Madárfejűek Társasága

NNCL32-25Fv1.0

Bohumil Hrabal
SÖRGYÁRI CAPRICCIO

Fordította Hap Béla

ISBN 963 07 3763 9

Bohumil Hrabal: Postřižiny

Československý Spisovatel, Praha, 1976
© B. Hrabal, 1976
Hungarian Translation © Hap Béla, 1979

Bovaryné én vagyok

GUSTAVE FLAUBERT

Szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt, mikor ronggyal és összegyűrt Nemzeti
Politiká-val tisztítom a lámpák üvegcilinderét, gyufával ledörzsölöm az égett kanócok feketéjét,
visszateszem a rézsapkákat, és pontosan hét órakor bekövetkezik az a gyönyörű pillanat, mikor
abbahagyják a munkát a sörgyári gépek, és a dinamó, mely az áramot nyomja mindenfelé, ahol
villanykörte ég, az a dinamó csökkenteni kezdi a fordulatszámot, és ahogy gyengül az áram,
gyengül a körték fénye is, a fehér fény lassanként rózsaszínbe megy át, a rózsaszínű fény pedig
szürkébe, flóron és organdin szűrődik át, végül a wolframszálak piros, angolkóros
gyermekujjakat mutatnak a plafonon, piros violinkulcsot. Aztán meggyújtom a kanócot,
felteszem a cilindert, felcsavarom a sárga nyelvecskét, felteszem a porcelán rózsákkal díszített
tejüveget. Szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt, szeretek fölfelé nézni az alatt a néhány
perc alatt, mikor úgy folyik el a körtéből a fény, mint a vér a kakas elvágott torkából, szeretem
nézni az elektromos áramnak ezt az egyre halványuló kézjegyét, és borzadok a gondolatára,
hogy eljön az az idő, mikor bevezetik a sörgyárba a városi áramot, és az összes sörgyári lámpa,
az istállók összes viharlámpája, az összes kerek, tükrös lámpa, az összes kerek, kanócos, hasas
lámpa egy nap fogja magát, és nem gyullad meg, már senki nem lesz kíváncsi a fényükre, mert
ezt az egész ceremóniát felváltja egy kapcsoló, akárcsak a vízcsap, ami azokat a szép nyomós
kutakat váltotta fel. Szeretem ezeket az én égő lámpáimat, melyeknek fényében tányérokat meg
evőeszközt hordok az asztalra, újságok vagy könyvek nyílnak szét, szeretem a lámpáktól
megvilágított, csak úgy az abroszon pihenő kezeket, a levágott emberi kezeket, melyeknek
ránc-kézírásából kiolvasható annak az embernek a jelleme, akié az a kéz, szeretem a hordozható
petróleumlámpákat; melyekkel esténként a látogatók elé megyek, és az arcukba meg az útra
világítok, szeretem azokat a lámpákat, melyeknek fényében függönyöket horgolok, és mélyen
álmodozom, azokat a lámpákat, melyek egy erőszakos fújással eloltva, szúrós szagot árasztanak,
s ez a szag szemrehányással önti el a sötét szobát. Csak legyen erőm, ha bent lesz a sörgyárban
az áram, hetente legalább egyszer meggyújtani este a lámpákat és figyelni a dallamos sistergést,
azét a sárga fényét, mely mély árnyakat vet, és óvatos járásra és álmodozásra késztet.
Francin az irodában két kerek, kanócos, hasas lámpát égetett, két, házmesterné módjára
örökké morgó lámpát, melyek az óriási asztal szélén álltak, két lámpát; melyek úgy árasztották a
meleget, mint két kiskályha; két lámpát, melyek óriási étvággyal habzsolták a petróleumot. E
dundi lámpák zöld ernyői szinte vonalzóval meghúzva hasították fénytérre és árnytérre az
irodát, úgyhogy ha benéztem az ablakon, Francin mindig szét volt vágva egy vitriollal leöntött
Francinra és egy félhomály elnyelte Francinra. Iszonyú huzatuk volt a sárgaréz szerkezeteknek,
ezeknek a rézkosaraknak, amelyekben vízszintes sróffal le- vagy felcsavart kanóc mozgott,
annyi oxigént fogyasztottak a Francin lámpái, hogy kiszipolyozták maguk körül a levegőt,
olyannyira, hogy ha Francin a közelükben tette le a cigarettáját, a rézszáj kék füstszalagokat
szürcsölt befelé, s a cigarettafüst, ahogy a bűvkörébe került ezeknek a hasas lámpáknak,
kíméletlenül szürcsölődött befelé, és az üvegcilinder huzatában elemésztődött a lángtól, mely
zöldesen fénylett a sapka fölött, mint az a fény, ami a korhadt tuskóból jön, mint a lidércfény,
mint a Szent Illés tüze, mint a Szentlélek, amely a kerek kanóc kövér, sárga fénye fölött lebegő,
lila lángocska formájában szállt le. S e lámpák fényében Francin a nyitott sörgyári könyvekbe
írta a söreladást, a bevételt és a kiadást, összeállította a heti és a havi jelentéseket, hogy minden
év végén megvonhassa a mérleget az egész naptári évre, és úgy ragyogtak e könyvek lapjai, akár
a keményített ingmellek. Ha Francin lapozott, a két hasas lámpa úgy felháborodott minden
mozdulaton, hogy kialvással fenyegetett, elterpeszkedtek a lámpák, mintha két, álmából felvert,
nagy madár lenne ott, az a két lámpa a szó szoros értelmében mérgesen tekergette hosszú
nyakát, széjjelhajigálták a plafonon azokat a szüntelenül lélegző árnyjátékokat, azokat az
özönvíz előtti állatokat, a plafonon ezekben a félárnyékokban mindig lobogó elefántfüleket
láttam, lélegző csontváz-mellkasokat, két nagy éjjeli lepkét odaszögezve ahhoz a fénycölöphöz,
amely az üvegcilinderből állt ki és emelkedett egyenesen a plafon felé, ahol mindegyik lámpa
fölött vakító, kerek tükröcske fénylett, egy-egy élesen megvilágított ezüst pénzdarab, mely
szakadatlanul, alig észrevehetően, de mégis mozgott, kifejezve melyik-melyik a maga
lámpájának hangulatát. Francin, amikor lapozott, újra fölírta a vendéglősök kereszt- és
vezetéknevét. Ehhez hármas redisztollat használt, és ahogy a régi misekönyvekben és
ünnepélyes oklevelekben szokott lenni, minden kezdőbetűből iniciálét kanyarított, tele díszes
kacskaringókkal és dalmahodó erővonalakkal, ahogy ott ültem az irodában, és a félhomályból
néztem az irodai lámpáktól klórmésszel bekent kezét, mindig az volt a benyomásom, hogy a
Francin azokat az iniciálékat az én hajamról mintázza, az inspirálja, mindig a hajamon felejtette
a szemét, szikrázott belőle a fény, láttam a tükörben, hogy ha én .este ott voltam valahol, ott az
én frizurám meg a hajam minősége miatt mindig eggyel több lámpa volt, Francin a redisztollal
felírta a főbb kezdőbetűket, aztán vékony tollakat mártogatott az impressziója szerint zöld, kék
vagy piros tintába, és nekilátott körülrajzolni az iniciálékat az én dalmahodó hajammal, mint a
lugast körülnövő rózsabokor, úgy díszítette fel Francin a hajam vastag vonalainak sűrű hálójával
és ága-bogával a vendéglősök kereszt- és vezetéknevének kezdőbetűjét.
Aztán mikor fáradtan hazajött az irodából, állt az ajtóban az árnyékban, fehér mandzsettái
arról árulkodtak, mennyire kimerült a nap folyamán, az a két mandzsetta szinte a térdeit érte,
annyi gondot és bosszúságot vett a vállára Francin a nap folyamán, hogy mindig összement tíz
centimétert, talán többet is. Én pedig tudtam, hogy a legnagyobb gond én vagyok, hogy mióta
először megpillantott, láthatatlan és mégis oly konkrét hátizsákban cipel a hátán, és az a hátizsák
napról napra nehezebb. Aztán álltunk minden este az égő, lehúzós lámpa alatt, a zöld tányérja
akkora volt; hogy mind a ketten aláfértünk, az alá az esernyőnyi csillár alá, ott álltunk alatta a
sziszegő petróleumlámpafény záporában, fél kézzel átöleltem Francint, és a másik kezemmel a
tarkóját simogattam, neki le volt hunyva a szeme, .és mélyeket lélegzett, és mikor
megnyugodott, átölelte a derekamat, úgy nézett ki, hogy valami szalontáncba akarunk fogni,
csakhogy valami többről volt szó, tisztítófürdő volt ez, és Francin abban súgta a fülembe, mi
minden történt vele aznap, én meg simogattam, és minden kézmozdulatom a ráncait simította ki,
aztán kibontott hajamat simogatta, minden alkalommal lejjebb húztam a porcelán csillárt, sűrűn
körül volt aggatva korallal egymáshoz erősített színes üvegcsövecskékkel, zörgött a sok
csingilingi a fülünk mellett, mint meg annyi bádogmütyürke és dísz egy török táncosnő. dereka
körül, néha az volt az érzésem, hogy egy üvegkalap az a nagy lehúzós lámpa, mindkettőnk
fejibe nyomva fülig, egy metszett jégcsapok záporával körülaggatott kalap... Hátrakergettem
Francin arcából az utolsó ráncot, valahova a hajába vagy a füle mögé, ő meg kinyitotta a szemét,
fölegyenesedett, a mandzsettái visszakerültek a csípője magasságába, bizalmatlanul rám nézett,
és mikor elmosolyodtam és bólintottam, ő is elmosolyodott, aztán lesütötte a szemét, és leült az
asztalhoz, összeszedte a bátorságát, és rám szegezte a tekintetét, én meg rá, és láttam, mekkora
hatalmam van rajta, láttam, hogy a szemem megbűvöli, mint a tigriskígyóé a rémült pintyet, ha
rámered.
Ma este nyerítés hallatszott be a sötét udvarról, aztán még egy nyihogás, aztán paták
dobogása hangzott fel, láncok csörgése és csatok csilingelése, Francin felegyenesedett és fülelt,
fogtam a lámpát, kimentem a folyosóra, és kinyitottam az ajtót, a sörgyári kocsis kiabált odakint
a sötétben : – Hola, Ede, Kare, hola ištene! – de mondhatta azoknak, vágtattak ki az istállóból a
herélt belga lovak lámpával a szügyükön, úgy, ahogy megjöttek fáradtan, kifogva a kocsiból,
igástul és a hám szegélyére akasztott istránggal, teljes szerszámban az egész napi sörhordás
után, amikor mindenki azt hitte, hogy ezek a herélt csődörök másra se gondolnak, mint a
szénára, a puttony cefrére meg a láda zabra, szóval ez a két ló évente négyszer váratlanul
visszaemlékezett csődöréveire, még kifejletlen mirigyekkel, de mégis már mirigyekkel teli
geniális ifjúságukra, és fellázadtak, csináltak egy kis lázadást, sötét alkonyokon jelt adtak
egymásnak az istállóba hazatérőben, és megbokrosodtak, megbokrosodtak, csak az emberek
mondják, hogy ezek a volt csődörök megbokrosodtak, nem bokrosodtak meg azok, csak nem
felejtették el, hogy még mindig és az utolsó pillanatig követheti az állat is a szabadság útját...
most a szolgálati lakások mellett száguldottak a betonjárdán, patáik szikrát hánytak, s a vezeték
ló szügyén dühödten rángatózott és hánykolódott a lámpa, és röpködő csatokat és szakadt
istrángot világított meg, kihajoltam, és a petróleumlámpa finom fényében átrepült a belga pár, a
kövér; óriási herélt csődörök, Ede és Kare, huszonöt métermázsát nyomtak együtt, s e huszonöt
métermázsát most mozgásba hozták, s ez a mozgás minduntalan zuhanással fenyegetett, s az
egyik ló zuhanása a másikét is jelentette, mert egymáshoz láncolták őket a hevederek még a
bőrcsatok meg a gyeplő, de mintha folyton összebeszéltek volna abban a vágtában, mindketten
egyszerre bokrosodtak meg, és hol az egyik, hol a másik vezetett, nem többel, mint néhány
centiméterrel... mögöttük szaladt a szegény kocsis az ostorral, kiverte a hideg verejték, hogy ha
az egyik ló a lábát törné, hány évig vonná azt le neki a sörgyárigazgatóság... a két ló veszte meg
azt jelentené, hogy fizethet életevégéig... – Hola, Ede, Kare! Hola ištene! – ám a fogat már a
malátázó előtti huzattal robogott szemközt, most lágyabbak lettek patáik a kémény meg a szérű
melletti, sáros úton, lassítottak is a lovak, aztán az istállóknál, a macskaköveken megint
gyorsítottak, a folyosók petróleumlámpáinak szögletes fényaknáitól bevilágított kis betonjárdán
pedig, azon a járdán, melyből minden földön vonszolt csat, minden lánc, minden patkó szikrákat
csiholt, szóval ott nekiiramodott a két belga, nem is rohanás volt az már, hanem visszafogott
zuhanás, mint a vásári trombita, úgy fújtattak az orrlikaik, szemük kimered és iszonnyal tele, az
irodánál a kanyarban mindkettő, mint egy börleszkben, megcsúszott a betonjárdán, de siklottak
tovább szikrákat hányó hátsó patáikon, a kocsis megdermedt félelmében. Francin az ajtóhoz
szaladt, de én az ajtófélfának támaszkodva álltam, és imádkoztam, hogy ne essék semmi bajuk a
lovaknak, nagyon jól tudtam, hogy az ő esetük az enyém is, és Ede meg Kare újra egyetértésben
ügetett egymás mellett a malátázó huzatjával szemben, patkóik lehalkultak a puha sárban a
csíráztató szérű melletti úton, és megint jelt adtak egymásnak, és harmadszor is nekiiramodtak,
a kocsis félreugrott, s a lámpa, ahogy az egyik ló megrántotta a kantárt, nagy ívben elrepült, és
pozdorjává tört a mosókonyhán,. a csörrenés új erőt adott a belgáknak, felnyerítettek, előbb
egymás után, aztán mindketten egyszerre, és nekiiramodtak a betonjárdán... Francint néztem,
mintha én változtam volna át egy belga csődörpórrá, az én lázongó természetem volt az, havonta
egyszer őrjöngeni egy jót, én is negyedévenkénti szabadságvágyban szenvedtem, én, aki herélt
sem voltam, épp ellenkezőleg, egészséges, olykor túlságosan is ... Francin meg rám nézett, és
látta, hogy a megbokrosodott belga fogat, az a két világos, lobogó sörény meg a két hatalmas, a
barna test mögött a levegőben lobogó farkcsóva, mindez én vagyok, nem én, hanem az én
természetem, az én sötét éjszakán végigröpülő, megbokrosodott arany frizurám, az én lobogó,
ősszé nem fogott hajam... félretolt, és most ott állt Francin előrenyújtott kézzel a folyosóról
áradó fény alagútjában, fölemelt kézzel a lovak elé lépett, és "Idudududu! Holá!"-t kiáltott, a
herélt belga csődörök lefékeztek, patkóik alól szikrák röpködték, Francin hátraugorva kantáron
ragadta a vezeték lovat, megrántotta a kantárt, a zabla belemélyedt az állat habzó pofájába, s a
lovak mozgása lecsillapodott, a csatok, a gyeplő és a szerszám szíjai a földre estek, odaszaladt a
kocsis, és kantáron fogta a nyergest... – Gondnok úr... – dadogta a kocsis. – Lecsutakolni őket
szalmával, átvezetni az udvaron... negyvenezret ér ez a pár, érti, Martin úr?. – mondta Francin, s
ahogy berobogott a kapun, mint egy ulánus, akiknél a monarchiában szolgált, hát fellök, ha félre
nem ugrok, keresztülment volna rajtam... aztán a sötétből ostorcsapások hangzottak és a belga
Lovak fájdalmas nyerítése, káromkodás és ostornyéllel mért ütések, aztán a lovak sötétben
ugrándozása és a hosszú ostor csattogása, mely a lábukra tekeredett, és a bőrüket hasogatta.

Hanem hozzátartozik a partrómhoz négy sertés is, a sörházi sertések, sörtörkölyön meg
krumplin hizlaltam őket, nyáron pedig, mikor ért a répa, a zöldjéért jártam nekik, azt aztán
összevagdaltam, leöntöttem kovásszal meg állott sörrel, és az állatok húsz órát aludtak, és egy
kilogrammot is gyarapodtak naponta, mert az úgy volt, hogy mikor hallották az én malackáim,
hogy kecskét fejni megyek, hát már visítottak örömükben, mert nem tudták, hogy kettejüket
sonkának adom el, a másik kettőt meg Levágatom házi disznótorra. Mikor megvoltam a
kecskefejéssel, már visongtak elragadtatásukban a malackák, mert tudták, hogy az egész kifejt
tejet egyenesen elébük öntöm. Cicvárek úr csak ránézett a malacra, s már mondta is, mennyit
nyom, és az mindig annyi is volt, aztán felnyalábolta és bedobta őket egy olyan böllérkocsiba,
hálót vont fölébük, és azt mondta: – Ellenkeznek a kis dögök, akárcsask az anyjukom, mikor
fiúkoromban először csókoltam meg.
Azt mondtam búcsúzóul a malackáimnak: – Pápá, malackáim, remek sonka lesz belőletek!
Tudtam, hogy a malacok nem vágynak ilyen dicsőségre, de hát egy halállal mindannyian
tartozunk, a természet pedig könyörületes, ha már nincs mit tenni, akkor minden élőt, aminek
hamarosan meg kell halnia, elfog az iszonyat, mintha csak állatnak-embernek kiégnének a
biztosítékai, aztán már nem érez semmit, és nem fáj semmi, az iszonyat lecsavarja a kanócot,
hogy az élet már csak úgy pislákol, és rémületében nem tud semmiről A böllérekkel nem volt
szerencsém, az első annyi gyömbért tolt a hurkába, hogy édesség lett belőle a második annyit
ivott reggel óta hogy amikor felemelte a husángot, hogy elkábítsa vele a disznót, a saját lábát
törte el, ott álltam az odakészített késsel, mérgemben, majd a böllért vágtam le, ráadásul
vihettem kocsin a kórházba, és szaladgálhattam másik után. A harmadik böllér meg a
találmányával jött, felfedezte a forrázás helyett a forrasztólámpával való perzselést, a leves
helyett a böllért kellett volna a W.C.-be öntenem, mert egyrészt benne maradt a bőrben a sörte,
másrészt és főleg benzinszagú volt a disznó, és a kanálisba kellett öntenünk a levest, mert még a
megmaradt disznónak se kellett.
A Myclík úr, az böllér volt, az én szájam íze szerint való. Kikevert márványkuglófot és
tejeskávét hozatott, és rumot csak akkor ivott, mikor a májas hurka már az üstben volt, egy
olyan böllér, aki minden szerszámát konyharuhába csavarva hozta magával, három kötény volt
vele, az egyiket a leszúráshoz, a forrázáshoz és a zsigereléshez vette fel, a másodikat amikor a
deszkára szórta a belső részeket, a harmadikat meg amikor már majdnem minden készen volt.
Arra is kioktatott Myclík úr, hogy vegyek egy üstöt tartalékba, és azt csak a hurkák meg a
disznósajt meg a belsőségek abálására meg a zsír kisütésére használjam, mert amit fazékban
abálnak, annak szaga marad, márpedig a disznóölés az ugyanolyan, nagyságos asszonyom, mint
amikor a pap misét mond, mert mind a kettőben vérről meg húsról van szó.
És miközben sütöttük a knédlit a hurkába, és hoztuk a teknőt, és főztem éjszakáig a darát, és
készítettem ki a tányérra a sót meg a borsot meg a gyömbért meg a majorannát meg a
kakukkfüvet, a malac délben már nem kapott enni, és böllérkötényt szimatolt, a többi jószág is
szomorú volt és csöndes, a malac előre remegett, mint a nyárfalevél, a többi fa nyugodt, a vihar
valahol a Kárpátokban vagy az Alpokban dühöng, de a nyárfalevél remeg és zizeg, mint a
disznóm, amelyet holnap ölni fognak.
A disznót mindig én hoztam ki az ólból. Nem szerettem, ha zsineggel felkötötték a pofáját,
mire jó fájdalmat okozni neki, a böllérhöz csalva, a füle mögét vakargattam, aztán a homlokát,
aztán a hátát, aztán jött hátulról Myclík úr a szekercével, felemelte, és hatalmas csapással
leterítette a disznót, a biztonság kedvéért odavágott még két-három mélyre hatót a szétroncsolt
sertéskoponyára, átnyújtottam Myclík úrnak a kést, lehajolt, és beledöfte a gyilkot a nyaka
tövibe, egy darabig kereste a hegyivel a verőeret, aztán előtört a vérsugár, odatartottam a
fazekat, aztán még egy nagy lábast, Myclík úr, mikor edényt váltottam, mindig udvariasan
befogta tenyerével a sugárban ömlő vért, aztán megint elengedte, akkorra már a keverővel
kavartam a vért, hogy meg ne alvadjon, aztán a másik kezemmel is, két kézzel egyszerre
csapdostam bele a gyönyörű, gőzölgő vérbe, Myclík úr a segédjével, Martin kocsis úrral,
belegurította a disznót a teknőbe, csöbrökkel öntötték rá a forró vizet, nekem meg föl kellett
tűrnöm a ruhám ujját, és szétfeszített ujjakkal kavarnom a kihűlő vért, alvadt vérdarabokat
hajigáltam ki a tyúkoknak, mindkét kezemmel könyékig a hűlő vérben, egyre gyengült a kezem,
cincáltam vele az utolsó alvadt vércsomókat, mintha az utolsókat bokszolnám a disznóba, aztán
engedett a vér, kihűlt, kivettem a kezem a fazekakból és a lábasból, miközben a leforrázott,
megkopasztait disznó lassan emelkedett a krummholcon a nyitott szín gerendája felé.
A levágott disznófej nyelvestül a deszkán feküdt, éppen elhoztam a két lapockát. S már
szaladtam is át az udvaron a kendőm alatt összefogott hajjal, hogy egy percet se szalasszak el,
mert Myclík úr már kiontotta a beleket, és utasította a segédjét, hogy menjen, és fordítsa ki és
mossa ki őket, maga meg emlékezetből turkált a disznó belső részeiben, mint a vak Hanus a
toronyórában, el-elvágott valamit, kiszabadult a lép, a máj, a gyomor, végül a tüdő meg a szív is.
Odatartottam a csöbröt, és belefordult az az egész gyönyörű pejsli, a nedves színeknek és
formáknak ez a szimfóniája, semmi sem lelkesített föl úgy, mint a halványpiros sertéstüdő,
gyönyörűen dagadó, akár a laticel, színben semmi sem oly szenvedélyes, mint a máj
sötétbarnája, az epe smaragdjával díszítve, mint a viharfelhők, mint a selymes bárányfelhők,
ugyanúgy vonul a belek mertén a göröngyös zsír, sárgán, mint a szétcsöpögött gyertya, mint a
méhviasz. A gége is kék meg halványpiros gyűrűkből van összerakva, mint a színes porszívó
csöve. És amikor kigurítottuk ezt a gyönyörűséget a deszkára, Myclík úr fogta a kést,
megköszörülte a fenőacélon, aztán levagdalt hol egy még meleg husikadarabot, hol néhány
májfecnit, hol egy egész vesécskét meg egy fél lépet, én pedig odatartottam a nagy lábast a
pirított hagymával, és bedugtam azokat a sertésből kiszedett diribdarabokat a sütőbe, de még
előbb gondosan megsóztam-paprikáztam az egészet, hogy meglegyen délre a disznótoros
gulyás.
Szitával kiszedtem a megfőtt disznóaprólékot, a lapockát, a félbevágott fejet, kifordítottam
őket a deszkára, húsdarabot húsdarab után, Myclík úr kiszedte a csontokat, s amikor egy kicsit
kihűlt a hús, ujjam közé fogtam egy darab fület meg egy darab fejhúst, kenyér helyett
disznófület haraptam hozzá, Francin kijött a konyhába, soha nem evett, egy falatot se tudott
lenyelni, hát csak állt a kályhánál, és üres kenyeret evett, kávét ivott hozzá; és nézett rám, és
helyettem szégyellte magát, én meg jóízűen ettem, és ittam a sört a literes üvegből, Myclík úr
mosolygott, és csak úgy udvariasságból vett egy darab húst, de aztán meggondolta magát, és a
tejeskávé meg a márványkuglóf mellett döntött, aztán fogta a hintakést, feltűrte a ruhaujját, s a
hatalmas mozdulatok kikezdték a húsdarabok alakját és funkcióját, s a hintázó kések
félholdjaitól lassan töltelékké változott a hús, Myclík úr odatartotta tenyerét, beleszórtam a
leforrázott fűszert, Myclík úr volt az egyetlen olyan böllér, akinek le kellett öntenem forró
vízzel a fűszert, mert mint mondta, és én azt nagyon is tapintótagosan értettem, finomabb lesz
azoknak az illatoknak az eloszlása, aztán hozzátette a beáztatott knédlit, és hatalmas
tenyerével-ujjaival megint összedögönyözött és összekevert mindent, aztán mindkét kezéről
lehúzta a tölteléket, beletúrt, megkóstolta, és szép volt e percben, mint egy költő, eksztázisban a
mennyezetre nézett, és ezt ismételgette magában: bors, só, gyömbér, kakukkfű, knédli,
fokhagyma, miután eldarálta ezt a kis böllérimát, beledugta az ujját a töltelékbe, és odanyújtotta,
az ujjamra vettem, azt meg a számba, megkóstoltam, én is a mennyezetre néztem,
sertéseksztázissal teli szememmel széttártam, és nyelvemen ízlelgettem ezt az egész
illatlegyezőt, majd bólintottam, hogy mint gazdasszony jóváhagyom az ízlajstromot, és semmi
akadálya, hogy elkezdődjék a májashurka-készítés. Myclík úr fogta a levagdalt, egyik végükön
behurkapálcikázott béldarabokat, bal keze két ujjával kitágította a nyílást, s a másik kezével
csak gyömöszölte, és gyönyörű májas hurka nőtt ki a markából, fogtam, és hurkapálcikával
elkötöttem; és így dolgoztunk, és ahogy fogyott a töltelék, úgy nőtt a belek
közlekedőedény-lánca mentén a májashurkahalom.
– Martin úr, hol maradozik már megint? – kiabált minduntalan Myclík úr, és Martin kocsis
úrral mindannyiszor az történt, talán egész életében, valahányszor egy kis ideje akadt, hogy
elácsorgott a színben, az ólban, a kocsi mögött, a folyosókon, elővett egy kis, kerek tükröt, és
bámulta magát benne, annyira tetszett saját magának, hogy megrendülve azon, amit a kerek
tükörben látott, egész órákat volt képes elálldogálni az istállóban, elfelejtett hazamenni, mert
csipesszel tépdeste orrából a szőrszálakat, tépkedte a pamacsokat a szemöldökéből, sőt nemcsak
a haját, hanem még a szempilláját is festette, és púderozta az arcát. Mondtam magamban, nekem
a következő disznóhoz más segédet küldjön a Francin a sörgyárból. – Martin úr, hol volt már
megint, az istenért? Szíveskedjék felvagdalni itt ezt a bélhájat, darás meg zsemlés véres hurkát
fogunk csinálni, hol volt?
Myclík úr töltötte a darás hurkát, már meg-itta a második stampedlit, egyszerre csak
belenyúlt a véreshurka-töltelékbe, és vércsíkot kent az arcomra. Elnevette magát, apró szeme
megcsillant, mint egy gyűrű, belenyúltam a véres lábosba, és mikor arcon akartam kenni a
böllért, az elugrott, mire tenyérrel a fehér falnak estem, de mire sikerült összekennem, Myclík úr
már nyomta is rám a második flekket, és közben pálcikázta tovább a hurkát. Megint belenyúltam
a vérbe, és nekieredtem, Myclík úr néhányszor félreugrott, mint a szavojai táncban, aztán
összevéreztem az arcát – pálcikáztam tovább a darás véres hurkát, és nevettem, ahogy a böllérre
néztem, egészséges öblös nevetéssel nevetett, nemcsak afféle nevetés volt az, hanem valahonnan
a pogány korból jövő nevetés, mikor az emberek hittek a vér és a nyál erejében, nem tudtam
megállni, hogy föl ne markoljak egy csomó darás vért, és megint össze ne kenjem Myclík urat,
újból félreugrott, elvétettem, ő meg nagy röhögéssel újabb csíkot kent az arcomra, közben
szurkálta tovább a pálcikákat a hurkavégekbe, Martin úr hozott egy rekesz sört az erjesztőből, és
amikor óvatosan lehajolt, egész maroknyi véres tölteléket mázoltam az arcába, Martin kocsis úr
kivette zsebéből a kerek tükröt, megnézte magát benne, és alighanem jobban tetszett magának,
mint bármikor máskor, egészséges nevetéssel felnevetett, és három ujja közé fogott egy csipet
tölteléket, beszaladtam a szobába, Martin úr utánam, kiabáltam, el sem jutott az agyamig, hogy
a falon túl már ülésezik a sörgyár igazgatósági tanácsa, és áthallatszik a székzörgés meg a
kiabálás, de Martin úr összekent vérrel, és nevetett, az a vér valahogy közelebb hozott
bennünket egymáshoz, igevettem, leültem a kanapéra, előrenyújtottam a kezemet, mint egy
bábu, nehogy összepiszkítsam a huzatot, Martin úr is ugyanúgy tartotta összekent kezét, de
lassanként testének egész többi részét elfogta a nevetés, rázkódott, s a torkából fullasztó,
ujjongó, köhögő röhögés tört fölfelé, Myclík úr odarohant, és beletenyerelt Martin úr arcába,
úgy villogott a dara azon az arcon, mint az igazgyöngy, erre Martin úr abbahagyta a nevetést,
elkomolyodott, úgy látszott, . ütni akar, de nem, elővette a kerek zsebtükröt, belenézett, és
alighanem olyan szépnek találta magát, amilyennek még soha, és felkacagott, felvonta torka
zsilipét, és röhögött bömbölve, Myclík úr egy terccel mélyebben hahotázott gurgulázó
nevetéssel, mely a fekete bajusza alól kikandikáló, apró fogóira hasonlított, és így röhögtünk
torkunk szakadtából,; nem tudva, miért, elég volt egy pillantás, és máris kacagásban törtünk ki;
hogy fájt tőle az oldalunk. Ekkor kinyílt az ajtó, és beszaladt Francin redingotban, mellére
szorítva káposztalevél alakú kravátliját, s az összevérezett arcok meg az iszonyú röhej láttán
összekulcsolta a kezét, de én nem tudtam megállni, rogy három ujjal ki ne vegyek egy kis véres
tölteléket, és a Francin arcába ne kenjem, hogy akarva-akaratlan felnevessen, ámde ő úgy
megijedt, hogy azon véresen-hurkásan visszaszaladt az ülésterembe; az elnökség két tagja
hanyatt vágódott, mert azt hitték, bűntény esett a serfőzdében, maga az elnök, Gruntorád doktor
úr rohant be a konyhába a hátsó bejáraton, körülnézett, aztán mikor látta azt a nagy röhögést az
összevérezett arcokon, fellélegzett, leült, én meg töltelékes kezemmel piros csíkot húztam a
doktor úr arcára, egy röpke pillanatra mindnyájan elhallgattunk, könnyefolyós szemmel néztük
doktor Gruntorádot, ő meg felállt, és ökölbe szorította a kezét, és bulldogállkapcsot vicsorított...
ám egyszerre csak felkacagott, a vér ereje tette, az a szakrális valami, hogy nemtudommi el
legyen hárítva, emberemlékezet óta így tombolták ki magukat az emberek sertésvérrel való
összekenődzködéssel, a doktor úr belenyúlt a töltelékbe, és nekiiramodott, kacagva szaladtam a
szobába, nem talált el a doktor úr, rátenyerelt a megvetett ágyra, megint kiment a konyhába, és
teli marokkal jött vissza, az asztal körül kergetőztünk, a fehér abrosz tele volt a
tenyérlenyomataimmal, Gruntorád doktor úr pillanatonként otthagyta véres névjegyét az
abroszon, megelőzött, visongva szaladtam ki a folyosóra, ami az ülésteremmel köti össze a
lakásunkat, a teremben már égett a villany, én meg belerohantam az ülésbe, arany csillárok,
alattuk zöld posztóval bevont asztal, rajta nyitott akták meg jelentések. Gruntorád elnök úr
utánam szaladt, az igazgatósági tanács minden tagja azt hitte, hogy az elnök úr meg akar ölni,
sőt már meg is kísérelte, Francin ült a széken, és a homlokát törölgette a véres kezével, az elnök
úr néhányszor körülszaladta velem az asztalt, visongtam, mindkettőnkről csurgott az izzadság,
akkor megcsúsztam és elestem, és doktor Gruntorád, a korlátolt felelősségű városi sörgyár
elnöke az arcomba tenyerelt, és leült, lógtak a mandzsettái, rájött a nevetés, nevetett, akárcsak
én, nevettünk, de a nevetés csak fokozta az elnökségi tagok rémületét, mert mind azt hitte, hogy
meghibbantunk.
– Ha nem veszik rossz néven, uraim, meghívom magukat a disznótorra – mondtam.
Gruntorád doktor úr hozzátette
– Maga meg, gondnok úr, intézkedjék, hogy hozzanak az erjesztőből tíz rekesz ászoksört.
Mit tízet, húsz rekeszt!
– Jöjjenek, kérem, uraim, de a disznótoros gulyást levesestányérból kell enniük, kanállal,
csurig! És mindjárt jön a májas hurka tormával meg a zsemlés véres hurkácska. Erre kérem,
uraim – tessékeltem be véres kézmozdulatokkal a vendégeket a hátsó bejáraton.
Aztán késő éjszaka az igazgatósági tanács tagjai szétszéledtek a bricskáikban, ki-ki a maga
kuckója felé, mindüket lámpával a kezemben kísértem ki, a kapu elé beálltak a bricskák, a
sárfogóra erősített, égő kocsilámpák a lovak tompán fénylő farára világítottak, az igazgatósági
tanács összes tagjai kezet fogtak Francinnal, és vállon veregették. Azon az éjszakán egyedül
aludtam a hálószobában, a nyitott ablakon hideg levegő húzott be, a székek között a padlót
borító rozsszalmán májas és véres hurkák csillogtak, közvetlenül az ágy mellett hosszú
deszkákon hűltek a disznó szétszerelt alkatrészei, a kicsontozott és felparcellázott sonkák,
karajok és sertéssültek, lapockák, csülkök és lábak, minden glédába állítva Myclík úr utasítása
szerint. Mikor lefeküdtem, hallottam, hogy Francin fölkel, langyos kávét tölt magának a
konyhában, és száraz kenyeret harap hozzá, pazar lakoma volt, úgy tömte magába az ételt az
igazgatósági tanács minden tagja, mintha fizetnék érte, csak Francin ácsorgott a konyhában, és
itta a langyos kávét, és harapdálta hozzá a száraz kenyeret, feküdtem a dunnák közt, és elalvás
előtt még kidugtam a kezem, és megtapogattam a lapockákat meg a sültet, és ujjaimmal a
szűzérméket érintve aludtam el, és az egész disznót megettem álmomban, hajnalban, mikor
felébredtem, olyan szomjas voltam, hogy mezítláb mentem az üveg sörért, kihúztam a dugót, és
mohón ittam, aztán meggyújtottam a lámpát, és a kezemben tartva jártam falatról falatra; és nem
tudtam megállni, hogy meg ne gyújtsam a petróleumfőzőt, levágtam két szép sovány szeletet a
combjából, kiklopfoltam, megsóztam, megpaprikáztam, és vajban nyolc perc alatt kisütöttem,
egy örökkévalóságnak tetszett, egész idő alatt a nyálamat nyeldestem, ez volt az én stílusom,
megenni mindkét combot csak úgy, natúrszeletekben, citromot rácsepegtetve, végül vizet is
öntöttem a sniclik alá, befödtem, dühösen tört ki alóla a gőz, s már raktam is ki a húst a tányérra,
és faltam mohón, szokás szerint leettem a hálóingemet mint ahogy mindig leeszem a blúzomat a
lével vagy a mártással mert ha én eszek, akkor nem eszek, hanem habzsolok... és mikor
megettem, és kitörültem a kenyérrel a tányért, láttam, hogy a nyitott ajtón át a sötétben néz rám
a Francin szeme, csak az a két szemrehányó szem, hogy megint úgy eszem, ahogy egy rendes nő
nem eszik, még jó, hogy addigra jóllaktam, mert ez a tekintet mindig elvette az étvágyamat, a
lámpa fölé hajoltam, de eszembe jutott, hogy a kanóc füstje beleenné magát a húsba, kivittem a
lámpát a folyosóra, és egy erőteljes fújással elfújtam. És visszamásztam az ágyba, és egy
sertéslapockát érintve ujjaimmal, lassanként álomba merültem, és előre örültem, hogy sütök ki
és kapok be reggel, ha felébredek, két natúrszeletet.

