit értetlen arcát látva. Ami Mirandán óvatos
hitetlenkedésnek látszott, az Spiriten mélységes zavarodottságkéntjelent meg.

– Ott a súgó! Csináld, amit a rohadt súgó ír! Ez nem improvizatív színház! – ordította a
vénember.

Miranda megnézte a felosztott képernyő többi képét is. Az egyik a szoba tervrajzát
mutatta kettőjük pozíciójával, az irányokat időnként villogó nyilak jelezték. A másik a
súgó volt, melyen sürgetőn villogott egy pirossal szedett sor.

– Ó, hello, Mr. Willie! – kezdte. – Végre vége a sulinak! Biztosan rettentően kifárasztotta
az a rengeteg technikaóra, meg az a sok rosszcsont fiú, de meg szeretném kérni egy nagy-
nagy szívességre.

– Csak nyugodtan, hajrá, hadd hallom! – mondta a Willie testébe bújt Fred Epidermis, de
meg sem kísérelte a színjátszást.

– Az a helyzet, hogy van egy szerszámom, ami nagyon fontos nekem, és azt hiszem,
elromlott. Azt reméltem, maga meg tud javítani egy… ilyet – mondta Miranda, és Spirit
hűen utánozta a médiatronon, csak neki még a keze is mozdult hozzá. Az arca elé emelt
valamit. Egy hosszúkás, fényes, fehér műanyag tárgyat. Egy vibrátort.

– Nos – felelte Mr. Willie –, tudományosan bizonyított tény, hogy minden elektromos
készülék ugyanazon elvek alapján működik, így elméletben talán segíthetek. De
bevallom, még sohasem találkoztam ilyen szerkentyűvel. Elmondaná, mi is ez, és mire
való?

– Nagyon szívesen – felelte Miranda, de ekkor megállt a kép, és Fred Epidermis bekiabált
az ajtón.

– Elég lesz – mondta. – Csak tudni akartam, megy-e az olvasás.

Kinyitotta a színpadi ajtót, és azt mondta:

– Fel vagy véve. A 238-as a fülkéd. A jutalékom nyolcvan százalék. Fent van a
hálóterem. Válassz magadnak egy zugot, és takarítsd ki! Nem lesz pénzed arra, hogy
máshol lakj.
Harv ajándékot hoz Nellnek; a kislány kísérletei az olvasókönyvvel

Harv sántikálva ért haza, és teljes testsúlyát az egyik lábára helyezte. Amikor éppen
megfelelő szögben esett a fény mocskos arcára, Nell látta, hogy a koszba és a tonerbe
valami piros is vegyült. Lihegett, és állandóan nagyokat nyelt, mint aki hányni készül. De
nem jött üres kézzel. Cuccokkal teli dzsekijét a hasához szorította.

– Jól ment, Nell – mondta, mert a húga arckifejezése láttán tudta, hogy úgysem mer
megszólalni. – Nem sok mindent szereztem, de azért van ez-az. Lesz mit vinni a
Bolhacirkuszba.

Nell nem tudta pontosan, mi az a Bolhacirkusz, de azt már megtanulta, hogy jó, ha van
mit vinni oda, és amikor Harv onnan jött haza, általában volt kódja egy-egy új raktívhoz.
A fiú vállával felkapcsolta a villanyt, és először letérdelt a szoba közepén, csak aztán
tárta szét a kezét, nehogy valami magasról essen le, és elguruljon. Nell leült elé, és nézte,
mit csinál.

Elővett egy ékszert, ami egy aranyláncon himbálózott. Kerek volt, az egyik oldalán
arany, a másikon fehér színű. A fehér részt egy lapos üvegfedél védte. A szélére
számokat írtak, és a közepén két hegyes, tőrszerű kis fémdarab találkozott, az egyik
hosszabb volt, mint a másik. Olyan hangot adott ki, mint éjszaka a falat átrágni próbáló
egerek.

Meg akarta kérdezni, mi az, de Harv már pakolta is ki a többi holmit. Volt ott egy pár teli
tár az atkacsapdájából. A fiú másnap el akarta vinni a Bolhacirkuszba, hátha fogott
valami értékeset. Előkerültek még gombszerű dolgok is, de a legérdekesebb tárgyat a
végére hagyta, és ünnepélyesen vette elő.

– Ezért meg kellett küzdenem, Nell – mondta. – Keményen harcoltam érte, mert attól
féltem, hogy a többiek szétszedik alkatrésznek. Neked adom.

Lapos, díszes doboznak tűnt. A kislány rögtön tudta, hogy ez valami értékes tárgy. Nem
sok drága holmit látott eddig, de azokban volt valami közös – sötét színűek és tömények
voltak, mint a csokoládé, és arannyal pettyezettek.

– Két kézzel – figyelmeztette Harv –, nehéz.

Nell mindkét praclijával megfogta. A bátyja jól mondta: nehezebb volt, mint amilyennek
látszott. Az ölébe kellett tennie, mert nem bírta el. Nem is doboz volt, hanem egy tömör
tárgy. A tetejére aranybetűket nyomtattak. A bal szélét lekerekítették, és sima, puha
tapintású, de erős anyaggal vonták be. A többi széle kissé befelé hajlott, és tojásszínű
volt.

Harv már nem bírta tovább.

– Nyisd ki! – mondta.

– Hogyan?

Harv odahajolt hozzá, megfogta az ajándék jobb felső sarkát, és felnyitotta. Erre az egész
fedél elfordult felfelé a bal oldali tengelyen, és krémszínű lapok kupaca türemke-dett elő
surrogva.

Közvetlenül a fedél alatt egy papírlap volt, képpel és újabb betűkkel.

A könyv első oldalán egy padon ülő kislány látszott. A pad fölött vízszintes, létrára
hasonlító valami volt, a két végén oszlopok tartották. A rudakra vaskos indák futottak fel,
végig a létrán, és hatalmas virágok nyíltak rajtuk.

A kislány Nellnek háttal ült, és egy füves, színes szirmokkal tarkított lankára nézett le,
mely egy kis kék tónál ért véget. A tavacska túloldalán hegyek magasodtak, olyanok,
amilyeneket állítólag Új-Csuszan közepén látott az ember, ahol a leggazdagabb vikik
építettek nyári lakokat. A kislány ölében nyitott könyv hevert. A szemközti oldalon, a bal
felső sarokban egy kisméretű kép díszelgett: újabb indák és virágok öleltek körül egy
hatalmas, tojás alakú betűt. De azon kívül semmi, csak egyszerű, fekete írás. Nell
lapozott, és megnézett még két, betűkkel teli oldalt; akadt néhány nagyobb, képekkel
körbefestett írásjegy is rajtuk. Újabb lap, újabb kép. Itt a rajzolt kislány már félretette a
könyvet, és egy nagy, fekete madárral beszélgetett, aki láthatóan belegabalyodott a fenti
indákba. Megint lapozott.

A már áthajtott oldalak a bal hüvelykujja alatt lapultak, de próbáltak kiszabadulni, mintha
élő dolgok lettek volna. Egyre nehezebben tudta a helyükön tartani őket. Végül aztán
középen összetömörültek, kicsúsztak az ujja alól, és surr-surr-surr, visszalapozták
magukat az elejére.

– Egyszer volt, hol nem volt – szólalt meg egy női hang –, volt egyszer egy Elizabeth
nevű kisleány, aki a nagyapja kertjében, a lugasban ült, és mesekönyveket olvasott.

A halk, személyre szabott hang finomra csiszolt viki akcentussal beszélt.

Nell becsapta a könyvet, és ellökte magától. A kötet végigcsúszott a padlón, és a

kanapénál akadt meg.

Másnap anyu pasija, Tad rosszkedvűen ért haza. Lecsapta a söröket a konyhaasztalra,
egyet kivett, és bement a nappaliba. Nell próbált kitérni az útjából. Felszedte
Dinoszauruszt, Kacsát, Péter nyuszit, Bíbort és a varázspálcát, egy papírzacskót, melyben
a kis barátai szoktak autókázni, és egy kalózölő kartondarabot. Aztán szaladt a szobába,
ahol Harv aludt, de Tad már be is ért hozzá a sörével, és az egyik kezével a médiatron
távvezérlőjét próbálta előtúrni a kanapén lévő cuccok közül. Ledobálta Harv és Nell
játékait a földre, aztán mezítláb rálépett a könyvre.

– Jaj, az istenit! – kiáltotta. Hitetlenkedve nézett a lába elé. – Hát ez meg mi a szar? –
Lendületesen hátrakapta a lábát, és már majdnem belerúgott a könyvbe, de eszébe jutott,
hogy mezítláb van, és meggondolta magát. Felemelte a kötetet, felmérte a távolságot és a
szöget. – Te hülye kis picsa, hányszor kell még elmondanom, hogy tartsd rendben a
szarságaidat!

Ezzel kissé elfordult, maga elé húzta a kezét, majd friz-biként a lány felé hajította a
könyvet.

Nell csak nézte a felé repülő tárgyat, és fel sem merült fel benne a kitérés gondolata, de
az utolsó pillanatban a könyv kinyílt, a lapok kibomlottak. Úgy terültek szét, mint
megannyi madártoll, és amikor arcon csapták, az már csak puha legyintés volt.

A lába elé esett, éppen egy illusztrált oldala látszott. A képen egy nagy, sötét ember és
egy lányka állt egy rendetlen szobában, a férfi dühösen a kislány fejéhez vágott egy
könyvet.

– Volt egyszer egy kislány, akit Picsának hívtak – mondta a női hang.

– Az én nevem Nell – felelte erre a lány.

A nyitott oldalon kavarogtak egy kicsit a betűk.

– Bokszzsáknak keresztellek át, ha fel nem takarítod ezt a szemetet, de alaposan ám? –
fenyegette Tad. – De nehogy most állj neki, mert baromira szeretnék már egy kis
nyugalmat.

Nell már nem bírta felvenni, úgyhogy lábbal rugdosta be a gyerekszobába a könyvet,
végig a folyosón. A keze ügyébe helyezte a varázspálcáját és a kardját, biztos, ami biztos,
aztán szépen sorban letette Dinoszauruszt, Kacsát, Pétert és Bíbort azt ágyra, majd nyakig
betakarta őket.

– Most szépen alszol, meg te is, meg te is, meg te is, és csendben legyetek, ne
rosszalkodjatok tovább, mert zavartátok Tadet! Aludjatok jól!

– Nell lefektette a gyerekeit aludni, és úgy döntött, felolvas nekik egy mesét – mondta a
hang.

Nell a könyvre nézett, ami megint kinyitotta magát, de a kép ezúttal egy Nellre nagyon
hasonlító kislányt ábrázolt, csak rajta gyönyörű, fodros ruha volt, és a hajában szalagok.
Egy aprócska ágy előtt ült, a virágos ágytakaró alatt négy gyerkőc feküdt: egy
dinoszaurusz, egy kacsa, egy nyuszi és egy bíbor hajú baba. A Nellnek kinéző lány
ölében könyv volt.

– Nell sokáig úgy fektette le őket, hogy nem olvasott nekik – folytatta a hang –, de aztán
már nem voltak olyan kicsik a gyerekek, és Nell úgy döntött, hogy a rendes nevelésnek
része az esti mese.

Nell az ölébe vette a könyvet.

Nell az olvasókönyvvel ismerkedik

A könyv kedves, alt dallamokon beszélt, a legszebb viki akcentussal. Olyan volt, mint
egy igazi emberé – bár Nell még nem találkozott senkivel, akinek ilyen hangja lett volna.
Úgy emelkedett és süllyedt, mint a napos tengerparton a tajtékos hullámok, és amikor
Nell becsukta a szemét, magával sodorta az érzelmek és érzékek óceánjába.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis Hercegnő, akit Nellnek hívtak, és akit
egy magas, sötét toronyba zártak, egy nagy tenger közepén fekvő szigeten, egy Harv
nevű kisfiúval – ő volt a kislány barátja és védelmezője. Vele volt négy jó barátja is,
Dinoszaurusz, Kacsa, Péter nyuszi és Bíbor.

Nell hercegnő és Harv nem hagyhatták el a Fekete Kastélyt, de egyszer felkereste őket
egy róka…

– Mi az a róka? – szakította félbe Nell.

Az aktuális illusztráció egy színekben gazdag festmény volt, mely a szigetet mutatta
fentről, az égből. A sziget most elfordult és kirotált a képből, a helyét a tengerpart széle
foglalta el. A közepén egy pötty látszott. A kép ráközelített a pettyre, és már látszott is,
hogy egy piros állat az. Nagyméretű betűk jelentek meg alatta.
– RÓKA- mondta a könyv. – Róka. Most mondjuk együtt!

– Róka.

– Nagyon ügyes! Igazán okos kislány vagy, Nell. Nagyon tehetségesen bánsz a
szavakkal. Le tudod betűzni, hogy róka?

Nell habozott. Még mindig pirult az arca a dicsérettől. Pár másodperccel később az első
betű villogni kezdett. Nell megbökte, mire elkezdett nőni, és a végén letolta az oldalról az
összes többi írásjegyet és képet. A hurok a tetején összement, és egy fej formálódott
belőle, az aljából kilógó vonalak pedig először lábak lettek, majd ezek a lábak mozogni
kezdtek, mint egy olló két szára.

– R, mint rohan – mondta a könyv. A figura közben folyamatosan változott, míg végül
felvette Nell vonásait. Aztán puha, bolyhos, piros szőnyeg került a lába alá. – Nell Rőt
Rongyszőnyegen Rohan – folytatta a könyv, és újabb betűk jelentek meg a lapon.

– Miért rohan?

– Mert Komor Krokodil Közeledett – felelte a könyv, és a kép kinyílt, nagyra nőtt, a
messzeségben pedig felbukkant egy krokodil, s nevetséges léptekkel zötyögött a
menekülő Nell után. A végén megelégelte a dolgot, és inkább összegömbölyödött a
földön, ezzel pedig újabb betűvé változott. – Az Alattomos Aligátor Akadékoskodva
Acsargott.

A történet az Óvatos Óriással folytatódott, aki az Ólomszín Óceán mellett élt. Aztán
ismét felbukkant a róka, alatta a betűkkel.

– Róka. Le tudod betűzni, Nell?

– R – mondta Nell.

– Nagyon jó! Igazán okos kislány vagy, Nell, és ügyesen bánsz a betűkkel – felelte a
könyv. – És ez melyik? – kérdezte, és felnagyította a második betűt. De Nell ezt már
elfelejtette. A könyv belekezdett egy történetbe az Ólálkodó Óriásról.

Egy ifjú huligán Fang bíró színe előtt; a méltóságos úr megtárgyalja az ügyet
tanácsadóival; igazságot szolgáltatnak
A nuncsaku pörgő lánca jellegzetes képet ad a radaron, olyan, mint egy helikopter rotorja,
csak zajosabb – jelentette ki Pao kisasszony, és fenomenoszkópjának lencséje fölött Fang
bíróra nézett. A szeme nem fókuszált, és összerándult az arca – eddig valamiféle plusz
információkat hordozó, háromdimenziós képre összpontosított, és a rideg valóságot
zavaróan üresnek találta. – 23 óra 51 perc tíz másodperckor a sanghaji rendőrség egyik
légiszenzora ilyen radarképek egy csoportját ismerte fel.

Miközben Pao kisasszony beszélt, Fang bíró asztalán, a jade papírnehezékekkel lefogott
brokátterítőn széthajtogatott médiatronon képek jelentek meg. Most éppen a Bérelt
Területek Bűbáj nevű negyedének térképét mutatta, és a Töltés mellett világított rajta egy
pont. A sarokban a bűnelhárítás légiszenzorának szokásos képe látszott. Fang bíró szerint
olyan volt, mint egy fetisiszták által tervezett amerikai focilabda – fényes, fekete, tüskés.
Pao kisasszony folytatta:

– A szenzor nyolc kisebb, kinofelvevős légistacit riasztott.

A perverz focilabdát egy mandula nagyságú, könnycsepp formájú lebegő tárgy képe
váltotta fel, a végén ostorantennával és meglepően gyönyörű, íriszes orral. Fang bíró rá se
hederített – az elé kerülő eseteknek legalább kétharmada pontosan így nézett ki. Pao
kisasszony azért vázolta az eseményeket minden egyes alkalommal ugyanolyan élénken,
mert lelkiismeretes volt, és komolyan vette a munkáját. Fang bíró szakmai elhivatottságát
mindig próbára tette a türelmes hallgatás.

– Érkezésüket követően a helyszínen rögzítették az eseményeket – sorolta tovább a

tényeket Pao kisasszony.

Fang bíró papirosán a nagy térképet filmfelvétel váltotta fel. Távoli alakok sötét pixelei
rajzottak a szemcsés, szürke képen, mint a vihar elől menekülő seregélyek. Nagyobbak és
élesebbek lettek, ahogy a lebegő ráközelített a cselekményre. Egy férfi feküdt a földön,
karjaival körülfonta a fejét. Ekkor már nem voltak elöl a nuncsakuk, az úr zsebeiben
kezek matattak. A film lelassult. Aranyláncán hipnotikus táncot lejtett egy csillogó óra.
Ezüst töltőtoll fénylett, akár egy égbe törő rakéta, majd eltűnt egy atkabiztos ruhában.
Aztán még valami, egy nehezebben kivehető tárgy: nagyobb, sötétebb, csak a széle volt
fehér. Talán egy könyv.

– A filmfelvétel heurisztikus elemzése szerint erőszakos bűncselekmény zajlott le –

jelentette ki Pao kisasszony.

Fang bíró több szempontból is nagyra becsülte a hölgy szolgálatait, de mind közül
szenvtelen stílusát értékelte a legtöbbre.

– Következésképpen a szenzor újabb, követésre tervezett lebegőket riasztott.

A képen feltűnt egy követő – a filmbotoknál kisebb, keskenyebb gépezet, mely leginkább
egy szárnyaitól megfosztott darázsra emlékeztetett. A meghajtásért felelős, a gondolákba
épített apró légturbinái voltak hangsúlyosabbak; gyors szerkentyű volt.
– A feltételezett elkövetők ellenakcióba kezdtek – folytatta Pao kisasszony fapofával. A
felvételen visszavonulót fújtak a tettesek. A filmbot szépen végigkövette őket. A sok ezer
órányi menekülő gazfickókról látott filmmel a háta mögött Fang bíró kritikus szemmel
figyelte a jelenetet. A kevésbé profi huligánok egyszerűen pánikszerű menekülésbe
fogtak volna, de ez a csapat módszeresen dolgozott: kettesével pattantak a bringákra, egy
hajtott és kormányzott, a másik az ellenlépéssel foglalkozott. Ketten közülük nagy
dózisokat fújtak a levegőbe a biciklik rekeszeiből kivett palackokból, jobbra-balra, fel-le
hadonásztak a szórófejjel, mintha tüzet oltanának.

– Ez a cselekmény mára megszokott látvány a bűnelhárítás számára – kommentálta Pao

kisasszony –, a kifújt ragasztóhab eltömíti a lebegők légturbináinak beömlőnyílásait, és
működésképtelenné teszi őket.

A nagy médiatronon éles fények villantak; Fang bírónak be kellett hunynia a szemét, és
két ujjal összecsípte az orra tövét. Pár lobbanás után elsötétült a kép.

– Egy másik gyanúsított stroboszkóppal határozta meg a filmbotok helyzetét, majd

lézernyalábokkal hatástalanította őket. Egyértelműen azt a külön erre a célra tervezett
készüléket használta, amely mostanra igencsak elterjedt a Bérelt Területek bűnözői
körében.

A nagy médiatron új kameraállásból mutatta a bűntett eredeti helyszínét. A papiros alján

egy oszlopgrafikonon látszott az incidens kezdete óta eltelt idő, és a tapasztalt Fang
bírónak feltűnt, hogy úgy egy perccel visszaugrott a film; a cselekmény kettévált, és most
a másik ágát látták. Ezen a képen egy magányos bandatag látszott, aki még mindig a
biciklijére próbált felülni, amikor a csapat többi tagja már ragacsos habcsíkot húzva
távolodott. Valami elromlott a biciklin, és nem tudott elindulni vele. Otthagyta, és
gyalogosan menekült.

A sarokban a kép ráközelített a követőbot aprócska diagramjára, és megmutatta a

szerkentyű belsejének egy részét – így már kevésbé volt darázsszerű, a keresztmetszete
inkább egy űrhajóra hajazott. Az orrában lévő kis szerkezet belső tárából apró fullánkokat
köpött. Először alig látszottak, olyan picik voltak, de az egyre erősebb nagyításban,
amikor a hajótest már egy bolygó ívének tűnt, világosan kivehetők lettek. Hatszögletűek
voltak, mint egy ceruza. Amint kilőtte őket a követőbot orra, a hegyükön kegyetlen
tüskéket növesztettek, a végükön pedig egyszerű irányítószárnyakat.

– A gyanúsított a szóban forgó este korábbi pontján egy ballisztikus röppálya lefelé
irányuló végén sérüléseket szenvedett – mondta Pao kisasszony –, bár erről sajnos nem
készült felvétel. A fölös sebesség csökkentése érdekében csúsztatásos módszert
alkalmazott.

Pao kisasszony ma csakugyan brillírozott. Fang bíró felvonta a szemöldökét, és egy

pillanatra megállította a lejátszást.
A bíró másik segéde, Csang a vádlott felé fordította hatalmas, csaknem szabályos gömb
alakú fejét. A gyanúsított eltörpült a teremben. Csang a rá jellemző módon tenyerével
megdörzsölte rövid sörtéjét, mint aki el se tudja hinni, hogy létezhet ilyen rettenetes
frizura. Álmos, keskeny szemét résnyire nyitotta, és azt mondta a vádlottnak:

– Aszongya a nő, hogy lezúztad a lábad.

A gyanúsított, egy sápadt, asztmás fiú annyira el volt képedve az eljáráson, hogy
elfelejtett félni. Most megmoccant a szája sarka. Fang bíró helyeslően nyugtázta, hogy a
kölyök visszafojtotta a mosolyt.

– Ennek eredményeként – folytatta Pao kisasszony – az általa viselt nanoréteg megsérült.

A nyílásokon ismeretlen számú atka jutott át, ezek beágyazódtak a ruhájába és a bőrébe.
Mielőtt visszatért volna a lakóhelyére, megszabadult az öltözékétől, és egy nyilvános
fürdőben alaposan lemosta a testét, de háromszázötven atka a bőrében maradt, és ezek
csak a vizsgálat folyamán kerültek eltávolításra. Az atkák szabványos, passzív navigációs
rendszere feljegyezte a gyanúsított mozgását.

A nagy filmkép helyén most a Bérelt Területek térképe jelent meg, piros vonal jelölte a
vádlott útvonalát. A fiú jó sokat mászkált, időnként még Sanghajba is átment, de mindig
ugyanabba a lakásba tért vissza.

– A minta sikeres megállapítása után a követőbotok automatikusan spórázódtak – közölte

Pao kisasszony. A képen a tüskés fullánk megváltozott, a közepe, ami a mozgás
koordinátáit rögzítő szalagot tartalmazta, leszakadt, és kilőtte magát az űrbe.

– Több spóra is elérte az égi szemek egyikét, ahol a tartalmuk letöltésre került, a
sorozatszámukat pedig összevetette a rendszer a rendőrségi ügyekkel. Megállapíttatott,
hogy a gyanúsított ideje jó részét egy bizonyos lakásban tölti. A lakást megfigyelés alá
helyezték. Alakok egyike egyértelműen megfelelt a filmfelvételen szereplő
gyanúsítottnak. A gyanúsítottat letartóztatták, és a testében további követőatkákra
bukkantak, ami megerősítette a gyanút.

– Uh – nyögte Csang, mint akinek csak most jutott az eszébe valami fontos.

– Mit tudunk az áldozatról? – kérdezte Fang bíró.

– A filmbot csak Új-Atlantisz kapujáig tudta követni – válaszolta Pao kisasszony. – Az

arca véres volt és puffadt, ez megnehezítette az azonosítását. Természetesen ő is kapott
követőket, a lebegők nem tudják megkülönböztetni az áldozatot az elkövetőtől, de spórák
nem jöttek vissza. Feltételezzük, hogy Atlantisz/Sanghaj immunrendszere észlelte és
megsemmisítette az összes atkát.

Pao kisasszony itt elhallgatott, és Csang felé fordult, aki némán állt, kezét a háta mögött
összekulcsolta, és úgy meredt a padlóra, mintha nyaka végül csak megadta volna magát
fejének hatalmas súlya alatt. Pao kisasszony egyszer, kétszer, háromszor köszörülte meg
a torkát, és Csang hirtelen magához tért.

– Elnézését kérem, méltóságos úr – hajolt meg Fang bíró felé. Beletúrt egy nagy
nejlonzacskóba, és előhúzott belőle egy szánalmas állapotú úri kalapot. – Ezt a
helyszínen találták – mondta, végre ismét az anyanyelvén, sanghaji dialektusban.

Fang bíró az asztallapra nézett, majd Csangra. Az előrelépett, és gondosan a bíró helyezte
a kalapot, még meg is bökdöste kicsit, hogy tökéletes helyzetben legyen. Fang pár
pillanatig csak nézte, majd előhúzta köntösének bő ujjából a kezét, felemelte, és
megfordította. A kalap szalagjába a JOHN PERCIVAL HACKWORTH szavakat írták
aranybetűkkel.

Fang bíró jelentőségteljes pillantást vetett Pao kisasszonyra, aki megrázta a fejét. Még
nem vették fel a kapcsolatot az áldozattal. A sértett sem kereste meg őket, ami különös
volt – ennek a John Percival Hackworthnek lehetett valami rejtegetnivalója. Az
újviktoriánusok okos emberek voltak, a fene tudja, miért rabolták ki olyan sokukat a
Bérelt Területeken egy kiadós bordélyozás után.

– Visszaszerezték az ellopott tárgyakat? – kérdezte Fang bíró. Csang ismét az asztalhoz

lépett, és rátett egy férfi zsebórát. Aztán elhátrált, kezét a háta mögött összekulcsolta,
fejét előrehajtotta, és nyugtalanul izgő-mozgó lábait nézte. Pao kisasszony dühösen
meredt rá.

– Volt, ugye, egy másik tárgy is? Netán egy könyv? – unszolta Fang. Csang idegesen
megköszörülte a torkát, alig tudta megállni, hogy ne harákoljon és köpjön egyet (amit
Fang bíró megtiltott a teremben). Oldalt fordult, és hátrált egy lépést, hogy a bíró is lássa
az egyik jelen lévő személyt, egy négyéves forma kislányt, aki úgy felhúzta a székre a
lábát, hogy térde eltakarta az arcát. Fang bíró hallotta a papírsuhogást, és rádöbbent, hogy
a lány egy kötetet tart a combján. Jobbra-balra forgatta a fejét, és vékonyka hangján a
könyvhöz beszélt.

– Őszintén esdeklem a bocsánatáért, méltóságos úr – mondta Csang sanghaji

dialektusban. – Engedje meg, hogy felajánljam a lemondásomat.

Fang bíró kellő komolysággal kezelte az ügyet.

– Miért?

– Kudarcot vallottam, nem tudtam kiszedni a bizonyítékot az ifjú hölgy kezéből – felelte
Csang.

– Tanúja voltam, amint ön felnőtt férfiakat ölt puszta kézzel – emlékeztette Fang.

A bíró ugyan a kantoni nyelvet használva nőtt fel, de Csang megértette a

konyhamandarinját.
– Elbánt velem a kor – felelte Csang. Harminchat éves volt.

– Elmúlt már dél – jelentette ki Fang bíró. – Menjünk, együnk egyet a Kentucky Fried
Chickenben!

– Kívánsága parancs, Fang bíró – vágta rá Csang.

– Kívánsága parancs, Fang bíró – visszhangozta Pao kisasszony.

Fang visszaváltott angolra.

– Az esete nagyon súlyos – mondta a fiúnak. – Megyünk, és kikérjük az ősi hatalmak

tanácsát. Ön itt marad, amíg vissza nem térünk.

– Igenis, uram – felelte a vádlott valósággal rettegve. Ez nem az első alkalommal lebukott
bűnöző általános rémülete volt – izzadt és reszketett. Minden bizonnyal megbotozták már
korábban is.

Amikor a bíró és társai kínaiul beszéltek, a KFC-re a Méltóságos és Kiismerhetetlen

Ezredes Házaként hivatkoztak. Méltóságos volt, hisz kecskeszakálla fehér, akár a som
virága, és konfuciánus szemmel nézve ez eldöntötte a dolgot. Kiismerhetetlen, mert
magával vitte a sírba a Tizenegy Fűszer Titkát. A KFC volt az első gyorsétterem a Töltés
környékén, sok évtizeddel ezelőtt. Fang bírónak gyakorlatilag saját asztala volt az egyik
sarokban. Egy alkalommal Csang szinte sokkot kapott, amikor Fang arról a brooklyni
sétányról mesélt neki, ahol mérföldeken át csak a Kentucky Fried Chickent utánzó,
csirkét áruló gyorséttermeket talál az ember. Pao kisasszony a texasi Austinban nőtt fel,
így kevéssé hatották meg az efféle legendák.

Érkezésük híre megelőzte őket – a vödör már az asztalon pihent. A kisebb, szósszal,
káposztasalátával, sült krumplival és hasonlókkal teli műanyag edényeket művészi
rendbe igazgatták nekik. A vödröt szokás szerint Csang széke elé tették, mert a nagy
részét mindig ő pusztította el. Pár percig csendben ettek, csak a pillantásuk akadt néha
össze, aztán még egy darabig udvariasan csevegtek.

– Valami eszembe juttatott egy régi emléket – mondta Fang bíró, amikor már megérett az
idő a komolyabb beszédre. – A vádlott és a kislány anyjának a neve. Tequila.

– Ez a név már kétszer is előkerült a bíróságunkon – erősítette meg Pao kisasszony, és

felidézte a korábbi eseteket: az egyik csaknem öt éve történt, amikor az asszony
szeretőjét kivégezték, a második mindössze néhány hónapja, egy ehhez hasonló incidens
kapcsán.

– Á, igen – mondta Fang bíró. – Emlékszem már a második esetre. Ez a fiú és a barátai
súlyosan összevertek egy férfit. De semmit nem loptak el. Nem akarta megindokolni a
tettét. Három botütésre ítéltem, és elengedtem.
– Okunk van feltételezni, hogy az akkori áldozat molesztálta a fiú húgát – vetette közbe
Csang –, mivel már korábban is tett ilyet másokkal.

Fang kihalászott a vödörből egy alsócombot, a szalvétájára helyezte, összefonta a karját,

és felsóhajtott.

– Kap ez a fiú valamiféle szülői gondoskodást?

– Nem – felelte Pao kisasszony.

– Van valakinek véleménye az ügyről? – Fang bíró gyakran tette fel ezt a kérdést –
kötelességének tartotta beosztottjai oktatását.

Pao kisasszony pontosan a megfelelő hangnemben, óvatosan szólalt meg.

– A Mester azt mondja: „A nemes ember gondosan ügyel a dolgok alapjára. Ha ebben
sikeres, a fejlődés már magától zajlik. Gyermeki engedelmesség és felebaráti alázat –
nem ezekben rejlik-e minden jó cselekedet gyökere?”

– És hogyan alkalmazná a Mester bölcsességét erre az esetre?

– A fiúnak nincs apja, csupán az Állammal van gyermekszülő kapcsolatban.

Valószínűleg ön, Fang bíró az Állam egyeden képviselője, akivel az élete során
találkozhat. Az ön kötelessége szigorúan megbüntetni a fiút – mondjuk hat botütéssel. Ez
segít a gyermeki engedelmesség kialakításában.

– Csakhogy a Mester azt is mondta: „Ha az embereket a törvények vezérlik, és

büntetéssel törekednek az egyetemességre, megpróbálják elkerülni a büntetést, de
szégyent nem éreznek. Azonban ha az erkölcs vezeti őket, és az egyetemességet a
helyesség érzetére épülő szabályok adják, ismerik majd a szégyent, mi több, jó
emberekké válnak.”

– Tehát ön engedékeny lenne ebben az esetben? – kérdezte kissé szkeptikusan Pao

kisasszony.

Csang is bekapcsolódott a beszélgetésbe:

– Mang Vu azt kérdezte, milyen az engedelmes ifjú. A Mester azt mondta: „A szülők
csak azért aggódnak, nehogy megbetegedjen a gyermek.” De nem említette a botozást.

Pao kisasszony nem hagyta ennyiben:

– A Mester még azt mondta: „A rothadt fát nem lehet faragni.” És azt is, hogy: „Csak a
legbölcsebbeket és a legostobábbakat nem lehet tanítani.”
– Tehát a helyes kérdés az, hogy rothadt fa-e ez a fiú. Az apja az volt, az bizonyos. De a
fiúval kapcsolatban még látok tisztán.

– Tisztelettel megemlíteném, hogy a lány nagyobb figyelmet érdemel – mondta Csang. –

Róla kellene beszélnünk. A fiúnak talán már késő, de a lányt még meg lehet menteni.

– És ki mentené meg? – tudakolta Pao kisasszony. – Nekünk csak a büntetéshez van

jogunk, a gyereknevelésre nem hatalmazott fel senki.

– Ez a pozícióm legfőbb dilemmája – jegyezte meg Fang bíró. – A Mao-dinasztia

korában nem volt tényleges jogrendszer. Amikor megalapították a Partvidéki
Köztársaságot, a jogrendet a Középső Birodalom egyetlen ismert modelljére, a
konfucianizmusra alapozták. Csakhogy ez a rendszer nem működik megfelelően egy
nagyobb társadalomban, amely nem a konfuciusi tételekre épül. „Mindenkinek a
személyiség nevelését kell az összes többi dolog alapjának tekinteni, a Menny Fiától az
egyszerű tömegekig.” De hogyan neveljem én a barbárok személyiségét, akikért perverz
módon felelősséggel tartozom?

Csang éppen erre várt, és gyorsan ki is használta a lehetőséget.

– A Mester a Nagy Tanításban azt mondta, hogy a tudás bővítése minden más erény
alapja.

– Nem küldhetem iskolába a fiút, Csang.

– Gondoljon hát a lányra – mondta Csang –, a lányra és a könyvére!

Fang bíró ezen töprengett egy darabig, bár látta, hogy Pao kisasszony alig bírja
visszafogni magát, annyira szeretne mondani valamit.

– „A nemes ember helyesen szigorú, és nem csupán szigorú” – idézett Fang bíró. – Mivel
az áldozat nem vette fel a kapcsolatot a rendőrséggel tulajdonának visszaszerzése
érdekében, megengedem, hogy a lány saját tanulásának céljából megtartsa a könyvet.
Ahogy a Mester mondta: „Az oktatásban nem szabad különbséget tenni az osztályok
között”. A fiút hat botütésre ítélem. De egy kivételével az összesét felfüggesztem, mert
némi testvériességet tanúsított azzal, hogy a kötetet a húgának adta. Ez a helyesen szigorú
döntés.

– Megvizsgáltam a könyvet fenomenoszkóppal – közölte Pao kisasszony. – Nem

közönséges példány.

– Magam is arra jutottam, hogy valamiféle raktív – felelte erre Fang bíró.

– Sokkal összetettebb bármiféle szokványos raktívnál. Úgy vélem, lopott szellemi

tulajdont tartalmaz – mondta Pao kisasszony.
– Csakugyan azt hiszi, hogy illetéktelenül megszerzett technológiáról van szó?

– Az áldozat a Gépi és Fázisrendszerek Részvénytársaság egyedi termékeket gyártó

részlegén dolgozik. Artifexként.

– Érdekes – jegyezte meg Fang.

– Igényel az ügy további nyomozást?

Fang bíró pár pillanatig fontolgatta a dolgot, gondosan megtörölgette az ujjait egy tiszta
szalvétával, majd azt mondta:

– Igen.

Hackworth bemutatja Lord Finkle-McGraw-nak az olvasókönyvet

Ilyen kötésre gondolt, uram? – kérdezte Hackworth. – Pontosan ilyenre – felelte Lord
Finkle-McGraw. – Ha egy antikváriumban látnám, porosan, fel sem tűnne.

– Csak azért, mert ha valamilyen részlet nem tökéletes – mondta Hackworth –,

megszerkesztem újra. Kétségbeesetten remélte, hogy Finkle-McGraw majd kifogásol
valamit. Akkor lenne még egy esélye szerezni egy példányt Fionának. De a tőkelord
mindeddig szokatlanul elégedettnek látszott. A könyvet lapozgatta, várta, hogy történjen
valami.

– Nem valószínű, hogy most bármi érdekeset csinálna – jegyezte meg Hackworth. – A
könyv a kötődésig nem aktiválja magát teljesen.

– A kötődésig?

– Mint arról már beszéltünk, a könyv mindent lát és a hall a környezetében – magyarázta
Hackworth. – Jelenleg egy kis termetű, nőnemű embert keres. Amint egy kislány felnyitja
a fedelét, elmenti az arcát és a hangját a memóriájába.

– És kötődik hozzá. Értem.

– Onnantól minden eseményt és személyt a kislány vonatkozásában értelmez, mondhatni

ő lesz a pszichológiai térkép origója. Nevezett térkép frissítése a könyv egyik elsődleges
folyamata. Amikor a gyermek használja, az adatbázisából egyfajta dinamikus lenyomatot
helyez a kislány saját térképére.

– Mármint a népmese-adatbázisból? Hackworth habozott.

– Elnézését kérem, uram, de nem teljesen. A népmesék egyetemes gondolatait az adott

kultúrához igazítják. Példának okáért számos nép mesekincsében létezik a furfangos hős
figurája, így azt hihetnénk, hogy ez egy egyetemes jelkép, ám különböző alakokban
jelenik meg, és azok mindegyike a saját kulturális környezetéhez idomul. A délnyugati
indiánoknál ő a prérifarkas, a Csendes-óceán partján élők számára viszont a holló. Az
európaiaknak a róka. Az amerikai feketék nyuszinak hívják. A huszadik századi
irodalomban Tapsi Hapsi alakjában jelenik meg először, később pedig a hacker testesíti
meg. Finkle-McGraw kuncogott.

– Amikor én még kölyök voltam, ez a szó kettős jelentéssel bírt. Az egyik a furfangos
szélhámos, aki mindent feltör, a másik pedig a különösen tehetséges programozó.

– Ez a kettősség gyakran előfordul a kőkorszak utáni civilizációkban – mondta

Hackworth. – Ahogyan a technológia szerepe egyre fontosabbá vált, a furfangos hős
jellege is változott, és ő személyesítette meg a szaktudás, vagy ha úgy tetszik, a
technológia istenét, de közben megtartotta csalafinta tulajdonságait. Ilyen a sumér Enki, a
görög Prométheusz és Hermész, az északi Loki és a hozzájuk hasonlók. Mindenesetre –
folytatta Hackworth – a szélhámos-technológus csak egy az egyetemes hősök közül. Az
adatbázis tele van velük. A kollektív tudatalatti valóságos tárháza. Régen a
gyerekkönyvek szerzőinek az olvasótáboruk számára megfoghatóbb szimbólumokká
kellett alakítaniuk ezeket az egyetemes fogalmakat, Beatrix Popper is ezért húzta rá a
furfangos hős sablonját Nyúl Péterre. Ez viszonylag hatásos módszer, különösen egy
homogén és statikus társadalomban, ahol a gyerekek mind hasonló élményeken esnek át.
A csapatommal kivonatoltuk a folyamatot, és olyan rendszert fejlesztettünk, amely az
egyetemest egyetlen gyermek saját, egyedi pszichológiai térképéhez alakítja, és vele
együtt változtatja. Ezért fontos, hogy ne kerüljön más kislány kezébe a könyv, amíg
Elizabeth ki nem nyitja.

– Értem – nyugtázta a hallottakat Lord Alexander Chung-Sik Finkle-McGraw.

– Én magam csomagolom be, most rögtön. Ma reggel szerkesztettem egy szép díszpapírt.

Kihúzott egy fiókot, és kivett belőle egy tekercs vastag, fényes médiatronpapírt, animált
karácsonyi jelenetekkel, kéményen lecsúszó Mikulással, röpködő rénszarvasokkal, jászol
elé tevegelő zoroasztriánus királyokkal. Egy pillanatra félbeszakadt a beszélgetés, amíg
Hackworth és Finkle-McGraw a kis jeleneteket nézték. Ez volt a médiatronokkal teli
világ egyik hátránya – az efféle készülék gyakran megakasztotta a beszélgetés folyamát,
éppen ezért használtak belőle minél kevesebbet az atlantisziak. A théták házaiban minden
tárgyon mozgókép volt, és mindenki tátott szájjal bámulta őket, a vécépapíron
ugrabugráló obszcén figuráktól a fürdőszobatükörben fogócskázó, nagy szemű
tündéreken át a…
– Ja, igen – mondta ekkor Finkle-McGraw. – írni lehet rá? Szeretném Elizabethnek
ajánlani.

– Ez a papír az inputtal és az outputtal rendelkező típusok közös metszete, ezért

rendelkezik az írható papír összes tulajdonságával is. A funkciói nagy részét nem
használjuk, de a toll hegye nyomot hagy rajta.

– Tehát lehet rá írni – fordította le magának Finkle-McGraw kissé zord hangon –, de nem
törődik a szöveggel.

– Erre kénytelen vagyok kétértelmű választ adni – mondta Hackworth. – Az Illusztrált

olvasókönyv rendkívül nagy teljesítményű, univerzális eszköz, és sokkal nagyobb
mértékben át tudja magát alakítani, mint a legtöbb készülékünk. Ne feledje, hogy a fő
feladata a reagálás a környezetre. Ha a tulajdonosa fog egy tollat, és ír valamit egy üres
oldalra, az információ a többi jellel együtt bekerül a levesbe, hogy úgy mondjam.

– Akkor most dedikálhatom Elizabethnek, vagy nem?!– tudakolta ismét Finkle-McGraw.

– Semmi akadálya, uram.

Finkle-McGraw elővett egy vaskos aranytollat az asztalán lévő tartójából, és hosszan írt
valamit a könyvbe.

– Akkor már csak egy dolog van hátra, uram, a raktív-színészek alkalmazásának
engedélyezése.

– Á, igen, jó, hogy az eszembejuttatta – mondta Finkle-McGraw, de a hangja nem

csengett túl boldogan. – Amennyi pénzbe ez a projekt került, az ember azt hinné, hogy…

– Hogy egyúttal megoldhattuk volna a hanggenerálás problémáját is, úgy van, uram –
szakította félbe Hackworth.

– Mint tudja, megpróbálkoztunk a dologgal, de az eredmények egyik módszerrel sem

nyújtották az ön által elvárt minőséget. Hiába minden technológiánk, a kvázi intelligens
algoritmusok, a gigászi kivételmátrixok, a jelentés- és tartalomkontroll, meg az összes
többi, még mindig a közelébe sem érünk annak az emberi hangnak, amit egy igazi, hús-
vér raktívszínész nyújthat.

– Nem állítom, hogy meglep – mondta erre Finkle-McGraw. – Csak reménykedtem egy
zárt, önellátó rendszerben.

– Tulajdonképpen az, uram. A világon minden pillanatban sok tízmillió professzionális

raktívszínész dolgozik az összes időzónában, és készek azonnal elvállalni a feladatot.
Terveink szerint viszonylag magas bérrel garantáljuk a legtehetségesebb munkaerőt. Nem
fog csalódni az eredményben.
Nell második élménye az olvasókönyvvel; Nell hercegnő története dióhéjban

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis hercegnő, Nell, akit egy magas, sötét
erődbe zártak, egy nagy tenger közepén fekvő szigeten. Vele volt egy Harv nevű kisfiú is,
jó barátja és védelmezője. Rajta kívül még négy pajtása élt ott: Dinoszaurusz, Kacsa,
Péter nyuszi és Bíbor.

Nell hercegnő és Harv nem hagyhatta el a Fekete Kastélyt, de időről időre felkereste őket
egy holló, és mesélt nekik a Távoli Föld csodáiról. Egy napon a madár segített Nell
hercegnőnek elmenekülni a kastélyból, de szegény Harv túl nagyra nőtt, és nem juthatott
át a kastély tizenkét záras, nagy vaskapuján.

Nell hercegnő testvéreként szerette Harvot, és semmiképpen nem hagyta volna a sorsára.
Ezért aztán átutazott a tengeren a barátaival, Dinoszaurusszal, Kacsával, Péterrel és
Bíborral egy kis piros csónakban, és számos kalandon estek át, míg meg nem érkeztek az
Óperencián túlra, amit Távoli Földnek neveztek. Tizenkét ország volt ezen a földön, és
mind fölött egy-egy tündérkirály vagy tündérkirálynő uralkodott. Csodás kastélyokban
laktak, és minden palotában volt egy arannyal és drágakövekkel teli kincseskamra, s
minden kamra mélyén lapult egy drágaköves kulcs, ami a Fekete Kastély tizenkét lakatos
vaskapujának egy zárját nyitotta.

Nell hercegnő és barátai sok kalandot éltek át mind a tizenkét királyságban, miközben
összegyűjtötték a tizenkét kulcsot. Volt, amit rábeszéléssel szereztek meg, másokat
ravaszsággal, és olyan is akadt, amiért harcolniuk kellett. A kaland végére a négy barátja
közül volt, aki meghalt, mások mentek tovább a saját útjukon. De Nell nem maradt
egyedül, mert a kalandjai során híres hős lett belőle.

Nell egy nagy, katonákkal, szolgákkal és bölcsekkel teli hajóval utazott át újra a tengeren,
vissza a Fekete Kastélyba. Amikor már közel ért a vaskapuhoz, Harv meglátta a torony
tetejéről, és durván rászólt, hogy tűnjön el, mert Nell hercegnő időközben annyit
változott, hogy nem ismerte meg.

– Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak – mondta neki a hercegnő. Harv megint csak azt
felelte erre, hogy tűnjön el, és egyébként is, éppen eléggé szabad ő a Fekete Kastélyban.

Nell hercegnő becsúsztatta a tizenkét zárba a tizenkét kulcsot, és egyenként kinyitotta

őket. Amikor végül csikorogva kitárult a vár rozsdás kapuja, azt látta, hogy Harv ott áll
vele szemben, a kezében íjjal, a szívére szegezett nyílvesszővel. Elengedte a vesszőt, ami
a mellkasán találta el, és meg is ölte volna Nellt, csakhogy ő még mindig viselte a medált,
melyet sok évvel azelőtt kapott Harvtól, amikor elhagyta a várat. A nyílvessző ezt törte
szét. Ugyanebben a pillanatban Nell hercegnő egyik katonájának a nyila végzett Harvval.
Nell odaszaladt elesett bátyjához, majd három napon és három éjen át siratta.

Amikor végül elapadtak a könnyei, azt látta, hogy a Fekete Kastély csodaszép lett, mert
az éjjel a szeméből patakzó könnycseppek hatására gyönyörű kertek és erdők nőttek ki a
földből. Most már nem is volt sötét a vár, hanem ragyogó torony lett, telis-tele örömteli
dolgokkal. Nell hercegnő élete végéig ott élt a várban, és onnan uralta a szigetét. Minden
reggel sétált egyet a kertben, ahol Harv elesett. Sok kalandot élt meg, és hatalmas
királynővé vált. Idővel találkozott egy herceggel, akihez feleségül ment, sok gyerekük
született, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

– Mi az a kaland? – kérdezte Nell.

A szó megjelent a lapon, aztán mindkét oldalt nagyszerű mozgóképek töltötték be –

páncélos, kardos gyerekek küzdöttek sárkányokkal, lányok lovagoltak fehér egyszarvú
hátán az erdőben, indáról indára lendültek a fák között, úsztak a kék óceánban, és
űrhajóikat vezették a világűrben. Nell sokáig nézegette ezeket a képeket, és egy idő után
az összes lány olyan lett, mint a saját, idősebb másai.

Fang bíró bejárja a körzetét; Pao kisasszony egy jelenséget szemléltet; az ellopott könyv
esete váratlan fordulatot vesz
Fang bíró segédjei, Csang és Pao kisasszony társaságában rótta a Töltést lóbotján. A
Bérelt Területek fojtogatóan büdös ködbe burkolózott előttük. A nyomor fölé Atiantisz/
Sanghaj smaragd ormai tornyosultak. Gőgös magaslatai körül tükröző felületű lebegők
járőröztek, ők védték a vidéket a nagyobb és könnyebben észlelhető betolakodóktól.
Ebből a távolságból nem lehetett kivenni az egyes gépeket, csak halvány ragyogásnak
látszottak az épületegyüttes körül a levegőben, hatalmas, áttetsző buboréknak,
amelybeburkolta az angolszász amerikaiak szent és sértheteten területét. A változó irányú
szél meg-megdagasztotta, de elszakítani sosem tudta.

A Bérelt Területek örök ködébe érve erősen romlott a látvány. Az utcákat járva Fang bíró
többször is különös dolgot művelt: jobb kezének ujjaival hengert formált, mint aki egy
láthatatlan bambuszrudat markol, bal tenyerét pedig alá szorította. Az egyik szemével
mindig belenézett az ily módon létrejött, sötét üregbe. A benne lévő levegő sötétjében
sziporkázó fényeket látott; olyan volt, mint egy szentjánosbogarakkal teli barlangüreg,
csak ezek a fények a spektrum összes színében játszottak, és minden árnyalat tisztán
csillogott, mint megannyi drágakő.

Azok, akik a Bétén gyakran tettek így, megtanulták felismerni a mikroszkopikus világ
változásait. Látták, ha valami nem stimmelt. A tonerháborúk közben különösen
rendkívüli volt a látvány.

Az aznapi állapot közel sem érte el a háborúk szintjét, de a szokásosnál jóval intenzívebb
volt. Fang bíró sejtette, hogy köze van a küldetésükhöz, amelyet Pao kisasszony idáig
nem akart részletesebben megindokolni.

Egy étteremnél kötöttek ki. Pao kisasszony feltétlenül a teraszra kívánt ülni, pedig esőre
állt az idő. Innen jól ráláttak a három szinttel alattuk elnyúló utcára. Olyan sűrű volt a
köd, hogy ebből a távolságból már alig lehetett kivenni a járókelők arcát.

Pao kisasszony egy szögletes, nanoszigetelőbe csavart csomagot vett elő a táskájából.
Kibontotta, és két, nagyjából azonos méretű és alakú tárgy tűnt elő: egy könyv és egy
darab fa. Az asztalra tette őket, egymás mellé, aztán az étlapra összpontosított. Hosszú
perceken át szóba sem hozta őket, csak teázott és udvariasan csevegett Csanggal és Fang
bíróval, majd mindannyian nekiláttak az ételnek.

– Felkérném őméltóságát – mondta végül Pao kisasszony –, hogy amikor megfelel,

legyen szíves megvizsgálni a két tárgyat, amelyeket az asztalra tettem.

Fang bíró döbbenten észlelte, hogy a fatömb semmit sem változott, míg a könyvet
mostanra vastag, szürke porréteg fedte, mintha évtizedek óta penészedne.
– Huh – nyögte ki Csang, aki éppen egy nagyobb adag tésztát szürcsölt az arcába, és
meredt szemmel bámulta a különös látványt.

Fang bíró felállt, átsétált az asztal túloldalára, és közelebb hajolt a két tárgyhoz. A szürke
por nem egyenletesen oszlott el, a fedél pereménél sokkal vastagabb volt a réteg.
Kinyitotta a könyvet, és meglepve konstatálta, hogy a por mélyen a lapok közé is
behatolt.

– Ennek a pornak határozott célja van – állapította meg. Pao kisasszony jelentőségteljes
pillantást vetett a fadarabra. Fang felemelte, és minden oldalát megvizsgálta, de tisztának
találta. – Micsoda diszkriminatív egy fadarab! – jelentette ki.

– Konfuciánus toner – közölte Csang, miután végre lenyelte a tésztát. – Szenvedélyesen

szereti a könyveket.

A bíró úr elnézően mosolygott, és Pao kisasszony tekintetét kereste, magyarázatot várva.

– Feltételezem, hogy ön már megvizsgálta ezt az új atkafajtát.

– Ennél többről van szó – felelte Pao kisasszony.

– A múlt héten nem egy, hanem két új atkatípus tűnt fel a Bérelt Területeken, és
mindkettőt arra programozták, hogy kutasson fel minden könyvnek látszó tárgyat.

Ezzel ismét a táskájába nyúlt, és egy feltekert média-tronlapot nyújtott át a felettesének.

Rögvest megjelent egy pincérnő, és az asztal szélére igazgatta a teáscsészéket. Fang bíró
szétgörgette a tekercset, különféle kisebb tárgyakat használva nehezékként a
rögzítéséhez. A papír két különböző, mikroszkopikus méretű készülék képét mutatta.
Fang bíró látta, hogy mindkettőt légi navigációra tervezték, de ezen kívül nem volt
bennük semmi közös. Az egyik a természet alkotásának tűnt, bizarr, bonyolult
végtagokkal és négy hatalmas, erősen befelé csavarodó, kanálszerű eszközzel,
kilencvenfokos közökben elhelyezve.

– Denevérfülek! – kiáltott fel Csang, és pálcikájával lekövette a képtelenül összetett

formát. Fang bíró nem szólt semmit, de ismét megjegyezte, hogy Csang spontán
meglátásai mindig kiválóak.

– Csakugyan, mintha a visszhang alapján tájékozódna, akár a denevérek – erősítette meg

Pao kisasszony. – Amint látja, a másik ettől gyökeresen eltérő konstrukció.

A másik atka olyan volt, mintha Jules Verne űrhajót álmodott volna. Áramvonalas
cseppalakjához simult két manipulátorkarja, orrában a mély, hengeres üreget Fang bíró a
szemének vélte.
– Ez a példány látja az ultraibolya tartományú fényt – magyarázta Pao kisasszony. –
Különbözőségük ellenére ugyanaz a funkciójuk… Könyveket keresnek. Amikor
megtalálnak egyet, leszállnak a fedelére, a szélére másznak, aztán bekúsznak a lapok
közé, és megvizsgálják a papír belső szerkezetét.

– És mi után kutatnak?

– Azt addig nem lehet megállapítani, amíg szét nem szedik a belső számítógépüket, és fel
nem törik a programjukat, ami nem könnyű feladat – válaszolta Pao kisasszony, aki
finoman fogalmazott, mint mindig. – Amikor szokványos, papírból készült könyvet talál,
deaktiválja magát, és porrá bomlik.

– Szóval a Bérelt Területeken most rengeteg a poros könyv – szúrta közbe Csang.

– Eleve nincs itt túl sok könyv – vélte Fang bíró. Pao kisasszony és Csang ezen kuncogott
kicsit, de őméltósága nem adta jelét, hogy ezt viccnek szánta volna, puszta
ténymegállapítás volt csupán. – Ön milyen következtetést von le mindebből, Pao
kisasszony? – kérdezte.

– Két különböző fél keresi a Bérelt Területeken ugyanazt a könyvet – felelte a nő. Nem
kellett hozzátennie, hogy a küldetésük célpontja alighanem a Hackworth nevű úrtól
ellopott könyv.

– És mit gondol, kik lehetnek ebben érdekeltek?

– A gyártó jele természetesen egyik készüléken sincs rajta. A denevérfülesről ordít, hogy
dr. X szüleménye. A legtöbb részlete evolúciós, nem mesterségesen tervezett, a doktor úr
Bolhacirkuszának célja pedig éppen az efféle hasznos funkciókkal rendelkező, evolúciós
atkák gyűjtése. A másik első ránézésre származhatna bármelyik nagyobb klávé
tervezőrészlegéről, a legvalószínűbb gyanúsítottak Nippon, Új-Atlantisz, Hindusztán és
az Első Szórványköztársaság. Ám az alaposabb vizsgálat során olyan eleganciára
bukkantam…

– Eleganciára?

– Bocsássa meg nekem őméltósága, de ezt a fogalmat nem könnyű elmagyarázni. Egyes
technológiákra jellemző ez a szavakkal nehezen kifejezhető tulajdonság. A tervezőik
kifinomultnak vagy műszakilag kívánatosnak, klassz kódnak nevezik az ilyesmit, arra
utalva, hogy a számításokat nem pusztán motivált, hanem zseniális személy végezte,
szívvel-lélekkel. Ez a különbség a mérnök és a hacker között.

– Vagy inkább a mérnök és az alkotóművész között? – kérdezte Fang bíró.

Pao kisasszony arcán egy mosoly árnyéka suhant át.

– Attól tartok, sokkal nagyobb horderejű ügybe kevertem bele azt a kislányt, mint hittem
– jelentette ki Fang bíró.

Összetekerte a lapot, és visszaadta Pao kisasszonynak. Csang ismét őméltósága elé

helyezte a teáscsészét, és töltött még bele. A bíró önkéntelenül is megkocogtatta az
asztallapot egymáshoz szorított hüvelyk- és mutatóujjának hegyével. Ősi kínai gesztus
volt ez. A történet szerint az egyik korai császár szívesen öltött egyszerű ruhát, úgy járta
a Középső Királyságot, el-elvegyülve a parasztokkal. Sokszor, amikor az udvaroncaival
egyszerű fogadókban ültek az asztalnál, ő maga töltött nekik teát. Nem borulhattak a
földre, mert akkor leleplezték volna az urukat, ezért így, a kezükkel imitálták a gesztust.
Azóta a kínaiak így mondtak egymásnak köszönetet az ebédlőasztalnál. Fang bíró
gyakran kapta magát ezen a mozdulaton, és ilyenkor mindig elmerengett azon, mennyire
furcsa kínaiként létezni abban a világban, ahol nincs császár.

Üldögélt még egy pár percig, karját köntösének ujjában összefonva, és eltűnődött ezen,
meg egyéb témákon. Nézte, ahogy a teájából felszálló pára ködöt alkot a
mikrolebegőkkel.

– Hamarosan kéretlen látogatást teszünk Mr. Hackworthnél és dr. X-nél, hogy

megfigyeljük a reakcióikat. Még ki kell találnom, mi lesz a helyes módszer. Addig
foglalkozzunk a lánnyal. Csang, keresse fel a házat, ahol lakik, és derítse ki, volt-e
valamiféle zűr arrafelé, gyanús alakok, effélék!

– Uram, megbocsásson, de a lány házában kizárólag gyanús alakok laknak.

– Tudja, hogy értettem – felelte Fang bíró kissé zordan. – Az épületnek biztosan van
nanozitaszűrő berendezése. Ha az megfelelően működik, és a kislány nem viszi ki a
könyvet az épületből, ezek nem találnak rá – húzta végig ujját a könyv fedőlapján, majd
ujjbegyei között szétdörzsölte a tonert. – Beszéljen az épület tulajdonosával, tudassa vele,
hogy a légszűrő rendszer felülvizsgálatának hamarosan eljön az ideje, és éreztesse azt is,
hogy ezzúttal komoly dologról van szó, nem csupán megvesztegetést vár!

– Igenis, uram – felelte Csang. Hátratolta a székét, felállt, meghajolt, és kiment az

étteremből, csak egy fogpiszkálót kapott fel útközben. Nyugodtan befejezhette volna az
ebédjét, de Csang már korábban is érdeklődést mutatott a lány sorsa iránt, és láthatóan
nem akarta vesztegetni az időt.

– Pao kisasszony, helyezzen el megfigyelőeszközöket a lány lakásában! Először naponta

cseréljük a szalagokat és nézzük vissza a felvételeket. Ha nem bukkannak a könyv
nyomára a közeljövőben, heti rendszerességre váltunk majd.

– Igenis, uram – felelte Pao kisasszony. Az orrára csúsztatta fenomenoszkópos

szemüvegét. Szemének felszínéről valamiféle kezelőfelület színes fénysugarai verődtek
vissza. Fang bíró újratöltötte a csészéjét, tenyerébe vette, és járt egyet a terasz körül.
Sokkal fontosabb dolgokkal kellett volna törődnie, mint ez a lány meg a könyve –
valamiért mégis érezte, hogy mostantól képtelen lesz kiverni a fejéből ezt az ügyet.
Ó-Sanghaj leírása; a Parnasszus Színház környéke; MlRANDA munkája

Még mielőtt az európaiak megszerezték maguknak, Sanghaj fallal körülzárt falu volt a
Huang Pu folyón, pár mérfölddel délre attól a ponttól, ahol a Jangce torkolatába ömlött.
Az épületek jó része kifinomult, a Ming-dinasztia korából való alkotás; gazdag családok
magánkertjei, itt-ott belső nyomornegyedeket rejtő bevásárlóutca, rozoga, kör alakú
teaház egy tavacska szigetén. A falat azóta lebontották, és az alapjaira egyfajta körutat
fektettek le. A régi francia koncesszió területe az északi részt ölelte körül, a Parnasszus
Színházat arrafelé, a körútról nyíló, az óvárosba tartó utca sarkán emelték az 1800-as
évek végén. Miranda már öt éve dolgozott itt, de annyira intenzív volt az élmény, hogy
inkább öt napnak érezte.

A Parnasszust akkor emelték az európaiak, amikor még komolyan vették a saját

európaiságukat, és nem kértek érte bocsánatot. Klasszicista homlokzat: az utcasarkon
háromnegyed kör alapú oszlopcsarnok, korinthoszi oszlopokkal, az egész fehér
mészkőből. A csarnokot egy 1990 környékén emelt, fehér sátortető övezte, lila és
rózsaszín neoncsövekkel. Nem lett volna nagy ügy lebontani és médiatront tenni fel
helyette, de szívesen vitték ki a bambuszlétrákat a kelléktárból és pattintották a helyükre
az esti előadást hirdető, fekete műanyag betűket. Néha leengedték a nagy médiatron-
képernyőt, és filmet vetítettek, amire egész Nagy-Sanghajból jöttek a nyugatiak,
öltönyben, estélyiben, hogy a sötétben ülve megnézzék a Casablancát vagy a Farkasokkal
táncolót. Legalább havonta kétszer a Parnasszus Társulat is kiállt a színre, és eljátszott
valamit – a raktívszínészek ilyenkor csak színészkedtek, világosítással, festékkel és
kosztümben. Gond csak a közönséggel volt, mert a színházrajongók kivételével
mindenkire rá-rátört a késztetés, hogy felrohanjon a színpadra, és részt vegyen a
darabban, ami persze mindent elrontott. Az élő színház ősrégi, különc dolognak
számított, olyasminek, mint a gregoriánus énekek hallgatása, és nem lehetett megélni
belőle. A számlákat a raktívokból fizették.

Magas, keskeny épület volt, a végsőkig kihasználta a drága sanghaji telket úgy, hogy az
előszín négyszögletes arányai a régi tévéket idézték. Felette egy elfeledett francia
színésznő mellszobra támaszkodott aranyozott szárnyaira, két oldalán trombitás,
babérkoszorús angyalok. A mennyezet kerek freskóján lenge köntösű múzsák
szórakoztatták egymást. Középen csillár lógott, az izzókat örökégő, új technika váltotta
fel, és vetett egyenletes fényt a terem zsúfolt, apró, nyikorgó széksoraira. Három erkély
volt, és háromszintnyi magánpáholy, minden emeleten kettő-kettő jobb-, illetve baloldalt.
A páholyok és az erkélyek homlokzatát az ókori mitológia jelenetei díszítették; itt is, mint
mindenütt, a nagyon franciás halvány pávakék szín dominált.
A színház falát gazdag stukkózás borította. A kerubok, elcsigázott római istenek,
szenvedélyes trójaiak és hasonlók arca lesből támadt az óvatlan szemlélőre minden
oszlop, boltív és párkány mögül. A díszítés számos eleme viselte magán a Vörös Gárda
lelkes lövöldözésének nyomait a kulturális forradalom idejéből. A Parnasszus ettől
eltekintve tisztességes állapotban volt, bár a huszadik században valamikor nagy, fekete
vascsöveket vezettek végig függőlegesen a páholyok mellett és vízszintesen az erkélyek
előtt a világosítás rögzítéséhez. Ma már érme nagyságú korongok voltak a lámpák,
bárhová feltapasztható, rádióvezérlésű fázistömbeszközök, saját akkumulátorral. De a
csövek maradtak, és az idegenvezetők mindig hosszasan meséltek róluk a turistáknak.

Mind a tizenkét páholy saját bejárattal rendelkezett, elöl pedig félköríves rúdon elhúzható
függöny őrizte a vendégek magánszféráját a jelenetek között. Aztán a függönyöket
száműzték a raktárba, s eltávolítható, hangszigetelő lemezre cserélték őket, és a székek is
a pincében végezték. Az összes páholyból tojás alakú, egyfellépős színpad lett.

Ez a tizenkét kis színpad hozta a Parnasszus Színház bevételének hetvenöt százalékát.

Miranda mindig egy fél órával korábban ott volt a helyén, és lefuttatta a szenzorháló-
diagnosztikát. A ziták nem tartottak örökké – a statikus feszültség vagy a kozmikus
sugárzás kiüthette őket, és aki puszta lustaságból elhanyagolta a munkaeszközét, az nem
érdemelte meg, hogy raktívszínésznek nevezhesse magát.

Miranda a színpada üres falait példaképeinek – főként huszadik századi

passzívszínésznőknek – a posztereivel és fényképeivel díszítette. A sarokban volt egy
széke az ülős szerepekhez. A tripla lattéját, a kétliteres ásványvizét és a toroktisztító
cukorkáit egy aprócska dohányzóasztalra tette, aztán fekete balett-trikóra és harisnyára
vetkőzött, az utcai ruháit pedig az ajtó mellé akasztotta. Más színészek meztelenül
játszottak, vagy utcai viseletben; ha annyira szerencsések voltak, hogy előre közölték
velük, miben szerepelnek, néha a figurához öltöztek. A jelenlegi helyzetében Miranda
sosem tudhatta előre, mit kap. Licitben volt Kata szerepére A makrancos hölgyben
(pocsék feldolgozás volt, de bizonyos férfi felhasználók igencsak kedvelték); Scarlett
O'Harára az Elfújta a szél raktív változatában; egy Ilse nevű kettős ügynökre egy
vonatúton játszódó, második világháborús kémthrillerben; és Rheára, egy neoviktoriánus,
bajba jutott hölgy szerepére a Selyemút-ban, egy romantikus kalandvígjátékban, mely
Sanghaj kétes negyedeiben játszódott. Az utóbbi szerepet ő maga írta. A kedvező kritika
után („…az újonc Miranda Redpath meglepően Rhea-lista alakítása!”) pár hónapig szinte
csak őt alakította, pedig annyira magas volt az ár, hogy a legtöbb felhasználó olcsóbb
színésznővel játszatta a darabot, vagy a díj tizedéért passzívan csatlakozott be. Csakhogy
a terjesztő rosszul lőtte be a píárt, amikor ki akarták vinni Sanghajon túlra, úgyhogy most
a Selyemút csak vegetált, a felelősöket pedig kirúgták.

Négynél több főszerepet nem igazán tudott volna észben tartani. Persze ha nem bánta az
ember, hogy leégeti magát, a súgóval bármit el lehetett játszani anélkül, hogy látta volna,
de Mirandának most már vigyáznia kellett a hírnevére, nem szúrhatta el egy gyenge
alakítással. Ha nem pörögtek a rendelések, más néven vállalt könnyebb szerepeket –
főként narrátorként, meg mindenféle gyerekeknek szóló darabot.

Nem voltak saját gyerekei, de tartotta a kapcsolatot azokkal, akikre nevelőnőként

vigyázott. Nagyon szeretett a kicsikkel raktívot játszani, na meg a hangjának is jót tett a
sok csacska mondóka gyakorlása.

– Kata szerepe, próba a Hölgyből – mondta, és a Miranda alakú konstellációt egy sötét
hajú, zöld macskaszemű nő váltotta fel, öltözékét egy ruhatervező kreálta a reneszánsz
kori gazdag olasz nő alakjához. Mirandának hatalmas bociszemei voltak, Katának pedig
macskás, és azzal másképpen kellett bánni, mint a bociszemmel, különösen a csípős
riposztoknál. A cég alapítója és dramaturgja, Carl Hollywood, aki passzívan nézte meg a
Hölgyet, azt javasolta, hogy ezen még dolgozzon. Nem sok vendégük élvezte
Shakespeare-t, a legtöbben azt se tudták, kicsoda, de azok, akik ismerték, rendszerint
komoly jövedelemmel bírtak, és megérte a kedvükben járni. Mirandát ez az érvelés ugyan
nem hatotta meg, de azt tapasztalta, hogy némelyik ilyen (gazdag, sznob, hímsoviniszta
seggfej) úr meglepően jól játszott a raktívban. Márpedig minden szakmabeli tudta, hogy
ügyes fizetővendéggel dolgozni óriási élmény, és az ilyen ritka, mint a fehér holló.

Miranda műszakja London, illetve Észak-Amerika keleti és a nyugati partjának

csúcsidejébe esett. Greenwichi idő szerint este kilenc körül kezdett, amikor a londoniak –
végezve a vacsorával – szórakozás után néztek, és reggel hét körül ért véget, amikor a
kaliforniaiak aludni tértek. A saját időzónájától függetlenül minden raktívos ilyenkor
próbált dolgozni. Sanghaji idő szerint a műszak úgy hajnali öttől a délután közepéig
tartott, és Miranda szívesen túlórázott, ha valami pénzes kaliforniai késő éjszakáig akart
szórakozni. A cég némelyik raktívosa csak később kezdett, de Mirandának London volt
az álma, és az ottani kifinomult ügyfelek figyelmét igyekezett felkelteni, így aztán mindig
korán ment be.

Amikor végzett a bemelegítéssel és továbblépett a menüben, már várt rá egy rendelés. A

szereposztó (egy részben önálló szoftver) kilenc fizető ügyfelet gyűjtött össze, ami elég
volt az Első osztályon Genfbe című darab összes vendégszerepéhez. Ez a raktív a náci
megszállás alatti Franciaországban játszódott, egy hosszú vonatúton intrikáló
gazdagokról szólt, és a raktívok világában olyasminek számított, mint a Az egérfogó a
passzív színházban. Csoportos mű volt – a fizetővendégek kilenc mellékszerepet
játszottak, Miranda és a hozzá hasonló raktívosok pedig három, valamivel fontosabb és
dicsőbb főszerepet vittek.

Az egyik szereplő titokban a szövetségeseknek kémkedett. Egy másik valójában az SS

ezredese volt, egy harmadik a zsidóságát rejtegette, és volt egy Cseka-ügynök is. Néha
felbukkant egy német, aki megpróbált átszökni a szövetségesekhez. A raktív kezdetén
senki sem tudta, hogy ki kicsoda – a számítógép véletlenszerűen osztotta ki a szerepeket.
A fizetős szereplők magas aránya miatt jó pénzt hozott. Miranda feltételesen elfogadta az
ajánlatot. Még hiányzott egy főszerep, úgyhogy amíg várt, licitált egy töltelékszerepre, és
megnyerte. A számítógép egy nagyon csinos, tipikus londoni arcú és hajviseletű nővé
alakította a képmását, és a British Airways pultosának a ruháját öltötte rá.

– Jó estét, Mr. Oremland! – csacsogta, a súgó szerint. A számítógép még huncutabbá tette
a hangját, és kissé igazított az akcentusán.

– Jó estét, khm, Margaret! – felelte a képernyőről rámeredő, vaskos állú brit. Keskeny
szemüvege mögül pislogott a névtáblájára. A nyakkendője lazán hevert a mellkasán,
szőrös mancsában gin-tonikot tartott, és láthatóan tetszett neki ez a Margaret. Ami ugye
várható volt, hiszen a figura paramétereit a londoni marketinges gép adta meg, az pedig
többet tudott az úr nőkkel szemben kialakított preferenciáiról, mint ő maga hitte volna.

– Hat hónap nyaralás nélkül?! Szörnyen unalmas lehet – mondta most Miranda/Margaret.
– Gondolom, rettentően fontos a munkája – folytatta tréfásan, de nem bántóan, egyfajta
bensőséges incselkedésként.

– Bizony, egy idő után elege lesz az embernek, mindegy, mennyi pénzt keres – felelte a
férfi hasonló hangnemben.

Miranda vetett egy pillantást az Első osztályon Genfbe szereposztására. Nagyon felhúzná
magát, ha ez az Oremland annyit fecsegne, hogy lekési a komoly szerepet. Bár ez elég
értelmes fickónak tűnt.

– Tudja, ez most a legjobb évszak a nyugat-afrikai Atlantiszon, és a Gold Coast nevű

léghajó két hét múlva indul. Foglaljak rá egy kabint? Netán ketten utaznának?

Mr. Oremland tétovázott.

– Lehet, hogy régimódi vagyok – mondta végül –, de nekem Afrikáról mindig az AIDS
és a paraziták jutnak az eszembe.

– Á, Nyugat-Afrikában, az új gyarmatokon nincsen ilyesmi. Volna kedve egy rövid

túrához?

Mr. Oremland hosszas, kíváncsi és sóvár tekintetet vetett Miranda/Margaretre, sóhajtott,

megnézte az óráját, és úgy tűnt, eszébe jutott, hogy ez a nő csak egy képzeletbeli lény.

– Nem, de azért köszönöm – mondta végül, és kilépett. Éppen időben, mert mostanra
beteltek a szerepek az Első osztályonra. Mirandának csak egy pár pillanatnyi ideje volt a
szerepváltásra és Ilse megformálására, aztán már a huszadik század közepén, egy
személyvonat első osztályú kocsijának fülkéjében ült, és a tükörből egy szőke, kék
szemű, magas arccsontú jégkirálynő nézett vissza rá.
A toalettasztalkán egy jiddisül írt levél hevert. Szóval ma este ő a titokzsidó. Apró
fecnikre tépte a papirost, és a darabokat kiszórta az ablakon, ahogy az ékszerdobozából
kihalászott Dávid-csillagokat is.

Ez egy teljesen interaktív darab volt, és bármelyik másik karakter betörhetett a fülkéjébe,
hogy átkutassa a holmiját. Kisminkelte magát, ruhát választott, és vacsorázni indult az
étkezőkocsiba. Már majdnem az összes többi karakter ott volt. A kilenc amatőr szokásos
módon merevnek és mesterkéltnek tűnt, a másik két profi pedig körülöttük mászkált.
Próbálták ellazítani őket, hogy levessék a tudatos énjüket, és a belebújjanak a szerepükbe.

Az Első osztályon bő három órán át húzta. Kis híján az egészet elrontotta az egyik fizetős
szereplő, aki nyilvánvalóan azért lépett be, hogy lefektesse Ilsét. Ráadásul kiderült, hogy
ő a titkos SS-ezredes, de annyira meg akarta dugni a nőt, hogy egész este fittyet hányt a
szerepére. Miranda végül kicsalta az étkezőkocsi végében lévő konyhába, mellbe szúrta
egy harminc centiméteres konyhakéssel, és betuszkolta a hűtőbe. Több százszor
eljátszotta már ezt a szerepet, és minden potenciális gyilkos szerszám lelőhelyét pontosan
ismerte a vonaton.

A raktív után illett benézni a Zöld Szobába, abba a virtuális kocsmába, ahol szerepen
kívül cseveghettek egymással a raktívszínészek. Ezt Miranda most kihagyta, mert tudta,
hogy ott várja az a kretén.

Maradt jó egyórányi szünete. A londoni csúcsidő már lement, New Yorkban pedig még
vacsoráztak. Miranda kiment a fürdőbe, evett pár falatot, majd elvállalt néhány gyerkőcös
melót. A nyugati parton a gyerekek most értek haza a suliból, és rögtön be is csatlakoztak
a drága oktató-raktívokba, amiket a szülők fizettek. Ez a rendkívül rövid, de szórakoztató
szerepek valóságos özöne volt: Miranda gyors egymásutánban lett kacsa, nyuszi, beszélő
fa, a csalfa Carmen Sandiego és az émelyítően visszataszító Dinoszaurusz Dezső. Egyik
szerep sem volt több pár sornál.

– Úgy van! L, mint lufi! Én szeretek lufikkal játszani. Te is szereted őket, Matthew?

– Mondd csak ki, Victoria! Megy ez neked!

– A hangyakatonáknak hosszabb és erősebb a rágójuk, mint a dolgozóknak, és fontos

szerepet játszanak a boly ragadozóktól való védelmében.

– Kérlek, ne dobj a rózsabokorba, Róka Koma!

– Szia, Roberta! Egész nap hiányoztál nekem. Milyen volt a kirándulás a sulival
Disneylandben?

– A huszadik századi léghajókat gyúlékony hidrogénnel, drága héliummal vagy kevéssé

hatékony meleg levegővel töltötték meg, de a modern változatokban szó szerint semmi
sincs. A szupererős nanoszerkezet lehetővé teszi, hogy kiszívják az összes levegőt a
léghajó belsejéből, vákuumot képezve. Utaztál már léghajóval, Thomas?
Nell további élményei az olvasókönyvvel; Nell hercegnő születése

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis hercegnő, Nell, akit bezártak egy sziget
magas, sötét erődjébe…

– Miért?

– Nellt és Harvot a gonosz mostohájuk záratta a Fekete Kastélyba.

– És az apukájuk miért nem engedte ki őket a Fekete Kastélyból?

– Az apukájuk, aki mindig megvédte őket a gonosz mostohájuk szeszélyétől, kihajózott a

tengerre, és sosem tért vissza.

– Miért nem tért vissza?

– Az apjuk halász volt. Mindennap kiment a tengerre a csónakjával. A tenger hatalmas és

veszélyes, tele szörnyekkel, viharokkal és más veszélyekkel. Senki sem tudta, mi lett a
sorsa. Talán ostobaság volt ilyen veszélyes helyre hajóznia, de Nell okosabb annál, mint
sem olyan dolgokon tépelődjön, amiket úgysem tud megváltoztatni.

– Miért volt gonosz a mostohája?

– Nell anyukája meghalt aznap éjjel, amikor egy tengeri szörny tört be a kunyhójukba,
hogy elragadja a még kisbaba Nellt és Harvot. Megküzdött a szörnnyel, és legyőzte, de
súlyosan megsebesült a küzdelemben, és karjában fogadott gyermekeivel halt meg
másnap.

– Miért jött a tengerből a szörny?

– Nell apukája és anyukája sok éven át nagyon szeretett volna gyerekeket, de nem érte
őket ez az áldás. Egy napon az apukájuk fogott a hálójával egy hableányt. A hableány azt
mondta neki, hogy ha elengedi, teljesíti egy kívánságát, és ő két gyereket kívánt
maguknak, egy fiút és egy lányt. Másnap halászás közben odaúszott hozzá a hableány
egy kosárral. A kosárban két kisbaba feküdt, éppen úgy, ahogyan kérte, aranyból szőtt
kendőben. A hableány figyelmeztette, hogy a feleségével ne engedjék sírni a babákat
éjjelente.
– Miért voltak arany kendőben?

– Valójában hajótöröttek voltak, egy herceg és egy hercegnő. A hajó elsüllyedt, de a

kosár a két babával addig bukdácsolt a habokon, amíg végül rájuk találtak a szirének.
Vigyáztak rájuk, amíg jó szülőket nem találtak nekik. Az apukájuk hazavitte a kicsiket a
kunyhójukba, és megmutatta őket a feleségének, aki örömében el is ájult. Egy darabig
boldogan éltek együtt, és valahányszor felsírt valamelyik baba, egyikük felkelt, és
megnyugtatta. De egy éjjel nem jött haza a papájuk, mert a vihar túl messzire sodorta a
tengeren a kis, piros halászcsónakját. Az egyik baba sírni kezdett, és az anyukája felkelt,
hogy elcsitítsa. De aztán a másik is felsírt, és akkor már nem tudott mit tenni. Nem sokkal
ezután már jött is a szörny. Amikor másnap hazatért a halász, a rém mellett ott találta a
felesége holttestét, de a két csecsemőnek nem esett baja. Nagy volt a bánata, de aztán
egyedül nevelte mindkét gyereket. Egy napon egy idegen jött hozzá. Azt mondta neki ez
az asszony, hogy az Távoli Föld kegyetlen királyai és királynői űzték el az otthonából,
nincs hol aludnia, és bármilyen munkát elvégezne a szállásért. Először a földön
éjszakázott, és egész nap takarított meg főzött a halászra, de ahogy Nell és Harv egyre
nagyobbak lettek, mind több munkát adott nekik, végül mire az apjuk eltűnt, már
napkeltétől napnyugtáig robotoltak, a mostohaanyjuk pedig az ujját sem mozdította.

– Miért nem élt a halász a gyerekeivel a várban, ami megvédte volna őket a szörnytől?

– A vár sötét, baljós hely volt egy hegy tetején. A halásznak azt mondta az apja, hogy sok
évvel azelőtt trollok építették, akik állítólag még mindig ott éltek. És nem volt nála a
tizenkét kulcs sem.

– A gonosz mostohánál voltak a kulcsok?

– Amíg a halász el nem tűnt, titokban, elásva tartotta őket, de miután az apa nem tért
vissza a tengerről, kiásatta Nellel és Harwal, a Távoli Földről hozott drágakövekkel meg
arannyal együtt. Magára aggatott egy halom ékszert, aztán kinyitotta a Fekete Kastély
vaskapuját, és ravasz fondorlattal beküldte Nellt és Harvot. Amint odabent voltak, rájuk
csapta a kaput, és bezárta a tizenkét zárat. „Amint lemegy a nap, megesznek a trollok
vacsorára!” – kacagott gonoszul.

– Mik azok a trollok?

– Félelmetes szörnyek, a földbe vájt lyukakban élnek, és csak éjjel jönnek elő.

Nell sírni kezdett. Becsapta a könyv fedelét, az ágyához szaladt, karjába vette a
plüssállatait, rágni kezdte a takaróját, és csak hüppögött egy darabig, meg a trollokon
töprengett.

A könyv susogó hangot hallatott. Nell a szeme sarkából látta, ahogy kinyílik, és lopva
odasandított – attól tartott, hogy egy troli elevenedik meg rajta. De nem az volt, hanem
két másik kép. Az egyiken Nell hercegnő ült a fűben, a karjában négy babával. A
szemközti oldal illusztrációja ugyancsak őt ábrázolta négy alak társaságában: egy nagy
dinoszaurusz, egy nyuszi, egy kacsa és egy bíbor ruhás, bíbor hajú néni.

A könyv azt mondta:

– Szeretnéd hallani azt a mesét, amiben Nell hercegnő barátokra talál a Fekete
Kastélyban, ahol nem is számított ilyesmire, és együtt megölik a trollokat, hogy aztán
biztonságban élhessenek ott?

– Igen! – felelte Nell, majd odaszaladt, és a könyv fölé állt.

Fang bíró felkeresi a Mennyei Birodalmat; hagyományos teaceremónia; „véletlen”

találkozás dr. x-szel

Fang bíró a gyarló nyugatiakkal ellentétben tökéletesen ki tudta ejteni dr. X nevét,
leszámítva a kantonival vegyes New York-i akcentusát. Ennek ellenére a beosztottjaival
való eszmecserék során olyan sokat emlegették a becenevet, amíg teljesen megszokták.

Egészen a közelmúltig kiválóan ki tudta mondani a nevet. Fang a Bérelt Területek körzeti
rendőrbírája volt, vagyis a Kínai Partvidéki Köztársaság alá tartozott.

Dr. X szinte sosem hagyta el Ó-Sanghajt, és az más körzetbe tartozott, de ami még ennél
is fontosabb, mindig egy kicsiny, kusza alkörzetben maradt, amelynek csápjai valósággal
behálózták az ősi város minden tömbjét és házát. A térképen olyan volt ez a régió, mint
egy ezeréves törpefa gyökérhálója – hiába a mindössze néhány négyzetkilométeres
átmérő, a határvonala vagy száz kilométer hosszan kígyózott. Ez a vidék nem tartozott a
Partvidéki Köztársasághoz. A Középső Királyság, a Mennyei Birodalom szerepében
tetszelgett, a birodalmi Kína élő örököseként, a világ legöregebb és legnagyobb
nemzeteként.

És a csápok még ennél is messzebbre nyúltak, Fang bíró már régóta tisztában volt ezzel.
Számos bandatag, aki az ülepén az általa elrendelt pálcaütések nyomát viselte, olyan
kapcsolatokkal rendelkezett a szárazföldön, amelyek végül dr. X-hez vezettek.
Rendszerint nem sok értelme volt ezen rágódni, hiszen ha nem lett volna dr. X, akadt
volna helyette más. Dr. X rendkívül okos volt, és alaposan kihasználta a menedéknyújtás
jogát, amely a modern gyakorlatban azt jelentette, hogy a Fang bíróhoz hasonló
partvidéki hivatalnokok nem léphettek a Mennyei Birodalom területére, és nem
tartóztathatták le a dr. X-féléket. Így aztán ha vették a fáradságot arra, hogy
végigkövessék egy bűnöző kapcsolatait, általában csak egy magányos szimbólumra
mutató nyilat rajzoltak a táblára; egy középen függőleges vonallal áthúzott négyszög volt
az. A jel annyit tett, „középső”, és a Középső Királyságra utalt, bár Fang bíró személy
szerint mostanra egyszerűen csak a „gond” szimbólumaként gondolt rá.

Az elmúlt hetekben gyakran került szóba dr. X neve a Méltóságos és Kiismerhetetlen

Ezredes Házában, és Fang bíró többi kedvenc helyén. Dr. X őméltósága kivételével
mindenkit megpróbált lefizetni Fang stábjában. Ez irányú mesterkedését persze rendkívül
kifinomultan intézte, mindig nagyon közvetett módon, úgyhogy a legtöbb
megkörnyékezett személy fel sem fogta, mi történt, csak napokkal vagy hetekkel később
pattant fel az éjszaka közepén azzal, hogy „Ez le akart fizetni engem! Szólnom kell Fang
bírónak!”

Ha nem megy a biztonság rovására, Fang évtizedeken át élvezte volna ezt az elmecsatát
dr. X-szel. Végre lett volna egy méltó ellenfele, nem csak ezek a büdös, tolvaj, barbár
léhűtők. Dr. X ténykedése azonban csupán absztrakt érdeklődésre tarthatott számot. Ettől
függetlenül egészen felcsigázta az ügy, és napokon át, miközben Pao kisasszony szokás
szerint a légiszenzorokról, heurisztikus rablásdetektálásról és célpontjelölő lebegőkről
fecsegett, Fang bíró gondolatai az óvárosban, dr. X hongjában kalandoztak.

Dr. X állítólag gyakran időzött egy vén teaházban odaát, így aztán egy reggel Fang bíró
véletlenül arra járt. A házikót évszázadokkal ezelőtt egy tavacskára építették. A bíró és
segédei, Pao kisasszony és Csang lába alatt, a kis híd tövében hullámzó zöldesbarna
vízben tűzszín halak ragyogtak, mint megannyi parázsló széndarab.

A kínai mondavilág szerint a démonok csak egyenes vonalban szeretnek közlekedni.

Ezért aztán a hidacska is nem kevesebb mint kilencszer váltott irányt, mire a tó közepére
ért. Más szóval démonszűrő volt, a teaház pedig démonmentes, bár ennek a jelentőségét
finoman kétségbe vonta a tény, hogy dr. X és a hasonszőrűek is gond nélkül
látogathatták. Mégsem volt haszontalan, mert Fang bírót – aki hosszú, egyenes
sugárutakkal és nyíltan, egyenes beszéddel kommunikáló emberekkel teli városban nőtt
fel – emlékeztette arra, hogy egyesek (például dr. X) minden egyenességet démoni jelnek
tartanak. Számukra természetesebb és emberibb az olyan örökké kanyargó út, ahol soha
nem látni a sarkon túlra, és a szándékok valódi természetét csak a hosszas tűnődés fedi
fel.

Maga a teaház kezeletlen fából készült, tetszetős, szürke színét a korának köszönhette.
Rozogának tűnt, pedig nyilván nem volt az. Keskeny volt és magas, kétemeletes, büszke,
szárny alakú tetővel. A bejárat alacsony és szűk; akut alultápláltságtól szenvedők
építették a hozzájuk hasonlóknak. A beltér egy tóra épített, vidéki ház hangulatát
sugározta. Fang bíró egyszer már járt itt, civil ruhában, de ma a sötétszürke,
halszálkamintás öltönyére köntöst kanyarított – a visszafogott stílusú brokát a kínai
átlagviselethez képest halálosan komolynak számított. Négyszögletes, fekete sapkáját
egyszarvú díszítette. Ezt a szimbólumot a világ más részein a szivárványos-tündérkés
mesevilág részének tekintették volna, itt azonban tudták, mit jelent: az éles elme ősi
jelölése. Dr. X egészen biztosan érteni fogja, mit üzen vele.
A teaház személyzetének bőven volt ideje felismerni, ki közeleg, amíg átjutottak a
kanyargó hídon. Az ajtó előtt egy vezetőfélének látszó ember várta, aki néhány
pincérnővel a fogadóbizottság félkaréját alkotta. Mélyen meghajoltak.

Fang bíró rágcsálnivalókon, hamburgeren és babbalhússal megtömött, vaskos burritókon

nőtt fel. Magassága nem sokkal lehetett két méter alatt. Szokatlanul sűrű szakállát már
évek óta növesztette, a haja bőven a háta közepéig ért. Testi paraméterei a sapkával és a
köntössel kiegészítve – nem is beszélve az állam által ráruházott hatalomról – súlyt adtak
a megjelenésének, és ő ennek nagyon is tudatában volt.

Igyekezett kerülni az önteltség látszatát, mivel az gyökeres ellentétben állt a konfuciánus

elvekkel. Másrészről viszont a konfucianizmus a hierarchián alapult, és a magas
pozícióban lévőknek kötelessége volt méltóságuk megfelelő képviselete. Fang bíró
szükség esetén könnyedén váltott erre az üzemmódra. Most arra használta, hogy
megkapja a legjobb földszinti asztalt, a sarokban, ahonnan az ősrégi ablakocskákon át
kiváló kilátás nyílt a szomszédos Ming korabeli kertre. Még mindig a Partvidéki
Köztársaságban tartózkodott, a huszonegyedik század közepén, de a hajdani Középső
Királyságban érezhette magát, és gyakorlatilag ott is volt.

Csang és Pao kisasszony elvált mesterétől, és a második szinten kértek asztalt, majd
felmentek a keskeny, ijesztő lépcsőn. Magára hagyták a gondolataival Fang bírót, és
kéretlenül is nyilvánvalóvá tették a jelenlétüket dr. X számára, aki történetesen éppen
odafent tanyázott, ahogy ilyenkor mindig. Teázgatott, és vénséges barátaival csevegett.

Mégis, amikor fél óra múltán végül lejött a lépcsőn, dr. X örömmel vegyes meglepetéssel
nyugtázta, hogy a közepesen híres és igen megbecsült Fang bíró egymagában üldögél, és
a tavat bámulja, netán a pislákoló halrajokat. Amikor tiszteletét tette az asztalnál, Fang
felkérte, hogy csatlakozzon hozzá. Perceken át folyt a kifinomult tárgyalás arról, vajon
mindez nem jelentené-e őméltósága becses magányának megbocsáthatatlan
megzavarását, majd dr. X hálásan, bár illedelmes távolságtartással helyet foglalt.

A két férfi hosszan taglalta, melyiküket érte ezzel nagyobb megtiszteltetés, majd alaposan
megvitatták a tulajdonos által kínált teafajták különféle tulajdonságait, kifejtették
véleményüket a tealevelek szedésére legalkalmasabb időszak (április eleje, avagy közepe)
kapcsán, és hogy a teavíz vadul forrjon-e, ahogy azok a szerencsétlen gwailók csinálják,
vagy legfeljebb nyolcvan Celsius-fokos legyen.

Végül aztán dr. X megdicsérte Fang bíró sapkáját, különösen annak hímzését. Így közölte
vele, hogy észrevette az unikornist, és megértette az üzenetet, vagyis tudta, Fang bíró
átlátott a lefizetésére irányuló mesterkedésen. Nem sokkal ezután Pao kisasszony lejött a
lépcsőn, és mély sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy sürgősen szükség lenne a bíró úr
jelenlétére egy a Bérelt Területeken elkövetett bűntény helyszínén. Hogy Fang bírót ne
érje szégyen azért, mert kénytelen félbeszakítani a beszélgetésüket, pillanatokon belül
megjelent dr. X egyik alkalmazottja, és valamit a fülébe súgott. A doktor úr elnézést kért,
amiért menni kényszerül, majd a két férfi finom vitába bonyolódott azon, melyikük a
megbocsáthatatlanul udvariatlan, illetve ki lépjen elsőként a hídra. Fang bíró lett az,
mivel az ő kötelességét végül nagyobb jelentőségűnek ítélték. Így ért véget a bíró és dr. X
első találkozása. Fang igen elégedett volt, mivel minden úgy történt, ahogyan tervezte.

Hackwortht váratlanul meglátogatja Csang őrmester

Mrs. Hullnak le kellett ráznia a lisztet a kötényéről, hogy kinyithassa az ajtót. A

dolgozószobájában munkálkodó Hackworth azt hitte, csak valami kiszállító lehet, amíg
halkan a torkát köszörülve fel nem tűnt az asszonyság az ajtajában, kezében az ezüsttálca
közepén egy névjegykártyával – az állt rajta, „Csang őrmester”. Az általa képviselt
szervezet a kínai hagyományok szerint került megnevezésre, az általánossal kezdődően:
Kínai Partvidéki Köztársaság, Új-Csuszan, Bérelt Területek, Körzeti Rendőrbírói Hivatal.

– Mit akar?

– Visszaadná a kalapját.

– Küldje be! – felelte Hackworth riadtan.

Mrs. Hull jelentőségteljes piszmogásba kezdett. Hackworth a tükörbe pillantott, és látta,

ahogy a saját keze a nyakához nyúl, majd megigazgatja a nyakkendőjén a csomót.
Begombolta lazán lógó zakóját, szorosra húzta a selyemövét, majd a nappaliba lépett.

Mrs. Hull bevezette Csang őrmestert. Tagbaszakadt, otromba kinézetű fickó volt, rövidre
nyírt sörtefrizurával. A kezében szorongatott nejlonzacskóban többé-kevésbé ki lehetett
venni Hackworth nyúzottnak látszó keménykalapját.

– Csang őrmester – jelentette be Mrs. Hull, és Csang meghajolt Hackworth felé, a

szükségesnél kissé szélesebb mosollyal.

Hackworth is meghajlással üdvözölte.

– Csang őrmester!

– Ígérem, nem rabolom az idejét – közölte Csang tiszta, de nyers angolsággal. – Az ön

szempontjából érdektelen nyomozás során jutottunk hozzá ehhez egy gyanúsítottunktól.
A címke szerint az ön tulajdona. Sajnos erősen megviselt, de kérem, fogadja el tőlünk!

– Ügyes munka, őrmester – nyugtázta Hackworth, majd átvette a zacskót, és a fény felé
tartotta. – Nem számítottam rá, hogy újra látom, akár ilyen viharverten is.
– Nos, attól tartok, azok a fiúk nem tisztelik a kalapokat – mondta erre Csang őrmester.

Hackworth erre nem felelt, mert fogalma sem volt arról, mit kellene mondania. Csang
csak állt ott, láthatóan otthonosabban érezve magát a nappalijában, mint Hackworth. Az
első mondatokat letudták, és most rozsdás bárdként zuhant le közéjük a Kelet és a Nyugat
közötti fal.

Ez vajon most valami hivatalos eljárás? Vagy borravalót vár? Vagy csak ilyen rendes
ember ez a Csang?

Ha bizonytalan az ember, inkább vessen véget a helyzetnek.

– Nos – kezdte Hackworth –, nem tudom, miért tartóztatták le, és nem is érdekel, de
felettébb nagyra becsülöm az elfogatás puszta tényét.

Csang őrmester nem vette a lapot, és nem úgy festett, mint aki távozni készül.
Ellenkezőleg, értetlennek tűnt, pedig eddig minden olyan egyszerűnek látszott.

– Akaratlanul is kíváncsi lettem – szólalt meg végül. – Miből gondolja, hogy

letartóztattunk valakit? Hackworth úgy érezte, szíven szúrták egy dárdával.

– Hiszen ön rendőrtiszt, a kezében egy bizonyítékok tárolására szolgáló zacskóval –

mondta. – Egyértelmű a következtetés.

A kínosan feszengő Csang lenézett a zacskóra.

– Bizonyíték? De hát ez csak egy bevásárlószatyor, hogy ne ázzon meg a kalap. És nem
is hivatalos minőségemben vagyok itt.

Újabb dárda, megint ugyanoda.

– Másrészt – folytatta Csang –, ha történt valamiféle bűntény, amiről nem volt

tudomásom, talán át kellene értékelnem a látogatásom célját.

Hármas számú dárda – Hackworth erősen dobogó szíve most már Csang őrmester véres
koordináta-rendszerének origójában lüktetett, tüzetes vizsgálatra a falhoz szegezve.

Csang egyre jobban beszélt angolul, és Hackworthben felmerült, hogy egyike lehet
azoknak a sanghajiaknak, akik az életük jó részét Vancouverben, New Yorkban vagy
Londonban töltötték.

– Feltételeztem, hogy az úr egyszerűen elveszítette a kalapját, vagy lefújta a fejéről szél.

Ön azonban bűntényről beszél! – Csang fejében mintha még soha nem fordult volna meg
a gondolat, hogy léteznek bűnözők a Bérelt Területeken. A megrökönyödés
csodálkozásba fordult, ahogy a csapda következő fázisa durván csattant.
– Nem történt semmi fontos – próbálta Hackworth eltéríteni Csang következetesen előre
zakatoló gondolatmenetét, mivel érezte, hogy családostul rajta van a vonatsíneken. Az
őrmester ügyet sem vetett rá, úgy tűnt, annyira felcsigázták a következtetései, hogy
semmi másra nem tudott figyelni.

– Hackworth úr, ön megihletett. Egy nehéz esetet próbálok megoldani már egy ideje –
egy pár nappal ezelőtti rablást. Az áldozat egy ismeretlen atlantiszi úr volt.

– Nem segítenek a jelölőatkák az efféle ügyekben?

– Ó – felelte leverten Csang őrmester –, azok nem túl megbízhatóak. Az elkövetők tettek
bizonyos ellenintézkedéseket, hogy ne tapadhassanak rájuk. Persze az áldozatra több is
ráragadt. Csakhogy mielőtt bemérhettük volna, elért az Új-Atlantisz enklávéba, ahol az
önök nagyszerű immunrendszere elpusztította az atkákat. Így aztán rejtély maradt a
kiléte. – Csang összetekert papírlapot húzott elő a mellényzsebéből. – Mr. Hackworth,
arra kérném, árulja el nekem, felismeri-e a felvételen szereplő alakokat.

– Ami azt illeti, most meglehetősen elfoglalt vagyok… – kezdte Hackworth, de Csang
már ki is hajtotta elé a lapot, és sanghaji dialektusban kimondta a parancsszót. Először
csak statikus kínai írásjelek látszottak a papíron, aztán a közepén megnyílt egy nagy
ablak, és elindult egy film.

Hackworth végignézhette saját kirablását. Elképesztő élmény volt, nem sokszor látott
ehhez foghatót. Nem bírta elszakítani a tekintetét. A kép egyszer csak belassult, és ott
volt a könyv. Hackworth szeme könnybe lábadt, és minden akaraterejére szüksége volt,
hogy ne pislogjon, mert akkor tényleg elsírja magát. Nem mintha számított volna, mert
Csang igen közel állt hozzá, és kétségkívül kiválóan látott mindent.

Az őrmester döbbenten rázta a fejét.

– Hát maga volt az, Mr. Hackworth! Ostoba fejjel nem kötöttem össze a nyilvánvaló
tényeket. Az a sok szép holmi! Micsoda szörnyű tettlegesség! Hiszen ön igen komoly
bűntény áldozata lett!

Hackworth szóhoz sem jutott, és amúgy sem volt mit mondania.

– Csodálkozom – folytatta Csang –, hogy nem jelentette ezt a súlyos bűncselekményt a

rendőrbírói hivatalnak. Egy ideje már elemezzük ezt a felvételt, és azon tűnődtünk, vajon
az áldozat, ez a láthatóan tiszteletre méltó úriember miért nem fedte fel a kilétét, hogy
segítse a nyomozást. Mennyi elvesztegetett erőfeszítésünk bánta! – Sóhajtott, de aztán
rögtön fel is vidult. – Bár ez most már mit sem számít. A banda néhány tagját fogságban
tartjuk egy másik bűntény miatt, és most már megvádolhatom őket a rablással is.
Természetesen szükségünk lesz a tanúvallomására.

– Természetesen.
– És mi a helyzet az öntől elrabolt holmikkal?

– Hiszen látta őket.

– Igen. Egy óralánc különféle tárgyakkal, egy töltőtoll és…

– Más nem volt.

Csang ezen kissé meglepődött, de rendkívül elégedettnek és nagyvonalúnak tűnt.

– Szóval a könyv említésre sem méltó?

– Nem, nem igazán.

– Pedig antik darabnak látszott. Az ilyesmi értékes, nem?

– Hamis volt. Mifelénk közkedveltek az effélék. A lenyűgöző hatást keltő, mégis olcsó
magánkönyvtár kellékei.

– Vagy úgy, ez megmagyarázza a dolgot! – vágta rá az egyre boldogabbnak látszó Csang.

Ha tovább nyugtatgatná, gondolta Hackworth, még a végén lefeküdne a kanapéra, és
édesdeden elaludna, akár egy csecsemő. – Azért nyilván meg kell említenem a hivatalos
jelentésemben, melyet majd megosztunk az új-atlantiszi hatóságokkal is, hiszen az
áldozat ebbe a klávéba tartozik.

– Ne tegye! – mondta Hackworth, aki végre egyenesen a szemébe nézett. – Ne említse

meg!

– Nohát, el sem tudom képzelni, mi készteti arra, hogy ilyesmire kérjen – felelte Csang –,
de amúgy sem sok választásom van. A munkánk feletteseink szigorú kontrollja alatt
folyik.

– Akkor talán elmagyarázhatná a felettesének, hogyan érzek ez ügyben.

Csang őrmester ezt a felvetést erős kételkedéssel fogadta.

– Mr. Hackworth, úgy látom, ön nagyon okos ember, amit már komoly és igen nagy
szakértelmet megkövetelő pozíciója hallatán is biztosra vettem, de szégyenszemre be kell
vallanom, hogy ravasz terve nem feltétlenül vezet sikerre. Felügyelőm kegyetlen
rabszolgahajcsár, nem érdeklik az emberi érzelmek. Pedig, hogy egészen őszinte
legyek… és ez maradjon közöttünk… erkölcs szempontjából még ő sem makulátlan.

– Ó – mondta Hackworth –, akkor, ha jól értem, amit mond…

– Nem, nem, Mr. Hackworth. Nem szóltam én semmit, csak hallgatom önt.
– …akkor az együttérzésére hiába építenék, és más stratégiára kell hagyatkoznunk.
Esetleg ezt az erkölcsi hibát kellene kihasználnunk.

– Ez fel sem merült bennem.

– Ha ki tudna találni valamit ezzel kapcsolatban, netán utánajárna a dolognak, és

megtudná nekem, milyen jellegű és mértékű ösztönzésre lenne szükség… – folytatta
Hackworth, immár a bejárati ajtó felé haladva. Csang őrmester követte. Hackworth
kitárta az ajtót, és várt, amíg Csang levette a polcról a kalapját meg az esernyőjét. –
Aztán csak szóljon nekem, és mondja el olyan egyszerűen és világosan, ahogyan csak
lehet! Jó éjt, Csang őrmester!

A kapun átbicikliző Csang a Bérelt Területek felé vette az irányt, és magában ujjongva
nyugtázta az esti nyomozás sikerét. Persze sem őt, sem Fang bírót nem érdekelte
Hackworth kenőpénze, de ha ennyire le akarta fizetni őket, már önmagában bizonyította,
hogy az ellopott könyv szellemi tulajdont képez. De aztán visszafogta magát, és felidézte
a Cang nevű filozófus Jang Fuhoz idézett szavait, amikor az illetőt főbíróvá nevezték ki:
„A vezetők nem látták el a feladatukat, ezért áz emberek hosszú időn át rend nélkül éltek.
Amikor kideríti a vádak mögötti valóságot, öntse el szomorúság, és szánja őket, ne a saját
képességeit ünnepelje!”

Nem mintha ma Csang a képességei határait feszegette volna – nincs annál könnyebb,
mint elhitetni az új-atlantisziakkal, hogy a kínai rendőrség korrupt.

Miranda érdekelődését felkelti egy anonim ügyfél

Ahónap végén Miranda átnézte a pénzügyi mérlegét, és azt tapasztalta, hogy nem a
Selyemút vagy a Makrancos hölgy adta a bevétele nagy részét, hanem a Nell hercegnős
mesekönyv. Ez egyrészt meglepő volt, mert a gyerkőcös melók általában rosszul fizettek,
másrészt viszont elképesztően sokat dolgozott mostanában azon a raktívon.

Komolytalanul indult – pár perces mese sötét várral, gonosz mostohával és egy tizenkét
lakatos kapuval. Feledhető lett volna, két dolgot leszámítva: sokkal több pénzt hozott,
mint a többi gyerekmunka, mert kimondottan nagyra becsült színésznőket kerestek, és a
mostani gyermekirodalomhoz képest eléggé sötét és bizarr volt. Manapság nem sokan
kattantak rá a Grimm-féle mesékre.
Beszedett némi valutaegységet a melóért, és ezzel le is tudta az ügyet. Csakhogy másnap
megint ugyanaz a szerződésszám jött fel a médiatronján. Elvállalta a munkát, és újra azt a
történetet kellett felolvasnia, csakhogy a sztori egyre mélyebb lett, vissza-visszatért a
különféle apró részletekre, melyekből aztán további mesék születtek.

A raktív beállításai miatt nem kapott vissza közvetlen jelet a másik féltől. Feltételezte,
hogy egy kislányról van szó. De az ő hangját nem hallotta. Mirandának a képernyőn jött a
szöveg, amit felolvasott. Viszont azt biztosra vette, hogy a kérdezősködést és meséltetést
egy gyerek irányítja. Nevelőnőként volt ebben része. Pontosan tudta, hogy a vonal másik
végén egy kislány állandóan azt kérdezi, hogy miért. Ezért aztán minden sor elején
belecsempészett a hangjába egy kis lelkesedést, mint aki örül az érdeklődésnek.

Az egyes részek után feljött a szokásos képernyő a keresett összeggel, a

szerződésszámmal és a többi részlettel.

Kilépés előtt beikszelte a négyszöget, amely mellett az állt, hogy „JELÖLJE BE, HA
FOLYAMATOSAN KAPCSOLATBAN SZERETNE MARADNI EZZEL AZ
ÜGYFÉLLEL”. Maguk közt „kapcsolatnégyzetnek” hívták, és csak a színvonalasabb
raktívoknál jelent meg, ahol a folytonosság fontos volt. A hangátalakítás olyan jól
működött, hogy a felhasználó ugyanolyannak hallotta az összes raktívost, függetlenül
attól, férfi vagy nő, basszus vagy szoprán. Mégis, az igényes ügyfelek az apró stílusbeli
különbségek miatt felismerték, ha más alakította a szerepet, és ha már kialakult egy
kapcsolat az előadóművésszel, szerették megtartani. Mivel Miranda bejelölte a négyzetet,
mostantól először ő kapta a Nell hercegnős ajánlatokat.

Egy hét sem telt el, és már olvasni tanította ezt a kislányt. Egy ideig minden alkalommal
a betűkkel foglalkoztak, aztán folytatták Nell hercegnő történetét, közben egy kis
gyakorlati matematikával, majd vissza a meséhez, melyet mindig eltérített a
végeérhetetlen „miért így” meg „miért úgy”. Miranda rengeteg időt töltött
gyerekraktívokkal, kislány korában és nevelőnőként is, és ennek a mostaninak a
magasabb színvonala nyilvánvaló volt – mintha húsz évnyi műanyag evőeszközös
étkezés után ezüstvillára váltott volna, vagy a farmer helyett kifejezetten rá szabott
estélyit öltene az ember.

Valahányszor abban a ritka szerencsében volt része, hogy minőségi dologra bukkant,
Mirandának mindig ilyen és ehhez hasonló képzetei támadtak, és ha nem vett erőt magán,
a végén eszébe jutott az egész korai gyerekkora – a Mercedes, mely a magániskolába
vitte; a harangjátékot játszó kristálycsillár, és ahogy a hatalmas mahagóniasztalra állva
babrálta; fával burkolt szobája, ahol négy rúd tartotta a baldachint az ágy selyemhuzatos
libatoll paplanja fölött. Anyu ismeretlen okból elhajította maguktól mindezt, és manapság
szegényesnek számító körülmények közé kerültek. Miranda csak arra emlékezett, hogy
amikor fizikailag közel voltak egymáshoz apuval, anyu mindig az indokoltnál jobban
figyelt rájuk.

Egy-két hónapja voltak kapcsolatban, amikor egy nap Miranda zsibbadtan kilépett egy
hosszú, Nell hercegnős munkából, és meghökkenve látta, hogy nyolc órája szünet nélkül
csinálta. Berekedt, és órák óta nem volt vécén. Rengeteget keresett. New Yorkban reggel
hat körül játhatott az idő, vagyis a kislány valószínűleg máshol élt.

Nem lehetett messze Miranda időzónájától, és egész nap azzal a raktív mesekönyvvel
játszott ahelyett, hogy az iskolában tanult volna, mint a többi gazdag lányka. Ez ugyan
csak találgatás volt, de Mirandában néhány apróság is meg tudta erősíteni azt a személyes
tézisét, hogy a gazdag szülők ugyanúgy kicsesznek a gyerekeikkel, mint mindenki más.

További élmények az olvasókönyvvel; Nell hercegnő és harv a fekete kastélyban

Harv okos fiú volt, és tudott a trollokról, ezért amint ráébredt, hogy a gonosz mostohájuk
bezárta őket a sötét erődbe, szólt Nellnek. Azt mondta, annyi tüzelőt kell gyűjteni-ük,
amennyit csak bírnak.

A vár nagy csarnokában kutatva rábukkant egy páncélra, melyhez csatabárd is tartozott.

– Kimegyek, és kivágok ezzel egy pár fát – mondta –, te pedig gyűjts gyújtóst!

– Mi az a gyújtós? – kérdezte Nell.

Egy vár rajzolt képe tűnt fel a lapon. A közepén álló, magas épület tornyai a felhőkbe
vesztek. Körülötte, a nyílt területen fák és más növények nőttek, ezeket vette körbe az
őket fogva tartó fal.

A kép egy füves térre közelített, és nagyon részletessé vált. Harv és Nell tüzet próbáltak
gyújtani. Volt egy halom nedves fájuk, Harv vágta fel. A fiúnál volt egy kő, ezt egy
késhez csapkodta. A szikrákat elnyelték a nyirkos fadarabok.

– Te csinálsz tüzet, Nell – mondta Harv, és magára hagyta a lányt.

Aztán a film megállt, és Nell pár percen belül rájött, hogy ez már teljesen raktív történet.
Felvette a követ és a kést, és összeütötte őket (valójában csak az üres kezeit mozgatta, de
a képen ugyanazt tette Nell hercegnő is, amit ő). Szikrák pattogtak, de nem gyulladt tűz.

Csinálta tovább, egyre elkeseredettebben, végül még sírt is. De aztán az egyik szikra
máshová esett, rá egy adag száraz fűre. Némi füst szállt fel, de hamar kialudt a láng.

Kísérletezett egy kicsit, és rájött, hogy a sárga, száraz fű jobb, mint a nedves zöld.
Csakhogy a tűz így sem tartott pár másodpercnél tovább.

Szél támadt, és felé fújta a lehullott leveleket. Rájött, hogy a lángok a fűről átterjednek az
avarra. A levelek szára igazából egy apró, száraz gallyacska volt, és az az ötlete támadt,
hogy letört ágakat gyűjt. A fák között nagyon sűrű volt a növényzet, de egy kiszáradt
bokor alatt megtalálta, amit keresett.

– Jól van – mondta Harv, amikor visszaért, és látta, hogy Nell a karjában apró, száraz
gallyakkal jön felé. – Találtál gyújtóst. Okos kislány vagy, és jó munkát végeztél.

Nemsokára már lobogott is a hatalmas tábortűz. Harv elég fát vágott, hogy kitartson
hajnalig, aztán mindketten lefeküdtek, mert tudták, hogy a trollok nem mernek közel
jönni a lángokhoz. De a lány mégsem aludt jól, mert hallotta a motyogásukat a sötétben,
és látta pirosan parázsló szemüket. Mintha valami más hang is elért volna hozzá – tompa
segélykiáltások.

Reggel Nell bejárta a sötét várat, kereste a hangok forrását, de senkit sem talált. Harv
egész nap fát vágott. Előző alkalommal kivágta az erdő harmadát, aznap pedig még
egyszer annyit.

Nell azon az éjen megint hallotta a hangokat, de ezúttal mintha azt kiáltotta volna valaki:
„Nézd meg a fákat! Nézd meg áfákat!”

Másnap reggel a lány bement a kis erdőbe, és bejárta az egészet, miközben Harv kivágta
a maradékát is. Most sem talált semmit.

Aznap éjjel egyikük sem aludt jól, mert tudták, hogy most égetik el az utolsó fatömböket,
és a következő naplemente után már semmi nem védi meg őket a trolloktól. Nell ismét
hallotta a hangokat, és ezúttal mintha azt kiáltották volna: „A föld alatt keresd! A föld
alatt keresd!”

Később, amikor felkelt a nap, megint felderítő útra indult, és talált egy barlangot,
melynek bejáratát eltorlaszolták a trollok. Amikor bejutott, négy bábut talált: egy
dinoszauruszt, egy kacsát, egy nyuszit és egy hosszú, bíbor hajú babát. De nem látott
olyan élőlényt, akitől a hangok származhattak volna.

Nell és Harv aznap éjjelre bementek a Fekete Kastélyba, és bezárkóztak az egyik

toronyszobába. Nehéz bútorokat toltak az ajtó elé, s azt remélték, hogy nem törnek be
hozzájuk a trollok. A szobának egy kis ablaka volt csak, Nell onnan nézte, ahogy lemegy
a nap, és azon merengett, vajon látja-e még felkelni. Amikor az utolsó, pislákoló vörös
sugár is kihunyt az égen, egy enyhe fuvallatot érzett a tarkóján, és amint megfordult,
elképesztő látvány fogadta: a plüssállatokból igazi, élő lények lettek!

Egy nagy, félelmetes dinoszaurusz volt ott, egy kacsa, egy okos kis nyuszi, meg egy
bíbor ruhás, bíbor hajú nő. Elmondták Nellnek, hogy a gonosz mostohája valójában egy
varázslónő, aki az Óperencián túl, a Távoli Földön él, ők pedig négyen réges-régen
megesküdtek, hogy megakadályozzák gonosz terveinek végrehajtását. A varázslónő
bűbájt bocsátott rájuk, ezért nappalra mindig bábokká váltak, de éjjelente ismét önmaguk
lehettek. Aztán bezárta őket a kastélyba, a trollok pedig a barlangba. Megköszönték
Nellnek, hogy kiszabadította őket.

Ezután Nell mesélte el nekik a saját történetét. Amikor elmondta, hogyan találták meg őt
és Harvot az óceánon, aranyszövetbe csavarva, a Bíbor nevű nő azt mondta:

– Ezek szerint te igazi hercegnő vagy, és mi örök hűséget fogadunk neked.

Ezzel mind a négyen letérdeltek, és megesküdtek, hogy életük árán is megvédik Nell
hercegnőt.

Dinoszaurusz – ő volt a legharciasabb közöttük – rávette a többieket, hogy zavarják el a

trollokat, és pár nappal később már nem volt egy szörnyeteg sem. Ezt követően Nell
nyugodtan aludt, mert tudta, hogy a félelmetes trollok, akik miatt rosszakat álmodott, már
nincsenek sehol, vele van viszont négy barátja minden éjjel.

Fang bíró kínzókamrája; egy barbár VALLAtása; sötét események belső-KÍNÁBAN; dr.
X VISSZAUTASÍthATATLAN meghívása

Fang bíró nem sűrűn kínzott meg embereket. Ennek több oka is volt. A konfuciánus
igazságszolgáltatás új rendszerében már nem kellett minden bűnözőnek aláírnia egy
vallomást, hogy végrehajthassák az ítéletet – elegendő volt, ha a rendőrbíró bűnösnek
találta az előterjesztett bizonyítékok alapján. Ez már alapvetően levett némi terhet a
válláról, mert így nem kellett minden elé kerülő személyt megkínozni, bár gyakran érzett
kísértést, hogy vallomást csikarjon ki a pimasz nyugati thétákból, akik nem voltak
hajlandóak felelősséget vállalni a tetteikért. Ráadásul a modern megfigyelőeszközök
lehetővé tették az információgyűjtést anélkül, hogy a (néha szűkszavú) emberi tanúkra
kellett volna hagyatkoznia, mint a régmúlt idők rendőrbíráinak.
Azonban a vörös rasztahajú férfi valóban nagyon konokul hallgatott, és sajnálatos módon
csak az ő fejében volt meg a keresett információ. Egyetlen repülő filmfelvevő és
mikroszkopikus felderítőatka sem rendelkezett azokkal az adatokkal, amelyek most Fang
bírónak kellettek, így aztán úgy döntött, visszatér eleinek jól bevált módszereihez.

A rabot (aki magát kizárólag Mr. PhyrePhoxként volt hajlandó megnevezni) Csang a
vaskos, X alakú padra kötözte, melyet rendszerint a botozáskor használtak. Ez igen
emberséges tett volt, máskülönben ez a PhyrePhox hánykolódna és kapálózna, amivel
csak magában tenne kárt. Csang deréktól lefelé levetkőztette a rabot, és testnyílásai alá
egy vödröt tett. Ezzel fel is fedte a gerince melletti apró, egyenes heget, az egyetlen
sérülést, amit a rab a kihallgatás közben szerzett vagy fog szerezni: a vöröslő var azt a
pontot mutatta, ahol előző délután a bírósági orvos Pao kisasszony felügyeletével
benyomta a gerincébe a csatlakozót, és beadta neki a nanozitákat – a nanotechnológiás
parazitákat. Ezt követően tizenkét órán belül a ziták teljes hosszában gyarmatosították a
rab gerincét, lustán vándoroltak a gerincvelő-folyadékban, és megtelepedtek az összes
útjukba kerülő afferens idegen. A szervezet ezekkel továbbítja az agyba az olyan
információkat, mint például az észveszejtő fájdalom; a ziták pedig elég okosak voltak
ahhoz, hogy felismerjék jellegzetes anyagukat és kinézetüket. És persze ahhoz is értettek,
miként kell hamis információt táplálni a szóban forgó idegekbe.

A fenék fölött éktelenkedő picinyke heg minden ilyen alkalommal vonzotta Fang bíró
tekintetét, bár erre szerencsére évente csupán néhányszor került sor. A természetes vörös
PhyrePhox bőre halotthalvány volt.

– Ez király! – kiáltotta váratlanul a rab, és csak úgy röpködtek a fonatai, amikor

hátrafordította a fejét, mert próbált odanézni szeplős válla fölött. – Olyan, mintha, eee, a
bal combom belsejét valami tuti, puha szőrme simogatná. Ez nagyon zsír! Csináld még,
vazz! Hé, várjunk csak! Most megint, de a jobb talpamon!

– A nanoziták véletlenszerűen csatolódnak idegekhez, sosem tudjuk, melyik hová kerül

majd. Az, amit most tapasztal, egyfajta állapotfelmérés a számunkra. Természetesen
semmi sem történik a combjával vagy a talpával. Ez mind a gerincvelőben zajlik, ezért
még akkor is ezt érezné, ha amputálták volna a lábát.

– Ez baromi bizarr – jelentette ki PhyrePhox, és fakózöld szeme tágra nyílt a

csodálkozástól. – Akkor még egy totál rokit is meg tudnak kínozni, mi? – Az egyik
oldalon megrándult a szeme és az arca. – A francba! Most olyan, mintha valaki az
arcomat csikizné. Hagyod abba! – Elvigyorodott. – Jaj, ne! Elmondok mindent! Csak ne
csikizzenek! Könyörgöm!

Csang először elképedt, aztán rettenetes haragra gerjedt a rab illetlen viselkedése miatt, és
már indult a falra rögzített botok felé. Fang bíró a vállára tette a kezét, Csang pedig
lenyelte a dühét, nagy levegőt vett, majd bocsánatkérően meghajolt.

– Tudja, PhyrePhox – kezdte Fang bíró –, én nagyra becsülöm ezeket a könnyed

pillanatokat, azt a gyermeki örömöt, amivel ön megéli a helyzetet. Akiket a kínpadra
kötünk, általában taszítóan rideg magatartást tanúsítanak, és egyáltalán nem
szórakoztatóak.

– Öregem, én imádom az új élményeket. Ezért is kapok egy csomó tépet majd, mi?

– Tépet?!

– Tapasztalati pontot. Csak hülyülök. A harc és varázslat típusú raktívokban van ilyen.
Tudod, minél több tapasztalati pontot gyűjt a karaktered, annál erősebb lesz.

Fang a feje mögé suhintott mereven tartott jobb kezével, alacsonyan szálló vadászgépet
imitálva.

– Tudásom erre a területre nem terjed ki – magyarázta a gesztust nem ismerő Csang és
Pao kisasszony kedvéért.

– Mintha valaki a jobb dobhártyámat csiklandozná – közölte a rab, és vadul rázogatta a

fejét.

– Helyes! Ez azt jelenti, hogy egy nanozita rátelepedett a jobb dobhártyájából az agyába
futó idegre. Ez mindig szerencsés jel – jelentette ki a bíró –, mert a nevezett idegbe
érkező fájdalomimpulzusok minden alanyra igen mély benyomást tesznek. Most
megkérem Pao kisasszonyt, hogy függessze fel egy kicsit az eljárást, hogy teljesen rám
figyelhessen.

– Király – mondta a rab.

– Vegyük át még egyszer az eddigieket! Ön harminchét éves. Csaknem húsz éve alapító
tagja volt egy CryptNet sejtnek a kaliforniai Oaklandben. Egy igen korai csoportról van
szó, a 178-asról. Mostanra persze sok ezer sejt létezik.

A rab arcán félmosoly derengett fel.

– Majdnem beugrottam – mondta. – Kizárt, hogy elmondjam, hány sejt van. Meg úgyse
tudja senki.

– Rendben – felelte Fang bíró. Biccentett Csangnak, aki bejelölt valamit egy papíron. –
Akkor ezt a vizsgálat későbbi fázisában beszéljük meg, néhány perc múlva. A CryptNet
többi tagjához hasonlóan – folytatta – az első szinten kezdett, onnan küzdötte fel magát
az évek során a jelenlegi szintjére, ami… mi is?

PhyrePhox vigyorgott, és mindentudóként ingatta a fejét.

– Sajnálom, Fang bíró, de ezen már túl vagyunk. Nem tagadhatom, hogy az első szinten
kezdtem, hiszen ez, ugye, elég egyértelmű, de minden más csak találgatás.
– Azért találgatunk, mert nem hajlandó elmondani! –csattant fel Fang, akinek egy
pillanatra vissza kellett fognia magát. – A gyanúm szerint maga legalább a huszonötödik
szintnél tart.

PhyrePhox komoly kifejezést öltött az arcára, és megrázta a fejét, amitől csilingeltek a

tincseibe font, színes üveg- és fémdarabkák.

– Mekkora mellé! Tudnia kéne, hogy nincs a tízesnél magasabb szint. A többi, eh,
legenda. A tíz fölötti szintekben csak az összesküvés-elméletek hívei hisznek. A
CryptNet egyszerű, ártalmatlan tuple-feldolgozó közösség.

– Persze, ez a hivatalos álláspont, amit csak az hisz el, aki teljesen idióta – felelte Fang
bíró. – Mindenesetre… a korábbi vallomása szerint… a rákövetkező nyolc évben a 178-
as sejt kiválóan megélt a… ahogyan ön mondta, a tuple-feldolgozásból. Ezalatt ön
felküzdötte magát a tizedik szintre. Aztán állítólag megszakította a kapcsolatot a
CryptNettel, és médiagráfusként saját vállalkozásba kezdett. Azóta a háborús zónákra
szakosodott. A kínai harcmezőkön készített fotó-, film- és hangkollázsaival díjakat nyert,
és több százezer médiafogyasztó töltötte le őket, annak ellenére, hogy naturalizmusa és
bizarrsága miatt a nagyközönség nem volt kíváncsi rájuk.

– Maga szerint.

Csang előrelépett, és nagy, csontos, sörtehajjal borított fején szemmel láthatóan

megfeszültek a sodronyszerű izmok.

– A rendőrbíró megszólítása őméltósága! – sziszegte.

– Lazulj már le, ember! – mondta PhyrePhox. – Komolyan már, most akkor ki kínoz kit?

Fang bíró hosszas pillantást váltott segédjével. Csang a rab látómezején kívül megnyalta
a mutatóujját, és feltartotta: egy pont oda.

– Mi, akik nem vagyunk a CryptNet tagjai – mondta a bíró –, sokszor nem értjük, hogyan
képes fennmaradni egy olyan szervezet, ahol ekkora a lemorzsolódók aránya. Az
CryptNet újoncai állandóan felküzdik magukat a tizedik, állítólagosan legmagasabb
szintre, aztán kilépnek, és máshol keresnek munkát, vagy egyszerűen visszaolvadnak az
eredeti klávéjukba.

PhyrePhox megpróbált közönyösen vállat vonni, de annyira le volt kötözve, hogy nem
sikerült neki.

Fang bíró folytatta:

– Ezt a jelenséget sokan felismerték, és többen arra jutottak, hogy a CryptNet tíz fölött is
ad szinteket, és az összes, magát volt tagnak nevező cryptnetes valójában titkos
kapcsolatot tart fenn a korábbi hálózatával, annak összes sejtjével, és egyre magasabb
szintre jutnak, miközben más klávék és szervezetek hatalmi rendszerébe épülnek be. Ugy
vélik, a CryptNet nagy hatalmú titkos társaság, amely beférkőzött a világ összes
klávéjába és vállalatába.

– Ez kőkeményen paranoid duma.

– Normális körülmények között mi nem foglalkozunk ilyen ügyekkel, amelyek lehetnek

akár pusztán paranoiás téveszmék is, ahogyan ön állítja. Vannak, akik azt mondják, hogy
a Kínai Partvidéki Köztársaság, melyet én magam is szolgálok, tele van a CryptNet
álcázott tagjaival. Én személy szerint nem hiszek ebben. De még ha igaz is, csak akkor
lennék érintett, ha az én körzetemben követnének el valamilyen bűntényt.

Mintha számitana, tette hozzá magában Fang bíró, hiszen a Partvidéki Köztársaságot már
amúgy is kikezdte a korrupció és az intrika. Az alattomos céges hadurak a világ
legsötétebb, leghatalmasabb összeesküvését is simán megrágnák, majd kiköpnék.

Fang csak most eszmélt rá, hogy mindenki őt nézi, és várják a folytatást.

– Egy kicsit elbambult őméltósága – mondta PhyrePhox. Fang bíró elég sokszor bambult
el mostanság, általában akkor, amikor éppen ezen a témán merengett. Kínában nem
számított újdonságnak a kormányszintű korrupció és az alkalmatlan hivatalnokok
létezése, és maga a Mester is számos bekezdést szentelt az Analektákban arra, miként
viselkedjenek követői a megvásárolható urak szolgálatában. „Csu Po-ju csakugyan kiváló
ember! Amikor jó kormány irányít, ott találod a hivatalában. Amikor rossz kormány van
hatalmon, elcsomagolja az elveit, és a szívében hordja őket.” A konfucianizmus egyik
nagy erénye a rugalmasság. A nyugati politikai elvek sokszor törékenyek – amint
korrupttá válik a kormány, minden elveszíti az értelmét. A konfucianizmus mindig
egyensúlyban maradt, akár a dugó, amely ugyanolyan jól úszik a tiszta forrásvízen, mint
a csatorna szennyes hullámain.

A bírót mostanság mégis kétségek gyötörték, vajon menynyire van értelme az ő életének
az erényekkel szinte egyáltalán nem rendelkező Kínai Partvidéki Köztársaság kebelén. Ez
a nemzet még az erkölcs puszta létében sem hitt – pedig akkor legalább a képmutatásra
törekedhettek volna.

Már megint elkalandoztak a gondolatai. Most nem arról van szó, vajon helyesen vezetik-e
a Partvidéki Köztársaságot, hanem a gyermekcsempészetről.

– Három hónappal ezelőtt – kezdte Fang bíró – léghajóval érkezett meg Sanghajba, rövid
ideig a városban tartózkodott, majd folytatta útját a Jangcén felfelé, egy légpárnással. A
nyilatkozata szerint egy dokumentum-médiagráf készítésén ügyködött, témája egy új
bűnbanda – ezen a ponton Fang bíró belenézett a jegyzeteibe –, az Igaz Harmónia Öklei.

– Nem kispályás az a triád – közölte büszkén PhyrePhox. – A mindent elsöprő lázadás

csírája!
– Tanulmányoztam a témáról készített nyilvános anyagát – jelentette ki Fang bíró –, és
levontam a saját következtetéseimet. Az Öklök itt nem fognak gondot okozni.

PhyrePhox ezzel láthatóan nem értett egyet. Felnézett, és már szóra nyitotta volna a
száját, hogy elmagyarázza Fang bírónak, mekkorát téved, de aztán meggondolta magát,
bánatosan ingatta a fejét, és csendben maradt.

– Két napja – folytatta Fang bíró – több tucat utassal súlyosan túlterhelt bárkában érkezett
vissza Sanghajba. Az utasok többsége a kontinens belsejében dúló éhínség és harcok elől
menekülő paraszt volt.

Belenézett a sanghaji kikötői hatóság erre vonatkozó dokumentumába.

– Látom, hogy az utasok egy része három hónapnál fiatalabb gyermekkel utazó kismama.
A vízi járművet átvizsgálták, csempészárut kerestek, de beengedték a kikötőbe.

Felesleges volt rámutatnia, hogy ez önmagában semmit sem jelent, mert az ilyen
vizsgálatok híresen elnézőek, különösen olyan erősen figyelemelterelő tényezőknek
köszönhetően, mint a pénzzel tömött boríték, egy pár karton cigaretta vagy egy rendkívül
szolgálatkész női utas. De minél korruptabb volt a társadalom, a hivatalnokok annál
inkább igyekeztek az ehhez hasonló, szánalmas belső dokumentumaikat szentírásként
kezelni, és a jó ügy érdekében sokszor Fang bíró is így tett.

– Az összes utast, a csecsemőket is beleértve, a szokásos módon ellenőrizték.

Retinaszkennelés, ujjlenyomatvétel, satöbbi. Sajnálattal tapasztaltam, hogy nagyra
becsült kollégáim a kikötői hatóságnál nem jártak el a kellő alapossággal, különben
alighanem feltűnt volna nekik az ifjú hölgyek és állítólagos lányaik közötti jelentős
biológiai eltérés, mely szerint aligha rokonok. Talán fontosabb teendőik miatt
mulasztottak.

Nem kellett kimondania, hogy ezek alapján a sanghaji hatóságokhoz is elér a CryptNet
keze. PhyrePhox igyekezett nagyon naivan nézni.

– Egy nappal később volt egy szervezett bűnözéssel kapcsolatos rutinnyomozás a Bérelt
Területeken, amely során megfigyelési eszközöket helyeztünk el egy elméletileg üres
lakásban, mert úgy véltük, illegális tevékenységre használják, és nagy meglepetésünkre
számos csecsemő sírását hallottuk. Az azonnali razzia során huszonnégy, han származású
leánygyermeket találtunk, nyolc parasztlány gondozásában, akik nemrég jöttek fel
vidékről. A kihallgatás során ezek a nők azt állították, hogy egy han úr bérelte fel őket
erre a munkára, akinek a személyazonosságát nem sikerült megállapítanunk, és akit nem
találtunk meg. A csecsemőket megvizsgálták. Közülük öten az ön bárkáján jöttek,
PhyrePhox úr, a biológiai adatok teljesen egyeznek.

– Ha azon a bárkán csecsemőket csempésztek – mondta erre PhyrePhox –, nekem ahhoz

nem volt semmi közöm.
– Kihallgattuk a bárka tulajdonosát és kapitányát – mondta Fang bíró –, és ő ragaszkodik
állításához, miszerint az utat az elejétől a végéig ön szervezte és fizette.

– Valahogy vissza kellett jutnom Sanghajba, azért béreltem ki a bárkát. Azok a nők is
Sanghajba akartak menni, engem meg nem zavart.

– Mr. PhyrePhox, még mielőtt megkezdjük a kínvallatást, hadd magyarázzam el, mi jár a
fejemben – mondta

Fang bíró, és közelebb lépett a rabhoz, hogy a szemébe nézhessen. – Alaposan

megvizsgáltuk ezeket a babákat. Úgy tűnik, jól viselték gondjukat, nem alultápláltak, és
semmi jele annak, hogy bántották volna őket. Akkor viszont miért foglalkozom én ezzel
az üggyel? A válaszom egyszerű. Mindennek semmi köze a körzeti rendőrbírói
munkámhoz. Ami azt illeti, még a konfuciánus filozófiához sem. Ez faji ügy, PhyrePhox
úr. Az a tény, hogy egy európai han csecsemőket csempész a Bérelt Területekre, majd,
felteszem, a külvilágba… erős, mondhatni ősi érzelmeket vált ki belőlem, és sok más
kínaiból. A bokszerlázadás során az a hír járta, hogy az európai misszionáriusok
árvaházai valójában mészárszékek, ahol a fehér orvosok kivájják a han csecsemők
szemét, abból csinálnak orvosságot az európai piacra. A lázadás során azért bántak olyan
rendkívül kegyetlenül az európaiakkal, mert sok han elhitte az ilyen pletykákat. Ám ez
tükrözi az összes, különféle törzsbe tartozó emberi lény sajnálatos faji előítéletét és
gyűlöletét is. A gyermekcsempész üzelmeivel nagyon veszélyes vizekre evezett. Lehet,
hogy ezek a kislányok kényelmes, szerető otthonra lelnek más népek klávéiban. Ez az ön
számára a lehető legkedvezőbb eset… Megbüntetjük, de életben marad. De annak
alapján, amit tudok, az is lehet, hogy szervátültetésre szánták őket. Más szóval az egykori
rémhír, ami miatt a parasztok a bokszerlázadás során megtámadták az árvaházakat, az ön
esetében szó szerint igaz lehet. Segített mindez tisztázni a ma esti kis összejövetelünk
célját?

