A
rendszerváltás óta eltelt 30 év
során egyedülálló, immár két
hónapja szűnni nem akaró
egyetemi tiltakozási akciót figyelve
bizonyára sokakat foglalkoztat a
gondolat, hogy miért pont a Szín-
ház- és Filmművészeti Egyetem ok-
tatói és hallgatói azok, akikben van
mersz, erő és akarat ahhoz, hogy
ilyen következetesen, keményen és
egységesen szembeszálljanak a zsar-
noki hatalommal. A kérdésre nyil-
ván számos magyarázat adható,
sok-sok egyidejű, egymást erősítő
tényező játszik szerepet abban, hogy
éppen a színházi és filmes szakma
leendő és mai képviselői azok, akik
példát mutatnak az országnak de-
mokráciából, szabadságszeretetből
és szolidaritásból.
Mivel mindketten oktattunk, il-
letve oktatunk az SZFE-n, szemé-
lyes tapasztalatunk is van arról, hogy
erre az egyetemre többségében a sa-
ját korosztályuknál érettebb, céltu-
datosabb diákok kerülnek be, egy
rendkívül kemény és hosszú – hóna-
pokig tartó – felvételi procedúra
után, 15–20-szoros túljelentkezés
mellett. Ennek megfelelően az SZFE
diákjának lenni sok szempontból ki-
vételes helyzetet, büszkeséget és el-
hivatottságot jelent azon túl is, hogy
a művészeti pályát választók több-
sége eredendően is az egyéni és tár-
sadalmi problémákra érzékenyeb-
ben reagáló, kreatív, autonóm fiata-
lokat feltételez.
* kai vagy helyi civil közösségnek nem
Abban azonban, hogy mindezek a
képességek és tudások ilyen termé-
keny, összehangolt, sikeres együtt-
működéssé állnak össze, talán a leg-
fontosabb szerepet az játssza, hogy
az összes magyar felsőoktatási in-
tézmény közül az SZFE az egyet-
len, ahol valódi közösségek létez-
nek és dolgoznak, és így az együtt-
működés kis körei szerveződnek til-
takozó és a hatalmi önkénynek el-
lenálló erővé. A Színház- és Film-
művészeti Egyetem hallgatói öt éven
keresztül egy osztályba járnak, kö-
zös produkciókat hoznak létre, és
ez alatt az idő alatt nemcsak a szak-
májukat tanulják meg, hanem az
egymásrautaltság, az együttműkö-
dés, a közös siker és kudarc minden
örömét és kínját. Nemcsak az egyes
osztályok, hanem az évfolyamok
hallgatói is egymásra vannak utal-
va, csak egymást segítve oldhatják
meg feladataikat. Ha nincs együtt-
működés, az biztos garancia a bu-
kásra, még a kiemelkedő egyéni tel-
jesítmények is csak a közösen létre-
hozott alkotásokban születhetnek
meg. Aki nem tud beilleszkedni a
közösségbe, az kudarcra van ítélve.
És az oktatók is ennek a közös mun-
kának a résztvevői, irányítói, az ő
munkájuk sikere is nagymértékben
attól függ, hogyan tudnak együtt-
működni a diákok egymással és a
tanárokkal.
Ezzel szemben a többi felsőokta-
tási intézményben, különösen a kre-
ditrendszer bevezetése óta, a diák-
társadalom dezintegrálódott, a diá-
kok elmagányosodva próbálnak
megküzdeni az előttük álló nehéz-
ségekkel, naphosszat rohangálnak
tantermek és épületek között, és év-
folyamtársaik közül is csak néhányat
ismernek. Minden órát más diákok
társaságában töltenek, akik jelentős
részének még a nevét sem tudják.
Többségüknek nem adatik meg a
hagyományos mentor–diák kapcso-
lat, és a csoporthoz tartozás élmé-
nye sem. Így azután bármiféle ér-
deksérelem, jogfosztás, diszkrimi-
náció éri őket, vagy szó nélkül bele-
nyugszanak, vagy magányosan pró-
bálnak megküzdeni ezzel. Egyete-
mi éveik alatt nem sajátítják el az
együttműködéshez szükséges kész-
ségeket, és nem ismerik meg ennek
élményét.