Boďa Červinka mindig szívügyének tekintette a hajamat. Azt mondta, ez a haj a régi szép
időkből maradt itt, sose volt ilyen haj a fésűm alatt. Ha Boďa kifésülte a hajamat, mintha két
fáklyát gyújtott volna meg az üzletben, a tükrökben meg a tálakban meg a korsókban fellángolt
a hajam máglyája, és kénytelen voltam elismerni, hogy Boďának igaza van. Sose láttam olyan
szépnek a hajamat, mint Boďánál az üzletben, mikor megmosta abban a kamillateában, amit
otthon főztem, és a tejeskannában hoztam magammal. Amíg nedves volt a hajam, soha nem
nézett ki belőle az, ami száradás közben történt vele; alighogy száradni kezdett, mintha csak
ezer arany méh, ezer szentjánosbogárka született volna azokban a hajfolyamokban, mintha ezer
borostyánkő robbant volna szét. S amikor Boďa először húzta át a fésűt a sörényemen, hát
pattogott és szikrát hányt a hajam, és felduzzadt és megnőtt és forrt, és Boďának le kellett
térdelnie, mintha két egymás mellett álló csődör farkát fésülné kaparóval. És fény gyúlt az
üzletében, a biciklisták leugráltak a kerékpárjaikról, és a kirakatüveghez nyomták az orrukat,
hogy lássák és megtudják, mi vonzotta oda a szemüket. Maga Boďa meg elmerült a hajam
felhőzetében, és hogy zavartalanul tehesse, mindig bezárta a boltot, pillanatonoként belém
szagolt, és amikor végzett a fésüléssel, kéjesen felsóhajtott, s csak aztán fogta össze a hajamat a
maga ízlése szerint, de én rábíztam magam, hol lila, hol zöld, hol piros vagy kék pántlikával;
mintha valami katolikus szertartás részét képezném, mintha valami egyházi ünnep részét
képezné a hajam. Aztán kinyitotta az üzletet, kitolta a biciklimet, felakasztotta a tejeskannámat a
vázra, és udvariasan a nyeregbe segített. De akkorra már egész tömeg verődött össze az üzlet
előtt, mindenki azt a kamillaszagú hajat bámulta. Amikor beletapostam a pedálba, Boďa úr egy
darabig szaladt mellettem, és fogta a hajamat, nehogy bekapja a lánc vagy valamelyik drót. És
amikor eléggé felgyorsultam, Boďa úr a levegőbe lendítette a frizurám csücskét, mint ahogy
csillagot hajítanak a levegőbe, vagy sárkányt lendítenek az ég felé, és kifulladva ment vissza az
üzletbe. Velem meg szaladt a bicikli, és lobogva úszott utánam a hajam, hallottam, hogy pattog,
mint a só vagy a selyem, ha dörzsölik, mint ahogy a távolodó eső kopog a bádogtetőn, mint
ahogy a bécsi szelet sül a zsírban, úgy lobogott mögöttem az a hajfáklya, mint mikor a srácok
szurkos seprűvel szaladgálnak Szent Fülöp-Jakab éjszakája előestéjén, vagy mint ha
boszorkányt égetnek, úgy lobogott mögöttem a hajam füstcsíkja. Az emberek pedig megálltak,
és én egyáltalán nem csodálkoztam rajta, hogy nem tudják levenni a szemüket erről a lobogó
hajról, mely mint egy reklám vonul feléjük. Nekem is jólesett látni, hogy látnak, az üres
kamilláskanna a kormányhoz ütődve csilingelt, s az áramló levegő fésűje hátrafelé fésülte a
hajam. Átvonultam a téren, minden tekintet az én lobogó hajdíszemben futott össze, akár a
drótok a bicikli kerekében, amelyen a pedált taposta az én mozgásba lendült énem. Francin
kétszer látott így lobogni, és az én lobogó hajam mind a kétszer beléfojtotta a szuszt, meg se
szólított, mintha nem ismerne, képtelen volt odakiáltani, váratlan megjelenésem úgy
megbénította, hogy odalapult a falhoz, és várnia kellett egy darabig, hogy újra lélegzethez
jusson, az volt a benyomásom, hogy ha megszólítanám, összerogyna, a szerelmessége, az
nyomta oda a falhoz, mint azt az árva gyereket az Aleš festőtől az olvasókönyvben. Én meg
nyomtam a pedált, hol az egyik, hol a másik térdemmel böktem bele a kannába, a szembejövő
biciklisták megálltak, volt, aki megfordította a biciklijét, és tépett utánam, megelőztek, hogy
visszafordulhassanak, és . megint szembejöhessenek velem, és köszönhessenek a blúzomnak
meg a kannának meg a lobogó hajamnak és teljes egészemnek, és én megértően és jó szível
tártam elébük ezt a Látványosságot, és csak azt sajnáltam, hogy nincs meg az a képességem,
hogy egyszer is szembebiciklizhessek saját magammal, és én is örülhessek annak, amire büszke
voltam, és amiért nem tudtam szégyenkezni. Még egyszer végigmentem a téren, aztán a főúton a
Grand Hotel előtt, ott állt egy Orion, az Orion előtt Francin gyertyával a kezében, ott állt a
motorbiciklijével, és biztos látott, de úgy tett, mintha nem látna, folyton baj volt az Orionjával, a
gyújtással és egyáltalán, Francin ezért nemcsak az összes kulcsot meg fogót meg srófhúzót
hordta magával az oldalkocsiban, hanem még egy kis lábmeghajtású esztergapadot is. Francin
mellett ott állt a korlátolt felelősségű sörgyár igazgatósági tanácsának két elnökségi tagja,
mielőtt lepleccsent volna a cipőm talpa a kövezetre, hátranyúltam, előrehúztam a hajam, és az
ölembe tettem.
– Szerbusz, Francin – mondom.
Francin belefújt a gyertyába, és hogy meghallotta a hangomat, ujja közül kiesett a gyertya, az
arcán két piszokcsík a szereléstől.
– Kezit csókolom – köszönt az igazgatósági tanács két tagja.
– Jó napot, uraim, szép időnk van ma, mi?
– mondtam, és Francin a feje búbjáig elvörösödött.
– Hova ejtetted, Francin, azt a gyertyát? – kérdem.
Lehajoltam, Francin letérdelt, és az oldalkocsi alatt kereste a gyertyát, leterítettem a
zsebkendőmet a kövezetre, letérdeltem, a hajam leomlott, de Giorgi úr, a kéményseprő-mester,
gyengéden fölemelte a hajamat, és átvetette a karján, akár a sekrestyés a papi ruhát, Francin
térdepelt, és az oldalkocsi kék árnya alá meresztette a szemét, és láttam, hogy a jelenlétem úgy
fejbe kólintotta, hogy csak azért keresgél, hogy magához térjen, ugyanez volt az esküvőnkön,
mikor ujjamra húzta a gyűrűt, úgy remegtek az ujjai, hogy kiejtették a jegygyűrűt, és úgy
elgurult valahová, hogy előbb Francin, aztán a tanúk, aztán a násznép, először csak lehajolva,
majd négykézláb, még a pap is, négykézláb mászkáltak a templomban, míg végül a ministráns
gyerek megtatálta a szószék alatt a jegygyűrűt, azt a gömbölyű jegygyűrűt, amely épp az
ellenkező oldalra gurult, mint ahol négykézláb kereste az egész lakodalmi gyülekezet. És én
nevettem akkor, ott álltam, és nevettem...
– Ott van valami a kanális mellett – mondta egy fiú, és hajtotta tovább az abroncsát a főúton.
A gyertya a kanális mellett feküdt, Francin felvette, és mikor be akarta csavarni a motorba,
úgy remegett a keze, hogy a gyertya vacogott a menetben. Kinyílt a Grand Hotel ajtaja, kijött
rajta Bernádek úr, a kovácsmester, az, aki együltében megivott egy negyedes hordó pilzenit, és
hozott egy pohár sört.
– Nagyságos asszonyom, ne vegye rossz néven, igyon az enyémből!
– Egészségére, mester úr!
Beledugtam az orrom a habba, föltartottam a kezemet, mintha imára emelném, és lassan,
élvezettel ittam az édesen keserű italt, és mikor elfogyott, mutatóujjammal megtöröltem a
számat, és azt mondtam:
– Azért a mi sörgyárunk söre is van ilyen.
Bernádek úr meghajolt előttem:
– Csakhogy a piheni sör, nagyságos asszonyom, jobban megközelíti az ön hajszínét,
engedelmével... – habogta a kovácsmester – engedelmével, megyek az ön tiszteletére tovább
iddogálni az ön arany haját.
Meghajolt és távozott, százhúsz kilós személyiség, hátul iszonyú lebernyegekben lengett a
nadrágja, olyan lebernyegekben, mint az elefánté.
– Francin – kérdem –, megjössz ebédre?
Csavargatta beljebb, meg-meghúzta a gyertyát a motor fejében, színlelte, hogy összpontosít.
Meghajoltam az igazgatósági tanácsbeli urak felé, beletapostam a pedálba, hátradobtam pilzeni
sörfolyamaimat, és sebességre tévén szert, felkarikáztam a szűk utcán a hídra, s a korlát mögött
kitárult előttem a vidék, mint egy esernyő. Illat szállt felém a folyóból, és a háttérben ott
emelkedett a drapp sörgyár a malátázóval, a korlátolt felelősségű. részvénytársaság polgári
serfőzdéje.