A szónoklat kezdetén PhyrePhox arcát a korábbi, dühítőén közönyös félmosoly uralta,

amit Fang bíró inkább a szórakozottság jelének vélt, mint rosszindulatú vigyorgásnak.
Amikor a szemgolyókról beszélt, a rab elkapta a tekintetét, a mosoly eltűnt, és egyre
merengőbb lett az arckifejezése, míg végül már egyetértően bólogatott. Még egy percig
csak helyeselt, és pillantását a földre szegezte. Aztán felvidult, és felnézett a bíróra.

– Mielőtt még válaszolnék – mondta –, kínozzon meg!

Fang bírónak nagy erőfeszítésébe került megőriznie pókerarcát. PhyrePhox ezért addig
erőlködött, amíg már látta Pao kisasszonyt a szeme sarkából.

– Csinálja csak! – biztatta. – Küldjön meg egy kicsit!

Fang vállat vont, és biccentett Pao kisasszony felé, aki fogta az ecsetét, és húzott pár
vonalat az íróasztalán lévő médiatronlapon. Amikor már majdnem készen volt a jel, a
kiasszony keze fokozatosan lassult, végül a bíróra, majd PhyrePhoxra nézett, úgy húzta
be a végső ecsetvonást.
Ezen a ponton PhyrePhoxnak zsigerből feltörő sikollyal illett volna reagálni, aztán
vergődni a kötelékek között, minden lehetséges testnyílásán át ürítenie, majd sokkos
állapotba kerülni (ha gyenge a szervezete), esetleg kegyelemért könyörögni (ha erős). De
ő csak behunyta a szemét, mint aki tűnődik valamin, néhány pillanatra minden izmát
megfeszítette, majd mélyeket, óvatosakat lélegezve lassan ellazult. Kinyitotta a szemét,
és felnézett Fang bíróra.

– Na, milyen voltam? – kérdezte. – Megnézik még egyszer?

– Azt hiszem, értem – felelte Fang bíró. – Gondolom, ez egy magasabb szintű cryptnetes
trükk. Az agyába épült nanoziták a periférikus idegrendszer felé közvetítik a jeleket.
Nyilván az ön esetében már van értelme véglegesen beültetni egy fejlett telesztetikus
rendszert. Márpedig az a rendszer, ami képes elhitetni az idegeivel, mennyire máshol
vannak, arról is meggyőzheti őket, hogy nem éreznek fájdalmat.

– Amit beültettek, azt ki is lehet szedni – jegyezte meg Pao kisasszony.

– Arra nem lesz szükség – mondta a bíró, és bólintott Csang felé. Az előrelépett, és
előhúzta rövid kardját. – Az ujjakkal kezdjünk, onnan haladjunk felfelé!

– Valamiről megfeledkezett – szúrta közbe a rab. – Már megígértem, hogy válaszolni

fogok.

– Itt állok – felelte Fang –, és nem hallom a választ. Miért késlekedik?

– A csecsemőket nem csempésszük sehova – jelentette ki PhyrePhox. – Itt maradnak az

országban. Az akció célja az életük megmentése.

– Egészen pontosan mitől is?

– A saját szüleiktől – mondta PhyrePhox. – Csúfosan állnak arrafelé az ügyek,

méltóságos úr. Nincsen talajvíz, tombol a gyermekgyilkosság.

– A következő célja az életében – közölte vele Fang bíró –, hogy erről sikeresen
meggyőzzön.

Kintárult az ajtó. Fang bíró egyik rendőre lépett a helyiségbe, mélyen meghajolt, hogy
elnézést kérjen az alkalmatlankodásért, majd a rendőrbíróhoz sétált, és átnyújtott neki egy
tekercset. Fang megvizsgálta a pecsétet – dr. X kézjegye volt rajta.

Bevitte az irodájába, és kiterítette az asztalon. Valódi volt, tinta a rizspapíron, nem

médiatron.

A bíró első gondolata anyagias volt, mert tudta, hogy a Nancsing út valamelyik
műtárgykereskedőjénél egy évi fizetésének megfelelő összeget kapna érte. Feltéve, hogy
maga dr. X festette fel a jeleket. Fang bíró még sosem találkozott nála képzettebb, még
élő kalligráfussal. A stílusa szigorú konfuciánus alapokon nyugodott – évtizedekkel több
gyakorlat volt mögötte, mint amiről Fang bíró álmodhatott –, de a doktor úr ez alapján
saját, jellegzetes stílust alakított ki, nagyon kifejező, mégis végtelenül precíz szépírást.
Egy idős, bölcs ember stílusa volt ez, aki mindennél többre becsülte a megfontoltságot, és
aki elég tiszteletet vívott ki magának ahhoz, hogy az üzenetét apró részletekkel juttassa
kifejezésre. Ezen túl az írás szerkezete is tökéletes volt, a nagyobb és kisebb jelek
pontosan kiegészítették egymást; úgy függtek a szimbólumok a papíron, mintha alig
várnák, hogy a jövő generációk végzős kalligráfusainak lelkes serege tanulmányozhassa
őket.

Fang bíró tisztában volt vele, hogy dr. X nem szépírók seregének parancsol, hanem egy
csapat bűnözőnek, a botozni valótól a nemzetközi bandavezérekig; hogy a Partvidéki
Köztársaság sanghaji hivatalnokainak a felét a zsebében tartja; hogy a Mennyei
Birodalom határain belül fontos embernek számít, alighanem harmadik-negyedik
fokozatú, kékgombos mandarinnak; hogy az üzleti kapcsolatai elérnek a világ legtöbb
szegletébe és klávéjába, és hogy elképesztő vagyont halmozott fel. Mégis, ez mind
eltörpült a tekercsből sugárzó hatalomhoz képest. Bármikor ecsetet ragadhatok – üzente
dr. X –, és papírra vethetek egy olyan kalligráfiát, amit a Ming-dinasztia legjobb
szépíróinak műve mellé akasztanak a falra.

Azzal, hogy egy ilyen tekercset küldött neki, dr. X hivatkozott mindarra az örökségre,
amit Fang bíró a leginkább becsült. Olyan volt, mint levelet kapni magától a Mestertől.
Gyakorlatilag a rangját villogtatta a doktor úr. És annak ellenére, hogy dr. X névleg más
klávéba tartozott – a Mennyei Birodalomba –, itt, a Partvidéki Köztársaságban pedig
puszta bűnözőnek számított, Fang bíró nem tudta kivonni magát egy ilyen üzenet hatása
alól; nem hajíthatott félre mindent, amit tisztelt. Azok miatt az elvek miatt jutott most
zsákutcába, amelyekre alapozva annak idején, alsó-manhattani huligánként új életet
kezdett. Mintha az ősei idézték volna a színük elé a korokon átnyúlva.

Egy pár percig csak csodálta a kalligráfiát. Aztán gondosan feltekerte a lapot, a fiókjába
zárta, és visszatért a vallatószobába.

– Dr. X meghívott vacsorázni a bárkájára – jelentette be. – Vigyék vissza a rabot a

zárkájába! Mára végeztünk.

Otthoni életkép; Nell játszószobába megy; más gyerekek rossz viselkedése; az

olvasókönyv újabb tulajdonságai; Dinoszaurusz mesél
Reggelente anyu felvette a szobalány-egyenruhát és dolgozni ment. Tad később kelt, és
elfoglalta a nappaliban a kanapét a nagy médiatronnal szemben. Harv a fal mellett osonva
szerzett reggelit, és vitt Nellnek is. Aztán rendszerint elment a lakásból, és csak akkor jött
vissza, ha Tad már távozott, általában késő délután, és a haverjaival lógott. Anyu salátát
hozott haza egy kis szatyorban a munkahelyéről, meg egy apró fecskendőt. Eszegetett a
salátából, aztán egy pillanatra az alkarjához nyomta a tűt, majd egész este régi
passzívokat nézett a médiatronon. Harv kibe mászkált a barátaival. Általában nem volt
ott, amikor Nell elaludt, de ébredéskor mindig a szobában találta. Tad bármikor
hazajöhetett az éjszaka során, és ha anyu nem volt ébren, dühös lett.

Egy szombaton, amikor Tequila és Tad is otthon tartózkodott, a kanapén ölelgették

egymást, és a férfi valami buta játékot játszott anyuval, amitől az asszony sikongott meg
rángatózott. Nell végig kérlelte az anyját, hogy olvasson neki egy mesét a
varázskönyvéből, Tad pedig állandóan odébb lökte, és azzal fenyegette, hogy elveri,
aztán végül Tequila rákiabált:

– Húzz már innen a faszba, Nell! – és kilökte az ajtón, aztán azt mondta neki, hogy
menjen a játszószobába egy pár órára.

Nell eltévedt a gangon és sírni kezdett, de a könyv mesélt neki egy történetet arról,
hogyan veszett el Nell hercegnő a Fekete Kastély végtelen folyosóin, s végül miként
találta meg az utat okosan, és ettől Nell megint biztonságban érezte magát – ha a könyv
vele van, igazából soha nem fog elveszni, gondolta. Végül rálelt a játszószobára. Az
épület első szintjén volt. Egy csomó gyerek ücsörgött ott, a szüleik nélkül, mint mindig.
A játszószoba mellett külön helye volt a kisbabáknak, akik bébikompban mászkáltak
körbe, vagy a földön kúsztak. Ott anyukák is voltak, de Nellnek azt mondták, hogy ő már
túl nagy, és nem játszhat velük. Visszament hát a másik szobába, ahol nála sokkal
idősebb gyerekek voltak.

Ismerte őket – mindig lökdösődtek, megütötték, karmoltak. Leült egy sarokba a

varázskönyvével, várta, hogy az egyik fiú leszálljon a hintáról. Amikor ez megtörtént, a
sarokba tette a könyvét, és beült a helyére, próbálta lóbálni a lábát, mint a nagyok, de
nem bírta hajtani magát. Aztán odajött hozzá egy idősebb gyerek, és azt mondta, Nell
nem használhatja a hintát, mert túl kicsi. Mivel erre nem szállt ki rögtön, a fiú kilökte.
Nell a homokba esett, lehorzsolta a kezét meg a lábát, és sírva szaladt vissza a sarokba.

De addigra két nagyobb gyerek megtalálta a varázskönyvét, és ide-oda rugdosták,

hokiztak vele. Nell odaszaladt, és megpróbálta felvenni a földről, de túl gyorsan
csúszkált. A kölykök csak rugdosták egymásnak, aztán dobálni kezdték. Nell szaladgált,
próbálta elkapni. Nem sokkal később már négy gyerek dobálta egymásnak, hatan pedig
csak álltak, és Nellen nevettek. A kislány alig látott a könnyektől, folyt az orra, és nem
bírt levegőt venni, csak meg-megremegett a mellkasa. Aztán az egyik gyerek felsikoltott,
és elejtette a könyvet. Egy másik is odaszaladt, felkapta, de ő is sikított. Aztán egy
harmadik is.
Most már az összes gyerek abbahagyta a dobálást, és mind félt. Nell kitörölte a
könnyeket a szeméből, és megint a könyvhöz szaladt, de ezúttal a gyerekek nem
hajították el. Megragadta, és a mellkasához szorította. A dobálósat játszók mind ugyanazt
csinálták – keresztbe tett karral, a hónaljukhoz szorított kézzel ugráltak, és sírva hívták az
anyukájukat.

Nell leült a sarokba, kinyitotta a könyvét, és olvasni kezdett. Nem ismerte az összes szót,
de sokat már igen, és amikor elfáradt, a könyv segített neki a betűzésben, vagy felolvasta
neki az egész mesét, esetleg mozgóképeket mutatott, mint egy kinó.

Miután elűzték a trollokat, látták, milyen csúnya a vár kertje. Már eleve gondozatlan volt,
mindenütt gaz nőtt. Harvnak muszáj volt kivágnia az összes fát, és amikor Dinoszaurusz
megvívta a nagy csatát a trollokkal, a még megmaradt növények jó részét is megtépázták.

Dinoszaurusz felállt, és körülnézett a holdfényben.

– Erről az jut eszembe, amikor kihalt minden a világban. Akkoriban napokig

kóboroltunk, hogy ennivalót találjunk – jelentette ki.

dinoszaurusz meséje

Négyen gyalogoltunk egy ehhez nagyon hasonló vidéken, csak ott még farönkök se
maradtak, mert minden fa megégett. A világnak az a része egy időre sötét lett és hideg,
miután becsapódott az üstökös, és sok növény meg fa elpusztult; utána pedig kiszáradtak,
és már csak idő kérdése volt, mikor gyújtja fel a nagy erdőt egy villám. Mi négyen ételt
kerestünk mindenfelé ezen a kiégett vidéken, és biztosan sejted, hogy nagyon éhesek
voltunk. Ne csodálkozz rajta, hogy gyalogoltunk; akkoriban, ha valahol rossz volt, csak
fogtuk magunkat, és mentünk, amíg jobb nem lett a helyzet.

Velem volt Utahraptor, aki kisebb volt nálam, de nagyon gyors, a lábán nagy karmokkal;
egy rúgással szét tudott hasítani egy másik dinoszauruszt, akár egy gyümölcsöt.
Ott volt Ankylosaurus is, egy lassú, de veszélyes növényevő – körös-körül
teknőcpáncélszerű, csontos héj védte, a farka végén lévő, nagy, göcsörtös csontnak egy
csapásával szét tudta verni a fejét a húsevő dinoszauruszoknak, ha túl közel mentek
hozzá. Végül pedig velünk volt Pteranodon is, aki tudott repülni. Mind együtt
vándoroltunk, egy kis falkában. Az az igazság, hogy korábban sok száz dinoszaurusszal
voltunk, a legtöbbjük kacsacsőrű növényevő volt, de Utahraptor és én kénytelenek
voltunk megenni a legtöbbet – naponta csak párat, és először fel se tűnt nekik, mert nem
voltak túl intelligensek.

Végül már csak egy maradt, egy Everett nevű, bátor, ösztövér fickó, akit próbáltunk
meghagyni, amíg csak lehet. Az utolsó napokban Everett végig a cimboráit kereste. Más
növényevőkhöz hasonlóan neki is oldalt volt a szeme, és szinte minden irányba látott.
Úgy tűnt, Everett azt hiszi, hogy ha jó irányba fordítja a fejét, egyszer csak feltűnik majd
a látóterében egy nagy csordányi ép és egészséges kacsacsőrű. A végén aztán azt hiszem,
csak összeállt neki a kép: meglepve pislogott egyet, mint akinek felkapcsolták a fejében a
lámpát, és aznap nagyon csendes volt, mintha a körülbelül tucatnyi agysejtjével
valamiféle következtetésre próbálna jutni. Aztán csak haladtunk tovább ezen a felperzselt
vidéken, ahol Everett nem talált semmiféle ennivalót. Egyre fásultabb és nyűgösebb volt,
míg végül Utahraptor elvesztette a türelmét, rúgott egy nagyot, és Everett zsigerei már a
földön is hevertek, mint egy halom zöldség.

Így már tényleg nem volt mit tenni, és megettük. Szokás szerint én kaptam a nagyobb
részt, bár Utahraptor a lábaim között cikázva sok jó falatot elragadott, Pteranodon pedig
le-lecsapott egy pár béldarabra. Ankylosaurus csak állt a közelben, és nézte az egészet.
Sokáig azt hittük, abszolút buta, mert mindig csak leste, ahogy megosztozunk a
kacsacsőrűeken, és közben a ritkás zsurlókon csámcsogott, de nem sokat beszélt. Így
utólag inkább azt mondanám, egyszerűen hallgatag fickó volt. Alighanem rájött, hogy
nagyon szeretnénk megenni, csak nem találunk rést a páncélján.

Bárcsak találtunk volna! Mert napokkal azután, hogy már Everett is csak egy adag ürülék
volt az ösvényen, Utahraptor, Pteranodon és én a halott tájat, no meg Ankylosaurust
figyelve caplattunk előre, és csorgott a nyálunk a páncéljában rejtőző, elmondhatatlanul
finom, puha falatokra gondolva. Biztosan ő is éhezett, és napról napra egyre aszottabb lett
a húsa. Időről időre találtunk védett zugokat, ahol a szürkésfekete törmelék alól
ismeretlen növények hajtásai bújtak elő; ilyenkor biztattuk Ankylosaurust, hogy álljon
csak meg, és egyen nyugodtan.
– Nem, tényleg nem gond! Szívesen megvárunk! Ilyenkor mindig felénk fordította
valamelyik oldalt ülő, apró szemét, és baljós tekintettel legelt.

– Jó volt a vacsora, Anky? – kérdezgettük, ő meg valami effélét morgott:

– Irídiumízű, mint mindig.

Aztán napokig csak meneteltünk tovább szótlanul.

Egyszer csak elértük a tengerpartot. A sós víz a kihalt tengeri állatok csontjaival teli,
sivár partot mosta; volt ott minden, a trilobitától egészen a plesiosaurusig. A hátunk
mögött meg a sivatag, ahonnan jöttünk. A délen fekvő hegyeken még akkor sem
jutottunk volna át, ha történetesen a fele nem lett volna fortyogó vulkán, északon pedig
hótól fehérlettek a hegycsúcsok, és mind tudtuk, hogy ez mit jelent: ha arra megyünk,
hamarosan megfagyunk.

Szóval ott ragadtunk mi négyen, és bár akkoriban nem volt még médiatron meg lebegő
filmfelvevő, tudtuk ám, mi a helyzet – mi voltunk a Föld utolsó négy dinoszaurusza.
Hamarosan már csupán hárman leszünk, aztán ketten, aztán csak egy marad, végül egy
sem, és mindössze azt kellett eldöntenünk, milyen sorrendben távozzunk. Az ember azt
hinné, hogy ez borzalmas és lehangoló, de annyira azért nem éreztük rosszul magunkat –
dinoszauruszok voltunk, úgyhogy nem sokat töprengtünk a nagy kérdéseken, ha érted,
mire gondolok, és még kissé szórakoztató is volt várni a végkifejletet. Azt hiszem,
mindannyian úgy véltük, hogy Ankylosaurus lesz az első, de Utah és én egy pillanat alatt
végeztünk volna egymással.

Tehát ott szemeztünk a parton, Utahraptor, Ankylosaurus meg én, édes hármasban,
Pteranodon pedig csak körözött a fejünk fölött.

Miután egy pár órán át néztük egymást, a szemem sarkából láttam, hogy mozog az északi
és a déli partszakasz, mintha élne. Egyszer csak mennydörgés csattant, és körülöttünk
mindenhol süvíteni kezdett a szél, muszáj volt felnéznem, bár azért fél szemmel nagyon
figyeltem Utahraptort. Olyan régóta volt már a világ csendes és halott, hogy bármilyen
hangtól vagy mozgástól megriadtunk, most meg olyan volt, mintha megint életre kelne a
föld és a lég, mint az üstökös becsapódása előtti napokban.

A zajt a levegőben aprócska pteranodonok hatalmas raja keltette; sima hüllőbőr helyett
számtalan túlméretezett pikkely borította a testüket, és fogatlan, csontos csőrük volt, nem
rendes szájuk. Ezek a szánalmas lények – repülő falatkák – csaptak össze Pteranodon
körül. A szemébe szúrtak, a szárnyait csípték, és alig bírt odafent maradni.

Amint már említettem, most is szemmel tartottam Utahraptort, mint mindig, és nagy
meglepetésemre egyszer csak megfordult, és felszaladt az északi emelkedőre, méghozzá
olyan lelkesen, hogy csak és kizárólag ételt láthatott. Persze követtem, de aztán
megtorpantam. Valami nem stimmelt. Az egész talaj mozgott, akár egy élő szőnyeg, ami
Utahraptor lába köré csavarodott. Erőltettem a szemem, ami őszintén szólva sose volt jó,
és látom ám, hogy valójában sok ezer, hosszúra nőtt, vékony pikkellyel borított, aprócska
dinoszaurusz az – más szóval: bundás állatok. Az elmúlt pár millió év során mindig ott
cikáztak ezek a négylábú előételek a farönkök meg a sziklák alatt, és én mindig
különösen gyenge mutációnak tartottam őket. Erre most ezrével vannak, amikor az egész
világon már csak négy dinoszaurusz él. És úgy tűnt, hogy összedolgoznak. Olyan picik
voltak, hogy Utahraptor sehogy se tudta a szájába tömködni őket, és valahányszor
megállt, akár csak egy pillanatra, rávetették magukat a lábára meg a farkára, és a húsát
csipkedték. Cickánysereg. Úgy megdöbbentem, hogy a földbe gyökeredzett a lábam.

Ez hiba volt, mert már éreztem is az ezernyi apró tűszúrást a csülkömön és a farkamon.
Megfordultam, és azt láttam, hogy a lejtőt sok millió hangya árasztotta el, és úgy
döntöttek, hogy felfalnak. Közben Ankylosaurus nagyokat bömbölt, és hatástalanul
csapkodott a farkával, mert az ő testét is ellepték a rovarok.

Na, hát nem sok időbe telt, és a cickányok, a hangyák meg a madarak egymásba
botlottak, és össze-összecsaptak, aztán végül békét kötöttek. A Madárkirály, a
Cickánykirály és a Hangyakirálynő egy sziklaormon tanácskoztak. Addig is békén
hagytak minket, dinoszauruszokat, mert látták, hogy úgysincs hová mennünk.

Ezt tisztességtelennek éreztem, ezért odamentem a sziklához, ahol ezek a hitvány,

parányi kiskirályok vitáztak, és azt mondtam nekik:
– Hé! Nem kellene meghívni a Hüllőkirályt is? Úgy néztek rám, mint akinek elment az
esze.

– A hüllők már kövületek – jelentette ki a Cickánykirály.

– A hüllők visszamaradott madarak – közölte a Madárkirály –, úgyhogy én vagyok a te

uralkodód, de azért kösz, hogy jöttél.

– Belőletek nulla van – vélte a Hangyakirálynő. A hangyamatematika csak két számot

ismer: a nullát, vagyis ami nem éri el az egymilliót, és a némit. – Nem tudtok
hozzájárulni semmihez, ezért még ha király is lennél, akkor se számítana a rangod.

– Ráadásul – mondta a Cickánykirály –, ennek a csúcstalálkozónak az a célja, hogy

eldöntsük, melyik királyság melyik dinoszauruszt egye meg, és nem hisszük, hogy a
Hüllőkirály, már ha létezne egyáltalán ilyen, konstruktívan hozzá járulna a folyamathoz.

Az emlősök mindig így beszéltek, szerettek villogni a túlméretezett agyukkal, ami

nagyjából akkora volt, mint a miénk, de mindenféle plusz dologgal volt terhelve.
Haszontalan, de ízletes dolognak tartottuk.

– Csakhogy három királyság van, és négy dinoszaurusz – mutattam rá én. – Ez persze

hangyamatematika szerint nem stimmelt, és a Hangyakirálynő rögtön hisztériázni
kezdett. Végül oda kellett mennem a hangyákhoz, és addig csapdostam őket a farkammal,
amíg meg nem öltem pár milliót – a hangyák csak így vesznek komolyan bárkit.

– Három dinoszauruszból jóllakik az összes alattvalótok – mondtam nekik. – Javaslom,

hogy a madarak csipkedjék le a húst Pteranodon csontjairól, a cickányok szaggassák
darabokra Utahraptort, a hangyák pedig lakmározzanak Ankylosaurus holttestén.
A három uralkodó fontolgatni látszott ezt a felvetést, de ekkor odarohant hozzánk a dühös
Utahraptor.

– Elnézést kérek a királyi felségektől, de ki nevezte ki ezt az uralkodót? Én is éppen

annyira alkalmas vagyok a posztra, mint ő.

Ankylosaurus és Pteranodon is rögtön igényt tartott a trónra. A Cickánykirály, a

Madárkirály és a Hangyakirálynő azt mondta, fogjuk be, aztán pár percig tanácskoztak.
Végül a Cickánykirály lépett elő.

– Döntöttünk – jelentette ki. – Három dinoszauruszt eszünk meg, és egyet életben

hagyunk – a Hüllőkirályt. Már csak az van hátra, hogy valamelyikőtök bebizonyítsa,
különb a többinél, és megérdemli a koronát.

– Rendben van – mondtam, és Utahraptor felé fordultam, aki sziszegve és óriási

karmaival hadonászva hátrált. Ha sikerül legyőznöm őt egy frontális támadással,
Pteranodon lecsap a hullára, és lakmározás közben meglepem. Miután megettem ezt a
kettőt, talán elég erőm lesz, hogy legyűrjem Ankylosaurust is.

– Nem, nem, nem! – kiáltotta a Cickánykirály. – Pont erről beszéltem, amikor azt
mondtam, hogy ti, hüllők, kövületek vagytok. Már nem az számít, hogy ki a legnagyobb
meg a legvadabb.

– Az együttműködés, szervezés és a csapatok összetétele a fontos – mondta a

Hangyakirálynő.

– Az ész a fontos – mondta a Cickánykirály.

– A szépség, a dicsőség és a repülés stílusa a fontos – közölte a Madárkirály.

Ez megint heves ciripelésbe torkollott, a két király és a királynő vitatkozott. Mindenki
felbőszült, és biztosan nagy baj lett volna a vége, ha nem mossa a dagály partra néhány
bálna és elasmosaurus holttestét. Sejtheted, milyen mohón vetettük rá magunkat ezekre a
pompás ajándékokra, és miközben megettem a részem, egyúttal sikerült bekebeleznem
számtalan madarat, cickányt és hangyát is, akik ugyanazokra a falatokra pályáztak, mint
én.

Miután mindenki megtömte a hasát és kissé lenyugodott, a királyok és a királynő újra

tárgyalni kezdtek. Végül a Cickánykirály, akit alighanem szószólóul választottak az
uralkodók, ismét előlépett.

– Nem tudtuk eldönteni, melyikőtök legyen a Hüllőkirály, ezért a három nemzetünk, a

madarak, az emlősök és a hangyák próbára tesznek benneteket, aztán összeülünk, és
szavazunk. Ha döntetlen, megeszünk mind a négyeteket, és véget vetünk a
Hüllőkirályságnak.

Sorsot húztunk, és nekem a hangyák jutottak az első próbatételre. Követtem a királynőt a

serege közepébe, óvatosan, de aztán a királynő azt mondta:

– Élénkebben, tüdővel légző! Az idő étel! Ne törődj a hangyákkal a lábad alatt, nem tudsz
a nullánál többet megölni közülük!

Ezután már nem vigyáztam, pedig a karmaim csúszósak lettek a hangyák levétől. Egy-két
napig délnek tartottunk, aztán megálltunk egy patak partján.

– Innen délre terül el a Csótánykirály birodalma. Az első feladatod, hogy elhozd nekem a
király fejét.
Átnéztem a patak túloldalára, és láttam, hogy tele van a vidék csótánnyal, többel, mint
amennyit el tudnék taposni. És még ha el is tudtam volna tiporni mindet, a föld alatt
biztos, hogy még több van, és bizonyára ott él a királyuk is.

Átgázoltam a patakon, és három napig jártam a Csótánykirály földjét, míg végül elértem
a Méhkirályságot. Nagyon hoszszú ideje nem láttam ilyen zöldellő vidéket. Mindenhol
virágok nyíltak, és nyüzsgő méhrajok szállították a virágport a háznyi méretű, hatalmas
kaptárakba.

Támadt egy ötletem. Kidöntöttem néhány öreg fát, amelyeknek az odvait csordultig
töltötte a méz, és mindet átvonszoltam a Csótánykirály birodalmába. Ott megrepesztettem
a törzsüket, és ragacsos mézcsíkokat húztam az óceán felé. A csótányok egészen a partig
követték a nyomokat, ahol aztán elsöpörték őket a fövényre kicsapó hullámok, és
mindannyian megfulladtak. Három napig figyeltem a partot és az egyre fogyatkozó
csótányokat, míg a harmadik napon a Csótánykirály is előjött a trónterméből, hogy
megnézze, hová tűnt mindenki. Sikerült felcsalnom egy nagy levélre, és azon vittem át a
folyón, vissza a hangyák birodalmába, királynőjük nagy ámulatára.

Következőnek a Madárkirály vett pártfogásába. Csivitelő hadserege a hegyekbe vezetett,

magasan a hóhatár fölé, és biztosra vettem, hogy itt aztán halálra fogok fagyni. Azonban
amint egyre feljebb jutottunk, úgy lett egyre melegebb a levegő, amit egyáltalán nem
értettem, amíg rá nem jöttem, hogy egy működő tűzhányó felé tartunk. Végül egy fél
mérföld széles, fortyogó lávafolyam állta utunkat. Az izzó áradatból magas, fekete szikla
állt ki valahol középtájt, mint egy sziget.

A Madárkirály kitépte egy aranyszínű farktollát, és az egyik katonájának adta. A madár a

csőrébe kapta, átrepült a fortyogó magma fölött, és letette a tollat a fekete sziklára.

Mire a katona visszaért hozzánk, félig porhanyósra sütötte a lávából felszálló rettenetes
hőség, és ne hidd, hogy nem szaladt össze a nyál a számban!

– A feladatod egyszerű – közölte a király. – Hozd ide nekem azt a tollat!

Ez nem egyszerű volt, hanem igazságtalan, és azonnal tiltakozni kezdtem, hogy ezzel
Pteranodonnak kedveznek. A hangyákat vagy a cickányokat még akár meg is győzhettem
volna, de a Madárkirályról leperegtek az érveim. Szerintük minél madárszerűbb valaki,
az annál jobb, és a tisztességnek ehhez semmi köze.

Így aztán olyan sokáig toporogtam a lávafolyam partján, hogy a végén füstölögni kezdett
a bőröm, de ötletem sem volt, hogyan juthatnék el a tollig. Végül úgy döntöttem,
feladom. Megfordultam, és már épp elballagtam volna, amikor egy éles kő megvágta a
talpamat. Abban a pillanatban eszembe jutott, hogy a szikla, amin eddig álltam, az
valójában kihűlt és megszilárdult láva.

Ebben a magasságban a hegyoldalon roppant falként tornyosultak fölöttem a gleccserek

és a hómezők. Gyorsan felkapaszkodtam az egyik különösen meredek lejtőn, majd addig
csapkodtam a havat, amíg el nem indítottam egy lavinát. Több millió tonna hó és jég
indult meg dübörgő zajjal a lávafolyam felé, majd gigászi gőzfelhő robbant az égre,
amikor elérte a magmát. Három napon és három éjszakán át akkora volt a köd, hogy
akkor sem láttam a mancsomat, ha az arcom elé emeltem, de végül csak kitisztult a
levegő, és a megszilárdult láva hídként vezetett a fekete sziklához. Gyors szökdécseléssel
(már amennyire egy dinoszaurusz szökdécselni tud) átrohantam az aranytollért,
visszafutottam, aztán egy darabig csak álltam a hóban és vártam, hogy lehűljön a lábam.
Végül visszaballagtam a Madárkirályhoz, akit természetesen lenyűgözött, hogy kiálltam a
próbát.

Utána az emlősök vettek gondjaikba. Majdnem mindannyian cickányok voltak.

Elkalauzoltak a dombvidékre, és megálltak egy nagy barlang előtt.

– A feladatod a következő – mondta a Cickánykirály. – Maradj itt, várd meg Dódzsót, és

győzd le egyetlen küzdelemben! – Ezzel az összes cickány elmasírozott, és egyedül
maradtam.

Három napon és három éjszakán keresztül vártam a barlang szája előtt, és eközben
rengeteg időm volt felderíteni a környéket. Kezdetben eléggé elbizakodottan álltam az
újabb próbatételhez, hiszen ez tűnt az összes közül a legkönnyebbnek – ugyan fogalmam
sem volt, ki lehet az a Dódzsó, de még soha senkivel sem találkoztam, aki harcban le
tudott volna győzni. Azonban még az első napon, amikor a barlang előtt üldögéltem,
parányi, csillogó valamiket pillantottam meg a földön, és miután alaposabban szemügyre
vettem, rájöttem, hogy valójában pikkelyek. Egészen pontosan dinoszauruszpikkelyek, és
akkor már azt is tudtam, hogy egykor Pteranodóhoz, Ankylosaurushoz és Utah-raptorhoz
tartoztak, s minden jel szerint hatalmas erejű ütések porlasztották le a testükről.

A második napon portyára indultam a környéken, és egyszer csak fákra bukkantam, a

törzsükön hatalmas vágásokkal. Minden kétséget kizáróan Utahraptor karomnyomait
láttam, aki igen vadul csépelhette ezt a Dódzsót. Más fákat derékban roppantott ketté
Ankylosaurus bunkós farokvége, és a talajt feltúró hosszúkás vájatok kizárólag
Pteranodon karmaitól származhattak, aki nagy eséllyel ide-oda szökellve próbálta elkapni
ezek szerint igen mozgékony ellenfelét. Itt már kezdtem aggódni. A nyomokból
egyértelműen kiderült, hogy mindhárom ellenfelem megküzdött Dódzsóval, és mind a
hárman veszítettek, vagyis ha én is alulmaradok a küzdelemben (amit a magam részéről
elképzelhetetlennek találtam), akkor döntetlenre állok a többiekkel szemben. Viszont a
versengés szabályai szerint döntetlen esetén mind a négy dinoszauruszt felfalják, és ezzel
vége a Hüllőkirályságnak. Ezután egész éjszaka azon izgultam, ki vagy mi lehet ez a
rettenetes Dódzsó.

A harmadik napon semmi sem történt, és már felmerült bennem, hogy esetleg bemegyek
a barlangba és megkeresem ellenfelemet. Eddig az egyetlen élőlény, aki a szemem elé
került, egy fekete kisegér volt; időről időre kisurrant a barlangszáj sziklái közül, és
elszaladt élelmet gyűjtögetni. A legközelebbi alkalommal, amikor megpillantottam az
egérkét, nagyon halkan (mert nem akartam megijeszteni) így szóltam hozzá:

– Mondd csak, egérke, mi van odabent a barlangban?

Az egér letelepedett a hátsó lábára. Két elülső mancsában egy áfonyaszemet szorongatott
és azt majszolta.

– Semmi különös – felelte. – Az aprócska hajlékom. Egy tűzrakóhely, néhány pirinyó

fazék, szárított bogyók. A barlang többi részében csak a csontvázak vannak.

– Csontvázak? – kérdeztem. – Más egereké?

– Akad egércsontváz is, de főleg különböző fajtájú dinoszauruszok azok. Leginkább
húsevők.

– Akiket elpusztított az üstökös – vetettem fel.

– Nem szívesen teszek ilyesmit, jó uram, de kénytelen vagyok helyesbíteni, ugyanis a

szóban forgó dinoszauruszok halála semmilyen módon nem tudható be az üstökös
megjelenésének.

– Hát akkor hogyan haltak meg? – kérdeztem.

– Sajnálattal kell közölnöm, hogy én magam öltem meg őket önvédelemből.

– O – mondtam hitetlenkedve –, akkor viszont te vagy…

– Dódzsó, az egér – felelte –, szolgálatára.

– Szörnyen sajnálom, amiért zavarom, uram – mondtam. Inkább magázásra váltottam,

mert láttam, hogy ez a Dódzsó szokatlanul udvarias egy szerzet. – Messze földön híre
ment, milyen nagyszerű harcos is ön, és azért jöttem, hogy szerényen tanácsért
folyamodjak, miképpen lehetnék jobb, ugyanis a figyelmemet nem kerülhette el, hogy
ebben az üstökös utáni korban a trancsírozókésre emlékeztető fogak és hat tonna súlyú
izomzat kissé talán túlhaladottnak számít.

Nem kívánlak untatni a rákövetkező időszak történéseivel, mert meglehetősen hosszúra

nyúlna a beszámoló, hiszen Dódzsó nagyon sok mindent tanított nekem, és nem kapkodta
el az oktatást. Egy nap, Nell, mindent megtanítok neked, amit Dódzsótól láttam. Csak
kérned kell.
Azonban tanoncidőm harmadik napján történt, amikor még semmi mást nem tanultam,
csak alázatot, jó modort és azt, miként kell kitakarítani a barlangot, hogy megkérdeztem
Dódzsót, nincs-e kedve amőbát játszani velem. Ez volt valaha a dinoszauruszok kedvenc
szórakozása. Mindig a sárba karcoltuk a köröket és a kereszteket, amivel később rengeteg
őslénykutatónak okoztunk fejtörést, akik nem tudták mire vélni, hogyan kerültek ezek az
ábrák oda, majd végül ráfogták a helyi munkaerőre, akik biztosan ásás és talicskázás
közben múlatták ezzel az időt.

A lényeg, hogy elmagyaráztam Dódzsónak a szabályokat, aki azt mondta, szívesen

kipróbálja a játékot. Elballagtunk a legközelebbi iszapos részhez, ahol a rengeteg
érdeklődő cickány előtt amőbameccsre hívtam ki, majd hatalmas győzelmet arattam
felette, bár azt hozzá kell tennem, hogy egy ideig eléggé fej fej mellett haladtunk.
Mindenesetre teljesítettem a feladatot – megvertem Dódzsót egyetlen küzdelemben.

Másnap elkéredzkedtem tőle és visszamentem a tengerpartra, ahol már várt rám a másik
három dinoszaurusz, habár azt el nem tudod képzelni, milyen rettenetes állapotban
voltak. Hamarosan megérkezett seregei élén a Madárkirály, a Cickánykirály és a
Hangyakirálynő, akik megkoronáztak, ezért én lettem a Hüllőkirály, más néven a
Tyrannosaurus Rex. Aztán a megegyezésünk értelmében felfalták a másik három
dinoszauruszt. Rajtam kívül nem maradt már hüllő a világon, csak néhány kígyó, gyík és
teknős, akik azóta is hűséges alattvalóim.

Innentől fogva nyugodtan élhettem volna fényűző életet is, azonban Dódzsó megtanított a
szerénységre, ezért azonnal visszamentem a barlangjába, és a következő pár millió évben
kitanultam a fortélyait. Csak szólnod kell, Nell, és örömmel átadom neked is ezt a tudást.

Fang bíró vacsorázni megy; látogatás egy titokzatos hajón; megdöbbentő felfedezés; a
csapda bezárul
Dr. X hajója nem hagyományos, hivalkodó luxusbárka volt, amit kizárólag a Jangce
deltájának vízzel elárasztott vidékén lehetett használni, a csatornákon és sekély
tavacskákon; rendes óceánjáró jachtnak építették, nyugati tervek alapján. Abból a sok
finomságból ítélve, amit nem sokkal Fang bíró érkezése után kezdtek felhordani a
fedélzetre, a hajókonyhát teljesen átalakították kínai szakácsművészet igényeinek
megfelelően, napernyő méretű wokokkal, utánégetőként süvöltő gáztűzhelyekkel, nem is
beszélve a számtalan apró tárolórekeszről, ahol elfért a rengeteg gombaféle, a
madárfészkek, cápauszonyok, csirkelábak, patkányembriók, a különböző ritka vagy
mindennapi állatfajok egyedeiről nem is beszélve. A fogások parányi adagokban
érkeztek, végtelen sorokban és tökéletes időzítéssel, mind olyan finom porcelánedényben,
hogy több termet meg lehetett volna tölteni velük a londoni Victoria és Albert
Múzeumban. A pincérek egy sebészi precizitású légicsapás hatékonyságával hordták az
újabb meg újabb ételeket.

Fang bíró eddig kizárólag olyankor részesült efféle bánásmódban, ha igazán fontos
személyek akarták megvesztegetni, és tudatosan ugyan sohasem hagyta, hogy az ilyesmi
kihasson hivatalos ítélőképességére, de enni kifejezetten szeretett.

Teával és előétellel kezdtek a jacht fedélzetén. A hajó tempósan sodródott a Huang Pun.
Bal kéz felől a Bund öreg, európai épületei álltak, és némileg hátborzongató
hangulatvilágításban fürösztötte őket a színes fényáradat a jobb oldali Putung roppant
épületei felől. Dr. X váratlanul elnézést kért, és eltűnt a fedélközben.

Fang bíró elsétált egészen a jacht orráig, befészkelte magát az összefutó korlátok hegyes
háromszögébe, hagyta, hadd cibálja a szakállát a szél, és élvezte a látványt. Putung
legmagasabb épületeit hatalmas lebegők tartották az égben – vákuummal töltött
ellipsziseik sok száz emelettel a talajszint fölött helyezkedtek el, jóval szélesebbek
voltak, mint az épületek, melyeket fent tartottak, és a legtöbb mindenütt ki volt világítva.
Némelyik még a folyó fölé is kiért. Fang bíró óvatosan a korlátra támaszkodott, és
hátrahajtotta a fejét, míg egyenesen egy ilyen túltelített, színes fénnyel pulzáló lebegő
hasával nem találkozott a pillantása. Beleszédült a látványba, úgyhogy inkább gyorsan
lenézett a lába elé. Valami nekiütközött a jacht testének, és amikor a vízre vetette
tekintetét; a fenti épület ragyogó fényében a felszín alatt úgy fél méterrel egy fehér
lepelbe burkolt, lassan bukdácsoló holttestet látott.

Idővel aztán kiértek a Jangce torkolatába, immár mindössze egy pár kilométerre a Kelet-
kínai-tengertől. Itt a hűs víz több kilométer széles volt és erősen hullámzott. Dr. X és
Fang bíró lement egy panorámaablakos ebédlőbe; az üveg leginkább az asztal
gyertyáinak és lámpásainak fényét tükrözte. Nem sokkal azután, hogy helyet foglaltak, a
jármű erősen gyorsulni kezdett. Először csak előretört, aztán kiemelkedett a vízből, majd
stabilan, simán suhant tovább. Fang bíró most döbbent rá, hogy a jacht valójában
szárnyashajó, amely korábban csak a látvány miatt haladt lassan, de ezúttal kiemelte
testét a vízből.

Eddig a beszélgetés szinte kizárólag udvariaskodásból állt. Végül elértek közös

témájukhoz, a konfuciánus filozófiához és a hagyományos kultúrához. Fang bíró gratulált
a doktor rendkívüli kalligráfiájához, és egy darabig művészetekről csevegtek. Dr. X aztán
kötelező jelleggel viszonozta a dicséretet, és Fang bíró hivatali eredményeit magasztalta,
különösen annak fényében, hogy kénytelen a barbárokkal foglalkozni.

– A kislány és a könyv esetét kivételesen nagyszerűen kezelte – jelentette ki

szomorkásán.

Fang bíró érdekesnek találta, hogy a könyvet ellopó fiút nem is említi. Feltételezte, hogy
dr. X elsősorban nem a bűntényre gondol, hanem a bíró későbbi, a lány megóvására tett
erőfeszítéseire.

– Köszönöm a méltatást, de a Mestert illeti minden dicsőség – mondta. – Az ügyet végig

az ő elvei szerint kezeltem, és erről ön is meggyőződhetett volna, ha alkalma nyílik rá,
hogy megtiszteljen minket az eset megvitatásában való részvételével a Méltóságos és
Kiismerhetetlen Ezredes Házában.

– Valóban szerencsétlen dolog, hogy nem tudtam ott lenni – vágta rá a doktor –, hiszen
minden bizonnyal sokat javított volna a Mester tanítására vonatkozó, szegényes
tudásomon.

– Ez fel sem merült bennem… Abban reménykedtem, hogy a doktor úr útmutatásával a

tökéleteshez közelibb megoldásra jutunk a stábommal.

– Meglehet, mindkettőnknek szerencsét hoz, ha aznap az Ezredesnél vagyok – tért vissza

az egyensúlyi helyzetbe egy ügyes fordulattal dr. X. Pár percig nem szóltak semmit, mert
egy pincér újabb fogást szolgált fel, és szilvabort töltött a poharukba.

A doktor törte meg a csendet:

– Az eset egyik vonzata, amelynél az ön bölcsességére támaszkodtam volna, a könyv

ügyének rendezése.

Szóval még mindig a könyvvel foglalkozik. Bár dr. X már hetek óta nem küldött
könyvkereső atkákat a Bérelt Területekre, Fang bíró tudta, hogy továbbra is busás
jutalom jár annak, aki a nyomára vezeti. A bíró eltöprengett, hogy ez vajon nem a doktor
általános szellemi leépülésénekjele-e.

– Az ön tanácsa felbecsülhetetlen értékkel bírt volna számomra ebben a témában –

jelentette ki Fang –, mivel ez egy konfuciánus bírónak különösen nagy kihívást jelentő
részlet volt. Ha az ellopott tárgy nem épp egy könyv lett volna, mindenképpen
elkobozzuk. De a könyv, az más – nem puszta értéktárgy, hanem az elme
megvilágosodásának eszköze, és ezáltal a rendezett társadalomhoz vezető út is, ahogyan
azt a Mester számtalanszor leszögezte.

– Értem – felelte kissé meglepetten dr. X. Úgy tűnt, őszintén elmerengett, és a szakállát
simogatva meredt egy gyertya lobogó lángjára. A bíró valószínűleg alapos mérlegelést
igénylő, új szempontra világított rá. – Szóval helyesebb volt olyasvalakinek adni, akinek
javára válhat a benne rejlő bölcsesség, mint hagyni, hogy egy rendőrségi raktár polcán
heverjen.

– Kapkodva jutottam erre a kétségkívül közel sem tökéletes megoldásra – mondta Fang
bíró.

Dr. X még jó egy percig tűnődött ezen.

– Szakmai megkérdőjelezhetetlenségének jele, hogy egy ilyen kevés jelentőséggel bíró

személy ügyével ennyire komolyan foglalkozott.

– Ön, aki nálam sokkal nagyobb tudású, minden bizonnyal egyetért azzal, hogy a
társadalom érdeke az első. Ahhoz képest egy kislány ügye mit sem számít. De egyéb
szempontok híján a társadalomnak az válik a javára, ha az a kislány tanul, és nem marad
tudatlan.

Dr. X felhúzta szemöldökét, és jelentőségteljesen biccentett. Az étkezés során többet már

nem merült fel a téma. Fang bíró azt hitte, hogy a szárnyashajó lusta, nagy körben tér
vissza a Huang Pu torkolatához. De amikor a motorok lelassultak, s a hajó visszasüllyedt
a vízbe és ismét a hullámokkal ringott, nem látott odakint semmilyen fényt. Amennyire
meg tudta állapítani, nem voltak sem Putung, sem más lakott vidék közelében.

Dr. X a sötét ablak felé intett, és azt mondta:

– Utólagos engedelmével intézkedtem az úti célunkkal kapcsolatban. Érint egy nemrég a

hatáskörébe került ügyet, és úgy vélem, köze lehet az imént szóba került, ön által olyan
fontosnak tartott esethez is.

Fang bíró követte házigazdáját a fedélzetre, és végre elé tárult a külvilág. A nyílt óceánon
lebegtek, szárazföld nem volt a közelben, bár Sanghaj agglomerációjának fényei
tükröződtek az égen, a nyugati horizont fölött. Tiszta volt az égbolt, és a közel telihold
fényében jól látszott egy mellettük álló, hatalmas hajó. Bár az irdatlan méretű vízi
járművet mindenképpen észrevette volna, mivel az ég negyedét kitakarta.

Fang szinte semmit sem tudott a hajókról. Fiatalkorában egyszer körbevezették egy pár
napig Manhattanben dokkoló repülőgép-anyahajón. Ez nagyobbnak látszott. Egy
maréknyi elszórt, a méretét és az alakját épphogy csak sejtető, vörösen izzó ponttól
eltekintve teljesen fekete volt; sok emelettel felettük, a hajóhídon látszott néhány
vízszintes, sárga fénycsík.

Dr. X-ért és Fang bíróért dereglye jött, hogy a másik hajóra vigyék őket. Amikor a doktor
jachtja mellé állt a csónak, a bíró meglepve látta, hogy kizárólag nők vannak benne. Az
akcentusuk alapján egy szinte egész életét a vízen töltő, délkeleti népcsoportba tartoztak,
és olyan ügyesen kezelték a járgányt, hogy a bíró akkor is erre a következtetésrejut, ha
meg sem szólalnak.
Perceken belül beléptek a gigászi hajótestbe a vízvonal közelében lévő zsilipen át. Fang
bíró látta, hogy ez bizony nem régimódi acélhajó – sokszorta könnyebb és erősebb,
nanotechnológiás anyagokból készült. Nem létezett akkora anyagszerkesztő, amely egy
egész hajót egyben meg tudott volna alkotni, így aztán a hongkongi hajógyárak
darabonként szerkesztették meg a vízi járműveket, a részeket összeolvasztották, majd a
tengerbe csúsztatták, akárcsak a gyémántkor előttiek.

Fang bíró arra számított, hogy a hajó valamiféle teherjármű hatalmas raktárakkal, de
amint belépett, a gerinccel párhuzamosan futó folyosó tárult elé, amely úgy tűnt, végigér
a test egész hosszán. Rózsaszín, fehér és – ritkábban – kék ruhás, fiatal nők sürögtek, a
számtalan ajtó valamelyikén be- vagy kilépve.

Nem volt fogadóbizottság, nem várta őket se kapitány, se hajóstiszt. A csónakos lányok is
csak meghajoltak, majd mentek a dolgukra, amint a fedélzetre juttatták őket. Dr. X
elindult a folyosón, Fang bíró pedig követte. Amikor közelebb értek a fehér ruhás
nőkhöz, azok meghajoltak, majd mentek tovább, nem vesztegették az időt felesleges
udvariaskodásra. Fangnak az volt a benyomása, hogy parasztasszonyok, bár egyik sem
volt lesülve, mint általában az alacsony osztálybeli kínaiak. A csónakosok kék ruhát
viseltek, ezért feltételezte, hogy az a hajósok és a műszakiak egyenruhája. A rózsaszínbe
öltözöttek rendszerint fiatalabbak és soványabbak voltak a fehéret viselőknél. Az
uniformisuk szabása is más volt – a rózsaszínek a háton záródtak, a fehérek mellénél volt
a két párhuzamos cipzár.

Dr. X látszólag véletlenszerűen kiválasztott egy ajtót, és kitárta Fang bíró előtt. Fang
enyhén meghajolt, majd belépett a kosárlabdapálya méretű, bár alacsonyabb mennyezetű
szobába. A levegő meleg volt és nedves, odabent félhomály uralkodott. Először a felé
hajlongó, fehér ruhás nőket látta meg. Csak ezután vette észre, hogy a szoba telis-tele van
bölcsők százaival, melyek mindegyikében egy-egy tökéletes leánycsecsemő feküdt.
Rózsaszín ruhás, fiatal nők sürgölődtek körülöttük pelenkákkal. Néhol lehúzott cipzárú,
fehér ruhás nők szoptattak.

Fang bíró megszédült. Nem akart hinni a szemének. Lélekben alaposan felkészült a mai
találkára: azt ismételgette magában, hogy a doktor bármilyen trükkre képes, és semmit
nem vehet ténynek, bármit is hall vagy lát. Csakhogy amint azt minden ifjú apa tudja, van
valami egy élő, húsvér kisbaba látványában, ami elképesztően valóságos. Az absztrakt
fogalmakkal teli világban semmi sem igazibb egy csecsemőnél.

Fang bíró megpördült a sarkán, durván félrelökte dr. X-et, és kiviharzott a szobából.
Elindult valamerre, előbb lassan, aztán már futva haladt végig a folyosón, elszaladt öt, tíz,
ötven ajtó előtt, aztán minden különösebb ok nélkül belökött egy újabbat.

Pontosan olyan volt, mint az első terem.

Hányingerrel küszködött, és minden erejére szüksége volt, hogy el ne sírja magát.

Kirohant a szobából, és tovább száguldott a hajóban, fel több sor lépcsőn, szinteken át.
Belépett egy újabb, véletlenszerűen választott helyiségbe. Az egyenlő távolságban
sorokba és oszlopokba rendezett bölcsőkben alvó egyévesek bolyhos, csuklyás, rózsaszín
pizsamát és fülvédőt viseltek, ugyanolyan fehér, bababiztos lepedő takarta őket, és
mindnek volt egy plüssállata. Helyenként rózsaszín ruhás nők ültek a padlóra tett
bambuszrost gyékényen, könyvet olvastak vagy hímeztek.

Az egyikük, aki közel volt hozzá, letette a kézimunkát, feltérdelt, és meghajolt felé. Fang
bíró gyorsan viszonozta a gesztust, majd a legközelebbi bölcsőhöz sietett. Egy
elképesztően sűrű szemöldökű kislány feküdt benne. Mélyen, nyugodtan lélegezve aludt,
a fülvédője egy kicsit kilógott a rácsokon, és ahogy ott állt felette, Fang hallani vélte a
hajón alvó összes gyermek szuszogását. Az egyetlen, gyengéd sóhajtól lecsendesült a
szíve. Ez a rengeteg kisbaba mind nyugodtan alszik – akkor minden rendben kell legyen.
Semmi baj.

Megfordult, és látta, hogy az ifjú nő rámosolyog. Nem flörtölés volt ez, vagy csacska,
lányos vigyor, hanem nyugodt és magabiztos mosoly. Fang bíró úgy gondolta, bárhol is
legyen most dr. X, alighanem az ő arcán is pont ilyen kifejezés ül.

Fang rögtön felismerte a mozgóképet, melyet dr. X elindított neki – a PhyrePhox nevű
médiagráfus felvétele volt, aki a legjobb tudomása szerint még mindig Sanghaj
belvárosában, a fogdában vendégeskedett.

A háttér egy sziklaszirt volt Belső-Kína egyik poros, szürkésbarna pusztájában. A kamera
végigpásztázott a sivár vidéken, és Fang bíró tudta, hogy ezek egykor virágzó
termőföldek lehetettek, amikor még volt víz a földfelszín alatt.

Maroknyi ember tűnt fel, lépteik porfelhőt kavartak, az egyikük egy kis csomagot hozott
a kezében. Amint közelebb értek, Fang bíró látta, hogy szörnyen soványak, és koszos
rongyokat viselnek. Aztán a sziklaszirt közepére értek, a batyut a földre tették, majd
megfordultak és elmentek. A bíró hátat fordított a médiatronnak, és egy intéssel leállította
a vetítést – nem kellett többet látnia, hogy tudja: a csomagban egy csecsemő, alighanem
egy leánygyermek hever.

– Ez a jelenet Kína történelmének bármelyik periódusában játszódhatott volna – mondta

dr. X. A hajóhídon, egy meglehetősen spártai berendezésű étkezőben ültek. – Mindig így
jártunk. Az ezernyolcszázas évek nagy lázadásait a feleség nélkül maradt, dühös fiatalok
tömegei szították. A Mao-dinasztia születésszabályozási politikájának legsötétebb
napjaiban minden évben kétszázezer picikével tették ugyanezt. – A médiatron
kimerevített képe felé intett. – Napjainkban a polgárháború és a Mennyei Birodalom
víztározóinak kiszáradása vezetett ide. Csakhogy ma összegyűjtjük a csecsemőket.
Három éve teszünk így.

– Mennyien vannak? – szegezte neki a kérdést Fang bíró.

– Eddig negyedmillióan – felelte dr. X. – Csak ezen a hajón ötvenezer.

Fang letette a teáscsészéjét, próbálta feldolgozni a hallottakat. Csak ezen a hajón
ötvenezer élet.

– Nem működhet – mondta végül. – Talán pár éves korukig még lehet így nevelni őket…
De mi lesz, ha nagyobbak lesznek, tanítani kell őket, és hely kell, hogy játszhassanak?

– Valóban hatalmas kihívás – ismerte el dr. X komoran –, de remélem, ön is megfogadja

a Mester szavait: „Hagyd, hadd alakuljon ki mindenkinek a saját erkölcse. Még a
tanítójának se tartozzon érte felelősséggel.” Sok sikert kívánok önnek, rendőrbíró úr!

Ezek a mondatok úgy hatottak Fang bíróra, mintha dr. X egy deszkával vágta volna fejbe
– sokkolták ugyan, de a teljes zsibbadtság még váratott magára.

– Nem igazán tudom követni, doktor úr.

Dr. X a levegőbe emelte egymásra szorított csuklóit.

– Feladom magam. Őrizetbe vehet. Kínzásra nem lesz szükség. Már megírtam a
vallomásomat.

Fang mindeddig nem is sejtette, hogy dr. X ilyen jól fejlett humorral rendelkezik. Úgy
döntött, belemegy a játékba.

– Bármennyire is szeretném az igazságszolgáltatás színe elé vinni, doktor úr, attól tartok,
nem fogadhatom el a megadását, mivel a körzetemen kívül tartózkodunk.

A doktor biccentett az egyik pincérnek, aki kitárta a kajütajtót, és beengedte a kinti, hűs
fuvallatot. A Bérelt Területek rikító színekben pompázó partvidéke alig egy mérföldre
lehetett.

– Amint látja, utasítottam a hajókat, hogy lépjenek be az ön felségterületére, méltóságos

uram – jelentette ki dr. X, majd egy mozdulattal az ajtóhoz invitálta.

Fang bíró kilépett a nyílt hajóhídra, és a korláton hátranézve még négy hasonló járművet
látott a nyomdokvizükön. Az étkezőből dr. X recsegő hangja kísérte.

– Ezennel letartóztathat a hajók legénységével együtt gyermekcsempészetért. Egyúttal

lefoglalhatja a járműveket is, a rajtuk lévő negyedmillió aprósággal. Felteszem, a
közigazgatási területén talál majd szakértő gondozókat.

Fang bíró két kézzel markolta a korlátot, és lehorgasztotta a fejét. Közel volt a klinikai
sokk állapotához. Ha szaván fogja a doktort, az valóságos öngyilkosság. Már maga a
tény, hogy egy személyben felelne ennyi életért, éppen eléggé borzalmas volt. De az a
gondolat, vajon mi lenne ezekkel a kislányokkal a korrupt Partvidéki Köztársaság
fennhatóságában…
Dr. X folytatta.

– Nincs kétségem afelől, hogy valamilyen módon gondoskodna róluk. Amint azt a
kislány és a könyv esetében is bizonyította, ön túl bölcs rendőrbíró ahhoz, hogy félvállról
vegye a helyes gyermeknevelés fontosságát. Minden bizonnyal ugyanolyan gondosan jár
majd el ezzel a negyedmillió csecsemővel is, mint azzal az egy szem barbár lánykával.

Fang bíró kihúzta magát, megpördült, és bemasírozott az étkezőbe.

– Kimegy, ajtót bezár! – közölte a pincérrel. Amint kettesben maradtak a doktorral, Fang
szembe fordult vele, térdre borult, majd háromszor a padlóhoz érintette a homlokát.

– Ugyan, méltóságos úr! – kiáltotta dr. X. – Hiszen nekem kellene így megtisztelnem önt!

– Egy ideje már fontolgatom a pályaváltást – mondta erre a bíró, és felállt. Szünetet
tartott, és még egyszer átgondolta a dolgot, de dr. X nem hagyott számára semmilyen
kiutat. Nem rá vallott volna, hogy olyan csapdát állít, amiből van menekvés.

Amint a Mester mondta: „Az a szakember, aki alapos munkát végez, először megélezi a
szerszámait. Az, aki szervezett társadalomban él, dolgozzon a legméltóbb
hivatalnokokkal, és barátkozzon a legigazabb bölcsekkel.”

– Ami azt illeti, a karrieremmel elégedett vagyok, de nem tesz boldoggá a törzsi
hovatartozásom. Megundorodtam a Partvidéki Köztársaságtól, és arra jutottam, hogy
igazi otthonom a Mennyei Birodalom. Sokszor merengtem azon, vajon kellenek-e
rendőrbírók oda, még ha oly kevéssé képzettek is, mint jómagam.

– Ezt a kérdést meg kell vitatnom a feletteseimmel – közölte dr. X. – Viszont mivel a
Mennyei Birodalomnak jelenleg egyáltalán nincsenek rendőrbírói, ahogyan nincs rendes
igazságszolgáltatása sem, felteszem, hogy találunk valamilyen munkát egy olyan
kiválóan képzett szakembernek, mint ön.

– Most már értem, miért vágyott annyira a kislány könyvére – mondta Fang bíró. –
Oktatni kell a rengeteg kicsit.

– Nem is annyira a könyv az, ami kell nekem, hanem a tervezője, az a Hackworth nevű
mérnök – felelte dr. X. – Amíg a könyv a Bérelt Területeken van, Hackworth bízhat
benne, hogy megtalálja. Mindennél jobban vágyik rá. Ha rábukkantam volna a könyvre,
kiölhettem volna belőle ezt a reményt, és akkor kénytelen lett volna hozzám fordulni,
hogy visszaszerezze, vagy újat szerkeszthessen.

– Hackworth szolgálatait kívánja tehát igénybe venni?

– Az az ember ezer kevésbé tehetséges mérnökkel felér. És az elmúlt kemény évtizedek

miatt a Mennyei Birodalomban összesen nincs ennyi szakember, mindet elcsábította a
Partvidéki Köztársaság gazdagságának ígérete.
– Holnap felkeresem Hackwortht – jelentette ki Fang bíró. – Tudatom vele, hogy az
ember, akit a barbárok dr. X néven ismernek, megtalálta a könyv elveszett példányát.

– Helyes – felelte dr. X. – Várni fogok rá.

Hackworth dilemmája; váratlan visszatérés dr. x hongjába; dr. x birodalmának eddig

ismeretlen bugyrai; igazságot szolgáltatnak egy bűnöző ügyében

Hackworthnek volt egy kis ideje még egyszer átvenni a dolog logikáját, miközben dr. X
hongjának előszobájában ült, és arra várt, hogy az öreg végezzen a tizenkét résztvevősre
saccolt telekonferenciájával. Az első látogatása alkalmával túlságosan izgult ahhoz, hogy
rendesen szemügyre vegye a helyet, de ma kényelmesen üldögélt a sarokban, egy
repedezett bőr karosszékben, egymás után hozatta a teákat a személyzettel, és dr. X
könyveit lapozgatta. Rendkívüli megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy nem volt
vesztenivalója. Csang rémisztő látogatása óta Hackworth elméje szinte megbomlott.
Rettenetesen elszúrta a dolgot. Előbb-utóbb úgyis fény derül a bűnére, és a családja
megszégyenül – teljesen mindegy, lefizeti-e Csangot. Az élete akkor is végérvényesen
tönkrement, ha valahogy visszaszerzi az olvasókönyvet.

Amikor megtudta, hogy végül dr. X tette rá a kezét az elveszett példányra, a helyzet
kezdett groteszk bohózattá válni. Kivett egy nap szabadságot, és nagyot kirándult a
Királyi Ökológiai Intézetben. Mire napbarnítottan, kellemesen kifáradva hazaért, már
sokkal jobb volt a kedve. Az, hogy dr. X-nél volt a könyv, valójában a javára vált.

Az olvasókönyvért cserébe a doktor nyilván valamilyen szolgáltatást vár tőle. Nála aligha
lehetett szó kenőpénzről, mint Csang esetében – dr. X-et nemigen érdekelhette
Hackworth összes eddig keresett, vagy valaha megkeresendő pénze. Sokkal
valószínűbbnek tűnt, hogy valamilyen szívességet akar érte cserébe – megkéri
Hackwortht, tervezzen neki valamit, vagy a tanácsát szeretné. Annyira hinni akart ebben,
hogy kirándulásának vége felé mindenféle vélt és valós bizonyítékot gyűjtött hipotézise
alátámasztására. Közismert tény volt, hogy a Mennyei Birodalom súlyosan lemaradt a
nanotechnológiai fegyverkezési versenyben; az, hogy dr. X maga is az új-atlantiszi
immunrendszer szemetében turkálva vesztegette drága idejét, szintén ezt igazolta. A
mérnök képességei felbecsülhetetlen értékkel bírhatnak a számukra.

Ha ez így igaz, akkor Hackworth rálelt a kiútra. Elvégez valami munkát a doktor úrnak.
Cserébe visszakapja az olvasókönyvet, amire mindennél jobban vágyott. Az üzlet
részeként dr. X bizonyára megtalálja a módját, hogy Csangot törölje Hackworth
problémáinak listájáról, és a bűnét sosem tudja meg a klávéja.

A viktoriánusok és a konfuciánusok is új funkciókat adtak az előszobák, várók vagy

egyéb hasonló helyiségek ősi etikettjének. Igazság szerint az összes, fejlett
nanotechnológiával rendelkező klán tudta, mennyire fontos alaposan megvizsgálni
minden látogatót, mielőtt belépnének a védett, belső térbe. És az efféle, sok ezer atkát
igénylő vizsgálathoz idő kell. Ezért virágzott a várótermek bonyolult protokollja, és
mindenki tudta, hogy ha akár csak egy közeli barátot látogat meg, egy darabig teázgatni
fog, meg magazinokat nézeget majd egy kémszerkentyűkkel teli helyiségben.

Dr. X várójának egész fala egyetlen hatalmas médiatron volt. Az efféle felületen úgy
virítottak a mozgó- vagy állóképek, mint régen a poszterek és a röplapok. Idővel, ha
otthagyták őket, részben kitakarták egymást, és animált kollázzsá álltak össze.

Dr. X médiafalának közepén, valamelyest az újabb kinoklipek takarásában olyan

mozgókép futott, mely Észak-Kínában mostanra ugyanolyan közhelyesnek számított,
mint a múlt században Buddha gonosz mostohafivérének, Maónak az arcképe.
Hackworth még sosem ült annyit előtte, hogy végignézze, de már annyiszor látta a
részleteit putungi taxikban és a Bérelt Területek falain, hogy fejből tudta az egészet. A
nyugatiak úgy becézték, Csang a sangban.

Egy luxushotel előtt játszódott, a színtiszta gazdagság egyik szigetén, a Kowloon-Kanton

szupersztráda mellett. A félkör alakú kocsibehajtó kövezete parkettamintás volt,
csillogtak a bronzkilincsek, a lobbiban csónak nagyságú cserepekben burjánzottak a
trópusi virágok. Öltönyös férfiak mobiloztak és nézték az órájukat, fehér kesztyűs
hordárok szaladtak az autókhoz, előhúzták a piros taxik csomagtartóiból a bőröndöket,
majd nedves kendőkkel törölték tisztára őket.

A hotelbeálló egy nyolcsávos főútvonalhoz csatlakozott – nem a sztrádához, csupán

annak a felvezetőjéhez. Az út közepén hegyes csúcsú vasrács gátolta meg a gyalogosokat
a szabálytalan átjutasban. Az új, de már töredezett burkolat réseiben megült a lepusztult
kantoni hegyekből a legutóbbi tájfun által idesodort vörös por.

Egyszerre csak lecsökkent a forgalom, és a kamera az útra fókuszált. Biciklisek

tömkelege állt el több sávot. Néha egy-egy piros taxi vagy Mercedes átnyomakodott a
védőrács mellett, és keresztüljutott a blokádon – a sofőrök úgy tülköltek, hogy majdnem
kinyíltak a légzsákok. Hackworth a hangokat ugyan nem hallotta, de ahogy a kamera
ráközelített az egyik kocsira, látta, amint a sofőr leveszi a kezét a dudáról, és
hátrafordulva bemutat a biciklis hordának.

Aztán észrevette, ki teker elöl. Belesápadt a félelembe, visszafordult a kormányhoz, a

keze ernyedten hullott az ölébe.
A biciklisek vezére egy köpcös, ősz hajú férfi volt, hatvan felé járhatott, de szürke
munkaruhájában élénken taposta átlagos kinézetű, fekete kerékpárja pedálját.
Meghökkentően gyorsan haladt előre, majd bevágott a hotel elé. A forgalom
keringésében biciklisvérrög képződött, mert sok százan próbálták követni a példáját. És
ekkor újabb, klasszikus pillanat következett: a főportás kiszaladt a pultja mögül, és a
vezér felé rohantában erősen gesztikulálva, kantoni ocsmányságokat ordítva próbálta
távozásra bírni. Úgy két méterre lehetett tőle, amikor felismerte benne Csang Han Huát.

Csangnak ekkor hivatalosan nem volt semmiféle pozíciója, mivel névleg már
visszavonult – ezt a cinikus formaságot a kései huszadik és korai huszonegyedik század
kínai vezérei talán egyenesen az amerikai maffiafőnököktől vették át. Elképzelhető, hogy
azért, mert a földkerekség leghatalmasabb embereinek méltóságán aluli volt bármiféle
beosztás. Azok, akik ilyen közel kerültek Csanghoz, mind azt mondták, hogy eszükbe
sem jutott a világi hatalma – a hadsereg, az atomfegyverek vagy a titkosrendőrség.

Csak az járt a fejükben, hogy a Nagy Kulturális Forradalom alatt, tizennyolc évesen
Csang Han Hua és a Vörös Gárda általa vezetett frakciója kézitusát vívott egy szerintük
nem eléggé elhivatott irányzat embereivel, és a csata után Csang elesett ellenfeleinek
nyers húsából lakmározott. Mindenki, aki a szemébe nézett, látni vélte az állán lecsorgó
vért.

A portás térdre hullott, és szó szerint a földön csúszott. Csang undorodva a kulcscsontja
alá nyúlt szandálos lábával, álló helyzetbe noszogatta, majd erősen vidéki, fucsieni
tájszólásában mondott neki pár szót. A portás a földig hajlongva hátrált vissza a
szállodába. Csang arcán elégedetlenség suhant át – csak gyors kiszolgálást akart. A
következő úgy egy perc során egyre magasabb rangú szállodai alkalmazottak sorjáztak ki
elé és alázkodtak meg előtte, de Csang ügyet sem vetett rájuk; unottnak tűnt. Senki sem
tudta, hogy Csang életének ebben a szakaszában konfuciánus vagy maoista volt-e, de a
jelen helyzetben ez nem is számított – a konfuciánus és a kommunista filozófiában
egyaránt a parasztok a legfontosabbak a társadalomban, és a kereskedők a
leghitványabbak. A szálloda pedig nem parasztoknak való.

Végül előkerült egy elöl-hátul testőrökkel megtámogatott, fekete öltönyös férfi. Még
Csangnál is dühösebbnek tűnt, alighanem meg volt róla győződve, hogy valami ízléstelen
ugratás az egész. Ez volt a kereskedők kereskedője: a világ tizennegyedik leggazdagabb
embere, Kínában pedig ő állt a harmadik helyen. A szálloda hatvan kilométeres
körzetében szinte az összes ingatlant birtokolta. Nem torpant meg, amint a beállóba érve
meglátta Csangot. Egyenesen odalépett hozzá, és megkérdezte, mit akar az öreg, miért
vette a fáradságot, hogy idáig tekerjen az ostoba biciklijén Pekingből, és megzavarja az
üzletmenetét.

Csang odalépett a gazdag férfihoz, és valamit a fülébe súgott.

A krőzus hátrahőkölt, mint akit mellbe vágtak. Tátott szájában látszott hibátlan, fehér
fogsora, tekintete a semmibe révedt. Egy pár pillanattal később újabb két lépést hátrált,
amivel elég teret nyert a következő manőveréhez: lehajolt, a földre tette az egyik, majd a
másik térdét, csípőből előredőlt, négykézlábra ereszkedett, végül kiterült a hotel
beállójának szépen elrendezett kövezetén. Ő is meghunyászkodott Csang Han Hua előtt.

A szomszéd szobában egymás után köszöntek el a Dolby-val felerősített hangok, míg

végül dr. X már csak egyetlen úrral alkudozott. A csipogók kavalkádját is megszégyenítő
szóözönt néha kurta szünetek szakították meg, amikor pipát tömtek, teát töltöttek vagy ki
tudja, mi mindent tettek, hogy annak ürügyén rá se hederítsenek a tárgyalópartnerükre. A
vita végül csillapodni kezdett és nem torkollott heves összecsapásba, pedig Hackworth
gonoszul ebben reménykedett. Végül felbukkant egy fiatalember, félrehúzta a függönyt,
és így szólt: – Dr. X fogadja önt.

Dr. X szívélyes és nagylelkű hangulatban várta, amivel valószínűleg azt kívánta

érzékeltetni, hogy mindig is biztosra vette Hackworth visszatérését. Mozdulatait suhogó
selymek neszezése kísérte, amikor feltápászkodott és barátságosan kezet fogott
Hackworthszel, majd rögtön vacsorázni invitálta egy „közeli helyre”, ahol, tette hozzá
fellengzősen, „a legteljesebb diszkréció közepette” cseveghetnek.

A hely valóban diszkrét volt, mivel az egyik meghitt, privát különterme közvetlenül dr. X
létesítményének hátsó szobájából nyílt, ezért gyalogszerrel is könnyedén
megközelíthették egy girbegurba, felfújt nanoanyagból készült folyosón, amely fél
kilométer hosszúra nyúlt volna, ha valaki Sanghajtól egészen Kansasig húzza, majd
mindkét végén alaposan megrángatja. Hackworth dr. X mögött sétált, és a szemét
erőltetve próbálta kifürkészni, mi lehet a cső áttetsző falán túl, de a homályos foltokból
csak annyi tűnt biztosnak, hogy rengetegen serénykedtek abban a fél tucat különböző
épületben, ahol dr. X minden jel szerint kieszközölte a szabad átjárás jogát. A folyosóról
végül egy gyönyörűen berendezett, szép szőnyegekkel borított szobába jutottak, melyet
egy elektronikusan működtetett tolóajtóval láttak el. Éppen kihúzták a székeket, amikor
nyílt az ajtó, és Hackwortht majdnem ledöntötte a lábáról a csőből kicsapó váratlan,
nanoszűrt huzat. A bejáratnál sugárzó arcú, négy láb magas pincérnő állt, aki szemét
lehunyva, enyhén dőlt testhelyzetben és láthatóan gyakorlottan várta, hogy elálljon a szél.

– Bátorkodhatok ajánlani valamit a mai specialitásainkból? – kérdezte makulátlan San

Franciscó-i angol kiejtéssel.

Dr. X minden erőfeszítését latba vetve bizonygatta Hackworthnek, mennyire megérti a

helyzetét és teljesen együtt érez vele, olyannyira, hogy Hackworth végül a találkozó nagy
részében azon morfondírozott, vajon dr. X mennyit tudhatott az eseményekről.

– Szót se többet, mindenre gondunk lesz – zárta le végül dr. X a megbeszélést,

magyarázkodás közben szakítva félbe vendégét, és ezután Hackworth semmivel sem
tudta elérni, hogy akár a legcsekélyebb érdeklődést tanúsítsa a téma iránt. Ez egyszerre
volt biztató és mégis zavaró, ugyanis nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy éppen az
előbb bólintott rá egy olyan alkura, aminek a feltételeit nem vitatták meg, sőt fel sem
merült a megbeszélés lehetősége. Azonban dr. X viselkedése mintha azt sugallta volna,
hogy ha valaki egyszer már fausti alkut akar kötni egy vénséges, kifürkészhetetlen
sanghaji bűnözővel a szervezett alvilágból, akkor keresve sem találhatna jobbat az
öreguras dr. X-nél, aki nagy jóindulatában valószínűleg meg is feledkezik majd az
egészről, vagy egyszerűen átmenetileg elraktározza emlékezete egyik rejtett zugában. A
bőséges vacsora végére Hackworth annyira megnyugodott, hogy szinte teljesen kiment a
fejéből Csang és az olvasókönyv.

Egészen addig, amíg félre nem siklott az ajtó, és a bejáratnál maga az őrmester állt.

A szokásosnál jóval hagyományosabb öltözéket viselt, ezért Hackworth először alig

ismerte fel: buggyos, indigószín nadrágot hordott szandállal, göbös feje búbjának
legalább háromnegyedét kerek, fekete bőrsapka takarta. Ráadásul elkezdett pofaszakállat
növeszteni. A legriasztóbbnak azonban az övén lógó kardhüvely tűnt, mert fegyver is volt
benne.

Belépett a szobába, kurtán biccentett dr. X felé, majd a mérnökhöz fordult.

– Csang őrmester? – kérdezte Hackworth halkan.

– Csang felügyelő – helyesbített a hívatlan vendég –, Sanghaj körzeti törvényszékének

szolgálatában. – Kínai nyelven is hozzátett még valamit, ami azt jelentette, hogy Középső
Királyság.

– Azt hittem, a Partvidéki Köztársaságnak dolgozik.

– Követtem a gazdámat új otthonába – mondta Csang felügyelő. – Legnagyobb

sajnálatomra kénytelen vagyok letartóztatni önt, John Percival Hackworth.

– És mi lenne a vád? – kérdezte Hackworth erőltetett kuncogással, mintha csak közeli

barátok vaskos tréfájáról lenne szó.

– A vád szerint folyó év… napján egy jogtalanul birtokba vett, szellemi tulajdont képező
vagyontárgyat hozott be a Mennyei Királyság területére, egészen pontosan dr. X
hongjába, majd a nevezett tárggyal illegális másolatot készített arról a bizonyos
eszközről, amelyet az Ifjú hölgy illusztrált olvasókönyvének hívnak.

Teljesen felesleges lett volna tagadni.

– De hiszen pontosan abból a célból jöttem ide ma este, hogy visszaszerezzem a nevezett
eszközt – mondta Hackworth –, amely tiszteletre méltó vendéglátóm tulajdonában van.
Feltételezem, hogy nem áll szándékában a nagyrabecsült dr. X-et orgazdaság vádjával
letartóztatni.

Csang felügyelő várakozó pillantást vetett a doktorra. Hackworth vendéglátója

megigazgatta a köntösét és sugárzó, nagypapás mosoly ült ki az arcára.
– Rendkívüli módon sajnálom, hogy ezt kell közölnöm, de úgy tűnik, bizonyos
kifogásolható jellemű személyek téves információval látták el. Ami azt illeti,
elképzelésem sincsen az olvasókönyv jelenlegi hollétéről.

A helyére kattanó csapda olyan gigászi léptékű volt, hogy Hackworth zsibbadt elméje
még akkor is tehetetlenül rángatózva próbálta felmérni a nagyságát, amikor húsz perccel
később a körzeti bíró elé cibálták. A tárgyalótermet Ó-Sanghaj belsejében, egy rendkívül
régi és nagyon tágas kertben állították fel. A nyitott teret szürke kőlapokkal burkolták. Az
egyik végét egy oszlopokon álló épület zárta le, amelynek a térre néző falrésze teljesen
egészében hiányzott, a hullámzó cseréptető négy vége kackiásan a levegőbe kunkorodott,
a tetőgerincen pedig égetett agyagból formázott sárkányok néztek egymással
farkasszemet egy hatalmas gyöngy két oldalán. A tompa Hackworth kezdte felfogni,
hogy egy szabadtéri teátrum színpadát látja, ami csak fokozta azt az érzést, miszerint egy
kizárólag az ő számára írt és előadott, tekervényes színdarab egyedüli nézőjévé vált. A
színpad közepén, egy brokáttal borított alacsony asztalkánál egy bíró ült, aki
káprázatosan szép köntöst és egy egyszarvút mintázó, lenyűgöző szárnyas kalapot viselt.
A háta mögött, kicsit oldalra húzódva egy apró termetű nő állt, és Hackworth úgy látta,
mintha fenomenoszkópos okulárét viselne. Csang felügyelő az egyik szürke kockakőre
mutatva jelezte, hová kell letérdelnie, majd felballagott a pódiumra, és elfoglalta a helyét
a bíró másik oldalán. A téren ácsorgó többi hivatalos személy, nagyrészt dr. X
kíséretének tagjai és a doktor, két párhuzamos sorba fejlődtek, és ezzel folyosót alkottak
a mérnök és a bíró között.

Hackworth kezdeti rettegése már elcsitult. Lelkiállapotát inkább morbid ámulat

jellemezte: nemcsak felfoghatatlanul vészjósló helyzete hatott rá, hanem a lenyűgöző
előadás is, amit dr. X szervezett ennek tiszteletére. Némán letérdelt, és halálosan
nyugodtan várt, mint egy lebénított béka a boncasztalon.

Közben lezajlottak a formalitások. A bírót Fangnak hívták, és minden jel szerint New
Yorkból származott. Még egyszer ismertették a vádat, ezúttal bővebben. A nő előrelépett
és bemutatta a bizonyítékot: egy mozipanelt nyitottak meg a hátsó falat elfoglaló
médiatronon. A felvételen a gyanúsított, John Percival Hackworth parányi darabkát
nyisszantott le a kézfejét borító bőrből, majd átnyújtotta (az ártatlan) dr. X-nek, aki
(mivel nem tudta, hogy fondorlatos módon éppen akkor vették rá valami
törvénytelenségre) egy terabájt illegális adatot nyert ki egy atkából. És így tovább, és így
tovább.

– Az egyetlen eldöntendő kérdés pusztán az, vajon a szóban forgó információ valóban
lopott volt-e, habár a gyanúsított viselkedése erősen ezt sugallja – mondta Fang bíró.
Kijelentését Csang felügyelő vallomása támasztotta alá, aki előlépett, és beszámolt a
Hackworth lakásában tett látogatásáról.

– Mr. Hackworth – szólalt meg a bíró –, szándékában áll vitatni azt állítást, hogy a
szóban forgó tulajdon lopottnak minősül? Ha igen, akkor az eljárást felfüggesztjük, önt
pedig itt tartjuk, amíg az információ másolatát el nem juttatjuk őfelsége rendőri
szerveihez. Az ottani hatóságok kapcsolatba lépnek a munkáltatójával és tisztázzák,
történt-e az ön részéről bármiféle törvénytelenség. Szeretné, ha így tennénk?

– Nem, méltóságos uram – felelte Hackworth.

– Tehát nem vitatja, hogy a szóban forgó tulajdon lopott volt, és szándékosan
megtévesztette a Mennyei Királyság egyik polgárát, aki ennélfogva tudtán kívül részt
vállalt az ön vétkes tevékenységében?

– Beismerem – mondta Hackworth –, és a bíróság kegyelmére bízom magam.

– Rendben van – szólt Fang bíró –, a vádlott tehát bűnös. Az ítélet tizenhat botütés és tíz
év börtön.

– Magasságos ég! – motyogta Hackworth. A fohász egyáltalán nem illett a helyzethez, de

más nem jutott eszébe.

– Ami a botütéseket illeti, mivel a vádlottat a lányával szemben érzett atyai kötelességei
motiválták a tett elkövetésekor, egy feltétellel hajlandó vagyok a kiszabott büntetést egy
botütésre csökkenteni.

– Méltóságos uram, bármilyen feltételről legyen szó, minden erőfeszítésemmel próbálok

annak megfelelni.

– Akikötés így szól: ön köteles dr. X rendelkezésére bocsátani a szóban forgó adatokat
védelmező titkosító kulcsot, hogy az olvasókönyvből másolatok készülhessenek az
országunk árvaházait nagy számban benépesítő kiskorú gyermekek számára.

– Ezt boldogan megteszem – mondta Hackworth –, azonban bizonyos komplikációkkal

számolni kell.

– Elmagyarázná? – Fang bíró hangja nem tűnt túl lelkesnek. Hackworthben ébredezni
kezdett a gyanú, hogy a botozás és az olvasókönyv valami sokkal nagyobb horderejű ügy
előjátéka volt csupán, amit a bíró ímmel-ámmal, minél gyorsabban le akart zavarni.

– Ahhoz, hogy érdemben nyilatkozhassak ezekről a komplikációkról – folytatta

Hackworth –, tudnom kell, megközelítőleg mennyi másolatról beszélünk, méltóságos
uram.

– Több százezres nagyságrendről van szó. Több százezer!

– Elnézést a kérdésért, méltóságos uram, de tisztában van vele, hogy az olvasókönyvet

négyéves kislányok számára tervezték?

– Igen.
Hackworthnek a lélegzete is elakadt. Több százezer különböző életkorú fiút és lányt még
fel tudott volna fogni. De ugyanennyi négyéves kislány gondolatával már nehezen
birkózott meg az agya. Még eggyel sem volt könnyű boldogulni. De végtére is Kínáról
beszéltek.

– A bíróság várja a válaszát – mondta Csang felügyelő.

– Kénytelen vagyok felhívni méltóságod figyelmét arra, hogy az olvasókönyv alapvetően

egy raktív, tehát felnőtt színészek közreműködését igényli. Néhány plusz példány
esetében ez még feltűnés nélkül megoldható, azonban nagyobb mennyiségnél a feladat
leterheli a beépített rendszert, mely a szolgáltatást intézi és fizeti.

– Ez esetben kénytelen lesz a céljainknak jobban megfelelő változtatásokat eszközölni az

olvasókönyvben… A külsős raktívszínészeket foglalkoztató részeket nélkülözhetjük,
azokban az esetekben, ahol valóban elkerülhetetlen, saját embereinket alkalmazzuk –
mondta Fang.

– Ez megvalósítható. Beépíthetem az automatikus hangképző lehetőségeket a rendszerbe,

ami nem olyan jó, mint a színész, de a feladatnak megfelel. – És ezen a ponton John
Percival Hackworth szinte gondolkodás nélkül, ösztönösen, a lehetséges
következményeket teljesen figyelmen kívül hagyva olyan trükkös megoldást eszelt ki és
csempészett be, amit sem a bíró, sem dr. X, sem a többi jelenlévő nem vett észre, pedig
ők aztán remekül kiszagolták az ilyesmit. – Ha úgyis ezzel foglalkozom – folytatta a
lehető legalázatosabban –, a tartalomban is eszközölhetek olyan változtatásokat, amelyek
a han származású gyermekek eltérő kulturális igényeihez igazítják a tartalmat. Ez
azonban némileg időigényes folyamat.

– Rendben – mondta erre Fang bíró. – A büntetésként kirótt botütések számát ezennel
ideiglenesen egyre csökkentem, de feltételként szabom a megígért módosítások
elvégzését, különben sor kerül a többire. Ami a tíz év börtönbüntetést illeti, felettébb
kínos bevallani, de a körzet, tekintettel csekély méretére, nem rendelkezik fegyházzal,
ennélfogva kénytelenek vagyunk a gyanúsítottat a botozás végeztével még ma este
szabadon engedni. Azonban nyugodjon meg, Mr. Hackworth, vagy így, vagy úgy, de
elnyeri méltó büntetését!

Végre Hackworth is felfogta, hogy még aznap este hazamehet a családjához, és a

megkönnyebbülés szippantásnyi letüdőzött ópiumfüstként hatott rá. A botozás gyorsan és
hatékonyan zajlott le – még aggódni sem maradt ideje, ami segített egy kicsit. A
fájdalomtól azonban sokkos állapotba került. Csang rángatta le ernyedt testét a deresről,
és a kemény priccshez támogatta, ahol pár percig félig eszméletlenül hevert. Kapott egy
csésze teát: finom keemun volt, leheletnyi levendulaaromával.

Utána minden különösebb ceremónia nélkül kikísérték a Mennyei Birodalomból, és

kiengedték a Partvidéki Köztársaság utcájára, amelytől az egész eljárás alatt alig
kőhajításnyi távolság választotta el, de lehetett volna akár több ezer kilométerre és több
ezer évnyire is. Innen egyenesen (széles terpeszben, apró léptekkel és enyhén
görnyedten) egy nyilvános anyagszerkesztőhöz ment, és legyártott pár elsősegélyre
alkalmas holmit – fájdalomcsillapítókat és némi hemokulát, ami elméletileg segített
összeforrasztani a sebeket.

Az ítélete második felével – és azzal, vajon miképpen fogja teljesíteni – addig nem is
foglalkozott, amíg félúton nem járt a Töltésen. Fürgén száguldott a motokorival, a
menetszél akadálytalanul hatolt át a nadrágja anyagán, és lángoló fájdalmat lobbantott a
fenekén éktelenkedő szabályos sebben, mintha legyalulták volna róla a bőrt. Ezúttal
darázs méretű, nyüzsgő légistacik vették körül ellipszis formájú rajban, és halkan
sziszegve, az éj sötétjébe burkolózva várták az ürügyet, hogy lerohanják.

Mennyire félelmetesnek találta ezt a védelmi rendszert, amikor megtervezte, és most

mégis milyen szánalmasnak tűnt! Egy fiatalokból álló bandát talán megállíthatna. Azóta
azonban ő maga észrevétlenül továbblépett a kisstílű bűnelkövetők szintjéről, és egészen
új síkra került, ahol John Percival Hackworth és a hozzá hasonlók számára szinte teljesen
láthatatlan és felfoghatatlan erők uralkodtak, és csak akkor mutatkoztak meg, ha egy
ilyen jelentéktelen személy véletlenül a közelükben tartózkodott, és megzavarta a
pályájukat. Nem tehetett mást, tehetetlenül sodródott tovább a számára kijelölt vektor
mentén. Ez a felismerés sokkal jobban megnyugtatta, mint bármi más, amit az elmúlt
évek alatt megtanult. Amikor hazaért, csókot lehelt az alvó Fionára, újabb gyógyító
eszközöket gyártott az anyagszerkesztővel, ismét lekezelte a sebeit, pizsamát húzott, és
bemászott a paplan alá. Gwendolyn sötéten ragyogó melege olyan erővel vonzotta
magához, hogy imádkozni sem maradt ideje, már el is nyomta az álom.

Újabb mesék az olvasókönyvből; Dinoszaurusz és Dódzsó története; Nell megtanul

néhány apróságot az önvédelemről; nell édesanyja derék kérőre lel, majd el is veszíti;
Nell megerősíti pozícióját egy ifjú zsarnokkal szemben

Nell mind a négy éjszakai cimboráját nagyon szerette, de Dinoszaurusz lett a kedvence.
Kezdetben kicsit félelmetesnek találta, majd lassan megértette, legyen bármennyire is
félelmetes harcos, Dinoszaurusz mindig mellette áll és szereti őt. Előszeretettel kérlelte,
hogy meséljen a Kipusztulás előtti eseményekről és arról az időről, amikor Dódzsóval, az
egérrel tanult.

Voltak ott más tanítványok is…

A könyv Dinoszaurusz hangján fogott bele a mesébe. Nell egyedül ült a játszószoba
sarkában.

Azokban az időkben még nem léteztek az emberek, voltak azonban majmaink, és történt
egyszer, hogy egy majomkislány bukkant fel a barlangunk bejáratánál, és az igazat
megvallva nagyon magányosnak tűnt. Dódzsó szívélyesen behívta közénk, ami
meglepett, mert azt hittem, Dódzsó csak a harcosokat kedveli. Amikor a kismajom
meglátott engem, a rémülettől kővé dermedt, de Dódzsó néhányszor áthajított a válla
fölött és többször nekicsapott a falnak, hogy bebizonyítsa, nem kell félnie tőlem. Aztán
adott a majmócának egy tál levest, és megkérdezte, mit keres a sűrű erdőben így egyedül.

A majom, akit egyébként Belle-nek hívtak, elmesélte, hogy az anyukája és annak barátja
elzavarták a családi fáról, és csak annyit mondtak neki, hogy lengedezzen a liánokon
néhány órát. A nagyobb majmok azonban elfoglalták az összesét, és nem hagyták
hintázni, ezért Belle egyszer csak fogta magát és elindult az erdőben társakat keresni.
Közben azonban eltévedt, és addig kóborolt, amíg véletlenül rá nem akadt Dódzsó
barlangjára.

– Ha van kedved, nyugodtan maradj nálunk – mondta Dódzsó. – Állandóan játszunk, és

ha valamelyik megtetszik, csatlakozhatsz hozzánk.

– Nem maradhatok sokáig, mert várnak otthon – panaszolta Belle. – Ha kések, az

anyukám barátja nagyon ellátja a bajomat.

– Akkor megmutatom az utat a családod fája és a barlangom között – mondta Dódzsó. –

Bármikor eljöhetsz hozzánk játszani, ha az anyukád elküld otthonról.

Dódzsóval együtt elkísértük az erdő másik végébe, a családi fához. Már visszafelé
tartottunk a barlanghoz, amikor így szóltam:
– Mester, nem értek valamit.

– Mi a gond? – kérdezte Dódzsó.

– Nagy harcos vagy, és én is annak készülök. Mi keresnivalója a barlangodban egy

kislánynak, aki csak játszani akar?

– Azt majd én eldöntöm, kiből lesz harcos és kiből nem – mondta Dódzsó.

– De hiszen mi mindig csak gyakorlunk és edzünk! – vetettem fel erre én. – Mikor lenne
időnk még játszani is egy ilyen kicsi gyerekkel?

– Mi a játék, ha nem színes köntösbe öltöztetett edzés? – kérdezte Dódzsó. – Ráadásul

hadd tegyem hozzá, hogy ami téged illet, a bölcs tanácsaim nélkül is tíz tonnát nyomsz,
ormótlan méretű szád hentesbárdra emlékeztető fogakkal van tele, és engem leszámítva
minden teremtmény szánalmas rettegéssel a szívében menekül lépteid hallatán, ezért nem
hiszem, hogy éppen neked kellene sajnálnod egy kislánytól a szórakozásra szánt időt.

Szavai hallatán mélységesen elszégyelltem magamat, és amikor hazaértünk, kérés nélkül

egymás után hétszer kisöpörtem a barlangot. Pár nap múlva, amikor Belle magányosan és
elkeseredetten ismét felbukkant nálunk, minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy otthon
érezze magát. Dódzsó külön az ő kedvéért talált ki néhány játékot, ami annyira
megtetszett Belle-nek, hogy onnantól kezdve gyakran visszajárt hozzánk, és ha hiszed, ha
nem, pár éven belül képes lett rá, hogy ugyanúgy átdobjon a válla fölött, mint Dódzsó.

Nell jót nevetett, amikor elképzelte a majomkislányt, amint csak úgy áthajít a vállán egy
hatalmas dinoszauruszt. Gyorsan visszalapozott, és még egyszer, figyelmesebben
átolvasta az utolsó részt.
Pár nap múlva, amikor Belle magányosan és elkeseredetten ismét felbukkant nálunk,
minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy otthon érezze magát. Dódzsó külön ebédet
készített neki a konyhában rizsből, halból és zöldségekből, és addig nem hagyta békén,
amíg az utolsó falatig el nem fogyott. Azután belekezdtek az új játékba, amit bukfencnek
hívtak.

A szemközti oldalon lassan megjelent a kiegészítő illusztráció. Nell rájött, hogy a Dódzsó
barlangja előtti füves teret ábrázolja. Az egér egy magas sziklán ülve oktatta
Dinoszauruszt és Belle-t. Dinoszaurusz megpróbált bukfencezni, de csenevész elülső lába
nem bírta el busa feje súlyát, ezért állandóan az arcára esett. Aztán Belle következett, és ő
rögtön tökéletes bukfencet mutatott be.

Nell is megpróbálkozott vele. Először eléggé furcsa volt, mert csak pörgött és forgott vele
világ. Megnézte a mozgóképet, és akkor látta, hogy Belle is pontosan azt csinálja, amit ő,
ugyanazokkal a hibákkal. Dódzsó lekecmergett a szikláról és elmagyarázta, mit kell
tennie, ha nem akarja kitekerni a fejét és a testét. Nell követte az instrukciókat, és ezúttal
tényleg jobban sikerült. Mire haza kellett indulnia, már tökéletesen bukfencezett a
játszótéren. Aztán visszament a lakásukhoz, de anyu először nem engedte be, ezért Nell a
folyosón gyakorolt tovább. Amikor Tequila végül kinyitotta az ajtót és látta, hogy a lány
haja és cipője csupa homok lett, alaposan elfenekelte és vacsora nélkül zavarta el aludni.

De másnap Nell rögtön az anyagszerkesztőhöz ment, és ugyanazt a különleges ételt kérte,

amit Dódzsó készített Belle-nek. A gép azt mondta, halat nem tud csinálni, csak
nanoszurimit, ami végül is egyfajta hal. Rizst is tudott adni. Inkább a zöldség okozott
problémát. Nell végül zöld pépet kapott helyette, amit kanállal lehetett enni. Közölte az
anyagszerkesztővel, hogy ez a Belle-ebéd, és innentől fogva mindig ezt kéri majd; a gép
ezek után mindig tudta, mi kell neki.

Nell már nem hívta varázskönyvnek a kötetet, hanem azon a néven gondolt rá, mely a
napnál is világosabban ott állt az első lapon, de csak nemrégiben tudta először elolvasni:

IFJÚ HÖLGY ILLUSZTRÁLT OLVASÓKÖNYVE

avagy

Sok Hasznos Tanulmányozandó Útmutatás

amelyben elbeszélésre kerül

Nell hercegnő

és barátai, rokonai, ismerősei stb. története

Az olvasókönyv már nem beszélt hozzá olyan gyakran. Nell azon kapta magát, hogy
egészen sokszor hamarabb elolvasott egy szót, mintsem a könyv felmondta volna, ezért
mostanában inkább némaságot parancsolt neki. Viszont egészen gyakran tette a párnája
alá, és esti meséket mondatott vele, sőt megesett, hogy felriadt az éjszaka közepén, és
hallotta a könyv pusmogását, csupa olyasmiről, amit előtte álmodott.

Tad már régen elköltözött tőlük, de előtte még eltörte anyu orrát. Semp érkezett helyette,
akit Todd váltott, utána pedig Tony következett. Az egyik nap a sanghaji rendőrség
emberei jelentek meg náluk, mert le akarták tartóztatni Tonyt. A férfi az egyiküket a
nappali közepén intézte el a fej stukkerével – akkora lyukat robbantott a hasába, hogy
kifolytak a belsőségei, és a lába között lengedezett minden. A másik rendőr telibe kapta
Tonyt egy Hétperces Halállal, majd a többiekkel együtt kivonszolta sebesült társát a
folyosóra. Tony úgy üvöltött, mint egy sarokba szorított, veszett állat, aztán kirontott a
konyhába, és egy késsel próbálta felvágni a mellkasát ott, ahol a lövedék bejutott a
szervezetébe. Mire letelt a hét perc és a rendőrök újra berúgták a lakás ajtaját, Tony
takaros lyukat vájt a mellizmába, egészen a bordákig. Addig fenyegette a véres késsel a
zsarukat, amíg a vezetőjük beütött néhány számot a kezében tartott kis fekete dobozba,
Tony pedig sikoltozva vágódott végig a padlón a combjában felrobbanó
tésztaszaggatóknak köszönhetően. A kést is elejtette. A rendőrök sietve körülvették, és
addig tekerték rá a zsugorfóliát, amíg már csillogó műanyagba bugyolált múmiára
hasonlított, aztán néhány percig szótlanul rugdalták és taposták, majd lyukat vágtak a
fóliába, hogy levegőt is kapjon, végül négy fogantyút döftek az anyagba, megemelték és
úgy cipelték ki a lakásból, ahol aztán Nellnek kellett feltakarítania a vért mindenhonnan.
Amikor anyu hazaért, hatalmasat sikoltott, sokáig sírt, és elfenekelte Nellt, amiért ekkora
felfordulást csinált. A kislány ettől nagyon elszomorodott és inkább a szobájába ment,
előhalászta az olvasókönyvet, és teljesen önállóan kitalált egy történetet Nell hercegnőről,
akivel a gonosz mostohája kitakaríttatta az egész házat, aztán jól elverte, mert szerinte
nem végezte el rendesen a munkát. Az olvasókönyv közben képeket vetített az
eseményekről. Mire Nell befejezte a történetet, el is felejtette, mi zajlott le valójában, és
csak a mesére emlékezett.

Ezek után Tequila egy ideig hallani sem akart a férfiakról, de pár hónap múlva találkozott
Braddel, aki tulajdonképpen teljesen jó fej volt. Rendesen dolgozott az Új-Atlantisz
enklávéban mint kovács, és egyszer még Nellt is magával vitte és megmutatta neki,
hogyan kalapál vaspatkókat a lovak patájára. A kislány ekkor látott életében először
lovat, ezért nem is igazán figyelt Bradre meg a kalapácsokra, szögekre. Brad gazdái
hatalmas házban éltek a roppant, zöld mezők közepén, és négy gyerekük volt, mind
nagyobbak Nellnél, akik néha lejöttek a takaros ruháikban, és elmentek lovagolni.

Anyu azonban szakított Braddel – azt mondta, nem kedveli az iparosokat, akik túlságosan
hasonlítanak az igazi viktoriánusokra, hiszen örökösen azt a baromságot szajkózzák,
hogy bizonyos dolgok jobbak másoknál, ami a végén – Tequila szerint – úgyis ahhoz
vezet, hogy bizonyos emberek is különbek a többinél. Összejött egy Burt nevű férfival,
aki oda is költözött hozzájuk. Mint azt Burt kifejtette Nellnek és Harvnak, egy igazi
otthonban rendnek és fegyelemnek kell lennie, amiről mostantól személyesen fog
gondoskodni – ezután pedig rendszeresen elverte őket, ami néha fenekelést, néha egy-egy
pofont jelentett. Anyut is sokszor elnáspángolta.

Nell egyre több időt töltött a játszótéren, mert ott sokkal könnyebben gyakorolhatta
azokat a mozgásokat, amiket Dódzsó tanított Belle-nek. Néha játszott is a többi
gyerekkel, például lengőlabdát, ahol egy oszlopról lelógó golyót kellett egymásnak
ütögetni. Egy alkalommal éppen az egyik barátnőjével labdázott és állandóan nyert,
amikor egy idősebb fiú jött oda hozzájuk, aki Nellnél és a barátnőjénél is nagyobb volt,
és azzal nyaggatta őket, hogy vegyék be őt is. Nell barátnője végül kiszállt és átadta a
helyét ennek a Kevin nevű fiúnak. Tagbaszakadt, magas srác volt, rendkívül büszke arra,
milyen nagydarab és erős, a játékban alkalmazott filozófiája pedig arra épült, hogy ha
valakit meg tud félemlíteni, akkor azt le is győzi. Megállt az oszlop mellett, nagyon
látványosan, vörös arccal, fogvicsorgatva bemelegített, aztán hatalmas lendülettel
belevágott a labdába – a találatot általában külön hangeffektussal kísérte, amitől a golyót
finom nyálpermet borította be. A művelet rendszerint olyan letaglózó látványt nyújtott,
hogy a legtöbb gyerek földbe gyökeredzett lábbal, tátott szájjal figyelte, és a világért sem
lépett volna a körbepördülő gömb útjába, melyet Kevin minden egyes fordulóban újult
erővel küldött tovább, miközben trágárságok áradatát zúdította ellenfelére. Nell tudta,
hogy Kevin anyukája főleg olyan férfiakkal szokott együtt élni, mint az övé, és a fiút
sokszor lehetett bedagadt szemmel látni – ezeket a monoklikat nem a játszótéren szerezte.

Mindig is félt Kevintől. De aznap, amikor a fiú karlengetve készült a nagy szervára,
rájött, hogy inkább csak bután néz ki. Kicsit Dinoszauruszra hasonlított, amikor az Belle-
lel edzett. A labda meglódult Nell felé. Már megint harmatként borította a nyál, és nem
volt különösebben gyors. Kevin ordibált, mindenfélének nevezte Nellt, kis kurvának meg
hasonlóknak, de valamiért a lány nem is igazán hallotta, mit mond, és azzal sem
foglalkozott, amit elcsípett belőle; egyszerűen a gömbre vetette magát, és keményen
beleöklözött, úgy, ahogyan Dódzsó tanította: teljes testét beletette az ütésbe, és
függőlegesen tartotta az öklét. Hatalmasat csapott a labdába, de nem érzett belőle semmit
– a bőrgolyó viszont széles, emelt ívet írt le az oszlop körül, magasan Kevin feje fölött
száguldott el, ráadásul bőven mögötte, ezért Nellnek utána nem is volt más dolga, mint
néhány laza legyintéssel továbbküldeni, amikor elsüvített előtte. Meg is nyerte a menetet.

– Háromból kettő győz – mondta a kölyök, és új játszmába kezdtek. Ezúttal is Nell

győzött. Az összeverődött gyerekek hangosan nevettek Kevinen, aki ettől teljesen
bedühödött. Elvörösödött az arca, és nekirontott Nellnek.

A lány azonban nem először látta Kevint, aki minden gyerek ellen ugyanezt a taktikát
használta, és tudta, hogy csak azért működik, mert az áldozatok rémületükben meg sem
mernek moccanni. Dódzsó elmagyarázta Belle-nek, hogy Dinoszaurusz ellen az a legjobb
védekezés, ha egyszerűen kitér az útjából, és hagyja, hogy a saját ereje legyen a veszte,
ezért Nell is pontosan ezt tette Kevinnel: az utolsó pillanatban ellépett előle, kinyújtotta a
lábát és elgáncsolta a fiút. Kevin hatalmas robajjal bezuhant az egyik hintába,
feltápászkodott és újra rohamozott. Nell ismét kitért előle és újra elgáncsolta.

– Oké – mondta Kevin –, győztél. – És kézfogásra emelt manccsal Nell felé lépett, aki
azonban erről is tudta, hogy csel, mert látta korábban. Szintén kinyújtotta a jobbját,
mintha kezet akarna szorítani a fiúval. Amikor azonban Kevin bekapta a csalit, és jól
láthatóan megfeszültek az izmok a karján, ahogy a lány felé nyúlt, Nell váratlanul a talaj
felé fordította a tenyerét, leeresztette a kezét, majd a teste középpontjához húzta. Közben
Kevint figyelte, aki megbűvölten követte a tekintetével a mozdulatot. Végül nagy,
elnyújtott ellipszist írt le a praclijával, úgy, hogy a végén függőlegesen állt a tenyere, és
az ujjait egyenesen Kevin bámuló szemébe döfte.

A fiú az arcához kapta a kezét. Nell várt egy picit, célzott, majd amekkora erővel csak
tudott, a srác lába közé rúgott. Amikor Kevin összegörnyedt, a lány belemarkolt a hajába
és az arcába térdelt, aztán ellökte, amitől a fenekére huppant, és egyszerűen otthagyta
bőgni.
Hackworth elegáns társaságban ebédel; diskurzus a képmutatásról; Hackworth helyzetét
újabb komplikációk árnyalják

Hackworth érkezett elsőként a pubba. A pultnál kért egy korsó barna sört, amit egyenesen
a közeli Dovetail kommunából szállítottak ide fahordókban, majd itallal a kezében,
sétálgatva múlatta a várakozás perceit. Egész délelőtt az íróasztalnál molyolt, és örült,
hogy végre kinyújtóztathatja a lábát. A hely belseje egy régi londoni csapszéket idézett a
második világháború idejéből: az egyik sarokba még a bombatalálatok okozta sérüléseket
is beépítették, az ablaktáblákat pedig egymást keresztező ragasztócsíkok fedték – de
Hackworthnek erről csak dr. X jutott eszébe. A falakon imitt-amott brit és amerikai
pilóták aláírt fotói lógtak, illetve akadt néhány emléktárgy, melyek az angolamerikai
együttműködés virágkorát idézték:

KÜLDJÜNK FEGYVERT

A BRIT OTTHONOK

VÉDELMÉRE!

Az invázió árnyékában élő brit polgároknak

hatalmas szükségük van fegyverre, amellyel

megvédhetik otthonaikat.

MI SEGÍTHETÜNK!

Az Amerikai Polgárok Szövetsége Nagy-Britannia

Biztonságáért

A fogasokon és a fali akasztókon keménykalapok tömkelege lógott, mint egy csomó

hatalmas, fekete szőlőfürt. A hely a mérnökök és az artifexek kedvenc pubja lehetett.
Sokan üldögéltek a pultnál egy-egy korsó sörrel, vagy fecsegve, nevetgélve falták a húsos
pitét a kis asztalkáknál. Hackworth sem a létesítményt, sem a vendégkörét nem találta
szimpatikusnak, viszont azzal is tisztában volt, hogy tulajdonképpen az itt jelen lévő
középosztálybéli mesteremberek összesített tudása teszi Új-Atlantiszt gazdaggá és
biztonságossá. Ebből óhatatlanul következett a kérdés: vajon neki miért nem elegendő az,
hogy egyszerűen egy legyen közülük? John Percival Hackworth anyaggá alakította a
gondolatait, ráadásul ezt sokkal jobban művelte, mint bármelyik itt üldögélő vendég. Ezt
mégis kevésnek érezte – a puszta matéria manipulálása helyett szívesebben érintette
volna meg valakinek a lelkét.

Hamarosan azonban, akár akarta, akár nem, százezrek lelkét fogja elérni.

Az asztaloktól kíváncsi tekintetek figyelték, de udvarias biccentéssel rögtön el is

fordultak, ha találkozott a pillantásuk. Amikor megérkezett, a figyelmét nem kerülte el a
teljes sávot elfoglaló Rolls-Royce az épület előtt. Nagyon fontos személy vendégeskedett
itt aznap este, feltehetően az egyik hátsó különszobában. Ezzel Hackworth mellett
mindenki más is tisztában volt, ezért a pubot a felfokozott várakozás izgalma lengte be.

Napier őrnagy kincstári chevaline-on érkezett, hajszálpontosan délben. Lekapta a fejéről

a tiszti csákóját, és harsány vidámsággal üdvözölte a csapost. A férfi valódi hős volt,
ezért Hackworth azonnal felismerte. Napier szintén rögtön tudta, kicsoda Hackworth, az
viszont aggasztó módon nem derült ki, honnan és miért.

Hackworth áttette a baljába a korsót, és erőteljesen kezet szorított az őrnaggyal a pub

teljes közönsége előtt. Aztán komótosan a létesítmény hátulsó része felé vették az irányt,
miközben szívélyes, felejthető zagyvaságokról fecsegtek. Napier fürgén megelőzte
Hackwortht, és kinyitott egy kis ajtót a falban. Rövid lépcső vezetett egy meghitt
szobácskába, melynek három oldalán keskeny ablakok nyíltak, középen pedig egy
rézborítású asztalka állt. Az asztalnál egy férfi ült. Hackworth már a lépcsőről látta, hogy
az illető nem más, mint Lord Alexander Chung-Sik Finkle-McGraw, aki rögtön felállt,
viszonozta a biccentést, majd rendkívül meleg és szívből jövő kézfogással köszöntötte.

Olyan látványosan próbálta eloszlatni Hackworth aggodalmait, hogy ezzel pontosan az

ellentétes hatást érte el.

Az üdvözlést újabb felszínes csevegés követte, némileg visszafogottabb tónusban.

Amikor felbukkant a pincér, Hackworth a napi ajánlatot rendelte, húsos szendvicset,
Napier pedig kurta bólintással jelezte, hogy ugyanazt kéri, amit a mérnök újabb
barátságos gesztusként értékelt. Finkle-McGraw nem rendelt ennivalót.

Időközben Hackworth étvágya is elmúlt. A Királyi Őrezred egyértelműen rájött arra, mi

folyik itt, de egy részére legalábbis mindenképpen, és Finkle-McGraw szintén tudott róla.
Viszont inkább négyszemközt akartak vele tárgyalni ahelyett, hogy pellengérre állították
volna, mielőtt kihajítják a klánból. Ennek éppen hatalmas megkönnyebbüléssel kellett
volna eltöltenie, de nem ez történt. Amikor a Mennyei Birodalomban elítélték, hirtelen
minden olyan egyszerűnek tűnt. Most azonban kezdte gyanítani, hogy hamarosan jóval
bonyolultabbá válik a helyzete.

– Mr. Hackworth – szólalt meg Finkle-McGraw, amikor lassan akadozni kezdett a

bájcsevej. A hangsúlya is megváltozott, mintha azt sugallta volna, végre rátérhetünk arra,
amiért jöttünk. – Megkérdezhetem, mi a véleménye a képmutatásról?
– Bocsánatát kérem, kegyelmes uram. Képmutatást mondott?

– Így igaz.

– A képmutatás bűn, ha jól tudom.

– De csekély vagy nagy? Jól fontolja meg a válaszát, sok múlik rajta!

– Tartok tőle, hogy ez a konkrét körülményektől függ.

– Íme, az örökzöld, mindig biztonságos válasz, Mr. Hackworth – mondta a tőkelord

rosszallóan. Napier őrnagy nevetése kissé erőltetettnek tűnt, mint aki nem igazán tudott
mit kezdeni a beszélgetés ilyetén fordulatával.

– Az utóbbi időben több olyan esemény történt az életemben, amely ismét ráébresztett
arra, hogy néha nem árt a biztonságos utat választani – felelte Hackworth. A másik két
férfi sokatmondóan kuncogott.

– Tudja, fiatalkoromban még a képmutatást tartották az egyik legszörnyűségesebb

bűntettnek – mondta Finkle-McGraw. – Az erkölcs relatív értelmezése miatt. Egy
olyasféle légkörben senki sem kritizálhat másokat… Végül is, ha nem létezik abszolút jó
és rossz, akkor milyen alapon bírálhatna bárki?

A lord, aki tudta, hogy ezzel sikeresen felcsigázta hallgatósága figyelmét, szünetet tartott,
és körülményesen nekilátott előhalászni egy tajtékpipát a hozzá tartozó eszközökkel.
Amikor a csokoládébarna, illatos dohány is előkerült, Hackworth szájában összefutott a
nyál. Legszívesebben elmajszolt volna egy adaggal belőle.

– Na mármost – folytatta Finkle-McGraw –, érthető módon mindez általános

csalódottsághoz vezetett, hiszen az emberi természet része a kritizálásra való hajlam, és
semmit sem szeretünk jobban, mint mások gyengeségeit pellengérre állítani. Ennélfogva
nem telt bele sok idő, és a képmutatás amúgy mindenkire jellemző, csekély vétségét a
létező legfertelmesebb eltévelyedésnek kiáltották ki. Gondoljanak csak bele, ha nincsen
jó és rossz, akkor nem nehéz olyan alapon megítélni valakit, hogy mekkora különbségek
vannak az általa hangoztatottak és a tényleges tettei között. Ez esetben szó sincsen arról,
hogy bárki fölött ítélkeznénk azért, mert gondjaink vannak a szemléletével vagy a
viselkedésével… Pusztán rámutatunk arra, mit mondott és mit cselekedett. Ifjúkoromban
lényegében az összes politikai diskurzus célja a képmutatás teljes kigyomlálása volt. El
sem hinnék, mi mindennek el nem mondták kezdetben a viktoriánusokat. Ha valakit
akkoriban így neveztek, az egyenértékű volt azzal, mintha fasisztának vagy nácinak
hívták volna.

Hackworth és Napier elhűlve meredt rá.

– Nahát, kegyelmes uram! – kiáltott fel az őrnagy. – Természetesen eddig is tisztában

voltam a társadalmunk és az emlegetett kor erkölcsei közötti radikális különbségekkel…
Azt viszont nem tudtam, hogy ténylegesen elítélték az első viktoriánusokat. Teljesen meg
vagyok döbbenve.

– Természetesen elítélték őket – erősítette meg Finkle-McGraw.

– Mert a korai viktoriánusok képmutatóak voltak – jegyezte meg Hackworth, aki kezdte
kapiskálni a dolgot.

Finkle-McGraw olyan sugárzó arccal pillantott rá, mint egy tanító a kedvenc nebulójára.

– Látja, Mr. Napier, nem fogtam mellé, amikor kiemelkedő szellemi képességeket
tulajdonítottam Mr. Hackworthnek.

– Fel sem tételeztem volna ilyesmit, kegyelmes uram – mondta Napier őrnagy –,
mindazonáltal örömmel látom az elmélet gyakorlati bizonyítását. – Hackworth felé
emelte poharát.

– Mivel a viktoriánusok képmutatóak voltak – folytatta Finkle-McGraw, miután lángra

lobbantotta a pipáját, és néhány hatalmas füstoszlopot indította a mennyezet felé –, a
huszadik század végén rendkívül nagy ellenszenv övezte őket. Természetesen azok közül,
akik ezen a véleményen voltak, számosan igazán alantas életvitelt folytattak, mégsem
gondolták úgy, hogy önellentmondásba keverednek, hiszen ők nem álszenteskedtek. Nem
álltak ki egyetlen etikai irányzat mellett sem, és nem is követtek ilyesféléket.

– Tehát erkölcsileg a viktoriánusok fölött álltak… – mormolta Napier őrnagy, akire

láthatóan nagy hatást tett ez az okfejtés.

– Annak ellenére, azaz gyakorlatilag éppen azért, mert egyáltalán nem voltak erkölcseik.

A kijelentést néma csend és megrökönyödött fejcsóválás követte.

– A mi hozzáállásunk a képmutatáshoz némiképp eltérő – folytatta Finkle-McGraw. – A

huszadik század végi Weltanschauung szerint a hipokrita felsőbbrendű erkölcsi nézetek
elkötelezett híve, ami a tudatos megtévesztésen alapuló hadjárata részét képezi… Hiszen
ezeket a nézeteket a maga részéről sohasem vette komolyan, ráadásul magánéletében
rendszeresen és alapvetően felrúgja az elvek diktálta szabályokat. Természetesen a
legtöbb képmutató nem ilyen. A leggyakrabban arról van szó, hogy a lélek elszánt, de a
test gyenge.

– Ha tehát időnként megszegjük saját felvállalt erkölcsi előírásainkat – mondta Napier

őrnagy, aki kicsit lassan, de eltökélten dekódolta az elhangzottakat –, az még nem
egyenértékű a teljes eszmerendszer elutasításával.

– Nyilvánvalóan nem egyenlő – helyeselt Finkle-McGraw.

– De hiszen ez világos, mint a nap. Senki sem állította, hogy egy szigorú erkölcsi
szabályrendszernek könnyű megfelelni. Ami azt illeti, éppen a felmerülő nehézségek…
az alkalmankénti botlások az úton… teszik az egészet érdekessé. A belső és örök harc a
belénk kódolt ösztönök és a saját etikai kódexünk rigorózus elvárásai között maga az
esszenciális emberi történet. A küzdelem során hozott döntéseinkből pedig kiviláglik,
esetleg miként ítéltetünk majd meg a megfelelő időben egy nagyobb hatalom előtt.

Elhallgatott, és a többiek sem szóltak egy darabig. Mindhárom férfi elgondolkodva nézett
maga elé a néma csöndben, a korty sört, a falat húst vagy a szippantásnyi pipadohányt
ízlelgetve.

– Kénytelen vagyok arra következtetni – szólalt meg végül Hackworth –, hogy az imént
elénk tárt összehasonlító erkölcstan, melyet személy szerint rendkívül szabatosnak
találtam és kifejezetten hálás vagyok érte, valamilyen módon kapcsolódik az aktuális
helyzetemhez.

A másik két férfi meglepetten felhúzta a szemöldökét, bár enyhe meghökkenésük nem
volt különösebben meggyőző. A tőkelord Napier őrnagyra nézett, aki pattogósán és
derűsen azonnal átvette a szót.

– Nem ismerjük minden részletében a helyzetét. Mint tudja, a Királyi Őrezred összes
részlege köteles udvarias bánásmódban részesíteni valamennyi atlantiszi polgárt, amíg
nyíltan meg nem sértik a törzsi normákat, és ez részben azt jelenti, hogy nem helyezünk
senkit átfogó megfigyelés alá csak azért, mert felkeltette az érdeklődésünket a, khm,
szabadidős tevékenysége. Ebben a korban, amikor mindenkinek minden lépése
követhető, nem maradt más nekünk, mint a tapintatosság. Viszont érthető módon állandó
ellenőrzés alatt tartjuk a határzónát. És nem is olyan régen a figyelmünk középpontjába
került egy bizonyos Csang őrmester, aki a Körzeti Rendőrbírói Hivataltól érkezett. A
kezében szorongatott műanyag zacskóban egy meglehetősen megviselt kalapot hozott.
Csang őrmester egyenesen az ön lakásához ment, ahol fél órát töltött, majd a kalap nélkül
távozott.

A marhahúsos szendvicsek az őrnagy expozéjával együtt érkeztek. Hackworth úgy

piszkálgatta az étel összetevőit, mintha azzal sikerülne elbagatellizálni a témát, ha
látszólag ugyanakkora figyelmet fordít a harapnivalóra, mint az őrnagy mondandójára.
Egy ideig az uborkát tologatta, aztán olyan alaposan tanulmányozta az asztal közepén
sorakozó szószos üvegeket, mintha sommelier-ként szemlélődne egy idegen
borospincében.

– Kiraboltak a Bérelt Területeken – jegyezte meg szórakozottan –, és Csang őrmester

valamivel később visszaszerezte a kalapomat az egyik gazembertől. – Pillantása minden
különösebb ok nélkül megállapodott egy magas palackon és ódon betűtípussal nyomtatott
címkéjén, amelyen egyedül a McWhorter eredeti fűszerezésű mártás feliratot szedték
nagy betűkkel, a szöveg többi része olvashatatlanul parányi volt. Az üveg nyakán
füzérben lógtak rendkívül régi díjak fekete-fehér reprodukciói, amelyeket még a
felvilágosodás előtti kor európai uralkodói adományoztak a terméknek különböző
kiállításokon, Rigában és hasonló helyeken. Elég volt egyetlen erősebb mozdulat, és a
palack pórusnyi méretű nyílásából sikerült kinyomnia az okkersárga, iszapszerű szószt a
negyed hüvelyk vastagságban rákérgesedett gyűrűn keresztül, és a tányérra, illetve kisebb
mennyiségben a szendvicsre is jutott belőle.

– Igen – mondta Napier őrnagy, és mellényzsebéből összehajtott, intelligens

fogalmazópapírt húzott elő. A négyzethálós lap a férfi parancsszavára széthajtogatta
magát, majd az őrnagy egy tüzérségi löveg méretével vetekedő ezüsttollal bökdösni
kezdte. – A belépőkapuk adatai szerint Mr. Hackworth ritkán látogat el a Bérelt
Területekre, ami tökéletesen érthető, egyúttal igen kedvező képet fest az
ítélőképességéről. A közelmúltban két kiruccanásról tudunk. Az első alkalommal délelőtt
távozott, késő éjjel tért vissza, testén több helyen a felszakadt bőrfelület vérző sebeivel,
amelyek frissnek tűntek, legalábbis – Napier őrnagy nem tudta elfojtani halvány mosolyát
– az aznap éjjel szolgálatot teljesítő határőrtiszt igen plasztikus jelentése szerint. A
második alkalommal szintén délelőtt távozott és későn érkezett, ezúttal egyeden
ütésnyommal az ülepén, amely természetesen csak az érzékelők számára volt látható.

Hackworth beleharapott a szendvicsébe, és nem kellett csalódnia. Arra számított, hogy a

hús rágós lesz, és miközben az őrlőfogai serényen dolgoznak, neki bőven marad ideje
átgondolni a helyzetet. Ami azt illeti, ideje jóval több lett, mint remélni merte, de ahogy
általában az ilyen helyzetekben történni szokott, képtelen volt az adott problémára
összpontosítani. Kizárólag a szósz ízén járt az esze. Ha a címkére olvasható méretben
nyomtatták volna az összetevők listáját, valószínűleg a következő felsorolás állt volna
rajta: víz, melasz, importált habanero paprika, só, fokhagyma, gyömbér, paradicsompüré,
kenőolaj, valódi hikorifafüst-aroma, tubák, szegfűszeges cigarettacsikkek, a Guiness stout
jellegű sörének fermentálása közben keletkezett üledék, uránium-reszelék, hangtompító-
tömítés, mononátrium-glutamát, nitrátok, nitritek, nitritsav, őrölt disznósörte, dinamit,
aktív szén, gyufafej, használt pipatisztító, kátrány, füstölt marhanyirokcsomó, őszi avar,
salétromsav, bitumen, radioaktív csapadék, nyomtatófesték, mosodai keményítő,
lefolyótisztító, kékkrizolitazbeszt, tengeri moszat, BHA, BHT (tartósítószerek) és
természetes ételízesítők.

Hackworth önkéntelenül is elmosolyodott, mert eszébe jutott, milyen tökéletesen

kiszolgáltatott helyzetbe került, pontosan úgy, mint a szóban forgó éjszakán.

– Bevallom, a múltbéli kirándulásaim után kevéssé él bennem a vágy, hogy a Bérelt

Területeken járjak. – A másik két férfi pontosan olyan összekacsintós, mindentudó
mosollyal reagált a megjegyzésére, mint várta. – Nem láttam okát – folytatta Hackworth
–, hogy a rablást bejelentsem az atlantiszi hatóságoknak…

– Mert nem is volt rá oka – szólt közbe Napier őrnagy. – A sanghaji rendőrséget ellenben
esetleg érdekelhette volna az ügy.

– Ó. Nos, náluk eszembe sem jutott bejelentést tenni, egész egyszerűen a rossz hírük
miatt.
A bennszülötteknek szóló rutinszerű, epés megjegyzés a legtöbb emberből kárörvendő
nevetést váltott volna ki. Hackworth teljesen megdöbbent, amikor sem Finkle-McGraw,
sem Napier őrnagy nem harapott rá a csalira.

– Ennek ellenére – jegyezte meg Napier – Csang őrmester mégis alaposan rácáfolt az
előítéletekre, nem igaz? Hiszen komoly erőfeszítéseket tett, hogy megtalálja önt és
hivatali idején kívül, személyesen szolgáltassa vissza az amúgy egyáltalán nem értéktelen
kalapját, pedig egyszerűen postára is adhatta vagy akár ki is dobhatta volna.

– Igaz – mondta Hackworth. – Valóban megtehette volna.

– Ez az apróság felkeltette az érdeklődésünket. Álmunkban sem jutna eszünkbe a Csang

őrmesterrel folytatott beszélgetés jelentéktelen részleteiről faggatózni, vagy bármely más
módon firtatni a magánéletét, azonban némely gyanakvóbb természetű egyén, aki talán
túlságosan hosszú időt töltött itt keleten, elgondolkodna azon, hogy Csang őrmester
szándékai mennyiben tekinthetők… makulátlannak. Ennélfogva érdemes lenne
alaposabban utánajárni a dolognak. Egyúttal, kizárólag az ön védelme érdekében, nem
veszítettük szem elől becses személyét sem, amikor hosszabb időre a védelmi zónán
kívülre merészkedett. – Napier ismét megbökdöste a fogalmazópapírt, és halványkék
szeme ide-oda rebbent, miközben a különböző felbukkanó adatokat követte. – Ön még
egy ízben átkelt a Bérelt Területekre a Töltésen, Putungba és onnan Sanghaj óvárosába –
folytatta –, ahol vagy meghibásodás lépett fel a megfigyelőrendszerünk működésében,
vagy szabotálták azt. Ön néhány óra elteltével tért vissza, az ülepe felületének jelentős
része nélkül. – Napier váratlanul lecsapta a papírlapot az asztalra, és most először nézett
Hackworth szemébe. Szaporán pislogva újrafókuszált, majd a kényelmesre tervezett fa
széktámlának dőlt, és megpihentette a hátát. – Nem ez az első eset, hogy őfelsége
valamelyik alattvalója bóklászni indul az éjszakai vadonban, aztán kék-zöld foltokkal tér
vissza… De általában sokkal enyhébben megússzák, arról nem is beszélve, hogy
többnyire ők maguk fizetnek ezért. Az a benyomásom, Mr. Hackworth, hogy ön nem az a
típus, aki ilyesfajta szórakozásnak hódolna.

– Nagyon jól gondolja, uram! – vágta rá Hackwort kissé meggondolatíanul. Forrófejű

önigazolásával csírájában folytotta el annak a lehetőségét, hogy ésszerű magyarázatot
adjon az ülepén éktelenkedő, hegesedő forradásra. Nem mintha bármit is kötelessége lett
volna megmagyarázni – informális beszélgetés volt ez ebéd mellett, nem rendőrségi
kihallgatás –, viszont amúgy is megtépázott szavahihetőségének nem tett volna
különösebben jót, ha válasz nélkül hagyja az őrnagy megjegyzését. Beszélgetőpartnerei
sem szóltak semmit, mintha hallgatásukkal ugyanerre próbálták volna rávezetni.

– Rendelkeznek frissebb információkkal erről a Csang nevű emberről? – kérdezte

Hackworth.

– Különös, hogy éppen ezt kérdezi – mondta Finkle-McGraw. – Történetesen az egykori

őrmester, illetve a kollégája, egy Pao nevű nő és felettesük, a Fang nevű bíró mind
ugyanazon a napon léptek ki a hivatal kötelékéből, körülbelül egy hónappal ezelőtt.
Később mind a hárman a Középső Királyságban bukkantak fel. Nyilván ön is
sajátságosnak találja a véletienek összjátékát. Egy bíró, aki korábban előszeretettel
botoztat meg embereket, hirtelen a Középső Királyság szolgálatába áll, majd nem sokkal
ezt követően egy új-atlantiszi mérnök botütések nyomait viselve tér vissza a nevezett
enklávéba.

– Most, hogy így mondja, valóban figyelemre méltó egybeesés – jegyezte meg Napier
őrnagy. A tőkelord folytatta.

– Mindent egybevéve az sem elképzelhetetlen, hogy a szóban forgó mérnök netalántán

komolyabb összeggel tartozhatott az enkláve valamelyik befolyásosabb alakjának, aki az
igazságszolgáltatás rendszerét használta fel tartozásai behajtására.

Napier olyan finoman vette át a beszélgetés fonalát, mintha csak erre a végszóra várt
volna.

– A fenti leírásnak megfelelő mérnök, feltéve, ha létezik egyáltalán, bizonyára meglepve

értesülne arról, hogy egy viktoriánus nagyvállalat felettébb érdeklődik a szóban forgó
sanghaji úriember iránt… Ugyanis ha ő az, akinek gondoljuk, akkor egy talpig becsületes
mandarin a Mennyei Birodalomból, akinek a tevékenységéről már jó ideje próbálunk,
sajnos vajmi kevés sikerrel, több információt szerezni. Tehát abban az esetben, ha az
említett sanghaji úriember arra kérné ezt a sokat emlegetett mérnököt, hogy olyasmiben
vegyen részt, amit általánosságban elveivel ellentétesnek vagy akár hazaárulásnak tart,
hajlamosak lennénk tőlünk szokatlanul megbocsátó álláspontra helyezkedni. Feltéve
persze, ha ez a mérnök folyamatosan ellátna minket információval.

– Értem – mondta Hackworth. – A szóban forgó mérnök tulajdonképpen egy kettős

ügynök vagy valami nagyon hasonó lenne, igaz?

Napier őrnagynak akkorát rándult az arca, mintha éppen őt botozták volna meg.

– Micsoda rémesen bárdolatlan kifejezés! De a szövegkörnyezetet tekintve nem

hibáztatom, amiért használta.

– És az említett viktoriánus zaibacu vajon formálisan is elkötelezné magát a

megállapodás mellett?

– Ez nem így szokás – mondta Napier őrnagy.

– Tartottam ettől – bólintott Hackworth.

– Az efféle megállapodások tipikusan feleslegesek, tekintve, hogy a legtöbb esetben az

érintett félnek nincsen túl sok választási lehetősége.

– Igen – mondta Hackworth. – Azt hiszem, értem, mire gondol.

– Az elkötelezettség inkább erkölcsi jellegű, becsület kérdése – jegyezte meg Finkle-
McGraw. – Ha a fent említett mérnök bajba keveredett, az csak az illető képmutatásának
ékes bizonyítéka. Hajlandóak vagyunk szemet hunyni felette, betudva az emberi
gyarlóság rutinszerűen jelentkező példájának. Ha a továbbiakban is folytatná felségáruló
machinációit, az természetesen teljesen más téma, de abban az esetben, ha jól játssza
szerepét és értékes információkkal látja el őfelsége Egyesült Királyi Haderejét, akkor
nyugodtan kijelenthetjük, hogy parányi melléfogását mesterien forgatta át grandiózus
hőstettbe. Talán nem kerülte el a figyelmét, hogy a hősök osztályrésze nem ritkán a
lovaggá avatás, egyéb, jóval kézzelfoghatóbb jutalmakról nem is beszélve.

Egy kis ideig Hackworth szólni sem bírt a megrökönyödéstől. Száműzetésre számított, és
még azt sem mondhatta volna, hogy nem érdemelte meg. A puszta megbocsátás
legmerészebb álmait is túlszárnyalta volna. Azonban a lehetőség, melyet Finkle-McGraw
meglebegtetett előtte, sokkal többet kínált: belépőt az alacsonyabb rangú nemesek közé.
Részesedést a törzsi alapú gazdasági szektorban. Erre kizárólag egyetlen választ adhatott,
ami szinte magától csúszott ki a száján, mielőtt teljesen úrrá lett volna rajta a pánik.

– Köszönöm az irántam tanúsított jóindulatot – mondta –, és elfogadom a megbízatást.

Kérem, innentől fogva vegyék úgy, hogy minden cselekedetemmel őfelségét szolgálom.

– Pincér! Egy üveg pezsgőt ide! – kiáltotta Napier őrnagy. – Ezt meg kell ünnepelnünk!

AZ OLVASÓKÖNYV LAPJAIRA MEGÉRKEZIK A RETTEGETT BÁRÓ; BURT

FEGYELMEZ; A BÁRÓ ELLENI ÖSSZEESKÜVÉS; AZ OLVASÓKÖNYVBŐL
TANULT ÖTLETEK GYAKORLATI MEGVALÓSÍTÁSÁRÓL; MENEKÜLÉS

A Fekete Kastély falain túl Nell gonosz mostohája továbbra is változatlanul élte az életét,
és úgy fogadott látogatókat, ahogyan neki tetszett. Pár hetente felbukkant egy hajó
vitorlája a láthatáron, majd végül horgonyt vetett a kis öbölben, ahol valaha Nell apukája
tartotta a halászbárkáját. A leeresztett csónakban ülő tengerészek ilyenkor mindig újabb
fontos személyt tettek partra, aki Nell mostohájával élt a házban néhány napig, hétig vagy
hónapig. A végén a mostoha kivétel nélkül mindig hosszú, lármás veszekedésekbe
bonyolódott a látogatóival, amit Nell és Harv még a Fekete Kastély vastag falai ellenére
is kiválóan hallott. Amikor a látogató belefáradt a perlekedésbe, a csónakkal visszatért a
hajójára és elvitorlázott, amit a királynő megtört szívvel, zokogva nézett végig a partról.
Nell hercegnő kezdetben ugyan gyűlölte a mostoháját, azonban idővel szánalom ébredt
benne iránta, mert rájött, hogy a királynő saját börtönének a foglya, és ez a tömlöc még a
Fekete Kastélynál is sötétebb és hidegebb.