Napjainkban az egyetemi hallga-
tók társadalma éppen annyira szét-
esett, dezintegrálódott, mint a ma-
gyar társadalom egésze. Amint a két-
évente elvégzett European Social
Survey kutatássorozat adatai is bi-
zonyítják, az összes európai ország
közül Magyarországé az egyik leg­
elmagányosodottabb, legkevésbé
aktív és önszerveződő társadalom.
Európa-szerte nálunk a legmagá-
nyosabbak az emberek, honfitársa-
inknak van a legkevesebb barátjuk,
döntő többségük semmiféle politi-
2020. NOVEMBER 13.
GÁBOR GYÖRGY–VÁSÁRHELYI MÁRIA:
Miért pont az SZFE?
„A mi ügyünkről alig tud valaki rajtunk kívül, mi pedig nem tudunk eleget másokról.
Márpedig semmi esélyünk érdemben tiltakozni, amíg ez az alapállapot gyökeresen meg nem változik,
és nem egymás mellé állva állunk ki magunkért.” (Vilmos Noémi SZFE-hallgató, 2020. október 23.)
tagja, egyáltalán nem vesz részt tár-
sadalmi mozgalmakban, és nem is
támogat ilyeneket. Míg a szomszé-
dos Ausztriában csupán a felnőtt la-
kosság 10, Franciaországban 5, Bel-
giumban 6, Németországban 7 szá-
zaléka mondta azt, hogy soha vagy
csak nagyon ritkán találkozik bará-
taival, rokonaival, Magyarországon
ugyanez az arány 39 (!) százalék, és
ezzel ebben a szomorú rangsorban
egész Európában listavezetők va-
gyunk. Még a hozzánk hasonlóan
hányattatott sorsú környező orszá-
gok sorából is messze kilógunk;
Csehországban és Szlovéniában csu-
pán a lakosság 10, Horvátország-
ban 7, Szlovákiában 16, Lengyelor-
szágban pedig 21 százaléka mond-
ta azt, hogy sem a rokonaival, sem
a barátaival nem találkozik legalább
havonta egyszer. Ha csupán ezt az
egy jelzőszámot tekintjük, az is tra-
gikus képet fest a magyar lakosság
szociális beágyazottságáról. És en-
nek inverzeként míg Olaszország-
ban, Ausztriában, Németországban
a lakosság több mint 60, Hollandi-
ában pedig 75 százaléka találkozik
legalább hetente egyszer rokonai-
val, barátaival, nálunk mindössze
az emberek 20 százaléka tart fenn
ilyen szoros kapcsolatot a környe-
zetében élőkkel.
* tudását, ismereteit a tanítás során
A civil és politikai aktivitást tekint-
ve is leghátul kullogunk a sorban.
Finnországban és Svédországban
az emberek 38, Hollandiában 34,
Németországban 31 százaléka vesz
részt valamilyen civil szervezet mun-
kájában, nálunk viszont mindössze
alig 3 százaléka, és még a hozzánk
hasonló közép-európai országokban
is kétszer-háromszor ennyien tevé-
kenykednek civil aktivistaként. Po-
litikai demonstráción Magyarorszá-
gon mindössze az emberek 2 száza-
léka vett részt az elmúlt egy évben,
ilyen alacsony szintű aktivitás egész
Európában rajtunk kívül csak Bul-
gáriában tapasztalható, és hasonló
a helyzet a politikai szervezetekben
való civil aktivitás területén is, a la-
kosságon belül egy százalékot sem
ér el azok aránya, akik civilként sze-
repet vállaltak egy-egy politikai szer-
vezet tevékenységében.
Márpedig Hannah Arendt A tota-
litarizmus gyökerei című munkájának
pontos és érzékeny elemzése óta tud-
ható, hogy „az atomizált, elszigetelt
egyének” (atomized, isolated indi-
viduals) hajlamosak a szélsőséges
mozgalmakhoz csatlakozni, ame-
lyek az összetartozás (belonging) és
a hatalom (empowerment) illúzió-
ját kínálják nekik.