4
 Az expanderdoboz fedelén ez állt: "Önnek is ilyen szép teste lesz, hatalmas izmai és iszonyú
ereje!"
És Francin minden reggel edzette az izmait, mert bár ugyanolyan ragyogóak voltak, mint az
expander fedelén látható gladiátoré, Francin saját magát nyúzott nyúlnak látta. Föltettem a
resóra egy fazék krumplit, felvettem a dobozt, amelyen annak a gyönyörű izomférfiúnak a
fényképe díszelgett, és hangosan felolvastam:
– Önnek is akkora ereje lesz, mint a tigrisnek, amely mancsa egyetlen csapásával leüti a nála
sokkal nagyobb marhát.
Francin kinézett a járdára, és kezében lekókadt az expander, mint egy collstok, a heverőre
rogyott, és azt mondta:
– Pepin.
– Akkor végre meglátom a bátyádat, végre hallani fogom a hangját a sógoromnak, a
sógorkámnak!
Ezzel nekitámaszkodtam az ablakkeretnek, ott állt a járdán egy ember, ovális kiskalapban,
kockás lovaglónadrágja zöld tiroli harisnyájába gyűrve, fintorgatta az orrát, s a hátán katonai
rücksackot hordott.
– Jožin bácsi – kiáltottam a küszöbről –, kerüljön beljebb.
– Hát én vónék a maga sógornője, Isten hozta!
– A mindenit, ez ám a szerencse, hogy ilyen helyre sógornőm van, de hol a Francin? –
kérdezte a bácsi, és csörtetett befelé a konyhába meg a szobába.
– Hát te, hát mi van veled? Fekszel? No, a mindenit, eljöttem hozzátok látogatóba, nem
maradok tovább két hétnél – darálta a nagybácsi, és a hangja zúgva hasította a levegőt, mint egy
lobogó, mint egy katonai vezényszó, és Francint minden szó áramütésként érte, fel-felpattant, és
magára gabalyította a takarót.
– Mindenki üdvöző, csak Bóchalena nem, ammá a főd alatt van, valami tachinierer puskaport
tett neki a tűzifáhó, oszt amikó a vénasszony betette a sparheltba, főrobbant, és képen törűte a
vénasszonyt, hogy rándút egyet, oszt vége vót.
– Bóchalena? – csaptam össze a kezemet. – Az a maga nővére volt?
– Nővérem a fenét! A komaasszonyom vót, olyan vénasszony vót az, hogy egész nap almák
meg bukták röpködtek a keziből, és harminc évig mondta: "Gyerekek, én nemsoká meghalok,
émmá legszívesebben semmit se csinánék, csak alunnék.." hanem rajtam is van valami kórság –
mondta a nagybácsi, kibogozta a hátizsák zsinegét, és a padlóra szórta a cipészszerszámait;
Francin, ahogy meghallotta ezt a csörömpölést, tenyerébe temette arcát, és úgy jajgatott, mintha
az agyába szórta volna a nagybácsi a suszterszerszámot.
– Jožin bácsi – mondtam elébe tartva a tepsit –, tessék egy kis bukta.
Pepin bácsi megevett két buktát, és kijelentette:
– Rajtam a kórság.
– Nini – térdeltem le, és csaptam össze a kezem a kaptafák, kalapácsok, knejpek és egyéb
suszterholmik felett.
– Vigyázat! – ijedt meg a bácsi. – Össze ne kenje nekem avval a hosszú hajával, hanem
hallod-e, Francin, a Zbořil pap úgy eltörte a combját csípőbe, hogy nyomorék lesz egész életibe.
Zavičák bácsi tetőt javított a templomotornyon, megcsúszott vele a palló, oszt repűt lefelé a
bácsi, de ekapta az óra mutatóját, és így fogta a toronyóramutatót, de a mutató kilazút, oszt
negyed tizenkettőrő leszaladt fétizenkettőre, akkó a bácsinak lefele gurútába lecsúszott a keze a
mutatóró, és zuhant lefele, de hársfák vannak ott, és a bácsi beleesett az egyik hársfa
koronájába, a Zbořil pap meg, ahogy ott nézte, összekúcsóta a kezit, és látta, hogy esik lefele
ágró ágra Zavičák bácsi, osztán meg hanyatt, oszt szaladt mingyá gratuláni Zbořil pap, de enézte
a lépcsőt, és elesett, és eltörte a lábát, oszt az öreg Zavičáknak kellett főpakónia a Zbořil papot,
oszt má vitték is a prostĕjovi kórházba.
Felvettem egy női cipőre való kaptafát, és megsimogattam.
– Gyönyörű holmi, ugye, Francin? – kérdeztem, de Francin felbődült; mintha patkányt vagy
békát mutogatnék neki.
– Gyönyörűség, de még mekkora – mondta a bácsi, és elővett egy cvikkert, fölrakta az orrára,
de a cvikkerben nem volt üveg, és Francin, meglátva az üveg nélküli cvikkert a bátyja orrán,
felvinnyogott, csaknem elsírta magát, a falnak fordult, és hánykolódott, hogy nyöszörgött az
epeda, akárcsak Francin.
– Hát a Tómelléki bácsi mit csinál? – kérdeztem.
A bácsi megvetően legyintett, vállon ragadta Francint, maga felé fordította, és hatalmas
hangon, lelkesen ecsetelte:
– Hát a Tómelléki Metud bácsi olyan fura dógokat kezdett mívelni, oszt eccer olvasta az
újságban, hogy: "Unatkozik? Vegyen mosómedvét!" Metud bácsinak nem vót gyereke, hát írt
arra a hirdetésre, és egy hét múlva meggyütt ládában a mosómedve. No, az vót csak aztán! Akár
egy gyerek, mindenkivel barátkozott, csak éppen amit meglátott, megmosta, és megmosta a
Matud bácsi vekkerit meg három karóráját, hogy azt már helyre nem igazítja senki. Osztán eccer
megmosott minden fűszert. Osztán meg Metud bácsi szétszedte a biciklijét, a mosómedve meg
hordta kimosni a patakba, a szomszédok jöttek egymás után, és mondták : "Metek bácsi, nincs
szüksége ilyesmire? A patakban talátuk!...", oszt mikó má hoztak neki néhány alkatrészt, megy
a Metud, hogy utánanézzen, hát a mosómedve csaknem az egész biciklijét széthordta neki. De
ez a bukta, ejjó. A medve csak az almáriumra járt a dógára, bűzlött tőle az egész ház, a végín
mindent el kellett zárni a medve elől, sőt még beszéniük is suttogva kellett. Ez a bukta, ejjó, kár,
hogy rajtam a kórság. De a medve megfigyelte, hová dugják a kúcsot, és kinyitotta, amit csak
eldugtak előle. De a legrosszabb avvót, hogy a medve este hegyezte a fülit, és ha a Metud bácsi
megcsókóta a nénit, a medve odarohant, és ő is akart, a Metud bácsinak az erdőbe kellett
randevúznia a Rozára nénivel, mint legénykorában, de még ott is folyton hátra-hátrafordútak,
nem áll-e mögöttük a mackó. Szóval nem unatkoztak, mígnem egyszer két napra elutaztak,
pünkösd vót, és a medve unalmában széthajigáta a szobába a nagy cserépkályhát; és végleg úgy
elintézte a bútort meg a dunyhákat meg a fehérneműt, hogy Metud bácsi leült, és apróhirdetést
írt a Morva Sas-ba: "Unatkozik? Vegyen mosómedvét!" Azóta kigyógyult a búskomorságból.
Pepin bácsi beszélt, és ette a buktát, egyiket a másik után, most belenyúlt a tepsibe, az
egészet végigtapogatta, és hogy nem tapintott ki semmit, legyintett, és azt mondta:
– Rajtam van a kórság.
– Mint a Bóchalenán – mondtam.
– Miket zavarog itt össze? – kiabált most már Pepin bácsi. – Bóchalena olyan vénasszony
vót, aki tömte magába az almát, éppen csak látomásai vótak...
– Az almától? – vágtam közbe.
– Lófarát! Látomásai, no, hát a vénasszonyoknak látomásaik vannak, a templombó vótak a
látomásai – heherészett Pepin bácsi –, hogy éccaka nagy ló röpű a város fölött, és annak a lónak
égett a sörénye meg a farka, no és azt mondta akkó a Bóchalena: "Háború lesz"; és tényleg vót,
hanem, Francin, hát a mi városunk, az fő vót bolydúva tavaly! A vénasszonyok térdre hullottak,
én is láttam, a tér fölött meg a templom fölött a Kisjézus röpűt a levegőben! De aztán kiderűt, mi
vót az, az a pöttöm Lolan bárányt legeltetett, és ahogy gyakorlatoztak az ajroplánok, és egy
olyan zsákot húztak maguk után, és golyószóróval lőttek bele, megfeledkeztek a kötélrő, és
ahogy csúszott a fődön a kötél, rátekeredett a Lolan lábára, igen szép gyerek az a Lolan, fehér a
hajacskája, és ahogy az a röpülő röpűt főfele, ment vele a kötél is, és rajta a Lolan, és a városunk
fölött röpűt a levegőbe a Lolan, de a vénasszonyok azt hitték, hogy a Kisjézus röpű ott, hát még
amikó a kötél beleakadt a templomnál a hársfákba, és a Kisjézus hullott lefele ágról ágra, mint a
Zavičák bácsi, és Lolan leesett a fődre, és azt mondja: "Hó vannak az én báránykáim?" És a
vénasszonyok meg letérgyepőtek, hogy megálgya őket.
Beszélt a bácsi, és a hangja öblös volt és lelkendező, és dörgött a szobában. Francin
öltözködött, most fölvette a kabátját, a redingotját, benyomta a káposztalevél alakú
nyakkendőjét, megigazította kajla sarkú kaucsuk gallérját, felpillantottam, és a szemébe néztem,
megpusziltam az ujja hegyét.
– Tizennégy napra? – suttogta. – Majd meglátod, hogy tizennégy évig marad itt, de lehet,
hogy életfogytiglan!
Látva, milyen szerencsétlen, ajkára nyomtam szokásos csókomat, ő pedig szégyenkezett,
szemrehányón nézett rám, hogy egy rendes asszony nem viselkedik így a nyilvánosság előtt,
még ha csak a Pepin bácsi képviseli is azt a nyilvánosságot, és kibújt az ölelésemből, és a hátsó
bejáraton át bement az irodába, hallottam a falon át, hogy kivágódik az üveg csapóajtó, ó, a
Francin a rendesasszonyozásával, mióta csak hozzámentem, folyton fennen lobogtatta a rendes
asszony ideáját, ecsetelte nekem a mintaszerű nőt, ami soha nem voltam, és nem is lehettem, én
úgy szerettem a cseresznyét, de ha kedvemre ettem, amúgy istenigazából, mohón és vadul, a feje
búbjáig elvörösödött, én meg nem értettem, miért van úgy felháborodva, aztán láttam magam is,
hogy a számban levő cseresznye szolgáltatja az okot az elégedetlenségéhez, merthogy egy
rendes asszony cseresznyét ilyen mohón nem eszik. Mikor az ősszel kukoricát morzsoltam, hát
megint csak nézte azt a morzsoló tenyeremet meg a szememben villogó tüzecskéket, és megint
hogy egy rendes asszony így nem morzsol kukoricát, vagy ha igen, hát nem ilyen széles
jókedvvel és lángoló szemmel, mint én, ha látná valami idegen pali, abban az én kezem
dörzsölte csőben valami kedvező jelet láthatna a vágya számára.
Pepin bácsi szétrakta suszterkincseit a hokedlin, majd lehúzta a lábamról a cipőt, és miután
sorban megnevezett minden alkatrészt, újból föltette üvegtelen cvikkerét, és ünnepélyesen
kijelentette:
– És minthogy rendkívül intelligens hölgynek tetszik lenni, megjavítom minden rossz cipőjét,
mert én cipőt udvari szállítónak csináltam, aki nemcsak a császári udvar kegyit élvezte, hanem
az egész világét, ahová szállította a cipőt...
– Biciklin – mondtam.
– Lófarát! – harsogta Pepin bácsi. – Hát talán valami patkányirtó egy ilyen udvari szállító
vagy bőrhulladékgyűjtő? Egy ilyennek hajói vannak, meg vonatni, ha biciklin akadna rá a
császár...
– Hát a császár is biciklin közlekedett? – csaptam össze a kezemet.
– Mit jár a szája, mint a kacsa feneke? – kiabálta a bácsi. – Mondom, ha biciklin akadna rá a
császár egy ilyen udvari szállítóra, hát elvenné tőle ...
– A biciklit – mondtam.
– Lófarát! Ezt a címet meg a sast a cégtáblájáró! – krákogott és hörgött Pepin bácsi, de ahogy
a hokedlire nézett, boldog mosoly ömlött el arcán, elővett egy dobozt, kinyitotta, megszagolta,
velem is megszagoltatta, és intett:
– Örűhet, sógorasszony, ez itt cipészszurok, miszerint susztercsiriz – mondta Pepin bácsi, és
a székre tette a kinyitott dobozt.
S az ülésteremből székzörgés, tompa beszédhangok, cipőtalpcsusszanások hallatszottak át a
falon, aztán lassanként elcsöndesültek a székek, Francin megnyitotta az ülést, és halk hangon
előadta a sörgyár előző havi gazdálkodásáról szóló jelentést.
– Jožin bácsi – kockáztattam meg –, egy ilyen udvari szállító, az nagybirtokokra,
udvarházakba szállított cipőt, ugye?
– Lófarát! – üvöltötte Pepin bácsi. – Mit locsog itt összevissza, mint egy taknyos kölyök? Mi
dóga vóna marhákkal meg gabonával egy udvari szállítónak? Egy ilyen udvari szállító szörnyű
ideges, az öreg Kafka. olyan ideges vót, hogy mikó a kislyánya pillanatonkint beverte a fejét a
bútor sarkaiba, akkó az öreg Kafka, az udvari szállító, kihozott a műhelybő egy egész kosár
válltömést, és körülbélelt vele minden bútorsarkot, no és mer olyan ideges vót, olyan hevessen
nyitotta ki az ajtót, hogy ekábította vele a kislyányát, a Látal meg azt javasóta neki, hogy csak
egy válltömést ragasszon, de azt a kislyánya homlokára.
– Jožin bácsi, a Látal, az a Francin unokafivére volt? – kérdeztem.
– Szart! – kiáltott fel Pepin bácsi. – Látal vót a tanító! Tavaly lezuhant az első emeletrő, mikó
azt magyarázta, hogy mi az, hogy egyelletes idő ... meg hogy az olyan, mint amikó a vonat
megy, oszt megy, megy, megy, megy, megy... és csapkodott Látal mindkét kezével, és mint egy
vonat ugrát oda a nyitott ablakhoz, és kiesett rajta, és az egész osztály bódogan tódút az
ablakhoz, hogy a tanító biztosan eltörte a lábát a tulipánágyásban, de Látal má nem vót ott, az
udvaron át megkerűte az épületet, főment a lépcsőn, és megint megy a vonat, megy, megy,
megy, megy... és úgy lépett be megint az osztályba, az ablakon kihajoló tanulók. háta mögött.
Az ülésteremből megint áthallatszott a falon az elnöklő Gruntorád doktor úr hangja
– Gondnok úr, ki bömböl itt ilyen istentelenül?
– A bátyám jött, kérem, látogatóba – mondta Francin.
– Akkor menjen át, gondnok úr, azt üzenem a bátyja urának, hogy csillapodjék! És hogy ez a
sörgyár itt a miénk!
– Ennek a Látalnak a Mercina volt a felesége, a maga unokahúga, ugye, Jožin bácsi? –
kérdeztem gyengéden.
– Dehogy! Mercinát Vaňura bácsi vette el, balkáncúgon vót szakács, itt lakott
Csehországban, valahol Mnichovo Hradištĕben, és amikó a balkáncúg hetente egyszer átment
Mnichovo Hradištĕn, Marcim délelőtt fél tizenegykó elengedte a kutyát, az kiment a
pályaudvarra, Vaňura bácsi kihajót a balkáncúgból, és leejtett egy nagy csomag csontot, a kutya
hazavitte, de az idén, amikó Vaňura leejtette a csontot, a csomag leütötte az állomásfőnököt, és
Vaňurának fizetnie kellett az uniformis bepiszkításáért! – kiabált Pepin bácsi.
Újból kezébe vette a cipőmet, föltette az üvegtelen cvikkert, és boldogan ordítozott: – Mire
megy ezekkel a szamárságokkal, még eccer elmondok mindent, aztán a kezébe adom, oszt maga
megpróbálja! Szóval ez egy parizer snitt, ez meg itt a cipőn a lágyék, avagy glenk, miszerint
hajlat. Ez meg itten az alja rész, miszerint talp, ez meg a sarok avagy abzacc. Jegyezze meg,
sógornő, hogy aki cipész akar lenni avagy lábbelékészítő, annak segédlevéllel kell rendelkeznie,
és egy ilyen levél az olyan, mint az érettségi vagy a doktorátus. Weinlich udvari szállító ...
– Ulrich? – hajoltam oda, fülem mögé téve a tenyerem.
– Weinlich! – üvöltött a bácsi –, Wein mint bor, szóval egy tökfej elfuserálta a cipőt, és úgy
vitte be Weinlich udvari szállítónak. Azt mondja a szállító: "Ember, maga ezt a cipőt elrontotta,
mit csináljak én most ezzel?" Az a tökfej meg aszongya: "Adja el a zsidóknak." A Weinlich
maga is zsidó vót, oszt már üvőtött is: "Mi az, hát a zsidók talán valami disznók?"
– Pepinke – mondtam halkan.
– Szart! – mennydörögte a bácsi, és fenyegetően magasodott fölém. – Én mindenütt
dicséretet kaptam, majd épp egy ilyen uracska fog velem komázni! Még hogy Pepinke!
Sógorasszony, ostoba kend, mint az egyszeri gyerek reggel a vizsgán!
S olyat csapott öklével a homlokára, hogy a cvikker az almárium alá repült, de egy cipőmre
vetett pillantás lehűtötte a bácsit, leült, és az ujjával mutogatva és bömbölve tovább oktatott
– Ez meg itt, amint má mondottuk vót, az abzacc avagy sarokrész, és a sarokrészen avagy
abzaccon a sarokráma, miszerint keret, hivatásos lábbelikészítők között úgynevezett kéder is!
Fölvettem egy hosszú vaskanalat, a végén érdes volt, mint a marhanyelv, és megkérdeztem: –
Jožin bácsi; ez, ugye, egy abnémer?
– Micsoda!? – üvöltött fel a megsebzett bácsi. – Az abnémer az ez, abnémer, miszerint
leszedőkés, de az, amit a kezében tart, az egy ráspoly avagy reszelő, miszerint fareszelő!
Kivágódott az ajtó, és az ajtókeretben ott állt Francin, begyűrte a nyakkendőjét, széttárta
karját, és letérdelt, kétrét görnyedt Jožin bácsi előtt, aztán előttem, és azt mondta
– Mit üvöltöztök itt, mint két kozák őrmester? Jožka, mért óbégatsz úgy? – és beletenyerelt a
nyitott csirizesdobozba.
– Nem én voltam – hebegte Pepin.
– Hát ki? Talán én? – mutatott magára mindkét kezével Francin.
– Valaki itten, bennem – mondta Pepin bácsi, és az ujját fonogatta egymásba zavarában.
– Csillapodjatok, ülésezik a sörgyár igazgatósági tanácsa, maga az elnök úr küldött ezzel az
üzenettel – mondta Francin felemelve a kezét, és curikkolt kifelé a folyosóra...
Aztán ismét hallatszott halk hangja, Francin mondta tovább a jelentést, kifejtve benne, mi
módon egyenlítődik ki a jövő hónapban az éppen elmúlt hónap passzívája. Behoztam a
zsírosbödönt, és egymás után kentem Pepin bácsinak a zsíros kenyereket, amikor beszélni akart,
adtam a következő karéjt, de az ülésteremben elhallgatott a Francin hangja, felhangzott a
cipőtalpak csusszanása, majd kiáltások, zörögni kezdett a tonettszékek lába, mintha az
igazgatósági tanács minden tagja fölkelt volna róluk, azt hittem, hogy már vége az ülésnek, de
felhangzott a sörgyár igazgatósági tanácsa elnökének, Gruntorád doktor úrnak hangja: – Tíz
percre felfüggesztem az ülést!
Úgy vágódott ki az irodát a folyosótól elválasztó ajtó, mintha belerúgtak volna, s berontott a
szobába Francin, nyakkendőjére szorítva kezét, és ordított:
– Ki rakta a székemre ezt a ragasztót? Borzalom! Úgy összeragasztottam vele az ívet, hogy
nem tudtam tovább lapozni! De Giorgi úr segíteni akart, és úgy összekente magát, hogy még a
kezét se tudta levenni a zöld posztóról! Az elnök úr meg úgy összekente a cvikkerét, hogy az
orrára ragadt! És főleg nekem ragadtak oda az ujjaim a nyakkendőmhöz, ide nézzetek! – Francin
eltartotta magától a kezét, a nyakkendőt tartó gumi megfeszült.
– Hozok egy kis langyos vizet – mondtam. De Francin hevesen megrángatta a kezét, mire a
gumi megfeszült és elszakadt, a nyakkendős kéz kivágódott, és a gumi Francin nyakára
csapódott, ő pedig halkan feljajdult, mint egy kisfiú: – Au!
Pepin bácsi felvette a doboz tetejét, Francin szeme elé tartotta, és büszkén így szólt:
– Ezt a lábbelikészítő világ bécsi központja, a Salamander cég gyártja!
És feljebb tolta orrán az üveg nélküli cvikkert.

Francin minden hónapban felment Prágába, de minden alkalommal eltörött valami a

motorbiciklijében, és azt kellett javítgatnia. De visszajövet mindig sugárzott; és részletesen
végig kellett hallgatnom, mi mindent kellett csinálnia hozzá, hogy az üzemképtelen Orion újra
az a motorbicikli legyen, amely mindig célba ér. A célba érés azt jelenti, hogy visszajutott vele a
sörgyárba, vagyis néha úgy tolta be. De nem káromkodott soha, tolta tíz-tizenöt kilométeren is
az egész bazárt, de néha csak ötön, és ha Zvĕrínekből, egy három kilométerre levő faluból tolta
haza, örvendezett a Francin, hogy már javul a helyzet. Francin ma tehénfogattól vontatva jött
meg Prágából. Kifizette a parasztot, berohant a konyhába, én, mint mindig, megöleltem, megint
odaléptünk a lehúzós lámpa alá, és ha valaki benézett volna az ablakon, csodálkozott volna.
Ugyanis valahányszor megjött Prágából Francin, olyan rituálé következett, hogy ő behunyta a
szemét, én benyúltam a szivarzsebébe, de Francin megrázta a fejét, aztán a bal zsebébe nyúltam,
és Francin rázta a fejét, aztán kigomboltam a kabátját, és a zakója zsebébe nyúltam, és Francin a
fejét rázta, aztán a nadrágzsebébe nyúltam, és Francin bólintott, és még mindig boldogan le volt
hunyva a szeme, és én a ruhái valamely zugából mindig előhúztam egy csomagocskát,
lassanként kibontottam, elképedést és örömet színlelve, és hol egy gyűrűt, hol egy brosst
csomagoltam ki, egyszer egy karórát. De ez a rituálé nem az első volt, régebben, mikor Francin
megjött Prágából, ahová a Serfőzőszékházba járt be havonta egyszer, megjövet mindig
megvárta, míg besötétedik, rám szólt, hogy csukjam be a szemem, én becsuktam, alighogy
belépett a konyhába, bevitt a szobába, leültetett a tükör elé, megígértette velem, hogy nem fogok
leselkedni, és miután ezt megígértem neki, a fejemre tett egy gyönyörű kalapot, akkor mondta a
Francin, hogy lehet, és én a tükörbe néztem, és fogtam a kalapot, és a magam feje szerint raktam
a fejemre, megfordultam, és a Francin megkérdezte: – Na, ki vette ezt neked, Maryška? – és én
azt mondtam : – A Francin – és megcsókoltam a kezét, ő pedig megsimogatott, máskor meg a
nyakamra hozott valamit, ami hideg volt, kinyitottam a szememet, és a tükörben egy jabloneci
nyaklánc csillogott, és Francin megkérdezte: – Na, ki vette ezt neked? – És én megcsókoltam a
kezét, és mondtam: – Te, Francin. – És ő megkérdezte : – És ki az a Francin? – És én mondtam:
– Az én férjecském. – És így kaptam ajándékot minden hónapbán, Francinnak az összes
testméreteim megvoltak, kívülről tudta őket, mindig kipuhatolta, mit szeretnék. Soha nem
mondtam meg nyíltan, beszéltem valamiről, Francin meg kiokoskodta belőle, aztán mikor
előszörre hozta a gyűrűt, odalépett a zöld, lehúzós lámpa alá, és először megtanított, hogy
kutassam át nagy és kis zsebeit, én meg mindig kitaláltam, hol lehet az ajándék, de mindig
utoljára nyúltam oda, hogy örömet szerezzek Francinnak.
Ma, ahogy megjött tehénfogattól vontatva, megkért, hogy csukjam be a szemem. És valamit
bevitt a szobába. Aztán leoltotta a lámpát a szobában, kézen fogott, és behunyt szemmel
magával vitt, leültetett a tükör előtti kis fotelba, aztán elment összehúzni a függönyt, hallottam,
hogy kattan egy fedél, azt hittem, kalapdobozt vett, aztán hallottam, hogy bedug egy dugaszt,
azt hittem, hogy valami robotgépet, szuperforralót vagy kvarclámpát vett, aztán sercegő, lassan
erősödő zúgást hallottam. Francin finoman a vállamra tette kezét, és szólt, hogy: "Lehet."
Kinyitottam a szemem, s amit láttam, gyönyörű volt. Úgy állt ott Francin, mint egy varázsló,
kezében egy cső, a csőben halványkék fény világított, egy olyan dús, lila fény, és a Francin
kezére és árcára és ruhájára esett, fojtott, lila tűz az üvegcsőben, Francin a kezemhez közelítette,
és a karom mágneses lett, éreztem, hogy lila vasreszelék pattog ki abból a fényből, anyagtalan
szikrácskák, melyek belém hatolnak, és úgy átillatosítanak, hogy egy nyári vihar illatát
árasztom, a szoba levegőjének is olyan illata volt, mint villámcsapás után, és Francin lassan az
arcához emelte a szép tárgyat, megint láttam azt a szép profilját, olyan ünnepélyes pózban állt
ott Francin, mint a Gunnar Tolnes, aztán a csövet óvatosan leeresztette a nyitott bőrönd fölé, és
ott a fedelét is beborító, piros plüssön legyező alakban mindenféle ecsetek, csövecskék,
csengettyűk voltak, minden üvegből és lezárva, mint a palackok, üveg szerszámok tucatszám, és
Francin kihúzott egy csövecskét, és kivette a bőröndből, és az egyik ilyen gyönyörű tárgyat a
másík után kapcsolta be a bakelit kapcsolótáblába, az üvegedényke minden alkalommal
felragyogott, és megtelt lila fénnyel, mely szikrázott, és átszűrődött az ember testébe, kinek
hogy volt rá szüksége. Francin cserélgette és kipróbálta az összes neongázzal töltött elektródát,
és halkan beszélt: – Maryška, most aztán bömbölhet a Pepin bácsi, most aztán csinálhatnak
nekem kalamajkát a sörgyárban, sértegethet, akinek jólesik, itt... itt vannak ezek a gyógyszikrák,
amelyek egészséggé változnak; nagyfeszültségek, amik új életörömöt adnak, új életbátorságot...
Neked is, Maryška, neked is jót tesz, a te idegeidnek, a te egészségednek; ez itt az a katód,
amelyik a fület gyógyítja, ez a katód meg a szívet masszírozza, gondold el, egy foszforeszkáló
szikrázás, amely megnemesíti a szívedet! Ez meg itt a hisztériára való meg az epilepsziára, ez az
ibolyaszín ózon megszabadít attól a vágytól, hogy olyasmit tegyél a nyilvánosság előtt, amire
egy rendes embernek csak gondolnia szabad, vagy odahaza csinálni, a többi elektród az árpára
meg a májfoltokra van, meg izomszakadásra, migrénre, a tizenötödik agybővérűségre rneg
hallucinációra – beszélt halkan Francin, és mindig másmilyen neontöltetű formák vonultak el a
szemem előtt, ezek az elektródák inkább hatalmas orchideabibékre vagy porzókra vagy
szirmokra hasonlitottak, mintsem gyógyászati eszközökre, füleltem, és először úgy meg voltam
lepve, hogy meg sem tudtam szólalni, és bár a hallucináció elleni elektródák és a hisztéria meg
epilepszia elleni magasfrekvenciák rám való egyenes célzást jelentettek, nem volt miért
védekeznem, annyira levett a lábamról az a violaszín szépség. Francin beállított egy
telefonkagyló alakú elektródát, a homlokomhoz közelítette, a tükörbe néztem, hát az volt csak a
látványosság! Olyan voltam, mint egy szép vízitündér, mint azok a hölgyikék a szecessziós
képeken, lila, egy hajfürttel, amit rőtesre perzsel az esthajnalcsillag! Egy légüres doboz lila
északi fényviharral! Francin megint a kis koffer fölé hajolt, és bedugott a bakelit táblába egy
neonfésűt, úgy sugárzott az a neonfésű, mint valami bécsi vagy párizsi divatáruház fölött a
reklám, Francin lassan odajött, hajamba illesztette a szikrázó fésűt, néztem magam a tükörben,
és tudtam, hogy most már nem tehet más vágyam, mint hogy újra meg újra végigfésüljem a
hajam azzal a fésűvel. Francin pedig, mintha csak tudta volna, újra és újra végigjártatta a
világító fésűt földig érő, makrancos hajamban, és újra meg újra végigment rajta a magas
frekvenciákkal töltött fésűvel, egész testemben elfogott a remegés, át kellett ölelnem saját
magamat, Francin halkan lihegett, egy alkalommal sem tudta megállni, hogy bele ne merítse
arcát a hajamba, annak meg olyan jó volt az ibolyahideg vihar, hogy amikor visszaért hozzá a
fésű, a hajszálak vége feléje ágaskodott, és megint az a hajamon át lefelé törtető lila fésű, az a
hajam örvényein, vízesésén lefelé rohanó kék csónakocska, az a lila velővel teli, üreges
üvegfésű! – Maryška – suttogta Francin, mögém ülve és lassan megint végighúzogatva a fésűt
elektromossággal töltött hajamon ; Mary, ezt mindennap megcsináljuk, azért hoztam ezt, hogy a
kék színnel enyhítsek minden életzajlást, megnyugtassam az idegeidet, nekem pedig inkább a
píros színű elektródák lesznek jók, mert gyorsítják a vérkeringést, és felpezsdítik az
életorganizmust... – búgta Francin, és kalapácsütések hangzottak fel a konyha mögötti kamrából,
és egy türelmét vesztett és egyre dühösebb hang emelkedett egyre feljebb, Pepin bácsi, aki
tizennégy napra jött, már egy egész hónapja nálunk volt, és Francin, miközben a lámpa alatt
simogattam, és a kezem hajlatával törölgettem róla a félelmet, azt mondta, attól iszonyodik,
hogy Pepin bácsi húsz évig itt marad, de lehet, hogy életfogytiglan. Pepin bácsi meg foltozgatta
a cipőinket a kamrában, ott is aludt, de nem cipő volt az, amivel Pepin bácsi birkózott, valami
élőlény volt az, föltette a kaptafára, és úgy csepülte-szidta, olyan káromkodásokat hallottam,
amilyeneket még soha addig, ráadásul félóránként felkapta a foltozott cipőt, és ha már eléggé
lehordta, hagyta a fenébe, odavágta, csak ült a széken, és truccolt, amikor lecsillapodott, lassan
megfordult, ránézett a cipőre, bocsánatot kért tőle, és megint kézbe vette, megsimogatta, és
faszegezte tovább, és foltozta dratvával, és mivel valahogy olyan ügyetlen ujjai voltak, mindig
akkorákat kiabált, hogy beszaladtam, mert azt hittem, az ujjába szaladt a knejp, de csupán annyi
volt az egész, hogy nem ment át a dratva a cipő talpán, és az egész cipő elrepüléssel fenyegetett,
és meg is tette, mint amikor a megcsavart rugó ugrik ki a lemezjátszóból, úgy lőtte ki magát a
cipő, mint a szappan a tenyeredből, és fölugrott egészen a szekrény tetejére meg a plafonra,
mintha valami motor volna benne, és amikor kirepült a bácsi kezéből, a bácsi a cipő után vetette
magát, mint a kapus robinzonáddal a labda után...
És most kiabált a bácsi: – Anyád! Ányád!
Francin letette a neonfésűt, a kis kofferban levő szerkezeteket betakarta a kis plüsstakaróval,
a bácsi ordítása felé nézett, és azt mondta:
– Ezek a fulgurációs áramok mindjárt elsőre eröt öntöttek belém. – Ezzel feltette a koffert a
szekrény tetejére, aztán megrántottam a fogantyút, erre fölszaladt a roletta, a porcelán fogantyú
a fogamnak koccant, a gyümölcsösön át láttam a sárgásszürke malátázót, egy munkás, egy
aszaló ment föl a lépcsőn az első emeletre, hasas lámpával a kezében, aztán eltűnt, aztán egy
emelettel feljebb megint előbukkant a lámpa, megint eltűnt és előbukkant, lépcsőfokonként
emelkedett, mintha magától járná az esti serfőzdét, egy lépcsőn mászó, magányos lámpa, aztán
eltűnt a lámpa, de újra felbukkant, és ablakról ablakra haladt azon a kis fedett átjárón, amely a
malátázót kötötte össze a főzőházzal. De ki járt ott csak úgy átabotában, ki vitt ott lámpát csak
azért, hogy olyan legyen, mintha, a lámpa magától menne fölfelé a malátázóban meg a
főzőházban? Álltam az ablaknál, és mint egy vadász; úgy vártam a dámvadat, melynek ki kellett
jönnie elém az irtásra... és sejtésemre megremegtem. Most a lámpa egészen a hűtőkádaknál
jelent meg, márpedig ott ilyeikor nem jár senki, ott, ahol akkora medence áll, mint egy
jéghokipálya, az a tartály, arnelyben egy egész főzet sör hűl, fickó sör... és most .ott megy a
lámpa, az a lámpa, mely mintha tudná, hogy nézem, az a csakis énmiattam odavitt lámpa, a
hűtőház tíz nagy, négyméteres ablaka ki van takarva résryire nyitott zsalugáterekkel, mint az
ablaktáblák Olaszországban meg Spanyolországban, a lámpa meg csak megy, megy, időnként
megszakítja az a száz meg száz zsalugáterléc, egy égő lámpa csíkokra stábdalt mozgása, most
megállt, láttam, hogy kinyílt a zsalugáteres ablak, valaki a lámpával kiment a jéghombár
tetejére, amely alatt egy négy emelet magas jéghegy van, ezerkétszáz fuvar befagyott folyó,
huszonhat fuvar jégfedél, amit fuvaronként szór felülről a jéghombárba egy vödrös lift, egy
jéghombár, melyet felül félméteres homok- és folyami kavicsréteg véd, tavasztól őszig
kövirózsa nyílik rajta, százezernyi kövirózsa zöld mohapárnák között ... és most cgy hasas
Lámpa áll ott, melyet a sörgyári munkások közül vitt oda valaki, egy malátaaszaló... kinyitottam
az ablakot, kellemes férfihangot hallottam fentről, mintha az az égő lámpa énekelne... a
szerelemnek vége van, picike volt, pici ám, aranyos szép kis cicám, már elszaladt, híre-hamva
sem maradt... eltűnt a nymburki mély víz alatt... A kamrából felharsant Francin kiáltása: – Az
istenért, Jožka, hagyd abba! – Lassan kimentem a szobából, nem is néztem meg, hogy huny ki
lassan az elektromos áram, mint az a szerelem, amely a vízbe veszett, Francin már lámpát
gyújtott, kimentem a folyosóra, ott ült Francin a sámlin, kezét a mellére szorítva igyekozett
lelkére beszélni a bácsinak, hogy mindent hagyjon már abba, és ha már egyszer itt van, akkor
olvasson, járjon templomba, moziba, de legyen a házban csend és nyugalom... Francin fel akart
állni, de valahogy nem ment, még egyszer megpróbálta, de össze volt nőve a székkel, a számhoz
kaptam ijedtemben, mert tudtam, hogy Francin beleült a susztercsirizes dobozba, Fepin le volt
törve, úgy szerette volna megjavítani az öccse összes cipőit, annyit mesélt erről, mert jobban
szerette az öccsét mindennél, amit csak valaha is szeretett ezen a világon, Francin minden erejét
összeszedve fel akart kelni, de nem tudott elszakadni a széktől, lehajolt és elvágódott, ott feküdt
a padlón, és vele együtt a szék is, megijedtem, megpróbáltam elrántani róla Francint, de a
cipészszurok, miszerint csiriz úgy odaragasztotta, hogy olyan volt, mint egy ledöntött, ülő
Krisztus-szobor, Pepin bácsi a vállánál fogva húzta Francint, megpróbáltam Francin mögé
feküdni és az ellenkező irányba húzni a széket, de úgy látszott, hogy előbb szakítjuk szét a
férjünket, respektíve öcsénket, mintsem kihúzhatnánk a slamasztikából, felkeltem, és a hajam
felemelt valamit, kézbe vettem a hajamat, bevontattam az ölembe, és láttam, hogy az meg a
másik cipészszurkos, azaz csirizesdobozba ragadt bele, fogtam egy ollót, és levágtam a dobozt a
hajam végével együtt, mint a szicíliai aranybulla, úgy hevert most ott a doboz, a hajam pórázára
kötve. Francin, látva, mi történt a hajammal, felágaskodott, mint a ló, s a hasadó szövet
gyönyörű hangja horkant végig a kamrán, Francin kiperdült, és megint ott állt egészséges és
vad, szikrázó haraggal szemében, egymás után vette kezébe a kaptafákat, tégelyeket, faszeges
dobozokat, a Pepin bácsi meg, azt hittem, erre a látványra minimum a szíve szakad meg, de
Pepin lelkesen adogatott az öccse kezébe minden éghetőt, Francin pedig egyre növekvő
megkönnyebbüléssel szórt be mindent a sparheltba. A susztercsiriz olyan vadul kapott lángra,
hogy felemelgette a karikákat, a csövek pedig egész a kéményig szürcsölték fel a lángot, a
csaknem kétméteres lángot, mely oly hosszú, mint a hajam.