Egy napon piros vitorlás háromárbocos jelent meg az öbölben, és egy vörös hajú, vörös
szakállú férfi lépett partra a ladikból. A többi látogatóhoz hasonlóan ő is beköltözött a
királynőhöz, és egy ideig ott lakott nála. Viszont az elődeivel ellentétben felkeltette a
kíváncsiságát a Fekete Kastély, és gyakran fellovagolt a kapuhoz, ahol vagy a kilincset
rángatva próbált bejutni, vagy a magas falakat és a tornyokat méregetve körözött a vár
körül.

Három héttel azután, hogy az idegen férfi megérkezett, Nell és Harv döbbenten hallották,
hogy sorban nyílik a kastély tizenkét zára. A kapun a vörös hajú férfi sétált be, aki
legalább olyan meglepetten bámult Nellre és Harvra, mint azok ketten rá.

– Hát ti meg kik vagytok? – kérdezte halk, rekedt és parancsoló hangon.

Nell hercegnő már éppen válaszra nyitotta volna a száját, de Harv csendre intette.

– Te jöttél hozzánk látogatóba – mondta. – Mutatkozz be te! Szavai hallatán a férfi feje
majdnem olyan vörös lett, mint a haja, és páncélkesztyűs kezével Harv arcába vágott.

– Jack báró vagyok – közölte –, és ha úgy tetszik, ez volt a névjegyem. – Puszta utálatból
Nell hercegnő felé rúgott, de a fémpáncél miatt lomhán és esetlenül mozgott, ezért Nell,
akinek időben eszébe jutott, mit tanult Dinoszaurusztól, könnyedén kitért előle.

– Bizonyára ti lennétek az a két kölyök, akiről a királynő beszélt – tette hozzá. – Úgy
tudtam, már régen elpatkoltatok, a trollok gyomrában végeztétek, mint lakoma… Sebaj,
majd ma éjjel felzabálnak mindkettőtöket, és az egész kastély az enyém lesz!

Megragadta Harvot, és egy erős kötéllel nekilátott gúzsba kötni. Nell ezúttal elfelejtette,
mit tanult az ilyen helyzetekről, és megpróbálta a báró útját állni, aki azonban
villámgyorsan belemarkolt a hajába, lefogta és körbetekerte őt is. Hamarosan mindketten
a földön hevertek, s moccanni sem tudtak.

– Hát most majd meglátjuk, milyen ügyesen harcoltok éjszaka a trollokkal! – harsogta
Jack báró, aztán csak úgy gyűlöletből mindkettőjüknek lekevert egy pofont és
megrugdalta őket, mielőtt kiballagott volna a kapun, melyre mind a tizenkét zárnyelvet
ráfordította.

Nell hercegnő és Harv sokáig hevertek ott, mire lenyugodott a nap és életre keltek az
éjszakai barátaik, akik megszabadították őket a kötelékeiktől. A hercegnő elmagyarázta
nekik, hogy a gonosz királynőnek új szeretője van, aki magának akarja megkaparintani a
Fekete Kastélyt.

– Akkor harcolnunk kell vele – mondta Bíbor.

Nell hercegnő és barátai riadtan kapták fel a fejüket, mert Bíbor általában türelmes volt,
bölcs és minden helyzetben a harc ellen foglalt állást.

– A szürkének sokféle árnyalatát látni a világban – magyarázta nekik most –, és sok olyan
helyzet van, amikor a legjobb lopva cselekedni. De létezik a színtiszta gonosz is, ami
ellen mindenkinek kötelessége az utolsó lélegzetéig harcolni.

– Ha egyszerű ember lenne, fél lábbal eltaposnám! – mondta Dinoszaurusz. – Igaz, nem
nappal. Éjszaka viszont az a baj, hogy a mostoha nagy hatalmú varázslónő, és a
barátainak komoly az ereje. Ki kell fundálnunk egy tervet.

Aznap éjjel mindketten pokolian megjárták. A Kevin nevű fiú, akit Nell legyőzött a
lengőlabdajátszmában, nem magától tanulta meg, hogyan válhat belőle a játszótér
legerőszakosabb gyereke, hanem egyenesen Burttől, aki egy ideig Kevin anyjával élt, sőt
talán még Kevin apja is ő volt, ezért a fiú egyenesen hozzá ment és azt mondta neki, hogy
Nell meg Harv közös erővel ellátta a baját. Aztán este a testvérek életük legborzalmasabb
verését kapták, ami olyan sokáig tartott, hogy a végén már anyu próbálta lecsitítani
Burtöt. De a férfi lekevert egyet Tequilának és akkorát lökött rajta, hogy elvágódott a
padlón. Végül bezárta a két gyereket a szobájukba, aztán leült pár sörrel a nappaliban és
bekapcsolt egy Burley Scudd-raktívot. Anyu kirohant a lakásból és Nellék nem is
sejtették, merre mehetett.
Harv fél szeme annyira bedagadt, hogy nem látott vele, az egyik kezét pedig nem bírta
mozgatni. Nell szörnyen szomjas volt, és amikor vécére ment, pirosat pisilt. Ráadásul
rettenetesen lángolt a karja, ahol Burt többször megégette cigarettával, és a fájdalom
egyre erősebb lett.

A léptekből a fal túloldalán is ki tudták következtetni, mit csinál Burt, és hallották a

Burley Scudd-raktív hangját. Harv azt is tudta, mikor aludt el a férfi, mert az egyfős
raktív leállt, ha a felhasználó huzamosabb ideig nem csinált semmit. Amikor egészen
biztosak voltak abban, hogy Burt már nincs ébren, kisurrantak a konyhába, hogy
gyógyszert szerezzenek az anyagszerkesztőből.

Harv fáslit csináltatott a csuklójára és jeges pakolást a szemére, aztán utasította a gépet,
hogy adjon nekik valamit a vágásokra és az égési sérülésekre, amitől nem fertőződnek el
a sebek. Az anyagszerkesztő egy csomó médiaglifát mutatott nekik: mindegyik egy külön
gyógyszernek felelt meg. Némelyik a prémium kategóriába tartozott, vagyis fizetni kellett
érte, de volt többféle ingyenes is. Az egyikről kiderült, hogy kenőcs, olyan tubusban,
mint a fogkrém. Magukkal vitték a szobájukba, és felváltva kenegették vele egymás
vágott és égett sebeit.

Nell némán hevert az ágyon, amíg Harv el nem aludt. Csak ezután vette elő az
olvasókönyvet.

A báró másnap visszatért a kastélyba, és ádáz haragra gerjedt, amikor csak a kioldozott
kötelékek látványa fogadta, ahelyett, hogy trollagyarak nyomait viselő, megcsócsált
csontokat talált volna. Kardját előrántva viharzott be a kastélyba, és azt harsogta, hogy
most azonnal megöli Harvot és Nell hercegnőt. Amikor azonban az ebédlőbe lépett,
ámultán torpant meg az asztalra kikészített bámulatos lakoma láttán: egész barna cipók,
csészékben friss vaj, roston sült szárnyasok, egy szopós malac, szőlő, alma, sajt, húsleves
és bor. Az asztal mellett Nell hercegnő és Harv állt, és mindketten a szolgák egyenruháját
viselték.

– Üdvözlünk a kastélyodban, Jack báró! – mondta Nell hercegnő. – Mint láthatod, új

szolgálóid, azaz mi ketten készítettünk neked némi falatoznivalót. Remélhetőleg elnyeri
tetszésedet. – Igazság szerint Kacsa csinálta az összes ételt, de mivel nappal volt, a többi
éjszakai cimborával együtt visszaváltozott játékká.

A báró haragja lassan alábbhagyott, miközben mohó tekintete felmérte a lakomát.

– Ennék néhány falatot – mondta –, de ha akár egyetlen fogást találok, amely nem
tökéletes, vagy a kiszolgálás nincs ínyemre, a várfalra tűzöm ki a levágott fejeteket, így
ni! – És csettintett Harv szeme előtt.

A fiú arcán látszott, hogy majd szétveti a düh és mindjárt mond valami szörnyűséget, de
Nell hercegnőnek eszébe jutott, mit mondott Bíbor arról, hogy néha a legjobb lopva
cselekedni, ezért mézesmázos hangon így szólt:

– Gyatra kiszolgálásért cserébe nem is érdemelnénk mást.

Jack báró mohón lakmározni kezdett, és Kacsa konyhaművészetét mi sem dicsérte

jobban, mint az, hogy mióta csak nekilátott, képtelen volt abbahagyni. Folyamatosan
küldözgette Harvot és Nellt újabb meg újabb adagokért, és ugyan minden fogásba
belekötött, sőt állt volna fel a székből, hogy elnáspángolja őket, végül mégis úgy döntött,
sokkal többet érnek élve, mint holtan.

– Néha égő cigarettát is nyomott a bőrükhöz – suttogta Nell. Az olvasókönyv lapjain

megváltoztak a betűk.

– És Nell hercegnő pirosat pisilt – folytatta a lány –, mert a báró nagyon rossz ember volt.
Egyébként nem is Jacknek hívták. Az igazi neve Burt.

Alig fejezte be a mondatot, az olvasókönyvben ismét átalakult a történet.

– Harv meg nem bírta mozgatni a karját, a csuklója miatt, ezért mindent egy kézzel
kellett cipelnie, mert Burt rettentően gonosz volt, és nagyon megverte – tette még hozzá.

Hosszas csend támadt, majd az olvasókönyv ismét megszólalt, de az eddig kedves viki nő
hangja megváltozott, és hirtelen rekedt lett, mély, és néha meg-megakadt a mondatok
közepén.

Burt báró egész nap lakomázott. Alkonyatig evett.

– Reteszeljétek el az ajtókat – kiáltotta hirtelen egy vékony, cincogó hang –, különben
bejutnak a trollok!

A hang tulajdonosa egy apró emberke volt öltönyben és cilinderben, aki ebben a
pillanatban surrant be az ajtón, és idegesen méregette a lenyugvó napot.

– Ki ez a mitugrász és hogyan merészeli megzavarni a vacsorámat? – bődült el Burt báró.

– A szomszédunk – válaszolta Nell. – Esténként meg szokott látogatni minket. Kérlek,

engedd meg neki, hogy megmelegedjen a tüzünknél!

Burt báró gyanakodva pislogott, de ebben a pillanatban Harv egy csodálatos túrótortát tett
elé eperöntettel, amitől teljesen meg is feledkezett az emberkéről, egészen addig, amíg
pár perccel később ismét felcsendült a cincogó hang:

Egyszer egy bárót úgy hívtak, Zűrt

Kemény volt, bárkit apróra tört

A medvét is legyőzte talán

De pár pohár után

Az inge nyakába hányta a sört

– Ki merészel gúnyolni engem? – harsogta Burt báró, majd amikor lenézett a padlóra,
megpillantotta a kis termetű férfiút, aki gondtalan arckifejezéssel támaszkodott
sétapálcájára, és felé emelte a poharát, mintha csak az egészségére inna.

Ne legyél mérges, felséges úr

Ideje lassan, hogy ágyba bújj

Fárasztó volt és hosszú a nap

És oly rosszul vagy

Majd összepisiled magadat, juj

– Hozzatok elibém egy hordó sört! – kiáltotta Burt báró. – És hozzatok egyet ennek a
pimasz fickónak is, aztán majd meglátjuk, ki bírja jobban az italt!

Harv két hordó erős sört görgetett be a terembe. Burt báró az egyiket egyszerűen felkapta,
az ajkához emelte, és egyetlen kortyra kiitta. Az emberke pontosan ugyanígy tett.

Ezután két borral teli tömlőt hoztak nekik, de mind Burt báró, mind a kis termetű férfiú
ezzel is könnyedén végzett.
Ekkor két üveg tömény szeszt kaptak. A báró meg az emberke felváltva, kortyokban
ittak, amíg mind a ketten ki nem ürítették a butykosukat. A bárót elképesztette, milyen jól
bírja az idegen az italt: míg ő egyre részegebb lett, az emberke színjózan és szálfaegyenes
maradt.

A jövevény végül parányi üvegcsét húzott elő a zsebéből, és így szólt:

– Az ifjak itala a sör, a felnőtteké a bor, a királyok tömény szeszt kortyolnak, de még az
is híg tea ahhoz képest, amit ez a palack rejt!

Az emberke kicsavarta a dugót, ivott, majd Burt báró kezébe nyomta az üveget. A báró
egyetlen korty után azonnal mély álomba zuhant a székén.

– A küldetés sikerrel járt – jelentette ki az emberke, majd meghajolt és széles mozdulattal

lekapta a fejéről a cilindert. Hirtelen láthatóvá vált két hosszú, szőrös füle – ugyanis az
emberke nem más volt, mint az álruhába bújt Péter.

Nell hercegnő azonnal a konyhába rohant, hogy szóljon Dinoszaurusznak, aki a tűzhely
mellett ült, és egy farúddal piszkálta a parazsat. Néha megforgatta a botot, hogy a vége
még erősebb, még hegyesebb legyen.

– Elaludt! – suttogta Nell.

Valahol messze, a Parnasszus Színházban dolgozó Miranda hatalmas

megkönnyebbüléssel pillantott a kivetítőn megjelenő következő sorra. Mielőtt felolvasta
volna, nagy levegőt vett, lehunyta a szemét, elrendezte a gondolatait, és próbálta
odaképzelni magát a Fekete Kastélyba. Mélyen Nell hercegnő szemébe nézett, aztán a
tehetsége összes szikráját és minden tanult technikáját felhasználva igyekezett hihetővé
tenni ezt az egyeden sort.

– Remek! – mondta Dinoszaurusz. – Végre itt az alkalom, hogy Harv-val együtt

elmeneküljetek a Fekete Kastélyból! Lopakodj olyan halkan, amennyire csak tudsz!
Később utánad megyek és megkereslek.

Kérlek, tűnj el onnan! Menekülj! Szökj meg abból a borzalmas kínzókamrából, Nell, és
keress egy árvaházat, egy rendőrőrsöt, bármit, és ígérem, megtalállak! Bárhol is legyél,
megfoglak keresni.

Miranda gondolatban már mindent megtervezett: az anyagszerkesztővel készíttet még

egy matracot, Nell aludhat a hálószoba padlóján, Harv elfér a nappaliban. Csak azt
kellene tudnia, hol a pokolban vannak.

Nell hercegnő nem válaszolt. Gondolkodott, ami ebben a helyzetben a lehető legrosszabb
választásnak tűnt. Menekülj! Menekülj!

– Miért dugdosod azt a botot a tűzbe?

Ne csináld ezt, nagyon kérlek. Ne most kezdjél el kérdezősködni.

– Sietned kell! – olvasta Miranda, és ismét próbált nagyon meggyőző lenni. Azonban
Nell hercegnő most már hosszú évek óta játszott az olvasókönyvvel, és rászokott a
végtelen faggatózásra.

– Miért akarsz még hegyesebb botot?

– Azért, mert Odüsszeusz és én így intéztük el a küklop-szot – mondta Dinoszaurusz.

A francba! Ez egyre rosszabb lesz.

– Mi az a küklopsz? – kérdezte Nell.

A következő oldalon új illusztráció jelent meg, pontosan átellenben azzal, ami a tűz
mellett üdögélő Dinoszauruszt ábrázolta. A képen egy egyszemű óriás terelgetett egy
csomó birkát.

Dinoszaurusz elmesélte, miként ölte meg Odüsszeusz egy hegyes bottal a küklopszot, és
azt is, hogy pontosan ugyanezt tervezi Burt báróval. Nell tudni akarta, mi lett azután.
Ezzel új történet kezdődött, amit rögtön egy másik követett. Miranda próbált a lehető
leggyorsabban olvasni, ráadásul a legunottabb, egyszersmind legtürelmetlenebb hangján,
ami nem volt egyszerű, mert gyakorlatilag egy hajszál választotta el a teljes pániktól. Ki
kellett csalnia Nellt abból lakásból, mielőtt Burt kialussza a részegségét.

A keleti égbolt lassan világosodni kezdett…

A rohadt életbe! Tűnj el onnan, Nell!

Dinoszaurusz éppen egy történet közepén tartott, amiben egy boszorkány malacokká
változtatta az embereket, amikor hirtelen – puff! – visszaváltozott plüssállattá. Felkelt a
nap.

Nellt kissé meglepte az események váratlan fordulata, ezért becsukta az olvasókönyvet.

Egy ideig csak üldögélt sötétben, és Harv szuszogását meg Burt horkolását hallgatta a
szomszéd szobából. Már nagyon szeretette volna látni azt a pillanatot, amikor
Dinoszaurusz megöli Burtöt, úgy, ahogyan Odüsszeusz tette a küklopsszal. De erre most
már hiába várt. Burt báró hamarosan felébred, rájön, hogy rászedték, és még jobban
bántani fogja őket. Örökre a Fekete Kastély foglyai lesznek.

Nell már egyáltalán nem akart a várban maradni. Eljött a szökés ideje.

Kinyitotta az olvasókönyvet.

– Nell hercegnő pontosan tudta, mit kell tennie – közölte, majd becsukta a könyvet és a
párnáján hagyta.

Ha nem tanult volna meg egészen jól olvasni, akkor sem okozott volna gondot kiigazodni
az anyagszerkesztő médiaglifáin. Tudta, mire van szüksége, mert többször megfigyelte,
hogyan használják a régi passzívok szereplői, meg egyszer közelről is látta, amikor anyu
régebbi barátja, Brad elvitte a lóistállóba, Dovetailbe. Úgy hívták, hogy csavarhúzó, és az
anyagszerkesztő csomó változatban tudta gyártani: volt hosszú, rövid, vastag és vékony.

Nell csináltatott egy nagyon hosszú és vékony csavarhúzót. Amikor a masina végzett, a
szokásos sziszegő hangot adta ki. Mintha mozgolódást hallott volna a dívány felől, ahol
Burt aludt.
Bekukucskált a nappaliba. A férfi még mindig a kanapén hevert lehunyt szemmel, de
közben csapkodott a kezével. A fejét is forgatta, és résnyire nyitott szemhéja alatt
megcsillant a szeme.

Mindjárt felébred, és megint bántani fogja őket.

Nell maga elé tartotta a csavarhúzót, mint egy lándzsát, és nyílegyenesen Burtnek rontott.

Az utolsó pillanatban azonban úrrá lett rajta a bizonytalanság. A szerszám oldalra

csúszott, végigszántott a férfi homlokán, és vörös csíkok serkentek a nyomában. Ettől a
kislány annyira megijedt, hogy elejtette a csavarhúzót és nagyot ugrott hátra. Burt vadul
megrázta a fejét.

Aztán kinyitotta a szemét és egyenesen Nellre bámult. Megérintette a homlokát, és véres

lett az ujja. Továbbra is értetlen arccal felült a díványon. A csavarhúzó elgurult és
csattanva esett a földre. Burt felvette, meglátta a véres hegyet, majd hosszasan a gyerekre
nézett, aki bekucorodott a sarokba.

Nell most már tudta, mekkora hibát követett el. Dinoszaurusz figyelmeztette, hogy
meneküljön, ő meg kérdésekkel nyaggatta helyette.

– Harv! – kiáltotta, de a hangja olyan vékonykán cincogott, mint egy kisegéré. –

Repülnünk kell!

– Repülni fogsz, bizony – mondta Burt, és lekászálódott a heverőről. – Kifelé a kibaszott

ablakon!

Ebben a pillanatban megjelent Harv. Sérült karja alá szorítva a nuncsakuját hozta, a
másik kezében a nyitott olvasókönyvet tartotta. A képen Nell hercegnő és Harv éppen a
Fekete Kastélyból menekült, nyomukban a báróval.

– Nell, a könyved beszélt hozzám! – kiáltotta a fiú. – Azt mondta, el kell tűnnünk innen.
– Ekkor látta meg Burtöt, aki éppen felegyenesedett a véres csavarhúzóval a kezében.

Harv nem foglalkozott a nuncsakuval. Nyílegyenesen a bejárathoz rontott, és az

olvasókönyvet elejtve, a sértetlen kezével feltépte az ajtót. Nell, aki eddig szoborrá
dermedve kuporgott a sarokban, most olyan fürgén pattant fel és száguldott kifelé, mint
akit puskából lőttek ki. Menet közben felkapta a padlóról a könyvet. Kirohantak a
folyosóra. Burt alig pár lépéssel lemaradva futott utánuk.

Az előcsarnok és a liftek távolabb voltak. Nell hirtelen ötlettől vezérelve megtorpant és

leguggolt, egyenesen Burt útjába. Harv halálra vált arccal pördült vissza.

– Nell! – kiáltotta.
A rohanó Burt lába oldalba találta a lányt. A férfi egyensúlyát veszítve nagy puffanással
vágódott el a folyosón, és végigcsúszott a padlón. Egyenesen Harv lába előtt állt meg, aki
lenézett rá, és rögtön nekiesett a nuncsakuval. Többször is fejbe vágta, de a pánik miatt
nem volt különösebben hatékony. Burt egyik vadul kaszáló keze elkapta a nuncsaku két
fele közötti láncot. Nell addigra feltápászkodott a földről és Burt hátára vetette magát,
aztán előrekapott és a férfi hüvelykujja tövébe, a húsos részbe mélyesztette a fogát. A
következő pillanatban sok minden történt egyszerre és zavarosan, aztán Nell
végigbukfencezett a betonon, és Harv próbálta felcibálni a földről, de a lány még felkapta
az ismét elejtett olvasókönyvet. Sikerült elérniük a tűzlépcsőt és már csattogtak is lefelé a
vizeletszagú, szemetes és telegraffitizett aknában, ahol helyenként át kellett ugraniuk az
alvó idegeneken. Burt nem sokkal mögöttük rontott be a lépcsőházba. A raktívokból
ellesett trükkel megpróbált eléjük vágni, ezért átvetette magát a korláton, de alkoholtól
eltunyult teste kevésbé volt ruganyos, mint egy médiahősé, ezért egy egész
lépcsőfordulót zuhant üvöltve és káromkodva. Szinte teljesen megveszett a fájdalomtól és
a haragtól. Nell és Harv meg sem állt, futottak tovább.

Burt esésével elég előnyre tettek szert ahhoz, hogy lejussanak a földszintre. Átszaladtak
az előcsarnokon, onnan pedig ki az utcára. Éppen csak elmúlt éjfél és szinte egy lélek
sem járt a környéken, ami kissé furcsa volt, hiszen általában mindent elleptek a
drogdílerek felhajtói és őrszemei. Aznap éjjel azonban az egész háztömb körül csupán
egyetlen alakot lehetett látni, egy testes kínait rövid szakállal és sörtére vágott hajjal, aki
hagyományos indigószínű selyemruhában és fekete, kerek sapkában ácsorgott az utca
közepén, a bő ruhaujjba rejtett kézzel. Érdeklődő pillantást vetett Nellre és Harvra, akik
mellette rohantak el. A lány rá sem hederített. Csak futott, ahogyan a lába bírta.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Harv szólongatja.

– Nell! Nell! Ezt nézd!

De a lány nem mert hátrafordulni. Szaladt tovább.

– Állj már meg, Nell! Ezt nézd! – kiabálta Harv diadalmas hangon.

A kislány végre elérte az épület sarkát, bekanyarodott, és csak azután fordult meg és
kukucskált ki a fal mögül.

Az üres utcát látta, a házat, ahol az egész eddigi életét leélte. Az utca végében egy
hatalmas reklám-médiatron magasodott, amin a Coca-Cola egyik hirdetése ment éppen, a
cég ősrégi, hagyományosan piros színében.

A vöröslő háttér előtt két alak körvonalai rajzolódtak ki. Burt és a nagydarab, kerek fejű
kínai.

Táncoltak.

Nem, a kínai férfi táncolt. Burt csak támolygott körülötte, mintha részeg lenne.
Nem, a kínai férfi sem táncolt, hanem olyan gyakorlatokat hajtott végre, amilyeneket
Dódzsó is tanított Nellnek. Lassan és csodaszépen mozgott, leszámítva azt a

néhány pillanatot, amikor a testében az összes izom egyszerre feszült meg és koncentrálta
az erőt egyetlen mozdulatba. Ezek a kirobbanó energiák általában Burt ellen irányultak.

A gazember elvágódott, aztán nagy nehezen térdre kecmergett.

A kínai férfi összehúzta magát, mintha egy fekete mag lenne, a levegőbe pattant,
megpördült, és úgy nyílt szét, akár egy virág szirmai. Az egyik lába az állán találta el
Burtöt, és onnan mintha még nagyobb lendületet vett volna, egyenesen a feje búbja felé.
A férfi elvágódott és úgy terült el a kövezeten, mint egy vödörből kiloccsantott víztócsa.
A kínai ekkor nagyon nyugodtan megállt, szabályozta a lélegzetvételét, megigazgatta a
sapkáját és az övét. Aztán hátat fordított a gyerekeknek, majd továbbra is az utca közepén
haladva elsétált.

Nell kinyitotta az olvasókönyvet. A képen Dinoszaurusz látszott, pontosabban a

körvonalai a Fekete Kastély egyik ablakában, amint Burt báró holtteste felett áll egy
füstölgő bottal a kezében.

– A kisfiú és a kislány pedig közösen elmenekültek a Távoli Földre.

Hackworth útnak indul Sanghajból; bepillantás a dr. x indítékait firtató spekulációiba

A leendő utasok hirtelen fékező léptei megcsúsztak a sanghaji légikikötő nyálkától síkos
padlóján, amikor a hangosbeszélő nagy és ősi kínai városok nevét kezdte el sorolni.
Ledobták a csomagokat, lepisszegték a gyerekeket, tölcsérré formált kezüket a fülükhöz
emelték és tökéletesen értetlenül préselték össze az ajkukat. A helyzetüket nem
könnyítette meg a frissen érkezett búr család legalább kéttucatnyi tagja, a főkötős
asszonyok és a durva szövésű nadrágot viselő fiúk, akik a kapun átlépve azonnal
nekiálltak rekedtes és hangos hálaadó zsoltárokat énekelni.

Mire bejelentették Hackworth járatát (úti cél San Diego, leszállással Szöulban,
Vlagyivosztokban, Magadan-ban, Anchorage-ban, Prince Rupertben, Vancouverben,
Seattle-ben, Portlandban, San Franciscóban, Santa Barbarában és Los Angelesben), a
bemondó a jelek szerint úgy döntött, a méltóságán aluli vagy képességeit meghaladó
feladat – esetleg mindkettő –, hogy egy mondatban használjon koreai, orosz, angol,
francia és spanyol szavakat, ezért inkább csak messziről hümmögött a mikrofonba,
mintha nem is a szokásos munkáját végző alkalmazott lenne, hanem egy szégyenlős,
közönyös énekes egy gigászi kórus hátsó sorában.

Hackworth tisztában volt azzal, hogy órák is eltelnek még addig, mire ténylegesen feljut
egy léghajóra, és miután ez a rendkívüli fejlemény bekövetkezik, újabb órákon át fognak
várni az indulásra. Ennek ellenére valamikor el kellett köszönnie a családjától, és ez is
éppen annyira jó pillanat volt erre, mint bármely másik. Egyik kezében Fionát tartotta
(milyen nagy és erős lány lett belőle!), a másikkal Gwen kacsóját szorította, miközben
kérlelhetetlenül törte az utat a nyüzsgő áradatban, az utasok, koldusok, zsebmetszők és a
világ összes elképzelhető árucikkét kínálgató kereskedők között, akiknél a valódi
selyemtől kezdve a lopott szellemi tulajdonig mindent meg lehetett vásárolni. Végül
eljutottak az egyik sarokba, ahol egy lassabban mozgó emberörvény elválasztotta őket a
fortyogó fősodortól, és a férfi végre biztonságosan letehette Fionát.

Hackworth először Gwenhez fordult, aki még mindig ugyanolyan döbbentnek és

kiüresedettnek tűnt, mint amikor a férje először közölte vele, hogy új megbízatást kapott,
„melynek természetét nem áll módomban részleteiben felfedni, annyit leszámítva, hogy
kihatással van a jövőre, nem pusztán a saját szakterületem jövőjére vagy a viktoriánus
zaibacukéra, hanem a klánéra, amelybe a szerencse kegyelméből kegyed beleszületett, és
amelynek jómagam életem végéig tartó hűséget fogadtam”, és azt is hozzátette, hogy
„meghatározatlan ideig tartó” útra indul Észak-Amerikába. Az utóbbi időben egyre
világosabbá vált számára, hogy felesége egyszerűen nem fogta fel a helyzetet. Hackworth
ezt kezdetben rendkívül bosszantónak találta, és úgy tekintett rá, mint olyan intellektuális
hiányosságra, aminek létezését eddig bizonyíték hiányában nem is sejthette. Mostanában
azonban lassan megértette, hogy ez sokkal inkább egy érzelmi állapot. Hackworth
bizonyos értelemben hősies kalandra indult, olyasmire, mint a kamasz fiúk épülésére
szolgáló történetek szereplői – egy igazán romantikus küldetésre. Gwen viszont vele
ellentétben nem művelte ki magát megfelelően az ilyesféle históriákból, azért az egész
elképzelést felfoghatatlannak találta. Most gépiesen hüppögött és a könnyeit törölgette,
futó csókot nyomott férje arcára és kapkodva megölelte, aztán hátra is lépett, mint aki a
vártnál jóval szegényesebb színészi eszköztárral eljátszotta a neki kiosztott szerepet.
Hackworth némileg lelombozódva guggolt le Fionához.

A lánya ösztönösen sokkal jobban tudta, mihez kell kezdeni egy ilyen helyzetben: az
utóbbi időben többször is felriadt éjszaka és rémálmokra panaszkodott, a légikikötőig
tartó úton pedig szokatlanul csendes volt. Most hatalmasra nyílt, kivörösödött szemmel
meredt az édesapjára, amitől Hackworth szeme is könnybe lábadt, aztán szipogni kezdett.
Szomorúan orrot fújt, majd a kelleténél kicsit tovább tartotta a zsebkendőt az arca előtt,
hogy legyen ideje összeszedni magát.

Végül a felöltője zsebébe nyúlt, és lapos csomagot húzott elő. A díszpapíron tavaszi
vadvirágok hajladoztak a lágy szellőben. Fiona ettől azonnal jobb kedvre derült, és
Hackworth nem tudta elfojtani a kuncogást, mert mint mindig, most is rendkívül
mulatságosnak találta, hogy a kicsik mennyire bájosan védtelenek az egyértelmű
megvesztegetéssel szemben.
– Bocsáss meg nekem, drágám – mondta a kislánynak –, amiért elrontom a
meglepetésedet, de elárulom, hogy ez egy könyv. Egy varázskönyv. Magam készítettem
neked, mert nagyon szeretlek, és úgy gondoltam, ezzel tudom a legjobban kifejezni az
érzéseimet. Bármikor is nyitod ki ezt a könyvet, bármilyen messze is legyek tőled, ezeken
a lapokon megtalálsz.

– Köszönöm, édesapám – mondta Fiona, és két kézzel átvette az ajándékát. Hackworth

nem tudott ellenállni a késztetésnek, és szorosan átölelte a kislányt, majd arcon csókolta.

– Ég veled, kincsem, találkozunk az álmaidban! – súgta parányi, tökéletes formájú

fülecskéjébe, majd elengedte, megpördítette, és fürge léptekkel távozott, nehogy Fiona
meglássa az arcán végigcsorduló könnyeket.

Hackworth immáron szabad ember volt. Kábán, érzelmileg teljesen elzsibbadva

ténfergett a légikikötőben, és csak a bennszülöttekre jellemző falkaösztönnek
köszönhette, hogy egyáltalán megtalálta a járatát. Ha egynél több gwailót látott, akik egy
irányba haladtak, rögtön a nyomukba szegődött, mire mások éppen őt kezdték követni,
így a végén az idegen ördögök szabályos csoportba verődtek a helybéliek százszorta
nagyobb tömegében, és két órával a járatuk tervezett indulása után megostromoltak egy
beszállókaput, majd feltódultak a Hanjin Takhoma fedélzetére – amely persze könnyen
lehetett egy máshová tartó léghajó is, de az utasok most már voltak annyian, hogy
eltérítsék Amerikába, és Kínában úgyis csak ez számított.

Hackwortht először a Mennyei Birodalomba szólította a megbízatása, és csak utána

kelhetett útra a többé-kevésbé még Amerikának nevezett országba. Szeme kivörösödött a
sok sírástól Gwen és Fiona miatt, vérében pedig nyüzsögtek a nanoziták, amelyek valódi
rendeltetését kizárólag dr. X ismerte; legutóbbi találkozásuk alkalmával Hackworth csak
hátradőlt, feltűrte az ingujját és Atlantisz himnuszát hümmögte, miközben dr. X orvosai
(legalábbis nagyon bízott benne, hogy orvosok) vaskos injekciós tűt döftek a karjába. A
fecskendőből egy cső egyenesen az anyagszerkesztőre erősített speciális csatlakozóba
futott – Hackwortht a Tápra kötötték, és nem a szabályozott atlantiszira, hanem dr. X
feketepiaci igényekhez igazított változatára. Csak remélni tudta, hogy a megfelelő
parancsokat adták meg a szerkezetnek, mert rendkívül kínos lett volna, ha mondjuk egy
mosógép vagy médiatronos evőpálcika, esetleg egy kiló kínai kokain materializálódik a
karjában. Azóta többször is hidegrázáshoz hasonló borzongás fogta el, vagyis az
immunrendszere reakcióba lépett azzal, amit a doktor a szervezetébe juttatott. Bármi is
legyen az, a teste vagy megszokja, vagy (jó esetben) elpusztítja a támadó nanozitákat.

A léghajó a létező legnagyobb méretű személyszállító típus volt. A fedélzeten négy

osztály különült el. Hackworth harmadosztályon utazott, alulról a második szinten. Alatta
már csak a fedélköz volt, ahol a kivándorló théták és az égilányok, a léghajók
prostituáltjai kaptak helyet. Még el sem indultak, de az utóbbiak már javában osztogatták
a kenőpénzt a kalauzoknak és osontak be a harmadosztály szalonjába, ahol érdeklődve
méregették Hackwortht és a fehér inges sararimanéket. Ezek az urak túlzsúfolt
kommunákban nőttek fel, ahol tökéletesen megtanulták, hogyan kell a többieket
figyelmen kívül hagyni és mesterséges magánszférát teremteni maguk körül. Hackworth
időközben eljutott abba a lelkiállapotba, ahol őszintén nem érdekelte már semmi, ezért
leplezetlenül meredt ezekre a férfiakra, a különböző mikroállamok frontvonalra vezényelt
katonáira, akik egyforma mozdulatokkal hajtogatták össze tengerészkék zakóikat, és
összegörnyedve, könyökkel törtek utat maguknak a koporsószerű mikrokabinokba, mint a
kiképzőpálya szögesdrót akadályai alatt kúszó-mászó katonák; nem egy esetben már
szorosan követte őket alkalmi kísérőjük is.

Hackworth teljesen értelmetlenül eltűnődött rajta, vajon a léghajó kétezer utasa közül
tényleg ő-e az egyetlen, aki erkölcstelennek találja a prostitúciót (vagy bárminek is
nevezzék). Nem álszentségből, inkább önsanyargató kíváncsiságból tette fel magának a
kérdést: az égilányok némelyike kifejezetten szemrevaló volt. Azonban amint bekúszott
parányi fekhelyére, újabb hidegrázás tudatosította benne, hogy hiába is vágyna a lelke
efféle szórakozásra, a teste egyszerűen túl gyenge lenne hozzá.

Erről eszébe jutott az ismétlődő borzongásos rohamok másik lehetséges magyarázata is.
Dr. X nanozitái talán éppen most kutatták fel és pusztították el azokat, amelyeket
őfelsége Egyesült Hadereje juttatott a szervezetébe, amitől a teste egy bandaháború
csatateréhez vált hasonlatossá, az immunrendszere pedig minden tartalékot mozgósítva
próbálta eltakarítani a mészárlás nyomait. Még azelőtt leküzdhetetlen álmosság lett rajta
úrrá, hogy a léghajó levált volna a horgonyoszlopról, és álmában is azokat a gyilkos
instrumentumokat látta, amelyeket dr. X médiatronján csodált meg első látogatása
alkalmával. Önmagukban is éppen elég ijesztőek voltak. A tudat, hogy ezekből jelenleg
többmilliónyi nyüzsög a vérében, nem igazán nyugtatta meg zaklatott elméjét. Igaz, közel
sem volt annyira rossz, mintha spirochaeták hemzsegtek volna a szervezetében, pedig
sokan évtizedeken keresztül éltek együtt ezekkel a baktériumokkal. Bámulatos, mi
mindenhez hozzá nem lehet szokni.

Éppen elhelyezkedett a priccsen, amikor halk, csilingelő csengőszót hallott. Az

óraláncára erősített tollból jött, vagyis üzenete érkezett. Talán Fiona írt neki hálálkodó
levelet. Most már úgysem bírt volna elaludni, ezért előhúzott egy médiatronos papírlapot
és a megfelelő parancsszavakkal a dísztollból a lapra irányította a levelet.

Azonban csalódnia kellett, mert a papíron nem kézírásos, hanem nyomtatott betűk
jelentek meg. Sajnálatos módon inkább tűnt hivatalos levélnek, mint Fiona kedves
üzenetének. A következő pillanatban már azt is tudta, hogy még csak nem is hivatalos
levél. Nem is embertől érkezett. Egy automatikusan működő szerkezettől kapta, melyet
saját kezűleg helyezett üzembe két évvel ezelőtt. Maga az üzenet szinte eltűnt a lapon
burjánzó technikai zsargon kifejezései és a térképrészletek, grafikonok meg képletek
között. Önmagában alig pár szóból állt:

AZ IFJÚ HÖLGY ILLUSZTRÁLT OLVASÓKÖNYVE MEGKERÜLT

A szöveget Új-Csuszan animált, háromdimenziós térképe egészítette ki, amit egy piros
vonal vágott ketté. A vonal a Bérelt Területek egyik meglehetősen lepusztult külsejű
toronyházától indult, melyet Bűbájnak neveztek, és cikcakkos vonalban járta körbe a
szigetet.

Hackworth csak akkor hagyta abba a kacagást, amikor az egyik szomszédja ököllel verte
a falat, hogy hallgasson már el.

Nell és Harv a Bérelt Területeken vándorolnak; találkozás egy barátságtalan biztonsági

bottal; meghökkentő felfedezés az olvasókönyvvel kapcsolatban

A Bérelt Területek túlságosan értékesnek számított ahhoz, hogy a kelleténél több helyet
hagyjanak rajta a természetnek, de a Birodalmi Tektonikai Intézet geo-tektonikusai
hallottak valamit arról, hogy a fák jók a levegő tisztítására és hűtésére, ezért a
szektorhatárok közé sávokban zöldövezeteket telepíthettek. Az utcán töltött első szabad
órájukban Nell rögtön megpillantott egy ilyen zöld részt, bár akkor még feketének tűnt.
Faképnél hagyta Harvot és futásnak eredt az utcán, amely a médiatronikus hirdetőtáblák
miatt inkább emlékeztetett egy ragyogó alagútra. Harv azonnal a húga után iramodott, de
éppen csak lépést tudott tartani vele, mert ő sokkal komolyabb verést kapott. Rajtuk kívül
alig voltak néhányan az utcán, és velük ellentétben ezek az illetők meg sem mozdultak,
főleg nem haladtak céltudatosan semerre, ezért a reklámok kiéhezett farkasokként
vetették magukat a gyerekek után és sorozatosan biztosították őket arról, hogy a felkínált
raktívokkal és gyógyszerekkel biztosan tudnak majd nemi életet élni különböző irreálisan
tökéletes, fiatal személyekkel. Néhány hirdetőfelület még alapvetőbb módon, nyílt
szexszel próbálta eladni a terméket. Erre az utcára különösen hatalmas médiatronokat
telepítettek, hogy több mérföldnyire innen, a hegyekből, Új-Atlantisz szikláiról,
fenyérjeiből, sorházaiból és udvaraiból is jól lehessen látni mindet.

Az ilyen folyamatos reklámáradat a célközönség egy részében egyszerűen kiégette a

médiatronok iránti fogékonyságot. Az üzemeltetők azonban ahelyett, hogy kikapcsolták
volna a reklámokat, végre egy kis pihenőt engedélyezve az embereknek, inkább sajátos
fegyverkezési versenybe kezdtek, hátha rábukkannak arra a varázserejű vizuális üzenetre,
melynek hatására mindenki egy csapásra megfeledkezik a konkurenciáról és kizárólag az
ő hirdetésükre koncentrál. Első, logikus lépésként mindenki nagyobb médiatront
helyezett el, mint a másik, és ezt addig folytatták, amíg a technikai korlátok engedték. A
tartalom kérdése már réges-régen eldőlt: a felfoghatatlan módon eltompult fókuszcsoport
figyelmét kizárólag cicikkel, csikorgó kerekekkel és robbanásokkal lehetett felkelteni,
habár nagy ritkán kijátszották az ellentétkártyát, és valami teljesen oda nem illő részletet
dobtak be az összeállításokba, mondjuk egy békés tájat vagy egy fekete garbós férfit, aki
verset olvasott fel. Amint a médiatronok száz láb magasságúra nőttek és kizárólag női
melleket mutattak, az egyetlen versenyképes stratégia a technikai trükközés maradt:
szemfájdítóan fényes villanások, pörgős vágások és szimulált háromdimenziós fantomok,
amelyek váratlanul nekirontottak a célszemélynek, ha esetleg a kelleténél kevésbé figyelt.

Amikor Nell hirtelen futásnak eredt, egyenesen belerohant ebbe az egy mérföld hosszú
ingerfolyosóba, és Harv számára, aki minden pillanattal egyre távolabb került tőle, úgy
tűnt, mintha apró hangya lenne, aki egy maximálisra csavart telítettségű és élességű
tévéképernyőn iszkol előre vagy változtat váratlanul irányt, amikor valamelyik virtuális
marketingdémon ráveti magát a mozgó z-bufferből, fellángoló üstökösként hasítva végig
a hamis égbolt pixelsötétjét. Nell tudta, hogy ezek a jelenések nem valódiak, ráadásul az
esetek nagy részében fogalma sem volt, mit akarnak eladni neki, de az élet megtanította
rá, hogy ha bármi közeledik felé, az elől ki kell térnie. Nem tudott nem elugrani.

Arra még nem jöttek rá a szakemberek, hogyan lehetne közvetlenül szemből a

célszemélyre uszítani a reklámokat, ezért Nell többé-kevésbé következetesen az utca
közepén maradt, aztán átvetette magát a végét lezáró alacsony, energiafogó falon, és
eltűnt az erdőben. Harv pár másodperces lemaradással követte, de nem tudott a sérült
karjára támaszkodni, ezért ugrás helyett megalázóan átbukott az akadályon, mint egy
száguldó motokoris, aki csak akkor veszi észre a torlaszt, amikor hassal fennakad rajta.

– Nell! – kiabálta, amint elterült az elhajigált, színes csomagolópapírok kupacában. –

Nem maradhatsz itt! Nem maradhatsz a fák között!

Nell addigra már az erdő sűrűjében járt, olyan mélyen, amennyire csak egy a szektorok
közötti keskeny zöldövezeti sávban lehetett. Többször elesett és alaposan beverte a fejét
egy fatörzsbe, de aztán a gyerekekre jellemző alkalmazkodóképességgel rájött, hogy ez a
felület nem úgy működik, mint az eddig megismert sík padló, utca vagy járda. Itt tényleg
ki kellett használnia a bokája hajlékonyságát. A könyvben már olvasott ezekről a
helyekről, a varázslatos zónákról, ahol a terület fraktális dimenziói megbolondultak, és a
buckákat saját, kisméretű másolataik támogatták, a legnagyobbtól egészen a
mikroszkopikus szintig, és az egészet beborították földdel és teleültették azokkal az
ijesztő, újfajta duglászfenyőkkel, amelyek olyan gyorsan nőttek, mint a bambusz. A lány
hamarosan rá is bukkant egy nagyobb fenyőre, melyet nemrégiben döntött ki a tájfun,
azért a talajból kifordult gyökérlabda helyén tátongó üreg szinte csábított a rejtőzködésre.
Nell azonnal be is ugrott a gödörbe.

Egy rövid ideig furcsa vidámsággal töltötte el a tudat, hogy Harv nem találja. A
lakásukban csak két helyen lehetett elbújni, a két szekrény valamelyikében, ezért a
hagyományos bújócska számukra minimális élvezeti értékkel bírt, és soha nem is értették,
mi olyan nagy dolog ebben a buta játékban. A sötét erdő közepén azonban Nell kezdte
megérezni a vonzerejét.
– Feladod? – kérdezte végül, és akkor a bátyja már könnyen megtalálta. Felbukkant a
gödör peremén és ráparancsolt Nellre, hogy azonnal jöjjön ki. A kislány nem volt rá
hajlandó. Végül Harv lemászott mellé, bár egy Nellnél kritikusabb szemlélőnek akár úgy
is tűnhetett volna, hogy inkább zuhant, mint ereszkedett. Mielőtt felállhatott volna, Nell
az ölébe ugrott.

– Mennünk kell – mondta a fiú.

– De én itt akarok maradni. Ez egy kellemes hely.

– Nem csak szerinted – mondta Harv. – Ezért vannak itt a botok.

– Botok?

– Légistacik. Őrző-védő egységek.

Nell ennek kifejezetten örült, és nem értette, miért beszél a bátyja ilyen rettegve bármiről,
ami megvédelmezheti őket.

A következő pillanatban egy turbóhajtómű szoprán sivítása hangzott fel körülöttük, majd
hol elhalkulva, hol felerősödve csapongott a növényzetben. A hátborzongató vonyítás
végül a Doppler-hatástól torzán, pontosan a fejük felett állt meg és váltott mélyebbre. A
távoli médiatronok ragyogása fémfelületen csillant, de néhány remegő, színes
fénypontnál többet így sem láttak belőle. Tökéletesen emberinek tűnő hang szólalt meg, a
kelleténél éppen csak árnyalatnyival hangosabban:

– Örömmel üdvözöljük a parkunkon átsétáló látogatókat! Reméljük, jól érezték magukat.

Ha eltévedtek, kérdezzenek nyugodtan, járőregységünk a szolgálatukra áll.

– Ez kedves – mondta Nell.

– Most még az – felelte erre Harv. – Tűnjünk el, mielőtt bepöccen!

– De nekem tetszik ez a hely.

A légistaci körül kékes fény lobbant. Mindketten önkéntelenül felvisítottak, amikor a

váratlan ragyogás összerántotta az íriszüket.

– Kérem, kövessenek a legközelebbi kijárathoz!

– De mi elszöktünk otthonról! – magyarázta Nell. De a bátyja addigra már mászott kifelé

a gödörből, és ép kezével a lányt is magával rángatta.

A gép turbinái kurta sikolyt hallattak, és úgy tett, mintha nekik rontana, de rögtön le is
fékezett. Ezt többször megismételte, így terelgette őket a legközelebbi utca irányába.
Amikor végül átmásztak a védőfalon és ismét megvetették a lábukat a szilárd betonon, a
védőegység azonnal lekapcsolta a lámpákat és egyetlen búcsúszó nélkül elsuhant a
sötétben.

– Semmi baj, Nell. Mindig ezt csinálják.

– Miért?

– Hogy ne legyen tele az erdő csavargókkal.

– Mik azok a csavargók?

– Olyanok, mint most mi – magyarázta Harv.

– Akkor lakjunk a barátaidnál! – kiáltott fel Nell. Harv még sohasem mutatta be egy
barátjának sem, de attól még ugyanolyan jól ismerte őket, mint egy régebbi kor szülötte
ismerhette Gilgamest, Rolandot vagy Supermant. Nell abban a hitben élt, hogy a Bérelt
Területeken csak úgy nyüzsögnek Harv cimborái, akik többé-kevésbé mindenható erővel
bírnak.

A fiú arca egy pillanatra megvonaglott.

– Beszélnünk kell a varázskönyvedről – mondta.

– Az Ifjú hölgy illusztrált olvasókönyvéről?

– Hát, ha úgy hívják, akkor arról.

– Mi beszélnivalónk van róla?

– He? – kérdezte Harv ugyannazzal a kába hangsúllyal, mint mindig, amikor Nell ilyen
fennkölten fogalmazott.

– Miért kell dumálnunk róla? – ismételte meg a lány türelmesen.

– Valamit eddig még sohasem mondtam el neked a könyvről, de most már muszáj –
kezdte Harv. – Gyere, szedd a lábad közben, különben valamelyik gázosabb arc kiszúr
minket magának! – A Tunya-öböl főutcája felé tartottak – a bot erre a Bérelt Területre
lökte ki őket. A főutca a vízpartot követve kanyargott a föveny és a rengeteg
szórakozóhely között, melyeket kivétel nélkül élénken ragyogó, trágár médiatronokkal
szereltek fel.

– Nem akarom! – szólalt meg Nell, akinek eszébe jutott az előző vesszőfutása az
elektromágneses stricik sorfala között. De Harv csuklón ragadta, és sántikálva magával
rángatta lefelé a lejtőn.
– Biztonságosabb, mint a hátsó utcákon. Szóval beszéljünk a könyvedről. Néhány egyéb
cuccal együtt egy vikitői csórtam, akit a cimboráimmal meghempergettünk egy kicsit. A
doki bízott meg vele.

– Doki?

– A kínai fickó, aki a Bolhacirkuszt vezeti. Azt mondta, kicsit puhítsuk meg a pasast, de
úgy, hogy a monitorokon is látszódjon.

– És ez mit jelent?

– Mindegy, ne is törődj vele. A doki kikötötte, hogy valamit mindenképpen szedjünk el

ettől a vikitői, egy csomagot, ami kábé ekkora… – Harv hüvelyk- és mutatóujjával egy
könyv méretű, szögletes formát mutatott. – Azt mondta, nagyon értékes. Mindegy, mert
semmi drága cuccot nem találtunk nála, csak egy ócska, szar könyvet. Mármint látszott
rajta, hogy régi meg szép, de gondoltam, a dokinak biztosan nem ez kell, hiszen amúgy is
tele van könyvekkel. Ezért elhoztam és odaadtam neked ajándékba. Aztán pár héttel
később jött a doki és tudni akarta, hol is az a csomag, mi meg elmeséltük neki a szitut.
Amikor szóba került a könyv, teljesen bepöccent, és közölte, hogy bizony az a könyv volt
a csomag. Addigra viszont éjjel-nappal azzal játszottál, és nem volt szívem elvenni tőled,
ezért hazudtam. Azt mondtam neki, hogy egyszerűen ott helyben eldobtam azt a vackot,
és ha már nincsen ott, akkor valaki biztosan megtalálta és magával vitte. A doki nem
örült túlságosan, de bevetette. Ezért nem hoztam fel soha a haverjaimat hozzánk. Ha
bárki rájön, hogy a könyv még mindig nálad van, a doki kinyír.

– Akkor mit csináljunk?

Harv olyan arcot vágott, mint aki egyáltalán nem akar most erről beszélni.

– Kezdetnek szerzünk pár ingyenes holmit. Lopakodva és hatalmas kerülőkkel haladtak a

vízparton, a lehető legtávolabb a csapatokba verődött részegektől, akik úgy sodródtak a
fényesen ragyogó bordélyok csillagképei között, mint sötét, hideg meteoritok a fiatal
csillagok nebuláján át. Az egyik sarkon találtak egy nyilvános anyagszerkesztőt, és
rendeltek pár dolgot az ingyenes menüből: néhány doboz vizet és táplevest,
nanoszurimiből és rizsből készült mikroszusit, csokit és egy-két csomagot, melyekre
nagybetűkkel fellengzős ígéreteket nyomtattak („99%-BAN VISSZAVERI AZ
INFRAVÖRÖS SUGARAKAT!”). Egy csomag akkora volt, mint Harv keze, de fémesen
csillogó, gyűrött takaróvá lehetett széthajtogatni. Nell most vette csak észre, hogy a
fövenyen mindenhol formátlanná bugyolált alakok hevernek, mint megannyi óriási,
krómpáncélos lárva. Valószínűleg ők is csavargók voltak és ugyanilyen takarók alá
bújtak. Miután felpakoltak az ingyenes holmikból, lerohantak a partra és kerestek
maguknak egy helyet. Nell szeretett volna a víz közelében maradni, de Harv (jogosan)
felhívta rá a figyelmét, hogy nem különösebben bölcs ötlet a dagály útjában aludni.
Végül jó egy mérföldet gyalogoltak a föveny szélén magasodó védfal mellett, mire
találtak egy viszonylag néptelenebb részt, ahol beburkolózhattak a takaróikba. Harv
ragaszkodott hozzá, hogy valamelyiküknek ébren kell maradnia. Nell ezt már régen tudta
az olvasókönyv virtuális kalandjaiból, ezért önként jelentkezett első őrszemnek. Harvot
egészen hamar elnyomta az álom, és Nell kinyitotta a könyvet. Ilyenkor a papír lágy
fényben ragyogott, a betűk pedig élesek voltak, mint a telihold előtt kirajzolódó fekete
faágak.

Miranda az este történéseire reagál; a vigasz meglepő féltől érkezik; az olvasókönyv

lapjain elbukik egy hős; menekülés a Távoli Földre és a Szarkakirály birodalmába

A Parnasszus Színházban volt egy kellemes kis bár, semmi különleges, olyasmi, mint egy
kényelmes nappali közvetlenül az előcsarnok mellett. A pultot az egyik falba
mélyesztették bele. Az ódon bútorokat és a képeket még a vörösgárdisták vitték el, és
közel sem olyan szép Mao utáni holmikkal pótolták. Amikor a raktívszínészek dolgoztak,
a szigorú vezetőség elzárta az italos üvegeket, mert egyáltalán nem hittek a
tudatmódosított, kreatív zsenikről terjengő romantikus elképzelésekben. Miranda
lebotorkált a páholyból, töltött magának egy ásványvizet és lerogyott az egyik műanyag
székbe. Úgy tartotta maga előtt reszkető kezét, mintha egy nyitott könyvbe bámulna,
aztán a tenyerébe temette az arcát. Az első néhány nagy korty levegő után érezte, hogy
megindulnak a könnyek, de ez csak feszültséget levezető, néma, ideiglenes sírás volt,
nem a várt katarzis. Azt még nem érdemelte ki, tudta jól, mert egyelőre csak az első
felvonáson volt túl. A cselekményt elindító incidensen, vagy akárhogyan is nevezték a
szakkönyvekben.

– Durva jelenet volt? – kérdezte váratlanul valaki. Miranda felismerte a hangot, bár
gondolkodnia kellett egy kicsit – Carl Hollywood volt az, a dramaturgjuk, gyakorlatilag a
nő főnöke. Most azonban egyáltalán nem tűnt olyan mogorva seggfejnek, mint általában.

Carl a negyvenes éveiben járhatott, szűk két méter magas, izmos testfelépítésű férfi volt,
aki előszeretettel hordott hosszú, fekete kabátokat, amelyekkel örökké felsöpörte a
padlót. Hosszú, göndör, szőke haját örökké hátrafésülte a homlokából és Tutanhamon-
szakállat növesztett hozzá. Vagy cölibátust fogadott, vagy úgy gondolta, hogy szexuális
élete és szükségletei túlságosan bonyolultak ahhoz, hogy bármit is megosszon belőlük a
munkatársaival. Mindenki halálosan rettegett tőle, ami Hollywoodnak tökéletesen
megfelelt – ha minden raktívos a szívbéli barátja lett volna, sohasem tudta volna rendesen
elvégezni a munkáját.

Cowboycsizma nyikorgott a csupasz, foltos, kínai rongyszőnyegen. Hollywood azonnal

kivette a kezéből az ásványvizet.
– Ha bőgsz, ne igyál ilyen buborékos vackokat! Az egész felmegy az orrodba. Inkább
paradicsomlevet, az pótolja az elveszett elektrolitokat. Megmondom, mit csinálunk – tette
hozzá, és megcsörgette óriási kulcscsomóját. – Kicsit megszegem a szabályokat, és
keverek neked egy igazi, hamisítatlan Bloody Maryt. Általában tabasco szósszal
készítem, mint régen otthon. De a nyálkahártyádnak most éppen úgyis annyi, felesleges
még jobban kikészíteni, szóval maradjunk az unalmasabb változatnál.

Mire a férfi befejezte rögtönzött szónoklatát, Miranda is felemelte az arcát a tenyeréből.

De rögtön el is fordította a tekintetét.

– Fura dolog egy ilyen kis fülkében színészkedni, nem? – tűnődött Carl. – Magányos.
Valaha nem erről szólt a színház.

– Magányos? Kicsit – mondta Miranda. – Ma még el tudnék viselni egy kis magányt.

– Szeretnéd, ha békén hagynálak, vagy…?

– Nem! – kiáltotta Miranda, és saját magát is meglepte, milyen elkeseredetten cseng a

hangja. Gyorsan visszanyerte az önuralmát, és csak azután folytatta. – Nem, nem így
gondoltam. Egyszerűen arról van szó, hogy sohasem tudod, milyen szerepet fogsz
játszani. Pedig némelyik nagyon felkavaró. Ha valaki odaadná nekem annak a jelenetnek
a forgatókönyvét, amit az előbb fejeztem be, és megkérdezné, vállalom-e, biztosan nemet
mondanék.

– Pornó? – kérdezte Carl Hollywood visszafojtott feszültséggel a hangjában. Hirtelen

kifejezetten dühösnek tűnt. Megtorpant a szoba közepén és úgy szorította a Bloody
Maryt, mintha el akarná roppantani a poharat.

– Nem. Semmi ilyesmi – felelte Miranda. – Mármint a szó hétköznapi értelmében

semmiképpen – tette hozzá –, bár sohasem lehet tudni, ki mitől izgul fel.

– Az ügyfél fel akart izgulni?

– Nem. Egyáltalán nem – mondta Miranda, és elhallgatott. Sokáig nem szólt semmit,
majd mégis folytatta. – Egy kisgyerek volt. Egy kislány.

Carl fürkésző pillantást vetett rá, aztán eszébe jutott, hogy ez modortalan, és helyette
inkább úgy tett, mint aki a pult faragványait tanulmányozza.

– Szóval ebből logikusan következik a kérdés – mondta Miranda, miután belekortyolt az

italba és ettől kicsit lecsillapodott –, vajon miért készülök ki egy gyerekraktívtól.

Carl a fejét ingatta.

– Nem állt szándékomban rákérdezni – mondta.

– De érdekel.

– Az, hogy mi érdekel és mi nem, a magánügyem. Most inkább törődjünk a te

problémáddal. – Furcsa grimasszal az arcán letelepedett a nővel szemben, és
szórakozottan végigsimított a haján. – Ez a komoly ügyfelünk? – Bármikor hozzáfért a
kimutatásokhoz, pontosan tudta tehát, Miranda mivel tölti itt az idejét.

– Aha.

– Néhány jelenetre én is beültem.

– Tudom.

– Ez nem egyszerű kölyöksztori. Ez más. Az oktató jelleg megvan, de közben jóval

sötétebb. Rekonstruálatlan Grimm-mesére emlékeztető tartalom. Átütő cucc.

– Az.

– Elképesztő, hogyan tud egy kisgyerek ennyi időt…

– Szerintem is. – Miranda ismét belekortyolt az italba, majd időhúzásként rágcsálni

kezdte a zellerszárat. – Valójában mindig ugyanott lyukadok ki – mondta végül. –Hogy
valaki helyett nevelem a gyerekét.

Carl most először nézett egyenesen a szemébe.

– És ma valami rohadtul durva dolog történt.

– Rohadtul, igen. Carl biccentett.

– Olyan durva – tette hozzá Miranda –, hogy azt sem tudom, vajon ez a kislány életben
van-e egyáltalán.

Carl a falon lógó csiricsáré, régi órára pillantott. A számlapot a másfél évszázad alatt
felgyűlt nikotin és kátrány festette sárgára.

– Ha életben van – mondta –, akkor valószínűleg szüksége van rád.

– Igen – mondta Miranda. Felpattant és elindult az ajtó felé. Majd mielőtt Carl bármit
tehetett volna, megpördült, lehajolt a férfihoz és arcon csókolta.

– Jaj, hagyd már! – tiltakozott Carl.

– Viszlát, Carl! És köszönöm! – Miranda felrohant a keskeny lépcsőn és berontott a

fülkéjébe.
Burt báró holtan hevert a Fekete Kastély padlóján. Nell hercegnő ugyan nagyon félt, mert
minden csupa vér volt, de azért bátran mégis odalopakodott hozzá és lekapta az övéről a
kulcscsomót a tizenkét kulccsal. Ezután összegyűjtötte az éjszakai cimborákat,
betuszkolta őket egy kisméretű hátizsákba, és kapkodva ebédet csomagolt egy dobozba,
miközben Harv az útra szükséges pokrócokat, köteleket és szerszámokat szedegette
össze.

Már a Fekete Kastély udvarán jártak és egyenesen a tizenkét zárral ellátott, hatalmas kapu
felé surrantak, amikor váratlanul megjelent előttük a királynő, aki olyan magas volt, mint
egy óriás, és cikázó villámokkal tépdesett viharfelhők kavarogtak körülötte. Szeméből
záporoztak a könnyek, és vérré változtak, amikor végigcsorogtak az arcán.

– Elvettétek tőlem a bárót! – kiáltotta. És Nell azt is megértette, mennyire rettenetes

dolog ez a gonosz mostoha számára, mert férfi nélkül gyenge volt és védtelen. – Ezért
pedig… – folytatta a királynő – megátkozlak benneteket! Maradjatok örökkön-örökké a
Fekete Kastély foglyai! – Ezzel lehajolt hozzájuk és egyik karmos mancsával kitépte a
kulcscsomót Nell hercegnő kezéből. A következő pillanatban óriási keselyűvé változott
és elrepült, ki a tenger fölé, a Távoli Föld irányába.

– Végünk van! – kiáltotta Harv. – Most már soha többé nem jutunk ki innen! – De Nell
hercegnő nem veszítette el a reményt.

Nem sokkal azután, hogy a királynőt elnyelte a messzeség, felbukkant egy másik madár
az égen, és egyenesen feléjük tartott. Holló volt az, régi barátjuk a Távoli Földről, aki az
elmúlt években gyakran látogatott el hozzájuk, hogy a távoli birodalmakról és híres
hősökről szóló történetekkel szórakoztassa őket.

– Itt az alkalom, hogy megszökjetek! – mondta Holló. – A gonosz királynő hatalmas

varázspárbajba keveredett a Távoli Földön uralkodó tündérkirályokkal és
tündérkirálynőkkel. Dobjatok le egy kötelet a lőrésről és másszatok le a falon! Máris
szabadok lesztek.
Nell hercegnő és Harv felkapaszkodtak a lépcsőn a Fekete Kastély egyik kapubástyájába.
Itt keskeny ablakok voltak, ahonnan a régi időkben a katonák nyílvesszőket lőttek ki az
ostromlókra. Harv a kötél egyik végét egy falba erősített kampóhoz kötötte, a másikat
pedig kidobta a lőrésen. Nell hercegnő először az éjszakai cimborákat hajította ki, mert
tudta, hogy semmi bajuk nem lesz. Aztán a kötelet markolva, a keskeny nyíláson át
lemászott a szabadba.

– Gyere, Harv! – kiáltotta vissza. – Minden a legnagyobb rendben, és el sem tudod

képzelni, milyen ragyogóan világos itt minden!

– Nem megy – mondta Harv. – Túl nagy vagyok, nem férek ki az ablakon. – Ezzel
elkezdte sorban kidobálni az ablakon azt a sok mindent, amit ebédre csomagoltak, a
kenyeret, a sajtot, a borostömlőt és a savanyúságot.

– Akkor visszamászok a kötélen és veled maradok – ajánlotta fel Nell hercegnő

nagylelkűen.

– Nem! – kiáltotta Harv, és gyorsan visszahúzta a kötelet. Ezzel Nell csapdába esett
odakint.

– De nélküled végem! – kiáltotta Nell hercegnő.

– Ugyan már, mintha a mostohádat hallanám – mondta Harv. – Erős, ügyes, okos és bátor
lány vagy, aki remekül meglesz nélkülem.

– Harvnak igaza van – jegyezte meg Holló a magasból. – A végzeted a Távoli Földre
vezet. Siess, mielőtt a mostohád visszatér és megint bebörtönöz a várba!
– Hát akkor elmegyek a Távoli Földre az éjszakai barátaimmal – jelentette ki Nell
hercegnő –, felkutatom mind a tizenkét kulcsot, és egy napon visszatérek, hogy
kiszabadítsalak a Fekete Kastélyból.

– Vannak kételyeim – mondta Harv –, de azért köszönöm.

Nem messze onnan, a tengerparton horgonyzott az a csónak, amivel valaha Nell édesapja
járta a sziget körüli vizeket. Nell megragadta a barátait, gyorsan bemászott a ladikba és
felkapta az evezőlapátot.

Hosszú órákon át evezett, míg az egész háta és a válla bele nem fájdult. A napkorong
időközben lenyugodott, sötétedni kezdett és a fokozatosan feketedő ég háttere előtt egyre
nehezebben lehetett kivenni Holló alakját. De ekkor Nell nagy megkönnyebbülésére
életre keltek a barátai, mint minden este. A csónakban bőven akadt hely Nell
hercegnőnek, Bíbornak, Péternek és Kacsának, de Dinoszaurusz súlyától annyira
megsüllyedtek, hogy majdnem befolyt a víz. Végül Dinoszauruszt a csónak elejébe
ültették evezni, a többiek pedig a tatban kucorogtak egymás mellett.

Dinoszaurusz evezőcsapásainak hála sokkal gyorsabban haladtak, azonban hajnaltájt

viharba keveredtek. Hamarosan olyan hatalmas hullámok között bukdácsoltak, amelyek
még Dinoszaurusznál is magasabbak voltak, az eső pedig annyira hevesen szakadt, hogy
Bíbor és Nell hercegnő kénytelenek voltak folyamatosan kifelé merni a csónakból a vizet
Dinoszaurusz fényesen csillogó sisakjával. Dinoszaurusz közben teljesen megszabadult a
páncéljától, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ez sem elég.

– Akkor hát megteszem, ami harcosként kötelességem! – jelentette ki Dinoszaurusz. –

Eljött az idő, amikor többé már nem láthatod hasznomat, hercegnő. Mostantól fogva a
többi éjszakai cimbora bölcs tanácsaira kell hagyatkoznod, és nagyon remélem, hogy jó
hasznát látod mindannak, amit tőlem tanultál. – Ezzel a tengerbe vetette magát és eltűnt a
habokban. A csónak úgy lebegett a vízen, mint egy elszabadult dugó. Egy órával később
csitulni kezdett a vihar, és mire lassan pirkadni kezdett, a tenger tükörsima volt, és a
nyugati látóhatárt teljes egészében kitöltötte a szárazföld zöldellő csíkja, amihez
foghatóan hatalmasat Nell hercegnő eddig elképzelni sem tudott: a Távoli Föld.
Nell hercegnő keserves könnyeket hullatott Dinoszauruszért, és erősködött, hogy
maradjanak a parton, hátha a barátjuknak sikerült megkapaszkodnia egy uszadékfában,
ami hamarosan úgyis kisodródik a biztonságos szárazra.

– Nem tanácsos túlságosan sokáig időznünk itt – jegyezte meg Bíbor –, mert észrevesz a
Szarkakirály valamelyik őrszeme.

– Szarkakirály? – kérdezte Nell hercegnő.

– A tizenkét tündérkirály és tündérkirálynő egyike. Ez a partszakasz az ő királyságához

tartozik – magyarázta Bíbor. – Egy egész seregélyraj őrzi a határait.

– Már késő! – rikkantotta a sasszemű Péter. – Észrevették! Ebben a pillanatban felkelt a

nap és az éjszakai cimborák visszaváltoztak plüssállatokká.

Magányos madár szárnyalt feléljük a reggeli világosságban úszó égen. Amikor közelebb
ért, a hercegnő látta, hogy nem a Szarkakirály egyik őrszeme, hanem barátjuk, Holló. A
madár leszállt egy közeli ágra, és izgatottan nézett Nellre.

– Jó hírt hoztam! És rossz hírt is hoztam! – kiáltotta. – Melyikkel kezdjem?

– A jó hírrel – kérte Nell hercegnő.

– A gonosz királynő elbukott a csatában. A tizenkét másik uralkodó megtörte a hatalmát.

– És mi a rossz hír?
– Mindegyik hatalmasság magával vitt hadizsákmányként egy kulcsot a tizenkettőből.
Ezeket mindannyian a kincseskamráik mélyére rejtették. Sohasem fogod összegyűjteni
mindet.

– De hiszen megesküdtem rá, hogy így teszek! – mondta a hercegnő. – És Dinoszaurusz

most bizonyította be, hogy egy harcos akkor is betartja a szavát, ha az a biztos
pusztuláshoz vezet. Mutasd az utat a Szarkakirály kastélyához! Az ő kulcsával kezdjük.

Nell útnak indult a part menti erdőben, és hamarosan egy földútra bukkant, ami Holló
szerint a Szarkakirály várához vezetett. A hercegnő rövid ebédszünetet tartott, majd
elindult az ösvényen, miközben fél szemmel folyamatosan az égboltot leste.

Itt egy rövid, mókás fejezet következett, amelyben Nell egy vándor nyomait pillantotta
meg az út porában, melyhez hamarosan egy másik vándor nyomai csatlakoztak, aztán
még egy és megint egy. Ez egészen estig így folytatódott, amikor Bíbor is megvizsgálta a
nyomokat és közölte a hercegnővel, hogy egész nap körbe-körbejárt.

***

Hiszen végig gondosan követtem az utat! – mondta Nell. – Az út a Szarkakirály egyik

trükkje – magyarázta Bíbor.

– Valójában egyetlen nagy kört ír le. Ha meg akarjuk találni a kastélyt, alaposan törnünk
kell a fejünket, mert ebben a birodalomban minden káprázat és becsapás.

– De hogyan juthatunk el a kastélyba, ha az utak kelepcék? – kérdezte Péter nyuszi.

– Nell, van nálad egy varrótű? – kérdezte Bíbor.

– Igen, van – felelte Nell, és a zsebéből előhúzta a varrókészletét.

– Péter, nálad van a mágikus kavicsod? – folytatta Bíbor.

– Igen – válaszolta Péter, és előhúzta a követ a zsebéből. A szürke göröngy egyáltalán

nem tűnt mágikusnak, pedig tényleg varázserővel bírt, hiszen magához vonzotta a kisebb
fémszilánkokat.

– Kacsa, ki tudnád húzni a dugót az egyik limonádés palackból?

– Ez például szinte teljesen üres – bólintott Kacsa.

– Remek. Szükségem lesz még egy vízzel teli tálkára – mondta Bíbor, majd sorban
begyűjtötte a holmikat a barátaitól.

Az olvasókönyv ezután elmesélte, miképpen készített Bíbor iránytűt úgy, hogy először
mágnesessé tette a tűt, majd átdöfte a dugón, amit a tál víz tetejére helyezett. Nell mohón
olvasta a rákövetkező háromnapos vándorlás történetét a Szarkakirály birodalmában és az
összes csalafintaságot, amivel a barátok az út során találkoztak – állatok csenték el az
ennivalójukat, futóhomok és váratlan zivatar akadályozta őket, étvágygerjesztőnek látszó,
de mérgező bogyók, kígyók és a hívatlan vendégeknek szánt, földbe ásott kelepcék
veszélyeztették az életüket. Nell tudta, hogy ha úgy tartja kedve, bármikor visszaugorhat
valamelyik érdekesebb részhez a kalandban, hogy kérdéseket tegyen fel, és hosszú
órákon át olvassa az újabb meg újabb kapcsolódó történeteket. De a legfontosabbnak
mindig az esti pihenő közben folytatott beszélgetések tűntek Péterrel.
***

Aszámtalan veszélyen Péter nyuszi segítette át őket. A sok elrágcsált répának

köszönhetően rendkívül jó volt a szeme, hatalmas füle pedig mérföldekkel messzebbről is
meghallotta, ha veszély közelgett. Remegő orra kiszagolta a bajt, borotvaéles esze pedig
könnyedén átlátott a Szarkakirály csalafintaságain. Nem is telt bele sok idő, és elérték a
Szarkakirály városának peremét. Az uralkodó biztos volt benne, hogy egyetlen behatoló
sem juthat át az erdőben állított kelepcéin, ezért még csak fallal sem vette körül a városát.

Nell hercegnő a Szarkaktrály városában; hiénagondok; péter története; Nellnek egy

idegennel támad dolga

Nell hercegnő sokkal ijesztőbbnek találta a Szarkakirály városát bármilyen vadonnál, és

előbb bízta volna az életét az erdő vadállataira, mint az itt élők bármelyikére. Először a
város közepén, egy szép, fákkal övezett tisztáson akartak tábort verni éjszakára, ami a
hercegnőt a Varázslatos Sziget gyönyörű ligeteire emlékeztette. Mielőtt azonban
kényelmesen elhelyzekedhettek volna, egy sziszegő-morgó, parázsló szemű hiéna jelent
meg, és nyáltól csöpögő agyaraival elkergette őket onnan.

– Mi lenne, ha sötétedés után visszalopakodnánk a tisztásra, amikor a hiéna már nem lát
semmit? – vetette fel Nell.

– A hiéna mindig kiválóan lát, még a sötétben is, mert a testünkből sugárzó infravörös
fényt ugyanúgy érzékeli – mondta Bíbor.

Végül Nell, Péter, Kacsa és Bíbor talált egy másik helyet éjszakára egy csomó szegény
ember között. Kacsa gyorsan tábort vert és tüzet gyújtott, aztán ettek egy kis levest és
nyugovóra tértek. De a hercegnő szemére nem jött álom, bármennyire is szeretett volna
aludni. Látta, hogy Péter nyuszi sem feküdt le. A tűznél ült, a lángoknak háttal és a
sötétségbe bámult.
– Miért nem a tüzet nézed a sötét helyett, mint mi? – kérdezte tőle Nell.

– Mert az igazi veszély mindig a sötétből jön – felelte Péter –, amit a tűzben látsz, csak
illúzió. Ez volt az egyik első lecke, amit kisnyúl koromban megtanultam, amikor
elhagytam az otthonomat.

***

Ezzel Péter belekezdett a történetébe az olvasókönyv lapjain, pontosan úgy, mint

korábban Dinoszaurusz is tette. Elmesélte, hogyan ment el hazulról a testvéreivel, és
miként vadásztak rájuk ezután macskák, keselyűk, menyétek és emberek, akik nem a
rettenthetetlen kalandorokat, hanem az ebédjüket látták bennük. Végül Péter maradt
egyedül életben, mert ő volt mindegyikük közül a legokosabb.

Egy nap aztán elhatároztam, hogy bosszút állok a testvéreimért – mondta Péter.

– Tényleg?

– Ez egy meglehetősen hosszú történet.

– Nem baj, szeretném hallani! – mondta Nell.

Mielőtt azonban Péter belekezdhetett volna a meséje következő részébe, hirtelen

észrevették, hogy egy idegen férfi közeledik feléjük.
– Fel kellene ébresztenünk Kacsát és Bíbort – javasolta a nyúl.

– Ugyan, hadd aludjanak! – mondta Nell. – Rájuk fér egy kis pihenés, és egyébként is, ez
az idegen egyáltalán nem tűnik rossznak.

– Miért, hogyan néz ki egy rossz idegen?

– Tudod jól! Mint egy menyét vagy keselyű.

– Üdvözlet, ifjú hölgy! – szólította meg a férfi, aki drága ruhákat és ékszereket viselt. –
Ha nem csalódom, még csak mostanában érkezhettél csodálatos városunkba, és ha jól
látom, éppen elpártolt tőled a szerencse. A magam részéről képtelen lennék tétlenül
üldögélni kényelmes, tágas házamban a kiadós, forró, ízletes fogásokat majszolva
anélkül, hogy el ne fogna a bűntudat, amikor arra gondolok, egy ilyen kedves hölgy
idekint senyved. Örülnék, ha velem tartanál és kihasználnád vendégszeretetemet.

– Nem hagyhatom magukra a barátaimat – tiltakozott a hercegnő.

– Természetesen nem is kell… Eszembe sem jutott volna ilyesmi – mondta az idegen. –
Sajnos éppen elnyomta őket az álom. De támadt egy ötletem! Tarts velem, nyuszi barátod
pedig addig is szemmel tartja a többieket, amíg én körbevezetlek a házamban… Nehogy
összekeverj egy félelmetes idegennel, aki csak megpróbál kihasználni, mint azokban a
buta történetekben, amik kizárólag a pelenkásoknak szólnak! Hiszen te már nagylány
vagy, nem igaz?

– Igen, azt hiszem – felelte Nell.

– Akkor tarts velem, hogy meggyőződhess arról, rendes ember vagyok, aztán
visszajövünk a kis barátaidért! Gyere, ne vesztegesd az időd!

A hercegnő nem szívesen mondott volna nemet az idegennek.

– Ne menj vele, Nell! – kérlelte Péter. De végül a hercegnő mégis az idegennel tartott. A
szíve mélyén tudta, hogy hibát követ el, de a feje tele volt butaságokkal, és úgy érezte,
egy kislány nem mondhat nemet egy felnőttnek.

Ezen a ponton a történet kifejezetten interaktívvá vált. Nell még sokáig ébren maradt, és
sorban próbálgatta a különböző lehetőségeket a raktívban. Az idegen néha megkínálta
innivalóval, amitől a hercegnőt azonnal elnyomta az álom. Ha azonban visszautasította az
italt, a férfi megragadta és megkötözte. Bárhogyan is döntött, a férfiról mindig kiderült,
hogy valójában kalóz, vagy eladta Nell hercegnőt más kalózoknak, akik fogva tartották és
nem is akarták szabadon engedni többé. A kislány minden trükköt kipróbált, ami csak
eszébe jutott, de a raktívot mintha úgy állították volna össze, hogy ha egyszer igent
mondott az idegennek, onnantól fogva bármit is tett, mindenképpen a kalózok rabszolgája
lett.

A tizedik vagy tizenkettedik próbálkozás után a homokba hajította a könyvet és eleredtek

a könnyei. Csendesen sírdogált, mert nem akarta felébreszteni Harvot. Sokáig üldögélt ott
és csak zokogott, mert úgy érezte, ugyanúgy csapdába esett, mint a hercegnő a könyvben.

– Hé! – szólalt meg egy férfihang a közelben. Olyan halkan beszélt, hogy Nell először azt
hitte, az olvasókönyv suttog neki, és rá sem hederített, mert dühös volt a mese újabb
fordulatai miatt.

– Mi a baj, kislány? – kérdezte a hang. Nell felnézett, hogy kiderítse, honnan jön, de
csupán nyúlós, színes pacákat látott, a médiatronok fényét a könnyein keresztül.

Próbálta megtörölni a szemét, ám végül csak beledörzsölte a kezére tapadt homokot. A

következő pillanatban elfogta a pánik, mert rájött, hogy van itt még valaki, egy felnőtt, ő
viszont védtelen és nem lát semmit.

Végül sikerült megnéznie magának az idegent. Biztonságos távolságban, legalább két

méterrel arrébb kuporgott, és szörnyen odaadó pillantással bámulta, még a homloka is
csupa ránc volt.
– Ne sírj! – vigasztalta. – Ennyire nem lehet nagy baj.

– Ki vagy te? – kérdezte Nell.

– Csak egy barát, aki szeretne segíteni neked. Gyere! – tette hozzá, és fejével a föveny
távolabbi része felé intett.

– Szívesen beszélgetnék veled egy kicsit, és nem akarom felébreszteni a barátodat.

– Miről akarsz beszélgetni?

– Arról, hogyan segíthetnék rajtad. No, ne kéresd már magad! Szeretnéd, ha segítenék,
vagy nem?

– Szeretném – válaszolta Nell.

– Oké. Na gyere! – mondta az idegen, és feltápászkodott. Közelebb lépett Nellhez,

lehajolt, és a kezét nyújtotta felé.

Nell a bal tenyerével a földre támaszkodott, majd az utolsó pillanatban jobbjával egy
maréknyi homokot hajított az idegen arcába.

– Baszd meg! – ordította a férfi. – Ezért kicsinállak, te kis kurva!

A nuncsaku szokott helyén, Harv feje alatt pihent. Nell egyetlen mozdulattal előrántotta a
fegyvert, és villámgyorsan az idegen felé pördült. Az egész teste széles ívet írt le, és csak
az utolsó pillanatban rántotta fel a csuklóját, ahogyan Dódzsó tanította. A nuncsaku vége
acélkobraként kapta telibe az idegen bal térdét, és hangos reccsenés hallatszott. A férfi
meglepően hangosan felüvöltött, és elvágódott a homokban. Nell addig pörgette a
nuncsakut, amíg zümmögni nem kezdett, aztán célba vette az idegen homlokát. Mielőtt
lesújthatott volna, Harv megragadta a csuklóját. A fegyver szabad vége jól kupán vágta
Nellt, valahol a szemöldökénél, amitől fel is hasadt a bőre és azonnal rettenetes, szúró
fájdalom nyilallt a fejébe. Majdnem elhányta magát.

– Szép volt, Nell! – mondta Harv. – De most húzzunk innen gyorsan!

A lány felkapta a földről az olvasókönyvet. Végigrohantak a fövenyen és sorban ugrálták

át a médiatronok fényében ezüstösen csillámló lárvákat.

– A zsaruk ezért keresni fognak minket – jelentette ki Harv. – El kell tűnnünk innen.

– Kapj fel egy takarót! – szólt a lány. – Van egy ötietem. Ezüstszínű lepleiket nem hozták
magukkal. A védőfal melletti teletömött kukák egyikéből azonban pont kilógott egy.
Harv futás közben kirántotta és gyorsan összecsavarta.
Nell a parányi erdőfolt felé vette az irányt. Hamarosan megtalálták azt a kis gödröt, ahol
korábban már jártak. A lány azonban most kettejük köré csavarta a takarót, és addig
fészkelődtek, amíg teljesen eltűntek benne, mint egy nagy buborékban. Csendben
várakoztak egy percig, ötig, aztán tízig. Időnként felhangzott a fejük felett elhaladó
járőrbot éles nyüszítése, de egyszer sem álltak meg, és a gyerekeket végül elnyomta az
álom.

Titokzatos ajándék dr. X-től; Hackworth megérkezik vancouverbe; a szóban forgó város
atlantiszi negyedéről; Hackworth újfajta közlekedési eszközre tesz szert

Dr. X küldönce még a sanghaji légikikötőben kereste meg Hackwortht. A

mellékhelyiségben talált rá a célszemélyre, kedélyesen köszöntötte, majd beállt a másik
piszoárhoz és hosszasan vizelt. Utána a két férfi névjegykártyát cserélt: a becses holmikat
két kézzel szorították, és enyhén hajbókolva nyújtották át egymásnak.

Hackworth névjegye csak annyira volt feltűnő, mint ő maga. A fehér papíron komor,
méretes, fekete betűkkel állt a neve. Természetesen intelligens anyagból készült, és
memóriájában rengeteg egyéb információ elfért. Ez a kártya példának okáért tartalmazta
annak az anyagszerkesztő programnak az egyik változatát, melyet azon eredeti alapján
állított össze, amivel az Ifjú hölgy illusztrált olvasókönyvét is legyártotta. Ez a verzió
automatikus hanggeneráló algoritmust használt, ezért nem kellettek a működéséhez
hivatásos raktívszínészek, illetve csatolta hozzá azokat a szoftvereket is, amelyekkel dr.
X programozói kínaira fordíthatták a szöveget.

A doktor névjegye sokkal tetszetősebb volt. A kínai írásjelek fölött dr. X pecsétje
díszelgett. Mivel intelligens papírt használt, a kézjegyek dinamikusak voltak. A
pecsétszerűség olyan programot kódolt a papírba, mely megállás nélkül futtatott egy
parányi grafikus modult. Dr. X pecsétje egy kehes öregembert ábrázolt, aki kúp formájú
kalapban üldögélt egy folyóparti sziklán, és bambusz horgászbotjával éppen egy halat
emelt ki a vízből. De nem is hal volt az, hanem egy tekergőző sárkány, és abban a
pillanatban, amint a szemlélő erre rájött, az öregember egyenesen feléje fordult, és
arcátlan mosolyt villantott rá. A giccses tájkép mozdulatlanná dermedt, majd ügyesen
kínai írásjelekké változott, amelyek dr. X nevét adták ki. Aztán újra elindult a kis jelenet.

A névjegy hátoldalán néhány médiaglifa árulkodott arról, hogy a papírszelet valójában

egy kupon: egy anyagszerkesztő kezelésére szánt totipotens program, kellő mennyiségű
valutaegységgel feltöltve. A médiaglifákból ítélve minimum nyolc köbméretes
szerkesztőkön lehetett futtatni, tehát Hackworth legkorábban csak Amerikában tudta
használni.
A Hanjin Takhoma fedélzetét Vancouverben hagyta el. A város nemcsak a világ egyik
leglátványosabb oszloprengetegével büszkélkedhetett a légikikötőjében, hanem egy
tekintélyes méretű atlantiszi enklávénak is otthont adott. Dr. X nem látta el pontos
utasításokkal Hackwortht, mindössze a kártyát és a járatszámot adta meg neki, ezért a
férfi úgy gondolta, felesleges a végállomásig a léghajón maradnia. Ha úgy hozza a
szükség, itt már bármikor felszállhat az expresszvonatra, amelynek útvonala a partvidék
mindegyik városát érintette.

Vancouver számtalan enklávéból álló, nyüzsgő, hatalmas méhkas volt, ennélfogva bőven
akadtak agorák, ahol a Protokollőrség felügyelete alatt a különböző törzsek tagjai
semleges terepen találkozhattak, kereskedhettek, vitatkozhattak, közösülhettek, vagy
amihez éppen kedvük volt. Az agorák egy része a hagyományok szerint a szabad ég alatt
kapott helyet, mások inkább hasonlítottak konferenciacsarnokokra vagy irodaépületekre.
A város drágább, vagyis szebb panorámával rendelkező részeit olyan klánok szerezték
meg, mint a Hongkongi Érdekközösség vagy Nippon, a konfuciánusok pedig a belváros
legmagasabb épületét vették birtokba. A Fraser-folyó termékeny deltatorkolatától keletre
elméletileg a németek és a szlávok osztoztak a maguk egyformán tág Lebensraumán, bár
mindkét törzs a szokásosnál erőszakosabb biztonsági hálóval kerítette körbe magát.
Hindusztán apró, különálló csoportjai a város különböző pontjain telepedtek meg.

Az atlantiszi enkláve az egyetemtől félmérföldnyire nyugatra bukkant elő a vízből – az

egyetemmel külön töltés kötötte össze. A Birodalmi Tektonikai Intézet embereinek hála
pontosan úgy nézett ki, mint bármelyik természetes sziget, ami már vagy egymillió éve
gubbaszt ott. Hackworth bérelt velocipédjével végigkarikázott a töltésen és hagyta, hadd
fújjon borostás arcába a sós, hűvös szél. Ismét hazai terepen érezte magát, amitől kissé
megnyugodott. A hullámtörő fölötti smaragdzöld réten rövidnadrágos, fiatal fiúk
gyeplabdáztak. Az út túloldalán egy lányiskola állt, pontosan ugyanakkora méretű, saját
sportpályával, de ezt négy méter magas, sűrű sövény vette körül, hogy a lányok testre
tapadó dresszekben szaladgálhassanak anélkül, hogy látványosan megsértenék az
etikettet.

Hackworth nem aludt túl jól a léghajó mikrokabinjában, és szívesen kivett volna egy
szobát a vendégeknek fenntartott szálláson. Ráfért volna egy pihentető szundikálás,
azonban délelőtt tizenegyre járt, és nem fecsérelhette el az egész napot. Ezért aztán
begurult a település közepére a velocipéddel, és az első útjába eső pubban megebédelt. A
csapos elmagyarázta neki, merre találja a postahivatalt; alig pár saroknyit kellett csak
mennie.

A posta tágas épületében többféle méretű anyagszerkesztőt tartottak, és akadt köztük egy
tíz köbméteres is. Hackworth a leolvasóba dugta dr. X kuponját és visszafojtotta a
lélegzetét. Azonban semmi drámai fejlemény nem történt: a kezelőpanel kijelzője szerint
a beindított feladat pár órát vett igénybe.

Ezt az időt Hackworth azzal töltötte, hogy fel-alá sétálgatott az enklávéban. A városka
központja nem volt túl nagy, és hamar beleolvadt a fákkal benőtt külvárosba, ahol
bámulatosan szép György meg Viktória korabeli, illetve román stílusú épületek álltak.
Egy-egy dombtetőn vagy buja völgyben Tudor-kori házak pipiskedtek. A házakon túl
takarosan megművelt földek váltakoztak parkokkal és golfpályákkal. Hackworth az egyik
virágba borult parkban letelepedett egy padra, és kihajtogatta a médiatronpapírt, amely az
olvasókönyv helyváltoztatását követte. A jelek szerint a könyv egy ideig a Bérelt
Területek zöldövezeti sávjában pihent, onnan pedig az Új-Atiantisz enkláve felé vette az
irányt.

Hackworth elővette a töltőtollat és rövid levelet írt Lord Finkle-McGraw részére.

Méltóságos Uram!

Tekintettel az irántam tanúsított bizalomra, bátorkodnék teljesen őszintén írni Önnek,

egyszersmind nyitott információs csatornaként szolgálni a szóban forgó feladattal
kapcsolatosan. Ebben a szellemben tájékoztatnom kell Önt arról, hogy két évvel ezelőtt,
az olvasókönyv elveszett példánya utáni kutatásom közben keresőrutint indítottam útnak
a Bérelt Területeken … (etc, etc.)

Üzenetemhez csatolok egy térképet, és az egyéb szükséges adatokat is rendelkezésére

bocsátom, amelyek az említett könyv mozgásának paramétereit tartalmazzák. Azt nem
állt módomban megtudni, kinek a birtokában van jelenleg az olvasókönyv, de tekintettel a
programozására, erős a gyanúm, hogy egy ifjú théta kislány lehet az, aki nagy
valószínűséggel öt-, legfeljebb hétéves lehet. Ha feltevésem helytálló és találmányom
maradéktalanul beváltotta a hozzá fűzött reményeket, akkor biztonsággal kijelenthetem,
hogy a könyv az eltelt időben a fiatal lány életének fontos elemévé vált…

A mondat második felét azzal zárta, hogy ha igaza van, akkor a könyvet nem szabadna
elvenni a lánytól, de aztán mégis kisatírozta ezt a néhány szót, ami ezzel rögtön el is tűnt
a lapról. Kicsoda ő, John Hackworth, hogy megmondja Finkle-McGraw-nak, miként
intézze az ügyeit? Inkább csak aláírta és elküldte a levelet.

Fél órával később ismét csilingelt a tolla, és gyorsan megnézte az e-mailjeit.

Hackworth!

Üzenetét megkaptam. Jobb későn, mint soha. Alig várom, hogy találkozzak a lánnyal.

Tisztelettel, stb.

Finkle-McGraw
Amikor Hackworth visszaérkezett a postahivatalhoz és benézett a méretes
anyagszerkesztő ablakán, a vöröses derengésben éppen egy nagy, gépszerű forma öltött
alakot. A test már elkészült és most fokozatosan emelkedett egyre magasabbra, mert a
szerkesztő folyamatosan építette alatta a négy lábat. Dr. X egy robotlovat ajándékozott
Hackworthnek.

A megajándékozott némi elismeréssel nyugtázta, hogy a chevaline tervezői nagy

hangsúlyt helyeztek az egyszerűség és az erő erényére, és kevésre értékelték a kényelmet
és a stílust. Nagyon kínai hozzáállás volt ez. Meg sem próbálták valódi állatnak álcázni.
A lábszerkezet nagy része szabadon maradt, ezért remekül lehetett látni a csuklókat és a
dugattyúkat, mintha egy ódon gőzmozdony belsejébe pillantott volna be. A test sovány
volt, csontvázszerű. A csillag alakú csatlakozókban öt vagy hat cigaretta méretű fémrúd
futott össze, a rudak és a csatlakozók pedig szabályos geodéziai hálót alkottak. A rudak
hosszúsága állítható volt. Hackworth látott már ilyen konstrukciót korábban, ezért tudta,
hogy az egész háló bámulatos mértékben bírta változtatni a méretét és a formáját,
egyúttal az irányítórendszer pillanatnyi igényének megfelelően módosult a ruganyossága
és a merevsége is. A különböző alumíniumbevonatú, nagy eséllyel vákuummal töltött
gömbök a robot bélrendszerének feleltek meg: itt a mechanikus logika egységei és egy
energiaforrás kapott helyett.

A lábak hamar elkészültek, a bonyolult patarész kicsit tovább tartott. Hackworth várt,
amíg az anyagszerkesztő teljesen leállt, kiengedte a vákuumot és kinyitotta az ajtót.

– Csukódj össze! – mondta. A chevaline lába összecsuklott, és a gép lefeküdt a padlóra.

A hálószerű váz a lehetőségekhez képest maximálisan összehúzódott, a nyaka összement.
Hackworth lehajolt, a váz egyik hézagába dugta a kezét és felemelte a lóbotot. Az
ámuldozó ügyfelek sorfala között vitte ki a postahivatalból az utcára.

– Fel! – mondta. A chevaline a két elülső lábára támaszkodott. Hackworth éppen csak
átvetette az egyik lábát az elasztikus anyaggal borított nyergen, és máris érezte, hogy a
magasba emelkedik.

A talpa sokáig csak a levegőt kaszálta, de végül megtalálta a kengyelt. Érezte, hogy
gondoskodó támaszték formálódik vesetájékon és finoman megtartja a hátát, aztán a
chevaline kigaloppozott az utcára és elindult vissza, a töltés felé.

Semmi ilyesmit nem kellett volna tennie. Hackworth már majdnem megálljt parancsolt
neki, de aztán rájött, miért az utolsó pillanatban kapta meg a kupont: dr. X mérnökei
külön beprogramozták a robot fejébe, hová kell vinnie.

– Név? – kérdezte Hackworth.

– Névtelen – felelte a chevaline.

– Új név: Emberrabló.

– Új név: Emberrabló – ismételte a lobot, aztán megérezte, hogy elérték az üzleti negyed
szélét, és könnyű vágtára váltott. Pár perc múlva már szélsebesen száguldottak a töltésen.
Hackworth visszafordult a nyeregben és üldöző légistacikat keresve Atlantisz felé lesett –
ha azonban Napier kémkedett is utána, azt igen tapintatosan tette.

Reggeli séta a Bérelt Területeken; dovetail; egy nyájas kapitány

Amagasban, fent a hegyoldalban már látták a Szent Márk-katedrális tömbjét és

leszűrődött hozzájuk a harangok kongása. A többnyire dallamtalan hangsorokat néha
egy-egy szép melódia törte meg, mint amikor a Változások könyve permutációi között
váratlan meglepetés bukkan elő.

A Gyémántpalota barack- és borostyánszínben csillogott a napfelkeltében, bár a tüzes

korong még nem bújt elő a hegy mögül. Nell és Harv meglepően jól aludt az ezüstös
takaró alatt, de sokáig nem élvezhették a pihenést. A Sen-dero enkláve harcias ébresztője
korán felverte őket, és mire ismét nekivágtak az utcának, a senderók testes koreai és inka
térítői már tömött sorokban áradtak kifelé a Bérelt Területek közös utcáira, összehajtható
médiatronjaik és a kicsi piros könyvekkel megpakolt ládák alatt görnyedezve.

– Mi lenne, ha hozzájuk mennénk be, Nell? – kérdezte Harv, és a kislány először azt
hitte, csak viccel. – Odabent mindig van ennivaló és egy kényelmes vacok.

– Elvennék a könyvemet – mondta Nell. Harv enyhén megütközve meredt rá.

– Ezt meg honnan tudod? Várj, kitalálom, az olvasókönyvedből.

– A Sendero enklávéban csak egy könyv létezik, és abban azt írják, minden más könyvet
el kell égetni.

A fenti zöldövezet felé tartottak. Amint egyre magasabbra kapaszkodtak, úgy lett mind
meredekebb a lejtő, és egyszer csak Harv zihálni kezdett. Időnként megállt, kétrét
görnyedve a térdére támaszkodott és rekedten, fulladozva köhögött, ugatva, mint egy
fóka. Idefent azonban tisztább volt a levegő, ezt már akkor érezték, amikor mélyeket
lélegeztek belőle. Hűvösebbnek is tűnt, ami szintén sokat segített.
Új-Csuszan magas, középső fennsíkját erdők gyűrűje vette körül. A Dovetail nevű rész
közvetlenül a zöldövezettel volt határos, és legalább olyan sűrűn borították a fák, mint ez
erdőt, bár ezek a távolból sokkal kisebbnek és finomabb textúrájúnak tűntek, és virágból
is rengeteg volt.

Dovetail körül fekete vasrudakból épített kerítés magasodott. Harv futó pillantást vetett
rá, és kijelentette, hogy ez a biztonsági rendszer egy vicc. Aztán észrevette a kerítés
mellett kőhajításnyi széles sávban zöldellő, szépen nyírt gyepet, amelyen akár golfozni is
lehetett volna. Jelentőségteljesen felhúzta a szemöldökét, amiből Nell megértette, hogy a
szabad felületre besétáló hívatlan vendégeket valószínűleg hidraulikus acélkarók
nyársalják fel, már ha nem tésztaszaggatók tépik szét, esetleg a robotkutyák.

Dovetail kapuja tárva-nyitva állt, ami őszinte aggodalommal töltötte el Harvot. Gyorsan
át is sétált rajta, nehogy Nellnek eszébe jusson hirtelen berohanni. A birtok határán a
kövezet a szokásos kemény, de ruganyos nano-anyagból szabálytalan gránitkockák
mozaikjává vált.

Közel és távol az egyetlen emberi lény egy ősz hajú férfi volt, akinek hatalmas, kerek
pocakján úgy megfeszült a zubbonyszerű, kék egyenruha, hogy a rézgombok két sora
széttartott. Dugványozólapátot szorongatott a kezében, és éppen lehajolt, hogy a
smaragdzöld fűből kihalásszon egy kupac gőzölgő ürüléket. Minden jel szerint
valamelyik corgi piszkíthatott oda a kettő közül, akik nem messze onnan vadul
ugráncolva próbálták felborítani egymást, ami még akkor is ellentétes lett volna a
mechanika törvényszerűségeivel, ha ezek a corgik kecsesek és vékonyak lettek volna,
pedig közel sem ez volt a helyzet.

A küzdelem – ami láthatóan egy eposzba illő viadal egyik felvonása volt csupán –
minden olyan csekélyebb fontosságú feladatot elfeledtetett az ebekkel, mint például a
kapu őrzése, ezért az egyenruhás férfi vette észre először Nellt és Harvot.

– Hess innen! – kurjantotta feléjük kedélyesen, és elutasítóan meglengette az átható szagú

lapátot. – Ma nincsen munka az olyanoknak, mint ti! Az ingyenes anyagszerkesztőket a
vízparton találjátok.

Szavai azonban a szándékával teljesen ellentétes hatást gyakoroltak Harvra, aki ebből
arra következtetett, hogy néha viszont mégis akad munka errefelé. A fiú élénken tett egy
lépést előre. Nell kihasználta az alkalmat és kiszaladt a háta mögül.

– Elnézésért esedezem, uram – mondta –, de nem munkát vagy alamizsnát keresünk,

hanem egy bizonyos illetőt, aki ebbe a közösségbe tartozik.

Amikor az egyenruhás meglátta a kislányt, aki thétának nézett ki, de úgy beszélt, mint
egy viki, rögtön lesimította a zubbonyát és kihúzta magát. Gyanakvását jóindulatú
mosoly váltotta fel, és miután pár kurta parancsot vetett oda az egyértelműen
hallásproblémákkal küszködő corgiknak, lassú léptekkel a gyerekek felé baktatott.
– Értem – mondta. – És kit kerestek?

– Egy Brad nevű férfit. Kovács. Az Új-Atlantisz enkláve egyik istállójában dolgozik, és a
lovakat gondozza.

– Jól ismerem az illetőt – mondta az egyenruhás. – Szívesen megcsörgetem nektek. Ha

jól értem, akkor… közeli barát, igaz?

– Reméljük, hogy legalább olyan kedves emlékeket ápol rólunk, mint mi róla – felelte
Nell. Harv megfordult, és mogorva pillantásából látszott, nem tetszik neki, ahogy a húga
beszél, de a férfit teljesen levette a lábáról.

– Csípős reggelünk van – mondta. – Gyertek velem a kapuslakba, ott kellemes meleg
van, és főzök nektek teát.

A kerítés a főkapu mindkét oldalán egy-egy kisméretű kőtoronyba futott be, melyeket
mélyen ülő, keskeny, rombusz alakú ablakok díszítettek. Az egyenruhás belépett a
kertből az egyik toronyba és kinyitott egy hatalmas zsanérokon forgó, súlyos vasajtót az
odakint ácsorgó gyerekeknek. Odabent parányi, nyolcszögletű szoba fogadta őket, amit
zsúfolásig töltöttek a sötét fából készült, elegáns bútorok, a régi könyvekkel teli polcok és
egy kis vaskályha, a tetején pirosra zománcozott teáskannával, mely éppen vékony
gőzoszlopot eregetett, és olyan sok horpadás tarkította, mint egy vénséges meteoritot. A
férfi két szék felé intett. Amikor megpróbálták elhúzni az asztaltól az egyiket, kiderült,
hogy tízszer olyan nehéz, mint bármilyen ülőalkalmatosság, amit eddig láttak, és valódi –
nem is aprócska – fából készült.

A székek nem voltak túlságosan kényelmesek, de Nell élvezte az ücsörgést, mert a

bútordarab mérete és súlya biztonságérzettel töltötte el. A Dovetail felé nyíló ablakok
nagyobbaknak tűntek, és pont rálátott a két corgira, akik a finom mintázatú ólomüvegen
keresztül bámultak befelé hüledezve, mintha nem is igazán értenék, milyen eljárásrendi
(roppant) hiányosság miatt maradhattak odakint mind a ketten, és bizonytalan
farokcsóválásukból ítélve már semmiben sem bíztak abban a világban, ahol ilyen
tévedések előfordulhatnak.

Az egyenruhás férfi egy fatálcát halászott elő és azzal járt körbe a szobában, hogy gondos
mozdulatokkal szép kollekciót halmozzon fel rajta csészékből, csészealjakból,
kanalakból, csipeszekből és a teafőzéshez szükséges egyéb kellékekből. Miután az összes
szükséges eszközt takaros rendben kirakta az asztalra, a hagyományos módszerekkel
nekilátott az ital elkészítésének.

Az egyik konyhapulton rendkívül idegen formájú, fekete tárgy állt. Nell csak azért tudta,
hogy ez egy telefon, mert anyu kedvenc régi passzívjaiban gyakran felbukkant, mint a
funkciójához mérten eltúlzott, szinte talizmánszerű jelentőséggel bíró holmi.
Vendéglátójuk egy papírlapot vett elő, amire csoportokba rendezett számsorozatokat írtak
fel kézzel. Hátat fordított az ablaknak és enyhén hátradőlt a pultnak támaszkodva, hogy a
lehető legtöbb fényt kapja. A papírlapot a napsütésbe tartotta, aztán az állát kecses ívben
addig emelte felfelé, míg olvasószemüvege az ideális pozícióba nem került a pupillája és
a lap közötti képzeltbeli tengelyen. Miután az összes különálló elem optimális geometriai
elrendezésbe került, a férfi halkan felsóhajtott, mint akinek mindez teljes megelégedésére
szolgál, majd szemüvege felett Nellre és Harvra pislogott, szavak nélkül is érzékeltetve,
hogy számos hasonlóan értékes trükköt leshetnek el tőle, ha szemmel tartják. Nell
lenyűgözve figyelte, nem utolsósorban azért, mert nagyon ritkán látott okulárét viselő
embereket.

A férfi pillantása visszatért a papírra, melyet pár percig összevont szemöldökkel

vizsgálgatott, majd hirtelen számokat kezdett sorolni, amelyek sorrendjét a vendégei
ugyan teljesen véletienszerűnek találták, de vendéglátójuk számára láthatóan nagy
fontossággal és egyértelmű jelentéssel bírtak.

A fekete telefonra ujjhegynyi lyukakkal ellátott fémtárcsát szereltek. Az úr váll-lapjára

akasztotta a kagylót, majd sorban a különböző lyukakba dugdosta az ujját, és minden
alkalommal el is forgatta a tárcsát, amihez le kellett győznie egy rugós mechanizmus
ellensúlyozó erejét. Utána rövid, de rendkívül kedélyes társalgás következett. Aztán a
férfi letette a kagylót és összekulcsolta a kezét a pocakján, mint aki olyan hatékonyan
elvégezte a rá bízott feladatot, hogy a szóban forgó végtagok innentől fogva már csak
felesleges díszítőelemek lehetnek rajta.

– Egy picit várni kell – mondta. – Nem szükséges kapkodni. Nehogy megégessétek a
nyelveteket a teával! Esetleg egy kis omlós kekszet?

Nell gondolta, hogy ez valami finomság lehet, de nem tudta, miféle.

– Köszönöm, uram, nem kérek – felelte, de az örökké gyakorlatias Harv bevallotta, hogy
a maga részéről szívesen megkóstolná.

Vendéglátójuk keze újra megtalálta létezése értelmét, és nekilátott felderíteni a szoba

különböző szekrényeinek elfeledett zugait.

– Mielőtt elfelejteném – jegyezte meg a kutakodás közben szórakozottan –, abban az

esetben, ha valóban szeretnétek belépni a kapun, pontosabban megismerni Dovetailt, ahol
mellesleg túláradó vendégszeretettel fogadunk benneteket, akkor nem árt, ha néhány
dolgot tisztázunk az illemszabályokkal kapcsolatban. – A férfi felegyenesedett és egy
bádogdobozt emelt feléjük, amelynek az oldalán a KEKSZ szó díszelgett. – Ez egészen
pontosan a következőket jelenti. Először is az ifiúr kiveszi a láncos botját és a rugós kését
a nadrágzsebéből, és féltő gondjainkra bízza, én pedig alaposan szemügyre venném azt a
szörnyűségesen bonyolultnak látszó, gépi alkatrészekből, szenzorokból, tápegységekből
és ki tudja, milyen se füle, se farka elemekből összerakott valamit, ami, ha nem tévedek,
egy könyvnek van álcázva. Hmm? – Vendéglátójuk megfordult, és rendkívül magasra
húzott szemöldökkel bámult rájuk, majd hívogatóan megrázta a bádogdobozt.

Moore őrmester – mint kiderült, így hívták az egyenruhás férfiút – megvizsgálta Harv
fegyvereit, a kelleténél talán kissé alaposabban is, mintha egy piramis mélyéből frissen
előhozott leletek lennének. Külön megdicsérte a fiú választását az eszközök feltételezett
hatékonysága miatt, és fennhangon tűnődött azon, micsoda végzetes ostobaság
szükségeltetik hozzá, hogy bárki egy olyan ifjúval próbáljon bajszot akasztani, mint
Harv. A fegyverek az egyik fiókos szekrénybe kerültek, aminek Moore őrmester szóban
parancsolta meg, hogy záródjon be.

– Most pedig lássuk azt a könyvet, kisasszony! – nógatta Nellt, de kedvesen.

A kislány először nem akarta kiadni a kezéből az olvasókönyvet, de aztán eszébe jutott,
hogy eléggé csúnya dolgok történtek azokkal a gyerekek, akik egyszer elvették tőle a
játszószobában. Így végül mégis átnyújtotta. Moore őrmester rendkívül óvatosan vette
kézbe, és halk, elismerő nyögést hallatott.

– Kénytelen vagyok közölni, hogy a könyv alkalmanként meglehetősen kellemetlen

dolgokat tesz azokkal, akik… legalábbis szerinte… el akarják tőlem lopni – mondta Nell,
de gyorsan el is harapta a mondatot, nehogy úgy tűnjön, mintha tolvajnak tartaná Moore
őrmestert.

– Kisasszony, elmondhatatlanul csalódott lennék, ha nem így lenne.

Moore őrmester néhányszor megforgatta a könyvet, minden oldalról szemügyre vette,

elismerően nyilatkozott a kötéséről, a cím aranybetűiről, a papír tapintásáról, majd
finoman az asztalra helyezte, de csak miután végigsimított a falapon, nehogy
szétszóródott cukorba vagy kilöttyent teába tegye. Aztán elgondolkodva sétálni kezdett
az asztal körül, majd látszólag teljesen véletlenül belebotlott egy tölgyfából készült,
rézszerelvényekkel ellátott másológépbe a nyolcszögletű helyiség egyik eldugottabb
sarkában. Hogy, hogy nem, a kiadótálcában hevert néhány papírlap, melyeket az őrmester
egy darabig elgondolkodva tanulmányozott, és időről időre szomorkásán kuncogott is
hozzá. Egyszerre felpillantott, egyenesen Nellre szegezte tekintetét, majd némán csóválta
a fejét, mielőtt megszólalt volna.

– Ifjú hölgy, van bármi fogalma arról… – kezdte, de aztán nem fejezte be a mondatot,
csak megint kuncogott egyet és visszafordult a papírokhoz. – Rendben – mondta végül. –
Rendben. – Visszacsúsztatta a lapokat a másolóba, majd megparancsolta a gépnek, hogy
semmisítse meg az összesét. Öklét a nadrágzsebébe süllyesztte és kétszer is végigsétálta a
szobát teljes hosszában, de nem nézett sem Harvra, sem Nellre, sem a könyvre, hanem
valahová a távolba révedt. – Rendben – mondta ismét. – Nem fogom elkobozni a
könyvedet arra az időre, amíg Dovetailben tartózkodsz, de ennek feltételei vannak.
Először is, semmilyen körülmények között nem használhatsz anyagszerkesztőt.
Másodszor, a könyvet csak a saját, személyes céljaidra alkalmazhatod, semmi másra.
Harmadszor, a könyvből semmilyen információt nem másolhatsz ki vagy
sokszorosíthatsz. Negyedszer, nem mutathatod meg a könyvet senkinek, sőt semmilyen
módon nem árulhatod el a létezését. A fenti feltételek bármelyikének megsértése egyrészt
azonnali kitiltással jár Dovetail területéről, másrészt a könyv elkobzásával és
valószínűleg megsemmisítésével. Érthetően fogalmaztam?
– Kristálytisztán, uram – felelte Nell. Odakintről egy közeledő ló klippiti-klappiti hangja
hallatszott.

Egy új barát; Nell valódi lovat lát; kirándulás Dovetail területén; Nell és Harv útjai
elválnak

Nem Brad érkezett lóháton, hanem egy nő, akit sem Harv, sem Nell nem ismert. Egyenes
szálú, vörösesszőke haja volt, sápadt bőrét több ezer szeplő pettyezte, répapiros
szemöldöke meg szempillája pedig csak akkor látszott, ha a napfény az arcába sütött.

– Brad barátja vagyok – közölte. – Éppen dolgozik. Azt mondjátok, ismer benneteket?

Nell már éppen belekezdett volna a magyarázatba, de Harv enyhén megszorította a karját,
s ezzel elhallgattatta, majd némileg rövidebb választ adott annál, amivel a lány rukkolt
volna elő. Annyit mondott, hogy Brad egy ideig az édesanyjuk „egyik barátja” volt,
mindig nagyon kedvesen bánt velük, sőt, egyszer még az Új-Atlantisz enklávéba is elvitte
őket és megmutatta nekik a lovakat. A történet elején tartott, amikor a nő üres
arckifejezése megváltozott, tartózkodóbbá vált, és láthatóan nem is figyelt rá.

– Azt hiszem, Brad egyszer mesélt rólatok – mondta végül, amikor az elbeszélés
akadozni kezdett, majd végül teljesen zsákutcába jutott. – Azt tudom, hogy emlékszik
rátok. Szóval, mi történjen most?

Ez fogas kérdés volt. Nell és Harv eddig kizárólag azokra a dolgokra koncentráltak,
amiket nagyon nem szerettek volna, ha megtörténnek. A lehetőségek csak megzavarták
őket, mert számukra ezek mind dilemmának tűntek. Harv elengedte Nell karját és inkább
megfogta a kezét. Egyikük sem szólt semmit.

– Talán nem ártana – szólalt meg végül Moore őrmester, amikor a nő kérdő pillantást
vetett rá, mintha tőle várna tanácsot –, ha ti ketten meghúzódnátok egy kis időre egy
biztonságos, nyugodt helyen és összeszednétek a gondolataitokat.

– Az valóban remek lenne – mondta Nell –, köszönjük szépen az ötletet.

– Dovetail területén számos nyilvános park és kert található…

– Szó sem lehet róla – vágott közbe a nő, aki elértette a végszót. – Velem jönnek a házba,
amíg Brad hazaér. Utána pedig – tette hozzá, és jelentőségtelen az őrmesterhez intézte
szavait – kitalálunk valamit.
A nő megfordult, és határozottan kisétált a házból. Nellre és Harvra rá sem nézett. Magas
volt, és buggyos, khakiszínű nadrágot viselt, amely a térdénél erősen kikopott, de az
ülepénél szinte egyáltalán nem, imitt-amott pedig azonosíthatatlan foltok tarkították.
Mindehhez nagyon bő halászpulóvert húzott, melynek feltűrt ujját biztosítótűvel
rögzítette, amitől a ruhadarab sűrű gyapjútóruszként ölelte szeplős felkarját, és ugyanezt
a hatást keltették a csuklójára feszülő, olcsó ezüstkarkötők spiráljai. Motyogott valamit a
lovának, a tarka kancának, aki lehajtott fejét ingatva kutatott a rövidre nyírt fűben
corgimentes fűszálak után. A nő a ló nyakát simogatta, és amikor a két gyerek utolérte, az
is kiderült, hogy éppen egyszerű szavakkal beszámol az odabent történtekről és arról, mi
lesz most – mindezt kicsit szórakozottan adta elő, mint akit annyira nem érdekel, de hátha
a ló tudni szeretné.

Nell egészen addig azt hitte, hogy a hátas valójában egy lóutánzatú burkolattal bevont
chevaline, amíg az egy kerítésrúd vastagságával vetekedő vizeletsugarat nem indított
maga alá – úgy csillogott a reggeli napfényben, mint egy fénykard, finom pára
gomolygott körülötte, és amikor Nell orrát megcsapta a szaga, rögtön tudta, hogy a paci
valódi. A nő nem szállt fel az állatra, amit a jelek szerint nyereg nélkül ült meg, csak
megfogta a gyeplőt, finoman, mintha pókhálóból szőtték volna, és vezetni kezdte. Nell és
Harv néhány lépés távolságból követte a hölgyet, aki egy ideig szótlanul ballagott a zöld
gyepen, és szemmel láthatóan a gondolatait rendezgette, majd hirtelen mozdulattal a füle
mögé tűrte a haját, és feléjük fordult.

– Moore őrmester említette egyáltalán a szabályokat?

– Milyen szabályokat? – szúrta közbe Harv ismét, mielőtt Nell megszólalhatott volna és a
kelleténél részletesebb válaszával esetleg rossz színben tünteti fel magukat. A lányt
századszorra is ámulatba ejtette a bátyja páratian ravaszsága, amire még Péter nyuszi is
büszke lehetett volna.

– Mi különféle dolgokat készítünk – mondta a nő, mintha ez teljesen kielégítő és szinte

tökéletes magyarázat lett volna Dovetail létezésére. – Brad lópatkókat kovácsol. Ő
azonban egyben kivétel is, mert a munkája elsősorban a lovakkal kapcsolatos. Igaz,
Tojáshéj? – tette hozzá a kanca kedvéért. – Ezért kellett egy ideig leköltöznie a Bérelt
Területekre, mert támadt némi vita arról, vajon az istállófiúk, a komornyikok és a
személyzet egyéb tagjai megfelelnek-e a Dovetail alapító okiratában lefektetett
normáknak. De végül szavaztunk és úgy döntöttünk, beengedjük őket. Untatlak
benneteket, igaz? A nevem Rita és papírt készítek.

– Mármint az anyagszerkesztőben?

Nell számára ez teljesen logikus kérdésnek tűnt, de Rita láthatóan meglepődött rajta,
majd végül nevetve elütötte a kérdést.
– Majd később megmutatom. Valójában azt akartam mondani, hogy Dovetailben minden
kézzel készül. Van néhány anyagszerkesztőnk. De ha mondjuk szeretnénk egy széket,
akkor valamelyik mesteremberünk összerak egyet fából, mint réges-régen.

– Miért nem gyártják le inkább? – kérdezte Harv. – Az anyagszerkesztő tud fát csinálni.

– Az hamisítvány, nem igazi fa – felelte Rita –, és vannak, akik nem kedvelik a

hamisítványokat.

– És miért nem kedvelik? – kérdezte Nell. Rita a lányra mosolygott.

– Ez nem csak rólunk szól. Hanem róluk – mondta, és a hegyoldal magasabban fekvő
része felé intett, a magas fákkal benőtt zöldövezetre, ami Dovetailt Új-Atlantisztól
elválasztotta.

Harv arcán felderengett a felismerés.

– A vikik cuccokat vesznek maguktól! – kiáltotta.

Rita enyhén meglepett pillantást vetett rá, mint aki még sohasem hallotta a viki szót.

– De mire is akartam kilyukadni? Ó, igen. A lényeg, hogy itt nálunk minden egyedi, ezért
nagyon vigyáznotok kell a dolgokra.

Nell körülbelül sejtette, mit jelent az „egyedi”, de Harv egyáltalán nem tudta, ezért Rita
elmagyarázta neki, miközben lassan átsétáltak Dovetail területén. Egy idő után mind
Nell, mind Harv kezdte megérteni, hogy Rita az elképzelhető legdöbbenetesebb,
legbonyolultabb módon nem mást akar velük közölni, mint azt, hogy ne rohangáljanak és
ne törjenek össze semmit. A gyermeki viselkedés befolyásolásának ez az újszerű módja
minden eddigi tapasztalatukkal gyökeres ellentétben állt, ezért hiába próbált Rita kedves
lenni, a társalgást egy idő után megmételyezte a gyerekek részéről tapasztalható zavartság
és a nő növekvő frusztrációja. Néha olyan vörösre váltott az arca, hogy még a szeplői
sem látszottak.

Dovetailben akadtak utcák is, amelyeket szorosan egymás mellé helyezett, kisméretű
kőkockákkal burkoltak. Közlekedésre lovakat, lobotokat és pufók, bütykös kerekekkel
ellátott velocipédeket használtak. Azt az egyetlen központi részt leszámítva, ahol sok
épület állt egy füves mező körül, a – nagyon kicsi vagy éppen hatalmas – házak között
tágas terek maradtak szabadon. De mindegyik házhoz tartozott egy takaros kert, és Nell
időről időre lerohant az útról, hogy megszagolgasson egy virágot. Rita kezdetben
idegesen figyelte és utánakiáltott, hogy egyet se szakítson le, mert az mind mások
tulajdona.

Az út egy fából készült kapuban ért véget, melyet nevetségesen primitív zárszerkezet, egy
használattól kifényesedett, csúsztatható deszkadarab védett. A kapun túl széles kőlapok
rendkívül elnagyolt mozaikján haladtak tovább. A kövek között csomókban nőtt a fű. Az
út finoman kanyargott a mezők között, ahol lovak és néhány tehén legelészett, és végül
egy háromemeletes kőépülethez érkezett, ami az Új-Atlantisz enkláve hegyormáról
lezúduló folyó partján állt.

Az épület oldalából gigászi kerék meredt elő, amit lassan forgatott a lapátjainak feszülő
folyó. A ház előtt egy férfi hajlongott egy vastag tönk előtt, és egy rendkívül széles
pengéjű machetével egy kivágott vörösfenyőt hasogatott vékony lapokra. A fadarabokat
fűzfakosárba gyűjtötte, amelyet egy másik férfi kötéllel húzott fel a tetőre, ahol a
megszürkült zsindelyt cserélte le a frissen, rőten csillogó falapokkal.

Harv szabályosan szoborrá dermedt a látványtól. Nell viszont már sok ilyen és ehhez
hasonló munkafolyamot látott az olvasókönyvben. Követte Ritát a hosszú, alacsony
épülethez, ahol a lovakat tartották.

Az itteniek többsége nem a malomban lakott, hanem valamelyik hosszúkás

melléképületben. Ezek mind kétszintesek voltak: alul a műhelyek, fent a szállás kapott
helyet. Nellt kicsit meglepte, hogy Rita nem él együtt Braddel. A nő lakrésze és műhelye
külön-külön kétszer akkora volt, mint a gyerekek régi lakása, ráadásul zsúfolásig töltötték
a súlyos fa- meg fémholmik, a gyapjúból, lenből és porcelánból készült tárgyak, és Nell
kezdte érteni, hogy ezeket mind kézzel készítették, valószínűleg itt, Dovetailben.

Rita műhelyében egy csomó hatalmas üst sorakozott, amelyekben sűrű, fás pép
fortyogott. A nő ezt a pépet vékonyan egy keretre feszített, sűrű hálóra kente, hogy
kinyomja belőle a vizet, aztán kézzel hajtott, nagy présekkel vastag, érdes felületű
papírlapot sajtolt belőle, amit a többezernyi parányi rost festett enyhén színesre. Amint
elkészült egy kupac papírral, az egészet átvitte a szomszéd műhelybe, ahol olajos, csípős
szag terjengett, és egy kötényes, szakállas férfi szintén egy kézzel hajtott présbe pakolta a
lapokat. Ez a gép mindegyikre betűket nyomtatott, egy új-atlantiszi úrhölgy nevét és
címét.

Mivel Nell eddig végig tisztességesen viselkedett, mert egyik gépbe sem próbált
belenyúlni és senkit sem zaklatott folyamatos kérdésekkel, Rita megengedte neki, hogy a
többi műhelybe is benézzen, csak mindenhol meg kellett kérdeznie, nem zavar-e. A lány
a nap hátralévő részében újabb és újabb barátokat szerzett: megismerkedett egy
üvegfúvóval, egy bútorasztalossal, egy takáccsal, sőt még egy játékkészítővel is, akitől
kapott egy színes kartonruhát viselő, apró babát.

Harv egy ideig a tetőfedőket nyaggatta, aztán a nap nagy részében a réteket járta,
kavicsokat rugdalt és nagy általánosságban felmérte a malomban élő közösség határait és
helyzetét. Nell néha kiment hozzá megnézni, mit csinál. A bátyja először feszültnek és
gyanakvónak tűnt, aztán megnyugodott és kezdte élvezni a környezetet, végül délutánra
teljesen elkomorodott az arca, és egy folyóparti sziklán gubbasztva nézte a zubogó vizet,
kavicsokat hajigált a hullámok közé és a körmét rágcsálva töprengett.

Brad aznap korán ért haza. Egy barna csődör hátán érkezett, egyenesen Új-Atlantiszból.
A hegyoldalon poroszkált lefelé, egyenesen az erdőn és a kutyabotmezőn át, amit
következmények nélkül megtehetett, hiszen a hatóságok jól ismerték. Harv megilletődött
arccal lépett oda hozzá, és miután felharákolta a torkából a slejmet, megpróbált egyszerre
magyarázkodni és segítséget kérni tőle. Brad pillantása azonban éppen csak átfutott az
arcán, kicsit tovább időzött Nellen, majd szégyenlősen elkapta a fejét. Az ítélet végül az
lett, hogy éjszakára maradhatnak, de minden további fejlemény olyan finomságokon
múlott, melyekre Bradnek semmi ráhatása nem volt.

– Tudnom kellene bármi olyasmiről, ami a sanghaji rendőrséget is érdekelheti? –

kérdezte Harvot komolyan. A fiú – a szokásos szócsavarások, mellébeszélések és
kifogások nélkül – egyszerűen azt felelte, nem.

Nell legszívesebben mindent elmesélt volna Bradnek. Azonban már feltűnt neki, hogy ha
az olvasókönyvben bárki egyenes kérdést tett fel Péternek, az inkább füllentett.

– Ha csak a zöld mezőket és a nagy házakat nézed, úgy tűnhet, mintha atlantiszi területen
lennénk – mondta Brad –, de a Bérelt Területek többségéhez hasonlóan mi is Sanghaj
felügyelete alá tartozunk. A sanghaji rendőrség általában nem jár errefelé, mert békés
népek vagyunk, meg egyébként is megállapodtunk velük néhány dologban. Ha viszont
kiderül, hogy szökött bandatagokat rejtegetünk…

– Vágom, vágom! – csattant fel Harv hirtelen. Látszott rajta, hogy a folyóparton már
alaposan megrágta a dolgot, és csak arra várt, hogy a felnőttek is ugyanarra a
következtetésre jussanak, mint ő. Mielőtt Nell egyáltalán felfoghatta volna, mi történik, a
bátyja megölelte és megcsókolta. Aztán sarkon fordult és a zöldellő legelőn át futásnak
eredt az óceán felé. A kislány egy darabig rohant utána, de nem bírta tartani a tempót, és
végül térdre rogyott egy harangvirágmező közepén, és könnyein keresztül nézett Harv
egyre jobban elhomályosuló alakja után. Amikor a bátyja teljesen eltűnt, Nell zokogva
összegömbölyödött a fűben, aztán kis idő múlva Rita kijött érte, erős karjába vette és
lassan elindult vele visszafelé, a malomhoz, ahol állhatatosan forgott a nagy kerék.

A HAN ÁRVÁK A MODERN OKTATÁSTECHNOLÓGIA POZITÍV HATÁSAIBAN

RÉSZESÜLNEK; FANG BÍRÓ A KONFUCIANIZMUS ALAPELVEIN TŰNŐDIK

Az árvákat szállító hajón voltak ugyan anyagszerkesztők, de természetesen nem

csatlakozhattak rá a Tápra. Helyette tárolókockákból gyártották le a készleteket. Ezek a
tartályok alapvetően úgy működtek, mint a régi benzintankok, csak üzemanyag helyett
nagyon precízen elrendezett atomok voltak bennük. Ezeket daruval emelték be a hajóra,
és úgy csatlakoztak az anyagszerkesztőkhöz, mint a szárazföldi tápkábelek. A hajók
rendszeresen kikötöttek Sanghajban, ilyenkor partra tették az üres tartályokat és
vételeztek újakat. Az éhes utasok tömegei szinte kizárólag az anyagszerkesztőkből
kikerülő szintetikus rizsen éltek.

Mostanra hét hajójuk volt. Az első ötöt a Mester öt erényéről nevezték el, utána pedig a
fontosabb konfuciánus filozófusok következtek. Fang bíró azon futott ki a vízre,
amelynek a nevét leginkább talán A Lélek Nagylelkűségének lehetett volna lefordítani
kínaiból, és személyesen, a ruhaujjába varrva vitte magával az anyagszerkesztőhöz írt
programot. Ezt a hajót kereste fel először dr. X társaságában a közös csónakkirándulásuk
alkalmával, és azóta is sokkal közelebb érezte magát ehhez az ötvenezer egérkéhez, mint
a többi bárkát megtöltő másik negyedmillióhoz.

A programot a nagyméretű, tömeges anyagszerkesztőkre optimalizálták, és minden

ciklusban egy tucat olvasókönyvet gyártott le. Amikor az első adag elkészül, Fang bíró
kiemelt egyet a még érintetlen kupacból, alaposan szemügyre vette a márványosan
csillogó jádéra emlékeztető borítót, végigpörgette a lapokat, megcsodálta az
illusztrációkat és kritikusan tanulmányozta a kalligráfiát.

Aztán a könyvvel a kezében végigsétált az egyik folyosón és belépett a játszószobába,

ahol pár száz kisegér rohangált vadul, hogy szabad utat engedjen fölös energiáinak.
Amikor sikerült elkapnia az egyik kislány pillantását, egy kézmozdulattal odahívta
magához. A lány vonakodva engedelmeskedett, de nem volt választása, mert egy lelkes
tanárnő terelgette, aki felváltva mosolygott védencére és hajbókolt Fang bíró előtt.

A bíró leguggolt a földre, hogy a lány szemébe nézhessen, és átnyújtotta neki a könyvet.
A kisegeret sokkal jobban érdekelte az ajándék, mint Fang, de megtanították az udvarias
viselkedés alapjaira, ezért nem felejtett el mélyen meghajolva köszönetet mondani neki.
Aztán kinyitotta a könyvet. Azonnal elkerekedett a szeme. A kötet beszélni kezdett
hozzá. Fang bíró kissé élettelennek, tompának találta a hangot, és a ritmusa sem stimmelt
teljesen. A lány azonban ezzel mit sem törődött. Teljesen lenyűgözte a látvány.

Mire Fang bíró felegyenesedett, vagy száz kislány állt körülötte, akik eltátott szájjal,
lábujjhegyen pipiskedve bámulták a jádeborítós könyvet.

Végül mégis sikerült a pozíciója segítségével egyértelműen jót cselekednie. A Partvidéki

Köztársaságban ez lehetetlen lett volna; a Középső Királyságban, ahol a Mester
szavainak és szellemének megfelelően éltek, ez egyszerűen a feladatai közé tartozott.

Megfordult és kilépett a szobából. Egyik lány sem vette észre a távozását, amit nem is
bánt, mert akkor bizonyára feltűnt volna nekik remegő ajka és könnytől csillogó szeme.
Miközben a folyosók útvesztőjén át ballagott a fedélzeten várakozó léghajója felé,
ezredszerre is arra gondolt, amit a Nagy Tanítás, a Mester gondolatainak veleje jelentett
neki. Az ősök, akik az egész királyság számára példázni akarták az erényes élet előnyeit,
először a saját birtokukat szabályozták. De még előtte rendezték a családi életüket.
Mielőtt azonban ehhez hozzáláttak volna, saját magukat tették rendbe. Ez csak akkor
sikerült, ha előtte mindent a helyére raktak a szívükben. Mivel őszintén és nyíltan akartak
gondolkodni, először lehetőségeik szerint a legjobban kibővítették tudásukat. Ezt a
különböző dolgok alapos vizsgálatával tudták elérni… A Menny Fiától kezdve a
tömegeken át mindenkinek el kellett fogadnia, hogy az egyén gondozása a legfontosabb,
és minden más abból következik.

Hackworth kétértelmű üzenetet kap; utazás Vancouveren át; tetovált nő és

totemoszlopok; belépés a dobolok titkos világába

Emberrablónak egy kesztyűtartóra emlékeztető rekeszt is építettek a nyakába. Hackworth

még a töltésen lovagolt, amikor kinyitotta, hátha belefér a kalapja anélkül, hogy
kénytelen lenne összehajtani, feltekerni, meggyűrni, megcsonkítani a karima páratlan
hiperboláját. Kiderült, hogy hajszál híján ugyan, de nem fog elférni. Dr. X előrelátóan és
kedvesen némi rágcsálnivalóval is ellátta: egy marék szerencsesütivel, egészen pontosan
hárommal. Jól néztek ki. Hackworth kivett egyet és kettétörte. A papírcsíkon élénk színű,
animált mértani formák futottak, végtelen fonálként tekeredő minták pattantak
egymásnak. Valahonnan ismerősnek tűntek. Feltehetően cickafarkszárak akartak lenni, a
taoisták legalábbis azt használták jövendőmondásra. De nem a Változások könyve
jellegzetes hatszögébe álltak össze, hanem lassan, egymás után a helyükre úsztak, és
betűket rajzoltak ki azzal az álkínai betűtípussal, amelyet a legtöbb egycsillagos kínai
étterem lógójánál is használtak. Amikor az utolsó betű is megérkezett, az alábbi felirat
villant fel:

KERESSE AZ ALKIMISTÁT!

– Igazán köszönöm, dr. X! – csattant fel Hackworth. Egy ideig még nézte a jóslatot,
reménykedett benne, hátha átalakul valami kissé informatívabbá, de a papír addigra
kikapcsolt. Most már csak szemét volt ez is.

Emberrabló ügetésbe váltott, és céltudatosan átvágott az egyetemen, aztán északnak

fordult, és egy hídon átkelt a félszigetre, ahol a tulajdonképpeni Vancouver nagyobb
része elterült. A chevaline igazán ügyes volt, nem lépett rá senkire, és Hackworth hamar
úgy döntött, nem érdemes aggódnia, megbízhat hátasa ösztöneiben. Nyugodtan
nézelődhetett, kiélvezhette a város látványát – az előbb, velocipédről nem lett volna bölcs
dolog. Eddig észre sem vette, milyen őrületesen és lenyűgözően sokszínű ez a hely,
mintha mindenki egyszemélyes etnikum lett volna, aki csak a saját népviseletét viselhette
és külön tájszólását beszélhette. Mintha előbb-utóbb a világ minden szeglete Indiává
változott volna, és ezzel meg is szűnt a keményvonalas descartes-i racionalisták, például
John Percival Hackworth szerint értelmezhető létezésük.
Nem sokkal azután, hogy elhagyták a légikikötőt, a Stanley Parkhoz értek. Itt jó néhány
mérföldön át háborítatlannak tűnt a félsziget – hála a jó égnek, átadták a Protokollnak, és
meghagyták olyannak, amilyen volt: megmaradhattak az időtlen idők óta ott tenyésző
fenyők, mohos, vörös cédrusok. Hackworth már járt itt néhányszor, és volt némi fogalma
arról, mit merre talál: imitt-amott néhány étterem, part menti ösvények, egy szárazföldi és
egy vízi állatkert, nyilvános sportpályák.

Emberrabló könnyedén végigrobogott a kavicsos parton, aztán kissé váratlanul megindult

egy emelkedőn. Ehhez olyan lépésre váltott, amire egy valódi ló sosem lett volna képes.
A lába megrövidült, és olyan magabiztosan vájt utat a negyvenöt fokos meredeken, mint
egy puma. Ijesztően gyorsan cikázott végig a fenyőfák között, és hamar nyílt, füves
részre értek. Emberrabló ekkor lépésre lassított, mintha csak rendes ló lett volna, akinek
vágta után fontos a lassú levezetés, és réges-régi totemoszlopok félkörébe vitte
Hackwortht.