Ami az SZFE sajátos helyzetét il-
leti, a hatalom által modellváltásnak
hazudott, valójában durva politikai
érdekeket és ködös ideológiai szem-
pontokat érvényesíteni szándékozó,
Szlabey Zoltán munkája
továbbá a holdudvar bevetésre ácsin-
gózó káderutánpótlásának benyúj-
tott igényeit kielégíteni óhajtó és an-
nak eddigi szolgálatait megköszön-
ni igyekvő fennhatóság a művésze-
ti képzés egyik legfőbb sajátosságá-
val nem számolt, részben saját tel-
jes süketsége és tapasztalatlansága,
részben az erőhöz szokott, izomból
végrehajtott s legfőképp a hübrisz
vezette döntési mechanizmusaiból
következően. A hazai és a világ egye-
temeiről is egyre inkább kivesző le-
gitim tekintélytípusról van szó. Ar-
ról, amelyet nem az autoriter jelle-
gű tekintély intézményen belüli ural-
mi pozíciója teremt meg vagy köve-
tel ki magának, s nem is a tételes
rend jogilag körülbástyázott sza-
bályzórendszere, hanem a klasszi-
kus egyetemek és iskolák mester és
tanítvány kapcsolatát alapvetően
meghatározó, bensőséges karizma-
tikus-példaadó szakmai tekintélye.
Az, amely minden hierarchikus,
alá-fölé rendeltségi viszonyt felülír,
s amelyben a mester tekintélyét ki-
zárólag szakmai felkészültsége, tu-
dása, elismert és példának tekintett
életműve és művészete határozza
meg, valamint az a képessége – s ez
sem a tudományos, sem a művésze-
ti képzésben messze nem magától
értetődő –, amely alkalmassá teszi a
mestert arra, hogy többszörösen bi-
zonyított, elismert és nagyra tartott
átadja.
Az SZFE hallgatói saját bőrükön
voltak kénytelenek megtapasztalni,
milyen az, amikor a bensőséges mes-
ter–tanítvány viszonyt az illegitim
hatalmi-bürokratikus erőszakrend-
szer egy tollvonással megpróbálja
felülírni; amikor az együttműködést,
a kooperációt, a választás szabadsá-
gát és a másik elfogadásának meg-
határozó élményét és napi gyakor-
latát az engedelmesség parancsural-
mi rendszere törekszik felváltani, s
a szakmai és művészi illetékesség
helyére az autoriter illetéktelenség
kíván erőszakosan behatolni. Ezért
is volt különösen fájdalmas, amikor
az egyetem autonómiájának szétzú-
zását követően több meghatározó
egyetemi oktató (mester) bejelentet-
te távozását, s ezért elfogadhatatlan
a hallgatók számára, hogy a helyük-
be olyan felülről kinevezett egyete-
mi vezetőség érkezett, amelynek egy-
általán nincs vagy alig akad hiteles
szakmai és oktatói tapasztalata, s lé-
nyegét tekintve egyáltalán nem vagy
alig-alig rendelkeznek számottevő
tanítványokkal. Márpedig egy egye-
tem rangját és oktatóinak hitelessé-
gét a műhelyből kikerült egykori ta-
nítványok adják meg. Vagyis a hall-
gatók a klasszikus oktatási rendszer
legtradicionálisabb és legelenged-
hetetlenebb kapcsolatától, a mester
és tanítvány egész életre és teljes pá-
lyára kiható viszonyától érzik ma-
gukat megfosztva, jelenlegi helyze-
tükben sajnos teljes joggal. A koráb-
ból fakadóan – roppant fegyelme-
bi feltétlen hűsége és többszörösen
bizonyított engedelmessége miatt a
legmagasabb politikai helyről a „fel-
sőoktatásért felelős” címkéjével vál-
lon veregetett államtitkáron kívül
mindenki tudja jól, hogy a kineve-
zett kuratórium legfőbb ura egyete-
mi oktatóként sosem bizonyított,
nem állta meg a helyét, éppen ellen-
kezőleg, pontosan úgy, ahogy a ku-
ratórium másik tagja színházi direk-
torként. S persze semmit sem pótol,
csak épp a teljes szakma, az egyete-
mi hallgatóság és egyáltalán: az
egész magyarországi felsőoktatási
rendszer, benne a több évtizedes ko-
moly szakmai munkát végző és tu-
dományos teljesítményt felmutató
egyetemi oktatói társadalom teljes
lenézéséről, semmibevételéről és
megvetéséről tanúskodik az, hogy
a nem létező oktatási tapasztalato-
kat és a mérhetetlen, mert ugyan-
csak nem létező tudományos telje-
sítményeket valamiféle főkegyúri
jogkörből adományozott kamu ki-
nevezésekkel és érdemtelenül meg-
szerzett egyetemi fokozatokkal kí-
vánják pótolni, s az egyetemi közeg-
ben járatlan nagyközönség tekinte-
tét ezzel elhomályosítani.