Pepin bácsi a legszívesebben a csíráztató szérű mögött üldögélt, az egyik oldalról a

gyümölcsöstől takarva, a másikról a kéménytől, a kéménynél különböző nagyságú tölgyfa
dongák leledzettek, abból készültek a hordók a kádárműhelyben, a szükségletnek megfelelően
negyedhektósok, továbbá félhektósok, hektósok és kéthektósok avagy duplások, valamint nagy,
ötven hektoliteres és száz hektoliteres hordók, amilyenekben egész főzet sörök voltak letéve az
erjesztőkamrákban meg a pincékben, azok a hordók, amelyekben ért a sör közönséges sörnek
vagy ászoksörnek. Pepin bácsi, ha már egyszer nem cipészkedhetett, talált itt magának egy
fütyköst, és azzal járta a csíráztatókat, parádés marsokat, szuronyrohamokat gyakorolt. Francin
kérte, tartsam szemmel a bácsit, hogy ne ordítozzon annyit.
– Jó, hogy jön, sógorasszony! – mondta Pepin. – A Francin, az egy cihopata, egy idegbajos,
Bätista úr könyvecskéje szerint langyos vízzel kéne mosnia a nemi szervét, vagy jó levegőn
tartózkodnia. De ha már itt van, akkó iskolázás lesz avagy sulbildung, mert énnekem csupa
jelesem vót, kitüntetéseim, nem mint annak a hülye Hanáknak, aki a szemlén kilépett, és
aszongya a von Wucherer ezredesnek: "Gazduram, kend itt marad a rekszumlinkszumaival,
émmeg megyek haza, én katona nem leszek...", az ezredes meg ráordított a sarzsira: "Miféle
kolerát tartanak itten?"
– A Pepinkét – mondtam.
– Egy szart! – üvöltött fel Pepin bácsi. – Engem mindenki elé példaképű állítottak, és talán
ismert engem a Wucherer ezredes? Hát emlékezhet több ezer fickóra? Eccer a lányokhó ment,
két hülye baka megállította a kocsit, hogy beleűjjenek, hát látják, hogy a von Wucherer
terpeszkedik benne, a bakák szalutáltak, aszongya szelíden a von Wucherer: "Hát hová, hová,
kiskatonák?" Azok meg: "Szabadságolásra." Mondja a von Wucherer: "Ha valaki
szabadságolásra megy, ahhó urlaubsejn kell, hát hó van? A bakák a zsebükbe kezdtek
kotorászni, a von Wucherer meg megkérdezi az eggyiktő: "Hogy híjják?" "Šimsa!", aszongya.
Kérdi a von Wucherer a másiktó: "Hát magát hogy híjják?" "Řimsa!", mondja a másik..Akkó az
a baka, aki azt anondta, hogy Šimsának híjják, futásnak eredt a fődeken át, erre a von Wucherer
vezényet, hogy Řimsa, zofort idehozni a Šimsát! Csakhogy a Řimsa elszaladt a Šimsával, a von
Wucherer ezredes megfordút a kocsival, és hajtotta visszafele a csődört a kaszárnyába; és
kérdezte mingyár, melyik szakaszba van a Šimsa meg a Řimsa? A lajstromokban nem vót se
Řimsa, se Šimsa, akkó a von Wucherer ezredes, aki azt mondta, hogy az ő emlékezőtehetsége
olyan, mint a fényképezőgép, sorakozót csinát a kaszárnyába, és végigjárta a katonákat,
mindegyiknek az álla alá nyűt, és közelrő a szemébe nézett, mintha meg akarná puszíni, két
napig csináta, de nem ismerte fő se azt, amék Řimsának mondta magát, se azt, amék Šimsának,
hát hogy emlékezhetne egy ilyen ezredes a Pepinkére?
– Pszt – mondtam –, délután ülésezik az igazgatósági tanács.
– Ammá igaz – mondta halkan a bácsi –, de most megtanítom rá, hány alkatrésze van a
stucninak. – Fogta a bácsi a fütyköst, amellyel gyakorolt, óvatosan és szakértő módjára vette
kézbe, mintha igazi katonai puska volna, mutogatott, és sorban megnevezte rajta az összes
alkatrészeket, és azzal fejezte be, hogy szóval ez itt egy kolbensú avagy tusaborító, és ez meg
egy úgynevezett mündung, miszerint torkolat...
– -vidék – mondtam.
– Szart! Mit jár a szája, mint a kacsa feneke? A torkolatvidék az egy delta, ez meg egy
mündung avagy torkolat, na, hát ha ezt a Brčul zupásnak mondta volna, hát az behúz magának,
hogy belesárgul!
A gyümölcsösön túlról hallatszott, amint dühösen bevágják az iroda ablakát, a könyvelésből
fehér ingben kirohant Francin, láttam, hogy fut a magas fűben, hogy kerüli ki a faágakat, szép
látvány volt a rohanó férfi, amint nyújtott lábbal ugrál át az akadályokon, a másik lábát csaknem
vízszintesen tartva érinti a füvet, és hol az egyik, hol a másik lábával ismétli ezt az egész
gyönyörű, fűcsomócskák fölött átúszó mozgást. Hogy odaért hozzánk, láttam, hogy ujjai közt
egy hármas számú redisztollat szorongat.
– Mit műveltek már megint, ti ulánusok?
– Háborúsdit játszunk – feleltem.
– Játsszatok, amit akartok, csak csöndben, a könyvelő kisasszony kilocsolt egy egész üveg
tintát! – kiabált halkan Francin.
– Szóval hol játsszunk?
– Ahol akartok, másszatok föl, mit bánom én, a kéménybe, csak ne lehessen hallani a
hangotokat... az egész újságon végigöntötte a tintát! – kiabált Francin, fehér ingujja gumival volt
összefogva a könyökén, most visszafordult, de már nem futott, gázolt a magas fűben, néztem
utána, hátrafordult, belepusziltam a tenyerembe, és mint egy pihét, utánafújtam a csókot.
– A kéményre? – csodálkozott Pepin.
– A kéményre – feleltem.
Francin eltűnt az ágak mögött, fehér ínge most bement az irodába.
– Hát akkor: direkción! – kiáltott Pepin bácsi, és felhágott az első kampóra, majd
meggondolta magát, leugrott, és azt mondta; – Csak ön után.
És az, amiről első serfőzdei napom óta álmodozom, hogy legyen erőm fölmászni a sörgyár
kéményére, az ott meredt és emelkedett előttem, lehajtottam a fejem, és megfogtam az első
kampót, a perspektíva az égbe enyészett fölöttem az egyre kisebbedő és kisebbedő kampók
mentén, a hatvanméteres torony a rövidülésben egy felfelé szegezett, súlyos ágyúra hasonlított,
ami engem csábított, az a lobogó, zöld trikó volt, amelyet a villámhárítóra kötött valaki, és míg
odalent enyhe szellő fújdogált, a zöld trikó harsogva lobogott, és a nyitott ablakig hallottam,
hogy a zöld trikó egy dörgő vaslemez hangját hallatja, és megragadtam az első kampót, egyik
kezemet szabaddá téve, kibontottam a hajamat összefogó zöld masnit, és húzódzkodtam gyorsan
fölfele, a lábaim, mint két összekapcsolt tengely, egy ritmusba lendültek, a kémény közepén
éreztem meg az áramló Levegő első ellenállását, a hajam mint vitorla dagadt, szinte elébem
vágott, hirtelen teljes egészemben az én kibomlott hajamban találtam magam, mint a zene
terjedt szét körülöttem, többször ráterült a kampóra, vigyáznom kellett, és lassabban dolgoznom
a lábaimmal, mert bele-belegázoltam a saját hajamba, ah, ha itt volna Boďa, az tartaná a
hajamat, angyallá változna, és röpködve vigyázna, nehogy a drótok meg rácsok közé kerüljön a
hajam, egy kicsit a biciklizésre hasonlított ez az én kéménymászásom, vártam egy pillanatig, a
szél mintha elhatározta volna, hogy most kiélvezi a hajamat, felemelte és úgy átlendítette
rajtam, hogy úgy éreztem, hajamnál fogva lógok néhány kampóval feljebb odacsomózva, aztán
hirtelen elült a szél, a haj szétbomlott, és lassan, mint a toranyóra kilazult arany mutatói,
ereszkedett lefelé, mintha a fejemből széttárta és most lassan összezárta volna a farkát egy arany
páva. Kaptam az alkalmon, és gyorsan húzódzkodtam fölfelé, a lábam mozgását a kezem
munkájához hangoltam, míg a kémény fedkövére nem tettem a tenyerem, egy pillanatig
lihegtem, mint a versenyúszó, ha leúszta a távot a medencében, aztán mintha vízből másznék ki,
két kézzel fölhúzódzkodtam, átvetettem lábamat a fedkövön, elkaptam a villámhárítót, és lassan,
mintha szirupból húznám ki, felhúztam a másik lábamat, összefogtam hátam mögött a hajamat,
leültem, és a térdemre tettem a hajam. Hirtelen föltámadt a szél, és a hajam kisiklott a kezem
közül, ugyanúgy lobogott az az én arany hajam, mint tavaly az első tavaszi nap előtt,
lengett-lobogott, mint a moszat a sekély és sebes patakban, fél kézzel a villámhárítót fogtam, és
úgy éreztem, én vagyok a vadászat istennője, Diana a dárdával, elragadtatásomban lángolt az
arcom, és éreztem, hogy ha semmi mást nem csináltam volna ebben a városban, mint hogy
felmásztam a kéményre, nem volna az sok, de évekre elég lenne, talán egész életemre.
Előrehajoltam, és láttam, milyen kicsiny a Pepin bácsi ott lent a mélyben, fejből és két kézből
álló angyalka csupán, elcsodálkoztam, mert addig azt hittem, hogy Pepin bácsinak sűrű, göndör
haja van, de most láttam, hogy egy pilises fej jön hozzám felfelé ritkás hajkoszorúval, most a fej
egészen a fedkőre feküdt, kihúzta maga alól a másik kezét, és megragadta a fedkő szélét, rám
nézett, az ő arca is sugárzott a boldogságtól. Fölhúzódzkodott a kéményre, és mintegy
öntudatlanul csípőre tette egyik kezét, a másikat meg a szeméhez emelte.
–A nemjóját, sógorasszony – mondta elismerő csodálattal –, itt aztán szép beobachtungstelle
avagy megfigyelőállás volna.
– Miszerint kilátó – tettem hozzá.
– Lófarát! A kilátó az civileknek van, a megfigyelőállás, miszerint beobachtungstelle meg a
katonaságnak, a katonaságnak, ami hadban áll, és figyeli az ellenség hadmozdulatait!
Sógorasszony, amilyen intelligens szépasszony maga, ha ezt hallaná a Tonser kapitány,
odarittyentene a kardjával, és ráordítana: "Apróra baszom a csucsáját!"
– Pepinke – egészítettem ki, lábat áztatva a légkútban.
– Mennydörgős mennykő, mér baszná nekem apróra a csucsámat? Engem szeretett, a kardját
hordtam utána! – ordította rekedten Pepin bácsi, fölém hajolt, és fenyegető volt az arca, mint a
kő vízköpőé a templom tetején.
– Mi haszna van belőle! – legyintettem. – Hát nem gyönyörű ez, Jožin bácsi?
Legeltettem a szemem a dombok és kiserdők szegélyezte, lankás vidéken, néztem a városkát,
és észrevettem, hogy a városunkba csak vízen át lehet bejutni, hogy tulajdonképpen szigeten
épült város, fölötte a folyó, mely körbekerülte, kettéágazott, a várfalak alatt két patak folyt, a
város alatt egyesültek újra folyóvá, hogy a városból kivezető minden utcának tulajdonképpen
két hídja van, két bürüje, a folyón át viszont fehér kőhíd vezet, emberek álltak rajta a korlátnak
támaszkodva, és nézték a sörgyári kéményt, engem meg Pepin bácsit, a levegőben suhogó
hajamat, úgy villogott és tündöklött a napfényben, mint a pápai zászló, miközben odalenn
szélcsend volt. A folyón túl templom emelkedett, arcommal egy magasságban volt az óra arany
számlapja, a templom körül pedig koncentrált körökben vonultak az utcák és közök és épületek
és parasztházak, úgy öltötte ki minden ablak a petúniáit, szegfűit és vörös muskátlijait, mint
reggel a dunyhát, az egész várost várfalak csipkéje szegélyezte, olyan volt felülről, mint egy
félbevágott kaledon. A fehér hídra felrobogott egy tűzoltófecskendő, csillogott a tűzoltók
sisakja, a trombitás arany trombitát tartott a kezében, és fújta, hogy: "Tűz van!", és minden
tűzoltón fehér meg rozsszínű egyenruha volt, a piros fecskendő átdübörgött a hídon, mint egy
orkesztrion, a tűzoltók a kampókba kapaszkodva álltak a csengő-bongó tűzoltóoltáron, mely
most besiklott a házak meg a kertek mögé.
– Jožin bácsi, igaz, hogy kecskét legeltettél a fronton? – kérdezem.
– Ki mondta? – bődült fel Pepin bácsi. Leült a fedkőre, aztán hanyatt feküdt, kezét a feje alá
téve.
– A Melichar trafikos – feleltem.
– Hát ott lehet a háborúban egy rokkant trafikos? – harsogta a bácsi.
– Azt mondják, hogy Melichar a háború alatt százados volt, hogy azt mondta tegnap a
Melichar százados, csak kerüljön hozzá egzecíroztatásra a Pepin, ha, ne adj isten, kitör a háború
– meséltem, megfogtam a villámhárítót, és néztem lefelé a sörgyárra, megint csodálkoztam rajta,
hogy a sörgyár kívül van a városon, hogy fal veszi körül, akárcsak a várost a túloldalon, de a fal
mentén magas jávor-és kőrisfák sora húzódik, és ugyancsak négyzetet alkot, aodálkoztam, hogy
olyan ez a sörgyár, mint egy kolostor vagy valami erőd, börtön, hogy nemcsak szögesdrót
koronáz minden falat, hanem zöld palackcserepekkel van beszórva mind a négy falnak és
minden oszlopnak a tetején a beton, és úgy csillognak felülről, mint az ametiszt meg az amaránt.
– Hogy láthatott vóna... még ha legeltettem is vóna a kecskét? – szóit a bácsi, feküdt tovább,
és bámulta az eget, felhúzott egyik lábán átvetett másik lábbal. Szabad lábfejével rugózott a
levegőben.
– Távcsővel – feleltem.
– Talán kölcsönadja a császár a távcsövét egy trafikosnak?
– Melicharnak mint századosnak volt távcsöve, kettő is – mondtam, és láttam, hogy annyi az
ember a hídon, mint a fecskék indulás előtt, és valaki távcsővel néz róla engem.
Belemosolyogtam abba a távcsőbe, a mélységből szél támadt, és a hajam lassan szétterült, mint
a strucctoll legyező, láttam, hogy zárulnak össze szemem körül hajam áramlatai, olyan dicsfény
övezte egész ülő alakomat, mint az oszlopos, hétfájdalmas Szűz Máriát a főtéri pestisoszlopon...
– Na és ha kitörne a háború, és a Melicharhoz kerülnék, mi vóna akkó? – kérdezett most
Pepin, és úgy láttam, egyre növekvő fáradtsággal küszködik.
– Azt mondta, hogy ha megint kitörne a háború, az egzecírozáson így csinálna az ujjával, ni,
és elkiáltaná magát "Pepin, zu mir!" És te repülnél hozzá kilógó nyelvel, és alázatosan
köszöntenéd, és fél térdre ereszkednél előtte – meséltem, és odanéztem, hát a Pepin bácsi aludt,
úgy elaludt, mintha fejbe kólintották volna, ott feküdt a kémény fedkövén, és a kéménynek
kilengése volt, csak most vettem észre Pepin bácsi fekvő szobrán, hogy mindketten jócskán
ingunk, mintha valami ágra akasztott ingán ülnénk. A feszület felől száguldottak a tűzoltók,
olyanok voltak felülről a lovak, mintha megbokrosodtak volna, a hátsó lábukat bedugták a
hámba, a mellső lábaik meg közvetlenül a fejükből pattantak ki; úgy, ahogy a csiga löködi ki a
szarvát, csillogott-villogott az egész tűzoltóverkli, mint egy gyermekjáték, és minden percben
alkatrészeire való széteséssel és levegőbe repüléssel fenyegetett, mint az a katonai autó az
Asztalos utcában, amelyben felrobbantak a gránátok, és ott állt a parancsnoki poszton a tűzoltók
parancsnoka, de Giorgi úr, a sörgyár elnökségi tagja, akinek a kéményén ültem, a
kéményseprőmester, aki a tűzoltók parancsnoka volt, mert lakás helyett tűzoltómúzeuma volt ha
bárhol bármi leégett, de Giorgi ür azt lefényképezte, ellátta magát a tűzelőtti állapotot
megörökítő fényképpel is, lakása minden falán mindig két fénykép szerepelt így, marha a
tűzvész előtt és marha a tűzvész után, eb a tűzvész előtt, és eb a tűzvész után, hímnemű felnőtt
egyén a tűzvész előtt és tűzvész után, csűr tűzvész előtt és tűzvész után, minden tárgyat, minden
állatot, minden személyt, aki leégett vagy megpörkölődött, mindent lefotografált de Giorgi úr, és
minden bizonnyal azért jön csak a sörgyárba, mert ha le találnék zuhanni, lefényképezné a
sörgyárgondnokné asszonyt lezuhanás előtt és lezuhanás után ... és most a tűzoltóorkesztrion
bekanyarodott a sörgyár kapuján, a fecskendő keréknyikorogva eltűnt az iroda mögött, már azt
hittem, a tűzoltók lovastul felfordultak, de most diadalmasan előrobogtak és trombitáltak, és a
tűzoltófecskendő beállt szorosan a kémény alá... Azt hittem, hogy~most mindjárt nekilátnak
fecskendezni, olyan magasra, mint a kémény, és de Giorgi úr felkér, hogy lépjek a felszökő
gejzír csúcsára, aztán lassan elzárják a csapot, és leereszkedem a vízsugárral együtt, ámde a
fecskendőből tűzoltók szaladtak ki, letérdeltek, tisztelegtek a szekercéikkel, aztán egyszerre
csak széthúztak egy ponyvát, hat tűzoltó feszítette, hátrahajoltak, és néztek fölfelé, de a kémény
kilengése, úgy látszik, akkora volt, hogy föl-alá szaladgáltak a ponyvával, leesésem
lehetőségének helyváltoztatását követve.
Az elnökségi tagok bricskákon gyülekeztek, máskor galoppban szoktak gyülekezni, de ma
száguldottak a bricskák az országutakon, a falvakból meg a városból, lóhalálában vágtató lovak,
az a sok bricska meg nem ám hogy megállt volna, mint máskor az iroda előtt, nem, mind a
sörgyár udvarán röffent össze, ahol a kádárok meg az erjesztősök meg a serfőzőmunkások
álltak, és néztek fölfelé kitekeredett nyakkal, mintha Jézus visszajövetelét várnák az egekből,
vagy a Szentlélek alászállását, és most jött a feszület felől maga a sörgyár elnöke, Gruntorád
doktor úr, mágnás és a régi Monarchia híve, szokása szerint a bakon ülve, és szarvasbőr
kesztyűs kézzel tartotta a gyeplőt, a fején egészen a homlokáig utolérhetetlen eleganciával
lehúzott kalappal, foga között borostyánszipkát tartva cigarettázott, és hajtotta a fekete mént a
sörgyárba, miközben a kocsisa bűntudatos mosollyal terpeszkedett a plüssülésen, mint egy
főúr...
De Giorgi úr hasztalanul uiasítgatta a tűzoltókat, hogy másszanak föl a kéményre, de Giorgi
úr végül elhatározta, hogy maga mászik föl a kéményre. És jött fölfelé a fehér egyenruhája,
sűrűn meg-megállt; de aztán csak kapaszkodott tovább a kampókon; végül megjelent a lábamnál
a sisakja.
– Jožin bácsi – ráztam meg a bácsit a lábánál, s a bácsi fölült, megdörzsölte a szemét, s aztán
ijedten felugrott, és megragadta a villámhárítót. De Giorgi úr föllendült a fedkőre, lihegett,
levette sisakját, és zsebkendőjével letörölte a verejtéket.
– A törvény nevében – mondta – másszon le nagysasszony. Meg a sógorura is.
– De Giorgi úr, nem szédül? – mondom.
– Mondom, a törvény nevében másszon le – ismételte de Giorgi úr.
– Mondom, de Giorgi úr, elsőnek? – mondom.
 – Nem – felelte de Giorgi úr; és belenézett a kémény méhébe –, gyakorlatozási okokbóli
lemászok belül a kéményben – tette hozzá.
A villámhárítót fogva a kampóra léptem, megfordultam, és fellobogott a hajam, megint
felduzzasztotta a hajamat az a mélyről jövő huzat, utoljára tárult szét, mintha tudná, még
egyszer utoljára fellángolt az én arany sörényem a sörgyár kéménye felett, hajammal, mint egy
óriás arany monstranciával, újból megáldottam mindazokat, akik abban a pillanatban bámultak
rám, még magát de Giorgi urat is meghatotta a látvány.
– Rendkívüli eseménynek vagyunk tanúi, kár, hogy nem lehetnek hölgyek a tűzoltóságnál –
mondta, és kezében vitt egy trombitát, egy olyan aprócska trombitát, mely olyan volt, mint a
kalauz lyukasztója, belefújt, de olyan bánatos volt az a trombitálás, mint mikor elbégeti magát a
megkötözött gida a vágóhídi kocsin, aztán kezet csókolt, és én ereszkedtem lefelé, gyorsan
kúsztam le, hogy megelőzzem a hajamat, mert félő .volt, hogy rátaposok, belegabalyodok, és
lezuhanok a mélybe. Aztán egyszerre csak megláttam magam körül a fák csúcsát, majd mintha
az ágak közé ereszkedtem volna le, s az ágak közül léptem ki, és tettem le cipellőm talpát az
édes anyaföldre.
– Gyönyőrű volt-mondta lelkesen Gruntorád doktor úr –, de huszonötöt érdemelne...
– A popómra – mondtam.
– Mi a hétszentséget keresett ott? – kérdezte a doktor.
– Amint mondotta, gyönyörű volt, és mivel gyönyörő volt, kővetkezésképpen veszélyes is
volt, és mert veszélyes volt, úgy volt az igazi, a nekem való... – mondtam, és Francin ott állt
sápadtan, mellére billent fejjel, redingotban, fehér mandzsettában, kaucsuk gallérban és
káposztalevél alakú nyakkendőben.
A gépészek kinyitották a nagy kéményajtót, korom hullott ki belőle, akkora volt az a
csillogó, fekete barlang, mint egy lugas. Pepin bácsi leugrott az utolsó kampóról, és így szólt: –
Újból dicső győzelmet aratott az osztrák katona, igaz?
De mindenki a kémény aljában levő fekete kamrát bámulta.
– Melyik ezredben szolgált? Ki volt az ezrede inháberje? – kérdezte Gruntorád doktor úr.
– Freiherr von Wucherer – szalutált Pepin bácsi.
– Ruht – kiáltotta a doktor, és hozzátette: – Mihez ért a bátyja, gondnok úr?
– Cipészszakmája van, és sörgyárban is dolgozott három évig – mondta Francin.
– Akkor, gondnok úr, bátyjaurát fölvenni, elszállásolni a malátázó szolgálati szobájában.
Üvöltés ellen a legjobb gyógyszer a munka – mondta Gruntorád úr.
A fekete barlangban megjelent egy fehér nadrágszár, majdnem mennyezeténél ennek a
koromlugasnak, kampó után tapogatott, de kampó ott, úgy látszik, nem volt, úgy,taposott a
nadrágszár, mintha biciklizett volna a de Giorgi úr. A tűzoltóparancsnok-helyettes vezényszót
kiáltott, a tűzoltók beszaladtak a kéménybe a mentőponyvával, kifeszítették, s a tűzoltbhelyettes
felkiabált a koromba:
– Ugorjon le, parancsnok! Itt vagyunk! A mentőponyvával!
De Criorgi úr eleresztette a kampókat, előbb pernye meg korom gomolygott ki a kéményből,
a kémény elé gomolygott, koromból való finom, göndör kis vakondtúrások, köhögés hangzott
fel, és kiszaladtak a már éjfekete tűzoltók, úgy hozva valamit mentőponyvájukban, mintha nagy
csukát vagy harcsát fogtak volna, letették a ponyvát, s a koromból meg a porból felemelkedett a
tetőtől talpig fekete de Giorgi úr, nevetett, fehér mosolyráncok repedeztek fekete arcára, elővette
trombitáját, megfújta, és kijelentette: – Ezzel a mentőmunkálatot befejezettnek nyilvánítjuk.
Kilépett a koromkupacból, mindkét kezét felemelve gratulációkat erőszakolt ki, és öntudatosan
és boldog-peckesen járkált fel-alá, s én láttam, hogy de Giorgi úr nemcsak néhány évig fog még
élni ebből a kéménybeli leereszkedésből, hanem egész hátralevő életén át.