Az egyik totemoszlop előtt fiatal nő állt, háta mögött összekulcsolt kézzel, amitől
meghatóan vénkisasszonyos is lehetett volna a megjelenése, ha történetesen nem
anyaszült meztelen, és nem fedik a testét folyamatosan változó médiatronikus
tetoválások. Még kibontott, derékig érő hajában is nanoziták telepedtek meg, ezért
minden egyes hajszál színe egyik árnyalatból a másikba váltott, bár Hackworth nem
fedezett fel benne rendszert. A nő elmélyülten bámulta a totemoszlop faragványait –
láthatóan nem volt számára ismeretlen, hiszen a tetoválásai is ebben a stílusban készültek.

A szóban forgó oszlopot egy kardszárnyú delfin képe uralta. Az állat fejjel lefelé volt, a
farka égnek állt, a hátúszója vízszintesen meredt elő a tömbből, és egyértelműen
ugyanabból a fadarabból formálták, mint az oszlop többi részét. Légzőnyílása köré egy
emberi arcot faragtak. A száj és a delfin légzőnyílása egy és ugyanaz a bemélyedés volt.
A határok teljes összeolvadása a totemoszlopokon és a nő tetoválásaiban is
visszaköszönt. Egy medve meredten bámuló szempárja egy másik lény arca lett. A nő
köldöke szintén emberi száj volt, akárcsak a kardszárnyú delfin légzőnyílása, és néha egy
arc egy másik, nagyobb szájává vált; az egyiknek a nő mellbimbója volt a szeme, a
fanszőrzete pedig az állán serkenő kecskeszakáll. De Hackworth alig értelmezhetett egy
mintát, az már át is alakult, mert a totemoszlopokkal ellentétben a nő testén dinamikusan
változtak a képek, és ugyanúgy játszódtak egymásba az ábrák, mint az oszlopok
faragványai, ha azokat valaki térben körüljárta.

– Szervusz, John – üdvözölte a nő. – Kár, hogy szerettelek, mert el kellett menned.

Hackworth próbálta megtalálni a nő arcát, aminek könnyű feladatnak illett volna lennie,
hiszen a feje elején lehetett, de a férfi tekintetét folyamatosan elterelték az egymásba
folyó kis arcocskák a nő szemén, száján, de még az orrlyukában is. És most már elkezdte
felismerni a hajában villódzó mintát. Több volt, mint amivel meg tudott volna birkózni.
Egészen biztosra vette, hogy egy villanásra Fionát is látta.

A nő hátat fordított neki, a haja egy pillanatra pörgő szoknyaként feküdt fel a levegőre.
Hackworth végre egészében látott mindent, és kezdte megérteni az előtte feltáruló képet.
Abban sem kételkedett, hogy a folyamatosan változó összevisszaságban Gwen és Fiona is
felbukkant – a tengerparton sétáltak.

Leszállt Emberrablóról és gyalog eredt a nő nyomába. A chevaline csendben követte.

Vagy fél mérföldet tehettek meg a parkban. Hackworth tartotta a távolságot a nőtől, mert
amikor túl közel ért hozzá, káprázni kezdett a szeme a hajában villódzó képektől. A nő
egy elvadult partszakaszra vitte, ahol kidőlt fenyők hevertek a fövenyen. Hackworth
igyekezett lépést tartani vele. Átmászott a törzseken, és kapaszkodás közben néha úgy
érezte, mintha réges-régen kivájt, emberkéz alkotta fogódzkodót találtak volna az ujjai.

A fák ezerszer újraírt üzenetek voltak. Kettő talajba szúrva állt, nem is teljesen
függőlegesen, inkább kilőtt nyílvesszőként fúródtak a változékony homokba. Hackworth
átsétált közöttük. A habok a térdét mosták. Erdei állatok viharvert fejét látta, hollók,
sasok, farkasok fonódtak a szerves anyagba. A lába körül örvénylő víz keservesen hideg
volt, és pár pillanatig zihálva vette a levegőt, de a nő továbbment. A víz már lassan a
melléig ért, és a haja szétterült a felszínén. Ismét kivehetővé váltak benne az áttetsző
képek. Aztán elborította egy hatalmas hullám, és eltűnt alatta.

A óceán olyan erővel csapott le Hackworthre, hogy a férfi fenékre esett, és hiába
kapálódzott kézzel-lábbal, arrébb sodródott. Amikor visszanyerte az egyensúlyát, pár
pillanatig csak ült, és hagyta, a kisebb hullámok hadd öleljék át a derekát és a mellkasát:
várta, hogy a nő felbukjon levegőért a víz alól. De nem így történt.

Volt valami odalenn. Hackworth talpra kecmergett és belegyalogolt az óceánba. Amikor

a hullámok már kis híján az arcába csaptak, a lába kemény, sima felületet ért, ami szinte
azonnal ki is szaladt alóla. A víz egy föld alatti üregbe özönlött, és magával szippantotta
a férfit is. A feje fölött a helyére csapódott egy fedél, és hirtelen újra kapott levegőt.
Ezüstös fény vette körbe.

A vízszint ülve a mellkasáig ért, de gyorsan apadt: valamiféle szivattyúrendszer

vezethette el. Amikor elfogyott, Hackworth azon kapta magát, hogy egy hosszú, ezüst
folyosón néz végig. A nő egy kőhajításnyival járt előtte, és lefelé ereszkedett.

Hackworth már járt néhányszor ilyen rendszerben, bár általában ipari környezetben. A
bejáratot a partba ásták, de a többi csak lebegő alagút volt, alul lehorgonyzott, levegővel
töltött cső. Olcsó helyteremtő eszköz, a nipponiak gyakran alakítottak ki belőle
szálláshelyeket a külföldi vendégmunkásoknak. A falak olyan membránból készültek,
ami oxigént szűrt ki a környező tengervízből, és széndioxidot bocsátott ki helyette. A
körülötte úszkáló halak szemével nézve valószínűleg olyanok lehettek ezek a helyek,
mint a hideg acéltányérra csapott forró, gőzölgő tészta: számolatlanul özönlött belőlük a
sok apró, szennyezett széndioxid-buborék. A rendszerek úgy nőttek, burjánzottak az
óceánban, mint a rosszul tárolt krumplin a csírák: időről időre elágaztak, és vitték
magukkal a saját Tápjukat, hogy parancsra ki lehessen bővíteni őket. Az elején üresek
voltak, töppedtek, de amikor úgy érezték, elkészültek, a vízből zsákmányolt oxigénnel
felfújták a testüket, és megkeményedtek a falaik.
Amikor Hackworth füléből eltűnt a hideg víz, lassan mély dobolásra lett figyelmes.
Először a feje fölött zúgó hullámok morajának vélte, de aztán rájött, hogy sokkal
egyenletesebb a ritmusa. Hívogató volt.

Elindult a folyosón, követte a nőt. A fény egyre halványabban derengett, és a járat egyre
keskenyebb lett. Gyanította, hogy valamennyire az alagút fala is médiatronikus felület
lehet, mert egyfolytában mozgást látott a szeme sarkából, de mire odakapta a fejét, már
semmi nem volt ott. Valószínűleg egy kamrába, az alagút valamelyik duzzanatába jutnak
majd, ahol a nő barátai nyilván hatalmas üstdobokat vernek, de mielőtt ez
bekövetkezhetett volna, a folyosó teljesen elsötétült, és a férfi térdre ereszkedve, két
kézzel tapogatózva haladt tovább. Amikor a térde és a tenyere az alagút feszes, rugalmas
falához ért, a csontjaiban érezte a ritmust és rájött, hogy a hangkimenetet beépítették az
anyagba: a dobolás bárhonnan jöhetett, akár felvételről is. De talán az egész még ennél is
egyszerűbb volt: az alagút nagyon jól vezette a hangot, és valahol, a rendszer más pontján
emberek ököllel verték a falakat.

A feje is az alagút mennyezetét súrolta. Hasra feküdt, és úgy kúszott tovább. Apró
fényszikrák villantak fel előtte, és rá kellett jönnie, hogy a tulajdon kezét látja.
Fénykibocsátó nanoziták épültek be a szervezetébe. Alighanem dr. X orvosa ültette be
őket, de addig nem keltek életre, amíg Hackworth nem jutott be ebbe az
alagútrendszerbe.

Ha a nő nem ment volna át a szeme láttára ezen a részen, Hackworth itt feladja, mert
biztosra vette, hogy zsákutcába jutott, és nem stimmel valami az alagút helyi szakaszával,
esetleg nem tágult ki eléggé. A dobolás most már mindenhonnan hallatszott, szabályosan
beleremegett a csontja. Semmit sem látott, bár néha sárgásán fel-felvillant előtte valami.

A folyosó enyhén himbálódzott az áramlatban: a szoros mélyéről rendkívül hideg víz

örvénylett. Hackworth gondolatai néha elkószáltak, és ilyenkor eszébe jutott, milyen
mélyen járhat a felszín alatt. Ilyenkor erővel kellett elterelnie a gondolatait, nehogy
pánikba essen. A barátságos, levegővel teli alagútra összpontosított, nem pedig arra,
odakint mi lehet éppen körülötte.

Most már biztos volt benne, hogy valahol előtte fény dereng. Az alagút egy duzzanatában
találta magát. Éppen csak annyi helye volt, ahol felülhetett, és egy pillanatra hanyatt
hengeredett, hogy kipihenje magát. A kicsiny kamrában lámpás világított, a tálkát
valamiféle olvadt szénhidrát töltötte meg, hamu és füst nélkül égett. A médiatronikus
falakon mozgó jelenetek villództak, bár a pislákoló fényben alig kivehetően: a képeken
állatok táncoltak az erdőben.

Úgy tűnt, már nagyon régóta követi az alagutat, de kezdte teljesen elveszíteni az
időérzékét. Újra és újra lámpással megvilágított kamrácskákba ért, ahol ismét képeket
látott. Hason kúszott a vaksötét folyosókon, és idővel kezdtek úrrá lenni rajta a
hallucinációk. Először csak halványan, aztán egyre élesebben hallott és látott dolgokat,
amik rendszertelenül ostromolták az érzékeit. Azonosíthatatlan zajok csapongtak az
idegrendszerében, de egyre valósabbnak tűnő érzéseket ébresztettek benne.
A hallucinációk egy ponton egészen álomszerűvé váltak: csupa olyasmit látott, amit nem
is olyan régen, a valóságban is; ott volt Gwen és Fiona, dr. X, a léghajó, a gyeplabdázó
fiúk, de mindenbe egészen idegen elemek vegyültek. Zavarta, hogy az agya olyan,
számára drága kincseket ás elő, mint a lánya, és ismeretlen képek és ötletek közé őrli.

Látta a bőre alatt villódzó nanozitákat. Nem tudhatta, nincs-e még pár millió az agyában,
nem ülnek-e ott minden axonon és dendriten, nem küldenek-e egymásnak adatot
fényvillanással. Egy második agy, amely elvegyül a sajátjával.

Semmi oka nem volt azt hinni, hogy az efféle nanoziták nem adják tovább egymásnak az
információt: csak végighasítanak a testén, kifelé, a bőrén lévő nanoziták felé, és onnan
tovább a sötétbe, ahol már várnak rájuk a többinek. Vajon mi történne, ha hasonlóan
megfertőzött emberek közelébe kerülne?

Amikor hirtelen megérkezett a nagyterembe, már nem is tudta eldönteni, vajon a

valóságot látja, vagy csak egy újabb gépi eredetű érzéki csalódás rabja. A terem alakja
leginkább egy nagy, lapos fagylaltra emlékeztetett: a jókora kupola alatt enyhén lejtős
tölcsér tátongott. A mennyezet egyetlen hatalmas médiatron volt, a padló pedig a hozzá
tartozó amfiteátrum. Hackworth hirtelen csusszant be a terembe, éppen amikor a dobolás
a csúcspontjára ért. Tehetetlenül csúszott lefelé a síkos padlón, egyenesen a központi
gödörbe. A hátára hemperedett, és már látta, hogy a feje fölé boruló kupolára tüzes kép
vetül, a szeme sarkából pedig azt is észlelte, hogy a terem alján ezernyi eleven, hús-vér
konstelláció üti ököllel a padlót.

Második Rész

Az idegen vidékeken született és nevelkedett barbárok számára akadnak dolgok a

Mennyei Dinasztia adminisztrációjában, melyek nem tökéletesen érthetőek, és
folyamatosan olyan erőltetett megoldásokkal állnak elő, melyek valódi természetét nehéz
nekik elmagyarázni.

Csi Jing
HACKWORTH EGYEDÜLÁLLÓ ÉLMÉNYE; A DOBOLóK RÍTUSA

A barlangban csak az apró tüzek világítanak. Egy fiatal nő – szinte még kislány – áll egy
emelvényen. A díszes testfestésen kívül semmit sem visel, de lehet, hogy az is csak egy
egész bőrfelületét lefedő, médiatronikus tetoválás. A fején lombos ágakból font korona
zöldell, és vastag szálú, dús haja egészen a térdéig ér. Rózsacsokrot szorongat a keblén, a
tüskék szinte a bőrébe mélyednek. Rengeteg ember veszi körbe, talán ezer is: mind
őrjöngve dobolnak, néha kántálnak és énekelnek.

A lány és a nézők közti részen tucatnyi férfi jelenik meg. Néhányan önszántukból, futva
érkeznek, másokat mintha belöktek volna, megint mások pedig úgy ténferegnek elő, akár
az utcáról idetévedt járókelők – anyaszült meztelenül –, vagy mint akik rossz ajtón
nyitottak be. Van köztük ázsiai, európai, afrikai is. Néhányat lökdösni kezdenek a
tömegből előrohanó, őrjöngő ünneplők, ide-oda taszigálják őket. Végül aztán körbeveszik
a lányt, mire a dobolás fülsiketítőén felhangosodik, gyorsul, egyre sebesebb, a végén
ritmusát vesztetten kopog, mint a jégeső, aztán hirtelen és egyszerre elhallgat.

Valaki éles, elszánt jajongásba kezd. Hackworth egy szót sem ért belőle. Egyetlen
hatalmas dobütés kondul válaszul. Újabb jajszó. Újabb dobbanás. Még egy újabb. A
harmadik ütésnél már kialakul valami tétova ritmus. Ez eltart egy ideig, az ütem lassan
gyorsulni kezd. Egy idő után a jajongó már nem hallgat el a dobolás alatt sem, hanem
szinte ellenpontozza éles, visító mondókájával az ütemet. Alany körül álló férfiak
végtelenül egyszerű, csoszogó táncba kezdenek, először egyik irányban köröznek a lány
körül, aztán a másikban. Hackworth most látja csak, hogy mindegyiknek merevedése
van, és fényesen ragyogó, médiatronikus óvszert viselnek. A gumik nemcsak mintásak,
de világítanak is, és a fel-alá lengő hímvesszők vásári világítópálcákként táncolnak a
levegőben.

A dob üteme és a tánc is csak apránként gyorsul. A merevedésekből ítélve Hackworth

kezdi érteni a lassúság okát: ez még csak az előjáték. Úgy fél óra múlva mind a szexuális,
mind az általános izgalom elviselhetetlenné válik. A ritmus mostanra éppen csak kicsit
gyorsabb az átlag pulzusnál, rengeteg más ütem és kontraütem fonódik össze benne, és az
egyes énekesek kántálása vad, félig szervezett kórusműbe olvad. Aztán hirtelen, amikor
már úgy tűnik, hogy jó félórája nem történt semmi sem, minden egyszerre zajlik le. A
dobolás és a kántálás újabb, szinte már lehetetlen intenzitásra vált. A táncosok lenyúlnak,
megragadják radioaktív óvszerük petyhüdt gumicsúcsát és kifeszítik.

Egy kést szorongató alak rohan körbe, és lemetszi az óvszerek csúcsát; mintha a
körbemetélés beteg paródiáját adnák elő. Láthatóvá válik a táncosok péniszének a hegye.
A lány most mozdul meg először: feldobja a csokrát, mint a limuzin felé induló
menyasszonyok. A rózsák szökőkútként törnek fel, pörögnek, pörögnek, aztán egyesével
a táncosok közé hullanak, akik elkapják őket a levegőben, négykézláb tapogatóznak a
földre esett szálak után, ki hogy éri el. A lány elájul, vagy ki tudja, miért, széttárt karral
hanyatt zuhan, és a táncosok megragadják, a fejük fölé emelik a testét, és egy ideig így
parádéznak körbe-körbe járva, mintha frissen szedték volna le a keresztről. Végül hanyatt
fekve ér földet, és az egyik táncos azonnal a lába között terem. Alig lök rajta néhányat,
már végez is. Páran elkapják a táncos karját és felrántják, még mielőtt annyit mondhatna
a lánynak, hogy azért reggel is szeretni fogja, és máris ott egy másik, neki sem tart valami
sokáig – a hosszú előjáték után ezek már bármikor elsülnek. A táncosok alig pár perc
alatt mind túlesnek az aktuson. Hackworth nem látja a lányt, már teljesen eltűnt a többiek
alatt, de amennyire meg tudja ítélni, nem kapálódzik, és nem is kell lefogniuk. A vége
felé füst vagy gőz kezd felszállni az orgia közepéről. Az utolsó résztvevő arcán
megjelenik a grimasz, mint a legtöbb embernél orgazmus közben, aztán kirántja magát a
nőből, megragadja a farkát, és úgy ugrál fel-alá, úgy kiabál, mint akinek komoly
fájdalmai vannak. Erre az összes többi táncos is hátraugrik, el a nő mellől. A fekvő testet
most már elég nehéz kivenni, csak valami mozdulatlan halom hever az egyre sűrűbb
gőzben.

Egyszerre csak lángok csapnak fel a lányból mindenütt, eleven lávafolyamokként tépik
fel az ereit, a szíve gömbvillámként robban ki a mellkasából. A teste tüzes keresztként
lobog a földön, a fényes csúcs fölött fejre állított kúpként örvénylik a füst és a gőz.
Hackworth csak most ébred rá, hogy a dobolás és a kántálás teljesen elhallgatott. A
tömeg csendben nézi az égő testet. Aztán amint kihunyt az utolsó lángnyelv is,
díszőrségre emlékeztető csoport válik ki a sokaságból. Mind a négy férfi testét feketére
festették, és fehér csontvázakat mázoltak rájuk. Hackworthnek úgy tűnik, a nő egy
négyszögletes leplen hevert, amikor elégett. A négy festett alak megragad egy-egy sarkot,
a lány maradványai középre csúsznak, porfinom hamu szállong, vörösen felparázslik még
a szén. A csontvázemberek egy ötvenöt gallonos hordóhoz viszik a hamvakat, és
beleszórják. Gőzoszlop száll fel, és éles sziszegés hallatszik: a hordóban valami folyadék
lehetett, arra dobták a forró maradványokat. Az egyik csontvázember felkap egy hosszú
nyelű kanalat, megkavarja a kotyvalékot, aztán belemerít egy repedt és koszos University
of Michigan feliratú bögrét, és nagyot kortyol belőle.

A három másik csontvázember is iszik. Mostanra már sorba álltak a nézők. Egyenként
lépnek előre. A csontvázemberek vezetője odatartja mindegyiknek a bögrét, és mindenki
kap egy kicsinyke kortyot. Aztán elmennek – egyesével vagy kis csoportokban
beszélgetve. A műsornak ezennel vége.

nell élete dovetailben; újabb fejlemények az olvasókönyvben, kirándulás az Új-Atlantisz

enklávéban; bemutatják Miss mathesonnak; új lakás, régi ismerős
Nell hetekig élt a malomban. Kapott egy kis ágyat az eresz alatt a legfelső emeleten:
barátságos hely volt, és csak ő fért be kicsiny termetével. Vagy Ritával evett, vagy
Braddel, vagy valamelyik másik, kedves helybélivel. Napközben a mezőn ténfergett, a
folyóba lógatta a lábát vagy az erdőt derítette fel. Néha egész a kutyabotmezőig
elmerészkedett. Mindig magával vitte az olvasókönyvet. Mostanában másról sem szólt a
történet, mint Nell hercegnő és barátai hőstetteiről a Szarkakirály városában.

A könyv egyre kevésbé volt meseszerű, mindinkább olyan lett, mint egy raktív. Az egyes
fejezetek végére Nell egészen kimerült, mert minden eszére és ügyességére szüksége
volt, hogy újabb napot vészeljen át anélkül, hogy Szarkakirály kalózai elfognák.

Idővel Nell és Péter rettentően ravasz tervet ötlöttek ki – úgy gondolták, elterelik az őrök
figyelmét, aztán beosonnak a várba és megszerzik maguknak a varázskönyveket,
Szarkakirály hatalmának fő forrását. A terv elsőre kudarcot vallott, de másnap a lány
visszalapozott, és újra megpróbálta, bár pár dolgot megváltoztatott. Megint kudarcot
vallottak, de Nell hercegnő és a barátai ezúttal messzebb jutottak a kastélyban.
Hatodszorra vagy hetedszerre aztán tökéletesen működött a terv – Szarkakirályt lekötötte
a Péterrel vívott fejtörőpárbaj (természetesen a nyúl nyert), Bíbor egy varázslattal betörte
a titkos könyvtár ajtaját, és odabenn még az Ifjú hölgy illusztrált olvasókönyvénél is
csodálatosabb kötetekre leltek. Az egyikben ékköves kulcs lapult. Ezt Nell hercegnő
magához vette, és ha már ott voltak, Bíbor elemelte Szarkakirály jó néhány
varázskönyvét is.

Az sem volt kevésbé lélegzetelállító, ahogyan innen átszöktek a szomszéd országba.

Szarkakirály ott már nem érhette őket utol, letelepedtek hát egy szépséges mezőn, és
pihentek pár napot. Napközben, amikor a többiek csak plüssállatok voltak, Nell az új
varázskönyveket tanulmányozta, amelyeket Bíbor csent el. Az illusztrációk ilyenkor
hirtelen megnőttek, kitöltötték az egész oldalt, és amíg a lány meg nem unta és el nem
tette, az olvasókönyv maga vált a varázskönywé.

Nell kedvence a mágikus Atlasz volt, melynek segítségével bármilyen világot, képzeltet
és valósat egyaránt felderíthetett. Bíbor az idő túlnyomó részében egy hatalmas,
viharvert, pecsétes, megégett, vén kötetet bújt. A PANTECHNICON felirat állt rajta. A
könyvet egy beépített kapoccsal és lakattal lehetett zárni. Ha Bíbor épp nem olvasta,
mindig lelakatolta. Nell gyakran megkérte, hadd nézzen bele, de Bíbor azt mondta, még
túl fiatal ahhoz, hogy olyasmikről tudjon, amik abban a könyvben vannak.

Kacsa általában a tábor körüli teendőkkel foglalta el magát, takarított, gondoskodott az

ennivalóról, mosott a folyóparti köveken, és megvarrta a hosszú vándorlás közben
elszakadt ruháikat. Péter egyre nyugtalanabbá vált. A szavak mestere volt, de az olvasás
csínját-bínját sosem sikerült elsajátítania, ezért a Szarkakirálytól zsákmányolt könyvek
számára teljességgel haszontalannak tűntek – legfeljebb az üregét bélelhette volna ki
velük. Elkezdte felderíteni a környező erdőket, különösen az északra fekvő vidék
érdekelte. Eleinte csupán pár órára tűnt el, de egyszer elmaradt egész álló éjjel, és csak
másnap délben került elő. Aztán kezdett többnapos kirándulásokra indulni.

Péter egy szép napon eltűnt az északi erdőségben. Roskadozott súlyos csomagjai alatt, és
többé nem tért vissza.

Nell egyik nap éppen a mezőn sétálgatott, amikor egy finom úrhölgy – egy viki – léptetett
mellé lóháton. Amikor közelebb ért, a kislány meglepődve látta, hogy a ló Tojáshéj, az
úrhölgy pedig maga Rita. Olyan hosszú ruhát viselt, mint a viki asszonyságok, a fején kis
lovaglókalappal, ráadásul oldalvást ült, női nyeregben.

– Nagyon csinos vagy – mondta neki a lány.

– Köszönöm, Nell – felelte Rita. – Szeretnél te is ilyen csinos lenni egy kicsit?
Meglepetésem van számodra!

A malomban élő hölgyek között volt egy szabó, aki készített Nellnek egy ruhát. A saját
kezével varrta. Ritánál pont ott volt ez a ruha, és segített átöltözni a kislánynak ott, a
mező kellős közepén. Aztán befonta a haját, még vadvirágokat is tűzött bele. Végül pedig
segített neki felkapaszkodni Tojáshéj hátára, és lassan visszalovagoltak a malom felé.

– Ma viszont itt kell hagynod a könyvedet – mondta Rita.

– Miért?

– Mert átviszlek a védőrendszeren, fel az Új-Atlantisz enklávéba – magyarázta Rita. –

Moore őrmester szerint semmiképpen nem viheted magaddal a könyvet. Azt mondta, az
túlságosan megkavarná a dolgokat. Tudom, hogy most azt fogod kérdezni, miért, de én
sem ismerem a választ.

Nell felszaladt az emeletre, párszor megbotlott hosszú ruhában, és aprócska fülkéjében

hagyta az olvasókönyvet. Aztán visszamászott Rita mellé, Tojáshéj hátára. Átlovagoltak
a malomkerék fölött átívelő kis kőhídon, keresztül az erdőn, míg csak Nell meg nem
hallotta a biztonsági légistacik halk zúgását. Tojáshéj lépésbe váltott, és finnyásán
igazgatta a lábát a fényes, remegő könnycseppekkel teli mezőn. Nell le is nyúlt, hogy
megérintsen egyet, aztán visszakapta a kezét, bár a nagy csepp csak eltaszította magától
az ujját. Aztán tovább léptettek, és a tükörképe lecsúszott a mag sima héjáról.

Jó darabig lovagoltak Új-Atlantisz területén anélkül, hogy a fákon, vadvirágokon, kis

patakokon, egy-egy őzön vagy mókuson kívül bármit is láttak volna.

– Miért van a vikiknek ekkora enklávéjuk? – kérdezte Nell.

– Ne mondd többé, hogy viki! – szólt rá Rita.

– Miért ne?
– Mert ezt a kifejezést azok használják rájuk, akik rossz vagy ellenséges színben akarják
feltüntetni őket – válaszolta a nő.

– Szóval ez egy pejoratív szó? – kérdezte Nell.

Rita nevetése inkább tűnt idegesnek, mint vidámnak.

– Pontosan.

– Miért van az atlantisziaknak ekkora enklávéjuk?

– Minden törzsnek megvan a maga életmódja, és némelyik alkalmasabb a pénzcsinálásra,

mint mások. Nekik aztán nagy a területük, a többieknek meg kicsi.

– Hogy érted, hogy megvan a maga életmódja?

– A pénzcsináláshoz keményen kell dolgozni és megfelelő módon kell élni. Az

atlantisziak mind így élnek, ez is része a kultúrájuknak. A nipponiak is ilyenek. Nekik és
az atlantisziaknak ennek megfelelően akkora a vagyonuk, mint az összes többi törzsnek
együttvéve.

– És te miért nem vagy atlantiszi?

– Mert nem akarok úgy élni, mint ők. Dovetailben az emberek csodaszép dolgokat
készítenek. Számunkra az atlantisziak életmódja, az öltözködésük, vagy az, hogy hosszú
éveket töltenek az iskolában, teljesen felesleges. Ettől még nem tanulunk meg szép
holmikat előállítani. Szívesebben járok sima kék farmerben, és csinálok papírt.

– De az anyagszerkesztő is tud papírt gyártani – mondta Nell.

– Olyat nem, amilyet az atlantisziak szeretnek.

– Akkor csak azért tudsz megélni a papírkészítésből, mert az atlantisziak sok pénzt
keresnek azzal, hogy keményen dolgoznak – jelentette ki a lány.

Rita elvörösödött, és egy ideig hallgatásba burkolózott. Amikor végül megszólalt, kissé
feszültnek tűnt.

– Nell, nem ártana megkérdezned a könyvedtől, mit jelent az a szó, hogy diszkréció.

Egy trágyahalmok szegélyezte lovaglóösvényre értek és követték felfelé. A csapás

hamarosan terméskő falak közé szorult. Rita elmesélte, hogy az egyik Dovetailben élő
barátja építette. Az erdő helyét legelők vették át, aztán jáde-gleccserként szikrázó, zöld
gyep, a hegytetőkön hatalmas házak, körülöttük mértani formákra nyírt sövény és óriási
virágágyások. Az ösvény kockaköves úttá változott, és időről időre újabb sávok
bukkantak fel rajta, ahogy beértek a városba. A hegy még mindig fölébük magasodott, és
zöld csúcsán, félig rejtve a könnyű felhőfátyol mögött, Nell meglátta a Viktória-forrást.

A Bérelt Területekről nézve az Új-Atlantisz enkláve mindig tisztának és gyönyörűnek

tűnt, és kétségkívül az is volt. De a kislányt meglepte, mennyivel hűvösebb van itt
korábbi otthonához képest. Rita elmagyarázta, hogy az első atlantisziak északi
országokból származtak, nem szerették a forróságot, és azért alapították a várost a
magasban, hogy élvezhessék a hidegebb levegőt.

Ráfordultak egy sugárútra. Középen jókora, virágos park terült el, kétoldalt pedig vörös
téglából épült sorházak emelkedtek, tele tornyocskákkal, vízköpőkkel, ólomüveg
ablakokkal. Cilinderes úriemberek és hosszú ruhás hölgyek sétáltak, babakocsikat
tologattak, elegánsan poroszkáltak valódi és robotlovakon. Fényes, sötétzöld, megbillent
jégszekrényre hasonlító robotok zümmögtek fel-alá az utcán csigatempóban, a lócitromok
fölé kuporodtak, és felszippantották a mocskot.

Időről időre elhasított mellettük egy biciklis hírnök vagy fekete, teljes sávot elfoglaló
autójában egy-egy különösen elegáns atlantiszi. Rita megállította Tojáshéjat az egyik ház
előtt, és pénzt nyomott egy fiú kezébe, hogy vigyázzon a lóra. A nyeregtáskából
előszedett egy új papírköteget, melyet a szintén általa készített csomagolópapírba csavart
be. Felvitte a lépcsőn, és becsöngetett. A ház elülső oldalán jókora körtorony
éktelenkedett, melyhez zárt erkélyek kapcsolódtak, fölöttük festett ólomüveg betétek. Az
ablakokon és a csipkefüggönyökön túl, az emeleti szobákban Nell kristálycsillárokat,
szép tányérokat, sötétbarna fa könyvespolcokat és könyvek ezreit látta.

A szobalány beengedte Ritát. Nell az ablakon át figyelte, ahogy Rita ráteszi a

névjegykártyáját a felé nyújtott kis ezüsttányérkára – névjegytálcának hívták az ilyet –,
majd a szobalány elviszi, és pár perccel később újra felbukkan, hogy a ház hátsó traktusa
felé vezesse a vendéget.

A nő jó félóráig nem tért vissza. Nell azt kívánta, bárcsak nála lenne az olvasókönyv,
hogy szórakoztassa. Egy ideig a lóra felügyelő kisfiúval beszélgetett. Samnek hívták, a
Bérelt Területeken élt, és minden áldott reggel öltönybe vágta magát és felbuszozott ide,
hogy aztán az utcán ácsorogjon, lovak kantárját fogja vagy egyéb apró munkákkal
keressen pénzt.

Nell kíváncsi lett volna rá, vajon Tequila itt dolgozik-e valamelyik házban, és
belefuthatnak-e teljesen véletlenül. Mindig összeszorult a szíve, ahányszor csak az
anyjára gondolt. Rita kijött a házból.

– Sajnálom – mondta. – Amint tudtam, jöttem, de egy kicsit maradnom kellett, hogy
társasági életet éljek. Tudod, a protokoll…

– Protokoll… Magyarázd el! – mondta neki Nell. Az olvasókönyvvel is mindig így

beszélt.
– Nem ártana, ha a következő helyen figyelnél egy kicsit a modorodra. És ne mondj
olyanokat, hogy magyarázd el ezt meg azt!

– Vajon túlságosan is visszaélnék kegyed türelmével, ha megkérném, hogy röviden

foglalja össze számomra a protokoll szó jelentését? – kérdezte a kislány.

Rita ismét idegesen felnevetett, és rosszul leplezett riadtság ült ki az arcára, amikor
Nellre nézett. Miközben végiglovagoltak az utcán, magyarázott egy keveset a
protokollról, de a lányka nem igazán figyelt oda: arra próbált rájönni, hogyan lehet, hogy
teljesen váratlanul képes megijeszteni a felnőtteket, például Ritát.

Átvágtak a város legpompázatosabb részén – itt minden ház, minden szobor csodálatos
volt, és minden utca másféle. Voltak köztük félkörívesek, kör és ovális alakúak, udvarok,
zöld növényzettel övezett terek, és még a hosszú utcák is vadul kacskaringóztak. Aztán
egy kevésbé kiépített részre értek. Parkok és sportpályák választották el a házakat. Végül
egy faragott tornyokkal díszített, igen csinos épület előtt álltak meg. Kovácsoltvas kerítés
és sűrű sövény vette körül. Az ajtó felett a következő felirat állt:

MISS MATHESON AKADÉMIÁJA A HÁROM GRÁCIÁHOZ

Miss Matheson otthonos kis szobácskában fogadta őket. Nell úgy tippelte, valahol nyolc-
és kilencszázadik életéve között járhat, és festett képekkel díszített, gyűszűnyi
csészécskéből itta a teát. A gyerek igyekezett egyenesen ülni és figyelni, próbálta
utánozni azokat a jól nevelt kislányokat, akikről a könyvében olvasott, de a tekintete
minduntalan a könyvespolcra vándorolt, a teáskészleten lévő képeket vizslatta, vagy a
Miss Matheson feje fölötti festményt fürkészte, amelyen három ifjú hölgy táncikált egy
ligetben, meglehetősen áttetsző öltözékben.

– A létszám már betelt, a félév kezdetét vette, és nem felel meg egyetlen
követelményünknek sem. De igazán lenyűgöző ajánlásokkal érkezett – mondta Miss
Matheson, miután hosszasan végigmérte aprócska vendégét.

– Bocsásson meg, asszonyom, de nem értem – válaszolta Nell.

Miss Matheson elmosolyodott. Az arcán ettől szinte felfénylett a miriádnyi ránc.

– Nem lényeges. Elég, ha úgy fogalmazunk, szorítunk neked helyet. Intézményünk

fontosnak tartja, hogy kis számban bár, de befogadjon olyan tanulókat is, akik nem új-
atlantiszi alattvalók. Az atlantiszi mémek terjesztése iskolánk és társadalmunk
küldetésének egyaránt központi eleme. Egyes törzsekkel ellentétben, melyek betérés
útján szaporodnak, vagy a minden emberben közös, jó és rossz biológiai képességek
mértéktelen kizsákmányolásával, mi a logikus gondolkodás képességére apellálunk.
Minden gyermek úgy születik, hogy képes a logikus gondolkozásra, és ezen képességét
csak fejleszteni kell. Az iskolánk nemrégiben befogadott jó néhány fiatal hölgyet az
Atlantiszon kívüli körökből is, és reméljük, idővel mindannyian leteszik majd az esküt.

– Bocsásson meg, asszonyom, de melyikük Aglaia? –Nell Miss Matheson válla fölött
bámulta a képet.

– Elnézést, hogy mondtad? – kérdezett vissza Miss Matheson, és megpróbálta

megfordítani a fejét, ami az ő életkorában már komoly kihívást jelentő, hosszú ideig tartó,
szinte mérnöki precizitást igénylő feladat volt.

– Minthogy az iskola nevében szerepel a három Grácia, az a talán merész elképzelésem

támadt, hogy a festmény is e témát ábrázolja – válaszolta Nell –, minthogy sokkal inkább
tűnnek Gráciáknak, mint Fúriáknak vagy Moiráknak. Arra szerettem volna megkérni,
árulja el nekem, melyik hölgy képviseli Aglaiát, a ragyogót?

– És ki a másik kettő? – Miss Matheson a szája sarkából szűrte a szót, mert mostanra már
sikerült kis híján teljesen megfordulnia.

– Euphroszüné, az öröm, és Thaleia, a virágzó – válaszolta Nell.

– Esetleg van már róla valami elképzelésed, melyikük melyik lehet? – kérdezte az idős
hölgy.

– A jobb oldali virágokat fog, tehát talán ő Thaleia.

– Ezt meglehetősen helytálló feltételezésnek mondanám.

– A középen álló olyan boldognak tűnik, hogy csak ő lehet Euphroszüné, még a bal
oldalit napfénykévék világítják meg, tehát ő Aglaia.

– Nos, amint azt látod, egyikükön sincsen névkártya, úgyhogy kénytelenek vagyunk
beérni a következtetéseinkkel – válaszolta Miss Matheson. – De nem látok hibát az
érvelésben. És nem, magam sem hinném, hogy Fúriák vagy Moirák lennének.

– Bentlakásos iskola, ami azzal jár, hogy a tanulók nagy része ott is él. De te nem
költözöl oda – mondta Rita –, mert nem lenne illendő.

Hazafelé lovagoltak Tojáshéj nyergében az erdőn át.

– Miért nem lenne illendő?

– Mert elszöktél otthonról, és ez jogi problémákat okoz.

– Jogellenes volt, hogy elszöktem?

– Egyes törzsekben a gyermekeket a szülők gazdasági tulajdonának tekintik. Ha tehát az

egyik törzs befogadja egy másik törzs szökött gyermekeit, annak az EGP-ben leírtak
szerint is gazdasági következményei lehetnek. – Rita hűvös pillantást vetett Nellre. – Van
egy támogatód Új-Atlantiszban. Nem tudom, kicsoda. Nem tudom, miért támogat. De
úgy tűnik, bárki is az, nem kockáztathat, nem lehet jogi eljárás alanya. Ezért úgy
rendezte, hogy egyelőre Dovetailben maradj. Mindannyian tudjuk, hogy anyukád barátja
csúnyán bánt veled, és Dovetailben sokan szívesen befogadnának. De nem tarthatunk a
közösségünkben, mert ha bármiféle súrlódásunk lenne a Protokollal, az megrontaná a
viszonyunkat az új-atlantiszi ügyfeleinkkel. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy annál az
egyetlen embernél fogsz lakni, akinek egyáltalán nincs ott ügyfele. –Ki az?

– Találkoztál már vele – mondta Rita.

Moore őrmester házában félhomály volt, és olyan sok régi kacat, hogy néhol még Nell is
csak oldalazva fért el. A nappaliban, a mennyezet alá szerelt rácsról piros evőpálcikákra
feszített, megsárgult rizspapír lógott hosszú csíkokban, rajta a szinte odafröcskölt, nagy
kínai írásjegyekkel. Nell megkerült egy sarkot, és Rita nyomában egy még kisebb, még
sötétebb, még zsúfoltabb szobába ért. A fő díszítőelem itt egy jókora festmény volt, rajta
egy mandarinbajszú, kecskeszakállas, dühös fickóval. A füle előtt csomókban nőtt a
barkója, és kis híján a könyökéig ért. Díszes páncélt viselt, és oroszlánpofákkal kivert
láncinget. Nell önkéntelenül is hátrébb lépett a vicsorgó kép láttán, megbotlott a padlón
felejtett skótduda jókora hasában, és nekizuhant egy vert vörösréz vödörféleségnek,
amely erre hatalmasat csörrent. A hüvelykujja hegyén vér buggyant elő egy sima, de
mély vágásból, és a lány most vette csak észre, hogy a vödör voltaképp mindenféle
rozsdás, régi kard gyűjtőhelye.

– Minden rendben? – kérdezte Rita. Hátulról világította meg a dupla szárnyú üvegajtón
beáradó, kékes fény. Nell a szájába kapta az ujját, és felkelt.

Az üvegajtók Moore őrmester kertjére néztek, ahol vad összevisszaságban virítottak a

muskátlik, a lilaakácok és a sok kupac kutyapiszok. A kicsiny, zöldesbarna tavacska
túloldalán egy apró kerti ház állt. A főépülethez hasonlóan vörösesbarna kőből épült, és
durva szélű, zöldesszürke palacserép fedte. A nyurga rododendronok alkotta fal
túloldalán hamar észrevették Moore őrmestert. Elszántan küzdött egy ásóval a kezében,
miközben a bokája körül folyamatosan marakodtak a corgik.

Nem volt rajta ing, ellenben szoknyát viselt, igazi, piros skót szoknyát. Nellnek kis híján
fel sem tűnt ez a furcsaság, mert amint a corgik meghallották, hogy Rita elfordítja az
üvegajtó kilincsét, torkukszakadtából ugatva odarohantak, és erre már maga az őrmester
is előkerült. Hunyorogva próbált átlátni a sötét üvegen, és amint kijött a rododendronok
mögül, Nell látta, hogy valami nincsen rendben a felsőtestével. Összességében arányos
volt, izmos, derékban kissé zömök, és láthatóan kicsattanóan egészséges. De a bőre
kétféle színben játszott, akár a márvány. Mintha férgek rágták volna szét a törzsét, és a
járatokat utána csak egy színben legkevésbé sem illeszkedő anyaggal tudták volna
betömni.

Mielőtt Nell jobban szemügyre vehette volna, a férfi lekapta az ingét az egyik kerti szék
támlájáról, és felvette. Aztán egyperces formagyakorlatnak vetette alá a corgikat. A
mohalepte kockakő egy részén parádéztatta őket, és olyan hangosan kritizálta a
teljesítményüket, hogy az még az üvegajtón is áthallatszott. A corgik úgy tettek, mintha
innák a szavait. A bemutató végén Moore őrmester berontott a házba.

– Egy pillanat! – mondta, majd eltűnt a hátsó szobában vagy negyedórára. Amikor
visszaért, tweedöltönyt viselt, és vastag kötött pulóvere alól egy igazán pompás ing
gallérja fehérlett elő. Az ing túl vékonynak tűnt ahhoz, hogy a pulóver és a zakó ne szúrja
a viselőjét, de Moore őrmester már elérte azt az életkort, amikor a férfiak bármiféle
szenvedésnek kitehetik magukat – whisky, szivar, gyapjúholmi, skótduda – anélkül, hogy
akár a szenvedés szikráját éreznék, vagy tanúbizonyságát adnák, hogy érzik.

– Bocsásson meg, hogy csak így magára törtem – mondta Rita –, de hiába csengettem.

– Nem baj – mondta Moore őrmester, bár nem hangzott túl meggyőzően –, nem
véletlenül nem lakom odafenn! – Felfelé bökött, nagyjából az Új-Atlantisz enkláve
irányába. – Csak próbáltam felderíteni a gyökérzetét valami istentelen kúszónövénynek,
hátha megtalálom a forrását. Tartok tőle, hogy kudzu lesz. – Az őrmester összevonta a
szemöldökét, amikor ezt mondta, és Nell, aki nem tudta, mi az a kudzu, arra jutott, hogy
ha olyasmi lenne, amit kardélre lehet hányni, fel lehet perzselni, szét lehet verni vagy
meg lehet fojtani, akkor nem lenne túl sok esélye az életben maradásra Moore őrmester
kertjében, feltéve, ha egyszer tényleg időt szakít rá. – Megkínálhatom egy kis teával?
Vagy… – kérdezte, és Nellhez fordult – egy kis forró csokoládéval?

– Pompásan hangzik, de sajnos nem maradhatok – válaszolta Rita.

– Akkor hadd kísérjem ki az ajtóig! – ajánlkozott Moore őrmester, és felkelt. Rita mintha
kicsit meglepődött volna a hirtelen válaszon, de egy perc múlva már ott sem volt,
Tojáshéj hátán kocogott a malom felé.

– Kellemes hölgy – mormolta Moore őrmester odakinn a konyhában. – Igazán rendes

tőle, hogy ennyi mindent megtett érted. Valóban nagyon kedves nő! Persze talán nem az
a fajta, aki jól kijönne a gyerekekkel. Különösen nem a furcsa gyerekekkel.

– Akkor mostantól itt lakom, uram? – kérdezte Nell.

– Odakinn a kerti házban – mondta a férfi, amikor belépett a szobába a gőzölgő tálcával a
kezében, és fejével az üvegablak és az odakinn elterülő kert felé bökött. – Egy ideje már
üres. Egy felnőttnek szűkös lenne, de egy gyereknek tökéletes. Az itteni berendezés –
tette hozzá, és körülnézett a szobában – nem éppen az ifjaknak való.
– Ki az az ijesztő fickó? – kérdezte Nell, és a jókora festményre bökött.

– Huang-ti. Huang-ti császár. Egykor katona volt, Huang-ji néven. Igazából sosem volt
császár, de idővel ő lett a háború kínai istene, úgyhogy megadták neki ezt a címet is,
nehogy tiszteletlennek tartsa a népet. A kínaiak roppant illemtudóak, ez a legjobb és
egyben a legrosszabb tulajdonságuk is.

– De hogyan válhat istenné egy ember? – kérdezte Nell.

– Úgy, hogy egy végtelenül gyakorlatias társadalomba születik – válaszolta Moore

őrmester rövid gondolkozás után, de nem magyarázta el bővebben, mit ért ezalatt. –
Mellesleg nálad van a könyv?

– Igen, uram!

– De nem vitted át a határon?

– Nem, uram, betartottam az utasítását.

– Az nagyon jó. Hasznos tudomány, ha valaki tud parancsot követni, különösen, ha

olyasvalakivel él együtt, aki hozzászokott, hogy osztogassa. – Moore őrmester látta, hogy
Nell elképesztően komolyan néz fel rá, úgyhogy fújt egyet, és kétségbeesetten
visszanézett a kislányra. – Nem mintha számítana. Nagyon magas helyeken vannak
barátaid. Csak próbálunk diszkrétek maradni.

Moore őrmester odavitte Nellnek a forró csokiját. A lánynak mindkét kezére szüksége
volt: az egyikkel a csészealjat, a másikkal a csészét kellett fognia, úgyhogy kivette a
szájából az ujját.

– Mit csináltál a kezeddel?

– Elvágtam, uram.

– Hadd nézzem csak meg! – Az őrmester a kezébe fogta a lány pracliját, és kihajtogatta a
hüvelykujját a tenyere rejtekéből. – Szép kis vágás! Frissnek tűnik.

– Az egyik kardja volt az.

– Ó, jogos. A kardok már csak ilyenek – mondta az őrmester oda sem figyelve, aztán
felvonta a szemöldökét, és Nellre nézett. – De nem is sírtál – jegyezte meg –, és nem is
panaszkodtál!

– Azt a rengeteg kardot mind a betörőktől vette el?

– Nem… Az viszonylag könnyű lett volna – válaszolta Moore őrmester. Egy ideig
magában merengve ült. – Nell, szerintem pompásan ki fogunk jönni – jegyezte meg. –
Most pedig hozom az elsősegélyládát.

Carl Hollywood munkája a Parnasszusban; beszélgetés egy turmix mellett; magyarázat a

médiahálózatról; miranda rájön, milyen reménytelen küldetésre vállalkozott

Miranda a Parnasszusban, az ötödik sorban üldögélve találta meg Carl Hollywoodot. A

férfi egy jókora lapot tartott az ölében, és a következő élő előadás takarási ábráit
firkálgatta. Láthatóan összekapcsolta a forgatókönyvvel, mert miközben Miranda
oldalvást fordulva betipegett a széksorok között, hallotta, hogy egy meglehetősen gépies
hang olvassa fel a szöveget, és amikor közelebb ért, látta, ahogy a kis ikszekkel és
körökkel jelölt színészek fel-alá mozognak a Carl színpadvázlatára rögtönzött diagramon.

A diagram tele volt a szélek felől befelé mutató nyilacskákkal. Miranda hirtelen ráébredt,
hogy azok csak az erkélyek aljára szerelt reflektorok lehetnek, és Carl Hollywood éppen
azokat programozza be.

Miranda a fejét forgatta, próbálta kilazítani a nyakát, és felnézett a mennyezetre. Az

angyalok, múzsák, vagy akármik is voltak, mind odafenn parádéztak pár kerub
társaságában. Nellre gondolt. Mindig Nellre gondolt.

A forgatókönyv az egyik jelenet végéhez ért, és Carl leállította.

– Szeretnél valamit kérdezni? – fordult a nőhöz, bár csak félig figyelt rá.

– Csak néztem a fülkémből, hogyan dolgozol.

– Rossz kislány. Inkább pénzt keresnél nekünk!

– Hol tanultad meg ezt a sok mindent?

– Mit? A rendezést?

– Nem. Azt a sok technikai izét, a lámpák programozását meg a többit.

Carl megfordult, és végigmérte.

– Lehet, hogy ez nem fog beleilleni abba a képbe, ahogy szerinted az emberek csinálják a
dolgokat – mondta –, de mindent magamtól kellett megtanulnom. Mostanában már szinte
senki sem foglalkozik az élő színházzal, és ki kellett fejlesztenünk a saját
technológiáinkat. Azt a szoftvert, amit az előbb használtam, én találtam ki.

– A kis reflektorokat is?

– Nem, a nanocuccokat annyira nem ismerem. Az egy londoni barátom ötlete.

Folyamatosan cserélgetjük a dolgainkat, én adom a médiavert, ő meg a stabilvert.

– Nos, ma este szeretnélek meghívni valahová vacsorára – mondta Miranda –, és örülnék,

ha elmagyaráznád, hogyan működik ez az egész.

– Ez meglehetősen merész kérés – mondta Carl nyugodtan –, de elfogadom a meghívást.

– Oké, szóval mennyire akarsz mélyre ásni az alapoknál? Kezdjem mondjuk a Turing-
gépekkel? – kérdezte Carl tréfásan, kedveskedve. A nő úgy döntött, nem is sértődik meg.
A Bundtól nem messze ültek, egy vörös bakelitbokszban, egy étteremben, amely állítólag
a Kennedy-gyilkosság idején divatos amerikai étkezdéket próbálta utánozni. A Partvidéki
Köztársaságból érkezett átlagos, mégis rosszfiúnak látszó kínaiak ültek odabent, drága
frizurával, divatos öltönyökben, és a pult előtti forgószékeken itták a gyömbérsört,
közben csibészesen vigyorogtak minden betérő fiatal nőre.

– Azt hiszem, az jó is lesz.

Carl Hollywood felnevetett és megrázta a fejét.

– Csak beszélek össze-vissza. Pontosan meg kell mondanod, mit akarsz tudni. Miért
kezdett el hirtelen érdekelni ez az egész? Nem elég, hogy tisztességgel megélsz belőle?

Miranda egy pillanat erejéig mozdulatlanul ült, szinte hipnotizálta a régiségszámba menő
zenegép színes, villódzó fényjátéka.

– Csak nem Nell hercegnőhöz van ennek is köze? – kérdezte Carl.

– Ennyire egyértelmű?

– Igen. Szóval mit akarsz?

– Tudni akarom, hogy kicsoda – mondta ki Miranda. Ennél óvatosabban nem tudta
megfogalmazni. Úgy volt vele, hogy az nem segítene, ha a férfit is belerángatná kavargó
érzéseinek mélységébe.
– Vissza akarsz követni egy vevőt – fogalmazta át Carl a hallottakat. Az ő nyelvére
fordítva egészen borzasztóan hangzott.

A férfi egy ideig erőteljesen szívta a turmixát, tekintete elkalandozott Miranda válla
fölött. A Bund forgalmát figyelte.

– Ez a Nell hercegnő egy kislány, nem?

– De. Úgy tippelem, öt-hét éves lehet. Carl elkapta a nő pillantását.

– Ilyen pontosan meg tudod mondani?

– Igen – válaszolta Miranda, és a hangnemből érezni lehetett, hogy jobb, ha Carl nem
feszegeti a dolgot.

– Szóval valószínűleg még csak nem is ő fizeti a számlákat. Valaki mástól van a pénz.
Először vissza kell keresned a fizető ügyfelet, aztán onnan tovább kutatni Nell után. – A
férfi ismét megszakította a szemkontaktust, megrázta a fejét, és sikertelenül próbált
füttyenteni egyet átfagyott szájával. – Már az első lépés is lehetetlen.

Miranda meglepett pillantást vetett rá.

– Ez elég megfellebbezhetetlennek hangzik. Arra számítottam, hogy azt mondod, nehéz

lesz, vagy drága. De…

– Nem. Lehetetlen. Vagy talán… – Carl kicsit elgondolkozott. – Talán a „csillagászatilag

valószínűtlen” jobb kifejezés lenne. – Aztán kicsit mintha megijedt volna a Miranda
arcán végigfutó változástól. – Egyszerűen nem lehet visszakövetni egy kapcsolatot. A
média nem így működik!

– Akkor hogyan működik?

– Nézz csak ki az ablakon! Nem a Bund felé… A Jan'an sugárutat figyeld!

Miranda elfordította a fejét, és kinézett a színes kólareklámokkal és a helyi

ételkülönlegességek jeleivel telifestett, jókora ablakon. A Jan'an, Sanghaj többi fő
útvonalához hasonlóan az egyik oldal kirakataitól a másik oldalon húzódó ablakokig
tömve volt biciklistákkal és motokorisokkal.

Néhol annyira összesűrűsödött a tömeg, hogy gyalogszerrel gyorsabban lehetett haladni.

Pár félsávos jármű dekkolt mozdulatlanul az áradatban, fényes kövekként törték meg a
lassú, barma folyamot.

Olyan ismerős volt a kép, hogy Miranda nem is tudta, mit kellene benne látnia.

– Mit keressek?
– Figyeld csak meg, hogy senkinek sem üres a keze. Mindenki cipel valamit.

Carlnak igaza volt. Mindenki legalább egy nejlonszatyrot szorongatott. Jó néhányan –

főleg a biciklisták – ennél jóval nagyobb terheket cipeltek.

– Most egy picit forgasd magadban ezt a képet, és gondolkozz el rajta, te hogyan építenél
fel egy globális telekommunikációs hálózatot!

Miranda felnevetett.

– Nincs meg a megfelelő alapom ahhoz, hogy ilyesmin gondolkozzak.

– Dehogyisnem! Egészen eddig a régi passzívok telefonrendszerében gondolkoztál.

Abban a hálózatban minden egyes tranzakciónak két résztvevője volt, az a két ember, aki
beszélgetett. És egy drót kötötte össze őket, a drót pedig egy központi kapcsolótáblán
haladt át. Mik tehát ennek a rendszernek a kulcsfontosságú jellemzői?

– Nem tudom – válaszolta Miranda. – Azért kérdezlek téged.

– Először is, csak két ember vagy entitás beszélhet egymással. Másodszor, egy csak ebből
a célból létrehozott, név szerint azonosítható kapcsolatot használnak hozzá, amit utána
meg is szakítanak. Harmadszor pedig természetszerűleg központosított: nem működik a
kapcsolótábla nélkül.

– Oké, azt hiszem, eddig még tudlak követni.

– A jelenlegi médiahálózat, az, amiből te is, én is élünk, csak annyiban leszármazottja az

egykori telefonos rendszernek, hogy tulajdonképp ugyanarra a célra használjuk… és
rengeteg minden másra. De a dolog kulcsa az, hogy nem szabad elfelejteni, mennyiben
különbözik az egykori struktúrától. A régi telefonrendszer és technológiai unokatestvére,
a televízió elsüllyedt. Évtizedekkel ezelőtt összeomlott és kiégett, és tulajdonképp a
semmiből kellett újrakezdenünk.

– Miért? Hiszen működött, vagy nem?

– Először is, szükségessé vált, hogy egyszerre egynél több entitással teremtsünk
kapcsolatot. És hogy mit értek entitás alatt? Gondolj csak a raktívokra! Gondolj az Első
osztályonra! Te ezen a vonaton ülsz… és ül még rajta pár tucat ember. Ezek közül
néhányan raktívban vannak, és ebben az esetben ezek az entitások történetesen emberek.
De mások, például a pincérek és a hordárok csak szoftverek. Továbbá az egész vonat tele
van kellékekkel: ott vannak az ékszerek, a pénz, a fegyverek, a borospalackok. És
mindegyikük egy-egy különálló szoftverdarabka, egy-egy külön entitás. A szakzsargon
csak objektumnak hívja őket. Maga a vonat is csak egy objektum, akárcsak a táj, amit
átszel. A táj kifejezetten jó példa. Ez esetben történetesen egy digitális Európa-térkép.
Honnan szedtük ezt a térképet? Vajon az Első osztályon Genfbe készítői kiküldtek egy
csapat földmérőt, hogy készítsenek egy vadonatúj Európa térképet? Természetesen nem.
Már létező adatokat használtak fel, egy olyan világtérképet szedtek elő, amely bármelyik
rászoruló raktívkészítő rendelkezésére áll, persze a megfelelő összegért cserébe. Ez a
digitális térkép is különálló objektum. Valahol ott lapul a számítógép memóriájában. De
hol? Azt nem tudom. Nem tudja maga a raktív sem. Nem is számít. Lehet, hogy az adat
maga Kaliforniában van, talán Párizsban, de az is megeshet, hogy a szomszéd utcában,
vagy hogy eloszlik e három hely és még akárhány másik között. Nem számít. Mert a
média már nem úgy működik, ahogy a régi rendszerben tette. Nincsenek központi
kapcsolótáblán átfutó, nevekhez köthető drótok. Hát így működik.

Carl újra az utcán áramló tömegre mutatott.

– Szóval az utcán minden egyes ember olyan, mint egy objektum?

– Nem kizárt. De jobb hasonlat lenne talán, hogy olyanok, mint mi, akik csak az utcára
néző épületekben üldögélünk. Tegyük föl, hogy egyikünk üzenetet küldene valaki
másnak Putungba. Leírjuk a szöveget egy darab papírra, kimegyünk az ajtóhoz, és a lapot
a kezébe nyomjuk az első arra járó embernek, mondván: „Kérlek, vidd ezt el Gu úrnak
Putungba!” Az illető egy ideig csak korizgat az úton, aztán találkozik valakivel, egy
bringással, aki úgy néz ki, mintha épp Putungba tartana, és azt mondja neki: „Vidd ezt el
Gu úrnak!” Egy perc múlva a bringás dugóba kerül, úgyhogy az üzenetet átadja egy
gyalogosnak, aki könnyebben át tud törni a tömegen, és így tovább, és így tovább, míg
csak az üzenet végül el nem ér Gu úrhoz. Ha Gu úr válaszolni akar, ő is ugyanezt a
módszert használja majd.

– Ezek szerint nem lehet visszakeresni egy üzenet útvonalát.

– Pontosan. És a valóság még ennél is bonyolultabb. A médiahálózatot az alapoktól úgy

tervezték, hogy minél biztonságosabb legyen, és az emberek pénzt is küldhessenek rajta.
Ez az egyik oka annak, hogy a nemzetállamok megbuktak. Amint a médiaháló felállt és
elindult, a pénzügyi tranzakciókat nem ellenőrizhette a kormány, és az adóbehajtási
rendszer a feje tetejére állt. Ha tehát példának okáért a régi adóhatóság sem tudta követni
az üzeneteket, akkor ma már teljes képtelenség, hogy megtaláld Nell hercegnőt.

– Jól van, akkor gondolom, ez a válasz a kérdésemre – összegezte Miranda.

– Bizony! – helyeselt Carl vidáman. Láthatóan örült, hogy tudott segíteni a nőnek, ezért
Miranda nem árulta el, valójában milyen rosszulesett neki, amit hallott. Szakmai
kihívásnak vette. Vajon sikerül-e meggyőznie Carl Hollywoodot, aki nagyjából
mindenkinél többet tudott a színészetről, hogy most akkor minden rendben?

Láthatóan sikerült. A férfi visszakísérte a lakására, amely egy százemeletes

apartmanházban volt a folyó túloldalán, és Miranda hősiesen tartotta magát, míg csak
búcsút nem intett neki, le nem vetkőzött, és nem eresztett magának egy jó forró fürdőt.
Aztán bemászott a kádba, és kitört belőle a kétségbeesett, fuldokló, önsajnáló
könnyáradat.
Végül aztán visszanyerte az önuralmát. A helyükön kellett kezelnie a dolgokat. Még
mindig kapcsolatban volt Nellel, még mindig naponta tudott beszélni vele. Ha odafigyel,
előbb vagy utóbb átlát a szitán. Ettől eltekintve kezdte egyre jobban érteni, hogy a
kislány, bárki légyen is, valamilyen szempontból kiválasztott, és hogy idővel nagyon
fontos személy lesz. Miranda biztos volt benne, hogy pár év múlva az újságokban látja
majd viszont. Ettől jobb kedvre derült, kikászálódott a kádból, bemászott az ágyába, és
aludt egy jót, hogy felkészüljön a másnapra, amikor ismét neki kell vigyáznia Nellre.

élet az őrmesterrel; általános leírás; kedves időtöltései és egyéb különcségek; egy baljós
éjszaka; nell megismeri a múltját; beszélgetés vacsora közben

A kerti házban két helyiség volt, az egyik egy hálószoba, a másik egy játszószoba. Utóbbi
kétszárnyú, sok kicsiny ablakból álló ajtaja Moore őrmester kertjére nyílt. Az őrmester
szólt Nellnek, hogy vigyázzon az ablakokkal, mert igazi üvegből készültek. Az üveg
egyenetlen volt, buborékos, mint az éppen forrás előtt álló víz, és Nell szerette azon át
nézni a dolgokat, mert bár tudta, hogy nem olyan erős, mint egy igazi ablak, mégis
nagyobb biztonságban érezte magát mögötte, mintha tényleg elbújt volna.

A kert örökösen megpróbálta bekebelezni a házikót: a hatalmas indákat gabalyító

borostyán, akác, futórózsa minden energiáját arra a nagy tervre szánta, hogy felkússzon a
falakra. Hol a teknőcpáncél színű, vörösréz ereszcsatornákon, hol a tégla és a malter
durva felületén próbáltak megkapaszkodni. A kis ház palatetője szinte fénylett a mohától.
Moore őrmester időről időre berontott a hadszíntérre egy metszőollóval, és levágott
néhány indát. Hiába fogták bájos kis keretbe a Nell üvegajtajából nyíló kilátást, néha már
azzal fenyegették, hogy bezárják a házba.

Nell már második éve élt a kerti lakban, amikor megkérdezte az őrmestert, hogy nem
kaphatna-e egy kis kertrészecskét magának, és a kezdeti őszinte döbbenet és kétkedés
után a férfi végül felszedett pár kockakövet, hogy felszabadítson egy-két virágágyásnyi
földet, a Dovetail egyik kézművese pedig készített néhány vörösréz virágosládát, és
feltette őket a kerti ház falára. Nell sárgarépát ültetett, és közben sok-sok éve eltűnt Péter
barátjára gondolt, az ablak alá szerelt ládákba pedig muskátlit tett.

Az olvasókönyvből tanulta meg a módját, amely arra is emlékeztette, hogy néhány

naponta ásson ki egy zsenge sárgarépát, és figyelje meg, miként nő. A lány rájött, hogy
ha bizonyos szögben a répa fölé tartja az olvasókönyvet, varázskép lesz belőle, és addig
nagyítja a répát, amíg már a gyökérből kilógó kis rostfonatokat is látja, meg a beléjük
kapaszkodó egysejtűeket, és az apró lények mitokondriumait. Ez a trükk minden mással
is működött, így napokon át tanulmányozta a legyek szemét, a kenyéren növő penészt, és
a saját vérét, bár ehhez meg kellett szúrnia az ujját, hogy legyen mit néznie. Hideg, tiszta
éjszakákon felmehetett a hegytetőkre, és az olvasókönyv segítségével nézhette a
Szaturnusz gyűrűit vagy a Jupiter holdjait.

Moore őrmester napközben továbbra is a kapunál dolgozott. Amikor este hazaért,

legtöbbször együtt vacsorázott Nellel a házban. Eleinte vagy egyenesen az
anyagszerkesztőből szerezték az ételt, vagy az őrmester sütött gyorsan valami egyszerűt,
mondjuk kolbászos rántottát. Ebben az időszakban Nell hercegnő és az olvasókönyv
többi szereplője is igen sok kolbászos rántottát evett, amíg Kacsa fel nem lázadt, és meg
nem tanította a hercegnőt néhány egészségesebb fogás elkészítésére. Nell rászokott, hogy
miután hazaért az iskolából, hetente többször is ilyen ételeket főzzön, sok salátával és
zöldséggel. Az őrmester eleinte morgolódott, de mindig megette a részét, és néha el is
mosogatott.

Moore őrmester igen sokat olvasott. Nem bánta, ha Nell ilyenkor a házban van, feltéve,
hogy csendben marad, ám gyakran kihessegette, és utána felhívta valamelyik régi barátját
a könyvtár falába épített, hatalmas médiatronon. Ha így esett, a lány egyszerűen csak
visszament a kerti házikóba, de néha, különösen holdtölte idején, odakinn kószált a
kertben, ami olyan sok kis zugból állt, hogy sokkal nagyobbnak tűnt a valódi méreténél.
Teliholdas éjszakákon legszívesebben a díszes kövekkel felszórt, zölden magasló
bambuszligetben ücsörgött. Nekivetette a hátát egy nagyobb kőnek, olvasta a könyvét, és
néha hallgatta a Moore őrmester házából kiszűrődő zajokat, miközben a férfi a
médiatronnal beszélgetett. Sokszor mély, harsány nevetés harsant, vagy éppen vidám
káromkodások záporoztak.

Nell jó ideig úgy vélte, ezek a hangok nem az őrmestertől származnak, hanem a
beszélgetőtársaitól, mert az ő társaságában a férfi mindig nagyon udvariasan és
visszafogottan viselkedett, bár különcsége tagadhatatlan volt. De egy éjszaka a lány
hangos nyögéseket hallott a házból, és végigosont a bambuszligeten, hogy megnézze, mi
folyik odabenn.

Nem látta a médiatront az üvegajtón át, a kép a másik irányba nézett, de a fény
beragyogta az egész szobát, és éles, színes villanások festették át a máskor meleg és
barátságos helyet, hosszú, tépett árnyakat vetítetve a falra. Moore őrmester a helyiség
széleihez tolta az összes bútordarabot és minden más akadályt, még a kínai szőnyegét is
feltekerte, teljesen megtisztította a padlót. Nell eddig azt hitte, az is tölgyből van, mint a
kis kerti ház parkettája, de valójában idebenn az egész aljzat egyetlen hatalmas médiatron
volt. A falon lévőhöz képest tompán fénylett, és rengeteg meglehetősen jó felbontású
szöveg látszott rajta, részletes grafikák, adatok. Az őrmester négykézláb állt az egész
közepén, és úgy bőgött, mint egy gyerek. A könnyei összegyűltek szemüvege sekély
lencséiben, a médiatronra potyogtak, és különös mintázattá törték az alulról áradó fényt.

Nell a legszívesebben bement volna, hogy megvigasztalja, de túlságosan megijedt. Csak

állt és nézte, és egyszer csak ráébredt, hogy a fali médiatronokból áradó villanások
robbanásokra emlékeztetik – vagy inkább robbanásokról készült felvételekre. Elhátrált, és
visszament a kis kerti házba.

Fél órával később Moore őrmester dudájának földöntúli hangját hallotta a

bambuszligetből. A férfi néha régebben is előszedte a hangszert, de éppen csak belefújt
párat – ez volt az első eset, hogy Nell egy teljes előadást hallott tőle. Nem értett igazán a
dudához, de úgy vélte, az őrmester egész ügyes. Egy lassú számot játszott, egy
coronachot, és olyan szomorú volt, hogy a lány szíve kis híján meghasadt; a négykézláb
zokogó, tehetetlen és kétségbeesett férfi látványa feleolyan szívbemarkoló nem volt, mint
ez a zene.

Idővel továbblépett egy gyorsabb és vidámabb pibroch-ra. Nell előmerészkedett a házból

a kertbe. Az őrmesterből csak a sziluettjét látta, azt is ezer apró csíkra szabdalta a
bambuszok merőleges szála, de a kislánynak elég volt ide-oda billegnie, hogy a szem
összerakhassa a képet. A férfi egy holdfényes folton állt. Átöltözött: most skót szoknya
volt rajta, egy ing és egy tányérsapka – az egész valamiféle egyenruha lehetett. Amikor
kiürült a tüdeje, mély levegőt vett, a mellkasa megemelkedett, és a holdfényben ezüstös
kitűzők és érdemrendek garmadája villant fel.

Nyitva hagyta az ajtót. Nell besétált a házba. Nem is próbált óvatos lenni, tudta, hogy az
őrmester semmiképp sem hallhatja meg, úgy sikoltozik a kezében a skótduda.

A fal és a padló is egyetlen hatalmas médiatron volt, és mind a kettőt számtalan kis
médiaablak borította. Több száz külön lap maradt rajtuk megnyitva, mintha csak egy
zsúfolt városi utcán lettek volna, ahol annyi hirdetést és posztert nyaltak fel a falra, hogy
az épület már nem is látszik tőlük. Némelyik lap akkorácska volt csak, mint Nell tenyere,
mások viszont olyan nagyok, mint az óriásplakátok. A padlón lévő lapok többsége
dokumentumokat mutatott, számhálózatokat, diagramokat (jó néhány szervezeti
ágrajzot), vagy lélegzetelállítóan pontos és éles, csodálatos térképeket. Folyók, hegyek,
falvak sorakoztak kis kínai írásjegyekkel jelölve. Nell hosszan nézegette a képet, és néha
megrándult, mert az a benyomása támadt, mintha valami mászna a földön – de a házban
nem voltak bogarak, és alighanem csak a térképek és a számoszlopok adataiban beállt,
hirtelen, apró változások játszottak vele. Az egész olyan volt, akár egy raktív, mint az
olvasókönyv fejezetei, de azzal ellentétben ez nem arra reagált, a lány mit tesz, hanem
távoli eseményeket dolgozott fel.

Amikor végre felemelte a tekintetét a padlóról és szemügyre vette a falat beborító

médiatronokat, észrevette, hogy a fenti ablakok túlnyomórészt nagyobbak, és a
többségükben valamiféle közvetítés megy, bár mintha sokukat leállították volna.
Mindegyik kép éles volt és tiszta. Némelyik csak a tájat ábrázolta: vidéki útszakasz, híd
egy kiszáradt folyó fölött, poros kis falu nádtetői közt felcsapó lángok. Néhány képen
koszos egyenruhás kínaiak nyilatkoztak, a háttérben sötét hegyekkel, porfelhőkkel,
zömök, terepszínű járművekkel.

Az egyik közvetítésen egy fickó hevert a földön, koszos egyenruhája szinte árnyalatra
ugyanolyan színű volt, mint a sár. Hirtelen megmozdult a kép: ezt a közvetítést nem
merevítették ki, mint a többit. Valaki átment a kamera előtt. Indigókék, pizsamaszerű
ruhás kínai volt, a derekán és a fején skarlátvörös szalaggal, bár mostanra már mindkettő
inkább barnás lett a rárakódott piszoktól. Amikor kilépett a képből, Nell jobban megnézte
magának a földön heverő alakot, és csak most vette észre, hogy hiányzik a feje.

Moore őrmester alighanem a skótduda sírásán túl is meghallotta Nell sikolyait, mert
pillanatokon belül a szobában termett. Ráordított a médiatronokra. Ettől azonnal
lekapcsolt mindegyik, és megint csak fal és padló volt a villódzó képernyők sora.
Egyetlen kép maradt az egész helyiségben: Huang-ti, a háború istenének festménye
szokásos kegyetlenségével meredt le rájuk. Moore őrmester általában kínban volt, ha Nell
kimutatta az érzelmeit, de láthatóan jobban tudta kezelni a hisztériát, mintha a kislány
például bújócskázni hívta volna vagy vihorászni kezd. Felkapta Nellt, eltartotta magától,
átvitte a szobán, és beleejtette az egyik bőrfotelbe. Aztán kiment egy pillanatra, és egy
jókora pohár vízzel tért vissza. Gondosan ráfonta a lány ujjait.

– Próbálj mély levegőt venni, és igyál! – mondta szinte már suttogva, mintha nagyon
sokáig kellett volna ismételgetnie ezt a pár szót.

Nellt kissé meglepte, hogy idővel valamelyest lecsillapodott, habár néhány utórengésre
emlékeztető bőgésroham még érkezett, és azokat is kezelni kellett. Közben folyamatosan
azt ismételgette, hogy nem tudja abbahagyni a sírást, és csak egyesével elhüppögte el a
szótagokat.

Amikor már tizedszerre vagy tizenegyedszerre mondta ugyanezt, Moore őrmester komor
pillantást vetett rá.

– Azért nem tudod abbahagyni a sírást, mert el vagy kurva pszichésen – jegyezte meg
olyan unott professzionalizmussal, hogy az akár kegyetlen is lehetett volna, de Nell
valamiért kifejezetten megnyugtatónak találta.

– Ezt hogy érti? – kérdezett végül vissza, amikor már képes volt megszólalni.

– Te is csak egy veterán vagy, kislány, akárcsak én. Neked is vannak sebhelyeid – tette
hozzá, és feltépte az ingét. A gombok szétpattogtak, és felvillant többszínű mellkasa –,
úgy, mint nekem. Az a különbség, hogy én tudom, ki vagyok, te viszont makacsul
ragaszkodsz hozzá, hogy csak egy kislány vagy, mint azok az istenverte vikik, akikkel
egy iskolába jársz.

Időről időre, talán évente úgy egyszer az őrmester visszautasította a vacsoráját, felvette az
egyenruháját, felkapaszkodott a lóra, és ellovagolt az Új-Atlantisz enkláve irányába. A ló
valamikor hajnaltájt hozta vissza; olyan részeg volt, hogy alig tudott nyeregben maradni.
Nell néha segített neki ágyba kerülni, és amikor öntudatlan, részeg álomba merült,
megvizsgálhatta a jelvényeket, emlékérmeket és szalagokat a gyertyafényben. Különösen
a szalagoknál használtak meglehetősen összetett színkódrendszert.
De az olvasókönyv végén volt pár, Enciklopédia névre hallgató oldal, és Nell az itt
olvasottakból meg tudta állapítani, hogy Moore őrmester legalábbis egykor az Első
Protokollőr Expedíciós Erők Harmadik Hadosztálya Második Dandárjának
dandártábornoka volt. Az egyik szalag arra utalt, hogy egy ideig cseretisztként szolgált a
nipponi hadosztályban, de az alapegysége egyértelműen a Harmadik lehetett. Az
Enciklopédia szerint a Harmadikat sokan csak Telepi Kutyáknak vagy egyszerűen
Korcsoknak hívták, mert jellemzően a fehér diaszpóra tagjai jelentkeztek ide: uitlanderek,
ulsteri lojalisták, hongkongi fehérek és az angol-amerikai világ gyökértelen szülöttei.

Az őrmester egyenruhájának egyik kitűzője arra utalt, hogy egyetemi szintű

nanotechnológiai oktatásban részesült. Ez egybevágott azzal, hogy a második dandárban
szolgált, hiszen ők specializálódtak a nanotech hadviselésre. Az Enciklopédia szerint
vagy harminc éve alapították egy primitív nanotechnológiás fegyverekkel vívott,
különösen csúnya kelet-európai háború megfékezésére.

Pár évvel később aztán pánikszerűen Dél-Kínába vezényelték az egységet. A térségben

Csang Han Hua hosszú menetelése, a kereskedők meghódoltatása óta nőtt a feszültség.
Csang személyesen szabadított fel jó néhány nyugati exportra dolgozó rabszolgákkal
telezsúfolt Laogai-tábort. Ő maga zúzta be botja erős, sárkányfejes fogantyújával a
számítógép-képernyőket, és véres húspéppé verte a felügyelőket. Csang „vizsgálatai” sok
virágzó üzletet döntöttek romba, főleg délen, és több millió ember veszítette el miatta a
munkáját. Amikor az utcára vonultak, elszabadult a pokol. A Népi Felszabadítási
Hadsereg egyes egységei a tüntetőkkel rokonszenveztek, és melléjük álltak – végül az
északról átvezényelt NFH csapatok verték le a lázadást, de a vezetők eltűntek a Gyöngy-
delta „betonvidékén”, és Csang kénytelen volt délen rendkívüli állapotot kihirdetni. Az
északi csapatok jó néhány évig durva, de hatékony módszerekkel tartották fenn a rendet,
míg egy éjszaka egy teljes, tizenötezer fős hadtestet ki nem irtott egy nanozita-fertőzés.

A lázadás vezetői előbukkantak rejtekhelyeikről, kikiáltották a Partvidéki Köztársaságot,

és behívták a Protokollőr embereit, hogy védjék meg őket. Arthur Hornsby Moore
ezredes, a kelet-európai háborúk veteránja vezette a csapatokat. Moore Hongkongban
született, bár kisgyermekként elhagyta a várost, amikor az visszakerült kínai kézre. Ezek
után szüleivel bebolyongta egész Ázsiát, ám végül a brit szigeteken telepedtek le. Azért
őt választották erre a feladatra, mert folyékonyan beszélte a kantoni kínait, és
meglehetősen jó volt a mandarin nyelvjárásban is. Az Enciklopédia egyik régi
filmfelvételén Nell egy fiatalabb Moore őrmestert látott – semmit sem változott, épp csak
akkor több haja és kevesebb kétsége lehetett.

A kínai polgárháború úgy istenigazából három évvel később indult be, amikor a
nanotechnológiában elmaradottabb északiak nekiálltak atombombákkal dobálózni. Nem
sokkal ezután az iszlám államok is összeszedték magukat, és lerohanták Hszincsiang
tartományt. A han népesség egy részét megölték, a maradékot pedig keletre űzték,
egyenest bele a polgárháború tátongó torkába. Moore őrmester igen komoly, primitív
nanozitafertőzés áldozata lett, kivonták a háborús övezetből, és határozatlan időre
felfüggesztették, hadd lábadozzon. Addigra már kialakult a Mennyei Királyság és a
Partvidéki Köztársaság határvonala is.

Nell azt már tudta az Akadémián folytatott tanulmányaiból, hogy azóta Lau Ge vette át
Csang helyét az északi vezetésben – a Mennyei Királyság élén. Kellő idő elteltével
megtisztította országát a kommunista eszmék maradványaitól is, imperialista nyugati
összeesküvésnek nyilvánította a múlt ezen részét, és kikiáltotta magát a Trón Nélküli
Király kamarásának. A Trón Nélküli Király Konfucius volt, és Lau Ge lett a legmagasabb
rangú mandarin.

Az Enciklopédia nem tudott sokkal többet Arthur Hornsby Moore ezredestől, azt
leszámítva, hogy pár évvel a kínai események után tanácsadóként bukkant fel a
Németországon eluralkodó nanotech terrorizmus ügyében, később visszavonult, és
biztonsági konzultáns lett. Ezen minőségében segített elmélyíteni azokat a védelmi
koncepciókat, melyeken minden modern város alapult, beleértve Atlantisz/Sanghajt is.

Nell egyik szombaton különösen finom vacsorát főzött az őrmesternek, és miután

végeztek az evéssel, belevágott, és mindent elmesélt neki Harvról és Tequiláról. Előadta
bátyja meséit is rég halott apjukról, a páratlan Budról. Hirtelen eltelt három óra, és Nell
még mindig anyu fiúiról mesélt, az őrmester pedig továbbra is odaadóan hallgatta –
időnként megvakargatta fehér szakállát, de összességében rettentő komolyan és
figyelmesen követte a lány történetét. Nell végül eljutott Burt históriájáig, és oda, hogy
miképp próbálta meggyilkolni a férfit egy csavarhúzóval, és hogy aztán Burt lekergette a
lépcsőn, és minden jel szerint egy titokzatos, kerek fejű kínai úriember kezétől érte a
végzet. Az őrmester ezt az epizódot különösen érdekesnek találta, és számos részletbe
belekérdezett: először a csavarhúzós terv aprólékos taktikai leírására volt kíváncsi, aztán
a kínai úriember táncstílusára és pontos öltözékére.

– Azóta nagyon dühös vagyok az olvasókönyvemre – fejezte be Nell.

– Miért? – nézett rá a férfi meglepetten, bár a lány még nála is jobban megdöbbent a
kijelentésén. Aznap este sok olyasmiről beszélt, amin emlékezete szerint eddig még
sosem tűnődött el, vagy legalábbis nem hitte volna, hogy valaha is átgondolta ezeket a
dolgokat.

– Nem tehetek róla, úgy érzem, félrevezetett. Elhitette velem, hogy egyszerű lesz
végeznem Burttel, és hogy ettől jobb lesz az életem, de amikor megpróbáltam mindezt
átültetni a gyakorlatba… – nem is tudta, hogy mit mondhatna ezek után.

– A további életed következett belőle – fejezte be az őrmester. – Kislányom, azért azt el

kell ismerned, hogy az életed igencsak sokat javult Burt halála után!

– Igen.

– Az olvasókönyv tehát ebben az egyben nem tévedett. Ami pedig azt a tényt illeti, hogy
embert ölni a gyakorlatban mindig bonyolultabb, mint elméletben, ezzel feltétlenül
egyetértek. De azt hiszem, nem ez volt az egyetlen eset, hogy a valóság némileg
komplikáltabbnak bizonyult, mint amit a könyvedben olvashattál. Ez a tanulság a
csavarhúzó meséjében, érdemes lesz megjegyezned. Nagyon egyszerű: nem szabad, hogy
a varázskönyved legyen az egyetlen forrás, amiből tanulsz.

– De akkor mi haszna a könyvnek?

– Ettől szerintem még hasznos holmi marad. Csak az kell, hogy tudd, hogyan ültetheted
át a könyvből szerzett tudást a való életbe. Nos – kezdte az őrmester, majd felkapta az
öléből a szalvétát, és az asztalra dobta –, vegyünk egy konkrét példát, az emberek péppé
verését! – Felállt és kicsörtetett a kertbe. Nell utánaszaladt. – Láttam, hogy harcművész
gyakorlatokat végzel. – A férfi kurta, parancsoló modorra váltott, amivel a csapatokat
szokták eligazítani. – A harcművészetek célja pedig nem más, mint az emberek péppé
verése. Most pedig lássuk, mire jutsz velem!

Kellett némi győzködés, mire Nell elhitte, hogy az őrmester komolyan beszél. Aztán leült
a kövezetre, és nekilátott lefejteni magáról a cipőjét.

– Ó, ez roppant ijesztő – jegyezte meg a férfi –, gonosztevők, rettegjetek a kis Nelltől…

De csak ha nincsen rajta a flancos cipellője!

A lány végzett pár nyújtógyakorlatot, és úgy tett, mintha meg sem hallaná a férfi
lekicsinylő megjegyzéseit. Meghajolt felé, de válaszul csak unott hessegetést kapott.
Felvette a Dódzsótól tanult alapállást. A férfi válaszul kétujjnyival szélesebb terpeszbe
csusszant, és kitolta a pocakját: ez alighanem valami titokzatos, skót küzdősport
alapállása lehetett.

Hosszú ideig nem történt semmi sem, csak sokáig táncoltak. Jobban mondva Nell
táncikált az őrmester körül, aki megvetően nézte.

– Mi a fene? – kérdezte. – Csak védekezni tudsz?

– Főleg, uram – válaszolta Nell. – Úgy vélem, az olvasókönyv azt nem szándékozott
megtanítani, miképp támadhatnék meg másokat.

– És annak mi értelme? – mordult fel az őrmester, aztán hirtelen kinyúlt, és megragadta

Nell haját, bár óvatosan, hogy a lánynak ne fájjon. Pár pillanatig fogva tartotta, aztán
elengedte. – És ezennel vége is az első leckének! – jelentette be.

– Ön szerint le kéne vágnom a hajam? A férfi rettentő csalódottan nézett rá.

– Ó, dehogy! – válaszolta. – Soha, soha ne vágd le a hajad! Ha netán a csuklódnál fogva

kaptalak volna el – és megragadta a lány kezét –, akkor levágnád azt is?

– Nem, uram!
– Megtanított rá az olvasókönyv, hogy elkaphatják a hajadat?

– Nem, uram!

– És arra megtanított, hogy az anyád barátai megvernek, és nem fog megvédeni tőlük?

– Nem, uram, csak annyiban, hogy elmesélte, vannak gonosz emberek is.

– Fontos lecke: vannak gonosz emberek is. Amit pár hete láttál – mondta, és Nell tudta,
hogy a médiatronon megjelenő, fejetlen katonára céloz –, az is ennek az egyik
következménye, de túlságosan egyértelmű ahhoz, hogy tényleg tanulhass belőle. De hogy
az anyád nem védett meg a barátaitól… abban van valamiféle összetettség, nem
gondolod? Nell – folytatta az őrmester, és a hanghordozásából egyértelmű volt, hogy a
lecke a vége felé jár –, a tudatlan és a művelt emberek közt az a különbség, hogy a
művelt ember több ténnyel van tisztában. De ennek semmi köze ahhoz, okos-e vagy buta.
A buta és az okos ember közti különbség nem attól függ, hogy az illető amúgy tudatlan
vagy művelt-e; az a különbség, hogy az okos emberek képesek megbirkózni az összetett
dolgokkal is. Nem állnak értetlenül a kétértelmű vagy kifejezetten ellentmondásos
helyzetek előtt sem, és ha valami túlságosan is egyszerűnek tűnik, a legtöbbször
gyanakodni kezdenek. Az olvasókönyv kiváló alapozás ahhoz, hogy igen művelt nő
legyen belőled, de okossá nem tehet. Arra csak az élet képes. Eddigi életedben épp elég
sok mindent megtapasztaltál ahhoz, hogy okos ember legyen belőled, de alaposan át kell
gondolnod ezeket. Ha nem gondolod át őket, pszichésen is belebetegszel. Ha átgondolod
őket, nem csak művelt leszel, de okos is, és néhány év múlva az is megeshet, őszintén
sajnálni fogom, hogy nem vagyok jó néhány évtizeddel fiatalabb.

Az őrmester hátat fordított Nellnek és visszasétált a házba. A lány magára maradt a

kertben, és hosszasan gondolkozott az utolsó megjegyzésen. Végül arra jutott, hogy ez is
olyasmi lehet, amit majd később ért csak meg, amikor már elég okos lesz.

Carl Hollywood visszatér külföldről; megbeszélik MlRANDÁVAL, hogy ÁLL a lány

karrierje, és milyen jövőre számíthat

Carl Hollywood egy hónapos londoni kiruccanásáról tért vissza – régi barátokat látogatott
sorra, megnézett pár élő színielőadást, személyesen tárgyalt néhány jelentős
raktívfejlesztővel, próbált megszerezni egy-két szerződéses munkát. Amikor visszatért, a
társulat rendezett neki egy kis partit a színház aprócska bárjában. Miranda úgy vélte,
egész jól kezeli a helyzetet. De másnap a férfi sarokba szorította a színfalak mögött.
– Mi van veled? – kérdezte. – És ez most nem csak a szokásos udvariaskodás; tényleg
tudni szeretném, hogy állnak a dolgok. Miért váltottál a távollétem alatt esti műszakra?
És miért viselkedtél olyan furcsán a tegnapi bulin?

– Tudod, Nellnek és nekem most volt pár igen különös hónapunk.

Carl riadtan nézett rá, hátra is lépett, aztán a szemét forgatva sóhajtott egyet.

– Ami Burttel történt, eléggé felzaklatta, de most már egészen jól kezeli a helyzetet.

– Ki ez a Burt?

– Fogalmam sincs. Valaki, aki fizikailag bántalmazta. Úgy tűnik, rövid időn belül sikerült
új lakóhelyet találnia magának, talán a bátyja, Harv segítségével, de a fiú nem maradt
vele… Harv ott ragadt a régi életükben, Nell pedig továbblépett valami jobb felé.

– Igen? Ez aztán a jó hír – mondta Carl, éppen csak egy kicsit gúnyosan.

Miranda rámosolygott.

– Látod, pont erre volt szükségem. Senki másnak nem beszélek erről az egészről, mert
attól félek, őrültnek néznek. Köszönöm! Ne változz meg!

– És milyen Nell új helye? – kérdezte Carl Hollywood bűnbánóan.

– Azt hiszem, iskolába jár. Úgy tűnik, sok olyasmit tanul, ami nincsen benne az
olvasókönyvben, és egyre kifinomultabb a társas érintkezésben is, ami arra utal, hogy
ideje egyre nagyobb részét tölti magasabb társadalmi osztályba tartozó emberek között.

– Kiváló.

– Már nem érdekli annyira közvetlenül és egyértelműen az önvédelem, úgyhogy azt

hiszem, biztonságos környezetbe került. De az új gyámja érzelmileg elég távolságtartó
alak lehet, mert gyakran keres vigaszt a Kacsa szárnyai alatt.

Carl meglehetősen érdekes arcot vágott.

– Kacsa?

– Egyike a Nell hercegnőt kísérő négy segédnek. Kacsa az otthonteremtő, anyai értékek
megtestesítője. Az igazság az, hogy Péter és a Dinoszaurusz már el is tűntek… Ők voltak
a túlélést megjelenítő férfialakok.

– És ki a negyedik?

– Bíbor. Azt hiszem, ő majd akkor kerül csak előtérbe, amikor Nell eléri a pubertást.
– A pubertást? A legutóbb azt mondtad, Nell öt és hét között lehet!

– És?

– Szerinted még mindig ezt fogod csinálni… – Carl hangja elakadt, ahogy végiggondolta
a következményeket.

– Még legalább hat-nyolc évig. Igen, szerintem határozottan ezt fogom csinálni. A
gyermeknevelés nagy felelősséggel jár.

– Ó, istenem! – sóhajtott fel Carl Hollywood, és belezuhant a nagy, szakadt, puha fotelek
egyikébe, melyeket csak ezért tartottak a színfalak mögött.

– Ezért váltottam át az esti műszakra. Mióta Nell iskolába jár, szinte csak este használja
az olvasókönyvet. Nagyon úgy tűnik, hogy legfeljebb egy-két órás eltérés lehet az
időzónáink között.

– Pompás – morogta Carl –, ezzel leszűkítettük a keresést a Föld lakosságának a felére.

– És mi ezzel a baj? – kérdezte Miranda. – Mintha nem fizetnének meg érte…

A férfi hosszan, higgadtan végigmérte.

– Igaz. Éppen elég bevétellel jár.

Három kislány felfedezőútra indul; beszélgetés Lord Finkle-McGraw és Mrs. Hackworth

között; délután a birtokon

Három kislány vágott át a jókora udvarház biliárdasztal simaságú gyepén. Úgy

szökdécseltek és köröztek hármójuk közös gravitációs központja körül, mint egy kis
verébcsapat. Néha megálltak, és egymás felé fordultak, élénk beszélgetésbe merültek.
Aztán hirtelen szaladni kezdtek; látszólag rájuk nem vonatkozott a tehetetlenség
törvénye, mintha csak a tavaszi szél pofozta kis virágszirmok lettek volna.

Hosszú, nehéz gyapjúkabát volt mindhármukon, hogy meg ne fázzanak az Új-Csuszan

magas, központi fennsíkján uralkodó, nyirkos hidegben. Úgy tűnt, a vagy fél mérfölddel
arrébb elterülő, durvább terep felé igyekeznek, amit élénkzöld és levendulaszín moha- és
zuzmófoltokkal tarkított, szürke kőfal választott el a kastély gondozott kertjétől. A fal
mögött húzódó domboldal tompa barnászöldben játszott, mintha csak egy vég Harris
tweedszövet kiesett volna egy kocsiból, és nagy, széles ráncokat vetve beterítette volna az
egész vidéket. A bimbódzó hanga halványlila ködbe vonta a talajt: kis híján átlátszó volt,
de ahol az ember szeme a felszín természetes görbületével egy szögben érte a földet,
meglepően élénken szikrázott fel. Már ha egyáltalán lehetett a sziget bármely részével
kapcsolatban a „természetes” kifejezést használni.

Az amúgy könnyű madárkaként szökdécselő lányokat kivétel nélkül aprócska súly húzta
le – terhük igencsak elütött a környezettől, de a „nagyok” szokás szerint eredménytelenül
próbálták lebeszélni őket arról, hogy magukkal vigyék könyveiket.

Az egyik felnőtt csak a hosszú, lángfürtű kislányt látta. Saját vörösesbarna haja és
szemöldöke elárulta, hogy van némi közük egymáshoz. Kézzel varrott gyapjúszőttes
ruhát viselt, ropogós merevsége arról árulkodott, hogy nemrég járhatott a dovetaili szabó
kis műhelyében. Ha jelen társaság tagjai közül többen is a Társadalomnak nevezett,
alacsony intenzitású, de hosszan elhúzódó háború veteránjai lettek volna, nyilván
megjegyezik a dolgot néhányan a mellvédeken strázsáló őrszemek közül, akik vigyázó
tekintetükkel lestek, nehogy átszökhessenek a kalandorok azon a hatalmas jégmezőn,
amely a bérrabszolgákat a nagyobb tőkerészekkel rendelkező hatalmaktól elválasztotta.
Magától értetődően szóvá tették és megörökítették volna az eposzi hagyományokban,
hogy Gewndolyn Hackworth, bár csinos, edzett derekú és előkelő tartású hölgy, de nem
elég magabiztos ahhoz, hogy ne külön erre az alkalomra készített ruhában látogasson el
Lord Finkle-McGraw házába.

A magas ablakokból leszűrődő szürke fény lágy volt, akár a köd. Mrs. Hackworth a
tompa fényben állt és halványbézs teáját kortyolgatta áttetsző, csontfehér porcelán
csészécskéjéből, majd egy pillanatra elengedte magát, és az arcán kiütközött valódi
lelkiállapota. Házigazdája, Lord Finkle-McGraw nyúzottnak és gondterheltnek találta,
bár az asszony megbeszélésük első órájában kifejezetten életvidámnak mutatta magát.

A férfi érezte, hogy a tekintete már így is pár pillanattal tovább időzött vendége arcán,
mint az illő lett volna, kinézett hát az ablakon. Az alant ugrándozó kislányokat figyelte.
Egyikük hollófekete tincsei elárulták, hogy részint koreai ősökkel rendelkezik, de miután
Lord Finkle-McGraw mintegy kiindulási pontként meglelte az unokáját, a harmadik
lányra fordította a figyelmét, akinek a korral szőkéből lassan barnába kezdett sötétedni a
haja. Ő volt a hármas legmagasabb tagja, bár mindannyian körülbelül egyidősek lehettek,
és noha részt vett a többiek könnyed viháncolásában, ritkán kezdeményezett, és ha
magára hagyták, hajlamos volt elkomorulni. Ilyenkor évekkel idősebbnek tűnt
játszópajtásainál. A tőkelord nézte, hogy halad a hármas, és arra gondolt, mintha még a
mozgása is más lenne, mint két társának: kecses volt, tudatosan kiegyensúlyozott, míg a
többiek olyan kiszámíthatatlanul pattogtak, mint két kis gumilabda a macskakövön.

Alaposabban megfigyelte a lányokat, és arra jutott, az a különbség, hogy Nell mindig

tudja, hová megy, Elizabeth és Fiona pedig sosem. Ez nem a velük született intelligencia
kérdése volt – ezt Miss Matheson tesztjei és tapasztalatai épp elég világosan kimutatták –,
hanem érzelmi hozzáállás kérdése. A kislány múltjában valami a lehető legkeményebben
megtanította, hogy mindig gondolja át a dolgokat.

– Arra kérném, jósoljon nekem, Mrs. Hackworth! Melyik lány ér ki elsőnek a lápra?

A férfi hangjának hatására az asszony újra udvariasan vidám arcot vágott.

– Ez úgy hangzik, mint a Times etikettrovatához küldött olvasói levelek egyike. Ha azzal
próbálok hízelegni, hogy az ön unokája lesz az első, akkor tudat alatt
megfontolatlansággal vádolom Elizabethet?

A tőkelord engedékenyen elmosolyodott.

– Tegyük félre egy cseppet az etikettet! A társadalmi megszokások ebben az esetben nem
lényegesek; nézzük tudományos szempontból!

– Ó! Bárcsak itt lenne az én Johnom…

Pedig itt van, gondolta Lord Finkle-McGraw, itt van mind a három könyvben. De nem
mondta ki.

– Jól van, kiteszem magam annak, hogy megszégyenüljek ön előtt szerény jóslatommal.
Szerintem Elizabeth ér el elsőnek a falhoz, Nell találja meg a titkos átjárót, de az ön lánya
lesz az első, aki átmerészkedik rajta.

– Biztos vagyok benne, hogy kegyelmességed sosem szégyenülhetne meg előttem –

válaszolta Mrs. Hackworth. Ezt illett mondania, de a férfi meg sem hallotta.

Visszafordultak az ablakhoz. Amikor a három kislány kőhajításnyira ért a falhoz,

határozottabban megindultak felé. Elizabeth elszakadt a kis csapattól, előrerohant, és ő
csapott rá elsőnek a hideg kőre. Fiona alig pár lépéssel maradt csak el mögötte. Nell
jócskán lemaradt tőlük, de semmit sem gyorsított egyenletes tempóján.

– Elizabeth egy herceg unokája, hozzászokott, hogy minden kívánsága teljesül, és

nincsen benne természetes visszafogottság. Előreszalad, és veleszületett előjogának
tekinti, hogy ő érjen célba elsőként – magyarázta Finkle-McGraw. – De nem igazán
gondolta át, mit csinál.

Most már Elizabeth és Fiona is két kézzel feszült a falnak, mintha csak az lenne a ház
hármuk fogócskájában. Nell megállt, és ide-oda forgatta a fejét, alaposan végignézte
mindkét irányban az egyre egyenetlenebb terepen áthullámzó, bukdácsoló falat. Egy idő
után felemelte az egyik kezét, egy közeli pontra mutatott, és megindult felé.

– Nell nem megy bele a harcba, megáll, és gondolkozik – folytatta Finkle-McGraw. – A

másik két kislány csak dekorációnak tarja a falat, látja? Odaszaladhatnak,
megvizsgálgathatják… De Nell mást lát benne. Ő tudja, mi az a fal. Ezt a tudást hamar
magára szedte, nem is kell gondolkoznia rajta. Nellt sokkal inkább érdeklik a kapuk, mint
a falak. És a titkos rejtekajtók különösen izgalmasak.

Fiona és Elizabeth bizonytalanul indultak Nell után. Aprócska, rózsaszín kezüket

végighúzták a nedves kövön, nem is látták, társuk hová vezeti őket. Nell határozott
léptekkel vágott át a füvön, aztán egy enyhén lejtős részhez ért. Elindult lefelé, és a fal
tövénél majdnem eltűnt.

– Vízelvezető nyílás – magyarázta Finkle-McGraw. –Kérem, ne aggódjon! Történetesen

arrafelé lovagoltam ma reggel. A víz pillanatnyilag talán bokáig érhet, és az átfolyó
magassága is pont megfelel a nyolcéves gyermekeknek. Az alagút jó néhány méter
hosszú, de reményeim szerint inkább hívogató, semmint ijesztő.

Fiona és Elizabeth óvatosabban mozogtak, megriasztotta őket Nell felfedezése.

Mindhárom lány eltűnt a bemélyedésben. Pár pillanat múlva lángvörös pont tűnt fel a fal
túloldalán, és vadul körbepattogott a tájon. Fiona felmászott a láp szélét jelző sziklákra,
és izgatottan intett lemaradva kullogó barátainak.

– A titkos átjárót Nell fedezte fel, de ő igen óvatos és türelmes. Elizabethet most érte utol
korábbi vakmerősége, ostobának érzi magát, és kicsit talán meg is sértődött. Fiona…

– Fiona pedig kétségkívül a tündérkirályságba vezető, varázslatos átjárót pillantotta meg

– fejezte be helyette Mrs. Hackworth –, és most teljesen kétségbe van esve, amiért ön
nem telepített egyszarvúkat és sárkányokat a birtokára. Egy másodpercig sem habozott,
hogy átrohanjon az alagúton. A lányom nem ebben a világban akar élni, kegyelmes uram.
Egy másik világot akar, ahol minden varázslatos, ahol megelevenednek a mesék, ahol…

Elakadt a hangja, és zavartan köszörülte meg a torkát. Lord Finkle-McGraw rápillantott,

és látta, hogy a nő arcán őszinte fájdalom suhan át, mielőtt visszanyerné az önuralmát.
Nem kellett hallania a mondat végét, hogy megértse: „ahol a férjem még velünk van.”

Két lovas léptetett át a kert szélén kanyargó, kavicsos ösvényen. A kőfalba vájt
kovácsoltvas kapu kitárult előttük. Átügettek rajta. A férfi Lord Finkle-McGraw fia,
Colin volt, az asszony pedig a felesége: azért lovagoltak ki, hogy felügyeljék a lányukat
és két kis barátnőjét. Lord Finkle-McGraw és Mrs. Hackworth látták, hogy az ő vigyázó
tekintetükre már nincs szükség, elfordultak hát az ablaktól, és önkéntelenül is közelebb
húzódtak a garázsméretű kandallóban ropogó tűzhöz.

Mrs. Hackworth egy kis hintaszékbe ült le, a tőkelord pedig egy régi és meglepően
viharvert bőrpamlagot választott magának. A személyzet egy tagja teát töltött
mindkettőjüknek. Az asszony az ölébe tette a tányérkát és a csészét, a kezével védte őket,
és nyugalmat erőltetett magára.

– Már régen szerettem volna feltenni bizonyos kérdéseket a férjem hollétével és

tevékenységével kapcsolatban, melyet sűrű homály fed előttem szinte távozása pillanata
óta – kezdte. – Csakhogy férjem ez ügyben tett igencsak általános és óvatos kijelentései
hallatán arra a meglátásra jutottam, hogy tevékenysége bizalmas természetű, és hogy ha
kegyelmességed tisztában is van vele – bár mindez részemről csupán kézenfekvő és
kényelmes feltételezés –, de hogy amennyiben tisztában van vele, úgy makulátlan
diszkrécióval kezeli. Remélem, azt természetesen mondanom sem kell, hogy sosem
próbálnám szerény meggyőzőképességemet arra használni, hogy rávegyem, éljen vissza a
felsőbb hatalmak által önbe vetett bizalommal.

– Vegyük adottnak, hogy egyikünk sem tévesztené soha szem elől a tisztességet –
válaszolta Finkle-McGraw megnyugtatóan könnyed mosollyal.

– Köszönöm. A férjem továbbra is ír nekem pár hetente, de az üzenetei rettenetesen

általánosak, semmitmondóak és kurták. Ám az elmúlt hónapokban a levelei különös
képekkel és érzelmekkel teltek meg. Egyszerűen… bizarrok. Kezdem félteni a férjem
mentális egészségét, és mindazon ügyek sikeres kimenetelét, melyek józan
ítélőképességén múlhatnak. És bár zokszó nélkül elviselem a távollétét, ameddig csak
kötelessége teljesítése ezt megkívánja tőlem, ez a bizonytalanság módfelett megterhelő
számomra.

– Nem teljesen ismeretlen előttem a téma, és azt hiszem, nem cáfolok rá a belém vetett
bizalomra, ha azt mondom, nem ön az egyetlen, akit meglepett férje távollétének
hosszúsága – válaszolta Lord Finkle-McGraw. – Amennyiben nem tévedek, azok sem
sejtették, hogy küldetése ilyen sokáig fog tartani, akik megbízták vele. Talán
kismértékben enyhíti az ön szenvedését is, ha tudja, hogy minden valószínűség szerint
nincsen veszélyben.

Mrs. Hackworth kötelességtudóan, de kurtán elmosolyodott.

– A kis Fiona láthatóan jól viseli apja távollétét.

– O, Fiona elképzelései szerint az apja nem ment el – mondta Mrs. Hackworth. – A

könyv, tudja, az a raktív-könyv… Amikor John odaadta neki, közvetlenül mielőtt elment
volna, azt mondta a lányunknak, hogy ez egy varázskönyv, és őt hallja majd rajta
keresztül. Tudom, ostobaság, de Fiona azt hiszi, hogy ahányszor kinyitja a könyvet, az
apja olvassa fel neki a történeteket, sőt, játszik vele ebben a képzelt világban. Neki még
csak nem is hiányzik. Nem vitt rá a lélek, hogy eláruljam neki, ez az egész csak egy
médiaprogram.

– Úgy érzem, ez esetben nagyon bölcs dolog volt az ön részéről, hogy tudatlanságban
hagyta a gyermeket – jegyezte meg Finkle-McGraw.

– Egyelőre jobb ez így. De az idő múlásával egyre többet álmodozik, és egyre kevésbé
hajlandó az iskolára koncentrálni. Álomvilágban él, ott boldog. De ha egyszer rájön, hogy
a világa pusztán fikció, tartok tőle, az nagyon meg fogja viselni.

– Aligha ő az első élénk fantáziával megáldott ifjú hölgy – válaszolta a tőkelord. – Előbb-
utóbb mégis jóravaló felnőtt lesz belőlük.
A három kis felfedező és két lovas kísérőjük nem sokkal később visszatért a házba. Lord
Finkle-McGraw komor magánlápja éppoly távol állt a kislányok ízlésétől, mint a
minőségi skót whisky, a gót építészet, a tompa színek vagy a Bruckner-szimfóniák.
Miután átértek, és meggyőződtek róla, hogy sehol egy rózsaszín egyszarvú,
vattacukorárus, tiniegyüttes, vagy akár csak egy neonzöld vízicsúszda, elvesztették az
érdeklődésüket, és lassan visszagravitáltak a ház felé. Ugyan az is épp elég távol állt
Disneylandtől, de egy gyakorlott és kitartó felhasználó, mint Elizabeth, még itt is talált
pár vigaszmorzsát – például a főállású konyhai személyzetet, melynek tagjai (sok más,
tökéletesen haszontalan ismeret mellett) rendelkeztek a forró csokoládé készítésének
titkával is.

Miután Lord Finkle-McGraw és Mrs. Hackworth olyan közel kerültek John Percival
Hackworth eltűnésének kényes témájához, amilyen közel csak mertek, és némi pirulástól
és könnybe lábadt szempártól eltekintve különösebb sérülés nélkül megúszták a dolgot,
közös megegyezéssel semlegesebb témák felé eveztek. A lányok nemsokára bejönnek
forró csokoládét inni, aztán ideje lesz a vendégeknek visszavonulniuk az aznap számukra
fenntartott szobákba, hogy felfrissíthessék magukat, és felkészüljenek a látogatás
csúcspontjára, a vacsorára.

– Szívesen gondoskodom a másik kislányról, Nellről is a vacsora kezdetéig – mondta

Mrs. Hackworth. – Feltűnt, hogy az úriember, akivel reggel érkezett, még nem tért visz-
sza a vadászatról.

A tőkelord elfojtott egy mosolyt, és próbálta elképzelni, amint az egykori tábornok segít
felöltözni a kislánynak a vacsorához. A férfiban volt annyi méltóság, hogy tisztában
legyen a saját korlátaival, és egész nap a birtok távolabb eső részein vadászgatott.

– A kis Nell kifejezetten tehetségesen gondoskodik magáról, és talán nem lesz

szüksége… vagy kedve, hogy elfogadja az ön módfelett nagylelkű ajánlatát. De talán
szívesen tölti az idejét Fionával.

– Bocsásson meg kegyelmességed, de megdöbbentett. Hát felmerülhet, hogy egy ilyen

korú gyermeket felügyelet nélkül hagyjon egész délután?

– Biztos vagyok benne, hogy ő ezt másképp látná. Méghozzá ugyanazon okok miatt,
amiért a kis Fiona úgy véli, hogy az édesapja sosem hagyta el a családi fészket.

A Mrs. Hackworth arcán felderengő kifejezés arról tanúskodott, hogy nem érti
tökéletesen Lord Finkle-McGraw megjegyzését, de mielőtt elmagyarázhatta volna
vendéglátójának, miben téved, éles és keserű vita hangjai törték meg a csöndet. A
veszekedés egyre hangosodott. Félig kinyílt az ajtó, és felbukkant Colin Finkle-McGraw.
Az arca még a lápon kujtorgó széltől vöröslött, ajkán egy gonosz vigyorhoz közelítő,
erőltetett mosoly játszott, de a szemöldöke időről időre összeszaladt Elizabeth hangos és
dühös visongása hallatán. Az egyik kezében az Ifjú hölgy illusztrált olvasókönyvét
markolta. A háta mögött feltűnt Mrs. Finkle-McGraw is, aki csuklójánál fogva tartotta
féken Elizabethet, nagyjából úgy, ahogy egy kovács tartana egy lassan már formálható,
veszedelmesen forrón izzó fémdarabot. Az analógiára rájátszott a kislány arcán lángoló
harag. Az anyja lehajolt hozzá, hogy a szemük szinte egy vonalban legyen, és halkan,
feddő hangsúllyal sziszegett valami a lányának.

– Bocsáss meg, apám – mondta az ifjú Finkle-McGraw, és a hangjából csak úgy áradt a
nem túl meggyőző, mesterséges jókedv –, láthatóan itt a délutáni pihenő ideje.

– Biccentett a másik jelenlévő felé is. – Mrs. Hackworth… – A pillantása már vissza is
tért az apja arcára, és követte a tőkelord tekintetét. A kezében lévő könyvre nézett. –
Modortalan volt a személyzettel, apám, úgyhogy a délután hátralevő részére elvettük tőle
a könyvet. Ez az egyetlen büntetés, aminek mintha haszna lenne. Ezért meglehetősen
gyakran alkalmazzuk.

– Akkor talán mégsem olyan hasznos, mint gondoljátok – jegyezte meg Lord Finkle-
McGraw. Szomorúnak tűnt, és elégedetlenül csengett a hangja. Colin Finkle-McGraw azt
hitte, a megjegyzést Elizabethnek szánták – de a kisgyermekes szülők nyilván teljesen
mást találnak ironikusnak, mint az emberiség szabadabban élő része.

– Nem hagyhatjuk, hogy az egész életét a varázskönyved lapjai közt töltse, apa. Kis
interaktív birodalom, Elizabeth a császárnője, és olyan vérfagyasztó parancsokat osztogat
engedelmes alattvalóinak, hogy az döbbenetes! Időről időre szembe kell néznie a
valósággal, hogy perspektívába kerüljenek számára is a dolgok.

– Perspektívába. Jól van, alig várom már, hogy a vacsoránál viszontláthassalak

benneteket, és az új perspektívákkal rendelkező Elizabethet.

– Kellemes délutánt, apa! Mrs. Hackworth… – mondta a fiatalabb férfi, és becsukta maga
mögött az ajtót. A vastag faszerkezet igazi mesteri faragvány volt, és a jelek szerint
hatékonyan elnyelte a legnagyobb hangzavart is.

Lord Finkle-McGraw arckifejezése láttán Gwendolyn Hackworth a legszívesebben

azonnal kimenekült volna a szobából, de előtte még végig kellett játszaniuk az illő
formaságokat. Összeszedte Fionát az egyik sarokból. A kislány éppen a forró csokoládé
utolját kortyolgatta mámorosan. Nell is ott volt, és a saját olvasókönyvét bújta.
Gwendolyn megütközve látta, hogy hozzá sem nyúlt az italához.

– Hát ez meg mi? – kiáltott fel kellően édeskésnek szánt hangon. – Egy kislány, aki nem
szereti a forró csokoládét?

Nell annyira belemélyült a könyvbe, hogy Gwendolyn egy pillanatra azt hitte, meg sem
hallotta, amit mondott. De pár másodperc múlva egyértelművé vált, hogy a gyermek
pusztán elodázza a válasz pillanatát, amíg nem végez az épp olvasott fejezettel. Akkor
lassan felemelte a tekintetét a lapról. Nell kellemes külsejű lány volt, csinos, ahogy a
legtöbb kislány, mielőtt a hormonok elkerülhetetlen áradata arcuk egyik-másik részét
aránytalanul megnyújtja. Világosbarna szeme narancssárgán villogott a tűz fényében, és
éppen csak annyira volt ferde vágású, hogy árnyalatnyi vadságot kölcsönözzön a
tekintetének. Gwendolynnak nehezére esett elfordítani a fejét; úgy érezte magát, mint egy
csapdába esett lepke érezheti, amikor a nagyítólencsében felpislog a természetbúvár éles,
nyugodt szemébe.

– A csokoládé jó dolog – válaszolta Nell –, a kérdés az, vajon szükségem van-e rá.

Ettől hosszabb szünet állt be a társalgásban. Gwendolyn elképedve próbált előállni

valamilyen felelettel. Nell láthatóan nem várt válaszra; kifejtette a véleményét, és
részéről ezzel le is zárta az ügyet.

– Nohát – mondta végül Gwendolyn –, ha úgy érzed, valamire szükséged volna, kérlek,
ne feledd, szívesen állok a rendelkezésedre!

– Ez igazán nagylelkű ajánlat. Hálával tartozom önnek, Mrs. Hackworth – mondta a lány,
pontosan úgy, mint egy mesebeli hercegnő.

– Jól van. Kellemes délutánt! – mondta Gwendolyn. Megragadta Fiona karját, és

felvezette az emeletre. A kislány meg-megállt, mintha tökéletesen kiszámította volna,
mennyit kell vonakodnia, hogy az anyja ideges legyen, és a kérdésekre is csak kurta
biccentéssel vagy fejrázással válaszolt, mert a gondolatai szokás szerint máshol jártak.
Amint elértek a vendégszárnyban kijelölt lakrészbe, Gwendolyn lefektette Fionát egy kis
délutáni alvásra, aztán leült egy íróasztalhoz, és nekilátott a függőben lévő leveleinek. De
ezúttal Mrs. Hackworth is azon kapta magát, hogy máshol jár az esze, és a három
szerfelett különös kislányra gondolt, Miss Matheson Akadémiájának három legokosabb
kis növendékére – és arra, hogy mind a hárman milyen sajátos viszonyban vannak az
olvasókönyvükkel. A tekintete az íróasztalon szétdobált médiatronpapírról az ablakra
tévedt, és a lágyan szemerkélő esőben ázó lápot nézte. Közel egy órán át merengett a
lányokon és az olvasókönyveken.

Aztán eszébe jutott egy megjegyzés, melyet aznap délután tett a vendéglátójuk, és ő
akkor nem értékelte teljes bölcsességében. Ez a három lány semmivel sem volt furcsább a
többinél, és hiba lett volna az olvasókönyvre fogni a viselkedésüket. Ez a gondolat
megnyugtatta. Előszedte kis ezüsttollát, és nekiállt levelet írni hiányolt férjének, aki még
sosem tűnt olyan távolinak, mint aznap.

Miranda szokatlan raktívüzenetet kap; Sanghaj utcáin; a Katii aj Hotel; egy kifinomult
este; carl hollywood bemutatja két furcsa alaknak
Pár perccel éjfél előtt lehetett, és Miranda már készült befejezni az esti műszakot. Alig
várta, hogy elhagyja a testszínpadot. Péntek este volt. Nell láthatóan ezúttal nem akart
egész éjszaka fennmaradni.

Iskolanapokon a kislány megbízhatóan tíz harminc és tizenegy között feküdt le aludni, de

péntek este ugyanúgy belemélyedhetett az olvasókönyvébe, mint hat-hét éve,
kisgyermekkorában, amikor ez az egész a kezdetét vette. Most éppen megakadt a
történetben, és nyilván frusztráló lehetett számára, hogy egy kifejezetten bizarr
tündérkultusz társas rituáléit kell felderítenie, mielőtt kijuthatna a föld alatti labirintusból,
ahová bezárták. Idővel rájön a megoldásra – ez mindig így történt –, de az nem ma este
lesz.

Miranda még másfél óráig színpadon maradt, és elvállalt egy szerepet egy Japánban
meglehetősen népszerűnek számító szamurájos raktívban. Egy misszionárius platinaszőke
lányát kellett eljátszania, akit róninok raboltak el Nagaszakiból. Nem volt más dolga,
csak sokat kellett visongani, és végül hagyni, hogy megmentse a jó szamuráj. Sajnálta,
amiért nem beszél japánul, és (mindezen túl) még az ottaniak színházi hagyományaival
sincsen tisztában, mert állítólag kifejezetten radikális és érdekes dolgokat csináltak ezzel
a karamaku, „üres képernyő” vagy „üres színház” dologgal. Nyolc évvel ezelőtt vállalta
volna az egyórás léghajóutat is Nipponba, hogy megtanulja a nyelvet. Négy éve még
undorodott volna magától, amiért eljátszotta ezt az ostoba szerepet. De aznap este mondta
a szövegét, sikongott és tekergőzött, amikor kellett, aztán fogta a pénzt meg a tisztes
borravalót, és persze nem hiányozhatott az ügyfél elkerülhetetlen, csöpögős üzenete sem.
Középvezető lehetett Oszakában, és szerette volna jobban megismerni. Persze az a
technológiai akadálysor, amely megakadályozta, hogy megtalálja Nellt, szerencsére arról
is gondoskodott, hogy ez a nyomorult ne akadjon rá Mirandára.

Már kezdett összepakolni, amikor sürgős ajánlat villant fel a képernyőjén. Megnézte a
részleteket – a felkínált munka nem fizetett túl jól, de nagyon rövid ideig tartott.
Elvállalta. Elgondolkozott rajta, vajon ki küldhet neki sürgős ajánlatot: hat éve még
gyakran megesett az ilyesmi, de mióta áttért az esti műszakra, tulajdonképp csak egy lett
a sok kimondhatatlan nevű, egyforma és felcserélhető nyugati széplány közül.

A darabot mintha egy nagyon bizarr gondolkodású, bohém művész tervezte volna, és
olyan volt, mint egy raktív-műhely a távoli múltból: színes, absztrakt mértani
alakzatokból kirakott táj, a felszínből néha kiemelkedő, pár sort szavaló fejek. Az arcokat
úgy textúrázták, mintha csak nagy műgonddal kifestett maszkot viseltek volna, vagy
narancshéjból, esetleg aligátorbőrből lennének kifaragva.

– Hiányzik – mondta az egyik. Ismerősen csengett a hangja, de végül furcsán

visszhangzó, kísérteties nyögésbe olvadt.

– Hol lehet? – kérdezte egy másik. Ennek a formája volt meglehetősen sajátos.

– Miért hagyott el minket? – panaszolta a harmadik, és Miranda még a textúra és a

hangtorzítás dacára is felismerte Carl Hollywoodot.
– Ó, bárcsak eljönne a buliba! – kiáltott fel egy negyedik, akiben Miranda a Parnasszus
Társulat egy újabb tagját ismerte fel, Christine Hogyishíyjákot.

A program feldobta a neki írt sort: „Bocs, gyerekek, ma is sokáig kell dolgoznom.”

– Oké, oké – mondta Miranda –, akkor most rögtönözni fogok, jó? Hol vagytok?

– A társulati bulin, te lökött! – mondta Carl. – Odakinn már vár rád a taxi…
Összedobtunk egy félsávosra.

Miranda kiszállt a raktívból, kitakarította a testszínpadot, és nyitva hagyta az ajtót, hogy a

társulat valamelyik tagja bejöhessen majd pár óra múlva, és ledolgozhassa az
aranyműszakot. Végigszaladt a gipszkerubok, múzsák és trójaiak között, ki az
előcsarnokba, ahol pár raktívszínésznek tanuló ifjú kimerülten takarítgatta az aznapi élő
előadás szemetét. Kilépett a főbejáraton. A színház émelyítő rózsaszín-lila neonfényében
ott csillogott a félsávos taxi felkapcsolt lámpával.

Enyhén meglepődött, amikor a Bund felé indultak, nem Putung középmagas negyedeibe,
ahol a törzstelen, alacsony bevételű nyugatiak többsége lakott. A társulati bulikat a
legtöbbször valamelyikük nappalijában tartották.

Aztán emlékeztette magát, hogy a Parnasszus mostanában már sikeres színháznak

számított, valahol egy egész épületet kitöltő fejlesztőcsapat írta nekik az új raktívokat, és
a Macbeth legutóbbi színre állítása is sokat hozott. Carl Tokióba, Sencsenbe és San
Franciscóba repült, hogy befektetőket keressen, és nem tért vissza üres kézzel. Az
előadás első hónapja teltházas volt.

De ma este egész sorok tátongtak üresen, mert a bemutató estéjén tolongó tömeg
túlnyomó része nem kínai volt, és manapság a nem kínaiak félve mentek ki az utcára,
amióta pletykálni kezdtek az Igaz Harmónia Ökleiről.

Miranda is félt tőlük, habár ezt nem vallotta volna be. A taxi éppen befordult az egyik
sarkon, a lámpafény egy kínai fiatalokból álló csapaton pásztázott végig. Egy ajtóban
ácsorogtak, és amikor az egyik a szájához emelte a cigarettáját, Miranda észrevette a
csuklójára kötött, skarlátvörös szalagot. Görcsbe rándult a gyomra, hevesebben kezdett
verni a szíve, és néhányszor nagyot kellett nyelnie. De a fiatalemberek nem láthattak be a
taxi ezüstös ablakán. Nem vették körbe fegyvert lengetve, hangos „Sa! Sa!” kiáltásokkal.

A Kathaj Hotel a Bund kellős közepén állt, a Nancsing sugárút kereszteződésénél. Ez volt
a Távol-Kelet Rodeo Drive-ja. Ameddig csak Miranda ellátott – talán egészen
Nancsingig – az egész utcát nyugati és nipponi butikok és áruházak szegélyezték. A
magasban mindenütt mandula nagyságú légistacik zümmögtek, mindegyik a maga kis
kamerájával és mintafelismerő programjával kutatta az olyan fiatal férfiakból álló,
gyanús csoportosulásokat, akik az Öklök sejtjei is lehettek.
A vízparton álló összes többi nagy nyugati épülethez hasonlóan a Kathajt is fehér fény
rajzolta körbe, ami alighanem sokat használt neki, mert amúgy elég semmilyen volt.
Napközben kopárnak és lepusztultnak tűnt.

Mirandának először meg kellett küzdenie az ajtónállóval. Magabiztosan megindult a

bejárat felé, biztos volt benne, hogy a fickó kinyitja előtte, de az csak állt a háta mögött
összekulcsolt kézzel, és mogorván nézett vissza rá. Végül aztán feladta, és kinyitotta az
ajtót a nő előtt, de Miranda kénytelen volt lassítani, hogy ne menjen neki.

George Bemard Shaw itt szállt meg, Noel Coward egy egész színdarabot írt a hotelben. A
bár magas volt és keskeny – Beaux-Arts márvány, csodaszép kovácsoltvas kandeláberek,
a Bund épületeinek fehér fénye éppen csak beszűrődött a boltíves ólomüveg ablakokon.
Egy ősidőkből itt ragadt dzsesszegyüttes játszott: laza basszus, szemetes dob. Miranda
lábujjhegyre állt az előtérben, és a bulit kereste, de nem látott mást a bárpult körül, csak
egy csapat középkorú, fehér bőrű léghajós turistát, és a szokásos elegáns, fiatal kínaiakat,
akik reménykedve nézték, hátha bejön.

Végül feltalált a nyolcadik emeletre, a flancos éttermekhez. A nagy bankett-termet egy

ízléstelenül gazdag szervezet bérelte ki, és tele volt rémítően impozáns öltönybe bújt
fickókkal. Csak a még rémisztőbben impozáns estélyis nők voltak rosszabbak náluk. A
pár jelen lévő viktoriánus lényegesen konzervatívabb, de így is igen stílusos és drága
holmikat vett fel. A zene is visszafogott volt, egyetlen frakkos kínai játszott dzsesszt egy
versenyzongorán, bár a terem végében álló színpadon már készült egy nagyobb együttes.

Zavartan toporgott, és azon tűnődött, melyik hátsó szobában lehet a színészek jóval
leharcoltabb bulija, amikor meghallotta, hogy bentről valaki a nevét kiabálja.

Carl Hollywood indult meg felé. Úgy vágott át a termen, mintha az övé lett volna az
egész hely. Kézzel varrt cowboycsizmája többféle puha és egzotikus madár és hüllő
bőréből készült, hosszú kabátja érdekes átmenetet képzett egy köpeny és a
westernfilmekben megszokott felleghajtó között, és kis híján a földet söpörte. Az öltözet
megnyújtotta: inkább tűnt két méter felettinek, mint alattinak, amekkora valójában volt.
Hosszú, szőke haját hátrafésülte a homlokából, keskeny fáraószakálla pedig élesen,
egyenesen meredezett az állán. Pofátlanul jól nézett ki, és ezt tudta is; szikrázó, kék
szeme szinte átdöfte Mirandát, a földhöz szegezte, és nem hagyta, hogy elmeneküljön a
nyitott liftajtón át.

Lelkesen átölelte és megpördítette. A nő félve bújt hozzá, és a hatalmas köpeny

védelméből nézett szembe a teremben tolongó sokasággal.

– Förtelmesen nézek ki – mondta. – Miért nem szóltál, hogy ez egy fogadás, nem egy
buli?

– Miért nem tudtad? – kérdezett vissza Carl. Mint minden valamirevaló rendezőnek, neki
is külön tehetsége volt ahhoz, hogy a lehető legnehezebb kérdésekkel álljon elő.
– Valami mást vettem volna fel. Úgy nézek, ki, mint egy…

– Úgy nézel ki, mint egy fiatal, bohém művésznő – fejezte be helyette a mondatot Carl,
és hátralépett, hogy alaposan szemügyre vegye Miranda szokásos, testhez tapadó, fekete
ruháját. – Akit nem érdekelnek a hivalkodó holmik, és ettől az egész teremben mindenki
túlöltözöttnek érzi majd magát, de még ezt is megteheti, mert benne megvan az a
bizonyos valami.

– Ó, sima beszédű dög! – mondta Miranda. – Tudod, hogy ez baromság.

– Pár éve még felszegted volna azt a csinos kis álladat, mint valami faltörő kos,
bevitorláztál volna a tömegbe, és mindenki hátralépett volna, hogy megnézhessen
magának. Most miért nem?

– Nem tudom – vallotta be Miranda. – Azt hiszem, Nell miatt. Rendelkezem a szülői lét
összes hátrányával, csak közben nincs gyerekem.

Carl megnyugodott és ellágyult, és Miranda tudta, hogy azt mondta, amit a férfi hallani
akart.

– Gyere csak – sóhajtotta Carl –, be akarlak mutatni valakinek.

– Ha megpróbálsz összehozni valami pénzes rohadékkal…

– Erről még csak nem is álmodoznék a helyedben.

– Nem csinálsz belőlem szabadidejében színészkedő háziasszonyt!

– Ezzel tisztában vagyok – mondta Carl. – Nyugodj le egy pillanatra!

Miranda igyekezett nem törődni azzal, hogy most már a terem közepén jártak. Mindenki
Carl Hollywoodra figyelt, de a lány egyáltalán nem bánta. Összemosolygott néhány
raktívszínésszel, akik részt vettek az interaktív meghívóban, mellyel iderángatták, de a
jelek szerint mindketten élvezetes társalgásba merültek a mellettük álló, elegáns
alakokkal; talán befektetők lehettek.

– És kinek akarsz bemutatni?

– Egy Beck nevű fickónak. Régi ismerősöm.

– De nem barátod?

Carl feszengve elvigyorodott, és megvonta a vállát.

– Voltunk barátok. És munkatársak is. Üzlettársak. Ilyen az élet, Miranda. Idővel kiépül
az ember kapcsolati hálója. Néha továbbadsz olyasmit, ami érdekelheti a másikat, néha
ők adnak tovább neked információkat. Beck is csak ennek a hálónak az egyik szeme.

– El sem tudom képzelni, miért akarsz bemutatni neki.

– Azt hiszem – jegyezte meg Carl nagyon halkan, és valami színpadi trükkel élhetett,
hogy Miranda azért minden szavát tisztán hallja –, ez az úriember segíthet neked
megtalálni Nellt. És te is segíthetsz neki megtalálni valamit, amit ő keres.

Örvénylő köpennyel arrébb lépett, és kihúzott Mirandának egy széket. A terem sarkában
voltak. Az asztal túloldalán, egy fiatal, rasztahajú afrikai ült. A háta mögött, a hatalmas,
márványpárkányos ablakon túl a megvilágított Bund izzott, öltönyének válltömésén véres
visszfénynek tűnt Putung médiatronikus kakofóniája. Apró, kerek lencséjű szemüvegét
hivalkodóan bonyolult, fémes háló fogta össze. Miranda szinte nem is vette észre a fickó
mellett ülő nipponi üzletembert. Formális, sötét kimonó volt rajta, és dohányzott; a bűz
alapján régimódi, rákkeltő szivart szívhatott.

– Miranda, ez itt Mr. Beck és Mr. Oda. Mindketten magánzók. Uraim, Ms. Miranda
Redpath!

Mindkét férfi szánalmas, meghajlásra emlékeztető mozdulatsort mutatott be, de egyikük

sem nyújtott neki kezet – amit nem is bánt. Manapság igazán elképesztő dolgok terjedtek
egyik bőrfelületről a másikra. Miranda még a biccentésüket sem viszonozta, csak leült, és
hagyta, hogy Carl betolja alá a széket. Nem szerette, ha valaki magánzóként hivatkozott
magára. Ez csak a théta szebbnek hitt szinonimája volt – törzstelen embert jelölt, semmi
többet.

Vagy olyasvalakit, aki valójában ugyan beletartozik egy törzsbe – a küllemük alapján ez
csak egy furcsa, szintetikus törzs lehetett, melyről Miranda még életében nem hallott –,
de valamiért úgy tesz, mintha sehová sem kötődne.

Carl törte meg a csendet.

– Nem mentem bele a részletekbe, de már elmagyaráztam az úriembereknek, hogy a

lehetetlent szeretnéd megpróbálni. Hozhatok neked inni, Miranda?

Miután Carl Hollywood távozott, meglehetősen hosszúra nyúlt a csend. Mr. Beck ez idő
alatt feltehetően Mirandát méregette, de a sötét szemüvege miatt nem látszott a tekintete.
Mr. Oda láthatóan az ideges szemlélő szerepét kapta, mintha csak a fele vagyonát arra
tette volna föl, vajon a nő vagy Mr. Beck szólal majd meg elsőnek.

Úgy tűnt, hirtelen nagyszerű stratégia jutott Mr. Oda eszébe. A színpad felé mutatott, és
jelentőségteljesen biccentett.

– Szereti ezt az együttest?

Miranda megnézte a zenészeket: különféle rasszokba tartozó, fél tucat férfi és nő alkotta a
zenekart. Mr. Oda kérdése meglehetősen különös volt, figyelembe véve, hogy még egy
mukkot sem játszottak. Miranda visszanézett a férfira, aki sokatmondóan magára bökött.

– Ó! Ön támogatja őket? – kérdezte a nő.

Mr. Oda apró, csillogó tárgyat szedett elő a zsebéből, és az asztalon keresztül Miranda elé
csúsztatta. Szitakötő alakú kis kitűző volt. Miranda már több vendégen is látott ilyet.
Óvatosan kézbe vette. Mr. Oda megveregette a saját gallérját, mintegy biztatva a lányt,
hogy tegye csak fel. Miranda egyelőre az asztalon hagyta az ékszert.

– Nem látok semmit sem – mondta végül Mr. Beck, láthatóan Mr. Ódának szánva szavait.
– Első becslésre tiszta.

Miranda csak most jött rá, hogy Mr. Beck fenomenoszkópjával vizsgálgatta eddig. Éppen
a megfelelően csípős és kellemetlen választ fogalmazgatta magában, amikor Mr. Oda
sűrű szivarfüstfelhőjébe burkolózva előrehajolt.

– Azt az információt kaptuk – lehelte halkan –, hogy kapcsolatot kíván teremteni. És

ebbéli vágya igen erős.

– Azt az információt kaptam, hogy ez lehetetlen.

– Talán helyesebb lenne a valószínűség-számítás kifejezéseit használni ez ügyben –

mondta Mr. Beck. A kiejtése leginkább oxfordi volt, jamaicai hanglejtéssel, és
árnyalatnyit Indiát idéző roppanással.

– Akkor legfeljebb csillagászati esély van rá – nézett rá Miranda.

– Erről van szó! – mondta Mr. Beck.

A labda mintha hirtelen a nő térfelére pattant volna.

– Ha komolyan azt hiszik, hogy rájöttek, hogyan győzhetik le a valószínűséget, miért is

nem mennek be egy Vegas-raktívba és gazdagodnak meg?

Beck és Oda urak valójában sokkal jobban szórakoztak ezen az élcen, mint Miranda
várta. Ezek szerint értékelték az iróniát. Ez pozitívum volt, pláne azután, hogy eddig
szinte csak negatív jeleket látott rajtuk, de azokat aztán tömegével.

Az együttes muzsikálni kezdett. Jó tempójú tánczenét játszottak. Letompították a

világítást, és a tömeg szikrázott, ahogy a maradék fény megcsillant a szitakötős
kitűzőkön.
– Az nem működne – jelentette ki Mr. Beck –, mert Vegas vegytiszta számjáték, melyben
nincs fikarcnyi emberi értelem sem. Nincsen interfész az elme és a tiszta számok között.

– De a valószínűség attól még valószínűség marad – ellenkezett Miranda.

– És mi van, ha azt álmodja, hogy a nővére összeomlott, és amikor másnap felhívja,

megtudja, hogy előző nap szakított a barátjával?

– Az akár véletlen egybeesés is lehet.

– Igen. De elég kicsi az esélye. Tudja, talán nem is olyan lehetetlen legyőzni a
valószínűséget, ha nem csak az elme, de a szív is próbálja.

Miranda egyre inkább úgy gondolta, hogy sem Mr. Beck, sem Mr. Oda nincsen tisztában
azzal, milyen kegyetlen dolgokat mondanak. Jobb, ha az ember még csak nem is
reménykedhet.

– Önök közös vallásos valamibe tartoznak? – kérdezte.

Mr. Beck és Mr. Oda jelentőségteljesen összenézett. Mr. Oda láthatóan rutinszerűen
szívogatni kezdte a fogát és a torkát köszörülte, ami talán egy másik nipponinak rengeteg
mindent elárult volna, de Mirandának semmit sem jelentett azon a meglehetősen általános
benyomáson kívül, hogy a helyzet cseppet sem egyszerű.

Mr. Beck előszedett egy antik burnótos szelencét (vagy egy másolatot), kiszedett egy
csipet nanozitaport, és felszippantotta nagy, kerek orrlyukával, majd idegesen megvakarta
az orra tövét. Kicsit lejjebb csúsztatta a szemüvegét – végre kivillant hatalmas, barna
szeme –, és némiképp figyelmetlenül átnézett Miranda válla fölött, a parti sűrűjébe. Az
együttest figyelte és a táncosok reakcióját a zenére. Rajta is ott csillogott a szitakötős
kitűző, amely most ragyogni kezdett, és dögös színekben villódzott, mint egy égő ház
köré gyűlt, hadosztálynyi rendőrautó és tűzoltó.