* működés és szolidaritás hagyomá-
A közvélekedés szerint a művészek-
nek készülő hallgatók „lazábbak”,
bohémebbek” korosztályuk más
egyetemi hallgatóinál, s ez abból a
szempontból igaz, hogy egy leendő
művésznek hozzá kell szoknia ah-
hoz, s meg kell tanulnia azt, hogy a
hagyományoshoz képest másként,
más nézőpontból, más optikával,
más perspektívából lássa és érzékel-
je a világot. Ám az SZFE diákjai,
más egyetem hallgatókhoz képest –
mindennapi életükből és munkájuk-
5
zettek: számukra a tanrend akár a
nap 24 órájára is kiterjedhet, hiszen
oktatóik, színházi és filmes rende-
zők, színészek, operatőrök, drama-
turgok vagy éppen az elméleti mun-
kát vezető színháztörténészek, film-
és színházkritikusok olykor napköz-
ben vagy az esti órákban dolgoznak
(színházban próbálnak, forgatáso-
kon közreműködnek, fellépnek, elő-
adásokat tekintenek meg, hazai és
nemzetközi szakmai zsűrik munká-
jában vesznek részt etc.), s rutinsze-
rű, hogy mondjuk az osztályfőnök
az esti színházi fellépést követően
megy be az SZFE-re, ahol éjszaka
kezdi meg munkáját a tanítványok-
kal. S hasonlóképp, az SZFE hall-
gatóinak jelentős része mind a téli,
mind a nyári szünetben dolgozik,
miként hétköznap és hétvégén egy-
aránt, forgatásokon, nyári szabad-
téri előadásokon szerepel stb. Ez a
kettősség, vagyis a „laza bohémság”
és a diszciplína, azaz a fegyelmezett-
ség egyszerre érzékelhető a hallga-
tók kifejezetten sikeresnek mondha-
tó és mindenfajta autokratikus fel-
lépéssel szembeni tiltakozásának
példaképéül szolgáló tiltakozó meg-
mozdulásában: kitéve a hatalom
odaszalajtott emberei és a hatalom
bérsajtója állandó manipulációjá-
nak, fenyegetőzéseinek, megfélem-
lítéseinek és hazudozásainak, a hall-
gatók figyelemre méltó kreativitás-
sal, szellemmel, humorral, iróniával
tartják életben az egyetemi autonó-
mia alapjogáért való küzdelmüket,
s teszik mindezt már hónapok óta,
egyre nehezebb feltételek mellett, a
maguk által működtetett bázisde-
mokratikus struktúra embert próbá-
ló, figyelmet és toleranciát igénylő
helyzetében.
A hatalmi üzemmód rutinszerű és
minden személyes jellegtől, szán-
déktól vagy gondolattól megcson-
kított, trösztösített és uniformizált
egyengondolkodása a fentiekkel nem
számolt: egy erőre és erőszakra ba-
zírozó állami apparátus mit sem tud
a művészeti képzés sajátosságáról,
mester és tanítvány viszonyáról, egy
művészeti pályára készülő fiatal em-
ber fantáziájáról, gondolkodásáról
és mentalitásáról, ám nap mint nap
érzékelheti, hogy bürokratikus gé-
pezete ebben a közegben szükség-
szerűen felmondja a szolgálatot.
A fentiekből következik azonban
az is, hogy az SZFE oktatóinak és
diákjainak okosan szervezett, szoli-
dáris lázadása az elnyomó hatalom-
mal szemben valójában rendszer-
idegen saját tágabb környezetében.
Európa egyik leginkább szétesett,
dezintegrálódott társadalmában
ugyanis alig-alig léteznek működő
közösségek, hiányoznak az együtt-
nyai és készségei. A polgári körök
éppen közösségteremtő erejük mi-
att voltak páratlanul sikeresek a ma-
guk nemében, egy közös cél érde-
kében vertikálisan és horizontálisan
is összekötötték és mozgósították a
társadalom elégedetlen tagjait.
Mindebből pedig az a tanulság,
hogy ha a Fidesszel szembeni egy-
re szélesedő társadalmi elégedetlen-
séget az ellenzéki pártoknak nem si-
kerül integrálniuk és közösségi él-
ménnyé tenniük, akkor kevés esély
lesz a hatalomváltásra.