A malátázó sarkán olyan huzat volt mindig, akkora szél, hogy csaknem előrehajolva kellett
mennem ottan, vagy pedig megfordulwa és beleülni az orkánba, mint egy hiniaszékbe. Úgy
szívta be a hajamat a széláram, mint a mohó dohányos a cigarettafüstöt. Alig tudtam átpréselni
magam azon a légzátonyon, a malátagyár kapujánál meg olyan szélcsend volt, hogy térdre
estem, vagy hanyatt vágódtam. Mégis mindig előre örültem ennek a törülközőkért folyó
légpárbajnak. Egyszer ugyanis a szél kitépte a kezemből a frottír fürdőlepedőt, épp hogy csak ki
tudtam nyújtani utána a kezem, a huzat meg jó humorérzékkel curukkolt egy kicsit a
fürdőlepedővel, megint kinyújtottam a kezem, mikor a fürdőlepedő már-már a hajamat érte, de a
szél megint egy jó darabot ugrándozott arrább azzal a jókora törülközővel, aztán mikor a
fürdőlepedő megint leereszkedett, utána ugrottam, de a szél hosszú, elnyújtott kacajjal
felrepítette, mint a sárkányt az őszi égen, úgy emelkedett a frottírtörülköző, a fehér cikcakkot
táncoló és a szél ritmusára mozgó törülköző, és eltűnt a malátázó fölötti sötétségben. És mégis
szép volt hagyni,hogy megint szájába vegyen a szélroham, hagyni, hogy mint egy
pfefferminzcukorkát, átjárjon a szélfürdő. Aztán mire kitapogattam a kilincset, a másik oldalról
egész testével az ajtónak feszült a huzat, nekem is egész testemmel neki kellett feküdnöm az
ajtónak, ámde a jó humorérzékkel rendelkező huzat hirtelen elállt, én meg bezuhantam a sötét
folyosóra, térdre estem, egyszer elhasaltam, és feldöntöttem egy aszalót; elesett, de estében is
olyan ügyesen tartotta az égő lámpát, hogy nem tört össze. Aztán kinyújtott kézzel, mint a vihar
ellen, kitapogattam a gépterem ajtajának kilincsét, olaj- és kenderszag nyelt el melegen, mint
egy teli kád, becsuktam az ajtót, kitapogattam a kulcsot és ráfordítottam. Aztán gyertyát
gyújtottam. A szitáló félhomályban ezüst kört rajzolgatott az óriási vezetőkerék, olajosan
fénylettek és csillogtak a megfeszült elosztókábelek. A dinamók meg a motorok kövér afrikai
állatokra hasonlítottak, az olajozók vízilovakról bogarakat lecsipegető madarakra. Lassan
levetkőztem, a meleg vizes csapokat forgatva közben. A meleg víz óriási katlanból folyt egy
kettéfűrészelt, százhektós hordóba. Levetkőztem és figyeltem, hogy fütyül végig a huzat a
malátázó emeletein egészen a fonnyasztóig, ott meg az ablakokat csapkodja. Aztán belépek ebbe
a nagy fakádba, a víz mindig olyan forró, hogy el kell fordítanom a hideg vizes csapot,
leguggolok, és úgy fáj a víz forrósága, hogy vacog a fogam, csak akkor fekszem le lassan, mikor
a hideg víz összekeveredik a forróval, egészen kinyújtózkodom, fekszem. a kettévágott
hordóban, mint dobozában az iránytű, nézek magam fölé, bámulok bele a tetőszerkezetbe, ahol
eltűnik a fehér kazán, és álmodom, álmodni kezdek, lassan szétolvadok a forró vízben, úgy
lebegek a. forró vízben, mint a szappanpehely, ellazítom minden tagomat, kibontok minden
abroszt és lepedőt, amibe bele van kötözve eddigi életem, kinyitok minden kosarat, koffert és
szekrényt, ahol azok a képek vannak, amelyek régen történtek, de amelyek bármikor készek
eljönni látogatóba, a szép, de színtelen képek, melyek csak ebben a fürdőben simulnak ki
végleg, és válnak színhelyessé. Ez az én mozim, lehunyt szemem vásznán mutaton-be
magamnak, olyan film, melynek forgatókönyvét és rendezését az életem forgatta, egy film,
amelyben én játszom a főszerepet, én, aki idáig jutottam, eddig a fakádig, amelyben fekszem...
Szalmasárga copfos kislány vagyok, kövekkel játszom az út közepén, keresztbe vetett lábbal
ülök, és újra meg újra szétdobok négy kövecskét, egyet fölveszek, feldobom, a másik hármat
egy kupacba rakom, és még van időm elkapni a lepottyanó elsőt, közeledő mennydörgés,
hanyatt vágódom abban a pillanatban, mikor szétdobáltam a négy kavicsot, elsötétedik az ég,
rémes pofák és csatok és gyeplők felettem, paták ugrálnak át, patkók villognak rajtuk, becsukom
a szememet, megszáradt sárdarabok hullanak rám, továbbvonul a mennydörgés, fölkelek, és
látom a megvadult lovak húzta szekeret, látom a kék eget, és fölém hajlik belőle rémült apám
feje. Kislány vagyok, és kis kövekkel játszom a dűlőúton, apám mindig hátravitt inkább a ház
mögé, hegy ne essék semmi bajom, látom, hogy két katona szalad az erdő felől, látom, hogy a
réten futnak át azon az ösvényen, amelyen játszom, úgy rohan a két katona, mint két őrült,
hanyatt fekszem, nehogy elgázoljanak, látom, hogy ugrálnak a magasba, látom magam fölött a
jancsiszöggel kivert cipőtalpakat, átdübörgött rajtam a katonák árnyéka, a katonai bakancsok
dobogása, és távolodott a réti ösvényen. Most felültem, és látom, amint rohannak a patak felé a
katonák, megállnak ott, ahol palló helyett fatörzs van odaláncalva, a katonák magasba emelik
kezüket, mint szárnyukat az ágyam feletti őrangyalok; úgy szaladnak át a túlsó partra és tovább,
a kanyarban utoljára láttam fel-felemelkedő, fényes jancsiszögeiket, most eltűnnek az erdei
kanyarban. Már régen eltűntek a katonák, de még mindig rájuk gondolok. Most saját magamat
látom, tipegek a patak felé, rálépek'a fatörzsre, látom a patakban áramló vizet, fölemelem a
kezemet, és futok végig a fatörzsön, de félúton kicsúszik alólam, és zuhanok a patakba,
tapostam a mélységét, mint anyuka a varrógépet, de nem tudtam megvetni lábamat a fenekén,
először nyeltem a vizet, de aztán, úgy látszik, volt már annyi bennem, amennyi a
megfulladáshoz kell, csak azt láttam, hogy terül szét a hajam, és lebeg együtt a patak medrével,
és folyik egybe a zöld moszattal és a virágtalan vízivirágokkal, iszonyú alhatnékom volt, nem
tudtam lehunyni a szememet, és minden csupa, de csupa fényesség volt, és mintha erős
szemüvegen át láttam volna magam fölött az eget... aztán ébredek, látom, hogy mily szép a
vízbe fulladás, mintha otthon lettem volna, ugyanolyan ágyacskám volt az égben, mint az
otthoni, láttam, hogy kint van a kezem a dunna fölött, a dunna ugyanolyan nefelejcsekkel van
telenyomtatva, mint az anyukáé, szemközt meg ott függ egy őrangyal képe, ugyanolyan, mint az
otthoni, aztán odajött anyuka, és azt mondta: – Gyertek, gyerekek, kerüljetek beljebb... – és
szomszéd kislányok jöttek be a konyhába, és most tudtam, hogy vízbe fulladtam, mert a
kislányok, akik Mařenkának szólitottak, én pedig őket Hedvičkának és Evičkának és
Boženkának, szentképeket tettek a kezem mellé a dunnára, annyi őrangyalkép volt mindenfelé
az ágyacskámon, és azt mondta a Hedvička : – Anyukám mondta, hogy vízbe fulladtál... – és
még egy szentképet helyezett el, én meg azt mondtam : – És miért adod nekem ezt a képet? –
Mondja a Hedvička: – Ezt szokták tenni a halott kislányok koporsójába... – és sírtam, hogy hát
akkor én már egészen meg vagyok halva, de aztán odajött anyuka, cukorkát hozott, és a sok
szentkép láttán azt mondta: – Ugyan, kislányok, Mařenka nem halott, Michálek doktor úr az
összes vizet kiöntötte belőle, és újra belelehelte az életet... – a kislányoknak megnyúlt az orruk,
sajnálták, hogy nem lesz temetés, hogy nem haltam meg, mert más látták magukat fehér
függönyruhában, mirtusszal díszített nagy, égő templomi gyertyával a kezükben, és olyan
szívszorongatóan fog játszani a rézfúvószene, és a kislányok ott lesznek a halottas menetben, és
be lesz bodorítva a hajuk, és sírni fognak, mert vízbe fulladtam... de most már lőttek a halottas
menetnek, a sírásnak, mindennek az a két nőszemély az oka, akik ruhát jöttek öblíteni, és
kihúztak és hazavittek... apukám akkor olyan ideges lett, ó, az apukám úgy tudott haragudni,
mint senki más, anyuka négy almáriumot vett évente, zsibárustól való, régi szekrényeket, és ha
apuka ideges lett, anyuka gyorsan a lugasba húzta apukát, kezébe nyomott egy baltát, és a papa
előbb a hátát hasította szét a szekrénynek, aztán aprította-szidta a szekrénymaradványt, és olyan,
de olyan élvezettel szaggatta le az ajtóit, aztán oldalról ripittyára törte az egész almáriumot, akár
egy gyufásdobozt, és egy félóra múlva, mire aprófává hasogatta, a mamának mindig volt
begyújtani- és fűtenivalója... hallottam, hogy kiabál és dühöng a papa, hogy vízbe fulladtam,
hogy mikor leszek végre jó kislány, mert más lányok nem tesznek ilyet, úgy megijedtem,
kimásztam a dunna alól, felöltöztem, és kiszaladtam az udvarra, ott állt egy teherautó,
fölhúzódzkodtam rá hátul, ott állt egy hordó a kisablaknál, bemásztam, meleg volt a hordóban,
elaludtam, és mikor felébredtem, hallottam, hogy megy a teherautó, és hogy fölálltam,láttam a
kisablakon át, hogy már esteledik, és ott van mindjárt a kisablak mellett egy úr sapkája,
oldalvást odanéztem, láttam, hogy a Brabec úr az, bedugtam a kezemet, megvakartam a Brabec
urat a füle mögött, és így szóltam: – Brabec úr, én vagyok az... – Brabec úr meg elengedte a
volánt, aztán felordított, és az autó olyan hirtelen állt meg, hogy felborult a hordó, amiben vállig
benne voltam, és kigurultam a padlóra, onnan le a földre, és az országútról keltem fel, és a
szoknyámat porolgattam, Brabec úr meg föl-alá szaladgált és kiabált és toporzékolt, én meg azt
mondom: – Brabec úr, ténleg én vagyok az. – De Brabec úr nyöszörgött, és aztán összecsuklott,
aztán mikor megjöttek a csendőrök, betakarták a Brabec urat, de még az is kevés volt, az egyik
csendőrnek majdnem meztelenre kellett vetkőznie, és feküdt a Brabec úron, és melegítette,
később mondta az őrszobán az egyik csendőr, hogy emberhalált okozhattam volna, nekem meg
eszembe jutott az apukám, és hogy megint szét fog vagdalni egy almáriumot, a csendőr leterített
egy bundát, fogott egy madzagot, és a lábamnál fogva az asztal lábához kötözött, feküdtem és
sírtam,jancsiszöggel kivert bakancstalpak himbálóztak fölöttem, egymáson átvetett lábak, én
meg a lábamnál fogva voltam az asztalhoz kötve, aztán elaludtam, és megjelent fölöttem apuka,
két kezére támaszkodva térdelt, mintha a. keze is láb volna, elkötözött az asztaltól, és amikor
kézen fogva elvonszolt, úgy odavoltak a csendőrök, hogy apukám fogta a spárgát, és a
nyakamra kötötte, és én elsírtam magam, és kiabáltam: – Apuka, nem akarom, hogy föl tessék
akasztani. Nem akarok olyan sokáig haldokolni a kötélen... – ugyanis a kandúr elette apuka elől
a májat, apuka fölakasztotta érte a macskát egy faágra, és a kandúr csak másnapra múlt ki...
apukám madzagvégen vitt a vonathoz, és hazaérve úgy húzott maga után, mint egy borjút, és
mindenkinek elmondta, hogy mivel nem vagyok jó kislány, pórázon kell vezetnie, mint egy
harapós kutyust... Otthon apuka, mert anyuka, amint meglátta apukát, már nyújtotta is nekí a
baltát, azt vártam, levágja a fejem, ahogy a pulykáknak szokta, de apuka mindjárt az almáriumra
vetette magát, és egyetlen csapással betörte a hátsó felét, majd egyetlen ütéssel a testét, így
oldalról, úgy beszakította a szekrénymaradványt, hogy egészen elfeküdt a földön, mint egy
kartondoboz, ha széttapossák... Nyakig pácban, teljes egészemben szappanhabban heverek,
szappanozom magam, nem is tudva róla, az idő mélyén heverő képekre gondolok, és emlékezek
az állandóan vissza-visszatérő, egyre élesebben kirajzolódó, egymást kiegészítő képekre,
hatéves kislány vagyok, hajam kibomolva, épp csak egy kicsit összefogva kék masnikkal a
fejem búbján, egész év alatt egyetlen szekrényt se vert már szét apuka miattam, vasárnap dél
van, egy terecskén sétálok, a nyitott ablakokon át függönyök lengenek, evőeszköz- és
tányércsörgés hangzik, ételszagot húz a légvonat, apuka tegnap matrózruhácskát vett nekem,
meg esernyőt, a díszkút előtt állok, aztán előrehajolva nézem a vízben tükröződő hajamat,
pénzdarabok csillognak a medence fenekén, nálunk ugyanis, ha valaki pénzt dob a kútba,
teljesül egy kívánsága, a biztonság kedvéért két húszast dobtam a díszkútba, és azt kívántam,
hogy soha többé ne fulladjak vízbe, soha ne szökjek el hazulról, hogy végre jó kislány legyek,
kivált mert ilyen szép ruhát és esernyőt vett nekem apuka, egy lendülettel fent voltam a kút
káváján, hogy jobban lássam, hogy illik rám a matrózblúz, körülnéztem, nem jött senki, nem
nézett senki az ablakból, hogy megmondjon apukának, felugrottam a kútra, és előrehajolva
megláttam azt a gyönyörű rakott szoknyát, fehér zoknit és lakkcipőt, megráztam a hajam, és
ahogy megint megnéztem magam a víztükörben, átbillentem, és beleestem a medencébe, elnyelt
a víz, mint egy nagy hal, ha kis halat nyel le, megint az alját kerestem a lakkcipőmmel, de a kút
mélyebb volt, mint amilyen magas én voltam, megint felbukkantam levegőt venni, de féltem
segítségért kiabálni, mert haragudott volna apuka, nyeldestem az örök életet adó vizet, és újra
fényes és édes világ vett körül, mintha mézbe esett méhecske volnék, láttam, hogy süllyed
lassan a medence aljáig a fejem, szemem mellett láttam azt a húszkrajcárost, amit kútba dobtam,
azt kívánva, hogy soha többé ne fulladjak vízbe, oly méltóságteljesen terült szét a szoknyám,
hajam elfolyt az arcom előtt, és olyan lassan és méltóságteljesen úszott vissza megint, aztán
aludhatnékom támadt, és csak lassan mozgattam a lábam, sokkal lassabban, mint a mama a
varrógépen, és utoljára láttam, hogy szállnak fel buborékok a számból, mintha szódás- vagy
ásványvizes űveg lennék....de megint nem fulladtam bele a vízbe, egy néni látott, a Krsenskýné,
aki tíz évig járt tolókocsin, és gyomorfekélye volt, az nézett ki az ablakon, épp amikor
beleestem, és a Pokkorný fényképész úr szaladt oda egyedül, és késsel-villával a kezében,
szalvétával a nyakában utánam ugrott, és kihúzott, a diszkút lépcsőjén ébredtem föl; olyan volt,
mintha esne az eső, fogtam az esernyőt és kinyitottam; de közben sűtőtt a déli nap és a déli
harangszó utolsó hangjai szálltak a levegőben, Pokorný úr hajolt fölibém, szalvétájából
csepegett a víz, és kiesett belőle egypár káposztarojt, Pokorný úr felváltva fenyegetett a villával
meg a késsel, hogy ha kihűl az ebédje, velem gyűlik meg a baja; mert egy rendes kislány, ha
vízbe akar fulladni, akkor azt idejében elintézi, nem pedig pont délben, mikor az első libácska
van az asztalon, én meg körülnéztem, minden ablakban ott álltak a polgártársak
ingben-mellényben, és mindnek villa volt az egyik kezében és kés a másikban, és mind lefelé
nézett, énrám, és mind savanyú képet vágott, és mutatta, hogy a legszívesebben a villájukra
tűznének, és a késükkel szétvagdalnának, aztán felkeltem, és annyi víz buggyant ki belőlem,
hogy azt hittem, felhőszakadás van, meghajoltam, nem mintha gúnyolódni akartam volna,
hanem hogy elismerem, hogy ezt nem kellett volna, épp amikor először van vasárnap délben sült
liba... Most a sörgyári kádban felc4zern, ebben a kettészelt, százhektós hordóban, valaki megy
fel a szérűről a személyzeti szobába, ahol a Pepin bácsi is lakik, és felhangzik a személyzeti
szobából irtózatos üvöltése : "Dó, re, mi, fá, szó, lá, ti, dó...", aztán az ereszkedő skála: "Dó, ti,
lá, szó, fá, mi, re, dó", ahogy a viz folyik el most a leülepedett szappanmaradványokkal, valaki
megy fel a szérűről a személyzeti szobába, alighanem az az agyonizzadt, ifjú aszaló, akinek
karika van az egyik szeme körűi, mintha látcsőre esett volna, mintha postai bélyegzővel ütötték
volna oda, biztos ő az, most lassan halad felfelé a vállára vetett inggel, egyik kezében hasas
lámpát visz, mint a császár a birodalmi sasát, a másik kezében vidrás lapátot; mint a császár a
birodalmi jogart, így megy fölfelé, megáll a pihenőn, és dudorássza azt az andalító dalt... a
szerelemnek vége van, picike volt, pici ám, édes arany kiscicám... már elszaladt, híre-hamva
sem maradt... eltűnt a nymburki mély víz alatt... Gyorsan felöltöztem, törülközőbe csavartam a
hajamat, erőteljes fújással elfújtam a gyertyát, és kimentem a sötétbe, előrenyújtott kézzel, csak
a folyosó fordulójában folyt ki egy kis bágyadt fény a szérű mélyéről, sárga csíkokkal vonta be a
nedves lépcsőfokok éleit, a nyirkos padlóhoz ütődő vidrás lapátok lágy, dallamos klaffogása
hallatszott a szérűről, a szerteszórt árpa ritmikus surrogása... és megint az a dal, mint a dagály...
a szerelemnek vége van... álltam egy percig a félhomályban, aztán lejjebb léptem néhány
lépcsőfokkal, arcomat megpaskolta a kicsírázott árpa melege, két hasas lámpa világította meg az
árpaágyásokat, az árpaföld közepén háromlábú faállványokra helyezett petróleumlámpák,
a.derékig levetkőzött fiatal munkás apró léptekkel tipegett, az egyik oldalon árpát vett a lapátra,
aztán a másik oldalon szétterítette, olyan barázdát hagyott maga mögött, mintha a dolgozó lapát
hajótest volna, mely hullámokat kelt maga előtt, de összezáruló víztükröt hagy maga mögött, a
szép ifjú aszaló egy lapát arany árpát szórt szét minden lépésnél, és lapátról lapátra fényesedett
háta az izzadságtól... a szerelemnek vége van... a férfihang változatlanul betöltötte a szérű
alacsony boltozatát, a négy fasornyi fekete vasoszlopon nyugvó boltozatot... most, mint a
mandabeli Árpakirályfi, felegyenesedett a fiatal férfi, szarna alatt megvillant a karika, mint egy
szemüvegkeret, felsőtestét körös-körül bevonta a verejték fényes higanya... és hallottam tovább
az éneket, valaki más énekelte ezt a dumkát, valaki, aki néhány árpafölddel odább dolgozott, ott,
ahol a háromlábú faállványon a másik hasas petróleumlámpa világított... a fiatal aszaló
tenyerével megtörülte az arcát; és egész maroknyi verejtéket csapott oda... mentem tovább,
rogyadozott a lábam, ott forgatta az árpát egy csöppnyi emberke, leginkább egy nyugdíjas
zsokéra hasonlított, munkaruhában és svájcisapkában, már befejezte a rakást, most fogta a
lapátot, feljebb dobta a rakás széléről az árpát, aztán megint azok a gyors kis
malátaaszaló-lépések, szinte szaladt az emberke, közben leszórta a földobott árpát, és a lapát
pontosan levágott szegélyt hagyott maga után, miután a pici aszaló befejezte ezt a munkát, és
meghajolt, és aláírás gyanánt odanyomtatott a sarkon két keresztbe tett lapátot, felegyenesedett,
és énekelt gyönyörűen... picike volt, pici ám, édes arany kiscicám... már elszaladt, híre-hamva
sem maradt... Jirout úr volt az, a kis aszaló, aki, ha találkoztunk, restelkedve köszönt, és folyton
mosolygott, Francin azt mesélte róla; hogy fiatal korában artista volt, és ágyúból lőtték ki a
búcsúkban, dobpergés közepette elevenen odakötözték, kék atlaszruhában, betették egy
faágyúba, aztán az impresszárió odatette a kékesen égő gyújtózsinórt, és amikor felcsapott a
fülsiketítő dörrenés, láng csapott ki az ágyúcsőből, és az oldalsó kéztartásban levő, élő Jirout úr,
aki már el is érte a ballisztikus görbe csúcspontját, kitárta a karját; és miközben esett rá az
előkészített trambulinra, mosolyt szórt meg színes papírrózsákat meg csókot. Leszállván
felugrott, rugózott a trambulinon, és hajlongott, és fogadta. a tapsokat minden búcsúban, minden
őszi vigasságon. Egyszer megtöltötték az ágyút a Jiroutka úrral, s amikor kilőtték, és elérte a
görbe csúcspontját, széttárta a karját, és fejjel lefelé estében látta, hogy már rég elkerülte a
trambulint, hogy az ütés is erősebb volt az ágyútalpban, mint bármikor máskor, mégis
mosolygott, és mosolyt szórt és színes papírrózsákat és csókot, és közvetlenül utána összetörte
magát a kerítés mögött egy farakáson. Miután egy évre rá összefoltozták, nem akart többé
mosolyt meg rózsát szórni, kivonta magát az artistaéletből, mint egy érvénytelen bankjegyet, és
mióta egészen talpra állt, már nyolcadik éve a sörgyárban dolgozik mint malátaaszaló... a
szerelemnek vége van, picike volt, pici ám...

Pepin bácsi már három hete dolgozott a kádároknál; vidám élet folyt azóta a sörgyárban. Ha
tehettem, fogtam a cefrésvödröket, és nekivágtam a sörgyárudvarnak, a serfőzőmester-helyettes
úr kutatóan nézett rám, kihozzon-e egy nagy üveg sört, bólintottam, s miközben cefrét szedtem a
kocsiról a vödörbe, a kádárok uzsonnáztak, Pepin bácsi hanyatt feküdt, üres, negyedhektós
hordóval a mellén, a kádálok majd megszakadtak röhögtükben, zsíroskerayérmorzsák szaladtak
a torkukra, Pepin bácsi meg énekelt: – Dó, re, mi, fá, szó, lá, ti, dó!
Egy kádársegéd térdelt a bácsi mellett, és: – Jozef úr, most visszafelé a skálát, ahogy a
Caruso meg a Mařáček gyakorolta!
Pepin bácsi köhintett, és iszonyún felvisított: – Dó, ti, lá, szó, fá, mi, re, dó!
Mikor a munkások kihahotázták magukat, azt mondta a kádársegéd: – És most énekeljen egy
magas cét, Jozef úr.
A kádárok felálltak, Pepin bácsi felé hajoltak, az vinnyogta a magas cét, a kádárok meg
torkuk szakadtából röhögtek, hanyatt feküdtek a zsíros kenyereikkel, aztán felültek, és
fuldokoltak a cigányútra ment morzsától, a kádárműhely falának támaszkodva röhögtek, hogy
meg ne fulladjanak nevettükben.
Az udvar közepén Řepa úr, az öreg aszaló barna sörnek való malátát pörkölt, széken ült, és
forgatta tengelyén a fekete dobpörkölőt, a dob alatt kékes, rózsaszínű és piros lángokkal égett a
faszén, s olyan méltóságteljesen és olyan szabályosan forgatta az öreg, deres fejű aszaló a
korom takarta gömböt, mint egy ősrégi mítosz istene a földgolyót.
A kádársegéd a bácsi fölé hajolt, és azt mondta: – Most még utolsó légzőgyakorlat gyanánt
énekelje el Jozef úr a magas cét, de befelé... de vigyázat, nehogy beleszakadjon a tréningruhába,
miszerint bele ne virágozzon a nadrágjába!
Fepin bácsi mély iétegzetet vett, elfintorította az orrát, a kádárok fölébe hajoltak, s a bácsi
magába énekelte a magas cét, egy olyan elnyújtott hangot, amilyent a nyikorgó ajtók hallatnak,
minden erejét beleadta abba a magas céhe, egy percig bírta ezt a magába éneklést, annyira
kimerült tőle, hogy karját széttárva lihegett; emelkedett-süllyedt a mellén a hordó, mint ahogy a
zeneiskolában fekszenek a növendékek hanyatt a szőnyegen, és a tanár könyveket tesz a
mellükre.
Én csak mentem a cefrésvödrökkel a kazánházba vezető, nyitott ajtó előtt, a félhomályban
tündöklött a kazán alsó félköre, a rostélyon égő parázs sáfrányszínében fénylő hamuszekrény,
piros és lila zsarátnokok ereszkedtek alá a harnuszekrényben és zöldeskék salak, közvetlenül
mellette a sötétben ott világított a drapp színével a nyitott kazán, egy munkás, összegörnyedve,
mint a gyermek az anyja méhében, a vízkövet verte ki a kazánból, két villanykörte éles fénye
világította meg az ívbe görbült munkást, aki a porban dolgozott, s énekelt is hozzá, úgy tekerték
körül a villanydrótok, mint egy köldökzsinór. Valahányszor benéztem a napsütésből arra az
élesen megvilágított oválisra és arra az araszolva kalapálgató munkásra, azt hittem, hogy aki
csak arra jár, elszörnyed ezen a lunettaképen, ám meg sem állt senki, nem sajnálkozott senki, sőt
még az sem sajnálta magát, aki két hétig, mint egy harkály, kopogtatta összegörnyedve a
salátromot, ellenkezőleg még dudorászott is hozzá.
A kádárok már befejezték az uzsonnát, úgy állt ott a műhelyfőnökük, mint a pásztor a juhai
között, körülötte hordók százai, fölébe hajolt az egyiknek, fürkésző szemmel vizsgálta, majd
folegyenesedett; és kihúzott a hordó gyomrából egy összecsavart dróton égő gyertyát, újból
lehajolt, egy másik hordó fölé, beleeresztette a gyertyát, és gondosan figyelte, kerülhet-e sör a
hordóba, vagy szurkolni kell, azaz kikátrányozni. Pepin bácsi az óriási kályha mellett állt, és
antracittal meg koksszal rakta, fűtött a szurok alá, már tompán dübörgött a kályha, s a rövid,
görbe füstcsőből kékkel beszegett, piros tűz lövellt ki sisteregve, sziszegő, zöld koronával
díszített lángok, mint a forrasztólámpa lángja, amivel fölolvasztjuk. a befagyott
könyökcsöveket, vagy leégetik a régi festést.
A kocsisok nedves söröshordókkal rakták a szekereket, hordták ki a jégbocskákat. A
serfőzőmester-helyettes úr átadott egy pint narancsszínű sört, egy tele pint lecsapódott
gőzcseppet. Én meg tudtam, hogy a serfőzőmester-helyettes úr nem szeret, és nem egy, hanem
öt pint sört is adna, meg még többet is, csak bár meginnám, és látnák a munkások, milyen
részegeskedésre hajlamos felesége van a gondnok úrnak, csakhogy fiatal voltam, és így
mindenen felül álltam, bármit csináltam is, előbb mindig csak magamat kérdeztem meg, jól
van-e úgy, és mindig bólintottam magamban, és ez az én belső bólintásom, annak a tanítómnak
egy intése, aki itt volt valahol bennem a szívemnél, ez a helyeslés mindjárt a vérembe ivódott, és
a kezem kinyúlt, és jót húztam belőle, olyan élvezettel, hogy a hordókat felrakó kocsisoknak
megállt a keze, és engem néztek. Így álltam a rámpánál a lovak mellett, Edével és Karéval
mintha megértettük volna egymást, sörényüknek és hatalmas farkuknak is sörszíne volt. A
sörgyárudvar közepén az öreg Řepa most kihúzta a tengelyt, szakértő szemmel megnézte a
pörkölt malátát, és bólintott, meghúzta a fogantyút, és a görgőkön a parázson túlra csúsztatta a
fekete gömböt, egy kiskalapáccsal óvatosan kilazította a zárat, elfordította a kallantyút, és
ömlött a fekete rostélyra a forró, pörkölt maláta, és szétfreccsent a maláta illata, most már biztos
kiért a térre, és a járókelők a sörgyár felé fordulnak, amelynek közepén elégedetten dünnyög az
öreg aszaló, s közben fekete kaparóval kaparja. a pörkölt malátát.
Pepin bácsi a szurokkemencénél állt, és rám mosolygott, bőrkötény volt rajta, tompán:
dübörgött mögötte a kemence, úgy át volt forrósodva, majd felröppent, mint valami Vernéből
való fantasztikus rakéta. Olyan iszonyúan szép volt ez a Pepin bácsi mögött sziszegő láng, hogy
körülnéztem, de nem csodálta senki ezt a parádét. Jött a kádárműhelyfőnök, és elkezdte
leereszteni a pallón a Pepin bácsi lába elé a hordókat, Pepin bácsi mindegyiket megfogta, a
térdére dobta, aztán ráültette a szórófejre, megnyomott egy lábpedált, és a hordóba belefröccsent
a forrásban levő szurok, Pepin bácsi leemelte a hordót, és szabadesésben elengedte, és a hordó
lassan elgurult, és a töltőnyílásból kékes füst folyt ki, és kék masnit vont a hordó köré, mint
amikor a rabbi a karjára csavarja a szent szíjakat, és amikor lent megállt a hordó, egy
kádársegéd megfogta, vagy egy rúgással beirányította, és a hordó ráült a sánc forgó tengelyére,
egyik hordó a másik után, most minden hordó forgott, és úgy vette körül őket a kék füst, mint az
a karika, amely a szent férfiak feje körül rugózik.
Néztem, és mint mindig, ha tűzzel végzett munkát figyelek, szomjas lettem, a
szájpadlásomhoz ragadt a nyelvem, és nyál helyett csak olyan cigarettapapírok voltak a
számban, fölemeltem a pintet, és megijedtem, a pint majdnem fölrepült, azt hittem, hogy még
nehéz lesz a sörtől, de könnyű volt, mert már megittam belőle a sört, a serfőzőmester-helyettes
úr leguggolt, kivette a kezemből a pintet, nevetett, és bement az erjesztőkamrába, tudtam, hogy
most egy nagyot csapol nekem, most aztán színültig tölti, lehet, hogy félig ászoksört csapol a
pléhedénybe, aztán feltölti fekete gránáttal, az ilyen vágott sör, az egy olyan dicsérő nnorgást
idéz elő az egész testben, a belga heréltek csapkodtak árpaszínű farkukkal, és nyerítettek, a
kocsis kijött az erjesztőkamrából, két pléhedény volt nála, és mind a két lónak adott egyet,
foguk közé vették a pléhedényt, meghúzták a kantárt, és ittak, és ahogy ittak, úgy emelték a
fejüket egyre magasabbra, hogy utolsó cseppjéig beléjük folyjon a sör, s mikor mind megitták,
ledobták az edényt, és boldog nyerítést hallattak, és kapáltak a patájukkal, és alig látható szikrák
pattogtak a patkójuk alól, a kocsis nevetett, és felém bólintott, bólintottam, s a lovak is
bólintottak, a serfőzőmester-helyettes úr most leguggolt, és odanyújtotta a rámpáról a pintet,
megszagoltam a habját, és bólintottam, és Pepin bácsi dalra zendített: – Ó, ti hársfák, óóó, ti
hááársfák!
A kádársegéd odakiáltotta: – Jozef úr, tudja-e, micsoda dicsőség lesz az, ha majd a Přemyslt
fogja énekelni a Nemzeti Színházban?
Pepin bácsi bólogatott, ültette a hordókat a forró szurok szórófejére, hullt a hönnye a
kőtényre, a kádársegéd meg folytatta:
– Garantálom magának, hogy a premierre egész autóbusz megy Prágába ebből a sörgyárból,
csak tovább kell képeznie magát, most negyedhektós helyett feleset teszünk üresen a mellére,
– Akár hektósat, akár kéthektósat, csak vigyem annyira, mint Carusa meg Mařáček – kiabálta
Pepin bácsi.
– Ez muter – mondtam már a pléhedénybe, aztán megszívtam, és lassan elfojtva a vágyat,
hogy az egész pintet magamba öntsem, apránként és édes élvezettel hörpöltem a fekete gránáttal
kevert, világos ászoksört, a mutert, ahogy a sörgyáriak nevezték, lassan és finoman iszogattam,
ugyanúgy, ahogy nyári alkonyaton, valahol ott. a sörgyár mögött, a rozstáblák közti dűlőutakon
ül valaki, és fújdogál csak úgy magának egy bánatos dalt a szárnykürtjén, lehunyt szemmel s a
villogó hangszer remegésével és reszketéscvel sárgaréz kezeiben, enyhén hátrahajtott fejjel,:
csak úgy bele az estébe, saját magának játszogatja a bánatos dalt.
A kádársegéd a kezét rázta a feje fölött: – Hát azt tudja-e, Jozef úr, ki lesz a páholyban? A
maga öccseura és a sógorasszony, Jandák sztaroszta úr, az, aki ellenőrizni jár a bárokba, hogy
fórsriftosan fess és feszt-e a kisasszonyok lábikrája, csak az a kár, hogy nem érhették meg ezt
dicsőséget a kedves szülei, anyuka meg apuka! Az volna csak az öröm!
Pepin bácsi elsírta magát, könnyeit kötényébe törölve bólogatott, a kádársegéd pedig
kianéletlenüi folytatta: – És most, Jozef úr, az előadás után virággal dobálnák a kisasszonyok, az
újságírók meg kérdeznék, mester, hogy szorult magába ez a talentum? Mit felelne rá, Jozef úr,
mit?
– Hogy az Isten ajándéka – rikkantotta Pepin bácsi, mindkét kezét arcára téve és sírva, és
forogtak a hordók a sáncon, és tovább folyatta ki a töltőnyílásán minden hordó azokat a finom
nyálakat, melyek a rotáció által rugalmas, kékes abroncsot vontak minden hordó köré, lila
karikát, neon nyakravalót. A kádársegéd ünnepélyesen folytatta:
– De akkor azt is meg kéne mondania az újságíróknak, hogy a hangtechnikára von Meldik
osztrák százados tanította meg, az, aki fiatal korában a bécsi operában énekelt, aki...
Nem mondhatta végig, a bácsi két kezét feje fölött rázva felüvöltött:
– Egy szart! A császár nem venne fő az operába trafikost, legföljebb a W.C.-re, vagy még
oda se. Várj csak, Meldik, csak menjek el a trafikod előtt, kapsz egy balegyenest a kisablakon
át!
A kádársegéd megfordította a hordót, fogta, és kúszott fel a füst a mellére, és az arca körül
lebegett, és a kádár kiabált: – Csakhogy a Meldik azt mondta, hogy ha meglát, oda lesz készítve
a bors, és ha lehajolsz, a szemedbe fújja, meg azt mondta még a Meldik...
– Mit mondott, mit? – üvöltötte Pepin bácsi.
– Meldik úr csak kiszalad, és azt tehet majd veled, amit akar. Aszongya, hogy beléd rúg,
hogy idáig repülsz a sörgyárig – kockáztatta meg a kádársegéd.
– Micsoda? Engem, egy osztrák katonát, akiből sarzsit csináltak, és nem fogadta el, engem,
aki a századosnak hordtam a kardot? Hát ezt majd megnézzük magunknak! Ha én egyszer
odamegyek a trafikhó, úgy, ahogy van, belefordítom az Elbába! – kiabált a bácsi, fogta a hordót,
és föllendítette a térdével, és ahogy rányomta a szórófejre, nem ment bele a töltőnyílásba, Fepin
bácsi meg lenyomta a lábítót, és félretettem a pintet, a rámpára állítottam, és megtöröltem a
számat; először azt hittem, káprázik a szemem a fekete gránáttal vágott ászoksörtől, a
kádársegéd meg a műhelyfőnök meg az éppen arra menő gépész meg az öreg Řepa, aki újabb
adag malátát forgatott a tengelyen, mind táncra perdültek, összevissza ugráltak, az arcukhoz
kapdostak, meg a lábukat csapkodták, olyan volt, mint amikor cifrázzák a morvaszlovákok, de
az öreg Řepa nem hagyhatta ott a fogantyút, hát csak forgatta a tengelyt, és az arcához
kapdosott, és felváltva csapdosott az egyik kezével, és forgatta a fekete gömböt a másikkal, azt a
dobpörkölőt, amelyben a maláta pörkölődött, míg most végre meghúzta a fogantyút, és elhúzta a
dobot a szomjas, izzó faszén felől, és nekilátott, mint a kádárok, ugrálni meg a lába szárát
csapkodni, mintha ezer szúnyog csípné.
A kádársegéd kiabálta: – Állítsa le hamar a szurkot, Jozef úr!
Pepin bácsi taposott, de mindig mellé, míg most végre a lábítóra lépett, és most láttam csak,
miről van szó, amikor a tűből kilövellő, forró szurokcseppecskék lehervadtak, és mind e vékony
borostyánágacskák, melyek mentén szertefröccsentek ezek a pirinyó cseppecskék, ezek a
kölesszemek, ezek az arany rizsszemek, ezek az undok bogarak, mindezek a vesszőcskék
hirtelen a sörgyárudvar porába hanyatlottak, és a kádárok az arcukról meg a kezűk fejéről meg a
nyakukról vakargatták le az odaszáradó szurokmorzsákat, és dühösen nézték Pepin bácsit, az
meg ott állt a hatalmas kemence mellett, amelyből egyre horkolt és hörgött és ropogott a
könyökcsövön át a tömzsi tűz. Pepin bácsi egymásba fonogatna-babrálta összeégett ujjait, a
földet bámulta.
Azt mondta a kádárműhelyfőnök: – Na, munkára, fiúk, hadd mehessen minél hamarabb Jozef
úr a lyányok után.