A banda különös, dallamtalan, ütemtelen zajmiazmára váltott. A tömeg lazán kavarogni

kezdett a hallatára.

– Honnan ismerik Carlt? – kérdezte Miranda, remélve, hogy ezzel talán sikerül megtörnie
a jeget.

Mr. Oda bocsánatkérően rázta meg a fejét.

– Én csak mostanában részesültem abban a megtiszteltetésben, hogy bemutattak minket

egymásnak.

– Együtt lógtunk Londonban.

– Raktívszínész?
Mr. Beck gúnyosan felhorkantott. Színes selyem zsebkendő jelent meg a kezében, és
gyakorlott tubákosra valló gyorsasággal fújta ki az orrát.

– Én technokölyök vagyok – jegyezte meg.

– Raktívokat programoz?

– Ez is a tevékenységi körömbe tartozik.

– Világítással és díszletekkel foglalkozik? Vagy digitális cuccokkal? Netán

nanotechnológiával?

– Az egyénileg tett megkülönböztetések nem érdekelnek. Engem csak egyvalami köt le –

nyilatkoztatta ki Mr. Beck és felemelte a mutatóujját. Hatalmas, de tökéletesen
manikűrözött karom villant rajta. – A technológia segítségével tovább kell adnunk az
értelmet.

– Ez manapság elég tágas területet lefed.

– Igen, de ennek nem kellene így lennie. Ezalatt azt értem, hogy az eltérő területek
megkülönböztetése hazugság.

– És mi a baj azzal, ha valaki raktívokat programoz?

– Az égvilágon semmi – mondta Mr. Beck –, ahogyan a hagyományos, élő színházzal

sincs semmi baj, vagy ha már itt tartunk, a tábortűz körüli mesélgetés is remek dolog,
mint gyermekkoromban csináltuk, lent a parton. De amíg van rá esély, hogy felfedezzünk
új módszereket, technokölyökként az én dolgom ezeket megtalálni. Az ön művészete,
hölgyem, a raktívszínészkedés. Az enyém az új technológiák felkutatása.

Az együttes felől áradó zaj szabálytalan lüktetésbe váltott. Aztán a lüktetés ütembe, és
egyre határozottabb lett. Miranda megfordult, és a tánctéren állókra nézett: kivétel nélkül
bamba arccal néztek a semmibe, nagyon összpontosíthattak valamire. Most már vadul
villództak a szitakötős kitűzők, és minden egyes ütemnél összefüggően, makulátlanul
fehéren lüktettek. Miranda arra jutott, hogy a kitűzők valamiféleképp viselőjük
idegrendszerére lehetnek hangolva, kommunikálnak egymással, és együtt hozzák létre a
zenét. Egy gitáros rögtönzött dallamot kezdett játszani a lassan összeérő
hangmintázatban, és amint az összes táncos meghallotta, újabb ív kristályosodott ki köré.
Visszacsatolt hangminta. Egy fiatal nő dallamtalan, helyben improvizáltnak tűnő,
rapszerű kántálásba kezdett, aztán egyszer csak énekbe váltott. A zene még mindig furcsa
volt, formátlanul kavargott, de egyre jobban hasonlított valamire, ami akár egy profi
lemezen is megállta volna a helyét.

Miranda visszafordult Mr. Beckhez.

– Úgy véli, új módját fedezte fel annak, hogy a technológia segítségével közvetítse az…

– Médium.

– Új médiumot fedezett fel, melynek segítségével megszerezhetem, amire vágyok.

Vagyis áthághatja a valószínűség szabályait.

– Két alapvető félreértelmezés is szerepel a mondandójában. Először is, nem én fedeztem

fel ezt a médiumot. Mások tették, talán más célból, én csak véletlenül belebotlottam,
vagy talán csak az utánzóit láttam. Ami pedig a valószínűség-számítás törvényszerűségeit
illeti, éppúgy nem lehet őket megszegni, ahogy a többi matematikai alapelvet sem. De a
fizika és a matematika szabályai egydimenziós koordináta-rendszerre hasonlítanak. Talán
létezik rájuk merőleges, a fizika szemüvegén át észlelhetetlen dimenzió, ahol más
szabályok írják le ugyanazokat a jelenségeket, és ahol a szabályok a szívünkbe írattak,
olyan mélyen, hogy legfeljebb csak álmunkban tudjuk elolvasni őket.

Miranda Mr. Odára nézett, remélve, hogy rákacsint vagy valami, de a férfi rettentően
komoly arckifejezéssel bámulta a táncteret, mintha maga is mélységes mély
gondolatokba merült volna. Ütemesen bólogatott. Miranda nagy levegőt vett, és
hatalmasat sóhajtott.

Amikor újra Mr. Beckre nézett, látta, hogy a férfi figyeli, és hogy észrevette, milyen
kíváncsian méregette Mr. Odát. Felfelé fordította az egyik tenyerét, és megdörzsölte a
hüvelykujja begyét, mintha pénzt számolna.

Tehát Beck volt az agy, és Oda a buksza. A technológiai fejlődés legősibb és

legproblémásabb alappárosa.

– Szükségünk van egy harmadik résztvevőre is – jegyezte meg Mr. Beck, mintha csak
olvasott volna a gondolataiban.

– Mihez? – kérdezte Miranda egyszerre szégyenkezve és óvatoskodva.

– Minden technomédia-vállalkozás ugyanarra a sémára épül – mondta Mr. Oda. Jó ideje

nem mozdult meg, de egyszerre mintha felébredt volna. Mostanra kellemes szinergia
szökött szárba az együttes és a közönség között, és sokan táncoltak. Néhányan ijesztően
kifinomult koreográfiákat jártak, mások megmaradtak a primitív lökdösődésnél. –
Háromlábú háromláb.

Oda feltartotta az öklét, és egyesével kezdte kiegyengetni az ujjait. Mirandának feltűnt,

hogy a férfi minden ujja göcsörtös, hajlott, mintha csak gyakran eltörte volna őket. Mr.
Oda talán valamelyik olyan harcművészet veteránja lehetett, melyet ma már az
alacsonyabb néprétegek körében szerzett népszerűsége miatt is lenéztek a nipponiak.

– Az első láb az új technológiai elképzelés. Mr. Beck. A második láb a megfelelő anyagi
háttér. Mr. Oda. A harmadik láb pedig a művész.
Mr. Beck és Mr. Oda sokatmondóan néztek Mirandára, aki csak hátravetette a fejét, és
sikerült szépen, könnyedén, a legédesebb kis kacaját hallatnia. Jólesett. Megrázta a fejét,
hagyta, a haja hadd súrolja a vállát. Aztán előrehajolt és átnézett az asztal fölött.
Kiabálnia kellett, hogy hallják a zenétől.

– Igencsak elkeseredettek lehetnek! Vén tyúk vagyok már, uraim! Csak itt a teremben
találnának vagy fél tucat ígéretesebb raktívszínészt! Carl nem készítette fel önöket? Már
vagy hat éve csak a testszínpadon dolgozom kisgyerekeknek! Nem vagyok sztár!

– Egy sztár a hagyományos raktívok mesterét jelentené, és mi épp ezt a technológiát

szeretnénk meghaladni – válaszolta Mr. Beck kissé megvetően, amiért a nő még mindig
nem érti a helyzetet.

Mr. Oda az együttesre bökött.

– Egyikük sem profi zenész, sőt, egy részük még csak amatőrnek sem számítana. Ehhez
nem kell zenei képzettség; ezek az emberek újfajta művészek, épp csak túl korán
születtek.

– Majdhogynem túl korán – helyesbített Mr. Beck.

– Ó, édes istenem – sóhajtott Miranda, aki végre felfogta a dolgot. Csak most kezdett el
hinni benne, hogy bármiről is beszél ez a két fickó, az nem teljesen lehetetlen. Ami azt
jelentette, hogy kilencven százalékban meg is győzték, bár ezt csak Beck vagy Oda
érthette.

A zene túl hangos volt már a beszélgetéshez. Egy vadul pogózó alak Miranda székének
zuhant, és kis híján felborította. Beck felállt, megkerülte az asztalt, és kinyújtotta a kezét
a lány felé. Táncra kérte. Miranda körbenézett az egész termet betöltő bacchanálián, és
arra jutott, hogy csak akkor nem tiporják el, ha maga is beáll közéjük. Felkapta a
szitakötős kitűzőt az asztalról, és követte Becket a tömeg sűrűjébe. A fémrovar azonnal
villogni kezdett, amint feltűzte, és Miranda mintha újabb szólamot hallott volna meg a
zenében.

Nell hercegnő a Prérifarkas földjére ér

A tűzforró délutáni napon Nell megállás nélkül kapaszkodott felfelé a kanyargós

ösvényen. Időnként belenyúlt a derekán lógó erszénybe, kivett egy maroknyit Bíbor
hamvaiból, és szétszórta maga mögött, mintha csak magot vetne. Ahányszor csak megállt
pihenni, hátranézett a mögötte elterülő, kiégett sivatagra: a világos síkság egyszínűségét
vörösesbarna, vulkanikus kőtömbök törték meg, és illatos, szürkészöld cserjék
kapaszkodtak kenyérpenészként minden talpalatnyi helyre, ahonnan nem tépte le őket az
örökösen süvítő szél. Nell azt remélte, ha felér a hegyekbe, kikeveredik a porviharból is,
de nem volt szerencséje. A por a nyomában maradt, vastagon bevonta az ajkát, a lábujjait.
Ha az orrán próbált meg levegőt venni, fájt a forróságban kiszáradt nyálkahártyája. Már
rég feladta, hogy bármit is megszagoljon. De késő délután hűvös, nedves szellő csapott le
a hegyről. Végigsimított az arcán. Nell mély levegőt vett, és próbált minél többet magába
szippantani a hidegből, mielőtt a sivatag hősége elmosta. Örökzöldek illatát érezte benne.

Lassan haladt felfelé a szerpentinen, de útja egyre többször keresztezte az üdítő

légáramlatokat, és minden egyes éles kanyar után volt miért tovább másznia. A sziklára
tapadó, repedések közt megbúvó bokrocskák egyre nagyobbak lettek, egyre gyakrabban
bukkantak fel, és megjelentek az első virágok is – kicsik voltak, fehérek, mintha csak egy
marék sót szórt volna szét valaki a köveken; aztán nagyobb bimbók pattantak ki, kékek,
lilák, ragyogó narancssárgák; túlcsordult kelyhükben az illatos nektár, és a lopott
virágportól sárga, kótyagos méhek zsongták őket körbe. Göcsörtös tölgyek és alacsony,
zömök örökzöldek vetették apró árnyékukat az útra. Az ég közelebb hajolt, az ösvény
szélesebb lett, ahogy a hegyoldal egyre lankásabbá vált. Nell örült, hogy véget ért a
kanyargós szerpentin, és az út végre egyenesen futott a lágyan hullámzó hegytetői mezőn.
Lilán virágzó hanga és ritkás fenyőcsoportok közt haladt. Egy pillanatra attól tartott, hogy
a mező is csak egy újabb sziklapárkány, és még ki tudja, hány hegyet meg kell másznia,
de ehelyett lejtő következett, és Nell nekiiramodott. Nehézkes volt, az izmai elszoktak
már attól, hogy lefelé tartson, de átügetett egy apró kis víztükrökkel és nedves
hófoltokkal pettyezett, hatalmas sziklán, majd hirtelen megtorpant, ahogy a hegyoldal a
semmibe szakadt alatta. Vándorsólyomként nézett alá az örvénylő, ezüst ködviharba
burkolódzó, kék tavakra, zöld hegyekre, az egész gigászi vidékre.

Nell lapozott, és meglátta a könyvben előbb leírt tájat. Kétoldalas kép volt – festmény
lehetett. Minden egyes részlet olyan élethűen sikerült, mintha filmfelvétel lett volna, de
érdekes perspektívából készült, mintha a klasszikus kínai tájképfestészetből kölcsönzött
volna pár valószerűtlen ötletet: a hegyek túl meredekek voltak és a végtelenségig nyúltak
a messzeségbe. Amikor Nell alaposabban megnézte a képet, látta, hogy várak tapadnak
meg a lejtőkön, és a zászlórudakon színes, izgalmas címeralakok fénylenek.
Griffmadarak kuporodtak a hátsó felükre, oroszlánok ágaskodtak bömbölve, és Nell
pontosan látta a legapróbb részleteket is, holott mindegyik vár mérföldekre lehetett tőle.
Bármire ránézett, az nagyobb lett, és újabb képet perdített ki elé – de ha elkalandozott a
figyelme, ha pislogott egyet, ha megrázta a fejét, az egész festmény visszaugrott az első
képre.
Sokáig eljátszadozott ezzel. Legalább egy tucatnyi várat megnézett, és egy idő után az az
érzése támadt, hogy ha tovább számolna, sosem érne a végére. De nem csak várakat
látott: hegyeket, városokat, folyókat, tavakat, madarakat és vadakat, karavánokat és
különféle utazókat is.

Hosszan elnézegetett egy csapat vándort. Lekanyarodtak szekereikkel az útról egy

mezőre, tábort vertek, máglyát raktak, tapsolva körbeülték a tüzet, az egyikük aprócska
dudán játszott. Alig lehetett hallani a hangját a messzeségben. Soká jött csak rá, hogy a
könyv hosszú ideje nem szólt egy szót sem.

– És azután mi történt?

Az Ifjú hölgy illusztrált olvasókönyve hallgatott.

– Nell elkezdte keresni a lefelé vezető utat – adta ki a parancsot a lány.

A kép elkezdett mozogni. Egy hófolt bukkant fel előtte.

– Nem, várj csak! – állította meg. – Nell beletömött pár marék tiszta havat a kulacsába.

Látta a festményen, ahogy csupasz, rózsaszín keze belekanalaz a hóba, és apránként

beletömködi a kulacsba. Amikor az megtelt, bedugaszolta (erre nem kellett külön
utasítania a könyvet), és körbenézett a sziklán, hátha talál valahol egy kevésbé meredek
részt. Nellnek ezt sem kellett részletesen elmagyaráznia; a raktívban is meglehetősen
ésszerűen kereste a lefelé vezető utat, és pár perc múlva rábukkant a sziklába vájt
lépcsősorra. Végeérhetetlenül kanyargott le a mélybe, míg csak el nem nyelték a hegyet
nyaldosó felhők. Nell hercegnő elkezdett egyesével lemászni a lépcsőkön.

Egy idő után megpróbálkozott valamivel.

– Nell hercegnő órákig ment lefelé a lépcsőn.

Erre a könyv olyasféle vizuális megoldással felelt, amit Nell a régi passzívokban látott. A
kép átolvadt a lábáról készült, közeli felvételbe, látta, hogy megtesz pár lépcsőfokot,
aztán az újabb látkép már lejjebbről mutatta a hegyet. Közeli kép következett Nell
hercegnőről, amint kidugaszolja a kulacsát, és nagyot iszik az olvadt hóból, újabb látkép,
még lejjebbről, Nell leül pihenni egy keveset, egy sas száll a magasban, aztán a közelgő
felhőréteg, hatalmas fák, ködbe vesző út, és végül Nell, amint fáradtan letámolyog az
utolsó tíz lépcsőfokról, és egy kis tisztásra ér egy sötét fenyőerdő kellős közepén.
Rozsdaszín tűlevelek szőnyegén lépdelt. Alkonyodott. Farkasok vonyítottak. Nell tábort
vert éjszakára: tüzet gyújtott, aztán leheveredett aludni.

Itt akár meg is állhatott. A kislány elkezdte becsukni a könyvet. Majd később folytatja.
Éppen most ért be a legvénebb és leghatalmasabb tündérkirály birodalmába. A
hegyoldalakon sorakozó rengeteg vár mind az ő grófjainak és hercegeinek a birtoka volt,
és Nell gyanította, hogy sorra végig kell látogatnia őket, mielőtt megtalálja, amiért jött.
Nem úgy nézett ki, mintha könnyed, szombat délelőtti kirándulás várna rá. De amikor
éppen becsukta volna a könyvet, hirtelen új szavak jelentek meg az előbb olvasott
oldalon, és felbukkant egy új kép is, ezért Nell nem tehetett mást, ismét kinyitotta. Egy
holló ült Nell hercegnő fölött az ágon, és a csőrében egy nyaklánc csillogott. Tizenegy
kulcs csilingelt az aranyláncon.

A legutóbb még Nell hercegnő nyakában volt a lánc: a mese következő részében
alighanem arról lesz szó, miként lopta le a madár az alvó hercegnő nyakából a kincset. A
kép alatt egy versike tűnt fel, a holló szavalta az ágon ülve:

Várak, kertek, aranykincsek

Bolond szívbe békét hintnek

Nell hercegnő vak, de ki

Józan szellemére hallgat

Mint Prérifarkas s varjai

Apránként gyújt nagy hatalmat

S helyét más nem ismeri.

Nell becsukta a könyvet. Bele sem akart gondolni, mit látott. Élete túlnyomó részét azzal
töltötte, hogy azokat a kulcsokat összegyűjtse! Az elsőt még a Szarkakirálytól vette el
nem sokkal azután, hogy Harwal megérkeztek Dovetailbe. A következő tízet az azóta
eltelt évek során szedte össze. Sorra végig kellett hozzá járnia a kulcsokat őrző
tündérkirályok és tündérkirálynők országait, hogy a barátaitól eltanult trükkökkel
megszerezhesse őket. Mindegyik kulcsot másképpen kapta meg.

Talán azzal volt a legnehezebb dolga, melyet egy öreg tündérkirálynő őrzött: átlátott Nell
minden egyes cselén, és minden támadást visszavert. Nell hercegnő aztán végső
kétségbeesésében a királynő irgalmára bízta magát, és elmesélte neki az egész történetet,
elsírta, hogy Harv a Fekete Kastély foglya, és csak ő mentheti meg. A királynő
megvendégelte Nellt egy tál jóféle húslevessel, és mosolyogva a kezébe nyomta a
kulcsot.

Nem sokkal ezután Kacsa találkozott egy jóravaló, ifjú gácsérral útközben, és elrepültek,
hogy családot alapítsanak. Bíbor és Nell hercegnő éveken át kettesben utaztak, és sötét
éjszakákon a tábortűz mellett üldögélve, a telihold fényénél Bíbor megosztotta Nellel a
varázskönyvekből szedett titkos tudást.

Nemrégiben ezer mérföldet tettek meg teveháton egy dzsinnektől, démonoktól,

szultánoktól és kalifáktól hemzsegő sivatagban, és végül elértek a helyi tündérkirály
hatalmas, hagymakupolás palotájába. A király maga is nagy hatalmú dzsinn volt, ő uralta
az egész sivatagi vidéket. Nell hercegnő bonyolult tervet eszelt ki, hogy bejuthassanak a
kincstárába. Néhány évig a palota köré épült városban kellett lakniuk, és számos kisebb
kalandra indultak a sivatagban, hogy varázslámpákat, gyűrűket, titkos barlangokat és
efféle mesés dolgokat keressenek.

Végül aztán Nell hercegnő és Bíbor bejutottak a kincstárba, és megszerezték a

tizenegyedik kulcsot. De rajtakapta őket a dzsinn, tűzokádó kígyóvá változott, és úgy
támadta meg őket. Bíbor fémszárnyú, fémkarmú, hatalmas madárrá alakult át, és nem
árthatott neki a tűz sem – Nell hercegnő ezen igencsak elámult, mert nem tudta, hogy
útitársa ilyen erőknek parancsol.

Bíbor és a dzsinn egy álló nap, egy álló éjszaka harcolt egymással. Mindkét fél egyik
mesés szörnyeteg alakja után a másikat öltötte fel, és csak úgy szórták egymásra a pusz-
títóbbnál pusztítóbb varázslatokat. Romba döntötték a palotát, többmérföldes körzetben
felperzselték a sivatagot, és a végén Bíbor és a dzsinn egyaránt holtan hevert az egykori
kincstár padlóján.

Nell felvette a földről a tizenegyedik kulcsot, ráakasztotta a nyakláncára, elhamvasztotta

Bíbor testét, és gyaloglás közben szétszórta a hamvakat a sivatagban. Sokáig tartott, mire
elérte a hegyeket és a zöldellő, dús vidéket, ahol aztán mind a tizenegy kulcsot ellopták
tőle.
Nell élményei az iskolában; összetűzés Miss strickennel; a kiegészítő oktatás kínkeserve;
mlss matheson nevelési filozófiája; a három jó barát útjai elválnak

Aglaia ragyogás

Euphroszüné öröm

Thaleia virágzás

A három Grácia nevét és a különféle művészeknek köszönhető képmásaikat Miss

Matheson Akadémiájának összes külső és belső felületére felvésték, ráfestették vagy
belefaragták. Nell bármerre nézett, a hármas ott viháncolt a vadvirágos mezőn, netán az
arra érdemeseknek osztogatták a babérkoszorút, egyesült erővel emelték fáklyájukat az
ég felé, vagy pusztán csak csodás sugárzásukban fürdették az arra fogékony tanulókat.

Nell a tanrendből leginkább Thaleiát szerette; reggel is, délután is egy órát foglalkoztak
vele.

Miss Matheson naponta kétszer megrántotta a haranglábban lógó, ősöreg kötelet. A

magányos, gyászos kondulás belengte az egész iskolát, és Nell és a vele egy részlegben
lévő lányok felkeltek a helyükről, pukedliztek a tanáruknak, és libasorban levonultak az
udvarra – ahol aztán rendetlen, vad rohanásba váltottak, míg csak a testnevelőcsarnokba
nem értek. Ott levették nehéz, bonyolult, szúrós egyenruhájukat, és könnyebb, lazább, de
ugyanúgy bonyolult és szúrós egyenruhát öltöttek. Persze, legalább mozogni könnyebb
volt benne.

A Virágzás tanmenetét vagy Miss Ramanujan tartotta, vagy valamelyik segédje. Reggel
általában valami megerőltetőbbel kezdtek, például gyephokiztak, délután pedig a kecses
mozgásnak áldoztak – táncoltak, vagy sajátos, igen mulatságos gyakorlatokkal próbálták
megtanulni, hogyan jár, áll és ül egy igazi úrihölgy.

A Ragyogás Miss Matheson területe volt, bár általában a segédeire bízta az oktatást, és
csak nagy néha gördült be egyik-másik terembe ódon, fonott fakerekes székével. Aglaia-
órákon a lányok hatfős csoportokra osztva próbálták megoldani a tanár adta kérdéseket
vagy feladatsorokat. Például megszámolták, hány növény- és állatfaj található az iskola
mögötti erdő egy négyzetméterén. Előadtak egy jelenetet egy görög drámából, görög
nyelven. Raktívszimulációval modellezték egy lakota közösség gazdasági helyzetét a
lovak elterjedése előtt és után. Egyszerű gépeket terveztek egy nanotervezővel, majd
megpróbálták összeállítani az anyagszerkesztőben és működésre bírni. Brokátot szőttek
és porcelánt készítettek, ahogy a kínai hölgyek tették annak idején. Tengernyi történelmet
kellett tanulniuk: a bibliait, a görögöt, a rómait, aztán a világ összes többi népének a
történetét is, bár azokról elég volt annyit, amennyi az angol nyelvű népek históriájának
hátteréhez kellett.

Meglepő módon az angol nyelvű népek történelme nem a Ragyogás tanmenetéhez

tartozott, hanem Miss Stricken, az Öröm igazgatónője fogta vasmarokkal.

Miss Stricken nemcsak napi kétszer egyórás oktatásban részesítette őket, de minden
áldott nap reggel, délben és este is magának követelte az iskola egybegyűlt tanulóinak
figyelmét. Ezen alkalmakkor főleg azzal foglalatoskodott, hogy rendreutasította a
nebulókat, nyilvánosan összeszidta azokat a báránykákat, akik a legutóbbi hasonló gyűlés
óta kószáltak tévútra, előadta a legváltozatosabb témákban eszébe jutó nézeteit, és végül
mélységes áhítattal felkonferálta Cox atyát, a helyi tiszteletest, aki az iskolai
imaalkalmakat vezette. Miss Stricken vasárnap reggel is megkaparintotta magának két
órára a gyermekeket, és saját belátása szerint szombatonként akár nyolcórás kiegészítő
oktatásra is az iskolába rendelhette őket, ha úgy vélte, további okításra volna szükség
esetükben.

Az első alkalommal, amikor Nell beült Miss Stricken egyik órájára, meglepődve
tapasztalta, hogy az asztalát perverz és megmagyarázhatatlan okból közvetlenül az előtte
ülő padja mögé tolták, és a lány masniján kívül semmit sem lát. Felállt, megpróbálta
arrébb húzni az asztalt, de rá kellett jönnie, hogy a padlóhoz csavarozták. Ebben a
teremben szigorú négyzetrácsban álltak a padok, és mind ugyanabba az irányba nézett:
Miss Stricken vagy két asszisztense, Miss Bowlware vagy Mrs. Disher felé.

Miss Bowlware tanította az angol nyelvű népek történelmét. A rómaiaknál és

Londiniumnál kezdte, aztán átvágtatott a normann hódításon, a Magna Chartán, a Rózsák
háborúján, a reneszánszon és a polgárháborún, de igazából nem volt elemében, míg csak
György király uralkodásához nem ért. Ekkor habzó szájjal fröcsögve sorolni kezdte a
szifiliszes uralkodó hibáit, aminek láttán nem csoda, hogy a jóravaló amerikaiak
undorodva elszakadtak Angliától. Végigvették Dickens legiszonyatosabb részeit, és Miss
Bowlware elmagyarázta, hogy bár ezt viktoriánus irodalomként szokás emlegetni, mert I.
Viktória királynő uralkodása alatt született, valójában a previktoriánus időkről szólt, és
hogy az eredeti viktoriánusok, a Brit Birodalom megteremtőinek helyes erkölcsi tartása
épphogy elutasító reakció volt a szüleik és nagyszüleik által gyakorolt, rossz viselkedési
mintára, melyet legnépszerűbb regényírójuk, Dickens olyan meggyőzően és részletesen
írt le.

Alanyoknak ezúttal megengedték, hogy raktívokkal játszva megtapasztalják, milyen

lehetett ebben az időszakban élni: általában véve még akkor sem túl kellemes, ha a
programban kikapcsolták az összes betegséget. Amikor idáig értek, Mrs. Disher
megragadta az alkalmat, hogy elmagyarázza, amennyiben ezt ijesztőnek tartják, nézzék
csak meg, hogyan éltek a szegények a XX. század végén. És valóban, miután a raktívok
segítségével megismerhették egy Washington külterületén élő gyermek életét az 1990-es
években, a legtöbb tanuló beismerte, hogy habozás nélkül a previktoriánus Anglia
dologházait választaná.

Mindez kiválóan megalapozta a Brit Birodalom, a vietnami háború előtti Amerika és Új-
Atlantisz modern, jelenleg is folyó történelmének háromágú, párhuzamos vizsgálatát.
Általában Mrs. Disher foglalkozott a modern témákkal és az Amerikával kapcsolatos
dolgokkal.

Miss Stricken az óra végi összefoglalókat és a témazáró értekezéseket vállalta magára.

Beviharzott, elsorolta, milyen következtetésekre kellett jutniuk, és gondoskodott róla,
hogy mind egy szálig ide is lyukadjanak ki. Mindemellett szokása volt időnként ragadozó
madárként besivítani az osztályterembe, és vonalzójával ráverni a sugdolódzó, fintorgó,
levelező, rajzolgató, álmodozó, fészkelődő, orrpiszkáló, sóhajtozó vagy görnyedten ülő
leánygyermekek kezére.

Egyértelmű volt, hogy szomszédos, szekrényszerű kis irodájából meredten figyeli a

kamerákat. Nell egyszer Öröm alatt épp szorgalmasan itta magába a kölcsönbérleti
törvény részleteit, amikor is megnyikordult a háta mögött Miss Stricken irodájának ajtaja.
A többi lányhoz hasonlóan épp csak el tudta fojtani a késztetést, hogy hátranézzen.
Hallotta, ahogy Miss Stricken cipősarka végigkopog a padsorok között, hallotta a vonalzó
surranását, aztán hirtelen mintha szétrobbant volna a keze.

– A fésülködés magánügy, Nell, nem tartozik a közrec– szólt rá Miss Stricken. – A többi
lány már megtanulta; most rajtad a sor!

Nell arca lángolt, és a jó kezével fogta, takargatta a másikat. Nem is értette a helyzetet,
míg az egyik lány el nem kapta a tekintetét, és dugóhúzószerű mozdulatot nem tett a
homloka előtt. Ezek szerint Nell merengve csavargatta a haját, ahogy az olvasókönyv
tanulmányozása közben szokta, vagy ha valamin nagyon elgondolkozott.

A vonalzó persze szánalmas fegyelmezési eszköz volt egy igazi veréshez képest, és Nell
eleinte nem is vette komolyan, sőt az első néhány alkalommal kifejezetten viccesnek
találta. Ám ahogy teltek-múltak a hónapok, mintha egyre jobban fájtak volna az ütések.
Vagy Nell puhult el, vagy – és volt ez a valószínűbb – kezdte felfogni a büntetés teljes
súlyát. Eleinte annyira kívülálló volt, hogy semmi sem számított. De ahogy kezdett
kitűnni a többi órán, kezdte elnyerte a tanárok és a diákok megbecsülését egyaránt, rájött,
hogy van büszkesége, és hogy meg lehet sérteni. Valahol a lelke mélyén a legszívesebben
fellázadt volna, mindent eldobott volna magától, nehogy felhasználhassák ellene. De
annyira élvezte a többi órát, hogy ebbe nem akart még csak belegondolni sem.

Egy nap Miss Stricken úgy döntött, minden figyelmét Nellnek szenteli. Ebben nem volt
semmi szokatlan, meglehetősen gyakran megtörtént, hogy teljesen véletlenszerűen
kiszemelt egy-egy tanulót, és intenzív nevelés alá vette. Még jó húsz perc hátravolt az
órából, de Miss Stricken már rácsapott Nell jobb kezére, mert a haját csavargatta, a balra,
mert a körmét rágta, és Nell hirtelen őszinte megrettenésére azon kapta magát, hogy az
orrát vakarja. Amikor felnézett, látta, hogy Miss Stricken ott áll a padok közt, és
vadászsólyomként mered rá. Mindkét kezét azonnal az asztal alá dugta.

Miss Stricken kimérten vonult oda hozzá. Kipp-kopp, kipp-kopp.

– A jobb kezed, Nell – jelentette be –, nagyjából ide kérem! – És a vonalzó végével

mutatta is, meddig kell emelnie a kezét, hogy kényelmesen rásuhinthasson. Az asztal
fölé, jó magasra, hogy a teremben mindenki lássa.

Nell habozott egy pillanatra, aztán felemelte a pracliját.

– Egy kicsit magasabbra, Nell! – biztatta Miss Stricken. Nell engedelmeskedett.

– Még egy hüvelyknyi, és azt hiszem, úgy jó is lesz – méregette Miss Stricken a lány
kacsóját, mintha márványból lenne, és egy görög templom ásatásánál fedezte volna fel.

Nell képtelen volt még magasabbra tornázni a kezét.

– Emeld fel még egy hüvelykkel magasabbra a kezed, Nell – szólt rá Miss Stricken –,
hogy a többi lány is lássa, és veled együtt tanulhasson belőle!

Nell épp csak egy kicsit feljebb tolta a karját.

– Tartok tőle, hogy ez még nem volt egy hüvelyk – jegyezte meg Miss Stricken.

Az osztályban több lány is vihorászni kezdett: mind hátrafordultak, hogy lássák Nell
büntetését, és az arcukon csak úgy ragyogott a káröröm. Miss Stricken és a vonalzó
hirtelen lényegtelenek tűnt hozzájuk képest. Nell felemelte a kezét egy teljes hüvelykkel,
a szeme sarkából látta, ahogy lendül a vonalzó, hallotta a surrogást is, de az utolsó
pillanatban szinte ösztönösen elfordította, tenyérrel elkapta a vonalzót, megragadta, és
fordított rajta egyet, ahogy Dódzsó tanította annak idején. Nekifeszítette Miss Stricken
ujjának. Az asszony kénytelen volt elengedni. Most már Nellnél volt a vonalzó,
lefegyverezte Miss Strickent.

Ellenfele nagydarab asszonyság volt. A magassarkúban kifejezetten fenn helyezkedett el

a súlypontja, de amúgy is magas volt, az a fajta némber, akinek tömör húsossága
leginkább valamiféle morbid áhítatot vált ki a tanulókból. Személyes megjelenése –
őszinte vonzalma a korpához és a félig lekopott, foltos rúzshoz, valamint a szája sarkában
kis göbökbe tapadó, beszáradt nyál – nagyobb hatással volt a diákokra, mint a
leghősiesebb expedíció, és kitakarta még a gízai piramisokat is. Nő létére természetesen
Miss Stricken sem rendelkezett olyan külső nemi szervvel, amely megkönnyítette volna,
hogy Nell harcképtelenné tegye, de a lány ennek ellenére jó fél tucat mozdulatsort ismert,
amivel véres rongycsomóvá verhetné alig negyed perc leforgása alatt. Mióta Moore
őrmesternél lakott, és rájött, hogy jótevője mennyire vonzódik a háborúhoz és a
fegyverekhez, Nell is újra érdeklődni kezdett a harcművészetek iránt. Visszalapozott az
olvasókönyvben a Dinoszaurusz meséjéig, és örömmel, bár cseppet sem meglepetve
tapasztalta, hogy Dódzsó még mindig tart órákat. Onnan folytatta, ahol Belle majommal
abbahagyták.

Amint Nell eszébe jutott Dinoszaurusz, a barátja, és Dódzsó egér, a mestere, elszégyellte
magát. Sem Miss Stricken, sem az iskolatársai nem szégyeníthették volna meg ennyire.
Miss Stricken csak egy ostoba banya, az osztálytársai taknyos kis bohócok, de Dódzsó a
barátja volt, a mestere, mindig tisztelte, mindig neki szentelte minden figyelmét, és
gondosan megtanította az önfegyelemre és az alázatosságra is. De most megszegte a
sensei tanítását: arra használta a tudását, hogy elvegye Miss Stricken vonalzóját. Jobban
nem is szégyellhette volna magát.

Visszaadta a vonalzót és feltartotta a kezét a levegőbe. Csak hallotta, de nem érezte,

ahogy a lénia újra és újra lecsap. Tízszer.

– Az esti imádság után várlak az irodámban, Nell – jelentette ki Miss Stricken, miután
végzett.

– Igenis, Miss Stricken – válaszolta Nell.

– Lányok, ti meg mit néztek? – förmedt rájuk Mrs. Disher, aki az aznapi órát tartotta. –
Forduljatok vissza, és figyeljetek!

És ezzel vége is volt az egésznek. Nell az óra fennmaradó részében szobormereven ült a
helyén.

***

A tanítás utáni beszélgetés Miss Strickennel hivatalos volt és rövid, teljességgel mentes
mindenféle erőszaktól vagy érzelgősségtől. Miss Stricken Nell tudomására juttatta, a
tananyag Öröm részlegében olyan súlyos elmaradásai vannak, hogy félő, megbukik, és
eltanácsolják az iskolából, s nem maradt számára más remény, mint hogy ezentúl
szombaton is bejár az ajánlott nyolcórás „kiegészítő oktatásra”.

Nell sokért nem adta volna, ha visszautasíthatja ezt a javaslatot. Csak szombaton nem
kellett iskolába mennie. Mindig egész nap az olvasókönyvet olvasta, az erdőt-mezőt járta
Dovetail környékén, vagy lement a Bérelt Területekre, és meglátogatta Harvot.

Úgy érezte, saját hibájából tette tönkre az életét Miss Matheson Akadémiáján. Nem is
olyan rég Miss Stricken órája még csak unalmas, de elviselhető teher volt – kisebb
próbatétel, amit azonban végig kellett ülnie, hogy élvezhesse a tanagyag izgalmasabb
szeleteit. Alig pár hónapja még úgy ment haza, hogy szinte lángoltak benne a
Ragyogáson tanultak, és az Öröm csak lényegtelen kis maszat volt valahol a széleken. De
az elmúlt hetekben Miss Stricken valahogy egyre sötétebben tornyosult fölé. És mintha
olvasott volna Nell gondolataiban, éppen a legjobbkor vágott bele a lány ellen indított
hadjáratba. Tökéletesen időzítette az aznapi támadást is. Felszínre hozta a lány
legrejtettebb érzéseit, akár egy mészáros, aki pár könnyed vágással ki tud belezni egy
ökröt. És most mindennek vége. Miss Matheson Akadémiája eltűnt, Miss Stricken
kínzókamrája vette át a helyét, és Nell csak úgy menekülhetett meg, ha feladja, márpedig
minden tankönyvbéli barátja azt tanította, hogy sosem szabad ilyet tennie.

Nell neve felkerült az osztályterem előtti táblára. KIEGÉSZÍTŐ OKTATÁSRA

SZORULÓ TANULÓK, hirdették a súlyos sárgaréz betűk. Alig pár nap múlva két másik
név is ott virított Nellé mellett: Fiona Hackworth és Elizabeth Finkle-McGraw. Az
iskolában már legendákat meséltek arról, hogyan fegyverezte le Nell a félelmetes Miss
Strickent, és két barátját annyira megihlette a pillanatnyi ellenállás, hogy mindent
megtettek azért, hogy ők is bajba keveredjenek, így esett, hogy Miss Matheson
Akadémiájának három legjobb tanulója együtt szenvedett a kiegészítő oktatáson.

Szombatonként Nell, Fiona és Elizabeth reggel hétkor érkeztek az iskolába, beléptek a

terembe, és letelepedtek az első sorban. Egymás mellett kaptak helyet, de ez is csak Miss
Stricken ördögi tervét szolgálta. Egy kevésbé kifinomult kínzómester talán a lehető
legtávolabb ültette volna egymástól a három lányt, nehogy beszélgethessenek, de Miss
Stricken azt akarta, legyenek csak egy kupacban. Annál jobb, minél nagyobb a kísértés,
hogy összesúgjanak vagy levelezzenek.

Egész idő alatt nem volt tanár a teremben. Feltételezték, hogy megfigyelik őket, de sosem
lehettek biztosak benne. Amikor megérkeztek, mindegyikük asztalán jókora könyvhalom
állt – kopottas bőrbe kötött, régi darabok. Le kellett másolniuk a könyvet kézzel, és a
kész lapokat gondosan egyberendezve ott kellett hagyniuk Miss Stricken asztalán, mielőtt
hazamentek. A könyvek általában a Lordok Házában folyt viták átiratai voltak a XIX.
századból.

A hetedik szombaton, amit kiegészítő oktatással töltöttek, Elizabeth Finkle-McGraw

hirtelen letette a tollát, összecsapta a könyvét, aztán teljes erőből a falhoz vágta.

Nell és Fiona nem tudták megállni, hogy ne nevessenek. De Elizabeth egyáltalán nem
úgy nézett ki, mint aki jókedvében vetemedett ilyesmire. A régi kötet alig ért földet, már
oda is rohant, és indulatosan rugdalni kezdte.

Minden egyes mozdulatnál dühösen mordult egyet. A kötet mentes maradt a legapróbb
látható sérüléstől is: Elizabeth ettől csak még dühösebb lett. Térdre rogyott, felcsapta a
könyvet, és két kézzel kezdte kitépni belőle a lapokat.

Nell és Fiona hirtelen elkomolyodva nézett össze. A rugdosás még viccesnek tűnt, de volt
abban valami nyugtalanító, hogy a barátnőjük már a lapokat tépdesi.
– Elizabeth! Hagyd abba! – szólt rá Nell, de Elizabeth mintha meg sem hallotta volna.
Nell odarohant hozzá, és hátulról átölelte. Fiona egy pillanatnyi késéssel szintén
odaugrott, és felkapta a könyvet.

– Az isten verje meg! – ordította Elizabeth. – Nem érdekelnek az istenverte könyvek,

nem érdekel még az olvasókönyv sem!

Kivágódott az ajtó. Miss Stricken vonult be, egyetlen mozdulattal arrébb lökte Nellt, a
vállánál átkarolva lefogta Elizabethet, és kivonszolta az ajtón.

Pár nap múlva Elizabeth hosszú nyaralásra indult a szüleivel. Az egyik új-atlantiszi
enklávéból a másikba szökkent a család magánléghajóján, végiglátogatták a Csendes-
óceán mellékét, Észak-Amerikát, aztán Londonba érkeztek. Ott jó néhány hónapot
maradtak. Az első pár napban Nell kapott is tőle egy levelet. Fiona kettőt. Aztán
egyiküknek sem jött választ, hiába írtak, és egy idő után feladták a próbálkozást.
Elizabeth nevét letörölték a kiegészítő oktatásra szorulók listájáról is.

Nell és Fiona tovább meneteltek. Nell elért arra a pontra, hogy már egész álló nap képes
volt ósdi könyveket másolni anélkül, hogy akár csak egy szót megjegyzett volna. A
kiegészítő oktatás első pár hetében rettegett – tulajdonképp meg is lepődött rajta,
mennyire fél, és rá kellett ébrednie, hogy a Hatóság még akkor is van olyan rémítő
kísértet, mint amilyenekkel kisebb korában küzdött, ha nem alkalmaz erőszakot. Az
Elizabethtel történtek után hosszú hónapokig csak unta az egészet. Aztán jó darabig
dühös volt, míg a Kacsával és Bíborral folytatott beszélgetések során rá nem jött, hogy
saját magát emészti fel haragjában, és erőnek erejével vissza nem tért az unalomhoz.

Azért volt olyan dühös, hogy könyveket kell másolnia, mert megbocsáthatatlanul ostoba
időpocsékolásnak tartotta az egészet. Mennyi mindent megtanulhatott volna az
olvasókönyvből az alatt a nyolc óra alatt! De ha már erről volt szó, akár Miss Matheson
Akadémiájának szokásos tananyagával is beérte volna. Kis híján beleőrült a helyzet
abszurditásába.

Egy nap a mosdóból visszatérve riadtan látta, hogy Fiona alig egy oldalnyit másolt le,
pedig már órák óta ott ültek.

Innentől kezdve Nell időről időre átsandított társára. Felfigyelt rá, hogy Fiona sosem
hagyja abba az írást, de bele sem néz a vén könyvekbe. Amint végzett egy lappal,
összehajtogatta és a retiküljébe csúsztatta. Időnként megállt, pár percig álmodozva
bámult ki az ablakon, aztán írt is tovább, vagy a kezébe temette az arcát, és hintázott a
széken, mielőtt nekiesett volna a papírnak. Ilyenkor csak úgy szántotta az oldalakat, és
rövid idő alatt több lapot is teleírt.

Miss Stricken egyik délután belibbent a terembe, felvette a leleírt papírköteget Nell
asztaláról, átlapozta, aztán pár szögpercnyit leeresztette az állát. Ez a szinte
észrevehetetlen biccentésféleség nála egy dolgot jelentett: Nell aznapra elmehetett. A
lány mostanra már megtanulta, hogy Miss Stricken részint úgy érezteti a hatalmát a
lányokkal, hogy a lehető legapróbb jelekkel hozza csak tudomásukra a kívánságait: így
aztán mindenkinek egyfolytában rettegve kellett lesnie a legkisebb mozdulatát is. Nell
elindult, de alig tett meg pár lépést a folyosón, megfordult, visszaosont az ajtóhoz, és az
üvegablakon át benézett a terembe.

Miss Stricken kiszedette az összehajtogatott lapokat Fiona táskájából, és átolvasta őket.

Fel-alá járkált a terem elejében, mint valami hatalmas, lassú inga. Gyilkosan kimért volt
minden mozdulata. Fiona csak ült, lesunyta a fejét, és védekezően húzta össze a vállát.

Egy örökkévalóságig tartott, amíg Miss Stricken csak olvasott és olvasott, aztán az
asztalra dobta a lapokat, és kurtán mondott valamit. Reményvesztett hitetlenkedéssel
ingatta a fejét. Aztán sarkon fordult, és kivonult a teremből.

Amikor Nell odaért, Fiona válla még mindig hangtalanul rázkódott. Átölelte: Fiona végre
mélyen, könnyes kortyokban vette a levegőt. Ezek után pár perc alatt eljutott a sírás azon
állapotába, ahol a test mintha megdagadna, és saját nedveiben párolódna tovább.

Nell elfojtotta a türelmetlenségét. Mindannyian tudták, hogy Fiona apja hosszabb ideje
eltűnt, és nem tért vissza azóta sem. A híresztelések szerint tiszteletre méltó, hivatalos
küldetés szólította el, de teltek-múltak az évek, és egyre többen vélték úgy, valójában
valami szégyenteljes ügyletbe keveredhetett. Nell könnyen mondhatta volna, hogy neki
keményebb dolgokkal is meg kellett már birkóznia – ám most, Fiona mélységes
boldogtalanságát látva számot kellett vetnie azzal, hogy esetleg ezúttal a barátnője van
rosszabb helyzeten.

Amikor Fiona anyja megérkezett a kis félsávos kocsival a lányáért, és látta a kisírt, vörös
arcocskát, dühében egészen elsötétült az arca. Fogta Fionát és elment, rá sem nézett
Nellre. Fiona másnap reggel úgy jelent meg a templomban, mintha mi sem történt volna,
és az azt követő héten sem beszélt Nellel a történtekről. Valójában nem nagyon beszélt
senkivel; most már szinte folyamatosan az álmodozásba menekült.

Nell és Fiona a következő szombaton is megjelent reggel hét órakor a teremben, és

legnagyobb meglepetésükre Miss Matheson várta őket vesszőkből font kis fa
kerekesszékében, fűtőszálas takaróba bugyolálva.

Az asztalon nem tornyosultak a könyvek, nem várta őket sem papír, sem töltőtoll. A
nevük sem szerepelt már a terem előtti táblán.

– Csodaszép tavaszi napunk van – mondta Miss Matheson mosolyogva. – Menjünk,

szedjünk gyűszűvirágot!

Átvágtak a sportpályákon, és kiértek a mezőre. A két kislány sétált, Miss Matheson pedig
mellettük gurult tolókocsija küllős süngörgőin.

– Felhasadozott húspép – jegyezte meg magában motyogva.

– Megbocsát, Miss Matheson? – kérdezett vissza Nell.

– Csak a süngörgőket néztem, és eszembe jutott egy reklám fiatalkoromból – válaszolta

Miss Matheson. – Tudjátok, akkoriban thrasher voltam. Gördeszkával hasítottam az
utcán. Most sem szálltam le a kerekekről, de ez már nem ugyanaz. Tartok tőle, hogy
pályám korai szakaszán túl sok bukkanóval találkoztam és túl sok zúzódást szedtem
össze. Okosnak lenni csodálatos dolog, ebben egy pillanatig se kételkedjetek, és mindig
maradjatok meg annak! De nemsokára rájöttök majd, hogy a világon van még rajtatok
kívül pár milliárd ember, és mind egyszerre akar okos lenni, és bármihez is kezdtek az
életetekkel, elvész… elnyeli a tenger… Hacsak nem hozzátok hasonló beállítottságú
emberekkel dolgoztok együtt, olyanokkal, akik nem felejtik el a munkátokat, és
továbbviszik. Ezért oszlik a világ törzsekre. Sok kisebb törzs van és három nagy. Melyik
az a három?

– Új-Atlantisz – kezdte Nell.

– Nippon – folytatta Fiona.

– Han – fejezték be egyszerre.

– Pontosan – bólintott Miss Matheson. – Hagyományosan felvesszük a listára Hant is,

pusztán a mérete és a kora miatt, bár egy ideje megbénítják a belviszályok. És néhányan a
nagy törzsek közé sorolnák Hindusztánt is, míg mások szerint az csak egy
szemkápráztatóan sokszínű mikrotörzsgyűjtemény, melyet egy számunkra ismeretlen
képlet tart egybe. Volt idő, amikor azt hitték, hogy a gének határozzák meg, mire képes
az emberi elme. Ez persze ostobaság, de annyira egyértelmű volt a törzsek közti
különbség, hogy sokáig meggyőzőnek tűnt ez a magyarázat. Most már tudjuk, hogy a
különbség kulturális. Végtére is a kultúra: olyan emberek közössége, akik osztoznak
egyes szerzett tulajdonságaikban. Az információs technológia megszabadította a
kultúrákat attól a kötöttségtől, hogy terjeszkedésükhöz egy helyen kelljen földet
birtokolniuk: most már bárhol élhetünk. Ezt az Egyetemes Gazdasági Protokoll
szabályozza. Némelyik kultúra tehetős, mások szegények. Némelyik a racionális érvelést
és a tudományos módszereket tartja nagyra, mások ezt lekicsinylik. Némelyik bátorítja a
kifejezés szabadságát, mások fenyegetik. Az az egyetlen közös vonás mindegyikben,
hogy amelyik nem terjeszkedik, azt előbb-utóbb elnyeli a többi. Minden, amit valaha
építettek, lebontattatik, minden, amit elértek, elfeledtetik, minden, amit tudtak, amit írtak,
a szélbe szóratik. A régi világrendben ezt nem is lehetett volna elfelejteni: a határokat
folyamatosan védeni kellett. Manapság könnyű megfeledkezni erről. Új-Atlantisz sok
más törzshöz hasonlóan az oktatáson keresztül terjeszkedik. Ez Akadémiánk létének
alapja. Azért jártok ide, hogy a fizikumotokat testedzéssel és tánccal erősítsétek, az
elméteket pedig különféle feladatokkal. És aztán elmentek Miss Stricken órájára. Vajon
mi értelme van Miss Stricken órájának? Tudja valamelyikőtök? Hangosabban! Bármit
mondotok, nem lesz baj!

Nell némi habozás után kibökte:

– Nem vagyok benne biztos, hogy bármi értelme van. Fiona csak nézte, és szomorkás
mosoly ült ki az arcára.

– Nem is tévedsz olyan nagyot – mosolyodott el Miss Matheson is. – A tananyag Miss
Strickenre bízott része igen közel áll ahhoz, hogy lényegi tartalom nélkülinek nevezem.
De akkor miért vesződünk vele?

– El sem tudom képzelni – mondta Nell.

– Gyermekkoromban karatéztam – jelentette ki Miss Matheson a két lány őszinte

döbbenetére. – De pár hét után abbahagytam. Ki nem állhattam. Azt hittem, a sensei majd
megtanít, hogyan védjem meg magam, amikor egyedül gördeszkázom. De először csak
felsöpörtette velem a padlót. Aztán azt mondta, ha meg akarom védeni magam, vegyek
fegyvert. A következő héten visszamentem, és megint felsöpörtetett velem. Végig csak
söpörtem. És annak mi volt az értelme?

– Hogy alázatot és önfegyelmet tanítson – mondta Nell; Dódzsó ezt már réges-rég
megtanította neki.

– Pontosan. Ezek erkölcsi értékek. A társadalom összességében erkölcsi értékeken alapul.

A világ összes gazdagsága és technológiai vívmánya is haszontalan egy ilyen alap nélkül.
Ezt a huszadik század második felében tanultuk meg, amikor hirtelen kiment a divatból,
hogy ilyesmit tanítsanak.

– De miért nevezi ezt erkölcsösnek? – szólalt meg Fiona. – Miss Stricken nem erkölcsös.
Miss Stricken kegyetlen!

– Miss Strickent nem hívnám meg magamhoz ebédre. Nem bérelném fel nevelőnőnek a
gyermekeim mellé. Nem osztozom a módszereiben. De a hozzá hasonló emberek
nélkülözhetetlenek. A világ legnehezebb dolga összefogni az iskolázott nyugatiakat –
folytatta Miss Matheson –, és ez a Miss Strickenhez hasonló alakok feladata. Meg kell
nekik bocsátanunk a hibáikat. Olyan, mint egy avatár… Gyerekek, tudjátok ti, mi az az
avatár? Egy elv fizikai megtestesülése. Ez az elv pedig nem más, mint hogy törzsünk
kényelmes és védett határain túl kemény világ terül el, és ha nem vigyázunk, lerohan és
bánt. Nehéz feladat. Mindannyiunknak sajnálnunk kellene Miss Strickent.

Kazalnyi gyűszűvirágot, lilát és ciklámenszínt vegyesen vittek vissza magukkal az

iskolába. Minden teremben hagytak egy vázával, és a legnagyobb csokor Miss Stricken
irodájába jutott. Aztán megteáztak Miss Mathesonnal, majd mindketten hazamentek.

Nell képtelen volt egyetérteni azzal, amit Miss Matheson mondott, de ez után a
beszélgetés után valahogy mégis minden könnyebb lett. Most már értette a
neoviktoriánusokat. A társaságuk csodás mód takaros rendszerré alakult, olyan volt, mint
az iskolában programozott, egyszerű számítógépek. Most, hogy Nell már tudta a
szabályokat, bármit elérhetett benne.
Az Öröm újra csak az amúgy csodálatos iskolai nap peremén settenkedő, idegesítő
apróság lett. Miss Stricken néha még elkapta a vonalzóval, de lényegesen kevesebbszer
fenyítette meg akkor is, ha épp vakaródzott vagy roskadtan ült.

Fiona Hackworth nem vette ilyen jól az akadályokat, és alig pár hónap elteltével ismét
felkerült a kiegészítő oktatásra szorulók közé a neve. Újabb néhány hónap után pedig
egyáltalán nem jött többé iskolába. Bejelentették, hogy az édesanyjával Atlantisz/Seattle-
be költözik, és kitették a címét a folyosóra, hogy aki akar, írhasson neki.

Nell sokféle pletykát hallott Fionáról a többi lánytól, akik meg a szüleiktől szedték a
híreket. Miután Fiona már legalább egy éve eltávozott, kiderült, hogy az anyja elvált a
férjétől – márpedig ez ebben a törzsben csak házasságtörés vagy bántalmazás esetén
fordulhatott elő. Nell hosszú levelet írt egykori barátnőjének, hogy sajnálja, ha az apja
netán bántotta volna, és ha így volt, bármiben a rendelkezésére áll. Pár napra rá kurta kis
üzenetet kapott Fionától, amelyben megvédte az édesapját. Nell ezek után írt néhány
bocsánatkérő sort, de soha többé nem hallott Fiona Hackworthről.

Úgy két évvel később minden híradás arról a megdöbbentő esetről számolt be, hogy az
ifjú örökösnő, Elizabeth Finkle-McGraw, aki eltűnt családja londoni birtokának
környékéről, a hírek szerint felbukkant Londonban, Los Angelesben, Hongkongban,
Miamiban és még ezer más helyen, és kivétel nélkül olyan emberek társaságában
mutatkozott, akik a gyanú szerint a CryptNet magas rangú tagjai lehetnek.

Hackworth felébred álmából; visszatérés a dobolók világából; időbeli anomáliák

Hackworth felfoghatatlanul gyönyörű álomból ébredt, aztán rájött, hogy nem is álmodik:
a pénisze valaki más testében volt, és úgy zakatolt az ejakuláció felé, mint egy
elszabadult gőzmozdony. Fogalma sem volt róla, mi történhetett, de egy ilyen apró hibát
bárkinek le lehet nézni, nem? Egy kis rándulás itt, egy lökés ott, és végül átbillentette
magát a küszöbön, majd a szóban forgó vezeték egyszerű izmai befejezték ösztönös
algoritmusukat.

Éppen csak pár lélegzetvételig pihent, aztán hátrahúzódott. Halkan felvinnyogott, mert a
különválás elektromos kisüléssel járt, aztán felkönyökölt, és megnézte, kin követett el
ilyen szeméremsértő dolgokat. A halovány tűzfény is elég volt ahhoz, hogy megerősítse
abban, amit már tudott. Fogalma sem volt róla, ki lehet ez a nő, de nem Gwen volt.
Hackworth bemocskolta a legfontosabb ígéretet, amit életében tett, és még csak nem is
ismerte a nőt, akivel ezt cselekedte.
De tudta, hogy nem ez az első eset. Korántsem. Az elmúlt néhány évben rengeteg
emberrel létesített szexuális kapcsolatot, sőt még fajtalankodott is. Ott volt például az a
nő… Ó, az lényegtelen, de az a férfi, aki… Különös módon egyetlen konkrét példát sem
tudott volna felidézni. De tudta, hogy bűnös. Pont olyan volt, mint amikor felébred az
ember, és még kapaszkodik a gondolatba, amely álmában foglalkoztatta, de már nem
emlékszik rá, mert a tudata leveti magáról az értelmet. Mint egy hároméves kisgyerek,
aki azonnal elveszik a tömegben, amint hátat fordítanak neki. Hackworth emlékei
ugyanoda menekültek, ahogy a nyelvünk hegyén lévő szavak, a déjá vu élmények, előző
esti álmaink.

Tudta, hogy Gwen nagyon haragszik rá, de Fiona még szereti - Fiona, aki már magasabb
Gwennél is, és öntudatosan feszít nyurga, kislányos testében, melyen még mindig nem
látszanak az élet savát-borsát adó, másodlagos jellegek.

Magasabb Gwennél? Az meg hogy lehet?

Ki kell jutnia erről a helyről, mielőtt még egy idegennel szexuális kapcsolatra lép.

Már nem a központi teremben volt, hanem az alagútrendszer egyik kitüremkedésében

heverészett vagy húsz másik emberrel. Mindannyian meztelenek voltak. Hackworth
tudta, merre lehet a kijárat (miért?), és elkezdett arrafelé kúszni. Merev volt, mintha
minden tagja elgémberedett és begörcsölt volna. Az a sok szex kevéssé lehetett sportos –
inkább mintha a tantrát gyakorolták volna.

Néha napokig csak szeretkeztek.

Ezt vajon honnan tudta?

A hallucinációk véget értek, de Hackworth ezt aztán cseppet sem bánta. Sokáig mászott
kifelé a folyosón. Ha megpróbálta végiggondolni, merre megy, mindig eltévedt, és végül
visszaért a kiindulási pontra. Csak akkor sikerült beindítania magában a robotpilótát, ha
hagyta, hogy elkószáljanak a gondolatai. Felfelé tartó, hosszú, ezüstszín fényben fürdő
terembe ért. Ez ismerős volt, ezt már látta valamikor, még fiatalkorában. Addig ment
felfelé, míg csak a járat végére nem ért, és valami szokatlanul kemény nem simult a talpa
alá. Kő. Felnyílt fölötte egy csapóajtó, és több tonna jéghideg tengervíz zúdult a fejére.

Kivonszolta magát a szárazföldre, és újra a Stanley Parkban volt. Mögötte a szürke part,
előtte a fák zöld fala. Megzörrent a páfrány, és Emberrabló lépett elő. Szőrös volt és zöld,
és robotló létére meglehetősen hetykének tűnt Hackworth keménykalapjával a fején.

A férfi felnyúlt, és megtapogatta az arcát. Döbbenten tapasztalta, hogy hosszú szőr

borítja. Több hónapos szakálla volt. De akadt még valami, amit ennél is furcsábbnak
talált: a mellkasa szőrösebb volt, mint bármikor életében. És a mellszőrzetébe ősz szálak
vegyültek. Sosem látott még olyat, hogy a saját szőrtüszői őszes szálakat termeljenek.
Emberrabló azért tűnt szőrösnek és zöldnek, mert benőtte a moha. A keménykalap
rettenetes állapotban volt. Azt is moha fedte. Hackworth ösztönösen levette a lóról, és a
saját fejére tette. A karja is vaskosabb és szőrösebb volt, mint amire emlékezett, bár ezt
összességében nem tartotta kifejezetten kellemetlen változásnak, és kicsit mintha még a
kalap is szorította volna.

Nell hercegnő keresztezi a titokzatos Egérsereg útját; látogatás egy beteg embernél

A fák között éppen felsejlő tisztás különösen megnyugtató látványt nyújtott, mert a
Prérifarkas vadonja rendkívül sűrű volt, ráadásul örökös köd ülte meg. A felhők mögül
kezdtek előbújni a napsugarak, ezért Nell hercegnő úgy döntött, itt megpihen, sőt ha
szerencséje van, akár napozhat is egy kicsit. Amint azonban kilépett az erdőből,
egyáltalán nem az a virágokkal telehintett, bársonyos gyep fogadta, amire számított,
hanem egy széles csapás, nyiladék a rengetegben, ahol mintha titáni erő haladt volna
végig, fákat csavarva ki a helyükről, menet közben felforgatva a földet. Amikor a
hercegnő úrrá lett a döbbentén és leküzdötte a félelmét, úgy döntött, most jó hasznát látja
a számos kalandja során szerzett nyomolvasó képességének, hátha így többet megtudhat
az ismeretlen teremtmény természetéről.

Mint arra rendkívül hamar rájött, ehhez egyáltalán nem kellett mesterien érteni a
nyomolvasás művészetéhez. Annyit futó pillantással is meg tudott állapítani a széttúrt
talajból, hogy bármi is járt erre, az (várakozásával ellentétben) nem néhány roppant
méretű lábnyomot, hanem milliónyi aprót hagyott maga után, és a parányi karom- és
mancsnyomok egymást is széttaposva, olyan mennyiségben borították a földet, hogy
sehol sem maradt érintetlen felület. Macskák egész áradata haladhatott ebbe az irányba –
ha a hercegnő nem jött volna rá a jellegzetes nyomok alapján, akkor a mindent elborító
szőrcsomók és az ürülékdarabok biztosan segítettek volna a helyzet felismerésében.

Falkába verődött macskák! Ez cseppet sem vallott ezekre a ragadozókra. Nell egy ideig
követte a nyomokat, hátha sikerül megtudnia, mi okozhatta ezt a rendkívüli eseményt.
Néhány mérföldnyire onnan az út kiszélesedett és egy elhagyatott táborhoz vezetett, ahol
számtalan pirinyó tűzrakás maradványa éktelenkedett. Nell újabb nyomokat keresve
alaposan körülnézett, és fáradozását siker koronázta: rengeteg egérürülékre bukkant, a
tüzek körül pedig tappancslenyomatokra. Elhelyezkedésükből ítélve a macskák
csapatokba verődtek, az egerek pedig az egész környéket ellepték.
A lassan körvonalazódó rejtélyhez végül az az apró nyersbőr szíj adta meg a kulcsot,
amelyet Nell az egyik tábortűz mellett talált. Addig forgatta két ujja között, amíg eszébe
nem jutott, hogy leginkább egy lókantárra hasonlít – viszont egy macska fejére
méretezték.

Nell egy gigászi hadsereg nyomvonalának kellős közepén állt, csak ezek a katonák lovak
helyett macskákat ültek meg, ahogyan a lovagok a hátasaikat.

A Távoli Föld különböző szegleteiben számtalan legendát hallott már az Egérseregről, de

mindeddig úgy gondolta, az egész nem több babonás szóbeszédnél.

Azonban egyszer régen, még évekkel ezelőtt egy hegyi fogadóban, ahol megszállt
éjszakára, hajnaltájt különös motoszkálás riasztotta fel álmából, ami leginkább a
hátizsákjában matató egerek neszezésére emlékeztetett…

A hercegnő akkor a Bíbortól tanult varázsigével fényt lobbantott, és a szoba közepén

gömbbé szította a ragyogást. A vénséges fogadó rozoga gerendái között olyan hangosan
süvített a hegyvidéki szél, hogy az egeret teljesen váratlanul érte a vakító fény. Nell
riadtan látta, hogy az állat egyáltalán nem a tartalék elemózsiáját majszolja, mint
bármelyik átlagos rágcsáló, hanem a hercegnő feljegyzései között turkál. És nem tépte
vagy cibálta a papírokat, mintha a fészkéhez keresne alapanyagot, hanem egyértelműen
tudott olvasni és határozottan kutatott valami után.

Nell keze villámgyorsan csapdába ejtette az egér méretű kémet.

– Mit keresel itt? Ha őszintén válaszolsz, szabadon engedlek – mondta. Kalandjai során
megtanulta, hogy örökké résen kell lennie, és létfontosságú megtudnia, ki küldte a
nyakára ezt a parányi, de nagyon hatékony felderítőt.
– Hiszen csak egy ártalmatlan egér vagyok! – cincogta a betolakodó. – Még csak az
ennivalódat sem bántottam… Nekem csak információra fáj a fogam!

– Kapsz tőlem egy hatalmas darab sajtot, ami mind a tiéd lehet. De ahhoz az kell, hogy én
kapjak tőled némi információt – mondta a hercegnő. A farkánál fogva az arca elé emelte
az egeret, hogy kényelmesebben beszélgethessenek. A másik kezével közben megoldotta
az iszákja szárát, és előhúzott belőle egy nagy darab, szépen erezett márványsajtot.

– Az elveszett királynőnket keressük – árulta el az egér.

– Biztosíthatlak róla, hogy egyik feljegyzésem sem tartalmaz adatokat holmi eltűnt
egéruralkodókról – mondta erre Nell hercegnő.

– Hogy hívnak? – kérdezte az egér.

– Nem kötöm az orrodra, te kém! – vágta rá a hercegnő. – Itt én kérdezek.

– De nagyon fontos lenne tudnom a nevedet.

– Miért? Hiszen nem is vagyok egér. És ha ez segít, még nem találkoztam olyan
kisegérrel, aki koronát hordott volna a fején.

A kémegér nem szólt semmit, csak elmélyülten méregette a hercegnőt parányi

gombszemével.

– Véletlenül nem egy elvarázsolt szigetről származol? – kérdezte.

– Túlságosan sok tündérmesét olvastál – felelte erre Nell, de alig bírta leplezni
döbbenetét. – Mivel nem voltál túl segítőkész, nem érdemelsz sajtot… Viszont nagyra
becsülöm a kurázsidat, ezért mégis adok egy kicsit. Jó étvágyat! – Letette az egeret a
padlóra, aztán elővette a kését, és vágott egy szeletet a sajtból. Mire azonban végzett, az
egér eltűnt. Még éppen megpillantotta az ajtó alatti résben eltűnő rózsaszín farkincát.

Másnap reggel már csak a holttestét találta meg a folyosón. A fogadós macskája kapta el.

Szóval az Egérsereg mégis létezik! Vajon megtalálták azóta az elveszett királynőjüket?

Még néhány napig követte a nyomaikat, mert nagyjából ugyanarra mentek, mint ő, és a
csapáson majdnem olyan kényelmesen lehetett ballagni, mint az úton. Közben több
táborhelyük maradványán gázolt át. Az egyiknél még egy parányi hantot is talált, melyet
egy darabka zsírkőből farigcsált sírkővel díszítettek.

A kőre vésett felirat szabad szemmel olvashatatlanul pici volt. De a hercegnő zsákjában
akadt egy nagyító, amelyet az egyik tündérkirály kincseskamrájából hozott magával. Elő
is vette a kibélelt dobozkát, abból pedig a bársonyerszényt, majd a nagyítóval szemügyre
vette az írást.

A sírkő tetejét egy kisméretű dombormű díszítette, mely egy páncélos egérlovagot
ábrázolt. A harcos egyik kezében karddal térdepelt egy üres trónszék előtt. A szöveg így
szólt:

Itt nyugszik Pitypang, derék vitézed

Hibánál több volt benn' az erény

Nyergéből kiesvén érte a véglet

Hátasa mancsa közt halt a szegény.

Nem tudhatjuk, hogy e végső vágta

Pokolra visz vagy mennybe ragad,

De bárhol is van most lelke lakása

Nell hercegnőhöz ő hű marad.

Nell ezután megvizsgálta a leégett tűzrakások maradványait, a kivágott ágak csonkjait és

az elpotyogtatott ürülék állagát, és összességében arra a következtetésre jutott, hogy az
Egérsereg jó pár héttel ezelőtt haladhatott el errefelé. Egyszer eljön majd a nap, amikor
végre találkoznak és megtudja, mire vélje a személye iránti ragaszkodást – most azonban
jóval sürgetőbb problémákat kellett megoldania.

Majd később kitalálja, mi legyen az Egérsereggel. Aznap viszont szombat volt, és

szombat reggelenként mindig a Bérelt Területekre ment, ahol meglátogatta a bátyját.
Kinyitotta a hálószobája sarkában álló ruhásszekrényt és elővette az utazóholmijait. A
gardedám rögtön megérezte, mit akar, azonnal kiröppent a fülkéjéből és panaszosan
nyüszítő zajjal az ajtóhoz szállt.

Nell még ebben a zsenge korban, a nővé válás küszöbén is sokszor hálás lehetett a
zümmögő gardedámbotnak, amely zúgva követte a házon kívül mindenhová, ahová
egyedül ment. A természet több olyan tulajdonsággal ruházta fel már serdülőként, mely
igencsak vonzotta az ellenkező nem képviselőinek pillantását, mint ahogy a hozzájuk
hasonlóan gondolkodó nőkét is. Ha bárhol szóba került Nell személye, valaki szinte
mindig megemlítette a szemét, amely állítólag enyhén egzotikus külsőt kölcsönzött neki.
Sem a formája, sem a mérete nem volt különleges, és a színe – a zöld és a világosbarna
kellemes elegye, némi aranycsillámmal meghintve – sem számított különösebben
rendhagyónak a túlnyomórészt angolszász kultúrában. Azonban a tekintetében volt
valami állatias riadtság, ami mindenki figyelmét megragadta, aki csak találkozott vele. A
neoviktoriánus társadalom sok olyan fiatal hölgyet nevelt ki, akik ugyan kiváló
képzésben részesültek és jelentős műveltséggel bírtak, de Nell korában még mindig
teljesen kiforratlan egyéniségek voltak. Nell szeme azonban teljesen más személyiségről
árulkodott. Amikor néhány hónappal ezelőtt hivatalosan is bevezették a társaságba Miss
Matheson Akadémiájának több másik növendékével együtt, nem ő volt a legszebb lány a
táncparketten, a legelegánsabbnak vagy a legrangosabbnak sem lehetett volna nevezni.
Mégis szép számban vonzotta a fiatalembereket. Természetesen nem szó szerint, hiszen
elképzelhetetlen is lett volna, hogy csak úgy összeverődjenek körülötte – ellenkezőleg, az
ifjak inkább próbálták a távolságot éppen a maximum alatt tartani, ezért akárhányszor
Nell bement a bálterembe, ott hamarosan szokatlanul megnőtt az adott területre eső fiatal
férfiak száma.

Egy bizonyos fiú figyelmét különösen felkeltette. Az ifjú Atlantisz/Toronto egyik

tőkelordjának sarja volt. Több szenvedélyes hangvételű levelet is írt Nellnek. Alany a
válaszában kihangsúlyozta, hogy a továbbiakban nem tart igény az ifjú ismeretségére, de
a fiatalember – talán egy rejtett kamera segítségével – kifigyelte a szokásait, és egyik
reggel összetalálkozott Nellel, aki a gardedámbot társaságában lovagolt az Akadémiára.
A lány a viselkedésével nyilvánvalóvá tette, hogy formálisan is megszüntette az
ismeretségüket, ennélfogva úgy tett, mint aki nem ismeri az ifjút, aki viszont kitartónak
bizonyult, és mire a tanintézet kapujáig értek, a gardedámbot elegendő bizonyítékot
rögzített egy szexuális zaklatás miatt indítandó feljelentéshez, már ha Nellnek
szándékában állt volna ilyesmi.

Természetesen nem akart ilyesmihez folyamodni, hiszen a gyalázatos botrány csírájában

fojtotta volna el a fiatalember ígéretes jövőj éhez fűződő reményeket. Ehelyett annyit tett,
hogy a gardedámbot videofelvételéből kivágott egy öt másodperces részletet, amelyen a
felbukkanó ifjúval közli, hogy szörnyen sajnálja, de a körülmények nem megfelelőek
ahhoz, hogy egy idegen férfival csevegjen – akiben viszont nem tudatosult, milyen jogi
következményekkel járhat, ha tovább erősködik, és nem hagyott fel tolakodó
viselkedésével. Nell felmásolta a felvételt egy intelligens névjegykártyára, melyet rögtön
el is küldetett az ifjú otthonába. Nem telt bele sok idő, máris megérkezett a hivatalos
bocsánatkérés, a fiatalemberről pedig nem hallott többé.

Mióta bevezették az előkelő társaságba, a Bérelt Területekre tervezett kirándulást a többi

új-atlantiszi hölgyhöz hasonlóan aprólékos készülődés előzte meg. Új-Atlantisz határain
kívül azonnal lebegő védőbotok raja vette körül mind őt, mind a robotlovat, ez volt a
személyes védelem első vonala. A modern úrhölgyek chevaline-jét enyhén Y alakúra
tervezték, ezért nem kellett kötelezően női nyerget használniuk, és Nell viszonylag
normális ruhákat is felvehetett lovagláshoz: fűzőt például, ami előnyösen kiemelte
divatosan karcsú derekát, az Akadémia kondigépein nagy gonddal formált alakja ékét. Az
alsószoknyák, a bő ruhaujjak, a gallér és a kalap gondoskodott róla, hogy a Bérelt
Területek himpelléreinek vizsla pillantása ne vándorolhasson kényes pontokra, és mivel
nem szerette volna, ha jellegzetes arcvonásai túlságosan nagy kísértést jelentenének az
érdeklődő tekintetek számára, fátylat is viselt.

A fátyol valójában mikroszkopikus méretű, esernyőszerű, lebegő légistacik összességéből

állt, amelyeket úgy programoztak, hogy sík felületet alkotva, Nell arcától pár
centiméterre lebegjenek. Az ernyők kifelé fordultak, általában összecsukott állapotban,
amitől szinte láthatatlanná váltak, éppen csak árnyékot vetettek orcájára, habár oldalról
nézve diszkrét, csillámló falat vontak elé. Nell parancsszavára bármikor kitárulhattak, és
teljesen szétnyílt állapotban majdnem össze is értek. A kifelé néző felületüket
fényvisszaverő anyaggal borították, a belsejük matt fekete volt, ezért Nell ilyenkor
mintha füstüvegen keresztül nézelődött volna, mindenki más azonban csak a csillámló
leplet látta. A lebegő esernyők mozgását is lehetett programozni – ha akarta, szilárd
formát vettek fel, mintha vívómaszkot viselt volna, de tudtak finoman lengedezni is, mint
egy drága tüllfátyol, csak a hangulatától függött.

A lepel bármikor megvédte a nemkívánatos érdeklődéstől. A karrierista új-atlantiszi nők

ezzel a ruhadarabbal azt is meg tudták oldani, hogy úgy és akkor mutassák meg magukat,
amikor az nekik megfelelő volt, és nem a külsejük, hanem a képességeik alapján ítéljék
meg őket. Emellett visszaverte a káros napsugarakat és kiszűrte az ártalmas nanozitákat,
amelyek amúgy akadálytalanul bejuthattak a szájon vagy az orron át a szervezetbe.

Aznap reggel Moore őrmester különösen kihangsúlyozta, milyen fontosnak tartja a fátyol
utóbbi funkcióját.

– Elvadultak a dolgok mostanában – mondta. – Újabban különösen súlyossá váltak az

összecsapások. – Nell ennyit már magától is kikövetkeztetett az őrmester viselkedésének
egyes mozzanataiból: az utóbbi időben sokszor maradt fent késő éjszakáig, és
folyamatosan valamilyen bonyolult feladaton ügyködött, amely a teljes médiatronikus
padlóját beborította. A lány gyanította, hogy mindennek vagy egy kisebb csatározáshoz,
vagy akár egy egész háborúhoz lehet köze.

Dovetail területe egy ponton kisebbfajta magaslattá változott, ahonnan tiszta időben
kiválóan be lehetett látni a Bérelt Területeket, Putungot és Sanghajt. A párás levegőben
azonban felgyűltek a sodródó felhőpamacsok, amelyek végül összefüggő takaróként
borultak a tájra, mérföldekkel Nell lába alatt, amitől ez a domb Új-Csuszan tetején inkább
tűnt magányos szigetnek, és ha nem lett volna a Nippon enkláve hófedte hegycsúcsa pár
mérföldnyire onnan a parton, akkor a világ egyetlen megmaradt földdarabján érezhette
volna magát.

A főkapun át hagyta el a birtokot és leporoszkált a hegyről. Mindvégig a felhőréteg felé

tartott, de igazából sohasem érte el. Minél alacsonyabbra ereszkedett, annál lágyabb lett a
fény, és pár perc múlva hiába nézett hátra, már semmit sem látott Dovetail morózusan
terpeszkedő épületegyütteséből, sem a tető fölé magasodó Szent Márk kőtornyaiból vagy
a Viktória-forrásból. A köd hamarosan olyan sűrű lett, hogy a látótávolság alig pár
méterre csökkent, az orrát pedig megcsapta az óceán átható illata. Elhaladt a Sendero
enkláve egykori területe mellett. A senderókat a Protokollőrség számolta fel
meglehetősen véres körülmények között, amikor kiderült, hogy összejátszanak az új-
tajpingi lázadók fanatikus szektájával, akik egyszerre próbáltak szembeszegülni az
Öklökkel és a Partvidéki Köztársasággal. A terület birtokjoga azóta a dongókhoz került –
ez a Kína délnyugati részéről származó kisebbségi népcsoport a polgárháború miatt volt
kénytelen elvándorolni –, akik lebontották a magas falat, és felhúzták jellegzetes,
sokszintes pagodáikat.

Ezt leszámítva a Bété nagyjából ugyanúgy festett, mint régen. A falakat beborító,
hatalmas médiatronok, amelyek annyira megijesztették Nellt az első szabadban töltött
éjszakáján, most élénken ragyogtak. A kezelők felcsavart fényerővel küzdöttek a köd
ellen.

Lent, a vízparton, nem messze a légikikötőtől Új-Csuszan építői szolid gesztusként

létrehoztak egy kis területet a Vatikánnak. A kezdeti időszakban mindössze egy
kétemeletes épület állt itt azoknak a thétáknak, akik választott életmódjuk logikus
következményeként egyszer csak hajléktalanok és kábítószerfüggők lettek, a nyomukban
pedig az adósságbehajtók, a törvény emberei vagy saját erőszakos családtagjaik lihegtek.

Az épület elsődleges rendeltetését a közelmúltban a Vatikán másodlagossá minősítette, és

az alapzatot arra programozták, hogy újabb emeleteket gyártson. A Vatikánnak ugyan
komoly erkölcsi aggályai voltak a nanotechnológiával szemben, de végül úgy döntöttek,
addig elfogadható, amíg nem piszkálnak bele a DNS-be vagy hoznak létre közvetlen
interfészt az emberi aggyal. Az még belefért, hogy épületeket emeljenek a segítségével –
szerencsére, mert Vatikán/Sanghajnak minden évben több emelettel kellett bővítenie a
Tuberkulózisosok Ingyenes Közkórházát. A komplexum mostanra az összes vízparti
épületet túlszárnyalta magasságban.

Mint minden hasonló módon gyártott létesítmény, ez is elmondhatatlanul sivár volt, és az

összes emelete pontosan ugyanúgy nézett ki. A falak abból az átlagos, bézsszínű
anyagból készültek, amely a Bérelt Területeken különösen gyakorinak számított, és ez
különösen szerencsétlen választásnak bizonyult, ugyanis szinte mágnesként vonzotta a
levegőben sodródó, hamuszerű atkatetemeket. A Tuberkulózisosok Ingyenes Közkórháza
az eltelt évek alatt sorstársaihoz hasonlóan egyenletes feketére színeződött, amit csak az
esőmosta, függőleges sávok dobtak fel valamennyire. A környéken közhellyé kopott az a
vicc, hogy a szanatórium külsőleg egészen úgy fest, mint az odabent fekvő betegek
tüdeje. Az Igaz Harmónia Öklei azért minden tőlük telhetőt megtettek, és az éjszaka leple
alatt teleragasztgatták vörös plakátokkal.

Harv a huszadik emeleten, egy háromszintes ágy felső matracán feküdt. A parányi szobán
és a tisztított levegőn tucatnyi krónikus asztmás osztozott. Harv szemét fantasz-kóp
takarta, szájából a falba épített porlasztóegységhez vezető vastag cső lógott ki. Az
anyagszerkesztőből közvetlenül kapta a gyógyszerpermetet, amely a csövön át a tüdejébe
jutott és nem hagyta, hogy a hörgői bezáruljanak.

Nell várt egy pillanatot, mielőtt kirángatta volna a raktívja világából. Voltak hetek,
amikor Harv állapota jobbnak tűnt – ezen a héten éppen nem. A teste felpuffadt, az arca
kikerekedett, ujjai vaskos hengerekké dagadtak a súlyos szteroidkúra mellékhatásaként.
Nell azonban nem csak ebből tudta, hogy gond van. Harv általában nem használta a teljes
beleélést nyújtó raktívokat. Sokkal jobban szerette azokat, amiket az ölében tartott
intelligens papírlapon követhetett. Nell mindennap levelezett vele, egyszerű média-
glifákból álló üzeneteket küldött neki, és a bátyja egy ideig kitartóan próbált válaszolni
ezekre. Tavaly aztán végleg feladta, de a lány ettől függetlenül továbbra is naponta írt.

– Nell! – mondta, amikor lehúzta a szemüveget. – Ne haragudj, éppen pár gazdag vikit
kergettem.

– Nem mondod…

– Úgy bizony. Vagyis nem én, hanem Burly Scudd. A raktívban. Az a szitu, hogy Burly
nője terhes lesz és muszáj vennie egy szabadsággépet, ezért elmegy szobalánynak egy
kőgazdag viki családhoz, ahonnan meglovasít pár antik cuccot, mert úgy gyorsabban jut
lóvéhoz. A csajnak menekülnie kell, azok meg kergetik lóháton, de egyszer csak
megjelenik Burly Scudd egy teherautóval. Fordul a kocka, és onnantól ő kergeti a vikiket.
Ha mindent jól csinálsz, a vikiket bele lehet nyomni egy lószarral teli verembe! Nagyon
jó cucc, ki kellene próbálnod. – Harvot kifárasztotta a sok beszéd. Rámarkolt az
oxigéncsőre, és sokáig csak szótlanul zihált.

– Igazán szórakoztatónak tűnik – jegyezte meg Nell.

Harvot ugyan egy időre elnémította a tolakodó cső, de attól még figyelmesen fürkészte a
húga arcát, és a lány látta rajta, hogy nem sikerült meggyőznie.

– Ne haragudj – zihálta két gyors lélegzetvétel között.

– Mindig elfelejtem, hogy ez nem neked való szórakozás. Az olvasókönyvedben nincsen

Burly Scudd, igaz?

Nell mosolyt erőltetett az arcára. Harv ezt a tréfát minden héten elsütötte. Letette a bátyja
mellé a süteménnyel és friss gyümölccsel megrakott kosárkát, melyet Dovetailből hozott
ajándékba, aztán a következő egy órában csapongva beszélgettek mindenféléről, amihez
Harvnak kedve volt, amíg Nell észre nem vette, hogy a bátyja pillantása egyre
gyakrabban kalandozik a szemüveg felé. Ekkor elköszönt tőle erre a hétre, és
búcsúcsókot nyomott az arcára.

A legmagasabb fokozatra állította a fátylat, majd elindult az ajtó felé. Harv heves
mozdulattal megragadta a csövet, pár nagy kortyot nyelt az oxigénből, és a lány után
kiáltott, még mielőtt kiléphetett volna a folyosóra. Nell visszafordult.

– Igen? – kérdezte.

– Nell, csak azt akarom mondani, hogy remekül nézel ki – mormolta Harv. – Mint
Atlantisz legcsodálatosabb viki úrhölgye, úgy ám. Bele sem fér a fejembe, hogy ugyanaz
a Nell vagy, akinek mindenféléket hordtam a régi lakásba… Emlékszel még rá? Tudom
én, hogy azon a reggelen Dovetailben elváltak az útjaink, és már nagyon mások vagyunk,
és azt is tudom, hogy ez nagyrészt az olvasókönyved miatt van. Csak azt akartam
mondani, húgocskám, hogy ha néha csúnyákat is beszélek a vikikről, rád olyan büszke
vagyok, hogy el sem tudom mondani, és remélem, amikor olvasgatod a könyvedet, meg
benne azt a sok mindent, amit én fel sem bírnék fogni, de még elolvasni sem, akkor néha
azért eszedbe jut Harv bátyád, aki kiszedte a sárból és eszébe jutott elvinni a kishúgának.
Megígéred, hogy néha eszedbe jutok? – Az utolsó mondatot már alig bírta befejezni,
ezért gyorsan visszadugta a csövet a szájába. A mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt.

– De hiszen ez természetes, Harv – mondta Nell, és szemét elfutották a könnyek. Vaksin

botladozott vissza az ágyhoz, hogy erős karjába szoríthassa bátyja felpuffadt testét.

A fátyol úgy kavargott, mintha vízből formázott kendővel simított volna végig Harv
arcán, és a parányi esernyők félrehúzódtak, amikor közelebb hajolt a testvéréhez és
csókot nyomott az arcára.

Aztán Harv hátradőlt a matracon – pontosan úgy nézett ki, mint azok, amiket a bátyja
instrukciói alapján Nell is készített az anyagszerkesztővel réges-régen –, a fátyol ismét
összeállt, a lány pedig sarkon fordult és zokogva kirohant a szobából.

Hackworth naprakész információkat kap a nagy NaPIERTŐL

- Beszélt már a családjával? – kérdezte Napier ezredes az Atlantisz/Sanghajban található

irodája médiatronikus asztallapján keresztül. Hackworth Atlantisz/Vancouver egyik
pubjában ült.

Napiernek határozottan jól állt a meglett életkor, valahogyan sokkal figyelemreméltóbb

jelenséggé vált tőle. Az egész viselkedése tudatos önképzésről árulkodott. Amikor a
képmása megjelent a médiatron felületén, Hackworth első gondolata határozottan
elismerő volt. Aztán eszébe jutott a saját arca, ami mostanában a tükörből nézett vissza
rá. Miután rendbe szedte magát és megnyírta a szakállát – úgy döntött, nem vágja le
teljesen –, rájött, hogy megváltozott a viselkedése, a tartása, minden. Csak azt fedte
rémisztő, zavaros homály, vajon hogyan történt mindez.

– Gondoltam, előbb megpróbálom megtudni, mi a pokol folyik itt. Egyébként… –

Hirtelen elhallgatott, és egy kis ideig nem is bírt megszólni. Nem igazán nyerte vissza
korábbi társalgási tempóját.
– Igen? – kérdezte Napier erőltetett türelemmel a hangjában.

– Ma reggel beszéltem Fionával.

– Miután kijött a felszínre?

– Nem. Előtte. Mielőtt… felébredtem volna, vagy nevezzük bárminek.

Napiért enyhén megdöbbentette ez az információ, de nem szólt semmit. Az arcán

néhányszor megrándult egy izom, a teájáért nyúlt, kinézett az ablakon, nem mintha a
beszélgetésnek bármi köze lett volna Új-Csuszan látképéhez, amit az irodájából
megcsodálhatott. A Csendes-óceán túlsó partján ülő Hackworth addig egy korsó barna
sör tintafekete mélységébe bámult.

Hirtelen felderengett benne egy álombéli kép, valahogy úgy, mint a hajótörés után
felszínre lebegő roncsdarab, amely leküzdhetetlen erővel tör magának utat a több mérföld
vastag, zöldes kavargásban. Vastag zsinórt húzó, csillogó, kék lövedék csapódott dr. X
bézsszínű kesztyűvel védett kezébe, aztán szétnyílt, sőt mi több, egy csecsemővé bomlott
ki.

– Ez vajon miért jutott eszembe? – kérdezte. Napiért láthatóan meglepte a megjegyzés.

– Fiona és Gwendolyn jelenleg Atlantisz/Seattle-ben él, metróval félórányira onnan, ahol

ön éppen tartózkodik.

– Hát persze! Most már Seattle-ben élnek… élünk. Tudtam. – Eszébe jutott Fiona, amint
egy hólepte vulkán kráterén igyekszik felfelé.

– Ha úgy érzi, hogy mostanában kapcsolatba lépett a lányával, ami attól tartok, teljesen
kizárt, akkor azt kizárólag az olvasókönyv közvetítésével tehette meg. Nem tudtuk
dekódolni a dobolók barlangjából áramló jeleket, de az adatforgalom analízise szerint ön
igen sok időt töltött a raktívok használatával az elmúlt tíz évben.

– Tíz évben?!

– Igen. De gondolom, ezt ön is sejtette.

– Mindenképpen egy évtizednek tűnik. Érzem, hogy tízévnyi dolog történt velem.
Azonban a mérnöki agyféltekém kissé nehezen birkózik meg a tudattal.

– Nem igazán érijük, dr. X miért a dobolók közé küldte letölteni a büntetését – mondta
Napier. – Logikusnak tűnne, hogy az ő szemszögéből az ön… mint fogalmazott, mérnöki
agyféltekéje az igazán értékes, hiszen tudja, mennyire híján vannak a mérnököknek a
Mennyei Birodalomban.
– Dolgoztam valamin – szólalt meg Hackworth. Lelki szemei előtt felvillant egy
nanotechnológiás rendszer képe, amely egyszerre volt bámulatosan összetett és elegáns.
Kifejezetten takaros munkának tűnt, olyasminek, amire a maga részéről csak akkor lenne
képes, ha nagyon elszántan koncentrálna a munkára. Olyan odaadással, mint például egy
rab.

– Egészen pontosan min dolgozott? – kérdezte Napier hirtelen támadt feszültséggel a

hangjában.

– Képtelen vagyok rájönni – felelte Hackworth hosszas gondolkodás után, és lemondóan

megcsóválta a fejét. Az atomok és a kötések részletes képét váratlanul átvette valami
más, egy kövér, barna mag az ürességben. Kicsit egy Magritte-festményre emlékeztette.
Az egyik fele buja, enyhén bevágott ívben végződött, mint egy fenék, a másik pedig
mellbimbószerűen kicsúcsosodott.

– Mi a fészkes fene történt velem?

– Mielőtt elutazott volna Sanghajból, dr. X rákötötte egy anyagszerkesztőre, igaz?

– Igen.

– Elárulta önnek, mit juttatott a szervezetébe?

– Arra tippeltem, hogy hemokulákat.

– Mielőtt elutazott volna, vérmintát vettünk öntől.

– Hogyan?

– Megvannak a módszereink – felelte Napier ezredes. – Ezenkívül teljes vérképanalízist

végeztünk az egyik barlanglakó barátján, és több millió nanozitát találtunk az agyában.

– Több milliót?

– Nagyon kicsiket – nyugtatta Napier. – Természetesen a vérárammal jutottak el oda. A

nanoziták addig keringenek a testben, amíg egyszer csak át nem jutnak az agy
hajszálereibe. Ezen a ponton az érfalon keresztül az agyba hatolnak és rácsatlakoznak egy
közeli axonra, amely képes felügyelni és beindítani az idegsejt aktivitását. A nanoziták
egyúttal látható fénnyel kommunikálnak egymással.

– Amikor tehát egyedül voltam, a nanozitáim csak egymással beszéltek – mondta

Hackworth –, de amint mások közelébe kerültem, akiknek szintén ilyenek voltak a
fejükben…
– Teljesen lényegtelen, milyen agyban van a nanozita. Mindegyik kommunikál
mindegyikkel, megkülönböztetés nélkül. Hálózatot alkotnak. Elég pár dobolót bezárni
egy sötét szobába, és máris társadalommá formálódnak.

– De az interfész a nanoziták és az agy között…

– Igen, elismerem, hogy a véletlenszerűen kiválasztott neuronokat meglovagoló pár

millió ilyen izé mindenképpen gyenge interfész, ha olyan komplex dologról beszélünk,
mint az emberi agy – mondta Napier. – De senki sem állította, hogy egyetlen hatalmas
agyon osztozott ezekkel az emberekkel.

– Hát akkor egészen pontosan min osztoztunk? – kérdezte Hackworth.

– Ennivalón. Levegőn. A társaságon. Testnedveken. Talán érzelmeken vagy általános

érzelmi állapotokon. De lehet, hogy ennél jóval többről van szó.

– Összesen ennyi, amivel az elmúlt tíz évben foglalkoztam?

– Rengeteg mindent csinált – mondta Napier –, azonban mindezt öntudatlan, álomszerű

állapotban. Alvajáróként. Mire ezt kiderítettük – előtte ugyanis biopsziát kellett
végeznünk az egyik troglodita társán –, arra is rájöttünk, hogy bizonyos értelemben nem
a saját akaratából cselekedett. Ekkor legyártottunk egy vadászt, amely képes volt
felkutatni és elpusztítani az agyában megtelepedett nanozitákat. A vadászt lappangó
állapotában bejuttattuk az előbb már említett, amúgy nőnemű doboló szervezetébe, őt
pedig visszaküldtük a kolóniába. Amikor pedig ön szexuálisan érintkezett vele… nos, a
többit már ki tudja találni egyedül is.

– Nem kevés információt osztott meg velem, Napier ezredes, és ezért rendkívül hálás
vagyok önnek, azonban mindettől még kevésbé értem a történteket. Mit gondol, mi volt
velem a Mennyei Birodalom szándéka?

– Dr. X megbízta bármivel?

– Azt mondta, keressem meg az Alkimistát. Napier ezredes riadtan pillantott rá.

– Erre kérte tíz évvel ezelőtt?

– Igen. Semmi többet nem mondott.

Napier huzamosabb ideig csak a bajuszát csavargatta.

– Ez felettébb különös – jegyezte meg végül. – A magunk részéről alig öt éve tudunk
ennek a rejtélyes alaknak a létezéséről, de a személyével kapcsolatban semmilyen
információval nem rendelkezünk… azt leszámítva, hogy egy boszorkányos képességű
artifex, aki dr. X társa egy összeesküvésben.
– Ha van még bármi információja…

– Semmi olyasmi, amit megoszthatnék önnel – mondta Napier kurtán, mint aki talán így
is túl sok mindent árult el. – De azonnal értesítsen minket, ha esetleg megtalálja az illetőt!
És… khm… Hackworth, van itt még valami, amit képtelenség tapintatosan megkérdezni.
Tud róla, hogy a felesége elvált öntől?

– Ó, igen – válaszolta Hackworth halkan. – Azt hiszem, tudtam róla. – Csak eddig nem
tudatosult benne a dolog.

– A neje rendkívül megértő volt hosszúra nyúlt távollétével kapcsolatban – magyarázta

Napier –, azonban eljött az a pillanat, amikor tudomást szerzett arról, hogy a többi
dobolóhoz hasonlóan önre is a mértéktelen szexuális aktivitás vált jellemzővé.

– Honnan szerzett róla tudomást?

– Mi figyelmeztettük.

– Hogy mondta?

– Mint korábban már említettem, érdekes dolgokra bukkantunk a vérében. Ezeket a

hemokulákat specifikusan úgy tervezték, hogy testnedvek cseréjével terjedjenek.

– És ezt honnan tudják?

Napier most először tűnt türelmetlennek.

– Az isten szerelmére, ember, tudjuk, mit csinálunk! Ezeknek a részecskéknek két

funkciójuk volt: egyrészt a testnedvek cseréjével egyre tovább terjeszkedni, másrészt
kapcsolatba lépni egymással. Mihelyst erre rájöttünk, egyszerűen nem lett volna etikus,
ha nem tájékoztatjuk róla a feleségét.

– Természetesen. Teljesen igaza van. Ami azt illeti, hálás vagyok érte – vallotta be
Hackworth. – Sejtem, mit érezhetett Gwen, amikor megtudta, hogy több ezer dobolóval
létesítek folyamatosan testi kapcsolatot.

– Ne legyen igazságtalan magával! – mondta Napier. – Küldtünk le felderítőket is.

– Valóban?

– Igen. A dobolók nem bánták. A felderítők beszámolói szerint a dobolók viselkedése

leginkább arra emlékeztet, ahogyan az emberek az álmaikban viselkednek. Ha jól
emlékszem, a hivatalos megfogalmazás az „elégtelenül meghúzott én-határok” kifejezést
használta. A lényeg az, hogy a mélyben tanúsított viselkedése nem szükségszerűen
tekinthető erkölcstelen kilengésnek… Nem volt ura a saját elméjének.
– Jól értettem az előbb, hogy ezek a részecskék kapcsolatba lépnek egymással?

– Mindegyik egy mechanikus logikát és némi memóriát tartalmaz – magyarázta Napier. –

Amint az egyik részecske in vito vagy in vitro találkozik egy másikkal, dokkolnak, és a
jelek szerint a következő néhány pillanatban információkat cserélnek. A legtöbbször
ezután szétválnak és sodródnak tovább. Olykor a dokkban maradnak és számítási
műveleteket végeznek… Ezt azért tudjuk, mert ilyenkor hőt bocsátanak ki. Aztán szintén
szétválnak. Néha mindkét részecske folytatja a maga külön útját, néha elpusztul az egyik.
De legalább egy mindig továbbmegy.

Az utolsó mondat másodlagos jelentése nem kerülte el Hackworth figyelmét.

– A dobolók kizárólag egymással közösülnek, vagy…?

– Mi is ezt a kérdést tettük fel elsőre – mondta Napier. – A válasz az, hogy nem. A
dobolók igen gyakran létesítenek szexuális kapcsolatot kívülállókkal. Olyannyira, hogy
bordélyházakat üzemeltetnek Vancouverben, elsősorban a légikikötő és a metróállomás
utazóközönségére alapozva. Pár évvel ezelőtt konfliktusba keveredtek a régebbi
bordélyokkal, mert alig kértek pénzt a szolgálataikért. Ezután árat emeltek, de kizárólag
diplomáciai okokból. Nincsen szükségük pénzre… Mihez is kezdenének vele?

AZ olvasókönyv lapjain feltárul a turing-kastély kapuja; az utolsó beszélgetés Miss

Mathesonnal; eszmefuttatás Nell jövőjével kapcsolatban; beszélgetés egy őszülő
hoplltával; Nell útnak indul, hogy megcsinálja a szerencséjét

Az új terület, ahová Nell hercegnő megérkezett, az olvasókönyvben eddig látott

tündérkirályságokat is felülmúlta roppant méretével és összetettségével. Amikor a lány
visszalapozott az első illusztrációhoz, amely panorámaképen mutatta be a birodalmat, hét
hatalmas kastélyt számolt meg a hegytetőkön, és tisztában volt vele, hogy mindegyiket
végig kell majd járnia, és minden egyes palotában egy-egy nehéz próbatétel vár rá,
mielőtt visszaszerezhetné az ellopott tizenegy kulcsot, melyekkel végre kiegészítheti a
maradék egyet.

Szendvicsekkel és teával felszerelkezve kiballagott a rétre, mert szeretett a vadvirágok

között olvasgatni. Moore őrmester háza búbánatos hely volt a gazdája nélkül, aki most
már hetek óta nem járt itthon. Az elmúlt két évben egyre gyakrabban szólította el a
kötelesség, és ilyenkor (legalábbis Nell gyanúja szerint) Kína belső régióiba ment,
először napokra, aztán hetekre, hogy végül lehangoltan és kimerülten térjen vissza, és a
whiskyben keresse a vigaszt, amit meglepően mértékletesen, de rendkívüli odaadással
fogyasztott. Éjféltájt pedig rögtönzött hangversenyeket tartott skótdudáján, amivel
mindenkit felébresztett Dovetailben, de néhány éberebb alvót valószínűleg az Új-
Atlantisz enklávéban is.

Nell az Egérsereg kezdeti táborhelyétől hosszú utat tett meg az első kastélyig, és eközben
minden túlélőképességére szüksége volt, amit a hosszú évek alatt a Távoli Földön tanult:
hegyi oroszlánnal harcolt, kitért egy medve elől, megtalálta a hegyi patakok gázlóit, tüzet
gyújtott, rögtönzött menedéket épített. Mire sikerült Nell hercegnőt elnavigálnia az első
kastély vénséges vén, bemohosodott kapujához, a napsugarak szinte vízszintesen
ragyogták be a tisztást, és kezdett csípni a levegő. Nell beburkolózott a termosáljába, de
nem csavarta fel túlzottan a hőfokszabályozót. Már régen rájött, hogy nem vág olyan jól
az esze, ha túlságosan kényelmesen helyezkedik el. A kosarában akadt bőven forró, tejes
tea, és a szendvicsek is kitartottak még egy darabig.

A kastély számtalan tornya közül is kiemelkedett egy, amelynek a tetejére hatalmas

szélmalmot építettek, négy egyenletesen forgó lapáttal, pedig ott, ahol Nell hercegnő állt,
több száz lábbal lejjebb, éppen csak enyhe szellő fújdogált.

A főkapu egyik szárnyába kisméretű bejáratot vágtak, azon pedig egy tolóablak nyílt. A
tolóablak alatt jókora bronzkopogtató lógott, ami eredetileg T betűt formázott, csak
felismerhetetlenné vált a moha és a zuzmó vastag rétegei alatt. A hercegnő ezt némi
erőfeszítéssel működésre bírta, bár tekintettel a kapu elhanyagolt állapotára, nem
számított válaszra. Azonban alig koppantott egyet, kinyílt a tolóablak, és egy sisak
bukkant fel a nyílásban. A túloldalon álló kapuőr ugyanis tetőtől talpig rozsdás, mohával
borított páncélt viselt. Viszont nem szólt, csak szemügyre vette a hercegnőt, legalábbis
úgy tűnt, hiszen az arcából semmit sem lehetett látni a keskeny nyílásokon át.

– Jó napot! – mondta Nell hercegnő. – Elnézését kérem, de messzi földekről érkezett

vándor vagyok, és érdeklődnék, esetleg megszállhatok-e itt az éjszakára.

A kapuőr egyetlen szót sem szólt, csak a helyére rántotta a tolóablakot. A kapun át is
hallatszott a páncél távolodó nyikorgása és csörömpölése.

Pár perccel később ismét felhangzott a lárma, de ezúttal közeledett, sőt, egy másik
ugyanolyan hang kísérte. A kisebb kapu rozsdás zárja zörögve és sikítva tiltakozott. Az
ajtó kicsapódott, és Nell kénytelen volt hátrébb lépni, mert rozsdadarabkák,
zuzmófoszlányok és mohagöröngyök záporoztak körülötte. A nyílásban két páncélos alak
állt, és intettek neki.

Nell belépett a vár sötétbe burkolózó utcájára. A kapu hangos csattanással csapódott be
mögötte. Mintha mindkét felkarjára erős satu szorult volna: az őrök kesztyűs keze
markolta meg ilyen határozottan. A levegőbe kapták és hosszú perceken át vitték a
kastély utcáin, lépcsőin és folyosóin át. Minden teljesen kihalt volt. Nell még egy árva
rágcsálót sem látott sehol. A kéményekből nem szállt füst, az ablakok sötéten ásítottak, a
trónterembe vezető hosszú folyosó falán fekete csonkokként sorakoztak a kihűlt fáklyák.
Nell időről időre újabb katonákat pillantott meg merev vigyázban, de mivel egyik sem
mozdult, nem tudta eldönteni, üres páncélok vagy hús-vér emberek.

Semmi sem árulkodott arról, hogy itt bárki is élne: nem látott lótrágyát, eldobált
narancshéjat, ugató kutyákat vagy csordogáló szennyvizet. Viszont némi riadalommal
vette észre, hogy mindenhol láncok lógnak. Teljesen egyforma, furcsán megmunkált
darabok voltak – kupacokban álltak az utcasarkokon, dugig rakott fémkosarakból
kígyóztak kifelé, tetőkről himbálóztak és tornyok között feszültek.

A karját szorító őrök csörömpölése és nyikorgása minden más zajt elnyomott, de amint
egyre beljebb jutottak a kastélyban, úgy erősödött szépen lassan az a mély, csikorgó,
morgó moraj, ami mintha magukból a kváderkövekből áradt volna. Az utolsó, hosszú
folyosón már rendkívül hangosnak tűnt, amikor pedig beléptek a palota szívébe, a
boltozatos trónterembe, szabályosan beleremegett a föld is.

A teremben sötét volt és hideg, bár valamicske fény azért bejutott a mennyezet alatti szűk
ablakokon. A falak tövében szobormerev, páncélos alakok sorakoztak. Középen, egy
kétember-nyi magas trónuson roppant óriás ült, tükörfényesen csillogó páncélban. Alatta
egy másik sisakos harcos tüsténkedett, és egy drótkefével meg egy ronggyal tisztogatta a
nagyúr lábvértjét.

– Üdvözöllek a Turing-kastélyban! – szólalt meg a nagyúr fémes hangon.

Addigra a hercegnő szeme hozzászokott a félhomályhoz, és látta, hogy valami még van a
trónszék mögött: egy gigászi méretű Tengely volt az, olyan vastag, mint egy hajóárboc.
Egy hatalmas fa lehántolt törzséből készült, amit rézlapokkal és rézbilincsekkel
erősítettek meg. A Tengely egyenletesen forgott, és Nell azonnal rájött, hogy minden
bizonnyal a torony tetején álló óriási szélmalom energiáját továbbítja. A Tengelyhez
kenőolajtól ragacsos, hatalmas, fekete fogaskerekek kapcsolódtak. Ezek minden irányba
szétágazó, kisebb méretű, vízszintes tengelyeket forgattak, amelyek aztán eltűntek a fal
különböző hasadékaiban. Innen jött hát a messzire visszhangzó, csikorgó lárma; a
tengelyek és a fogaskerekek zaja töltötte be az egész kastélyt.

A trónterem mind a négy falán, mellmagasságban egy vízszintes tengely futott végig, és
szabályos időközönként eltűnt egy-egy fogaskerékházban. Mindegyik dobozból kurta,
szögletes fogantyú állt ki ott, ahol a katonák strázsáltak.

A harcos, aki eddig a nagyúr páncélját fényesítgette, éppen az egyik tüskés térdvédőhöz
ért, ezért hátat fordított a hercegnőnek. Nell riadtan látta, hogy a hátán nagy, szögletes
lyuk tátong.

Nell homályosan érezte, hogy a Turing-kastély neve utal valamire; az Akadémián

tanultak Turingról. A számítógépekhez volt valami köze. Bármikor megnézhette volna az
Enciklopédiában, pontosan kicsoda az illető, de már régen megtanulta, hogy az
olvasókönyv a maga módján úgyis elmesél mindent. A katonák nyilvánvalóan nem
páncélos férfiak voltak, hanem felhúzható automaták, és valószínűleg maga Turing
herceg sem különbözött tőlük.

Kurta és nem túl érdekes beszélgetés következett, amely során a hercegnő hiábavalóan
próbálta megállapítani, vajon a herceg ember-e, majd a nagyúr teljesen érzelemmentes
hangon bejelentette, hogy börtönbe veti Nellt, és örök életére ott fog majd raboskodni.

Ez a fordulat már nagyon régen nem lepte meg vagy bőszítette fel Nellt, hiszen amióta az
olvasókönyvet forgatta, több száz alkalommal történt vele pontosan ugyanez. Ráadásul
azzal is tisztában volt, mi a történet vége, azóta, hogy Harv odaadta neki a könyvet. A
mese azonban rendkívül tekervényesen és kacskaringósan haladt, és minél alaposabban
olvasta, annál több elágazást hajtott.

***
Az egyik katona levált a falból kiálló fogantyúról, a sarokba csattogott, és felemelt egy
láncokkal megpakolt fémkosarat, pontosan olyat, amiből Nell hercegnő már rengeteget
látott az ideáig vezető út során. A trónszékhez vitte, addig turkált benne, amíg meg nem
találta a végét, s azt a trón oldalába vágott nyílásba dugta. Eközben egy másik katona
szintén leválasztotta magát a falról, megállt a trónszék túloldalán, és felcsapta a sisakja
rostélyát. Az arca helyén bonyolult gépezet volt.

A trónszékből fülsüketítő csattogás hallatszott. A túloldalon kikúszott a lánc vége, amit a

felcsapott rostélyú katona behelyezett az arca helyén tátongó nyílásba. A következő
pillanatban a mellkasán kinyílt egy kis ablak, és azon bukkant ki. A kosárból lassan,
csörömpölve fogyott a húsz vagy harminc láb hosszú lánc, áthaladt a trónszék alatt,
learaszolt a katona torkán, kinyomakodott a mellkasán, és olajos kupacba gyűlt a padlón.
Az egész sokkal tovább tartott, mint Nell először gondolta, mert gyakran irányt
változtatott – nem egyszer megtörtént, hogy már majdnem kiürült a kosár, amikor a lánc
megindult visszafelé és majdnem megint teljesen megtöltötte a fémedényt. De
összességében inkább haladt előre, mint hátra, és végül az utolsó szem is kijutott a
kasból. Pár pillanattal később elhallgatott a trónszék alól kiszűrődő csörömpölés, csak a
második katona felől hallatszott a kissé halkabb kattogás. Végül ez a zaj is megszűnt, és a
páncél nyílásából kinyomakodott az utolsó láncszem. A katona felnyalábolta a kupacot és
egy közeli, üres fémkosárba helyezte. Ezután Nellhez ballagott, derékban meghajolt
előtte, úgy, hogy kemény, hideg vállvértje kényelmetlenül a lány hasának nyomódott,
majd felemelte, mintha egy tömött zsák lenne. Hosszú perceken át cipelte magával a
kastélyon át, többnyire végtelennek tűnő kőlépcsőkön lefelé, míg végül nagyon mélyen a
föld alatt egy rendkívül sötét és hideg tömlöcbe nem értek, ahol egy parányi, szuroksötét
cellában letette a lányt.

– A hercegnő elmormolta az egyik Bíbortól tanult varázsigét – mondta Nell –, és fényt

csinált.

***
A derengő fényben azt is látta, hogy a cellája mérete nagyjából kétszer három lépés, az
egyik falnál egy kőből faragott priccs van, a padlóba mélyített lyuk pedig az árnyékszék.
A hátsó falon kisméretű, rácsos ablak nyílt a szellőzőaknára. Nagyon mély és keskeny
akna lehetett, mert egyáltalán nem szűrődött belőle fény, vagyis Nell valószínűleg a
kastély legmélyén raboskodott. A katona kilépett a cellából és becsapta az ajtót. A lány
ekkor látta, milyen hatalmas zár van rajta: mintha egy vas kenyérkosarat erősítettek volna
a fémlapra. A zár belseje egyetlen nagy óramű volt, és egy kurbli állt ki belőle.

Az ajtón még egy kukucskálóablak is nyílt. Amikor Nell kipillantott, a katona éppen
bezárta az ajtót, de nem kulccsal. Egy falba vert kampóról leemelt egy rövidebb láncot,
amely olyan vastag lehetett, mint a karja, és beadagolta az óriási zárba. Aztán elkezdte
tekerni a kurblit. Az óramű kattogott, a lánc csörömpölt, majd egyszer csak előbukkant a
zárnyelv és a helyére csattant. Nell hercegnő most már valóban a tömlöc foglya volt. A
lánc azonnal kihullott a zárból, és a padlón csattant. A katona felvette és visszaakasztotta
a kampóra. Aztán csikorogva távozott, és csak néhány óra elteltével bukkant fel ismét,
amikor kenyeret és vizet hozott a rabnak, amit a zár fölé vágott szűk, letakart nyíláson
adott be neki.

Nell hercegnő hamar végzett a cellája átvizsgálásával. Az egyik sarokban, a por és a

kőtörmelék alatt kemény, fémesen hideg dologra tapintott – amikor előhúzta, kiderült,
hogy egy rozsdás lánc darabja, de így is látszott, hogy ugyanaz, mint amit eddig a Turing-
kastély különböző pontjain látott.

A lánc lapos volt. Mindegyik szemet egy pecekkel látták el, a közepén egy mozgatható
fémdarab volt, amit el lehetett forgatni, és kétféle pozícióba tudta csattintani: vagy
párhuzamosan állt a láncra, vagy merőlegesen.

A tömlöcben töltött első éjszaka a hercegnő még két dologra rájött. Először is felfedezte,
hogy az ételadagoló ablakot fedő fémlapot bentről is eléri, és némi erőfeszítéssel addig
piszkálta, amíg nem zárt többé rendesen. Ezután már a fejét is ki tudta dugni a nyíláson,
és megvizsgálhatta a környezetét, beleértve a mechanikus zárat is. Vagy kinyújthatta az
egyik kezét, kitapogathatta a zárat, és elforgathatta a kurblit.
A második felfedezést az éjszaka közepén tette, amikor fémes csörömpölés riasztotta fel
az álmából. A hang a szűk szellőzőaknából jött. Amikor benyúlt a rácsok közé, egy
lelógó lánc végét tapintotta ki. Rögtön megrángatta, és a kezded ellenállást leszámítva
egészen könnyedén jött. Hamarosan több méternyi láncot cibált be a cellájába, és szép
kupacot formázott belőle a padlón.

Nell nagyjából sejtette, mit kell tennie a lánccal. Megragadta a végét, és nekilátott
megszámolni a pöcköket, majd lejegyezte a pozíciójukat (az olvasókönyv szükség esetén
mindig biztosított neki üres lapot). A lánccal párhuzamosokat vízszintes vonallal, a
merőlegeseket függőlegessel jelölte, és ezt a kapta a végén:

Amikor a függőleges vonalakat összeadta, ez a számsorjött ki:

10-6-15-15-19-25-26-22-11-17-9-10-6-22-4-6-9-28-1-9-30-18-14

Ha pedig a számok az ábécé betűinek feleltek meg, akkor összeolvasva ez állt össze:

HELLÓTURINGHERCEGVAGYOK

Ebből következett, hogy a négy vízszintes vonás a szóközöknek felelt meg, tehát az
üzenet így szólt: HELLO TURING HERCEG VAGYOK, ami azért is volt különösen
érdekes, mert az óriási, páncélos alak is ugyanígy mutatkozott be neki, és nem tűnt
valószínűnek, hogy ekképp próbálna kommunikálni vele. Az üzenet egyértelműen valaki
mástól jött, aki Turing hercegnek tartotta magát – talán egy igazi, hús-vér embertől.

Néhány évvel ezelőtt Nell ennyivel be is érte volna. Az utóbbi időben azonban az
olvasókönyv sokkal kifinomúltabbá vált, mint régen, és mindenhol hemzsegtek a rejtett
kelepcék, ezért nem hagyatkozhatott egyértelmű és könnyű feltételezésekre. Annak is
ugyanannyi esélye volt, hogy a lánc egyenesen a trónteremből indult, és az óraműherceg
próbálta valamilyen ismeretlen oknál fogva rászedni. Ezért Nell úgy döntött, udvariasan
válaszol neki, és nagyon óvatosan megpróbálja kideríteni, vajon ember vagy gép
beszélget vele.

Az üzenet következő része így szólt: VÁLASZ–NÉGY–RÁNTÁS.

Nell nekilátott átállítani a pockokét a láncszemeken, amivel törölte a magát hercegnek

nevező illető üzenetét, és ezzel cserélte le: NELL–HERCEGNŐ–MIÉRT–VAGYOK–
RAB. Aztán megrángatta a láncot, amely kisvártatva el is tűnt az aknában. Amikor pár
perc múlva ismét megjelent, ez a válasz állt rajta: ÜDV–NELL–EZ–EGY–JOBB–
MÓDSZER, és ezt részletes utasítások követték arra a komplexebb rendszerre
vonatkozóan, ahol a pöckök számmá alakításával már nemcsak betűket, hanem
központozást is tudtak használni. Miután a herceg mindezt tisztázta, így folytatta:

AZ IGAZI HERCEG VAGYOK. ÉN ÉPÍTETTEM EZEKET A GÉPEKET, DE

BEZÁRTAK A LEGMAGASABB TORONYBA AMELYIK HERCEGNEK NEVEZI
MAGÁT, AZ A LEGNAGYOBB ÉS LEGBONYOLULTABB TEREMTMÉNYEM.

Nell így válaszolt:

EZ A LÁNC TÖBB SZÁZ KILÓ. NAGYON ERŐS EMBER LEHETSZ.

Mire a herceg ezt küldte vissza:

VÁG AZ ESZED, HERCEGNŐ! A LÁNCOK SÚLYA TÖBB EZER KILÓ, ÉS EGY

CSÖRLŐT HASZNÁLOK A SZOBÁMBÓL, AMIT A KÖZPONTI TENGELY HAJT.

A tisztásra időközben régen leszállt az éjszaka. Nell becsukta az olvasókönyvet,

visszacsomagolt a kosarába, és hazament.

Aznap éjjel sokáig fent maradt és a könyvet bújta, úgy, mint kiskorában. Ennek az lett az
eredménye, hogy másnap elkésett a templomból, ahol közösen imádkoztak Miss
Mathesonért, aki otthon maradt, mert állítólag gyengélkedett. A szertartás után Nell futó
látogatást tett Miss Mathesonnál, majd egyenesen hazament, és azonnal beletemetkezett
az olvasókönyvbe.

Egyszerre két problémát próbált megoldani. Egyrészt ki kellett találnia, hogyan működik
az ajtón a zár. Másrészt meg akarta tudni, vajon az üzenetek embertől vagy géptől
származnak-e. Ha már biztos benne, hogy embertől, akkor segítséget kérhetne tőle a zár
kinyitásához, de amíg ezt nem tisztázza, addig jobb, ha titokban tartja, miben
mesterkedik.

Innen bentről a zárszerkezetnek csak egy részére látott rá: a kurblira, a reteszre és a felső
részébe süllyesztett két rézhengerre, amelyek számokat mutattak o-tól 9-ig, tehát a
hengereket forgatva oo-tól 99-ig terjedő bármilyen egész számot meg tudott jeleníteni.
Ha a kurbli mozgott, a számok folyamatosan forogtak.

Nellnek sikerült leválasztania pár méternyi láncot a herceg üzenetéből, vagyis most már
különböző utasításokat táplálhatott a zárba és megfigyelhette, ezek milyen eredménnyel
járnak.

A fenti kijelzőn minden egyes betáplált láncszem után megváltozott a szám, és mintha
nagyon korlátozott módon, de meghatározta volna, mit fog csinálni a gép ezután: Nell
például arra már rájött, hogy ha a szám 09 és a következő láncszem függőleges
helyzetben volt (amit a herceg egyesnek hívott), akkor a hengerek pörögni kezdtek, és
23-ra változtatták a számot. Ha azonban a következő láncszem zéró volt (így hívta a
herceg a vízszintes pöcök-kel ellátott szemeket), akkor a szám 03-ra váltott. És nem csak
ennyi történt. Ilyenkor a gép ismeretlen okból megfordította a rajta áthaladó lánc
mozgásának az irányát, és a nullás láncszemen átállította a pöcköt egyesre. Ezen a módon
a masina nemcsak olvasni bírt a láncból, hanem írni is tudott rá.

Nell közben azt is megtudta a csevegésükből, hogy a herceg a hengeren látható számokat
állapotoknak hívja. Kezdetben nem tudta, melyik állapotból mi következik, ezért
véletlenszerűen váltogatott közöttük, és a jegyzetpapíron vezette a különböző
kapcsolatokat. Ebből hamarosan egész táblázat kerekedett, amely tartalmazta a durván 32
állapotot, illetve azt is, hogy a zár adott állapotban miként reagál az egyesre és a nullára.
Eltartott egy ideig, mire Nell az összes üres foltot kitöltötte, mert néhány állapotot
nagyon nehéz volt elérni, és csak akkor sikerült, ha a géppel meghatározott sorozatot
íratott egyesekből és nullákból.

Ha a herceg nem szakította volna félbe olyan gyakran, Nell valószínűleg beleőrült volna a
számokba, azonban rabtársának láthatóan nem volt jobb dolga, mint folyamatosan
üzenetekkel bombázni őt. Ez a két párhuzamosan futó folyamat az összes szabad idejét
lefoglalta a következő két hétben, és lassan, de biztosan haladt előre.

– Meg kell tanulnod a zár működését – mondta neki a herceg. – Csak így szökhetsz meg,
és akkor engem is megmenthetsz. Kövesd az utasításaimat!

Örökké csak a technológiáról akart beszélni, és ezzel nem könnyítette meg Nell dolgát,
aki még mindig nem tudta eldönteni, a herceg ember-e vagy masina.

– Mért nem szöksz meg te és mentesz meg engem? – kérdezett vissza. – Én csak egy
szegény, gyámoltalan teremtés vagyok, akinek nincsen senkije az egész világon és
rettenetesen fél, te viszont olyan bátornak és hősiesnek tűnsz. Amit eddig hallottam rólad,
az nagyon romantikusnak tűnik, és alig várom, hogy kiderüljön, vajon merre tartanak
sorsunk összefonódott szálai.

– A gépek különleges zárat tettek az ajtómra, amely nem Turing-alapú – válaszolta a

herceg.
– Írd le, hogy nézel ki! – üzente Nell.

– Attól tartok, nincsen rajtam semmi különös – írta visz-sza a herceg. – Te hogy nézel ki?

– Az átlagnál kissé magasabb vagyok. A szemem csillogó smaragd, hollófekete fürtjeim

derekamat verdesik, hacsak fel nem tűzöm a hajamat, hogy kiemeljem nyúlánk
arccsontomat és telt ajkamat. Derekam karcsú, keblem hetyke, lábam hosszú,
alabástromfehér bőrömet pír önti el, ha valami felkelti bennem a szenvedélyt, ami
gyakran megtörténik.

– A leírásod alapján rendkívüli módon hasonlítasz szegény feleségemhez, isten

nyugosztalja.

– Mesélj a feleségedről!

– A téma elmondhatatlan szomorúsággal tölti el a lelkemet, és képtelen vagyok írni róla.

Most azonban ideje munkához látnunk a Turing-gépen.

Miután az érzékien csábító megközelítés csődöt mondott, Nell mással próbálkozott, és

ostobának tettette magát. Előbb vagy utóbb a herceg legalább egy kicsit elveszti majd a
béketűrését, gondolta. A férfi azonban továbbra is szörnyen elnéző volt vele, még akkor
is, ha huszadjára hangzott el, hogy: „El tudnád magyarázni más szavakkal? Továbbra sem
értem.” Természetesen ez nem zárta ki azt a lehetőséget, hogy a herceg odafent
mindeközben véresre ütötte az öklét a falon, mire lecsillapodott, és egyszerűen csak
megjátszotta a türelmet. Ha valakit hosszú évekre bezárnak egy toronyba, valószínűleg
rendkívül jámborrá válik.

Nell ezután verseket küldött neki. A herceg mindegyiket elragadtatott szavakkal köszönte
meg, de saját költeményeket sohasem küldött vissza, mondván, egyik sem olyan jó, hogy
láncszemekre írja.

A tömlöcben töltött huszadik napon a hercegnőnek sikerült kinyitnia a zárat. Ahelyett,

hogy azon nyomban megszökött volna, visszazárta az ajtót, leült, és azon töprengett, mi
legyen a következő lépés.

Ha a herceg ember, akkor értesítenie kell a fejleményről, és együtt találják ki, miképpen
menekülhetne meg ő is. Ha gép, akkor egy ilyen lépés katasztrofális következményekkel
járhat. Addig nem tehet semmit, amíg ki nem deríti, kiféle-miféle ez a herceg.

Nell újabb verset küldött neki.

A görög szerelméért eladta szívét,

Apját, hazáját, koronáját.

Naxoszon megpihentek.

Egyedül ébredt a parton, csak a vitorla,

A szerető hajója úszott a föld

Lassúdad íve mögé. Ariadné

Ájultan zuhant a feldúlt homokra

És álmában hazatért.

Minósz nem bocsátott meg.

Gyémántokat melengetett szeme helyén.

A lányt a Labirintusba vettette.

Most egyedül volt. Vadon

Feketeségben bolyongott Ariadné soká

Az emlékbe botlott, amely

Még mindig befont minden zugot.

Az ujjára csavarta

A földről felvette

Szalagba kötötte

Eltörölte

A szalag ajándék lett annak, ki bezárta.

Könnyektől vakon, ujjával olvasta ki,

És kitárta karját

A válasz szinte azonnal – túlságosan is gyorsan – megérkezett, és ugyanúgy szólt, mint az

összes korábbi alkalommal:

– Irigylésre méltó módon bánsz a szavakkal! Most pedig, ha nincs ellenedre, fordítsuk a
figyelmünket arra, hogyan működik a Turing-gép!
Nell olyan egyértelműen fogalmazott, amennyire csak mert, de a herceg még ennyiből
sem értette meg, mit akar. Ezek szerint mégis gép volt.

De akkor miért akarta elhitetni vele az ellenkezőjét?

Az álherceg egyértelműen azt szerette volna, ha Nell mindent megtanul a Turing-

gépekről. Már ha egyáltalán egy masina vágyhat bármire.

Valószínűleg valami nincsen rendben a herceg programozásával. Ezt ő is tudta, és egy

emberre volt szüksége, aki megjavíthatta.

Miután Nell ezt így kikövetkeztette, a Turing-kastély történetének hátralévő részét

viszonylag gyorsan és egyszerűen befejezte. Kisurrant a cellából, és óvatos léptekkel
felderítette a várat. A katonák szinte sohasem vették észre, ha pedig mégis, akkor sem
tudtak improvizálni – először vissza kellett menniük a herceghez, aki átprogramozta őket.
A hercegnő végül megtalálta az utat a szélmalom alatti toronyszobába, ahol egy
tengelykapcsolóra emlékeztető szerkezetet talált, és amint üresbe tette, máris le tudta
állítani a Tengelyt. Pár órán belül az összes katonának lejárt a felhúzható óraműve, és
bárhol is tartózkodtak éppen, ott helyben szoborrá dermedtek. Csend volt és némaság,
mintha Nell elvarázsolta volna a kastélyt.

Most már nyugodtan mehetett bármerre, ezért a herceg trónszékéhez sietett, és talált is
alatta egy Turing-gépet. A szerkezet túloldalán keskeny hasadék nyílt a földben, és
nagyon mélynek tűnt, mert a fáklyaláng le sem ért az aljáig. A herceg programját
tartalmazó lánc mind a két oldalon ilyen lyukakban tűnt el. Nell köveket hajigált a szűk
aknába, de nem hallotta, hogy bármelyik földet ért volna. A lánc felfoghatatlanul hosszú
lehetett.

Az egyik torony tetejében, egy könyvhalmokkal megpakolt asztalra borulva egy

csontvázra bukkant. Az egerek, a bogarak és a madarak ugyan minden húst lecsipegettek
róla, de az asztalon még hevert néhány ősz hajcsomó, és a nyakcsigolyáról egy aranylánc
lógott, rajta egy T betűs medállal.

Nell alaposan átnézte a herceg könyveit. A legtöbb jegyzetfüzet volt – ezekbe a férfi
olyan ötleteket írt fel, amikre még nem jutott ideje. Egész seregeket tervezett olyan
Turing-gépekből, amelyek párhuzamosan tudtak futni, meg láncokat, ahol a pöcköknek
nem csak két állásuk lett volna, masinákat, amelyek kétdimenziós láncszőnyegeken
tudtak volna írni és olvasni az egydimenziós láncok helyett, és akadt ott egy
háromdimenziós Turing-rács is, mérföldnyi oldalhosszal, ahol egy mozgékony Turing-
gép mászás közben végezte volna a számításokat.

Akármilyen bonyolultakká is váltak ezek a masinák, a herceg mindig szimulálni tudta a

viselkedésüket, elég volt hozzá egy kellően hosszú láncot táplálni a hagyományos
Turing-gépbe. Vagyis bármennyivel gyorsabban dolgoztak a párhuzamos és
többdimenziós modellek, alapvetően semmi mást nem csináltak, mint a prototípus.
Az egyik délután Nell éppen a kedvenc tisztásán üldögélt és ezekről olvasgatott a
könyvében, amikor egy lovas nélküli paripa bukkant elő az erdő fái közül, és egyenesen
felé tartott. Ez még önmagában nem lett volna szokatlan – a lovak voltak olyan okosak,
hogy meg tudjanak találni egy bizonyos személyt. Csak eddig senki sem igazán küldte
őket Nell után.

A paripa teljes sebességgel nyargalt a lány felé, majd alig néhány lépésnyire tőle egyszer
csak olyan váratlanul torpant meg, mintha földbe gyökeredzett volna mindegyik patája –
ezt a trükköt igazán nem volt nehéz megcsinálni, ha nem ült a hátán ember. A nyakában
lógó üzeneten Miss Stricken kézírásával a következő állt: „Nell, haladéktalanul gyere ide!
Miss Matheson látni kíván, és szorít az idő.”

Nell egyetlen pillanatot sem vesztegetett. Felkapkodta a holmiját, mindent a robotló

kisméretű tárolórekeszébe tömött, aztán felmászott a hátára.

– Gyí! – kiáltotta. Miután kényelmesen elhelyezkedett és szorosan markolta a

kapaszkodókat, a parancsot még kiegészítette valamivel.

– Korlátlan sebességgel! – utasította.

Pár pillanat múlva a paripa majdnem olyan fürgén cikázott a fatörzsek között, mint egy
gepárd, és göröngyöket szórva robogott felfelé a dombra, a kutyabotmező felé.

A csövek elhelyezkedéséből ítélve Nell arra tippelt, hogy Miss Mathesont két vagy
három különböző módon csatlakoztatták a Táphoz, bár mindent diszkréten elfedtek a
gyapjúsálak, amelyekből olyan sokat halmoztak Miss Mathesonra, mintha egy légiesen
könnyű, francia sütemény rétegei lettek volna – egyedül az arca és a keze maradt
szabadon. Nellnek az első találkozásuk óta most először jutott eszébe, milyen idős is
valójában a nevelőjük. A személyiségének nyers ereje mind Nell, mind a többi lány elől
elfedte valódi és szemmel is látható életkorát.

– Miss Stricken, kérem, hagyjon magunkra! – mondta Miss Matheson. Miss Stricken
aggodalmasan kihátrált a szobából, de közben vonakodó és helytelenítő pillantásokat
vetett rájuk.

Nell leült az ágy szélére, és olyan óvatosan emelte fel Miss Matheson kezét a takaróról,
mintha egy ritka fa elszáradt levele lenne.

– Nell – mondta Miss Matheson –, ezt a kevés maradék időmet ne fecséreld

udvariaskodásra!
– De Miss Matheson… – kezdte Nell, azonban az idős hölgynek rögtön felpattant a
szeme. A pillantást, melyet a lányra vetett, évtizedek alatt fejlesztette tökélyre a
különböző osztálytermekben, és még most is bárkit el tudott némítani szavak nélkül.

– Azért hívattalak ide, mert te vagy a kedvenc tanítványom. Ne! Egy szót sem akarok
hallani! – tette hozzá dorgáló hangsúllyal, amikor Nell könnyekkel a szemében közelebb
hajolt hozzá. – Nem ildomos, ha egy tanárnak kedvence van, de közeleg a pillanat,
amikor minden bűnömről számot kell adnom. Hát legyen, megvallom ezt is. Tudom,
hogy titkolsz valamit, Nell, bár fogalmam sincsen, mi lehet az, és tisztában vagyok vele,
hogy a titkod miatt különbözöl minden más lánytól, akit valaha tanítottam. Érdekelne,
vajon mik a szándékaid, miután végeztél az Akadémián, ami már nincsen messze, és mit
akarsz tenni, amikor kilépsz a nagyvilágba.

– Természetesen leteszem az esküt, amint betöltöttem az előírt életkort. Azt hiszem,

szívesen tanulmányoznám a programozás művészetét, és érdekel, miként készülnek a
raktívok. És egy napon, miután őfelsége alattvalója lettem, természetesen szeretnék
találni magamnak egy megfelelő férjet, és talán gyermekeket is nevelnék…

– Ó, elég legyen! – mondta Miss Matheson. – Fiatal lány vagy… nyilván felmerül benned
a gyerekvállalás gondolata… mint minden kortársadban. Nincsen sok időm hátra, Nell, és
azt a keveset, ami maradt, felesleges arra fecsérelnünk, hogy arról beszéljünk, miben
hasonlítasz a többi lányra, hanem arra kell koncentrálnunk, amiben különbözöl.

Az idős hölgy hirtelen meglepő erővel szorította meg Nell kezét, és sikerült pár centire
felemelnie a fejét a párnáról. Homlokán még jobban elmélyültek az amúgy is mély
ráncok, eddig erőtlenül pislogó szeme most átható, perzselő pillantást vetett rá.

– Nell, valamiért különleges életet szánt neked a sors. Ezt már akkor tudtam, amikor Lord
Finkle-McGraw felkeresett és megkért, hogy fogadjam be a rongyos kis théta lányt,
téged, az Akadémiára. Próbálhatsz úgy tenni, mintha ugyanolyan lennél, mint a
többiek… mi is megpróbáltunk ugyanolyanná tenni… és ha úgy akarod, hát tégy úgy,
mintha ez igaz lenne, még az esküt is leteheted, de mindez akkor sem több egyszerű
hazugságnál. Más vagy, Nell.

Szavai olyan erővel találták telibe a lányt, mintha váratlanul friss, jéghideg hegyvidéki
szélroham támadt volna körülötte, és messzire söpörte az érzelmesség kába ködét.
Csupasznak és rendkívül védtelennek érezte magát. De nem volt kellemetlen.

– Azt akarja mondani, hogy hagyjam el választott törzsem védő kebelét?

– Azt akarom mondani, hogy egyike vagy azon ritka embereknek, akik meghaladják a
törzsek rendszerét, és egészen biztosan nincsen már szükséged védő kebelre – felelte
Miss Matheson. – Idővel rá fogsz jönni, hogy ez a törzs is van olyan jó, mint bármelyik
másik… Ami azt illeti, a többségnél határozottan jobb. – Az idős hölgy mélyet sóhajtott,
és ezzel mintha szétolvadt volna a takarók között. – Nincs már sok időm hátra. Csókolj
meg, te lány, és eredj az utadra!
Nell lehajolt, és csókot lehelt Miss Matheson arcára, amely olyannak látszott, akár a
cserzett bőr, mégis meglepően puha volt. Nem akart hirtelen távozni, ezért pár pillanatig
még az idős hölgy vállára hajtotta a fejét. Miss Matheson megcirógatta a haját, és halkan
csitítgatta.

– Ég áldja, Miss Matheson! – mondta Nell. – Örökre megőrzöm az emlékét.

– Én is örökre emlékezni fogok rád – suttogta Miss Matheson –, bár elismerem, hogy
ezzel nem ígértem sokat.