Az a divat a Herceg Hotelban kezdődött. A katonák valami szerkentyűket hoztak, az

iskolaigazgatók már reggel hatkor összegyűjtötték a tanulóifjúságot, és csatlakoztak az ásszes
testületek, és az idő haladtával kíváncsiak sora kígyózott befelé a hallba, a katonák olyan
kagylót tettek minden polgártárs fülére, mint amilyen a telefonon van, és korgás hangzott fel a
hallgatóban, aztán fúvószene, folyton az, hogy Kolin, Kolin, de egy cseppet sem volt szép az a
zene, olyan volt, mintha agyonnyúzott gramofonlemezről szólna, csakhogy azt a zenét Prágában
játszották, és a levegőn át, drót nélkül, úgy fűződött be a kagyló fokán, mint a cérna, egészen a
mi városunkig. És aki már hallotta, az mind úgy ment ki a hotel hátsó bejáratán, hogy egészen el
volt kábulva attól a hallástól, attól, hogy nincs drót, ami idehozná a Kmoch kolini rezesbandáját,
és mindenki haladt előre az állampolgárok sorában, abban a sorban, mely átkígyózott az egész
téren, egészen a főutcáig, el egészen a Svoboda úr pékségéig, és aki még nem hallotta a rádiót,
és látta, milyen átszellemült és csodálkozó arccal jönnek ki azok, akiknek már megadatott a
forradalmi találmánnyal való találkozás, az mind egyre jobban örült, ahogy haladt előre a
sorban, mely kígyózott befelé a Herceg Hotelba.
Herzog úr, a divatcikk-kereskedő, aki szeretett szónokolni, mindjárt hozatott egy staflit a
tanulólánnyal, felállt a staflira, és magyarázta a polgártársaknak: – Jó emberek, az, amit mindjárt
hallani fogtok, olyan találmány, amelyért harcolni fog Iparpártunk, hogy egy-két év múlva
eljusson minden háztartásba, minden családba ez a szerkezet, a lehetőség szerint olcsón, hogy
ne csupán zenét hallgathasson otthon mindenki, hanem híreket is. Nem akarok elébe vágni a
fejlődésnek,ámde ez a találmány azt eredményezheti, hogy nemcsak Prágából hallunk majd
híreket, hanem talán még Brünnből is, zenét talán még Pilzenből is, sőt ha nem vagyok
szerénytelen, híreket és zenét Bécsből! – harsogta Herzog úr a staflin.
A stafli mellett haladt el kordéval és a segédjével Zálaba úr, aki a szenet és a fát szállította
házhoz a városban, és hogy meghallotta szónokolni Herzog urat, szólt a segédjének, hogy
billentse meg a kordét, felszaladt a spricléderen a tetejére, és a Herzog úrra mutatott, és
mennydörgött: – Látjátok a kispolgárt! Csak a kócerájára gondol! Polgártársak, ez a találmány
nemcsak városok között, hanem a nemzetek között is képes megteremteni a kölcsönös
megértést, mi úgy fogadjuk a rádiót, mint az egész emberiség segítőtársát! Megértést minden
kontinens, minden faj, minden nemzet fiai kőzött! – kiabálta Zálaba úr, az ég felé emelve kezét,
segédje pedig a kordé rúdján állt, és meglátva egy eldobott csikket, nem tudta megállni, hogy
oda ne szaladjon, és föl ne vegye; de a kordé felbillent, és Zálaba úr a kövezetre esett, éppen
hogy csak el tudtam ugorni.
Amint meghallottam a prágai rezesbanda és a herceg hotelbeli fülem közötti, megrövidített
távolságot, mindjárt hazakarikáztam, levetettem a szoknyámat, az asztalra tettem, fogtam egy
ollót, és térdmagasságban levágtam az anyagot; annyi maradt, hogy gondoltam magamban, a
varrónőm bolerót csinál belőle; mindjárt fogtam egy tűt, beendliztem a szoknyát és szinte
lázasan húztam föl, mindjárt beléptem a tűkörbe, és ott láttam! Tíz évet fiatalodtam attól a
távolságrövidüléstől, megfordultam, és mindjárt láttam, hogy a harisnyakőtőnek sokkal
magasabban kell lennie, és egészen határozottan láttam, hogy most szép csak igazán a lábam,
hogy azok a szép árnyékok a térd alatti inak kőzött, az istennek azok a barna ujjlenyomatai nagy
meglepetést s lelkesedést lesznek képesek kiváltani, de a polgárok nagy felháborodását is, és
főleg a Francinét, aki, ha meglát így, a feje búbjáig elpirul, és kijelenti, hogy egy rendes nő nem
hordja így a szoknyát. Kiszaladtam az udvarra, felugrottam a biciklire, és kimentem a
sörgyárból a Kereszthez, olyan kellemes huzat lengte körül a térdemet, benyúlt a
harisnyakötőmhöz, sokkal simábban ment a pedálozás ebben a megrövidített szoknyában, csak
az zavart, hogy fél kézzel kellett fognom a kormányt, mert a másikkal folyton a szoknyámat
kellett lehuzigálnom, mert fölcsúszott, ahogy mozgott a térdem, most a Hořátevből jövő
országút felől felbukkant Kropáček úr egy Indián motoron, Kropáček, mint mindig, az
oldalkocsiban ült, és fél lábbal kormányozott, és fél kézzel adagolta a gázt, szerettem nézni,
mikor berúgta a motort a sörgyárban, alighogy elindult, már ült is át az ülésből az oldalkocsiba,
szétterpzsztette a lábát, és kétoldalt kirakta, mint a fürddőkádban, úgy ment kényelmesen
hazafelé, szóval a Kropáček úr ahogy ránézett a kanyarban a meztelen térdemre, elfelejtett
kormányozni, és beszaladt egy cseresznyéskertbe, abban én jó jelet láttam, és hajtottam át a
hídon, és csak a Herceg Hotelnál lassítottam, lassan haladtam el a találmányra váró sor mellett,
mely találmányról Kupka igazgató úr kijelentette: – Nem tudom, nem tudom, de ez a szerkezet
nem hozza meg a boldogságot az embereknek – és mintha senki nem örült volna annak, ami a
Herceg Hotelban várt rá, az én térdemre koncentráltak, az én megrövidített szoknyámra, senki
sem nézett többé a hotel bejárata felé, utánam fordultak, Kupka igazgató úr rám mutatott az
esernyőjével, és azt mondta az esperes úrnak : – Íme, az első következmények! – De az esperes
úr meghajolt előttem, és azt mondta: – A gömbölyű női térd a Szentlélek másik neve. –
Megálltam a cukrászat előtt, mielőtt letettem volna a lábam a kövezetre, összefogtam a hajamat,
hogy ne gabalyodjon bele a drótokba, falnak támasztottam a biciklit, és ahogy a járdán mentem,
az volt az érzésem, hogy fürdőruhában vagyok. A cukrászatban becsomagoltattam Navrátil úrral
négy krémrolót,egyet kivettem, és előrehajoltam, nehogy a blúzomra szóródjon a leveles tészta,
és amint mohón a számba toltam a krémrolót, mindjárt hallottam a Francin hangját, hogy egy
rendes nő így nem eszik krémrolót, Navrátil úr óvatosan mosolygott, mert nem volt foga, a
kirakat mellett álltam, csak hadd lássák a nők a sötét boltból a sziluettemet, Navrátil úr átadta a
kék spárgával átkötött csomagot, fizettem, és Navrátil úr kinyitotta előttem az ajtót, és megfogta
a hajamat az induláshoz, futott egy kicsit mellettem, míg el nem kapta a hajamat a Légáram,
teljes erőmből tapostam a pedált, fél kézzel kormányoztam, a másikban azt az édes csomagot
tartottam, és fel-felemelkedett mögöttem a hajam, úgy, ahogy a gőzmozdony regulátorának
emelkednek fel azok a szép sárgaréz gömbjei, ha növeli a fordulatszámot. Látszólag folyvást az
út közepét néztem, de mindkét járdán láttam az emberi szemeket, az emberi szemek minden
fajtáját, a csodáló szemeket és azokat a pillantásokat, melyeket gyűlölettel vetettek térdeimre,
melyek felváltva emelkedtek föl, mint a bütykös tengely csuklói...
És amikor a sörgyárba értem, mindjárt az istállókhoz mentem, szaladt elébem Mucek, a jó
kiskutya, csóválta hosszú farkát, és mikor Lehajoltam, szemét behunyva nyalta a kezem, én
pedig bementem a fészerbe a kisbaltáért, kibontottam a csomagot, és kínáltam a Muceknak a
krémrolót, először nem hitte el, de látva, hogy nevetek, nekilátott a krémrolónak, én meg azon
morfondíroztam; mennyit kéne levágnom a Mucek farkából, mögé állítottam egy tuskót,
megfogtam a Mucek farkát, és a tuskóra tettem, de Mucek megfordult, erre megsimogattam, és
adtam neki még egy krémrolót,Mucek tejszínhabos pofával megnyalta a kezemet baltanyelestül,
és nekilátott a második krémrolónak, és megigazítottam a hasábon a Mucek farkat, és egyetlen
csapással levágtam a hosszabbik felét, Muceknak elakadt a lélegzete, a krémroló fele benne,
volt, de a farkában a fájdalom alighanem olyan nagy volt, hogy Mucek vonításban tört ki, és
forgolódott, és cukorhabbal teli pofával kapkodott a farkcsonkja után, folyt belőle a vér, Mucek
azt hitte, hogy valaki más volt az, nem én, váltakozva nyaldosta a kezemet és a faroknaradványt,
simogattam és vigasztaltam: – Mucíček, egy pillanat az egész, hanem aztán szép fiú leszel, ez a
divat, ennek meg kell lennie, ide nézz! – Felegyenesedtem, és megmutattam neki, hogy nekem
is meg van rövidítve a szoknyám, de Mucek iszonyú sírásba fogott, és láttam, hogy keveset
vágtam le abból a farkincából, le kéne vágnom még egy darabot, de Mucek hallani sem akart
már rövidítésről, odatartottam a farkát a tuskóra, ígértem, hogy az összes krémrolót nekiadom,
és még veszek neki, de Mucek kitépte magát a kezem közül, szájába vette a levágott
farokmaradványt és futott vele az irodába, és ahogy jöttek kifelé a kocsisok, beszaladt a
könyvelésbe.
A következő pillanatban Francin szaladt ki az irodából, egyik kezében hármas számú
redisztollal, másikban a farokdarabbal, Mucek az utolsó lépcsőfokról ugatott a fészer és az ólak
irányában, ahonnan biciklin közeledtem, és mikor az iroda elé értem, behajtott a sörgyárba
Gruntorád doktor úr. Az elnök úr csődörének már le volt vágva a farka, és megnyírva a sörénye,
a doktor úr leugrott a bakról, odadobta a gyeplőt a kocsisnak, a szoknyámra nézett, és
kijelentette: – Minden le lesz rövidítve, és egyelőre nem látni a folyamat végét. Szóval, gondnok
úr, lerövidítjük a munkaidőt, a jövő héttől felére rövidül a szombat, vagyis tizenkettőig tart a
munka. A vendéglősök közti távolságokat úgy rövidítjük le, hogy utánuk megyünk. Eladjuk a
maga Orionját, és veszünk egy autót, az lerövidíti az időt, és meghosszabbítja a teret a nagyobb
sörfelvásárlás számára. Iván – kiáltott Gruntorád úr a kocsisra –, adja ide a dobozomat, hadd
kötözzük be a kutyust, hogy elálljon a vérzés.
Ezen a délutánon Francin bement Prágába az Orionján. Kihasználtam az alkalmat, és munka
után bementem Pepin bácsihoz a személyzeti szobába, A felgyújtott lámpa alatt Pepin bácsi
éppen kezet emelt egy óriás termetű sörgyári munkásra, aki térdepelt, és így volt épp akkora,
mint az álló Pepin bácsi, ámde a bácsi fenyegető arcot vágott, és üvöltött: – És ha nem tudok
uralkodni magamon! És ha behúzok egy olyan ostravait!
Az óriás termetű munkás kezét összekulcsolva könyörgött: – Jozef úr, ne juttassa
özvegységre a feleségemet és árvaságra a gyermekeimet!
 A körben álló sörgyáriak csendesen nevettek, akik nem bírták tovább, kiszaladtak a
folyosóra, és ott álltak arccal a falnak fordulva, és ököllel verték a vakolatot, és hörögtek
nevettükben. Mikor kifuldokolták magukat, berohantak a személyzeti szobába.
Pepin bácsi terpeszben állt a villanykörte alatt, és kiabált: – Most pedig lássuk, ki az erősebb!
Rávetette magát az óriás termetű munkásra, az hagyta magát, Pepin bácsi beadott neki egy
nelsont, aztán megpróbálta két vállra fektetni a munkást, de a munkás felegyenesedett, és
fellökte a bácsit, és ráfeküdt, mindenki kiabált és tapsolt körülöttük, de Pepin bácsi nyakon
ragadta a munkást, az már-már hagyta magát lassan két vállra fektetni, de az utolsó pillanatban
feltérdelt, a bácsi beadott neki egy dupla nelsont, a munkás felegyenesedett, és vitte körbe a
bácsit a szobán, úgy, mint egy kisgyereket, de Pepin bácsi lelkesen kiabált: – Én elsöprő
győzelmet aratok, mint Frištenský!
A munkás megint letérdelt, és bácsistul bukfencet vetett, csak most vettem észre, hogy
mindkét birkózó hosszú, fehér alsónadrágban van, a bokájukig ér, és a bokájuknál zsinórral meg
van kötve. Az óriás sörgyári munkás, ahogy bukfencet vetett, ráfeküdt Pepin bácsira, a fején
feküdt, de a bácsi ezt kiabálta:
– Adja fő, hiába minden, vasmarokkal fogom magát!
De az óriás sörgyári felegyenesedett, elkapta Pepin bácsit a bokájánál meg a nyakánál,
megforgatta, aztán lerogyott vele, és Pepin bácsi üvöltött:
– Most jól odavágtam, mint a Frištenský a négert!
Aztán a munkás elgyengült, Pepin bácsi vállon ragadta, mire a munkás nem ,bírta tovább
nevetés nélkül, és nevetett, és csorgatt a könnye, a bácsi két vállra fektette, a malátamester úr
pedig letérdelt, és bejelengette :
– Jozef úr, megint ön győzött!
A birkózók fölkeltek, a bácsi meghajolt és mosolygott, meghajolt azok előtt a tömegek előtt,
amelyeket egyedül ő látott maga körül.
– Holnap pedig visszavágó lesz – mondta a malátamester úr, egy pléhedénybe rejtve arcát.
– Jožin bácsi – szóltam –, jöjjön be egy percre, és vegye kölcsön a fűrészt, jó?
Pepin bácsi lihegett, bólogatott, ledobta vaságyáról a takarót, az egész fehérneműje és
minden ruhája ott volt az ágy végében, most arrább gurította a fejpárnát, amely teljesen ki volt
zsírosodva a fejrésznél, a párna alatt mindenféle dobozt, spulnit és megannyi furcsa, fölösleges
apróságot tartott, megtalálta köztük a kulcsot, kinyitotta a szekrényt, és kivett belőle egy
papírzsákot, az volt ráírva, hogy Alois Šisler kalapos és szűcs, és kivett belőle egy gyönyörű,
fehér tengerészsapkát arany zsinórokkal és arannyal odahímzett emblémával: "Viribus Unitis."
– Ezt a Šisler apó varrta nekem, másnak nem csinálná meg, csak nekem!
Így szólt, és föltette azt a szép, fehér tengerészsapkát, és úgy állt ott alsónadrágban, háta
mögött a széthányt ágy a szétrugdalt fehérneművel és ruhákkal az egyik végiben és a halom
fölösleges furcsasággal a másik végiben.
– Jožin bácsi – mondtam –, milyen szép ágya van, varrok rá magának huzatot is, jó?
– Varrjon, ha akar – felelte a bácsi, és gyorsan felöltözött.
A malátások álltak meg ültek, a padlót nézték, és nem tudták, mit mondjanak, sőt úgy
látszott, sajnálják, hogy betolakodtam a Pepin bácsival folyó szórakozásba, pedig ez az ő
szórakozásuk volt, és nekem nincs itt semmi keresnivalóm, hogy köztem és köztük ugyanolyan
különbség van, mint a között a személyzeti szoba között, ahol nyolcan laknak egy rakáson, és az
én három-szoba-konyhám közzött, ahol Francinnal lakom, a sörgyár gondnokával, aki talán a
sörgyárigazgatói székig viszi, míg viszont ők mindig aszalók és serfőzők maradnak, a nyugdíjig,
a haláluk napjáig. Pepin bácsi becsukta a szekrényt, és sugárzott a sapka felett való őrömében,
mert olyant csak egy tengerészkapitány visel vagy az első tisztje.
– Jó estét, uraim – mondtam, és kimentem a személyzeti szobából.
Mielőtt még átvergődtünk volna a malátázó sarkánál száguldó szélviharon, gyengülni kezdett
a sörgyár meg az istálló sarkain égő villanykörték fénye, mintha a huzat kifújná belőlük a
villanyáramot. A bácsi sapkája úgy fénylett, mint a petróleumlámpa tejüvege, két kézzel kellett
erősen fognia a sapkáját, hogy el ne ragadja tőle a viharzás. Sőt az volt a benyomásom, hogy
Pepin bácsi már-már fölemelkedik, mint annak idején az én frottír fürdőlepedőm... és pontosan
tudtam, hogy Pepin bácsi nem hagyná a sapkáját, inkább felrepülne vele cikcakkban a sötétbe, a
sörgyári kéményekhez és szélkakasokhoz. És amikor lámpát gyújtottam, és a bácsi kihozta a
kádárműhelyfőnöktől a fűrészt, felfordítottam a széket, és a bácsival megrövidítettük a lábait;
nem sokkal, csak tíz centiméterrel, mindegyik lábnál külön lemértem szabócentiméterrel. Mikor
oldalára fektettük az asztalt, azt mondta Pepin bácsi:
– Tudja, mit, sógorasszony? Mit szöszmötőjön itt folyton azzal a centiméterrel? Levágunk az
egyik lábábó, aztán azt a levágott darabot odatesszük a következő lábábó, így csak vágunk, és
nem mérünk.
Elnevettem magam: – Pepin bácsi, maga olyan okos, hogy rendőrnek kéne mennie!
A Pepin bácsi ordításban tört ki: – Haggyon békibe a rendőrséggel! Adolf bácsi csak egy
hónapig volt náluk, mindjárt az elején befogták egy tachinierer üldözésére, körűvették a házat,
és mikó bementek a konyhába, hát csak a vénasszony űt ott, azt mondja a detektívek vezetője:
"Hó van az örege?" Ammeg mondja, hogy elment fatönkökért, a vezető belerúgott a
szobaajtóba, hát látja a nyitott ablakon át, hogy a tachinierer rohan a domboldalon, oszt
vezényelt: "Előre!" Az Adolf meg elsőnek ugrott ki az ablakon, nyakig belerepült a trágyalébe,
de kimászott, és revolverrel lődöztek az erdőbe, és bekerítették a tachinierert, annak is vót
revolvere, akkó rá akarták beszélni, hogy dobja el, mire a tachinierer is, hogy ha egy lépést
tesznek, öngyilkos lesz itt nekik, akkó a parancsnok egy óra hosszat győzködte a tachinierert,
hogy enyhítő körülmény lesz, és ő maga kezeskedik, hogy csak fél évet kap, a taehinierer
eldobta a revolvert, a parancsnok nagy garral bilincsbe verte, és vitték az autóbuszhoz, az Adolf
is föl akart szállni, de azt mondták, hogy ilyen trágyalésen nem lehet, hát gyalog ment egész
Ostrava határáig, és ott kidobták a villamosból, hát gyalog kellett mennie hazáig, otthon meg a
szállásadónője nem akarta kimosni a ruháját, erre elvitte a tisztítóba, és kapott egy cédulát, oszt
mikó két hét múlva érte ment a ruhának, annyi ember vót ott meg egy csomó ismerős
kisasszony, és amikó az Adolfra kerűt a sor, a vezetőnő elvette tőle a cédulát, és mikó visszajött,
vörös vót, és visszadobta Adolfnak a csomagot, és rákiabált: "Ha összeszarta magát, akkó mossa
ki maga!" És szégyenbe ment haza...
Beszélt, beszélt a bácsi, én mosolyogtam, és nyiszáltuk az asztallábakat, a Pepin bácsi
útmutatása alapján tíz centiméterrel rövidítettük meg őket, közben Pepin bácsi beszélt: – Ilyen
pehhe vót Adolfnak, eccer ment a vendéglő mellett, részeg fogászok vótak bent, és meghívták
Adolfot, és mikó egy jót ivott és örűt, hogy megin szeretik az emberek, akkó az egyik fogász, se
szó, se beszéd, részegségibe kihúzta a másik fogász elülő fogait, és hogy az Adolf is részeg vót,
hát az, akinek kihúzták azelűső fogait, az meg kihúzta az Adolf összes hátúsó fogait, még őrűt
szerencséje vót az Adolfnak, hogy nem miskárolók rúgtak be akkó abba a vendéglőbe...
– Az biztos kutyául fájt volna – mondtam az utolsó lábhoz illesztve a levágott darabot, és
vidáman vagdaltunk tovább, és Pepin bácsi mesélt: – De aztán gyakorlatozni vitték Adolfot, és
valahol a fenébe Turócszentmártonba vót, és ott is, merthogy az Adolf bácsi kitanút masiniszta
vót, hát gőzteherótót adtak neki, és az egyik ottani, egy őrmester, a katonai újságot óvasta, és az
állt benne a körrendeletbe, hogy Chebben hengerelni kell a kaszárnya előtt az országutat,
mingyá parancsot meg relutumot adott Adolfnak, és Adolf bácsi térkép után elindút a
gőzteherautón Chebbe, ez tavasszal vót, és Adolf egész nyáron át csak Szlovákián ment át, és
ősszel átlépte Morvaország határát, és egyre lassabban ment, mert vasárnaponként hazajárt, és
mikó egész ősszel Morvaországon ment át, titokban odaszólt a turócszentmártoni kaszárnyába,
de ott azt mondták, hogy az őrmester fölakasztotta magát, mer ágyút találtak a főtéren, és senki
sem tudta, ki tette oda, mire bevitték a raktárba, és ott áz az ágyú létszámon felüli vót, így hát az
Adolf ment keresztű a gőzteherautóval egész Csehszlovákián, a tavaszon megérkezett Pilzenbe,
de nem vót szene, avval a fával kellett fűtenie, .amit összekódút, de sok embernek elégette a
kerítését, kivát ha messze vót az erdő, és attó vót csak nagy késése Adolt bácsinak, hogy
tulajdonképpen végű csak egyetlenegy napot ment hetente a gőzteherautóval, mert három nap
vót hazamenni vasárnapra Ostravába, és megint három napig ment vissza a gőzteherautójához,
és így ért nyáron Chebbe Adolf bácsi a garnizonhoz, és ott bezárták mindkettőjüket, a
gőzteherautót meg Adolfot, és míkó kiderűt, mirű vót szó, Adolf bácsit Košumberk várába
küldték katonai őrszemnek, és hogy nem vót hova utaznia, Košumberkben unalmában
beleszeretett egy idegenvezető lányába, aztán elvette, és folyton ott állt őrt a puskájával, de
három év múva kiötőte, hogy alighanem megfeledkeztek róla, és levette az uniformist, a puskát
a sarokba tette, és azóta is idegenvezető... – Pepin bácsi fölegyenesedett, és leesett az utolsó
deszkacsonk.
Fogtam a lámpát, és elvittem a kredencre, hogy lássam; milyen lesz a tíz centiméterrel
megrövidített asztal. És amikor felállítottuk az oldalára fektetett asztalt, elhűltem, és kiguvadt a
szemem. Bementem a konyhába, egy percre megálltam a küszöbön és néztem a sörgyár
kéményét a gyümölcsöskert fakoronáin át, és egy perc múlva visszamentem.
Pepin bácsi az ujjait babrálta.
– Mit lehet tenni? Nincs mit tenni, Jožin bácsi – rendelkeztem –, hozza ide a könyvespolcról
Beneš Třebizský összes műveit, jó?
És felállítottam az asztalt, amelyből a sötétben levágtunk Pepin bácsival négyszer tíz
centimétert, ámde azt a tízcentiméteres darabot mindig ugyanahhoz a lábhoz illesztettük, és egy
lábat rövidítettünk meg negyven centiméterrel... és Pepin bácsi kihozta az összes műveket, a
hiányzó láb alá igazítottam őket, de még nem volt elég, és kiegészítettem Šmilovský
Parnassiá-jával.
A távolból dörgés és csörömpölés hallatszott, Francin robogott ki az Orionján a zvĕříneki
kiserdőből, a ricsaj és zörej szakadatlanul erősödött, mintha Francin az Orion összes alkatrészeit
maga előtt söpörné. Kiszaladtam az iroda elé, kinyitottam a kaput, Francin behajtott a sörgyár
udvarára, az oldatkocsiban ott zötyögött az a kis lábmeghajtású eszterga, amelyet Francin
nagyobb utakra mindig vitt magával, most a motorbicikli befordult egészen az ajtónk elé,
Francin levette a szemüvegét és bőrsisakját, és kezével jelezte, hogy usgyi, szaladjak haza, már
tudtam, hogy ajándékot hozott. Beszaladtam a konyhába, Francin valamit bevonszolt hátulról,
az iroda folyosóján keresztül a szobába, ott machinált egy kicsit valamivel, aztán bejött a
konyhába, kezét dörzsölte és nevetett, megsimogatta Pepin bácsi vállát, én meg rávetettem
magam Francinra, és szokásunkhoz híven végigkutattam összes kabát- és nadrágzsebeit, és
Francin nevetett, és olyan ennivaló volt, hogy megdermedtem, mi lehet emögött. Aztán azt
mondtam: – Nem gyűrű és nem nyaklánc és nem óra és nem bross, hanem valami nagyobb,
ugye? – Francin pedig levetkőzött, és a kezét mosta, és bólogatott, és mikor a kezét törölte, a
szobaajtóra mutatva megkérdeztem: – Ott van? – Francin bólogatott, hogy ott van...
szántszándékkal lassan vetkőzött, és úgy tett, mintha le kellene pucolnia a cipőjét, míg meg nem
fenyegettem, hogy beroptak a szobába, mert már nem bírom ki, Francin fölemelte az ujját,
megkért, hogy hunyjam be a szemem, és bevitt a szobába, egy pillanatra ott hagyott, aztán
megszólalt a zene, és egy tenor gyönyörű dalba fogott... a szívem érted kiált, Hawaiim, fehér
virág... kinyitottam a szemem,,megfordultam, ott állt Francin égő lámpával és egy dobozos
gramofonra világított, majd az asztalra állította a lámpát, és felkért táncolni, derékon fogott,
másik kezébe szorította a kezemet, és Francin fülelt, és most egy hosszú lépéssel ta... ki egyszer
téged hágy itt, az mindig visszavágyik... és Francin, csodálkoztam, mert mindig rosszul táncolt,
tangólépésbe ment át lágyan, olyan jól, hogy hozzásimultam, a lábát egész bátran a lábaim közé
csúsztatta, úgy egymásba csusszantunk, hogy hátrahúzódtam, hogy jobban szemügyre vehessem
Francint, aztán a vállára hajtottam a fejemet, ámde fordulás következett a táncban, és Francin
kijött a ritmusból, várt egy pillanatot, és amikor hátralépéssel akarta megint folytatni a tangót,
jól lépett ugyan hátra, de nem ritmusban, erre elbizonytalanodott, de mikor az egész táncot
szétcincálván, kileste az első három lépést, megint bekapcsolódott, és gyönyörűen úszott a
szőnyegen, és nem is forgott a biztonság kedvéért, kilépni sem akart, csak hosszú lépésekkel,
mintha ragadós, forró aszfalton járna, táncolt a szoba egyik végétől a másikig, ott ügyetlenül
megfordult, és megint ritmusban masírozott, de mégsem tudta megállni, hogy újra meg ne
próbálkozzon a fordulással, ellépett mellőlem, és a lépéseit figyelte a szőnyegen, láttam, hogy a
lépések jók, de hiányzik a lényeg: a ritmus. Még úgynevezett bedőlést is igyekezett csinálni,
átfutott a fejemen, hogy biztos járt valami tánctanfolyamra Prágában, valami
magán-tánciskolába, mert még a bedőlést is perfektül megcsinálta, hátrahajlított, csaknem a
szőnyeghez ért a hajam, de mikor megint befűzött, azt is jól csinálta, csak éppen a lépések
fonalát fűzte folyton a zene tűfoka mellé... a gyönyörű tenor elhallgatott, és a zene halkan
kimúlt... Francin arcáról eltűnt a mosoly, jóformán úgy rogyott le a székre, lélegzetvételnyi ereje
sem maradt attól, hogy nem ment neki a tangó, attól a felismeréstől, mert a legutóbbi farsangon
a fiatal Klĕckával táncoltam, egy gyárbeli serfőzőmesterrel, aki gyönyörűen csellózott, és négy
reálgimnáziuma volt, és úgy, de úgy tudott táncolni, és annyira együtt voltunk, hogy a táncolók
abbahagyták a táncolást, és körénk sereglettek, és mi ketten úgy táncoltunk, mint két artista,
mint két összekapcsolt tengely, tökéletesen eggyé válva, miközben Francin magában ült az
oszlop mögött, és.a padlót.bámulta.
– A havrdyi Vlasta kisasszonnyal is így táncoljuk – mondta Pepin bácsi –, de egy kicsit
másképp, gyorsabban, Vlasta Martelt tőt nekem, azt aszongya: "Na, Jozef úr, mit játsszak
magának?" Mire én: "Játsszon egy rojtot!" "Milyen rojtot?", kérdi a Vlasta. Mondok: "A Bunda
nevű zeneszerzőtől, az úgynevezett . Goblejnkától", szabad, sógorasszony? Francin, tedd egy
kicsit sokkal gyorsabbra! És, figyeld; hogy kéne rendesen táncóni!
Pepin bácsi kézen fogott, és úgy rákapcsolt a dzsessz, ahogy Francin arrább lökte a
sebességváltót, mint ahogy a gyorsított felvételen szaladnak a nők. Pepin bácsi hajladozni
kezdett előttem, erre én is hajladoztam. Aztán hozzám érintette a homlokát, én is őhozzá,
hirtelen megfordult a bácsi a zene ritmusában, kézen fogva megfordultunk, és háttal álltunk
egymásnak, a bácsi felemelte a lábikóját, és tekergette-tologatta a.cipőjét lábikrástul, aztán
kitárta a kezét; tapsolt egyet, és olyan gyorsan forgatta a kezét, mintha fonalat gombolyítana,
aztán csípőre tette a kezét, és jobbra-balra kaszált a lábával, nekem is utánoznom kellett, csak
ellenkezőleg, nehogy kirúgja alólam a bokámat, aztán megfordult, derékon fogott, és feldobott a
plafonra, a hajam a vakolatot érte, aztán a bácsi fel-alá cipelt a zene ritmusára, orra a
köldökömbe mélyedt, aztán elengedett, megfordított, háttal egymáshoz simultunk, a bácsi a
karjára fűzött, mint egy puttonyt, belekaroltam, és hintáztattuk egymást, mintha elgémberedett
derekunkat egyenesítgetnénk, aztán a bácsi eleresztett, ritmusban körülügetett, rohamozni
kezdett, mint a piros alsó a bottal, utánacsináltam, és a tánc pontos volt és kiszámíthatatlan, de
mindig a ritmusban maradt, mintha a mozgás sokkal pontosabban töltené be a zenét, mint
bármely más tánc, aztán a bácsi felugrott, szétvetette a lábát, visszaesett a szőnyegre, és spárgát
csinált, én féltem, hogy szétmegy a lágyékom, hát csak hajolgattam jobbra, balra, közben a bácsi
váltakozva szagolgatta bal és jobb cipőorrát, aztán egyszerre csak, mintha a plafon szippantotta
volna fel, felugrott, felhúzta a lábát, és olyan gyorsan rántott föl a vállához és a vállán át a
lábamnál fogva a földre, hogy a cipősarkammal végigkarcoltam a plafont, Francin nézett és
mosolygott, aztán kiment a konyhába, és visszajött egyik kezében egy bögre langyos
tejeskávéval, a másikban egy karéj száraz kenyérrel, azt harapdálta minket nézve, de a gyorsított
tangó elcsendesedett, a tenor befejezte a dalát... ki egyszer téged hágy itt, a szíve visszavágyik,
Hawaiim, fehér virág, álmom te vagy... És amikor Pepin bácsi a helyemre vezetett, kezet
csókolt, fogta a karomat, és mélyeket hajlongott minden irányban, valami nagy nézőtér előtt
hajlongott, és csókokat dobott a szoba sarkaiba... Ahogy elmentem az asztal mellett, ráléptem a
deszkacsonkra, amit levágtunk róla, és kificamodott a bokám.
– Bátyám – mondta Francin –, egy parlagon beverő harmónia vagy.
Felsikoltva elestem, és többé nem álltam föl
Mucek azon az éjszakán kimúlt. A házmesternek már este le kellett láncolnia a fészerben, és
Mucek nem volt képes meglátni a krémroló és a farokfájdalom között az összefüggést, és már
nem akart a legújabb divat szerint szép fiú lenni, így hát iszonyú vonításba kezdett, és hab
ütközött ki a pofáján, a téboly habja a krémroló habjával keverve, és éjfélkor Francin
megtöltötte a browningját, kiment az udvarra, hamarosan lövéseket hallottam, az egyiket a
másik után, az ablakhoz sántikáltam, és láttam az elemlámpa fényében Mucekot, ahogy feszíti a
láncot, a hátsó lábán áll, és mancsával könyörög, hogy kiegyezik~már a megrövidített farokkal,
hogy mindennel megbékélt, csak ne lőjön rá a gazdi, és Francin kilőtte az egész készletet, de
Mucek még mindig nem esett el, ellenkezőleg, megindítóbb volt, mint bármikor máskor, csak
állt a hátsó lábain, és kapart a mellsővel, és én ezt az egészet halátos bűnnek tartottam, én
követtem el a Mucekon, odasántikáltam a heverőhöz, elsírtam magam, befogtam a fülem, hogy
ne halljam a lövést, mint egy szemrehányást... A lövés elhalt, Muceknak alighanem vége volt,
de biztos az utolsó pillanatig csóválta nem létező farkát, mert biztosan azt hitte, hogy valaki más
lő ott, mert állat lévén, bizonyára nem értette meg, és nem volt képes felfogni, hogy okozhattam
neki én azt a fájdalmat meg a gazdija, a Francin, aki visszatérve a browninggal, ruhástul az
ágyra zuhant, és úgy láttam, hogy ő is sír.
 10