Moore őrmester háza előtt egy rendkívül nagy robotparipa ácsorgott egykedvűen. Méretét
és felépítését tekintve valahol egy rinocérosz és egy elefánt között lehetett. Nell még
életében nem látott semmit, ami ennyire mocskos lett volna – csak a rétegekben rászáradt
sár több száz fontot nyomhatott, és messziről bűzlött a pöcegödrök és a poshadt víz
szagától. A két páncéllemeze közötti forgócsuklóba beszorult egy eperfa letört ága,
melyen levél, sőt termés is akadt még, a bokájára pedig cickafark tekeredett.

Az őrmester a bambuszligete közepén ült teljes hoplitapáncélban, amely legalább olyan

mocskos és karcos volt, mint a hátasa, ráadásul kétszer akkora, mint ő maga, ezért a feje
mulatságosan kicsinek tűnt benne. Lecsatolt sisakját a halastóba dobta, és a fejvédő most
úgy lebegett a vízen, mint egy léket kapott csatahajó kizsigerelt maradványa. A férfi
nagyon lefogyott, és most éppen rezzenéstelen, üres tekintettel meredt a lugasban
feltartóztathatatlanul burjánzó kudzura. Amikor Nell meglátta az arcát, azonnal bement a
házba, és készített neki teát. Az őrmester páncélos kezével nyúlt a parányi,
alabástromfehér csészéért – a kesztyűvel mellesleg egész sziklákat morzsolhatott volna
össze, ha úgy tartja kedve. Nell látta, hogy a páncélruha karjába épített vastag
fegyvercsövek torkolata mind megperzselődött. Az őrmester egy sebészrobot
precizitásával vette át a csészét, de még nem emelte az ajkához, mintha attól tartana,
hogy kimerültségében kissé rosszul becsüli meg a távolságot, és véletlenül szilánkokra
töri az állán a porcelánt, netán lefejezi vele saját magát. Egy darabig az ital felszínéről
felszálló gőzt nézte, és ez láthatóan megnyugtatta valamennyire. Hirtelen kitágult az
orrlyuka. Aztán még egyszer.

– Dardzsiling – szólalt meg hirtelen. – Kitűnő választás. Indiát mindig is sokkal

civilizáltabbnak tartottam Kínánál. Most aztán dobhatom ki azt a sok oolongot, meg a
keemunt, a lung jangot, a lapszang szucsongot. Ideje áttérni a ceylonira, a pekoéra és az
asszámra.

Az őrmester szeme sarkában fehér csíkokká száradt a só, és eltűnt a hajszálai között.
Sokat lovagolt sisak nélkül. Nell hirtelen arra gondolt, bárcsak láthatta volna, amint
dübörögve vágtat át Kínán a harci paripáján.
– Most az egyszer utoljára vonulok nyugalomba – mondta a férfi magyarázólag, és Kína
felé bökött a fejével. – Akadt némi konzultáció odaát, besegítettem egy úriembernek.
Bonyolult szerzet. Már nem él. Sok különböző oldala volt, de a történelem mégis csak
úgy fog rá emlékezni, mint egy újabb átkozott kínai hadúrra, aki elbukott. Hihetetlen,
drágám – tette hozzá, és most először nézett Nellre –, mennyi pénzt lehet keresni azzal,
ha az ember vödörrel próbálja visszamerni a vizet a tengerbe. De akkor kell kiszállni,
amikor még jól mennek a dolgok. Nem túlságosan becsületes megoldás, tartok tőle, de
hát konzultánsok között ismeretlen dolog a becsület.

Alany gyanította, hogy Moore őrmester nem kívánja részleteiben megvitatni vele a
történteket, ezért inkább témát váltott.

– Azt hiszem, végül rájöttem, mit akart mondani nekem hosszú évekkel ezelőtt, amikor
az intelligenciáról beszélt.

Az őrmester ettől szemmel láthatóan azonnal felderült.

– Örömmel hallom.

– A vikik választékos erkölcsi és viselkedési kódex szerint élnek. Mindez a korábbi

nemzedékek morális fertőjéből nőtt ki, mint ahogyan az eredeti viktoriánusokat is
megelőzte a György-kor és a régensherceg ideje. Az idősebbek azért hisznek benne, mert
megdolgoztak érte. A gyermekeiket e szerint az illemkódex szerint nevelik, az a
generáció azonban teljesen más okból fogadja el.

– Azért hisznek benne – mondta az őrmester –, mert ezt nevelték beléjük.

– Igen. Egyesek sohasem kérdőjelezik meg a létjogosultságát… Ők szűk látókörű,

kicsinyes felnőttek lesznek, akik meg tudják mondani, mit hisznek, de azt már nem, miért
hisznek benne. Mások kiábrándulnak a társadalom képmutatásából és fellázadnak ellene,
ez történt Elizabeth Finkle-McGraw esetében.

– És te melyik utat kívánod választani, Nell? – kérdezte az őrmester hirtelen támadt

érdeklődéssel a hangjában. – Konformitás vagy lázadás?

– Egyiket sem. Mindegyik megoldás naiv, csak azoknak való, akik nem tudnak mit
kezdeni az ellentmondásokkal és a kétértelműséggel.

– Ah! Pompás! – kiáltott fel a férfi. Mintha csak nyomatékosítani akarta volna a
kurjantását, szabadon maradt kezével rácsapott a földre, amit szikraeső követett, és Nell
talpa alatt megremegett a talaj az elfojtott energia kisülésétől.

– Az a gyanúm, hogy Lord Finkle-McGraw, aki egy intelligens ember, világosan látja a
társadalom képmutatását, de mindenképpen tiszteletben tartja az erkölcsi normákat, mert
hosszú távon ez a legjobb. És azt is gyanítom, hogy a lordot foglalkoztatja, miképpen
lehetne ezt a hozzáállást belenevelni azokba a fiatalokba, akik vele ellentétben nem értik,
nem ismerik a történelmi előzményeket… ami viszont megmagyarázná, miért keltettem
fel őlordsága érdeklődését. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy az olvasókönyv ötlete
tőle származik, mint az első olyan próbálkozás, amely szisztematikusan közelíti meg a
problémát.

– A herceg nem szeret nyílt lapokkal játszani – mondta Moore őrmester –, ezért nem áll
módomban megítélni, mennyire helyes a feltételezésed. Azt azonban el kell ismernem,
hogy meggyőzően hangzik.

– Köszönöm.

– És most, miután ezt ilyen szépen összeraktad, mit kívánsz kezdeni magaddal? Még
néhány év tanulás és csiszolgatás, és olyan pozícióba kerülsz, ahol már leteheted az esküt.

– Természetesen tudatában vagyok annak, hogy a jövőben számos kedvező lehetőség

nyílhat meg előttem az atlantiszi klánban – felelte Nell –, de azt hiszem, méltatlan lenne
hozzám, ha az egyszerű, egyenes utat választanám. Még ma útra kelek, és szerencsét
próbálok Kínában.

– Nos – mondta Moore őrmester –, ez esetben óvakodj az Öklöktől! – Pillantása az ütött-

kopott, mocskos páncélra vándorolt, majd megpihent vízen lebegő sisakon. – Már
megindultak.

A legkiválóbb felfedezők, mint például Burton, minden lehetséges eszközzel

megpróbáltak beolvadni a környezetükbe. Ennek szellemében Nell is útba ejtett egy
nyilvános anyagszerkesztőt, ahol megszabadult hosszú ruhájától, és új öltözéket készített
magának – egy tengerészkék, feszülős kezeslábast, amelyen lüketető, narancssárga
betűkkel AZ ÉLET SZAR felirat állt. Régi ruháját a vízparton egy pár motoros
görkorcsolyára cserélte, aztán nyílegyenesen a Töltés felé vette az irányt. A Töltés
néhány mérföldön keresztül finoman a táj fölé emelkedett, majd a lába alatt megjelent a
Putungi Szabadkereskedelmi Zóna, azon túl pedig felderengett Sanghaj, és hirtelen le
kellett kapcsolnia a korcsolyákat. Most haladt át a vízválasztón. Nell egyedül volt
Kínában.

A Hackworth család újra egymásra talál; Hackworth kalandra indul; váratlan segítőtárs

Atlantisz/Seattle-t kisméretűnek és funkcionálisnak tervezték – a Puget-öböl keskeny,

tekervényes tengerszorosaiban már alapvetően rengeteg természetes kis sziget volt, és
nem sok hely maradt a mesterségeseknek. Ezért aztán Atlantisz/Seattle inkább hosszan és
keskenyen épült ki, az áramlatra és a hajózási útvonalakra párhuzamosan, illetve készítői
meglehetősen fösvényen bántak a parkokkal, tisztásokkal, ligetekkel, bungalókkal és a
kúriákkal is. Seattle tágabb körzete még mindig viszonylag gazdagnak, civilizáltnak és
kulturáltnak számított ahhoz, hogy az új-atlantisziaknak ne legyen kifogásuk az itteni élet
ellen, és a környéken számos apró viktoriánus miniklávé létesült, különösen a tótól
keletre, a szoftverkánok ködlepte erdei birtokai mellett. Gwen és Fiona az egyik ilyen
régióban élt, egy külön lakóházban.

Új-Atlantisz szétszórt, parányi darabkái legalább annyira kilógtak az őshonos

környezetből, mint egy zsakettet és körgallért viselő lelkész a dobolók barlangjából. Az
új viktoriánus elveket nem követő lakosok uralkodó építészeti stílusa elsősorban a föld
alatti vonulatot követte, mintha mindnyájan annyira szégyellték volna emberi mivoltukat,
hogy egyetlen roppant duglászfenyőre sem bírtak kezet emelni, pedig azok szép számban
és monoton sorokban masíroztak felfelé a hullámzó dombhátakon a Cascade-hegység
jeges és nyirkos csipkéi felé. De még a csak félig földbe süllyesztett házak sem voltak
rendes épületek, inkább különálló modulok szétszórt együttesének tűntek, melyeket
alagutak vagy kötélhidak kötöttek össze. Ha ezeket rendesen egymás mellé építik egy
dombon, talán összejöhetett volna belőlük egy normális ház, sőt, ki tudja, némelyik még
akár tekintélyt is sugározhatott volna, de a családi látogatásra lovagló Hackworth inkább
lehangolónak és zavarónak találta az összképet. A dobolók között eltöltött tíz év semmit
sem változtatott neoviktoriánus ízlésén. Képtelen volt eldönteni, hol ér véget az egyik ház
és hol kezdődik a másik, az épületek kusza összevisszaságban keveredtek egymással,
mint az idegsejtek az agyban.

A képzelgései mintha ismét átvették volna az irányítást a látóközpontja felett. A fenyőfák

helyett axonok és dendritek lebegtek a háromdimenziós, fekete térben, a mechanikai
logika csomagjai űrszondákként manővereztek körülöttük, és az idegrostok között
párzottak.

A látomás ahhoz túl élénk volt, hogy egyszerű ábrándozás legyen, és túl elvont egy
hallucinációhoz. A feje addig nem is tisztult ki teljesen, amíg a feltámadó szél hideg
ködöt nem sodort az arcába. Hackworth kinyitotta a szemét, és csak most vette észre,
hogy miután Emberrabló kiért a fák közül, megtorpant egy mohával borított
dombgerincen. Egy sziklamélyedés fölött állt, amelyet néhány rácsszerűen elrendezett,
macskaköves utca töltött ki, ezen kívül volt még ott egy piros muskátlik sorával kirakott,
zöldellő park, egy fehér tornyú templom és fekete, kovácsoltvas kerítésekkel körbevett,
vakolt falú, négyemeletes, Györgykori épületek. A biztonsági rács gyenge volt és erőtlen
– a közelben élő szoftverkánok legalább olyan jól értettek az ilyesmihez, mint őfelsége
specialistái, ezért a régióban élő új-atlantiszi enklávék nyugodtan szomszédjukra
hagyhatták ezt a terhet.

Emberrabló óvatosan lépegetett lefelé a meredek lejtőn, a parányi enklávét méregető

Hackworth pedig azon tűnődött, milyen ismerősnek hat az összkép. Mióta elhagyta a
dobolókat, tíz perc sem telhetett el anélkül, hogy ne fogta volna el a déjá vu érzése, ami
most különösen hevesen tört rá. Talán azért, mert bizonyos fokig minden új-atlantiszi
település ugyanúgy nézett ki. De Hackworth gyanította, hogy valamiképpen járt már ezen
a helyen, valószínűleg a Fionával folytatott kommunikáció közben.

Megkondult egy harang, és rakott egyenszoknyás kamaszlányok sorjáztak kifelé a

kupolás iskolaépületből.

Hackworth tudta, hogy Fiona is idejár, és ettől nem igazán boldog. Miután a leányok
áradata elapadt, az iskola udvara felé fordította Emberrablót, és az ablakokat bámulva
körbeporoszkálta az épületet. Könnyedén megtalálta a lányát: a könyvtárban ült egy
könyv fölé görnyedve, az arckifejezéséből ítélve egyértelműen büntetésből.

Hackworth semmit sem szeretett volna jobban, mint berohanni hozzá és átölelni, mert
tudta, hogy Fiona nagyon sokat szenvedett hasonló büntetésektől, és magányos lány volt.
Viszont mégis Új-Atlantisz területén tartózkodott, ahol léteztek követendő
illemszabályok. Mindent a maga idejében.

Gwendolyn háza alig néhány saroknyira volt onnan. Hackworth becsöngetett, mert
megfogadta, hogy ha már egyszer idegen lett a saját otthonában, minden formalitást be
fog tartani.

– Mit mondjak asszonyomnak, milyen ügyben méltóztatik keresni? – kérdezte a

szobalány, amikor a férfi a kis tálcára hajította a névjegyét. Hackworth nem kedvelte ezt
a nőt, akit Ameliának hívtak, mert Fiona sem kedvelte, és Fiona azért nem szerette, mert
Gwen korlátozott hatalommal ruházta fel, különös tekintettel a fegyelmezésre, és Amelia
az ilyesmit hajlamos volt kiélvezni.

Nem akarta még jobban összezavarni magát, ezért nem kezdett el azon gondolkodni,
vajon honnan tudhat minderről.

– Hivatalos ügyben – felelte nyájasan. – Családi teendők. Amelia már a lépcsősor felénél
járt, amikor valóban meg is nézte Hackworth névjegyét. A tálca majdnem kihullott a
kezéből, és kénytelen volt megmarkolni a korlátot, nehogy felbukjon. Pár pillanatig
mozdulni sem bírt, és látszott rajta, hogy küzd a kísértéssel, és csak azért sem néz hátra,
de végül nem bírta tovább. Az arcán a vegytiszta gyűlölet keveredett az ámulattal.

– Kérem, végezze a munkáját – szólt rá Hackworth –, és kíméljen meg a közönséges

pózoktól!

A lesújtott Amelia felrobogott a lépcsőn, és úgy tartotta a kártyát, mintha fertőző lenne.
Ezt fentről elfojtott, izgatott pusmogás követte, ami eltartott egy ideig. Percekkel később
Amelia ismét felbukkant, lemerészkedett a lépcsőfordulóig, és onnan kérte meg a férfit,
hogy szíveskedjen helyet foglalni a szalonban. Hackworth így is tett, és a figyelmét nem
kerülte el, hogy távollétében Gwendolynnak sikerült kiteljesednie a bútorvásárlás
területén, és valóra váltotta az összes tervét, amit házasságuk korai évei óta dédelgetett. A
Protokollőrség titkos ügynökeinek feleségei és özvegyei nem maradtak bőkezű támogatás
nélkül, és Gwendolyn nem hagyta, hogy Hackworth fizetése egy bankban porosodjon.
Elvált felesége óvatos léptekkel ballagott le a lépcsőn, majd egy kis ideig a fazettázott
üvegajtó előtt állt, és a muszlinfüggönyön át bámulta Hackwortht. Végül elfordított fejjel
szabályosan besurrant a szobába, és a pillantását kerülve helyet foglalt a legtávolabbi
fotelben.

– Üdvözlöm, Mr. Hackworth – mondta.

– Mrs. Hackworth… Vagy ismét Miss Lloyd?

– Utóbbi.

– Ó. Ez igazán nagy változás. – Hackworthnek a név hallatán azonnal eszébe jutott az

udvarlás ideje.

Legalább egy percig szótlanul üldögéltek egymással szemben, és az ingaóra mélázó

kattogását hallgatták.

– Nos – szólalt meg végül Hackworth –, nem kívánom sokáig terhelni, ezért nem fogom
felsorolni a különböző mentő körülményeket, és azt sem várom el, hogy megbocsásson
nekem, sőt, ha teljesen őszinte akarok lenni, magam sem tudom, vajon megérdemelném-e
egyáltalán.

– Hálás vagyok a megértéséért.

– Szeretném, ha tudná, Miss Lloyd, hogy támogatom abbéli törekvését, amely a válás
kimondását szorgalmazta, és nem neheztelek kegyedre az elhatározását illetően.

– Ezt igazán örömmel hallom.

– Szintén tudatni szeretném kegyeddel, Miss Lloyd, hogy cselekedeteimben, legyenek

azok bármennyire is megbocsáthatatlanok, nem a házasságunk miatt érzett esetleges
elégedetlenség motivált. Ami azt illeti, a történteknek semmi köze kegyed személyéhez,
sokkal inkább tükrözik saját hiányosságaimat.

– Hálás vagyok, amiért ezt tisztázta.

– Tudatában vagyok annak, milyen hiábavalóan dédelgetem keblemben a pislákoló

reménysugarat, hogy kapcsolatunk lángja ismét felszítható, mindez csalfa ábránd, azért a
jövőben nem kívánom jelenlétemmel zaklatni kegyedet.

– El sem tudom mondani, mekkora megkönnyebbülés számomra, hogy megérti a

helyzetemet.

– Mindenesetre a továbbiakban is szeretnék segítségükre lenni, és mind kegyed, mind

Fiona érdekében örömmel vennék részt a tisztázatlanul maradt ügyek lezárásában.
– Igazán kedves öntől. Mielőtt távozna, odaadom az ügyvédem névjegyét.

– És természetesen alig várom, hogy valamilyen formában ismét felvehessem a

kapcsolatot a lányommal.

A beszélgetés, amely eddig olyan olajozottan haladt, mint egy gép, hirtelen megugrott és
kisiklott a sínekről. Gwendolyn egész testében megmerevedett és elvörösödött az arca.

– Nyomorult!

Kinyílt a bejárati ajtó. A tankönyvekkel megrakodott Fiona lépett be a hallba. Amelia

azonnal ott termett, és igyekezett úgy mozogni, hogy eltakarja a szalon üvegajtaját.
Valamiről ingerülten vitatkoztak.

Hackworth meghallotta a lánya hangját. Gyönyörű, fátyolos alt volt, és bárhol felismerte
volna.

– Ne hazudjon, felismerem a paripáját! – kiáltotta a lány, majd vállal utat tört magának
Amelia mellett, és berontott a szalonba. Minden porcikájában maga volt a nyúlánkság, a
kamaszos feszengés és a boldogság hús-vér megtestesülése. Két lépést tett a
perzsaszőnyegen, majd futásnak eredt és a szófára ugrott, az apja ölelő karjaiba, és nem is
mozdult onnan egy darabig, csak zokogott és nevetett felváltva.

Amelia kénytelen volt kikísérni Gwent a helyiségből, de rögtön vissza is tért, és kezét a
háta mögé rejtve, katonás testtartásban figyelte őket. Hackworth el sem tudta képzelni, mi
járhat a fejében – netán attól tart, hogy vérfertőző viszonyt kezdeményez majd a
szalonban? De kár lett volna ilyen kellemetlen gondolatokkal elrontania a pillanatot, ezért
inkább igyekezett megfeledkezni Amelia jelenlétéről.

Apa és lánya nem sokat társaloghattak, az idő igazából csak arra volt elég, hogy
összeszedjék, mi mindenről kell beszélniük a jövőben. Nagyjából negyedórába telt, mire
Gwen annyira lecsillapodott, hogy képes legyen visszatérni a szalonba, és most
Ameliával vállvetve állt az ajtóban, teljes összhangban reszketve a felháborodástól, míg
Gwen félbe nem szakította a szavak áradatát.

– Fiona, az… apád és én éppen egy nagyon komoly beszélgetés közepén tartottunk,
amikor megzavartál minket. Kérlek, hagyj magunkra pár percre!

Alany vonakodva engedelmeskedett. Gwen ismét helyet foglalt a székében, Amelia pedig
kihátrált a szobából. Hackworth most vette észre, hogy egykori hitvese ezúttal egy vörös
szalaggal összekötött iratcsomót szorongatott.

– Ezek a dokumentumok tartalmazzák a válásunk feltételeit, beleértve a Fionára

vonatkozó kikötéseket is – mondta a nő. – Attól tartok, utóbbi előírásokat már most
többszörösen megszegte. Természetesen ennyit még hajlandó vagyok elnézni, hiszen
állandó értesítési cím híján nem küldhettem el az iratokat, hogy legyen ideje megismerni
a tartalmukat. Talán szükségtelen is mondanom, miért fontos, hogy alaposan
áttanulmányozza a dokumentumokat, mielőtt ismét bekopogtatna hozzám.

– Egyértelmű – felelte Hackworth. – Köszönöm, hogy megőrizte ezeket számomra.

– Most pedig, ha lenne szíves elhagyni az otthonomat…

– Természetesen. Szép napot kívánok! – mondta Hackworth, és kivette az iratköteget

Gwen remegő kezéből, majd kurta léptekkel távozott. Már odakint járt, amikor enyhén
meglepve hallotta, hogy Amelia a nevét kiáltja.

– Mr. Hackworth, Miss Lloyd érdeklődik, vajon sikerült-e állandó lakhelyet találnia,
ahová elküldetheti a személyes ingóságait.

– Még nem – felelte Hackworth. – Átutazóban vagyok. Amelia arca láthatóan felderült.

– És mi az úti célja?

– Ó, azt még nem igazán tudom – felelte a férfi. A szeme sarkából mozgásra lett
figyelmes, és megpillantotta Fionát az egyik emeleti szobában. A lány éppen most húzta
fel az ablakot. – Azt is mondhatnám, hogy lovagi küldetésben járok.

– Miféle küldetésben, Mr. Hackworth?

– Nem bocsátkozhatok részletekbe. Tudja, milyenek ezek a szigorúan bizalmas titkok.

Egy alkimistáról van szó. És ki tudja, menet közben talán még tündérek és manók is
felbukkanhatnak. Miután visszatértem, szívesen beavatom a részletekbe. Addig is hálás
lennék, ha szólna Miss Lloydnak, hogy egy kis ideig még legyen kedves megtartani az
ingóságaimat. Aligha hinném, hogy tíz évnél többről lenne szó.

Ezzel megsarkantyúzta Emberrablót, és rendkívül kényelmes tempóban távozott.

Fiona velocipédjét süngörgőkkel látták el, ezért nem jelentett neki nagy kihívást a
macskaköves utca. A biztonsági rács előtt érte utol az apját. Az anyja és Amelia szintén
ebben a pillanatban bukkant fel egy saroknyira a hátuk mögött egy kisautóban, és a
váratlanul feltámadó veszélyérzettől hajtva a lány meggondolatlanul átvetette magát a
velocipéd nyergéből a ló hátsó részére, akárcsak egy filmbéli cowboy, aki vágta közben
vált lovat. A szoknyáját azonban nem ilyen kunsztokra tervezték, ezért rácsavarodott a
lábszárára, és végül felhajított babzsákként landolt Emberrabló hátán. Egyik kezével azt a
csökvényes csonkot markolta, ahol egy igazi ló esetében a farok lett volna, a másikkal
pedig az apja derekába kapaszkodott.

– Szeretlek, anya! – kurjantotta hátra, miközben áthaladtak a biztonsági rácson, és ezzel

elhagyták az új-atlantiszi családjogi törvény fennhatóságát. – Önről, Amelia, már nem
mondhatnám el ugyanezt! De hamarosan visszatérek, és ne aggódjatok miattam! Viszlát!
– Ekkor összezárult mögöttük a páfrányok és a lebegő köd függönye, és magukra
maradtak a sűrű erdőben.

Carl Hollywood leteszi az esküt; séta a Temze partján; találkozó Lord Finkle-McGraw-
val

Carl a Westminster-apátságban tette le az esküt egy meglepően kellemes áprilisi napon,

utána pedig lesétált a folyóhoz ahelyett, hogy a tiszteletére rendezett fogadásra ment
volna a Hopkins Színházba, a Leicester Square mellé. Pedomotív nélkül is olyan fürgén
járt, hogy sokan legfeljebb futva bírtak volna lépést tartani vele. Mióta koplalástól
lesoványodott színinövendékként először megérkezett Londonba, a legszívesebben
mindenhova gyalog ment a városban. Ha sétálni indult, különösen a Temze partján, ahol
viszonylag kevesen jártak gyalog, akkor még azt is megtehette, hogy vaskos, régimódi
szivart pöfékelt közben, vagy rágyújthatott a gyökérpipájára. Csak azért, mert most már
viktoriánus volt, még nem kellett felhagynia a különcségeivel – sőt, éppen ellenkezőleg.
A repesznyomokkal elcsúfított, vénségesen vén Kleopátra Tűje mellett haladt el
üstököscsóvaként hömpölygő, átható füstfelhőt húzva maga után, amikor eszébe jutott,
hogy ezt az életet tulajdonképpen meg tudná szokni.

A korlátnál cilinderes úriember ácsorgott, és közönyösen bámulta a vizet. Amikor Carl

közelebb ért hozzá, már azt is látta, hogy Lord Alexander Chung-Sik Finkle-McGraw az,
aki alig néhány nappal ezelőtt, egy kinofonon keresztül folytatott beszélgetés alkalmával
azt mondta neki, hogy a közeljövőben szívesen találkozna vele egy kis privát csevegésre.

Carl Hollywood tudatában volt annak, hogy most már egy törzsbe tartoznak, ezért
egészen odáig elment, hogy kalapját megemelve mélyen meghajoljon. Finkle-McGraw
enyhén szórakozott arccal nyugtázta a köszönését.

– Kérem, fogadja őszinte gratulációmat, Mr. Hollywood! Üdvözöljük a klánban!

– Köszönöm.

– Igazán sajnálom, hogy eddig nem nyílt alkalmam megtekinteni valamelyik előadását a
Hopkinsban… A barátaim szabályosan dicshimnuszokat zengenek önről.

– A barátai igazán kedvesek – mondta Carl Hollywood.

Még mindig bizonytalan volt egy kicsit az etikettet illetően. Ha szó nélkül elfogadja a
bókot, akkor túlságosan beképzeltnek tűnik – de az sem sokkal jobb, ha finoman utal rá,
hogy őméltósága ismerősei esetleg nem mérvadóak a színikritikában. Inkább a sokkal
veszélytelenebb megoldás mellett döntött, és túláradó jóindulatot tulajdonított nekik.

Finkle-McGraw hátat fordított a korlátnak, és elindult a folyó mentén. Korához képest

fürge léptekkel sétált.

– Van egy olyan érzésem, hogy ön értékes tudással gazdagíthatja a klánunkat, amely
sziporkázóan tehetséges szakembereket tud felmutatni a kereskedelem és a tudomány
területén, azonban híján van művészeknek.

Carl nem szívesen ment volna bele annak a törzsnek a kritizálásába, amihez épp most
csatlakozott egy komoly eskütétellel, ezért inkább összeszorította a száját, és gondolatban
a lehetséges válaszokat latolgatta.

Finkle-McGraw közben folytatta.

– Mi a véleménye? Nem bátorítjuk a gyermekeinket eléggé arra, hogy a művészetekkel

foglalkozzanak, vagy nem tudunk elég önhöz hasonló embert magunkhoz csábítani,
esetleg mindkettő?

– Tisztelettel, méltóságos uram, nem szükségszerűen értek egyet a felvetéssel. Új-

Atlantisz számos kitűnő művésszel büszkélkedhet.

– Ugyan már! Akkor miért érkezik mindegyik a törzsünkön kívülről, mint például ön? De
most komolyan, Mr. Hollywood, letette volna az esküt, ha színházi producerként szerzett
hírneve révén ebből nem származna előnye?

– Azt hiszem, az a legjobb, ha a kérdést úgy értelmezem, mintha az okulásomra szolgáló

szókratészi dialógus részlete lenne – válaszolta Carl Hollywood megfontoltan –, és nem
célzásnak veszem arra, hogy esetleg nem elég komolyak a szándékaim. Ami azt illeti,
miközben idefelé tartottam és a szivaromat pöfékelve gyönyörködtem Londonban,
pontosan azon tűnődtem, mennyire megfelel ez nekem.

– Azért, mert ez az életkorral jár. Sikeres, ismert művész. A zaklatott bohémélet már nem
nyújthat önnek semmit. De vajon akkor is eljutott volna ide, ha fiatalkorában nem ezt az
életet választja?

– Most, hogy így mondja – jegyezte meg Carl –, abban egyetértek, hogy a jövőben
érdemes lenne gondot fordítani az ifjú bohémek neveltetésére…

– Nem működne – vágott közbe Finkle-McGraw. – Évekig gondolkodtam ezen.

Kezdetben ugyanerre a megoldásra jutottam: mi lenne, ha minden nagyobb városban
alapítanánk egy olyan bohém szórakoztatócentrumot, ahol az érdeklődő, ifjú új-
atiantisziak találkozhatnának egymással, és ha úgy tartja a kedvük, hódolhatnának a
lázadásnak? Az egész ötlet maga volt az ellentmondás. Mr. Hollywood, a magam részéről
az elmúlt nagyjából egy évtizedben sok energiát fordítottam a lázadás szisztematikus
támogatására.

– Valóban? És nem tartott tőle, hogy az ifjú lázadók más törzsekbe vándorolnak?

Ha Carl Hollywoood fenéken tudta volna billenteni saját magát, valószínűleg abban a
pillanatban megtette volna, amint az utolsó szót kiejtette a száján. Teljesen
megfeledkezett Elizabeth Finkle-McGraw aktuális és meglehetősen nagy hírverést kapott
disszidálásáról a CryptNethez. A herceg azonban komolyan vette a kérdést.

– Néhányan minden bizonnyal, mint azt az unokám példája is mutatja. De mit is jelent
valójában, ha egy ilyen fiatal ember másik klánba vándorol? Azt, hogy kinőtt a kamaszos
hiszékenységből, és többé nem kíván csak azért egy törzshöz tartozni, mert az a
legcsekélyebb ellenállás útja. Már vannak kifejlett irányelveik, és foglalkoztatja őket a
személyes integritás gondolata, vagyis, röviden fogalmazva, készen állnak arra, hogy Új-
Atlantisz hasznos tagjai legyenek. Amint elég bölcsek annak a felismerésére, miszerint
Új-Atlantisz a minden lehetséges törzsek legtökéletesebbike.

– Bevallom, az okfejtése túlságosan kifinomult volt számomra, ezért nem tudtam követni.
Hálás vagyok, amiért elmagyarázta. Azért támogatja a lázadást, mert úgy gondolja,
pontosan az ellentétes hatást váltja ki ahhoz képest, amit az ember naivan feltételezne.

– Úgy van. És tudja, éppen ez a tőkelordok pozíciójának lényege. Nekünk a társadalom

egészének érdekét kell néznünk, nem pedig a cégünket hajszolni a végkimerülésig, hogy
csak egy példát mondjak. És ha már itt tartunk, erről eszembe is jutott az a hirdetés, amit
a Times raktívszekciójában jelentettem meg, illetve az azt követő kinofon beszélgetésem
önnel.

– Igen – mondta Carl Hollywood. – Méltóságod raktívszínészeket keres egy projektből,

amely az Ifjú hölgy illusztrált olvasókönyve nevet viseli.

– Az olvasókönyv az én ötletem volt. Én rendeltem meg az elkészítését. Én fizettem a

raktívszínészek bérét. A média rendszerszintű felépítése miatt természetesen nem állt
módomban kideríteni az általam fizetett színészek személyazonosságát, ezért kellett
nyilvános hirdetésekhez folyamodnom.

– Méltóságos uram, ezen a ponton egyvalamit azonnal tisztáznom kell, amit kinofonon is
megtettem volna, ha nem ragaszkodik a személyes találkozáshoz. Jómagam nem adtam a
hangomat az olvasókönyvhöz. Egy barátom volt az. Amikor megláttam a hirdetést, úgy
gondoltam, eljárok az érdekében.

– Ha jól tudom, a raktívszínészeket gyakran üldözik túláradó figyelmükkel közönségük

tagjai – mondta Finkle-McGraw –, ezért megértem, miért vállalta magára a közvetítő
szerepét. Szeretném biztosítani róla, hogy a szándékaim teljesen jóindulatúak.

Carl gyorsan magára öltötte sebzett arckifejezését.

– Méltóságos uram! Fel sem merült bennem bármi más. Valóban önhatalmúlag vállaltam
magamra ezt a szerepet, de nem azért, mert a nevezett hölgyet szeretném megvédeni
holmi feltételezett rosszakarattól az ön részéről, hanem azon egyszerű oknál fogva, mert
jelenlegi körülményei miatt némileg nehézkes kapcsolatot teremteni vele.

– Kérem, foglalja össze pár szóban, mit lehet tudni az ifjú hölgyről!

Carl röviden vázolta a tőkelordnak Miranda kapcsolatát az olvasókönyvvel.

Finkle-McGraw érdeklődését rendkívüli módon felkeltette az az információ, hogy

Miranda milyen sok időt töltött az olvasókönyvvel hetente.

– Ha a becslései akár csak megközelítőleg is helyesek, akkor ez az ifjú hölgy egymaga

vállalta az olvasókönyv adott példányához szükséges raktívtevékenység kilencven
százalékát!

– Adott példány? Ezek szerint több is van belőle? Finkle-McGraw egy kis ideig csendben
ballagott, és amikor megszólalt, jóval halkabban beszélt.

– Összesen három példány létezik. Az elsőt az unokám kapta… Ezért remélem, tudatában
van annak, hogy amit elmondok, az mind rendkívül bizalmas információ. A második az
olvasókönyvet készítő artifex lányának, Fionának jutott. A harmadik pedig Nell, a kis
théta lány kezébe került. A szócséplést elkerülendő legyen elég annyi, hogy mind a
három lány gyökeresen eltérő személyiséggé érett. Elizabeth lázadó és lelkes, ezen kívül
több évvel ezelőtt elveszítette az érdeklődését az olvasókönyv iránt. Fiona ragyogó elme,
de örökké kedélybeteg, a klasszikus mániás depresszióban szenvedő művész. Nell viszont
egy rendkívül ígéretes fiatal hölgy. Készíttettem egy elemzést a lányok olvasási
szokásairól, amit nagyban megnehezített a média alapvetően titoktartásra épülő
rendszere, de a raktívszíneszeknek fizetett számlák alapján le lehetett vonni néhány
következtetést. Világos, hogy Elizabeth esetében a raktívokat több száz különböző
művész adta elő. Fionánál a számlák végösszege drasztikusan alacsonyabb, ugyanis
olyasvalaki színészkedett, aki nem kért pénzt a szolgálataiért, valószínűleg az édesapja.
Ez azonban már egy teljesen más történet. Nell esetében lényegében majdnem végig
egyetlen ember végezte a teljes munkát.

– Ez alapján úgy tűnik, mintha a barátom igen szoros kötődést alakított volna ki Nell
könyvével.

– Azon keresztül pedig magával Nellel – fejezte be Lord Finkle-McGraw.

– Megkérdezhetem, miért kíván kapcsolatba lépni a színésznővel?

– Azért, mert bármi is folyik itt éppen, az illető hölgy központi szerepet játszik benne –
felelte Lord Finkle-McGraw –, ami engem személy szerint váratlanul ért. Az eredeti terv
szerint a raktívszínész szerepe nem lett volna fontos.
– A hölgy mindent feláldozott – mondta Carl Hollywood –, a karrierjét, és nagyrészt az
egész életét is. Egy dolgot mindenképpen meg kell értenie, méltóságos uram. A hölgy
nem pusztán Nell nevelője volt, hanem lassan az édesanyja lett.

Szavai láthatóan megrendítették Lord Finkle-McGraw-t. Léptei lelassultak, és egy kis

ideig mintha azt sem vette volna észre, merre megy a folyóparton.

– Egy pár perccel ezelőtti megjegyzéséből arra következtetek, hogy a szóban forgó hölgy
felkutatása cseppet sem triviális feladat – szólalt meg végül igen halkan. – Már nem tagja
a társulatának?

– Néhány évvel ezelőtt ideiglenesen felfüggesztette színészi karrierjét, hogy felkutathassa

Nellt és az olvasókönyvet.

– Ó, értem – mondta a tőkelord, és a második szócska végén úgy felvitte a hangsúlyt,

mintha kiáltott volna. Pillanatról pillanatra izgatottabbnak tűnt.

– Mr. Hollywood, remélem, nem sértem meg otrombaságommal, ha megkérdezem, vajon

fizetett szabadságra ment-e a hölgy.

– Ha úgy hozta volna a szükség, fizettem volna a távollétét. De nem kellett, mert
felbukkant egy másik befektető.

– Egy másik befektető - visszhangozta Lord Finkle-McGraw. Az üzleti kifejezés

használata ebben a szövegkörnyezetben láthatóan elképesztette és enyhén megriasztotta.

– Meglehetősen egyszerű ügyletről volt szó, bár ha nem csalódom, valójában mindegyik
az – mondta Carl Hollywood. – Miranda meg akarta találni Nellt. Ha konvencionálisan
végiggondoljuk, lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Léteznek azonban olyan különleges
elmék, akik szerint mindez irracionális, öntudatlan eszközökkel megvalósítható. Van egy
dobolóknak nevezett törzs, a tagjai általában a víz alatt élnek…

– A törzs nem ismeretlen a számomra – szúrta közbe Lord Finkle-McGraw.

– Miranda négy évvel ezelőtt belépett a dobolók közé – folytatta Carl –, és üzleti
vállalkozásba kezdett. Az egyik társa egy szintén a színházi életben tevékenykedő
úriember, személyes ismerősöm, a másik pedig egy csendestárs, aki a dolog pénzügyi
részét fedezte.

– Milyen hasznot remélt ebből ez a csendestárs?

– Bérelt vonalat a kollektív tudatalattihoz – felelte Carl Hollywood. – Szerinte ez a

szórakoztatóiparban ugyanaz, mint a bölcsek köve az alkímiában.

– És az eredmények?
– Még mindig arra várunk, hogy Miranda felbukkanjon.

– Nem is beszélt vele azóta?

– Csak álmomban – válaszolta Carl Hollywood.

Nell útja Putungon át; a véletlen szeszélye Madame Ping irodájához sodorja; beszélgetés
a nevezett asszonysággal

Amíg Nell nyugati irányba száguldott korcsolyáján, addig a tulajdonképpeni Sanghajt

csak villanásokra láthatta a Putungi Szabadkereskedelmi Zóna felhőkarcolói közötti
résekben. Putung belvárosa a Huang Pu folyó keleti partján, a lapos rizsföldek közepén
tört a magasba. Szinte mindegyik toronyház kihasználta a médiatronikus építőanyagok
kínálta lehetőségeket. Néhány épületen áramvonalas japán írásjegyek pompáztak
szemkápráztató színekben, de a legtöbb feliratot sűrűbb, nagyobb felbontású kínai
karakterekkel írták, többnyire tűzpirossal, vagy vörös háttér előtt feketével.

Az észak-amerikaiaknak volt egy Manhattanjuk, a japánoknak egy Tokiójuk.

Hongkongnak sem kellett szégyenkeznie, de azért alapvetően nyugati város volt. Amikor
a külföldön élő kínaiak visszatértek a szülőföldjükre, hogy felépítsék a gazdaságnak
szentelt emlékműveket, akkor ezt a tervet itt, ezen a helyen valósították meg, és tették ezt
sokkal nagyobb, fényesebb és kétségkívül jóval vörösebb változatban, mint az előbb
említett városok. A lehető legjobb pillanatban fedezték fel azt a nanotechnológiai trükköt,
mellyel levegőnél is könnyebb, mégis robosztus épületeket lehetett építeni – amikor
lassan az utolsó rizsültetvényeket is elborították a gigászi betonalapok –, és egyszer csak
egészen új építmények lombkoronája szökkent szárba az aljnövényzetnek is tekinthető,
hetven- és nyolcvanemeletes, első generációs tornyok felett. Az újfajta konstrukciók
természetszerűleg nagyobbak és ellipszisszerűbbek lettek elődeiknél – leggyakrabban
tüskére húzott, roppant, neonfényes gömbökre hajaztak –, ezért Putung ezerlábnyira a
magasban sűrűbb és hatalmasabb volt, mint talajszinten.

Nell a Töltés hatalmas ívének csúcspontjáról kémlelt a szennyezett levegőbe, és innen a

több mérföld távolságban terpeszkedő város furcsán laposnak és fakónak tűnt, mintha egy
bámulatosan bonyolult, hímzett faliszőnyeg lett volna, amelyet hosszú évtizedekre
porosodni hagytak, majd most hirtelen három méterre Nell elé lógattak. A napkorong
nem sokkal ezelőtt nyugodott le, és az ég még mindig tompa narancssárga volt, erősen
lilába hajló árnyalattal, és szabálytalan sávokká tördelte a látóhatárról felszálló fél tucat
füstoszlop, ami mind a sötét, szennyezett mennybolt felé igyekezett nyugat felől, a
Sanghaj és Szucsou közötti selyem- és teanegyedből, sok-sok mérföldnyire innen.

Nellt a zümmögő gépkorcsolya még az ívelt töltés nyugati lejtőjén repítette lefelé, és
éppen csak átlépte Kína határát, de a tornyos viharfellegekként burjánzó neontömeg már
itt a feje fölé nyújtózott, háromdimenzióssá vált és fénycsápokat nyújtogatott felé – pedig
valójában mérföldekre volt onnan. A parti körzetek vasbetonból épített, négy- vagy
ötemeletes lakótömbök végtelen soraiból álltak össze, amelyek vénebbnek tűntek a Nagy
Falnál, pedig nem lehettek régebbiek pár évtizednél. Az utcafrontra néző oldalukat
hatalmas, rajzfilmszerűen elnagyolt hirdetőtáblák borították, némelyiken médiatonikus,
másokon egyszerűen felfestett reklámokkal. Ezek az első kilométeren még nagyjából az
Új-Csuszanból, különösen az Új-Atlantisz enklávéból érkező üzletembereket célozták
meg. A hirdetések előtt elsuhanó Nellnek az a benyomása támadt, hogy az új-atlantiszi
látogatóknak fontos szerep jutott a helyi kaszinók és bordélyok fenntartásában. Az utóbbi
kategóriába mind a régimódi létesítmények, mind az újabb típusú, sztoricentrikus
álomvilág-változatok beletartoztak, ahol bárki főszereplő lehetett saját kis
színdarabjában. Nell többször le is lassított, és a fejébe véste a különösen új vagy profi
kivitelezésű házak címeit.

Még nem találta ki teljesen, mihez akar kezdeni. Csak azt tudta, hogy mindig
céltudatosan kell haladnia, és akkor békén hagyják azok a járdaszélen gubbasztó
fiatalemberek, akik megállás nélkül magyaráztak a mobiltelefonjaikba és alaposan
megnézték maguknak. Abban a pillanatban, amint megáll vagy akár a legcsekélyebb
mértékben meglátszik rajta a bizonytalanság, lecsapnak rá.

A Huang Pu folyó felett megszoruló sűrű, párás levegőben több millió tonnányi légi bója
lebegett, és a vízparton száguldó Nell hirtelen úgy érezte, a roppant összsúly minden
egyes kilogrammja a bordájára és a vállára nehezedik – de közben próbálta fenntartani a
tempót és a hamis biztonságérzet látszatát. A Partvidéki Köztársaság létezése látszólag
egyetlen szilárd alapelvre épült, miszerint a pénz beszél, és meggazdagodni
tulajdonképpen remek dolog. Mintha a világ összes törzse épített volna magának egy
felhőkarcolót ide. Egyesek, például Új-Atlantisz már nem is igazán tagokat akart
toborozni, az épületeik mérete és pompája szimplán felvágásra szolgált. Mások, mint a
búrok, a párszik vagy a zsidók inkább elbagatellizálták a jelentőségüket, és Putungban a
bagatell nagyjából a láthatatlan szinonimája volt. Megint mások – a mormonok, az Első
Szórványköztársaság és maga a Kínai Partvidéki Köztársaság – a médiatronfalak minden
egyes négyzetcentiméterét felhasználták a térítésre.

Az egyetlen törzs, amelynek szemmel láthatóan nem volt kedve csatlakozni a régiót
belengő általános tendenciához, az maga a Mennyei Királyság volt. Nell véletlenül
keveredett be hozzájuk: a fél utcát elfoglaló háztömb végig stukkózott falakból állt,
melyeket kör alakú kapuk törtek meg imitt-amott, hogy felvillantsák a belső udvarokon
álló vén, háromemeletes épületeket, ahol a nemes Ming-stílusban kunkorodtak az
ereszek, és sárkányszobrok heverésztek a tetőgerinceken. Putung egészéhez képes a
terület olyan picikének tűnt, mintha könnyedén át lehetett volna szökellni rajta. A
kapukat páncélos férfiak őrizték, valószínűleg sokkal kevésbé feltűnő biztonsági
rendszerekkel a hátuk mögött.

Nell egy idő után egészen biztos volt benne, hogy suttyomban követik. Amikor leért a
vízpartra, három fiatal srác szegődött a nyomába, és csak arra vártak, hogy kiderüljön,
tényleg van-e hová mennie, vagy egyszerűen csak tetteti a céltudatosságot. A lány közben
az egyik végétől a másikig átszelte a kikötőt, mintha csak turista lenne, aki alaposan
szemügyre akarja venni a Bundot a folyó túlpartján. Most Putung belvárosának közepe
felé tartott, mert ott könnyebb volt úgy tenni, mintha tényleg csinálna valamit.

Az egyik felhőkarcoló grandiózus portálja előtt haladt el éppen – a Partvidéki

Köztársasághoz tartozott, nem a barbárok épülete volt –, amikor a kapunál észrevette a
városba vezető úton látott hirdetőtáblák egyikén már látott médiaglifás lógót.

Egy jelentkezési lapot kitölthet, azzal még nem kötelezi el magát. Elüthet vele egy órát,
viszonylag tiszta és biztonságos körülmények között. A legfontosabb, mint azt Dódzsó
még régen, egészen más körülmények között megtanította neki, hogy nem szabad
megállni – lendület nélkül semmit sem tehet.

Sajnálatos módon a szóban forgó iroda, mely egy bizonyos Madame Ping tulajdonát
képezte, nem volt nyitva. Valahol, egy hátulsó szobában fény derengett, de az ajtó nem
nyílt, és a recepción sem ült senki. Nell nem is tudta hirtelen, csodálkozzon vagy
felháborodjon-e: ki hallott már olyan bordélyról, ami sötétedés után bezár? Persze ez itt
valószínűleg csak az adminisztrációt intéző irodájuk.

Pár percig céltalanul őgyelgett az előcsarnokban, majd hívott egy liftet lefelé. Már éppen
csukódott volna az ajtó, amikor rohanó léptek hallatszottak az előtérből, valaki rácsapott
odakint a gombra, és erre a lift újra kinyílt. Egy fiatal kínai férfi volt az, alacsony,
vékony, nagy fejjel, elegáns ruhákban és iratokkal a kezében.

– Elnézést – mondta –, segíthetek valamiben?

– Az állásra szeretnék jelentkezni – mondta Nell.

A férfi alaposan végigmérte. Tekintete a profikra jellemző, hűvös nyugalommal, minden

érzékiségtől mentesen pásztázott végig rajta, majd megállapodott az arcán.

– Mint előadó – mondta. Hanglejtése alapján nem lehetett eldönteni, kérdésnek vagy
kijelentésnek szánta-e.

– Forgatókönyvíróként – felelte a lány.

A férfi minden átmenet nélkül szélesen elvigyorodott.

– Van képesítésem. Részletesen el tudom magyarázni.

– Dolgoznak nálunk írók. A hálózatról szerződtetjük őket.

– Meglep. Honnan tudná egy szerződéses minnesotai író, milyen személyes

szolgáltatásokra van szükségük az itteni ügyfeleknek?

– Előadóként szinte biztosan tudnánk munkát adni – mondta a fiatalember. – Már ma

estétől. Jó pénzért.

– A városba tartottam, amikor megláttam a hirdetésüket. Már abból egyértelműnek tűnt,

hogy az itteni vendégek nem a testekért fizetnek. Hanem az ötletekért. Ez a hozzáadott
érték, igaz?

– Hogyan? – kérdezte a fiatalember, és ismét elvigyorodott.

– A hozzáadott érték. Ez a vállalkozás azért kérhet többet egy kuplerájnál, már elnézést a
szóért, mert a vendég igényeinek megfelelő képzeletbeli jeleneteket írnak személyre
szabottan neki. Ezt csinálnám én – jelentette ki Nell. – Ismerem ezeket az embereket, és
nagyon sok pénzt hozhatnék a cégnek.

– Milyen emberekről van szó?

– A vikikről. Szegről-végről ismerem őket – felelte a lány.

– Kérem, fáradjon be! – invitálta a fiatalember, és a gyémántoid ajtó felé intett, amelyen
vörös betűkkel a MADAME PING felirat állt. – Kér egy csésze teát?

– Mindössze két iparág létezik. És ez soha nem is volt másképpen – magyarázta Madame
Ping, majd finom, vékonyra aszalódott ujjai közé fogta a csodaszép porcelán teáscsészét.
Hat centiméter hosszú körmei takarosan fedték egymást, és ettől olyanok lettek, mint egy
ragadozó madár szárnytollai a termikek közötti kimerítő vadászat után.

– Létezik a konkrét anyag előállításával foglalkozó iparág és a szórakoztatás iparága. A

használati cikkek elsőbbséget élveznek. Azok tartanak minket életben. De manapság,
amióta megalkották a Tápot, már nem nehéz megteremteni bármit. Ez az iparág
unalmassá vált. Amint az emberek gondoskodtak mindarról, ami az életükhöz szükséges,
onnantól fogva minden más a szórakozásról szól nekik. Minden más. És ez Madame Ping
profilja.

Madame Ping irodája a száztizenegyedik emeleten volt, ahonnan zavartalan kilátás nyílt a
Huang Pu folyó túlsó partjára és Sanghaj belvárosára. Tiszta, ködmentes időben még a
saját színháza homlokzatát is láthatta innen, ami néhány sarokra volt csak a Bundtól, egy
mellékutcában – médiatronos védőtetejének fénye foltokban ragyogott át egy öreg
szikomorfa barna ágain. Az iroda egyik ablakában állványra szerelt távcső állt, amely
egyesen a színház bejáratára nézett, és amikor az asszonyság észrevette Nell
érdeklődését, intett neki, hogy nyugodtan próbálja ki.

A lány még sohasem használt valódi távcsövet. A szerkezettel nagyon nehéz volt
fókuszálni, nem tudott ránagyítani semmire, és a forgatás is elég trükkösnek bizonyult.
Viszont mindent összevetve a képminőség körökkel vert rá a fotókra, és Nell hamarosan
magáról megfeledkezve pásztázott a város fölött. Megnézte a Mennyei Birodalom régi
enklávéját az óváros szívében, ahol éppen néhány mandarin férfiú állt egy tavacska
kanyargós hídján, és az aranyszínű pontyok cikázó raját nézték. Pókhálószerű, vékony,
ősz szakálluk színpompás selyemruhájukra hullott, sapkáik kék zafírgombjai meg-
megcsillantak, ha enyhén biccentettek. Nell még távolabbra irányította a távcsövet, a
szárazföld belseje felé, ahol egy magas, egyértelműen külföldi tervezésű épület állt, az
egyik lakosztályában éppen egy népes európai csoport tartott koktélpartit, és sokan
szállingóztak ki az erkélyre borospoharakkal, hogy ők is kémleljék egy kicsit a várost a
magasból. Nell végül a látóhatárra szegezte a távcsövet, a Triádok uralma alatt álló,
gigászi és életveszélyes külvárosokon is túl, ahová több millió sanghaji szegényt
kényszerítettek, amikor helyet csináltak a felhőkarcolóknak. A külterületek után igazi
termővidék kezdődött, csatornák és csermelyek fraktálszerűen töredezett rendszere,
amely aranyszínű hálóként csillogott a naplemente halovány fényében, és azon túl már
semmi más nem látszott, csak az a néhány elszórt füstoszlop a messzeségben, ahol az
Igaz Harmónia Öklei az idegen ördögök Tápjának vezetékeit égették.

– Kíváncsi lány vagy – állapította meg Madame Ping. – Ez természetes a te korodban.

Azonban ne hagyd, hogy bárki, különösen egy ügyfél észrevegye rajtad a
kíváncsiságodat! Soha ne hajszold az információt! Ülj nyugodtan és várd meg, amíg
mások maguktól ellátnak vele! Amit elrejtenek, az többet elárul, mint amennyit
elmondanak. Érthető?

– Igen, asszonyom – felelte Nell. Beszélgetőtársa felé fordult, és kecsesen pukedlizett.

Úgy döntött, inkább nem próbálkozik a kínai etikettel, hátha rettenetesen elszúrja, inkább
maradt a viktoriánus formaságoknál, ami ugyanúgy megfelelt a célnak. Az elbeszélgetés
előtt Henry (a fiatalember, aki teával kínálta) adott neki egy kis előleget, amiből Nell már
készíttethetett magának egy viszonylag elfogadható, hosszú ruhát, kalapot, kesztyűt és
retikült. Idegesen lépett be az asszonyság irodájába, ahol perceken belül rájött, hogy
tulajdonképpen valahogyan már eldőlt a kérdés, és alkalmazni fogják, ez a könnyed kis
csevegés pedig inkább pályaorientációs tréning, mint állásinterjú.

– Miért fontos számunkra a viktoriánus piac? – kérdezte Madame Ping, és metsző

pillantását Nellre szegezte.

– Mert Új-Atlantisz az uralkodóréteggel bíró három törzs egyike.

– Nem jó válasz. Új-Atlantisz vagyona tetemes, ez tagadhatatlan. De a népessége alig pár

százalékra rúg. Egy sikeres új-atlantiszi férfi elfoglalt és kevés ideje van az előre megírt,
képzeletbeli kalandokra. Másképpen fogalmazva: sok a pénze és ritkán nyílik lehetősége
elkölteni. Nem, ez a piac pont a többiek miatt fontos, hiszen az összes törzs férfijai,
különösen Nipponban, olyanok szeretnének lenni, mint a viktoriánus úriemberek. Nézd
csak meg az asantikat, a zsidókat, a Partvidéki Köztársaság lakóit! Milyen gyakran
hordják hagyományos öltözéküket? Néha. De általában viktoriánus szabású ruhákat
viselnek. Az Old Bond Streetről rendelik az esernyőjüket. Sherlock Holmes regényeket
olvasnak. Viktoriánus raktívokban vesznek részt, és ha természetes szükségleteiket
akarják kielégíteni, eljönnek hozzám, és tőlem azt a történetet kapják, melyet eredetileg
egy olyan úriember rendelt, aki a Töltésen át surrant be hozzám Új-Atlantiszból. –
Madame Ping az eddigi összképet megtörve felemelte a kezét, és két hosszú karmát fürge
mozdulattal végigmasíroztatta az asztallapon, mintha egy osonó viki lenne, aki a
kamerákat elkerülve próbál belopakodni Sanghajba. Nell pontosan azt tette, amit elvártak
tőle, és kezét a szája elé kapva hangosan kuncogott. – Ez Madame Ping ügyes kis
trükkje… Egy elégedett új-atlantiszi ügyfélből így lesz ezer másik elégedett ügyfél,
mindenféle egyéb törzsből.

– Bevallom, ezzel most meglepett – kockáztatta meg Nell óvatosan. – Bármennyire is

tapasztalatlan vagyok az efféle ügyekben, magamtól azt hittem volna, hogy minden törzs
más jellegzetesességeket helyez előtérbe.

– Csekély mértékben belenyúlunk a forgatókönyvbe – felelte Madame Ping –, hogy teret

engedjünk a kulturális különbségeknek. Az alap viszont sohasem változik. Rengeteg
ember és sok törzs van a világon, de a történetek száma véges.

Sajátságos életkörülmények a vadonban; a Megreformált Szórványköztársaság;

rendkívüli eszmecsere egy rönkfaházban; a CRYPTNeT; hackworthék útra kelnek

Fél nap tempós lovaglással keleti irányban sikerült egészen magasra eljutniuk a Cascade-
hegység nyúlványai között, ahol a Csendes-óceán irányából szüntelenül áradó felhőket
felfelé kényszerítette a felpúposodó sziklatömeg, ezért itt szabadultak meg a gyomrukban
összegyűlt, tetemes mennyiségű csapadéktól. A fák óriásira nőttek errefelé, törzsüket
vastagon belepte a moha. A táj sakktáblára emlékeztetett, ahol foltokban váltogatták
egymást a természetes erdőrészek az előző évszázad fakitermelő régióival. Hackworth
inkább az utóbbiak felé próbálta irányítani Emberrablót, mert ott nem lassította őket a sok
kidőlt faóriás és a sűrű aljnövényzet. Elhagyatott fafeldolgozó települések maradványai
között jártak, félig összedőlt kartonviskók és a mohával benőtt, szétrozsdásodott
lakókocsik mellett. A koszréteggel lepett ablakokban stencilezett lapok szomorkodtak, és
éppen csak kivehető feliratuk szerint EZ A HÁZ FAVÁGÁSBÓL ÉL. Az útburkolat
repedéseiből háromméteres cserjék sarjadtak. Az épületek ereszcsatornáiból vékony
kötegekben lógott a feketeáfonya és a szeder. Az ósdi, hatalmas autók leeresztett,
széthasadozott abroncsokkal pihentek a földön, és lugasként nőtte be őket a hajnalka meg
a vadszőlő. Elhaladtak egy régi bányatelep mellett, amelyet jóval régebben hagyhattak el
a lakók. Többnyire modern települések nyomai a földbe süppesztve. Ha egyáltalán
felbukkant egy-egy épület, azok itt is a Seattle közelében meghúzódott szoftverkánok
kedvencei voltak, a környezetbe olvadó típusok. Akadtak helyek, ahol több is akadt
ezekből, ilyenkor kisebb csoportokat alkottak egy parányi főtér körül, ahol mászókák,
kávézók, boltok és egyéb hasonló létesítmények álltak. Hackworth és Fiona két ilyen
helyen is megállt, és az univerzális valutaegységből kávét, szendvicset meg süteményt
vettek.

A jelöletlen, egymást keresztező ösvényeken csak az itteniek igazodhattak el teljes

biztonsággal, Hackworth pedig még életében nem járt errefelé. A koordinátákat az
Emberrabló kesztyűtartójában talált második szerencsesüti papírja tartalmazta, amely már
jóval kevésbé volt rejtélyes, mint az első. Azt azonban egyelőre képtelen volt megítélni,
vajon haladnak-e valamerre. Hite estig kitartott, aztán az örök felhők ezüstből
sötétszürkébe váltottak, és Hackworth észrevette, hogy a robotló egyre magasabbra és
egyre néptelenebb vidékek felé viszi őket.

Aztán megpillantotta a sziklákat és tudta, hogy mégis a megfelelő utat választotta.

Nedvességtől síkos, barna gránitfal bontakozott ki előttük a sűrű ködből. Már akkor
hallották, mielőtt megpillantották volna: hangot természetesen nem adott ki, de
megváltoztatta az erdő akusztikáját. A köd egyre sűrűsödött, és lassan még a csenevész,
széltől tépázott hegyvidéki fák körvonalait is alig látták, amelyek a sziklafal tetején
szorongtak.

A fák között egy emberi alak sziluettje látszott.

– Pszt! – súgta Hackworth halkan a lányának, majd megrántotta a kantárat és megállította

Emberrablót.

Az ismeretlennek kurtára vágott haja volt, és derékig érő, buggyos dzsekit viselt szűk
nadrággal. Csípőjének domborulata elárulta, hogy nő. A szóban forgó csípőről neonzöld
szalagok lógtak: hegymászóhevedernek tűntek. Viszont semmilyen más túraholmit nem
hordott, se hátizsákot, se sisakot, és a háta mögött, a hegycsúcson éppen felsejlettek egy
ló körvonalai; az állat a talajt piszkálgatta az orrával. A nő időnként a karórájára
pillantott.

Azon a ponton, ahol az ismeretlen ácsorgott, a kitüremkedő sziklafal előtt hosszú,

neonzöld kötél lógott a ködben. Az utolsó néhány méter egy kisméretű, kellemes kis üreg
előtt himbálózott, melyet a kiugró párkány védett meg az elemektől.

Hackworth visszanézett Fionára, intett neki, majd a sziklafal közeli töve felé mutatott,
ahol egy másik alak tört magának utat ott, ahol a fal tetején álló nő nem láthatott rá. Az
idegen – egy férfi – óvatos és csendes léptekkel a beugróhoz ment. Finoman megfogta a
kötél szabadon lengedező végét és ráerősítette valamire, ami egy sziklába vert
fémeszköznek tűnt. Aztán ugyanarra távozott, mint ahonnan jött, ugyanolyan halk
léptekkel, végig a fal takarásában.
A nő még néhány percig mozdulatlanul és némán ácsorgott odafent, csak az órájára
pillantgatott egyre sűrűbben.

Végül elhátrált a peremtől pár lépést, kihúzta a kezét a kabátzsebéből, mintha néhányszor
nagy levegőt is vett volna, aztán nekiiramodott és levetette magát a semmibe. Közben
sikoltott, hogy kiengedje magából a félelmét. A kötél pörögni kezdett a sziklafal tövébe
erősített fémtárgyon, ami egy csiga volt.

Néhány méternyit zuhanhatott lefelé, amikor a zsineg megfeszült, az ismeretlen férfi

csomója kitartott, és a rugalmas anyagból készült pányva pont annyira nyúlt meg, hogy a
test határozott rándulással, de végzetes következmények nélkül a sziklafal tövében kiálló
kőcsonkok és szikladarabok felett állt meg. A nő egy darabig a kötél végén lengedezett,
aztán megmarkolta az egyik kezével, hátraszegte a fejét, így hintázott a ködben, és csak
úgy sugárzott belőle a megkönnyebbülés.

A fák közül egy eddig rejtőzködő harmadik alak lépett elő. Az illető középkorú férfi volt,
aki enyhén uniformisra emlékeztető kabátot viselt, legalábbis a karszalag és a
mellényzsebre varrt jelvény miatt volt benne valami egyenruhaszerű. Elsétált a lengedező
nő alatt, a beugróhoz ment, valamit matatott, majd végül kioldotta a csomót, és óvatosan
leeresztette a nőt a földre. Az leakasztotta magát a kötélről, ledobta a hevedert, majd
higgadt beszélgetésbe kezdett a férfival, aki egy termoszból gőzölgő italt töltött
mindkettőjüknek.

– Hallottál már ezekről az emberekről? Ők a Megreformált Szórványköztársaság –

magyarázta Hackworth Fionának, továbbra is suttogó hangon.

– Csak az Elsőt ismerem.

– Az Első Szórványköztársaság nem igazán koherens egység… Igazából nem is annak

szánták. Olyan emberek alapították, akik már majdnem anarchisták voltak. Valószínűleg
tanultál róla az iskolában, hogy az törzs borzalmasan széttagolódott.

– Van pár barátom az ESZK-ban – mondta Fiona.

– A szomszédaitok?

– Igen.

– Persze, a szoftverkánok – mondta Hackworth. – Az ESZK dolgozik nekik, mert van

egy közös pontjuk, a jó öreg szoftverekből befolyó pénz. Egészen hasonlítanak a
viktoriánusokra… Idősebb korukban sokan át is lépnek és leteszik az esküt. A
középosztály szélesebb rétegei számára azonban az ESZK sem központi vallást, sem az
etnikai hovatartozás élményét sem tudja megadni.

– Tehát elkezd különálló csoportokra esni.

– Pontosan. Ezek az emberek – mutatott Hackworth a sziklafal tövében álldogáló párra –
az MSZK, a Megreformált Szórványköztársaság tagjai. Nagyon hasonlít az ESZK-ra, de
egy kulcsfontosságú dologban mégis különbözik.

– A rituálé miatt, amit láttunk?

– A rituálé jó szó – bólintott Hackworth. – A mai nap folyamán az előbb látott férfit és
nőt felkereste egy küldönc, aki megadott nekik egy helyet és egy időpontot. Ebben az
esetben a nőnek a meghatározott időpontban le kellett ugrania a szikláról. A férfi azt a
feladatot kapta, hogy még ezelőtt rögzítse a kötelet. Ez egy nagyon egyszerű
megbízatás…

– De ha a férfi nem teszi meg, a nő maghal – fejezte be Fiona a mondatot.

– Pontosan. A neveket véletlenszerűen választják. A résztvevőket csak pár órával a

feladat előtt értesítik. A rituáléhoz jelen esetben egy szikla és egy kötél kellett, mert a
kiszemelt véletlenül egy hegy közelében élt. Más MSZK-modulok talán más módszert
használnak. Képzeljük el például azt, hogy az A személy bemegy egy szobába, kivesz
egy dobozból egy pisztolyt, megtölti éles lőszerrel, visszateszi a dobozba, majd tíz percre
távozik. Eközben elméletileg megérkezik a B személy, aki ugyanolyan súlyú vaktöltényre
cseréli az éleset. Ekkor az A személy visszajön, a fejéhez szorítja a pisztolyt és meghúzza
a ravaszt.

– De A nem tudja, hogy B valóban elvégezte-e a feladatot?

– Úgy van.

– És mit csinál a harmadik ember?

– Ő a felügyelő. Az MSZK hivatalos megbízottja, aki arra vigyáz, nehogy kapcsolatba

lépjenek egymással a résztvevők.

– Milyen gyakran kell részt venniük egy ilyen rituálén?

– Amilyen gyakran a véletlen kisorsolja a nevüket. Talán pár évente egyszer – válaszolta
Hackworth. – Remek módszer a kölcsönös egymásrautaltság kiépítésére. Ezek az
emberek tudják, hogy bízhatnak egymásban. Egy olyan törzsben, mint az MSZK,
amelynek a világképéből hiányoznak az abszolút igazságok, ez a rituálé a mesterségesen
teremt egyet.

A nő odafent megitta a forró italt, kezet fogott a felügyelővel, majd a sziklára erősített
vékony létrán visszamászott a lovához. Hackworth megsarkantyúzta Emberrablót, és a
hegyfallal párhuzamosan haladó ösvényen fél kilométert lovagoltak, ahol az út egy
fentről ereszkedő csapással találkozott. Pár perccel később ezen az ösvényen bukkant fel
a korábban látott nő, lóháton, abból is egy ódivatú, biológiai modellen.
Egészséges, nyílt pillantású, pirospozsgás arcú teremtés volt, akiből még mindig áradt az
energia, hiszen most ugrott fejest az ismeretlenbe. Már messziről köszöntötte őket, a
neoviktoriánusokra jellemző visszafogottság nélkül.

– Tiszteletem – mondta Hackworth, és megemelte a keménykalapját.

A nő csak futó pillantást vetett Fionára. Megmarkolta a kantárt és gyengéden megállította

a lovát, de közben egyszer sem vette le a tekintetét Hackworthről.

– Ismerem magát – közölte. – De nem tudom, hogy hívják.

– Hackworth, John Percival, szolgálatára. Ő a lányom, Fiona.

– Pedig még egyszer sem hallottam ezt a nevet – mondta a nő.

– Én pedig egyszer sem hallottam a magáét – kontrázott Hackworth vidáman.

– Maggie – felelte a nő. – Esküszöm, megőrülök! Hol találkoztunk?

– Amit most mondok, az valószínűleg nagyon furcsán hangzik majd – mondta Hackworth
gyengéden –, de tegyük fel, hogy mindketten pontosan emlékszünk az álmainkra, ami
persze lehetetlen. Ha összehasonlíthatnánk, miről álmodtunk az elmúlt években,
valószínűleg számos egyezésre lelnénk.

– Sok embernek vannak hasonló álmaik – jegyezte meg Maggie.

– Bocsásson meg, de nem erre gondoltam – helyesbített Hackworth. – Olyan

körülményekre utaltam, ahol mindkettőnknek megmarad a maga személyes nézőpontja.
Álmomban látom önt. Ön lát engem. Közösen végzünk bizonyos dolgokat, amelyeket
mind a ketten sajái szemszögünkből követünk.

– Mint egy raktívban?

– Igen – felelte Hackworth –, csak ezért nem kell fizetni. Legalábbis pénzzel nem.

A hegyvidéki időjárás forró italok fogyasztására csábított. Maggie még a kabátját sem
vette le, rögtön a konyhába ment és feltette a teavizet. Egy rönkházban voltak, amely
belülről sokkal tágasabbnak bizonyult, mint amilyennek kívülről látszott, és Maggie
minden jel szerint több másik emberrel lakott itt együtt, akik pillanatnyilag nem
tartózkodtak otthon. Amikor Fiona elment a mosdóba, egészen lenyűgözte a tudat, hogy
ezen a helyen férfiak és nők öltöznek, alszanak és fürdenek egy közös légtérben.

Már az asztalnál ültek és teát ittak, amikor Hackworth gyűszűnyi eszközt húzott elő a
zsebéből, és rávette Maggie-t, hogy dugja bele az egyik ujját. Fionát hirtelen erős déja vu
érzés kerítette hatalmába. Látta már ezt a holmit régebben is, és tudta, hogy valamiért
nagyon fontos. Azzal is tisztában volt, hogy az apja tervezte – az eszköz az összes
stílusjegyét magán viselte.

Ezután néhány percig semmiségekről fecsegtek. Fionát rengeteg minden érdekelte az

MSZK-val kapcsolatban, Maggie pedig meggyőződéses hívőként szívesen válaszolgatott
a kérdéseire. Hackworth széles papírlapot terített az asztalra, és ahogy teltek-múltak a
percek, a lapon fokozatosan formálódtak ki a különböző szavak és képek, majd miután
megtöltötték az oldalt, a szöveg lassan araszolni kezdett felfelé. A gyűszű, magyarázta
nekik a férfi, felderítőatkákat juttatott Maggie vérébe, amelyek információkat gyűjtenek
és a pórusain át távoznak, ha megtelt a tárolójuk, majd a papírra töltötték le az adatokat.

– A jelek szerint, Maggie, mi ketten ismerjük egymást – szólalt meg Hackworth pár perc
múlva. – Ugyanazokat a tuple-okat hordozzuk a véráramunkban. Ez kizárólag bizonyos
emberi kapcsolatok útján terjed.

– Mint például testnedvek cseréjével? – kérdezte Maggie zavartan.

Fionának erről hirtelen az ódivatú vérátömlesztés jutott eszébe, és valószínűleg rá sem

jött volna, a felnőttek mire gondolnak, ha az apja arcát nem önti el a pír és nem pillant rá
futólag.

– Úgy vélem, tökéletesen értjük egymást, igen – mondta Hackworth.

Maggie ezen eltűnődött, és látszott, hogy valami nagyon felbosszantotta, már amennyire
egy ilyen nyájas és nagylelkű természet egyáltalán dühös tudott lenni. Szavait
Hackworthhöz intézte, de Fionát nézte, miközben akadozva próbálta megfogalmazni a
mondatot.

– Bármit is… gondolnak rólunk az új-atlantisziak… én nem szoktam… úgy értem, nem
sze… vagyis nem váltogatom a partnereimet gyakran.

– Bocsásson meg nekem, ha azt a téves benyomást keltettem, miszerint elhamarkodottan

kedvezőtlen prekoncepciókat alakítottam volna ki kegyed erkölcseivel kapcsolatban! –
szabadkozott Hackworth. – Biztosíthatom róla, hogy nem vagyok abban a pozícióban,
ahol bárkivel szemben kritikát fogalmazhatnék meg ebben a kérdésben. Ha azonban
hajlandó lenne megosztani velem, hogy az elmúlt egy év során kivel, vagy kikkel…

– Csak egyvalakivel – felelte Maggie. – Lassú egy év volt. – Letette a teásbögrét az

asztalra (Fiona még mindig nem bírt felülemelkedni azon, hogy itt nem használnak
csészealjakat), hátradőlt a széken, és riadtan figyelte a férfit. – Fura, hogy ezt csak így
elmesélem magának… egy idegennek.

– Kérem, bízzon az ösztöneiben, és ne idegenként tekintsen rám!

– Volt egy futó kalandom. Hosszú hónapokkal ezelőtt. Ennyi.

– Hol?

– Londonban. – Maggie arcán nagyon halovány mosoly derengett fel. – Most biztosan azt
hiszi, hogy aki ilyen helyen él, az meleg, napsütéses tájakra vágyik. Én azonban
Londonba mentem. Szerintem mindannyiunkban van egy kevés viktoriánus vér. Szóval
egy srác volt az – folytatta. – A barátnőimmel utaztam. Az egyikük szintén az MSZK
polgára, a másik, Trish pedig három éve lépett ki a köztársaságból és segített
megalapítani a CryptNet egyik helyi modulját. Seattle-ben van egy kis látható jelenlétük,
lent a piacnál.

– Elnézést, amiért félbeszakítom – szólalt meg Fiona –, de lenne olyan kedves, és pár
szóban elmagyarázná a CryptNet működését? Ha jól tudom, az egyik régi iskolai barátom
csatlakozott hozzájuk.

– Szintetikus törzs. A legkevésbé megfoghatóak egyike a világon – mondta Hackworth.

– Mindegyik modul független és önállóan irányítja magát – magyarázta Maggie. – Ha

úgy tartaná kedved, akár te is alapíthatnál egyet bármikor. A modulokat szerződésekben
konkretizálják. Ha aláírod a szerződést, vállalod, hogy ha megkérnek rá, bizonyos
szolgálatokat fogsz elvégezni.

– Miféle szolgálatokat?

– Általában arról van szó, hogy adat érkezik a rendszeredbe. Az adatot feldolgozod és
továbbítod a többi modulnak. Trish esetében ez teljesen természetes volt, hiszen
programozó, mint én is, meg a lakótársaim, és a legtöbben errefelé.

– Szóval a modulokban vannak számítógépek?

– A számítógépek maguk az emberek, akik a modulokat alapították. A legtöbbjük

szervezetében már van hardver – felelte Maggie, és öntudatlan mozdulattal megdörzsölte
a füle mögötti csontot.

– A modul tehát egy adott ember?

– Sok esetben igen – válaszolta a nő –, azonban néha több beépített rendszerrel

rendelkező ember áll össze egy bizalmi alapon működő csoportba.

– Esetleg elárulja, milyen szintű modulja van barátnőjének, Trishnek? – kérdezte

Hackworth.

Maggie bizonytalan pillantást vetett rá.

– Nyolcas vagy talán kilences. Szóval elmentünk Londonba. Ha már ott voltunk,
kitaláltuk, hogy megnézünk pár érdekesebb show-t. Én a nagy költségvetésűekre voltam
kíváncsi. Tetszettek… Az Olivier-ben láttunk egy remek Doctor Faustust.
– A Marlowe-félét?

– Igen. De Trish nagyon értett ahhoz, hogyan kell kiszagolni azokat a pici, lepukkant,
félreeső helyeken álló színházakat, amiket egyedül soha az életben nem találtam volna
meg. Még az épületre sincsen kiírva, mi van odabent, és amennyire tudom, nem is
reklámozzák magukat sehol. Láttunk pár elég radikális darabot… Igazán radikálisakat.

– Felteszem, nem politikai értelemben használja a szót.

– Nem. Az előadás módjára gondolok. Az egyik helyen, a Whitechapelben besétáltunk

egy teljesen kibelezett, öreg épületbe, amely már tele volt lófráló alakokkal, és egyszer
csak mindenféle furcsa dolgok történtek, aztán kezdtem rájönni, hogy az emberek között
vannak színészek meg nézők, és tulajdonképpen mi magunk is egyszerre vagyunk mind a
kettő. Nagyon ütős volt. Persze ilyet bármikor át lehet élni a neten, egy raktívban, de
akkor is, sokkal jobb volt az egész ott helyben, a hús-vér, életteli testek között. Teljesen
boldognak éreztem magamat. Na mindegy, szóval találkoztam egy férfival, aki sörért
ment a pulthoz és megkérdezte, meghívhat-e egyre. Beszélgetni kezdtünk. Aztán minden
ment a maga útján. Nagyon intelligensnek és szexisnek találtam. Afrikai volt egyébként,
és meglepően sokat tudott a színházról. A hátsó részen volt pár szoba. Meg ágyak.

– Miután végeztek – szólalt meg Hackworth –, nem érzett bármi szokatlant?

– Miután végeztünk?

– Igen. Mondjuk pár perccel utána. Maggie hirtelen elbizonytalanodott.

– Aha, ami azt illeti, igen – felelte. – Melegem lett. Nagyon melegem lett. Haza is
mentünk, mert azt hittem, elkaptam valami fertőzést. A szállodában ledobáltam
magamról a ruhámat, és kiálltam az erkélyre. Negyven fokos lázam volt. De másnapra
teljesen elmúlt. És azóta sincsen semmi bajom.

– Köszönöm, Maggie – mondta Hackworth, aztán felállt, és eltette a papírlapot. Fiona

elértette a célzást, és ő is felállt. – A londoni út előtt aktív társasági életet élt?

Maggie arca enyhén rózsásabbra váltott.

– Pár évig viszonylag aktívat, igen.

– Kikkel járt össze? Cryptnetesekkel? Olyanokkal, akik sok időt töltöttek víz közelében?

Maggie értetlenül ingatta a fejét.

– Víz közelében? Nem értem.

– Tegye fel a kérdést magának, Maggie, vajon miért is olyan inaktív, mióta futó viszonya
volt Mr….

– Beck. Mr. Beck.

– Mr. Beckkel. Nem lehetséges, hogy megijesztette az élmény? A testnedvek cseréje,

amit azonnal jelentős hőmérséklet-növekedés követ?

Maggie szenvtelen arcot vágott.

– Talán hasznos lehet, ha kicsit utánanéz az emberi öngyulladás témakörének – mondta

Hackworth, majd különösebb ceremónia nélkül sarkon fordult, a bejárat mellől felkapta
esernyőjét és keménykalapját, aztán Fionával a sarkában kisétált az erdőbe.

– Maggie nem volt teljesen őszinte az előbb, amikor a CryptNetről mesélt – mondta
Hackworth. – Kezdjük azzal, hogy a feltételezések szerint a CryptNetnek bőven akadnak
kellemetlen kapcsolatai, és folyamatosan vizsgálják is őket a Protokollőrség emberei.
Mellesleg – tette hozzá, és gyászosan kacagott – alapvető téveszme, hogy a tízes lenne a
legmagasabb szint.

– Mi ennek a szervezetnek a célja? – kérdezte Fiona. –A felszínen egyszerű, közepesen

sikeres adatfeldolgozó kollektíva. A lényegi céljait azonban csak a kiválasztott kevesek
ismerik, akiket bevettek a harmincharmadik szintű bizalmi csoportba – folytatta
Hackworth kicsit lassabban, mert próbálta felidézni, mi mindent tud a témáról. – A
pletykák szerint ebben a kiváltságos körben azok vannak, akik bármelyik tagot meg
tudják ölni azzal, ha egyszerűen gondolnak rá.

Fiona előrehajolt, meghitt mozdulattal átölte az apja derekát, a fejét a lapockái közé fúrta
és szorosan megkapaszkodott. Azt hitte, ezzel le is zárták a CryptNet témáját, azonban
negyedórával később, amikor Emberrabló már Seattle felé poroszkált velük az erdős
hegyoldalon, a férfi ismét megszólalt, és pontosan ott folytatta, ahol korábban
abbahagyta, mint aki csak lélegzetvételnyi szünetet tartott. Lassú, távoli hangon beszélt,
majdnem úgy, mintha transzban lenne, és az emlékei cseppekként csordogálnának elő
egy nagyon mély tárolóból, többé-kevésbé a tudatos énje segítsége nélkül.

– A CryptNet valójában egyetlen dologra vágyik. A Magra, vagyis arra a technológiára,

ami ördögi terveik szerint egy napon majd felváltja a Tápot. Pedig a Tápra nem csak a mi
társadalmunk épül, hanem sok másik is. A Protokoll nekünk jólétet és békét hozott… a
CryptNet számára azonban az elnyomás megvetendő eszköze. Szerintük az információ
természetes és szinte misztikus képessége a szabad áramlás és önmaga replikálása, mint
ahogyan a víztömeg is kiegyenlíti a szintjét, vagy miképp a tűz szikrái felfelé repülnek.
Viszont teljesen híján vannak minden erkölcsi szabályzatnak, ezért összetévesztik az
Elkerülhetetlent azzal, ami Helyes. Szerintük egy napon az anyagszerkesztő gépekben
végződő, a Táphoz csatlakozó vezetékeket felváltják a Magok, amelyeket elég lesz
elszórni a földben, és máris kinő belőlük a ház, a hamburger, az űrhajó vagy a könyv…
Úgy gondolják, a Mag elkerülhetetlenül kifejlődik majd a Tápból, és erre egy jóval
fejlettebb társadalom épül majd.

Hackworth egy pillanatra elhallgatott, nagy levegőt vett, és mintha felrezzent volna
kábulatából. Amikor ismét megszólalt, sokkal tisztábban és határozottabban csengett a
hangja.

– Természetesen ennek nem szabad megtörténnie. A CryptNet propagandájával

ellentétben a Táp nem az irányítás és az elnyomás eszköze. Ez az egyetlen módszer a
modern társadalom rendjének fenntartására… Ha mindenki rendelkezne egy Maggal,
bárki olyan fegyvereket gyárthatna magának, amelyek magasan túlszárnyalnák az
Erzsébetkori atomfegyverek pusztító potenciálját. Ezért nézi a Protokollőrség ilyen ferde
szemmel a CryptNet ténykedését.

Kiértek a fák közül, és egy hosszú, kék tó nyújtózott előttük a mélyben. Emberrabló
megtalálta a rendes utat, és Hackworth rövid vágtára fogta. Alig pár óra múlva apa és
lánya már a London felé tartó Falkland léghajó másodosztályú kabinjában rendezkedett
az emeletes ágyakon.

NELLBŐL TURING HERCEGNŐJE LESZ; A ZSILIPEK KASTÉLYA; EGYÉB

KASTÉLYOK; A SIFRÍROZÓK PIACA; NELL UTOLSÓ ÚTJÁRA KÉSZÜL

Nell hercegnő több hónapig maradt a Turing-kastélyban. A tizenkét kulcs keresése során
számos erődben megfordult már, ahol minden alkalommal túljárt az őrök eszén, besurrant
a lezárt ajtók mögé és kifosztotta a kincseskamrákat, azonban a Turing-kastély teljesen
más hely volt, amit emberek által alkotott szabályok és programok vezéreltek, ezért aki
jártas volt az egyesek és a nullák nyelvében, bármikor átírhatta azokat. Ezúttal nem
kellett beérnie annyival, hogy beosonjon, elemeljen valami csecsebecsét és menekülőre
fogja. A Turing-kastélyt a saját képére formálhatta, a környező uradalom pedig Nell
hercegnő birtoka lett.

Először is tisztességesen eltemettette Turing hercegét. Aztán addig tanulmányozta a

könyveit, amíg mindent meg nem tanult belőlük. Most már tisztában volt vele, milyen
állapotokkal lehet programozni a katonákat és a gépherceget. Új főprogramot táplált a
hercegbe, majd újraindította a kastély energiaellátását fedező roppant Tengelyt. Az első
próbálkozása nem járt sikerrel, mert a program túl sok hibát tartalmazott. Ez az igazi
herceggel is számtalanszor megtörtént – ő fogoknak, bogaraknak nevezte ezeket a
problémás részeket, ugyanis az egyik korai kísérlete alkalmával hatalmas, páncélos bogár
keveredett a láncok közé, és megakasztotta az első Turing-gépet. Nell azonban állhatatos
türelemmel az összes bugot kijavította, és engedelmes szolgájává tette a gépherceget, aki
mellesleg remekül értett ahhoz a trükkhöz, hogyan lehet egyszerű programokat gyorsan
és hatékonyan a katonákba táplálni. Ezért aztán innentől fogva Nell mindegyik parancsa
villámgyorsan eljutott a hadserege összes tagjához.

A hercegnőnek életében először volt egy kastélya és egy egész serege. Azonban ezzel a
haderővel nehéz lett volna bármit is meghódítani, mert a katonák rugói hamar lejártak, és
egyáltalán nem tudtak úgy alkalmazkodni a körülményekhez, mint az emberek. A kastély
falain belül azonban így is hatékony erőt képviseltek, és megvédték az esetleges
támadóktól. Az eredeti herceg irataiban talált karbantartórutin alapján Nell különböző
feladatokkal bízta meg a katonáit: a fogaskerekeket olajozták, a megrepedt tengelyeket és
az elkopott szerelvényeket cserélték, vagy a tartalék alkatrészekből új harcosokat
építettek.

A siker felderítette a lelkét. Azonban a Turing-kastély csak egyike volt a királyság hét
hercegségének, és tudta, hogy még rengeteg munka vár rá.

A kastély körüli vidéket sűrű erdő borította, de a távolban füves dombok emelkedtek ki a
tájból. Amikor Nell a várfalról az eredeti herceg távcsövével alaposan megnézte ezeket a
nyílt tereket, legelésző vadlovakat látott. Bíbor még régebben megtanította, miként kell
betörni a szilaj paripákat, Kacsától pedig megtudta, hogyan lehet elnyerni a barátságukat,
ezért expedícióra indult a füves részekre, és egy héttel később két gyönyörűséges
musztánggal tért vissza, Kávéval és Tejszínnel. Fel is szerelte őket rögtön a herceg
istállójából szerzett míves kantárral, melyet a T betűs címer díszített, hiszen ez most már
őt illette meg. Jogosan nevezhette magát Turing hercegnőjének. A biztonság kedvéért
keresett egy egyszerű, dísztelen nyerget is, hogy szükség esetén közembernek adhassa ki
magát – igaz, Nell az elmúlt években olyan szépséges lánnyá serdült és olyan tartással
bírt, hogy sétálgathatott volna mezítláb, rongyokban is, akkor sem sokan hitték volna
róla, hogy közrendű.

Nell ezeket a sorokat Madame Ping hálótermében olvasta az éjszaka közepén, és a

haloványan derengő lapot nézve azon merengett, vajon a hercegnők genetikailag
különböznek-e az átlagtól.
A papírvékony fal túloldalról áthallatszott a tucatnyi egyszerre megeresztett vízcsap
csobogása. A lányok odaát most kezdtek bele a lefekvés előtti szertartásos mosakodásba.
A hálóteremben Nell volt az egyetlen forgatókönyvíró, a többiek mind előadóként
dolgoztak, és most értek haza a hosszú, fárasztó műszakból. Pillanatnyilag éppen
kenőccsel dörzsölték a vállukat, mert izomlázat kaptak a paskolók emelgetésétől,
amelyekkel az ügyfelek alfelét illették egész nap; vagy hangos szipogással hatalmas
kupacnyi programozott atkát juttattak orrlyukon át a szervezetükbe, hogy a parányi
részecskék az éjszaka folyamán lelohasszák begyulladt ülepüket, és megjavítsák az
elrepedt hajszálereket. Természetesen a hagyományos rutinfeladatokat sem hagyták ki: az
intimzuhanyt, a smink lemosását, a pacsmagolást a bőrápoló krémekkel és egyebeket. A
lányok kurta, gyors mozdulatokkal végezték a dolgukat, azzal az ösztönös
hatékonysággal, ami mintha minden kínaira jellemző lett volna, és közben szárazon
kopogó sanghaji dialektusban megvitatták a nap eseményeit. Nell most már egy hónapja
élt közöttük, és még csak most kezdett felszedni néhány szót. Nem mintha számított
volna: a lányok mind beszéltek angolul.

Sokáig fent maradt és a sötétben bújta az olvasókönyvet. A hálóterem tökéletesen

megfelelt erre a célra. A lányok profik voltak, akik pár perc pusmogás, vihorászás és
nagy, közös, felháborodott pisszegés után már aludtak is. Nell úgy érezte, lassan
közeledik az olvasókönyv végéhez. Ez még akkor is eléggé nyilvánvaló lett volna, ha a
történetben nem kerül egyre közelebb a tizenkettedik, egyben utolsó tündérkirályhoz. Az
utóbbi pár hétben, mióta megérkezett a Prérifarkaskirály birodalmába, az olvasókönyv
jellege megváltozott. Korábban Nell éjszakai cimborái és a mellékszereplők önállóan
cselekedtek, még akkor is, ha a lány passzívan követte a történetet. A könyv olvasása
közben folyamatosan együtt kellett játszania a különböző fiktív karakterekkel, miközben
ki kellett találnia, hogyan juthat át az érdekes helyzeteken.

Az élő karakterek mostanra szinte teljesen eltűntek. A Turing-kastély viszonylag jól

előrevetítette, mi vár rá a Prérifarkas birodalmában: szinte teljesen kihalt vidékeken járt,
ahol viszont állandóan lélegzetelállító helyekre és szituációkra bukkant.

Magányos kóborlása során bebarangolta a Prérifarkas egész királyságát, sorban bejárta a

kastélyokat, és mindegyikben különböző galibákba keveredett. A második vár (ahová a
Turing-kastély után ment) egy hegyoldalba épült, és bonyolult öntözőrendszerrel
büszkélkedhetett, amely a forrásokból felbugyogó vizet zsilipeken keresztül vezette a
mezőkre. A kastély mellett több ezer ilyen zsilip volt, amelyek kisebb csoportokban
kapcsolódtak egymáshoz, ezért ha egy kapu kinyílt vagy bezáródott, az a csoport többi
kapuját is befolyásolta. A második kastély saját maga termesztette az élelmet, és jelenleg
rettenetes éhínség sújtotta a lakóit, mert a zsiliprendszer valahol meghibásodott. Egy
napon fekete páncélos, titokzatos lovag érkezett a várba, aki minden jel szerint az éjszaka
közepén kisurrant a szobájából, és belepiszkált a kapuk közötti csatlakozásokba, ezért
azóta nem jutott el a víz a mezőkre. A lovag másnapra eltűnt, csak egy üzenetet hagyott
hátra, miszerint hatalmas kupac aranyért és gyémántért cserébe hajlandó kijavítani a
hibát. Nell hercegnő sokáig tanulmányozta a problémát, és végül rájött, hogy a
zsiliprendszer valójában Turing herceg gépeinek kifinomultabb változata.
Mihelyst kiderítette, hogy a kapuk logikus struktúra alapján működnek, onnantól fogva
már nem volt nehéz programot írni rájuk, így kiderült, hol vannak a bugok, melyeket a
fekete lovag helyezett el a rendszerben. A víz hamarosan újra akadálytalanul áramlott a
zsilipeken át, és az éhínség véget ért.

A kastély lakói hálásak voltak Nellnek, de erre számított is. Viszont utána uralkodóvá
koronázták, amire viszont nem.

Végtére is értette, miért tették. Ha a rendszer nem működött megfelelően, akkor a

helybéliek halálra voltak ítélve. Egyedül Nell segíthetett, szó szerint a kezében volt a
kastély népének sorsa. A lakóknak nem maradt más választásuk, mint hogy önként
behódoljanak neki.

Így történt hát, hogy Nell hercegnő kastélyról kastélyra járt, és minden előre megfontolt
szándék nélkül egyszer csak azon kapta magát, hogy a Prérifarkas ellen szerveződő,
egyre nagyobb méreteket öltő lázadás élén áll. Mindegyik várat egy újabb programozható
rendszer tartotta életben, és mindegyik egy kicsit bonyolultabb volt az előzőnél. A
Zsilipek Kastélya után eljutott egy palotába, amely egy olyan csodálatos orgonával
büszkélkedhetett, amit sűrített levegő működtetett egy káprázatosan bonyolult
szeleprendszeren keresztül, és így játszotta le az előre megírt zenéket egy
szisztematikusan kilyuggatott papírszalag alapján.

Azonban egy titokzatos, fekete lovag átprogramozta az orgonát, és azóta a hangszer

kizárólag egy szomorú, mélyen lehangoló zenét játszott, ami tökéletes lelki
nyomorúságba taszította a kastély lakóit, ezért senki sem dolgozott, sőt még az ágyból
sem keltek ki. Nell hercegnő némi gyakorlással megállapította, hogy az orgona működése
egy rendkívül kifinomult zsiliprendszerrel is modellezhető, tehát alapvetően le lehetett
vezetni egy felfoghatatlanul hosszú és bonyolult Turing-programra.

Miután megjavította az orgonát és a helyiek végre ismét boldogok voltak, folytatta az

útját a következő kastélyba, melyet egy hatalmas könyvbe lejegyzett, különös nyelven írt
szabályrendszer működtetett. A könyvből több lapot kitépett a titokzatos, fekete lovag,
ezért a hercegnő kénytelen volt rekonstruálni a tartalmukat, de ehhez meg kellett tanulnia
ezt a rendkívül tömör és rengeteg zárójelet használó nyelvet. Menet közben sikerült
bebizonyítania azt, amire egyébként is számított, miszerint a nyelv szisztémája
alapvetően a géporgonát működtető rendszer továbbfejlesztett változata, vagyis
lényegében egy Turing-gép.

A következő kastély rengeteg apró szobából állt, ahol a helyiségek között csőposta
közvetítette az üzeneteket. Minden szobában lakott egy csapatnyi helybéli, akik a
kézikönyveikben lefektetett szabályokat követve az üzenetek beérkezése után csináltak
valamit – általában még több üzenetet küldtek más szobákba. Miután Nell alaposan
áttanulmányozta a kézikönyveket és levonta a következtetést, hogy ez a kastély is egy
másik típusú Turing-gép, már meg tudta javítani az üzenetküldő rendszer hibáját, amit az
idegesítő, fekete lovag okozott. Ezzel újabb hercegi koronára tett szert, és folytatta útját a
hatos számú kastélyba.
Ez a vár gyökeresen különbözött az előzőektől. Sokkal nagyobb volt. És sokkal
gazdagabb. És az összes többi kastéllyal ellentétben, amit a Prérifarkas birodalmában
eddig látott, ez a hely rendesen működött. A kastély felé vezető úton le kellett húzódnia
az árokpartra, mert folyamatosan dübörögtek el mellette a küldöncök mindkét irányban.

Az erőd belsejét egy hatalmas, nyitott piactér foglalta el, ahol a több ezer asztal között
mindenhol szekerek és futárok nyüzsögtek. Ezen a piacon azonban nem árultak
zöldséget, halat, fűszereket vagy takarmányt, kizárólag információkkal teleírt könyvekkel
kereskedtek. Ezeket talicskákkal gurították egyik helyről a másikra, és hatalmas, hosszú,
lerongyolódott, kenderkötélből meg viaszosvászonból összetákolt szállítószalagok
pakolták őket ide-oda. Könyvek súlya alatt görnyedező futárok botlottak egymásba:
ilyenkor jegyzeteik alapján egyeztették, ki mit szállít, majd könyveket cseréltek más
könyvekre. Egész könyvkupacok keltek el a népes és lármás liciteken, de nem arannyal,
hanem másfaja kötetekkel fizettek értük. A piac szélére szorult standoknál a könyveket
aranyra lehetett váltani, azon túl pedig, néhány sikátorral távolabb az aranyért élelmet
adtak.

A nyüzsgő forgatag közepén Nell egy sötét páncélt viselő lovagot pillantott meg, aki egy
fekete paripa hátán lapozgatott egy kötetet. A hercegnő egy pillanatig sem teketóriázott,
megsarkantyúzta a lovát és kardot rántott. Az összecsapás nem tartott sokáig, és Nell ott,
a piac kellős közepén lekaszabolta a fekete lovagot. Az árusokat nem érdekelte a
hercegnő és a fekete lovag viadala, egyszerűen kikerülték őket és mentek a dolgukra.
Amikor a lovag holtan esett össze és a hercegnő eltette a kardot, a lármás, tolongó tömeg
azonnal összezárult körülötte, mint a megáradt folyó tajtékja a vízbe zuhant kőszikla
körül. Nell felvette a földről a könyvet, melyet ellenfele olvasgatott, és látta, hogy csupa
zagyva, érhetetlen jellel írták tele. Titkosírásnak tűnt.

Nell sokáig járta a piacot és a központot kereste, de nem talált ilyesmit. Minden stand
pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a másik. Nem látott tornyot, tróntermet, semmilyen
kiemelkedő helyet, ahonnan a kastélyt irányították volna. Amikor alaposabban
szemügyre vette a standokat, észrevette, hogy mindegyiknél egyetlen ember ül, aki
semmi mást nem csinál, csak a könyvek titkosírását fejti meg és írja át hosszú,
négyzethálós papírtekercsekre. Ezeket a tekercseket aztán odaadták másoknak, akik
ezeket sorban átolvasták, kézikönyveiket tanulmányozták, majd válaszokat diktáltak a
lúdtollat szorongató írnokoknak, akik az üzeneteket kódolták, könyvekbe jegyezték,
ezeket a könyveket pedig átadták a piaci hordároknak. Nellnek az is feltűnt, hogy a
lúdtollas alakok mindegyikének ékköves kulcs lóg a nyakában láncra akasztva: a kulcs
ezek szerint a sifrírozók céhének jelvénye volt.

Szörnyűségesen megszenvedett vele, mire rájött a kastélyt irányító rendszerre, és több

hétig eltartott, hogy a végére érjen. A problémát részben az okozta, hogy ez volt az első
olyan erőd, amely megfelelően működött, és a fekete lovag semmit sem tudott elrontani,
amivel lebéníthatta volna a várat. Valószínűleg azért, mert mindent titkosírással intéztek
és decentralizáltak. Nellben most tudatosult, mennyivel nehezebb megfejteni egy jól
működő rendszert, mint egy meghibásodottat.
Végül elszegődött inasnak egy sifrírozó mesterhez, és mindent megtanult a kódokról,
illetve a kódokat megfejtő kulcsokról. Ezután kapott egy saját kulcsot, mestersége
címerét, és dolgozni kezdett az egyik standnál, ahol egy ideig könyveket kódolt és
dekódolt. Hamar kiderült, hogy a kulcs nem egyszerű dísz: üreges belsejében egy
összecsavart pergamendarabka lapult, rajta egy hosszú számsorral. Ezzel adott üzeneteket
lehetett megfejteni, ha a küldője ezt akarta. Nell néha kiment a piac szélére, egy könyvet
aranyra cserélt, az aranyakból pedig ételt és innivalót vásárolt magának.

Az egyik ilyen alkalommal egy másik sifrírozóra lett figyelmes, aki szintén az
ebédszünetét töltötte a piac szélén. A nyakában lógó kulcs valamiért ismerősnek tűnt –
egyike volt annak a tizenegynek, amit Nell és az éjszakai cimborák a különböző
tündérkirályoktól és királynőktől megszereztek! A hercegnő izgatottságát leplezve a
sifrírozó nyomába eredt, és megjegyezte, melyik standnál dolgozik. A következő
napokban sorra végigjárta az asztalokat, alaposan megnézte magának a többi céhtagot, és
rábukkant a másik tíz kulcsra. Sikerült lopva belekukkantania azokba a kézikönyvekbe,
amelyeket a megbízói használtak, ha válaszolni akartak a kódolt üzenetekre. Ugyanazon
a különleges nyelven írták őket, amit Nell már az előző két kastélyban is látott.

Másként fogalmazva onnantól kezdve, hogy a hercegnő dekódolta az üzeneteket, a

standja egy Turing-gépként működött. Ez alapján könnyű lett volna kijelenteni, hogy az
egész kastély egy nagy Turing-gép, akárcsak a többi. Az olvasókönyv azonban
megtanította Nellt, hogy vigyázzon az elhamarkodott következtetésekkel. Csak azért,
mert az ő standja a Turing-szabályoknak megfelelően működött, attól még a többire ez
nem biztos, hogy igaz. Sőt ha a piac összes standja mégis egy Turing-gép, abból sem
következik semmi biztos. Többször látott lovas futárokat a kapunál, akik könyvekkel
megrakodva érkeztek vagy távoztak, és ez azt jelentette, hogy ebben a királyságban
máshol is tevékenykedtek sifrírozók. Azt pedig semmi sem igazolta, hogy ők is mind
Turing-gépek lennének.

Nell viszonylag hamar tisztes bevételre tett szert a sifrírozásból. Pár hónap alatt (amire az
olvasókönyv pontosan ennyi szót szánt) a megbízói bejelentették, hogy sokkal több a
feladat, mint amennyit egyedül el tudnak látni, ezért úgy döntöttek, megosztják vele a
munkát. Felhúztak neki egy új standot a piac szélén, és néhány kézikönyvüket odaadták
Nellnek.

Ráadásul szereztek neki egy új kulcsot is. Ehhez egy speciális, kódolt üzenetet kellett
küldeni a Prérifarkas saját kastélyába, amely háromnapi lovaglásra volt innen északra.
Hét nappal később megérkezett Nell kulcsa egy skarlátvörös dobozban, melyet a
Prérifarkas személyes pecsétje díszített.

Időről időre valaki mindig felajánlotta, hogy megvásárolná tőle a standot. A hercegnő
mindig elutasította az érdeklődőket, de a fantáziáját megragadta, hogy a kulcsokat adni és
venni is lehet.
Most már csak pénzre volt szüksége, amit szorgos munkával és éles eszének hála hamar
össze is gyűjtött. Nem telt bele sok idő, és sikerült megszereznie mind a tizenkét kulcsot.
Ezt követően minden vagyonát pénzzé tette, majd ékkövekre váltotta és azokat a ruhájába
varrta, aztán lovára pattanva elhagyta a hatodik erődöt. Egyenesen a hetedik vár felé
igyekezett, a Prérifarkas kastélyába, ahová valójában az egész eddigi életét kitöltő kaland
során mindvégig tartott.

Nell Madame Ping színházába látogat; pletykák az öklökről; egy fontos ügyfél; az Igaz
Harmónia Öklei lecsapnak; elmélkedés a raktívok belső rendszerének működéséről

A nanotechnológia sok más termékéhez hasonlóan a Táp vezetékei is elsősorban a

periódusos rendszer jobb felső sarkában megbúvó, kisméretű, egyszerű atomokból
készültek: szénből, nitrogénből, oxigénből, szilíciumból, kénből és klórból. Az Igaz
Harmónia Öklei hatalmas megelégedésükre rájöttek, hogy a felsorolt részecskékből
összeállított dolgok kifejezetten szépen égnek, ha egyszer sikerül meggyújtani azokat.
Sanghajtól keletre a Jangce lapos, alacsonyan fekvő deltája selyemtermelő vidék volt,
ahol bőségesen akadt eperfa, ami kivágva, lehántolva és a Táp vezetékei alatt meggyújtva
szépséges lángözönt produkált, ha kellően türelmesek voltak.

A foszforban gazdag Nippon Táp ádáz, fehér fénnyel lángolt, és olyan világosságot
varázsolt az éjszakai égre, hogy Putung magasabb épületeiből szabad szemmel is látni
lehetett. Az egyik fontosabb vezeték Nancsingba, a másik Szucsouba, a harmadik
Hangcsouba tartott: a távolból is érzékelhető lángoszlopok elkerülhetetlenül
megindították a szóbeszédet a Sanghajba szorult hordányi menekült között, akik mind
arról pusmogtak, hogy a három nagyváros lángokban áll.

Az új-atlantiszi Táp magasabb kéntartalma miatt kénköves bűzzel égett, amit a szél több
tucat mérföldnyire sodort, és ettől úgy tűnt, mintha sokkal közelebb lenne a tűzvész.
Aznap, amikor Nell kiment az utcára, már egy áthatóan kénszagú Sanghajban sétált azon
a hídon, mely Putungot összekötötte a sokkal alacsonyabban fekvő és jóval régebbi
Bunddal. A Huang Pu mindig is túl széles volt ahhoz, hogy hidat építsenek rajta, de aztán
a nanotechnológia megjelenésével létrejött a négy belvárosi híd, és mindegyik
hihetetlenül törékenynek tűnt az előző évszázadból megmaradt vasbeton behemótokhoz
képest.

Nell pár nappal ezelőtt éppen egy forgatókönyvön dolgozott Madame Ping egyik emeleti
irodájában, amikor kinézett az ablakon, és megpillantott egy teherszállító hajót, amit egy
reszketeg, vén dízelmotoros vontató vonszolt lefelé a folyón. A hajó pár száz méterre
lehetett attól a hídtól, ahol éppen most sétált, amikor a fedélzetet borító ponyvák
vonaglani és hullámozni kezdtek, majd tucatnyi fiatal férfi ugrott elő alóluk. A derekukra
vörös övet, fejükre és csuklójukra vörös pántot kötöttek. Elözönlötték a hajót, és sorban
vagdosták el a köteleket: a ponyvák vonakodva megadták magukat, és kibukkant alóluk a
fedélzet foltos, friss, piros festékrétege, és a hatalmas petárdákra emlékeztető, takaros
sorba rendezett tartályok, amelyeket az alkalom kedvéért szintén pirosra mázoltak. A
körülményeket tekintve Nell egészen biztosra vette, hogy a férfiak az Öklökhöz
tartoznak, a tartályokban pedig sűrített hidrogéngáz van, vagy bármi hasonlóan
gyúlékony dolog. Mielőtt azonban elérhették volna a hidat, a tartályokat belobbantotta
valami, valószínűleg egy parányi szikra, ami ebből a távolságból nem látszott. A bárka
némán, sárgán izzó lángfelhővé változott, a Huang Pu felét kitöltve. A gyémántablak
ugyan megszűrte a ragyogás hőjét, de amikor Nell megérintette az üveget, még így is
olyan melegnek érezte, mint egy emberi kezet. Ebben a korban, amikor egy tenyérnyi
elem több energiát tárolt, mint a hajóra halmozott tartályok összesen, az egész
merényletkísérlet lehangolóan primitívnek tűnt. Enyhe huszadik századi hangulata volt,
és a lányban bizarr nosztalgia ébredt a rég letűnt kor iránt, ahol a veszélyfaktor a
tömeggel és a mérettel egyenes arányban nőtt. Ezt az időszakot csak a korabeli
passzívokból ismerte, de rettenetesen szórakoztatónak tűnt: nagy, buta autók, nagy, buta
fegyverek és nagy, buta emberek.

A hídtól északra és délre most az összes temetőmólót ellepték a menekültek, akik

holttesteket hajítottak a Huang Puba – a fehér leplekbe bugyolált, csontsovány testek
kézzel sodort cigarettákra emlékeztettek. A Partvidéki Köztársaság hatóságai
beléptetőkapukat állítottak fel a hidak előtt, hogy elejét vegyék a menekültek rohamának,
akik bármikor ellephették volna Putung viszonylag tágas tereit, utcáit, átriumait és
előcsarnokait, az irodákban dolgozó tömegek őszinte rémületére. Mire Nell átért a hídon,
pár száz menekült így is kiszúrta magának, mint lehetséges alamizsnaforrást, és a
hagyományos színjátékkal várták: asszonyok nyújtogatták felé a csont és bőr
csecsemőket, míg az idősebb gyerekek jól begyakorolt módon tettették magukat ájultnak,
férfiak mutogatták a nyílt sebeiket, és a kézfejükre támaszkodó, lábatlan koldusok törtek
utat maguknak térdmagasságban. A taxisofőrök viszont jóval erősebbek és
agresszívebbek voltak a vidékieknél, és félelmetes hírüknek köszönhetően szabadon
mozoghattak a tömegben. Ez még a járműnél is többet ért, mert egy autó bármikor
elakadhatott, viszont a taxisok jellegzetes fejfedőjét viselő emberek mindenkinél
gyorsabban haladtak.

A sofőrök azonnal megrohanták Nellt, aki kiválasztotta közülük a legtermetesebbet, és az

ujjain számolgatva, pár szóból álló nyelvismeretét felhasználva alkudozni kezdett vele.
Amint a férfi számára is elfogadható árkategóriához értek, hirtelen sarkon fordult és
farkasszemet nézett a tömeggel. A mozdulat olyan váratlan volt, hogy többen már ettől
hátrébb húzódtak, és a markában szorongatott méteres bambuszpálca sem ártott. A sofőr
megindult előre, Nell pedig szorosan a nyomában maradva követte, és próbálta figyelmen
kívül hagyni a szoknyáját cibáló milliónyi kezet és azt a visszatérő gondolatot, vajon
melyik koldus lehet egy rejtve kést szorongató Ököl. Ha az öltözéke nem téphetetlen és
vághatatlan nanoanyagból készült volna, a következő sarokra csupaszra vetkőztetik.
Madame Ping vállalkozása az események ellenére még mindig tisztességesen működött.
A vendégkör vállalta a kényelmetlenségeket, és továbbra is eljártak a színházba. Nem
volt messze a hídfőtől, és Madame Pingnek sikerült több különösen erőszakos taxist
alkalmazni védőkíséretként. Ahhoz képest, mekkora hiány volt ingatianból Sanghajban,
az üzlet meglepően nagyra nőtt, és mostanra a Mao-dinasztia idején épített ötemeletes
vasbeton lakótömb nagy részét elfoglalta, pedig kezdetben alig néhány lakással kezdtek,
aztán évről évre újabb szobákkal gyarapodtak.

A recepció egy tisztes szálloda előcsarnokára emlékeztetett, csak a bár és az étterem

hiányzott – a vendégek nem voltak kíváncsiak egymásra, és nem szívesen mutogatták az
arcukat. A pultnál dolgozó alkalmazottak feladata volt minél hamarabb és a lehető
legkisebb feltűnéssel kijuttatni őket az épületből, amit olyan ügyesen csináltak, hogy egy
avatatlan járókelő joggal gondolhatta volna, hogy Madame Ping valójában emberrablásra
szakosodott.

Az egyik alkalmazott, egy parányi termetű nő, aki fekete bőr miniszoknyájában is
meglepően kimértnek és aszexuálisnak tűnt, teketóriázás nélkül felkísérte Nellt a legfelső
emeletre, ahol az átépített, tágas lakosztályokban Madame Ping ügyfelei átélhették a
különböző, bonyolultan kidolgozott jeleneteket.

Nell szerző volt, ezért természetesen sohasem tartózkodott egy légtérben a vendégekkel.
A miniszoknyás nő a közeli megfigyelőszobába vezette, ahol nagyfelbontású
kinoképernyő foglalta el az egyik falat.

Ha Nell nem tudta volna előre, most akkor is azonnal kitalálta volna az ügyfél
uniformisából, hogy az Egyesült Királyi Haderő ezredese. A férfi tetőtől talpig
díszegyenruhát viselt, és a mellkasát beborító kitüntetésekből és érmekből ítélve
pályafutása nagy részét a Protokollőrség különböző egységeinek élén töltötte, többször
megsebesült, és egy ízben különösen hősies viselkedést tanúsított. Mindent összevetve
eléggé fontos személyiségnek tűnt. Amint Nell visszanézte az elmúlt félóra felvételeit, az
is kiderült, hogy az ezredes polgári ruhában érkezett, és az uniformist külön bőr
utazótáskában hozta magával. Az egyenruha nyilvánvalóan a kitalált történet része volt.

A férfi pillanatnyilag egy meglehetősen tipikus viktoriánus szalonban üldögélt, és egy

kissé hatásvadász vadrózsamintával díszített porceláncsészéből kortyolgatta a teáját.
Sokat izgett-mozgott – már fél órája váratták, ami része volt a megírt jelenetnek. Madame
Ping többször elmondta Nellnek, hogy még senki sem panaszkodott azért, mert túl sokat
kellett várnia az orgazmusra. Azt a férfiak bármikor meg tudták oldani maguknak, ha úgy
hozta a szükség, viszont a kielégüléshez vezető élményért bármikor hajlandóak voltak
fizetni. A műszerek folyamatosan rögzítették az ügyfél testi adatait, és az eredmények
Madame Pingnek adtak igazat: az egyenruhás férfi pulzusa szaporán vert, bőségesen
verejtékezett, és enyhe erekciója volt.

A megfigyelt szobában kinyílt egy ajtó. Nell másik kamerára váltott, és látta, hogy a
szobalány lép be a szalonba. A lány formaruhája az intézményben dívó szabványhoz
képest visszafogott volt – az ügyfélnek kifinomult ízlése lehetett. A lány kínai volt ugyan,
de a szerepét a neoviktoriánusok köreiben éppen divatos közép-atlanti dialektussal
játszotta.

– Mrs. Braithwaite fogadja, uram – mondta. Az ügyfél belépett a szomszédos társalgóba,

ahol már várt rá két nő: egy középkorú évei vége felé járó, termetesebb angolszász és egy
harminc körüli, nagyon vonzó eurázsiai. Lezajlott a formális bemutatkozás: az idősebb
hölgy Mrs. Braithwaite volt, a fiatalabb pedig a lánya. Az asszonyság kissé ködösnek tűnt
szellemileg, és láthatóan a kisasszony irányított mindent.

A forgatókönyv következő része sohasem változott, és Nell vagy százszor végigment

rajta, hogy kibogozza a felmerülő problémákat. Az ügyfél rövid, fennkölt beszédben
tájékoztatta Mrs. Braithwaite-et, hogy a fia elesett a harctéren, de hatalmas bátorságról
tett tanúbizonyságot a csatában, ezért személyesen terjeszti fel a posztumusz Viktória-
keresztre.

Nell nyilvánvalóan elvégezte a házi feladatát, és a Times archívumában utánanézett,

vajon az ügyfél a saját életéből vett eseményeket használ-e fel. Amennyire ezt meg tudta
állapítani, a történet inkább több hasonló helyzetből állt össze, talán csipetnyi kitalációval
is megfűszerezve.

A beszélgetésnek ezen a pontján az idős hölgyön kiütköztek ideggyengesége nyomai, és a

szobalánynak több másik szolga segítségével kellett kikísérnie a szobából, így a vendég
egyedül maradt Miss Braithwaite-tel, aki az egész jelenetet kifejezetten egykedvűen
szemlélte.

– Bámulatos, Miss Braithwaite, milyen fegyelmezett természete van – mondta az ügyfél

–, de higgye el nekem, senki sem rója fel kegyednek, ha egy ilyen rendkívüli alkalommal
szabad folyást enged az érzelmeinek! – Amikor a vendég elért ehhez a sorhoz, a hangja
hallhatóan megremegett az elfojtott felindultságtól.

– Ám legyen – szólt Miss Braithwaite. Apró dobozt húzott elő a retiküljéből, és

megnyomott rajta egy gombot. Az ügyfél hangos nyögéssel összerándult. Egész teste
megfeszült, és kizuhant a székből, majd lebénult tagokkal elterült a padlón.

– Atkák… – nyögte ki levegőért kapkodva. – Álnok módon nanozitákkal fertőzött meg…

– A teával, igen.

– Hiszen ez lehetetlen… A legtöbb atka egyáltalán nem bírja a magas hőmérsékletet… A

forrásban lévő vízben elpusztulnak!

– Alábecsüli a CryptNet képességeit, ezredes. A technológiánk jóval fejlettebb, mint

hinné… és ezt a következő napokban a saját bőrén is tapasztalhatja majd!

– Bármit is tervez… nem fog sikerülni!

– Ó, hiszen nem tervezek én semmit – mondta Miss Braithwaite. – Ez nem a CryptNet
akciója. Hanem személyes ügy. Maga a hibás Richard öcsém halálért, és most majd
megtanulja, milyen a valódi bűnbánat!

– Biztosíthatom róla, hogy… mélységesen elszomorít… A nő újabb áramütést mért rá.

– Nem tartok igényt a szomorúságára! – vágta oda. – Azt akarom, hogy beismerje, maga
felel az öcsém haláláért!

Megnyomott egy másik gombot, mire Napier ezredes egész testében elernyedt. A
kisasszony szólította a szobalányt, majd közös erővel betuszkolták a férfit az ételliftbe.
Leküldték az egyik lenti szintre, ahol lecibálták egy lépcsőn, és egy fémállványhoz
kötözték.

Itt jelentkezett a probléma. Mire végeztek a kikötözéssel, a férfi mélyen aludt.

– Már megint ugyanaz – mondta a Miss Braithwaite szerepét játszó nő Nellnek és

mindenki másnak, aki követte a jelenetet. – Ez zsinórban a hatodik hét.

Amikor Madame Ping korábban elmagyarázta, mi a gond, Nell először nem egészen
értette, ez miért baj. Amíg az ügyfél rendszeresen jár ide és mindig kifizeti a számlát,
hadd aludjon. Madame Ping azonban jól ismerte a vendégkörét és attól tartott, hogy
Napier ezredes esetleg elveszíti az érdeklődését, és keres egy másik helyet, ha nem
dobják fel valamivel a jelenetet.

– Eléggé eldurvultak mostanában a harcok – magyarázta a színésznő. – Valószínűleg

csak kimerült.

– Szerintem másról van szó – mondta Nell. Nyitott egy privát csatornát közvetlenül a nő
dobhártyájához. – Úgy gondolom, a személyisége változott meg.

– Ezek sosem változnak, szívem – felelte a színésznő. –Ha egyszer rákaptak valamire,
mindig ugyanaz kell nekik.

– Igen, de különböző életkorokban különböző helyzetek váltják ki ugyanazokat az

érzéseket – vetette fel Nell. – A múltban bűntudatot érzett a katonái halála miatt.
Mostanra azonban megbékélt magával. Belenyugodott, hogy bűnös, és elfogadja a jogos
büntetést is. Már nem feszülnek egymásnak az akaratok, mert a vendég alázatossá vált.

– Akkor mit tegyünk vele?

– Igazi erőpróbát kell teremtenünk – felelte Nell. –Mondja neki azt, hogy az előbb
hazudott, ez valóban egy titkos CryptNet-akció, és igazi információra van szüksége!
Katonai titkokra.
Miss Braithwaite a szobalánnyal hozatott egy vödör hideg vizet, amit az utolsó cseppig
Napier ezredes testére zúdítottak. Ezután Nell utasításai szerint játszotta a szerepét, és
nem is csinálta rosszul – Madame Ping alkalmazottai kiválasztásakor nagy hangsúlyt
fektetett azokra, akik tudtak improvizálni, és tekintve, hogy sohasem kellett szexuális
kapcsolatot létesíteniük az ügyfelekkel, viszonylag könnyen talált tehetséges
jelentkezőket.

Napier ezredest láthatóan meglepte a forgatókönyvön eszközölt változtatás, de nem

kellemetlenül.

– Ha arra számít, hogy olyan információkat árulok el, amelyek még több katonám halálát
okozhatják, akkor hatalmasat téved – közölte. A hangja azonban enyhén unottan és
csalódottan csengett, a testébe ültetett nanozitákat figyelő kijelzők szerint pedig a
szervezete egyáltalán nem érte el a szexuális izgalomnak azt a fokát, amiért valószínűleg
a férfi eredetileg pénzt fizetett. Még mindig nem sikerült maradéktalanul kielégíteniük az
ügyfelük igényeit.

– Még mindig nem érti – mondta Nell a privát csatornán Miss Braithwaite-nek. – Ez már
nem egy megjátszott jelenet. Ez a valóság. Madame Ping valójában egy CryptNet-akciót
vezet. Ez elmúlt pár évben fokozatosan egyre jobban behálóztuk az ezredest. Most már
teljesen a miénk, és el fogja árulni a kívánt információt, most és a jövőben is, mert a
rabszolgánk, és azt teszünk vele, amit csak akarunk.

Miss Braithwaite követte Nell instrukcióit, és menet közben rögtönzött szóvirágokkal

csicsázta ki a beszédét. A kijelzők szerint Napier ezredes lassan ugyanolyan izgatott és
ijedt lett, mint több évvel ezelőtt, a legelső látogatása alkalmával (Madame Pingnél
minden adatot tároltak). A jelenet hatására ismét fiatalnak és életerősnek érezte magát.

– Dr. X-nek dolgozik? – faggatózott Napier ezredes.

– Itt én kérdezek – mondta Nell.

– A kérdéseket bízza rám. Lótuszvirág, mérjél rá húsz botütést az engedetlenségért! –

parancsolta Miss Braithwaite, és a szobalány szaporán kezelésbe vette a férfit egy
pálcával.

A jelenet hátralévő része innentől már szinte magától ment, ami azért is volt jó, mert
Nellt rendkívül meglepte dr. X említése, és elkalandozott a figyelme – eszébe jutott, hogy
Harv hosszú évekkel ezelőtt ugyanezt a nevet említette.

Miss Braithwaite értette a dolgát, és azonnal felfogta, mit akar Nell: a történet addig nem
keltette fel az ügyfél figyelmét, amíg tényleg nem két akarat valódi csatájáról volt szó, és
ezt a helyzetet csakis úgy érhették el, ha igazi katonai titkokat próbáltak kiszedni az
ezredesből. Ez apránként sikerült is nekik, köszönhetően Lótuszvirág pálcájának és Miss
Braithwaite ellentmondást nem tűrő hangjának. A legtöbb információ különböző
csapatmozgásokra és egyéb, nagyon aprólékos részletekre vonatkozott, amit a férfi
minden bizonnyal szörnyen érdekesnek tartott. Nell azonban nem.

– Szedjen ki belőle még többet erről a dr. X-ről! – utasította a színésznőt. – Miért
gondolja, hogy dr. X kapcsolatban áll a CryptNettel?

Pár percnyi elszánt botozás és verbális megszégyenítés után Napier ezredes hajlandó volt
elmondani, amit tudott.

– Évek óta zajlik az egyik komoly akciónk… Dr. X egy magas szintű cryptnetes
vezetővel dolgozik együtt… akit Alkimistának neveznek. Olyasmin dolgoznak… amin
nem szabadna…

– Meg ne tudjam, hogy bármit is eltitkol előlem! – fenyegette Miss Braithwaite.

Mielőtt azonban újabb információkat csikarhatott volna ki az Alkimistáról, az épületet

alapjaiban rázta meg egy robbanás, de akkora, hogy az öreg betonon is repedések futottak
végig. A robajt követő csendet az épület különböző részein felharsanó női sikoltozás törte
meg, illetve az a halk sziszegés, amivel Nell feje fölött szitálni kezdett a homok és por a
mennyezet hasadékaiból. Aztán lassan újabb hang bontakozott ki a zűrzavarból, mintha
egy csapatnyi férfi ordított volna ritmikusan.

– Sa! Sa!

– Úgy vélem, valakik éppen az imént törtek át az épület falán egy robbanótöltettel –
szólalt meg Napier ezredes tökéletesen higgadtan. – Ha lennének oly kedvesek véget
vetni a jelenetnek és elengedni, megpróbálnám hasznossá tenni magamat a
következőkben.

A következőkben. A ritmikusan ismételt szócska nagyjából azt jelentette, hogy „Halál!”,

és az Igaz Harmónia Öklei használták csatakiáltásként.

Talán magát Napier ezredest akarták elfogni, de valószínűbbnek tűnt a feltételezés, hogy
Madame Ping intézményében a barbár dekadencia bugyrát látták, és szimbolikus
jelentősége miatt ostromolták meg.

Miss Braithwaite és Lótuszvirág közben kioldozták az ezredes szíjait, és a férfi már a

nadrágját húzta.

– Abból ítélve, hogy mindannyian életben vagyunk, nem vetettek be nanotechnológiás

eszközöket – mondta professzoros hanghordozással. – Ennélfogva a támadást nagy
biztonsággal valamelyik szomszédos, alacsony szintű sejt számlájára írhatjuk. A támadók
valószínűleg hisznek abban az Öklök között népszerű doktrínában, miszerint minden
fegyverre immúnisak. Az ehhez hasonló helyzetekben nem árt, ha az efféle képzelgések
rabjait kemény leckével ébresztjük rá elgondolásuk téves mivoltára.
A lenti szoba ajtaja berobbant, és fehér, csupasz szilánkok záporoztak sziszegve a
padlóra. Nell úgy meredt a képernyőre, mintha egy régi filmet nézne. Napier ezredes
nevetségesen fényes lovassági szablyát húzott elő a kardhüvelyéből, majd egyetlen
mozdulattal mellkason szúrta az ajtón berontó Öklöt. A támadó hátrabukott, neki a
mögötte érkező társának, és ezzel pillanatnyi kavarodás támadt a folyosón, amit Napier
rögtön kihasznált, és meglehetősen finomkodónak tűnő küzdőállást vett fel. Megvetette a
lábát, kihúzta a vállát, és higgadtan bökdösött előre a szablyával, valahogy úgy, mintha
egy sötét helyiségben keresgélne vele. A fegyver hegye a második Ököl álla alá szaladt,
és eközben mintegy véletlenül elvágta a torkát. Időközben egy harmadik támadó is
megérkezett a szobába, a kezében egy hosszú bottal, amelynek a végére szürke
ragasztószalaggal egy kést erősítettek. Amint azonban megpróbálta meglendíteni a
rögtönzött fegyvert, a vége beleakadt a tartóállványba, amelyre korábban Napiért
kötözték. Az ezredes óvatosan elindult felé, és minden lépésnél apró szünetet tartott,
hogy a lábára nézzen, mintha nem szeretné, ha vér kerülne rá; hárított egy elkésett
csapást, majd gyors egymásutánban háromszor szegyen szúrta az Öklöt.

Valaki ebben a pillanatban rugdalni kezdte Nell ajtaját.

– Ah! – sóhajtott Napier ezredes elégedetten, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy

pillanatnyilag nem érkezik több támadó. – Micsoda páratlan véletlen, hogy teljes
díszegyenruhával érkeztem, tekintve, hogy a hétköznapi uniformishoz nem jár
szúrófegyver.

Nell ajtaját a következő néhány rúgás sem tudta betörni, ugyanis a díszletszobákkal
ellentétben ez már modern anyagokból készült, és nem lehetett ilyen könnyen elintézni.
Azonban újabb hangokat hallott a folyosóról, és gyanította, hogy az ezredes
feltételezésével ellentétben a támadók talán mégis rendelkeztek valamilyen primitívebb
nanotechnológiás támadóeszközzel – például kisebb töltetekkel, amelyek alkalmasak az
ajtók berobbantására.

Megszabadult hosszú ruhájától, ami csak akadályozta volna a mozgásban, majd

négykézlábra ereszkedett, és kikukkantott az ajtó alatti résen. Két pár lábat látott. Azok
ketten éppen beszélgettek, higgadtan, mintha egy üzleti tárgyaláson lennének.

Nell egy kézzel feltépte az ajtót, a másikkal pedig a feltáruló résen át a közelebb álló
Ököl nyakába döfött egy töltőtollat. A másik a vállán lógó, ódivatú automata puskához
kapott. Ezzel éppen elegendő időt adott Nellnek, aki térden rúgta: ugyan nem okozott
gyógyíthatatlan sérülést, viszont kibillentette az egyensúlyából a férfit. Az Ököl
folyamatosan a fegyver után kapkodott, Nell pedig újra meg újra belerúgott. Végül
sikerült kicsavarnia a puskát az erőtlen szorításból, gyorsan meg is pördítette, majd a
fegyveraggyal fejbe vágta a férfit.

Az Ököl, akinek a tollszár állt ki a nyakából, a fal tövében ült, és higgadtan bámulta
Nellt. A lány ráfogta a puskát, mire a férfi felemelte a kezét, és fejét elfordítva lenézett a
padlóra. A sebe vérzett ugyan, viszont nem túl erősen – lesz egy kellemetlen hete, de nem
szenvedett maradandó károsodást. Nell arra gondolt, hosszú távon azért jót tett a pasassal,
hiszen megszabadította attól a babonás elképzeléstől, hogy nem árthatnak neki a
fegyverek.

Moore őrmestertől megtanult néhány dolgot a puskákról. Visszahátrált a szobájába,

bezárta az ajtót, és a következő pár percet arra szánta, hogy megismerkedjen a fegyver
kezelésével, megnézze a tárat (félig már üres volt), és leadjon egy próbalövést az ajtóba
(amely meg is állította a lövedéket), hátha nem működik.

Megpróbálta elfojtani a hirtelen visszatérő emléket arról a bizonyos csavarhúzóról. A

gondolat megrémítette, amíg rá nem jött, hogy ezúttal sokkal inkább ura a helyzetnek.
Azok a hosszú beszélgetések az őrmesterrel csak nem voltak eredménytelenek.

Ezután a folyosók és lépcsőházak labirintusában az előcsarnok felé vette az irányt, és

közben egész szép kíséretet gyűjtött maga köré rémült, fiatal lányokból. Több ügyfelet is
látott, főleg férfiakat, elsősorban európaiakat, akiket az Öklök kirángattak a
díszletszobákból, és kíméletlenül halálra szurkálták őket. Három alkalommal kellett
használnia a fegyvert, és mindegyik esetben meglepte, milyen bonyolult dolog is ez. Nell
annyira hozzászokott az olvasókönyvhöz, hogy a valódi világban engednie kellett az
elvárásaiból.

Napier ezredest az előcsarnokban találták meg, nagyjából háromnegyed részt felöltözve,

amint éppen emlékezetes vágófegyverpárbajt vívott néhány Ököllel, akiket valószínűleg
azért hagytak hátra, hogy őrizzék az egyik menekülési útvonalat. Nell először arra
gondolt, megpróbál az Öklök közé tüzelni, de végül mégsem tette, mert nem bízott eléggé
a céllövő képességében, illetve egész egyszerűen lenyűgözte a szeme elé táruló látvány.

Ha nem az előbb látta volna az ezredest kikötözve, akkor valószínűleg teljesen

elkápráztatja a férfi. Azonban Nellt még így is, pontosabban éppen a szóban forgó
ellentmondás miatt késztette csodálatra ez az ember, tágabb értelemben pedig az összes
viktoriánus férfi. Egész életükben szinte tökéletesen elfojtották az érzelmeiket, és ettől
olyan eltúlzott aszkétaságban éltek, mint egy középkori oszlopszent. De közben mégis
voltak érzéseik, amiket kizárólag gondosan megválogatott körülmények között engedtek
szabadjára.

Napier nyugodtan felnyársalt egy Öklöt, aki megbotlott és felbukott, majd a figyelmét
újonnan érkező ellenfelére fordította, aki felettébb veszélyesnek tűnt, ugyanis mesterien
forgatott egy valódi kardot. A nyugati és keleti harcművészek párviadala folyamatosan
ingázott az előcsarnok két vége között, miközben a küzdő felek egy pillanatra sem
eresztették a másik tekintetét, és így próbálták kitalálni ellenfelük gondolatát, továbbá
felmérni az érzelmi állapotát. A lényegi támadások, a döfések, hárítások és riposztok –
már amikor egyáltalán megmozdultak – felfoghatatlanul gyorsak voltak. Az Ököl
szemkápráztatóan szép stílusban küzdött, és sok nagyon lassú mozdulatot használt, amitől
egy állatkerti, nyújtózkodó nagymacskára hasonlított. Napier harcmodora szinte maga
volt a tökéletes unalom: kelletlen testtartásban mozgott, higgadtan bámulta ellenfelét, és a
jelek szerint mindent rendkívül alaposan átgondolt.
Miközben Nell Napiért nézte akció közben, a zubbonyán lengedező és csilingelő
medálokat meg fonatokat, hirtelen rájött, hogy pontosan az érzelmek elfojtása teszi a
viktoriánusokat a világ leghatalmasabb és leggazdagabb népévé.

Képességük, amellyel mélyre tudták temetni az érzéseiket, nem kóros viselkedésforma

volt, hanem misztikus művészet, ami szinte mágikus hatalmat adott nekik a természet és
az ösztönösebb törzsek felett. Pontosan ugyanez tette Nippont is erőssé.

Mielőtt a küzdelem véget ért volna, váratlanul hajszálnyi vastag, ujjnyi hosszú antennát
lobogtató, lódarázs méretű intelligens robbanólövedék süvített át az egyik betört ablakon,
és puffanó hanggal megállt a kardos Ököl tarkójában. Nem jutott túl mélyre, de
valószínűleg mérget fecskendezett a férfi agyába. Az Ököl nagyon hirtelen leült a földre,
lehunyta a szemét és meghalt.

– Nem túl lovagias megoldás – mondta Napier ezredes megvetően. – Gondolom,

valamelyik új-csuszani irattologatónak köszönhetjük.

Amikor óvatosan körbejárták az épületet, több holttestet találtak, Öklöket, akiket

ugyanilyen módon ért a halál. Odakint a jól ismert tömeg hömpölygött az utcán, a
menekültek, koldusok, gyalogosok és csomagokkal egyensúlyozó biciklisek áradata,
ugyanolyan zavartalanul, mint a Jangce.

Napier ezredes a következő héten nem tért vissza, de Madame Ping nem hibáztatta Nellt
a törzsvendég elvesztéséért. Éppen ellenkezőleg, nagyon megdicsérte, amiért helyesen
jósolta meg Napier vágyait, és amiért ügyesen rögtönzött.

– Szép előadás volt – mondta.

Nell eddig sohasem gondolt a munkájára úgy, mint egy előadásra, de valamiért Madame
Ping szóválasztása nem hagyta nyugodni, és aznap éjjel sokáig elkerülte az álom; csak
némán belebámult a sötétbe.

Egészen kicsi kora óta történeteket talált ki, ezeket pedig elmondta az olvasókönyvének,
amely pedig a legtöbbször alaposan megrágva beépítette ezeket a meséket a későbbiekbe.
Nell számára a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy Madame Pingnél is ugyanezt
csinálja, főnökasszonya viszont előadásnak nevezte a munkáját, és Nellnek végül el
kellett ismernie, hogy bizonyos értelemben tényleg ez az igazság. A történeteit most nem
az olvasókönyv rágta és emésztette meg, hanem egy emberi lény, és amit kitalált, az illető
gondolatainak vált a részévé.

Ez így viszonylag egyszerűnek tűnt, de a gondolat még sokáig zavarta. Az oka csak
később világosodott meg előtte, amikor már órák óta hánykolódott félálomban.

Napier ezredes nem ismerte Nellt, és valószínűleg ez így is marad a jövőben is. A
kettőjük közötti interakció egy magát Miss Braithwaite-nek kiadó színésznő és különböző
technológiák közvetítésével zajlott.
Ennek ellenére Nell mélyen megérintette Napiert. Mélyebbre hatolt a lelkében, mint
bármelyik szeretője. Ha az ezredes a következő héten mégis visszatér, és Nell nincsen itt,
hogy kitaláljon neki egy történetet, akkor hiányolni fogja? Gyanította, hogy igen. Napier
szemszögéből nézve valami megfoghatatlan, esszenciális dolog hiányozna az élményből,
és kielégületlenül távozna.

Ha viszont mindez megtörténhet Napier ezredessel, aki Madame Ping révén jut
történetekhez, vajon ez nem lehet igaz Nellre is, aki az olvasókönyvet használta
ugyanerre? Mindig úgy érezte, hogy abban a könyvben van valami, ami megértette, sőt,
szerette őt – ami megbocsátott neki, ha rosszat csinált, és értékelte a jót.

Amikor még nagyon fiatal volt, egyáltalán nem foglalkozott ezzel; hozzátartozott a könyv
varázserejéhez. Nem is olyan régen úgy fogta fel, mintha egy hihetetlen méretű és
kapacitású számítógép működött volna vele párhuzamosan, amelyet gondosan arra
programoztak, hogy megértse az emberi elmét, és azt adja neki, amire szüksége van.

Most már nem volt olyan biztos ebben. Amióta Nell hercegnő eljutott a Prérifarkas
birodalmába, és folyamatosan járta végig a kastélyokat, ahol egymás után egyre
bonyolultabb számítógépekre bukkant, amelyek valójában mind ugyanazok a Turing-
gépek voltak, zavarba ejtő logikai hurokba került. A Turing-kastélyban megtanulta, hogy
egy Turing-gép sohasem érthet meg egy emberi lényt. Azonban az olvasókönyv –
legalábbis Nell gyanúja szerint – szintén egy Turing-gép volt; akkor viszont hogyan
érthette meg Nellt?

Lehetséges, hogy a könyv csak egy vezető, egy technológia, ami közvetít Nell és valaki
más között, aki valóban szereti? Tisztában volt azzal, hogy minden raktív így működik.
Az ötlet elsőre túlságosan riasztónak tűnt, ezért nem is mert foglalkozni vele, inkább csak
távolról kerülgette egy darabig, és különböző irányokból piszkálgatta, mint a tüzet
felfedező ősember a lángot. De amint közelebb húzódott hozzá, rájött, hogy melegen és
kényelmesen tartja, és mire végre elnyomta az álom, már nem tudott szabadulni tőle, és
eszébe sem jutott visszamenni a hideg, sötét helyre, ahol olyan sok éven át vándorolt.

Carl Hollywood visszatér Sanghajba; elődeiről és a magányos sasokról; kvan asszony

teázója

Súlyos viharfelhők hömpölyögtek nyugat felől Sanghajba, és szakadó esőt hoztak, mintha
az Igaz Harmónia Ökleinek eljövetelét és az elkövetkező Mennyei Birodalom
megszületését hirdették volna mennydörögve. Abban a pillanatban, amint Carl
Hollywood kilépett a Londonból érkező léghajóból, tudta, hogy ez nem az a Sanghaj,
amit itt hagyott – a vén város mindig is vad volt, de kifinomult, urbánus módon, most
viszont elvadult, vadnyugati településre emlékeztetett. A megváltozott légkört már a
légikikötőben megérezte: beszivárgott az utcáról, mint vihar előtt a fanyar ózonszag. Az
ablakokon súlyosan kopogtak az esőcseppek, kimosták a nanotechet a levegőből és
leöblítették a csatornákba, hogy aztán végül majd a Huang Put és a Jangcét szennyezzék
vele. Hollywood maga sem tudta, miért torpant meg olyan hirtelen a kijárat előtt és jutott
eszébe kalapot cserélni: talán a vadnyugati hangulat vagy a szakadó eső tette. A
kalapdobozai kupacban hevertek az egyik kézikocsin. A keménykalapja a legfelső,
legkisebb üres dobozba került, aztán a kupac teljes szétrombolása árán kihalászta a
legalsót és egyben a legnagyobbat, amelyből végre előkerült a tízgallonos Stetson, ez a
lélegzetelállítóan széles és magas fejfedő. Felért egy fejre erősíthető esernyővel. Carl
Hollywood gyors pillantást vetett az utcára, ahol a betonon zubogó barna lében
papírcafatok, sárkoloncok és kolerát terjesztő szemétdarabok sodródtak lefolyónyílások
felé, nem is beszélve a többtonnányi eltérített nanotechnológiás szerkentyűről, aztán
kibújt a bőrcipőjéből, és kézzel varrott cowboycsizmára cserélte, csupa csiricsáré hüllő és
madár bőréből készült lábbelire, amelynek atkákkal kezelték a pórusait, hogy akkor se
ázzon be, ha egy megáradt csatornán akarna átgázolni.

Miután így átkonfigurálta ruházatát, már ki mert lépni Sanghajba. Amikor kilökte a
légikikötő kapuját, hosszú, nehéz bőrkabátjába belekapott a hideg szél, és még a
koldusok is elhátráltak előle. Hollywood megállt, szivarra gyújtott, és még akkor sem
próbálták zaklatni – az éhező vagy magukat éhező roncsoknak álcázó menekültek
számára a kikönyörgött pénznél sokkal nagyobb élvezet jelentett, ha alaposan
megbámulhatták. Hollywood gyalog tette meg a négysaroknyi távot a hotelig, nyomában
a kitartó hordárokkal és a valódi cowboy látványától megigézett ifjak tömegével.

Carl nagyapja a Magányos Sasok közé tartozott, akik az 1990-es években hagyták maguk
mögött a túlzsúfolt, szennyben fuldokló Szilikon-völgyet, és a Wind River-hegylánc
keleti lejtőjén kezdett el gazdálkodni egy elhagyatott farmon. A rákövetkezendő években
itt is maradt, és kényelmesen élt, mint programozó és szabadúszó tanácsadó. A felesége
elhagyta Kalifornia neonfényes nyüzsgéséért és a társasági életért, majd őszintén
meglepődött, amikor a férje meggyőzte a bírót, hogy a gyermekük nála sokkal jobb
helyen lesz. Carl Hollywood apja többnyire a szabad ég alatt nőtt fel, és amikor nem az
integrálszámítással bíbelődött a házban, akkor vadászott, halászott vagy fát vágott. Aztán
teltek-múltak az évek, és egyre több hasonló gondolkodású és hátterű ember csatlakozott
hozzájuk, ezért az Interregnum idejére a több száz fős közösségük elszórt csoportjai már
pár ezer négyzetmérföldnyi területen terjeszkedtek – a körülményeket tekintve a
vadonban éltek, azonban műszaki felszereltségüknek hála mégis olyan szoros
kapcsolatban, mint bármelyik falu lakói a régi Vadnyugaton. Technológiai fejlettségük,
bámulatos vagyonuk és kifejezetten méretes fegyverekből álló arzenáljuk miatt veszélyes
társaságnak számítottak, és a furgonokkal érkező, ódivatú fosztogatókat, akiknek kedvük
szottyant kirabolni valamelyik magányos farmházat, félelmetesen rövid idő alatt
körülvették a helyiek, akik mind létszámban, mind tűzerőben alaposan felülmúlták a
jövevényeket. Hollywood nagyapja szívesen anekdotázott ezekről a bűnözőkről, és
élvezettel mesélte, milyen kifogásokkal álltak elő, és milyen bőszen mentegették bűnös
szándékaikat gazdaságilag hátrányos helyzetükkel vagy a kábítószer-fogyasztás káros
hatásaival, mire a Magányos Sasok – akik közül többen maguk is a szegénység és a
függőség csapdájából szabadulva jutottak el idáig – kivégzőosztag elé állították őket,
majd a hullákat kilógatták a terület határára, analfabéták számára is egyértelmű Belépni
tilos! táblák gyanánt.

Az Egyetemes Gazdasági Protokoll megjelenésével lenyugodtak a kedélyek, és a

veteránok szerint ezzel megkezdődött a közösség felpuhulása és elkorcsosulása. Semmi
sem építi úgy az összetartás szellemét, mint hajnali háromkor felkelni és a mínusz sokban
kilovagolni a határzónába egy töltött puskával. Carl Hollywood legélénkebben és
legszívesebben ezekre az apjával közös kirándulásokra emlékezett gyerekkorából. De
amikor a keményre döngölt hókupacokon gubbasztottak és kávét főztek a tűzön, a
mellettük duruzsoló rádió már a Hszincsiangban dühöngő dzsihádról és a kelet felé
szorított han populációról tudósított, meg az első nanotech terrortámadásokról Kelet-
Európában. Carlnak nem volt szüksége atyai magyarázta, magától is tudta, hogy
közösségük rohamos léptekkel válik igazi őskövületté, turistáknak való skanzenné, és
hamarosan kénytelenek lesznek a lovas járőröket modern védőrendszerekre cserélni.

A szükséges modernizálódást követően – illetve azután, hogy a közösség nagy része

csatlakozott az Első Szórványköztársasághoz – Carl meg az édesapja továbbra is
ugyanúgy élték az életüket, mint addig: antilopra vadásztak a szabadban, fatüzelésű
kályhával fűtötték a házat, hajnalig gubbasztottak a nagyképernyős monitorok mögött, és
kézzel programoztak assemblyben. Carl kilencéves volt, amikor az édesanyja meghalt
egy raftingbalesetben, és a fiú az első adandó alkalommal meglépett a dominánsan
hímneműek alkotta közösségből. Először San Franciscóba ment, aztán New Yorkba,
végül Londonba, s szerepe egyre növekedett a színházi világban. De ahogy idősebb lett,
úgy vált egyre világosabbá a számára, hányféle módon kötődik még mindig ahhoz a
helyhez, ahol felnőtt. A felismerés igazán elemi erővel mégis csak most, a
felhőszakadásban tolongó sanghaji tömeg közepén tört rá, miközben vastag szivart
pöfékelve figyelte a kalapja karimájáról csöpögő esőt. Legélénkebb, legtisztább élményei
még fogékony ifjúkorában vésődtek az agyába, amikor először indult hajnali őrjáratra
abban a biztos tudatban, hogy valahol odakint fosztogatók kóborolnak. Élete különböző
szakaszaiban többször próbálta újra felidézni ugyanezt az átható, kristálytiszta érzést,
vagy átadni ebből valamit a raktívszínészeknek. De az harminc év után mégis a
dinasztikus forradalomra készülő Sanghajban kerítette hatalmába, ahol úgy forrongtak és
lüktettek az utcák, mint egy öregember artériája, aki hosszú idő után első orgazmusára
készül.

Hollywood éppen csak beugrott a szállodájába, és sietősen különböző holmikat tömött a

zsebébe: intelligens fogalmazópírt, töltőtollat, egy ezüst szivartárcát, amelyben pufók
töltényekként sorakoztak a füstölnivalók, és pár parányi tokban olyan nanocuccot, amivel
szükség esetén az agya és a teste működésén tudott igazítani. Némi tétovázás után
magával vitte súlyos sétapálcáját is, amely nemcsak külsejében emlékeztetett egy
varázsló botjára, hanem a belsejében tárolt őrző-védő légistacik miatt is, amelyek egy
kirobbanó zavargás esetén visszavezethették a szállodájába. Ezután ismét nyakába vette a
várost, és egy mérföldön keresztül könyökkel tört magának utat a tömegben, míg el nem
ért a teaházba, ahol számos hosszú éjszakát töltött, amikor a Parnasszusban dolgozott. Az
idős Kvan asszony szapora hajbókolással, szívélyesen üdvözölte, majd a kedvenc
sarokasztalához vezette, ahonnan a Nancsing sugárút és egy sikátor utcai standokkal
zsúfolt kereszteződésére lehetett látni. Most azonban mindent eltakart a tolongó tömeg, és
az üvegablaknak szorított hátak és fenekek látványa. Hollywood nagy kannával rendelt a
kedvenc zöld teájából – ez volt itt a legdrágább ital, mert áprilisban szüretelték, amikor a
levelek a legpuhábbak és a legzsengébbek –, majd a papírjait szétteregetve munkához
látott. A teaházat már régen integrálták a világméretű médiahálózatba, ezért a lapok
automatikusan kapcsolódtak a rendszerhez. A férfi parancsokat mormolt, és a lapokat
lassan betöltötték a hasábokba rendezett, animált szövegrészek, külön ablakokban
megnyitott képek jelentek meg, és kinoadások indultak el. Belekortyolt a teába – mindig
az első korty volt a legfinomabb –, előhúzta a zsebéből a hatalmas töltőtollat, lecsavarta a
kupakját, és a papírhoz érintette a hegyét. Az utasításokat lefirkantott szavak és ábrák
formájában adta ki. Amint leírt egy szót, az rögtön életre kelt és teljesítette a lejegyzett
utasítást. Ha összekötött egy bekeretezett részt egy bekarikázottal, az összekapcsolódó
egységek között áramlani kezdett az információ.

Alap aljára nagybetűkkel felírta, hogy MIRANDA, és bekeretezte a nevet. Egyelőre még
semmi mással nem kötötte össze, de remélte, hogy hamarosan erre is sor kerülhet. Carl
Hollywood egész éjszaka a papír fölött görnyedezett, Kvan asszony pedig fáradhatatlanul
hordta az újabb kannákat, falatnyi édességeket és lobogó mécseseket helyezett az
asztalára, mert még emlékezett rá, hogy Hollywood szeret gyertyafényben dolgozni. A
félhüvelyknyi vastag gyémántlap túloldalán tolongó kínaiak az ablaknak nyomták az
orrukat, és a sok-sok fehér folt felett fürkész tekintetek lestek, mit csinál; arcuk úgy
derengett a gyertyafényben, mintha érett barackok lógnának a sötét, buja lombozatban.

A Hackworth család utazik; Londonban; AZ east end; PÁRATLAN CSÓNAKÚT;

DRAMATIS PeRSONAE; SZÍNHÁZI ESTE

A távolban lassú, hullámzó mozgással lebegtek a puha, szemcsés, sarkvidéki felhők,

mintha hófúvás takarta volna be a látóhatárt, és mindent megvilágított, de semmit sem
melegített fel az alacsonyan ragyogó, barackszínű napkorong, amely nem nyugodott le
soha. Fiona hason feküdt az emeletes ágy felső részén, onnan nézett kifelé az ablakon,
amire finom páraként csapódott le a lehelete, majd rögtön el is párolgott a kabin száraz
levegőjében.

– Édesapám? – kérdezte nagyon halkan, mert nem akarta felébreszteni az apját, ha esetleg
elnyomta volna az álom.
A férfi tényleg aludt, de azonnal felrezzent, mintha álmában pont a tudata felszíne alatt
lebegett volna, akár egy felhőréteget éppen csak érintő léghajó.

– Igen?

– Kicsoda az Alkimista? Miért akarja megtalálni?

– Ha nem gond, inkább nem részletezném, miért keresem. Fogalmazzunk úgy, hogy
bizonyos kötelezettségeket vettem magamra, melyeket kénytelen vagyok elintézni. –
Fiona figyelmét nem kerülte el, hogy az édesapja sokkal nagyobb hangsúlyt helyezett a
második kérdésre, mint gondolta volna, és a hangjából jól hallhatóan megbánás csendült
ki.

– Ki az Alkimista? – faggatta mégis gyengéden.

– Ó. Nos, drágám, ha ezt tudnám, már régen megtaláltam volna.

– De édesapám!

– Miféle személy lehet egyáltalán? Sajnálatos módon nem áll rendelkezésemre túl sok
nyom, amin elindulhatnék. Megpróbáltam deduktív módszerrel élni, és az alapján levonni
következtetéseket, miféle emberek kutatnak utána, és miféle ember vagyok én.

– Bocsásson meg, édesapám, de vajon milyen jelentősége lehet ez utóbbinak az Alkimista

jellemét illetően?

– Több tudós is arra a következtetésre jutott, hogy én vagyok a legalkalmasabb személy

az illető felkutatására, pedig semmit sem tudok a bűnözőkről, a kémkedésről és egyéb
hasonló dolgokról. Csak egy nanotechnológiai mérnök vagyok.

– Ez nem igaz, édesapám! Sokkal több ennél! Hiszen rengeteg történetet ismer például…
Nem emlékszik, milyen sokat mesélt nekem, amíg távol volt?

– Persze, persze – felelte a kérdezett kissé bátortalanul.

– Minden éjjel olvastam a könyvemet. És hiába szóltak a történetek tündérekről,

kalózokról, dzsinnekről és egyebekről, mindig éreztem, hogy édesapám is ott van a
szavak mögött. Mint a bábos, aki zsinórokkal mozgatja a figurákat, és különböző
hangokon beszélteti őket, mintha külön személyiségek lennének. Ezért gondolom úgy,
hogy édesapám nem egyszerűen egy mérnök. Csak kell egy varázskönyv, hogy
kiteljesedhessen.

– Nos… ebből a szemszögből eddig nem gondoltam végig a dolgot – mondta az apja, és a
hangja hirtelen elfúlt az érzelmektől. Fiona ellenállt a késztetetésnek, hogy lenézzen rá az
ágyról, mert tudta, hogy azzal zavarba hozná. Inkább a hátára hemperedett és lehunyta a
szemét.
– Bármit is tartasz felőlem, Fiona – és bevallom, kellemes meglepetésként ért, hogy ilyen
kedvező véleményed van rólam –, azok számára, akik megbíztak ezzel a feladattal, én
csak egy mérnök vagyok. Anélkül, hogy az önteltség bűnébe esnék, annyit talán még
megjegyezhetek, hogy igen rohamos tempóban fejlődtem választott szakterületemen, és
felettébb magas felelősséggel járó pozíciót töltöttem be. Mivel ez az egyetlen
jellemvonásom különböztet meg mindenki mástól, kizárólag ez lehet az oka annak, hogy
éppen engem küldtek az Alkimista után. Következésképpen az Alkimista, elképzeléseim
szerint nem elhanyagolható tudással bíró kutató a nanotechnológia területén, és ha igazak
az elméletek, akkor olyan projekten ügyködik, amely több nagyhatalom érdeklődését is
felkeltette.

– A Magról beszél, édesapám?

Az apja egy kis ideig nem válaszolt. Amikor megszólalt, a hangja élesen és idegesen
csengett.

– A Mag… Honnan tudsz te erről?

– Édesapám említette. Azt mondta, veszélyes dolog, és a Protokollőrség nem hagyhatja,

hogy valaha is elkészüljön. Egyébként…

– Egyébként micsoda?

Fiona száján már majdnem kiszaladt, hogy az utóbbi néhány évben másról sem álmodott,
csak magokról, és az olvasókönyve összes története kizárólag ezekről szólt. A mesékben
szereplő magvakból kastélyok nőttek, vagy elvetett sárkányfogakból születtek katonák, a
babcsíra égig érő paszullyá sarjadt, amely a felhők között megbúvó, alternatív
valóságokba vezetett; a vidéket járó banyák is magokat ajándékoztak a kedves, de meddő
házaspároknak, és az elvetett ajándékokból hatalmas növények nőttek, a duzzadó
hüvelyekben ficánkoló, egészséges csecsemőkkel.

De Fiona érezte, hogy ha ezt elmeséli, akkor képletesen az apja az arcába csapja a
vasajtót, amely pedig most ígéretesen kinyílt, még ha pusztán résnyire is.

– Édesapám szerint miért olyan érdekesek ezek a Magok? – próbálkozott inkább mással.

– Legfeljebb annyira érdekesek csak, amennyire egy nitroglicerinnel megtöltött

mérőpohár az lehet – felelte az apja. – Mert pusztító és felforgató technológia. Fiona,
megtiltom, hogy innentől fogva akár csak megemlítsd a Magokat! Sehol sem vagyunk
biztonságban a CryptNet ügynökeitől. Bárhol, bármikor kihallgathatják a
beszélgetésünket.

Fiona felsóhajtott. Ha az édesapja szabadon fecsegett, érezte benne ugyanazt a férfit, aki
a könyvből mesélt neki. Voltak bizonyos témák, amikor az apja azonnal a páncélja mögé
húzódott, és pontosan olyan lett, mint bármelyik viktoriánus úriember. Ez bosszantotta a
lányt. De azt is érezte, hogy bármilyen más férfiban, aki nem az apja, ez a tulajdonság
akár csábító is lehet. Olyan szembetűnő gyenge pontja volt ez a jellemüknek, aminek
egyetlen nő sem tudott ellenállni, egyszerűen ki kellett használniuk – ez a csalafinta,
ezáltal fájdalmasan hívogató gondolat a következő néhány napban teljesen lefoglalta
Fionát, amikor a törzsük újabb tagjaival találkoztak Londonban.

Miután a City szélén, egy pubban elköltötték a vacsorájukat és sörrel öblítették le a

húspástétomot, átkeltek a Tower-hídon, átfurakodtak a Temze jobb partját elborító,
hivalkodó ingatlanok vékony rétegén, és megérkeztek Southwarkba. A többi Londonban
szétszórt atlantiszi negyedhez hasonlóan itt is a terület csontjaiba és szöveteibe dolgozták
be a Táp vezetékeit, ezért szervizalagutakban vagy a hidak alján futottak, hogy aztán
lopva, a talapzatokba fúrt apró lyukakban jussanak be az épületekbe. A valaha
nyomorban tengődő környék apró, vén házait, lakásait teljesen felújították, és az angol
nyelvterület különböző részeiről érkezett ifjú atlantisziak raktak itt nem túl tágas
fészkeket – még nem jutottak magasra a hierarchiában, de terveik voltak bőven, és itt
kívánták fellendíteni a karrierjüket. Az épületek földszintjeit általában pubok, kávéházak
és mulatók foglalták el. Apa és lánya keleti irányba tartott, többé-kevésbé a folyóval
párhuzamosan, és minél mélyebbre jutottak a negyedben, a házakon annál jobban
megkopott a híd közelében még szembetűnő, csillogó máz, és egyre gyakrabban sejlett
elő alóla a környék régi karaktere, mint ahogy az összeszorított ököl csontjai rajzolódnak
ki a megfeszült bőr alól. A vízparti épületek között hatalmas foghíjak tátongtak, és a
réseken ki lehetett látni a folyóra meg a túlparti negyedet borító esti ködtakaróra, amit
átitatott a hatalmas médiatronok cukorkaszínű derengése, a különböző árnyalatok pedig
mind olyan harsánynak tűntek, mintha rákkeltő ételszínezékekkel festették volna meg a
fényeket.

Fiona Hackworth enyhe ragyogásra lett figyelmes. Ha pislogott és hunyorgott, a fények

alakzatba álltak össze a levegőben. Zölden csillámló pont, végtelenül parányi
smaragdszilánk simított végig a szemén, és fényfelhővé dagadt. De amint kettőt
pislantott, már el is tűnt. Előbb vagy utóbb nem csak ez a sziporka kerül a szemébe,
hanem sokkal több, és elég bizarr látványt nyújt majd, amint felgyűlnek a csücskökben.
Zsebkendőt húzott elő, és megtörölte a szemét. A rengeteg lidarsugarat kibocsátó atkából
jött csak rá, hogy már egy ideje hatalmas ködfelhőben járnak, és eddig észre sem vette: a
folyó felől érkező nedves levegő páratartalma mikroszkopikus méretű határőrökön
csapódott le. Színes fények csapongtak az előttük magasodó ködfalon, és körberajzolták
az utca közepén felállított kőoszlopot – a rikító világegyetemből feketén és pengeélesen
rajzolódott ki egy griffmadár szárnya és egy unikornis szarva. A tümpanon mellett
tornyos sisakos közrendőr posztolt, és jelképesen őrizte a határvonalat. Üdvözlésképpen
Hackworthék felé biccentett, és a szája alatt megfeszülő állcsat miatt hűvösen, de
udvariasan mormolt valamit az Új-Atlantisz területét elhagyó apának és lányának, akik
addigra már a külvilág kocsmái előtt csapatba verődött, üvöltöző théták között jártak.
Fiona futó pillantást vetett egy brit lobogóra, majd azonnal hátra is kapta a fejét, amikor
utólag tudatosult benne, hogy az András-kereszt sávjait csillagokkal szórták meg, mint a
déli Konföderáció zászlaját. Gyorsabb tempóra ösztökélte a robotlovát, és közelebb
húzódott az apjához.

A város fokozatosan egyre sötétebbé és csendesebbé vált körülöttük, bár a tömeg nem
gyérült, és néhány utcán már csak sötét hajú, bajszos férfiakat láttak, meg asszonyokat,
akikből semmi sem látszott a mindent elfedő ruha alatt, mintha két lábon járó, fekete
oszlopok lettek volna. Aztán Fiona orrát megcsapta az ánizs és a fokhagyma illata: egy
kis ideig vietnami területen jártak. Szívesen megállt volna valamelyik utcai kávézónál
egy nagy tányér phóra, de az apja még csak nem is lassított, úgy lovagolt tovább a
Temzén vonuló apály nyomában, és pár perc múlva ismét a parton poroszkáltak. A víz
mellett sorakozó raktárak olyan vének voltak, hogy már az építészeti stílusuk nevét is
elnyelte a feledés homálya. Most éppen irodákká alakították át mindet.

A víz felszínén lebegő móló a folyóval együtt hullámzott. Csuklós kikötőhíd kötötte
össze a gránitkőből emelt rakparttal. A móló mellett csapzott külsejű, fekete bárka
horgonyzott, teljes sötétben, ezért mindössze fekete árnyéknak tűnt a grafitszürke vízen.
Miután a robotlovak szilárdan megvetették a lábukat a talajon, és a Hackworth család két
tagja leszállt a nyeregből, meghallották a mélyből felszűrődő, halk hangokat.

John Hackworth két jegyet húzott elő a mellényzsebéből és megparancsolta nekik, hogy
világítsanak, de ezeket ódivatú papírra nyomtatták, így nem rendelkeztek külön
energiaforrással. A férfi kénytelen volt az óraláncán lógó miniatűr zseblámpára
hagyatkozni. Miután megbizonyosodott róla, hogy a megfelelő helyen vannak, látható
elégedettséggel a karját nyújtotta Fionának, és a kikötő-hídon át a móló felé vezette.
Egyszer csak fény lobbant előttük a sötétben, imbolyogva megindult feléjük, majd egy
afrikai származású, karibi férfivá vált, aki keret nélküli szemüveget viselt, és egy antik
viharlámpát szorongatott a kezében. Fiona az idegen arcát figyelte, miközben annak
megsárgult elefántcsont biliárdgolyóra hasonlító, hatalmas szeme a jegyeiket
tanulmányozta. A bőre mély, meleg barna színben ragyogott a lámpás gyertyafényében,
és az illatában a citrusfélék kipárolgása keveredett sötétebb, kevésbé behízelgő aromával.
Amikor végzett, felnézett, de nem Hackworthékre, hanem a távolba meredt, majd hátat
fordított nekik és elsántikált. John Hackworth pár percig várt, hátha kap valami
útmutatást, de amikor ez nem történt meg, kihúzta magát és a bárkához sétált Fionával a
mólón át.

A hajó nyolc-tíz méter hosszú lehetett. A fedélzetre nem vezetett híd, viszont fentről
kezek nyúltak feléjük, és olyan gyorsan berántották őket maguk közé, hogy még csak
rosszul sem érezhették magukat az udvariatlan, túlzott közvetlenségtől.

A bárka lényegében egy hatalmas, lapos, nyitott teknő volt, nem sokkal több egy
egyszerű mentőtutajnál. Az orrába nagyon egyszerű irányítópultot szereltek, a tatba pedig
modern, ennélfogva igen kicsi motort. Amint apa és lánya szeme hozzászokott a ködben
szétszórt, tompa fényhez, lassan ki tudták venni a többi utas körvonalait is. A bárka
pereme mentén ültek, úgy, hogy a mellettük lehaladó hajók farvize ne terítse be őket.
Hackworthnek be kellett látnia, hogy ez nem is ostoba ötlet, ezért az egyetlen üresen
maradt helyre vezette Fionát, és leültek két másik csoport közé: az egyik oldalon három
nipponi fiatalember tukmált egymásra cigarettát, a másikon pedig bohém, de drága
ruhákat viselő pár itta dobozból a sört, és kanadai akcentussal társalogtak.

A mólón már látott férfi leoldotta a bakról a kötelet, majd felhúzta magát a hajóra. A
személyzet másik tagja helyet foglalt a vezérlőpultnál, és finoman gyorsítva kifuttatta a
bárkát a folyóra. Egy ponton elengedte a gázadagoló karját, és egy közelgő hullámba
fordította őket. Amint kiértek a nyílt vízre és felgyorsultak, rendkívül hamar hideg lett, és
az utasok motyogva próbáltak még több meleget kicsikarni fűtőszálas ruháikból. A karibi
férfi körbejárt az utasok között a sörösdobozokkal és vörösboros minipalackokkal teli
ládával. Aztán pár percre minden társalgás félbeszakadt, amikor ugyanannak az alapvető
ösztönnek engedelmeskedve mindenki a hideg szélbe fordította az arcát, és a
hajótörzsnek csapódó hullámok megnyugtató morajlását hallgatta.

Az út majdnem egy óráig tartott. Az indulás után pár perccel a csendet ismét felváltották
a beszélgetés hangjai, bár az utasok többnyire maradtak a saját kis csoportjaikban. A
frissítőket tartalmazó láda tett még néhány kört. John Hackworth néhány apró jelből
lassan arra a következtetésre jutott, hogy az egyik nipponi fiatalember jóval részegebb
annál, mint mutatja, és valószínűleg több órát töltött valamelyik kikötői bárban, mielőtt a
mólóhoz indult volna. Akárhányszor felbukkant a karibi férfi a ládával, mindig kivett
magának egy italt, fél órával indulás után bizonytalanul talpra állt, áthajolt a peremen, és
a vízbe hányt. Hackworth gunyoros félmosollyal fordult a lánya felé. A hajó váratlanul
megugrott, majd oldalazva belecsúszott egy hullámvölgybe. Hackworth először
ösztönösen megmarkolta a korlátot, aztán a lánya karját.

Fiona felsikoltott. Az apja válla fölött a nipponi fiatalemberekre meredt. John megfordult,
és látta, hogy most már csak ketten vannak: amelyik az előbb rosszul volt, mostanra
eltűnt, a társai pedig a habvéden lógva, kapálózva nyúlkáltak utána; ujjaik fehér
fénysugarakként világítottak a fekete vízben. Hackworth érezte, hogy Fiona kirántja a
karját a szorításából, és éppen csak odakapta a fejét, mire a lánya átvetette magát a
korláton.

Az egész még azelőtt véget ért, mielőtt úgy igazán halálra rémülhetett volna. A legénység
olyan összeszokott hatékonysággal kezelte a helyzetet, ami alapján Hackworth-nek az az
érzése támadt, hogy a nipponi fiatalember csak színész, és egész jelenetet megrendezték.
A karibi férfi szitkozódott, majd az utasokra kiáltott, hogy kapaszkodjanak. A hangja
áthatóan, kristálytisztán csengett, akár egy Stradivari-cselló – egy színpadhoz szokott
ember orgánuma volt. Felfordította a hűtőládát és kiszórta belőle az italokat, majd a
tetejét becsukva, rögtönzött mentőbójaként a vízbe hajította a dobozt. A kormányos
közben széles ívben megfordította a csónakot. Több utas – köztük Hackworth is –
felkattintotta a mikroméretű zseblámpákat, és Fionára irányították a fénysugarakat, aki
lábbal előre ugrott a vízbe, ezért most felfújt, virágokkal díszített mentőtutajként lebegett
körülötte a szoknyája. Egyik kezével a fiatalember gallérját markolta, a másikkal a
hűtőládába kapaszkodott. Viszont gyenge volt és a szükséges felhajtóerő is hiányzott,
ezért mind őt, mind a részeg nipponit állandóan beborították a folyótorkolat hullámai.
A rasztahajú férfi Fionát halászta ki elsőnek a vízből, és az apja gondjaira bízta. Alany
ruháját alkotó intelligens molekulák – a két dimenzióban egymásnak szorított rengeteg
atka – nekiláttak kiszivattyúzni a vizet a szövetek közül. Fionát lassan fátyolszerű
ködfelhő vette körül, ami sápadtan derengett a zseblámpák szórt fényében. Sűrű szálú,
vörös haja kibomlott, és mivel a víz elsodorta a kalapját, most akadálytalanul hullott a
hátára, mintha lángoló köpenyt viselne.

A lány dacosan Hackworthre nézett, akinek adrenalintermelő mirigye még csak most
vetette be magát az endokrinológiai csetepatéba. Amikor megpillantotta a lányát, akit
éppen most mentettek ki a folyóból, úgy érezte, mintha ötvenkilós jégtömb csúszna végig
feltartóztathatatlanul a gerincén. Amint az érzés elérte a csontvelőt, a férfi
megtántorodott, és le kellett ülnie. Fiona egy ponton átlépett egy ismeretlen, jelöletlen
határvonalat, és természetfölötti lénnyé vált; lángoktól ölelve, gőzfelhővel övezett
najádként emelkedett ki a vízből. Hackworth agyának mostanra jelentéktelenné vált, de
még racionális zugában felmerült a kérdés, vajon a Dramatis Personae (így hívták a
színész-csapatot, akik ezt az előadást is rendezték) juttatott-e nanozitákat a
szervezetükbe, és ha igen, akkor egészen pontosan mit művelnek az elméjével.

Fiona szoknyájából az egyik pillanatban még vastag sugárban zubogott a víz, és a

fedélzet deszkái közé csorgott, a következőben pedig teljesen száraz volt, az arcát és a
haját leszámítva. Nem fogadta el a zsebkendőt, melyet az apja nyújtott felé, és a ruhája
ujjával törölgette meg magát. Egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, még csak össze sem
ölelkeztek, mintha Fiona tudatában lett volna annak, milyen hatást gyakorolt az
előbbiekkel az apjára vagy a többi utasra – Hackworth gyanította, hogy ez a tulajdonság
kifejezetten jellemző a tizenhat éves lányokra. Addigra a nipponi fiatalember abbahagyta
a fulladozó köhögést, és most szánandó módon kapkodott levegőért. Amint sikerült
kitisztítania a légutakat, azonnal megszólalt: rekedten és sokáig beszélt. Az egyik társa
fordított.

– A barátom azt mondja, nem vagyunk egyedül… a víz tele van lelkekkel… és beszéltek
hozzá. Követte őket a hullámok alá. De amikor érezte, hogy a saját lelke mindjárt
elhagyja a testét, megijedt és visszaúszott a felszínre, ahol megmentette a fiatal hölgy.
Azt mondja, a lelkek mindannyiunkhoz beszélnek, és meg kell hallgatnunk őket!

A jelenet kezdett határozottan kínossá válni, ezért az utasok lassan lekapcsolgatták a

zseblámpáikat, és hátat fordítottak pórul járt társuknak. Amikor azonban Hackworth
szeme ismét hozzászokott a félhomályhoz, még egy pillantást vetett a fiatalemberre, és
észrevette, hogy a bőre szabadon maradt foltjai színes fénnyel derengenek.

Fionára nézett, akinek fehér fénycsík övezete a homlokát, mint egy tiara, és olyan
élénken ragyogott, hogy a vörös hajszálak alól is kilátszott. A fény csomóba gyűlt a
homlokán, akár egy ékkő. Hackworth ámultán, de tisztes távolból figyelte a lányát, mert
tudta, hogy Fiona most egyedül akar lenni.

A víz fölött lebegő kövér fényfoltok mozdulatlan, nagy hajók voltak, amelyek az állandó
sebességgel haladó csónakból nézve folyamatosan, finoman változtatták a térbeli
elhelyezkedésüket, mintha elcsúsztak volna egymás mellől. A bárka a torkolat közelébe
tartott, de nem a megszokott hajózási útvonalak egyikén: itt lehorgonyzott hajók várták a
dagályt, a szelet, a piacok kedvező változásait. A fények egyik csoportja nem mozgott,
viszont egyre nagyobb lett, amint közeledtek felé. Hackworth az árnyékok és a vízre
vetülő fények elrendezéséből arra következtetett, hogy a lámpák szándékosan világítanak
az arcukba, nehogy idő előtt megtudják, hová is tartanak.

A sűrűsödő ködből fokozatosan rozsdás fal komorlott fel előttük, olyam hatalmas és
jellegtelen, hogy nem lehetett eldönteni, vajon tíz vagy száz méter hosszú. A kormányos
kivárta, amíg majdnem nekifutottak, és csak ekkor állította le a motort. A csónak azonnal
lelassult, és a hatalmas hajó törzséhez simult. Nyirkos, csöpögő láncok lógtak lefelé a
ködből, és úgy futottak szét, mint egy ipari félisten homlokából kisugárzó, rozsdás
emanáció, csupa vasból kovácsolt hírnök, amelyek eljövetelét a bárka legénysége
hátraszegett fejjel, a látomásos odaadás bizarr gesztusával fogadta, hogy rögtön a
keblükre is öleljék a nyálkás szemeket. Aztán a láncok végét a padlóba erősített
kampókba csattintották. A megbéklyózott csónak kiemelkedett a vízből, és megindult
felfelé, a ködbe vesző rozsdás fal mentén. Hirtelen egy korlát bukkant elő a semmiből,
azon túl egy nyílt fedélzet, fénytócsákkal tarkítva, és néhány szivarhamuként izzó vörös
pötty lengedezett a sötétben. A fedélzet meglódult feléjük és a csónak hasa alá simult.
Amikor kiszálltak, több hasonló ladikot láttak.

A „kétes” szó közel sem volt elegendő ahhoz, hogy rendesen leírja, milyen hírnévnek
örvendett a Dramatis Personae színészcsapata a Londonban megtelepedett új-atlantiszi
kolóniákban, mégis ezt a jelzőt használták velük kapcsolatban a leggyakrabban,
elsősorban suttogó hangon, felhúzott szemöldökkel és jelentőségteljes
oldalpillantásokkal. Hackworth viszonylag hamar rájött, hogy valaki már attól kétes hírű
egyénnek tűnik, ha tud a Dramatis Personae létezéséről – miközben nyilvánvalóan
mindenki hallott róluk. Mivel nem kívánta még tovább rontani az itteni megítélését,
inkább más törzseknél próbált jegyeket venni az előadásra.

Ezek után egyáltalán nem lepte meg, hogy a jelenlévők többsége szintén a viktoriánus
klánba tartozott, és nem fiatal agglegények voltak, hanem látszólag tiszteletre méltó
párok, akik cilinderben vagy elfátyolozott arccal sétálgattak a fedélzeten.

A csónak még le sem ért a hajóra, Fiona máris átvetette magát a korláton és eltűnt
odalent. Átprogramozta a ruhája mintázatát, a giccses virágokat egyszerű, sima fehér
alapszínre cserélte, majd besétált a sötétségbe, ahonnan még sokáig előderengett
glóriaszerű, belülről fénylő tiarája. Hackworth komótosan körbejárta a fedélzetet, és azt
nézte, miképpen küzd meg törzse többi tagja azzal a problémával, vajon hogyan juthatnak
olyan közel egy párhoz, hogy kiderítsék, kik azok, ellenben azok ne ismerjék fel őket. A
párok ennek ellenére néha egyszerre ismerték fel egymást, és ilyenkor muszáj volt
valamit mondaniuk: a nők pajzánul kuncogtak, a férfiak öblösen kacagtak és vén
gazembernek szólították egymást. A felhangzó kurta kiáltások lepattantak a burkolat
fémlemezeiről, és elnyelte őket a köd, mint gyapjúbála a kilőtt nyílvesszőt.
A fedélzet alól kihangosított zene szűrődött fel, atonális hangfoszlányok bizsergették meg
a padlót, mintha remegett volna a föld. A hajó hatalmas teherszállító volt, és most üresen
imbolygott a vízen – méretéhez képest meglepően virgoncnak tűnt.

Hackworth magányosan, a többi embertől elszakadva bolyongott. Jól ismerte ezt az

érzést, mintha gyermekkori jó barátja lett volna a szomszédból, hiszen ezzel együtt nőtt
föl. Valamiféle csoda folytán egyszer csak rátalált Gwenre, és hosszú időre elhanyagolta
ezt a régi cimborát, de ismét megtalálták egymást, és most meghitten sétálgattak,
kiélvezve a másik társaságát. A fedélzet közepén álló, rögtönzött bárnál vagy tucatnyian
összeverődtek, de Hackworth tudta, hogy képtelen lenne csatlakozni hozzájuk. Vannak,
akik kéz nélkül születnek, belőle csecsemőkora óta hiányzott a társadalmi érintkezés és a
beilleszkedés képessége.

– Fölöttük áll? – kérdezte egy hang. – Vagy netán tőlük távol?

Egy bohócruhás férfitől jött. Hackworth felismerte az öltözékét, egy réges-régi amerikai
gyorsétteremlánc kabalája volt. A bohóc ruhája azonban olyan rettenetesen nézett ki,
mintha menekült lenne, aki örökké ebben kénytelen járni. Elborították a foltok, a színes
szövetből, kínai selyemből, cserzett bőrből, grafitszürke, hajszálcsíkos öltönyanyagból és
terepszínű gyakorlóból kivágott és felvarrt darabok. A bohóc bőrbe ültetett sminket
viselt, és az arca úgy ragyogott, akár a fröccsöntött babáké az előző századból,
amelyeknek villanykörte világított a fejében. Rendkívül zavaró látványt nyújtott beszéd
közben: mint egy animált röntgenfelvétel egy nagyokat nyelő emberről.

– Maga is benne van? Vagy csak itt van? – kérdezte a bohóc, és várakozóan Hackworthre
nézett.

Hackworth arra már jóval korábban rájött, hogy ez az egész Dramatis Personae-előadás
olyasmi lesz, ahol a nézőket is bevonják a darabba, és nagyjából azóta rettegett ettől a
pillanattól: az első végszótól.

– Elnézését kérem – felelte feszült és egyáltalán nem magabiztos hangon –, de ez nem a

megszokott környezetem.

– Hát ez már csak kurvára így van – mondta a bohóc. – Vegye fel! – folytatta, és
előhúzott valamit a zsebéből. Hackworth felé nyújtotta, aki ugyan két-három méterre
állhatott tőle, de legnagyobb döbbenetére a bohóc keze levált a karjáról és odarepült
hozzá. A piszkos, fehér kesztyű pörögve-forogva, ellipszisszerű pályán haladt, mint egy
megfeketedett jégtömb a Naprendszer bolygói között. Amikor Hackworthhöz ért, valamit
a mellényzsebébe tömött, majd megindult visszafelé, de mivel a férfi figyelte, még
gyorsan egy nagy nyolcast írt le a levegőben, és csak utána csatlakozott vissza a
karcsonkra. Hackworth most jött rá, hogy a bohóc egy gép.

– Vegye fel és legyen önmaga, mister elidegenedett magányos prérifarkas ámuldozó

hideg metaizáló technokrata racionális elbaszott seggfej! – A bohóc sarkon fordult és
távozni készült: flappogó, hatalmas talpú cipője sarkába olyan forgatómechanizmust
építettek, amelly szó szerint sarkon tudott fordulni, mielőtt elroboghatott volna a dolgára.

– Forradalmi, mi? – vette még hátra Hackworthnek.

A férfi a mellényzsebébe nyúlt, és fekete napszemüveget húzott elő, a fél fejét eltakaró,
szivárványszínben csillogó lencséjű holmit, amit évtizedekkel ezelőtt egy Magnumot
lóbáló, renegát zsaru viselt volna egy idejekorán leállított tévésorozatban. Hackworth
kihajtotta a szárát és óvatosan a fülére csúsztatta. A lencsékből fény áradt –
fenomenoszkópok voltak, bár ebben a környezetben a fantaszkóp találóbb elnevezés lett
volna. A kép fokozatosan betöltötte a látómezejét, de addig homályos maradt, amíg
teljesen fel nem vette a szemüveget, ezért vonakodva hagyta, hadd uralkodjon el rajta a
hallucináció, és csak ekkor nyúlt meg a szár és futott végig, csattant egymásba a tarkóján,
mint egy visszafelé lejátszott felvétel egy összeugró gumipántról.

– Kienged – mondta Hackworth, aztán egy egész litániát felsorolt az általános

parancsszavakból, de a szorosan ráfeszülő szemüveg nem engedelmeskedett. Egyszer
csak fényoszlop fúródott a sötétbe fentről, valahonnan hátulról, és szétáradt egy
színpadon. Rivaldafények gyulladtak, és egy függöny mögül cilinderes alak lépett elő.

– Üdvözöljük vendégeinket az előadásunkon! – mondta. – Bármikor levehetik a

szemüveget… ha legalább a nézők kilencven százaléka álló ovációval ünnepel. – Ezzel
eltűnt a függöny és a színpad, Hackworth szeme elé pedig ugyanaz a látvány tárult, mint
korábban – a fedélzet kibernetikusán renderelt megjelenítése, amit mintha éjjellátón
keresztül nézett volna.

Megpróbálkozott még néhány parancsszóval. A fenomenoszkópok többségét át lehetett

állítani átlátható, de minimum áttetsző üzemmódra, hogy a viselője érzékelje, mi van
körülötte a valódi világban. Ez a szemüveg azonban makacsul homályos maradt, és
kizárólag a fedélzet lemodellezett, médiatronikus verzióját mutatta. A fecsegő, sétálgató
színházlátogatókat abszurd módon leegyszerűsített alakok jelenítették meg, vonalakból
megrajzolt, szögletes, háromdimenziós figurák: a technikát már vagy nyolcvan éve senki
sem használta, és nyilvánvalóan Hackworth bosszantására szánták. Mindegyik alak széles
táblát viselt a mellkasán:

JARED MANSON GRIFFIN III, 35 éves

(Neki már késő – sohasem lesz olyan izgalmas

figura, mint ön!)

Egy gróffal egyenértékű tőkelord unokaöccse.

(Nem irigyli?)

A jobbján ácsorgó, savanyú képű szipirtyó férje.

Gyakran élnek ilyen kalandokkal, hátha

sikerül megszökniük nyomorult kis életük elől.

(Miért van itt, mondja?)

Hackworth lenézett és megpróbálta elolvasni a saját tábláját, de nem bírt rendesen

ráfókuszálni.

Aztán tett egy sétát a fedélzeten. A nézőpontja ennek megfelelően, élethűen változott. A
standard interfész használatával „repülni” is tudott a hajó körül: Hackworth maga egy
helyben maradt, de a szemüvege virtuális kamerája elszakadt tőle. Akárhányszor átváltott
ebbe a nézetbe, a látómezejét a következő felirat töltötte ki hatalmas, villogó, vörös
betűkkel:

JOHN PERCIVAL HACKWORTH SZINTE ISTENI PERSPEKTÍVÁJA

Ezt néha egy rajzfilmszerűen megrajzolt, varázslóra emlékeztető alak képe egészítette ki,
aki egy hegytetőn ücsörgött, és onnan nézett lefelé egy szurtos kis törpékkel teli falura.
Hackwortht ez annyira felbosszantotta, hogy nem használta túl gyakran ezt a nézetet. Az
első felderítő kör alatt azonban felfedezett pár érdekességet.

Például ott volt az a nipponi fiatalember, aki berúgott, majd beesett a vízbe, és mostanra
több olyan vendéggel találkozott, akik különös véletlen folytán az idefelé vezető úton
szintén a folyóba zuhantak, majd a sikeres mentőakciók után mindannyiukból színes fény
áradt és látomások gyötörték őket, amit kényszeresen próbáltak megosztani a közelükben
tartózkodókkal. Ezek az emberek most egyszerre kiabáltak, mint egy kifejezetten
tehetségtelen kórus, és a jelek szerint valamilyen módon kapcsolódó vízióikról
magyaráztak – mintha mind most ébredtek volna fel ugyanabból az álomból, amit kivétel
nélkül mindannyian borzalmasan rosszul próbáltak elmagyarázni másoknak. A
különbségeik dacára laza csoportba verődtek, mágneséként vonzotta őket ugyanaz a
titokzatos erő, ami az utcai bolond hordószónokokat is arra készteti, hogy egymás mellett
állítsák fel rögtönzött emelvényeiket. Hackworth rájuk nagyított, de nem sokkal később
egyszerre kezdtek el hallucinálni az óriás szemgolyóról, amely az égből figyeli őket, és
fekete szemhéját csillagok pettyezik.

Hackworth elsomfordált onnan, majd egy másik csoportra összpontosított, arra a pár tucat
idősebb vendégre, akik mind fittek, ápoltak és aktívak voltak, teniszpulóvereiket a
vállukra terítve hordták, és praktikus sportcipőjüket nem fűzték túl szorosra. Egy kisebb
léghajó mellett verődtek össze, amely az előbb horgonyzott le a tatban, a helikoptereknek
fenntartott leszállóplatformon. A léghajónak rengeteg ablaka volt, a törzsét pedig légi
városnéző kirándulásokat hirdető médiatronplakátok borították. Minden kiszálló turista
rögtön azzal kezdte, hogy a kijáratnál megtorpant, ezért folyamatos volt a fennakadás.
Szabályosan nógatni kellett őket, hogy elinduljanak a leszállópályát körülvevő
sötétségbe. Ezt a feladatot a fiatal idegenvezető látta el, egy elég szánalmas ördögjelmezt
viselő színésznő – a képet a villogó szarvak és a háromágú szigony tette teljessé.

– Ez már Whitechapel? – kérdezte az egyik idősebb férfi a ködben. Amerikai akcentussal

beszélt. Ezek a turisták minden kétséget kizáróan a Hátország nevű törzsbe tartoztak,
abba a tehetős klánba, amely szoros kapcsolatokat ápolt Új-Atlantisszal, és számos józan
gondolkodású, felelősségteljes, épeszű, művelt, fehér, középnyugati, középosztálybéli
embernek adott otthont. Hackworth egy ideig követte pusmogó társalgásukat, amiből
kiderült, hogy a kensingtoni Holiday Inn szállodából hozták őket ide azzal az ürüggyel,
hogy a whitechapeli Hasfelmetsző Jack-sétán vesznek részt. Ördögi idegenvezetőjük
most magyarázta el nekik, hogy a pilótájuk berúgott, ezért véletlenül egy úszó színházba
hozta őket, és élvezzék a hamarosan kezdődő előadást, a Macskákat, ami (számukra)
ingyenes, és egyébként is ez a világ legrégebben futó musicalje, bár a többségük már látta
az első londoni estéjükön.

Hackworth, aki még mindig a gúnyosan ragyogó piros betűk függönyén át kandikált
kifelé, gyorsan megnézte a fedélközt. Vagy tucatnyi barlangszerű termet talált odalent.
Négyet tágas színházzá alakítottak át, négy másik a kulisszák mögötti közös térnek felelt
meg. Itt megtalálta a lányát is. Egy fénytrónuson ült és a szövegét gyakorolta. A jel
szerint komoly szerepet kapott.

– Nem akarom, hogy így bámulj! – jelentette ki, majd eltűnt egy szikrázó
fényrobbanásban.

Felharsant a hajó ködkürtje. A hangot a környéken horgonyzó járművek szórványosan

átvették és viszonozták. Hackworth visszakapcsolt a hagyományos nézetre, és így
visszatért a fedélzetre, ahol lángoló illúzióalak suhant felé: már megint a bohóc volt az,
aki különleges képességének hála bármikor megjelenhetett Hackworth kijelzőjén.

– Egész este itt akar ácsorogni és a visszhangok alapján próbálja meghatározni a többi
hajó távolságát? Vagy kívánja, hogy megmutassam az ülőhelyét?

Hackworth úgy döntött, a lényeg, hogy ne hagyja magát felbosszantani.

– Megköszönném – felelte.

– Hát akkor, íme! – mondta a bohóc, és egy fából ácsolt, egyszerű székre mutatott, mely
közvetlenül mellettük állt a fedélzeten. Hackworth nem hitte, hogy valóban van ott egy
szék, mert eddig egyszer sem látta. De a szemüveg miatt nem lehetett biztos benne.

Óvatos léptekkel megindult előre, mintha éjszaka próbálna kijutni a mellékhelyiségre egy
szuroksötét, ismeretlen szobából, behajtott térddel, kinyújtott kézzel, csoszogva, nehogy
beüsse a vádliját vagy belerúgjon valamibe. A bohóc enyhén félrehúzódva, gúnyosan
méregette.

– Így akarja átélni a szerepét? Azt hiszi, egész éjjel elbújhat a tudományos
racionalizmusa mögé? Mi lesz, amint valóban elkezdi elhinni, amit lát?

A szék pontosan ott volt, ahol a kijelző szerint lennie kellett, viszont egyáltalán nem tűnt
sima, faragott darabnak: habszivaccsal burkolták be és karfája is volt. Hasonlított egy
színházi ülőhelyre, de Hackworth bármennyire is nyújtogatta a kezét, nem talált
szomszédokat. Végül lehajtotta az ülőkét és helyet foglalt.

– Erre szüksége lesz – mondta a bohóc, és henger alakú tárgyat nyomott a kezébe.
Hackworth éppen felismerte, hogy ez egy zseblámpa, amikor váratlanul nagyon ijesztő
dolog történt. A lába, ami eddig a fedélzet deszkáján pihent, hirtelen a semmiben
kapálózott. Valójában az egész teste a semmiben kapálózott. A szék alatt kinyílt egy
csapóajtó, és Hackworth szabadesésben zuhant lefelé.

– Jó szórakozást! – kiáltott utána a bohóc, és megbökte a kalapját. A rohamosan

zsugorodó, négyzet alakú nyílásból bámult Hackworth után. – És miközben kilenc egész
nyolc tized méter per négyzetszekundum nehézségi gyorsulással tart a Föld középpontja
felé, gondolkozzon el valamin! Azt mutatunk, amit akarunk, azt hallja, amit szeretnénk,
még az arcába fújó szelet is megoldjuk, mert ez mind illúzió, de vajon hogyan tudjuk a
szabadesés érzetét kelteni?

A szék habszivacs burkolatából nyúlványok sarjadtak, és Hackworth derekára meg

combjára tekeredtek. Ez különösen jól jött, amikor lassú hátraszaltóba kezdett, majd
egyszer csak azon kapta magát, hogy arccal előre zuhan keresztül egy hatalmas, amorf
fényfelhőn: vénséges vén, roppant csillárok ragyogtak körülötte, amelyeket a Dramatis
Personae valószínűleg bontásra ítélt épületekből gyűjtött össze. A bohócnak igaza volt:
Hackworth kétségkívül szabadesésben zuhant lefelé, amit viszont a szemüveggel nem
lehetett imitálni. Ha hihetett a szemének és a fülének, akkor egyenesen a korábban már
kikémlelt, hatalmas színházterem padlója felé tartott. Viszont egy átlagos színházzal
ellentétben itt nem álltak rendezett sorokban a székek. Voltak ugyan ülőhelyek, de
elszórtan és ritkásan. És némelyik mozgott.

A padló továbbra is egyre nagyobb sebességgel közeledett felé, és egy ponton Hackworth
valóban megijedt és üvölteni kezdett. Aztán visszatért a gravitáció, és a szék lassulni
kezdett, aztán megpördült, a férfi pedig a csillárok szabálytalan csillagképeire bámult, és
a gyorsulás felugrott pár g-vel. Utána megint visszatért a rendes értékére. A szék addig
forgott, amíg ismét vízszintbe került, a fenomenoszkópból pedig vakító fény villant. A
fülhallgatóból fehér zaj sistergett elő, de amint halkulni kezdett, Hackworth rájött, hogy
valójában tapsot hall.

Addig babrálta az interfészt, amíg visszatért egy sematikusabb nézethez, és akkor már
rendesen látta a színháztermet. Úgy tűnt, hogy a helyet nagyjából félig tölthették meg a
nézők, akik külön mozogtak ide-oda a valahogyan motorizált székekkel, és több
tucatnyian egyenesen az arcába világítottak a lámpáikkal – ez volt az előbbi vakító fény
magyarázata. Hackworth a középen elhelyezkedő színpadon ült, mint fő attrakció. Azon
tűnődött, vajon kell-e mondania valamit. A szemüvegén felderengett egy sor, ami így
szólt: Köszönöm szépen, hölgyeim és uraim, örülök, hogy beugorhattam önökhöz.
Remek műsorral készültünk ma este…

Fogalma sem volt, kötelező-e felolvasnia ezt a pár mondatot. De a nézők hamarosan
elfordították róla a fénysugarakat, mert újabb vendégek záporoztak a csillárokkal teli
asztráltérből. Hackworthnek nem kellett sok idő, és rájött, hogy látott már ilyet a
vidámparkokban: az egész csak gumiköteles ugrás volt. Csupán a szemüveg nem
jelenítette meg előtte a saját kötelét, amivel kicsit megfűszerezte az élményt.

Akartában megtalálta az irányításra szolgáló gombokat, és végre mozoghatott az enyhén

felpúposodó, középen kisebbfajta csúcsba futó padlón. Gyalogszerrel nem lett volna
egyszerű idelent közlekedni, azonban a székekbe nagyon erős, nanotechnológiás motort
szereltek, amely megbirkózott az emelkedővel.

A színházterem kör alakú volt, olyan, mint Shakespeare Globe-ja. A kúpszerű padlót ívelt
fal vette körül, amit különböző méretű nyílások törtek meg. Némelyik szellőzőnyílás
lehetett, mások páholyok vagy irányítófülkék voltak, a legnagyobbnak pedig az a
proszcéniumpáholy tűnt, amely a körív egy egész negyedét elfoglalta, és most egy
behúzott függöny takarta.

Hackworth figyelmét nem kerülte el, hogy a földszint legalacsonyabban fekvő,

legbelsőbb részén nem ül senki. Arrafelé fordította a széket és lemotorozott a lejtőn,
aztán legnagyobb döbbenetére derékig eltűnt a jegesen hideg vízben. Hátramenetbe
kapcsolt, de a masina nem engedelmeskedett.

– Ember a vízben! – kurjantotta a bohóc diadalittasan. Olyan közelről hallatszott a

hangja, mintha ott állna közvetlenül mellette, de Hackworth nem látta. Rájött, hogyan
kell kicsatolni a szíjakat, és feltámolygott a lejtőn. A ruhájából dőlt a tengervíz, a
hidegtől elgémberedett a lába. A padló középső harmada a jelek szerint eltűnt a vízszint
alatt, amit a szemüvege szintén nem volt hajlandó megmutatni.

Ismét többtucatnyi lámpa sugara szegeződött rá. A közönség felől kacagás és elszórtan
gunyoros tetszésnyilvánítások hallatszottak. Jöjjenek csak, remek a víz! – ajánlotta a
szemüvegén felderengő szöveg, amit Hackworth ezúttal sem volt hajlandó felolvasni.
Minden valószínűség szerint ezeket a Dramatis Personae szövegírói dobták fel neki
lehetőségként, és el is tűntek, amint a megváltozott körülmények miatt tárgytalanná
váltak.

Az elmúlt néhány percben történt események – a levehetetlen fenomenoszkóp, a váratlan

zuhanás, a hideg tengeri fürdő – után Hackworth szabályosan sokkot kapott. Egyetlen
vágya volt csak: hogy elbújjon és összekucorodjon valahol, amíg el nem múlik ez a
zavart kábaság. Fel-kecmergett az emelkedőn a színházterem széléhez, időről időre
kikerülte valamelyik guruló széket. Néhány lámpa sugara végig követte – több vendéget
is határozottan érdekelt a története. Fölötte barátságos fénnyel derengett egy nyílás, és
amikor átlépett ezen az ajtószerűségen, egy kellemes kis bárban találta magát, ahol a fal
ívét követő, görbe ablakon át remek kilátás nyílt a színházteremre. Hackworth több
értelemben is úgy érezte, végre menedéket talál. Egyrészt itt rendesen látott a
szemüvegével, legalábbis úgy tűnt, hogy a lencsék normálisan, módosítás nélkül tárják
elé a külvilágot. Rendelt egy korsó sört a csapostól, és letelepedett a pult ablak melletti
részére. A harmadik - negyedik korty környékén tudatosult benne valami: már
engedelmeskedett is a bohóc parancsának. A kényszerű fürdő megtanította neki, hogy
nincs más lehetősége, muszáj elhinnie, amit a szemüvegen át lát és hall – még akkor is,
ha nem hitt benne –, és elfogadni a következményeit. Egy újabb korsó sörnek hála már
szinte a lábáig is eljutott a testében szétáradó meleg, és majdnem kezdtek megnyugodni a
gondolatai. Az előadás miatt érkezett, és tessék, itt az előadás – lehet, hogy a Dramatis
Personae kissé kétes hírnévnek örvend, de még soha, senki sem vádolta meg őket a nézők
meggyilkolásával.

A csillárok fénye halványodni kezdett. A zseblámpákkal hadonászó közönség mozgásba

lendült, amitől felbolydultak a fénypontok, mint amikor a szél belefúj a parázsba.
Néhányan felhajtottak az emelkedőre, mások a víz közelében maradtak. Miután a termet
teljesen elborította a sötétség, a lámpák sugara a falakon és a függönyön táncolt tovább: a
feketeség olyan lett, mint az apokalipszis éjszakáján a több száz üstököstől szaggatott ég.
A víz alól nyúlós, algaszínű derengés támadt, majd egy keskeny, mozgatható színpaddá
vált, melyet gépek emeltek a felszín felé, egy feltámadó Atlantiszhoz hasonlatosan. A
közönség azonnal észrevette, és rögtön arrafelé fordultak a lámpák. A sugarak
kereszttüzében apró, fekete foltok mozogtak: a színészek, akik lassan kibukkantak a
vízből. Egyszerre kezdtek el beszélni mind, és Hackworth most ismerte fel bennük a
korábban már látott őrültek kórusát.

– A szokásosat, Nick – szólalt meg a háta mögött egy női hang.

– Elvitted őket aludni, mi? – kérdezte a csapos.

– Igen, az idiótákat.

Hackworth megfordult. A fiatal nő ült mögötte, aki ördögnek öltözve kísérgette az

amerikaiakat. Nagyon filigrán termetű volt, egészen csípőig felvágott, hosszú, fekete
szoknyát viselt, és sűrű, vastag szálú haja gyönyörűen csillogott. Egy pohár búzasörrel a
kezében a bárpulthoz lépett, pedánsan félresöpörte lelógó ördögfarkát – Hackworth
hihetetlenül bájosnak találta a mozdulatot –, majd helyet foglalt. Hatalmasat sóhajtott,
egy pillanatra a karjára hajtotta a fejét. Pislákoló szarvai úgy villóztak az ablaküvegen,
mint egy antik jármű helyzetjelzői. Hackworth a korsót dédelgette és nagyot szippantott a
nő parfümjének illatából. Odalent teljesen elvadult a kórus, és a szereplők kissé
becsvágyó módon éppen egy Busby Berkeley-táncprodukcióval próbálkoztak.
Hátborzongató precizitással mozogtak együtt – ennek valami köze lehetett az agyukba
fúródott nanozitákhoz –, a testük azonban gyenge volt, merev, és rosszul koordinálták.
Viszont tökéletes meggyőződéssel csinálták, amibe belekezdtek, és ettől a végeredmény
is jó lett.

– Bevették? – kérdezte Hackworth.

– Elnézést, hogy mondta? – kérdezte a nő, és madárszerű riadalommal kapta fel a fejét.
Mintha eddig észre sem vette volna a férfit.

– Azok az amerikaiak tényleg elhitték a mesét a berúgott pilótáról?

– Ja, hogy ők. Kit érdekel?

Hackworth felnevetett. Hízelgett a hiúságának, hogy a Dramatis Personae egyik tagja a

bizalmába fogadta.

– Egyébként sem számít igazán – tette hozzá a nő halkabban, mint aki filozofikusabb
vizekre akar evezni. Belefacsart egy gerezd citromot a búzasörébe, majd kortyolt az
italból.

– A hit nem bináris állapot, legalábbis itt semmiképpen. Létezik olyan ember, aki bármit
száz százalékosan elhinne? Maga mindent elhisz, amit ebben a szemüvegben lát?
– Nem – válaszolta Hackworth –, ebben a pillanatban kizárólag abban hiszek, hogy a
lábam csurom víz, a sör jó és tetszik a parfümje.

A nő meglepett pillantást vetett rá, és nem is bántóan, de ennyire azért nem volt könnyű
ügy.

– Szóval miért van itt? Melyik előadásra jött?

– Ezt hogy érti? Gondolom, arra, ami most zajlik.

– De nincsen olyan, hogy éppen egy előadás megy. Ebben a színházban számtalan darab
fut egyszerre. Ezek összefonódnak. – A nő félretolta a sörét, és hanghordozásából ítélve
éppen átváltott a „jobbra látjuk a híres templomot” rutin első fázisába. – Hogy mit lát, az
attól függ, melyik csatornát nézi.

– Nekem úgy tűnt, hogy képtelen vagyok kontrollálni.

– Ah. Akkor maga színész.

– Eddig legfeljebb egy csetlő-botló bohóc.

– Csetlő-botló bohóc? A kettő nem ugyanaz?

A helyzet nem volt különösebben vicces, de a nő olyan élcelődő hangsúllyal tette fel a
kérdést, hogy Hackworth udvariasan kuncogott.

– Ez alapján úgy tűnik, mintha kiválasztották volna színésznek.

– Nem mondja.

– Általában nem szokásom kifecsegni a kulisszatitkokat – folytatta a nő még halkabban –,

de többnyire azért szoktak valakit tudtán kívül megtenni színésznek, mert az illető nem
egyszerű, passzív szórakozás miatt jött, hanem más célja is van.

Hackworth mondani akart valamit, de csak néhány dadogó, buta szóra futotta.

– Ez… Van ilyen?

– Hát persze! – mondta a nő. Felugrott a székéről, és átült Hackworth mellé. – A színház
nem csak abból állhat, hogy pár előadóművész bohóckodik a színpadon egy csordányi
bámuló néző előtt. Jó, néha erről van szó. De sokkal több minden is lehet! Bármilyen
interakció, ami emberek között, illetve az emberek és az információ között elképzelhető.
– A nő egyre szenvedélyesebben, magáról megfeledkezve magyarázott. Hackworth még
nézni is imádta. Amikor a nő belépett a bárba, fegyelmezett és jellegtelen arcot erőltetett
magára, de amint megmutatta önmagát és ösztönösen arról beszélt, amiről akart,
pillanatról pillanatra csinosabbnak látszott. – Ezen a helyen mindannyian mindennel
folyamatos kapcsolatban állunk, ha úgy tetszik, rácsatlakoztunk egy információkkal teli
világegyetemre. Az egész színház virtuális. Itt semmi sem hardver, a színpad, a kulisszák,
a színészek, a szövegek mind programok, és néhány elem áthelyezésével minden
átkonfigurálható.

– Ó! Szóval az előadás… vagy az egymáshoz illeszkedő előadások láncolata… minden

este más és más?

– Nem, még mindig nem érti! – A nő egyre izgatottabbá vált. Elkapta Hackworth karját
és a könyöke alatt megszorította, miközben még közelebb hajolt hozzá, mint aki mindent
megtesz azért, hogy elmagyarázza. – Nem arról beszélünk, hogy az egyik este előadunk
valamit, azt átkonfiguráljuk, és másnap este indulhat az újabb műsor. A változások
dinamikusak és valós időben történnek. Maga az előadás konfigurálja át magát
folyamatosan, attól függően, az adott pillanatban mi történik… És most figyeljen, mert ez
fontos! Nem csak az számít, itt mi zajlik, hanem az egész világban. Ez egy intelligens
darab, egy gondolkodó organizmus.

– Tegyük fel, hogy ha ebben a pillanatban Kína belterületén összecsapnak az Igaz

Harmónia Öklei a Partvidéki Köztársaság erőivel, akkor a csata kimenetele valamilyen
módon…

– Hatással lehet az egyik itteni lámpára, például megváltoztatja a színét, vagy emiatt
átalakul az egyik szereplő egyik sora… és nem szükségszerűen egyszerű, determinista
módon, ne feledje…

– Azt hiszem, értem – mondta Hackworth. – A darab belső változói a kinti világ
összesített információtömegétől függenek.

A nő élénken bólogatott. Hatalmas, fekete szeme csillogásából látszott, hogy elégedett a

férfi gondolatmenetével.

– Olyan ez – folytatta Hackworth –, mint egy adott emberi lény szellemi állapota, ami
minden adott pillanatban a vérében keringő, milliónyi vegyület egymáshoz viszonyított
koncentrációjától függ.

– Igen – felelte a nő. – Mintha az ember beszélgetésbe elegyedne egy jóképű úriemberrel
egy bárban, és a szavak, amiket használ, függenének az elfogyasztott alkohol
mennyiségétől és nyilván a természetes hormonok aktuális koncentrációjától, és
hangsúlyozom, erre nincsen egyszerű, előre meghatározható érték… Ezek mind inputok.

– Azt hiszem, kezdem érteni, mire gondol – mondta Hackworth.

– Vegye úgy, hogy a mai előadás az emberi agy, a világhálón átzúduló információk pedig
a véráramban utazó molekulák, és meg is kapta a választ – tette hozzá a nő.
Hackworth kissé csalódott volt, amiért a beszélgetőtársa nem folytatta tovább a
bárhasonlatot, mert azt sokkal érdekesebbnek találta.

– Az előre meghatározott állandók hiánya miatt – mondta a nő – néhányan az egész

vállalkozást szellemi maszturbálásnak tekintik. Pedig valójában rendkívül nagy erejű
eszköz. Vannak, akik képesek megérteni.

– Úgy gondolom, magam is közéjük tartozom – állapította meg Hackworth, aki nagyon
szerette volna, ha a nő ezt el is hiszi neki.

– Vannak, akik azért látogatnak el hozzánk, mert küldetésük van. Esetleg meg akarják
találni eltűnt szerelmüket, vagy meg akarják érteni, miért kellett szörnyűségeknek
történni az életükben, miért ilyen kegyetlen a világ, vagy miért nem elégedettek a
karrierjükkel. Ezekre a kérdésekre a társadalom sohasem tudott rendes válaszokat adni.
Ezek mind olyan problémák, amelyeket nem tudunk csak úgy megnézni egy
adatbázisban.

– A dinamikus színházban azonban sokkal ösztönösebb módon lehet hozzáférni az adatok

egész univerzumához – fejezte be Hackworth.

– Pontosan erről van szó! – jelentette ki a nő. – Olyan boldog vagyok, hogy érti!

– Amikor nagy mennyiségű információval dolgoztam, gyakran eszembe jutott, még ha

homályosan és igencsak általánosságban is, hogy egy ilyesféle rendszernek számos
haszna lenne – mondta a férfi. – Ez azonban minden képzeletemet felülmúlja.

– Hol hallott rólunk?

– Egy barátom ajánlotta a helyet, aki általam ismeretlen módon kapcsolatban állt önökkel
a múltban.

– Valóban? Megkérdezhetem, hogy hívják az illetőt? Talán van egy közös barátunk –
mondta a nő lelkesen, mint aki hirtelen megörült a lehetőségnek.

Hackworth érezte, hogy elvörösödik az arca, aztán hatalmasat sóhajtott.

– Rendben – nyögte ki. – Hazudtam. Nem a barátom volt. Hanem valaki, akihez
elvezettek.

– Lám, lám, mégis haladunk valamerre – mondta a nő.

– Tudtam én, hogy van magában valami titokzatos. Hackworth ettől annyira zavarba jött,
hogy nem is tudott mit felelni. A nő némán bámult rá, és a férfi szabályosan érezte a
tekintete melegét, mintha egy lámpát irányítottak volna rá.
– Tehát azért jött ide, mert keres valamit. Igaz? Amit nem lehet megtalálni semmilyen
adatbázisban.

– Egy Alkimista nevű illetőt akarok megtalálni – vallotta be Hackworth.

Hirtelen mindent elöntött a ragyogás. A nő ablak felé fordított arcéle fénybe burkolózott,
mint egy űrszonda, amely a Nap elé került. Hackworthnek az az érzése támadt, hogy ez
nem is új fejlemény. Kinézett a közönségre, és látta, hogy szinte mindenki a bárba világít
a zseblámpájával, és minden jelenlévő az első szótól az utolsóig követte a
beszélgetésüket. A szemüveg végig teljesen megtévesztette, és ügyesen trükközött a
fénybeállításokkal. Hirtelen a nő is másként nézett ki, visszaváltott arra a szenvtelen
arckifejezésre, amivel az előbb belépett, és Hackworth rájött, hogy az arc, melyet a
szemüvegén át látott, folyamatosan változott a társalgás közben, köszönhetően a
visszacsatolásnak, ami az agyának abból a részéből érkezett, amelyet egy szép nő
látványa aktivizált.

Elhúzódott a függöny, és láthatóvá vált a zsinórpadlásról ereszkedő, hatalmas neonfelirat,

rajta a következő szöveggel: JOHN HACKWORTH ÉS A HAJSZA AZ ALKIMISTA
UTÁN, főszerepben: JOHN HACKWORTH.

A kórus dalolni kezdett:

John Hackworth merev egy pofa

Ki nem mutatta, bármit érzett

Lett is belőle épp elég baja

Elvesztett munkát és feleséget.

Micsoda küldetésre hívták!

Bejárja érte az egész földet

Hol leli fel az Alkimistát?

Meg sem áll, csak hogyha nőzhet

Tán most már összekapja magát

És végére jár ma éjjel

Uraim, lássanak csodát

Színnel és hanggal és képpel!

Hacker John, ma jó nyomon

Jó nyomon, jó nyomon, tudom.

Valami erőszakosan megrántotta a férfit. Amíg az ablakon bámult kifelé, a nő hurkot

hajított a nyakába, és most úgy vonszolta maga után ki a bárból, mint egy akadékoskodó
kutyát. Amint kilépett az ajtón, a nő köpenye felfújódott, mintha rakéta robbant volna be
alatta, és az öltözékébe épített légfúvókák segítségével tizenkét láb magasra röppent a
levegőbe – szerencsére a pórázt kiengedte, ezért Hackworth nem fulladt meg rögtön.
Vörös leple úgy csapdosott a közönség fölött, mint egy régimódi rakéta hajtóműcsóvája,
és lassan a víz széléhez vezette a botladozó Hackwortht. A süllyeszthető színpadot
keskeny pallók kapcsolták össze a parttal. A férfi óvatosan megbökdöste az egyiket a
lábával, és közben több száz fénycsóva fúródott a hátába, amitől úgy érezte, mindjárt
lángra lobban a ruhája. A nő átcibálta a kórus tagjai között, át a neonfelirat alatt, ki a
kulisszák mögé, majd át egy ajtón, mely hangos robajjal vágódott be mögötte. A nő
ebben a pillanatban eltűnt.

Hackwortht három oldalról lágyan derengő falak vették körül. Kinyújtotta a kezét és
megérintette az egyiket, de kíváncsiságáért enyhe áramütés lett a büntetése. Amikor tett
egy lépést előre, hirtelen megbotlott, és valami zörögve csúszott végig a padlón: szürke,
száraz csontdarab volt, nagyobb, mint egy emberi combcsont.

A helyiségből egyetlen nyílás vezetett kifelé. Hackworth átlépett rajta, és újabb falakba
ütközött. Egy útvesztő közepébe vezették.

Legalább egy órába került, mire rájött, hogy szokványos módon innen nem juthat ki.
Először meg sem próbálta kitalálni, milyen elvek alapján épülhetett ez a labirintus.
Inkább abból indult ki, hogy nem lehet nagyobb a hajónál, ezért bombabiztos megoldást
választott: minden kereszteződésnél jobbra fordult, mert az okos fiúk jól tudták, hogy ez
a módszer mindig elvezet a kijárathoz. Ez esetben azonban mégsem így történt, és nem is
igazán értette, miért nem, amíg a szeme sarkából észre nem vette az egyik elcsúszó
falrészt, amely lezárt egy nyílást és nyitott helyette egy másikat. Ez egy dinamikusan
változó útvesztő volt.

A padlón talált egy rozsdás vasrudat. Felkapta és elhajította. A fémdarab ahelyett, hogy
lepattant volna a falról, átesett rajta és a túloldalon gurult végig csörömpölve. Szóval a
falak valójában nem is léteztek, csak a szemüvegében. A labirintust információk alkották.
Ha meg akar szökni, meg kell hackelnie az útvesztőt.

Leült a földre. Felbukkant Nick, a csapos, aki akadálytalanul sétált át a falakon, majd egy
korsó sört és egy tál sós mogyorót tett le Hackworth elé. Ahogy telt-múlt az idő, újabb
vendégek sétáltak el mellette, akik énekeltek, táncoltak, párbajoztak, vitatkoztak vagy
szeretkeztek. Egyiküknek sem volt semmi köze Hackworth Küldetéséhez, de láthatóan
egymáshoz sem. Hackworth Küldetése (mint azt az ördögasszony is említette) csak
egyike lehetett az azonos térben párhuzamosan futó, különböző összefutó történeteknek.

Szóval mi köze lehetett mindennek John Hackworth életéhez? És hogyan keveredett bele
Fiona?

Amikor eszébe jutott a lánya, előtte félrecsúszott egy panel, és mögötte feltárult egy
folyosószakasz. A következő néhány órában többször megtörtént vele ugyanez: felmerült
benne egy gondolat, mire megmozdult valamelyik fal.

Meg-megállva, újból nekiindulva haladt végig az útvesztőn, ahogyan az elméje egyik

gondolatról a másikra ugrott. A padló egyre érezhetőbben lejtett, vagyis egyszer
mindenképpen be kellett jutnia a vízszint alá, és valóban, hamarosan súlyosan dübörgő
dobszólóra lett figyelmes, ami a fedélzet deszkái alól szűrődött fel. Talán hatalmas gépek
duhogtak a mélyben, bár amennyire tudta, ez a hajó már régen nem ment innen sehova.
Tengerillat csapta meg az orrát, és tompa fények derengtek fel előtte a vízen, mintha a
hullámok alatt világított volna valami, és hirtelen rájött, hogy a hajó elárasztott legalsó
szintjét víz alatti folyosók hálózzák be, és ezek a folyosók tömve vannak dobolókkal.
Lehet, hogy az egész előadás nem volt más, mint az ő elméjükben lejátszódó, kurta
jelenet. Valószínűleg nem ez volt a fő folyamat, inkább valami másodlagos vonzata
annak a bonyolult rendszernek, amit a dobolók kollektív tudata futtatott.

A fal egy része félrecsúszott előtte, és az átjáró egyenesen a vízhez vezetett. Hackworth
pár percig csak guggolt ott és hallgatta a dobok hangját, aztán felállt, és elkezdte levenni
a nyakkendőjét.

Hackworthnek rendkívül melege volt, szakadt róla a víz, és ragyogó fény tűzött a
szemébe. Ezek alapján nem lehetett az óceán alatt. Kinyitotta a szemét, és a makulátlanul
kék égre bámult. Az arcához kapott, de a szemüveg eltűnt. Fiona ült mellette, fehér
ruhában és bánatos mosollyal nézte. Hackworth fenekét nyomta a padló, és a sajgó
fájdalomból ítélve már egy ideje ebben a testhelyzetben heverhetett: csontos ülepe
kidörzsölődött, és csupa kék-zöld folt borította. Most tudatosult benne, hogy a csónakban
vannak, és a londoni dokkok felé tartanak, továbbá teljesen meztelen, leszámítva azt a
műanyag zsákot, mellyel Fiona takarta be, nehogy leégjen a bőre. Körülöttük néhány
színházlátogató hevert összeroskadva, egymásnak dőlve, teljesen közönyösen, mintha
menekültek lennének, irtózatosan másnaposak, vagy életük legkimerítőbb szexuális
aktusán vannak éppen túl.

– Nagyon nagy sikere volt, édesapám – mondta Fiona, és ettől Hackworthnek hirtelen
eszébe jutott egy kép, amint csupaszon és vizesen a süllyeszthető színpadon vonul végig,
és a közönség a székekből felpattanva, állva tapsol neki.

– A Küldetésem végére értem! – tört ki belőle hirtelen. – És most Sanghajba megyünk.

– Édesapám Sanghajba megy – mondta Fiona. – A kikötőben majd elbúcsúzunk. Aztán
visszamegyek – tette hozzá, és a fejével a korláton túli világ felé bökött.

– Vissza a hajóra?

– Nekem még nagyobb sikerem volt – mesélte a lány.

– Megtaláltam életem hivatását, édesapám. Meghívtak a Dramatis Personae társulatába,

és én igent mondtam.

Carl Hollywood kódot fejt

Carl Hollywood hosszú órák óta most először dőlt hátra a sarokasztal kemény, lakkozott
székén, és mindkét kezével megmasszírozta az arcát. A tenyerét felhorzsolta durva
borostája. Közel huszonnégy órája ült a teázóban, ahol tizenkét kanna teát fogyasztott el
és kétszer hívta a helyi masszőrt, hogy dolgozza el a csomókat a hátában. Az ablakon
beszűrődő délutáni fény reszketeg árnyékokat vetett az asztalra, amint az ablak előtt
összeverődött tömeg oszladozni kezdett. A szájtátók az elmúlt néhány órában rendkívüli
és ingyenes közvetítést tekinthettek meg Hollywood válla fölött, aki az intelligens
lapokon megnyitott mozgó paneleken több kameraállásból követte John Per-cival
Hackworth vitézi cselekedeteit. Az ablaknak szorult nézelődők nem ismerték az európai
írást, ezért lemaradtak a párhuzamos ablakban futó, folyamatosan frissülő meséről,
melyben Nell hercegnő a Prérifarkas birodalmában kalandozott, és a történet fonala úgy
tekergett, kanyargott és váltakozott, akár egy füstoszlop, amelyet láthatatlan légáramlatok
terelgetnek az égen.

A lapok most üresek és fehérek voltak. Carl lustán, fél kézzel elkezdte összeszedegetni és
kupacba rendezni a papírokat, de csak azért, hogy valamivel lefoglalja a testét, amíg az
agya dolgozott – bár jelenleg nem lehetett volna azt mondani, hogy dolgozik, inkább
vakon botladozott egy sötét útvesztőben, mint John Percival Hackworth.

Carl Hollywood már régóta gyanította, hogy a dobolók hálózata sok egyéb más mellett
egy roppant kódtörő rendszer. A titkosítás – amely a médiahálózat biztonságos
működését szavatolta, egyúttal lehetővé tette a biztonságos pénzátutalást is – a kiváló
prímszámokat használta mágikus kulcsként. A kódokat elméletileg fel lehetett törni, ha
valaki hajlandó volt erre felfoghatatlanul nagy számítási kapacitást szánni. De a számítási
kapacitás minden szintjére jellemző volt, hogy kódolni mindig könnyebb, mint titkosítást
feloldani, így amíg a rendszer a számítógépek fejlődésével együtt egyre nagyobb
prímszámokra tért át, addig a titkosítók mindig a kódtörők előtt jártak.
Az emberi agy azonban nem úgy működött, mint egy digitális számítógép, és néha igazán
érdekes dolgokra volt képes. Carl Hollywoodnak néha eszébe jutott az egyik Magányos
Sólyom, egy idősebb férfi, aki hosszú számoszlopokat tudott összeadni fejben, abban a
tempóban, ahogyan ezeket a számokat diktálták neki. Ez önmagában egyáltalán nem tért
el attól, amit egy számítógép csinált. Viszont ez a férfi különböző számtani trükkökre is
képes volt, amit már nem olyan könnyű beprogramozni egy gépbe.

Onnantól kezdve, hogy a dobolók hálózata rengeteg emberi elmét olvasztott egybe, talán
átláthatnak a médiatérben folyamatosan örvénylő titkosított információk forgatagán, és a
látszólag véletlenszerű adatfoszlányok jelentéssé állnak össze. Legalábbis az a férfi, aki
felkereste Mirandát, és meggyőzte, hogy lépjen be a dobolók közé, célozgatott valami
ilyesmire; és éreztette, hogy rajtuk keresztül Miranda megtalálhatja Nellt.

Felületesen nézve ez katasztrofális fejleménynek tűnt, hiszen egy ilyen változás

megsemmisítette volna a pénzforgalom rendszerét. Mintha egy arany fizetőeszközre
épülő világban valaki rájött volna, miképpen lehet arannyá változatni az ólmot. Valaki:
egy alkimista.

Azonban Carl Hollywood nem volt teljesen biztos abban, hogy mindez olyan sokat
számítana. A dobolók csak akkor voltak képesek ilyesmire, ha feloldódtak a saját
társadalmukban. Mint Hackworth példája is mutatta, abban a pillanatban, amint
kikerültek ebből, azonnal és teljesen megszakadt minden kapcsolatuk a közösséggel. A
dobolók és a normális emberi lények közötti kommunikáció tudat alatt zajlott, a
világhálóra gyakorolt hatásuk segítségével, olyan mintázatok felhasználásával, amelyek
szubliminálisan jelentek meg az otthon lejátszott és a köztereken futtatott raktívokban. A
dobolók fel tudták törni a kódot, de ezt nem bírták a maguk hasznára fordítani, vagy talán
nem is akarták. Képesek voltak aranyat csinálni, ami viszont egyáltalán nem érdekelte
őket.

John Hackworthnek valamiért sokkal jobban ment a dobolók társadalma és a viktoriánus

törzs közötti mozgás, és akárhányszor megtette az utat a két világ között, mindig hozott
magával valamit, mint amikor a kabátot átitatja egy hely jellegzetes szaga. Hackworth
nyomában tiltott adatok halovány visszhangja csengett, ami a határzóna mindkét oldalán
bonyolult és kiszámíthatatlan események láncolatát indította el, bár a férfi ennek
valószínűleg nem is volt tudatában. Carl Hollywood néhány órával ezelőtt még semmit
sem tudott Hackworthről, de amikor szólt neki az egyik izgatott barátja, aki a Dramatis
Personae tagjai közé tartozott, becsatlakozott a színházhajó fénytelen mélyében zajló
történetbe. Ennek következtében most már egészen sokat tudott róla: hogy Hackworth
teremtette az Ifjú hölgy illusztrált olvasókönyvének eredeti, első példányát, és annyira
mély, szoros kapcsolatban állt a dobolókkal, ami bőven túlmutatott az olyan egyszerű
fogalmakon, mint például a „fogság”. Ez az ember nem csak lótuszt majszolt és üzekedett
a tenger alatt eltöltött évek alatt.

Hackworth ezúttal magával hozott valamit, amikor csuromvizesen, meztelenül

előbukkant a dobolók hajómélyi labirintusából. Egy egész sorozat numerikus kulcsot,
amelyek mind adott entitások azonosítására szolgáltak – az olvasókönyv, Nell, Miranda
és egy dr. X néven ismert illető. Mielőtt az elméje teljesen visszatért volna a tudatos
állapotába, ezeket a kulcsokat átadta a bohócnak, aki ott várt rá, hogy kiemelje a reszkető,
levegőért kapkodó férfit a vízből. A bohóc ugyan egy gép volt, de a Dramatis Personae
megengedte Hollywoodnak, hogy az előadás idejére átvegye az irányítását, azaz a kezébe
adták a Hackworthnek szánt személyes forgatókönyv és történet felügyeletét.

Szóval a kulcsok most Carl birtokában voltak, és a médiaháló szemszögéből nézve nem
lehetett megkülönböztetni Mirandától, Nelltől, dr. X-től vagy magától Hackworthtől.
Egymás alatt sorakoztak a lapon, csupa hosszú oszlopba rendezett számjegy, négyes
csoportokra bontva. Carl Hollywood utasította a papírt, hogy hajtsa össze magát, majd a
mellényzsebébe csúsztatta. A kulcsokkal végre kibogozhatja az egész kuszaságot, de ez
már egy másik éjszakára marad. Jelenleg elérte a tubákkal és koffeinnel elérhető
maximális időtartamot. Ideje visszatérni a szállodába, beleülni egy nagy kád vízbe, aludni
egy keveset, és felkészülni az utolsó felvonásra.

Nell hercegnő a Prérifarkaskirály kastélyához ér; a kastély jellegzetességei; audiencia a

varázslónál; nell végső győzelme a prérifarkas felett; az elvarázsolt hadsereg

Nell hercegnő észak felé tartott, egyenesen egy tomboló vihar kellős közepébe. A lovak
szinte megtébolyodtak a rettegéstől, annyira megrémisztette őket az ágyúlövésként
felmorajló mennydörgés és a kékes fénnyel felizzó villámcsapások sorozata, de Nellnek
erős kézzel, megnyugtató szavakkal sikerült őket továbbhajszolnia. Az út mentén heverő
csonthalmok tanúsága szerint ez a hegyi hágó közel sem volt veszélytelen hely, és
szerencsétlen jószágok legalább ugyanennyire féltek volna akkor is, ha egy kiálló szikla
alatt keresnek menedéket. Ki tudja, talán a birodalom ura, a hatalmas Prérifarkas az
időjárást is képes uralni, és ezt a rettenetes égiháborút egyenesen Nell fogadására küldte.

Végül csak átjutott a hegygerincen a túloldalra, és egy perccel sem korábban a kelleténél:
a lovak patái hirtelen már vékony jégrétegen csúszkáltak, és fagy borította el a kantárt
meg az állatok sörényét. Nell kitartóan poroszkált lefelé a kanyargós szerpentinen. A
tomboló vihart maga mögött hagyta, azonban helyette ádáz felhőszakadás fogadta, ami
olyan sűrű volt, mint egy őserdő. Nem is vált kárára, hogy a hegy lábánál pár nap pihenőt
tartott, és közben áttanulmányozta Bíbor varázskönyveit. Az éjszakai botorkálás közben,
fent a magasban az összes varázslatát elhasználta, amit Bíbor tanított neki: azt, amivel
fényt tudott gyújtani, meg azt, ami egy útelágazásnál megmondta, merre kell fordulni,
vagy lecsitította a vadállatokat és felmelegítette az elgémberedett tagokat, felszította
kihunyni készülő bátorságát, vagy érzékelte a közeledő szörnyeket, akik voltak olyan
ostobák, hogy kimerészkedtek ebben az időben. Az éjszakai lovaglás utólag nézve
elhamarkodott döntésnek tűnt, de Nell hercegnő végül bebizonyította, hogy képes
legyőzni ezt a kihívást is. A Prérifarkas nem számít arra, hogy ilyen körülmények között
átkel a hegyen. Másnap, amikor az ég kitisztul, a király kiküldi majd a hollóit, át a hágón,
le a síkságra, hogy tovább kémkedjenek a hercegnő után, mint tették azt az elmúlt
napokban is, de a madarak kiábrándító hírrel térnek majd vissza: Nell hercegnőnek
nyoma veszett! Még a Prérifarkas legjobb nyomolvasói sem lesznek képesek követni a
legutolsó táborhelytől idáig, mert Nell mesterien tüntette el a nyomait és szórta szét a
félrevezető jeleket.

A hajnal egy hatalmas rengetegben találta. A Prérifarkas kastélya egy hegyekkel

körülvett, magas, erdővel borított fennsíkon épült, Nell becslése szerint pár óra
lovaglásra. Óvatosan elkerülte a főutat, amit folyamatosan jártak a sifrírozók céhének
küldöncei, és egy hegyi folyó partján, egy kinyúló sziklatömb menedékében ütött tábort,
ami a fagyos széltől és a hollószárnyakon repülő kémek fürkész pillantásától is megvédte.
Apró tábortüzet gyújtott és teát meg zabkását főzött.

Szunyókált egy kicsit, aztán a délután közepén felkelt, megfürdött a jéghideg vízben, és
kibontotta az egyik viaszosvászon csomagot, melyet egészen eddig magával cipelt.
Pontosan olyan öltözet volt benne, mint amilyet a sifrírozók küldöncei viseltek, illetve
néhány könyv, tele titkosírásos üzenetekkel – mind valódi volt és a Prérifarkas kastélyába
szánták őket. Nell a sifrírozók piacáról emelte el ezeket.

Már az erdőben bandukolt a főút felé, amikor paták dübörgését hallotta fentről, és ebből
tudta, hogy a hágó felől megérkezett a küldöncök első csapata, akik eddig arra vártak,
hogy elcsituljon a vihar. Néhány perc rostokolás után a nyomukba szegődött. Kiléptetett a
sűrű erdőből az útra, aztán megállította a lovát, és egy darabig csak ült ott, és ámultán
nézte a Prérifarkas kastélyát, melyet most pillantott meg életében először.

Hosszú ideje vándorolt a Távoli Földön, de még sohasem látott ehhez foghatót. A vár
alapzata olyan széles volt, mint egy hegy, roppant falait elnyelték a felhők. Milliónyi
ablaka úgy ragyogott, mint a csillagokkal telehintett éjszakai ég. Gigászi védművek óvták
a betolakodóktól, és mindegyik ilyen védmű önmagában felért egy nagy kastéllyal,
viszont nem szilárd talapzatra épültek, hanem magukra a felhőkre, mert a Prérifarkas
bölcsen olyan épületeket tervezett, amelyek a levegőben lebegtek.
A hercegnő megsarkantyúzta a lovát, mert bármennyire is sóbálvánnyá vált az ámulattól,
azért eszébe jutott, hogy a kastély bármelyik csillogó-villogó erkélyablakából szemmel
lehet tartani a főutat. Vágtázás közben folyamatosan két érzés között őrlődött: egyrészt
mérhetetlenül ostobának érezte magát, amiért egyáltalán eszébe jutott egy ilyen roppant
erődítmény ellen vonulni, másrészt ámulattal töltötte el mindaz, amit a Prérifarkas
felépített. A tornyok és mellvédek közül folyamatosan szivárogtak elő a halovány,
áttetsző fekete felhőfoszlányok, és beletelt egy kis időbe, amíg Nell rájött, hogy
valójában hollórajokat lát, egész gyakorlatozó regimenteket. Ők álltak a legközelebb
ahhoz, amit egyáltalán seregnek lehetett nevezni a Prérifarkas birodalmában. Mint azt
egy holló már akkor elmondta neki, amikor ellopta a tizenegy kulcsot a nyakából:

Várak, kertek, aranykincsek

Bolond szívbe békét hint'nek

Nell hercegnő vak, de ki

Józan szellemére hallgat

Mint Prérifarkas s varjai

Apránként gyűjt nagy hatalmat

S helyét más nem ismeri.

Egyszóval a király nem erőfölénnyel, hanem ravaszsággal őrizte meg a hatalmát, és
céljaira tökéletesen megfelelt az őrszemek és kémek hada: az egyetlen fegyvere az
információ volt.

Nell az utolsó néhány mérföldet szapora ügetésben tette meg, és remélte, hogy most már
kibírja sajgó háta és lába. Már a kapu közelében járt, amikor a lebegő tornyok egyikéből
vékony, fekete felhőcsík rebbent elő, áttetsző gömbbé gyűlt, majd zuhanó üstökösként
megindult felé. A hercegnő önkéntelenül is hátrahőkölt, olyan meggyőző volt a tömeg és
a lendület illúziója, de egy kőhajításnyira a feje fölött szétrobbant a hollók felhője, és már
körül is vették a madarak, minden irányból lecsaptak rá, és olyan közel repültek el
mellette, hogy érezte szárnycsapásaik szelét az arcán. Végül fegyelmezetten újra
csoportba rendeződtek, és visszarepültek a toronyba, ahonnan jöttek, még csak hátra sem
néztek. Nell átment a vizsgálaton. A hatalmas kapu tárva-nyitva állt, senki sem őrizte. Így
aztán a hercegnő akadálytalanul belovagolt a Prérifarkas kastélyába.

Még életében nem látott ilyen bámulatos helyet. Itt nem rejtegették föld alatti
kincseskamrákban az aranyat és a gyémántot, hanem építőanyagként használták fel.
Mindenhol növények zöldelltek, tekergőztek és terjeszkedtek, mert a királyt
szenvedélyesen érdekelték a természet titkai, és a világ legtávolabbi zugaiból hozatott
magának egzotikus magvakat. A város tágas sugárútjait fasorok szegélyezték, és a hajlott,
göcsörtös ágak susogó boltívet formáltak a kockakövek fölött. A levelek alja
ezüstszínben játszott, és sápadt derengést árasztottak, az ágakon teáskanna méretű,
ibolya- és magentaszínű broméliák pompáztak és átható, édes illattal töltötték be a
levegőt: a szirmok körül rubintpiros begyű kolibrik csapongtak, az esővízzel töltött
kelyhekben parányi, világító békák és bogarak éltek.

A Küldöncök sugárútját a kockakövek közé helyezett, fényezett rézlemezek jelezték. A

hercegnő az iránymutatást követve egy hatalmas parkba jutott, ami gyűrű alakban ölelte
az egész várost, onnan pedig egy csigavonalban tekergőző, emelkedő utcán haladt felfelé
a központi vártorony körül. Egyszer csak beértek a felhők közé, és pattogni kezdett a
füle. Minden kanyarból bámulatos kilátás nyílt az alsóvárosra és a tetők fölött lebegő
tornyok alakzataira, ahol folyamatosan nyüzsögtek a hollók, magányosan és csapatokban,
jöttek és mentek, híreket hoztak a birodalom minden sarkából.

A poroszkáló Nell egy helyütt egy építkezéshez ért, a jelekből ítélve a király új
épületekkel tervezte megtoldani a kastélyt. Azonban a kőművesek és ácsok egész
hadserege helyett mindössze egyetlen embert látott. Kezében hosszú szárú pipát tartott,
amiből néha pöfékelt egyet-egyet, az övén pedig bőrszütyő lógott. Besétált a terület
közepére, a szütyőbe nyúlt és előhúzott egy nagyon nagy, alma méretű magot, majd a
puha földbe helyezte. Mire a férfi visszaért a spirálként tekergőző úthoz, a talajból
csillogó kristályoszlop sarjadt, és pillanatok alatt a fejük fölé magasodott, majd a
napfényben ragyogó ágakat hajtott, mint egy fa. Mikorra Nell bekanyarodott a következő
sarkon és szem elől vesztette az építkezést, a férfi elégedetten pipázva méregette az
addigra majdnem a teljes területet befedő, boltíves kristálytetőt.

Nell hercegnő számos ehhez hasonló csodát látott még a felfelé vezető, csigavonalban
kanyargó úton. Lassan eltűntek felhők és minden irányban messzire ellátott. A
Prérifarkas birodalma a Távoli Föld szívében volt, a kastély pedig a királyság kellős
közepén magasodó fennsíkon épült, ezért az ablakokból a látóhatáron csillogó tengert is
látni lehetett. Miközben Nell a Prérifarkas öregtornya felé tartott, végig élénken fürkészte
a horizontot, hátha egy pillantás erejéig megláthatja a távoli szigetet, ahol Harv
raboskodott a Fekete Kastélyban – de a távoli óceán rengeteg apró szigetnek adott
otthont, és a Fekete Kastély innen nem különbözött a számtalan sziklás hegycsúcstól.

Az út végül nem emelkedett tovább, hanem a vár belseje felé fordult és egy újabb magas
falba vágott kapuhoz vezetett, míg a hercegnő egyszer csak a király tornya előtti
udvarban találta magát, ahol virágok pompáztak és zölden ragyogott a fű. A torony maga
inkább palotának tűnt, mert egy jéghegy méretű, hatalmas gyémántból faragták ki.
Addigra azonban a napkorong ereszkedni kezdett nyugaton, a narancssárga sugarak
lángokat lobbantottak a falakon, és parányi szivárványokat szórtak mindenfelé, mint egy
széttört kristálykupa. A kapu előtt vagy tucatnyi küldönc sorakozott. A lovaikat az udvar
sarkában elhelyezett itatóvályú és jászol előtt pányvázták ki. Nell követte a példájukat,
majd beállt a sorba.

– Még sohasem volt részem abban a megtiszteltetésben, hogy személyesen hozzak

üzenetet a királynak – szólította meg az előtte álló küldöncöt.

– Olyan élmény ez, amit sohasem fogsz elfelejteni – felelte a megszólított, egy fekete
hajú, kecskeszakállas, hetyke fiatalember.

– Miért kell sorban állnunk? A sifrírozók piacán elég letenni a könyveket és mehet
mindenki a dolgára.
Erre már több küldönc is hátranézett, és lenéző pillantásokat vetettek Nellre. A
kecskeszakállas fiú látható erőfeszítéssel próbálta leplezni a döbbenetét, majd végül így
szólt:

– A király nem holmi jelentéktelen piaci sifrírozó! Erről hamarosan saját szemeddel is
meggyőződhetsz.

– De nem ugyanúgy dönt, mint bárki más? A könyvben leírt szabályok segítségével?

Most már az összes küldönc leplezetlen megrökönyödéssel bámulta. Amikor a

kecskeszakállas ifjú megszólalt, a hangjában enyhe lenézés csengett.

– Akkor minek lenne királyunk? – kérdezte. – Az uralkodó nem könyvek alapján hoz
döntéseket. A méltóságos Prérifarkas ebből a célból épített egy gondolkodó gépet, és ez,
a Varázsló 0.2, a világ minden tudásával rendelkezik. Azokat a könyveket, amelyeket mi
hozunk, az akolitusok először dekódolják, majd konzultálnak a Varázsló 0.2-vel. Néha
órákig is eltart, amíg a Varázsló elhatározásra jut. Ha megengedsz egy tanácsot, akkor
türelmesen és csendben várj a nagy gép jelenlétében!

– Így fogok tenni – felelte erre a hercegnő, akit inkább szórakoztatott, mint bosszantott az
egyszerű kis küldönc pimaszsága.

A sor lassan, de egyenletesen haladt. Amint kihunytak a napkorong narancsszínű sugarai

és leszállt a sötétség, a hercegnőnek feltűnt, hogy a toronyból színes fény árad.
Kifejezetten ragyogónak tűnt, amikor a Varázsló 0.2 gondolkodott, az esetek többi
részében halvány derengésre váltott. Nell szívesen megtudott volna ennél többet is arról,
mi zajlik odabent, azonban a gyémántfalak megtörték a sugarakat és ezerfelé szórták az
udvarban, ezért mindössze futó benyomások és foszlányok jutottak neki – a király belső
szentélyét kikémlelni olyan nehéz volt, mint felidézni egy elfelejtett álom részleteit.
Végül felbukkant az ajtóban a távozó kecskeszakállas küldönc, még egy utolsó gunyoros
mosolyt villantott Nellre, és emlékeztette az illemtudó viselkedés fontosságára.

– Következő! – kántálta egy akolitus, és Nell hercegnő belépett a toronyba.

Az előcsarnokban öt akolitus ült egy-egy asztalnál, melyeket elborítottak a poros

könyvek halmai és tekergőző papírtekercsek. Nell tizenhárom kötetet hozott a sifrírozók
piacáról, és most az akolitusok útmutatásait követve szétosztotta közöttük, hogy
nekiláthassanak a dekódolásnak. Az akolitusok nem tűntek sem öregnek, sem fiatalnak,
inkább egyformán középkorúnak, és a Prérifarkas címerével díszített fehér zubbonyt
viseltek. És mindegyik nyakában lógott egy kulcs. Miközben a hercegnő várt, az
akolitusok sorban megfejtették az eléjük halmozott könyveket, az eredményt pedig az
asztalokba épített apró lyukasztógépekkel papírszalagra vitték.

Ezután nagy külsőségek közepette mind a tizenhárom papírszalagot feltekerték, és a

tekercseket egy óriási ezüsttálcára halmozták, amit egy if)ú templomszolga hordott körbe.
Kinyílt egy hatalmas, kétszárnyú ajtó, és az akolitusok, a templomszolga és a hercegnő
takaros sorban beléptek a Varázsló Termébe, egy roppant méretű, boltíves helyiségbe,
ahol a középen szabadon hagyott részen haladtak, akár egy templomban a székek közötti
folyosón.

A terem túlsó végében pedig… nem volt semmi. Óriási, üresen hagyott rész tátongott a
díszes masinák és fogaskerekek gyűrűjében, előtte egy kis oltárral. A hercegnőt az egész
egy színpadra emlékeztette, ahonnan éppen kihordták a díszleteket és a függönyt. A
színpad mellett egy főpap állt, egy idősebb férfiú, aki szebb fehér köpenyt viselt, mint a
többiek.

Amikor megérkeztek a főpaphoz, a férfi lélektelen, rutinszerű ceremóniába kezdett,

hosszasan dicsérgette a Varázsló kiváló tulajdonságait és az együttműködését kérte. Nell
most vette észre, hogy a boltíves terem valójában csak előszobaként szolgál egy még
hatalmasabb teremhez, amelyet zsúfolásig töltöttek a roppant masinák: számtalan
ragyogó fémrúd – egyik sem lehetett nagyobb egy ceruzabélnél – állt össze finom hálóvá,
és folyamatosan mozogtak és csúsztak előre meg hátra az egész termet behálózó,
erőátviteli tengelyek fogaskerekeinek hatására. A gépezet munka közben rengeteg hőt
termelt, ezért a teremben kellemes meleg áramlott, pedig szélmalomhoz illő lapátok
terelték befelé a jéghideg hegyvidéki szelet.
A főpap megragadta a tizenhárom papírtekercs közül az elsőt, és betáplálta az oltár
tetejére vágott nyílásba. Ettől a Varázsló 0.2 tényleg dolgozni kezdett, és kiderült, hogy
az eddigi zümmögő, csörömpölő lárma valóban lusta zakatolásnak számított. A több
millió tengely mind kicsi volt ugyan, de ahhoz, hogy egyszerre mozogjanak, földtani erők
kellettek, és Nell a talpa alatt érezte a torony vaskos padlója alatt dübörgő tengelyekre és
fogaskerékházakra nehezedő irtózatos nyomást.

A színpad körül fények gyúltak. A lámpák egy részét a pódiumba építették, a többi pedig
a szomszédos gépekben volt. Nell legnagyobb meglepetésére a színpad közepén
háromdimenziósnak látszó fényalakzat kezdett formálódni. Fokozatosan öltött alakot,
először egy fej jelent meg, majd a gépek sziszegő, dübörgő zajában további részletekkel
bővült: a végén pedig egy kopasz öregember állt ott, akinek hosszú ősz szakálla volt, és
az arcára mély ráncokat vésett a töprengés. Pár pillanat múlva a szakálla fehér madárrajjá
robbant szét, a fej fűrészes sziklagerincű hegylánccá változott, és a madarak egy kis ideig
csapongva szárnyaltak az ormok között, majd a hegyből hirtelen vulkán lett és
narancssárga láva csordult végig a lejtőkön, le a színpadra, amit fokozatosan betöltött,
míg a végén narancsszín, tömörnek látszó kockává vált. És ez így ment tovább néhány
percig, bámulatos módon, folyamatosan olvadtak egymásba a képek, miközben visítva
dolgoztak a gépek, ami határozott aggodalommal töltötte el Nell hercegnőt. Gyanította,
hogy ha a Turing-kastélyban nem látott volna hasonló, bár kevésbé bonyolult masinákat,
akkor nagy eséllyel már kimenekült volna a teremből.

Végül aztán elhalványodtak és eltűntek a képek, a színpad ismét üresen tátongott, az oltár
pedig kiköpött egy hosszú papírszalagot, amelyet a főpap gondosan összehajtogatott és
átnyújtott az egyik akolitusnak. Utána rövid hálaimát rebegett, és betáplálta a következő
papírtekercset a nyílásba, és ezzel ismét kezdetét vette az egész folyamat, ezúttal
másfajta, de ugyanolyan lélegzetelállító képek kíséretében.

Ez az összes papírtekerccsel megismétlődött. Amint a hercegnő hozzászokott a Varázsló

lármájához és az állandó dübörgéshez, lassan élvezni kezdte a váltakozó képeket,
melyeket kifejezetten művészinek talált – mintha nem is gép, hanem emberi kéz
készítette volna őket.
De a Varázsló minden kétséget kizáróan masina volt. Nell-nek még nem volt alkalma
alaposabban szemügyre venni, de a Prérifarkas birodalmának eddig kastélyai után
gyanította, hogy ez is csak egy Turing-szerkezet.

Amikor hosszabb időt töltött a sifrírozók piacán – különösen a kódfejtők könyveinek

tanulmányozásával foglalkozott sokat - megtanulta, hogy bármennyire is bonyolultnak
tűnt a piac és az üzenetek rendszere, gyakorlatilag az is pusztán egy Turing-gép volt.
Azért jött a Prérifarkas kastélyába, mert tudni akarta, vajon a király a Turing-szabályok
szerint válaszol-e az üzenetekre. Mert ha igen, akkor az egész rendszer, az egész
birodalom, az egész Távoli Föld egyetlen roppant Turing-gép. Es mint arra a Turing-
kastély börtönében már rájött a titokzatos herceggel folytatott levelezéséből, bármilyen
bonyolult is legyen egy ilyen, sohasem lesz ember. Nem volt képes olyan dolgokra, mint
az emberek.

Az oltárban eltűnt a tizenharmadik papírtekercs, és a masina nyüszíteni kezdett, aztán

zörögni, csörögni, végül dübörögni. A színpad fölött kirajzolódó képek egyre
egzotikusabbak, egyre vadabbak lettek, és a főpap meg az akolitusok arckifejezéséből
ítélve ők is meglepődtek – még nem láttak ehhez foghatót. Peregtek a percek, és a képek
egyre töredezettebbé, egyre furcsábbá váltak, sokkal inkább tűntek matematikai fogalmak
elvont megtestesüléseinek, míg a végén szinte teljes sötétség borult a színpadra, amit csak
néha tört meg egy véletlenszerűen felvillanó fényfolt. A Varázsló süvítése átható, hangos
sivításba ment át, és hirtelen mindannyian úgy érezték, hogy csapdába estek egy gigászi
gép belsejében, amely bármelyik pillanatban cafatokká tépheti őket. A fiatal
templomszolga végül nem bírta tovább, és kimenekült a teremből. Nem telt bele sok idő,
és az akolitusok is követték: óvatosan egyre messzebb hátráltak a Varázslótól, majd a
terem közepén sarkon fordultak és futásnak eredtek. Végül a főpap sem bírta tovább és
elrohant. A gép addigra olyan hangosan dübörgött, mintha földrengés rázta volna az
épületet, és Nellnek meg kellett kapaszkodnia az oltárban. A gépek felől olyan hőség
áradt, mint egy kohóból, és az alkatrészek sűrűjében támadó rőt derengésből ítélve
néhány tengely tűzforróra hevült.

Egyszer csak minden leállt. Döbbenetes volt a váratlan csend. Nell most vette észre, hogy
eddig az oltár előtt kuporgott, és gyorsan kihúzta magát. A Varázsló belsejében
halványodni kezdett a vörös derengés.

Hirtelen mindent elöntött a fehér fény. A hercegnő biztosra vette, hogy a vakító ragyogás
a torony gyémántfalaiból árad. Néhány perccel ezelőtt még éjszaka volt. Most mégis
világosság támadt, de nem olyan, mint a napfény keltette: minden oldalról körülvette,
színtelen volt és hűvös.

Végigrohant a termen és kinyitotta az előszobába vezető ajtót. A kinti helyiség eltűnt.

Nem volt ott semmi. Nyoma veszett a virágoskertnek, a lovaknak, a falnak, a
spirálformában tekergőző utcának, a városnak és a Távoli Földnek. Mindent puha
derengés borított.

Nell megfordult. A Varázsló Terme nem tűnt el. Az oltár tetején egy férfi állt és Nellt
nézte. Koronát viselt. A nyakában kulcs lógott – a Fekete Kastély utolsó kulcsa.

Nell hercegnő a Prérifarkas felé sétált. A király középkorú lehetett, homokszín haja
kezdett őszülni, a szeme szürke volt, a szakálla kissé sötétebb, mint a fürtjei, és enyhén
torzonborz. Mintha csak most vette volna észre a koronát a fején. Odanyúlt, levette, és
szórakozottan az oltár tetejére hajította.

– Hát ez mulatságos – szólalt meg. – Ravaszul nullával osztottál, és máris átjutottál az

összes védelmemen.

Nell hercegnő azonban nem kért az effajta mesterkélt fesztelenségből. Néhány lépéssel a
férfi előtt megállt.

– Tekintve, hogy nincs itt senki, aki bemutathatna minket egymásnak, bátorkodnék
magam kezdeményezni a szükséges formalitásokat. Nell hercegnő vagyok, Turing úrnője
– mondta, és kinyújtotta a kezét.

A férfi enyhén zavarba jött. Leugrott az oltárról, Nellhez sietett, és kezet csókolt neki.

– Prérifarkaskirály, szolgálatodra.
– Igazán örvendek a találkozásnak.

– Hát még én! És elnézést kérek. Tudhattam volna, hogy az olvasókönyv megtanított az
illendő viselkedésre.

– Nem igazán tudom, miféle olvasókönyvre céloz – mondta Nell. – Hercegnő vagyok, aki
fontos küldetésben jár. Meg kell szereznem a tizenkét kulcsot, ami a Fekete Kastély
kapuját nyitja. Ha nem csalódom, az egyik éppen felséged birtokában van.

A király felemelte a kezét, és a tenyere Nell felé mutatott.

– Egy szót se többet! – mondta. – Teljesen felesleges lenne ezután még párbajba is
bocsátkoznunk. Már győzedelmeskedtél. – Leakasztotta a tizenkettedik kulcsot a
nyakából, és átnyújtotta a hercegnőnek. Nell finoman pukedlizett, majd átvette. A lánc
vége azonban még a férfi kezében volt, és amikor hirtelen megmarkolta, a fémszál
kötélként feszült közöttük. – Most, hogy a küldetésed a végéhez ért – szólt a király –, mi
lenne, ha véget vetnénk a színjátéknak?

– Attól tartok, nem értem, felséged mire céloz.

A férfi arcán ingerült fintor jelent meg, de uralkodott magán.

– Miért jöttél ide?

– Meg akartam szerezni a tizenkettedik kulcsot.

– És még?

– Meg akartam tudni mindent Varázsló 0.2-ről.

–Ó.

– És tisztázni akartam, vajon a Varázsló Turing-gép vagy sem.

– Nos, most már tudod a választ. A Varázsló kétségkívül egy Turing-gép… A valaha
létezett legnagyobb és leghatalmasabb.

– És a Távoli Föld micsoda?

– Magokból nőtt ki. Az általam tervezett magokból.

– És az is egy Turing-gép? Amit a Varázsló 0.2 irányít?

– Nem egészen – felelte a Prérifarkas. – A Varázsló vezeti. Én irányítom.

– De a sifrírozók piacán áthaladó üzenetek szabályozzák, mi történik a Távoli Földön,

igaz?

– Remek meglátás, hercegnő.

– Az üzeneteket megkapja a Varázsló, ami szintén csak egy Turing-gép.

– Nyisd fel az oltárt! – mondta a király, és egy nagy rézlemezre mutatott, amibe
kulcslyukat vágtak.

Nell hercegnő kinyitotta a zárat a kulccsal, a király pedig felhajtotta az oltár fedelét. A
belsejében két kis szerkezet volt, az egyik olvasta, a másik írta a papírszalagokat.

– Kövess! – mondta a király, és az oltár mögött felnyitott egy csapóajtót.

Nell engedelmeskedett. Egy szűk, kanyargós csigalépcsőn haladtak lefelé, majd egy kis
szobába érkeztek. Az oltárban forgó tengelyek ide, egy apró terminálba futottak.

– Szóval a Varázsló össze sincsen kötve az oltárral! Nem is csinál semmit! – kiáltott fel
Nell hercegnő.

– Ó, dehogynem, a Varázsló nagyon fontos szerepet játszik. Segít számon tartani a

különböző dolgokat, elvégezi a szükséges számításokat, ilyesmik. De az, amit a
színpadon láttál, nem más, mint szemfényvesztés, amivel le lehet nyűgözni a
közrendűeket. A sifrírozók piacáról befutó üzeneteket én magam olvasom el és
személyesen válaszolok rájuk. Mint láthatod, hercegnő, a Távoli Föld igazából nem egy
Turing-gép, hanem egy ember… Ha pontosabban akarok fogalmazni, akkor azt mondom,
néhány ember. Most pedig a tiéd lesz.

A király visszakísérte Nellt a toronyba, majd végigvezette az egész erődön és mindent

megmutatott neki. A hercegnőnek a könyvtár tetszett a legjobban. A Prérifarkas
megmutatta, melyik könyvekből tanulhatja meg a Varázsló 0.2 programozását, és
elmagyarázta, hol vannak azok, amelyekből megtudhatja, miként lehet atomokból
gépeket, épületeket és egész világokat készíttetni.
– Tudod, Nell hercegnő, ma meghódítottad ezt a birodalmat, és ezután meglehetősen
unalmasnak fogod találni. Mostantól a te feladatod új világokat teremteni, melyeket
mások felderíthetnek és meghódíthatnak. – A király széles mozdulattal az ablak felé
intett, ami a roppant, üres semmire nyílt, ahol valaha a Távoli Föld terült el. – Bőven van
rá hely odakint.

– És mihez kezd fenséged?

– Szólíts csak Johnnak, felség. Mától fogva nem vagyok uralkodó többé.

– Mihez kezdesz most, John?

– Nekem is van egy küldetésem.

– És mi a küldetésed?

– Meg kell találnom az Alkimistát, bárki is legyen az illető.

– És létezik még…

Nell egy pillanatra abbahagyta az olvasást. A szemét elöntötték a könnyek.

– Mi létezik még? – hallatszott John hangja a könyvből.

– Létezik még más is? Aki végig velem volt a küldetésem alatt?

– Igen, van még valaki, egy hölgy – felelte John kis szünet után. – Legalábbis mindig
éreztem a jelenlétét.
– És most itt van?

– Csak akkor lesz itt, ha építesz neki egy helyet – mondta John. – Olvasd el a könyveket,
abból megtudod, hogyan kell.

Vakító fény lobbant, és John, a Távoli Föld egykori királya, akit valaha Prérifarkasnak
hívtak, eltűnt. Nell hercegnő egyedül maradt hatalmas, poros könyvtárban. Az egyik régi,
bőrkötéses könyvre hajtotta a fejét és mélyen beszívta az illatát. Az egyik szeméből
könnycsepp csordult a boldogságtól. De legyűrte a késztetést és nem fakadt sírva, inkább
kinyitotta a kötetet.

A könyvtár tele volt varázskönyvekkel, és Nell hercegnő annyira elmerült az olvasásban,

hogy hosszú órákon, vagy talán napokon át tudomást sem vett a külvilágról. Nem mintha
számított volna, hiszen a Távoli Földből nem maradt semmi. Egyszer azonban mégis arra
lett figyelmes, hogy valami a lábát csiklandozza. Szórakozottan lenyúlt és vakarózott. Pár
pillanattal később ismét visszatért a csiklandozó érzés. Ezúttal már lenézett, és döbbenten
látta, hogy a könyvtár padlóját vastag, szürkésbarna szőnyeg fedi, amelyet csak néha tört
meg egy-egy fekete vagy fehér folt.

A hatalmas, élő, mozgó szőnyeg valójában az Egérsereg volt. Az összes épület, hely és
teremtmény, amit a hercegnő a vándorútja során a Távoli Földön látott, mind a Varázsló
0.2 képzeletéből szökött szárba, de a jelek szerint az egerekre ez nem vonatkozott, és a
Prérifarkas hatáskörén túl léteztek. Amint a Távoli Föld eltűnt, abban a pillanatban
semmivé vált az összes akadály és gát, ami az Egérsereget eddig a hercegnőtől
elválasztotta, így rendkívül hamar képesek voltak kideríteni, hol tartózkodik a
királynőjük, akit olyan régóta kerestek már.

– Mit szeretnétek tőlem? – kérdezte a hercegnő. Még sohasem volt királynő, és nem
ismerte a szokásokat.

Válaszként izgatott cincogás csapott fel az egerek kupacából. Parancsokat adtak ki és

továbbítottak. A szőnyeg nyüzsögve, de rendkívül fegyelmezetten mozogni kezdett, és az
egerek szakaszokba, századokba, zászlóaljakba és ezredekbe rendeződtek, csoportonként
egy tiszt felügyelete alatt. Egy egér felkapaszkodott az asztalon Nellhez, mélyen
meghajolt előtte, majd parancsokat cincogott a magasból. Az egerek zárt alakzatban a
terem széléhez masíroztak, és üres négyszöget hagytak a középen.

Az asztalon álló egér, akit Nell magában Generalisszimusz-nak nevezett el, sorban
végigjárta mind a négy sarkot, és parancsokat adott ki az Egérsereg különböző
kontingenseinek. Amikor végzett, éles, sípoló zeneszó harsant: az egérdudások
rázendítettek hangszereikre, a dobosok pedig megperdítették dobverőiket.

Az egerek kis csoportjai lassan benyomultak az üresen hagyott részre, ahol mindegyik
elfoglalta a saját pozícióját. Amint ez megtörtént, a csoportokat alkotó egerek úgy
rendeződtek egymás mellé, hogy minden egység az ábécé egyik betűjét formázza, így
aztán hamarosan a következő szöveg jelent meg a könyvtár padlóján:

ELVARÁZSOLTAK SEGÍTSÉG VÁLASZ A KÖNYVBEN

– Minden erőfeszítésemmel azon leszek, hogy megtörjem a varázslatot – ígérte nekik

Nell hercegnő, amit fülsértő, orkánszerű üdvrivalgás követetett.

Viszonylag hamar megtalálták a keresett könyvet. Az Egérsereg kisebb különítményekre

vált, majd mindegyik kiválasztott egy kötetet, melyet leszedett a polcról, majd kinyitották
a padlón, és a megfelelő varázslatot kutatva egyesével minden lapon végigszaladtak. Egy
óra sem telt bele, és Nell hercegnő észrevette, hogy a nyüzsgő egértömeg közepén széles
hézag nyílik, és egy könyv közeledik felé, mintha centikre lebegne a padló fölött.

Óvatosan levette alattvalói hátáról a kötetet, és addig lapozgatott, amíg rá nem bukkant az
egérré változató bűbáj visszafordítására.

– Lássuk hát – mondta, és nekilátott felolvasni a varázslatot. Azonban hirtelen rémült

cincogás töltötte be a termet, és az egerek riadt futkosásba kezdtek. Generalisszimusz a
kinyitott könyvre ugrott, rendkívül izgatottan rohangált fel-alá a szövegen, és a mellső
lábával integetett neki.
– Ó, értem – mondta erre Nell hercegnő. Felkapta a könyvet és kiballagott a könyvtárból.
Nagyon elővigyázatosan haladt, nehogy rálépjen bármelyik alattvalójára, és az egerek
követték a végtelen ürességbe.

Az Egérsereg ismét lélegzetelállító hatékonysággal zárt alakzatba fejlődött, és ismét

szakaszokba, századokba, zászlóaljakba és ezredekbe rendeződtek, de ezúttal sokkal
nagyobb helyet foglaltak el, mert minden egér egy ember karhosszúságával megegyező
távolságot tartott a másiktól. Néhány szakasz egérléptékkel több mérföldnyi távolságot
volt kénytelen megtenni, mire elérték a terület szélét. Nell addig a sorok között sétált,
szemügyre vette az alakzatokat, és magában formálgatta a varázsigét.

Végül felbukkant Generalisszimusz, mélyen meghajolt és felmutatott hüvelykujjal

jelezte, hogy minden rendben, bár Nell csak azért látta ezt a parányi mozdulatot, mert
felvette az apró vezért a földről, és az arcához emelte.

A sereg élére ballagott, ahol az egerek szabadon hagytak neki egy nagyobb helyet,
kinyitotta a könyvet és elmondta a varázsszavakat.

Robajló mennydörgés harsant és olyan hatalmas szél támadt, hogy fellökte a hercegnőt.
Amikor kicsit kábán felnézett, roppant hadsereg vette körül, sok-sok százezernyi kislány,
akik alig néhány évvel lehettek fiatalabbak nála. Szilaj örömujjongás harsant, az összes
gyermek térde rogyott, és lármás boldogsággal hűséget esküdtek Nell királynőnek.

Hackworth Kínában; az Öklök pusztítása; találkozó dr. x-szel; szokatlan menetelés

A mondás szerint Kínában nagy tisztelettel bánnak az őrültekkel. A bokszerlázadás idején

történt, hogy egyes nyugati misszionáriusok, akik valószínűleg amúgy is kissé instabil
egyéniségek lehettek, hetekre a romos falakon belül szorultak, ahol fejüket lehúzva
kellett iszkolniuk a várost körülvevő bokszerek és a császári csapatok orvlövészei miatt,
és mást sem hallottak, mint a gyülekezetük tagjainak üvöltését, akiket elevenen
megégettek vagy kínoztak Peking utcáin. Amikor ezek a misszionáriusok az átélt
élményektől teljesen megtébolyodtak, akkor sértetlenül sétálgathattak az ostromlók
között, még ennivalót is kaptak és tiszteletteljesen bántak velük.

Miután John Percival Hackworth elfoglalta a lakosztályát a Shangri-La Hotel (vagy

ahogyan a taxisofőr a maga éneklő dialektusában mondta, Sang-a-lí-lai) legfelső
emeletén, frissen mosott inget húzott, és felvette a legszebb mellényét. Helyére akasztotta
arany óraláncát, amelyen egymás mellett himbálóztak a tubákos szelencék, a
névjegytartója, az óratelefonja és a kulcstartója. Fecskefarkú, hosszú kabátját öltötte
magára, amelyben lovagolni is lehetett; belelépett a fekete bőr, rézsarkantyús csizmájába,
mely csodálatosan csillogott, köszönhetően a Sang-a-lí-lai előcsarnokában serénykedő
cipőpucoló kulinak, akinek az alázatossága pimaszsággal volt határos; és a
keménykalapját is feltette, amelyet immáron mohátlanítottak és kissé kicsinosítgattak, de
ennek ellenére remekül látszott rajta, hogy számos zord vidékre vezető expedíció
veteránja.

Amint Emberrabló hátán átért a Huang Pu nyugati partjára, azonnal körbevette az éhező
parasztok és hivatásos koldusok szokásos áradata, mint a sík fövényre felfutó hullám,
mert errefelé ugyan nem volt veszélytelen a séta, de még nem számított teljes
őrültségnek, ezért nem hitték róla, hogy tébolyult. Hackworth le sem vette szürke szemét
a Táp lángoló vezetékeiről. A vörhenyes csík az ég alján a Partvidéki Köztársaság
rohamosan zsugorodó területének határvonalát jelölte. Hagyta, hadd cibálják a kabátja
szárnyait, de rájuk sem hederített. Három különböző alkalommal három, szemmel
láthatóan nagyon vidéki legény lépett oda hozzá – származásukról nem csak cserzett
arcuk, hanem a modern biztonságtechnikai ismeretek teljes hiánya is árulkodott, ugyanis
elkövették azt a hibát, hogy az óralánca után nyúltak, amely figyelmeztető áramütésekkel
díjazta erőfeszítéseiket. Az egyikük még így sem volt hajlandó elereszteni a láncot, addig
kitartott, amíg terjengeni nem kezdett az égő hús szaga, és akkor is nagyon lassan,
nagyon nyugodtan hámozta le róla megperzselt tenyerét. Közben folyamatosan
Hackwortht nézte, hadd lássa, hogy őt aztán nem zavarja ez a kis fájdalom, majd tisztán
és hangosan mondott valamit, ami után halk kuncogás futott végig a tömegen.

A Nancsing sugárúton átszelte Sanghaj szívét, de ami valaha kényelmes séta volt a
bevásárlónegyedben, az most valóságos vesszőfutássá változott a napégette arcú
koldusok között, akik a falak mellett kuporogtak, aktatáskának használt, csiricsáré
nejlonszatyraikat szorongatták, és óvatosan adogatták egymásnak a csikkeket. A fejük
fölött, a kirakatokban a Partvidéki Köztársaság legújabb divatja szerint öltözött, animált
kirakatbábuk pózoltak. Hackworth figyelmét nem kerülte el, hogy ezek a ruhák sokkal
konzervatívabbak voltak, mint amiket tíz évvel ezelőtt ugyanezen az utcán látott. A női
babák egyike sem viselt már felsliccelt szoknyát. A legtöbb már szoknyát sem hordott,
inkább a selyemnadrág hódított, vagy a hosszú köntös, amely még kevesebbet mutatott.
Az egyik kirakati tabló közepén pátriárkaszerű alak üldögélt egy emelvényen, kerek, kék
gombos sapkában: egy mandarin. Egy fiatal tudós hajbókolt előtte. Az emelvény körül
álló bábuk négy külön csoportja az ősöknek kijáró tiszteletadás további négy formáját
szemléltette.

Szóval divatba jött a konfucianizmus, vagy legalábbis nem ártott konfuciánusnak lenni. A
kirakat egyike volt annak a kevésnek, melyet nem borítottak el az Öklök vörös
falragaszai.

Hackworth elhaladt a márványfalú villák mellett, amelyeket még az előző évszázadokban

húztak fel az iraki zsidók, elhagyta a szállodát, ahol valaha Nixon is megszállt,
megtekintette a különböző enklávéknak otthont adó felhőkarcolókat, amiket valaha a
nyugati üzletemberek használtak hídfőnek a posztkommunista korban folytatott
terjeszkedéshez, és ezután már csak a Partvidéki Köztársaság kopottas gazdagsága jött.
Stadionok méretével vetekedő night-clubokat hagyott el; jai alai pályákat, ahol döbbent
menekültek bámulták szájtátva a fogadásokat kötő emberek tülekedését; mellékutcákat,
ahol mindenki drága és egzotikus holmit árult, de az egyikben kizárólag bőrből, a
másikban szőrméből, a harmadikban krokodilból készült dolgokat; a nanotech negyedet,
ahol csupán mérnöki munkákra szakosodott kisboltokat látott; egy zsákutcát, ahol utcai
árusok kordokról kínálták a régiségeket, egyesek csakis régi parfümöket vagy Mao
korabeli giccset. Akárhányszor apadni kezdett a tömeg, rögtön azt hitte, hogy végre elérte
a város szélét, de hamarosan újabb miniatűr plázákkal benépesített külvárosi területre ért,
és az egész kezdődött elölről.

De amikor Hackworth hosszú idő múlva valóban eljutott a település határáig, és folytatta
útját nyugat felé, akkor lassan kezdett mindenki számára nyilvánvalóvá válni, hogy nem
normális, és az utcákon tolongó emberek ámulattal tekintettek rá vagy próbáltak kitérni
az útjából. Errefelé egyre kevesebb biciklist és – gyalogost látott, viszont annál több
súlyosabb és gyorsabb katonai jármű bukkant fel.

Hackworth nem szívesen lovagolt a főút padkáján, ezért utasította Emberrablót, hogy
keressen egy kevésbé közvetlen utat Szucsouba, és onnantól fogva mellékutakon haladt
tovább. Ez már a Jangce sík folyóvidéke volt, centikre a vízszint fölött, ahol a
földutakhoz képest jóval több csatorna akadt, amelyeket egyformán használtak
áruszállításra, csapolásra és a szennyvíz elvezetésére. A csatornák úgy tekergőztek a
fekete, büdös talajban, mint elágazó vérerek az agyban. A síkság egyhangúságát csak
néha szakította meg egy-egy sírhalom, ami alatt valakinek az őse nyugodott, éppen csak
olyan magasan, hogy ne öntse el a menetrendszerűen érkező áradás. Kissé távolabb,
nyugat felé növényzettől feketéllő dombok emelkedtek ki a rizsföldek síkjából. Az
útkereszteződésekben a Partvidéki Köztársaság ellenőrző posztjai álltak, de szürkének és
pihésnek tűntek, mintha ház méretű, penészes kenyérdarabok lettek volna – ennyire sűrű
volt körülöttük a fraktális védőháló. Hackworth próbált belesni a mikro- és
makroszkopikus légistacik függönyén át, de még így is alig látta a középen ácsorgó
hoplitákat: a hátukra szerelt energiatartályokból felszálló forróság megkavarta a
levegőben úszó katyvaszt. Gond nélkül átengedték. Úgy hitte, egyre több ilyen
ellenőrzőpontot lát majd, amint közeledik az Öklök területéhez, de az első egyben az
utolsó is lett. A Partvidéki Köztársaságnak nem volt ereje ahhoz, hogy széles sávban
építse ki a védelmet, ezért maradtak az egydimenziós kordonnál.
Egy mérfölddel az ellenőrzőpont után, egy kisebb útkereszteződésnél Hackworth két
meglehetősen elnagyolt feszülethez ért. A tákolmányokat frissen kivágott
eperfatörzsekből szögelték össze – az ágakról még a zöld leveleket sem szedték le. A
keresztekre két fiatal fehér férfit feszítettek ki szürke műanyagszalagokkal. A testükön
égésnyomok éktelenkedtek, és szépen lassan belezhették ki őket. A frizurájukból és az
ironikus gesztusként meghagyott komor, fekete nyakkendőkből ítélve Hackworth
mormonoknak nézte őket. Az egyikük hasából kibomló kötélként lógott a földig a bele,
és egy sovány disznó majszolta a végét.

Sokkal több halottat nem látott, viszont a forró, nedves levegőt mindenhol megülte a
halál szaga. Egyszer azt hitte, hogy nanotechnológiás védőkupolákat lát, aztán rájött,
hogy természetes jelenségről van szó: a csatornák fölött egyenes körvonalú, fekete
felhőkben lebegtek a kövér, lusta legyek. Ebből tudta, hogy ha Emberrablót a part felé
irányítaná, a vízben mást sem látna, csak felpuffadt holttesteket.

Tíz perccel azután, hogy elhaladt a Partvidéki Köztársaság ellenőrzőpontja mellett,

átlovagolt az Öklök egyik táborán. Mivel nem merte levenni a szemét az útról és
nyílegyenesen maga elé meredt, csak futó benyomásokat szerzett a tábor méretéről. Az
Öklök egy téglafalú, stukkózott, alacsony házakkal benépesített falut foglaltak el. A
talajon végigfutó hosszú, egyenes, fekete sáv jelezte, hol lehetett valaha a felgyújtott
vezeték, és amikor Hackworth áthaladt rajta, hirtelen az a képzete támadt, hogy a vonalat
egy égi térképész rajzolta be meridiánnak az élő földgolyóra. Az Öklök többsége nem
viselt inget, csak indigószín nadrágot, derékra kötött skarlátvörös övet, és néha vörös
szalagokat a homlokukon, a nyakukon vagy a felkarjukon. Akik éppen nem szunyókáltak,
azok dohányoztak vagy harcművészeti mozdulatokat gyakoroltak. Hackworth lassú
tempóban baktatott át közöttük, és az Öklök úgy tettek, mint akik észre sem veszik,
leszámítva azt a férfit, aki késsel a kezében, „Sa! Sa!” kiáltásokkal rontott ki a házból a
lovas felé, ezért három bajtársának kellett lefognia.