Most olyan felesége voltam a Francinnak, amilyent óhajtott, otthon ülő, rendes asszony,
olyan asszony, akiről tudta, hol van, hol lesz másnap, hol szeretne lenni mindörökre, nem túl
beteg, de egy kissé mintha olyan asszony, aki elsántikálna a kályháig, a székig, az asztalig, de
főleg olyan asszony, aki a terhére volna, mert Francia abban látta a családi együttélés
netovábbját, hogy hálás vagyok neki, amiért reggel elkészíti a reggelimet, délben elmegy
motoron az étterembe az ebédért, de főleg hogy megmutassa, mennyire szeret, micsoda
örömmel képes gondoskodni rólam, és ahogy ő gondoskodik énrólam, valahogy úgy kéne
gondoskodnom nekem is őróla, az volt a Francin álma, hogy minden évben torokgyulladást
kapjak, meg influenzát, hogy néha még tüdőgyulladásom is legyen. Olyankor mindig
magánkívül volt boldogságában, emberről soha senki nem gondoskodhatott úgy, mint ahogy
Francin gondoskodott, az volt az ő vallása, földi mennyországa, ha hideg vizes lepedőkbe
csavarhatott, ha lepedővel szaladgált körülöttem, és úgy rám tekerte-gabalyította, mintha élve
bebalzsamozna, de aztán a karjába vett, és óvatosan betett az ágyba, ahogy a kislányok fektetik
le a babájukat. És óránként odahagyta az irodát, hogy megmérje a lázamat, kétóránként
kicserélte a borogatást, és a lelke mélyén bizonyára azért imádkozott, hogy nem mintha ő azt
kívánná, de ha úgy van megírva a Sors könyvében, többé ne keljek föl, hogy az ő kisbabája
legyek, akinek úgy van őrá, ahogyan őneki van szüksége énrám. És mikor Lábadoztam, és járni
kezdtem, mikor újra, tiszta szívből kezdtem nevetni, és újra diadalmaskodófélben volt bennem a
nem rendes asszony, Francin megint magába zárkózó lett, és megint arról álmodozott, hogy
béna vagyok, és ő hordszéken hordoz, esténként felolvassa nekem a Nemzeti Politiká-t vagy
valami regényt, hogy ki legyen egyenlítve a komplexuma, ami van neki az én brutális
egészségem miatt, amely szereti a véletlent és a váratlan eseményt és a csodálatos találkozást,
amíg viszont Francin a rendet szerette, az ismétlés neki a helyes utat mutatta, mindaz, amit előre
lehetett látni és elrendezni, mindez együtt, ez volt Francin élete, az a világ, amelyben hitt, és ami
nélkül nem tudott élni.
És most ott voltam neki az ágyban, tündöklő, fehér gipszbe tett bokával, hosszabb időre
mozgásképtelenül, vagy csak mankóval s később bottal képesen, most, amikor a Josefin Baker
charlestont táncol:
De talán épp idejében jött ez a boka-ügy, mert Francin, amíg rohangásztam, egyetlen
jelmondatot sem volt képes összehozni, annyi negyedíves papírt írt tele hármas számú
redisztollal, és a sörrendelés növelésére biztató összes reklám a kályhában végezte. Ám most,
amikor fehér lábam párnán pihent, Francin a konyhában járt-kelt, langyos kávét ivott, és száraz
kenyeret majszolt hozzá, aztán egyszerre csak megállt bögrével a kezében, mintha elmerengett
volna, mi több, látomása volt, attól bandzsított, bögrét-kenyeret félretett, leült, és írta hármas
redisztollal a kalligrafikus feliratokat a sörőzőkbe, és amikor megvolt vele, a falra rajzszegezte a
negyed ív papírt, hogy lássam, hogy rájöjjek, hogy ha egészségesen is úgy viselkednék, mintha
beteg volnék, egykettőre kineveznék a sörgyár igazgatójának, a korlátolt felelősségű
részvénytársaságénak, akkora munka- és életlendületet ad neki az én bénult mozgásom. Francin
egy hét alatt további fél hektoliter langyos kávéból merített inspirációt, és körülaggatta az egész
falat redisztollal írt és grafikailag megtervezett jelmondatokkal. – Több sör, kevesebb vesződség
és mogorvaság. – Megrendült az egészséged? Kóstold meg a söröcskénket. – Ki nem kapatos,
bánatos, hogy ha sört kóstolt szája, kipirul az orcája. – Hogyha sört nem ihatom, a lelkemet
kiadom. – Hurutos a torok, has? Söröcskével borogass. – Sörivás fél egészség. – Egészség,
strammság, erő, sörből kerül elő. – Ki jókedvet akar nyerni, sört kell annak gyakran nyelni. –
Kebelükbe bevéssék: sörben erő, egészség. – Ki hazáját kedveli, sörét issza; vedeli. – Finom
söröcskénkkel telve, megoldódik ki-ki nyelve. – Ki a kocsma elé érve, mai inni nem tér be,
egészsége ellensége. – Hazulra, útra, mindenüvé frissítő sört! – Sört minden időre, kellően
felfrissül tőle. – Úgy örvendezett az inspirációján, hogy egy egész bögte kávét töltött magának,
bekapcsolta a gramofont... A tengeren messze túl csodálatos föld virul, Hawaii... és úszó
lépésekkel tangózni próbált, és annyira telve volt optimizmussal, annyira örvendezett a közeli
jövőben elraktározott valamiféle eseményen, hogy este bezárkózott a szobába, folyton a
Hawaiim, te fehér virágot hallgatta, pillanatonként kijött nevetve a modern tánc kézikönyvével,
és ha kiörvendezte magát, megint visszament a szobába, úgy fénylett a kulcslyuka
félhomályban, mint az én gipszbe tett lábam, és tudtam, hogy biztos felfestette magának krétával
a lépéseket, olyan cipőnyomokat, nemcsak az alaplépéseket, hanem a hátralépéseket,
fordulásokat is, egy egész, krétával körülrajzolt cipőtalpnyom-útvonalat, és türelmesen járkált
bennük a hawaii melódia ritmusára. Annyira boldog volt tőle, hogy mennek a lépések, hogy
nappal is, ha kinéztem az ablakon az udvarra, és láttam, hogy siet elintézni valamit a főzőházba,
hirtelen lassabbra fogta a lépteit, .és tangólépésbe ment át, fordult, hátralépett kissé felemelt
kézzel, táncolta tovább azt a modern táncot, láttam, hogy figyeli a lábát, láttam, hogy
tanácstalan, és ha lehetne, fölrajzolná magának krétával az útra a lépéseket... de ez sem vette el a
kedvét, ellenkezőleg, este annál nagyobb erőbedobással igyekezett megtalálni a krétával
telerajzolt szőnyegen azt a rést, amelyen át behatolhatna gramofon ritmusába, amely már
századszor játszotta a Hawaiit. Francin minden este kiszerelte az Orion motorbiciklijéből az
elemet, behozta, és bekapcsolta a nagyfrekvenciájú áramokat, a piros bársonybélésű koffer
tompán csillogott az üvegszerkezetektől, és Francin szikrákat ugráltatott a bokámba, a
fulgurációs villámok áthatoltak a gipszen, aztán darabonként lehúzta rólam a ruháimat, észre se
vettem, hogy majdnem meztelen vagyok, jót tettek a fulgurációs villámok, a masszírozó henger
apró szikrákkal erősítette mindkét lábamat és hátidegeimet, és Francin suttogott: – A legjobb
módszer, Mary, a szépséged növelésére fulgurációs áramokkal konzerválni a szépségedet... –
Örömmel vártam mindeneste az istennyila- és rövidzárlatillatú, lila masszázsokat, a
gyümölcsöskerten át megint hallatszott a szép férfihang, Jirout úr a hangjával lőtte ki magát
atlaszruhában az ágyúból, láttam a falon át, hogy repül át a sörgyár fölött, oldalsó
középtartásban van a karja, és kissé fanyarul mosolyog... a szerelemnek vége van, picike volt,
pici ám, édes arany kiscicám... most Jirout úr a föld irányába görbült, széttárta a karját, és rózsát
és csókot szórt lefelé a nézőknek, Francin fémelektródát nyomott a kezembe, egy fekete
gombbal bekapcsolta a készüléket, és hipnotizőr módjára lebegtette kezét a testem fölött, amerre
mozdult a Francin keze, ott szikrák pattogtak sisteregve a tenyeréből, lila búzaszemeső esett,
ezernyi nefelejcs és ibolya hatolt a testembe a készülékből Francin tenyerén keresztül, ózon és a
házba csapó villám szaga lebegett fölöttem, csak a gipszbe mártott boka ragyogott kékes
visszfénnyel... híre-hamva sem maradt... eltűnt a nymburki mély víz alatt... és Jirout úr
becsapódott a trambulinra, és rugózott és hajlongott a kék atlaszruhájában... éreztem, hogy az én
testem is átható villanyáramszagot áraszt, egyre szaporábban és szaporábban lihegtem, egész
testemből dicsfény áradt, néztem a tükörben, hogy fekszem ott kinyújtva, lila pattogás és
szikrázás minden fehérneműm, soha nem volt az az érzésem, hogy meztelen vagyok,
szalagpalásttal voltam mindig bevonva, Francin kaucsuk gallérja és fehér mandzsettája
ugyanúgy fénylett, mint az én gipszlábam, ugyanúgy lihegett, mint én, aki a hátamon feküdtem,
könyökben meghajlított karral a szemem előtt, gyakran kínos volt nekem ez a nagyfrekvenciájú
szertartás, soha nem beszéltünk róla Francinnal, némán készültünk fel rá, mintha mindketten
tiltott gyümölcs után ágaskodnánk, és amikor Francin visszafordította a fekete gombot,
mindegyikünk másfelé nézett, olyan szép volt az egész. Ha valaki hirtelen lámpával rontott
volna a szobába, Francin minden bizonnyal elájult volna, ezért inkább bezárta az ajtókat,
leengedte a redőnyt, és behúzta a függönyt, és a biztonság kedvéért kiment, és végigfürkészte az
ablakokat, nem látni-e be, nem látszik-e, hogy gombolja ki remegő kézzel a blúzomat, húzza le
óvatosan a szoknyámat a gipszbokán át, hogy térdel mellettem, és hogy repül kozmetikai
masszázs útján a kozmoszba.