A következő negyven mérföldön keresztül, ami Szucsou-tól még elválasztotta, a táj nem
igazán változott, csak a patakokból lettek folyók, a tavacskákból pedig rendes tavak. Az
Öklök táborai kissé megnőttek és gyakrabban követték egymást. Amikor a nyúlós levegőt
nagy ritkán felkavarta a szellő, Hackworth orrát megcsapta az állott víz nyirkos, fémes
szaga, és tudta, hogy közeledik a nagy tóhoz, melyet Taj Vunak, vagy sanghaji
dialektusban Taj Fúnak neveztek. Néhány mérföldnyire szürke kupola domborodott ki a
rizsföldek síkjából, árnyékszerű, vékony hártyaként feszült egy magasabb épületcsoport
előtt, és ebből Hackworth tudta, hogy ez nem lehet más, mint Szucsou, a Mennyei
Birodalom egyik védőbástyája, ami úgy rejtőzött a lebegő fal mögött, mint egy
selyemfátyol mögül kipillogó kurtizán.

A hatalmas tó partja felé közeledve keresztezte az egyik fontos főutat, amely dél felé,
Hangcsouba tartott. Ügetésre állította Emberrablót, és észak felé haladt tovább.
Szucsouból külvárosok csápjai sarjadtak, végigfutottak az összes fontosabb út mentén, és
a városhatár közelében egyre több plázát és nyugati franchise-t látott, amelyek mostanra
lepusztultak, üresen álltak vagy menekülteknek adtak otthont. A létesítmények többsége,
a motelek, kaszinók, teaházak és a gyorséttermek a kamionsofőrök ellátására
szakosodtak. A sztrádán azonban most egyetlen teherautó sem járt, ezért Hackworth
nyugodtan lovagolhatott az út közepén. Vadul verejtékezett fekete ruhájában, és gyakran
kortyolt az Emberrabló kesztyűtartójába rejtett, lehűtött palackból.

Az úton egy kidöntött McDonald's tábla hevert keresztben, akár egy lecsukott
vámsorompó – valami átégette a vékony oszlopot, amely eddig a magasban tartotta. Két
fiatalember ácsorgott előtte. Cigarettáztak, és mint arra Hackworth hamar rájött, őt
várták. Amint közelebb ért, elnyomták a csikkeket, előreléptek és meghajoltak.
Hackworth megbökte keménykalapja karimáját. Az egyik férfi megfogta Emberrabló
kantárját, ami egy lóbot esetében puszta ceremónia volt, a másik pedig intett
Hackworthnek, hogy szálljon le. Mindkét fiatalember nehéz, de ruganyos kezeslábast
viselt. A szövetben kábelek és vékony csövek tekergőztek – ez volt a páncélruha belső
rétege. Elég volt egyszer rácsapni a keményebb és nehezebb külső pontokra, amelyek
valószínűleg épp kéztávolságban rejtőztek valahol a testükön, és a viselőjük máris harcra
kész hoplitává változott. A skarlátvörös fejpántokból ítélve Öklök voltak. Hackworth
ezzel egyike lett annak a nagyon kevés idegen ördögnek, akik úgy találkoztak az Öklök
képviselőivel, hogy azok nem fegyvert markolva, artikulátlanul üvöltözve rohantak
feléjük, és így, engedékenyebb hangulatukban kifejezetten érdekesnek találta őket.
Méltóságteljesen, udvariasan és kimérten viselkedtek, mint a jól képzett katonák, és
halvány jelét sem adták a velük egykorú fiúkra jellemző komolytalan, gunyoros stílusnak,
ami oly gyakori volt a Partvidéki Köztársaságban.

Hackworth a parkolón át megindult a McDonald's felé. Az egyik katona tiszteletteljes

távolságból követte. Egy másik kinyitotta előtte az ajtót, és Hackworthből
megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, amikor bentről az arcába csapott a hűvös, száraz
levegő, és elkezdte kiszorítani a ruhájából a rostok közé befészkelődött nyirkot. Az
éttermet kifosztották, de nem teljesen. Érezni lehetett a hideg, szinte kórházi zsírszagot,
ami a pult mögött felborogatott, sütőolajjal teli tartályok felől áradt, az olvadt hólére
emlékeztető tócsákból. A zsiradék jelentős részét feltunkolták a fosztogatók – Hackworth
több helyen is kecses női ujjak nyomát látta a foltokban. Az étterem belső dekorációját a
Selyemút motívumára építették, és a médiatron panelek bámulatosan szép helyszíneket
mutattak a Kínától az európai Cádizig tartó ókori útvonal különböző részeiről.

Dr. X az egy sarokban ült és a hűvös, UV-szűrt napfényben fürdette az arcát. Mandarin
divat szerinti sapkát viselt aranyfonállal hímzett sárkányokkal, és bámulatosan szép
brokátköntöst. A köpeny megoldott nyakrésze és a rövid ruhaujjak alól kilátszott az alatta
viselt hoplitapáncél. Dr. X háborúban állt, és amint elhagyta Szucsou biztonságos
területét, bármikor számítania kellett arra, hogy megtámadják. Zöld teát kortyolgatott egy
gigaméretű McDonald'sos műanyag pohárból. A teát helyi szokás szerint készítették,
ezért a mellette álló kannában hatalmas, zöld felhőként sodródtak a levelek a forró
vízben. Hackworth lekapta a kalapját és a körülményekhez illően, viktoriánus
formaságok szerint hajtott fejet. Dr. X viszonozta a főhajtást, és Hackworth
megpillantotta a sapkája tetejét díszítő gombot. Piros színű volt, vagyis a hierarchia
legmagasabb lépcsőfokán állt, viszont korallból készült, ami azt jelentette, hogy ezen a
szinten ő rangban a második. A legmagasabb fokozatot egy rubinból csiszolt gomb
jelezte volna. Nyugati fogalmak szerint dr. X nagyjából egy kabinetminiszer vagy egy
háromcsillagos tábornok szintjén állt. Hackworth gyanította, hogy a mandarinoknál ez
számított a legmagasabb rangnak azok körében, akik még szót válthattak a barbárokkal.

Helyet foglalt dr. X-szel szemben. Selyempapucsot viselő, fiatal lány tipegett ki a
konyhából és zöld teával teli kannát helyezett Hackworth elé. Amikor a férfi a lány
kecsesen mozgó lábára pillantott, különösebb megrökönyödés nélkül nyugtázta, hogy a
lábfeje alig tíz centi hosszúra nőtt. Az effajta módosítást manapság valószínűleg sokkal
hatékonyabban is el lehetett végezni, például a lábtőcsontok növekedésének
szabályozásával, még serdülőkorban. Valószínűleg nem is fájt volna.

És Hackworth ezzel arra is rájött, hogy helyesen döntött tíz évvel ezelőtt.

Dr. X némán figyelte, mint aki a gondolataiban olvas. Ettől határozottan töprengő
hangulatba került. Jó ideig nem szólt semmit, csak bámult kifelé az ablakon, és néha a
teájába kortyolt. Hackworth mögött hosszú út állt, ezért nem bánta különösebben a
csendet.

– Tanult valamit a tízéves büntetése alatt? – kérdezte végül dr. X.

– Azt hiszem, igen. Csak a lényeg nem akart ráharapni a horogra – felelte Hackworth.

A kifejezés túlságosan köznyelvi volt dr. X számára. Hackworth magyarázatképpen

előhúzta a tíz évvel ezelőtt kapott névjegyet, amelyen egy halász sárkányt pecázott ki a
vízből. Dr. X hirtelen megértette, és elismerő vigyort villantott rá. Ezzel az érzelmek
egész áradatát mutatta ki nyilvánosan – már ha őszinte volt ez az arckifejezés –, de a kor
és a háborúskodás meggondolatlanná tették.

– Megtalálta az Alkimistát? – kérdezte.

– Igen – válaszolta Hackworth. – Én vagyok az Alkimista.

– Mikor jött rá?

– Nem túl régen – mondta Hackworth. – Akkor azonban mindent megértettem… A

lényeg ráakadt a horogra – tette hozzá, és olyan mozdulatot tett, mint aki kirántja a halat a
vízből. – A nanotechnológiás fegyverkezési versenyben a Mennyei Birodalom messze
lemaradt Nippon és Atlantisz mögött. Az Öklök bármikor felégethetik a barbárok
Tápjának vezetékeit, de ezzel csak a parasztokat taszítják a legmélyebb nyomorúságba, és
mindenki egyre jobban vágyik majd a külföldi árura. Ebből logikusan következett a
megoldás: egy nagy bakugrással egyszerűen a barbárok elé kell kerülni, és ehhez a Mag
technológiája a megoldás. A cél érdekében kezdetben olyan, második kategóriába tartozó
törzsekkel működtek együtt, mint Izrael, Örményország és Nagy-Szerbia, de végül egyik
sem felelt meg az elvárásoknak. Mindegyik gondosan nevelgetett hálózatot felszámolta a
Protokollőrség. A kudarcoknak azonban haszna is volt, mert így sikerült első ízben
kapcsolatba lépniük a CryptNettel, akiket önök valószínűleg csak egy újabb triádnak
tartanak… egyszerű összeesküvők megvetésre méltó csoportosulásának. A CryptNet
azonban valami sokkal mélyebb és izgalmasabb hálózattal állt összekötetésben… a
dobolók társadalmával. A CryptNet a málladozó, sekélyes nyugati gondolkodásmód miatt
nem ismerte fel a dobolók kollektív tudatában rejlő teljes potenciált. De önök azonnal
megértették, miről van itt szó. A Mag-projekt beindításához már csak egyetlen
racionálisan, analitikusan gondolkodó mérnök elméje kellett, akinek a nanotechnológia a
szakterülete. Én pedig tökéletesen megfeleltem a követelményeknek. Úgy vetettek be a
dobolók közé, mint magot a termékeny talajba, és a tudásom a dobolókon keresztül
terjedt és épült be a kollektív tudatba, mintha az a sok ember mind a saját elmém
kibővítése lett volna. Éveken át, napi huszonnégy órában dolgoztam a probléma
megoldásán. És mielőtt befejezhettem volna a munkát, váratianul kimenekítettek a
feletteseim a Protokollőrségnél. Már közel jártam a végéhez. De még nem jutottam el
teljesen odáig.

– A felettesei rájöttek a tervünkre?

– Vagy fogalmuk sincs, miről van szó, vagy mindent tudnak és tudatlanságot tettetnek –
felelte Hackworth.

– De feltételezem, mostanra mindenről tájékoztatta őket, nemde? – érdeklődött dr. X alig

hallhatóan.

– Ha válaszolnék erre a kérdésre, semmi oka nem lenne rá, hogy életben hagyjon –
válaszolta erre Hackworth.

Dr. X bólintott, bár a mozdulat igazából nem is azt jelentette, hogy elismeri Hackworth
szavainak igazát, hanem inkább együttérzését fejezte ki beszélgetőtársa figyelemre
méltóan cinikus gondolatmenetével kapcsolatban – mintha Hackworth több, látszólag
értelmetlen lépés után váratlanul jelentős előnyre tett volna szert egy go-játszmában.

– Vannak néhányan, akik kifejezetten támogatnának egy ilyen lépést. A lányok miatt –
jegyezte meg dr. X.

Hackworth annyira meglepődött ezen a kijelentésen, hogy egy pillanatra egészen

elkábult, és nem is bírt megszólalni.

– Hasznosnak bizonyultak az olvasókönyvek? – kérdezte végül, és megpróbált uralkodni

a hangján, hogy ne csendüljön ki belőle kóválygó meglepettsége.

Dr. X egy pillanatra szélesen elvigyorodott. Aztán minden érzelem eltűnt kifejezéstelen
álarca alatt, mint bálna a tengerben.

– Bizonyára voltak, akik hasznukat látták – felelte. –A magam részéről úgy vélem, hibát
követtünk el, amikor megmentettük a kislányokat.

– Hogyan lehet egy emberbaráti jócselekedet tévedés?

Dr. X alaposan megfontolta a válaszát.

– Helyesebb lenne úgy fogalmaznom, hogy a lányok megmentése erényes cselekedet volt
ugyan, de tévesen hittük, hogy rendesen fel lehet őket nevelni. Külön-külön erre
képtelenek lettünk volna, ezért könyvek segítségéhez folyamodtunk. De egy gyermek
normálisan csak családban nőhet fel. Ezt a Mester is megmondhatta volna, ha hallgatunk
a szavaira.

– A lányok közül sokan egy napon a Mester útjára lépnek – mondta Hackworth –, és
ezzel ékes tanújelét adják az ön döntésében rejlő bölcsességnek.

Dr. X számára ez szemmel láthatóan teljesen újszerű gondolat volt. Pillantása ismét az
ablakon túlra kalandozott. Hackworth érezte, hogy ezzel lezárták az olvasókönyvek és a
lányok témáját.

– Őszintén és világosan fogok beszélni – szólalt meg dr. X pár perc, teaszürcsöléssel
enyhített csönd után –, habár ön ezt nem fogja elhinni nekem, mert a külső törzsek tagjai
fejébe régen befészkelte magát az elképzelés, hogy mi sohasem beszélünk nyíltan. De
talán egyszer eljön majd az idő, amikor felismeri szavaim igazságát. A Mag majdnem
elkészült. Az ön távozásával lelassult az építés folyamata… a vártánál sokkal jobban. Azt
hittük, tíz év elteltével a dobolóknak sikerült magukba szívniuk az ön tudását, és a
távollétében is képesek folytatni a munkát. De a hosszú éveket kitöltő tanulmányai miatt
a gondolkodásában van valami, ami a dobolókból elveszett, ha egyáltalán rendelkeztek
vele valaha, és csak abban a pillanatban nyerik vissza, amint visszatérnek a fényre és az
átlagos életükbe. A Partvidéki Köztársasággal vívott háború kritikus pillanathoz ért. A
segítségére van szükségünk.

– Attól tartok, jelenleg elképzelhetetlen, hogy segítsek önöknek – felelte Hackworth –,

kivéve, ha a saját törzsem érdekei így diktálják, ami szerintem meglehetősen
valószínűtlen fejlemény.

– Szükségünk van a segítségére, hogy befejezhessük a Mag építését – ismételte dr. X

makacsul.

Hackworthnek több évtizedes gyakorlata volt érzelmei elfojtásában, és kizárólag ennek

köszönhette, hogy nem tört ki belőle a hangos kacagás.

– Uram, ön a világ dolgaiban jártas ember, egyúttal tudós. Kétségkívül tisztában van
azzal, mi a hivatalos állásfoglalása őfelsége kormányának, egyúttal az Egyetemes
Gazdasági Protokollnak a Maghoz kapcsolódó technológia ügyében.

Dr. X egyik kezét néhány centivel az asztallap fölé emelte, tenyérrel lefelé, és mintha
belemarkolt volna a levegőbe. Hackworth felismerte a mozdulatot: a tehetős kínaiak
használták a koldusok elkergetésére, vagy az üzleti megbeszéléseken jelezték így, hogy
beszélgetőpartnerük baromságokat beszél.
– Mindannyian tévednek – mondta dr. X. – Nem értik. Nyugatiként gondolnak a Magra.
Az önök kultúrája, és ebbe a Partvidéki Köztársaságot is beleértem, elégtelenül van
megszervezve. Senki sem tiszteli a szabályokat, nem becsülik semmire az uralkodói
hatalmat és a tekintélyt. A rendet fentről kell fenntartani, különben eluralkodik az
anarchia. Önök azért nem merik a népük kezébe adni a Magot, mert attól tartanak, hogy
fegyvereket, vírusokat, saját tervezésű drogokat gyártanak majd vele, és ezzel kitör a
káosz. Önök a Táp felügyeletén át irányítanak. Mi, a Mennyei Birodalom lakói azonban
fegyelmezettek vagyunk, tiszteljük a hatalmat, rendet tartunk az elménkben, ennélfogva a
családi körülményeink rendezettek, a falvaink rendezettek, az államunk rendezett. A Mag
a mi kezünkben ártalmatlan.

– Miért van rá szükségük? – kérdezte Hackworth.

– A technológia, általánosságban, elengedhetetlen ahhoz, hogy életben maradjunk –

felelte dr. X –, de csak úgy, ha vele van ti is.

Hackworth egy pillanatra azt hitte, dr. X rájuk, nyugatiakra gondol, csak elrontotta a
„vagytok” használatát. Azonban a doktor kecsesen és fürgén kínai írásjeleket rajzolt az
asztallapra. A brokát ruhaujj halkan suhogva súrlódott a műanyag felületen.

– A jong valaminek a külső manifesztációja. A ti a belül rejlő esszencia. A technológia

olyan jong, amely speciális tivel társul, ami… – dr. X hangja jól hallhatóan megbicsaklott
egy kicsit, de látható erőfeszítéssel úrrá lett a késztetésen, hogy pejoratív szót használjon,
mint például a barbár – nagyon nyugati, és tőlünk teljesen idegen. Évszázadokon át, már
az ópiumháborúk óta próbáljuk átültetni hozzánk a technológia jongját a nyugati ti
nélkül. De ez eddig mindig megvalósíthatatlan feladatnak bizonyult. Az őseink sem
tudták úgy megnyitni a kikötőinket a Nyugat előtt, hogy ne fogadják el a mérgező
ópiumot, és mi sem bírtuk úgy megnyitni az életünket a nyugati technológia előtt, hogy
ne fogadjuk be a nyugati ideákat, ami teljesen megfertőzte a társadalmunkat. A
végeredmény több évszázadon át tartó káosz lett. Arra kérjük, segítsen véget vetni ennek
azzal, hogy a kezünkbe adja a Magot.

– Nem értem, hogyan lehetne a Mag a segítségükre.

– A Mag olyan technológia, amely a kínai tiben gyökerezik. A népem ötezer éve a Mag
szerint élt – mondta dr. X. Az ablak felé intett. – Ez a parkoló valaha rizsföld volt. A rizs
jelentette társadalmunk alapját. A parasztok, akik vetettek, a konfuciánus hierarchia
csúcsán álltak. Mint a Mester mondja: „Legyenek sokan a termelők és kevesen a
fogyasztók.” Amikor Atlantiszból vagy Nipponból átért ide a Táp, többé nem kellett
vetnünk, mert a rizst már az anyagszerkesztőkből nyertük. Ezzel pusztulni kezdett a
társadalmunk. Amikor a növénytermesztésre épült, akkor még igaz volt a Mester
gondolata, aki azt mondta, hogy az erény a gyökérzet, a vagyon a hajtás. De a nyugati ti
szerint a vagyon nem az erényesség, hanem az ész hozadéka. Az ősökkel szemben
tanúsított viselkedési formák eltorzultak. Az eredmény pedig a káosz! – jelentette ki dr. X
keserűen, majd felpillantott a teáscsészéjéből, és kinézett az ablakon. – Parkolók és
káosz.

Hackworth jó egy percig egyetlen szót sem szólt. Újabb látomás jelent meg lelki szemei
előtt, de a cikázó hallucinációk helyett ezúttal hosszú, részletes vízió rohanta meg egy
olyan Kínáról, ami felszabadult az idegen Táp igája alól. Nem most látott ilyesmit
először, és ki tudja, talán ő maga is hozzájárult ahhoz, hogy ez a képzet egyszer
megvalósuljon. Ezt soha, egyetlen gwailo sem fogja saját szemével látni: ilyen lesz a
Mennyei Birodalom a Mag eljövendő korszakában. A látomásban parasztok gondozták a
földeket és a rizsültetvényeket, a talaj még az aszályok és az áradások idején is bőséges
termést hozott: ennivalót, természetesen, de ismeretlen növényeket is, gyümölcsöket,
amelyekből gyógyszert lehetett készíteni, bambuszt, ezerszer erősebbet annál, ami a
természetben megtermett, fákat, amelyek szintetikus gumit és labdacsokba gyűlt, tiszta,
biztonságos üzemanyagot adtak termésként. A napcserzette arcú földművesek rendezett
sorokban hordták terményeiket a tiszta városokba, ahol nem pusztított sem kolera, sem
belviszály, ahol az ifjak tisztelettudók voltak, a tudósok engedelmesek, az időseket pedig
megbecsülték és gondjukat viselték. Hackworth mintha egy Kína teljes méretét leképező
raktívszimulációt nézett volna, és úgy érezte, hosszú időre el tudna veszni benne – talán
így is történt. De végül lehunyta a szemét, pislogott párat, hogy eltűnjön a kép, és pár
korty teával próbált úrrá lenni elméjének racionális részén.

– Igazán hathatós érveket sorakoztatott fel – mondta végül. – Hálás vagyok, amiért
segített más oldalról is megvilágítani a problémát. Amint visszatértem Sanghajba,
alaposan megfontolom a felmerült kérdéseket.

Dr. X kikísérte a McDonald's parkolójába. A kinti forróság először kellemesnek tűnt,

mint egy gőzölgő fürdő, bár Hackworth tudta, hamarosan úgy érzi majd, mindjárt
belefullad. Emberrabló odaporoszkált hozzájuk és összecsukta a lábát, hogy fel tudjon
ülni a hátára.

– Tíz évig önszántából segített nekünk – mondta Dr. X. – Az a sorsa, hogy elkészítse a
Magot.

– Ostobaság – válaszolta Hackworth. – Mit sem tudtam a projekt valódi természetéről.

Dr. X csak mosolygott.

– Nagyon is jól tudta, miről van szó. – Köntöse bő fodrai közül előhúzta a kezét, és úgy
billegtette az ujját Hackworth felé, mint egy elnéző tanár, aki látszólag meg akarja
dorgálni okos, de csintalan tanítványát. – John Hackworth, ön nem azért csinálja azt, amit
csinál, hogy a királynőjét szolgálja, hanem a saját természetének engedelmeskedik, és én
ismerem a természetét. Az ön számára az értelem mindenek fölött áll, és ha egyszer
rájött, miként lehet ésszel megvalósítani valamit, onnantól kezdve muszáj megtennie,
ahogyan a víz sem tehet mást, ha repedés nyílik a gáton, át kell folynia rajta, és el kell
öntenie a földet a túloldalon.
– Ég önnel, dr. X! – mondta Hackworth. – Meg kell értenie, hogy bármennyire is nagyra
tartom személy szerint, nem kívánhatok önnek tiszta szívemből sok szerencsét szóban
forgó vállalkozásához. – Megemelte kalapját, és úgy fordult a lovon, hogy az egyik
oldalon mélyen kihajolhasson, ezért Emberrabló kénytelen volt enyhén módosítani az
állásán. Dr. X viszonozta a meghajlást, és Hackworth ismét megcsodálhatta korallból
faragott gombot a sapkája tetején. Aztán megsarkantyúzta a robotlovat és Sanghaj felé
vette az irányt.

Ezúttal maradt a többé-kevésbé észak felé tartó úton, és az egyik főutat választotta azok
közül, amelyek sugárszerűen futottak szét a metropoliszból. Már lovagolt egy ideje,
amikor tudatára ébredt a hangnak, mely egy ideje kitartóan piszkálgatta a hallásküszöbe
peremét: távoli, súlyos és szapora dobszó volt, kétszer olyan gyors, mint a szívverése.
Elsőként természetesen a dobolók jutottak eszébe, és kedve támadt letérni az egyik közeli
csatornához, hogy kiderítse, vajon melyik kolóniájuknak sikerült ilyen messzire nyújtania
a csápjait a tengertől. Amikor azonban észak felé pillantott, a sokmérföldnyi hosszan
húzódó síkság túlsó felén hosszú sorban menetelő alakokra lett figyelmes, akik sötét
hadoszlopként vonultak egy másik főúton Sanghaj felé.

Azt is látta, hogy hamarosan elkerülhetetlen a találkozás, ezért megsarkantyúzta

Emberrablót, hátha még azelőtt eléri el az útkereszteződést, hogy teljesen eltorlaszolja a
menekültek hadserege. Emberrabló sebessége messze felülmúlta a gyalogosokét, de
hiába: mire elért a kereszteződésbe, a hadoszlop előőrse már felállított ott egy úttorlaszt,
és nem engedték továbbhaladni.

A kereszteződést felügyelő kontingens kizárólag lányokból állt, akik legfeljebb tizenegy-

tizenkét évesek lehettek. Többtucatnyian voltak, és a célpontot szemmel láthatóan erővel
foglalták el az Öklök egyik kisebb osztagától, melynek tagjai most az eperfák árnyékában
hevertek, műanyag kötelekkel gúzsba kötve.

Nagyjából a lányok háromnegyede őrszolgálatot teljesített, többségükben kihegyezett

bambuszkarókkal, habár néhány pisztoly és kés is felbukkant a tömegben. A maradékuk
éppen pihenőt tartott, és egy nagy körben üldögéltek a kereszteződés mellett, frissen
forralt és lehűtött vizet ittak, illetve hatalmas odaadással olvasták a könyveiket.
Hackworth azonnal felismerte a könyveket: megegyezett a méretük és ugyanolyan,
márványosan erezett, jádezöld borítójuk volt, bár az eltelt évek során tulajdonosaik
mindegyiket egyénire szabták a különböző matricákkal, firkákkal és egyéb díszítésekkel.

Hackworthnek most tűnt fel, hogy a lányok közül többen négyes csoportokba verődve
már a másik úton is követték. Ezek a járőrök most gurultak el mellette, és csatlakoztak a
többiekhez.

Nem volt más választása, meg kellett várnia, amíg az egész hadoszlop elvonult. A dobszó
fokozatosan erősödött, és a végén már a kövezet is beleremegett minden egyes
dobbanásba, majd működésbe lépett az Emberrabló lábába épített rezgéskiegyenlítő, és
ritmikus rándulásokkal követte az ütemet. Újabb csapat érkezett – Hackworth gyors
fejszámolással arra jutott, hogy kétszázötvenhat lány alkotja. Egy zászlóalj négy
szakaszból állt, minden szakasz négy osztagból, azok egyenként négy csapatból, amit
egyenként négy lány alkotott. A most beérkező hadoszlop egy ilyen zászlóaljból állt, akik
pattogós futólépésben közeledtek, valószínűleg azért, hogy a sereg elé vágva elfoglalják a
következő kereszteződést.

És végül megjött a zászlóaljakba szerveződött fősereg is. Minden láb összehangoltan,

ugyanabban a pillanatban csapódott a talajnak. Mindegyik zászlóalj vitt magával néhány
hordszéket is, melyek pár percenként az egyik négyfős csapattól a másikhoz vándoroltak,
hogy senki se fáradjon ki. Nem előkelő hordszékek voltak, hanem bambuszból és
műanyag kötelekből improvizált darabok, régi kávézók székeiről leszaggatott műbőr
huzatokkal bélelve. A székekben szintén lányok ültek, akik első pillantásra semmiben
sem különböztek a többiektől – nem osztogattak parancsokat, és nem viseltek
megkülönböztető jelvényeket sem. Hackworth először nem is értette, ők miért
hordszékekben utaznak, aztán egyszer csak megpillantotta az egyiküket, aki levette a
papucsát és éppen keresztbe tette a lábát. Az egyik néhány centivel rövidebb volt a
másiknál.

De az összes többi hordszéken ülő lány mélyen elmerült az olvasókönyvében. Hackworth

parányi optikai segédeszközt akasztott le az óraláncáról, egy nanotechnológiás látcső-
mikroszkópot, ami gyakran jól jött, és azzal kémlelt át az egyik lány válla fölött. Az épp
egy kisméretű nanotechnológiás eszköz sematikus ábráját tanulmányozta. Azt a
kezdőknek szóló használati útmutatót olvasta, melyet Hackworth írt évekkel ezelőtt.

A hadoszlop sebessége rácáfolt a félelmeire: úgy dübörgött végig az úton, mint egy
dugattyúkkal hajtott gép. Mindegyik zászlóalj egy lobogót is vitt magával, egy lepedőből
készített, szerény zászlót. Mindegyiken az adott zászlóalj száma állt, és egy jelvény,
amelyet Hackworth nagyon jól ismert, ugyanis rendkívül fontos szerepet játszott az
olvasókönyvben. Összesen kétszázötvenhat zászlóaljat számolt. Ötvenhatezer lány
száguldott el mellette, akik kíméletlen elszántsággal tartottak Sanghaj irányába.

Nell hercegnő visszatér a Fekete Kastélyba; HaRV halála; a könyv és a mag könyve; nell
hercegnő elindul megkeresni az édesanyját; a Töltés pusztulása; Nell az Öklök fogságába
kerül; cseberből vederbe; szabadulás

Nell hercegnő az egész addigi életét kitöltő vándorút alatt rengeteg csodálatos képességet
sajátított el, és akadt olyan, amivel könnyedén megáshatta volna Harv sírját, de akár a
Bűbájtól Megfosztott Sereg katonáit is munkára foghatta volna, ám egyik megoldás sem
tűnt illendőnek, ezért inkább addig kutakodott, amíg a Fekete Kastély egyik
melléképületének falán talált egy öreg, rozsdás ásót. A szikkadt, kavicsos talajt erekként
hálózták be a tüskés bokrok gyökerei, és a fém sokszor ősöreg csontokon csikordult. Nell
hercegnő egy álló napon keresztül csak ásott, és könnyeivel puhította a kőkemény földet,
de addig nem pihent, amíg akkora gödör nem tátongott előtte, mint ő maga állva. Ekkor
visszament a Fekete Kastélyba, és felsétált abba az apró szobába, ahol Harv tüdővészben
meghalt, gondosan fehér selyemlepedőbe bugyolálta lesoványodott testét, és kivitte a
sírhoz. A kis halászkunyhó melletti elvadult kertben színesen burjánzott a liliom, szedett
hát egy csokorral, aztán odatette mellé a mesekönyvet, amelyet oly sok évvel ezelőtt
Harvtól kapott ajándékba. A bátyja nem tudott olvasni, így amikor éjszakánként az
udvaron rakott tűz mellett üldögéltek a Fekete Kastélyban, Nell gyakran felolvasott neki
a könyvből, és most arra gondolt, biztosan szívesen magával vinné, bárhová is megy
éppen.

A sír betemetése már könnyen ment – a fellazított föld kitöltötte a gödröt, és még
sírdombra is jutott belőle. Nell újabb liliomokat helyezett Harv végső nyughelyére. Aztán
megfordult és visszament a Fekete Kastélyba. Az elkoszolódott gránitfalakat erőtlen
lazacszínben fürdette a nyugati ég derengése, és Nell tudta, hogy gyönyörű napnyugtát lát
majd a legmagasabb toronyból, ahol berendezte a könyvtárát.

Nagyon hosszú, nyirkos és dohos lépcsősor vezetett a torony tetejére, a kör alakú
szobába, ahonnan keskeny ablakok nyíltak. Nell itt tartotta a kalandjai során
összegyűjtött összes könyvet: itt voltak a Bíbortól kapott kötetek, meg a Szarkakirálytól,
az első legyőzött tündéruralkodótól zsákmányolt darabok, még több a dzsinn palotájából,
a Turing-kastélyból, számos egyéb titkos könyvtárból és kincstárból, amelyeket útja
során felfedezett vagy kifosztott. És természetesen rengeteg könyv maradt rá a
Prérifarkastól, olyan sok, hogy még átnézni sem volt ideje eddig.

Rengeteg munka várt rá. Mindegyik könyvből másolatot kellett készíteni, hogy minden
egyes kislánynak jusson belőle a Bűbájtól Megfosztott Seregben. A Távoli Föld eltűnt, és
Nell szeretett volna teremteni egy újat. Le akarta írni a saját kalandjait egy vaskos
könyvbe, amit minden kislány elolvashatott volna. És várt még rá egy küldetés, ami
különösen nagy súllyal nehezedett a lelkére, miközben az üres tengeren át hajóztak a
Fekete Kastély felé – meg akarta fejteni a származása rejtélyét. Meg akarta találni az
édesanyját. Még a Távoli Föld pusztulása után is érezte, hogy van még rajta kívül valaki
más ebben a világban, aki mindig is itt volt. Ebben a hitében a Prérifarkas is
megerősítette. Réges-régen a hableányok ajándékozták mostohaapjának, a jámbor
halászembernek, de vajon a sellők hol találtak rá?
Nell gyanította, hogy a választ csak a könyvtárában rejlő tudás segítségével találhatja
meg. A feladatot azzal kezdte, hogy katalogizáltatta a könyveket. A legelsőkkel kezdte,
amelyeket még az éjszakai cimborákkal közös kalandjai során szerzett. Ezzel
párhuzamosan a kastély lovagtermében létrehozott egy másolószobát, ahol több ezer lány
ült a hosszú asztalok mellett, és az összes könyvről másolatokat készítettek.

A Prérifarkastól örökölt kötetek többsége az atomok titkaival foglalkozott, és azzal,

miképpen lehet belőlük gépeket összerakni. Természetesen mindegyik varázskönyv volt
– a képek mozogtak, és a kérdésekre rendes válaszokat adtak. Akadtak közöttük a
kezdőknek szánt olvasókönyvek és munkafüzetek, a hercegnő pedig több napon keresztül
tanulmányozta belőlük a mesterség csínját-bínját, és egyszerű gépeket szerelt össze
atomokból, majd nézte, hogyan gurulnak ide-oda.

Ezután következett egy igen vaskos sorozat: összeillő kötetei rengeteg háttéranyagot
tartalmaztak. Az egyikben több különböző csapágytípus tervrajza volt, egy másikban
forgó tengelyekből épített számítógépek, a harmadikban energiatároló eszközök, és az
összes könyv raktív volt, szóval bármelyiket felhasználhatta arra, hogy saját ötletei
alapján mindegyik eszközből újakat tervezzen. És akkor még ott voltak azok, amelyek az
általános elveket tárgyalták arra vonatkozóan, miként lehet ezeket a különböző
szerkezeteket rendszerbe kapcsolni.

A Prérifarkas könyvtárában végül megtalálta azokat a köteteket is, amelyekbe a király

saját kezűleg jegyezte fel legnagyobb mesterműveinek a terveit. Ezek közül a két
legcsodálatosabb a Könyv Könyve és a Mag Könyve volt. Gyönyörűséges, kódex méretű
kötetetek voltak, olyan vastagok, mint a hercegnő tenyere, sötét bőrkötésben,
hajszálvékony, aranyozott kacskaringók egymásba fonódó mintázatával díszítve, súlyos
rézkapcsokkal és lakattal védve.

A Könyv Könyvét az a kulcs nyitotta, amelyet Nell a Prérifarkastól kapott. A kötetet már
régebben megtalálta, amikor még csak elkezdte felderíteni a könyvtárat, de addig semmit
sem értett belőle, amíg a többi könyvből el nem sajátította a gépek titkait. A Könyv
Könyve tartalmazta az összes szükséges tervrajzot, ami egy olyan varázskönyv
elkészítéséhez kellett, amely történeteket mesélhet egy ifjú személynek, a szóban forgó
gyermek igényeihez és érdeklődéséhez igazítva az elbeszéléseket – szükség esetén még
olvasni is megtanította. Rémisztően bonyolult szerkezet volt, és a hercegnő eleinte csak
átlapozta a könyvet és futólag ismerkedett a tartalmával, mert tudta, hogy a részletek
megértéséhez még évekig szorgalmasan kell tanulnia.
A Mag Könyvét záró lakatot nem nyitotta a Prérifarkas kulcsa, és hasonlóan
eredménytelennek bizonyult a hercegnő minden próbálkozása az eddig megszerzett
kulcsokkal, ráadásul a könyvet atomról atomra rakták össze, ezért minden evilági
anyagnál ellenállóbb volt, és semmilyen módon nem lehetett feltörni. Nell nem tudta,
miről szól, bár a borítón díszelgő, berakásos illusztráció egy csíkos magot ábrázolt – a
formája egy alma magjára emlékeztetett –, olyasmit, amiből a Prérifarkas várában a
szeme láttára nőtt ki egy kristálypavilon, és ebből azért lehetett sejteni, miről szólhat.

***

Nell kinyitotta a szemét és a könyökére támaszkodva felült. Az olvasókönyv becsukódott,

és lecsúszott a hasáról a matracra. Olvasás közben elnyomta az álom.

Az emeletes ágyakon halkan szuszogtak a szappanillatú lányok, amitől azonnal kedve

támadt visszafeküdni. Valamiért mégis maradt, ahogy volt, és a feltámaszkodva fürkészte
a sötétséget. Az ösztönei azt súgták, nem aludhat el.

Felült és a mellkasához húzta a térdét, amivel kiszabadította a takarók alól hosszú

hálóinge alját, majd hangtalanul leugrott a földre. Mezítláb, nesztelenül surrant az
emeletes ágyak között, ki a kis társalgóba, ahol a lányok gyakran összegyűltek teázni,
trécselni, vagy a hajukat fésülgetve régi passzívokat néztek. A helyiség most üresen és
sötéten állt, a sarokablakokból pedig káprázatos kilátás nyílt a városra: északkeleten,
Putung nyúlványain túl Új-Csuszán fényei ragyogtak a parttól néhány kilométerre, nem
messze a nipponi és hindusztáni birtokoktól. A kép előterét Putung belvárosa töltötte ki; a
lebegő, médiatronokkal zsúfolt felhőkarcolók bibliai lángoszlopokként ragyogtak az
éjszakában. Északnyugati irányban a Huang Pu folyóra, Sanghajra, a külvárosokra,
azokon túl pedig a kifosztott tea- és selyemnegyedekre látott. Ott már nem lobogtak
lángok: a Táp vezetékei egészen a város határáig leégtek, az Öklök pedig jelenleg a
külterületeken tanyáztak, és próbáltak rájönni, miként juthatnának át a biztonsági rács
megtépázott romjain.

Nell pillantása a víz felé kalandozott. Putung belvárosának éjszakai panorámájához

fogható nem igazán akadt a világon, Nell mégis mindig azon kapta magát, hogy valami
vonzza a tekintetét az épületeken túl, a Huang Pu, vagy az északi Jangce, vagy az Új-
Csuszan mögött felderengő Csendes-óceán keskeny sávja felé.

Most tudatosult benne, hogy álmodott az előbb. Nem a külvilág hirtelen lármája
ébresztette fel, hanem álmában történt valami. Megpróbálta felidézni, micsoda, mert
érezte, hogy fontos, de természetesen nem jutott eszébe.
Mindössze felvillanó képekre emlékezett: egy nő arcára, egy gyönyörű, fiatal női arcra,
koronával a fején, de zavarosan, mintha kavargó vízrétegen át nézett volna rá. És valami
csillogó tárgyat szorongatott a kezében.

Nem is szorongatta, inkább lengedezett az a valami: egy ékszer egy aranyláncon.

Vajon lehetett egy kulcs? Nell nem tudta tisztán felidézni az álomképet, de az ösztönei
azt súgták, igen.

Erről eszébe jutott egy újabb részlet: csillogó valami suhant el az arca előtt, egyszer,
kétszer, háromszor. Sárga volt és sokszor ismétiődő mintát hímeztek rá: egy címert,
melyet egy könyv, egy mag és két egymást keresztező kulcs alkotott.

Aranybrokát. A hableányok valaha rég egy aranyszínű kendőbe bugyolálva nyújtották át

a mostohaapjának, és Nell ebből tudta, hogy ő egy igazi hercegnő.

Az álmában látott nő, akit fátyolként takart az örvénylő víz, nem lehetett más, mint az
édesanyja. Az álom valójában emlékkép volt elfeledett gyerekkorából. És mielőtt az
édesanyja a hableányok gondjaira bízta volna, egy aranykulcsot akasztott a nyakába.

Nell felkucorodott a párkányra, a hátát az ablaküvegnek vetette, és visszalapozott az

olvasókönyv legelejére. Ugyanazzal a jól ismert történettel kezdődött, mint eddig, csak
most már felnőttesebb prózában. Újra elolvasta, miképpen ajándékozták a hableányok az
apjának, aztán még egyszer nekilátott a választott részletnek, de ezúttal az apróságokra
összpontosított, kérdéseket tett fel és részletes illusztrációkat hívott elő.

És az egyik képen egyszer csak megtalálta azt, amit keresett: a nevelőapja egyszerű
deszkákból készült faládáját, amelyet rozsdás vaspántokkal erősített meg és súlyos,
régimódi lakattal zárta le. A láda az ágya alatt lapult, és ebben tartotta az aranybrokát
takarót – sőt, talán a kulcsot is.

Nell előrelapozott az olvasókönyvben, és rábukkant egy rég elfeledett történetre, amely

arról szólt, hogy az apja eltűnését követően a gonosz mostoha fogta a ládát, felvitte egy
magas sziklára a tengerparton, és a vízbe hajította, mert így akarta eltüntetni az összes
bizonyítékot, ami Nell királyi származására utalt. Azt viszont nem tudta, hogy a nevelt
lánya mindezt végignézte a közeli sűrű bozótból, ahol gyakran keresett menedéket
mostohaanyja dühkitörései elől.

Nell a legutolsó oldalra lapozott az Ifjú hölgy illusztrált olvasókönyvében.

Nell hercegnő óvatos léptekkel haladt felfelé a szuroksötétben, egyre magasabbra a

tengerparti sziklaszirten, és nagyon vigyázott, nehogy a kövek között sarjadó tüskék
megszaggassák a hálóingét. Már majdnem felért a szikla csúcsára, amikor különös
jelenségre lett figyelmes: mintha az egész odalent hullámzó óceán tompa fénnyel
derengett volna. A torony könyvtárszobájából gyakran volt tanúja ennek a furcsaságnak,
de akkor mindig azzal magyarázta, hogy valószínűleg csak a víz felszíne veri vissza a
csillagok szikrázását és a holdfényt. Most azonban felhők takarták az eget, amely faragott
ónixkupolaként borult a feje fölé, és egyetlen fénysugár sem hatolt át rajta. A derengés
kizárólag a víz alól jöhetett.

Amint óvatosan kimerészkedett a sziklaperem szélére, gyanúja rögtön beigazolódott. Az

óceán – az egész világ egyetlen állandó tényezője –, ahonnan gyermekkorában érkezett,
ahonnan a Prérifarkas magjából kinőtt a Távoli Föld, hogy aztán ugyanoda is olvadjon
vissza… az óceán élt. Mióta a Prérifarkas magára hagyta, Nell mindig úgy gondolta,
hogy egyedül van a világon. Most azonban fényből épült városokat látott a víz alatt, és
ráébredt, hogy csak azért van egyedül, mert ő így akarta.

– Nell hercegnő két kézzel megmarkolta a hálóinge szegélyét, lehúzta magáról és hagyta,
hadd ragadja magával a ruhát a csípős, hideg szél – mondta Nell. – Aztán nagy levegőt
vett, lehunyta a szemét, leguggolt és elrugaszkodott, ki a semmibe.

Éppen ott tartott a szövegben, hogy rohamosan közelített a ragyogó hullámok felé,
amikor váratlanul világosság öntötte el a szobát. Az ajtó felé kapta a fejét, mert először
azt hitte, valaki felkapcsolta a lámpát, de továbbra is egyedül volt, a fény pedig a falon
pislákolt. Megfordult és kinézett az ablakon.

A Töltés középső, kipúposodó íve fehéren izzó fénygömbbé változott, és az éjszakába

hajította sötét anyagból szőtt, hideg, márványosan erezett leplét. A gömb egyre csak nőtt,
míg végül kitöltötte az Új-Csuszan és Putung közötti vízfelület nagy részét, és időközben
narancsvörösre váltott a színe, a robbanás ereje szabályos krátert vájt a vízbe, a felcsapó
gőz- és permetfelhő pedig táguló körívben terjedt az óceán felszíne felett, mint egy
gyorsan feltekert zseblámpa fényköre.

A robbanás a magasba röpítette a Töltés jelentős részét alkotó gigászi Táp vezetékének
szilánkjait, és ezek a darabok olyan hatalmasak voltak, hogy pörögve-forogva hasították
végig az eget, és a saját lendületük korbácsolta egyre nagyobbra a lángjaikat, amitől
kénsárga derengésben fürdött a lenti város. A fényben két roppant vízoszlop körvonalai
sejlettek fel a Töltéstől északra és délre: az Öklök minden jel szerint egyszerre
robbantották fel a nipponi és a hindusztáni Tápot. Tehát mégis sikerült szert tenniük
nanotech robbanóanyagokra – sokat fejlődtek azóta, hogy néhány palack hidrogénnel
próbálták a levegőbe repíteni a Huang Pu egyik hídját.

Az ablak beleremegett a lökéshullámba. A robajra többen is felébredtek, a hálóteremből

motyogás szűrődött ki. Nellben felmerült, hogy be kellene mennie hozzájuk és szólni
nekik, hogy Putungot elvágták a külvilágtól, és megkezdődött az Öklök végső támadása.
Azt ugyan nem értette, miről beszéltek most odabent, de a hangsúlyozásuk alapján elég
egyértelműnek tűnt, hogy a helyzet nem lepte még őket és nem is bánkódtak miatta.

Mindannyian kínaiak voltak, ezért bármikor könnyedén a Mennyei Birodalom

alattvalóivá válhattak, ha magukra öltötték a szóban forgó törzs hagyományos öltözékét,
és látványos tiszteletadással köszöntötték a felbukkanó mandarinokat. Kétségkívül
pontosan ezt is fogják tenni, amint az Öklök elérik Putungot. Néhányukat megverik,
börtönbe vetik vagy megerőszakolják, de egy éven belül mindannyian a Mennyei
Királyság alattvalói lesznek, mintha a Partvidéki Köztársaság soha nem is létezett volna.

Ha azonban a belföldről érkező híreknek hinni lehetett, Nellre nem ez a sors várt, hanem
a lassú halál – apró vágásokat ejtenek majd rajta és több helyen megégetik, ha már senki
nem akarja kedvét lelni benne. Az elmúlt néhány napban többször észrevette, hogy a
kínai lányok csoportokba verődve pusmognak, és lopott pillantásokat vetnek rá, ezért az a
sanda gyanúja támadt, hogy néhányan esetleg előre tudtak a támadásáról, és hűségük
jeléül őt akarják majd átadni a megérkező Öklöknek.

Résnyire nyitotta az ajtót és kinézett. A susmogó lányok közül ketten éppen a közös
hálóterem felé tartottak a folyosón, ahol Nell aludni szokott. Több hosszú, piros műanyag
kötél volt náluk.

Amint besurrantak a hálóba, Nell kirontott a folyosóra és a liftekhez szaladt. Várakozás

közben tudatosult benne, hogy még soha életében nem félt ennyire. A lányok apró
kezében szorongatott vörös szalagok látványa sokkal rémisztőbb volt, mint egyszer régen
az Öklök markában villanó kések.

A hálóterem felől hangos kiabálás hallatszott. Megszólalt a lift csengője.

Kivágódott a hálóterem ajtaja, és rohanó léptek dobogtak a folyosón. A liftajtó kinyílt.

Az egyik kínai lány most fordult be az előtérbe. Meglátta Nellt, és delfinsikolyhoz

hasonló hangon rikoltott valamit a többieknek.

Nell beugrott a liftbe és rácsapott az ajtót záró gombra. A kínai lány pillanatnyi
gondolkodás után előrelépett, hogy megállítsa. A folyosón még többen közeledtek. Nell
arcon rúgta a lányt, aki spirálban fröccsenő vérpermetet szórva hanyatlott hátra. A liftajtó
csukódni kezdett. Még mielőtt a két fele teljesen összeért volna, a keskenyedő résben
felbukkant egy újabb lány és a hívógomb felé vetődött. Az ajtó bezárult. Rövid szünet
után újra nyílni kezdett.

Nell addigra már felvette a megfelelő támadóállást és felkészült a védekezésre. Ha

egyesével kell agyonvernie ezeket a lányokat, megteszi. Azonban senki sem rohamozta
meg a liftet. Csak a lányok vezetője lépett előre, és valamivel Nell felé mutatott. Pukkanó
hang hallatszott, Nell csípést érzett a derekán, és pár másodperc múlva hihetetlenül
elnehezült mindkét karja. Aztán az alteste is. Lebukott a feje. Megroggyant a térde. Nem
bírta nyitva tartani a szemét – ereszkedő szemhéja résén át még látta, hogy a lányok
megindulnak felé, és elégedett mosollyal húzzák elő a vörös szalagokat. Nellnek egyetlen
porcikája sem mozdult, de tökéletesen a tudatánál volt, miközben megkötözték. Lassan,
módszeresen és tökéletesen dolgoztak – pontosan ugyanezt csinálták minden áldott nap.

A következő néhány órában megállás nélkül gyötörték Nellt, de pusztán a kísérletezés

kedvéért, amolyan bevezetésként. A kínzások önmagukban nem tartottak sokáig és nem
okoztak maradandó sérüléseket. Ezek a lányok azzal keresték a pénzüket, hogy látható
nyomok nélkül bántottak embereket, sőt, igazából ezen kívül nem is értettek máshoz.
Amikor a vezetőjük váratlanul azzal állt elő, hogy nyomjanak parázsló cigarettát Nell
arcába, ez a döbbenetesen eredeti elképzelés a legtöbbjüknél riadt hallgatást váltott ki.
Nell érezte, hogy sokuknak nincs gyomra az ilyesmihez, egyszerűen csak át akarták adni
az Öklöknek az állampolgárságért cserébe.

Az első Öklök nagyjából tizenkét óra múlva kezdtek el szállingózni. Néhányan

konzervatív szabású öltönyt viseltek, mások az épület biztonsági szolgálatának
egyenruhájában jöttek, megint mások leginkább úgy néztek ki, mint akik az esti diszkó
előtt még beugrottak a nőjükért.

Mindegyiknek volt valami feladata. Madame Ping intézményét a jelek szerint helyi
főhadiszállásnak szánták arra az időszakra, amikor úgy igazából elkezdődik a forradalom.
A teherlifttel hordták fel a készleteket, és rengeteget telefonáltak. Óránként egyre többen
és többen érkeztek, míg a végén minimum egy, de legalább két tucat ember nyüzsgött az
emeleten. Sokan rendkívül kimerültnek tűntek, azonnal bezuhantak az ágyakba és
elnyomta őket az álom.

Nell tulajdonképpen szerette volna, ha megtennék, amit tenni akartak vele, és ezzel
gyorsan túlesnének az egészen. Azonban egészen sokáig semmi sem történt. Amikor az
első Öklök megérkeztek, a lányok megmutatták nekik Nellt, aki egy ágy alatt feküdt saját
vizeletében. Az Öklök vezetője az arcába világított egy lámpával, aztán minden
érdeklődés hiányában rögtön el is fordult. A jelek szerint Nell csak addig kellett, amíg
igazolhatták vele, hogy a lányok mindent megtettek a forradalom érdekében, és utána már
nem volt fontos.

Sejtette, idővel elkerülhetetlenül eljön az a pillanat, amikor ezek a férfiak olyan

szabadosságokat követnek el vele szemben, amit az úgynevezett semleges tulajdon
hadiérdekből való lefoglalásának és elpusztításának nevez minden olyan szabadcsapat,
melynek tagjai készakarva kivonták magukat a civilizált társadalom enyhítő, feminin
hatása alól – és ez a tulajdon jelen esetben az összes olyan nő, aki balszerencséjére a
fogságukba esett. A szóban forgó lehetőség még kevésbé tűnt vonzónak, amikor Nell
kétségbeesésében hagyta, hogy az elméjét túlságosan lefoglalja az a kellemetlen
gondolatmenet, ami azt boncolgatta, milyen következményei lehetnek mindennek a
természetes belső folyamataira. Az Öklök többségét viszont túlságosan lekötötték a
feladataik, amikor pedig felbukkantak a közkatonának látszó, marconább harcosok,
Madame Ping lányai lelkesen kínálták fel nekik a szolgálataikat. Nell úgy gondolta, hogy
azok a katonák, akiket egy bordélyházban szállásoltak el, nyilván bizonyos elvárásokkal
érkeznek, és a lakók bölcsen teszik, ha nem okoznak nekik csalódást.
Nell útnak indult az ismeretlenbe, hogy szerencsét próbáljon, és ez lett a jutalma. Most
még világosabban megértette Miss Matheson megjegyzését a világ gonoszságáról, és
arról, miért fontos egy komoly hatalommal bíró törzshöz tartozni. A lány intellektusa,
eddigi élete alatt szorgos munkával szerzett hatalmas tudása és rengeteg gyakorlati
készsége mit sem ért egy maroknyi szervezett földművessel szemben. Jelenlegi
testhelyzetében nem igazán bírt aludni, de ide-oda lebegett az öntudatlanság és az
ébrenlét között, amit néha megtört az éber hallucináció. Nem egyszer azt álmodta, hogy
Moore őrmester érkezett hoplitapáncéljában a megmentésére, és minden elképzelhető
gyötrelemnél fájdalmasabb volt arra eszmélni, hogy ez nem igaz.

A lányok végül megunták az ágy alól áradó bűzt, és kihempergették a félig megszáradt
testnedvekből. Legalább harminchat órája lehetett fogságban. A lányok vezére, aki égő
cigarettát nyomott az arcába, levágta róla a kötelet, és azzal együtt Nell mocskos
hálóingét is. Tehetetlenül zuhant a padlóra. A vezér hozott egy korbácsot, amit az
ügyfeleken szoktak használni, és addig verte vele Nellt, amíg újra megindult a
vérkeringése. A látványosság egészen sok Öklöt vonzott oda, akik bezsúfolódtak a
hálóterembe, és odaadóan szemlélték a jelenetet.

Alany négykézlábra parancsolta Nellt, és az egyik takarítószeres fülkéhez küldte

felmosórongyért és vödörért. Utána fel kellett tisztítania a mocskot az ágy alatt. A vezér
rendszeresen ellenőrizte a munkát, és ilyenkor meg is verte, mintha egy gazdag nyugatit
parodizálna, aki kényekedve szerint ugráltat egy szegény kóbor kutyát. Miután Nell
háromszor vagy négyszer felsikálta a padlót, eléggé egyértelműnek látszott, hogy mindez
a higiénikus okokon túlmutatóan a katonák szórakoztatását is szolgálta.

Utána ismét a takarítószerek fülkéjébe küldték, és könnyű rendőrségi bilincset tettek rá,
majd meztelenül és mocskosan magára hagyták a sötétben. Pár perccel később kinyílt az
ajtó és behajították néhány holmiját – pár ruhadarabot, ami a lányoknak nem tetszett, meg
a könyvet, melyet nem tudtak elolvasni.

Miután Nell biztosra vette, hogy a korbácsos lány végleg elment, megparancsolta az
olvasókönyvnek, hogy gyújtson fényt.

A fülke hátsó falába méretesebb anyagszerkesztőt építettek be – a lányok ezt használták,

ha nagyobb holmikat akartak csináltatni. Az épület ezek szerint a Partvidéki Köztársaság
putungi Tápjához csatlakozott, mert a Töltés felrobbantása után sem állt le. Valószínűleg
az Öklök sem egy Tápról lecsatolt épületben állították volna fel a főhadiszállásukat.

Néhány óránként megjelent az Öklök valamelyik embere, és különböző holmikat

csináltatott az anyagszerkesztővel, általában egyszerű, nagy mennyiségű, egyben
legyártható dolgokat, például élelmiszert. Két alkalommal megtörtént az, amiről Nell
régóta sejtette, hogy elkerülhetetlen, és a katonák megbecstelenítették. A testén elkövetett
atrocitások közben lehunyt szemmel tűrt, mert tudta, hogy bármit is tesznek ezek a
vadállatok a lelkének helyet adó burokkal, lényegi része továbbra is háborítatlan marad,
és ugyanúgy nem érhetik el a mancsukkal, mint a teliholdat a dühödt ráolvasásokat
kántáló, bennszülött sámán. Próbált a gépre gondolni, amit az olvasókönyv segítségével
fejben már tervezgetett egy ideje, az egymásba harapó fogaskerekekre és a forgó
csapágyakra, a mechanikus logikán alapuló szerkezet programozására és az
energiatárolás lehetséges módjaira.

A fülkében töltött második éjszakáján megvárta, amíg az Öklök nagy része elment aludni,
és abban a reményben, hogy valószínűleg aznap éjjel már senki sem akarja használni az
anyagszerkesztőt, az olvasókönyvvel feltölttette a gép memóriájába a megtervezett
eszköz tervrajzát, aztán odakúszott az irányítópanelhez, és a nyelvével megnyomta a
START gombot.

Tíz perccel később az anyagszerkesztő sivítva kinyitotta a vákuumkamrát. Nell a

nyelvével kinyitotta az ajtót. A gép padlóján egy kés meg egy kard hevert. Apró, óvatos
mozdulatokkal addig helyezkedett, amíg sikerült megfordulnia, és közben mélyeket
lélegzett, nehogy önkéntelenül is felnyüszítsen a kíntól. A fájdalom a teste
legérzékenyebb, legvédtelenebb részéből sugárzott szét, amit a fogvatartói éppen a
legbrutálisabb módon gyaláztak meg. Megbilincselt kezével addig tapogatózott a háta
mögött, amíg rá nem markolt a kés nyelére.

Léptek közeledtek a folyosón. Valaki biztosan meghallotta az anyagszerkesztő

sziszegését, és azt hitte, a vacsora kezdetét jelzi. De Nell nem kapkodhatott. Nagyon
óvatosnak kellett lennie.

Kinyílt az ajtó. Az egyik magasabb rangú Ököl lépett be a fülkébe, aki máshol nagyjából
egy őrmesternek felelt volna meg. A zseblámpájával a lány arcába világított, aztán
kuncogva felkapcsolta a villanyt.

Nell teste kitakarta az anyagszerkesztőt, de az egyértelműen látszott, hogy valami után

nyúl. A férfi valószínűleg azt hitte, ételt próbál szerezni a gépből.

A lányhoz lépett és könnyedén a bordái közé rúgott, aztán megmarkolta a felkarját és

elrántotta az anyagszerkesztőtől, amitől olyan rettenetes fájdalom hasított Nell
csuklójába, hogy könnyek csordultak a szeméből. De a kést nem eresztette el.

Az Ököl az anyagszerkesztő belsejébe bámult. Láthatóan megdöbbentette a látvány, és

Nell tudta, hogy a meglepetés még néhány pillanatig ki fog tartani. Elfordította a kést, és
a pengét a bilincset összekötő lánchoz nyomta, aztán megnyomta a bekapcsoló gombot.
Úgy működött, ahogyan tervezte, és a penge nanotech láncfűrészként kelt életre. Olyan
könnyedén vágta a fémet, mint olló a körmöt. Nell a mozdulat folytatásaként széles ívben
előrántotta a kést a háta mögül, és az Ököl gerincébe szúrta.

A férfi némán vágódott végig a padlón – nem érzett fájdalmat. Pontosabban fogalmazva
derék alatt semmit sem érzett. Mielőtt felfoghatta volna, mi történt, Nell a koponyája
tövébe döfte a pengét.
Az Ököl egyszerű, vidéki ruhákat viselt, indigókék nadrágot és trikót. Nell ezeket magára
kapkodta. Utána felkötötte a haját a felmosórongyból kitépett madzaggal, majd egy vagy
két értékes percet arra pazarolt, hogy lenyújtsa a karját és a lábát.

Aztán már kint is volt a folyosón. A kést az övébe tűzte, a kardot a kezében fogta.
Befordult egy sarkon és kettévágott egy férfit, aki akkor lépett ki a mosdóból. A kard
nem állt meg, és a lendülettől hajtva hosszú hasítékot vágott a falba. A halálos csapás
döbbenetes mennyiségű vért fröcskölt szét a folyosón, amit Nell a lehető leggyorsabban
maga mögött hagyott. A lift előtt egy másik férfi állt őrt, de amikor futva megérkezett
oda, ahonnan a zajt hallotta, a lány gyorsan és többször egymás után átdöfte, ezúttal a
Napier őrnagytól ellesett harcmodort használva.

A lifteket mind egyetlen helyről irányították, és minden valószínűség szerint állandó

megfigyelés alatt is tartották. Nell nem nyomta meg a hívógombot, helyette lyukat vágott
az ajtóba, bemászott az aknába, és elindult lefelé a létrán.

Nagy erőfeszítésébe került, de azért is lassan, óvatosan haladt. Ha meghallotta a közeledő

liftet, a lehető legszorosabban a fokokhoz nyomta magát. Mire megtett ötven vagy hatvan
emeletet, az épület lármásan életre kelt körülötte. A fülkék folyamatos mozgásban voltak,
és amikor elhaladtak mellette, bentről kiszűrődött az utasok izgatott beszélgetése.

Néhány emelettel lejjebb fény öntötte el az aknát. Valakik felfeszítették az ajtót. Néhány
Ököl kukkantott be óvatosan a sötétbe, majd a fejüket forgatva, zseblámpával kaszálva
nézelődtek felfelé és lefelé. Még néhány emelettel lejjebb szintén felfeszítettek egy ajtót,
de azok az Öklök gyorsan el is hátráltak, mielőtt egy elsuhanó lift lefejezte volna őket.

Nell eddig azt hitte, Madame Ping vendégszeretetét csak az Öklök egyik elszigetelt sejtje
élvezi, de most világossá vált, hogy az egész épületet az irányításuk alá vonták. Ebből
kiindulva a Mennyei Birodalom akár egész Putungot is elfoglalhatta. Nell sokkal inkább
magára maradt, mint hitte.

A karját hirtelen sárgás-rózsaszínes ragyogásban fürdette egy lentről érkező fénysugár.

Nem követte el az amatőr hibát, és nem nézett le a szemkápráztató tündöklésbe, de
felesleges is lett volna – a lentről felhangzó izgatott kiabálásból rögtön tudta, hogy
észrevették. A következő pillanatban kihunyt a fény, mert kitakarta egy emelkedő lift.

Nellnek eszébe jutott, milyen sokat liftszörfölt Harv a haverjaival a régi házukban, és úgy
gondolta, itt a legjobb alkalom a gyakorlatban kipróbálni a témában összegyűjtött tudását.
Megvárta, amíg a kabin közelebb ért, majd leugrott a létráról, egyenesen a lift tetejére.
Próbált minél magasabb ívben vetődni, hogy legalább megközelítse a sebességét. Ennek
ellenére fájdalmas csattanással landolt a tetőn, mert a felvonó gyorsabban haladt a
vártnál. Kifutott alóla a lába és háttal végigvágódott a fémlapon, de még gyorsan kicsapta
oldalra a karját, ahogyan Dódzsó tanította, és a háta helyett az ökle és az alkarja fogta fel
az ütés erejét.
A fülkéből izgatott kiabálás harsant. A vészkijárat tetőpanelje felcsapódott és lerepült,
köszönhetően egy lentről érkező, jól irányzott rúgásnak. A nyílásban felbukkant egy fej:
Nell kése azonnal fel is nyársalta. A férfi visszabukott a kabinba. Innentől fogva nem lett
volna sok értelme itt fent várakozni. A helyzet erőszakosra váltott, és Nellnek
szándékában állt kihasználni a fordulatot. A hasára fordult, két lábbal előre becsúszott a
nyílásba, balszerencsés módon pont a hullára esett és ettől fél térdre zuhant. Ugrás
közben beverte az állát a perembe és elharapta a nyelvét, ezért kissé kábán pislogott
körbe. Közvetienül előtte egy sovány férfi állt kerek, fekete sapkácskában, és már a
pisztolyáért nyúlt, amikor Nell a mellkasába döfte a kést. Közben nekiütközött valakinek,
aki a háta mögött állt. A lány rémülten felpattant, megpördült és újabb szúrásra emelte a
kést, de egy nála sokkal riadtabb férfi állt mögötte, az irányítópanelnél. Kék kezeslábast
viselt, az arca elé kapta a kezét és üvöltött.

Nell hátralépett és leeresztette a kést. A férfi az épület karbantartóinak egyenruhájában

volt, és nyilvánvalóan azért rángatták el a munkájától, hogy a liftet kezelje. A fekete
sapkás alak a lázadók egyik alacsonyabb rangú tisztje lehetett, akinek méltóságán aluli
lett volna gombokat nyomkodni.

– Tovább! Fel! Fel! – kiáltotta Nell, és a mennyezet felé mutogatott. Még csak az
hiányzott, hogy megálljanak Madame Ping emeletén.

A férfi párszor gyors egymásutánban meghajolt, valamit ügyködött a gombokkal, aztán

megfordult és bizalmas mosolyt villantott Nellre.

Mint a Partvidéki Köztársaság közhasznú munkát végző polgára, nagyon picit beszélt
angolul, Nell pedig tudott pár szót kínaiul.

– Lent… Öklök? – kérdezte a lány.

– Sok Öklök!

– Földszint… Öklök?

– Igen, sok Öklök földszint!

– Utca… Öklök?

– Öklök! Hadsereg lövöldöz utca.

– A ház körül?

– Öklök ház körül mindenhol!

Nell a lift irányítópaneljére pillantott: a gombok szorosan egymás mellett, négy

oszlopban sorakoztak, és színkódok jelölték az emeletek rendeltetését. A zöld szinteken
üzletek voltak, a sárgákon lakások, a piros emeleteken irodák, a kékek pedig a közüzemi
részeket jelölték. Utóbbiak többsége a pinceszinteken kapott helyett, de akadt egy felülről
az ötödik emeleten is.

– Az épület igazgatósága? – kérdezte Nell, és a kék szintre bökött.

– Igen.

– Öklök?

– Nem! Öklök lent és tetőn.

– Akkor menjünk ide.

Amikor a lift felért, Nell megállíttatta a férfival, aztán kimászott a tetőre és elrontotta a
motort, hogy ne lehessen elhívni. Amikor visszahuppant a fülkébe, próbálta kizárni a
tudatából a hullák látványát, a vér meg a különböző szétfröcskölt testnedvek szagát. A
padlón terjedő tócsa a nyitott ajtón át csöpögött lefelé az aknába. Valaki hamarosan észre
fogja venni.

Valamennyi időt azért mégis nyert, már csak azt kellett kitalálnia, hogyan használhatja ki.
Az itteni takarítószeres fülkében szintén volt egy olyan anyagszerkesztő, mint amivel a
fegyvereit készítette, és Nell tudta, hogy akár robbanószereket is csinálhat vele, s azzal
aláaknázhatja a folyosót. Azonban bombáik az Öklöknek is voltak, és őket aztán semmi
sem tartotta vissza attól, hogy a levegőbe röpítsék akár az egész épületet.

Egyébként is, néhányan valószínűleg lent ültek valamelyik vezérlőben és az épület

Táphálózatának a forgalmát figyelték. Ha bekapcsolja az anyagszerkesztőt, azzal rögtön
el is árulja a búvóhelyét – az Öklök pedig először lekapcsolják a Tápról, utána pedig
lassan, óvatosan levadásszák.

Nell gyorsan végigjárta az emeleti irodákat és felmérte, mi mindenből gazdálkodhat. A

legfényűzőbb iroda panorámaablakából azt is megnézhette, mi az aktuális helyzet
Putungban. A felhőkarcolók többsége külföldi Tápra csatlakozott, ezért most sötéten
álltak, csak néhány törött ablakból lobogtak a lángok, primitív megvilágítást biztosítva a
sok száz méter mélyen húzódó utcáknak. A toronyházakat evakuálták, ezért jóval
nagyobb tömeg nyüzsgött odakint, mint amekkora rendesen elfért volna. A Madame Ping
létesítményének otthont adó torony mellett terpeszkedő teret az Öklök kordonnal zárták
le, ezért itt viszonylag kevesen jártak.

Nell talált egy ablaktalan szobát, ahol a falakba épített médiatronokon szemkápráztató
képmontázs villódzott, virágok, európai katedrálisok, japán templomok, a kínai
tájképfestészet remekei, rovarok és pollenszemek hatalmasra nagyított fotói, sokkarú
indiai istennők, a Naprendszer bolygói és holdjai, az iszlám világ absztrakt díszítőelemei,
matematikai egyenletek gráfjai, férfi és női modellek portréi. Ezt leszámítva a helyiség
üres volt, csak középen állt a toronyház részletes makettje, amely nagyjából Nell derekáig
ért. A makett médiatronikus burkolatot kapott, ugyanúgy, mint a valódi épület, és azok a
képek, amelyek a miniatűr másolaton futottak, pontosan tükrözték azt, ami kint megjelent
a ház falán (legalábbis Nell így gondolta). Főleg reklámok voltak, bár az Öklök már
jártak itt, és összefirkálták a makettet.

A tetején egy íróvessző hevert – egy hegyes végű, fekete pálca –, valamint egy
gombokkal ellátott, színskálázott festőpaletta. Nell az íróvesszőt a színskála zöld
négyzetéhez érintette, aztán végighúzta a maketten. Az íróvessző nyomában ragyogó,
zöld csík jelent meg, és elcsúfította az egyik léghajótársaság hirdetését.

Azt még nem egészen tudta, mihez kezd a rendelkezésére álló rövid idő alatt, de volt
valami, amit gyorsan és könnyen megcsinálhatott. Nem egészen értette, miért teszi, amire
a következő pár percben vállalkozott, de egy belső hang azt súgta neki, hogy még jól
jöhet – vagy talán a művészi önkifejezés vágya kényszerítette arra, hogy teremtsen
valamit, ami akár csak pillanatokkal is, de túlélheti őt. Először az összes reklámot
leradírozta a felhőkarcoló felső szintjeiről. Utána harsány színekkel felskicceit egy
viszonylag egyszerű rajzot: kék címerpajzsot, benne egy vörössel és fehérrel megfestett
könyvvel, aranyszínű, egymást keresztező kulcsokkal és egy barna maggal. A rajzot a
felhőkarcoló mind a négy falára kivetítette, a századik és a kétszázadik emelet közé.

Ezután leült és megpróbálta kitalálni, miképpen juthatna ki innen. Lehet, hogy a tetőn
horgonyoz néhány léghajó. Ha ez így van, azokat biztosan őrzik, de ha nagyon óvatosan
surran és kihasználja a meglepetés erejét, akkor talán legyűrheti őket. A vészkijáraton
kijutott a tűzlépcsőre és felszaladt a következő emeletre, aztán a következőre és a
következőre. Két szinttel a tető alatt meghallotta az odafent posztoló Öklök hangját – a
beszélgetés alapján semmiségekről fecsegtek és madzsongoztak. Sok-sok emelettel alatta
léptek dübörögtek felfelé – az Öklök egyesével járták végig a szinteket.

Nell éppen azon tűnődött, mi legyen következő lépés, amikor odafent megreccsentek a
rádiók és parancsszavak harsogtak. A lépcsőház ajtaja kivágódott, és izgatottan kiabáló
Öklök özönlöttek befelé. Nell tudta, hogy csapdába esett, felkészült hát az összecsapásra,
de az Öklök maradtak a legfelső szinten és a liftekhez rohantak. Pár percen belül
megérkezett a fülke és mindannyian eltűntek. A lány várt egy ideig és hallgatózott, de a
lentről közeledő csapatot sem hallotta.

Felment az utolsó lépcsősoron és kilépett a tetőre. A friss levegő legalább annyira

felpezsdítette, mint a teljesen üres placc látványa. A tető széléhez sietett és lenézett a
közel fél mérföldnyi mélyen húzódó utcára. A szemközt magasodó, kihalt felhőkarcoló
fekete ablaksoraiban Nell hercegnő címere tükröződött.

Néhány perc szemlélődés után feltűnt neki, hogy odalent, az utcákon mintha éppen lassú
lökéshullám söpörne végig, háztömbről háztömbre. Ilyen távolságból nem igazán tudta
kivenni a részleteket: gyalogosok vonultak a mélyben, nagyon sokan, nagyon
rendezetten, egyforma, sötét öltözékben, és faltörő kosként hatoltak át a menekültek
tömegén, és a mellékutcákba vagy az Öklök kordonjainak szorították a pánikba esett
barbárokat.
Nell percekig mozdulatlanná dermedve bámult kifelé. Aztán véletlenül átnézett egy
másik, szélesebb utcába, ahol pontosan ugyanez a látvány fogadta.

Gyorsan körbejárta a tetőt, és mindenhol hasonló kép tárult elé. A jelek szerint egész
hadoszlopok közeledtek feltartóztathatatlanul az épülethez.

Az egyik csapat közben áttört a tolongó menekültek utolsó sorfalán is, és elérte a Nell
felhőkarcolóját körülvevő, széles tér peremét, ahol az Öklök védvonala húzódott. A
hadoszlop váratlanul megállt, és várt néhány percig, mintha a tagjai kifújnák magukat és
bevárnák a társaikat.

Nell először azt hitte, hogy ezek a seregek az Öklökhöz érkező utánpótlás részei, akik a
főhadiszállás körül gyülekeznek, mielőtt végső csapást mérnének a Partvidéki
Köztársaságra. Azonban hamarosan eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy az újonnan
érkezetteknek egészen más szándékaik vannak. Odalent néhány percig semmi sem
történt, és a csendben elviselhetetlenné fokozódott a feszültség, majd egy láthatatlan
riadójelre az összes hadoszlop berontott a térre. A keskeny utcákból kiáradó tömeg
pillanatok alatt sokágú alakzatokba fejlődött, és hivatásos kommandósok precizitásával
hatoltak be az Öklök közé, akik hirtelen pánikba estek és szétforgácsolódtak. A támadók
felől eget rengető csatakiáltás harsant. Amikor a hang elért a kétszáz emelet magasságban
ámuló Nellhez, a lány érezte, hogy égnek mered minden hajszála, mert ez nem felnőtt
emberek vérszomjas üvöltése volt, hanem több ezer fiatal lány átható sikolya, éles és
metsző, mint skótdudák százainak összehangolt sivítása.

Nell törzse megérkezett a vezéréért. A lány sarkon fordult és a lépcső felé iramodott.

Mire leért a földszintre és – némileg meggondolatlanul – kirontott az előcsarnokba, a

lányok több ponton áttörték az épület védelmét, majd megrohamozták a védők
maradékát. Négyes csoportokban mozogtak. Az egyik (mindig a legnagyobb termetű)
lány az ellenfél felé futott, és egy kihegyezett bambuszkaróval a szíve irányába döfött.
Ezzel sikeresen lekötötte a férfi figyelmét, akit két oldalról becserkészett két másik lány
(a legkisebbek). Mindegyik megragadta az ellenfél egyik lábát, és közös erővel fellökték.
Addigra előkerült a negyedik (és a leggyorsabb) lány, aki közben hátulról megközelítette
a férfit, és egy késsel vagy egyéb hasonló fegyverrel gerincen szúrta. Nell gyors
egymásutánban vagy fél tucatszor volt tanúja a technika alkalmazásának, amely egyetlen
alkalommal sem vallott csődöt, és egyik lány sem szerzett komolyabb sebet, legfeljebb
pár karcolást vagy horzsolást.

Hirtelen elfogta a pánik, mert tudatosult benne, hogy ezek a lányok miatta teszik mindezt.
Aztán a következő pillanatban érezte, hogy a levegőbe emelik, de senki sem támadta
meg, sőt, újabb meg újabb lányok érkeztek mindenhonnan, akik mindannyian egyetlen
közös cél érdekében egyesítették az erejüket, és a lehető legmagasabbra tartották Nellt a
fejük fölé. Miközben néhányan egyesével levadászták és elpusztították az előcsarnok
zugaiba bújt Öklök maradékát, Nell a húgai vállán sodródott kifelé a térre, ahol
körülbelül százezer lány – nem bírta megszámolni az összes ezredet és zászlóaljat –
hullott térdre egyszerre, mintha mennyei szél kényszerítette volna őket a földre, és
emelték tisztelgésre bambuszdárdáikat, késeiket, ólomcsöveiket és nuncsakujaikat. A
hadosztályok parancsnokai álltak elöl, Nell védelmi, belügyi, kutatás- és fejlesztésügyi
minisztereivel együtt, akik mind fejet hajtottak uralkodónőjük előtt, de nem úgy, mint a
kínaiak vagy a viktoriánusok, hanem teljesen saját mozdulattal, valahol a kettő között.

Nell érezte, hogy neki most a döbbenettől némán és mozdulatlanul kellene merednie
rájuk, de nem így történt – az élete során most először kristálytisztán tudta, mi célból
került erre a világra, és teljesen elégedett volt a helyzetével. Az élete az egyik pillanatban
haszontalan tévedésnek tűnt, a következőben szívmelengető módon értelmet nyert.
Amikor megszólalt, a szavak olyan könnyedén jöttek, mintha az olvasókönyvből mondta
volna fel. Elfogadta az Egérsereg hódolatát, megdicsérte őket hihetetlenül hősies
tetteikért, majd egyetlen széles kézmozdulattal a húgai háta mögé intett, az ezer meg ezer
új-atlantiszi, nipponi, izraeli és egyéb más törzshöz tartozó menekült irányába.

– Az elsődleges célunk megvédeni őket! – kiáltotta. – Vezessetek körbe a városban, hogy

felmérhessem a helyzetet!

A lányok a vállukon akarták vinni, de Nell leugrott a kőre és a csapatai felé vette az
irányt, akik sorfalat alkotva utat nyitottak neki. A Putung utcáin zsúfolódó éhes és riadt
menekültek egyszer csak felkapták a fejüket, és a lányt nézték, akinek egyszerű, paraszti
ruháját saját és mások vére festette vörösre, csuklóján egy széttört bilincs fityegett, a háta
mögött pedig a tábornokai és miniszterei ballagtak, és követték a kezében könyvet és
kardot tartó barbár hercegnőt.

Carl Hollywood „lesétál” a vízpartra

Carl Hollywood arra ébredt, hogy cseng a füle. Valami perzselően égette az arcát: mint
kiderült, a síküveg ujjnyi szilánkja a bőrébe fúródott. Felült, mire az ágya csilingelő,
ropogó hanggal levedletté az üvegszilánkok súlyos terhét, és áporodott leheletként
csapott az arcába a betört ablakon betóduló levegő. A régi szállodáknak megvolt a maguk
bája, ezzel együtt a hátulütőik is: többek között az ósdi anyagokból készült ablaküvegek.

Szerencséjére valamilyen ősrégi wyomingi ösztöntől hajtva előző éjjel az ágy mellett
hagyta a bakancsát. Akkurátusan felfordította mindkét lábbelijét, és gondosan belenézett,
mielőtt felhúzta, nehogy szilánkba lépjen. Először felöltözött és összeszedte a dolgait,
majd csak azután lépett az ablakhoz.

Szállodája Huang Pu vízparti negyede szomszédságában állt. A folyó túlpartján, a

pirkadat előtti indigókék háttér előtt magasodó Putungban egész negyedek árválkodtak
sötéten. A helyi Tápokhoz csatlakozó épületek közül néhányban még most is világítottak
a lámpák. A folyó innenső partján egyáltalán nem volt ennyire egyértelmű a helyzet:
Putunggal ellentétben Sanghaj számos háborút látott már, éppen ezért szívós, kitartó
város lett belőle, tele titkos energiaforrásokkal, régi dízeles áramfejlesztőkkel, egyéni
tulajdonban lévő Forrásokkal és Tápokkal, víztározókkal és ciszternákkal. A Hongkong
& Sanghaj Banktröszt felhőkarcolóinak árnyékában továbbra is léteztek háztáji
gazdálkodók, akik csirkéket tartottak. Sanghaj sokkal könnyebben átvészeli majd az
Öklök pusztítását, mint Putung.

Azonban fehérként Carl Hollywoodnak már jóval kevesebb esélye volt ugyanerre. Jobban
járt volna, ha a külső törzsek tagjaival együtt a folyó túloldalán, Putungban ragad.

A szállodától három saroknyira lehetett a part, csakhogy Sanghajról lévén szó ez a

távolság három-négy kilométerre elegendő bonyodalommal ért volna fel egy másik
városban. A legnagyobb gondot az Öklök jelentették – már hallotta az utcákon felzendülő
„Sa! Sa!” kiáltásokat, és amikor zseblámpájával kivilágított erkélye rácsai között,
rengeteg támadót pillantott meg, akiket annyira felbátorított az idegen Tápok elpusztítása,
hogy most már nyíltan, vörös övben és fejpántban parádéztak.

Ha Carl Hollywood nem lett volna közel két méter magas és kék szemű, megpróbálta
volna kínainak álcázni magát és lesurran a partra: valószínűleg nem sikerült volna.
Átnézte a ruhatárát, és kihalászta majdnem bokáig érő bőrkabátját. Kiváló védelmet
nyújtott a golyók és a legtöbb nanotechnológiával előállított lövedék ellen.

Volt egy hosszúkás csomagja, amelyet bontatlanul dobott fel a ruhásszekrény polcára.
Amikor hírét vette a helyi problémáknak, elővigyázatosságból magával hozta ezt a két
ereklyét: egy gravírozott, 44-es, alsókulcsos ismétlőpuskát kezdetleges, vasból készült
célzógömbbel, és a legrosszabb esetben akadt még egy Colt revolvere is. Feleslegesen
fényűző holmik voltak, azonban réges-rég megszabadult már minden olyan lőfegyverétől,
ami nem bírt semmilyen történelmi vagy művészi értékkel.

Két lövés dördült az épületben, kifejezetten közel. Néhány pillanattal később valaki
kopogtatott az ajtaján. Carl magára kanyarította a kabátját, hátha valaki megpróbálja az
ajtón keresztül szitává lőni, és kilesett a kémlelőnyíláson. Nagy meglepetésére kipödört
bajszú, ősz hajú angol úriembert pillantott meg, kezében egy félautomatával. Tegnap
találkozott vele a szálloda bárjában – valamilyen üzletet igyekezett nyélbe ütni még
Sanghaj összeomlása előtt.

Kinyitotta az ajtót. A két férfi alaposan végigmérte egymást.

– Az avatatlan szemlélőnek olybá tűnhet, mintha antik fegyverek kiállítására érkeztünk

volna – mormolta a bajsza alatt az úriember. – Felettébb sajnálom, amiért zavarom, de
úgy vélem, érdemes tudnia róla, hogy Öklök tartózkodnak a hotelben. – Fegyverével a
folyosó túlsó vége felé intett. Carl kikukkantott, és egy halott boyt pillantott meg az egyik
nyitott ajtó előtt a földön; kezében még ott volt hosszú pengéjű kése.
– Történetesen már ébren voltam – mondta az úrnak –, és éppen azon töprengtem, hogy
kiszellőztetem a fejemet a vízparton. Nincs kedve csatlakozni hozzám?

– Örömmel. Engedelmével, Spence ezredes, az Egyesült Királyi Haderő nyugállományú

tisztje.

– Carl Hollywood.

A tűzlépcsőn Spence végzett még két szállodai alkalmazottal, akiket meglehetősen

bizonytalan indíttatásból Öklöknek vélt. Carl mindkét esetben kétkedve ingatta a fejét, de
Spence szétszakította az ingeiket, és napvilágra kerültek a vörös övek.

– Tudja, egyáltalán nem biztos, hogy ezek valóban Öklök lennének – magyarázta
kedélyesen. – Az efféle divathóbort rettenetesen népszerűvé válik a valódi Öklök
felbukkanásakor.

Zavarukat akasztófahumornak számító megjegyzésekkel oldották, és azon tűnődtek,

vajon távozás előtt érdemes-e rendezniük a számlát, és mennyit szokás adni a boynak, ha
böllérkéssel jön az ember után, majd megállapították, hogy a konyhán keresztül a
legbiztonságosabb elhagyni az épületet. Itt fél tucat halott Ököl hevert a padlón, testükön
a tésztaszaggatók nyomaival. A kijáratnál találkoztak két másik, izraeli vendéggel: merev
tekintetükből ítélve mindketten fejstukkert használtak. Néhány másodperc múlva két zulu
gazdasági ügyvivő csatlakozott hozzájuk, akik hosszú, egymásba tolható szakaszokból
álló rudakat szorongattak, a végükön nanopengével – ezek segítségével gyorsan kiiktatták
az útjukba kerülő összes beépített világítótestet. Carl először nem értette, miért, aztán
rájött, hogy mielőtt kilépnek egy kivilágítatlan sikátorba, a szemüknek szoknia kell a
sötétséget.

Az ajtó iszonyú dörrenéssel megremegett a keretében. Carl előrelépett és kikukucskált a

kémlelőnyíláson: két helybeli kemény legény döngette éppen tűzoltóbaltákkal. Ellépett a
kijárattól, levette a válláról a puskát, megtöltötte, aztán beledurrantott az ajtóba. Úgy
célzott, hogy ne találja el őket. A dübörgést mintha elvágták volna, és hallották a fejsze
csendülését, amikor a kövezetre hullott.

Az egyik zulu egy rúgással kinyitotta az ajtót és kiugrott a sikátorba, miközben pengéje
helikopterlapátként süvítő, pusztító ívet írt le: áthasított egy kukát, de embert nem ért.
Mire néhány másodperccel később Carl is kirobbant az utcára, egy csomó fiatal huligánt
látott, akik a több tucat menekültet, szájtátit és csövest kerülgetve iszkoltak: a
hajléktalanok segítőkészen mutogattak a távolodó alakok felé, hogy mindenki számára
világos legyen, ők kizárólag azért vannak itt, mert amolyan polgárőrségként védelmezik a
gwailo látogatókat.

A külföldiek néhány szót váltottak, majd rögtönzött alakzatba fejlődtek a kissé nagyobb
mozgásteret nyújtó sikátorban. Elöl mentek a botjukat pörgető zuluk, és a valószínűleg
hagyományos csatakiáltásuk hallatán egészen sok kínai menekült el útból. Mögöttük az
egyik zsidó ballagott, aki fejstukkere segítségével szedte le az ellenük rontó Öklöket.
Aztán következett Carl, akire magasságának és ismétlőpuskájának köszönhetően a
mélységi felderítés és megelőző csapás feladata jutott. Spence ezredes és a másik izraeli
volt az utóvéd – idejük nagy részében hátrálva haladtak és úgy figyelték a környéket.

Így különösebb gond nélkül eljutottak a sikátor végéig. Igaz, ez volt a könnyebbik
szakasz – az utcára érve többé már nem ők álltak az események középpontjában, hanem
parányi porszemmé váltak a dühöngő homokviharban. Spence ezredes majdnem egy
egész tárat a levegőbe lőtt – a felfordulásban szinte lehetetlen volt meghallani a
dörrenéseket, azonban a fegyver csövéből feltörő villanásokkal sikerült magukra vonniuk
némi figyelmet, és a közvetlen közelükben tülekedők még félre is álltak az útjukból. Carl
pont odanézett, amikor az egyik zulu valami egészen visszataszító dolgot művelt hosszú
fegyverével, és elfordította a tekintetét. Aztán arra gondolt, a zuluk feladata utat törni, az
övé pedig a távoli veszélyforrások felismerése. Nem állt meg, de lassan körbefordult, és
igyekezett minél kevésbé törődni az alig karnyújtásnyira lévő problémákkal, ehelyett
próbálta átlátni a nagyobb egészet.

A Partvidéki Köztársaság erői és az Igaz Harmónia Öklei között dúló, minden

szervezettséget nélkülöző utcai harc kellős közepén találták magukat. A helyzetet csak
tovább bonyolította, hogy a köztársaságiak közül sokan átálltak, és tépett vörös
szövetcsíkokat kötöztek az egyenruhák ujjára, az Öklök többsége semmiféle jelzést nem
viselt, a semleges erők közül pedig rengetegen kihasználták az alkalmat és nekiláttak
fosztogatni, ezért harcba keveredtek a magáncégek biztonsági őreivel. Ráadásul a
fosztogatók nagy részét elkezdték kirabolni a szervezett bandák.

A Nancsing sugárúton voltak: a széles főútvonal egyenesen a Bundhoz és a Huang Púhoz

vezetett, oldalán négy-öt emeletes épületek sorakoztak, így aztán rengeteg ablak nézett az
útra, és bármelyik mögött lapulhatott egy orvlövész.

Néhányban valóban rejtőztek is fegyveresek, mint arra Carl hamarosan rájött, csak sokan
közülük az út felett lőtték egymást éppen, akik pedig lefelé tüzeltek, azok gyakorlatilag
válogatás nélkül lőttek mindenkire. Látott egy lézerirányzékos karabéllyal rendelkező
fickót, aki egyik tárat a másik után ürítette az utcára. Carl őt nyilvánvaló
veszélyforrásnak találta, ezért megvárta a pillanatot, amikor csapatuk megtorpant egy
pillanatra – a zuluk megvárták, amíg lerendeződik előttük egy kivételesen elkeseredett
összetűzés a Partvidékiek és az Öklök között; aztán megvetette a lábát, vállához kapta
puskáját, célzott és lőtt. Az utcát halovány ragyogásba borította a tüzek és a fáklyák
fénye, ezért Hollywood éppen látta a közvetlenül az orvlövész feje felett, a kő
ablakkeretből szétszálló port. A fickó ugrott egyet, majd a lézerével pásztázni kezdte a
lenti területet, hogy megkeresse, ki lőtt rá.

Valaki meglökte hátulról Carlt. Spence volt az: eltalálták és nem bírt megállni a lábán.
Egy Ököl már majdnem a torkát markolászta. Carl puskája tusával állon vágta a férfit, aki
fennakadt szemmel zuhant vissza a verekedő felek közé, majd újabb lövedéket lökött a
tárból a csőbe, újra vállához emelte a fegyvert, és igyekezett a lehető leghamarabb
rátalálni orvlövész barátjára.
Az illető még mindig a helyén volt és higgadtan pásztázott a rubinvörös fénycsíkkal a
csőcselék fortyogó felszínén. Carl mély levegőt vett, lassan kifújta, elmormolt egy
fohászt, nehogy most ütközzön neki valaki, és meghúzta a ravaszt. A puska nagyot
taszított a vállán, és ezzel egy időben az orvlövész karabélya pörögve kihullott az ablakon
– a lézersugár úgy söpört végig a füstön, mint a radarernyőn végigfutó csík.

Carl Hollywoodban hirtelen tudatosult a felismerés, hogy ez meglehetősen elhibázott

ötlet volt: ha valamelyik másik orvlövész látta, mi történt, akkor most elkötelezettségétől
függetlenül elsődleges célja lesz megszabadulni tőle. A karral csőbe tolta a következő
lövedéket, majd csak úgy lógatta maga mellett a puskát – így talán nem olyan
szembetűnő a fegyver. Másik karjával átnyalábolta Spence-t, és segített neki
továbbmenni az utcán. Az ezredes bajsza folyamatosan mozgott, ebből látszott, hogy
rendíthetetlenül magyarázott valamit. Carl egy szót sem értett belőle, de azért bátorítóan
bólogatott. Még a legszigorúbb neoviktoriánus sem gondolhatta komolyan ezt az örökös
hidegvérnek nevezett dolgot; Hollywood most ébredt rá, hogy ebben mindig is volt
valami összekacsintós irónia. Spence ezredes nem azt akarta mondani, hogy nem fél –
inkább egy kódról volt szó, amivel egyszerre ügyelhetett a látszatra, miközben beismerte,
hogy kis híján eszét veszítette a rémülettől, és Carl is megtehette ugyanezt.

Az Öklök váratlanul szakadtak a nyakukba. A zuluk elkaptak kettőt, az elöl haladó izraeli
még egyet, de volt egy negyedik is, aki áttört közöttük, és a kése az izraeli átvág-hatatlan
kabarjáról pattant le. Carl felkapta a puskát és csípőből lőtt. A visszarúgás miatt a fegyver
majdnem kiesett a kezéből, viszont az Ököl egy hátrabukfenccel eltűnt.

Carl nem akarta elhinni, hogy még mindig nem érték el a partot: már órák óta küzdöttek
magukat előre. Valami megtaszította, és botladozva meglódult. A válla felett gyors
pillantást vetett hátra, és egy férfit látott, aki szuronnyal próbálta keresztüldöfni. Aztán
felbukkant egy másik is, és megkísérelte kicsavarni Hollywood kezéből a puskát.

Carl egy pillanatra ledermedt a döbbenettől, de elengedte Spence-t, és a támadója

szemébe döfött. Közvetlenül mellette hatalmas dördülés hallatszott – amikor odanézett,
látta, hogy az ezredes derékból kifordulva lelőtte a szuronyos támadót. A hátvédet adó
izraeli egyszerűen eltűnt. Carl a hátulról feléjük tartó csoportra emelte puskáját – Spence
pisztolyával együtt megnyugtatóan sikerült megtisztítaniuk a hátuk mögötti területet.
Azonban valami sokkal hatalmasabb és rettenetesebb erőtől hajtva egyre többen rontottak
rájuk oldalról, és amikor megpróbálta megnézni, mi lehet az, kiderült, egy maroknyi kínai
közéjük és a zuluk közé került. Arckifejezésük riadt volt és elgyötört – nem támadtak,
hanem őket támadták.

Egyszerre az összes kínai eltűnt. Carl és Spence ezredes tucatnyi búr között találta magát.
Nem csak férfiak voltak ott, nők, gyerekek és öregek is: egy egész láger. A két férfi
ösztönösen megindult előre, és újra csatlakoztak Carl csapatának előőrséhez. Egy
saroknyira lehettek a rakparttól.

A búrok vezetője, egy ötvenes, keménykötésű férfi valamiért Carl Hollywoodot gondolta
a csapat parancsnokának, ezért vele tárgyalta meg, hogyan kellene átcsoportosítaniuk az
erőiket az utolsó rohamhoz. Carl csak annyira emlékezett a beszélgetésből, hogy a másik
azt mondta:

– Remek. Önnek vannak zului.

Az élen haladó búroknál parányi nanotech robbanólövedékeket köpő automata fegyverek

voltak – ha válogatás nélkül mindenkire tüzeltek volna, az egész csődület hatalmas kupac
darált hússá válik. Ők azonban még akkor is fegyelmezetten, rövid sorozatokat leadva
törtek előre, amikor a rájuk rontó Öklök olyan közel jutottak, hogy akár karddal is harcba
szállhattak volna velük. Valamelyikük időről időre felnézett, és folyamatos sortűzzel
söpört végig egy-egy ablaksoron: orvlövészek zuhantak ki a sötétségből, és
rongybabaként landoltak az utca kövén. A búrok a jelek szerint valamiféle éjjellátó
felszereléssel is rendelkeztek.

Spence egyszer csak elnehezedett, és súlyosan húzta Carl karját: az ezredes vagy
elvesztette az eszméletét, vagy nagyon közeljárt hozzá. Carl vállára lökte a puskáját,
lehajolt és tűzoltófogásban vitte tovább.

Elérték a vízpartot, ahol gyorsan védelmi állást alakítottak ki. Utána megpróbálták
kideríteni, van-e a közelben csónak. Kínának ez a része félig víz alatt volt, ezért legalább
annyi vízi járművet láttak, mint biciklit. Az Öklök fokozatosan erősödő támadásai miatt
rengetegen jöttek le a folyón Sanghajig. Ezért aztán a partra érkező csapatot több ezren
fogadták, akik csak arra vártak, hogy megállapodásra jussanak velük. A búrok
vezetőjének azonban igaza volt, amikor felhívta a figyelmüket arra, hogy öngyilkosság
lenne néhány motor nélküli, apró járműre osztani a csoport tagjait: az Öklök magas
fejpénzt fizettek a barbárokért. Sokkal biztonságosabb megvárni, amíg a nagyobb hajók
kiérnek a partra, ahol aztán megalkudhatnak a kapitánynyal, és egy csapatban léphetnek a
fedélzetre.

A vízen a motoros jachtoktól kezdve a vonóhálós halászhajókig számos jármű

versenyzett, hogy elsőként érjenek oda, és feltartóztathatatlanul nyomultak előre, át a
kikötőnél összeverődött kis csónakok szerves uszadékán.

Ütemes dobogás rázta meg a világot, de úgy, hogy még a tüdejük is beleremegett.
Először dobpergésnek tűnt, de amint egyre közelebb ért, kiderült, emberek százait, sőt,
ezreit hallják, akik egyszerre kántálják: „Sa! Sa! Sa! Sa!” A Nancsing sugárút óriási
embertömeget öklendezett a Bundra, mint dugattyú a fáradt gőzt. Ezek azonban rögtön el
is tűntek, szétszóródtak a rakparton.

Az utat teljes szélességében kitöltötte a folyó felé menetelő hopliták – csatapáncélt viselő
hivatásos katonák – húszfős sorokból álló hada. Ezek nem Öklök voltak, hanem az
állandó hadsereg, a Mennyei Birodalom előőrse, és Carl Hollywood döbbenten ébredt
tudatára, hogy semmi más nem áll közöttük és harminc éve tartó menetelésük
végállomása, a Huang Pu között, csak ő, a 44-ese meg egy maroknyi rosszul
felfegyverzett polgári személy.
Egy tetszetős jachtnak sikerült néhány méternyire megközelítenie a partot. Az életben
maradt izraeli folyékonyan beszélt mandarinul, és már meg is kezdte a tárgyalást a
kapitánnyal.

Az egyik búr, egy szikár, izmos nagyanyó, aki ősz kontyára nagy gonddal fekete főkötőt
tűzött, rövid tárgyalást folytatott a búr vezetővel. A férfi bólintott, majd két kezébe fogta
az asszony arcát és megcsókolta.

Az idős hölgy hátat fordított a víznek, és megindult a Mennyei Birodalom közeledő

hadoszlopa felé. Néhány kínai eléggé őrült volt ahhoz, hogy a rakparton maradjon, de
most a nő életkorára való tekintettel, és talán az elmezavara miatt érzett tiszteletből utat
nyitottak előtte.

A hajónál folyó alkudozás mintha megfeneklett volna. Carl Hollywood közben látta,
hogy néhány hoplita két-három emelet magasságban a levegőbe pattan, és beugrálnak a
Kathaj Hotel ablakain.

A búr nagyanyó konokul haladt előre, egészen a Bund közepéig. A Mennyei Birodalom
hadoszlopának vezére biztosításképpen ráemelte egyik karját a páncéljába épített
lőfegyverrel, a másikkal pedig intett neki, hogy álljon arrébb. Az asszony kimért
mozdulatokkal térdre ereszkedett az út közepén, imára kulcsolta a kezét, és lehajtotta a
fejét.

A következő pillanatban vakítóan fehér fénygömbbé változott, mint hófehér gyöngy az

ágaskodó sárkány szájában. A gömb egy pillanat alatt léghajónyi méretűre duzzadt.
Carlnak volt annyi lélekjelenléte, hogy lehunyja a szemét és elfordítsa a fejét, arra
azonban már nem maradt ideje, hogy hasra vetődjön – de a munkát elvégezte a
lökéshullám, amely a rakpart gránitburkolatához csapta és ruhájának felét letépte róla.

Beletelt némi időbe, mire ismét magához tért – úgy érezte, legalább fél órával később
eszmélt fel, de körülötte még mindig hullott az égből a törmelék, ezért nagy eséllyel öt
másodpercről lehetett szó valójában. A fehér jacht teste beszakadt, a legénység nagy
része a folyóba zuhant. Azonban a következő percben halászbárka húzódott a parthoz, és
a látszat kedvéért még gyorsan lezavart alkudozás után fedélzetére vette a barbárokat.
Carl kis híján ottfelejtette Spence-t, aztán kiderült, hogy egyedül nem bír vele, így két
fiatal búr, egy tizenhárom év körüli egypetéjű ikerpár segített neki az ezredest a hajóra
emelni. Miközben átkeltek a Huang Pun, Carl egy kupac halászhálón kuporgott.
Gyengének, kizsigereltnek érezte magát, mintha minden porcikája összetört volna, és
csak bámulta a Bund közepén tátongó krátert és a Kathaj Hotel szobáit, ahová a búr
asszony testében felrobbant bomba miatt most már akadálytalanul be lehetett látni.

Tizenöt perc sem telt bele, és Putung utcáin voltak. Carl felkereste a helyi új-atlantiszi
tábort, ahol szolgálatra jelentkezett, majd a következő néhány percet azzal töltötte, hogy
levelet írt Spence ezredes özvegyének – a férfi belehalt a lábsebébe, mielőtt átértek volna
a folyón. Aztán kiteregette maga elé az intelligens papírlapokat, és újra belevágott a
Miranda utáni hajszába, ami az elmúlt néhány napban minden idejét lekötötte. A keresést
Lord Finkle-McGraw buzdítására kezdte el, aztán egyre hevesebben folytatta, mert
fokozatosan ráébredt, mennyire hiányzik neki a nő, és most kétségbeesett erőfeszítéssel
próbálta megtalálni. Carl Hollywood ugyanis rájött, hogy a Putungi Szabadkereskedelmi
Zóna kihalt utcáin táborozó több tízezer idegen számára talán ez az egyetlen mód a
szabadulásra.

Az Öklök végső rohama; a Mennyei Birodalom diadala; menekültek a dobolók között;

MIRANDA

A Huang Pu megállította a Mennyei Birodalom katonáit, akik a tenger felé törtek előre,
ezért a szárazföld belsejében keltek át rajta, és északi irányban meneteltek tovább a
Putung-félszigeten, úgy terelgetve maguk előtt az éhező parasztok nyájait, mint azokat,
akik korábban meghozták a hírüket Sanghajba.

Putung lakói – a barbárok, a Partvidéki Köztársasági kínai lakói, akik már elszakadtak a
Mennyei Birodalomban élő rokonaiktól, valamint Nell kishúgai, akiknek összlétszáma
háromszázezer főre rúgott, és ezzel szinte egy új törzsnek számítottak – így délről a
Mennyei Királyság, nyugaton a Huang Pu, északon a Jangce, keleten az óceán
szorításába kerültek. Minden összeköttetésük megszakadt a part menti mesterséges
szigetekkel.

Új-Csuszan magasabb pontjairól, a Birodalmi Tektonikai Intézet klasszikus és gótikus

stílusban épített templomaiból figyelő geotektonikai szakemberek sokféle módon
próbálkoztak ideiglenes hidat verni szigetük és Putung között. Mi sem volt egyszerűbb,
mint egy vázat vagy egy pontonhidat dobni a tátongó résbe, csakhogy a Mennyei
Birodalomnak immár rendelkezésére állt a technológia, amivel még elkészültük előtt
felrobbanthatták ezeket a szerkezeteket. Az ostrom második napján az óceán fenekén
gyökerező, intelligens korallréteg keskeny állábat kezdett növeszteni a szigetről a város
felé. Csakhogy ezeknek a folyamatoknak a sebességét egyszerű és világos szabályok
határozták meg, és amikor a menekültek egyre csak özönlöttek Putung üzleti negyedének
keskeny utcáiba, és mind hátborzongatóbb beszámolók kaptak lábra a Mennyei
Birodalom előrenyomulásáról, mindenki számára nyilvánvalóvá vált: a szárazföldi híd
nem készül el időben.

A menekültek nyomása és a Mennyei Birodalommal szemben táplált félelem a szedett-

vedett törzseket a belvárosból északkelet felé szorította, majd végül az egyes csoportok
sok-sok kilométer hosszan telepedtek le a partvonalon. A déli csücsköt az új-atlantisziak
tartották a kezükben, és eltökélt szándékuk volt a tengerrel határos földrész teljes
hosszában visszaszorítani az esetleges támadást. A táborhelyek láncolata innen indult el
észak felé, követte az óceán ívét, aztán a Jangce partját követve keletnek fordult, egészen
a túlsó végpontig, melyet Nippon vett birtokba, hogy az árapállyal időszakosan szárazra
kerülő sík területekkel együtt védelmezze. A középső szakaszt Nell tizenkét éves
lányokból álló törzse vagy serege védte a közvetlen támadásoktól: a kihegyezett
bambuszbotokat fokozatosan modernebb fegyverekre cserélték, amelyeket a nipponiak és
az új-atlantisziak tulajdonában lévő hordozható Források segítségével készítettek.

Miután Carl Hollywood szolgálatra jelentkezett az új-atlantiszi táborban, hiába próbálta

meggyőzni feljebbvalóit, hogy több hasznát veszik, ha folytathatja a kutatását, mégis
berendelték katonai szolgálatra. Később aztán őfelsége kormányának legfelsőbb
szintjéről érkezett fontos üzenet az érdekében. A levél első fele méltatta Carl Hollywood
„hősies” tettét, amiért megkísérelte kijuttatni Spence ezredest Sanghajból, és utalt rá,
hogy ha sikerül kiszabadulnia Putungból, lovagi cím várhatja otthon. A második rész
őkirályi fensége, Nell hercegnő kinevezett különleges követeként nevezte meg.

Az üzenet olvastán Carl egy pillanatra egészen megszédült, hiszen saját uralkodója
magával egyenlőnek ismerte el Nellt. Aztán alaposabban belegondolt a helyzetbe, és
belátta, hogy ez így igazságos, ráadásul gyakorlatias megoldás.

Putung utcáin eleget látott az Egérhadseregből (valamilyen okból kifolyólag így nevezték
magukat), ezért számára is nyilvánvaló volt, hogy a lányok valójában egy teljesen új
etnikai csoportot alkotnak, amelynek vita és kétség nélkül Nell a vezetője. Viktória teljes
joggal bánt ilyen tisztelettel az új uralkodóval. A tény, hogy az Egérhadsereg éppen
segített az új-atlantisziak védelmében, és igyekezett megakadályozni, hogy a Mennyei
Birodalom foglyai legyenek, vagy még ennél is rosszabb történjen velük, kifejezetten
józan lépéssé tette a hivatalos elismerést.

Carl Hollywood ugyan még csupán néhány hónappal ezelőtt lett választott törzsének
tagja, most mégis neki kellett őfelsége üdvözletét és jókívánságait tolmácsolni Nell
hercegnőnek, annak a lánynak, akiről igen sokat hallott már Mirandától, de még sosem
találkozott vele. Nem kellett sokat törnie a fejét, mire rájött, ebben Lord Alexander
Chung-Sik Finkle-McGraw keze van.

Miután így megszabadult a hétköznapi kötelezettségeitől, az ostrom harmadik napján, a

dagály vonalát követve észak felé indult az új-atlantiszi táborhelyről. Néhány
méterenként újabb és újabb törzsi határokhoz ért, ahol felmutatta az Egyetemes
Gazdasági Protokoll rendelkezései alapján szabad átjárást biztosító útlevelét. Akadt olyan
terület, amely alig egy-két méter széles volt, de a tulajdonosok féltékenyen őrizték
kijárásukat a tengerre: egész éjjel ültek a parton és meredten figyelték a sötétséget, várták
a közelebbről meghatározatlan formában érkező megváltást. Carl rengeteg különböző
táboron gyalogolt át: voltak itt asantik, kurdok, örmények, navajók, tibetiek, senderók,
mormonok, jezsuiták, lappok, pastuk, tuszik, az Első Szórványköztársaság és számos
oldalhajtása, írek és az a pár helyi CryptNet sejt, ami kénytelen volt kilépni a
nyilvánosság elé. Sosem hallott szintetikus törzsekre bukkant, bár ez egyáltalán nem lepte
meg.
Végül megérkezett egy szép hosszú partszakaszhoz, melyet tizenkét éves kínai lányok
őriztek. Itt felmutatta őfelsége II. Viktória királynőtől kapott felhatalmazását – ez annyira
hatásos volt, hogy a lányok összeverődtek megcsodálni. Carl hatalmas meglepetésére
mindnyájan tökéletesen beszélték az angolt, méghozzá felettébb művelt viktoriánus
stílusban. A jelek szerint szívesen használták, ha elvont témákat kellett megbeszélni, de
amikor gyakorlati kérdések merültek fel, visszaváltottak mandarinra.

A rengeteg gyerek sorfalán át az Egérhadsereg táborhelyére jutott: tulajdonképpen

szabadtéri menedékhely volt ez a többi törzs betegeinek és sebesültjeinek. Akik nem
mozdulatlanul hevertek a földön az egérnővérek gondoskodó figyelmét élvezve, azok a
homokban üldögéltek, átölelték a térdüket, és Új-Csuszán irányába bámultak a hullámok
fölött. A part itt szép fokozatosan lejtett, ezért akár kőhajításnyira is be lehetett gázolni a
habokba.

Valaki pontosan így is tett. Egy fiatal nő volt az, akinek hosszú haja elfedte vállát, és
dereka körül lebegett a vízben. Háttal állt a partnak, a kezében egy könyvvel, és sokáig
nem mozdult.

– Mit művel ott? – kérdezte Carl Hollywood az Egérhadseregtől kísérőjéül kapott lányt,
akinek öt kis csillag volt a hajtókáján. Putungban már rájött a jelzéseik jelentésére: az öt
csillag azt jelentette, hogy négy az ötödiken, vagyis 1024 ember tartozik alá. Ezek szerint
egy ezrednek parancsol.

– Az édesanyját szólongatja.

– Az édesanyját?

– A hullámok alatt van – magyarázta a lány. – Ő a királynő.

– Minek a királynője?

– A tenger alatt élő dobolóké.

Ebből Carl Hollywood rögtön megértette, hogy Nell hercegnő is Mirandát keresi. Hosszú
kabátját a homokra dobta, és a tiszt kíséretében belegázolt a Csendes-óceán vizébe, majd
biztos távolságban megállt: egyrészt azért, hogy ezzel is megadja a Nellnek kijáró
tiszteletet, másrészt pedig azért, mert a hercegnő oldalán egy kard lógott. A lány a
könyve fölé hajolt, mintha gyűjtőprizma lenne az arca, Carl pedig félig-meddig arra
számított, hogy pillantása alatt összepöndörödnek és füstölni kezdenek a lapok.

Nell kisvártatva felnézett a könyvből. A tiszt súgott neki valamit. Carlnak elképzelése
sem volt arról, mi lehet az illem, ha az ember combig a Kelet-kínai-tengerben áll, így
aztán előrelépett, és olyan mélyen meghajolt, amennyire csak ez az adott körülmények
között lehetséges volt, majd átnyújtotta a hercegnőnek a II. Viktória királynőtől kapott
tekercset.
Nell egyetlen szót sem szólt, amikor átvette, csak elolvasta, majd rögtön újra átnézte. Ezt
követően átnyújtotta tisztjének, aki gondosan összetekerte. A hercegnő egy ideig a
hullámokat figyelte, majd Carl szemébe nézett.

– Elfogadom a megbízólevelét, és kérem, tolmácsolja őszinte köszönetemet és

tiszteletemet őfelsége irányába, továbbá bocsánatkérésemet, amiért a körülmények nem
teszik lehetővé, hogy kedves levelére ennél hivatalosabb választ fogalmazzak, pedig
magától értetődően más alkalommal ez lenne a legfontosabb teendőm.

– Amint módomban áll, megteszem, felség – mondta a férfi. Szavai hallatán Nell
hercegnő mintha kissé megingott volna, és egyensúlya megtartására arrébb lépett – persze
ez lehetett a megtörő hullámok visszaáramlása miatt is. Carlnak átvillant az agyán, hogy
még soha senki nem szólította így a lányt. Amíg Viktória nem ismerte el, soha nem
ébredt rá saját rangjára. – A nőt, akit keres, Mirandá-nak hívják – tette hozzá azután.

Nell erre szemmel láthatóan mindenről megfeledkezett, aminek köze volt az

uralkodáshoz, a királynőkhöz vagy a hadseregekhez, és most megint nem volt más, csak
egy fiatal lány, aki… Mit is keres pontosan? Az édesanyját? A nevelőnőjét? A
barátnőjét? Carl Hollywood egy ideig halkan, kedvesen beszélt hozzá, éppen csak
annyira emelte fel a hangját, hogy a hullámverés mellett is hallani lehessen. Mesélt neki
Mirandáról, a könyvről és a Nell hercegnő tetteiről szóló régi történetekről, amelyeket
szó szerint a színfalak mögül követett figyelemmel, amikor sok évvel ezelőtt belenézett a
Parnasszus Színházban Miranda adásába.

A következő két napban a parton lévő menekültek közül sokan léghajókra és tengeri
járművekre szálltak, habár ezek közül néhány igen látványos módon megsemmisült,
mielőtt még kiérhetett volna a Mennyei Birodalom fegyvereinek hatósugarából. Az
Egérhadsereg háromnegyede önmagát evakuálta: meztelenre vetkőztek és tömegével, kart
karba öltve begyalogoltak az óceánba, hogy hajlékony és elsüllyeszthetetlen tutajt
alkossanak, amely lassan, fokozatosan, testet-lelket kimerítő megpróbáltatások árán
átevickélt a tengeren Új-Csuszanba. A part mentén szélsebesen terjedt a sok különböző
szóbeszéd – a törzsi határok nem akadályozták, inkább felgyorsították a folyamatot,
hiszen a nyelvek és kultúrák találkozásából folyamatosan új, az adott közösség félelmeit
és előítéleteit tükröző változatok születtek. A legnépszerűbb verzió szerint a Mennyei
Királyság mindenkinek biztonságos áthaladást ígért, a támadásokat pedig ellenőrizetlenül
maradt intelligens aknák, vagy – legalábbis a legrosszabb változat szerint – a
parancsoknak ellenszegülő, fanatikus hadvezérek hajtották végre, akiket hamarosan
észhez térítenek majd. Keringett egy másik, jóval furcsább pletyka is, amely egyeseket
arra ösztönözte az embereket, hogy a parton maradjanak, és ne bízzák magukat az
evakuálást végző hajókra: a szóbeszéd szerint egy könyvet és egy kardot hordozó fiatal
nő mágikus alagutakat vájt a víz mélyében, amelyeken keresztül mindenkit biztonságos
helyre visz majd. A józanabb gondolkodású kultúrák természetesen erős kétellyel
fogadták a legendát, azonban az ostrom hatodik napjának reggelén a dagály különleges
előjelekkel érkezett a partra: strandlabda méretű, áttetsző tojások lepték el a fövenyt.
Akik feltörték egy ilyen tojás héját, egyedi formájú, vékony, zsaluszerű lamellák
fraktálmintájával áttört hátizsákot találtak benne. A tetejéből merev tömlő indult, és ösz-
szekötötte egy maszkkal. Az adott helyzetben nem kellett sokáig találgatni, mire lehetnek
jók. Az emberek a hátukra vették őket, arcukra helyezték a maszkot, és már ugrottak is a
vízbe. A hátizsák úgy működött, akár egy kopoltyú, és állandó oxigénellátást biztosított.

A kopoltyúzsákokon nem volt semmiféle törzsi jel: egyszerűen csak minden egyes
dagállyal ezrével mosta ki őket a partra a tenger. Az atlantisziak, a nipponiak és a többiek
mind úgy vélték, a saját törzsüktől származnak. Azonban sokan akadtak, akik kapcsolatot
véltek felfedezni a furcsa jelenség, a Nell hercegnő körül terjedő pletykák és az
állítólagos víz alatti alagutak között. Ők végül vándorútra keltek a putungi partvidék
közepe felé, ahol a kicsi, gyenge törzsek verődtek össze. A kitelepítések kezdetével
egyébként is elkerülhetetlenül lazulni kezdtek a törzsi határok, hiszen egyre fogyatkozott
a védők száma. Az ostrom ötödik napján a barbárok összezsúfolódtak a Putung-félsziget
északi csücskén: tízezrek alig néhány lakótömbnyi területen. A kis csoporton túl voltak
az elsősorban a Partvidéki Köztársasághoz köthető kínai menekültek, akik jól tudták,
hogy sohasem olvadhatnának bele a Mennyei Birodalomba. Nem mertek egyszerre
benyomulni az idegen menekültek táborába, akik még mindig nagy erejű fegyverekkel
rendelkeztek, azonban lépésenként araszolgatva, soha meg nem hátrálva, észrevétlenül
egyre szorosabbra vonták körülöttük a hálót, míg a rengeteg barbár egyszer csak térdig az
óceánban találta magát.

Mindenhol azt beszélték, hogy létezik egy Nell hercegnő nevű lány, akinek van egy
varázslója és tanácsadója, akit Carlnak hívnak, és egy napon a semmiből bukkant elő –
szinte mindent tudott, amit a hercegnő, sőt, néhány olyan dolgot is, amit ő nem. A
szóbeszéd szerint ennek a férfinak néhány varázskulcs volt a birtokában, és azzal szót
érthettek a hullámok alatt élő dobolókkal.

A hetedik napon Nell hercegnő pirkadatkor meztelenül a tengerbe gázolt, majd eltűnt a
napfelkeltétől rózsaszínben ragyogó hullámok között, és nem került elő többé. Carl egy
perc múlva követte, bár a hercegnővel ellentétben volt olyan óvatos, hogy magára vett
előtte egy kopoltyúzsákot. Ezután az összes barbár a tengerbe ment: mocskos ruháik
szanaszét hevertek a parton, miután az utolsó talpalatnyi kínai földet is átengedték a
Mennyei Birodalomnak. Addig gyalogoltak előre a vízben, amíg a fejük búbjáig
elnyelték őket a hullámok. Az utóvédet az Egérhadsereg maradéka alkotta: kart karba
öltve, meztelenül rohantak a hullámok közé, hogy egymásba karolva, egyetlen nagy
tömegben lebegjenek ki a tengerre, miközben hevenyészett tutajokon lökdöstek magukkal
néhány sebesültet és beteget. Mire az utolsó lány lába is elrugaszkodott az óceán
homokos fenekéről, a félsziget legvégét, a vékony sziklanyúlványt már el is foglalta egy
vörös övet viselő férfi, aki kacagva állt a parton, mert a Középső Királyság visszanyerte
területi egységét.

Az utolsó idegen ördög, aki távozott, egy szürke szemű, szőke viktoriánus úriember volt,
aki egy darabig csak ringatózott a hullámokban és Putungot nézte, majd megfordult és
ment tovább előre, lefelé. Amikor eltűnt a tengerben, a víz leemelte fejéről a
keménykalapot – a fejfedő néhány percig még a hullámok tetején imbolygott, miközben a
kínaiak petárdafüzéreket durrogtattak a parton, és a piros papírpatronok cafatai
cseresznyevirágok szirmaiként lebegtek a tenger felszínén…

Nell az egyik tengeri felderítőútján találkozott egy férfival – egy dobolóval –, aki úszva
érkezett a mélyből, és a kopoltyúzsákon kívül nem viselt mást. A lánynak igazából meg
kellett volna lepődnie ezen – ehelyett már jóval korábban tudta, hogy közeledik ez az
ember, amikor pedig odaért hozzá, érezte, hogy külső okokból titokzatos folyamatok
indultak meg az elméjében. Volt valami az agyában, ami kapcsolatot teremtett közte és a
dobolók között.

Nell már korábban számos tervet készített, majd átadta a mérnököknek kidolgozásra, ők
pedig mindent továbbítottak Carlnak, aki aztán elvitte az összesét az új-atlantiszi táborba,
ahol akadt egy működőképes, hordozható anyagszerkesztő, amellyel legyártatott egy
kisebbfajta rendszert a nanotechnológiával készült szerkezetek vizsgálatára és
befolyásolására.

A sötétben fényszikrák sziporkáztak Nell testében, mint az éjszakai eget hasító

repülőgépek helyzetjelzői. Az egyiket leválasztották egy szikével és megvizsgálták. A
vérében még több ehhez hasonló szerkezetet találtak. Minden bizonnyal akkor kerültek a
szervezetébe, amikor megerőszakolták. Egyértelmű volt, hogy a Nellben szikrázó fények
irányjelzők voltak, amelyek áthidalhatták az ember és ember között tátongó semmit.

Carl szétszerelte a Nell véréből származó egyik ilyen szerkentyűt, és mechanikus logikára
épülő rendszert talált benne, meg egy mágnesszalagos meghajtót néhány gigabájtnyi
adattal. Az adatokat egymástól jól elkülönített csoportokra osztották, és mindegyiket
külön rejtjelezték. Carl kipróbálta a John Percival Hackworthtől szerzett összes kulcsot;
kiderült, hogy az egyik – Hackworthé – megfejtett néhányat. A kód valamiféle
nanotechnológiával előállított szerkezet tervrajzának részleteit tartalmazta.

Ezután számos önként jelentkezőtől vért vettek, és az egyik mintában ugyanilyen

apróságokat találtak. Amikor a két szerkezet nagyon közel került egymáshoz, lidar
segítségével bemérték egymást, majd összekapcsolódtak: adatokat cseréltek és valamiféle
számítást is végeztek, ami hőt termelt.

A szerkezetek vírusokként léteztek az emberi faj vérében, és szexuális érintkezéssel,

illetve a testnedvek egyéb cseréjével vándoroltak egyik emberből a másikba – a
médiahálózaton közlekedő intelligens adatcsomagokhoz hasonlóan működtek, és a
vérben párosodtak egymással. Az optikai vezetékek és rézdrótok fizikai hálójával
párhuzamosan működő – és feltehetően egyben ahhoz kapcsolódó –, roppant méretű
kommunikációs rendszert alkottak. A fizikai hálóhoz hasonlóan ez a vérháló is képes volt
a számítások elvégzésére: programokat lehetett futtatni rajta. Most már az is világossá
vált, hogy John Percival Hackworth éppen erre használta, és egy saját tervezésű, hatalmas
kiterjedésű, megosztott programot futtatott rajta. Megterveztetett valamit.
– Hackworth az Alkimista – mondta Nell. – A vérháló segítségével tervezi meg a
Magot…

Az alagutak bejárata a parttól fél kilométerre nyílt a tengerben. Némelyik már évek óta
ott lehetett, mert a kagylók és az algák rákérgesedett rétege miatt leginkább korhadt
fatörzsekre hasonlítottak. Ám az is nyilvánvaló volt, hogy az elmúlt néhány napban
szerves leágazások nyíltak belőlük, mint a nedvesség után kutató gyökerek: a tengeri
élőlények kemény páncéljából tiszta, új csövek türemkedtek elő és indultak meg felfelé,
az apályvonal irányába, és útközben újra meg újra kettéváltak. Mire a menekültek
odaértek, már rengeteg nyílást láttak.

Az alagútsarjak ajkakban végződtek, amelyek megragadták és behúzták az embereket,

valahogy úgy, akár az elefánt ormányának a vége – így a lehető legkevesebb tengervíz
jutott be a menekültekkel együtt. Az alagutakat médiatronikus képek szegélyezték és a
mélybe, egyre előre csábították az embereket, mert folyamatosan azt az illúziót keltették,
mintha már csak nagyon keveset kellene menni, és meleg, száraz, rendesen megvilágított
helyre érnek. Azonban a fény a szemlélővel együtt, perisztaltikus mozgással haladt előre,
egyre csak lefelé. A menekültek végül elérték a központi alagutat, a régi, kéreggel benőtt
járatot, ahol – immár szilárd egységgé tömörülve – mentek tovább, amíg valahol mélyen
az óceán felszíne alatt óriási üregbe értek. Itt étel és édesvíz várt rájuk, ők pedig mohón
befaltak mindent.

Két ember nem evett és nem ivott mást, csak a magukkal hozott tartalékokat: Nell és
Carl. Miután felfedezték a lányt dobolóvá tevő nanozitákat, Nell egész éjjel fennmaradt
és tervezett egy antinanozitát, amely felkutatta és megsemmisítette a dobolók
szerkezeteit. Carl ezt maga is bejutatta a véráramába. Nell nem érezte többé a dobolók
befolyásoló erejét, és mind a ketten megőrizhették a szellemi függetlenségüket. Ennek
ellenére nem kísértették a szerencséjüket a dobolók ételével, és jól is tették, mert a
lakoma után a menekültek elálmosodtak, és leheveredtek a padlóra. Alvás közben gőz
szállt fel a csupasz testekből, és hamarosan szikrák gyulladtak bennük, ahogyan csillagok
tűnnek elő az égen, miután lement a nap. Két óra elteltével a csillagok pislákoló
fényszőnyeggé álltak össze: akár olvasni is lehetett volna mellettük, mintha csak a
telihold sütne rá a pázsiton szendergő mulatozókra.

Az immár dobolóvá vált menekültek aludtak és álmodtak, méghozzá mind ugyanazt az

álmot látták, és a barlang falát alkotó médiatronon úszkáló, elvont alakzatok fényei lassan
összeolvadtak, tudattalanjuk mélyén lapuló homályos emlékekké szervezték magukat.
Nell a saját életét látta viszont, az olvasókönyv szavaiba zárt élményeket, de most újra
nyers, riasztó formában mutatkoztak meg előtte. Hiába hunyta le a szemét, mert a falak
hangokat is adtak, és azok elől sehogyan sem tudott elmenekülni.

Carl Hollywood az alagutak falain lebegő ábrákat figyelte – el akarta kerülni az érzelmi
tartalmat, ezért kizárólag bináris jelekként kezelte őket, és igyekezett megfejteni belső
kódrendszerüket és protokolljaikat.
– Mennünk kell – mondta végül Nell, mire Carl felállt és elindult utána egy
véleüenszerűen kiválasztott kijárat felé. Újabb és újabb elágazások követték egymást,
Nell pedig pusztán megérzéseire hallgatva választotta ki haladásuk irányát. Némelyik
járat fénylő dobolókkal teli, tágas üregekbe vezetett, ahol a dobolók aludtak, dugtak vagy
egyszerűen csak a falat püfölték. A barlangoknak mindig rengeteg kijárata volt, ezek
aztán többször is elágaztak és új üregekhez vezettek: az alagutak hálója olyan roppant
méretű és annyira összetett volt, hogy úgy tűnt, mintha az egész óceánra kiterjedne, akár
az idegsejtek, amelyek szétváló és egymásba gabalyodó fonalakkal töltik ki az egész
koponyát.

Amióta kiléptek az alvó menekültekkel teli üregből, mély, éppen csak érzékelhető
dübörgés kísérte őket. Nell először a tengermélyi áramlatok zajának vélte, amikor
azonban egyre erősödött, rájött, hogy az egymással kommunikáló dobolókat hallják, akik
összegyűltek valamelyik központi üregben, és üzeneteket küldtek a hálózatukon. Ettől
szinte pánikszerűen tört rá a sürgető kényszer, hogy megkeresse ezt a gyülekezetet, és
ezért egy ideig csak céltalanul rohangáltak a tökéletesen kiismerhetetlen,
háromdimenziós útvesztőben, úgy próbálták meghatározni, hol van a dobolás
kiindulópontja.

Carl nem tudott olyan gyorsan futni, mint a fürge Nell, és az egyik elágazásban végül
nyomát vesztette. Onnan aztán saját döntései alapján ment előre, és egy kis idő elteltével
– lehetetlenség volt megállapítani, pontosan milyen régóta barangolt – az alagútja
összekapcsolódott egy másikkal, ahol dobolók meneteltek lefelé, az óceán talapzatának
irányába. Carl felismert közülük néhányat. Menekültek voltak, akiket még Putung
partjain látott.

A dobolás nem fokozatosan erősödött, hanem egyszerre változott fülhasogató, minden

mást kiszorító robajjá, amikor egy hatalmas üregbe, legalább egy kilométer széles, kúp
alakú amfiteátrumba ért, ahol a roppant kupolán átszáguldó médiatronikus üzenetek
villámai alkották az eget. A dobolókat a fejük felett villódzó médiavihar és saját belső
izzásuk világította meg, miközben konvekciós örvényben mozogtak fel és le a kúp
oldalán. A forgatag felkapta Carlt és levitte a középpontba, ahol fantasztikusan nagy
orgia zajlott éppen. Az elpárolgott verejték gőze felhőként szállt a magasba. Carl
meztelen bőréhez testek préselődtek, és valósággal égették, mintha mindenki heveny
láztól szenvedett volna, és elméjének valamelyik logikusan, elszigetelten gondolkodó
része, ami továbbra is ésszerű módon szemlélte az eseményeket, felismerte a jelenség
okát: a dobolók a testnedveikkel adatcsomagokat cserélgettek egymással, a csomagok
összeálltak a vérükben, a mechanikus logika pedig eközben hőt termelt, ami a
testhőmérsékletüket növelte.

Órákon át tartott az orgia, ám a konvekciós áramlást idéző mozgás fokozatosan lelassult

és állandó mintába sűrűsödött, mint amikor a függöny felvonásának közeledtével a
színházban keringő tömeg is elfoglalja a helyét. A földszint közepén tágas, üres tér
formálódott, a nézők legbelső gyűrűjében pedig kizárólag férfiak tartózkodtak, mintha
egy utolsó fordulójához érkezett, óriási paráználkodási viadal nyertesei lettek volna. Egy
doboló körbejárt és mindenkinek adott valamit – médiatronikus óvszer volt: amint a
férfiak merev hímvesszőjükre húzták, élénk színek kezdtek villódzni rajta.

Egy nő lépett a gyűrű közepébe. Váratlanul púposodni kezdett a lába alatt a talaj és a
levegőbe emelte, mintha oltáron hevert volna. A dobolás elviselhetetlen erejű cres-
cendóba torkollott, majd elhallgatott. Aztán megint elkezdődött, ezúttal lassú, egyhangú
ritmusban, mire a belső kört alkotó férfiak körültáncolták a nőt. Carl Hollywood látta,
hogy a középen lévő alak nem más, mint Miranda.

Most már mindent értett: a menekülteket a vérükben keringő új adatok miatt terelték be a
dobolok birodalmába, hogy a hatalmas orgia közben az így szerzett információk
belekerülhessenek a vérhálóba. És most ezt az egészet beletöltik Mirandába, akinek a
teste végrehajtja az utolsó, nagy számítási feladatot, bár egészen biztosan élve fog elégni
a folyamat során.

Az egész Hackworth műve volt – ez lehetett a Mag megtervezésére irányuló

erőfeszítéseinek betetőzése, amellyel megszüntetné Új-Atlantisz, Nippon és a központi,
hierarchikus hozzáférésű Táp eszméjére épülő összes többi közösség alapját.

Magányos alak igyekezett bejutni a középpontba; különösen azért volt feltűnő, mert a
bőre egyáltalán nem bocsátott ki fényt. Betört a belső körbe, feldöntött egy táncost, aki az
útjába került, majd az oltárhoz mászott. Miranda a hátán hevert, karját széttárta, mintha
keresztre feszítették volna, bőrén önálló galaxist alkotott a sok színes fény. Nell a karjába
vette, megsimogatta a fejét, majd lehajolt hozzá és megcsókolta – nem csak az ajkuk ért
össze, hanem vadul, nyitott szájjal csókolta, még az ajkát is megharapta, méghozzá
akkora erővel, hogy mindkettejük szája felrepedt, és vérük elkeveredett egymással. A nő
testéből áradó fény veszített erejéből, majd lassan kihunyt, amint a Nell véréből a testébe
jutó gyilkosok felkutatták és elpusztították a nanozitákat. Miranda magához tért, erőtlenül
Nell nyakába kapaszkodott és felült.

Elhallgatott a dobszó. A dobolók csak ültek ott közömbösen: úgy tűnt, csupán egy másik
nőre várnak, aki átveszi Miranda helyét, és ha kell, akár éveken át is hajlandóak itt
maradni. A testükből áradó fény eltompult, odafenn elhomályosult a médiatron, az ábrák
körvonalai szétolvadtak.

Carl Hollywood úgy érezte, végre van feladata: középre ment, egyik karjával Miranda
térde alá nyúlt, a másikkal a vállát fogta és felemelte. Nell megfordult, és kardját maga
előtt tartva kivezette őket a barlangból – egyetlen doboló sem próbálta megállítani őket.

Rengeteg járaton haladtak végig. Minden elágazásnál a felfelé vezető utat választották,
míg végül megpillantották a hullámokon átsütő napfényt, mintha valaki fehér vonalakat
rajzolt volna az áttetsző mennyezetre. Nell karja meglódult, és átvágta mögöttük a falat.
Elborította őket a meleg tengervíz. A lány elrúgta magát és a fény felé úszott. Miranda
nagyon gyengén tempózott, Carl pedig legszívesebben kétfelé szakadt volna: egyrészt
elfogta a pánik, ezért minél hamarabb ki akart jutni a felszínre, másrészt nem hagyhatta
ott Mirandát. Aztán árnyak ereszkedtek feléjük: meztelen lányok tucatjai úsztak lefelé,
szájukból ezüst buborékfüzérek kígyóztak, mandulavágású szemük izgatottan, huncutul
csillogott. Segítő kezek ragadták meg Mirandát és Carlt, és húzták őket felfelé, a fény
irányába.

Nem messze tőlük Új-Csuszan magasodott a tenger fölé. A hegy felől tisztán hallották a
katedrális harangjainak kongását.

Köszönet az alábbiaknak:

Jeremy Bornstein

Douglas (Carl Hollywood) Crockford

K. Eric Drexler

Wayne „Hank” Hansen

Steve Horst

Steve Johnson

Marco Kaltofen

Sachiko Emma Kashiwaya

Kevin Kelly

Alan Moores

Chris Peterson

Rattana Schicketanz

Dean Tribble
Szerzőnkről - Neal Stephenson

Amerikai szerző, aki folyamatosan a tudományosfantasztikum határainak feszegetésével

kísérletezik, műveinek színterét hol a jövőbe, hol pedig a múltba helyezve. 1959-ben
született, és a Bostoni Egyetemen végzett földrajz-fizika szakon. Első regénye, a The Big
U 1984-ben jelent meg, és az amerikai felsőoktatás világából űzött gúnyt. Második
kötete, az 1988-as Zodiac alcíme szerint ökothriller, voltaképpen egy
környezetszennyezési ügyben nyomozó természetvédő aktivista története.

Az első két mű viszonylagos sikertelensége után az 1992-ben megjelent Snow Crash

rövid idő alatt megdöbbentő népszerűségre tett szert: egy csapásra felrázta a kiberpunk
elszürkülésén kesergő rajongókat, és a kritika is elismeréssel szólt róla. Még Arthur C.
Clarke-díjra is jelölték. Ezt követte két, unokabátyjával közösen, Stephen Bury álnéven
publikált politikai thriller, majd a Diamond Age (1995), amellyel folytatta SF-
diadalmenetét. A regény elnyerte a Hugo-díjat és még néhányra jelölték. Központi témája
a nanotechnológia, és ha úgy vesszük, akár a Snow Crash folytatásának is tekinthető.

Stephenson következő köteteivel látszólag távolodni kezdett az SF-től. A kódfejtés

rejtelmeivel foglalkozó 1999-es Cryptonomicon két történetszála a második
világháborúban, illetve jelenünkben játszódik, a 2003-ban elindított Barokk-ciklus pedig
a 17-18. században. A szerző mindazonáltal ezeket a regényeit is SF-nek tartja, és
hosszasan képes emellett érveket felsorakoztatni.

A 2008-as Anathem egy olyan poszt-apokaliptikus világban játszódik, ahol a tudomány a

vallás szerepét vette át. Stephenson jelenleg egy újabb thrilleren dolgozik, várható címe
Readme lesz.