11

Ma eljött Gruntorád doktor úr, megkért, hogy főzzek neki egy jó erős teát, mert megfázott az
éjjel a szülő nőinél, kivett egy ollót a táskájából, és a gipszkötésemet vagdalva, tüsszentett
néhányat, majd a vagdajás kellős közepén, kezében az ollóval, elnyomta az álom, annyira
mélyen aludt, nem tudtam megállni, kihúztam a zakója órazsebéből az aranyóráját, megnéztem,
hány óra, és csendeskén visszadugtam az órát, olyan, de olyan óvatosan és mozdulataim oly
izgatott pontosságával, és abban a lopási kísérletben megint egészen én magam voltam, a
faliórán látni lehetett, hány óra van, de én saját magamat akartam kipróbálni, nem kerített-e
hatalmába a kishitűség, képes vagyok-e végrehajtani, ami éppen az eszembe jut, és képes
voltam, nem álltam még olyan rosszul, Pollak úr divatcikküzletébe is csak azért jártam gombot
venni, mert délutánonként nem volt senki az üzletben, és mikor a Pollak úr a pult alá hajolt a
dobozért, átnyúltam a pult fölött, és elvettem egy játékórát, és amikor Pollak úr felegyenesedett,
ártatlanul bámultam, és kiolvastam a szeméből, hogy nem tud a lopásomról, és amikor újabb
gombokat kértem, és a Pollak úr lehajolt, gyorsan visszaakasztottam az órát, és mikor Pollak úr
fölegyenesedett, mosolyogtam, valahogy nőttem a saját szememben, valahogy felfrissültem attól
a lopástól meg a közvetlenül azt követő, hatékony megbánástól, felsóhajtottam, s az üzletből
kifelé menet az volt az érzésem, akkora szárnyam nő, hogy az ajtófélfát súrolja, és hullik a
tollam, Pollak úr négykézláb söpri a lapátra... Gruntorád doktor úr tüsszentett és felébredt,
végigvágta a kötést, az szétnyílt, mint egy fehér tok, aztán a doktor végigtapogatta a bokámat, és
kijelentette: – Tessék, csibészkedhet tovább... – tüsszentett, fogtam a mankót, hoztam egy
csésze teát, és ahogy a lábamra akartam állni, összerogytam, és azt mondtam: – Ez nem is
hasonlít az én lábamra! – mire Gruntorád doktor úr azt felelte: – A maga lába az, egy hét múlva
megint csinálhat akármit, mindjárt fogják tudni, hogy maga volt az... hapci! – tüsszentett
őszintén, – Doktor úr – mondtam –, valahogy nehezen is lélegzek. – Vegye le a blúzocskáját,
kérem – mondta a doktor, és nekilátott a teának. Aztán a hátamra tette a fülét, szokás szerint
hideg volt, mintha üveg hamutartót tett volna oda, minél melegebb volt az idő, annál hidegebb
volt a füle, végigkopogtatta a hátamat, kérte, hogy sóhajtsak mélyeket, majd hátamat kopogtatta
a mutatóujja, fülével könnyedén a hátamhoz ért, mint ahogy a fiúk hallgatóznak a
telefonoszlopon, átvetettem a bajfolyamomat a másik oldalra, s a doktor úr megint elaludt a
hajammal beszórva, mintha a szomorúfűz alatti kispadon aludna el, egyszer direkt a Gruntorád
doktor úr villája mellett kerekeztem el, csak hogy lássam, tényleg ott van-e az az egész házat
beárnyékoló fűzfa, jó régen lehetett, hogy a feleségéhez járt Brandysból lovon az az óbester, az
akkor még fiatal és bizonyára daliás Gruntorád doktor úr éjszaka váratlanul hazament, a
földszinten leakasztotta a puskáját, berúgta a felesége hálószobájának ajtaját, még látta az
óbester urat, amint rohan az első emeleten a nyitott ablak felé, a doktor úrnak volt még ideje
célozni, és miközben az óbester úr egy dobbantással ellökte magát az ablakkerettől, és fejjel
előre beúszott a mély éjszakába, aztán le az elvirágzott orgonabokrok és a virágzó jázminok
közé, Gruntorád úrnak még volt érkezése sörétet szórni az óbester úr éjbe úszó csizmájába, a
másik töltényt pedig már csak az ablakkeretet betöltő, kék éjszaka csillagaiba... gyakran
felébresztett ez a kép, és nem hagyott aludni, soha nem voltam képes ezt a gyönyörű esetet a
Gruntorád doktor úrral képzelni el és kötni össze, folyton valaki mással kötöttem össze, ezzel
szemben engem kötött össze az egészen részletdús kép az óbester úrral, akinek az átlőtt
csizmájával sikerült még lóra pattannia, volt még ideje kihúzni a csizma szárából egy
fűzfavesszőt, volt ideje lehajolni a lováról egészen a földig és beleszúrni azt a vesszőt, amelyből
mostanra olyan óriási fűzfa lett, hogy szeles, viharos éjen úgy kopog az egész ház ablaktábláin,
mint egy élő emlék. És Gruntorád doktor úr tovább kopogtatta a hátamat a mutatóujjával, talán
már nem is tudott róla, mivelhogy elaludt, kopogott, mint a betemetett bányászok, és amikor
megfordult, húzott egyet a teából, és miközben felöltöztem, csendben írta a receptet, és megint
megtorpant az arany töltőtolla, Gruntorád doktor úr elaludt néhány másodpercre, aztán
felébredt, hogy felfrissülve odaírja a. pontot a rendelvény végére, mely a mellemről való
orvosságra szólt. Mondom: – Doktor úr, eldicsekedett vele a férjem, hogy mit vett? – Mutassa!
– vezényelt a doktor, és ivott a teából. Kinyitottam az asztalkán fekvő koffert. – Mi ez a bóvli?
Hol vette az az ember? – kérdezte a doktor úr. Mondom: – Prágában, de maga náthás, itt ez a
gyönyörű készülék, ez olyasmi, mint a zúg a hegyen fenyveserdő... – Azt mondta a doktor úr : –
És maga ért ehhez? – Mondom: – Á, semmi az, doktor úr... Ide nézzen ! – bedugtam a
konnektort, elfordítottam a fekete gombot, és beállitottam az idegnyugtató kefés csővecskét, a
kefe szálaiból lila fűrészpor sziporkázott, a doktor úr végigvezette a csuklóján, és keresetlenül
elmosolyodva így szólt: – Igen poétikus, senkinek sem eshet tőle semmi baja, és magától
szívesen veszem... – Fogtam egy elektródát, a porlasztós ózoninhalátort, és mondtam: – Doktor
úr, az lesz a legjobb, ha lefekszik a heverőre... – A doktor úr a kanapéra ült, elhúztam a vajszinű
függönyt, és az omló félhomály és a speciális idegelektródából sziporkázó elektromos kisülések
lila bokra bevilágította a heverőre ereszkedő doktor úr fején a pilist. Most a hátán feküdt,
kezébén tartva a szakadatlanul szikrázó és prüszkölő rudacskát, miközben. elókészítettem a
porlasztós inhalátort. Rácsepegtettem az ózoninhalátor vattájára az eukaliptuszolaj- és
menthaolaj-keveréket, becsavartam a csőbe azt a kétágú üvegmicsodát, ami az orrba kell dugni;
aztán elvettem a doktor úrtól az idegkefét, és a porlasztós ózoninhalátort kapcsoltam be a
katódba, elfordítottam a tárcsát, és az üres cső megtelt neongázzal, a gáz áthatolt az
eukaliptuszolajjal átitatott vattán, a kanapé elé térdeltem, és a doktor úr orrlikai felé közelítettem
a szerkezetet. Azt mondtam : – Ez biztosan meggyógyítja, doktor úr, a férjem mindig, még
mielőtt benáthásodna, akkor inhalál, ez tényleg olyan, mint a zúg a hegyen fenyveserdő, érzi ezt
az ózon- és gyantaillatot? Meg ezt a kék neonkisülést, ezt a tüzet, már ez maga egy gyógyulás,
magának a kéknek a színe, ez minden életzajlást csillapít, nyugtatja az idegeket, lassítja a
keringést... – duruzsoltam egyik kezemben az inhalálóolajjal teli, gyönyörű szerkezettel, jobb
kezemmel meg lassan nyomogattam a gumilabdát, amely levegőt hajt át az inhalátor ózon- és
olajkamráján... Gruntorád doktor úr pedig üdvözült mosollyal mondott utánam mindent, és
hallottam, hogy kattan az iroda felől a csapóajtó, aztán fordult a kulcs a zárban, bejött Francin
szederjesen és sápadtan, és halkan felkiáltott: – Mit csináltok itt! – Megijedtem, megnyomtam a
gumilabdát, és a doktor úr nem mondta végig utánam: – ...zúg a hegyen fenyveserdő... –, hanem
felült és felordított, összerándult az arca, hirtelen megfiatalodott, felugrott, és olyan
nevetségesen ficánkolt avval a pici lábával, kitapogatta a kilincset, kiszaladt, Francin meg utána
összekulcsolt kézzel – Bocsásson meg, elnök úr! – De a doktor úr ficánkolt a lábával, és szaladt
a malátagyárba, berohant, és le a lépcsőn a csíráztató szérűre, ott átgázolt néhány árparakáson,
az aszalók döbbenten álltak a lapátjaikkal, de az elnök úr maga mögött hagyta a nedves
malátába térdelő Francint, és megállás nélkül jajgatva, felrohant a lépcsőn a padlásra,
végigrohant a száraz malátarakások mellett, de az orrát maró fájdalom egész a legfölső emeletig
kergette, ott beszaladt a disznóhizlalásra száradó árpába, a hatvanfokos hőségbe, aztán
visszaszaladt egy emelettel lejjebb, és átszaladt az átjárón a főzőházba, néhányszor megkerülte a
medencét, leszaladt a kislépcsőn az erjesztőkamrába, Francin egyre utána, az erjesztőkamrából
Gruntorád doktor úr felszaladt egészen a. hűtőbárkákig, ahol a fickó sör hűlt, kinyitotta a
zsalugátereket, és kiszaladt a jéghombár tetejére, ahol kövirózsa nyílt, Francin beletérdelt a
szép, sárga virágokba, de Gruntorád doktor úr újra feljajdult, és visszaszaladt a lépcsőn a
főzőházba, és kirohant a kapun át az udvarra, az udvarról az ólakhoz, a munkások köszöntek: –
Jó napot kívánok, elnök úr! Jó napot kívánok, gondnok úr! – De a doktor úrnak csak ficánkolt
tovább a lábacskája a gyümölcsöskerten át, végül megint beszaladt a nyitott ajtón a konyhánkba,
onnan a szobába, lerogyott a kanapéra, és kiabált: – Hol vette ezt a bóvlit? Mutassa! – Alaposan
szemügyre vette a porlasztós ózoninhalátort, megszagolta, aztán azt mondta: – Miből öntötte rá
az olajat, maga égetni való nőszemély? Azt a zúg a hegyen fenyveserdőt? – Föltette a
csiptetőjét, odaadtam a fiolát, és a doktor ísr elolvasta a vinyettát, felordított: – Maga égetnivaló
nőszemély, hát maga elfelejdette felhígítani egy a tízhez arányban! Kiégette a
nyálkahártyáanat!... Hapci! – tüsszentett Gruntorád doktor úr, és meglátván Francint, amint
letérdel, széttárja karját, és könyörgőre fogja a dolgot: – Meg tudja bocsátani nekem? – Azt
mondta az elnöl úr: – Álljon fel, derék ernber, szívesebben lennék a sörgyár gondnoka, mint
elnöke... – szólt, órájára nézett, kezet nyújtott, aztán megcsókolta a kezem fejét, és mondta: –
Kezicsókolom. – És kiment, megjelent az udvaron a napfényben, karbol-, lizol- és
eukaliptuszszagot hagyott maga aztán, feudális könnyedséggel felugrott a bakra, mintha mindaz,
ami történt, új erőt öntött volna tagjaiba, és most láttam! Most elhittem, hogy csakis úgy
történhetett az, ahogy hallottam, az az eset, amelynek egyetlen nyoma az az egész házat beborító
szomorúfűz. A doktor úr felült a bakra, a kocsis a kezébe adta a gyeplőt, a daktor úr meggyújtott
egy eigarettát a barastyánszipkájában, úgy húzta a homlakára világos puhakalapját, ahogy nem
tudja rajta kívül egyetlen férfi sem, valahogy megfiatalította az a gyeplő a kezében, olyan volt,
mintha éppen most érkezne Bécsből azon a kocsin, felegyenesedett, és kihajtott a sörgyárból a
lenyírt farkú és sörényű csődörrel, miközben a doktor úr kocsisa hátul terpeszkedett a landauer
plüsskanapéján egy olyan ember bűntudatos mosolyával, aki soha nem fogja megérteni, miért az
ura akkora kedvvel és kéjjel a bakon, miközben ő, a kocsis, bűntudatosan ül a plüsshuzatú
ülésen...Francin pedig föl-alá járkált a szobában, és tépte az agyát.

12

Az órára néztem, ilyenkor fejezi be kis körútját Boďa Červinka, már biztos túl van az előnyös
zöldségvásárláson, és megállt ezen való örömében előbb a Svobodáék terén, ott lenyelt két deci
vermutot meg öt deka téli-szalámit, aztán beugrott a Grand Hotelba, ott nyilván lenyelt egy kis
adag gulást három. korsó pilseni sörrel, majd, hogy lassanként lezárja kis körútját, beugrott a kis
Mikoláška drogériába, és ott maradva egy kis baráti beszélgetésre, megivott három pohárka
konyakot, ám az is lehetséges, hogy azon való örömében, hogy megspórolt két koronát az
előnyös zöldségvásárláson, megkezdett körútja az úgynevezett nagy körútban folytatódott, azaz
megállt még a Herceg utcában egy feketekávéra originál jamaikai rummal, hogy aztán
beugorjon a Louis Wantoch cég speciális csapszékébe, és állva egy kupica meggylikőrt tegyen a
hasába, mint örömteli pontot az oly igen előnyös karfiol- és leveszöldség-vásárlás után.
Miután Francin háborgó lélekkel az irodába távazott, kibicegtern az előszobába, elővettem a
biciklit, és elindultam a városba, könnyedén pedáloztam fehér és fájós lábammal, de mintha
minden egyes beletaposás a bokámat erősítette valna, a falnak támasztottam a biciklit, és amikor
benéztem a műhelyébe, Boďa a forgószékben szundikált, bementem, és beültem egy szabad
székbe. Boďa bizonyára a nagy körútja után volt, mert meggymagszaga volt, bizonyára a Griotte
cégnél fejezte be akcióit. – Boďa – szólok. – Mi az? A nagyságos asszany? – állt fel, és úgy
megijedt, hogy felkapta az ollót, és csipogni kezdett vele. – Mondom, Boďa, szeretném
levágatni a hajamat, – Hogyan, kérem? – dadogta. – Mondom, Boďa, le akarom vágatni a
hajamat olyanra, mint a Josefin Bakeré. – Boďa a kezébe vette és megemelgette a hajamat, és
kimeresztette a szemét: – Ezt a darab Osztrák-Magyar Manarchiát? Ezt az Én, Anna Czilágová,
született Karlovicében, Morvaországbant? Soha! – Ezzel Boďa despektussal elhajította az ollót,
leült, karba tette a kezét, kinézett az ablakon, és truccolt. – Mondom, Boďa úr, a Gruntorád
doktor úr rövidre vágatta a csődöre sörényét, és farkát, nekem meg ezt a modern frizurát
ajánlotta korpa ellen. – Boďa kitartott az álláspontja mellett: – Ezt a hajat levágni, az olyan,
mintha az áldozáson kiköpném a szentelt ostyát! – Mondom, Boďa, aláírok magának egy
tanúsítványt... – Hát csakis akkor – mondta Boďa, írószerszámot hozott, és ráírtam egy negyed
ív papírra, mint az operáció előtt, hogy önként és felelősségem teljes tudatában levágatom a
hajamat Boďa Červinka úrral. És Boďa, miután a levegőben lengetve megszárította a
tanúsitványt, és gondosan eltette a briftasnijába, kibontotta a karinget, összehúzta az állam alatt,
előrehajlította a fejemet, fogta az ollót, egy pillanatig habozott, ez volt az a pillanat, amikor az
artista a cirkusz kupolájában valami veszélyes mutatványt végez, és pereg a dob, pereg... és
Boďa két nyisszanattal levágta a hajam folyamait. Úgy megkönnyebbültem, hogy a mellemre
billent a fejem, és megéreztem a tarkómon a légáramot. Boďa a forgószékre helyezte a hajamat,
majd fogta a hajnyíró gépet, és körülnyírta a hajam indáit és a pajeszomat, aztán csipogott az
ollója, Boďa hátralépett, és úgy nézte a fejemet, mint egy szobrász alkotás közben, és ollója
rögtön koncentráltan dolgozott tovább. Ha fel akartam emelni a fejemet és titokban a tükörbe
nézni, benyomta az államat a kulcscsontom közé, és dolgozott tovább, láttam, hogy ütközik ki
rajta a veríték, fénylett az arca, és jamaikai rum, meggylikőr és konyak szaga áradt belőle, nem
túl kellemes sörszagfelhővel együtt, aztán beszapganozott egy pamacsot, és szemmel tartott,
ahánysszor csak meg akartam nézni magam a tükörben, lenyomta a a fejemet, de láttam, hogy
öröm ömlik el az arcán, egy olyan lelkesült mosoly attól, hogy megy neki valami, aztán
beszappanozta a~tarkómat, és kiborotválta a nyakamat, aztán bevizezte a hajamat, és levagdalta
a borotvával, és hirtelen keserű lett a szám íze, és gyorsabban kezdett verni a szívem, most,
amikor már késő volt, már nem lehetettt visszaragasztani a hajamat, magam előtt láttám.
Fancint, amint ül este az irodában, és hármas redisztollal iniciálékat ír a sörgyári konyvekbe, és
minden iniciálé köré indákat kanyarít, meg az én lant alakba csavarodó vörösesszőke hajamat,
magam előtt láttam Francint, láttam, hogy vágja le kezét a hajamról Boďa Červinka, hogy vágja
1e a lilán fénylő neonfésűt, mert Francin soha többé nem fog a sötét szobában fésülni engem,
sem a hajamban gyönyörködni, amibe még a Monarchia alatt szeretett bele, s ami miatt elvett...
Lehunytam a szememet, és államat a mellemre szorítottam, egy darabig nyeldestem, Boďa
kétszer megérintett, de nem volt erőm a tükörre emelni a szememet, Boďa finoman megfogta az
államat, és felemelte a fejemet, aztán hátralépett, és olyan tapintatos volt, hogy elfordult... A
tükörbeli forgószéken, állig fehér lepedőben, egy csinos fiatalember ült, de olyan pimasz
arckifejezéssel, hogy én magam emeltem pofonra a kezemet. Boďa leoldozta a karinget,
felegyenesedtem, a márványasztalkára támaszkodtam, és néztem magamat, és elszörnyedtem,
mert a lelkemet vágta le rólam a Boďa, ez a Josefin Baker-frizura, ez én voltam, ez az én
portrém volt; ezen a portrén mindenkinek ki kellett hogy bökje a szemit, mint a kocsirúd, ez az
én új frizurám, Boďa már régen kirázta a karingből a legázolt és lekaszált hajszálakat, és
könyörületesen megadta a lehetőséget, hogy beletörődjek saját magamba, hogy hozzászokjak
saját magamhoz. Leültem, még mindig nem vettem le magamról a szememet. Boďa mögém tett
egy kerek tükröt. Az előttem levő tükörben láttam a kerek tükröt, benne a tarkómat, egy
kisfiúnyakat, amellyel visszafiatalodtam lánykoromba, de mégis nő maradtam, olyan, aki még
képes kísérteni saját magát szív alakúra nyírott tarkójával. És egyáltalán, ez az egész új frizura
egy pajzs benyomását keltette,egy olyan hajsapkáét, amilyen a Mefistofelesé volt, mikor a
Martin-társulat a Faust-ot adta a színházunkban, azt a benyomást, hogy a frizurámat ugyanúgy
le lehet venni, mint ahogy az imént a Gruntorád doktor úr vette le a bokámról a gipszkötést, úgy
tapadt a fejemre a frizura, mint a gipszkötés a bokára... Felugrottam, csakhogy mivel hozzá
voltaan szokva, hogy a hajam hátrahúzza a fejemet, majdnem orra buktam, és betörtem~a
homlokommal Boďa tükrét, Fizettem, és mondtam Boďának, hogy jó nálam egy rekesz sörre,
Boďa nevetett, és a kezét dörzsölte, az ő tagjaiba is erőt öntött ez a borbélyi tett. – Boďa –
mondtam – ezt saját maga találta ki? – Boďa egész frizuraszériákat lapozott fel a
borbélyhírekben, Lya de Putti frufrujától Josefin Baker bubikopfjáig... Kimentem, orkán zügott
a fejem mellett, noha, szélcsend volt. Felpattantam a biciklire, Boďa kiszaladt utánam, és egg
papírzsákban utánam hozta levágott hajamat, kezembe adta, jó két kilót nyomott ez a haj,
mintha két kiló angolnát vettem volna. – Mondom, Boďa, rakja hátra a csomagtartóra, jó? –
Boďa felemelte a csomagtartó rugóját, ráhelyezte a hajfolyamokat, és mikor wisszaengedte a
rugót a hajamra, a fejemhez kaptam... aztán mentem a főutcán, néztem a járókelőket, láttam de
Giorgi kéményseprő-mester urat, de nem ismert meg, kimentem a pályaudvarra, néztem a.
vonatindulásokat, de nem vett észre senki, egészen másvalakinek gondoltak az emberek, pedig a
biciklim meg a testem ugyanaz volt, mint a nyirbálás előtt, beletapostam a pedálba, és mentem
vissza a főutcán, Svoboda úr péksége előtt ott állt Gruntorád doktor úr híntója, csak délután
tudott sort keríteni a doktor úr a fazék tejeskávéra meg a kiskosár zsömlére, ami minden reggel
várt rá, mire visszajött a falusi szülő nőitől és epegörcseitől, most kijött a doktor úr, a kocsis
leugrott a bakról, ahol kezében a csődör gyeplőjével szundikált, Gruntorád doktor úr rám nézett,
meghajoltam, és elmosolyodtam, de a doktor úr csak egy pillanatig habozott, aztán határozottan
megrázta a fejét, felült a bakra, és elhajtott, miközben a kocsisa a plüsshuzatú ülésen
terpeszkedett, átvágtam a téren a pestisoszlop mellett, mindenki úgy igézett rám, mintha először
járnék a városban... a korzón a Katz cég rövidáru- és divatcikk-kereskedése előtt egy bulldog
aludt, és fekete ruhás hölgykoszorú állt földig érő szoknyákban, a városszépítő egylet elnöknője
kalauzolt ott alighanem valami zeneszerzőt, aki nagy, fekete kalapot viselt, mint egy
szociáldemokrata. Egyszer én is így járkáltam ezzel a városszépítő egylettel a kövezet porát
felszedő szoknyában, a Szent Egyed-templomban álltunk a bezárt oldalajtónál, és néztük a
.kövezetet, ahol nem volt már semmi, csak egy emlék, hogy száz éve még látni lehetett annak a
templomban elkövetett vérfürdőnek odaszáradt nyomát, melynek során a svédek és a szászok
kiirtották az összes előlük odamenekülő polgárokat, aztán álltunk az egyetlen valóban szép és
műemlékértékű Várkapunál, de nem a kaput néztük, hanem a kőhíd ívei alá összpontosítottuk a
figyelmünket, ahol 1913-ban Kludský cirkuszi állatidomár az elefántjait fürdette, melyek
jelenleg is az Elba vizében tapicskolnak, és spriccelik a hátukra a vizet az ormányukkal, mint
egy slaggal, pontosan úgy, ahogy a városi múzeumban látni a fényképen, mert a városszépítő
egylet elnöknője, Szépyné asszony, hála mindent megelevenítő fantáziájának, már csak azt látja
városkánkból, ami nem látható benne. A városszépítő egylet tagjai most áthaladtak. a nagybecsű
látogatóval a Havrdékhoz címzett vendéglő előtti árkád alatt, és megrendülve nézték a
betonlapokból kirakott kövezetet, ahol egykor Nagy Frigyes megpihent. És mint városkánk
legértékesebb emlékéhez, Szépyné asszony karonfogva a tér közepére vezette a zeneszerzőt,
ahol két nyugdíjas ült a padon, állát mindkettő a botjára támasztva, és az elnöknő asszony
pontosan ecsetelte és leírta azt a reneszánsz kutat, amely ott állt 1840-ig, amikor is lebontották,
ám nagyon tévedne, aki, mint az a két ott ülő nyugdíjas, azt hinné, hogy a szépítő egylet őket
nézi, hogyisne! Az elnökasszony mutogatott, és bár a nyugdíjasok orra előtt húzta ujjával a
körvonalat, látta, amit ecsetelt, a gyönyörű díszeket, a homokkő girlandokat és féldomborműben
azt a két angyalkát, aki a kúton volt, tehát városunk díszei ma is. Ah, Szépyné asszony, aki
szeret mindent, ami már nincs, beleszerettem, mikor megismertem az életregényét, harminc éve
beleszeretett a Nemzeti Színház tenoristájába, Šic úrba, az előadás után lehorgonyzott a hátsó
kijáratnál, és amikor a tenorista kijött, és eldobta a cigarettacsikket, ő gombostűre tűzve
ezüstdobozba zárta, mint egy drága ereklyét, és minthogy varrónő volt, egy egész álló napra
varrnia kellett, hogy teljen orchideára, egy egész álló hétig varrnia kellett, hogy megvehesse a
jegyét a páholyba, ahonnan mindig Šic úr lába elé dobta azt az egy egész álló napon át
összevarrt orchideát, és mikor huszadszor dobta le így azt a szép virágot, megvárta a tenoristát,
megszólította, és megmondta neki, hogy szereti. Šíc úr azt válaszolta, hogy nem szereti,
mégpedig kizárólag azért, mert nem tetszik neki az a hosszú orra. A Szépyné asszony meg egy
egész éven át varrt, és a pénzen levágatta Brünnben azt a hosszú orrát, és a saját karjából
hozzávarratott az orrporcához egy izmot, abból idővel gyönyörű görög orrocskát csináltak neki
az orvosok. És így történt, hogy a Szépyné aszony megint ott állt a Nemzeti Színház hátsó
bejáratánál, és minthogy szép volt, beszédbe elegyedhetett a híres Šic tenorista úrral, ámde a
tenorista éjszakai sétára hívta, és bevallotta neki, hogy csaknem egy éve keres már egy remegő,
hosszú orrú, gyönyörű lányt, beleszeretett az orrába, és nem élhet nélküle. Szépyné asszony
pedig bevallotta neki, hogy ő az a hosszú orrú lány, de levágatta azt az orrot a híres tenorista
kedvéért, és kicserélte azzal az orral, amelyen a tenorista szeme éppen pihen. Šic úr pedig égnek
emelte a karját, és felkiáltott: – Hová tette azt a gyönyörű orrot! Hogy tehetett ilyet! – És
elrohant... Szépyné asszony rám nézett a reneszánsz kút mellől, égnek emelte a karját, és
felkiáltott: – Hova tette azt agyőnyörű.hajat! Hogy tehetett ilyet! – És ujjal mutogatott
városkánk nagybecsű wendégének, és én már tudtam, hagy hajam a városka műemlékei közé
tartozik. Beletapostam a pedálba, a városszépítő egylet három nőtagja kölcsönvett három biciklit
a Herceg hotel előtt, és utánam száguldottak, féltékenységűkben úgy taposták a pedált, hogy
játszva megelőztek, és ujjal mutogattak rám: – Levágatta a haját! – És néhány biciklista, aki
megismert, felháborodva utánam eredt, ők is megelöztek, és elibém köpdöstek, én meg mentem
a biciklisták guruló sorfala között, dühödt pillantásaival korbácsolt mindenki, de énnekem ez
erőt adott, karba tettem a kezem, és a kormányt elengedve mentem, a sörgyárba kíséret nélkül
hajtottam be, a biciklisták már biciklijükkel a lábuk között álltak az iroda előtt, ahol fel volt írva
: "Abol jó sört: mérnek. ott szép csak az élet", most kiszaladt Francin, nyomában a három
városszépítő egyleti tag, és mindkét kezükkel rám mutogattak.
– Hol a hajad? – kérdezte Francin, remeggő kezében szorongatva a hármas redisztollat.
– Ott – mondtam, a falnak támasztottam a biciklit, felemeltem a csomagtartót, és
átnyújtottam a két súlyos copfot. Francin a füle mögé dugta a tollat, meglatolgatta halott
hajamat, és letette a padra. Aztán lekapcsolta pumpát a biciklim keretéről.
– Fel van pumpálva eléggé a belsőm – mondtam, szakértő mozdulattal tapogatva meg
mindkét pneumatikát.
De Francin kicsavarta a pumpából a gumicsövet.
– A pumpával sincs semmi baj – mondtam értetlenül.
Francin hozzám ugrott hirtelen, a térdére fektetett, felhajtotta a szoknyámat, és csépelte a
fenekemet, én pedig megdermedtem, van-e rajtam tiszta fehérnemű, megmosakodtam-e? És ki
vagyok-e eléggé takarva? Francin csak csépelt, és a biciklisták elégedetten bólogattak, és a
városszépítő egylet három nőtagja úgy nézett rám, mintha megrendelésre kapnák ezt az
elégtételt.
Francin a lábamra állított, lehúztam a szoknyámat, és szép volt Francin, orrcimpái ugyanúgy
remegtek, mint amikor a megbokorosodott lovakat törte be.
– Szóval, kislány – mondta – Új életet kezdünk.
 Lehajolt, felvette a földről a hármas redisztollat, visszacsavarta a gumicsövet a pumpába, és
visszanyomta a pumpát a bicilllivázon levő villába.
Fogtam a pumpát, felmutattam a biciklistáknak, és így szóltam:
– Ezt a biciklipumpát a Runkas cégnél vettem a Boleslavi utcában.

Bohumil Hrabal

Az első világháború évében, 1914. március 28-án született Brnóban. A háború után,
1920-ban szülei a Podébrady fürdőhelytől tíz kilométerre levő Nymburkba költöztek, s így ez a
kisváros lett ifjúságának színtere. Itt járta ki a gimnáziumot is, majd az érettségi után a prágai
Károly Egyetem jogi karára iratkozott be. A német hegszállás miatt azonban tanulmányai
félbeszakadtak. A háború alatt egy ideig Nymburkban volt jegyzőgyakornok, aztán egy
fogyasztási szövetkezet raktárosa, végül 1942-ben a vasúthoz szegődött. Krampácsolással
kezdte vasutas-pályafutását, majd előlépett a szernaformester helyettesévé, később távírásszá,
végül forgalmistaként fejezte be 1946-ban egy Nynmburk közeli kis állomáson. Közben
folytatta jogi tanulmányait, megszerezte a doktorátust, de a jogi pályához továbbra is hűtlen
maradt. Egy ideig a biztosítási szakmában dolgozott hivatalnokként, majd egy drogista cég
ügynöke lett. 1948 után őrá hárult az általa képviselt cég felszámolása. Ezután a kladnói
kohóknál jelentkezett munkára, ahol is egy könnyebb sebesüléséig, 1954-ig dolgozott
segédmunkásként. Prágába visszatérve 1958-ig a Spálená utcai papír- és hulladékgyűjtő telep
dolgozója volt, majd az S. K. Neumann színház díszletmunkása. Első kötete (Perlička na dnĕ –
Gyöngy a mélyben) 1963-ban látott napvilágot, a Csehszlovák Írószövetség könyvkiadójánál, s
elnyerte a kiadó évi irodalmi díját. Utána gyors egymásutánban, öt év alatt még további nyolc
kötete jelent meg.
Életének helyszíneit és azok alakjait a magyar olvasók is jól ismerhetik már nálunk is
megjelent kisregényeiből és elbeszéléseiből. Ezeknek az írásoknak java része még akkor
frissiben született, amikor éppen azokon a helyszíneken élt, vagy nem sokkal később, s amikor
1963-ban megnyílt előtte a publikálás lehetősége, egy-egy újabb kötet kiadásához
tulajdonképpen nem tett egyebet, mint hogy egyre mélyebben nyúlt a fiókba – miként ő maga
vallotta.
Ez a szülei emlékét idéző kisregénye 1977-ben jelent meg, de ez is a már jóval korábban
megírt művei közül való.

Megjelent a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság

közös könyvkiadási egyezményének keretében. Készült 16 000 példányban az
Európa Könyvkiadó, Budapest részére a Madách Könyvkiadó, Bratislava
gondozásában.

Bohumil Hrabal
Sörgyári capriccio

A mű eredeti (cseh) címe Postřižiny.

A Československý Spisovatel, Praha 1976-os kiadásából fordította Hap Béla. A
burkoló- és kötésterv Vladislav Rostoka munkája. Második magyar nyelvű
kiadás. Kiadta a Madách Könyv- és Lapkiadó n. v., Bratislava 1986. Oldalszám
168. Felelős szerkesztő Orosz Márta. Nyomta a Polygrafické závody, n. p.,
Bratislava, závod 3, Trnava. Szerzői ívek száma 5.34. Kiadói ívek száma 5.63.
SÚKK sz. 1729/I-85. Összpéldányszám 16 800, ebből 16 000 példány az
Európa Könyvkiadó, Budapest részére készült a Magyar Népköztársaság és a
Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási egyezményének
keretében.